Van, aki sosem tudja megvá ltoztatni a Pá rká k á ltal neki elrendelt
sorsot. De Isabelle-nek most esé lye lehet rá . Hogy ki is ő ? Ismered
Hamupipő ke mesé jé t, igaz? Isabelle nem má s, mint az egyik gonosz
mostohanő vé r. Amikor a herceg meglá togatta a csalá dot a bá lban
megismert csodaszé p lá ny utá n kutatva, Isabelle volt az, aki bezá rta
Ellá t, gyö nyö rű mostohatestvé ré t a padlá sszobá ba, aztá n levá gta a
sajá t lá bujjait, hogy belefé rjen a lá ba az ü vegtopá nba, é s az ö vé
legyen a kirá lyi fé rj jutalma. Azonban a sebe felszakadt, a cipő
elkezdett megtelni vé rrel, Ella pedig valahogy kiszabadult, é s elment,
hogy boldogan é ljen a herceggel, amı́g meg nem... Innen má r ú gy
tű nt, nincs visszaú t Isabelle sö té t vé gzete felé .
Pedig egykoron mé g olyan má s volt a lá ny é lete. Nem é rdekelte, hogy
nem szé p, é lvezte az é letet é s boldog volt. Jobban vı́vott, mint a iú k,
é s olyan akadá lyokon ugratott á t vad vá gtá ban, melyeken senki
ember ia nem mert. Mindezt a iú val, akié rt ő rü lt szerelemmel
dobbant a szı́ve. Azonban mindez mit sem szá mı́tott, ső t, botrá nyos
volt. Engedelmessé , csinossá é s illedelmessé kellett vá lnia, hogy
megfeleljen má sok elvá rá sainak.
A szerelmé tő l pedig, aki nem nemesi szá rmazá sú volt, elszakı́tottá k,
é s ez vé gzetesen megkeserı́tette ő t.
Most viszont Isabelle esé lyt kap, hogy megvá ltoztassa a sorsá t, é s
bizonyı́tsa, amit a rú t mostohanő vé rek mindig is tudtak: a szé psé g
nem minden, é s egy lá nyt nem tö r meg vé gleg a szı́vfá jdalom; ahhoz
sokkal tö bb kell.

1
  
  

JENNIFER DONNELLY
STEPSISTER

Egy sö té t mese

  

  

  

Írta: Jennifer Donnelly

A mű eredeti címe: Stepsister
  
Fordította: Bozai Ágota
  
Szerkesztők: Sári Luca, Vajna Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Szaszkó Gabriella
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit
  
© Jennifer Donnelly
© Bozai Ágota
© Maxim Könyvkiadó Kft.
  
A kiadvány a Scholastic Press engedélyével készült, amely a Scholastic Inc. része
  

2
 Borítóterv: Maeve Norton

  

  
Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.
Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443,
e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Belvárosi Nyomda Zrt.,
Felelős vezető: Derecskey László
  
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
    
  
  
Mindenkinek, aki valaha úgy érezte,
hogy nem elég, nincs benne elég,
vagy túl sok van benne valamiből.

4
  
  
Ez egy sö té t tö rté net. Komor, kegyetlen é s keresetlen mese.
Tö rté net egy má sik idő bő l; olyan idő bő l, amikor az erdő ben farkasok
lestek a lá nyká kra, szö rnyetegek já rtak fel-alá elá tkozott vá rak
termeiben, é s boszorká k lakoztak a cukorral hintett tetejű
mé zeskalá cs há zikó kban.
Ez az idő ré ges-ré g a mú lté .
A farkasok azonban mé g kö ztü nk já rnak, é s ké tszer olyan okosak,
ké tszer olyan fondorlatosak, mint akkor voltak. A szö rnyetegek
megmaradtak.
Es a halá l mé g ott bujdokol a vé kony, fehé r hó ré teg alatt.
Kı́mé letlen vilá g ez azoknak a lá nyoknak, akik el- vagy megté vednek.
Mé g kı́mé letlenebb az olyan lá nyoknak, akik elveszı́tik ö nmagukat.
Tudd, hogy az ö své nyrő l leté rni veszé lyes.
Nem leté rni azonban sokkal, de sokkal veszé lyesebb.

  

5
 PROLOGUS
  
  
Valamikor ré ges-ré gen é s soha-soha tö bbé egy tengermellé ki ő si
vá rosban há rom nő vé r gyertyafé ny mellett, szorgalmasan dolgozott.
Az első hajadon volt. Hosszú , fonatlan, nyı́ratlan fü rtjei aranyló n
ragyogtak, mint a hajnali nap. Fehé r ruhá ban, gyö ngynyaké kkel
é kesı́tve ü lt. Kezé ben arany olló ; a leg inomabb pergament szabta.
A má sodik anya volt. Testes é s erő s. Ruhá ja karmazsinvö rö s, nyaka
kö rü l rubinkő fü zé r. Kontyba fogott haja vö rö s, mint a tü zes nyá ri
alkonyat. Ezü st irá nytű a kezé ben.
A harmadik ő sö reg hö lgy volt; hajlott há tú , aszott testű . Ruhá ja
é jfekete, egyetlen dı́sze egy koponyá val dı́szı́tett fekete
obszidiá ngyű rű . Ezü stő sz hajá t a feje tetejé re tekerve viselte.
Gö csö rtö s ujjú , tintafoltos kezé ben tollat tartott.
Az ő sö reg hö lgy é s hú gai szeme is szigorú szü rke volt; tekintetü k
rideg é s kö nyö rtelen, mint a vé gtelen tenger.
Hirtelen mennydö rgé s hası́tott a levegő be; az ő sö reg hö lgy felemelte
a tekinteté t a hosszú famunkaasztalró l, é s az erké ly nyitott ajtaja felé
né zett. Vihar tombolt, sü vı́tve csapott le a vá rosra. Omlö tt az eső a
pompá s palotá k tetejé re. Villá mlá s hası́tott az é jszaká ba. Minden
templomtoronyban fé lrevert harangok zú gtak, vé szjelké nt kondulva.
–  Emelkedik a vı́z szintje – szó lt az ő sö reg hö lgy. – El fogja á rasztani a
vá rost.
–  Magasan a vı́z fö lö tt vagyunk, ide nem é r fel. Nem á llı́that meg
minket – mondta az anya.
–  Semmi sem á llı́that meg minket – mondta a hajadon.
Az ő sö reg hö lgy szeme ö sszeszű kü lt.
–  Ő igen.
–  De a szolgá k igyelnek – szó lt az anya. – Nem fog bejutni ide.

6
–  Talá n má r be is jutott – mondta az ő sö reg hö lgy.
Az anya é s a hajadon erre felné ztek. Aggó dó tekintettel pá sztá ztá k
vé gig a tá gas helyisé get, de nem lá ttak betolakodó t, csak a szolgá ik
já rtak-keltek, dolgukra siettek csuklyá s, bő kö pö nyegben. A hajadon
é s az anya folytatta munká já t, de az ő sö reg hö lgy é beren igyelt.
A nő vé rek munká ja té rké pké szı́té s volt, de soha senki nem é rkezett
megvá sá rolni a té rké peiket, ugyanis ezeket ké szı́tő ik a vilá g semmi
kincsé ért sem adtá k volna el.
Mindegyik darabot fekete hattyú szá rnytollá bó l metszett tussal
hú zott inom vonalakkal rajzoltá k.
Mindegyiket gazdagon szı́nezté k indigó val, arannyal, ő rö lt
igazgyö nggyel é s má s, sokkal ritká bb é s nehezebben megszerezhető
anyagokkal elegyı́tett tintá kkal.
Mindegyik té rké p egyedi volt: lé pté kü k nem a tá volsá g volt, hanem az
idő . Nem a teret á brá zoltá k, hanem benne az emberi é let folyamatá t.
–  Ró zsa, rum é s rombolá s – mormogta az ő sö reg hö lgy a levegő be
szimatolva. – Nem é rzitek ezeket a szagokat? Nem é rzitek? Ez az ő
szaga!
–  Csak a szé l – csillapı́totta az anya. – A vá ros illatait hozza felé nk.
Az ő sö reg hö lgy magá ban mormogva a tintatartó ba má rtotta a tollá t.
Az ezü st gyertyatartó ban megremegtek a lá ngocská k kanó cai, ahogy
az ő sö reg hö lgy egy é let tá jké pé t vá zolta fel. Elé nk szemű , szé nfekete
holló ü lt a kandalló pá rká nyon. Ebenfatokos magas ó ra á llt az egyik
fal mellett. Ingá ja egy emberi koponya volt. Az inga lassan lengett
jobbra-balra, tiktakolva a pillanatokat, perceket, ó rá kat, é veket,
é leteket.
A helyisé g pó k alakú volt. A nő vé rek munkahelye a lé ny teste volt,
kö zé pen. Onnan hosszú polcsorok vezettek a pó k lá baihoz. A helyisé g
egyik vé gé n a teraszra vezető ü vegajtó k á lltak, a má sikon faragott
faajtó k.
Az ő sö reg hö lgy befejezte a té rké pé t. Vö rö s pecsé tviaszrudat tartott a
gyertyalá ngba, a megolvadt viaszt a dokumentum alsó sarká ba
cseppentette, é s a cseppbe nyomta a pecsé tgyű rű jé t. Amikor a viasz
megkemé nyedett, ö sszetekerte a té rké pet, fekete szalaggal kö tö tte á t,

7
é s á tadta egy szolgá nak. A szolga eltű nt az egyik polcsorná l, hogy
helyé re tegye a tekercset. Gyertyá val vilá gı́totta meg az ú tjá t.
Ekkor tö rté nt.
Egy má sik szolga a fejé t lehajtva haladt az ő sö reg hö lgy há ta mö gö tti
nyitott erké lyajtó elő tt. Hirtelen szé l tá madt kintrő l, a szolga testé t
é rte első ké nt; a helyisé get fü st é s fű szerek illata á rasztotta el. Az
ő sö reg hö lgy ké t orrlyuka megreszketett. Azonnal há trafordult.
–  Hé , te ott! – kiá ltott a szolgá ra, é s rá vetette magá t. Karomszerű ujjai
a kö pö nyeg csuklyá já ba markoltak. A csuklya leesett; borostyá nbarna
szemű , sö té t bő rű , hosszú , gö ndö r fekete hajú iatalember vá lt
lá tható vá . – Fogjá k le!
Tucatnyi szolga vetette magá t a fé r ire, á m ahogy kö zeledtek hozzá ,
egy má sik szé llö ké s elfú jta az ö sszes gyertyá t. Mire becsuktá k az
ajtó kat é s ú jra meggyú jtottá k a gyertyá kat, a iatalembernek csak a
kö pö nyege maradt a helyisé gben, keskeny kupacba gyű rő dve a
padló n.
Az ő sö reg hö lgy fel-alá já rká lva kiabá lt a szolgá kkal. A szolgá k ú gy
szaladtak a polcok kö zö tt, hogy a kö pö nyegü k lebegett mö gö ttü k. Ki
akartá k szorı́tani a betolakodó t. A kö vetkező pillanatban a iú
kirohant az egyik polc mö gü l, az ő sö reg hö lgytő l né há ny lé pé snyire
megá llt, majd a dupla faajtó felé rohant, teljes erő bő l rá ngatta a
kilincset, de zá rva volt. Elfojtott ká romkodá ssal fordult a há rom
nő vé r felé , ragyogó mosolyt villantott rá juk, é s meghajolt elő ttü k.
Egszı́nké k csá szá rkabá tot viselt, bő rnadrá got é s magas szá rú
csizmá t. Egyik fü lé ben aranykarika himbá ló zott, csı́pő jé né l rö vid
kard ló gott. Arca szé p volt, mint a hajnal, mosolya elbű vö lő ,
megbaboná zó , mint a sö té t é jfé l. Tekintete a vilá got ı́gé rte
mindenestő l.
A nő vé rekre azonban nem volt hatá ssal ez a szé psé g. Egyenké nt
szó laltak meg.
–  Szerencse – szisszente a szű z.
–  Kocká zat – reccsent az anya hangja.
–  Veszé lyes vé gzet, vé gzetes veszé ly – mordult az ő sö reg hö lgy.

8
–  En inká bb azt mondaná m, hogy sansz. Vé letlen szerencse,
kihaszná lt esé ly – mondta a fé r i, é s kacsintott.
–  Ré gen lá togattá l meg minket – szó lt az ő sö reg hö lgy.
–  Gyakrabban kellene bené znem – felelte Sansz. – Mindig ö rö m, ha
meglá togathatom a Pá rká kat. Olyan ö ntö rvé nyű ek, vadak é s
kiszá mı́thatatlanok vagytok. Ez a hely mindig ké sz mulatsá g. Mint
egy soha vé get nem é rő tivornya. Annyira. Jó . Szó rakozá s!
Maroknyi szolga ö zö nlö tt elő a polcok kö zü l. Arcuk vö rö slö tt. Mind
dü hö sek voltak. Sansz kirá ntotta rö vid kardjá t a hü velybő l. A penge
megcsillant a gyertyafé nyben. A szolgá k há trahő kö ltek.
–  Ezú ttal kinek a té rké pé t loptad el? – ké rdezte az ő sö reg hö lgy. –
Milyen csá szá rnő vagy hadvezé r kö nyö rö gte ki ná lad ezt a kegyet?
Sansz kivont kardjá t egy pillanatra sem mozdı́tva a má sik kezé vel
é gszı́nké k kabá tja aló l elő vett egy tekercset. Fogá val oldotta ki a
selyemszalagot, megrá zta az ı́rá st. A pergamentekercs legö rdü lt,
Sansz felmutatta. A há rom nő né zte, csak né zte: arckifejezé sü k
haragosró l zavartra vá ltozott.
–  Há zat lá tok. A Maison Douleur – szó lt az ő sö reg hö lgy –, Saint-
Michel vá rosá ban.
–  Ott lakik… – kezdte mondani az anya.
–  Egy lá ny, Isabelle de la Paumé – fejezte be a mondatot az anya
helyett az ő sö reg hö lgy.
–  Kicsoda? – ké rdezte a hajadon.
–  Ilyen sok hű hó egy egyszerű lá nyé rt? – ké rdezte az ő sö reg hö lgy,
alaposabban szemü gyre vé ve Sansz má rkit. – Hiszen ez a lá ny egy
semmi, egy senki. Se szé psé g, se szellem. Onző . Gonosz. Mié rt ő t?
–  Azé rt, mert nem tudok ellená llni a kihı́vá snak – felelte Sansz.
Fé lké zzel ö sszetekerte a pergament, ö sszefogta a mellkasá n, é s a
kabá tjá ba dugta. – Es ugyan melyik lá ny tudna ellená llni az é n
ajá nlatomnak? – ké rdezte magá ra mutatva, mintha ő maga sem tudta
volna elhinni, mennyire ellená llhatatlan. – Megadom neki az esé lyt,
hogy megvá ltoztassa a sorsá t, é s lelé pjen arró l az ö své nyrő l, amin
most halad. Megadom neki az esé lyt, hogy megtalá lja a sajá t ú tjá t.

9
–  Bolond – mordult az ő sö reg hö lgy. – Semmit, de semmit nem tudsz
a halandó kró l. Mi, Pá rká k azé rt rajzoljuk meg az é letú tjukat, mert ezt
ő k maguk kı́vá njá k. A halandó k nem szeretik a bizonytalansá got.
Nem szeretik a vá ltozá st. A vá ltozá s ré mü letes. A vá ltozá s fá jdalmas.
–  A vá ltozá s csó k a sö té tben. Ró zsa a hó ban. Ut a vadonban egy
viharos é jszaká n – vá gott vissza Sansz.
–  A sö té tsé gben szö rnyek lakoznak. A ró zsa elpusztul a hó ban. A
lá nyok elté vednek a rengeteg ú tjain – vá gott vissza az ő sö reg hö lgy.
Sansz azonban nem há trá lt meg, nem bá tortalanodott el. Hü velyé be
csú sztatta a kardjá t, kinyú jtotta a kezé t. Es mintha vará zslat lenne,
egy aranyé rme jelent meg az ujjai kö zö tt.
–  Fogadjunk! – ajá nlotta.
–  Visszaé lsz a jó indulatommal. Ezzel egy kicsit tú l messzire menté l –
mordult az ő sö reg hö lgy. Tekinteté ben harag feszü lt.
Sansz az ő sö reg hö lgy felé pö ccintette az aranyat. Az ő sö reg hö lgy a
levegő ben kapta el, é s az asztalra csapta.
Kitö rt a vihar.
–  Azt hiszed, hogy egy arany jó vá teheti azt, amit szabadjá ra
eresztetté l? – dü hö ngö tt az ő sö reg hö lgy. – Gonosz hadú r dú l, dü hö ng
Franciahonban. A halá l csontokat arat. Egy kirá lysá g ingott meg.
Mindez miattad!
Sansz mosolya megbicsaklott. Egy pillanatra tü zes bá torsá ga is
elhalvá nyodott.
–  Helyrehozom. Eskü szö m, helyrehozom!
–  Annak a lá nynak a té rké pé vel?
–  Ré gebben bá tor volt. Ré gebben jó volt.
–  A fejed ü resebb, mint az ı́gé reteid – mondta az ő sö reg hö lgy. –
Nyisd ki azt a té rké pet ú jra! De most olvasd is el! Né zd meg, mi lesz
belő le!
Sansz megtette. Tekinteté vel kö vette a lá ny ú tjá t a pergamenen. Elá llt
a lé legzete, amikor meglá tta az ú t vé gé t… a vö rö s foltokat, a vad
vonalakat. Az ő sö reg hö lgy tekinteté t kereste, a szemé be né zett.
–  Ez a vé g… Ez nem… Ez nem lehet…

10
–  Mé g mindig ú gy gondolod, hogy helyrehozhatod? – ké rdezte az
ő sö reg hö lgy gú nyosan.
Sansz egy lé pé st tett felé , az á llá t felszegte.
–  Nagy té tet ajá nlok. Ha elvesztem a fogadá st, soha tö bbé nem
teszem be a lá bamat a palotá tokba.
–  Es ha é n veszı́tek?
–  Akkor megengeded, hogy megtartsam ezt a té rké pet. Akkor a lá ny
szabadon vá laszthatja meg az ú tjá t, ő irá nyı́tja a lé pteit, é s ú gy é l,
ahogy csak akar, mı́g meg nem hal.
–  Nem tetszik nekem ez a fogadá s – mondta az ő sö reg hö lgy. Kezé vel
intett, mire szolgá i, akik addig lassan, ó vatosan kö zelı́tettek Sansz
felé , rá tá madtak. Né melyikné l má r kard is volt. Sansz má rki csapdá ba
esett. Legalá bbis ú gy lá tszott.
–  Menekü lé sre semmi remé ny. Add vissza azt a té rké pet! – szó lt az
ő sö reg hö lgy, é s a kezé t nyú jtotta.
–  Mindig van remé ny – felelte Sansz, azzal visszadugta a té rké pet a
kabá tjá ba. Né há ny futó lé pé st tett, majd felugrott, é s á tlendü lt a
szolgá k feje fö lö tt. Ké t lá bbal toppant a munkaasztalra, é s egy pá rduc
kecsessé gé vel futott vé gig rajta. A vé gé n leugrott, é s az erké ly felé
rohant.
–  Elkaptunk, gazember! – kiá ltott utá na az ő sö reg hö lgy. – Há rom
emelet magasan vagyunk! Mit tehetné l? Atugrasz a csatorná n?
Annyira mé g te sem vagy szerencsé s!
Sansz felté pte az erké lyajtó t, é s felugrott a korlá tra. Az eső elá llt, de a
má rvá ny mé g nedves, csú szó s volt. Teste elő re-há tra ingott, a
karjá val kö rzö tt, mintha szé lmalom lapá tja lett volna. Má r-má r ú gy
tű nt, biztosan leesik, de sikerü lt visszanyernie az egyensú lyá t, é s
kecsesen, lá bujjhegyen á llt.
–  A té rké pet! Most! – kö vetelte az ő sö reg hö lgy. Felá llt az asztal
mellő l, kiment az erké lyre, é s alig né há ny lé pé snyire kerü lt Sansz
má rkitó l. Hú gai csatlakoztak hozzá .
Sansz a Pá rká kra né zett, majd a kö vetkező pillanatban há traszaltó val
a levegő be vetette magá t.

11
Az ő sö reg hö lgy, Sors szá ja tá tva maradt a dö bbenettő l. A korlá thoz
sietett, hú gai szorosan a nyomá ban. Szö rnyű lá tvá nyra szá mı́tottak,
felké szü ltek rá , hogy Sansz haldoklik a mé lysé g há borgó habjai kö zt.
De nem fuldokolt. Hanyatt fekü dt egy gondola vá szonponyvá já n. A
kis hajó vadul himbá ló zott, de Sansz má rkinak nem esett baja.
–  Evezz, drá ga bará tom! – kiá ltott a gondolá snak. A fé r i
engedelmeskedett. A hajó elindult.
Sansz felü lt, szikrá zó , gyé má ntfé ny tekintettel né zte a Pá rká kat.
–  Most má r el kell fogadniuk a fogadá somat! Nincs má s vá lasztá suk!
– kiá ltotta.
A gondola egyre kisebb é s kisebb lett, ahogy a csatorná n haladt.
Kisvá rtatva befordult egy sarkon, é s eltű nt a Pá rká k szeme elő l.
–  Ez nagyon nem tetszik nekem. Rosszul alakulnak a dolgok –
jelentette ki az ő sö reg hö lgy komoran. – Nem engedhetjü k meg, hogy
a halandó k sajá t dö nté seket hozzanak a sorsukró l. Ha ez
megtö rté nik, abbó l mindig katasztró fa van.
A hajadon é s az anya visszalé pett a szobá ba. Az ő sö reg hö lgy kö vette
ő ket.
–  Rakjatok meg egy ú tilá dá t! – mordult az egyik szolgá ra. – Sok
ı́ró toll é s tinta kell… – Kezé t vé gighú zta az asztalon á lló iolá k é s
té gelyek felett. Egy mé ly é benfekete festé ket vá lasztott. – Félelem,
igen! A féltékenység is hasznos lesz! – mondta, azzal egy mé regzö ld
tinta felé nyú lt.
–  Hova mé sz? – ké rdezte a hajadon.
–  Saint-Michel vá rosá ba – felelte az ő sö reg hö lgy.
–  Megakadá lyozod, hogy Sansz hatalmá ba kerı́tse azt a lá nyt? –
ké rdezte az anya.
Az ő sö reg hö lgy komoran mosolygott.
–  Nem. Nem tudom megakadá lyozni. De azt teszem, amit a Pá rká k
mindig is tettek. Megakadá lyozom, hogy a lá ny a sajá t kezé be vegye a
sorsá t.
  
  

12
 –  EGY –
  
  
Nagy udvarhá z konyhá já ban ü lt a lá ny, a kezé ben ké ssel.
A neve Isabelle volt. Nem volt szé p lá ny.
A tű zhely lá ngjai fö lé tartotta a ké s pengé jé t. Mö gö tte egy má sik
szé ken elterü lve fé lig eszmé leté né l nő vé re, Octavia ü lt.
Octavia arca holtsá padt volt, szemé t csukva tartotta. A jobb lá bá n
hú zó dó , egykor fehé r harisnyá t vé r foltozta. Adé lie, a nő vé rek ö reg
szobalá nya lehú zta Octavia lá bá ró l a harisnyá t, é s felszisszent.
Octavia sarka eltű nt. Vé r csö pö gö tt a sarok helyé n tá tongó csú nya
sebbő l, a cseppek a padló ra hulltak. Hiá ba igyekezett visszafogni
magá t, felnyö gö tt a fá jdalomtó l.
–  Csss, Tavi! – korholta Maman. – Mé g meghallja a herceg! Az, hogy a
te esé lyeid odalettek, nem jelenti azt, hogy a hú godnak sem lehet
szerencsé je.
Maman a lá nyok anyja volt. A mosdó tá l mellett á llt, vé rt ö blı́tett ki az
ü vegcipellő bő l.
A herceg azt a lá nyt kereste, akinek a lá bá n volt. Há rom napja az
á larcosbá lban egé sz é jjel egy gyö nyö rű lá nnyal tá ncolt, é s
beleszeretett. Am amikor é jfé lt ü tö tt az ó ra, a lá ny elmenekü lt, csak
az ü vegcipellő je maradt utá na. A herceg megfogadta, hogy azt a lá nyt
veszi felesé gü l, aki a topá nt viselte. Ot é s senki má st.
Maman eltö ké lte, hogy az egyik lá nya lesz a hercegné . Az
elő csarnokban fogadta a kirá lyi kı́sé retet, é s ké rte, hogy Isabelle é s
Octavia lá nyai szű zi szemé rmessé gü k tiszteletben tartá sa mellett
elvonulva pró bá lhassá k fel az ü vegcipellő t. A herceg beleegyezett. A
nagyherceg bá rsonypá rná n nyú jtotta á t a relikviá t. Maman ó vatosan
ké zbe vette a topá nt, é s a konyhá ba vitte. Lá nyai kö vetté k.

13
–  Fel kellett volna izzı́tanunk a pengé t Tavinak – dü hö ngö tt Maman. –
Mié rt is nem gondoltam erre? A forró sá g megperzseli a
vé redé nyeket. Elá llı́tja a vé rzé st. De ami tö rté nt, megtö rté nt. Ná lad
má r jobban fog sikerü lni, Isabelle.
Isabelle feszengett.
–  De Maman… Hogyan fogok já rni? – ké rdezte halkan.
–  Buta lá ny! Nem kell gyalogolnod. Aranyhintó n visznek. Szolgá k
emelnek be é s ki.
Lá ngok nyaldostá k az ezü stö s pengé t. Vö rö sen izzott. Isabelle
szemé ben fé lelem villant. A lová ra gondolt, a szé p cső dö rre, amit
egykor szeretett, ami ezzel odalesz.
–  De Maman, hogyan fogok ı́gy az erdő ben lovagolni?
–  Itt az ideje, hogy leszokj a gyerekes dolgokró l – mondta Maman,
azzal szá razra tö rö lte a topá nt. – Rengeteg pé nzembe kerü lt,
majdnem tö nkrementem, hogy ké rő ket pró bá ltam ideé desgetni
neked é s a nő vé rednek. A szé p ruhá k, az é kszerek egy vagyonba
kerü ltek. Egy lá ny egyetlen remé nye az é letben, hogy jó l megy
fé rjhez, é s nincs jobb há zassá g, mint ha az ember lá nya Franciaorszá g
hercegé nek felesé ge lehet.
–  Nem tudom megtenni – sú gta Isabelle. – Ké ptelen vagyok rá .
Maman letette az ü vegcipellő t. A kandalló hoz ment, é s a ké t keze
kö zé fogta Isabelle arcá t.
–  Hallgass rá m, gyermekem! Es igyelj jó l! A szerelem fá jdalom. A
szerelem á ldozat. Miné l elő bb megtanulod ezt, anná l jobb.
Isabelle erő sen ö sszeszorı́totta a szemé t. A fejé t ingatta.
Maman elengedte. Egy ideig hallgatott. Amikor vé gre ú jra megszó lalt,
a hangja hideg volt, de a szavai perzseltek, mint a tű z.
–  Ré msé gesen ronda vagy, Isabelle. Unalmas. Bá rgyú . Dagadt, mint
egy gombó c. Az iskolamester csá mpá s lá bú , ostoba iá ra sem tudtalak
rá tukmá lni. Most pedig egy herceg vá r odakint… Egy herceg,
Isabelle… Es csak annyit kell tenned, hogy a tié d legyen, hogy
lenyisszantod né há ny lá bujjadat. Csak pá r amú gy is teljesen
haszontalan lá bujjat…

14
Maman arcá n ú gy villant a szé gyen, ahogy az orvgyilkos tő re, mielő tt
egyenesen az á ldozat szı́vé be dö f. Győ zni fog; mindig is győ zö tt.
Isabelle tudta ezt. Há nyszor vá gott magá ba, metszette ki a ré szeit az
anyja parancsá ra? Azt a ré szt, ami tú l hangosan nevetett. Azt a ré szt,
ami tú l gyorsan lovagolt é s tú l magasra ugrott. Azt a ré szt, ami
repetá t kı́vá nt az é telbő l, tö bb má rtá st, nagyobb szelet sü temé nyt.
Ha a herceg feleségül vesz, akkor hercegné leszek – gondolta Isabelle.
És egy napon a feleségeként majd királyné. És soha többé nem mernek
rondának nevezni.
Kinyitotta a szemé t.
–  Jó kislá ny. Lé gy bá tor! Es gyors! – mondta Maman. – Az ı́zü letné l
vá gj bele!
Isabelle kihú zta a pengé t a tű zbő l.
Es minden má st pró bá lt elfelejteni.
  
  

15
 –  KETTO  –
  
  
A kisujj volt a legnehezebb.
Ez egyá ltalá n nem meglepő . Gyakran van ú gy, hogy a legkisebb
dolgok fá jnak a legjobban: egy rideg pillantá s, egy metsző szó ,
neveté s, ami rö gtö n abbamarad, amikor az ember belé p a szobá ba.
–  Folytasd! – sü rgette Maman. – Gondolj arra, hogy mit nyerhetsz…
Magadnak koronaherceget! Tavinak talá n egy egyszerű herceget! Es
mind a palotá ban lakhatunk!
Isabelle hallotta az elszá ntsá got az anyja hangjá ban. Tudta, hogy a
varró nő má r nem ad tö bb hitelt, a hentes az egyik inasá t kü ldte a
há zhoz egy lejá rt szá mlá val. Erő sebben fogta a ké s markolatá t, é s
befejezte, amit elkezdett.
A vakı́tó fá jdalom, a megperzselt hú s szaga, a lá tvá ny, ahogy a
levá gott lá bujjai ott hevertek a kandalló ná l… mindez olyan szö rnyű
volt, hogy Isabelle egy pillanatig egé szen biztos volt abban, hogy
elá jul, de ekkor mellé lé pett Adé lie; gyengé d ké zzel, nyugtató
szavakkal csitı́totta.
Puha vattacsomó t hoztak. Tiszta, fehé r harisnyá t. Brandyt. Es az
ü vegcipellő t.
Maman á tadta neki.
–  Tessé k. Hú zd fel!
Isabelle á tvette. Nehé z volt a kezé ben, tapintá sra hideg. Ahogy a
lá bá ra csú sztatta, fá jdalom nyilallt belé , é les é s vad fá jdalom. Felfelé
hatolt a lá bá n, a testé n, é s Isabelle ú gy é rezte, elevenen felfalja a kı́n.
Elsá padt, a vé r elhagyta az arcá t. Behunyta a szemé t, é s erő sen a
karosszé k karfá já ba kapaszkodott.
Maman mé gis azt kö vetelte tő le, hogy á lljon fel. Isabelle megtette.
Kinyitotta a szemé t, mé ly levegő t vett, é s felá llt.

16
Isabelle azé rt volt ké pes erre a lehetetlen dologra, mert volt egy
tehetsé ge… olyan tehetsé ge, ami a szé p arcná l, kecses lá bná l sokkal
é rté kesebb.
Isabelle-nek erő s akarata volt.
Nem tudta, hogy jó -e ez egy lá nynak, mert mindenki folyton azt
hangoztatta, hogy az akaratossá g lá nyok eseté ben egyenesen szö rnyű
tulajdonsá g. Mindenki azt mondta, hogy az erő s akaratú lá nyok rossz
sorsra jutnak. Mindenki azt mondta, hogy a lá nyoknak meg kell
hajolniuk azok elő tt, akik tudjá k, hogy mi a legjobb nekik.
Isabelle iatal volt, mindö ssze tizenhat é ves; mé g nem tudta, hogy
mindenki bolond.
  
  

17
 –  HAROM  –
  
  
Minden lé pé s kı́nszenvedé s volt.
Fé lú ton, a konyhá bó l az elő csarnokba vezető folyosó n Isabelle
megtorpant. Vé kony, magas, sirá nkozó hangot hallott. A sajá t hangja
volt vajon?
–  Ella az – magyará zta Maman komoran. – Siess, Isabelle! Be kell ezt
fejeznü nk. Mi van akkor, ha a herceg meghallja?
Nem sokkal a herceg é rkezé se elő tt Isabelle bezá rta Ellá t a padlá sra.
Ella sı́rt. Kö nyö rgö tt Isabelle-nek, hogy engedje ki. Lá tni akarta a
herceget. Fel akarta pró bá lni az ü vegcipellő t.
–  Ne lé gy nevetsé ges! – mondta Isabelle. – Hiszen nem is voltá l ott a
bá lban! Csak szé gyent hozná l rá nk a rongyos ruhá dban.
Kegyetlensé g volt ezt tenni. Akkor is tudta ezt, amikor elfordı́totta a
kulcsot a zá rban, de ez nem hatotta é s nem á llı́totta meg. Má r semmi
nem á llı́thatta meg. Istenem, mégis mivé lettem? – tű nő dö tt. Ujabb
panaszos sı́rá s hası́tott a levegő be.
Maman á tható tekintettel né zte. Olyan á tható tekintettel, hogy
Isabelle ú gy é rezte, egyenesen belé lá t.
–  Engedd ki, Isabelle! Engedd csak ki! Biztosan jó t teszel magadnak –
jegyezte meg gú nyosan. – A herceg egy pillantá st vet rá , é s rö gtö n
fü lig belé szeret, mint minden má s fé r i, aki csak meglá tja. Kedves
akarsz lenni, vagy a herceget akarod?
Isabelle pró bá lt vá laszt talá lni, de nem tudott. Maman olyan vá lasztá s
elé á llı́totta, ami legalá bb olyan ké nyelmetlen volt, mint a cipő .
Emlé kké p villant a gondolataiba, ré ges-ré grő l. O, Tavi é s Ella együ tt
já tszottak az udvarhá znak á rnyé kot adó ő sö reg há rsfa alatt.
Hintó hajtott az udvarra. Ké t fé r i szá llt ki belő le, Ella apjá nak –
Isabelle é s Tavi mostohaapjá nak – emberei. Bará tsá gos, jó modorú

18
fé r iak voltak, megá lltak beszé lgetni a lá nyokkal. Ami azonban ezutá n
tö rté nt, mindent megvá ltoztatott.
Isabelle azt kı́vá nta, bá rcsak visszamehetne az idő ben. Azt kı́vá nta,
bá rcsak megá llı́thatná azt, ami azon a napon kezdő dö tt, de nem
tudta, hogyan tehetné .
Most pedig má r tú l ké ső volt.
Ki uszított minket egymás ellen, Ella? – tű nő dö tt Isabelle. Az a két
fér i? Vagy Maman? Vagy az egész szívtelen világ?
  
  

19
 –  NEGY  –
  
  
–  A sarkadra helyezd a sú lyodat! Ugy nem fá j annyira – taná csolta
Maman. – Gyere! Siess!
Megcsı́pte Isabelle sá padt arcá t, hogy valami szı́ne legyen, é s
folytattá k ú tjukat a folyosó n.
A koronaherceg, a nagyherceg é s az ő ket kı́sé rő katoná k mind az
elő csarnokban á lltak. Ot vá rtá k. Isabelle tudta, hogy ő nem bukhat el,
ahogy a nő vé re elbukott.
Tavi kezdetben mindenkit megté vesztett, de ahogy kilé pett a há zbó l
é s elindult a herceg hintó já hoz, a sarka annyira vé rezni kezdett, hogy
ká rminvö rö s lá bnyomokat hagyott a fö ldö n.
A nagy izgalomban senki nem vette é szre a vé rnyomokat, de ahogy
Tavi a hintó hoz kö zeledett, egy fehé r galamb szá llt ki a há rsfa lombjai
kö zü l. A madá r a koronaherceg vá llá ra telepedett, é s turbé kolni
kezdett:
  

Vér a földön! Vér a cipőn!

Hamis, hazug, szívtelen nőszemély.

Ez nem Ő.

  
A herceg elsá padt a sok vé r lá ttá n. A nagyherceg – a nyú lá nk, hirtelen
haragú nak tű nő ember – rettentő dü hö s lett, amikor megtudta, hogy
az uralkodó já t becsaptá k. Kö vetelte, hogy Maman adja vissza az
ü vegcipellő t, de Maman megtagadta. Kijelentette, hogy Isabelle

20
lá nyá nak is joga van felpró bá lni a cipellő t, mert a herceg tö rvé nyben
mondta ki, hogy a kirá lysá g minden hajadonjá nak joga van erre.
–  Ké szen á llsz? – ké rdezte Maman halkan Isabelle fü lé be sú gva,
amikor má r az elő csarnok kö zelé ben já rtak.
Isabelle bó lintott, azzal kilé pett, hogy vé gre talá lkozzon a herceggel.
A bá lban lá tta, de csak tá volró l, é s amikor a herceg megé rkezett az
udvarhá zba, Maman ő t gyorsan a konyhá ba terelte.
Most, alig né há ny lé pé snyire á llva tő le lá tta, hogy a herceg szeme ké k,
mint a nyá ri é g, é s a vá llá ra omló sző ke hajá ban szı́narany szá lak
csillognak. Magas, szé les vá llú fé r iú volt, kipirult arccal.
Ahogy a herceget né zte, Isabelle elfeledkezett a sebeirő l, a
fá jdalomró l, a sajá t nevé t sem tudta. Szó hoz sem jutott, a fé r i annyira
gyö nyö rű volt.
A herceg sem szó lt. Atható tekintettel né zte Isabelle-t, arcá nak
minden felü leté t, minden domborulatá t.
–  O, lá tjá k? Lá tjá k ezt? Felismeri az igaz szerelmé t! – lelkendezett
Maman.
Isabelle meggö rnyedt anyja hazugsá gá nak sú lya alatt. A bá lban
mindenki szemet, orrot takaró á larcban volt. Pontosan tudta, mit
csiná l a herceg. Ajka vonalá t né zi, az arcé lé t, az á lla ı́vé ben keresi a
lá nyt, akibe beleszeretett.
De az a lá ny nem volt ott.
  
  

21
 –  OT  –
  
  
Isabelle é s a herceg csak né zté k egymá st. Furcsá n. Feszengve.
Né má n. Egé szen addig, mı́g Maman á tvette az irá nyı́tá st.
–  Felsé g – mondta, é s Isabelle-t udvari té rdhajtá sba vonta magá val. –
A kisebbik lá nyomat keresi. Az ü vegcipellő tö ké letesen illik rá .
–  Remé lem, egé szen biztos ebben, madame – igyelmeztetett a
nagyherceg. – A herceg nem né zi el, ha má sodszor is megpró bá ljá k
becsapni.
Maman lehajtotta a fejé t.
–  Ké rem, bocsá sson meg Octaviá nak! – szó lt a herceghez. – Nem
becstelen lá ny. Egyetlen hibá ja, hogy nagyon szerelmes ö nbe. Melyik
lá ny ne lenne az?
A herceg erre elpirult. A nagyherceg nem.
–  Lá thatná nk az ü vegcipellő t? – adta elő a ké rdé sé t tü relmetlenü l.
Isabelle é s Maman felemelkedett a té rdeplé sbő l. Fé lelem rá ntotta
gö rcsbe Isabelle gyomrá t, ahogy felemelte a ruhá ja szegé lyé t. Minden
szem a lá bá ra szegező dö tt. Nagy megkö nnyebbü lé sé re nem volt
vé rnyom. A harisnya fehé r volt, mint a hó , a vattapamacs, amit Adé lie
tö mö tt bele, kitö ltö tte a lá bujj helyé t. Maga az ü vegcipellő ké kesen
szikrá zott.
–  Illik rá – jelentette ki a herceg tompa hangon.
A nagyherceg é s a katoná k – minden egyes katona – fejet hajtottak
Isabelle elő tt.
–  Eljen a hercegné ! – kiá ltotta a szá zados.
–  Eljen a hercegné ! – visszhangozta a szá zad.
Fejfedő ket dobtak a levegő be. Eljenzé s harsant. Isabelle lassan,
dö bbenten fordult há tra. Most ő t csodá ltá k, nem Ellá t. Most elő szö r
volt bü szke magá ra. Erő snek, kı́vá natosnak é rezte magá t. Alig pá r

22
perce mé g egy iskolamester iá nak sem volt jó ; most pedig hercegné
lesz.
–  A palotá ba kell utaznunk, mademoiselle – mondta a herceg merev
mosollyal. – Szá mos elő ké szı́tő lé pé st kell tennü nk az eskü vő hö z.
Kurtá n meghajolt, elindult az ajtó felé , é s Isabelle lá tta, hogy az erő s
vá ll megereszkedik, é s a gyö nyö rű szempá r fé nye elenyé szik.
A herceg valaki mást szeret; rá vágyik – gondolta Isabelle. Ha ezt
végigcsinálom, nem férjet szerzek, hanem foglyot ejtek.
Rosszul volt. Olyasmi mé rgezte a lelké t, amirő l azt hitte, nagyon
akarja. Pontosan ú gy, mint amikor kiskorá ban Adé lie egy adag
meggyes apró sü temé nyt ké szı́tett, kitette hű lni, é s ő az utolsó
darabot is megette.
Anyjá hoz fordult, hogy azt mondja: Ez nem helyes. Am ahogy
há trané zett, lá tta, hogy Maman ragyogó mosollyal né z rá . Isabelle
né há ny drá ga pillanatig az anyai mosoly melegé ben fü rdö tt. Csodá lta.
Olyan ritká n lá tta.
–  Bü szke vagyok rá d, gyermekem – mondta Maman. – Megmentetté l
minket a cső dtő l. Eladom ezt a sivá r há zat, ki izetem az
adó ssá gainkat, é s vissza sem né zek.
Isabelle minden tiltakozá sa a torká n ragadt. Szö rnyű dolog
ö sszetö rni a herceg szı́vé t, de mé g rosszabb az anyja á lmait
tö nkretenni. Egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy az ő szı́ve
mit akar, mert egy lá ny vá gyainak semmi jelentő sé gü k nincsen.
Maman karon fogta Isabelle-t, hogy levezesse az udvarhá z bejá rati
lé pcső in a kavicsos ú tra. Isabelle egy aranyhintó t lá tott nyolc fehé r
ló val. A herceg é s a nagyherceg a hintó mellett á lltak, ő t vá rtá k, mé ly
beszé lgeté sbe feledkezve.
A herceg homloká n rá ncok mé lyedtek. Aggodalom homá lyosı́totta a
szemé t. Isabelle tudta, amit mindenki má s is tudott, hogy a herceg
apja, a kirá ly nagyon beteg, é s hogy egy idegen herceg, Volkmar von
Bruch megneszelte az ö reg kirá ly kö zeli halá lá t, ezé rt durva
tá madá sokat inté zett a kirá lysá g é szaki ré szé nek telepü lé sei ellen.
Maman megö lelte Isabelle-t, é s megı́gé rte neki, hogy ő é s Tavi
amilyen hamar csak lehetsé ges, kö vetik ő t a palotá ba. A kö vetkező

23
pillanatban Isabelle té tová n, szinte ká bultan indult el a hintó felé ; a
lé pcső n fellé pé shez azonban az kellett, hogy a teljes testsú lyá t a
megcsonkı́tott lá bá ra helyezze. Fé lú ton já rt, amikor a forró pengé vel
é getett vé redé nyek megnyı́ltak. Erezte, hogy a harisnyá já ba nedves,
meleg vé r szivá rog. Mire a legalsó lé pcső fokra é rt, teljesen á tá zott.
Ekkor magasan felette, a há rsfa á gai kö zt zizegni kezdett a lomb.
  
  

24
 –  HAT  –
  
  
A hintó má r csak tı́zlé pé snyire volt. Hé tlé pé snyire. Otlé pé snyire.
Egy katona nyitotta ki neki az ajtó t. Isabelle egyenesen elő re né zett.
A koronaherceg é s a nagyherceg mé g mé ly beszé lgeté sbe
feledkeztek. Sikerülni fog. Má r majdnem ott volt. Csak né há ny lé pé s.
Há rom… kettő … egy.
Ekkor meghallotta… Madá rszá rnysuhogá s.
Egy fehé r galamb reppent ki a há rsfa lombkoroná já bó l, é s
kö rberepü lte.
Maman, aki az ajtó bó l igyelte, lerohant, é s minden igyekezeté vel
pró bá lta elhessenteni a madarat, de az ó vatos gerle ú gy repü lt, hogy
ne lehessen elé rni. Ahogy Isabelle kö rü l repdesett, turbé kolni
kezdett:
  

Vér a földön! Vér a cipőn!

Ebben a lányban sincs becsület,

Ez sem Ő.

  
A herceg rö gtö n elhallgatott. A gerlé re né zett, aztá n Isabelle-re.
Tekintete a lá ny ruhá já nak szegé lyé re rebbent. A kelme csupa vé r
volt. Es a herceg ekkor meglá tta a vé rnyomokat a fö ldö n.
Isabelle kihú zta a lá bá t az ü vegcipellő bő l, é s egy lé pé st há trá lt tő le. A
topá n az oldalá ra dő lt, mé g tö bb vé r ö mlö tt a fö ldre. A harisnya orra
é lé nkvö rö s volt. Isabelle-t elö ntö tte a szé gyen.

25
–  Te levá gtad a sajá t lá bujjaidat?! – szó lt a herceg, é s hitetlenkedve
ingatta a fejé t.
Isabelle bó lintott. Má r nemcsak szé gyellte magá t, hanem egyenesen
fé lt. Becsapta a koronaherceget. Isten tudja, mit szá ndé kozott tenni
vele. Szö rnyű tö rté neteket hallott a palotabeli tö mlö crő l é s
lá ndzsahegyre tű zö tt fejekrő l. Ez lesz az ő sorsa is?
A herceg azonban nem adott parancsot, hogy fogjá k el. Nem harag
volt az arcá n, csak szomorú sá g. Es valami má s is – valami, amire
Isabelle egyá ltalá n nem szá mı́tott: kedvessé g.
–  Hogyan bı́rtad ki ezt a nagy fá jdalmat? – tette fel a ké rdé st a herceg.
Isabelle a fö ldet né zte. Maman szavai jutottak eszé be, amit a
konyhá ban mondott neki.
Ronda… Unalmas… Bárgyú… Dagadt, mint egy gombóc…
–  Sokat gyakoroltam – felelte.
A herceg elkomorult.
–  Nem é rtem.
Isabelle felemelte a fejé t. A herceg szı́vszakajtó an gyö nyö rű arcá t
né zte.
–  Nem, felsé g… Ezt való ban nem é rtheti.
A nagyherceg lé pett hozzá juk. Harag villant a tekinteté ben.
–  Ismerek harcedzett katoná kat, akik nem lenné nek ké pesek arra,
amit ö n tett, mademoiselle – szó lt Isabelle-hez. Aztá n a
koronaherceghez fordult. – Egy lá ny, aki ilyesmit megtesz, bá rmire
ké pes, uram. Ez termé szetellenes. Té bolyodott. Veszé lyes – mondta,
é s ké t katoná ra mutatott. – Tartó ztassa le ezt a nő szemé lyt, felsé g!
Isabelle szı́ve ö sszeszorult a ré mü lettő l, ahogy a ké t fé r i elindult felé .
A herceg azonban leá llı́totta ő ket.
–  Hagyjá k bé ké n! – parancsolta, é s egyetlen ké zmozdulatá val
elkü ldte ő ket.
–  De felsé g… Nem hagyhat bü ntetlenü l egy ú jabb csalá si kı́sé rletet –
szó lt a nagyherceg. – Egy is elé g sú lyos felsé gsé rté s. De kettő …
–  Azt mondtam, hagyjá k bé ké n! Sú lyos sé rü lé st okozott magá nak.
Adhatné k é n enné l nagyobb bü nteté st neki? Nem.
A nagyherceg kurtá n bó lintott, aztá n pedig Maman felé fordult.

26
–  Gondolom, nincs tö bb lá nya, aki ké szsé gesen megcsonkı́taná magá t
csak azé rt, hogy felesé gü l mehessen a herceghez, igaz?
–  Nincs – felelte Maman keserű en. – Nincsen má s lá nyom.
–  Akkor indulunk – jelentette ki a nagyherceg. – Tová bbi szé p napot,
madame!
Az elő kerti ú t kö zepé né l szö kő kú t bugyogott. A koronaherceg
beszá llt a hintó ba; a nagyherceg, aki mé g a kezé ben tartotta a
bá rsonypá rná t, kö zben parancsot adott egy katoná nak, hogy mossa
meg az ü vegcipellő t a szö kő kú t vizé ben. A katona teljesı́tette a
parancsot, majd visszahelyezte a topá nt a bá rsonypá rná ra. Maman
csak á llt, é s a dü htő l meredten né zte ő ket.
Isabelle szé dü lt a megpró bá ltatá saitó l, ı́gy leü lt a há rsfa alatti padra.
Behunyta a szemé t, pró bá lta elmulasztani a szé dü lé st. Forgott vele a
vilá g. Halvá nyan é rzé kelte, hogy toporognak, prü szkö lnek a lovak,
mielő bb indulni akarnak. Erzé kelte, hogy bogarak ciká znak
kö rü lö ttü k a dé lutá ni hő sé gben. Erzé kelte, hogy a galamb most
magasan a feje fö lö tt turbé kol.
Am ekkor egy ú j hang szó lalt meg a tö bbi hang fö lö tt… á tható , magas,
sü rgető hang.
–  Vá rjanak! Ne menjenek el! Ké rem, vá rjanak!
Lá nyhang. Az udvarhá zbó l jö tt. Kiá ltá s. Kö nyö rgé s.
Isabelle kinyitotta a szemé t.
Egy lá ny rohant lefelé a lé pcső n. Haja kusza. Ruhá ja inká bb rongy,
mint ö ltö zé k. Arca, keze csupa hamu, korom é s pernye.
Lá ba mezı́telen.
De ı́gy is megdö bbentő en, szı́vsajdı́tó an, lé legzetelá llı́tó an szé p volt.
Ella.
Isabelle mostohanő vé re.
  
  

27
 –  HET  –
  
  
A nagyherceg gyilkos pillantá st vetett Mamanra.
–  Ez valami ú jabb ravasz forté ly ö ntő l, madame? Egy szurtos
szolgá ló lá nyt kü ld ki, hogy felpró bá lja az ü vegcipellő t? – ké rdezte
felhá borodva.
Maman szeme ö sszeszű kü lt, ahogy a mostohalá nyá ra né zett.
–  Ella! Hogy meré szelté l kijö nni? – kiá ltott rá . – Azonnal menj vissza!
Ella azonban meg sem hallotta. Csak a herceget né zte, a herceg pedig
ő t. Má r ki is ugrott a hintó bó l, é s Ella felé futott.
Ahogy Isabelle ő ket né zte, é szrevett valamit, amit mé g sosem lá tott.
Anyja é s mostohaapja kö zö tt nem lá thatta, anyja é s apja kö zö tt sem.
Valami hatalmas, mé ly, ő szinte é s mindent á tható erő volt. Szerelem.
Isabelle lá tta a szerelmet: megfoghatatlan volt é s mé gis való sá gos; é s
ekkor rá jö tt, hogy a herceg a bá lban Ellá val tá ncolt, hogy Ellá ra
vá gyott.
Az irigysé g é les, hegyes fogai belemé lyedtek Isabelle szı́vé be. Maman
minden tő le telhető t megtett, hogy otthon tartsa Ellá t, nehogy
elmenjen a bá lba. Ella azonban mé gis megtalá lta a mó djá t. Ez a lá ny,
akinek semmije sem volt, valahonnan hintó t é s lovakat szerzett, é s
ragyogó an szé p ruhá t é s ü vegcipellő t. Hogyan? Ezen tű nő dö tt
Isabelle.
A herceg é s Ella nagyon kö zel á lltak egymá shoz. A herceg gyengé den
megé rintette Ella arcá t. Ujjai vé gigsimı́tottá k inom arcé lé t.
–  Te vagy az! – mondta. – Vé gre megtalá ltalak. Mié rt menekü lté l el?
–  Azé rt, mert attó l fé ltem, ha rá jö ssz, ki vagyok… hogy csak egy
egyszerű , kö zö nsé ges vidé ki lá ny vagyok… má r nem fogsz szeretni –
felelte Ella.

28
–  Semmi kö zö nsé ges nincsen benned, Ella – mondta a herceg, azzal
megfogta a kezé t. A nagyherceghez fordult. – Hozzá k az ü vegcipellő t!
– parancsolta.
Am Isabelle – é s mindenki má s – meglepeté sé re a nagyherceg meg
sem mozdult. Ajka keskeny vonallá feszü lt. Kemé ny tekinteté t
megveté s sö té tı́tette el.
–  Felsé g, ez egy szolgá ló lá ny! Nem volt ott a bá lon. Az ő rö k nem
engedtek volna be egy ilyen rongyos ö ltö zé kű szemé lyt. Ugyan,
hiszen má r a gondolat is…
A herceg a szavá ba vá gott.
–  Az ü vegcipellő t! Most azonnal!
A nagyherceg mereven meghajolt. A bá rsonypá rná t maga elő tt tartva,
kimé rt lé ptekkel kö zeledett a herceg é s Ella felé . Má r csak né há ny
lé pé snyire volt tő lü k, amikor fé nyes fekete csizmá já nak orra
megakadt valamiben – ké ső bb azt mondta, hogy egy kő ben –, é s
megbotlott.
Az ü vegcipellő lecsú szott a bá rsonypá rná ró l. A fö ldre esett.
Es ezer csillogó szilá nkra tö rt.
  
  

29
 –  NYOLC  –
  
  
A herceg felkiá ltott kı́njá ban.
A nagyherceg a kezé t a szı́vé re té ve esedezett a bocsá naté rt.
A katoná k nyugtalanul toporogtak, csı́pő jü kné l kardjuk zö rgö tt.
Maman nevetett. Isabelle nem kapott levegő t. Csak Ella volt nyugodt.
Hamarosan kiderü lt, hogy mié rt.
–  Semmi baj. Itt a pá rja – mondta mosolyogva.
Mindenki né zte, ahogy a szoknyá ja zsebé bő l elő vette az ü vegcipellő
pá rjá t. Letette a fö ldre, é s felcsippentette a szoknyá ja szegé lyé t. A
topá nba csú sztatta kicsi lá bá t. Ké k fé ny ragyogott fel, az ü vegcipellő
fé nye szikrá zott, mintha gyé má ntbó l lenne.
Tö ké letesen illett a lá bá ra.
A koronaherceg ö rö mé ben felnevetett. A karjá ba kapta Ellá t, é s
megcsó kolta. Egyá ltalá n nem tö rő dö tt azzal, hogy ki lá tja. A katoná k
mé g jobban é ljeneztek. A nagyherceg letö rö lte verejté kező homloká t.
Maman elfordult, é s a kezé t ö kö lbe szorı́tva ment vissza a há zba.
Isabelle mindezt vé gigné zte, é s mint má r millió szor elő tte, most is
azt kı́vá nta, bá rcsak szé p lenne. Bá rcsak é rté kelné k! Bá rcsak
szá mı́tana valamit!
–  Ella győ zö tt – szó lt egy hang a há ta mö gü l.
Tavi kisá ntiká lt az udvarhá zbó l, a pad há tá ra tá maszkodott,
megcsonkı́tott, sebes lá bá t elemelve a fö ldtő l. Aztá n megkerü lte a
padot, é s leü lt.
–  Mindig a szé pek győ znek – jegyezte meg Isabelle keserű en.
Mikö zben a ké t nő vé r beszé lgetett, egy harmadik szemé ly
csatlakozott hozzá juk. Ella. Tavi jeges mosollyal né zett rá .
–  O, mily tö ké letes! Há t, itt vagyunk megint. Há rman a há rsfa alatt.

30
Ella alig hallotta. Isabelle é s Tavi lá bá t né zte olyan mé ly
szomorú sá ggal, hogy má r szinte gyá sznak tű nt.
–  Mit tettetek? – ké rdezte. Kö nnyek gyű ltek a szemé be.
–  Ne merj sı́rni é rtü nk, Ella! – szó lalt meg Tavi erő s indulattal. – Ne
meré szeld siratni, ami velü nk tö rté nt! Nincs jogod hozzá . Te azt
kaptad, amit megé rdemelté l. Es mi is. Mind azt kaptuk, amit
megé rdemeltü nk.
Ella ekkor Tavira né zett.
–  Igazá n? Igazá n megé rdemeltem a kegyetlensé geteket? Igazá n
megé rdemelté tek ezeket a sú lyos sé rü lé seket? Ezt é rdemeltü k?
Tavi elkapta a tekinteté t. Csendben telt né há ny pillanat, majd nagy
nehezen felá llt.
–  Menj, Ella! Hagyd el ezt a helyet! Es soha tö bbé ne is gyere vissza!
Ella kö nnyes szemmel né zte, ahogy Tavi az udvarhá z felé sá ntiká l.
Má sik mostohahú gá hoz fordult.
–  Nagyon gyű lö lsz engem, Isabelle? Mé g mindig gyű lö lsz?
Isabelle ké ptelen volt vá laszolni; mintha só val lett volna tele a szá ja.
Az emlé k, amit addig elfojtott magá ban, most feltö rt. Emlé kké pé ben
kilencé ves volt, Ella é s Tavi pedig tı́z. Maman egy é ve ment fé rjhez
Ella apjá hoz.
Mind együ tt voltak a há rsfa alatt.
Nő vé rek.
Mostohanő vé rek.
Bará tnő k.
  
  

31
 –  KILENC  –
  
  
Nyá ri dé lutá n volt.
Az é g ké ken csillogott, a nap ragyogott.
Ró zsá k bó logattak az udvarhá zat kö rü lvevő kő fal tú loldalá ró l. A
há rsfa kinyú ló á gai kö zö tt madarak é nekeltek, a lombkorona alatt
há rom lá ny já tszott. Ella szá zszorszé pet fű zö tt koszorú ba, é s mesé ket
talá lt ki egy bizonyos Tanaquill tü ndé rrő l, aki nem egyszerű tü ndé r,
hanem a tü ndé rek kirá lynő je volt, é s a nagy há rsfa odvá ban é lt. Tavi a
palatá blá já n kré tá val egyenleteket oldott meg. Isabelle egy ré gi
seprű nyé llel vı́vott; mintha nő vé reit Feketeszaká lltó l vé dené .
–  Itt az idő ! Most meghalsz, galá d kaló z! En garde! – kiá ltotta, é s a
megindult a fa kö rü l bó klá szó Bertrand, a kakas felé . Sokkal jobban
szeretett Felixszel, a lová sz iá val vı́vni, de ő most el volt foglalva egy
ú jszü lö tt csikó val.
A kakas felá gaskodott, a szá rnyait csattogtatta, hangosan kukoré kolt
é s tá madott. A fa kö rü l kergette Isabelle-t, aztá n Isabelle lett a fogó ,
é s ez ı́gy ment tová bb, mı́g Tavi megelé gelte é s rá kiá ltott:
–  Az é g szerelmé re, Izzy! Egy percig sem bı́rsz csendben lenni?
Isabelle nem tudta lerá zni az ő t ü ldö ző kakast. Felmá szott a há rsfá ra,
remé lve, hogy Bertrand elveszı́ti az é rdeklő dé sé t, é s bé ké n hagyja.
Eppen elhelyezkedett egy á gon, amikor kocsi é rkezett az udvarra. A
kakas egyetlen pillantá st vetett a jö vevé nyekre, é s nagy
szá rnycsattogtatá s kö zepette gyorsan elszaladt. Ké t fé r i szá llt ki a
kocsibó l. Az egyik ő sz hajú , gö rnyedt há tú volt. Sé tapá lca volt ná la, é s
egy ró zsaszı́n selyemmel bevont dobozka, amelynek oldalá ra ró zsá k
voltak festve. A iatalabb fé r i oldalá n bő rtá ska ló gott. Isabelle nem
ismerte ő ket, de ez egyá ltalá n nem volt szokatlan. Gyakran jö ttek

32
Pá rizsbó l lá togató k a mostohaapjá hoz. Tö bbsé gü k kereskedő volt,
mint a fé r i. Uzleti ü gyekrő l szoktak beszé lgetni.
A fé r iak nem lá ttá k Isabelle-t, é s Ellá t sem, aki az á gak ernyő je alatt,
az á rnyé kban ü lt. Csak a padon ü lő Tavit vetté k é szre.
–  Mit csiná lsz, kislá ny? A betű ket gyakorlod? – ké rdezte az idő sebb
ú riember.
–  Eukleidé sz ö tö dik posztulá tumá t pró bá lom bizonyı́tani – felelte
Octavia homlokrá ncolva. Fel sem né zett a palatá blá já ró l.
Az idő sebb fé r i erre felnevetett. Oldalba kö nyö kö lte a tá rsá t.
–  Szavamra! Ugy tű nik, tudó s kisasszonyra bukkantunk – mondta.
Aztá n ú jra Tavihoz fordult. – Figyelj, kiskacsa! Ne fá raszd magadat
algebrá val!
–  Ami azt illeti, ez nem algebra, hanem geometria.
Az ö reg erre a kiigazı́tá sra bosszú san felhorkant.
–  Akkor legyen az. Mit szá mı́t? A nő i elme nem erre van teremtve –
igyelmeztette. – Mé g megterheled az agyadat. Es megfá jdul a fejed.
Es a fejfá já stó l lesz rá ncos az arcod. Ezt ugye nem tudtad?
Tavi felné zett.
–  Ez való ban ı́gy van? Akkor az ö n rá ncai mitő l lettek? El sem tudom
ké pzelni, hogy ön bá rmivel is terhelné az elmé jé t.
–  Há t, ez… ez… En mé g soha é letemben… Ilyet… Na de ilyet… Milyen
szemtelen fruska! – mé ltatlankodott az ö reg, kampó sbotjá t rá zva felé .
Ekkor lé pett elő Ella.
–  Tavi nem akart udvariatlan lenni, nem akarta megsé rteni ö nt,
uram…
–  De igen – jegyezte meg Tavi olyan halkan, hogy szinte csak ő
hallotta.
–  …csak Eukleidé sz bosszantja – magyará zta Ella.
Az ö reg abbahagyta a mé ltatlankodá st. Elmosolyodott. Ella ilyen
hatá ssal volt az emberekre.
–  Milyen szé p lá ny vagy, kedvesem. Bá jos é s illemtudó . Megké rem
apá dat, hogy adjon felesé gü l az unoká mhoz. Gazdag fé rjed lesz, szé p
há zban lakhatsz é s szé p ruhá kban já rhatsz. Szeretné d?
Ella té tová zott, aztá n azt mondta:

33
–  Nem kaphatné k inká bb egy kiskutyá t?
A ké t fé r i neveté sben tö rt ki. A iatalabb megcsiklandozta Ella á llá t.
Az ö regebb megsimogatta sző ke fü rtjeit, gyö nyö rű sé ges ró zsaszá lnak
nevezte, é s egy bonbont adott neki abbó l a dobozbó l, amit Maman
ajá ndé ká ul szá ntak. Ella mosolygott, megkö szö nte, é s rö gtö n meg is
ette az é dessé get.
Isabelle mé g a fa tetejé n volt, vá gyó dó n né zte a jelenetet. Nagyon
szerette a bonbont. Seprű nyé llel a kezé ben leugrott. Megriasztotta a
fé r it. Az ö regú r felkiá ltott, há trahő kö lt é s elesett.
–  Mi az ö rdö gö t csiná lsz te ott azzal a seprű nyé llel? – kiá ltott rá . Arca
vö rö slö tt.
–  Feketeszaká llal harcolok – felelte Isabelle, ahogy a iatalabb fé r i
segı́tett az ö regú rnak felá llni.
–  Majdnem megö lté l!
Isabelle ké tkedő pillantá st vetett rá .
–  En gyakran szoktam elesni é s leesni. Fá kró l. Lovakró l. Egyszer a
szé napadlá sró l is. Es nem haltam bele. Kaphatné k é n is egy bonbont?
–  Semmiké ppen – felelte az ö regú r, a port paskolva magá ró l. – Mé gis
mié rt adné k ilyen inomsá got egy szurtos kezű utá latos kis
majomnak, akinek falevelek vannak a hajá ban?
Azzal felkapta a sé tabotjá t é s a ró zsaszı́n dobozt, é s elindult az
udvarhá z bejá rata felé . Egé szen az ajtó ig beszé lt a tá rsá val. Halkan
beszé lt, de Isabelle – mé g mindig bonbon remé nyé ben – kö vette ő ket,
é s meghallotta, amit mondott.
–  Az elbű vö lő kis szé psé g egyszer majd remek felesé g lesz, de a
má sik kettő … – Rosszalló balsejtelemmel ingatta a fejé t. – Há t, ő k azt
hiszem, apá cá k vagy nevelő nő k lehetnek, vagy olyasmik, amik a
ronda lá nyok lenni szoktak.
Isabelle megtorpant. Mintha fö ldbe gyö kerezett volna a lá ba. A
szı́vé hez kapott. Mert a szı́ve fá jdalommal sajdult. Uj, furcsa é rzé s
volt. Alig né há ny pillanattal korá bban mé g boldogan kaló zosdit
já tszott, é s sejtelme sem volt arró l, hogy valami hiá nyzik belő le. Hogy
valamiben kevesebb lenne má sokná l. Hogy ő nem gyö nyö rű
ró zsaszá l, hanem undok kis majom.

34
Ekkor é rtette meg, hogy Ella szé p, ő pedig nem az.
Isabelle erő s volt. Bá tor. Kardvı́vá sban tö bbszö r legyő zte Felixet.
Nero lová val olyan sö vé nyeken ugratott á t, amiktő l mindenki má s
fé lt. Egyszer egy szá l bottal kergetett el egy farkast a tyú kó ltó l.
Ezek is jó dolgok – gondolta, ahogy ott á llt zavartan, é s ú gy é rezte,
megfosztottá k valamitő l. Ezek is jók, ugye? Én is jó vagyok, ugye?
Ez volt az a nap, amikor minden megvá ltozott a há rom lá ny kö zö tt.
Gyerekek voltak, csak gyerekek. Ella é dessé get kapott, é s minden
igyelem rá irá nyult. Isabelle irigy volt rá , ö nké ntelenü l is irigy. O is
é dessé get akart. O is kedves szavakra é s csodá ló pillantá sokra
vá gyott.
Né ha kö nnyebb kimondani, hogy gyű lö lü nk, mint bevallani, milyen
nagyon vá gyakozunk. Ezé rt Isabelle ott, a há rsfa alatt á llva azt
mondta, hogy gyű lö li Ellá t.
Ella pedig azt felelte erre, hogy ő is gyű lö li Isabelle-t.
Tavi pedig azt mondta, hogy mindenkit gyű lö l.
Maman pedig a torná con á llt, minden szó t hallott, é s ú j, veszé lyes
fé ny villant é les tekintetű , mindig é ber szemé ben.
  
  

35
 –  TIZ  –
  
  
–  Isabelle, é n most elmegyek. En… é n… Nem tudom, hogy lá tjuk-e
mé g egymá st az é letben.
Ella hangja rá ntotta vissza Isabelle-t az emlé kké pei kö zü l a
való sá gba. Ella lehajolt, é s homlokon csó kolta. Ajka forró billogké nt
é rintette Isabelle bő ré t.
–  Ne gyű lö lj engem tö bbé , mostohanő vé rem! – sú gta. – Ne miattam
ne gyű lö lj, hanem a sajá t é rdekedben!
Azzal elment, é s Isabelle egyedü l maradt a padon.
Arra gondolt, milyen ember volt egykor, é s milyen emberré lett.
Azokra a dolgokra gondolt, amikrő l azt mondtá k neki, hogy azokat
akarnia kell, a fontos dolgokat, amiket olyan nagyon meg akart
szerezni, hogy megnyomorı́totta magá t. Ella mindent megszerzett, é s
Isabelle ott á ll a semmivel. Irigysé g mardosta, olyan irigysé g, ami má r
é vek ó ta gyö tö rte.
Isabelle balra né zett, é s meglá tta, hogy Tavi igyekszik felfelé az
udvarhá z lé pcső jé n, sá ntı́tva lé pi á t a kü szö bö t, é s becsukja maga
mö gö tt az ajtó t. Jobbra né zett, é s meglá tta, hogy a koronaherceg
é ppen Ellá nak segı́t beszá llni a hintó ba, aztá n fellé p a há gcsó n, beü l
Ella mellé , é s ő is becsukja maga utá n az ajtó t.
A nagyherceg a kocsis mellé lendü lt, parancsot kiá ltott az elő tte
ló há ton vá rakozó katoná knak, é s elindultak. A kocsis megsuhintotta
az ostorá t, mire a nyolc fehé r cső dö r a szı́jnak feszü lt.
Isabelle né zte, ahogy a hintó utá n porzik a hosszú bekö tő ú t, aztá n
rá té rnek a keskeny orszá gú tra, é s elindulnak hegynek fel. A
kö vetkező pillanatban má r nem is lehetett lá tni ő ket.
Soká ig maradt a há rsfa alatt. Hű vö sö dé sig, napszá lltá ig. Olyan soká ig,
hogy a madarak má r a fé szkü kre hú zó dtak, é s az erdő bő l zö ld szemű

36
ró ka lopakodott elő vadá szni. Aztá n felá llt, é s odasú gta a
hosszabbodó á rnyé koknak:
–  Nem té ged gyű lö llek, Ella. Sosem té ged gyű lö ltelek… hanem
magamat.
  
  

37
 –  TIZENEGY  –
  
  
–  Add ide a szemgolyó t, Nelson! Most azonnal!
A hajó fedé lzeté n egy é lé nk kismajom szaladt. Pofá já n fehé r sző rfolt
villant. Egyik mancsá ban ü vegszemet szorongatott.
–  Nelson, nem mondom mé g egyszer…
Magas, jó l ö ltö zö tt fé r i mondta ezt; a szeme villant, ellentmondá st
nem tű rő nek tű nt. A majom azonban ü gyet sem vetett rá . Nem adta á t
a kincsé t, hanem fü rgé n felmá szott az elő á rbocon, é s á tugrott a
vitorlakö telekre.
A hajó fedé lzetmestere – egyik kezé vel ü res szemgö dré t fogva – a
majom utá n vetette magá t, é s felbő dü lt, hogy valaki vigye oda neki a
pisztolyá t.
–  Tű zfegyvert ne! Ké rem, ne! – kiá ltott egy vö rö s selyemruhá s hö lgy.
– Le kell é desgetni onnan. Az operaá riá k hatnak rá a legjobban.
–  Rendben, leé desgetem onnan. De ó lomgolyó val – felelte a
fedé lzetmester.
A ré mü lt dı́va bő keblé re szorı́totta a kezé t, é s rá zendı́tett a Lascia
ch’io pianga cı́mű á riá ra, amelyben a hő snő szomorú sá gró l é s
elfogadhatatlansá gró l é nekel. A majom oldalra biccentette a fejé t.
Pislogott. De a teste meg sem mozdult.
A dı́va gyö nyö rű hangja á radt a hajó fedé lzeté n, le a mó ló ra; tucatnyi
ember igyelt fel rá a kö zelbő l. Az Adventura nevű klipper há romheti
tengeri ú t utá n csak percekkel korá bban é rt Marseille kikö tő jé be.
Mikö zben a dı́va folytatta é neké t, a borostyá nbarna szemű ember
kı́sé reté nek egy má sik tagja, egy jö vendő mondó gyorsan tarotká rtyá t
vetett. Egyenké nt csapta a lapokat a fedé lzetre. Amikor befejezte a
mű veletet, az arca olyan fehé r lett, mint a vitorlá k.
–  Nelson, gyere le! – kiá ltotta. – Ez nem vé gző dik jó l!

38
Egy bű vé sz baná nt vett elő , a há ta mö gé dobta a hé já t, a gyü mö lcsö t a
majom felé lengette. Egy szı́né sznő kedves szavakkal hı́vogatta az
á llatot. Ekkor egy matró zinas szaladt fel a fedé lkö zbő l, kezé ben a
fedé lzetmester pisztolyá val. A dı́va is meglá tta; hangja há rom
oktá vnyit emelkedett.
A fedé lzetmester á tvette a pisztolyt, é lesı́tette, á m ekkor egy csoport
csillogó litteres ruhá s akrobata gyors cigá nykerekekkel szelte á t a
fedé lzetet, majd mind felmá sztak a vitorlakö té lzetre. A majom
gyorsan mé g feljebb ment, az á rbó ckosá rba. A fedé lzetmester cé lzott,
de ekkor tű znyelő kö pö tt felé tü zet. A fedé lzetmester há trahő kö lt,
rá lé pett a baná nhé jra, é s elvesztette az egyensú lyá t. Elesett, fejé t a
fedé lzet deszká iba ü tö tte, é s elvesztette az eszmé leté t. A pisztoly
elsü lt. A lö vé s nem talá lt. A lá ngok sem talá ltak cé lt.
Narancsszı́nű lá ngnyelvek nyaldostá k a kö té lzet alsó ré szé t;
szisszenve gyú lt meg a há gcsó , é s a lá ngok gyorsan terjedtek felfelé ,
felemé sztetté k a ká trá nnyal kent kö teleket. A majom ré mü leté ben az
á rbó ckosá rbó l az elő á rbocra ugrott. Az akrobatá k egyenké nt
kö vetté k, mint megannyi hulló csillag.
Ahogy az utolsó akrobata is a fedé lzetre toppant, egy é gő
ká trá nycsepp az á gyú kanó cá ra hullt. Az á gyú termé szetesen tö ltve
volt, hogy a hajó kapitá nya bá rmelyik pillanatban elhá rı́thasson
bá rmilyen kaló ztá madá st. A kanó c lá ngra kapott, az á gyú elsü lt. A
nehé z vasgolyó fü tyü lve hası́tott az ö bö l vize felett, é s lyukat ü tö tt
egy halá szhajó oldalá n. A halá szok kiabá lva, ká romkodva ugrottak a
vı́zbe, é s ő rü lten eszeveszetten gyors kapá ló zá sba kezdtek a part felé .
Az Adventura minden jel szerint ostrom alatt á llt; hat levendulalila
szalonkabá tos, rizsporos paró ká s zené sz elő vette hangszereit a
fekete tokokbó l, é s gyá szos zené t kezdett já tszani. A muzsika hangjá t
a kö vetkező pillanatban a vá rosi tű zoltó sá g lovaskocsijá nak zö rgé se
nyomta el.
A dı́va ekkor má r az á ria vé gé re é rt, az utolsó , magas hangokon szó ló
ü temet é nekelte. A tű zoltó sá g a mó ló n á llva hevesen szivattyú zta
tö mlő ibe a vizet; erő s vı́zsugarakkal oltottá k a lá ngokat. Elá ztattak
mindenkit, aki a fedé lzeten volt. A dı́vá t is, aki azonban karjá t kitá rva,

39
á llá t felemelve mé g é nekelt, az utolsó hangot tartotta ki. A mó ló n
á lló k tapsviharban tö rtek ki. Kalapokat dobá ltak a levegő be. Fé r iak
sı́rtak. Nő k alé ltak el. A kapitá ny kabinjá nak minden ablaka betö rt.
A dı́va befejezte az á riá t. Csuromvizesen lé pdelt a hajó korlá tjá hoz, é s
meghajolt.
–  Brava! – Kó rusban dicsé rte az alkalmi hallgató sá g.
A majom leká szá ló dott az elő á rbocró l, é s a gazdá ja karjá ba ugrott. A
borostyá nbarna szemű fé r i kivette a szemgolyó t a fura teremtmé ny
mancsá bó l, kabá thajtó ká já n megtö rö lte, é s ó vatosan visszatette oda,
ahonnan való volt. Fogalma sem volt, hogy jó irá nyban á ll-e, fel van-e
cseré lve a jobb é s bal oldala, a teteje é s az alja, mert a fedé lzetmester
mé g mindig eszmé letlen volt, ı́gy nem tudta megmondani.
A kapitá ny jö tt ki a kabinjá bó l. Uvegszilá nkokat sö pö rt le a kabá tja
ujjá ró l. A fedé lzeten á llt, kezé t a há ta mö gö tt ö sszekulcsolva. Az
elő tte kibontakozó jelenetet né zte.
–  Mr. Fleming – mordult az első tisztre.
–  Igenis, uram! – mordult az első tiszt, feszesen szalutá lva.
–  Ki a felelő s ezé rt? Ké rem, ne mondja, hogy…
–  Sansz má rki, uram – felelte az első tiszt. – Ki má s?
  
  

40
 –  TIZENKETTO  –
  
  
Duval kapitá ny rettentő dü hö s lett.
Sansz minden tő le telhető t megtett, hogy sajná lkozá s lá tszó djon
rajta. Ebben egé szen kivá ló volt, mivel e tevé kenysé gben rendkı́vü l
nagy gyakorlatra tett szert.
–  Mit tud mondani a leé getett kö té lzetre, a betö rt ablakokra é s a
tö nkretett halá szhajó ra? – bő dü lt mennydö rgő hangon a kapitá ny. –
Egy vagyonba kerü l mindent helyrehozni!
–  Akkor egy vagyon lesz rá kö ltve – felelte Sansz, a legelbű vö lő bb
mosolyá t villantva. – Azt hiszem, egé sz é letemben nem hallottam a
Lascia ch’io pianga gyö nyö rű bb elő adá sá t.
–  Nem ez a lé nyeg, uram!
–  Mindig az é lvezet a lé nyeg, uram – vá gott vissza Sansz. – A halá los
á gyá n nem a leé gett kö té lzet, nem a betö rt ablakok fognak eszé be
jutni, hanem az elá zott dı́va lá tvá nya, az, hogy a ruhá ja a teste buja
domborulataira tapadt, hogy a hangja szá rnyalt, mikö zben á gyú
dö rrent, lá ngok kú sztak. A zsugori alakok hadd szá moljá k a
garasaikat, uram! On é s é n az ö rö m é s a csodá lat perceit fogjuk
szá molni.
A kapitá ny, aki az ú t sorá n szá mos ilyen beszé det vé gighallgatott má r,
az orrnyergé t vakargatta. – Mondja, má rki! Egyá ltalá n hogyan
szerezte meg a majom az ü vegszemet?
–  Ká rtyá ztunk, é s fogadá st kö tö ttü nk. Ot duká tot tettem az
ü vegszeme ellené ben. Az ostoba ember erre kivette azt, é s a
pé nzé rmé kre tette. Ké rdezem é n, kapitá ny, hogyan lett volna ké pes
egy majom ellená llni egy ü vegszemnek?
A kapitá ny a Sansz vá llá n ü lő Nelsonra mutatott.

41
–  Talá n a majmot ké ne felszó lı́tanom, hogy izesse meg az okozott
ká rt?
Sansz belenyú lt a fedé lzeten heverő zsá kjá ba, é s egy tö mö tt erszé nyt
vett elő belő le.
–  Ez fedezi a ká rokat? – ké rdezte, azzal a kapitá ny kezé be ejtette a
pé nzes bő rzacskó t.
A kapitá ny kinyitotta az erszé nyt, megszá molta a pé nzé rmé ket, é s
bó lintott.
–  Hamarosan leengedik a kikö tő hidat. Ha legkö zelebb tengeri utazá st
tervez, má rki, ké rem, azt valaki má s hajó já n tegye.
Sansz azonban má r nem is igyelt a kapitá nyra. Má r há trafordult, é s
ellenő rizte, hogy kı́sé reté nek minden tagja a fedé lzeten van-e.
Minden egyes emberre szü ksé ge volt. Vidé kre ment, ahol nem voltak
operahá zak, sem nagyszı́nhá zak é s hangversenytermek. Hiszen
ká vé há zak is alig voltak, csak né há ny é dessé gbolt, kö nyvá ruda é s
fogadó . Ot percet sem é lt volna tú l a zené szei, akrobatá i, szı́né szei, a
dı́va, a baleriná k, a bű vé sz, a jó s, a tű znyelő , a kardnyelő , a tudó s é s a
szaká cs né lkü l.
–  Egy pillanat! A szaká cs hiá nyzik! – kiá ltott fel Sansz, amikor
befejezte a lé tszá mellenő rzé st. Nelsonra né zett. – Hol van?
A majom a szá ja elé kapta a kezé t, é s felfú jta a pofá já t.
–  Ne! Má r megint… – mordult Sansz.
A kö vetkező pillanatban alacsony, kopasz fé r i tá molygott elő a há tsó
fedé lzet felő l. Hosszú , fekete bő rkabá tot viselt, a nyaká ba vö rö s
kendő t kö tö tt. Levertnek tű nt, a tekintete zavaros volt, az arca meg
olyan szü rke, mint az egyhetes zabká sa.
–  Tengeribetegsé g – mondta, ahogy Sansz mellé é rt.
–  Tengeribetegsé g, mi? Igy mondjá k franciá ul azt, hogy „tú l sok gint
vedeltem tegnap é jjel”? – ké rdezte Sansz gú nyosan, szemö ldö ké t
ö sszevonva.
A szaká cs ö sszerezzent.
–  Muszá j ilyen hangosan beszé lni? – A hajó korlá thoz tá masztotta a
fejé t. – Mi az ö rdö g tart olyan soká a hajó hı́ddal? Mié rt nem

42
eresztetté k má r ré gen le? Egyé bké nt hova megyü nk? Mondd, hogy
Pá rizsba!
–  Attó l tartok, hogy nem Pá rizsba megyü nk. Uti cé lunk Saint-Michel.
–  Sosem hallottam ró la.
–  Vidé ken van.
–  Gyű lö lö m a vidé ket. Mié rt megyü nk oda?
Sansz keze a hajó korlá tra szorult. A lá ny é leté nek té rké pé re gondolt.
Isabelle. Ez volt a neve. Maga elé ké pzelte az é letté rké pö své ny vé gé t.
A vö rö s foltokat. A pergamenre vetett vad vonalakat. Mintha valami
ő rü lt hú zta volna.
Aztá n eszé be jutott, hogy való ban ő rü lt hú zta azokat a vonalakat.
–  Megvá ltoztatható az é letú tja – felelte sú gva. – Meg tudom
vá ltoztatni. Es meg is fogom vá ltoztatni.
–  Milyen utat? – ké rdezte a szaká cs. – Mirő l beszé lsz? Es mié rt…
A hangja elhalt. Volt valami odalent, ami magá ra vonta a igyelmé t.
Sansz má rki is é szrevette.
A mó ló melletti forgalmas utcá n egy gyors, fekete hintó haladt. Az
ablaká ban megjelent egy arc. Nő i arc. Sá padt, rá ncos. Megé rezhette,
hogy igyelik, mert hirtelen felné zett. Zö ld szemé vel Sansz irá nyá ba
né zett, a tekintetü k talá lkozott. A má rki lá tta a nő kegyetlen
pillantá sá ban, hogy ebben a harcban kegyelem nem ké retik, é s nem
adatik. Nincs irgalom.
A szaká cs mé ly levegő t vett, hangos só hajjal szusszant.
–  A nő az. Miatta vagyunk itt, ugye?
Sansz bó lintott.
–  Az nem jó . O a legrosszabb a há rom kö zü l, é s ez té nyleg jelent
valamit. Mié rt jö tt? Mié rt jö ttü nk? Meg fogom tudni egyá ltalá n?
–  Harcolni jö ttü nk – felelte Sansz.
–  Most meg mié rt? Aranyé rt? Dicső sé gé rt? A bü szkesé gedé rt? –
ké rdezte a szaká cs, é s gú nyos é l volt a hangjá ban.
Sansz né zte, ahogy a legidő sebb Pá rka, Sors kocsija befordul a
sarkon, é s eltű nik. Csak azutá n vá laszolt.
–  Egy lé leké rt. Egy lá ny lelké ért.
A szaká cs bó lintott.

43
–  Elő bb is mondhattad volna. Azé rt é rdemes harcolni.
A komorsá g eltű nt a szaká cs arcá ró l, eltö ké ltsé g vette á t a helyé t. Ké t
mutató ujjá t a szá já ba vé ve fü lsü ketı́tő t fü ttyentett. Aztá n nagy
lé ptekkel elindult. Rá kiá ltott egy szerencsé tlen matró zra, é s azt
kö vetelte, hogy azonnal engedjé k le azt a nyavalyá s hajó hidat.
A bű vé sz, az akrobatá k é s Sansz teljes kı́sé rete, akik addig a
fedé lzeten ő gyelegtek, felkaptá k a holmijukat, é s utá nasiettek.
Sansz a vá llá ra lendı́tette az ú tizsá kjá t, é s kö vette a szaká csá t. Ha azt
akarta, hogy esé lye legyen megnyerni ezt a harcot, egy lé pé ssel a
Pá rka elő tt kellett já rnia, é s má ris tı́z lé pé ssel mö gö tte volt.
  
  

44
 –  TIZENHAROM  –
  
  
Isabelle izzadtan, piszkosan elő rehajolt a nyeregben, é s a lova fü lé be
sú gta:
–  Maman el akart adni té ged, Martin. Tudtad ezt? A vá gó hı́dra akart
adni, ahol enyvet fő ztek volna a csontjaidbó l. En akadá lyoztam meg,
hogy ez tö rté njen. Talá n erre is gondolnod ké ne.
Martin nemcsak ö reg, lassú é s rossz termé szetű volt, hanem csapott
há tú , csá mpá s é s harapó s is, de Isabelle-nek nem volt má s lova.
–  Gyerü nk! – sü rgette. A ló vé knyá ba csapta a sarká t, ı́gy pró bá lta
ü geté sre bı́rni az udvaron. Martinnak azonban má s tervei voltak.
Dacos vá gtá ba lendü lt, aztá n hirtelen megtorpant, mire Isabelle
kirepü lt a nyeregbő l. A fö ldre huppant, hanyatt gö rdü lt, é s
nyö szö rö gve fekü dt a mocsokban.
Martin aznap dé lelő tt harmadszor dobta le. Isabelle jó lovas volt, de
most minden megvá ltozott. Nem tudta megfelelő en elosztani a sú lyá t
a kengyelben. Semmi nem volt ott, ahol a jobb lá bujjainak kellett
volna a kengyelvasra tá maszkodnia. Mivel nem tudott rendesen
egyensú lyozni, nehezen korrigá lt, ha Martin felá gaskodott, megugrott
vagy egyszerű en megtorpant.
Az esé sek azonban nem vetté k el a kedvé t. Nem é rdekelte, hogy sá ros
lett az arca, nem é rdekelté k a sebek, nem é rdekelte a fá jdalom sem.
Ezzel lefoglalta magá t, nem gondolt arra, hogy Ella elment. Hogy
győ zö tt. Hogy Ellá nak most mindene megvolt, neki pedig semmije
sem.
Mé g a fö ldö n fekü dt, az é gen sebesen sikló fellegeket né zte, amikor
egy arc hajolt fö lé , é s eltakarta a lá tvá nyt.
–  Há nyszor esté l le ma? – ké rdezte Tavi. Nem vá rt vá laszt. – Ha ı́gy
folytatod, szö rnyethalsz.

45
–  Ha szerencsé m van.
–  Hagyd ezt abba! Nem lovagolhatsz tö bbet.
Isabelle gyomra ö sszeszorult a puszta gondolattó l. Ez nem lehetett
igaz. Nem hagyta, hogy igaz legyen. Nem maradt má s neki, csak a
lovaglá s. Ez volt az egyetlen, ami tartotta benne a lelket, amı́g
gyó gyult a lá ba. Es má r szinte megszokta, hogy tö bbé nem
egyenletes, hanem bicegő s a já rá sa. A szolgá k elmentek. Maman
bezá rta a zsalugá tereket é s az ajtó kat. Gyom nő tt a kő falakon.
–  Mié rt vagy itt? – ké rdezte Tavit.
A nő vé re inká bb odabent szeretett lenni a kö nyveivel é s az
egyenleteivel.
–  Azé rt, hogy szó ljak, el kell mennü nk a piacra. Nem halogathatjuk
tová bb.
Isabelle csak pislogott.
–  Nem valami jó ö tlet.
Elterjedt a hı́r. Az ü vegcipellő hı́re, é s az, hogy mit csiná ltak
magukkal, hogy belefé rjen a lá buk. Ella hı́re, é s az is, hogyan bá ntak
vele. A gyerekek sá rral dobá ltá k a há zukat. Egy fé r i kő vel dobta be az
egyik ablakot. Isabelle tudta, hogy csak ú jabb bajt hoznak magukra,
ha bemennek a vá rosba.
–  Van jobb ö tleted? – tette fel a ké rdé st Tavi. – Sajt kell. Sonka. Vaj.
Hetek ó ta nem volt a szá nkban kenyé r.
Isabelle felsó hajtott. Felá llt, é s leporolta magá t.
–  A kordé val kell mennü nk. Nem gyalogolhatunk. Igy nem, hogy…
–  Rendben. Fogd be Martint! Hozom a kosarakat – mondta Tavi
nyersen, é s rö gtö n indult a konyhá ba. Nem szeretett a sé rü lé seikrő l
beszé lni. Ellá ró l sem. Kerü lte a té má t.
–  Rendben – felelte Isabelle, é s sá ntı́tva elindult a lová hoz.
Azé rt nem igazá n tudott mé g beletö rő dni, hogy lassan, inogva já r.
Tavi sé rü lé se nem volt olyan sú lyos. Miutá n a seb begyó gyult, a já rá sa
olyan lett, mint volt. Isabelle nem hitte, hogy ő valaha is fog mé g
rendesen já rni.
–  Es Izzy…
Isabelle há trafordult. Tavi komoran né zett rá .

46
–  Mi az?
–  A vá rosban viselkedj! Szerinted ké pes vagy rá ?
Isabelle legyintett Tavi ké rdé sé re, azzal megfogta Martin kantá rjá t.
Az igazsá g azonban az volt, hogy fogalma sem volt, ké pes-e
viselkedni. Pró bá lt. Evekig. Gyakorolta. Szalonokban, bá ltermekben,
kerti mulatsá gokon, vacsorá kon. A kezé t ö sszefonva, szá já t ki sem
nyitva igyekezett ú gy viselkedni, ahogy Maman mondta neki: kedves
volt, bá jos, megfontolt, komoly, higgadt, kiegyensú lyozott, nyá jas,
bará tsá gos, tü relmes, csendes é s szeré ny.
Idő nké nt mű kö dö tt. Egy-ké t napig. De aztá n mindig tö rté nt valami.
Mint pé ldá ul akkor, amikor egy dı́szvacsorá n, amit Maman adott, egy
kadé t, aki é ppen az első é vet vé gezte el a katonai akadé miá n é s
é ppen szabadsá gon volt, az asztal mellett azt talá lta mondani, hogy a
má sodik pun há ború nak az utá n lett vé ge, hogy Scipio a cannaei
csatá ban legyő zte Hannibá lt, pedig a bolond is tudta, hogy az a zamai
csata utá n volt. Isabelle kijavı́totta a kadé t té vedé sé t, mire az csak
nevetett, é s azt mondta, Isabelle-nek fogalma sincs, mirő l beszé l.
Isabelle erre elő hozta kedvenc kö nyvé t, A világ legnagyobb
hadvezéreinek képes története cı́mű mű vet a kö nyvtá rszobá bó l, é s
bebizonyı́totta, hogy nagyon is tudja, mit beszé l. Erre a kadé t nagyon
illetlen né vvel illette Isabelle-t. Halkan, alig hallható an. Isabelle erre
feldü hö dö tt, é s hasonló né vvel illette a kadé tot. Nem halkan.
Maman egy hé tig nem szó lt hozzá .
Es volt egy má sik alkalom is, amikor egy bá ró nő bá ljá n vettek ré szt
egy kö zeli kasté lyban, é s Isabelle megunta a tá ncot. Elhatá rozta, hogy
sé tá lni megy. Nem akart pá rbajba keveredni a bá ró val, de a bá ró ú gy
talá lt rá , hogy Isabelle az elő csarnokban a falon ló gó ké t szablyá t
csodá lta, é s a bá ró felajá nlotta, hogy megmutatja neki a vı́vá s
fogá sait. Isabelle is megmutatta sajá t vı́vó fogá sait, mely mű velet
kö zben szá mos gombot lenyesett a bá ró kabá tjá ró l, é s apró vá gá st
ejtett az á llá n.
Ekkor Maman egy hó napig tartotta csendkú rá n.
Az anyja azt mondta, hogy botrá nyos a viselkedé se, de Isabelle nem
tartotta olyan szö rnyű nek azt, hogy né há ny gombot lenyesett egy

47
bá ró kabá tjá ró l. Tudta, hogy enné l rosszabbra is ké pes. Sokkal
rosszabbra.
Alig né há ny hó napja a gardró bjá ban egy ró zsaszı́n napernyő t
keresett, mert Maman ragaszkodott hozzá , hogy azt vigye magá val
(„a rózsaszín kiemeli az arcszínünket, Isabelle”), é s egy szö rnyű
selyemtopá nt („szorít, de kicsinek mutatja a lábadat”), é s kö zben
megtalá lt egy Nagy Sá ndorró l szó ló kö nyvet, amit azé rt rejtett el,
nehogy Maman elvegye tő le.
A há ló szobá ja padló já n ü lt, cicomá s ruhá já ban feszengve, é s
kı́vá ncsian kinyitotta a kö nyvet. Egy boldogabb idő szak emlé ke volt,
egy olyan idő szaké , amikor mé g nem vé sté k az eszé be, hogy a
harcosok é s a generá lisok mind fé r iak, é s hogy a kardok, csatalovak,
hadi straté giá k irá nti é rdeklő dé s nem lá nyokhoz illő . Ahogy Isabelle
a kö nyv lapjait forgatta, teljesen belefeledkezett a tö rté nelembe; ú gy
é rezte, hogy Nagy Sá ndor mellett harcol az egyiptomi hadjá ratban.
Olvasá s kö zben a vá gyakozá s kö nnyei csillogtak szemé ben.
Eppen a kö nnyeit tö rö lte le, amikor Ella lé pett be a szobá ba, a
kezé ben ezü sttá lcá val. A tá lcá n egy csé sze forró csokolá dé é s né há ny
madeleine sü temé ny volt.
–  Hallottam, hogy Maman kiabá lt veled a napernyő é s a topá n miatt.
Ugy gondoltam, ez segı́thet… – mondta, azzal letette a tá lcá t Isabelle
mellé .
Kedves gesztus volt. De Ella kedvessé gé tő l Isabelle mindig dü hö s lett.
Mostohanő vé ré re né zett, akinek nem volt szü ksé ge napernyő re é s
sikkes cipellő re. Aki egy csupa folt ruhá ban é s ré gi cipő ben is ú gy
né zett ki, mint egy istennő . Lené zett magá ra: furcsá n, gö rnyedten ü lt
nevetsé gesen dı́szes ruhá já ban; azzal felkapta a csokolá dé s csé szé t,
é s a falhoz csapta. A madeleine sü temé nyek kö vetté k. Es az
ezü sttá lca is.
–  Takarı́tsd fel! – parancsolta. Szeme gonoszul villant.
–  Isabelle, mié rt vagy ennyire feldú lt? – ké rdezte sé rtetten Ella.
Isabelle forrongott. A kezé t ö kö lbe szorı́tva felelt:
–  Hagyd ezt abba, Ella! Ne legyé l kedves hozzá m! Ne! Fejezd be!

48
–  Bocsá ss meg… – mondta Ella halk, bé ketű rő hangon, é s lehajolt,
hogy ö sszeszedje a tö rö tt darabokat.
Ennek az alá zatossá gnak bé kı́tő leg kellett volna hatnia Isabelle-re, de
csak tová bb szı́totta a haragjá t.
–  Szá nalmas vagy! – kiá ltotta. – Mié rt nem á llsz ki soha magadé rt?
Hagyod, hogy Maman rosszul bá njon veled! Kedves vagy hozzá m é s
Tavihoz, mikor mi szö rnyen viselkedü nk veled! Miért, Ella? Miért?
Ella gondosan elhelyezte a porcelá ncsé sze tö rö tt darabjait az
ezü sttá lcá n.
–  Azé rt, hogy megpró bá ljam mindezt megszü ntetni. Hogy jobban
menjenek a dolgok – felelte halkan.
–  Semmit nem tudsz jobbá tenni itt. Hacsak nem vagy ké pes engem
megvá ltoztatni ú gy, hogy é n legyek te!
Ella dö bbenten né zett fel.
–  Ne mondd ezt! Soha ne akard ezt! Soha!
Isabelle má r nem kiabá lt. Dö bbenten hallgatta Ella heves szavait.
Aztá n Maman lé ptei hallatszottak a folyosó n, é s Isabelle csak annyit
tehetett, hogy gyorsan elrejtette a kö nyvet, é s felkapta a napernyő t…
Anyja a kö vetkező pillanatban má r a szobá ban volt, é s kiabá lt vele,
hogy siessen. Né há ny perc mú lva elindultak egy kerti mulatsá gra,
ami olyan agyzsibbasztó an unalmas volt, hogy Isabelle el is felejtette,
mennyire kı́vá ncsi volt rá , Ella hogyan folytatta volna a vá laszá t. Es
most má r ké ső volt.
Martin megunta az egy helyben á csorgá st, erő sen megharapta
Isabelle karjá t, ezzel szertefoszlatva a fá jdalmas emlé keket.
–  Te sem tudsz valami jó l viselkedni, ugye, ö reg iú ? – szó lt a ló hoz.
A hű vö s ló istá lló ba vezette az á llatot, é s leszerszá mozta. Nem kellett
megkö tnie. Martinnak nem volt sok tö rekvé se, szö kni pedig egé sz
biztosan nem akart. Mielő tt rá tette a há mot, mé g gyorsan á tkefé lte a
sző ré t. Nem volt szü ksé ges, a ló nem dolgozott tú l kemé nyen, de
Isabelle é rezni akarta a testé t, a sző ré t a keze alatt, az arcá t a puha
orrá hoz akarta é rinteni, fű illatú leheleté t szagolni.
Amikor befejezte a csutakolá st, a kordé hoz vezette Martint. Az
istá lló bó l kifelé menet Isabelle az ü res bokszokat né zte. A ké t kecses

49
arab ló , amik a kocsit hú ztá k, é s a mező kö n dolgozó hatalmas,
hidegvé rű Percheron igá slovak má r nem voltak ott; eladtá k ő ket,
miutá n a lová sz elment.
Bá r pró bá lt nem odané zni, Isabelle ké ptelen volt megá llni, hogy ne
pillantson a legutolsó bokszra. Az is emlé keket idé zett. Azt a lovat is
eladtá k, ami ott á llt. Evekkel korá bban. Neró t. Fekete mé n volt,
tizenhé t kö nyö k magas, ó nixfekete szemű , hullá mos, selymes
sö ré nyű . Neró n lovagolni olyan volt, mintha viharral szá guldott
volna. Isabelle é rezte az á llat erejé t, ahogy toporzé kolt é s tá ncolt
alatta; mindig tü relmetlenü l vá rta, hogy kint lehessen.
Isabelle é rezte Felixet is. A iú mö gö tte ü lt, á tö lelte a dereká t, ajka a
fü lé né l volt, szeme az elő ttü k á lló kő falon. Felix nevetett, meré szsé g
csengett a hangjá ban.
–  Isabelle! Ne! Tú l veszé lyes! – kiá ltott rá Ella.
De Isabelle nem hallgatott rá . Nero oldalá ba mé lyesztette a sarká t, a
kö vetkező pillanatban pedig má r a fal felé szá guldottak. Ella ké t
ké zzel takarta el a szemé t. Isabelle elő rehajolt a nyeregben, mellkasa
Nero nyaká hoz tapadt, keze a ló sö ré nyé ben. Felix is vele hajolt.
Isabelle é rezte, hogy a mé n minden izma megfeszü l, majd repü lni
kezdtek. Felkiá ltottak, amikor a ló patá i fö ldet é rtek, aztá n
elvá gtattak a mező n á t a tá gas vilá gba. Maguk mö gö tt hagytá k Ellá t.
Az emlé kké pek amilyen gyorsan jö ttek, olyan gyorsan tű ntek el, é s
nem maradt má s, mint a pó khá ló s sarkú , ü res boksz.
Nero elment. Felix is. Maman elvette ő ket tő le, mint oly sok mindent:
a bő rnadrá gjait, a kaló zkalapjá t, a fé nyes kö veit, az á llatkoponyá kat
é s madá rfé szkeket, amiket gyű jtö tt. A fakardjá t. A kö nyveit.
Egyenké nt tű ntek el a tá rgyak, mintha minden vesztesé g
kardsuhintá s lett volna, kihası́tva belő le egy darabot. Elsimı́tva az
elsimı́tatlan é leket. Egyre jobban hasonlı́tott ahhoz a lá nyhoz, akivé
Maman alakı́tani akarta.
Isabelle levá gta a lá bujjait, de né ha mé g é rezte ő ket.
Maman kivá gta a szı́vé t.
Mé g azt is é rezte né ha.
  

50
  

51
 –  TIZENNEGY  –
  
  
–  Hat sou – kö zö lte a pé kné . Hú sos karjá t ö sszefonta szeplő s keble
elő tt.
–  Hat? – ké rdezett vissza Isabelle zavartan. – De a felirat szerint
há rom – mutatott a pé k standjá n a palatá blá ra kré tá val ı́rt á rra.
A nő a tenyeré be kö pö tt, letö rö lte a há rmast, é s hatost ı́rt a helyé be.
–  Neked hat – mondta arcá tlanul.
–  De hiszen ez dupla á r! Ez nem igazsá gos! – tiltakozott Isabelle.
–  Az sem igazsá gos, hogy rabszolgaké nt bá ntatok a
mostohatestvé retekkel – mondta a nő . – Ne is tagadd! Kegyetlenü l
bá ntatok a vé dtelen lá nnyal. De eljö tt a megé rdemelt bü nteté s ideje.
Most Ella a kirá lyné , é s sokkal szebb, mint valaha. De te? Te csak a
kirá lyné ronda mostohahú ga vagy.
Isabelle lehajtotta a fejé t, az arca é gett. Tavival alig é rkeztek meg a
piacra, má r elkezdő dö tt a gú nyoló dá s. Mindenhonnan csı́pő s
megjegyzé seket tettek rá juk.
Mé ly levegő t vett, tü rtő ztette magá t; eszé be jutott, mit mondott neki
a nő vé re: Viselkedj! Pé nzé rmé ket szá molt ki, é s á tadta a pé kné nek. A
pé kné a tö bbiné l kisebb, az aljá n é gett cipó t adott neki, megvető
vigyorral.
–  Megé rdemli – mondta egy sorban á lló nő .
–  Az é gett kenyé r is tú l jó neki – mordult egy má sik.
A nő k ott á lltak, bó logattak, mutogattak, megjegyzé seket tettek é s a
sajá t igazukban sü tké reztek, mint macska a napon. Rá kaptak a
lehető sé gre, mint tyú k a gilisztá ra, pedig é ppen tegnap tö rté nt, hogy
egyikü k olyan erő sen arcon ü tö tte a kicsi lá nyá t, mert kiloccsant a tej,
hogy a gyerek arcá n mé g most is vö rö s hurka volt, a má sik pedig a
nő vé re fé rjé t csó kolgatta a kocsma mö gö tt.

52
Akasztá son senki nem gú nyoló dik jobban, mint a gyilkos, akit nem
kaptak el.
–  Remé lem, megfulladsz tő le – mondta a pé kné , mikö zben Isabelle
ü gyetlen, gyors mozdulatokkal a kosará ba tette a kenyeret.
Isabelle é rezte, hogy feltá mad benne a dü h. Kemé ny szavak
bizseregtek a torká ban, de vé gü l sikerü lt visszafognia magá t.
–  Remé lem, a nő vé red is megfullad.
Tavi lesová nyodott, mió ta Ella elment. Ritká n mosolygott, é s alig
evett. Nő vé re emlı́té sé re Isabelle izzó haragja fellá ngolt.
A pé kstand kö zepé n gondosan felrakott, apró barna zsemlé kbő l
felé pı́tett piramis á llt. Isabelle há trahú zta a kezé t, é s leverte a tetejé t.
Tucatnyi zsemle gurult le az asztalró l a sá rba.
–  Ettő l fulladj meg! – mondta az é rthetetlenü l hadaró pé kné nek é s
sopá nkodó vevő inek.
Az asszonysá g arckifejezé se, a harag sikolya, a dö bbenet… mind
nagyon jó é rzé s volt egy pillanatig. Győztem – gondolta Isabelle. De
ahogy elbicegett a standtó l, hirtelen gö rcské nt tö rt rá a szö rnyű
felismeré s, hogy nem győ zö tt. A dü h győ zö tt. Megint.
Ella ezt nem tette volna – gondolta. Ella kedves mosollyal é s szé p
szavakkal fegyverezte volna le ő ket.
Ella sosem volt dü hö s. Akkor sem, amikor neki kellett fő zni
mindannyiukra, é s neki kellett takarı́tania mindannyiuk utá n. Akkor
sem, amikor egyedü l kellett ennie a konyhá ban. Mé g akkor sem,
amikor Maman nem engedte el a bá lba.
Ellá nak egy hideg szobá ja volt a padlá son, benne egy kemé ny á ggyal.
Isabelle é s Tavi szobá já ban pihetoll matracos á gy volt, é s kandalló
ontotta a meleget. Ellá nak csak egy folton folt ruhá ja volt, mı́g
Isabelle é s Tavi tucatnyi szé p ruhá t vehetett fel. Mé gis, nap mint nap
Ella volt az, aki é nekelt, Ella volt az, aki mosolygott. Nem Isabelle.
Nem Tavi.
Miért? – tette fel magá nak a ké rdé st Isabelle, é s nagyon meg akarta
tudni a vá laszt; biztos volt abban, hogy ha rá jö n az okokra, ő is
megtanulhat jó nak é s kedvesnek lenni. De vá lasz nem volt, csak
fá jdalom é s mé ly ü ressé g a mellkasa bal oldalá n.

53
Ha Isabelle megké rdezte volna Saint-Michel fő teré n a forrá s mellett
ü ldö gé lő ö regasszonyokat, ő k meg tudtá k volna mondani neki, mi az
ok. Mert az ö regasszonyoknak volt egy mondá suk, ami ı́gy szó lt: A
ketrecbe zárt farkasnál nincs veszélyesebb.
Saint-Michel vé gé n a vadon kezdő dö tt. A rengetegbő l ké t farkas já rt
ki é jjelente. Mező kö n é s fö ldeken portyá ztak, tyú kra, zsenge
bá rá nyra é hesen. Volt azonban má sfajta farkas is, ami ezekné l sokkal
veszé lyesebb volt. Az ö regek errő l beszé ltek.
–  Fuss, ha meglá tod! – mondjá k lá nyunoká iknak. – Beszé de é des, de a
foga é les. Ha elkap, elevenen fal fel.
A kisvá rosi lá nyok tö bbsé ge szó t fogad, megtartja ezt az intelmet,
idő nké nt azonban akad olyan, aki nem. Az ilyen lá ny nem menekü l,
hanem egyenesen a farkas szemé be né z, é s beleszeret.
Az emberek lá tjá k, hogy é jjel az erdő felé szalad. Má snap reggel
leveles hajjal, vé res ajakkal jö n vissza. Ez nem helyes, ez nem való –
mondjá k. Lány ne szeressen farkast.
Ezé rt elhatá rozzá k, hogy be kell avatkozni. Puská kkal, kardokkal
erednek a farkas nyomá ba. Becserké szik a vadonban. De vele van a
lá ny, é s lá tja, hogy jö nnek.
Az emberek fegyvert fognak a farkasra, é s cé loznak. A lá ny kinyitja a
szá já t, sikoltani akar, é s amikor ezt teszi, a farkas beugrik a szá já ba. A
lá ny gyorsan egé szben lenyeli. Sző rö stő l, bő rö stő l, fogastó l,
karmostó l. A farkas a szı́ve alá vackolja be magá t.
A vá rosiak leengedik a fegyvereiket, é s hazamennek. A lá ny
megkö nnyebbü lten só hajt fel. Azt hiszi, hogy ezzel minden rendben
lesz. Azt hiszi, hogy megelé gedhet a farkas aranyló szemé nek
emlé ké vel. Azt hiszi, a farkas megelé gszik azzal, hogy meleg, vé dett
helyen alhat.
A lá ny azonban hamar rá é bred, hogy szö rnyű hibá t kö vetett el, mert
a farkas vad, é s a vadakat nem lehet bezá rni. A farkas ki akar tö rni, de
a lá ny csupa sö té tsé g belü lrő l, ı́gy nem talá lja az utat.
Ezé rt a lá ny vé ré ben ü vö lt. A csontjait rá gja.
Es miutá n ı́gy sem sikerü l kijutnia, a lá ny szı́vé t falja fel.

