Table of Contents

EMBERFALL TÉRKÉPE 1.
EMBERFALL TÉRKÉPE 2.
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHTEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
NEGYVENHATODIK FEJEZET
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
ÖTVENEDIK FEJEZET
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
BIRGID KEMMERER
MÉLTATÁSOK
BRIGIDKEMMERER
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
Írta: Brigid Kemmerer
A mű eredeti címe: A Vow So Bold and Deadly –
Cursebreakers Book 3
Text copyright © Brigid Kemmerer, 2021
All rights reserved.
This translation is published
by Könyvmolyképző Kiadó by arrangement with
Bloomsbury Publishing Inc., All rights reserved.
Fordította: Molnár Edit
A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin
A művet eredetileg kiadta:
BLOOMSBURY YA
Cover illustrations © 2021 by Shane Rebenschied
Cover design by Jeanette Levy
Map copyright © 2020 by Kelly de Groot
ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-597-642-3
MOBI ISBN 978-963-597-643-0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor,
Tamaskó Dávid
Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Réti Attila
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű
bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó
írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
Christinának
 ELSŐ FEJEZET

GREY
Az időjárás hűvösre fordult, a hegyek felől metsző szél csap
le rám, és bekúszik a prémes bőrkabátom alá. Syhl Shallow-
ban hidegebb van, mint Emberfallban, de már olyan rég
voltam tanúja, ahogy az ősz lassan télbe fordul, hogy átadom
magam az élvezetnek.
A többiek a Kristálypalota tróntermében duruzsoló
kandalló körül csoportosulnak, és a szakácsnő forralt borát
isszák, de Iisak irtózik a melegtől, ezért én a hideggel és a
sötétséggel dacolva a verandán kockázok a kaparóval.
Idekint csak egy magányos gyertya ég az asztal közepén álló
üvegedényben.
Iisak megrázza a kezében lévő ezüstkockákat, majd nézi,
ahogy csörögve az asztalra hullanak.
– Ördög és pokol! – motyogom, miközben
összeszámolom, hányat dobott.
Kártyában jó vagyok, de a kockával nincs szerencsém.
A kártyajáték stratégiát, döntéseket igényel, a kockákat
azonban a sors szeszélye irányítja. Egy pénzérmét dobok az
asztalra, ezzel nyugtázom Iisak győzelmét.
Iisak elmosolyodik, és miközben az éj még sötétebb
árnyékot von fekete szemére és szürke bőrére, a holdfény
megcsillan hosszú szemfogain.
Zsebre vágja az érmét, de később alighanem Tychónak
adja. Úgy dédelgeti a fiút, mint egy vén nagyanyó. Vagy
mint egy apa, akinek hiányzik az eltávozott fia.
– Hol van ma este az ifjú királynőnk? – kérdezi.
 – Lia Mara az egyik királyi ház képviselőivel
vacsorázik.
– Nélküled?
– Négyszemközti audienciát kértek, és Lia Marának
kötelessége teljesíteni az óhajukat.
A királyi házak már az előző királynőre is nagy nyomást
gyakoroltak, de Karis Luran, vasöklű uralkodó lévén, képes
volt kordában tartani őket. Most, hogy Lia Mara van
hatalmon, és Syhl Shallow kétségbeesetten próbál
erőforrásokhoz jutni, a nyomás, hogy a birodalom
kereskedelmi útvonalakat találjon Emberfallban,
megduplázódott, különösen most, mivel Lia Mara nem úgy
kíván uralkodni, mint az anyja.
Megvonom a vállam, és összeszedem a kockákat.
– Itt nem mindenki rajong a mágiáért, Iisak.
– Erre már magamtól is rájöttem. Akkora itt a tolongás,
felség.
Iisak körbepillant a sötét verandán, ahol az ajtónállókon
kívül egy lélek sincs.
– Nos – felelem közömbösen –, hideg az este.
A kaparónak persze igaza van. A mágia a ludas.
Általában véve jó viszonyt ápolok a Syhl Shallow-i
testőrökkel és katonákkal, de azért érzékelek egyfajta
távolságtartást, amit nem igazán tudok körülírni. Egyfajta
óvatosságot. Először azt hittem, az emberek azért
idegenkednek tőlem, mert Emberfall hűséges szolgáját látják
bennem, aki jelen volt, amikor Lia Mara megölte az anyját,
és ezzel megszerezte a trónt.
De az idő múlásával ez az óvatosság egyre
nyilvánvalóbb, valahányszor begyógyítok egy sebet, vagy
megfutamítok egy ellenfelet a vívópályán. Talán akkor
legnyilvánvalóbb, amikor bemegyek a fegyvertárba.
Olyankor hirtelen abbamarad a beszélgetés, az emberek
pedig szétszélednek.
Erős szélroham söpör végig a verandán, amitől a gyertya
előbb pislákolni kezd, majd kialszik.
Megborzongok.
– Mondom én.
– Akkor használjuk ki a magányunkat! – fogja suttogóra
Iisak, nehogy bármi is az őrök fülébe jusson.
A gyertyatartó fölé helyezem a kezemet, körkörös
mozdulatot teszek, és hagyom, hogy a véremben táncoló
csillagok az ujjbegyeimbe toluljanak. Ami egykor kihívásnak
tűnt, most már könnyedén megy. A láng életre kel.
– Nem azt tesszük?
– Elég érmét zsebeltem be mára.
Elmosolyodom.
– Az jó, mert nekem már alig maradt.
Amikor látom, hogy Iisak nem viszonozza a
mosolyomat, elkomorulok. Iisak maga is király, de most egy
évig engem szolgál. Emberfallban ketrecbe zárták, Karis
Luran pedig láncon tartotta. Már vagy egy tucatszor
felajánlottam neki, hogy felszabadítom, de mindig nemet
mondott. Nem biztos, hogy megérdemlem ezt a hűséget, már
csak azért sem, mert pontosan tudom, mi mindent veszített el
a kaparó: először a fiát, aki eltűnt, majd a trónját
Iishellasában. Komoly oka lehet arra, hogy a figyelmemet
kéri.
– Mit tehetek érted? – kérdezem.
– Nem csak a Syhl Shallow-iak félnek a mágiától.
Zavartan ráncolom a homlokomat. Iisak Rhenről beszél.
A fivéremről.
Valahányszor eszembe jut, összeszorul a gyomrom.
 – Egyszer régen azt mondtad, hogy nem akarsz háborút
– folytatja Iisak.
A tenyeremben lévő kockákra nézek, és megforgatom
őket.
– Most sem akarok.
– Mégis elkezdtél seregeket toborozni Lia Mara
nevében.
A markomba zárom az ezüstkockákat.
– Igen.
– Syhl Shallow kasszája kezd kimerülni. Ez az egyetlen
esélyed, hogy szembeszállj Rhennel. Rhen herceg
teremtménye miatt már így is óriási veszteségeket
szenvedtetek az Emberfall elleni végső csatában. Nincs
második lehetőség. – Iisak egy pillanatra elhallgat, majd így
folytatja: – Hatvan napot adtál Rhennek, hogy felkészüljön a
csatára.
– Tudom.
– Hiába szeretnéd megóvni az embereket, a veszteségek
elkerülhetetlenek.
– Ezt is tudom.
Újabb széllökés söpör végig a verandán, és a láng ismét
kialszik. Ezúttal Iisak kavarta a szelet. Már ismerem a
mágiáját, ami velem ellentétben neki nem a vérében, hanem
a levegőben lakozik.
Jelentőségteljes pillantással keltem életre a lángot.
Újabb szélroham kerekedik. A szemem résnyire szűkül.
Iisak nem tágít. Kezdetben még zavart, hogy kordában kell
tartanom a varázserőmet, de ma már élvezem a kihívást. A
gyertya fölé tartom az ujjamat, és a láng, keservesen ugyan,
de égve marad. Csillagok táncolnak a szemem előtt, de én
csak azért is féken tartom a varázserőmet. A szél feltámadt,
csípi a szememet, és a köpenyemet ráncigálja. Iisak széttárja
a szárnyát, de a láng még ekkor sem alszik ki.
– Az előbb mondtam, hogy fázom, nem emlékszel? –
kérdezem.
Iisak elmosolyodik, és a szél elül.
A hirtelen szélcsendben a láng egy pillanatra magasra
szökik, és a viasz lecsorog a gyertya oldalán. Visszahúzom a
kezem.
– Megmutathatnád Lia Mara népének, hogy a mágia
hasznos is lehet – javasolja Iisak.
Az emberekre gondolok, akiket meggyógyítottam. Távol
tartottam magamtól az ellenséget, de lassan azok is
eltávolodnak tőlem, akik az oldalamon harcolnak.
– Már megtettem – válaszolom.
– Én nem csupán a haderőre gondolok.
Hosszasan tanulmányozom Iisak arcát.
– Úgy érted, vessem be a mágiámat Rhen ellen. – Egy
pillanatra elgondolkodom. – Ő is pontosan ettől tart.
– Megfenyegetted, hogy seregeket küldesz ellene. Tehát
megtorlásra készül. Arra, hogy távolról harcoljon, ahogy a
királyoknál szokás.
Ám a mágiával szemben tehetetlen.
Mindig is az volt. Tudom.
– Rhen ismer téged – érvel tovább Iisak. – Erőszakra
számít. Fegyveres támadásra. Egy hatékony és brutális
offenzívára, ami nem sokban különbözik attól, amit Karis
Lurantól már megszokhatott. A hadsereg, amit felállítottál,
ékesen bizonyítja a szándékaidat.
– Ne becsüld alá Rhent! – A hátamon lévő
korbácsnyomokra gondolok. Tycho hátára. – Ha sarokba
szorítják, ő is hatékony és brutális.
 – Igen, felség! – Iisak akaratából a gyertyaláng ismét
pislákolni kezd, és megcsillan a kaparó fekete szemén. –
Akárcsak te.
 MÁSODIK FEJEZET

RHEN
A Vasrózsa-kastélyban megint ősz van. Az évszak első hűvös
fuvallata beszökik az ablakokon, én pedig megborzongok. A
kandalló már hónapok óta nincs használatban reggelente, ma
azonban olyan csípős a levegő, hogy legszívesebben
begyújtatnék a szolgákkal.
De elvetem az ötletet.
Ki tudja, mennyi időn át rettegtem ettől az évszaktól,
mivel ez jelezte az átok kezdetét. Újra tizennyolc éves
lettem, és a soha véget nem érő ősz csapdájába ragadtam.
Csak Grey, az egykori őrparancsnokom volt mellettem, és
együtt próbáltunk felkutatni egy lányt, aki megtörheti az
engem és egész Emberfallt sújtó átkot.
Idén ősszel azonban Grey már nincs velem.
Idén ősszel egy lány társaságát élvezhetem.
Idén ősszel, azt hiszem, először vagyok tizenkilenc éves.
Az átok megtört.
Bár én semmit sem érzékelek ebből.
Lilith, a varázslónő, aki egykor megátkozott, most más
módon ejtett csapdába.
Harper, az első lány, aki megtörte az átkot, „Diszi
hercegnője”, aki esküvel fogadta, hogy segít a népemen, az
ablakom alatt kardozik Zóval, a legjobb barátnőjével. Zo
egykor a testőre volt, de végül ő segített Greynek megszökni.
Nem akarom elszakítani Harpertől, de nem engedhetem,
hogy egy testőr, aki nekem fogadott hűséget, megszegje az
esküjét.
 Már így is nagy a feszültség.
Harper és Zo lihegve ugrik hátra, de Harper szinte
azonnal támadóállásba merevedik.
Elmosolyodom. Az agysérülése miatt a kardforgatás
komoly – sőt, egyesek szerint teljesíthetetlen – kihívást jelent
a számára, ő azonban a végletekig elszánt.
Könnyed hang szólal meg a hátam mögül.
– Á, felség! Milyen bájos ez az igyekezet Harper
hercegnő részéről!
Az arcomról lehervad a mosoly, de nem mozdulok az
ablak mellől.
– Lady Lilith.
– Bocsáss meg, hogy megzavartalak az elmélkedésben –
mondja Lilith.
Nem szólok. Én már semmit sem bocsátok meg neki.
– Kíváncsi lennék, hogyan boldogul majd Harper
hercegnő Diszi utcáin, ha nem sikerül legyőznöd a Syhl
Shallow-i betolakodókat.
Megdermedek. Lilith gyakran fenyeget azzal, hogy
visszaküldi Harpert Washingtonba, ahol esélyem sem lenne
megtalálni. Ahol Harpernek nem lenne semmije és senkije,
akire támaszkodhatna, és ahonnan soha többé nem térhetne
vissza Emberfallba.
Ám Lilithet nem zavarja a hallgatásom.
– Nem a háborúra kellene készülnöd?
De igen. Minden bizonnyal. Grey hatvan napot adott,
hogy lemondjak Emberfall trónjáról, mielőtt Lia Mara
erőszakkal elfoglalja az országot. Grey most Syhl Shallow-
ban van, és arra készül, hogy egy egész hadsereggel vonuljon
ellenem. Még most sem tudom, hogy az erőforrásokra fáj-e a
foga – hiszen köztudott, hogy az országa kétségbeesetten
próbál hozzáférést szerezni a kereskedelmi útvonalainkhoz –,
vagy a trónt akarja megkaparintani, holott egyszer már
lemondott róla.
Akárhogy is, meg fogja támadni Emberfallt. És engem.
– Már felkészültem – felelem.
– Nem látom a gyülekező seregeket. Sem a haditanácsot
tartó tábornokokat. Sem a…
– Felcsaptál stratégának, Lilith?
– Tudom, milyen egy háború.
Szívem szerint megkérném, hogy menjen el, de azzal
csak maradásra bírnám. Amikor Grey még itt volt velem,
egyedül az vigasztalt, hogy nem magányosan szenvedek.
Most azonban egyedül vagyok, ami… kész gyötrelem!
Odalent az udvaron Harper és Zo ismét összeakasztják a
pengéiket.
– Ne üldözd, milady! – kiáltok le az ablakból.
A két nő szétrebben, Harper döbbenten néz fel rám.
Göndör barna haja rakoncátlan copfba fonva lóg a vállán,
bőr karvédője és aranyozott mellvértje láttán pedig a külső
szemlélő akár azt is hihetné róla, hogy királyi család sarja,
aki fegyverforgatásra született. Nyomokban sem hasonlít
arra a beteges, vérszegény lányra, akit Grey oly sok hónappal
ezelőtt elhurcolt Washington utcáiról. Igazi harcos hercegnő
lett belőle, akinek egy hosszú sebhely virít az arcán, egy
másik pedig a derekán, mindkettő a mögöttem álló rettenetes
varázslónő jóvoltából.
Amikor Harper rám néz, folyton az arcvonásaimat
fürkészi, mintha attól tartana, hogy elhallgatok valamit.
Mintha kimondatlanul ugyan, de haragudna rám.
Lilith az árnyékban lapul a hátam mögött. Volt idő,
amikor Harper áthívott a szobájába, hogy megvédjen a
varázslónőtől. Bárcsak újra megtehetné!
 Már hónapok óta nem jártam a szobájában. Túl sok
minden maradt kimondatlan.
– Észre sem vettem, hogy figyelsz – mondja Harper, és
mintha enyhe nemtetszéssel dugná vissza a kardját a
hüvelybe.
– Épp csak lepillantottam. – Némi habozás után
hozzáteszem: – Bocsáss meg!
De amint kimondom, máris visszaszívnám. Azt a
látszatot keltem, mintha valami másért kérnék bocsánatot.
Lehet, hogy így is van. Harper érzékelheti a hangomból
áradó gondterheltséget, mert elkomorul.
– Felébresztettelek?
Mintha tudnék aludni!
– Nem.
Harper csak néz rám, de én állom a tekintetét, és közben
azt kívánom, bárcsak kibogozhatnám ezeket az
összekuszálódott érzelmeket! Bárcsak mindent
elmondhatnék Lilithről! Bárcsak elnyerhetném Harper
bocsánatát… és visszanyerhetném a bizalmát!
Bárcsak mindent visszacsinálhatnék!
– Nem értem, mit akarsz ezzel – szólal meg végül
Harper. – Kit ne üldözzek?
– Megmutatom, ha akarod – vetem fel.
Harper vonásai megkeményednek, de csak egy
pillanatra. A szívem vadul kalapál. Arra számítok, hogy
Harper visszautasítja az ajánlatomat. Eddig mindig így tett.
Ő azonban azt feleli:
– Jó. Gyere le!
Nagyot dobban a szívem. Amíg Lilith meg nem szólal
mögöttem.
 – Igen – mondja. – Menj csak, felség! Mutasd meg neki
a fegyvered erejét!
Megpördülök, és rámeredek.
– Menj innen, Lady Lilith! – sziszegem dühösen. – Ha
ennyire aggódsz a háborús előkészületek miatt, azt javaslom,
tedd hasznossá magad ahelyett, hogy engem kínzol a
gyerekes ármánykodásoddal.
Lilith felkacag.
– Ahogy parancsolod, Rhen herceg.
Felém nyújtja a kezét, mintha meg akarná simogatni az
arcomat. Hátrahőkölök, és a falnak tántorodom. Lilith
érintése olyan, mint a tűz. Vagy még annál is rosszabb.
A mosolya egyre szélesebb. Ökölbe szorul a kezem, de
Lilith hirtelen eltűnik.
– Rhen? – hallom Harper kiáltását a kertből.
Feszült sóhajjal térek vissza az ablakhoz. A nap lassan
felragyogtatja az eget, arany-vörös szikrákat csempészve
Harper sötét hajába.
A háborúra kellene készülnöm, de már most a csatatéren
érzem magam.
– Várj, csak még felöltözöm! – válaszolom. – Egy perc,
és odalent vagyok.
 HARMADIK FEJEZET

HARPER
Meglep, hogy Rhen lejön hozzám. Meglep, hogy egyáltalán
észrevett. Amióta Grey ultimátumot adott neki, egyfolytában
távoli városok marsalljaival, katonai tanácsadókkal vagy a
királyi gárdával tanácskozik.
Nem is baj. Amikor vele vagyok, aprócska
méreggombóc izzik a zsigereimben, amire, úgy tűnik, nincs
ellenszer.
Bűntudatom van, amiért haragszom Rhenre. Mindent,
amit tesz, a birodalmáért teszi. A népéért. Hercegnek –
királynak – lenni áldozatokat és nehéz döntéseket követelő
feladat.
De hiába győzködöm magam, sehogy sem tudom
megbocsátani neki azt, amit Greyjel és Tychóval tett.
Nem tudom megbocsátani neki, hogy visszajöttem ide
ahelyett, hogy a bátyámmal mentem volna.
Vagy Greyjel.
Zo felé fordulok, de ő már eltette a kardját. A tekintete
feszült.
– Én most visszavonulok a szobámba.
Nem akar találkozni Rhennel. Tétován nézek rá, majd
elkomorulok.
Zo hónapokkal ezelőtt jött a kastélyba, amikor Rhen
civileket toborzott, hogy megvédje Emberfallt a Syhl
Shallow-iak inváziója ellen. A Dalnokmester tanonca volt
Silvermoon Harborban, de az íjászathoz és a kardforgatáshoz
is értett, ezért jelentkezett a Királyi Gárdába, és Grey őt
választotta, majd kinevezte személyi testőrömnek.
 Gyorsan összebarátkoztunk. Zo az első barátnőm a
washingtoni kaotikus évek után. Okos, erős, fanyar humorú
lány. Volt, hogy hajnalig fennmaradtam, amikor az ajtóm
előtt őrködött. Találgattuk, mi történhetett Greyjel, miután
megtört az átok, az eltűnt örökössel kapcsolatos pletykákról
suttogtunk, vagy azon morfondíroztunk, mi lesz Emberfallal,
ha Syhl Shallow újból lecsap.
Aztán Greyt megtalálták egy másik városban. Az eltűnt
örökös kilétét is ismerte, de Rhen előtt makacsul hallgatott.
Rhen kínzással próbálta kicsikarni belőle az információt,
amit végül meg is szerzett, de nagy árat fizetett érte. Grey
azért ismerte az eltűnt örökös kilétét, mert ő Rhen bátyja.
Mágus, akinek a vérében van a mágia. És ő trónörökös.
Nem is tudott a dologról. És Rhen sem.
Segítettem Greynek a szökésben, miután Rhen
megkínozta.
Zo pedig nekem segített.
Ez a Királyi Gárdában betöltött pozíciójába került. Grey
egyszer azt mondta nekem, hogy az őrei pontosan emiatt
mondanak le a családról és az emberi kapcsolatokról. Zo
Rhenre esküdött fel, de az én érdekeimet nézte. Rhen nem
bánik lekezelően vele; ahhoz túlságosan jó politikus. De a
feszültség befészkelte magát közéjük. Mint a méreggombóc
a gyomromba, ami nem akar eltűnni, és nem biztos, hogy
valaha is enyhülni fog.
Ha tehetném, esedezve kérném Zót, hogy maradjon,
mert minden pillanat, amit Rhennel töltök, kellemetlenül
érint. De érzem, hogy ez önzőség lenne a részemről.
Valószínűleg az is önzőség volt, hogy a segítségét
kértem Grey ügyében. Zo és én barátnők vagyunk, de Zo
korábban a testőröm volt. Vajon barátságból vagy
kötelességből segített nekem? Nem tudom, számít-e ez
egyáltalán. Segített nekem, és most elveszítette a munkáját: a
munkáját, amit szeretett.
 Rhen nem szívtelen ember. Egyévi fizetést adott Zónak,
még ajánlólevelet is írt neki. Zo mindkettőt a szobájában
tartja, de nem ment el, és Rhen sem kényszerítette erre.
Zo testőr akart lenni. Még a tanoncságról is lemondott,
hogy teljesüljön az álma. Azt mondja, nem akar magamra
hagyni, amíg ilyen bizonytalan a helyzet, de néha felvetődik
bennem, hogy talán a következmények súlya riasztja el a
hazameneteltől. Amit az én döntéseim helyeztek a vállára.
Túl sokáig haboztam. Rhen kilép az udvarra vezető
ajtón. Két őr kíséri. Magas, feltűnő jelenség, szőke hajú,
barna szemű, és a ruhája is mindig aprólékosan kidolgozott
egészen a csípőjén lógó kard díszes markolatáig vagy a
kabátját ékesítő, kézzel megmunkált ezüstgombokig.
Céltudatosan, egy atléta kecsességével mozog, a léptei
sohasem tétovák. Úgy vonul, mint egy herceg. Mint egy
király. Egy született uralkodó.
Én azonban látom az apró változásokat. A szeme alatti
árnyékok sötétebbek lettek. Az állkapcsa élesebbnek tűnik,
az arccsontja is hangsúlyosabb. A tekintetében az elmúlt
hetekben gyökeret vert a nyugtalanság.
A testőrei megállnak a fal mellett, amíg ő az udvaron
átvágva felénk lépdel. Zo felsóhajt.
– Sajnálom! – súgom oda neki.
– Badarság! – Zo, bár nadrágot és páncélt visel, pukedlit
vág Rhen előtt. – Felség!
– Zo! – köszönti Rhen hűvösen. A tekintete rám
vándorol. – Milady!
Nagy levegőt veszek, próbálok kinyögni valamit, amivel
enyhíthetném a köztük vibráló feszültséget, Zo azonban
megelőz:
– Ha megbocsátotok, épp most akartam visszatérni a
szobámba.
– Természetesen – feleli Rhen.
 Az ajkamat rágcsálva nézek a távozó Zo után.
– Menekül előlem – állapítja meg Rhen, és egy cseppnyi
kétely sincs a tekintetében.
Azonnal sündisznóállásba merevedek.
– Azért ez túlzás.
– Nos, akárhogy is nézem, ez bizony megfutamodás.
Hűha! Mekkora bunkó!
– Zo jogosan neheztel rád, Rhen.
– Ahogy én is őrá.
Ez megálljt parancsol az ajkamra toluló szóáradatnak.
Nem tudtam, hogy Rhen még mindig haragszik Zóra. Vajon
rám is dühös? Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek
méreggombóc izzik a gyomrában?
De mielőtt megkérdezhetném tőle, előrántja a kardját.
– Na, mutasd, mit tanultál!
A markolatra teszem a kezem, de nem vonom ki a
kardomat. Nem tudom, miért, hiszen én kértem meg Rhent,
hogy jöjjön le. Talán azért, mert parancsolóan szól hozzám.
Vagy mert érzem, hogy harcias kedvében van. Akárhogy is,
nem akarok fegyverrel rontani rá.
Elfordítom a tekintetem.
– Elment a kedvem. – Az ajtó felé fordulok, amin Rhen
az imént jött ki. – Megyek, átöltözöm a reggelihez.
Rhen visszadugja a kardját a hüvelybe, majd finoman
elkapja a karomat.
– Kérlek!
Megtört a hangja. Kétségbeesett, amivel parányi rést ejt
a dühömön.
– Kérlek! – mondja újra, egészen lágyan. – Kérlek,
Harper!
 Egészen különleges módon mondja ki a nevemet:
lekerekíti az r-eket, és morgásba csomagolt simogatássá
változtatja a két rövid szótagot, de nem ez az, ami felkelti a
figyelmemet. Hanem a kérlek. Rhen a koronaherceg. A
jövendőbeli király. Egy király nem könyörög.
– Mit szeretnél? – kérdezem halkan.
– Kérlek, maradj!
Úgy érti, hogy most, de mintha nagyobb dologról lenne
szó. Valami komolyabbról.
Egy emlék villan fel a gondolataim között egy évvel
ezelőttről. Anya már beteg volt, a rák már a tüdejét
ostromolta, apa pedig minden családi megtakarításunkat
felélte, hogy megpróbálja fedezni azt, amit a biztosító nem.
Rossz döntéseket hozott, hogy pénzhez jusson, olyan
döntéseket, amik veszélybe sodorták a családunkat. Amikor
anya megtudta, mi történt, azt mondta nekem és Jake-nek,
hogy pakoljunk össze. Apa a konyhaasztalnál ült, és sírva
könyörgött neki, hogy maradjon. Emlékszem, a bátyám egy
málhazsákba pakolta a holmiját, miközben én az ágyán
ültem, és tágra nyílt szemmel bámultam magam elé.
– Minden rendben lesz, Harp – hajtogatta Jake. – Csak
szedd össze a cuccaidat!
Pedig nem. Semmi sem volt rendben.
Akkoriban rémülettel töltött el a gondolat, hogy el kell
költöznünk. Emlékszem, mennyire megkönnyebbültem,
amikor anya végül engedett, és maradtunk. Hogy anya
maradt.
Emlékszem, később, amikor minden rosszra fordult, már
azt kívántam, bárcsak elköltözött volna.
Rhen szemébe nézek, és eltűnődöm. Vajon most én is
ugyanilyen döntéseket hozok? Jake elment Greyjel. A
bátyám is ott lesz az ellenség soraiban.
Mélyen beszívom a levegőt, aztán kifújom.
 – Fáradt vagyok.
Nem a vívásról beszélek, és szerintem ezt Rhen is tudja.
Bólint.
– Sétáljunk inkább?
– Jó – felelem némi habozás után.
Rhen a karját nyújtja nekem, én pedig elfogadom.
 NEGYEDIK FEJEZET

RHEN
A testőreim távolról kísérnek minket. Harper óvatosan
kapaszkodik a karomba, mintha csak az alkalmas pillanatra
várna, hogy elhúzódhasson tőlem. Grey szokta mondani,
hogy mindig húsz lépéssel mások előtt járok, és igaza van.
De most valaki más irányítja a lépteimet. Hiába tervezek
előre, ha a varázslónő a második, harmadik vagy akár a
tizenötödik lépés után is irányt változtathat.
Bárcsak mesélhetnék Harpernek a varázslónőről! De
nagyon félek, hogy csak tovább rontanék a helyzeten.
Több mint háromszáz szezonon át őriztem a titkot. Most
is sikerülni fog.
– Haragszol rám – szólalok meg halkan.
Harper nem válaszol, de nem is kérdésnek szántam a
mondatot. Harper már hetek óta dühös. Hónapok óta.
Az erdőbe vezető, fákkal szegélyezett ösvényhez
közeledve a macskaköves út elvékonyodik. Arra számítok,
hogy a fák vonalához érve Harper visszafordul, és rövidre
fogja a sétánkat, de nem így tesz. Belépünk a kora reggeli
félhomályba, és hagyjuk, hogy az erdő csendje elnyeljen
minket. A fák még nem változtak át, de szállingózó piros és
aranysárga levelek szegélyezik az utunkat.
– Az első estén – mondja Harper –, amikor
keresztüllovagoltam ezen az erdőn, és az izzasztó hőségből a
borzongató hóviharba kerültem, hirtelen minden kételyem
elszállt az átokkal kapcsolatban.
Rápillantok.
– Nem a maguktól játszó hangszerek győztek meg?
 – Hát, az is… érdekes volt. De kora őszből a késő télbe
csöppenni szó szerint mellbevágó élmény volt. – Harper
rövid szünetet tart, majd így folytatja. – És aztán
megtaláltam Freyát meg a gyerekeket…
Megrázza a fejét.
– Á! A saját szemeddel láthattad, milyen mélyre süllyedt
a királyságom. Rájöttél, miről is szól valójában az átok.
– Nem! Nem így értettem.
– Tudom. De attól még ez az igazság.
Erre én is emlékszem: akkor történt, amikor Harper
szökési kísérlete után együtt lovagoltunk ki Greyjel, és én
végig azon aggódtam, milyen titkokba fog botlani a lány.
Mivel hosszú időn át önkéntes száműzetésben éltem a
Vasrózsa-kastélyban, még én sem tudtam, milyen nehéz az
alattvalóim élete. Sejtettem, hogy éheznek és nyomorognak,
de fogalmam sem volt, mennyire. Azt hittem, semmit sem
tehetek értük, amíg meg nem töröm az átkot.
Harper megmutatta, hogy tévedtem, hogy az átok nem
akadályozhat meg abban, hogy gondoskodjak a népemről.
Aztán megtörte az átkot. Ám Lilith még mindig itt van. Még
mindig pokollá teszi az életemet, csak másképp.
Harper kezére teszem a tenyerem, mire ő meglepetten
néz rám. Attól tartok, hogy elrántja a kezét, de nem.
Aprócska engedmény, de számomra óriási jelentőséggel bír.
Ezért tart Lilith a markában. Túl sok érzelem kavarog a
szívemben. Felsóhajtok.
– Mi a baj? – kérdezi Harper.
Minden. De ezt mégsem mondhatom ki.
– Már csak hat hetünk maradt a nagy összecsapásig, de
hiába próbálom megtervezni a győzelemhez vezető utat, úgy
érzem, kudarcra vagyok ítélve.
Harper egy pillanatig némán bámulja az ösvényt.
 – Szerinted Grey nyeri meg a háborút?
Remélem, nem. Fogalmam sincs, mit lép Lilith, ha
mégis Grey győzedelmeskedik.
Fogalmam sincs, mi lesz Emberfallal.
– Lia Mara egykor békekövetként járult elém –
mondom. – És Grey szövetkezett vele. Meg akarja
kedveltetni magát a népemmel. Hallottad, mi történt Blind
Hollow városában. – A gárdistáim megpróbálták elkapni
Greyt, ám végül összetűzésbe keveredtek a város lakóival.
Grey állítólag mindenkit meggyógyított, aki megsérült a
harcban. – Tudják, hogy Emberfall gyenge. Grey rosszul
tette, hogy előre figyelmeztetett minket a szándékait illetően.
– Most jön a „de”.
– De… egy dolog uralkodóként békét kívánni, és
egészen más bosszúszomjas alattvalóként cselekedni. Lehet,
hogy Syhl Shallow-nak vannak szövetségesei az
országunkban, de azt nem tudni, milyen a támogatottságuk a
saját határaikon belül. Adott egy nő: Lia Mara. És egy férfi:
Grey. – Harperre pillantok. – Akárcsak te és én, milady.
– Gondolod, hogy nehezen tudnak majd hatalmon
maradni?
– Úgy vélem, rengeteg kihívással kell majd
szembenézniük, akár megnyerik a háborút, akár nem. Nem
szerencsés, hogy Karis Luran után, aki erőszakkal és a nép
megfélemlítésével szilárdította meg a hatalmát, egy olyan nő
került a trónra, mint Lia Mara, aki nagy hangsúlyt helyez az
együttérzésre és az empátiára.
Harper előreszegezi a tekintetét.
– Akárcsak én.
– Tudom.
A szavaim a semmibe vesznek. Harper azt reméli, végre
bevallom, hogy én is nagyra értékelem ezeket a
tulajdonságokat, ami részben igaz is, de nem úgy, ahogy ő
gondolja. Nem úgy, ahogy ő szeretné.
A köztünk tátongó szakadék egyre hatalmasabb.
Amikor Harper látja, hogy egy szót sem szólok,
elkomorul.
– Hát, ezek szerint az együttérzéssel és az empátiával mi
sem szerzünk túl sok támogatót.
Tétovázom.
– A károk ellenére, amiket Syhl Shallow okozott
Emberfallnak, nem lesz könnyű magam mellé állítanom a
népemet, hiszen a trónöröklést a születési sorrend határozza
meg, és ez alapján Grey élvez előnyt velem szemben. A
mágiája is inkább tűnik áldásnak, mint fenyegetésnek. A
katonai támogatásra vonatkozó ígéreteim pedig elcsépeltté
váltak és pontatlannak bizonyultak.
– Diszi miatt – jegyzi meg Harper.
– Igen.
– Ez az én hibám.
A hangja egyszerre keserű és bűnbánó. Megállítom, és
lenézek rá.
– Milady! Nem rajtad múlik, hogy lesz-e hadseregünk.
Harper sóhajtva indul tovább.
– De. Részben igen. – A mögöttünk lépdelő testőrökre
pillant, aztán lehalkítja a hangját. – Hazudtam, Rhen. És
most mindenki úgy néz rám, mintha cserben hagytam volna
az ország népét. Vagy mintha összejátszanék az ellenséggel.
– A bátyád, „Diszi trónörököse”, Syhl Shallow-ba
menekült Grey-jel – felelem. Sehogy sem tudom tompítani a
hangomból kicsendülő élt. – Csodálod, hogy neheztelnek
rád?
Harper nem szól. A keze megfeszül a karomon.
 – Szívás! – mondja végül.
– Valóban.
– Most mit csináljunk?
Csináljunk. Egyetlen szótag csupán, mégis összeszorul
tőle a mellkasom. Nyelni is alig bírok. Ez jóval több, mint
amennyit érdemlek. Legszívesebben magamhoz húznám
Harpert, és a nyakába temetném az arcomat, hogy érezzem,
hogy él, hogy itt van, hogy biztonságban van.
Ő azonban haragszik rám, és elítéli a döntéseimet.
Kénytelen vagyok megelégedni azzal, hogy a karomon
pihenteti a kezét. És hogy többes számban beszél.
Arra kér, hogy cselekedjek. Amikor Lilith kért
ugyanerre, megmakacsoltam magam.
Harpernek csak füttyentenie kell, és már ugrom is.
– A városmarsalljaim többsége lezárta a települése
határait – magyarázom. – Nem tekintenek jogos
uralkodójuknak. Silvermoon Harborban sikerült letörnünk a
lázadást, de komoly árat fizettünk érte. Bolond lennék azt
feltételezni, hogy a népem elégedett. Talán követnünk
kellene Grey példáját – teszem hozzá végül.
– Háborút akarsz hirdetni?
– Nem. Összefogást akarok kérni.
Harper megborzong.
– Most akarsz visszamenni Silvermoonba? Már a
múltkor is elég ijesztő élmény volt. – Egy pillanatra
elhallgat. Tudom, hogy az első látogatásunkra gondol,
amikor csapdába estünk Silvermoon Harborban, és ha Grey
nem segít, alighanem otthagyjuk a fogunkat. – Mi van, ha
már a kapuban lelőnek?
– Nem lőnek le.
– Honnan tudod?
 – Onnan, hogy eszem ágában sincs odamenni hozzájuk.
– Egy terv kezd körvonalazódni a fejemben. – Inkább
meghívom őket ide.
 ÖTÖDIK FEJEZET

HARPER
Freya, a komornám, fűzős ruhát ad rám. A fehér selyemből
készült mídert vörös tűzés és rubinokkal szegélyezett
aranyszínű fűzőlyukak ékesítik, a bíborvörös alsószoknyára
pedig csillogó, fátyolszerű piros felső réteg borul. A mellrész
csipkedíszei aranyszínű szaténból készültek. A dekoltázs
merészen kivágott: ha megpróbálnék lehajolni, mindenem
kint lenne. Általában a bricsesznadrágok és a pulóverek –
vagy gyapjúblúzok, ahogy Freya nevezi őket – felé húzok, de
többtucatnyi káprázatos ruhám van arra az esetre, ha ki kell
csípnem magam, ám messze ez a legcsodálatosabb estélyi,
amit életemben viseltem. Még a csizmám is piros bőrből van,
aranyszegéllyel a sarkán.
Rhen egy hete magához hívatta az összes
városmarsallját, én pedig, amióta csak említést tett az
„estélyről”, ettől a pillanattól rettegek, de jó érzés öt percre
csinosnak érezni magam. Próbálok nem gondolni rá, de az
arcomon éktelenkedő sebhely és a sántaságom állandóan arra
emlékeztet, hogy sohasem lesz belőlem klasszikus szépség,
akinek minden mozdulata könnyed és kecses. Az erősségeim
magabiztossággal töltenek el, de ez még nem jelenti azt,
hogy nem gondolok a gyengeségeimre.
Mostanában sokszor eltűnődöm, vajon az, hogy itt
maradtam, nem a gyengeség jele-e.
De hová mehetnék? Washingtonba biztosan nem, és még
ha meg is tenném, mihez kezdenék ott? Az éjszaka közepén
tűntünk el, miközben egy férfi fegyvert szegezett ránk. A
lakásunkat valószínűleg már kiürítették, és kiadták másnak.
Nincs személyazonosságom, nincsenek irataim, nincs
semmim.
 Hirtelen anya jut az eszembe, és amikor arra gondolok,
hogyan halt meg, szinte megfojtanak az emlékek. Rákban
ment el. Minden mást apám miatt veszítettünk el.
Összeszorul a mellkasom, nem kapok levegőt.
– Így ni, úrnőm! – mondja Freya. – Nézd csak!
A tükör felé fordít.
A ruha megakasztja a fejemben kavargó
gondolatörvényt, ami már önmagában is elismerésre méltó
fejlemény. A tükörben még szebben mutat, mint az ágyra
terítve.
– Freya! – lehelem. – Ezt meg honnan szerezted?
– Őfelsége rendelte. – Freya a tükörből szegezi rám kék
szemét, majd suttogóra fogja. – Ezek Emberfall színei.
– Ó!
Az arcomról leolvad a mosoly. Ez nem csak egy szép
ruha. Hanem politikai kinyilatkoztatás is egyben.
– Ha jól tudom – teszi hozzá Freya, miközben lesimítja a
szoknyámat –, őfelsége Zónak is rendelt ruhát.
– Csakugyan?
Freya bólint.
Freya tíz évvel idősebb nálam, és amióta segítettem
megmenteni őt meg a gyerekeit Syhl Shallow katonáitól, ő a
komornám a palotában. Bizonyos értelemben olyan, mint
egy pótanya. Tud Zóról és arról, mit tettünk Greyért. Tudja,
hogy a történtek éket vertek közém és Rhen közé… és kicsit
talán Zótól is eltávolítottak.
Talán még a kettőnk viszonyát is feszültebbé tették, mert
tudom, hogyan érez Freya Syhl Shallow iránt. A katonák
lerombolták az otthonát, ott didergett a hóban a gyerekeivel.
Nincstelenek voltak, amíg Rhen állást nem ajánlott neki itt a
kastélyban. De azon az estén, amikor Rhen
megkorbácsoltatta Greyt és Tychót, Freya is ugyanúgy
elborzadt, mint én. Soha egy rossz szót sem szól Rhenre, de
én még emlékszem, hogyan feszült meg az állkapcsa, hogyan
akadt el a lélegzete.
Nem szabad erre gondolnom. Hónapok teltek el azóta.
Már döntöttem. Itt maradtam.
És Grey úgyis visszavág.
– Zónak miért rendelt ruhát? – kérdezem.
Zo el sem akart jönni az estélyre. Nem szeret olyan
környezetben lenni, ami a gárdára emlékezteti, és Rhennel
sem fér meg egy légtérben.
Kíváncsi lennék, hogyan fogadta Rhen küldeményét.
Legfőképp azonban arra lennék kíváncsi, mit akart ezzel
Rhen? Ha stratégiai tervezésről van szó, kifejezetten
zseniális húzásai vannak. Néha viszont irdatlan nagy
baromságokat művel.
Freya elrendezi a hajamat a vállamon, itt-ott megigazít
egy hajtűt.
– Nos, őfelsége alighanem abban reménykedik, hogy Zo
is részt vesz az estélyen. – Freya egy pillanatra elhallgat,
majd így folytatja: – Azt akarja, hogy észrevétlenül
őrizzenek. Jamison azt mondja, a katonák nyugtalanok, mert
az a hír járja, hogy Syhl Shallow bármelyik pillanatban
lecsaphat.
Freyára pillantok a tükörben.
– Mikor beszéltél Jamisonnal?
A katonák közül Jamison volt az első, aki a
támogatásáról biztosította Rhent és Greyt, miután
meggyőztem őket, hogy dugják már ki az orrukat a
Vasrózsából, és segítsenek a népüknek. Ő is gyűlöli a Syhl
Shallow-iakat, mert az egyik ellenséges katona levágta a
karját és szinte teljesen megsemmisítette az ezredét, amikor
Willmintonban állomásozott. Most hadnagyként szolgál az
egyik közelben táborozó ezrednél, de ritkán tartózkodik a
kastélyban.
– Amikor a múlt héten látogatóba vittem a gyerekeket
Evalynhez – magyarázza Freya. – A visszaúton találkoztunk
vele. Nagyon kedves volt – teszi hozzá. – Elkísért minket a
kastélyig.
– Ó!
Nem tudom, mire véljem a dolgot. Rengeteg időt
töltöttem a testőrök és a katonák között. Együtt edzettem
velük. Úgy ugrattuk egymást és pletykálkodtunk, mintha régi
ismerősök lennénk. Életemben először fordult elő velem,
hogy nem kolonc voltam mások nyakán, aki semmire sem
alkalmas. Úgy éreztem, megtaláltam a helyem.
Most azonban minden beszélgetésem gyanakvással
terhelt. Eddig észre sem vettem, milyen sokat számított,
hogy én is csapattag lehettem.
Mára csak egyetlen edzőtársam maradt: Zo.
Megköszörülöm a torkomat. Bárcsak tudtam volna,
hogy Freya meglátogatja Evalynt, mert akkor én is elmentem
volna vele, már csak azért is, hogy végre elbeszélgethessek
valakivel. Bár lehet, hogy nem láttak volna szívesen.
Utálom ezt az egészet!
Kopogás hallatszik az ajtó felől. Elakad a lélegzetem.
Gondolom, Rhen az, ezért gyorsan elkiáltom magam:
– Szabad!
Nem Rhen az. Hanem Zo. Az ajtó feltárul, és ő belép
rajta: a ruhája sötétebb bíborvörös, mint az enyém, a míder
egészen sötét, már-már fekete, a fűzők meggypirosak. Zo
izmos karja csupasz, befont haja a derekát verdesi.
– Hűha! – mondom.
Zo mosolyogva pukedlizik.
– Viszont.
 – Nem is mondtad, hogy jössz.
Zo sután vállat von.
– Mert… nem tudtam, mitévő legyek. – Sóhajtva
lesimítja a szoknyáját. – De bolondság lenne másodjára is
megbántani a trónörököst.
Elkomorulok.
– Ne nézz így rám! – mondja Zo. – Gondoltam, talán
elkelne egy kis baráti támogatás.
Akaratom ellenére könnyek szöknek a szemembe, és
Zóhoz lépek, hogy megöleljem.
– Tönkreteszed Freya munkáját – szólal meg végül, ám
a karja szorosan a hátamhoz simul.
– Igazi barát vagy – felelem. – Meg sem érdemellek.
Zo kibontakozik az ölelésből, a tekintete az enyémet
fürkészi.
– Dehogynem.
Freya hozzám lép, és apró fehér virágokat tűz a
hajamba. Pirosak is vannak a kezében, arra számítok, hogy
azokat is nekem szánja, ám hirtelen Zo felé fordul.
– Tessék! – mondja. – A végső simítás.
Zo mozdulatlanul áll, közben gyengéden fogja a
kezemet.
Egy másik életben a szalagavatónkra készülnénk, nem
egy estélyre, ami valójában csak ürügy arra, hogy a háborúra
készülve szövetségeket kössünk.
Szaggatottan szívom be a levegőt.
Zo pillantása az enyémre szegeződik.
– Egyszer már meggyőzted őket – jegyzi meg halkan.
– Ezúttal nem szolgálhatok hadsereggel – suttogom. –
Nincs mit felajánlanom.
 Zo józanul végigmér, majd hozzám hajol, és megpuszil.
– Eredetileg sem volt, hercegnőm.
Ez igaz. Csak valami miatt elfelejtettem. A légzésem
egyenletesebbé válik.
Amikor idekerültem, pontosan tudtam, mit kell tennem.
Az életemet kockáztattam ezért az országért. Ahogy Grey is,
legalább ezerszer. Miért engedtem, hogy bárki is bűntudatot
ébresszen bennem, amiért segítettem Emberfall népének?!
Miért tűrtem el, hogy bárki is elhitesse velem, rosszul
döntöttem, amikor segítettem Greynek?!
Most sem hagyhatom magam.
Amikor az ajtó felé fordulunk, megpillantom a
tükörképünket. A ruhák valóban lenyűgözőek így együtt:
egyértelműen jelzik, hogy Emberfall mellett állunk.
Rhen egyszer arra kért, hogy legyek a szövetségese, és
mutassunk egységet a népe előtt. Hogy álljak mellé. De ez…
ez most más. Én nem hirdetőtábla vagyok.
Ismerős, nem kifejezetten nyugtalanító harag gyülemlik
fel a gyomromban, és minden más érzelmet kiszorít onnan.
– Várj! – rántom vissza Zót. – Freya? – Kioldom a
fűzőm kötőjét. – Hozz új ruhákat!
Rhen nem spórolt a költségeken, és tekintve, hogy alig egy
hete hirdette meg az „estélyt”, a szervezés nem lehetett
olcsó. Minden piros terítő, minden arany gyertyatartó és a
Nagyterem kandallója fölé akasztott hatalmas címer is az
Emberfall iránti hűségre szólít fel. A sarokban zenészek
csoportosulnak, a játékuk élénk és lendületes, a dallamok
magabiztosságot sugároznak. A kastély ajtajai nyitva állnak,
hogy a hűvös esti levegő akadálytalanul áramolhasson be a
terembe. Az őrök a kijelölt helyeken sorakoznak a csillogó
fegyvereikkel és páncéljaikkal, míg a szolgák megrakott
tálcákat hordanak az asztalokhoz. Innen a lépcső tetejéről is
érzem az ételek illatát.
 Még korán van, alig néhány tucat ember lézeng a
teremben. Ők az igazi lojálisok, azok a városmarsallok és
bírók, akik már hűséget esküdtek Rhennek. Elsőként
érkeznek, mert azt a látszatot akarják kelteni, hogy a herceg
belső köréhez tartoznak, még ha maga Rhen egyelőre nem is
méltóztatik csatlakozni hozzájuk. Saját őrséggel érkeztek,
ami nem szokatlan, de a fal mellett strázsáló fegyveres
férfiak és nők csapata nem túl bizalomgerjesztő látvány.
Egy apród kiáll a lépcső tetejére, be akar jelenteni
minket, de elhessentem. A szívem hangosan kalapál,
miközben lesimítom a tengerészkék szoknyámat. Már csak
az hiányzik, hogy Rhen távollétében jelentsék be az
érkezésünket. Rhen kiakadna, én meg lelökném a lépcsőn.
Utálom ezt az érzést!
Zo az arcomat fürkészi, és mint mindig, most is olvas a
gondolataimban.
– Még nem jelentettek be minket – mormolja. – Még
visszamehetünk a szobádba. Még van időnk felvenni a
kiválasztott ruhákat.
– Nem. – Zóra nézek, és azt kívánom, bárcsak én is
belelátnék az ő fejébe. – Vagyis… átöltözhetünk. Ha akarod.
Zo mélyen a szemembe néz.
– Még mit nem!
Ezzel sikerül mosolyt csalnia az arcomra. Megszorítom
a kezét, és elindulok a lépcsőn.
Mivel nem jelentenek be minket, nem keltünk nagy
feltűnést. Biztosra veszem, hogy Rhen minden egyes
vendéget név szerint ismer, én viszont sok idegent látok,
főleg a távolabbi városokból érkezők között. Megpillantom
Micah Rennellst, a kereskedelmi tanácsadót, aki hetente
egyszer találkozik Rhennel. Ő az egyik legkétszínűbb ember,
akivel életemben találkoztam, hányni tudnék a behízelgő
modorától. Zo és én az ellenkező irányba indulunk, egy
asztal felé, amin felváltva sorakoznak a vörösborral és
aranyló pezsgővel teli poharak.
Hű!
– Szerinted fel fog tűnni valakinek, hogy nem aranyban
és vörösben vagyunk? – súgom oda Zónak, aki elvigyorodik.
Fogok két poharat, és leküzdhetetlen kísértést érzek,
hogy egy hajtásra kiürítsem az enyémet.
Amikor megfordulok, egy alacsony termetű, cserzett
bőrű, ősz hajú férfival találom szemközt magam, aki
gondterhelten szegezi rám kék szemét. Ha Washingtonban
találkoznék vele, azt mondanám, hogy nyugdíjas katona,
mert a termete erre utal: fitt, karcsú és szálfaegyenes. A
ruhája elegánsan egyszerű: vörös ing, sötét zubbony,
borjúbőr bricsesz és hosszú szárú, fényesre vikszolt csizma
kopott fűzőkkel.
– Milady! – mondja meglepetten. A hangja érdes és
reszelős, de nem barátságtalan. Meghajol, és elnéz
mellettem, majd ismét rám vándorol a tekintete. – Bocsáss
meg! Nem tudtam, hogy te is csatlakoztál a társasághoz.
Felém nyújtja a kezét. Megszorítom, és pukedlizek.
– Nem régóta vagyok itt. – Lázasan kutatok az
emlékezetemben, hátha beugrik a férfi neve, de hiába. Az
ajkamba harapok, de aztán eszembe jut, hogy ezt sürgősen
abba kell hagynom. – Nagyon sajnálom. Nem emlékszem,
honnan ismerjük egymást.
A férfi kurta mosolyt villant rám.
– Találkoztunk, de már régen, és mióta Karis Lurant
elűzték Emberfallból, nem jártam a Vasrózsában. Conrad
Macon vagyok, Rillisk városmarsallja.
Rillisk. Megdermedek.
Grey Rilliskben bujkált, miután elmenekült a
trónörökösi kötelezettségei elől. Hónapokig azt hittük, hogy
meghalt. Conrad vonásai megfeszülnek, a tekintete megint
gondterheltté válik.
– Kicsit megkönnyebbültem, amikor megkaptam
őfelsége meghívását ma estére. Az a szóbeszéd járta, hogy
Rhen herceg talán megharagudott Rilliskre, miután… miután
a mi városunkban bukkantak rá a bujkáló trónörökösre. – A
férfi hangjába enyhe kétségbeesés vegyül. – Mi mindig
hűségesek voltunk a koronához, milady, biztosíthatlak, hogy
sejtelmünk sem volt a dologról…
– Természetesen – vágok közbe gyorsan. – Rhen nem is
kételkedik ebben.
Gondolom. Remélem.
Conrad szemében megkönnyebbülés csillan.
– Vagy úgy! Nos. Idővel talán elülnek a pletykák. Mióta
a trónörököst… Bocsánat – hebegi –, mióta az áltrónörököst
elfogták Rilliskben, a kereskedelmünk hanyatlani kezdett, és
mivel nem vagyunk kikötőváros…
– Silvermoon kikötőváros – szól közbe egy férfihang –,
de mi is küszködünk.
Megfordulok, és ezt az embert már felismerem. Anscom
Perry városmarsall Silvermoon Harborból. Zsíros haj, zsíros,
sápadt bőr és hájas has, amin pattanásig feszül a kabát.
Amikor először találkoztunk Silvermoonban, Perry marsall
még barátságosan viselkedett, de aztán megpróbálta bezárni
a kapuit Rhen előtt.
Meglep, hogy ő is itt van.
– Perry marsall! – mondom kimérten. – Örülök, hogy
újra találkozunk.
– Nem jókedvemben jöttem – hepciáskodik a marsall. –
A meghívóban az állt, hogy ha nem jelenek meg önként,
erőszakkal hurcolnak ide. És már nem sok katonám maradt.
Megütközve pillantok Zóra, ő azonban mélyen a
szemembe néz, és finoman megrázza a fejét. Ő már nem
tagja a Királyi Gárdának. Nem tudja, mi állt Rhen
üzenetében.
– Bizonyára félreérted a helyzetet – kockáztatom meg.
– Bizonyára! – szakít félbe egy női hang. Earla Vail
marsall… huh, nem emlékszem. Valahonnan északról
származik, egy városból, a Syhl Shallow-ba vezető hegyek
mellől. A hetvenes éveiben jár, sűrű őszes haja van, és
sötétbarna bőre. Élemedett kora ellenére az egyik csípőjén
kardot, a másikon tőrt visel. – Mint ahogy apád is bizonyára
ideküldi a seregeit, hogy segítsen megvédeni Emberfallt?
– Apám seregére végül nem volt szükség – felelem
szűkszavúan.
A szívem hevesen kalapál.
– Emberfall egyedül Harper hercegnőnek köszönheti a
győzelmét – jelenti ki Zo felhevülten.
– A veszteségek így is jelentősek. Lehet, hogy apád
serege ezúttal Syhl Shallow-val szövetkezik – kurjant közbe
egy másik férfi.
Már annyian nyüzsögnek körülöttem, hogy nem is
látom, ki beszél.
– Így igaz – helyesel Conrad. – Lehetséges, hogy Diszi
már mást tart szövetségesének? A trónörökösötök a
szörnyetegekhez pártolt.
– Talán a hercegnőjük is – teszi hozzá Vail marsall, és
rám mered. – Karis Luran halott, de Syhl Shallow katonái
ezrével mészárolták le az embereket…
Felszisszenek.
– Én nem…
– Miben sántikál Diszi? – szólal meg egy nő. – Azért
vagy itt, hogy eltereld a herceg figyelmét, miközben apád
seregei összefognak Syhl Shallow-val?
– Badarság! – mondja Zo halk, feszült hangon.
 – Vagy talán Harper hercegnőt kihagyták a
tárgyalásokból? – találgat Perry marsall.
– Nem hagytak ki! – csattanok fel, de hallom, hogy
valaki gúnyosan horkant fel a vállamnál, két városmarsall
pedig összenéz.
A tömeg egyre közelebb nyomul, talán hívnom kellene
az őröket. De mióta segítettem megszökni Greynek, Rhen
gárdistái világos jelzésekkel adják a tudtomra, hogy ők
Rhenre esküdtek fel, nem pedig rám.
– Miért nincs veled a herceg? – folytatja Perry marsall.
– Mert… nos, ő most… á…
– Milady!
Összerezzenek, amikor Rhen herceg hangja csendül fel a
hátam mögül. A körülöttem lévők úgy hátrálnak el tőlem,
mintha madzagon rángatnák őket.
– Felség! – mondják.
A férfiak meghajolnak. A hölgyek pukedliznek.
Rhen tudomást sem vesz róluk, a tekintete az enyémet
keresi. Közelebb lép, hogy megfogja a kezem, és csókot
leheljen rá, ám az arckifejezése kifürkészhetetlen.
– Bocsáss meg! – mondja, majd magához von. A hangja
meleg és bársonyos, már… rég nem hallottam ilyennek. –
Nem gondoltam, hogy ennyit fogok késni.
Nagyot nyelek.
– Semmi baj.
Rhen szembefordul az emberekkel, de a kezemet
továbbra sem engedi el.
– Még gyerek az idő. Talán töltsünk el békességben egy
órácskát, élvezzük egymás társaságát, mielőtt összekapnánk
a politikán! – A szolgák felé int a fejével, akik még javában
terítenek. – Vagy legalább várjuk meg, amíg felszolgálják az
ételt. Nehogy pocsékba menjen a finom vacsora. Anscom, az
inas, likőrt töltöget a sarokban. Emlékszem, apámmal is
milyen élvezettel poharazgattatok.
Perry, Silvermoon marsallja, megköszörüli a torkát.
– Á… igen. Természetesen, felség.
Rhen kurta biccentéssel nyugtázza a választ, majd rám
néz.
– Mehetünk, milady?
Mégis hová? De mivel Rhen megmentett, és nem
bunkózik velem, készségesen bólintok.
– Igen, természetesen.
Rhen szorosan megmarkolja a kezemet, sarkon fordul,
és lassú, ráérős léptekkel elindul.
Ránézek.
– Hová megyünk?
Rhen magához von, és lehajol, az ajka a halántékomat
súrolja, amitől elpirulok és megborzongok, annyira
váratlanul ér. Már el is felejtettem, hogy ilyen is tud lenni. A
ruhámra sem tett megjegyzést.
Végül azt feleli:
– Táncolni.
Majdnem hasra esek a saját lábamban.
– Várj! Rhen…
– Pszt!
Rhen a márványpadló közepére vezet, és a derekam köré
kulcsolja a kezét.
Tucatnyi ember vesz körül minket, akik közül többen
épp az előbb vádoltak meg azzal, hogy áruló vagyok. Nem
számítottam rá, hogy… ilyenek lesznek, és semmi kedvem
táncikálni előttük, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor
nem akarok még nagyobb jelenetet rendezni.
 – Utálok táncolni! – suttogom.
– Tudom. – Rhen szembefordul velem, a kezemet keresi.
– Én meg utálok felkészületlenül politikai manőverekbe
bocsátkozni. Most mégis itt vagyunk.
Elhúzom a számat, de most épp egy lassabb dal szól, és
ezúttal nem vagyok olyan béna, mint a múltkor. Hagyom,
hogy Rhen vezessen.
– Őrült vagy.
– Annak látszom? – kérdezi Rhen barátságosan.
– Aha.
– Pedig azt hittem, ügyesen titkolom. – Rhen egy
pillanatra elhallgat, a tekintete az enyémet fürkészi. –
Mindenáron dacoskodni akarsz, milady?
Hosszasan tanulmányozom a vonásait, hátha kitalálom,
mire gondolhat. Részben örülök, hogy dühös rám, mert így
nem én vagyok az egyetlen, aki sértettséggel küzd.
Másrészről viszont mérhetetlenül szomorú vagyok.
Legszívesebben pofon vágnám Rhent, aztán zokogva
elrohannék.
– Mert ha igen – folytatja Rhen –, kár, hogy nem
hozzám jöttél először ahelyett, hogy tüntetőleg lejáratsz
egész Emberfall előtt.
Komoran fordítom félre a tekintetemet. Rhen talán jó
képet tud vágni ehhez a cirkuszhoz, de én nem. A zene
végighömpölyög a termen, és hirtelen eszembe jut az első
este, amikor Rhen táncleckét adott nekem a silvermooni
sziklaszirten. Amikor azt mondtam neki: „Tudnom kell,
hogy komolyan engem akarsz.” Rhen is ugyanerre vágyott,
és sokáig úgy éreztem, hogy jól alakulnak a dolgaink.
De aztán kételkedni kezdtem magamban. Rhenben.
Amikor Rhen látja, hogy nem válaszolok, óvatosabban
folytatja.
 – Nem tetszett a ruha, amit küldtem? Vagy Zo
elégedetlenkedett? – teszi hozzá némi éllel.
– Én elégedetlenkedtem – válaszolom. – Rám haragudj,
ne Zón töltsd ki a mérgedet!
Rhen enyhe megütközéssel mered rám.
– Minek nézel te engem?
– Tudom, hogy azt csinálsz, amit akarsz.
Rhen megszorítja a kezemet, és a kelleténél kicsit
durvábban forgat meg.
– Úgy vélem, nagyon is tisztességesen jártam el Zóval
szemben.
Ez valószínűleg igaz. Elfordítom a tekintetem.
– Akkor jó.
Rhen nem szól, de érzem a testéből áradó feszültséget.
Senki sem merészkedik ki a táncparkettre. Talán a vendégek
is megneszeltek valamit.
– Nem vagyok a bábod – teszem hozzá kimérten. – Az a
ruha felért egy sértéssel.
– Erősen kétlem.
Lehet, hogy Rhen csitítani próbál, én azonban elutasítást
vélek felfedezni a hangjában.
– Én annak éreztem. – Nagyot nyelek, és elszorul a
torkom. – Ezért megkértem Freyát, hogy keressen nekem
egy másikat. – Amikor Rhen felsóhajt, gyorsan hozzáteszem:
– Őt se bántsd!
Rhen nem ijed meg a tekintetemtől.
– Eddig sem ártottam a barátaidnak, milady. Eszembe
sem jutna, hogy őket tegyem felelőssé a te tetteidért.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? – szegezem neki a
kérdést.
 Rhen döbbenten pislog.
– Micsoda? Nem. Én nem…
– Mert Grey minden parancsodat teljesítette, de amikor
ellenszegült, rögtön fellógattattad.
Rhen úgy hőköl hátra, mintha pofon ütöttem volna. Már
nem táncolunk. Hirtelen megfagy körülöttünk a levegő. A
zene zavartalanul áramlik a táncparketten, mi azonban
mozdulatlanul állunk a közepén. A tömeg elcsendesült, és
súlyos feszültség üli meg a levegőt.
Nekem is elakad a lélegzetem.
Nem hiszem el, hogy ezt mondtam.
Amíg a szavak el nem hagyták a számat, még
magamnak sem mertem bevallani, mit érzek valójában.
Rhen tekintete az acélt is megrepesztené. Az enyém is,
ebben biztos vagyok.
Zo jelenik meg mellettem.
– Milady! – mondja higgadtan. – Egy fontos ügyben
kérném a segítségedet.
A testem mintha kővé vált volna. Rhen nem mozdul, én
pedig nem kapok levegőt. Talán még az is kisebb
megütközést keltene, ha felpofoznám a trónörököst.
Lehet, hogy Rhennek igaza van: négyszemközt kellett
volna beszélnem vele. De már nem tudom visszacsinálni a
történteket. Nem tudom visszaszívni a szavaimat.
Megmarkolom a szoknyám szélét, és pukedlit vágok.
– Felség!
Meg sem várom a választ, hanem kisietek a teremből.
Vissza se nézek.
 HATODIK FEJEZET

RHEN
Elfelejtettem, hogy Harper ilyen is tud lenni.
Első dühömben legszívesebben megmondanám
Lilithnek, hogy menjen a pokolba, és vigye csak vissza
Harpert Washingtonba. Szívességet tenne vele. Egyedül állok
a táncparkett közepén, és bár a szóváltásunk nem
hallatszódott messzire, nem lehet másnak álcázni, mint ami
volt. Haragszom Zóra, de most örülök, hogy magával vitte
Harpert, mielőtt még jobban belemelegedtünk volna a vitába.
Dustan vág át a táncparketten, és megáll előttem.
– Felség!
Mióta Grey elment, ő az őrparancsnokom. Erős,
rátermett és általában véve közkedvelt. Az ország nyugati
felén szolgált egy zsoldoshadsereg tagjaként, mielőtt kiadtam
a felhívást további gárdisták toborzására, és az elsők között
volt, akik felesküdtek rám. Greyjel ellentétben, aki sztoikus
és távolságtartó, Dustan joviális ember, aki jó kapcsolatot
ápol az őrökkel. Nem csoda, hogy elkeseredettségemben
mellette döntöttem.
Mindent megtesz, amit kérek tőle, mégis, néha azt
kívánom, bárcsak jobb lenne abban, amiben én nem.
Grey megakadályozta volna, hogy Harper nélkülem
menjen le a vendégek közé.
Grey még Zo előtt közbelépett volna…
Grey…
Nem szabad Greyre gondolnom. Már elment. Ellenségek
vagyunk.
 Fellógattattad.
A szó tőrként fúródik a mellkasomba, alig kapok
levegőt. Kár, hogy Dustan nem hozott egy pohár likőrt. Grey
sem hozott volna… de szólt volna a szolgáknak, hogy tegyék
meg helyette.
– Menj utána! – utasítom Dustant.
Ő a homlokát ráncolja.
– Felség…
– Menj utána! – ismétlem. A kastély tele van
emberekkel, akiknek a motivációja és a lojalitása legalább
olyan változatos, mint az ország térképe. Harper épp most
szolgáltatott ki nekik, de ezzel együtt ő maga is célponttá
vált. – Vigyázz rá! Gondoskodj róla, hogy ne hagyja el a
kastély területét!
– Gondolod, hogy megtenné?
Jól emlékszem, hogy a kezdet kezdetén hányszor kellett
Harper nyomába erednünk Greyjel.
– Az lenne a csoda, ha itt maradna.
Elfordulok.
Dustan tétovázik.
– De…
Hátrafordulok, és a fagyos tekintetem mindent elárulhat,
mert Dustan kurta biccentéssel feleli:
– Igenis, felség! Azonnal!
Grey egy pillanatig sem habozna.
Végre feltűnik egy szolga, tüstént le is emelek egy pohár
bort a tálcájáról. Minden csepp önuralmamra szükségem van,
hogy ne ürítsem ki egy hajtásra. Végül csak a bor felét
hörpintem fel.
Az egyik városmarsall közeledik. Conrad Macon
Rilliskből. Mivel a városa messze van a Vasrózsától, nem
ismerem jól, de nem is baj. A marsallok, akiket jól ismerek,
vagy a környékről valók, vagy összetűzésbe kerültek
apámmal.
Mióta Greyt elfogták a városában, Conrad minden
kérésemre gyorsan reagál. Ma este is eljött.
– Bocsáss meg! – mondja békülékeny hangon. – Nem
állt szándékomban felidegesíteni a hercegnőt.
– Van elég idegeskednivalója enélkül is – válaszolom. –
Nem te vagy a hibás.
Conrad szemlátomást megkönnyebbül.
– Á… igen, felség! Egyetértek. – Tétován néz rám. – Ha
jól tudom, a sereged Syhl Shallow újabb támadására készül.
Most már csak azért is kiürítem a poharat.
– Igen.
– Mint tudod, Rillisknek is van egy kis magánhadserege
– magyarázza Conrad. – Tudom, hogy… összeütközésbe
keveredtél Silvermoonnal. De beszéltem Wildthorne-völgy
marsalljával, és úgy véljük, a katonáink egyesítésével elég
nagy erőt tudnánk felmutatni nyugaton, ami elegendő lehet
annak a megakadályozásához, hogy más városok is
átálljanak az álörököshöz.
A gondolataim még mindig Harper szavai körül
forognak, de ez most felkelti a figyelmemet.
– Úgy véled, a fegyveres erőid elég ütőképesek ahhoz,
hogy szembeszálljanak Syhl Shallow-val?
– Nos, van egy nő, aki Baldrick marsall szolgálatában
áll, és információkat gyűjt a Syhl Shallow-i katonáktól.
– Egy kém – mondom.
Conrad összerezzen.
– Nevezzük inkább zsoldosnak – feleli halkan. – Úgy
tudom, nem olcsó. De már korábban is be tudott szivárogni a
hadseregbe, és ezzel megakadályozta, hogy a Wildthorne-
völgy súlyos veszteségeket szenvedjen.
Hát, ha másom nincs is, ezüstöm legalább van. Öt év telt
el úgy Emberfallban, hogy a királyi család nem mutatott túl
nagy aktivitást, mert egy petákot sem kellett költenem.
Részben ezért is akarja Syhl Shallow olyan kétségbeesetten
átvenni a hatalmat.
– Mondd meg Baldrick marsallnak, hogy szervezzen
találkozót ezzel a zsoldossal! – válaszolom. – Ha pénz kell,
én majd teszek róla, hogy a hölgy fáradozásának meglegyen
a jutalma. De az ő szájából szeretném hallani, mire képes.
– Mi sem egyszerűbb – feleli Conrad. – A marsall
magával hozta őt.
Chesleigh Darington fiatalabb, mint képzeltem: a húszas évei
közepén járhat, derékig érő sötét haja van, olajbarna bőre és
számító, szürke szeme. Az arcán egy Harperéhez hasonló
heg virít, bár az övé a fülétől a fejbőréig húzódik, ahol a haj
keskeny fehér csíkban nőtt vissza. A többi nővendéggel
ellentétben fekete borjúbőr nadrágot, fűzős csizmát és
karcsúsított sötétlila tunikát visel. Jobban fel van
fegyverezve, mint a gárdistáim, és észreveszem, hogy több
őröm is közelebb húzódik, amikor Chesleigh csatlakozik
hozzánk az egyik sarokasztalnál.
Baldrick marsall és Macon marsall az asztalnál ülnek, és
bort kortyolgatnak: szemlátomást büszkék magukra, amiért
sikerült előrukkolniuk valamivel. Egy másik életben talán
taszítana a kárörömük, de ma este azt akarom, hogy
mindenki őket irigyelje. Azt akarom, hogy mindenki az én
kegyeimet keresse. Azt akarom, hogy Emberfall
egységfrontot alkotva szálljon szembe Greyjel. Grey már sok
északi városban megkedveltette magát, és Silvermoon
Harborral is hadilábon állok. Kész csoda, hogy Perry marsall
egyáltalán tiszteletét tette ma este.
Nagy kár, hogy Harper úgy elviharzott.
 Egy ideig a borospoharam szárát babrálom, majd a
tárgyra térek.
– Tehát azt állítod, hogy értesülésekkel tudsz szolgálni
Syhl Shallow hadseregéről? – kérdezem Chesleigh-től.
– Nem csak a hadseregről – feleli a lány. – Bármikor át
tudok jutni a határon.
– Hogyhogy?
– Beszélem a nyelvüket. Ismerem a szokásaikat, és
állampolgárként tekintenek rám.
Előrehajolok.
– Hogyhogy?
– Ott születtem.
Az asztalnál ülő marsallok lopva összenéznek, majd
Baldrick megköszörüli a torkát.
– Chesleigh Emberfall hűséges alattvalója.
Egy pillanatra sem veszem le a tekintetemet a lányról.
– Miért?
– Mert a királynő lemészárolta a családomat.
Chesleigh szavai kimértek és érzéketlenek, a tekintete
hűvös. De régen én is szörnyeteg voltam, akit a varázslónő
teremtett, és lemészároltam a saját családomat. Én is
ugyanilyen hangon beszélek a múltamról. Tudom, mennyi
haragot, dühöt és gyászt képes elrejteni egy rideg szempár.
– Amikor a seregük először kelt át a hágón – folytatja
Chesleigh –, magam is meglepődtem, milyen könnyen
elvegyültem a soraik között. Emberfallban kevesen
beszélnek szisszalaiul, és még kevesebben merészkednének
egy Syhl Shallow-i katona közelébe azok után, ami történt.
Itt kevés a bátor nő, de Syhl Shallow-ban annál több van
belőlük.
– És átengednek a határon? – kérdezem. – Csak úgy?
 A lány sötét, cinkos mosollyal néz rám.
– Azt hiszik, hogy kém vagyok.
Nem viszonzom a mosolyát.
– És én honnan tudjam, hogy nem vagy az?
– Honnan tudod, hogy más nem az? – Chesleigh az
asztalnál ülő városmarsallokra pillant, majd ismét rám. –
Úgy tudom, ez a te… hercegnőd sem küldte az ígért
csapatokat. A királyi család romba dőlt, holott Diszi
uralkodójának a védelme alatt állt. Talán a hercegnő a kém.
– Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy megtedd az
ajánlatodat – mondom.
– Így van – feleli Chesleigh, majd hozzáteszi: – Bízhatsz
bennem.
– Bizonyítsd be!
Chesleigh hátradől a széken, és iszik egy kortyot.
– Ingyen nem dolgozom, felség. Valamit ennem is kell.
Arcátlan fruska! Már értem, miért illeszkedett be olyan
könnyen Syhl Shallow-ban. Én az asztalnál ülő férfiak
rafinált kétszínűségéhez szoktam, így ez az őszinte beszéd
szinte… üdítően hat rám.
– Ötven ezüst – felelem könnyedén.
Chesleigh elmosolyodik.
– Kétszáz.
Macon marsall felhorkan, valaki más pedig halkan
szitkozódik, én azonban nem viszonzom a mosolyt.
– Nagyon éhes lehetsz.
Chesleigh szeme villámokat szór.
– Az nem kifejezés.
– Ötven – mondom újra.
– Nem alkudozol?
 – Még nem.
Chesleigh hosszasan tanulmányoz.
– Van egy keskeny átjáró a hegyekben, innen
északnyugatra. Lóháton három-négy nap az út. Ahhoz nem
elég széles, hogy csapatok vonuljanak át rajta, de erről az
oldalról nem őrzik.
Kihúzom magam.
– És?
– Arra viszont jó, hogy több kis kontingens áthaladjon
rajta, és miután lerombolják a jelentéktelenebb városaitokat,
apránként tábort verjenek Emberfall belsejében.
Észrevétlenül.
Megdermedek.
– Már el is kezdődött?
Chesleigh vállat von, és kortyol egyet a borából.
A szemem résnyire szűkül.
– Magam is kideríthetem, ha felderítőket küldök a
helyszínre.
– Amivel elpocsékolnál egy hetet, és alighanem a
felderítőidet is elveszejtenéd. – Chesleigh kiüríti a poharát,
majd elmosolyodik. A mosolya ezúttal őszintének hat, és
máris érdekesebbé varázsolja az arcát. – Megér ez neked
százötven ezüstöt, felség?
Nem, nem ér meg.
– Adok száz ezüstöt – mondom a lánynak. – És még
százat, ha megbizonyosodtam róla, hogy igazat mondtál.
– Kockára tennéd az embereid életét?
– Szívesebben áldozok fel egy maroknyi embert, mint az
egész seregemet – válaszolom, majd így folytatom: – Most
pedig elő a farbával!
 – A csapatok már tábort vertek a Blackrock-síkság
nyugati oldalán, közvetlenül a hegy lábánál.
A városmarsallok felszisszennek.
Én nem.
– Hányan vannak?
– Legalább ezren.
Ördög és pokol! Ezer ellenséges katona állomásozik a
hazámban, és nekem sejtelmem sem volt erről.
A vér is meghűl bennem a gondolatra. Grey
figyelmeztetett. Még Lilith is.
De én nem akartam hinni nekik.
Megborzongok. Az egyik testőrömre pillantok.
– Kerítsd elő Landon tábornokot!
Az őr biccent, majd elsiet. Chesleigh-re nézek.
– Odaadom a pénzedet, és magam nézek utána a
dolognak. Ha igazat mondasz, egy hét múlva térj vissza a
Vasrózsába, és megkapod a maradékot.
A lány nem mozdul.
– Nem csak a katonákról tudok ám mesélni, felség.
– Mi van még a tarsolyodban?
Chesleigh felvonja a szemöldökét.
– Egy dolog az éhség, s megint más a kapzsiság –
jegyzem meg.
– Valóban? – kérdezi a lány ártatlanul.
– Legyen százötven az előleg.
Chesleigh tétovázik, azt latolgatja, vajon mennyit
csikarhat ki belőlem. Még sohasem alkudoztam
zsoldosokkal, de láttam, apám hogyan csinálta, és
tapasztalatból tudom, hogy ha egyszer eljutunk egy szintre,
legközelebb úgyis többet kérnek. Ennél én ma nem adok
többet, és ez talán az arckifejezésemen is látszik.
– Syhl Shallow-ban létrejött egy csoportosulás – mondja
Chesleigh. – Sokan vannak, akik félnek a mágiától. Vagy
nem akarják, hogy elterjedjen a nép körében. Feljegyzések
szólnak a mágusok tetteiről, arról, hogy mire képesek, mi a
gyengéjük. – Egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: –
Sokan vannak, akik ellenzik a királynő és a mágus
szövetségét.
Nem mozdulok.
– Te is ehhez a csoportosuláshoz tartozol?
– Lehetséges.
– Mi a gyengéjük?
– Úgy hallottam, hogy a mágia bezárható egy bizonyos
fajta acélba, amit Iishellasa jégerdeiben kovácsolnak. Ez az
acél a kialakításánál fogva maga is mágikus erővel bír, vagy
olyan sebeket okoz, amik a mágia számára áthatolhatatlanok.
Sok ilyen ereklye veszett oda az idők során, de még most is
akad néhány Syhl Shallow falvaiban, ahol egykor a mágusok
éltek.
– Képtelenség! – harsogja az egyik városmarsall.
Pedig nem az. Grey régen egy ezüst karkötőt viselt, amit
a varázslónő erősített a csuklójára. Ez tette lehetővé a
számára, hogy áthatolhasson a Washingtonba vezető fátylon.
Fogalmam sincs, hová lett az a karkötő. De tudom, hogy
létezik.
Elakad a lélegzetem, a fejemben egymást kergetik a
gondolatok. Tehát létezik fegyver, ami árthat Lilithnek?
Vajon a megoldás egész idő alatt Syhl Shallow-ban rejtőzött?
– Hallottam egy s mást erről a fegyverről – jelenti ki
Chesleigh, majd vállat von. – Mérget vennék rá, hogy nem
csak egy van belőle.
 – Ilyen fegyvert kellene bevetni az álörökös ellen –
dünnyögi az egyik városmarsall.
Nem, gondolom magamban. Ilyen fegyvert kellene
bevetni Lilith ellen.
A terv kockázatos. Nincs bizonyíték. Nincs biztosíték.
Lilithet mégsem kérdezhetem meg. Most is riadtan pillantok
körbe, mintha attól tartanék, hogy kihallgatja a
beszélgetésünket.
– Meg tudod szerezni ezt a fegyvert? – kérdezem.
Chesleigh szeme felcsillan.
– Sokba fog az kerülni neked.
– Ezúttal te szabod meg az árat.
 HETEDIK FEJEZET

HARPER
A nap órákkal ezelőtt lenyugodott, és a lovászok is
lefeküdtek már. Sűrű csend honol körülöttem, de nem
bánom. A csend azt jelenti, hogy egyedül vagyok. Nem
tudom, hová megyek, de Zót ezúttal nem rángatom
magammal. Visszaküldtem a szobájába, és megígértem neki,
hogy én is nyugovóra térek.
Most mégis itt vagyok az istállóban, lovaglásra szánt
ruhában. Három perc alatt felnyergeltem Vasakaratot, és egy
perc múlva már fent is ülök a hátán. Nem igazán tudom,
merre induljak, de itt biztosan nem maradok. Csettintek a
lónak, majd kiügetünk az istálló ajtaján.
Egy kéz jelenik meg a semmiből, és elkapja a szárat.
– Hó! – kiáltja egy férfihang.
Vasakarat ijedtében megpördül, aztán hátrálni kezd.
Zihálva oldalra billenek. A ló szökdécselni kezd,
vaspatkói vadul csapkodják a macskakövet. Igyekszem
megkapaszkodni, de már látom, hogy úgyis a kövön kötök
ki. Ez fájni fog.
Valaki azonban elkap: két karját körém fonva töri meg
az esést. Sötét van, és az emberfalliak fele szívből gyűlöli
Rhent, így hát sikítva kapálózom, és a kezemmel
kitapogatom a derekamon lógó tőrt.
– Milady! Milady!
Ez Dustan hangja. A talpam nagyot csattan a földön.
Sietve megigazítom a köpenyemet, és hátrasimítom az
arcomba hulló rakoncátlan fürtöket. Hangosan lihegek, a
lélegzetem apró párafelhőket képez a levegőben. Egy másik
őr Vasakarat kantárszárát fogja. A ló felágaskodik, és ide-oda
rángatja a fejét.
Gyilkos pillantást vetek Dustanre. Hónapok óta
levegőnek nézem: amióta ő is részese volt annak, amit Rhen
Greyjel tett. Amióta közölte Zóval, hogy felmentik a
tisztsége alól. Amióta állítólagos barátból megvetésre méltó
ellenlábassá vált.
A szívem még mindig a torkomban dobog.
– Megőrültél?
Ő sem repes az örömtől, hogy velem kell lennie.
– Őfelsége parancsba adta, hogy nem hagyhatod el a
kastély területét.
NA, NE MONDD!
Nem kapok levegőt, a gondolataim méreggel telítődnek.
Dustan most elállja az utamat, a testtartását elnézve arra
számít, hogy mindjárt nekiesem. Vagy elmenekülök.
Mindkettő remek ötlet.
– Add vissza a lovamat! – vakkantom.
Dustan bosszúsan néz rám.
– Az a parancs, hogy ne engedjelek elmenni, és
vigyázzak rád.
– Itt vagyok. Jól vagyok.
Óvatosan a kantárszárért nyúlok, Dustan azonban
közbelép.
– Ha továbbra is ellenállsz, bezárlak a szobádba.
– Igazán? – kiáltom tettetett felháborodással. – Micsoda
lovagiasság!
Dustannek szeme sem rebben.
– Grey nem ugyanezt tette volna?
 Megdermedek. Emlékszem, egyszer úgy összevesztünk
Rhennel, hogy tőrt rántottam. Grey a kardjával szerelt le,
Rhen pedig közölte velem: „Egy szavamba kerül, és Grey
lenyisszantja a karodat.”
Később Greyt is megkérdeztem erről. Én csak parancsot
teljesítek. Nem neheztelek rád.
Semmi kétség, ő is ugyanezt tette volna.
Ez kifogja a szelet a vitorlámból.
Komoran indulok tovább. Dustan elállja az utamat.
– Csak leveszem a nyerget – mondom sötéten,
fogcsikorgatva. – Ha megengeded.
Dustan hosszasan fürkészi az arcomat, aztán hátralép.
Kirántom a szárat a másik őr kezéből, majd megsimogatom
Vasakarat fejét. A ló idegesen rágja a zablát, és sértődötten
csapkod a farkával.
Bárcsak fürge és hajlékony lennék, akkor ügyesen
felpattanhatnék Vasakarat hátára, hogy elvágtassak innen, és
közben még Dustant is eltaposhatnám. De én nem vagyok
ilyen, és soha nem is leszek, sőt, ha ilyesmivel próbálkoznék,
Dustan alighanem a fülemnél fogva rángatna vissza a
szobámba, és rám zárná az ajtót.
Az istállóba érve meglazítom a nyeregszíjat, majd
lecsúsztatom a nyerget a ló hátáról. Nem estem fogságba,
mégis rab vagyok. A nyerget kefére cserélem, és könnyedén
végighúzom a puha sörtéket Vas szőrén. Dustan parancsba
adja a többi őrnek, hogy maradjanak az istálló előtt, ő pedig
bejön, és lecövekel a szemközti falnál.
Nem veszek róla tudomást, minden figyelmemet a
kefének szentelem. Csend telepszik körénk. A dühöm
vaktában csapkodva keresi a célpontját, amitől feszült és
ideges leszek. A hideg bekúszik az istállóba, dideregve bújok
közelebb a lóhoz. Ez sem segít, sőt csak még erősebben
vacogok, és a fogaimon keresztül szívom be a levegőt.
 – Milady! – szólal meg Dustan a hátam mögül, de nem
fordulok meg.
– Menj innen!
– Ha fázol, inkább menj vissza a kastélyba!
– Nem.
Dustan nem felel. Kíváncsi vagyok, vajon még mindig
mögöttem áll-e, vagy visszatért a korábbi helyére.
Nem tudom eldönteni, hogy én viselkedem
udvariatlanul, vagy ő a bunkó, de, hogy őszinte legyek, nem
is érdekel. Abbahagyom a csutakolást, Vasakarat nyakához
préselem a homlokomat, és mélyen beszívom a széna meg a
lóbőr illatát. Meleg és ismerős szagok ezek, kezdetben
mindig belőlük merítettem vigaszt.
Már rájöttem, hogy amikor eltűnsz, először az istállóba
kell benéznem.
Ezt Grey mondta nekem az Emberfallban töltött
második napomon.
A szemem akaratlanul is könnybe lábad, a torkom
elszorul. Először anyát vesztettem el a rák miatt, aztán a
barátomat, amikor Grey elmenekült innen, és végül a
bátyámat is, amikor felkerekedett, hogy segítsen Greynek.
Én vagyok a hülye, hogy itt maradtam. Mert hittem
Rhenben. Mert hittem Emberfallban.
Szipogni kezdek, de csendben teszem, mert nem
akarom, hogy Dustan meghallja. Újból megborzongok, és a
hasamra szorítom a karomat.
Dustan felsóhajt. Egyszer csak egy köpeny borul a
vállamra.
Megfordulok, és csúnyán nézhetek, mert Dustan
bocsánatkérőn emeli fel a kezét.
– Meg ne fázz a nagy dacoskodásban!
 A köpeny még őrzi Dustan testének melegét.
Legszívesebben a képébe vágnám, de az elég kicsinyes dolog
lenne a részemről, és való igaz, most már nagyon fázom. A
könnyeimet nyeldesve nyomom a kefét a ló szőrére, talán
kicsit erősebben a kelleténél.
– Ne csinálj úgy, mintha aggódnál értem!
Dustan csak nagy sokára válaszol.
– Hallottam, mit mondtál őfelségének. A Nagyteremben.
– Jó neked.
Szerintem mindenki hallotta.
– Komolyan azt hiszed, hogy ezért fenyíttette meg Greyt
és Tychót? Egyfajta… megtorlásként?
– Nem beszélgetek veled, Dustan.
– Azt hiszed, hogy ha ott és akkor megtagadom az
engedelmességet, a herceg egyszerűen eláll a szándékától?
Vagy inkább felment a tisztségem alól, és másnak adja ki a
parancsot?
A kefe mozdulatlanná dermed Vasakarat vállán.
– Azt hiszed – folytatja Dustan –, hogy Grey
alkalomadtán megtagadott volna egy efféle parancsot?
Nem. Biztosan nem. Nagyot nyelek.
– Grey az utolsó szó jogán – mondja Dustan, a hátamhoz
intézve a szavait – felesküdött egy varázslónőre, aki
majdnem elpusztította Emberfallt. Elítélheted őfelségét, és
engem is elítélhetsz, amiért követtem a parancsát, de Grey
akár úgy is dönthetett volna, hogy bevallja az igazat…
– Elég! Kérlek!
Egy ostoba könnycsepp gördül le az arcomon.
Nem akarom, hogy Dustannek igaza legyen. De igaza
van. Grey ízelítőt adott nekem a jobbik énjéből – aki kedves
és gyengéd –, de nem véletlenül neveztem el Marcona
Greynek. Nem véletlenül tartottam tőle az elején.
És hiába tiltakozom, Rhen okkal döntött úgy, hogy a
legkeményebb eszközökkel bírja szóra Greyt.
Grey sohasem engedett volna. Könyörögtem neki, hogy
mondjon el mindent. Könyörögtem neki, de ő ellenállt. Nem
tudom, büszkeségből hallgatott-e, vagy a Királyi Gárdában
idomították be, de semmit sem szedtek volna ki belőle.
Rhen nem hagyhatta ennyiben a dolgot. Hiszen
Emberfall sorsa forgott kockán.
Nagyot sóhajtok. Végül megfordulok, és Dustanre
nézek. A boksz bejáratánál áll az ajtófélfának támaszkodva.
– Még mindig utállak – mondom.
– Értem, milady.
Dustan arckifejezése kifürkészhetetlen. Vajon ő is utál
engem?
Ám a kettőnk közötti feszültség részben elpárolgott.
Nem teljesen, távolról sem, de azért érzékelhető a változás.
Nincs több színlelés, nincs több rejtett indíték. Ha
pillanatnyilag nem is kedveljük egymást, legalább
igyekszünk megértőnek mutatkozni.
Bárcsak Rhennel is ilyen könnyű lenne, de túl sok
kimondatlan ellentét feszül köztünk. Most már értem, miért
teljesítette Dustan a parancsot, és Rhen miért döntött úgy,
ahogy. Az utóhatások fényében azonban ez a történet is más
színezetet kap. Hiszen tudom, hogy ez az egész nem valami
bűnözővel történt, aki az ország ellen szervezkedett, hanem
Greyjel.
Mintha csak a viharos gondolataim idézték volna meg,
nyílik az istállóajtó, és Rhen lép be rajta. Dustan azonnal
vigyázzba vágja magát.
Ismét a ló felé fordulok.
 – Vége az estélynek? Ilyen hamar?
Rhen egy darabig hallgat, majd így szól:
– Parancsnok! Hagyj magunkra minket!
Dustan halkan elbaktat. Egyedül maradunk.
Végighúzom a kefét a ló szőrén, de Rhen már a bokszajtóban
állhat, mert Vasakarat hirtelen megfordul, így kénytelen
vagyok hátralépni. Az aranyszínű ló a fülét hegyezi, és
kinyújtja a nyakát, hogy ráleheljen Rhen kezére.
Áruló!
Rhen megsimogatja a ló fejét.
– Meglep, hogy nem a szomszéd faluban találtam rád.
– Dustan nem eresztett, a te parancsodra.
– Fél Emberfall azon mesterkedik, hogy ártson nekem.
Syhl Shallow támadásra készül. – Rhen lehalkítja a hangját.
– Bizonyára tisztában vagy azzal, hogy Dustan a saját
biztonságod érdekében tartott itt, nem fogolyként. – Megint
elhallgat, majd így folytatja. – Különösen, miután minden
városmarsallom előtt világossá tetted, hogy nem vagyunk
egy véleményen.
Nem szólok. Minden izmom megfeszül, várom, hogy
Rhen harcba szálljon, és befejezze azt, amit a táncparketten
elkezdtünk.
De… nem teszi.
Mindig meglep, hogy Rhen mennyire türelmes. Elvárja,
hogy minden az ő elképzelései szerint történjen, de akkor a
legerősebb, amikor nem parancsolgat, hanem egyszerűen…
kivár. Folytatom a tisztogatást, és ezúttal a tenyeremmel is
lekövetem a kefehúzásokat, a ló testének melegében és az
ismétlődő mozdulatokban keresve megnyugvást. Végül
elernyed a vállam. Már a mellkasom sem akar beszakadni.
– Sajnálom! – suttogom, és ahogy kimondom a szót,
rájövök, hogy komolyan is gondolom. – Én… helytelenül
cselekedtem.
– Ne mondd ezt! – feleli Rhen szintén suttogva. – Úgy
érzem, inkább én tartozom bocsánatkéréssel neked. –
Amikor nem válaszolok, így folytatja: – Tudom, hogy
haragszol rám. Azt hiszem – mondja tétován –, túl sok
minden maradt kimondatlanul kettőnk között.
Rásandítok, ám a tekintete Vasakaratra szegeződik, és a
ló a mellkasához préseli a fejét. Rhen keze az állat fejére
simul, hosszú ujjai az állkapocsüreg sima szőrzetét
birizgálják.
A jelenet arra a napra emlékeztet, amikor Rhen, a
szörnyeteg, a Lilith mágiája által megidézett lény, mindent el
akart pusztítani, ami csak az útjába került. Szörnyként soha
senkinek nem engedelmeskedett, soha senkit nem ismert
meg, még Greyt sem. De mellettem elcsendesedett.
Hatalmas volt, legalább három méter magas, félig
sárkány, félig ló teremtmény hosszú agyarakkal és
karmokkal, neonszínekben foszforeszkáló pikkelyekkel és
tollakkal. Azt hittem, mindenkit meg fog ölni, de ő a
mellemre hajtotta a fejét, és a lehelete melegen csiklandozta
a térdemet.
Az emlék olyan eleven, hogy elakad tőle a lélegzetem.
Vasakaratra nézek.
– Milady! – unszol Rhen.
Finoman megrázom a fejem.
– Mi… – Muszáj megköszörülnöm a torkomat. – Mi az,
amit nem mondtál ki?
– Már bánom, hogy nem beszéltem veled Greyről,
mielőtt meghoztam a döntésemet.
Visszatartom a lélegzetemet.
– Azt hittem… – kezdi Rhen, aztán elbizonytalanodik. –
Azt hittem, felfogtad a helyzet súlyosságát, de talán…
 – Jól hitted. – Újra rásandítok. A hangom érdes. –
Nagyon is felfogtam. – Megint a lovat nézem. – Amikor
kiadtad a parancsot – suttogom –, sokkal ijesztőbb voltál,
mint szörnyetegként.
Rhen felszisszen, de én még most sem nézek rá. Nem
bírok.
– Mert azt tetted, amit. – Elcsuklik a hangom. – Mert a
döntés a tiéd volt. Mert kedveltelek. Mert iszonyúan éreztem
magam. – Potyognak a könnyeim. A ló nyakához szorítom a
homlokomat. Az ujjaim Vasakarat sörényébe gabalyodnak. –
Mert ezt kellett tenned. Mert nem akartam elhinni, hogy
képes vagy rá.
– Harper!
Rhen hirtelen mellettem terem, a hangja lágy és megtört.
Az ujja az arcomat súrolja, az érintése pehelykönnyű, mintha
attól tartana, hogy elfordulok tőle.
De nem fordulok el. Ha úgy veszem, ezen már túl
vagyunk.
Rhen pillantása az enyémbe fúródik.
– Harper, kérlek, hadd magyarázzam meg!
Könyörögtem Greynek, hogy tegyen vallomást. Azok után,
amit Lilith művelt, nem… nem tehettem kockára a népem
sorsát. – A gyötrelem árnyai remegnek a szemében. –
Bocsáss meg nekem! Kérlek! Azt hiszed, én nem bűnhődtem
meg a tetteimért?
Az elkeseredett hang hallatán elszorul a torkom, és friss
könnyek szöknek a szemembe. Nem a bocsánatkérés hatott
meg, hanem a beismerés, hogy Rhen is ugyanúgy kínlódott
és gyászolt, mint én. Várom, hogy a bocsánatkérése
lepattanjon a gyomromban felgyülemlett dühről, de nem ez
történik. Csak most döbbenek rá, hogy a haragom nagyrészt
nem a körülöttem lévő emberekre irányul. És nem is Rhenre.
Hanem saját magamra.
 Rhen meghozott egy döntést, de én is. Az ő döntése
Emberfallról szólt. Az enyém Greyről.
Mindketten tévedtünk, de közben igazunk is volt, és ez a
felismerés az, ami végül enyhíti és egy kicsit elviselhetőbbé
teszi a haragomat.
Sóhajtva Rhen mellkasához préselem az arcomat, mire ő
a hátam köré fonja a karját a köpeny alatt, és szorosan
magához von. A lehelete a hajamat birizgálja, a szívünk egy
ritmusra dobog.
Jó érzés a karjaiban lenni. Már el is felejtettem,
mennyire.
– Már nagyon unom ezt a csiki-csukit – mormolom.
Rhen egy darabig hallgat, majd így szól:
– Ezt most nem értem.
Nagyot nézek, aztán döbbent kacaj tör fel a torkomból.
Rhen annyi washingtoni lánnyal találkozott már, hogy ami a
szlenget illeti, nem nagyon lehet zavarba hozni, ezért is
olyan meglepő az értetlenkedése.
Kibontakozom az ölelésből, és ránézek.
– A csiki-csuki az, amikor… – Fogalmam sincs, mit
mondjak. – Úgy értem, nem akarok újra meg újra ugyanabba
a hibába esni, és várni, hogy történjen valami, ami kizökkent
minket ebből az állapotból. – Amikor Rhen a homlokát
ráncolja, gyorsan hozzáteszem: – Nem akarok folyton
veszekedni.
– Én sem. – Rhen az ujjával töröl le egy könnycseppet
az arcomról. – El kellett volna mondanom neked, mire
készülök.
Nekem pedig rá kellett volna kérdeznem. Sejthettem
volna, mi lesz.
– Nem… nem volt más választásod – szipogom. – De én
lebeszélhettelek volna.
 – Nem. Jobb megoldást kerestél volna. – Rhen egy
pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. – Te mindig
előállsz valami mentőötlettel.
És itt jön a csavar. Nem tudom, volt-e jobb megoldás.
Rhen azért tette, amit tett, hogy megvédje Emberfallt. Rhen
elsősorban a népe érdekeit nézi, ezt soha nem is titkolta. De
az irántam táplált érzései is előkelő helyet foglalnak el a
ranglétrán. Most, ahogy itt állok, és Rhen lehelete a hajamat
cirógatja, a szíve a mellkasomon dobog, úgy érzem, jól
tettem, hogy itt maradtam.
Sokáig állunk így. Rhen szórakozottan simogatja a
hátamat, én pedig végighúzom az ujjamat a mellkasán
díszelgő gombokon, aztán hirtelen minden megváltozik, még
a levegő is más lesz. Édesebb. Melegebb. Nagyot sóhajtok,
vagy talán Rhen sóhajt, mert suttogva a nevemet dorombolja,
és a szája az enyémre siklik.
Először tétovázik, mintha még mindig a visszautasítástól
tartana, de amikor látja, hogy nem mozdulok, azonnal
felbátorodik. A derekamra csúsztatja a kezét, és magához
szorít. A nyelve finoman súrolja az enyémet, az ujjaim a
hajába gabalyodnak. Olyan régen csókolt meg így, hogy eláll
tőle a lélegzetem. Melegség árad szét a testemben, apró
lángocskaként kezdi, de aztán gyorsan végigszáguld az
ereimben, hogy minden porcikámat felforrósítsa. Tompa
nyögés szakad fel Rhen torkából, és mire felocsúdnék, háttal
a bokszajtónak ütközöm.
– Au! – kiáltom kuncogva.
–Bocsáss meg! – mondja Rhen bűnbánó arccal.
– Túl fogom élni.
Rhen szikrázó szemmel ránt ki a folyosóra. A bokszajtó
magától csukódik be mögöttünk. A szűk helyet kihasználva
egyszerre tépem fel a gombokat Rhen kabátján és oldom ki a
kardöve csatját.
 Amikor Rhen szája ismét az enyémet követeli,
abbahagyom a babrálást.
Ő nem. Távolról hallom, ahogy a fegyvere csörömpölve
a padlóra hull, aztán a kabátja is eltűnik. Az ingén keresztül
is érzem a bőre melegét, a hátát szabdaló hosszú, ferde
izmokat. A keze felkúszik a fűzőm elején, és amikor perzselő
ujjbegyeivel végigsimít a textillel fedett mellemen, nem
győzöm átkozni Freyát, hogy ilyen szorosra kötötte a
csomókat.
Talán mégis azt a másik ruhát kellett volna felvennem.
Belepirulok a gondolatba, és Rhenbe csimpaszkodom,
mert szokatlan tőle ez a merészség. Rengetegszer aludtunk
már egy ágyban, de még nem feküdtünk le egymással,
aminek ezer és egy oka van, többek között az, hogy az utolsó
nő, aki elcsábította Rhent, örökre elátkozta őt.
Rhen sohasem mondta ki, de ha rangsorolnunk kellene
az okokat, fogadni mernék, hogy ez is benne lenne az első
ötben.
Az, hogy folyton csak marakodunk, valószínűleg szintén
előkelő helyezést érne el.
Jó érzés, hogy megint csókolózunk. És ölelkezünk. Rhen
néha olyan kemény, olyan határozott és csökönyös, hogy
elfelejtem, milyen gyengéd tud lenni. Milyen szelíd.
Elfelejtem, hogy egyetlen csókjával lángra lobbantja a
bensőmet.
– Hiányoztál – mondom halkan, mert ez az igazság,
olyannyira, hogy majdnem könnybe lábad tőle a szemem.
Rhen sóbálvánnyá merevedik, ami váratlanul ér, majd
sóhajtva a nyakamba temeti az arcát. Szaggatottan fújja ki a
levegőt. A kezei lelassulnak, és szoros mozdulatlanságba
dermesztenek. Most másfajta feszültség sugárzik a testéből,
és a szomorúság lehelete leng körül minket.
Közelebb hajolok hozzá.
 – Rhen?
Egy örökkévalóságig tart, mire felemeli a fejét, és rám
néz. A folyosó félhomályban úszik, Rhen szeme két sötét
tócsa. Megérinti az arcomat: először könnyedén cirógat,
aztán az állam alá csúsztatja a tenyerét, és a hüvelykujjával
végigsimít az ajkamon.
– Ez az a ruha, amit Silvermoonban viseltél.
– Így megjegyezted? – kérdezem zavartan.
– Olyan voltál benne, mint egy királynő. – Rhen mélyen
a szemembe néz. – Most is olyan vagy.
– Szép ruha.
Rhen nagyot sóhajt.
– Azért nem beszéltem neked Greyről, mert néha az a
benyomásom, hogy a te akaratod erősebb, mint az enyém.
– Néha? – csúfolódom, de csak finoman, nehogy
megsértsem Rhen törékeny önérzetét.
– Csakúgy, mint korábban – folytatja Rhen –, azért nem
avattalak be, mert féltem, hogy veszélybe sodorlak.
Korábban. Fogalmam sincs, miről beszél, de aztán
rájövök. Korábban, amikor még tartott az átok, és Lilith
minden éjjel válogatott kínzásoknak vetette alá Rhent, mert a
herceg kezdett belém szeretni. Gyakorlatilag erőszakkal
kellett berángatnom a szobámba, mert nem akart veszélybe
sodorni, de ettől még soha semmit nem tagadott meg tőlem.
Ha szépen megkérem, hogy ne bántsa Greyt,
engedelmeskedett volna.
Nagyot dobban a szívem. Tévedtem. Rhen nem
Emberfallt védi.
Hanem engem.
– Rhen! – Rámeredek. – Történt valami az estélyen?
 – Az estély sikeres volt – feleli. – Megismerkedtem egy
Wildthorne-völgyi zsoldossal, aki betekintést nyújtott a
csapatmozgásokba. Fegyverekről beszélt, amik ellenállnak a
mágiának.
– Várj! Micsoda? – kérdezem pislogva. – Valamit
elhallgatsz előlem.
Rhen kiugró állcsontját tanulmányozom, a szeme alatt
húzódó árkokat, amik most, a sötétben még feltűnőbbek.
Rá kellett volna kérdeznem.
Végiggondolom, hogyan viselkedett Rhen az elmúlt
hetekben. Feszült és ideges, szerintem aludni sem bír. Már
javában a háborúra kellene készülnünk, ő azonban egy
szalmaszálat sem tesz keresztbe.
Pedig ha van valami, ami Rhennek mindennél
fontosabb, akkor az a felkészültség.
Kihúzom magam, és egyenesen a szemébe nézek.
– Nem akarsz háborúzni – jelentem ki.
– Ha nem háborúzunk, Grey elfoglalja Emberfallt –
feleli Rhen. – Szövetségre lép Syhl Shallow-val, és a népük
ezrével fogja lemészárolni a mieinket. Grey nem király,
Harper. Nincs tapasztalata, nem tudja, hogyan kell irányítani
egy országot.
– Komolyan erről van szó? – kérdezem, és a szemem
résnyire szűkül. – Vagy inkább Grey varázserejétől félsz?
Rhen összerezzen.
– Szerintem Grey nem akar ártani neked – teszem hozzá
halkan.
– Igazság szerint nem is Greytől tartok.
Ledermedek. Van valami Rhen hangjában, amit nem
tudok hová tenni.
– Rhen! – Megint hozzásimulok. Most már egy levegőt
szívunk. – Mondd el, mitől félsz!
Rhen vonakodva néz rám.
– Lilithtől.
 NYOLCADIK FEJEZET

