Egykor a sötétség teljesen elborította a világot, és a sötétséget egy

királynő uralta.
Adelina Amouteru eleget szenvedett. Szakított azokkal, akik
elárulták, és elégtételt vett a sérelmeiért: diadalt aratott. Fehér
Farkasként dicsőségben uralkodik, de minden egyes győzelemmel
egyre kegyetlenebb lesz. A benne kavargó sötétség kezd kicsúszni
az irányítása alól, és azzal fenyegeti, hogy elpusztítja mindazt,
amit sikerült elérnie.
Mikor új fenyegetés tűnik fel, Adelina kénytelen felszakítani a régi
sebeket, és veszélybe sodorni nemcsak saját magát, de az összes
kiválasztottat. Hogy megóvja birodalmát, Adelinának és
Rózsáinak össze kell fognia a Tőrökkel – és nem kizárt, hogy ez a
kényszerű szövetség bizonyul a legkomolyabb veszedelemnek.
A New York Times listavezető sikerszerző, Marie Lu ezzel a
felkavaró és magával ragadó kötettel zárja Az ifjú kiválasztottak
sorozatát.
Hagyd, hogy lenyűgözzön!
 Írta: Marie Lu
A mű eredeti címe: The Midnight Star (The Young Elites Book 3.)

A művet eredetileg kiadta:

G. P. Putnam’s Sons an imprint of Penguin Random House LLC

Copyright © 2016 by Xiwei Lu.

Map illustration copyright © 2014 by Russell R. Charpentier.
All rights reserved.

This edition published by arrangement with G.P. Putnam’s Sons, an imprint of Penguin Young
Readers Group, a division of Penguin Random House LLC.

Cover Images: Shutterstock

Cover Design: Linda Mccarthy

Fordította: AncsaT
A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 620 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Azoknak, akik mindennek dacára mégis a jóságot választják
 


 
Egyszer láttam őt.
Átvonult a falunkon, a halott katonákkal teli mezőn, miután
csapataival elsöpörte a dumori erőket. Mögötte a többi
kiválasztott, a nyomukban fehér köpenyes inkvizítorok
meneteltek, szabályos sorokban, a Fehér Farkas fehér-ezüst
lobogói alatt. Amerre elhaladtak, az ég elsötétült, cserepes lett a
föld, a sereg mögött felhők gyülekeztek, mint egy dühtől
fortyogó, támadásra kész, fekete vadállat. Mintha maga a halál
istennője jött volna el.
Megállt, és lenézett a haldokló katonáink egyikére.
Reszketve hevert a földön, de a szemét egyenesen rászegezte.
A haldokló mondott valamit, és köpött egyet. A királynő csak
nézett rá. Nem tudom, a katona mit látott az arcán, de az izmai
megfeszültek, a lába a földet túrta, ahogy hasztalanul igyekezett
menekülni előle. Aztán a földön fetrengve sikoltozni kezdett. Azt
a hangot amíg élek nem fogom elfelejteni. A királynő intett az
Esőhozónak, mire az leszállt a lováról, hogy kardot döfjön a
haldokló katonába. Az arca meg se rezzent. Egyszerűen
továbblovagolt.
Soha többé nem láttam. Megöregedtem azóta, de még most
is olyan tisztán emlékszem rá, mintha itt állna előttem. Maga
volt a testet öltött jég. Hajdanán sötétség borult a világra, és
ennek a sötétségnek királynője is volt.

– Egy szemtanú beszámolója Adelina kjrálynőnek

 a dumoriak ellen vívott csatájáról
– Pon-de-Terre faluja
1402. Kikelet havának 28. napja
Tengervidék, Dumor
Tarannen városa
 Moritast a többi isten bezárta az alvilágba.
De Amare, a szerelem istene megsajnálta a fiatal, sötét lelkű
istennőt. Ajándékokat vitt neki az élők világából, a nap sugarait
kosarakba zárva,
és friss esővizet üvegpalackokban. Amare szerelmes lett, amint
az vele gyakorta megesett, és Moritasnál tett látogatásainak
eredményeképp megszületett Formidite és Caldora.
–  Mordove Senia: Ősi és modern mítoszok
nyomában –