54
Az ü vö lté s, a marcangolá s – a lá ny ebbe belebolondul. Ki akarja vá gni
magá bó l a farkast, ı́gy pengé vel ejt magá n vá gá sokat.
Ki akarja é getni magá bó l a farkast, ı́gy gyertyalá ngot tart a bő ré hez.
Ki akarja é heztetni magá bó l a farkast, ı́gy nem hajlandó enni, csont é s
bő rre fogy.
Es nem telik bele sok idő , mindkettő jü ket elnyeli a sı́r. Isabelle-ben
farkas lakozik. Isabelle pró bá lja nyugton tartani, de a farkas é hsé ge
egyre nő . Isabelle gerincé t tö rdeli, szı́vé t té pdesi.
Fuss haza! Csapd be az ajtót! Told rá a reteszt!
Nem segı́t.
Az erdő beli farkasoknak é les foguk, hegyes karmuk van, de nem ő k
marcangolnak szé t, hanem a benned lakozó farkas.
  
  

55
 –  TIZENOT  –
  
  
Isabelle-nek sikerü lt tová bbi incidens né lkü l befejezni a piaci
vá sá rlá st. A sajtá rus ferde pillantá st vetett rá , a mé szá ros keresetlen
szavakkal illette, de Isabelle ezekrő l nem vett tudomá st.
A kisvá ros fő tere felé haladt. Nő vé ré vel elhatá roztá k, hogy
ketté vá lnak, mert ú gy gyorsabban vé gezhetnek a bevá sá rlá ssal.
Megbeszé lté k, hogy a kordé ná l talá lkoznak. Isabelle most arrafelé
tartott, de nem voltak ismerő sek az utcá k, é s csak remé lte, hogy jó
felé megy. Maman ritká n engedte meg nekik, hogy Saint-Michelbe
menjenek. Azt mondta, csak a kö zrendű , kö zö nsé ges lá nyok
csellengnek a vá rosban.
Isabelle szeretett volna mielő bb hazajutni. A kivá lyú sodott
kockakö ves utcá n nehezen lehetett haladni, fá jt a lá ba. Kosará bó l a
vá sá rolt á ru illata szá llt felé : só s sonkaszeletek, apró savanyı́tott
uborka, ké k erekkel á tsző tt, é rett Roquefort sajt. A gyomra
ö sszerá ndult az é hsé gtő l. Hetek ó ta nem jutott ilyen inomsá gokhoz.
Isabelle lehajtotta a fejé t, ahogy kilé pett a té rre; remé lte, hogy senki
sem ismeri fel. Bá r a fö ldet né zve nem sokat lá tott, hallani anná l
tö bbet hallott.
Vá rosi polgá rok á lltak a boltok é s kocsmá k elő tt, harsá ny hangon
tá rgyaltá k a legú jabb pletyká kat. Volkmar von Bruch ú jabb telepü lé st
rohant le. Nyugat felé tart. Nem, dé l felé . Mindenü tt menekü ltek
vannak. A jó Ella kirá lyné , á ldassé k a neve, segı́teni pró bá lt.
Elrendelte, hogy a nemesi csalá dok nyissá k meg a tá madá sokban
elá rvult gyerekek elő tt az udvarhá zaikat é s kasté lyaikat.
Ahogy Isabelle haladt elő re, patá k hangjá t hallotta a macskakö veken.
Megfordult, é s azt lá tta, hogy egy csapat katona kö zeledik a té r felé .
Magas fé r i vezette ő ket egy szé p, fehé r lovon. Isabelle elsá ntiká lt az

56
ú tjukbó l, csatlakozott a forrá s kö rü li tö meghez. Ugyet sem vetettek
rá . Az emberek csak a katoná kat né zté k. Hangos é ljenzé s kı́sé rte a
té ren á tvonuló csapatot.
–  Aldassé k a neve, Cafard ezredes! – kiá ltott egy asszonysá g.
–  Isten ó vja a kirá lyt! – bő dü lt egy má sik.
Az ezredes egyenes há ttal ü lt a nyeregben, elő re né zett. Sö té tké k
kabá tja, fehé r nadrá gja makulá tlan volt, fekete csizmá já t
kifé nyesı́tette.
–  Saint-Michel legalá bb biztonsá gban van – jegyezte meg egy fé r i,
miutá n a katoná k kivonultak a té rrő l. Má sok egyeté rtettek vele
ebben. Hiszen hadá nak legjavá t kü ldte ide a kirá ly. A jó ezredes a
vá ros kö zelé ben, Levesque legelő jé n tá boroztatta ő ket. Tö bb mint
ké tezer katona volt abban a tá borban. Nem volt mitő l fé lni.
Isabelle nem fá zott, mé gis nagyon hideget é rzett belü l. Jeges
borzongá s futott vé gig a testé n. Amikor ilyen tö rté nt, Adé lie azt
szokta mondani, hogy „valaki most sé tá lt á t a sı́rodon”.
Fogalma sem volt, hogy a vé rszomjas Volkmar ilyen mé lyen
benyomult Franciaorszá gba. Tö bb mint egy hó nap telt el ú gy, hogy
sem ő , sem Tavi, sem Maman nem hagyta el az udvarhá zat.
Az ö reg kirá ly halá lá ró l, a koronaherceg kirá llyá é s Ella kirá lyné vá
koroná zá sá ró l kaptak legutó bb hı́reket, ezt is a szolgá któ l, akik nem
sokkal ké ső bb tá voztak.
Isabelle igyelmé t elvonta a vá rosiak beszé lgeté se, nem lá tta a gö drö t
a já rdá n. Csak akkor vette é szre, amikor má r belelé pett. Egető
fá jdalom nyilallt a lá bá ba. Majdnem felkiá ltott, de magá ba fojtotta a
hangot; egy lá mpaoszlophoz bicegett, annak tá maszkodott, hogy
tehermentesı́tse lü ktető lá bá t. Kı́njá ban vé gigné zett az utcá n,
remé lve, hogy meglá tja a kocsit, de nem lá tta.
Eszrevette azonban Odette-et, a fogadó s lá nyá t. Odette é ppen felé
tartott, botjá val kopogott a macskakö veken. A lá ny vak volt, bottal
tá jé kozó dott a vá ros kanyargó s utcá in.
Aztá n Isabelle meglá tott valami má st.
Cecile, a polgá rmester lá nya é s né há ny bará tja lé pdelt Odette mö gö tt.
Cecile kancsalı́tott, a nyelve kiló gott. Napernyő t lengetett maga elő tt,

57
mintha bot lenne. Gú ny ű zö tt Odette-bő l. A bará tai vihogtak.
Isabelle szı́ve elszorult a fé lelemtő l. Tudta, hogy oda ké ne mennie
Odette-hez, é s segı́tenie kellene neki. De nagyon fá jt a lá ba, é s nem
volt lelkiereje egy ú jabb kü zdelemre. Azzal csitı́totta magá t, hogy
Odette nem tudja, mi tö rté nik. Hiszen ő nem lá tja Cecile-t, de Isabelle
igen, é s tudta, hogy ő lenne a lá ny kö vetkező á ldozata. Nyugtalanul
né zett kö rü l, rejtekhelyet keresett, de má r ké ső volt. Cecile
é szrevette.
–  Isabelle de la Paumé , te vagy az? – ké rdezte. Odette-et nem is
emlı́tette.
Mikö zben Cecile beszé lt, Isabelle egy siká tor bejá ratá t szemlé lte.
Nem vá laszolt, hanem fá jdalmá val mit sem tö rő dve a keskeny kö z felé
sietett. A siká torban nyirkossá g é s szennyvı́zszag terjengett. Patká ny
szaladt el Isabelle lá ba elő tt, é s valaki az emeletrő l kis hı́já n a
nyaká ba loccsintotta az é jjeliedé nye tartalmá t. Isabelle-nek azonban
ı́gy sikerü lt elkerü lnie Cecile-t, é s a siká tor má sik vé gé n é ppen arra
az utcá ra é rt ki, ahol a kordé t hagytá k.
Megkö nnyebbü lé s á rasztotta el. Tavi mé g nem volt ott, de Isabelle
biztos volt abban, hogy hamarosan megjelenik. Addig is leü lhetett.
Má r ú gy fá jt a lá ba, mintha tű z lá ngja é gette volna. Ahogy azonban a
kordé felé haladt, bű ntudat mardosta, furdalta a lelkiismeret. Odette-
re gondolt. Cecile bé ké n hagyta? Vagy annyira felbosszantotta magá t
azon, hogy Isabelle-lel nem kö tekedhetett, hogy ké tszeres
rosszindulattal kı́nozta a vak lá nyt?
A tö rté nelemkö nyvek azt ı́rjá k, hogy a há ború kat kirá lyok é s
hercegek é s generá lisok kezdik. Ne hidd el! Mi kezdjü k, te meg é n.
Valahá nyszor elfordulunk, hallgatunk, kivonjuk magunkat,
viselkedü nk.
Mi rontjuk meg a dolgokat, mi vá lasztjuk a gyá vasá got, a kö nnyebb
utat. Gyorsan. Miné l elő bb legyü nk tú l rajta! Vé ge, mondjuk
magunknak, é s tovasietü nk. Befejeztü k, ké sz, vé geztü nk.
De lehet, hogy a baj mé g nem fejezte be, mé g nem vé gzett veled.
Isabelle nagyon sietett elmenekü lni. Igy fordulhatott elő , hogy
amikor meglá tta a kordé t, nem né zett se jobbra, se balra, csak

58
elindult felé .
–  Isabelle, drá gá m! Há t itt vagy! – szó lt egy hang.
Isabelle gyomra ö sszerá ndult. Lassan megfordult.
Mö gö tte á llt. Viperamosollyal. Cecile.
  
  

59
 –  TIZENHAT  –
  
  
A sző ke, dö lyfö s Cecile egyenesen Isabelle-hez lé pdelt. Sá rga ruha
volt rajta, a kezé ben ugyanilyen napernyő . Nyomá ban tucatnyi
alacsonyabb rangú lá ny.
–  O, Isabelle, de ré gen talá lkoztunk! – szó lı́totta meg é les, trillá zó
hangon. – Hallottam, hogy Ella felesé gü l ment a koronaherceghez.
Mondd csak, milyen volt a kirá lyi eskü vő ?
Kuncogá sok hallatszottak. Suttogá sok. Es egyesek é les pillantá sokat
vetettek rá . Mindenki tudta, hogy Isabelle, Octavia é s Maman nem
kapott meghı́vó t Ella menyegző jé re.
–  Van sajá t szobá d a palotá ban? – ké rdezte az egyik lá ny.
–  Talá lt má r neked Ella hercegi fé rjet? – é rdeklő dö tt gú nyosan egy
má sik.
–  Kinek lesz herceg fé rje? Bá rcsak nekem lehetne! – szó lalt meg egy
harmadik, vá gyó dó mosollyal. Csak akkor é rt a csoport mellé . A neve
Berthe volt. Alacsony volt, dundi, é s elő re á lltak az első fogai.
Cecile hozzá fordult.
–  Herceg fé rjet kı́vá nsz? Ugyan mit akarna tő led egy herceg, Berthe?
Talá lunk neked valami vadá szt fé rjnek. A vadá szok szeretik a nagy
fogú , kö vé r nyulakat.
Berthe mosolya lehervadt. Az arca vé rvö rö sre pirult. A tö bbi lá ny
neveté sben tö rt ki. Nem volt má s vá lasztá suk. Cecile megjegyezte azt,
aki nem nevetett. Kihı́vá snak vette, é s mindig az a lá ny lett a
kö vetkező á ldozata.
Cecile szé p ruhá ja, selyemfű ző je é s lenbatiszt alsó inge alatt a szı́ve
olyan volt, mint egy korhadt fatö rzs. Ha felbillented, az alatta é lő
lé nyek iszkolnak a fé ny elő l. Irigysé g, fé lelem, dü h é s szé gyen
lakozott benne. Isabelle ezt pontosan tudta, mert az ő szı́ve is ilyen

60
volt. De Cecile-lel ellenté tben tudta, hogy a kegyetlensé g soha nem
erő bő l ered; a kegyetlensé g az ember lelké nek legsö té tebb,
legrothadó bb, leggyengé bb ré szé rő l való volt.
Ekkor Cecile megpillantott valamit az utcá n. Egy kis rohadt
ká posztá t. Berthe felé rú gta.
–  Csiná ld! – adta ki a parancsot Cecile. – Megé rdemli. Ronda.
Ocsmá ny mostohatestvé r.
Berthe bizonytalanul né zett a ká posztá ra.
Cecile szeme ö sszeszű kü lt.
–  Te fé lsz? Azt mondtam, csiná ld!
A kihı́vá s, a nyers parancs felbá torı́totta a tö bbi lá nyt is.
Hié nafalkaké nt csaholva biztattá k Berthé t, aki vonakodva felvette a
ká posztá t, é s eldobta. Isabelle elő tt é rt fö ldet, szé tloccsant az
utcakö veken, é s a szoknyá já ra frö ccsent. A gú nyoló dá s mé g
harsá nyabban folytató dott.
A fé lelem vé gighú zta é les ujjá t Isabelle nyaká n. Tudta, hogy Cecile
mé g é ppen csak elkezdte. Valahol mé lyen megszó lalt benne egy hang.
Nem félek olyan oroszlánhadtól, amit egy birka vezet. Az oroszlán
vezette birkahadtól félek.
Nehé z pillanatokban Isabelle tá bornokok hangjá t hallotta; ez ı́gy volt
azó ta, hogy elé g idő s lett, é s ö ná lló an olvasni tudott ró luk. Nagy
Sá ndor beszé lt most hozzá , é s Isabelle tudta, hogy Alexandrosznak
igaza van: Cecile szolgalelkű kı́sé rete mindenben a vezető jü k kegyé t
keresi, ı́gy bá rmit megtesznek, amit a lá ny parancsol nekik.
Isabelle tudta, hogy egy lá nyt mé g rossz lá bbal is le tud győ zni. De
tucatnyit nem. Valahogy má ské ppen kellett kiutat talá lnia ebbő l.
–  Elé g, Cecile! – mondta. Bá r nagy fá jdalmai voltak, elsá ntiká lt, a piac
felé há trá lt. Arra gondolt, hogy ha nem hajlandó belemenni a já té kba,
Cecile majd megunja.
Cecile-nek azonban nem volt szá ndé ká ban elengedni a pré dá t.
Lehajolt, é s felkapott egy kitö rt kockakő darabot.
–  Ne mozdulj, Isabelle! Kü lö nben ezzel dobom meg a lovadat!
Isabelle megtorpant. Há trafordult.
–  Nem teheted.

61
Ez mé g Cecile-tő l is tú l durva lé pé s lett volna.
–  Megteszem – mondta Cecile, é s a tö bbiekre mutatott. – Mind
megteszik.
Es mintha á llı́tá sá t akarná igazolni, Berthe kezé be adta a kö vet.
–  Dobd meg! Azt mondtam, dobd meg!
Berthe csak bá multa a kö vet, a szeme tá gra nyı́lt.
–  Cecile, ne! Ez tú l kemé ny – pró bá lta há rı́tani a feladatot Berthe.
–  Gyá va nyú l!
–  Nem vagyok gyá va nyú l! – tiltakozott Berthe. Remegett a hangja.
–  Akkor tedd meg!
Isabelle ekkor Martin feje elé lé pett. A testé vel vé dte. Berthe eldobta
a kö vet, de a kordé t talá lta el.
–  Szá ndé kosan mellé dobtad – vá dolta Cecile.
–  Ez nem igaz! – kiá ltotta Berthe.
Cecile ú jabb kö vet vett fel, é s Berthe kezé be dobta.
–  Menj kö zelebb! – mondta, é s meglö kte.
Berthe né há ny té tova lé pé st tett Isabelle felé . Olyan kemé nyen fogta a
kö vet, hogy az ujjı́zü letei teljesen elfehé redtek. Ahogy Berthe ú jra
felemelte a kezé t, tekintete talá lkozott Isabelle-é vel. Kö nny csillogott
a szemé ben.
Isabelle ú gy é rezte, mintha tü kö rbe né zett volna. Lá tta a lá ny
szenvedé sé t, é s felismerte: olyan volt, mint az ö vé .
–  Jó , ha mé g sı́rsz – sú gta Isabelle. – Ha má r nem sı́rsz, akkor
vesztetté l.
–  Fogd be! Nem sı́rok. Nem! – mondta Berthe, azzal há trahú zta a
karjá t.
Isabelle tudta, hogy ha eltalá lja a kő , az fá jni fog. Meg is halhat. De ha
ez volt a sorsa, há t legyen. Nem volt hajlandó vé dtelenü l hagyni
Martint. A szemé t becsukva, kezé t ö kö lbe szorı́tva vá rta a fá jdalmat.
De a fá jdalom nem é rkezett. Lassan teltek a pillanatok. Felné zett. A
lá nyok má r nem voltak ott, szé treppentek, mint a verebek. Ott, ahol
az imé nt mé g Cecile á llt, most egy ö regasszonyt lá tott, talpig
feketé ben.
  

62
  

63
 –  TIZENHET  –
  
  
Az idő s nő né zte, ahogy a lá nyok eliramodnak az utcá n.
Arca csupa rá nc volt. Hó fehé r hajá t fonatokban tű zte a tarkó já ra.
Karomszerű ujjainak egyiké t fekete gyű rű é kesı́tette. Isabelle a
gyenge ö regsé g jelké pé nek lá tta ő t; tö ré keny, mint szá raz faá g a jé g
alatt.
Egé szen addig, amı́g a nő megfordult, é s egyenesen Isabelle szemé be
né zett. Mert ekkor Isabelle ú gy é rezte, mintha belefulladna az ő sö reg
szemek szü rke mé lysé gé be, mintha az ö vé né l sokkal nagyobb erő
rá ntaná a mé lybe.
–  A sá rga ruhá s, a bandavezé r, rossz vé get fog é rni – mondta az
asszony sokat tudó n. – Garantá lom neked, hogy ı́gy lesz.
Isabelle a fejé t ingatta, mintha fejrá zá ssal sikerü lhetne tisztá n lá tnia.
Mintha megverté k volna, bizonytalan lá bakon á llt, mintha a viharos
tenger hullá main lé pdelt volna.
–  On… ö n kergette el ő ket? – ké rdezte.
Az idő s asszony felnevetett.
–  Elkergetni? Gyermekem, az é n lá baim egy csigá t sem tudná nak
elkergetni. Azé rt jö ttem, hogy beszé ljek veled. A lá nyok elfutottak,
amint meglá ttak… Az egyik rú t mostohahú g vagy, ugyebá r? Ha jó l
hallottam, ı́gy neveztek.
Isabelle ö sszerezzent; felké szü lt a szidalomá radatra, de az csak nem
é rte el. Az asszony csak csettintett a nyelvé vel, é s azt mondta:
–  Ostoba vagy, hogy kijá rsz az emberek kö zé . A kemé ny szavak nem
ö lnek, de a kemé ny kö vek megtehetik. Maradjatok otthon, ahol
biztonsá gban vagytok!
–  A csú nya lá nyoknak is kell enniü k – mondta Isabelle. Szé gyen pı́rja
lepte el arcá t.

64
A feketé be ö ltö zö tt asszony szá nakozó szomorú sá ggal ingatta fejé t.
–  Az emberek nem felejtenek. Es nem bocsá tanak meg. Csú nya
lá nynak lenni tú l nagy vé tek. Hidd el nekem, é n elé g ö reg vagyok, sok
mindent lá ttam! Hiszen lá ttam becstelen lá nyt, aki ellopta egy kirá ly
é kszerekbő l á lló drá ga vá ltsá gdı́já t, é s megbocsá tottak neki a kedves
mosolyá é rt. Lá ttam postakocsikat fegyverrel kiraboló lá nyt kisé tá lni
a bö rtö nbő l, mert megbocsá tottak neki a hosszú szempillá já é rt. Ső t,
lá ttam gyilkos lá nyt, aki azé rt menekü lt meg az akasztó fá tó l, mert
olyan telt ajka é s gö drö cské s arca volt, hogy az ö sszes bı́ró
belehabarodott. De egy csú nya lá ny? O, gyermekem, ez a vilá g a
fé r iak vilá ga! Egy csú nya lá nynak sosem bocsá tanak meg.
Az asszony szavai ú gy fá jtak, mintha ké spengé t dö ftek volna Isabelle
bordá i kö zé . Olyan mé lyre hatoltak, hogy Isabelle szemé be kö nnyek
gyű ltek.
–  Amikor kicsi voltam, azt hittem, a vilá g rá m vá r, nekem
teremtetett…
–  A gyerekek mindig ı́gy é rzik – jegyezte meg a nő együ tt é rző n. – Es
a hibbantak is. De biztos vagyok abban, hogy má r nem ı́gy lá tod.
Megjö tt az eszed. Lé gy ó vatos! Nem hiszem, hogy ezek a lá nyok
merné nek ú jra kellemetlenkedni veled, de má sok megtehetik.
–  Kö szö nö m, madame – há lá lkodott Isabelle. – Az adó sa vagyok.
–  Lehet, hogy meg is izethetné d az adó ssá godat – mondta az
asszony, é s Isabelle kordé ja felé mutatott. – Megtenné d, hogy elviszel
egy darabon? Tegnap é jjel é rtü nk a fogadó ba, a szobalá nyom é s é n.
Kora reggel ó ta pró bá lunk eljutni a rokonaim gazdasá gá ba, de nem
talá lunk senkit, aki elvinne.
–  Termé szetesen elviszem, Madame… ö ö ö , Madame…
Isabelle rá jö tt, hogy nem tudja az asszony nevé t.
–  Madame Sé vè rine. Szegé ny né hai Monsieur LeBenê t nagyné nje
vagyok. Né há ny hó napja hunyt el. Isten nyugosztalja. Sé vè rine né ni,
ı́gy hı́vott kis iú korá ban. Vagy csak Tantine-nak. Nevezz te is ı́gy
engem, kedves lá ny! A LeBenê t csalá d birtoká ra szeretné k eljutni.
Isabelle felderü lt.

65
–  Semmi sem kö nnyebb enné l, madame. A LeBenê t csalá d a
szomszé dunk. Micsoda vé letlen egybeesé s! – kiá ltott fel boldogan,
hogy segı́thet ennek az asszonynak, aki volt olyan kedves, hogy
megmentette.
–  Igen. Micsoda vé letlen! – mondta az ö reg hö lgy. Ajka mosolyra ı́velt,
de a mosoly nem é rt el a szeme sarká ig.
Isabelle elmagyará zta, hogy meg kell vá rnia a nő vé ré t, de amint
megé rkezik, elmennek a fogadó ba, felteszik a kocsira Madame
Sé vè rine utazó lá dá já t, é s felü lhet a szolga is.
–  Tantine – igazı́totta ki az ö reg hö lgy.
–  Tantine – ismé telte Isabelle. – Szeretne leü lni, amı́g vá rakozunk?
–  Igen. Ezek az ö reg csontok kö nnyen elfá radnak.
Isabelle segı́tett neki fellé pni a há gcsó n é s elhelyezkedni a fapadon.
Megkedvelte ezt a kedves ö reg hö lgyet.
–  Kö szö nö m, gyermekem – mondta Tantine. – Azt hiszem, jó bará tok
leszü nk, te meg é n.
–  Szerencse, hogy az ú tjaink keresztezté k egymá st – jegyezte meg
Isabelle mosolyogva.
Az ö reg hö lgy bó lintott. Megpaskolta a kezé t.
–  Van, aki ezt szerencsé nek nevezi. De é n? Szerintem a sors keze volt.
  
  

66
 –  TIZENNYOLC  –
  
  
Nem sokkal dé l elő tt Isabelle é s Tavi elindult a falubó l. Kettő jü k
kö zö tt ü lt Tanti. A nap magasan já rt az é gen, perzselt az augusztusi
hő sé g.
Tantine szolgá ló lá nya, Losca horgas orrú , é lé nk szemű lá ny volt.
Ebenfekete hajá t hosszú cop ban viselte, é s a kordé há tsó ré szé ben
ü lt, Tantine ú tilá dá já nak tetejé n. Utkö zben egy szó t sem szó lt, csak a
tá jat né zte, é s fejé t oldalra fordı́tva pislogott.
Martin a lehető leglassabban vá nszorgott az ú ton, ı́gy Tantine-nak
rengeteg ideje volt elmondani, mié rt é rkezett Saint-Michelbe.
–  Emiatt a Volkmar miatt – jelentette ki komoran. – Tudod, Pá rizsban
é lek, é s ennek az alaknak szá ndé ká ban á ll elfoglalni. A kirá ly
megerő sı́ttette a vá rost, de az emberek ı́gy is csapatostó l hagyjá k el.
A belá tható jö vő ben a rokonaimná l szá ndé kozom maradni. Ez a
legbiztosabb megoldá s. Az ember mindig a legbiztosabb megoldá sra
tö rekedjen.
–  A LeBenê t csalá d biztosan nagy megkö nnyebbü lé ssel fogadja, hogy
ö n biztonsá gban van é s ná luk marad, Tantine – jegyezte meg Tavi. –
Biztosan aggó dnak ö né rt.
–  A LeBenê t csalá dnak fogalma sincs a jö vetelemrő l – mondta
Tantine. – Nem á llunk kö zel egymá shoz. Madame LeBenê t szá momra
ismeretlen. Sosem talá lkoztunk. A fé rjem Monsieur LeBenê t rokona.
Illetve a né ha fé rjem. Nemré giben ő is elhunyt.
Isabelle é s Tavi ré szvé té t fejezte ki az ö reg hö lgynek. Tantine
megkö szö nte.
–  Né hai fé rjem a vé gakaratá ban bizonyos ö sszeget hagyomá nyozott
Monsieur LeBenê t-re – tette hozzá . – Most nem tudom, mihez
kezdjek vele. Arró l tá jé koztattak, hogy van egy ia, bizonyos Hugo, de

67
semmit nem tudok ró la. Mielő tt á tadná m az ö rö ksé gé t, szeretné m
lá tni, olyan fajta-e, aki becsü letes, aki megbecsü lé st hoz a csalá dra.
Sok szerencsét ehhez… – gondolta Isabelle. Gyerekkoruk ó ta ismerte
Hugó t. Né há nyszor já tszott vele é s Felixszel kaló zosat é s muské tá sat.
Hugo mindig mogorvá n hunyorgott sö té t szemü vege mö gö tt.
Ismeretsé gü k hosszú é vei alatt Hugo alig szó lt hozzá há rom szó t.
Isabelle-nek erő s ké tsé gei voltak az irá nt, hogy Tantine-t aká r egy
mordulá sra is mé ltatja.
Ahogy magasabbra há gott a nap, é s Martin kelletlenü l hú zta a kordé t
a mező k, bú zafö ldek é s gyü mö lcsö skertek mellett, az ö reg hö lgy
tová bb mondta a tö rté neté t. Eppen elegá ns pá rizsi há zá ró l mesé lt a
lá nyoknak, amikor é les, rekedtes kiá ltá s hası́tott a levegő be.
Isabelle rö gtö n kihú zta magá t, é beren igyelt. Tavi ö sszerezzent.
Tá gra nyı́lt szemmel né zté k egymá st, aztá n rö gtö n a hang forrá sá t
keresté k. Losca a nyaká t nyú jtva kihajolt a kordé ponyvá ja aló l.
–  Ott! – mondta Tantine, egyenesen elő re mutatva.
Ké t nagydarab igá sló vontatta katonai tá rszekeret lá ttak; a szeké r
felkapaszkodott a dombon, é s egyenesen felé jü k haladt. Isabelle
tá volró l is lá tta, hogy a kocsis egyenruhá ja vé res volt. Ahogy a
tá rszeké r kö zelebb é rt, é s Isabelle meglá tta, mi a rakomá nya,
ö nké ntelenü l, bá r csak halkan, indulatá t visszafojtva felkiá ltott.
A kegyetlen nap elő l semmi sem takarta az embereket. Legalá bb
harmincan fekü dtek a deszkaplató n, mind sú lyos sebesü ltek.
Fejü kö n, testü kö n vé res kö té sek lá tszottak. Né melyiknek hiá nyzott a
karja, lá ba. Egy fapadon elnyú jtó zó fé r i mindké t lá ba ö ssze volt
roncsolva. O ü vö ltö tt. A tá rszeké r egyik kereke egy lyukba zö kkent,
mire a fé r i megint felkiá ltott.
Mire a tá rszeké r elhaladt mellettü k, Tavi má r gö rcsö sen az ü lé sbe
kapaszkodott, Isabelle keze pedig annyira remegett, hogy nagyon
erő sen kellett fognia Martin gyeplő jé t, hogy ne lá tszó djon. Tantine
szá ja keskeny vonallá feszü lt. Senki sem szó lalt meg.
Isabelle-nek eszé be jutott az egyik kö nyve, A világ legnagyobb
hadvezéreinek képes története. Kicsi korukban Felixszel gyakran
né zegetté k hosszasan a hı́res csatá kat á brá zoló , ké zzel festett

68
illusztrá ció kat. Ezeken a ké peken a csatá k dicső sé gesnek é s
izgalmasnak tű ntek, a csatá kat vı́vó katoná k pedig nagyon szé pnek é s
bá tornak. Am az a szenvedé s, aminek Isabelle az imé nt tanú ja volt,
egyá ltalá n nem tű nt dicső sé gesnek. Dö bbenten né zte. Rosszul volt
tő le. Pró bá lta maga elé ké pzelni azt a fé r it, aki az egé sznek az
okozó ja é s felelő se volt. Volkmar. Azt mondják róla, herceg. Vajon visel
érdemrendeket az egyenruháján? Vállszalagot? Lovagol? Kardot hord?
Isabelle szeme egy pillanatra ö sszeszű kü lt. Má r nem lá tta maga elő tt
az utat, az ú t szé lé n hú zó dó kő falakat, a kő falakon á tbukó ró zsá kat.
Lelki szemei elő tt magas, hatalmas alak lovagolt a csatamező n á t,
egyenesen felé . Fehé r fü st gomolygott kö rü lö tte, az arca nem volt
lá tható , csak a kezé ben lé vő borotvaé les pengé jű kard. Borzongá s
futott vé gig a lá ny testé n, olyan viszolygá s, amilyet a piacté ren é lt á t.
Ekkor Tavi megszó lalt, é s a ké p eloszlott.
–  Hova mennek? – ké rdezte.
–  Egy katonai tá borba, Saint-Michel tú lvé gé be. Hallottam, hogy a
vá rosiak errő l beszé ltek – felelte Isabelle. Megrá zta a fejé t, eltü ntette
a furcsa ké pet é s a fé lelmet, amit a ké p keltett benne.
–  Sok ilyen tá rszekeret lá ttam Pá rizsbó l idefelé jö vet – mondta
Tantine. – O, lá nyok, attó l tartok, ez a há ború nem fog jó l vé gző dni
szá munkra… Kirá lyunk iatal é s tapasztalatlan, Volkmar pedig
kegyetlen é s ravasz. Hada kisebb, mint a mié nk, de minden csatá ban
legyő zi a mi kirá lyunk csapatait.
Megint csend lett. Mindhá rman hallgattak. Csak Martin patá inak
egyenletes dobogá sá t, a kordé reccsené seit é s a kö zelben repkedő
rovarok zü mmö gé sé t lehetett hallani. Nemsoká ra elé rté k a LeBenê t-
birtok bejá ró já t. A poros bekö tő ú t egy kő bő l é pü lt, ré gi tanyahá zhoz
vezetett. Kopott fehé r fü ggö nyö k ló gtak az ablakok elő tt, a spalettá k
fé loldalvá st leszakadtak. A viharvert ké k ajtó elő tt csirké k
kapirgá ltak.
A szinté n kő bő l é pü lt tehé nistá lló é s tejhá z a lakó é pü lethez
kapcsoló dott. Mö gö ttü k a bekerı́tett legelő n marhá k legeltek, egé szen
az erdő szé lé ig ká poszta-, tarló ré pa- é s hagymafö ldek terü ltek el.

69
A kordé mé g meg sem á llt, Losca má r leugrott. Isabelle segı́tett
Tantine-nak leszá llni, Tavi pedig lenyitotta a kordé saroglyá já t, hogy
leemelhessé k a lá dá t. Ekkor megjelent a viseltes ö ltö zé kű , testi
való já ban is megviseltnek lá tszó Madame LeBenê t, hogy kö szö ntse
ő ket… má r ha azt, amit mondott, kö szö nté snek lehetett tekinteni.
–  Mit akartok? – mordult a lá nyokra olyan savanyú á brá zattal, hogy
megaludt volna tő le a tej.
–  Elhoztuk a nagyné niké jé t, madame – mondta Isabelle egyenesen
Tantine-ra bó lintva. – Egé szen Pá rizsbó l utazott idá ig a
szolgá ló lá nyá val.
Madame LeBenê t szeme ö sszeszű kü lt, mogorvasá ga elmé lyü lt.
–  Nekem nincs is nagyné niké m – kö zö lte.
–  Madame Sé vè rine vagyok, az ö n elhunyt hitvesé nek nagyné niké je –
magyará zta Tantine.
–  A fé rjem soha nem is emlı́tette magá t.
–  Ez nem lep meg. Volt egy kis csalá di vé rbosszú ; sok rossz vé r…
Madame LeBenê t durvá n a szavá ba vá gott:
–  Maga ostobá nak né z engem? Naponta jö nnek Pá rizsbó l menekü lő k
Saint-Michelbe, é s mind á llı́tó lag valaki ré g elveszettnek hitt tá voli
rokonai. Ilyen hazugsá gokkal pró bá lnak maguknak szá llá st é s é telt
szerezni. Nem, madame. Sajná lom. Itt nem maradhatnak. Maga meg a
szolgá ló ja kienné nek minket a há zunkbó l, az otthonunkbó l.
Kiennék őket a házukból, az otthonukból? – Isabelle elgondolkodott.
Ez a törékeny öreg hölgy? És a vézna szolgálója? Lehajtotta a fejé t,
Martin kantá rjá t babrá lta. Nem mert felné zni, nehogy a madame
meglá ssa, hogy a szemé t forgatja.
Az egé sz vá ros tudta, hogy Avara LeBenê t cı́meres fö své ny volt.
Nemcsak sok fö ldje volt, hanem ké t tucat tojó tyú kja, tı́z tejelő tehene,
gyü mö lcsö sbokrai, almafá i é s nagy konyhakertje. Szombatonké nt
kisebb vagyonnyi pé nzt szedett be a piacon, ahol a fö ldjei gyü mö lcsé t
á rulta, mé gis folyton azon sirá nkozott, hogy mennyire szegé ny.
–  O, sajná lattal hallom, hogy nincsen szá momra helye a há zá ban –
mondta Tantine csü ggedt só hajjal. – Attó l fé lek, akkor a csalá d egy
má sik tagjá nak kell á tadnom az ö rö ksé get.

70
–  Orö ksé get? Mifé le ö rö ksé get? – ké rdezte az asszonysá g é les, é rdes
hangon.
–  Azt az ö rö ksé get, amirő l az é n né hai fé rjem ú gy rendelkezett, hogy
adjam á t a né hai fé rjé nek, asszonyom. Azt hittem, á tadhatom a
iá nak, de ha má r ı́gy alakultak a dolgok…
Madame LeBenê t a homloká ra csapott, é s felkiá ltott:
–  Sé vè rine né ni! Há t persze! Né hai fé rjem gyakran beszé lt ö nrő l. Es
milyen nagy szeretettel! Biztosan elfá radtak a nagy utazá sban. Hadd
fő zzek maguknak egy teá t!
–  Szı́npadon lenne a helye – sú gta oda Tavi halkan Isabelle-nek.
Madame LeBenê t meghallotta.
–  Ti meg mire vá rtok? – csattant fel. – Szedjé tek le a hö lgy ú tilá dá já t!
Isabelle é s Tavi nagy nehezen lecsú sztattá k az ú tilá dá t a kordé ró l, é s
bevitté k a há zba. Isabelle remé lte, hogy Losca segı́t nekik, de a
szolgá ló lá ny nagy lelkesedé ssel bá mult egy szö cské t a Madame
LeBenê t ajtajá ná l levő egyetlen ró zsabokron – teljesen lekö tö tte a
lá tvá ny. A madame mutatta az utat Isabelle-nek é s Tavinak; az
ú tilá dá t egy kis há ló szobá ban tetette le, majd sietve tá vozott teá t
ké szı́teni. Amikor a lá nyok visszamentek a kordé hoz, azt lá ttá k, hogy
Tantine mé g mindig mellette á ll.
Tavi felü lt a kocsira, de Isabelle té tová zott.
–  Jó helyen lesz itt? – ké rdezte.
–  Minden rendben lesz – biztosı́totta Tantine. – Tudom, hogyan kell
beszé lni Avará val. Mé g egyszer kö szö nö m, hogy elhoztatok.
–  Igazá n semmisé g. Nagyon kö szö nö m, hogy megmentett Cecile-tő l.
A biztos halá l vá rt volna rá m – mondta Isabelle keserű en.
Megfordult, é s indulni ké szü lt, de Tantine megfogta a karjá t. Isabelle
meglepő dö tt, milyen erő van a gö csö rtö s ujjakban.
Egy pillanatig csak á lltak, é s teljesen mozdulatlanul egymá s szemé be
né ztek. Egyikü k a Pá rka. Szı́vtelen, lé lektelen teremtmé ny, akinek a
cipő jé hez mé g Alexandria pora, ruhá já nak a szegé lyé hez Pompeii
hamuja, a ruhaujjá hoz Hszian fö ldjé nek vö rö s agyagja tapadt. Oreg
volt, mint az idő . Kezdet é s vé g né lkü li lé ny.

71
A má sik emberlá ny. Gyenge teremté s. Puha hú s, lerá gott kö rö m,
tö ré keny csontkosá rban dobogó megtö rt szı́v.
Isabelle-nek fogalma sem volt, ki az, akinek mé lysé ges mé ly szemé be
né z. Nem tudhatta, hogy a legö regebb Pá rka bá rmi á ron meg akarta
nyerni a fogadá sá t.
–  Mennü nk kell, Tantine – szó lalt meg vé gre. – Biztosan minden
rendben lesz, ha itt marad?
A legö regebb Pá rka, Sors, az ő sö reg hö lgy bó lintott. Mé g egyszer
megszorı́totta Isabelle kezé t.
–  Igen. Remé lem, veled is minden rendben lesz. Lé gy ó vatos azokkal,
akik Pá rizs vá rosá bó l menekü lnek, gyermekem! – igyelmeztette. –
Nem minden menekü lt á rtalmatlan ö reg tyú k, mint é n. Vannak
kö zö ttü k olyan gazemberek, akik csak arra vá rnak, hogy iatal
lá nyokat rossz ú tra té rı́thessenek. Lé gy nagyon ó vatos! Zá rjá tok be a
zsalugá tereiteket! Reteszeljé tek el az ajtó t! Es mindenekelő tt ne bı́zz
semmit… semmit a vé letlen szerencsé re! A sansz rossz taná csadó .
  
  

72
 –  TIZENKILENC  –
  
  
Sok ó rá val ké ső bb Saint-Micheltő l dé lre egy dı́va, egy bű vé sz é s egy
szı́né sznő ü lt egy hatalmas tö lgyfa á rnyé ká ban, é s ké k damaszt
piknikabroszon szervı́rozott gyü mö lcsö t é s é dessé geket fogyasztott.
Zené szek muzsiká ltak kö rü lö ttü k. Egy zsonglő r lá ngoló fá klyá kat
dobá lt a levegő be. A kardnyelő kardot nyelt. Há rom csuklyá smajom
ugrá lt, lá rmá zott a tö lgy á gai kö zö tt. A negyedik a piknikabroszon ü lt,
é s a dı́va gyö ngysorá t né zegette.
–  Vigyá zz! A kis tolvaj a kö vetkező lopá sá t tervezi – igyelmeztetett a
bű vé sz.
–  Nelson! – szó lt a dı́va a majomra, az ujjá t rá zva felé . – Eszedbe ne
jusson…
Hangjá t harsá ny kiá ltá s nyomta el.
–  Most?
–  Ne! – jö tt a kiá ltott vá lasz.
A há rom nő azonnal a zsivaj forrá sa felé fordult. Sansz má rki csı́pő re
tett ké zzel á llt egy nagy, festett batá r elő tt. Hirtelen mozdulattal
levetette a kabá tjá t. Fehé r, fodros inge nyakban nem volt begombolva,
hosszú fü rtjei há tul valaki cipő fű ző jé vel voltak ö sszekö tve. Homloká n
verejté k gyö ngyö zö tt.
A kocsi tetejé n egymá s vá llá n né gy akrobata á llt. A legalsó a kocsi
tetejé n vetette meg erő s lá bá t, a legfelső lá tcsö vet tartott a szemé hez.
–  Menj! – adta ki az utası́tá st Sansz az ö tö diknek, a kocsira mutatva. –
Mondd el, mit lá tsz!
A kö vetkező pillanatban egy nyurga iú má szott az embertorony
tetejé re.
–  Lá tsz valamit? – ké rdezte Sansz, ahogy a iú á tvette a messzelá tó t
az alatta á lló tó l. – Egy Saint-Michel nevű kisvá rost keresü nk. A

73
templomá n az arkangyal szobra lá tható …
–  Nem lá tom.
Sansz má rki ká romkodott.
–  Te vagy a kö vetkező – szó lt egy má sik nyurga iú nak.
–  Még egy?! – ké rdezte a dı́va, é s elfordult. – Né zni sem bı́rom!
Sansz é s a bará tai elté vedtek. A kocsis csak ment a feje utá n, é s
egyszer rossz felé fordult. Nem volt té rké pe, amin megné zhette
volna, merre kell menni. Sansz nem szerette a té rké peket. Azt
mondta, a té rké p csak elrontja a mulatsá got. Má r esteledett, é s Saint-
Michelt sehol sem talá ltá k. Sansz remé lte, hogy az akrobatá i
meglá tjá k.
A dı́va a piknikabrosz kö zepé n á lló szé p papı́rdobozká bó l elvett mé g
egy macaront, é s beleharapott az é dessé gbe. A tö ré keny habcsó k
megroppant, morzsá k hulltak a nő dekoltá zsá ba. A majom odaugrott,
é s kikapkodta a kis darabokat.
–  Nelson, te szemtelen majom! – kiá ltott fel, é s elcsapkodta magá tó l
az á llatot. Nelson szé ttá rta sző rö s karjá t, á tö lelte a dı́va nyaká t, arcon
csó kolta é s eliszkolt. Ha a dı́va nem lett volna annyira bosszú s a
majom bolondozá sa miatt, é szrevehette volna, hogy az á llat valamit
hú z maga utá n a fö ldö n.
–  Az ő sö reg hö lgy má r ott van. Erzem – jegyezte meg bosszú san a
bű vé sz. Hosszú , mozgé kony ujjai kö zö tt tö bbszö r eltü ntetett é s
elő bú jtatott egy pé nzé rmé t.
–  Ha ö sszebará tkozik a lá nnyal, mielő tt Sansz megismerné , ké tellyel
é s fé lelemmel mé rgezi meg – fejezte ki aggodalmá t a dı́va.
–  De ez a bizonyos Isabelle erő s lá ny, ugye? – ké rdezte a szı́né sznő .
–  Igen, azt hallottam ró la – felelte a bű vé sznő . – De vajon elé g erő s?
–  Szerinte igen – mondta a dı́va, Sansz felé biccentve. – De ki tudja?
Tudod, mivel já r elszabadulni a zsarnok ö regektő l. Nagy harc é s
kü zdelem. Mi, akik ezt vé gigé ltü k má r, pontosan tudjuk. A harcban
pedig az ember sebeket szerez.
Feltű rte a ruhaujjá t. A csukló já tó l a kö nyö ké ig egy csú nya heg
hú zó dott.

74
–  Emlé k az apá mtó l. Ké ssel jö tt nekem, amikor megmondtam, hogy
nem vagyok hajlandó kolostorba menni, ahogy ő akarta, hanem
Bé csbe megyek é s operaé nekes leszek.
A bű vé sznő fé lrehú zta a kabá tja gallé rjá t, é s megmutatta a
kulcscsontja alatt hú zó dó é lé nkvö rö s, fé nyes sebet.
–  Kő darab okozta. Egy pap dobta rá m, aki ö rdö gfajzatnak nevezett.
Azé rt, mert a vá rosiaknak jobban tetszettek az é n csodá im, mint az
ö vé i.
A szı́né sznő megé rintette a szı́ve fö lö tt a kabá tjá ra tű zö tt arany
ké ptartó medá lt. Kinyitotta, é s megmutatta a tö bbieknek a ké pet: egy
iú é s egy lá ny.
–  Nincs hegem, de az é n sebem soha nem gyó gyul be. – Kö nnyek
csillogtak a szemé ben. – A gyermekeim. Elvette ő ket tő lem egy bı́ró ,
é s a ré szeges fé rjemnek ı́té lte ő ket, mert szerinte csak erkö lcstelen
nő k mutogatjá k magukat a szı́npadon.
A bű vé sznő kö zelebb vonta magá hoz a szı́né sznő t. Arcon csó kolta,
zsebkendő vel tö rö lte le a kö nnyeit. Aztá n ö sszegyű rte a zsebkendő t,
é s a ké t tenyere kö zé szorı́totta. Amikor ú jra kinyitotta a tenyeré t, a
zsebkendő eltű nt, é s egy pillangó ü lt a helyé n.
A há rom nő né zte, ahogy a pillangó szá rnyra kap, é s felemeli a lenge
szé l.
Elrepü lt a gyö ngysorral já tszó kismajom mellett. El a hegedű s, a
trombitá s, a szaká cs, a tudó s é s há rom balerina mellett.
Mindegyikü knek megvolt a maga sebe.
Elrepü lt a borostyá nbarna szemű ember mellett is, aki a sö té tedő
é gbolt alatt dü hö ngö tt. Atkozta a csalá rd utakat. Embertornyá t egyre
magasabbra é s magasabbra é pı́tette.
A bű vé sz telt, vö rö s ajká n alig é szrevehető , dacos mosoly jelent meg.
–  Ezt tesszü k a fá jdalmunkkal – mondta, ahogy a pillangó repté t
né zte. – Valami szé ppé alakı́tjuk á t.
–  Valami é rtelmessé – jegyezte meg a dı́va.
–  Fontossá – sú gta a szı́né sznő .
  
  

75
 –  HUSZ  –
  
  
Besö té tedett. A legidő sebb Pá rka kamillateá t kortyolgatott Madame
LeBenê t tá rsasá gá ban. Sansz a Saint-Michelbe vezető utat kereste.
Isabelle a konyhá ban á llt, é s aggodalmas pillantá st vetett a nő vé ré re.
Tavi azt csiná lta, amit esté nké nt szokott: a kandalló ná l ü lt, kezé ben
egy kö nyvvel. Ezen az esté n azonban mintha mé lyebbek lettek volna
a homloká n a rá ncok, a szeme alatt sö té tebbek a kariká k.
Mindig is befelé forduló kö nyvmoly volt, de amió ta Ella elment, mé g
inká bb magá nak való lett. Isabelle né ha ú gy é rezte, a nő vé re a szeme
elő tt huny ki, mint a hű lő pará zs, é s hogy egy napon majd hamuvá
vá lik, é s elfú jja a szé l.
A ké t nő vé r kö zö tt egy é v volt a korkü lö nbsé g, é s nagyon
hasonlı́tottak egymá sra. Mindkettő jü knek aranybarna haja volt,
magas homloka, orrukon bá jos szeplő k, szemü k sö té tbarna, mint az
erő s ká vé . Tavi magasabb volt, nyú lá nk, vé kony, Isabelle teste
gö mbö lydedebb. Leginká bb azonban a szemé lyisé gü k kü lö nbö zö tt.
Tavi hű vö s é s tartó zkodó volt, mı́g Isabelle egyá ltalá n nem.
Mikö zben Isabelle sonka-, alma-, kenyé r- é s sajtszeleteket helyezett
egy tá nyé rra, hogy felvigye az anyjuknak, azon tű nő dö tt, hogyan
zö kkenthetné ki a nő vé ré t ebbő l az á llapotá bó l.
–  Mit olvasol, Tav? – ké rdezte.
–  A helyreállítás és egyszerűsítés könyve. A szerző perzsa tudó s, Al-
Khwarizmi – felelte Tavi, de nem is né zett fel.
–  Letehetetlennek tű nik – csipkelő dö tt Isabelle. – Ki az az Al-
Khwarizmi?
–  Az algebra atyja – felelte Tavi, é s felné zett. – Bá r sokak szerint a
gö rö g matematikus Diophantosz is magá é nak vallhatja ezt a cı́met.

76
–  Fura egy szó az algebra. Nem gondolod, hogy elé g fura? – ké rdezte
Isabelle, mert nagyon szerette volna beszé ltetni a nő vé ré t.
Tavi elmosolyodott.
–  Arab eredetű . Az al-dzsabr szó bó l ered, aminek jelenté se
„szé ttö redezett ré szek helyreá llı́tá sa”. Al-Khwarizmi szerint a
szé ttö redezett, szé tszó rt szá mé rté kek helyreá llı́tható ak a megfelelő
egyenletek alkalmazá sá val – mondta, é s a mosolya kissé lehervadt. –
Bá rcsak lenne ilyen egyenlet emberekre is!
Eppen mondani akart mé g valamit, amikor é les hang hallatszott az
ajtó felő l. Ekkor elhallgatott.
–  Isabelle! Octavia! Mié rt nem vagytok mé g ké sz? Elké sü nk a bá lbó l!
Maman lé pett a konyhá ba, ajká n fagyos mosoly. Szaté nruha volt rajta,
szı́ne, mint a té li é g. Ugyetlenü l feltű zö tt hajá t fehé r strucctoll
dı́szı́tette. Arca sá padt volt, szeme lá zasan fé nyes. Keze sű rű n
rebbent a testé re, mint ké t gerle; egyik pillanatban a hajá t tapogatta,
a má sikban má r a gyö ngysorá n hú zta vé gig az ujjait.
Isabelle szı́ve elszorult a lá tvá nytó l. Maman sem volt jó l azó ta, hogy
Ella tá vozott. Né ha a ré gi gondos, ellentmondá st nem tű rő é nje volt.
Má skor, mint ma este is, egyszerű en zavart. Elveszett a mú ltban. Meg
volt győ ző dve arró l, hogy vacsorá ra mennek, bá lba vagy a palotá ba.
–  Maman, elné zted a dá tumot – mondta Isabelle halvá ny mosollyal.
–  Ne butá skodj! Itt van a kezemben a meghı́vó – mondta, é s
megmutatta Isabelle-nek a nyomtatott meghı́vó t. Az
elefá ntcsontfehé r papı́r maszatos volt, a szé lei pö ndö rö dö ttek.
Isabelle felismerte: hó napokkal korá bban é rkezett.
–  Igen – felelte vidá man. – Ez té nyleg meghı́vó . De mint te is lá thatod,
ennek a bá lnak má r ré gen vé ge van.
Maman tá gra nyı́lt szemmel olvasta az ı́rá st.
–  En… Ugy lá tszik, nem tudom elolvasni a dá tumot…
–  Gyere! Segı́tek levetkő zni. Felvehetsz egy szé p ké nyelmes há ló inget,
é s lefekhetsz.
–  Egé szen biztos vagy a dá tumban, Isabelle? – ké rdezte Maman.
Zsarnoki hangja eltű nt, zavartan, meghö kkenten szó lt.

77
–  Igen. Most menj vissza a szobá dba! Felviszem a vacsorá dat –
é desgette Isabelle, azzal karon fogta az anyjá t.
Maman azonban megint ingerü lt lett, é s kirá ntotta a karjá t a
szorı́tá sbó l.
–  Octavia, azonnal tedd le azt a kö nyvet! – parancsolta. –
Tö nkreteszed a szemedet azzal a rengeteg szá mjeggyel. – Azzal nagy
lé ptekkel a kandalló hoz ment, é s kikapta Tavi kezé bő l a kö nyvet. – Ki
lá tott mé g ilyet? Van olyan fé r i e szé les fö ldteké n, aki azt mondaná , ó,
mennyire szeretnék olyan lányt megismerni, aki meg tud oldani
harmadfokú egyenleteket is!? Oltö zzetek! Nem vá rakoztathatjuk a
gró fnő t!
–  Az é g szerelmé re, Maman, hagyd ezt abba! – csattant fel Tavi. – Az a
bá l má r nagyon ré gen volt, é s a gró fnő tö bbé nem fogad minket.
Senki sem fogad má r minket!
Maman teljes mozdulatlansá gba dermedt, é s egy ideig nem mondott
semmit. Amikor megszó lalt, hangja a suttogá sná l is alig volt
hallható bb.
–  A gró fnő termé szetesen fogad minket. Mié rt ne fogadna?
–  Azé rt, mert tudja – felelte Tavi. – Ismeri Ella tö rté neté t, é s tudja,
hogyan bá ntunk vele. Gyű lö l minket. Az egé sz vá ros gyű lö l minket. Az
egé sz orszá g. Kitaszı́tottak, kikö zö sı́tettek lettü nk!
Maman a homloká hoz nyomta a tenyeré t. Behunyta a szemé t. Amikor
ú jra kinyitotta, a lá zas é lé nksé g eltű nt, lá tható an visszaté rt a jó zan
ı́té lő ké pessé ge. De volt a tekinteté ben valami má s is: rideg, fenyegető
dü h.
–  Nagyon okosnak ké pzeled magadat, Octavia, de nem vagy az.
Mielő tt a herceg eljö tt Ellá é rt, ö t há zassá gi ajá nlatot kaptam rá . Otö t.
Ugy is, hogy konyhalá nyt csiná ltam belő le. Es tudod, hogy a te
kezedet há nyan ké rté k tő lem? Senki. Zé ró . Ezt az egyenletet oldd
meg, drá gasá gom!
Tavi sé rtő dö tten kapta el a tekinteté t.
–  Pontosan mit is akarsz elé rni ezzel a rengeteg tanulá ssal? –
ké rdezte Maman a kö nyvet lengetve. – Professzor akarsz lenni?
Tudó s? Az ilyesmi csak fé r iaknak való . Ha nem talá lok neked fé rjet,

78
akkor ki fog eltartani, ha é n má r nem leszek? Mit fogsz tenni?
Nevelő nő leszel egy má sik asszony gyerekei mellett, hideg
padlá sszobá ban laksz é s azt eszed, amit az asztalná l meghagynak
neked? Varró nő ké nt dolgozol é jjel-nappal, vakulá sig? – Maman
undorral ingatta fejé t. – Ella rongyokban is ragyogott. Szé p volt é s
kedves. De te? Belecsú nyulsz a sok szá molá sba, a ké pletekbe, a
nevetsé ges egyenleteidbe. Ennek vé get kell vetni. Es vé ge is lesz.
A kandalló hoz lé pett, é s a tű zbe hajı́totta a kö nyvet.
–  Ne! Ne… – kiá ltott Tavi. Felugrott a karosszé kbő l, piszkavasat
ragadott, de a lá ngok má r feketı́teni kezdté k a lapokat.
–  Mindketten ö ltö zzetek fel, azonnal! – adta ki az utası́tá st Maman, é s
kiviharzott. – Jacques! Hozd a hintó t!
–  Tavi, muszá j volt felzaklatnod? – ké rdezte Isabelle dü hö sen. –
Maman! – kiá ltotta, é s az anyja utá n futott. – Hol vagy?
A bejá rati ajtó ná l talá lt rá . Mé g mindig a hintó t hı́vta. Nagyon sok
idő be telt, mı́g Isabelle fel tudta kı́sé rni az emeletre. Amint beé rtek az
anyja há ló szobá já ba, segı́tett neki levetkő zni, é s adott neki egy pohá r
brandyt, hogy megnyugtassa. Pró bá lta rá venni, hogy egyen, de
Maman egy falatot sem volt hajlandó magá hoz venni. Isabelle-nek
vé gü l sikerü lt á gyba fektetnie, de amikor be akarta takarni, Maman
felü lt, é s megragadta a karjá t.
–  Mi lesz veled é s a nő vé reddel? Mondd, akkor mi lesz veletek?
Kö nnyek csillogtak a szemé ben.
–  Elleszü nk valahogy. Minden rendben lesz. Mostohaapa hagyott
rá nk pé nzt, ugye?
Maman felnevetett. Fá radt, remé nyvesztett hang volt.
–  A mostohaapá tok semmit sem hagyott rá nk, csak adó ssá got.
Eladtam a Rembrandt-ké pet. Az ezü stnemű nagy ré szé t is. Szá mos
é kszeremet…
Isabelle fá radt volt. Fá jt a feje.
–  Csss, Maman! Most aludj! Majd holnap beszé lü nk errő l.
Amikor visszaté rt a konyhá ba, Tavi a kandalló mellett té rdelt, a tü zet
bá multa. Isabelle elvette tő le a piszkavasat, pró bá lta kihú zni a
kö nyvet a tű zrosté lyon á t, de tú l ké ső volt.

79
–  Hagyd abba, Iz! Hagyd! Elé gett – mondta Tavi elcsukló hangon.
Isabelle nagyon sajná lta. A komoly, kiegyensú lyozott, logikusan
gondolkodó Tavi sosem sı́rt.
–  Ugy sajná lom! Csak segı́teni akartam – mondta, azzal letette a
piszkavasat.
–  Igazá n? Akkor fé sü lj nekem szé p frizurá t! – mondta Tavi zaklatott
hangon. – Pirosı́tsd ki az arcomat! Szé pı́ts ki! Meg tudod tenni?
Isabelle nem vá laszolt. Bá rcsak szé ppé tehetné Tavit! Vagy magá t.
Milyen má s lehetne az é letü k!
–  Nem hiszem, hogy ké pes lenné l rá – mondta Tavi, kö nyvé nek
pernyé jé t né zve. – Megoldhatom Diophantosz egyenleteit,
kiterjeszthetem Newton munká já t a vé gtelen sorozatokró l,
befejezhetem Euler analı́zisé t a prı́mszá mokró l, az se szá mı́tana. –
Isabelle-re né zett. – Ella a szé psé g. Te meg é n a rú t mostohanő vé rek
vagyunk. Ezé rt a vilá g minket, mindhá rmunkat a legkisebb kö zö s
nevező re reduká l.
  
  

–  HUSZONEGY  –
  
  
Mé lyen a Maison Douleur falai kö zö tt nagy á lló ó ra ingá ja lengett
jobbra-balra, mint egy pengesor, sorra ü tö tte el a perceket.
Maman é s Tavi á gyban volt má r, de Isabelle nem tudott aludni. Tudta,
hogy csak forgoló dna az á gyban, ezé rt a konyhá ban maradt, a
kandalló mellett, é s a Mamannak ké szı́tett vacsorá t eszegette.
Volt idő , amikor mé g alig vá rta az é jszaká t. Lemá szott a
há ló szobaablaka alatt nő tt vastag indá n, é s Felixszel talá lkozott. Az
é jszakai eget né zté k, é s szá moltá k a hulló csillagokat. Né ha, ha
nagyon mozdulatlanul ü ltek é s szerencsé jü k volt, lá ttá k, ahogy egy
bagoly csap le a pré dá já ra, vagy egy szarvas sé tá l ki kecsesen a
rengetegbő l, kinek szarva koronaké nt é kesı́ti nemes fejé t.
A sö té tsé g most gyö tö rte Isabelle-t. Mindenfelé kı́sé rteteket lá tott.
Tü krö kben. Ablakokban. A ré zedé ny fé nyes felü leté n. Hallotta ő ket az

80
ajtó nyikordulá sá ban. Erezte a fü ggö ny lebbené sé ben. De nem a
sö té tsé g kı́sé rtette, hanem maga Isabelle. A kı́sé rtet nem a sı́rbó l
visszaté rt, é lő ket kı́nzó halott szelleme, a kı́sé rtetek itt vannak.
Bennü nk lakoznak, bá nataink hamujá ban fü rdenek, megbá ná saink
sű rű , marasztaló sará ban dagonyá znak.
Ahogy Isabelle a kandalló kihunyó parazsá t né zte, kı́sé rtetek lepté k
el.
Lá tta, ahogy Ella, Tavi, Maman é s ő a hintó jukban utaznak. Maman
tú lá radó dicsé retekkel halmozta el a szé psé ges Ellá t.
–  Milyen gyö nyö rű vagy ma! – mondta negé des hangon. – Lá ttad,
milyen csodá ló pillantá st vetett rá d a polgá rmester?
Má s ké pek is é letre keltek a gondolataiban. Maman helytelenı́tő en
né zi Tavi hı́mzé sé t, é s azt mondja, addig kell gyakorolnia, mı́g olyan
szé pen nem tud hı́mezni, mint Ella. Maman ö sszerezzen Isabelle
é nekhangjá tó l, é s Ellá t ké ri, hogy é nekeljen.
Irigysé g, neheztelé s, szé gyen; Maman hintette el ezeket az é rzé seket
Isabelle é s Tavi szı́vé be, é s addig dö rzsö lte a lelkü kbe, amı́g
maradandó sebeket okozott. Maman ki inomult mó dszereket
alkalmazott; nagyon okos volt. Korá n kezdte. Mé g kicsi korukban.
Tudta, hogy a nagyon kis sebek is, ha nem gyó gyı́tjá k be ő ket,
elfertő ző dhetnek, begyulladhatnak é s elü szkö sı́thetik az ember
szı́vé t.
Mé g tö bb kı́sé rtet jö tt. Egy fekete mé n kı́sé rtete. Egy iú kı́sé rtete. De
Isabelle ezeket ké ptelen volt elviselni, ezé rt felá llt, hogy a tá nyé rjá t a
mosogató dé zsá hoz vigye.
Ekkor ü tö tt é jfé lt az ó ra. Az ó raü té sek vé szjó sló an visszhangoztak a
há zban. Isabelle erő t vett magá n, é s indult volna lefekü dni, de ekkor
eszé be jutott, hogy nem zá rta be az istá lló ajtajá t, é s nem rekesztette
be a tyú kokat az ó lba. A nagy felfordulá ssal, amit Maman okozott,
teljesen elfeledkezett ezekrő l a teendő krő l.
Visszabicegett a kandalló hoz, hogy eloltsa a parazsat, á m ekkor
hirtelen mozgá st é szlelt. Egy egé r meré szkedett a kandalló nyı́lá sba,
é s egy ké t kő kö zö tti repedé sben kapart. Mikö zben nagy igyekezettel
keresett valamit, ké t kisegé r sietett mellé . A kö vetkező pillanatban az

81
egé r ké t lá bra á llt, é s diadalmasan cincogott. A mancsá ban egy kis
zö ld lencseszemet tartott. Ketté harapta, é s a ké t felet a gyerekeinek
adta, akik mohó n befaltá k.
A bű ntudat vé kony, hideg ujjai markoltak Isabelle szı́vé be, amikor
eszé be jutott, hogyan kerü lt oda az a lencseszem.
Ella meghallotta, amint Maman azt mondta Isabelle-nek é s Tavinak,
hogy a koronaherceg bá lt ad, é s erre a bá lra a kirá lysá g minden
hajadonja hivatalos. Megké rdezte, hogy ő is elmehet-e a bá lba, mire
Maman vá laszul fogott egy tá l lencsé t, é s a kandalló ba hajı́totta.
–  Ezer lencseszem volt a tá lban. Szedd ki mind a hamubó l, é s akkor
elmehetsz a bá lba!
Gonosz mosoly já tszott az ajká n.
Lehetetlen feladat volt, Ellá nak mé gis sikerü lt teljesı́tenie. Isabelle
rá jö tt, hogyan: az egerek segı́tettek neki. Amikor Ella letette a tele
tá lat, Maman kiborı́totta a konyhaasztalra, é s megszá molta a
lencseszemeket. Aztá n diadalmasan kijelentette, hogy egy hiá nyzik,
ezé rt Ella nem mehet el a bá lba.
Milyen lehetett Ellának, hogy annyira egyedül volt, hogy nem volt más
barátja, csak az egerek? – tű nő dö tt Isabelle. Eles fá jdalom nyilallt
belé , mert rá jö tt, hogy ezen nem is kell gondolkodnia: pontosan
tudta.
A kisegerek megetté k a fé l-fé l lencseszemet, é s az anyjukra né ztek, de
az anyjuk nem tudott má st adni nekik. O maga sem evett.
–  Vá rjatok! – mondta Isabelle az egereknek. – Vá rjatok meg itt!
Sietett vissza a vacsoratá lcá hoz, de a hirtelen mozdulattó l
megriadtak az egerek, é s rö gtö n eliszkoltak.
–  Ne! Ne menjetek! – kiá ltotta Isabelle keserű en. Egy darab sajtot
vett el a tá lcá ró l, é s visszabicegett a kandalló hoz. Az egerek azonban
má r nem voltak ott.
–  Gyertek vissza! – kö nyö rgö tt. Kereste ő ket. – Kérlek!
A kandalló mellett té rdelt, é s a tű zhelykő re tette a sajtot. Aztá n
visszaü lt a szé ké be. Vá rt. Remé lt. Az egerek azonban nem té rtek
vissza. Azt gondoltá k, hogy bá ntani akarja ő ket. Mié rt is ne gondoltá k
volna ezt? Hiszen bá ntani szokta ő ket.

82
Ké retlenü l tö rtek gondolataiba a piacon hallott mondatok. Az, hogy
Tantine azt mondja, az emberek nem felejtenek é s nem bocsá tanak
meg. Az, hogy Cecile rú tnak, rondá nak nevezte. A legrosszabb az volt,
amit a pé kné mondott: Kegyetlenül bántatok a védtelen lánnyal.
A bű ntudat kı́gyó ké nt tekeredett Isabelle szı́vé re, é s ö sszeszorı́totta
azt. Kö nnyek csorogtak vé gig az arcá n. Lehajtotta a fejé t, maga elé
né zett, ezé rt nem lá tta a konyhaablakot betö ltő á rnyé kot. Azt sem,
hogy egy ké z nyomó dik az ü veghez, amely sá padt, mint a holdfé ny.
Mire Isabelle ú jra felné zett, az á rnyé k má r eltű nt. A szemé t
tö rö lgetve felá llt. Az istá lló é s a csirkeó l mé g nem volt bezá rva. Az
ajtó hoz csoszogott, lá ngot gyú jtott az ajtó melletti, szö gö n ló gó
lá mpá sban, é s kisé tá lt az é jszaká ba. A szomorú sá g vastag
kö pö nyegké nt nehezedett a vá llá ra.
Ha Isabelle csak né há ny pillanatot vá rt volna, lá thatta volna, hogy az
anyaegé r elő bú jik az á rnyé kbó l, é s visszamegy a kandalló hoz.
Lá thatta volna, hogy az é hes teremtmé ny elveszi a sajtot. Lá tta volna,
hogyan remeg a bajsza, é s az ablak felé pillant, ami elő tt az á rnyalak
elhaladt.
Majd megborzongott. Es elszaladt.
  
  

–  HUSZONKETTO  –
  
  
Isabelle ö rü lt a lá mpá sá nak.
Telihold volt, de felhő hö mpö lygö tt elé . Ré gebben sö té tben is
megtalá lta az utat a Maison Douleur terü leté n, de jó ideje nem
meré szkedett ki é jfé l utá n.
A mellé ké pü letek az udvarhá ztó l nyugatra voltak. Isabelle kö vette a
pá zsiton á tvezető , lapos fehé r kö vekkel kirakott utat. Az ú t
megkerü lte a há rsfá t, kicsit tá volabb egy fakerı́té s kapujá n kellett
á thaladni, majd le a dombró l az enyhe lejtő n.
Bertrand, a kakas gyanakvó n nyitotta ki a szemé t, ahogy Isabelle a
lá mpá ssal bevilá gı́tott a tyú kó lba. Gyors lé tszá mellenő rzé s utá n

83
Isabelle becsukta az ajtó t, rá tolta a reteszt, é s folytatta ú tjá t az
istá lló hoz. Martin az á llá sá ban szundı́tott. Rö vid idő re felé bredt,
ahogy Isabelle megné zte, minden rendben van-e, prü sszentett,
felhorkant, majd vissza is aludt. Isabelle bezá rta az istá lló ajtó t, é s
elindult vissza az udvarhá z felé .
Akkor tö rté nt, amikor a kerı́té skaput csukta volna be maga utá n.
Az enyhe esti szellő hirtelen vad szé llé erő sö dö tt. Kibontotta a hajá t,
becsapta a kaput é s eloltotta a lá mpá s lá ngjá t. Majd rö gtö n ú jra
szellő vé szelı́dü lt.
Isabelle a szı́vé hez kapott. Nagyon megijedt. A szé l szerencsé re a
felhő ket is szé tfú jta. Holdfé ny vilá gı́totta be a pá zsiton á t kı́gyó zó
fehé r kö ves utat, ı́gy visszatalá lhatott a há zhoz. Az ú t a nagy há rsfa
mellett vezetett; a fa leveles á gai hı́vogató n lengedeztek az enyhe
fuvallatban.
Isabelle kö zelebb ment a há rsfá hoz, é s a galamb jutott eszé be, ami
igyelmeztette a herceget arra, hogy ő is be akarja csapni. Vajon az a
galamb most is az á gak kö zö tt gubbasztott? Ot igyelte?
Megborzongott a gondolattó l.
Letette a lá mpá st, felné zett a fá ra, é s eszé be jutottak azok a napok,
amiket a fa lombkoroná já ban tö ltö tt; az á gakon má szott, mintha az
á gak kaló zhajó k á rbocai vagy az ellensé g vá rá nak falai lettek volna.
Egyre magasabbra é s magasabbra jutott.
A kı́sé rtetek, amiket korá bban el akart ű zni, megint kö rü lö tte
nyü zsö gtek. Lá tta magá t gyerekké nt, ahogy rettenthetetlenü l má szik
a faá gakon. Lá tta Tavit a palatá blá já val é s az egyenleteivel, Ellá t a
szá zszorszé pfü zé reivel. Olyan felhő tlenü l á rtatlanok voltak ő k
há rman. Olyan boldogok! Jó k, é s elé g jó k.
A bű ntudat, ami addig csak szorongatta, most teljesen ö sszetö rte a
szı́vé t.
–  Ugy sajná lom! Nagyon sajná lom! – sú gta a há rom kislá nynak sajgó
vá gyó dá ssal. Való sá ggal fá jt a vesztesé g. – Bá rcsak má ské nt alakult
volna minden! Bá rcsak má s lettem volna, bá rcsak má s lenné k!
Megzizzentek, felsó hajtottak a levelek. Isabelle szinte ú gy é rezte,
hozzá szó lnak a lombok. Rosszalló n ingatta a fejé t a sajá t ostobasá ga

84
miatt, é s tová bbindult a há z felé .
Alig né há ny lé pé st tett csak, amikor meglá tta… Valami mozgott a
sö té tben.
Isabelle megdermedt. Reszketett a fé lelemtő l.
Nem volt egyedü l.
Valaki á llt a nagy há rsfa á rnyé ká ban.
Es ő t igyelte.
  
  

85
 –  HUSZONHAROM  –
  
  
Az alak kilé pett a sö té tbő l.
Isabelle szı́ve mé g mindig erő sen verte a bordá it, amikor meglá tta.
Nő . Magas, karcsú , sá padt, mint a szikkadt csont. Hosszú aranybarna
haja a vá lla kö rü l lebegett. Ró zsamaszlagbó l font magas koroná t
viselt, melyet csillogó zö ld szemű é jjeli csü ngő lepké k é kesı́tettek,
kiknek csillá mló ké keszö ld szá rnyaik folyton csapdostak. A hö lgy
vá llá n egy sá rga szemű só lyom ü lt. A szeme smaragdzö ld volt, ajka
fekete. Mohazö ld ruhá t viselt.
Egy vergő dő nyulat tartott a kezé ben, a tarkó ja bő ré t markolta.
Isabelle né zte, hogy az arcá hoz emeli az á llatot, beszı́vja az illatá t, é s
a nyelvé t kidugva vé gignyalja a szá já t. Fekete ajka mö gü l kivillanó
hegyes fogai megcsillantak a holdfé nyben.
Isabelle mé g sosem lá tta, de rö gtö n felismerte.
Amikor Ella kicsi volt, egy vará zslatos lé nyrő l mesé lt fantá ziadú s
tö rté neteket. Ez a lé ny a mesé i szerint a há rsfa tö vé né l nyı́ló odú ban
lakott. Né ha nő volt, né ha ró ka. Vad, fensé ges é s gyö nyö rű , de ravasz,
indulatos é s kegyetlen is. Isabelle mindig azt gondolta, hogy Ella
mesé i… csupá n mesé k.
Egé szen mostaná ig.
A nő rá mosolygott. Ugyanolyan mosollyal, amivel a nyulat szemlé lte,
mielő tt egy ló herefö ldö n elkapta. Aztá n lassan lé pegetve elindult
Isabelle felé .
Isabelle ö sztö ne azt sú gta, hogy menekü ljö n, de teljesen
megbaboná zta a lé ny. Nem fá tyolszá rnyú , virá gszirmok kö zü l
harmatot szü rcsö lgető lé ny volt. Nem gö mbö lyded, kedves, csupa
mosoly, meseversekbő l elő lé pő ö reg keresztanya. Sö té t é s veszé lyes
volt.

86
A tü ndé rkirá lynő , Tanaquill.
  
  

87
 –  HUSZONNEGY  –
  
  
–  Hı́vtá l, há t itt vagyok – mondta a tü ndé rkirá lynő . Egy lé pé snyire á llt
meg Isabelle-tő l.
–  En… é n nem. Nem. Nem hiszem. Hı́vtam volna, madame? – hebegte
Isabelle csé szealjnyira nyı́lt szemmel pislogva.
Tanaquill szeme sö té ten csillogott. A fogai kö zelrő l mé g é lesebbnek
tű ntek. Ujjai vé gé n hosszú , fekete karmok villantak.
–  A szı́ved hı́vott – felelte rekedtes neveté ssel. – Illetve ami
megmaradt belő le.
Sá padt kezé vel megé rintette Isabelle mellkasá t, é s a fejé t oldalra
biccentve hallgatott. Isabelle é rezte, hogy a tü ndé rkirá lynő karmai
belemé lyednek a ruhá ja anyagá ba. A sajá t szı́vveré sé t felerő sı́tve
hallotta Tanaquill tenyere alatt. Egyre hangosabb é s hangosabb lett.
Egy pillanatig attó l tartott, hogy Tanaquill egyszer csak belemarkol,
é s kité pi vö rö s, lü ktető szı́vé t.
Tanaquill azonban pá r pillanat eltelté vel leengedte a kezé t.
–  Apró darabonké nt lett leszabdalva. Nyissz, nyissz, nyissz. Ella szı́ve
nem ilyen volt.
Ezt honnan tudja? Ezen tű nő dö tt Isabelle. Aztá n hirtelen rá tö rt a
felismeré s:
–  On volt az! – sú gta á hı́tatos csodá lkozá ssal. – On segı́tett Ellá nak,
hogy eljusson a bá lba!
Tavival nagyon soká ig talá lgattá k, hogyan volt ké pes a
mostohanő vé rü k kocsit, lovakat, laká jokat, ruhá t é s ü vegcipellő t
elő teremteni. Es hogyan menekü lt ki a szobá já bó l, miutá n Isabelle
kı́vü lrő l rá zá rta az ajtó t, amikor a herceg ellá togatott hozzá juk. Má r
tudta.

88
–  Tö kö t hintó vá alakı́tani, egereket lovakká , egy-ké t gyı́kot laká jjá …
gyerekjá té k – szusszant Tanaquill. Megint a nyulá t szemlé lte.
Isabelle szı́ve egyre hevesebben vert. Ha a tündérkirálynő tökből
képes kocsit csinálni, mire képes még? Ezen tű nő dö tt. Egy pillanatig
elfelejtett fé lni. Fellobbant benne a remé ny.
–  Ké rem, felsé g… Nekem is tudna segı́teni?
Tanaquill elkapta a tekinteté t a nyú lró l.
–  Ellá nak kö nnyű volt segı́teni, de nem segı́thetek egy olyan lá nynak,
mint te. Tele vagy keserű sé ggel. Keserű sé g tö lti ki a helyet, ahol
egykor a szı́ved volt – mondta, é s elfordult.
Isabelle utá nalendü lt.
–  Ne! Vá rjon! Ké rem, vá rjon!
A tü ndé rkirá lynő visszafordult. Ajka gú nyos mosolyba rá ndult.
–  Mire vá rjak, te lá ny? Ella tudta, mi szı́ve legtitkosabb kı́vá nsá ga. Te
tudod?
Isabelle ré mü leté ben megborzongott, de a vá gy felbá torı́totta.
Tucatnyi kı́vá nsá g tö rt fel benne, mint forrá sbó l a vı́z; mind a
legboldogabb emlé kekbő l eredt. Lelki szemei elő tt kardok jelentek
meg é s kö nyvek é s lovak é s a Vad Vadon. Nyá ri napok.
Szá zszorszé pfü zé rek. Igé ret é s egy csó k.
Isabelle szó lni akart, ezeket akarta ké rni, de amint ki akarta mondani
a kı́vá nsá gá t, má ris visszaszı́vta a formá ló dó szavakat.
Egé sz é leté ben minden, amit akart, minden, amit szeretett… sosem
az volt, aminek lennie kellett volna. Az mind bajba keverte.
Osszetö rte a szı́vé t. Nem neki való dolgok voltak, legalá bbis az egé sz
vilá g ezt mondta. Akkor mié rt ilyesmit ké rjen? Ezek megint csak
szı́vfá jdalmat okoztak volna.
Volt azonban valami, ami mindent helyrehozhatott. Ha az meglett
volna, az emberek má r nem gyű lö lté k volna. Akkor az lehetne belő le,
amit Maman mindig is akart, amit a pé kné é s Cecile é s a vá ros lakó i
é s az ö reg kereskedő é s a há zná l já rt minden ké rő é s az egé sz vilá g
elvá rt tő le.
Isabelle egyenesen Tanaquill szemé be né zett, é s kimondta:
–  Szé p akarok lenni.

89
Tanaquill mé ly torokhangon mordult, é s Isabelle ú gy é rezte, rossz
vá laszt adott. A tü ndé rkirá lynő azonban nem utası́totta el a ké ré sé t.
Azt mondta:
–  A kı́vá nsá gokat soha nem teljesı́tjü k felté tel né lkü l. Ki kell
é rdemelni, hogy való ra vá ljanak.
–  Bá rmit megteszek! – jelentette ki Isabelle lá zas izgalommal.
–  Ezt mondjá k a halandó k – felelte Tanaquill, é s gú nyosan felnevetett.
– Azt mondjá k, bá rmit megtesznek. Bá rmit, kivé ve azt, amit meg kell
tenni. Csak egy mó dja van annak, hogy megszabadulj a benned
lakozó , belé d ü lepedett keserű sé gtő l. Tedd meg, é s akkor talá n
segı́thetek neked!
–  Megteszem. Eskü szö m, hogy megteszem! – mondta Isabelle, é s a
kezé t kö nyö rgő n tette ö ssze. – Mit kell tennem?
–  Talá ld meg szı́ved elveszett darabjait!
  
  

90
 –  HUSZONOT  –
  
  
Isabelle é rtetlenü l pislogott.
–  Talá ljam meg a szı́vem elveszett darabjait? – ismé telte az utası́tá st
ké rdő n, mintha nem hallotta volna pontosan, amit a tü ndé rkirá lynő
mondott. – En… é n ezt nem é rtem. Hogyan lehet megtalá lni egy szív
elveszett darabjait? Ella hogyan talá lta meg?
–  Ellá nak nem kellett keresnie.
Isabelle elkomorult.
–  Há t, persze. Fogadni merné k, hogy neki elé g volt elmosolyodnia.
A neheztelé s mondatta ezt vele; nyersek, tiszteletlenek voltak
hirtelen szavai. Tanaquill smaragdzö ld szeme villant, tekintete rideg
lett, jeges. Elfordult.
Isabelle-ben ú gy robbant a pá nik, mint ahogy a leejtett ü vegpohá r
szilá nkjai repü lnek szanaszé t. Mié rt van az, hogy soha nem ké pes
uralkodni magá n?
–  Ké rem, bocsá sson meg! Sajná lom, hogy ez kiszaladt a szá mon.
Ké rem, mondja meg, mik ezek a darabok! Ké rem, mondja meg,
hogyan talá lhatom meg ő ket! – kö nyö rgö tt, é s a tü ndé rkirá lynő utá n
iramodott.
Tanaquill megenyhü lt.
–  Te is tudod, mik ezek.
–  Nem, é n nem tudom – tiltakozott Isabelle. – Fogalmam sincsen!
–  Egyedü l kell megtalá lnod ő ket.
–  Hogyan? Ké rem, mutassa meg! – kö nyö rgö tt Isabelle egyre
ké tsé gbeesettebben. – Ké rem, segı́tsen!
Tanaquill egyik kezé ben mé g mindig a nyulat szorongatta. Lehajolt a
há rsfa tö vé né l, é s szabad kezé vel kotorá szott a fa tö vé né l a fű ben, a
szé tszó rt apró csontok kö zö tt. Egy kis, tö ré keny á llkapocscsontot vett

91
fel, ami egykor valami gyors, forté lyos á llaté , menyé té vagy nyesté
lehetett, é s felvett mellé egy fé l dió hé jat is. Mindkettő t á tadta
Isabelle-nek. Aztá n a há rsfa tö vé n felfutó vastag vadró zsaszá rhoz
nyú lt, a tü ské k kö zü l kivett egy szú ró s ró zsamaszlagmagtokot, é s azt
is a lá nynak adta.
–  Ezek az ajá ndé kok segı́tenek, hogy elé rd a szı́ved vá gyá t – mondta
Tanaquill.
Isabelle lené zett a kezé ben tartott dolgokra, é s ekkor az oly nagyon
elnyomni akart é rzelmek feltö rtek benne, mint a lá z, é s
meggyengı́tettek mindent, ami erő s é s biztos volt benne. Vé re hı́g lett,
zsigerei vizenyő sek, csontjai má lló k, mint a ré gi malter. A
pillanatokkal korá bban kimondott bocsá natké ré s teljesen
elfelejtő dö tt. Dü hö s, irigy szavak buktak ki a szá já n:
–  Ajá ndé kok? Ezek ajá ndé kok? – kiá ltott fel a csontot, dió hé jat é s
magtokot né zve. – Ellá nak szé p ruhá t é s ü vegcipellő t adott! Hintó t é s
lovakat. Az ajá ndé k. En egy maré k szemetet kaptam!
Isabelle ekkor felné zett, de Tanaquill megint elfordult. Isabelle szeme
lá ttá ra tű nt el a fa ü regé ben; egy villaná snyi vö rö s haj, zö ld szoknya
lebbent utá na. Isabelle utá nabotorká lt, kö vetni akarta, de ekkor
magas, é les hang hallatszott, majd hirtelen elhallgatott… A nyú l
halá lsikolya. Isabelle nyugtalanul lé pett há tra.
A tenyeré ben tartott tá rgyakra pillantott. A tü ndé rkirá lynő
gú nyoló dott vele, hogy ezeket adta neki. Ebben egé szen bizonyos
volt. Es ez a bizonyossá g fá jt.
–  Ronda – mondta, é s megé rintette az á llkapcsot. – Haszontalan –
mondta ki, a dió hé jat simı́tva. – Fá jdalmat okoz – á llapı́totta meg,
ahogy az é rdes magtok felsé rtette az ujjá t. – Pontosan olyanok, mint
é n.
Reggel majd a kandalló ba dobja ezeket a tá rgyakat, gondolta.
Legalá bb arra jó k lesznek, hogy lá ngra kapjon a gyú jtó s. Mindet a
szoknyá ja zsebé be csú sztatta, aztá n elindult a há z felé . Meg volt
győ ző dve arró l, hogy szá má ra nincs segı́tsé g, nincs remé ny. Csak
csü ggedé s van, nehé z é s gyö trelmes é let nyomja megcsonkı́tott szı́ve
maradé ká t.

92
Az emberek tö bbsé ge akkor harcol, ha van remé ny a győ zelemre,
bá rmilyen cseké ly legyen is az a remé ny. Oket bá traknak nevezik.
Csak nagyon kevesen folytatjá k a harcot akkor, amikor minden
remé ny elveszett. Oket nevezik harcosoknak.
Isabelle egykor harcos volt, bá r má r elfelejtette.
Vajon emlé kezni fog arra, hogy harcos volt? Ez az egé sz nem né zett ki
jó l. Bá r ami azt illeti, nagyon kevé s dolog van, ami é jnek é vadjá n,
halá lsö té tben jó l né zhet ki. Sokakat elő rö lnek a sö té t hajnali ó rá k. A
gyertyafé ny á rnyé kokat vet lelkü nk falaira; olyan á rnyé kokat,
amelyek az egé rbő l szö rnyet, a kedvező tlen tö rté né sbő l tragé diá t
csiná lnak.
Ha egy kora hajnali ó rá n az ember ú gy dö nt, hogy felkö ti magá t, nos…
az csak az ő dö nté se.
De addig ne keresd a kö telet!
Reggel pedig kitalá lhatsz valamit, amivel annak a kö té lnek sokkal
jobb haszná t veheted.
  
  

93
 –  HUSZONHAT  –
  
  
Mikö zben Isabelle elindult az emeletre, hogy vé gre lefekü djö n, a
legö regebb Pá rka a Vad Vadonban lé pdelt.
Meglá tott egy kidő lt fatö rzset. Megá llt, kiemelt egy szá zlá bú t a
korhadt faké reg aló l, é s leharapta a fejé t.
–  Tö ké letes – mondta, ajká ró l fekete cseppeket nyalogatva. – A
keserű vé rtő l keserű lesz a tinta is.
A mé g vonagló testet a karjá n ló gó kosá rba dobta, é s felné zett a fá k
vastag á gainak magasá ba.
–  Farkasö lő fű is ké ne. Tartsd nyitva a szemedet, é s keresd azt is! Jó l
jö nne egy csokor nadragulya. Belladonna, ha ı́gy ismered.
Egy fenyő á gró l holló reppent fel, a Pá rka a tekinteté vel kö vette a
rö pté t. Kö vé r, barna pó k kerü lt a kosá rba, mohos denevé rkoponya,
fehé r Selenicereus grandi lorus, azaz é jkirá lynő kaktusz-virá gok,
pö ttyö s mé rgesgomba-kalapok – a fő zendő tinta hozzá való i.
A Pá rka egy ré g halott szarvas kifehé redett bordakosará t piszká lta
meg, abban a remé nyben, hogy pá r bogarat felzavarhat belő le. Ekkor
leszá llt mellé a holló . A kö vetkező pillanatban má r egy lá ny á llt ott,
ahová a madá r szá llt. Fé nyes szemű , pislogó lá ny, fekete ruhá ban. Lila
csokrot ejtett a Pá rka kosará ba.
–  O! Talá ltá l belladonná t. Szé p munka, Losca! A nadragulyabogyó
szé p fé nyt ad az olyan sö té tebb tintá khoz, mint a Ké tely é s a Tagadá s.
Termé szetesen vissza kell szereznem a lá ny té rké pé t, mielő tt
vá ltoztatá sokat tehetné k rajta. Sansz azt hiszi, hogy á t tudja rajzolni,
de az nehezebbnek bizonyulhat, mint gondolná . Lá ttad má r nyomá t?
Losca tagadó n ingatta a fejé t.
–  El fog jö nni. Sansz mé g soha egyetlen fogadá sbó l sem há trá lt ki.
Legalá bbis nem tudok ró la, hogy ilyesmi valaha megtö rté nt volna.

94
Meg fogom nyerni ezt is, de nem harc né lkü l. Sansz a puszta
kiszá mı́thatatlansá gnak, vak vé letlennek kö szö nhető en gyakran
kerekedik felü l rö vid idő re. A halandó k elvesztik a jó zan eszü ket a
kö zelé ben. Szegé ny bolondok hinni kezdenek a remé nyeikben, az
á lmaikban. Sansz mé g azt is el tudja hitetni velü k, hogy bá rmit
megtehetnek – mondta, é s csettintett a nyelvé vel. – Van ké pe azt
mondani, hogy é n vagyok a kegyetlen!
Sors tová bb lé pdelt, szurká lt, á sott, keresett. Orü lt, hogy né há ny
ó rá ra tá vol lehet Madame LeBenê t ké nyelmetlen há zá tó l. Losca
kö vette. Annyira lekö tö tte ő ket a hozzá való k keresé se, hogy é szre
sem vetté k, hova jutottak. Kié rtek a Vad Vadonbó l. Hangokat
hallottak.
–  Mi ez? – tette fel a ké rdé st Sors egy fa sű rű lombjai kö zö tt ké mlelve.
Hamarosan meglá tta, hogy egy alacsony, fü ves domboldal szé lé n á ll;
a domb egy kicsit tá volabb szé les legelő vé simult. A legelő n amerre a
szem ellá t, rendezett sorokban fehé r vá szonsá trak á lltak. Helyenké nt
tá bortü zek lobogtak. Ló nyerı́tett. Valaki é des-bú s dallamot já tszott
egy hegedű n.
Sors a fejé re hú zta kö pö nyegé nek fekete csuklyá já t. Kı́vá ncsi volt.
Kö zelebbrő l akarta lá tni Cafard ezredes tá borá t.
–  Fogd ezt! – mondta, azzal Losca kezé be nyomta a kosarat. Ekkor
é szrevette, hogy a lá ny szá já bó l egy kis kı́gyó farka ló g ki. A Pá rka
rá mordult: – Mit mondtam neked arró l, hogy ne dé zsmá ld a
hozzá való kat?
Losca megszé gyenü lten szı́vta szá já ba a kı́gyó farkat, é s lenyelte. Mint
gyerek a spagettité sztá t.
–  Maradj a kö zelemben, é s ne csapj zajt! – igyelmeztette a Pá rka.
Losca bó lintott.
A tá bor szé lé n haladtak, ó vatosan, hogy meg ne lá ssá k ő ket. Bá r ké ső
é jjel volt, a fé r iak a tá bortü zek kö rü l ü ltek. Nem tudtak aludni.
Volkmarró l beszé ltek, é s arró l, hogy mit tenné nek vele, ha a kezü k
kö zé kerü lne. Sors harciassá got hallott a hangjukban, de a
szemü kben fé lelmet é szlelt. Oszes ő rmester ü lt a katoná k kö zö tt, aki
azzal pró bá lta lelkesı́teni a tö bbieket, hogy ré gi, dicső csatá kró l

95
mesé lt… A tö rté netet hirtelen é les, ké tsé gbeesett, szı́vbemarkoló
sikoly szakı́totta fé lbe.
Sors hallotta a szá rnycsattogá st, é rezte, hogy sú ly nehezedik a
vá llá ra. A kosá r, amit Losca vitt mö gö tte, a fö ldö n hevert.
–  Ugyan, ugyan, gyermekem! Semmitő l nem kell fé lned – sú gta a
madá r há tá t simogatva.
Felkapta a kosarat, é s a sikoly forrá sá t kereste. A kutatá s a tá bor
má sik vé gé re vezette, ahol az ispotá ly volt berendezve. Fé r iak
hevertek priccseken. Egyesek vonaglottak, nyö gtek, má sok halá los
sebtő l szenvedtek, megint má sok a fá jdalomtó l é s lá ztó l fetrengtek
delı́riumban. Egy sebé sz é s az asszisztense já rtak a sebesü ltek
kö zö tt: metszettek, varrtak, mor int adtak, verejté kes homlokokat
tö rö lgettek.
Egy asszony is já rt a sebesü lt katoná k kö zö tt.
Kecses, karcsú asszony volt. Magas nyakú , lebegő bő ujjú , é jsö té t
ruhá t viselt. Hosszú , fekete haja a dereká ig é rt. Nagyon nem illett a
katoná k kö rnyezeté be, lehetetlen volt nem é szrevenni, é s mé gis,
mintha senki nem lá tta volna.
Egy fé r i kiá ltott fel. A kedvesé t hı́vta, é s kö nyö rgö tt a halá lé rt. Az
é jsö té t ruhá s asszony odalé pett hozzá . Leté rdelt a tá bori á gy mellé ,
é s megfogta a fé r i kezé t. Erinté sé re a fé r i feje há trabiccent, szeme
felnyı́lt a sö té t é gre, elgyö tö rt teste mozdulatlanná nyugodott.
Az asszony felá llt, é s Sors meglá tta, amit a katona lá tott: nem arcot,
hanem koponyá t. A szeme tá tongó fekete ü reg, a szá ja szé les, zord
mosoly volt csupá n. Biccentett a Pá rka felé , aztá n a kö vetkező
katoná hoz lé pett. Tizenhat é ves iú volt, az anyjá é rt sı́rt.
–  Halá lnak sok dolga van ma este – jegyezte meg Sors komoran. –
Nincs ideje az illendő sé gnek is eleget tenni.
Sors eleget lá tott; elfordult, é s elindult vissza, a Vad Vadon befogadó
sö té tsé gé be. Amikor elé rt a fá k kö zé , visszapillantott a tá borra é s a
tá bor mö gö tt alvó vá rosra.
–  Volkmar a kö zelben van. Erzem – jelentette ki. – Hegyek é s vö lgyek
kö zö tt rejtő zik. Napró l napra kö zelebb é r. Mi fog erre a szegé ny,
á rtatlan né pre rá szabadulni?

96
A holló a tollait rá zta, cső ré t csattogtatta.
–  Hogy ki a felelő s mindezé rt? O, Losca, ez mé g ké rdé s! – só hajtott
Sors. – Termé szetesen miatta van. Vajon eljö n valaha az idő , amikor
az a meggondolatlan, vakmerő bolond tanul a sajá t hibá ibó l?
  
  

97
 –  HUSZONHET  –
  
  
Isabelle tekintete mé g homá lyos volt az á lomtó l, a haja kó cos. Tiszta
ruhá t hú zott magá ra, begombolta.
Rosszul aludt, egé sz é jjel nem hagytá k aludni Tanaquill emlé kké pei.
Mire felkelt a nap, meggyő zte magá t, hogy csak á lmodta a
tü ndé rkirá lynő vel való talá lkozá st. Ilyen lé nyek nem lé teztek.
Am amikor felemelte a padló ró l az elő ző napi ruhá já t, hogy a
szennyeskosá rba tegye, valami kiesett az egyik zsebbő l. Isabelle
lehajolt, hogy felvegye. Kö rü lbelü l ké tujjnyi volt, fekete é s csupa
tü ske.
Magtok.
Belenyú lt a zsebbe, é s mé g ké t tá rgyat hú zott elő : egy dió hé jat é s egy
á llkapocscsontot. Megborzongott, ahogy eszé be jutott, hogyan
jutottak a birtoká ba. A sö té t teremtmé nytő l, akivel vagy amivel a
há rsfá ná l talá lkozott. Nem á lom volt.
Szép akarok lenni. Ezt mondta a tü ndé rkirá lynő nek. A tü ndé rkirá lynő
pedig azt mondta neki, hogy talá lja meg a szı́ve elveszett darabjait.
Isabelle egyenké nt tanulmá nyozta a há rom ajá ndé kot. Tanaquill azt
mondta, hogy ezek segı́thetnek neki. De hogyan? Ez egyá ltalá n nem
volt vilá gosabb neki most, mint tegnap é jjel. Talán arra valók, hogy
átalakuljanak valamivé – é rvelt magá ban. Hiszen Tanaquill mondta,
hogy tö kö t é s egereket vá ltoztatott á t azé rt, hogy Ella vá gya való ra
vá lhasson.
A dió hé jat forgatta a kezé ben. Ebből szép kalap lehetne – gondolta. Az
á llkapocscsont apró fogait simı́tva elké pzelte, hogy szé p fé sű lehetne
belő le. Aztá n a magtokot vette ké zbe, de el sem tudta ké pzelni, hogy
egy gö csö rtö s, tü ské s valami szé ppé alakulhatna.

98
Isabelle taná cstalanul csú sztatta tiszta ruhá ja zsebé be a há rom
ajá ndé kot, aztá n a szennyeskosá rba dobta a ruhá t. Cipő t hú zott, é s
elindult lefelé . Egyelőre ennyit a tündérkirálynő titokzatosságáról –
gondolta. Munka van, feladat.
Az elő csarnokban haladt a konyha felé , amikor dú s, keserű illat é rte
az orrá t. Tavi már felkelt, és kávét főz – gondolta. Remélem, tojást is
süt.
Ré g elmú ltak azok az idő k, amikor szolgá ló lá ny vitte á gyba neki a
reggelit. Most, ha enni akartak valamit, nekik kellett elké szı́teniü k az
é telt maguknak.
Nyá ron nem volt nehé z ennivaló t talá lni. A tyú kok tojtak, a
gyü mö lcsfá kon bő ven volt gyü mö lcs, sokfé le jó termett a kertben. De
mi lesz, ha jön a tél? Isabelle né há ny napja elhatá rozta, hogy
kipró bá lja magá t zö ldsé gsavanyı́tá sban, é s Tavi megı́gé rte, hogy segı́t
neki ebben. Ez é ppen alkalmas napnak tű nt erre. A kertben rengeteg
volt az uborka, é s amikor a piacon já rtak, vettek só t. Ha sikerrel já r, a
savanyú sá got a pincé be teszi a té li hó napokra. Megá llt a
konyhaajtó ban, kı́vá ncsi volt, mit ké szı́tett a nő vé re reggelire.
Mint kiderü lt, semmit.
Csak elké pesztő rendetlensé g volt a konyhá ban.
  
  

99
 –  HUSZONNYOLC  –
  
  
Tavi a hosszú faasztalná l ü lt, é s nagyı́tó n á t né zegetett valamit.
Az asztal tetejé n tá nyé rok, tá lak hevertek, mindegyikben é tel, de
mindegyik rothadt. Egy szelet kenyeret sző rö s pené sz borı́tott. Egy
tá lka tej megaludt. Egy szem szilva bő re rá ncosra aszott.
–  Mit művelsz, Tavi? Ez undorı́tó ! – kiá ltott fel Isabelle. Nő vé re
gyakran vé gzett kı́sé rleteket, de ezekhez tö bbnyire emelő k, rá mpá k
é s csigasor kellettek, nem pené sz.
Tavi letette a nagyı́tó t.
–  Nagyon kicsi, egysejtű é lő lé nyeket keresek – mondta izgatottan. –
Ezeket né há ny napja tettem a kamrapolcra. Egy magas polcot
vá lasztottam, mert a meleg levegő felfelé szá ll, é s a meleg felgyorsı́tja
az é lő lé nyek szaporodá sá t, nö vekedé sé t. Né zd, milyen sokat
fejlő dtek!
Isabelle orra rá ncot vetett.
–  De mié rt?
Tavi vigyorgott.
–  Orü lö k, hogy megké rdezted. A betegsé gek terjedé sé nek jelenleg
dominá ns teó riá ja szerint a betegsé gek akkor fordulnak elő , amikor
miazma, vagyis rossz levegő á rad felfelé valami rothadó anyagbó l, é s
azt belé legezzü k. Szerintem azonban abbó l lesz a betegsé g, ha
valamifé le, az emberi szem szá má ra lá thatatlan organizmus kerü l á t
a beteg emberrő l az egé szsé gesre – mondta, é s az asztalon heverő
raká s kö nyvre mutatott. – Csak olvasd el, mit ı́r Thukü didé sz
Periklész halotti beszéde az elesett athéni katonák temetésén, illetve az
athéni pestis leírása cı́mű mű vé ben, vagy Girolamo Fracastoro a
fertő ző betegsé gek terjedé sé rő l szó ló De contagione et contagiosis
morbis kö nyvé ben!

100
–  Akkor má ské ppen teszem fel a ké rdé st. Mié rt é ppen most vadá szod
azokat a bizonyos organizmusokat? Ma elvileg uborká t ké ne
szednü nk. Megı́gé rted, hogy segı́tesz nekem.
–  Pontosan ezé rt folytatom a kı́sé rleteimet – felelte Tavi. – Amikor az
é teltartó sı́tá st emlı́tetted, elgondolkoztam a folyamatokon… a
mechanikai, ké miai, bioló giai vá ltozá sokon.
–  Há t persze – szó lt Isabelle, é s alig tudta elnyomni a mosolyá t.
Annyira ö rü lt, hogy Tavi arca pirospozsgá s, é s a szemé ben ö rö m
vibrá l… el is feledkezett a rendetlensé g miatti haragjá ró l. Tavit csak
egy dolog volt ké pes elvonni a matematiká tó l: a bioló gia.
Nő vé ré re né zve Isabelle arra gondolt, hogyan nevezheti bá rki is
rú tnak. Legszı́vesebben elmondta volna Tavinak, hogy olyan
é lettelien csillogó a szeme, olyan lelkes a hangja, hogy az egyenesen
lé legzetelá llı́tó an szé p. Isabelle ilyen lé legzetelá llı́tó an szé pnek
talá lta a repü lő vadá szsó lymot. A csendes tavat alkonyatkor. Az é gen
magasan já ró té li teliholdat. De hirtelen gombó c lett a torká n, ezé rt
nem mondta ki.
–  Vegyü k pé ldá ul a dzsemet! – folytatta Tavi. – A gyü mö lcsö t
hő kezeljü k, é s cukrot adunk hozzá , igaz?
Isabelle feszengve nyeldekelt. Bó lintott.
–  Ezé rt nem romlik meg a dzsem? A hő megö l minden organizmust?
Van valami szerepe ebben a cukornak? Es a savanyı́tá s? Az ecet
meggá tolja az organizmusok szaporodá sá t, nö vekedé sé t? Attó l
fü ggő en, hogy milyen organizmus van jelen, é s mit lep el, pé ldá ul
tejet, ká posztá t, té sztá t vagy egy emberi testet, az eredmé ny sajt,
savanyú ká poszta, kenyé r vagy Fekete Halá l – mondta Tavi vidá man.
– De mi ez az organizmus, Iz? Meghalok a kı́vá ncsisá gtó l! Te nem?
–  Nem. En attó l a kı́vá ncsisá gtó l halok meg, hogy mikor fejezed be
vé gre a savanyú sá gelmé lettel foglalkozá st, é s segı́tesz nekem a
való sá gban savanyú sá got ké szı́teni.
–  Hamarosan, hamarosan – felelte Tavi, azzal ú jra ké zbe vette a
nagyı́tó já t. – Fő ztem ká vé t. Tö lts magadnak!
Isabelle a fejé t ingatta.

101
–  Kö szö nö m. Valahogy elment az é tvá gyam. Megyek, megetetem
Martint, é s kiengedem a barom it.
Isabelle elindult a konyhaajtó felé , de fé lú ton visszafordult, é s a
nő vé ré re né zett, aki mé g mindig a nagyı́tó já n á t lá tható vilá got
bá multa, é s arra gondolt, hogy Tavi nagyon okos. Talán segíthet
kitalálni, hogy mit kéne keresnem.
Isabelle a zsebé be nyú lt, bicegve elindult vissza az asztal felé , de
megá llt. Tavi nagyon logikusan gondolkodik, nagyon szkeptikus;
való szı́nű leg nem hinné el, hogy Tanaquill való ban lé tezik. Es ha
beszé lne neki a tü ndé rkirá lynő rő l, azt is el kellene mondania, hogy
mit kı́vá nt, é s szé gyellte a ké ré sé t. Azt, hogy legyen szé p. Tavi
csipkelő dne vele ezé rt. Gú nyos megjegyzé seket tenne.
Tavi mintha megé rezte volna, hogy Isabelle mé g ott van, ı́gy felné zett
a munká já bó l.
–  Há t, jó – szusszant tü relmetlenü l. – Megyek.
–  Hova? – ké rdezte Isabelle csodá lkozva.
–  Az istá lló ba. A tyú kó lhoz. Erre akartá l ké rni, ugye? Hogy szakı́tsam
fé lbe a tudomá nyos meg igyelé seimet, é s vé gezzem el a
trá gyalapá tolá s feletté bb fontos feladatá t.
–  Ne siess! – felelte Isabelle, é s ö rü lt, hogy inká bb nem szó lt neki
Tanaquillrő l. A gúny a sérültek fegyvere, és Tavi halálos pontossággal
bánik vele – gondolta.
Mikö zben Tavi szá mokat ı́rt a noteszé be, Isabelle levette a kampó ró l
a tojá sos kosarat. Aztá n az egyik polcró l elemelt egy bicská t, a
zsebé be tette, é s kiment a konyhá bó l. Egy perccel ké ső bb má r a
dombró l ment lefelé a tyú kó lhoz. A domb lá bá hoz kö zeledve ró ka
szaladt el elő tte. Zö ld szemű , sö té t vö rö sesbarna bundá jú á llat.
Isabelle megá llt, é s csak né zte, ahogy a ró ka szö kell a fű ben.
Az Ella sző tte tö rté netekben Tanaquill né ha ró ka alakban jelent meg.
Ő lenne az? – tű nő dö tt Isabelle. Engem igyel? Azt akarja látni, hogy
végrehajtom-e a feladatát?
Nem kellett soká ig vá rnia. A ró ka eltű nt a csalitosban é s a kö vetkező
pillanatban é les, fü lsü ketı́tő en magas, vé rfagyasztó sikoly hası́tott a
levegő be.

102
Egyetlen é lő lé ny volt a kö zelben, aki ilyen szö rnyű hangot ké pes
kiadni.
–  Bertrand, a kakas – sú gta Isabelle, é s futá snak eredt.
  
  

103
 –  HUSZONKILENC  –
  
  
Ujra felharsant a sikoly.
Az a róka nem a tündérkirálynő – gondolta Isabelle. Ez tyúktolvaj. És a
hangokból ítélve egy másik a tyúkólban van.
Tavinak, Mamannak é s Isabelle-nek nagy szü ksé ge volt a tyú kok
tojá saira. Ha csak egy tyú kot is elveszı́tenek, annak katasztrofá lis
kö vetkezmé nyei lehetnek.
Isabelle futott, ahogy bı́rt, nem is tö rő dö tt a csonkolt lá ba okozta
fá jdalommal.
–  Tarts ki, Bertrand! Jö vö k! Jö vö k! – kiá ltotta.
A kakas indulatos teremté s volt, lá bain é les, ı́ves sarkantyú val.
Há romszor is a fá ra kergette má r Isabelle-t. De egy ró ká val nem
tudott szembeszá llni.
Vagy farkassal – gondolta. A gondolattó l szinte megfagyott az ereiben
a vé r. Annyira fé ltette Bertrand kakast é s a tyú kokat, hogy egy botot
sem kapott fel a tyú kó l vagy a maga vé delmé re.
Ahogy kipirulva, lihegve elfutott az istá lló sarka mellett, tekintete
rö gtö n a tyú kó lat kereste. Lá tta, hogy az ajtó tá rva-nyitva á ll.
Azt is lá tta, hogy nem ró ka lopja a tyú kjaikat é s nem is farkas, hanem
egy fé r i. Piszkos, sová ny é s elszá nt fé r i.
  