RHEN
Harper értetlenül néz rám. Szívem szerint mindent
visszaszívnék, hogy még a varázslónő nevét is kitöröljem az
emlékezetemből.
Harper olyan bájos az istálló félhomályában: a fürtjei
kissé ziláltak, az ajka piros és duzzadt a csókjaimtól. A
szeme csupa aggodalom. Ha tehetném, visszafordítanám az
idő kerekét, hogy eloszlassam a nyugtalanságát.
De nem tehetem.
Nem titkolózhatok tovább.
– Lilithtől? – kérdezi Harper.
Még most is ijedten dobban meg a szívem a név
hallatán, és a pillantásom az istálló árnyékos sarkára vetül,
hátha Lilith éppen ott bukkan fel újra.
A varázslónő azonban nem mutatkozik.
Harper homlokán elmélyülnek a ráncok.
– De hát Lilith halott.
– Nem. Nem halt meg. – Mély levegőt veszek, és
suttogóra fogom. – Itt járt a Vasrózsában. Visszatért,
mágiával fenyegetőzik, és mindenáron meg akarja keseríteni
az életemet.
Harper hátrálni kezd. Szinte fáj, hogy el kell engednem.
Arra számítok, hogy ellenem fordul, az arckifejezése
azonban másról árulkodik.
Elszántságról.
Végre megszólal, a hangja kimért.
 – Mikor? Hol van most? Mit művelt veled? – Meg sem
várja a választ, hanem az ajtó felé fordul, és fennhangon
kiszól rajta: – Dustan! Őrség!
– Milady…
Az ajtó feltárul, és négy őr ront be a folyosóra kivont
kardokkal, ellenséget keresve.
Fanyar pillantást vetek Harperre, majd lehajolok a
kabátomért és a kardövemért. Még jó, hogy Harper teljesen
fel van öltözve.
– Pihenj! – mondom az őröknek. – Aggodalomra semmi
ok.
– De igenis van. – Harper hangja rideg, mint az acél. –
Ha az a nő visszatért, egy percre sem hagyhatunk egyedül.
Dustan már eltette a fegyverét, de most zavartan néz
egyikünkről a másikunkra. Bizonyára megérezte a Harper
hangjában bujkáló feszültséget.
– Felség?
Sóhajtva a kabátom ujjába dugom a karomat.
– Parancsnok, én most visszavonulok a szobámba.
Harper már nyitná a száját, kétségkívül azért, hogy
újabb követeléseket fogalmazzon meg, én azonban lesújtó
pillantást vetek rá, és a kezemet nyújtom neki.
– Te is csatlakozol hozzám, milady?
Harper, fintorogva ugyan, de megfogja a kezem.
Kisietünk az istállóból, de miután átléptük a küszöböt,
elbizonytalanodom, és a tekintetem tétován kutat a sötétben a
varázslónő után.
Harper látja, mi történik, mert ő is megtorpan, majd
lopva rám sandít. Kényszeredetten továbbindulok.
– Mondj már valamit! – sziszegi Harper. – Bedobod a
témát, aztán megkukulsz?
 – Te riasztottad az őröket.
Ez a lány rettentően impulzív!
Hideg szellő birizgálja a csupasz nyakamat.
Megborzongok. A kastélyban akarok lenni. A szobámban.
Egy tömör, bezárt ajtó mögött, amin senki sem tud áthatolni.
De az sem számítana. Lilithet semmi sem állítja meg.
A kastély hátsó bejáratához érve egy inas ugrik elő, és
kitárja előttünk az ajtót. Most, hogy magunk mögött hagytuk
az éjszaka hűvösét, máris jobban érzem magam. Itt kevésbé
vagyok kiszolgáltatott. Dustan a közelünkben marad, de el
akarom küldeni. Láttam, mit tett Lilith Greyjel a szezonok
során. Nem akarom, hogy az utódjára is ez a sors várjon.
De Harper már kellőképpen ráijesztett. Amikor a
szobámhoz érünk, Dustan három másik őrrel együtt odakint
marad. Mondani akar valamit, de rácsapom az ajtót.
A sarkokat pásztázom a tekintetemmel, majd Harperre
nézek.
– Még szerencse, hogy nem riadóztattad az egész
kastélyt.
– Ne merészelj szidalmazni!
– Én nem szidalmazlak. Csak…
Elcsuklik a hangom. Sóhajtva a falhoz támasztom a
kardomat, majd elkínzottan simítok végig az arcomon.
Fogalmam sincs, hogyan fejezzem be a mondatot. Csak…
Bánatos vagyok.
Rezignált.
Kimerült.
És ami a legrosszabb: szégyellem magam.
De ha ezt most kimondanám, csak még inkább
felnagyítanám a hibáimat, és már így is eleget ostoroztam
magam.
 – Nem tudom – felelem végül.
– Az estélyen is megjelent? – Harper dühösen fújtat. –
Dustannek inkább téged kellett volna szemmel tartania. Kár
volt utánam küldened, ráadásul pont őt…
Ördög és pokol!
– Harper! Elég!
Harper elhallgat.
– Lilith már hetek óta itt van. Sőt, hónapok óta.
Figyelem, ahogy a szavak eljutnak Harper tudatáig,
ahogy az arcára kiülő aggodalom és félelem zavarba és
értetlenségbe csap át. Arra számítok, hogy kiabálni fog
velem, hogy ez az értesülés csak tovább szítja a haragját, ő
azonban a gondolataiba merül.
– Hónapok óta. – Megenyhül a hangja. – Rhen! Rhen!
Miért nem szóltál?
Tétován nézek rá, mire ő élesen felszisszen, és a hasára
szorítja a kezét.
– Miattam van itt. Megfenyegetett.
– Igen.
Harper a tenyerébe temeti az arcát, majd hangosan
kifújja a levegőt. A kandalló előtti székre huppan.
– Jó. Kezdjük az elején! Azt hittem, Grey átvitte a
túloldalra, és ott megölte.
A Harper melletti székre telepszem.
– Minden bizonnyal megpróbálta. Egy sebhely van
Lilith nyakán, márpedig a támadások, amiket Grey ezen az
oldalon kísérelt meg Lilith ellen, nem hagytak nyomot. Grey
talán nem is tudja, hogy Lilith él.
– És mit akar?
– Hogy megnyerjem a háborút.
 – Miért? Mit érdekli őt ez az egész?
– Mert ő akar uralkodni Emberfall fölött. Apámat… a
hazámat okolja a népe pusztulásáért. A trónt akarja.
– Akkor miért nem öl meg téged?
– A nézeteltérésem Greyjel már így is a polgárháború
szélére sodort minket. Lilith teljes szívvel elismeri, hogy
nem követelheti a trónt, és nem várhatja el, hogy az egész
birodalmam térdet hajtson előtte. Befolyásos nő, de azért ő
sem mindenható.
Harper hosszasan töpreng. Miközben arra várok, hogy
megszólaljon, a tűz ropogását hallgatom. Rettegtem ettől a
pillanattól… már régóta. Nem akartam, hogy Harper
megtudja az igazat. Nem akartam, hogy veszélybe kerüljön.
De amíg Harper vallomásra nem bírt, fel sem merült
bennem, milyen kétségbeesetten vágyom egy bizalmasra.
A gondolattól elszorul a szívem, de el kell fojtanom az
érzéseimet. Máig emlékszem arra az estére, amikor
megismertem a varázslónőt. Először apámat próbálta
megbabonázni, de neki volt annyi esze, hogy elküldje a
csábítót.
Én azonban bedőltem neki, és azóta is ennek a levét
iszom.
Harper megfogja a kezemet.
– Ne titkolózz! – mondja. – Beszélgessünk!
Meg sem érdemlem, hogy ilyen kedves legyen velem.
– Amikor az átok csapdájába estünk, Grey volt az
egyetlen szemtanúja Lilith kegyetlenségeinek. Nehéz…
megmagyarázni. Még ennyi idő múltán is.
– Mi a terve velem? Szétszórja a testrészeimet
Emberfallban?
– Rosszabb. Azzal fenyegetőzik, hogy visszavisz téged
Diszibe.
 Harper keze mozdulatlanná válik, a vonásai
megdermednek.
– Ó!
Visszafojtott lélegzettel várok, attól tartok, hogy Lilith
mindjárt felbukkan, és beváltja a fenyegetéseit, ám a
szobában csönd honol. A varázslónő nem mutatkozik. A tűz
vidáman pattog.
Harper továbbra is mellettem van.
– Szóval azt akarja, hogy megnyerd a háborút. Azt
akarja, hogy te legyél a király. – Harper tétován fürkészi a
tekintetemet. – És hogy ő is melletted ülhessen a trónon.
Bólintok.
Harper egy pillanatra elmélázik.
– Komolyan háborúzni akarsz Greyjel?
– Nem látok más lehetőséget. Emberfall…
– Hagyjuk ezt! – int le Harper. – Te, Rhen, komolyan
háborúzni akarsz a saját bátyáddal?
Sóhajtva felállok, és a kisasztalhoz lépek, hogy
felbontsak egy üveg bort.
– Lehet, hogy vér szerint a testvérem, Harper, de semmit
sem érzek iránta. – Kitöltöm a bort. – Elfutott, ahelyett, hogy
elmondta volna az igazat. Ott állt előttem, és egy szót sem
szólt. Ő üzent hadat nekem.
– Nem, hatvan napot adott, hogy…
– Hogy felkészüljek a háborúra. – Kiürítem a poharat, és
másodszor is teletöltöm. – A levele elég egyértelmű volt.
– Azt írta: „Ne kényszeríts erre!”
– Nem kényszerítettem semmire. Maradjon ott, ahol
van, és mindnyájan békében élhetünk.
Egy hajtásra felhörpintem a bort, elsősorban azért, mert
tudom, hogy nem mondok igazat. Syhl Shallow már az átok
megtörése előtt is kétségbeesetten küzdött az erőforrásokért
és a kereskedelemért. Apám tizedet fizetett, hogy Grey kiléte
titokban maradjon, de miután megátkoztak és apám meghalt,
nem fizettünk tovább. Öt évre való ezüst maradt a
kincstáramban, Syhl Shallow pedig nyomorba süllyedt.
Ezért küldött Karis Luran katonákat a földemre, és ezért
fenyeget Grey is ugyanezzel, ha nem szövetkezem Lia
Marával.
Harper jelenik meg mellettem, és elveszi tőlem a
poharat.
– Már csak az hiányzik, hogy lerészegedj, miközben
Lilith a közelben ólálkodik!
Ez vitatható érv, ennek ellenére bedugaszolom a
palackot. Hónapok óta nem voltam részeg. Azóta, hogy Grey
visszavitte Harpert Washingtonba. Mielőtt bármi is kiderült
volna Grey származásáról. Mielőtt az átok megtört volna.
Javíthatatlan vagy. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki
ilyen sokáig.
Grey szavai. Akkor fordult elő először és utoljára, hogy
részegen láttam. Alighanem ezek voltak a legőszintébb
szavak, amiket hozzám intézett.
Ott állt velem a kastély mellvédjén, amikor legutoljára
átváltoztam. Fel akartam áldozni magam. Le akartam ugrani.
Rettegtem.
Ő azonban hozzám lépett, és elkapta a kezem.
Elszorul a torkom. Kihúzom a dugót, és meghúzom az
üveget.
– Hű! – jegyzi meg Harper.
– Hű bizony.
Rekedt a hangom.
Harper az üveget is elveszi tőlem. Lehuppanok a
kandalló előtti székre, és idegesen simítok végig az arcomon.
 – Miért nem mondtad el? – kérdezi halkan Harper.
– Mert még egyszer nem veszíthetlek el – válaszolom. –
Nem akartalak veszélybe sodorni.
Harper sokáig hallgat.
Nem merek ránézni.
Így is megviselt, hogy hetekig haragban voltunk. Félek,
hogy megvetést vagy elmarasztalást fedezek fel az arcán.
Aztán érzem, hogy az ujjai a vállamra siklanak. Mellém
bújik, a szoknyája az ölembe hull, a feje az állam alatti
hajlatba ékelődik. A teste melegen, szilárdan és
megingathatatlanul simul az enyémhez.
Tehát nem gyűlöl.
Kis híján beleborzongok a megkönnyebbülésbe.
– Szóval ezért volt az a nagy felhajtás a
városmarsalloknak – szólal meg végül. – Hogy jó pontokat
szerezz Lilithnél.
– Ennél azért többre lesz szükség, ha fel akarjuk venni a
harcot Syhl Shallow-val – felelem. – De amúgy igen –
teszem hozzá.
– Már bánom, hogy nem vettem fel azt a ruhát.
– Nem vagy a bábom – mondom, és komolyan is
gondolom. – Azt viselsz, amit akarsz.
Harper egy darabig csendben marad, és olyan sokáig
piheg a nyakamba, hogy a gondolataim széttöredeznek, talán
a kimerültségtől vagy a bortól. Vagy mindkettőtől.
– Önként vetetted alá magad Lilith kínzásainak, hogy
Greynek ne essen bántódása – suttogja Harper.
Emlékszem, mennyi szenvedést okozott nekünk a
varázslónő. Néha unalmas volt, máskor viszont bosszúálló,
és olyan bűnökért kellett vezekelnünk, amiket el sem
követtünk. Amíg az átok tartott, Lilith semmivel sem tudott
elpusztítani minket, a fájdalom azonban nagyon is valóságos
volt.
Amikor csak tudtam, eltereltem Lilith figyelmét
Greyről. Nem miatta szállt ránk az átok, hanem miattam.
Már az első szezonban el kellett volna menekülnie, amikor
először átváltoztam.
Néha azt kívánom, bárcsak megtette volna.
– Megtettem, ami tőlem telt – mondom Harpernek. –
Grey csak a hűsége okán tartott ki mellettem. Ki akarta
volna, hogy örökös szenvedés legyen a jutalma?
– Grey egyszer azt mondta, a vérét adja, hogy te életben
maradj.
Tudom. Hallottam.
Ez a mondat visszhangzott a fejemben, amikor a korbács
felhasította a bőrt Grey hátán.
Nagyon kellene az a borosüveg!
– Nem kellett volna minden terhet magadra vállalnod –
mondja Harper. – És most sem kell.
– Nem tudom, hogyan győzhetjük le Lilithet…
– Együtt – feleli Harper. – Ahogy eddig is.
A hangja magabiztosan cseng.
– Igen, milady – suttogom, és csókot lehelek a
halántékára.
Bárcsak én is így éreznék!
– Felség!
Megrebben a szemhéjam. A szoba hideg és sötét, a bal
karom elzsibbadt. Az alvó Harper teljes súlyával rám
nehezedik, a lélegzete lassan, finoman cirógatja a bőrömet. A
tűz már leégett.
– Pszt! – mondja a hang. – Ne ébreszd fel a
hercegnődet!
 Kábán pislogok, a tekintetem egy arcot keres az
árnyékban. Szokatlan, hogy egy szolga csak úgy belépjen a
szobámba, miután nyugovóra tértem.
Amikor Lilith finom vonásai rajzolódnak ki előttem,
rémülten hőkölök hátra.
– Pszt! – ismétli Lilith. – Nem szeretném, ha felébredne,
mert akkor kénytelen lennék visszavinni őt Diszibe.
A szívem pánikszerű vágtába kezd, és olyan erősen
kalapál, hogy még a végén felveri Harpert.
– Hagyj békén! – suttogom. – Lilith! Kérlek!
– Mindent bevallottál neki – mondja Lilith megrovón, én
azonban makacsul szegem előre az államat.
– Nem titkolom tovább a bűneidet.
– Nekem nincsenek bűneim.
Lilith közelebb hajol, az ajka leheletnyire van az
enyémtől. A szeme megcsillan a sötétben.
Nem moccanok. Emberfall összes ezüstjét odaadnám az
új kémemnek, ha most megjelenne a varázsfegyverével, és
megálljt parancsolna Lilithnek. Erősen szorítom a
karjaimban fekvő lányt, mintha a puszta akaraterőmmel
minden bajtól megóvhatnám.
– Felkészültem a háborúra. Szembeszállok Greyjel.
Megtettem, amit kértél.
– Jó fiú! – leheli a varázslónő.
Amikor az ajka az enyémhez ér, riadtan rántom el a
fejem. Harper megmozdul a karomban.
Lilith elmosolyodik.
– Bármit is mondasz neki, a segítségem nélkül nem tud
átkelni a fátylon. Ha egyszer elviszem őt, soha többé nem
bukkansz a nyomára.
– Megteszem, amit kérsz – felelem. – A szavamat adom.
 – Helyes!
Mielőtt félreránthatnám Harpert, Lilith végighúzza az
ujját az arcán lévő sebhelyen.
Harper felriad, és az arcához kap. Szaporán veszi a
levegőt.
– Rhen! Mi… ki… te?
Mozdulatlanná dermed a karomban.
– Igen. Én. – Lilith szeme vadul villog a sötétben. – Te
semmire se jó, szerencsétlen nyomorult… – sziszegi, akár
egy kígyó.
Harper kitépi magát a karomból, és csak későn veszem
észre, hogy lelopta a tőrt az övemről.
– Ne! – kiáltom.
Emlékszem, mi történt, amikor a legutóbb késsel dobálta
meg a varázslónőt.
Harper azonban nem dobja el a tőrt. Ehelyett egyenesen
Lilith hasába szúrja: minden erejét beleadja a mozdulatba, és
hanyatt dönti a varázslónőt. Harper Lilith karjára térdel,
majd a varázslónő hajába markol.
Végül lehajol hozzá.
– Rajta! – suttogja. – Vigyél haza! Nézzük meg, meddig
bírod az én oldalamon.
Forgószél támad a szobában, a gyertyák kialszanak, a
kandallóban alig pislákol a láng. Lilith hangosan zihál, talán
a sokktól vagy a fájdalomtól.
– Ezért megfizetsz…
– Rhen azt teszi, amit kérsz tőle. Ez a sebhely itt Greytől
származik? Fogadjunk, hogy én nem leszek ilyen kíméletes!
– Harper! – Nem kapok levegőt. – Harper, kérlek!
Lilithnek szó szerint habzik a szája.
 – Végzek veled…
– Csak rajta! Veszítsd el az utolsó előnyödet is. – Harper
Lilith arcához hajol. – Te vagy a nyomorult! – suttogja.
Lilith felsikolt dühében, majd a szabad kezével Harper
karjára csap.
Harper sikoltva ugrik fel. Három hosszú, vérző csík virít
a bicepszén.
Kivágódik az ajtó. Az őrök rontanak be rajta.
Lilith eltűnik, nem marad utána más, csak a tőr és egy
vérfolt a padlón.
Harper a karjára tapasztja a tenyerét. Hangosan zihál.
– Nagyon ronda? – kérdezi. – Nem merek odanézni.
Rámeredek, időbe telik, mire a tekintetem elszakad az
arcától. Óvatosan lefeszegetem a kezét a sebről. A ruha ujja
cafatokra szakadt, a karmolásokból ömlik a vér.
Dustan jelenik meg mellettem, és térdre ereszkedik.
– Brandyn! – mondja az egyik őrnek. – Hívjatok orvost!
Össze kell varrni a sebet.
Harper felsóhajt.
– Újabb sebhelyek. Remek!
Ámulva nézek rá.
– Mi van? – kérdezi.
Szóhoz sem jutok.
– Hogyan… hogyan tudtad… – Elcsuklik a hangom. –
Hogyan?
– Gyűlölöm őt – feleli Harper egyszerűen. – Nem volt
nehéz. Vagy az érdekel, hogyan tudtam megszorongatni?
– Kicsodát? – kérdezi Dustan.
– Igen – mondom.
 – Könnyen. – Harper felveszi a tőrt, megtörli a
tönkrement ruhájában, majd markolattal előre felém nyújtja.
A pillantása szilaj és elszánt. – Zo tanított meg rá.
 KILENCEDIK FEJEZET

LIA MARA
Régen, amikor királynőnek képzeltem magam, álmaimban a
népem végre békére lelt. Anyám kegyetlen brutalitása helyett
szelíd határozottsággal uralkodtam, és az alattvalóim
gyarapodásnak indultak. Senki sem félt tőlem. Nem is
akartam, hogy féljenek. Azt hittem, a népem örülni fog.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaki egyszer majd
azért fog könyörögni nekem, hogy vágjak le néhány
végtagot.
– Felség! – suttogja Clanna Sun, aki korábban anya
főtanácsadónője volt, most pedig az én szolgálatomban áll. –
Valamit tenned kell.
– Vágják le a kezét! – morogja az előttem álló asszony.
Kallarának hívják, és van egy kis földje messze északon,
közvetlenül a Fagyos folyó mentén. A keze göcsörtös, a bőre
cserzett az egész életen át tartó kemény munkától. – Még ha
az alma messze is esik a fájától, attól még nem szabad préda.
– Én nem loptam azt az almát! – csattan fel a Bayard
nevű férfi, aki szintén földbirtokos. – A saját földemen
ültettem.
– Az az én földem! – kiáltja Kallara.
– Nem, az enyém! – ordítja a férfi vörös arccal, haragtól
kidülledő szemmel.
– Ennek az embernek annyi esze sincs, hogy rendesen
felmérje a távolságokat. Nem lep meg – jelenti ki Kallara. –
Ha a mi bölcs királynőnk nekem adná a földjeidet, nem
lófrálnál összevissza, mert nekem dolgoznál.
– Én nem lófráltam sehol!
 – Vágjátok le mindkettőnek mindkét kezét! – mormolja
Nolla Verin, a húgom, a szemközti trónról.
Ellia Maya, a másik tanácsadónő, aki mindig is a
testvéremhez húzott, halkan felnevet. Nolla Verin
rámosolyog.
Sóhajtva nézek ki az ablakon. Grey herceg odakint van
Jake-kel meg Tychóval, és a katonáink kiképzését felügyeli.
Kezdetben ő is itt ült mellettem, amikor az alattvalóim
panasszal járultak elém, de nem mindenki beszéli az
emberfalli nyelvet, Grey pedig még csak most tanul
szisszalaiul. Ami nem baj, de néhányan arroganciáról meg
tudatlanságról sutyorognak, és hirtelen nem is tudom, melyik
a rosszabb. A népem már most azt találgatja, vajon van-e
bennem annyi kegyetlenség, hogy méltó utódja lehessek
néhai anyámnak.
A helyzet sokkal bonyolultabb, mint képzeltem.
Nolla Verin nyomatékosan megköszörüli a torkát.
A tekintetem az ablakról Clanna Sunra siklik.
– Tulajdonképpen kié ez a föld?
– Mindkettőnél ott az okirat, ami a földterület
tulajdonjogát igazolja, felség.
Hát persze. Elnyomok egy sóhajt.
– Az övé hamis, azt lefogadom – szipogja Kallara.
– Elég! – Anyám előtt nem civakodnának így. A terem
túlsó végébe pillantok, ahol az írnokok minden szavunkat
lejegyzik. – Írnokok! – mondom. – Vizsgáljátok meg az
okiratok hitelességét! Ellenőrizzétek anyám pecsétjét! –
Kallarára és Bayardra nézek. – Egy hét múlva találkozunk…
– Egy hét múlva! – kiált fel Kallara. – Nevetséges!
– A keze – suttogja Nolla Verin. – Vágasd le, nővérem!
Ellia Maya hozzám lép. Hosszú, sötét haja copfba fonva,
a tartása akár egy katonáé. Tisztként szolgált a hadseregben,
és miután az utolsó emberfalli csatában bizonyíthatta a
rátermettségét, anyám kinevezte tanácsadójának.
– Elég egy kisebb büntetés, és az emberek kevésbé
mernének ellentmondani neked.
– Igen! – Nolla Verin kedvesen mosolyog. – Na, csak az
egyiket!
Úgy beszél, mintha élcelődne velem, de érzem, hogy
csalódott. Ő már rég levágatta volna azokat a kezeket.
Az igazat megvallva Nolla Verin még azt sem engedné,
hogy az alattvalók hangot adjanak a sérelmeiknek.
Egy intéző a földbirtokosokhoz lép, hogy átvegye tőlük
az okiratokat. Bayard habozás nélkül átadja az övét, majd
meghajol előttem.
– Nagyra értékelem a bölcsességedet, felség.
Kallara azonban görcsösen szorongatja a papirost.
– Anyád bezzeg nem vonná kétségbe a szavamat.
Anyám be sem engedte volna ide ezt a nőszemélyt. Sőt,
ennek a két embernek még ahhoz sem lett volna bátorsága,
hogy a Kristálypalotába jöjjön a panaszával. Nolla Verin és
Clanna Sun is említette, hogy a kihallgatást kérők száma az
utóbbi időben megtízszereződött.
Ha úgy vesszük, ez volt a vágyam. Kevesebb erőszak,
kevesebb vér. Kevesebb halál. Kevesebb félelem.
De valahogy mégsem vagyok elégedett.
– Add ide a birtoklevelet! – mondom feszülten.
Kallara hátrálni kezd.
– Ez nevetséges! – Összetekeri a papírt. – Rendben van.
Látom, a férfiak pártját fogod. Nem vagyok meglepve. –
Bayard felé köp. – Fell siralla!
– Nem fogom a férfiak pártját – felelem. – Arra kértelek,
hogy add át a birtoklevelet, és mi annak rendje s módja
szerint…
Kallara felém köp, majd hátat fordít, és szapora
léptekkel az ajtó felé indul.
Nolla Verin, Ellia Maya és Clanna Sun is élesen szívja
be a levegőt. A sorukra váró alattvalók aggodalmasan
sandítanak egymásra.
Anyám itt helyben kivégeztetné Kallarát. Sőt, talán nem
is a kivégzéssel kezdené. Felszólítaná az őröket, hogy
valamilyen fájdalmas módszerrel tegyék ártalmatlanná az
asszonyt, aztán, hogy példát statuáljon mindenkinek, aki
hasonló szemtelenségre vetemedne, hagyná elvérezni.
Én nem vagyok képes erre. Egyszerűen nem.
Nolla Verin rám sandít, és amikor látja, hogy nem
szólok, feláll.
– Őrség! – kiáltja erélyesen. – Állítsátok meg!
Gyilkos pillantást vetek a húgomra. Ő csak ne
parancsolgasson a nevemben! De két őr már eltávolodott a
faltól. A karjánál fogva megragadják Kallarát. Az asszony
most már fröcsögve szidalmaz engem. Bayard tágra nyílt
szemmel bámulja.
– Ne nézz így rám! – suttogja Nolla Verin. –
Cselekedned kell! Te is tudod.
Az őrökre nézek.
– Vegyétek el tőle az okiratot! Meg fogjuk állapítani,
hogy kié a földbirtok.
– És vágjátok ki a nyelvét! – teszi hozzá Nolla Verin. –
Amiért leköpte a királynőt.
– Egy pillanat! Mi? Ne! – kiáltom, de az őr már elő is
rántotta a pengét, és a szavaim Kallara kétségbeesett
sikolyába vesznek.
Az asszony szájából ömlik a vér, teljesen beszennyezi a
ruháját. A visítás jajveszékelésbe, zagyva, kásás motyogásba
torkollik. Kallara térdei megadják magukat, az őrök azonban
felrántják.
Dermedten ülök a helyemen, és szaporán kapkodom a
levegőt. Bayard sápadtan áll az emelvény tövében. Látom,
hogy többen is megmozdulnak, és az ajtó felé tekintgetnek,
mintha azon morfondíroznának, ne várjanak-e holnapig a
panaszukkal.
Nem idegen tőlem az efféle erőszak, de a mai napig
felzaklat. Nem akarom, hogy ilyesmi történjen az én
tróntermemben. Ráadásul a húgom parancsára.
Cselekedned kell! Te is tudod.
Bárcsak lett volna még egy percem! Még egy
másodpercem.
De Kallara faképnél hagyott. Leköpött. Hangosan
ócsárolt. Ellenszegült a parancsomnak.
És én nem tettem semmit. Remeg a kezem, felsorolni
sem tudom, mi minden miatt.
– Vigyétek innen! – mondom ingerülten. Az őrök
elvonszolják Kallarát. Bayardra nézek. – A föld a tiéd,
hacsak az okiratok nem bizonyítják az ellenkezőjét. Egy hét
múlva térj vissza az ítéletemért!
– Igenis! – feleli Bayard megtört hangon. – Igenis,
felség!
Azzal sietve meghajol, és elhátrál.
Nolla Verinre nézzek.
– Ezt meg ne próbáld még egyszer!
– Nem hallottad, mit mondott? Valakinek meg kellett
tennie.
– Elintéztem volna. Ne avatkozz a dolgaimba!
– Hagytad, hogy elsétáljon. Később netán meghívót
akartál neki küldeni?
 Az a legrosszabb az egészben, hogy a húgomnak igaza
van. Ismét az ablakra sandítok. A gyakorlótéren a katonák
csoportokra osztva vívnak. Greynek és a többieknek nyomuk
veszett, ami azt jelenti, hogy ők is csatlakoztak a
küzdelmekhez.
Eszembe jut, mit mondott Kallara, mielőtt az őrök
megnémították. Látom, a férfiak pártját fogod. Nem vagyok
meglepve.
Anyám oldalán sosem ült férfi, ezért abban a hitben
nevelkedtem, hogy egy királynő király nélkül is hatékonyan
uralkodhat. De mivel Grey Emberfall trónjának jogos
várományosa, a közös uralkodás mindkét királyságnak békét
hozhat.
Sohasem gondoltam volna, hogy az alattvalóim esetleg a
gyengeség jeleként tekintenek az engem támogató férfira.
A találkozókra gondolok, amikre Grey nem kapott
meghívást. A vacsorákra, az estélyekre. A találgatásokra,
hogy Grey végül valóban Syhl Shallow mellé áll-e a
hazájával, Emberfallal szemben. A kérdezősködésekre, hogy
erős uralkodó vagyok-e, ha egy férfit akarok magam mellé
ültetni a trónra.
Nem tudom, Greynek hol lenne a helye: itt, a
trónteremben, vagy inkább a gyakorlótéren.
Tudom, mit mondana erre anyám.
A meghallgatásra várók közül többen is
hazasompolyogtak.
Nem miattam. Hanem a húgom miatt.
Sóhajtok, és a megmaradt őreimre nézek.
– A jövőben várjátok meg az én parancsomat, mielőtt
cselekednétek! Megértettétek?
– Igen, felség!
A szavaik üresen konganak.
 Nem tudom, hogyan szerezhetném vissza a
tekintélyemet. Nolla Verin Ellia Mayával pusmog. Először
azt hiszem, hogy rólam beszélnek, ám a tanácsadó végül
bólint, majd feláll, és elhagyja a termet. A húgom rám néz,
de egyáltalán nem bűnbánóan. Önelégültnek tűnik.
Nehezen gyűröm le az ingerültségemet. Clanna Sun
összecsapja a kezét.
– Ki a következő? Halljuk a kérdést!
Egy hosszú fekete köpenyes lány csoszog előre.
Alacsony, széles vállú, egyenes, gesztenyebarna haja az
arcába lóg. Első ránézésre túl fiatal ahhoz, hogy a
királynőhöz folyamodjon egy olyan üggyel, aminek a
megoldását tőlem várják, de talán csak a tétova léptei
tévesztenek meg. Úgy tűnik, mintha remegne.
Ellágyul a szívem. Ezeken az alattvalókon szeretnék
segíteni. Akik nem mertek volna anyám színe elé járulni.
– Gyere közelebb! – mondom szelíden.
– Igenis, felség! – suttogja a lány. Rám sandít, majd az
emelvényhez óvakodik. Halkan, szinte szótagolva beszél. –
Igazán hálás vagyok, hogy a színed elé járulhatok. Még…
még ajándékot is hoztam.
Egy üvegnek látszó tárgy csillan meg a köpenye alatt.
Kinyújtom a kezem.
– Gyere ide! – mondom újra. – Ne félj!
A lány megfogja a kezemet, és felkapaszkodik az
emelvényre. Remegnek az ujjai, a tenyere nyirkos. Köves
gyűrűk díszítik az ujjait. A tekintete Nolla Verinre és Clanna
Sunra siklik, majd megnedvesíti az ajkát.
– Mit tehetek érted? – kérdezem.
A lány előveszi az ajándékát. Egy kristálypalackot,
aminek a nyakát vörös-arany selyembe burkolták. Csettint
egyet, mire a gyűrűi felszikráznak, és meggyújtják a selymet.
Egy kicsike lángnyelv lobban fel előttem.
Ijedtemben felszisszenek. Az egyik őr már indul is
felém, de én feltartom a kezem.
A lány elmosolyodik. A láng felizzítja a kristályt, a
selyemdarab pedig szikraesővé változva hull a földre.
– Íme, az ajándékod, felség!
Tétovázom. A palack olyan, mint egy gyönyörű lámpás,
aminek kívül van a kanóca.
– A mágia – suttogja a lány – elpusztít titeket.
Azzal a lábamnál lévő kövekhez vágja az üveget.
Lángok csapnak fel körülöttünk.
 TIZEDIK FEJEZET

GREY
A kardforgatásban az a legjobb, hogy nem kell tolmácsolni
közben.
A katonák többsége jól beszél emberfalliul, de vannak,
akik nem, és olyanok is bőven akadnak, akik
szántszándékkal nem szólalnak meg az anyanyelvemen.
Rájöttem, hogy sokan azért váltanak át szisszalaira, mert
nem is akarják, hogy megértsem őket.
Még nem beszélek folyékonyan, de már eleget tanultam
ahhoz, hogy észrevegyem, amikor a társaim rólam
beszélnek. Tudom, hogy nem bíznak bennem, sem a
mágiámban. Sokan úgy gondolják, hogy túl fiatal vagyok, túl
hűséges Emberfallhoz, túl nehéz eset. Túl… férfias. A fell
siralla egykor csipkelődésnek számított köztem és Lia Mara
között, de időközben ráébredtem, hogy itt, Syhl Shallow-ban
ez bizony komoly sértés. Tökkelütött. Még senki sem merte a
szemembe mondani – egyelőre –, de látom a szemükben.
Hallom, ahogy az orruk alatt mormolják, amikor olyasmire
utasítom őket, amivel nem értenek egyet.
Syhl Shallow-ban a férfiakat az erejük és a harciasságuk
miatt becsülik, ami elsőre akár még hízelgőnek is tűnhet,
amíg az ember rá nem jön, mit is jelent ez a gyakorlatban: a
férfiaknak az a legfőbb erényük, hogy nehéz terheket is
elbírnak, és készek meghalni a csatában.
Engem egyenesen lenéznek, amiért értek a mágiához.
Ám a nehézségek ellenére is nagyobb örömet jelent a
számomra, ha a gyakorlótéren vívhatok. Amikor suhogni
kezdenek a kardok, a nyelvtudás és a politika háttérbe szorul.
Itt csak az ügyesség számít.
 Hat ellenféllel nézek farkasszemet. Négyen Syhl
Shallow seregének katonái, két nő és két férfi. Az ötödik a
testőröm, Talfor, a hatodik pedig Jake, a legjobb barátom és a
legszorosabb szövetségesem. Iisak magasan a fejünk fölött
szárnyal, a levegőbe táplálva az erejét. Sokáig tartott, mire
megismertem a mágiáját, mert az nem csillagokból és
szikrákból áll, mint az enyém. Inkább olyan, mint egy
pehelykönnyű fuvallat egy csendes napon; mint a hideg
esőcsepp az arcomon, amikor a nap magasan a fejem fölött
jár; mint a zúzmara, ami bekúszik a páncélom alá és
megborzongat. Iisak, ha úgy tartja kedve, lelassítja a levegőt,
hogy az ellenfeleim egy hajszálnyival lomhábban
mozogjanak. Ezzel persze engem is lelassítana, de én a
varázserőmmel fel tudom gyorsítani a mozdulataimat.
Érzem, ahogy a mágiája nekem feszül, én azonban miszlikre
szaggatom a kardommal, és villámgyorsan kivédem mind a
hat kardcsapást.
Az egyik férfi, egy Solt nevű kapitány, elhajol a kardom
elől, és a derekamnál fogva teljes erőből a földre teper.
Iisak mágiája lelassítja az esést, ami ettől csak még
fájdalmasabb. A katona tőrt ránt, a torkomat veszi célba, de
én résen vagyok, és a karvértemmel hárítom el a támadást.
– Nem kaszabolhatsz le mindent – mondja élesen Solt.
Solt kapitány nem kedvel engem. Nem ő az egyetlen.
Kibújok a szorításból, és a fegyveremért nyúlok, a
kapitány azonban félrerúgja, és le akar szorítani. Egy
másodperccel lassabb a kelleténél, ám az ereje jól
ellensúlyozza eme hiányosságát, így hamarosan hemperegve,
összekapaszkodva birkózunk a földön. Solt hátracsavarja a
karomat, ha nem vigyázok, kiugrasztja a helyéről.
Alighanem meg is ölne, ha úgy vélné, hogy megúszhatja a
dolgot. Por- és véríz árad szét a nyelvemen, de a kardom
csak egy karnyújtásnyira van tőlem… talán…
Jeges széllökés suhan át a mezőn.
 – Mágia! – kiáltja Iisak.
Igen. Mágia. Szikrák és csillagok villódznak a szemem
előtt, és a földbe terelem az erőmet. Lángok csapnak fel a
száraz fűszálak közül.
Solt káromkodva vetődik hátra, és a karját csapkodja ott,
ahol a tűz megperzselte. A tekintete haragosan sötétlik.
Körülöttünk már véget ért a bajvívás, így most mi kerülünk a
figyelem középpontjába. A katonák eltávolodnak a szénné
égett földdarabtól, és szisszalaiul morgolódnak az orruk alatt.
Hagyom, hogy a lángok kialudjanak, miközben újabb
hideg széllökés söpör végig a mezőn. Jake hozzám lép, és a
kezét nyújtja, hogy talpra rántson. Elfogadom a segítségét,
majd magamhoz veszem a kardomat, és a hüvelyébe dugom.
A pillantásom Soltra szegeződik.
– Nem ez volt a gyakorlat lényege.
– Megküzdöttünk – feleli sötéten. – Mágiát használtál.
Végig ez volt a terved, ugye?
Ugyanolyan hangsúllyal beszél, mintha csalással
vádolna. Nem gúnyosan, de érezhető megvetéssel.
A viselkedése kis híján az engedetlenség határát
súrolja… vagy talán már át is lépte azt. A katonák azonban
tisztelik őt, és jól bánik a karddal. Szövetségesként több
hasznát veszem, mint ellenségként. A köztünk lévő
feszültség ennek ellenére egyre tapinthatóbb.
Csak egy katona van itt, aki nem tart a mágiámtól, és
nem is becsüli le azt. Tycho a háttérbe húzódva áll, éppen a
kardját teszi el. Még csak tizenöt éves, és a korához képest
kis növésű, de kikönyörögte, hogy az újoncokkal
gyakorolhasson. A fiatalabb katonák eleinte nem akartak „a
fiúval” vívni, ám miután Tycho alig húsz másodperc alatt a
földre terítette az egyiküket, ímmel-ámmal ugyan, de már
hajlandóak szóba állni vele.
Most ő is némán figyeli a kialakult patthelyzetet.
 Jake közelebb lép hozzánk.
– Kezdjük elölről! – mondja higgadtan.
Nagyon ügyesen játssza a békebírót, úgy képes feloldani
a feszültséget, hogy közben senkinek sem kell engednie az
igazából.
– Rendben van – felelem.
Felpillantok az égre, és füttyentek Iisaknak.
A katonák zúgolódva visszacsoszognak a helyükre.
Ezúttal nincs szükségem tolmácsra. A társaim, nem nagy
lelkesedéssel ugyan, de engedélyezték, hogy a kaparó is részt
vegyen a kiképzésben, de nem tekintik szövetségesüknek.
Karis Luran rabszolgasorba taszította, most pedig az én
szolgám, de nem bíznak benne.
Igazság szerint bennem sem bíznak.
Iisak mellém ereszkedik, és gondosan összecsukja a
szárnyait.
– Felség! – mondja csikorgó hangon.
Nem én akarom, hogy így szólítson, sőt, megkértem,
hogy ne tegye, de azt állítja, így legalább a többiek is tudják,
hányadán állunk.
– Öt perc – közlöm vele. – Aztán újrakezdjük.
Tülkölés hallatszik a palota felől. Ijedten rezzenek össze,
csakúgy, mint a körülöttem lévők. Mielőtt megszólalhatnék,
a kürt másodszor is felharsan. Aztán harmadszor is, majd
szünet következik. A hang erősebb, mint a harci kürtjeink
tülkölése, szinte fülsiketítő.
Mindenki felszisszen körülöttem.
Talforra, a testőrömre nézek.
– Mit jelentsen ez?
Talfor falfehér.
– Megtámadtak minket.
 – Kicsoda? – kérdezi Jake feszült hangon. – Rhen?
– Nem – feleli Talfor. – A királynővel történt valami.
Lia Mara a szobájában van, hason fekszik az ágyon, de
nehéz átlátni a körülötte tolongó őrök és tanácsadók
sokaságán. A szeme félig lehunyva, a bőre hamuszürke.
Ahogy közelebb megyek, észreveszem, hogy könnyek
csillognak az arcán, és elszorul a szívem. Nolla Verin a
nővére mellett térdel, a kezét szorongatja, és az ujjait
csókolgatja. Lia Mara másik oldalán Noah áll, az orvos, aki
korábban Washingtonban élt, de újabban Diszi
gyógyítójaként ismert. Egy csöpögő gyolcstekercset nyom
Lia Mara lábára.
És akkor meglátom a felhólyagosodott, kipirosodott
bőrt. A vért. Az elszenesedett szövetet. A Nolla Verin
palástját és arcát borító kormot.
– Jön! – motyogja Nolla Verin. Amikor meglát az
ajtóban, tágra nyílik a szeme. – Grey! Támadás történt. –
Elcsuklik a hangja. – Egy… egy… meg kell gyógyítanod őt!
Már az ágy mellett vagyok, és az átázott gyolcsdarabot
rángatva keresem a sérülés forrását.
– Lassan! – mondja Noah, és lefogja a csuklómat. –
Lassan! Sok az üvegszilánk.
Megpillantom a mellette lévő kupacot: minden egyes
darabkán friss vér piroslik.
Elbizonytalanodva keresem Noah tekintetét.
– Mi történt?
– Valami palackbomba lehetett. – feleli Noah. Értetlen
arckifejezésemet látva hozzáteszi: – Molotov-koktél. Nem
tudom, errefelé hogy nevezik. A robbanószer…
– Mágia! – sziszegi valaki.
– Nem mágia – jelenti ki Noah nyomatékosan. – A tettet
aljas szándékkal követték el, de nem mágia volt.
 – Honnan tudod? – szegezi neki a kérdést Nolla Verin.
– A herceg tüzet gyújtott a gyakorlótéren – mondja az
egyik tanácsadó. – Talán valami balul sült el, és a mágia…
– Nem mágia volt! – csattan fel Noah. – Hozzatok egy
palackot meg lámpaolajat, és itt helyben összerakok egy
másik bombát!
Az emberek felszisszennek.
– A gyógyító megfenyegetett minket…
– Ez nem fenyegetés – förmedek rájuk.
Jake-re pillantok a vállam fölött, de ő már kifelé tereli a
tömeget.
Ezúttal óvatosabban emelem fel az átázott kötést. A bőr
csúnyán megégett, émelyítő szag árad belőle. Néhány
üvegdarabka a sebbe tapadt.
Lia Mara összerezzen, aztán megpróbál oldalra fordulni.
Kinyílik a szeme. Zokogás tör fel a torkából.
– Nyugalom! – mormolom. – Nyugalom!
Mély levegőt veszek, majd a legsúlyosabb sérülésre
szorítom a kezem, lehunyom a szemem, és megidézem a
varázscsillagokat. Amikor Lia Mara szaggatott sóhajt hallat,
azt kívánom, bárcsak gyorsabban dolgozhatnék, de
tapasztalatból tudom, hogy ha erőszakos vagyok, a csillagok
szertefoszlanak.
A sérülés nagyon súlyos. Szinte érzem Lia Mara
fájdalmát. Ott van minden lélegzetvételében.
– Mi történt? – kérdezem érdes, fojtott hangon.
– Egy lány tette – feleli Nolla Verin. A hangja
szenvedélyes, de az ő arcán is könnyek ülnek. – Feljött az
emelvényre, azzal az ürüggyel, hogy kéréssel folyamodik a
királynőhöz. Azt mondta, ajándékot hozott. Azt hittük,
lámpás. De aztán a lány földhöz vágta, és… és akkor
felrobbant. Lia Mara ruhája tüzet fogott… a drapériák is…
minden lángolt…
– Hol van a lány? – kérdezem.
– Meghalt, felség – válaszolja az egyik őr, aki a
szobában maradt. Hangja rezzenéstelen, hisz mi más sors
várhatna arra, aki meg meri támadni a királynőjét.
Megértem az indulatait, de amikor én a Királyi
Gárdában szolgáltam, ha tehettük, életben tartottuk a
merénylőket, hogy kihallgathassuk őket. Most már sohasem
tudjuk meg, ki küldte a lányt, és vajon egyedül tervelte-e ki a
tettét.
Lia Mara már lassabban, egyenletesebben veszi a
levegőt. A lábszáráról eltűntek a vöröslő sebek. A
megmaradt üvegszilánkok is kiszabadultak, és most az
ágyneműn hevernek. Mélyen a szemébe nézek.
– Máshol is megsérültél?
Gyorsan megrázza a fejét.
– Nem. Már… már jól vagyok.
– Nem vagy jól – mondja Nolla Verin. – Megtámadtak!
Noah félrehúzza a nedves kendőt. Az őrökre néz.
– Szerezzetek friss ágyneműt!
Az őrök haboznak. Összenéznek.
Nem tudom, miattam aggódnak-e, vagy Noah miatt, de
ez a tétovázás egyértelműen bizalmatlanságból fakad, ezért
is örülök, amikor Nolla Verin rájuk förmed:
– Rajta!
A szolgák friss ágyneműt és tiszta ruhát hoznak. Nolla
Verin a folyosón beszélget Ellia Mayával. Jake közli velem,
hogy kicsit körbeszimatol, azzal ő is kisurran a szobából.
Karba font kézzel állok, és nézem, ahogy lecserélik az
ágyneműt meg a takarókat. Noah mellettem várakozik.
 – Biztos vagy benne, hogy nem varázslat volt? –
kérdezem tőle halkan.
– Inkább csak úgy akarták beállítani, hogy varázslatnak
tűnjön. Amikor az emberek már eleve tartanak valamitől –
teszi hozzá –, könnyű rájátszani a félelmükre.
A katonákra gondolok, és arra, milyen feszélyezetten
vívtak a gyakorlótéren. Lia Mara tanácsadóira és a
felháborodott kiáltozásra gondolok, ami akkor tört ki, amikor
Noah a fegyverről beszélt.
Most, hogy elmúlt az életveszély, a mellkasomat feszítő
félelem is eloszlott, teret engedve a haragnak.
Ennek a balesetnek nem szabadott volna megtörténnie.
Jobb is, hogy Jake kérdezi ki az embereket. Grey
hercegként azt várják tőlem, hogy diplomatikus és
fegyelmezett legyek.
Jelenleg egyikhez sincs gusztusom.
Miután a szolgák távoznak, Lia Mara Noah-ra néz.
– Mint mindig, most is köszönettel tartozom neked.
Noah elmosolyodik, és mielőtt távozna, megveregeti a
vállamat.
– A köszönet ezúttal Greyt illeti.
Lia Mara rám néz, de előtte sem tudom leplezni az
érzéseimet.
– Bocsáss meg, hogy megzavartam a kiképzést –
mondja, majd rövid szünet után hozzáteszi: – Most már
visszatérhetsz a gyakorlótérre.
Nem tudom, gúnyolódik-e velem, vagy csak bátornak
akar mutatkozni, de mindegy is. Engem nem fog olyan
könnyen elbocsátani, mint Noah-t meg a tanácsadóit.
– Megtámadtak. Nem hagyom el a szobát.
– Hát, előbb-utóbb el kell menned – feleli Lia Mara.
 Most már egyedül vagyunk, de a testőrök a nyitott ajtó
előtt várakoznak. Ritkán lehetünk teljesen egyedül, és a Syhl
Shallow-iak között még így is sok pletyka kering arról,
milyen viszony fűz a királynőjükhöz.
– Ha pihenni óhajtasz, a folyosón leszek.
Lia Mara felém nyújtja a kezét.
– Nem. – Mélyen a szemébe néz, és ebben a pillanatban
tisztán látom a félelmét, a bizonytalanságát. – Maradj!
Közelebb lépek, megfogom a kezét, és csendben leülök
az ágy szélére. Lia Marának már hónapokkal ezelőtt át
kellett volna költöznie a királynő szobájába, de még mindig
ugyanott lakik, ahol a megismerkedésünkkor, amikor még
nem volt hercegnő, és Nolla Verint szánták királynőnek.
A sebei már teljesen begyógyultak, és az ágyneműjét is
kicserélték, a ruháját azonban vérfoltok tarkítják, és
koromszemcsék tapadnak a bőrére. Hívni akarom a szolgát,
de Lia Mara ujjai szorosan az enyéim köré fonódnak, így hát
nem mozdulok.
– Fell vale – mondja Lia Mara, amikor ránézek.
Úriember. Távolról sem. Legszívesebben a földbe
döngölnék valakit. Részben sajnálom, hogy megölték a
támadót, de nem a kihallgatás miatt.
– Most nem vagyok túl gyengéd kedvemben –
válaszolom.
Lia Mara a kezembe kapaszkodva felhúzódzkodik.
Tiltakoznom kellene, de mielőtt megtehetném, Lia Mara a
karomba bújik, a hátát a mellkasomnak támasztja, a fejét az
állam alá dugja. Az ölébe húzza a karomat, én pedig
szorosan átölelem, és felsóhajtok.
– Dehogynem – mondja halkan.
– Ezentúl nekem is jelen kell lennem az audiencián.
Amikor Lia Mara nem szól, hozzáteszem:
 – Talán lefülelhettem volna azt a lányt. Megállíthattam
volna, mielőtt ekkora bajt okozott volna.
Lia Mara kicsatolja a karvértemet. Ellenkezni akarok, de
az ujjai könnyűek és fürgék. Ha valamit a fejébe vesz,
tehetetlen vagyok.
– Ezt nem tudhatod – feleli.
– Tudom, nekem elhiheted.
Lia Mara bosszús sóhajt hallat. Magam felé fordítom. A
kezem a derekára csúszik, és bár a mozdulataim a
legkevésbé sem durvák, összerezzen.
Megdermedek.
– Bocsáss meg! Még mindig fáj?
– Csak egy kicsit.
Ismét mágiát táplálok a kezembe, majd előrehajolok,
hogy a homlokomat Lia Maráéhoz érintsem.
– Az őreid miért hagyták, hogy olyan közel menjen
hozzád? Nem tudom, hogy figyelmetlenségből tették-e vagy
szándékosan, de akárhogy is, melletted kell lennem.
Lia Mara nem szól, de érzem, hogy tétovázik.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Volt ott egy asszony, aki egy férfival pörlekedett
valami föld miatt. A testőreim gondolkodás nélkül
végrehajtották Nolla Verin parancsát, mielőtt én bármit is
mondhattam volna.
– Ez azelőtt történt, hogy megtámadtak?
– Igen.
– Nem megbízhatóak – jelentem ki azonnal. – Le kell
cserélned őket.
– Nolla Verin a testvérem. Eredetileg ő lett volna a
királynő. Az őreink megbízhatóak.
 – Nem a húgodnak tartoznak engedelmességgel. És neki
sem szabadna a te dolgodba ártania magát – teszem hozzá.
Lia Mara nem felel. Gyűlöli a viszálykodást. Tudom,
hogy békét akar a népének, és az enyémnek is Emberfallban.
Erőszak és félelem nélkül akar uralkodni.
De abban már nem vagyok biztos, hogy a népe is ilyen
uralkodót akar-e magának.
Ismét hozzám hajol. A lehelete melegen csiklandozza a
csupasz nyakamat.
– Te mit tettél volna? – kérdezi halkan.
– Inkább ne akard hallani!
A hangom sötéten zeng. Lia Mara elfordítja a fejét, és
rám néz.
– A kard oda édeskevés lett volna.
– Tudom. Én elbocsátottam volna az őröket. Vagy
legalábbis megköveteltem volna tőlük, hogy ott helyben
felesküdjenek rám. És a húgodat is elküldtem volna.
– Micsoda? Nem!
– Nolla Verint királynőnek szánták. De végül nem lett
az. Syhl Shallow népében már így is feltámadt a kétely, és
az, hogy a húgod aláássa a tekintélyedet, az őreid pedig
engedelmeskednek neki… Attól tartok, ez a támadás
másokat is felbátoríthat.
– A húgom támogat engem.
– Inkább meggyengít.
Lia Mara mozdulatlanná dermed, és egy pillanatra
megijedek, hogy a harag túlságosan eluralkodott rajtam.
Nem akarom, hogy köztünk is ellentét feszüljön.
De aztán érzem, hogy Lia Mara szíve egyre szaporábban
dobog. Az ujjaival szorosan a karomba kapaszkodik. Nem
dühös.
 Hanem fél.
Ettől kicsit megenyhülök, és a haragomat felváltja a
védelmező szeretet. Az ajkam Lia Mara halántékát súrolja.
– Ne félj! – suttogom. Ugyanazt mondom neki, amit
Blind Hollow-ban, miután egy emberfalli katona kést
szegezett a torkához. – Egy ujjal sem nyúlhatnak hozzád.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

LIA MARA
Reggelre lecserélik a falvédőket és a bársonyszőnyeget, így a
trónterem pontosan ugyanúgy fest, mint tegnap, ám a
levegőben még mindig pállott füst- és égett szövetszag
terjeng. Nem akarom, hogy Grey jelenlétéből merítsek
bátorságot, de pontosan ezt teszem. Anya sohasem viselt
fegyvert a népe előtt, mert szerinte ez azt sugallta volna,
hogy nem bízik bennük. Grey azonban teljes fegyverzetben
érkezik, és még csak nem is titkolja. Az arckifejezése merev
és zárkózott, távolságtartó és rideg; még sosem láttam
ilyennek. Harper hercegnő egyszer Marcona Greynek
nevezte, és igaza volt. Grey most valóban ijesztő.
Jake is itt van, a fal mellett áll az őrökkel. Már rég a
gyakorlótéren kellene lennie, vagy Noah-val csatangolnia,
vagy Tychóval gyakorolnia a kardforgatást, ő azonban nem
tágít innen, és hűvös tekintetével mindenkit végigmér, aki
belép az ajtón.
Ő nem annyira sztoikus, mint Grey, kicsit nyegle és
tiszteletlen, de legalább olyan veszélyes harcos lett belőle,
mint amilyen a kardforgató herceg az oldalamon.
És bár én mindkettőjükben megbízom, az őreim
korántsem. Hallottam, miről suttogtak ma reggel a folyosón,
tudom, hogy mindenki a mágiának tulajdonítja az ellenem
elkövetett merényletet. Gondolom, könnyebb a legrosszabbat
feltételezni Greyről és a társairól, mint beismerni, hogy egy
Syhl Shallow-i alattvaló lépett fel a trón ellen. Még engem is
megborzongat a tudat. Nem szívesen gondolok arra, hogy a
népem a halálomat kívánja. Nem szívesen gondolok arra,
hogy királynőként bukásra vagyok ítélve.
 Grey szerint Nolla Verin gyengíti a pozíciómat, pedig
nem a húgom a ludas. Hanem én.
A húgom ma amúgy sincs itt. Azt mondta, hogy Ellia
Mayával tölti a napot, megpróbálják kideríteni, honnan
származott a támadóm. Iisak szerint a lány nem mágus volt,
de arra számított, hogy az emberek a mágiára gyanakodnak
majd, és a tettei elmélyítik a bizalmatlanságot Greyjel meg
az Emberfallhoz fűződő kapcsolatával szemben. A törvény
szerint a lány, ha megölt volna engem, maga is igényt
tarthatna a trónra, de Nolla Verin úgyis hasba döfné a
kardjával, és visszakövetelné ezt a jogot.
Talán ez volt a cél? Hogy a húgom kerüljön hatalomra?
Az emberek azt hiszik, hogy Nolla Verin jobb
királynőjük lenne?
Bárcsak úgy érezném magam, mint tegnap: optimistán,
hogy másképp uralkodhatok, mint az anyám, de egész
délelőtt mereven ülök a széken, és azon morfondírozom, ki
jelenthet veszélyt rám. Ettől feszült és szórakozott leszek,
Clanna Sunnak többször is hozzám kell hajolnia:
– Felség, várjuk a választ!
Amikor valaki elindul felém, eszembe jut a lány. A
robbanás. A perzselő fájdalom, ahogy az üvegszilánkok a
bőrömbe fúródtak.
– Lia Mara!
Grey hangja halk és komoly, csak nekem szól. Pislogva
nézek rá.
Ő mélyen a szemembe néz, majd a pillantása a testemre
vándorol. Csak ekkor veszem észre, hogy mindkét karomat a
hasamra szorítom. Szaggatottan szívom be a levegőt.
Nagyot nyelek, majd kihúzom magam, és az emelvény
előtt álló idős asszonyra tekintek. Ő zavartan néz fel rám.
Nem is emlékszem a panaszára. Valami csirkékről meg
kakasokról volt szó, vagy talán valami egészen másról.
Lehet, hogy az anyóka még meg sem szólalt. Egy kosár fülét
markolássza.
– Felség? – kérdezi.
Most azt kellene mondanom, hogy: Igen? Mi járatban
vagy? Én azonban meredten bámulom a kosár fülére tapadó
kezet. Azon tűnődöm, mi van, ha az anyóka fegyvert
rejteget. Izzadságcseppek ütköznek ki a homlokomon.
Nevetséges! Ez az asszony legalább nyolcvanöt éves.
De nem bírok megszólalni.
– A királynő egész délelőtt panaszosokat fogadott –
mondja Grey Clanna Sunnak, bár a tekintete végig rám
szegeződik. A következő megjegyzése inkább kérés,
mintsem követelés. – Talán visszavonulhatnánk egy időre.
Nemet kell mondanom. Nemet akarok mondani.
De nem teszem.
Várom, hogy Grey visszakísérjen a szobámba, vagy
talán a könyvtárba, ami gyerekkorom óta a legfőbb
menedékem. Ő azonban a palota elülső oldalából nyíló
nagyajtóhoz irányít, ami mögött a városba vezető hosszú
márványlépcső és csobogó szökőkutak rejtőznek.
Az őrök mindenhová követnek minket, de a küszöbhöz
érve megtorpanok.
Olyan bolond vagyok! Sohasem féltem a népemtől. És
ezen nem is vagyok hajlandó változtatni.
Grey nem szól, de tudom, hogy megneszelt valamit.
Semmi sem kerülheti el a figyelmét.
A városnak ezen a részén a gyalogos- és a
kocsiforgalom is egyaránt élénk. Ritkán fordul elő, hogy a
királynő csak úgy kisétáljon az utcára, így jó néhány bámész
pillantást bezsebelhetünk, mielőtt az emberek sietve
meghajolnának előttünk. Az őreim szétszóródnak, hogy kellő
távolságra legyünk az emberektől, Jake azonban szorosan a
nyomunkban halad.
Greyre nézek.
– Hová megyünk?
– Van egy kocsma nem messze innen, ahol tésztába
csavart marhahúst szolgálnak fel. A Hushna Bora. Ismered?
Hushna Bora. Vadló. Nem ismerem, de tetszik, hogy
Grey kocsmába akar menni. Nolla Verin botrányosnak
találná a dolgot. A királynő, sziszegné, nem vegyül
közemberekkel. Az anyám sem méltóztatott volna kocsmában
enni, ami már önmagában, az étel gondolata nélkül is
csábító.
Csakhogy a kocsma tele lesz emberekkel. Idegenekkel.
– Alig reggeliztél – mondja Grey. – És gondoltam, talán
szívesen sétálnál egyet.
A hangja könnyed, nem árulkodik feszültségről vagy
aggodalomról, ám hirtelen a kezem után nyúl, és gyengéden
megszorítja az ujjaimat.
Ezt szeretem benne. Könnyedén átvehetné az irányítást.
Akár a trónteremben is, mert én nem akadályoznám meg.
Kikérdezhetné az őreimet, jelenetet rendezhetne.
De nem teszi. Viszont nem is hunyászkodik meg.
Csak… csendben támogat.
Suttogóra fogja.
– Hamarosan mindenhová eljut a támadás híre. Most az
a legfontosabb, hogy ne mutass félelmet.
Nagyot nyelek. Az ujjaim megfeszülnek Grey karján.
– De én félek.
Olyan halkan ejtem ki a szavakat, mintha én magam sem
akarnám hallani őket.
 – Tudom – feleli Grey, majd így folytatja: – De azt is
tudom, hogy erősebb vagy a félelemnél. – Nagyot szippant a
levegőből, mintha nem is sejtené, hogy a szavai soha nem
tapasztalt melegséggel árasztották el a testemet. – Érzed ezt
az ínycsiklandó illatot? Gyere, lepjük meg a jónépet!
Az étel pont olyan jó, amilyennek Grey leírta. A
vendéglátóink egy félhomályos sarokban csináltak helyet
nekünk, de közel ülünk a tűzhöz, tehát meleg van, az őrök
pedig falat képeztek körülöttünk, így biztonságban vagyunk.
Jake és Grey egyik testőre a söntés mellett kockázik az egyik
asztalnál, ahonnan zavartalanul belátják a teret. Reggel óta
most először tudom kifújni magam.
Sőt, hetek óta.
– Jobban vagy? – kérdezi Grey.
A szemébe nézek, és bólintok.
– Igen. Bárcsak egész nap itt maradhatnánk! – De rögtön
el is szégyellem magam, és lesütöm a szemem. – Persze az
gyávaság lenne.
– Ez nem gyávaság. Hanem… stratégiai pozicionálás.
Királynőhöz nem méltó hangot hallatok.
– Mondja ezt az, aki soha semmi elől nem rejtőzik el.
– Napokig bujkáltam veled az erdőben.
– Az más.
– Miben? – Grey elhallgat, és amikor újra megszólal, a
hangja megváltozik, fanyarrá válik. – És Rilliskben is
hónapokat töltöttem a stratégiai pozicionálás jegyében.
Hallottam a történeteket Rilliskről, arról, Grey hogyan
menekült el Vasrózsából, és hogyan lett belőle istállófiú.
Hogyan dolgozott a háttérben Tychóval, egészen addig a
napig, amikor önként beállt vívni egy sérült harcos helyett,
és végül felfedte magát Dustan, Rhen őrparancsnoka előtt.
 – Iisak egyszer megkérdezte tőlem, miért Emberfall
társadalmának egyik leglenézettebb foglalkozását
választottam – mondja Grey.
Megpiszkálom a tányéromon maradt tésztacsavart.
– Igaz is, miért?
Grey alig észrevehetően vállat von.
– Az igazat megvallva nem is tudom. Szeretem a
lovakat. Volt gyakorlatom. – A hangja elnehezül, miközben
tétován babrál a kése markolatával. – A sorsom túl sokáig
fonódott össze a veszteséggel, a félelemmel és a
gyötrelemmel. Azt hiszem… egyszerű életre vágytam.
Az átok miatt.
– Bárcsak Rhen is hasonlóképpen gondolkodna!
Grey elkomorul.
– Igazság szerint… – kezdi, majd hozzáteszi: – Néha
eltűnődöm, hogy talán nem is a mágiától való félelem vezérli
a tetteit, hanem a düh, hiszen hiába tört meg az átok, ő
továbbra is tehetetlen. Irigy rám, amiért én megleltem azt a
szabadságot, amit ő nem.
Élesen felsóhajtok, mert Rhen rettenetesen viselkedett
Greyjel és Tychóval szemben, és ebből a szemszögből a
tettei csak még elfogadhatatlanabbak.
– Te csak ne mentegesd őt, Grey!
– Miért ne? – Grey mereven bámul rám. – Nem éltem a
születési jogommal, de így legalább elmenekülhettem,
legalábbis egy időre. Ennek köszönhetem, hogy
visszataláltam önmagamhoz, úgy, ahogy az átok alatt soha.
Rhennek nem volt lehetősége erre.
Az asztalra hajolok.
– Megkorbácsoltatott…
– A varázslónő rendszeresen megkínozta. Sokszor,
amihez képest a korbácsolás semmiség. – Grey válla
megfeszül, a keze még mindig a késen, a tekintete hideg és
sötét. – Voltak napok, amikor… amikor… amikor Lilith… –
Hirtelen elcsuklik a hangja, és nagyot sóhajt, ami egyáltalán
nem vall rá. – Nos. Az anyád alighanem imádná a
módszereit. De Rhen nem hagyta, hogy Lilith engem is
megkínozzon. – Lesüti a szemét. – A varázslónő tehát őt
gyötörte. Szezonokon át.
Grey ritkán beszél az átok alatti időszakról, amikor
egyedül raboskodott Rhennel a kastélyban. Amikor mégis, a
hangja egyre súlyosabbá válik. Tudom, hogy sok mindenért
önmagát hibáztatja, de Rhen történetéről most hallok először.
Ez az első és egyetlen alkalom, hogy némi szimpátiát
érzek Rhen iránt.
– Erről még sohasem beszéltél nekem – jegyzem meg
halkan.
Grey elfordítja a tekintetét.
– Ami történt, megtörtént.
Megfogom a kezét. A csuklója mentén hegek törik meg
a bőre simaságát, még azelőttről, hogy rájött volna, miként
használhatja gyógyításra a mágiát. De mindez semmiség
azokhoz a hegekhez képest, amik Rhen miatt éktelenkednek
a hátán.
Grey egy pillanatra megfeszül, amikor hozzáérek.
Tapasztalatból tudom, hogy a gyengéd érintések mindig
megijesztik, mert olyan sokáig kellett nélkülöznie őket. Már
annyira hozzászokott az egyedülléthez, hogy az emberi
érintés és kedvesség idegen lett a számára.
De gyorsan megenyhül, és a tenyerébe fogja a kezemet.
– Persze mindez tüstént jelentőségét veszti, amikor
bevonulunk Emberfallba, hogy elfoglaljuk Rhen birodalmát.
– Szerinted van rá esély, hogy Rhen enged az
akaratunknak? – kérdezem. – Hatvan napot adtunk neki.
 – Amikor láncra verve odavonszoltak elé, eloldozott, és
azt mondta, akár barátok is lehetnénk. – Grey tétovázik. –
Abban a pillanatban azt hittem, hogy talán engedni fog.
Hogy talán visszaadja a szabadságomat. – Újabb szünet. –
Hogy talán elhiszi nekem, hogy csak őt akarom megvédeni.
Ehelyett Rhen már másnap este a falhoz láncoltatta
Greyt meg Tychót, és megparancsolta az őröknek, hogy
keressenek két korbácsot.
– Nem fog engedni – állapítom meg.
– Nem. – Grey arckifejezése ismét hűvös, az iménti
érzelmesség már a múlté. – És én sem.
– Hogy boldogulsz a hadsereggel?
Grey morogva húzza ki magát.
– A katonáid nemigen tűrik meg a mágiát a
gyakorlótéren – mondja, majd hozzáteszi: – Sőt, úgy tűnik,
engem sem.
– De hisz a szövetségesünk vagy! – kiáltom hevesen.
– Nem is olyan régen még az ellenségetek voltam. Most
pedig én parancsolok a katonáknak, akikkel annak idején
fakasszemet néztem a harcmezőn. Megértem őket, ezt az én
gyomrom sem venné be egykönnyen.
Megfeszül az állkapcsom. Tudom, hogy Greynek igaza
van. Naiv lennék, ha másképp gondolnám.
– Tehát egy széttöredezett hadsereget fogunk Emberfall
ellen vezetni, hogy szembenézzünk egy széttöredezett
országgal.
– Igen. – Grey felsóhajt. – Ez a mi békemissziónk.
Én is felsóhajtok. Rossz érzés hadsereggel békét
teremteni, de nem áldozhatom fel a népemet egy elátkozott
herceg büszkesége miatt.
Egy lány lép át az őrök sorfalán, hogy elvigye a
tányérjainkat.
 Ahogy közelebb ér, fény csillan egy üvegdarabon. Az
elmémben hirtelen felvillan a támadóm képe, és riadtan
hőkölök hátra.
Aria, a testőröm, egy szempillantás alatt mellettem
terem. Kirántja a kardját. És Grey is.
A lány felsikolt, és elejt egy tányért. Az ételmaradékok
szanaszét szóródnak a padlón. A lány elfehéredik, térdre
rogy, és bocsánatkérőn dadog.
Grey és Aria összenéznek, majd Grey tekintete rám
vándorol.
– Semmi baj – mondom szisszalaiul. – Jól vagyok.
Nyilvánvalóan… félreértés történt.
A lány hangosan zihál, majdnem sír.
– Bocsáss meg nekem, felség, bocsáss meg…
– Semmi baj. – Én is szaporábban veszem a levegőt. –
Állj fel! Kérlek!
A kocsmárosnő, egy idősebb asszony, akinek göndör,
ősz hajtömegét szoros kontyba kötötték a tarkóján, hozzánk
siet. A karjánál fogva felrántja a reszkető lányt.
– Bocsáss meg nekünk, felség! Gondoskodom róla,
hogy a lány megbűnhődjön.
Azzal tétovázás nélkül hátralendíti a kezét, mintha a
szemem láttára akarná pofon vágni a lányt.
– Ne!
Talpra ugrom, a szék lábai hangosan csikorognak a
padlón. Elkapom a nő csuklóját. A nagy lendület miatt csak
tompítani tudom az ütést.
Az asszony hátratántorodik.
– Én… felség… bocsáss meg! Azt hittem… azt
hittem…
 Elképedve bámul rám. A lánynak a lélegzete is elakad,
és döbbenten néz rám, majd a kocsmárosnőre.
Vélhetően azt hitték, hogy pártolni fogom a
bántalmazást… vagy a lányon vezetem le a bennem
felgyülemlett feszültséget.
Az anyám biztosan így tett volna.
– Tudom, mit hittél – válaszolom. – De engem nem
mulattat az erőszak. Ez a lány nem tett semmi rosszat. –
Kihúzom magam, és Ariára meg Greyre nézek. – Tegyétek
fel a fegyvert! Senki sem akart semmi rosszat.
A fegyveresek engedelmeskednek. A lány pukedlit vág,
majd lehajol, hogy felvegye a leesett tányért. Ismét elrebeg
egy bocsánatkérést, és látom, hogy remeg a keze. A
kocsmárosnő bizonytalanul tördeli a kezét.
Ránézek.
– Grey herceg elismerően beszélt a kocsmádról, és
örömmel tapasztalom, hogy az ételek kiválóak. A lány is
kötelességtudó volt. Mindkettőtöknek hálával tartozunk.
Feltétlenül javasolni fogom a királyi házaknak, hogy ők is itt
étkezzenek.
– Felség! – leheli az asszony.
A szívem hevesen ver.
– Most szeretnénk befejezni az ebédet, ha kérhetem.
– Igen – feleli az asszony egy pukedli kíséretében. –
Hogyne. Küldök még egy üveggel a legjobb borunkból.
Azzal visszavonul. Leülünk. Lángol az arcom, és nem
merek Grey szemébe nézni. Szégyellem magam, amiért
jelenetet rendeztem.
Ám Grey hozzám hajol.
– Mondtam én – mormolja, és büszkeséget vélek
felfedezni a hangjában. – Erősebb vagy a félelemnél.
 Erre már felkapom a fejem. Megijedtem… a semmitől.
Kis híján felpofoztak miattam egy lányt… aki talán még
rosszabbul is járhatott volna.
– Nem hinném, hogy erős vagyok.
Grey jelentőségteljes pillantást vet a szolgálólányra, aki
most a kocsma túlsó végében áll, és két társával beszélget.
Néhányszor felénk sandítanak.
– Ők annak tartanak – jelenti ki Grey.
Elpirulok.
– Örülök, hogy elhoztál ide.
– Én is.
Grey kinyújtja a kezét, és az ujjbegyeivel végigsimít az
állam vonalán. Megdermedek. Akárcsak azokban a
pillanatokban, amikor én vagyok gyengéd ővele, engem is
meglep ez a szelídség, különösen, hogy Grey az imént még
fegyverrel a kézben ugrott talpra. Ezt az oldalát nem sűrűn
mutogatja, főleg nem nyilvánosan.
Sóhajtva dől hátra.
– De nem üldögélhetek itt egész nap. – Bizonytalanul
fürkészi a tekintetemet. – Talán a katonáidnak is jót tenne, ha
látnák a királynőjüket.
– Örülök, hogy a szövetségesem vagy – felelem. Amikor
Grey felvonja a szemöldökét, elpirulok, mert hangosan
kimondva ez is olyan lélektelennek hat. – Nem szívesen
találkoznék veled a csatatéren.
– Én sem.
– Hazudsz! – mondom félig csipkelődve, félig
komolyan. – Soha nem tudnálak legyőzni.
– Épp ellenkezőleg. – Grey megfogja a kezemet, és
csókot nyom az ujjam hegyére. – Nagyon is jól tudod, mivel
kényszeríthetsz térdre.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

GREY
Úgy érzem, már legalább száz emberöltőt éltem le
gárdistaként, mégsem vagyok igazi katona. Ennek ellenére
tudom, hogyan kell harcolni, hogyan kell egy egység
részeként tréningezni. Tudom, milyen az, amikor a katonák
elkötelezettek egy ügy iránt, és egységesen támogatják a
vezetőiket.
És azt is tudom, milyen az, amikor nem.
Karis Luran uralkodása alatt a katonák és a gárdisták
szoros egységet képeztek. Becsülettel szolgálták a
királynőjüket, de azok, akik nem teljesítettek, azonnali és
brutális büntetésben részesültek. Még emlékszem, amikor
Karis Lurannal az oldalamon álltam ugyanezen a
gyakorlótéren, és a saját szememmel láttam, amikor egy
parancsnok tőrrel szúrta át egy férfi kezét, aki többedszerre
is túl lassúnak bizonyult a kiképzésen. A királynő elismerő
bólintással fogadta a dolgot.
Lia Mara sohasem tűrne el efféle büntetést.
A katonák arra számítottak, hogy Nolla Verin kerül a
trónra, a lány, aki már tizenhat évesen ugyanolyan gonosz és
számító volt, mint az anyja. Ám a törvény szerint Lia Mara a
királynő, és a katonák, akiket arra képeztek ki, hogy a lehető
legkegyetlenebbek legyenek, meginogtak, amikor egy olyan
vezetővel kerültek szembe, aki kerüli a brutalitást.
Nem tudom, mire számítottam: hogy a katonák jobban
vagy rosszabban fognak teljesíteni Lia Mara jelenlétében, ők
mindenesetre ugyanúgy viselkednek, mint máskor, ami sok
mindent elárul. Nem mutatnak nyílt engedetlenséget, de
mindig egy hajszálnyival lassabban követik a parancsaimat,
mint kellene. Egy hajszálnyival hosszabban néznek a
szemembe. Amikor pedig azt hiszik, hogy nem nézek oda,
morgolódva sandítanak egymásra.
Hetekig azt hittem, hogy mindez az irántam érzett
bizalmatlanságból fakad.
De ma, amikor Lia Mara jelenlétében sem érzékelek
változást, felvetődik bennem, hogy a katonák talán a
királynőjükkel szemben bizalmatlanok. Lehet, hogy a
szolgálólányban bizalmat ébresztett Lia Mara kedvessége,
itt, a gyakorlótéren azonban más szabályok érvényesek.
A tekintetem végigpásztáz a gyakorlatozó csoportokon.
A tapasztaltabb tisztek irányítják az újoncokat. Nem ér
meglepetésként, hogy Nolla Verint is itt látom közöttük. Két
fonott copfját csigákba tekerve rögzítette a tarkóján. Vele
szemben senki sem dacos vagy kétszínű, igaz, a földhöz is
szegezné a kardjával azt, aki ilyesmivel próbálkozik. Tychót
keresem a tekintetemmel, de amikor végignézek az újoncok
csoportján, látom, hogy a fiú nincs a csatatéren.
– Jake! – kiáltom el magam. – Hol van Tycho?
Jake kilép a kardozók közül, és az újoncok felé fordul,
majd zavartan simítja hátra izzadságtól csöpögő haját.
– Hát… fogalmam sincs.
Solt, a kapitány, aki a legtöbb fejfájást okozza nekem,
elém vezeti a kardozókat.
– Biztosan annak a démonnak csapja a szelet – jegyzi
meg szisszalaiul, miközben parádésan elhárít egy csapást,
mire az ellenfele, egy Hazen nevű újonc, elneveti magát.
Solt Iisakra céloz. Talán azt hiszi, hogy nem értem,
miről beszél, de téved.
Lia Mara is érti. De még mennyire.
– A kaparó a barátunk és a szövetségesünk – jelenti ki
hűvösen. – Akárcsak Tycho.
 Solt könnyedén lefegyverzi Hazent, de most egyikük
sem erre figyel.
– Igenis, felség!
Solt a kardjával tiszteleg, lapjával a homlokához érinti,
ennek ellenére egy szemernyi tisztelet sincs a hangjában.
Csak enyhe gúny.
Lia Mara már nyitná a száját, hogy visszavágjon, ám
amikor Solt kardjára szegeződik a tekintete, sóbálvánnyá
dermed.
Ugyanaz történik, mint a kocsmában, Soltnak azonban
fegyvere is van.
Ha én érzékelem Lia Mara félelmét, akkor mindenki
más is. Látom, hogy már Solt is kapiskál valamit, mert
meglepetés villan a tekintetében, amit szinte azonnal
megvetés követ. Még Hazen arcán is pimasz mosoly sejlik
fel, amikor odasúg valamit a katonatársának.
Solt elutasító fújtatással teszi el a kardját, majd elfordul,
hogy helyet adjon a soron következő párosnak.
– Kapitány! – csattanok fel.
Lia Mara elkapja a kezem.
– Grey!
Az ujjai a tenyeremnek feszülnek, a hangja suttogásba
fúl. Tőlem is ugyanarra számít, amit Nolla Verin vagy az őrei
tettek vele. Arra számít, hogy aláásom a tekintélyét, hogy
uralkodni akarok fölötte. Talán még az is átsuhan a fején,
hogy előrántom a kardomat, és itt helyben kiontom Solt
vérét. Látom, hogy Nolla Verin minket figyel. Ő biztosan ezt
tenné.
De én nem.
– Kezdjétek elölről! – mondom.
Solt habozik, a szeme résnyire szűkül, ám végül hátat
fordít nekünk. Hazen elkomorul, majd hátralép, és sötét
pillantást vet rám.
Itt senki sem kedvel engem.
Ennek ellenére tovább küzdenek. Kardok csattognak és
szikráznak a napfényben.
A csata pontosan ugyanúgy ér véget, mint az imént. A
katonák végigviszik a főbb mozdulatsorokat, de nem
erőltetik meg magukat. Betű szerint követik a parancsot,
semmi több. Hazen odasúg valamit Soltnak.
Nem tudom, milyen szót használ, de már a
hanglejtéséből tudom, hányadán állunk.
– Még egyszer! – mondom.
A tréning folytatódik.
– Még egyszer!
Még egyszer! Még egyszer! Még egyszer!
Mire tizedszerre is szétválnak, mind a ketten erősen
fújtatnak, és Hazen szeméből eltűnt a szemtelenség. Amikor
utasítom őket, hogy ismételjék meg a gyakorlatot, bólint, és
lehajtja a fejét, hogy kitörölje az izzadságot a szeméből.
Solt azonban nem emeli fel a kardját. A mellkasa
szaporán emelkedik és süllyed.
– Eleget ugrabugráltunk már! – morogja.
Kérdőn szegezem rá a tekintetemet.
Ő visszabámul rám, és a hangulat egyre ellenségesebbé
válik. Már a közeli csapatok is megneszelhettek valamit,
mert többen szétszéledtek, és messziről figyelnek minket.
Ugyanúgy érzik a kettőnk között támadt feszültséget, mint
tegnap. Jake már eltette a fegyverét, de most bajt szimatolva
húzódik közelebb.
Eleinte mi sem szíveltük egymást Jake-kel, de az
magánügy volt. Csak kettőnkre tartozott. Most egy egész
hadsereg van ellenem. Egy hadsereg, amitől elvárják, hogy
az én ügyemért harcoljon. Egy hadsereg, tele férfiakkal és
nőkkel, akiknek talán az életüket kell áldozniuk értem. Az ő
szemükben fiatal és tapasztalatlan vagyok, egy ellenséges
királyságból származó jöttment, akinek a szövetségese a
saját húgát taszította le a trónról.
Aki most is az én kezembe kapaszkodik ahelyett, hogy
Karis Luran nyomdokait követve üvegszilánkokon
vonszoltatná keresztül Soltot.
Solt nem fordítja el a tekintetét, és a sötét szemében izzó
düh láttán arra gondolok, hogy Hazen helyett talán engem
fog megtámadni a kardjával. Úgy igazándiból.
Amikor közelebb lép, a fegyverem markolatához kapok.
Hazen azonban megkopogtatja a lábvértjét a pengéje
lapjával.
– Kapitány! – A hangja lemondó. Visszafogott. – Rukt!
Harcra!
Solt dünnyög valamit az orra alatt, majd előrántja a
kardját. Már elfáradt, ezért kicsit lomhább, a mozdulatai
nehézkesek. Az a fajta ember, aki a gyorsaság helyett az
erejére támaszkodik. Hazen most először szívét-lelkét
beleadja a gyakorlatba. Keményen nekimegy Soltnak, és
meg is lesz a jutalma. Lefegyverzi a másik férfit. Solt
hangosan káromkodik.
– Hazen! – mondom. – Kiérdemeltél egy kis pihenőt.
Hazen zihálva csatolja ki a mellvértjét.
– Köszönöm! – Némi tétovázás után fejet hajt előttem. –
Felség!
Megdermedek. Karis Luran halála óta talán ez az első
alkalom, hogy bármiféle tiszteletet tanúsítanak irántam ezen
a mezőn.
Soltra szegezem a tekintetem.
– Még egyszer!
 A tekintetem egy másik katonára siklik, valakire, aki
kuncogott, amikor Solt megjegyzést tett Tychóra.
– Baz!
Baz most bezzeg nem kuncog. Készségesen
engedelmeskedik. Solt gyilkos pillantást vet rám, de amikor
Baz kardot ránt, vívni kezd.
Lia Mara szólal meg mellettem, fojtott hangon beszél,
csak nekem szánja a mondandóját.
– Meddig csinálod még ezt?
– Amíg komolyan nem veszi a feladatot.
A válaszom kicsinyes, majdhogynem sértődött.
Bizonyos értelemben az is, de közben mégsem az. Azt
akarom, hogy a katonák tiszteljenek engem. Tiszteljék Lia
Marát. Ugyanannak az éremnek az ellentétes oldalán állunk:
én is ugyanolyan frusztrált vagyok, mint Solt. Ő legalább ki
tudja élni a dühét.
De minden egyes nappal egyre közelebb kerülünk ahhoz
a ponthoz, amikor mindenkinek komolyan kell vennie a
feladatát, különben Rhen katonái keresztülgázolnak rajtunk.
A mágiám nem tudja megvédeni az egész sereget.
– Bármikor megtagadhatná a harcot – jegyzi meg Lia
Mara.
– A büszkesége nem engedi.
Így is történik. Solt hatszor küzd meg Bazzal.
Hazennél már megtanulta a leckét, és mind a hat kört
megnyeri. Amikor azt mondom neki: „Még egyszer!”,
gúnyosan néz rám.
Mostanra már szinte az összes katona figyelmét
felkeltettük, de nem érdekel. Solt nehezen veszi a levegőt.
Vércsíkok szabdalják a ruhaujját ott, ahol hanyagul
védekezett, és az izzadság rózsaszínűre hígítja a foltokat.
Remeg a karja.
 Büszkeség ide vagy oda, ma már nem nyer több
párharcot. Látom rajta.
A kétségbeesés azonban jó szövetséges.
– Még egyszer! – ismétlem.
Baz köhécselni kezd, de felemeli a pengéjét. A többi
katonára pillantok. Már senki sem tűnik dacosnak.
Igazam volt. Ebben a körben Baz kiüti a pengét Solt
kezéből. A katona a földre kerül. Baz kevesebb mint egy
perc alatt a másik férfi torkához szorítja a fegyverét.
– Baz! – mondom. – Kiérdemeltél egy kis pihenőt.
Baz hátralép, és bólint. Hazenre pillant, majd megint
rám.
– Köszönöm! Felség!
Solt kézbe veszi a kardját, és talpra kecmereg. A légzése
szaggatott. Olyan képet vág, mint aki mindjárt összehányja a
mezőt. Nem, valójában olyan képet vág, mintha
legszívesebben átgázolna rajtam, aztán lehányná a
holttestemet.
Helyes! Már nyitom is a számat, hogy újabb párharcra
utasítsam.
– Elég! – szólal meg Lia Mara. – Ha kérhetem, Grey
herceg.
Rásandítok. A hangja ércesen zeng.
– Természetesen – válaszolom.
Solt még mindig zihál, az álláról izzadság csöpög, de
meglepetten néz a királynőre.
– Az anyám példát statuált volna veled – közli vele Lia
Mara. – Leégette volna az ujjaidat, vagy arra kényszerít,
hogy forró olajat nyelj. Ezt te is tudod, ebben biztos vagyok.
– Amikor a kapitány egy szót sem szól, Lia Mara kérdőn
vonja fel a szemöldökét. – Válaszolj, kérlek!
 Kérlek! Az udvariasságot errefelé a gyengeség jelének
tekintik. Rhen is annak tekintette. De mindnyájan tévednek.
Lia Mara távolról sem gyenge.
Solt már egyenletesebben veszi a levegőt.
– Igen, felség! – feleli bólintva.
– Abban bízol, hogy én nem leszek ilyen kegyetlen –
folytatja Lia Mara. – Így van?
Solt habozik. Ha Karis Luran tenné fel ezt a kérdést, az
bizonyosan csapda lenne. Ha Rhen, akkor is. De Lia Mara
őszintén beszél a könyörületességéről, és úgy vélem, ez
merőben szokatlan fordulat. Nézem, ahogy bizonytalanság
suhan át a kapitány arcán. Azon tűnődik, vajon nem
feszítette-e túl a húrt.
– Úgy hiszem, te másképp fogsz uralkodni, mint az
anyád.
Solt tekintete épp csak egy pillanatra siklik rám, de Lia
Mara résen van.
– Grey herceg legalább olyan gonosz, mint anyám volt –
feleli. – Meglehet, te nem vagy tudatában ennek, de én igen.
Szerencséd, hogy a herceg tiszteletben tartja a törekvésemet,
hogy erőszak nélkül uralkodjak. Máskülönben addig
küzdhettél volna, amíg a kard ki nem hullik a kezedből.
Nagy a kísértés, hogy kivételesen neki adjak igazat. – Lia
Mara egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: – De jó
katona vagy. Az erőd és a tehetséged nyilvánvaló. Nem
szeretném, ha hiábavalóságokra fecsérelnéd. Ne kívánd,
hogy olyat tegyek, amit később megbánok!
Jó beszéd, de Lia Mara ujjai halálos szorításba vonják a
kezemet. Egyedül én érzem a királynő bizonytalanságát. Ez
most nem olyan, mint a kocsmában. Vagy amikor az ellenség
nyílt támadást indított Lia Mara ellen. Ez itt a királynő saját
katonája, és Lia Mara valójában attól fél, hogy Solt fog olyat
tenni, amit később megbánna.
 Bárcsak úgy látná magát, ahogy én. Ahogy a katonák,
most, ebben a pillanatban. Mert ilyenkor a leglenyűgözőbb:
amikor az ereje átragyog a szavain. Rhen bolond volt, hogy
visszautasította a békejobbot. Én harcra késztetem a
katonákat, de Lia Mara megálljt parancsolt nekik.
Solt bólint, majd térdre ereszkedik. Nincs megbánás a
tekintetében, csak egy csipetnyi tisztelet, de talán jobb is így.
– Igenis, felség!
Lia Mara rám néz.
– Most vissza kell térnem a palotába. Kötelezettségeim
vannak, amiket el kell látnom. Találkozunk a vacsoránál?
– Igen, természetesen. Én is veled tartsak?
Lia Mara egyenesen a szemembe néz, innen tudom,
hogy megértette a titkos üzenetet.
Akarod, hogy melletted maradjak?
Felszegi az állát.
– Nem szükséges.
– Kétségkívül.
Az ajkamhoz emelem a kezét, mire elpirul.
– Nos – jegyzi meg szemérmesen. – Azért ne maradj
sokáig!
Ezt hallván most azonnal vele mennék. De itt ez a
rengeteg katona, és végre teret nyertem. Hiba lenne mindent
sutba dobnom.
Amikor Lia Mara elfordul, Soltra nézek, majd a kezemet
nyújtom neki, hogy felsegítsem. A kapitány a másodperc
törtrészéig gúnyosan méreget, ám végül jobb belátásra tér,
mert belém kapaszkodik.
Nem vagyok ostoba. Ez a férfi a legádázabb ellenségem.
Hátat fordítana, de én nem eresztem.
 – A királynő tévedett.
Solt kételkedve pillant rám.
– Tévedett?
– Azt mondta, addig küzdhettél volna, amíg a kard ki
nem hullik a kezedből. – Közelebb hajolok Solthoz, és
suttogóra fogom. – A királynő tévedett. Mert a kezedhez
köttettem volna a fegyveredet.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