  

104
 –  HARMINC  –
  
  
A fé r i kezé ben egy zsá k volt. A zsá k mozgott é s kotkodá csolt. A
tyú kó l mellett a fö ldö n Bertrand fekü dt. Nyaka kitekerve.
A harag fé lrelö kte Isabelle fé lelmé t.
–  Mit tett a kakasommal? – kiá ltotta. – Tegye le azokat a tyú kokat!
–  O, bocsá sson meg, mademoiselle! – mondta a fé r i mé zesmá zos
mosollyal. – A há z spalettá i mind be vannak zá rva. Fogalmam sem
volt, hogy lakik itt valaki.
–  Most má r van fogalma. Menjen el! – parancsolta Isabelle az ú tra
mutatva. A fé r i nevetett. Kilé pett a tyú kó lbó l. Tekinteté vel
vé gigpá sztá zta Isabelle-t, hosszasan né zte a csı́pő jé t, keblé t.
Az ellenség legyőzésének lehetőségét maga az ellenség szolgáltatja.
Isabelle gondolatai ezú ttal nem Nagy Sá ndor dicső tettein já rtak,
mint akkor, amikor Cecile á llt vele szemben. Most a tö bb mint ké tezer
é ve é lt Szun-ce kı́nai hadvezé rre gondolt.
Jó haszná t vette a hadvezé r szavainak. Mikö zben a fé r i ő t bá multa, ő
is jó l megné zte magá nak az ismeretlent, é s megá llapı́totta, hogy
fegyvertelen. Nem ló gott kard az oldalá n, nem volt tő r tű zve a
csizmaszá rá ba. Azt is lá tta, hogy korá bban egy fa tö rzsé nek
tá masztva hagyott egy villá t, ami most né há ny lé pé snyire a fé r i
mö gö tt volt. Csak el kellett vennie onnan.
A fé r i tekintete Isabelle-rő l a há zra siklott.
–  Mié rt vagy teljesen egyedü l itt? Hol az apá d? A ivé reid?
Isabelle-nek persze volt annyi esze, hogy ne vá laszoljon ezekre.
–  Ez a pá r tyú k maradt a csalá domnak. Ha maga elviszi ő ket, é hezni
fogunk – pró bá lt a fé r i jó é rzé sé re hatni.
–  De ha nem viszem el, é n fogok é hezni. Hetek ó ta nem ettem rendes
é telt. A kirá ly hadseregé nek katoná ja vagyok, é s é hes vagyok –

105
jelentette ki a fé r i az igazá t bizonygatva.
–  Mifé le katona hagyja el a tá borhelyé t, hogy tyú kot lopjon?
–  Hazugnak nevezel engem, te lá ny? – ké rdezte a fé r i, vé szjó sló
lé pé st té ve Isabelle felé .
–  Maga dezertá lt – á llapı́totta meg Isabelle. Nem há trá lt meg.
A fé r i szeme ö sszeszű kü lt.
–  Es ha igen, akkor mi van? Ugy terelnek minket a csataté rre, mint
bá rá nyokat a mé szá rszé kre. Volkmar a kirá ly minden
hadmozdulatá ró l tud, mé g mielő tt maga a kirá ly tudna ró la. A
tö bbiek meghalhatnak, ha olyan nagyon meg akarnak halni. De é n
nem.
–  Elvihet né há ny tojá st, ha é hes – mondta Isabelle rendı́thetetlenü l. –
De tegye le a zsá kot!
A fé r i felnevetett. A há ta mö gö tti szé navilla felé biccentett.
–  Mert kü lö nben mi lesz? Utá nam jö ssz azzal a rozsdá s szerszá mmal,
amit né zegetté l? Volt má r a kezedben szerszá m? – ké rdezte, é s kajá n
mosollyal egy lé pé st tett Isabelle felé . – Ké zbe akarod venni az
enyé met?
–  Menjen innen! Most azonnal! Kü lö nben megbá nja! – mondta
Isabelle, mintha meg sem hallotta volna a mocskos megjegyzé st.
–  Má ris megyek. De né gy tyú kkal. Igy lesz – mondta a fé r i.
Isabelle haragja fellobbant. Az anyja é s a nő vé re nem fog é hezni
azé rt, hogy ez a tolvaj lakmá rozhasson. De mit tehetett volna? A fé r i
má r kö zvetlenü l a villa elő tt á llt, testé vel zá rta el az utat.
Fegyverre van szükségem – gondolta Isabelle, ké tsé gbeesetten
kö rü lné zve. Gereblye, ásó, akármi megteszi.
Eszé be jutott a zsebké s. Ledobta a tojá sos kosarat, amit mé g a
kezé ben tartott, é s gyorsan a zsebé be nyú lt. Eles, megdö bbentő
fá jdalom hası́tott az ujjaiba. Felkiá ltott, de a dezertő r, aki visszabú jt a
tyú kó lba, szerencsé re nem hallotta.
Kihú zta a kezé t a zsebé bő l, é s azt lá tta, hogy a mutató - é s kö zé pső
ujja hegye megsé rü lt, vé rzik. Szé lesre nyitotta a zsebé t, é s bené zett;
azt hitte, hogy a zsebké s nyı́lt ki, de nem. Fehé r, vé kony, vé res tá rgyat
lá tott. Az á llkapocscsont, amit Tanaquill adott neki. Kivette a

106
zsebé bő l, é s azt lá tta, hogy az apró fogak sebezté k meg. Az
á llkapocscsont ı́velt ré sze hirtelen kiegyenesedett a kezé ben.
Dö bbenten né zte. Az a vé ge, ami az á llat koponyá já hoz csatlakozott,
nyé llé egyenesedett. A má sik vé ge pengé vé nyú lt, szé lé n az é les
fogakkal.
Isabelle csodá lkozva lá tta, hogy kard van a kezé ben, jó sú lyelosztá sú ,
kö nnyen forgatható , halá los fegyver. A fé r i kö zben kibú jt a tyú kó lbó l.
Isabelle rö gtö n rá tá madt.
–  Ugy lesz, hogy maga most leteszi a tyú kjaimat, é s eltű nik innen!
A fé r i felné zett é s nevetett, de a neveté se rö gtö n elhalt, amikor
meglá tta a fé lelmetes kardot a lá ny kezé ben.
–  Ezt meg honnan szerezted? – ké rdezte.
Isabelle azonban nem volt olyan hangulatban, hogy ké rdé sekre
vá laszolgasson. A fé r ire tá madt. A penge sebet ejtett a karjá n. A
tolvaj felü vö ltö tt, é s eldobta a zsá kot.
–  Ezt Bertrandé rt kapta – mondta Isabelle. Má r nem tudta
hidegvé rrel né zni a fé r it. Ugy é rezte, mintha tű z lü ktetne az ereiben.
A fé r i rá szorı́totta a tenyeré t a sebre. Amikor visszahú zta,
sö té tvö rö sek voltak az ujjai is. Isabelle-re emelte a tekinteté t.
–  Ezé rt most meg izetsz! – vicsorgott.
–  Isabelle? Mi folyik itt? Az… az ott Bertrand? Mi tö rté nt vele?
–  Ne gyere kö zelebb! – igyelmeztette Isabelle. A nő vé re nem a
legalkalmasabb pillanatot vá lasztotta arra, hogy megjelenjen a
tyú kó lná l.
–  Menjen innen! Menjen! – mondta a fé r inek, a karddal egyenesen
felé cé lozva. Mivel a fé r i nem mozdult, Isabelle ú jra rá tá madt. A fé r i
é ppen idő ben lé pett há tra. Lassan felemelte a kezé t.
–  Rendben… Te győ zté l.
Elmegy – gondolta Isabelle. Hála az égnek, elmegy!
A fé r i pontosan ezt akarta elhitetni vele.
Isabelle annyira dü hö s volt, hogy tyú kó lat fosztogató embert lá tott,
hogy nem vette é szre a fű ben né há ny lé pé snyire letett batyut é s
mellette a kardot. A fé r i a kardjá é rt ugrott, kihú zta a hü velyé bő l, é s
kivont pengé vel fordult vissza Isabelle felé .

107
Isabelle gerincé n ú gy futott vé gig a fé lelem, mint hideg eső a
csatorná n. Idegei kis hı́já n felmondtá k a szolgá latot. A fé r i a kirá ly
hadseregé nek katoná ja volt, kiké pezté k kardforgatá sra. O pedig csak
Felixszel gyakorolt. Gyerekké nt. Seprű nyé llel.
–  Szé tkaszabollak! Ha vé geztem veled, keselyű k té pnek szé t, é s
cafatonké nt hordjá k el a testedet. Mit mondasz erre, te ostoba kis
szajha?
Isabelle nagyot nyelt. Valahol mé lyen a szı́ve alatt a ré gó ta alvó farkas
kinyitotta a szemé t.
Isabelle felemelte kardjá t, é s vé gigmé rte a fé r it.
–  Azt mondom: en garde!
  
  

108
 –  HARMINCEGY  –
  
  
Vannak, akik ú gy hiszik, a fé lelem ellensé g, olyan ellensé g, akit
mindená ron kerü lni kell.
Ok a veszé ly első jelé re elfutnak. Há zakban keresnek menedé ket a
vihar elő l, é s ö sszetö rik a testü k, ha rá juk omlik a tető .
A fé lelem a leginká bb fé lreé rtett teremtmé ny. Csak a legjobbat akarja
az embernek. Segı́t, ha hagyjuk. Isabelle ezt pontosan tudta.
Megé rtette. A fé lelmé re hallgatott, é s hagyta, hogy vezesse.
Az a fér i gyorsabb, mint te! – kiá ltotta a fé lelem, ahogy a tyú ktolvaj
rá tá madt. Ezé rt alacsonyra nyú ló faá gak alá hú zó dott. Az á gak az
arcá t karistoltá k é s a szemé t szú rtá k, de lelassı́tottá k a fé r i
nyomulá sá t.
Erősebb, mint te! – ü vö ltö tte a fé lelem. Ezé rt a fa gö csö rtö s gyö kereire
vezette a fé r it, aki botladozni kezdett.
Isabelle há rı́totta a dezertő r minden szú rá sá t, minden
kardsuhintá sá t, é s sikerü lt mé g egy talá latot bevinnie. Vé res csı́k
hú zó dott a fé r i combjá n. A tá madó ká romkodva hú zó dott há tra, el a
fá tó l. Kezé t a sebé re szorı́totta. Isabelle a szeme sarká bó l lá tta, hogy
Tavi pró bá lja megkerü lni ő ket, é s elvenni a szé navillá t.
Ne! Tavi, ne! – tá togta azonnal felé a lehető legkevé sbé feltű nő en.
De ké ső volt. A fé r i is meglá tta Tavit, é s utá navetette magá t.
–  Fuss, Tavi! – sikoltott Isabelle, azzal kitö rt a fa fedezé ké bő l, é s a
fé r i utá n iramodott.
A fé r i meghallotta, é s hirtelen megfordult. Most nyı́lt terepen
tá madhatott. Uvö ltve rohant Isabelle felé , kardjá t a feje irá nyá ba
lendı́tette.
–  Ne! Ne! – sikoltott Tavi.

109
Isabelle a pengé jé vel há rı́totta a pengé t. Az acé l csattaná sa terjedő
erő hullá mokkal ostromolta a kezé t.
Minden erejé t ö sszeszedve sikerü lt elfordı́tania a pengé jé t, é s ellé pni
a fé r itő l né há ny lé pé s tá volsá gra. A fé r i verejté ket tö rö lt le a
homloká ró l, aztá n megint Isabelle-re tá madt. Cselezni akart. Ugy tett,
mintha balra mozdulna, de jobbra ugrott. Isabelle há trahő kö lt, de a
sarka megakadt egy kiá lló kö vö n, é s elesett. Osztö nö sen jobbra
perdü lt, amint fö ldet é rt. Szikrá k szá lltak szanaszé t, ahogy a tá madó
kardja a kő re csapó dott.
Isabelle kü szkö dö tt, fel akart á llni, de a fé r i ú jra felemelte a kardjá t.
A lá ny karizmai mintha fá jdalmasan meghú zó dtak volna az
erő feszı́té stő l. Felemelte a fegyveré t, hogy ú jra há rı́thassa a tá madá st,
de a fé r i erő sebb volt, biztos lá bakon á llt, é s Isabelle tudta, hogy az
ü té se ereje ezú ttal kicsapja a fegyvert a kezé bő l. Ha ez megtö rté nik,
vé dtelen lesz, teljesen kiszolgá ltatott a fé r inak. Felké szü lt a
legrosszabbra.
Am abban a pillanatban, hogy a fé r i kardja lecsapni ké szü lt, lö vé s
dö rrent. Isabelle rö gtö n leguggolt, a szı́ve hevesen vert. A penge
elsuhant a feje felett. Nem esett baja. A katonakard a fö ldre hullt.
Honnan jött a lövés? – Isabelle ezt kutatta nagyon nyugtalanul.
Felné zett a tá madó já ra. A fé r i felemelte a kardot tartó kezé t. A
tenyeré n vé r csorgott lefelé . Ké t ujja eltű nt. Nem Isabelle-re né zett,
hanem valakire vagy valamire, ami mö gö tte volt. A szeme tá gra nyı́lt.
–  Megyek… megyek má r… eskü szö m, el… elmegyek! – hebegte. –
Ké rem… hadd vigyem el a holmimat!
Megadó an emelte fel sebesü lt kezé t, a má sikkal felvette a kardot.
Lé pé senké nt há trá lva ö sszeszedte a holmijá t.
Isabelle letette a fegyveré t, é s felemelte a kezé t. A kard nem
szá llhatott szembe a puská val. Erő sen zihá lva á llt, aztá n lassan
megfordult. Biztosra vette, hogy felbukkant mö gö tte egy má sik
katonaszö kevé ny, é s egyenesen a fejé re cé loz.
Vagy talá n betö rő . Briganti. Bandita. Hidegvé rű ú toná lló .
Egy pillanatig sem gondolta, hogy egy, a nyaká ban gyö ngysort viselő
majmot fog lá tni.

110
  
  

111
 –  HARMINCKETTO  –
  
  
Egy teljes perc eltelt, mire Isabelle ké pes volt elhinni, ami a szeme elé
tá rult.
Pofá já n fehé r sző rpamacsos, apró termetű , fekete majom ü lt alig egy
karnyú jtá snyira tő le. A nyaká ban egy gyö ngysor volt, a kezé ben kis
ezü stpisztoly.
Ahogy Isabelle né zte, az á llat a fö ldhö z csapta a pisztolyt, lené zett a
cső re, é s a kö vetkező pillanatban a kezé ben a tű zfegyverrel
eliramodott az istá lló oldala menté n.
Isabelle a szı́vé hez kapott, csillapı́tani pró bá lta heves dobogá sá t.
–  Tavi! – kiá ltott. – Lé gy ó vatos! – Té tova lé pé st tett elő re. – Itt egy
majom… é s… fegyvere van…
–  Lá tom! – kiá ltott vissza Tavi, azzal odasietett Isabelle-hez.
Megragadta a szé navillá t, é s ú gy markolta, mintha az é lete mú lna
rajta.
Isabelle lá ba fá jdalmasan lü ktetett, mé gis elindult a majom utá n.
Sietve bicegett, mert aggó dott, hogy az á llat meglö vi magá t a
fegyverrel, vagy é pp Tavit vagy ő t.
–  Majom? Kis majom? Ott vagy? Majom! – kiá ltotta a nyomá ba
eredve.
A majom visı́tva ugrott ki egy itató vá lyú bó l, á tugrott az ú ton, é s
egyenesen egy nyı́rfa felé vette az irá nyt. A fa tö vé né l egy nő á llt, a
haja é kkö ves fé sű kkel feltű zve, a ruhá já bó l ú gy buggyant ki a melle,
mint valami brió s. Felfelé né zett, a fa lombkoroná já ba. Amikor
meghallotta a majom visı́tá sá t, azonnal a hang irá nyá ba né zett.
–  Há t itt vagy, Nelson! Add ide azt a pisztolyt! Mé g megö lsz valakit! –
korholta. A majom megkerü lte, é s felmá szott a fatö rzsö n. Mé g há rom

112
majom kuporgott odafent. A né gy á llat já tszott: a pisztolyt dobá ltá k
egymá snak. A nő lentrő l kiabá lt nekik, az ö klé t rá zta felé jü k.
Isabelle csak pislogott. Hallucinálok. Biztosan hallucinálok – csitı́totta
magá t. Erő sen behunyta a szemé t, aztá n ú jra kinyitotta. A nő mé g ott
volt.
–  Te is lá tod ezt? – ké rdezte a nő vé ré t.
Tavi dö bbenten bó lintott.
Isabelle ó vatosan kö zelı́tett a nő hö z, remé lve, hogy ő nem tyú ktolvaj.
Csak mert való szı́nű leg nincs má sik kardja, amivel felvehetné a
harcot.
–  Madame, ké rem, bocsá ssa meg, hogy megszó lı́tom, de meg tudná
mondani, mit keres az istá lló udvarunkban? Egy majommal? Hogyan
kerü lt ide?
–  Szerinted? – szó lt vissza a nő a vá lla felett, hü velykujjá t
meggö rbı́tve a há ta mö gö tt. – Szerinted hogyan jut az ember egy
isten há ta mö gö tti helyre a semmi kö zepé n?
Isabelle kö vette a tekinteté vel a mutatá s irá nyá t. A szá ja tá tva maradt
a csodá lkozá stó l. Egy kicsit lejjebb az ú ton, ahol mé g a csirkeó l is jó l
lá tható volt, olyan gyö nyö rű hintó á llt, amelyhez hasonló t mé g nem
lá tott soha.
  
  

113
 –  HARMINCHAROM  –
  
  
A hatalmas, festett kocsi elő tt né gy almá sderes ló toporgott.
Prü szkö ltek, dobogtak, toporogtak.
A kocsisü lé sen já dezö ld kabá tos, ró zsaszı́n pantalló s fé r i ü lt. Egyik
fü lcimpá já n kö nnycsepp alakú fü lbevaló ló gott. Biccentett Isabelle é s
Tavi felé .
A ké t lá ny szeme tá gra nyı́lt, csodá lkozva bó lintottak vissza rá . A
kocsis mö gö tt, a kocsi tetejé n vagy egy tucat utazó lá da volt rö gzı́tve.
Az utazó lá dá kon akrobatá k ü ltek, egyikü k, egy nő , bekö tö tt szemmel
ké seket dobá lt. Mellette tű znyelő fú jt lusta fü stkariká kat, amiket egy
bű vé sz kapott el, é s mindegyiket pé nzé rmé vé vá ltoztatta. A zené szek
ú gy tartottá k a hangszereiket, mintha hangversenyteremben
lenné nek é s a karmester inté sé re vá rná nak. Isabelle elbű vö lten né zte
ő ket.
Ekkor kinyı́lt a hintó ajtaja. Egy fé r i szá llt ki. Isabelle egy igé ző
borostyá nbarna szempá rt lá tott, fekete szalagos fekete hajfonatot é s
arany fü lbevaló csillaná sá t. A fé r i tapsolni kezdett. A tö bbiek
csatlakoztak hozzá . Hatalmas tapsvihar volt. Aztá n a fé r i intett, é s
minden azonnal elcsendesedett.
–  Micsoda pá rbaj volt ez, mademoiselle! – gratulá lt Isabelle-nek. –
Lá ttuk az ú tró l, é s megá lltunk segı́teni, de Nelson a sajá t kezé be,
illetve mancsá ba vette az ü gyet, é s megoldotta, mielő tt kinyithattam
volna az ajtó t. Bá r nem lett volna szabad a pisztolyomat az ü lé sen
hagynom. Talá lkozott má r olyan majommal, aki ellen tud á llni egy
pisztolynak? – ké rdezte, é s csettintett az ujjá val. – Ké rem, bocsá sson
meg, mé g be sem mutatkoztam.
Levette a kalapjá t, meghajolt, majd ú jra felegyenesedett, é s olyan
elbű vö lő mosollyal, amivel egyetlen nap alatt rá vett Marseille

114
kikö tő jé ben há rom hajó skapitá nyt, hogy bontsanak vitorlá t é s
induljanak a Horn-fok felé , egy hercegnő t, hogy szö kjö n meg a
kerté szé vel, é s a Montgol ier testvé rpá rt arra, hogy feltalá ljá k a
hő lé gballont, azt mondta:
–  De la Chance má rki, szolgá latá ra. Ké rem, szó lı́tson ú gy, ahogy a
kö zeli ismerő seim: Sansz!
Amint e szavak elhagytá k az ajká t, a kocsi tetejé n felá lltak a zené szek,
é s harsonaszó val, tussal tetté k ü nnepé lyessé a bejelenté st.
A má rki ö sszerezzent. A zené szek felé fordult, é s azt mondta:
–  Ez egy kicsit sok ide vidé kre, nem gondoljá tok?
A zene azonnal elhallgatott. A vadá szkü rtö sö k a fejü ket lehajtva a
cipő jü ket bá multá k. A trombitá s ké pzeletbeli foltot takarı́tott le a
hangszeré rő l.
Isabelle, aki a bejelenté sre té rdet hajtott é s a dö bbent Tavit is
magá val hú zta, ekkor felegyenesedett.
–  Isabelle de la Paumé , fő mé ltó sá gú ú r. O pedig a nő vé rem, Octavia.
Nagyon… nagyon… – Mi nagyon? Nem tudta eldö nteni, mit mondjon.
Meglepő dtek? Megdö bbentek? Teljesen elké pedtek? – …nagyon
ö rü lü nk, hogy megismerhettü k.
–  Meg tudná mondani, merre kell menni a Rigolade kú ria felé ? –
ké rdezte a má rki. – Ugy é rzem, valahol itt kell lennie, de egy kicsit
elté vedtü nk. Megnyertem.
–  Megnyerte? – ké rdezte Tavi teljesen dö bbenten.
–  Igen. Ká rtyá n nyertem. El kellett utaznom valahová . A há zam
né pé vel, termé szetesen – mutatott a batá r felé . – Pá rizsban
pillanatnyilag nagy a ká osz most, hogy az a vadá llat Volkmar
szabadon gará zdá lkodik. Nekem pedig bé ke, csend é s nyugalom kell.
Tudja, é ppen szı́ndarabot ı́rok.
–  On szı́nmű ı́ró , uram? – ké rdezte Isabelle.
–  A legkisebb mé rté kben sem – felelte a má rki. – Mé g soha nem
é rintettem papı́rt tollal. De folyton olyasmiket csiná lok, amikhez nem
é rtek. Kü lö nben sosem leszek ké pes megcsiná lni.
Isabelle pró bá lta kö vetni ezt a logiká t, de a má rki má r folytatta is:
–  Most pedig, ha megmondaná , merre van a kú ria…

115
Isabelle gyorsan megadta a ké rt felvilá gosı́tá st.
–  Nincs messze. Ha kié rnek innen az orszá gú tra, forduljanak balra!
Kö rü lbelü l egy mé rfö ld utá n ú telá gazá shoz é rnek…
A má rki szeme felcsillant.
–  Utelá gazá s! Milyen pompá s! Imá dom az ú telá gazá sokat! Mindig
lehető sé gekhez vezetnek!
–  Vá ltozá shoz! – kiá ltotta az egyik akrobata.
–  Kalandhoz! – lelkendezett az egyik zené sz.
–  Izgalmakhoz! – krá kogta a tű znyelő .
Isabelle pislogott, bizonytalanul né zte a má rkit é s a bará tait.
–  Nos, igen, ú telá gazá s… ott a jobb oldali utat vá lasszá k! Kö rü lbelü l
fé l mé rfö ldet kell menniü k, é s meglá tjá k a bekö tő utat. Maga a kú ria
egy kis dombon á ll. Nem lehet elté veszteni.
–  Orö kre há lá sak vagyunk ö nnek – mondta a má rki. – Mielő tt
azonban tá vozná nk, szeretné k ö nnek taná csot adni valamiben…
A má rki Isabelle-hez lé pett, é s megfogta a kezé t. Isabelle lé legzete
elá llt. A fé r i é rinté se olyan volt, mintha hirtelen villá m hası́tott volna
a levegő be. Mintha Isabelle egy zsá k gyé má ntot lopott volna el. Vagy
egy lá da aranyat talá lt volna.
De ahogy ott á lltak egymá shoz kö zel, Isabelle azt lá tta, hogy a má rki
szemé ben ragyogó vidá msá g, a minden mozdulatá t é lé nkı́tő
lelkesedé s, a hangjá ban csengő é vő dé s mind egyszerre tű nt el, é s
helyettü k hirtelen nyugtalanı́tó indulat jelent meg.
–  Jó l bá nik a karddal, mademoiselle, de nem elé ggé jó l. Gyakoroljon!
Legyen gyorsabb! Jobb! Tyú ktolvajokná l sokkal rosszabb
teremtmé nyek vannak szabadlá bon Franciahonban. Sokkal
rosszabbak. Igé rje meg, i jú Isabelle! Ké rem, ı́gé rje meg!
Valahogy nagyon fontosnak tű nt neki, hogy Isabelle meg tudja vé deni
magá t. Isabelle-nek fogalma sem volt, hogy mié rt, de ú gy lá tszott, a
má rki nem engedi el, amı́g meg nem ı́gé ri, hogy eleget tesz a
ké ré sé nek.
–  Meg… megı́gé rem, fő mé ltó sá gú ú r – dadogta.
–  Jó – felelte a má rki, é s elengedte. – Most pedig, ha a hö lgyek
megengedik…

116
Ka-blam!
Ujabb golyó bis fü tyü lt el a fejü k mellett. Az istá lló tetejé n á lló
szé lkakast talá lta el, é s megforgatta. Tavi fedezé kbe rohant.
A lovak megriadtak.
A szemü k tá gra nyı́lt, nyerı́tve feszü ltek a kö teleiknek. Olyan nagy
erő vel rá ntottá k meg a hintó t a kö rkö rö s kocsiforduló ban, hogy a
szerkezet fé loldalra dő lt, é s né há ny szı́vszorı́tó pillanatig ké t keré ken
gö rdü lt. A kocsis a bakra vetette magá t. A tető n lé vő k kihajoltak,
igyekeztek ellensú lyozni a dő lé st. A má rki a kocsi felé rohant, elkapta
a nyitott ajtó t, é s teljes sú lyá val rá csimpaszkodott. A kerekek vé gü l
nagy reccsené ssel talajt é rtek. A kocsi a nyı́rfa alá kanyarodott, a
majmok az á gakró l a tető re ugrottak. A má rki má r biztonsá gban volt
a hintó belsejé ben; a bű vé sz é s a szaká cs ö lé ben elnyú lva kihajolt az
ablakon.
–  Kö szö nö m! – kiá ltotta. – Isten ö nö kkel!
–  Isten ö nnel, má rki ú r! – kiá ltott vissza Isabelle é s Tavi.
Ott á lltak az istá lló mellett, é s integettek, mı́g a hintó nagy
sebessé ggel haladt a bekö tő ú ton, aztá n rá fordult az orszá gú tra é s
eltű nt a szemü k elő l.
A nagy felbolydulá sban nem lá ttá k, hogy a majom leveszi a nyaká bó l
a gyö ngysort, sző rö s karjá t a kocsi tetejé n tú lra ló gatja, é s a fű be ejti
az é kszert.
  
  

117
 –  HARMINCNEGY  –
  
  
A dé lelő tt izgalmai utá n a nap tö bbi ré sze csendben telt Isabelle
szá má ra. Rengeteg teendő je volt az udvarhá zban é s a há z kö rü l is.
Amikor leszá llt az é jszaka, a konyhaasztalná l ü lt. Tavi inom
tá rkonyos omlettet ké szı́tett vacsorá ra. Isabelle tisztá ra tö rö lte a
tá nyé rjá t, é s a gondolataiba merü lve a tü ndé rkirá lynő tő l kapott
kardot né zte.
A kardot az ajtó melletti kampó ra akasztotta. Tavi megké rdezte,
honnan vette. Isabelle fü llentett. Azt mondta, nem sokkal korá bban
az istá lló ban, egy lá dá ban elrejtve talá lta, é s amint meglá tta a
tyú ktolvajt, kivette onnan.
Tanaquill hangja visszhangzott a tudatá ban: „Kis darabonként lett
leszabdalva. Nyissz, nyissz, nyissz…” Há romszor is utalt a
szı́vszabdalá sra. Ez vajon valami jel? Ezen tű nő dö tt Isabelle. Három
darabot kell megtalálnom?
–  El ké ne mosogatnunk, Iz – mondta Tavi.
–  Igen, el ké ne – ismerte el Isabelle, de nem mozdult.
Tavi kö vette a tekinteté t.
–  Vacsora alatt vé gig azt a kardot né zted. Mié rt?
Isabelle mé g komorabban né zett.
–  Gondolkodtam, Tav… Azon gondolkodtam, hogy mi is pontosan a
szı́v.
–  Micsoda furcsa ké rdé s. Mié rt ké rdezed?
–  En csak… – Isabelle vá llat vont. – Egyszerű en tudni akarom.
–  A szı́v né gy kamrá bó l á lló szivattyú szerű szerv, ami ritmikus
ö sszehú zá sokkal vé rt keringet a szervezetben.
–  Nem ı́gy é rtettem, hanem ezen tú lmenő en. A versekben, dalokban a
szı́v az a hely, ahonnan a jó sá g ered.

118
Tavi hosszan né zett rá .
–  Te verseket ı́rsz?
–  Igen! Há t… Szó val való ban. Verseket ı́rok. Hogyan jö tté l rá ? –
ké rdezte Isabelle é lé nken. Ez is fü llenté s volt, é s rosszul é rezte
magá t, amié rt fü llentett, de ez volt a tö ké letes fedő tö rté net ahhoz,
hogy megtudja, amit tudni akar ú gy, hogy ne kelljen megemlı́tenie,
mié rt akarja tudni. – A versemben a fő szereplő …
–  Versben van fő szereplő ?
–  Ebben igen. Es elvesztette a szı́vé t. Illetve a szı́vé nek a darabjait.
Meg kell talá lnom ezeket a darabokat. Ugy é rtem, a versben. A
fő szereplő nek. Szerinted mik lehetnek a szı́v darabjai?
Tavi há tradő lt a szé ké n, é s mé ly aggodalom jelent meg az arcá n.
Aztá n felemelt az asztalró l egy gyertyatartó t, é s elhú zta a lá ngot
Isabelle szeme elő tt.
–  Te meg mi a csodá t csiná lsz? – ké rdezte Isabelle. Elhú zó dott a
gyertyalá ngtó l.
–  Megné zem, hogy a pupillá d rendesen tá gul é s hú zó dik ö ssze fé ny
hatá sá ra, vagy nem. Aggó dom, hogy tú l sokszor esté l le Martin
há tá ró l, é s beü tö tted a fejedet, vagy ilyesmi.
Isabelle rosszalló n forgatta szemé t.
–  Nem ment el az eszem, ha erre utalsz. Ké rlek, vá laszolj a
ké rdé semre, Tavi! Elmé letileg.
–  Há t, mondjuk… elmé letileg… hogy magadró l beszé lsz. Azt
mondaná m, hogy a kard, amit bá mulsz, az a szı́ved egy darabja.
Isabelle makacsul ingatta fejé t.
–  Nem hiszem. Nem.
–  Mié rt nem? Hiszen te nagyon szeretted a kardokat. Szeretté l vı́vni,
é s… szeretted Felixet. Hiszen ti ketten…
–  Igen, ı́gy volt – felelte Isabelle durvá n a szavá ba vá gva. Tavi szavai
só t hintettek egy ré gi, mé ly, soha be nem gyó gyuló sebbe. – Es mit
é rtem el vele? Felix ı́gé retet tett nekem, é s megszegte. Es ö sszetö rte a
szı́vemet.
–  Má r nem elmé leti sı́kon vagyunk, ugye?
Isabelle a kezé t né zte.

119
–  Má r nem – ismerte el.
–  Ké rlek, ne haragudj! Nem kellett volna megemlı́tenem ő t.
Isabelle legyintett a szabadkozá sra.
–  Aká rmik is legyenek a szı́vem darabjai, ő nincs kö ztü k. Es a kard
sem.
–  Akkor mik a szı́ved darabjai? Es hogyan talá lod meg ő ket? – tette fel
a ké rdé st Tavi.
–  Nem tudom – felelte Isabelle. Soká ig gondolkodott, aztá n
megszó lalt: – Mivel a szı́v a jó sá g eredő je, azt hiszem, jó
cselekedeteket kellene gyakorolnom.
Tavi felnevetett.
–  Jó cselekedeteket? Te?
Isabelle sé rtetten mordult rá .
–  Igen, é n. Mi olyan mulatsá gos ebben?
–  Hiszen te soha nem segı́tetté l senkinek!
–  De igen – ragaszkodott az igazá hoz Isabelle. – Pé ldá ul Tantine-nak.
A minap elvittem LeBenê t-é khez. Kezdetnek megteszi.
–  O, Izzy! – szó lt Tavi halkan. Atnyú lt az asztal fö lö tt, megfogta a hú ga
kezé t, é s megszorı́totta. – Tú l ké ső a jó cselekedetekre. Az emberek
megkiabá lnak minket. Kö vekkel dobá ljá k az ablakainkat. Gonosznak
vagyunk elkö nyvelve. Annyit tehetü nk, hogy a legjobbat igyekszü nk
kihozni ebbő l a helyzetbő l. Jó tettek nem vá ltoztatnak semmit ezen.
Isabelle viszonozta a ké zszorı́tá st.
–  Talá n engem megvá ltoztatnak, Tav.
Tavi ekkor felá llt, hogy elmosogasson, é s Isabelle, mivel lá tta, hogy
gyorsan sö té tedik, azt mondta, segı́t, csak elő bb bezá rja az á llatokat.
–  Vidd magaddal azt a kardot! – igyelmeztette Tavi. – Fő a biztonsá g.
Isabelle szó t fogadott. Ahogy leemelte a kardot a kampó ró l, megint
arra gondolt, vajon a tü ndé rkirá lynő ajá ndé ka hogyan segı́thet neki
elé rni a szı́ve vá gyá t. Orü lt, hogy ná la lehet a kard, mert ma segı́tett
megmenteni az é leté t, de a szé p lá nyok nem kardot forgatnak, hanem
napernyő t é s legyező t.
Es mé gis, amikor Isabelle kilé pett a há zbó l, é s é rezte, milyen
tö ké letesen illik a tenyeré be a kard markolata, milyen tö ké letesen

120
van kiegyensú lyozva a penge, ké ptelen volt megá llni, hogy ne
suhintson vele egyet a ró zsabokor felé . Onké ntelenü l elmosolyodott,
amikor lá tta, hogy szá mos ró zsaszı́n virá g hullik a fö ldre. Utkö zben
lefejezett ké t liliomot, é s lecsapott a szá rá ró l egy piszkoské k
hortenziá t.
–  A má rki azt mondta, hogy gyakoroljak – mondta ki hangosan,
szinte bű ntudattal, mintha valami lá thatatlan szemé ly azzal vá dolná ,
hogy szó rakozik.
Veszé lyes alakok ó lá lkodnak a kö zelben. Csak gondoskodik arró l,
hogy megvé dje magá t.
Vará zslatos a kard. Hihetetlenü l tö ké letes darab. Lé legzetelá llı́tó . Ez
tagadhatatlan.
De nem a szı́ve.
Es sosem lesz az.
Nem hagyja, hogy az legyen.
  
  

121
 –  HARMINCOT  –
  
  
Mikö zben Isabelle a sö té tben vı́vott, Sansz ké nyelmesen
elhelyezkedett a Rigolade kú ria szalonjá ban, é s az á ltala lepá rolt egy
laská nyi ezü stö s folyadé kot né zte.
A kı́sé rete is kö rü lö tte volt, mindegyikü k elfoglalta magá t valamivel.
Csak a bű vé szt nem lehetett lá tni sehol.
Sansz igyelme a laská ra ö sszpontosult. Alig é szlelte a kö rü lö tte
levő ket. Az ezü stö s folyadé k forrongó n gyö ngyö zö tt egy ö rdö gien
bonyolult desztillá ló rendszer kö zepé n. Szı́ne ragyogó an tisztá n
csillogott, de Sansz nem volt elé gedett.
Tudó sa a kú ria ebé dlő jé nek hatalmas asztalá ra, annak kö zepé re
á llı́totta a berendezé st nem sokkal a megé rkezé sü k utá n. A lepá rló
kö rü l ré zserpenyő s mé rlegek, pré sek é s folyadé kszé tvá lasztó
dekanterek, mozsá r é s mozsá rtö rő é s patikaedé nyek á lltak, bennü k
mindenfé le anyaggal.
Sansz az egyik patikaedé nyé rt nyú lt. Kihú zta a dugó t, kivett egy
megsá rgult csipkedarabot, é s a laská ba ejtette. Ezt kö vette egy
kaná lnyi szá rı́tott ibolyaszirom, né mi pó khá ló , egy kottafecni, egy
ö sszetö rt madeleine sü temé ny é s egy ó raszá mlapró l lekapart
szá mjegyek.
A folyadé k minden ú j hozzá való hozzá adá sa utá n bugyboré kolt é s
kavargott, de Sansz mé g mindig nem volt elé gedett. A gö mblombikok,
szı́vó palackok, bü rettá k, pipettá k kö zö tt kutatott, mé g egy utolsó ,
fontos anyagot keresett. Aztá n diadalmas „aha!” felkiá ltá ssal
megtalá lta. Csillá mló molyszá rnyat emelt ki az egyik ü vegcsé bő l.
Ahogy beledobta, a folyadé k szı́ne gyö nyö rű halvá ny má lyvaszı́nű re
vá ltozott.
–  Tö ké letes – jelentette ki.

122
Ovatosan leemelte a lombikot a lá ngró l egy fogó val, é s a má rvá ny
asztallapra tette hű lni.
–  Né v kell ennek a tintá nak – mondta a tudó sá nak, aki vele szemben
á llva dolgozott. – Olyan né v, ami kifejezi azt az é rzé st, amit akkor
é rzü nk, amikor viszontlá tunk valakit. Sok-sok é v utá n. Valakit, aki
korá bban szá munkra elveszett. Vagy elveszettnek hittü k. Es bizonyos
mó don emlé kszü nk rá . A gondolatainkban nem ö regszik. De aztá n
hirtelen ott á ll elő ttü nk. Idő sebb. Megvá ltoztatta az idő . Má s, mé gis
pontosan ugyanolyan, mint volt.
A tudó s felné zett a munká já bó l. Okulá ré já nak pereme fö lö tt Sanszra
pillantott.
–  Ez az ember jelent valamit? – ké rdezte.
–  Lehetsé ges. Való szı́nű . Majdnem jelentett. Szó val jelenthetett volna
valamit – felelte Sansz. – Ha megfelelő lett volna az idő zı́té s. Ha az
illető bö lcsebb lett volna. Bá trabb. Jobb.
A tudó s komoly, rendezett ember volt, nem olyan, aki enged a
fantá zia szeszé lyeinek. A szı́vé re tette kezé t, é s behunyta a szemé t.
Ajká n vá gyó dó mosoly já tszott.
–  Csodá latossá g – jelentette ki. – Legyen ez a neve!
Sansz mosolygott. A Csodálatosság szó t ı́rta a lombikra ragasztott
papı́rcı́mké re, é s az edé nyt az asztal má sik vé gé re tette. Isabelle de la
Paumé é leté nek té rké pe mellé . Sosem lehet tudni, mikor jö n el a
viszontlá tá s ideje. Fontos, hogy minden eshető sé g felké szü lten é rje
az embert.
A té rké p kö rü l má s, má r ké sz tintá k is voltak. Dac, a kavargó vö rö s-
narancs tinta bikavé rrel kevert ő rö lt oroszlá nfogbó l ké szü lt. A
Sugalmazás halvá ny aranyszı́nű volt, kakaó val kevert fekete tea, egy
csipetnyi fö ld egy kö ltő sı́rjá ró l, é s né gy csepp teliholdfé nyen erjedni
hagyott eszelő skö nny. Az é jfekete Titok bagolyleheletbő l,
só lyomtollbó l é s egy zsebtolvaj ujjcsontjainak porá bó l volt
komponá lva.
Vajon a pigmentek elég merészek, a képletek elég erősek ahhoz, hogy új
utakat teremtsenek? – tű nő dö tt Sansz, ahogy a Csodálatosság
lombikjá t letette. Sokszor pró bá lt má r tintá t ké szı́teni, de soha nem

123
tudott olyan erő s szubsztanciá t kikeverni, hogy az ő sö reg hö lgy
munká já t felü lı́rja.
A fé lelem kezdett hadová lni a tudata peremé n. Egy kristá lykiö ntő bő l
nagy pohá r konyakot tö ltö tt magá nak, hogy elhallgattassa. Egy
kortyra kiitta, é s leü lt a té rké p elé . Ahogy kisimı́totta a tekercset,
ö nké ntelenü l megcsodá lta a Pá rká k munká já t. A pergamenjü khö z
hasonló inom anyagot mé g sosem lá tott, tintá ik gyö nyö rű ek, a
rajzolat pá ratlan volt.
A pergamenlap tetejé n Isabelle teljes neve á llt ké zı́rá ssal, gö rö g
betű kkel, mert gö rö g volt a Pá rká k anyanyelve. A pergamen tö bbi
ré szé t Isabelle é leté nek dú san illusztrá lt jelenetei tö ltö tté k meg.
Sansz lá tta a szü leté s helyé t, má s vá rosokat, ahol é lt, lá tta Saint-
Michelt. Lá tta a csú csokat é s mé lysé geket, hegyeket, vö lgyeket, napos
sı́ksá gokat é s sö té t erdő ket, amelyeken Isabelle keresztü lhaladt.
Lá tta az ú tjá t. A vastag fekete vonalat. Es má s, pontozott, szaggatott,
sá vozott vonalakat is, azok é leté nek ú tjait, akiknek é letú tja Isabelle
é leté nek ú tjá val talá lkozott.
De nem ez nyugtalanı́totta. Hanem az, amit nem lá tott.
  
  

124
 –  HARMINCHAT  –
  
  
–  Ké szen van? – ké rdezte tü relmetlenü l.
A tudó s é ppen egy dró tkeretes szemü veget tisztı́tgatott egy puha
gyolccsal. Bó lintott, majd á tadta a szemü veget Sansznak.
–  Erő s? – ké rdezte Sansz, azzal á tvette az okulá ré t.
–  Nagyon. En csiszoltam a lencsé ket. A bal oldali visszatekinté st ad, a
jobb oldali elő retekinté st.
Sansz a fé ny felé tartotta.
–  Ró zsaszı́n – jegyezte meg, é s á tné zett a lencsé ken. A ró zsaszı́n nem
é pp a kedvenc szı́ne volt.
–  Ró zsapiros – helyesbı́tett William. – Nehé z má ské ppen né zni a
halandó k é leté re. Tiszta, szı́nezetlen lencsé n á t né zve ö sszetö rik a
szı́ve, uram.
Sansz feltette a szemü veget, ı́velt szá rvé geit a fü le mö gé csú sztatta.
Ahogy a lencsé n á t né zte a té rké pet, elakadt a lé legzete. Az egé sz
pergamen ú gy né zett ki, mint azok az okos kis ké peskö nyvek, amiket
ha kinyit a gyerek, kü lö n papı́rké pek tolulnak elő a lap sı́kjá bó l.
Senki halandó nak – termé szetesen –, de mé g magá nak Sansz
má rkinak sem volt olyan é les lá tá sa, mint a Pá rká knak. Olyan
elké pesztő en precı́z ré szleteket rajzoltak, hogy a mű vé szetü k nagy
ré sze szabad szemmel nem is volt lá tható . Sansz má r korá bban is
lopott té rké peket a há rom nő vé rtő l, de mé g soha nem volt lehető sé ge
ilyen tisztá n lá tni a munká jukat.
Isabelle ú tjá n é leté nek esemé nyei é lé nk té rbeli jelenetekké nt
lá tszottak. Sansz lá tta gyereklá nyké nt, ahogy egy iú val kardozott.
Lá tta tü kö r elő tt á llni, szé p ruhá ban, kö nnyes szemmel. Es lá tta a
vá ros piacá n, alig né há ny nappal korá bban, a pé k felesé gé vel
veszekedni.

125
–  Igazi gé niusz vagy! – sú gta.
A tudó s elé gedetten mosolygott.
Sansz azonban nem viszonozta a mosolyt. Orö mé t, hogy az
okulá ré val ilyen ré szletesen lá tta Isabelle mú ltjá t, rö gtö n
leapasztotta az a tudá s, hogy a nagyı́tó lencse a jö vő ré szleteit is
felfedte. Má r tudta, mi van Isabelle ú tjá nak vé gé n, mert lá tta a Pá rká k
palotá já ban, de nem tudta, mikor fog bekö vetkezni.
Talá n hó napjai vagy csak hetei voltak, hogy e sors bekö vetkezté t
megakadá lyozza. De lehet, hogy csak napjai.
Tekintete a lap aljá ra rebbent, vá laszt keresett a ké rdé sé re. Ott volt a
jelmagyará zat. Vilá gosan le volt ı́rva, hogy egy hü velyk egy é v, é s
megadta Isabelle szü leté si dá tumá t.
A pergamenen volt a Pá rká k pecsé tje is. Az ő sö reg hö lgy minden
halandó é letté rké pé nek aljá ra pecsé tet tett; olvasztott vö rö s
viaszcseppbe nyomta koponyá s pecsé tgyű rű jé t. A lenyomat a halá l
dá tuma volt, mert miné l kö zelebb é rt egy halandó az ú t vé gé hez,
anná l sö té tebb lett a koponya. A pecsé ten a koponyalenyomat szı́ne
vé rvö rö sbő l fokozatosan feketé vé vá ltozott.
Isabelle té rké pé n a pecsé t komor burgundivö rö s volt, de má r
sö té tszü rke csı́kok jelentek meg benne.
–  Csak hetei vannak há tra – jelentette ki Sansz. Remegő kezé vel a
fejé hez kapott. – Hogy az ö rdö gbe tudom ezt visszacsiná lni? –
mormogott magá ban.
Felkapta a tollat az asztalró l, belemá rtotta a Dac tintá ba, é s elkezdte
felrajzolni Isabelle é leté nek ú j ú tjá t, amivel elkerü lheti a szö rnyű
vé get. A tinta é lé nken ragyogott a pergamenen.
–  Há t, ez té nyleg Dac – jegyezte meg. Biztatá snak vette a sikert.
Alig telt el azonban egy pillanat, a tinta fakulni kezdett, majd teljesen
eltű nt – a pergamen beszı́vta, mint homok az eső t.
Sansz ú jabb pró bá lkozá st tett. Ismé t a Dac tintá ba má rtotta a tolla
helyé t, é s megpró bá lta eltü ntetni azt, ami Isabelle ú tjá ban á llt, de
aká rmennyi tintavonalat hú zott, karcolt, aká rmennyi tintapö ttyö t
ejtett, ö ntö tt a papı́rra, Isabelle sorsa ı́gy is elő bukkant, mint a vı́z
szı́né re feljö vő hulla.

126
Sansz á tkozó dva tette le a tollat. Levette az okulá ré t, az asztalra tette.
Ké sz katasztró fa volt. A tintá i nem voltak elé g erő sek ahhoz sem,
hogy kontú rt hú zzon velü k, nemhogy elfedjé k a vad vö rö seket é s
fatá lis feketé ket, amit nem a Pá rká k festettek fel, hanem az, akinek
é letú tvá ltoztató hatalma napró l napra nö vekedett.
A tudó s felné zett a munká já bó l.
–  Mi a baj? – ké rdezte.
Sansz é ppen vá laszolni akart, amikor hangos, kö vetelő ző kopogá s
hallatszott az ajtó felő l. A dö rö mbö lé s visszhangzott a kú ria ö sszes
termé ben, bú torok rá zkó dtak, ablaktá blá k remegtek.
A szaká cs, aki é ppen ekkor lé pett az ebé dlő be a konyhá bó l, letette az
asztalra a tá lcá nyi mignont. Kisietett az ebé dlő bő l, á t a kú ria tá gas
elő csarnoká n, az ajtó melletti ablakhoz.
–  Sors jö tt el! – kiá ltott vissza a tö bbieknek, ahogy kiné zett.
A kardnyelő felemelte a kezé t.
–  Mindenki hallgasson el! – mondta suttogva. – Lehet, hogy elmegy!
–  Ez nevetsé ges! Hiszen tudja, hogy itt vagyunk – jegyezte meg a dı́va.
– Az egé sz vá ros tudja. Nem igazá n illü nk ebbe a kö rnyezetbe.
Ujra felhangzott a kopogá s. Sansz bosszú san felhorkant. Az ő sö reg
hö lgy lá togatá sa a legkevé sbé sem hiá nyzott.
–  Nyiss neki ajtó t! – mondta vé gü l. – Engedd be! De tartsá tok
szemmel az é letté rké pet! Mindenki vigyá zzon rá !  

127
 –  HARMINCHET  –
  
  
–  Drá ga má rkim! – kö szö ntö tte Sors, é s belé pett az elő csarnokba.
Holló ü lt a vá llá n. – Milyen kellemes otthon! Es milyen… –
Elhallgatott, az asztalhoz lé pett, é s alaposan megné zte a
desztillá ló berendezé st. – Es milyen… é rdekes berendezé s. Talá n gint
fő z, má rki ú r? Parfü mö t? – Mutató ujjá val megé rintette az á llá t. –
Esetleg tintá t ké szı́t?
Sansz kurta fő hajtá ssal fogadta.
–  Mon cher madame… mondja, minek kö szö nhetem a lá togatá sá t?
–  Az illemnek, termé szetesen – felelte a Pá rka. – Ugyanazon szű kebb
kö rnyé ken lakunk, nemde? Fenn kell tartanunk a jó szomszé di
viszonyt.
Lassan sé tá lt a hatalmas teremben, alaposan kö rü lné zett. Sansz há za
né pe abbahagyta minden foglalatossá gá t, é s kı́vá ncsian né zté k.
–  Ez egyszerű en pompá s kú ria – mondta kissé irigykedve. – Bá rcsak
az é n szá llá som legalá bb fele ilyen szé p lenne!
–  Nem a vá ros fogadó já ban szá llt meg? – tette fel a ké rdé st Sansz.
–  De igen. Ott szá lltam meg. De most… – mosolygott, a fejé t oldalra
hajtotta. – Most a ré g elvesztettnek hitt rokonokná l lakom.
Sé tá já t folytatva a tekinteté vel megtalá lta Isabelle é letté rké pé t.
–  Eszé be ne jusson, madame! – igyelmeztette Sansz. – Nem é rne el
vele az ajtó ig.
A Pá rka csettintett a nyelvé vel.
–  Remé lem, nem rondı́tott bele a munká mba – mondta, é s gö csö rtö s
ujjait vé gighú zta Isabelle é letvonalá n.
Ahogy a keze elé rt a vonal vé gé hez, hirtelen megá llt, mintha
akadá lyba ü tkö zö tt volna. Sors ajka megrá ndult. A tekintete é les lett.

128
Es aztá n mintha eszé be jutott volna, hogy valaki né zi, gyorsan
visszavette elő ző , hű vö s, elgondolkodó arckifejezé sé t.
Vajon csak képzeltem? – tű nő dö tt magá ban Sansz. A szaká cs á llt Sors
má sik oldalá n. Gyors, alig é szrevehető bó lintá ssal jelzett Sansznak. Ő
is látta – gondolta Sansz. Mit jelenthet ez?
–  Mié rt é rdekli ez ö nt, má rki? Mié rt foglalkozik vele? – ké rdezte Sors
kö nnyed hangon, Sansz felé fordulva. – Ujfajta tintá kat desztillá lt, de
nem hiszem, hogy ezek á t tudná k ı́rni az enyé meket. Amit rajzoltam,
megvá ltoztathatatlan. Pontosabban ö n nem tudja megvá ltoztatni.
–  De ők igen – felelte Sansz. – Egy kis szerencsé vel a halandó k
hihetetlen dolgokra ké pesek.
Sors leereszkedő mosollyal né zett rá .
–  Igen, né há nyan való ban ké pesek rá . De az embernek elszá ntsá gra,
cé ltudatra van szü ksé ge ahhoz, hogy megvá ltoztassá k a sorsukat.
Bá torsá g kell hozzá . Erő . Olyan tulajdonsá gok, amelyek a halandó k
tö bbsé gé bő l sajná latos mó don hiá nyoznak. A sorsá t megvá ltoztatni
tudó embernek kü lö nlegesnek kell lennie. Es ez az Isabelle nevű lá ny
egé szen bizonyosan egyá ltalá n nem kü lö nleges.
–  Van benne bá torsá g é s erő . Es rendkı́vü li akarat is – vá gott vissza
Sansz. – Csak ú jra meg kell talá lnia magá ban ezeket.
Sors mosolya keserű lett.
–  Mint má r megszoktuk, megint olyasmibe avatkozik bele, amibe
nem ké ne. Hagyja, hogy az a lá ny é lvezze a maradé k idő t, azt a kis
é letet, ami mé g há travan neki! Osszetö ri a szı́vé t, ha arra bá torı́tja,
hogy olyan dolgokat akarjon, amiket nem szabadna. Ha a lá nyok szı́ve
ö sszetö rik, abba belehalnak.
Sansz felhorkant.
–  A lá nyok halá lá nak oka é hezé s, betegsé g, baleset, gyerekszü lé s
vagy erő szak. Szı́vfá jdalom nem ö li meg a lá nyokat. A lá nyok
kemé nyek, mint a szikla.
A Pá rka nem mozdult, nem pislogott; mint a macska, mielő tt fogait az
egé rbe mé lyeszti. Aztá n megszó lalt:
–  De Volkmar kemé nyebb.

129
Sansz tekinteté ben megjelent a bű ntudat. Elfordult, hogy ne lá ssá k,
de Sors megpillantotta, há t megkerü lte, hogy a szemé be né zzen, é s
bevihesse a halá los dö fé st.
–  Volkmar nyilvá nvaló an megvá ltoztatta a sorsá t, igaz? De ő kivé teles
halandó . Kivé telesen kegyetlen. Kivé telesen kö nyö rtelen. – Az
é letté rké p felé biccentett. – Az ő mű ve az a ronda kaparmá ny Isabelle
ú tjá nak vé gé n, mint azt ö n is jó l tudja, má rki ú r.
A tudó s zavartan hunyorgott.
–  Nem é rtem… Volkmar á trajzolta a lá ny té rké pé t?
–  Nem tollal é s tintá val, mint é n teszem, hanem puszta akaraterő vel –
felelte a Pá rka. – Olyan meré sz é s olyan erő s, hogy ké pes
megvá ltoztatni a sorsá t. Es ezzel ezrek sorsá t vá ltoztatja meg.
–  Tehá t Volkmar cselekedetei ké nyszerı́tetté k az ö nö k tintá it, hogy
á tı́rjá k a sors té rké pé t? – tette fel a ké rdé st a tudó s. – Es azok
té rké peit is, akiknek az é leté re Volkmar hatá ssal van?
–  Pontosan ı́gy van – felelte a Pá rka. – Volkmar az egé sz vilá got uralni
akarja, é s kegyetlen hadjá ratá t Franciaorszá gban kezdi. Egyenké nt
fognak elesni a nyomá ban a falvak é s vá rosok, ahogy Pá rizs kö rü l
szorı́tja a hurkot. Saint-Michel is el fog esni, é s ilyen bő sz barbá rsá g
elő tt az ú j kirá lynak nem lesz má s vá lasztá sa, mint megadni magá t.
Volkmar hidegvé rrel lemé szá rolja Isabelle-t. A nő vé ré t is. Az anyjá t
is. A szomszé daikat is. Minden egyes embert ezen a szegé ny, isten
há ta mö gö tti helyen.
A helyisé gben tö bben szomorú an só hajtottak. A dı́va felzokogott.
A Pá rka á rtatlan arckifejezé ssel fordult felé .
–  On nem tudta? Sansz nem mondta el maguknak?
A dı́va kö nnyezve ingatta a fejé t.
–  Elé g legyen, ő sö reg hö lgyem! – mordult rá Sansz.
A Pá rka azonban egy pillanatra sem vette le tekinteté t a dı́vá ró l. Ugy
tett, mintha Sansz igyelmezteté sé t meg sem hallotta volna.
–  Ugyan, kedvesem, há t nem jö tt rá ?
–  Azt mondtam, elég!
Sors azonban nem ı́gy gondolta. A szeme gyű lö lettő l csillogott.
Lassan a dı́vá hoz lé pdelt, é s megfogta a kezé t.

130
–  Ezért akarja az ö n má rkija olyan ké tsé gbeesetten megvá ltoztatni
Isabelle sorsá t. Mert nem má s, hanem ő maga okozta!
  
  

131
 –  HARMINCNYOLC  –
  
  
A nagy teremben né ma csend honolt.
Sansz mozdulatlanul á llt, a keze ö kö lbe szorı́tva, a szı́vé t szé gyen é s
bű ntudat perzselte.
Senki nem mozdult. Senki nem szó lalt meg.
Aztá n a Pá rka visszakanyarodott hozzá , é s azt mondta: – Bá r
egyá ltalá n nem szı́vesen, de eljö ttem. Elfogadom a fogadá sá t. A ré gi
já té kunkat fogjuk já tszani. A szabá lyokat jó l ismeri… egyikü nk sem
ké nyszerı́theti ki a lá ny dö nté sé t. Nem is veheti meg. A lá ny vagy
elfogadja, amit ajá nlunk neki, vagy nem.
Sansz mereven bó lintott. Ahogy Sors rá né zett, szomorú sá ghoz
hasonló é rzé s sö té tı́tette el eleve sö té t tekinteté t.
–  Ha szeretné ezeket a halandó kat, hagyhatná ő ket…
–  Az ö n gyengé d gondoskodá sá ra? – ké rdezte Sansz gú nyosan.
–  …hogy bé ké ben legyenek. Bé ké n hagyná ő ket.
–  Eppen azé rt nem hagyom, mert szeretem ő ket. Megé rdemlik az
esé lyt. Né melyikü k sohasem kapott egyet sem. Ez a lá ny viszont fog.
–  De vajon é lni fog vele? – ké rdezte a Pá rka.
–  Kö szö nö m a lá togatá sá t, madame. De most folytatnom kell a
munká t – mondta Sansz nyers, é rdes, feszes hangon.
A legidő sebb Pá rka a fejé t ingatva nevetett.
–  Nem fogja megragadni az esé lyt. Az emberek olyanok, amilyenek…
á lmodozó k, bolondok, de legfő ké ppen ostobá k.
Ezzel elhagyta a Rigolade kú ria termeit, é s eltű nt a sö té t é jszaká ban,
de é les, gú nyos neveté se ott maradt Sansz fü lé ben.
Sansz becsapta az ajtó t a Pá rka utá n, é s homloká t az ajtó lapnak
tá masztva á llt.

132
Eltelt egy hosszú pillanat, majd a bará tai felé fordult, é s megpró bá lta
megmagyará zni.
–  Volt egy ö sszejö vetel…
A szaká cs a fejé t ingatta.
–  Mindig ı́gy kezdő dik.
–  …egy kasté lyban… A Fekete-erdő ben. Pazar vacsora. Sok pezsgő t
ittam. A lakoma utá n pedig ká rtyá ztunk. Nagy té tben.
–  Milyen nagy volt a té t? – ké rdezte a szaká cs.
Sansz arca grimaszba rá ndult.
–  Egymillió aranyduká t.
A szaká cs ká romkodott.
–  Te sosem tanulsz, ugye?
–  Nem tudtam, ki ő … mi ő . Nem tudtam, mi a terve. Almodni sem
mertem volna… – Behunyta a szemé t, mintha ezzel elkerü lhetné a
rá tö rő fá jdalmat. – Amint megszerezte a pé nzt, gonosz cé lra kezdte
haszná lni. Hadsereget toborzott, Franciaorszá g ellen vonult,
rá rontott a vidé kre. Minden, amit tett, az é n hibá m. En teremtettem.
Sansz a kezé be temette az arcá t. A dı́va odasietett mellé , é s
megszorı́totta a karjá t.
–  Volkmar magá t teremtette meg – vigasztalta. – Volt vá lasztá sa. Azt
a hatalmas vagyont jó cé lra is haszná lhatta volna, nem csak rosszra.
Sansz ké tsé gbeesé sé ben felnyö gö tt. Nagyon kimerü lt. Fá jtak a
csontjai is. Fá jt a szı́ve. Minden teljesen é rtelmetlennek tű nt. Mintha
minden ereje elhagyta volna.
–  Az ő sö reg hö lgynek igaza van – mondta, a legkö zelebbi szé kbe
kapaszkodva. – A halandó k ostobá k. El ké ne hagynom ő ket. Té nyleg
hagynom ké ne, hogy inté zzenek el mindent maguk kö zö tt. Segı́teni
akarok, de gyakran okozok ká rt. Anyagi é s emberi ká rt. Eletekben
mé rve.
–  De nekü nk mindig azt mondod, hogy egy ember is szá mı́t, egy
ember is sokat tehet – szó lt a dı́va, ellentmondva Sansznak. – Isabelle
is ilyen ember lehet. Ha Volkmar ké pes volt megvá ltoztatni a sajá t
sorsá t, é s ezá ltal ezrek é s ezrek sorsá t, mié rt ne tehetné ugyanezt ez
a lá ny?

133
Sansz ö rö mtelenü l felnevetett.
–  Isabelle já rni is alig tud.
A dı́va nehé z mozdulattal ü lt le. Mindenki nyomott hangulatú nak,
legyő zö ttnek tű nt. Senki sem szó lalt meg.
Né ma csend volt egé szen addig, mı́g a bű vé sznő a teraszra nyı́ló
ü vegajtó n á t belé pett az é jszaká bó l. Lovagló csizma volt rajta, nadrá g,
szorosan a testé hez simuló zakó , mind fekete. Ajka rú zsos. Arca
kipirult. Egyik kezé ben sö té t virá g.
–  Beletelt egy kis idő be, de megtalá ltam az é jszakai orchideá t, amit
ké rté l. A Bátorság tintá hoz.
Sansz a fejé t ingatta.
–  Má r nem lesz rá szü ksé gem. A tintá im hatá stalanok.
A bű vé sz Sanszró l a tö bbiekre né zett.
–  Mi tö rté nt? Valaki meghalt? Mié rt ü ltö k itt, mint gombá k az
avarban? – Komoran né zett rá juk. – Itt valami bűzlik. Megadá sszag
van. Kudarcbű z. Es rothadá s. – Osszeszű kü lt a szeme. – Az ő sö reg
hö lgy. Itt já rt, ugye? Ki engedte be?
A szaká cs fé lé nken felemelte kezé t.
–  Soha, de soha tö bbé ne tedd ezt! – korholta a bű vé sz, azzal
kinyitotta a teraszra nyı́ló tö bbi ajtó t. – Az a nő szemé ly olyan, mint a
ké nes gá zokat oká dó vulká ni fumarolá k. Rossz levegő , ré gi lyukbó l.
Megmé rgezett benneteket. Elhitette veletek, hogy el kell fogadnotok
mindent pont olyannak, amilyen, é s ne harcoljatok azé rt, hogy valami
vá ltozzon.
Letolta a sü temé nyeket az ezü sttá lcá ró l, kigombolta Sansz ingnyaká t,
é s a tá lcá val kezdte legyezni a má rkit. Aztá n a szaká cshoz lé pett, é s
megpaskolta az arcá t.
–  Elé g legyen ebbő l! Ha a tinta nem haté kony, akkor majd talá lunk
valami má st, ami az.
Szellő fú jt á t a nyitott ajtó kon, felfrissı́tette a helyisé g levegő jé t. Sansz
pislogott. A kö vetkező pillanatban ú gy né zett kö rü l, mintha mé ly
á lombó l é bredne. Egy kicsit visszaté rt belé a lé lek.
–  Volt valami a té rké pen. Valami… – gondolkodott.

134
A szaká cs csettintett az ujjaival. – Valami, ami nyugtalanı́totta az
ő sö reg hö lgyet! En is é szrevettem. Ha neki nem jó , akkor nekü nk
nagyon jó .
Sansz egy szempillantá s alatt az asztalhoz ugrott, szorosan a
nyomá ban a szaká ccsal. Ujra felvette a szemü veget, é s vé gighú zta az
ujjá t Isabelle é letú tvonalá n; kereste azt a pontot, ami felzaklathatta a
Pá rká t.
Atsiklott azon a napon, amikor Isabelle levá gta a sajá t lá bujjait,
amikor Ella elment, odá ig jutott, amikor Volkmar brutá lis jelenetei
kezdő dnek, é s azon tú lra is, egé szen a vé gé ig, aztá n vissza, é s ú jra
megvizsgá lt mindent, de semmi olyat nem vett é szre, amit nem lá tott
korá bban. Szemü veggel sem tudott olyan tisztá n lá tni, mint a Pá rká k.
Am ekkor meglá tott valamit.
Halvá nyan lá tszott. De ott volt. Egy kité rő . Uj vonal.
–  Ez az! – kiá ltotta, é s ö sszecsapta a kezé t.
–  Mi az? Beszé lj! Mondd má r! – sü rgette a szaká cs.
Sansz levette az okulá ré já t, é s á tadta a szaká csnak. A szaká cs a
szemé re illesztette, a té rké pet tanulmá nyozta, é s vigyorgott.
–  Nahá t! – kiá ltott fel. – Nem csoda, hogy az ő sö reg hö lgy arca ú gy
né zett ki, mint egy csö bö r ö sszefutott tej. Az a kité rő …
–  Nem Sors mű ve. Es nem is Volkmaré … hanem az ö vé . Isabelle
akarata. Az ő cselekedetei ı́rjá k á t az é letö své nyé t – fejezte be Sansz.
A tekintete csillogott az ö rö mtő l. – Igazam volt. Isabelle vá ltozhat. Es
vá ltozni is fog. Meg fogjuk nyerni ezt a já té kot! Legyő zzü k a Pá rká kat!
–  Nyugalom, azé rt vegyé l vissza! Ez csak a legeleje. Ne bı́zd el
magadat! – igyelmeztette a szaká cs.
–  Ez tö bb mint kezdet – é rvelt az igaza mellett Sansz. – Lá ttad, hova
vezetett?
A szaká cs megint a té rké pre né zett.
–  Ugy né z ki, mint egy fa… egy ö reg há rs… – Levette az okulá ré t. – A
ké nkö ves pokolba is! – ká romkodott, azzal visszafordult Sansz felé . –
Tudod, ki ez?
–  Tanaquill – felelte Sansz.

135
–  A tü ndé rkirá lynő ? – ké rdezte a bű vé sz a ké t fé r ihez lé pve. – Sansz,
a tü ndé rkirá lynő … Tanaquill…
–  Nagyon, nagyon erő s. Nagy hatalmú – vá gott a szavá ba Sansz.
–  Ami azt illeti, é n arra gondoltam, hogy vé rengző termé szetű –
mondta a bű vé sz.
–  Isabelle idé zte meg? – tette fel a ké rdé st a szaká cs, hangosan
gondolkodva. – Mi cé lbó l?
–  Nem hiszem, hogy teá zni invitá lta volna – jegyezte meg a bű vé sz, é s
megborzongott.
–  Nem lá tom jó l. Ez az okulá ré nem elé g erő s, de szerintem Isabelle
ké rte a segı́tsé gé t – vé lekedett Sansz. Vé gighú zta a kezé t a
hajfonatain, aztá n a szaká csra mutatott. – Szü ksé gem van valami
ajá ndé kra. Nem mehetek ü res ké zzel. Van nyú l a kamrá ban?
–  Az utolsó t felhaszná ltam a mai vacsorá hoz. Abbó l volt a ragu. De
fá cá njaim vannak – felelte a szaká cs, azzal elindult a konyha felé .
–  Elviszem ő ket – mondta Sansz.
–  Most akarod meglá togatni Tanaquillt? – ké rdezte a bű vé sz. –
Mindjá rt é jfé l!
–  Nincs má s vá lasztá som – felelte Sansz. – Sors is lá tta ezt a kité rő t.
Mikö zben mi itt diskurá lunk, ő a tü ndé rkirá lynő re vadá szik. Ebben
egé szen biztos vagyok. Nekem kell elő bb megtalá lnom.
Azzal a szaká cs utá n futott.
A tudó s arcá ra aggodalom metszett mé ly rá ncokat. Ké zbe vette,
tisztogatta a ró zsaszı́n ü vegű okulá ré t, é s felsó hajtott.
–  Elve falja fel.
A bű vé sz csak bá mult Sansz má rki utá n, hasonló aggodalommal.
–  Igazad van – mondta, azzal a csı́pő jé re paskolt, hogy ott van-e a
tő re, é s hozzá tette: – Vele megyek.
  
  

136
 –  HARMINCKILENC  –
  
  
A tü ndé rkirá lynő a Vad Vadon kö zepé n, egy tisztá son á llt, kinyú jtott
karjá n hatalmas, sá rgaszemű bagoly pislogott.
Jó val elmú lt é jfé l, de a sö té tsé g csak kiemelte é lé nk lé nyé t.
Vö rö sesbarna haja fonatokban volt feltekerve. A fejé t agancsdiadé m
dı́szı́tette. Ruhá ja fé nylett, mint a cselle pikkelyes bő re, szü rke
tollkö pö nyegé t a nyakszé len ké t nagy, szivá rvá nyszı́nben irizá ló
bogá r tartotta ö ssze, erő s csá pjaikkal egymá sba kapaszkodtak.
Sansz ú gy talá lt rá , hogy a vará zslatá t kö vette. Tanaquill nyomokat
hagyott maga utá n, az erdő talajá n csillá mló ezü stö s cseppeket,
amelyeknek fé nye lassan halvá nyodott é s hunyt ki. A bű vé sznő vel egy
kisebb nyı́rfaligetbő l igyelté k, ahogy Tanaquill lassan simogatja a
baglyot, é s a fü lé be suttog; nem is vett tudomá st az é les, ı́ves cső rrő l,
ami csontokat ké pes tö rni, szı́veket kité pni, sem a gereznanyú zó
hegyes karmokró l.
–  Ké szen á llsz? – ké rdezte Sansz sú gva. A bű vé sznő bó lintott, majd
egyszerre kilé ptek a tisztá sra.
–  Hatalmas Tanaquill! – szó lı́totta meg Sansz. – Keresé sem vé gre
eredmé nnyel já rt. Ragyogó jelenlé tedben lenni nagy ö rö m.
Tanaquill felnevetett. A halott leveleket kavaró ő szi szé l volt a hangja.
–  Má r jó fé ló rá ja a jelenlé temben vagytok, a nyı́rfá k kö zö tt
rejtő ztetek. Ereztem a szagotokat. Es a fá cá njaitok szagá t is.
Sansz kö zelebb lé pett a tü ndé rkirá lynő hö z. A bű vé sz szorosan a
nyomá ban ment.
–  Ké rlek, fogadd ezeket a fá cá nokat, felsé g! Irá ntad való
nagyrabecsü lé sem apró ajá ndé kai – mondta, azzal meghajolt, é s
elő renyú jtotta a madarakat.
Tanaquill visszautası́totta az ajá ndé kot.

137
–  Hagyjá tok itt a keselyű knek! Azok szeretik a dö gö t. En az é lő
pré dá t kedvelem. Aminek ver a szı́ve, lü ktet a vé re.
A kezé t Sansz mellkasá ra szorı́totta. Kö zelebb hajolt a nyaká hoz, é s
megszagolta. Aztá n megnyalta a szá já t. Sansz olyan megbű vö lten
né zett a tü ndé rkirá lynő csá bı́tó zö ld szemé be, ahogy az egé r bá mulja
a kı́gyó t. Tú l kö zel engedte magá hoz.
A bű vé sznő mentette meg. Elhú zta Sanszot, elé á llt, kezé vel a tő r
markolatá n. Tanaquill ú gy vicsorgott, mint egy ró ka, aki é ppen
elvesztett egy szé p kö vé r pré dá t.
–  Mié rt jö tté l? Mit akarsz tő lem? – ké rdezte Tanaquill.
–  A segı́tsé gedet ké rem. Meg akarok menteni egy lá nyt. A neve
Isabelle. Ismered. Ná lam van az é letté rké pe. Amit a Pá rká k rajzoltak
neki. Azt mutatja, hogy beszé lté l vele.
–  Es hogyan sikerü lt megszerezned azt a té rké pet? – tette fel a
ké rdé st Tanaquill. – A Pá rká k fé ltve ő rzik a munká jukat.
Sansz elmondta. Amikor a tö rté net vé gé re é rt, Tanaquill undorral
horkant fel.
–  Nem é rdekelnek az ostoba fogadá saitok – mondta, azzal elsé tá lt. –
Nem szolgá llak sem té ged, sem a Pá rká kat. Csak a szı́vet.
Sansz ké tsé gbeesetten lé pett a tü ndé rkirá lynő utá n. Nem hagyhatta,
hogy csak ú gy elmenjen.
Biztos volt abban, hogy valami fontos tö rté nt Tanaquill é s Isabelle
kö zö tt. Valami, amit felhaszná lhatott ahhoz, hogy segı́tsen a lá nynak.
–  Volkmar napró l napra kö zelebb é r Saint-Michelhez – mondta
Sansz.
–  Na é s? Mi van akkor? – legyintett Tanaquill.
–  Az, hogy Volkmar á tı́rta Isabelle sorsá t. Vé rrel. De Isabelle
megvá ltoztathatja ezt. Ha ő maga meg tud vá ltozni.
Tanaquill neveté se harsogott a Vad Vadonban.
–  Az a nagyon ö nző , megkeseredett lá ny? Szerinted tú ljá rhat egy
hadú r eszé n? Legyő zhet egy rettenthetetlen hadvezé rt?
–  Nem csak a vá rosró l é s a benne é lő halandó kró l van szó , nem csak
ő k pusztulnak el. Volkmar feldú l é s felé get mindent. A Vad Vadon é s
lakó i… ő k sem é lik tú l.

138
Tanaquill megá llt. Megfordult. Vad arcá n szomorú sá g é s dü h
viaskodott. Sansz lá tta rajta a gyö trő dő aggodalmat. Es ezt az
elő nyé re haszná lta ki.
–  Ké rlek. Kö nyö rgö k! Mit mondott neked Isabelle?
–  A segı́tsé gemet ké rte. Szép akar lenni – felelte Tanaquill, szinte
kö pve a szó t.
–  Es teljesı́tetted a kı́vá nsá gá t?
–  Azt mondtam, hogy segı́teni fogok neki – felelte Tanaquill ú gy, hogy
Sansz valahogy ú gy é rezte, a tü ndé rkirá lynő ki akar té rni a ké rdé se
elő l.
Tanaquill azonban folytatta:
–  Azt is mondtam neki, hogy azzal é rdemelheti ki a segı́tsé gemet, ha
megtalá lja a szı́ve elvesztett darabjait.
–  A darabjait… Milyen darabokat?
–  Mié rt mondaná m el neked? Hogy megtalá ld ezeket, é s egyenesen
az ö lé be ejtsd?
–  Azé rt, hogy esé lyt adhassak neki. Csak ennyit ké rek. Esé lyt a
jó vá té telre. A hibá k kijavı́tá sá ra.
Tanaquill gú nyosan mosolygott.
–  Jó vá té telre? A lá ny hibá it kellene jó vá tenni? Vagy a tieidet?
Szavai é rzé kenyen é rintetté k Sanszot. Osszerezzent, de a tekintete
nem rebbent. Mosolya má r nem elbű vö lő arany mosoly volt, hanem a
sebezhető sé g, a leplezetlensé g mosolya.
–  Ha szerencsé m van, mind a kettő nk hibá it sikerü l jó vá tenni.
Tanaquill á llta a tekinteté t. Atható n né zte, csak né zte. Aztá n
megszó lalt:
–  Nero, egy ló . Felix, egy iú . Ella, egy mostohanő vé r.
Amint ezek a szavak elhagytá k a tü ndé rkirá lynő ajká t, Sansz a
bű vé szre pillantott. A bű vé sznő bó lintott, é s a kö vetkező pillanatban
eltű nt az erdő sű rű jé ben.
–  Kö szö nö m, felsé g! – há lá lkodott Sansz. Megfogta a tü ndé rkirá lynő
hideg, sá padt kezé t, az ajká hoz emelte, é s megcsó kolta.
Tanaquill felmordult, de a hangjá ban nem igazá n volt fenyegeté s.

139
–  Ami ezutá n tö rté nik, az a lá nytó l fü gg. Nem tő led. Nem a Pá rká tó l –
igyelmeztette, ahogy Sansz elengedte.
Mintha vé gszó ra tö rté nne, ebben a pillanatban a Pá rka lé pett ki a
tisztá sra.
–  O, Tanaquill! Udv e szé p holdfé nyes é jszaká n! – kö szö ntö tte.
Onelé gü lt mosollyal né zett Sanszra. – Levegő zik egyet, má rki? Kicsit
pá llott a kú ria levegő je?
Sansz gyomra dió nyira rá ndult. Vajon a Párka mennyit hallott a
beszélgetésünkből? Nyugtalanul toporgott.
Sors karjá n kis kosá r volt, a vá llá n holló .
–  Talá n má r gombá kra is vadá szik az erdő ben? – ké rdezte a má rki.
–  Tudom, mié rt jö tté l – szó lt a tü ndé rkirá lynő , a Pá rka ké rdé sé t
igyelembe sem vé ve. Sansz felé biccentett. – De attó l tartok, az
ellenfeled megelő zö tt.
A Pá rka mosolya megkeseredett. Sansz ekkor megkö nnyebbü lten
só hajtott fel. Talá n mé gsem hallotta, mit beszé ltek.
–  Hagyd bé ké n a lá nyt, Tanaquill! Ez nem a te harcod, é s az a lá ny
nem mé ltó az irá nta tett erő feszı́té seidre. Maradj az erdő ben!
Vadá ssz vadra!
A tü ndé rkirá lynő hirtelen felé toppant. Vicsorgott a haragtó l. A Pá rka
há trahő kö lt. Holló ja ká rogott.
–  Ne akard megmondani nekem, mit tegyek é s mit ne, szipirtyó ! Egy
emberi szı́v szó lı́tott, é s engem nem kö nnyen lehet elté rı́teni a
szá ndé komtó l, engem nem lehet visszafogni – mondta hevesen
Tanaquill. – Eppen ú gy nem tudsz visszatartani engem, ahogy a
hurriká nt sem lehet megá llı́tani. Oregebb vagyok ná lad. Oregebb
vagyok Sansz má rkiná l is. Oregebb vagyok, mint maga az idő .
Legyintett.
Eles, magas vijjaná s hallatszott, é s valami villant a levegő ben. A holló
nem vette é szre a sá rga szemű vadá szt. A bagoly leté pte a madarat
Sors vá llá ró l, é s a fö ldre vitte. Aztá n kiterjesztette szá rnyait a pré dá ja
fö lö tt, é s a Pá rká ra rikoltott; dacosan né zett rá , vá rta, hogy
megpró bá lja elvenni tő le a holló t.

140
A Pá rka nem pró bá lta meg. Mozdulatlanul á llt, a teste megfeszü lt. A
tekintete visszareppent a tü ndé rkirá lynő re, szá mı́tó an ké mlelte
Tanaquillt. Ahogy az oroszlá n mé regeti az ellenfelé t, akit meg akar
tá madni, de nem biztos abban, hogy le tudja győ zni.
Tanaquill meglá tta a szá ndé ká t.
–  En a helyedben nem tenné m. Nem emlé kszel, ki vagyok? En vagyok
a szı́v első é s utolsó dobbaná sa. En vagyok az ú jszü lö tt bá rá ny é s a
farkas, ami elharapja a torká t. En vagyok a vé r szava, ő sö reg asszony.
– Egy pillantá st vetett az é leté ért kü zdő holló ra, é s elmosolyodott. –
Ennyit a skatulyá idró l.
Es má r ott sem volt. Eltű nt a sö té tsé gben. Vele együ tt a bagoly is. A
holló pedig má r egy lá ny volt, ott ü lt a fö ldö n, a mellkasa hullá mzott,
é s remegő ujjakkal tapogatta a nyaká n a mé ly sebeket.
–  Allj fel, Losca! – parancsolta a Pá rka. – Menj a szobá mba! Ott vá rj
meg!
Losca felá llt. Bizonytalan lé ptekkel hagyta el a tisztá st.
–  Az a bagoly megö lhette volna szegé ny lá nyt. Mié rt nem csomagol
ö ssze é s utazik el innen, mielő tt valakinek baja esik? – jegyezte meg
Sansz ká rö rvendő tekintettel. – Vegyü k ú gy, hogy má r meg is nyertem
ezt a fogadá st!
A Pá rka jeges pillantá ssal né zett rá .
–  Menjen vissza a kú ria ké nyelmé be, má rki! Pihenjen! Szü ksé ge lesz
az erejé re. Ha jó l tudom, meg kell talá lnia egy lovat, egy iú t é s egy
mostohanő vé rt. Igaz?
Azzal elindult.
Sansz dü hö sen ká romkodott. Az ő sö reg hö lgy mé gis meghallotta,
amit Tanaquill mondott neki.
A Pá rka a tisztá s szé lé n megtorpant, visszafordult, é s mé telyes
mosollyal hozzá tette:
–  Hacsak nem é n talá lom meg ő ket elő bb.
  
  

141
 –  NEGYVEN  –
  
  
Tavi a konyhaajtó ná l á llt, egy tá l frissen szedett szilva volt a kezé ben.
Fehé r kö té nye é s ké k ruhá já nak szoknyafodra lengett a reggeli
szé lben. Ké tkedő tekintettel né zte a nagy kosá r tartalmá t, amit
Isabelle a kordé saroglyá já ra tett.
–  Mi van akkor, ha az á rvá knak nem kell a tojá s? – ké rdezte.
–  Dehogynem kell nekik – mondta Isabelle, megigazı́tva Martin
há mjá n a csatot. – Az á rvá k nem dú ská lnak a jó ban. Orö mmel
fogadjá k majd.
Tavi ö sszevonta a szemö ldö ké t.
–  Egyá ltalá n tudod, merre van az á rvahá z?
Isabelle bosszú s pillantá st vetett Tavira. Nem vá laszolt.
–  Ná lad van a kardod?
–  Nincs rá szü ksé gem – felelte Isabelle.
Az igazsá g az volt, hogy má r nem volt meg a kard. Ké t napja
haszná lta legutó bb, amikor a katonaszö kevé nyt elkergette, é s ma
reggel, amikor felkelt, azt lá tta, hogy visszavá ltozott á llkapocscsonttá .
Mintha megé rezte volna, hogy a veszé ly elmú lt. Visszatette a zsebé be
Tanaquill tö bbi ajá ndé ka mellé .
–  Es mi az oka, hogy nekik adod a tojá st, amire nekü nk is nagy
szü ksé gü nk lenne? – forszı́rozta tová bb Tavi.
–  Azé rt, mert szé p dolog. Jó cselekedet.
–  Mé g mindig a szı́ved darabjait akarod megtalá lni?
–  Igen – felelte Isabelle, azzal felmá szott a kordé ra, é s felü lt a bakra.
–  Rá jö tté l má r, mik azok?
Isabelle bó lintott. Folyton ezen gondolkodott.
–  Jó sá g, kedvessé g, jó té konysá g – felelte magabiztosan. – Ma a
jó té konysá gon dolgozom.

142
Tanaquill azt mondta, hogy Ellának nem kellett a szíve elveszett
darabjait keresnie, mert soha nem is vesztette el – gondolta Isabelle
é jjel az á gyban fekve. Ella mindig jó volt, kedves és jótékony. Tanaquill
talán azt akarja, hogy én is olyan legyek.
–  Izzy, komolyan mondtam, hogy ne lovagolj tö bbé . Ló ra ü lté l?
Isabelle é ppen elő rehajolt, Martin gyeplő jé t vette ké zbe. A nő vé ré re
né zett.
–  Azt hiszed, ez az egé sz azé rt van, mert beü tö ttem a fejemet?
–  Szerintem ez az egé sz nagyon furcsa – felelte Tavi, azzal elindult a
szilvá val a konyha felé .
Isabelle né zte.
–  Nem ment el az eszem. Meglá tod, minden kö nnyebb lesz… –
jegyezte meg halkan. – A szé p lá nyoknak mindig minden kö nnyebb.
Az emberek tartjá k az ajtó t, hogy a szé p lá nyok á tlé phessé k a
kü szö bö t. A gyerekek virá got szednek nekik. A hentesek ingyen
szalá miszeleteket nyú jtanak, csak azé rt, mert jó né zni, ahogy a szé p
lá nyok megkó stoljá k.
Azzal megrá ntotta Martin gyeplő jé t, é s elindult.
  
  

143
 –  NEGYVENEGY  –
  
  
Isabelle gond né lkü l eljutott a vá rosba, megtalá lta az á rvahá zat is: a
templom mö gö tti siká torban volt.
Apá cá k mű kö dtetté k, a gyerekek a kolostorukban laktak. Vaskerı́té s
zá rta el az é pü letet, de a kapu nem volt bezá rva. Isabelle kinyitotta,
é s besé tá lt, kezé ben a tojá soskosá rral.
Durva szö vé sű szü rke vá szonruhá ba ö ltö ztetett gyerekek já tszottak a
fü ves udvaron. Kedves arcú iú ment oda Isabelle-hez. Né há ny bará tja
kö vette.
–  Tessé k, kis iú ! Tojá st hoztam nektek.
A iú né há ny té tova lé pé st tett felé .
–  Henri vagyok – mondta a iú , é s alaposan megné zte. – Te pedig
Isabelle.
–  Hogyan talá ltad ki? – ké rdezte Isabelle, é s mosolyogva leté rdelt.
–  Nem kellett kitalá lnom. Bernadette nő vé r rá d mutatott, amikor a
piacra vitt minket. Azt mondta, soha, de soha ne legyü nk olyanok,
mint te. Te vagy a kirá lyné egyik rú t mostohatestvé re. Aljas vagy é s
gonosz.
Isabelle mosolya lehervadt. A iú mö gö tt á lló gyerekek kö zü l ké t lá ny
lé pett elő , é s é nekelni kezdtek.
  

Mostohanővér, mostoha!

Ocsmány, mint a vén ragya!

Itass vele terpentint!

Tökindára akaszd mind!

144
  
Isabelle-nek megdö bbenni sem volt ideje. A kö vetkező pillanatban a
gyerekek megfogtá k egymá s kezé t, kö rbetá ncoltá k, mint valami
ö rdö gsereglet, é s együ tt é nekeltek:
  

Mostohanővér, mostoha!

Az ördög megcsókolta!

Etess vele szilvamagot!

Üssed, vágjad, ahol bírod!

  
Amikor a dal vé get é rt, elengedté k egymá s kezé t, é s kuncogva
há trá ltak.
Isabelle ú gy dö ntö tt, inká bb elmegy, mielő tt eszü kbe jutna ú jabb dalt
é nekelni.
–  Tessé k, fogd! – mondta, a kosarat Henry felé nyú jtva. – Finom, friss
tojá s.
–  Nem kell. Tő led nem – felelte Henri.
Isabelle é rezte, hogy a dü h fel akar tö rni benne, de sikerü lt
visszafognia.
–  Itt hagyom a kosarat. Talá n valamelyikő tö k beviszi.
Henri mogorvá n vá llat vont. A kosá rnyi tojá sra né zett, aztá n a
bará tjá hoz fordult.
–  Tedd meg, Sé bastien!
–  Te tedd meg, Henri! – felelte Sé bastien.
Henri ekkor egy kislá nyhoz fordult.
–  Emilie, akkor te!
Isabelle feladta. Vitatkozzanak né lkü le arró l, hogy ki vigye be a
kosarat.
A gyerekek azonban nem ezen vitatkoztak.

145
Isabelle alig tett né há ny lé pé st, amikor hirtelen megdö bbentő en é les
fá jdalmat é rzett a há tá n, a lapocká i kö zö tt. Az ü té s erejé tő l
elő rebotlott. Sikerü lt visszanyernie az egyensú lyá t, é s há trafordult.
A gyerekek kinevetté k. Isabelle há tranyú lt, é s megtapogatta a
ruhá já t. A tenyeré re sá rga nyá lka tapadt.
–  Melyikő tö k dobta a tojá st? – ké rdezte szigorú an.
Egyik gyerek sem vá laszolt, de Henri kö zben ó vatos lé ptekkel a
kosá rhoz ment, é s mielő tt Isabelle megá llı́thatta volna, ú jabb tojá st
dobott el, egyenesen Isabelle fejé re. Tö ké letesen cé lzott. Pontosan a
ké t szeme kö zö tt talá lta el.
Isabelle alig kapott levegő t a dö bbenettő l.
–  Nahá t… te… te… te kis szö rnyeteg! – kiá ltotta. Tojá slé folyt le az
arcá n.
A tö bbieknek csak ez kellett. A kosá r kö ré gyű ltek, tojá sokat vettek ki,
é s teljes erő bő l dobá lni kezdté k vele Isabelle-t.
Isabelle jobban tette volna, ha kifut az udvarbó l, egyenesen a
kordé já hoz. De Isabelle nem szokott meghá trá lni. A kosá rhoz ugrott,
felkapott egy tojá st, é s megcé lozta vele Henrit. Nem ment neki olyan
jó l, mint a iú nak, mert mé g pislognia kellett a szemé be folyó tojá stó l.
Nem Henrit talá lta el, hanem a mö gö tte á lló Sé bastian feje kö zepé t. A
gyerek megbotlott, elesett a fü vö n é s ü vö lteni kezdett.
Isabelle egy má sik tojá ssal vá llon dobta Henrit. Ahogyan a
harmadikat vette ki a kosá rbó l, há rom má sik talá lta arcon.
Eldobta a kezé bő l a tojá st, csak hogy megszabaduljon tő le é s
megtö rö lhesse a szemé t. Bá r nem lá tta, hova esett, hangos, nyá lká s
cuppaná st hallott.
–  Szentsé ges Isten az é gben! Mi a fene folyik itt? – szó lt egy é les hang.
Isabelle pislogott, majd amennyire tudta, kinyitotta a szemé t, é s azt
lá tta, hogy a tojá s nem egy gyereket talá lt el, hanem egy tiszta
fehé rbe ö ltö zö tt idő s nő t, akinek a nyaká ban ró zsafü zé r ló gott.
Isabelle ré mü lten né zte, ahogy a tojá shé j lecsú szik a makulá tlan
fehé r ö ltö zeten, é s a fö ldre hull. Tojá ssá rgá ja csorgott a lá bujjá ra. Az
idő s nő ö ltö zé ké nek szennyé t né zte. Aztá n kö rü lpillantott: lá tta, hogy

146
Henri a vá llá t dö rzsö lgeti, Emilie szomorú an zokogva bá mulja foltos
kö té nyruhá já t, a kis Sé bastien pedig a fű ben fekszik é s nyö szö rö g:
–  Isabelle, a rú t mostohahú g… megtá madott minket!
Az idő s nő Isabelle-re né zett. Rá ncos arcá ban mé lyen ü lő szeme
lá ngolt a haragtó l, az orrcimpá i remegtek.
–  O, jaj! – só hajtott Isabelle, kezé t az arcá hoz szorı́tva. – Nem ı́gy volt.
Claire nő vé r á llt vele szemben, a kolostor priorisszá ja, az idő s,
tiszteletre mé ltó fő nö kasszony. Es nagyon, nagyon dü hö s volt.
  
  

147
 –  NEGYVENKETTO  –
  
  
A vasajtó hangosan, csengve-bongva csapó dott be mö gö tte.
Megszé gyenü lten né zett vissza a vasrudak kö zö tt.
–  Nagyon sajná lom – szó lt a rá cson tú lra szomorú an.
–  Soha, de soha ebben az é letben ne lá ssalak az á rvahá zunk
kö zelé ben tö bbé ! – sivı́totta Bernadette nő vé r, odabentrő l rá zva az
ujjá t Isabelle felé . – A tisztelendő priorissza ö tvené ves né masá gi
fogadalma tö rt meg… Otven é v hallgatá s! Megtö rt. Semmivé lett.
Miattad!
Az apá ca sarkon fordult, magá ra hagyta Isabelle-t. Isabelle nem tudta
abbahagyni a sı́rá st; zokogva botorká lt vissza a kordé hoz, é s
felmá szott a bakra. Martin há trané zett a vá lla fö lö tt.
–  Ne is ké rdezd! – szó lt a lová nak Isabelle.
Mielő bb haza akart jutni, de annyira gyö tö rte a lelkiismeret-furdalá s
azé rt, amit tett, hogy elő rehajolt, fejé t a kezé be temette, é s felnyö gö tt.
Gondolatban maga elé idé zte azt a szö rnyű má sodpercet, amikor
eltalá lta a tojá ssal a tisztelendő anyá t.
–  Szégyelld magad! – kiabá lt rá az idő s nő . – Tojá ssal dobá lni
gyerekeket?! Megrı́katni szegé ny árvákat?! Aldott é telt pazarolni,
mikö zben dú l a há ború ?! Soha é letemben nem tapasztaltam ilyen
é gbekiá ltó an megá talkodott viselkedé st. Nem akartam elhinni, amit
hallottam, mert az é n fü leim zá rva vannak a pletyká k elő tt, de te,
Isabelle de la Paumé , pontosan olyan szö rnyű vagy, amilyennek
mindenki elmond!
Mikö zben Isabelle-re kiabá lt, ké t apá ca jö tt ki utá na az udvarra, é s
lé lekszakadva mutogattak neki. Egyikü k remegő ujjá t az ajká hoz
emelte. A má siknak akkorá ra nyı́lt a szeme, mint egy csé szealj, a fejé t
ingatta é s megszó lalt:

148
–  Tisztelendő anya! A fogadalom!
Já mborsá gá t é s Isten irá nti elkö telezettsé gé t Claire nő vé r azzal
kı́vá nta bizonyı́tani, hogy ö t é vtizeddel ezelő tt ü nnepé lyesen
né masá gi fogadalmat tett. Emberfeletti erő feszı́té sekkel tartotta meg
az eskü jé t, é s azó ta soha egy szó t sem mondott ki, a tö bbi apá cá val
csak ı́rá sban é rintkezett. Amikor rá dö bbent, mit tett, az idő s nő a
szá já hoz kapta a kezé t, é s ott helyben elalé lt.
–  O… O, Istenem! Azt hiszem, meghalt! – kiá ltott fel Bernadette nő vé r.
Amint ezt meghallottá k a gyerekek, kivé tel né lkü l mindegyikü k sı́rva
fakadt. A gyereksı́rá sra mé g vagy tucatnyi apá ca szaladt ki.
Egyikü knek volt annyi lé lekjelenlé te, hogy felü ltesse Claire nő vé rt, é s
a csukló já t dö rzsö lgesse. Az idő s hö lgy rö gtö n magá hoz té rt.
Bernadette nő vé r ekkor kı́sé rte ki Isabelle-t.
–  O, Martin! – só hajtott Isabelle, é s felegyenesedett. – Tojá ssal
dobá ltam gyerekeket. Tı́zé veseket. Nyolcé veseket. Azt hiszem, az
egyik csak ö t lehetett.
A zsebé be nyú lt, megtapogatta az á llkapocscsontot, a dió hé jat é s a
magtokot. Mé g megvoltak, de inká bb á toknak, mint ajá ndé knak
é rezte ő ket. Azzal, hogy tojá ssal dobá lt gyerekeket, biztosan nem
nyeri el a tü ndé rkirá lynő segı́tő jó szá ndé ká t. Erő sen remé lte, hogy
Tanaquill nem fogja megtudni ezt.
Isabelle a lehető leggyorsabban hazament. Szerencsé re az ú ton
senkivel sem talá lkozott. Amint beé rt az istá lló ba, kifogta a kordé elő l
Martint, lecsutakolta, é s kiengedte legelni. Aztá n vizet hú zott a
kú tbó l, é s a vı́zsugá r alá tartotta a fejé t, hogy lemossa a tojá st.
Pá r perc mú lva belé pett a konyhá ba. Csuromvı́z volt a haja, arca
vö rö s a hidegtő l, ruhá ja csupa kosz.
Tavi é ppen egy nagy lá bos szilvalekvá rt fő zö tt. Szemö ldö ke
felszaladt, amikor meglá tta a nő vé ré t.
–  Ugy tű nik, a jó té konykodá s nem a tervek szerint sikerü lt – jegyezte
meg.
Isabelle felemelte a kezé t.
–  Ne…
–  Hol van a kosarunk? Megfő zté k?

149
–  Csak…
–  Most kereshetek valahol egy má sikat…
–  Hagyd abba! – kiá ltotta Isabelle, é s befogta a fü lé t. Felrohant a
konyhá bó l ruhá t vá ltani.
Megkö nnyebbü lé s volt kilé pni a ruhá já bó l, ami a sok tojá stó l olyan
merev lett, mint a habcsó k. Mosdó tá ljá ba vizet ö ntö tt a kancsó bó l,
megnedvesı́tett egy mosdó kendő t, é s letö rö lte a nyaká ró l a tojá s
maradé ká t. Pá r perccel ké ső bb má r a folyosó n á llt, é s a tiszta ruhá já t
gombolta magá n. Eppen a lé pcső felé indult, amikor a há ta mö gö tt
megszó lalt egy hang:
–  Hol voltá l, Isabelle?
Isabelle szı́ve elszorult. Most ne, Maman! – gondolta. Mé g Martinnal is
volt feladat é s rengeteg má s há z kö rü li munka vá rt rá . Nem volt ideje
arra, hogy meggyő zze az anyjá t, nem lesz bá l, nem lesz vacsora, sem
kerti mulatsá g, amire ké szü lniü k ké ne.
Tavi é ppen akkor ment fel a lé pcső n egy tá lcá val; teá t vitt fel az
anyjuknak.
–  Sé tá lni volt – mondta, azzal karon fogta Mamant, é s visszafordı́totta
a szobá já ba.
–  Igazá n, Octavia? – ké rdezte Maman lelkesen, a szı́vé hez kapva. –
Kivel? Egy lovaggal? Egy vikomttal?
–  Nem. Tojá stó i Egrecı́r hercegé vel! – felelte Tavi é s há trakacsintott
Isabelle-re.
Isabelle arca grimaszba rá ndult, de há lá s volt Tavinak, amié rt elvonta
Maman igyelmé t. Igy le tudott osonni a lé pcső n, ki a há zbó l, é s nem
kellett tová bbi ké rdé sekre vá laszolnia.
Martint ki kellett vezetnie a legelő re. Visszament az istá lló ba,
leakasztotta a kö tő fé ké t, é s odasé tá lt a ló hoz.
–  Há t, Martin, é n tiszta vagyok. Te le vagy csutakolva. Ez is valami.
Lehet, hogy a nap tö bbi ré szé t bé ké ben é s nyugalomban tö lthetjü k –
mondta, é s ké nyszeredett, fanyar mosollyal né zett rá . – A reggeli
katasztró fa utá n ugyan mi rossz jö hetne mé g?
A ló az istá lló elő tt á llt egy magas nyı́rfa alatt, a fejé t leszegve. Ahogy
Isabelle odament hozzá , é szrevette, hogy a ló valamit né z a fű ben.

150
Szagolgatta, a patá já val kapargatta.
–  Mit talá ltá l, ö reg iú ? Kamillá t?
Tudta, hogy Martin nagyon szereti az istá lló kö rnyé ké n nö vő apró
sá rga-fehé r virá gokat, de ahogy a ló felemelte a fejé t, Isabelle lá tta,
hogy nem kamillavirá g ragadta meg a igyelmé t.
Martin szá já bó l egy felbecsü lhetetlen é rté kű gyö ngynyaké k ló gott.
  
  

151
 –  NEGYVENHAROM  –
  
  
Isabelle é s Martin kö nnyű vá gtá ban haladt a Rigolade kú ria fá kkal
szegé lyezett kanyargó bekö tő ú tjá n.
Miutá n sikerü lt ú rrá lennie dö bbeneté n, hogy a ló é rté kes
gyö ngyö ket akart lenyelni, Isabelle kivette a nyaké ket Martin
szá já bó l, letö rö lte ró la a nyá lat, é s a zsebé be tette. A nyaké k a má rkié
vagy az egyik bará tjá é volt. Ebben egé szen biztos volt. Nelson
nyaká ban lá tta, amikor a majom meglő tte a tyú ktolvajt.
Akárkié, most biztosan nagyon aggódik – gondolta Isabelle. Mindegyik
gyö ngy akkora volt, mint egy szem tö rö kmogyoró .
Isabelle az ú t vé gé hez kö zeledve az istá lló t kereste; ú gy gondolta,
á tadhatja Martint egy lová sznak, é s aztá n bejelentetheti magá t a
má rkiná l. Az ú t azonban egyenesen a kasté lyhoz vezetett, csobogó
szö kő kutak, ró zsabokrok, tö lgyfá k é s gondosan á polt gyep mellett.
Isabelle senkit sem lá tott: sem laká jt, sem kerté szt, sem a má rkit.
Egyetlen bará tjá t sem. Nagyon furcsá n é rezte magá t ló há ton, egy
nemesember kocsibejá ró já n, ezé rt elhatá rozta, hogy bekopog a kú ria
fő bejá ratá n. Eppen le akart szá llni a nyeregbő l, amikor zené t hallott a
kasté ly mö gü l. Lassú , szé teső ü temmel hallgatott el, mintha az egyik
zené sz elrontott volna valamit, é s ú jra kellene kezdenü nk.
Isabelle kö vette a hangot, az é pü let oldala menté n vezette Martint
há trafelé . A pá zsit ott enyhé n lejtett, magas tö lgyekkel kö rü lvett
tisztá s volt a vé gé n. Messze, a tisztá s legvé gé n egy fé lig ké sz
é pı́tmé ny á llt. Isabelle egy fé r it lá tott, aki neki há ttal á llva egy
lé trá tó l deszká kat vert a helyü kre.
Kö zelebb, a kú ria á rnyé kos teraszá n a má rki kı́sé reté nek tagjai
mintha szı́ndarabot pró bá ltak volna. A zené szek a terasz egyik
oldalá n elhelyezett szé keken ü ltek, é s ö ssze-ö sszerezzentek,

152
mikö zben a karmester dü hö sen korholta ő ket. A má sik oldalon
szı́né szek já rká ltak. Egyesek kezé ben szö vegkö nyv, má soké ban
á lkard é s pajzs volt.
A kö zelben ú tilá dá k á lltak, fedelü k nyitva: kosztü mö kkel voltak tele.
Né gy majom kergető zö tt a lá dá k kö rü l, ki-be ugrá ltak,
ü veggyö ngyö kö n é s hamis koroná kon civakodtak.
Isabelle a terasz felé bicegett, nyugtalanul markolva Martin
kantá rszá rá t. Erkezé sé re szá mos hö lgy felné zett. Idő sebb, pompá s
ö ltö zetű hö lgyek. Velü k ö sszehasonlı́tva Isabelle unalmas, rosszul
ö ltö zö tt, szegé ny vidé ki lá nynak é rezte magá t. Felismerte az elegá ns
é s ellentmondá st nem tű rő dı́vá t, é s a bű vé szt, aki é ppen barackba
harapott, é s valahogy sikerü lt titokzatosnak lá ttatnia a gyü mö lcsö t.
Az egyik akrobata tá nyé rt egyensú lyozott az ujjá n, egy vö rö s paró ká s
szı́né sznő pedig a kezé ben jogart tartott.
A bű vé sznő volt az első , aki megszó lı́totta:
–  Isabelle, ugye? Te vagy az, aki megmutatta nekü nk az utat – mondta
pajkosan mosolyogva. – Ké rdezgettem ró lad. Hallom, te vagy a
kirá lyné egyik rú t mostohahú ga.
Ezekre a szavakra Isabelle ö nké ntelenü l ö sszehú zta magá t. Ezek a
nagyszerű hö lgyek tudtá k, ki ő ; ezek utá n biztosan szó ba sem á lltak
vele.
A bű vé sznő lá tta, mennyire feszé lyezett.
–  Ugyan, gyermekem! Nem az a legrosszabb, ha rú tnak nevezik az
embert. Egyá ltalá n nem – mondta, azzal eldobta a barackmagot. –
Mindannyiunkat neveztek má r ré m rondá nak korá bban, é s egyikü nk
sem halt bele – tette hozzá , a barack lecsorgó levé t a keze fejé vel
tö rö lve le az á llá ró l.
–  Ami azt illeti, sokkal csú nyá bb szavakkal is illettek minket –
jegyezte meg a szı́né sznő .
A tö bbiek sorolni kezdté k: nehé z termé szetű . Makacs. Megá talkodott.
Há zsá rtos. Akaratos. Ellenkező . Abnormá lis. Undorı́tó . Fö rtelmes.
Erkö lcstelen. Ambició zus. Megdö bbentő . Makrancos.
–  A ronda az semmi – mondta a dı́va. – A szép… az a veszé lyes szó .

153
–  A szé p gyorsan horogra akaszt, é s lassan ö l meg – mondta az
akrobata.
–  Ha egy lá nyt egyszer szé pnek neveznek, onnantó l fogva semmi
má st nem akar, csak azt, hogy ú jra ezt mondjá k neki – tette hozzá a
bű vé sz.
Hosszú selyemszalagot vett elő a kabá tja zsebé bő l, egyik vé gé t a
terasz fö lé nyú ló fa egy magas á gá ra dobta, é s egy alacsonyabbon
rö gzı́tette. Aztá n a fa alatt egy szé kre á llt, é s a szalag má sik vé gé re
hurkot kö tö tt.
–  A szé p olyan hurok, amit a nyakadba veszel – mondta, é s
szemlé ltette. – Bá rmilyen bolond megszorı́thatja a nyakadon a
hurkot, é s kirú ghatja aló lad a szé ket. Es akkor…
Elvesztette az egyensú lyá t, imbolygott a szé ken, keze
szé lmalomlapá tké nt hadoná szott, ahogy elesett. A szalag ré misztő
csosszaná ssal megszorult. A bű vé sznő teste kö rbeforgott. Rú gkapá lt
a lá baival.
Isabelle felsikoltott. Biztos volt benne, hogy a bű vé sznő ö ngyilkos
lett, á m a hö lgy a kö vetkező pillanatban egyszerű en kicsusszant a
hurokbó l, a fö ldre toppant, é s kitö rt belő le a neveté s.
–  Ez borzalmas trü kk! – korholta a dı́va. Isabelle a szı́vé hez kapott. –
Halá lra ré misztetted szegé ny lá nyt.
–  Micsoda szö rnyű fogadtatá s! – szó lalt meg a szı́né sznő a bű vé szt
megró va. Aztá n Isabelle-hez fordult. – Megkı́ná lhatlak egy csé sze
teá val, kedves? Egy szelet tortá t?
–  Nem… nem, kö szö nö m… Illetve kö szö nö m, nem – felelte Isabelle, é s
pró bá lta lecsillapı́tani erő sen dobogó szı́vé t. – Vissza kell mennem.
Csak azé rt jö ttem, mert talá ltam valamit… illetve a lovam talá lta…
ami szerintem az ö né . Az istá lló kö zelé ben volt a fű ben.
Azzal elő vette a csodá s nyaké ket a zsebé bő l, é s á tadta a dı́vá nak.
A dı́va lé legzete elá llt a meglepeté stő l.
–  O, má r azt hittem, ö rö kre elveszett! – kiá ltott fel, azzal megö lelte
Isabelle-t. – Nagyon kö szö nö m! – A nyaká ba vette a gyö ngysort, é s
megsimogatta. – Ezt maga a má rki ajá ndé kozta nekem. Biztos vagyok

154
benne, hogy ő is kö szö netet mondana neked. Nem menné l le hozzá ?
Azt hiszem, odalent van a tisztá son az á ccsal.
Isabelle a pá zsit felé né zett, az enyhe vö lgybe, a ké szü lő szı́npadra.
Nagynak tű nt a tá volsá g, é s fá jt a lá ba.
–  Nem lenne gond, ha inká bb ló há ton menné k? – ké rdezte Martin
felé biccentve.
–  Dehogy lenne gond – felelte a dı́va. – …é s Isabelle?
Isabelle fellendü lt a nyeregbe, aztá n megfordult.
–  Parancsoljon, asszonyom?
–  Ugye visszajö ssz? Ugye megné zed a szı́ndarabunkat, ha ké szen
leszü nk?
–  Nagy ö rö mmel – felelte Isabelle fé lé nken.
–  Remek! Akkor majd kü ldü nk meghı́vó t! A viszontlá tá sig! –
bú csú zott tő le a dı́va, é s integetett.
–  A viszontlá tá sig! – felelte Isabelle. A nyelvé vel csettintett
Martinnak, é s ellovagolt a pá zsiton.
A dı́va né zte a tá vozó Isabelle-t. A mosolya lehervadt. Mellé lé pett a
bű vé sz é s a szı́né sznő . Há rmasban á lltak egymá s mellett né má n, a
homlokukon mé ly rá ncok hú zó dtak. Nelson egy faá gró l leereszkedett
a dı́va vá llá ra.
–  Biztos vagy abban, hogy ő t talá ltad meg? – szó lalt meg első ké nt a
dı́va.
A bű vé sz bó lintott.
–  Egé szen biztos vagyok benne. Há rom napig tartott, mire rá talá ltam.
Hegyen-vö lgyö n, szé les hatá rban mindenhol kerestem. Né gy falut
kutattam á t. Kiderü lt, hogy egé sz idő alatt a szemem elő tt volt.
–  Fiú kra vadá szni. A kedvenc sportod – jegyezte meg kissé csı́pő sen a
szı́né sznő .
A bű vé sznő ajka kajá n mosolyra hú zó dott.
–  Jó szaguk van. Nekem pedig jó szimatom.
–  Sors tudja, hogy tudjuk – mondta a dı́va. – Sansznak tehá t mindig
egy lé pé ssel elő tte kell já rnia. Jó lenne, ha sikerü lne.
–  Igen. Jó lenne – mondta Sansz, é s mö gé jü k lé pett. – Az elő bb
rá né ztem a té rké pé re…

155
A bű vé sz Sansz felé fordult, aggodalom villant a szemé ben.
–  A halá lá nak napja…
–  A koponya… – szó lt ugyanakkor a dı́va.
Sansz komoran bó lintott.
–  Ké t á rnyalatnyival sö té tebb lett.
  