GREY
Szünetet rendelek el a gyakorlótéren, de Tycho még mindig
sehol. Solt megjegyzést tett a kaparóra, de Iisakot is a
kötelesség hajtja, akárcsak engem. Nem hívná el Tychót
anélkül, hogy szólna nekem, és maga Tycho sem hagyná ki
az edzést. Mindennél jobban szereti a vívást.
A katonák már visszaindultak a szállásukra.
Elgondolkodva bámulok utánuk. A kastélyba kellene
mennem, hogy megnézzem, mi van Lia Marával, de az
aggodalom már akkor tanyát vert a szívemben, amikor
észrevettem, hogy Tycho eltűnt, és még mindig nem múlt el.
Jake már eltette a fegyvereit, és most mellém lép.
– Kár, hogy Lia Mara közbeszólt – jegyzi meg halkan,
bár a katonák többsége már levonult a gyakorlótérről. –
Megnéztem volna, hogyan okádja össze magát az az alak.
– Én is – felelem, mire Jake elvigyorodik.
Amikor nem viszonzom a mosolyát, megkérdezi:
– Mi a baj?
– Tycho kihagyta az edzést.
– Az egységparancsnok azt mondta, ma reggel nem volt
formában, és engedélyt kért, hogy kihagyhassa a déli
étkezést. Nézd meg a barakkban!
A legfiatalabb újoncok egy távoli épületben alszanak,
ami az istálló mellett, a hegyre vezető erdő szélén áll.
Tychónak a palotában is van szobája, de ahogy telnek a
hetek, egyre több éjszakát tölt a barakkban, hogy jobban
megismerje a katonatársait.
 Körülnézünk a barakkban és az istállóban, de Tychót
sehol sem találjuk. Elsétálunk a fegyvertár mellett, ahol Solt
éppen vizet fröcsköl az arcára egy vödörből, és halkan
diskurál egy rangidős tiszttel. A nő bizonyára figyelmezteti,
hogy a közelben vagyunk, mert hátrasandít, és kitörli a vizet
a szeméből. A pillantása még az acélt is átdöfné.
– Felség! – mondja szisszalaiul.
A hangja ridegségéből ítélve akár azt is mondhatná,
hogy ássam el magam.
A lépteim lelassulnak, Jake azonban a karvértemnél
fogva magával húz.
– Később majd megölheted. De most dolgunk van. Ha
Tycho nem érezte jól magát, talán elment a gyengélkedőre.
A palotának két gyengélkedője van. Az egyikben egy
Drathea nevű gyógyító lakik, egy idős, pengeszájú, mogorva
asszonyság, aki szerint a gyógyítást jobb a női elmére bízni.
Hallani sem akart Noah-ról, aki már az első Syhl Shallow-
ban töltött héten bebizonyította, hogy jobban ért a
lázcsillapításhoz, a sebek összevarrásához és a betegségek
kezeléséhez. A rátermettsége ellenére a palota lakói még
mindig bizalmatlanok vele szemben. Nem tudom, azt
nehezményezik-e, hogy Noah Emberfallból érkezett, és
ezáltal az én szövetségesem, vagy azt hiszik róla, hogy ő
maga is valamiféle mágus, Lia Mara mindenesetre nem
akarja kellemetlen helyzetbe hozni a népét. Noah a palota
északi szárnyában kapott helyet, ami a gyakorlótérhez és a
barakkhoz is közelebb esik.
Egyszer megkérdeztem Noah-t, hányan fordulnak hozzá
azok után, hogy Drathea nem tudja kikúrálni a bajaikat, mire
ő nagyvonalúan csupán annyit mondott, hogy nem tartja
számon. Jake végül hozzám hajolt, és a fülembe súgta:
– Láttam a jegyzeteit. Már hetvenhat főnél tart.
Tudom, Tycho melyik gyógyítót látogatná meg.
 Mire keresztülgyalogolunk a palotán, az aggodalmam
komoly feszültséggé duzzad, amit sehogy sem tudok lerázni
magamról. Tycho nem naiv gyerek, de fiatal. Nem hiszékeny,
de galamblelkű.
Annyira lefoglalt Lia Mara biztonsága, hogy eszembe
sem jutott, mi lesz a többi barátommal. Iisakkal senki sem
merne szembeszállni, hacsak nem akarná kicakkoztatni a
bőrét, mielőtt kileheli a lelkét, és Jake is meg tudja védeni
magát. Noah talpraesett és cinikus, ráadásul éppen elég
emberrel kedveltette meg magát, hogy ne kelljen azzal a fajta
ellenérzéssel szembenéznie, amiben nekem nap mint nap
részem van.
De Tycho… Mire belépek a gyengélkedőre, szaporán
kapkodom a levegőt.
– Noah! Nem láttad…
Megtorpanok. Noah egy orvosi műszerekkel teli
alacsony asztalkánál ül, Tycho közvetlenül mellette. Az
ölében egy vörös kiscica éppen az ujját rágcsálja.
– Grey!
Tycho rögvest felpattan, és az asztalra teszi a cicát. Az
állat rám fúj, aztán kaparászni kezd, majd a földre huppan, és
elszalad.
Tycho Jake-re néz, aztán az ablak mögött derengő
félhomályra.
– Ördög és pokol! – kiáltja grimaszolva. – Lemaradtam
a második edzésről.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb keresni fognak. – Noah
ránk pillant. – Szevasz, Jake!
– Szia! – feleli Jake.
Noah mellett egy dióval, sajttal és gyümölccsel
megrakott tál pihen az asztal sarkában. Jake félrelöki, hogy a
csípőjével nekidőlhessen a fának, aztán kivesz két almát.
 Az egyiket odadobja nekem. Röptében elkapom, de
közben egy pillanatra sem veszem le a szemem Tychóról. A
fiú zölddel és feketével szegélyezett katonai egyenruhát
visel. Syhl Shallow színei. Bőrrel bélelt mellvértje és
lábszárvédője még a helyén van, a kardja és a karvértje
azonban az asztal mellett hever a földön. Szőke haja
rövidebb, mint amikor még istállófiúkként dolgoztunk
Worwicknál, a testalkata pedig kicsit karcsúbb, kicsit
izmosabb, ami a sok vívásnak köszönhető. De még mindig
megvan benne a fiatalos üdeség, ami csak arra vár, hogy
valami nemesebbet kerekítsenek belőle.
A tekintetében, hónapok óta először, árnyékok lapulnak.
A szemem résnyire szűkül.
– Nem érzed jól magad?
– Ó! Ööö… nem. Jól vagyok. Csak… csak…
Itt megakad.
Komoran ráncolom a homlokom. Nem akarok ingerült
lenni, mert ez a viselkedés nem vall Tychóra, de jelenleg
meglehetősen ingatag a helyzetem. Milyen alapon szidom le
Soltot, hogy nem veszi komolyan a gyakorlatozást, ha a saját
barátaim is cserben hagynak? Nem várhatok egységes frontot
Syhl Shallow katonáitól, ha még a saját köreimben sem
tudok hasonlót demonstrálni.
– Mi történt? – kérdezem.
– Semmi. – Tycho nagyot nyel. – Nem… nem vettem
észre, hogy így elrepült az idő.
Mielőtt az átok csapdájába estem volna Rhennel,
naponta szemtanúja lehettem, hogy az emberfalli királyi
család milyen könnyedén hajlítgatja az igazságot. Messziről
kiszimatolom, ha valaki nem őszinte hozzám.
– Te nem szoktál hazudni nekem – jegyzem meg. – Ne
most kezdd el!
Tycho elpirul.
 – Grey! – szól közbe Noah. A hangjából eltűnt a
könnyedség. – Hagyd!
Megdermedek. Hosszú volt a nap, a palotán belül és
kívül is fenyegetésekkel kellett szembenéznünk. Nem akarok
a féligazságok és mások tétovasága miatt aggódni.
Tycho bizonyára olvas az egyre borúsabb
gondolataimban, mert lehajol, hogy felszedegesse a
karvértjét és a fegyvereit.
– Bocsáss meg! – hadarja halk, bűnbánó hangon.
Talán Jake is érzékeli a hangulatváltozást, mert így szól:
– Tycho! Keresd meg az egységparancsnokodat, és
kérdezd meg tőle, hogy kimehetsz-e gyakorlatozni!
Tycho már elindult az ajtó felé, de ezt hallván
megtorpan.
Noah Jake-re néz, és talán a szemével üzen a társának,
mert Jake kiegyenesedik, és ellöki magát az asztaltól.
– Tudod, mit? Hagyd csak! Majd én elintézem. – Nagyot
harap az almájából. – Na, gyerünk, T!
Miután elmennek, síri csend támad. Nem szeretem, ha
Noah ellenem fordul. Könnyed érzékenységgel bír: sohasem
agresszív, sohasem tolakodó. A bátorsága egyszerű, manírok
nélküli. Aznap is az volt, amikor faképnél hagyta Rhent és a
Vasrózsát. Noah, legyen bármilyen határozott a véleménye,
mindig higgadt és összeszedett, ugyanakkor
megingathatatlan.
Akárcsak én.
Most is közömbösen méreget.
– Tycho csak tizenöt éves, Grey.
– Én tizenhét évesen léptem be a Királyi Gárdába.
Noah felhorkan.
 – Talán túl régóta vagy húszéves, mert a tizenöt és a
tizenhét nem ugyanaz ám.
Mindkét meglátása helytállónak tűnik, de nincs ínyemre
ez a fölényeskedés.
– Tizenöt évesen én már a családi gazdaságot vezettem.
– És mi lett a vége?
Noah hangja halk, nem csúfondáros, a szavak mégis úgy
hatolnak belém, akár a dárdahegyek. Noah pontosan tudja,
mi lett a vége. A családom kis híján éhen pusztult. Ezért is
léptem be a Királyi Gárdába: lemondtam a családomról, ők
pedig bőséges jutalmat kaptak, amiért a kastély uraihoz
szegődtem. Nem szép így felemlegetni a kudarcaimat és azt,
milyen áldozatokra kényszerültem. Főleg most nem.
– Kötekedsz velem, Noah?
– Nem – feleli Noah színtelen hangon.
– Nem én vettem rá Tychót, hogy lépjen be a seregbe! –
kiáltom hevesen. Közelebb lépek az asztalhoz. – Az ő
döntése volt, hogy csatlakozik az újoncokhoz. Nem
kényszerítettem, hogy…
– Hé! – Noah felemeli a kezét. A hangja békülékeny. –
Tudom, hogy nagy rajtad a nyomás. Én csak annyit kérek,
hogy ne legyél túl szigorú a sráccal, rendben?
Elbizonytalanodva simítok végig a tarkómon. Valójában
nem Noah-ra haragszom. Nem is Tychóra.
Ha igazán őszinte akarok lenni, még csak nem is az
itteni katonákra.
Hanem Rhenre. És saját magamra.
Sóhajtva dőlök az asztalnak.
Valami a bokámat ütögeti, még a lábvérten keresztül is
érzem a csapásait. Amikor lenézek, látom, hogy a kiscica
előbújt az asztal alól, és a csizmám fűzőjét pofozza a
mancsával. Lehajolok, hogy felnyaláboljam.
 Azonnal belém mélyeszti a karmait, amik élességben
Iisakéival vetekszenek. Szitkozódva engedem el őkelmét,
mire újból az asztal alá szökik. Vércsíkok vöröslenek az
ujjaimon.
Noah elneveti magát.
– Ezt a kis kandúrt csak Tycho és Iisak foghatja meg. –
Egy négyszög alakú gyolcsdarabért nyúl. – A
macskakarmolás könnyen elfertőződhet. Mindjárt… –
Hirtelen elhallgat, és kijózanodva nézi, ahogy az ujjaimon
éktelenkedő sebek varázsütésre összezárulnak. – Ja!
Mindegy. Elfelejtettem.
Ismét csend telepszik ránk. A feszültség enyhülni kezd.
Talán eleve tőlem indult.
– Mi történt? – kérdezem. – Miért jött ide Tycho?
Noah habozik.
– Nem akarok visszaélni a bizalmával.
– Ha az újoncok zaklatják, nekem is tudnom kell róla.
Noah finoman megrázza a fejét.
– Nem rossz gyerekek ezek. Csak… csak katonák. – Egy
pillanatra elhallgat, majd így folytatja: – Tycho akkor is a
gyengélkedőn keresett menedéket, amikor a gárdisták
elhurcolták Rilliskből.
A Vasrózsában. Amikor Rhen elfogott engem. Az őrök
foglyul ejtették Tychót, hogy felhasználják ellenem. Ő
azonban megbújt az árnyékban, és egy szót sem volt
hajlandó kinyögni.
Amikor Worwicknál dolgoztunk Rilliskben, Tycho az
ottani katonáktól is félt. A torna idejére elpárolgott, vagy
mellettem maradt az istállóban. Egy örökkévalóságig voltam
kardforgató, de Tycho tőlem nem félt. Ő lett az első számú
bizalmasom. És talán én is az övé.
Megőrzöm a titkodat, Hawk.
 Hawk.
Tőlem nem félt, mert én nem kardforgató voltam.
Hanem istállófiú, aztán törvényen kívüli, majd botcsinálta
herceg.
Tycho azóta úgy megkomolyodott, hogy már el is
felejtettem, milyen volt régen.
– Ki akar lépni a seregből? – kérdezem halkan.
– Ha szóba hoznád a dolgot, összetörnéd a szívét. –
Meglepődve nézek Noah-ra, aki gyorsan hozzáteszi: – Attól
fél, hogy csalódást okoz neked.
Kinézek az ablakon. A mező túloldalán Jake és Tycho
már felvették a vívópozíciót, árnyékaik hosszúra nyúlnak a
halványuló fényben. A Solt-félék a gyorsaság helyett az
erejükre hagyatkoznak, ami néha ellustítja és túlságosan
magabiztossá teszi őket. Tycho soha semmit nem vesz
készpénznek, és ez a képességeiben is megmutatkozik.
Részben ezért is vívta ki a többi újonc tiszteletét. Az életét is
kockára tenné a háborúban, ezt mindennap ékesen bizonyítja.
És nem azért, mert hisz Syhl Shallow-ban vagy a jogaimban.
Ő bennem hisz.
– Tycho még egyszer sem okozott csalódást –
válaszolom.
– Talán jó lenne, ha ezt vele is közölnéd.
Egy pillanatra elgondolkodom. Nem tudom, mit
mondjak. Úgy érzem, mindenben kudarcot vallok.
Valaki megkopogtatja az ajtófélfát. Idős, barna bőrű nő
álldogál a küszöbön. Az egyik városi bolt tulajdonosát
ismerem fel benne, aki fémmegmunkálással foglalkozik. A
tekintete Noah-ról rám vándorol.
– Gyógyító! – mondja szisszalaiul.
Kinyújtja a kezét, amit nedves ruhába csavartak. Mond
valamit, de én csak az égés és a kemence szavakat ismerem
fel.
 Noah sok betegségre tudja a gyógyírt, de egy csúnya
égési seb hetekig fáj, és még heg is marad utána.
– Segítek – mondom, az asszony azonban óvatosan
visszahúzza a karját.
– Nah – mondja fejcsóválva. – Nah runiah.
Nem kell a varázslat. Elkomorulok.
Noah megszólítja, a hangja megnyugtató, vigasztaló.
Majd rám pillant.
– Még én is jó vagyok valamire – jegyzi meg.
A hangja száraz, de van valami a szavai mögött, amit
nem igazán tudok mire vélni.
Szívesen megkérdezném tőle, mit akar ezzel, ám ő
komoly képpel fordul a nő felé, hogy a gyatra nyelvtudásával
kérdéseket tegyen fel neki. Csendben az ajtó felé indulok. Az
asszony mintha megkönnyebbülne, hogy távozom.
– Grey! – kiált utánam Noah. Tétován állok meg a
folyosón. – Csak hogy tudd – mondja Noah –, te sem okoztál
nekünk csalódást.
– Ne ítélj elhamarkodottan! – kurjantom válaszul, de
Noah már a betegének szenteli a figyelmét, így a szavaim
céltalanul sodródnak tovább, Noah megjegyzése viszont, ami
egyszerre dicséret és figyelmeztetés, egyenesen a szívemig
hatol.
Egy órám maradt a vacsoráig, így hát szorosra húzom a
mellvértemet, és elindulok, hogy csatlakozzak Jake-hez és
Tychóhoz.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

LIA MARA
A délután lassan csordogál, és egyszer csak azon kapom
magam, hogy egyre gyakrabban pillantok az ablak felé.
Nehéz egy helyben ülni, miközben a tanácsadóim és a királyi
házak képviselői a háborús előkészületekről tanácskoznak.
Lehetetlen a gabonaraktárakra és az utóaratásra
összpontosítani, amikor az elmém csillogó tárgyakat keres a
résztvevők kezében.
A palotában nyomasztó érzés kerít hatalmába, attól
tartok, hogy bármikor csapdába eshetek valamelyik
folyosón, ahol minden ajtó mögött orgyilkosok rejtőznek,
míg a gyakorlótéren sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak
érzem magam. Egyik lehetőség sem vonzó.
Megkönnyebbülök, amikor visszavonulhatok a szobámba,
hogy átöltözzek a vacsorához.
A szobám mindig is az én kis szentélyem volt, és ez
most sincs másképp. Hozatok egy kanna forró teát, majd
bezárkózom, és lekuporodom az ablak melletti díványra.
Régen mindig itt olvasgattam, amikor eluntam az udvari
politikát és anyám mesterkedéseit.
Természetesen kizárólag a stratégiai pozicionálás
jegyében. A gondolat mosolyt csal az arcomra. Látom Greyt
az ablakból. A jelek szerint megtalálta Tychót, mert a fiú
Jake-kel vív a szürkületben.
Nézem őket, ám hirtelen lefagy az arcomról a mosoly.
Felkészületlenül ért a Grey és a katonák, különösen a tisztek
között fennálló feszültség. Syhl Shallow-ban kötelező az
egyéves katonai szolgálat, de a mezőn gyakorlatozó férfiak
és nők közül sokan ezt választották állandó hivatásuknak. A
királyi seregben katonáskodni valaha megtiszteltetésnek
számított.
A ma látottak alapján azonban egyre kevesebben osztják
ezt a véleményt.
Nem tudom, én vagyok-e az oka, vagy Grey. Vagy
mindketten.
Kopogás hallatszik. Összerezzenek, a szívem hevesen
kalapál. Emlékeztetem magam, hogy egy bérgyilkos nem
kopogtatna, és a testőreim amúgy sem sok embert
engednének a közelembe. Alighanem a tea érkezett meg,
amit az imént rendeltem.
Akárhogy is, időbe telik, mire kinyögöm:
– Szabad!
A húgom kecsesen belibben az ajtón, és hagyja, hogy a
nehéz faajtó magától csukódjon be mögötte. Még mindig a
gyakorlótéren viselt páncélja és fegyvere van rajta, és ez az
öltözet valahogy elegánsabban hat, mint a gézszerű öves
ruhák, amiket az udvarban hordunk. Befont haja fényesen
csillog, az arca még mindig rózsás a kinti hidegtől.
– Egész délután alig vártam, hogy beszélhessek veled –
mondja. – Hagynod kellett volna, hogy Grey addig nyüstölje
a kapitányt, amíg az vért nem köp. Anya is ezt tette volna.
Milyen jó, hogy magamtól sosem hasonlítgatnám a saját
kudarcaimat anyám győzelmeihez a nap minden
másodpercében!
– Szervusz, drága húgom! – felelem kimérten. – A
világért se zavartasd magad!
Nolla Verin csípőre teszi a kezét.
– Mit keresel itt? Azt hittem, a tanácsadókkal tárgyalsz a
téli élelmiszerkészletekről.
– Már végeztünk.
Újból az ablakra sandítok.
 – És te mi járatban? Meglep, hogy nem a mezőn
egzecíroztatsz valami szerencsétlen bakát.
– Ellia Maya felfedte a támadód kilétét – újságolja a
húgom. – A lány a városban élt, nem messze a palotától.
Valószínűleg nem egyedül dolgozott.
Elnémulok, és arra gondolok, hogy ma délelőtt mi is a
városban sétálgattunk Greyjel. Gyorsan legyűröm a
borzongásomat.
De Nolla Verin még nem végzett.
– Ellia Maya azt mondja, a lány otthona tele volt a
mágusok történetéről szóló írásokkal. Egyes feljegyzések
szerint léteznek fegyverek, amik ellenállnak a mágiának, és
amiket a múltban be is vetettek a mágusok ellen.
– Fegyverek?
– Eddig egyet sem találtunk – magyarázza a húgom,
majd tétován hozzáteszi: – De ez még nem jelenti azt, hogy
nem léteznek. A lány leveleket írt a királyi házaknak, és arra
kérte őket, hogy lépjenek fel a mágusokkal való
szövetségünk ellen. Nem ő volt az egyetlen, aki aláírta a
leveleket.
Ezúttal valóban megborzongok. Tudtam, hogy Syhl
Shallow-ban erős a bizalmatlanság a mágiával szemben, de
szervezett tiltakozásra nem voltam felkészülve.
– Hányan írták alá? – kérdezem halkan.
– Nem sokan. Az őrök már a nyomukban vannak – feleli
Nolla Verin, majd kisvártatva hozzáteszi: – Úgy tűnik,
többen is elmenekültek. Az otthonaikat átkutatták.
Nem szólok semmit. A húgom közelebb lép hozzám.
– Lia Mara! – Gyengéden megfogja a kezemet. – Azok
után, ami tegnap történt… jól vagy?
Meglepetten nézek vissza rá.
 Nolla Verin olyan érzéketlen tud lenni, olyan brutálisan
gyakorlatias, hogy el is felejtem, alapjában véve gondoskodó
és kötelességtudó lány.
Amikor nem válaszolok, leül mellém a díványra.
Izzadság-, bőr- és napfényszag árad belőle, amiről eszembe
jut, hogy anya eredetileg őt választotta trónörökösnek. Néha
elgondolkodom, nem lenne-e jobb királynő nálam. Solt ővele
bezzeg nem hepciáskodott volna a gyakorlótéren. Az a
bérgyilkosnő sem mert volna a közelébe menni. Nehezen
tudom elképzelni, hogy Nolla Verin egyáltalán
végighallgatná az alattvalók csip-csup panaszait.
Még mindig bosszant, hogy tegnap a trónteremben
helyettem osztogatta a parancsokat, de közben irigylem is,
hogy volt ereje keményen fellépni, amikor nekem nem.
– Lia Mara! – mondja szelíden, és a kezem után nyúl.
Csupán ekkor jövök rá, hogy megint a hasam köré
fontam a karomat.
– Olyan ostobán érzem magam! – suttogom, és a
szemem akaratlanul is könnyel telik meg.
Nolla Verin felszisszen, és magához von. Fiatalabb
nálam, de most úgy érzem magam, akár egy kisgyerek. A
húgom hagyja, hogy a vállára hajtsam a fejem, és miközben
a fegyverei a testemhez nyomódnak, megsimogatja a
hajamat.
– Ugyan-ugyan! – szólal meg egy idő után. – Csak
mondd meg, kit szúrjak le!
Kuncogva, a könnyeimet törölgetve húzom ki magam.
– Rémes vagy!
– Inkább mindenre elszánt. – Nolla Verin hangjába épp
csak egy szemernyi gúny vegyül. Mélyen a szemembe néz. –
Amikor anya kinevezett trónörökösnek, és bejelentette, hogy
hozzá akar adni Grey herceghez, a hatalma egy pillanatra
sem ingott meg. Syhl Shallow népének nem volt mitől
tartania.
Felhorkanok.
– De most, hogy én vagyok az uralkodó, félnek.
– Igen – vágja rá a húgom kertelés nélkül. – Félnek a
mágiától. Félnek, mert szövetséget kötöttél egy ellenséges
ország hercegével. – A hangja megkeményedik. – Holott
tőled kellene félniük.
– De én nem akarom, hogy féljenek tőlem.
– Aha. Tehát azt reméled, ha eleget pátyolgatod őket,
majd hűségesek lesznek. – Nolla Verin a szemét forgatja,
majd színpadiasan a szívére szorítja a kezét. – Jaj, ne
bántsatok, orgyilkosok! Kér valaki süteményt?
– Hagyd már abba! – Ellököm a kezét, és felállok. – Azt
akarom, hogy a népem tudja, én törődöm a sorsukkal. Azt
akarom, hogy bízzanak a képességeimben, és elhiggyék,
anélkül is megvédem őket, hogy vért köpnének.
Nolla Verin a homlokát ráncolja.
– Akkor mutasd meg nekik, hogy nem tűröd a lázadást!
Hogy nem tűröd a hűtlenséget.
– De ehhez nem kell kegyetlennek lennem…
– Nem. – A húgom a mezőre mutat. – De arra kéred
őket, hogy harcoljanak érted. Arra kérsz minket, hogy
harcoljunk érted.
– Senkit sem köteleztem, hogy olyasmit tegyen…
– Jaj, nővérkém! – csattan fel Nolla Verin. – Milyen
alapon várod el a katonáidtól, hogy harcoljanak érted,
amikor még te sem állsz ki saját magadért?
A szavak az elevenembe találnak. Némán bámulok a
húgomra. Vajon igaz, amit mond? Nem tudom. Sejtelmem
sincs.
 – Talán kiállnék magamért, ha nem éreznéd szükségét,
hogy te parancsolgass helyettem! – felelem kurtán.
– Nem érezném szükségét, ha te nem néznéd ölbe tett
kézzel, hogy a parasztok az arcodba köpnek – vág vissza
Nolla Verin.
– Nekem nem kell kivágatnom egy ember nyelvét, hogy
nyomatékot adjak a véleményemnek.
– Talán nem ártana! Akkor legalább látnánk, hogy van
véleményed.
Farkasszemet nézünk.
Már megbántam, hogy az előbb Nolla Verin vállán
sírtam el a bánatomat. Mérhetetlenül gyengének érzem
magam, főleg így, hogy a húgom bőrbe és acélba öltözve áll
előttem, és amíg én a szobámban bujkáltam, ő a
gyakorlótéren forgatta a kardot.
Kihúzom magam.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat
– szűröm a fogaimon keresztül. – Most át kell öltöznöm a
vacsorához.
Kopogás hallatszik, de egyikünk sem mozdul.
– Szabad! – kiáltom végül.
A szolgálólány behozza a teát. Fiatal és rózsás arcú,
vörös haját kontyba tűzte a tarkóján. A széles tálcára szegezi
a tekintetét, ami elfordítva kis híján a feje búbjáig érne.
Beóvakodik a szobába, és olyan pukedlit vág, hogy az
edények csörömpölni kezdenek. Megköszörüli a torkát.
– Felség! – A tekintete Nolla Verinre siklik, és miközben
a kisasztalra helyezi a tálcát, remegő hangon kérdezi: – F-
felség, tölthetek egy kis teát?
Nolla Verin karba fonja a kezét, és így válaszol:
– Természetesen.
 – A húgom épp távozni készül – mondom ugyanebben a
pillanatban.
– Hát jó! – kiáltjuk egyszerre.
Én is karba fonom a kezemet. A lány tétovázik, de aztán
szemlátomást arra a következtetésre jut, hogy a húgom mégis
marad, mert két csörömpölő csészét helyez a csészealjakra.
A síri csend felerősíti a folyadék csobogását.
A lány felemeli a csészealjat, és felém lép. Lesüti a
szemét, és amikor látom, hogyan remeg meg a csésze a
kezében, eltűnődöm, vajon anyám őt is megfenyítette-e
annak idején. Arra az ijedős lányra emlékeztet, aki a
kocsmában szolgált ki minket.
– Köszönöm! – mondom udvariasan, de fél szemmel a
húgomat figyelem.
A csészealjért nyúlok.
A lány elengedi a tányért, és még egyszer pukedlizik.
Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül meglendül a
keze.
Mivel szinte végig Nolla Verinre összpontosítok, először
észre sem veszem, mi történik, de az idegeim ma is
feszültek, és a testem akaratlanul is oldalra dől.
Bár mindegy is. Nolla Verin, aki sokkal jobb harcos,
mint én, már elő is rántotta a tőrét. A penge a lány
mellkasába hatol, és mire felocsúdnék, a teáscsészém már
össze is tört a padlón.
– Őrség! – kiabálja Nolla Verin, miközben a tekintetem
a földön fekvő lányra szegeződik.
A lány hangosan zihál, a saját vérétől fuldoklik.
Erőtlenül kapkod a mellkasába fúródott penge után.
– Sz-sz… – sziszegi.
Amikor Nolla Verin oldalba rúgja, tágra nyílik a szeme.
Hangosan fuldoklik, a tüdeje levegőért könyörög.
 A húgom leköpi.
– Szerencséd, hogy meghalsz, mielőtt azt kapnád, amit
érdemelsz!
Elkapom Nolla Verin karját.
– Elég! – A lányra meredek, miközben az őrök kivont
karddal özönlenek be a szobába. – Mit akartál mondani?
A lány szemhéja megrebben. Megmarkolja a tőrt.
– Szörnyekkel szövetkeztél.
A tekintete üvegessé válik, a keze elernyed, és máris
holtan nyúlik el a padlón.
A merénylet akkora felfordulást okoz, hogy eltűnődöm,
vajon lesz-e még valaha egy nyugodt pillanatom, de
bizonyos értelemben nem bánom a káoszt, a kérdezősködést,
Grey és a húgom minden részletre kiterjedő vizsgálódását,
amikor kihallgatják az őröket. Clanna Sun könyörög, hogy
költözzek át a királynő lakosztályába, de én nem akarom
elhagyni a szobámat. Úgy érzem, ez az utolsó mentsváram.
A szolgák elszállították a holttestet, és fürgén kicserélték a
bársonyszőnyegeket, amíg én a sarokban gubbasztottam, és
próbáltam nem azt lesni, vajon honnan kerülnek elő újabb
titkos fegyverek.
Órákba telik, mire az utolsó őrök és a tanácsadóim is
távoznak. Már csak Nolla Verin és Grey van itt, éppen heves
vitát folytatnak az ajtó előtt. Nolla Verin halkan beszél, de
korábban már világossá tette az álláspontját. Alighanem az
összes testőrömet ki akarja végeztetni, hogy tiszta lappal
kezdhessünk. Talán már ki is adta a parancsot. Az embereink
talán engedelmeskednek is neki.
Már a gondolat is felbőszít. Tudni sem akarom, mi
folyik a háttérben!
Ettől aztán még inkább elkomorulok. Szégyen, hogy
ennyire nem érdekel semmi!
 Nolla Verinnek igaza volt. Ki kell állnom magamért. A
bizonyíték szó szerint a padlómon hevert.
Megborzongok, és az ablakhoz lépek, amin túl már rég
sötétség honol. Meleg van, hiszen a kandallóban ég a tűz, ám
az ablakkeret résein át hűvös fuvallat kúszik be a szobába. El
kellene húznom a függönyt, hogy elzárjam a huzat útját, de
már így is tehetetlennek érzem magam. Az ablaküveg
sarkaiban jégvirágok csillognak, innen tudom, hogy Iisak a
tetőn van.
Szörnyekkel szövetkeztél.
Lehet, hogy így van, ám a tudat ezúttal megnyugtató.
Nem hinném, hogy bárki is egy harmadik emeleti ablakon
keresztül hatolna be a palotába, bár Grey egyszer kötélen
mászott fel ide, a dolog tehát nem lehetetlen.
Kattan a zár, és hirtelen nem is tudom, melyik gondolat
a rémisztőbb: hogy egyedül vagyok, vagy hogy
megtámadnak, ennek ellenére önkéntelenül is hátrafordulok.
Nolla Verin eltűnt, Grey egyedül áll az ajtó mellett. Sötét
szeme az arcomat fürkészi, és semmi kétségem afelől, hogy
tisztán látja a vonásaimra kiülő aggodalmat.
– Elküldettem ételért – mondja, majd hozzáteszi: – A
húgod személyesen választotta ki, kik őrködjenek a folyosón.
Amint megérkezik a vacsora, csatlakozom hozzájuk. Jake
éjfélkor levált…
– Kérlek, ne!
A szavaim suttogásba fúlnak. Grey elhallgat, és
hosszasan néz rám.
– Lia Mara! Már kétszer megtámadtak. – Egy darabig
tétovázik, majd így folytatja: – Nem szívesen hagynálak itt…
– Nem. Úgy értem… – Elcsuklik a hangom. – Úgy
értem, nem akarom, hogy elmenj.
Grey szeme csak egy icipicit szűkül össze, és hirtelen
azt kívánom, bárcsak ne lenne ilyen szenvtelen. Lángoló pír
ömlik szét az arcomon, kénytelen vagyok félrekapni a
tekintetemet. Olyan ritkán vagyunk kettesben! És még akkor
is csak pillanatokra, nyitott ajtó mellett, a közelben strázsáló
őr felügyeletével. A népemet érzékenyen érinti, hogy egy
férfi támogatására van szükségem, ezért minden erőmmel
azon vagyok, hogy megnyugtassam őket, és bebizonyítsam,
elsősorban az alattvalóim érdekében kötöttem szövetséget
Greyjel.
De Grey végre itt van, az ajtó csukva, és az éjszaka
teljes súlyával nehezedik az ablaküvegre.
Grey nem szól, így jobb híján másodszor is elfordulok,
és kinézek az ablakon.
– Bocsáss meg! – mondom gyorsan. – Illetlenségeket
beszélek. És ostoba is vagyok – teszem hozzá.
– Korántsem.
Összerezzenek, amikor Grey hangja közvetlenül
mellettem csendül fel. Olyan csendben osont át a szobán,
akár egy kisegér. Szokás szerint állig fel van fegyverkezve,
de az ezüstön megcsillanó fényszikra eszembe juttatja, mit
mondott Nolla Verin a mágiának ellenálló fegyverekről.
– Nolla Verin azt állítja, léteznek olyan fegyverek, amik
a mágusok ellen is bevethetők. – Mélyen Grey szemébe
nézek. – Ellened is.
– Nekem is ugyanezt mondta. – Grey egyenesen rám
szegezi a tekintetét. – Ha valaki ilyen fegyvert hordoz, jöjjön
ide, tegyen próbára!
Megborzongok. Talán ezért vagyok én a célpont.
Tudom, hogyan védjem meg magam, de Greynek a nyomába
sem érek. Vagy a húgomnak.
Most, hogy Grey itt áll mellettem, érzem, hogy enyhe
fáradtság árad a testéből. Észre sem vettem. Pedig
gondolnom kellett volna rá.
– Pihenned kellene – mondom.
 – Neked is. – Grey felsóhajt. – Úgy tűnik, a sors mindig
összeesküszik ellenünk.
– A sors. – Grey hisz benne, én nem. Elkapom a kezét,
és egymásba fűzöm az ujjainkat, majd a hüvelykujjammal
végigsimítok a Grey csuklóján feszülő karperec szélén. –
Nincs ínyemre a gondolat, hogy ezek a merényletek talán
előre elrendeltek. Ahogy az Emberfall elleni támadásunk is.
Grey hosszasan hallgat.
– Én rendszerint abból a gondolatból merítek vigaszt,
hogy a sors útjai már amúgy is a felfoghatatlanon túlra
vezetnek.
– És mi a felfoghatatlan, a háború?
Cseppet sem találom megnyugtatónak ezt a gondolatot.
– Igen – feleli Grey, majd hozzáteszi: – De az átok is.
Az ide vezető utunk. A menekülésem a Vasrózsából. – Újabb
szünet. – A gyerekkorom. – Rám pillant. – Az anyád.
A kezébe kapaszkodom, és újból kinézek az ablakon.
Ellenállhatatlan melegség árad Grey testéből, és hirtelen
mintha nagyon is tudatában lennék a jelenlétének. Azóta a
nevezetes éjjel óta, amikor az őröket kijátszva beszökött
hozzám, nem is voltunk kettesben, csukott ajtók mögött.
Akkor is úriemberként viselkedett, aki a kötelesség és a
becsület nevében cselekszik. Cukrozott szilvát ettünk az
ablak alatt, titkokat osztottunk meg egymással, és futó
csókokat váltottunk, míg anyám ránk nem rontott.
Amikor a csókokra gondolok, az arcom lángba borul, és
mereven az ablakra szegezem a tekintetem. Grey tenyere
forrón, zavarba ejtőn feszül az enyémnek, de elengedni még
kínosabb lenne. Grey azért van itt, hogy vigyázzon rám,
ennyi az egész. Örülök, hogy tetőtől talpig bőrpáncél fogja
körül, én pedig többrőfnyi kelmébe burkolózom. Mi ketten
elsősorban szövetségesek vagyunk. Minden más csak
remény, amit meg kell tagadnunk magunktól, amíg el nem
jön a béke.
 De miközben Grey lágy szuszogását hallgatom, a béke,
a háború vagy az életemet fenyegető veszély az utolsó, amire
gondolni tudok. Oldalra sandítok, amíg meg nem pillantom
Grey árnyékba vesző arcélét, ívelt ajkát, szögletes állát, az
épp csak kiserkent szakállkezdeményt, ami kicsit mintha
enyhítene a vonásai szigorúságán.
Grey hirtelen felém fordul. Elakad a lélegzetem.
Csapdába estem.
Amikor kopogás hallatszik, kis híján a plafonig ugrom.
– Nyugalom! – Grey az ajkához emeli a kezemet, és
megcsókolja. Szikrák gyúlnak a karomban, ám Grey már el
is enged. – Ez csak a vacsoránk lesz.
Az ajtó felé indul, én pedig tovább olvadozom az ablak
mellett.
A sorsnak pont erre a pillanatra kellett időzítenie a
vacsorát?, kérdezném szívem szerint.
De nem teszem. Megigazítom a ruhámat, megacélozom
magam, nehogy megint feltörjön bennem a szorongás, amiért
szolgák lépnek be a szobámba, és igyekszem királynőhöz
méltón viselkedni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

LIA MARA
Attól tartok, hogy nem lesz étvágyam, de amikor felfedik a
tálakat, rájövök, hogy farkaséhes vagyok. Feszült
nyugtalanság fogott el a gondolatra, hogy egy újabb szolgát
bocsássak be a szobámba, ám Grey nem engedte, hogy a
fiatalember átlépje a küszöböt. Ehelyett egy őrrel hozatta be
a tálcát, és végig előttem állt, amíg az őr a kisasztalra
helyezte az ételt.
Most ismét kettesben vagyunk, és a vacsora itt gőzölög
előttünk. Semmihez sem merek hozzáérni.
Grey az arcomat fürkészi, majd így szól:
– Ha akarod, mindent előkóstoltatok az őrrel.
Nevetségesen viselkedem. És amúgy is vannak
előkóstolóim a konyhán.
De akkor is.
– Nem, nem – felelem kisvártatva.
Ám nem nyúlok az ételhez.
Grey ironikus pillantást vet rám, aztán mindenből
lekanyarint egy szeletet, ami a tányérján van, és sorban
megkóstolja.
Tágra nyílt szemmel bámulok rá. A varázsereje miatt
alighanem biztonságban van, de…
– Jó lesz. – Felemeli a tányérját, és int, hogy cseréljünk.
– Nesze, vedd el az enyémet!
Szégyellem magam, de azért cserélek vele. Elképzelem,
mi lenne, ha most egyedül bámulnám az ételt, és nézném,
ahogy minden kihűl, miközben azon töprengenék, vajon
megmérgeznek-e. Kis híján telekönnyezem a tányért, akkora
megkönnyebbülés, hogy Grey itt maradt, hogy velem van.
Meg kell törölnöm a szememet.
– Hát bizony – jegyzi meg Grey –, a szakácsnőd sült
csirkéje engem is gyakorta könnyekre fakaszt.
A hangja olyan száraz, hogy a könnyeim ellenére
kuncogni kezdek.
– Jó értelemben?
Grey elhúzza a száját.
– Nem. Ennyi erővel akár máglyára is küldhetné
szegény párát.
Most már hangosan kacagok.
– Még mindig jobb, mint az a sok tengeri herkentyű
Emberfallban – felelem fintorogva.
– Miféle beszéd ez! – Grey nem mosolyog, ám a
szemében pajkos fény villan, innen tudom, hogy csak
tréfálkozik. – Rilliskben Tycho meg én versenyt futottunk,
hogy megkóstolhassuk a város legjobb párolt rákját.
– Azt hittem, nincs rosszabb a tengeri herkentyűnél,
amíg meg nem említetted, hogy még versenyt is futottál érte.
Ezzel sikerül megnevettetnem Greyt, és a hangja mélyen
a szívembe fészkeli magát. Ez a férfi annyira tartózkodó,
hogy minden mosolyát ki kell érdemelni, jóízű kacajra
fakasztani pedig majdhogynem lehetetlen. Amikor mégis
sikerül, úgy érzem, el kell zárnom a hangot egy dobozkába,
hogy később bármikor elővehessem.
Grey így szól:
– Jodi, a kocsmárosnő, a barátom volt.
Talán a hangsúly teszi, vagy a név, esetleg a tény, hogy
Jodi kocsmárosnő volt, de hirtelen felneszelek.
– A barátod? – kérdezem flegmának szánt hangon, de
alighanem csúfosan elbukom.
 – Igen. A barátom. Semmi több. – Grey finoman
megrázza a fejét. – Úgy… úgy megbénított a félelem, hogy
többre nem is mertem gondolni.
– Stratégiai pozicionálás?
– Ühüm – dünnyögi Grey színtelen hangon, mire
elmosolyodom.
Várok, de Grey nem mond többet. Egy pillanatra
elgondolkodom, vajon van-e jelentősége ennek a
hallgatásnak, vajon több volt-e köztük, mint amit Grey
beismerne. De tudhatnám már. Grey, ahhoz képest, milyen
keveset árul el magáról, mindig elképesztően őszinte.
Mesterkéltségnek vagy csalárdságnak nyomát sem látni rajta.
Jóleső csend telepszik ránk, és a korábbi érzéseimet
melengetőbb, kellemesebb, szelídebb hangulat váltja fel. Azt
kívánom, bárcsak soha ne kellene elhagynunk ezt a szobát,
bárcsak az egész világ erre az egy helyiségre korlátozódna!
Csak én meg ő, a pattogó tűz, és az éjszakai égbolton kívül
semmi más, ami az ablakon kívül van.
Önző egy gondolat!
Muszáj megköszörülnöm a torkomat, mielőtt újra
könnyek lepik el a szememet.
– Láttalak a mezőn Tychóval. Napok óta nem
találkoztam vele. Jól van?
– Ami azt illeti… nem tudom.
Nem erre a válaszra számítottam, ezért felkapom a
fejem.
– Hogyhogy?
– Az a gyanúm, hogy nincs kibékülve a választott
szerepével.
– Nos. – Kibontok egy üveg bort, és valahogy
megállom, hogy ne háromszor annyit töltsek, mint amennyit
általában szoktam. – Ezzel nincs egyedül.
 – Nem – feleli sóhajtva Grey. – Nincs.
Felém tolja a poharát.
Grey szinte sohasem iszik. Meglepetten vonom fel a
szemöldökömet.
Grey vállat von.
Töltök neki.
Én már félig felhörpintettem a boromat, mire Grey a
poharáért nyúl, és ekkor is csak egy picit kortyol belőle.
Ennek ellenére éberen követi minden mozdulatomat: nézi,
ahogy megdöntöm a poharamat, vagy talán a szár köré
fonódó ujjaim ívét figyeli, vagy az ajkamat, vagy a
nyakamat, vagy…
Le kell tennem a poharat. Az arcom lángol, és a
gondolataim máris egymillió kilométernyire vannak onnan,
ahol lenniük kellene.
Amikor Grey végighúzza az ujját a pohara talpán, még
jobban elpirulok.
– Azt hittem, mindketten vakmerőek leszünk – jegyzem
meg.
De Grey sohasem viselkedik vakmerően. Sem
meggondolatlanul.
Grey megerősíti a feltételezésemet, mert azt mondja:
– Most már mennem kell, Lia Mara.
Valószínűleg igaza van, a szavai mégis sebet ütnek a
szívemen. Aztán látom, hogy nem mozdul. Az a sötét
szempár továbbra is rám szegeződik, azok a hosszú ujjak
továbbra is végtelen köröket rajzolnak a pohár köré.
Állj ki magadért, mondta Nolla Verin.
Nagyot nyelek.
– Azt akarom, hogy velem maradj – suttogom.
 Grey lehunyja a szemét, majd felsóhajt, és ő is felhajtja
a bor felét.
Majd durván az asztalra csapja a poharat, és arrébb löki
a borosüveget.
– Ördög és pokol! Baj lesz ebből.
Nem tudom, hogy a maradásra vagy a borra gondol-e, de
nagyon szeretném, ha inna még egy kicsit. Most az egyszer
azt akarom, hogy elveszítse az önuralmát.
Már a puszta gondolattól is elpirulok. Legalább az
egyikünk felelősségteljes. Grey azért van itt, hogy
megvédjen engem. Hogy távol tartsa az orgyilkosokat. Ezt
részegen nem tudja megtenni.
Felállok az asztaltól, és ujjbegyeimmel a jéghideg
keretre támaszkodva kibámulok az ablakon. A hideg
egyszerre megdöbbentő és kijózanító. Mély levegőt veszek.
– Menj, ha menned kell – mondom. – Az őreim
bizonyára örömmel fogadják majd a…
Kezek kulcsolódnak a derekamra. Felszisszenek.
– Sss! – duruzsolja Grey, és nem engedi, hogy
megmozduljak.
A lehelete a hajamat, a nyakam bőrét csiklandozza. A
keze most is gyengéd, de érzem a belőle áradó erőt. A
szívem őrült vágtába kezd, de ha tehetném, szorosan
Greyhez simulnék, hogy átöleljen, és lecsillapítsa a szaporán
lüktető pulzusomat.
– Beszélni fognak rólunk – mondja Grey halkan,
nyomatékosan. – Ha nem teszek mást, csupán idebent
őrködöm, amíg te alszol, az őreid és a szolgáid akkor is
fecsegni fognak. Nem lehet majd elfojtani a pletykákat.
A lelki szemeim előtt feldereng a kép, ahogy Grey
Solttal szemben áll, és mindent elkövet, hogy a
kívánságomnak megfelelően, az erőszakmentes uralkodás
jegyében regulázza meg a katonáimat, és a királynőnek való
ellenszegülés látszata nélkül tartsa fenn az irányítást.
Végiggondolom mindazt, amit Nolla Verin mondott, és
felteszem magamnak a kérdést, az ingatag önbizalmam vajon
nem bénít-e meg mindenki mást is magam körül.
Egyfolytában azon aggódom, mit akarnak mások, vajon
hogyan látnak engem, és közben egy pillanatig sem
gondolok arra, hogy én mit akarok.
– Akkor csak beszélgessünk! – mondom végül.
– Lia Mara…
– Nem érdekel! – Megfordulok, és Greyre nézek. – Na
és… téged?
– Ami engem illet, ennél kevesebbre már úgysem
tarthatnának. – Grey homlokráncolva néz rám. – De nem
akarom, hogy csorba essen a becsületeden.
Kinyújtja a kezét, hogy félresimítsa az arcomba hulló
hajtincset.
– Én meglehetősen jó véleménnyel vagyok rólad –
felelem halkan.
Megborzongok, amikor Grey megcirógatja az államat a
hüvelykujjával.
– Hála az égnek!
Olyan félve simít végig a nyakamon, mintha óriási
merészségre ragadtatná magát. Szinte súlytalan az érintése,
ahogy a tenyere lesiklik a vállamon. Végül visszahúzza a
kezét.
Elkapom a csuklóját, és a bőrvértbe mélyesztem a
körmeimet. Grey szeme felszikrázik. Csak állunk, és pihegve
nézzük egymást.
Elpirulok, és szégyenlősen Grey kezére pillantok.
– Most még elmehetsz.
– De nem akarok.
– Most még…
 Felsóhajtok, amikor Grey közelebb hajol, hogy az
ajkamra szorítsa az ajkát. Az ujjaim még mindig a csuklója
köré fonódnak, de úgy érzem, mintha ő nem eresztene
engem. A szája melegen, puhán, szenvedélyesen simul az
enyémre, és amikor a nyelve a nyelvemhez ér, halk nyögés
szakad fel a torkomból. Nem tudom, én engedtem-e el őt,
vagy ő bontakozott ki az ölelésből, de a keze hirtelen a
derekamra siklik, és lángra lobbantja a bensőmet. A hátam a
hideg ablakkeretnek ütközik, megzörgetve az üveget.
Meglepetten kapkodok levegő után, Grey azonban a
szájával hallgattat el. Most már teljes súlyával rám
nehezedik, a jelenléte erőteljes és magával ragadó.
Csókolóztunk már korábban is, de most közelebb érzem
magamhoz, mint valaha. A csókjai egyre kitartóbbak, egyre
magabiztosabbak. Már nem illedelmesek, inkább merészek.
A kezem csupasz bőrfelületet keresve siklik végig a
karizmain, a vállán, a mellkasán, de vértekbe, fegyverekbe
ütközik. Grey ujjai az övem szélénél babrálnak, ahol kicsit
csiklandós vagyok. Kuncogva fickándozom, amíg Grey
másik keze lejjebb nem csúszik, és ki nem tapogatja a
csípőmet a ruhámon keresztül, amitől egészen különös
módon pirulok el és kapkodok levegő után.
Elhúzom a fejemet, és Grey nyakába temetem az
arcomat, hangosan zihálva sütkérezem a bőréből áradó édes
melegségben. Nem bírok gondolkodni. Nem bírok
megszólalni. A nevetés kerülget. Meg a sírás.
– Grey! – suttogom. – Grey!
– Faer bellama! – suttogja Grey a hajamba. – Faer
gallant!
Szép lány! Bátor lány!
Könnybe lábadt szemmel húzódom hátra, hogy a
szemébe nézzek.
Grey a puszta kezével törli le a könnyeimet, majd
hozzám hajol, és könnyedén a nedves arcomhoz érinti az
ajkát.
– Faer vale! – mormolja.
Jó lány!
A nyakára csúsztatom a kezem, és miközben beszívom
testének bódító illatát, az ujjaim a tarkóját borító szőrszálakat
simogatják.
Grey el akar húzódni, de én nem engedem, és a
mellkasán feszülő pántokba akasztom az ujjaimat.
Grey megdermed, a tekintetemet fürkészi, én azonban
lesütöm a szemem, és a mellvért csatjaira szegezem a
pillantásomat. Mély levegőt veszek, és kioldom az egyik
csatot.
Grey nem moccan.
Az arcom lángvörös. A légzésünk ismét szaporábbá
válik.
– Mennyi csat! – dünnyögöm.
Ég az arcom. Nem merek Greyre nézni.
Ő elmosolyodik.
– Ahogy mondod.
A keze gyors és ügyes, legalább háromszor fürgébb,
mint az enyém. Ez még abból az időből származik, amikor
Greynek közvetlen fenyegetés esetén haladéktalanul páncélt
kellett öltenie. A bőrvértek és a fegyverek máris egy
kupacban hevernek a padlón, csak egy vászoning és egy
borjúbőr nadrág marad Greyen. Legalábbis azt hiszem. Nincs
időm megnézni, hogy fel van-e még öltözve, mert újból
megcsókol.
Ó, mekkorát tévedtem az imént! Grey most még
közelebb van hozzám, mint valaha, és a vékony ing már nem
tudja elrejteni a bőre melegét. A csókjaiból eltűnt a
tétovaság, én pedig fuldokolva szívom magamba az ízüket.
Grey bizonyára érzi, hogy a szívem az övén lüktet, mert
lejjebb csúsztatja a kezét, megmarkolja a ruhámat, és
magasra emeli a selyemszoknyát, hogy felfedje a lábamat, a
térdemet. A csupasz combomra tapasztja a tenyerét, majd a
csípőmhöz préseli a csípőjét.
Felszisszenek, és teljes erőmmel Greybe kapaszkodom.
Még levegőt venni is elfelejtek. A gondolatok kiröppennek a
fejemből. Teljes testemmel érezni akarom Greyt.
Megmarkolom az ingét, és az ujjbegyeim élvezettel fedezik
fel a derék sima lankáit, a bordák felé vezető izmok lágy
ívét.
Végül megállapodnak a durva hegeken. Nem tudom, ki
van nagyobb zavarban: Grey vagy én. Akárhogy is, a kezem
lelassul. Megáll. Elernyed.
Grey elhúzódik tőlem. A szeme sötét és
kifürkészhetetlen.
Csak egyszer láttam a sebhelyeit: akkor, amikor
Emberfallból menekültünk. Egy hegyi barlangban húztuk
meg magunkat, és Grey nem vette észre, hogy nézem. Egy
futó pillantás volt csupán, szinte fel sem fogtam, miféle
szörnyűséget látok. Egyedül Noah tudhatja, milyen volt Grey
háta, mielőtt begyógyult volna, mert Grey azóta is gondosan
rejtegeti a nyomokat. Még Harper hercegnő, aki ruhát hozott
neki, sem láthatta, hogy mit tettek vele.
A hegek talán sérülékenyebbé teszik Greyt, vagy arra
emlékeztetik, hogy valaki, akiben egykor megbízott, pokoli
kínokat okozott neki, a hangulat mindenesetre megváltozik.
Ahol egy pillanattal ezelőtt még fény ragyogott, most
árnyékok sötétlenek.
Nem tudom, mi készet arra, amit teszek: a Grey
gyötrelmei miatt érzett szánalom, a csodálat, amit az ereje
kelt bennem, a düh, amit az emlékek váltanak ki belőlem,
vagy egy érzés, amit nem is tudok megfogalmazni. Bármi is
legyen az, újból Greyért nyúlok, és az inge alá csúsztatom a
kezemet. Grey feszült, de nem mozdul. Amikor az ujjaim a
hegekre siklanak, megborzong, és elakad a lélegzete, de nem
húzódik el.
Eltolom magam a faltól, és közelebb lépek hozzá, a
torkára szorítom az ajkamat, és hagyom, hogy a kezem
végigvándoroljon a hátán, végül magamhoz szorítom. A
mellkasomon érzem a szívverését, olyan, mint egy csapdába
esett madár vergődése, de ahogy tovább ölelem, ahogy az
ujjaim végigcirógatják a teste vonalát, ahogy a leheletem
felmelegíti a nyakát, felenged benne a feszültség.
Megnyugszik. Elernyed. Lehajtja a fejét, és csókokkal borítja
be a halántékomat, az arcomat, végül a hajamba túr.
– Én megmondtam – suttogja halk, reszelős hangon. –
Nagyon is tudod, mivel kényszeríthetsz térdre.
Ez más, mint az iménti futótűzszerű vonzalom.
Erőteljesebb. Becsesebb. Ez maga a bizalom. A hit. A
remény.
A szeretet.
Grey belecsókol a fülkagylómba, és mielőtt elhúzódna,
finoman megharap. Aztán leveszi az ingét, és a levegő
rohamtempóban szökik ki a tüdőmből. A tűz fénye aranyló
derengésbe vonja Grey bőrét. Elpirulok, és egy pillanatra
megszédülök a gyomromban lángra lobbanó vágytól és
félelemtől. Hirtelen elszégyellem magam, és a hasamra
szorítom a kezem, miközben Grey lehajol, hogy kioldja a
csizmája fűzőjét. Bizonyára észrevette, mi történt, mert egy
pillanatra megáll, és rám sandít.
– Felöltözzek? – kérdezi a legcsekélyebb rosszallás vagy
ítélkezés nélkül.
– Nem. Nem! – Gyorsan megrázom a fejem. Alig bírok
megszólalni. – Grey… Grey, valamit tudnod kell…
Nem merem kimondani. A lángok felemésztik a
gondolataimat. Grey olyan szép, olyan szilaj, olyan férfias,
olyan… ó, ez már túl sok nekem!
 Grey lerúgja a csizmáját. Minden további figyelmeztetés
nélkül hozzám lép, és a karjába kap. Kacagva kapaszkodom
a nyakába, de az arcunk így egészen közel kerül egymáshoz.
A szabadon maradt kezem Grey csupasz mellkasára simul.
Alig bírok a szemébe nézni.
– Mit kell tudnom? – kérdezi Grey.
A hangja halk és bársonyos, csak nekem szól.
– Én még sohasem… – suttogom.
– Á!
Grey az ágyhoz visz, és most az én szívem akar kitörni a
ketrecéből. Grey azonban óvatosan lefektet a takaróra, majd
mellém fekszik. Egy hajszálnyira vagyunk egymástól, de
nekem még ez is sok.
Grey végül így szól:
– Én sem.
A hír olyan váratlanul ér, hogy majdnem leesek az
ágyról.
– De hiszen gárdista voltál! Hogy lehet ez?
Grey vállat von.
– Tizenhét éves voltam, amikor felesküdtem a Királyi
Gárdára, és mivel lemondunk a családalapításról, az udvarlás
sem volt megengedett. Akadtak köztünk, akik rendszeresen
látogatták a városi bordélyházakat, de én nem kértem
belőlük.
Grey a ruhámat, a vállamat, a nyakamat, a mellkasomat
cirógatja.
Megborzongok, és levegő után kapkodok, ám Grey
hozzám hajol, hogy újabb csókot nyomjon az ajkamra.
– Bocsásd meg a tapasztalatlanságomat!
– Inkább te bocsásd meg az én… – kezdem, de amikor
Grey keze gyengéden a ruhám alá kúszik, és a hátam ívbe
feszül, a gondolataim megszűnnek létezni.
– Azért hallottam egy s mást – leheli az arcomra Grey
incselkedő hangon, és a fogait végighúzza az állam vonalán.
– Te pedig rengeteg könyvet olvastál.
Amikor a hüvelykujja érzékeny pontra tapint,
felszisszenek.
Grey épp csak annyira húzódik el tőlem, hogy a
szemembe nézhessen, majd elmosolyodik.
– Valahogy biztosan elboldogulunk.
 TIZENHATODIK FEJEZET

GREY
Ritkán alszom olyan sokáig, hogy a nap ébresszen, de
amikor kinyílik a szemem, a szobában már reggeli félhomály
dereng. A tűz is leégett, hűvös van, de Lia Mara takarói
melegen tartanak, különösen így, hogy maga a királynő
fekszik mellettem.
Még nem ébredt fel, de a homlokát a vállamhoz szorítja.
Vörös haja az ágyra omlik, és fényesen csillog a sápadt
napfényben. Felhúzott térdei a combomhoz nyomódnak.
Azon tépelődöm, vajon felébresszem-e, mert akkor láthatom
a szemét, vagy inkább hagyjam aludni, mert akkor tovább
nézhetem, ahogy a napfény végigvándorol a csupasz vállán.
Azon tépelődöm, vajon mellette maradjak-e az idők
végezetéig, vagy felkutassam mindazokat, akik ártani
akarnak neki, hogy saját kezűleg szúrjam át a szívüket. Már
régóta védelmezem őt és a barátaimat, de ez… ez most más.
Nem kötelesség. Hanem szükségszerűség. Leküzdhetetlen
késztetés.
Ma reggel találkozóm van a hadsereg tisztjeivel és Lia
Mara tábornokaival, talán éppen ebben a pillanatban, de
sehogy sem akaródzik felkelnem.
Lia Mara nagyot sóhajt, és még mielőtt kinyitná a
szemét, a karomra szorítja az ajkát. Amikor az arcához
nyúlok, hogy hátrasimítsam a haját, a szeme résnyire nyílik.
– Aggódtam – szólal meg halkan –, hogy mire
felébredek, te már nem leszel itt.
– Itt vagyok. – Megcirógatom a száját, ő pedig csókot
nyom az ujjbegyemre. – Bár találkozóm van a
tábornokaiddal az Emberfallból érkező jelentések ügyében…
 – Az még várhat.
Lia Mara hozzám simul. A lábaink egymásba fonódnak,
és én már nem is tudok másra gondolni, csak a bőre
tapintására, a szája ízére.
Percekkel, órákkal vagy évtizedekkel később a napfény
teljesen elárasztja a szobát. Felcsatolom a mellvértemet,
miközben Lia Mara kipirult arccal figyel a takaró alól.
– Ha így nézel rám – mondom neki –, kénytelen leszek
itt tölteni az egész napot.
– Ezt fenyegetésnek szántad? Mert igazán kecsegtetően
hangzik.
Ezen elmosolyodom, és lehajolok, hogy megcsókoljam
Lia Marát.
– Ne kísérts, virágszálam! – Lia Mara a galléromba
akasztja az ujját, én azonban mosolyogva csapok a kezére. –
Nyugalom!
Lia Mara duzzogást színlelve hanyatlik vissza a párnára.
– Azt hiszem, nekem is el kell játszanom a királynőt,
legalábbis egy rövid időre.
– Majd megkérem Iisakot, hogy tartsa rajtad a szemét –
felelem.
Lia Mara hirtelen kijózanodik. A színlelt duzzogása
valódi aggodalomba fordul.
– Most már komolyan azt kívánom, bárcsak itt
maradhatnánk – jegyzi meg halkan.
Felveszem a kardövemet, és a derekam köré hurkolom.
– Rhen apja… azaz az apám, egyszer azt mondta, ha
nem tudod elérni, hogy a néped szeressen, akkor legalább
féljenek tőled. Másképp lehetetlen kivívni a tiszteletet.
– A húgom is ugyanezen a véleményen van. – Lia Mara
elgondolkodva figyeli, ahogy felcsatolom a fegyvereimet. –
Nem akarom, hogy az emberek féljenek tőlem, Grey. – A
hangja egészen szelíd. – Szerinted ettől gyenge királynő
leszek?
– Nem. – Az ágyhoz lépek, és Lia Mara arcára szorítom
a kezem. – Lehetsz erős királynő anélkül is, hogy az anyád
példáját követnéd.
Ám hirtelen ráébredek, hogy ezt talán magam sem
gondolom komolyan. Lia Mara katonái sem értenének egyet
velem. Az emberfalli Broderick király sem a kedvességéről
volt híres. És bár Rhen elkötelezett a népe iránt, neki sincs
ellenére a brutalitás, ha éppen úgy látja szükségét. A
sebhelyek a hátamon – és Tycho hátán – is ezt igazolják.
Lia Marának bizonyára szemet szúr a tétovaságom, mert
megszorítja a kezemet.
– Nolla Verin szerint túlságosan elnéző vagyok.
– A húgod azért gonosz, mert az anyád ezt várta el tőle –
válaszolom, majd némi gondolkodás után hozzáteszem: –
Azt hitte, ő kerül a trónra, és nem tudja, hogy másképp is
lehet uralkodni.
Lia Mara rám mered.
– Te… nem bízol benne – mondja óvatosan.
– Csupán egyvalami biztos vele kapcsolatban: pontosan
úgy viselkedik, ahogy Karis Luran tenné.
Lia Mara a homlokát ráncolja.
– Nolla Verin azt mondja, meg kell tanulnom kiállni
magamért, ha azt akarom, hogy mások is kiálljanak értem.
Anyám egyetértene vele.
– Nolla Verin téved.
– Csakugyan?
– Te vagy a királynő, Lia Mara, és erőszakkal foglaltad
el a trónt. Már tudod, hogyan állj ki magadért. Előttem
számtalanszor bizonyítottad az erődet és a bátorságodat. –
Lehajolok, és megcsókolom. – Mindössze annyi a dolgod,
hogy a népednek is megmutasd, mire vagy képes.
Jake a folyosón vár rám, amikor végre felbukkanok. Karba
tett kézzel támaszkodik a szemközti falnak. Ha nem
ismerném jobban, azt mondanám, hogy szundikál, de már
megtanultam, hogy nagyon jól adja az unottat és a nyeglét,
amikor valójában épp az ellenkezője történik. Amikor
meglát, tágra nyílt szemmel egyenesedik fel. Nem tudom, mi
olyan árulkodó a kinézetemben, de Jake a kardövébe akasztja
a hüvelykujját, és rám mosolyog.
– Szép jó reggelt, Grey! – köszönt könnyedén. – Jól telt
az este?
Elég sokáig voltam gárdista ahhoz, hogy felismerjem ezt
a csipkelődő hangot, ezért inkább tudomást sem veszek róla,
és Lia Mara testőreire nézek. Ma délelőtt két nőt küldtek.
Csak az egyiket ismerem közülük, egy Tika nevű kőarcú
gárdistát, aki Karis Luran hűséges szolgája volt.
– Senki sem léphet be a királynő szobájába kíséret
nélkül! – utasítom mindkettőjüket. – Szólok Iisaknak, a
kaparónak, hogy egész nap maradjon mellette.
A két nő összenéz, majd Tika bólint. Az arckifejezése
egy jottányit sem változik.
– Igenis, felség!
Elindulok a folyosón, de egyáltalán nem lep meg, hogy
Jake a nyomomba szegődik.
– Ne kezdd! – mordulok rá.
– Tudod, hogy elpirultál?
Nem pirultam el. Legalábbis remélem.
Jake elvigyorodik. Ördög és pokol!
– Kimerítő lehetett – folytatja Jake – az a sok… izé,
őrködés.
 Lesújtó pillantást vetek rá, és azon tűnődöm, vajon
meddig kell még elviselnem a gúnyolódását.
– Mi van? – kérdezi Jake ártatlanul.
– Hagyj békén, Jake! – Próbálom leutánozni a flegma
modorát.
Jake lehalkítja a hangját, és az én szigorú basszusomon
feleli:
– Ahogy óhajtja, felség!
Nyakon vágom, mire felnevet, de gyorsan kijózanodik.
Suttogóra fogja:
– Meg akartam várni, amíg hallótávolságon kívül
kerülünk, mert… Lia Mara testőrei rátok akartak törni.
– Micsoda? – Megütközve nézek Jake-re. – Mikor?
– Éjfél körül. Aggódtak, hogy kárt teszel a királynőben.
Egy pillanatra megtorpanok, és szembefordulok Jake-
kel.
– Hogy tehetnék kárt…
– Pszt! – Jake nem áll meg. – Gyere már!
Megyek.
– Kétszer is megpróbálták megölni, de én a közelében
sem voltam.
– Sok pletyka kering errefelé – feleli Jake, majd
hozzáteszi: – Az itteni törvények szerint az lesz Syhl
Shallow uralkodója, aki megöli a királynőt. A rossz nyelvek
szerint meg akarod ölni Lia Marát, hogy magadnak követeld
a trónt.
– Miért tennék ilyet? Hiszen szövetségesek vagyunk.
Elhaladunk egy szolga mellett, aki alighanem halálra
rémül a zord arckifejezésem láttán, mert fürgén meghajol, és
félreáll az útból.
 – Nem bíznak a mágiában, Grey. Nem bíznak benned. –
Jake felsóhajt. – Olyan csoportok is vannak a városban, akik
szerint Syhl Shallow-nak fel kell lépnie a mágiád ellen. Attól
tartanak, hogy manipulálod a királynőt, mert így akarod
átvenni az irányítást a seregei felett, és ha bevonultok
Emberfallba, magadhoz ragadod a hatalmat. A királynő
meghal, te pedig érinthetetlen leszel a varázserőd miatt…
– Elég! – mondom sóhajtva, és elkínzottan simítok
végig az arcomon.
Az emberek azért néznek szélhámosnak, mert
gyengének tartják a királynőt. Lia Mara szelíd királynőként
akar uralkodni, de ez azzal jár, hogy minden lépésünkért meg
kell harcolnunk. Ha erőszakkal átveszem az irányítást Lia
Mara seregei fölött, azt a látszatot keltem, hogy a királynő
érdekeivel ellentétben cselekszem. Ha viszont nem teszem
meg… semmi sem lesz, ami összetartaná a csapatot.
Szívesen kikérném Rhen véleményét, és ez már nem az
első eset.
Hiába akarom száműzni a gondolatot, szokás szerint
tovább motoszkál a fejemben. Rhennek is megvannak a
maga hibái… de ő nem került volna ilyen helyzetbe. Őt arra
nevelték, hogy egyszer majd egy egész birodalmat kell
irányítania. Megvan a képessége, hogy túljárjon az ellenfelei
eszén, ha azok nyíltan felfedik a szándékaikat. Ezért volt
képes elűzni a Syhl Shallow-iakat Emberfallból, és
alighanem Lilithet is ezért tudta olyan sokáig sakkban
tartani.
Ezért olyan fontos, hogy a seregünk tisztelje a
királynőjét és kövesse a parancsaimat. Rhen a legkisebb
gyengeséget is megérzi, és könyörtelenül kihasználja. A
varázserőm fabatkát sem ér, ha nem tudunk betörni
Emberfallba. Hiába követelem magamnak a trónt, ha Rhen
népe nem támogat ebben.
 Egyszer azt tanácsoltam Rhennek, hogy ne merüljön el
az önsajnálatban, de most én is ugyanebbe a hibába estem.
Az utolsó kanyarhoz érünk, a folyosó innen már
egyenesen a stratégiai szobába vezet. Megállok. A falak
visszaverik a hangok zűrzavarát. Nolla Verin az ajtó mellett
áll a tanácsadójával, Ellia Mayával, úgy tűnik, elmélyülten
beszélgetnek. Ahhoz túl messze vagyunk, hogy kihallgassuk
őket, de Nolla Verin rosszalló pillantást vet rám. Szívem
szerint viszonoznám a gesztust, de mivel mindenki rám vár,
ez csak tovább rontana a helyzetemen.
Jake-re nézek, aki szintén megállt.
– Tehát olyan tábornokokkal és tisztekkel kell
tárgyalnom, akik már eleve gyűlölnek, és eleve azt hiszik,
hogy eszközként használom őket.
Nem csoda, hogy Solt és a többiek olyan megvetően
méregetnek a gyakorlótéren.
Jake mereven bámul rám.
– Ne érts félre, de… nem így van? – Elkomoruló arcom
láttán így folytatja: – Nem ez a hadsereg lényege? Bármilyen
hadseregé? Amikor Harper először rángatott el minket Noah-
val a Vasrózsába, reménykedtem, hogy egyszer majd csak
agyontapos egy ló, Grey, mégis bedőltem ennek az
„Emberfall javáért” baromságnak. Mégis kockára tettem az
életemet. Elsősorban Harper miatt, de amúgy… – Hirtelen
elhallgat, és kényszeredetten forgatja a szemét. – Amúgy
miattad is, te barom! – Jelentőségteljes pillantást vet a
folyosóra. – Még itt vannak. Tehát bíznak valamiben.
Engem nem hercegnek neveltek. Nem vagyok tábornok.
Még csak katona sem.
Nem tudom, hogyan vegyem rá az embereket, hogy
higgyenek bennem, amikor még én magam sem vagyok
biztos a képességeimben.
 – Na, indíts! – Jake a vállamba öklöz. – Tartsak egy kis
lelkesítő szpícset a meccs előtt?
– Tessék?
– Tökösnek áll a világ. Először fejben kell nyerni. Tedd
oda magad, különben…
– Jake!
– Grey!
Jake mellbe taszít, pont ott, ahol Emberfall bőrbe
ágyazott címere virít: egy arany oroszlán és egy vörös rózsa,
zölddel és feketével, Syhl Shallow színeivel körülvéve. A
páncél még Karis Luran ajándéka volt a leendő szövetségünk
alkalmából.
– Syhl Shallow-nak szövetségre kell lépnie Emberfallal
a túlélés érdekében – ágál Jake. – Ezt te is tudod. Ők is
tudják. Még Karis Luran is tudta.
– És én is tudom – szólal meg Lia Mara a hátunk mögül.
Megfordulok, és látom, hogy a királynő, nyomában a
testőreivel, egyenesen felénk lépdel a márványpadlón.
Tiszta, a zöld különféle árnyalataiban játszó ruhát öltött,
aminek derekára vastag fekete övet fűztek.
Vörös haja selyemfüggönyként omlik a vállára. A szeme
ragyog, az arckifejezése azonban ünnepélyesen komoly.
Nagyot dobban a szívem a szépsége láttán.
Jake földig hajol előtte. Először azt hiszem, csak
gúnyolódik, és már emelem is a kezem, hogy
meglegyintsem. Ám Jake hirtelen megszólal:
– Felség! – mondja szisszalai nyelven, és ekkor rájövök,
hogy nem tréfál.
Inkább nekem kellene összeszednem magam.
Lia Mara elmosolyodik.
– Jake! Jó reggelt!
 – Csak a stratégiát egyeztetjük, mielőtt Grey bemenne a
tisztekhez – magyarázza Jake.
– Hallom – feleli Lia Mara. Nem ejtették a feje lágyára.
– És szeretnék csatlakozni hozzád, Grey. Ha megengeded.
Mintha nem az ő tábornokai és tisztjei ülnének abban a
szobában. Mintha nem adnék meg neki mindent, amit csak
kér.
Bólintok.
– Természetesen.
Lia Mara belém karol, és olyan közel húzódik hozzám,
hogy tisztán érzem az illatát. Narancs és vanília.
– Azt hittem, ha fenntartom a három lépés távolságot
köztem és a fegyveres erőim között, a népem rájön, hogy
nem akarok mindenáron erőszakhoz folyamodni. – Egy
pillanatra elgondolkodik. – Csakhogy ezzel épp az
ellenkezőjét értem el. Nem akarom, hogy a katonáim azt
higgyék, nincs szükségem rájuk. Nem akarom, hogy a népem
azt higgye, gyengék vagyunk.
Senki sem hiszi ezt, akarom mondani, de hazudnék. A
nép aggódik és bizonytalanságban él, ez egészen világos.
Lenyűgöző, hogy Lia Mara belátta ezt. És még
lenyűgözőbb, hogy be is vallja.
– Különben – teszi hozzá – nem értek egyet azzal, amit
az imént mondtál. Itt nem nekem kell erőt demonstrálnom.
Ezt olyan érces hangon mondja, hogy még Nolla Verin
is felkapja a fejét a folyosó végén.
Meglepetten pillantok rá.
– Valóban?
– Igen. – Lia Mara továbbra is előreszegezi a tekintetét,
de miközben farkasszemet néz a húgával, az ujjai
megfeszülnek a könyökhajlatomban. – Most nem csak Syhl
Shallow-ról van szó. Hanem arról is, hogy szövetséget
kössünk egy másik országgal. Arról, hogy megtanuljunk
előnyként tekinteni a mágiára, nem pedig fenyegetésként.
Amit most teszünk, az túlmutat az erőszakon és a
hatalomvágyon. A fő cél a felvilágosultság, a tudás, a
kommunikáció. – Átható tekintettel néz rám. – Ha erőt kell
mutatnunk, mutassuk meg, mire megyünk közösen.
 TIZENHTEDIK FEJEZET

RHEN
Két hét telt el azóta, hogy Lilith megjelent nálam.
Két hét. Így Emberfallnak kevesebb, mint egy hónapja
maradt, amíg Grey megérkezik a seregeivel.
Nem is tudom, melyik eshetőség tölt el nagyobb
rémülettel. Még azt sem tudom, számít-e, mit gondolok.
Reggel Harper megint itt van az ablakom alatt, Zóval
kardozik. Később majd átlovagolunk Silvermoonba, mert a
városmarsall és a hadserege ímmel-ámmal ugyan, de
felesküdött Emberfall védelmére, és a saját szememmel
akarom látni, milyen állapotban vannak a katonái. A kémem,
Chesleigh Darington, várhatóan ma este tér vissza Syhl
Shallow-ból, hogy jelentést tegyen az ottani seregek
felkészültségéről, és arról, van-e olyan fegyver, amit szerinte
felhasználhatok Grey – és reményeim szerint Lilith – ellen.
Túl sok a kérdőjel. Túl sok a félnivaló. Túl sok a
bizonytalan tényező.
Az időjárás hidegebbre fordult, jeges szeleket hozott a
Vasrózsát körülvevő szántóföldekre, ami cudar telet ígér. Az
őrök gyapjúruhát viselnek a páncéljuk alatt, és a kastélyt
körülvevő őrposztok mindegyikénél acélból készült
tűzhordókat helyeztek el. A ládákból előkerültek a nehéz
köpenyek, és a szolgák vastag dunyhát tettek az ágyamra.
Emlékszem, egykor azt kívántam, bárcsak ismét tél
köszöntene a kastélyra, és minden szezon végén rettegve
vártam az ősz kezdetét. Már el is felejtettem, milyen gyorsan
rövidülnek a nappalok, és a hideg milyen gyorsan talál utat a
szobám összes zugához.
 Miután túljutunk a napfordulón, hó lepi be a Syhl
Shallow-val határos hegyeket, megnehezítve a közlekedést.
Egy hadsereget még bő termés esetén is nehéz etetni, de
amikor az emberek fáznak és éheznek, még nehezebb harcra
bírni őket. Ez Grey seregére is hatással lesz, nemcsak az
enyémre.
Vagy mégsem. Grey talán arra is képes, hogy ennivalót
varázsoljon a katonái szájába. Hogy elűzze a havat és a jeget,
és újra örök őszbe zárja Emberfallt. Vagy mágikus burkot
von maga köré, hogy érinthetetlen legyen, mint Lilith.
A gondolattól görcsbe rándul a bensőm, és
megborzongok. Nem szabad arra gondolnom, hogy Grey
talán ugyanolyan, mint Lilith. Nem szabad arra gondolnom,
hogy ő is a mágiát veti be ellenem.
Még arra sem szabad gondolnom, hogy Greynek
varázsereje van.
Eszembe jut egy eset, még az átok kezdetéről, amikor
Lilith meg akart büntetni, amiért nem voltam hajlandó
szeretni őt. Az udvaron álltunk, mindent betöltött a virágzó
rózsa- és loncbokrok illata. A harmadik vagy a negyedik
szezonban járhattunk, miután Lilith végignézte, a szörnyeteg
hogyan irtja ki a családomat az ő bűbája miatt, de valami
különös tévképzet folytán még mindig reménykedett, hogy
végül sikerül a kegyeimbe férkőznie.
Amikor megcirógatta az arcomat, az ujja véres csíkot
hagyott maga után, és a fájdalom olyan hirtelen szikrázott fel
az ereimben, hogy térdre estem. Grey elkapta Lilith
csuklóját, mire a varázslónő ellene fordult. Egyenként
roppantotta el Grey ujjait. Grey hiába próbálta elrántani a
kezét, Lilith megmarkolta a csuklóját, és ott is
megrepesztette a csontokat. Aztán Grey lábát vehette célba,
mert Grey összeesett. Emlékszem, a kiálló csontok átszúrták
a nadrágját. Az elpattanó csontok hangja a mai napig kísért.
 – Hagyd abba! – ordítottam a saját véremben
fuldokolva. – Hagyd abba!
Lilith azonban nem hallgatott rám. Kirántotta Grey
kardját, és a testőröm hasába döfte. Amikor Grey a földre
zuhant, Lilith kiszabadította a kardot, majd átszúrta vele
Grey vállát.
Grey a szabad kezével megpróbált fegyvert rántani, ám
Lilith elkapta a csuklóját, és azon a kezén is eltörte az
ujjakat. Máig emlékszem Grey szaggatott, rémült lihegésére,
miközben hiába próbálta kiszabadítani magát a béna
kezeivel. Lilithet ócsárolta, átkozta a sorsot, a mágiát.
De engem nem.
Valahogy odavonszoltam magam Lilithhez, és elkaptam
a karját.
– Könyörülj rajtunk! – esdekeltem.
– Á, most már könyörögsz? – duruzsolta Lilith könnyed,
negédes hangon, ami éles ellentétben állt a vérrel áztatott
fűvel.
Amikor az állam alá csúsztatta a tenyerét, ijedten
rándultam össze. Fájdalomra számítottam, ám a varázslónő
ujjai hűvösen simultak a bőrömre.
– Szeretem, amikor könyörögsz – suttogta, majd még
közelebb hajolt hozzám. – Csináld még egy kicsit!
Azzal eltörte az állkapcsomat, és amikor felordítottam,
hanyatt lökött. A mellkasomra térdelt, és megrepesztette a
bordáimat. Puszta kézzel rántotta ki a fogaimat a számból, és
egyenként a torkomba pottyantotta őket, én pedig csonttól és
vértől fuldokolva könyörögtem a halálért. Lilith
selyemszoknyái kis kupacokba gyűltek körülöttem, valahol a
közelben egy méhecske döngicsélt… vagy talán én
rimánkodtam a fájdalomtól és a kétségbeeséstől.
Nem tudom, végül Lilith hallgatta-e meg az imáimat,
vagy a sors, de másnap úgy ébredtem a szalonban, mintha mi
sem történt volna. Grey mellettem feküdt, és az átok
újrakezdődött. Az emlékek azonban nem tűntek el. Sokáig
olyanok voltak, mint egy rémálom, amiből nemrég ébredtem
fel. Lehunytam a szemem, és tisztán hallottam a csontok
ropogását. A nyálamba vér íze vegyült.
Aznap este megparancsoltam Greynek, hogy többé ne
védjen meg Lilithtől.
– Megesküdtem, hogy megvédelek – ágált Grey.
– Te vagy az egyetlen gárdistám, aki életben maradt –
förmedtem rá szemrehányóan, mert nem vettem észre,
mennyire sokatmondó ez a helyzet. De az átok már így is
éppen elég gyötrelmet okozott nekem. Nem bírtam volna
elviselni, hogy Lilith merő passzióból valaki mást is
elpusztítson az én ballépésem miatt. – Ha nem
engedelmeskedsz, mehetsz, amerre látsz!
Grey maradt. Aztán elment.
És most itt tartunk.
Grey visszahozza a mágiát a Vasrózsába, és elvesz
valamit, amit nem akarok odaadni neki. És a szívem mélyén
attól tartok, hogy megérdemlem.
Kardok csattognak az ablakom alatt, majd Harper
felkiált. Egy penge csörögve hullik a macskakövekre.
Az ablakhoz lépek.
– Harper!
– Jól vagyok! Jól vagyok!
Harper Zo kinyújtott kezébe kapaszkodva húzza talpra
magát. Gyorsan végigmérem, de sem vért, sem egyéb
külsérelmi nyomot nem látok rajta.
Amikor Harper rám néz, megkönnyebbülten állapítom
meg, hogy a düh, ami korábban oly gyakran homályosította
el a szemét, teljesen elpárolgott. Az együtt töltött
pillanataink most az átok utolsó heteire emlékeztetnek,
amikor Harper már tudott a varázslónő éjjeli kínzásairól,
ezért szinte egy percre sem tágított mellőlem, sem nappal,
sem éjjel.
Nekem kellene megvédenem őt. Ehelyett úgy érzem,
mintha ő védelmezne engem.
Leporolja magát.
– Béna vagyok.
– Már megint a pengét kergetted, milady.
Harper felkapja a fegyverét.
– Jó, akkor mutasd meg, mit csináljak!
Meredten bámulom a copfjából kiszabadult fürtöket, az
arcát, amit a szél rózsásra színezett. Néhány hete is így
álltunk itt. Akkor amiatt aggódtam, hogy Harper gyűlöl
engem. Most meg amiatt, hogy lesajnál.
– Természetesen – válaszolom.
Mire leérek az udvarra, Zo már eltűnt.
Egy hete még gyengeségnek tartottam a visszavonulását.
Megvetendő cselekedetnek.
De amióta Harper tőrrel támadt Lilithre, erről is
megváltozott a véleményem.
Dustan és három másik testőr utánam jön az udvarra, de
aztán a fal tövébe húzódnak. Csendben megborzongok, és
már bánom, hogy nem hoztam magammal a köpenyemet.
Harper felemeli a kardját, tehát én is előhúzom az
enyémet, de megdöbbent a felismerés, hogy azóta nem
álltunk így, egymással szemben, mióta Greyt láncra verve
visszavonszolták a kastélyba. Harper tartása jobb, mint
régen, kiegyensúlyozottabb, bár tudom, hogy ez állandó
küzdelmet jelent a számára. Még valami, amiért hálás
lehetek Zónak, mert Harper – tudtommal – senki mással nem
vív.
 Felülről nyitok egy egyszerű támadással, amit Harper
könnyedén hárít, majd ellentámadásba lendül. A mozdulatai
pontosak, de mesterkéltek, a gyorsasága ugyanakkor
lenyűgöző. Ám amikor ismét kivédi a támadást, és én
hátralépek, hogy más taktikával próbálkozzak, leköveti a
mozdulatot.
Ez kibillenti az egyensúlyából, én pedig egyetlen
mozdulattal kiütöm a pengét a kezéből.
– Huh! – mérgelődik, miközben felveszi a fegyvert.
– Ne üldözd az ellenfelet! – mondom neki. – Ha valaki
valóban az ellenséged, úgyis visszatér hozzád.
Harper megáll, és rám mered. Csak ekkor jövök rá, mit
is mondtam. Vajon Harper most Greyre gondol, aki nem jött
vissza?
Én Lilithre gondolok, akit sehogy sem tudok lerázni
magamról.
Harper összeszedi magát, a szeme kihívóan csillog.
– A türelem nem az erősségem.
– Ezt eddig is tudtam.
Többek között a meggyőződéses hit az, ami először
megtetszett Harperben. Felemelem a pengémet.
Újra egymásnak ugrunk. És újra. A nyolcadik menetben
Harper homlokán már izzadságcseppek gyöngyöznek, ám az
arckifejezése a végletekig elszánt. Nehezen egyensúlyoz, a
bal oldala gyengébb, a lábmunkája azonban szinte hibátlan.
Ez bizonyára a lelkiismeretes gyakorlásnak és ismétlésnek
köszönhető, nem ösztönből jön. Lenyűgöző teljesítmény, a
szívem mégis szomorúsággal telik meg.
Én mutattam meg Harpernek, hogyan kell íjászkodni,
táncolni, hadsereget állomásoztatni. De ami a kardforgatást
illeti, azt Greytől tanulta.
 Nem tudom, én vagyok figyelmetlen, vagy Harper
intette nyugalomra magát, de amikor hátraugrom, nem jön
utánam. Másra számítottam, így amikor támadásba lendülök,
Harper felkészülten fogad, és a pengémbe akasztja a
markolatkosarát. Fémes csikorgás hallatszik, aztán a pengék
a helyükre csúsznak, és szinte egymáshoz szegeznek minket.
A leheletünk apró párafelhőket képez a hűvös levegőben.
Harper szeme tágra nyílik a meglepetéstől.
Rámosolygok.
– Ügyes!
Harper orcái rózsás árnyalatot öltenek.
– Hagytál nyerni?
– Milady! – Megbántottságot színlelek. – Ne sértegess!
A rózsás szín Harper arcán valódi pírrá sötétül. Egészen
közel állunk egymáshoz, csak a keresztbe fordított pengék
választanak el minket, de nem érzek zavart, sem
feszélyezettséget.
Bárcsak lenne valamim Harper számára! Valami, ami
kicsit elfeledtethetné a gonosztetteimet. Tudom, hogy amit
tettem, már nem lehet visszacsinálni, és a hibáimat sem lehet
meg nem történtté tenni. A megbocsátást nem lehet pénzért
megvásárolni, de nem tudom, másképp hogyan
érdemelhetném ki.
Harper megnedvesíti az ajkait, majd kiszabadítja a
kardját.
– Köszönöm a leckét!
Az arcához nyúlok, hogy félresöpörjek egy hajtincset, és
amikor belehajol az érintésembe, a hüvelykujjammal
megcirógatom a szája szélét. Nagyon szeretném
megcsókolni, de most még ez is veszélyes vállalkozásnak
tűnik. Harpernél mindent ki kell érdemelni. A türelem rózsát
terem.
Ezért inkább homlokon csókolom.
 – Öltözz át az útra! – mondom érdes hangon.
– Freya már kikészítette a ruhát. – Harper tekintete ismét
az enyémet keresi. – Nem tart sokáig.
Dustan kitárja előtte az ajtót, de egyik őröm sem követi
őt a kastélyba. Nem is szükséges, csak ha parancsot adok rá.
Az én védelmemre esküdtek fel, nem Harperére.
Annyi pletyka kering Diszi kudarcairól, a trón jogos
örököséről és a Lilith által jelentett nagyon is valós
fenyegetésről, hogy ha meg is parancsolnám nekik, hogy
vigyázzanak Harperre, nem biztos, hogy bármelyikük is
kockára tenné az életét a hercegnőért. Az egyetlen őröm
pedig, aki hajlandó volt erre, most arra készül, hogy háborút
indítson ellenem.
De amikor megfordulok, hogy magam is visszamenjek a
kastélyba, rájövök, hogy ez nem igaz.
A Királyi Gárda szállása a kastély legalsó szintjén található,
a gyakorlótérhez vezető hátsó folyosó mentén, a konyhákkal
és a szolgálók szállásaival szemben, az istálló közvetlen
közelében. Ritkán van alkalmam idelenn tartózkodni, és már
nem is emlékszem, mikor jártam itt utoljára. Amikor Greyjel
az átok csapdájába estünk, Grey a mellettem lévő szobát
választotta, hiszen nem sok értelme lett volna, hogy az
egyetlen őrszemem hallótávolságon kívül legyen.
Amikor befordulok az árnyékos folyosóra, egy rég
eltemetett emlék tör a felszínre.
Hat- vagy hétéves lehettem, elég idős ahhoz, hogy
tudjam, hogyan menekülhetek el a dajkám vagy a nevelőim
figyelő szeme elől. És elég fiatal ahhoz, hogy kíváncsi
legyek a kastély azon helyiségeire, amiket nem
látogathattam. Emlékeim szerint a várbörtönt kerestem, mert
a nővérem, Arabella váltig állította, hogy ott tanyáznak a
kísértetek, ám végül ezen a folyosón találtam magam, és
rémülten döbbentem rá, hogy a lépcsőházban hallható dühös
kiabálás nem a szellemektől vagy a raboktól, hanem a
hevesen vitatkozó őröktől származik.
Addig a napig egyszer sem tapasztaltam, hogy egy őr
rosszat tett volna. Nem hallottam mást, csak kimért,
megfontolt, a királyi család iránti tiszteletet kifejező
beszédet.
Aznap reggel azonban végignézhettem, ahogy az egyik
gárdista a kőfalnak lökte a másikat, míg két társuk
megpróbálta szétválasztani őket. A szavaik tüzes
káromkodásba torkolltak, amitől anyám fülig pirult volna. Én
bezzeg el voltam ragadtatva.
Aztán az egyikük meglátott engem, mert bosszúsan
felszisszent:
– A herceg! A herceg!
Rögvest szétrebbentek, és vigyázzba vágták magukat.
Annyira megdöbbentett a reakciójuk, hogy én is ugyanígy
tettem. Ma már tudom, valószínűleg féltek, hogy
megrovásban részesülnek, miközben én amiatt
nyugtalankodtam, hogy apám mérges lesz, ha megtudja, hol
jártam. Annyira azért nem voltam fiatal, hogy ne lettem
volna tisztában apám indulatosságának következményeivel.
Az egyik őrnek végül megjött a bátorsága – vagy talán
megérezte, hogy én is félek –, mert odalépett hozzám, és így
szólt:
– Felség! Eltévedtél?
Nem emlékszem a kinézetére, de még a nevére sem.
Sejtelmem sincs, min robbant ki a vita, és folytatódott-e,
miután hallótávolságon kívül kerültem. Csak arra
emlékszem, hogy az őr kedvesen szólt hozzám, és tudtam,
hogy nem esik bántódásom. Emlékszem, mennyire megijedt,
amikor megfogtam a kezét, pontosan ugyanazzal a
mozdulattal, mint a dadámét, amikor sétálni mentünk.
 Emlékszem, akkor jöttem rá, hogy apám testőreinek – az
én testőreimnek – is lehetnek saját gondolataik, érzéseik és
cselekedeteik, amiknek semmi közük a királyi családhoz;
hogy bár leteszik az esküt, az minden egyes férfi vagy nő
számára mást jelent.
Újabb emlék sejlik fel az elmémben. Ez már kevésbé
üdvözlendő.
Megbántad?
Nem.
Ez az utolsó szezonunk, parancsnok. Nyugodtan mondd
ki, amit gondolsz, ne törődj a következményekkel!
Azt mondom, amit gondolok, milord.
Elszorul a mellkasom, alig kapok levegőt. Nem szívesen
gondolok Greyre, de mint mindig, a gondolataim ezúttal is
fittyet hánynak arra, hogy én mit akarok.
A folyosó végére érve megállok egy ajtó előtt. Dustan és
Copper, a másik testőröm, ide is követtek. A kíváncsiságuk
szinte tapintható, de nem kérdezősködnek.
Rendszerint bejelentik az érkezésemet, de mivel Zo meg
én már amúgy is hadilábon állunk egymással, nem akarok
fölösleges szertartásokba bocsátkozni. Egyszerűen
bekopogtatok az ajtón.
– Jaj, ne! – kiáltja Zo. A tömörfa elnyeli a hangját. –
Tűnjetek innen, féleszűek!
Felvont szemöldökkel fordulok Dustan felé. Ő mereven
bámul vissza rám.
– Az őrök közül néhányan neheztelnek rá, amiért a
szállásán maradt.
– Te is?
– Nem, felség.
Kíváncsi lennék, Dustan igazat mond-e. Bizonyára ő is
táplál némi haragot Zo iránt, ha nem avatkozik közbe.
 Megköszörüli a torkát.
– Bár ő sem igyekszik, hogy megkedveltesse magát.
Már órákkal napfelkelte előtt a hegedűjén cincog.
Kis híján elmosolyodom. Nem csoda, hogy Zo és Harper
barátnők.
– Hallom ám, hogy odakint sutyorogtok – kurjantja Zo
éles hangon az ajtó túloldaláról. – Nincs jobb dolgotok?
Kulcszörgés hallatszik, majd kivágódik az ajtó.
Zo ujjai egy tőrt markolnak, a másik kezét ökölbe
szorítja.
Hirtelen rám vetül a pillantása, és a szeme tágra nyílik.
– Ó! – Leereszti a tőrt. – Felség! B-bocsáss meg… –
Pukedlizik. –Én nem… amit az előbb mondtam…
– Nem nekem szántad. Tudom. Bejöhetek?
Zo tekintetéből eltűnik a meglepettség, gyanakvás veszi
át helyét. Megijedek, hogy a lány végül nemet mond, mert
erre az eshetőségre nem készültem fel. A szíve mélyén talán
már bánja, hogy nem mártotta belém azt a tőrt.
De okosabb ő ennél. Hátralép, és szélesre tárja az ajtót.
– Természetesen.
Belépek a szobájába. A helyiség kicsi, de jól felszerelt,
mint az őrök szállása általában. Ablak nincs, mert a Királyi
Gárda nem teheti ki magát váratlan támadásoknak, de a
téglák között van néhány keskeny léc, ami friss levegőt juttat
a helyiségbe. Az egyik sarokban széles lampion lóg,
árnyékokat vetve a fehérre meszelt falakra. A másik
sarokban egy kiskályha ontja magából a meleget. Az ágy
lábánál széles komód áll, az elülső falnál pedig karcsú
szekrény magasodik. Az asztalon könyvek és pergamenek
hevernek, mellettük írókészlet. A hátsó falba külön állványt
építettek a fegyvereknek és a páncéloknak, de Zo már
nemigen használ ilyesmit, ezért jobb híján a hegedűjét tartja
itt.
Dustan és Copper is utánam jött, alig férünk el. Zo nézi,
ahogy szemügyre veszem a szállását, majd a hátam mögött
álló őrökre siklik tekintete. Amikor a pillantásom visszatalál
hozzá, nagyot nyel.
– Ellenállás nélkül távoztam volna, felség – mondja
halkan.
– Micsoda? – kérdezem homlokráncolva.
– Kár volt iderendelned az őreidet. Az első szavadra
távoztam volna. Tudom… – Zo egy pillanatra elhallgat,
mintha erőt akarna gyűjteni. – Tudom, hogy azt hiszed,
szembeszegülnék a koronával, pedig nem…
– Zo! Azt hiszed, azért vagyok itt, hogy elrendeljem az
elbocsátásodat?
Zo ismét Dustanre és Copperre pillant.
– Nos… igen.
– Nem – válaszolom. – Sőt, úgy vélem, elhamarkodottan
cselekedtem, amikor megfosztottalak a Királyi Gárdánál
betöltött szerepedtől.
Már megint ez a cinikus tekintet!
– Csakugyan?
– Felség! – szólal meg Dustan feszült hangon.
Tudomást sem veszek róla.
– Igen. Te csak Harpert akartad megvédeni. Parancsot
teljesítettél. Igaz?
– Igaz, felség – feleli lassan Zo. – Így történt. – Ismét
Dustanre pillant. – Ha azért jöttél, hogy visszavegyél a
Királyi Gárdába, közlöm veled, hogy nem fog sikerülni.
– Nem ez a szándékom.
 – Ó! – Zo a homlokát ráncolja. – Akkor… miért vagy
itt?
– Aggódom Harperért. A varázslónő megfenyegetett
minket. Syhl Shallow hamarosan lecsap. Lehet, hogy kémek
vannak közöttünk. Egyre több az olyan város, ami nem
hajlandó uralkodójaként elismerni. Egész Emberfall
veszélybe került.
Zo arcáról lehull a cinizmus maszkja.
– Tudom. Én is aggódom Harperért.
– Mert barátnők vagytok.
– Igen.
Dustanre pillantok.
– Úgy tudom, a Királyi Gárda… ööö, nemtetszését
fejezte ki amiatt, hogy továbbra is a körletükben
tartózkodsz?
Zo zavartan ráncolja a homlokát, mint aki nem érti, mire
akarok kilyukadni.
– Harper nem akarja, hogy elmenjek.
Ravasz mosolyt villantok a lányra.
– És úgy hallom, nagy előszeretettel szórakoztatod az
őröket a kora hajnali órákban.
– Egyszerűen imádják – feleli Zo szárazon.
– Felajánlok neked egy másik szobát – mondom. –
Harperével szemben. És szeretném, ha velünk tartanál,
amikor ma elhagyjuk a Vasrózsát – teszem hozzá.
Zo hosszasan tanulmányoz.
– Miért?
– Úgy érzem, Harper nagyobb biztonságban lenne
melletted. És én is.
 Zo nagyot néz, és szólásra nyitja a száját, ám végül jobb
belátásra tér, mert csendben marad.
– Beszéljünk nyíltan! – mondom. Amikor Zo tekintete a
hátam mögött álló őrökre siklik, gyorsan hozzáteszem: –
Dustan! Copper! Várjatok a folyosón!
Az őrök kimennek, de az ajtót nyitva hagyják. Zótól
legfeljebb annyi félnivalóm van, mint Harpertől, ezért
hátranyúlok, és bevágom az ajtót az őrparancsnokom orra
előtt.
– Te és én nem igazán szíveljük egymást – mondom. –
Ennek ezennel vége!
Zo pukedlit vág.
– Természetesen, felség!
A hangjába vegyülő gúny nem maró, de azért
felismerhető.
– Arra kértelek, hogy beszéljünk nyíltan – jegyzem meg
színtelen hangon. – Nem hiszel nekem?
– Elhiszem, hogy a szíveden viseled Harper sorsát.
Elhiszem, hogy akarsz tőlem valamit, és emiatt
kényelmetlennek találod a mi kis nézeteltérésünket. –
Figyelem, ahogy Zo újból megacélozza magát. – Szerintem
nem érted, miért nem kedveljük egymást.
A hangja rideg és őszinte, tehát az én válaszom is ehhez
igazodik.
– Ellenszegültél a parancsomnak, ezért elvesztetted a
Királyi Gárdában betöltött állásodat. Mit lehet ezen
félreérteni?
– Én nem szegültem ellen semmilyen parancsnak! Nem
árultalak el! Nem szegtem meg az eskümet! – Zo válla
megfeszül, a szeme dühösen szikrázik. – Megvédtem
Harpert. Egyedül is elment volna Grey után, és ezt te is
tudod. Mindannyiunkat lehetetlen helyzetbe hoztál!
 – Mert lehetetlen helyzetbe kerültem – válaszolom
feszülten.
– Tudom! – kiáltja hevesen Zo. – Mindenki tudja!
– Dehogy tudod… – csattanok fel, ám végül nyugalmat
erőltetek magamra. Mint mindig, a dühöm, a csalódottságom
nem az előttem álló személyre irányul. Felsóhajtok. A kályha
halkan pattog a sarokban. Amikor újra megszólalok, már
kimértebb a hangom. – Ha tisztában vagy a körülményekkel,
akkor miért nem szívelsz engem?
– Még kérdezed? – Zo elképedve néz rám. – Mert
Harper a barátnőm.
Ez egy egészen egyszerű indok. Vagyis annak kellene
lennie. De nem az.
– Harper és én tisztáztuk a nézeteltéréseinket – mondom.
– Igen, a következő összeveszésig.
Összerezzenek. Kezdem megbánni, hogy idejöttem, és
nem tudom eldönteni, az zavar-e, hogy Zo ilyen kihívóan
viselkedik, vagy az, hogy igaza van.
– És akkor már… örökkön örökké gyűlölnöd kell
engem? Ez az álláspontod, Zo?
Zo úgy szívja be a levegőt, mintha tüzet akarna okádni,
ám hirtelen meggondolja magát, és csüggedt sóhajjal feleli:
– Nem. Én nem gyűlöllek téged. – Egy pillanatra
elgondolkodik, majd így folytatja: – De mögötted egy egész
királyság áll. Egy királyság, amit meg kell védened.
Harpernek senkije sincs, mégis itt maradt. Miattad.
Zo szavai teljesen letaglóznak. Hirtelen összeszorul a
mellkasom, alig kapok levegőt.
– A bátyja könyörgött neki, hogy hagyja itt a kastélyt –
folytatja Zo valamivel halkabban. – Hogy menjen velük.
Hogy menjen Syhl Shallow-ba.
– Tudom.
 – Nem Grey.
A lányra meredek, és várom, hogy a szavak eljussanak a
tudatomig. Grey nem hívta Harpert, hogy menjen vele,
Harper tehát maradt.
De más körülmények között talán Greyjel tartott volna.
Nem örülök a kételyeknek, amiket ez a beszélgetés ültet
el bennem. Harper itt maradt. Itt marad. Az én kedvemért.
Ahogy Zo is itt marad az ő kedvéért.
– Azt hiszem, hálával tartozom neked – mondom. Zo
felvonja a szemöldökét, de még nem fejeztem be. – És
bocsánatkéréssel. – Lehalkítom a hangomat. – Harper nem is
említette, hogy az őrök zaklattak téged.
Zo megrázza a fejét.
– Nem tud róla. És megértem a csalódottságukat.
Egy pillanatra elcsendesedünk. Kíváncsi vagyok,
meddig hagy békén Dustan, mielőtt ránk nyitná az ajtót,
hogy meggyőződjön róla, Zo nem a levágott tagjaimmal eteti
a kályhát.
– Komolyan azt hitted, azért jöttem ide, hogy
elbocsássalak a kastélyból? – kérdezem.
– Hát persze.
Hát persze. Eszembe jut Harper, amint szembefordul
velem a táncparketten, és arra kér, hogy ne a barátain töltsem
ki a mérgemet. Elgondolkodtató, hogy mindenki a
legrosszabbat feltételezi rólam.
Az érzés nem szokatlan, de most, hogy nem vergődöm
az átok csapdájában, most, hogy egyedül én felelek a
döntéseimért, és ezeknek a döntéseknek messzemenő
hatásuk van, minden olyan más.
Nem tetszik ez nekem.
– Igazság szerint – szólalok meg – azért jöttem, hogy új
állást ajánljak neked.
 – Mint… micsoda?
– Testőr.
Zo elkeseredetten néz rám.
– A Királyi Gárda nem…
– Nem az én testőröm leszel – vágok közbe. – Hanem
Harperé.
Zo becsukja a száját.
– Túl nagy a bizonytalanság az országban –
magyarázom. – Hiába parancsolok meg bármit is, tudom,
hogy a Királyi Gárda az én életemet többre fogja tartani,
mint az övét. Veled ellentétben.
Zo nem szól. Lehunyja a szemét, ezért nem tudom,
támogatja-e az ötletet, vagy neheztel rám, amiért egyáltalán
felvetettem.
– Téged a Királyi Gárdánál képeztek ki – folytatom. –
Alkalmas vagy rá, hogy Harper mellett állj, amikor
nyilvános helyen vagyunk.
Zo még mindig nem szól semmit. Mélyen a szemébe
nézek.
– Mondhatsz nemet is. És minden megy tovább a
régiben.
– Harpert megkérdezted?
A kérdés zavarba ejt.
– Nem.
Zo felsóhajt. Nem válaszol.
– Nos – mondom. – Köszönöm, hogy meghallgattál.
Az ajtó felé indulok. A csalódottság végképp nem
ismeretlen érzés a számomra.
Ám mielőtt a kilincs felé nyúlnék, visszafordulok.
 – Zo! Kérlek! Igazad volt. Harper habozás nélkül
kockára tenné a saját életét.
– Tudom. Épp azt próbálom eldönteni, igent mondjak-e,
mielőtt Harper nemet mondana.
Ez mosolyt csal az arcomra.
– Tehát nem utasítod vissza az ajánlatomat?
– Természetesen nem. – Zo nem viszonozza a
mosolyomat. – Mennyit fizetsz?
– Milyen fizetéssel lennél elégedett, Zo?
Zo rám hunyorít, majd megnevez egy összeget, ami több
mint a kétszerese annak, amit az őrök keresnek.
Nem tudom, hogy Harper vagy a saját nevében akar-e
próbára tenni, de nem is számít.
– Áll az alku – felelem könnyedén. Zo hatalmas
szemeket mereszt. – Ideküldök néhány szolgát, hogy
segítsenek felvinni a holmidat. Egy óra múlva indulunk
Silvermoonba. Bízom benne, hogy addigra elkészülsz.
– De… igen. Igen! – Zo megköszörüli a torkát. – Felség!
– Jó.
A kilincs felé nyúlok.
– Tudod – kiált utánam Zo –, Harperért ingyen is
elvállaltam volna a munkát. De kíváncsi voltam, mennyit ér
meg neked.
– Tízszer ennyit is megadnék érte. – Arra a pillanatra
gondolok, amikor Harper tőrt döfött Lilith mellkasába. A
hasamra szorítom a kezem, hogy lerázzam magamról a
hirtelen támadt érzéseket. – Harperért mindenemet
odaadnám.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

HARPER
Örülök, hogy végre hideg van odakint, mert az egyik dolog,
ami a legjobban hiányzik Washingtonnal kapcsolatban, hogy
ott bármikor vehettem izzadásgátlót. Freya vagy fél tucat
krémet, bájitalt és púdert gyűjtött össze, hogy jó illatom
legyen, de az izzadást egyik sem akadályozza meg. Amikor
befordulok a folyosóra, félig már lecsatoltam a karvértemet,
de halk neszezést hallok a mellettem lévő szobából, és
megállok. Freya hangját azonnal felismerem, de Jamisonét
nem. Eddig csak kisegítő testőrként, majd katonaként
ismertem, aki harc közben vesztette el a karját, és
végignézte, ahogy a Syhl Shallow-i sereg lemészárolja az
egész ezredét, ennek ellenére hajlandó volt újra egyenruhát
ölteni, hogy Rhen szolgálatába álljon.
Jamison lassú, szelíd mormogása meglepetésként ér.
Freya nyilván közelebbről ismeri őt. Tétován megállok az
ajtóban, az arcomon halvány mosoly dereng. Freya legutóbb
Rhen estélyén említette Jamisont, de a halk pusmogás
hallatán még az is felmerül bennem, hogy talán több van
köztük, mint egyszerű barátság.
Az ajkamba harapok, és csendben beosonok a
szobámba, nehogy megzavarjam őket. Most, amikor minden
olyan bizonytalan, olyan ingatag, reménnyel tölt el a tudat,
hogy a szerelem még a legsötétebb időkben is bárhol
kivirágozhat.
De aztán hallom, hogy Freya felszisszen, Jamison pedig
azt mondja neki:
– Muszáj. Muszáj!
 Freya sír? Az ajtó nyitva, így hát megragadom az
ajtófélfát, és bekopogok. A párocska szétrebben, de nem elég
gyorsan: látom, hogy összeölelkezve állnak, és Jamison
Freya haját simogatja.
Freya sietve megtörli a szemét. Néhány szőke tincs
kiszabadult a haját hátrafogó szalagok alól, az arcát vörös
foltok tarkítják. Jamison egyenruhájának vállán
nedvességfolt virít, a férfi ennek ellenére vigyázzba vágja
magát, amikor megpillant.
– Milady! – mondja.
– Jaj, milady! – Freya még mindig a szemét törölgeti. –
Bocsáss meg!
– Ne szabadkozz! – Tétován ácsorgok az ajtóban. – Jól
érzed magad?
– Hogyne! Hogyne! – bizonygatja Freya, de megint
elakad a lélegzete.
A tekintetem végigpásztáz a szobán, a gyerekeket
keresem, de nincsenek itt.
– A gyerekek is jól vannak?
– Ó! Hát persze! Dahlia és Davin lent vannak a
konyhában. A kisbaba a szomszédban alszik.
Freya keserves sóhajjal simítja le a szoknyáját. Jamison
csendben, sztoikusan áll mellette. Az arckifejezése
kifürkészhetetlen.
– Á! – felelem. – Nos, akkor rendben.
Nem szólok semmit. És ők sem.
Ez nagyon kínos!
– Mintha… nos, sírást hallottam volna. És… tudod, mit?
Inkább hagyjuk! Nem az én dolgom. – Elhátrálok az ajtóból.
– Én… a szobámban leszek.
Hülyén érzem magam. Lángoló arccal távozom, és
bezárkózom a szobámba. Lehámozom magamról a
karvértemet, lecsatolom a kardszíjat, a fegyvereket és a
páncélt pedig a kandalló elé dobálom, hogy az átizzadt bőr
megszáradjon. Sóhajtva próbálom kioldani a csontos
vászonfűzőt, ami a sportmelltartót helyettesíti, de hátul van
megkötve. Sohasem értettem, miért kell külön ember szinte
minden ruhához. Néha bármit megadnék egy pólóért.
Az ajtó suhogva kinyílik, de nem fordulok meg, mert
még mindig vörös az arcom.
– Borzasztóan sajnálom! – mondom. – Nem akartalak
megzavarni titeket. Csak hallottam, hogy sírsz. És meg
akartam győződni róla, hogy jól vagy-e.
Freya félresöpri az ujjaimat, és hűvös kezével kilazítja a
gerincem mentén húzódó zsinórokat, de egy szót sem szól.
Nem tudom, haragszik-e, vagy csak maga alatt van, és azt
akarja, hogy békén hagyják.
– Egyedül is elboldogulok – jegyzem meg halkan. – Ha
Jamisonnal akarsz lenni.
Freya durván megrántja a fűzőt, és olyan szorosra húzza
az anyagot, hogy nem kapok levegőt.
– Nem, kedvesem – sziszegi egy gonosz hang, ami
határozottan nem Freyáé. – Azt hiszem, én most veled
akarok lenni.
– Lilith! – lehelem elhaló hangon.
Erőlködve próbálok kiszabadulni, de mielőtt
megfordulhatnék, Lilith még szorosabbra húzza a fűzőt. A
póló már rég elszakadt volna, ezt a fűzőt azonban
strapabíróra tervezték. A bordáim bármelyik pillanatban
elpattanhatnak. Levegő után kapkodok, de lassan elszáll
belőlem a szusz. A nyakamhoz kapok, de Lilith nem ereszt.
Az összes fegyveremet a sarokba hajítottam. Én hülye!
Nem szabad pánikba esnem. Gondolkodnom kell.
Szerencsére a hónapok óta tartó kiképzés megtette a
hatását. Hátralendítem a könyökömet, és örömmel hallom,
hogy Lilith felnyög. De nem enged el.
Sőt, mintha a fűzőn keresztül a hátamba mélyesztené a
körmeit. Forróságot érzek. Fagyos hideget. Mintha milliónyi
tűvel szurkálnák a gerincemet. Nem látok. Nem kapok
levegőt.
– Látod? – Lilith hangja az ordítás és a suttogás
keveréke. – Nem kell megölnöm téged, hogy a herceg úgy
táncoljon, ahogy én fütyülök. Elég, ha megmutatom, mire
vagyok képes.
Hasmánt terülök el a földön. Lilith a hátamra ül. Azt
hiszem, mindjárt elhányom magam a fájdalomtól. De nem
biztos. Vér és epe ízét érzem a számban. Mindenem sajog, és
a márványpadlóhoz préselődve zokogok.
– Tudom – duruzsolja a varázslónő. – Rettenetes
vagyok.
Nem bírok megszólalni. Egyetlen épkézláb gondolatom
sincs. Azt hittem, tudom, mi az a fájdalom. Azt hittem,
talpraesett, bátor lány vagyok, erre most a padlón fekve
zokogok.
– Kitartasz mellette – sziszegi Lilith –, holott nem
érdemli meg. Hiszen ő minden baj okozója.
Fogcsikorgatva küzdök a bénító fájdalom ellen. Tudom,
mit tett a népével Rhen, de azzal is tisztában vagyok, hogy
egy gonosz szörnyeteg képében cselekedett, akit történetesen
Lilith teremtett. Mindenért önmagát okolja, pedig nem ő a
hibás.
– Ő… ő soha… ő soha…
– Igazán?
A látásom elsötétül, de a fájdalom megmarad. Hirtelen
egy emlék sejlik fel a gondolataim között: Grey és Tycho a
falhoz láncolva várakozik az udvaron, fáklyák pislákolnak a
sötétben, árnyékok táncolnak, és Rhen kiadja a parancsot.
Tüzes kín hasít a hátamba, olyan, mint egy ostorcsapás.
Felkiáltanék, de megtörik a hangom.
– Bizonyára azt hiszed, hogy ennek is én vagyok az oka
– mondja Lilith gonoszul. A lehelete forrón birizgálja a
fülemet. Elhúzódom előle. – Pedig semmi közöm az
egészhez.
Változik a kép: egy szobában vagyok, itt a kastélyban.
Rhen az asztalánál áll, épp a kabátját gombolja össze, de
valahogy… furán fest. Nem tudom, miért.
– Elküldetek a hintódért – mondja rideg, szenvtelen
hangon. – Mindjárt hozzák a teát.
– De felség…
Nem látom a beszélőt, de a hangját felismerem. Lilith
az. Az ő szemén keresztül látom Rhent. A szögből ítélve az
ágyból figyeli a herceget.
Ez még az átok előtt lehetett. A jelenet egyszerre
rémületes és lebilincselő.
Az események folytatódnak. Könnyed kopogás
hallatszik az ajtó felől, majd egy fiatal szolga teával és
finomságokkal megrakott tálcát hoz be a szobába. Rhen
ügyet sem vet rá, ám a fiú olyan képet vág, mint aki már
megszokta, hogy a királyi család tagjai levegőnek nézik. Az
asztalra helyezi a tálcát, de amikor megdönti a kannát, hogy
kitöltse a teát, a csésze felbillen, és összetörik a
márványpadlón. Mindent beborít a tea, Rhen csizmáját is
beleértve. A fiú összerezzen, és Rhenre pillant.
– Bocsáss meg, fels…
– Őrség!
Rhen pillantásra se méltatja a fiút.
Egy őr jelenik meg az ajtóban, és döbbenten állapítom
meg, hogy Grey az. Rhenhez hasonlóan ő is kicsit másképp
néz ki. Nem fiatalabb, csak… nem olyan, mint most. Talán a
tekintete teszi, vagy a fellépése… vagy valami, ami akkor
még vagy már nem volt meg benne.
Mielőtt Grey bármit is mondhatna, Rhen elkiáltja magát:
– Vigyétek innen! Fenyítsétek meg! – Majd odabiccent
Lilithnek, és azt mondja: – Ég veled, milady!
Azzal az ajtó felé indul.
Grey szeme hidegen csillog. Karon ragadja a reszkető
fiút.
Marcona Grey.
– Micsoda vadállatok, nem igaz? – suttogja a hátam
mögül a hús-vér Lilith.
A látomás elhalványul, és a fájdalom olyan hirtelen tér
vissza belém, hogy feljajdulok.
Amikor Lilith elfordítja a csuklóját, a csontjaim kis híján
keresztülszúrják a bőrömet.
– Azt hiszed, én vagyok a gonosz – mondja Lilith,
miközben fájdalom nyaldossa az ereimet. – Azt hiszed, én
vagyok a szörnyeteg. De ki hozta a döntéseket, Harper?
Tompán felzokogok. Még mindig arccal lefelé fekszem
a márványburkolaton, és a könnyeim tócsába gyűlnek a
padlón.
– Rhen családja kiirtotta a népemet – folytatja Lilith. –
És engem hibáztatsz, amiért bosszút akarok állni rajta?
Magad is láthatod, már azelőtt szörnyeteg volt, hogy én
beléptem volna az életébe.
– Nem – zihálom. – Nem… te vagy a…
– Katonai mozgósítást várok, hercegnő – sziszegi Lilith.
– Azt várom, hogy Rhen nekem engedjen, ne neked.
Megértetted?
Az ujjai megrándulnak. Foltok villannak fel a szemem
előtt, és a márvány elfeketedik alattam.
 Egy pillanatra azt hiszem, hogy elájultam, de nem, a
padló is más lett. Az aszfalton fekszem. Amikor
megpróbálom felemelni a fejem, a járda halványszürke
betonszegélyét meg egy esőlefolyó rozsdás rácsait látom.
Egy ráragadt csokipapír lobog a szélben.
Megint Washingtonban vagyok.
– Ne! – kiáltom.
Ha Lilith itt hagy, sohasem jutok vissza. Nem tudok
segíteni Rhennek. Nem tudok…
Autóduda harsan. Oldalra fordítom a fejem. Egy
terepjáró tart felém.
Felsikoltok, mire a terepjáró eltűnik. Visszakerülök a
szobámba, de a sikoly még most is itt visszhangzik a
torkomban.
– Ne feledd! – A fülemen érzem Lilith forró leheletét. –
Téged is ugyanúgy a markomban tartalak, mint őt.
– Nem! – kiáltom. Teljes súlyommal a varázslónőnek
feszülök, hátha le tudom lökni magamról. – Nem!
Egy kéz ragadja meg a vállamat, és hanyatt fordít.
Felülök, és dühösen sikoltozva, vadul csapkodok a
kezemmel.
– Milady! Milady!
A férfihang hallatán megdermedek. Már értem, hogy az
ujjaim miért páncélt meg csatokat markolásznak bőr és
selyem helyett.
Dustan mellettem térdel, az ujjaim halálos szorításban
tartják a páncélját. Lilith nem törte el a gerincemet.
Semmimet sem törte el. A hátam izzadságtól vagy vértől
nedves, és a hasam is fáj. Úgy remegek, hogy
összekoccannak a fogaim. Hangosan, pánikba esetten
zihálok.
 Dustan nem a barátom, de nem is az ellenségem.
Egyszerűen nem bírom elengedni. A páncéljához szorítom az
arcomat, és sírva fakadok.
Nem tudom, meddig ülök így, de nem sokáig. Rhen nem
láthat így engem. Már az is rettegéssel tölti el, hogy Lilith
esetleg visszatér. Ellazítom az ujjaimat, és amikor
elhúzódom Dustantől, látom, hogy nincs egyedül. Freya és
Jamison állnak mögötte, továbbá még egy őr az ajtóban.
Megtörlöm a szemem.
– Vérzek?
Dustan szemügyre veszi az arcomat, majd tetőtől talpig
végigmér.
– Nem. A varázslónő járt itt? – kérdezi végül.
– Igen.
Bárcsak ne remegnék ennyire! Freya felszisszen.
Megragadja Jamison kezét.
Dustan felegyenesedik, és amikor mély levegőt vesz,
hogy kikiabáljon a folyosón várakozó őrnek, rögtön tudom –
ösztönösen –, hogy a herceget akarja hívatni. Rhen, mint
mindig, halálra fog rémülni az ijedtségem láttán, ami csak
tovább ront az állapotán. Lilith továbbra is a markában fogja
tartani őt.
Feltápászkodom, és nem törődve a szemem előtt
felvillanó foltokkal, elkapom Dustan karját.
– Parancsnok! – Mintha egy marék kavicsot tömtek
volna a számba. – Ne mondd el Rhennek!
Dustan a kezemre néz, majd suttogóra fogja.
– Milady! Ezt nem tarthatom titokban…
– Dehogynem, Dustan. Muszáj!
Dustan rám mered, az arckifejezése azt üzeni, hogy erről
szó sem lehet.
 – Kérlek!
A karvértjébe mélyesztem a körmeimet. Grey sohasem
engedett volna, de Dustan talán meggyőzhető.
– Kérlek, Dustan! Lilith azt akarja… azt akarja, hogy
Rhen hadrendbe állítsa a seregét. Ő akar irányítani. Ezt nem
engedhetjük. Így nem!
Dustan szigorú pillantást vet rám, úgy érzem, nem ért
egyet velem, de Jamison előrelép.
– Ha ez a varázslónő katonai akciót akar, megkapja.
Őfelsége csapatokat vezényelt a határhoz.
– Igazán? – kérdezem pislogva.
Freya bólint. Az arca még mindig vörös a sírástól, de a
könnyei már felszáradtak.
– Igen – mondja. – Jamison is tagja a hágóra vezényelt
ezrednek.
Zavartan nézek rájuk. Szeretnék örülni a hírnek, hiszen
Lilith végre megenyhül. De nem örülök. A hegyszoroshoz
rendelt ezred katonái lesznek az elsők, akik találkoznak Syhl
Shallow csapataival.
És valószínűleg elsőként halnak meg.
Mint mindig, most is minden olyan bonyolult.
Nem bírok gondolkodni. Nem bírok!
Csüggedten simítok végig az arcomon, majd felsóhajtok.
– Dustan! Kérlek! Hát nem érted, hogy a varázslónő
engem próbál felhasználni, hogy manipulálja Rhent?
– De igen. Értem.
– Nem hagyhatjuk, hogy…
– De azt is tudom, hogy Emberfall uralkodója Rhen
herceg. Nem te – közli velem Dustan nyomatékosan.
 – Nézd – felelem. – Épp Silvermoonba készülünk. Rhen
így próbálja növelni a támogatottságát, igaz? Ha elmondjuk
neki, mi történt, lehet, hogy lemondja az utat.
Mindenem fáj, bele sem merek gondolni, mekkora
kínszenvedés lesz egy óra múlva nyeregbe ülni. Bele sem
merek gondolni, hogy Rhen talán soha többé nem enged ki a
szobámból, ha meghallja, mit tett velem Lilith.
Bele sem merek gondolni, mit tett Rhen Greyjel és
Tychóval, amikor úgy érezte, hogy elárulták. Lilith az előbb
mutatta meg, hogyan viselkedett Rhen, amikor az a fiú
véletlenül leöntötte teával. Én nem tapasztaltam, hogy Rhen
mostanában ilyesmire ragadtatta volna magát, de tudom,
hogy a kegyetlenség csírája még mindig ott szunnyad benne.
Bele sem merek gondolni, hogyan reagálna Rhen, ha
Dustan eltitkolna előle valamit.
– Akkor majd én elmondom neki – ajánlom fel. –
Csak… várjuk meg, amíg hazaérünk. – Dustan továbbra sem
adja be a derekát, ezért így folytatom: – Csak néhány óra az
egész! Mit számít az?
Dustan hosszasan bámul rám, majd felsóhajt. Nem
tudom, hogy ezt beleegyezésnek vagy a bosszúság jelének
vegyem-e, de Dustan legalább nem szól a másik őrnek, hogy
hívja ide Rhent. Elhátrál tőlem, és az ajtó felé fordul.
– Jobb, ha felkészülsz az útra, milady. Őfelsége
hamarosan indul.
– Igen. Igen, persze. – Rángatni kezdem a fűző szalagját,
amit valószínűleg el kell majd vágni, miután Lilith olyan
szorosra húzta. – Freya, megtennéd, hogy…
– Igen, milady. Máris!
Freya elhúzódik Jamisontól, és hosszasan néz rá.
Várjunk csak! Én nem akartam semmit megzavarni.
– Nem. Bocsássatok meg! Fejezzétek be… amit
elkezdtetek.
 Jamison megrázza a fejét.
– Nekem vissza kell térnem az ezredemhez, milady.
Megszorítja Freya kezét, és miután a nő elhúzódik tőle,
meghajol, és csókot nyom a kezére.
– Amint tudok, üzenek neked.
Aztán kimegy, és Freya szeme könnybe lábad.
– Sajnálom! – suttogom. – Te és Jamison… Nem tudtam
róla.
– Még én magam sem fogtam fel – válaszolja Freya. –
Egyelőre csak beszélgetünk. – Letörli a könnyeit, és kihúzza
magát. – Bocsáss meg! Kezdhetjük…
Odalépek hozzá, és átölelem. Minden tagom fáj és
hasogat, és hogy kiverjem a fejemből, mit tett velem Lilith, a
komornámba kapaszkodom.
Freya nem olyan, mint Rhen. Hagyja, hogy átkaroljam,
és a vállamhoz préseli az arcát. De csak egy pillanatra.
Kibontakozik az ölelésből.
– Illetlenül viselkedtem…
– Én már vagy egy tucatszor zokogtam a válladon –
felelem. – Csak viszonzom a jóságodat.
Freyának elakad a lélegzete.
– Annyi veszteség ért már életemben – mondja –, hogy
remélni sem merem… jaj, még rágondolni is rossz! –
Hátrébb lép. – Hallottad a parancsnokot. Fel kell öltöznöd.
Igazam volt a fűzővel kapcsolatban. El kell vágnunk a
szalagot, hogy kiszabadítsuk. Mindketten a gondolatainkba
merülünk, miközben Freya felsegít rám egy díszesebb ruhát,
majd a tükör előtti zsámolyra ültet, hogy megpróbálja
megszelídíteni a fürtjeimet.
A tükörből látom, hogy a szeme még mindig vörös és
duzzadt.
 Utálom ezt! Úgy, ahogy van! Alighogy kicsit kifújnám
magam, mindig felbukkan valami, hogy jól rám ijesszen.
Vagy hátba szúrjon, mint Lilith.
– Megkérhetem Rhent, hogy tartsa itt Jamisont –
mondom halkan. – Megbízhatná, hogy…
– Nem – feleli kurtán Freya. – És Jamison amúgy sem
fogadná el. Nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy megvédheti
Emberfallt. Ahogy én is – teszi hozzá végül.
– Tudom. – Nagyot nyelek. – Én is.
Freya a vállamra teszi a kezét.
– Tudom. A bátorságod a bizonyíték. Minden áldott nap.
Hálásan szorítom meg a kezét. Hirtelen könnybe lábad a
szemem.
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy a legsötétebb
reménytelenségből is van kiút.
Freya bólint, ám a szeme újból könnyel telik meg.
– Csak néha nagyon nehéz rátalálni arra az útra.
– Majd együtt megkeressük – felelem, bár magam sem
bízom ebben. De Freya könnyáztatta arcát látva nem visz rá
a lélek, hogy mást mondjak. Megint eszembe jut anya, aki
szinte végig kitartott apa mellett, pedig apa folyton rossz
döntéseket hozott. Rhenre gondolok, és eltűnődöm, vajon én
is ugyanezt teszem-e. Majdnem elcsuklik a hangom, muszáj
megacéloznom. – Addig nem nyugszunk, amíg meg nem
találjuk.
Találkozik a tekintetünk, és Freya keserves sóhajjal
feleli:
– Igen, milady.
Valaki megkopogtatja az ajtófélfát. Megfordulok, arra
számítok, hogy Rhen érkezett meg, ám ehelyett Zót
pillantom meg teljes harci díszben, a Királyi Gárda
bőrpáncéljában. Nagyot nézek. Zo szigorúnak és sztoikusnak
tűnik. Kihúzom magam.
– Zo?
A szigorúság máza leolvad az arcáról, a szája halvány
mosolyra húzódik.
– Őfelsége bízott meg, hogy vigyázzak rád.
Majdnem leesek a sámliról.
– Visszatértél a Királyi Gárdába?
– Ööö… nem. A te testőröd leszek. Csakis a tiéd.
Legszívesebben a nyakába vetném magam, de így, hogy
egyenruhában van, szerintem nem lenne illendő. Inkább
megszorítom Freya kezét.
– Látod? – mondom neki. – Az első lépést már
megtettük.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

RHEN
Az átok előtt külön személyzet segített az öltözködésben:
inasok és szolgák, akik kikészítették a ruháimat,
megborotváltak, vagy becsatolták az öveimet. Még az ételt is
belekanalazták volna a számba, ha megparancsolom nekik.
Amikor az átok eluralkodott rajtam, és a kastély teljes
személyzete elmenekült vagy meghalt, nem maradt más,
csak Grey. Hetekig tehetetlen voltam. Sejtelmem sem volt,
hol tárolják az alsóneműimet. Vagy a zoknikat! Megesett,
hogy jobb híján napokig zokni nélkül hordtam a csizmát.
Életemben nem borotválkoztam egyedül, és amikor
megpróbáltam, majdnem elvágtam a saját torkomat.
Emlékszem, végül megkerestem Greyt, aki a szobám
előtt strázsált a kihalt, néma folyosón.
– Parancsnok! – mondtam élesen. – Mutasd meg,
hogyan kell borotválkozni!
Grey hosszasan bámult rám, úgy éreztem magam, mint
egy elkényeztetett bolond, különösen, amikor megláttam
Grey simára borotvált arcát… amit nyilvánvalóan ő maga
tartott rendben, miközben én egy selyem zsebkendőt
szorítottam a nyakamhoz, hogy elállítsam a vérzést.
Vártam, hogy az arckifejezése megvetésbe vagy
lenézésbe forduljon. Vártam, hogy észrevétlenül
felsóhajtson. Már csak mi ketten maradtunk a kastélyban,
teljesen védtelen voltam. Grey könnyedén megalázhatott
volna.
Ő azonban nem így tett.
 – Igenis, felség! – mondta színtelen hangon. – Van
borotvád?
Arra számítok, hogy az emlék fájó sebeket tép fel, de
nem.
Mióta az átok megtört, felfogadtam néhány szolgát,
hogy legyen, aki ellátja a kastély fenntartásával kapcsolatos
feladatokat, de magamnak nem kerestem új személyzetet.
Valami, ami régen elengedhetetlennek tűnt, most úri
huncutságnak hat.
Most azonban jól jönne egy tanácsadó, aki segítene
eldönteni, mit vegyek fel. Amikor valamelyik városomba
látogatok, rendszerint elegáns kabátot és fényesre vikszolt
csizmát viselek, ezüsttel vagy arannyal díszített selymet vagy
brokátot. Nem akarok olyan hivalkodó lenni, mint apám, de
azért jelezni akarom, ki vagyok.
Nem alattvaló, nem katona.
Hanem a herceg, a leendő király.
A silvermooni látogatásomkor azonban úgy kell
kinéznem, mint aki egy egész hadsereget is képes
elirányítani.
Bekötöm a vastag vászoning fűzőjét, majd a helyére
csatolom a gazdagon díszített bőrpáncélt. A mellvértet vörös
szövet borítja, ami jól illik a mellkasom közepén lévő címert
díszítő bíborvörös rózsához és arany oroszlánhoz,
közvetlenül a szívem fölött pedig egy aranykoronát
erősítettek a bőrre. Felcsatolom a kardövemet, egy tőrt
csúsztatok bele, majd fűzős vértet húzok a karomra, ami
egészen az ujjtövekig ér. A súlya biztonságot ad és feltűnően
megnyugtató. Talán nem is a népemet, hanem elsősorban
saját magamat kell emlékeztetnem arra, ki vagyok.
Amikor megpillantom magam a hosszú tükörben,
hátrahőkölök. Hónapok óta nem viseltem ezt a páncélt,
azóta, hogy Grey és én kénytelenek voltunk elhagyni a
Vasrózsa területét, hogy Harper nyomába eredjünk, miután
Syhl Shallow fenyegetései napvilágra kerültek. Nem kívánok
elmerülni ezekben az emlékekben. Leakasztok egy köpenyt a
kampóról, és a vállamra csatolom.
Amikor kilépek a szobámból, Dustan és Copper már a
folyosón várnak.
– Hozzátok a lovakat! – vetem oda nekik, és gyors
léptekkel elindulok a folyosón. – Én szólok Harper
hercegnőnek.
Copper biccent, és a lépcső felé indul, Dustan azonban a
nyomomba szegődik.
– Felség! – dünnyögi a hátam mögül.
– Parancsnok!
Zo még nincs a folyosón, de Harper ajtaja tárva-nyitva
áll. A nyíláson át fény vetül a szőnyegre.
– Beszélnem kell veled, mielőtt bemész a hercegnőhöz.
Nem állok meg.
– Ha további aggályaid vannak Zóval kapcsolatban…
– A varázslónő itt járt a kastélyban.
Nagyon kevés dolog van, amivel Dustan megállásra
késztethetne, de ez a mondat megteszi a hatását.
Hátrafordulok.
– Micsoda?
– A varázslónő meglátogatta Harper hercegnőt. És…
– Mikor? – kérdezem dühösen. – Miért nem szóltál
azonnal? – Pánik markolássza a szívemet. Sietős léptekkel
indulok tovább. – Nem esett bántódása? Nem…
– Felség! Állj meg! – Dustan kis híján elkapja a
karomat. – Kérlek! Engedd meg, hogy befejezzem!
Megállok. Szaporán kapkodom a levegőt. A pillantásom
ismét Harper ajtajára vetül.
 – Az imént történt – hadarja Dustan félhangosan. – A
hercegnő sértetlen. A varázslónő csupán fenyegetéseket
fogalmazott meg. – Dustan rövid szünetet tart, majd így
folytatja: – De Harper hercegnő megkért, hogy hallgassam el
felséged elől ezt az információt.
A vér még most is a fülemben lüktet. Lilith bement
Harperhez? Fenyegetéseket fogalmazott meg? Eszembe jut,
hogy a varázslónő rendszerint miként közli az álláspontját, és
megborzongok.
Ám a gondolataim végül Dustan utolsó szavaira
terelődnek.
Harper hercegnő megkért, hogy hallgassam el felséged
elől ezt az információt.
Moccanni sem bírok. Napok óta attól rettegek, hogy a
varázslónő visszatér.
És most, hogy a dolog megtörtént, Harper el akarja
titkolni előlem.
Ez árulás! Nem szabadna így éreznem, és mégis. Nem
sokban különbözik azoktól az alkalmaktól, amikor én
titkoltam el információkat Harper elől, ám a düh és a félelem
egymásba fonódva tekereg a zsigereimben.
Aztán újabb gondolatom támad. A tekintetem Dustanre
siklik.
– Ez máskor is előfordult már?
– Tudomásom szerint nem.
Egy pillanattal ezelőtt még megnyugtatónak találtam a
testemre nehezedő páncélt, de most olyan, mintha
papírmaséból tákolták volna össze. Úgy érzem, mintha csak
tettetném a hozzáértést. Én azért titkoltam el az igazságot
Harper elől, mert biztonságban akartam tudni őt. Nem
akartam, hogy vakmerően kockára tegye értem az életét.
Ő azért titkolózik előttem, mert úgy véli, nem bírnám
elviselni az igazságot.
 Mély levegőt veszek. Kérdőre akarom vonni Harpert. El
akarok bújni. Neheztelek Harperre. Megalázott. Félek.
Dühös vagyok.
Harper bizonyára azt hiszi, hogy Dustan hallgat, mint a
sír, különben már idekint lenne a folyosón, és térden állva
könyörögne.
– Ki tud még erről? – kérdezem érdes hangon.
– Copper. Freya. Az a katona, Jamison.
Tehát nem elég, hogy Harper hallgatásra intette az
őrparancsnokomat, hanem ráadásul mások jelenlétében tette.
Azt hittem, megtaláltuk az őszinteséghez és a kölcsönös
tisztelethez vezető utat, de talán tévedtem. Megfeszül az
állam.
– Jó – felelem.
Sarkon fordulok, és viharos gyorsasággal teszem meg a
Harper szobájába vezető utat.
Emlékszem, a második itt töltött napján
összecsomagolta a konyhában talált ételeket, hogy elvigye
azokat a rászorulóknak. Greyjel úgy kellett utána rohannunk
– már megint –, és amikor megkérdeztem, miért nem kért
segítséget, azt felelte:
Nem hittem, hogy beleegyezel.
Összerándult a gyomrom szégyenemben.
Ez a pillanat nem sokban különbözik attól az esettől.
Megállok az ajtóban. A szívem mélyén aggódom, hogy
egy rémült és reszkető Harpert találok, akit kissé megtört a
Lilithtel való találkozás. De nem. Harper lovaglásra szánt lila
ruhában tündököl, a derekára fekete bőrfűzőt erősítettek, a
csípőjén tőrszíj lóg. A haját két copfba fonták és lazán a
fejére tűzték, a szemét pedig sötét szénporral rajzolták körül.
Egyáltalán nem úgy fest, mintha félne. Olyan, mint egy
harcos amazon.
 Freyával és Zóval sutyorog valamit, de amikor meglát,
elhallgat. A szeme tágra nyílik.
– Rhen!
Hát ennyire nem bízol bennem?, kérdezném szívem
szerint.
De azt hiszem, előre tudom a választ, és a felgyülemlett
haragom a magabiztosságommal együtt szertefoszlik. Úgy
érzem, mintha több kilométeres távolságról bámulnánk
egymást. Gyűlölöm ezt!
Keresetlen szavak tolulnak az ajkamra, ám végül csak
ennyit mondok:
– Mindjárt hozzák a lovakat, milady.
Amikor elfordulok, Dustan épp egy cédulát vesz át az
egyik szolgálólánytól, aki gyors pukedlivel köszönt engem.
Dustan gyorsan átfutja az írást, majd így szól:
– Chesleigh Darington visszatért Syhl Shallow-ból.
Hírei vannak.
A kémem. A háború küszöbén állunk. Fontosabb dolgok
is vannak, mint a büszkeségem.
Harper jelenik meg az ajtóban.
– Rhen! – mondja. – Mi a baj?
Minden érzelmet elfojtok magamban, és így felelek:
– Semmi az égvilágon. – Dustanre nézek. – Mondd meg
Chesleigh-nek, hogy mindjárt indulunk Silvermoon
Harborba.
– Meghagyom a szolgáknak, hogy készítsenek elő egy
szobát, ahol várakozhat…
– Nem. Adj neki friss lovat! Ő is velünk jön.
 HUSZADIK FEJEZET

HARPER
Nagy megkönnyebbülés, hogy Rhen jóvoltából Zo mellettem
lovagolhat; hogy végre egy oldalon állunk, és egy közös
célért dolgozunk, Lilith legnagyobb megelégedésére. De
most, Silvermoonba menet, Rhen ugyanolyan rideg és
távolságtartó, mint mindig, ráadásul úgy döntött, hogy a
kémje mellett lovagol, nem velem. Örülnöm kellene, hiszen
stratégiai megbeszélést tart, tehát akcióba lépett. De még
mindig fájdalmaim vannak a bánásmód miatt, amiben Lilith
részesített, a hosszú lovaglás rosszkedvűvé és ingerlékennyé
tesz, ráadásul végig az jár a fejemben, hogy valami
megváltozott köztem és Rhen között.
Talán Chesleigh az oka. Sokat emlegetik a nevét, néha
tisztelettel, néha megvetéssel, de arról is tudok, hogy egy
halom ezüstöt követel a Syhl Shallow-val és a mágiaellenes
csoportosulásokkal kapcsolatos értékes információkért
cserébe. Behízelegte magát Rhen tábornokainál, és a jelek
szerint magánál a hercegnél is. Valamiért zord, harcedzett
katonának képzeltem, egy idősebb, a háborútól és a
politikától megcsömörlött nőnek. Nem gondoltam volna,
hogy egy nálam alig tíz évvel idősebb lány, aki brutálisan
magabiztos és kiválóan felkészült, és aki nem flörtöléssel
vagy hízelgéssel, hanem a szakértelmével keltette fel Rhen
figyelmét.
Nem akarok neheztelni rá. Főleg nem ezekért a
tulajdonságaiért. Jó, hogy egy hozzáértő ember dolgozik
mellettünk. De folyton arra gondolok, hogy amíg én
hónapokon át azt gyakoroltam, miként őrizzem meg az
egyensúlyomat kardvívás közben, hogy egyáltalán
megvédhessem magam, ez a nő megjárta Syhl Shallow-t, és
sok minden van a tarsolyában. Lilith arra használ engem,
hogy Rhent manipulálja a háborúval kapcsolatban, és én
tehetetlen vagyok vele szemben. Inkább akadály vagyok,
mint segítség.
Ezek a gondolatok nem túl szívderítőek.
De nem tudom elhessegetni őket.
Emlékszem, amikor megérkeztem Emberfallba, azt
hittem, segíthetek Rhen népének. Csak bedobok néhány
süteményt meg húspástétomot egy táskába, és elviszem a
fogadóba.
Hiába ürítjük ki mindennap az éléskamrát, akkor sem
tudjuk jóllakatni az összes alattvalómat, mondta akkor Rhen.
De néhányukat legalább igen, Rhen, válaszoltam.
Igen, de nem mindenkit.
Emlékszem, akkor azt hittem, hogy elég lesz az étel. És
egy ideig elég is volt. De a mindenki nagyon sok embert
takart.
Freyára gondolok, aki Jamison miatt sírdogált. Mennyi
veszteség érte már szegényt!
Zo közelebb lovagol.
– Alig szólaltál meg, mióta elhagytuk a Vasrózsát. –
Rám sandít. – Rosszul érzed magad?
– Á, nem, jól vagyok. – Azt mégsem mondhatom, hogy
önbizalomhiányban szenvedek. Kiegyenesítem a gerincemet,
és összeszedem magam. – A többieket hallgattam.
Chesleigh éppen a katonákról beszél, akik közvetlenül
Emberfall határán belül állomásoznak.
– Nem találkoztak ellenállással, ezért megduplázták az
erőiket – magyarázza. – Tábort vertek Blind Hollow-tól úgy
nyolcvan kilométernyire északnyugatra, a hegyek lábánál.
De parancsot kaptak, hogy tartsák a pozíciójukat.
 Nem találkoztak ellenállással, mert nincs elég
emberünk, hogy elhúzódó csatározásokba kezdjünk.
Vajon Rhen ezért küldi a határhoz Jamison ezredét?
Nehogy Grey még jobban megvethesse a lábát?
– De Greyben legalább van annyi tisztesség, hogy tartja
magát a hatvan naphoz – jegyzem meg.
Rhen rám pillant a válla fölött.
– Úgy vélem, annak, hogy valaki csapatokat
állomásoztat az országom területén, vajmi kevés köze van a
tisztességhez.
A hangja keserűen cseng.
Válaszolni akarok, de Chesleigh megelőz:
– Így igaz. – Rám pillant. – Van bármi tapasztalatod a
katonai stratégia terén, milady?
Jó, most már kezdek neheztelni rá.
Nem, ez nem igaz. Csak egy egyszerű kérdést tett fel.
Egy őszinte kérdést.
– Nem sok – felelem.
– Ha jól tudom, a bátyád vezette a királyotok seregét. –
A lány Rhenre pillant. – Aztán elmenekült azzal az árulóval.
– Jake nem áruló! – csattanok fel.
Chesleigh Rhenre pillant, majd megint rám.
– Jacob herceg Grey szárnysegédjének nevezte ki magát.
A hadsereggel edz, és senkinek sem tartozik elszámolással,
egyedül Greynek vagy magának a királynőnek. Ha nem
áruló, akkor soha nem is volt hűséges Emberfallhoz… és
talán Diszihez sem.
Várjunk csak! Várjunk csak! Chesleigh mondatai úgy
érnek, mint a géppuskagolyók, szinte fel sem fogom, amikor
belém fúródnak.
 Azóta nem láttam Jake-et, hogy Greyjel visszatértek a
kastélyba, azóta, hogy hadat üzentek nekünk, azóta, hogy a
bátyám velem vacsorázott, és azt mondta: ” Igen, Harp,
visszamegyek.” Majd hozzátette: „Te is velünk jöhetnél.”
De nem mentem.
Tudtam, hogy ő és Grey elásták a csatabárdot. Tudtam,
hogy a bátyám az ellenséges oldalon áll.
Sosem gondoltam volna, hogy a bátyám lesz Grey
jobbkeze. Sohasem gondoltam volna, hogy Rhen ellen
szervezkedik. Ellenünk. Amikor itt volt Emberfallban,
folyton Noah-val lógott. Nem is igyekezett megkedveltetni
magát Rhennel, és őszintén szólva Rhen sem próbálta
orvosolni a helyzetet.
De a bátyám sosem habozik megtenni azt, amit jónak
ítél, még akkor sem, ha ehhez be kell piszkolnia a kezét.
Most először komolyan érdekelne, mi a véleménye erről a
háborúról. Rhen ellen van? Vagy Greyt akarja támogatni?
Vagy egyik sem? Saját magáért száll síkra, valamiért,
amiben őszintén hisz?
Rossz oldalon állok?
Vajon ez történt anyával is: vajon az ő hite is megingott,
amikor apáról és a döntéseiről volt szó? Nem tudom. Sehogy
sem bírom kiverni a fejemből azt a jelenetet, amit Lilith
mutatott nekem: amikor Rhen elhurcoltatta a szolgálófiút
Greyjel, mert az véletlenül kilöttyintette a teát.
Micsoda vadállatok, nem igaz?
Rhen megint Chesleigh felé fordul, de nem fűz semmit a
lány Jake-re vonatkozó megjegyzéséhez. Nem tudom,
kedvességből teszi-e, vagy ennyire nem érdekli a téma. A
gyomromban ennek ellenére újra felizzik a régről ismert
méreggombóc, hogy erőszakkal szorítsa ki a
bizonytalanságot.
 – Mielőtt útra keltél – mondja feszülten Rhen –,
említetted, hogy vannak bizonyos… ereklyék Syhl Shallow-
ban.
Ereklyék? Miféle ereklyék? Utálom, hogy Rhen még
mindig titkolózik előttem.
Vagy talán nem is titkolózik. Talán ez is olyan apróság,
amit fölösleges megosztania velem.
Jobb lesz, ha kikapcsolom az agyamat.
– Te pedig azt felelted, hogy én szabhatom meg az árat –
válaszolja Chesleigh.
Elszorul a szívem.
– Nem tudom elképzelni, hogy Rhen ezt mondta volna.
Rhen rám néz, és ha a tekintete lézersugár volna, már
halott lennék.
– Ami azt illeti, pontosan így történt.
Ennek meg mi baja? Konokul szegezem előre az
államat. Rhen egyszer azt mondta nekem, hogy soha ne
ajánljam fel mindenemet, mert valaki még a szavamon fog.
Mi van, ha Chesleigh az egész királyságot kéri? Mit hajlandó
Rhen feláldozni, hogy egy kis előnyhöz jusson a háborúban?
De Chesleigh nem az országot akarja.
– Ezer ezüst – mondja.
Megdobban a szívem. Az rengeteg pénz! Rhen ötszáz
ezüstöt ajánlott fel annak, aki megtalálja a trónörököst, és az
emberek majdnem megölték egymást. Zo felszisszen a hátam
mögött.
– Mutasd, mid van! – feleli Rhen.
Chesleigh egy tőrt húz elő az övéből, és Rhen elé tartja.
– Az iishellasai jégerdőből származó acélból készült –
magyarázza. – Ellenáll minden mágiának.
 Rhen elveszi a pengét, a súlyát latolgatja. A fegyver
kissé kopottas, a markolatát bőrrel fonták körbe, ami
foltokban elvékonyodott az igénybevételtől. Maga a penge
azonban csiszolt ezüstből készült, és ránézésre olyan éles,
hogy egy követ is kettévágna.
Rhen a lányra néz.
– Lehet, hogy csak egy közönséges tőr.
Chesleigh vállat von.
– Valóban. Lehet. A penge ettől függetlenül átvágja a
húst. Én most egy mágussal sem szolgálhatok. Hát te?
Ellenáll minden mágiának.
Én most egy mágussal sem szolgálhatok.
Rhenre meredek, ő azonban Chesleigh-t nézi.
– Ezer ezüst. – Az övébe csúsztatja a tőrt. – Áll az alku!
Szóval ezt a fegyvert akarja bevetni Grey ellen? Vagy
Lilith ellen? Vagy mindkettő?
Félek a választól, mert azt hiszem, már mindent tudok.
Ez a pillanat is olyan, mint amikor Rhen úgy döntött, hogy
megkorbácsoltatja Greyt. Nem mondta el nekem, mert nem
akartam tudni róla. Ahogy most sem. Nem akarok arra
gondolni, hogy Rhen Grey megölésére készül.
De a háború már csak ilyen.
Rhen, egy tőle egyáltalán nem szokatlan húzással, már a
stratégiáról érdeklődik.
– Mekkora hadereje maradt Syhl Shallow-nak? –
kérdezi.
– Legalább ezer katona – feleli Chesleigh. – Keményen
edzenek. Naponta kétszer.
– Grey katonái tehát felkészülten vonulnak csatába –
jegyzi meg Rhen. – Ahogy az enyémek is. Parancsot adtam,
hogy ma reggel küldjenek egy ezredet a határhoz.
 Erről legalább én is tudok. Rögtön közbe is kotyogom:
– Jamison említette.
– Igen – feleli Rhen már-már csípős hangon. –
Hallottam, hogy beszéltél a hadnaggyal.
Szívem szerint ráförmednék, de látom, hogy Chesleigh
elfordítja a fejét, és rájövök, hogy az utazócsapatunkból
mindenki minket figyel.
– Milady! – mormolja mellettem Zo.
Összepréselem a számat. Hagyom, hogy a lovam kicsit
lemaradjon Rhentől. Olyan… izé vagyok! Magam sem
tudom, mit érzek, de legszívesebben bemutatnék Rhennek.
Azzal talán többre mennék, mint a zokogással.
Kár volt eljönnöm vele! Nem is értem, mi szükség van
itt rám, főleg így, hogy a lovaglás valóságos kínszenvedés, és
minden egyes zökkenés Lilith tettére emlékeztet.
Miután elérjük Silvermoont, és bekötjük a lovakat az
istállóba, Rhen így szól:
– Milady, bizonyára roppantul unatkoznál, amíg én a
városmarsallal tárgyalok. Majd Chesleigh elkísér engem,
hogy egyeztessük a terveinket. – A hangja kissé rideg. –
Talán szívesebben sétálgatnál a piacon Zóval.
Rhen egy érmékkel teli erszényt nyújt át.
Lehet, hogy idáig befogtam a számat, de ez már
mindennek a teteje. Durván Rhen markába nyomom az
erszényt.
– Van saját pénzem. Köszönöm!
Harcias pukedlit vágok, és elfordulok.
Chesleigh halkan kuncog a hátam mögött, és dünnyög
valamit az orra alatt.
A kezem ökölbe szorul. Kis híján meglendítem, egyedül
az tart vissza, hogy Chesleigh valószínűleg úgy leütne, mint
a pinty.
 – Gyere, milady! – mondja gyorsan Zo. – Melyik bódét
látogassuk meg először?
– Menjünk az íjászhoz! – mondom, és nem teszem fel a
hangfogót. – Jól jönne egy fegyver.
A legszomorúbb az egészben, hogy soha nem utazom sehová
Rhen nélkül, így nincs saját pénzem.
A viharos érzelmek ellenére örülök, hogy a késő őszi
friss levegőn sétálgathatok a bódék között ahelyett, hogy
Rhent és a városmarsallt hallgatnám. A stratégiai ismereteim
erősen hiányosak, annak ellenére, hogy számtalanszor
szemtanúja voltam, amint Rhen a térképeit bújja, és a
tanácsadóival megvitatja a csapatok elhelyezését. Amikor kis
acélfigurákat látunk a térképen, könnyen elfelejtjük, mire
szolgál mindez: hogy kijelöljük a valódi, hús-vér katonák
helyét, akiknek ölniük vagy védekezniük kell.
Én törődöm az emberekkel. Nem szeretek azon
gondolkodni, hogyan lehet a leghatékonyabban megölni
őket. Hónapokig rémálmaim voltak az első Syhl Shallow-i
invázióról, amikor Rhen szörnyeteg képében tépte szét a
katonákat. Éjjelente a fülemben visszhangzott a
megcsonkított férfiak és nők üvöltése, a kibelezett emberek
sikolya, és felsejlettek előttem a lelküket kilehelő áldozatok
vaksi szemei.
És most megint ugyanerre készülünk. Hagynom kellett
volna, hogy Lilith visszavigyen Washingtonba.
– Harper!
Nagyot nyelek, és pislogva nézek Zóra.
– Bocsánat! Hosszú napom volt – mentegetőzöm, majd
így folytatom: – Köszönöm, hogy megszabadítottál Rhentől.
Nem tudom, miért viselkedik ilyen… furán. – Legyűröm a
könnyeimet. – Nagyon jó újra páncélban látni téged!
Zo elmosolyodik.
 – Jó, hogy újra felvehettem – feleli, majd önironikusan
vonja meg a vállát. – Aggódtam, hogy mérges leszel, amiért
Őfelsége nem kérte ki előzetesen a véleményedet.
– Nem. – Gyorsan megrázom a fejem. – Nem, már
amúgy is… bűntudatom volt. Miattam vesztetted el az
állásodat.
Zo úgy néz rám, mintha meghibbantam volna.
– Nem, ez nem igaz.
– Én vettelek rá, hogy Grey után menj…
– Nem kényszerítettél. – Zo felsóhajt, és a fogain
keresztül fújja ki a levegőt. – És nem is tudtál volna.
Visszagondolok a pillanatra, amikor a fogadó mögötti
kis udvaron álltunk. Grey és Tycho szinte mozdulni sem bírt
a korbácsolás után. Akkor Lia Mara, bár még nem ő volt a
királynő, felajánlotta, hogy biztonságos átjárást biztosít a
számukra Syhl Shallow-ba. Felajánlotta, hogy megszabadít
minket Rhentől.
– Rengetegszer eszembe jut, hogy talán mégis velük
kellett volna mennem – mondom halkan, mintha nagy
bátorságra vallana beismerni ezt.
Zo elgondolkodva bólint, amiből arra következtetek,
hogy ő is ugyanezen töpreng.
– Te elmentél volna? – kérdezem suttogva, mert nem
biztos, hogy hallani akarom a választ.
Bár a helyes kérdés amúgy sem ez.
El kellett volna mennem?
Szokás szerint most sem tudom eldönteni, kire vagyok
dühösebb: Rhenre vagy inkább magamra.
– Igen – feleli Zo, mire összerezzenek. Zo rám néz. –
Elmentem volna, ha kéred. De te nem csak a herceg miatt
maradtál. Hanem Emberfall miatt is. – Bosszúsan fordítja el
a tekintetét. – Ezt az őröknek is tudniuk kellene. Sőt,
Őfelségének is.
Könnyek lepik el a szememet, olyan sok van belőlük,
hogy nem tudom elűzni őket. Bizonyára fenséges látványt
nyújtok. Amikor körbepillantok a kereskedők bódéin, látom,
hogy sokan sötét kíváncsisággal méregetnek, de akad néhány
nyíltan ellenséges pillantás is. Rhen nem örvend nagy
népszerűségnek Silvermoonban. Ahogy én sem, ha jól
sejtem. Vagy talán azt sem tudják, ki vagyok. Most először
járok úgy egy városban, hogy Rhen nincs mellettem.
A könnyeim mindenesetre gyorsan felszáradnak.
Bárcsak elfogadtam volna azt az erszényt!
Rhen mindig azt mondja, hogy egy kis csúszópénz jó
hatással van az alattvalók hűségére. Ez más szájából
érzéketlennek és manipulatívnak hatna, de én láttam, Rhen
milyen nagylelkű a népe iránt, mekkora odaadással
támogatja az üzletet és a kereskedelmet egész Emberfallban.
Greynek is vannak itt támogatói: ezek az emberek őt látnák
szívesebben a trónon, mert Rhent hibáztatják a királyság
hanyatlásáért. De elfelejtik, hogy Rhen volt az, aki
visszahozta az országot a szakadék széléről.
Silvermoonban is szemmel látható a változás ahhoz
képest, amikor először jártam itt. Már senki sem sovány. A
ruhák, bár egyszerűek, nem kopottasak. A cipők és a
csizmák jól karbantartottak, nem lyukasak. Az ételes bódék
tányérjain halmokban állnak a sült húsok és a fűszeres
zöldségek, a serlegek pedig színültig vannak borral, nem
félig, mint az első látogatásunkkor.
De az emberek valaki mást látnának szívesen a trónon,
így mindez nem számít.
Azt hiszik, hogy mivel nem tudtam „mozgósítani” Diszi
hadseregét, cserben hagytam őket, így mindez nem számít.
Nekem sem számít, állapítom meg. Rhen rengeteget tett
az emberekért – olyan sokat, hogy régebben nem győztem
csodálni az elképesztő munkabírását –, de miután fellépett
Grey ellen, a történtek minden mást háttérbe szorítottak.
Nagyot sóhajtok. Tovább sétálgatunk. A piactér nem
tűnik zsúfoltnak, ami meglep. Valami lóg a levegőben. Nem
ellenségesség, és nem is igazán tudok rájönni, mi az, de
nyugtalanít. Megtapogatom a selyemszöveteket, és fújt
üvegfigurák között válogatok. Mindenki szívélyes –
legalábbis látszólag –, de sehogy sem tudom kiverni a
fejemből az első látogatásunk emlékét, amikor a
silvermooniak ránk támadtak, és Rhennel alig úsztuk meg
élve.
Valahogy muszáj legyűrnöm az idegességemet. Már más
szelek fújnak, de nagyon figyelek, hogy Zo végig mellettem
legyen.
Késő délután van. Eddig senki sem próbált megölni, és
farkaséhes vagyok.
A Lilith okozta fájdalom elmúlt, és a büszkeségem nem
engedi, hogy megkeressem Rhent. Gondolom, amúgy is
elfoglalt. Zóval eljutottunk a piac végére, ahol az árusok
bódéi kétszer olyan szélesek, és drágább portékákat
kínálnak: finoman megmunkált fegyvereket, gyöngyös
ruhákat, bőrt és szőrmét, csillogó ékszereket. A város őrei és
zsandárjai is nagyobb számban képviseltetik magukat, amitől
kicsit megnyugszom.
Amikor a zenészbódé közelébe érünk, Zo szeme
felcsillan. Alacsony, gömbölyded, festett nemezruhába
öltözött asszony szökken ki a pult mögül. Úgy ötven körül
járhat, cserzett barna bőre van és rövidre nyírt ősz haja. A
mosolya még a napot is túlragyogja.
– Zo! – kiáltja, és hozzánk siet. – Jaj, Zo, mi ez a
maskara! – Hirtelen megáll, megmarkolja a szoknyája szélét,
és gyors pukedlit vág előttem. – Bocsáss meg, milady!
Önkéntelenül is visszamosolygok rá.
– Nincs miért.
 – Az ember nem ront neki csak úgy egy királyi
gárdistának, ha jót akar – mondja az asszony színlelt
megilletődöttséggel. – Még akkor sem, ha hátulgombolós
kora óta ismeri az illetőt. Járni is alig tudott, de vásottságban
már akkor túltett a fiaimon.
– Nem volt más választásom – feleli Zo. Elmosolyodik.
– Milady, bemutatom Grace-t. A férje Silvermoon
dalnokmestere. Grace, bemutatom Harpert, Diszi
hercegnőjét.
Grace vonásai megdermednek, amitől a mosolya is kissé
erőltetettnek tűnik, de aztán újra meghajol.
– Megtiszteltetés a számomra, hogy megismerhetlek.
– Számomra is – felelem. – Zo nagy szeretettel beszél
azokról az időkről, amikor a mester tanítványa volt.
Ez igaz, de azt is tudom, hogy Zo nem örült, amiért a
szülei parancsára zenét kellett tanulnia, mert ő inkább katona
vagy gárdista szeretett volna lenni. Minden szabad percében
vívást és íjászatot tanult.
Mivel engem is ajándék lovaglóleckékkel
kényszerítettek a balettra, ez volt az első összekötő kapocs
köztünk.
– Hol van Edmund mester? – kérdezi Zo. – Mikor
játszik?
Grace megint habozik, de aztán legyint egyet. Lazának
akar tűnni, de ahhoz képest elég erőltetetten viselkedik.
– Jaj, ő is a herceghez ment a tömeggel.
Elkomorulok.
– A tömeggel?
Nem számítottunk tömegre. Úgy volt, hogy Rhen a
városmarsallal tárgyal a katonákról, vagy a hadseregről, vagy
a stratégiáról. Nincsenek velünk gárdisták, akik
megvédhetnének minket a tömegtől.
 Különösen egy olyan városban, mint Silvermoon, ahol
Rhen népszerűsége a legjobb esetben is megkérdőjelezhető.
Jeges félelem fut végig a gerincemen. Lehet, hogy
haragszom Rhenre, de nem akarom, hogy baja essen.
Nem akarom, hogy olyasmire kényszerüljön, amit
később megbánna.
Zo már két lépéssel előttem jár. A tekintete fenyegetést
keresve pásztázza a körülöttünk lévő embereket.
– Harper! – suttogja sürgetően. – Gyere már…
– Jó. Keressük meg Rhent!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

RHEN
Senki sem próbál megölni, mégis úgy érzem, mintha
kelepcébe csaltak volna.
Kereskedők és munkások százai tolonganak a
városmarsall házának udvarán. Dühösek, és egymást
túlkiabálva szegezik nekem a kérdéseiket. Tudni akarják,
miért fizessenek adót a koronának, ha egy olyan ország
szövetségese maradok, ami még saját hadsereget sem tud
felállítani. Tudni akarják, miért törtek be katonák
Silvermoonba, amikor a városmarsall néhány hónapja
megpróbálta megakadályozni a bejutásomat. Tudni akarják,
hogyan fogjuk megállítani Syhl Shallow újabb invázióját.
Tudni akarják, miért gondolom azt, hogy jogom van itt
lenni.
Egyik kérdésükre sem tudok válaszolni, de amúgy sem
számítana, mit mondok. Mindenki őrjöng. Dustan és a többi
őr gátat képez körülöttem, de mindössze nyolc gárdistával
érkeztem a látogatásra. A lovaink az istállóban vannak, így
nem tudunk elmenekülni.
Nem értem, a sors hogyan képes ilyen következetesen
ellentmondásos eredményekkel szolgálni. Megint
összekaptam Harperrel, de van egy tőr a derekamon, ami
megállíthatja Lilithet. Végre belelátok Syhl Shallow
terveibe, erre jön ez a feldühödött tömeg.
Dustan a kardjához nyúl, de még nem rántja elő. A
többiek sem. Az emberek egyelőre csak békétlenkednek, de
elég egyetlen fegyver, hogy a népharag halálos ítéletté
változzon. Hallottam Dustan beszámolóját, aki elmondta,
amikor el akarták hurcolni Greyt Blind Hollow-ból, az
emberek a gárdisták meg a katonák ellen fordultak, és
kiűzték őket a városból.
A lázadás ragályos, szokta mondani apám. Elég egy
féktelen lázadó, és napokon belül tucatjával lesznek többen.
Vagy több tucatjával, mint itt. A páncélom elvileg
szimbolikus jelentőségű, de lehet, hogy ma még szükségem
lesz rá. A Harper iránt érzett mérgem elpárolgott, és amikor
rájövök, hogy a lány jóformán őrizetlenül ődöng a piactéren,
a harag helyét a páni félelem veszi át.
Őröket nem küldhetek a keresésére, mert ahhoz előbb át
kellene verekedniük magukat a tömegen.
Anscom Perry, a városmarsall, enyhe önelégültséggel áll
mellettem a lépcsőn. A testőrei körülveszik az udvart, de
nem mozdulnak. Jelen pillanatban még abban sem vagyok
biztos, kinek az oldalára állnának, ha kitörne a harc.
Chesleigh a jobb oldalamon áll, és komoran bámul maga
elé. A kezét a fegyverén tartja. Folyton a Syhl Shallow-iak
egységéről, haladásáról, felkészültségéről regél, én meg egy
nyomorult találkozót sem tudok lebonyolítani a saját
emberemmel, hogy felbérelhessem a zsoldos hadseregét.
Amíg tartott az átok, úgy éreztem, semmi sem sikerül.
Most is ugyanezt érzem, csak egészen más okból.
Perry marsallra nézek.
– Most megkéred őket, hogy menjenek haza – mondom
halkan.
– Miért? – kérdezi flegmán a marsall. – Hát nem
őszinteséget vársz az alattvalóidtól?
– De nem ilyen formában, és ezt te is tudod.
– Hazudtál Disziről! – kiáltja egy férfi a tömegből.
– Nem te vagy a jogos örökös! – rikoltja egy nő.
Egy férfi előrerohan, és meglöki az egyik gárdistámat,
de gyorsan a földre kerül. Egy gyerek felsikít. Az őr kardot
akar rántani.
– Állj! – förmedek rá, mire elbizonytalanodik. –
Meghallgatom a panaszaitokat, de nem tűröm, hogy…
– Hazug! – kiáltja egy férfi. – Hazug!
A tömeg skandálni kezd. Az előbbi férfi megint meglöki
az őrömet, és szinte érzem az őr csalódottságát, amikor
ráparancsolok, hogy ne rántson fegyvert. Mivel a
lökdösődésnek nincs következménye, a tömeg a többi
gárdistát is taszigálni kezdi.
Valaki Dustan arcába köp. Dustan előreszegezi az állát,
de tartja a pozícióját.
Chesleigh közelebb húzódik hozzám.
– Néha példát kell statuálni, hogy az emberek észre
térjenek.
– Ha mi kezdeményezzük a vérontást, a tömeg azonnal
mészárlásba kezd. És könnyen meglehet, hogy a saját
embereimmel kezdik.
– Én nem a tömegről beszélek. – Chesleigh Perry
marsallra néz. – Szerintem vele kellene példát statuálnunk.
– Az őreim itt vannak az udvaron – feleli a marsall
nevetve. – Rajta, próbáld csak meg!
Amikor hónapokkal ezelőtt Hutchins Forge-ba utaztam
Greyjel, szintén tőrbe ejtettek minket, de nem így. A
városmarsall és a bíró összeesküdtek, hogy egy rakás ezüstöt
csaljanak ki tőlem, és amikor kudarcot vallottak, kénytelen
voltam példát statuálni a bírón. Megparancsoltam Greynek,
hogy ölje meg. Ez volt az első eset, hogy halálra ítéltem
valakit. Szörnyetegként nem volt idegen tőlem a pusztítás, de
emberként először vetemedtem ilyesmire. Rettenetes volt.
És tudom, hogy most is az lesz.
A szívem úgy kalapál, mintha valaki fegyvert fogna
rám. Olyan ez, mint amikor Grey megmakacsolta magát, és
nem fedte fel az örökös nevét. Emberfall veszélyben van,
tehát cselekednem kell.
Gyűlölöm, hogy ezt kell tennem.
Gyűlölöm! De nem látok más kiutat.
– Most szépen megparancsolod nekik, hogy hagyják
abba! – mondom feszülten.
– Eszem ágában sincs! – csattan fel a marsall.
– Ez felségsértés.
– Nem az, ha nem te vagy a jogos örökös.
– Parancsnok! – kiáltom érdes hangon.
Dustan megfordul. A gárdistáim értik a dolgukat, mert
egy másik őr azonnal beáll a helyére. Dustan még mindig a
kardján tartja a kezét. Az arcán még mindig nyál csillog.
Semmi kedvem az egészhez. Grey mindig úgy
viselkedett, mintha könnyedén cselekedne és vinné véghez a
legkülönfélébb szörnyűségeket. Azt hittem, idővel majd
egyszerűbb lesz életeket feláldozni, de csalódnom kellett.
Egyre nehezebb.
Perry marsall bizonyára látja, hogy komolyan beszélek,
mert hátrálni kezd. Az őrei előretolakodnak.
– Azt hiszed, így majd összetartod a népedet? – kiáltja.
Felém köp. – Rosszabb vagy, mint Karis Luran.
A vér a fülemben dübörög. Nagy levegőt veszek,
mindjárt kiadom a parancsot. Amikor a marsall vére a
kövekre fröccsen, már nem lehet visszacsinálni a dolgot. Azt
sem tudom visszacsinálni, amit Greyjel tettem, de akkor sem
volt más választásom.
És most sincs.
Szinte hallom, ahogy a tömeg visszafojtja a lélegzetét.
Tétova csend támad.
Egy fiú kiált fel a csődület közepén.
 – Apám! – ordítja.
A többiek visszatartják, de ő kiszabadítja magát, és a
lépcsőhöz rohan.
– Apám!
– Luthas! – förmed rá Perry marsall elcsukló hangon. –
Luthas, menj hátrébb!
– Rhen! – kiáltja Harper a távolból. A hangja olyan halk,
hogy szinte meg sem hallom. – Rhen!
Odafordulok, és nézem, ahogy Harper, a nyomában
Zóval, keresztülverekszi magát a tömegen. Emberek százai
dülöngélnek és lökdösődnek körülötte, ő azonban félelmet
nem ismerve taszítja félre őket. Megkönnyebbülés és pánik
gyúl a szívemben. Bárkinél lehet fegyver. Bárki
felhasználhatja Harpert ellenem.
– Apám! – kiáltja a fiú.
– Luthas!
Az egyik őröm kivont karddal lép előre.
Emlékszem, a legutolsó látogatásunkkor még Grey
kísért el Silvermoonba. A Királyi Gárda harci jártasságáról
beszéltem. Van egy mondás, miszerint ha hívatlanul járulsz a
királyi család elébe, leütik a fejed.
A tekintetem elszakad Harpertől. A fiú felé indulok.
– Állj! – kiáltom. – Állj!
Ám a tömeg egyre hangosabb, a feszültség egyre
tapinthatóbb. Az őr lesújt a kardjával.
Ellököm magamtól, és a karommal védem ki a csapást.
A kard a karvértemnek ütközik, és lecsúszik róla. Az őr
döbbenten bámul rám.
A fiú a földön fekszik, a karját felemeli, közben
kétségbeesetten zihál.
 Felnézek, Harpert keresem a tömegben. Ahogy a
tekintetem felemelkedik, ismét kiáltozás tör ki.
– Ez a hercegnő! – kiabálják az emberek. – A csaló
hercegnő!
– Dustan! – kiáltom. – Keressétek meg a hercegnőt!
Összeakad a pillantásunk, ám Harper, ugyanilyen
hirtelen, eltűnik a szemem elől. A látásom egyetlen pontra
szűkül. Elfelejtem a városmarsallt. Az embereket. A háborút,
a varázslónőt és a testőröket.
Nem emlékszem, hogyan jutottam le a lépcsőről. Nem
tudom, mikor rántottam ki a kardomat. A tömeg sűrűjében
találom magam, félrelökdösöm az embereket, és ha nem elég
gyorsak, a kardommal török utat.
– Engedjétek el! – kiáltom. – Ne érjetek hozzá!
A dühöm felforrósítja a levegőt. Mire odaérek
Harperhez és Zóhoz, mind a ketten a földön vannak, de a
körülöttük állók hátrébb húzódnak.
Zo sértetlennek tűnik, de féltérdre ereszkedve, felemelt
tőrrel védelmezi Harpert. Harper ruhája elszakadt, válltól
derékig hosszú hasíték éktelenkedik rajta. Az alsószoknyája
belelóg a sárba. A tőre eltűnt. Sebhelyes arcán sárfolt virít, és
zihálva szorítja az oldalára a kezét, de mindenáron talpra
akar állni.
A kezemet nyújtom neki, de legszívesebben minden
bámészkodót szíven szúrnék a kardommal. Kétszer egymás
után.
Harper levegő után kapkod. Rászegezem a tekintetem.
– Jól vagyok – mondja, de a reszketeg hangja szöges
ellentétben áll a látszólagos magabiztosságával. – Jól
vagyok.
Rogyadozó lába megadja magát, és ő zuhanni kezd.
 Elkapom, és magamhoz húzom. Csak ekkor veszem
észre, hogy egész testében remeg.
A tömeg a bizonytalanság állapotában leledzik. A
hangulat továbbra is erőszakos. Nem tudom, az emberek
mitől riadtak meg jobban: attól, amit én akartam tenni, vagy
attól, amit ők. A testőreim a hátam mögött vannak, és
legnagyobb meglepetésemre a felfegyverzett Chesleigh is
követte őket.
A körülöttünk álló férfiakra és nőkre nézek.
– Most szépen átengedtek minket – mondom. – Aki az
utunkba áll, azt kivégeztetem.
– Rhen! – leheli Harper a páncélomba.
– Nem mondom még egyszer! – csattanok fel, és az
elszántság alighanem az arcomra van írva, mert több férfi is
elhátrál előlem.
Ezek itt nem katonák. Hanem kereskedők és kikötői
munkások. Takácsok és mészárosok. Csak elvétve van náluk
fegyver. Gyerekek is akadnak közöttük.
Kérdésekkel és vádakkal érkeztek. Lehet, hogy leköpték
Dustant, és meglökdösték az őreimet, de nem a vérontás
miatt jöttek.
Én vagyok az, aki kis híján vérontást kezdeményezett.
Dustan elém lép.
Kivonja a kardját.
– Álljatok félre! – kiáltja élesen.
Az emberek engedelmeskednek.
– Rhen! – suttogja Harper. A körmei a karomba vájnak.
Lép egyet, de megbotlik. – Várj! Nem… nem tudok járni.
Egy… egy pillanat…
Nincs annyi időnk. A hüvelybe dugom a kardomat.
 – Kapaszkodj belém! – mondom, azzal a vállamra
emelem Harper karját, és ölbe kapom.
Harper határozott lány, arra számítok, hogy tiltakozni
fog, de talán ő is ugyanúgy meg van rendülve, mint én, mert
a lehelete reszketegen birizgálja a nyakamat.
Amikor elindulunk az udvaron, a kérdezősködés és a
vádaskodás tovább folytatódik. Előreszegezem a
tekintetemet, a karomat szorosan Harper köré fonom, és az
istállóhoz sietek. Most azon kellene gondolkodnom, hogyan
oldhatnám meg a helyzetet, hogyan szerezhetném vissza az
itteniek bizalmát. Hogy hadsereget építhessek, és igazi
erődemonstrációt rendezhessek Grey csapataival szemben.
De egészen más jár a fejemben. Abban a reményben
jöttem ide, hogy erőt és céltudatosságot mutathatok, most
meg úgy viselkedem, mintha megfutamodnék.
Arra gondolok, hogy a népem majdnem az én kezem
által halt meg, holott ők csak reményt és változást akarnak.
Harperre nézek, és arra gondolok, mekkora tettet hajtott
végre, mit akadályozott meg, és mi mindent tett kockára
ezért.
Lehet, hogy a viselkedésem megfutamodásnak tűnik, de
ebben a pillanatban úgy érzem, nem vesztettem semmit.
Harper és én azóta nem ültünk egy lovon, hogy a lány
megérkezett Emberfallba. Akkor megpróbált megszökni a
Vasrózsából, és végül megmentette Freyát meg a gyerekeit.
Nem volt elég lovunk, ezért Harper a hátam mögött ült,
amikor a Csalárd Vadkan fogadóba mentünk, hogy szállást
keressünk a többieknek. Akkor még gyűlölt engem.
Talán most is gyűlöl. Fogalmam sincs.
Bár a jelek nem erre mutatnak. A karját szorosan a
derekam köré fonja, miközben Vasakarat rendületlenül
vágtázik az úton. Akkor sem ellenkezett, amikor a fájdalmas
arckifejezését látva felajánlottam, hogy menjünk egy lovon.
 De mióta elhagytuk a várost, egy szót sem szólt.
Akárcsak én.
A megbántottság, amit akkor éreztem, amikor értesültem
Lilith látogatásáról, órák alatt alábbhagyott és semmivé
foszlott. Kicsinyesen és arcátlanul viselkedtem, pontosan
úgy, mint az átok első napjaiban, amikor azt hittem, csak
toppantok egyet, és rögvest helyreáll a világ rendje. Harper
csak meg akart védeni engem, ahogy én is őt. A kastélyban,
az őreim előtt, gyengének és tehetetlennek éreztem magam.
De amikor azok a férfiak a szemem láttára gyűrték le Harpert
a tömegben… mindenről megfeledkeztem.
Amikor biztos távolságra kerülünk Silvermoontól,
hagyom, hogy a ló lelassítson. Harper csendben ül a hátam
mögött. Dustan a közelünkben lovagol, a többi őr azonban
lemaradt tőlünk. Chesleigh is köztük van, Zo mellett halad.
Chesleigh azt mondta a lépcsőn: „Néha példát kell
statuálni, hogy az emberek észre térjenek.” A szavai azóta is
itt visszhangoznak a fülemben. Ezt akár apám is mondhatta
volna. Ő habozás nélkül megölte volna Perry marsallt. Ő
nem került volna ilyen helyzetbe.
Folyton azt hajtogatom Harpernek, hogy Grey nem
alkalmas az uralkodói szerepre, miközben talán én magam
sem vagyok az.
– Sajnálom!
Harper halk hangja meglepetésként ér. Pontosabban a
bocsánatkérése.
Kissé elfordítom a fejem, a tekintetét keresem, ő
azonban a vállamhoz szorítja az arcát, és a tájat figyeli.
– Én csak figyelmeztetni akartalak – folytatja. –
Gondolom… fölöslegesen aggódtam. De bocsáss meg,
hogy… hogy megzavartalak.
Egy pillanatig azt latolgatom, vajon mi mondatja ezt
vele. A hangnem kísértetiesen hasonló, mint az én
lelkiállapotom: bizonytalan. Tehetetlen. Sebezhető.
– Semmit sem zavartál meg – válaszolom.
– Hát, épp mondani akartál valamit a tömegnek, amikor
megjelentem…
– A városmarsall megölését akartam elrendelni. Az
egyik őröm pedig a marsall fiát készült lemészárolni.
Ez sokkolja Harpert, hallgatásba burkolózik. Nem
tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz jel-e.
– Amint látod – folytatom –, semmit sem zavartál meg.
Sőt, megakadályoztál egy cselekedetet, amit később már nem
tudtam volna visszacsinálni. Be kell bizonyítanom az
alattvalóimnak, hogy jót akarok nekik. Olyan hosszú időn át
folyamodtam az erőszakhoz, hogy kezdtem úgy érezni, ez az
egyetlen megoldás.
Harper még mindig hallgat, de szinte érzem, ahogy a
hideg szél elfújja a rossz érzéseit. Vasakarat türelmetlenül
rángatja a szárat, ezért engedem, hogy kinyújóztassa a
nyakát, majd megsimogatom a sörénye alatti érzékeny
pontot, úgy, ahogy szereti.
– Azt hittem, mérges leszel – jegyzi meg Harper.
– Mérges? – Harper megmoccan, ezért elfordítom a
fejem, hogy egy pillanatra a kék szemébe nézhessek. –
Felettébb bosszant, hogy Perry marsall csapdába akart ejteni.
Nem hiszem, hogy erőszakos szándékkal tette, de egy
szempillantás alatt elmérgesedhetett volna a helyzet. Dühös
vagyok, mert arra számítottam, hogy a királyi sereg több ezer
katonával gyarapodik, és most üres kézzel kell távoznom.
– Nem… úgy értem, hogy rám leszel mérges.
Rövid tétovázás után hátranyúlok oda, ahol Harper a
kardszíjamat markolja. Az ujjai hidegek, de hamar
felmelegednek a tenyerem alatt.
– Nem. Hálás vagyok, amiért figyelmeztetni akartál. –
Újból eszembe jut a parancs, amit abban a percben akartam
kiadni. – Hálás vagyok, hogy még időben érkeztél.
Harper megint csendben marad, ám ezúttal mintha
elgondolkodna valamin, így hát türelmesen várok.
Végül azt mondja:
– De… előtte haragudtál rám. Silvermoonba menet
végigbunkóztad az utat.
– Á! – Elkomorulok. – Kínzó gondolatok gyötörtek.
– Kínzó gondolatok. – Harper hangja üresen kong. –
Mármint… Chesleigh-vel kapcsolatban?
– Tessék? – Megint elfordítom a fejem. Hideg szellő
söpör végig a mezőn, beleborzong a hátam. – Hogy jön ide
Chesleigh? Nem értem.
Harper lehajtja a fejét.
– Nem érdekes. Milyen gondolatok kínoztak?
– Lilith eljött hozzád.
Harper megdermed. Érzem, ahogy a döbbenet
keresztülcikázik a testén.
– Dustan elmondta?
– Ő az őrparancsnokom. Még szép, hogy elmondta.
Harper kiegyenesedik, a feje elemelkedik a vállamtól.
– Tudhattam volna. Hé, Dustan! – kiáltja emelt hangon.
– Menj te a…
– Harper! – A hangom halk, megnyugtató. – A minap
arra kértél, hogy ne a hozzád közel állókon töltsem ki a
mérgemet.
Harper összeszorítja a száját, végül felsóhajt.
– Pfff! Jól van – mondja, majd hozzáteszi: – De akkor
miért beszél mellé?
– Te is mellébeszélsz.
Erre már nem szól semmit.
 – Lilith bántott téged? – kérdezem.
– Igen, de nem tudott kárt tenni bennem. – Harper
nagyot sóhajt. – Rémes egy nőszemély, Rhen!
– Tudom. – Egy darabig hallgatok, aztán megkérdezem:
– Azt hitted, rosszul érintene a hír?
– Nem akarok a bábod lenni, de az övé sem. Nem
hagyom, hogy felhasználjon ellened.
– Mégis viszályt szított köztünk – felelem keserű
sóhajjal. – Ehhez kiválóan ért.
Harper nem válaszol. Csendben lovagolunk tovább,
mígnem Vasakarat nyugtalankodni kezd. Szorosabbra
veszem a szárat.
– Köszönöm! – mondja ekkor Harper, és a hangjában
nyoma sincs a haragnak. – Hogy kimenekítettél a tömegből.
– Megborzong. – Olyan képet vágtál, mint aki
legszívesebben az egész udvart lerombolná.
A nyelvemmel csettintek a lónak, aki lelkes vágtába
kezd. Harper szorosan a hátamba kapaszkodik.
– Érted, milady, az egész várost a földdel tettem volna
egyenlővé.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