  

156
 –  NEGYVENNEGY  –
  
  
Martin komó tosan lé pdelt a pá zsiton, idő nké nt lehajolt egy-egy pofa
fű é rt, cserjé krő l té pett leveleket.
–  Nem tudná l viselkedni? – korholta Isabelle, é s megrá ntotta a
kantá rt. – Csak most az egyszer, ké rlek!
Ahogy kö zelebb é rt a szı́npadhoz, Isabelle a szerkezetet né zte. Lá tta,
hogy kicsi, de kecses é pı́tmé ny; volt kiugró proszcé nium,
oldalkulisszá k, ı́velt szı́npadnyı́lá s.
Eszrevette, hogy az á cs mé g a lé trá n van, é s kalapá l. Szá las, izmos
termetű fé r i volt, magas. Dú s barna hajá t há trakö tö tte. Fehé r ingé t
verejté k á ztatta á t, ké k nadrá gja csupa faforgá cs volt. Isabelle a
má rkit keresve kö rü lné zett a ké szü lő szı́npadon, bené zett az elő tte
á lló deszkahalom mö gé , a fű ré szekkel é s fú ró kkal teli munkaasztalon
tú lra, de sehol sem lá tta.
A márki nincs itt, nem lehet itt – é rvelt magá ban Isabelle. A márki túl
színes, túl féktelen, túl igyelmetlen.
Pillantá sa ú jra az á csra siklott. Volt valami ismerő s a vá lla esé sé ben
é s abban, hogy milyen lazá n á llt a lé trá n: a munká já ba feledkezett,
nem is tö rő dö tt a veszé llyel. Egy pillanatig szinte biztos volt abban,
hogy ismeri ezt a fé r it, de aztá n a fejé t ingatva elvetette a gondolatot.
Ugy hatá rozott azonban, hogy megszó lı́tja, há tha a fé r i tudja, hol van
a má rki.
Eppen elő rehajolt, hogy szó ljon, amikor beü tö tt a katasztró fa. Az
egyik fá ró l egy hatalmas holló reppent le, é s megtá madta Martint.
Szá rnyaival csapkodta a pofá já t, é les karmait az orrá ba vá jta.
Martin ré mü lten felnyerı́tett, de a madá r nem hagyta bé ké n. A ló é les
nyihogá ssal kö rbeforgott, á gaskodott, pró bá lta elű zni magá tó l a
madarat. Isabelle elvesztette az egyensú lyá t, é s elő rebukott, ki a

157
nyeregbő l. Csizmá ja megakadt a kengyelben, é s ahogy leesett,
lehú zó dott a lá bá ró l a harisnyá já val együ tt, é s szé tnyı́lt a sebe.
Csontnyikorgató puffaná ssal, arccal elő re esett a fö ldre. Martin a fá k
felé vá gtatott, mé g a madá rral viaskodva.
Né há ny má sodpercig minden elfehé redett. De aztá n eszmé leté hez
té rt, é s az eszmé lettel a fá jdalom is visszakú szott. Rendkı́vü l nagy
fá jdalom volt, de Isabelle ö rü lt neki. Tudta, hogy az ember csak akkor
van igazá n bajban, ha nem é rez semmit, pé ldá ul nem é rzi a lá bá t.
Hö rö gve fordult hanyatt. A kö vetkező pillanatban kinyitotta a szemé t,
é s meglepetten lá tta, hogy egy arc né z le rá . Bá r homá lyos é s torz arc
volt, iú nak tű nt.
Az is lehet, hogy meghaltam, és ez egy szent – gondolta. Olyan, mint a
városi templom festményein látható alakok a határozott arcélükkel és
szomorú szemükkel. Az is lehet, hogy egy angyal. Igen, egy angyal arcát
látom. Tragikusan és kedvesen néz rám.
–  Meghaltam, angyal? – ké rdezte, é s ismé t behunyta a szemé t.
–  Nem. Nem vagyok angyal.
–  Szent?
–  Nem.
–  Fiú ?
–  Igen.
Egy ideig csend volt, aztá n a iú megszó lalt:
–  Tudod, elő fordul, hogy az ember lá bujjakat veszı́t el. Kezet, lá bat.
Szemet, fü let. De ez nem ok, hogy megö ld magadat. Ezt akartad,
ugye? Meg akartad ö lni magadat?
Ki vagy te? – tű nő dö tt Isabelle. De a iú nem adta meg az esé lyt neki,
hogy feltegye a ké rdé st.
–  Szerencsé d van, hogy a lá bad kicsú szott a kengyelbő l – folytatta a
iú . – Ha nem csú szik ki, magá val hú zhatott volna a ló . Eltö rhetett
volna a lá bad. Vagy a nyakad. Martin szö rnyű á llat. Mié rt nem Neró t
nyergelted fel magadnak? Ketté harapta volna azt a madarat.
Honnan ismeri ez a iú Martint? És Nerót?
Isabelle erő t vett magá n, é s kinyitotta a szemé t. Lassan a iú arcá ra
fó kuszá lt. Má r tudta, mié rt tű nt olyan ismerő snek a szeme. Má r tudta,

158
mié rt gondolta azt, hogy lá tta má r ezt a iú t. Mert lá tta má r.
Gyermekkorá nak minden napjá n. Fá ra má sztak. Pá rbajoztak.
Seprű nyé llel kardoztak. Kaló zosat já tszottak.
Almaiban mé g mindig minden é jjel lá tta.
–  Feketeszaká ll – sú gta.
–  Anne Bonny – mondta a iú , é s fejet hajtott. A leglá gyabb,
legszomorú bb mosollyal.
  
  

159
 –  NEGYVENOT  –
  
  
–  Ré g talá lkoztunk, Kaló zkirá lynő !
Isabelle nem bı́zott magá ban, ı́gy nem mert megszó lalni. Nem volt
biztos abban, hogy milyen szó hagyná el a szá já t. Csak bó lintott, má r
ahogy bó lintani tudott, mivel hanyatt fekü dt.
Idősebb lett – gondolta. Magasabb. Határozott arcéle lett, és borostás.
A hangja mélyebb, de a szeme pontosan ugyanolyan: halvány
indigókék. Egy művész szeme. Álmodozó szem.
Legszı́vesebben felemelte volna a kezé t, hogy megsimogassa az arcot,
amit olyan jó l ismert, hogy vé gighú zza az ujjait az á llá n, az ajká n.
Legszı́vesebben megké rdezte volna, hogyan keletkezett az apró heg a
jobb szeme alatt.
–  Felix… – mondta, é s felü lt.
–  Isabelle.
–  Ez… ez… olyan… – A megfelelő szó t kereste. – …egyszerű en
csodá latos, hogy ö sszetalá lkoztunk.
Felix aggó dó n né zett rá .
–  Talá n nem ké ne felü lnö d. Lá ttam az esé st. Beü tö tted a fejedet. Lá tsz
rendesen?
–  Jó l vagyok – mondta Isabelle, azzal felá llt. Eles, é gető fá jdalom
nyilallt vé gig a testé n, ahogy a rossz lá bá ra nehezedett.
–  Azt hiszem, le ké ne ü lnö d – mondta Felix, amint meglá tta.
Isabelle kö vette a tekinteté t. A fehé r harisnyá n vö rö s vé rvirá g nyı́lt.
Olyan borzasztó volt az esé s fá jdalma, hogy é szre sem vette a vé rzé st.
Felix megfogta a kezé t, mire é rinté sé nek melegé tő l ú jra szé dü lé s
fogta el a lá nyt.
Felix egy fa alatti kő padhoz vezette. Isabelle leü lt, kö rü lné zett,
Martint kereste. A ló az á rnyé kban legelé szett, a kantá r a nyaká ba

160
volt dobva.
–  Van pá r karmolá s az orrá n. Semmi borzasztó – mondta Felix.
–  Kö szö nö m. Jó l vagyok. Nem szeretné lek feltartani – mondta
Isabelle erő ltetett mosollyal. – Fel kell é pı́tened a szı́npadot.
–  Igen. A má rki azt akarja, hogy miné l elő bb ké szen legyen. Jó l
meg izet minket é rte. A mesteremet é s engem…
–  A mesteredet?
–  Igen. Jourdan mester. A saint-micheli á cs. Egy hó napja vett maga
mellé .
Isabelle ezen elgondolkodott. Tehá t Felix visszaté rt Saint-Michelbe.
Nem tudta, hogy ö rü ljö n ennek, legyen izgatott, dü hö s vagy mindez
együ tt.
–  Tehá t most á cs vagy – mondta Isabelle, é s nagyon igyekezett, hogy
kö zö mbö s legyen a hangja. De nagy igyekezeté ben inká bb nevetsé ges
lett. Az ég szerelmére, hiszen deszkákat fűrészel, és összeszegeli őket! –
korholta magá t. Mi más lehetne, mint ács?
Felix bó lintott.
–  Megtanultam a mestersé get. Má s á csmesterek mellett, má s
falvakban.
–  Emlé kszem, mindig faragtá l. Szobrá sz akartá l lenni. Mint
Michelangelo.
–  Sok mindent akartam – felelte Felix halkan, é s lené zett heges,
munká tó l ké rges kezé re.
Feszé lyezett csend telepedett kö zé jü k, é s Isabelle nagyon szerette
volna megtö rni ezt a csendet. Legszı́vesebben rá kiá ltott volna, hogy
megmondja, ő is sok mindent akart. Megké rdezte volna, mié rt
hazudott neki Felix. A bü szkesé ge azonban nem engedte.
Felix felné zett. Talá lkozott a tekintetü k. Mindketten lené ztek a
vé rá ztatta harisnyá ra.
–  Hallottam ró la – mondta Felix. – Mindent tudok. A herceg. Ella. Az
ü vegcipellő .
Isabelle felné zett. A madá r, ami Martint gyö tö rte, most felettü k ü lt
egy á gon.

161
–  Mé g sohasem lá ttam ekkora holló t – jegyezte meg Isabelle. Té má t
akart vá ltani.
Felix a madá rra pillantott, aztá n ú jra Isabelle-t né zte.
–  Mié rt tetted? Mié rt nyested le a lá bad felé t?
Isabelle elsá padt.
–  Hallottá l má r olyat, hogy az emberek kö zö mbö s apró sá gokró l
beszé lgetnek?
–  Sosem beszé lgettem veled ilyesmirő l. Most sem fogom elkezdeni.
Mié rt tetted?
Isabelle nem akart beszé lni ró la. Vele nem. De Felix nem engedte el.
–  Isabelle, ké rdeztelek…
–  Hallottalak! – csattant fel Isabelle. Ugy é rezte, sarokba szorı́tottá k.
–  Akkor mondd el: miért?
Mert te elmentél. És mindent magaddal vittél – gondolta. Az álmaimat.
A reményeimet. A boldogságomat.
De ezt nem vallhatta be neki, hiszen magá nak is alig volt ké pes
bevallani.
–  Azé rt, hogy megszerezzek valamit… valakit… akit má sok szerint
akarnom kellett volna – felelte vé gü l.
Felix megborzongott.
–  Olyasvalakié rt tetted ezt magaddal, akit má sok szerint akarnod
kellett volna?
–  Tudod, milyen Maman. Nem tudtam tová bb harcolni ellene. Azok
utá n nem, hogy elvesztettem mindent, amit sze… – Elharapta a szó t. –
Azok utá n nem, hogy elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem.
Azok utá n nem, hogy é n lettem a ronda mostohatestvé r.
–  Ronda? Ezt meg honnan veszed? En sosem tartottalak rondá nak –
mondta Felix. – Szerettem a neveté sedet. Es a szemedet. A hajadat is.
Es mé g mindig szeretem. Vö rö sesbarna. Mint a mó kus bundá ja.
–  Olyan a hajam, mint a vö rö s mó kus bundá ja? – ké rdezte Isabelle
hitetlenkedve. – Szerinted ez bó k?
–  Szeretem a mó kusokat – felelte Felix, azzal vá llat vont. – Bohó k. Es
okosak. Es szé pek.

162
Azzal leté rdelt Isabelle mellé . Felemelte a szoknyá ja szegé lyé t, é s
lehú zta a harisnyá já t.
–  Mit mű velsz? – kiá ltott Isabelle.
Felix a kezé ben tartotta a sarká t.
–  Istenem!
Elakadt a hangja.
Isabelle megré mü lt. A seb é lé nkvö rö s volt; egy ré szen felnyı́lt, é s vé r
csö pö gö tt belő le. Pró bá lta elhú zni a lá bá t Felix szorı́tá sá bó l, de a iú
tú l erő s volt.
–  Eressz el! – kiá ltotta, é s a szoknyá já val pró bá lta eltakarni a lá bá t.
–  Vé rzik. Van ná lam kö tszer é s orvossá g. Folyton megvá gom
magamat.
–  Nem é rdekel!
–  Hadd kö tö zzem be!
–  Nem!
–  Mié rt?
–  Azé rt, mert… mert ez megalá zó .
Felix elhú zó dott, é s a sarká ra ü lt.
–  Nem elő szö r lá tom a lá badat, Isabelle – mondta halk, kedves
hangon. – Együ tt gá zoltunk a patakba. Emlé kszel?
Isabelle ö kö lbe szorı́totta a kezé t. Nem a csupasz lá ba miatti
feszé lyezettsé g gyö tö rte. Hanem az, hogy Felix tö bbet lá tott, mint a
lá ba: belelá tott. Mindig is ké pes volt erre. Es é gető en sebezhető nek
é rezte magá t a tekintete alatt.
–  Csak engedd el!
–  Nem. Fö ld ment a sebedbe – mondta Felix. Nem engedett. – Ha nem
teszü nk semmit, elfertő ző dik. Es akkor az egé sz lá badat le kell
vá gnod. Nem hiszem, hogy ké pes lenné l rá .
Isabelle legyő zö tten ö sszehú zta magá t. El is felejtette má r, milyen
makacs tudott lenni a iú . Felix egy kö zeli fá hoz ment, lehajolt a
tö vé hez, bő rtá ská t é s egy kulacs vizet vett ké zbe, é s visszament
Isabelle-hez.
Kinyitotta a kulacsot, é s á tö blı́tette a sebet. Aztá n kiö ntö tte a tá ska
tartalmá t. Vé ső k estek ki. Ceruzá k. Faragó ké sek. Reszelő . Vonalzó k.

163
Es egy kis katona. Kö rü lbelü l ké tujjnyi magas.
Isabelle ké zbe vette.
–  Ezt te ké szı́tetted? – ké rdezte. Orü lt, hogy van valami beszé dté ma
azon kı́vü l, hogy milyen csú nyá n né z ki a seb a lá bá n. Es mennyire
csú nyá n alakult az é lete.
–  Ejszaká nké nt a szobá mban faragom ezeket – mondta Felix. –
Ké szı́tettem egy egé sz hadsereget: lö vé szek, kö nnyű gyalogsá g,
grá ná tosok, a parancsnokaik… majdnem teljesen ké szen van, má r
csak né há ny tisztet kell kifaragnom.
–  Mit csiná lsz ennyi katoná val? – ké rdezte Isabelle.
–  Eladom ő ket. Nemesembernek, hogy a iai já tsszanak vele. Gazdag
banká rnak vagy kereskedő nek. Bá rkinek, aki meg tudja izetni.
Isabelle alaposan megné zte a miniatű r katoná t.
–  Ez hihetetlenü l gyö nyö rű , Felix! – csodá lta.
Gyö nyö rű en faragott, gondos ré szletessé ggel festett já té k katona volt,
olyan é lethű , hogy a kabá tgombjait, a puská ja ravaszá t, tekinteté ben
az elszá ntsá got is lehetett lá tni.
–  Egy kicsit má s, mint koporsó kat ké szı́teni – felelte Felix szomorú an.
– Né ha arra gondolok, hogy minden fá t ki kell vá gnunk
Franciaorszá gban, hogy legyen elé g koporsó a halottak eltemeté sé re.
Isabelle letette a já té k katoná t.
–  Annyira rossz a helyzet? – ké rdezte halkan.
Felix bó lintott.
–  Mi lesz velü nk?
–  Nem tudom, Isabelle.
Má s iú k vidá m tö rté netet mondtak volna neki arró l, hogy a kirá ly
hadai termé szetesen győ zedelmeskedni fognak, é s mondaná k ezt
azé rt, hogy ne zaklassá k fel a nő i é rzé kenysé get. Felix azonban nem
ilyen volt. O soha nem szé pı́tette a dolgokat, nem é desı́tette meg a
keserű pirulá t. Es Isabelle mindig szerette benne ezt.
Legalább ez nem változott kettőnk között – gondolta szomorú an. Bár
minden más igen.
Felix tová bb kutatott a holmija kö zö tt, mı́g vé gre megtalá lta, amit
keresett: egy ö sszehajtogatott csomó tiszta gyolcsot é s egy kis

164
ü veg iolá t. Né há ny cseppet Isabelle sebé re cseppentett. Egetett.
Isabelle felkiá ltott fá jdalmá ban. Felix mintha meg sem hallotta volna.
Bekö tö zte a sebet.
–  Szı́vesen – mondta, miutá n vé gzett. Aztá n lehú zta a csizmá t é s a
harisnyá t Isabelle má sik lá bá ró l is.
–  Felix! Nem pö dö rgetheted le csak ú gy a lá nyok harisnyá já t! Ez
illetlensé g.
Felix felmordult.
–  A lá baké rt nem igazá n vagyok oda. Kü lö nö sen az izzadt lá baké rt
nem. Es kü lö nben is, nem pö dö rgetem le a lá nyok harisnyá it. Csak a
tié det.
Kiegyenesı́tette Isabelle lá bá t, majd egymá shoz illesztette a balt é s a
jobbot, sarokkal a fö ldö n.
–  Mit mű velsz?
–  Lehet, hogy valamit, lehet, hogy semmit – mondta, azzal mé retet
vett, é s ceruzacsonkkal lejegyezte egy fecni papı́rra.
Amikor vé gzett, visszahú zta Isabelle lá bá ra a harisnyá t é s a csizmá t.
Aztá n felá llt, é s azt mondta, hogy a má rki jó indulatú , de tü relmetlen
megrendelő , é s ideje folytatni a munká t. Isabelle is felá llt, é s
meggyő zte, hogy haza tud lovagolni. Együ tt sé tá ltak Martinhoz.
–  Szervusz, vé n zabkazá n! Hiá nyoztam? – szó lt Felix a ló hoz.
Martin felemelte a fejé t. A fü lé t hegyezte. Es megharapta Felixet.
–  Ezt igennek veszem – felelte Felix nevetve, azzal megpaskolta a ló
nyaká t.
Isabelle é szrevette, hogy Felix szeme furcsá n fé nylik. Az ö reg lovak
lá ttá n mé g mindig elé rzé kenyü lt. Ez sem változott – gondolta. És
egyáltalán nem könnyíti meg azt, hogy gyűlölni tudjam őt.
Isabelle visszaü lt a nyeregbe, é s megfogta Martin gyeplő jé t.
–  Kö szö nö m, Felix. Kö szö nö m, hogy segı́tetté l.
Felix ekkor má r Martin fü lé t vakargatta. Nem vá laszolt rö gtö n.
–  Szerettél – szó lalt meg vé gü l.
–  Tessé k? – ké rdezte Isabelle, lá bá t a kengyelbe csú sztatva.
–  Korá bban azt mondtad, hogy nem tudtá l tová bb harcolni azok utá n,
hogy elvesztetté l mindent, ami fontos volt neked. De azt akartad

165
mondani, hogy miutá n elvesztetté l mindent, amit szeretté l.
–  Mi van akkor, ha ı́gy van? – ké rdezte Isabelle nyugtalanul. – Mit
szá mı́t ez? Mié rt szá mı́t?
–  Azé rt, mert egykor azt gondoltam… – Felix rá né zett, é s a tekintetü k
egymá sba fonó dott. – Azt gondoltam, hogy é n vagyok az egyik ilyen
vesztesé g neked.
Es Isabelle hirtelen elvesztette a maradé k ö nuralmá t. Nagyon erő sen
kü zdö tt é rte, de elvesztette. Hogy merészel Felix ilyet kérdezni azok
után, amit tett?
–  Es mé g engem tartanak szı́vtelennek. Kegyetlen vagy, Felix! –
kiá ltotta a haragtó l reccsenő hangon.
–  Én? – ké rdezte Felix. – De há t é n nem…
–  Nem, való ban nem. Es é ppen itt kezdő dtek a bajok. Isten veled,
Felix! Megint csak… Isten veled!
Isabelle megfordı́totta Martint, é s a ló oldalá hoz é rintette a sarká t.
Martin megé rezhette, hogy a gazdá ja nyugtalan, mert azonnal
engedelmeskedett é s kö nnyű vá gtá ba lendü lt. Egy szempillantá s alatt
á tjutottak a pá zsiton.
Isabelle vissza sem né zett. Ellovagolt.
Ahogy egykor Felix.
  
  

166
 –  NEGYVENHAT  –
  
  
A Vad Vadonban a Pá rka lehajolt egy gombatelevé nyhez. A fé lhold
halvá ny fé nyé ben kı́sé rtetiesen nyú lá nk, sá padt gombá k meredeztek
a fö ldbő l.
Egy teltebb pé ldá nyt vá lasztott.
–  Amanita virosa, a pusztı́tó angyal. Szö rnyen mé rgező , Losca –
mondta a szolgá ló lá nyá nak. – Es né lkü lö zhetetlen, ha olyan zö ldes
á rnyalatú tintá t ké szı́tü nk, mint a Fé lté kenysé g, az Irigysé g vagy a
Gyű lö let.
Sors magá val vitt né há ny ü vegcse tintá t a Pá rká k Palotá já bó l, é s
ké szı́tett is né há nyat, de ahhoz, hogy haszná lni tudja ezeket, elő bb
vissza kellett szereznie Isabelle é letú tté rké pé t. Sokat segítene, ha a
kezem közé tudnám kaparintani Isabelle-t – gondolta. Hogyan
győzzem meg arról, hogy ostobaság a végzet ellen küzdeni, ha nem is
találkozom vele? Sansz má r ké tszer talá lt alkalmat magá nak, hogy
ö sszefusson a lá nnyal. A legidő sebb Pá rka tudta, hogy muszá j lenne
Isabelle-t hatá rozottan a bű vkö ré be vonnia. De hogyan?
–  Tintafő zé s lesz ma é jjel? Ugy is, hogy nincs ö nné l a té rké p? – szó lt
egy hang a sö té tben.
Losca fé lelmé ben vijjogott. Sors azonban nem ijedt meg olyan
kö nnyen.
–  Sansz – szó lt a sö té tbe bá mulva.
Susogó hang hallatszott, vakı́tó fé ny villant. Há rom lá ngoló fá klya
vilá gı́totta meg Sansz má rkit, a bű vé sznő t é s a szaká csot.
–  Mennyire nem jellemző ö nre ez az optimizmus! – szó lt Sansz kihı́vó
hangsú llyal.
Sors megvető neveté ssel vá laszolt.

167
–  Hogy né z ki a koponya Isabelle té rké pé nek pecsé tjé n?
Vilá gosodott? Nem hiszem.
Sansz felmordult, az á llá t dacosan felszegte.
–  En á llok győ zelemre. Visszaadtam neki a szı́ve egy darabjá t. A iú
szereti, é s ő is szereti a iú t. A szerelem sok é letutat megvá ltoztatott.
–  Hallom, az a bizonyos nagy talá lkozá s nem a tervek szerint alakult
– jegyezte meg Sors feszes, kajá n mosollyal. – Ugy tudom, nem
borultak egymá s karjá ba.
–  Ha legkö zelebb meglá tom azt a varjú t, lelö vö m – mordult Sansz,
fenyegető pillantá st vetve Loscá ra.
–  Csatá t nyert, má rki, nem há ború t – szó lt a Pá rka, é s lekicsinylő en
legyintett. – Kö nnyű a szeretetre mé ltó akat szeretni. De szerethet-e
Isabelle, ha a szerelem fá j? Ha nagy á ra van? Ha a szerelem á ra az
é lete lehet?
–  A halandó k nem szü letnek erő snek, hanem erő ssé vá lnak. Isabelle
is erő s lesz.
–  Sok mindent el lehet mondani ö nrő l, má rki. Szá mos jelző vel lehet
illetni – mondta a Pá rka a fejé t ingatva. – De legfő ké ppen kegyetlen.
–  On pedig irgalmatlanul vaskalapos, madame – felelte Sansz kurtá n.
– Olyan irgalmatlanul vaskalapos, hogy ha ö nö n mú lna, este nyolcra
mindenkit á gyba kü ldene egy pohá r langyos tejjel é s egy kis tá nyé r
madeleine sü temé nnyel. Nem ké pes felfogni. Az ember attó l ember,
hogy bá tran kocká ztat, hogy ú jra é s ú jra feldob egy aranyat a
levegő be, fej vagy ı́rá s, nyer vagy veszı́t? A halandó k é rzé keny,
sé rü lé keny, pusztulá sra ı́té lt teremtmé nyek; vakok, mint a fé rgek, de
bá trabbak az istenekné l.
–  A Pá rká kkal dacolni nehé z. Madeleine sü temé nyt enni kö nnyű . Az
emberek tö bbsé ge a madeleine sü temé nyt vá lasztja. Isabelle is azt
fogja.
A holdat felhő takarta el.
–  Ké ső re já r. Elmú lt é jfé l – mondta a Pá rka. – Ily é ji ó rá n veszé lyes
teremtmé nyek já rnak az erdő ben. A szolgá ló lá nyommal vissza kell
té rnü nk Madame LeBenê t udvarhá zá nak biztonsá gá ba.

168
Sors nagy kendő je a kö nyö khajlatá ra csú szott; feljebb hú zta, hogy
elfedje a vá llá t. Szü rke szeme a fá klyá kra rebbent. Hirtelen
elmosolyodott.
–  Holdvilá g né lkü l nagyon sö té t van. Nehé z megtalá lni az utat.
Ké rhetek egy fá klyá t ö nö ktő l?
Sansz té tová zott.
–  Ugyan, ugyan, ké rem! Ugye nem tagadná k meg egy idő s hö lgytő l a
lehető sé get, hogy vilá golhasson magá nak é s a szá llá sá ra talá ljon?
Sansz bó lintott, mire a bű vé sznő á tadta a fá klyá já t a Pá rká nak.
–  Jó é jt, má rki! – szó lt Sors. – Es kö szö nö m.
Sansz né zte, ahogy a fá klyá t maga elő tt tartva elindul. Szobalá nya
szorosan a nyomá ban lé pkedett. Nem lá tta a Pá rka arcá t, nem
hallotta a hangjá t. Ha hallotta volna, mit mondott Sors, rá jö tt volna,
milyen ostobasá got kö vetett el.
–  Igen, veszé lyes teremtmé nyek kó szá lnak szabadon ma é jjel, Losca –
mondta a szolgá ló lá nyá nak a Pá rka. – De nincs ná lam veszé lyesebb.
  
  

169
 –  NEGYVENHET  –
  
  
A ré szeg fé r i elő re-há tra imbolygott, olyan vadul, mintha egy viharos
tengeren há nykoló dó kis hajó fedé lzeté n á llna.
A palacknyi bor, amitő l alig egy ó rá ja mé g olyan boldog volt, most ú gy
lö työ gö tt a gyomrá ban, mint hajó aljá n a fené kvı́z.
Valaki má s hibá ja volt, ami vele tö rté nt. Má s hibá já nak kellett lennie.
Nem tudta biztosan, kié volt, de azt igen, hogy ki fogja derı́teni, é s
akkor az a valaki meg izet.
Aznap vesztette el a munká já t. Azé rt, mert meglopta a munkaadó já t.
Aztá n kö lcsö npé nzen berú gott, é s hazatá ntorgott. A felesé ge kidobta
a há zbó l, miutá n megmondta neki, hogy nincs tö bb pé nz, amibő l
etethetné k a gyerekeiket.
–  Menj a pokolba!
Ezt kiá ltotta utá na az asszony. Es most megy, é jnek é vadjá n botorká l
a kihalt ú ton, fé lú ton a pokol felé .
Egy pillanat… mi az? Emberek? Gú nyoló dnak, kiabá lnak. Maroknyi
sá rgolyó kat dobá lnak. Mire?
A ré szeg fé r i bizonytalan lá bain sietve kö zelebb ment, é s lá tta, hogy
egy há zat dobá lnak… nagyobb é pü let volt, udvarhá z. A hold elő bú jt a
felhő k mö gü l, ı́gy a ré szeg lá thatta, hogy a há z ablakain be vannak
hú zva a spalettá k, é s nem szű rő dik ki vilá gossá g egyik ablakon sem.
–  Ti meg mit mű veltek? – ké rdezett meg egy alacsony, esetlen, kis
szemű é s rossz fogú iú t.
–  A rú t mostohanő vé rek laknak itt – felelte a iú , mintha enné l tö bb
magyará zatra nem is lenne szü ksé g.
A rút mostohanővérek! A ré szeg ember má r hallott ró luk. Ismerte a
tö rté netü ket. Micsoda pimaszság! – gondolta. Gonosznak lenni,
amikor a lá nyoktó l elvá rtá k, hogy kedvesek legyenek. Rú tnak lenni,

170
amikor a lá nyoknak szé pnek kellett lenniü k. Ez sé rté s volt. Rá né zve
sé rté s! A vá rosra né zve sé rté s. Egé sz Franciaorszá gra!
–  Bosszuld meg! – sú gta egy hang a há ta mö gü l.
A ré szeg ember a hang irá nyá ba fordult, elvesztette az egyensú lyá t,
é s arccal a fö ldre esett. Tö bbszö r kellett pró bá lkoznia, hogy
feltá pá szkodjon, de amikor vé gre sikerü lt felá llnia, meglá tta, ki szó lt
hozzá : egy kedves ö reg hö lgy fekete ruhá ban, karjá n kosá r, vá llá n
holló . Kezé ben egy fá klya.
–  Mit mondott, né ne? – ké rdezte.
–  Itt vagy az ú ton, nincstelenü l, egyedü l. Ok meg egy nagy, ké nyelmes
udvarhá zban laknak. Mind a há rom egy á tkozott boszorká ny,
há zisá rká ny, mint a felesé ged. Szé gyent hoznak rá d ezek a nő k. Meg
kell bosszulnod az arcá tlansá gukat!
A ré szeg ember forgatta a szavakat a fejé ben. Tompa, de veszé lyes
gondolat vilá glott fel a tudatá ban, villant meg vé reres szemé ben.
–  Igen! Megbosszulom! Ebben a minutumban! – mondta, ujjal
mutatva a levegő be. Aztá n a levegő be mutató ujja lassan lejjebb
ereszkedett, mı́g a keze petyhü dten ló gott a teste mellett. – De
hogyan?
–  Okos ember vagy te – szó lt az idő s nő .
–  Igen, az vagyok, okos ember, né ne – fejezte ki egyeté rté sé t a ré szeg.
– Ná lam okosabbat nem talá lsz szé les hatá rban.
Az ö regasszony mosolygott.
–  Tudom, hogy rá jö ssz – mondta, azzal a fé r i kezé be adta a fá klyá t.
  
  

171
 –  NEGYVENNYOLC  –
  
  
Isabelle a lá bá t maga alá hú zva ü lt a há ló szobá ja ablakfü lké jé ben, é s
a sodró dó fá tyolfelhő k mö gö tt elbú jó é s elő bukkanó ezü stö s, sarló
alakú fé lholdat né zte.
Nagyon kimerü lt, de ké ptelen volt lefekü dni. Le sem vetkő zö tt.
Ejjel megint jö ttek. Kiabá ltak é s gú nyoló dtak é s a há zat dobá ltá k. Egy
idő utá n mindig abbahagytá k. Amikor lá ttá k, hogy senki sem nyit
ajtó t, egyszer csak meguntá k, de addig Isabelle nem tudott aludni.
Addig é bren maradt é s igyelt, idő nké nt kiné zett a spalettá k kö zö tt,
nehogy a tö meg beljebb nyomuljon az udvarba vagy lemenjen a
dombon az á llataik felé .
Isabelle remé lte, hogy Maman nem é bred fel a zajra, hogy nem
zaklatja fel a ricsaj. Tavi rendben lesz, tudta. Isabelle ablaka az első
kertre é s a bekö tő ú tra né zett, de Tavi szobá já nak ablaka a há tsó
kertre nyı́lt. O az egé szbő l nem hallott semmit.
Ası́tott. A teste má r á lomra vá gyott. Amikor a Rigolade kú riá ba tett
lá togatá sá bó l visszaté rt, munká hoz lá tott, é s egé szen napnyugtá ig
dolgozott. Csak ebé delni á llt meg egy kicsit.
Felsiká lta a konyhapadló t. Kiporolta a sző nyegeket. Ablakot tisztı́tott.
Lé pcső t sepert. Gyomlá lt a kertben. Ró zsá t metszett. Mindent
megtett, hogy kiverje a fejé bő l Felixet, hogy ne gondoljon a iú kedves
tekinteté re, fé lszeg mosolyá ra. Gyengé d kezé re. Arra, ahogy
há trakö tö tt hajá bó l né há ny tincs kiszabadult, é s a nyaká n
gö ndö rö dö tt. Finom borostá s arcá ra, marká ns arcé lé re. A felső ajka
feletti szeplő re.
Hagyd abba! Most azonnal hagyd ezt abba! – fegyelmezte magá t.
Arulá s volt ez a kı́vá ná s. Hogyan vá gyakozhatott az utá n a szemé ly
utá n, aki olyan fá jdalmat okozott neki, amilyet egé sz é leté ben soha

172
senki má s? Olyan volt ez, mintha arra vá gyna, hogy megihasson egy
kupa mé rget, ö lbe vegyen egy kobrakı́gyó t vagy egy megtö ltö tt
fegyvert tartson a fejé hez.
Ké nyszerı́tette magá t, hogy valami má sra gondoljon, de ezt is
hamarosan megbá nta, mert csak a nap má sik katasztró fá ja jutott az
eszé be. Az á rvahá zi gyerekek gú nyoló dá sa csengett a fü lé ben. Es a
priorissza dü hö s kiabá lá sa.
Egyá ltalá n nem volt kö zelebb ahhoz, hogy megtalá lja a szı́ve elveszett
darabjait. Tanaquill ajá ndé kai hú ztá k a zsebé t, folyamatosan
emlé keztetve a kudarcaira.
De volt mé g esé lye, hogy szé p legyen, bá rmilyen cseké ly is volt ez az
esé ly. Csak rá kellett jö nnie, milyen má s mó dja lehetett annak, hogy a
tü ndé rkirá lynő segı́tsen neki.
Tavi dzsemet készített – gondolta. Vihetnék belőle egy gyengélkedő
aggastyánnak… ha ismernék ilyet. Zoknit köthetnék Cafard ezredes
katonáinak… de sosem tanultam meg kötni. Főzhetnék levest, vihetnék
a betegnek, a menekültnek vagy a sokgyerekes szegény családoknak…
de nem vagyok valami nagy szakács.
Isabelle kiné zett az ablakon, é s mé lyet só hajtott.
Hogyan csináltad, Ella? Hogyan sikerült olyan jónak lenned? Még
hozzám is… – tette fel magá ban a ké rdé st, é s a falhoz tá masztotta a
fejé t. Kiá ltá sok, neveté s é s durva szavak szű rő dtek be odakintrő l.
Tudta, hogy nem szabad elaludnia, de nem gondolta, hogy baj lenne,
ha becsukja a szemé t. Csak egy percre.
Isabelle egy pillanat alatt elaludt. Fé lá lomban sok mindent lá tott.
Tanaquillt. A má rkit. A selyemszalaghurokbó l ló gó bű vé sznő t.
Gyö ngynyaké kes majmot. Felixet.
Es Ellá t.
Ella itt volt ú jra, a Maison Douleur falai kö zö tt. A kandalló ná l á llt,
szakadtas ruhá ban. Arca, keze csupa hamu volt. Isabelle nagyon
ö rü lt, hogy viszontlá thatja, de Ella nem volt boldog. Nagy indulattal
já rká lt fel-alá .
–  Ebredj, Isabelle! Kelj fel! – sü rgette. – El kell mennetek innen!

173
A kandalló ban tű z é gett, é s ahogy Ella beszé lt, a tű z nagyobb lá ngra
kapott. A lá ngok a kandalló oldalait nyaldostá k, é s a pá rká nyra é rtek.
Isabelle kö hö gö tt. Fá jt lé legeznie.
A szeme szú ró san viszketett. A levegő ben sű rű , fullasztó fü st
gomolygott. Lá ngnyelvek faltá k a falakat, a mennyezetet. A helyisé g
feketedni kezdett, a szé lein bekunkorodott, mintha nem igazi
helyisé g lenne, hanem csak ké p.
–  Isabelle, é bredj!
–  Ebren vagyok, Ella! – kiá ltotta Isabelle, ré mü lten kö rbeforogva. A
lá ngok mindent felemé sztettek, ami az ú tjukba kerü lt. Olajmé cses
robbant fel. Ablaktá blá k tö rtek ö ssze. A fü ggö nyö k mennydö rgő
susogá ssal lobbantak lá ngra.
–  Menj, Isabelle! Siess! – kiá ltotta Ella. – Mentsd meg ő ket!
Isabelle ré mü lten lá tta, hogy a lá ngok a mostohanő vé ré t is
kö rbeveszik.
–  Ella! Ne!
Almá ban olyan hangosan sikoltott, hogy felé bredt tő le. Szı́ve a
bordá ihoz csapó dott. Mé g é rezte a tű z lobogá sá t, mé g hallotta, ahogy
a faasztalok é s -szé kek ropognak a lá ngokban. Nehezen lá tott,
tekinteté t mé g az á lom homá lyosı́totta. A tenyere szé lé vel dö rzsö lte a
szemé t, ú gy pró bá lt tisztá n lá tni.
–  Annyira való sá gosnak tű nt – só hajtotta.
Felá llt. A padló forró volt a lá ba alatt. A szeme é gett. Hirtelen fé lelem
tö rt rá . Olyan fé lelem, hogy a gyomra ö sszerá ndult az é melyı́tő
rettegé stő l, mert rá jö tt, hogy nem az á lomtó l volt homá lyos a lá tá sa.
Hanem fü sttő l.
A tű z… nem á lom volt. Igazi. Szentséges ég, igazi! A ré mü let hajtotta,
egy szempillantá s alatt az ajtó ná l termett.
–  Maman! Tavi! – kiá ltotta, amint felté pte a szobá ja ajtajá t. – Keljetek
fel! Menekü ljü nk! Menekü ljü nk! Eg a há z!
  
  

174
 –  NEGYVENKILENC  –
  
  
–  Isabelle… – mormogta Tavi. – Mi az? Mi a…
Nem sikerü lt befejeznie a mondatot.
–  Tű z van! – kiá ltotta Isabelle, é s teljes erejé vel igyekezett kirá ngatni
a nő vé ré t az á gybó l. – Kelj fel! Gyerü nk!
Kirohant Tavi szobá já bó l, vé gig az anyja há ló szobá já hoz vezető
folyosó n.
–  Maman! MAMAN! – kiá ltotta, é s benyomult.
Maman nem aludt. A pipereasztalá ná l ü lt, é s é ppen egy nyaklá ncot
pró bá lt fel.
–  Ne kiabá lj, Isabelle! Jó l nevelt ú ri hö lgy nem kiabá l – korholta.
–  Eg a há z! Menekü lnü nk kell! – mondta Isabelle, azzal megragadta
az anyja kezé t.
Maman kirá ntotta Isabelle szorı́tá sá bó l.
–  Nem lé phetek ki ı́gy a há zbó l. Nem vagyok illendő en felö ltö zve.
Isabelle ú jra megragadta az anyja csukló já t, é s fé lig csalogatva, fé lig
rá ngatva kihú zta a folyosó ra. A legfelső lé pcső n talá ltá k Tavit. Egy
halom kö nyvet ö lelt magá hoz. A lenti lá ngokat né zte, egé szen
megbé nı́totta a fé lelem.
–  Ki tudunk jutni – biztatta Isabelle. – Az ajtó t né zd, Tavi, ne a
lá ngokat!
Tavi mereven biccentett, aztá n elindult Isabelle utá n, le a lé pcső n.
Ablakok tö rtek be a hő sé gtő l. A tö rö tt ablaktá blá kon á t levegő tolult a
há zba, tá plá lta a tü zet, lá ngokat fú jt a folyosó ra. A há rom nő nek á t
kellett jutnia a lá ngokon ahhoz, hogy biztonsá gban elé rjé k a bejá rati
ajtó t.
–  Sikerü lni fog. Maradjatok szorosan a kö zelemben! – mondta
Isabelle.

175
–  Nem akarok kimenni – tiltakozott Maman. – A hajam olyan, mint
egy szé naboglya!
–  Sokkal rosszabbul fog kiné zni, ha szé nné é g – vá gott vissza Isabelle,
é s mé g szorosabban fogta az anyja kezé t.
Isabelle folytatta ú tjá t az ı́ves lé pcső há zban, maga utá n hú zta
Mamant, é s ké nyszerı́tette Tavit, hogy tartson lé pé st vele, ne
maradjon le. Mire az elő csarnokba é rtek, a lá ngok má r fé lig
elborı́tottá k a helyisé get.
–  Mit csiná ljunk? – kiá ltott fel Tavi.
–  Fussunk! – felelte Isabelle. – Menj, Tavi! Te legyé l az első !
Tavi a fejé t lehajtva nekiiramodott. Isabelle megkö nnyebbü lten
só hajtott fel, amikor lá tta, hogy eltű nik a bejá rati ajtó ban. Most ő
kö vetkezett. Mé g szorosabban fogta az anyja kezé t, é s né há ny lé pé st
tettek együ tt kifelé .
Kö zben huzat keletkezett, az erő s lé gmozgá s egy nagy, é gő drapé riá t
lendı́tett felé jü k. Isabelle ö sztö nö sen felemelte a kezé t, hogy vé dje
magá t. Elengedte az anyjá t.
Maman felismerte az esé lyt. Allati ü vö lté ssel futott vissza az
emeletre.
–  Maman, ne! – kiá ltott Isabelle, é s utá narohant.
A szobá já ban talá lta meg. Lá zasan fé sü lkö dö tt. Isabelle kité pte a
kezé bő l a hajkefé t.
–  Né zz rá m! – kiá ltott rá , é s megfogta az anyja ké t kezé t,
ké nyszerı́tve, hogy Maman a szemé be né zzen. – Tű z emé szti a há zat!
Velem kell jö nnö d!
Maman felá llt. Vé gigsimı́tott a hajá n.
–  Mit vegyek fel? Mit vegyek fel, Isabelle? Mondd meg!
Felkapott egy ruhá t é s egy pá r cipő t a padló ró l, é s magá hoz
szorı́totta. Aztá n leakasztotta a falró l a nehé z tü krö t. Kö zben a ruha
é s a cipő a fö ldre esett.
–  Neeee! – kiá ltott fel, é s lehajolt. Fel akarta venni a leesett holmit, de
kö zben kicsú szott a kezé bő l a tü kö r. Eldő lt, é s Mamant a fö ldhö z
szegezte.
–  Hagyd ezt abba! – kö nyö rgö tt Isabelle, azzal letolta ró la a tü krö t.

176
De Maman nem hagyta abba. A ruhá t é s cipő t há trahagyva a tü kö rrel
indult kifelé a szobá bó l. Eljutott a lé pcső forduló ig, ott megint
leejtette. Visszhangzó csattaná ssal dő lt el. Maman sı́rva ü lt le mellé .
Isabelle lené zett a korlá ton. A gyomrá t ö sszerá ntotta a fé lelem,
amikor meglá tta, hogy a lá ngok a falak menté n az emeletre tö rnek.
Má r a lé pcső há z felé kú sztak.
–  Maman, nem vihetjü k magunkkal a tü krö t! – kiá ltotta Isabelle
egyre nagyobb ré mü lettel. De az anyja csak ü lt, é s szomorú an
bá multa a vastag ü veget.
–  Nem hagyhatom itt. Ené lkü l egyszerű en semmi vagyok. Ez mondja
meg, ki vagyok.
Isabelle szı́ve hevesen verte a bordá it. Minden idegszá la azt ü vö ltö tte,
hogy menekü ljö n. De nem menekü lt. Leü lt az anyja mellé .
–  Maman, ha nem hagyod itt a tü krö t, meghalsz.
Az anyja makacsul ingatta fejé t.
–  Maman – szó lt Isabelle elcsukló hangon –, ha nem hagyod itt a
tü krö t, meghalok.
Vajon szá mı́t az anyjá nak, ha ő meghal? Isabelle nem tudta. Hiszen ő
folyton csaló dá st okozott Mamannak. Vajon volt valaha olyan
pillanat, amikor ö rö met okozott neki, nem bosszú sá got?
Maman ekkor Isabelle-re né zett. Tekinteté nek jeges mé lysé gé ben
valami megmoccant, valami megtö rt. Isabelle lá tta ezt, é s azt is lá tta,
hogy az anyja nem tudja meggá tolni ezt.
–  Erő s lá ny vagy. Nagyon erő s – mondta Maman. – Má r akkor lá ttam,
amikor kicsi baba voltá l. Mindig megré mı́tett az erő d. A karomban
ringattalak, é s arra gondoltam, vajon hol van a nagyvilá gon olyan
hely, ahol egy ilyen erő s lá ny megé lhet.
Felettü k egy hatalmas fagerenda zuhant le. Az elő csarnokba esett, é s
az emelet nagy ré szé t magá val rá ntotta. Fü lsü ketı́tő volt a robaj.
Vakı́tó a felszá lló por é s fü st. Isabelle a karjá val takarta el a fejé t, é s
sikoltott. Amikor elü lt a por, a korlá t fö lé hajolva lené zett, é s egy
egyenetlen szé lű , tá tongó lyukat lá tott az elő csarnok padló já n a
lé pcső há z mellett. A sö té tben a kö rben lobogó tű z fé nyé ben az a lyuk
ú gy né zett ki, mintha a pokol kapuja lenne.

177
–  Maman… ké rlek! – kö nyö rgö tt.
De az anyja mé g mindig a tü kö rbe bá mult. Mintha meg sem hallotta
volna. Isabelle gyomra ö sszerá ndult a ré mü lettő l. De ekkor egy má sik
é rzelem is feltá madt benne, ami elnyomta a ré mü letet: a gyű lö let.
Há nyszor szó lı́totta az anyja a szobá já ba, há nyszor á llt ez elő tt a
tü kö r elő tt é s né zett bele a vá lla fö lö tt? Há nyszor komorult el, hogy a
ruhá ja itt bő , ott szű k, amott rá ncot vet? Rosszalló megjegyzé seket
tett a szeplő ire, a fé lszeg mosolyá ra, a kusza hajá ra.
Há nyszor emelte Isabelle tekinteté t a sajá t tü kö rké pé re, é s csak egy
nyomorult, furcsa lá ny né zett vissza rá ?
Az a tü kö r, ahogy a há z ö sszes tü kre, ú jra é s ú jra ellopta a
magabiztossá gá t, a boldogsá gá t, az erejé t é s a bá torsá gá t. Ellopta a
lelké t, é s most az é leté t akarta.
A há z mé lyé n ú jabb ablak robbant szé t. Az ü veg csö rö mpö lő hangja
adta Isabelle tudtá ra, pontosan mit is kell tennie. Felá llt, kité pte a
tü krö t az anyja kezé bő l, é s vad ü vö lté ssel á tlendı́tette a
lé pcső korlá ton. A kő padló ra zuhant, é s millió csillogó darabra tö rt.
–  Ne! – kiá ltott Maman a korlá tba kapaszkodva. Hosszú pillanatokig
bá multa a lent tomboló lá ngokat, aztá n ké tsé gbeesve Isabelle-re
né zett.
–  Kelj fel, Maman! – parancsolta Isabelle, é s megfogta az anyja kezé t.
– Most pedig kimegyü nk!
Együ tt né ztek a lé pcső aljá ra. Amikor leé rtek, azt lá ttá k, hogy az
elő csarnok nagy ré sze odalett. Csak egy kis sá v maradt az egyik fal
mellett, de azt is má r csak az é gő gerendá k tartottá k. Egy rossz lé pé s,
é s a tű zhalá lba zuhanhattak.
Isabelle vezette az anyjá t, vé gig a fal menté n kapaszkodott. Amikor
elé rtek az ajtó hoz, á t kellett ugraniuk egy nagy lé pé snyi szakadé k
felett, ahol a padló má r teljesen elé gett. A kö vetkező pillanatban
kié rtek a szabadba. Zokogva á lltak meg. Tavi odarohant hozzá juk.
Isabelle gyorsan elvezette az anyjá t é s a nő vé ré t a lá ngoló pokoltó l a
terebé lyes há rsfa biztonsá gá ba. A há rom nő megperzselő dö tt
ruhá ban, kormos arccal, egymá st ö lelve a há rslomb aló l né zte a
tomboló tü zet; lá ttá k, ahogy a Maison Douleur falai leomlanak,

178
lezuhan a nehé z palatető , tö nkremegy minden vagyonuk, vele a
mú ltjuk é s a jelenü k is.
Az á rnyak kö zü l egy feketé be ö ltö zö tt ö regasszony né zte ő ket, é s azt
sú gta:
–  Es egy kis szerencsé vel a jö vő jü k is.
  
  

179
 –  OTVEN  –
  
  
Má snap reggel napkeltekor Isabelle a há rsfa alatt á llva né zte a
fü stö lgő romhalmazt, egykori otthonukat.
A ruhá ja á tá zott. Nedves hajtincsek tapadtak a bő ré hez. Hajnalban
sű rű eső oltotta el a tü zet, mé g azelő tt azonban erő s szé l fú jt izzó
parazsat az udvaron á t a tyú kó lra é s a szé napadlá s nyitott ajtajá ba.
Tavi kifeszı́tette a tyú kó l ajtajá t, é s kizavarta a tyú kokat az udvarra,
biztonsá gba. Mind elmentek, eltű ntek az erdő rengetegé ben. Isabelle
kivezette az istá lló bó l Martint, mielő tt az é pü let tü zet fogott volna.
Martin ott á llt velü k a há rsfa alatt, eső vizet rá zott ki a sö ré nyé bő l.
Tavi é s Maman a há rs tö rzsé nek dő lve kucorgott. Ló pokró cokkal
takaró ztak, amiket Isabelle-nek az istá lló bó l sikerü lt kimenekı́tenie.
Az udvarhá zban minden megsemmisü lt. Ruhá k. Bú torok. Elelem.
Maman ö sszes papı́rpé nze, é s a pé nzé rmé k is. Az é kszerek is
szé tolvadhattak, vagy a forró kö vek é s fü stö lgő gerendá k alatt
hevertek elé rhetetlenü l.
Egyetlen szomszé d sem sietett a segı́tsé gü kre. Nem mentek
megné zni, nem esett-e bajuk. Nem vittek é telt, nem ajá nlottak
menedé ket. Teljesen magukra maradtak. Nincstelenek lettek.
Egyetlen bará tjuk sem volt. Ez mé g jobban megré mı́tette Isabelle-t,
mint a tű z.
Atfá zva a hideg eső ben, testben-lé lekben dermedten Isabelle nem
tudta, mit fognak enni aznap é s hol talá lnak é jszakai menedé ket.
Nem tudta, hogyan tegye meg a kö vetkező lé pé st. Nem lá tta az
elő revezető utat.
Ott á llt, kezé t karba fonva, tenyere a kö nyö ké n, é s tö bb mint egy ó rá ig
szó tlanul né zte, ahogy a fü stgomolyok szá llnak az é g felé . Csak akkor

180
mozdult meg, amikor patá k dobogá sá t, kocsi nyikorgá sá t hallotta, é s
elő lé pett a fa aló l, hogy lá ssa, ki az.
–  Isabelle, te vagy az? – szó lt egy hang. – Szentsé ges é g! Edes lá nyom!
Mi tö rté nt itt?
Isabelle egy ö reg lovat é s mé g ö regebb kordé t lá tott. A kordé
rogyá sig volt ká posztá val. Felé jü k tartott. A bakon Avara LeBenê t ü lt.
Mellette az aggodalomtó l mé g rá ncosabb ö reg arcú hö lgy. Szeme
fé nylett, tekintete é lé nken pá sztá zta a kö rnyezetet, mint a keselyű .
Tantine.
  
  

181
 –  OTVENEGY  –
  
  
–  Tű z volt – felelte Isabelle komoran. – Minden odalett.
Tantine rá ncos kezé vel a szı́vé hez kapott.
–  Ez borzalmas! Egyszerű en borzalmas, gyermekem!
–  Isten adta, Isten elvette, egyszer fent, egyszer lent – szusszant
Madame LeBenê t.
–  Hogyan keletkezett a tű z? – ké rdezte Tantine.
–  Nem tudom – felelte Isabelle, kezé t a homloká hoz szorı́tva. –
Felé bredtem, é s akkor a fö ldszint má r lá ngokban á llt.
–  Biztosan a kandalló volt a tű zfé szek. Vagy a tű zrá cson á t kipattant
szikra – mondta Tantine. – Hol az anyá d? A nő vé red?
–  A fa alatt alszanak – felelte Isabelle a há rsra mutatva.
–  Ez borzalmas. Csuromvı́z vagy. Es ahogy elné zlek, fá zol is. Nincs
hova mennetek?
Isabelle a fejé t ingatta, de ekkor eszé be jutott valami.
–  Talá n a má rki segı́thet nekü nk. Az ő kasté lya nagyon nagy. Egyetlen
padlá sszobá ban elfé rné nk. Esetleg…
Tantine elsá padt. Hirtelen talpra ugrott. Madame LeBenê t é s Isabelle
is nagyon meglepő dö tt ettő l a mozdulattó l.
–  Nem é s nem! Errő l hallani sem akarok! – jelentette ki. – A má rki
romlott erkö lcsű fé r iú , kedvesem. Tö bb nő vel é l együ tt, é s egyikü k
sem a felesé ge. Nem hagyhatom, hogy az a gazember ú jabb ké t iatal
lá nyt rontson meg!
–  De olyan…
Kedvesnek tűnik – akarta mondani Isabelle.
Tantine felemelte a kezé t, elhallgattatta Isabelle-t. Ezutá n Madame
LeBenê t felé fordult.

182
–  Be kell fogadnunk ő ket, Avara. Mi vagyunk a legkö zelebbi
szomszé daik.
Avara LeBenê t kis hı́já n megfulladt.
–  Mé g há rom szá jat etetni, Tantine? Há ború idejé n, amikor amú gy is
kevé s az é lelem?
Isabelle arra gondolt, mennyi ká poszta nő a LeBenê t csalá d fö ldjein.
Milyen sok kö vé r tyú k van az ó ljukban. Szilvafá ik á gai roskadoztak a
sok gyü mö lcs alatt. Nem lelkesedett azé rt, hogy kö nyö radomá nyt
fogadjon el ettő l a harsá ny, fö své ny nő szemé lytő l, de tudta, hogy
nincs má s vá lasztá sa. Kérem, Tantine! – kö nyö rgö tt magá ban. Kérem,
győzze meg valahogy!
–  Igen, ez való ban teher – ismerte el Tantine. – De te ö nzetlen
asszony vagy, Avara. Olyan asszony, aki mindig fontosabbnak tartja
má sok szü ksé gé t a maga é rdeké né l.
Madame LeBenê t lelkesen bó logatott, mint amikor az ember olyan
dicsé retet vagy bá rmi má st fogad el, ami nem illeti meg.
–  Igaza van. Tú lsá gosan is jó sá gos vagyok. Egyszer mé g ez lesz a
vesztem.
–  Né zd azt, hogy mit nyerhetsz ezen a helyzeten: há rom segı́tő t,
szorgos kezeket, amikre nagy szü ksé g van ná latok a gazdasá gban! –
mondta Tantine. – A bé reseitek, cselé deitek beá lltak a hadseregbe.
Csak Hugo maradt otthon, ő is csak azé rt, mert rosszul lá t. Ha nem
tudjá tok eljuttatni a ká posztá tokat a piacra, az egé sz termé s a fö ldö n
rohad meg.
Avara tető tő l talpig vé gigmé rte Isabelle-t, é s hunyorgott. Hü velykujja
kö rmé vel kipiszká lt egy é teldarabot a fogai kö zü l, é s vé gü l
megszó lalt:
–  Há t, jó . Te meg a csalá dod eljö hettek hozzá m a gazdasá gba, é s
etetlek benneteket, egy felté tellel… – mondta, é s szigorú an felemelte
a mutató ujjá t. – Ha megı́gé red, hogy kemé nyen dolgoztok.
Isabelle majdnem sı́rva fakadt a megkö nnyebbü lé stő l.
Megszá rı́tkozhatnak. A tanyahá z kandalló já nak tü zé né l
felmelegedhetnek. Talá n kaphatnak mé g egy tá l meleg levest is.

183
–  Nagyon kemé nyen fogunk dolgozni, madame. Megı́gé rem. En, Tavi,
Maman, Martin… mindannyian.
Madame LeBenê t a fejé t ingatta.
–  Nem. Azt má r nem. Az ajá nlat a lovatokra nem vonatkozik.
Isabelle kö nyö rgő n né zett Madame LeBenê t-re é s Tantine-ra.
–  De nem hagyhatom itt Martint! Oreg ló . Zab kell neki. Es szá raz
istá lló .
–  Lá tja, Tantine? Má ris ki akarnak haszná lni – mondta Madame
LeBenê t, é s megvető en legyintett Isabelle felé .
–  Nem hiszem, hogy ez az á llat sokat enne – nyugtatta Tantine. – Es
persze a ló nak is haszná t vehetné d.
Madame engedett.
–  Igen, azt hiszem, igaz – jegyezte meg, é s a sajá t igá slová ra mutatott.
– Louis a vé gé t já rja.
Azért, mert halálra dolgoztattad – gondolta Isabelle a szegé ny,
csontsová ny teremté st né zve. És ugyanezt teszed majd velünk is. Nagy
sú llyal nehezedett rá ez a felismeré s.
–  Akkor megá llapodtunk – jelentette ki Tantine elé gedett mosollyal.
–  Menjetek á t a gazdasá gba! Keressé tek meg Hugó t! Ká posztá t vá g.
Megmutatja, mit kell csiná lnotok – adta ki az utası́tá st Madame
LeBenê t. A kantá rszá rral megcsapta Louis sová ny tomporá t. –
Tantine-nal a piacra kell mennü nk.
–  Kö szö nö m, madame – mondta Isabelle, ahogy a kordé kifelé
gö rdü lt az udvarró l. – Kö szö nö m, hogy helyet ad nekü nk a há zá ban.
Madame LeBenê t felhorkant.
–  A há zamban? – szó lt há tra. – Ki mondta, hogy a há zban fogtok
lakni? Orü ljetek, ha a szé napadlá son alhattok!
  
  

184
 –  OTVENKETTO  –
  
  
A legidő sebb Pá rka né zte a repedt csé szé ben elé tett hı́g, gyenge
ká vé t az asztalon. Es a kemé ny kenyeret, amit a ká vé ba kellett
má rtogatni. A bö gre mellett egy kis kö csö gnyi tejszı́n volt. Cukor
semmi. Sü temé ny semmi. Meleg, puha brió s sem.
–  Talá n egy kicsit tú lzá sba vittem a Zsugorlé lek tintá t Avara LeBenê t
é letté rké pé n – mormogta magá ban, mikö zben dobolt az asztalon az
ujjaival.
A Zsugorlé lek – tompa, szá raz fekete tinta – tö bbfé le tulajdonsá got
kihozhatott az emberbõ l. Okozhatott fö své nysé get, zsugorisá got,
illetve megfelelõ dó zisban é s gyakorisá ggal alkalmazva
ö sszezsugorı́totta a lelket. A mû vé szi hajlamok letö ré sé re is
haszná lható volt, de ó vatosnak kellett lenni vele. Lassan járj, tovább
érsz! Nem szabadott ajtó stó l rontani a há zba.
Sors behunyta a szemé t, é s egy inom kis csé szé nyi, olajosan sö té tlő
ká vé babokbó l fő zö tt, gő zö lgő eszpresszó t ké pzelt maga elé . Egy
tá nyé rnyi á nizsos vajas sü temé nyt. Sü ppedő , puha, bá rsonyká rpitos
szé ket, amin ö reg csontjait pihentetheti.
Es há t való szı́nű leg hamarosan vé gleg elhagyhatja Saint-Michelt.
Sikerü lt haladá st elé rnie. Egy ré szeg bolond felgyú jtotta neki a
Maison Douleur-t, ı́gy Isabelle é s a csalá dja nincstelen lett. Itt
ragadtak a LeBenê t-k gazdasá gá ban, ami azt jelenti, hogy Sors
irá nyı́thatta a lá nyt. Má r nem Sansz volt a helyzet ura.
Felá llt, a ré gi kő mosogató medencé hez lé pett, é s kiö ntö tte a ká vé t.
Elö blı́tette a csé szé t, megtö rö lgette, é s kisé tá lt. Avara é s Hugo má r a
mező n voltak. Isabelle, Tavi é s az anyjuk is.
Sors lehajolt a há z falá n felfelé tö rekvő metszetlen ró zsabokor ké ső
nyá ri virá gait csodá lni. Losca szá llt le fö lé a tető re.

185
Az ő sö reg hö lgy elmosolyodott, ö rü lt, hogy viszontlá thatja a
furfangos teremtmé nyt.
–  Hol voltá l? Mezei egereket nyá rsaltá l fel az é les cső rö ddel?
Madá r ió ká t ragadtá l el a fé szkü kbő l? Dö gszemet vá jtá l?
Losca megrá zta fekete tollazatá t. Alig leplezett izgatottsá ggal ká rogni
kezdett. Az ő sö reg hö lgy elragadtatottan hallgatta.
–  Ké tszá z mé rfö ldre nyugatra innen? Volkmar gyorsan halad. Ez jó .
Miné l elő bb magunk mö gö tt tudjuk ezt, anná l jobb.
Losca lehajtotta a fejé t. Es megint csak ká rogott.
Sors felnevetett.
–  Ez ké t jó hı́r egyszerre. Azt mondod, hogy a ló egy ö zvegyné l van?
Az istá lló pedig omladozik? – A holló bó lintott. – Való szı́nű leg nincs
sok pé nze. Egy kevé ssel elinté zhető . En magam nem tudom
megtenni… tú l sok vé rrel já r… De ismerek egy embert, aki megteszi.
Szé p munka volt, leá nyom! Sansz talá lta meg Isabelle szı́vé nek első
darabjá t, é s az ú tjá ba vezé relte azt a iú t. A lovat azonban nem fogjá k
megtalá lni. Az lesz a hiá nyzó darab. Es ha nem lesz meg mind a
há rom, Tanaquill nem fog segı́teni a lá nynak.
A szoknyá ja zsebé be nyú lt.
–  Tessé k – mondta, azzal egy kö vé r pó kot hú zott elő , é s odadobta
Loscá nak, aki ö rö mmel elkapta a levegő ben.
Sors elindult a pajta felé . Megké ri Hugó t, hogy fogja be a kordé t. Be
akart menni a vá rosba, hogy a ló val kapcsolatos tervé t a megvaló sı́tá s
szakaszá ba juttassa. Nagyon jó kedve volt. Elé gedett volt, biztos
abban, hogy csak napok, legfeljebb ké t hé t ké rdé se, é s elutazhat
innen.
Volkmar egyre kö zelebb nyomult a vá roshoz.
Es Sors ú gy tervezte, hogy ő má r ré gen nem lesz itt, amikor ideé r.
  
  

186
 –  OTVENHAROM  –
  
  
Isabelle felegyenesedett. Arcá t a napfé ny felé fordı́tva nyú jtó zkodott,
há tá nak fá jdalmá t akarta enyhı́teni.
Ké rges keze olyan mocskos volt, mint a csizmá ja. A nap bronzbarná ra
sü tö tte a karjá t, arcá n, orrá n szeplő k jelentek meg, hiá ba volt mindig
a fejé n a ré gi szalmakalap. Szoknyá ja felhú zva, té rdmagassá gban
csomó ra kö tve, hogy ne a fö ldö n hú zó djon a szegé lye.
–  Isabelle, Octavia, jó l á ll a frizurá m? Mi van akkor, ha egy gró fnő
vagy egy hercegnő lá togat meg minket? – ké rdezte Maman aggó dó n.
–  O, nyilvá n hercegnő é s gró fnő is jö n, Maman. Hiszen a
ká posztaszedé s a nemessé g legkedveltebb idő tö lté se – jegyezte meg
Tavi.
–  Nagyon jó l á ll a frizurá d, Maman. Most pedig ké rlek, fogd a ké st, é s
vá gj le né há ny ká posztá t! – mondta Isabelle, bosszú s pillantá st vetve
a nő vé ré re.
Mikö zben Isabelle lehajolt a kö vetkező ká posztá hoz, é szrevette, hogy
Tavi, aki egy sorral mö gö tte haladt, egy ká poszta fö lé gö rnyed, é s
nagy igyelemmel né zi.
Nincs olyan zöldség, ami ennyire érdekes lehet – gondolta Isabelle.
–  Tavi, mit csiná lsz ott? – ké rdezte, azzal á tlé pett a sajá t sorá bó l a
nő vé ré ébe.
–  Semmit – felelte Tavi nagyon gyorsan. – Csak elvá gom a tö vé né l.
De nem vá gta el. Lelapı́tott egy nagy kü lső levelet, é s é les kő vel
egyenleteket karcolt rá juk.
–  Nem csoda, hogy lemaradtá l – korholta Isabelle.
Tavi lehajtotta a fejé t.
–  Ne haragudj, Iz… Nem tehetek ró la… Ké ptelen vagyok megá llni.
Annyira unatkozom, hogy sı́rni tudné k.

187
–  Unatkozni jobb, mint halottnak lenni. Pedig meghalunk, ha megint
nem kapunk enni, mert nem raktuk tele a kordé t!
Madame LeBenê t kijelentette, hogy a há rom nő nek minden nap meg
kell raknia ká posztá val a gazdasá g kordé já t, kü lö nben nem kapnak
vacsorá t.
–  Ké rlek, ne haragudj!
Annyira nyomorultnak tű nt, hogy Isabelle meglá gyult.
–  Te meg é n kihagyhatunk egy-ké t é tkezé st, de Maman nem.
Rosszabbodik az á llapota.
A ké t lá ny aggó dó n pillantott az anyjuk felé . Maman a fö ldö n ü lt, a
hajá t simogatta, é s a foszlá nyokban ló gó ruhá já t tapogatta. Ugyanaz a
selyemruha volt rajta, amit a tű z é jszaká já n viselt. Elé nken beszé lt a
ká posztafejekhez. Arcá n mé lyü ltek a gö drö k. Szeme elvesztette a
fé nyé t. Mintha napró l napra tö bb ő sz hajszá la lett volna.
Amió ta a szomszé d gazdasá gba kö ltö ztek, mintha mé g mé lyebben
sü ppedt volna a mú ltba. Nem volt má r egyetlen tiszta pillanata sem,
nem nyerte vissza a lé lekjelenlé té t, mint az é gő Maison Douleur
lé pcső in. Isabelle ezt annak a megrá zkó dtatá snak tudta be, hogy
elvesztette az otthoná t é s minden vagyonukat, é s annak is, hogy
jelenleg milyen nehé z é letü k volt. De tudta, hogy enné l tö bbrő l volt
szó : Maman ú gy é rezte, nem sikerü lt teljesı́tenie egy fontos anyai
kö telessé gé t, mivel nem gondoskodott arró l, hogy a lá nyai jó
há zassá got kö ssenek. Es ez a kudarc elvette a jó zan eszé t.
Isabelle a szé napadlá son tö ltö tt első é jszaká jukon felriadt. Azt hitte,
egé r szaladt á t az arcá n, de nem. Maman é rintette meg. Mellette ü lt a
szé ná ban, é s kisimı́totta a hajá t az arcá bó l.
–  Mi lesz veletek? – ké rdezte sú gva. – Mi lesz veletek szegé ny,
szegé ny leá nyaim? Az é letetek mé g el sem kezdő dö tt, má ris vé ge.
Piszkos arcú , rongyos ruhá jú cselé dek vagytok. Kinek kelletek ı́gy?
–  Aludj vissza, Maman! – mondta Isabelle riadtan.
Fé lelmetes anyjuk a szemü k elő tt hervadt el. Gyakran nehé z volt
Mamannal együ tt é lni. Nehé z volt elviselni az á llandó rosszallá sá t. A
dü hrohamait. A merev szabá lyait. De aká rhogy is, Maman
gondoskodott arró l, hogy a szá mlá ikat rendben izessé k. Ké tszer

188
ö zvegyü lt meg, de mé g ı́gy is ké pes volt fenntartani az é letü ket: tető
volt a fejü k felett, az asztalukon é tel. Most elő szö r mindez Isabelle
feladata lett. Né ha Tavi segı́tsé gé vel tette a dolgá t, né ha ané lkü l.
Mindenhogyan nagyon nehé z volt.
Egy hete é rkeztek a LeBenê t csalá dhoz. Megmentettek az istá lló bó l,
amit tudtak: ló pokró cokat, ké t faszé ket, ké t nyerget é s né há ny
ló szerszá mot. Kordé juk csodá val hatá ros mó don nem é gett el, de
ó rá kba telt, mire kiszabadı́tottá k, mert az istá lló tetejé nek né há ny
darabja rá szakadt. Felpakoltá k a holmijukat, befogtá k Martint, é s
elindultak a LeBenê t-gazdasá gba. Mire odaé rtek, a madame é s
Tantine visszaé rtek a piacró l. A madame rö gtö n munká ra fogta ő ket.
Megtanultak ká posztá t vá gni, krumplit felá sni, ré pá t felszedni,
disznó kat moslé kolni, tehenet fejni.
Tavi az á llatokkal mé g ü gyetlenebb volt, mint a ká posztá val, ezé rt a
madame a sajtké szı́té st bı́zta rá . Az ő feladata volt gondoskodni arró l,
hogy a tejhá zban a fasajtá rokban rendesen megaludjon a tej. Hosszú
falapá tokkal lassan, ó vatosan keverte a masszá t, aztá n formá kba
tö ltö tte, hogy sajttá é rjen. Tavi ezt az egyetlen munká t nagy
lelkesedé ssel vé gezte. Csodá lattal tö ltö tte el az á talakulá s folyamata,
ahogy a tejbő l sajt lett.
Hosszú , fá rasztó napokat é ltek. Sová ny koszton tartottá k ő ket,
ké nyelem nem lé tezett. Agy helyett a szé ná ra terı́tett ló pokró cokon
aludtak. Fü rdé s hetente egyszer volt.
Isabelle fanyar mosollyal idé zte fel, hogy a gazdasá gban tö ltö tt első
napjuk utá n megké rdezte, hol egy megfü rö dhetné nek-e.
–  Termé szetesen – felelte a madame. – Ott van nektek a kacsaú sztató .
Isabelle azt hitte, tré fá l.
–  A kacsaú sztató ? – ké rdezett vissza dö bbenten.
–  Ré zká dra é s bolyhos tö rö lkö ző re szá mı́tottá l? – ké rdezett vissza a
madame gú nyos mosollyal.
Isabelle a kis tó hoz sé tá lt. Hó lyagos volt a keze. Mocsok ment a
kö rme alá . Minden izma sajgott. Fü sttő l, verejté ktő l, savanyú tejtő l
bű zlö tt. A ruhá ja merevre koszosodott.

189
A tó parton semmi nem vé dte a kı́vá ncsi tekintetek elő l, Isabelle
azonban tú lsá gosan szé gyellő s volt ahhoz, hogy má sok elő tt
levetkő zzö n, ezé rt egyszerű en levetette a csizmá já t é s a zoknijá t, a
csontot, a dió hé jat é s a magtokot az egyik csizmá já ba csú sztatta, é s
ruhá stó l ment be a vı́zbe. Gondolta, majd a szé napadlá son leveszi a
ruhá já t, ami é jjel megszá rad kiterı́tve. Az alsó inge pedig a testé n
marad. Nem volt má s ruhá ja. A szekré nyé ben lé vő k, amiket Maman
oly gondosan vá lasztott, amikkel a ké rő k tetszé sé t kellett volna
elnyernie, mind hamuvá lettek.
A kacsaú sztató t forrá s tá plá lta, ı́gy a vize annyira hideg volt, hogy
Isabelle alig kapott levegő t. De a hideg vı́z tompı́totta felsé rtett
kezé nek, meggyö tö rt testé nek fá jdalmá t. Kibontotta a hajá t
ö sszekö tő piszkos szalagot, a vı́z alá bukott, é s dö rzsö lni kezdte a
fejbő ré t. Eppen a felszı́nre emelkedett, amikor a madame elsé tá lt a
parton.
–  Fordult a kocka, igaz? – gú nyoló dott, alaposan vé gigmé rve az á zott
Isabelle-t. – Bá rcsak lá tna most a mostohanő vé red! Jó l kinevetne.
–  Nem gondolná m – felelte Isabelle a vizet csavarva a hajá bó l.
–  Dehogynem!
Isabelle tagadó n ingatta fejé t.
–  En azt tenné m. De Ella? O soha. Ez volt az erő ssé ge. Es az é n
gyengesé gem – felelte, é s ú jra a vı́z alá merü lt.
Amikor ú jra felbukkant, a madame má r eltű nt.
Né zte az elreppenő fecské ket, hallgatta a bé ká k kuruttyolá sá t, a
tü cskö k ciripelé sé t. Tanaquillre gondolt, é s arra, hogy a
tü ndé rkirá lynő megı́gé rte, segı́t neki bizonyos felté telekkel. Ez a
segı́tsé g azonban most olyan tá volinak tű nt, mint a csillagok. Hogyan
talá lhatta volna meg a szı́ve elveszett darabjait, amikor nap nap utá n
má st sem csiná lt, mint ká posztá t szedett? Azokra gondolt, akik
felgyú jtottá k a há zukat; akik sosem bocsá tjá k meg neki, hogy ő csak
egy rú t mostohanő vé r.
Talán valóban nem lehet segíteni rajtam – gondolta. Talán meg kell
tanulnom együtt élni ezzel.

190
Tantine é ppen ezt taná csolta neki. Hogy nyugodjon bele a sorsá ba. Ó,
gyermekem! – mondta neki a tű z é jszaká já n. A sorsunk gyakran nehéz,
de meg kell tanulnunk elfogadni. Nincs választásunk.
Lehet, hogy az ö reg hö lgynek igaza volt. Mió ta Isabelle a LeBenê t
csalá d gazdasá gá ba é rkezett, rá telepedett a remé nytelensé g é rzé se.
Az é lete tehenek é s ká posztá k kö zö tt telt, é s ú gy tű nt, ez má r mindig
ı́gy lesz.
–  Má r dé l van, é s a szeké r mé g fé lig sincs megrakva – szó lt egy hang
né há ny sorral tá volabbró l. Ez a hang zö kkentette ki Isabelle-t a
gondolataibó l.
Addig is nyomott hangulata ettő l csak rosszabbodott. Olyan ember
á llt a há ta mö gö tt, akihez ké pest Tantine á brá ndos, meré sz optimista
volt.
Madame LeBenê t ia, Hugo.
  
  

191
 –  OTVENNEGY  –
  
  
Isabelle vá lla a fü lé ig rá ndult.
–  Kö szö nö m a tá jé koztatá st, Hugo. Tudomá som van arró l, hogy mé g
nem tö ltö ttü k meg a szekeret – mondta é les, mogorva hangon.
Hugo vastag szemü vegé n á t pislogott rá .
–  Csak mondom.
–  Hallom.
Sok kellemetlen dolog volt az ú j é letü kben. Ehsé g. Kimerü ltsé g.
Szé napadlá son alvá s. Tehenek aló l gané zá s. Megké rgesedett, kelé ses
ké z. De semmi nem volt kellemetlenebb a goromba, otromba Hugo
viselkedé sé né l. Nem szı́velte Isabelle-t é s Tavit, é s minden
lehető sé get kihaszná lt, hogy ezt a tudomá sukra hozza.
–  Ha nem rakjá tok meg a szekeret, nem kaptok levest ma este.
–  Segı́thetné l nekü nk. Gyorsabban menne a munka. Akkor vé gezné nk
– mondta.
Hugo a fejé t ingatta.
–  Nem tehetem. Meg kell é leznem az eké t. Es aztá n…
–  Hugo! Hé , Hugo! – vá gott a szavá ba egy hang.
Hugo, Isabelle é s Tavi megfordultak, é s azt lá ttá k, hogy egy szeké r
kö zeledik az ú ton. Ké t iatal fé r i ü lt a bakon. Isabelle ismerte ő ket.
Cafard ezredes szá zadá nak katoná i voltak. A tá bori konyhá n
dolgoztak, é s minden nap eljö ttek zö ldsé geké rt.
–  Most Claude-nak é s Remynek kell segı́tenetek – kö zö lte Hugo. –
Mindkettő tö knek ez a feladata. Anyá m rendelkezett ı́gy. Egy jó ó ra,
amı́g vé geztek. Szó val ma é jjel is é hesen fekszetek le.
Hugo ezt rosszindulat é s ká rö rö m né lkü l, pusztá n té nykö zlé ské nt
mondta. Mint az eső t jó sló ö regek.

192
–  Adhatná l nekü nk valami vacsorá t. Kicsempé szhetné d a
szé napajtá ba sö té tedé s utá n – vetette fel Tavi.
–  Leves lesz. Hogyan csempé sszek levest?
–  Akkor kenyeret. Hozz nekü nk egy kis kenyeret! Csomagold
gyolcsba, amikor senki sem igyel, é s tedd zsebre!
Hugo elkomorult.
–  Bá rcsak ne jö tté l volna ide! Te mindig gondolkodsz… mindenfé lé n.
Nem ké ne ezt tenned. A lá nyoknak nem ké ne gondolkodniuk. A
gondolkodá s a fé r iak dolga. Nekem kellene arra gondolni, hogy
kenyeret csempé sszek nektek.
–  Akkor gondolj arra! Vagy gondolj arra, hogy sajtot csempé szel ki
nekü nk! Vagy egy kis sonká t. Talá lj ki valamit, mielő tt é hen halunk! –
csattant Tavi hangja.
–  Hé , Hugo! Hol a krumpli? – kiá ltott Claude. – A szaká cs azt mondja,
ma krumplit é s ré pá t vigyü nk. Udv, Isabelle! Udv, Tavi! Udv, Madame
de la Paumé !
Maman, aki mé g mindig a ká posztafejekkel beszé lgetett, ekkor felá llt.
–  Szentsé ges é s felsé ges urak – szó lalt meg, é s hó dolatteljesen
meghajolt a katoná k elő tt. Aztá n a lá nyai felé fordult. – Lá tjá tok,
lá nyok! A jó megjelené s elnyeri jutalmá t. Megé rte fenntartani a
lá tszatot. A pá pa jö tt hozzá nk lá togató ba. Es Spanyolorszá g kirá lya.
Claude é s Remy furcsá n ö sszené zett.
–  Semmi gond – mondta Isabelle.
Hugo abba az irá nyba biccentett, ahonnan a katoná k jö ttek.
–  Jó nagy port vertetek fel az ú ton!
Az ú t fé lmé rfö ldnyire volt onnan, ahol á lltak, magas sö vé ny takarta,
de afö lö tt hatalmas porfelhő gomolygott.
–  Nem mi voltunk – felelte Remy. – Ujabb sebesü lteket visznek.
Hugo levetette a szemü vegé t, é s megtö rö lte az ingé ben. Aztá n
visszatette, é s a tisztá bb lencsé n á t ú jra megszemlé lte a porfelhő t. A
por egyre magasabbra szá llt, ú gy kavargott, mintha viharfelhő k
gomolyogtak volna ott.
–  Sokan lehetnek.

193
–  Mé rfö ldeken á t csak sebesü ltszá llı́tó k vonulnak. Amerre a szem
ellá t – felelte Remy, é s lené zett a kantá rra. – Veszté sre á llunk.
–  Ugyan, Rem! Csak azé rt, mert mi mé g nem vagyunk a frontvonalon
– hetvenkedett Claude, é s oldalba bö kte a tá rsá t. – Seggen bö kö m ezt
a Volkmart a kardommal ú gy, hogy hanyatt-homlok menekü l vissza a
hatá r tú loldalá ra!
Remy elmosolyodott, de erő tlen mosoly volt.
Isabelle tudta, hogy a iú kat hamarosan a frontra kü ldik. Azon
tű nő dö tt, vajon viszontlá tja-e ő ket valaha. Vajon ő ket is ilyen
sebesü ltszá llı́tó kordé n hozzá k vissza, a rossz utakon zö tykö lő dve?
Ugy, hogy hiá nyzik a kezü k vagy a lá buk? Vagy sietve á sott sı́rokban
vé gzik, é s sosem lá tjá k viszont az otthonukat?
Beszé lgettek egy kicsit az elmú lt né há ny napban, Isabelle, Remy é s
Claude, mikö zben a lá ny a szekerü ket segı́tett megrakni. Megtudta,
hogy az olajbarna bő rű , sö té t szemű Claude dé li halá szcsalá dbó l
szá rmazik. A fehé r bő rű , sző ke Remy nyugatró l jö tt, az apja
nyomdá sz volt, é s azt remé lte, hogy egy napon nemcsak nyomtathat,
hanem ı́rhat is kö nyveket. Legalá bb annyira nem akartak katoná k
lenni, amennyire Isabelle nem akart herceghez fé rjhez menni. De
nem ő k vá lasztottá k azt, hogy harcolniuk kell; ahogy nem Isabelle
akarta levá gni a sajá t lá bujjait.
Mamant a ká posztá kná l hagytá k, Isabelle é s Tavi segı́tettek a iú knak.
Hugo is beá llt mellé jü k. Amikor az utolsó krumpliszsá kot is feltetté k
a szeké rre, Remy é s Claude felü ltek a bakra.
–  Holnap talá lkozunk – kö szö nt el tő lü k Hugo hunyorogva.
Claude a fejé t ingatta.
–  Holnap valaki má s fog jö nni. Mi menetparancsot kaptunk.
Egy pillanatig csend volt. Aztá n Hugo megszó lalt:
–  Akkor talá lkozunk majd, ha visszajö ttetek.
Remy feszengve nyeldekelt. Aztá n az ingé be nyú lt, é s egy ezü stlá ncot
vett le a nyaká bó l. Egy kereszt ló gott rajta.
–  Ha nem… ha nem jö nné nk vissza, odaadná d ezt anyá mnak? – ké rte
Isabelle-t, azzal á tadta neki a lá ncot. Megmondta a vezeté knevé t é s a
vá ros nevé t, ahol laktak. Nagyon riadtnak é s nagyon iatalnak tű nt,

194
ahogy ezt ké rte, é s Isabelle azt mondta, erre nem lesz szü ksé g, é s
pró bá lta visszaadni a keresztet, de Remy nem vette vissza.
Kö szö netet mondott Isabelle-nek.
–  Igazá n szó ra sem é rdemes. En… é n… Bá rcsak tö bbet tehetné k, hogy
segı́tsek nektek… minden katoná nak!
Remy mosolyogva né zett rá .
–  Ugyan mit tehetné l? Hiszen lá ny vagy – mondta é vő dő , csipkelő dő
hangon.
–  Jó l bá nok a karddal. Legalá bb olyan jó l, mint te. Lehet, hogy jobban.
Gyakoroltam.
–  A lá nyok nem harcolnak. Maradj itt, é s vá gd csak nekü nk a
ká posztafejeket, jó ? A katoná knak enniü k kell.
Isabelle mosolyt erő ltetett az arcá ra, é s intett nekik, hogy induljanak
csak. A katoná k szekere kigö rdü lt az udvarró l, rá a bekö tő ú tra. Mire
kikanyarodott az orszá gú tra, Isabelle má r visszaé rt a ká posztafö ldre.
Hosszú percekig né zett utá nuk, a ká posztavá gó ké st ú gy tartotta a
kezé ben, mintha Tanaquill kardja lenne. Rettenetes vá gyó dá s fogta el
ekkor, olyan vá gy, ami annyira mé lyen beveszi magá t a lelké be, hogy
má r meg sem tudja nevezni. Mé lyebb é s vadabb vá gy volt, mint a
puszta é lelem irá nti vá gyakozá s; olyan é hsé g, ami a vé ré ben dalolt, a
csontjaiban visszhangzott.
Isabelle elfordult az ú ttó l, é s mé ly só hajjal lehajolt a
ká posztafejekhez. Mé g sokat le kellett vá gniuk, ha este enni akartak.
Mikö zben dolgozott, ü res szekerek é s ü res gyomrok miatt aggó dott.
Nem kellett volna. A gyomor kö nnyen megelé gszik.
A szı́v é hsé ge ö li meg az embert.
  
  

195
 –  OTVENOT  –
  
  
Alkonyat volt, Isabelle kedvenc napszaka.
Es kedvenc napszaká t a kedvenc helyé n, a Vad Vadonban tö ltö tte.
Felnyergelte Martint, é s ló há ton vá gott á t a LeBenê t-birtokon. Amint
beé rt a fá k kö zé , leszá llt a ló ró l, hogy az ö reg á llat pihenhessen. Az
erdő ben haladva Isabelle mé ly levegő t vett, é s beszı́vta a hely illatá t.
Evek ó ta nem tette be a lá bá t a rengetegbe. Má r el is felejtette, milyen
má morı́tó tud lenni a nedves, rothadó levelek, a gyantá s fenyő tü ské k,
a sziklá kon futó csermelyek sö té t, á svá nyokkal teli vizeinek
illatelegye. Sé ta kö zben az ismerő s ré szeket kereste, a nagy fehé r
gö rgetegkö vet, a villá mcsapá stó l kidő lt fá kat, az ezü stö s ké rgű
nyı́rfá k ligeté t, bá r vakon is eltalá lt volna oda, ahová menni akart.
Vé gre elé rte ú ti cé ljá t, az erdő mé lyé n megbú jó ilagó riá t. Minden
olyan volt, amilyenre emlé kezett: a lombsá tor, a kusza á fonyabokrok,
mé g a kis szı́v is. Mé g ott volt a mohos patakparton, kö vekbő l é s
dió hé jakbó l á llt. Egy-egy darab hiá nyzott kö zü lü k, de a legtö bb
megvolt mé g, bá r kifehé rı́tette az eső é s a hó .
Isabelle leü lt a puha mohá ra, é s megé rintette az egyik kö vet. Nagyon
igyekezett nem gondolni Felixre a má rkiná l tett lá togatá sa ó ta, de
most minden emlé k egyszerre rontott rá . Lá tta Felixet é s magá t itt,
pontosan ú gy, ahogy azon a napon voltak, amikor a szı́vet kiraktá k.
A legjobb bará tok voltak. Lelki tá rsak. Azó ta, hogy Maman fé rjhez
ment Ella apjá hoz, é s a Maison Douleur lett az otthonuk. Ide
kö ltö ztek, ő , Tavi é s Maman. Felix a lová sz ia volt, é s legalá bb annyira
szerette a lovakat, mint Isabelle. Hegyen-vö lgyö n, patakokon,
mező kö n, a Vad Vadonon á t mindenfelé együ tt lovagoltak.
Maman az elejé tő l fogva rosszalló an né zte, ha együ tt já tszottak. Ké t
é ve, amikor Isabelle tizenné gy é ves lett, Felix pedig tizenhat, Maman

196
kijelentette, hogy Isabelle má r tú l idő s ahhoz, hogy iú s já té kokban
vegyen ré szt. Azt mondta, ideje felhagynia a lovaglá ssal, é s meg kell
tanulnia é nekelni, tá ncolni, mindent, ami ahhoz kell, hogy igazi hö lgy
legyen, de Isabelle ezt egyá ltalá n nem akarta. Minden adó dó
alkalommal elszö kö tt Felixszel. Rajongott é rte. Szerette. Es egy napon
rá jö tt, hogy nem egyszerű en szeretettel szereti, hanem szerelemmel.
Kilovagoltak a Vad Vadonba, megá lltak az Ordö gá rokná l, a fá kkal
benő tt szurdokná l. Nem meré szkedtek be a szurdokba, mert tudtá k,
hogy az az emberre veszé lyes lé nyek birodalma. Letelepedtek a
kanyon mohos oldalá ba, megetté k a cseresznyé t é s a csokolá dé s
sü temé nyt, amit Isabelle a konyhá bó l csent el.
Eppen az utolsó falatokná l tartottak, Felix az inge ujjá val tö rö lte le a
cseresznye levé t Isabelle á llá ró l, amikor á g reccsent a há tuk mö gö tt.
Lassan há trafordultak. Egy rő tszarvas kö zelı́tette meg ő ket. Alig
né há ny lé pé snyire á llt tő lü k; ké t gidá ja volt vele, mé g botladozva
á lltak vé kony lá baikon. Tompa, fekete orruk fé nyes, nedves volt, puha
bő rü k fehé r pettyes, é s felté tlen bizalommal fordı́tottá k felé jü k nagy,
sö té t szemü ket. Ahogy a szarvas legelt é s a gidá k csak né zté k a
szurdok szé lé n ü lő ké t furcsa lé nyt, Isabelle ú gy é rezte, szé tfeszı́ti a
szı́vé t az ö rö m. Soha nem lá tott mé g ilyen szé pet. Osztö nö sen Felix
felé nyú lt. Felix megfogta a kezé t, é s akkor sem engedte el, amikor az
ő z má r elment.
Isabelle lené zett a kezü kre, aztá n felpillantott Felixre. Ké rdé s volt a
tekinteté ben. Felix pedig vá laszolt. Csó kkal. Isabelle lé legzete elá llt
egy pillanatra, majd nevetett, é s viszonozta a csó kot.
Mindenillata volt, amit Isabelle szeretett: lovak, bő r, levendula é s
szé na.
Az ı́ze cseresznye, csokolá dé é s iú .
Biztonsá gosan ismerő s é s veszé lyesen ú j é rzé s volt.
Mielő tt elmentek a szurdokbó l, egy szı́vet raktak ki együ tt. Isabelle
mé g lá tta magukat: egymá s mellett á lltak, é s sorra helyezté k le a
kö veket é s dió hé jakat…
–  Milyen szé p ké p – szó lalt meg egy hang kö zvetlen kö zelbő l.

197
Isabelle ö sszerezzent, é s felsikoltott. Az emlé kké pek szertefoszlottak,
mint a ró zsaszirmok a szé lben.
Tanaquill felnevetett.
–  O, halandó k boldogsá ga! Mú lé kony, mint a hajnal, tö ré keny, mint a
szitakö tő szá rnya. Ti szegé ny teremtmé nyek megszerzitek é s
elveszı́titek, é s aztá n é letetek há tralé vő ré szé t azzal tö ltitek, hogy a
boldogsá g emlé kekeivel kı́nozzá tok magatokat, amı́g ö regsé gben,
lassú , vé rtelen halá llal el nem mú lik az é letetek.
Bı́borvö rö s foltot tö rö lt le a szá ja sarká bó l a hü velykujjá val, é s
megnyalta.
–  Ha engem ké rdezel, jobb a gyors é s vé res halá l.
–  On… ö n lá tta, amit é n lá ttam? – ké rdezte Isabelle. A szı́ve mé g
erő sen kalapá lt az ijedsé gtő l.
–  Termé szetesen. A szı́v visszhangokat hagy. A szı́v ké pei ú gy
lebegnek a levegő ben, mint a kı́sé rtetek.
Tanaquill csillogó , ké k pillangó szá rny alakú ruhá t viselt; a
szá rnyvé gek vé gé n fekete sá v volt. Fekete ró zsakoszorú é kesı́tette
fejé t, amin é lő pillangó k vilá gı́tottak, selyemszá rnyukat nyitva-
csukva.
–  Megtalá ltad má r a szı́ved elveszett darabjait, Isabelle? – tette fel a
ké rdé st a tü ndé rkirá lynő .
–  Mé g… mé g egy kis idő kellene – felelte Isabelle, é s remé lte, hogy
Tanaquill nem ké rdezi meg, hogy mié rt. Nem akarta elmondani neki,
milyen rosszul sikerü lt az á rvahá zi lá togatá s. – De azt hiszem,
legalá bb má r tudom, hogy mik azok. Jó sá g, kedvessé g é s jó té konysá g.
Isabelle remé lte, hogy Tanaquill ö rü lni fog, hogy legalá bb kitalá lta,
mik a megtalá landó darabok, akkor is, ha mé g nem talá lta meg ő ket.
A tü ndé rkirá lynő azonban egyá ltalá n nem ö rü lt.
–  Azt mondtam, a sajá t szı́ved elveszett darabjait talá ld meg. Nem
valaki má sé it – mondta rideg hangon.
–  Pró bá lkozom. Igazá n pró bá lkozom. En…
–  Azzal, hogy tojá st dobá lsz á rvá kra?
Isabelle lené zett a csizmá já ra, az arca lá ngolt.
–  Ezek szerint hallotta…

198
–  A kı́vá nsá god… nem vá ltozott? Mé g mindig szé p akarsz lenni?
–  Igen – felelte Isabelle hatá rozottan, é s ú jra felné zett.
Tanaquill felmordulva fordult elő bb el, aztá n vissza Isabelle felé .
–  Figyeltelek, amikor gyerek voltá l. Tudtad? – ké rdezte karmos
kezé vel rá mutatva. – Né ztem, ahogy kardozol, a fá k lombja kö zü l
lendü lsz elő , hadvezé rest já tszol… Scipio, Hannibá l, Nagy Sá ndor.
Egyikü k sem akart szé p lenni.
Isabelle bosszú san szusszant.
–  Nagy Sá ndornak nem kellett szé pnek lennie – vá gott vissza. – Ot
nem ké nyszerı́tette az anyja arra, hogy nevetsé ges ruhá kat viseljen é s
menü etteket tá ncoljon. Nagy Sá ndor uralkodó volt, hatalmas
hadsereget vezetett, é s pompá s csatalova volt, Bukephalosz. En pedig
csak egy lá ny vagyok, aki alig tud menni. O pedig az é n pompá s
csatalovam – mondta Martin felé biccentve, aki mohó sá gá ban olyan
mé lyen benyomult a szedresbe, hogy csak a csontos há tsó ja lá tszott
ki. – Nem mostaná ban rohanjuk le Perzsiá t.
Tanaquill mintha szó lni akart volna, de megdermedt.
A levegő be szimatolt é s igyelt, ahogy egy á llat igyel, nemcsak a
fü lé vel, hanem a hú sá val, csontjaival is.
Isabelle is hallotta. Agak reccsentek. Lé ptek toppantak az avarra.
A tü ndé rkirá lynő há tat fordı́tott neki.
–  Igyekezz jobban, te lá ny! Az idő nem neked dolgozik.
A kö vetkező pillanatban eltű nt, é s Isabelle ott maradt azzal, aki
kö zeledett. Kevesen meré szkedtek a rengetegbe ilyen mé lyre
alkonyatkor. Isabelle-nek eszé be jutott a katonaszö kevé ny, aki a
tyú kjaikat akarta ellopni. Az a fé r i meg akarta ő t ö lni. Egé szen biztos
volt abban, hogy ú jra megpró bá lja.
Atkozta magá t, hogy olyan ostoba volt, é s ennyire messze lovagolt a
biztonsá gbó l ú gy, hogy nem volt ná la kard, tő r, de mé g egy bicska
sem. Ké tsé gbeesetten né zett kö rü l, mit haszná lhatna fegyvernek.
Alkalmas faá gat, nehé z kö vet keresett. Bá rmit. Aztá n eszé be jutottak
Tanaquill ajá ndé kai. A zsebé be nyú lt, há tha valamelyik á talakul
valamivé , amit a vé delmé re haszná lhatna. De semmi nem moccant: a
csont csont, a hé j hé j, a maghá z maghá z maradt.

199
Isabelle tudta, hogy bajban van. Má r majdnem megiramodott Martin
felé , hogy a lehető leggyorsabban kilovagoljon az erdő bő l, amikor a
fé lhomá lybó l egy alak lé pett elő , az ő á ruló szı́ve pedig nagyot
dobbant.
Nem tyú ktolvaj igyekezett felé , de ugyanú gy egy szö kevé ny volt.
–  A legrosszabb fajta – sú gta Isabelle.
  
  

200
 –  OTVENHAT  –
  
  
Felix elő szö r nem vette é szre.
Nagyon lefoglalta, hogy felfelé sandı́tott a fé lsö té tben. Isabelle-nek
fogalma sem volt, hogy mit né zhet.
Felix megbotlott egy kiá lló fagyö ké rben, de sikerü lt megtartania az
egyensú lyá t; amikor meglá tta a lá nyt, nem hitt a szemé nek. Mé g
egyszer é s mé g egyszer megné zte. Miutá n a meglepeté s első
dö bbenete elmú lt, nagy mosollyal né zett Isabelle-re. Szé p ké k szeme
felcsillant.
–  Isabelle, te vagy az! – kiá ltott. – Mit keresel itt?
–  Tü ndé rekkel beszé lgetek – felelte Isabelle kurtá n. – Te mit keresel
itt?
–  Kidő lt dió fá t vagy legalá bb egy szé p lehullott á gat keresek.
–  Mié rt?
–  Dió fa kell ahhoz, hogy kifaragjam a parancsnokaimat. A
fakatoná kbó l á lló hadsereghez. A mű helyben tö bbnyire talá lok a
bú torké szı́té sben leesett nyesedé kfá t – magyará zta, é s a szeme egy
kicsit elhomá lyosult. – De most nem kaptunk megrendelé st
ı́ró asztalra, komó dokra. Csak koporsó kra. De azokat fenyő fá bó l
á csoljuk.
Lerá zta a vá llá ró l a há tizsá kot, é s letette a mohos partra. Aztá n leü lt
Isabelle mellé .
–  Hallottam, hogy mi tö rté nt a há zatokkal. Nagyon sajná lom.
Isabelle megkö szö nte az együ tté rzé st. Felix megké rdezte, milyen a
LeBenê t csalá ddal é lni. Isabelle azt felelte, jobb, mint é hezni. A
beszé lgeté sü k ilyen feszes ké rdezz-felelekké nt folytató dott volna, ha
hirtelen nem rá zkó dik meg a kö zeli bokor.
Felix ö sszerezzent a hangtó l.

201
–  Csak Martin az – nyugtatta Isabelle.
–  Hadd talá ljam ki… a szedresben! – mondta Felix, é s nevetett. –
Emlé kszel arra, amikor megevett egy egé sz vö dö rnyit, amit Adé lie-
nek szedtü nk?
Mikö zben ezt mondta, há tradő lt, é s a keze a szı́vet alkotó egyik kő hö z
é rt.
Há trafordult, é s felemelte a kezé t.
–  Mé g itt van – mondta, é s lené zett az alakzatra.
A tekintete egy pillanatra talá lkozott Isabelle-é vel, é s attó l, amit
Isabelle lá tott, elá llt az lé legzete. Felix szemé ben fá jdalom ü lt. Mé ly,
nyers fá jdalom. Mint az ö vé ben.
Nem szá mı́tott erre. Nem szá mı́tott arra, hogy Felix emlé kszik a
szı́vre, é s arra gondolt, vajon emlé kszik-e má sra is, ami itt tö rté nt. Ha
igen, akkor csak nem osztotta meg az emlé keit. Mert Felix má r
má sfelé né zett, lelke mé lye má r lá thatatlan volt. Kinyitotta a
há tizsá kjá t, é s nagy igyekezettel kutatott benne.
–  Hoztam neked valamit – mondta. Gyorsan. Mintha té má t akarna
vá ltani, amit senki nem hozott fel.
Ugyanazokat az asztalos- é s á csszerszá mokat vette elő , amiket a
má rki szı́npadá ná l, de má s dolgok is elő kerü ltek. Furcsa dolgok. Egy
emberi ké z. Fé l arc. Fogsor. Ké t szemgolyó .
Isabelle szeme ré mü lten tá gra nyı́lt.
Felix é szrevette. Nevetett.
–  Nem igaziak – mondta, azzal ké zbe vette a kezet, é s á tnyú jtotta
neki.
Isabelle á tvette. Arra szá mı́tott, hogy testmeleg lesz. A festett bő r
olyan é lethű nek tű nt.
–  Mié rt vannak ezek ná lad?
–  Ilyeneket ké szı́tek. Mostaná ban sok testré szt csiná lok. Rengeteg a
sebesü lt a hadsereg tá borá ban. Olyan nagy a kereslet, hogy Cafard
ezredes nem engedi, hogy engem is besorozzanak. Pró bá ltam
berukkolni, de azt mondta, hasznosabb vagyok a hadseregnek ú gy,
hogy Jourdan mesterné l dolgozom, mintha katona lenné k.

202
Ráadásul nem is tudsz pontosan lőni – gondolta Isabelle, é s eszé be
jutott, mi tö rté nt, amikor megengedté k nekik, hogy haszná ljá k a
mostohaapja pisztolyait. Felix egyszer sem talá lt cé lba, mindig má st
é rt a golyó .
Felix tová bb kutatott a há tizsá kjá ban, é s vé gü l elő hú zott egy tá rgyat.
Isabelle ö lé be helyezte.
–  Tessé k. Ez a tié d.
Isabelle letette a kezet, é s lené zett arra a tá rgyra, amit kapott.
Bő rpapucs volt, vé kony, nagyon inoman varrt, a vé gé n ereszté k é s
zsinó rok. Felemelte. Nehé z volt.
–  Mi ez?
Felix nem mondta meg, hanem elvette tő le a papucsot, kibontotta a
zsinó rt, é s kivette, amitő l nehé z volt. Ahogy a tenyeré be tette,
Isabelle lá tta, hogy egy darab fa az, lá bujjsor formá ra faragva.
Mindegyik nagyon szé p rajzolatú , a tö bbitő l elkü lö nü lő volt, teljesen
simá ra csiszolva.
–  Lá bujjak… – csodá lta.
–  A te lá bujjaid – mondta Felix, é s visszavette.
–  Elé g szokatlan ajá ndé k. A tö bbi lá ny é dessé get kap. Vagy virá got.
–  Te sosem voltá l olyan, mint a tö bbi lá ny. Olyanná letté l volna? –
ké rdezte. Furcsa é l volt a hangjá ban. Visszatette a falá bujjakat a
papucsba, é s a há tizsá kjá bó l egy kis birkagyapjú t tö mö tt utá nuk. –
Pró bá ld fel! – mondta, é s visszaadta.
Isabelle felhajtotta a szoknyá já t, é s lehú zta a csizmá já t. A lá bá ra
hú zta a papucsot, é s nekilá tott, hogy megkö sse a szalagokat.
–  Ez ı́gy nem elé g feszes – mondta Felix. – Tö ké letesen kell
passzolnia. – Kö zelebb hajolt, jobban meghú zta é s megkö tö tte. – Allj
fel, ké rlek!
Isabelle felá llt. A papucs hibá tlanul illett rá . Olyan volt, mintha a sajá t
bő re lett volna. Visszahú zta a csizmá já t.
–  Lé pj egyet, de lé gy ó vatos! Ne feledd el, hogy a sebed szé tnyı́lt,
amikor leesté l Martinró l – igyelmeztette Felix, azzal elkezdte
visszatenni a testré szeket a há tizsá kjá ba.

203
Isabelle ö kö lbe szorı́totta a kezé t. Felix elé rte, hogy tú lzottan vá gyjon
valamire.
Megint. Mi van akkor, ha a papucs nem mű kö dik? Mi van akkor, ha
fá jni fog? Mi van akkor, ha ettő l csak rosszabb lesz? Felixnek kü lö n
tehetsé ge van ahhoz, hogy rontson a helyzeten.
–  Csak bá tran, Isabelle! Bá tor lá ny vagy. Tegyé l egy lé pé st!
Kihı́vó volt a hangja, sü rgető , é s Isabelle-nek ez nem esett jó l. Felix
lá tta rajta a fé lelmet, é s ő ezt nem akarta. De aztá n ó vatosan,
lé legzetvisszafojtva letette a lá bá t. Nem fá jt. Megkö nnyebbü lten
fellé legzett. Tett egy lé pé st. Es mé g egyet. A faragott lá bujjak
sú lyeloszlá sa tö ké letes volt. A szoros bő rpapucs a lá bcsonkjá hoz
passzı́totta a fa lá bujjakat. Nem csú szott, nem dö rzsö lt. Nem gondolta
volna, hogy fog mé g valaha bicegé s né lkü l já rni, de most megtö rté nt.
Zö kkenő mentes, kö nnyed lé ptekkel já rt.
Boldogsá g á radt szé t benne. Fü rgé n lé pdelt fel-alá .
–  Csak lassan! – igyelmeztette Felix.
Fel-alá rohangá lt.
–  Isabelle!
Felugrott a mohos szurdokoldalba, majd leugrott. Uj talpá n
egyensú lyozott. Forgott. Perdü lt. Elő relé pett. Es hangosan nevetett.
Izgatottan, má morosan, ö nfeledten. Elfelejtett ü gyetlen lenni.
Elfelejtett dü hö s lenni.
–  Kö szö nö m, Felix. Kö szö nö m!
Hirtelen felindulá sbó l á tö lelte a iú nyaká t.
Nem lá tta, hogy Felix só vá rgó n né zett maga elé , mikö zben ö lelte.
Nem tudta, hogy ha csak egy pillanatra is, Felix a hajá hoz simı́totta az
arcá t. De Isabelle é rezte, hogy a iú karja megfeszü l az oldala mellett.
Erezte, hogy elhú zó dik tő le.
Sé rtetten há tralé pett.
–  Isabelle, ké ptelen vagyok… – szó lalt meg Felix.
–  Ké ptelen vagy? Mire? Tú l kö zel kerü lni? – ké rdezte Isabelle a
megbá ntottsá g nyers hangjá n. – Té nyleg nem ké ne tú l kö zel kerü lnö d
hozzá m. Megtö rt lé lek vagyok. A tö rö tt holmi pedig csak vé rt fakaszt.
–  Vagy elhú zó dok, vagy pedig magamhoz ö lellek. Es aztá n mi lesz?