HARPER
Valami megváltozott köztem és Rhen között, de nem tudom,
hogy mi. Mintha valami elpattant volna Rhenben. De nem jár
újabb feszültséggel. Inkább… jó érzés. Mintha így kellett
volna történnie.
Semmit sem zavartál meg. Sőt, megakadályoztál egy
cselekedetet, amit később már nem tudtam volna
visszacsinálni.
Rhen megkönnyebbültnek tűnik. Azt hiszem, ez a
legmegdöbbentőbb az egészben: hogy megkönnyebbült. Már
el is felejtettem, hogy nem szívesen folyamodik drasztikus
eszközökhöz, mert a lelke mélyén a legjobbat akarja a
népének.
Miután megérkezünk a Vasrózsába, Rhen meghagyja
Zónak és az őröknek, hogy gondoskodjanak a lovakról, és
keressenek szállást Chesleigh-nek, majd bevisz a kastélyba,
többnyire ölben, mígnem a Nagyterem lépcsőjéhez érve rá
nem parancsolok, hogy tegyen le.
De ő nem hallgat rám.
– Még a lóról is alig tudtál leszállni – mondja. –
Felviszlek a szobádba.
– Majd a korlátba kapaszkodom.
– Hmm. – Rhen úgy lépked felfelé velem a lépcsőn,
mintha súlytalan lennék. – Tudom, milyen
következményekkel jár, amikor makacskodsz, tehát ha
megbocsátasz, ezúttal nem engedek.
– Én nem szoktam makacskodni!
Rhen felhorkan.
 – Harper!
Harrrrrperrr!
Amikor kimondja a nevemet, egészen belepirulok. Ezt
nyilván ő is észreveszi, mert különös fény villan a szemében,
amikor a szobám előtt megállva letesz a földre. Egyik
kezemmel a falnak támaszkodom, hogy megőrizzem az
egyensúlyomat, ami még akkor is nagy kihívás lenne, ha
nem ficamodott volna ki a bokám.
A másik kezemmel azonban továbbra is Rhen karjába
kapaszkodom. A bőrpáncélján metszésnyom éktelenkedik.
Végigkövetem a tekintetemmel, és látom, hogy a csatok
között hosszú szegecs fúródik az acélba. Az egyik csatot
teljesen át is vágta.
Elkomorulok.
– Mi történt?
– Mondtam már: az egyik gárdista meg akarta ölni a
városmarsall fiát. De én megállítottam.
Kinyitom a számat. Aztán becsukom. Azt hittem,
hogy… hogy parancsszóval állította meg az őrt. Nem a
karjával. Szerencséje, hogy nem vágták le a kezét.
– Hívom a komornádat – mondja Rhen halkan.
– Ne! – Eszembe jut a síró Freya. – Most ne zavard őt!
Jól vagyok.
Rhen tekintete lesiklik a testemen, a cafatokra szaggatott
ruhán, amit csak néhány cérnaszál meg a szentlélek tart a bal
vállamon.
– Egyedül nem tudsz levetkőzni.
– Csak a fűzőt kell meglazítanom. Megtennéd, hogy… –
Csak most jövök rá, mire akarom kérni Rhent, és elpirulok. –
Úgy értem… szóval… mindegy.
Rhen felháborodást színlel.
 – Én nem szoktam makacskodni! – kötekedik könnyed,
csúfondáros hangon.
– Hát jó. – Felszegem az állam. – Akkor lazítsd meg te!
Rhen szája felfelé görbül, az arckifejezése enyhe
mohóságot tükröz, ami nem jellemző rá.
– Itt a folyosón, milady?
Mellkason taszítom, ami nevetséges, hiszen egy
bőrbevonatú páncélt csapkodok, ő azonban elkapja a
csuklómat, és az ujjai gyengéden, mégis határozottan
simulnak a bőrömre. A pillantása tüzes és átható a halvány
derengésben.
Csak bámulom őt, és a vér mennydörögve lüktet a
fülemben. Kósza sóhaj szabadul ki szétnyílt ajkaim közül.
Most egészen közel érzem magamhoz Rhent, tiszteletet
parancsoló jelenség, de közben mégsem az; arra az énjére
emlékeztet, aki, ha kell, az egész tömeggel felvette volna a
harcot Silvermoonban. Hogy engem megmentsen.
Már el is felejtettem, hogy ez is ő. Hogy ilyen is tud
lenni.
Nagyot nyelek.
Rhen, mielőtt elengedné a kezem, a hüvelykujjával
megsimogatja a tenyeremet.
– Hívom Freyát – mondja mély, bársonyos hangon.
– Ne!
Elkapom a kezét, ő pedig várakozón néz rám. Lángol az
arcom. Az őrök perceken belül végeznek az istállóban, és
megjelennek a folyosón, vagy Freya véletlenül meghallja,
hogy itt vagyunk, és kijön, hátha szükségem van rá. Érzem,
hogy mindjárt az inamba száll a bátorságom, de az
ösztöneim azt súgják, hogy nem engedhetem el Rhent,
hiszen már olyan régóta várunk erre a pillanatra.
– Gyere be! – suttogom. – Kérlek!
 A szívem kihagy egy ütemet, mert arra számítok, hogy
Rhen nemet mond.
Ő azonban bólint.
– Rendben, milady.
A szobámban meleg van, már a gyertyákat is
meggyújtották, és a tűz nagy lánggal ég a kandallóban. Rhen
leültet az ablak melletti alacsony pamlagra, majd térdre
ereszkedik, hogy kifűzze a csizmát a sérült bokámon.
– Majd én megcsinálom… – tiltakozom.
Rhen egyetlen pillantásával belém fojtja a szót. Amikor
lehúzza a csizmát, az egyszerre gyötrelmes és csodálatos.
Még a harisnyán keresztül is látom a duzzanatot. Rhen
homlokráncolva néz rám.
– Elküldetek orvosért.
– Semmi baj. Ez csak egy ficam. Kímélnem kell, ennyi
az egész. – Elhúzom a számat. – Nem mintha nem sántítanék
már így is.
Rhen meglazítja a másik csizma fűzőjét, és azt is
lehúzza a lábamról. Alig ér hozzám, mégis megborzongok,
és libabőrös lesz a karom.
Ez felkelti a figyelmét, de nem úgy, ahogy én gondolom.
– Te fázol – mondja, és felegyenesedik. – Hozok egy
takarót.
– Inkább vedd le a páncélodat – mondom neki, mire éles
pillantást vet rám. – Úgy értem… – Megköszörülöm a
torkomat, és a fülem mögé tűrök egy kiszabadult hajtincset.
A tekintetem lesiklik az arcáról, és a kardövén landol, ami
ugyanolyan kínos. Inkább a falat nézem. Ég az arcom. – Már
jól vagyok. Az a páncél meg… kényelmetlen.
Rhen hosszasan tanulmányoz. Nem bírok ránézni.
Megmentette az életemet, akár egy mesebeli herceg, és most
pirulva olvadozom a széken.
 Hirtelen kopognak, és végül ez ment meg a további
megaláztatásoktól.
– Milord! – mondja egy hang.
– Dustan – állapítja meg Rhen. Gyengéden megcirógatja
az államat. – Mindjárt visszajövök.
Nem értem, mi van velem. Az arcomra szorítom a
tenyerem, hátha az majd lehűt. Gondolkodnom kell!
Hallanom kell, mit mond Rhen, milyen parancsokat ad ki.
Tudnom kell, miben mesterkedik, hogy aszerint
cselekedhessek…
De szinte azonnal visszatér, tehát még erre sem marad
időm. A szívem a torkomban dobog.
Rhen lecsatolja a kardövet, a bőrszíjat átcsúsztatja a
csaton. Milliószor láttam már ezt a mozdulatot, nem értem,
miért dobban meg tőle a szívem, de akkor is el kell
fordítanom a tekintetemet.
– Megkértem Dustant, hogy küldessen fel vacsorát –
mondja halkan Rhen. A kardot az egyik karosszéknek
támasztja, majd a mellvért csatjára csúsztatja fürge ujjait. –
Zo azt mondja, egy falatot sem ettél Silvermoonban.
– Nem – válaszolom.
Kész csoda, hogy az agyam egyáltalán felfogja a
hallottakat, olyan megbabonázva figyelem Rhen kezét. A
karvértek a közelebbi karosszéken landolnak. Rhen csak
félig csatolja ki a mellvértet, majd átbújtatja a fején, és a
páncélja maradékával együtt félrehajítja. Ez a mozdulat
valahogy sokkal csábítóbb, mint a gyötrelmesen lassú
vetkőzés.
Rhen mindig úgy begombolkozik, mindig olyan
tökéletes, hogy kiváltságnak érzem, amikor nadrágban és
ingujjban látom, és csak egyetlen tőr lóg a derekán. Szőke
haja felborzolódott, az állán már kiserkentek az első
szőrszálak.
 Miután végzett, megáll, és olyan áthatóan néz, hogy
vissza kell fojtanom a lélegzetemet.
– Behívom Freyát – mondja egy leheletnyivel
halkabban. – Hogy átöltözhess.
Nem akarom, hogy Freya bejöjjön.
Nagyot nyelek, aztán a ruhásszekrény oldala felé intek a
fejemmel, ahová a komornám már felakasztotta a
hálóingemet meg a köntösömet.
– Freya már kikészítette a ruháimat. – Némi habozás
után így szólok: – A fűzővel talán te is elboldogulnál.
Rhen kissé összehúzza a szemét, de a pillantása szinte
égeti a szememet.
– Ahogy óhajtod.
Leakasztja a ruhákat, aztán segít felállni. Amikor
mögém lép, fél kézzel a pamlag karfájának támaszkodom.
Olyan közel van hozzám, hogy a bőrömön érzem a teste
melegét, tisztán hallom a lélegzetvételét. Amikor a
vállamhoz ér, hogy félresimítsa a hajamat, majdnem szívbajt
kapok.
Az ujjbegyei lassan a bőrömhöz simulnak, és egy
láthatatlan vonalat követve könnyedén végigvándorolnak
rajta.
– Itt egy véraláfutás.
Hátrafordulok, hogy a szemébe nézhessek, és látom,
hogy a tekintete villámokat szór.
– Igazán?
– Lilith? – kérdezi jelentőségteljesen. – Vagy a
silvermooni tömeg?
– Valamelyik? Mindkettő? Nem tudom. Számít ez? –
kérdezem szárazon.
– Nekem nagyon is számít. – Rhen lehelete a bőrömet
csiklandozza. Moccanni sem merek. – Előttem nem kell
titkolóznod, Harper.
Harrrrrperrr. Lehunyom a szemem, és mélyen
beszívom a levegőt. Már megint ilyen furán ejti ki a
nevemet, holott láthatná, hogy én most… Nem is tudom,
milyen vagyok. Ilyen.
Egy pillanatra csend lesz, aztán a fűzőm a testemnek
feszül és meglazul, ahogy Rhen ujjai szép sorban kibogozzák
a csomókat.
– Nem szándékosan voltam olyan kiállhatatlan a
Silvermoonba vezető úton. Bocsáss meg nekem! – Rhen
keze lelassul. – Csorba esett az önérzetemen. Azt hitted,
összeroppanok, ha megtudom, hogy Lilith téged is
meglátogatott.
– Micsoda? Nem!
Megpördülök, hogy Rhen szemébe nézhessek, és
kirántom a szalagokat a kezéből. A bokám azonban nem
díjazza a mozdulatot, és a térdem rogyadozni kezd.
Rhen derékon ragad, nehogy elessek. Épp csak egy
hajszál választ el tőle.
– Nincs több hazugság! – mondja szelíd, ám határozott
hangon.
– Én csak téged akartalak megvédeni – suttogom.
– Én pedig téged. – Rhen megsimogatja az arcomat. –
De talán nem jó oldalról közelítettük meg a dolgot.
Rámeredek, és hirtelen megértem, mit akar mondani
ezzel. Olyan sokáig fürkésztük egymás gyengeségeit, hogy
közben elfelejtettük, mik az erősségeink? Ezért döbbentett
meg, amikor Rhen keresztülvágott a silvermooni tömegen?
– Befejezzem? – kérdezi Rhen érdes hangon.
Időbe telik, mire rájövök, hogy a ruhára gondol. Már
szinte teljesen kilazította a fűzőt. Van rajtam alsóruha, így
nem kell attól tartanom, hogy minden lehullik rólam, de
akkor is. Mióta Emberfallba kerültem, megtanultam, mire
céloznak az emberek, amikor arról beszélnek, hogy egy
kivillanó boka vagy váll is lehet szexi.
Megfordulok, és Rhen ismét kezelésbe veszi a fűzőt,
ami végül megadja magát. A pamlagra hajítom, és
ösztönösen karba fonom a kezemet. Rhen nem mozdul a
hátam mögül. A keze ismét a derekamra csúszott, a bőrömön
érzem az ujjait. Éles sóhaj hagyja el a számat.
– A szoknyákat is? – kérdezi Rhen, aki időközben
közelebb húzódhatott hozzám, mert közvetlenül a fülembe
duruzsol, és a lehelete melegen csiklandozza a nyakamat.
Nem kapok levegőt. Gyorsan bólintok.
Rhen egy pillanatig sem habozik. A derekamnál babrál
az ujjaival, hogy ott is kilazítsa a fűzőt. Forróság önti el a
testemet.
– Jaj, Harper!
Amikor Rhen szája a vállamra tapad, aprócska sikoly
hagyja el a számat. A fűző elenged, és a szoknyák is a földre
hullanak. Már csak a vékony alsóruha van rajtam. Alig állok
a lábamon.
De kár aggódnom, mert Rhen fél kézzel magához von.
Felszisszenek a meglepetéstől. Rhen szája a nyakamra tapad,
szabad keze lecsúszik a csípőmön. Szédülök, és alig kapok
levegőt, de Rhen mindenhol lángra gyújt, ahol csak hozzám
ér. Megpróbálok szembefordulni vele, de ő nem engedi.
Lassan végigtapogat a kezével, fogai a nyakam érzékeny
bőrét súrolják.
– Rhen! – suttogom. A kezére csúsztatom a kezemet, de
nem tudom, akarom-e a folytatást. – Rhen!
– Milady?
Egy csipetnyi derű vegyül Rhen hangjába, a kérdés
ennek ellenére őszinte. Rhen keze mozdulatlanná dermed.
 Hozzásimulok, hogy közelről érezhessem a teste
melegét, az erejét. Ez a vékony anyag semmit sem bíz a
képzeletre, és csupa libabőr leszek, amikor rájövök, milyen
szorosan préselődünk egymáshoz. Amikor megmozdulok,
Rhen félig állatias, félig panaszos nyögést hallat. A keze
megfeszül a csípőmön.
Ekkor kopognak.
– Felség! – mondja egy tompa hang. – A vacsora
megérkezett.
Rhen felsóhajt, majd a vállamnak támasztja a homlokát.
– Ördög és pokol! – mormolja kajánul. – A sors valóban
ellenem van.
Halkan felnevetek, majd lefejtem az ujjait a csípőmről,
hogy csókot nyomjak a kézfejére.
– Hozd a köntösömet! – mondom. – A sors talán csak
azt akarja, hogy kicsit kifújjuk magunkat.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

HARPER
Örülök, hogy az étel leköti a figyelmemet, mert nem tudok
pirulás nélkül Rhenre nézni. Valahányszor rásandítok,
megigéz a szája, a keze, az, ahogyan a szájához emeli a
poharat.
Gondolkodnom kell. Beszélnem kell. Muszáj…
kitalálnom valamit. Különben továbbra is arról fogok
ábrándozni, milyen érzés volt, amikor Rhen keze a testemhez
ért.
Iszom egy korty bort.
– Rhen! Most mi lesz Silvermoonnal?
Rhen tétovázik, mintha alaposan át kellene gondolnia a
választ, talán ugyanazért, amiért nekem is időbe telt, mire
megfogalmaztam a kérdést.
– Üzenek a városmarsallnak, hogy ha a kereskedői és a
polgárai panasszal kívánnak élni, én meghallgatom a
sirámaikat, amennyiben hajlandóak rendezett formában
előadni azokat.
Rámeredek, mert egyáltalán nem ezt vártam tőle.
– De… mi lesz a zsoldosokkal? Nem azért mentünk oda,
hogy róluk tárgyaljunk?
– De igen. – Rhen is felhörpinti a borát. – Bár sejtelmem
sincs, Perry marsallnak van-e egyáltalán serege, ami kész
lenne harcolni értem, vagy ez is csak egy eszköz volt, hogy
Silvermoonba csaljanak.
– Most mihez kezdesz?
Rhen feláll, hogy újratöltse a poharainkat.
 – Hónapok óta küzdök a népemmel, Harper, próbálom
rávenni, hogy egyesüljön. Ma majdnem megöltem egy
embert, mert megengedte, hogy az alattvalók kérdéseket
tegyenek fel nekem. – Rhen elkomorul. – Fogalmam sincs,
mit fogok tenni. De annyi bizonyos, hogy a nyilvános
vérontás nem kovácsolja egységbe a népet.
Ezzel sikerül lehűtenie. Tátott szájjal bámulok rá.
– Hű!
Rhen kortyol egyet a poharából.
– Milady?
Jó, talán nem hűltem le teljesen. Megint elpirulok, és
félve mondom:
– Én… én nem is tudom, hogyan fogalmazzak.
– Nincs több hazugság.
– Rendben. – Lesimítom a köntösömet, és érzem, ahogy
a selyem ráborul a térdemre. – Rájöttem, hogy mivel végig a
rossz döntéseiddel voltam elfoglalva, elfelejtettem, hogy jó
döntéseket is tudsz hozni.
Rhen felvonja a szemöldökét, de nem szólal meg
azonnal. Talán a magyarázatomra vár.
– Én is ugyanígy érzek – jelenti ki. – Veled
kapcsolatban.
Ez váratlanul ért. Már a nyelvemen van, hogy fogalmam
sincs, mire céloz.
Pedig nagyon is tudom. Arra céloz, hogy segítettem
Greynek.
Én meg arra céloztam, hogy Rhen Grey ellen fordult.
De azt hiszem, a lista itt még nem ér véget. Rhen nem
mondta el az igazat Lilithtel kapcsolatban.
Ahogy én sem.
 Számtalanszor előfordult, hogy nem kértem segítséget
Rhentől, és ő sem kért segítséget tőlem.
Nagyot nyelek, és lesütöm a szemem. A beszélgetés új
irányt vett, ami lehűtötte a kedélyeimet, de azokhoz a
pillanatokhoz hasonlóan, amiket Rhennel közösen töltöttünk
a pajtában, most is jó érzéssel tölt el, hogy kiderült az
igazság.
– Folyton anyára gondolok, és arra, rosszul döntött-e,
amikor apával maradt. Jake-kel nagyon sokáig nehezteltünk
rá mindazért, amin keresztülmentünk miatta. Mármint… ha
csak üti-veri anyát, azt még talán elnéztük volna neki. De itt
nem csak erről volt szó. Az apánk nem egyszerűen rossz férj
volt vagy rossz apa. Hanem…
Elcsuklik a hangom.
– Rossz ember – fejezi be halkan a mondatot Rhen.
Összerezzenek.
Rhen hosszasan hallgat.
– Haragszol édesanyádra, amiért az apátokkal maradt?
– Néha – felelem, és szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy
kimondjam a szót. – De aztán elgondolkodom, hogy mit
üzen ez rólam.
Rhen elgondolkodik, és tudom, hogy éppen párhuzamot
von kettőnk között, amit én nem mernék nyíltan megtenni.
Amikor megszólal, meglep, hogy a hangja inkább
elmélkedő, mintsem védekező.
– Én is gyakran gondolok apámra. Sosem volt hűséges
az anyámhoz. Volt egy balkézről született gyermeke, akit
száműzött a palotából, hogy szegénységben nevelkedjen. Ha
lenne egy bátyám, most nem én lennék a trónörökös. – A
hangja megfeszül az érzelmek súlya alatt, de csak egy
pillanatra. – Lilith sosem pécézett volna ki magának, és a
mágusokat sem űzték volna el Emberfallból. Néha azon
tűnődöm, vajon apám hűséges volt-e bárkihez, aki érdemes
lett volna az odaadására, vagy életének minden egyes
pillanatában kizárólag a saját érdekeit nézte, és aszerint
cselekedett. – Egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: –
Azon tűnődöm, vajon rossz véleménnyel lenne-e rólam… és
egyáltalán akarnám-e, hogy egy ilyen ember elégedett legyen
velem.
Némán bámulom őt. A balkézről született gyermek, akit
száműztek a palotából, hogy szegénységben nevelkedjen,
Grey volt. Rhen most először említi úgy a testvérét, hogy a
hangja enyhe sóvárgásról árulkodik.
– Persze arról sem szabad megfeledkeznem – teszi
hozzá Rhen –, hogy apámnak mást rendelt a sors, mint
nekem. Ahogy a te édesanyád sorsa is különbözött a tiédtől.
Megbántad, hogy velem maradtál, Harper?
Ha kihívóan tenné fel a kérdést, felállna a szőr a
hátamon. De talán éppen emiatt fegyelmezi magát. A hangja
kimért és nyugodt, őszinte érdeklődésről tanúskodik.
Amúgy ez egy jó kérdés, mert minden érzelemre
rátapint, ami az elmúlt hónapokban lejátszódott bennem.
Haragudtam Rhenre.
És bántam, hogy vele maradtam.
Rhen azonban úgy teszi fel a kérdést, hogy rögtön el is
veszi a dolog élét. Talán felismerte, hogy mind a ketten más
tapasztalatokkal és elvárásokkal nézünk szembe a
kihívásokkal, a kártyákkal, amiket a sors oszt ki nekünk. Ő a
megkínzott herceg, és milliónyi választási lehetőség
milliónyi következménye juttatta őt oda, ahol most tart. Én
vagyok a hátrányos helyzetű lány Washington utcáiról, és én
is ugyanígy jutottam el ide.
Talán apa azt hitte, hogy a lehető legjobb tudása szerint
jár el. Talán anya is így gondolta, ezért maradt.
Talán Rhen is ugyanebben a cipőben jár.
 Nem vár választ, de talán jobb is így. Lesütött szemmel
emeli fel a poharát.
– Silvermoonban testőrök és fegyverek vettek körül –
mondja –, ezért fenyegetésként tekintettem az emberekre. De
abban a pillanatban, hogy eltávolodtak tőled, rájöttem, hogy
csak… csak a sérelmeiknek akartak hangot adni.
Moccanni sem merek. Rhen hangja mázsás súlyként
nehezedik a szobára.
Rhen rám néz.
– Ahogy Lia Mara is csak a békéhez vezető utat akarta
kijelölni. – Nagyot kortyol a poharából. – Ahogy Grey is
csak a trónviszályoktól akart megkímélni.
– Rhen! – suttogom.
– Azon az estén, a Csalárd Vadkanban, a szememre
hánytad, hogy a győzelmet hajszolom, holott az átok azt
kívánná meg, hogy a szerelmet keressem. Emlékszel?
Igen, bólintok.
– Gyakran eszembe jut ez a pillanat. Vajon a Lilith ellen
vívott harc elfeledtette velem, hogy az élet nem csupa
kihívás, ahol mindig győzni kell? – kérdezi humortalan
nevetéssel. – Vajon Grey tudta ezt? Sok tekintetben jobban
ismer engem, mint én saját magamat.
Megint az előbbi sóvárgás bujkál a hangjában. Közelebb
húzódom hozzá.
– Te… megbántad, amit tettél.
Rhen bólint, majd kiüríti a poharát.
– De még mennyire! Több okból is.
Neki is hiányzik Grey, döbbenek rá. De az árnyékok
visszatérnek a szemébe, és szorosan markolhatja a poharat,
mert elfehérednek az ujjbegyei.
Fél a varázslattól. Ez itt a lényeg, minden konfliktus
ebből ered. Ősidők óta ez jelenti a problémát a királyságban:
a mágia és az attól való félelem. Még Rhen születése előtt
kezdődött, és aztán a herceg megismerte Lilithet. Itt a
mágiának sohasem lehetett esélye.
Óvatosan ránehezedek a jó lábamra, és előrehajolok,
hogy kivegyem a borospoharat Rhen kezéből. Aztán,
akárcsak azon az estén, amikor Rhen először mesélt nekem
Lilithről, mellékuporodom a székbe, és az álla alá támasztom
a fejem. Érzem, ahogy felsóhajt, és a feszültség egy része
kiröppen a testéből.
Kotorászni kezdek, és megragadom a tőr markolatát,
amit Rhen Chesleigh-től vett azért a képtelen összegért.
Nincs rá bizonyíték, hogy az, aminek mondják. Ellenáll a
mágiának. A fegyver, ami legyőzi a mágusokat. Kihúzom.
Rhen elkapja a csuklómat, de gyengéd a szorítása.
Mélyen a szemembe néz.
A hüvelykujjammal megdörzsölöm a markolatot.
– A történtek ellenére nem hiszem, hogy Grey mágiát
vetne be ellened, Rhen.
– Ez háború, Harper. Mindent be fog vetni, ami csak a
rendelkezésére áll.
– Azért vonulsz háborúba, mert rettegsz Lilithtől.
Kockára teszed a néped életét, Grey népének az életét… és
mindezt Lilith miatt. Grey békét akart. Lia Mara is.
Hirtelen eszembe jut az a pillanat az istállóban, amikor
Rhen azt mondta nekem, hogy én jobb megoldást kerestem
volna. Az előbb azzal ugratott, hogy senkitől sem fogadok el
segítséget, és igaza volt. Egyszer azt ígérte, hogy megad
nekem mindent, ami a hatalmában áll, én mégsem kérek tőle
semmit.
Talán ideje változtatnom ezen.
– Rhen! – suttogom. – Azt kérem tőled, hogy legyen
béke.
 Érzem, hogy Rhen egész testében megmerevedik.
Általában nem ijed meg a kihívásoktól. Syhl Shallow sok
kárt okozott Emberfallnak… de Rhen is.
És Karis Luran halott.
Lilith pedig diadalt akar. Nem szövetséget.
Rhen kiveszi a kezemből a tőrt, megfordítja, és az egyik
ujját a pengéhez nyomja, de annyira azért nem, hogy vérezni
kezdjen.
– Már elküldtem egy ezredet a határhoz – mondja. – És
Grey is.
– Akkor… üzenj neki! Kezdeményezz tárgyalásokat!
– Ha megteszem, Lilith…
– Nem Lilith Emberfall trónörököse.
Rhen egy pillanatra elhallgat. Mintha lélegzetet venni is
elfelejtene. Ám hirtelen a hajamon érzem a leheletét.
– Ez igaz, Harper. De én sem.
A szívem hevesen kalapál, ennek ellenére Rhenre nézek.
Barna szeme sötéten, aranylóan csillog a tűz fényénél.
– Igazad van, milady – duruzsolja lágy, lemondó
hangon. Az asztalra dobja a tőrt. – Csakúgy, mint korábban,
egyedül úgy győzhetjük le Lilithet, ha nem megyünk bele a
játékba.
– Meghajolsz Grey akarata előtt?
Nem hiszem el, hogy ezt mondom!
– Megpróbálok békét teremteni. – Rhen szemében
ismerős szikra villan. Lassan megsimogatja az ajkamat. –
Nem Grey akarata előtt hajolok meg. Hanem a te akaratod
előtt, Harper. Mindent érted teszek.
Könnybe lábad a szemem. Örülnék, ha Rhen tisztában
lenne azzal, milyen látszatot kelt most. Hogy mit is mondott
az előbb. Azt hiszem, valahol a szíve mélyén vereségként
könyveli el a dolgot, pedig nem az. Megint az embereket
helyezi előtérbe. Nemcsak a saját népét, hanem Syhl Shallow
alattvalóit is. Elviszi a balhét, hogy másoknak jó legyen.
Mindig is az volt a véleményem, hogy akkor a legerősebb,
amikor türelmes, amikor kivár, amikor nem követelőzik,
hanem megvárja, hogy mások önszántukból ajánlják fel a
segítségüket.
Az arcára szorítom a kezem.
– Emberfall javáért.
Elmosolyodik.
– Emberfall…
Csókkal hallgattatom el. Az ajkam gyengéd és lágy, alig
érinti az övét, de a bőröm alatt így is újult erővel szikráznak
fel a kihűlt idegvégződések. Rhen halk nyögéssel csúsztatja a
derekamra a kezét. A következő pillanatban már a térdén
ülök, a kombiném és a köntösöm a lábára omlik. Rhen
közelebb húz, hogy szemmagasságba kerüljek vele. A hajába
túrok. Levegő után kapkodok, a testem átforrósodik, de Rhen
szája olyan mámorító, hogy nem tudom, lassítunk-e vagy
gyorsulunk.
Aztán a keze a combomra téved a selyemrétegek alatt.
Élesen szívom be a levegőt. Semmi sincs rajtam a ruha alatt,
és ha Rhen ujjai még egy centivel arrébb siklanak, többé már
ez sem lesz titok. Rhen azonban a nyakamra tapasztja a
száját, és a hüvelykujjával úgy simít végig a mellemen, hogy
beleborzongok.
De itt megáll. Nem merészkedik tovább. A homlokát a
nyakamhoz szorítva liheg. Tétovaság árad belőle.
Bizonytalanság. Félelem.
Ezzel sikerül meglepnie, hiszen általában erős és
magabiztos. De aztán eszembe jut, miért nem jutottunk még
soha ilyen messzire.
 Elengedem az ingét, a nyaka köré fonom a karomat, és
szorosan magamhoz ölelem. Az ajkam az állához ér. Először
nem mozdul: megint visszakozik, mint mindig. Hogy
megvédjen engem. És saját magát. Az emlékektől, a
félelemtől, egy varázslónő nagyon is valós fenyegetésétől,
aki minden apró örömöt megragad és kiforgat, hogy a lehető
leghatékonyabb kínzásnak vethesse alá a herceget.
– Ne engedj neki! – suttogom. – Még az emlékének se!
Rhen elhúzódik tőlem, de épp csak annyira, hogy a
szemébe nézhessek.
– És nekem se! – teszem hozzá, és nagyot nyelek, hogy
legyűrjem a torkomba toluló érzelmeket. – Magadnak
engedj! A megbocsátásnak. A boldogságnak. Ennek a
pillanatnak. Ez most nem Lilithről szól. Hanem rólad.
Rólam. Kettőnkről.
– Jaj, Harper!
Rhen lehunyja a szemét, és egy pillanatra azt hiszem, el
akar fordulni tőlem. Ám hirtelen felemel a székről, és a
karjába kap, ma már másodszor. Olyan szenvedéllyel csókol,
hogy észre sem veszem, amikor az ágyra fektet, csak miután
rám nehezedik, és benyúl a köntösöm alá.
A keze felsiklik a combomon, és ezúttal nem áll meg.
Majdnem felsikoltok, amikor megérint, de ő csókkal fojtja el
a lihegésemet. Olyan lassú és határozott, hogy mindent
elfeledtet velem. Az egész világom a testemre és Rhen
érintésére, a hasamban keletkezett forróságra összpontosul.
Ösztönösen kinyújtom a kezem, Rhen bőrét keresem, és
rángatni kezdem a hirtelen teherré vált ingét. Az ujjaimmal
kitapogatom a derekát, sima, izmos hasát, a nadrágja övét.
A kezem még lejjebb vándorol, mire Rhen felszisszen,
és elkapja a csuklómat.
– Kijöttem a gyakorlatból – mondja.
Kuncogni kezdek.
 Ám amikor Rhen megmozdítja a másik kezét, a hátam
akaratlanul is ívbe feszül. Csillagokat látok, és görcsösen
markolászom az ágyneműt.
– Hiszi a piszi! – felelem, amikor végre levegőhöz jutok.
Rhen elmosolyodik, és talán most először pirul el a
szemem láttára. Lehajol, hogy megcsókoljon.
– Lássuk, mire emlékszem!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

RHEN
Harper hozzám simul, a légzése lassú és egyenletes, de
engem szokás szerint elkerül az álom. A kinti sötétség az
ablakra nehezedik, és néma látogatóként nyomul be a
szobába. A kandallóban már leégett a tűz, épphogy csak
pislákol, de nem bánom. A sötétben könnyű úgy tenni,
mintha nem várnának rám gondok az ajtón kívül. Jóleső
meleg vesz körül, és Harper itt van mellettem.
Legszívesebben megérinteném, hogy megnyugtassam
magam, Harper valóban létezik, itt van velem, és a sors nem
is gyűlöl annyira, mint hittem.
Magadnak engedj! A megbocsátásnak. A boldogságnak.
Boldogság. Vajon ez lenne az?
A szó önmagában nem fejezi ki azt, amit most érzek.
Gyakran elfelejtem, hogy az életem legjelentősebb pillanatai
voltaképpen nem a birodalmamhoz, a háborúhoz vagy az
alattvalóimhoz kötődnek. Elfelejtem, hogy a világ időnként
két emberre szűkül, a sebezhetőség és a bizalom pillanataira.
A szeretet pillanataira, és ez látszólag minden mást felülmúl.
Azt mondtam Harpernek, hogy kijöttem a gyakorlatból,
de vele minden újdonságnak hatott. Egészen különlegesnek.
De jó lenne magamhoz ölelni, és soha többé el nem engedni!
Mindenkit leszúrnék, aki bántani merészelné őt.
Harper, mintha csak olvasna a gondolataimban,
megmozdul, és pislogva rám néz.
– Miért nem alszol?
Félkönyékre támaszkodom, és megcirógatom az arcát,
majd egy pillanatra elmerengek azon, hogy végre ezt is
szabad. Hetek óta csak kerülgettük egymást, igazán
rászolgáltam, hogy végre megérinthessem őt.
– Meglepettnek tűnsz.
Harper elpirul, és befészkeli magát a takaró alá, csak a
szeme és a göndör fürtjei látszanak ki.
– Azt hittem, fáradt leszel.
Az övéhez érintem az orromat, és suttogva felelem:
– Az vagyok.
Harper nem mosolyodik el. A keze előbukkan a takaró
alól, és az arcomhoz simul. Elfordítom a fejem, és csókot
nyomok a tenyerébe.
Harper továbbra is elmélyülten tanulmányoz.
– És még… még mindig hajlasz a békére?
Tétován ejti ki a szavakat, mintha arra számítana, hogy
visszavonom a fogadalmamat. Tegnap este a családjáról
beszélt, arról, hogy az apja mennyi csalódást okozott az
anyjának, és most eltűnődöm, vajon velem kapcsolatban is
hasonló gondolatok gyötrik-e. Ez kissé beárnyékolja a
boldogságomat, de tudom, hogy egy ember bizalmát nem
lehet egyszer s mindenkorra elnyerni, hanem újra meg újra ki
kell érdemelni. Bólintok, és nézem, ahogy megkönnyebbülés
csillan Harper szemében.
– Megüzenem a határ menti ezrednek, hogy tartsák a
pozíciójukat. Követeket küldök Syhl Shallow-ba, hogy…
hogy megismerjem Grey feltételeit.
Ezt bizony nehezebb kimondani, mint gondoltam.
Greyjel annyi mindenen mentünk már keresztül, és azt sem
hagyhatom figyelmen kívül, hogy a volt őrparancsnokom
immár varázserővel bír. Hogy egy olyan országot támogat,
ami hatalmas károkat okozott Emberfallnak. Kicsit olyan
érzés ez, mintha Lilithtel alkudoznék. Elszorul a szívem.
 – Minden rendben lesz – suttogja Harper. – Minden
rendben lesz. Ígérem!
Ilyesmit nem lehet megígérni. Harpernek fogalma sincs,
mi forog kockán.
– Bármi jobb, mint a totális háború – jegyzi meg.
Mélyen a szemébe nézek.
– Bármi? – kérdezi egy női hang a sarokból. Csillogó
árnyék dereng fel a kandalló mellett. Lilith hangjának
hallatán jeges borzongás fut végig a gerincemen. – Bármi?
Biztos vagy ebben, hercegnő?
– Kifelé!
A pillantásom a kisasztalra siklik, ahová a Chesleigh-től
kapott tőrt hajítottam. Épp Harper háta mögött van, egy
karnyújtásnyira tőlem.
A varázslónő előbújik az árnyékból. Rendszerint csupa
kifinomultság és elegancia, az udvarhölgyek előkelő
öltözékét viseli, ma este azonban fekete szaténövvel díszített
lila köntösben van, és ahogy kiválik a sötétből, a selyem
hullámokat vet a testén.
– Micsoda fordulat! – sziszegi vészjóslóan.
– Nem hallottad? Kifelé! – kiált rá Harper.
Lilith azonban nem áll meg, az ágy felé közeledik.
– Nekem senki sem parancsol, kislány!
A hangja metsző, dühös, ami nem jellemző rá. Máskor
sokkal bohókásabb. Főleg hátborzongató, de közben
bohókás is, és persze pusztító.
– Mit akarsz?
– Hallom, változtatni akarsz a feltételeken – válaszolja
Lilith.
Eléri az ágyat, de ahelyett, hogy megállna, felmászik a
takaróra, és lassan, ráérősen becserkész minket. Harper a
mellére szorítja a takarót, és addig hátrál, amíg a válla a
fejtámlának ütközik.
Lilith elmosolyodik, de neki nem Harper kell.
Hanem én. Benyúl a takaró alá, a keze felkúszik a
lábamon. Rémülten húzom össze magam.
Ám a varázslónő hirtelen megdermed. Harper jelenik
meg mellette, a tőrt szorongatja a kezében.
– Kivájjam a szemedet?
A szívem kihagy egy ütemet. Nem tudom, Harper
tisztában van-e azzal, mire képes ez a tőr. Nem tudom,
használható-e egyáltalán. Mint mindig, most is rengeteg
remény, terv és óhaj fogalmazódik meg bennem, ám a
végeredmény a sors kezében van.
És a sors szemlátomást szívből gyűlöl engem.
– Erről egy régi emlék jut az eszembe – jegyzi meg
Lilith ádáz pillantással. – A lepedő akkor is gyűrött és meleg
volt, a szobában pedig jóleső elégedettség honolt.
Végighúzza a körmét a testemen. És felhasítja a lepedőt.
Mindent felhasít. Égő fájdalom nyilall a hasfalamba.
– Rhen! – kiáltja Harper.
Lesújt a tőrrel, de a szemem előtt táncoló fényfoltok
miatt nem látom, hogy eltalálja-e a varázslónőt.
– És minden csupa vér volt – mondja Lilith.
Újból rám veti magát.
A saját vérem ízét érzem a számban, és nem tudom,
hogy a nyelvemet haraptam-e el, vagy súlyosan
megsérültem. Nem érzek mást, csak a fájdalmat, és Lilith
súlya most rám nehezedik.
Harper felsikolt.
Lilith is felsikolt.
– Menekülj! – kiáltom Harpernek. – Menekülj!
 Lilith arca jelenik meg fölöttem, hosszú, bíborvörös
vércsík virít rajta.
– Az enyém voltál! – sziszegi. Végigkarmolja a
mellkasomat. Meg mernék esküdni, hogy a körmei a
bordáimat súrolják. Felüvöltök. – Azt hitted, hogy ez a
nyomorult versenyre kelhet velem?
Harper tovább kiabál, de a szavai nem jutnak el az
agyamig. Nem tudom, mi van vele: megsérült, védekezik,
menekül, haldoklik?
Lilith körmei végigkaristolják az arcomat. Érzem, ahogy
a szemhéjam megfeszül, majd elszakad, és a feltörő vérpatak
– vagy valami annál is rosszabb – teljesen elvakít.
A lárma felerősödik. A testőreim törnek be a szobába
Dustan és Zo vezetésével.
– Harper! – zihálom. – Harper, menekülj!
– Nem! – visítja Lilith. – Soha többé nem gondolhatsz
rá!
Az ablakok betörnek, és a szétrobbanó üvegszilánkok
csörömpölve hullanak a földre. Jeges szél söpör végig a
szobán. Meglendítem az öklömet, hogy leüssem Lilithet, ám
ő elkapja a karom, és összeroppantja a csontjaimat. Elvakít a
fájdalom. Kétségbeesetten próbálok levegőhöz jutni.
Kétségbeesetten próbálok életben maradni.
Lilith állon ragad, a szeme teljesen kitölti a
látómezőmet.
– Most végignézed, ahogy megölöm a lányt – mondja.
A lehelete forrón csiklandozza az ajkamat.
– Inkább én öllek meg téged – felelem csikorgó hangon.
Lilith csak mosolyog, ám hirtelen eltűnik előlem. A
vérfüggönyön keresztül látom, hogy Dustan egy kardot
mélyeszt a hasába.
 Lilith zihálva markolássza a pengét. Dustan gonosz
kárörvendéssel figyeli, de én tudom, hogy az őrparancsnok
percei meg vannak számlálva.
– Futás! – nyöszörgöm. Nem nézhetem tétlenül, hogy
Lilith az embereimet sanyargatja. – Kifelé innen! Ez…
parancs!
Lilith puszta kézzel ragadja meg a pengét, és szinte
euforikus arckifejezéssel húzza ki a sebből. A selyemköntöse
szétnyílt, felfedve meztelen testének egy darabkáját. A
kardra vér és zsigerek tapadnak. Egy másik seb is van rajta,
valamivel feljebb, és a vállából ömlik a vér.
Dustan elborzadva bámulja.
Futás! Futás! Futás!
– Futás! – lihegem. – Dustan…
Lilith puszta kézzel tépi ki Dustan torkát.
Dustan élettelenül rogy össze.
Lilith az őrök felé fordul, akik eddig kivont karddal
álltak a háta mögött. A markában szorongatja a bőrt és az
izmot, amit Dustan nyakáról tépett le. Vér csöpög a
csuklójáról.
Az őrök elsápadnak. A kardjaik csörömpölve hullanak a
földre. Elfutnak.
Ugyanez történt, amikor Lilith először bocsátotta rám az
átkot.
A jelenet másodszorra sem szívderítőbb.
Végre megpillantom Harpert. Véres tőr van a kezében,
de Zo a testével védi őt. Egy nyílvessző suhan át a szobán,
ekkor tudatosul bennem, hogy Zo megtalálta az íjamat és a
tegezemet.
Az egyik nyíl a varázslónő nyakát szúrja át. A másik a
vállát. A harmadik a lábát. Lilith térdre rogy.
 A következő lövés a hátán találja el. A varázslónő
sziszegve rángatja a vesszőket. Ahogy kihúzza a nyakában
lévőt, vér csorog le a vállán, de a seb ugyanúgy bezárul, mint
a hasán tátongó lyukak.
A vállán lévő vágás azonban nem forr össze, a vér
továbbra is lüktetve spriccel a sebből. Mereven bámulom, de
a látásom elhomályosul, és csak Harperre tudok gondolni.
Zo az utolsó nyílvesszőt is kihúzza a tegezből. A
tekintete rémült, ennek ellenére célba veszi Lilithet.
– Rhen!
Harper sántikálva megkerüli Zót, és felém indul.
– Menj! – kiáltom. Megpróbálok felkelni, de a térdeim
nem engedelmeskednek. – Zo, vidd ki innen! Vidd már ki!
– Ne! – sikoltja Harper.
Lilith már nem ráncigálja a nyilakat. Egyik kezével a
padlóra támaszkodik, és hangosan zihál. Ez azonban nem
fogja visszatartani. Tudom.
Csak még inkább vérszemet kap.
Lilith megragadja Dustan élettelen csuklóját, és kihúz
egy dobókést. Azonnal rájövök, mire készül, és
előrevetődöm.
Nem vagyok elég gyors, hogy megakadályozzam a
dobást, csak eltéríteni tudom. A penge nem Harper
mellkasába vagy nyakába hatol, hanem a combja felső
részébe fúródik. Harper elesik.
Lilith újabb kés után tapogatózik.
– Zo! – ordítom. – Vidd már ki! Vigyél ki mindenkit!
Zo kilövi az utolsó nyílvesszőt, ami vállon találja
Lilithet. A varázslónő előrebukik. Újra szemtől szembe
kerülünk egymással. De amikor Lilith háta mögé nézek,
látom, hogy Zo kirángatja Harpert a folyosóra. Magához
rendeli az őröket, akik bizonyára a segítségére sietnek.
 Szörnyű kínok gyötörnek. Nem bírok felállni. Nem
bírok megmozdulni. De hirtelen minden elcsendesül
körülöttem. Egyedül vagyok a varázslónővel.
Hosszú percekig hallgatom Lilith zihálását. És a
sajátomat.
Pöttyök táncolnak a szemem előtt. Vér hömpölyög
körülöttem a márványpadlón. Lilith talán megtette végre.
Talán most igazából megölt.
De Harper megmenekült. Kijutott innen.
Egyszer csak émelyítő pukkanást hallok, és rájövök,
hogy Lilith egyesével húzza ki a testéből a nyilakat.
Pukk! Pukk! Pukk!
Kábán nézek rá. De csak a fél szememre látok. Az
arcomhoz nyúlok, és egy csomó felszakadt bőrt meg vért
tapintok. Próbálok nem nyöszörögni, de hiába. Azt kívánom,
bárcsak meghalnék.
Lilith hozzám hajol, és megcsókol. Véres az ajka.
– Így már sokkal jobban tetszel – suttogja.
Harper megmenekült. Ez tartja bennem a lelket. Egyedül
ez. Lilith azt csinál velem, amit akar. Harper megmenekült.
Biztonságban van. Zo majd vigyáz rá.
– Tedd meg! – lihegem.
– Nem, felség! – Lilith újból megcsókol, és a testem
önkéntelenül is megremeg. – Tudod, hogy rád még
szükségem van. – A nyelvével végigsimít az ajkamon. – Várj
itt, amíg én kitépem a lány szívét, ahogyan te is kitépted az
enyémet.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

HARPER
A kastély folyosóin halott őrök hevernek. Némelyiket a saját
kardjával szegezték a falhoz, másokat összevissza
szabdaltak. Mindent elborít a vér. Eszembe jut az átok első
hete, amikor felfedeztem egy szobát: azt ábrázolta, mit tett
Lilith Rhennel és Greyjel. Borzalmas volt.
Ez is olyan, csak százszor rosszabb.
Lilith órákat áldozhatott a terve kivitelezésére. Lassan
és módszeresen, a tudtunk nélkül ölte meg az őröket és a
szolgákat. Könyörögtem neki, hogy kössünk békét, ő
azonban tett róla, hogy ez soha ne legyen lehetséges.
Freya és a gyerekek a mellettünk lévő szobában
lehetnek. Ó, te drága, szelíd Freya!
A gondolattól, hogy a komornám Lilith keze által hal
meg, majdnem összeroskadok. Zo azonban magával vonszol.
Nem tudom eldönteni, együttműködjek-e vele, vagy inkább
ellenálljak. A dobókés a combomat találta el, de nem hatolt
mélyre, így magától kiesett. Tudom, hogy nem szabad
kihúzni a pengét a szúrt sebből, de fogalmam sincs, mi a
teendő, ha magától kiesik. A vér teljesen eláztatta a
hálóingemet, és a késszúrással meg a bokaficammal tetézett
sántikálásom miatt úgy érzem magam, mint egy
marionettbábu, aminek elszakadt a zsinórja.
Az éjszaka hidege az arcomba csap, de Zo nem áll meg.
Mezítláb vagyok, és mire Zo az istállóba érve leültet egy
padra, már erősen lihegek. Éjszaka van, az istálló kihalt. Zo
is szaggatottan veszi a levegőt, pánikba esetten eregeti a
párafelhőket a hidegbe. Remegő kézzel csatolja le a
mellvértjét.
 – Hé! – kiáltok rá. Bizonytalanul hadonászok, a kezem
nem bír megállapodni. – Hé… mit csinálsz…
– Nesze!
Zo lerántja magáról a mellvértet. Ő is zihál.
– Zo… vissza kell mennünk! Nálam van a tőr. Csak
annyit… csak annyit… és Lilith… és Lilith…
Zo a kezembe nyomja a mellvértet.
– Vedd fel! Én felnyergelek egy lovat.
– Zo…
– Vedd már fel! – förmed rám.
Még sosem kiabált velem. Nem emlékszem, hogy valaha
is felemelte volna a hangját. Ettől úgy megijedek, hogy az
ujjaim önkéntelenül is a csatokra siklanak. A lovak
bizonyára megérzik a félelmünket, mert mind nyugtalanul
köröznek a bokszukban. Az egyikük belerúg az istálló
falába.
– Vissza kell mennünk – hebegem.
A hangom minden egyes lélegzetvétellel egyre
panaszosabb. Valahányszor pislantok egyet, Lilith ujjai
jelennek meg a lelki szemeim előtt, amint kitépik Dustan
torkát. Amint cafatokra szaggatják Rhen hasát. Mintha mi
sem lenne természetesebb. Nem voltam elég erős. Nem
voltam elég gyors.
– Lilith… Lilith…
– Sietnünk kell.
Zo egy kantárt, majd egy köpenyt húz elő a Vasakarat
boksza melletti szekrényből, és az utóbbit az ölembe hajítja.
– Vedd fel!
Úgy remegek, hogy alig bírom a vállamra teríteni a
köpenyt.
– Zo…
 – Nem megyünk vissza!
– De… de nem hagyhatjuk, hogy…
– Lilith minden őrt megölt, aki a kastélyban volt – feleli
Zo. Csak negyedszerre sikerül feltennie a kantárt a ló fejére.
– Fel tudsz ülni?
A folyosó túlsó végén léptek koppannak a
macskaköveken. Zo megpördül, és előrántja a pengéjét.
Az istállófiú káromkodva hőköl hátra.
– Zajt hallottam…
– Rohanj! – mondja neki Zo. – Tűnj el a kastélyból!
– De… de…
– Menj már! – rivall rá Zo.
A fiú némán biccent, és elszelel.
Hideg szél süvít végig a folyosón, az istálló ajtaját
csapkodja. Megborzongok.
– Zo! Ki kell találnunk valamit. Muszáj…
Zo felém fordul. Rám szegezi izzó tekintetét.
– És mégis mit csináljunk, Harper? Az a némber kitépte
a parancsnok torkát. Puszta kézzel.
Igaza van. Tudom, hogy igaza van.
Segítséget kell szereznünk.
Nem tudom, ki tudna segíteni. Lilith az összes őrt
lemészárolta. Megint vacogni kezdek.
Zo nem várja meg a választ. Belép a szomszédos
bokszba, és feltépi a szekrényajtót. Újabb széllökés suhan
végig a folyosón, felidézve az első Emberfallban töltött
éjszakámat, amikor az erdőben az őszi meleg sűrű hóesésre
váltott. A lovak tovább toporognak. Némelyikük idegesen
nyihog. Az ott a folyosó végén megint belerúg a falba.
Feláll a szőr a hátamon.
 Nem tudom, mit érzek, de semmi jót.
Zo jelenik meg az istálló ajtajában. Látom rajta, hogy ő
is érzi.
– Zo! – suttogom. – Zo, mennünk kell!
Zo otthagyja a második lovat, visszamegy Vasakarathoz,
és se szó, se beszéd, felültet a nyeregbe. A lábát a kengyelbe
csúsztatja, és felkapaszkodik mögém. Habozás nélkül
csettint egyet a nyelvével, és már száguldunk is.
A szél teljes erővel csap le ránk, és majdnem kifordít a
nyeregből. Felhők tolonganak az égen, eltakarják a holdat, és
sötétségbe borítják a terepet. Szorosan markolom a
kantárszárat, Zo pedig a derekamba kapaszkodik.
– Kár volt levenned a páncélt – lehelem lélegzet-
visszafojtva.
Fülsértő sikoly hasít az éjszakába, a leghangosabb,
legrémisztőbb hang, amit életemben hallottam. Vasakarat
hátracsapja a füleit, a hátát behorpasztja, és úgy vágtat, mint
egy… mint egy halálra vált ló.
– Mi ez? – lihegi a fülembe Zo. – Mit csinál? Csak…
csak nem alakot váltott?
– Nem tudom. Nem tudom.
Rhent át tudta változtatni, de tőle még nem láttam
hasonlót. Bár ez nem jelent semmit.
Zo még emlékszik a Rhenből lett szörnyetegre. Vajon az
vett üldözőbe minket? Lilith megint elátkozta a herceget?
Lopva hátrapillantok. De csak a fekete égboltot látom, a
sötétség villanásait. Újabb sikoly hasít a levegőbe. Vasakarat
bevágtat az erdőbe, idegesen kapkodja a fejét, patái a földbe
vájnak.
Át kell jutnunk az erdőn. Nem tudom, miért, de mintha
lenne valami a Vasrózsa határában, ami korlátozza Lilith
erejét. Át kell jutnunk az erdőn, aztán majd kitaláljuk,
hogyan mentsük meg Rhent.
Hirtelen fojtott zokogás tör fel a torkomból.
És Zóéból is. A barátnőm szorosan belém kapaszkodik.
Nem bírok megszólalni. Nem tudom, mit mondjak. A
fejemben vadul cikáznak a gondolatok. Várom, hogy
felvillanjon egy reménysugár, de hiába. Minden elveszett.
Megint visítás hallatszik. Valami nekünk jön, és Zo
felkiált.
– Zo! – sikoltom.
– Menj tovább! – kiáltja Zo, és kétszeres erővel
csimpaszkodik a derekamba, de közben akkorát ránt rajtam,
mintha valami megragadná. – Menj tovább!
A sarkamat a ló oldalába mélyesztem, de Zo mintha
visszahúzna. Ha nem vigyázok, leránt a lóról.
Aztán elenged. Eltűnik, csak a sikolya visszhangzik a
fülemben, majd beleveszik a hátunk mögötti visításba.
Megrántom a szárat, de Vasakarat megugrik, és kis híján
levet magáról.
– Zo! – kiáltom. – Zo!
Karmok ragadják meg a karomat. Ijedtemben
felsikoltok. Valami teljes erőből húz, rángat és cibál.
– Eressz el! – ordítom, és kiszabadítom magam.
A karmok most a páncélba kapaszkodnak, amit nem
csatoltam be rendesen, és hirtelen fojtogatni kezdenek.
Egy kép villan fel előttem: Rhen a fején keresztül húzza
le magáról a félig felcsatolt páncélt. Zokogva megmarkolom
a mellvértet, és teljes erőből lerántom magamról. Az sem
érdekel, hogy közben felsértem az arcomat.
A módszer beválik. Lilith elenged. Dühödt sikoly
visszhangzik a hátam mögött.
 Átkelek az erdő végét jelző facsoporton, Vasakarat
nyakához simulok, és őrült vágtába kezdünk. A könnyeim a
ló sörényébe vesznek, a szél túlsüvíti a zokogásomat, de az
erdőn túl már nem eshet bántódásunk. Csak nyargalunk,
amíg a sötétség el nem nyel minket.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

RHEN
Elvesztem az időérzékemet. Balról lassú, folyamatos
csöpögés hallatszik, de nem tudom, mióta. Órák, percek,
másodpercek vagy évek óta tart? Nem tudom, elvesztettem-e
az eszméletemet, vagy egész idő alatt ébren voltam.
A fájdalom nem múlik.
A bal szememet nem tudom kinyitni, a jobb
szempillámat pedig alvadt vér húzza le, amikor pislogok.
Dustan holtteste alig néhány centiméterre van tőlem. A
vérünk tócsába gyűlik a padlón, de nem tudom, hol végződik
az enyém, és hol kezdődik az övé.
Ismerős helyzet.
Az első alkalommal is ugyanez történt, amikor Lilith
megölte a gárdistáimat. Amikor szörnyeteggé változtatott, és
kiirtottam a családomat. Emlékszem.
Nem akarok emlékezni.
Az arcomhoz nyúlok, de csak felszakadt bőrt és
húscafatokat találok. Nem kapok levegőt. Ijedten húzom
vissza a kezemet, de a mozdulat túl hirtelenre sikeredik.
Felnyüszítek.
– Gondjaid akadtak? – kérdezi Lilith, mire szorosan
lehunyom az épen maradt szememet.
Lilith nem vár választ.
– Nézd, mit találtam! – újságolja.
Hangos csörömpöléssel egy súlyos tárgy hullik a földre.
Alvadt vércsomók és egyéb gusztustalanságok fröccsennek
az arcomba. Hátrahőkölök.
 De nem bírom csukva tartani a szemem. Egy páncélozott
mellvértet látok.
Zo, gondolom magamban. De bárkié lehet. Bármelyik
emberemé. Ez csak egy páncél.
Egyszer csak egy vörös húsdarab landol a tetején.
Sokáig fel sem fogom, hogy mi az. Olyan, mint egy vérző
izomköteg.
Aztán persze minden értelmet nyer, és megáll bennem
az ütő.
– Harper szíve, felség – suttogja Lilith. – Ahogy
ígértem.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

HARPER
Ha misztikus összefüggéseket akarnék keresni, érdekesnek
találnám, hogy mindig a Csalárd Vadkan Fogadóban találok
vigaszt és megnyugvást, amikor a Vasrózsában valami
rosszul sül el. De ma este csak arra tudok gondolni, hogy
Rhent darabokra szaggatják, miközben az összes testőre és
katonája halott.
Csak Zóra tudok gondolni, akit a vágtázó ló hátáról
rántottak le. Vagy Dustanre, akinek a szemem láttára tépték
ki a torkát.
A szememre szorítom az ujjaimat, és próbálok nem
zokogni, miközben Evalyn, a fogadós felesége összevarrja a
lábamon lévő sebet, és vizes ruhát teker a bokám köré.
– Tessék, milady! – mondja Coale, a fogadós halk,
reszelős hangon, és egy korsó meleg mézsört nyújt felém.
Remegő ujjakkal veszem el az italt.
– A lény visszatért? – kérdezi Evalyn seppegve.
– Nem… nem tudom, mi történt.
Bárcsak Rhen is itt lenne! Ő tudná, mit mondjon, és
miként vegye rá az alattvalóit, hogy azok összefogjanak és
közös erővel lépjenek fel Lilith ellen. Bár ha Rhen itt lenne,
az azt jelentené, hogy jól van, és senki ellen sem kell
fellépni.
Tegnap igazam volt.
Meg kellett volna mondanom Lilithnek, hogy ne hozzon
vissza Washingtonba. Eleve oda kellett volna vinnie.
 Egyszerűen nem bírok vele. És nincs más, akit
megkérhetnék, hogy küzdjön meg vele helyettem.
Azt is tudom, hogy ha visszamegyek a kastélyba, Lilith
engem is megöl. Valószínűleg Rhen szeme láttára.
Rhen egész életében gyűlölte a mágiát, most mégis azt
kívánom, bárcsak nekem is lenne egy kis varázserőm,
mert…
Hirtelen megdermedek. A világ kibillen az
egyensúlyából, de csak egy pillanatra.
Semmit sem hoztam magammal. Még rendes ruhám
sincs a köpenyemen meg a köntösömön kívül. Az egyetlen
fegyverem ez a felbecsülhetetlen értékű tőr, ami az én
kezemben értéktelennek bizonyult.
De támadt egy ötletem.
– Evalyn! – suttogom enyhe viszolygással, mert már így
is a vendéglátóim lekötelezettje vagyok. – Nincs… nincs
nálam ezüst, de szükségem lenne a segítségetekre.
Látom, hogy Evalyn összenéz Coale-lal, és megint
könnyek gyűlnek a szemembe. Nem tudom, mit ajánlhatnék
fel tárgyalási alapként. Azt sem tudom, egyáltalán kapok-e
még ezüstöt.
De ismerem a szegénységet.
A kétségbeesést. Rhen folyton azzal piszkál, hogy nem
kérek segítséget, de tudom, milyen az, amikor senki sincs a
közeledben, akire támaszkodhatnál.
– Ha nem lehetséges – mondom a könnyeimmel
küszködve –, azt is megértem. Tudom… tudom, hogy nehéz
idők járnak…
– Milady! – Evalyn megfogja a kezemet, és jó erősen
megszorítja. A szemébe nézek. – Te mindig kegyes voltál
hozzánk – mondja. – Ahogy a herceg is. Rendelkezz velünk!
 – Mondd el, mire van szükséged! – dörmögi Coale.
Megsimogatja sűrű szakállát. – Jól el vagyunk látva télire.
Megtörlöm a szemem.
– Ruhára. Meg egy térképre. És… – Gyors fejszámolást
végzek, próbálok visszaemlékezni, miket mondott Rhen a
távolságról és az utazási időről. Fogalmam sincs, beválik-e a
tervem, de nincs más lehetőségem. – Négynapi élelemre. Azt
hiszem. Vagy talán egy kicsit többre.
Evalyn szeme tágra nyílik.
– Milady! Hazatérsz Diszibe?
– Nem. – A könnyeim felszáradnak, és a szívemben,
hosszú idő óta először, feltámad a remény. – Megkeresem
Greyt.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

GREY
– Még egyszer! – mondja a kaparó, és a metsző hideg
ellenére le kell törölnöm a homlokomon lecsorgó izzadságot.
Nehezebben lélegzem, mint egy hosszúra nyúlt bajvívás
vagy hadgyakorlat után.
Az igazat megvallva bármelyikre szívesebben
beneveznék. Már hetek óta tart ez a huzavona.
– Gyűlölöm a mágiát! – mormolom az orrom alatt.
– Azt hiszed, ilyen hízelgő szavakkal majd
engedelmességre bírod? Még egyszer!
A szemem résnyire szűkül, és lesújtó pillantást vetek a
kaparóra, ám végül leguggolok, és egyik kezemet a talajhoz
érintve megpróbálom minél jobban kiterjeszteni a
varázserőmet. Vannak feladatok, amik könnyen mennek –
például lángra lobbantani egy lámpás kanócát –, míg mások
– például összeforrasztani a sérült bőrt – nehezebben. De
mind közül a varázserőm továbbítása bizonyul a legnagyobb
kihívásnak. Olyan érzés, mintha ezerfelé szaladnék,
miközben egy sziklához vagyok kötözve. Mintha egyszerre
próbálnám szétszakítani és egyben tartani magam.
Az erdőben vagyunk, a gyakorlótér mögött. Hópelyhek
kavarognak az ágak között, és összegyűlnek a fűben az
ujjaim között. Gyakorlás közben is érzem, ahogy egyenként
a földbe csapódnak. Minden egyes fűszál, minden egyes
letört ág helyzetét pontosan érzékelem. A magányosan
pislákoló lámpásét is, amit egy fa tövébe állítottam,
kezdetben még fölöslegesen, most azonban nyurga
árnyékokat vet a talajra. Már három méternél tartok. Már
három és félnél. Egy nyúl ugrik be a bozótosba. Gyorsan
utánaküldöm az erőmet.
Az azonban lepattan róla, és az arcomba csapódik.
Mintha egy nyílvesszővel lőnének keresztül. Hanyatt
vágódom.
Nagyot sóhajtok.
Iisak alászáll a magas ágról, ahol eddig tanyázott, és
csendben letelepszik elém. A lába és a mellkasa is csupasz,
mint mindig, sötétszürke bőre mintha árnyékot vetne a
sötétben, a karján késekkel felszerelt karvért feszül. A hó
megtapad vállig érő, göndör fekete haján, és lecsúszik a
szárnya nyúlványain.
– Ma nem remekelsz, ifjú herceg – jegyzi meg.
Felhorkanok. Talán így van. De most inkább azokra a
képességeimre hagyatkoznék, amiktől védelmet remélhetek a
csatában, nem azokra, amiket még el sem sajátítottam.
– Ennek már zsigerből kellene jönnie – nyaggat tovább
Iisak. – Túl sok időt töltesz a katonáiddal, inkább…
– Inkább maradjak az erdőben, és gyakoroljam a
varázslást? – Száraz kacajt hallatok, és gyorsan felpattanok a
földről. – A legújabb jelentések szerint Rhen katonákat
küldött a határhoz, még a mágiám sem tudja megállítani
őket. Nem az a megoldás, hogy kevesebb időt töltök a
gyakorlótéren.
– Ha előbb nyúlnál a mágiához, mint a kardhoz, nem
lenne félnivalód.
– Itt Syhl Shallow-ban mindenki fenyegetésként tekint a
mágiára – csattanok fel. – Titkos frakciók alakultak a
városban, az emberek a királynő megölését tervezik.
– Inkább a tiédet.
– Á! Máris jobban érzem magam – felelem komoran.
 Ha rajta múlna, Iisak hajnalig gyakoroltatná velem a
varázslást. Néha elgondolkodom, vajon azért hajszolja-e a
közös sikert, mert a fiával, a rég elveszett iishellasai aelixszel
nem volt szerencséje. Vajon azért csüng majomszeretettel
Tychón, és azért oktat ki engem, hogy ezzel töltse be a
veszteség okozta űrt?
Bár mindegy is.
A mai lecke Soltot és a soha véget nem érő
gyakorlatozást juttatja eszembe. Nem valami kedves emlék.
Órák óta itt gürcölök, és már azelőtt kimerültem, hogy
munkához láttunk volna.
Az Iisak karján lévő késekre nézek.
– Mára végeztem. Most te jössz.
– Gyűlölöm a fegyvereket! – morogja a kaparó, de nem
tudom eldönteni, hogy gúnyolódik-e velem, vagy komolyan
beszél.
– Gyerünk! – unszolom. – Már így is lemaradtam a
vacsoráról.
Iisak már önmagában is halálos fegyvernek számít.
Láttam, hogyan tépte szét puszta kézzel a katonákat. Ehhez
azonban az ellenség közelébe kell merészkednie, és egyszer
már foglyul ejtették. Az íj és a nyíl túlságosan nehézkes
megoldásnak bizonyult menekülés közben, a kések és a
karvértek azonban nem lassítják le.
Akárcsak én, ő sem szívesen gyakorol olyasmit, amit
nem érez természetesnek.
Előhúz egy pengét.
– Azt hittem, az ifjú királynővel töltött órák jó hatással
lesznek a hangulatodra, de…
– A késeket, Iisak!
– Inkább aludd ki magad ahelyett, hogy…
 Ördög és pokol! Előrántok egy pengét, és a kaparó felé
hajítom.
Iisak a levegőbe szökken, gyorsabban, mint gondoltam,
így a késem a földbe fúródik, alig néhány méterre onnan,
ahol a kaparó az imént állt. Iisak felnevet, és metsző szél
söpör végig a kis tisztáson. Megrebbenti a szárnyait, hogy
felkavarja a hópelyheket, de mielőtt meglendítené a karját,
acél villanását látom. Előkapom a tőrömet, azzal térítem el a
kést, mielőtt a vállamba fúródhatna, és közben majdnem
elhibázom a második pengét, amivel Iisak a lábamat célozta
meg. A kés a combomat súrolja, majd eltűnik az
aljnövényzetben.
Összeszedem a késeket.
– Látom, gyakoroltál.
– Elég sokat – feleli a kaparó. – Tycho igazán lelkes
tanítómester.
Tycho. Az ingerültségem új célpontot talál magának.
Tycho ma délután megint kihagyta az edzést. Ez már az
ötödik alkalom. Az egységparancsnokának illene
elbeszélgetnie vele, de nem teszi, és nem feltétlenül az
irántam érzett tiszteletből, talán inkább azért, hogy a fiú
csúfosan megbukjon. Akárhogy is, ez csak tovább
bomlasztja a csapat egységét, ami korántsem nevezhető
példásnak. Örülök, hogy a fiú Iisakkal tölti az idejét, mert
engem feltűnően kerül.
– Nem is tudtam, hogy Tychóval gyakorolsz – mondom.
Kíváncsi lennék, Iisak vajon önszántából ment bele a
dologba, vagy Tycho kedvéért.
– Nos, miután te nem tartasz igényt a segítségemre…
Iisak újabb kést hajít felém.
Elkomorulok, és röptükben térítem el a késeket.
– A fákra célozz! – mondom. – Ne rám!
 – Úgy látom, rád férne egy kis kikapcsolódás, felség.
Talán. Esetleg. Az árnyékok egyre hosszabbak, a
hópelyhek elolvadnak. Havas eső csipkedi az arcomat. A
reggelinél Lia Mara elragadtatással hallgatta Noah
magyarázatát az időjárás-változás okairól: arról, hogy a
csapadék több száz méter magasból, hó formájában hullik le
az égből, majd elolvad és újra megfagy, hogy végül havas
eső legyen belőle. Lia Mara egyik tanácsadója a társához
hajolt, és odasúgta neki:
– Ezt meg honnan tudja? Nem bízom ezekben a
jöttmentekben meg a mágiájukban.
Lia Mara meghallotta őket, és szűkszavúan csak ennyit
mondott:
– A tudást nem szabad megvetéssel fogadni. Jobban
tennétek, ha inkább odafigyelnétek Noah-ra!
A tanácsadók rögtön elhallgattak, de láttam, hogyan
néznek egymásra.
Iisak kései tompa puffanással vágódnak a hátam mögötti
fába. Jó dobások, a pengék mélyen a törzsbe fúródnak.
Amikor ki akarom húzni őket, Iisak oldalról nekem vágódik,
és karmait a páncélomba akasztva a földre küld. Kipréseli
belőlem a szuszt, de hasra fordulok, és elkapom a bokáját,
nehogy elrepülhessen. Felém kap, de már ismerem a
trükkjeit, és nem hagyom, hogy megkarmoljon.
Pillanatok alatt leteperem, egyik szárnyát a térdem alá
szorítom, a kezembe veszem a dobókéseit, és az egyiket a
torkához szegezem. Mind a ketten hangosan zihálunk.
Rendszerint nem bánom, ha Iisak birokra kel velem. Sőt,
gyakran élvezem is a kihívást, mert ha úgy adódik, Iisak
minden további nélkül eltörné a csontjaimat vagy a véremet
venné, és van annyira ügyes, hogy véghez is vigye mindezt.
A ma este azonban más. Egyre erősebben zuhog,
esőcseppek szurkálják a szememet, és bekúsznak a páncélom
alá. Iisak alighanem repes az örömtől.
– Remélem, kigyakoroltad magad – jegyzem meg –,
mert éhes vagyok.
Iisak mellkasára ejtem a dobókéseket, és kiszabadítom
magam.
A kaparó a hüvelyükbe csúsztatja a késeket.
– Ahogy óhajtod, felség.
Kurta biccentéssel a levegőbe emelkedik, és a következő
pillanatban már el is tűnt az örvénylő sötétségbe vesző ágak
között: alighanem elindult, hogy vacsorát keressen magának.
Magamhoz veszem a pislákoló lámpást, és útnak indulok.
Egyre sűrűbben esik, az olvadt hópelyhek eláztatják a
hajamat, befolynak a páncélom alá, és éktelen zenebonát
csapva dobolnak a laktanya bádogtetején. Kiballagok az
erdőből, és alaposan ráijesztek az ösvényen őrt álló
katonákra, de gyorsan vigyázzba vágják magukat, és
tisztelgéssel köszöntenek. Alaposan eljárt az idő, ha már az
őrségváltás is megvolt. Ezek ketten csuklyás viaszosvászon
köpenyt viselnek a páncéljuk felett, de ilyen időben még így
is nyomorúságos a helyzetük.
– Ki ma a parancsnok? – kérdezem tőlük. –
Gondoskodom róla, hogy ne kelljen túl sokáig itt
strázsálnotok.
Összenéznek, próbálnak nem dideregni.
– Solt kapitány.
Elnyomok egy sóhajt. Hát persze!
Az időjárásra és a kései órára való tekintettel a barakkok
közötti ösvények kihaltak, és nem győzöm átkozni magam,
amiért nem hoztam magammal vízhatlan köpenyt. Fények
pislákolnak a palota falán. Lia Mara ablakát keresem a
tekintetemmel, mert tudom, hogy a királynő már vár. Igen, az
egyik ablaktábla mögött árnyék sötétlik, és ma este először
könnyedség tölti el a szívemet. Hirtelen azt kívánom,
bárcsak messzire elérne a varázslatom, mert heves
vágyakozást, szelíd sóvárgást és féktelen reményt küldenék
Lia Mara szobájába, olyan érzelmeket, amiket csak vele
merek megosztani.
A mágiám magától beszivárog a földbe, minden egyes
lépéssel egyre messzebbre terjed, szinte olyan, mint a fény az
éjszakában, amit csak én láthatok. Kár, hogy nem vittem
magammal Lia Marát az erdőbe, mert a jelenléte eszembe
juttatta volna, hogy a varázserőm nem reagál jól az
erőszakosságra, kedvességgel kell előcsalogatni. Tisztán
érzékelem az ösvényt, a földre hulló jégcseppeket, a barakk
tövében heverő köveket. A távolság közel öt méter, de
próbálok higgadtan lépkedni, kevés figyelmet szentelni a
mágiámnak, mintha egy ijedős ló lenne, ami már a puszta
nézésemtől is halálra rémül.
Aztán a varázserőm akadályba ütközik… Mi lehet ez?
Egy ember? Egy érzés? Bármi is az, nem kelt olyan kellemes
benyomást, mint a Lia Maráról alkotott gondolataim. Viszont
annál illékonyabb, sehogy sem tudom megragadni, és a
váratlan ijedtség miatt a varázserőm úgy száguld vissza
hozzám, akár egy ostorcsapás. Ezúttal talpon maradok, de a
lámpást elejtem, és megtorpanok. A lámpás üvege elpattan, a
láng kialszik. A havas eső minden neszt elnyom.
Eszembe jutnak a Lia Marának címzett fenyegetések, és
irányt változtatok: a sötét épületek között keresek
menedéket, és azon tűnődöm, riasszam-e az erdő szélén
látott őröket, vagy túlzás lenne ekkora feneket keríteni egy
érzésnek. A királynőt több ízben is megtámadták.
Mágiaellenes frakció alakult a városban. Ahogy Iisak
mondta, alighanem ellenem is merényletet terveznek. Már
majdnem visszafordulok, hogy szóljak az őröknek, amikor
hangokat hallok az újoncok barakkja felől. Egy férfi
szisszalai nyelven beszél, a hangja fátyolos a dühtől. Nagyot
sóhajtok, mert attól tartok, még a végén nekem kell
szétválasztanom a verekedőket.
 Ám amikor befordulok a sarkon, Soltot pillantom meg.
Egy ájuldozó újoncot szorít a barakk falához, kezét a fiú
vállához préseli.
Ez Tycho!
Tüstént magyarázatot kell követelnem. Oda kell
mennem, hogy kérdőre vonjam őket.
De mielőtt végiggondolhatnám, mit kellene tennem, már
félre is löktem Soltot, méghozzá olyan erővel, hogy kis híján
hanyatt esik. Gyorsabban magához tér, mint gondolnám –
tud ő, ha akar –, és rám veti magát. Az első ütést kikerülöm,
de a másodikat nem. Solt állcsúcson talál, és a földre küld,
de a lendületet kihasználva hasra fordulok. Mire felpattanok,
már a kezemben tartom a pengéket. Solt valamivel lassabb, a
kardjáért nyúl, és félig kihúzza, ám ekkor felismerés villan a
szemében.
Amikor leütött, nem tudta, ki vagyok, de most már
tudja.
– Állj! – ordítja Tycho. Felemelt kézzel ugrik közénk. A
hólé lecsorog az arcán. – Állj! Nah rukt!
Ne verekedjetek!
Solt nem engedi el a kardját. Sohasem kedvelt engem, és
feldúlt tekintetéből ítélve azon vívódhat, ne rendezzük-e el a
dolgot egyszer és mindenkorra. Biztos vagyok benne, hogy ő
is ugyanezt olvassa ki az én szememből. A vér savanyú ízt
hagy a számban ott, ahol Solt megütött. A kapitány erősebb,
mint gondoltam.
De aztán kihúzza magát, és a helyére ejti a fegyverét.
Fenyegetően mered rám az esőfüggönyön keresztül.
– Bocsáss meg, felség!
Eleinte bosszant, hogy ilyen gyorsan meghátrált. De
Tycho aggodalmas tekintete most már rám szegeződik, nem
Soltra.
Elteszem a fegyvereimet, és vért köpök a földre.
 – És most irány vissza a körletbe! – csattanok fel.
Solt mereven tiszteleg, majd elfordul. Rövid tétovázás
után Tycho is ugyanezt teszi.
Elkapom a karját.
– Te maradsz!
Tycho rám néz. Rilliskben mindig jóval fiatalabbnak
tűnt a koránál, de az idő és a tapasztalat megtette hatását.
Noah figyelmeztetése még most is itt visszhangzik a
fülemben, ezért megkérdezem:
– Jól vagy?
Tycho döbbent arcot vág, mintha nem erre a kérdésre
számított volna. Amikor kiszabadítja a karját, elengedem, ő
azonban lehajtja a fejét, és kerüli a pillantásomat. Csendben
didereg.
– Jól vagyok.
– Solt a falhoz szorított. Mi történt?
– Nem… ő csak… izé… nem bántott engem.
Zuhog az eső, most már egészen átázott a páncélom.
Minden tagom kihűlt, de Lia Mara szobájának hívogató
melege egyre elérhetetlenebbnek tűnik.
– Mondj már valamit, Tycho!
Tycho mereven bámul rám, de nem szól. Egy merőben
új gondolat fészkeli be magát az agyamba, sötét és
baljóslatú.
– Megfenyegetett? – kérdezem dühösen. – Bánt téged?
Esetleg a többiek…
– Nem! Grey! – Tycho szorosan lehunyja a szemét, de
csak egy pillanatra, aztán vállat von, és rám néz. – Solt
kapitány nem akart bántani. Csak… csak beszélgettünk…
– A hetedik határból is hallani lehetett az üvöltözését.
Na, fuss neki még egyszer!
 Amikor a fiú továbbra sem mond semmit, ráreccsenek:
– Tycho! Beszélj!
Nem tudom, hogy az időjárás-e az oka, vagy én, de a fiú
egyre feltűnőbben vacog. Hirtelen megrebben a szemhéja.
– Rajtakapott, amikor vissza akartam osonni a
kaszárnyába. És… és megrovásban részesített.
Megdermedek.
– Megrovásban.
– Azt mondta, kötelességem támogatni az egységemet.
Azt mondta, a távollétem miatt a többi újonc is azt fogja
hinni, hogy nem kell követniük a parancsokat – magyarázza
Tycho kipirultan. – Azt mondta, hogy mivel kivételezett
vagyok az udvarban, kutyakötelességem bebizonyítani, hogy
valóban rászolgáltam erre a kegyre.
Ördög és pokol!
Tycho újból lesüti a szemét, majd elkomorul.
– Egy csomó mást is mondott, de a felét sem értettem,
mert szisszalaiul beszélt.
Hosszasan tanulmányozom a fiút, talán tovább is a
kelleténél, mert Tycho végül rám néz, és az arcáról eltűnik az
éretlenség. Csak megbánást és egy kis harciasságot látok
rajta. Úgy viselkedik, mint egy vérbeli katona a parancsnoka
előtt.
– Többé nem hagyom ki a gyakorlatozást – jelenti ki,
majd némi habozás után hozzáteszi: – Felség!
Majdnem kijavítom. Még sohasem szólított így, és soha
nem is kértem tőle ilyet. Az eső csak esik, és Tycho ismét
megborzong.
– Menj! – mondom neki. – Térj vissza a körletedbe!
Tycho tiszteleg, majd futva indul el a sáros talajon, míg
végül el nem tűnik a barakkok között.
 A palotára pillantok. Lia Mara már nincs az ablakban.
Tudom, hogy Jake vagy Nolla Verin a testőrökkel együtt a
szobája előtt strázsál, így nem aggódom érte, egyszerűen
csak hiányzik a közelsége. Meg a vacsora és a tűz melege.
Az, hogy végre levethessem az átázott páncélt.
De ez még várat magára.
Hátat fordítok a palotának, és elindulok a barakkok
közötti ösvényen.
Ahelyett, hogy Lia Marához mennék, irányt változtatok,
és megkeresem Solt kapitányt.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

GREY
A havas esőből hó lett, ami gyorsan felgyülemlik a fűben és
az épületek tetején, elnyelve a bádogtetők zörgését. Ha jól
sejtem, Emberfallban, a hegyek túloldalán, a havazás még
nem érte el a Vasrózsa-kastélyt. Már csak napok kérdése, és
átkelünk a határon, hogy beváltsam a Rhennek tett
fogadalmamat. Remélem, az időjárás nem előz meg minket.
A csizmám alatt fagyott fű ropog, amikor megállok Solt
ajtaja előtt. A függönyt már behúzták, de a kéményből füst
gomolyog, és az ablak szélét is fénycsík övezi.
Jaj, Tycho! Sóhajtva emelem fel a kezem, hogy
bekopogtassak.
Időbe telik, mire Solt ajtót nyit, és amikor megpillant,
meglepődés ül ki az arcára. Már levette a páncélját, most
egyszerű vászoninget és borjúbőr nadrágot visel. Sötét haja
nedvesen, kócosan tapad a fejére, a bőrét kicsípte a hideg.
Rögvest gyanakvóvá válik a tekintete. Karis Luran
büntetéseit vagy a gyakorlótéren történteket figyelembe véve
alighanem arra számít, hogy felgyújtom a házát.
– Tycho bevallotta, miért állítottad meg – mondom.
– Már a többi újoncnak is feltűnt, milyen sokat van távol
– feleli Solt. Az akcentusa erős, erősebb, mint a többieké, és
hirtelen eltűnődöm, vajon neki is ugyanakkora erőfeszítést
jelenthet-e az én nyelvemen megszólalni, mint nekem az
övén. – Tudniuk kell, bízhatnak-e benne.
– Egyetértek. Örülök, hogy beszéltél a fejével – teszem
hozzá tétován. – Kár volt beleavatkoznom.
 Most Solton a sor, hogy elbizonytalanodjon. A
szemében még mindig ott bujkál a bizalmatlanság.
– Ez igazság szerint az egységparancsnok dolga lett
volna.
– Igen – felelem, majd némi habozás után hozzáteszem:
– És az enyém.
Solt némán fürkészi az arcomat. Szélroham söpör végig
az ösvényen, és felkavarja a havat.
– Az erdő szélén katonák őrködnek – jegyzem meg. –
Ilyen időben négyóránként kellene váltaniuk egymást.
Solt pillantása megkeményedik.
– Én azt parancsoltam nekik, hogy kétóránként váltsák
egymást, de ha ragaszkodsz a négy órához…
– Nem! – Ez az este csupa ballépés a részemről. – A
kettő tökéletes. – Hátralépek, és kurta biccentéssel mondom:
– Bocsáss meg, hogy zavartalak! Az előbb… és most is.
– Szóra sem érdemes, felség! – feleli Solt enyhe
keserűséggel, de mintha őszinte meglepetést vélnék
felfedezni a hangjában. Félreáll, és kitárja előttem az ajtót. –
Kerülj beljebb! Most tettem fel a meleatát.
A meleata fűszeres rizs, amit tejjel és szárított
marhahússal készítenek, és nagy népszerűségnek örvend az
itteni katonák körében, mert könnyű elkészíteni és sokáig
eláll. Először ehetetlennek tartottam, de aztán rájöttem, hogy
mindenki másképp készíti, és a saját szája íze szerint
fűszerezi. Solt körletét narancs- és fahéjillat tölti be, ami
igazán csábító, különösen, hogy korog a gyomrom.
De… ez mégiscsak Solt.
A tekintete kihívóvá válik, ha jól sejtem, arra számít,
hogy visszautasítom a meghívást. Talán ezért is invitál
annyira.
Előrelépek a hóban.
 – Rendben. Köszönöm!
Az ajtó becsukódik mögöttem, és a társaság ellenére
hálás vagyok, hogy végre melegen lehetek. Solt makulátlan
rendet tart a körletében, ami kissé váratlanul ér.
Mindig is olyan ember benyomását keltette, aki
hanyagabb, mint ami egy igazi katonától elvárható, de a
Tychóval folytatott beszélgetés és a szoba állapota szöget üt
a fejembe. Lehet, hogy elhamarkodottan ítélkeztem? Az ágy
szépen bevetve, a kapitány páncélja a tűz mellett lóg.
– Nyugodtan szabadulj meg a fegyvereidtől! – mondja
Solt.
– Bölcs döntés lenne? – kérdezem sötéten.
Solt megijed, de aztán elneveti magát.
– Tégy, amit akarsz, felség!
Solt nincs felfegyverkezve, és amúgy sem félek tőle, így
hát lecsatolom a kardövemet, és a kar- meg a mellvértemtől
is megszabadulok. Az ingem teljesen elázott, de Solt szárazat
ad helyette. Meglep ez a nagy vendégszeretet, de talán Solt is
meglepődött, hogy nem dobtam ki a seregből. Lehámozom
magamról a jéggé fagyott inget, és felveszem az övét.
Solt a meleatát kavargatja, és közben nézi, ahogy
átöltözöm. Hirtelen elkomorul, és begörbíti a kezét. Lehet,
hogy megsérült, amikor megütött. Az arcáról leolvad a
gunyoros kifejezés.
– Hallottam, hogy… – Félbehagyja a mondatot. –
Rahstan. – A hátára mutat. – Megkorbácsoltak?
Tárgyilagosan beszél, így én is hasonló hangnemben
válaszolok.
– Igen.
– Van, aki azt mondja, hogy ez csak mese – közli velem.
– Ööö… mítosz? Hogy elnyerd a királynő bizalmát.
– De hisz látod, hogy megtörtént.
 – Van, aki azt mondja, hogy ez is csak mese.
– Hmm.
Nem tudom, mi mást mondhatnék erre. Eddig ez a
leghosszabb beszélgetés, amit Solttal folytattam, és továbbra
sem tudom, hányadán állunk. Solt harcedzett katona, jócskán
túl van a harmincon, és a halántékánál már ősz szálak
vegyülnek a hajába. Hónapok óta abban a hitben éltem, hogy
bosszantásból beszél szisszalaiul a jelenlétemben, és részben
talán így is van, de most, hogy hallom, milyen nehezen fejezi
ki magát, felmerül bennem, hogy talán csak szégyelli, hogy
nem beszéli folyékonyan a nyelvet.
– A testvéremmel minket is megkorbácsoltattak, még
fiatalkorunkban – közli velem. – Bryont rajtakapták egy
tábornok lányával. Szolgálatban volt, de azt hitte, nem kap
büntetést, mert mi ketten… kallah. Egyformák vagyunk.
– Ikrek? – kérdezem.
– Ikrek! Bryon úgy vélte, nem tudják bebizonyítani,
melyikünk volt az. Tévedett. – Solt részben szomorkás,
részben nosztalgikus félmosolyt villant rám. – Nincs is ennél
rosszabb – mondja a vállamra sandítva. – De örökre
megtanultam a leckét.
Most említi először a testvérét. Talán a saját testvéreimre
kellene gondolnom, akiket Lilith lemészárolt, amikor még
gárdista voltam, de nem ez történik. Rhenre gondolok.
– Mindkettőtöket megbüntettek.
– Igen.
– Hol van most a fivéred?
Solt két tálat emel le a sarokpolcról, és kiporciózza a
meleatát. A válasza sokáig várat magára.
– Elesett a csatában – mondja végül, majd kisvártatva
hozzáteszi: – Amikor a szörnyeteg ellen harcoltunk.
– Emberfallban.
 – Igen.
A kapitány még mindig háttal áll nekem.
Tudtam, hogy ez lesz az egyik akadály, ami elválaszt
engem a Syhl Shallow-i katonáktól. Csak arra nem
számítottam, hogy így arcul csap. Újra végiggondolom, hogy
az elmúlt hónapokban mi minden történt köztünk Solttal, és
a haragja – az irántam érzett gyűlölete – máris új
megvilágításba kerül.
Solt elfordul a tűzhelytől, és a szoba közepén álló
keskeny asztalra helyezi a tálakat, majd egy kannából valami
sötét és sűrű folyadékot tölt a csészékbe. Int, hogy üljek le,
és meg is teszem, de amikor a kapitány elhelyezkedik velem
szemben, végig a táljára, a kanalára, a bögréjére szegezi a
tekintetét. Mindenre, kivéve engem. Talán megbánta, hogy
így kitárulkozott előttem.
– Sajnálom, ami a testvéreddel történt – mondom. –
Nem tudtam róla.
Solt megrántja a vállát, aztán belemártja a kanalat a
rizsbe.
– Honnan tudhattad volna?
A válasza kegyesebb, mint amit érdemlek. Az ételhez
érintem a kanalamat, de aztán megállok. Az illat meleg és
hívogató, visszarepít a gyerekkoromba. Nem gondoltam
volna, hogy ilyen illat társul ehhez az emberhez.
Solt félreérti a tétovázásomat.
– Félsz, hogy megmérgezlek?
A tekintete ismét kihívó. A hangja derűs.
– Nem – válaszolom, és megkóstolom az ételt.
Lehet, hogy nem ismerem jól Soltot, de ha meg akarna
ölni, puszta kézzel tenné.
Egy darabig csendben eszünk, de nem érzek
feszültséget. A jelenet a gárdában töltött napjaimra
emlékeztet, amikor egy asztalnál ültem a társaimmal, akár
olyanokkal is, akiket gyűlöltem, de végeredményben egy
csapathoz tartoztunk, ugyanazok a motivációk fűtöttek
minket… és ugyanazok voltak az ellenségeink. Hetek óta
azon igyekszem, hogy a katonák tiszteljenek, kövessenek, de
talán rossz úton járok.
Talán azon kellene elgondolkodnom, én hogyan
illeszkedhetnék be közéjük.
– Azt reméled, hogy bosszút állhatsz a fivéredért? –
kérdezem halkan.
Solt elutasítóan horkan fel.
– A szörnyeteg eltűnt. Nem tudom megölni.
– De Emberfall nem tűnt el – felelem. – És én sem –
teszem hozzá.
Solt vállat von, majd az utolsó falat rizst is kikapargatja
a tálból a kanalával.
Amikor látom, hogy nem válaszol, hozzáteszem:
– Meg akartál verni. Amikor rád támadtam Tycho miatt.
De végül nem tetted.
Solt kurtán felnevet, de nem jókedvében.
– Láttam, milyen gyorsan kapkodtad elő azokat a
késeket. – Újból begörbíti a kezét, és most már látom, hogy
az ujjai feldagadtak. – Egy ütés is éppen elég volt.
Iszom egy kortyot. A bögrében lévő folyadék egészen
sűrű és édes, nem tudom eldönteni, hogy ízlik-e.
Félreteszem, és kinyújtom a kezem.
– Ha akarod, meggyógyítom az ujjaidat.
Solt arcáról eltűnik a mosoly.
– Félsz a mágiától? – kérdezem ugyanazzal a
hangsúllyal, mint amikor a kapitány a méregről kérdezett.
 Solt úgy mosolyog, mintha mulattatná a kérdés. Felém
nyújtja a kezét, és mélyen a szemembe néz, miközben az
ujjaim az övéire kulcsolódnak.
– Jól van, felség. Mutasd meg, milyen csodatettekkel
nyerted el a királynőnk szívét…
Élesen beszívja a levegőt, és szisszalai nyelven
káromkodva rántja ki frissen gyógyult kezét a markomból.
Az ujjaira néz, majd vissza rám. A duzzanat lelappadt.
Felemelem a tálat, és újabb adag rizst kanalazok ki
belőle.
– Ilyen csodatettekkel – mondom szenvtelen hangon.
Solt ökölbe szorítja a kezét, majd elernyeszti. Hirtelen
teljesen más szemmel néz rám. Már nem olyan harciasan.
Inkább elismerően.
– Semmi baj – jegyzem meg. – Utálj csak nyugodtan!
– Azt kérdezed, miért nem vertelek meg – mondja Solt,
mire én vállat vonok. Talán már nem is számít.
– Nem támadhattalak meg – magyarázza a kapitány –,
hiszen alig egy perce még a tiszteletről és a
kötelességtudatról papoltam a fiúnak. – Majd így folytatja: –
A gyakorlótéren sem szegülhetek szembe veled. Ötszáz
katonáért felelek.
Elmélyülten fürkészem az arcát.
– Mind jóravaló nők és férfiak – teszi hozzá Solt. –
Háborúba küldtök minket. Ha eljátszom a becsületemet,
mégis kiben bíznának a harcmezőn?
Bennem biztosan nem. Nem mondja ki, de nem is kell. Ő
sem bízik bennem.
Van ebben valami… nemes. Tiszteletre méltó, hogy Solt
felelősséget érez a katonái iránt. Hogy számontartja a
veszteségeit. Hogy óvatos körültekintéssel viseltetik irántam.
– A katonáid tudják, hogy gyűlölsz engem – mondom.
 – Nos – dünnyögi Solt. – Javarészt ők is gyűlölnek
engem.
Elmosolyodom.
Solt az üres tálamra mutat.
– Kérsz még?
– Nem – felelem, majd hozzáteszem: – Köszönöm!
A kapitány összeszedi a tálakat, félreteszi őket, aztán
egy bőrpoharat vesz le a polcról, megrázza, és egy tucat
fakockát gurít elénk az asztalra.
– Kockázunk?
Lia Marára gondolok, aki már aggódva vár rám, de
érzem, hogy itt most tétova fegyverszünet van készülőben.
Felmarkolom a kockák felét.
– Persze.
Solt egy érmét tesz az asztalra.
– Úgy hallottam, ez a leggyorsabb módja, hogy
kizsebeljenek, felség.
Ezen jót nevetek, majd a zsebembe nyúlok, hogy én is
előhalásszak egy érmét.
– A kocka nem az erősségem. – Soltra pillantok. – Grey.
Solt enyhén felvonja a szemöldökét, és egyik kezéből a
másikba rakosgatja a kockákat.
– Előbb várd meg, mennyi pénzedet szedem el, csak
utána barátkozz! – jegyzi meg, majd hozzáteszi: – Grey.
– Vállalom a kockázatot.
– Gehr Sehts? – kérdezi Solt, én pedig bólintok.
Fortélyos Hatos. Elméletileg könnyű játék, amiben a
szerencse és az ügyesség egyenlő arányban van jelen, és az
ember addig próbálkozhat, amíg csupa egyest nem dob,
aztán kettest, és így tovább. Gyors vagyok, ám a sors szokás
szerint nem értékeli az erőfeszítéseimet, mert Solt már az
utolsó hatosokat dobja, amikor én még mindig csak a
négyeseknél tartok.
Solt egymásra rakja az érméket.
– Még egy kört?
Két érmét teszek az asztalra. Megint Solt nyer. Aztán
harmadszor is.
– Tolvajnak érzem magam – mondja.
– Az jó, mert engem meg kiraboltak. – Az utolsó
érméimet is az asztalra helyezem, de nem nyúlok a
kockához. – A katonáid is megbízhatnak bennem, Solt.
A kapitány nem válaszol, csak felmarkolja a kockáit, és
megzörgeti őket a két tenyere között. Megfeszül a válla, már
bánom, hogy egyáltalán megszólaltam. Amikor Solt kockái
szétgurulnak az asztalon, nem dobom el a sajátjaimat, így ő
sem dobhat újra. Egy pillanatig néma csendben ülünk.
Solt végül rám néz.
– Nem számítottam rá, hogy ma este idejössz. – Egy
pillanatra elhallgat, majd így folytatja: – Nem, ez nem igaz.
Arra számítottam, hogy idejössz, és a Lukusba küldesz.
Lukus Tempas. A Kőbörtön, ahová Karis Luran a
legelvetemültebb bűnözőket záratta. No meg azokat, akiket
gyűlölt. Talán még azokat is, akiket csak egyszerűen nem
kedvelt. Hallottam hírét, mi minden történt azokon a falakon
belül. Némelyik büntetéshez képest Lilith, a varázslónő
maga a megtestesült jóság.
– Tycho miatt? – kérdezem.
A kapitány bólint. Habozik. Én türelmesen várok.
– Sokan közülünk aggódnak, hogy vágóhídra viszel
minket – mondja Solt. Erős akcentussal beszél, és alaposan
megválogatja a szavait. – Olyanok is akadnak a városban,
akik úgy vélik, hogy a mágiád megvéd téged, minket
azonban sebezhetővé tesz. Hogy összejátszol a fivéreddel, és
hagyod, hogy a seregei felülkerekedjenek a mieinken. Hogy
a királynő is csak addig kell neked, amíg elfogynak a hadra
fogható katonái, és akkor letarolod Syhl Shallow-t,
ugyanúgy, ahogy egykor mi tettük a ti országotokkal.
Nem először hallom ezeket a vádakat, az emberek eddig
is erről suttogtak és pletykáltak. De most először fordul elő,
hogy valaki közvetlenül szembesít velük.
Solt egyenesen a szemembe néz, a hangja megfeszül.
– Aznap, amikor a gyakorlótéren voltunk, azt hittem,
meg akarsz alázni. Még egyszer! Még egyszer! Még egyszer!
– Undorodva horkan fel.
– Nem akartalak megalázni, ahogy te sem akartad
megalázni Tychót.
– Pontosan. – Solt elgondolkodik, majd két kockát
csúsztat az ujjai közé. – Egy olyan ember, aki a halálba
akarja vezetni a seregünket, nem jött volna ide, hogy
bocsánatot kérjen tőlem. Az az ember nem vette volna a
fáradságot, hogy ezt tegye.
Megdermedek.
Solt a többi kockát is a tenyerébe kanalazza.
– Újabban Jake vezeti a gyakorlatokat – mondja, és
igaza van.
Eredetileg én foglalkoztam volna a katonákkal, de mióta
földbe döngöltem Soltot, csak ímmel-ámmal teszik a
dolgukat. Még most sem tudom, miért: mert nem kedvelnek,
vagy már semmi sem érdekli őket, de akárhogy is, nem
bizonyultam hatékony kiképzőtisztnek.
Egészen ma estig nem értettem, hogy miért.
– Holnap – jegyzi meg Solt – engem küldj!
Fogom a maradék kockáimat, és eldobom őket. Egy fia
egyes sincs köztük. Soltnak bezzeg három is van. A kapitány
elneveti magát.
– Vívásban jobb vagyok – mondom bánatosan.
Solt rám vigyorog.
– Őszintén remélem.
 HARMINCADIK FEJEZET