204
Isabelle alig hitte el, amit hallott.
–  Má r megint ez a ré gi, rossz vicc, Felix? – ké rdezte dü hö sen. –
Jobban teszed, ha elmé sz. Menj! Amilyen messzire csak tudsz.
–  Azt má r pró bá ltam – felelte Felix.
Mozdult a keze, é s a ké t tenyere kö zé fogta Isabelle arcá t. Isabelle
megragadta a csukló já t, el akarta tolni magá tó l. De mé gsem tette.
Csak rá simultak az ujjai. Belehajolt Felix tenyeré be, kö zelsé gé be,
melegé be, é s elolvadt minden vé dekezé se.
–  Ne… – szó lt Isabelle. – Ez nem fair.
–  Nem az.
–  Azt mondtad, szeretsz, de nem szeretté l. Hazudtá l. Hogyan voltá l
ké pes azt tenni velem? Hogyan voltá l ké pes hazudni nekem, Felix?
Felix ekkor megcsó kolta. Ajka é des volt é s szomorú é s keserű .
Isabelle visszacsó kolta, az ingé be kapaszkodva hú zta magá hoz
kö zelebb. Felix kiszakı́totta magá t a csó kbó l, Isabelle felné zett rá ,
zavartan kereste a tekinteté t.
–  Epp ennyire nem szerettelek – mondta Felix fá tyolos, rekedtes
hangon. – Ennyire nem szeretlek most sem…
Azzal felkapta a há tizsá kjá t, é s elindult. Magá ra hagyta Isabelle-t a
sű rű sö dő sö té tben.
–  Csak ú gy elmé sz? – kiá ltott utá na. – Megint?
–  Mit ké ne tennem? Hagyjam, hogy megint ö sszetö rd a szı́vemet?
–  En? Hogy é n?
Isabelle dü hö sen já rká lt fel-alá . Aztá n felkapott egy fá ró l leesett
kerek, zö ld hé jú dió t, é s Felix há tá ra cé lzott.
Nagyon mellé talá lt.
  
  

205
 –  OTVENHET  –
  
  
–  Szeretné k kocsit foglalni – mondta Sors az ı́ró asztal mö gö tt ü lő
lá nynak. – Marseille vá rosá ba. Egy hé t mú lva. Azt mondtá k, hogy itt
elinté zhetem a formasá gokat.
A vá rosi fogadó forgalmas elő csarnoká ban á llt. Utazó k jö ttek-mentek.
Egy vá szonkosá rban egy macska nyá vogott. A kosarat tartó gyerek
sı́rt. A feldú lt anyja nyugtatni pró bá lta ő ket.
–  Igenis, madame – felelte a lá ny. – Há ny utas lesz?
–  Csak é n, a szolgá ló lá nyom é s az ú tilá dá nk. Madame Sé vè rine
vagyok. A LeBenê t-udvarhá zban szá lltam meg.
–  Rendben, madame – bó lintott a lá ny, kezé t az asztallapon karba
fonva. – Inté zkedek. Kü ldö k egy iú t a gazdasá gba a megjelö lt idő ben.
Sors elkomorult. Nem akarta, hogy a rendelé sé t elfelejtsé k, vagy ne
teljesı́tsé k idő ben.
–  Ennyi? Nem ké ne leı́rni valami lajstromkö nyvbe?
A lá ny mosolygott. Megé rintette a halá nté ká t.
–  Ez az é n lajstromkö nyvem. Nem tudok ı́rni. Ne aggó djon, madame!
Gondoskodok ö nnek kocsiró l.
Sors igyelmé t nagyon elvonta a zaj, ezé rt nem vette é szre, hogy a
lá ny halvá nyké k szeme egyenesen elő re né z, de nem lá t.
Ó, persze, a fogadós lánya… Odette – gondolta. Pró bá lta felidé zni a
lá ny é letté rké pé nek ré szleteit, é s halvá nyan emlé kezett, hogy
boldogtalan é letet fog é lni. Megtagadjá k tő le igaz szerelmé t, nem
mehet hozzá , vagy valami ilyesmi. Illetve aká rmilyen sorsot talá lt ki
neki, azt Volkmar ké tsé gtelenü l megvá ltoztatta. A lá ny a há ború
á ldozatá vá vá lik, mint a vá ros tö bbi lakó ja.
Sors kö szö netet mondott, megfordult, é s má r indult volna kifelé ,
mivel mielő bb el akarta hagyni a lá rmá s fogadó t. Nagyon jó é rzé s volt

206
tudni, hogy hamarosan bú csú t inthet Saint-Michelnek, é s letudhatja a
kellemetlen ü gyet, ami ide hozta. A dolgok mé g kellemetlenebbek
lesznek, tudta. Sokkal kellemetlenebbek.
–  Igen hamar tá vozik – szó lalt meg egy hang a kö nyö ké né l. – Nagyon
magabiztosnak é rezheti magá t. El sem tudom ké pzelni, mié rt.
Sors jó kedve megkeseredett.
–  Má rki – kö szö ntö tte, é s komoran vé gigmé rte. – Mindig ö rö m ö nnel
talá lkozni.
Sansz elegá ns volt. Fekete kalap. Vajszı́nű kabá t. Barná ssá rga
té rdnadrá g. A karjá t nyú jtotta Sorsnak, é s együ tt lé ptek ki a
fogadó bó l.
–  Hol a kocsija? Odakı́sé rem – ajá nlotta fel Sansz.
Sors az utca egy tá volabbi pontjá ra mutatott, ahol Losca ü lt egy kordé
bakjá n, kezé ben Martin gyeplő jé vel.
–  Ott. Legalá bb olyan ké nyelmes, amilyen divatos.
Sansz felnevetett, é s elindultak. Sé ta kö zben a fejé t Sors felé
fordı́totta, é s halkan megjegyezte:
–  Attó l, hogy felgyú jtotta Isabelle otthoná t, mé g nem nyerte meg a
fogadá st. Szabá lyokat á llı́tottunk fel. Nem emlé kszik? Egyikü nk sem
ké nyszerı́theti semmilyen vá lasztá sra a lá nyt.
Sors á rtatlan arckifejezé st vett fel.
–  Ugye nem gondolja, hogy nekem ebben benne van a kezem?
–  Ami azt illeti, való ban nem. Mert ú gy gondolom, hogy ké t keze volt
benne – felelte Sansz. – Okos hú zá s, hogy meghı́vta a LeBenê t csalá d
gazdasá gá ba. De é n is meghı́vhatom ő ket, hogy lakjanak ná lam. Es
meg is fogom tenni.
–  Megteheti, de nem fognak á tkö ltö zni magá hoz. Azt mondtam nekik,
hogy maga ké tes erkö lcsű fé r iú .
–  Akkor é n megyek hozzá juk – vá gott vissza Sansz.
Sors kajá n mosollyal né zett rá .
–  Nem hiszem, hogy ez bö lcs dolog lenne. Ugy hallottam, a szomszé d
faluban lakik egy bá jos iatal baroness…
–  Való ban? – ké rdezett vissza Sansz kö nnyed hangon, a kabá tja
hajtó ká já ró l lá thatatlan pihé t sö pö rve le.

207
–  Nagyon rajong a ká rtyajá té koké rt. Es pé nzé rmé k helyett csó kot
szeret té tké nt megadni; sajnos ezt a hajlamá t a fé rje igencsak rossz
szemmel né zi.
–  Aligha hibá ztathat engem azé rt, ami tö rté nt – mondta Sansz
bosszú san. – A baroness egy szó val sem emlı́tette, hogy nem bá ró nő ,
hanem báróné. Nem tudtam, hogy fé rjné l van!
–  Ugy hı́rlik, a bá ró kitű nő cé llö vő .
–  Tú lsá gosan is az – jegyezte meg Sansz szomorú an. – Atlő tte a
kedvenc kalapomat.
–  Ennek hı́re eljutott Madame LeBenê t-hez. Es a lá nyok anyjá hoz is.
Gondoskodtam ró la, termé szetesen. Meg vannak botrá nkozva. En a
maga helyé ben be nem tenné m a lá bamat a birtokra – mondta Sors.
Té má t vá ltott. – Mit keresett a fogadó ban?
–  Elkü ldtem egy emberemet Pá rizsba, hogy szerezzen valami rendes
pezsgő t é s egy guriga Stilton sajtot. Meg hogy hozzon jó erő s teá t é s
napilapokat – felelte Sansz. Szı́vé lyes tekinteté vel Sors rideg szemé be
né zett. – A vidé k borzasztó . Ebben legalá bb egyeté rthetü nk.
–  Való ban – felelte Sors nehé z só hajjal. – En magam is Pá rizsba
kü ldtem valakit né há ny luxuscikké rt, hogy felvidı́tsam a Madame
LeBenê t há zá ban tö ltö tt é let sivá rsá gá t.
–  Annyira rossz a helyzet?
–  Az asszonysá g annyira fö své ny, hogy ugyanazt a ká vé őrlemé nyt
tı́zszer haszná lja. A lelkemet eladná m egy jó csé sze ká vé ért. –
Felnevetett. – Felté ve, ha volna lelkem. O, má rki, ha ezek a halandó k
tudná k, ha csak sejtené k, hogy milyen a sı́r, é s hogy az
ö rö kké való sá gig kell fekü dniü k benne, csokolá dé t reggelizné nek,
kaviá rt ebé delné nek é s disznó moslé kolá s kö zben á riá kat
é nekelné nek! A fö ld fö lö tt tö ltö tt legrosszabb nap is jobb, mint a fö ld
alatt bá rmelyik. O, de hamarosan elhagyjuk ezt a helyet. Legalá bbis
é n.
Megé rkeztek a kordé hoz. Sansz megbillentette a kalapjá t Losca elő tt.
–  En ebben nem lenné k olyan biztos. A bű vé sznő m tegnap este a Vad
Vadonban já rt, é s nagyon romantikus kö zjá té knak volt szemtanú ja. A
szı́v egy darabja megtalá ltatott. Mé g kettő van há tra.

208
Sors vé gigmé rte a má rkit, é s maró gú nnyal azt felelte:
–  A szı́vdarabok megtalá lá sá hoz idő kell. Hogy né z ki a koponya?
Ugye tudja, melyikre gondolok? Az i jú Isabelle é letté rké pé nek aljá n,
a pecsé ten. Mennyi ideje van há tra? Hetek? Napok?
Sansz ö sszeszorı́totta az ajká t. Az á llá n megfeszü ltek az izmok.
–  Szó val má r csak napok ké rdé se. Gondoltam – jegyezte meg Sors
negé des, szinte doromboló hangon. Megpaskolta a má rki karjá t. – De
nyugodtan é lvezze csak azt a pezsgő t!
  
  

209
 –  OTVENNYOLC  –
  
  
A bé ké sen ké rő dző Bette nagy, barna szemé vel há trané zett.
–  Jó kislá ny vagy, Bette – mondta Isabelle, é s megpaskolta az á llat
tomporá t.
Isabelle a tehé n oldalá ná l leü lt az alacsony fejő szé kre, Bette puha,
meleg hasá hoz simult, é s fejni kezdte. Bette lassú lé gzé sé tő l é s a
sajtá rba csurranó tej egyenletes hangjá tó l Isabelle mé g á lmosabb
lett. Ejjel alig hunyta le a szemé t. Folyton Felixrő l szó ló emlé kké pek
tolultak a gondolataiba. A iú dü hö s szavai visszhangoztak a
tudatá ban.
Hogyan vá dolhatta ő t azzal, hogy ö sszetö rte a szı́vé t, amikor é ppen
ellenkező leg, Felix tö rte ö ssze az ő szı́vé t?
Isabelle-t az emlé kei olyan idő be é s helyre hú ztá k vissza, ahová nem
akart menni. A Vad Vadonban vá ltott első csó kjuk utá n, amikor
rá dö bbentek, hogy szeretik egymá st, elhatá roztá k, hogy megszö knek.
Mindketten tudtá k, hogy Maman sosem engedné , hogy együ tt
legyenek, ezé rt tervet eszeltek ki: elviszik Neró t é s Martint, é s
Itá liá ba lovagolnak. Felix munká t talá l valahol Ró má ban
szobrá szinaské nt. Isabelle lovagló lecké ket ad, é s esté nké nt együ tt
keresik fel a vá ros ő si romjait. Ott sé tá lnak, ahol Julius Caesar sé tá lt,
ugyanazokon az utakon já rnak, ahol a ró mai hadak vonultak.
Es amikor má r Felix is szobrá sz lesz, hı́res é s nagyon gazdag,
elutaznak Mongó liá ba, é s nomá d tö rzsfő nö kö kkel ló versenyeznek.
Sasok rö pté t né zik az orosz sztyeppé n. Tevé n lovagolnak
beduinokkal. Felfedezik a szé les, nagy, csodá latos vilá got.
De Maman rá jö tt a terveikre. Azonnal elbocsá totta Felix apjá t, é s el
kellett hagyniuk a há zat. Am mielő tt elmentek, Felix felmá szott az
indá n Isabelle há ló szobá já ba, é s megeskü dö tt, hogy visszajö n é rte. A

210
Vad Vadonban talá lkoznak. Azt mondta, kell né há ny nap, segı́t a
csalá djá nak ú j lakó helyet talá lni, aztá n a há rsfa odvá ban ü zenetet
hagy, hogy mikor szö kjenek meg.
Isabelle ö sszepakolt egy ú titá ská t, é s az á gya alá rejtette. Minden
é jjel, miutá n Maman lefekü dt, lemá szott az indá n, é s a há rsfá hoz
szaladt, remé lve, hogy megtalá lja Felix ü zeneté t. De nem talá lta ott
egyik é jjelen sem.
Elmú lt a nyá r. Osz lett é s té l. Jeges szelek fú jtak, mé ly hó lett, ı́gy nem
tudta é jjelente elhagyni a szobá já t, de ekkor má r nem szá mı́tott.
Feladta. Felix az egé sz vilá got jelentette neki, de ő semmit sem jelent
Felixnek.
Há ny é jszaká n á t sı́rta á lomba magá t? Tavi ringatta. Valahogy Ella is
tudomá st szerzett a dologró l. Mé g kedvesebb lett Isabelle-lel, mint
addig volt, de Isabelle szı́vfá jdalmá ban é s nyomorú sá gá ban a
kedvessé get csak kicsinyes gonoszkodá ssal viszonozta.
Es most Felix visszajö tt. Papucsot ké szı́tett neki. Ugy viselkedik, mint
akinek mé g mindig sokat jelent. Megö leli é s megcsó kolja a Vad
Vadonban, é s aztá n ú gy tesz, mintha Isabelle hibá ja lenne, ami
tö rté nt. Illetve ami nem tö rté nt.
Es most itt van, zaklatott, á lmatlan, é s ennek oka egy olyan ember, aki
fü ggetlenü l attó l, hogy mit tett vagy mondott, mé gsem szereti ő t
annyira, hogy elmondja, mié rt tű nt el. Ez ostobasá g volt. Ostoba vagy,
Isabelle! Fontosabb dolgokkal kellett volna tö rő dnie. Egy
szé napadlá son laktak. Egy ruhá ja volt, amit viselt. Az anyja
rendszeresen Burgundia hercegé nek né zett egy ká posztafejet.
Bette tü relmetlenü l felbő gö tt. Isabelle é szre sem vette, de má r nem
volt tej a tehé n tő gyé ben, ü res csecseket rá ngatott. Nagy nehezen
sikerü lt fegyelmeznie magá t, é s kiű zö tt minden Felix-gondolatot a
tudatá bó l. Fogta a sajtá rt, é s felá llt. Bette volt az utolsó megfejendő
tehé n aznap este, é s ennek Isabelle nagyon ö rü lt. Vé gtelennek tű nt a
napi munka, alig vá rta a vé gé t.
A sajtá rral a tejhá zba sietett. A gondolataiba merü lve nem hallotta a
kiszű rő dő dü hö s hangokat. Csak akkor igyelt fel a veszekedé sre,
amikor má r á tlé pte a kü szö bö t.

211
–  Idió ta vagy!
–  Nem! Te vagy az idió ta!
Hugo é s Tavi alig egylé pé snyire á lltak egymá stó l, é s ü vö ltö ztek.
Isabelle letette a sajtá rt, é s kö zé jü k á llt.
A durva megjegyzé sek é s gesztusok ö zö né bő l azt tudta leszű rni, hogy
Tavi tegnap este, amikor az aludttej masszá t sajtformá ba ö ntö tte, az
egyik formá ba tett valamit, amit nem lett volna szabad. Egy kis mé zet
a gazdasá g kaptá raibó l. Egy ü res boroshordó bó l borseprő t. Es egy
cseppnyi ecetet.
–  Nem ı́gy kell csiná lni! – mennydö rgö tt Hugo hangja. – Lá ttad,
milyen? Ronda. Nem ú gy né z ki, mint a tö bbi. Foltok vannak benne.
Es fura szaga van. Kü lö nbö zik a tö bbitő l!
–  Olyan rossz dolog valami ú jat kipró bá lni? – ü vö ltö tt vissza Tavi. –
Csak tudni akartam, hogyan befolyá soljá k az egyes anyagok a sajt
ı́zé t. Mé z, borü ledé k, ecet… mindegyikben má s mikroorganizmusok
é lnek.
–  Te meg mirő l beszé lsz?
–  Mikroorganizmusokró l – ismé telte Tavi. – Egysejtű lé tformá k…
Ismered Leeuwenhoek nevé t? A mikrobioló gia atyja…
Hugo bamba pillantá ssal né zett rá .
–  Mikroorganizmusok savanyı́tjá k meg a tejet – magyará zta Tavi. –
Azok alvasztjá k meg. A sajt a fermentá ció , azaz erjedé s folyamata
ré vé n lesz sajt.
Hugo kidü llesztette a mellkasá t.
–  A sajt a sajtosodá s folyamata ré vé n lesz sajt – jelentette ki
ellentmondá st nem tű rő hangon.
Tavi csak pislogott. Aztá n feltartotta a kezé t.
–  Jó l van, Hugo. Az é n á llá spontom az, hogy ha a… sajtosodás
folyamatá nak csak egy té nyező jé t is megvá ltoztatjuk, az eredmé ny
má s lesz.
–  Tehá t?
–  Tehá t kö nnyen lehet, hogy valami ú jat kapunk az ı́zetlen, unalmas
fehé r sajt helyett. Ugye, az é rdekes lenne?
–  Bá rcsak sose jö ttetek volna ide!

212
–  Az é rzé s kö lcsö nö s.
–  Vá ltoztattok. Ujı́tani akartok. Mindent má ské ppen. Mié rt kell ezt
csiná lnotok?
–  Nem tudom, vajon mondta-e ezt valaki Da Vincinek vagy
Newtonnak, vagy Kopernikusznak – jegyezte meg Tavi, azzal csı́pő re
tette a kezé t, é s elvá ltoztatott hangon szó lalt meg: – Ó, Istenem!
Nicolaus. Muszáj a Földet keringetned a Nap körül? Sokkal jobb volt
fordítva!
–  Ok fé r iak voltak. Te meg lá ny vagy – mordult rá Hugo. – A lá nyok
nem arra vannak, hogy vá ltoztassanak a dolgokon. A lá nyok arra
való k, hogy sü ssenek. Es varrjanak. Es tö rö lgessenek. Asztalt pé ldá ul.
Es orrot.
Tavi felkapott egy sajtkendő t, é s Hugo arcá ba csapta.
–  Meg segget! – vá gta rá Tavi, é s nagy lé ptekkel elment.
Hugo ká romkodott. A padló deszká kra rú gott.
–  Tavi szeret kı́sé rletezni – mondta Isabelle, remé lve, hogy
megbé kı́theti Hugó t.
–  Lá ttam a sajtot. El van rontva. Anyá m dü hrohamot kap majd.
–  Lehet, hogy Tavinak igaza van. Lehet, hogy egé szen csodá latos sajt
lesz belő le – mondta Isabelle. Azzal fogta a sajtá rt, é s a tejet az
erjesztő ká dba ö ntö tte. – Jó lesz. Majd meglá tod.
De Hugo má r nem a sajtra gondolt.
–  Sosem megy fé rjhez – jegyezte meg. – Nincs fé r i, aki felesé gü l vesz
egy olyan nő t, aki nem azt csiná lja, amit mondanak neki.
Isabelle felhorkant.
–  Tavi nem akar fé r it. Tavi a matematiká t akarja – mondta a nő vé re
vé delmé ben.
–  A matematika nem juttat ki benneteket innen. De egy fé r i
kijuttatna. En pedig ú gy inté zhetem, hogy anyá m vagy Tantine
talá ljon egyet – mondta Hugo, azzal ő is sietve tá vozott.
Isabelle bosszú san pislogott.
–  Sok szerencsé t! Ha Mamannak nem sikerü lt, ké tlem, hogy neked
sikerü lne.

213
Isabelle egyedü l maradt a tejhá zban. Há trament megné zni a ribillió t
okozó sajtot. A helyisé g bal oldalá n, a polcon á llt. Azonnal é szrevette.
Hugo rondá nak nevezte, de Isabelle é rdekesnek talá lta. Furcsa zö ld
pontok voltak benne, kissé idomtalan volt, é s á tható illat á radt belő le.
Teljesen má s volt, mint a tö bbi sajt, amik egyformasá gukban
unalmasnak é s ı́zetlennek tű ntek.
–  Kezdj valamit magaddal! – mondta a sajtnak. De nem fű zö tt nagy
remé nyeket hozzá . A kü lö nbö ző sé g olyasmi, amit az emberek nem
tű rnek – mé g a sajtok eseté ben sem.
Ahogy lá nyok eseté ben sem.
  
  

214
 –  OTVENKILENC  –
  
  
Meleg, felhő tlen este volt. A lenyugvó nap ragyogó narancssá rgá ra é s
ró zsaszı́nre festette az eget. Ró zsaillat lengedezett a levegő ben.
Nyugalom volt. Bé ke. Isabelle imá dkozott, hogy ez soká ig ı́gy
maradjon.
Tavi é s Hugo a pajta á rnyé ká ban egymá s mellett ü ltek a padon. Szó
né lkü l dolgoztak. A tejhá zban tö rté nt elő ző napi veszekedé sü k ó ta
nem szó ltak a má sikhoz.
De legalább nem üvöltöznek egymással – gondolta Isabelle.
O é s Maman velü k szemben a fü vö n ü ltek. Mind babot pucoltak. A
babszemeket szé les tá lba dobtá k. A madame bablevest akart
ké szı́teni. Isabelle idő nké nt felné zett Tavi é s Hugo irá nyá ba.
Elhatá rozta, hogy fenntartja a bé ké t. Tudta, hogy az ittlé tü k Tantine
mű ve, nem a madame talá lta ki ezt a munká t, Hugo pedig egyá ltalá n
nem lelkesedett. Az egé sz csalá d ittlé te attó l fü ggö tt, hogy kemé nyen
dolgoznak, é s nem viselkednek kellemetlenü l. Emlé keztetnie kellett
erre Tavit lefekvé s elő tt.
Isabelle é s Tavi egymá s mellett aludtak a szé napadlá son. Elalvá s elő tt
beszé lgetni szoktak, sokkal tö bbet, mint amikor a Maison Douleur
emeleté n kü lö n há ló szobá juk volt. Elő ző é jjel Isabelle elmondta a
nő vé ré nek, hogy talá lkozott Felixszel a Vad Vadonban, é s megmutatta
neki a papucsot.
–  Mintha javult volna a já rá sod – jegyezte meg Tavi. – És? – ké rdezte
kı́vá ncsi vá rakozá ssal.
–  És semmi. Nincs é s.
Isabelle elhatá rozta, hogy a vitá ró l é s a csó kró l egy szó t sem szó l.
–  Ká r. Mindig is kedveltem Felixet. – Tavi egy kis ideig hallgatott,
aztá n folytatta: – Csak elgondolkodtam…

215
–  Min gondolkodtá l el?
–  Azon, hogy keresed-e mé g a szı́ved elveszett darabjait. Mert ha
engem ké rdezel, szerintem ő kifejezetten…
–  Nem az! – jelentette ki Isabelle hatá rozottan, azzal a má sik oldalá ra
fordult.
–  Tele a tá l – szó lalt meg Hugo, ezzel szertefoszlatva Isabelle
gondolatait.
Isabelle felá llt, nyú jtó zkodott.
–  Beviszem a madame-nak, é s hozok… – Egy másikat. Ezt akarta
mondani, de a mondanivaló já t fü lsü ketı́tő sikoly fojtotta belé .
Riadtan né ztek egymá sra Tavival. Maman elejtette a babostá lat.
Ekkor ú jra felhangzott a sikoly. A tejhá zbó l jö tt, é s kö zvetlenü l utá na
egyetlen artikulá latlanul ü vö ltö tt szó hallatszott:
–  Huuuuuuuuuuugo!
Hugo a pajta falá nak dő lve felhö rdü lt.
–  Itt eddig csend volt. Jó volt… Há t, lehet, hogy nem volt jó , de csend
az igen. Amié rt anyá m sikı́tozik, az biztosan kettő tö k miatt van.
Valahogy elő re sejtem.
Ujabb sikoly hangzott fel.
–  Menj, Hugo! – mondta Isabelle a kezé t tö rdelve. – Ugy hangzik,
mintha megsé rü lt volna.
Rohant a tejhá z felé , a tö bbiek futva kö vetté k. Amikor odaé rtek, azt
lá ttá k, hogy Tantine megelő zte ő ket.
–  A konyhá ban voltam… Sikolyt hallottam. Valakinek baja esett? –
ké rdezte a szı́vé hez kapva.
Mielő tt bá rki vá laszolhatott volna neki, Hugo benyomta a tejhá z
ajtajá t, é s belé pett. A tö bbiek utá na. Ahogy Isabelle belé pett, olyan
bű z csapta meg, hogy kö nnyes lett a szeme.
–  Mi ez? – ké rdezte.
–  Egy szö rnyeteg! – sikoltott Madame LeBenê t. – Undorı́tó !
A helyisé g há tsó ré szé ben á llt a sajté rlelő né l, é s az egyik sajtra
mutatott. Isabelle kö zelebb lé pett, é s a lé legzete is elá llt, amikor
meglá tta a kifogá solt darabot. Té nyleg szö rnyű volt: rá ncos,
formá tlan é s pené szsző rö s.

216
–  Szentsé ges Isten az é gben! Ez a szag! – szó lt Tantine zsebkendő t
tartva az orrá hoz.
–  Mint a koszos lá b.
–  Zá ptojá s.
–  Csatornabű z.
–  Dö glö tt kutya – jegyezte meg Hugo.
–  Egy hé tig a napon rohadt dö glö tt kutya – tette hozzá Isabelle.
–  Egy hé tig a napon rohadt izzadt dö glö tt kutya – egé szı́tette ki Hugo.
–  Egy hé tig a napon rohadt dö glö tt kutya. A kutyá k nem izzadnak –
mutatott rá Tavi. – Legalá bbis nem ú gy, ahogy az emberek. A dö glö tt
kutya pedig kü lö nö sen nem izzad.
–  Ez a kutya igen – jelentette ki Hugo. – Né zzé tek!
Az alatt a rö vid idő alatt, mı́g mindannyian ott voltak, á ttetsző sá rga
folyadé k robbant ki a sajtbó l. Az oldalá n csorgott le, é s a fö ldre
csö pö gö tt.
–  Ennyi volt, vé ge! Elegem van! Azt akarom, hogy mind a há rman
tű njetek el innen! Ma este má r nem akarlak itt lá tni benneteket! –
kiá ltotta a madame.
Hugo arcá n kajá n mosoly jelent meg.
Isabelle szı́ve elszorult.
–  Ne, madame, ké rem… – kö nyö rgö tt. – Nincs hova mennü nk!
–  A nő vé rednek kellett volna erre gondolnia, mielő tt tö nkretette a
sajtomat.
–  Ugyan, Avara – csillapı́totta Tantine, é s karon fogta. – Ne dö nts ilyen
elhamarkodottan! A lá ny hibá zott. Ennyi.
–  Ami azt illeti, nem hiba volt, hanem kı́sé rlet – magyará zta Tavi, é s
alaposabban szemü gyre vette a sajtot. – Mó dosı́tanom kell az
elmé letemet.
–  El innen! Mé g ma! – frö csö gte a madame, aztá n a iá hoz fordult. –
Hugo, most azonnal vidd ki innen azt az izzadó dö gö t, mielő tt
megfertő zi a tö bbi sajtot! Dobd ki az erdő be vagy a szemé tgö dö rbe!
Tantine az ajtó hoz kı́sé rte LeBenê t asszonysá got. Ahogy a madame
kilé pett, Tantine rö gtö n Isabelle-hez fordult.

217
–  Segı́ts Hugó nak feltakarı́tani ezt a rendetlensé get, gyermekem! En
helyrehozom a tö bbit – mondta, é s megpaskolta Isabelle arcá t, majd
sietve indult a madame utá n.
Isabelle a homloká hoz szorı́totta a kezé t, é s gondolkodni pró bá lt. Ez
katasztrófa. Mi van akkor, ha Tantine nem tudja jobb belátásra téríteni
a ház asszonyát? Mi van akkor, ha a madame ragaszkodik ahhoz, hogy
menjenek el?
–  Most boldog vagy? – ké rdezte Tavi a vigyorgó Hugó t. –
Megszabadulsz tő lü nk. Ne felejtsd el sá rral megdobá lni a
csontvá zainkat, miutá n valami á rokban é hen haltunk.
–  En… é n nem hiszem, hogy é hezni fogtok – mondta Hugo. A mosolya
hervadni kezdett.
–  Mert szerinted mi lesz velü nk? – tette fel a ké rdé st Tavi.
–  Ne kend ezt rá m! Nem az é n hibá m. Ti nehezı́titek meg a
dolgotokat.
–  Ugyanis?
–  Nem tudná tok szerethető vé tenni magatokat? Nem tudná tok aká r
csak pró bá lkozni?
Ekkor valami megvá ltozott Tavi lelké ben. Mindig olyan vidá m volt,
pimasz, meré sz, a csı́pő s megjegyzé sek ú gy kı́sé rté k, mint
hercegnő ket a ruhá juk hermelinpré mes uszá lya. De most nem. Hugo
á tszakı́totta Tavi pá ncé ljá t, é s má r vé r csö pö gö tt a sebbő l.
–  Kinek pró bá lkozzunk, Hugo? – ké rdezte elcsukló hangon. – A
gazdag iú knak, akik a Sorbonne-ra mennek, bá r olyan ostobá k, hogy
egy egyszerű má sodfokú egyenletet sem tudnak megoldani? A
vikomtnak, aki mellé az egyik dı́szvacsorá n ü ltettek, é s aki az ö t fogá s
alatt vé gig a szoknyá mat pró bá lta felhú zni? Az ö nelé gü lt tá rsasá gi
hö lgyeknek, akik rá m né znek, az ajkukat csü csö rı́tik, é s azt mondjá k,
nem, nem vagyok megfelelő a iaiknak, mert az á llam tú l hegyes, az
orrom tú l nagy é s tú l sokat beszé lek szá mokró l?
–  Tavi… – sú gta Isabelle. A nő vé ré hez lé pett, pró bá lta á tö lelni, de Tavi
lerá zta magá ró l Isabelle karjá t.
–  En kö nyveket akartam. Matematiká t é s bioló giá t é s ké miá t
akartam. Tanulni akartam. Iskolá ban! – mondta Tavi. A szemé ben

218
indulat izzott. – Es mit kaptam? Fű ző t é s ruhá t é s magassarkú
topá nokat. Szomorú lettem ettő l, Hugo. Aztá n dü hö s. Szó val, a vá lasz:
nem. Nem tudom magamat szerethető vé tenni. Pró bá ltam. Sokszor.
Nem megy. Ha nekem nem tetszik, aki vagyok, neked mié rt ké ne
tetsszen?
Azzal elment. Hugo é s Isabelle ott maradtak a tejhá zban. Csend
feszü lt kö zö ttü k. Isabelle az ajtó mellett tartott felmosó rongyé rt é s
felmosó vö dö ré rt nyú lt, hogy feltakarı́tsa az izzadó dö glö tt kutya
szagá ra hajazó sajt levé t.
–  Szé p munka volt, Galileo – mormogta Hugo alig hallható an.
De Isabelle meghallotta.
–  Lehetett volna az. Tavi. Igen. Lehetett volna Galileo é s Da Vinci é s
Newton egyben, ha esé lye lett volna, de soha nem lesz esé lye. Ezé rt
ilyen – mondta, é s egy té tova lé pé st tett a iú felé . – Hugo, ne engedd,
hogy az anyá d elzavarjon minket! Ké rlek!
–  Te ezt nem é rted. Oka van annak, hogy azt akartam… –
Ká romkodott. – Mindegy is.
–  Oka? Mirő l beszé lsz?
Hugo a fejé t ingatta. Az ajtó felé lé pett.
–  Hova mé sz? – ké rdezte Isabelle.
–  Van egy ré gi fa teá sdoboz a pajtá ban. Olommal van bé lelve. Az
remé lhető leg megtartja ezt a bű zt. A dö glö tt-kutya-sajtot abba a
dobozba teszem, a dobozt a szeké rre, é s addig megyek, mı́g nem
talá lok egy kiszá radt kutat, amibe beledobhatom. Es ha má r ott
vagyok, utá naugrom é n is.
Isabelle né zte, ahogy elmegy. Fé lelem ü lt ki az arcá ra. Ez szö rnyű volt.
Lehetetlen. Beszé lnie kellett Tantine-nal, amint Hugó val
feltakarı́tottá k ezt a koszt. Ha az ö reg hö lgynek nem sikerü l Madame
LeBenê t lelké re hatni, é s el kell menniü k innen, akkor fedé l né lkü l
maradnak. Tá masz né lkü l. Senki nem segı́t majd rajtuk. Es az annyi,
mintha meghaltak volna.
  
  

219
 –  HATVAN  –
  
  
Nem sokkal hajnal elő tt a Vad Vadonban egy ró ka leste leendő
zsá kmá nyá t.
Figyelmé nek tá rgya, egy vö rö s mó kus szorgalmasan gyű jtö gette a
hullott dió t az erdő talajá n.
A ró ka vé gig á rnyé kban maradva kö zelebb lopakodott a mó kushoz.
Minden izma megfeszü lt, vicsorgott, foga fehé rje lá tszott, é ppen
ugrani ké szü lt, amikor egy hatalmas, dú s tollú bagoly szá llt le az á gra
fö lö tte, zajosan megrá zva a leveleket.
A mó kus riadt nyikkaná ssal eldobta a dió kat, é s felfutott a fé szké be.
A kö vetkező pillanatban a ró ka is eltű nt. Vö rö sesbarna hajú ,
alkonyszü rke ruhá jú nő á llt a helyé n. Hevesen megperdü lt. Zö ld
szeme villant.
–  Ez a reggelim volt! – kiá ltott a madá rra.
Kis é s nagy erdei á llatok siettek a vackukra, odú jukba a hangja
hallatá n. Szarvasok rejtő ztek el a bozó tban. Az é nekesmadarak a
szá rnyaikkal vé dté k a kicsinyeiket.
A baglyot azonban ez nem zavarta. Hagyta, hogy a tü ndé rkirá lynő
dü hö ngjö n. Jó magas á gat vá lasztott, onnan huhogott le.
Tanaquill szeme ö sszeszű kü lt.
–  Es ezé rt fosztottá l meg a reggelimtő l?
A bagoly tová bb huhogott.
–  Na é s akkor mi van? – mordult Tanaquill. – Sors é s Sansz, Sansz é s
Sors, az egyik tesz egy lé pé st, a má sik ellenlé pé st tesz. Mintha az
é lő lé nyek csak igurá k lenné nek valami já té k tá blá já n. Bá rmit
tesznek, engem nem é rint.
Há tat fordı́tott a madá rnak, é s nagy szoknyasuhogá ssal elindult. A
bagoly azonban utá naszó lt: sokszor ismé telt, é les hangon huhogott.

220
Tanaquill megtorpant.
–  Egy cső dö rt? – ké rdezte. Lassan megfordult. – Sors tette ezt?
A bagoly nagy, szü rke fejé vel bó lintott.
Tanaquill fel-alá já rká lt. Szá raz levelek ropogtak a lá ba alatt. A bagoly
a cső ré t kattogtatta.
–  Nem, nem fogom elmondani Sansznak. Mé g megveszi a lovat,
masnit kö t rá é s ajá ndé kba adja a lá nynak. En veszem ké zbe ezt az
ü gyet.
Tanaquill megnyalta az ajká t. Eles fogai megcsillantak a halvá ny
reggeli fé nyben.
–  Isabelle visszaszerezte a szı́ve első elveszett darabjá t, bá r mé g nem
hajlandó elismerni. Ahhoz, hogy ezt a má sodik darabot
visszaszerezze, bá torsá g kell – mondta, az ujjaival csettintve. – Gyere,
bagoly! Né zzü k, maradt-e mé g bá torsá g ebben a lá nyban!
  
  

221
 –  HATVANEGY  –
  
  
A vá ros szinte teljesen elfeledkezett Isabelle-rő l.
Saint-Michelt annyira ellepté k a fá radt, riadt menekü ltek, akik mind
é lelmet akartak venni, hogy a pé kné nek, a hentesnek, a
sajtké szı́tő nek jobb dolga is volt anná l, mint hogy ő t bosszantsá k é s
megszé gyenı́tsé k.
Ezen a dé lelő ttö n zö ldsé get kellett á rulnia a piacon Hugó val, mert a
madame, aki á ltalá ban ezt a feladatot ellá tta, é ppen egy beteg tehenet
pró bá lt meggyó gyı́tani. Tavit való szı́nű leg jobban é rdekelte volna,
hogy kı́sé rletezzen a ká posztá kkal, mintsem hogy eladja azokat, ezé rt
a feladat Isabelle-re há rult. Bá r nem lelkesedett az ö tleté rt, hogy
visszaté rjen a vá rosba, zokszó né lkü l vá llalta. Tantine valahogy
meggyő zte a há z asszonyá t, hogy maradhassanak, é s Isabelle nagy
megkö nnyebbü lé sé ben elhatá rozta: nem ad okot a madame-nak arra,
hogy meggondolja magá t.
Amint beá lltak a piacra, má ris elá rasztottá k ő ket a vevő k. A kö rnyező
mező kö n sá trakban, szekereken é lő menekü ltek való sá ggal
elkapkodtá k a ká posztá t, krumplit. Isabelle-nek fogalma sem volt
arró l, hogy honnan é rkeztek, ezé rt megké rdezte ő ket, ő k pedig
elmondtá k neki.
Elmondtá k, hogy Volkmar fokozta a tá madá sait a Pá rizs kö rnyé ki
falvakban é s vá rosokban. Lá ttá k, ahogy az ellensé g feldú lta a
gazdasá gaikat, felé gette otthonaikat. Sokan nincstelenü l, egy szá l
ruhá ban voltak ké nytelenek menekü lni. A kirá ly bá tran harcol, de a
csapatait megtizedelté k. A nagyherceg szeké rkaravá nnal já rja az
orszá got, é s felszó lı́t mindenkit, akinek bá rmilyen fegyvere van,
legyen az puska, pisztoly, kard, bá rd, bá rmi, hogy szolgá ltassa be

222
há ború s cé lokra. A kirá lyné is vele van, ő á rva gyerekeket keres, é s
biztonsá gba menekı́ti ő ket.
A menekü ltek kö zö tt tö bben sová nyak é s betegesek voltak. Egy idő s
nő , akinek a szoknyá já ba né gy unoka kapaszkodott, kö nyö rgö tt
Isabelle-nek, hadd kaphassa meg a ká posztafejekrő l a szeké rbe
hullott leveleket. Isabelle egy egé sz ká posztá t adott neki, é s nem ké rt
pé nzt é rte. A nő megö lelte. Hugo lá tta a jelenetet. Elkomorult, de nem
akadá lyozta meg.
Valaki má s is lá tta.
–  Ez nem vá ltoztat semmit, Isabelle! – Cecile volt az. A
ká posztá sszeké rhez lé pett. – Ettő l mé g ugyanolyan ronda vagy.
Isabelle é rezte, hogy elö nti a szé gyen pı́rja. Ezek szerint a vá ros
mé gsem felejtette el. Es soha nem is fogja elfelejteni; addig nem, amı́g
Cecile itt volt, é s mindenkit emlé keztetett rá . Pró bá lta kigondolni, mit
mondjon, de mielő tt szó ra nyithatta volna a szá já t, Hugo szó lalt meg:
–  Az idő s nő nek mé gis sokat jelent.
Isabelle rá pillantott. Há lá s volt, hogy Hugo a vé delmé re kelt, de meg
is lepő dö tt. Tudta, hogy Hugo nemigen szı́veli ő t. De kemé ny
tekinteté n, feszü lő ajká n lá tta, hogy Cecile-t mé g kevé sbé kedveli.
Nem soká ig kellett a mié rten gondolkodnia, mert ekkor egy má sik
menekü lt idő s fé r i lé pett a szeké rhez, é s egy font burgonyá t ké rt.
–  Ne vegyen tő le semmit! – szó lt Cecile, ahogy a fé r i a pé nzé rmé t
nyú jtotta á t. – Há t nem tudja, ki ez az á rus? Isabelle de la Paumé , a
rú t mostohanő vé rek egyike!
Az ö regember keserű neveté sre fakadt. A neveté s mé ly, hö rgő
kö hö gé sbe fulladt. Amikor vé gre ú jra meg tudott szó lalni, azt
mondta:
–  A há ború ná l nincs semmi rú tabb, mademoiselle.
Azzal a vá sá rolt krumplival elcsoszogott.
Cecile felhorkant. Ugy né zett ki, mint aki valami okos é s csı́pő s
megjegyzé st akar tenni, de az okossá g sosem volt az erő ssé ge, ezé rt
inká bb eloldalgott.
Kö rü lbelü l egy ó rá val az utá n, hogy Cecile elment, Isabelle é s Hugo az
utolsó ká posztafejet is eladtá k. Isabelle ö sszeszedte a lehullott

223
leveleket a szeké rbő l, é s egy viseltes ingű , mezı́tlá bas kis iú nak adta
azzal, hogy vigye el az anyuká já nak, é s fő zzenek belő le levest. Aztá n
levetette a vá szonkö té nyt, amit Hugo adott neki, hogy azt viselje az
á rusı́tá s idejé n. A kö té ny egyetlen zsebe tele volt pé nzé rmé kkel.
Hugo felé nyú jtotta.
Hugo azonban a fejé t ingatta.
–  Maradjon rajtad! Itt van az enyé m is – mondta, azzal levetette a
kö té nyé t.
–  Mié rt? Hova mé sz? – ké rdezte Isabelle, é s á tvette tő le a kö té nyt.
–  En… ö ö ö … van egy kis dolgom. Indulj vissza né lkü lem! Majd
utolé rlek.
Mikö zben ezt mondta, megdö rzsö lte a cipő je orrá t, é s leporolta a
nadrá gszá ra há tuljá t, aztá n a tenyeré be kö pö tt, é s lesimı́totta
ö sszekuszá ló dott hajá t.
Isabelle ezt nagyon titokzatosnak talá lta. Gondosan ö sszehajtotta a
kö té nyeket, ú gy, hogy egyetlen é rme se essen ki, é s a szeké r bakja alá
tette.
–  Es Isabelle…
–  Igen?
–  Ha elő bb é rné l haza, mint é n, ne szó lj anyá mnak arró l, hogy most
van egy kis dolgom! Mondd, hogy a legelő n kerı́té st javı́tok vagy
ilyesmi!
Isabelle beleegyezett, hogy teljesı́ti a ké ré st, de ez mé g kı́vá ncsibbá
tette. Aztá n Hugo megigazı́totta a zakó já t, mé ly levegő t vett, é s
elindult a dolgá ra. Isabelle felü lt a bakra, é s megrá ntotta a kantá rt.
Martin elindult. Korá n vé geztek a piacon, ennek nagyon ö rü lt. Ez azt
jelentette, hogy ha visszaé r, nekilá that a tö bbi munká nak.
Alig hajtott ki a fő té rrő l, amikor ismé t megpillantotta Hugó t. Eppen
Odette-et kı́sé rte á t az ú t má sik oldalá ra. Odette belé karolt. Arcá t
Hugo felé fordı́totta. Szé p ké k ruhá t viselt. Szalmasző ke haja laza
kontyba volt fé sü lve, oldalt ró zsaszı́n ró zsá t tű zö tt a hajá ba.
Biztosan valami társas összejövetelre vagy esküvőre megy – gondolta
Isabelle. Fogadni mernék, hogy eltévedt, és Hugo segít eljutni neki oda,
ahová menni akar.

224
Szé p dolog volt ez tő le. Odette-nek nem volt kö nnyű é lete. A vá rosiak
tö bbsé ge kedves volt vele, de né há nyan, kö ztü k Cecile, nem.
Ki gondolta volna, hogy Hugo ilyen segı́tő ké sz is tudott lenni?
Isabelle egy kicsit kevé sbé neheztelt rá … de csak egy nagyon kicsit.
Né há ny perccel ké ső bb má r elhagyta a vá rost, é s kö zeledett az
ú telá gazá shoz. Jobbra kellett menni a LeBenê t-birtokra. Balra a folyó
é s szá mos olyan mű hely volt, amit nem engedtek a vá rosba, mert a
tevé kenysé g nagy bű zzel já rt vagy tű zveszé lyes volt: a tı́má rmű hely, a
ková cs, a kelmefestő é s a vá gó hı́d.
Isabelle annyira elmerü lt a gondolataiban – azon tű nő dö tt, hogyan
sikerü lt Tavinak elvé gezni a reggeli fejé st baj é s bonyodalom né lkü l,
é s hogy Maman vá gja-e a ká posztafejeket vagy beszé lget velü k –,
hogy é szre sem vette az elá gazá s kellő s kö zepé n ü lő á llatot. Az á llat
csak ü lt é s igyelt, mintha csak ő t vá rta volna.
Mire felné zett, é s meglá tta, hogy egy ró ka á llja az ú tjukat, má r ké ső
volt.
  
  

225
 –  HATVANKETTO  –
  
  
A ró ka fejé t leszegve, fogá t vicsorı́tva Martinra tá madt. A ló alá
ugrott, ki-be szaladt a lá bai kö zö tt, morgott, harapdá lt, pata fö lö tt,
boká ra tá madott.
Martin ré mü leté ben balra kanyarodott, é s hirtelen mozdulatá val
kité pte a gyeplő t Isabelle kezé bő l. A szeké r vadul megrá ndult,
Isabelle a bakra zuhant. Sikerü lt felü lnie, de nem é rte el a gyeplő t.
–  Allj! Martin, á llj meg! Hó ó ó ! – kiá ltotta, de a fé lelemtő l
megbokrosodott á llat csak rohant tová bb. A ró ka kö vette, mellette
rohant é s harapdá lta. A szeké r lefelé gurult a nyomvá lyú s ú ton a folyó
felé ; Isabelle az é leté ért kapaszkodott. Epü letek é s mű helyudvarok
mellett szá guldottak el. Fé r iak pró bá ltá k lefé kezni Martint, de senki
sem mert elé á llni. Es akkor a lá ny meglá tta a folyó t.
Nem fog megállni – gondolta Isabelle. Egyenesen levágtat a mólóról.
Mindketten megfulladunk!
Es aztá n amilyen gyorsan jö tt, olyan gyorsan el is tű nt a ró ka é s a
kimerü lt Martin lelassult, aztá n a vı́ztő l alig né há ny lé pé snyire
megá llt. Isabelle leká szá ló dott a szeké rrő l. Alig á llt a lá bá n. Erő sen
zihá lt.
–  Cssss, Martin, nyugalom! – csitı́totta a nyaká t simogatva. –
Nyugalom, ö reg iú , nincsen semmi baj!
Martin pupillá ja olyan tá gra nyı́lt, hogy Isabelle nem lá tta a szeme
szı́né t. A szá ja habzott, a sző re csatakos volt. Isabelle lehajolt, hogy
megvizsgá lja a lá bait. Nem volt vé r, a ró ka nem harapta meg. A
kantá rt az istrá ngba gabalyodva talá lta meg. Kibogozta, aztá n a
zablá já ná l fogva lassan visszafordı́totta a lovat a vı́ztő l. A szeké r
csodá latos mó don teljesen é pen maradt.

226
Isabelle lé gzé se lassan lecsillapodott, ahogy elindult visszafelé az
ú ton. Elhaladtak a tı́má r- é s a festő mű hely elő tt. Né há ny munká s
megké rdezte, jó l van-e, nem esett-e baja.
–  En a te helyedben inká bb itt is hagyná m azt a lovat – szó lı́totta meg
egy fé r i, ahogy a vá gó hı́dhoz kö zeledtek.
Isabelle rá pillantott. A fé r i a kerı́té snek dő lve dohá nyzott.
Bő rkö té nyé rő l vé r csorgott a csizmá já ra. Isabelle ké tsé gbeesett
nyerı́té st hallott a kerı́té s má sik oldalá ró l. Elfordı́totta a fejé t, nem
akarta lá tni a szegé ny, halá lra ı́té lt á llatot.
–  Az a ló semmire se jó – mondta a fé r i. – Majdnem megö lt té ged.
Isabelle igyelemre sem mé ltatta, de Martin igen. A fé r ire né zett.
Hegyezni kezdte a fü lé t, é s fú jtatott. Megtorpant, majd egy tapodtat
sem ment elő re. Ekkor Isabelle kü lö nö s illatot é rzett: vé r, fé lelem é s
halá l buja, á tható szagá t, ami ú gy hatolt á t mindenen, mint szellem a
vasrá csokon. Martin is é rezte a szagot. Remegett. Isabelle attó l
tartott, hogy megint megugrik.
–  Gyere, Martin, ké rlek! Mennü nk kell – mondta Isabelle a gyeplő t
hú zva.
Martin azonban nem volt hajlandó mozdulni. Patá it szilá rdan a porba
vá jta, magasra emelte a fejé t, é s olyan hangos, á tható , szı́vfacsaró
nyerı́té st hallatott, hogy Isabelle elengedte a zablá já t.
Ekkor é rtette meg, hogy Martin nem a fé r it né zi, hanem elné z a fé r i
mellett, a kerı́té s má sik oldalá n levő ló ra. Isabelle egy lé pé st tett az
udvar felé . Lassan, mintha ö nkı́vü leti á llapotban lett volna. Aztá n mé g
egy lé pé ssel kö zelebb ment. Martin megint nyerı́tett, é s a kerı́té s
má sik oldalá n levő ló ezú ttal vá laszolt neki.
–  Ne! – igyelmeztette a fé r i. – Ez nem lá nyoknak való lá tvá ny.
De Isabelle má r meglá tta. Lá tta a sö té t villaná st a vasrudak kö zö tt.
Lá tta a vad tekintetet. A halá los rú gá sú patá kat. Né gy testes fé r i volt
az á llat kö rü l, de nem tudtá k legyű rni. Ugy sem, hogy kö teleik é s
fegyvereik voltak, a ló pedig vé dtelen volt. Mé gis a fé r iak fé ltek.
Martinnak ré gebben volt egy bará tja. Egy gyö nyö rű ló . Magas, erő s,
fé lelmet nem ismerő . Ha Martin ember lett volna, gyű lö lte volna,

227
mert abban a má sik ló ban megvolt minden, ami benne nem. De
Martin nem ember volt, ezé rt szerette azt a má sik lovat.
A lovak sosem felejtik el a bará taikat.
Martin pedig megé rezte a bará tja szagá t. Es meghallotta a hangjá t. A
ló fekete volt, mint az é jszaka, é s tı́zszer olyan szé p.
Martin ismerte azt a lovat. Es szerette azt a lovat.
Ahogy Isabelle is.
A vasrudakba kapaszkodott, é s a nevé t sú gta:
–  Nero!
  
  

228
 –  HATVANHAROM  –
  
  
Isabelle rohant.
A kerı́té s menté n futott. El a fé r i mellett, aki ü vö ltö tt rá , hogy á lljon
meg. At a kapun. Be egyenesen a pokolba.
Ketrecü kbő l kiugrott ké t birka vá gtatott á t az udvaron, bé getve,
akadá lyokat kerü lgetve, ké tsé gbeesetten menekü ltek ü ldö ző ik elő l. A
marhá k bú san bő gtek. A frissen levá gott á llatok friss tetemé t rudakra
akasztva hagytá k kivé rezni; a kivé rzetteket daraboltá k.
Es a mozgalmas ké p kö zepé n egy fekete cső dö r mé g az é leté ért
kü zdö tt.
Né gy testes fé r i, a halá l szolgá i vetté k kö rü l. Egyikü knek sikerü lt
kö telet kö tnie a ló nyaká ra. Egy má sik elkapta a ló egyik há tsó lá bá t,
é s kilendı́tette az egyensú lyá bó l. A harmadik fé r i a má sik há tsó lá bat
kapta el. A ló elesett. Az á llat mé g egy hő sies pró bá lkozá st tett, hogy
felá lljon, de nem sikerü lt. A sá rban fekü dt, hevesen zihá lt, oldala
erő sen emelkedett é s sü llyedt, a szemé t lehunyta.
A negyedik fé r i pö rö ly nyelé re tá maszkodott. A kö vetkező
pillanatban ké t ké zzel megragadta a fanyelet, é s megemelte a nehé z
vasfejet.
–  Ne! – sikoltott Isabelle. – Hagyjá k abba!
De senki nem hallotta. A hangjá t elnyomta a birká k bé geté se, a
marhá k bő gé se.
Isabelle mé g gyorsabban rohant, kiabá lt, kö nyö rgö tt, sikoltott. Má r
csak né há ny lé pé snyire volt a ló tó l, amikor pocsolyá ba lé pett.
Megcsú szott, é s elesett.
Sarat kö pve emelte fel a fejé t, é ppen idő ben, hogy meglá ssa, ahogyan
a fé r i magasra emelte a pö rö lyfejet a fö ldrő l, a teste kö rü l forgatta,
lendü letet gyű jtö tt, erő s izmai kidagadtak.

229
Isabelle torká bó l artikulá latlan sikoly tö rt elő . Mintha a szı́ve
mé lyé rő l fakadt volna. Megmozdult, a sá ros, vé res talajon fé lig
má szva, fé lig csú szva elő relendü lt, é s a ló nyaká ra vetette magá t.
Abban a pillanatban a fé r i meglendı́tette a pö rö lyt.
  
  

230
 –  HATVANNEGY  –
  
  
A pö rö ly mé ly lukat ü tö tt.
Isabelle ezt onnan tudta, hogy a fé r i, aki a pö rö lyt lendı́tette,
ké nyszerı́tette, hogy megné zze. Megragadta Isabelle ruhá já nak há tá t,
é s ú gy rá ntotta le a ló ró l, mintha csak kö nnyű rongybaba lenne. A
sá rba taszı́totta. Isabelle né gyké zlá b toccsant a pocsolyá ba.
–  Lá tod ezt a pö rö lyt? Lá tod, milyen erő vel csapott le? – kiabá lt rá .
Isabelle bó lintott, bá r csak a pö rö ly nyelé t lá tta. A vasfej teljesen
beleá llt a fö ldbe.
–  A fejedre csaphatott volna!
Az ó riá s testű fé r i ú gy remegett, mint egy macska. Teljes erejé bő l
csapott le a pö rö llyel a ló fejé re, aztá n egy szempillantá s alatt egy
lá ny ugrott a pö rö lyfej elé . Az utolsó pillanatban csavarta balra a
pö rö lyt irá nyı́tó testé t, hogy az ü té s a lá ny helyett a fö ldet é rje.
Isabelle felá llt. A ruhá já ra alvadt vé res mocsok tapadt. Az arcá n
á llatvé r csorgott. Nem é rdekelte.
–  Ne ö ljé k meg a lovamat! – kö nyö rgö tt. – Ké rem, ne ö ljé k meg a
lovamat!
–  Ez az é n lovam. Megvettem. Neked nem is kell. Tú l vad.
–  De kell.
–  Akkor izesd ki! Né gy livre.
Isabelle a kocsi bakja alatt a kö té nyzsebekben levő pé nzre gondolt, é s
meg kellett kü zdenie magá val, hogy ne rohanjon é rte. De ő nem volt
tolvaj.
–  Nincs pé nzem – keseredett el.
–  Akkor szerezz valahonnan, te lá ny! Es gyorsan. Holnap reggelig.
Pontosan hé t ó rakor nyitjuk a kapukat. Legyé l itt idő re a pé nzzel,
kü lö nben a ló meghal!

231
Isabelle bó lintott. Azt mondta, hogy visszajö n a pé nzzel. Azt mondta
magá nak, hogy kitalá l valamit. Megszerzi azt a pé nzt. Valahogy.
–  Engedjé k felá llni – mondta a ló ra né zve.
Senki sem mozdult.
–  Engedjé k felá llni!
Ezú ttal nem ké ré s volt, hanem parancs, é s a fé r iak meghallottá k.
Eloldottá k a kö telé keket.
Amint a ló szabad volt, felá llt. Isabelle-re pislogott, aztá n lassan
odament hozzá . Megszagolgatta. Az arcá ba horkant. Bü szke fejé t
há travetette, é s felnyerı́tett.
Isabelle nevetni pró bá lt, de zokogá sfé le hangot sikerü lt kiadnia.
Arcá t a ló pofá já hoz nyomta, mocskos ujjait gyé r, kusza sö ré nyé be
mé lyesztette. Neró t eladtá k. Azt hitte, sosem lá tja tö bbé . Es most itt
volt, de ha ő nem szerez é rte né gy livre-t, akkor ö rö kre elveszı́thette.
–  Kijuttatlak innen. Eskü szö m, hogy kijuttatlak! – sú gta a fü lé be.
–  Most menj innen! Dolgunk van – mondta a pö rö lyö s ember.
Isabelle bó lintott. Megpaskolta Nero nyaká t, é s elhagyta az udvar
terü leté t.
Az egyik fé r i, illetve mé g inká bb iú , aki megkö tö zte a lovat, becsukta
a kaput utá na. Ott maradt a kapuná l, é s né zte, ahogy elmegy. Abban a
pillanatban bá rmit megtett volna, amit a lá ny ké r. Kö vette volna
bá rhová , ahová csak vezeti. Meghalt volna é rte, ha Isabelle azt ké ri.
Akkor mé g nem tudta, de ez a ké p, a piszkos ruhá ban, mocskos
arccal, egyenes há ttal tá vozó lá ny ké pe é lete vé gé ig vele maradt.
Lené zett a kezé ben tartott ké sre, é s gyű lö lte magá t.
A tö bbiek beszé lgettek a há ta mö gö tt.
–  Az nem az egyik de la Paumé lá ny volt? Ugy tudtam, rondá k.
–  Mié rt? Szerinted szé p? Mocskos, mint egy sokat pró bá lt csavargó .
Bá tor, persze… mint a nyú l az agarak elő tt.
–  Nem, de…
–  Sajná lom a fé r it, aki mellett kikö t.
–  Azt meg kell hagyni, hogy van mersze.
–  Az igaz. De ké pzeld el, mi lenne, ha minden lá nynak ilyen ereje
lenne… é s tanulná nak tő le!

232
–  Jobb, ha remé ljü k, hogy ilyesmi sosem fordul elő . Mivé lenne a
vilá gunk, he?
–  Há t, fö ldi pokollá lenne, az má r biztos!
–  Nem – sú gta a iú magá nak. – Az lenne a mennyorszá g.
  
  

233
 –  HATVANOT  –
  
  
A madame konyhá já nak ajtaja nyitva volt. Isabelle mé ly levegő t vett,
é s belé pett.
Fé nyes nap volt, de a há zon sö té tsé g uralkodott. Eltelt né há ny
pillanat, mire Isabelle szeme alkalmazkodott a fé lhomá lyhoz. Ekkor
meglá tta, hogy a madame a konyhaasztalná l á llva kenyeret dagaszt.
–  Visszajö ttem. Itt a pé nze – mondta Isabelle, azzal az asztalra tette a
kö té nyeket.
A madame megtö rö lte a kezé t egy konyharuhá ban, hogy
megszá molhassa a bevé telt. Ekkor meglá tta Isabelle-t.
–  Mi tö rté nt veled? Szutykos vagy – mordult rá .
Isabelle elkezdte elmondani, mi tö rté nt. A madame egy kis ideig
hallgatta, de a pé nz tú l csá bı́tó volt. Kigö ngyö lı́tette a kö té nyeket,
kiö ntö tte a pé nzt, é s megszá molta. Tantine nem messze az asztaltó l,
egy hintaszé kben ü lt é s kö tö getett. A madame-mal ellenté tben ő
minden szó ra nagyon igyelt.
–  Vissza kell vá sá rolnom a lovamat. Neró t. Holnap reggelre né gy
livre-t kell vinnem a vá gó hı́dra, kü lö nben leö lik – fejezte be a
mondandó já t Isabelle.
–  Igen? Es mi kö zö m nekem ehhez? – ké rdezte a madame, rá sem
né zve. Nyolc stó sz pé nzé rme á llt elő tte, é s mé g a pé nz felé t sem
szá molta meg.
–  Ké rem, madame! Csak né gy livre. Nagyon kemé nyen dolgoztam a
gazdasá gukban.
Avara abbahagyta a szá molá st. Megbotrá nkozva né zett Isabelle-re. –
Ugye nem pé nzt akarsz tő lem ké rni?
–  Vissza izetem!

234
–  Szó sem lehet ró la – mondta a madame. – Tudod, nem csak arró l a
né gy livre-rő l van szó . A szegé nyhá zba taszı́tasz má r azzal is, hogy
etetnem kell Martint, a vé n gebé det. Ha mé g egy ló jö nne ide, cső dbe
menné k.
Má st is mondott, de Isabelle nem hallgatta tová bb. A konyha má sik
vé gé be ment, é s leté rdelt Tantine elé .
–  Ké rem, Tantine. Kö nyö rgö m!
Az ö reg hö lgy letette a kö té sé t. A kezé be vette Isabelle piszkos kezé t.
–  Gyermekem, azt mondtad, hogy azt a lovat azé rt adtá k a vá gó hı́dra,
mert kezelhetetlen, ugye? Mi van akkor, ha ledob té ged a há tá ró l?
Nem tudné k együ tt é lni ezzel a bű ntudattal. Egy tü zes cső dö r nem
iatal hö lgynek való há tas á llat.
Isabelle megé rtette, hogy az ö reg hö lgytő l sem kaphat segı́tsé get.
Felá llt, é s az ajtó felé indult.
Tantine ö sszevonta a szemö ldö ké t.
–  Hova mé sz? – ké rdezte.
–  A Rigolade kú riá ba. A má rkihoz. Ugy gondolom, ő kö lcsö nö zne
nekem…
–  Nem! Azt megtiltom! – csattant Tantine hangja.
–  De…
Tantine felemelte a kezé t, elhallgattatta Isabelle-t.
–  Ha a sajá t hı́rnevedre nem gondolsz, Isabelle, legalá bb a csalá dom
jó hı́rnevé re legyé l tekintettel! Amı́g ezen a birtokon lakozol, nem
teheted be a lá badat a Rigolade kú ria terü leté re!
–  Igy van – helyeselt a madame hevesen.
Isabelle megsemmisü lten hajtotta le a fejé t.
–  Igenis, Tantine.
–  Ahelyett, hogy lovakkal tö rő dné l, tö rő dj a ká posztafejekkel! Nem
fogjá k lenyesni magukat – korholta a madame. – Gondoskodj ró la,
hogy a szeké r meg legyen rakva a holnapi vá sá rnapra!
Isabelle elhagyta a há zat, é s a mező re vezette a szekeret. Egé sz ú ton
erő sen gondolkodott, hogy mit tehetne. Biztosan volt valami mó dja,
hogy pé nzt szerezzen. Nem volt hajlandó feladni. Mire kifogta
Martint a szeké r elő l, é s visszavezette az istá lló ba, ú jra felemelt fejjel

235
já rt. Csillogott a szeme. Beá llı́totta lová t a bokszba, é s dupla adag
zabot tett elé .
–  Egyé l, Martin, szü ksé ged lesz az erő dre! Jó kis munka vá r rá nk ma
é jjel!
Martin a fü lé t hegyezte. Nem volt ellené re egy kis intrika. Sokkal
jobban é rdekelte, mint ká posztá s szekeret hú zni.
Isabelle-nek eszé be jutott valami, egy ké tsé gbeesett é s kocká zatos
lé pé s. A nő vé re segı́tsé gé re volt szü ksé ge ahhoz, hogy sikerü ljö n. Es
Hugó é ra is, ami mé g nehezebb volt. De Hugo tartozott neki: hiszen ő
nem á rulta el, hogy a vá rosban volt mé g valami dolga.
Mikö zben Martint csutakolta, Tanaquill szavai jutottak eszé be. Az,
amit a tü ndé rkirá lynő akkor mondott, amikor a Vad Vadonban
talá lkoztak. Olyan tisztá n hallotta, mintha ott á llt volna mellette. „Azt
mondtam, a saját szíved elveszett darabjait találd meg. Nem valaki
máséit.”
Nero a szı́ve egy darabja volt. Tudta. Má r megrendı́thetetlen
bizonyossá ggal tudta. Amikor Nero há tá n lovagolt, olyan bá torsá g
volt benne, amirő l maga sem gondolta volna, hogy megvan benne.
Magá nak is fé lt ezt beismerni, mert tudta: belehalna, ha ú jra
elveszı́tené Neró t.
–  Nero nem fog meghalni. Nem hagyjuk! – mondta Isabelle, é s
megpaskolta Martin nyaká t. – Pihenj egy kicsit, ö reg iú ! Sö té tedé s
utá n indulunk.
  
  

236
 –  HATVANHAT  –
  
  
–  Mennyire kell forró nak lennie a tű znek, hogy megolvassza az
aranyat? – ké rdezte Isabelle.
–  Nagyon – felelte Hugo.
–  Ezerkilencszá znegyvennyolc Fahrenheit. Ezerhatvanné gy Celsius-
fok – felelte Tavi.
–  Má r a nyelved hegyé n volt, igaz? – jegyezte meg kissé gú nyosan
Hugo.
–  Mié rt, mé gis minek ké ne ehelyett a nyelvem hegyé n lennie? Valami
ostoba szerelmesdalnak? Vagy hú sgolyó receptnek?
–  Igen – felelte Hugo. – Mindkettő t hasznos tudnod.
Tavi arca grimaszba rá ndult.
Há rman gyalogoltak a sö té tben a LeBenê t-birtokró l a Maison
Douleur felé vezető ú ton. Isabelle elhatá rozta, hogy á tkutatja ré gi
otthonukat, há tha talá lnak valami é rté ket. Tudta, hogy elszenesedett
gerendá kat é s nehé z kö veket kell megmozgatni ehhez, ezé rt Tavi é s
Hugo segı́tsé gé t ké rte. Tavi beleegyezett, mert tudta, Isabelle-nek
milyen sokat jelent Nero. Hugo pedig azé rt segı́tett, mert a ké ré sé re
Isabelle megı́gé rte, ha egyné l tö bb é rté kes dolgot talá lnak, a maradé k
pé nzt arra haszná ljá k fel, hogy elkö ltö zzenek tő lü k.
Isabelle-nek volt né há ny é kszere. Tavinak is. Mamannak sok. Amikor
a Maison Douleur leé gett, felté telezté k, hogy minden megsemmisü lt,
de sosem kerestek semmit. Isabelle remé lte, hogy elő tudnak á sni egy
nyaklá ncot, vagy legalá bb egy ezü stkanalat, egy aranypé nzt… bá rmit,
amit elcseré lhetne, hogy megmentse Nero é leté t.
Martin mö gö ttü k baktatott az ú ton. Senki sem ü lt a há tá n. Minden
erejé re szü ksé ge volt ahhoz, ami kö vetkezett. Hugo egyik vá llá n
nehé z kö té ltekercs csü ngö tt. O é s Tavi lá mpá sokkal vilá gı́tottak.

237
–  Gondoltatok má r arra, hogy a ká posztá t ne nyersen adjá tok el,
hanem savanyı́tsá tok? – ké rdezte Tavi. – Ugy té len is tudná tok á rulni
a piacon.
–  Gondoltá l má r arra, hogy ne akarj mindig mindenen vá ltoztatni
valamit?
–  Nem. Soha. Ugy nem tehet az ember csodá latos felfedezé seket.
Hugo felnevetett.
–  Mint az izzadó dö glö tt kutyá s sajt?
Tavi bosszú s pillantá st vetett rá .
–  Mi lett vele?
–  Mé g mindig a dobozban van a szeké ren, a há tsó ü lé s alatt. Egyelő re
nem talá ltam jó helyet, ahol kidobhatom. Olyan helyet, ahol nem ö l
meg senkit. Remé lem, egy szé p napon talá lok egy e cé lra alkalmas
bugyborgó vulká nkrá tert. Vagy sá rká nybarlangot. Vagy a pokol
kapujá t.
Tavi a iú arcé lé t né zte.
–  Erdekes é s mó ká s vagy, Hugo. Ki gondolta volna?
Hugo egy pillanatig nem szó lalt meg. Aztá n azt mondta:
–  Odette. O tudja.
–  A fogadó s Odette? – ké rdezte Tavi.
Hugo bó lintott.
–  Honnan tudja, hogy é rdekes é s mó ká s vagy? – ké rdezte Isabelle.
Eszé be jutott, hogy lá tta, amint Hugo á tkı́sé ri Odette-et az ú ton a
piacnap utá n.
–  Onnan, hogy szeretjü k egymá st. Es el akarom venni felesé gü l.
Tavi é s Isabelle megtorpantak. De Hugo, a kezé t ö kö lbe szorı́tva csak
ment tová bb.
–  Anyá d tudja? – ké rdezte Tavi, é s utá naszaladt, hogy lé pé st
tarthasson vele. Isabelle é s Martin siettek utá nuk.
–  Hogy é rdekes é s mó ká s vagyok?
–  Nem, Hugo – mondta Tavi. – Odette-rő l.
–  Igen. Elmondtam neki. Egy é ve.
–  Akkor mié rt nem vetted mé g felesé gü l? – ké rdezte Isabelle, amikor
utolé rte ő ket.

238
–  Anyá m nem engedi – felelte Hugo remé nytelen, ké tsé gbeesett
hangon.
Isabelle é s Tavi hitetlenkedve né ztek egymá sra. Hugo mé g sosem
mondott ki ennyi szó t egyszerre, é s ilyen é rzelemmel sem hallottá k
mé g beszé lni.
–  Hugo…
–  Ne gú nyoló dj, Tavi! Ne! – igyelmeztette.
Tavi dö bbenten né zett.
–  De… de… nem is volt szá ndé komban.
–  Gyakorlatilag Odette vezeti a fogadó t. O gondoskodik a
szobafoglalá sokró l, a kocsirendelé sekrő l. A vilá g legjobb
hagymalevesé t ké szı́ti. Es az almatortá ja… Magá val az ö rdö ggel is
csatá zné k egy szeleté rt! De anyá m azt mondja, hogy egy vak lá ny
nem tud gazdasá got vezetni. Azt mondja, haszontalan lenne, csak egy
ú jabb etetni való szá j. Csak azt lá tja, ami nincsen meg Odette-ben,
nem azt, ami megvan, ami jó .
Tavi gyengé den megé rintette Hugo há tá t.
–  Ez a vilá g, benne az emberek… az anyá m, Tantine… egyszerű en
osztá lyokba sorolnak minket. Te tojá s vagy. Te krumpli vagy. Te
ká poszta. Megmondjá k nekü nk, hogy kik vagyunk. Mit csiná lunk. Mik
leszü nk.
–  Azé rt, mert fé lnek. Fé lnek attó l, hogy mi lehet belő lü nk – mondta
Tavi.
–  De mi hagyjuk, hogy ezt tegyé k! – mondta Hugo dü hö sen. – Mié rt?
Tavi szomorú mosollyal né zett rá .
–  Mert mi is fé lü nk attó l, hogy mi lehet belő lü nk.
Csend ereszkedett kö zé jü k, olyan mé ly csend, mint a sö té t, holdtalan
é jszaka.
Hugo tö rte meg.
–  Mit csiná ljak? Meg tudná mondani valamelyikő tö k, hogy mit
csiná ljak? Odette a mindenem.
–  El sem tudom hinni, hogy minket ké rdezel – jegyezte meg Isabelle.
– Ugy tudtam, gyű lö lsz minket.

239
–  Való ban gyű lö llek benneteket. De ké tsé gbe vagyok esve,
taná cstalan vagyok, ti pedig okosak vagytok.
–  Vedd felesé gü l anyai á ldá s né lkü l! – javasolta Tavi.
–  Kö ltö zz hozzá juk! – mondta Isabelle.
–  Ná luk nincs hely. A csalá dja egy kis kunyhó ban lakik a fogadó
mö gö tt. Annyi testvé re van, hogy majd kidő l a há z oldala.
–  Kell lennie valami megoldá snak. Kitalá lunk valamit. Ki fogunk
talá lni valamit – mondta Tavi.
Hugo bó lintott. Sikerü lt mosolyt erő ltetnie magá ra. De Isabelle lá tta,
hogy nem hisz nekik.
Csendben lé pdeltek az ú ton; bizonytalansá gban, sajgó vá gyó dá ssal.
Hugo vá gyá nak tá rgya Odette volt. Tavi ké pleteké rt é s té teleké rt
vá gyakozott. Isabelle szé p akart lenni. Vagy legalá bbis errő l győ zte
meg magá t.
A fá jdalom é s vá gyó dá s mellett azonban, vagy talá n é ppen amiatt,
elszá ntsá g volt bennü k.
Sem Isabelle, sem Tavi, sem Hugo nem tudta, ké pesek lesznek-e
valaha megmutatni a vilá gnak, hogy nem azok, akik. Nem tudtá k,
ké pesek lesznek-e megmenteni a szı́vü ket, hogy nem tö rik-e ö ssze.
De ma é jjel talá n, csak talá n, megmenthettek egy lovat. Egy nehé z
termé szetű teremtmé nyt, aki nem tudta, hogyan lehetne má s, mint
ami.
Remé nykedtek, hogy a ló nak sikerü l. Hogy ö nmaga maradhat.
Mindhá rman remé lté k.
Mert maguknak ezt nem merté k remé lni.
  
  

240
 –  HATVANHET  –
  
  
Hugo halkan fü ttyentett. A Maison Douleur legfelső lé pcső jé n á llt, a
lá mpá sá t maga elé tartva. A lé pcső t nem pusztı́totta el a tű z, de
minden má st igen.
Isabelle é s Tavi mellette á lltak.
Sokkal rosszabb volt a helyzet, mint amire Isabelle emlé kezett. A
há znak azok a falai, amik a tű zvé sz utá ni reggelen mé g á lltak, má r
ö sszeomlottak. A tető , há rom fal, az emelet padozata, a mennyezet,
minden lezuhant. Csak a há tsó fal maradt é pen. Kő , habarcs é s
fagerendá k hevertek egymá son kusza, ingatag halmokban.
–  Lassan kell mozognunk, kü lö nben a fejü nkre omlik a tö rmelé k –
mondta Hugo.
Isabelle nem ezt akarta hallani. Ké ső n indultak. A madame é s Tantine
a szoká sosná l tová bb maradtak fenn, ı́gy Hugo csak fé l tizenkettő kor
tudott kiosonni. Isabelle-nek reggel hé tre kellett visszaé rnie a
vá gó hı́dra valami é rté kes holmival, é s mé g el sem kezdté k a keresé st.
Hugo pedig most azt mondja, hogy lassan kell dolgozniuk.
Fé lelem tö rt rá , é s azt sú gta neki, hogy nincs elé g idő . Hogy a kö vek
tú l nehezek, a gerendá k tú l nagyok, nem tudjá k elmozdı́tani. Es mé g
ha le is á sna a romok aljá ra, semmi é rté keset nem tudna kikaparni,
mert a lá ngok mindent felemé sztettek.
Ahogy ott á llt, é s azon gondolkodott, hogyan fogjanak hozzá , vagy
hol, a há tsó falró l leesett egy kilazult kő . Hangos csattaná ssal hullt a
tö rmelé kre. Osszerezzent a hangtó l. Ugy é rezte, hogy a Maison
Douleur igyelmezteti ő ket, hogy menjenek el.
Isabelle ekkor Neró ra gondolt, arra, hogy a ló ott á ll a vá gó hı́d
udvará n, é s a sö té tsé gbe bá mul. Lement a lé pcső n, otthoná nak romjai
kö zé lé pett, é s nem volt hajlandó hallgatni a igyelmezteté sre.

241
  
  

242
 –  HATVANNYOLC  –
  
  
–  Gyı́, Martin! Gyı́, ö reg iú ! – kiá ltotta Hugo a lovat sü rgetve.
Martin a kö té lhá mnak feszü lt, é s teljes erő bő l hú zta.
Fá radt volt. Mindannyian fá radtak voltak. Orá k ó ta kutattak,
lá mpá saikkal pá sztá ztá k az ü szkö s romokat. A ké zzel mozgatható
kö veket odé bb raktá k, é s Martint csak arra haszná ltá k, hogy elhú zza
a gerendá kat. De nem talá ltak semmit.
–  Gyı́, Martin! Gyı́!
Martin nekifeszü lt, mire a gerenda lecsú szott a tö rmelé krő l a
pá zsitra. Hugo megpaskolta a lovat, é s leoldotta ró la a kö telet.
–  Talá ltatok valamit? – ké rdezte Hugo kiá ltva.
–  Semmit – kiá ltotta vissza Isabelle.
Hugo kimerü lten só hajtott fel, Martint visszafordı́totta, é s együ tt
mentek a romokhoz. Isabelle é s Tavi az egykori szalon romjai kö zö tt
kutattak. Ha elmozdı́tottak valamit, azzal gyakran elmozdult valami
má s is. Gyakran kellett elugraniuk egy-egy lehulló cseré p vagy
tető lé cdarab elő l.
Egyikü k sem tudta azonban, hogy a gerenda, amit Hugo é s Martin
é ppen kihú zott az udvarba, a romhalmaz tá maszté ka volt. Azokat az
é gett gerendá kat tartotta, amik kö zö tt Isabelle é ppen kutatott. Mivel
há ttal á llt a romhalmaznak, nem lá tta, hogy az egé sz megremeg é s
csú szni kezd.
De Hugo lá tta.
–  Isabelle! Vigyá zz! – kiá ltotta, é s é rte ugrott.
Megragadta a karjá t, é s elrá ntotta a romlavina elő l. Isabelle
megbotlott, Hugó nak ü tkö zö tt, é s a lendü leté vel ledö ntö tte a lá bá ró l.
Mindketten elestek. A gerendá k mellettü k zuhantak le. Az egyik pillé r
egyenetlen szé le Isabelle vá llá t talá lta el, csú nya sebet metszve rajta.

243
Tavi felsikoltott. Odabotorká lt hozzá juk, é s felsegı́tette elő bb Isabelle-
t, aztá n Hugó t.
–  Ennyi. Vé geztü nk itt – mondta. A hangja remegett. – Sajná lom, hogy
nem talá ltunk semmit. Sajná lom Neró t. De nincs itt semmi. O,
Istenem! Isabelle, né zd a vá lladat!
Tavi elvezette a hú gá t a romoktó l, é s leü ltette a há rsfa alá . Egy
zsebkendő t nyomott a sebre.
Isabelle nem akart leü lni.
–  Jó l vagyok – tiltakozott, de elvette a zsebkendő t Tavitó l. –
Visszamegyek. Csak mé g egyszer…
–  Nem – mondta Tavi. – Meghalhattá l volna. Hugo is. Elmegyü nk.
Hugo lé pett hozzá juk. Kimerü lten fekü dt el a fű ben. Tavi leü lt mellé .
Isabelle vonakodva csatlakozott hozzá juk.
–  Jó l vagy? – ké rdezte Tavi.
Hugo bó lintott, é s behunyta a szemé t.
–  Nagyon kö szö nö m, hogy megmentetted Isabelle-t. Nem tudtam
volna elviselni, ha valami tö rté nik vele. Bá rmelyikő tö kkel…
Elcsuklott a hangja.
–  Nincs mit – felelte Hugo. – Minden rendben van. Mindketten jó l
vagyunk.
–  Nem, nincs minden rendben. Semmi sincs rendben. Azt hittem,
mindketten meghaltok. O, Hugo… Nem lett volna szabad azt
mondanom…
–  Mit?
–  Nem lett volna szabad idió tá nak neveznem té ged. A mú ltkor a
tejhá zban. Nagyon sajná lom. Tudod, é n má r csak ilyen vagyok, de
mindig pró bá lok jobb lenni.
Hugo fá radt mosollyal né zett rá .
–  Nem csak olyan vagy, Tavi. Sokkal tö bb van benned, é s mé g sok má s
is. Biztos vagyok abban, hogy ha szá z é ve é lté l volna, te fedezted
volna fel, hogy a kö r kerek. Nem Newton da Vinci.
Ha Isabelle nem teljesen é s nem csak a romokra igyelt volna,
meglá tta volna azt a kincset, ami má r kicsillant a hamubó l: Tavi ú j
ké szsé gé t, hogy hajlandó bocsá natot ké rni a rossz viselkedé sé ért. Es

244
azt is, hogy Hugo ké pes volt kedvesen szó lni mogorva szavak helyett.
De Isabelle csak é s csakis arra gondolt, hogy meg kell menteni Neró t,
é s kezdenek kifutni az idő bő l.
Hugo nyö gve á llt fel. Fogta a kö telet, ö sszetekerte, é s a vá llá ra vette.
–  Kezd vilá gosodni. Anyá m hamarosan felkel. Jobb, ha á gyban leszek,
mire bejö n felkelteni.
Tavi is felá llt.
–  Gyere, Iz! Ideje indulni.
  
  

245
 –  HATVANKILENC  –
  
  
Isabelle felá llt. A keze sebes volt, a vá llá bó l a ruhá ja ujjá ba folyt a vé r.
A nő vé ré re né zett é s Hugó ra, Martinra, ahogy elindultak az ú ton, de
nem kö vette ő ket, hanem fogta a lá mpá sá t, é s visszament a romok
kö zé .
A ké tsé gbeesé s sű rű kö dké nt telepedett rá , de nem volt hajlandó
megadni magá t neki. Nem adhatta mé g fel.
Ahogy lehajolt, hogy elmozdı́tson egy darab fá t, é rezte, hogy valami a
szoknyá ja szegé lyé be kapaszkodik. Azt hitte, valami szö gben akadt
meg az anyag. Lené zett, ké szü lt, hogy lerá ntsa ró la, é s ekkor
meglá tta, hogy nem szö g.
Egé r.
Az egé r apró lá bai Isabelle ruhá já nak szegé lyé be kapaszkodtak.
Teljes erő bő l csimpaszkodott bele, a há tsó lá bai alig é rté k a fö ldet.
–  Menj! – szó lt rá Isabelle. – Nem akarok rá d lé pni.
Biztosan beakadt valamibe a lá ba, gondolta Isabelle, é s lehajolt, hogy
kiszabadı́tsa. Mielő tt azonban megfoghatta volna, az egé r elengedte a
ruhá já t. Há tsó lá baira á llt, é s cincogott.
Isabelle felismerte a kis á llatot. Ez az egé r keresett a kandalló kö vei
kö zö tt lencseszemet, neki hagyott egy sajtdarabot.
–  Szervusz, kisegé r! Nincs ná lam semmi é lelem neked. Bá rcsak
lenne… de…
Az anyaegé r felemelte az egyik mellső mancsá t, mint a rakoncá tlan
gyereké t csitı́tó szü lő . Es ú jra cincogott. Majd mé g egyszer.
Elő szö r csak halk suttogá st lehetett hallani. Enyhe zizzené st, mint
amikor a szellő lengeti a pá zsitot. Aztá n erő sö dö tt a hang, sü rgető bb
lett, mı́g Isabelle má r minden irá nybó l hallotta a romok kö zü l.

246
Magasra emelte a lá mpá sá t, é s elké pedve, lé legzetvisszafojtva igyelt.
Kö rö s-kö rü l, kö veken á llva, deszká kon kuporogva remegő bajszú ,
csillogó szemű egereket lá tott. A farkuk ké rdő jelké nt gö rbü lt
mö gö ttü k. Tö bb szá z egé r volt ott.
Az anyaegé r mé g egyszer cincogott, mire az egerek eltű ntek a romok
kö zö tt. Isabelle kapará szá st, motoszká lá st, kis cincogó sikkaná sokat
hallott. Csodá lkozva pillantott az anyaegé rre.
–  Hova mentek? Mit…
Az egé r mintha bosszú s lenne a ké rdé stő l, megint felemelte a mellső
mancsá t. Nagyon igyelt, nagy fü lei reszkettek.
Isabelle is hallgató zott, de nem tudta, mit hallhat. Felné zett. A
csillagok má r halvá nyodtak. Oszlott a sö té tsé g. Nem sok ideje
maradt.
Aztá n é les kiá ltá sok hallatszottak a romok kö zü l. Az anyaegé r
izgatottan cincogott, topogott. Kö zelebb intette magá hoz Isabelle-t,
é s mutatott neki valamit.
Isabelle letette a lá mpá sá t, é s leté rdelt a fö ldre, hogy lá ssa, mit mutat
az egé r. Kö zben egy má sik, barná s é s nagyobb egé r lé pett ki a romok
kö zü l. Volt valami a fejé n. Mintha korona lett volna.
–  O a kirá lyotok? – ké rdezte Isabelle teljesen ö sszezavarodva. – Be
akarsz mutatni a kirá lyotoknak?
Má s egerek is kijö ttek a romok kö zü l. Isabelle ké rdé sé re furcsa kis
zajokkal vá laszoltak. Mintha nevettek volna. Az anya magá hoz intette
a nagy egeret. Az egé r nyugtalanul né zte Isabelle-t, é s a fejé t ingatta.
Az anyaegé r toppantott. A nagy egé r engedelmeskedett.
Ké t mancsá val levette a koroná já t, é s Isabelle-nek nyú jtotta. Isabelle
nem tudta, mi má st tehetne, á tvette tő le, é s a lá mpá sa fé nyé be
tartotta. Felkiá ltott meglepeté sé ben, amikor meglá tta, hogy nem
korona. Egyá ltalá n nem az.
Aranygyű rű volt.
  
  

247
 –  HETVEN  –
  
  
Isabelle szı́vé t elö ntö tte a há la. Egy pillanatig szó hoz sem jutott.
Felismerte a gyű rű t. Maman adta neki. Vé kony aranykarika volt kicsi
ametisztkő vel. Mé gis, egé szen biztosan é rt né gy livre-t. Talá n tö bbet
is.
Mé g ké t egé r é rt ki a romok kö zü l. Maguk utá n hú ztak valamit, é s
letetté k Isabelle elé . Apró aranylá ncszemekbő l ké szü lt karkö tő volt;
az egyik lá ncszemrő l egy apró aranyszı́v ló gott, a kö zepé n rubinnal.
Az é desapjá tó l kapta ajá ndé kba. Kormos volt, de a koszt le lehetett
ró la tö rö lni.
A gyű rű bő l megvolt Nero á ra. A karkö tő volt az ő szabadsá guk.
Eladhatta, é s a pé nzbő l szobá t bé relhetett magá nak é s a csalá djá nak
a vá rosban. Megszabadulhattak a madame-tó l, a teheneitő l é s a
ká posztá itó l.
Isabelle elé rzé kenyü lt az ajá ndé koktó l; kezé t tenyé rrel felfelé az
anyaegé r elé tette. Az egé r té tová zott, majd felmá szott. Isabelle az
arcá hoz emelte, é s a szemé be né zett.
–  Kö szö nö m. Teljes szı́vemmel kö szö nö m! Nem is tudod, mit jelent ez
nekem. Soha nem tudom ezt meghá lá lni neked.
Megcsó kolta az egé t feje tetejé t, é s gyengé den letette a fö ldre. Aztá n
felegyenesedett, fogta az é kszereket, é s elindult kifelé a romok kö zü l.
A nap má r a lá thatá ron kandiká lt. Ebredeztek az é nekesmadarak,
kö zeledett a hajnal. Isabelle az ú tra kié rve má r futott.
  
  

248
 –  HETVENEGY  –
  
  
–  Há t, mé gis visszajö tté l – mondta a testes ember, ahogy kinyitotta a
kaput. – Nem gondoltam volna. Meghoztad a pé nzemet?
Isabelle csak egy perccel a fé r i elő tt é rt a kapuhoz; kezé t a té rdé re
té ve gö rnyedten á llt, alig kapott levegő t. Megá llá s né lkü l rohant a
Maison Douleur-tő l a vá gó hı́dig.
–  Ezt hoztam – mondta kiegyenesedve. A zsebé be nyú lt, elő vette a
gyű rű t, é s á tadta a fé r inek.
A fé r i bosszú san visszaadta.
–  Azt mondtam, né gy livre! Nem gyű rű t ké rtem. Ugy né zek é n ki,
mint egy zá logos?
Pá nik kerı́tette hatalmá ba Isabelle-t. Egy pillanatig sem gondolta
volna, hogy a fé r i nem fogadja el az aranyat.
–  De ez… ez arany! Tö bb mint né gy livre-t é r! – hebegte.
A fé r i csak legyintett.
–  El kell adnom az é kszeré sznek. Az meg egy utolsó fö své ny.
Rengeteg macera van az ilyen ü gyletekkel.
–  Ké rem… – kö nyö rgö tt Isabelle megtö rt hanggal.
A fé r i rá né zett, aztá n pró bá lt má sfelé né zni, de ké ptelen volt.
Isabelle arca csupa mocsok volt. A ruhá já t verejté k á ztatta, az egyik
ujja csupa vé r volt.
–  Ké rem, ne ö lje meg a lovamat! – fejezte be a lá ny a mondatot.
A fé r i elné zett mellette. Vé gig az ú ton. Es ká romkodott. Azt morogta,
hogy tú l lá gy szı́ve van, mindig is tú l engedé keny volt, é s egyszer ez
lesz a veszte. Aztá n zsebre tette a gyű rű t.
–  Menj, fogd é s vidd! – mondta az udvar felé biccentve. – De gyorsan!
Mielő tt meggondolom magamat!
Isabelle nem adott neki esé lyt erre.

249
–  Nero! – kiá ltotta.
A ló az udvar má sik vé gé ben á llt, egy oszlophoz kö tve. Isabelle
hangjá nak hallatá n a fü le megmoccant. Nagy, sö té t szeme
elkerekedett. Isabelle odafutott hozzá a frö csö gő sá rban, é s á tö lelte a
nyaká t. Nero felnyihogott, orrá t odadö rzsö lte a gazdá já hoz.
–  Igen, igazad van. Ki kell jutnunk innen – mondta Isabelle. Gyorsan
kikö tö tte a lová t, é s á tvezette az udvaron.
Nagy sietsé gé ben, hogy visszakapja Neró t, nem is vette é szre az
udvaron á lló tö bbi lovat. De most meglá tta ő ket. Ketten voltak.
Az után érkezhettek, hogy tegnap elment innen – gondolta.
Kilá tszottak a csontjaik, legyek csı́pté k ő ket. Sző rü k fakó volt, farkuk
csupa szenny. Elkapta ró luk a tekinteté t. Semmit nem tehetett.
Ujabb fé r iak é rkeztek. A testes ember má r ká vé t fő zö tt egy kis fekete
ká lyhá n a dü ledező pajtá ban. A tö bbiek kö rü lá lltá k, vá rtá k, hogy
megkapjá k a csé szé nyi adagjukat. De Isabelle tudta, hamarosan
pö rö lyt é s ké st ragadnak, é s munká hoz lá tnak.
Isabelle elvezette Neró t mellettü k, ki a kapun.
Má r indulni akart, de mé g egyszer visszané zett a lovakra. Senki sem
etette, itatta meg ő ket. Mié rt is tetté k volna? Mié rt pazaroljanak
abrakot olyan á llatokra, amiket le fognak mé szá rolni? Oregek,
elhaszná ló dottak voltak. Erté ktelenek. Remé nytelenek.
Isabelle olyan erő sen szorı́totta Nero kantá rjá t, hogy a keze gö rcsö t
kapott. A karkö tő , amibő l megvá lthatta a szabadsá gukat, ami neki,
Tavinak é s Mamannak azt jelentette, hogy megszabadulnak Madame
LeBenê t há zá bó l, a zsebé t nyomta. A szı́vé re mé g nagyobb sú llyal
nehezedett.
Isabelle felné zett az é gre.
–  Mit mű velek? – mondta, mintha azt remé lné , hogy a felhő k majd
vá laszolnak neki. Aztá n a kerı́té shez kö tö zte Neró t, kivette a karkö tő t
a zsebé bő l, é s visszament a vá gó hı́dra.
„Milyen ostoba lány ez az Isabelle!” – mondaná k sokan. „Micsoda
ütődött, hogy egy veszett ügyért elvesztegeti a karkötőjét!”
Nem szabad az ilyen kicsinyes lelkű emberekre hallgatni.

250
A csont é s bő r kutya, aki az ajtó d elő tt megjelenik. A tö rö tt szá rnyú
madá r, akit á polsz é s felgyó gyı́tasz. A keservesen nyá vogó , tehetetlen
kismacska, akit az ú t menté n talá lsz.
Azt hiszed, megmented ő ket, ugye?
Ugyan, gyermekem! Há t nem é rted?
Ok mentenek meg té ged.
  
  

251
 –  HETVENKETTO  –
  
  
Isabelle elindult a vá gó hı́dtó l. A fejé t leszegve haladt az ú ton,
elhagyta Saint-Michel szé lső há zait. Há rom ló baktatott mö gö tte.
A madame meg fog ölni – gondolta. Nagyon aggó dott. A madame nem
akarta befogadni Martint sem, aki megdolgozik az abrakjáért. Mit fog
mondani, ha meglátja Nerót és ezt a két szerencsétlen állatot?
Ekkor mé g nyugtalanı́tó bb gondolat jutott eszé be. Mi van akkor, ha a
madame annyira dühös lesz, hogy megint elzavarással fenyeget
minket?
Isabelle nem is gondolt erre a lehető sé gre, amikor a lovak é leté ért
alkudozott, csak az já rt a fejé ben, hogy meg kell mentenie ő ket. A
gond azonban most elő tte tornyosult. Tantine rá tudta beszé lni a há z
asszonyá t, hogy a bü dö s-kutya-szagú sajt katasztró fá ja utá n ne kü ldje
el ő ket, de Isabelle nem gondolta, hogy má sodszor is meg tudná
menteni ő ket.
–  Isabelle? Te vagy az? Mit keresel itt?
Isabelle felné zett a hangra. Keserű , bá gyadt mosolyra fakadt.
–  Nem tudom, Felix. Az egerek talá ltak nekem egy gyű rű t é s egy
karkö tő t. Nekem pedig az volt a tervem, hogy a karkö tő lesz a
szabadsá gunk á ra, hogy elkö ltö zhetü nk a madame-tó l é s az á tkozott
ká posztá itó l. De mindent odaadtam Neró é rt é s ezé rt a ké t ló é rt. Nem
hagyhattam, hogy megö ljé k ő ket. O, istenem! Mit tettem?! – Ezt mind
egy szuszra hadarta el.
Felix, akit mestere a ková cshoz kü ldö tt szegeké rt, oldalra hajtotta a
fejé t.
–  Egy pillanat… O itt Nero? Mifé le egerek? Mié rt vé rzel? – ké rdezte.
Isabelle mindent megmagyará zott.

252
Felix elkapta ró la a tekinteté t, mikö zben beszé lt. A szemé t tö rö lgette.
Isabelle nyugtalanul rugdalta a port; sosem lá tott kö nnyeket csillanni
Felix szemé ben.
Eppen a mondandó ja vé gé re é rt, amikor sihederek egy zajos, a folyó
felő l trappoló csoportja elnyomta a hangjá t.
–  Nahá t, nahá t… ez itt most há rom ló vagy né gy? – kiá ltott egy iú .
–  Há rom ló meg egy ronda, ló arcú lá ny! – kiá ltott egy má sik.
Erre fü tyü ltek é s nevettek. Isabelle ö sszerezzent.
–  Tű njetek innen, mielő tt szé trú gom a seggeteket! – fenyegette meg
ő ket Felix.
A iú k szé trebbentek.
–  Ne is igyelj rá juk! – mondta Isabelle-nek. – Amit mondtak… nem
igaz.
–  Akkor mié rt mondjá k? – tette fel a ké rdé st Isabelle halkan.
Felix rá né zett. A lá nyt né zte. Aki fá radt volt é s piszkos, vé res é s csupa
verejté k, de dacos. A lá nyt né zte, aki há rom szerencsé tlen teremté st
mentett meg a mé szá rszé krő l.
–  Nem ez a ké rdé s, Isabelle – felelte halkan. – A ké rdé s az, hogy mié rt
hiszed el, amit mondanak.
  
  

253
 –  HETVENHAROM  –
  
  
–  Nelson, Bonaparte, Lafayette, Cornwallis! – kiá ltotta Sansz. – Vé gig
igazatok volt. Soha tö bbé nem utazok odabent!
Sansz a hintó kocsiszekré nyé nek tetejé n szé les terpeszben
egyensú lyozva szá guldott Saint-Michel felé . Hamarosan kezdő dö tt a
ká rtyaparti a ková csmű hely feletti kis szobá ban. Es ő nem akart
elké sni. Vele volt né gy csuklyá smajma, fel-alá ugrá lva kergetté k
egymá st é s vidá man visongtak.
–  Gyorsabban! Gyorsabban! – kiá ltott le Sansz a kocsisnak.
–  Ha enné l gyorsabban megyü nk, a levegő be emelkedü nk! – kiá ltott
vissza a kocsis.
Nelson ezt a pillanatot vá lasztotta, hogy elkapja a sá lat, amit Sansz
kaló zmó dra a feje kö ré kö tö tt – a kalapjá t jó pá r mé rfö lddel korá bban
lefú jta a szé l –, é s há trafutott a hintó tetejé n. Sansz ü ldö ző be vette, é s
meglá tta, hogy az ú t menti mező n lovas vá g á t. Majdnem a hintó
mellett já rt.
Fiatal nő volt. Szoknyá ja lobogott mö gö tte. Feje a ló nyaká hoz simult,
teste elő rehajolva feszü lt. Fé lelmet nem ismerve ugratott á t egy
kő falon; teljesen eggyé vá lt a csodá latos fekete ló val. Sansz dö bbent
ö rö mmel fedezte fel, hogy ismeri a lovast.
–  Mademoiselle! Isabelle! – kiá ltott neki.
De Isabelle nem hallotta.
–  Az biztosan Nero – mondta a má rki magá nak. Pulzusa hevesen vert
az izgalomtó l. – Visszaszerezte a lová t!
Elkapta a sá lat Nelsontó l, azzal integetett. Igy vé gü l sikerü lt magá ra
vonnia a lovas igyelmé t. Isabelle megint megné zte, há tha té vedett,
de nem. Felnevetett. Sansz, aki sosem volt ké pes ellená llni a
fogadá snak, versenynek, kihı́vá snak, elő re mutatott. A tá volban, egy

254
dombtető n templom á llt. Sansz tö lcsé rt csiná lt a kezé bő l, é s azt
kiá ltotta:
–  Elő bb é rek oda, mint ö n!
Isabelle elmosolyodott. A szeme já té kosan villant. Lova vé knyá ba
sarkallt, mire az á llat mé g gyorsabb vá gtá ba lendü lt. Kö nnyedé n,
erő feszı́té s né lkü l ugrott á t ké t patakon, egyenesen szelve á t a mező n.
Ott hagyta Sansz má rkit a porban; a mező vé gé n azonban é lő sö vé ny
á llt, magas, cserjé s, fá s fal, ami egyik gazdá lkodó fö ldjé t vá lasztotta el
a má siké tó l. Kö rü lbelü l má sfé l mé ter magas é s egy mé ter vastag
lehetett.
–  Hurrá , é des kis majmaim! – szó lt az á llataihoz Sansz má rki. – Mié nk
a győ zelem! Azt nem tudja á tugratni. Ké nytelen lesz…
A torká ra fagyott a szó . Megkerülni – ezt akarta mondani. De Isabelle
nem kerü lte meg a sö vé nyt. Egyenesen nekiiramodott.
–  Ne! Ne csiná lja! Tú l magas! Kitö ri a nyaká t! – kiá ltotta Sansz. – En
ezt nem bı́rom né zni!
Eltakarta a szemé t, aztá n szé tnyitotta az ujjait, é s a ré sen ké mlelt
kifelé .
Isabelle keze felcsú szott a ló nyaká n, teljesen rá bı́zta magá t. A cső dö r
kö zeledett a sö vé nyhez. Erő s há tsó lá baival elrugaszkodott, mellső
lá bait maga alá hú zta, é s való sá ggal á trepü lt a sö vé ny felett. Sansz
nem lá tta, hogyan é rtek fö ldet, a sű rű nö vé nyzet eltakarta ő ket a
szeme elő l. De hallotta. Isabelle hangosan kurjantott, a ló nyerı́tett, é s
má r felfelé szá guldott a dombon.
Amikor Sansz má rki a kocsisá val beé rt a templom elé , Isabelle má r
kö rbe-kö rbe já ratta lová t, hogy fokozatosan hű tse le.
–  Mademoiselle, ö n való ban veszé lyes. Meggondolatlanul vakmerő .
Teljesen meggondolatlan! – kiá ltotta Sansz má rki, a kezé t csı́pő re
té ve. Aztá n elmosolyodott. – Ugy é rzem, a legjobb bará tok leszü nk.
–  Vakmerő lenné k? – ké rdezte Isabelle nevetve. – Fő mé ltó sá ga a
hintó ja tetejé n á ll!
Sansz lené zett a lá bá ra.
–  O, való ban! El is felejtettem – felelte, é s ú jra felné zett. – A majmaim
nagyon szeretnek idefent lenni, é s arra gondoltam, mié rt ne

255
pró bá lhatná m meg é n is. Mondja, hol vette ezt a ká prá zatos lovat?
–  Nem vettem. Megmentettem. Az enyé m volt, é s aztá n nem volt az
enyé m… a vá gó hı́don talá ltam rá . Hosszú tö rté net.
Vágóhídon? – gondolta Sansz, é s nagyon dü hö s lett. Fogadni mernék,
hogy annak a nyomorult szipirtyónak a keze van ebben.
–  Mi a neve? – ké rdezte teljes nyugalommal, mintha nem is é rdekelné
nagyon a vá lasz.
–  Nero.
Ó! Sansz magá ba fojtotta az ö rö mé t. A legszı́vesebben ö rö mtá ncot
já rt volna a kocsi tetejé n. A lova… a szíve második darabja is megvan!
Alaposan szemü gyre vette Isabelle té rké pé t, é s é szrevette, hogy ké t
ú j vonal jelent meg rajta. Az egyik a Vad Vadonba té rt ki, é s
keresztezte Felix ú tjá t. A má sik a vá gó hı́dra é rt. Sansz nem tudta
kitalá lni, mié rt tette Isabelle a má sodik kité rő t. Megtudta.
A iú, a ló – gondolta Sansz. Már csak a mostohanővére hiányzik.
Sansz tudta, hogy ha segı́teni akar Isabelle-nek megtalá lni a
harmadik darabot, ott kell tartania maga mellett mé g egy kis ideig,
beszé ltetnie kell, é s remé lhető leg Ellá ra terelni a szó t. Sors
megtiltotta Isabelle-nek, hogy a betegye a lá bá t a Rigolade kú ria
terü leté re, é s Sanszot eltiltotta attó l, hogy felkeresse a LeBenê t
csalá d gazdasá gá t. Ez volt az első alkalom, hogy beszé lhetett a
lá nnyal, mió ta Nelson meglő tte a tyú ktolvajt.
Leü lt a kocsi tetejé n, ló bá lta a lá bá t az oldalá n.
–  Ugy ü li meg azt a lovat, mintha ö n nevelte volna fel – mondta, azzal
kinyú jtotta a kezé t. Nero odament hozzá , é s megengedte, hogy Sansz
megsimogassa az orrá t.
–  Azé rt, mert é n neveltem – felelte Isabelle, é s megpaskolta a ló
nyaká t. – Mé g csikó korá ban kaptam. A tizenegyedik
szü leté snapomra. Ajá ndé k volt Ella… akarom mondani a kirá lyné
ő felsé ge apjá tó l, a mostohaapá mtó l. Tavi é s é n vagyunk a kirá lyné rú t
mostoha…
–  A mostohanő vé rei. Igen, tudom. A bű vé szem mondta. Micsoda
hihetetlen ajá ndé k ez a paripa! Octavia irigykedett miatta? Es Ella?

256
–  Tavi elő ző hó napban a szü leté snapjá ra megkapta Isaac Newton A
természet ilozó ia matematikai alapelvei cı́mű kö nyvé t bő rkö té ses
kiadá sban. Azt sem vette volna é szre, ha a mostohaapá nk elefá ntot
ajá ndé koz nekem. Ella pedig sosem volt irigy. De Neró tó l fé lt.
Pontosabban engem fé ltett, hogy Nero ledob a há tá ró l, é s meghalok –
mondta Isabelle, é s ahogy felidé zte az emlé ket, bá natosan
elmosolyodott. – Mindig aggó dott, valahá nyszor vá gtattam vele.
Altalá ban Felixszel lovagoltam ki. Az ö n á csa. A mi egyik lová szunk
volt…
–  O, igazá n? – szó lt kö zbe Sansz kö nnyed hangon.
–  Ella mindig á tö lelt é s megcsó kolt minket, ha lovaglá sbó l é rkeztü nk
haza. Mintha attó l tartott volna, hogy egy este majd nem té rü nk
vissza… – Elcsuklott a hangja. – Olyan kedves volt, olyan gondoskodó .
Sansz meglá tta a lehető sé get.
–  Hiá nyzik ö nnek.
Isabelle lené zett a kezé ben tartott kantá rra.
–  Igen. Nincs olyan nap, hogy ne gondolné k rá . Nehé z ezt beismerni.
–  Mié rt?
Isabelle szomorú an felnevetett.
–  Mert neki biztosan nem hiá nyzom. Gyű lö l engem.
–  On ezt biztosan tudja?
–  Mié rt ne gyű lö lne?
–  Azé rt, mert ö n bá tor é s magá val ragadó iatal hö lgy. Ki ne szeretne
egy ilyen kisasszonyt?
Isabelle a fejé t ingatta.
–  On nagyon kedves, fő mé ltó sá gos ú r, de ö n nem ismer engem. En…
é n nem voltam jó hozzá .
–  Ismerek lovassá gi tiszteket, akik nem ugratná nak á t azon a
sö vé nyen. Felismerem a bá tor lelkeket.
Isabelle ké rdő n né zett rá .
–  Ezzel azt akarja mondani, hogy ö n szerint meg ké ne…
–  Meg ké ne pró bá lnia talá lkozni a mostohanő vé ré vel? Kibé kü lni
vele? Nahá t, gyermekem, olvas a gondolataimban!

257
–  Gondolja, hogy Ella… a kirá lyné hajlandó lenne beszé lni velem? –
tette fel a ké rdé st Isabelle té tová n. Es remé nykedő n.
Sansz elő rehajolt, a té rdé re kö nyö kö lt.
–  Ugy vé lem, mindannyian kö vetü nk el hibá kat. Az a lé nyeg, hogy ne
hagyjuk a hibá inkat eluralkodni magunkon. Ne hagyjuk, hogy ezek
hatá rozzanak meg minket.
Megkondult a templom harangja. Nyolc kondulá s. Nyolc ó ra. Sansz
elkomorult. A ká rtyajá té k való szı́nű leg má r elkezdő dö tt.
–  Attó l tartok, most el kell bú csú znom ö ntő l. A vá rosban van dolgom.
Pá rizs nincs messze, mademoiselle!
Leugrott, é s kinyitotta a hintó ajtajá t. Bentrő l lehú zta az ablakot, é s a
kocsi oldalá ra csapott. A kocsis visszafordı́totta a lovakat, é s
elindultak az orszá gú t felé .
Sansz má rki é s Isabelle bú csú t intettek egymá snak. A kö vetkező
pillanatban Sansz há tradő lt a hintó ü lé sé n.
Jó l alakultak a dolgok. Isabelle a sajá t ú tjá t já rta, legalá bbis ö ná lló
dö nté seket hozott. A ló az ö vé volt. A iú is. Illetve az ö vé lehetett
volna, ha nem veszekedné nek egymá ssal annyit. Es most Isabelle
megpró bá l majd talá lkozni a mostohanő vé ré vel.
Sansz má rkinak ö rü lnie kellett volna a dolgok alakulá sá nak, de
aggó dott. Ná la volt Isabelle é letté rké pe. Nap mint nap megné zte; é s
bá rmilyen elő rehaladá st é rt is el Isabelle, az irat aljá n, a pecsé ten az a
borzalmas koponya tová bbra is egyre csak sö té tedett. Ugy becsü lte,
Isabelle-nek má r csak né há ny napja van, mı́g a koponya teljesen
fekete lesz.
Megtalá lni Ellá t, elnyerni a tü ndé rkirá lynő segı́tsé gé t… ez lehetett
Isabelle egyetlen remé nye. Es Sansz egyetlen remé nye is.
Sansz má rki ú jra kihajolt az ablakon, Isabelle-t kereste a tekinteté vel.
Meglá tta. A mező n vá gtatott, egyre kisebb é s kisebb lett.
–  Menj, ká prá zatos lá ny! – sú gta. – Vá gtass! Vá gtass, mint a szé l!
Talá ld meg az utadat! Siess!
  
  

258
 –  HETVENNEGY  –
  
  
Madame LeBenê t ú gy csapta az asztalra a kenyé rté sztá t, mintha meg
akarná ö lni.
–  Ké tszer, Tantine! – mordult bosszú san. – Nem egyszer, hanem
ké tszer haszná ltá k ki ezek a lá nyok a jó termé szetemet. Elő szö r a
sajttal, most meg a lovakkal!
–  Isabelle-nek lá gy szı́ve van, Avara. Csakú gy, mint neked – mondta
Tantine.
Nyugtató volt a hangja, az arckifejezé se nyugodt, de titkoltan rettentő
dü hö s volt. Olyan jó l alakultak a dolgok, é s most minden kezdett
szé tesni. Annak az á tkozott cső dö rnek má r dö glö tten kellett volna
hevernie, nem bé ké sen legelé szni a LeBenê t-gazdasá gban. Sors
megvette a szegé ny asszonytó l, é s eladta a vá gó hı́dnak. Azt mondta,
hogy tú l vad az á llat, gyilkos, ezé rt le kell ö lni.
Es mintha ö nmagá ban nem lett volna elé g rossz az, hogy a ló é l,
ebé dkor, amikor á ltalá ban valami hı́g é s tartalmatlan é tel kerü lt az
asztalra, Isabelle bejelentette, hogy má snap Pá rizsba lovagol,
megpró bá l talá lkozni a mostohanő vé ré vel. Sors ké nytelen volt
tettetni, hogy ö rü l Isabelle szá ndé ká nak, helyesli, hogy ki szeretne
bé kü lni a mostohanő vé ré vel. Avara egyá ltalá n nem tettetett ilyen
ö rö mö t, de Isabelle megı́gé rte, hogy mielő tt elindul, elvé gzi a reggeli
fejé st, é s idő ben visszaé r az estire. Rá adá sul vasá rnap lesz, a heti
pihenő nap, tehá t Avara nemigen tudott mit mondani.
A ló , a iú , a mostohanő vé r – vajon Isabelle maga tö rt utat, hogy
megtalá lja ő ket? Vagy Sansz rajzolta a té rké pé re? A té rké p persze
mé g a má rkiná l volt. Mi van akkor, ha valahogy megtanult erősebb
tintákat készíteni? A legidő sebb Pá rka, Sors beleborzongott a

259
gondolatba, hogy milyen ká oszt tudna az a lator okozni, ha való ban
ilyen hatalom lenne a birtoká ban.
–  Há rom lovat hoz ide a vá gó hı́dró l. Hármat!
Avara való sá ggal dü hö ngö tt. Olyan erő vel csapott a kenyé rté sztá ra,
hogy beleremegett az asztal.
Sors nem bı́rta tová bb a madame tirá dá it.
–  Lá ttad Loscá t? – ké rdezte, azzal felá llt. – Egy kis varrogatni való t
kell adnom neki.
–  Való szı́nű leg a kertben van. Ugy lá tszik, az a kedvenc helye – felelte
Avara. – Az a lá ny egyá ltalá n nem okoz gondot. Csendes, segı́tő ké sz
é s keveset eszik, csak csipeget, mint egy madá r.
Avara má st is mondott, de Sors, mivel má r kiment, nem hallotta.
Losca való ban a kertben volt. A paradicsomá gyá sban talá lt rá , kö vé r
zö ld hernyó kat szedegetett le a nö vé nyekrő l, é s egyenké nt a szá já ba
tö mte ő ket. Az arca kipirult. Ruhá já nak nyaka verejté kfoltos volt.
Kimerü ltnek tű nt.
–  Hol voltá l? – ké rdezte Sors.
Losca tele szá jjal nem tudott vá laszolni. Vá lasz gyaná nt felvett
valamit maga mellő l a fö ldrő l, é s á tadta ú rnő jé nek.
Sors szeme egybő l felragyogott, amikor meglá tta, mi az. Isabelle
té rké pe volt.
–  Ugyes, okos lá ny! Hogyan sikerü lt megszerezned?
Losca lenyelte a hernyó kat, aztá n magas, é les hangjá n elmagyará zta a
Pá rká nak, hogy kora reggel á trepü lt a Rigolade kú riá ba, mé g mielő tt
a há z né pe felkelt volna. Egy há ló szoba nyitott ablaká n repü lt be, é s
nagyon halkan, ó vatosan haladva eljutott az ebé dlő be. A té rké p az
ebé dlő asztal kö zepé n volt, Sansz rá borulva horkolt.
A kö zelé ben egy palack konyak á llt. Mellette ká rtyalapok é s egy
halom aranypé nz.
Holló alakban maradt, há tha nagyon gyorsan kell menekü lnie.
Megragadta a té rké p egy ré szé t, é s a cső ré vel rö vid szakaszonké nt
addig hú zta, mı́g sikerü lt kiszabadı́tania. Sansz morgoló dott é s
mocorgott á lmá ban, de nem é bredt fel. Miutá n ö sszetekerte a
pergament, a karmai kö zé ragadta, é s visszarepü lt a nyitott ablakhoz.

260
Nem akart a paradicsomfö ldö n leszá llni, de hosszú mé rfö ldeket
repü lt, ezé rt nagyon megé hezett. Annyira, hogy ú gy é rezte, nem tud
tová bb repü lni, ha nem eszik.
–  Csak pihenj, Losca, é s egyé l, amennyi belé d fé r! Ez a szé p munka
kü lö nleges jutalmat é rdemel. Ma é jjel elmegyü nk a Vad Vadonba,
há tha talá lunk valami hullá t, amiben szé p, lé dú s kukacok tenyé sznek.
Losca elmosolyodott, é s tová bb eszegette a hernyó kat.
Sors a szobá já ba sietett, é s kiterı́tette az é letté rké pet az asztalon.
Gö csö rtö s ujjaival vé gigkö vette Isabelle ú tjá t. Való sá ggal kisimult az
arca a megkö nnyebbü lé stő l, amikor meglá tta, hogy bá r Isabelle-nek
sikerü lt kité rő ket jegyeznie, é leté nek fő ú tvonala vá ltozatlan volt, ı́gy
a vé gzete is. Sansznak nem sikerü lt megvá ltoztatnia. A
pecsé tkoponya ké kesfekete volt, mint a holló szá rny. Sors ú gy
becsü lte, hogy né gy, legfeljebb ö t nap mú lva olyan fekete lesz, mint a
sı́r.
Azonban pontosan tudta, hogy nem lehet ö nelé gü lt, nem dő lhet há tra
nyugodtan. Mi van akkor, ha a lánynak mégis sikerül audienciát
kapnia a mostohanővérétől? Mi van akkor, ha Ella megbocsát neki, és
meghívja, hogy lakjon a palotában?
–  Lehet, hogy itt az ideje egy kicsit siettetni a dolgokat – tű nő dö tt
Sors hangosan. – Lehet, hogy né gy-ö t napot le tudok rö vidı́teni eggyé .
Leü lt az asztalhoz, tollat vett a kezé be, é s tintá ba má rtotta.
Hatá rozott, gyakorlott mozdulatokkal ú j kontú rokat adott a
tá jké pnek. Amikor vé gzett, sö té tszü rke Pusztulat tintá val emelte ki a
dombokat, a vö lgyeknek pedig mé lysö té t horzsolá slila
Megsemmisü lé s szı́nt adott.
Mikö zben a té rké pen dolgozott, Losca lé pett a szobá ba. Sikerü lt
kipihennie a fá radalmait. Gyö ngyszeme ú jra é lé nken ragyogott, arca
visszanyerte pirospozsgá s szı́né t.
–  O, Losca! Orü lö k, hogy itt vagy – mondta Sors.
Elmondta neki, hogy Isabelle má snap Pá rizsba lovagol, é s az a
feladata, hogy korá n reggel repü ljö n el, é s ké szı́tse elő egy kicsit a
lá ny ú tjá t. Amikor a mondandó ja vé gé re é rt, visszafordult Isabelle

261
té rké pe felé . De nem gö ngyö lte ö ssze, nem tette el. Komoran né zte.
Valami mé g hiá nyzott ró la.
Egy má sik tintá é rt nyú lt, az é lé nkvö rö s Szö rnyhalá l szı́né rt, é s sok-
sok ilyen pontot helyezett el Isabelle ú tjá n.
–  Igen – jegyezte elé gedett mosollyal. – Igy má r biztosan vé ge lesz.
Talá n nem akadá lyozni ké ne a lá nyt, hogy megvá ltoztassa a sorsá t,
hanem egyenesen a vé gzeté be kell kü ldeni.
  
  

262
 –  HETVENOT  –
  
  
A ró ka Isabelle elő tt szaladt.
Aztá n megá llt, é s leü lt az ú t szé lé n egy fatö rzsre. Megvá rta, mı́g
Isabelle é s Nero odaé rnek hozzá .
–  Ugye ö n volt, Tanaquill? – ké rdezte, ahogy a fatö rzstő l né há ny
lé pé snyire megá llı́totta Neró t, aki Martinnal ellenté tben nem fé lt a
ró ká któ l.
A ró ka smaragdzö ld szemé vel pislogott.
–  On ű zte Martint a vá gó hı́d felé , hogy meglá ssa a ré gi bará tjá t. On
adta vissza Neró t nekem. Kö szö nö m! Tudom, hogy ő az egyik darab.
Tudom.
A ró ka felemelte az orrá t, é s csaholni kezdett.
Isabelle bó lintott.
–  Azt hiszem, egé sz vé gig té vedé sben voltam. Té vesen hittem, hogy a
szı́vem hiá nyzó darabjai a jó sá g, a kedvessé g é s a jó té konykodá s. Azt
mondta, hogy a szı́vembő l darabokat nyestek le, de olyasmit nem
lehet lenyesni, ami sosem volt meg benne.
A ró ka a lá bá t nyalogatta.
–  Utban vagyok Pá rizs felé . Ellá hoz. Azt hiszem, ő is a szı́vem egy
darabja – pró bá lkozott Isabelle. Vá rta, mit jelez a ró ka. Am ha a ró ka
egyet is é rtett vele ebben, nem adta semmi jelé t.
–  Nero jobb emberré tett engem. Bá torsá got adott – folytatta
Isabelle. – Es Ella? Ha valaha jó voltam, aká r csak egy kicsit is, az
miatta van.
A ró ka megmoccantotta a farká t.
–  Tavi szerint Felix is a szı́vem egy darabja. De nem az. Tudom, hogy
nem az. Meg tudná mondani, hogy micsoda? Adna nekem valami
jelet? Utmutatá st? Bá rmit, felsé g!

263
A ró ka elfordı́totta a fejé t, é s az utat igyelte, mintha lá tott vagy
hallott volna valamit ott. Isabelle kö vette a pillantá sá t, de nem lá tott
semmit. Amikor visszafordult a ró ka felé , a teremtmé ny má r eltű nt.
–  Most má r a ró ká khoz is beszé lek. Az majdnem olyan rossz, mint
ká posztá kkal beszé lgetni – mondta, miutá n Neró val elindult. A
hú szmé rfö ldes ú tbó l jó hatot megtettek má r, é s Isabelle azon
tű nő dö tt, hogy vajon megbolondult-e.
Mindenki ú gy vé lekedett, hogy Ellá t felkeresni szö rnyen rossz ö tlet.
Tantine szerint a palotaő rö k sosem engedné k be. Tavi szerint, ha el is
jut hozzá a hı́r, Ella nem akar majd talá lkozni vele. A madame szerint
fé lú tig sem jut, való szı́nű leg megö lik, kiraboljá k é s ott hagyjá k az
á rokban aszaló dni.
Csak Maman helyeselte az ö tletet. Azt mondta, Isabelle a palotá ban
hercegi fé rjet talá lhat magá nak. A má rki pedig termé szetesen azt
akarta, hogy menjen.
Elhatá rozá sa egy pillanatra megingott, de aztá n eszé be jutott az a
ké p, amikor a má rki a szá guldó hintó tetejé n á llt, é s a szé l sodorta a
hajfonatá t, lengette a kabá tjá t.
Az emberek tö bbsé ge biztosan ü vö ltö tt volna a fé lelemtő l. A má rki
azonban a fejé t há travetve, karjá t az é g felé emelve nevetett.
Eszé be jutott a má rki ragyogó borostyá nbarna szeme, é s az, hogy
amikor rá né zett, Isabelle ú gy é rezte, a szerencse az ő oldalá n van é s
bá rmi lehetsé ges.
Aztá n csettintett a nyelvé vel, é s gyorsabb haladá sra biztatta Neró t.
Kö nnyű vá gtá ban tettek meg kö rü lbelü l egy mé rfö ldet, amikor
meglá ttá k, hogy elő ttü k egy fé r i halad az ú t szé lé n. Csendes
vasá rnap volt, alig talá lkoztak valakivel, csak né há ny szekeret é s
hintó t lá ttak.
Isabelle semmit nem gondolt az ú ton já ró ró l, amı́g kö zelebb nem
é rtek hozzá é s é szre nem vette, hogy ismeri a vá ll ı́vé t, a kö nnyed
já rá st. Felismerte a há tizsá kot é s a kopott szalmakalapot.
Felix.
Isabelle gyomra ö sszerá ndult. Nem akart talá lkozni vele.
Valahá nyszor ké t percné l hosszabb ideig együ tt voltak, rossz dolgok

264
tö rté ntek. Veszekedtek. Kiabá ltak egymá ssal. Felix megcsó kolta,
aztá n elsé tá lt. Felix hihetetlenü l kedves tudott lenni, de felelő tlenü l
kegyetlen is.
Isabelle elhatá rozta, hogy elvá gtat mellette, ú gy tesz, mintha nem
ismerte volna fel, de Felix meghallotta, hogy lovas kö zeledik felé , é s
hirtelen há trafordult. Igy ez az esé ly elveszett.
–  Isabelle – szó lt Felix komor, kö zö nyö s hangon, ahogy felismerte.
Ugy tű nt, ő sem ö rü lt a vé letlen talá lkozá snak.
–  Helló , Felix! – kö szö nt rá hű vö sen. – Pá rizsba megyek. Attó l tartok,
nem tudok megá llni.
–  Milyen ká r…
A sé rtő hangsú ly bosszantotta Isabelle-t. Az arca grimaszba rá ndult,
de Felix ezt nem lá tta. Má r nem Isabelle-t né zte, hanem Neró t.
A ló felkapta a fü lé t Felix hangjá ra. Odaü getett hozzá , megszagolgatta,
aztá n ö blö s horkantá st hallatva rá prü szkö lt.
–  Kö szö nö m, ö reg iú !
Nevetve tö rö lgette magá ró l a ló nyá lat. Komor arca megenyhü lt.
Isabelle tudta, hogy Felix nagyon szerette Neró t, é s Nero viszonozta a
szereteté t. A ló lehajtotta a fejé t, ı́gy ké rte, hogy vakargassa a fü leit. A
ké nyes Nero addig csak Isabelle é rinté sé t viselte el, senki má snak
nem engedelmeskedett, inká bb harapott.
Micsoda álnok állat! – gondolta Isabelle.
–  Mié rt mé sz Pá rizsba? – ké rdezte Felix.
–  Ellá val akarok talá lkozni.
Felix felpillantott rá a szalmakalapja szé les karimá ja aló l.
–  Audiencia a kirá lynő né l. Olyan nincs minden nap. Mikor ü zent
neked?
Isabelle té tová zott.
–  Nem ü zent. Szó val nem hı́vott meg.
–  Tehá t ha jó l é rtem, vá ratlanul be akarsz á llı́tani Franciaorszá g
kirá lynő jé hez?
Ez a ké tkedő hang kibillentette Isabelle-t a magabiztossá gá bó l, é s
mé g bosszú sabb lett. Megint arra gondolt, vajon a má rki ö tlete nem

265
volt-e kissé ő rü lt terv. Es hogy ő nem bolondult-e meg, hogy
egyá ltalá n nekivá gott ennek az ú tnak.
–  Megpró bá lok talá lkozni vele – pontosı́tott. – Muszá j… Van valami,
amit el kell mondanom neki.
–  Isabelle!
–  Mi az?
–  Aká rmit akarsz mondani Ellá nak, halkan mondd. Orö k vannak a
palotá ban. Sokan. Fegyveres ő rö k. Kard é s puska van ná luk. Es ne
dobá ló zz semmivel! Ne dobj tojá st! Dió t se!
–  Hova mé sz? – ké rdezte Isabelle sé rtő dö tten, mert mindenké ppen
té má t akart vá ltani. Nyilvá n Felix is hallott az á rvahá zbeli incidensrő l.
–  Szinté n Pá rizsba – telelte Felix, azzal vé gigsimı́tott Nero nyaká n é s
szü gyé n. – Egy arcot viszek a megrendelő nek. Illetve fé l arcot.
–  Ujabb sé rü lt? – ké rdezte Isabelle, bosszú sá gá t egy pillanatra
elfeledve.
Felix bó lintott.
–  Egy szá zados bal arcá t repesz roncsolta szé t. A szemé t is. Nem
tudja elhagyni a há zá t. Az emberek megbá muljá k. Elfordulnak tő le.
Ké szı́tettem egy fé l maszkot, hogy eltakarhassa a sé rü lé sé t. Remé lem,
segı́t.
Isabelle má r é ppen azt akarta mondani, hogy biztosra veszi, hogy
segı́t, de Felix elő bb megszó lalt.
–  Nero csatakos – mondta elkomorulva. – Le kell szá llnod ró la.
Gyalogolj egy kicsit, hagyd pihenni! Mé g sok mé rfö ldet kell
megtenned, amı́g Pá rizsba é rsz.
–  Te akarod megmondani nekem, hogyan gondoskodjak a sajá t
lovamró l? – mé ltatlankodott Isabelle.
De elő rehajolt, é s ő is megtapogatta Nero nyaká t.
–  Igen.
Isabelle haragja felizzott. Nem moccant.
–  Fé lsz? – ké rdezte Felix kihı́vó hangon.
–  Mitő l?
–  Attó l, hogy ú jra megcsó kollak.

266
Isabelle komoran né zett rá , de leugrott, mert Felixnek igaza volt. A
fene egye meg! Má r megint igaza volt. Nero való ban csatakos volt.
–  Te fé lsz! – vá gott vissza mogorvá n, mikö zben á thú zta a kantá rt a ló
fejé n, hogy vezethesse.
–  Igazá n?
–  Biztosan. Valahá nyszor megcsó kolsz, elmenekü lsz.
Felix erre felhorkant. Hiba volt.
A nyers hang, a tiltakozó arckifejezé s… mindez Isabelle izzó dü hé t
forrá spontra hevı́tette. Megá llt az ú t kö zepé n, karjá t Felix nyaká ra
kulcsolta, é s magá hoz vonta. Csó kja nem volt é des é s lá gy. Forró volt,
kemé ny csattaná s, csupa dü h é s vá gy.
Minden é rzé sé t beleadta a csó kba, kifulladá sig csó kolta, aztá n
hirtelen elengedte. Felix há tratá ntorodott. A kalapja leesett.
–  Most pedig fuss! Menekü lj! – mondta az ú t felé mutatva. – Ahogy
szoktad.
Felix ké k szemé ben fá jdalom villant fel. Isabelle-nek fá jt, hogy ezt a
fá jdalmat ő okozta neki, de ké ptelen volt magá ban tartani az irá nta
é rzett haragjá t. Tú l soká ig dé delgette má r.
–  Mié rt, Felix? Csak azt mondd meg, mié rt?! Magyará zattal tartozol
nekem. Meggondoltad magadat? Jobb lá nyt talá ltá l? Szebbet?
Felix ú gy né zett, mintha Isabelle kardot dö fö tt volna a szı́vé be.
–  Nem, Isabelle. Nem. Vá rtam. Egyedü l vá rtalak az erdő ben.
Ejszaká ró l é jszaká ra. Vá rtam rá d. Megeskü dté l, hogy eljö ssz, de nem
jö tté l. Addig vá rtam, mı́g jö ttek a hidegek, é s el kellett hagynom a Vad
Vadont é s Saint-Michelt, hogy munká t talá ljak. Azt hittem, hogy
meggondoltad magadat. Talá ltá l egy gazdag iú t. Valami nemesember
iá t.
Isabelle szı́vé t a bizonytalansá g kerü lgette, ahogy az egé r já r a fal
menté n.
–  Ez nem igaz – mondta halkan, a fejé t ingatva. – Miutá n Maman
megtudta, hogy szeretjü k egymá st, é s elkü ldte a csalá dodat a há ztó l,
azt mondtad, visszajö ssz é rtem. Megı́gé rted, hogy ü zenetet hagysz a
há rsfa odvá ban. De nem tetted.
Felix a hajá ba tú rt, é s felné zett az é gre.

267
–  Istenem… Egé szen idá ig… ilyen soká ig… azt hitted, hogy é n…
–  Igen, Felix. Azt hittem, szeretsz – felelte Isabelle keserű en.
–  De Isabelle… En hagytam neked ü zenetet a há rsfa odvá ban.
  
  

268
 –  HETVENHAT  –
  
  
Isabelle a fejé t ingatta.
Ugy é rezte, mintha vé kony jé gen já rna, ami megrepedne alatta.
–  Nem hagytá l ü zenetet. Megné ztem. Minden é jjel.
–  En pedig minden é jjel vá rtalak. Megı́rtam neked, hol leszek. Ott,
ahol a szarvast é s a gidá it lá ttuk.
–  Nem, ez nem igaz… – mondta Isabelle, de má r kevesebb
meggyő ző dé ssel.
–  De igen. Eskü szö m!
–  Akkor mi lett az ü zenettel?
–  En… é n nem tudom – felelte Felix, é s felemelte a kezé t. – Nem
hiszem, hogy csak ú gy eltű nhetett. Aggó dtam, hogy elfú jja a szé l,
ezé rt kö vet tettem rá nehezé knek.
Ez nem lehet igaz. Biztosan hazudik – gondolta Isabelle. Ennek így
semmi értelme nincsen.
De lett. A jé g megtö rt, é s Isabelle-t lerá ntotta az igazsá g hideg
dö bbenete.
–  Maman… annyira igyelt. Fogadni merné k rá , hogy meglá tott,
amikor elrejtetted. Fogadni merné k, hogy elvette é s elé gette.
Isabelle ú gy é rezte, hogy megfullad. A fá jdalom, a bá nat, a
keserű sé g… minden é rzelem, amit é vekig magá ban hordozott, amit
olyan való sá gosnak é rzett… má r lá tta, hogy mindez hamis volt. De
ekkor ú j é rzelem fenyegette: a tudatá t teljesen elborı́tó , fojtogató , a
hideg mé lysé gbe merı́tő , fé lelemre hajazó megbá ná s.
Lá tta magá t, ahogy minden é jszaka kiszalad a há rsfá hoz abban a
remé nyben, hogy ü zenetet talá l. Hiá ba. Lá tta Felixet, ahogy a Vad
Vadonban vá r rá . Es aztá n mindketten feladtá k. A legrosszabbat
hitté k el egymá sró l. Es magukró l.

269
–  O, Felix! – Gyö trő dő hangja alig hallható suttogá s volt. – Bá rcsak
megtalá ltam volna az ü zenetedet! Milyen csodá s lenne az é letü nk, ha
megtalá ltam volna! Ró má ban é lné nk, boldogan!
–  Lehet, hogy Zanzibá r tü rkiz tengeré nek partjá n lakná nk. Vagy egy
tibeti hegyi faluban. – Felix keserű en felnevetett. – De az is lehet,
hogy má r halottak lenné nk. Ehhalá l lett volna a vesztü nk. Vagy az
idő já rá s viszontagsá gai. Vagy a puszta ostobasá g. Nem terveztü k meg
pontosan az utat. Nem sok fé lretett pé nzem volt. Emlé kszem, ú gy
volt, hogy fő tt tojá st é s apró sü temé nyt hozol.
Isabelle ké tsé gbeesetten szabadulni akart a hideg mé lysé gbő l, talá lni
valami remé nyt a sö té t, ö rvé nylő vı́zben, é s anná l fogva a felszı́nre
ká szá ló dni. Vajon ké pes volt rá ?
Jobb kezé t Felix mellkasá ra tette. A szı́vé re. Es megcsó kolta.
–  Megint itt fogsz hagyni? – ké rdezte utá na, a homloká t Felix
mellkasá nak tá masztva. – Ne hagyj itt! Ké rlek, ı́gé rd meg, hogy nem
hagysz itt!
–  Nem ı́gé rhetem meg, Isabelle.
Isabelle dö bbenten né zett rá , é s pró bá lt elhú zó dni tő le, de Felix
megragadta a kezé t, é s erő sen tartotta.
–  Elhagyom Jourdan mestert. Es Saint-Michelt. Elhagyom
Franciaorszá got – mondta sietve.
–  Ezt… ezt nem é rtem.
–  Ró má ba megyek, Isabelle. Ró má ba, hogy szobrá sz legyek, ami
mindig is lenni akartam. – Az ajká hoz emelte Isabelle kezé t, é s
megcsó kolta. – Gyere velem!
  
  

270
 –  HETVENHET  –
  
  
Isabelle é s Felix szó tlanul lé pdeltek az ú ton, Nero mö gö ttü k
baktatott.
Fé l ó ra telt el azó ta, hogy a iú megké rte Isabelle-t, menjen vele
Ró má ba.
Isabelle elő szö r kinevette. Azt hitte, Felix csak hirtelen felindulá sbó l
tré fá lkozik, de hamarosan kiderü lt, hogy komolyan mondta.
–  Van helyem egy szobrá szmesterné l – magyará zta. – Egy hó nappal
ezelő tt ı́rt nekem. Az elejé n a legrosszabb munká kat kapom majd,
amiket senki nem akar csiná lni. De ez csak a kezdet. Má r felmondtam
itt. Megvettem a hajó jegyemet.
–  Felix, mikor… hogyan… – dadogta Isabelle elemi dö bbenettel.
–  Az elmú lt ké t é vben minden elké szü lt, elvé gzett munká mé rt kapott
pé nzbő l fé lretettem. Minden mellé kesen faragott ké z, szem, fog
á rá nak egy ré szé t. Es a fakatoná kbó l á lló seregé rt kapott pé nz egy
ré szé t is. Eladtam az egé szet. Egy pá rizsi nemesember vette meg.
Má r elkü ldte a pé nzt. Má r csak há rom tisztet kell befejeznem. Amint
ü zenek, elkü ldi é rte a szolgá já t… Ez elé g pé nz lesz. Elé g arra, hogy
hajó jegyet vegyek neked is. Es kibé reljü nk valahol egy padlá sszobá t.
Gyere velem!
Isabelle igent akart mondani; olyan erő sen vá gyott arra, hogy igent
mondjon, mint semmi má sra ezen a vilá gon. De lehetetlen volt, é s ezt
ő is tudta.
–  Nem mehetek, Felix. Maman má r teljesen elvesztette a jó zan eszé t,
Tavi pedig mindig a fellegekben já r. Ha elmegyek, ki gondoskodik
ró luk? Hiszen ı́gy is alig tudunk megé lni. Egy hetet sem bı́rná nak ki
né lkü lem.

271
–  Az nem lehet, hogy visszakaplak, é s ú jra elveszı́telek – tö rte meg a
csendet Felix. – Biztosan van megoldá s. Megtalá ljuk.
Isabelle mosolyt erő ltetett az arcá ra, de fogalma sem volt, mi lehet a
megoldá s.
–  Mennem kell – mondta Isabelle.
Felix az é jszaká t a vá rosban tö ltö tte, annak a szá zadosnak a há zá ban,
akinek a fé l arcmaszkot ké szı́tette, de Isabelle-nek el kellett jutnia
Pá rizsba, é s esté re vissza is kellett é rnie.
–  Maradj velem mé g egy mé rfö ldet! Ott a jelzé s – biccentett Felix egy
nem sokkal tá volabb elő ttü k á lló meszelt oszlopra. – Má r majdnem
fé lú ton vagyunk.
–  Rendben – engedett Isabelle. – Mé g egy mé rfö ld.
A kö vetkező pillanatban elhaladtak az oszlop mellett. Elé nk, frissen
festett jel mutatott balra, Pá rizs felé . Egy má sik jobbra, Malleval
irá nyá ba. Isabelle é s Felix é ppen csak egy pillantá st vetettek a jelre.
Balra fordultak.
Ha nem lettek volna olyan felfokozott é rzelmi á llapotban, ha nem
vonta volna el a igyelmü ket az, hogy Ró má ró l beszé ltek, ha nem
á lltak volna meg az ú t kö zepé n mé g egy csó kra, é szrevehetté k volna,
hogy az ú tmutató tá blá n nemcsak hogy ú j volt az ı́rá s, hanem mé g
nedves a festé k. Es hogy ré gi, fekete nagybetű k tű ntek fel az ú jak
alatt. Pá rizs neve Malleval alatt, é s Malleval neve Pá rizs alatt.
Lá thattá k volna az ú tjelző tá bla tö vé né l a lá bnyomokat, é s né há ny
lé pé snyivel tá volabb a frissen bolygatott talajt. Ha ott leá stak volna
egy kicsit, megtalá ltá k volna az ü res festé kesedé nyeket, é s a ké t
haszná lt ecsetet. Mindkettő t reggel loptá k egy kö zeli gazdasá g
pajtá já bó l.
De egyik jelet sem vetté k é szre, ezé rt folytattá k ú tjukat.
Amint halló tá volsá gon kı́vü lre kerü ltek, a szé nfekete holló , aki egy
leveles á gon, szá mukra lá thatatlanul ü csö rgö tt, zajos
szá rnycsattogtatá ssal elrepü lt.
Semmi é rtelme nem volt ott maradni. Az ú rnő je is megmondta.
Tudta, a lá ny é s vele a iú nem fognak visszajö nni onnan, ahová most
mennek.

272
  
  

273
 –  HETVENNYOLC  –
  
  
Isabelle igyelmé t elő szö r a fü st keltette fel.
Egett szé na. Kesernyé s szag, ami nagyon nem illett a lá gy nyá ri szellő
illataiba.
A gazdá k ő sszel é getté k a tarló t, hogy megszabaduljanak a
gyomokró l é s elszá radt nö vé nyszá rdaraboktó l. Akkor, amikor a
termé st má r betakarı́tottá k. Nem augusztusban.
–  Erzed ezt? – ké rdezte Felixet.
–  Igen – felelte, é s a szag forrá sá t keresve kö rü lné zett.
Nero nyugtalanul nyerı́tett é s a kantá rjá t rá ngatta. Isabelle
é szrevette, hogy a kö rnyé ken semmi sem ismerő s. Tö bbszö r is já rt
má r Pá rizsban bevá sá rolni. Ruhá kat ké szı́ttettek Tavival é s
Mamannal. De az ú t jobb oldalá n a nagy almá skert teljesen
ismeretlen volt szá má ra. A balra á lló ré gi, viharvert pajta is.
–  Jó ú ton vagyunk, ugye? – ké rdezte Felixet, é s eszé be jutott, hogy
alig pillantottak az ú tjelző tá blá ra.
–  Biztosan. Emlé kszem, hogy balra mutatott a nyı́l Pá rizs felé . Es
balra indultunk.
Folytattá k ú tjukat. Né há ny perccel ké ső bb ú jabb ú tjelző tá blá t
pillantottak meg. Egy fé r i ü lt alatta, há tá t az oszlopnak tá masztva,
fejé t lehajtva lá tható an pihent. Gazdaember ruhá zatá t viselte: elnyű tt
csizma, hosszú nadrá g, vö rö s ing. Szalmakalapjá t az arcá ba hú zta.
Ahogy Isabelle é s Felix kö zelebb é rt, azt lá ttá k, hogy a tá blá n egyetlen
szó á ll: Malleval.
–  Ez nem lehet – szó lalt meg Felix. – Malleval az ellenkező irá nyban
van.
Isabelle vá laszt akart kapni a ké rdé sé re. Nero kantá rjá t Felix kezé be
adta, é s odalé pett a pihenő fé r ihez.

274
–  Elné zé st uram, ezen az ú ton eljuthatunk Pá rizsba?
A fé r i nem vá laszolt.
–  Mé lyen alszik – magyará zta a vá lasz hiá nyá t Isabelle.
Nagyon nem szerette volna felé breszteni, de tudnia kellett, hogy hol
vannak. Nem volt vesztegetni való ideje. Hangosabban szó lt:
–  Uram! Elné zé st, uram!
A fé r i azonban aludt tová bb. Isabelle lehajolt, é s kicsit megrá zta a
karjá t. A fé r i kalapja leesett. A feje furcsá n oldalra billent, majd a
teste eldő lt, mint egy krumpliszsá k.
Isabelle csak ekkor jö tt rá , hogy a fé r i nem alszik, é s nem vö rö s inget
visel. Fehé r ing volt rajta, ami vö rö s lett. A torka fü ltő l fü lig fel volt
vá gva. Vé r patakzott vé gig a felső testé n. Mé g mindig csordogá lt egy
kicsit.
Elszabadult a ré mü let.
–  Ké rem, segı́tsen valaki! Isten nevé ben, segı́tsé g! – kiá ltotta.
Felix rö gtö n mellette termett. Halottfehé rre sá padt a meggyilkolt fé r i
lá ttá n. Megragadta Isabelle karjá t, é s elrá ntotta onnan. Nero hallotta
a gazdá ja sikolyá t, é s megé rezte a vé r szagá t. A szeme tá gra nyı́lt.
Isabelle á tvette a kantá rjá t Felixtő l, nyugtatni pró bá lta. Felix
segı́tsé gé rt kiá ltott. De senki nem vá laszolt. Senki nem ment oda
hozzá juk.
Feltá madt a szé l, erő sebben sodorta felé jü k a fü st szagá t. A keserű
szag olyan volt, mint egy arculcsapá s: é szhez té rı́tette Isabelle-t.
Rá é bredt, mennyire ostobá k voltak.
–  Aká rki ö lte meg ezt az embert, mé g a kö zelben van – mondta
Felixnek. – Es mi most é ppen tudattuk vele, hogy itt vagyunk.
–  Ha az ú tjelző tá bla igazat ı́r, nincs messze Malleval – mondta Felix. –
Ott biztonsá gban leszü nk. Elmondhatjuk, mi tö rté nt, é s kü ldenek
valakit ezé rt a szerencsé tlen emberé rt.
Isabelle aggó dó pillantá ssal né zett kö rbe, é s fellé pett a kengyelbe.
Felix felsegı́tette a nyeregbe, aztá n felü lt mö gé .
–  Indulj! – mondta, é s á tö lelte Isabelle dereká t.
Isabelle megfordı́totta Neró t. Kö rü lbelü l egy mé rfö ldet vá gtatott a
falu felé , de amint Nero meglá tta, megtorpant, felszegte a fejé t, é s

275
fü lsü ketı́tő nyerı́té st hallatott.
Isabelle szeme tá gra nyı́lt. A szı́vé hez kapott.
–  Ne… – sú gta. – Isten az é gben… Ne…
Malleval lakó i nem segı́thettek.
Sem most, sem soha má r.
  
  

276
 –  HETVENKILENC  –
  
  
Isabelle lecsú szott a nyeregbő l. Ugy tá ntorgott a Malleval kö rü li
bú zamező szé lé n, mint valami ré szeg. Felix kö vette.
Nero az ú ton á llt, ahol hagytá k. Kantá rja a porban hevert.
A tarló n, sá ros fö ldö n testek fekü dtek. Fé r iak. Nő k. Gyerekek.
Lelő tté k, leszú rtá k ő ket. Sokakat a há tukon é rt a halá los sebesü lé s.
Egy fé r i, akinek tá tongó lyuk volt az oldalá n, mé g vasvillá t tartott a
kezé ben. Egy ö regasszonyt bajonettel szú rtak mellkason.
Sö té tszü rke fü st gomolygott kö rü lö ttü k. A falu lakó há zai, az istá lló k, a
pajtá k mind zsú ptető sek voltak, é s mind é gett.
Isabelle annyira remegett, hogy nem tudta abbahagyni. Egyszerű en
ö sszecsuklott. Erő tlenü l hanyatlott a fö ldre egy halott anya é s halott
gyermeke mellett. Mé ly, á tható hang tö rt fel a tü dejé bő l, majd vad
fá jdalomü vö lté ssé erő sö dö tt. Fojtogató zokogá s kö vette. Isabelle
ké tré t gö rnyedt, a fö ldbe markolt é s sı́rt.
Ké ső bb – percekkel? Egy ó rá val? – Isabelle hangokat hallott. Felkapta
a fejé t, é s kö rü lné zett. Nem Felix volt, mert ő egy nagyon vé rző idő s
nő t vitt á t a mező n az egyetlen é pen maradt há z felé .
Es ekkor Isabelle meglá tta a fé r iakat. Katoná k voltak. A mező szé lé n,
csoportban á lltak, beszé lgettek é s nevettek. Egyesek a lovuk
kantá rjá t szorongattá k, má sok a zsá kmá nyt.
Az egyik fé r i elfordult. Pillantá sa Isabelle-re esett, é s é melyı́tő
mosolyra hú zó dott az ajka. A gomolygó fü stben szá lló pernye kö zt
elindult felé , mint egy pokolbeli dé mon. Ké t má sik katona kö vetni
akarta, de intett nekik, hogy maradjanak. Kiszemelte a lá nyt, é s csak
magá nak akarta.
Isabelle mé g sosem lá tta a fé r it, de tudta, ki az. Szó beszé dbő l é s
tö rté netekbő l. Lá tomá sbó l, amit akkor lá tott, amikor egy szeké rnyi

277
sebesü lt katoná t vittek el mellette a Saint-Michelbe vezető ú ton.
Egyik kezé ben pajzs, a má sikban kard volt. Nem volt rajta kabá t.
Bő rmellé nye, fehé r inge csupa vé r volt. Osz tincsekkel á tsző tt fekete
hajá t há trakö tö tte. Arca egyik oldalá n sebhely hú zó dott. A szemé ben
sö té t tű z lobogott. Volkmar.
Isabelle szı́ve alatt felé bredt a szunnyadó farkas.
  
  

278
 –  NYOLCVAN  –
  
  
Isabelle rettenetesen fé lt. Tudta, hogy meg fog halni. De akkor sem
futamodhatott meg. Mindenké ppen szembeszá llt Volkmarral.
Feltá pá szkodott, é s imá dkozott, hogy Felix maradjon a há zban.
Fegyvert keresett. Kellett lennie valaminek, amivel harcolhatott: egy
szé navilla, egy lapá t, egy gereblye. Ha lehet, Volkmar nyaká ra akart
cé lozni. A combjá ra. A csukló já ra. Minden tő le telhető t meg akart
tenni, hogy vé rző sebet ejtsen rajta.
Volkmar kö zeledett. Má r csak hú szlé pé snyire volt.
–  Hogyhogy nem vettem é szre ezt a kis patká nyt a bú zafö ldö n? –
mordult a kardjá t emelve.
Isabelle pedig mé g mindig vé dtelen, fegyvertelen volt. Vé re hevesen
lü ktetett, a fü lé ben dobolt. De ezen a hangon tú l egy má sikat is
hallott. Mintha kelme té pő dö tt volna. Hirtelen nehé z sú ly hú zta le a
ruhá já t.
Lené zett, é s azt lá tta, hogy a zsebe kissé felhasadt. Ugyanis a dió hé j
nő ni kezdett benne.
Isabelle gyorsan elő hú zta, mielő tt elté pte volna a ruhá já t. Kö zben a
dió lapos lett é s megnyú lt, olyannyira, hogy Isabelle magassá gá nak
felé t is elé rte. Bő rszı́jak jelentek meg a felé á lló oldalá n. Rá jö tt, hogy
pajzsot tart maga elé . Befű zte a karjá t a szı́jakba, é s feje fö lé emelte
azt.
Egy szempillantá s alatt.
A kö vetkező pillanatban Volkmar pengé je csapott le rá . Isabelle má r
erő s volt. Karja izmos lett a vé gtelen sok munká tó l. Sikerü lt erő sen
tartania a pajzsot. Ha az nincs, a kardcsapá s ketté szelte volna a
testé t. Ujjai a csontra fonó dtak. Elő hú zta. A kezé ben az

279
á llkapocscsont azzá a fé lelmetes karddá vá ltozott, amivel a tyú ktolvaj
ellen harcolt.
–  Gyá va! – frö csö gte Volkmarra. – Gyilkos! Ezek á rtatlan emberek
voltak!
A ré mü let é s a tehetetlen gyá sz eltű nt. Isabelle ú gy é rezte, mintha az
egé sz lé nye haragbó l lenne.
Volkmar vigyora vicsorrá merevedett. Ez sé rté s volt a szá má ra. A
legnagyobb sé rté s. A szíven szúrás illene hozzá – gondolta Isabelle. De
inká bb a nyaká ra cé lzott, hadd repü ljö n le a feje.
Volkmar magasan lendı́tette a kardjá t, Isabelle é pp erre a mozdulatra
szá mı́tott. Lehú zó dott, a fé r i pengé je a feje felett suhant el. Ekkor
Isabelle hirtelen kinyú jtotta a té rdé t. Kardjá nak hegye megakadt
Volkmar oldalá ban, egyenetlen vá gá st ejtett a bordakosará n. Volkmar
meglepeté sé ben felü vö ltö tt, é s há tratá ntorodott.
Isabelle szı́ve egy csatadob ritmusá ban dobogott. A vé re dalolt.
Volkmar megé rintette a sebé t, mire vé rvö rö s lett az ujja hegye.
–  A patká nynak é les fogai vannak – mondta, é s ú jra tá madott.
Isabelle tudta, hogy egyetlen esé lye van. Nem volt elé g izomsebet
ejtenie.
Felemelte a pajzsá t é s a kardot. De mielő tt haszná lhatta volna,
kü rtszó harsant. Ké t fé r i vá gtatott felé jü k a mező n. Mö gö ttü k egy
lovas né lkü li ló val.
–  A kirá ly lovassá ga kö zeledik – kiá ltott egyikü k. – Ugorj fel! Gyorsan!
A lovasok má r kö zel voltak. A lovas né lkü li ló kö nnyű vá gtá ba
lassı́tott. Volkmar eldobta a fegyvereit, é s megragadta a ló kantá rjá t.
Pá r lé pé st futott a ló mellett, aztá n fellendü lt a nyeregbe. A há rom
lovas eltű nt, bevá gtattak a fü stbe.
Isabelle leengedte kardjá t, pajzsá t. Visszavá ltoztak á llkapocscsonttá ,
dió hé jjá . Mindkettő t zsebre tette. Alig telt el né há ny pillanat, negyven
lovas vá gtatott a faluba. Kö rbevetté k Isabelle-t, ké rdezgetté k, hogy
mi tö rté nt. Gyorsan elmondta, é s abba az irá nyba mutatott, amerre
Volkmar ellovagolt. Sü rgette a katoná kat, hogy siessenek utá na.
A kapitá ny parancsokat kiá ltott az embereinek, é s elvá gtattak.

280
Isabelle né zte, ahogy ellovagolnak, é s azt kı́vá nta, bá rcsak velü k
ü ldö zhetné Volkmart. Emelyegve, kimerü lten keresni kezdte Felixet.
Egy haldokló fé r it á polt. Az egé sz felső teste csupasz volt, mert
levetett ingé t a haldokló oldalá hoz nyomva pró bá lta meggá tolni,
hogy a fé r i é leté nek utolsó cseppjei is a mocskos fö ldre folyjanak.
Isabelle né zte, ahogy Felix a halá l szö rnyű aratá sá nak nyomai kö zö tt
té rdel vé resen, kö nnyesen, é s olyan mé ly fá jdalom hası́tott belé , hogy
felkiá ltott. Rosszabb volt mindenné l, ami aznap tö rté nt vele. A
szı́vé hez kapott. Ké tré t gö rnyedt, szaporá n, felszı́nesen lé legzett, é s
azt kı́vá nta, bá rcsak elmú lna ez az é rzé s.
A benne lakozó farkas nem vé gezhette el az ő t megillető munká t;
vicsorogva té pett é les fogaival Isabelle szı́vé be.
  
  

281
 –  NYOLCVANEGY  –
  
  
Szaggatott kiá ltá s té pte szé t a dé lutá n bé kessé gé t.
A kiá ltá s utá n hangos, nehé z puffaná s kö vetkezett é s futó lé ptek zaja.
Sors é ppen almá t há mozott a konyhaasztalná l. Riadtan né zett fel.
Avara, aki levest kavart a tű zhelyné l, elejtette a fő ző kanalá t.
–  Mi a fene van odakint? – rikoltott. – Hugo! Huuuugo!
Sors é s Avara egyszerre é rtek az ajtó hoz. Azt lá ttá k, hogy egy
cseré ptá l darabokra tö rve hever a kő lé pcső fokain. Kö rü lö tte
é lé nkzö ld borsó szemek szó ró dtak szanaszé t. Ké t tyú k rohant oda, é s
mohó n kapkodtá k azokat.
Sors hamarosan felfogta, hogy Maman sikoltott, é s Tavi ejtette el a
tá lat. Mindketten az ú t felé rohantak. Ké t alak jö tt az ú ton. Felix
fé lmeztelenü l. Hosszú , barna haja csapzottan ló gott a há tá n. Nadrá gja
csupa vé r volt. Magá ba mé lyedt, mintha olyasmit igyelne, amit csak ő
lá that. A karjá t vé dő n, birtokló n fonta Isabelle vá llá ra, mintha attó l
tartana, hogy elragadjá k tő le. Isabelle szoknyá já nak szegé lyé n vö rö s
foltok virı́tottak. Arca csupa verejté k é s mocsok volt. Leomlott hajá t
hamu borı́totta.
–  Szentsé ges é g! Mi tö rté nt? – kiá ltotta Avara. Megkerü lte a lé pcső re
hullott borsó stá lat, é s csatlakozott a tö bbiekhez. Hugo a kezé t egy
rongyba tö rö lve lé pett ki az istá lló bó l. Amikor meglá tta Isabelle-t é s
Felixet, rö gtö n eldobta a rongyot, é s futva elindult felé jü k.
Sors az ajtó ban maradt.
–  Ez nem lehet igaz! – mordult fel. – Hogyhogy é letben van mé g?
Rá jö tt, hogy rosszul venné ki magá t, ha ott maradna, ı́gy ő is az ú t felé
sietett. Maman zokogva fogta Isabelle arcá t a ké t keze kö zé , é s azt
ké rdezte, hogy hı́vjá k a bá tor lovagot, aki megmentette a lá nyá t. Tavi
csitı́totta.

282
Felix elné zé st ké rt, hogy fé lmeztelen é s mocskos. Vé rtő l á zott ingé t
Mallevalban hagyta, é s a falusi kú tná l pró bá lt megmosakodni, de
vı́zzel nem tudta jobban lemosni magá t. Aztá n elmondta, mi tö rté nt
velü k. Hogy Mallevalba jutottak, é s azt lá ttá k, hogy Volkmar
lemé szá rolta a falu ö sszes lakó já t. Hogy Isabelle valahogy talá lt
kardot, pajzsot, szembeszá llt Volkmarral, é s meghá trá lá sra
ké nyszerı́tette. Hogy lemondtak a Pá rizsba menetelrő l, é s
hazagyalogoltak. Egy ideig senki nem szó lalt meg.
Aztá n Tavi haragtó l é s dü htő l remegő hangon azt mondta:
–  Megölhettek volna, Isabelle! Mé gis mit gondoltá l?
–  Azt, hogy meg akarom ö lni Volkmart – felelte Isabelle vad, szı́ntelen
hangon. – Azt, hogy ki akarom vá gni a fekete szı́vé t, é s vé gig akarom
né zni, ahogy a lá bam elő tt fetrengve vé rzik el. Ezt gondoltam.
Szó tlanul, beesett szemé vel maga elé né zve elindult, Neró t az
istá lló ba vezette, hogy lenyergelje é s lecsutakolja.
Mind né zté k, ahogyan bemegy. Hugo aztá n Felixhez fordult:
–  Gyere be, igyá l valamit!
Felix a fejé t ingatta.
–  A tá borba megyek. Figyelmeztetem Cafard ezredest. Miné l elő bb
eljutok hozzá , anná l jobb.
Hugo ragaszkodott hozzá , hogy elviszi. Azt mondta, ő is é ppen
indulni akart a tá borba. A szaká cs tejet rendelt. A legé nysé g egy ré sze
reggel indult a frontra. A tá bor minden szekeré re szü ksé g volt, hogy
sá trakat, fegyvereket é s munı́ció t szá llı́tsanak. Egyetlen
szá llı́tó eszkö z sem maradt, hogy é lelmet vigyenek a tö bbieknek.
Felix megkö szö nte, é s megké rdezte, nem kaphatna-e kö lcsö n egy
inget. Avara má skor mereven ellenzett volna egy ilyen ké ré st, vagy ha
bele is megy, legalá bb arra mindenké ppen igyelmeztette volna
Felixet, hogy ne ejtsen rajta pecsé tet, ne koptassa ki a kö nyö kré szt,
de most egy tiltakozó szó nem sok, annyi sem hagyta el a szá já t.
Aggodalom rá ncolta a szeme kö rnyé ké t. Tekintete a mező re, a
gyü mö lcsö sre, az á llataira, a iá ra siklott.
Sors tudta, mire gondol, amire mindnyá jan gondoltak: Malleval csak
tı́z mé rfö ldre volt.

283
–  Volkmar nem fog ide jö nni – nyugtatta ő ket. A hazugsá g simá n
csú szott a nyelvé n. – Nem mer. Cafard ezredes egysé ge a vá ros
mellett tá borozik.
Avara apró t bó lintott, de a homloká ró l nem tű ntek el a rá ncok.
–  Igaza van, Tantine. Termé szetesen igaza van – mondta, é s mé ly
levegő t vett. – Octavia, eltö rted a tá lamat! Van fogalmad arró l, hogy
mennyibe kerü l egy ilyen tá l? Takarı́tsd fel az egé szet, é s fejtsd ki a
tö bbi borsó t!
A hangjá bó l azonban most hiá nyzott a megszokott vitriolossá g.
Tavi a tö rö tt cseré pdarabok fö lé hajolt, é s a kö té nyé be szedte ő ket.
Maman segı́tett neki. Avara visszament levest kavargatni.
Sors pedig kint maradt a verandá n. Né zte, ahogy Felix felveszi Hugo
ingé t, é s felkapaszkodik mellé a szeké r bakjá ra. Ahogy a ké t iú
elindult az ú t felé , fé nylő szemé vel vé gigpá sztá zta az udvart. Isabelle-
t kereste. A tó ná l talá lta meg. Neró t a vı́zhez vezette: a ló szü gyig
belegá zolt, é s mohó n ivott.
Isabelle ruhá stó l ment utá na. Csak a csizmá já t é s a harisnyá já t hagyta
a parton. Sors né zte, ahogy alá merü l. Aztá n kiment a vı́zbő l, leü lt a
parton, é s a vé rfoltokat dö rzsö lte a ruhá já n. Utá na a kezé t mosta,
heves mozdulatokkal, mintha az a szenny nem jö nne le ró la.
Amikor vé gzett, lehajtotta a fejé t, é s sı́rt. Sors mé g a tá volbó l is jó l
lá tta, hogyan rá zkó dik a vá lla é s reszket a teste.
Hogy a fenébe vétette el Volkmar, hogy megölje? – tű nő dö tt. Hiszen ez
csak egy lány. Összeomlott a vérontás látványától.
Sors mindenké ppen vá laszt akart kapni a ké rdé sé re. A felbolydulá s
utá n fá radtsá gra panaszkodott, ezé rt otthagyta a tá l almá t, amit
há mozott, bezá rkó zott a szobá já ba, é s az utazó lá dá já bó l elő vette
Isabelle té rké pé t. Halkan tevé kenykedett. Losca a vendé gá gyban fejé t
a karja alá hajtva aludt.
Sors kisimı́totta a té rké pet az asztalon, leü lt, é s rá né zett.
Megpró bá lta lerö vidı́teni Isabelle ú tjá t, hogy elő bb é rje el a halá lt, de
nem sikerü lt. Vajon a tintá kkal volt gond? Lehet, hogy a hozzá való k
nem a legjobb minő sé gű ek voltak. Rosszak voltak a fé nyviszonyok

284
ebben a szobá ban, talá n a fé lhomá ly volt rossz hatá ssal a mű vé szi
teljesı́tmé nyre.
De nem. Sors tapasztalt szeme megtalá lta az okot. Uj ö rvé nyt rajzolt
Isabelle-nek, rö videbb utat, Mallevalon á t Volkmarhoz, é s Isabelle
kö vette is ezt az utat… majdnem vé gig. Majdnem. A vé ge elő tt nem
sokkal azonban leté rt a rö vidı́té srő l, é s visszament a ré gi ú tra.
Sors há tradő lt a szé ké ben. Ujjaival a szé k karfá já n dobolt. Eltű nő dö tt.
Alábecsültem volna?
Isabelle nem volt hajlandó elhagyni az anyjá t, kivitte az é gő há zbó l.
Sajá t szabadsá gá nak á rá n megmentett há rom lovat. Osszecsapott
Volkmarral. Ez nem az a lá ny volt, aki Maman mellett á llt, amikor az
anyja szolgá ló t csiná lt Ellá bó l, vagy aki a padlá sszobá já ba zá rta a
mostohanő vé ré t, amikor a herceg felkereste ő ket. Hiszen mostansá g
a já rá sa is magabiztosabb volt, egyenes há ttal lé pdelt.
Legalább Ellával nem sikerült találkoznia – gondolta Sors né mi
megkö nnyebbü lé ssel. Ez volt a nap egyetlen jó fejlemé nye.
De a iú … az első szı́vdarab… aggodalomra adott okot. Amikor a há z
felé tartottak az ú ton, Isabelle vá llá t ö lelte. Ugy tű nt, kö zelebb
kerü ltek egymá shoz. Sors ú jra megné zte Isabelle té rké pé t, azt a ré szt
tanulmá nyozta, ahol a rö vidı́té sen já rt. A kö vetkező pillanatban
ö kö llel csapott az asztalra. A zajra felé bredt Losca. Felü lt, fé nyes
szemé vel sű rű n pislogott.
–  Kibé kü ltek – dü hö ngö tt Sors. Az a iú papucsot készített neki! Ezért
járt Isabelle kiegyenesedve. – Magá val hı́vta Itá liá ba! – Megint a
té rké pre né zett. – Isabelle azt mondta, hogy nem mehet… Ez jó . De
megı́gé rte, hogy megtalá lja a mó djá t. – Megbotrá nkozva ingatta fejé t.
– Mi van akkor, ha az a iú té nyleg magá val viszi? Mi van akkor, ha
Isabelle elmegy?
Sors felá llt, é s fel-alá já rká lt a szobá ban.
–  Ez nem tö rté nhet meg – jelentette ki. Tudta, hogy mindenké ppen
Saint-Michelben kell tartania Isabelle-t. De az eszkö ztá ra rohamosan
apadt. A sok já rká lá stó l kimelegedve a nyitott ablakhoz ment.
Fé mpá ntos szá rnyas ablak volt, az egyik zsané r kellemetlen, csikorgó
hangot hallatott.

285
–  Ké nytelen vagyok rá venni Hugó t, hogy helyrehozza – mordult fel.
Hugo.
Sors hirtelen há trafordult. Az ı́ró asztalá hoz sietett, é s sietve levelet
kö rmö lt egy darab pergamenre.
–  Kelj fel, te lá ny! – szó lt nyers, parancsoló hangon Loscá nak, amikor
vé gzett.
Losca felá llt. Lesimı́totta a ruhá já t.
–  Vidd el ezt Monsieur Albertnek Saint-Michelbe, a bankba! Otthon
lesz, a vasá rnapi vacsorá já t fogyasztja majd. Pé nzre van szü ksé gem.
Sok pé nzre. Tö bbre, mint amennyit a pincé jé ben tart. Ké tsé gtelenü l
eltelik egy-ké t nap, mire ö sszeszedi, é s gyorsan kell cselekednü nk.
Most pedig siess! Menj!
Kikı́sé rte Loscá t a szobá jukbó l, á t a há zon, el a borsó t fejtő Tavi
mellett, vé gig a bekö tő ú ton, é s kö zben elmondta neki, hogy merre
talá lja Monsieur Albert bankigazgató t. A lá ny a levelet a kezé ben
szorongatva futá snak eredt.
Sors né zte, mı́g eltű nik az ú ton, aztá n visszaindult a há zba. Ekkor
mozgá sra igyelt fel. Isabelle volt az. A legelő n lovagolt, Nero há tá n.
Madá rijesztő t á llı́tott fel. A madá rijesztő teste á gakbó l ké szü lt, a feje
ká poszta volt. Egy kerı́té soszlopon á llt, amit Isabelle a puha fö ldbe
á sott. A lá ny lengetett valamit a jobb kezé ben. Sors jobban megné zte,
é s azt lá tta, hogy egy ré gi kard az, ami mé g Monsieur LeBenê t
tulajdona lehetett. Az istá lló ban volt felakasztva.
Né zte, ahogy Isabelle a kardjá t a magasba emelve a madá rijesztő re
tá mad, é s lemetszi a fejé t. Aztá n hirtelen visszafordı́tja Neró t, é s ú jra
tá mad. A madá rijesztő elvesztette az egyik karjá t. A kö vetkező
tá madá skor Isabelle a testé t metszette ketté . Sorsnak nem tetszett,
amit lá tott.
Mé g komorabban né zett maga elé , ahogy ú jra elhaladt Tavi elő tt, é s
meglá tta, hogy a kifejtett borsó szemekkel egyenleteket ı́r fel.
Hosszasan né zte a lá nyt.
Né há ny hé ttel korá bban a sajtos incidens kapcsá n Hugo
panaszkodott neki a lá nyró l, é s azt ké rte, hogy Sors segı́tsen fé rjhez
adni Tavit.

286
Akkor Sors szü ksé gtelennek tartotta ezt, de talá n ideje volt, hogy
most má r lé pé seket tegyen. Né mi vá ltoztatá ssal, termé szetesen.
Az esküvő olyan vidám esemény lesz!
–  Mindenkinek. Kivé ve a menyasszonyt é s a vő legé nyt – jegyezte meg
Sors sú gva, komoran.
  
  

287
 –  NYOLCVANKETTO  –
  
  
–  Ujra a lap tetejé rő l! Erzé ssel, ké rem! – kiá ltotta Sansz.
A szı́npad elő tt á llt, kezé ben egy pohá rral. Né zte, ahogy a szı́né szek
pró bá lnak. Szö rnyen teljesı́tettek. Vé gszavakat mulasztottak el.
Szö vegsorokat kevertek ö ssze. A Sansz arcá ná l villanó fá klyafé nyné l a
szeme kö rü l ú j rá ncok lá tszottak.
–  Hangosabban, ké rem! – kiá ltott, kezé t tenyé rrel felfelé emelve. –
Alig hallom!
A jö vendő mondó elü vö ltö tte a szö vegé t. A szı́né sznő é s a dı́va lé pett
mellé , é s vé gigmondtá k a sajá tjukat. Sansz gyors tempó t tapsolva
sü rgette ő ket.
Az egyik rivaldafé nyt, amirő l hiá nyzott az ü veg, tú l mé lyen tetté k a
szı́npadra. A jö vendő mondó szoknyá já nak szé lé be belekapott a tű z. A
kardnyelő hadoná szva rá kiá ltott. Odasietett hozzá , hogy eloltsa a
lá ngokat. A jö vendő mondó megriadt, é s futá snak eredt, de mé g
mielő tt igazá n megiramodhatott volna, a kardnyelő rá lé pett a
szoknyá ja szegé lyé re. Kelmeté pő dé s zaja hallatszott, é s a
jö vendő mondó ott á llt egy szá l alsó ingben a szı́npad kö zepé n.
A zsinó rpadlá sró l lené zett a tű znyelő , lá tni akarta, hogy mi folyik
odalent, de egyensú lyá t vesztve leesett. A lá ba megakadt egy
kö té lben, ami é ppen az egyik festett há tteret tartotta. A há tté r
felhú zó dott, a zsinó rpadlá sba csapó dott. Tö rmelé k zá porozott a
szı́npadra, a leeső darabok leverté k a dı́va paró ká já t é s a szı́né sznő
koroná já t. A tű znyelő fejjel lefelé , a vilá got jelentő deszká któ l alig pá r
ujjnyira lengett.
Sansz má rki behunyta a szemé t. Orrnyergé t vakargatta. Isabelle
té rké pe eltű nt. Sors ké tsé gtelenü l á tı́rta, ú gy, hogy a lá ny gyorsabban

288
sodró djon vé gzete felé . Es ő mit csiná lt é ppen? Katasztrofá lisra
sikerü lt szı́ndarabot rendezett.
Sansz kinyitotta a szemé t.
–  Valaki vá gja le, ké rem! – mondta a tű znyelő re mutatva, aki mé g
mindig fejjel lefelé ló gva lassú kö rö kben lengett, mint egy emberi
ingalencse.
–  Te mondd meg neki! – sú gta egy é les hang Sansz há ta mö gö tt.
–  Nem. Te mondd meg neki!
–  Hol a konyak? Tö ltsü k tele a pohará t! A rossz hı́r mindig
emé szthető bb egy pohá r konyakkal.
–  Szerintem te mondd meg neki!
Sansz há trafordult.
–  Mit kell nekem megmondani?
A szaká cs é s a bű vé sz á lltak mö gö tte, komoly arccal.
–  Isabelle nem jutott el Pá rizsba – kö zö lte a bű vé sz. – Nem
talá lkozott Ellá val.
Sansz ká romkodott. Há trafordult, a pohará t a fá hoz csapta. A
szı́né szek egyszerre hagytá k abba, amit csiná ltak. Csend telepedett a
tá rsasá gra.
Sansz há travetette a fejé t. Kezé vel takarta el a szemé t. Ugy é rezte,
má r csak egy hajszá l vá lasztja el a veresé gtő l.
–  Ez a szı́ndarab. Ettő l fü gg minden – mondta a kezé t leengedve. – Ez
az utolsó lé pé sem. Csak ennyit tehetek, hogy meggyő zzem Isabelle-t,
ő vá lassza meg é s já rja a sajá t ú tjá t. Ha nem sikerü l, akkor elbuktam.
Es Isabelle sorsa megpecsé telő dö tt.
A szı́né szek mind egyszerre kezdtek el beszé lni. Aztá n kiabá lni. Ujjal
mutogatni. Oklö t rá zni. Egyre erő sö dö tt a zaj.
Egé szen addig, mı́g a mé g mindig egy szá l alsó ingben á lló
jö vendő mondó á tvette az irá nyı́tá st.
–  Csendet! – kiá ltotta a szı́npaddeszká kon toppantva. – Mindenki a
helyé re! Az elejé rő l!
–  Okos lá ny! Mindent bele! – biztatta a bű vé sz, é s Sansz mellé lé pett.
–  Ugy mondjá tok a szö vegeteket, mintha Isabelle é lete fü ggne tő le! –
mondta a szaká cs, é s a szı́né szekhez ment.

289
Sansz komoran bó lintott.
–  Mert való ban Isabelle é lete a té t.
  
  

290
 –  NYOLCVANHAROM  –
  
  
–  Octavia! Isabelle! Ebredjetek!
Isabelle á lomittasan felü lt. Mé ly á lomban volt. Valaki a nevemen
szólított – tű nő dö tt.
–  Keljetek fel, lá nyok, beszé dem van veletek!
Madame LeBenê t volt az. Isabelle a ruhá já é rt nyú lt, é s gyorsan
magá ra kapta. A szé napadlá s szé le felé sietve gombolkozott.
A madame a kezé t csı́pő re té ve a lé tra tö vé né l á llt.
–  Gyertek be a há zba! – szó lt nyers hangon. – Hozzá tok az anyá tokat
is!
Isabelle mozdulni sem tudott, a padlá s peremé rő l pislogott
é rtelmetlenü l.
–  Mire vá rtok? Szedjé tek ki a szé ná t a hajatokbó l, é s mozduljatok
má r! – mordult a madame.
Azzal sarkon fordult, é s kisietett a pajtá bó l. Isabelle ú gy é rezte,
mintha a madame az ő szı́vé n taposna. Ré mü let vett erő t rajta. Azon
gondolkodott, mi rosszat tettek. Vajon a megmentett lovakról van szó?
Vagy a tálról, amit Tavi eltört? A madame kiutasít minket a
gazdaságból – gondolta. Túl sokszor bosszantottuk fel.
–  Tavi, Maman, é bredjetek! Oltö zzetek! A madame beszé lni akar
velü nk – mondta Isabelle, é s minden ö nfegyelmé re szü ksé ge volt
ahhoz, hogy ne remegjen a hangja.
Mindhá rman felö ltö ztek, lemá sztak a lé trá n, é s az udvaron á t a
há zhoz mentek. Az ajtó hoz é rve Isabelle lesimı́totta a hajá t, é s
kopogott.
–  Gyertek be! – kiá ltott a madame.
Isabelle szı́ve a torká ban dobogott, ahogy belé pett. Tavi é s Maman
kö vette.

291
Tantine az asztalná l ü lt, csé szé ket osztott szé t. A madame egy nagy
ré zserpenyő t vett le a kandalló ba á llı́tott há romlá bú á llvá nyró l. A
serpenyő t az asztalhoz vitte, é s a keze é lé vel megü tö gette. Puha
omlett csosszant ki az asztalkö zé pen á lló tá nyé rra.
–  Tı́z tojá s van benne – dohogott. – Tı́z tojá s, ami nem mehet a piacra.
–  Ugyan, ugyan, Avara – korholta Sors.
Az asztalon volt egy kancsó nyi forró feketeká vé é s egy kö csö gnyi
tejszı́n. Szeletelt kenyé r. Friss vaj. Eperdzsem. Isabelle, aki Tavival é s
Mamannal együ tt á llott kenyé ren é s hı́g levesen é lt, é rezte, hogy a
gyomra fá jdalmasan ö sszerá ndul. Ké tsé gbeesetten remé lte, hogy a
madame ad nekik valamit enni, mielő tt elkü ldené ő ket a há zbó l. Ilyen
sok inom é telt né zni is kı́nszenvedé s volt egy é hes lá nynak; elfordult
az asztaltó l, inká bb elvonta a igyelmé t. Kö rü lné zett a helyisé gben.
Isabelle csak né há nyszor lé pte á t Madame LeBenê t há zá nak
kü szö bé t, é s sosem maradt soká ig. Most volt ideje mindent
megné zni. A helyisé g, amiben á lltak – egyszerre konyha é s ebé dlő –
kicsi volt, a mennyezete alacsony. A szü rke kő falakon nem sorakoztak
ké pek, nem á llt a vá zá ban virá g, ső t vá za sem volt é s sző nyeg sem a
padló n. Semmi laká lyossá g. Hirtelen együ tté rzé s tá madt benne Hugo
irá nt, hogy ilyen hideg, szeretet né lkü li há zban kell é lnie egy olyan
anyá val, aki ritká n szó lt jó szó t.
–  Uljetek le, lá nyok! – szó lt a madame tü relmetlenü l, a kezé ben
tartott fakaná llal az asztal felé intve.
Isabelle é s Tavi zavartan né zett egymá sra.
–  Uljü nk le? Az asztalhoz? – ké rdezte Isabelle.
–  Má rmint hogy mi ü ljü nk le? – ké rdezte Tavi.
–  Azt mondtam, ü ljetek le, ti ü ljetek le! – felelte a madame.
–  Nem. Azt mondta, lá nyok – mutatott rá Tavi.
A madame ú gy fogta a fakanalat, mintha ketté akarná tö rni. Tantine,
aki elhelyezte a csé szé ket, az asztalhoz kı́sé rte a há rom hö lgyet.
Isabelle-nek fogalma sem volt, mi tö rté nik. A madame megengedi,
hogy maradjanak? Vagy jó reggelit ad nekik, mielő tt kidobja ő ket? Az
é tellel csak enyhı́teni akar a lelkiismereté n? Nem kellett soká ig
vá rnia, hogy megtudja.

292
Mikö zben mindenki elhelyezkedett az asztal kö rü l, a madame
megszá molta a nagy cipó bó l vá gott kenyé rszeleteket.
–  Ké t szelet szemé lyenké nt. Kettő ! – mondta szikrá zó tekintettel. –
Tantine, ez tö nkretesz minket…
–  Avara, ké rem, szolgá lja fel a reggelit! – mondta Tantine a fogá t
csikorgatva.
A madame arca grimaszba rá ndult, de felporció zta é s kiosztotta az
omlettet.
–  Magyará zatot kell adnom arra, hogy mié rt hı́vattam ide ö nö ket –
szó lt Tantine, é s kö zben kö rbeadta a kenyeret. – Ez a reggeli egy
kicsit ü nneplé s is. Mint tudjá k, az é n né hai fé rjem egy kis ö rö ksé get
hagyott Monsieur LeBenê t-re. Mivel a monsieur elhunyt, az é n
belá tá somra lett bı́zva, hogy á tadom-e ezt az ö rö ksé get a
há tramaradt csalá dnak. Orö mmel jelentem be, hogy dö nté sre
jutottam. A pé nz ö rö klé si sorrendben a LeBenê t csalá d kö vetkező
fé r i tagjá t illeti, azaz Hugó t.
Hugo szó hoz sem jutott. Csak ü lt é s tá togott, mint egy hal. Anyja
boká n rú gta az asztal alatt.
–  Kö szö nö m, Tantine – mondta vé gü l. Mellé t kidü llesztve ú gy dő lt
há tra a szé ken, hogy majdnem hanyatt esett. Anyja szigorú pillantá st
vetett rá , mire Hugo elő recsusszant, rendes ü lé sbe; a mozdulattó l
szé ké nek első ké t lá ba nagyot csattant a padló n.
–  Ez remek! – kiá ltott fel, tenyere az asztalon csattant. – Ez azt jelenti,
hogy ı́gy most megtehetem, hogy…
Isabelle mé g sosem lá tta ilyen é lé nknek. Ugy tű nik, az anyja sem,
mert rosszalló pillantá sa gyanakvó vá vá ltozott.
–  Mit tehetsz meg? – ké rdezte Madame LeBenê t.
Hugo rö gtö n ö sszehú zta magá t, ó vatos tekintettel pislogott.
Feleségül veheti Odette-et – gondolta Isabelle. Ezt akarja mondani, de
nem meri.
–  En… ö ö ö … szó val… megtehetem, hogy… – hebegte. Aztá n felcsillant
a szeme. – Megtehetem, hogy kö ltsek egy kicsit. Lesz pé nzem.
–  Vegyé l rajta magadnak agyat! – jegyezte meg Tavi alig hallható an.
Tantine folytatta.

293
–  Az ö rö ksé g elé g arra, hogy biztosı́tsa ennek a gazdasá gnak a jö vő jé t
é s folytató dhassá k a LeBenê t-vé rvonal. Ezt akarta az é n drá ga fé rjem.
De… – Felmutatta a mutató ujjá t. – A szerencse é s a vagyon csak akkor
szerencse é s vagyon, ha megosztatik. Es biztos akarok lenni abban,
hogy mindannyiuk jö vő je biztosı́tva van. Nemcsak az é n csalá dom
tagjainak jö vő je, hanem Isabelle é s csalá djá nak jö vő je is. Há rom
vé dtelen hö lgy egyedü l a nagyvilá gban. Nem é lhetnek tová bb egy
szé napadlá son. Milyen é let ez? Mi lesz, ha jö n a té l? Ezé rt lé pé seket
tettem. Inté zkedtem, dö nté st hoztam.
Tantine fogta a ká vé scsé szé jé t, é s ivott egy kortyot. Isabelle erő sen
markolta a szalvé tá t. A szı́vé ben remé ny dobbant. Mit tett Tantine?
Nekik is ad egy kis pé nzt? Megemlı́tette a szé napadlá st. Talá lt nekik
jobb laká st? Isabelle fé lt megké rdezni, fé lt, hogy tú l nagy remé nyei
vannak, de tudnia kellett.
–  Talá lt nekü nk egy helyet, Tantine? – pró bá lkozott. – Egy szobá t
valahol? Egy kis há zat?
–  Igen, gyermekem. Há zat é s valami má st – felelte Tantine, azzal
leengedte a csé szé jé t.
Isabelle izgatottan pillantott Tavira é s Mamanra.
–  Micsodá t?
Tantine a csé szealjra helyezte a csé szé t. Ragyogó mosollyal né zett
Isabelle-re, é s vá laszolt:
–  Nem micsodá t, hanem kicsodá t. Fé rjet!
  
  

294
 –  NYOLCVANNEGY  –
  
  
Isabelle vé re megfagyott az ereiben. Teste megmerevedett ü lté ben,
ké ptelen volt moccanni a szé ken.
–  Hogy é rti azt, Tantine, hogy fé rjet talá lt nekem? – ké rdezte Isabelle
elcsukló hangon.
–  Hogyan, hogyan? Ugy, ahogy mondtam, gyermekem. Fé rjet. Fé r it.
Magas, tagbaszakadt, té rdnadrá gos, csizmá s fé r it! Amilyenre minden
lá ny vá gyik.
–  Isabelle… – szó lalt meg Hugo. Nagyon meglepettnek tű nt. – De é n
azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy elő bb Tavi megy fé rjhez. O az
idő sebb.
Tavi csendben maradt, dö bbeneté ben megszó lalni is ké ptelen volt.
Maman azonban nagyon ö rü lt.
–  Ez kitű nő hı́r! – kiá ltott fel. – Ki az a fé r iú ? Bá ró ? Vikomt? –
Tantine-ra né zett, aztá n Avará ra é s megint Tantine-ra. De nem
vá laszoltak. – Nem? Mindegy, nem szá mı́t. Egyszerű fö ldbirtokos is
megfelel. Hiszen nehé z idő ket é lü nk.
–  Hamar lesz az eskü vő ? – ké rdezte Hugo.
–  Napokon belü l – felelte Tantine.
–  Remek – ö rvendezett Hugo. – Mondja, Tantine! – sü rgette megint
elő re-há tra hintá zva a szé ké n. – Ki fogja felesé gü l venni Isabelle-t?
Tantine á thajolt az asztalon, kezé vel lefedve Hugo kezé t.
–  Nahá t, drá ga iam, nem talá ltad ki? Te!
  
  

295
 –  NYOLCVANOT  –
  
  
Minden egyszerre tö rté nt.
Hugo egy fö ldrengető puffaná ssal hanyatt esett. Olyan erő sen
beü tö tte a fejé t, hogy elveszı́tette az eszmé leté t. Maman elalé lt. Tavi
felugrott, hogy felpaskolja Mamant, de ezt ugyanakkor tette, amikor a
madame ugrott fel, hogy Hugó t á polja. Osszeü tő dö tt a fejü k az asztal
felett. Szé dü lten há trahő kö ltek.
Isabelle olyan erő sen szorı́totta a ká vé scsé szé jé t, hogy az ö sszetö rt a
kezé ben. Eszre sem vette. Alig kapott levegő t. Szı́ve hevesen vert, azt
dobogta: Hu-go, Hu-go, Hu-go, ú jra é s ú jra, mintha temeté si menet
haladna.
Isabelle ké ptelen volt elhinni, hogy Tantine ezt tette. Né há ny
pillanattal korá bban mé g remé nykedett. Elhitte, hogy az ö reg hö lgy
segı́t nekik ú j lakó helyet talá lni. Most ú gy é rezte magá t, mint egy
ketrecbe zá rt á llat. Mié rt tette ezt vele? Isabelle soha a legkisebb
é rdeklő dé st sem mutatta Hugo irá nt. Es Hugo sem irá nta.
–  Tantine, é n ezt nem… Hugo é s é n, mi nem… mi soha…
Kü szkö dö tt, hogy megtalá lja a megfelelő szavakat.
Tavi é ppen az anyjuk csukló já t dö rzsö lgette, hogy eszmé leté hez
té rı́tse. Hugo a segı́tsé gé re sietett.
–  De Hugo é s Isabelle ki nem á llhatjá k egymá st. Ez nagyon rossz ö tlet
volt, Tantine. A tizennyolcadik szá zadban é lü nk, nem a tizedikben.
Isabelle nem kö teles felesé gü l menni Hugó hoz!
–  Lá nyok, lá nyok! Nyugodjatok meg! Isabelle termé szetesen nem
kö teles felesé gü l menni Hugó hoz. Senkihez sem kö teles felesé gü l
menni, ha nem akar – csitı́totta ő ket Tantine. – De milyen
szerencsé tlen lenne a vilá g, ha nem tenné ! Tudjá tok, van né há ny
dolog, amiknek emlı́té sé t mellő ztem. Hugo csak akkor kaphatja meg

296
az ö rö ksé gé t, ha megnő sü l. Hogyan folytathatná a csalá di vé rvonalat
felesé g né lkü l? Es melyik lá ny ne akarna felesé gü l menni egy remek
iatalemberhez, kü lö nö sen olyanhoz, akinek ö tven hektá r fö ldje van?
– Hatá sszü netet tartott. Isabelle szemé be né zett. Isabelle ú gy é rezte,
mintha tehetetlenü l vonszolná k a hideg, sö té t mé lysé gbe. Aztá n
Tantine folytatta a mondandó já t: – Isabelle-nek termé szetesen
jogá ban á ll elutası́tani a lá nyké ré st. Es termé szetesen az is jogá ban
á ll, hogy elmenjen innen, é s má s lakó helyet talá ljon magá nak é s a
csalá djá nak.
Isabelle ú gy é rezte, hogy egyre kö zeledik a sö té t mé lysé g, é s magá ba
hú zza. Nagy nehezen a felszı́nre jutott. Meg kellett talá lnia a mó djá t,
hogy a Tantine á ltal felvá zolt ké t lehetetlensé g kö zö tt navigá ljon.
–  Madame – szó lalt meg Hugo anyjá hoz fordulva. – En egyá ltalá n
nem vagyok elé g jó az ö n iá hoz.
–  Az má r igaz – felelte a madame, egy nagy falat omlettet rá gva. – De
mint a sajá t anyá d mondta, nehé z idő ket é lü nk, é s ilyenkor az ember
nem lehet vá logató s. Nem vagy szé p lá ny, de a teheneket é s a
ká posztá kat sem é rdekli, hogy né zel ki. Jó dolgos vagy, ezt elismerem,
é s egy gazdasá gban ez szá mı́t. Rá adá sul erő s vagy é s szı́vó s, szé les a
csı́pő d, iakat tudsz szü lni, é s telt a kebled, szoptathatod ő ket. Azt
hiszem, jó l fogtok szaporodni.
Isabelle arca mé lyvö rö sre pirult. Nem szokott hozzá , hogy ú gy
beszé ljenek ró la, mintha tenyé szkanca lenne.
–  Nahá t! Akkor megegyeztü nk, ugye? – ké rdezte Tantine vidá man,
azzal omlettet csú sztatott Isabelle tá nyé rjá ra. – Most pedig edd meg a
reggelidet, gyermekem! – taná csolta. – Szü ksé ged lesz az erő dre. Fel
kell ké szü lnö d az eskü vő re. Arra gondoltam, hogy jö vő szombaton
tartjuk. Má hoz egy hé tre. Az elé g idő az elő ké szü letekre. Mit gondol,
Avara?
Isabelle-t nem é rdekelte, mit gondolnak. A tá nyé rjá n lé vő hideg
omlettre né zett. Rosszullé t fogta el. Felá llt.
–  Ké rem, bocsá ssanak meg – mondta, azzal kirohant az ajtó n.
–  Bizonyá ra ö ssze kell szednie magá t. Nem akarja, hogy lá ssuk az
ö rö mkö nnyeit – jegyezte meg Tantine sokat tudó mosollyal. – A

297
leendő menyasszonyok mindig olyan é rzelmes teremtmé nyek.
Isabelle felté pte az ajtó t, kirohant, é s a reggelijé t a fű be há nyta.
  
  

298
 –  NYOLCVANHAT  –
  
  
–  Egy hé t – mondta Isabelle tompa, szomorú hangon, a pajta falá hoz
hajolva. – Ennyi idő nk van.
–  Addig kitalá lunk valamit – felelte Tavi. Isabelle mellett ü lt a padon.
– Biztosan van ebbő l kiú t.
Hugo má r visszanyerte az eszmé leté t, kö zé pen ü lt, fejé t a kezé be
temetve. Kö nyö ké vel a té rdé n tá maszkodott. Es felnyö gö tt.
A reggelinek vé ge volt. Az edé nyeket elmosogattá k, eltetté k. Maman
vigasztalhatatlan volt, hogy Isabelle nem arisztokratá hoz, hanem egy
gazdá hoz megy felesé gü l. Vigasztalhatatlansá gá ban visszavonult a
szé napadlá sra. A madame egy beteg tyú kot á polt. Tantine a
szobá já ba ment. Isabelle, Tavi é s Hugo a pá nik é s a ké tsé gbeesé s
kö zö tt vergő dö tt.
–  Nincs kiú t – mondta Isabelle elkeseredve. – Vagy vé gigcsiná lom,
vagy é hen halunk.
Hugo erre felkapta a fejé t.
–  Nem tudom megtenni. Egyszerű en ké ptelen vagyok. Mié rt kellett
nektek idejö nnö tö k? Mié rt? – hö rdü lt fel ú jra.
–  Hagyd ezt abba! Ugy hö rö gsz, mint egy kó liká s tehé n – szó lt rá Tavi
bosszú san.
Hugo felé fordult, rá né zett.
–  Te vagy a tehé n, ezt ugye tudod?
–  Haha, Hugo… Szaká llas poé n.
–  Legalá bb egy kis együ tté rzé st mutathatná l irá ntam. Szö rnyű
helyzetben vagyok! – há borgott Hugo. – Ennek nem ı́gy kellett volna
tö rté nnie.
Tavi szeme ö sszeszű kü lt.

299
–  Hogy é rted azt, hogy nem ı́gy kellett volna tö rté nnie? – tette fel a
ké rdé st.
Hugo riadtnak tű nt. Es bű ntudat lá tszott rajta, ahogy lecsukta a
szemé t.
–  Semmi, semmi – vá gta rá gyorsan.
De Tavi ezt nem hitte el.
–  Tudsz valamit. Mondd el!
Hugo ú gy né zett ki, mint akit sarokba szorı́tottak.
–  En… é n mondtam Tantine-nak, hogy el kell mennetek innen. Arra
ké rtem, hogy legyen há zassá gkö zvetı́tő . Hogy talá ljon fé rjet neked,
Tavi – ismerte el. – Arra gondoltam, hogy ha fé rjhez mé sz, akkor
elkö ltö zö l, é s magaddal viszed Isabelle-t é s az anyá tokat. Azt
akartam, hogy elmenj, mert ki nem á llhattalak, de azé rt is akartam,
hogy elmenjetek, mert ú gy gondoltam, hogy ha nem vagytok itt, jobb
esé lyem lesz meggyő zni anyá mat, hadd vegyem felesé gü l Odette-et.
Kö nnyebben beleegyezne, ha kevesebb szá jat ké ne etetni – mondta,
é s elő bb Tavira, aztá n Isabelle-re né zett. – Ezt… szó val ezt gondoltam.
–  Tehá t ez az egé sz a te hibá d – jegyezte meg Isabelle dü hö sen. – Tavi
é leté t akartad tö nkretenni, de helyette az enyé met sikerü lt!
Tavi a halá nté ká t dö rzsö lte.
–  Tegyé l meg nekü nk egy szı́vessé get, Hugo! Ne gondolkodj tö bbet!
Egyszerű en ne…
–  Nem fogok… Nem. Megı́gé rem. Csak hú zz ki valahogy ebbő l a
slamasztiká bó l! Kérlek, Tavi! Nem vehetem felesé gü l Isabelle-t.
Odette-et akarom. Folyton ró la á lmodom. Olyan é rzé sem van…
–  Milyen é rzé sed van? – ké rdezte Tavi.
–  Olyan, mint amikor az ember testestő l-lelkestő l birtokolni akar
valakit, elterelni mindenki má stó l, csak magá nak akarja ö rö kkö n
ö rö kké é s ö rö kre – felelte Hugo á lmodozó n. – Ezt hı́vjá k szerelemnek.
–  Nem. Ezt emberrablá snak hı́vjá k – jegyezte meg Tavi.
Mikö zben Hugó t hallgatta, Isabelle szı́vé ben megnyı́lt a
remé nytelensé g sö té t mé lysé ge. A kezé be temette az arcá t.
Tavi meglá tta.

300
–  Megteszem helyetted, Iz – szó lalt meg hirtelen ö tlettő l vezé relve. –
Felesé gü l megyek hozzá .
–  O, Tav! – felelte Isabelle, fejé t a nő vé re vá llá ra hajtva.
–  Megteszem. Meg fogom tenni. Felá ldozom magamat é rted –
jelentette ki Tavi bá tran. Hugo sé rtetten né zett rá .
–  Ez áldozat?
Isabelle mé lyen megható dott. Tudta, hogy okos, meggondolt nő vé re
komolyan beszé l, soha nem csak azé rt, hogy mondjon valamit.
–  Ké pes lenné l ezt megtenni é rtem? Elhá rı́taná d ró lam a halá lná l is
rosszabb sorsot?
–  A halálnál is rosszabb? – ké rdezte Hugo.
–  Igen. Csak ké pzeld el, milyenek lenné nk há zaspá rké nt, te meg é n! –
felelte neki Isabelle. – Eletü nk há tralé vő ré szé ben csak teheneket
fejné nk é s sajtot ké szı́tené nk.
Hugo elsá padt.
–  Együ tt. Egy fedé l alatt. Egy konyhá ban – jegyezte meg komoran.
–  Egy á gyban – tette hozzá Tavi.
–  Istenem, Tavi! Fogd be! – szö rnyü lkö dö tt Isabelle.
–  En csak a dolgok jellemző it adom az egyenlethez.
–  Há t ne tedd!
–  Fogadni merné k, hogy horkolsz, Isabelle. Olyan fajtá nak né zel ki –
mondta Hugo.
–  Igazá n, Hugo? Há t, é n pedig abban merné k fogadni, hogy egé sz é jjel
ingadozol.
–  Fogadni merné k, hogy ö sszenyá lazod a pá rná dat.
–  Fogadni merné k, hogy bű zlik a szá d.
–  Fogadni merné k, hogy bü dö s a lá bad.
–  Nem annyira, mint a tié d. Ami azt illeti, csak há romnegyed annyira.
–  Együ tt ké ne reggelizni. Es együ tt ké ne ebé delni. Es vacsorá zni.
Egymá st kellene bá mulnunk az asztalná l a kö vetkező hú sz é vben.
Harminc é vben. Ha nem vagyunk szerencsé sek, akkor aká r ö tven é vig
is – jegyezte meg Hugo.
–  Otven é v?! – hö rdü lt fel Isabelle. – Istenem, el tudod ezt ké pzelni?
Hugo arca olyan fehé r lett, mint a disznó zsı́r.

301
–  Biztosan van valami kiú t ebbő l. Kell lennie.
Isabelle arra szá mı́tott, hogy Hugo mindjá rt valami szö rnyű dolgot
mond, hogy valami csı́pő s sé rté ssel toldja meg a mondandó já t. De
nem tette. Lehajtotta a fejé t, é s azt mondta:
–  Megré mı́tesz, Isabelle. Sosem talá lkoztam mé g hozzá d hasonló
lá nnyal. Harcos vagy, vad, mint a pokol. Sosem adod fel. Nem ismersz
lehetetlent. Soha senkit nem lá ttam olyan gyorsan ká posztá t nyesni
azé rt, hogy este egy tá l szö rnyű levest kaphasson az anyja. Neked
nincs szü ksé ged senkire. Rá m biztosan nincs. – Felné zett. – Nem
akarlak felesé gü l venni, é s Tavit sem. Nem vagy fé lelmetes. Csak
furcsa.
–  Kö szö nö m – mondta Tavi.
–  Nem akarok vad lá nyt. Fura lá nyt sem. Kedves lá nyt akarok. Akinek
é n vagyok a mindene, az egé sz vilá ga. Nem olyan lá nyt akarok, aki fel
akarja forgatni az egé sz vilá got – mondta, é s a pajta falá hoz dő lt. –
Tavi, ki tudsz talá lni valamit?
–  Pró bá lok. Nagyon igyekszem.
Hugo felsó hajtott.
–  Hol van Leo Newdanardo, amikor a legnagyobb szü ksé ged lenne
rá ?
Tavi fanyar mosollyal nevetett.
–  Jó ké rdé s.
  
  

302
 –  NYOLCVANHET  –
  
  
–  Csak azt akarom, hogy tudd: aká rmit hallottá l, nem igaz. Istenre
eskü szö m, hogy nem igaz!
Felix a mestere mű helyé ben volt, az ezredcı́mert vé ste egy dı́szes
fedé lre. Egy hadnagy koporsó já ra. Lassan megfordult.
–  Má r megint mit mű velté l, Isabelle? – ké rdezte.
Mosoly já tszott az ajka szé lé n.
Isabelle felemelte a szoknyá ja szé lé t, é s lené zett a fű ré szporos
padló ra.
–  El vagyok jegyezve Hugó val.
Felix vé ső je hangos csattaná ssal é rte a koporsó fedelet.
–  Hogy micsoda?
Isabelle felkapta a fejé t.
–  De nem tehetek ró la! Nem az é n hibá m!
A mű helyben dolgozó má sik ké t ember is felné zett; kı́vá ncsi
pillantá sokat vetettek Isabelle felé .
Felix arca elvö rö sö dö tt. Megragadta Isabelle kezé t, é s maga utá n
hú zta. Vé gigmentek a hosszú mű helyen, kecskelá bakon á lló
koporsó k, szerszá mokkal teli munkapadok mellett haladtak el, a
há tsó ajtó n á t a mű helybő l nyı́ló istá lló ba, ahol a mester az
á ruszá llı́tó szekeret é s a hozzá való igá slovakat tartotta.
Amint becsukta maguk utá n az ajtó t, Isabelle rettentő gyorsan
elmondta Felixnek, mi tö rté nt, é s hogyan akarja Tantine arra
ké nyszerı́teni, hogy egy hé ten belü l menjen felesé gü l Felixhez.
–  Valamit ki kell talá lnunk, hogy kijuthassunk ebbő l a bajbó l, Felix.
En, Hugo, Tavi… mind pró bá lunk valami megoldá st talá lni – mondta,
majd az istá lló nagy szeké rkijá ratá ra né zve hozzá tette. – Vissza kell

303
mennem a piacra. Egyedü l hagytam Hugó t a szeké rné l, é s ma nagyon
nagy a forgalom…
Isabelle a madame há zá ban elkö ltö tt reggeli ó ta, vagyis ké t napja
nagyon vá rta, hogy talá lkozhasson Felixszel. El akarta mondani neki,
mi tö rté nt, é s hogy nincs szá ndé ká ban jegybe lé pni Hugó val. Meg
akarta elő zni, hogy valaki má stó l hallja meg. Mert Tantine ú ton-
ú tfé len mindenkinek elmondta, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy
eskü vő lesz. Dı́sztortá t rendelt a pé ktő l, szó lt a papnak, hogy
hamarosan szü ksé g lesz a szolgá lataira, é s azt is felajá nlotta, hogy
ki izeti az eskü vő i ruhá t.
Mikö zben Isabelle beszé lt, Felix a karjá t szorosan a teste mellett
tartva, szemlesü tve á llt. Meg sem mozdult, nem szó lalt meg, akkor
sem, miutá n Isabelle a mondandó ja vé gé re é rt.
–  Felix? Felix, mondj valamit! – kö nyö rgö tt Isabelle, mert attó l fé lt,
hogy Felix dü hö s vagy megsé rtő dö tt.
–  Jó fé rj lesz.
Isabelle dö bbenten pislogott.
–  Nem olyan rossz.
–  Akkor menj hozzá te!
–  Csak azt akarom mondani, hogy talá n el ké ne gondolkodnod rajta.
Isabelle feldú ltan tett egy lé pé st há trafelé . Arulá snak é rezte Felix
szavait, dö bbenten lá tta az arcá n azt a furcsa, szomorú kifejezé st. Alig
egy perce mé g ú gy tű nt, megbotrá nkozott azon, hogy ő é s Hugo el
vannak jegyezve. Most pedig azt mondja, meg ké ne fontolnia, hogy
mé gis hozzá megy.
–  Felix, mié rt mondod ezt? Hugo nem szeret engem. Az ő szerelme
Odette. Es é n sem szeretem. En té ged szeretlek!
A szavai mintha ké st dö ftek volna Felix szı́vé be. Isabelle pontosan
tudta, hogy ez ı́gy van, é s borzasztó an fá jt neki.
–  Nem kellett volna azt mondanom, hogy szeretlek? A iú nak illik
elő szö r kimondania? Ez a szabá ly? – ké rdezte vé gtelenü l zavartan. –
Ugy lá tszik, é n nem tudom kö vetni a szabá lyokat. Talá n ha tudná m,
mi a szabá ly, tudná m kö vetni, de azt hittem, te… hogy mi ketten…
–  Ulj le! – mondta Felix egy fapadra mutatva.

304
–  Nem megyek felesé gü l Hugó hoz – jelentette ki Isabelle. Kö nnyek
gyű ltek a szemé be.
–  Rendben, Isabelle. Nem kell felesé gü l menned hozzá . Nem lesz rá
szü ksé g.
Mit akar ezzel mondani? Miért viselkedik olyan furcsán? – tű nő dö tt
Isabelle.
Felix hamarosan vá laszolt a ké rdé seire.
Ahogy Isabelle leü lt, Felix a mellé nyzsebé be nyú lt, é s egy kis
bő rerszé nyt vett elő . A szá já ná l egy bő rszı́jjal szorosan ö sszekö tö tté k.
Leté rdelt elé , kinyitotta az erszé nyt, é s a tartalmá t Isabelle ö lé be
ö ntö tte.
Hat kis aranypé nz csillogott ott, mint az ı́gé ret.
–  Vedd el! – ké rte. – Ez elé g arra, hogy elmenj Ró má ba. A nő vé redet
é s anyá dat is magaddal viheted. Talá lhatsz egy kis szobá t. Szeré nyen
é lhettek. Ott biztonsá gban lesztek, Isabelle. Tá vol ettő l a há ború tó l.
–  Hogy é rted azt, hogy vegyem el? Mié rt venné m el a te pé nzedet? Es
mié rt mondtad azt, hogy biztonsá gban lenné k? Csak é n? Es te?
–  En nem megyek Itá liá ba.
Isabelle-lel forogni kezdett a vilá g.
–  En… é n ezt nem é rtem, Felix. Alig né há ny napja azt mondtad, hogy
megyü nk. Azt mondtad, azt akarod, hogy veled menjek…
Felix nem né zett fel.
–  Igen. Ezt mondtam. Ezt akartam. De megvá ltoztak a dolgok.
–  Megbá ntad. Nem akarsz engem. Nem szeretsz…
Felix a szavá ba vá gott.
–  Szeretlek. Mindig szerettelek, é s mindig szeretni foglak… Az
é letemné l is jobban!
–  Akkor mié rt?
Felix megfogta a kezé t. Ké k szemé vel a kedvese szemé be né zett.
–  Isabelle… Beá lltam katoná nak.
  
  

305
 –  NYOLCVANNYOLC  –
  
  
Ez öngyilkosság.
Felix álmodozó, művész, nem harcos.
Isabelle pró bá lt elhú zó dni. Pró bá lt é szé rvekkel hatni rá . De Felix mé g
erő sebben fogta a csukló já t, é s nem hagyta megszó lalni.
–  Nem volt má s vá lasztá som. Malleval utá n nem volt, nem lehetett
má s vá lasztá som. Alig tudok dolgozni. Nem tudok aludni. A holtakat
lá tom á lmomban.
Isabelle felidé zte a fü st szagá t, a holttesteket a mező n.
–  Ké pes vagy ezé rt engem hibá ztatni?
Dü he, é rvei… mind egyszerre oszlottak el.
–  Nem. Nem tudlak hibá ztatni ezé rt.
–  Emlé kszel a kö nyvedre? A világ legnagyobb hadvezéreinek képes
története. Minden tö rté netben, amit olvastunk, a legjobb harcosok
vonakodva mentek a há ború ba. Volkmar viszont má s.
–  O nem harcos, hanem gyilkos – mondta Isabelle. A hangja
megkemé nyedett.
–  Mi van akkor, ha lerohanja Saint-Michelt? Hogyan lenné k ké pes
együ tt é lni a lelkiismeretemmel, ha semmit nem teszek, hogy
megá llı́tsam?
–  Mikor indulsz?
–  Né gy nap mú lva.
Isabelle ú gy é rezte, nem kap levegő t.
–  Olyan hamar? – ké rdezte, amikor ú jra meg tudott szó lalni.
–  A toborzó tiszt azt akarta, hogy azonnal á lljak be, de azt mondtam
neki, hogy szü ksé gem van mé g egy kis idő re. Be kell fejeznem egy
koporsó t. Egy kezet is. Es egy tá bornokot a faseregembe.

306
Isabelle elfordı́totta a fejé t, hogy Felix ne lá ssa, kö nnyek gyű ltek a
szemé be. Az aranypé nzek mé g az ö lé ben voltak. Osszeszedte ő ket, az
erszé nybe tette, é s ö sszehú zta a szı́jat.
–  Vá rok rá d. Vissza fogsz jö nni. Visszajö ssz – mondta, é s visszaadta
az erszé nyt.
De Felix nem vette el.
–  Te is lá ttad a tá borba tá rszeké rszá mra visszaszá llı́tott sebesü lteket,
ahogy é n is… Es lá ttad a tá bor melletti mező n egyre szaporodó
fakereszteket. Mindketten tudjuk, hogy nem bá nok valami jó l a
fegyverrel.
–  Felix, ne, ne mondj ilyeneket! – kö nyö rgö tt, fejé t a fejé hez hajtva.
Felix szavai felzaklattá k. Hatalmas ű rt é rzett magá ban. Alig talá lt rá
ú jra Felixre, é s most megint elveszı́ti. Hogy lehetnek a Párkák ennyire
kegyetlenek?
–  Menj, Isabelle! Mindkettő nk é rdeké ben most menj! Hagyd el Saint-
Michelt! Hagyd itt a teheneket, a ká posztafejeket! Hagyd el Hugó t é s a
neked szá nt é letet, amit nem akarsz! Nincs itt szá modra semmi jó .
Soha nem is volt.
–  Itt voltá l te.
Felix elengedte a kezé t. Felá llt. A szeme fé nylett, nem akarta, hogy
Isabelle lá ssa. Most má r katona volt. A katoná k pedig nem sı́rnak.
–  Talá lkozunk mé g, mielő tt elmé sz?
–  Nehé z lenne, Isabelle.
Isabelle bó lintott. Megé rtette. Nehé z volt bú csú t venni attó l, akit az
ember szeret. Gyö trelmes kı́n.
–  Irok majd. Ha tudok – ı́gé rte Felix.
Úgy érted, amíg tudsz – gondolta Isabelle. Mielőtt eltalál egy golyó.
Megfordult, el akart menni, de Isabelle elkapta a karjá t, megá llı́totta.
Aztá n a ké t keze kö zé vette az arcá t, é s megcsó kolta. Addig csó kolta,
mı́g a szı́ve megtelt a szerelmé vel. Es a lelke. Ugy csó kolta, hogy
é lethosszig tartó emlé k legyen.
Amikor Isabelle vé gre ellé pett mellő le, az arca kö nnyes volt, de nem a
sajá t kö nnyeitő l. Felix a fejé t ingatta, é s visszahú zta magá hoz.

307
Szorosan ö lelte. A kö vetkező pillanatban má r nem volt ott. Isabelle
teljesen egyedü l maradt.
Elké pzelte Felixet a csataté ren, ahogy a sá rban, fü stben rohan.
Agyú morajt, csatalovak nyerı́té sé t, harci kiá ltá sokat é s halá lhö rgé st
hallott. Lá tta lendü lni a vé rszomjtó l megő rü lt Volkmar fé lelmetes
kardjá t.
Elszorult a szı́ve. Fá jt a lelke. Dü h. Ré mü let. Gyá sz.
Es mé g egy é rzé s volt benne. Olyan é rzé s, ami zö ld kö dben jelent
meg, mint valami haragvó rossz tü ndé r, akit nem hı́vtak meg a
mulatsá gra. Isabelle jó l ismerte ezt az é rzé st, de nem tudta, mié rt
jelentkezett é ppen most.
Fé lté kenysé g.
  
  

308
 –  NYOLCVANKILENC  –
  
  
–  Itt rengeteg pó k szokott lenni. Most egyetlenegyet sem lá tok.
Szerinted ez nem rettentő furcsa? Nincs pó k? Egy istállóban?
–  Rendkı́vü l furcsa, Hugo – felelte Isabelle fé lvá llró l. Eppen Martint
szerszá molta le. Elé ggé zaklatott volt.
Hugó val nem sokkal korá bban é rtek vissza a piacró l. Az ü res
szeké rrel a mező re á lltak, ú gy, hogy reggel kö nnyen kezdhessé k
megrakni. Aztá n kifogtá k Martint, é s visszavezetté k az istá lló ba.
Beá llı́tottá k a bokszá ba, zabot é s friss vizet tettek elé ,
megtisztogattá k é s eltetté k a ló szerszá mokat.
Hugo elkomorult.
–  Nagyon csendes voltá l. A piacró l hazafelé egé sz ú ton alig szó laltá l
meg. Valami baj van?
Igen, most tépték ki a szívem maradékát, Hugo – gondolta. Ez a valami
baj.
Csak Felixre tudott gondolni, é s az aranyakra, amiket tő le kapott.
Nem dö ntö tte el, hogy mihez kezd a pé nzzel. Elő szö r azt gondolta,
hogy megtartja, elrejti valahol; mintha azzal, hogy nem kö lti el,
biztosı́thatná , hogy Felix visszajö jjö n a há ború bó l.
Ha felesé gü l kellett mennie, hogy Felix tú lé lje a há ború t, akkor
felá ldozta volna magá t. De ahogy jobban belegondolt, rá jö tt, hogy egy
zacskó arany megtartá sa egyá ltalá n nem garantá lja Felix é leté t, é s
ezzel Hugo boldogsá gá t is felá ldozná . Es Odette boldogsá gá t is. Talá n
Tavi é s Maman é leté t is tö nkretenné . Es tudta, hogy ehhez nincs joga.
Mire Martin befordult a LeBenê t-birtok bekö tő ú tjá ra, dö nté sre jutott:
elmondja Hugó nak é s Tavinak, hogy pé nzt kapott, é s együ tt
kitalá ljá k, mit tegyenek.
–  Hugo, vá rj meg itt, ké rlek! Rö gtö n jö vö k.

309
–  Mié rt? Hova mé sz?
–  Tavié rt. Sietek.
Isabelle a tejhá zban talá lta meg a nő vé ré t. Magá val vitte az istá lló ba,
egy ü res bokszba vezette Hugó val együ tt, é s azt mondta nekik, hogy
ü ljenek le a szalmá ba.
–  Mié rt bú jtunk egy ló á llá sba? – ké rdezte Hugo.
–  Azé rt, hogy senki se lá sson vagy halljon minket.
Tavi ké rdő n né zett rá .
–  Ez nagyon titokzatos, Iz.
Isabelle megvá rta, amı́g elhelyezkedtek, aztá n megszó lalt.
–  Felix lehető sé get adott nekü nk arra, hogy elkerü ljü k az eskü vő t. Ha
é lni akarunk vele…
–  Igen! – kiá ltott Hugo, azzal talpra ugrott. – Elni akarunk vele!
Hogyne akarná nk?!
–  Halkabban! – mordult rá Isabelle, azzal megragadta a karjá t, é s
lehú zta maga mellé .
Amikor visszaü lt, Isabelle elmondta, mi tö rté nt. Mindketten
megnyugtattá k, hogy Felix vissza fog jö nni, é s megbeszé lté k, hogy az
eskü vő t csak ú gy lehet megakadá lyozni, ha a pé nzt arra haszná ljá k,
hogy elhagyjá k Saint-Michelt.
Isabelle meghallgatta, amit mondtak, de fenntartá sai voltak a
dö nté ssel kapcsolatban.
–  Lehet, hogy van má s megoldá s is…
–  Folytasd! – sü rgette Tavi.
–  Ebbő l a pé nzbő l bé relhetné nk magunknak szobá kat itt, Saint-
Michelben. Akkor Hugó nak nem kell felesé gü l vennie engem, nekem
nem kell felesé gü l mennem hozzá , de nekü nk é s Mamannak lenne
fedé l a fejü nk fö lö tt.
Tavi karba fonta a kezé t.
–  Igen, bé reljü nk szobá kat… A vá ros kellő s kö zepé n, ha lehetsé ges!
Ezzel megkö nnyı́ted Cecile é s a pé kné dolgá t, meg annak a dolgá t, aki
felgyú jtotta a há zunkat, hogy rondá nak nevezzen é s megdobá ljon
minket. Soha vissza nem té rő lehető sé g, hogy minden nap betö rjé k az
ablakainkat!

310
Isabelle sé rtő nek é rezte ezt a gú nyos hangot. Komor pillantá st vetett
a nő vé ré re.
–  Tavinak igaza van. Az emberek nem felejtenek. Es nem hagyjá k,
hogy elfelejtsd, ami tö rté nt – mondta Hugo. – Kezdjetek ú j é letet,
Isabelle! Má shol. Felix ezt akarja. Ezé rt adta neked a pé nzt. Há t nem
é rted?
Isabelle tudta, hogy Hugó nak igaza volt. Es Tavinak is: ha itt
maradnak, a bá ntalmazá s sosem szű nik meg.
–  Nagyon nehé z lesz eljutni Itá liá ba, Tavi. Es ha odaé rü nk, rendkı́vü l
szeré nyen kell é lnü nk, hogy soká ig tartson a pé nzü nk. Há rman egy
szobá ban. Nagyon kevé s szó rakozá s é s luxus – igyelmeztetett
Isabelle.
Tavi vá llat vont.
–  Lehet, hogy nehé z lesz, de nem rossz. Legalá bbis nekem. Ami azt
illeti, szerintem csodá latos lesz. Legalá bb olyan csodá latos, mint az
itteni é let volt. Lehet, hogy mé g csodá latosabb.
–  Csodálatos – ismé telte Isabelle a szó t hitetlenkedve. – Ha nem
vetted volna é szre, egy szé napadlá son laksz. Egé sz nap teheneket
fejsz, ká posztá t szedsz é s krumplit kapá lsz fel. Mi olyan csodá latos
ebben?
Tavi a munká tó l megké rgesedett tenyeré t né zte.
–  A szé p ruhá im mind elé gtek. A szaté ntopá njaim é s selyemfű ző im
megsemmisü ltek. A tá rsas ö sszejö vetelek, a bá lok… má r mind a
mú lté . Tö bb ké rő nem kopog az ajtó nkon. A vilá g rondá nak nevez, é s
tá vol tartja magá t tő lem.
Isabelle szı́ve megsajdult a nő vé re szavaira, de Tavi ekkor felemelte a
fejé t, é s Isabelle lá tta, hogy nem szomorú , hanem mosolyog.
–  Igy szabadı́tott fel engem a vilá g – mondta Tavi. Mosolya elmé lyü lt.
– Igen, nehé z munká val telik a nap. De é jszaká nké nt van gyertyá m é s
csend é s a kö nyveim. Soha nem akartam má st. Tehá t a vá laszom a
ké rdé sedre az, hogy igen. Csodá latos. Há t nem é rted? Nem é rzed? A
szé p lá nyoknak meg kell felelniü k a vilá g elvá rá sainak. De egy ronda
lá nynak? A ronda lá nyok azt csiná lhatjá k, amit csak akarnak.