LIA MARA
Az éjjel hó esett, vékony fehér lepellel borítva be a
gyakorlóteret, a mögötte lévő erdőt pedig jégpáncéllal
bevont fák szikrázó sorává változtatta. Az ablakom sarkain
jégvirágok nyílnak. A korai havazás sosem tart sokáig, csak
amíg felkel a nap, de kislányként szerettem arra ébredni,
hogy a világ egyetlen éjszaka alatt átalakult körülöttem.
Grey későn tért nyugovóra, azután feküdt le, hogy én
már elaludtam, ennek ellenére pitymallatkor kel, és mire
egyáltalán észrevenném, hogy felébredt, már felöltözve,
teljes harci díszben áll a szoba közepén. Amikor átfordulok a
másik oldalamra, ő éppen a köpenyét csatolja fel a vállára.
A szemembe néz, és meleg mosolya a szívemig hatol,
mert tudom, hogy ezt a mosolyt egyedül nekem tartogatja.
– Nem akartalak felverni – mondja halkan. – Délben
jövök.
– Nem is reggelizel? – kérdezem.
Grey ujjatlan kesztyűt húz, és lehajol, hogy csókot
leheljen az ajkamra.
– Jake és én a katonákkal eszünk.
– Ó! Csakugyan?
– Igen. – Grey úgy áll az ajtóban, mint egy mindenre
elszánt hadvezér, miközben én álmosan pislogok. – Clanna
Sun és Nolla Verin stratégiai megbeszélésre várnak, miután
elkészültél. Két üzenetet is elfogtak a mágiaellenes
frakcióval kapcsolatban. Szeretnék megduplázni az őrök
számát a városkapunál. Egyetértek velük. És a tábornokok
közül sokan úgy vélik, nem ártana még egy kisebb csapatot
küldenünk a hágóhoz.
Túl sok információ ez így, ébredés után. De egy királynő
nem lehet ilyen bamba!
– Hogy… mi?
– Azt a hírt kaptuk, hogy Rhen mozgósította a katonáit.
Amint meghoztad a döntést, küldj értesítést a gyakorlótérre!
Ha úgy döntesz, hogy katonákat küldesz a határhoz, a
kapitányok kijelölik a legalkalmasabb embereket.
– De…
Greynek azonban hűlt helye. Megdörzsölöm a szemem,
és a fagylepte ablakra pillantok. Grey a katonákkal étkezik?
A világ valóban a feje tetejére állt.
Nolla Verin bizonyára elunta a várakozást, mert még
azelőtt bekopogtat hozzám, hogy felöltöztem volna, én pedig
szólok az őröknek, hogy engedjék be. A húgom ingerültnek
tűnik, és ugyanazt az öltözéket viseli, mint Grey. Meglep,
hogy nem kezd toporzékolni, amikor az ajtó becsukódik
mögötte.
– Az az ostoba herceg egy egész ezredet küldött a
határhoz – mondja. – És te még fel sem öltöztél?
Tudom, hogy butaság, de Nolla Verin modora olyan
vérlázító, hogy kedvem lenne még komótosabban
készülődni. Egy illatos krémmel teli tégelybe mártom az
ujjamat, majd a nyakamra pacsmagolom a kencét.
– Az az ostoba herceg alighanem azért döntött így, mert
a mi ezredünk már jó ideje ott állomásozik a hegy túloldalán.
Inkább az elfogott üzenetekről mesélj!
– Ó, annak az ügynek már a végére jártam. Szívesen!
Ami a sereget illeti, beszéltem Clanna Sunnal és a
tábornokokkal – mondja a húgom. – Két századot küldünk át
a hágón, akik északon fognak állomásozni…
 – Egy pillanat! Állj! – Hátrafordulok. Hiába támogat
mindenben Grey, Nolla Verin jelenlétében mindig
megkérdőjelezem a képességeimet. Elég csak megnézni,
hogyan tálalta Grey a híreket, és hogyan a húgom, aki se szó,
se beszéd berontott ide. Miután elkészültél. Amint meghoztad
a döntést. Ha úgy döntesz. Grey sohasem akarja átvenni
tőlem az irányítást, ami azért is érdekes, mert valószínűleg
habozás nélkül engednék neki. – Minek jártál a végére?
– Az üzeneteknek – feleli a húgom színlelt türelemmel,
mintha azt a látszatot próbálná kelteni, hogy túl lassú a
felfogásom. – A jelek szerint a frakció újabb merényletet
tervez ellened, de Ellia Maya kicserélte az üzeneteket, így
azok egyenesen az őrök karjaiba terelik az összeesküvőket.
A hideg futkos a hátamon, főleg a húgom érzéketlensége
miatt, amivel ezt az információt közli.
– És… – Megköszörülöm a torkomat. – Mi újság a
hadseregünkkel?
– Üzentem nekik, hogy két századot küldünk a hágón
keresztül – feleli Nolla Verin. – Az egyik a már ott
állomásozó katonákat fogja támogatni, a másik pedig titkos
támadást indít a kisebb városok ellen, hogy
megakadályozzuk a hírek terjedését. Ha sikerül
körbevennünk Rhen ezredét, elvághatjuk őket az
utánpótlástól, és mire védekezésbe kezdhetnének, már meg is
semmisítettük őket.
– Állj! – Némán meredek a húgomra. Az még hagyján,
hogy megakadályoz egy ellenem irányuló merényletet, de
hogy a hadseregemet is ő akarja irányítani! – Nolla Verin,
hatvan napot adtunk Emberfallnak, és még nem járt le a
határidő. Nem fogom lemészárolni a népüket csak azért,
hogy előnyre tegyek szert.
A húgom úgy bámul rám, mintha elment volna az
eszem.
– Nem akarsz előnyhöz jutni? Nővérkém, háború van!
 Jeges elmarasztalás árad a hangjából.
– Még nincs! – förmedek rá.
– Te nagy naivan még most is békét kívánsz – feleli
durván –, miközben a háború azzal fenyeget, hogy minden
összeomlik körülötted. Rhen herceg katonákat küldött a
határhoz. Nyilvánvalóan arra készül, hogy…
– A katonái összecsaptak a mieinkkel?
– Nem, de ez nem jelent semmit.
Ellépek az öltözőasztaltól.
– De, nagyon is sokat jelent!
– Be akarod tartani az általad felajánlott határidőt,
miközben ő nem?
– Rhen csak felkészül a háborúra, ahogy mi is. –
Gyilkos pillantást vetek a húgomra. – Nem másítom meg a
szavamat.
– A te szavad! – gúnyolódik Nolla Verin. – Ugye
emlékszel, hogy az az ember foglyul ejtett téged? Hogy
megölte Sorrát? Hogy minden együttműködési kísérletet
meghiúsított?
Mintha pofon ütöttek volna. Természetesen mindenre
emlékszem.
Nolla Verin látja, hogy összerezzenek, és közelebb lép.
– Szárnyra keltek bizonyos pletykák – mondja halkan. –
Hogy Grey belülről fog elpusztítani minket…
Felkapom a fejem.
– Ez nem igaz!
– Tudom – feleli Nolla Verin, ám a hanglejtése elülteti
bennem a gyanút, hogy talán ő is bedőlt ezeknek a
pletykáknak. Kíváncsi lennék, ez a mágiaellenes frakció
milyen széles körben mélyeszti a karmait az országomba. –
De a néped kevésbé hinne a szóbeszédnek, ha határozottan
fellépnél Rhen erői ellen. Ha látnák, hogy Grey a te
parancsodat követi, és nem a mi katonáink ellen fordítja az
erejét.
Hosszasan fürkészem a húgom arcát. Az ablakom előtt a
nap felemelkedik a látóhatár mögül, és az éjszaka folyamán
keletkezett jégcsapok szüntelen csöpögésbe kezdenek a
párkány kövén.
Amikor nem szólok, Nolla Verin felsóhajt, és az arcáról
eltűnik a vadság. A fülem mögé tűr egy hajtincset.
– Így is, úgy is legyőzzük Rhen katonáit – mondja
halkan. – Mit számít az a néhány nap, ha megóvhatjuk a
mieink életét?
Nagyot nyelek. Bárcsak Grey most itt lenne velem! Az ő
ítélőképessége mindig józan és megfontolt.
De tüstént el is szégyellem magam. Itt egyedül én
döntök. Én vagyok a királynő. Nem szívesen gondolok arra,
hogy katonák fognak odaveszni a csatában – Grey részéről, a
mi részünkről –, de ez még nem jelenti azt, hogy nem így
lesz. És a húgomnak talán igaza van: határozottan kell
cselekednünk, hogy előnyre tegyünk szert.
Annak idején Emberfall dombjain lovagolva néztem a
pusztítást, amit Rhen országában végeztünk. Akkor is békét
akartam, és most is békét akarok, de kudarcot vallottam.
Kétszeresen is. Először azért, mert Rhen nem bízott az
ajánlatomban, másodszor pedig azért, mert Rhen nem akart
megegyezni velünk, amikor hatvannapos haladékot
ajánlottunk neki. Nem akarok harmadszorra is kudarcot
vallani. Nolla Verinnek igaza van: minden előnyt meg kell
ragadnunk.
De a háború senkinek sem hoz békét. És ha Rhen nem is
bízott bennem, attól az együttműködési ajánlatom még lehet
megalapozott. Ha mértéktartó és civilizált uralkodó akarok
lenni, ne az legyen az első komoly intézkedésem, hogy
megszegek egy másik uralkodónak tett ígéretet.
 – Kivárjuk a hatvan napot – jelentem ki. – Nem küldünk
újabb csapatokat.
Nolla Verin úgy néz rám, mintha gyomorszájon vágtam
volna.
– Nem hallottad? Rhen herceg egy teljes ezredet küldött
a határra.
– Igen, mert mi is ugyanezt tettük.
– Ezer katonát…
– Az országhatáron belül állomásoznak, Nolla Verin!
Rhennek is jogában áll felkészülni a háborúra!
– Mert te nem egyszer figyelmeztetted őt – feleli a
húgom. – Mert kedves akarsz lenni, azt szeretnéd, hogy
szeressenek, és azt szeretnéd, hogy…
– Nem, húgom! – csattanok fel. Ha nehezen is, de
sikerül megállnom, hogy pofon vágjam a testvéremet, ami
végérvényesen megkérdőjelezné a kedvességgel kapcsolatos
vádjait. – Mert tisztességes és igazságos akarok lenni, és a
legjobbat akarom a népemnek és Rhen népének.
Nolla Verin még közelebb lép hozzám.
– Nem vagy sem tisztességes, sem igazságos. Gyenge
vagy és hiszékeny. A néped nem szeret téged, ahogy Rhen
népe sem szereti őt.
– Azt hiszed, csak karddal a kézben érhetjük el, amit
akarunk – felelem. – Pedig nem így van.
– Dehogynem! – erősködik a húgom. – Te sem lennél
királynő, ha nem tanultad volna meg a leckét.
A szavai sokként érnek. Mert én öltem meg az anyánkat.
Kizárólag azért kerültem ebbe a szerepbe, mert pontosan azt
tettem, amire Nolla Verin céloz. Kard által kerültem
hatalomra, mivel a törvényeink előírják, hogy a királynői
tisztséget erőszakkal kell megszerezni. Hogy is
képzelhettem, hogy erőszak nélkül uralkodhatok Syhl
Shallow fölött?
– Te is tudod – mondja Nolla Verin. A hangja mély, de
nem kíméletlen. – Te is tudod, mit kell tenned.
Vad és gyönyörű, hajthatatlan és elszánt. Mégsem
irigyeltem tőle sohasem ezeket a tulajdonságokat. Egykor azt
hittem, nagyszerű királynő lesz belőle.
De ő nem tudott volna szembeszállni anyánkkal. Ő nem
szorgalmazta volna a békét.
– Nem az a lényeg, mit vár el tőled a külvilág –
válaszolom halkan. – Hanem az, hogy szerinted mi a legjobb
megoldás. Én tartom a szavam.
Nolla Verin rám mereszti parázsló szemét.
– Tévedsz. És már amúgy is elkéstél. Kiadtam a
parancsot.
– Akkor most visszavonod! – förmedek rá.
– Nem!
A kezem ökölbe szorul.
– Nem te vagy a királynő, Nolla Verin.
– Nos, én legalább úgy viselkedem, mintha az lennék.
Mély levegőt veszek.
– Nem, ez nem igaz. Úgy viselkedsz, mint egy csitri, aki
elfelejtette, hol a helye. Vond vissza a parancsot, vagy rántsd
elő a tőrödet, és vedd át a trónt!
A húgom szeme tágra nyílik. Hátrálni kezd.
De aztán megáll, és egy rettenetes pillanatra eltöpreng.
Látom, ahogy a gondolat átsuhan az agyán. Megrándul a
keze. A szívverésem is eláll. Várok.
Néhány hónapja anyánk Nolla Verint küldte értem, hogy
a húgom egy próbatétel részeként bizonyítsa az iránta való
hűségét. Nolla Verin akkor képtelen volt megölni engem.
 De az más helyzet volt. Akkor még ő volt a trón
várományosa, és nem kellett megölnie engem, hogy
hatalomra törhessen.
Most viszont nincs más megoldás. Sűrű feszültség üli
meg a szobát, alig kapok levegőt.
Végül, egy örökkévalóság múlva, Nolla Verin felsóhajt,
és felszegi az állát. A keze elernyed.
– Nem. Nem követelem magamnak a trónt. – Kihúzza
magát. – De a parancsot sem vonom vissza.
A szívem újra dobogni kezd. Nagy levegőt veszek. Csak
most eszmélek rá, hogy bármennyire közel állunk is
egymáshoz, bármin mentünk is keresztül, a húgom még
mindig gyengének tart engem, olyan királynőnek, aki
segítségre szorul, amikor az uralkodás… kellemetlen
velejáróit kell intézni. Ahelyett, hogy áldásként tekintene a
Greyjel kötött szövetségemre, talán – akárcsak mindenki más
– a meghátrálás jelét látja benne.
A szó szerinti meghátrálásét. Elég csak arra gondolnom,
hogyan viselkedtem a gyakorlótéren.
Talán itt az ideje, hogy változtassunk ezen.
– Rendben. – Hátat fordítok a húgomnak, és benyúlok a
szekrénybe a csizmámért. – Ha te nem vonod vissza, akkor
majd én.
Az égboltot felhők borítják, a levegő hideg és nyirkos,
amikor átvágok a gyakorlótéren. Sértődöttségemben csak
egy könnyű köpenyt kanyarítottam magamra, de már bánom.
Nolla Verin végig a sarkamban van, arról győzköd, hogy
hibát követek el. A szobámban még erélyesnek és
határozottnak tűnt, most azonban meghunyászkodva suttog a
fülembe, miközben dühös fújtatása párafelhőket képez a
levegőben.
– Ez vakmerőség és felelőtlenség! – sziszegi. –
Előnyhöz juttatod Rhen seregét.
 Nem veszek róla tudomást, csak megyek tovább.
– Bolondot csinálsz magadból – mondja Nolla Verin. –
Grey velem fog egyetérteni. Majd meglátod.
Erre sem szólok semmit.
– A tisztek már így is gyengének tartanak – folytatja a
húgom –, erre most visszavonsz egy alig fél órája kiadott
parancsot.
– Egy parancsot, amit te adtál ki – csattanok fel, de a
kétely apró, kellemetlen tűszúrásokkal böködi a hátamat.
Egy ilyen erőteljes parancs visszavonása valóban a
gyengeség látszatát fogja kelteni. De ez Nolla Verin hibája,
nem az enyém.
A kételyeim azt súgják, hogy ez nem számít. A
gyengeség az gyengeség.
Amit az ellenem szervezett merényletek csak tovább
tetéznek. Minden bizonytalan. Még a hűséges alattvalóim
közül is sokan bizalmatlanok a mágiával szemben. Greyjel
szemben. Kis híján megtorpanok.
Ám ahogy közelebb érünk a gyakorlatozó katonákhoz,
észreveszem, hogy sokan közülük egy csoportba gyűlve
nézik a mező közepén zajló párharcot. Időbe telik, mire
felismerem Greyt, mert ritkán járok errefelé, nem kísérem
figyelemmel a küzdelmeket. Velem annyira szelíd és
türelmes, hogy már el is felejtettem, milyen vad, milyen
elszánt, milyen könyörtelen tud lenni. Kardok suhognak a
bágyadt napfényben, és olyan erővel csapnak össze, hogy
összerezzenek. A vívók csizmája alatt a hó sáros latyakká
változott, de úgy látom, mindketten biztos lábbal állnak a
talajon. A csata könnyednek, ám halálosnak tűnik.
Kimondottan ádáznak.
Észre sem veszem, hogy megálltam, amíg Nolla Verin
meg nem szólal mellettem.
– Látod? Grey velem fog egyetérteni. És a sereg is.
 A kétség tűje ismét belém szúr.
Az ellenfél az a katona, akit Grey a minap jól
megregulázott. Solt kapitány. Lehet, hogy ez igazi
összetűzés? Vérre menő?
Elindulok. A katonák szétválnak, és meghajlással
köszöntenek, miközben ellépdelek előttük, én azonban végig
a vívókra szegezem a tekintetemet. Elszorul a gyomrom,
amikor arra gondolok, milyen hatással lehetnek a hadseregre
ezek a torzsalkodások.
Solt támadásba lendül, ám Grey elhajol előle, és
előretör. Solt – most először – elveszíti az egyensúlyát, és
hason csúszva landol a sáros hóban. Nolla Verin élesen
szívja be a levegőt. Arra számítok, hogy Grey egyenesen az
elesett férfi testébe döfi a pengéjét.
De tévedek.
Grey elteszi a kardját. Kinyújtja a kezét. Mosolyog.
Solt belekapaszkodik, és talpra húzza magát. Ő is
mosolyog.
– Gyors vagy, mint a csík, felség.
– Csak szerencsém volt. – Grey lerázza a karját. – Úgy
ütsz, mint a pöröly.
– Mind a kettőtöknek szerencséje volt – jegyzi meg
Jake, aki tisztes távolságból figyeli az eseményeket. – Már
attól féltem, hogy valakinek lenyisszantják a kezét.
Egy pillanatra belefeledkezem a bámészkodásba. Nem
tudom, mi történik.
Solt vesz észre először, és rögvest kihúzza magát.
– Felség!
Grey megfordul, és amikor találkozik a tekintetünk,
ördögi elszántsága melengető gyengédségbe fordul. Olyan
áthatóan, olyan bizalmasan néz rám, hogy máris elönt a pír.
Amikor megszólal:
 – Felség! –, megborzongok.
Nézem, ahogy mindenkit szemügyre vesz: engem, a
leplezetlenül füstölgő húgomat, végül a hátunk mögött álló
testőröket. A fegyverhordozójára pillant, aztán odalép hozzá,
és magához veszi a köpenyét, amit bizonyára a párbaj előtt
vetett le. Arra számítok, hogy a saját vállára teríti, de
elfelejtem, hogy Emberfallból jött, ahol más szokások járják,
és összerezzenek, amikor engem bugyolál be vele.
Elsápadok. Látom, hogy a katonák összenéznek, és azon
tűnődöm, vajon ezt is a gyengeség jelének tekintik-e.
– Jól vagy? – kérdezi Grey egészen halkan.
– Igen – felelem, majd így folytatom: – Úgy tudom, a
húgom parancsot adott, hogy küldjetek egy századot a
hágóhoz.
– Tudunk Nolla Verin szándékáról – válaszolja Grey.
Hát persze. Nem telt el sok idő, de Grey sohasem
teketóriázik. Alighanem már útnak indította a nőket és a
férfiakat.
Végül hozzáteszi:
– Megmondtam a kapitányoknak, hogy felkészítjük a
katonákat, de megvárjuk, amíg maga a királynő ad parancsot
az indulásra.
Rámeredek. Legszívesebben a nyakába borulnék. Vagy
sírva fakadnék.
Egyik lehetőség sem királynőhöz méltó. Bólintok, ám a
hangomba idegesség vegyül.
– Jó. Szeretném megvárni, amíg lejár az általunk
megszabott határidő.
– Ez vakmerőség! – fakad ki Nolla Verin. – Itt a
lehetőség, hogy előnyhöz juss, és te elszalasztod.
Grey ránéz, a tekintete hűvös és kemény, akár az acél.
 – Tehát szerinted csalnunk kell? Kételkedsz a seregünk
erejében és képességeiben?
Ezzel Nolla Verin torkára fagyasztja a szót. Látom, hogy
a katonák ismét összenéznek.
A seregünk. Egyszerű szavak egyszerű mondatba
foglalva, de érzem a súlyukat, amikor eljutnak a katonák
tudatáig, akik suttogva ismételgetik egymás között. Nolla
Verin évek óta együtt gyakorlatozik velük. A többségük arra
számított, hogy a húgom kerül trónra, nem én.
De nem így lett. Én vagyok a királynő, és a húgom azt
akarja, hogy álljak ki magamért. Talán még nem vette észre,
de éppen ő az, aki arra kényszerít, hogy kiálljak magamért:
nem az orgyilkosok, nem Grey, nem a népem. Hanem a saját
testvérem.
– Mi az, tán úgy vélitek, jogotokban áll felülbírálnotok a
királynőtök parancsát? – kérdezem, és a suttogás egyre
hangosabbá válik.
– Nayah! – rikkantja Solt, és a katonák vigyázzba
ugranak.
Csend borul a mezőre.
Nolla Verin továbbra is engem bámul. Hideg, nehéz eső
kezd hullani az égből.
Hirtelen rájövök, hogy nem neki tartozom
elszámolással. Nem őt kell meggyőznöm. A katonákra
nézek.
– Én nem kételkedem a seregemben – mondom
szisszalai nyelven. – Nem kételkedem a képességeitekben.
Nem kételkedem a hűségetekben. Nem kételkedem az
erőtökben. Arra kérlek benneteket, hogy ti se kételkedjetek
az enyémben. Mi vagyunk Syhl Shallow. – Mély levegőt
veszek, és elkiáltom magam. – A mágia a mi oldalunkon áll!
A magasba törünk, és győzni fogunk!
 Egy pillanatra teljes csend támad. Feszültség üli meg a
levegőt. Nem tudom, mi történt Grey és Solt kapitány között,
de ezúttal a kezemre játszottak. Innentől nekem kell
átvennem az irányítást, de félek, hogy egyedül kevésnek
bizonyulok.
Ám Solt hirtelen térdre hull.
– Syhl Shallow a magasba tör! – visszhangozza teljes
odaadással. – A mágia a mi oldalunkon áll! – Ököllel a
mellkasára csap. – Syhl Shallow győzni fog!
A háta mögött katonák százai teszik ugyanezt: térdre
borulnak az eső áztatta, sáros mezőn. Most először fordul
elő, hogy minden szempár rám szegeződik, nem a húgomra.
A húgomra, aki felsóhajt, majd maga is térdre
ereszkedik.
– Syhl Shallow a magasba tör! – kiáltja, és a történtek
ellenére szemernyi kétely sincs a hangjában. – A mágia a mi
oldalunkon áll! Syhl Shallow győzni fog!
Grey közelebb lép hozzám, és megfogja a kezem.
– Ebben rejlik az erőnk – jegyzi meg halkan.
Bólintok.
Aprócska láng lobban fel a szívemben; nem a szerelem,
mert az már régóta ott forrong, és nem is a kétely, mert azt
már móresre tanították. Hanem a remény. Megszorítom Grey
kezét.
Messze, a mező túloldalán, a palotából kivezető út
mellett kürtszó harsan. A hangos tülkölés még az
esőkopogást is elnyomja, és száz fej fordul felé. A felderítők
érkezését jelzi, de merőben szokatlan, hogy mindez éppen
délben történjen. Aztán lódobogást hallok, és Greyre nézek.
Kétszeresen is szokatlan, hogy az embereink ilyen sebbel-
lobbal térjenek haza.
Valami történhetett Emberfallban. Valami változás, ami
sürgős figyelmet igényel. A jelentések szerint Rhen egy
teljes ezredet állomásoztat a hágó közelében, feltételezéseim
szerint azért, hogy megakadályozza a mieink
előrenyomulását.
De lehet, hogy egyszerűen támadást akar indítani
ellenünk.
Grey Soltra néz.
– Vegyétek fel a harci alakzatot! Mondd meg a többi
kapitánynak, hogy álljanak készen!
A szívem a torkomban dobog. Az imént tettem
fogadalmat ezeknek a katonáknak, és most eljött a pillanat,
hogy a tettek mezejére lépjek. Nolla Verinre nézek.
– Találkozni akarok a tábornokokkal. Keresd meg
Clanna Sunt! Azonnal jelentkezzen a gyakorlótéren!
A húgom szaporán bólogat.
– Igenis, felség!
A felderítők átkelnek a mezőn. A lovaik lefékeznek
előttünk, latyakot meg sarat fröcskölnek ránk, és párával
lehelik tele a hideg levegőt. Az állatok kifulladtak, és
csatakosak az izzadságtól meg az esőtől.
Az egyik felderítő, egy nő, lecsúszik a nyeregből, és
ügyetlen meghajlással köszönt.
– Felség – lihegi szisszalaiul. – Sen Domo kapitány egy
foglyot őriz az őrállomáson.
– Egy foglyot? – kérdezi Grey.
– Igen – válaszolja a felderítő. Hadarva beszél, és
közben erősen zihál. – Ez a nő egyszer csak belovagolt a
katonai táborba. Sok követelést támasztott, többek között azt,
hogy a királynő színe elé járulhasson. Először azt hitték,
hogy félrebeszél, mert rossz bőrben volt, de váltig állította,
hogy Rhen herceg megsebesült, az őrségét és a katonáit
pedig lemészárolták.
Elakad a lélegzetem.
 – Micsoda? – kérdezi Jake. – Ennek a felét sem fogtam
fel.
Grey is a homlokát ráncolja.
– Rhen herceg megsebesült?
– Az őreit és a katonáit pedig megölték – mondom. A
felderítőre nézek. – És a herceg ezrede?
– Nem mozdul. Úgy tűnik… hozzájuk még nem jutott el
a hír. A katonáink nem intéztek támadást ellenük. – A nő egy
pillanatra elhallgat, majd így folytatja: – A fogoly kiléte
ismeretlen.
– Talán katona? – kérdezi Jake.
– Vagy kém? – találgat Grey.
– Egyik sem, felség. – A felderítő végre lélegzethez jut.
– Azt állítja, hogy ő Rhen herceg jegyese, Harper, Diszi
hercegnője.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

HARPER
Itt minden nyirkos, fagyos és nyomorúságos. Vagy talán csak
én érzem így.
A késszúrás helye a combomon feldagadt és forrón
lüktet, a szélein sárga var képződött, és nem tudom, azért
reszketek-e, mert fázom, vagy mert lázas vagyok.
Valószínűleg mindkettő, főleg, hogy egy kőpadlón ülök, egy
kőfalnak támaszkodva. A combomban érzett fájdalom már
rég elnyomta a silvermooni bokasérülés kínját, és most
mindenem sajog. Már két napja láncon tartanak, a bilincs
sebesre dörzsölte a csuklómat meg a bokámat, és nem
emlékszem, mikor ettem utoljára. Csak egy borjúbőr nadrág,
egy ing meg egy fűzős mellény van rajtam.
A köpenyem és a páncélom eltűnt, a tőröm viszont
nálam maradt. Hosszasan könyörögtem érte, azt állítottam,
hogy Greynek szántam, hátha segít rajta. A katonák
bosszúsan forgatták a szemüket, de végül nem csatolták le a
combomról a fegyvert, igaz, nem is jelentek nagy
fenyegetést. A katonák nem voltak kegyetlenek, de
előzékenyek sem. Nem is értem, mit képzeltem, de abban a
hitben rohantam ide a Csalárd Vadkanból, hogy csak úgy
belovagolok a táborba, és egyenesen Grey meg Lia Mara elé
vezetnek.
Három nap telt el azóta, hogy megérkeztem a táborba…
ha jól számolok, ami erősen kétséges. Hét napja hagytam
magára Rhent és Lilithet. Az első néhány napban folyton az
a pillanat járt a fejemben, amikor Lilith megjelent a
szobámban, és ilyenkor könnyek lepték el a szemem, de a
kétségbeesés végül áthatolt a fájdalom és a kimerültség
ködén. Lóhalálában vágtattam keresztül Emberfallon, mintha
örökre magam mögött akarnám hagyni a könnyeimet, mintha
gyerekjáték lenne eljutni a határig, segítséget kérni, és
megmenteni Rhent Lilith-től.
De néhány nappal ezelőtt a könnyek elapadtak, és
most… rezignált vagyok. Reményvesztett. Azt hittem,
minden úgy megy majd, mint a karikacsapás. Meg kell
találnom Greyt, hajtogattam magamban. Szinte láttam,
ahogy Syhl Shallow katonái elfúló hangon rebegik, hogy
„Parancsára, milady!”.
Mintha igazi hercegnő lennék. Mintha az országunk nem
állna háborúban velük.
Volt egy időszak, amikor azt hittem, hogy a katonák
egyszerűen végeznek velem. Sőt, azt kívántam, bárcsak
megölnének, mert amikor először láncra vertek, elszabadult a
képzeletem, és biztosra vettem, hogy megerőszakolnak,
aztán a sorsomra hagynak. De sok itt a női tiszt, és bár nem
bánnak kesztyűs kézzel velem, senki sem szorított falhoz, és
tépte le rólam a ruhát.
Az életemet adnám egy korty vízért. Igaz, már az is
herkulesi feladat, hogy egyáltalán felemeljem a fejem, szóval
lehet, hogy ez nem jó ötlet.
Talán nemsokára úgyis meghalok.
Ne haragudj, Rhen!
Tévedtem. Újabb könnycseppek gyűlnek a szemembe.
Csizmás lábak dobogását hallom a súlyos faajtó
túloldaláról, de nem veszek róla tudomást. Már nem is
reménykedem abban, hogy enni kapok. Én már semmiben
sem reménykedem.
De kulcszörgés hallatszik, majd kivágódik az ajtó. Az
újonnan érkezett katonára meredek, aki zöld-fekete páncélt
visel. Az arca szigorú, a tekintete ádáz, egészen megrémülök
tőle… amíg rá nem jövök, hogy Grey magasodik fölém.
 Nem kapok levegőt. Olyan kétségbeesetten kerestem
Greyt, és most itt van. Itt van!
A helyzet annyira képtelen, hogy egy dermesztő
pillanatig azt hiszem, csak hallucinálok. Grey ugyanolyan,
mint régen, de valahogy mégis más: mintha hirtelen több
helyet foglalna el a világban.
– Ez most a valóság? – kérdezem.
Egy másik zöld-fekete ruhás katona térdre ereszkedik
mellettem. Már éppen hátrahőkölnék, amikor ismerős hang
üti meg a fülemet:
– Harp! –, és rájövök, hogy ő a bátyám.
– Jake! – lehelem reszelős hangon. – Jake!
A hangom úgy berozsdásodott, mintha egy éve nem
használtam volna. Kicsordulnak a könnyeim.
Jake a homlokomra, majd az arcomra szorítja a kezét.
– Mindjárt meggyullad. Vegyük le róla ezeket a
láncokat! Hé! – Jake elfordítja a fejét, és csak ekkor veszem
észre, hogy több katona is követte őt a cellámba, de mind
beleolvadnak a zöld-fekete tömegbe. – Bil trunda! – kiáltja a
bátyám.
Bambán bámulok rá, mert nem tudom eldönteni, hogy
tényleg idegen nyelven beszél-e, vagy az én agyam adta fel
végleg. Jake sötét, göndör haja úgy megnőtt, hogy a szemébe
hullik, és minden lágyságot leradírozott az arcáról.
A bátyám most a tekintetemet fürkészi, és kicsit hátrébb
húzódik.
– Azt mondták, megsérültél. – Máris szelídebb a hangja.
– Mid fáj?
Egy katona közeledik, és Jake szinte kikapja a kezéből a
kulcscsomót. A csuklómról lehull a bilincs, és Jake szinte
még le sem oldotta a láncokat a bokámról, én már ugrok is,
hogy egyenes helyzetbe tornázzam magam. A lábam sajogva
tiltakozik, de nem érdekel. Jake nyaka köré fonom a
karomat, soha többé nem akarom elengedni.
– Jake! – nyöszörgöm.
A bátyám átkarol. Szorosan.
– Minden rendben lesz – mondja halkan, és erről
eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor a szobájában
kerestünk menedéket apa bűneinek következményei elől.
Jake akkor is ugyanígy csitítgatott. – Minden rendben lesz,
Harper.
Pedig semmi sem volt rendben. Ahogy most sincs.
– A lába, Jake! – szólal meg Grey. – Vérzik.
Elfordítja a fejét, az egyik katonához beszél.
– Hozzatok vizet!
A bátyám a falhoz támaszt, én pedig Greyre nézek. Az
agyam egyfolytában azt bizonygatja, hogy ez nem a valóság,
hogy nem jártam sikerrel, hogy ez csak egy lázálom.
– Marcona Grey – suttogom megtört hangon.
Ő azonban, a becenevéhez méltón, nem vesztegeti az
időt holmi érzelgősségre. Mellém térdel, és előhúz egy tőrt.
Mély levegőt veszek, és Jake karjába kapaszkodom.
Grey mélyen a szemembe néz. A tekintete semmit sem
változott. Hűvösen céltudatos és átható.
– Már nem bízol bennem?
Talán nem kellene. Ellenségek vagyunk egy háborúban.
De ahogy visszanézek rá, még a láz és a kimerültség ellenére
is eszembe jut, mi mindent éltünk át együtt, attól a pillanattól
kezdve, amikor először elrabolt, egészen addig, amikor a
kardját ajánlotta Lilithnek, hogy megmentse az életemet.
Emlékszem, milyen volt, amikor megtépázva, véresen,
segítségért könyörögve esett be a lakásunk ajtaján.
Emlékszem, milyen szenvedély áradt a hangjából, amikor ott
állt az árnyékos folyosón, Rhen királyi gárdájának a
parancsnokaként, és én beleegyeztem, hogy Diszi
hercegnőjének a szerepébe bújok. Amikor próbatétel elé
állított. Amikor megértette velem, mibe egyeztem bele.
A véremet adom, hogy ő életben maradjon, mondta
akkor Grey. És most már veled szemben is ugyanez a
kötelességem.
Most én vagyok az, aki vérzik, és ő vár tőrrel a kézben.
Nagyot nyelek.
– De igen.
Grey szétvágja a szennyezett kötést, és egyetlen
határozott mozdulattal lehúzza a lábamról. A géz a sebbe
ragadhatott, mert csillagokat látok, és elakad a lélegzetem.
Fulladozom. A hátam meggörnyed. A hányinger kerülget.
Genny és vér bugyog fel a sebből, ami a szélénél feketére
színeződött, és furcsa zúzódások futnak végig a combomon.
A bátyám riadtan szisszen fel.
– Szent szűzanyám, Harp, ezt meg mikor szerezted?
– Nem várhattam – felelem. A látásom elhomályosul. –
Azt hiszem… azt hiszem, elfertőződött.
– Azt hiszed? Grey…
– Meggyógyítom.
És még mielőtt megkérdezhetném, mit is jelent ez
pontosan, Grey lehúzza a kesztyűjét, és egyenesen a sebbe
nyomja az ujjait.
Felsikoltok. Hazudtam, hazudtam, hazudtam, egyáltalán
nem bízom Greyben, ez rosszabb, mint bármilyen fájdalom,
amiben idáig részem volt. Túl erős, túl intenzív, mintha Grey
egy öklömnyi húsdarabot szakítana ki a lábamból. Ez egy
rémálom! Kínzás! Mindjárt elájulok!
De aztán… jobban leszek. A fájdalom enyhülni kezd.
Napok óta először hirtelen… kitisztul a fejem. Még mindig
gyenge, kimerült és éhes vagyok, de a kék-zöld foltok meg a
genny eltűntek a szúrt seb környékéről, csak egy keskeny
heg maradt ott, ahol a seb széle megfeketedett. Dől rólam az
izzadság, és hangosan zihálok, de a testem már nem a
sebláztól remeg, hanem a hidegtől.
Hűha!
Jake leveszi a köpenyét, és körém tekeri. Hálás vagyok a
kellemes melegért, de közben kitartóan bámulom Greyt.
Hallottam a pletykákat, hogy mi történt közte és a Blind
Hollow-iak között, hogy mágiával mentette meg őket, de
egészen mostanáig nem igazán fogtam fel, mit jelent mindez.
Lilith ugyanekkora erővel tépte szét Dustant meg a többi
őrt.
Megborzongok. Hirtelen megértem Rhen rémületét.
Nem tudom, hogy az emlékek teszik-e, vagy a gondolat,
hogy ekkora hatalom rejlik Grey kezében, de elakad a
szavam. Nem tudom, hálás legyek-e neki, vagy féljek tőle.
Mindkettő. Határozottan mindkettő.
Ez itt Marcona Grey. Nem is kérdés.
Grey bizonyára észreveszi, milyen dermedt képet vágok,
mert feláll, és felhúzza a kesztyűjét. A tekintete
kifürkészhetetlen.
Egy nő lép előre a katonák mögül, akik tisztelettudóan
utat engednek neki. Előbb ismerem fel az élénkvörös hajáról,
mint az arcáról. Lia Mara királynő sötétkék öves ruhát visel,
és nehéz gyapjúköpeny védi a hideg ellen.
– Harper hercegnő! – mondja.
Úgy érzem, illene felállnom, ezért Jake karjába
kapaszkodom, és hagyom, hogy a bátyám talpra segítsen.
Bármit tett is velem Grey, nem gyógyított meg teljesen, mert
az egyik bokám majdnem megadja magát, a bátyámra kell
támaszkodnom, hogy állva maradjak. Amikor Rhen foglya
volt, Lia Mara nemes és rezzenéstelen arckifejezéssel tűrte a
sorsát, de nem tudom, én képes leszek-e ugyanerre, miután
napok óta nem ettem, a nadrágom pedig cafatokban lóg a
térdem körül.
Azt sem tudom, hogyan szólítsam őt, ráadásul napok óta
láncra verve senyvedek, valószínűleg az ő parancsára.
Rengeteg történetet hallottam Karis Luran
kegyetlenkedéseiről, de azt is tudom, hogy ez a lány egyszer
a béke reményében érkezett Rhenhez.
Az arckifejezése nem dühös, de nem is nyájas vagy
bátorító.
– Állítólag azt közölted a felderítőimmel, hogy Rhen
herceg megsérült – mondja.
– Igen.
De alighogy kimondom ezt, elakad a szavam.
Eltökéltem, hogy eljutok Greyhez, és a segítségét kérem, de
most, hogy itt vagyok, aggódom, hogy ezzel előnyhöz
juttatom Syhl Shallow-t. Mit is mondott Rhen?
Ez háború, Harper. Grey mindent be fog vetni, ami csak
a rendelkezésére áll.
És Lia Mara is ugyanezt tenné. Beszélni akartam
Greyjel. Azt hittem, megért majd. Azt hittem, segíteni fog.
Talán. Remélhetőleg.
Lia Mara hűvös, zöld szemét és Grey szigorú tekintetét
elnézve nem sok jóban reménykedhetek.
De aztán Lia Mara így szól:
– Nem a mi művünk. – A hangja komolyan cseng. – A
katonáim parancsot kaptak, hogy tartsák tiszteletben az
általunk biztosított hatvannapos határidőt.
– Jaj! – Várjunk csak! Lia Mara azt hiszi, azért jöttem
ide, hogy felelősségre vonjam őket? – Nem! Tudom, hogy
nem Syhl Shallow áll a háttérben.
Lia Mara a homlokát ráncolja.
– Akkor ki támadta meg a herceget?
 Greyre nézek.
– A varázslónő. – Nagy levegőt veszek. – Lilith.
Visszatért.
A Kristálypalota távolról egyáltalán nem hasonlít a Vasrózsa-
kastélyra. Míg az utóbbi mindig azokra az épületekre
emlékeztet, amiket valamilyen európai mesebeli kalandról
szóló prospektusban lát az ember, addig a Kristálypalota
jóval a város fölött, részben a hegy oldalába építve áll.
Hatalmas, szikrázó ablakok tükrözik vissza az eget, és
végeláthatatlan, hólepte mezők vezetnek az erdőszélig, a
csillogó, zúzmarával borított fákig. Nem is gondoltam volna,
hogy az ország, ami egyszer megpróbálta porig égetni
Emberfallt, ilyen gyönyörű.
Arra számítottam, hogy Grey megdöbben, amikor
Lilithet említem, de nem így történt. A katonák közül többen
is összenéztek, és pusmogni kezdtek, de Lia Mara csendre
intette őket, és ők engedelmeskedtek. Lia Mara ezek után azt
javasolta, hogy térjünk vissza a palotába, ahol nyugodt
körülmények között beszélhetünk. Azt hittem, ez csak rám és
rájuk vonatkozik, de Jake felpakolt egy kocsira, ami elszállít
a felderítőállomásról, ahol fogva tartottak. Most tehát a
bátyámmal együtt zötykölődöm a köves utcákon, miközben
dideregve bámulom az ablakból a palotát, ami egyre
közelebb kerül hozzánk.
Bárcsak meg tudnám fogalmazni, miben változott meg
Jake! Nem az önbizalma lett nagyobb, mert abban sosem
szenvedett hiányt, de az biztos, hogy szert tett valamire.
Vagy megszabadult valamitől.
Végül ő töri meg a csendet.
– Grey a bokádat is rendbe hozta volna.
Megborzongok, és ezúttal nem a hideg miatt. Nem
mondom, kész csoda, hogy Grey elmulasztotta a gyulladást
és begyógyította a sebet, de folyton arra gondolok, hogy
Lilith is ugyanezzel az emberfeletti erővel tépte ki Dustan
nyakából az izmokat és az inakat. Azért jöttem ide, mert
Grey állítólag varázserővel bír, de tudni valamiről és első
kézből tapasztalni azt két nagyon különböző dolog.
– Az az egy kezelés is untig elég volt.
Jake a homlokát ráncolja.
– Ez meg mit jelentsen?
Nem mondok semmit. Nem tudom, mit mondhatnék.
– Most már nemcsak Rhen retteg a mágiától, hanem te
is? – kérdezi a bátyám.
– Ez nem igaz.
De, nagyon is igaz. Minden jel erre mutat. Láttam, mire
képes Lilith. Éreztem, ahogy letépi Zót a lovamról.
– Mondtam, hogy gyere velem, Harp! Mondtam!
Időbe telik, mire rájövök, hogy Jake arra a hónapokkal
korábbi beszélgetésünkre gondol, amikor Grey először
menekült el Emberfallból Lia Marával.
Elkomorulok.
– Annyira örülök, hogy félholtan beesek ide, és te azzal
kezded, hogy: „én megmondtam.”
Jake is kibámul az ablakon.
– Ahogy elnézlek, csoda, hogy nem purcantál ki.
Erre sem tudok mit mondani.
– Nagyon nehezen jutottam el ide, Jake.
– Nem az útról beszélek, Harper. – Jake éles pillantást
vet rám. – Arról beszélek, ami Lilithtel történt. És Rhennel.
Hányszor kell még feláldoznod magad azért a csávóért, hogy
rájöjj, itt egyedül te veszíthetsz? Minden egyes alkalommal.
Rhenre gondolok, a meleg, átható pillantására.
Megpróbálok békét teremteni. Nem Grey akarata előtt
hajolok meg. Hanem a te akaratod előtt, Harper. Mindent
érted teszek.
Könnybe lábad a szemem. Nem én vagyok az egyetlen,
aki mindent elveszít. Rhen is ugyanebben a helyzetben van.
– Ez nem így van, Jake. Rhen nem ilyen.
Jake káromkodva kapja félre a tekintetét.
– Úgy beszélsz, mint anya.
Ez talált! Magam köré fonom a karomat, de az
érzelmeimnek nem tudok parancsolni. Könnyek csorognak
végig az arcomon.
A bátyám felsóhajt. Lecsúszik az ülésről, térdre
ereszkedik előttem, és a kezemért nyúl.
– Ne haragudj! – mondja halkan. – Én csak… Ha most
látnád magad! Amikor beléptem abba a cellába, és láttam,
hogy ott fekszel…
Kihúzom a kezemet az övéből, és megtörlöm a szemem.
– Ezt nem Rhen tette velem.
– Jó, de megakadályozhatta volna.
– Lehet, hogy már halott, Jake. Lehet, hogy Lilith
megölte.
De ezt még én magam sem hiszem el. Lilith már
százszor megölhette volna Rhent. Milliószor.
Ha Rhen meghal, a játszmának vége.
– Hát – feleli Jake. – Te nem haltál meg. Te élve
kijutottál. Biztonságban vagy.
Pislogva nézek rá.
– Hogy micsoda?
– Itt vagy velünk. – Jake felém fordul, majd így
folytatja: – Megmenekültél.
 – Te azt hiszed… azt hiszed, azért jöttem ide, hogy
mentsem a bőrömet?
A könnyeim azonnal felszáradnak. Mindenki ezt
gondolja rólam? Ezért pakoltak be ebbe a kocsiba ahelyett,
hogy közösen dolgoznánk ki a stratégiát?
Jake úgy néz rám, mintha elment volna az eszem… ami
csak megerősíti a gyanúmat.
– Miért, nem?
– Nem, te dinka! – Újból megtörlöm a szemem, és
mellkason taszítom Jake-et. – Azért jöttem, hogy segítséget
kérjek.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

RHEN
A kastély hideg és csendes, de nem is baj. Ha nyár lenne, a
holttestek bűze minden mást elnyomna. Legjobb lenne
megfagyni, ezért napok óta be sem gyújtottam a kandallóba.
Továbbra sem merek tükörbe nézni. A bal szemem lila és
világtalan, mióta Lilith megtámadott minket, és amikor az
arcomhoz érintem a kezem, csak vastag hegekkel és
duzzanatokkal teli barázdákat találok, amik fájdalmasan
sajognak, amikor az ujjaimmal végigsimítok rajtuk.
Alig néhány hónap telt el azóta, hogy az átok megtört,
véget vetve az örökös elszigeteltségünknek, mégis hamar
elfelejtettem, hogy őrök és szolgák, a lépcsőn nevetve fel-alá
szaladgáló gyerekek, edénycsörgés, papírzörgés és csattogó
kardok híján mekkora csend honol a Vasrózsában.
Lilith a folyosókon hagyta a holttesteket, és azt mondta,
a rothadó hús szaga majd ráébreszt a bűneimre. Amikor
először megátkozott, ugyanezt tette a családommal, de akkor
szörnyeteg voltam. A szezon kezdetekor minden visszakerült
az átok előtti eredeti állapotába: se holttestek, se senki.
Ezúttal nincs átok, és a varázslónő hiába is ajánlaná fel,
hogy kijuttat ebből a pokolból, mert nemet mondanék. De
Lilith talán tudja, hogy megtanultam a leckét, vagy úgy véli,
ez jobb megoldás, mint egy újabb örökkévalóságig figyelni a
szenvedésemet. Ezúttal nem sújtott átokkal. És alkut sem
ajánlott. Nincs kiút. A Vasrózsa minden folyosója vértől és
haláltól bűzlik. Órákig öklendeztem, majd bezárkóztam egy
üres szobába. De végül ennem kellett. Lehet, hogy hajlandó
lennék halálra fagyni, de az éhhalál túl nagy áldozatnak tűnt.
Lilith úgysem hagyna meghalni. Azt sem hagyná, hogy
elmeneküljek. Megfenyegetett, hogy utánam jön, ha
megpróbálom, és mindenkit lemészárol, aki menedéket
merészel nyújtani nekem. Így hát maradok. Napok óta nem
láttam Lilithet, de már remélni sem merem, hogy végzett
velem. Grey elment. Harper halott. Mi mást vehetne még el
tőlem? Csak a kétségbeesés maradt.
Órákat töltök azzal, hogy kihordom a holttesteket a
kastélyból: egyenként, bársonyszőnyegekre fektetve
vonszolom le őket a márványlépcsőkön, majd felpakolom
őket egy szekérre, ami elé én magam fogtam be a lovakat.
Egy ló hiányzik az istállóból: Vasakarat, a kedvenc
paripám… ami Harper kedvence is egyben. Bizonyos
szempontból örülök, hogy eltűnt, bár remélem, hogy sikerült
elmenekülnie az erdőn keresztül, miután Lilith megölte
Harpert és Zót. A varázslónő van annyira gonosz és
bosszúszomjas, hogy még a lovammal is végezzen.
Bármilyen szörnyű is a feladat, örülök, hogy van mit
csinálnom. Amikor tétlenül ülök, gyötrő gondolatok
kavarognak a fejemben mindarról, amit elvesztettem. Amúgy
sem lenne bölcs dolog a kastélyban hagyni a testeket.
Tudom, mi történik a hullákkal, ha egyszer oszlásnak
indulnak, és semmi kedvem százszoros kockázatnak kitenni
magam.
Néha egy-egy felderítő vagy katona érkezik a kastélyba:
üzenetet hoznak, kéréseket továbbítanak, vagy arról
érdeklődnek, milyen lépéseket szándékozom tenni. Az első
bevágtatott az udvarra, és amikor látta, hogy egy holttestet
cibálok végig a macskaköveken, sikoltozva elrohant. Nem
tudom, Lilith mit engedett szabadjára a Vasrózsa környéki
erdőkben, de hallom a távoli sikolyokat meg az avarzörgést,
és azt is látom, hogy csak kevesen jutnak el élve a kastélyig.
Lilith talán most egy másik herceget átkozott meg, és őt
változtatta szörnyeteggé.
Akármi is legyen, engem békén hagy, nekem pedig
nincs kedvem kutakodni.
 A hideg ellenére felfüggesztem a munkát, hogy
megtöröljem a homlokomat, de az ingujjam fájdalmasan
dörzsöli az arcomon lévő sebeket, és egy pillanatra elakad a
lélegzetem. Már három tucat elszenesedett holttest fekszik
egy sorban a fák alatt. Kész szentségtörés elégetni őket, de
nem tudnék mindenkit eltemetni, és az állatok már piszkálni
kezdték a hullákat.
Őszintén megvallva nem gondoltam volna, hogy létezik
rosszabb annál, mint hogy örökre itt ragadok, és újra meg
újra tomboló szörnyeteggé változom, de Lilith
leleményessége határtalan.
Egyszer csak a varázslónő hangja csendül fel a közelből:
– Mihez kezdesz velük, felség?
Hiába minden, borsódzik tőle a hátam. Hiába minden,
már a puszta jelenléte félelmet kelt bennem.
Nem válaszolok. Felkapaszkodom a szekérre, és
csettintek a lónak, hogy vigyen vissza a kastélyba.
Néhány emberemnek sikerült elmenekülnie. Tudom,
mert nem találtam őket a hullák között. Kezdetben még
reménykedtem, hogy valaki talán a segítségemre siet. De
hamar rájöttem, hogy rajtam már senki sem segíthet. Senki
sem tudja megállítani Lilithet.
Riadtan hőkölök hátra, amikor két kéz ragadja meg a
vállamat. A ló kitartóan üget tovább.
Lilith a fülembe súgja:
– Nem hiszem el, hogy azt az ostoba fegyvert akartad
bevetni ellenem. Mintha nem ismerném az iishellasai acélt.
Borzongva próbálom kiszabadítani magam.
Lilith közelebb hajol, a lehelete forró és émelyítő.
– Mintha nem én magam adtam volna át a kémnek.
Elakad a lélegzetem.
 – Most meglepődtél, ugye? – kuncog Lilith. – Pedig már
ismerhetnél, Rhen herceg. Mit gondolsz, ki szított viszályt
Syhl Shallow-ban? Mit gondolsz, ki buzdít merényletre
mindenkit, aki fogékony a gondolatra? – A nyelve a
fülemhez ér, olyan, mint egy izzó penge csókja. – Greyen
kellett volna kipróbálnod, nem rajtam.
Egész testemben reszketek. Ez a nő maga a sátán. Nem
lehet megállítani.
Hiába is akarnám.
– Még parancsot is küldtem a csapataidnak, felség. A te
pecséteddel.
A körmei a vállamba vájnak. A hátam megmerevedik.
– A határnál állomásozó katonáid megtámadják a Syhl
Shallow-i ezredet. A háború Emberfall területén fog zajlani,
és mi győzni fogunk. A csapataink körülveszik a kastélyt.
Ez ostobaság! Ha Lilith az én oldalamon akar uralkodni,
miért engedné a kastély közelébe a Syhl Shallow-i
katonákat?
– Grey eljön érted – sziszegi. – A penge eltűnt. Meg fog
ölni téged, ugye tudod?
Igen. Tudom. Nem is olyan régen még azt hittem, meg
kell ölnöm a trónörököst, ha meg akarom védeni a
pozíciómat, és neki is ugyanezt kell tennie, ha igényt tart a
trónra.
A gondolattól váratlanul elszorul a torkom. Ha
tehetném, sok mindent másképp csinálnék.
Engednék Greynek. Béketárgyalásokat
kezdeményeznék. Ez volt Harper utolsó kérése.
Majdhogynem az utolsó kívánsága.
Szaggatottan szívom be a levegőt.
De Lilith már parancsot adott a katonáimnak, hogy
kezdjék meg a támadást. Senki sem venne komolyan egy
összefogásról szóló üzenetet.
– Amikor Grey eljön érted – folytatja Lilith –, én várni
fogom. – Viharos szél süvít a fák között, felborzolja a
hajamat, és amikor vacogni kezdek, Lilith a nyakam köré
kulcsolja a karját. – Várni fogom, hogy megölhessem az
egyetlen embert, aki még az utamban áll.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

LIA MARA
A stratégiai szobában melegen pattog a tűz, és olyan
emberek vesznek körül, akik most az egyszer egy közös
célra összpontosítanak, a gondolataim azonban folyton ahhoz
a pillanathoz kanyarodnak vissza, amikor Harper könnyes
szemmel felnézett Greyre, és „Marcona Grey”-nek nevezte.
Vagy amikor Grey térdre ereszkedett, és azt kérdezte tőle:
„Már nem bízol bennem?” Azon a halk hangon, amiről azt
hittem, csak nekem tartogatja.
A féltékenység kicsinyes és haszontalan érzés,
különösen most, mégsem tudom kiűzni a fejemből. Harpert
és Greyt összeköti a múlt, és még ha nem is eredményezett
többet puszta barátságnál, akkor is van köztük… valami.
Harper bajba került, és ide menekült. Grey miatt. Ez sok
mindent elárul.
Nolla Verin elmélyülten beszélget Clanna Sunnal és a
hadsereg két tisztjével, Torra tábornokkal és Solt
kapitánnyal: azon vitatkoznak, hogy támadjunk-e, vagy egy
másik mágikus lény martalékai legyünk, ám Grey végig rám
szegezi a tekintetét. Bizonyára látja rajtam, hogy nyugtalan
vagyok. Mindent észrevesz.
Nem tudom, mit mondjak neki.
Végül megmenekülök, mert Jake ront be az ajtón.
Nemigen ad a formaságokra, így nem lep meg, amikor
minden bevezető nélkül beszélni kezd:
– Harper Noah-val van. Vittem neki ételt és tiszta ruhát.
– Idegesen simít végig a tarkóján. – Nem tudom, mi történt,
de… eléggé ki van borulva.
 – Tehát azért jött ide, hogy menedékre leljen? –
kérdezem.
– Merész kérés egy ellenségtől – jegyzi meg Nolla
Verin, de már nem olyan hetykén, mint tegnap tette volna.
Rám pillant. – Különösen olyantól, aki egyszer foglyul
ejtette a királynőnket.
– Nekem nem az ellenségem! – csattan fel Jake, mire a
katonatisztek összenéznek.
– Talán négyszemközt kellene folytatnunk ezt a
beszélgetést – mondja Torra tábornok Soltra pillantva.
És ezzel vége is a nagy egyetértésnek.
– Harper Jake húga – felelem kimérten. – Megértem a
szimpátiáját.
– Vajon tud újabb információval szolgálni a
varázslónőről? – kérdezi Nolla Verin. – Mit hajlandó
felajánlani a segítségünkért cserébe?
– Vigyáznunk kell, nehogy csapdába csaljanak minket –
jelenti ki Solt. Greyre pillant a szeme sarkából, innen látom,
hogy Harper hirtelen felbukkanása kissé megingatta azt az
elhatározást, ami ma reggel fogalmazódott meg bennük. –
Lehet, hogy ez csak egy csel, amivel olyasmire akarnak
kényszeríteni minket, amit magunktól nem tennénk meg.
– Nincs itt semmi csel – feleli Jake. – És Harper nem
ajánl semmit. Ő csak Rhent akarja megmenteni. Lilith
legyőzéséhez kér segítséget.
– Segítséget! – Meglepetten vonom fel a szemöldököm.
– A mi segítségünket kéri, hogy megküzdjön a
varázslónővel?
– Nem a miénket. – Jake Greyre néz. – Hanem a tiédet.
Erre aztán kitör a haddelhadd. Nolla Verin ki akarja
hallgatni Harpert. Clanna Sun szerint ez egy tervezett
figyelemelterelés lehet, különösen, ha meggondoljuk, milyen
kevés nap van hátra a határidő végéig. Solt és Torra egyaránt
úgy véli, hogy ez bizony csapda: ügyes kísérlet arra, hogy a
vesztükbe csalják a katonáinkat. Grey nem sokat beszélt,
mióta beléptünk a szobába, és most sem mond semmit. Az
arckifejezése kifürkészhetetlen: igazi katonaarc. Bárcsak
tudnám, mi jár a fejében!
Jake az asztal túlsó végéből bámulja őt.
– Amikor megsérültél, kétségbe voltál esve és majdnem
meghaltál, Harpertől kértél segítséget. Szó szerint beestél az
ajtómon, és összevérezted a szőnyegemet. Miért olyan
megdöbbentő, hogy Harper éppen hozzád fordult?
Greyre nézek.
– Ez igaz? – suttogom, halkabban, mint szeretném.
– Igen. – Grey rám néz. – Nem volt más választásom.
Ahogy Harpernek sincs más választása, gondolja ő. Még
csak ki sem kell mondania. Érzem a szavaiban.
– Ő pedig segített rajtad.
Ez már nem is kérdés, inkább tényközlés.
– Igen – feleli Grey. A tekintete mereven az enyémre
szegeződik. – Harper mindenkin segít, aki bajba kerül.
Eszembe jut az este, amikor Rhen herceg a falhoz
láncoltatta Greyt. Harper akkor is segített neki megszökni.
Nem politikai haszonszerzés céljából, és nem is
hatásvadászatból. Akkor azt hittem, azért, mert ott van
közöttük az a bizonyos szikra, és részben talán így is volt,
másrészről viszont… Harper már csak ilyen. Amikor Rhen
foglyul ejtett, Harper bejött a szobámba, és bocsánatot kért.
Nem barátságot ajánlott, hanem kedvességet. Együttérzést.
Empátiát.
Az emlékek hatására a féltékenységem egy része
elpárolog. Nem teljesen, de valamelyest igen.
Fogalmam sincs, mit jelent mindez a háborúnk
szempontjából, de nem hiszem, hogy Harper hazudna. Nem
hiszem, hogy ez csapda. Anyám kihasználná az alkalmat, és
tüstént támadást indítana, hogy akkor tarolja le Emberfallt,
amikor a herceg a legsebezhetőbb. Nolla Verin tíz ujjal
kapaszkodik az asztal szélébe, remélve, hogy én is ezt
teszem.
Mindvégig békét akartam. A legjobbat szeretném a
népemnek. De ez a szándék csak akkor jelent valamit, ha az
összes emberre érvényes.
– Menj, beszélj vele! – Nehezemre esik kimondani ezt. –
Nézd meg, mire van szüksége!
Grey azonnal felpattan. Bárcsak ne lenne ilyen
készséges! Felsóhajtok, mire megtorpan, a pillantása az
enyémet keresi. Arra számít, hogy meggondolom magam.
De nem. Konokul összepréselem az ajkamat.
Mások ellenben nem bírják megfékezni a nyelvüket.
– Felség! – kiáltja Clanna Sun. – Ha négyszemközt
találkoznak, a pletykák…
– A pokolba a pletykákkal! – morogja Jake. – A húgom
nem kém.
– Akkor tán orgyilkos? – kérdezi Solt.
– Cinkostárs? – veti fel Nolla Verin.
Grey felsóhajt.
– Ahogy Jake mondta, pokolba a pletykákkal! Ha úgy
vélitek, hogy Harper egy gonosz összeesküvés részeként van
itt, akkor nosza, gyertek velem, és győződjetek meg róla a
saját szemetekkel!
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

GREY
Jake utánam jön, ami nem meglepő, de Solt és Nolla Verin is
velünk tart. Arra számítottam, hogy Lia Mara is csatlakozik
hozzám, de ő inkább a felbőszült Clanna Sunnal és Torra
tábornokkal maradt, hogy lecsillapítsa őket. Nem mondja ki,
de nyugtalanítja Harper jelenléte.
Engem is, de nem azért, amiért Lia Mara gondolja.
Lilith visszatért. Nem tudom, hogyan maradhatott
életben. Tisztán emlékszem, hogy elvágtam a torkát a másik
világban, Washingtonban.
És most megint Rhent kínozza.
Mióta tarthat a dolog? Visszagondolok azokra az
alkalmakra, amikor a rilliski száműzetésem után
személyesen találkoztam Rhennel. Lilith már akkor is a
kastélyban volt, amikor Rhen láncra verve visszarángatott a
Vasrózsába? Akkoriban rettegett a mágiától. És akkor is,
amikor Lia Marával mentem el hozzá, hogy hatvannapos
türelmi időt ajánljak neki. Elhúzódott, amikor közeledni
próbáltam hozzá. A történtek ellenére aggodalom és
bizonytalanság gyötör. Tudom, mire képes Lilith. Tudom,
mit művelt.
Amikor a gyengélkedőhöz vezető folyosóra érünk,
megállok, és Jake felé fordulok.
– Te várj meg itt!
Jake Soltra és Nolla Verinre pillant, és bár ő, velem
ellentétben, eddig senkivel sem került nyílt összetűzésbe,
Harper megjelenése ezt is felülírta.
– Szó sem lehet róla! – mondja.
 – Ha a húgod szándékai tiszták, nincs mitől tartanod –
jegyzi meg Nolla Verin.
– A húgom végső kétségbeesésében jött ide! – csattan
fel Jake.
– Elég! – mondom fojtott hangon.
Jake pillantása ádáz, az állkapcsa megfeszül. A húga
iránti odaadása nem könnyíti meg a dolgomat.
– Várj meg itt! – mondom neki. – Kérlek!
Dac villan a szemében, arra számítok, hogy fittyet hány
a kérésemre, és félretaszít az útból. Már a
megismerkedésünkkor is harciasan és ellenségesen
viselkedett, ennek ellenére bátor és lojális, akárcsak a húga.
Amikor felkértem, hogy legyen a szárnysegédem, azt
mondtam neki:
– A parancsok teljesítése bizalmi feladat, Jake. Bíznod
kell bennem.
– Úgy lesz – felelte akkor.
Ez az első alkalom, hogy próbára teszem.
Egy örökkévalóságig hallgat, és düh homályosítja el az
arcát. Ám végül hátralép, és megáll a fal mellett.
– Jó – vakkantja.
Megveregetem a vállát, és továbbmegyek. A hátam
mögött Solt odasúg valamit Nolla Verinnek. Felsóhajtok. Az
erőfeszítéseink, hogy egyesítsük a népünket, már majdnem
sikerrel jártak, de úgy tűnik, az egység ismét bomlásnak
indul.
A gyengélkedőn mindig hűvös van, mert Noah gyakran
annyira belefeledkezik a munkájába, hogy elfelejti megrakni
a tüzet, és ez ma délután sincs másképp.
Noah egy zsámolyon ül a keskeny ágy mellett, ahol
Harper kuporog a horgolt takarója alatt, és pólyát teker a
lány bokája köré. Háttal vannak nekünk, Tycho pedig a
szomszédos ágyon ül, ölében az apró vörös cicával, ami a
karvértje sarkát rágcsálja.
Szégyenlősen beszél.
– Noah azt mondta, nevezzem el Salamnak. Az azt
jelenti, hogy „béke”. Milyen nyelven is? Elfelejtettem.
– Arabul – feleli Noah.
– Aztán Iisak azt mondta, hogy…
– Várj! – szól közbe Harper. – Ki az az Iisak?
– Tycho! – mondom, mire a fiú úgy megijed, hogy a cica
leugrik az öléből, és eltűnik az asztal alatt, onnan fúj rám
mérgesen.
– Grey! – ámul el Tycho, de gyorsan kihúzza magát. –
Felség! – A tekintete az ajtóra siklik, és nem tudom, hogy
Nolla Verin vagy Solt kapitány van-e rá ilyen hatással, de
mintha elsápadna. – M-ma… elmaradt a vívás… m-mert…
– Tudom. Harperrel akarok beszélni. – Az ajtóra
pillantok. – Te addig keresd meg Iisakot! Neki is tudnia kell,
mi történt.
Semmi kétségem afelől, hogy a hírek már Iisakhoz is
eljutottak, de Tycho nem téblábolhat itt.
– Jó – feleli Tycho. Bólint. – Máris!
Azzal kisurran az ajtón.
Noah megcsomózza a pólya végét.
– Kicsit később is jöhettél volna – mondja szárazon. –
Rég beszélgettem már olyannal, aki tudja, mi az a
sztetoszkóp.
– Majd máskor folytatjuk. – Harper rám néz, aztán a
hátam mögött álló, erősen felfegyverzett emberekre siklik a
tekintete. Elkomorul. – Vagy nem. Lehet, hogy kivégeznek.
Ez az egyik legcsodálatraméltóbb dolog Harperben:
hogy bátran szembenéz a kihívásokkal, még akkor is, ha
egyáltalán nincs oka azt hinni, hogy élve megússza a
konfrontációt. Lia Marát megdöbbentette, hogy Harper képes
volt meggyőzni egy felderítőt, hogy keresse meg a királynőt,
de én akkor sem lepődnék meg, ha Harper mezítláb sétálna
be Syhl Shallow-ba, hogy bezörgessen a palota kapuján.
– Nem fognak kivégezni. – Az ágyra mutatok, ahol az
imént még Tycho ült. – Szabad?
– Persze. – Harper Soltra és Nolla Verinre sandít, akik
minden bizonnyal ferde szemmel méregetik. Amikor rám
néz, különös fény villan a tekintetében. – Felség!
Talán gúnyolódik velem, de nem veszem fel. Az ágyra
telepszem, és hirtelen felsejlik egy emlék: pontosan
ugyanígy ültem Harperrel a Vasrózsa gyengélkedőjén. Akkor
én voltam a sebesült. Az egész mellkasomat kötés borította,
és Emberfallt Syhl Shallow inváziója fenyegette.
Akárcsak most. Csakhogy ezúttal ellentétes oldalon
állunk.
Harper szemében kialszik a szikra, innen tudom, hogy ő
is ugyanarra gondol, mint én.
Aztán pislogni kezd, és lesüti a szemét, gyanítom, hogy
a könnyeivel küszködik, ám a hangja nyugodt.
– El sem hiszem, hogy itt vagy.
– Én sem – felelem.
Harper száraz kacajt hallat.
– Az biztos! – Újból Nolla Verinre és Soltra pillant. –
Kik a csatlósaid?
Solt előrelép, a hangjából árad a rosszindulat.
– A királynő húgáról beszélsz…
– Kapitány! – förmedek rá.
Harper Nolla Verinre pillant, a szeme résnyire szűkül.
 – Ja, persze! Emlékszem rád. Te próbáltál összejönni
Rhennel.
Nolla Verin nem mozdul.
– Örülök, hogy végül nem jártam sikerrel – feleli
gúnyosan. – Ha ez a varázslónő ilyen könnyedén legyőzte a
herceget és a népét, akkor a csapataink…
Harper ledobja magáról a kendőt, és talpra szökken,
keze a combjára erősített tőrt keresi. Nolla Verin előrántja a
kardját.
– Elég!
Felállok, és a karommal zárom el az utat. Harper
bizonytalanul áll a lábán, de látom rajta, hogy ha kell, puszta
kézzel is szembeszállna Nolla Verinnel.
– Ne dúljátok fel a gyengélkedőmet, ha kérhetem! –
kiáltja Noah, mire mindkét lány mozdulatlanná dermed.
Noah idáig alighanem a folyosón tanyázott Jake-kel.
Harperre nézek. Falfehér, a szeme karikás és beesett.
– Ülj le! – parancsolok rá.
A tekintete ide-oda cikázik Solt és Nolla Verin között.
– Nem én!
– Jake szerint nem azért jöttél ide, hogy elmenekülj
Emberfallból – mondom neki. – Hanem, hogy a segítségemet
kérd.
– Igen – vágja rá kurtán. – Így igaz.
– Bizonyára tisztában voltál vele, hogy nem azt a férfit
fogod itt találni, aki egykor felesküdött a Királyi Gárdára.
Bizonyára tisztában voltál vele, hogy Grey parancsnok már
nem létezik – teszem hozzá.
Ezzel sikerül felkeltenem a figyelmét. Pislogva néz rám.
Tétován.
– Igen – suttogja. – Tisztában voltam vele.
 De közben úgy mered rám, mintha igenis azt a férfit
keresné, aki fejet hajt előtte, miladynek szólítja, és kéri, hogy
mutassa meg, mitől ijedt meg annyira.
– Ülj le, Harper!
Nem ül le, és összerezzen, amikor a keresztnevén
szólítom.
Valami megmozdul bennem.
– Azért jöttem ide, mert a barátom voltál – mondja
halkan Harper. – Még mindig az vagy?
Ezzel végképp az elevenemre tapint.
Olvashat a tekintetemben, mert hirtelen megenyhül, és
közelebb lép hozzám.
– Grey! Kérlek! Azért jöttem ide, mert Rhen is a barátod
volt, mert…
– Nem volt a barátom! – csattanok fel. Harper
hátratántorodik, a szeme tágra nyílik. Magam is
meglepődöm, hogy a harag még ennyi idő után is ilyen
erővel tör felszínre bennem. – Értem, miért tette, amit tett,
Harper. De nem volt a barátom.
– Akkor… most mi lesz? Hagyod, hogy Lilith azt
csináljon vele, amit akar?
– Háború van!
– Háború, amit te hirdettél.
– Nem menthetem meg egy olyan ember életét, aki
csapatokat állít hadrendbe ellenem – válaszolom. – Nem
gondolod, hogy…
– Fegyverszünetet akart kérni.
Megdermedek.
– Micsoda?
– Rhen fegyverszünetet akart kérni. – Újabb
könnycseppek csillannak meg Harper szemében. – Vagy
békét, vagy szövetséget, vagy mit tudom én! Nem akart
háborúzni.
– Hazugság! – harsogja Solt.
– Nem az! – torkolja le Harper.
Solt szisszalaiul káromkodik.
– A herceged egy egész ezredet küldött a határra.
Harper dühösen mered rám.
– A tiétek is!
– Én nem vagyok a hercegük – mondom. Harper
tűzokádó sárkány módjára szívja be a levegőt, így hát
ráreccsenek: – Harper! Ülj le! – Az ágyra mutatok. – De
tüstént!
Harper lebiggyeszti a száját, ám végül leül. A tekintete
hideg és kemény. Amikor meglátott az őrállomáson,
megkönnyebbülés és kétségbeesés áradt a szeméből, de most
úgy mered rám, mint az esküdt ellenségére.
Nem tudom, jobb belátásra bírhatom-e. Nem tudom,
jobb belátásra akarom-e bírni.
Harper ismét a hátam mögé pillant.
– Ha nem akartok segíteni nekem, engedjetek el, vagy
vessetek tömlöcbe, vagy…
– Szíves örömest – vág közbe Nolla Verin.
Sóhajtva ülök le a szemközti ágyra.
– Mondd el, mi történt!
– Ez nem kihallgatás! Mondd meg nekik, hogy
menjenek el!
– Itt nem te parancsolsz – mondja Solt. – Te itt fogoly
vagy.
– Akkor csukjatok le! – Harper előrenyújtja a karját,
úgy, ahogy csak ő tudja: dacosan, ugyanakkor
meghunyászkodva. – Elegem van!
– Gondoskodom róla, hogy nyugodt körülmények között
tudjatok beszélgetni – szólal meg Lia Mara az ajtóból.
Meglepetten fordulok hátra. – Nolla Verin! – folytatja a
királynő. – Solt kapitány! Várakozzatok a folyosón! – A
többiek engedelmeskednek, de Lia Mara az ajtóban marad. –
Hercegnő! – A hangjában nyoma sincs a gúnynak, a
viselkedése mégis azt sugallja, hogy mindent tud Harper
abszurd meséjéről. – Hadd emlékeztesselek, hogy békés
szövetség reményében kerestem meg a hercegedet, ám ő
foglyul ejtett és megölte a testőreimet.
Harper értetlenül bámul rá.
– Én nem tehetek erről.
– Tudom. – Lia Mara szünetet tart, majd így folytatja: –
Azt is tudom, hogy segítettél Greynek megszökni, ami
kétségtelenül nagy kockázatot jelenthetett a számodra. – A
hangja megenyhül, de csak egy hangyányit. – Tudom, hogy
Grey már korábban is hozzád fordult segítségért, amikor
nagy veszélyben volt.
Harper nagyot nyel.
– Azért segítettem neki, mert barátok vagyunk. – Rám
pillant. – Barátok voltunk.
– Nem hiszem – feleli Lia Mara, és bár Harper
elkomorul, így folytatja: – Talán barátok vagytok, de úgy
vélem, bárkiért tűzbe mennél, aki segítségre szorul. Hiszem,
hogy kedves és irgalmas vagy… ezért is nem haboztál
belovagolni egy olyan országba, ami hadat üzent
Emberfallnak, hiszen csupán egyetlen cél lebegett a szemed
előtt: hogy segíts a hercegnek, aki már így is annyi bajt
hozott ránk.
– Kedves és irgalmas. – Harper ismét rám pillant, majd
elkomorul. – Grey egyszer azt mondta, ha a kedvesség és az
irgalom átlép egy határt, akkor gyengeség és félelem lesz
belőle.
 – Valóban? – Lia Mara belép a szobába, és mélyen a
szemembe néz. – Most is így vélekedsz?
Farkasszemet nézek vele.
– Már nem.
Szinte észrevétlen mosoly játszik Lia Mara ajkán. Az
arca halvány rózsaszín árnyalatba burkolózik.
– Most magatokra hagylak titeket, hogy nyugodtan
beszélgethessetek. Tudom, hogy sok megbeszélnivalótok
van. – Amikor a húga tiltakozni próbál, hozzáteszi: – Ha Solt
kapitány és Nolla Verin nem bírnak lakatot tenni a szájukra,
találok feladatot, amivel lefoglalhatom őket.
Azzal kisurran az ajtón, és hirtelen csend borul ránk.
Harper rám mered. A pillantása óvatos és bizonytalan.
Egyszer csak nagyot nyel, és lesüti a szemét.
– Nem kellett volna idejönnöm. Hiba volt. – Elcsuklik a
hangja, majd rövid hallgatás után hozzáteszi: – Tudom, hogy
háború van. Tudom, hogy gyűlölöd Rhent. De… nem
tudtam, kihez fordulhatnék.
Egy darabig csendben ülünk. Eszembe jut az a régi
pillanat, amikor Harper fáradt volt, rémült, és idegen földön
járt. Akkor sem tudta, megbízhat-e bennem. Felkelek az
ágyról, és addig kotorászok Noah asztalán, amíg meg nem
találom az ütött-kopott kártyapaklit, végül visszamegyek az
ágyhoz, és leülök Harperrel szemben. Egy kisasztalkát húzok
kettőnk közé, és megkeverem a paklit.
– Mint a régi szép időkben – mondja Harper, és megint
elcsuklik a hangja.
– Mint a régi szép időkben – bólintok.
Elrendezem a kártyákat, és osztok. Harper felveszi a
lapjait.
– Király kincse? – kérdezi.
 – Igen. – Felfordítok egy lapot. Kő hármas. Kiválasztok
egy kő nyolcast, és lerakom. – Mostanában ritkán kártyázom.
– Hogyhogy?
– Errefelé a kocka dívik.
– Azt hogyan játsszák?
Talán a játék hat nyugtatóan Harperre, mert a
fáradtságon kívül minden érzelem eltűnt a hangjából.
– Tőlem aztán hiába kérdezed! Kicsit sem konyítok
hozzá.
Ezzel sikerül megnevettetnem Harpert.
– Azt erősen kétlem. Te mindenhez konyítasz egy kicsit.
– Mondom, hogy nem!
Harper letesz egy kártyalapot. Egy darabig csendben
játszunk, a falnál gyengén pislákol a tűz. Nem felejtettem el,
mennyire szeretek kártyázni, de nem gondoltam volna, hogy
ennyi emléket idéz fel. Nem csak Harperről, hanem Rhenről
is. Kezdetben, amikor az átok először ejtett csapdába minket,
mindig hagytam, hogy Rhen nyerjen. Ám ő csakhamar rájött
a turpisságra, és nagyon megharagudott rám. Kijelentette, ő
nem várja el, hogy a hiúságát legyezgessék. A kártya
esetében ez alighanem igaz is volt. Megkérdezte, akkor is
szándékosan maradok-e alul, amikor az arénában vívunk, és
meglepődött, amikor bevallottam az igazat, miszerint
egyetlen kardforgató sem tenné kockára egy királyi személy
életét.
Rhen ott helyben kardot rántott.
– Most megküzdünk! – kiáltotta. – Egy pillanatig se
kegyelmezz! Ez parancs!
Engedelmeskedtem.
Kevesebb, mint egy perc alatt lefegyvereztem a
herceget. Máig emlékszem a tekintetére, ahogy zihálva
felnézett rám. Az alkarján vércsík futott végig.
 Arra is emlékszem, mennyire megdöbbentem, mert
Rhen ahelyett, hogy dührohamot kapott volna, felállt,
megigazgatta a kabátját, majd így szólt:
– Mutasd meg, hogyan csináltad!
Az átokkal kapcsolatos egyik legmegdöbbentőbb
ténynek semmi köze nem volt a mágiához, a kínzásokhoz,
vagy akár Lilithhez. Kiderült, hogy Rhen észre sem vette,
milyen tudatlanságban, milyen kivételezett helyzetben él, és
mekkora tudásszomjjal veti bele magát a tanulásba, amikor
lehetősége adódik rá.
Egy kártyalapot helyezek az asztalra.
– Nem gyűlölöm őt – mondom halkan.
Harper tétovázik, aztán leteszi a kártyáját, és
megdörzsöli a szemét.
– Annyi mindent megbánt, Grey! Egyfolytában… ezen
őrlődik. Esküszöm, hogy igazat mondok! Rhen tényleg
fegyverszünetet akart kötni.
– Hiszek neked – felelem komoly hangon. – Csak nem
tudom, számít-e ez.
– Hogyhogy? – kiált fel Harper. – Miért ne számítana? –
Mielőtt válaszolhatnék, a szavamba vág: – Egyszer azt
mondtad nekem, hogy ha Rhen engedné, százszorosan
bosszulnád meg Lilith provokációit. Most itt a lehetőség.
Most, Grey! Lilith megöli őt. Mert… – Harper hangja
zokogásba fullad. – A velejéig gonosz. Rhen retteg a
mágiától. Ismered a varázslónőt. Tudod, mire képes.
Igen. Tudom.
Ez már túl sok nekem. Túl sok az emlék. Elszorul a
szívem, a gondolataim kiélesednek, mint mindig, amikor úgy
érzem, cselekednem kell.
– Megölte Dustant – mondja Harper. – A szemem láttára
tépte ki a torkát. És Zo… Lilith szárnyakat növesztett, vagy
létrehozott egy másik szörnyet, mert Zót letépték a lovam
hátáról. – Harper a hasára szorítja a karját. – Kérlek, Grey!
Könyörgök! Tiéd lehet Emberfall, ha akarod. De meg kell
mentenünk őt! Senki más nem segíthet! Nincs más
lehetőség!
Elfordítom a tekintetem. Harper könnyei, szavai
fájdalmas húrokat pendítenek meg bennem. Nem is értem,
miért vagyok itt. Hamarosan kitör a háború. Rhen vagy
Lilith, vagy az én kezem által hal meg. Egyre megy.
– Kérlek! – suttogja Harper. – Grey! Lehet, hogy nem a
barátod, de a testvéred. Elválaszthatatlanok voltatok. Ez csak
jelent valamit! Nem lehetsz ennyire érzéketlen!
– Nem vagyok – felelem érdes hangon.
Harper rám mered.
– Akkor segítesz?
Nagy levegőt veszek… de még nem tudom, mi lesz a
válaszom.
De már nem is számít, mert Harper a hátam mögé
pillant, és felsikolt.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