311
–  Rendben. Akkor elmegyü nk – mondta Isabelle. Feszengve
nyeldekelt.
Tavi vigyorgott. Hugo á tö lelte. Es rö gtö n nekilá ttak terveket sző ni.
Isabelle hallani sem akart arró l, hogy Neró t há trahagyja. Tehá t ő , Tavi
é s Maman ló há ton mennek Itá liá ba. Sikerü lt ké t nyerget
megmentenie a Maison Douleur istá lló já bó l a tű zvé sz é jszaká já n.
Hugo azt mondta, hogy egy ré gi nyerget tő lü k is elvihetnek.
Fogadó kban alszanak majd, de é lelmet, kulacsokat é s eső eseté re
viharkabá tokat venniü k kellett. Es ú j ruhá kat is, mert a jelenlegiek
szinte teljesen elrongyoló dtak, é s kellett né há ny melegebb darab a
hű vö s idő re is. Mé g csak szeptember volt, de mire odaé rnek, biztosan
hideg lesz.
Isabelle a vá gó hı́dró l megmentett má sik ké t lovat á tvitte a Maison
Douleur legelő jé re, hogy a madame rosszallá sá t enyhı́tse egy kicsit.
Ott é des, dú s fü vet legeltek, é s egy kis izmot szedtek magukra. Tavi
ü lhetett az egyikre, Maman a má sikra. Martinnak maradnia kellett.
Isabelle torka elszorult ettő l a gondolattó l, de Martin má r tú l ö reg
volt az ú thoz.
–  Nem megyek el, ha nem eskü szö l meg az é letedre, hogy jó l gondjá t
viseled Martinnak.
–  Gondjá t viselem.
–  Esküdj, Hugo, kü lö nben itt maradok, é s hozzá d megyek felesé gü l!
Hugo gyorsan, lelkesen megeskü dö tt.
Tavi ú gy becsü lte, hogy né gy nap szü ksé ges a megfelelő ú tiholmik
megszerzé sé hez, ami azt jelentette, hogy pé nteken, egy nappal az
eskü vő kitű zö tt napja elő tt indulhattak el. Eldö ntö tté k, hogy a lá nyok
felvá ltva mennek a piacra Hugó val, é s a vá rosban megvesznek
mindent, ami szü ksé ges. Megbeszé lté k, hogy a terveikbő l semmit
nem á rulnak el Mamannak, mert rá nem lehetett titkot bı́zni, sem
Tantine-nak, sem Hugo anyjá nak. Avara é s Tantine nagyon dü hö sek
lenné nek, ha kiderü lne, hogy nem lesz eskü vő , é s azonnal elkü ldené k
a há ztó l Isabelle-t é s a csalá djá t, ú gy, hogy mé g nem á llnak ké szen az
ú tra.

312
Felá lltak, é s együ tt hagytá k el a ló á llá st, az istá lló t. Hatá rozottak
voltak, é s eltö ké lté k, hogy elvé gzik a napi munká jukat, mintha mi
sem tö rté nt volna, minden ú gy lesz, ahogy volt, nehogy gyanú t
é bresszenek.
Ahogy kilé ptek a fé nyes dé lutá nba, fogalmuk sem volt, hogy volt mé g
valaki velü k az istá lló ban. Ha felné ztek volna, lá thattá k volna. Fekete
hajú lá ny ü lt a gerendá k kö zö tt. Vé kony lá bait ló gá zta.
Figyelt. Hallgató zott.
Pó kokat evett.
  
  

313
 –  KILENCVEN  –
  
  
Isabelle á lmatlanul fekü dt a szé napadlá son, a gerendá kat né zte.
Maman é s Tavi aludtak. Hallotta nyugodt lé legzé sü ket. De ő ,
bá rmennyire is akart, nem tudott elaludni. Bá r csak egy vé kony
alsó ing volt rajta, erő sen izzadt. Forró sá g volt. A levegő nem mozdult.
Orá kig csak forgoló dott, ké ptelen volt ké nyelmesen elhelyezkedni.
Felsó hajtott, felkelt, a helyisé g má sik felé be ment, é s a szé napadlá s
nyitott ajtaja mellett leü lt, remé lve, hogy egy kis szellő
megkö nnyebbü lé st hozhat.
Majdnem telihold volt. Holdsugá r vilá golt a gazdasá gra, ezü stö s
fé nybe vonta a mező ket, a gyü mö lcsö skerteket. A tavat, a legelő ket. A
tyú kó lat. A tejhá zat. A faraká st.
Es Isabelle meglepeté sé re egy ró ka is megjelent. A favá gó tő ké n ü lt, a
balta mellett; farká t szinte teljesen a lá ba kö ré kerı́tette.
–  Felsé g – szó lt Isabelle, é s fejet hajtott.
Szı́ve elszorult, mert tudta, mié rt lá togatta meg Tanaquill.
–  Hallotta, ugye? Tudja, hogy elmegyek.
A ró ka bó lintott. A mozdulat alig lá tható volt, gyors, Isabelle mé gis
meglá tta benne a tü ndé rkirá lynő csaló dottsá gá t é s elé gedetlensé gé t.
Isabelle szé gyenkezve hajtotta le a fejé t.
–  Ké t darabot talá ltam meg. Visszakaptam Neró t, é s soha tö bbé nem
engedem, hogy elvegyé k tő lem. Megtalá ltam Felixet… é ppen idő ben,
hogy ú jra elveszı́tsem…
Elakadt a hangja. Kö nnyek csorogtak arcá n. Egé sz nap sikerü lt
visszatartania ő ket, de má r nem tudta tü rtő ztetni magá t.
–  Nem fog visszajö nni, Tanaquill. Aká rmit mond Tavi é s Hugo.
Tú lsá gosan é rző szı́vű ember ahhoz, hogy bajonettet szú rjon egy
má sik ember szı́vé be.

314
A keze fejé vel tö rö lgette a szemé t.
–  Ella a harmadik darab, ugye? Pró bá ltam talá lkozni vele, meg
akartam mondani neki, hogy nagyon sajná lom, ami tö rté nt. Oszinté n
megbá ntam. De nem sikerü lt. Es most má r nem is lesz rá
lehető sé gem.
Felemelte a fejé t, tekintete talá lkozott a ró ka tekinteté vel.
–  Elbuktam. Nem sikerü lt. Nem szereztem meg a szı́vem minden
elveszett darabjá t. Ezé rt fá j annyira?
A szı́vé hez kapott. Fá jdalma volt.
–  Valami marcangol idebent, csak marcangol, é s né ha azt hiszem,
sosem hagyja abba, hogy a sı́rig kı́nozni fog. Mi ez a fá dalom? Meg
tudná mondani nekem?
A ró ka nem felelt.
–  O, há t persze!
Isabelle rekedtes, szomorú hangon felnevetett.
–  Azt hiszem, é n egyszerű en nem szü lettem szé pnek, a csú nya lá nyok
pedig nem é lnek boldogan, mı́g meg nem halnak, ugye?
Egy pillanatra elhallgatott, aztá n folytatta:
–  Kö szö nö m az ajá ndé kait. A kard é s a pajzs megmentetté k az
é letemet. Ugy tű nik, sosem fogom megtudni, mi lesz a magtokbó l, de
mind a há rmat szeretné m megtartani, ha szabad. Hogy emlé kezzek
felsé gedre. Es a há rsfá ra. Es az otthonomra.
A ró ka bó lintott. Majd egy szempillantá s alatt eltű nt.
Isabelle tudta, hogy soha tö bbé nem lá tja viszont a tü ndé rkirá lynő t,
é s ettő l a felismeré stő l mé g jobban elnehezü lt a szı́ve. Soha tö bbé
nem lá tja a Vad Vadont, sem Saint-Michelt. A tá vozá ssal kapcsolatos
rossz é rzé se egyre erő sö dö tt, mı́gnem bizonyossá ggá kristá lyosodott:
nem volt helyes tá vozni. De tudta, hogy mit akart Hugo é s Tavi. Felix
is. Es a dö nté st má r meghoztá k. Vé gig kellett vinni.
–  Mi má st tehetné k? – ké rdezett a sö té tsé gbe.
Ekkor egy kis, sző rö s arc jelent meg a nyitott ajtó ban.
  
  

315
 –  KILENCVENEGY  –
  
  
Isabelle ré mü lten hú zó dott há tra.
Aztá n meglá tta, hogy csak Nelson az, nyaká ban a megszokott
gyö ngysorral.
–  Nagyon megijesztetté l! – korholta sú gva, nehogy felé bresszen
valakit. – Mit keresel itt? Es hogyan szerezted meg ú jra a gyö ngyö t?
Visszaadtam a dı́vá nak.
Nelson kinyú jtotta a mancsá t. Egy kis darab papı́r volt benne,
tö bbszö r ö sszehajtva.
Isabelle á tvette, é s kihajtogatta. A papı́rlap szé lé t aranyszı́nű tintá val
rajzolt kacskaringó s sorminta dı́szı́tette. Kö zepé n dı́szes, lendü letes
ı́rá ssal egy meghı́vó á llt:
  

Omé ltó sá ga Marquis de la Sansz ö rö mmel

fogadná , ha jelenlé té vel megtisztelné a Rigolade
kú ria szı́npadá n bemutatandó szı́nhá zi
extravaganza elő adá st, melynek cı́me: A vilá g
legnagyobb hadvezé reinek ké pes tö rté nete.
  
–  Milyen furcsa – jegyezte meg halkan. – Ez egy kö nyv cı́me, ami
nekem is megvolt, mé g ré ges-ré g.
Csodá lkozva né zett fel a majomra.
–  Ez hogyan lehetsé ges?
Nelson elkapta a tekinteté t. Ujjaival a gyö ngysort babrá lta.
–  Mikor lesz? Holnap?
Nelson nagy lendü lettel visszavette a darab papı́rt, é s Isabelle arca
elé tartotta. Isabelle ú jra elolvasta az ı́rá st, ezú ttal igyelmesebben.

316
A papı́rlap legaljá n á llt az idő pont: Most.
Isabelle behunyta a szemé t.
–  Ez egy á lom. Almodom. Biztosan csak á lom.
Kinyitotta a szemé t. Nelson mé g ott volt. Belemarkolt Isabelle hajá ba,
é s olyan erő sen meghú zta, hogy a lá ny felkiá ltott.
–  Há t, ezek szerint nem á lmodom – mondta, é s kiszabadı́totta a
hajtincsé t a majom mancsá bó l. – De é jnek é vadja van. A kú ria tö bb
mé rfö ldnyi ú t. Es az egy kú ria, a má rki pedig má rki, ami azt jelenti,
hogy má sokat is meghı́vhatott. Mind nagyon fontos emberek, szé p
ruhá ban. Nekem csak egy ruhá m van, az is csupa lyuk é s szakadá s.
Nem mehetek. Csak kellemetlensé get okozné k mindenkinek é s
magamnak is.
Nelson hosszan né zte Isabelle-t, aztá n a gyö ngysort. Nyugtalanul
felsó hajtott, levette a nyaké ket, é s á tadta Isabelle-nek. Isabelle
nagyon megható dott. Valahogy ú gy é rezte, hogy ez a gyö ngysor az
egé sz vilá got jelenti a kis teremtmé nynek.
–  Kö lcsö nadná d nekem? Igazá n?
Nelson vá gyakozó n né zett a kincsé re. Isabelle a kezé ben tartotta a
gyö ngysort; lá tta, hogy a majom kü szkö dik a dö nté ssel, vé gü l
azonban bó lintott.
–  Akkor rendben – mondta, a sajá t nyaká ba vé ve a gyö ngysort. –
Menjü nk!
Elindult a szı́nhá zba. Egy má rki birtoká ra, egy majommal, é jnek
é vadjá n.
–  Mé g mindig á lmodom – mondta, ahogy a ruhá já t magá ra vette. –
Legalá bbis remé lem, hogy á lmodom, mert ha nem, akkor biztosan
elvesztettem a jó zan eszemet.
  
  

317
 –  KILENCVENKETTO  –
  
  
Hold vilá gı́totta meg az utat. Nero hegyeken, mező kö n á t vitte
Isabelle-t é s Nelsont a Rigolade kú ria felé .
Rö vidı́tettek egyet az erdő n á t, é s a kú ria há tsó ré szé né l é rtek ki.
Isabelle meglepetten lá tta, hogy az é pü let teljesen sö té t.
A birtok má sik ré szé bő l, a kú ria mö gö tti tisztá sró l azonban
titokzatos sá rga fé ny szű rő dö tt felé jü k. Isabelle-nek ekkor eszé be
jutott, hogy Felix ott á csolta a má rki szı́npadá t. Arrafelé fordı́totta
Neró t.
Ahogy a szerkezet kö zelé be é rtek, Isabelle lá tta, hogy a rivaldafé ny
á raszt sá rgá s ragyogá st. Lá mpá k vilá gı́tottá k meg a vö rö s
bá rsonyfü ggö nyö s szı́npadot, é s friss ró zsá k dı́szı́tetté k a boltozatot.
Furcsamó d a szı́npadon é s a kö rnyé ké n nem volt senki. Isabelle arra
szá mı́tott, hogy legalá bb tucatnyi felé kszerezett ember lesz ott,
mindenki beszé lget é s nevet majd. Ekszerek ragyognak emelkedő -
sü llyedő dekoltá zsokban. Csavaros habcsó kra emlé keztető magas
frizurá k billegnek. Selyem suhog. Aranyozott szé kek á llnak sorokban.
De csak egyetlen szé k á llt a szı́npad elő tt. Isabelle megborzongott.
Mintha a márki engem várt volna, csak engem. Nyugtalansá g vett rajta
erő t.
Nelson leugrott a vá llá ró l Nero tomporá ra, é s eliszkolt. Isabelle is
leszá llt a ló ró l, elindult, elhaladt a szı́npad elő tt á lló szé k mö gö tt, é s
megkerü lte.
–  Marquis de la Sansz! – kiá ltott.
A má rki nem vá laszolt. Senki nem vá laszolt. Isabelle ekkor dö bbent
rá , hogy furcsa, idegen helyen van, egyes-egyedü l, az é j sö té tjé ben.
–  Azt hiszem, jobb, ha most visszamegyü nk – mondta a lová nak.
Ekkor a fü ggö ny mö gü l egy á larcos fé r i lé pett elő .

318
  
  

319
 –  KILENCVENHAROM  –
  
  
Isabelle gyanakvó n há trá lt. Erő sebben szorı́totta Nero kantá rjá t.
A fé r i meghajolt elő tte. Isabelle megnyugodott, mert felismerte a
má rkit. Bá r á larc volt rajta é s szı́npadi jelmez, hosszú cop ja elá rulta.
A má rki felegyenesedett, é s mé ly, zengő hangon megszó lalt:
  

Udvö zlü nk, né ző nk, szű k kö rü nkben,

A Vé letlen rendezte ı́gy ezt,

Hogy itt lehess é s itt lehessü nk,

Ké rü nk, maradj, ne vidd el a kedvü nk,

Já tszunk neked. Sı́rjunk, nevessü nk!

  

Nem hallottá l mé g ily mesé ket,

Se szó ban sem leı́rva nincs ez,

Kirá lyok, lordok, hercegek,

Hadurak, lovagok, regimentek,

Az ellensé gnek mind nekimentek.

  

320
Balladá kat alig regé lnek arró l,

Hogy uralkodó k é s nagy straté gá k,

Bá trak, meré szek, hadban já rtasak,

Feletté bb tapasztalt okos emberek,

Vasakarattal győ ztek le á dá z ellensé geket.

  

Mind hő sö k ő k, de ismeretlenek,

Az idő csonttá , porrá marta testü ket,

E szı́npadon azonban ú j é letre kelnek,

Es megjelennek sorra mind neked,

Ahogy a szı́nmű ı́ró tolla ı́rta meg.

  

Halld há t az elveszettnek hitt regé ket,

Lá sd, ne csak né zd, mit tené ked

Tanulsá gul mutatnak e tettek,

A győ ztesek s a legyő zö ttek!

Foglalj helyet! Ez csak a kezdet.

  
Ahogy az utolsó szavak elhagytá k Sansz ajká t, a rivaldafé ny felizzott,
olyan erő sen, hogy Isabelle megijedt, há trahő kö lt é s a szé kbe
huppant. Felemelkedett a fü ggö ny. Fanfá rok szó ltak. Dob pergett.
Cintá nyé rok csattantak. Isabelle a szé k karfá já ba kapaszkodott, a

321
szı́ve hevesen vert. Kö rü lné zett, Neró t kereste. Ijedté ben elengedte a
gyeplő t. Hamarosan meglá tta, hogy a lova né há ny lé pé snyire
boldogan legeli a má rki birtoká nak fü vé t. Ot nem zavartá k a zajok.
Nero nyugalma Isabelle-t is megnyugtatta. Visszafordult a szı́npad
felé .
A fü ggö ny szé tnyı́lt, é s egy kö nyv jelent meg. Legalá bb nyolc lá b
magas, á lló kö nyv. Fedelé n a cı́m: A világ legnagyobb hadvezéreinek
képes története.
Vajon a má rki tudta, hogy neki megvolt ez a kö nyv, é s a vilá got
jelentette? Vagy ez puszta vé letlen volt?
Csodá lkozva né zte, ahogy a kö nyvtá bla lassan kinyı́lik. Lapok
fordultak, mintha lá thatatlan ké z lapozna, aztá n a lapozá s
abbamaradt. A kö nyv az ó kori Ró ma legnagyobb hadvezé reirő l szó ló
fejezetné l nyı́lt ki. Ezutá n kinyı́lt egy, a kö nyvlapba vá gott ajtó . Bő r
mellvé rtbe, rö vid vá szonszoknyá ba ö ltö zö tt fé r i lé pett ki rajta. Fejé n
vö rö s tollas acé lsisak. A kezé ben fé lelmetes kard.
Isabelle felismerte. Scipio Africanus. Ezerszer né zte a ké pé t, olvasta a
tö rté neté t.
A kö nyvlap ismé t fordult, é s Scipio mellé lé pett Akhillé sz. Aztá n
Dzsingisz ká n. Nagy Pé ter. Es Szun-ce. Mindannyian harci ö ltö zetben.
Felemelt fegyverrel, feltartott pajzzsal együ tt lé ptek a szı́npad
elő teré be.
  
A ró mai szó lalt meg elő szö r, mé lyen dü bö rgő szı́npadi beszé ddel:
  

Scipio vagyok, bá tor, hő s, vité z,

Vé res é s hosszú csatá t vı́vtam é n

Karthá gó hatalmas sı́k mezejé n.

Győ zedelmeskedtem, s ı́gy Ró ma ú jra é l.

  

322
Aztá n Akhilleusz kö vetkezett:
  

Há ború k tü zé ben edzetté k testemet,

Ellensé geim vé re tá plá lta lelkemet.

Aré sz iaké nt dicső nek szü lettem,

Akhilleusz tö rté neté tő l megremegsz.

  
Ezutá n Dzsingisz ká n szó lt:
  

A vilá g mint mongol hó dı́tó t ismer engem,

Harcos kirá ly vagyok, né pé nek istene…

  
–  O, elé g legyen! – szó lt egy hang a szı́npadon kı́vü lrő l.
Isabelle a hang forrá sá t kereste. Lá tta, hogy a jobb oldalfü ggö ny
lebben, aztá n é les, haragos lé ptek zaja hallatszott. Né há ny pillanattal
ké ső bb egy nő lé pett elő a kulisszá k mö gü l.
Karcsú hö lgy volt, há ta egyenes, é lé nkvö rö s haja magas kontyban.
Arcá t merev csipkegallé r keretezte. Gyö ngyö kkel, smaragdokkal é s
rubinokkal hı́mzett fehé r ruhá t viselt. Ujjain is é kkö ves gyű rű k
ragyogtak. Egyik kezé ben egy vö dö r festé ket tartott, a má sikban
ecsetet.
Nagy Pé ter lé pett elő , mellé t dü llesztve.
–  Kicsoda ö n, madame?
–  Első Erzsé bet – felelte, azzal ecsetjé vel intve tá volabb kü ldte a
megjelenteket.
Elké pedve, szö rnyü lkö dve tettek eleget a ké ré snek: ketten jobbra,
ketten balra lé ptek.

323
Erzsé bet a helyü kbe lé pett, a nagy kö nyvhö z. Jó l irá nyzott rú gá ssal
illette a kö nyvet, ami hangos csattaná ssal becsukó dott. Aztá n ecsetjé t
a vö dö rbe má rtotta, é s kiegé szı́tette a cı́met: A világ legnagyobb
hadvezéreinek képes története – női szemmel.
  
  

324
 –  KILENCVENNEGY  –
  
  
Isabelle megigé zve né zte, elő rehajolt a szé ké ben.
–  Ez nem volt benne a kö nyvben – sú gta.
Erzsé bet a szı́npad szé lé re ment, é s egyenesen Isabelle-hez beszé lt.
–  Anglia kirá lya, Henrik volt az apá m. Szü leté sem nagy csaló dá s volt
apá mnak, mert nem iú lettem, akit vá rt. Tú lé ltem, hogy nem tö rő dö tt
velem, tú lé ltem fé ltestvé r né né m gyű lö leté t, az orszá gom elleni
tá madá sokat, az é letem elvé telé re tervezett meré nyleteket, é s é n
lettem Anglia eddigi legjobb uralkodó ja – mondta sokat tudó
mosollyal, majd hozzá tette: – Es nem is lesz ná lam jobb.
A kö nyv há trá lt. A rivaldafé nyek ismé t erő sebben vilá gı́tottak. A
Scipió t é s tá rsait já tszó szı́né szek leguggoltak, kezü kkel formá zott
á rnyé klovakat é s -lovagokat mozgattak a falakon.
Nagy hangzavar lett: parancsnoki kiá ltá s, é les nyihogá sok, fanfá r.
Agyú dö rgé s, fé nyvillaná sok, aztá n a szı́npad egé sz bal fala ré mes
csattaná ssal a fö ldre hullt. Aztá n a jobb fele is. Majd a há tsó . Magá val
rá ntva a boltozatot. Es Isabelle csodá lkozó szeme elő tt é letre keltek
az á rnyak. Sodrony szü gyvé dő s lovak trappoltak, prü szkö ltek, a
há tukon tisztekkel. Mellettü k katoná k ması́roztak ı́jakkal, piké kkel,
kardokkal, alabá rdokkal. A tö lgyekkel kö rü lvett tisztá s a Temze folyó
partjá n lé vő katonai tá borrá vá ltozott á t.
Erzsé bet pedig, aki egy pillanattal korá bban mé g dı́szruhá ban á llt,
most fehé r csatalovon ü lt, acé l mellvé rtben. Egyik kezé ben a lova
kantá rja, a má sikban kard. Vö rö s haja a vá llá ra omlott.
–  Tilbury tá bor, 1588 – kiá ltotta Isabelle-nek. – A spanyol kirá ly
elkü ldi az Armadá t, a vilá g legerő sebb, leghatalmasabb tengeri
lottá já t, hogy szá lljá k meg orszá gomat. Unokatestvé re, Pá rma

325
hercege is csatlakozik hozzá . Fé lelmetes csatahajó ik, csapataik é s
fegyvereik vannak. – Elmosolyodott. – Angliá nak pedig itt vagyok é n!
Megfordı́totta a lová t, é s a csapataihoz lé ptetett.
–  En szerető né pem! Né há nyan, akik a biztonsá gomé rt aggó dtak,
győ zkö dtek arró l, hogy fé lelem é s á rulá s miatt ő rizkedjek a
felfegyverzett sokasá gtó l. De é n mondom nektek, hogy nem akarok
ú gy é lni, hogy nem bı́zom hű é s szerető né pemben. Fé ljenek a
zsarnokok! En mindig ú gy viseltem magam Isten elő tt, hogy erő m é s
biztonsá gom mindenekelő tt alattvaló im hű sé ges szı́vé be é s
jó akaratá ba helyeztem. Most nem a pihené sé rt vagy a sajá t
ö rö mö mé rt jö ttem kö zé tek, hanem hogy eltö ké lt legyek a csata
sű rű jé ben é s hevé ben, hogy veletek é ljek s haljak, hogy letegyem…
Istenemé rt, kirá lysá gomé rt é s né pemé rt… mé ltó sá gomat é s vé remet
aká r a porba is.
Isabelle elbű vö lten né zte, ahogy a Temze hö mpö lygő tengerré
vá ltozik, é s tengeri csata bontakozik ki. Fü rge angol hajó k tü zeltek a
spanyol Armada hajó inak oldalá ra. Agyú k dö rrentek. Arbó cok,
palá nkok é gtek. Fü st gomolygott. Amikor vé gre vé ge lett, a spanyolok
lottá ja megsemmisü lt. Anglia győ zedelmeskedett.
Vá ltozott a szı́n. Erzsé bet kirá lynő harangzú gá sban lovagolt London
utcá in, ró zsá kat szó rtak az ú tra, amerre já rt. Elé rt Isabelle-hez, é s
leszá llt a lová ró l. A há tasá t lová sz vezette el, mire az é ljenzé s
elhallgatott.
–  Ez volt Anglia legnagyobb győ zelme, é s az é n legnagyobb
győ zelmem is – mondta Erzsé bet. – De vannak mé g csatá k. Vannak
mé g há ború k. Vannak mé g győ zelmek. Amikrő l a kö nyvekben nem
ı́rnak.
Intett. Fanfá rok hangja harsant. A kö vetkező pillanatban egy nő sé tá lt
ki a fá k kö zü l, é s elindult felé jü k. Aztá n egy má sik. Má r vagy
tucatnyian voltak. Aztá n rengetegen. Tö bb szá zan. Amikor mind
ö sszegyű ltek, Erzsé bet kirá lynő egyenké nt mutatta be ő ket.
–  Yennenga, dagombai hercegnő – jelentette be, mire egy iatal
ghanai nő lé pett elő : fekete, vö rö s é s fehé r anyagbó l sző tt tuniká t
viselt, a kezé ben dá rda volt. London dú s mező kké vá ltozott. Ké t

326
oroszlá n sé tá lt elő az ő szi szavanná ró l, é s leü ltek a hercegnő ké t
oldalá n.
–  A sajá t zá szló aljam é lé n harcoltam az orszá gom ellensé gei ellen.
Ló há ton senki sem é rhetett a nyomomba.
Magasra emelte a dá rdá já t. A fegyver hegye az é jszakai é gbolt felé
mutatott, é s ezü stö s hulló csillagzá port indı́tott el.
Isabelle annyira izgatottan né zte, hogy alig kapott levegő t. Egé sz
é leté ben azt mondtá k neki, hogy a nő i uralkodó k csak né vleges
vezető k, hogy a nő k nem harcolnak, nem vezetnek katonai
csapatokat harcban. Felá llt a szé kre, hogy jobban lá ssa ezeket a
igyelemre mé ltó karaktereket.
–  Abbakka Chowta – mondta Erzsé bet, ahogy egy ró zsaszı́n
selyemszá ris indiai nő lé pett a szı́npad kö zepé re. – Egy hö lgy, aki
lá ngoló nyilakat lő tt ki a lová n vá gtatva; olyan bá tor nő , hogy né pé tő l
az Abhaya Rani, a fé lelmet nem ismerő kirá lynő nevet kapta.
Abhaya Rani nyı́lvessző t tű zö tt a magá val hozott ı́jba, felajzotta, az
é gre cé lzott é s lő tt. Ragyogó ké k lá ngok csaptak fel a nyı́lvessző
nyomá ban. Isabelle-re mosolygott.
–  Negyven é vig harcoltam orszá gunk megszá lló i ellen. Elfoglaltá k a
fö ldü nket, de ú gy haltam meg, ahogy é ltem. Mindvé gig a
szabadsá gé rt harcoltam.
Isabelle ú gy é rezte, a szı́ve menten megá ll a gyö nyö rű sé gtő l.
Egyenké nt mutatkoztak be kirá lynő k, kaló zok, csá szá rnő k é s
hadvezé rnő k a vilá g minden szegleté bő l. Sorra mondtá k el a
tö rté netü ket, fejet hajtottak é s elhagytá k a szı́npadot.
Nem voltak bá jos nő k. Nem a szé p szó volt rá juk a legjellemző bb.
Hatalom volt a kezü kben. Okosak voltak. Forté lyosak. Bü szké k.
Veszé lyesek.
Erő sek.
Bá trak.
Szé pek.
Vé gü l csak Erzsé bet maradt a szı́npadon. Isabelle csak perceknek
é rezte az idő t, amı́g a szı́ndarab a szeme elő tt já tszó dott, való já ban
ó rá k teltek el.

327
–  Ugye milyen furcsa, hogy a soha el nem mondott tö rté neteket
vá gyunk leginká bb hallani? – ké rdezte, majd ő is meghajolt, é s
kisé tá lt a sö té tsé gbe.
Isabelle rá jö tt, hogy a szı́ndarab a vé gé hez kö zeledik.
–  Ne! – sú gta vá gyó don. – Ne menj mé g!
Ekkor megjelent a szı́npadon a má rki. Alarcban, mint a legelejé n.
Egyik kezé ben nehé z ezü st gyertyatartó t tartott, a má sikban lá ngoló
gyertyá t. Elő relé pett, é s megszó lalt:
  

Kirá lynő k mondtá k el tö rté netü ket,

Regé ltek nyert csatá kat, dicső sé geket.

A hatalom azonban csalá rd szerfelett,

Mará sa é des, csó kja megé gethet,

S e szeré ny szerző ha sokat nem té ved,

Erő vel veszik el, nem adjá k szé pen.

  

A kirá lynő k egykor kislá nyok voltak,

S folyton csak annyit hallgattak,

Mit szabad, mit nem, mi illik, mi goromba,

Mi nem jó , mi nem elé g, mit nem szabadna.

  

Am a sebesü ltek, szenvedő k é s holtak

Má r fontosabbak lettek, mint mit má sok mondtak.

328
Es harci lobogó ké nt az akarat kibomlott.

Menj, most menj! Vá ltoztasd meg a vilá got!

  
A má rki meghajolt. Ajka elé emelte a gyertyalá ngot, é s elfú jta. A
rivaldafé nyek nagy ré sze kié gett má r, né há ny mé g halvá nyan vilá golt.
A gyé r fé nyné l Isabelle lá tta, hogy a má rki é s szı́né szei má r elmentek.
Ures é s né ma volt a szı́npad. Es Isabelle csak a szı́ve heves dobogá sá t
hallotta.
A szı́nmű vará zsa megtö rt. Isabelle kö rü lné zett, é s é szrevette, hogy
mé g mindig a szé ken á ll. A kezé t ö kö lbe szorı́tva lelé pett a fö ldre. Az
egy pillanattal korá bban mé g oly elevenen é rzett elemi ö rö m é s
csodá lat egy szempillantá s alatt elillant. A helyé n maradt ü ressé get
mé ly, gyö trelmes bá nat tö ltö tte ki.
–  Mié rt mutatta meg ezt nekem? – kiá ltotta elkeseredetten a
sö té tsé gbe. – Mié rt mutatott meg nekem valamit, amit sosem é rhetek
el? Ami sosem lehetek?
Senki sem volt ott. Isabelle a semmibe kiá ltott.
Levette Nelson gyö ngynyaké ké t, é s a bá rsonyszé kre tette, ahol a
majom minden bizonnyal megtalá lhatta.
Nem sokkal ké ső bb má r Nero há tá n vá gtatott á t a má rki birtoká n.
Mielő tt eltű nt volna az erdő ben, Isabelle visszané zett. A leomlott
szı́npadra. A sö té t kasté lyra.
–  Legyen á tkozott! – sú gta. – Legyen á tkozott!
  
  

329
 –  KILENCVENOT  –
  
  
Tavi nyú jtó zkodott, aztá n lehajolt, hogy kioldja a szoknyá já t.
–  Ha elmegyek innen, egé sz é letemben nem akarok tö bb ká posztá t
lá tni!
Isabelle egyeté rtett vele. A mező n tö ltö tt nap, a forró sá gban vé gzett
aratá si munka hosszú volt é s kimerı́tő . Isabelle ruhá já t verejté k
á ztatta á t. Csizmá ja csupa mocsok volt a fekete fö ldö n taposá stó l. Alig
vá rta, hogy alá merü lhessen a kacsaú sztató ban, é s elterü lhessen a
vacká n a szé napadlá son.
Egé sz nap fá radt volt. Nyugtalanul tö ltö tte az elő ző é jszaká t. Furcsa
á lmot lá tott. Nelson jelent meg a pajtá ná l. Aztá n é jjel a Rigolade kú ria
mezejé re ment, ahol a má rki é s a bará tai szı́njá té kot adtak elő neki.
Az á lom nagyon való sá gosnak tű nt, de nem volt való sá g. Nem lehetett
az. Azok a nő k… akik hadseregeket vezettek csatá ban, akik az
orszá guké rt harcoltak… csak tú l é lé nk ké pzeleté nek szü lemé nyei
lehettek. Ennyi, nem tö bb. Gyermekkori á brá ndos vá gyainak
kivetü lé sei.
–  Pisztolyra van szü ksé getek. Erre nem gondoltunk. Há rom nő utazik
egyedü l.
Hugo a szomszé dos fö ldö n dolgozott, krumplit á sott, de á tlé pett
Isabelle é s Tavi mellé . Szavai szertefoszlattá k Isabelle á lomké peit.
–  Ha há rman utazunk, nem vagyunk egyedü l – jegyezte meg Tavi.
Hugo ú gy né zett rá , mintha idió ta lenne.
–  Nincs veletek fé r iember. Tehá t egyedü l vagytok. Holnap a vá rosban
a piacon vehetsz egy haszná lt pisztolyt a Felixtő l kapott pé nz egy
ré szé bő l. Szü ksé ged lesz puskaporra é s golyó kra is.
Tavi felkapta a ké sé t é s a kosarat, amiben a ká posztafejeket a
szeké rhez vitte. Isabelle kö vette a nő vé re pé ldá já t. Hugo a vá llá ra

330
vette az á só já t, é s há rman együ tt mentek vissza a pajtá hoz. Egé sz
ú ton a titkos tervrő l beszé lgettek. Isabelle é s Tavi há rom nap mú lva
ú tra kelnek, é s mé g nagyon sok dolguk volt addig.
Ahogy bekanyarodtak a tanyahá zná l, Isabelle Tavi felé biccentett.
Arra igyelt, amit a nő vé re mondott. Es a fö ldre szegezte a tekinteté t.
Ha jobban igyelt volna, lá thatta volna, hogy baj van.
A sok patanyomot.
A ké k egyenruhá k sokasá gá t az istá lló kö rü l.
Azt, hogy a magas, ellentmondá st nem tű rő Cafard ezredes szemlé li a
lovat, amit a parancsá ra odavezettek hozzá a legelő rő l.
Fekete ló . Az ő lova.
Nero.
  
  

331
 –  KILENCVENHAT  –
  
  
Isabelle csak akkor vette é szre, hogy valami nagyon nincs rendben,
amikor befordult a pajta sarká n.
Nero a pajta elő tti udvaron á llt, zablá val a szá já ban. A szeme tá gra
nyı́lt, felá gaskodott. Egy iatal katona kü szkö dö tt, hogy megtartsa.
–  Engedje el! – kiá ltotta Isabelle. A katoná hoz rohant, é s kikapta a
kantá rt a kezé bő l.
A katona nem vette é szre, hogy kö zelı́t hozzá . Dö bbenten
há trahő kö lt, é s a há tsó já ra esett. Má sok is voltak vele. Nevettek,
gú nyoltá k. Tantine, Avara é s Maman egymá s mellett á lltak a
kö zelben, fé lve igyelté k a jelenetet.
–  Ugy né z ki, a lá ny vadabb, mint a ló – kiá ltott egy má sik katona. –
Rá is rá fé rne egy jó kis faron csapá s!
Isabelle felé fordult.
–  Is? Megü tö tted a lovamat, te nyomorult?!
A katona má r nem nevetett. A tekinteté ben gonosz indulat villant.
–  Talá n egy jó kis szá jba veré s is rá d fé rne. Es talá n é n fogom
megadni!
–  Isabelle! – kiá ltotta Tavi ré mü lten. A hú gá hoz sietett. Hugo
szorosan a nyomá ban ment.
De Isabelle nem hallotta, csak az ellensé gé re koncentrá lt. Egy
pillanatra sem engedte el Nero kantá rjá t. Egy lé pé st tett a fé r i felé .
–  Lehet. Szerezzen egy botot! En is szerzek. Majd meglá tjuk, ki csap
meg kit.
Mivel a katona nem mozdult, Isabelle a fejé t oldalra biccentve ké rdő n
né zett rá .
–  Fé l? En tisztessé gesen harcolok. Az egyik kezemet há trakö tö m.
A tö bbi katona felnevetett.

332
–  Hé , ez nem a ronda mostohanő vé rek egyike? – ké rdezte a hanyatt
esett katona.
–  De. Es té nyleg ocsmá ny – felelte az, akivel Isabelle vitá ban á llt.
A szé gyen ismerő s é rzé se ö ntö tte el Isabelle-t, ezú ttal azonban nem
pirult el. Nem hajtotta le a fejé t. Egyenesen a katona szemé be né zett,
é s azt mondta:
–  Annyira ocsmá ny, mint egy fé r i, aki megü t egy vé dtelen á llatot.
–  Isabelle, ké rlek! – szó lt rá Tavi szinte kö nyö rö gve.
Isabelle mintha meg sem hallotta volna.
–  Mit keresnek itt? Mit mű velnek a lovammal? – ké rdezte az
ellenfelé t.
Erre egy má sik fé r i lé pett elő . Ké tszö gletű kalapot viselt, fekete
csizmá ja olyan fé nyes volt, hogy ha lené zett – amit elé g gyakran
megtett –, a sajá t tü kö rké pé t lá thatta benne.
–  Attó l tartok, ez az é n lovam, mademoiselle.
Isabelle alaposan vé gigné zte.
–  Es maga ki az ö rdö g? – ké rdezte, é s mé g szorosabban fogta Nero
kantá rjá t.
Tantine rö gtö n mellette termett.
–  Az ú r Cafard ezredes, Isabelle, a vá ros melletti katonai tá bor
parancsnoka.
–  Ez nem jogosı́tja fel arra, hogy elvegye a lovamat.
–  Ami azt illeti, de – felelte az ezredes. – A hadsereg szű kö lkö dik a
há tasokban. A lovakra lő elő szö r az ellensé g. Minden fellelhető ,
alkalmas á llatot rekvirá lunk.
–  Kinek a parancsá ra? – ké rdezte Isabelle. Erő t vett rajta a pá nik.
–  A kirá ly parancsá ra – felelte az ezredes. Lá tható an kezdett elege
lenni a vitá bó l. – Ez elé g feljogosı́tó indok?
–  Elé g legyen, Isabelle! – mordult rá Tantine. – Add á t azt az á llatot,
mielő tt mindannyiunkat tö mlö cbe vetnek miattad! – Azzal kirá ntotta
a kantá rt Isabelle kezé bő l, é s á tadta a katoná nak. Aztá n fé lrevonta
Isabelle-t, é s megdorgá lta: – Há ború van, te ostoba lá ny!
Isabelle kirá ntotta a kezé t a szorı́tá sbó l, é s hirtelen mozdulattal
Cafard ezredeshez fordult. Kö nyö rö gni akart, ké sz volt té rdre rogyni

333
é s esdekelni, hogy ne vigyé k el a lová t. Hadd nevessenek é s
gú nyoló djanak a katoná i. Nem é rdekelte. Lelki szemei elő tt csak azt
lá tta, hogy az ő szeretett lova elesik a csataté ren, az oldalá t
puskagolyó té pi fel.
–  Ké rem, ezredes ú r! – kö nyö rgö tt, ké t kezé t ö sszeté ve. – Ké rem, ne…
Ekkor Tantine megint mellette termett, gö csö rtö s ujjait Isabelle
karjá ba vá jva vasmarokkal szorı́totta.
–  Ké rem, ne hagyja, hogy Volkmar győ zzö n! – mondta Isabelle
hangjá t elnyomva. – Haszná lja ezt a lovat Volkmar legyő zé sé re! A
legnagyobb ö rö mmel segı́tjü k a kirá lyunkat orszá gunk vé delmé ben.
Cafard kurtá n bó lintott. Aztá n sajá t há tasa, egy meghunyá szkodó
tekintetű szattyá npej kanca felé indult. A ló kissé megrezzent, amikor
az ezredes fellendü lt a nyeregbe. Isabelle tapasztalt szemmel né zte
vé gig az á llatot, a fé lelem oká t kereste. Hamar megtalá lta. A kanca
oldala vé res volt a kengyel mö gö tt. Cafardra né zett: az ezredes
csizmá já ra é les ezü stsarkantyú volt kö tve. Isabelle szı́ve elszorult.
–  Ezredes! – kiá ltotta, é s a parancsnok utá n futott.
Cafard megfordult. Enyhe mosolyá val nem tudta elrejteni
bosszú sá gá t.
–  Tessé k!
–  Ké rem, ne sarkantyú zzá k meg Neró t! Engedelmeskedik, ha
kedvesek hozzá . Es egy almá é rt bá rmit megtesz. Nagyon szereti.
Cafard mosolya fokozatosan eltű nt.
–  Az embereim is szeretik az almá t. Mostansá g ritká n jutnak hozzá ,
mé gis megteszik, amit parancsolok nekik – mondta, é s Nero felé
pillantott. – Ez a teremtmé ny egy ló , mademoiselle, é s ú gy fogunk
vele bá nni, mint egy ló val. A fegyelmezetlen á llatokat pedig
fegyelmezni kell.
Nero hangosan felnyerı́tett, é s a fejé t rá ngatta, ki akarta hú zni a
kantá rbó l, amit egy katona erő sen tartott. Mivel nem sikerü lt,
hirtelen megfordult, é s felé rú gott.
Ekkor gyors ké pek villantak Isabelle gondolataiba: Erzsé bet angol
kirá lynő a fehé r lová n. Abhaya Rani tü zes nyilakat lő ki ló há tró l.
Egyikü k sem hagyta volna, hogy elvigyé k a lovukat.

334
–  Ezredes ú r, a ló é hes. Ilyenkor szokott enni. Ha megengedi, hogy
megetessem, bı́rni fognak vele a tá borig vezető ú ton.
Cafard a rakoncá tlan ló ra né zett é s az embereire, akik minden
erejü ket megfeszı́tve igyekeztek á tvenni az á llat felett az uralmat,
egyelő re sikertelenü l.
–  Tı́z perce van rá – kö zö lte Cafard, aztá n az embereire mordult, hogy
adjá k á t a lá nynak a lovat.
Isabelle a lová hoz lé pett, é s Nero fü lé be suttogott, hogy
megnyugtassa. A fejé t lehajtva vezette az istá lló ba.
Ha a katoná k lá ttá k volna tü zes tekinteté t, ajká nak dacos vonalá t,
nem engedté k volna elvezetnie a lovat.
  
  

335
 –  KILENCVENHET  –
  
  
Isabelle nyugodt lé ptekkel sé tá lt a pajta felé . Ha nem ı́gy tesz, azzal
gyanú t é bresztett volna.
A pajtá nak ké t nagy ajtaja volt. Az, amin ő é s Nero é ppen belé ptek, é s
egy má sik, azzal szemben, ami egyenesen a legelő re nyı́lt. A ké t ajtó
kö zö tt tá gas, ü res terü let volt. Jobbra ló á llá sok, balra tehé njá szlak.
Isabelle lassan lé pkedett, kissé jobbra tartva, mintha egy ló á llá sba
vezetné Neró t. Há trapillantott. Há rom katona az ezredessel beszé lt.
Né há ny ember csak bó klá szott. Egy igyelte. Tekintete talá lkozott az
ő t igyelő katona tekinteté vel. Isabelle a szemé hez emelte a szabad
kezé t; remé lte, hogy ettő l a mozdulattó l azt hiszik, hogy sı́r. Es
való ban. A katona zavartan fordult vissza a tá rsai felé .
Pillanatok alatt a má sik ajtó n kı́vü l voltak. Isabelle feszü lten igyelt,
ahogy kilé ptek a pajta há tsó ajtajá n. Arra szá mı́tott, hogy kiá ltá sokat
hall, rohanó lé ptek zajá t. De csend volt. Senki sem lá tta ő ket.
A pajta eresze alatt egy ré gi tejessajtá r á llt. Isabelle azt haszná lta
fellé pő nek. Amint Nero há tá n volt, a vezető szá r szabad vé gé t a
kö tő fé kre kö tö tte. Az lett a kantá r. Nem volt idő megfelelő
ló szerszá mot magá hoz vennie. Miutá n jó l megkö tö tte a csomó t,
halkan vá gtá ra sü rgette a lová t. Nero né há ny lé pé ssel tú ljutott a
pajtá t a legelő tő l elvá lasztó kemé ny talajon.
Isabelle tudta, hogy amı́g a pajta takará sá ban van, a katoná k nem
lá tjá k, hogy ellovagol. Mé rhetetlen harag tombolt benne. Nero az ö vé
volt, nem hagyta, hogy Cafard elvegye tő le.
Megragadta a rö gtö nzö tt kantá rt, é s csettintett a nyelvé vel. Nero
mintha megé rtette volna a szá ndé ká t, á tugrott a legelő kerı́té sé n.
Patá i szinte hangtalanul é rtek a fű re.

336
Isabelle a ló oldalá hoz é rintette a sarká t, é s Nero megiramodott.
Pillanatokon belü l a legelő tú loldalá n volt. A tú lsó kerı́té st is
á tugrotta, é s má r az erdő ig hú zó dó szé les mező n já rt. Ahogy elé rté k a
fá k vonalá t, Isabelle egy pillanatra visszané zett. Senki nem volt a
nyomá ban. Mé g nem. Talá n volt mé g egy-ké t perce, mı́g Cafard szó lt
valamelyik emberé nek, hogy né zze meg, mi tart olyan soká ig. De
akkor má r ké ső lesz. Sosem talá ljá k meg. Senki sem ismeri a Vad
Vadont olyan jó l, mint ő .
Isabelle elő rené zett. Az erdő sű rű volt, a fá k kö zö tt haladá shoz
minden igyelmé re szü ksé g volt. Keze remegett, szı́ve hevesen vert.
Az Ordö gá rok felé haladt.
  
  

337
 –  KILENCVENNYOLC  –
  
  
Vannak, akik fé lnek az erdő tő l. Má sok csak lombsá tor alatt é rzik
igazá n biztonsá gban magukat.
Isabelle az utó bbi csoportba tartozott. Az erdő lá tvá nya, illata
ismerő s volt, vigasztaló , csitı́tó . Eleté nek legszebb napjait a Vad
Vadonban tö ltö tte.
Miutá n Neró val elmenekü lt, jó fé l ó rá ig feszı́tett tempó ban haladtak,
hogy miné l nagyobb legyen a tá volsá g kö ztü k é s Cafard ezredes
emberei kö zö tt, aztá n Isabelle leszá llt Nero há tá ró l, kioldotta a
rö gtö nzö tt kantá rt, é s vezetni kezdte a lovat. Má r alkonyodott,
amikor elé rté k az Ordö gá rokhoz vezető ö své nyt. Isabelle mé g
sö té tedé s elő tt oda akart é rni. Az ö své ny akkor is veszé lyes volt, ha
jó l lehetett lá tni az utat. Ha pedig nem, egyenesen ö ngyilkossá g volt
elindulni rajta.
A Vad Vadon egy kisebb hegy lanká it fedte. A hegy é szaki oldalá n
meredek, sziklá s szurdok tá tongott. Az Ordö gá rokba keskeny,
kanyargó ö své ny vezetett; az utat helyenké nt tü ské s, terjedelmes
bokrok takartá k. Sziklá kon á t, hatalmas gö rgetegkö vek kö zö tt
vezetett, az aljá n folyó csö rgedezett. Ré gebben ez volt a Saint-Michel
felé vezető ú t, de ahogy a vá ros nő tt é s az oda vezető utak fejlő dtek,
az Ordö gá rkon á thaladó ö své nyt má r nem haszná ltá k.
Isabelle é s Nero ó vatosan lé pkedett az ö své nyen, a sziklá kon. Amikor
vé gü l elé rtek a folyó hoz, Isabelle gyomra hangosan megkordult. Csak
ekkor jutott eszé be, hogy dé l ó ta semmit nem evett, é s este nyolc ó ra
kö rü l já rhatott az idő . Nero nem kapta meg az esti zabadagjá t. Es
nem is kaphatta meg, mivel Isabelle nem vitt magá val semmit. Nem
volt se é lelme, se pé nze, amin é lelmet vehetett volna. Felix pé nze a
szé napadlá son volt. Ahogy minden holmi, amit Tavival sikerü lt

338
beszerezniü k az ú tra. A zsebé be nyú lt, remé lve, hogy eltett egy szelet
kenyeret. De nem kenyeret talá lt, hanem Tanaquill ajá ndé kait. A
magtok megszú rta az ujjait.
Es valami má s is szú rta, furdalta: a lelkiismeret. Lassan haladtak,
nehogy Nero megbotoljon, de aztá n Isabelle megá llt. Gyö tö rte a nagy
bizonytalansá g.
–  Mit tettem? – tette fel magá nak a ké rdé st, hangosan kimondva.
Annyira eltö ké lte, hogy megmenti Nero é leté t, hogy egy pillanatig
sem gondolt arra, milyen hatá ssal lehet ez má sokra. Becsapta a
francia hadsereg egyik ezredesé t. Mi van akkor, ha Cafard a csalá djá n
á llt bosszú t? Vagy ha a LeBenê t csalá d é s Tantine lettek az á ldozatai?
Isabelle felismerte, hogy megint a dü h vezé relte a cselekedeteit.
Ugyanezé rt viselkedett Ellá val ú gy, ahogy. Vagy a pé kné vel. Az
á rvá kkal. Onzõ volt. Nem akarta, hogy Nero elpusztuljon, de anyá k,
felesé gek é s gyerekek sem akartá k, hogy a iuk, fé rjü k, apjuk
meghaljon. Fé r iak á ldoztá k az é letü ket a harcban; lehet, hogy Felix is
az é leté t adja a hazá é rt.
Felnyö gö tt, az arcá t Nero nyaká ba temette. Jobb ember akart lenni.
Vá ltozni akart, é s mé gis veszé lybe sodor má sokat, akiknek szü ksé gü k
volt rá . Elmenekü lt a felelõ ssé g elõ l.
–  Vissza kell mennem – jelentette ki nehé z szı́vvel. – Ez a helyes. Az
egyetlen helyes megoldá s.
Amint ezek a szavak elhagytá k ajká t, hangokat hallott. A folyó n á t, a
fá k kö zü l hallatszott. Fé r iak beszé ltek.
Isabelle teljesen mozdulatlanul á llt, é s hallgató zott. Fé lelem rá ntotta
ö ssze az idegszá lait. Vajon a regéknek igazuk van? Az Ördögárokban
tényleg szellemek lakoznak? Vagy számkivetettek, katonaszökevények
bandáznak odalent?
Az is lehet, hogy Cafard emberei beszé ltek, akik ő t ü ldö zté k. Nem, ez
mégsem lehet. Az Ordö gá rokba nem vezetett má s ú t. Csak ezen az
ö své nyen lehetett lejutni, illetve ha megkerü lté k az egé sz hegyet, é s
onnan keskeny, nyomvá lyú s, rossz ú ton ereszkedtek le. A katoná k
nem juthattak á t a hegyen ilyen gyorsan.

339
Isabelle vá rta, hogy a hangok ú jra felhangozzanak, de nem hallott
má st, csak Nero szuszogá sá t.
–  Maradj itt, iú ! – mondta, azzal a kantá rt a ló nyaká ra kö tö tte.
Ovatosan kö zelebb ment a vı́zhez, á tné zett a tú lpartra. Az
alkonyatban lá tta a patak má sik partjá t, a parton sű rű n á lló fá kat, de
semmi má st. Helyenké nt levelek zizzentek, de az lehetett a szellő is.
Eppen sikerü lt meggyő znie magá t, hogy csak ké pzelte a hangokat,
amikor ú jra beszé det hallott. Es erő s dohá nyszagot sodort felé a szé l.
Isabelle mé g sohasem lá tott kı́sé rtetet. Nem sokat tudott ró luk, de
egy dologban egé szen biztos volt velü k kapcsolatban: a kı́sé rtetek
nem szivaroznak.
  
  

340
 –  KILENCVENKILENC  –
  
  
Nelson hangtalanul bemá szott a nyitott ablakon.
Leugrott az ablak elő tti padra, é s kiné zett. Nyugtalan pillantá st vetett
Sansz má rkira.
–  Menj! – mondta suttogva a má rki az ablak aló l. – Hozd ki a
té rké pet!
Kı́vü lrő l is lá tta. Sors asztalá n hevert a pergamen; az aljá n é benfekete
volt a pecsé t.
Sors az ú tilá dá já ban kutatott, há ttal az ablaknak, lehajolva. Nem lá tta,
hogy az apró termetű teremtmé ny a padló n oson.
A szekré ny tetejé n ü csö rgő Losca azonban igen.
Ré mes rikoltá ssal vetette rá magá t. A majom a padló ró l az á gyra
ugrott. A holló megfordult, é s megint rá repü lt. Nelson vé giggö rdü lt
az á gyon, ú gy kerü lte el. Aztá n a madá r há tá ra ugrott.
Sors há trafordult. Az ö sszegabalyodott á llatokra né zett.
–  Mi a ké nkö ves… – szó lalt meg. Magas, rozsdá s hangú nyikorgá s
hallgattatta el. A szá rnyas ablak zsané rja csikordult meg. Sansz má rki
é ppen beugrott. Az asztal felé , az asztalon heverő té rké phez
iramodott. De Sors gyorsabb volt. Elé toppant, elá llta az ú tjá t. Hosszú ,
vé kony pengé jű tő rt tartott a kezé ben.
–  Alljon fé lre! Nem akarok harcolni magá val – igyelmeztette Sansz.
Sors szikkadt ajka gonosz mosolyra hú zó dott. Csukló ja mozdult, é s a
kö vetkező pillanatban a tő r Sansz má rki szı́ve felé repü lt.
Sansz jobbra hajolt. A penge hangos csattaná ssal á llt bele a Sansz
mö gö tti falba. A má rki é ppen ú jra tá madni akart, de abban a
pillanatban egy ró ka ugrott be az ablakon. A verekedő á llatokra
vetette magá t. A majom ré mü lten ugrott Sansz karjá ba. A holló a

341
mennyezet kö zelé ben repkedett kö rbe-kö rbe, aztá n visszareppent a
szekré ny tetejé re.
A ró ka morogva, csaholva ugrott fel Sors asztalá ra. Suhintott a
farká val, mire Sors tintá sü vegei a levegő be repü ltek. Szilá nkokra
tö rtek a padló n. Elé nk szı́nek folytak el a padló deszká k ré seiben. A
ró ka leugrott a padló ra, é s a kö vetkező pillanatban má r egy nő á llt
ott, ahol a ró ka volt. Kezé ben a té rké ppel.
–  Ebbő l elé g! – mondta Tanaquill, az é letté rké pet a kö pö nyege alá
rejtve.
–  Az a té rké p az enyé m! – mondta Sors, é s elindult felé . – Add vissza!
Tanaquill a foga fehé rjé t kimutatva vicsorgott.
–  Gyere csak, vé nasszony, vedd el, ha tudod!
Sansz lé pett elő mö gü le.
–  Tartsd meg a té rké pet, Tanaquill! De segı́ts Isabelle-nek! Mentsd
meg!
–  A lá ny teszi meg a kö vetkező lé pé st. Egyedü l. Egyikő tö k sem
befolyá solja. Má r csak egyvalaki mentheti meg Isabelle-t… Maga
Isabelle.
Vö rö s villaná s. A tü ndé rkirá lynő ró ka ké pé ben kiugrott az ablakon.
Sors é s Sansz magukra maradtak.
Sansz kihú zta a tő rpengé t a falbó l. Visszaadta Sorsnak. Sors letette az
asztalra, é s vé gigné zett a Tanaquill okozta romhalmazon. Losca má r
lereppent a szekré ny tetejé rő l, emberi alakba vá ltozott, é s a tö rö tt
cseré pdarabokat seperte ö ssze.
–  Most kell egy pohá rka portó i – mondta Sors, é s felsó hajtott. – A
tü ndé rkirá lynő azt legalá bb nem tö rte ö ssze.
–  Jó é vjá rat?
–  Tú l ö reg vagyok ahhoz, hogy rosszat igyak.
Sansz az ajá nlatot mé rlegelve a sarká n hintá zott.
–  Jó lesne egy pohá rka jó fé le portó i.
Sors a szoba má sik vé gé be ment, é s megint az utazó lá dá já ba nyú lt.
Ké t ké zzel fú jt, ö blö s ü vegpoharat vett elő . Porcelá ntá nyé rt. A portó it.
Egy doboznyi é tcsokolá dé ba má rtott aszalt fü gé t. Só val hintett

342
pö rkö lt mogyoró t. Viaszosvá szonba burkolt nagy darab
parmezá nsajtot.
–  Csiná lhatna valami hasznosat! – szó lt Sors. – Hú zza a szé keket
kö zelebb a tű zhö z!
Egy puha pá rná zott szé k má r a kandalló kö zelé ben volt. Sansz
kö zelebb tolta, aztá n az asztaltó l odavitt mé g egy tá mlá s szé ket.
Meglá tott egy zsá molyt, azt hú zta a ké t szé k kö zé kisasztalnak. Sors
tá nyé rra tette a csemegé ket, é s a tá nyé rt letette a zsá molyra. Bort
tö ltö tt a poharakba, é s az egyiket Sansz kezé be adta.
–  Ez semmin sem vá ltoztat – igyelmeztetett Sors. – Kegyelemké ré s
nincs…
–  Es kegyelemadá s sincs – fejezte be Sansz má rki.
–  A koponya szurokfekete. Nem hiszem, hogy tú lé li az é jszaká t.
–  Amı́g lé legzik, van remé ny – mondta Sansz dacosan.
Sors rosszalló n ingatta a fejé t. Bolondokró l é s á lmodozó kró l
mormogott valamit, de ahogy a ké t ő si ellensé g egymá ssal szemben
ü lt a kandalló elő tt, é s é lvezté k ö rö k harcuk rö vid fegyverszü neté t.
Pohá rkö szö ntő t mondtak az ostoba emberekre, akik botladoznak é s
elbuknak, akik tö bb rossz dö nté st hoznak, mint jó t, akik ú jra é s ú jra
ö sszetö rik a sajá t szı́vü ket, é s valahogy mé gis sikerü l egy-ké t dolgot
jó l csiná lniuk. Ez utó bbiak kö zé tartozott a inom portó i é s a jó fé le
parmezá n.
Es odakint a sö té tben a ró ka rohant. Szá já ban a té rké ppel. Mező kö n
á t szaladt, kő falakon ugrott á t, magas fű ben, szedresben haladt, mı́g
egy kié gett romhá zhoz é s a mellette á lló há rsfá hoz é rt.
A fa tö rzsé né l az odú ba rejtette a té rké pet, aztá n megfordult, leü lt,
vá rt é s igyelt. Gondolatainak nem volt hangja; csak ő tudta, mire
gondol. De ezen gondolatait Isabelle irá nyá ba kü ldte.
Ne terheld az isteneket! Ne szidd az ördögöt! Sem isten, sem ördög nem
fog utat törni neked. Átadták neked sötét ajándékaikat: értelem és
akarat. Ezt kaptad tőlük. Most pedig neked kell utat törnöd magadnak!
Ami történt, megtörtént. Aminek meg kell lennie, meglesz. Akár te
teszed, akár veled teszik, de meglesz. És nem tudsz változtatni rajta.

343
De ami nem történt meg, az nem történt meg. Ami nincs meg, az nincs
meg.
Éppen ebben rejlik a remény és a veszély.
Hidd, hogy képes vagy alakítani a sorsodat! Vagy ne hidd! Akármelyiket
hiszed, igazad van.
Minden háború más, mégis minden csata ugyanolyan. Maga az
ellenség csak igyelemelterelés. Aki ellen harcolsz, az mindig te magad
vagy.
  
  

344
 –  SZAZ  –
  
  
–  Igyekszem vissza, Nero. Maradj itt, é s meg se mozdulj! – sú gta
Isabelle.
Tudni akarta, hogy kik vannak az Ordö gá rokban. Kö zel volt Saint-
Michelhez, a csalá djá hoz, a szá mkivetettek é s a katonaszö kevé nyek
pedig mindig veszé lyesek voltak. Az a dezertő r is lopott tő lü k, é s
majdnem megö lte ő t.
Isabelle felhú zta a szoknyá já t, é s a vı́zbe gá zolt. Szerencsé re nem volt
mé ly a patak, csak té rdig é rt. A csizmá ja á tá zott, a bő rpapucs is, amit
Felix ké szı́tett neki, de nem merte a parton hagyni. Csizma é s papucs
né lkü l csak lassan tudott haladni, pedig lehetsé ges volt, hogy futnia
kell majd. A tú lparton felkapaszkodott az agyagos-iszapos, meredek
emelkedő n. Gö csö rtö s fagyö kerekbe kapaszkodva hú zta fel magá t.
Nagyon vigyá zott, hogy ne csapjon semmi zajt má szá s kö zben. Nem
akarta, hogy valakik fel igyeljenek a jelenlé té re. Ahogy a meredek
felett kiné zett, elá llt a lé legzete. Sá trakat lá tott. Tö bb szá zat. Nem
rendezett sorokban, hanem szé tszó rva az erdő ben. Sö té t
vá szonsá trakat, amik tö ké letesen beolvadtak a fá k kö zti fé lhomá lyba.
Ekkor embereket vett é szre. Egyenruhá s katoná kat. Halkan
beszé lgettek. Fegyvert tisztogattak. Bajonettet é lesı́tettek
Legalább ezren vannak. Vajon ez a király hadserege? Mit csinálnak itt?
– tű nő dö tt Isabelle.
Beszé lgeté sfoszlá nyokat sodort felé a szé l, de nem volt ö sszefü ggő ,
ami eljutott hozzá , ı́gy nem é rtette, mirő l lehet szó .
Pá r perc eltelté vel azonban sikerü lt ö sszeraknia a kirakó s darabjait,
é s má r tudta. Annyira megré mü lt, hogy a szı́ve majdnem megá llt. A
fé r iak való ban katoná k voltak. Igen. De ez nem a kirá ly hadserege
volt.

345
Hanem Volkmar emberei.
  
  

346
 –  SZAZEGY  –
  
  
Isabelle szı́ve a torká ban dobogott. Egy nagy fa mö gö tt keresett
menedé ket.
Né há ny pillanat eltelté vel kiné zett a fatö rzs mö gü l, é s kis hı́já n
felkiá ltott ré mü leté ben. Az egyik katona egyenesen felé tartott. A
szá já ban é gő szivar pará zslott. Vajon meglá tta? Ujra lebú jt, igyekezett
a lehető legkisebbre ö sszehú zni magá t.
A fé r i né há ny lé pé snyire a rejtekhelyé tő l torpant meg. Terpeszbe
á llt, é s kö nnyı́tett magá n. Isabelle nem mozdult, mé g levegő t sem
vett.
A fé r i mé g gombolkozott a fa má sik oldalá n, mikö zben a
katonatá rsai má r szó longattá k. Isabelle ú jra é s ú jra a Volkmar nevet
hallotta. A fé r iak hangja halk volt, de izgatott.
A katona vé gü l begombolta a nadrá gjá t, é s visszament a bará taihoz.
Isabelle izmai elernyedtek a megkö nnyebbü lé stő l. Megkocká ztatott
mé g egy pillantá st az ellensé g tá borá ra. A sá trakbó l minden katona a
tá bor kö zepe felé igyekezett.
Miért? – tű nő dö tt. Mi történik?
Isabelle tudta, hogy el ké ne menekü lnie. Tudta, hogy addig ké ne
eltű nnie a helyrő l, amı́g lehető sé ge volt rá . Mit tehetett volna? Hiszen
egyedü l volt. Vé dtelenü l. Csak egy lá ny volt.
Mint Erzsébet – szó lalt meg egy belső hang. Mint Yennenga. Mint
Abhaya Rhani. Egykor ők is csak lányok voltak.
Kilé pett a fa mö gü l, é s ó vatosan, lehajolva haladt a sá trak kö zö tt az
ellensé g tá borá nak kö zepe felé .
A farkas má r nem marcangolta a szı́vé t. Mozdulatlanná dermedt.
Feszü lt volt. Figyelt. Ugrá sra ké szen.
    

347
 –  SZAZKETTO  –
  
  
Tö bb sor mé ly, nagy kö rben gyű ltek ö ssze a katoná k.
Kö zé pen egy fé r i á llt. Isabelle a katoná któ l nem lá tta, ki az, de
hallotta.
Ha valaki meglát… Ha elkapnak… – csapott le rá a fé lelem.
Elhallgattatta ezt a hangot, é s pró bá lta kitalá lni, hogyan juthatna
kö zelebb.
Nem messze volt egy nagy gö rgetegkő . Ha felá llt rá , á tlá thatott a
katoná k sorai felett. De ha valamelyikü k megfordult, meglá thatta ő t.
Ekkor é szrevett egy fenyő fá t. Az alsó á gai szinte csupaszok voltak, de
feljebb sű rű volt a tű levé llombozat. Ha elé g magasra tudott má szni
rajta, lá thatta, mi tö rté nik, de ő t nem lá thatta senki. A fa kö zelé ben a
tö bbiné l nagyobb, keretes sá tor á llt. A nagy sá tor mö gö tt volt a fa.
Nem lá thattá k meg, ahogy felfelé má szik.
Isabelle é vek ó ta nem má szott fá ra, de a tudá s pillanatok alatt
felidé ző dö tt benne. Kö nnyedé n, hang né lkü l haladt felfelé az á gak
kö zö tt, pontosan ú gy, mint amikor Felixszel azt já tszottá k, hogy
Feketeszaká ll hajó já nak á rbó cá n má sznak. Egyre magasabbra é s
magasabbra jutott. Amikor má r biztos volt abban, hogy senki nem
lá tja odalentrő l, ó vatosan lenyomott egy á gat, hogy zavartalanul
meg igyelhesse, mi folyik odalent.
A kö r kö zepé re sok-sok lá mpá st tettek. A lá mpá sok fé nye egy
há romszö gletű kalapot viselő fé r it vilá gı́tott meg. Helyenké nt ő sz
tincsű , fekete haja ló farokba kö tve ló gott ki a kalap aló l. Minden
mozdulatá ra meglebbent az ú tikö pö nyege. Magas volt, szé les vá llú ,
tekinté lyt parancsoló , magabiztos lé ptekkel já rt fel-alá . Az arca egyik
oldalá n sebhely futott vé gig. A lá mpafé nyben felvillant kegyetlen
tekintete.

348
–  Volkmar – mondta ki halkan a nevet. A szı́ve kis hı́já n megá llt.
Itt van Volkmar.
  
  

349
 –  SZAZHAROM  –
  
  
Isabelle mozdulatlanul ü lt, igyelte, ahogy Volkmar beszé l.
Azt mondta az embereinek, hogy Saint-Michelre fognak tá madni.
Mindenkit legyilkolnak, ahogy Mallevalban tetté k. Azé rt voltak ilyen
sokan.
Volkmar befejezte a beszé dé t, é s intett. Ekkor egy má sik fé r i jelent
meg. A lá mpafé ny szé lé n á llt, Volkmar tucatnyi katoná ja vette ö rü l.
Isabelle a szı́vé hez kapott. Nem, ez nem lehet! – gondolta. Isten legyen
irgalmas hozzánk!
A nagyherceg volt az a fé r i.
A fé lelem virá ga nyı́lt ki benne, sö té t indá i a szı́vé re fonó dtak.
Volkmar csapatai elfogtá k a nagyherceget. Orvul rajtaü thettek, ahogy
Pá rizs felő l Cafard ezredes tá borá ba igyekezett. Mi má s magyará zat
lehetett arra, hogy elfogtá k? Mit akarnak tenni vele? Megkínozzák?
Kivégzik? A nagyherceg az egyik leghatalmasabb fé r iú volt az egé sz
kirá lysá gban. Csak a kirá ly á llt felette.
Isabelle lé legzetvisszafojtva igyelt. Volkmar von Bruch hatá rozott
lé ptekkel a nagyherceghez sietett.
Es megö lelte.
  
  

350
 –  SZAZNEGY  –
  
  
Isabelle ú gy é rezte, mintha jé gbő l lenne. A szı́ve megdermedt. A vé r
szilá rd massza volt a vé ná iban. A lé legzete dé r. Ha csak egy izmá t is
megmozdı́totta volna, apró szilá nkokra esik szé t.
A nagyherceg, aki feleskü dö tt, hogy vé delmezi a kirá lyt é s az
orszá got, Volkmar von Bruch csapatai mellé á llt? Az ellensé ggel
szö vetkezik? Volkmarral, aki francia katoná k ezreit mé szá rolta le. Aki
vá rosokat é getett fel, aki menekü lő lakosokat ö lt é s ö letett meg.
Isabelle a csalá djá ra gondolt. Felixre. A falujá ra. Remyre é s az
ezü stkeresztre, amit a iú adott á t neki, é s a bará tjá ra, Claude-ra meg
a tö bbi iatal katoná ra, akik talá n soha tö bbé nem té rnek haza.
Meredten né zte, ahogy Volkmar katoná i az ö klü ket felemelve
hangtalanul ü dvö zlik vezető jü ket é s a nagyherceget. Azt is
vé gigné zte, ahogy a katoná k visszamentek a sá traikba. A harc tü ze
é gett az arcukon, ahogy Volkmar é s a nagyherceg elindultak Volkmar
sá tra felé , ami é ppen az alatt a fa alatt á llt, amire Isabelle felmá szott.
A ké t katonaember a sá tor elő tt á lló ké t vá szonszé kre ü lt le. Isabelle
vé gigné zte, ahogy egy iatal kö zkatona lá mpá sokat hoz, egy doboz
szivart, egy palack brandyt é s ké t kristá lypoharat.
A fé lelem elmú lt. Isabelle má r csak egyetlen é rzelmet é rzé kelt: rideg,
halá los haragot. De most nem a harag irá nyı́totta ő t, hanem ő
irá nyı́totta a haragot. Hagyta, hogy az é rzé s ne bá ntsa, hanem segı́tse.
Lassan, ó vatosan lemá szott a fá ró l. Olyan halk volt, mint egy á rnyé k.
Egyik talpá t az alatta lé vő fenyő á gra helyezte, aztá n a má sikat.
Egyetlen fenyő tű sem hullt le a lá ba nyomá n.
Egyre lejjebb jutott, annyira, hogy má r csak egy kocsirú dnyira volt a
fejü k felett. Es hallgató zott.

351
–  Franciaorszá g ú j Lord Protectorá ra! – mondta Volkmar, pohará t a
nagyherceg pohará hoz é rintve. – Amint legyő zö m a kirá lyt, az orszá g
az enyé m lesz, é s te kormá nyzod nekem.
A nagyherceg mosolyogva fejet hajtott. Pergamentekercset adott
Volkmar kezé be.
–  Ajá ndé k.
Volkmar á tvette, é s feltö rte a vö rö s viaszpecsé tet, Franciaorszá g
kirá lyá nak pecsé tjé t. Kihajtogatta az iratot.
–  Té rké p… – á llapı́totta meg a tekinteté vel pá sztá zva a
dokumentumot.
–  A kirá ly maradé k haderejé nek elhelyezkedé se é s mé rete.
–  Szé p munka! Igy kö nnyebb lesz ő ket levadá szni! – kiá ltott fel
Volkmar, é s nagyot kortyolt a konyakbó l. – Holnapra minden elő van
ké szı́tve?
–  Igen. Alkonyatkor tá madod meg Cafard tá borá t. Né gy ezredet
elkü ldö tt Pá rizsba, ı́gy csak egy maradt neki. Miutá n megö lö d a
maradé k csapatá t, menjetek a tá bori kó rhá zba, é s ö ljé tek meg a
sebesü lteket is! Semmi hasznukat nem veszem. Cafardot
termé szetesen hagyjá tok é letben! A lá tszat kedvé ért foglyul ejtem. Ha
ennek az egé sznek vé ge, majd megjutalmazzuk. Hű sé ges
szö vetsé gesü nk volt.
Volkmar megint a té rké pre né zett.
–  Saint-Michel polgá ri lakossá ga… vajon ellená llá st fog tanú sı́tani?
A nagyherceg felnevetett.
–  Ugyan mivel? Fakanalakkal? Vé gigjá rtam a vidé ket, é s azt ké rtem a
lakossá gtó l, hogy szolgá ltassá k be a fegyvereiket a haza vé delmé re.
Teljesen vé dtelenek.
Ekkor megjelent egy iatal kö zlegé ny. Volkmar á tadta neki a té rké pet
azzal, hogy vigye a sá trá ba, é s hozzon valami é telt.
–  Amint Saint-Michel vá rosá val vé geztü nk, a kirá ly tö bbi helyő rsé gé t
is be akarom venni, mé gpedig hamar. Egyenké nt. Mı́g el nem jutunk
magá hoz a kirá lyhoz – jelentette ki Volkmar.
–  Szerintem inká bb elő szö r a kirá lyt kapd el. Meg fogja adni magá t,
é s azzal a maradé k seregé nek harci kedve is odalesz.

352
–  De mi van akkor, ha nem adja meg magá t?
–  Leteszi a fegyvert. Ebben egé szen biztos vagyok. Ne feledd, hogy
nagyon é rté kes alkualapunk van!
Volkmar ö sszevonta a szemö ldö ké t.
–  Rettentő en rajongsz i jú uralkodó dé rt, ugye?
A nagyherceg elkomorodott.
–  A kirá ly bolond. Kivá ló kirá lyi há zakbó l való hercegnő k kö zü l
vá logathatott, de ő egy konyhalá nyt vett felesé gü l. Megengedi neki,
hogy teljesı́tse azokat az eszement ö tleteket, amiket ő talá lt ki
magá nak. Sebesü ltek á polá sa. Arvá k elhelyezé se nemesi há zakná l,
akik sokkal kisebb terhet jelentené nek a kincstá rnak, ha egyszerű en
hagyná nk ő ket meghalni. Az é n kasté lyomban is nyü zsö gnek azok a
kis parasztivadé kok – mondta, a fejé t undorral ingatva. – A kirá ly
szé gyent hoz a koroná ra. Mikö zben ő a csataté ren harcol, egy
alacsony szá rmazá sú nő szemé ly ü l Franciaorszá g tró njá n. Ami enné l
is rosszabb: a szü letendő tró nö rö kö s ereiben egy kö zember vé re fog
csö rgedezni!
–  Ezen ne emé szd magadat! – nyugtatta Volkmar. – A kirá ly napjai
meg vannak szá mlá lva. Nem fog annyi ideig é lni, hogy gyermeket
nemzhessen.
A nagyherceg kiitta a pohará t.
–  Ha mé g nem nemzett.
Volkmar nem szó lt. Elő rehajolt, é s brandyt tö ltö tt a vendé ge kiü rü lt
pohará ba. Aztá n há tradő lt a szé ké ben, é s azt mondta:
–  Nem akarom, hogy holmi tró nö rö kö sö k veszé lyeztessé k az é n
tró nigé nyemet. Ugye tudod, hogy mit jelent ez?
A nagyherceg ivott egy kortyot a konyakbó l, aztá n Volkmarra emelte
tekinteté t.
–  Azt jelenti, hogy a kirá lyné nak is meg kell halnia.
  
  

353
 –  SZAZOT  –
  
  
Isabelle magasabbra má szott a fá n, majd a há tá t a tö rzsnek
tá masztva leü lt. Kisebb á gakba kapaszkodott, ló gá zta a lá bá t.
Azt mondjá k, hogy a nagy hadvezé rek hidegvé rrel igyelnek a csata
tü zes poklá ban is. Az á gyú dü bö rgé s, a haldokló k sikolyai, a fü st, a
verejté k, a vé r csak kié lesı́ti az é rzé keiket, ı́gy jobban é szreveszik,
merre lehet elő nyö s lé pni.
Isabelle ezt az é leslá tá st é rezte most magá ban.
Egy fa lombkoroná já ban volt, alig kő hajı́tá snyira ké t vé rszomjas
fé r itő l, akik gondolkodá s né lkü l megö lté k volna ő t, ha é szreveszik.
Mé gis csendben, nyugodtan ü lt, mé rlegelte a lehető sé geket, é s ı́gy
pró bá lta eldö nteni, mit fog tenni.
Volkmar meg akarta ö letni a kirá lyt é s a kirá lyné t is; meg kellett
talá lni a lehető sé get, hogy meggá tolja. Megpró bá lhatott ú jra eljutni
Pá rizsba, hogy talá lkozzon Ellá val vagy a kirá llyal, é s elmondja, mit
hallott, de fogalma sem volt arró l, hogyan tehetné meg ezt, é s hogyha
sikerü lne is valahogy beszé lni velü k, hinné nek-e neki.
Isabelle tudatá ban ekkor hirtelen egy emlé kké p merü lt fel, ahogy hal
ugrik ki a tó vizé bő l. A Maison Douleur elő tt á llt. Megcsonkı́tott
lá bá bó l vé r csö pö gö tt. A nagyherceg Ella felé lé pdelt, kezé ben
bá rsonypá rná n az ü vegcipellő vel. Hirtelen megbotlott, é s elesett.
Isabelle emlé kezett az ü vegszilá nkok jeges csö rö mpö lé sé re. A
nagyherceg azt mondta, baleset volt. De nem az volt. Isabelle lá tta,
hogy szá ndé kosan botlott meg.
Mert nem akarta, hogy a herceg felesé gü l vegye Ellá t. Mert Ella nem
elé g elő kelő csalá dba szü letett. Nem volt elé g jó . A kedves é s jó szı́vű
Ella. Ella, aki olyan gyö nyö rű volt, mint maga a nap. A nagyherceg
né há ny rideg szó val beskatulyá zta, é s azó ta sem szı́velte.

354
Ekkor Isabelle egy má sik hangot hallott. Az ö reg kereskedő hangjá t.
O vele tette ugyanezt. Csú nyá nak nevezte. Beskatulyá zta, mielő tt
esé lye lett volna neki magá nak meghatá roznia magá t. Bizonyı́tani. Az
a kereskedő egy szempillantá s alatt eldö ntö tte ró la, hogy kicsoda ő é s
ki lehet a jö vő ben.
De Isabelle most olyasmit vett é szre, amit mé g soha: hogy a
kereskedő nem egyedü l tette, amit tett. Segé dje volt… mé gpedig
maga Isabelle.
Elhitte neki. Hallgatott rá . Hagyta, hogy a kereskedő mondja meg
ró la, hogy kicsoda. Es utá na ugyanezt megengedte Mamannak, a
ké rő inek, a nagyhercegnek, Cecile-nek, a pé kné nek, Saint-Michel
ö sszes lakó já nak.
–  Levá gtak egy-egy darabot a szı́vembő l – sú gta a sö té tbe. – De é n
adtam a kezü kbe a ké st.
A kereskedő hangja visszhangzott a fejé ben. Es má sok hangja is.
…csak egy lány… ronda kis majom… csúf mostohanővér… akaratos…
szófogadatlan… gonosz…
Isabelle a fá n ü lt, hallgatta a hangokat, é s nagyon akarta… a sajá t
hangjá t hallani. Es meghallotta. A térkép. Ezt mondta a hang. A
térképet kell megszerezned!
A hang nem é les é s fé lelmetes volt. Tiszta é s nyugodt. Mintha a lé nye
legmé lyé rő l szó lt volna. Isabelle felismerte ezt a hangot.
Kislá nykorá ban csak ezt a hangot hallotta. Akkor soha nem vezette
fé lre. Ahogy most sem.
Ha megszerzi a té rké pet, megá llı́thatja Volkmar tá madá sá t.
Leolvassa, é s a szé lné l sebesebben elszá guld a legkö zelebbi kirá lyi
csapattest tá borá ba. A tá bor parancsnoka nyilvá nvaló an tudni akarja
majd, hogyan jutott olyan titkos té rké p birtoká ba, amin a kirá ly
pecsé tje van. Elmondja neki, é s a parancsnok csapatokat kü ld Saint-
Michel megmenté sé re. Holnap alkonyatig volt ideje. Akkor indı́tott
Volkmar tá madá st.
Volkmar szolgá ja a sá torba tette a té rké pet. Isabelle tudta, hogy be
kell jutnia a sá torba, magá hoz kell vennie a té rké pet, é s ki kell jutnia
onnan. Lené zett, é s lá tta, hogy nagyherceg é s a Volkmar mé g

355
elmé lyü lten beszé lgetnek. Volkmar szolgá ja kivitt egy asztalt a
sá torbó l, é s vacsorá t szolgá lt fel nekik. Mé g a felé t sem etté k meg.
Most vagy soha – gondolta Isabelle, é s lemá szott a fá ró l. Ovatosan,
guggolva kö zelı́tette meg a sá trat. Hallgató zott egy kicsit, hogy
meggyő ző djö n ró la, senki nincs odabent. Aztá n felhajtotta a
sá torponyvá t, é s bebú jt alá . A sá tor kö zepé n egy hatalmas asztal á llt.
Az asztalon szanaszé t ı́ró tollak, tintá sü vegek fekü dtek, tá vcső … é s a
té rké p.
A szı́ve hevesen vert. Meg tudod tenni! – biztatta magá t. Csak kapd fel,
és menj! Annyira csak a té rké p megtalá lá sá ra igyelt, hogy a tekintete
egyenesen az asztal felé rebbent, é s ott is maradt. Nem né zett kö rü l.
Ahogy megiramodott a té rké pé rt, villaná snyi mozgá sra igyelt fel.
Megdermedt, a szı́ve a torká ban dobogott. A tá bori vá szoná gyon egy
lá ny ü lt. A keze ö sszekö tö zve, szá ja kegyetlenü l betö mve. Isabelle
szeme tá gra nyı́lt a dö bbenettő l. Egyetlen szó t só hajtott.
–  Ella?
  
  

356
 –  SZAZHAT  –
  
  
Isabelle fé lig té rden csú szva vető dö tt a tá bori á gyhoz. Siető sen vette
ki Ella szá já bó l a rongytö mé st.
–  Isabelle! – sú gta Ella elcsukló hangon.
–  Mi tö rté nt? Hogyan kerü lté l ide? – ké rdezett vissza Isabelle.
Ré mü lten lá tta, hogy a mostohanő vé ré t ú gy megkö tö zté k, mint egy
á llatot.
–  A nagyherceg – felelte Ella. – A testő reivel vé delmezniü k kellett
volna engem. Az volt a feladatuk, hogy elkı́sé rjenek egy Saint-
Micheltő l keletre levő udvarhá zba. Meg akartam né zni, hogy
elhelyezhető k-e ott a há ború s á rvá k. Fé lú ton já rtunk, amikor egyszer
csak leté rtü nk az ú tró l. Parancsot adott az embereinek, hogy
kö tö zzenek meg é s hozzanak ide. Volkmar…
–  Tudom – mondta Isabelle komoran. – Hallottam, ahogy a
nagyherceggel beszé lt. Megszerzem a kirá ly té rké pé t. Aztá n
elmegyü nk innen.
–  Hogyan, Isabelle? – ké rdezte Ella. – Tö bb szá z katona van a
tá borban.
–  Bejutottam. Ki is tudok jutni.
–  De a kö telé keim… – sú gta, é s felemelte a kezé t. Má st is pró bá lt
mondani, de hangjá t elfojtotta a né ma zokogá s.
Isabelle a ké t keze kö zé fogta az arcá t.
–  Hallgass rá m, Ella! – szó lt hozzá komoly, megfontolt hangon. –
Bı́znod kell bennem. Tudom, hogy nincs okod megbı́zni bennem, de
kijuttatlak innen. Megı́gé rem, hogy…
–  Hol az a nyavalyá s iú ?! Mindegy, majd idehozom magam… – bő dü lt
egy hang.
A sá tor elő l. Volkmar hangja volt.  

357
 –  SZAZHET  –
  
  
Az egyszerű a nehéz ellentéte – gondolta Isabelle. A könnyű is a nehéz
ellentéte. De az egyszerű nem ugyanaz, mint a könnyű. Egyáltalán nem.
És fogadni mernék, hogy Tavinak erre is van egy elmélete.
Isabelle magá ban beszé lt, ö sszevissza. Hang né lkü l. Azé rt, hogy
megnyugtassa erő sen dobogó szı́vé t. Azé rt, hogy levegő t
ké nyszerı́tsen a tü dejé be. Azé rt, hogy elvonja a igyelmé t arró l a
té nyrő l, hogy Volkmar von Bruch nagy fekete csizmá ja csak né há ny
tenyé rnyi tá volsá gban volt az arcá tó l.
Amit tennie kellett, az egyszerű volt: kijuttatni Ellá t é s magá t a
sá torbó l… De egyá ltalá n nem volt kö nnyű . Es az, hogy Volkmar bejö tt
a sá torba, tı́zszer nehezebbé tette.
Amint meghallotta Volkmar hangjá t, visszatette a tö mé st Ella szá já ba,
aztá n bebú jt a tá bori vá szoná gy alá , é s gondosan behú zta maga alá a
szoknyá já t. Megdermedt, é s alig kapott levegő t, amikor Volkmar
elhú zta a sá torlapot é s belé pett.
–  O, felsé g! Remé lem, ké nyelemben van. Nem? Nos, má r nem kell
soká ig elviselnie. Holnap a nagyherceg é s é n megtá madjuk felsé ges
fé rje tá borá t, é s felajá nljuk az ö n é leté t a behó dolá sá é rt cseré be.
Nekem termé szetesen eszem á gá ban sincs betartani az alku rá m eső
ré szé t. De ne aggó djon, felsé g! Egyikü k sem fog szenvedni. A
kivé gző osztagom tagjai mind remek cé llö vő k.
Nagyon értékes alkualapunk van – ezt mondta a nagyherceg. Az
alkualap Ella volt.
Isabelle keze szorosan ö kö lbe szorult. Erezte Volkmar szagá t:
alkohol, verejté k é s a faggyú s ü rü hú s, amit az imé nt fogyasztott
vacsorá ra.

358
–  Hol az a brandy? – hallotta Isabelle a hangjá t. Aztá n: – O! Há t ott
van!
Volkmar kilé pett a sá torbó l. Isabelle egy szempillantá s alatt kigurult
a priccs aló l. Ujra kiszabadı́totta Ella szá já t. Talá lt egy tő rt az
asztalon, azzal vá gta le a nő vé re boká já ró l, csukló já ró l a kö telet. Ella
bizonytalanul á llt a lá bá n.
–  Lé pkedj! – sú gta Isabelle. – Mozgasd ki a lá badbó l a gö rcsö t! Siess!
Mikö zben Ella né há ny lé pé st tett, Isabelle felkapta a té rké pet az
asztalró l, é s ö sszetekerte a pergament. Kö zben é szrevett egy má sik
dokumentumot. Az is té rké p volt, Volkmar csapatainak
elhelyezkedé sé t á brá zolta. Isabelle vé re hevesen lü ktetett az
izgalomtó l. Ezzel a sajá t fegyverü ket lehetett volna Volkmar é s a
vipera nagyherceg ellen fordı́tani.
Az első kö ré tekerte a má sodik té rké pet, é s egy hang nem sok, annyit
sem neszezve visszament Ellá hoz. A mostohanő vé rek kibú jtak a
sá torbó l ott, ahol Isabelle bebú jt. Amint kié rtek, Isabelle az ajká hoz
emelte ujjá t, é s hallgató zott. A tá bor csendes volt. Volkmar é s a
nagyherceg taná cskozá sa vé get é rt. A katoná k tö bbsé ge a sá trakban
pihent… a tö bbsé g, de nem mindegyik. Né há nyan mé g já rká ltak a
sá trak kö zö tt. Isabelle hallotta beszé lgetni ő ket.
Amikor megbizonyosodott arró l, hogy senki nincs a kö zelben, ké zen
fogta Ellá t, é s elindultak. Lehajolva siettek, sá trak mö gé bú jtak,
ó vatosan, nehogy szá raz á gra lé pjenek. Azt igyelté k, nem mozdul-e
valami. Vissza kellett fordulniuk, ú j utat kerestek, amikor egy
sá torponyva lebbent, é s az egyik katona kitette a csizmá já t a sá tor
elé , é s akkor is, amikor majdnem belefutottak egy csoportba: há rom
fé r i dohá nyzott egy fa alatt.
Isabelle ré mü lten, az egyre mé lyü lő sö té tben is a tá bor szé le felé
haladt. Eppen kijutottak volna, amikor riadó t fú jtak. Harsá ny hangok
kö zö lté k, hogy a kirá lyné megszö kö tt, é s mindenké ppen meg kell
talá lni. A mö gé a fa mö gé hú zó dtak, ami Isabelle fedezé ke volt,
amikor felfedezte a tá bort. Figyelté k, ahogy a katoná k kirohantak a
sá traikbó l, felkaptá k kardjukat, puská jukat. Ekkor Isabelle

359
megragadta Ella kezé t, é s vakon a patakpart felé rohant. Fé lig
csú szva, fé lig botladozva haladtak lefelé .
Amikor elé rté k a vizet, Isabelle egyik kezé vel a szoknyá já t fogta fel, a
má sikban a té rké peket tartotta magasra, é s a vı́zbe gá zolt. Ella
levetette inom selyemtopá njá t, felcsippentette a szoknyá já t, é s
kö vette. A patak kö vei sı́kosak voltak. Alig tett né há ny lé pé st,
elcsú szott az egyiken, é s elesett. Esté ben elvesztette a
selyemtopá njait, amiket a gyors patak el is sodort. Ella teljesen
elá zott, nehé z ruhá ja hú zta lefelé , de talpra á llt, é s elindult a cipő je
utá n, azonban ú jra elesett.
–  Hagyd! – szó lt rá Isabelle.
Amikor Ella elesett, hangosan csobbant a vı́z. Vajon meghallotta a
táborban valaki? Isabelle nagyon aggó dott. A ruhá ja dekoltá zsá ba
dugta a té rké peket, hogy szá razon maradjanak, é s nyugtalanul né zett
vissza a partra. Aztá n Ellá hoz ment, é s kinyú jtotta a kezé t. Ella
elfogadta. Isabelle felhú zta. Együ tt, ó vatosan lé pdeltek a kö veken.
A patak kö zepé n já rtak, amikor é les hang kiá ltott rá juk.
–  Allj! Kezeket fel! Ne mozduljanak, vagy lö vö k!
  
  

360
 –  SZAZNYOLC  –
  
  
Isabelle nem lá tta a fé r it, aki a parancsot kiá ltotta. Semmit sem
lá tott. Katoná k vilá gı́tottak felé jü k a lá mpá saikkal, ı́gy elvakı́totta
ő ket a fé ny. Felemelt kezé vel pró bá lta á rnyé kolni a szemé t. Vicsorgó
kutyá k ugatá sá t hallotta. Fegyverek csusszantak le a vá llakró l,
lá thatatlan kezek reteszt biztosı́tottak ki. Isabelle gyomra
ö sszerá ndult a fé lelemtő l.
Es ekkor megszó lalt egy hang:
–  O, há t itt van, felsé g! Nem tudtam, hova tű nhetett. A má sik kicsoda?
–  Lejjebb a lá mpá sokkal, bolondok! – adta ki a parancsot a
nagyherceg.
A katoná i engedelmeskedtek. Isabelle azé rt a szeme fö lö tt tartotta a
kezé t.
–  A kirá lyné mostohanő vé re. A lá ny, aki levá gta a lá bujjait.
Felismerem – felelte a nagyherceg.
–  En is felismerem – mondta Volkmar. – Mallevalban talá lkoztunk.
Sö té ten villant a szeme.
–  Akkor most befejezhetjü k, amit ott kezdtü nk el – jelentette ki, azzal
elindult lefelé a patak partjá n.
Nem tud megölni minket, egyszerre nem – gondolta Isabelle. És sötét
van. A ránk célzó katonák elvéthetik a lövést.
–  Fuss, Ella, fuss! – sú gta. – Nero a Vad Vadonba vezető ö své nyen van.
El tudsz jutni hozzá . Sikerü lni fog!
Ella sı́rva fakadt.
–  Nem hagylak itt!
–  Nincs szü ksé g kö nnyekre, felsé g – szó lt Volkmar gú nyosan. – Nem
ö lö m meg felsé gedet. Mé g nem. Most csak a rú t mostohanő vé re fog
meghalni. Há lá snak ké ne lennie nekem ezé rt.

361
Azzal kirá ntotta a kardjá t a hü velybő l. A penge lá tvá nyá ra Isabelle-
nek eszé be jutott, hogy neki is van kardja. Es pajzsa. Osztö nö sen a
zsebe felé nyú lt, ahol a tü ndé rkirá lynő ajá ndé kait tartotta.
–  Fel a kezekkel, vagy lelő lek! – kiá ltott rá egy katona.
Volkmar leé rt, a vı́zbe gá zolt. Isabelle ú gy é rezte, az egé sz teste
gyenge, mint a lá gytojá s. Má r-má r hatalmá ba kerı́tette a fé lelem, á m
mielő tt ez bekö vetkezhetett volna, é les fá jdalmat é rzett a combjá ná l.
Lené zett. A zsebe duzzadt. Gö rbe, fekete tü ské k ü tö tté k á t a ruhá ja
rongyos anyagá t.
A magtok – gondolta. Feltá madt benne a remé ny. Tanaquill utolsó
ajándéka!
De Volkmar is lá tta.
–  Mid van ott? – mordult rá .
A magtok egyre nagyobb lett. Attö rte, cafatokra szaggatta a zseb
anyagá t. A csont é s a dió a patak vizé be esett.
–  Ne! – kiá ltott Isabelle. Ké tsé gbeesé s szorı́totta el a szı́vé t. Má r nem
maradt má s az ajá ndé kokbó l, csak a magtok. Talá n az is fegyverré
vá lt. Bárcsak sikerülne kézbe venni!
Am ahogy né zte, a magtok felnyı́lt. A vö rö s, fé nyes, ü veggolyó
nagysá gú magok a vı́zbe estek é s elsü llyedtek. A hé j is a patakba
esett, é s hamar elvitte a vı́z. Ezzel az utolsó remé nye is odalett.
Volkmar má r kö zel já rt. Isabelle tudta, hogy itt fogja megö lni, majd
hagyja, hogy a patak elsodorja a testé t. Aztá n Ellá t arra haszná lja,
hogy vé ghezvigye kegyetlen tervé t. Elveszı́tik az é letü ket. Saint-
Michel elesik. Minden elveszik.
Volkmar felemelte a kardjá t, lendı́té sre ké szen tartotta a magasban.
Ella felsikoltott. Isabelle felké szü lt a halá lra.
A halá los csapá s azonban nem sú jtott le. Mert a kö vetkező
pillanatban Volkmar kardja a levegő be repü lt.
Es Volkmar is.
  
  

362
 –  SZAZKILENC  –
  
  
–  Isabelle, mi tö rté nik itt? – ké rdezte Ella a fé lelemtő l reszkető
hangon.
–  En… é n nem tudom, Ella – felelte Isabelle, é s ú jra megfogta a
mostohatestvé re kezé t.
A vı́zbő l inda nyú lt ki, olyan vastag, mint egy fé r icomb. Az inda vadul
csapkodott. Elkapta Volkmar kardjá t, nagy erő vel a fá k lombja kö zé
hajı́totta, aztá n Volkmar testé t a pataká gyba csapta. Az indá bó l
hegyes tü ské k nő ttek ki, né melyik ké t tenyé rnyi hosszú volt. Vö rö s
csı́kokat hú ztak Volkmar mellé n.
–  Ró zsamaszlag – sú gta Isabelle. Ilyen nő tt a há rsfa tö rzsé n. Annak az
indá já ró l vette Tanaquill a magtokot.
Isabelle né zte, ahogy ú jabb inda emelkedik ki a vı́zbő l, aztá n mé g egy
é s mé g egy, szé dı́tő gyorsasá ggal. Má r vagy tucatnyi volt. Egyre
emelkedtek, kacskaringó ztak, csapkodtak, mint a korbá cs. Puská kat
kaptak el, csaholó kutyá kat dobtak a fá k magasá ba, egyik katoná t a
má sik utá n terı́tetté k le. Meghá trá lá sra ké nyszerı́tetté k a
nagyherceget. Miné l jobban kapá ló ztak az elfogottak, anná l jobban a
testü kbe mé lyedtek a tü ské k.
Az indá k né melyike a lá nyok elő tt csapott fel, má sok a lá nyok mö gö tt.
–  Csapdá ba fogunk esni – kiá ltotta Isabelle. – Gyere, Ella! Fussunk!
Magá val hú zta a mostohanő vé ré t. Ella bukdá csolt a sı́kos kö veken,
tö bbszö r megcsú szott, kibicsaklott a boká ja, té rdre rogyott.
Valahá nyszor elesett, Isabelle ú jra felrá ntotta, mı́g vé gü l sikerü lt
á tjutniuk a tú lpartra.
Ahogy levegő é rt kapkodva, csatakosan kiká szá ló dtak a vı́zbő l,
Isabelle visszané zett. A ró zsamaszlagindá k ö sszefonó dtak, hú sz lá b
magas á thatolhatatlan fal lett belő lü k. Hallotta, hogy a tü skefal

363
mö gö tt valakik parancsokat kiá ltanak, puskalö vé sek dö rdü lnek,
kutyá k ugatnak, de semmi é s senki nem jutott á t. O é s Ella
biztonsá gban voltak. Egyelő re.
–  Mennü nk kell – mondta Isabelle mé g mindig Ella kezé t fogva.
–  Mi ez, Isabelle? – ké rdezte Ella a ró zsamaszlagfalat csodá lva.
–  Tanaquill vará zslata.
Ella mosolyogva fordult felé .
–  Rá talá ltá l a tü ndé rkirá lynő re? – ké rdezte izgatottan.
–  O talá lt rá m. Majd ké ső bb elmondom. Nem maradhatunk itt.
–  Isabelle, hogyan talá ltá l meg? – ké rdezte Ella, ahogy a csalitosban
nyomultak elő re. – Mit keresté l Volkmar tá borá ban?
Isabelle nem tudta, honnan kezdje.
–  Elszö ktem. Nero há tá n…
–  Nero? De hiszen Maman eladta.
–  Visszaszereztem. De Madame LeBenê t… a szomszé dunk. Emlé kszel
rá ? A há z leé gett.
–  Leé gett?! Madame LeBenê t? Nem é rtem…
–  Madame LeBenê t szé napadlá sá n laktunk, de aztá n azt akarta, hogy
legyek Hugo felesé ge.
–  Hugo…
–  Azé rt, hogy Hugo megkaphassa Tantine-tó l az ö rö ksé gé t. De nem
szeretem Hugó t. Es ő sem szeret engem.
Ella megtorpant. Isabelle is ké nytelen volt megá llni vele.
–  Hogyan tö rté nt mindez? – ké rdezte Ella nyugtalanul.
–  Erre most nincs idő , Ella – tiltakozott Isabelle, é s kö zben erő sen
igyelt visszafelé . – Majd ké ső bb elmondok mindent. En…
Elakadt a szava. Annyira csak Ella megmenté sé re igyelt, hogy nem
volt ideje má sra gondolni. Csak ekkor tö rt rá a felismeré s, hogy
milyen ó riá si volt a veszé ly. A nagyherceg á ruló volt, Volkmarral
szö vetkezett, Volkmar csapatai pedig az Ordö gá rokban voltak, é s Ella
mindent tudott. Volkmar é s a nagyherceg mindená ron meg akarta
á llı́tani. Arra gondolt, hogy lehet, hogy nem sikerü l biztonsá gba
juttatnia magukat. Lehet, hogy nem jutnak ki a Vad Vadonbó l, de

364
talá n az ö své nyen sem tudnak vé gigmenni. Lehet, hogy ez az egyetlen
esé lye, hogy elmondja Ellá nak, amit el akar mondani neki.
Ezé rt elmondta. Elmondott mindent, ami azó ta tö rté nt, hogy Ella
elment a koronaherceggel. Elmondta, hogyan talá lkozott Tanaquill-
lel. A tü zet. A má rkit. A LeBenê t csalá d helyzeté t, é s a ná luk
munká val tö ltö tt idő t. Tantine ultimá tumá t. Es vé gü l emlı́tette Felix
ü zeneté t: azt, hogy Maman megsemmisı́tette, é s ezzel
mindkettő jü knek nagyon sok fá jdalmat okozott.
–  Minden annyira má s lett volna, Ella. Minden má ské nt alakul, ha
elszö khettü nk volna, ahogy terveztü k. Ha Maman nem talá lja meg
Felix ü zeneté t é s nem semmisı́ti meg. En is má s lenné k. Jobb.
Kedvesebb.
–  Isabelle…
–  Ne… hadd fejezzem be! Muszá j elmondanom. Nagyon sajná lom.
Nagyon sajná lom, hogy olyan kegyetlen voltam veled! Sajná lom, hogy
bá ntottalak! Szé p voltá l. Szé p vagy. En nem voltam szé p, é s soha nem
is leszek az. Minden megvolt benned, amire vá gytam. En pedig
mindent elveszı́tettem. Es olyan irigy voltam!
Szé gyen é gett a bő re alatt. Gyá moltalannak é s kiszolgá ltatottnak
é rezte magá t azzal, hogy mindezt elmondta. Mint egy kis sivatagi
á llat, amit kizavartak az odú já bó l, é s a tű ző napon hagyjá k meghalni.
–  Te nem tudhatod, hogy ez milyen volt nekem.
–  Lehet, hogy jobban tudom, mint gondolná d – felelte Ella halkan.
–  Meg tudsz valaha bocsá tani nekem?
Ella mosolygott, de Isabelle nem azt a kedves mosolyt lá tta, amit
megszokott. Keserű , szomorú mosoly volt.
–  Isabelle, te nem is tudod, mit ké rsz tő lem.
Isabelle bó lintott. Lehajtotta a fejé t. A gyenge, tö ré keny remé ny, amit
akkor é rzett, amikor elmondta Ellá nak, mennyire sajná lja, hogy olyan
rosszul viselkedett vele, darabokra tö rt. Megtalá lta a
mostohanő vé ré t, megtalá lta a szı́ve utolsó elveszett darabjá t, de ez
nem szá mı́tott. Nem volt bocsá nat. Neki, Isabelle-nek nem volt
pardon. Tú l mé ly sebeket ejtett má sokon. Kö nnyek csorogtak az
arcá n. Nem tudta, hogy a bű nbá nat ennyire hasonlı́t a gyá szhoz.

365
–  Isabelle, ne sı́rj! Ké rlek, ké rlek, ne sı́rj! En…
Ella szavait ugatá s apasztotta el.
Isabelle felkapta a fejé t.
–  Mennü nk kell! – mondta a szemé t tö rö lgetve. – Biztonsá gos helyet
kell talá lnunk neked.
–  Hol?
–  Nem tudom. Majd kitalá lok valamit. Most az a fontos, hogy ú gy
é rjü nk oda, hogy kö zben ne lő jenek rá nk. Rendben?
Ella bó lintott.
–  Rendben.
Isabelle a kezé t nyú jtotta Ella felé . Ella megfogta, é s megszorı́totta. A
ké t lá ny ú jra futá snak eredt.
Az é letü ké rt futottak.
  
  

366
 –  SZAZTIZ  –
  
  
Isabelle kavicsot dobott az ablakra.
Az ablaktá blá t talá lta el, majd a kis kő visszahullt az utca kö vezeté re.
Saint-Michel szé lé n, egy ré gi kő é pü let elő tt á llt. Nyugtalanul né zett
kö rü l a sö té t utcá n, aztá n felvette a kavicsot, é s ú jra megdobta vele az
ablakot. Es ú jra. Es az ablak vé gre kinyı́lt.
Felix a nyaká ná l nyitott lenvá szon ingben hajolt ki. A kezé ben gyertya
é gett. Pislogott a sö té tbe.
–  Felix, te vagy az? – szó lt Isabelle nyugtalanul pihegve. Felix
emlı́tette, hogy az asztalosmű hely fö lö tt lakik, de nem lehetett biztos
abban, hogy a megfelelő ablakon jelez.
–  Mit keresel itt, Isabelle? – ké rdezte á lmosan hunyorogva.
–  Bemehetü nk? Bajban vagyunk. El kell rejtő znü nk.
–  Te é s mé g ki?
–  Felix, ké rlek!
Felix behú zta a fejé t. A kö vetkező pillanatban má r a mű hely
kapujá ná l volt a gyertyá val. Isabelle ott talá lkozott vele. Az utca
má sik oldalá ra mutatott. Ella á llt egy kő faragó há zá nak boltı́ves
kapualjá ban, a kezé ben Nero kantá rjá val. Sietve elindult felé jü k.
–  O Ella – á llapı́totta meg Felix. – A mostohanő vé red. Franciaorszá g
kirá lyné ja.
–  Igen.
–  Elfelejtettem nadrá got hú zni. Franciaorszá g kirá lyné ja á ll az ajtó m
elő tt, é s é n egy szá l há ló ingben vagyok. – Lené zett magá ra. – Es
kilá tszik a té rdem.
–  Nekem nagyon tetszik a té rded – jegyezte meg Isabelle.
Felix elpirult.
–  Nekem is – szó lalt meg Ella.

367
–  Felsé g – szó lı́totta meg Felix.
–  Szó lı́ts csak Ellá nak!
–  Ella-felsé g – helyesbı́tett. – Meghajolné k, de… szó val, attó l tartok,
hogy ez a há ló ing egy kicsit rö vid.
Ella felnevetett.
Felix a mű helyudvarba kı́sé rte ő ket. Aztá n Neró t gyorsan a mű hely
mö gö tti istá lló ba kı́sé rte. Beá llı́totta egy ü res bokszba, vizet tett elé ,
aztá n visszament a mű helyudvarba, é s bezá rta a kaput. Gyorsan,
hangtalanul mozgott. A ké t lá nyt á tvezette a mű helyen, fel a keskeny
lé pcső n a szobá já ba. A gyertyá t letette a kis faasztal kö zepé re. Az
á gya lá bdeszká já ró l levette a nadrá gjá t, é s szé gyenkezve belelé pett.
–  Uljetek le! – mutatott az asztal ké t oldalá n á lló rozoga szé kekre.
Ella há lá san elfogadta, de Isabelle ké ptelen volt leü lni. Ahhoz
tú lsá gosan izgatott volt, ı́gy inká bb fel-alá já rká lt.
–  Hiszen vé rzik a lá bad! – szó lt Felix, é s Ella csupasz lá bá ra mutatott.
A lá ny lá bfejé n cikcakkos vá gá s hú zó dott. Felix tiszta gyolccsal é s
vı́zzel lemosta a sebet, é s egy pá r ré gi csizmá t tett le Ella mellé .
–  A ré gi csizmá m. Neked tú l nagy, de jobb, mint a semmi – mondta,
azzal Isabelle-hez fordult. – Mit mű velté l má r megint?
–  Mibő l gondolod, hogy é n tettem valamit?
–  Abbó l, hogy te mindig is bajba keveredté l, de Ella soha – felelte
Felix, azzal a polcró l egy petró leumlá mpá st vett le.
Ella kimerü ltsé gé ben pá r percre lehunyta a szemé t. Felix ó vatosan
levette az ü vegké mé nyt a lá mpá ró l, é s kö zben Isabelle elmondta neki,
mi tö rté nt. Felix arca megmerevedett a dü htő l, ahogy hallgatta.
–  Miutá n elmenekü ltü nk Volkmartó l, felé rtü nk az ö své nyre, é s
ló há ton keltü nk á t a Vad Vadonon – mondta a tö rté net
befejezé seké ppen. – Nem tudtam, hova mehetné nk. A LeBenê t-
gazdasá gba nem mehetü nk vissza. Lehet, hogy ott vá rnak Cafard
emberei. Nagyon sajná lom, Felix. Nem akartalak ebbe belerá ngatni
té ged.
–  Ne sajná ld! Orö mmel segı́tek neked é s Ellá nak. Csak nem tudom,
mit tehetné k.
Gyertyá já t a lá mpá s kanó cá hoz é rintette.

368
–  En sem tudom, mit csiná ljak – felelte Isabelle, azzal leü lt Ellá val
szembe.
Né há ny tá rgyat odé bb tolt – vé ső ket, faragó ké seket, fafogakat –, a
kö nyö ké t az asztalra tette, é s a kezé re hajtotta a fejé t.
–  A té rké peket, amiket Volkmar tá bori asztalá ró l loptam, el kell
juttatni a kirá ly tá borá ba. Meg kell akadá lyoznunk, hogy Volkmar
rá tá madjon Saint-Michelre. De hogyan? Katoná k keresnek minket.
–  Volkmar é s az emberei? – ké rdezte Felix.
–  Nem hiszem – felelte Isabelle. – Nem kocká ztatja, hogy
szemé lyesen mutatkozzon. Mé g nem. Csak az utá n, hogy Cafard
csapatá t megsemmisı́tette. A nagyhercegtő l kell igazá n tartanunk.
Csak Ella tudja é s é n tudom, hogy a nagyherceg é s Cafard titkon
Volkmarral szö vetkezett, senki má s. Lehet, hogy má r kilovagolt az
Ordö gá rokbó l, visszaté rt Cafard tá borá ba, é s kereső csapatokat kü ld
ki. Ha megtalá lja Ellá t, akkor vé ge.
Felix megnyeste a lá mpa kanó cá t, amitő l a lá ng é lé nkebben kezdett
é gni, aztá n visszahelyezte az ö blö s, hosszú ká s lá ngvé dő ü vegbú rá t.
Ahogy a fé ny megvilá gı́totta a nagy padlá sszobá t, Ella felkiá ltott. Nem
a fá jdalomtó l vagy a ré mü lettő l, hanem a csodá lkozá stó l.
–  Mi az? – ké rdezte Isabelle a fejé t felemelve.
Es akkor meglá tta.
A falak menté n elhelyezett keskeny polcokon, a kandalló pá rká nyon, a
komó don, az egyszemé lyes á gy alatt sorokban, a padló n lá dá kban é s
nagy arató kosarakban faragott fakatoná k á lltak é s hevertek.
–  Szentsé ges egek! Felix! Tö bb szá z fakatona! – mondta Ella, azzal
felá llt, hogy kö zelebbrő l is megcsodá lja ő ket.
–  Alig tö bb mint ké tezer – felelte Felix.
Isabelle az egyik polchoz lé pett, é s ké zbe vett egy katoná t. Lö vé sz
kö zlegé ny volt, a kezé ben gyú jtó pá lcá val. Nagyon megviseltnek,
fá radtnak, beletö rő dö ttnek tű nt, mintha tudta volna, hogy meg fog
halni.
–  Nagyon szé pek – dicsé rte Ella.
Felix, aki é ppen egy kancsó kihű lt ká vé t melegı́tett ú jra a kis kandalló
parazsá n, fé lé nken megkö szö nte a dicsé retet.

369
–  Evekig dolgozhattá l rajta – jegyezte meg Ella.
–  Amió ta nem vagyok a Maison Douleur lakó ja.
–  Lá tom, hogy nagyon sok é rzelmet fektetté l bele – mondta Ella. –
Szerelem, fé lelem, győ zelem, fá jdalom. Mind-mind lá tszik rajtuk.
–  Valahol ki kellett é lnem ezeket – felelte Felix, é s Isabelle-re
pillantott.
Ella ö sszerezzent, mintha elevené be vá gtak volna ezek a szavak.
Hirtelen felá llt a szé krő l, karba fonta a kezé t, a tenyeré t a kö nyö ké re
szorı́totta, é s az ablakhoz ment. Aztá n hirtelen megfordult, é s
visszament az asztalhoz, mintha el akarna menekü lni valamitő l.
–  Ella? Jó l vagy? – ké rdezte Isabelle.
Ella vá laszolni akart, de a szavait elnyomta az utcá ró l jö vő zaj. Lovak
patá i kopogtak a macskakö veken. Mé g nyitva volt az ablak. Felix,
Isabelle é s Ella aggó dó n né ztek egymá sra.
–  Katoná k – á llapı́totta meg Isabelle. Nagyon feszü lt volt. – Mi van
akkor, ha há zró l há zra já rnak?
Felix megkocká ztatta, hogy kiné zzen az ablakon. Az arcá n rö gtö n
enyhü lt a feszü ltsé g. Elmosolyodott.
–  Nem. Nem katoná k. De a megmentő ink lehetnek.  

370
 –  SZAZTIZENEGY  –
  
  
Isabelle rö gtö n az ajtó hoz ugrott, é s má r rohant is lefelé .
Né há ny pillanattal korá bban az ablakhoz sietett, hogy lá ssa, mirő l
beszé l Felix, é s rö gtö n meglá tta Martint. Egy szeké r krumplit hú zott.
Hugo ü lt a bakon. Tavi mellette.
Isabelle a karjá t lengetve kifutott elé jü k.
–  Mit kerestek a vá rosban ilyen korá n?
Mé g csak nem is hajnalodott.
Tavi elmagyará zta, hogy elő bb a katonai tá borba kell menniü k, el kell
vinniü k oda a krumplit, aztá n vissza a gazdasá gba megfejni a
teheneket, é s az aznapi á ruval kell a piacra jö nniü k.
–  Cafard ezredes annyira dü hö s volt, miutá n elszö kté l, hogy Tantine
ajá ndé kba adott neki egy szeké r krumplit. A há ború s szü ksé gletekre.
Es azé rt, hogy ne zá rjanak mindannyiunkat bö rtö nbe. Anyá m fé l
é jszaka dü hö ngö tt miatta. Há la é s kö szö net, Isabelle – mondta Hugo,
az utolsó mondatot kissé gunyorosan.
Isabelle tudomá st sem vett a mogorva megjegyzé srő l.
–  Eppen idő ben é rkeztetek. Szü ksé gü nk van rá tok.
–  Kiknek van szü ksé ge rá nk? – ké rdezte Tavi, é s kö rü lné zett.
–  Saint-Michelnek. A kirá lynak. Egé sz Franciaorszá gnak. Es Ellá nak.
–  Ellá nak? – ké rdezett vissza Tavi.
–  Az ellensé ges katoná k meg akarjá k ö lni Ellá t. Es engem is.
Gyorsan elmondta, mi tö rté nt, amió ta elhagyta Madame LeBenê t
gazdasá gá t. Tavi é s Hugo igyelmesen hallgattá k; Tavi tekinteté ben
harag szikrá zott.
–  Meg kell á llı́tanunk ő ket! Ezt nem tehetik! Ezt nem fogjá k
megtenni!
–  Gyertek fel! Siessetek! – biztatta ő ket Isabelle.

371
Tavi leká szá ló dott a szeké rrő l, é s Felix szobá já ba sietett.
Hugo gyorsan egy oszlophoz kö tö tte Martint, é s kö vette ő ket.
–  Ella, té nyleg te vagy az? – ké rdezte Tavi, ahogy belé pett a
padlá sszobá ba.
Ella bó lintott. Tavi megszokott savanyú á brá zata, amit azé rt vett
magá ra, hogy tá vol tartsa magá tó l a vilá got, egyszerre meglá gyult. A
szeme csillogott.
–  Sosem gondoltam volna, hogy talá lkozunk mé g ebben az é letben –
mondta elé rzé kenyü lten sú gva. – Sosem gondoltam volna, hogy
lehető sé gem lesz… O, Ella! Ugy sajná lom! Annyira sajná lom…
–  Minden rendben van, Tavi. Nincs harag – mondta Ella, é s
kinyú jtotta a kezé t a mostohanő vé re felé .
–  Szervusz, Ella! Szé p csizmá d van – szó lalt meg Hugo kissé
bá tortalanul az elnyű tt csizmá ra né zve. – Té rdet kell hajtanom
elő tted, vagy ilyesmi?
–  Ké ső bb talá n igen, Hugo.
–  Ki kell juttatnunk innen Ellá t é s Isabelle-t, mielő tt az egé sz vá ros
felé bred – magyará zta Felix, mindenkinek egy-egy bö gre ká vé t
nyú jtva á t. – Mi lenne, ha a krumpli alá rejtené nk ő ket, é s egy olyan
katonai tá borba menné tek, ahol a kirá lyhoz hű sé ges tiszt a
parancsnok?
–  A té rké p szerint, amit elloptam, a legkö zelebbi ilyen tá bor
ö tvenmé rfö ldnyire van innen – mondta Isabelle. – Martin nem bı́rna
ki olyan hosszú utat.
Ella elengedte Tavi kezé t. Visszaü lt az asztalhoz, az ablakon né zett
kifelé , nagyon nyugtalanul.
Ekkor Hugo szó lalt meg.
–  Haszná lhatná nk Neró t?
Isabelle a fejé t ingatta.
–  Sosem volt kocsi elé fogva. Szilá nkokra rú gná .
Ella a kezé be temette az arcá t.
Isabelle má r má sodszor vette é szre, mennyire aggó dik, mennyire
feszü lt.
–  Ella? Mi a baj? – ké rdezte, azzal letette a ká vé já t.

372
–  Csak az, hogy… Olyan jó vagy hozzá m. Olyan kedves – felelte Ella,
leengedve a kezé t. – Isabelle, megmentetted az é letemet. De é n… En
nem é rdemlem meg a kedvessé gedet.
–  Jaj, ne butá skodj má r! Megé rdemled. Es mé g sokkal tö bbet. Te…
–  Nem. Hallgass rá m! – Ella felzokogott. – Isabelle, te bocsá natot
ké rté l tő lem az Ordö gá rokná l, é s most Tavi is. Es ez nagyon bá tor
dolog tő letek. Nagyon bá tor. Most pedig rajtam a sor, hogy bá tor
legyek. Ahogy é vekkel ezelő tt kellett volna bá tornak lennem…
Olyan nehezen tö rtek elő belő le a szavak, mintha szö gek á lltak volna
ki belő lü k.
–  Isabelle, nem sokkal ezelő tt azt ké rted, hogy bocsá ssak meg neked,
é s é n azt mondtam, nem tudod, mit ké rsz tő lem. Azé rt mondtam ezt,
mert é n vagyok az, akinek bocsá natot kell ké rnie tő led. Ké rlek,
bocsá ss meg nekem!
–  En… é n ezt nem é rtem.
–  Az… az ü zenet… – hebegte Ella. A hangjá ban bű ntudat reszketett. –
Az ü zenet, amit Felix hagyott neked a há rsfa odvá ban… Azt mondtad,
Maman talá lt rá é s semmisı́tette meg. De té vedsz. En talá ltam meg.
Elvettem é s elé gettem, é s ezzel tö nkretettem az é letedet. O, Isabelle,
há t nem é rted? En vagyok a leggonoszabb mostohanő vé r!  

373
 –  SZAZTIZENKETTO  –
  
  
Isabelle leü lt Felix á gyá ra. Ugy é rezte, mintha Ella egyetlen jó l
irá nyzott rú gá ssal elgá ncsolta volna.
Ella semmisítette meg az üzenetet. Nem Maman. Ella. Aká rhá nyszor
ismé telgette Isabelle magá ban, sehogyan sem talá lt é rtelmet benne.
–  Mié rt?
–  Azé rt, mert é n is irigy voltam.
–  Irigy? Kire? – ké rdezte Isabelle.
–  Rá d, Isabelle. Bá tor voltá l, fé lelmet nem ismerő é s erő s. Ugy
nevetté l, mint egy igazi kaló z. Ugy lovagoltá l, mint egy ú toná lló . Es
Felix szeretett té ged. Szeretett attó l a naptó l fogva, amikor apá m
té ged, Tavit é s Mamant a Maison Douleur-be hozott. Addig az é n
bará tom volt, de te elvetted tő lem.
–  Azutá n is a bará tod voltam, Ella. Es mé g mindig az vagyok –
mondta Felix sé rtő dö tt hangon.
Ella odafordult hozzá .
–  De az egyá ltalá n nem volt ugyanaz. En nem ugrattam á t kő falakat
egy tü zes mé n há tá n. Nem kergettelek fá k tetejé re – mondta, é s
visszafordult Isabelle felé . – Te meg Felix folyton együ tt
kalandoztatok. Es ezek a kalandok olyan csodá latosnak tű ntek, hogy
nem tudtam elviselni. Nem voltam ké pes elviselni, hogy Felix jobban
szeretett té ged, mint engem. Nem bı́rtam elviselni, hogy kimaradok
azokbó l a já té kokbó l. Ezé rt gondoskodtam arró l, hogy ne maradjak
ki.
Isabelle felidé zte magá ban, mennyire felindult volt Ella, valahá nyszor
Felixszel kilovagolt a Vad Vadonba, é s mennyire megkö nnyebbü lt,
amikor visszaté rtek. Dühösnek kéne lennem. Nagyon haragudnom
kéne – gondolta. De nem volt dü hö s, csak mé lyen, fá jó n szomorú .

374
–  Utá na nagyon megbá ntam – folytatta Ella. – Amikor lá ttam, milyen
levert vagy, mennyire bá nt valami. De tú lsá gosan fé ltem elmondani
neked, hogy mit tettem. Azt gondoltam, hogy gyű lö lné l é rte. De aztá n
minden megvá ltozott kö zö ttü nk, é s amú gy is gyű lö lni kezdté l.
Ella felá llt, az á gyhoz ment, é s leü lt Isabelle mellé .
–  Mondj valamit! – ké rlelte. – Mondd, hogy gyű lö lsz! Mondd, hogy azt
kı́vá nod, bá rcsak meghalné k!
Isabelle hangosan felsó hajtott. Rekedtes hang volt, mintha vé gre
felszakadt volna belő le valami. Mintha nemcsak pá r pillanatig, hanem
é vekig tartotta volna vissza a levegő t.
–  Olyan ez, mint a tű z, Ella.
–  Micsoda?
–  Az irigysé g. Forró n, fé nyesen, lobogó lá nggal é g. Elemé szti az
embert, é s nem marad má s belü l, csak ü ressé g é s fü stö lgő romok.
–  Csak hamu – mondta Ella.
Isabelle behunyta a szemé t, é s belekotort abba a hamuba.
Minden má s lett volna, ha Ella nem é gette volna el Felix ü zeneté t.
Nem vesztette volna el Felixet. Sem Neró t. Nem veszı́tette volna el
ö nmagá t sem.
Arra a napra gondolt, amikor Felix elment, é s az utá na kö vetkező
é vekre. A zene- é s tá nctaná rokra. A ruhapró bá kra. A
ké zimunkaó rá kra, amikor hı́mzé s fö lö tt kellett gö rnyednie, pedig a
szı́ve lovakra é s hegyekre vá gyott. A rettentő kı́nos vacsorá kra,
amikor lehetsé ges ké rő k mustrá ltá k tető tő l talpig, az erő ltetett
mosolyukra, arra, hogy a szemü ket pillanatokra lehunyva igyekezté k
leplezni csaló dottsá gukat. A fá jó magá nyra, amikor kiderü lt, hogy
semmi sem passzol. Sem a puha topá nká k, sem a merev fű ző k. Sem a
beszé lgeté sek, sem az elvá rá sok, sem a bará tsá gok, sem a vá gyak.
Mintha az egé sz é lete olyan lett volna, mint egy szé p ruha, ami
má snak ké szü lt.
–  Nagyon sajná lom, Isabelle. O, annyira sajná lom! – mondta Ella.
Isabelle kinyitotta a szemé t. Ella ké t keze ö kö lbe szorult az ö lé ben.
Isabelle megfogta a bal kezé t. Kisimı́totta, é s ö sszefű zte az ujjaikat.

375
O is sok mindent bá nt é s sajná lt. Sajná lta az anyjá t, aki mindig a
tü kö rben kereste az igazsá got. Sajná lta Berthe-et, aki sı́rt, mert
gonoszsá got kö vetett el, é s sajná lta Cecile-t, aki nem sı́rt. Sajná lta
Tavit azé rt, hogy ká posztalevelekre kellett egyenleteket ı́rnia.
Sajná lta a toronyba zá rt ö sszes mesebeli lá nyt. A mé zeskalá cshá zak
csapdá já ba esetteket. A sű rű sö té t erdő ben elté vedteket, akik felé
má r elindult a vadá sz, hogy kivá gja a szı́vü ket.
Sajná lta azt a há rom kislá nyt, akiknek mé rgezett almá t adtak, amikor
egy há rsfa alatt já tszottak egy szé p nyá ri napon.
  
  

376
 –  SZAZTIZENHAROM  –
  
  
Ella felá llt, a szoba má sik felé be ment, é s leté rdelt Tavi szé ke mellé .
–  Annyira sajná lom, Tavi… Azzal, amit tettem, neked is á rtottam.
–  Semmi baj, Ella – felelte Tavi, azzal felá llt. Felhú zta magá hoz Ellá t,
é s megö lelte. Isabelle csatlakozott hozzá juk. Igy á lltak egy pillanatig
há rman, heves, kö nnyes ö lelé sben.
Aztá n Ella vé gü l kibontakozott az ö lelé sbő l, é s Felixhez fordult.
–  Tő led is bocsá natot kell ké rnem – mondta, é s a kezé t nyú jtotta Felix
kezé ért. – Az é leted teljesen má ské nt alakult volna, ha nem loptam
volna el az ü zenetedet.
Felix elfogadta Ella felé nyú jtott kezé t.
–  O, Ella! Nagyon sajná lom, hogy azt hitted, má r nem vagyok a
bará tod!
Ella ezutá n Hugó hoz fordult.
–  Ha nem tettem volna azt, amit tettem, te nem lenné l itt. Ebben a
szobá ban. Ebben a zű rzavarban…
Hugo vá llat vont.
–  Ami azt illeti, az é n é letem jobb lett. Az utó bbi né há ny hé t, ú gy,
hogy ti ketten a kö zelemben voltatok – biccentett Isabelle é s Tavi felé
–, nagyon szö rnyű volt, de egyben izgalmas is. Ugy é rtem, mi volt az
é letemben, mielő tt hozzá nk jö ttetek? Ká poszta. Ennyi. De most má r
vannak bará taim.
Isabelle á tkarolta Hugó t, ö lelé sbe vonta. Hugo mosolyogni pró bá lt, de
a mosoly valahogy grimasz lett. Siető sen megpaskolta Isabelle há tá t,
aztá n elhú zó dott. Isabelle tudta, hogy nincs hozzá szokva ahhoz, hogy
kifejezze az é rzelmeit.
–  Jobb lesz, ha inká bb cselekszü nk. Meg kell talá lnunk a mó djá t,
hogyan juttathatjuk Ellá t biztonsá gba, a té rké peket pedig a kirá ly

377
kezé be – jegyezte meg Hugo. – Es minden sokkal nehezebb lesz, ha
feljö n a nap.
–  Fegyveres kı́sé retre lenne szü ksé gü nk – jegyezte meg Tavi.
Remé nytelensé g volt a hangjá ban. – Sajá t szá zad ké ne. Nem, egy
egé sz hadsereg.
Isabelle hallgatott. Lassan já rká lt kö rbe Felix szobá já ban, a polcokat
né zte. A komó dot. A kandalló pá rká nyt. Aztá n a tö bbiekhez fordult, é s
azt mondta:
–  Nem kell hadsereg. Má r van.
–  Van hadseregü nk? Hol? – ké rdezte Tavi.
Isabelle az egyik polcró l felemelt egy faragott katoná t, a tenyeré re
tette, é s felmutatta.
–  Itt.
  
  

378
 –  SZAZTIZENNEGY  –
  
  
Hugo csak pislogott az Isabelle tenyeré n á lló katoná ra. Mosolyt
erő ltetett magá ra.
–  Tudod, bá rmikor lefekhetsz Felix á gyá ra. Ha fá radt vagy,
pihenhetsz…
Isabelle bosszú s pillantá st vetett Hugó ra.
–  Nem vagyok fá radt. Es nem bolondultam meg, ha erre akarsz
cé lozni. Komolyan beszé lek. Tü ndé rkirá lynő é l ná lunk. Ró ka alakban
já r-kel, é s a há rsfá nk odvá ban lakik. Erő s vará zsereje van.
–  Tü ndé rkirá lynő … – szó lt Hugo, ö sszevonva a szemö ldö ké t.
–  Ez igaz, Hugo – erő sı́tette meg Ella. – Egy é jjel, amikor nagyon
szomorú voltam, amikor ö sszetö rt a szı́vem, a tü ndé rkirá lynő eljö tt
hozzá m. Megké rdezte, mi az, amit a legjobban szeretné k. Elmondtam
neki, é s segı́tett. Elé rtem, amit akartam. Szerinted hogyan jutottam el
a bá lba?
–  En is lá ttam azt a ró ká t – mondta Felix. – Kis iú koromban. A sző re
olyan vö rö sesbarna, mint az ő szi avar. Mé lyzö ld szeme van.
–  Egereket vá ltoztatott lovakká , sü tő tö kö t hintó vá – mondta Ella.
–  Elő vé vará zsolhatja ezeket a fakatoná kat. Tudom, hogy ké pes rá –
mondta Isabelle. – Csak annyit kell tennü nk, hogy elvisszü k ő ket a
há rsfá hoz.
–  De hogyan? – ké rdezte Tavi lassan kö rbefordulva. – Nagyon sok
van.
–  Pontosan ké tezer-szá zö tvennyolc – mondta Felix.
–  Lá dá kat vagy dobozokat kell talá lnunk, amibe beletehetjü k ő ket.
Van ná latok a mű helyben ilyesmi?
–  Nincs. De rengeteg koporsó van – felelte Felix. – Fogadni merné k,
hogy kettő be belefé rnek.

379
–  Martinnal é s a szeké rrel odavihetné nk az egé szet – vetette fel
Isabelle. – Csak le kell raknunk a krumplit.
–  Akkor rakjuk le! – dö ntö tt Ella. – Ellensé get kell legyő znü nk. Meg
kell mentenü nk a kirá lyt é s az orszá got. El kell fognunk az á ruló kat –
mondta komor mosollyal. – Aztá n felakasztani, ló farka utá n kö tni,
felné gyelni mindegyiket.
Hugo homloka sű rű rá ncba rá ndult. A kezé t a sapká ja alá dugta, é s
megvakarta a fejé t.
–  Megvá ltoztá l, Ella. Nem az a lá ny vagy, akire emlé kszem. Azt
hiszem, igaz a mondá s, hogy ami nem ö l meg…
–  Az Franciaorszá g kirá lyné já vá tesz – fejezte be a mondatot Ella
kicsit má ské pp. – Menjü nk! – mondta, é s kiné zett Felix ablaká n. –
Hugó nak igaza van. Fé nyes nappal sokkal nehezebb lesz ké tezer
fakatoná t a tü ndé rkirá lynő hö z csempé szni.
  
  

380
 –  SZAZTIZENOT  –
  
  
Felix kinyitotta a mű helyudvarba vezető ajtó t, é s Hugo a lehető
leggyorsabban beá llt a szeké rrel.
Oten lá ttak neki a munká nak. A fö ldre halmoztá k az egé sz
szá llı́tmá ny krumplit. Megá llapodtak, hogy elő bb felteszik a
koporsó kat a szeké rre, azutá n hordjá k belé jü k a fakatoná kat Felix
szobá já bó l kis lá dá kban, kosarakban, lepedő bő l hajtott á talvető kben,
bá rmiben, ami szá llı́tá sra alkalmas.
A koporsó k egyszerű , vé kony fenyő falá dá k voltak, nem tú l nehezek.
Felix é s Isabelle kö telekkel emelté k fel az első t, kivitté k a mű helybő l,
é s a szeké rre tetté k. Felix megtolta, pró bá lta becsú sztatni a bak alá ,
de nem ment. Mintha akadá lyozta volna valami. Eppen megint
nekiveselkedett, hogy jobban megtolja, amikor Hugo é s Tavi jelentek
meg az udvaron a má sodik koporsó val.
–  Vá rj! Felix! Ne! – kiá ltott fel Hugo. – Kiereszted!
–  Kieresztem? Mit? – ké rdezte Felix zavartan.
–  Az izzadt dö glö tt kutyá t – felelte Hugo, ahogy Tavival a
szeké rderé kba csú sztattá k a má sodik koporsó t.
–  Dö glö tt kutya van a szeké ren? – ké rdezte Ella dö bbenten.
–  Nem. Az egy sajt. Tavi talá lta fel. Egy kis lá dá ban van a bak alatt –
magyará zta Isabelle.
–  Annyira bü dö s, hogy nem tudok megszabadulni tő le – mondta
Hugo. – Vigyá zz, csak ó vatosan! Nem akarhatod leverni a tetejé t.
Hugo felmá szott a szeké rre, balra tolta a sajtoslá dá t, é s a helyé re
csú sztatta az első koporsó t. Isabelle betolta a má sodikat. Pontosan
befé rtek.
Együ tt hoztá k le a fakatoná kat. Hamarosan mindké t koporsó megtelt.
Mikö zben Felix pá r szeggel leszö gelte a koporsó k fedelé t, nehogy az

381
ú ton lecsú sszanak, Isabelle az istá lló ba ment Neró hoz. Ott akarta
hagyni, elrejtve, hogy biztonsá gban legyen. Ha Cafard meglá tná ,
elvenné , é s Isabelle nem akarta, hogy egy á ruló szerezze meg a lová t.
Megvakargatta Nero fü lé t, csó kot nyomott az orrá ra, é s azt mondta
neki, hogy legyen jó . Nem tudta, hogy sikerü l-e eljutniuk haza, a
Maison Douleur-be, é s hogy viszontlá tja-e mé g szeretett lová t.
Mintha Nero megé rezte volna a gazdá ja nyugtalansá gá t,
hozzá dö rzsö lte az orrá t. Isabelle mé g egy csó kot adott a ló nyaká ra,
aztá n há tra sem né zve kisietett az istá lló bó l. Nero né zte. Nagy, sö té t
szemé vel pislogott, aztá n jó erő sen az istá lló ajtó ra rú gott.
A tö bbiek, Felix kivé telé vel, má r a szeké ren voltak, mire Isabelle kié rt
hozzá juk. Felmá szott, é s elhelyezkedett a há tsó ü lé sdeszká n. Tavi é s
Ella elö l ü ltek. Hugo a bakon. Kivezette Martint a mű helyudvarbó l.
Felix becsukta a kaput, é s fellendü lt Isabelle mellé .
Hugo megrá ntotta a gyeplő t, mire Martin ü geté sbe lendü lt a sö té t
utcá n. Isabelle felné zett az é gre. A hold mé g magasan já rt, de az é g
alja vilá gosodni kezdett. Aggodalom rá ntotta gö rcsbe a gyomrá t.
–  Volkmar emberei csak pá r mé rfö ldre vannak innen, é s mi mit
csiná lunk? – szó lt ké rdő n, bizonytalanul, Felix felé fordulva. – Apró
fakatoná kat cipelü nk egy fa odvá ban é lő vará zserejű ró ká hoz. Ennek
az ő rü letben bő velkedő é jszaká nak ez a legő rü ltebb ré sze. Ella
szerint Tanaquill azt ké rdezte tő le, mi a szı́ve vá gya. Es Tanaquill
teljesı́tette a kı́vá nsá gá t. Szerinted nekü nk sikerü lni fog?
Felix ekkor a Hugo é s Tavi kö zö tt ü lő Ellá ra né zett. Aztá n a kezé be
fogta Isabelle kezé t, é s azt mondta:
–  Talá n má r sikerü lt is.  

382
 –  SZAZTIZENHAT  –
  
  
Az ő szes ö reg fö ldmű ves homá lyos tekintettel né zett rá juk, é s
ü dvö zlé sü l felemelte a kezé t. Hugo ugyanı́gy ü dvö zö lte. A ké t szeké r
elhaladt egymá s mellett.
Senki má st nem lá ttak az ú ton, amı́g kié rtek Saint-Michelbő l. Amió ta
elhagytá k Felix szobá já nak biztonsá gá t, Isabelle ú gy é rezte, mintha
vaspá ntok szorı́taná k a mellkasá t. Ahogy a vá roska mö gö tti enyhe
lanká k felé haladtak, vé gre fellé legzett. Mintha egyre kö zelibb
való sá g lett volna, hogy eljutnak a Maison Douleur udvará ra.
Egé szen addig tartott a megkö nnyebbü lé s, amı́g Hugo egyszer csak
ká romkodva elő re mutatott. Isabelle a hajnalodó sö té tben lá tta a
dombon á lló ré gi templomot. A templom mellett az ú ton egy katonai
csapat haladt, vá gtá ban.
–  Ha nyugodtak maradunk, nem lesz baj – mondta Tavi.
–  Hogyan? Ellá t rö gtö n felismerik – jegyezte meg Hugo.
Igaza van – gondolta Isabelle.
–  Ella é s Felix, cseré ljetek helyet! Ella, ha há tul ü lsz, nem lá tnak jó l.
Tavi, te is gyere há tra! Kö zrefogjuk Ellá t.
Gyorsan helyet cseré ltek, de ez nem volt elé g, é s ezt ő k is pontosan
tudtá k. Ella mé g ı́gy is ú gy ragyogott kö zö ttü k, mint egy csillag.
Felix é lé nk szı́nű kendő t hú zott elő a zsebé bő l.
–  Kö sd be a hajadat!
Hugo odaadta neki a szemü vegé t.
–  Ezt tedd fel!
Ella megtette. A há rom lá ny egy ré gi ló pokró con ü lt, amit
pá rná zatké nt terı́tettek le az ü lé sdeszká ra. Tavi ezt kihú zta maguk
aló l, é s Ella vá llá ra terı́tette. Isabelle egy sá rgö rö ngyö t fedezett fel a

383
lá bá ná l. Felvette, ö sszemorzsolta, é s Ella inom kezé re kente, a kö rme
alá , az ujjperceire, hogy ú gy né zzen ki, mint az ő munká skezü k.
–  Igy talá n má r megteszi – jegyezte meg Tavi.
Felix szeme tá gra nyı́lt. Komoran szó lalt meg:
–  Nagyon remé lem, hogy megteszi. A katoná kná l lő fegyver van.
Né há ny perccel ké ső bb a csapat odaé rt hozzá juk. Ké t sorban
vonultak. Isabelle idegei ú gy feszü ltek, mint egy ı́j hú rja.
Hugo biccentett az első katoná knak. A fé r iak rá juk né ztek, de nem
á lltak meg. A ké t sor gyorsan haladt el a szeké r mellett. Isabelle lá tta,
hogy a francia hadsereg egyenruhá já t viselté k. Cafard emberei voltak.
Nyilvá n azok. Szerencsé re a nagyherceg nem volt kö zö ttü k. A lovasok
parancsnoka haladt leghá tul. O is alaposan megné zte a szeké ren
ü lő ket, ahogy elü getett mellettü k.
Menj tovább! – sü rgette gondolatban Isabelle. Nincs itt semmi
látnivaló!
–  Allj!
A parancsnok hirtelen az embereire ü vö ltö tt, é s visszafordı́totta a
lová t.
Isabelle szı́ve megá llt.
–  Hadd beszé ljek é n! – szó lt Tavi halkan. – Van egy ö tletem.
–  Van egy ö tleted? – sú gta Hugo, é s rö gtö n szorosabban markolta a
kantá rt. – Isten legyen irgalmas hozzá nk!
  
  

384
 –  SZAZTIZENHET  –
  
  
–  Mié rt vannak ú ton ilyen korai ó rá n? Hova mennek? – ké rdezte a
parancsnok komoran, egyenesen Hugó ra né zve.
De Tavi vá laszolt.
–  Hogy hova megyü nk? Hova menné nk, ha ké t koporsó t viszü nk é s a
templom temető je felé tartunk? – felelte é les hangon. – Ezt aligha
nevezné m megoldhatatlan rejté lynek, ő rmester ú r!
–  Fő hadnagy. Es nagyon korá n van mé g a temető be mené shez.
Tavi megvető en felhorkant.
–  A halá l nem csak hivatali idő ben munká lkodik. O itt a fé rjem –
mondta, Hugo vá llá t megpaskolva. – Mire feljö n a nap, a mező n kell
lennü nk. Az ott a só gorom – mutatott Felixre. – A nő vé reimmel ké t
ivé rü nket vesztettü k el ebben az á tkozott há ború ban. Tegnap hoztá k
haza a testü ket. Egyikü k nő s volt. Itt a só gornő m – mutatott Ella felé .
– Ozvegyasszony lett. Há rom kicsi gyereke van.
Ella lehajtotta a fejé t, é s a ló pokró cba szipogott.
–  Senki nincs, aki keressen rá juk. A fé rjem é s é n ké nytelenek
vagyunk befogadni ő ket – folytatta Tavi. – Mé g né gy szá jat kell
etetnü nk, amikor magunknak is alig elé g, amink van. Ezé rt,
fő hadnagy, ha megelé gszik a vá lasszal, most tová bbmenné nk. A
holttesteket nem lehet melegben szá llı́tani.
–  A kirá lyné eltű nt – mondta a fő hadnagy. – A nagyherceg attó l tart,
hogy elraboltá k. Parancsot kaptunk, hogy á llı́tsunk meg mindenkit,
aki gyanú s, é s vizsgá ljunk á t minden kocsit, szekeret.
Tavi hangosan felnevetett.
–  A kirá lyné igazi szé psé g, fő hadnagy. Lá t kö ztü nk szé pet? En az
elnyű tt ruhá mban? A nő vé rem az ő kopott hacuká já ban? Vagy a
né gyszemű só gornő m?

385
Ella felné zett. Hugo szemü vegé ben hunyorgott. A hadnagy tekintete
á tsiklott felette.
–  Mutassá k a lá bukat! Minden nő szemé ly! Kö zismert, hogy a
kirá lynő nknek van a legkecsesebb lá ba az egé sz kirá lysá gban.
A lá nyok egyenké nt mutattá k meg a fő hadnagynak a lá bukat. Isabelle
lá ba a piszkos csizmá ban ormó tlannak tű nt. Tavié is. Ella lá ba pedig
egyenesen hatalmas volt Felix ré gi, szakadozott lá bbelijé ben.
–  Most pedig, ha nem zaklatná tová bb a gyá szoló csalá domat… –
folytatta Tavi.
Hugo keze má r mozdult, hogy megrá ntsa a kantá rt, é s indı́tsa a lovat,
de a fő hadnagy mé g nem hagyta ennyiben.
Most min akadhatott fenn? – tű nő dö tt Isabelle. Kezdett erő t venni
rajta a pá nik.
–  Valamelyik koporsó ban pró bá lhatjá k kicsempé szni a kirá lyné t –
jelentette ki a fő hadnagy. Ké t katoná t irá nyı́tott a szeké rhez. –
Nyissá tok ki!
Isabelle-t megbé nı́totta a fé lelem. A tö bbiekre né zett. Felix a fü lé ig
hú zta a vá llá t. Hugo szeme akkorá ra nyı́lt, mint ké t csé szealj. Tavi
elsá padt, de nem adta fel.
–  Ez halottgyalá zá s! – kiá ltotta. – Nem szé gyelli magá t?
A feladatra kivá lasztott ké t katona nyugtalanul pillantott egymá sra.
–  Ez parancs – mordult rá juk a fő hadnagy.
A katoná k leszá lltak a lovaikró l.
–  A holttestek tö bb naposak – tiltakozott Tavi. – Azt akarjá k, hogy a
szeretteinkrő l az utolsó emlé kü nk istentelen bü dö ssé g legyen?
Istentelen büdösség.
Ez a ké t szó rö gtö n feloldotta Isabelle dermedtsé gé t. Pontosan tudta,
mit kell tennie. Há trafordult, ú gy tett, mintha a katoná kat igyelné .
Kö zben a jobb kezé vel ó vatosan az ü lé s alá nyú lt. Az ujjai rá talá ltak a
fadobozra. Lassan, ó vatosan a dobozfedé l pereme alá nyú lt.
Az egyik katona, aki szá mı́tott arra, hogy a koporsó fedele le van
szö gelve, ahogy az á ltalá ban lenni szokott, tő rt hú zott elő , hogy azzal
feszegesse fel. Az egyik koporsó fedele alá feszı́tette a pengé t é s

386
lenyomta a nyelet. Né há ny szeg reccsenve engedett. Ebben a
pillanatban mozdult Isabelle keze.
Elmozdı́totta a fadoboz fedelé t, é s szabadon eresztette az
izzadtkutya-sajt istentelenü l bü dö s dö gszagá t.
  
  

387
 –  SZAZTIZENNYOLC  –
  
  
Hatalmas vesztesé gek keletkeztek.
Lovak nyerı́tettek. Há rom ledobta a lovasá t. Né há ny katona rö gtö n
kiadta az elő ző esti vacsorá t. A fő hadnagy arca is elzö ldü lt.
Isabelle, Tavi é s Ella, akik kö zvetlenü l az undorlatos bű z forrá sa fö lö tt
ü ltek, ú gy é rezté k, hogy a szemü k való sá ggal é g a dö gletes
kipá rolgá stó l. Kö nnyek csorogtak az arcukon, amitő l mé g inká bb ú gy
né ztek ki, mint egy gyá szoló csalá d, aminek mutatni akartá k
magukat.
Tavi felismerte a lehető sé get, é s ki is haszná lta. Felá llt a szeké ren, é s
ujjal mutogatott a hadnagyra.
–  Szé gyellje magá t, uram! – sikoltotta. – Megzavarja a halottak
nyugalmá t! Zaklatja a gyá szoló kat! Megrı́kat egy szegé ny ö zvegyet!
–  Az é g szerelmé re, zá rd vissza! – ü vö ltö tt a fő hadnagy, kezé t az orra
elő tt tartva.
A katona, aki felfeszı́tette a koporsó sarká t, a tő r markolatá val
gyorsan visszakalapá lta a szö geket.
–  Elgondolkodom azon, hogy panasszal forduljak a jó Cafard
ezredeshez, é s elmondjam, hogy mit mű veltek maguk itt – folytatta
Tavi. – Nem raboltunk el senkit. Szegé ny gyá szoló k vagyunk, akik
szeretné k eltemetni szeretett halottaikat.
–  Bocsá sson meg, madame. Menjenek tová bb! – mondta a fő hadnagy,
é s legyintett.
Hugo bó lintott, é s csettintett a nyelvé vel. Martin ü geté sbe lendü lt.
Isabelle mé g mindig há trafordulva ü lt. Gyorsan visszacsú sztatta a
helyé re a dö glö ttkutya-sajt dobozá nak fedelé t. A bű z alá bbhagyott,
de Hugo ı́gy is kö nnyű vá gtá ba sü rgette Martint. Ezzel pró bá lta elű zni

388
az é gető szagot. Né há ny perc mú lva felé rtek a dombra, é s maguk
mö gö tt hagytá k a katoná kat.
A dombtető n kicsivel tú l Hugo megá llı́totta a kocsit. Elő rehajolt,
mé lyeket lé legzett. Remegett a keze.
–  Majdnem lebuktunk… Majdnem – mondta Felix. Remegett a hangja.
–  Nem tudjuk, hogy ez-e az egyetlen já rő regysé g. Mennü nk kell
tová bb! – sü rgette ő ket Isabelle.
Hugo felü lt. Má r kö nnyebben lé legzett.
–  Ké rem vissza a szemü vegemet. Mielő tt akaratlanul lehajtané k az
ú tró l.
Ella visszaadta.
–  Kö szö nö m mindannyió toknak. Megmentetté tek az é letemet.
–  Tavit illeti a kö szö net – mondta erre Hugo. – Az ő ö tlete volt.
Tavi szeré nyen ingatta a fejé t.
–  Nem az enyé m. Leeuwenhoeké .
–  Az kicsoda? – ké rdezte Ella. Kö zben Hugo ú jra elindı́totta a kocsit.
–  Hosszú tö rté net. Egyszer majd elmondom. Ha megé rjü k – felelte
Tavi komoran.
Hugó nak sikerü lt ismé t kö nnyű vá gtá ra bı́rnia Martint. Kö zben a
kocsi egyik kereke egy gö dö rbe zö kkent, é s a zö kkené s az ü lé s
legszé lé re lö kte Tavit.
Ella elkapta a kezé t, visszahú zta a biztonsá gba, é s nem engedte el.
Isabelle kezé t is megfogta. A szeké r nagy sebessé ggel haladt a
hajnalodó é g alatt. Isabelle, Tavi é s Ella nem engedté k el egymá s
kezé t.
  
  

389
 –  SZAZTIZENKILENC  –
  
  
A csillagok má r halvá nyodtak, amikor Martin beü getett a kié gett
Maison Douleur udvará ba, é s megá llt a há rsfa tö vé né l.
Kı́vá ncsi nyerı́té s hallatszott. Isabelle tudta, hogy az egyik
megmentett ló nyerı́t a legelő rő l. Martin vá laszt nyerı́tett. Ella né zte,
csak né zte, ami az udvarhá zbó l maradt.
–  Nagyon sajná lom, Ella. Az otthonod volt. Sokkal ré gebben volt a te
otthonod, mint a mié nk – mondta Isabelle.
–  Nem hiá nyzik – felelte Ella. – Remé lem, az ö sszes kı́sé rtet
elmenekü lt, amikor a falak leomlottak.
Felix é s Hugo má r az egyik koporsó t cipelté k a há rs tö vé hez. Felix a
zsebké sé vel feszegette fel a fedelé t.
Tavi é s Isabelle vitté k a má sodik koporsó t. Felix annak a fedelé t is
felfeszı́tette. Aztá n Ellá hoz fordult.
–  Hogyan csiná ljuk? – ké rdezte Felix. – Hogyan idé zzü k meg
Tanaquillt?
–  En… é n… nem tudom, hogyan kell – mondta Ella. – Isabelle, te
tudod?
Isabelle ré mü lten pislogott.
–  Nem. Nem emlé kszem pontosan, mit csiná ltam.
Ella mé lyet só hajtott.
–  Hadd gondolkozzam… Emlé kszem, miutá n mindenki elment a
bá lba, é n kijö ttem ide a há rsfá hoz. Nagyon zaklatott voltam. Nagyon
el akartam menni abba a bá lba. Soha nem akartam semmit annyira,
mint ott lenni. Teljes szı́vemmel akartam. Es hirtelen megjelent.
–  Magas hö lgy… – mondta Felix remegő hangon.
–  Igen.
–  Vö rö s a haja, zö ld a szeme, é lesek a fogai.

390
–  Ezt honnan tudod?
–  Onnan – felelte Felix a romok felé , Ella há ta mö gé mutatva –, hogy
má r itt van.
  
  

391
 –  SZAZHUSZ  –
  
  
Tanaquill kilé pett az á rnyé kok kö zü l.
Fekete bogá rpá ncé lokbó l ké szü lt ruhá t viselt, ö ltö zé ke sö té ten
csillogott a hold halvá nyodó fé nyé né l. A fejé n denevé rdiadé m
dı́szelgett. A nyaka kö rü l há rom iatal keresztesvipera tekergő zö tt, a
fejü k é kszerké nt hevert Tanaquill bal kulcscsontjá n.
Tanaquill egyenesen Ellá hoz fordult.
–  Nem szá mı́tottam arra, hogy viszontlá tlak itt. Arra pedig vé gké pp
nem, hogy a mostohanő vé red é s a mostohahú god is veled jö n.
Amikor legutó bb beszé ltü nk, csak azt akartad, hogy elkerü lhess errő l
a helyrő l. Es most visszajö tté l?
–  Nem á llné k most ö n elő tt, felsé g, ha Isabelle nem mentett volna
meg engem egy á ruló gaz tervé tő l. Ha Octavia nem riasztotta volna el
az ellensé geimet. Az é letemet kö szö nhetem nekik. Most Isabelle-nek
van szü ksé ge az ö n segı́tsé gé re, felsé g.
Tanaquill kö rbejá rta Isabelle-t. Eles, fekete karmá t az á lla alá tolta, é s
felemelte a fejé t.
–  Megtalá ltad az ö sszes darabot, te lá ny?
–  Igen, felsé g. Azt… azt hiszem. Remé lem – felelte Isabelle.
–  Es most, hogy a szı́ved ú jra egé sz, mit mond neked?
Isabelle lené zett ö sszekulcsolt kezé re. Mallevalra gondolt, é s
kö nnyek gyű ltek a szemé be. Aztá n a nagyhercegre gondolt, aki
hidegvé rrel eltervezte az i jú kirá ly é s kirá lyné halá lá t. Emlé kezett a
kard kellemes tapintá sá ra.
–  Lehetetlen dolgokat mond nekem – felelte sú gva.
–  Mé g mindig szé p akarsz lenni? Csak mondd ki, é s teljesı́tem!
Isabelle kis ideig az é gre né zett, kipislogta szemé bő l a kö nnyeit.
–  Nem – felelte vé gü l.

392
–  Akkor mit kı́vá nsz? – ké rdezte Tanaquill.
–  Regimentet – felelte Isabelle, egyenesen a tü ndé rkirá lynő szemé be
né zve. – Hadat akarok kiá llı́tani Volkmar é s a nagyherceg serege
ellen. Meg akarom menteni a csalá domat, a bará taimat, a hazá mat.
–  Nagyon sokat ké rsz – mondta Tanaquill. – A semmibő l semmi nem
lesz. A vará zslatnak valamibő l kell má st teremtenie. A hintó tö kbő l
gyerekjá té k. De egy regiment katona? Az sokkal nehezebb. Mé g é n
sem tudok kö zlegé nyt teremteni kavicsbó l, ő rnagyot gombá bó l.
–  Elhoztuk ö nnek ezeket – mondta Isabelle, azzal a koporsó khoz
sietett. Felvett egy igurá t, egy tisztet, aki szablyá já t a mellkasa elő tt
tartotta, é s Tanaquill kezé be adta.
Tanaquill né zte. A fejé t oldalra biccentette.
–  Ké rem, felsé g! – mondta Isabelle. – Ké rem, segı́tsen nekü nk!
Tanaquill mé lyzö ld szemé vel Isabelle szemé be né zett. Soká ig.
Isabelle ú gy é rezte, hogy a tü ndé rkirá lynő egé szen a lelké be lá t.
Tanaquill há tralé pett, jobb kezé t a magasba emelte, é s kö rzö tt a
levegő ben.
Szellő tá madt. Szé llé erő sö dö tt. A szé l pedig forgó szé l lett, egyre
nagyobb kö rké nt keringett.
Isabelle szı́ve hevesen vert. Lá tta, hogy a igurá k kisodró dnak a
koporsó bó l, szé tszó ró dnak a pá zsiton, a kertben, a legelő n é s a
mező kö n.
Amikor a koporsó k kiü rü ltek, szé lcsend lett.
Es ú j hang keletkezett.  
  

393
 –  SZAZHUSZONEGY  –
  
  
Isabelle ú gy é rezte, hogy a fö ld rá zkó dik, morajlik a lá ba alatt.
Nyikordulá sok, csikordulá sok, é les reccsené sek hallatszottak. Olyan
hangok, amiket fá któ l hallani heves viharban. Isabelle kö rü lné zett a
dombokon, mező kö n: a hajnal fé nye vilá gı́totta meg a tá jat.
Felix apró faragott igurá i nő ttek.
Isabelle szı́ve rettentő hevesen vert, ahogy szemlé lte ő ket. Fatestek
vettek levegő t. Magasra nyú ltak, a fejü ket há travetetté k, karjukat a
magas é g felé tá rtá k. Faarcuk kipirult. Ures tekintetü kben é lé nk harci
tű z gyú lt.
Kiá ltá sok harsantak a vidé ken, ahogy az ő rmesterek sorakozó ra
rendelté k az embereiket. Isabelle nehé z fé mkattaná sokat hallott,
golyó kat csú sztattak puskacső be, fegyvert vettek vá llra. Ké k
egyenruhá k tengere hullá mzott kö rü lö tte.
Ké t ló ugrotta á t a legelő kerı́té sé t, Tanaquill elé vá gtattak. A
tü ndé rkirá lynő simogatta ő ket é s beszé lt hozzá juk. Isabelle ekkor
lá tta, hogy az a ké t ló az, akiket megmentett. Egyá ltalá n nem
hasonlı́tottak arra a ké t szerencsé tlen pá rá ra. A sző rü k csillogott,
sö ré nyü k fodrozó dott. Prü szkö ltek, nyihogtak, a fö ldet rú gtá k,
tü relmetlenü l vá rtá k a lovasaikat.
Tanaquill há tralé pett, ahogy ké t fé r i – egyenruhá jukró l ı́té lve
fő hadnagyok – a ké t ló hoz lé pett. Kö nnyedé n nyeregbe ü ltek,
meghú ztá k a lovak kantá rjá t, é s Isabelle felé fordultak.
–  A generá lisunk, mademoiselle. Hol van? – ké rdezte egyikü k. –
Parancsra vá runk.
Isabelle a nyaká t nyú jtotta. Elné zett a fő hadnagyok mö gé . Ki a kertbe.
A legelő re. Kereste a regiment generá lisá t. Biztosan magas, erő s fé r i

394
volt. A sok csatá tó l sebhelyes. Fé lelmetes, tiszteletet parancsoló
fé r iú .
De nem lá tta sehol.
–  Hol van? – tette fel a ké rdé st Felixnek. – Hol a generá lis?
–  Isabelle… – mondta Felix a fejé t ingatva. – En… é n generá list nem
faragtam.
  
  

395
 –  SZAZHUSZONKETTO  –
  
  
–  Felix, hogy é rted azt, hogy nem faragtá l generá list?
Isabelle rettenetesen megijedt.
–  A vé gé n akartam kifaragni. Megfaragtam az ö sszes katoná t é s a
tö bbi tisztet… a generá lisig egyszerű en nem jutottam el.
–  Mit csiná ljunk? – ké rdezte Isabelle riadtan.
–  Mi van a má rkival? – tette fel a ké rdé st Tavi. – Jó generá lis lenne.
–  Igen! A má rki – mondta Isabelle, é s Tanaquillhez fordult. – Má r
indulok is é rte. Hamar visszaé rek…
–  Arra nincs idő – vá gott a szavá ba Tanaquill. Az elvará zsolt
hadseregre mutatott. – Né zz rá juk!
A katoná k mozdulatai merevek, szö gletesek kezdtek lenni. A szı́nü k
fakult. A szemü k má r nem csillogott olyan é lé nken.
–  Mi tö rté nik velü k? – ké rdezte Isabelle zaklatottan.
–  Ok harcosok. A harc a lé telemü k. Azé rt lé teznek. Ha nincs
generá lisuk, aki csatá ba vezetné ő ket, a lelkü k tü ze elalszik. A
vará zslat elhal.
Isabelle zaklatottsá ga pá ni ré mü letté vá lt. Nem veszı́thette el ezt a
hadsereget. Ez volt Ella egyetlen esé lye. A haza egyetlen esé lye.
–  Es Felix? Vagy Hugo? At tudja vá ltoztatni valamelyikü ket
generá lissá ? – tette fel a ké rdé st Isabelle.
A iú k felé fordult. Arra szá mı́tott, hogy Felix má r egyenruhá t visel,
Hugo kezé ben kard feszü l. De semmi sem vá ltozott.
–  Mi a baj? Mié rt nem tö rté nt semmi? – ké rdezte.
–  Az, hogy ez a te kı́vá nsá god, nem az ö vé k – felelt Tanaquill.
Isabelle a ké t iú hoz fordult.
–  Ké rlek! – kö nyö rgö tt.

396
–  Isabelle, é n á cs é s asztalos vagyok. Mé g kiké pzé sre sem vonultam
be. Az é n parancsnoksá gom alatt ezek a katoná k mind meghalná nak.
Hugo a fejé t ingatta, é s há tralé pett.
Isabelle a fejé t fogta.
–  Most mit csiná ljunk?!
Tanaquill ú jra kö rbejá rta.
–  Mi a szı́ved leghő bb vá gya, Isabelle? A legő szinté bb kı́vá nsá god?
–  Az, hogy megmentsem a kirá lyné t, a kirá lyt, a hazá mat – hebegte
Isabelle szinte eszeveszett hé vvel. – Az á rtatlanokat attó l, hogy
lemé szá roljá k ő ket.
De megint nem tö rté nt semmi.
–  Bá tor generá list adni ezeknek a katoná knak. Igazi harcost. Aki
mindent belead a kü zdelembe… a vé ré t é s a kö nnyeit. A testé t é s
lelké t. Az é leté t.
Tanaquill megá llt Isabelle elő tt. Karmos kezé t Isabelle mellkasá ra
szorı́totta.
Isabelle é rezte, hogy a szı́ve egyre hangosabban é s hangosabban ver.
A dobogá s a fü lé ben zú gott. A fejé ben vibrá lt, visszhangzott.
Tanaquill hangja mennydö rgé ské nt csattant a hangzavarban.
–  Mé g egyszer é s utoljá ra ké rdezlek, Isabelle. Mi a szı́ved leghő bb
vá gya?
  
  

397
 –  SZAZHUSZONHAROM  –
  
 Isabelle szó lni pró bá lt, szavakat formá lni, de a szı́ve olyan hangosan
vert, hogy a hang ugyan a torká ban volt, de nem jö tt ki rajta.
Behunyta a szemé t, ezer ké p kavargott a gondolataiban. Lá tta magá t
kislá nyké nt: boldog volt é s szabad. Mielő tt mé g azt mondtá k volna
neki, hogy ő nem elé g, é s hogy nem szabad szeretnie azokat a
dolgokat, amiket szeretett.
Lá tta magá t, ahogy kerı́té seket ugrat á t Nero há tá n. Mező kö n vá gtat,
a ló patá ja mé ly sarat ver fel utá nuk. Lá tta magá t, ahogy Felix
mellette má szik a há rsfa lombjai kö zé , é s azt ké pzelik, hogy a fa á gai
egy kaló zhajó kö té lzete. Felmosó fá val pá rbajoztak. Egy szá l
seprű nyé llel kergettek el egy é hes farkast a tyú kó lbó l.
Aztá n ezek a gyerekkori emlé kek elenyé sztek, é s ú jak jö ttek a
helyü kbe. Lá tta magá t, ahogy Mamannal veszekszik. Azt akarta, hogy
ne kelljen unalmas iú kkal talá lkoznia, akikkel jó szá ntá bó l tı́z percet
sem tö ltö tt volna el együ tt, nemhogy egy é letet. Harcolt a vé gtelenü l
unalmas, teá scsé szé k é s sü temé nyek kö zö tt mű mosolyokkal é s
semmitmondó beszé lgeté sekkel tö ltö tt napok ellen.
Isabelle ekkor é rtette meg, hogy egé sz é leté ben azé rt harcolt, hogy az
lehessen, aki.
Fá jdalommal, remé nnyel, vá gyó dá ssal tette fel szı́vé nek a ké rdé st,
hogy hogyan nyerje meg ezt a kü zdelmet.
A szı́ve pedig felelt neki.
Tanaquill kezé re simı́totta a kezé t.
Es Tanaquill mosolyogva azt mondta:
–  Igen.  

398
   –  SZAZHUSZONNEGY  –
  
  
Isabelle kinyitotta a szemé t, é s kö rü lné zett.
Tanaquill fé lreá llt, é s a há rsfa á rnyé ká ba hú zó dott.
De Tavi, Ella, Felix é s Hugo dermedten, egy helyben á lltak. Ot né zté k.
Csak ő t. Tavi mosolygott. Ella szeme tá gra nyı́lt. Hugo eltá totta a
szá já t. Felix arcá n kö nnyek csorogtak.
Isabelle lené zett magá ra. Alig kapott levegő t a meglepeté stő l.
Kopott ruhá ja eltű nt. Bő rnadrá g volt rajta, tunika, sodronying é s
ragyogó ezü st mellvé rt. A kezé ben inom mı́vű sisak. Edes teher volt a
pá ncé l, a dereká n ló gó kard sú lya. Magasabbnak, erő sebbnek é rezte
magá t, mintha a teste má r nem gyenge hú s é s vé r é s csont lett volna,
hanem vas é s acé l.
Eles, magas nyerı́té s visszhangzott a szü rke reggelben.
Isabelle a hang irá nyá ba fordult. Egy fekete mé n vá gtatott felé az
ú ton. Ezü st pofavé rt volt rajta é s sodronytakaró . Vad, felsé ges á llat
volt, egy igazi harcos há tasa.
Ugeté sbe lassı́tott, megá llt Isabelle elő tt, é s prü szkö lt egyet. Isabelle
felnevetett. Megpaskolta az á llat nyaká t.
–  Be volt zá rva egy bokszba. A vá rosban, egy istá lló ban – mondta
Isabelle a tü ndé rkirá lynő felé fordulva. – Hogyan jutott ki onnan?
Tanaquill vá llat vont.
–  Talá n kirú gta az ajtó t. Tudod, milyen.
Isabelle á tment Nero bal oldalá ra. Hugo tartotta a sisakot, Felix
felsegı́tette a nyeregbe. Tavi é s Ella szorosan egymá s mellé á lltak.
A fő hadnagyok egyenes há ttal ü ltek lovaik nyergé ben. Parancsra
vá rtak. A Maison Douleur udvará n, a kö zeli ré teken, mező kö n minden
katona vigyá zzban á llt.
Halá los csendben á lltak, minden tekintet Isabelle-re szegező dö tt.

399
–  Attó l tartok, nem tudom, hogyan kell ezt csiná lni – sú gta, é s
megszorı́totta Felix kezé t. – Sosem voltam generá lis.
–  A legfontosabbat tudod – felelte Felix. – Tudod, hogyan kell
bá tornak lenni. Azt mindig is tudtad.
–  Tudod, hogyan kell kicselezni az ellensé get – mondta Ella. – Ha te
nem vagy, nem jutunk el ide.
–  Tudod, hogyan kell harcolni – mondta Tavi.
–  Ná lad rosszabb lá nyt mé g sosem lá ttam, Isabelle – tette hozzá
Hugo megható ő szintesé ggel. – Olyan kemé ny vagy é s makacs, hogy
ré má lmaim vannak tő led.
Isabelle té tova mosollyal né zett rá .
–  Kö szö nö m, Hugo. Tudom, hogy ez valahol bó k.
–  Most menj! – mondta Felix, é s elengedte a kezé t.
–  Aztá n gyere vissza! – mondta Hugo, azzal á tadta a sisakot.
Isabelle á tvette, aztá n meghajolt a tü ndé rkirá lynő felé .
–  Kö szö nö m…
A hangja elakadt.
Tanaquill bó lintott.
–  Amit levá gtak, ö sszeforrt. A szı́ved elveszett darabjai ú jra egé szet
alkotnak. A iú a szenvedé ly: hű sé ges é s igaz. A ló a bá torsá g: vad é s
zabolá tlan. A mostohanő vé red a lelkiismereted: kedves é s jó szı́vű .
Tudd, hogy harcos vagy, Isabelle, é s hogy az igazi harcos a kardja
mellett szenvedé lyt, bá torsá got é s lelkiismeretet visz a csatá ba.
Isabelle feltette a sisakjá t. Kardot rá ntott, a penge pendü lve
csusszant ki a hü velybő l. Magasra emelte. Nero a fö ldet rugdalta.
Kö rbefordult, a kantá rjá t rá ngatta, miné l elő bb indulni akart. Isabelle
karizmai feszü ltek. A kard ezü stpengé je megcsillant.
Eljenzé s harsant, csatakiá ltá s ezernyi torokbó l. Vé gighö mpö lygö tt a
mező n, hegyekbő l visszhangzott. Isabelle mosolygott. Elvezte a
mennydö rgő morajlá st.
–  Katoná k! – kiá ltotta, ahogy a moraj elhalt. – Ma reggel fé lelmetes
ellensé gre tá madunk. Az ellensé g a né pü nket gyilkolja. Kifosztja
falvainkat é s vá rosainkat, elpusztı́tja fö ldjeinket. Nincs joga az
orszá gunkhoz. Csak mohó sá g é s vé rszomj vezé rli. O é s harcosai nem

400
ismernek kegyelmet. Szı́vü kben a hó dı́tá s pokoli lá ngja é g, de a mi
szı́vü nkben az igazsá g fé nye vilá gol. Bekerı́tjü k az Ordö gá rkot. Ott
kü zdü nk meg velü k, é s meg fogjuk semmisı́teni ő ket!
Olyan morajlá s hallatszott, mintha hurriká n, szö kő á r vagy fö ldrengé s
jö tt volna a fö ldre. Fé lelmetes erő vel hö mpö lygö tt a hang, semmi sem
á llı́thatta meg. A katoná kat való sá ggal elbű vö lte Isabelle. A pokol
mé lyé re is beması́roztak volna, magá val az ö rdö ggel is megkü zdö ttek
volna, ha azt ké ri tő lü k.
–  A kirá lyé rt, a kirá lyné ért, a hazá é rt! – kiá ltotta Isabelle.
Azzal a sarká t Nero oldalá hoz é rintette. Nero felá gaskodott, mellső
patá i az é g felé meredtek, aztá n elő reiramodott, a kő fal é s a mö gö tte
elterü lő mező felé . A fő hadnagyok utá na. A katoná k kö vetté k ő ket.
Isabelle egyenesen ü lt a nyeregben. Arca kipirult, a szeme ragyogott.
Fé lelmetes volt.
Erő s volt.
Szé p volt.
  
  

401
 –  SZAZHUSZONOT  –
  
  
A hold má r teljesen elhalvá nyodott. A csillagok fé nye kihunyt.
Tanaquill elvé gezte a feladatá t.
Fé lmosollyal né zte, ahogy Felix tő rt ragadott, Hugo egy favá gó tő ké tő l
emelte le a fejszé t, ú gy kö vetté k a csapatokat. Ki akartá k venni a
ré szü ket a harcbó l.
Ella é s Tavi visszaü ltek a szeké rre, é s elindultak az ú ton az istá lló
maradvá nyai felé . Tavi ú gy tervezte, hogy a szekeret ott hagyja,
Martint kicsapja a legelő re, é s Ellá val a tyú kó lban hú zzá k meg
magukat, amı́g el nem mú lik a veszé ly.
Mikö zben a szeké r az istá lló felé gö rdü lt, ké t alak lé pett elő az
udvarhá z romjai mö gü l. Egyikü k egy idő s nő volt talpig feketé ben, a
má sik egy iatalabb fé r i ké k kabá tban, szarvasbő r té rdnadrá gban.
–  Sikerü lt neki. Semmi ké tsé gem nem volt, hogy sikerü lni fog –
mondta Tanaquill, ahogy a ké t alak odaé rt hozzá . – Bá tor lá ny. Sokkal
bá trabb, mint gondolná magá ró l.
–  A té rké pé rt jö ttem. Az enyé m – szó lalt meg Sors. – Vissza kell adnia
nekem.
–  Nekem kell adnia. En nyertem meg a fogadá st – mondta Sansz.
Tanaquill az ő sö reg hö lgy szemé be né zett.
–  Isabelle é leté nek ú tjá t má r nem te rajzolod fel – mondta, azzal zö ld
szemé t Sansz má rkira szegezte. – Es te sem vá ltoztathatsz rajta. Az ő
é lete most tá gas mező , é s ha tú lé li ezt a napot, ő hatá rozza meg,
merre fog indulni.
Mikö zben Tanaquill ezt mondta, elő vette Isabelle té rké pé t a
kö pö nyege aló l. A levegő be dobta, é s vará zsigé t suttogott. Az
é letté rké p inom, csillogó porrá vá ltozott, é s elvitte a szé l.

402
Sors é s Sansz né zté k, ahogy eloszlik, aztá n a tü ndé rkirá lynő felé
fordultak. Tiltakozni akartak. De Tanaquill akkorra má r el is tű nt.
Csak egy vö rö s villaná st lá ttak. Ró ka ugrott á t a kő falon. A
tekintetü kkel kö vetté k. Atfutott a mező n, á t a dombokon. A Vad
Vadon hatá rá ná l megá llt, visszapillantott rá juk, aztá n eltű nt a fá k
sű rű jé ben.
Lé tezik vará zslat ebben a szomorú , sanyarú vilá gban. Vará zslat, ami
erő sebb, mint a sors, erő sebb, mint a vak vé letlen. Es a
legvaló szı́nű tlenebb helyeken bukkan fel.
Ejnek é vadjá n, a kandalló mellett, ahol egy lá ny egy sajtdarabot tesz
ki egy é hes egé rnek. Egy vá gó hı́don, ahol az ö reg, a beteg, a gyenge é s
kidobott teremtmé nyek tö bbet é rnek, mint a pé nz.
Egy szegé ny asztalos kis padlá sszobá já ban, ahol há rom nő vé r
megtanulta, hogy a bű nbocsá nat á ra a megbocsá tá s.
Es most egy csataté ren, ahol egy egyszerű lá ny megpró bá lja
megfordı́tani a há ború vö rö s á radatá t. Ez egy gyarló é s esendő ,
tö ré keny valami csodá ja, amely kimondhatatlan kegyetlensé gre é s
vé gtelen jó sá gra ké pes. Ami megvan minden emberi lé nyben. Ké pes
megvá ltani minket. Megvá ltoztatni minket. Megmenteni minket. Ha
talá lunk magunkban elé g bá torsá got arra, hogy hallgassunk rá .
Ez az emberi szı́v vará zslata.
  
  

403
 –  SZAZHUSZONHAT  –
  
  
A felderı́tő jó hı́reket hozott.
A folyó bó l kinő tt vastag, á thatolhatatlan ró zsamaszlagfal mé g
megvolt.
–  Az jó – jelentette ki Isabelle halkan. – Az lezá rja Volkmar tá borá nak
dé li vé gé t, é s elvá g minden esé lyt, hogy a hegyen á t a Vad Vadonba
menekü lhessenek.
Mikö zben ezt mondta, az Ordö gá rok vá zlatos té rké pé t rajzolta a
porba egy bottal. Fő hadnagyai kö ré á lltak, é s né zté k, ahogy bejelö li a
szurdok mé lyé n á lló tá bor elhelyezkedé sé t.
–  Kö rbe kell vennü nk a má sik há rom oldalró l is, hogy minden
menekü lé si ú tvonalat elzá rjunk – folytatta, azzal a ró zsamaszlagfal
egyik vé gé tő l a má sikig nagy ı́vet hú zott, ú gy, hogy a bekerı́tett
terü leten volt az ellensé g tá bora. – Osszá k ketté a csapatokat! A
regiment egyik fele induljon nyugatra, a má sik keletre! Itt
talá lkozzanak! – mondta, az á bra legé szakibb pontjá ra mutatva. –
Legyenek gyorsak! Halkan haladjanak! Amint a helyü kö n vannak,
ö nö k kü ldjenek jelet! Most pedig induljanak!
Isabelle terve az volt, hogy a sajá t csapatá t kivezeti Saint-Michelbő l,
megkerü lik a Vad Vadont, é s vé gigmennek az Ordö gá rok hatá rá hoz
vezető hosszú , rossz ú ton. Nem lesz kö nnyű , tudta, é s felkelt a nap,
ı́gy a sö té tsé g má r nem volt a szö vetsé gesü k. Isabelle kö rü lbelü l
ké tmé rfö ldes tá volsá got hagyott a csapata é s Volkmar tá bora kö zö tt.
Ezzel az volt a cé lja, hogy az ellensé g ne lá ssa é s ne hallja ő ket. Tudta
azonban, hogy minden eltelt pillanattal nagyobb az esé ly, hogy
é szreveszik ő ket.
Ha ez megtö rté nik, elveszti a meglepeté s elő nyé t. Ugy hitte, az ő
hadereje tú lerő ben van Volkmar seregé vel szemben, de Malleval

404
pé ldá ja megmutatta, mire ké pes az ellensé g. Feszü lten vá rta a jelet.
A fő hadnagyok a csapataikhoz lovagoltak, é s halk, sü rgető hangon
kiadtá k parancsaikat. A katoná k rö gtö n eltű ntek a fá k kö zö tt. Fá bó l
voltak. Az erdő teremtmé nyei voltak, é s ahogy a helyü kre á lltak, ú jra
eggyé vá ltak az erdő vel. Csak annyi zajt csaptak, mint egy szé lben
letö rő szá raz á g, mint az ő szi szé lben suttogó lombok.
Isabelle é s csapata a kijelö lt helyre é rt. Bó lintott egy iatal, nyú lá nk
kö zlegé nynek. A kö zlegé ny szalutá lt generá lisá nak, é s felmá szott egy
magas fenyő fá ra. Zubbonyá ban lá tcső volt.
Hú sz perc telt el. Harminc.
Isabelle azt a parancsot adta, hogy miutá n az utolsó ember is
elfoglalja a helyé t, minden szá zad kü ldjö n fel egy katoná t egy magas
fá ra, é s az a katona vö rö s zá szló val integessen. Negyven perc telt el.
Isabelle erő sebben markolta a kardjá t. Mi tart nekik ilyen sokáig? –
tű nő dö tt feszü lten. Nero a fejé t rá zta, de nem adott ki hangot.
Amikor má r é ppen azt gondolta, hogy elpattannak az idegei, Isabelle
meghallotta… a sasrikoltá st. A iatal kö zlegé ny utá nozta a ragadozó
madá r hangjá t. Ez volt a jel. Minden vö rö s zá szló t é szlelt. Mindenki a
helyé n volt.
Isabelle lehajtotta a fejé t. Erzsébet, Yennenga, Abhaya Rani, legyetek
velem! – imá dkozott. Adjatok nekem erőt és fortélyosságot! Adjatok
rettenthetetlenséget! Legyek bátor!
Aztá n felemelte a fejé t é s a kardjá t, é s kiá ltott:
–  Tá á á madá á á s!
  
  

405
 –  SZAZHUSZONHET  –
  
  
A nagyherceg nem vette é szre Isabelle-t.
Miutá n Ellá val elmenekü ltek, Cafard tá borá ba lovagolt, é s parancsot
adott, hogy kü ldjenek kereső csapatokat utá nuk, aztá n visszaté rt
Volkmar csapatá hoz, ott tö ltö tte az é jszaká t. A sá trá ban volt, é ppen a
tü kö r elő tt borotvá lkozott, amikor Isabelle kö rü lvette az Ordö gá rkot.
A kabá tjá t gombolta, amikor Isabelle egyesü lt csapata é lé re á llt. A
tá bori asztalá ná l ü lt, vajat kent egy szelet pirı́tó sra, amikor Isabelle
é s harcosai elkezdtek leereszkedni a szurdokba.
Kiá ltá sok é s sikolyok hallatá n ugrott talpra. Lö vé seket hallott. Lovak
nyerı́tettek. Sá trá nak falá ra vé r lö vellt. Pengetalá lat nedves
cuppaná sa hallatszott.
A nagyherceg a kardjá é rt kapott, a dereká ra csatolta é s kirohant a
vé res zű rzavarba. A tá borban ká osz é s fejetlensé g uralkodott.
Isabelle katoná i lerohantá k Volkmar csapatá t, á dá zul vá gtá k az
ellensé get.
–  A lovamat! Hozzá k ide a lovamat! – ü vö ltö tt a nagyherceg, de senki
sem teljesı́tette a parancsá t. Katoná k estek el kö rü lö tte. A levegő ben
puskapor fehé r fü stje gomolygott. A nagyherceg a kardja
markolatá hoz kapott, de kardot rá ntani nem volt esé lye. Az utolsó
ké p, amit ebben a vilá gban lá tott, egy lá ny volt egy fekete cső dö r
há tá n, maga a harci bosszú megtestesü lé se. Es Isabelle a nagyherceg
mellkasá ba dö fte a kardjá t, egyenesen á ruló szı́vé be.
A nagyherceg té rdre rogyott, vö rö s virá g nyı́lt a kabá tjá n. Arcá ra
dö bbenet ü lt ki. Aztá n a fö ldre hanyatlott.
Isabelle nem á llt meg ü nnepelni, hiszen nem lelte ö rö mé t a
gyilkolá sban; csak tová bbhaladt, hogy folytassa. Kardsuhintá saitó l
egymá s utá n estek el a katoná k. Regimentje ú gy kavargott a

406
tá borban, mint egy megá radt folyó ö rvé nylő vize. Voltak, akik karddal
harcoltak, má sok bajonettes puská kkal. Sá trakat gyú jtottak fel,
kará mokat dö ntö ttek le, lovakat engedtek szabadon, tá rszekereket
vertek szé t.
Bá r meglepeté ské nt é rte ő ket a tá madá s, Volkmar emberei a riadó
utá n hamar csatasorba á lltak. Fé lelmetes katoná k voltak, akik az
é letü ké rt harcoltak, é s erő s ellentá madá sba lendü ltek. Isabelle
azonban a hon itá rsai é leté ért harcolt, é s oroszlá nké nt kü zdö tt.
Sü rgette Neró t, é s egyre mé lyebben hatoltak a tá borba.
Eppen egy tiszt testé be má rtotta a kardjá t, aki puská já val az egyik
hadnagyá ra cé lzott, amikor patadobogá st hallott a há ta mö gü l.
Megfordult a nyeregben, é s azt lá tta, hogy egy lovas egyenesen rá
tá mad. Az orszá gdú ló k egyenruhá já t viselte. Kezé ben kard volt,
szemé ben gyilkos indulat.
Valaki most sétált át a sírodon – hallotta meg magá ban Adé lie hangjá t.
Valóban?
Itt, az Ordö gá rokban vé gre kiderü lhetett.
Isabelle megfordı́totta Neró t.
Szemtő l szemben á llt Volkmarral.
Es a farkas elszabadult.
  
  

407
 –  SZAZHUSZONNYOLC  –
  
  
Ké k szikrá k repü ltek a levegő be, ahogy a ké t kard ö sszecsapott.
Volkmar testesebb volt, erő sebb, de Isabelle gyorsabb é s
ruganyosabb. Pengé jé vel sorra há rı́totta, pajzsá val felfogta Volkmar
csapá sait.
Vé g né lkü l harcoltak, lovaik felrugdaltá k a fö ldet kö rü lö ttü k,
kiá ltá saik, mordulá saik, eskü jeik elvegyü ltek a katoná k kiá ltá saival,
mordulá saival, eskü ivel é s szitkaival. Volkmar nagy erő vel ü tö tte
Isabelle pajzsá t. Isabelle bal karja beleremegett. Volkmar pá ncé lzat
né lkü l rohant elő a sá trá bó l. Isabelle ü gyesen tá madta ellensé ge
vé dtelen fejé t, felsebezte az arcá t, de egyikü k sem volt ké pes gyilkos
csapá st mé rni a má sikra.
Am ekkor Volkmar megfordı́totta a csapá sirá nyt, é s Isabelle há ta felé
lendı́tette a kardjá t. A kardlappal talá lta el. Az ü té s erejé tő l Isabelle
kirepü lt a nyeregbő l. A fö ldre zuhant. Leesett a sisakja, de a kardjá t
sikerü lt megtartania a kezé ben.
Volkmar leugrott a lová ró l, é s elindult felé . Isabelle az esé stő l
ká bultan nem vette é szre, hogy kö zeledik. Am amint rá emelte a
kardjá t, Isabelle egyik katoná ja, aki né há ny lé pé snyire harcolt,
igyelmezteté st kiá ltott.
A penge a levegő be hası́tott. Isabelle jobbra gö rdü lt, pró bá lt
elhú zó dni a csapá s elő l, de a penge hegye a bal lá bikrá já ba kapott.
Felsikoltott, jó lá bá val tolta há tré bb magá t a fö ldö n.
Volkmar ú jra tá madott: a mellvé rt mö gö tt, az oldalá n talá lta el. Csont
reccsent. Vakı́tó fá jdalom. Isabelle oldalra esett, kardja a teste alá
kerü lt.
–  Allj fel, te kis szajha! Allj elé m, mint egy fé r i, akinek hiszed
magadat, é s né zz szembe a halá loddal!

408
Isabelle pró bá lt felá llni. Felté rdelt. Volkmar visszaké zbő l vadul arcon
csapta, amitő l Isabelle ú jra elesett.
Az egé sz teste fá jt. Pró bá lt á tlá tni a vö rö s kö dö n. Volkmar a kö zelben
volt. Kö rbejá rta, kö rö zö tt kö rü lö tte, mielő tt megö lte.
–  Fogj kardot! Tá madj! – ü vö ltö tt rá Volkmar.
Isabelle vé rt kö pö tt, é s a tekinteté t Volkmarra emelte, aki a kardjá t
maga elé fogta, hogy vé dje a testé t. Isabelle tudta, az egyetlen esé lye
az, ha talpra á ll, é s rá ké nyszerı́ti Volkmart, hogy engedje le a kardjá t.
De hogyan?
Minden erejé t ö sszeszedve gondolkodott.
Mutasd magadat gyengének, amikor erős vagy, és erősnek, amikor
gyenge vagy! – jö tt a vá lasz.
–  Kö szö nö m, Sun Tzu – só hajtotta halkan. – Ké rem, ne ö ljö n meg! –
kö nyö rgö tt Volkmarnak.
Az ellensé ge elmosolyodott a lá ny szemé ben remegő fé lelem lá ttá n, a
hangjá ban reccsenő fá jdalom hallatá n.
–  De, megö llek. Csak nem most.
A karja kissé elernyedt, pengé je egy kicsit lejjebb csusszant.
Isabelle erő lkö dve á llt fel, é s pró bá lt há tré bb sá ntiká lni – sé rü lt lá bá t
erő sen hú zta.
Volkmar kö rbejá rta, gú nyoló dott vele. Má r elkö nyvelte az á ldozatai
kö zö tt. Fogalma sem volt, hogy Isabelle ezerszer esett má r le ló ró l, é s
tudta, hogyan kerü lje el a nagyobb fá jdalmakat. Fogalma sem volt,
hogy Isabelle kislá nykorá ban milyen pá rbajokat vı́vott a há rsfa alatt.
Azt sem tudhatta, hogy a LeBenê t-birtokon madá rijesztő kö n
gyakorolt. Hogy megtanult szú rni é s há rı́tani, szı́nlelni, há trá lni é s
aztá n tá madni. Nem vette é szre, hogy most is szı́nlelt. A sebe erő sen
vé rzett, de nem volt mé ly. A bordá já ra kapott rú gá s pokolian fá jt, de
attó l mé g rendesen kapott levegő t, nem vesztette el az akaraterejé t,
sem a bá torsá gá t.
Lihegve, arcá t grimaszba torzı́tva, a hatá s kedvé ért egyik kezé t az
oldalá ra szorı́tva á llt, fejé t a megadá s jelé ül lehajtva. A kardjá ra
tá maszkodott, mintha mankó lenne. Azt a lá tszatot keltette, hogy
tehetetlen, hogy a fegyvere hasznavehetetlen.

409
Bá r Isabelle lefelé né zett, lá tta Volkmar lá bá t a kardjá ná l. A hegye
má r csak egy ujjnyira volt a fö ldtő l. A fé r i elindult felé .
Közelebb! – sü rgette magá ban Isabelle. Csak még egy kicsit közelebb…
–  Meg kell hagyni, jó harcos vagy – mondta Volkmar. Má r csak pá r
lé pé snyire volt. – De tú lsá gosan meggondolatlan vagy ahhoz, hogy
kivá ló legyé l. Tö bb bá torsá g van benned, mint jó zan é sz.
Közelebb… Ez az…
–  A nagyherceg mesé lt nekem ró lad. Elmondta, hogyan csonkı́tottad
meg magadat azé rt, hogy felesé gü l mehess a herceghez. – Felnevetett.
– Fogadni merné k, hogy rajtaü tö tté l. Meglepeté s volt neki. Lá ttam,
ahogy megö lted. Persze csak szerencsé s dö fé s volt. De akkor is.
Biztosan nem szá mı́tott arra, hogy visszajö ssz ide, rá adá sul arra
vé gké pp nem gondolt, hogy egy hadsereg é lé n jö ssz. Nem szá mı́tott
sokra egy egyszerű lá nytó l, aki olyan szá nalmas, hogy levá gja a sajá t
lá bujjait.
Közelebb…
Isabelle szorosabban fogta a kardot. Mé ly, megerő sı́tő só hajjal vett
levegő t, aztá n lassan felemelte a fejé t.
–  Nem, persze, hogy nem. Mié rt is szá mı́tott volna rá ? Ahogy ö n sem
szá mı́thatott rá , ugye? – ké rdezte. – De má r nem lá bujjakat vá gok…
Ekkor fü lsü ketı́tő kiá ltá ssal hirtelen magasra emelte a kardjá t, é s a
penge lendü letbő l á tmetszette Volkmar nyaká t.
–  …hanem fejeket.  

410
 –  SZAZHUSZONKILENC  –
  
  
Isabelle hintó já nak ajtaja kinyı́lt.
Kiszá llt, é s hatá rozott lé ptekkel elindult a palota magas, aranyozott
kapujá hoz vezető szé les má rvá nylé pcső n. A lé pcső ké t oldalá n
katoná k á lltak dı́szsorfalat. Tisztelegtek Isabelle-nek. Isabelle
viszonozta a tisztelgé st.
Kü lö nleges nap volt a mai. Isabelle alig tudta magá ban tartani
izgatottsá gá t.
Ké t laká j nyitott ajtó t neki. Egy má sik bekı́sé rte. A csupa má rvá ny é s
tü kö r nagy elő csarnokot kristá lycsillá rokban é gő ezernyi gyertya
vilá gı́totta meg. Ahogy elő relé pdelt, eszé be jutott, milyen volt, amikor
elő szö r já rt a palotá ban – Tavival é s Mamannal a herceg bá ljá n.
A szı́ve elszorult a gondolattó l, hogy Ellá t otthon hagytá k, é s amı́g ő k
pompá s termekben szó rakoztak, Ella a konyhá ban zokogott. Isabelle
akkor ü veggyö ngyö kkel kivarrt, csipké vel dı́szı́tett, merev
selyemruhá t viselt. Haja madá rfé szek stı́lben a feje tetejé re volt
tornyozva. Ahogy belé pett a palotá ba, meglá tta magá t az egyik
tü kö rben… é s gyű lö lte azt a lá nyt, aki visszané zett rá .
Most megá llt ugyanaz elő tt a tü kö r elő tt, csak pá r má sodpercre, é s a
tü kö rké pé re pillantott. Teljesen má s lá ny né zett vissza rá :
magabiztos, fejé t bü szké n magasra emelő lá ny. Ez a lá ny egyszerű
fonatban viselte a hajá t. Magas nyakú tengeré szké k vá szonkabá tot
viselt, é s ugyanilyen anyagbó l varrt hası́tott szoknyá t, amiben
kö nnyen ü lhetett a nyeregben. A szoknya szegé lye aló l minden
lé pé sé re fé nyes fekete csizma villant ki.
Egyenruhá ja alatt a testé t szoros fehé r vá szonkö té s fedte, ı́gy nem
fá jt annyira a bordasé rü lé s, amit Volkmar rú gá sa okozott. Bal
lá bikrá já n tö bb ö lté ssel kellett ö sszevarrni a kardtó l kapott sebet, de

411
szé pen gyó gyult. Egy tá bori felcser varrta ö ssze nem sokkal az
ö rdö gá rki csata utá n.
Hosszú , vé res kü zdelem volt, de Isabelle győ zö tt. Utá na Saint-
Michelbe mentek, a katonai tá borba. Cafard ezredest levá ltottá k, é s
bö rtö nbe zá rtá k. Ezutá n Isabelle a kirá ly tá bora felé vezette hadá t.
Ná la volt a té rké p, amelyen fel volt tü ntetve Volkmar csapatainak
á llomá shelye. Egyenké nt tá madt rá juk. Mé g há rom csatá t nyert meg,
mire eljutott a kirá lyhoz. Bemutatkozott, elő adta, mi já ratban van,
aztá n á tadta a kirá lynak Volkmar té rké pé t é s a sajá tjá t… amely a
nagyherceg á rulá sá nak bizonyı́té ka volt. Együ tt ű zté k ki a tö bbi
orszá gdú ló t.
Tanaquill vará zslata erő s volt. Nem é rt vé get é jfé lkor, mint az, amivel
Ellá t juttatta el a bá lba, de lassan, fokozatosan gyengü lt. A csatá k
utá n, amikor ö ssze kellett volna gyű jteni a halottakat, egyet sem
talá ltak. Má rmint Isabelle hadseregé bő l. Azok, akiknek á t kellett
kutatniuk a csatamező t, csak Volkmar katoná it talá ltá k holtan, é s
idő nké nt egy-egy furcsa, faragott fakatona kerü lt elő a fű bő l.
A ró zsamaszlagfal az ö rdö gá rki csata utá n visszahú zó dott a patakba.
Isabelle visszaté rt a há rsfá hoz, leté rdelt, é s a fa odvá ba tette a
bá torsá gá é rt kapott é rdemé rmet.
–  Ezt felsé gednek hoztam – mondta fejet hajtva. – Kö szö nö m!
Az Isabelle kö nyö ké né l té blá boló laká j kö hé cselt, ezzel kizö kkentette
az emlé kezé sbő l.
–  Generá lis, a kirá ly é s a kirá lyné a Tró nteremben vá rjá k –
tá jé koztatta.
Isabelle bó lintott, é s kö vette. A laká j egy hosszú folyosó n vezette, mı́g
aranyozott ajtó hoz é rtek. Hatá rozott mozdulattal kinyitotta, belé pett
a Tró nterembe, é s hangosan bejelentette Isabelle-t.
A terem vé gé ben aranyozott tró non ü lt Charles kirá ly é s Ella kirá lyné .
A terem ké t oldalá n há rom sorban á lltak Franciaorszá g nemesei:
tucatnyi udvaronc, miniszter, hivatalnokok é s bará tok.
Ahogy Isabelle a terem kö zepé n a kirá lyi pá r felé haladt, lá tta Hugó t
é s i jú hitvesé t, Odette-et a sorban. Tavi is ott volt, egyetemi talá rban.
A kirá lyné ké ré sé re a kirá ly elrendelte, hogy az orszá g minden

412
egyeteme kö teles legyen nő i hallgató kat is befogadni a
tudó stá rsasá gba. Maman á llt mellette, ragyogó tekintettel né zett egy-
egy hercegre, gró fnő re. Bocsá natot ké rt Ellá tó l, kibé kü ltek, é s
napokat tö ltö tt a palota kertjé ben, kirá lyi ká posztafejekkel
beszé lgetve.
Felix is ott volt. Isabelle szı́ve szinte ö rö mtá ncot já rt, amikor meglá tta
ú j kabá tjá ban. A fé r i, aki izetett neki a fakatoná ké rt, kö vetelte, hogy
Felix adja vissza a pé nzé t, de a kirá ly olyan há lá s volt a faragott
regimenté rt, amely megmentette Franciaorszá got, hogy maga izette
vissza a pé nzt, é s Felixnek ö sztö ndı́jat adott Pá rizs legjobb mű vé szeti
akadé miá já ra. Felix ı́gy minden napjá t szorgos munká val tö ltö tte.
Megtanulta, hogyan kell kö vet faragni, de mindig szakı́tott idő t arra,
hogy esté nké nt kilovagoljon Isabelle-lel a kirá lyi erdő be.
Isabelle a kirá ly é s kirá lyné elé é rt. Né há ny lé pé snyire tő lü k megá llt,
fejet hajtott é s leté rdelt.
A kirá ly felá llt. Laká j á llt a kö zelben, kesztyű s kezé ben fé nyes
é benfadobozzal. Kinyitotta. Fekete bá rsonyon egy nehé z aranylá nc
hevert. A kirá ly kivette a lá ncot a dobozbó l, Isabelle-hez lé pett, é s a
nyaká ba akasztotta. A nehé z arany Isabelle vá llá ra simult. Aztá n a
kirá ly intett neki, hogy á lljon fel, é s forduljon az udvar felé .
–  Urak, hö lgyek, Franciaorszá g né pe! Azé rt lehetü nk ma itt, mert ez a
iatal hö lgy bá tor volt. Soha nem leszek ké pes meghá lá lni neki azt,
amit é rtü nk tett. Es soha nem vá lok meg tő le. Szá mı́tok bö lcs
taná csaira. Bá torsá ga é s ereje remé nnyel tö lt el, ahogy a há ború
rombolá sá bó l a bé ke aranykorá ba lé pü nk. Inté zkedtem, hogy mindig
mellettem legyen, ha nemes taná csadó immal é s minisztereimmel
talá lkozom, é s abban a nem vá rt esetben, ha valaha há ború ra kerü lne
a sor, a csataté ren is. – A kirá ly ekkor Isabelle-re mosolygott, é s azt
mondta: – Jó né pem, bemutatom Franciaorszá g legbá trabb
harcosá t… az ú j nagyhercegnő t!
Fü lsü ketı́tő é ljenzé s tá madt. Orö mkiá ltá sokat visszhangoztak a
magas kő falak.
Isabelle szı́ve hevesen vert. Vidá msá g, há la é s bü szkesé g volt benne,
ahogy vé gigné zett a szerettei arcá n.

413
Ella lé pett Isabelle é s a kirá ly mellé , majd együ tt sé tá ltak le a lé pcső n,
ü dvö zö lni az udvar né pé t. A meghı́vottak tö megei kö rbevetté k
Isabelle-t, mindenki jó kı́vá nsá gait fejezte ki. Csalá dtagjai é s bará tai
megö lelté k, megcsó koltá k. Nemesemberek kı́vá ntá k hallani tő le a
csatá i tö rté neté t. Miniszterek ké rté k a vé lemé nyé t a hatá r menti
vé delmi vonalak megerő sı́té sé nek ü gyé ben.
Szé dı́tő volt ez a igyelem. Isabelle egy pillanatra há tralé pett, é s egy
szolgá tó l inni ké rt. Ekkor meglá tott valakit a tö megben. Egy
pillanatig ú gy é rezte, mintha megá llt volna az idő , mintha a kirá ly é s
a kirá lyné é s az udvar teljes né pe megdermedt volna.
Sansz má rki mosolygott rá . Aranypé nzt dobott a levegő be. Isabelle
felé pattintotta. Isabelle elkapta. Aztá n a fé r i megemelte a kalapjá t,
é s eltű nt a tö megben.
Isabelle az aranypé nzt markolva hosszan né zett utá na.
Soha tö bbé nem talá lkozott vele.
Sosem felejtette el azt a napot, amikor megismerte, amikor a bará tai
azt mondtá k, a szé psé gné l tö bbet akarjon. Sosem feledte Erzsé betet,
Yennengá t, Abhaya Ranit sem. Halá la napjá ig aranylá ncon viselte azt
az é rmé t a nyaká ban. De legnagyobb kincsnek a má rki mosolyá nak
emlé ké t tartotta, a mosolyt, ami egyszerre volt kacsintá s é s
meré szsé g. Vad ú t egy szeles é jszaká n. Csó k a vaksö té tben.
A mosolyt, ami megadta neki, amire mindig is vá gyott: esé lyt.
Esé lyt, hogy ö nmaga lehessen.  
  
  

414
 EPILOGUS
  
  
A nagyon ritká n haszná lt hatalmas ré zkopogtató hangja vé szjó sló n
dongott, visszhangzott az ő si palota termeiben.
Az anya felné zett munká já bó l. Gyertyafé ny já tszott az arcá n.
–  Lá togató t vá runk?
–  Ki az? – mordult az ő sö reg hö lgy egy szolgá ra.
A szolga a té rké pterem hatalmas, ké tszá rnyú ajtajá hoz ment, é s
kinyitotta. Onnan tö bb sor lé pcső n sietett le a bejá rathoz.
Egy fé r i á llt a kü szö bö n, barna bá rsony csá szá rkabá tban. Hosszú
fekete varkocsa a há tá n ló gott. Egyik vá llá n hatalmas ú titá ska szı́ja
feszü lt, a má sikon egy majom ü csö rgö tt. A szolga komor pillantá ssal
mé rte vé gig a fé r it, de aztá n beengedte a palota elő csarnoká ba, é s
felkı́sé rte az emeletre.
–  Muszá j volt magá val hoznia azt az á tkozott majmot? –
mé ltatlankodott az ő sö reg hö lgy, ahogy a fé r i belé pett a
té rké pterembe.
–  Nelson nagyon jó l nevelt – felelte Sansz.
–  Onnek elé g furcsa elké pzelé sei vannak a jó viselkedé srő l – jegyezte
meg az ő sö reg hö lgy. – Mit tehetek ö né rt?
Sansz sé rtettsé get szı́nlelve a szı́vé hez kapott.
–  Hogy mit tehet é rtem? Hiszen é n csak a tá rsasá gá t szeretné m
é lvezni. Nincs szá ndé komban szı́vessé get ké rni – felelte.
Az ő sö reg hö lgy ké tkedő n né zett rá .
–  A fogadá sunk dö ntetlennel é rt vé get. Nem vagyok kö teles á tadni
ö nnek egy é letté rké pet sem.
–  De tová bbra is szabad meglá togatnom a szı́vemnek legkedvesebb
há rom hö lgyet gyö nyö rű palazzó jukban – mondta Sansz elbű vö lő
mosollyal.

415
–  Ha megengedem, hogy maradjon, meg kell ı́gé rnie, hogy nem lop el
tö bb té rké pet.
Sansz ü nnepé lyes eskü re emelte a jobb kezé t.
–  Megı́gé rem.
Az ő sö reg hö lgy intett, hogy kerü ljö n beljebb. A hosszú munkaasztal
mellé ü ltette le. A szolgá t elkü ldté k frissı́tő ké rt. Bő kö pö nyeges,
csuklyá s cselé dek mozogtak né má n a hosszú polcsorok kö zö tt,
amiken a Pá rká k tartottá k a té rké peiket.
Sansz letette az ú titá ská já t a padló ra, é s leü lt. Aztá n megpaskolta a
kis majom há tá t.
–  Ugorj le, Nelson, nyú jtsd ki a lá badat!
–  Ne engedje, hogy messzire menjen! – igyelmeztette az ő sö reg
hö lgy.
–  Nem fog messzire menni. Csak a lá bamná l já tszik – biztosı́totta
Sansz.
Egy szolga é rkezett egy palack portó ival, né gy pohá rral é s egy tá lca
vá logatott inom sajttal. Amikor mindenkit kiszolgá lt, az ő sö reg hö lgy
feltette a ké rdé st:
–  Minek kö szö nhetjü k a lá togatá sá t?
–  Az igazat megvallva…
–  Ké tlem, hogy valaha megvallaná az igazat – jegyezte meg a hajadon.
–  …kellemetlen é rzé seim voltak a legutó bbi lá togatá sommal
kapcsolatban. Egy kicsit siető sre sikerü lt. Nagyon hirtelen tá voztam.
–  Ahogy a tolvajok á ltalá ban – mondta az ő sö reg hö lgy.
–  Jó vá szeretné m tenni. Ajá ndé kokat hoztam – tette hozzá Sansz.
–  A gö rö gö k is ezt mondtá k a tró jaiaknak – jegyezte meg az anya.
Sansz lehajolt, é s kinyitotta az ú titá ská já t. Egyenké nt vette elő az
ajá ndé kait.
–  Gyö ngy Japá nbó l.
Egy kis szarvasbő rzacskó t adott á t a hajadonnak.
–  Selyem Indiá bó l.
Egy vé g ragyogó karmazsinvö rö s anyagot adott oda az anyá nak.
–  Es ö nnek…
Bá rsonydobozká t nyú jtott az ő sö reg hö lgynek.

416
–  …fekete opá l Brazı́liá bó l.
–  Kö szö nö m, nagyon nagylelkű ajá ndé kok – felelte az ő sö reg hö lgy, é s
sokat tudó mosollyal né zett rá . – Valahogy mé gis ú gy é rzem, akar
valamit viszonzá sul.
–  Nem, semmit – felelte Sansz á rtatlanul. Elmosolyodott, vá rt né há ny
pillanatot, aztá n kiegé szı́tette: – …illetve talá n csak egy apró sá got.
Ujra a tá ská já ba tú rt, é s há rom kis iolá t tett az asztalra.
–  Tintá k, amiket egyenesen ö nö knek ké szı́tettem. Talá n
kipró bá lhatná k ő ket. Csupá n ennyit ké rek. Ez itt a Kurá zsi…
Ragyogó pá vaké k tintá t tolt elő re.
–  Ez a Mersz.
Ez testes vö rö sesbarna tinta volt.
–  Es a kedvencem: a Dac.
A fé ny felé tartotta. Vö rö ses-narancssá rgá n ragyogott az
ü veg iolá ban, mint a folyé kony tű z.
Az ő sö reg hö lgy lené ző n legyintett. Az anya gyanakvá ssal né zte a
tintá kat. A hajadon azonban felemelte a Dacot, megforgatta az
ü vegben é s elmosolyodott.
Ekkor a toronymagas polcok sorai kö zü l nagy zajt hallottak. Mintha
egy egé sz polcnyi é letté rké p hullt volna a padló ra.
Az ő sö reg hö lgy szeme ö sszeszű kü lt.
–  Hol a majom?!
–  Itt van – felelte Sansz, azzal lehajolt. Felemelte a kis
csuklyá smajmot, ami a tá ska mellett ü lt, é s az asztalra helyezte. A
majom az ő sö reg hö lgyre né zett, é s csó kot dobott neki.
Az ő sö reg hö lgy mé g komorabban né zett rá . Egy szolga elsietett
megné zni, mi okozta a zajt. Nem sokkal ké ső bb jelentette, hogy
né há ny é letté rké p való ban a padló ra esett. Szerinte azé rt, mert a polc
tú lterhelt volt. Biztosı́totta a Pá rká kat, hogy a problé ma megoldá sa
folyamatban van. Az ő sö reg hö lgy bó lintott, a komor grimasz
rosszallá ssá enyhü lt.
Sansz kiitta az italá t, megkö szö nte a Pá rká knak a szı́ves vendé glá tá st,
mondvá n, mennie kell. Becsukta é s a vá llá ra vette a tá ská já t. Nelson a
má sik vá llá ra ugrott.

417
Az ő sö reg hö lgy kikı́sé rte a té rké pterem ajtajá ig. Bú csú zkodá s
kö zben hirtelen karon ragadta Sansz má rkit. Szinte szá nalommal
mondta:
–  Az a lá ny… Isabelle… kivé tel volt. Ne ké rjen tö bbet a halandó któ l,
mint amit adni ké pesek!
–  On té ved. Nagyon sokat tudnak adni. Mindegyikü k. Kivé tel né lkü l.
Né ha tö bbet, mint gondolná k.
Sors elengedte Sansz má rki karjá t.
–  Bará tom, ö n bolond.
Sansz bó lintott.
–  Lehet, de boldog bolond vagyok.
–  Ezen a vilá gon csak a bolond lehet boldog.
Egy szolga elvezette a té rké pterem ajtajá bó l a lé pcső kö n á t a
kijá rathoz. Sansz kilé pett, aztá n megfordult, hogy megkö szö nje a
szolgá nak a kı́sé retet, de a szolga nem volt mö gö tte. Az ajtó má r
becsukó dott.
Sansz az arcá t a sö té t é g felé emelte. Orü lt, hogy lá thatja a csillagokat,
a holdat, ö rü lt, hogy a komor palazzo falain kı́vü lre jutott. Nelson, aki
mé g mindig a vá llá n ü lt, a kö zeli utcai lá mpa fé nykö ré ben á csorgó ,
szı́nes ruhá s tá rsasá gra mutatott. Sansz hozzá juk sietett.
–  Hogy ment? – ké rdezte a bű vé sz a homloká t rá ncolva.
–  Megı́gé rtette velem, hogy semmit sem lopok el – felelte Sansz. –
Betartottam az ı́gé retemet.
A bű vé sz elkomorult. Ahogy mindenki má s is.
Ekkor Sansz kinyitotta a tá ská t. Há rom majom ugrott ki belő le,
vidá man csevegtek a sajá t nyelvü kö n. Nelson bekapcsoló dott a
tereferé be.
–  De ő ket nem eskette meg semmire – mondta Sansz kajá n mosollyal.
Szé lesebben szé thú zta a tá ska szá já t, hogy a bará tai belelá thassanak.
A tá ska aljá n a majmok testé nek sú lyá tó l kissé belapulva tucatnyi
té rké ptekercs hevert.
Sansz nevetve karon fogta a bű vé szt, aztá n az egé sz tá rsasá g együ tt
rohant a já rdá n az ő si vá rosba, a tö megbe, a lehető sé gekkel teli,
sziporká zó an gyö nyö rű é jszaká ba. 

418
  
  

419
 KOSZONETNYILVANITAS
  
  
Ezt a tö rté netet é vek ó ta el akartam mesé lni. Az, hogy vé gü l sikerü lt,
szá mos csodá latos embernek kö szö nhető . Soha nem tudom
mé ltó ké ppen kifejezni irá ntuk való há lá mat. Azé rt megpró bá lom.
Kö szö nö m fantasztikus szerkesztő mnek, Mallory Kassnek az
intelligenciá já t, nagy szı́vé t, humoré rzé ké t é s azt, hogy annyira
szerette a rú t mostohanő vé reket, a csö kö nyö s lovakat, az izgá ga
szerző ket é s egyé b bonyolult termé szetű teremtmé nyeket. Isabelle é s
é n nagyon szerencsé sek vagyunk, hogy Mallory lett a mi Tanaquill
tü ndé rkirá lynő nk – karmok é s é les fogak né lkü l.
Szı́vbő l kö szö nö m Dick Robinson, Ellie Berger, David Levithan, Tracy
van Straaten, Lori Benton, Rachel Feld, Lizette Serrano, Lauren
Donovan, Alan Smagler é s csapata, Melissa Schirmer, Amanda Maciel,
Maeve Norton, Elizabeth Parisi é s az é n tudó s csalá dom segı́tsé gé t
azé rt, hogy ú gy lelkesedtek a tö rté netemé rt, é s mert olyan szı́vesen
ü dvö zö ltek ú j otthonomban. Ez az egé sz vilá got jelenti nekem.
Kö szö nö m Graham Taylor é s Negeen Yazdi (Endeavor Content),
Bruna Papandrea (Made Up Stories) é s Lynette Howell Taylor (51
Entertainment) segı́tsé gé t. Né lkü lü k ebbő l a tö rté netbő l nem lehetett
volna ilm. Nagyon bü szke vagyok, hogy veletek dolgozhattam, é s
nagyon izgatottan vá rom a folytatá st. Hatalmas kö szö net ilmes
ü gynö kö mnek, Sylvie Rabineau-nak (WME), valamint Ken
Kleinbergnek é s Alex Plittnek (Kleinberg Lange Cuddy & Carlo LLP)
kivá ló taná csaiké rt é s ú tmutatá suké rt.
Kö szö nö m csodá latos ü gynö kö mnek, Steve Malknak, valamint
cé gé nek, a Writers House ü gynö ksé gnek, hogy hittek a Stepsisterben,
minden tö rté netemben é s bennem. Konfuciusz azt mondja:
„Aká rhová mé sz, teljes szı́veddel menj!” En a szı́vem utá n megyek, é s

420
tö rté neteket mesé lek minden egyes napomon, mert ı́ró i utazá somon
Steve az ú titá rsam. Kö szö nö m a kü lfö ldi jogok ü gyeit inté ző
ü gynö kö mnek, Cecilia de la Campá nak, hogy eljuttatta a Stepsisterst a
vilá g olvasó ihoz.
Kö szö net kedves csalá domnak, hogy elolvastá k a regé ny első
vá ltozatait, é rté kes visszajelzé seket é s biztatá st adtak. Doug, Daisy,
Wilfriede é s Megan: nagyon kö szö nö m. Kü lö n kö szö net Dougnak a
nagyon jó szlogené rt. De legfő ké ppen azt kö szö nö m, hogy kibı́rtatok.
Nap mint nap tő letek tanulom, hogy miben rejlik az igazi szé psé g.
Kö szö nö m Retta Scott kitű nő Hamupipő ke-illusztrá ció it. Kö szö nö m
Mary nagymamá nak, hogy ö tmillió szor olvasta fel nekem. Kö szö nö m
Pablo Picasso hı́res mondá sá t. Az, hogy „folyton olyasmit csiná lok,
ami lehetetlen, mert nem tudom, hogy lehetetlen” megihlette Sansz
má rkit, hogy valami hasonló t mondjon az első talá lkozá sukkor
Isabelle-nek. Es nekem is mindig ihlet volt.
Kö szö nö m a tü ndé rkeresztszü lő knek, a mesemondó k szá mtalan
nemzedé ké nek, hogy esté nké nt ré gi mesé ket mondtak a tű z kö ré
gyű lt á lmos gyerekeknek, é s a mesegyű jtő knek, kö ztü k Jakob é s
Wilhelm Grimmnek, hogy ezeket ı́rá sban megő rizté k nekü nk. Mert
ezektő l az ö regektő l maradtak fenn a ré gi tö rté netek, nekik
kö szö nhető , hogy ma is olyan elevenek é s fontosak, mint
é vszá zadokkal ezelő tt.
Gyerekkoromban nagyon fontosak voltak nekem a mesé k.
Szó rakoztattak, tanı́tottak, biztatá st kaptam tő lü k, de legfő ké ppen
igazak voltak.
A vilá g ezerfé leké ppen eskü szik ö ssze ellenü nk, hogy elhitesse
velü nk, nem vagyunk elegek, nem vagyunk elé g jó k, hogy az é let
egyetlen nagy tengerparti mulatsá g, é s oda mi nem vagyunk
hivatalosak. Sö té t erdő ? Mifé le sö té t erdő ? Farkasok? Mifé le
farkasok? Ne aggó dj ezek miatt! Csak vedd meg ezt, edd azt, viseld
amazt, é s rá kerü lsz a meghı́vottak listá já ra! Klassz leszel. Menő .
Kedvelnek majd. Lesz szerelmed. Boldog leszel.
A mesé k egyenesen megmondjá k. Mé ly, alapvető igazsá gok vannak a
mesé kben… az, hogy az erdő a való sá gban lé tezik, sö té t é s tele van

421
farkasokkal. Hogy idő nké nt ú gy é rezzü k, remé nytelenü l elvesztü nk a
rengetegben. A mesé k azonban azt is elmondjá k, hogy nincs
szü ksé gü nk má sra, csak magunkra, hogy megvan mindenü nk – az
eszü nk, a bá torsá gunk é s talá n egy zsebnyi kenyé rmorzsá nk is –
ahhoz, hogy hazatalá ljunk.
Es vé gü l, de nem utolsó sorban kö szö net neked, kedves olvasó . Nem is
kı́vá nhatné k tö bbet.

422
  
  

  

JENNIFER DONNELLY

gyermekkorá t a New York á llambeli Lewis, illetve Westchester

megyé kben tö ltö tte. A University of Rochester angol irodalom é s
euró pai tö rté nelem szaká n szerzett diplomá t. Jelenleg New Yorkban,
a Hudson Valley ré gió ban é l fé rjé vel, lá nyá val é s ké t, menhelyrő l
ö rö kbe fogadott kutyá já val.

423