HARPER
Olyan gyorsan tolom hátra magam az ágyon, hogy majdnem
leesek róla. A kártyák szanaszét szóródnak. A szívem a
torkomban dobog. Egy szárnyas lény tölti be az ajtónyílást,
fekete szeme megcsillan a fáklyák fényében, és hirtelen azt
sem tudom, hogy az ágy alá bújjak, vagy Grey fegyvere után
kapjak.
Lilith rám talált? Ő küldte utánam ezt a szörnyeteget? Ő
tette ezt Rhennel? Vagy ő maga lenne…
– Harper! – Grey már talpon van, és békítőleg nyújtja
felém a kezét. – Nyugalom!
Feltűnően higgadt. Feltűnően közönyös.
Aztán észreveszem, hogy Jake és Grey „csatlósai”
követték a lényt a szobába. Ahogy Tycho is. Inkább az én
reakciómtól riadtak meg, mint… ettől itt.
Nem akadtak ki.
Egyáltalán nem.
Jake a lényre pillant.
– Juj! – Igazi bátyhoz illőn kínosnak, ugyanakkor
mulatságosnak is tartja a helyzetet. – Harp! Ő itt Iisak. Egy
kaparó. És a barátunk.
Egy kaparó. Ez a hely még mindig tele van
meglepetésekkel. Iisak egyszerre félelmetes és gyönyörű, a
hideg ellenére félmeztelen és mezítláb van, a bőre a
viharfelhők színét idézi. Nagyjából olyan magas, mint Grey,
bár a fekete szárnya miatt több helyet foglal el, és karcsú. A
karján kidagadnak az izmok. Az ujjai karmokban végződnek.
 – Diszi hercegnője! – mondja száraz, reszelős hangon,
és hegyes szemfogain megcsillan a fény.
Meghajol előttem, és bár nem vagyok biztos benne,
mintha egy csipetnyi gúny vegyülne a tekintetébe.
Nagyot nyelek.
– Helló!
Miközben a kaparó benyomul a helyiségbe,
megpróbálok felállni. A gyengébbik lábam most még
erőtlenebb a bokasérülés miatt, ezért ügyetlenül,
bizonytalanul kecmergek talpra. Nem találom az egyensúlyt,
ami elég gyakori jelenség nálam, és a szívem még mindig a
torkomban dobog. Most mit csináljak: kérjek bocsánatot?
Pukedlizzek? Iszkoljak el?
Jake-ről Greyre pillantok.
– Ő a… te… – A szemem résnyire szűkül, amikor
belegondolok, mi mindenre képes Lilith, és milyen károkat
okozhat. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami
ehhez hasonló teremtmény űzött el a Vasrózsa területéről.
Nem láttam tisztán, de emlékszem a holdat eltakaró súlyos
szárnyakra, a sötét alakra, ami mintha elnyelte volna az
árnyékokat. Azt hittem, Lilith volt az, vagy valami, amit ő
hozott létre. – Ez egy igazi kaparó? – kérdezem Greytől. –
Vagy csak… varázslat?
Grey elkomorul.
– Igazi.
– Varázslat! – kiáltja Iisak, szerencsére derűs hangon,
mert simán kinézem belőle, hogy ha felbosszantanám,
másodpercek alatt feldarabolna.
Közelebb lép, én pedig megacélozom magam. Megáll az
ágy túlsó oldalán, és csak ekkor veszem észre, hogy a szeme
koromfekete, az agyarai pedig borotvaélesek. Nem kapok
levegőt, de kitartok.
 – Az ifjú hercegnek igaza volt – szólal meg Iisak. – Azt
mondta, hogy bátor lány vagy. Ha születésed szerint nem is
számítasz hercegnőnek, lélekben az vagy.
Az ifjú herceg. Egy pillanatra azt hiszem, hogy Rhenre
gondol, de az sehogy sem lehetséges.
Biztosan Greyre céloz… ami azt jelenti, hogy Grey
mondta ezt rólam. Grey olyan hűvös és távolságtartó, mióta
idejöttem, hogy már azt hittem, ugyanúgy leszámolt velem,
mint annak idején a családjával, de talán… talán tévedtem.
Megnedvesítem az ajkamat.
– Nem hinném, hogy bátor vagyok.
– Egy mágus segítségét kéred – feleli Iisak. – Itt állsz
előttem, holott érzem, hogy félsz.
– Iisak! – szól közbe Grey figyelmeztető, ám kissé
elkeseredett hangon.
Iisak ránéz, és hűvös szellő kerekedik a szobában,
amitől megborzongok.
– Olyan problémával fordult hozzád, amit nem lehet
egyetlen kardcsapással megoldani.
– Olyan problémával fordult hozzánk, amit nem
vagyunk kötelesek megoldani – szól közbe Nolla Verin a fal
mellől.
Halk, nyikorgó hang üti meg a fülemet a padló felől.
Odapillantok, arra számítva, hogy egy újabb rémálomszerű
lény terem előttem, de ez csak Tycho vörös kismacskája.
Salam. A cica Iisak lába körül tekereg. A kaparó egyetlen
olajozott mozdulattal a kezébe kapja, és a cica szinte azonnal
a lény mellkasához simul, majd dorombolni kezd. Zavarba
ejtő látvány, hogy egy ilyen félelmetes teremtmény ilyen…
gyengéd is tud lenni.
– Eleget hallottam erről a varázslónőről ahhoz, hogy azt
gondoljam, neked kell megoldanod a feladatot – mondja
Iisak szenvtelen hangon. Koromfekete szemét a lábamra
szegezi. – A lány még egy iishellasai acélból készült pengét
is szerzett neked.
Önkéntelenül is hátralépek, a kezem a tőr markolatára
siklik.
– Tudod, mi ez?
– Tudom. – Iisak felém nyújtja karmos kezét. – Szabad?
Elbizonytalanodom.
– Mi az az iishellasai acél? – kérdezi Noah.
– Megköti a mágiát – feleli Lia Mara.
– Igen – helyesel Grey. – Egyszer volt egy karkötőm,
amit a varázslónő készített, azzal tudtam ide-oda járkálni a
világok között.
– Ez a tőr alighanem taszítja a mágiát. – A kaparó
begörbített ujjakkal nyúl a fegyverért. – Szabad lesz,
hercegnő?
Nem akarom odaadni a tőrt. Eredetileg azzal a céllal
jöttem ide, hogy megmentsem Rhent, de ehelyett csupa
olyan ember vesz körül, akikben nem bízok.
Jake rám néz a szoba túlsó végéből.
– Harp! – mondja halkan. – Semmi baj! Nyugodtan
odaadhatod neki.
Megnedvesítem az ajkamat, aztán előhúzom a pengét.
A kaparó a markolat köré fonja az ujjait. Óvatosan az
egyik ágyra teszi a cicát.
– A kezedet! – mondja Greynek.
Grey habozás nélkül nyújtja ki a kezét, közben egy
pillanatra sem veszi le rólam a szemét. A kaparó végighúzza
a pengét Grey kézfején. A fal mellett az egyik őr
elkáromkodja magát.
Grey felszisszen, és fájdalmas vonaglással a sebre
tapasztja a kezét. Vér csöpög az ujjai közül. Először Iisakra
néz, aztán rám.
– Ahogy mondtam – morogja mély torokhangon Iisak. –
Taszítja a mágiát.
Grey felemeli a kezét. A kezéből ömlik a vér.
Csalódottsággal vegyes áhítattal bámulja a sebet.
– Nem tudom begyógyítani.
– Valóban. – A kaparó rám néz. – Hol szerezted ezt?
Noah felsóhajt, és egy tekercs gézt vesz le az asztalról.
– Most legalább a hasznotokra lehetek.
Grey sötét pillantást vet Iisakra.
– Nem tudtál volna kisebb sebet ejteni?
A kaparó azonban továbbra is engem néz. A szoba
hőmérséklete legalább tizenöt fokot zuhan. Megborzongok.
– Hadd halljam, hercegnő! – A szavak morgásba fúlnak.
– Hol szerezted?
A feszültség a tetőfokára hág.
– Rhentől – felelem suttogva. – Ő is úgy vette.
– Kitől? – kérdezi Lia Mara.
Tétovázom… de Rhen már úgyis vesztett. Hiszen itt
vagyok.
– Egy kémtől – suttogom.
– Egy kémtől! – kiált fel Nolla Verin. Keresztülviharzik
a szobán. – Miféle kémtől? Mi a csudát…
– Elég! – torkolja le Lia Mara halk, ám erélyes hangon.
– Hogy hívják ezt a kémet?
– Chesleigh Daringtonnak – válaszolom. – Azt állítja,
hogy Karis Luran kiirtotta a családját. Észrevétlenül el tudott
vegyülni köztetek. – Megint elbizonytalanodom. – Azt
állítja, hogy Syhl Shallow-ban összeesküvés készül a
királynő ellen, és van egy mágiaellenes frakció, ami
ereklyéket gyűjt.
Grey és Lia Mara összenéz. Nagyot nyelek.
– De már meghalt – suttogom. – Lilith mindenkit megölt
a kastélyban… és ő is ott volt aznap este. Könnyen lehet,
hogy ő is a halottak között van.
Síri csend telepszik a szobára, csak akkor törik meg,
amikor Noah elveszi a gézlapot Grey kézfejéről, és így szól:
– Ezt össze kell varrni. Hozok tűt.
Grey felsóhajt, és ismét lesújtó pillantást vet Iisakra.
Lia Mara egyre nagyobb érdeklődéssel méreget.
– Mesélj még erről a varázslónőről! Komolyan úgy
véled, hogy nem merészkedik tovább Emberfallnál?
– Neheztel Rhenre, amiért a családja közreműködött a
mágusok kiirtásában – jegyzi meg Grey.
– Abban Syhl Shallow is bűnrészes – jelenti ki Iisak. –
A mágusok nem kényszerültek volna arra, hogy
Emberfallban keressenek menedéket, ha itt szívesen látják
őket. – Rám pillant, és újabb hideg fuvallat csap az arcomba.
– Miből gondoltad, hogy csak káprázat vagyok?
Szó szerint semmi sem úgy alakult az ideérkezésemmel
kapcsolatban, ahogyan képzeltem. De talán porig kell
rombolnom az elvárásaimat, hogy mindent elölről
kezdhessek.
– Abból, amit a varázslónő művelt Rhennel – suttogom.
– És velem. – Greyre pillantok. – És veled.
Grey nem szól.
Súlyos a tekintete.
– Te is tudod, miket művel vele – szólítom meg. –
Emlékszel. Tudom, hogy emlékszel. – Elcsuklik a hangom.
Az előbb már majdnem sikerült elérnem… valamit, de aztán
besétált a kaparó. Bárcsak visszaforgathatnám az idő
kerekét! – Kérlek, Grey! Tudom, hogy semmit sem
ajánlhatok fel cserébe. Sem a királyságomat, sem a
szövetségemet. De könyörögve kérlek, segíts megmenteni
Rhent! Az én kedvemért!
Ahogy elnézem, itt senki sem akar segíteni rajtam.
Ezekben nincs semmi együttérzés. Marcona Grey feltámadt
hamvaiból. Jake sztoikus és szenvtelen, egy percig sem
csinál titkot belőle, hogyan érez Rhen iránt.
– Egyszer én is kegyelemért könyörögtem neki –
mondja Grey.
– Én is – teszi hozzá Tycho halk, ám határozott hangon.
Mintha egy nyílvessző fúródna a mellkasomba. Tudom,
hogy így volt. Emlékszem. Nincs jogom ahhoz, hogy bármit
is kérjek Greytől Rhen nevében.
– Mit akar? – kérdezi Lia Mara. – Ez a varázslónő?
– Ő akar uralkodni Emberfall fölött – válaszolom. – Rá
akarja kényszeríteni Rhent, hogy mindenben támogassa.
– De miért ilyen kegyetlen?
Kényes kérdés.
– Számít ez? Miért kegyetlenek az emberek?
– Csak van valami oka – feleli Lia Mara. – És ha a
varázslónőnek feltett szándéka, hogy az ellenfelemként
lépjen fel, úgy vélem, nagyon is lényeges, hogy miért teszi.
Greyhez lép. Egymásra néznek, és Grey arckifejezése
azonnal megenyhül.
Már várom, mikor kérdezi meg tőle Lia Mara, hogy
Lilith fenyegetést jelent-e az országára, vagy érdemes-e
kihasználni Rhen hirtelen támadt gyengeségét.
Ő azonban Grey keze után nyúl, és a pár gyengéden fűzi
össze az ujjait, ami majdnem annyira meghökkentő, mint
amikor a kaparó felnyalábolta a kiscicát.
 – Rhen a testvéred, Grey – mondja Lia Mara egészen
halkan. – Nem akarod megmenteni?
Grey tétovázik, aztán rám néz.
– Miért vette meg a tőrt a kémtől?
Értem, mire céloz. Rhen ellenem akarta felhasználni ezt
a tőrt? Vagy Lilith ellen?
Nem tudom, mit mondjak. Nem is biztos, hogy
válaszolnom kell.
– Háború van – suttogom.
Grey felszegi az állát. Elveszi a tőrt, és az övébe dugja.
Lia Marára néz, majd a felsorakozott katonákra, köztük a
bátyámra.
– Lilith nem áll meg Rhennél – mondja. – Bizonyára
tudja, hogy Syhl Shallow támadásra készül. A háború talán
nem érdekli, de legfőbb érdeke, hogy a konfliktus
elmélyüljön. Rhen tekintettel lenne a katonáira, és a lehető
legkevesebb emberéletet követelő védekezési stratégiát
választaná – magyarázza, majd hozzáteszi: – Lilithet ez a
legkevésbé sem érdekli. Arra fogja kényszeríteni Rhent,
hogy az utolsó emberig minden katonáját csatába küldje, míg
végül senki sem marad. Az ő és a mi oldalunkon sem.
– Meg tudod állítani a varázslónőt? – kérdezi Lia Mara.
Grey Iisakra néz.
– Megpróbálhatjuk.
Az ideérkezésem óta először feltámad bennem a remény.
– Egy pillanat! Komolyan?
– Egy ezred már amúgy is a határon állomásozik – feleli
Grey. – Csupán egy kisebb csapatra lenne szükségünk, mert
Lilith totális támadásra számít, és csak néhány nap múlva.
Solt százados, válasszon ki néhány embert! Legfeljebb tízet.
A sötétség beálltakor indulunk.
 – Grey! – suttogom elképedve. – Komolyan megteszed?
Megmented Rhent?
– Megállítom Lilithet – feleli Grey. A hangja rideg és
baljóslatú. – Megvédem Syhl Shallow-t. – Egy pillanatra
elhallgat, majd így folytatja: – Rhen élete nem az én
gondom.
Amikor elfordul, úgy érzem, mintha tőrt vágott volna
belém. A hasamhoz kapok.
– Gyere! – mondja Lia Mara, és kézen fog. – Mindjárt
keresünk neked egy szobát.
Nem szívesen ismerem el, de a palota tényleg pazar.
Hatalmas szobát kapok hatalmas ablakokkal, amik a
burjánzó mezőkre és a hegyoldalra néznek. Reméltem, hogy
Jake majd leül velem beszélgetni, de felszívódott. Mint
mindenki. A szolgák ennivalót hoznak, de amúgy a kutya
sem törődik velem. A nap már lenyugvóban van a hegyek
fölött, és lilás rózsaszín csíkokat rajzol a csillogó városra.
Még azt sem tudom, hogy a többiek magukkal visznek-
e. Vagy itt hagynak? Talonban tartanak arra az esetre, ha a
dolgok rosszra fordulnának Rhennél? Erre nem is
gondoltam. Pedig Grey az előbb olyan ridegen osztogatta a
parancsokat.
Egyszer én is kegyelemért könyörögtem neki.
Így volt. Emlékszem. De mit számít ez most már? Egy
örökkévalóságot töltöttek együtt, a legszörnyűbb kínokat
szenvedték el, amit csak ember elképzelhet, és egy rossz
döntés miatt megy füstbe a kapcsolatuk? És most, hogy
belegondolok, vajon Rhen döntött rosszul, amikor
megparancsolta az őröknek, hogy hozzák a korbácsot, vagy
Grey, amikor elhatározta, hogy elmenekül, és titokban tartja
a kilétét?
Nem tudom, kit akarok becsapni. Mind a ketten rosszul
döntöttek. A ballépéseink néha olyan súlyosak, hogy a jó
cselekedeteink elhalványulnak hozzájuk képest.
 Kopogás riaszt fel a töprengésemből.
– Szabad! – kiáltom.
Remélem, a bátyám az.
De Grey áll a küszöbön. Egyedül van.
Ezen úgy megdöbbenek, hogy egy darabig némán
bámulok rá. Végül feltápászkodom a székről.
– Grey!
– Mindjárt hozzák a páncélt – közli velem minden
bevezető nélkül. – Fegyvert nem viselhetsz.
– Én is megyek? – kérdezem meglepetten.
– A többiek csapdát szimatolnak.
Elhúzom a szám.
– Szóval túsz leszek.
Grey arckifejezése kifürkészhetetlen.
– Igazság szerint azt reméltem, tanácsadóként fogsz
szolgálni. A katonáim nem tudják, mire számítsanak, amikor
elindulunk Emberfallba – feleli, majd hozzáteszi: –
Bebizonyíthatnád, hogy a jó szándék vezérel.
– Ha ezzel megmenthetem Rhent, bármit megteszek,
amit csak kérsz.
Grey erre már nem mond semmit. A lábamra pillant.
– Még mindig sebes a lábad. Meg tudom gyógyítani.
Megdermedek.
– Mágiával.
– Így nem hátráltatnál minket a haladásban.
– Jó. – Lehuppanok a székre. – Nem szeretnék a
terhetekre lenni.
Grey azonban nem kapja be a horgot. Közelebb húz egy
zsámolyt, és leül elém, még arra sem vesztegeti az időt, hogy
kifűzze a csizmámat. Noah apró fekete öltésekkel varrta
össze a kézfejét. Grey klinikai hatékonysággal dolgozik,
nekem mégis borsódzik tőle a hátam. Annyi emlékem van
róla, és mind az első Emberfallban töltött napjaimból való.
Amikor elkapta a karomat, és megmutatta, hogyan kell bánni
a tőrrel. Amikor a hátam mögött állva tanított kést dobálni.
Amikor a tenyerével fogta fel az ütéseimet bokszlecke
közben, vagy amikor kardvívás előtt a tartásomat igazgatta.
Amikor sebesülten és rémülten feküdt a lakásunkon,
miután Noah összefércelte, amikor vigaszt remélve kereste a
tekintetemet.
Amikor lecsatolta a karvértjét abban a szutykos
washingtoni sikátorban, és a karomra szíjazta.
Nekem nincsen pénzem, sem ékszerem, mondta akkor.
Csak fegyverem.
Amikor megmentett a Syhl Shallow-i katonáktól a
csatatéren, és a karjába vont. Majd én gondoskodom róla,
ígérte Rhennek.
Jaj, Grey! Megértem, hogy haragszik Rhenre, de eddig
bele sem gondoltam, mit jelent, hogy ellentétes oldalon
állunk. Talán másképp is kijátszhattam volna a sorskártyát,
hogy ne csak barátok legyünk, de nem tettem. És ő sem.
Eszembe jut az a pillanat a Csalárd Vadkan udvarán, amikor
Grey Lia Mara mellé szegődött, én pedig visszamentem
Rhenhez. Elképzelem, hol tartanánk most, ha akkor másképp
döntök. Ha Grey másképp dönt. Elképzelem, milyen érzés
lenne ellenségként tekinteni Rhenre, valakire, aki a csatatér
túlsó oldalán áll, és a gondolattól nagyot dobban a szívem.
Akármilyenek is vagyunk, Grey meg én, nem akarom,
hogy ellenségként tekintsünk egymásra. Nem akarom, hogy
ő és Rhen ellenségként tekintsenek egymásra.
Elszorul a torkom. Nem kapok levegőt.
Grey riadtan néz fel rám. Egy váratlan hang vagy
mozdulat kelthette fel a figyelmét.
 – Milady? – mondja halkan.
Milady! Csak ezt ne! Rávetem magam, és a nyaka köré
fonom a karomat.
– Grey! – kiáltom, és a vállához préselem könnyáztatta
arcomat. – Barátok voltunk! Kérlek, ne légy ilyen!
Valószínűleg ez a legvakmerőbb lépés a világon, mert
vagy négymillió fegyver van a közelben, továbbá rengeteg
ember, aki szerint mindenkinek egyszerűbb lenne, ha holtan
feküdnék a föld alatt.
Grey azonban elkap, erős keze gyengéden a derekamra
simul. Lehajtja a fejét, és inkább érzem, mint hallom a
sóhaját. Nem ölel át, de nem is taszít el magától.
– Kérlek! – dünnyögöm. – Nem akarok az ellenséged
lenni.
– Én sem a tiéd. – Grey hangja mély és egészen halk. –
És Rhené sem.
Hátrébb húzódom, hogy a szemébe nézhessek.
– De… nem akarod megmenteni.
– Háborúra készülünk, Harper. Én bizalommal voltam
Rhen iránt. Barátságot ajánlottam neki. Testvériséget. Ő
azonban mindenre nemet mondott, és nekem meg kellett
békélnem a helyzettel. Ezek a katonák így is alig bíznak
bennem. Amit Solttól és Nolla Verintől hallottál, az csak a
kezdet. Nem indíthatok küldetést Rhen megmentésére. A
többiek megakadályoznák.
– Mehetnénk kettesben is! Vagy…
– Kettesben? Heteket töltöttem Lia Mara oldalán, hogy a
sereg is elhiggye, a királynőjük szövetségese vagyok. És
mellettük állok. Ezek után tűnjek el az éjszaka közepén Diszi
hercegnőjével?
Olyan reménytelen ez az egész!
– De…
 – Nem, Harper. Ezt nem tehetem velük. – Grey szeme
elsötétül, a hangja élessé válik. – Lia Marával pedig végképp
nem.
Mozdulatlanná dermedek. Grey hangjába konok dac
vegyül, ami eddig nem volt jellemző rá. A tekintete is más.
Hátra kell dőlnöm a széken, hogy jobban szemügyre
vehessem. Az előbb leragadtam a lojalitásról és a stratégiai
érdekről szóló dumájánál, ami minden ízében Rhenre
emlékeztetett, de most az utolsó mondat és Grey átható
tekintete köti le a figyelmemet.
Ó! Ó!
Grey szerelmes!
– Én kizárólag Syhl Shallow védelmében cselekedhetek
– folytatja. – És meg is teszem. – Egy pillanatra elhallgat,
majd hozzáteszi: – Nem ígérem, hogy megvédem Rhent. De
azt megfogadom, hogy ha tehetem, elpusztítom Lilithet.
– És ha Rhen életben marad? Akkor mi lesz? Mi lesz a
háborúval?
– Azt mondtad, hogy Rhen békét akar. Vagy mégsem?
– Dehogynem! – felelem. – Esküszöm!
– Jó. – Grey hideg szakszerűséggel húzza le a csizmát a
lábamról. – Ha életben marad, bebizonyíthatja, hogy igazat
mondott.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

LIA MARA
Az éjszakai égbolt ismét felhőkkel van tele, és hópelyhek
szállingóznak a szélben. Alig látom a távozó katonákat, de
gondolom, épp ez a lényeg. Iisak felülről követi őket. Már jó
nagy utat tett meg, szinte láthatatlan az alkonyi sötétben.
Nolla Verin a palotában vár rám Clanna Sunnal, hogy
egyeztessük a terveinket, de én még mindig a dérlepte
kertben állok, és nézem, ahogy a katonák kis csoportja a
városkapu felé lovagol. Heteken át készültünk a háborúra, de
egyszer sem gondoltam arra, milyen érzés lehet a távolból
nézni a fegyverek csillogását, ahogy a katonák kilovagolnak
a gyakorlótérről. Sohasem gondoltam volna, hogy olyan lesz,
mintha kitéptek volna belőlem egy darabot: egy darabot, ami
most már Greynél van.
Indulás előtt odajött hozzám, és ez a néhány lopott perc
éppen megfelelő lett volna arra, hogy elsuttogjam az
intelmeimet, a fogadalmaimat, és elmondjam neki, hogy a
szívem egyedül érte dobog. Ő azonban az ajkamra
tapasztotta az ajkát, én pedig megmámorosodva csüggtem
rajta, amíg a katonák szólongatni nem kezdték.
Grey még egyszer utoljára megcsókolt.
– Visszajövök hozzád – lehelte az ajkamra.
Mielőtt elhúzódhatott volna, a páncéljába akasztottam az
ujjaimat.
– A szavadat adod?
Grey elmosolyodott, megfogta a kezem, és csókot
nyomott az ujjbegyeimre.
– Esküszöm!
 Aztán útnak indult, és az arcáról eltűnt a lágyság, a
tartásából a sebezhetőség.
Én azonban még most is itt állok, figyelek, várok.
Legszívesebben egy tapodtat sem mozdulnék a kertből, amíg
Grey haza nem tér.
Hallottam, mit mondott Harper Lilithről, arról, amit a
varázslónő Rhennel és a népével tett. Grey is mesélt nekem a
viselt dolgairól.
Grey akár meg is halhat.
A gondolat váratlanul ötlik az eszembe, és ha már ott
van, tüstént gyökeret is ereszt. El kell hessegetnem.
De nem megy.
Lehet, hogy soha többé nem látom őt.
Elszédülök. A hasamra szorítom a kezem.
Aztán ott helyben kihányom a vacsorámat.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

GREY
Amikor először utaztam Lia Marával Syhl Shallow-ba, a
csapatunk kezdetben több részre szakadt, méghozzá markáns
választóvonalak mentén: voltam én és Tycho, aztán Jake és
Noah, végül Lia Mara és Iisak. Ez feszült szóváltásokhoz és
álmatlan éjszakákhoz vezetett, amitől mindenki ingerült és
harapós lett.
A visszaút Emberfallba még ennél is rosszabb.
Solt kapitány, a kérésemnek megfelelően, tíz katonát
biztosított. Többségükben rettenthetetlen, tapasztalt
harcosok, ám legnagyobb meglepetésemre a kapitány Tychót
is bevette közéjük.
Amikor kérdőre vontam, azt felelte:
– A fiú Emberfallból való. Szükségünk lehet egy
felderítőre, aki folyékonyan beszéli a helyi nyelvet.
– Bölcs meglátás – jegyeztem meg.
Solt felhorkant.
– És kell valaki, aki kiássa a latrinát.
Becsületére legyen mondva, Tycho mindent megtesz,
amit kérnek tőle: lovat csutakol, lószerszámot tisztít, vizet
hord… és latrinát ás. Sohasem riadt vissza a kemény
munkától. Három napja már, hogy csak éjszaka lovagolunk,
így a saját szememmel láthatom, hogyan dől el a fekhelyén a
fiú, miután felmentik a szolgálat alól.
Harper egy pillanatra sem mozdul el a bátyja mellől, ami
már a többi katonának is feltűnt, ezért igyekszem távol
tartani magam tőlük, és az étkezéseknél inkább Solt mellé
ülök. Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy kihúzó
vagyok. Sajnos így kevés alkalmam adódik a beszélgetésre,
mert Solt hűvös és távolságtartó, csak akkor szólal meg, ha
kérdezik.
Az egyetlen igazi társam Iisak, aki éjszaka a magasba
röppen, hajnalban pedig alászáll, hogy együtt gyakoroljon
velem. Idáig azért gyűlt meg a bajom a mágiával, mert nem
értettem, és nem is akartam megérteni.
Most viszont azért, mert már tudom, hol vannak a
korlátaim: a korlátaim, amiket Lilith már rég meghaladott.
Ugyanolyan vágyakozással tekintgetek a hálózsákom
felé, mint Tycho, de amikor aludni próbálok, elfog az
aggodalom. Nem hiszem, hogy Harper csapdába akar csalni
minket – tudom, hogy a többi katonát is ez a kérdés
foglalkoztatja –, de nem bírom eldönteni, hogy Rhen valóban
békét akar-e, vagy a törekvései inkább stratégiai jellegűek.
Tudom, hogy Harper a legjobbat feltételezi róla, de én a
gonosz énjét is ismerem.
Tudom, hogy a tőr ellenáll a mágiának: a kézfejemet
elcsúfító varrásnyom a bizonyíték. De nem tudom, ennyi
elegendő lesz-e.
Nem tudom, legyőzhetem-e Lilithet. Nem tudom,
megmenthetem-e Rhent.
Nem tudom, egyesíthetem-e a két országot.
És a lelkem legmélyén ott lapul egy gondolat, amit
szinte magamnak sem akaródzik bevallanom: nem tudom,
képes leszek-e betartani a Lia Marának tett fogadalmamat.
Lehet, hogy varázserővel rendelkezem, de nem vagyok olyan
hatalmas, mint Lilith. Ő egy örökkévalónak tűnő átokkal
sújtotta a Vasrózsát, és most már tudom, hogy ez olyan
bonyolult módszerek sokasága révén lehetséges, amiket én
talán sohasem tudok elsajátítani.
A legjobb esetben is csak forgolódom, így én sem
vagyok kevésbé mogorva és harapós, mint a többiek.
 A negyedik napra, végig az erdőben maradva,
megkerüljük Rhen határ menti ezredét. Ma este elő kell
óvakodnunk a fák közül, ami az eddigi legkockázatosabb
vállalkozásunk lesz, ezért rövidebb ideig gyakorolok
Iisakkal, aki később elindul, hogy a levegőből derítse fel az
utat, nehogy ellenállásba ütközzünk, vagy lefüleljenek
minket.
A nap szinte még fel sem kelt, de a katonák már
elaludtak. Úgy tűnik, Tychót tették meg őrszemnek, mert a
fiú egy fának támaszkodva ül, nem messze a tűztől.
Besurranok a fák közé, attól tartok, hogy szunyókáláson
kapom a fiút, de jócskán alábecsülöm. A legapróbb nesz
hallatán felpattan a földről, és mire kihúzza magát, már fel is
ajzotta az íját.
Az íjkarhoz szorítom a nyilat, nehogy ellője.
Tycho szeme tágra nyílik, a légzése kissé szapora, ám a
tekintetéből megkönnyebbülés árad.
– Bocsánat! – Egy darabig tétovázik, majd ellazítja az
ideget. – Felség!
– Ne szabadkozz! – mondom. – Gyorsan talpra ugrottál.
A fiú belepirul a dicséretbe, de csak egy kicsit.
Visszadugja a nyilat a tegezbe, és a vállára akasztja az íjat.
– Most először kértek meg, hogy őrködjek.
– A legjobb embert választották – felelem.
Tycho még jobban elpirul.
– Félek, hogy elalszom.
– Várj, ideülök melléd.
Tycho meghökken, talán egy kicsit meg is ijed, ám végül
bólint.
– Ahogy óhajtod.
Leülök, a hátamat a közeli fának vetem. Tycho is leül, és
az ölébe húzza az íjat. Kora reggel az erdő csendes és hideg,
a kipányvázott lovak ugyanolyan fáradtak, mint a katonák.
Amióta néhány napja megfeddtem a hóesésben, alig
beszéltem Tychóval. Más társaságában talán feszengenék, de
Tycho mellett nem. Jólesik ez a csend, nem is töröm meg,
amíg a nap teljesen fel nem kel, inkább hagyom, hogy a
gondolataim szabadon csapongjanak.
Ha nem vigyázok, elszundítok. Valamit mondanom kell.
– Gondolsz még az arénára?
Worwick arénájában húztam meg magam, amikor
először elmenekültem a Vasrózsából. Hónapokon át Tycho
volt az egyetlen társam, és az első bizalmasom, amikor Rhen
kerestetni kezdte az eltűnt trónörököst. Az volt életem
leggondtalanabb három hónapja. Amíg véget nem ért.
Vívóleckéket adtam Tychónak a poros arénában, amíg a fiú
meg nem tudta, ki vagyok valójában, és ki nem követelte,
hogy magasabb szintre emeljük az oktatást.
Tycho meglepetten néz rám.
– A Worwick Arénára? Persze.
– Szerinted Worwick hányféleképpen mesélte el az
elfogásunk történetét?
Tycho elmosolyodik.
– Legalább százféleképpen. Lehet, hogy még pénzt is
kér érte.
Worwickot ismerve a fiú nem járhat messze a
valóságtól.
– Furcsa újra Emberfallban lenni – mélázik Tycho. – Te
is így gondolod?
– Igen.
Eszembe jut az első este, amikor Rhennel felfedeztük,
hogy a Syhl Shallow-i katonák Emberfallban vannak. Nem
gondoltam volna, hogy alig egy évvel később már az ő
színeiket fogom viselni. Arra tettem fel az életemet, hogy
megvédem Rhent. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer
ellene fogok fordulni.
A gondolat, hogy egyedül kell szembenéznie Lilithtel,
érzékenyebben érint, mint kellene.
– Gondolod, hogy összetalálkozunk Rhen erőivel? –
kérdezi Tycho.
Mintha bátortalanság bujkálna a hangjában, ezért
ránézek.
– Lehetséges – válaszolom. Amikor Tycho nem szól,
megkérdezem tőle: – Félsz?
A fiú tétovázik, és egy pillanatig azt hiszem, nem mer
őszinte lenni hozzám, pláne most. Már-már suttogva feleli:
– Attól félek, hogy amikor arra kerül a sor, nem tudok
majd ölni.
Érzem, hogy ez még nem minden, így hát türelmesen
várok.
A hallgatásom bátorítólag hathat Tychóra, mert így
folytatja:
– A többi újonc szinte alig várja, hogy ölhessen. Arról
énekelnek, hogy mennyi vért fogunk kiontani Emberfallban.
Emlékszem, mit mondott Noah az első napon, amikor
Tycho a gyengélkedőn bujkált. Azt hittem, a többiek talán
piszkálják a fiút a kora, a származása, a barátságunk miatt.
De talán nem is erről volt szó.
Nem rossz gyerekek ezek, mondta akkor Noah. Csak
katonák.
A Királyi Gárdánál töltött napjaimra gondolok.
– Az ilyen nóták errefelé sem szokatlanok – jegyzem
meg.
– Tudom – feleli habozva Tycho.
 Tovább várok. Az erdő olyan csendes körülöttünk, hogy
szinte hallom, ahogy a szél keresztülsuhan a levelek között.
– Kiskoromban – szólal meg – volt néhány macska a ház
körül. A pajta szarufáján aludtak. Az egyiknek kiscicái
születtek, és a lánytestvéreimmel nagyon megszerettük őket.
Amikor végeztünk a ház körüli teendőkkel, órákig
játszottunk velük a pajtában. – A nap átsüt a fák ágai között,
aranyszínűre festve a fiú haját. – Apám egyik este
katonákkal kártyázott, és sok pénzt vesztett, de nem tudta
megadni a tartozását. A katonák szétdúlták a házunkat. Az
egyikük… ő… és az anyám… nos. – Elvékonyodik a hangja,
majd nagy levegőt vesz, és témát vált. – A többiek bejöttek a
pajtába. Volt egy tehenünk. Az egyik katona kardot rántott,
és elvágta a tehén torkát. A testvéreim sikoltozni kezdtek,
mind sikoltoztunk, és magunkhoz szorítottuk a kiscicákat. –
Habozik, de aztán hadarni kezd, mintha minél hamarabb
könnyíteni akarna a lelkén. – A katona tőrt rántott, és kitépte
a kiscicákat a nővéreim kezéből. Egyenként megölte őket.
Azt mondta: „Szeretem, amikor nyivákolnak.” – Tycho
szeme dühösen villog. – Én az ingembe tuszkoltam a saját
cicámat. Szanaszét karmolt, de nem érdekelt. Aztán a katona
azt mondta: „Fogadok, hogy te is nyivákolni fogsz.”
Tycho megborzong, és hirtelen nem tudom, mi van rá
nagyobb hatással: a mostani dühe vagy az újból átélt félelem.
Nem szól többet, és olyan mozdulatlanul ül, hogy azt
hiszem, nem is lélegzik. Pedig a történet még nem ért véget.
Érzem. De a fiú már így is többet mondott, mint ami
elvárható lett volna tőle, tehát hallgatok.
– Bántotta a testvéreimet. Engem is bántott. – Tycho
arca eltorzul, a tekintete a fákra szegeződik. – Nem tudtam
megállítani. Apám hívta a zsandárokat, ezért elengedett, még
mielőtt… még mielőtt elkaphatták volna. De én nem… nem
akarok ilyen lenni. Én nem… élvezem ezt.
Elkomorul, mintha szégyellné, hogy így megnyílt
előttem.
 A gyengélkedőn látott kismacskára gondolok.
– Attól, hogy valaki katona, még nem muszáj
kegyetlennek lennie – felelem halkan. – Vagy élveznie az
öldöklést.
– Biztos? – kérdezi Tycho. Tüntetőleg felemeli az íját,
majd megpaskolja a combjára szíjazott tőrt. – Egy kicsit
sem?
– Amikor gárdistának álltam, el kellett vennem egy
életet. – A pillanat több okból is bevésődött az
emlékezetembe. Még mindig a fülemben hallom az aréna
gongját, még mindig az orromban érzem a saját izzadságom
és félelmem szagát. – Egy halálraítélt volt, de attól még
ember. Tudtam, hogy ha kudarcot vallok, meghalok, a
családom pedig éhen pusztul. Ez kegyetlenség?
Erre már Tycho sem tud mit mondani.
A fatörzsnek vetem a hátamat.
– Azok, akik bántották a családodat… nem azért tették,
mert katonák voltak, Tycho. Volt annyi tudásuk és
fegyverük, hogy kárt okozhassanak másoknak, de nem ettől
lettek kegyetlenek. Önmagában az sem kegyetlenség, hogy
megvéded magadat, megvéded a népedet. Nincs kétségem
afelől, hogy ha eljön az idő, és halálos erőszakot kell
alkalmaznod, helyesen és becsülettel fogsz eljárni.
Különben meghalsz.
Ezt nem mondom ki hangosan. De Tycho talán így is
sejti.
A távolba réved, de látom rajta, hogy erősen
elgondolkodott.
A tekintete hirtelen kiélesedik. Egy mozdulattal talpra
szökken. Újra kézbe veszi a nyílvesszőt, és mire felajzza az
íjat, én is megpillantom a célt: úgy száz méterre tőlünk
valami megmozdul a fák között.
– Grey! – lihegi Tycho.
 Máris mellette termek. A fákat fürkészem, hátha sikerül
elcsípnem valamit. Lehet, hogy egy magányos felderítővel
van dolgunk, de az is lehet, hogy támadás készülődik.
Ott! Vörös-arany csillanás a fák takarásában, elég
messze az elsőtől, tehát kétséges, hogy felderítőkkel van
dolgunk.
– Várj! – mondom Tychónak, aki bólint, és feszesen
tartja az ideget.
A nap már felkelőben van az erdő túloldalán, de a korai
óra miatt a fák között még súlyos árnyékok húzódnak. Egyre
több arany-vörös ruhás katona tűnik fel a fák között: több
irányból jönnek, és játszi könnyedséggel osonnak előre az
aljnövényzetben.
Több mint kéttucatnyian vannak.
Tycho rezzenéstelenül áll mellettem, az íját készenlétben
tartva várja a parancsot. De mindenki más alszik, és… lassan
körbefordulok… körülvettek minket. Nem tudom, honnan
tudták, hogy itt vagyunk, és mióta követnek minket, de nem
is ez a lényeg. Ha riadót fújok, lecsapnak ránk. Ha Tycho
kilövi a nyilat, lecsapnak ránk.
– Grey!
Suhogást hallok, és mire önkéntelenül behúznám a
nyakam, Tycho már a földre is lökött. Egy nyílvessző fúródik
a fába, aminél álltam.
– Lőj vissza! – kiáltom, de a fiú már megelőzött, és
higgadt összeszedettséggel sorozza a nyilakat.
Kár, hogy nincs nálam az íjam. Én is visszalőhetnék.
Igaz, tíz méterre vagyok az alvó tábortól, és most már a
katonák is magabiztosabban osonnak a fák között. Célba
vettek minket, de már a levegőben eltérítem a nyilaikat,
miközben Tycho tovább lődözi őket.
– Rukt! – kiáltom az alvó katonáimnak. – Solt! Jake!
 A távolban egy férfi felkiált, majd elesik. Egy
nyílvessző áll ki a nyakából.
– Ez volt az utolsó – közli velem Tycho kifulladva, azzal
kardot ránt.
Elkapom a karját.
– Gyere!
Nyílvesszők suhognak körülöttünk, az egyik eltalálja a
páncélomat. Óbégatva futok vissza a táborba:
– Solt! Jake!
Ez így nem fog menni. Emberhátrányban vagyunk. Most
már mindenütt Rhen katonái nyüzsögnek a fák között. Solt
már talpon van, parancsokat osztogat, de egy nyílvessző
egyenesen a karjába fúródik. Egy másik katona még fel sem
kelt a földről, máris mellkason találják. A szívem hevesen
kalapál, de mintha lassításban, tökéletes tisztasággal látnám
az eseményeket. Ezek legyűrnek minket: lemészárolnak vagy
foglyul ejtenek.
A fejem fölött Iisak vijjog a fák között. A levegő
ritkássá és jéghideggé válik. Az egyik emberfalli katona
elkáromkodja magát. Nyilak szegeződnek az égre. Egy
katona feltartóztat, a kardja acélos csattanással feszül az
enyémnek. Visszakézből lekaszabolom. Tycho ugyanezt teszi
mellettem.
Iisak is kettéhasít egy katonát, hogy a közelembe
kerülhessen. Hideg szélroham söpör végig az erdőn. A
kaparó rám rikolt, majd magasra szökken, épphogy elkerülve
egy dobókést.
– Mágia! – förmed rám.
Mágia! Hogyisne!
Nem tudok varázsolni, amikor kardokkal támadnak rám.
– Fedezlek! – kiáltja Tycho.
 A gondolataim sebesen cikáznak, nem bírnak
lecsillapodni. Egyszer a mágia segítségével
ártalmatlanítottam mindenkit Rhen udvarában, de azóta sem
tudtam megismételni a mutatványt. Kardvívás közben is meg
tudom védeni magam, de olyankor csak egy ellenfelem van
egyszerre, nem többtucatnyi.
De még emlékszem arra az estére, amikor Iisakkal
gyakoroltunk, és a földbe sugároztam az erőmet. Nem
tudtam nagy területet lefedni, de amikor Lia Marára
gondoltam, a mágiám mintha önkéntelenül is őt kereste
volna. Egyik kezemet a talajhoz érintem. Mély levegőt
veszek. A hátam mögött kardok csattognak; legszívesebben
hátrafordulnék, hogy én is bekapcsolódjak a küzdelembe. A
földbe irányítom a varázserőmet, ám az makacsul visszatér
hozzám. Ez bizony nem megy magától. Csalódottan
mordulok fel. A mágia nem gyerekjáték.
Mozgást észlelek a szemem sarkából, és felemelem a
kardomat, de Solt máris mellettem terem, hogy oldalról
fedezzen.
Az erdő Iisak sikolyaitól visszhangzik. A napfény
mindent élesen kiemel, és vérszag úszik a levegőben. Megint
nagy levegőt veszek, és a talajhoz érintem a kezem.
Újabb arany-vörös páncélos férfi bukkan elő az egyik fa
mögül, egyenesen Tychót veszi célba a kardjával. Félkarú, és
döbbenten állapítom meg, hogy ismerem. Emlékszem,
hogyan harcolt, még akkor is derekasan állta a sarat, amikor
kimerülten és lihegve állt az aréna porában. Jamison szeme
tágra nyílik: ő is felismert, de nem teketóriázik.
A pengék ezüstös ívet húznak a hideg levegőben. Tycho
egy másodperccel lassabb a kelleténél.
Könnyedén a földbe irányítom az erőmet, és egy kis
lökést adok neki. A szél végigvágtat a fák között, jéghideg,
és hópelyheket hoz, amik szinte a semmiből bukkannak elő.
 Jamison hanyatt esik. Az összes katona hanyatt esik. Ott
hevernek a földön, és nem moccannak. Mellettem Solt
levegő után kapkod, a karján lévő sebből vér szivárog. Húsz
lépéssel arrébb a többi katonánk is ugyanezt teszi: döbbenten
konstatálják, hogy a csata szó szerint megszűnt körülöttük.
Én is osztozom a döbbenetükben. Kicsit én is darabosan
veszem a levegőt.
– Öljétek meg mindet! – kiáltja Solt szisszalaiul.
Ez magamhoz térít.
– Ne! – csattanok fel. – Hagyjátok őket! Sátrat bontunk.
Nem sokáig fognak így maradni.
– Hagyjuk őket? – visszhangozza Solt.
– Igen. Hagyjátok őket!
Iisak a levelek közé telepszik, nem messze tőlünk.
– Felség! Követni fognak minket.
– Majd gyorsabban lovagolunk. Indulás! – Tychóra
pillantok, aki más okból ugyan, de szintén elképedve néz
rám. Megveregetem a vállát. – Mondtam én neked. Jól
csináltad! Nagyon jól!
– Köszönöm! – feleli, de a hangja kifejezéstelen.
Visszadugja a kardját a hüvelybe.
– Ez csapda volt – förmed rám Solt a hátam mögül, és
amikor felpillantok, Harpert és Jake-et fedezem fel a katonák
gyűrűjében.
Harper tágra nyílt szemmel, rémülten és dühösen néz
rám.
– Talán – feleli. – De én nem tudtam róla. – Elindul
felém, és útközben gondosan kikerüli az aljnövényzetben
heverő katonák holttesteit. – Nekem ehhez semmi közöm. És
Rhennek sincs… – Hirtelen megtorpan, és komoran néz le a
földre. – Ez… ez Chesleigh.
 Chesleigh.
– A kém? – kérdezem metsző hangon. – A kém, aki
megtalálta az iishellasai acélból készült tőrt?
Most már Solt is Harper felé tart.
– Rhen kémje is a katonák között volt? Ébreszd fel!
Tüstént kihallgatjuk…
– Nem lehet – vág közbe Harper színtelen hangon.
Leguggol. – Két nyílvesszőt kapott. Majdnem biztos, hogy
meghalt. – Rám néz. – Nem hiszem el, hogy Lilithet túlélte,
most meg így járt.
Solt és én egyszerre érünk oda hozzá. Harpernek igaza
van: két nyílvessző áll ki a nő mellkasából. Sötét haját szoros
copfba fonták, és az arcán egy sebhely virít, amit vagy
százszor volt alkalmam látni a Kristálypalotában.
Solt szisszalai nyelven káromkodik, majd előrántja a
kardját, és a nő mellkasába döfi.
Harper hátrahőköl.
– Szent szűzanyám! Hiszen már amúgy is halott volt.
– Megérdemelte! – vakkantja Solt.
– Egyetértek – felelem. Elszorul a szívem az
aggodalomtól. A többi katonára nézek. – Szedelődzködjetek!
Mennünk kell.
Harper rám néz.
– Mi a baj? Ismered a nőt?
– A neve nem Chesleigh. Hanem Ellia Maya. – Jake-re
pillantok. – Ő nem csak egy kém. Hanem a királynő
tanácsadója.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

LIA MARA
Több napja már, hogy elmentek. Semmi újság róluk, ami
érthető – sőt, várható volt –, én mégis folyton a látóhatárt
kémlelem, és várom, mikor lovagol be valamelyik felderítőm
a rossz hírrel.
Noah esténként velem és Nolla Verinnel vacsorázik.
Örülök, hogy olyan ember társaságában lehetek, aki hozzám
hasonlóan egy konkrét személyért is aggódik, nem csak
azért, hogy Grey és a katonáim – a katonáink – sikerrel
járjanak. A húgom egy percre sem tágít mellőlem, így senki
sem mer megtámadni, de mióta Grey nincs velem, komoly
idegfeszültség alatt állok, amitől egyfolytában szorongok és
émelygek. Már megszoktam, hogy nem egyedül alszom, és
az ágyam most hidegnek és üresnek hat.
– Olyan savanyúak vagytok! – közli velünk Nolla Verin
az ötödik este. – Nem hisztek a kedveseitekben?
Noah és én összenézünk.
– Ennek semmi köze a hithez – felelem.
– Amikor tizenhat éves voltam – szólal meg Noah –, a
nővérem Afganisztánban állomásozott. Az… az egy ország.
Egy háborús övezet. A szüleim egész jól viselték a dolgot, de
a vacsoraasztal, az üres szék… állandóan rá emlékeztetett.
Lehangoló egy év volt.
– A húgod harcos volt? – kérdezi Nolla Verin.
– Igen. – Noah csak turkálja az ételt, egy falatot sem
eszik. Szomorkás kacajt hallat, majd hozzáteszi: – Nem
gondoltam volna, hogy egyszer megint egy katona életéért
kell aggódnom.
 Egy apród jelenik meg az ebédlő ajtajában. A szívem
kihagy egy ütemet. A lány azonban gyors pukedlit vág, és
egy cédulát nyújt felém.
– Üzenetet hoztak felségednek.
Átveszem a papírdarabot, és elolvasom az üzenetet. Sen
Domo kapitánytól jött, aki a hegyszorosnál lévő őrállomáson
szolgál.
Grey herceg üzeni, hogy emberfalli katonák
megtámadták a csapatukat. Két halálos áldozat
van, köztük Ellia Maya, a palota tanácsadója. A
csapat továbbhaladt, jelenleg a Vasrózsa-kastély
felé tart. A jelentések szerint egy másik
emberfalli ezred is csatlakozott az elsőhöz.
Háromszor olvasom el az írást, hátha többet is sikerül
kihámoznom belőle, de persze hiába.
Ellia Maya meghalt? De hisz nem is ment a csapattal.
Nem értem.
Nem bírok Noah-ra nézni. Az imént a próféta szólt
belőle, amikor arról beszélt, hogy egy katona életéért kell
aggódnia. Jake és Tycho is a katonák között voltak. Ahogy
Iisak is. Grey bizonyára tudta, hogy én fogom megkapni ezt
az üzenetet. Adott esetben név szerint említette volna őket,
akárcsak Ellia Mayát, ehhez kétség sem férhet.
Továbbra sem értem, mi a csudát keresett ott Ellia
Maya. Hetek óta a városban dolgozik, a mágiaellenes frakció
ügyében nyomoz. Ő volt az, aki rábukkant az iishellasai
acélról szóló feljegyzésekre, sőt magát a frakciót is ő leplezte
le.
Megpróbálom mélyebb összefüggésekbe helyezni a
levél tartalmát. Megtámadták a csapatot? De hiszen éppen
azért küldtünk ilyen kevés embert, hogy csendben,
észrevétlenül tudjanak haladni. Nem akartak harcba
bocsátkozni.
 Harperre gondolok, aki látszólag a segítségünkért
könyörgött. Vajon csapdába csalt minket? Naivak voltunk?
Ha ez az üzenet valóban Greytől jött, oka van annak,
hogy Ellia Maya név szerint szerepel benne. Grey bizonyára
sejti, hogy összezavarodtam.
– Olvasd fel! – mondja a húgom.
A tekintete az arcomra szegeződik, a hangja halk.
Noah-ra pillantok, majd hangosan felolvasom a levelet.
Amikor Ellia Maya nevéhez érek, a húgom felszisszen.
Noah leteszi a villáját. A pillantása borús, óvatos.
– Mit keresett ott Ellia Maya? – kiált fel Nolla Verin. –
Túszul ejtették? Ki tette ezt? – Eltorzul a hangja. – És Rhen
újabb ezredet mozgósított? Vágóhídra küldik az
embereinket! Ez csapda!
– Nem hiszem, hogy Harper bárkit is vágóhídra küldene
– szól közbe Noah, majd hozzáteszi: – Szerintem Lilith
manipulálja Rhen herceget.
– Akkor is – erősködik Nolla Verin. – Ez még több
katonát jelent. Ha szó nélkül hagyjuk a dolgot, Grey a feje
tetejére állhat, akkor is el lesz vágva Syhl Shallow-tól. Egy
maroknyi katona nem állhat ki egy egész regiment ellen!
– Épp az imént kérted, hogy higgyek Greyben –
förmedek rá. – És én hiszek is.
A fejemben sebesen kavarognak a gondolatok, nem
akarnak lecsillapodni. Érzem, hogy a válasz egy
karnyújtásnyira van tőlem. Grey tudhatta volna, hogy egy
kukkot sem fogok érteni az üzenetéből. Miért nem közölt
több információt Ellia Mayáról? Ennek így semmi értelme!
– A hit az egyetlen fegyvered? Egy egész hadsereg
ellen?
Megint felkavarodik a gyomrom.
– Igen. Egy egész hadsereg ellen.
 A húgomnak persze igaza van. A világ összes hite sem
állíthat meg több ezer katonát. Grey elbeszéléséből tudom,
hogy még a varázslónő ereje is helyhez, létszámhoz kötött.
Lilith erős, de nem mindenható.
Ahogy Grey sem az.
Köztük Ellia Maya, a palota tanácsadója.
Újra elolvasom a levelet. És ötödjére is.
– Mit csinálsz? – von kérdőre a húgom.
– Gondolkodom.
Hatodszor is elolvasom a levelet. Grey számolt azzal,
hogy összezavarodom. És azzal is, hogy az üzenet sok kézen
fog átmenni, mielőtt eljut hozzám.
Talán rosszul közelítem meg a dolgot. Talán nem az a
lényeg, ami az üzenetben áll, hanem az, amit Grey kihagyott
belőle.
Mit is mondott Harper arról a kémről? Azt állítja, hogy
Karis Luran kiirtotta a családját. Azt állítja, hogy van egy
mágiaellenes frakció, ami ereklyéket gyűjt.
Ellia Maya családját kiirtották. És mindent tudott a
frakcióról, hiszen ő maga nyomozott utána. Azt mondta
Nolla Verinnek, hogy fegyverek nem kerültek elő, mivel ő
maga adta el a tőrt Rhennek.
Ellia Maya nem tartott a csapatunkkal. Vagyis az
emberfalli katonák között halt meg.
És ha Ellia Maya ellenem dolgozott, könnyen lehet,
hogy nem ő az egyetlen személy a palotában, akinek köze
van ehhez a frakcióhoz. A vér is meghűl az ereimben.
Ezt gyanította Grey. Ezért nem közölt több információt,
nemcsak Ellia Mayáról, hanem a saját terveiről sem.
Ó, bárcsak itt lenne! A népem már így is szkeptikus az
uralkodásommal, a döntéseimmel, a varázserővel rendelkező
szövetségesemmel kapcsolatban. Nem akarok rossz döntést
hozni.
Talán végig ez volt a gond. Folyton azon aggódom,
hogyan ítélik meg a tetteimet, és közben nem figyelek arra,
mi lenne a legjobb megoldás.
Egy biztos: a legrosszabb döntést az jelentené, ha nem
tennék semmit.
A hadseregem felkészült a háborúra. Grey Emberfallban
van, alighanem csapdába esett vagy meghalt. Vagy ami még
rosszabb, ki van szolgáltatva egy varázslónő szeszélyeinek.
Őt nem tudom megvédeni, de a népemet igen.
A húgomra nézek.
– Hívd a tábornokokat! Ne küldj hírnököt, azt akarom,
hogy személyesen te beszélj velük! Nem kockáztathatunk
egy újabb lázadást. De ha Rhen újabb csapatokat küldött
északra, akkor mi is küldünk egyet a hágón keresztül.
Nolla Verin eldobja a villáját.
– Máris!
Egy szempillantás alatt kiviharzik a szobából. Egyedül
maradok Noah-val. Nem kapok levegőt.
Noah-ra nézek, és látom, hogy barna szemében az én
aggodalmaim tükröződnek.
– A nővéred harcolt a háborúban?
– Igen.
– És győzött?
– Meghalt.
A szó úgy hullik alá, akár egy vízbe pottyanó kő: áttöri a
felszínt, és a tó fenekére süllyed.
– Sajnálom – mondom halkan.
Noah szomorkás mosollyal feleli:
 – Azért halt meg, mert kiállt a hite mellett. Szerintem
nem kérne a sajnálatodból.
– Én téged sajnállak.
Noah megszorítja a kezemet.
– Én is hiszek bennük, Lia Mara. – Feláll. –
Összekészítem az ellátmányt.
Értetlenül nézek rá.
– Az ellátmányt?
– Háborúba küldöd a seregedet – magyarázza Noah,
majd így folytatja: – Ha mást nem is, egyvalamit
megtanultam az emberfalli csata során. Orvosra mindig
szükség van.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

HARPER
Eddig sem voltam népszerű, de most már végképp nem
vagyok az.
Az erdei támadás azért volt félelmetes, mert tudom,
hogy nem Rhen küldte utánunk a katonákat, és azt is tudom,
hogy nem akart újabb ezredet vezényelni északra. Tárgyalni
akart Greyjel. Tudom, hogy így volt.
Az viszont előttem is rejtély, hogy mi folyhat a
háttérben. Lilith kényszeríti erre Rhent? Vagy Rhen magától
hozta meg a döntést? Folyton az jár a fejemben, amiről az
utolsó együtt töltött éjszakánkon beszéltünk: amikor
bevallottam Rhennek, hogy végig a legrosszabbat
feltételeztem róla, és kiderült, hogy ő is hasonlóan érzett
velem kapcsolatban.
Azért kerestem fel Greyt, hogy megmentsem Rhent, de
most aggódom, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam.
Nem felmentő sereggel érkezem, hanem újabb támadásoknak
teszem ki a herceget.
Talán egy kicsit jobban érezném magam, ha Grey nem
lenne ilyen távolságtartó. Nyugtalanító látni, ahogy a
varázserejét próbálgatja. Marcona Grey mintha még
marconábbnak tűnne.
De ez több, mint puszta mágia. Grey olyan szerepet
öltött magára, és olyan kihívást vállalt, amihez nem igazán
fűlik a foga. Lehet, hogy a katonák nem bíznak benne, de az
biztos, hogy hallgatnak rá. És a bátyám! Amikor utoljára
láttam együtt Jake-et és Greyt, elég volt egymásra nézniük,
és máris fellángolt köztük a gyűlölet, mára azonban az
összes feszültség megszűnt köztük. Jó barátok lettek. Sőt,
tisztelik egymást. Talán ez a legmegdöbbentőbb az egészben.
Többnyire Jake-kel lógok, mert rajta kívül nem ismerek
senkit, de látom, hogy a szíve Greyhez, ezekhez a
katonákhoz, ehhez a hadsereghez húz. Az ő ügyükhöz.
A Vasrózsában tapasztalt feszültségre és
bizonytalanságra gondolok – ami igazából egész Emberfallra
hatással van –, és elszomorodom.
Bár talán csak az a baj, hogy egyedül üldögélek ezen a
fatönkön, a pislákoló tűz mellett.
Egy óra múlva teljesen besötétedik, a katonák már a
lovakat nyergelik. Mozgolódást látok a szemem sarkából:
biztosan Jake hozza a vacsorát, vagy a reggelit, nem is
tudom, minek nevezzem, hiszen nappal alszunk, és éjszaka
lovagolunk.
Legnagyobb meglepetésemre azonban Grey közeledik
felém. Talán tíz szót, ha szólt hozzám, mióta elhagytuk Syhl
Shallow-t. Aznap reggel, amikor megtámadtak minket,
háromszor is megkérdezte: „Megsérültél?”, és amikor azt
feleltem, hogy nem, némán biccentett, és már ment is a
katonái után.
– Á, szia! – mondom. – Na, mi van, eszedbe jutott, hogy
én is itt vagyok?
Pofátlanul hangzik, de napok óta alig aludtam, és
majdnem megfagyok.
Grey felkap egy ágat a földről, és megpiszkálja a tüzet.
Nem veszi a lapot.
– Reggelre elérjük a Vasrózsát.
– Tudom.
Úttalan utakon járunk, de már kezdem felismerni a
városokat, ahogy elhaladunk mellettük az éjszaka közepén.
– Iisak előremegy, hogy felderítse a terepet, de attól még
meglephetnek minket. Rhen katonákkal vette körül a
kastélyt?
 – Nem tudom.
Grey rám néz. A pillantása sötét és baljóslatú.
– Beleegyeztél, hogy tanácsadóként jársz el.
A hangja elárulja, hogy nem veszi be a dumámat. Lehet,
hogy a katonatársainál beválik ez a módszer, de én
legszívesebben bemutatnék neki. A tűzbe bámulok.
– Nos, a tanácsadónak fogalma sincs. Amikor Lilith,
vagy az az izé megkergetett, egy szál katona sem volt a
közelben. Lilith az összes… az összes… – Elszorul a szívem,
mert eszembe jut Zo és Freya. – Mindenkit megölt. Lehet,
hogy Rhen teljesen egyedül van. De az is lehet, hogy egy
egész hadsereg őrzi a kastélyt. Nem tudom.
Grey nem szól.
Hát én is hallgatok.
Nem szabad arra gondolnom, hogy Rhen napokig
egyedül volt Lilithtel, mert a képzeletem csupa szörnyűséges
képet vetít elém, amik akár igazak is lehetnek. De itt minden
a csúfos bukásunkra emlékeztet.
Grey végül felsóhajt. Arra számítok, hogy sarkon fordul,
és elviharzik.
Ő azonban leül mellém.
Megdöbbenést színlelek.
– Mit fognak szólni az emberek?
– Nem fognak örülni, arra mérget vehetsz. – Grey
hosszasan hallgat, és mivel nem tudom, mit mondhatnék
neki, inkább csendben maradok. Végül így szól: – Gyanítom,
te valóban Grey parancsnokra számítottál. Azt hitted, hogy
rögvest Rhen segítségére sietek.
– Nem. – A hangom üresen kong. Lehet, hogy Greynek
igaza van. Nem tudom. – Én a barátomat kerestem fel. Rhen
bátyját. – Már elfogytak a könnyeim, így hát száraz szemmel
bámulom a tüzet, és felsóhajtok. – Nem volt más
választásom.
– Nem volt más választásom! – gúnyolódik Grey. –
Mindig van más választás.
– Igazad van – felelem. – Gondoljunk csak azokra az
évekre, amikor lányokat raboltál Rhennek.
– Az is az én döntésem volt. Azt a megoldást
választottam, ami kiutat mutatott az átokból. Felesküdtem
Rhenre, és komolyan is gondoltam.
– Egészen mostanáig.
Erre már nem tud mit mondani. Újból felsóhajt.
– Tudom, mit mondtál a katonáidról – szólalok meg
halkan. – Hogy ez nem mentőakció. Hogy látni szeretnéd,
Rhen komolyan békét akar-e. – Egy pillanatra elhallgatok,
majd így folytatom: – De mit akarsz te, Grey? Jó testvére
akarsz lenni Rhennek? Vagy megint csak kihasználnád a
helyzetet?
Grey felkapja a fejét.
– Megint? Mikor használtam én ki Rhent?
– Amikor elmenekültél Syhl Shallow-ba. Amikor hadat
üzentél. Tudtad, hogy Rhen mélyponton van. Tudtad, hogy
még mindig nem fogta fel, mit művelt vele Lilith.
– Akkor sem használtam ki! – Grey hangja feszült. – A
zsandárjai ártatlan embereket mészároltak le, hogy
eljussanak hozzám. Tychót is meg akarta öletni. Ha nem
lépek közbe, a testőrei a földdel tették volna egyenlővé Blind
Hollow-t. És…
– Hallgatott volna rád, Grey. Ha őszinte lettél volna
hozzá. Az elejétől fogva.
Grey rám néz.
– Komolyan ezt gondolod?
Igent akarok mondani.
 De elbizonytalanodtam.
A tűzbe bámulok.
– Mielőtt… Lilith… volt egy nagy beszélgetésünk arról,
hogy már semmi jót nem tudtunk feltételezni egymásról. Én
amiatt haragudtam meg Rhenre, amit veled és Tychóval tett.
Ő pedig amiatt haragudott meg rám, hogy megmentettelek
téged.
Grey bosszúsan mordul fel.
– Te és Rhen a szélsőségekhez vonzódtok: hősiesség,
nagylelkűség, mások megmentése! A csökönyösségetek
folytán azonban ragaszkodtok hozzá, hogy segítség nélkül
hajtsátok végre ezeket a hőstetteket, és nem veszitek
figyelembe, hogy a környezetetek hogyan ítéli meg a
cselekedeteiteket.
Ezt olyan félvállról mondja, mintha megállapítaná, hogy
a fű zöld. Tátott szájjal meredek rá.
– Micsoda?!
Grey rám pillant.
– Egy ideje azon gondolkodom, vajon akkor is ilyen
sokáig húzódott volna az átok, ha Rhen egyszerűen felfedi a
lányok előtt a szorult helyzetét. Ha szövetségeseket keres
ahelyett, hogy ellenségeket teremt, akiknek udvarolnia és
bókolnia kell – mondja, majd hozzáteszi: – Te is
számtalanszor elmenekültél a kastélyból: előlem, Rhentől.
Akkor is, amikor már nem a félelem hajtott. Úgy cselekedtél,
hogy közben eszedbe sem jutott, hogyan hat mindez Rhen
népére, és magára Rhenre.
Csak ámulok és bámulok. Grey mindig is sztoikus,
töprengő alkat volt, de Syhl Shallow-ban magára talált, és
egyre bátrabban hallatja a hangját.
– Syhl Shallow-ba menekültél, hogy a segítségemet kérd
– folytatja –, anélkül, hogy egy pillanatra is belegondoltál
volna, mit jelent a kérésed egy olyan országnak, ami
menedéket biztosított nekem. Menedéket, Harper, miután
Rhen megtámadta a katonáit, elpusztította a fél hadseregét,
és bebörtönözte a királynőjét, amikor az szövetséget remélve
ellátogatott hozzá.
Nagyot nyelek. Greynek igaza van. Erre tényleg nem
gondoltam.
Eszembe jut a Rhennel folytatott beszélgetésünk a rossz
döntésekről, amiket a pillanat hevében még helyesnek érzel.
Eszembe jut, Rhen is mennyit cukkolt, amiért mindent
egyedül akarok megoldani, és nem fogadok el segítséget.
Eszembe jut, mit mondott Jake: hogy anyára emlékeztetem,
mert én is a semmiért tartottam ki egy férfi mellett.
Kicsit talán apára is hasonlítok. Ő sem akart semmi
rosszat. Ahogy én sem. Én csak segíteni akarok az
embereken.
Ahogy apa is segíteni akart a családunkon.
A felismerés olyan megrázó, hogy a szívemhez kapok.
De aztán kihúzom magam.
– Azért jöttem Syhl Shallow-ba, hogy a segítségedet
kérjem – mondom –, mert te vagy az egyetlen, aki
megállíthatja Lilithet. – Mélyen Grey szemébe nézek. – És
mert a süket dumád ellenére, hogy Syhl Shallow hűséges
szolgája vagy, szerintem te is ugyanúgy meg akarod menteni
Rhent, mint én. – Grey állja a tekintetemet. Sokáig hallgat,
de látom, hogy érzelmek egész sora kavarog a szemében.
Folytatom: – Megesküdtél, hogy az életedet is feláldozod
érte, Grey. Ez komoly dolog, és még ha akarnád, sem tudnád
meg nem történtté tenni.
Grey sóhajtva simít végig az állán. Amikor megint rám
néz, a szeme hűvös és kifejezéstelen, mintha így akarná
meghazudtolni a kijelentésemet. Talán mégis sikerült meg
nem történtté tennie a dolgot.
– Nem tudod, hogy katonák őrzik-e a kastélyt. Mi az,
amit tudsz?
 Pfff! Jó. Jó!
– Már mindent elmondtam. Lilith mindenkit megölt. –
Ugyanazt ismételgetem, amit már vagy egytucatszor
elmondtam Greynek. – Az őröket, a szolgákat… a
kastélyban lévők közül senki sem maradt életben. Mindenütt
hullák hevertek. – Csak most jut eszembe, hogy eredetileg
Chesleigh-t is halottnak hittem, de a sok csalódás után már
remélni sem merem, hogy bárki más is megmenekült. – Egy
istállófiú ránk talált, amikor a lovakat nyergeltük fel Zóval,
egyedül őt tudtuk figyelmeztetni. Nem tudom… nem tudom,
hogy végül hallgatott-e ránk, és elmenekült-e. Egy
szörnyeteg üldözőbe vett minket. Nem tudom, Rhen
változott-e át… vagy maga Lilith. Vagy… – Az égre
pillantok, megborzongok, és suttogóra fogom: – Vagy valami
olyasmi volt, mint Iisak.
– Már beszéltem vele erről – mondja Grey. – A mágusok
egykor a kaparók legfőbb szövetségesei voltak, de Karis
Luran szerződésben kötelezte őket, hogy Iishellasa
jégerdeiben maradnak. Most, hogy Karis Luran halott,
elképzelhető, hogy Lilith új szövetségest talált magának –
magyarázza komor hangon.
Újból megborzongok.
– Szóval az is lehet, hogy Rhen a kastélyban ragadt
Lilithtel és valami Iisakhoz hasonló szörnnyel?
– Igen.
– Vagy Lilith megint szörnyeteggé változtatta Rhent?
– Egyszer már megtette, és semmi kétségem afelől, hogy
újra meg tudná tenni – feleli Grey, majd hozzáteszi: –
Különösen, ha Rhen hagyja, hogy újabb átokkal sújtsák. Az
efféle mágia a kölcsönös beleegyezésen alapul. Rhen már az
első alkalommal is fejet hajtott Lilith előtt, hogy mentse a
bőrét, és ketten ittuk meg a levét.
– Te is képes vagy rá, Grey? – kérdezem egészen
halkan, mert kicsit tartok a választól. – Képes vagy rá,
hogy… hogy szörnyeteggé változtass egy embert?
– Még nem próbáltam – feleli Grey tétován. – Rhen
szinte önkívületbe került, amikor átváltozott. Én nem tudnám
megtenni ezt egy érző lénnyel.
– És mi lenne, ha… – Nagyot nyelek, de inkább gyorsan
kibököm, mit akarok, mielőtt meggondolnám magam. – Mi
lenne, ha engem változtatnál át?
Grey a homlokát ráncolja.
– Mi? Nem!
– Egyszer azt mondtad, hogy a szörny-Rhen mágikus
teremtmény volt, aki még Lilithre is veszélyt jelenthetett
volna. Mi lenne, ha belőlem… belőlem is valami hasonlót
csinálnál? Így egyedül is le tudnám győzni Lilithet. Mi
lenne, ha…
– Mi lenne, ha széttépnéd a katonáimat? Mi lenne, ha
észak felé vennéd az irányt, és halomra gyilkolnád Rhen
ezredét? Mi lenne, ha megölnéd Lilithet… és utána Rhent is?
Nem, Harper. Nem!
– De…
– Mi lenne, ha engem is megölnél, és onnantól kezdve
senki sem állhatna az utadba? – Grey hevesen rázza a fejét. –
Nem láttad, milyen pusztítást vitt véghez Rhen? Ne akard
követni a példáját! Én mondom neked. – Grey alig
észrevehetően megborzong, és mivel ilyet még sosem
tapasztaltam nála, a látvány nagyobb hatással van rám, mint
a hallottak. – Én mondom neked.
Felszegett állal fordulok a tűz felé. Grey egyetlen tőrt
hozott magával. Még én is látom, hogy a varázsereje a
nyomába sem ér Lilithének. A helyzet egyre
reménytelenebb.
– Mint mindig – szólal meg Grey, most már szelídebb
hangon –, most is nemes célok vezérelnek téged. Hősies
célok. – Egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: – Ahogy
egyszer már említettem, jobb társat nem is választhattam
volna a hercegnek, milady.
Ránézek. Ezt még a kastélyban mondta, amikor Rhen
szörnyeteggé változott. Akkor is minden olyan
reménytelennek tűnt.
Szipogva parancsolok megálljt a könnyeimnek.
– Te tényleg segíteni akarsz. Érzem.
– Igen. – Grey a tűzbe bámul, majd felsóhajt. – Csak azt
nem tudom, mire lesz elég ez a nagy jóakarat.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

GREY
Az éjszakai égbolt tintafekete és csillagokkal tarkított,
miközben a lovaink az egyenetlen terepen vágtatnak.
Kevesebb, mint egyórányira vagyunk a Vasrózsa-kastélytól,
és alighanem vakon is visszatalálnék oda. Emlékszem,
egykor a Királyi Gárda tagjaként lovagoltam ezeken a
dombokon, és később is sokat jártam erre, amikor el akartam
csalni Rhent, a szörnyeteget az emberektől.
Jake mellettem lovagol, de már órák óta csak hallgatunk,
mivel eltökéltük, hogy a lehető legnagyobb csendben
haladunk. Nincs köztünk feszültség, bár eleinte aggódtam,
hogy Jake húga törést okozhat a viszonyunkban. De Harper
ma este hátul lovagol Tychóval, Jake pedig mellettem halad,
éberen, mint mindig.
Most, hogy egyre közelebb érünk a kastélyhoz, a szívem
elszorul a félelemtől. Azzal az ígérettel búcsúztam el Lia
Marától, hogy visszatérek hozzá Syhl Shallow-ba, de máris
egy rajtaütéssel kellett szembenéznünk, és sejtelmem sincs,
mit forralhat még ellenünk Rhen vagy Lilith. Sejtelmem
sincs, hogy a palotában ki jelenthet még veszélyt Lia Marára.
Sejtelmem sincs, megértette-e az üzenetemet, és mi lesz a
válasza. A szívem minden egyes lépésnél, amit a Vasrózsa-
kastély felé teszek, azt dobogja, hogy térjek vissza a
Kristálypalotába, mert csak így védhetem meg Lia Marát.
De tudom, mit akar a királynő: azt, hogy sikerrel
teljesítsem a küldetést, és megvédjem a népét. Nincs
kétségem afelől, hogy Lilith hamarosan Syhl Shallow-t is
célba veszi.
És bár nehezemre esik bevallani, nagyon is érdekel,
hogy Rhen él-e, vagy hal-e.
 Próbálok észszerűen gondolkodni, ám az aggodalmak
mintha egyre nagyobb súllyal nehezednének rám. A lovam is
megérzi az idegességemet, mert ide-oda kapkodja a fejét, és
ficánkolni kezd. Lazítok a száron, és halk duruzsolással
igyekszem megnyugtatni az állatot.
Jake rám pillant.
– Kapsz egy dolcsit, ha elmondod, mi jár a fejedben.
– Itt nem sokra mennék az egy dollároddal, Jake.
– Hát, ja.
Nem válaszolok. Nem tudom, mit mondhatnék.
Jake kisvártatva megszólal:
– Lia Mara miatt aggódsz – mondja halk, búgó hangon.
– Eltaláltad.
– Nolla Verin vele van. És Noah is.
Jake-re sandítok.
– De én nem vagyok vele.
– Gondolod, hogy Ellia Maya egyedül dolgozott?
Éles pillantást vetek Jake-re.
– Nem.
– Visszaforduljunk?
Igen. A mellkasom egyre erősebben feszül. De jó lenne,
ha mágiám egészen Syhl Shallow-ig érne, akkor könnyedén
meggyőződhetnék róla, hogy Lia Mara biztonságban van!
– Nem lehet.
Jake hallgat.
Csípős szél korbácsolja fel a levegőt.
– Félsz, hogy meg kell ölnöd Rhent?
– Attól félek, hogy Lilith Rhen életére tör, és ezzel akar
majd sarokba szorítani. – Szinte magamon érzem Jake
tekintetének súlyát, ezért hozzáteszem: – Attól félek, hogy el
is éri a célját.
Jake elgondolkodik.
– Harper egyszer azt mesélte, hogy amikor Lilith azzal
fenyegetőzött, hogy megöli őt és Rhent, te az életedet
ajánlottad a varázslónőnek, hogy megmentsd őket.
A látóhatárra szegezem a tekintetemet.
– Így volt.
– Hányszor mondjam neked? – feleli Jake. – Rhennek
egy egész örökkévalóság állt a rendelkezésére, hogy
összebarátkozzon veled, de nem tette. Arra is bőven lett
volna ideje, hogy elfogadjon téged testvéreként, de ő inkább
katonákat küldött utánad, amikor megtudta az igazat.
– Tudom.
De.
Jake rám pillant.
– Amikor az életedet ajánlottad értük, nem volt semmi,
amiért érdemes lett volna tovább élned, Grey.
A szavak úgy csapódnak belém, akár a nyílvesszők.
– Köszönöm! – felelem.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem.
Jake úgy vonja meg a vállát, mint aki nem is sejti, hogy
most oldott meg egy egzisztenciális dilemmát, ami már
napok óta gyötör engem.
– Szívesen!
A csillagok elmosódnak, elmozdulnak és elsötétülnek
előttünk, ami azt jelzi, hogy Iisak alászáll az égből. Kitárja
fekete szárnyait, én pedig a kezemmel intem megállásra a
katonákat. Hideg szél süvít el a lovak között, megborzongok
tőle.
 – Felség! – leheli Iisak. – Elrepültem a kastélyig. Nem
láttam más kaparót a közelben, pedig még rikoltoztam is egy
sort a mi nyelvünkön. Senki sem felelt.
Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz jel-e.
– Még valami?
– A kastély területe elhagyatottnak tűnik, ahogy azt a
hercegnő is jelezte. Rhen herceg egyedül volt a szobájában.
Komoran ráncolom a homlokom.
– Ébren van? Most, éjnek évadján?
– Igen. Úgy láttam, nincs… jó bőrben. – A kaparó
szünetet tart, majd így folytatja: – A kastélytól délre és
keletre katonák állomásoznak. Legalább két ezred.
Solt kapitány közelebb lovagol, és amikor meghallja a
hírt, cifra káromkodásba kezd az anyanyelvén.
– Két ezred! – fröcsögi ellenségesen. – A hercegnő
valóban csapdába csalt minket.
– Talán nem – felelem.
– Mert az előző támadás sem csapda volt, igaz? –
dühöng Solt. – Amint belovagolunk a területre,
körbevesznek minket. Erősítést kell hoznunk.
– Rhen háborúra készült, akárcsak mi.
– Tíz katonánk van. A varázserőd elég lesz kétezer
katona ellen?
Na, most megfogtak! Iisakra nézek.
– Biztos, hogy jól láttad?
– A táboruk eltörpül a földterület nagysága mellett –
mondja Iisak, majd hozzáteszi: – Nem úgy tűnik, mintha
készültségben lennének. – Soltra pillant. – Én nem
szimatolok csapdát.
Solt a földre köp.
 – Két nappal ezelőtt sem gyanakodtál, kaparó.
Iisak felmordul.
– Elég! – kiáltom. – Iisak, a varázslónőt nem láttad?
– Nem. A kastély melletti fasorban több tucat megégett
holttest hever. Sokan közülük arany-vörös ruhát viselnek.
Ördög és pokol!
– Menjen be a hercegnő! – mondja Solt. – Ha nincs
mitől tartanunk.
– Úgy lesz – feleli Harper a sötétből. A hangja acélos. –
Én nem félek. Te talán igen, kapitány?
Solt szisszalai nyelven vág vissza Harpernek. Nem
tudom, mit mond, de talán jobb is. Rámeredek.
– Elég legyen, kapitány!
Ha a katonák nincsenek riadókészültségben,
észrevétlenül besurranhatunk. Másfelől viszont, ha Lilith
odabent van, akkor nem fog meghunyászkodni. Hatalmas
lármát fog csapni, és ránk szabadítja az egész hadsereget.
A helyzet iróniája, hogy itt most egyedül Rhen állíthatná
fel a legjobb stratégiát.
Nagy levegőt veszek.
– Jake!
– Igenis!
Ő legalább hallgat rám.
– Három részre oszlunk. Az egyik csapat kint őrködik, a
másik a kastély bejáratát védi, a harmadik pedig behatol, és
megkeresi Rhent meg a varázslónőt. Te leszel a bejáratnál.
– Értettem!
– Én akarok bemenni – mondja Harper.
Válaszolni akarok, de Harper nem hagyja.
 – Mindenképpen bemegyek, Grey. Nem vagyok
tehetetlen. Nem vagyok gyenge. Lilith már másodszor vette
el tőlem Rhent, és ha te nem vagy hajlandó megmenteni,
akkor majd én…
– Rendben – válaszolom.
Harper elnémul. Majd így szól:
– Ó!
Soltra nézek.
– Döntsd el, kik őrködjenek a kastélyparkban, a
többieket pedig add át Jake-nek! Nekem csak egy ember
kell.
– Igenis, felség! – Solt szeme szikrákat hány. Elfordítja a
fejét. – Újonc! – vakkantja. – Te fogsz betörni a kastélyba!
Tycho előrelovagol. A szeme tágra nyílik, a tekintetébe
remény és aggodalom vegyül.
– Igenis!
Nem tudom, mit mondjak.
Ez sértés, ez fenyegetés! De én mondtam Soltnak, hogy
válasszon.
És Tycho a minap is derekasan helytállt.
Eszembe jut, mit mondott róla Noah: Még csak tizenöt
éves.
Amire én nagy hetykén csupán annyit feleltem: Tizenöt
évesen én már a családi gazdaságot vezettem.
És mi lett a vége, Grey?
A családi gazdaság tönkrement. Kudarcot vallottam.
Nem akarom, hogy Tycho is kudarcot valljon.
Elképzelem, hogyan szállna szembe Lilithtel.
Emlékszem, amikor letartóztattak Worwicknál, Tycho
megpróbált megmenteni, de Dustan elkapta a nyakát, és
addig fojtogatta, amíg meg nem adtam magam. A fiú úgy
vergődött, mint hal a horgon.
Tegnap azonban úgy tartotta az íjat, mint az álom. Nem
hátrált meg az erőszak láttán. Fedezlek, mondta, és így is tett,
hogy én addig bevethessem a varázserőmet.
Kinyújtom a kezem.
– Remek választás!
Tycho elpirul, ám végül a markomba csap.
Bólintok, majd a többiekre nézek.
– Addig iparkodjunk, amíg sötét van! Keressünk egy
helyet, ahol kipányvázhatjuk a lovakat!
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

RHEN
Napok óta nem aludtam.
Talán hetek óta.
Az ablakon túl csillagok ragyognak az éjszakai
égbolton: ugyanazok a csillagok, amiket már egy
örökkévalóság óta figyelek. Nem is tudtam, milyen
szerencsés vagyok, hogy Grey velem maradt az átok
napjaiban, mert ez a magány, ez az elszigeteltség
mélységesen elkeserítő. A kastély még soha nem volt ilyen
csendes, ilyen sötét, ilyen hideg.
Az ablaküveg visszaveri a tükörképemet, a szemem, az
arcom romjait, tisztábban, mint szeretném, de már ez sem
érdekel. Bárcsak mindkettő odaveszett volna!
– Öltsd fel a páncélodat! – mondja Lilith.
Nem tudom, mióta van itt, de egyre frusztráltabb.
Ahelyett, hogy ravaszul hízelegne vagy leplezetlenül
gúnyolna, ezúttal fogcsikorgatva, haragtól fűtve beszél
hozzám.
Vélhetően az dühíti, hogy többé nem vagyok hajlandó
kielégíteni a szeszélyeit. Nem mozdulok az ablaktól.
– Öltsd fel te!
– Syhl Shallow katonái perceken belül ránk törhetnek.
– Perceken belül? – kérdezem anélkül, hogy
megmozdulnék. – Végre rám talált a háború?
– A kardodat is idehoztam, felség! – A fegyver
tükörképe megcsillan az üvegen. – Nem akarod megvédeni
magad?
 – Nem.
– Két ezred állomásozik a kastély mellett, te mégsem
állsz az élükre?
Szembefordulok Lilithtel.
– Ha annyira harcolni akarsz, állj te az élükre!
Lilith hosszasan bámul rám. Aztán felszisszen.
– Azt akarod, hogy egyedül nézzek szembe Greyjel? Ám
legyen!
Azzal felemeli a kardot, és a vállára fekteti a pengét.
– Várj! – szakad ki belőlem, de úgy, hogy mindenem
belesajdul.
Grey! Grey itt van!
Megrémülök. Megkönnyebbülök. A mellkasom
összeszorul, a szívem egyre hevesebben ver. Minden
dobbanás az ő nevét lükteti. Grey! Grey! Grey! Az
ellenségem. A testvérem. Itt van. Itt. Nem kapok levegőt.
– Azért jött, hogy megöljön téged – sziszegi Lilith.
Igen. Hát persze.
Háború van.
– Idejön – suttogja Lilith –, kirántja a kardját, és
egyetlen suhintással mindent elvesz tőled, ami a tiéd.
Félelem markolássza a gyomromat, azzal fenyeget, hogy
talán soha többé nem kapok levegőt.
– Te már mindent elvettél tőlem.
– Még nem. – Lilith végighúzza az ujját a kard élén, és
vér serken ki a bőre alól. – Gondolj a népedre, felség!
Egyenként hozom eléd a katonák fejét, akik felesküdtek,
hogy megvédenek téged.
A vércsíkot bámulom. Még nem. Lilithnek igaza van.
Még nem vett el mindent.
 Grey itt van. Hogy megöljön.
– Gondolj bele, mennyi holttestet kell még elhurcolnod,
felség!
Lehunyom a szemem. Szaggatottan szívom be a levegőt.
– Grey azért jött, hogy letaszítson téged a trónról –
mondja Lilith. – Ha győzedelmeskedik, megölöm minden
alattvalódat, egytől egyig, és te végignézed. A bukott
koronaherceg végignézi az alattvalói halálát. A gyermekekét.
A szülőkét. Az asszonyokét. A férfiakét. Végtagról végtagra.
Ínról ínra.
Összerezzenek.
Lilith már megint a királyság bukásával fenyeget,
miközben Syhl Shallow katonái itt dörömbölnek az ajtómon,
és háborúval fenyegetnek. Csakhogy ezúttal egyedül vagyok.
Harper elment. Grey az ellenségem.
Felsóhajtok. Lüktet a fejem, és a mellkasom is fáj.
Ennek ellenére a kardomért nyúlok.
A csizmám hangosan kopog a márványpadlón, felverve az
üres folyosók csendjét.
Remeg a kezem. A páncélom nehéz. Vagy talán én
vagyok túl gyenge.
Megígértem Harpernek, hogy békét teremtek.
De ez nem béke.
Mint mindig, most sincs megoldás. Nincs kiút. Nincs
mód a győzelemre. Nem számít, merrefelé indulok, a sors
mindig Lilithet helyezi az út végére. Harcolnom kell, és az
egyikünk el fog bukni.
Próbálok hideg fejjel gondolkodni. Lilith mindent elvett
tőlem. Már semmi sem számít. Grey habozás nélkül
megölne.
Nem is kétség, hiszen itt van.
Ő a testvéred.
 Harper szavai készületlenül érnek. Zihálva torpanok
meg a folyosón. A falnak kell támaszkodnom.
Lilith mégsem nem vett el mindent.
Suttogást hallok valahonnan a távolból. Halk
kaparászást, amit parkettanyikorgás követ. Megdermedek. A
végtagjaim szinte maguktól egyenesednek ki. A kezem a
kardom markolatára siklik.
A szívdobogásom szinte minden más neszt elnyom.
Tízig számolok, aztán húszig, próbálok megnyugodni.
Az átok csapdájában töltött évek során nem féltem a
betolakodóktól, nem féltem senkitől. Grey mindig mellettem
volt.
Most azonban egyedül vagyok.
Megint kaparászás hallatszik, talán léptek zaja lehet.
Egyre közelebb ér.
Eláll a lélegzetem. A szívem fájdalmasan lüktet.
Rémülten. Mint mindig, most sincs kiút. Nincs mód a
győzelemre.
Suttogás száll a levegőben. Talán egy szó. Egy sebtében
elmormolt parancs. Valami megmozdul.
A kastélyban vannak. Katonák, egy kisebb csapat.
Egytucatnyian lehetnek. Vagy több százan.
Egyre megy. A szívem a torkomban dobog. Gyors
léptekkel elindulok a katonák felé, és a kardom markolatát
szorongatva fordulok be a nagy lépcsőház sarkán.
És majdnem feldöntöm Greyt.
A gondolataim megbicsaklanak, pánikba esnek. Grey
csak áll, a keze a saját kardja markolatán pihen. A szabad
kezét felemeli a háta mögött, talán így jelzi a katonáknak,
hogy várjanak. Kicsit kókadtnak és megviseltnek tűnik, a
szeme hűvös és sötét, de itt van. Itt van. Fegyverrel az
oldalán, Syhl Shallow zöld-fekete egyenruhájába öltözve.
Egy apró aranykoronát ágyaztak a páncéljába, pont a szíve
fölé.
Azért jött, hogy megöljön téged.
Ahogy Lilith mondta.
Grey megtorpan. A világ erre az egyetlen pillanatra
zsugorodik, ahogy az átok valamennyi szezonja is Greyre és
rám összpontosult az üres kastélyban. Újra meg újra
felszólítottam Greyt, hogy öljön meg. Hogy megmentse a
népemet. Hogy megkímélje őket. Hogy véget vessen a
szenvedésnek. Ám ő újra meg újra nemet mondott. A
fülemben hallom a saját lihegésemet, de még ez sem bírja
elnyomni a szívem dobogását.
Nincs mód a győzelemre.
Nos, kivéve talán egy esetben. Kivonom a kardomat.
Grey tekintetében riadalom villan, de az
őrparancsnokom világéletében gyors és könyörtelen volt, és
ez ma sincs másképp. Előrántja a pengéjét, és mire
felocsúdhatnék, már le is csap rám.
Hátralépek, ám ő utat vág magának a levegőben.
Utánam jön, de eldobom a kardomat. Az csörömpölve
hullik a márványpadlóra, és a fémes hang sokáig
visszhangzik az üres csarnokban.
Magam is térdre rogyok a hideg padlón. Feltartom a
kezem.
– Megadom magam! – Elcsuklik a hangom. – Grey,
megadom magam! Bocsáss meg nekem! Kérlek!
Könyörgök! Ölj meg! Kérlek! – dadogom, de Grey
szemében sötét tűz lángol. Nem mozdul. – Kérlek, Grey!
Muszáj megtenned! Vess véget a szenvedésemnek!
Megölte… – A hangom megint cserben hagy. – Harpert.
Meghalt. Lilith nem… nem… Kérlek, ölj meg!
Amikor Grey közelebb lép hozzám, elakad a lélegzetem.
Ő sosem tétovázik.
 Ám most felém nyúl, és megragadja a kezemet. Erős a
szorítása: döbbenet, de még most is emlékszem rá, nagyon is
ismerős azokból az időkből, amikor a porban fekve fejeztem
be ezernyi kardpárbajt, amikor leestem a lóról, amikor Lilith
feltörölte velem a padlót, és a végén Grey ráncigált talpra.
Amikor, az utolsó alkalommal, a kastély mellvédjén
álltam, és nem mertem leugrani.
Grey akkor is megfogta a kezem.
A légzése ugyanolyan szapora, mint az enyém.
– Emberfall hercege vagy – mondja érdes hangon. –
Senki előtt ne hajts térdet!
Rámeredek. És akkor, minden előzmény vagy
magyarázat nélkül, Harper tűnik fel a sarkon kibomlott
copfokkal. Suttogva hadarja:
– Megmondtam Tychónak, hogy nem vagyok…
A pillantása rám siklik, és eltorzul az arca.
– Rhen! Jaj, Rhen!
Szerintem meghaltam. Vagy álmodom. Lilith újfajta
kínzásokkal állt elő. Nincs más magyarázat.
Felváltva nézek Harperre és Greyre. Harper keze
szorosan kulcsolódik az enyém köré.
– Életben vagy – suttogom.
– Életben vagyok. – Harper elmorzsol egy
könnycseppet. – Megmenekültem. Hoztam segítséget.
Greyre nézek. Az elmém sehogy sem bírja feldolgozni
ezt a rengeteg érzelmet.
– Vidd innen Harpert! Lilith itt van. Mindnyájunkat
megöl.
– Talán nem. – Grey nagyot ránt rajtam. – Talpra,
testvér! Meg kell nyernünk a csatát.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

LIA MARA
Még soha nem vezettem hadsereget. A páncél merevnek és
idegennek hat, de hogy nehéz, azt nem bánom, mert így
legalább védve vagyok. Hátul lovagolok a tábornokokkal, és
majd a hágó túloldalán csatlakozunk az ezredemhez. Rhen,
ígéretéhez híven, ott állomásoztatja a katonáit, de több
pletyka is kering a mágus-herceggel való összecsapásról, aki,
miután elhárított egy rajtaütést, életben hagyta az emberfalli
katonákat.
Gondolatban felidézem a napot, amikor Greyjel először
keltünk át a völgyön, hogy hatvannapos türelmi időt
ajánljunk Rhennek. Emberfall népe alig várta, hogy
üdvözölhesse Greyt, még az sem zavarta őket, hogy én
lovagolok a herceg oldalán. Egymás után kaptak szárnyra a
történetek, hogy Grey mennyi életet mentett meg Blind
Hollow-ban, és miként szállt szembe a Királyi Gárdával,
hogy megvédje az embereket. A tábornokaim meg akarják
támadni a várakozó ezredet, de talán létezik jobb megoldás
is.
Ha Nolla Verin itt lenne, totális támadást rendelne el,
épp ezért döntöttem úgy, hogy ő a palotában marad, és
inkább én csatlakozom a sereghez. Megkérem a
tábornokaimat, hogy küldjenek üzenetet Rhen ezredének, és
kérjenek találkozót a tisztektől.
Clanna Sun mellettem van, a hangja aggodalmas.
– Bármikor megtámadhatnak, felség. Csak felhívod
magadra a figyelmüket.
Ő az egyetlen tanácsadó, akit magammal hoztam, és az
egyetlen személy a kastélyban, aki tud Ellia Maya árulásáról.
Már születésem előtt az anyámat szolgálta, jóformán
hűségesebb Syhl Shallow-hoz, mint én magam. Lehet, hogy
nem kedvelem, de bízom benne.
– Ha támadnak – felelem –, megtoroljuk. De előbb
megpróbálunk békét kötni.
A válasz kevesebb, mint egy óra múlva érkezik, a tisztek
pedig kevesebb, mint két óra múlva. Mindannyian férfiak,
ami nem lep meg, de egy hadnagy vezeti őket, amit
különösnek találok. A férfinak hiányzik az egyik karja, és
óvatosan szemléli a katonáimat.
Noah, aki szintén velünk van a tiszti sátorban,
meglepetten pillant fel.
– Jamison!
Jamison döbbenten néz rá.
– Doktor Noah!
– Ismered ezt az embert? – kérdezem.
– Felületesen – válaszolja Noah. Egy darabig tétovázik,
majd hozzáteszi: – Akkor vesztette el a karját, amikor Syhl
Shallow először szállta meg Emberfallt. – Újabb szünet. – És
abban a csatában is részt vett, amiben a lény elűzte
édesanyád seregeit.
– Á! – Jamisonra nézek. – Tehát sérelmekkel a szívében
érkezett, hadnagy?
– Nem. – Jamison Noah-ra pillant, majd megint rám. –
Azon katonák között voltam, akik néhány nappal ezelőtt
megpróbálták szétverni Grey csapatát.
Ezt hallván Noah felpattan, és mellém áll.
– Akkor láttad Jake-et.
– Igen. – Jamison rám pillant. – És Greyt is. – Egy
pillanatra elhallgat. – Komoly túlerőben voltunk, ő azonban
visszaverte a támadást a varázserejével.
 Nem tudom, Jamison dühös-e, amiért mágiát vetettek be
ellenük, vagy mert nem jártak sikerrel. Bár az is lehet, hogy
egészen más okból van itt.
– Tudomásunk szerint a varázslónő visszatért
Emberfallba – mondom. – És át akarja venni az irányítást
Rhen herceg felett.
– Mi is ugyanezt a pletykát hallottuk az egyik kémünktől
– feleli Jamison. Ismét a katonáimra pillant, az arckifejezése
nyugtalan. – Ő is a kastélyban volt, amikor a varázslónő
megtámadta Rhen herceget, de meghalt a támadásban.
Egy kém. Dühbe gurulok.
– És ez a kém arról is tájékoztatott benneteket, hogy
Grey azért jön Emberfallba a csapatával, mert meg akarja
állítani a varázslónőt?
– Nem tudtuk, hogy Grey ezért van itt. – Jamison újból
rám szegezi a tekintetét, a hangja komor. – A nő szerint azért
lépte át a határt, mert eljött a háború ideje.
A háború szó csak még tovább fokozza a feszültséget,
ami nem jó.
– Valóban – felelem –, de reméltem, hogy megtaláljuk
az utat a békéhez.
Jamison nagy levegőt vesz.
– Én is hallottam a pletykákat, hogy egyszer már
megpróbáltál békét kötni Rhennel.
– A pletykák igazak.
Jamison elbizonytalanodik.
– Harcoltam már Grey oldalán. Nem is egyszer. Ő a
becsület szobra.
– Igen – felelem egyetértőn. – Az.
– És könnyedén megölhetett volna minket a mágiájával,
ebben biztos vagyok.
 – Igen. Megtehette volna.
– A kémünk szerint anyád serege a te uralmad alatt sem
veszített az elvetemültségéből.
– A kémetek igazat beszélt – válaszolom. – A seregem
ugyanolyan elvetemült, mint régen. De – teszem hozzá – ez
még korántsem jelenti azt, hogy ki is kell mutatniuk a foguk
fehérjét.
– Tehát valóban azért vagy itt, hogy a békéről tárgyalj
Rhen herceggel?
– Igen.
Ha módom lesz rá. Ha Grey sikerrel jár. Ha életben
marad. Ha legyőzi a varázslónőt.
Felkavarodik a gyomrom, de igyekszem semleges arcot
vágni.
Jamison a vele lévő tisztekre pillant.
– Katonák ezrei veszik körül a Vasrózsa-kastélyt, és
várják Syhl Shallow támadását. Ha valóban békét akarsz,
felajánljuk, hogy elkísérünk a Vasrózsába. Húsz férfit
magaddal hozhatsz. – Jamison megköszörüli a torkát, és
végigtekint a rangidős tisztjeimen, akiknek a többsége nő. –
Vagy… nőt. Ahogy óhajtod. Az ezredünk tartja a pozícióját,
amennyiben a tiétek is.
– Szó sem lehet róla! – morogja Clanna Sun szisszalai
nyelven.
– Rendben – mondom Jamisonnak. – Egy óra múlva
indulhatunk.
– Több ezer katonájuk áll készenlétben – sziszegi
Clanna Sun, amikor elfordulok. – És te vagy a királynőnk.
– Tudom. – Kicsit szaporábban veszem a levegőt. –
Válassz ki húsz embert, akik elkísérnek minket!
Mielőtt kilépnék a sátorból, egy pillanatra megállok
Noah mellett.
 – Jake életben van – mondom neki halkan.
Noah bólint, de aztán elhúzza a száját.
– Legalábbis… pár nappal ezelőtt még élt.
Megszorítom a kezét.
– Semmi baja.
Válaszul Noah is megszorítja a kezemet.
– Csak meglesz az a béke, hála neked.
Önkéntelenül is elpirulok.
– Grey hálát adhat a sorsnak. Alighanem a szerencsének
köszönhetjük, hogy Grey találkozott egy katonával, aki
régről ismeri őt.
– Ez nem szerencse kérdése – feleli Noah higgadt,
ünnepélyes hangon. – Nem a szerencsén múlt, hogy ekkora
bizalmat szavaztak neked, Lia Mara. Kiérdemelted, mert
minden pillanatban helyesen cselekszel. Ahogy Grey is. –
Újból megszorítja a kezemet. – Menj, és hozd vissza a
kedvesemet!
– Én hozzam vissza? Nem, Noah, neked is velem kell
jönnöd.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

GREY
Visszavonulunk Rhen szobájába. A folyosók még mindig a
varázslónő áldozatainak vérétől szennyesek, és a kastélyt
halál meg rothadás bűze járja át. Rhennek mintha hiányozna
az egyik szeme, bár nehéz megállapítani, annyi kosz és
alvadt vér tapad az arcára meg a hajára. A hajvonalától négy
hosszú, gennyes heg húzódik a jobb szemén és az orcáján át
az állkapcsáig. Nyilvánvalóan Lilith keze nyoma.
Rhen… nincs jól, mondta Iisak.
Ez egyértelmű.
Hetek óta rettegtem a pillanattól, amikor újra szembe
kell néznem vele. Rettegtem a gondolattól, hogy megöljek
valakit, akire egykor felesküdtem, és attól is, hogy az ő
kardja által haljak meg, ha nem teljesítem a feladatomat.
Nem számítottam rá, hogy ilyen állapotban találom.
Pedig kár csodálkoznom. Emlékszem Lilith kínzásaira.
Emlékszem, Rhen mennyit szenvedett miattam.
És látom, hogy most mennyit szenved.
Rhen egy pillanatra sem engedi el Harper kezét. Együtt
ülnek a kandalló melletti díványon, és a herceg folyton
Harpert nézi, mintha attól tartana, hogy a lány egy óvatlan
pillanatban eltűnik a szobából.
– Semmi baj! – suttogja Harper szaggatottan. – Itt
vagyok.
– Utánad mentem volna – feleli Rhen. – De Lilith azt
állította, hogy megölt téged.
– Csak próbált.
 Rhen rám néz.
– Nem maradhatsz itt. Harpert is vidd magaddal! Lilith
senkinek sem kegyelmez. Te is tudod, Grey. Emlékszel.
– Azért jöttem, hogy legyőzzem, nem azért, hogy
elmeneküljek.
Fel-alá járkálok az ajtó – ami előtt Tycho őrködik – és az
ablak között.
Az előbb kifüttyentettem Iisaknak, de még nem jelent
meg. Hallom, hogy a távolban rikoltozik. Talán katonák
közelednek.
– Grey! – szólal meg halkan Harper. – Meg tudod
gyógyítani?
Abbahagyom a járkálást, és feléjük fordulok.
Rhen megdermed. Amikor találkozik a tekintetünk,
mintha önkéntelenül is visszahőkölne.
Sokszor tapasztaltam már ezt Syhl Shallow lakóinál, de
Rhen más.
– Ott, ahol már beindult a hegesedés, nem tudok mit
tenni – felelem, majd így folytatom. – De a többit helyre
tudom hozni. Vannak fájdalmaid?
Rhen hevesen rázza a fejét, de hazudik, ez nem is
kérdés. A fertőzés jelei nyilvánvalóak, hiszen a bőr több
helyen is duzzadt és rákvörös.
Tycho benéz az ajtón.
– Nem fáj – mondja olyan könnyedén és jóindulatúan,
amilyen csak ő tud lenni.
Pedig Rhen egyszer neki is fájdalmat okozott.
Rhent azonban régre visszanyúló és szörnyűségekkel
terhelt kapcsolat fűzi a mágiához. Jórészt a népe védelmében
cselekszik, de ha jobban megnézzük, valójában így leplezi a
saját félelmét, bizonytalanságát és fájdalmát.
 Rhen hosszas töprengés után elengedi Harper kezét,
felegyenesedik, és a dívány végébe húzódik. A már
megszokott dacos idegenkedés dereng fel az arcán.
– Tedd, amit jónak látsz!
Ennyi erővel akár azt is mondhatná: Tedd, amit rossznak
látsz!
Átvágok a szobán, és egy zsámolyt húzok Rhen elé,
hogy leülhessek.
– Én nem Lilith vagyok – mondom, és a hangom cseppet
sem szelíd. Sőt, némi harag is vegyül a mondandómba. –
Nem fogok ártani neked.
Rhen nem szól, csak mélyen a szemembe néz, mintha
onnan próbálna bátorságot meríteni. De amikor meg akarom
érinteni az arcát, elkapja a csuklómat. Olyan erősen markolja
a karvértemet, hogy a kézfején kidagadnak az inak.
– Nem félek – mondja lélegzet-visszafojtva, ami arra
enged következtetni, hogy most is hazudik. Majd hozzáteszi:
– Nem érdemlem meg, hogy segíts nekem, Grey.
Valami megmozdul bennem. Elkomorulok.
– Magadra vállaltad a kínzásokat, hogy megvédj engem
– felelem halkan. – Szezonról szezonra. Amit pedig velem
tettél, azt már nem lehet visszacsinálni.
– Te meg velem maradtál – válaszolja Rhen. –
Szezonról szezonra. Még jóval azután is, hogy elküldtelek.
Amit veled tettem… – Elcsuklik a hangja. – Amit veled
tettem…
– Már vége. Elmúlt. – És így is van. – Egy rossz döntés
nem tesz semmissé ezer jót.
Rhen olyan feszülten bámul rám, hogy szinte elakad a
lélegzete.
A kezére pillantok, ami még mindig szorosan markolja a
csuklómat.
 – Rhen! Engedj el!
Rhen pislogni kezd, és rájövök, hogy ez az első alkalom,
amikor én mondom meg neki, mit tegyen.
De ami még megdöbbentőbb, talán mindkettőnk
számára, hogy Rhen engedelmeskedik.
Amikor megérintem az arca foszladozó romjait,
összerezzen, de gyorsan nyugalmat erőltet magára. A teste
megfeszül, a keze ökölbe szorul, az ujjbegyei elfehérednek.
Akármit mondjon is, fél a mágiától. De pontosan érzem,
mikor kezd el hatni a varázslat, mert Rhen állkapcsa ellazul.
A válla elernyed. A fájdalom enyhülni kezd. A duzzanat
visszahúzódik, a fertőzés megszűnik. Egyszer sikerült
megmentenem egy ember szemét, de Rhen sérülése nagyon
súlyos, és túl sokáig maradt kezeletlen. A szeme csukva
marad. A hegek maradandóak lesznek; ezt már most látom.
Rosszabb állapotban is láttam már Rhent, messze nem
ez a mélypont, így könnyedén száműzöm tekintetemből a
szánalmat.
– Ha tudom, hogy a testvérem vagy – mondja Rhen
érdes, remegő hangon –, már az átok első napján távozásra
kényszerítettelek volna.
Megrázom a fejem.
– Ha tudom, hogy a testvérem vagy, ugyanúgy melletted
maradtam volna. – Érzem, hogy megtörtént a gyógyulás.
Visszahúzom a kezem, és éles pillantást vetek Rhenre. – Bár
bevallom, a felét sem tűrtem volna el annak a rengeteg
ostobaságnak, amit rám erőltettél.
Rhen összerezzen, majd halványan elmosolyodik.
Reményteli várakozással tapogatja meg az arcát, de
bizonyára érzi a hegeket, mert az arcáról leolvad a mosoly,
és az épen maradt szeméből változatlan komorság árad.
Harper ismét megfogja a kezét.
 – Semmi baj! – mondja halkan. – A hegek azt jelzik,
hogy rettenetes csapás ért, de túlélted.
– Igen, hercegnő! – suttogja egy hang a szoba túlsó
végéből. Lilith, és vele együtt a hangja, bekúszik a csendbe.
– Valóban túlélte. Ahogy mindenki más is, nemde?
Megpördülök, a kezembe kapom a fegyveremet, és csak
másodsorban nyúlok a varázserőmhöz. De elkéstem, mert
Lilith hátralök, majd feldönti a bútorokat, Harperrel és
Rhennel egyetemben.
– Hát nem látod? – harsogja. – Gyenge vagy, Grey. Én
egy egész életen át csiszolgattam a tudományomat. Nem
néhány hónapig, mint te.
– A varázserő nem minden – förmedek rá, és előhúzom
a dobókéseket a karvértemből. Gyomortájékon találják el
Lilithet, aki hátratántorodik. Tycho kezében már ott van az íj,
és kisvártatva egy nyílvessző fúródik a varázslónő
mellkasába.
Üldözőbe veszem Lilithet.
– Gondoskodom róla, hogy ezúttal tényleg meghalj.
Azzal előrántom a tőrömet: az egyetlen fegyvert, amit
erre a pillanatra tartogattam, az egyetlen fegyvert, amiről
tudom, hogy beválhat.
Lilith szívére célzok.
Lilith felsikolt, és felém lendíti a kezét, hogy eltaszítson
magától. A mozdulat olyan, akár egy hideg széllökés.
Megtántorodom, próbálok talpon maradni. A saját mágiámat
hívom segítségül, de mintha egy darab selyemmel akarnám
megszelídíteni a hurrikánt. Érzem, hogy fogytán az erőm. Az
ujjaim ropogni kezdenek, és a szorításom is gyengül. A
varázserőmet hívom segítségül, hogy meggyógyítsam a
sérülést, de amint az egyik csont beheged, a másik már el is
tört. A szél erős és jéghideg. Iisak kellene ide, biztos tudás,
valami!
 Újabb csontom törik el. Felüvöltök. Mindjárt elejtem a
fegyvert.
– Gyenge vagy! – ismétli Lilith.
– Dobd ide! – kiáltja Tycho.
Elhajítom a fegyvert, de a szél csípi a szemem,
felborogatja a bútorokat, nem látom, hogy a fiú
megkaparintotta-e a tőrt. Harper előrevetődik, ám a szél őt is
felkapja, és a kőfalhoz vágja.
Lilith az örvény közepén áll, a haja lobog a szélben, a
sebeiből vér csorog. Felkacag.
– Azt hitted, elbírsz velem? – kérdezi gonoszul. – Azok
után, amit veled tettem, azt hitted, elbírsz velem?
Tycho a földre hasal, és tőrrel a kezében, fogcsikorgatva,
hunyorogva kúszik előre a szélviharban.
Lilith meglátja. Elmosolyodik. Elfog a félelem.
– Tycho! – ordítom. – Tycho, várj!
– Jaj, Grey! – mórikálja magát Lilith. – Ő a kicsi
ölebed?
Azzal kihúzza a tőröket a mellkasából, és dobásra lendíti
a karját.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

RHEN
Nem gondolkodom. Ugrok. A fiú páncélt visel, de tisztában
vagyok Lilith képességeivel, és azok a pengék egyenesen
Tycho nyakába fúródnának. Félrelököm a fiút, és oldalra
hemperedünk. Az egyik kés eltalálja a páncélomat, és
lepattan róla, ám a sors most sem kegyelmez, mert a másik
penge felhasítja a nyakamat és az állkapcsomat. Felüvöltök.
Tycho tőre végigszánkázik a márványpadlón.
De a fiú életben van. Itt zihál alattam, és nagy szemeket
mereszt rám.
– Jól vagy? – kérdezem.
Szaporán bólogat.
– Vérzel – mondja.
Az arcomra szorítom a tenyeremet, és amikor elemelem,
látom, hogy véres.
Valahol az ablakon túl egy lény sikoltozik a sötétben.
Lilith felveszi a tőrt. Végighúzza a pengét az ujjbegyén.
Kiserken a vére.
– Tudom, mi ez.
Greyre néz, és a szél valamelyest elül, de még mindig
érezni az erejét.
– Hát ezt meg hol találtad?
Úgy tűnik, Grey szerencsésebb, mint mi, mert még
mindig talpon van, és kitartóan dacol Lilith erejével. A
szeme sötét és haragos, szorosan markolja a fegyvereit… de
moccanni sem bír.
– Már tudom is, hová fogom szúrni.
 Lilith felkacag.
– Nézd meg magad! Meg sem tudsz érinteni – mondja.
A tekintete rám vándorol. – Rhen, szeretnéd látni, hogyan
vájom ki a lány szívét?
– Azt próbáld meg! – heveskedik Harper, de a hangja
erőtlen.
Láttam, ahogy a falnak csapódott. Vér csillog a hajában.
– Mint mindig, most is gyengék vagytok. Rhen, már
rengeteg esélyt kaptál tőlem. A néped elpusztította a
népemet. Kihasználtál és eldobtál. A birodalmad bukásra
van ítélve.
– Grey egy egész hadsereggel jött – förmedek rá. – A
birodalmam így is, úgy is elbukik. És te is, amikor eljönnek
érted. Minket megölhetsz, de mindenkit nem.
– Egy egész hadsereggel? – Lilith újból felnevet. – Jó,
ha egy maroknyi katonával.
A tekintetem Greyre siklik, ő azonban mereven bámulja
a varázslónőt.
– Hol a hadsereged? – kérdezem.
– Azért jöttem, hogy megöljem a varázslónőt – feleli
Grey. – Nem azért, hogy letaszítsalak a trónról.
Lilith vidáman tapsikol.
– Rhen, te csacsi! Látod, ezért vagy bukásra ítélve. Az
ember, akinek megadtad magad, még egy zászlóaljnyi
katonát sem tud felmutatni. Az ember, akinek megadtad
magad, egy nyomorék lánnyal meg egy kisfiúval érkezett,
aki egy hete még az anyja csecsén lógott.
Könnyed léptekkel Grey felé indul. Az orkán kis híján
lehámozza a bőrt Grey arcáról, de a varázslónő szoknyája
meg sem libben.
– Te pedig. Te, aki egykor joggal lehettél büszke a
hűségedre, most az ellenségednél könyörögsz alamizsnáért.
Valaha jó barátságot ápoltam Karis Lurannal. Gondolom, a
lányával is remekül megértenénk egymást.
Grey a fogát csikorgatja. A szél sebesre dörzsölte a
kezét, az ujjai is véreznek.
– Maradj távol Lia Marától!
– Nem – válaszolja Lilith. – Eszemben sincs.
Az ablak betörik, és a szanaszét repülő üvegszilánkok
között egy nagy fekete alak bukfencezik a földre. Széttárja a
szárnyait, én pedig szitkozódva szívom be a levegőt, és
Tychót is magammal rántva hátrálni kezdek.
A fiú azonban nem esik pánikba. Felragyog a szeme.
– Iisak! – kiáltja meglepetten.
A lény tudomást sem vesz róla. Karmos ujjait
megfeszítve Lilithre veti magát, és ugyanebben a pillanatban
fagyos fuvallat tódul be a nyitott ablakon, jégkristályokat
képezve a falakon. Csípős hideg önti el a szobát. Egyre
nehezebben mozgok, mintha a végtagjaim fagyásnak
indultak volna.
Lilith, életében először, megtántorodik, és hanyatt esik.
A pillantása már nem diadalmas, a szeme tágra nyílik a
döbbenettől.
– Nakiis? – kérdezi.
Nem ismerem a szót, nem tudom, mit jelent.
– Nem Nakiis – sziszegi a lény. – Az apja.
És a karmok Lilith bőrébe vájnak, szétszaggatják a
ruháját, cafatokra tépik a húsát. A szaténanyagot vérfoltok
lepik el. A lény egyfolytában morog, de olyan fenyegetően,
hogy még én is megborzongok tőle. Lilith úgy nyöszörög,
mintha fojtogatnák. Egy pillanatra azt hiszem, hogy ennyi
volt, és a varázslónő itt, a szemem láttára leheli ki a lelkét.
A kezében azonban még mindig ott a tőr.
Tudom, mi ez, mondta az imént.
 Lilith egyenesen a lény bordái közé döfi a tőrt. Aztán
kihúzza, és újra lecsap.
És újra.
És újra.
A szobában eláll a szél. A jég leolvad a falakról.
– Ne! – sikoltja Tycho.
Kiszabadítja magát, mindenáron a lény közelébe akar
kerülni. Grey előrelép, a pengéjét Lilithre szegezi. A lény
lassan elengedi a varázslónőt, aki fojtott hangon gurgulázik,
de azért még egyszer felemeli a tőrt.
Ám ahelyett, hogy a lényt döfné le vele, Greyt veszi
célba.
Nincs szél, nincs ellenállás. Gondolkodás nélkül
cselekszem. Derékon ragadom Lilithet. Minden csupa vér.
Lilith már amúgy is megsérült, így most szinte összeroskad a
súlyom alatt.
Csak akkor veszem észre, hogy a tőr még mindig a
kezében van, amikor vállon szúr, pontosan ott, ahol a
páncélom végződik. Mintha vaskaróval nyársalnának fel. A
fájdalom vég nélkül cikázik keresztül a testemen. Valaki
kiabál. Valaki sikoltozik. Valaki zokog.
A lihegő Lilith vérfoltos arca jelenik meg fölöttem.
– Mekkora bolond vagy! – sziszegi.
Nem hittem, hogy létezhet ennél rettenetesebb fájdalom,
ám Lilith kirántja a tőrt a vállamból, a hegyét közvetlenül az
állam alá szorítja, és addig-addig feszegeti, amíg a bőröm
felhasad, és elfogy a levegőm.
Nem látok semmit.
Csak Lilith rémisztő arcát.
– Engedd el! – kiáltja Grey.
A kardja hegye Lilith nyakára szegeződik.
 – Úgyis megölöm – feleli Lilith. – Grey, egyszer már
hajlandó voltál felesküdni rám. Most is hajlandó vagy?
– Ne! – Remeg a hangom. – Hagyd! Hagyd, hogy
megöljön!
– Ne! – sikolt fel Harper. – Ne! Grey! Könyörgök! Grey!
Lilith pillantása az enyémbe fúródik.
– A lány még mindig érted könyörög, Rhen!
– Gyerünk! – förmedek rá Greyre, de elcsuklik a
hangom, amikor Lilith még mélyebbre nyomja a tőrt. – Tedd
már meg, Grey! Most én adom a véremet, hogy te életben
maradj.
A penge nem mozdul Lilith nyakán. Grey szaporán,
rémülten liheg.
– Tedd már meg! – nyögöm ki nagy nehezen. – Másképp
úgy jársz, mint én.
– Csinálj már valamit! – visítja Harper. – Grey, használd
a varázserődet!
Lilith rám vigyorog, és a hangja összeesküvésszerű
suttogássá halkul.
– Felfogtad, hogy Grey is ugyanúgy fél, mint te?
– Használd a varázserődet! – motyogja Tycho kásás
hangon, és csak ekkor veszem észre, hogy ő zokogott az
imént. – Erősebb vagy nála.
– Nem igaz! – csattan fel Lilith. – Grey most azonnal
megadja magát, különben megölöm Rhen herceget.
– Átkozz meg engem! – kiáltja Harper. Az ő hangja is
fátyolos a könnyektől. – Vagy változtass át! Hadd legyek én
a szörnyeteg, Grey! Hadd legyek!
– Ne! – suttogom.
Lilith szemében különös fény villan. A szobában
feltámad a szél.
 – Meddig várjak arra az esküre, Grey herceg?
– Tedd meg! – kiabál Harper. – Grey, tedd meg! Hadd
öljem meg ezt a némbert!
– Ne! – mondom újra. Rettegés fojtogat. Tudom, mit tett
a szörnyetegem. – Grey! Ne!
Lilith hozzám hajol.
– Emlékszel, mi történt, amikor megpróbáltál megölni?
– kérdezi Greytől. – Most megmutatom, milyen az örök
halál.
A tőr áthatol a bőrömön.
– Átkozz meg! – ordítom, de a hangom beleveszik a
szélbe. A padlóba vájom a körmeimet, és megpróbálom
felemelni a fejem. – Grey, átkozz meg! Mindenem a tiéd.
Varázsolj el, változtass át valamivé, ami…
A hangom megtörik. A szoba egyre kisebb lesz. A szél
elhalkul. Lilith felsikolt.
Már nem vagyok önmagam, újból szörnyeteggé
változom.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

HARPER
Nem először látom így Rhent, de még mindig ugyanolyan
félelmetes és gyönyörű. Ebben az alakjában is félszemű, a
sebhelyei kék és lila foltokkal tarkítottak, amitől
szörnyűségesebbnek, de ragyogóbbnak is tűnik egyszerre.
Az átváltozásakor Lilith és Grey fedezékbe vonult.
Amikor Rhen felüvölt, a szívbaj kerülget.
Valahol a szobában Tycho elcsukló hangon kiáltja:
– Ördög és pokol!
Egy pillanatra megrémülök, hogy a szörnyeteg talán
ellenünk fordul. Sosem volt tekintettel senkire, és tudom,
hogy Rhen ebben az alakjában, még ha önkéntelenül is, de
hatalmas károkat okozott.
Szélroham söpör végig a szobán, felborítja a maradék
bútort, és mindenkit a falhoz lapít. De a Rhen-szörnyeteg
nem mozdul. Halk morgása éles sikolyban végződik, amitől
minden üveg ripityára törik a szobában.
Lilith felvisít dühében.
Megmarkolja a tőrt, majd nagy nehezen feltérdel.
Rhen pikkelyein megcsillan a fény. A lény felágaskodik,
feltárva védtelen mellkasát.
A másodperc kábító, félelmetes töredékéig úgy érzem,
egyszer már átéltük ezt a pillanatot: Lilith egy tőrt tart a
kezében, és azzal fenyegetőzik, hogy megöli Rhent, a
szörnyeteget.
Én pedig hanyatt-homlok rohanok, hogy megmentsem
őt.
 – Ne! – kiáltom, és elrugaszkodom, ugyanúgy, mint
régen.
Rhen morgása megrengeti a szobát. Grey felkiált, én
pedig elvágódom a márványpadlón. Esélyem sincs közel
kerülni Lilith-hez. Rhen szörnyetege visszahőköl a penge
láttán, közben felbőszülten sziszeg. Grey arca jelenik meg
előttem.
– Rhen sohasem bocsátaná meg nekem – zihálja.
Lilith pengéje ismét meglendül. Felkiáltok. Sohasem
bocsátok meg Lilithnek. Sohasem bocsátok meg senkinek.
Grey azonban már elfordult tőlem, és a ruhájánál fogva
rántja vissza Lilithet. Rhen egy kis lélegzethez jut, de ez még
nem lesz elég.
Lilith szoknyája lángba borul ott, ahol Grey marokra
fogja. Lilith felsikolt, és a szobában kavargó szélörvénnyel
idézi meg a varázserejét, hogy eloltsa a lángokat, és
meggyógyítsa magát.
Csupán egy pillanatra terelődik el a figyelme, de ennyi
is elég.
Az egyik pillanatban Lilith még füsttel és lángokkal
körülvéve áll, a tűz már a bőrét nyaldossa.
A következő pillanatban a szörny széttépi őt.
A hang iszonyatos. A látvány iszonyatos. Fújtatok.
Pislogok. Hatalmas szemeket meresztek. A szörnyeteg
karmait ragacsos mocsok borítja. Gyönyörű, csillogó
pikkelyei vörös lében úsznak.
Csak úgy fröcsög a vér.
Hirtelen síri csend lesz a szobában, semmit sem hallok a
saját lihegésemen kívül. A tűz ellobban. Grey térdre rogy.
Vérzik, a bőre csupa seb. Talpra kecmergek, ami nem megy
egykönnyen, mert a lábam nem akar engedelmeskedni. A
szörny morogva fordul felénk. Tycho Iisak fölött görnyed,
aki nem mozdul, de Rhen ügyet sem vet rájuk. Amikor
meglátja Greyt, akkorát üvölt, hogy legszívesebben a föld alá
bújnék.
– Harper! – mondja Grey. Felemeli a kezét. – Harper!
– Rhen! – zihálom. Félig térdelve, félig hason csúszva
botorkálok oda Greyhez. – Rhen, itt vagyok. – Én is
felemelem a kezem. – Változtasd vissza, Grey! Változtasd
vissza!
Grey felsóhajt, majd óvatosan talpra áll.
– Nem tehetem. Te is tudod. Csak akkor változik vissza,
ha ő is akarja.
A Rhen-szörny megint felmordul, az arcát azonban a
mellkasomra szorítja, és meleg levegőt fúj a térdemre.
Elszorul a gyomrom, és egy könnycsepp gördül le az
arcomon.
– De már szeretem őt. – Elakad a lélegzetem. – És ő is
szeret engem.
Kiabálás hallatszik a folyosó felől. A szörnyeteg
felkapja a fejét. Halk morgás dübörög fel a mellkasából.
Valakik szisszalai nyelven kurjongatnak, egy szót sem értek
az egészből.
Ám végül Jake és Solt kapitány jelenik meg az ajtóban.
Jake elkáromkodja magát.
– Szent…
Rhen meggörbíti a nyakát, és ráüvölt.
Solt kapitány elsápad, majd kardot ránt.
– Állj! – kiáltja Grey.
Rhen odakapja a fejét, és Grey arcába üvölt. Nyüszítve
dőlök hátra, de Grey nem mozdul.
– Nem tud repülni – recsegi Solt. – Most megölhetjük.
– Nem – mondja Grey lágyan.
 Rhen megint az arcába üvölt. Még a falak is
beleremegnek.
– Nyugalom! – Grey felemeli a kezét. A hangja egészen
halk. Mintha egy lóhoz vagy egy gyerekhez beszélne. –
Rhen! Nyugalom!
– Mindjárt kettétép – figyelmezteti Tycho, és nagy
üggyel-bajjal feláll.
– Nem hiszem – suttogja Grey.
Újabb morgás szakad fel Rhen torkából, ám Grey nagy
bátran az arcára teszi a kezét, az épen maradt szeme alá.
– Térj magadhoz! – mondja halkan. – Térj magadhoz,
fivérem!
A levegő megremeg, és Rhen hirtelen előttünk terem.
Kissé imbolyog, mintha részeg lenne vagy szédülne, de Grey
elkapja a kezét.
– Meghalt? – kérdezi Rhen.
– Meg.
Rhen másodszor is megbotlik, ám Grey ezúttal nemcsak
elkapja, hanem a karjába is zárja a testvérét.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

GREY
Nem tudom, mióta állunk itt, de az idő csak telik, és úgy
érzem, a veszély még nem szűnt meg. A varázslónő eltűnt,
de valahol odakint egy egész hadsereg vár ránk. Tycho
nehezen veszi a levegőt, Solt és a többi katona pedig az
ajtóban toporog. A kapitány páncélja erősen megkarcolódott,
az arcán karmolásnyom éktelenkedik. Jake haja véres.
Iisak a földön fekszik, mozdulatlanul.
Tycho mellette van, és fogja a kezét.
Térdre ereszkedem a kaparó mellett. A vére sekély,
csillogó tócsákba gyűlt a kőpadlón. Arra számítok, hogy már
a szemét sem bírja kinyitni, hogy már nem is lélegzik, de
lassan pislogni kezd.
– Iisak!
Gondolkodás nélkül az egyik sebéhez érintem a kezem,
és bevetem a varázserőmet, ám a kaparó lehunyja a szemét,
és nehézkesen megrázza a fejét.
Nem hat rá a mágia. A sebek tovább véreznek.
A mágiának ellenálló tőr a földön fekszik, egy vértócsa
közepén.
Lilith legalább egytucatszor szúrt.
Iisak megszorítja a kezem.
– Segíts! – mondom, és megremeg a hangom. – Segíts,
hogy segíthessek!
Iisak másodszor is megrázza a fejét, alig észrevehető
mozdulattal.
 – Mentsd meg! – mondja, és kétségbeesés villan a
tekintetében.
Aztán lecsukódik a szeme.
Megszorítom a kezét, de az már elernyedt. A mellkasa
sem mozog.
– Ne! Ne! – szipogja Tycho, és rám néz. – Nem tudod…
– kezdi, de gyászos pillantásom láttán elhallgat.
Nem megy. Hiába van varázserőm, nem tudom
megmenteni a barátomat. Óriási veszteség, és ez még nem
minden. Összeszorul a mellkasom, alig kapok levegőt.
Jake letérdel mellém, és a vállamra teszi a kezét.
Nem volt semmi, amiért érdemes lett volna tovább élned,
mondta Iisak nem is olyan rég. A szavai most különleges
jelentőséggel telnek meg.
De aztán eszembe jut, mit mondott még Iisak, és ez egy
pillanatra elfeledteti velem a bánatomat.
– Mentsd meg! – ismétlem. Értetlenül nézek Tychóra,
aztán Rhenre, majd Jake-re és Soltra. – Kit mentsek meg?
Solt kapitány előrelép, és elteszi a kardját.
– A társát, gondolom. Ott lesett ránk a fák között. Egy
nyílvesszővel átlőttük a szárnyát, de Iisak megállított minket.
Beszélt a társával, de csak még jobban feldühítette. Amikor
az az izé felszállt az égbe, azt hittük, veszélyben vagytok,
ezért irányt változtattam, és idejöttem.
Ez a kijelentés egyszerre több megdöbbentő részlettel is
szolgál.
A társát.
Egy nyílvesszővel átlőttük a szárnyát.
Veszélyben vagytok, ezért irányt változtattam.
Eszembe jut, hogy amikor a kastély felé közeledtünk,
rikoltozást hallottam az erdőből. Harper azt mesélte, hogy
egy Iisakhoz hasonló lény vette üldözőbe.
Eszembe jutnak Lilith szavai, amikor Iisak megtámadta
őt.
Nakiis?
Nem Nakiis. Az apja.
Iisak berontott az ablakon, hogy megtámadja a
varázslónőt. Mindig türelmes és megfontolt, gondosan
felméri a lehetőségeket, mielőtt cselekszik. Ma azonban
betört a szobába, és rávetette magát Lilithre. Nem törődött a
mágiával, sem a politikával, a katonákkal vagy bármi mással,
csak a féktelen düh vezérelte.
Emlékszem egy beszélgetésünkre, miután először
lehettünk szemtanúi, milyen szörnyűségekre képes Karis
Luran. Megkérdeztem Iisakot, miért hajlandó egy teljes évig
szolgálni a királynőt, ha a leghalványabb reménye sincs arra,
hogy megtalálja a fiát.
Az életemet is feláldoztam volna, felelte akkor Iisak. Te
nem tennéd?
Dehogynem, vágta rá a tétovázásom láttán. Ha apa
lennél, megtennéd.
Tycho egy másodperccel gyorsabb nálam. Felpattan a
földről.
– Azt mondtátok, az erdőben van? Vigyetek el hozzá!
A sebesült kaparó rongycsomóként hever egy fa tövében,
szárnyai petyhüdten lapulnak a földhöz. Szinte láthatatlan a
sötétben, a szeme csukva, alig lélegzik. Arra a napra
emlékeztet, amikor először láttam Iisakot, aki
összegömbölyödve, haldokolva feküdt a ketrecében Worwick
udvarán. Itt azonban csillogó jég borítja a talajt, és csak a
hold világít. Egy nyílvessző áthatolt a kaparó szárnyán és
bordáin. Amikor közelebb érünk hozzá, észreveszem, hogy
nincs egyedül: egy emberforma, köpenyes alak guggol
mellette a sötétben.
 Megtorpanok, és a kardomért nyúlok. A többiek is
megállnak mögöttem.
A köpenyes alak észrevesz minket, feláll, és kardot ránt.
A földön fekvő kaparó halkan felmordul, és kinyitja a
szemét. Karmos ujjait a fagyos talajba vájja.
A hátam mögött álló katonák szisszalai nyelven
dünnyögnek, és ők is fegyvert rántanak.
– Várjatok! – intem le őket.
Tycho jelenik meg mellettem.
– Megsérült – mondja. – Grey! Megsérült.
A köpenyes alak meglepetten húzza ki magát, majd
felénk indul, és hátratolja a csuklyáját.
Harper felszisszen, majd futásnak ered.
– Zo? Zo!
Ügyet sem vetve a pengére, átöleli a barátnőjét.
Izgatottan hadarja:
– Hogyhogy… mi történt… mi… hogyan…
Zo viszonozza az ölelést, de közben rám, Rhenre és a
többi katonára pillant Harper válla fölött. Nem dobta el a
kardját, és el tudom képzelni, miket gondolhat magában,
amikor megpillantja a Syhl Shallow katonáinak gyűrűjében
álló koronaherceget.
– Mi-hogy… hát te?
– Pihenj, Zo! – mondja neki Rhen. – Sok minden történt.
Zo meredten bámulja Rhent, az elcsúfított arcát.
– Azt látom.
A kaparó ismét felmordul Zo háta mögött.
Mellettem Tycho egyre szaporábban kapkodja a levegőt.
– Grey! Segíts neki!
 Elbizonytalanodom. Tudom, mit mondott Iisak, de azt is
tudom, mit mondott Solt. Ez a kaparó rátámadt a
katonáinkra. Harperre. Ha a hírek igazak, egyértelműen
összejátszott Lilithtel.
Ám Tycho nem vár tovább. Leteszi a kardját, és a
lényhez siet.
A kaparó morgása fülsértő sikolyba fordul, ahogy a lény
egyik karmos kezét a földre téve, szárnyait rebegtetve próbál
talpra állni. De aztán köhögni kezd, durva, fülsértő
hörgéssel. Vér jelenik meg az ajkán. A szeme, mint hideg
fekete tó, egészen más, mint Iisak meleg, mégis ironikus
tekintete.
– Ne! – kiáltja Zo. Kiszabadítja magát Harper karjából,
és Tycho elé lép. – Ne bántsd!
Tycho úgy néz a lányra, akár egy tébolyultra.
– Nem bántom – feleli halkan.
Mindkét kezét feltartja, így jelezi, hogy tiszták a
szándékai, majd térdre ereszkedik a kaparó előtt, aki
továbbra sem hagyja abba a morgást.
Ekkor veszem észre a teste alatt terpeszkedő vértócsát.
Mentsd meg!
– Te vagy Nakiis? – kérdezi Tycho. Kinyújtja a kezét. –
Iisak fia?
A morgás abbamarad, de csak egy pillanatra. Aztán a
kaparó lecsap a karmaival. Tychót a csuklóján éri az ütés,
szerencséje, hogy karvértet visel. A karmok átszakítják a
bőrcsatot, és barázdát vájnak Tycho kézfejébe. A fiú
hátratántorodik. Solt kardot ránt, és melléjük lép.
– Ne! – kiáltja Zo. – Megsérült, de… de nem ellenség.
Nem ölt meg, pedig megtehette volna. Mindenkit
megölhetett volna. Lilith kényszerítette.
 – Harpert is meg akarta ölni – jegyzi meg Rhen
gonoszul.
– De végül nem ölte meg – feleli Zo.
Solt rám pillant, parancsra vár.
A kaparóra nézek.
– Valóban te vagy Iisak fia? Iishellasa eltűnt királya?
– Nakiis vagyok – morogja a lény. – De az apám a
király.
– Csak volt – mondom. A hír a legkevésbé sem
nevezhető kellemesnek vagy megnyugtatónak, így hát a
hangommal próbálok enyhíteni a csapáson. – Apád
megboldogult. Összetűzésbe keveredett a varázslónővel. –
Szünetet tartok, majd így folytatom: – Iisak megkért, hogy
mentselek meg. – Újabb szünet. – És így is teszek, ha
megengeded.
Nakiis vért köp a földre. Innen is hallani, milyen
szaggatottan veszi a levegőt.
– Többé nem akarok mágusok szolgája lenni.
Ez elgondolkodtat. Vajon mit tett vele Lilith, hogyan
láncolta magához? A kaparó hangjába elkeseredett düh
vegyül, és egy kis félelem is. Lilith nem hagyott mást maga
után, csak fájdalmat és szenvedést, nem ér meglepetésként,
hogy a varázslónő ezt a lényt is az őrületbe kergette a kisded
játékaival.
– Nem leszel a szolgám – felelem óvatosan. – Apád
egyszer azt mondta nekem, hogy a mágusok és a kaparók
egykor szövetségesek voltak.
– Csak voltak – mondja jelentőségteljesen Nakiis, és az
ő hangja is ugyanúgy cseng, mint az enyém.
De már maga a beszéd is kimeríti, mert a földre
támasztja a homlokát, és újból köhécselni kezd.
 Odamegyek hozzá, és térdre ereszkedem, ahogy Tycho
tette.
– Az apádon nem tudtam segíteni – mondom. – De
rajtad még tudok.
A kaparó hangja érdes és elgyötört.
– De milyen áron?
– Semmilyen áron.
– Megesküszöl?
– Esküszöm!
A kaparó kisvártatva bólint.
Nem habozom. Ahogy kiszabadítom a nyilat, friss vér
buggyan fel a sebből. Nakiis felüvölt, és megpróbál
elfordulni, de túl gyenge hozzá. A sebre szorítom a kezemet.
A bőr összezárul. A kaparó légzése megnyugszik. A szárny
begyógyul.
Nakiis pislogva néz rám, majd felemeli a fejét.
– Te vagy Grey? – kérdezi.
– Igen.
– Apám azt mondta, hogy segíteni fogsz nekem. Azt
mondta, meg fog keresni téged. – Nakiis feltérdel,
meglengeti a szárnyait, és meglepődve nézi, ahogy azok
szépen a hátára simulnak. – Ezek voltak az utolsó szavai.
Tétovázom.
– Éveket töltött azzal, hogy a nyomodra leljen.
– Akkor az erőfeszítései nem voltak hiábavalóak –
jegyzi meg keserűen a kaparó.
– A barátom volt, Nakiis. – Kinyújtom a kezem. – Te is
az lehetsz, ha…
– Én nem barátkozom mágusokkal.
 A kaparó a kezemhez kap, felhasítja a tenyeremet, majd
a levegőbe szökken.
– Várj! – kiáltja Tycho, de a kaparó már el is tűnt.
Hosszasan bámulunk utána.
Tycho levegő után kapkod.
– Iisak az életét adta érte.
– Értem is – mondom súlyos hangon.
– És a fia csak úgy… elment – állapítja meg Jake.
Eszembe jut, mit mesélt Iisak a fiáról, arról, Nakiis
hogyan menekült el Iishellasából, hogy ne kelljen trónra
kerülnie, meg arról, hogy a kapcsolatuk finoman szólva is
bonyolult volt.
Aztán valahogy Lilith is belekeveredett az ügybe, és
alighanem csak tovább rontott a helyzeten. Begörbítem a
kezem, a sebeim behegednek. Azok után, amin Rhen
keresztülment, aligha hibáztathatom a kaparót, amiért nem
akarja, hogy bármi köze legyen hozzám.
Rhenre, Harperre és Zóra nézek, akik még mindig a
katonáimtól elkülönülve állnak elgyötört, bizonytalan
arckifejezéssel. Solt kapitány bosszúszomjasan szemléli
őket. Hatalmas szakadék tátong köztük. Lia Marának nagy
tervei voltak a békekötéssel kapcsolatban, de mindannak
ellenére, amit ma este elértünk, rögös út áll előttünk.
– Várjunk csak! – szólal meg Harper, és Zo felé fordul.
– Azt mondtad, hogy a kaparó mindenkit megölhetett volna?
Ki az a mindenki?
– A kastély lakói – válaszolja Zo. – A személyzet zöme.
Még Freya és a gyerekek is megmenekültek. Chesleigh, a
kém, kisebb csoportokban csempészte át őket az erdőn. Ha ő
nincs, még nagyobb veszteségeket szenvedtünk volna.
Harper halkan szitkozódik.
– Akkor már nem is gyűlölöm annyira.
 – Én igen – mondom, és hallom, hogy Solt egyetértően
mordul fel a hátam mögött.
– Amikor Nakiis lerántott a lóról – folytatja Zo –, meg
akart ölni, de aztán bevallotta, azt a parancsot kapta, hogy
vigye el a varázslónőnek a szívedet. Sikerült meggyőznöm,
hogy inkább egy állat szívét vigye, és még a páncélomat
odaadtam neki bizonyítékként. – Zo Rhenre pillant. – A
kaparó nem volt gonosz. Nem volt kegyetlen. A saját életéért
küzdött. Bizonyos értelemben… el volt átkozva.
– Akkor hálás vagyok neki – feleli Rhen, és mélyen a
szemembe néz.
Nem tudom, mit mondjak. Egy hosszú pillanatig csend
honol közöttünk.
Hirtelen nagyon távol érzem magam Rhentől. A fivérem
megadta magát, és szörnyetegként megmentette az életemet,
de attól még ő a trónörökös. A serege még mindig a kastély
körül tanyázik.
Mintha az ő agyán is ugyanez a gondolat cikázna át,
mert felszikrázik a szeme.
Nem én vagyok az egyetlen, aki észreveszi ezt.
– Emberfall serege még mindig elzárja a kijáratot, felség
– dünnyögi Solt kapitány erős akcentussal. – Ne kötözzük
meg Rhen herceget? Hogy befolyásolni tudjuk a helyzetet?
– Én magam állok a seregem elé – jelenti ki Rhen
sötéten. – Megparancsolom nekik, hogy vonuljanak vissza.
– Én nem bízom ebben – feleli Solt.
Rhen Harperre pillant.
– A bizalmat a tettek építik – mondja, majd rám néz. –
Abban a kulcsfontosságú pillanatban nekem is bíznom kellett
volna benned.
– Ahogy nekem is benned – válaszolom. Soltra nézek. –
Rhen nem hadifogoly. Hanem a testvérem.
 – Valóban – feleli Rhen, és legnagyobb meglepetésemre
a hangja nem megrendült. Sőt, még sohasem csengett ilyen
könnyedén. – Keressük meg a seregemet! Hadd mutassam be
nekik a trónörököst!
Összerezzenek, majd meglepetten bámulok a fivéremre.
Rhen elmosolyodik, és a karját nyújtja.
– Éljen Emberfall!
Megszorítom a kezét.
– Éljen a nép!
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

LIA MARA
A kis csapatunkkal, mivel nincs szükségünk fedezékre,
villámgyorsan keresztüllovagolunk Emberfallon.
Emlékszem, amikor az erdőben bujkáltunk Greyjel, óránként
tettünk meg egy kilométert, de most szinte repülünk.
Kavarog a gyomrom, úgy érzem, mintha napok óta nem
ettem volna. Életemben nem hittem a sorsban, Grey azonban
igen, és most azon kapom magam, hogy a sorshoz
rimánkodom.
Add, hogy túlélje!
Add, hogy visszatérjen hozzám!
Vigyázz rá!
Kérlek!
Rhen tisztjei elöl és hátul lovagolnak, kísérőként, ahogy
ígérték. A saját katonáim eleinte óvatosak és bizalmatlanok
voltak, de eddig nem történt incidens. Amikor megálltunk,
hogy megitassuk a lovakat, láttam, hogy az egyik emberfalli
katona kölcsönadott egy darab tűzkövet az egyik tisztemnek,
amikor az övé a patak mélyére esett. Ma reggel pedig az én
katonám segített Rhen katonáján, amikor a nyeregszíja
foszladozni kezdett. Noah, akinek mindkét csoportba
bejárása van, szükség esetén ellátja a kisebb sebeket, de
többnyire az én oldalamon marad.
Hajnaltájban, amikor lépésre fogjuk a lovakat, Noah
mellém kocog. Egy kenyércsücsköt nyújt felém.
– Egyél egy kicsit!
Megrázom a fejem.
– Nem vagyok éhes.
 – Nos, a testednek akkor is szüksége van az ennivalóra,
ha a fejed másképp gondolja.
Elveszem a kenyeret, mert tudom, hogy Noah úgysem
hagyna békén, de amikor leharapok belőle egy darabot, kis
híján lehányom a lovamat.
Megrázom a fejem, és nagyot húzok a vizestömlőmből.
– Olyan ideges vagyok!
Noah egy pillanatig nem szól, de érzem, hogy
kíváncsian méreget.
– Kis falatokat harapj! – tanácsolja.
– Milyen messze vagyunk? – kérdezem.
Hogy Noah kedvére tegyek, a számba veszek egy
aprócska falat kenyeret.
Noah a látóhatárt kémleli.
– Egy órája hagytuk el a silvermooni kanyart. Ha tartjuk
a tempót, még napfelkelte előtt odaérünk a kastélyhoz.
– Napfelkelte előtt! – A katonáimra nézek. – Akkor
legfeljebb öt perc pihenőt engedélyezek.
Noah kuncogva feleli:
– Nem emlékszel, Jake mekkorát bemosott Greynek,
amikor az nem akart pihenőt hirdetni?
Mélyen Noah szemébe nézek.
– Te nem aggódsz?
Ettől kijózanodik.
– Öt perc.
– Legyen inkább három.
Azzal megállítom a lovam.
Szeretem a Syhl Shallow-i hegyeket, de van valami békés
Emberfall dombjaiban, különösen, amikor a napfény először
törik meg a horizonton, és lilás csíkokat vetít az égre. A
lovak lehelete fehéren párállik a hidegben, patáik a földet
döngetik. Most már én is felismerem a Vasrózsa-kastélyt
körülvevő területet, a széles erdősávot, ami magát az épületet
veszi körül. Még egy utolsó dombot kell megmásznunk, és
már ott is vagyunk.
A szívem hevesen dobog. Itt vagyunk. Grey, itt vagyunk!
A dombtetőre érve tüstént megpillantjuk a katonákat.
Több százan vannak. Több ezren. Alakzatba rendeződtek.
Clanna Sun lefékezi a lovát.
– Ez csapda! – kiáltja. – Vissza!
A katonáim és a tisztjeim is megállnak, a lovaik
tiltakozón ágaskodnak fel. Mindenki körém sereglik. Kiáltás
hallatszik a hegy lába felől. A minket kísérő emberfalli
katonák riadtan néznek össze.
– Állj! – rikoltom. Felemelem a kezem, és lesújtó
pillantást vetek Clanna Sunra. – Azt mondtam, állj!
Megállnak.
A lovak idegesen toporogva és ágaskodva rángatják a
szorosra vett szárat. Jamisonra nézek, akinek a tekintete a
völgyben várakozó katonákra vándorol.
Mielőtt bármit is mondhatnék, gyorsan megszólal:
– Felség! Lemegyek hozzájuk. Elmagyarázom nekik, mi
járatban vagyunk.
A lenti katonák egy csoportja lóra szállt, és elindult
felénk. Sötét van, nem sokat látok, de annyit azért
észreveszek, hogy csatasorba állt íjászok árnyéka dereng a
hátuk mögött.
– Menj! – mondom Jamisonnak.
– Ez vakmerőség! – sziszegi Clanna Sun. – Az anyád
sohasem…
– Én nem az anyám vagyok – vágok közbe. – Ne feledd,
hol a helyed!
 Clanna Sun durcásan biggyeszti le a száját.
Jamison levágtat a domboldalon, és amikor eléri a
leszakadt csoportot, mindannyian megállnak. Innen fentről
nem hallani, miről beszélnek, de nyugtalanul várom a
végkifejletet. Nincs esélyünk egy ekkora sereggel szemben.
Nem bírnánk velük. Ha akarnák, mind egy szálig
lemészárolhatnának bennünket.
Az egyik katona elszakad a kis csoporttól, és felnyargal
a domboldalon. Ahogy közelebb ér, feldereng előttem a
páncélja, a fekete haja.
Lecsúszom a nyeregből.
– Hátrébb! – utasítom a tisztjeimet. – Hátrébb!
Elindulok, éppen akkor, amikor a ló felér a dombtetőre.
Grey még azelőtt leugrik a nyeregből, hogy az állat
megállna.
A szívem hevesen lüktet, a térdem rogyadozik, de én
csak megyek előre, amíg Greyhez nem érek. A pillantása
űzött, fájdalommal teli, és mindene véres: a haja, a keze,
még a páncélján is széles vörös csíkok virítanak. Az arcára
szorítom a tenyeremet, mintha így akarnék meggyőződni
róla, hogy itt van, hogy él, hogy együtt vagyunk.
– Jól vagy – lehelem rábeszélőn. – Jól vagy.
Grey megszorítja a kezemet.
– Jól vagyok.
– Grey! – szólal meg Noah a hátam mögött. Feszült a
hangja. – Jake?
Grey tekintete mögém siklik.
– Jake-nek kutya baja. Odalent van. Nem tudta, hogy
jössz, különben ő is fellovagolt volna. – Grey tétovázik,
majd a pillantása ismét megállapodik rajtam. A keze
megfeszül az ujjaim körül. – A varázslónő meghalt. És
Iisakot is elvesztettük.
 Elszorul a szívem. Tudtam, hogy ez a harc nem érhet
véget veszteségek nélkül. Grey szomorú szemébe nézek, és
eszembe jut, voltaképpen miért is jött ide.
– Hát Rhen?
– Ő túlélte. – Grey egy pillanatra elhallgat, majd így
folytatja: – Már… nem állunk háborúban. – A hangja komor,
innen tudom, hogy bőven lenne még mit mesélnie, ám
hirtelen ráébred, hogy Syhl Shallow-i és emberfalli katonák
vesznek körül minket. – Mi… mi történt? – kérdezi
homlokráncolva. – Miért vagytok itt?
Megkönnyebbülök, de csak egy kicsit. Szívesen
elújságolnám, hogy megfejtettem Grey üzenetét, és tudom,
hogy Ellia Maya ellenünk dolgozott. Szívesen elújságolnám,
hogy békét hoztunk, hogy a katonák készek voltak
fegyverszünetet kötni. Hogy ha Rhen már nem akar háborút,
akkor végre félretehetjük a sérelmeinket, mindkét ország
érdekében. Legszívesebben Grey nyakába csimpaszkodnék,
és soha többé el nem engedném. Hallani akarom a
szívverését, a szuszogását, és ezer napon át aludnék mellette.
Ám ebben a pillanatban elszorul a gyomrom, és kezemet
a számhoz kapva ugrok hátra.
– Lia Mara! – kiáltja Grey riadtan.
Nagy levegőt veszek, hogy megnyugtassam, semmi
bajom. Aztán lehányom a csizmáját.
– Sajnálom! – zihálom halálra váltan. – Sajnálom! Én…
én betegre aggódtam magam…
És akkor, legnagyobb rémületemre, megint elhányom
magam.
– Noah! – kiáltja Grey.
A hangjába aggodalom vegyül. Két kézzel fogja hátra a
hajamat.
– Ja! – feleli Noah a legnagyobb lelki nyugalommal.
Sőt, mintha mulattatná a helyzet. – Erről jut eszembe…
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

RHEN
Múlnak a hetek. A kastély ismét emberekkel népesül be,
pótolandó az odavesztetteket. Katonák és testőrök, szolgák
és inasok, új arcok, új nevek, új hangok a folyosókon. Harper
örömmel fedezi fel, hogy Freya és a gyerekek is azok között
voltak – a halottnak hitt személyzet zömével együtt –, akiket
Chesleigh, a kém, kimenekített a kastélyból, amikor Lilith
vérengzésbe kezdett.
Harper gyakran tartózkodik nálam, de ugyanilyen sok
időt tölt a bátyjával, a barátaival, hogy emberek között
legyen. Mint mindig, a veszteségek ezúttal is megviseltek,
ezért jórészt a szobámban maradok. Annál is inkább, mert
ezúttal nem Emberfall újjáépítésén töröm a fejemet, azt
inkább Greyre bízom. Nézem az életben maradt őröket, és
azokra gondolok, akiket elvesztettünk. Meglátok egy szolgát
a folyosón, és eszembe jut egy holttest, amit én hurcoltam ki
a kastélyból. Ahelyett, hogy tanácsadókkal és
nagyvezérekkel találkoznék, a szobám sötétjében
gubbasztok.
Azt hittem, végül megnyugvásra lelek, de tévedtem.
Ugyanolyan tehetetlennek érzem magam, mint az átok
ideje alatt.
Hová menjek? Mihez kezdjek? Amikor elhagyom a
szobát, az emberek megbámulnak, vagy gyorsan elfordulnak.
Harper azt mondta, a hegek azt jelzik, hogy túléltem egy
rettenetes csapást. De közben arra emlékeztetnek, hogy
részben én magam voltam az a rettenetes csapás.
Egyik este kopogtatnak, jóval azután, hogy a kastély
népe már álomba szenderült. Én még most, Lilith eltűnése
után is zaklatottan és nyugtalanul alszom, lidércnyomások
gyötörnek, ezért azokon az éjszakákon, amikor egyedül
vagyok, inkább a kandallónál olvasgatok, amíg a szemem
bírja.
Ekkor azonban felkapom a fejem, és a kíváncsiságom
arra késztet, hogy elkiáltsam magam:
– Szabad!
Kattan a zár, és Grey lép be a szobába. Egyedül van.
– Tudtam, hogy még ébren leszel – mondja egykedvűen.
– Kiolvastad a varázsgömbödből? – kérdezem.
Grey kis híján elmosolyodik, de nem jókedvében. A
tekintete az enyémet fürkészi.
– Ami azt illeti, nem. Inkább… a régi ismeretség okán
feltételeztem.
Ó! Hát persze. A tűzbe bámulok.
Természetesen én is látom, hogyan jár-kel Grey a
kastélyban. Nem maradhatok egész nap a szobámban. De
nagyon elfoglalt, mindig akad valami dolga, mindig emberek
veszik körül, miközben én szép lassan láthatatlanná válok, és
az emberek elfordulnak tőlem. Grey a trónörökös, a leendő
király. Ő az, aki megmentett minket a gonosz varázslónőtől,
meggyógyítja a sebesülteket, és helyrehozza a megromlott
kapcsolatunkat Syhl Shallow-val. Hallom, milyen
rajongással beszélnek róla a talpnyalók, akik felfedezték,
hogy új ember került hatalomra, valaki, aki még gyanútlan és
tapasztalatlan. Valaki, akit talán még be lehet csapni, rá lehet
szedni, félre lehet vezetni.
Majd Grey is megtanulja a leckét. Ugyanúgy, mint én.
Lia Marának pedig megvan a magához való esze. Efelől
nincs kétségem.
Elszorul a szívem, ezért megköszörülöm a torkomat.
– Mikor tértek vissza Syhl Shallow-ba?
 – Máris ki akarsz ebrudalni?
Grey hangja könnyed, már-már kötekedő, az
érdeklődése mégis őszintének hat.
– Nem.
Tétován nézek a fivéremre. Nem szívesen vallanám be
neki, hogy nem szeretném, ha elmenne, nem szeretném, ha
megmaradna köztünk ez a kínos feszélyezettség, de
fogalmam sincs, hogyan adjak hangot az érzéseimnek.
Ahogy én sem kuksolhatok egész nap a szobámban, Lia
Mara királynő sem maradhat örökké távol Syhl Shallow-tól.
A hágón hamarosan havazni kezd, és a téli hidegben még
alapesetben is elég körülményes az utazás, nemhogy
várandósan.
Grey mintha mondani akarna valamit, ám végül
csendben marad, és némán méreget.
Eszembe jut az a nap, amikor eljött hozzám, hogy
ultimátumot adjon. Megállt a Nagyterem közepén, és azt
kérdezte: Rántsunk kardot, és intézzük el rövid úton? Akkor
még alig pislákolt bennem a remény, mert ellenségeskedés,
lemondás, bánat és gyász ülte meg a levegőt.
A helyzet most korántsem ugyanolyan, de nem is
teljesen más.
Előrehajolok, kinyitom a kisasztalon álló lakkozott
fadobozt, és egy pakli kártyát emelek ki belőle. Szó nélkül
megkeverem, rá sem nézek Greyre.
– Van kedved játszani?
– Kártyázni? Igen.
Grey leül velem szemben, és olyan ujjongás árad a
hangjából, hogy kénytelen vagyok felpillantani.
– Ennyire hiányzott a kártya, Grey?
– Syhl Shallow-ban a kocka a divat. – Grey némán
figyeli, ahogy kiosztom a lapokat. – Mindig veszítek.
 – Csakugyan? Engem is megtaníthatnál.
– Nem kell hozzá nagy ész. – Grey felveszi a lapokat, és
rám néz. – Utálnád.
Akaratlanul is elszorul a szívem. Grey úgy ismer engem,
akár a tenyerét. És én is őt.
Grey letesz egy kártyát. Egy kard kilencest.
A mozdulat engem is cselekvésre ösztönöz. Kiválasztok
egy lapot. Egy darabig csendben játszunk, és a feszültség
lassan enyhülni kezd.
– Ha nincs ellenvetésed… – kezdi Grey.
– Te vagy a trónörökös – felelem, miközben egy
királynővel tromfolom Grey királyát. – Nekem már nincs
beleszólásom a dolgaidba.
– De a testvérem vagy – heveskedik Grey –, és királyi
sarj, sőt, második az öröklési sorban. A te szavadnak igenis
súlya van!
Megdöbbentő ez az indulatosság. Ugyanakkor…
megható is egyben. Lopva Greyre sandítok.
– Lehet, hogy én vagyok a második az öröklési sorban,
de a kedvesed állapotából ítélve ez már nem sokáig marad
így.
Amikor Grey rám néz, és meglátja a mosolyomat,
szégyenkezve hajtja le a fejét.
– Ez igaz.
Most már fülig ér a szám. Grey ritkán jön zavarba, és
akkor is csupán egy-két pillanatra.
– Rajta, parancsnok! – mondom kötekedőn. – Tedd fel a
kérdésedet!
Grey zavartan néz rám, egy pillanatra meg is ijedek,
hogy talán túl messzire mentem, és a feszültség fala
újraképződött közöttünk. Ám a fivérem így szól:
 – Ó, hát hogyne, milord. Alázatosan megkérlek, ha
módodban áll, biztosíts nekem és Lia Marának szállást
szerény hajlékodban télire…
– Egy pillanat! Micsoda? – Kihúzom magam, és
homlokráncolva kérdezem: – Komolyan beszélsz?
– Igen. – Grey egy kártyalapot hajít a kupac tetejére. –
Mint tudod, a hó bármikor eltorlaszolhatja a hágót, így elég
nagy vakmerőség lenne a részünkről, ha most akarnánk
visszautazni északra. Lia Mara ráadásul azt a hírt kapta a
húgától, hogy a mágiaellenes frakciók felbátorodtak, és a
palota elleni támadások is rendszeressé váltak. Nem
tudhatjuk, kik segítik az összeesküvőket. A hadsereg a
helyén van, a védelem tehát biztosított, de… – Grey vállat
von. – Azt ígértük, szövetséget kötünk Emberfallal, hogy
végre Syhl Shallow is hasznot húzhasson a kereskedelemből
és a tengeri kikötőkből. Akkor szeretnénk visszatérni, ha már
kellő bizonyíték áll a rendelkezésünkre, hogy a rendszer
működik.
– Bölcs döntés – felelem, és komolyan is gondolom. –
De nincs szükségetek az engedélyemre, hogy itt
maradhassatok, Grey. A Vasrózsa-kastély a tiéd. Minden a
tiéd. Inkább nekem kellene engedélyt kérnem tőled.
– Badarság! – mondja halkan Grey. – A Vasrózsa a te
otthonod is. Addig maradsz itt, ameddig akarsz.
Ismét elszorul a szívem, kénytelen vagyok a kártyáimra
szegezni a tekintetemet.
– Hát… majd meglátom, Harper itt marad-e.
Grey habozik, ám végül nem szól semmit.
Csendben játszunk tovább, csak a tűz pattog a
kandallóban. A kastély hideg, a folyosók kihaltak, de idebent
kedélyes a hangulat. Grey látott már rosszabb állapotban is,
rá sem hederít a hegeimre. Ezért is hálával tartozom neki.
– A silvermooni városmarsall – mondja lassan.
 Bólintok.
– Perry marsall.
– Fellengzős ígéreteket tett nekem.
Felhorkanok.
– Azt meghiszem! Talán még azt is megígérné, hogy
együtt hálhatsz a feleségével, ha úgy gondolná, hogy ezzel a
kegyeidbe férkőzhet. – Egy pillanatra elhallgatok, majd
hozzáteszem. – Szeret nagyokat mondani. Én óvatos lennék
vele, hacsak nem vetettél szemet arra, amit ajánl. Nem túl
egyenes ember, inkább rafinált.
Grey egy kártyalapot helyez a kupacra.
– És Kennetty városmarsallja?
– Violet Blackcomb. Halk szavú. Nem fontoskodó. De
őszinte, és a legjobbat akarja a népének. Jó szövetséges. A
jobbkeze, Andre Lacky, már más tészta.
Megigazgatom a kártyáimat, és lerakok egy lapot.
Arra számítok, hogy Grey tovább faggat, de nem.
Hosszasan hallgat.
– Ha elmész innen – kérdezi óvatosan –, merre indulsz?
– Ó… Úgy hallom, egy rilliski arénatulajdonos
istállófiút keres.
Ezzel sikerül megnevettetnem Greyt. Bánatos mosollyal
nézek rá.
– Tehetséges harcos vagy – feleli halkan. Ezt még én
mondtam neki, amikor az átok csapdájába estünk. – Írjak
ajánlólevelet?
Csak ugrat, és nevetnem kellene az egészen, én azonban
mozdulatlanná dermedek. Fél szememre vak vagyok.
Kétlem, hogy harcosként sokra vinném. Ennyi bizonyos.
Remeg a kezem. Leteszem a kártyáimat.
Megropogtatom az ujjaimat.
 Grey is leteszi a lapjait. Áthajol az asztal fölött, és fojtott
hangon kérdezi:
– Rhen, mégis mihez lenne kedved?
Nos…
Felpillantok.
– Nem tudom.
– Komolyan?
Vállat vonok.
– Engem úgy neveltek, hogy egyszer király lesz
belőlem, Grey. Nem tudom, mitévő legyek. – Az arcomra
mutatok. – Senki sem akar rám nézni. Merő véletlenségből
nem mutogatnak szörnyszülötteket abban az arénában?
Azzal talán összekoldulhatnék néhány garast.
Grey dühösen simít végig a tarkóján.
– Ördög és pokol, Rhen! Az átok éveiben is ilyen
savanyú alak voltál?
Hátrahőkölök, és ijedtemben azt sem tudom, mérges
vagyok-e, vagy inkább mulattat a helyzet.
Grey azonban mereven szegezi rám a tekintetét, az
arckifejezésében nincs semmi rosszindulat. Felállok, és a
kisasztalhoz lépek.
– Alighanem mindig is ilyen voltam. Kérsz likőrt?
– Továbbra sem szívelem a likőrödet. Mindig fejbe vág.
Teletöltök két poharat.
– Jó. Arra én is benevezek.
Iszunk. Másodszor is töltök, majd kézbe veszem a
kártyáimat.
– Valójában miért jöttél?
Grey most is ugyanolyan sietve hajtja fel a likőrjét, mint
az első alkalommal. Elhúzza a száját, majd köhécselni kezd.
 – Ital nélkül is elmondtam volna az igazat.
– Tudom. De így sokkal szórakoztatóbb – felelem, majd
hozzáteszem: – Mondd el, amíg még könnyen forog a
nyelved!
– Harper felkeresett. Aggódik érted. Igazság szerint én is
– vallja meg Grey.
Á, Harper! Vállat vonok, és harmadszor is töltök.
– Lia Marának támadt egy ötlete – mondja Grey.
– Valóban?
– Azt javasolja, hogy mivel északra nem utazhatunk,
látogassuk meg a déli városaitokat, nem mint szövetségesek,
hanem…
– A te városaidat, Grey. – Kiürítem a poharat. – Azok a
te déli városaid.
– …mint testvérek – fejezi be a mondatot Grey.
Egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradok, aztán
leteszem a poharat. Annyi érzelem tolul fel bennem, hogy
sehogy sem tudom értelmezni őket.
– Hogy körbehordozd a bukott herceget? Ketrecbe
zárva?
Grey szeme sötéten villog, látom, hogy a fivérem kezd
kijönni a sodrából. A hangja azonban higgadt marad.
– Nem, azt szeretném, ha az oldalamon lovagolnál.
– Hogy megmutasd, mit veszítek?
– Csak a felét. Aztán el kell fordítanod a fejed…
Rávetem magam, de a szesz már a fejembe szállt, így
Grey könnyedén kitér előlem. Próbálom visszanyerni az
egyensúlyomat, hogy újból lecsaphassak rá. Sajnos Greyt
kétszeresen bódította el az ital, és amikor hárítani akar, a
földre zuhanunk, magunkkal rántva az asztalt is. A fa
szilánkokra hullik, ahogy az egyik asztalláb megadja magát a
súlyunk alatt. A likőrös üveg ezer darabra törik a
márványpadlón, és rögtön utána a poharak is.
A testőröm benyit.
– Milord! Minden… – Elakad a szava. – Mi… milord?
– Félreértés történt – mondom. Fájdalmas arccal
tapogatom meg a fejem. – Kicsit megkeveredtünk.
Grey kiterülve fekszik mellettem a márványpadlón, ám
most felém fordítja a fejét. A mennyezetre mutat.
– Szerintem az lesz a plafon.
Tudtam! Máris becsípett. Az őrre nézek.
– Jól vagyunk. Kifelé!
Az ajtó becsukódik.
Grey rám néz.
– Nem akartalak megbántani.
– Tudom. – A mennyezetet bámulom. – Azt hiszem… –
Zsong a fejem. A gondolataim elkalandoznak. – Azt hiszem,
csak magamat sértegetem. Nem te kényszerítettél.
Önszántamból adtam meg magam.
Grey erre már nem mond semmit. Némán heverünk az
üvegcserepek és faszilánkok között.
– Szeretném, ha maradnál – szólal meg halkan Grey. –
És csatlakoznál hozzám, Rhen.
Nem tudom, mit mondjak erre. Nem tudom, mit akarok.
Nem tudom, hová menjek. Azt sem tudom, el akarok-e
menni egyáltalán.
Ennek ellenére egyenesen Grey sötét szemébe nézek.
– Igenis, milord! Ahogy felséged parancsolja.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

LIA MARA
Levelet írok a húgomnak, a tollam sebesen szántja a
pergament. Valami oknál fogva egész nap kimerült voltam,
de most, hogy besötétedett, úgy érzem, egy egész hadsereget
is el tudnék vezetni. Harper komornája, Freya, mindenről
tájékoztat, ami az anyasággal kapcsolatos, és hála a
gyömbérteának, amit reggelente hoz nekem, a gyomrom
tartalma már nem mások csizmáján landol, ha az illető éppen
rosszkor szól hozzám.
Nolla Verin megírta, hogy a mágiaellenes frakció
rohamosan erősödik Syhl Shallow-ban, és kisebb
támadásokat is intéztek a palota ellen, ám ezeket egyelőre
meghiúsították. Én az itteni terveinkről mesélek neki, arról,
hogy szeretnénk kereskedelmi útvonalakat és jó
kapcsolatokat kialakítani az országaink között, mielőtt
hazatérünk.
A húgomnak még nem említettem a babát. Nem akarom
hiú ábrándokba ringatni most, amikor minden olyan
bizonytalan. Noah is azt mondja, még korai lenne, hiszen
bármi megtörténhet, és ebben a stádiumban még gyakori a
vetélés. Freya látta, hogyan remeg meg az ajkam, miközben
Noah-t hallgattam. Odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Nagyon sokat hánysz. Ez jó jel.
Próbálom ezzel vigasztalni magam, amikor a gyomrom
úgy viselkedik, mintha a viharos tengeren hánykolódnék.
De más oka is van annak, hogy nem szóltam Nolla
Verinnek a babáról, és meg is könnyebbültem, amikor Grey
beleegyezett, hogy télre Emberfallban maradjunk: ez a
gyermek is varázserővel fog bírni, akárcsak az apja.
 Az még hagyján, hogy célponttá tettem Greyt, mert ő a
fegyvereivel és a mágiával is meg tudja védeni magát.
De nem akarom, hogy a gyermekemre is hasonló sors
várjon.
Az ajtó megnyikordul a hátam mögött, és rögtön tudom,
hogy Grey jött meg.
– Sokáig elmaradtál – mondom neki, de közben fel sem
pillantok a papirosról.
– Hiányzott a kártya.
Elmosolyodom, majd a tintatartóba mártom a tollamat.
– Nos, akkor…
Grey a vállamra csúsztatja a kezét, és hátulról
belecsókol a nyakamba. Elakad a lélegzetem, aztán kuncogni
kezdek.
– Te ittál!
– Csak egy kicsit – feleli Grey rekedtes hangon.
– A szagokból ítélve nem csak egy kicsit.
– Lehet, hogy összetörtünk egy üveget.
Megfordulok.
– Micsoda? – hüledezem, ám Grey hozzám hajol, és
megcsókol.
A pillanat mámorítóan indul, mert Grey keze gyengéd, a
szája kemény, és fahéj-, cukor- meg valami csípős íz árad a
nyelvéről.
A gyomrom azonban másképp vélekedik. Hátrahőkölök,
és a szám elé kapom a kezem.
Grey megijed, majd elmosolyodik. A tekintete gyengéd,
mégis védelmező.
– Bocsáss meg! – mondja.
– Majd elmúlik – felelem tompa hangon.
 – Hozassak teát?
Megrázom a fejem, és bőszen nyeldekelve hunyom le a
szemem.
Ösztönösen érzem, hogy Grey letérdel mellém, és a keze
megpihen a hasamon, ami még nem kezdett gömbölyödni.
Közelebb hajol, és egyenesen a hasamhoz intézi a szavait.
– Légy kedves édesanyádhoz!
Halkan felnevetek, és a hányinger hirtelen elmúlik.
Felpattan a szemem.
– Ez hatott!
Grey szeme felcsillan.
– A fiú máris tudja, hogy nem tűröm az engedetlenséget.
– Lehet, hogy lány, és talán csak úgy döntött, hogy
szusszan egyet.
Grey a kezemért nyúl.
– Hát persze. És a kislánynak teljesen igaza van. Ideje
nyugovóra térni.
Az asztalon hagyom a levelet meg a tollat, és én is az
ágyhoz megyek.
– Nolla Verin azt írja, újabb támadások történtek. A
mágia elleni küzdelem nemhogy gyengült, hanem egyre
erősödik.
Grey hozzám simul, a lehelete a hajamat cirógatja, a
keze a hasamon pihen.
– Ne félj, szerelmem! Egy ujjal sem nyúlhatnak hozzád.
És abban is biztos lehetsz – teszi hozzá metsző hangon –,
hogy a gyermekünkhöz sem.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

HARPER
Az elmúlt hónapokban több tucat városban jártam Rhennel,
és eddig mindig ő volt az előtérben: testőrökkel körülvéve
irányította az eseményeket, és a helyzettől függően változott
szívélyes és nyájas férfiból gőgös és távolságtartó
uralkodóvá. Elképesztően jól értett az emberek nyelvén.
Született vezetőként viselkedett, minden cselekedete gyors,
határozott és célratörő volt.
Most hátul lovagolunk. Ha nem sarkallnám Rhent, hogy
lépést tartson velem, talán már a ló nyakára vetette volna a
szárat, hogy a paripa kedvére sétálgathasson és legelhessen.
Ha rajta múlna, már rég szem elől tévesztettük volna a csapat
többi tagját. Egy bőrdíszműves szemkötőt készített neki,
amivel eltakarhatja a legcsúnyább sebhelyeket. Sötét,
olajozott bőrholmi kevés díszítéssel és apró csatokkal. Rhen
nem akarta felvenni, de mióta egy kisgyerek meglátta, és öt
percig bömbölt miatta, mindig magánál hordja. Jake azt
mondta neki, hogy úgy néz ki, mint egy kalóz. Szerintem
bóknak szánta, de Rhen majdnem felkoncolta a bátyámat a
kardjával.
Ma hidegebb van, és a szállingózó hópelyhek
megtapadnak a ló sörényén. Rhen rám néz.
– Miért nem ülsz be Lia Marához a hintóba?
– Aggódom, hogy ha egyedül hagylak, visszafordulsz.
– Nem fordulok vissza. Grey parancsot adott.
Engedelmeskedni fogok.
– Neked senki sem parancsol, Rhen.
 – Greyt hamarosan királlyá koronázzák.
Következésképpen minden szava parancs.
Sóhajtva nézek fel az égre. A hópelyhek csípik az
arcomat.
– Még egyszer elmondom – unszol tovább Rhen. – Ülj
be a hintóba!
– Nem akarok. Én veled akarok lenni.
Rhen rám pillant.
– Te a trónörökösbe szerettél bele, Harper. De az már
nem én vagyok.
– Nem, te lüke! Én téged szeretlek. Téged, Rhen! Nem
érdekel a koronád.
– Igazából engem sem – vágja rá Rhen kertelés nélkül. –
De… mi másom maradt a koronámon kívül? – kérdezi végül.
Enyhe megütközéssel bámulok rá.
Bár kicsit magamon is csodálkozom, amiért nem jöttem
rá, valójában mi az oka annak, hogy Rhen borongós
hangulatban, szorongva, nyughatatlan kísértetként bolyong a
kastélyban.
Az átok megtört. Lilith eltűnt. Emberfallt már nem
fenyegeti veszély.
És már nem Rhen a trónörökös.
Rhen az egész életét a népének szentelte, és most…
mindent feladott. Az egész világát a stratégiára, a tervezésre,
a gondolkodásra építette, és most erről is le kell mondania.
– Tudod – szólalok meg lassan –, amikor Grey
elrángatott Washingtonból, én is elvesztettem minden
álmomat, amit a jövőmről dédelgettem.
Rhen meglepetten néz rám.
Vállat vonok, és az utazók hátára szegezem a
tekintetemet.
 – Jó, mondjuk, nem egy országot kormányoztam. De
akkor is.
– És mit csináltál? – kérdezi Rhen érdes hangon.
– Te is tudod. – Egy pillanatra elhallgatok. – Mindent
elkövettem, hogy hazamehessek. – A hangom megfeszül a
váratlanul rám törő érzelmektől. – De… de végül nem jártam
sikerrel. Más megoldást kellett találnom. Egy új jövőt. Egy
új utat, amin elindulhatok.
Rhen mereven bámul.
– És ez az új jövő elégedettséggel tölt el téged, Harper?
– Igen! – vágom rá határozottan. – Békét hoztál
Emberfallnak, Rhen. Ez a te érdemed. Grey háborút akart. Te
békét.
Most Rhenen a sor, hogy döbbenten nézzen.
– Hiányoztál Greynek – mondom szelíden. – Amikor
Syhl Shallow-ba kerültem, egyfolytában a csatáról és a
háborúról magyarázott, meg arról, hogy meg kell védenie
Lia Marát és a népét, de végeredményben azért vonult be a
Vasrózsa-kastélyba, hogy megmentsen téged. A nagy
hőzöngés ellenére Lilithet akarta megszorongatni. Félt, hogy
Lilith felhasznál téged ellene.
Rhen összerezzen.
– Nem hinném, hogy erőszakkal hurcolt magával –
folytatom. – És szerintem ezt te is pontosan tudod. Azért
kérte, hogy gyere vele, mert szeretné, ha itt lennél. Ahogy én
is – teszem hozzá nyomatékosan.
Rhen nem szól.
– Emlékszel, miért egyeztem bele, hogy Diszi
hercegnője legyek? – kérdezem. – Beszélgettünk, és te azt
mondtad, nem segíthetek mindenkin, mire én azt feleltem,
hogy már az is elég, ha néhány embernek megkönnyítem a
dolgát.
 – Igen. – Rhen felsóhajt. – És igazad volt – teszi hozzá
ellágyulva.
– Miért nem választod te is ezt az utat, Rhen? Nem kell
királynak lenned ahhoz, hogy eredményeket érj el. – Amikor
felfogom a mondandóm súlyát, egy pillanatra elhallgatok.
Hópelyhek szállingóznak körülöttünk. – Nekem sem kellett
hercegnőnek lennem. Csak… Harpernek.
Rhen elérzékenyülten néz rám, de csak egy pillanatig,
aztán gyorsan megrázza magát. A kezem után nyúl, és
megcsókolja.
– Nem érdemellek meg.
– Hát, pedig egyszer azt mondtad, hogy egy egész várost
is lerombolnál értem.
Arra számítok, hogy ezzel talán mosolyt csalhatok az
arcára, ő azonban gyengéden megszorítja a kezemet… és
elengedi.
Nem tudom, hogy a szörnyetegként elkövetett tetteire
gondol-e, vagy arra, mi mindenről kell lemondania most,
hogy nem ő lesz a király, de nagyjából mindegy is.
– Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy nem kell hiányt
szenvednem semmiben. Hogy csak kérnem kell, és te bármit
megadsz nekem.
– Igen – feleli Rhen elvékonyodó hangon.
A távolba néz, így nem látom a szemét, és fogalmam
sincs, mi járhat a fejében.
Mégis tovább mondom a magamét.
– Grey is bármit megtenne érted, Rhen. Ha
megmondanád neki, mit akarsz, megadná neked. Csak…
csak beszélj vele…
– Nem tudom! – csattan fel Rhen. – Nem tudom, mit
akarok, Harper! Sosem csináltam mást!
 Elakad a lélegzetem. Rhen ezúttal nem fogta vissza
magát, ezért a katonák és az őrök is megállnak.
Rhen újra a figyelem középpontjába került, de nem úgy,
ahogy ő szerette volna.
Grey eddig elöl lovagolt, de most hátrakocog hozzánk.
– Mi a baj?
– Semmi! – veti oda Rhen csípősen.
Grey rám néz.
Nagy levegőt veszek, de végül nem mondok semmit.
– Grey, Rillisk felé tartunk, igaz? Itt találtak rád annak
idején.
– Igen.
– Akkor ismered az utat. Mi lenne – vetem fel tétován –,
ha előreküldenéd a testőröket meg a lovakat, és néhány
órára… megfeledkeznétek arról, hogy ti vagytok a leendő
király meg a testvére?
Rhen felhorkan, és elutasítóan fordítja el a fejét.
– Az őrök úgysem engednék.
Grey hosszasan tanulmányozza Rhent, majd lassan
elmosolyodik.
– Ki mondta, hogy tudniuk kell róla?
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

RHEN
Még sohasem jártam közemberként a városban. Minden cifra
holmit a kocsiban hagytam, ahogy Grey is. A ruházatunk
egyszerű csizmából, nehéz gyapjúköpenyből áll, és csak egy
kard meg egy tőr lóg a derekunkon. Tycho kísér minket, mert
ő is ismerős Rilliskben, és előre figyelmeztettem Greyt, hogy
vakmerőség lenne teljesen egyedül járkálnunk az utcán.
Az élmény lenyűgöző.
Az utcákon nyüzsögnek az emberek, de senki sem
hajbókol előttem. Senki sem tér ki az utamból, senki egy
pillantást sem vet rám. Egy férfi majdnem elsodor, és ahogy
kitérek az útjából, kis híján feldöntök egy foghíjas
öregasszonyt.
Az anyóka karon ragad, és a kezemre csap.
– Nézz a lábad elé, haramia!
Döbbenten meredek rá, mire ő dúlva-fúlva eltűnik a
tömegben.
Grey halkan kuncog mellettem.
– Ezt megjegyzem.
– Én is.
Kicsivel arrébb Grey karon ragad, és berángat egy
kocsmába, ahol ínycsiklandó kenyér- és marhasültillat
terjeng. Tycho is utánunk jön, de végig az árnyékban marad,
majd lecövekel az ajtó mellett. A kocsmában telt ház van, de
azért találunk egy asztalt a sarokban.
– Jó testőr lenne a fiúból – mondom Greynek.
– Még fiatal hozzá.
 – Te is az voltál.
Először járok olyan helyen, ahol literszám folyik a sör,
az asztal kissé ragacsos, és az emberek egy pillanatig sem
aggódnak, ki hallgatja ki a beszélgetésüket. Kezdetben
feszült vagyok, biztosra veszem, hogy bárhonnan előkerülhet
egy kés vagy egy nyílvessző, de amikor jobban körülnézek,
rájövök, hogy nincs mitől tartanom.
Én már amúgy sem számítok.
A gondolat megrázó, de aztán ráeszmélek, hogy
felszabadító is egyben, ahogy az is felszabadítónak hatott,
amikor Grey parancsát kellett követnem. Azt teszem, amit
mondanak, ahelyett, hogy én diktálnék. Hónapok óta először
megkönnyebbülten lélegzek fel.
Vagy talán évek óta.
Vagy talán… születésem óta.
– Máris jobban festesz – állapítja meg Grey.
Elfintorodom.
– Talán.
Egy lány járkál az asztalok között, étellel megrakott
tálakat és söröskorsókat cipel, de amikor megáll az
asztalunknál, nagy szemeket mereszt Greyre.
– Hawk! – kiált fel megkönnyebbülten. – Nem hiszek a
szememnek! Te… te… – Elcsuklik a hangja. Elsápad, és az
ajkába harap. Zavartan vonja össze a szemöldökét. –
Akarom… mondani… felséges… felséges uram…
– Csitt! – Grey az ajka elé teszi a mutatóujját. – A Hawk
is tökéletesen megfelel.
A lány közelebb lép.
– Elbujdostál a palotából? Megpuccsoltak? Hallottam,
hogy az a rémséges Rhen herceg megpróbált végezni
veled…
 – Alávaló egy féreg, az már igaz! – jegyzem meg
köhécselve.
– Nem bujdostam el – feleli Grey. – És az öcsém nem is
annyira alávaló.
A lány tágra nyílt szemmel bámul rám. Vállat vonok.
A lány kihúzza magát, és mély levegőt vesz.
– Hozok sört – mondja végül. Aztán se szó, se beszéd,
Grey nyakába veti magát, és tekintélyes keblére rántja a
bátyám arcát. – Úgy örülök, hogy életben vagy! –
lelkendezik. – Aggódtam érted.
Azzal távozik.
– Ezt feltétlenül elmesélem Lia Marának – mondom.
– Akkor a saját kezemmel tekerem ki a nyakad.
– Jaj, Hawk! – sipákolom elváltoztatott hangon. – Úgy
aggódtam érted!
– Rosszabb vagy, mint Jake.
Lopva a felszolgálólányra pillantok.
– Miért hagytad ott? – kérdezem vigyorogva. – Nem
csodálnám, ha ő is egy hátulgombolós mágust rejtegetne
otthon.
Grey fejbe vág, de én csak nevetek.
– Jodi a barátom volt – magyarázza. – Semmi több.
– Á, persze! – felelem sokatmondó hangsúllyal. –
Kétség sem férhet hozzá.
– Pedig így van. – Grey mélyen a szemembe néz. –
Amikor Rilliskben voltam, csak az járt a fejemben, mikor
jelenik meg a Királyi Gárda, hogy láncra verve
visszarángasson hozzád.
Farkasszemet nézünk.
– Ó! Értem.
 Egy darabig némán ülünk.
Azon tűnődöm, vajon ez a feszültség most már örökké
megmarad-e köztünk, vajon a rengeteg csapás végül oda
vezetett-e, hogy már semmi sem szüntetheti meg teljesen a
fájdalmunkat.
Aztán eszembe jut Harper: ő is sokat küzdött azért, hogy
hazamehessen, ám végül nem járt sikerrel.
Lehet, hogy egyedül én érzem ezt a feszültséget? Én is
azért küzdök, hogy hazatérhessek?
Lehet, hogy az is elég lenne, ha… nem küzdenék
tovább?
Körülnézek a zsúfolt kocsmában. Jodi újra megjelenik,
két korsó sört hoz. Greyre kacsint, majd így szól:
– Veszélyes egy alak az öcséd!
Azzal vállon taszít a csípőjével.
Majdnem félrenyelem az italt, de azért leteszek egy
érmét az asztalra. Jodi rám kacsint.
– Ezt feltétlenül elmesélem Harpernek – jegyzi meg
Grey.
Elmosolyodom.
Jó érzés mosolyogni.
Nagyot sóhajtok.
– Örülök, hogy elhoztál ide.
– Én is. Örülök, hogy velünk maradtál.
Nem árulom el Greynek, hogy eredetileg azért
maradtam vele, mert megkért rá. Talán nekem is szükségem
volt őrá.
– Engem nem királynak neveltek – mondja halkan. –
És… – Elakad a szava. – Sokat gondoltam rád, amíg Syhl
Shallow-ban voltam. – Lesüti a szemét. – Nem volt senki,
akitől tanácsot kérhettem volna. – Egy pillanatra elhallgat,
majd így folytatja: – Tudom… tudom, hogy ez nem könnyű
időszak neked. Nem arra születtél, hogy másokat szolgálj.
Vállat vonok, és iszom egy korty sört.
– Most is tanácstalan vagyok – jegyzi meg halkan Grey.
Felpillantok.
– Syhl Shallow-ban mágiaellenes szervezkedés indult. A
királyi házak nem bíznak bennem. Nem értek a politikához,
sem az udvari drámákhoz. Nem ismerem a
városmarsalljaidat. Nem ismerem a hadsereget, a gárdistákat.
– Grey sötét szeme őszinte megrendültségről árulkodik. –
Szívesen kikérném a véleményedet. Ha hajlandó vagy
segíteni.
Némán bámulok rá. Egy új út, amin elindulhatok.
Kezet nyújtok Greynek.
– Éljen… – Hirtelen elbizonytalanodom. Ez már nem
csak Emberfallról szól. – Mi éljen?
Grey megszorítja a kezemet, és nem engedi el.
– Hát te meg én, testvérem! Éljen a nép!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Már jó öt perce bámulom a képernyőt és sírok, szóval erről
ennyit.
Tegnap este azt mondtam a férjemnek, hogy ez a
tizenkettedik könyvem, és nem tudom, milyen
köszönetnyilvánítást írjak, ami nem hat sem sablonosnak,
sem elcsépeltnek. Annyi embernek tartozom hálával, hogy
nem akarom egy nyúlfarknyi bekezdéssel letudni a dolgot.
(Arról nem is beszélve, hogy már precedenst teremtettem
magamnak. Az nem lehet, hogy tizenegy könyvben
hosszasan hálálkodom, aztán a tizenkettedikben hirtelen
szűkszavúvá válok.) A férjem azt kérdezte:
– Miért nem írsz a pandémiáról? Hogy mekkora hatással
volt a munkásságodra?
Igen. Valóban nagyon nagy hatással volt rá. Mint
mindenre és mindenkire. Most 2020 augusztusát írjuk, és ki
tudja, merre fordul a világ, mire ez a könyv a kezetekbe
kerül. Nehéz éven vagyunk túl, gyászoljuk a COVID-19-ben
elhunytakat, siratjuk a füstbe ment célokat és álmokat, és
mindennap abban a tudatban kell élnünk az életünket, hogy
fogalmunk sincs, mit hoz a holnap.
Ez a lényeg, barátaim. Fogalmunk sincs, mit hoz a
holnap.
Ezért hadd mondjak köszönetet mindazoknak, akik
mellettem álltak és támogattak engem az összes olyan
tegnapi napon, ami kicsit sem tűnt magától értetődőnek az
idei évben.
A férjemmel, Michaellel kezdem, aki, csakúgy, mint a
korábbi években, most is a legfőbb támaszom volt. Nemrég
azt mondta nekem, úgy érzi, én nem függök tőle annyi
mindenben, mint ő tőlem. Jaj, drágám! Pedig én mindenben
számítok rád! Gyakorlatilag az egész könyvet úgy írtam és
szerkesztettem meg, hogy közben össze voltam zárva veled
és a három gyerekkel. Nélküled semmire sem mentem volna.
Nincs még egy ilyen önzetlen ember a világon!
Hatalmas köszönettel tartozom csodálatos
szerkesztőmnek, Mary Kate Castellaninak, aki egy
világjárvány idején, a szülési szabadsága alatt dolgozott
ezen a könyvön, szintén összezárva a gyerekeivel, akik
azonban sokkal fiatalabbak az enyéimnél. Ha valaki
kitüntetést érdemel, akkor az Mary Kate. Mindig emeled az
írásaim színvonalát, és örökké hálás leszek neked mindazért,
amit értem teszel. Reméljük, soha többé nem kell így
könyvet írnunk.
Ha már itt tartunk, a Bloomsbury egész csapata
végtelenül segítőkész és inspiratív emberekből áll. Nagyon
hálás vagyok mindenért, amit értem tesztek. Hatalmas
köszönet Cindy Loh-nak, Erica Barmashnak, Faye Bínek,
Phoebe Dyernek, Claire Stetzernek, Beth Ellernek, Ksenia
Winnickinek, Rebecca McNallynek, Diane Aronsonnak,
Melissa Kavonicnak, Nick Sweeney-nek, Nicholas
Churchnek, Donna Marknak, Jeanette Levynek, Donna
Gauthier-nek és a Bloomsbury minden egyes dolgozójának,
aki hozzájárult a könyveim sikeréhez. Köszönöm továbbá a
Macmillan értékesítési csapatának a könyveim érdekében tett
fáradhatatlan erőfeszítéseiket. Külön köszönet Lily Yengle-
nek, Tobias Maddennek, Mattea Barnesnak és Meenakshi
Singhnek a Cursebreakers Street Team irányítóiként végzett
fantasztikus munkájukért.
Apropó, Street Team, ha te is a tagja vagy, köszönöm
NEKED. Nagyon sokat jelent, hogy több ezren érdeklődtök a
könyveim iránt, és soha nem fogom elfelejteni mindazt, amit
azért tettetek, hogy terjesszétek Rhen, Harper, Grey és Lia
Mara hírét.
Az ügynököm, Suzie Townsend, a New Leaf Irodalmi
Ügynökségtől, a legfőbb támaszom, mióta tavaly ősszel
egyesítettük erőinket. Suzie, nagyon köszönöm az értékes
tanácsaidat és a rengeteg időt, amit rám szántál. Alig várom,
mit hoz a jövő. Külön köszönet Dani Segelbaumnak, aki
annyi mindent elintézett a színfalak mögött.
Őszinte hálával tartozom közeli íróbarátaimnak, Gillian
McDunn-nak és Jodi Picoult-nak, mert az igazat megvallva
nem is tudom, nélkületek hogyan vészeltem volna át ezt az
évet. Hálás vagyok, hogy az életem részei vagytok, a
kéziratolvasástól kezdve egészen odáig, hogy szó szerint
fogjátok a kezem, hogy meghallgattok, hogy beszélgettek
velem és támogattok.
Többen is elolvasták a készülő könyvet, és véleményt is
mondtak róla, amiért külön köszönet illeti Reba Gordont,
Ava Tuseket és Isabel Ibanezt.
HATALMAS köszönet nektek! Köszönöm, hogy
részesei voltatok az álmomnak. Megtiszteltetés számomra,
hogy időt szakítottatok rám, és megnyitottátok a szíveteket a
hőseim előtt.
Végezetül sok puszi és hálás köszönet a fiaimnak!
Lehet, hogy mindazok miatt, amin ebben az évben
keresztülmentünk, a szokásosnál tovább tartott megírnom ezt
a könyvet, de egyetlen másodpercet sem sajnálok, amit
veletek tölthettem.
 BIRGID KEMMERER
olyan nagy sikerű, sötét és csábító YA könyvek szerzője,
mint a Sötét, magányos átok, a More Than We Can Tell, a
Letters to the Lost, a Thicker Than Water és az Elemental-
sorozat. Főállású írónő, Baltimore környékén él a férjével, a
fiaival, a kutyájával és a macskájával. Amikor éppen nem ír
és nem anyukaként tevékenykedik, rendszerint súlyzókat
emelget.
 MÉLTATÁSOK
„Szép lezárása egy nagyon jó történetnek.”
– Mimi, amazon.com
„Összetört a szívem vagy nem? Nem mondom meg! :)
Annyit azért elárulok, hogy ismét csodálatos
olvasmányélményben lehetett részem!”
– Tales from the Dragon’s Lair, amazon.com
„Fantáziadús és lebilincselő sorozat olyan szereplőkkel,
akikbe nem lehet nem beleszeretni.”
– Vanessa Gayle, amazon.com
„Jó volt újra találkozni Harperrel, Rhennel, Greyjel és Lia
Marával. Négy tökéletlen jellem, akiket a hűség, a szerelem,
a félelem, a kötelesség és a megváltás motivál.”
– bookish_snippets, amazon.com
„38 évesen azt hinné az ember, hogy már túl van az
önfeláldozó, feltétel nélküli szerelmet dicsőítő történeteken.
Brigid Kemmerer rádöbbentett, hogy mégsem.”
– Mel (Epic Readings), goodreads.com
„A szívem! Jaj, szegény szívem… A sorozat A szépség és a
szörnyeteg újragondolásaként indult, de valami sokkal
nagyobbá és jobbá nőtte ki magát. Valami igazán
szívszorítóvá és gyönyörűvé. Ha szeretitek a YA fantasyt, ezt
a könyvet semmiképp se hagyjátok ki!
– Anna (Bran. San. Stan.), goodreads.com
„Brigid Kemmerer a rá jellemző stílusban fejezi be bestseller
fantasy sorozatát: olvasmányos próza, szépen felépített
karakterfejlődés és gyengéd pillanatok.”
– Anna Bright, goodreads.com
 Table of Contents
EMBERFALL TÉRKÉPE 1.
EMBERFALL TÉRKÉPE 2.
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHTEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
NEGYVENHATODIK FEJEZET
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
ÖTVENEDIK FEJEZET
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
BIRGID KEMMERER
MÉLTATÁSOK
 Table of Contents
EMBERFALL TÉRKÉPE 1.
EMBERFALL TÉRKÉPE 2.
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHTEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
NEGYVENHATODIK FEJEZET
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
ÖTVENEDIK FEJEZET
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
BIRGID KEMMERER
MÉLTATÁSOK