Adelina Amouteru

U GYANAZT A RÉMÁLMOT LÁTTAm az elmúlt egy hónapban. Minden egyes

éjjel, megszakítás nélkül.
Az estenziai palota királyi hálótermében alszom, mikor egy nyikorgó
hang felébreszt. Felülök az ágyban, és körülnézek. Eső veri az
ablaktáblákat. Violetta mellettem alszik. Ha égzengést hall, belopózik a
szobámba, és a takaró alatt szorosan hozzám bújik. Ismét hallom a
nyikorgást. A szobám ajtaja résnyire nyitva van, és lassan kitárul. Odakint
rettenetes dolgok ólálkodnak, karmok és agyarak lesnek rám a sötétből,
soha nem látom őket, de tudom, hogy ott vannak. A hálóingem selyme
elviselhetetlenül hideg lesz, mintha nyakig merülnék a jeges tengervízbe,
megállíthatatlan remegés tör rám. Megrázom Violettát, de nem moccan.
Aztán kiugrok az ágyból, és rohanok, hogy becsukjam az ajtót, de nem
sikerül, bármi is van odakint, erősebb nálam. A húgomhoz fordulok.
– Segíts! – kiáltom kétségbeesetten. De most sem mozdul, és rájövök,
hogy nem alszik, hanem halott.
Ekkor felriadok, ugyanott, ugyanabban a hálószobában és ágyban,
Violetta ott alszik mellettem. Csak egy rémálom volt, mondom magamnak.
Fekszem az ágyban, reszket a testem. Aztán meghallom azt a nyikorgó
hangot, és látom, hogy az ajtó megint kezd kinyílni. Ismét felpattanok az
ágyból, rohanok becsukni, és kiabálok Violettának. Aztán megint rájövök,
hogy a húgom meghalt. Majd újra felébredek az ágyban, és meglátom az
ajtót.
Százszor is felébredek, újra és újra, beleveszve ennek a rémálomnak az
őrületébe, míg az ablakon betűző nap fénye végül elhomályosítja a
jelenetet. De még órák múltával sem vagyok biztos benne, hogy tényleg
ébren vagyok, és nem álmodom.
Attól félek, hogy egyszer eljön majd az az éjjel, ami után soha többé
nem fogok felébredni. Az lesz a sorsom, hogy újra és újra az ajtóhoz
rohanjak, egy olyan rémálom elől menekülve, amiben végleg, örökre
elvesztem.

Egy éve még a húgom, Violetta lovagolt volna az oldalamon. Ma Sergio és

az inkvizícióm kísér. Ugyanaz a fehér ruhás, kíméletlen sereg, amit
Kenettra mindig is ismert, persze azzal a különbséggel, hogy ezek a katonák
most engem szolgálnak. Ahogy hátrapillantok rájuk, fehér folyót látok,
makulátlan köpenyük világít a komoran sötétlő égbolt háttere előtt.
Visszafordulok, és tovább bámulom a leégett házak sorát, ahogy elhaladunk
mellettük.
Megváltozott a külsőm, ahhoz képest, ahogy trónra léptem. A hajam
ismét hosszú, ezüstös fénnyel csillog, már nem viselek maszkot, és
látomással sem takarom el az arcomat csúfító heget. Művészien font
kontyomban ékkövek ragyognak. Hosszú, sötét köpenyem lobogva
hullámzik mögöttem, betakarja a lovam farát. Az arcom jól látható.
Azt akarom, hogy a dumoriak jól megnézhessék az új királynőjüket.
Végül, mikor áthaladunk egy elhagyatott templomtéren, megtalálom,
akit keresek. Magiano már az elején lelécelt, mikor beértünk Tarannen
városába, otthagyott minket a kenettrai haddal, és elkalandozott valamerre,
feltehetően a menekülő polgárok üresen maradt házaiban keresgélte a
kincsek maradékát. Ezt a szokását azután vette fel, hogy királynő lettem, és
a Kenettrával határos országok, népek felé fordult a figyelmem.
Ahogy közelebb érünk, átüget az üres téren, és lépésre váltva, mellém
zárkózik a lovával. Sergio bosszús pillantást vet rá, de nem szól semmit.
Magiano vigyorogva kacsint neki. Kócos, hosszú tincseit feltornyozta a feje
tetejére, össze nem illő, cifra darabokból álló öltözékét arany mellvértre és
vastag, nehéz köpenyre cserélte. Díszes páncélját drágakövek tarkítják, a
tájékozatlanok első pillantásra azt is feltételezhetnék, hogy ö itt az uralkodó.
Macskaszemének pupillája csak egy keskeny rés, lustán pislog a déli
napsütésben. Hangszerek széles választéka lóg a vállán átvetve. Súlyos
csomagok verdesik a lova oldalát.
–  Remekül néztek ki ma reggel, mindannyian! – kiáltja vidáman az
inkvizítoraimnak. Azok főhajtással nyugtázzák az érkezését. Mindenki
tudja, hogy a Magiano iránti nyílt tiszteletlenség azonnali halálbüntetést von
maga után, amit személyesen hajtok végre.
Felvonom a szemöldököm.
– Kincsvadászat? – kérdem.
Vigyorogva bólint.
–  Ráment az egész reggelem, és a városnak csak egyetlen negyedével
végeztem – feleli, a hangja közömbös, az ujjai szórakozottan táncolnak a
mellén lógó lant húrjain. Még ez a nemtörődöm, könnyed mozdulata is
tökéletes akkordot csal elő a hangszerből. – Hetekig kéne itt maradnunk,
hogy összeszedjek minden hátrahagyott értéket. Nézd meg ezt itt. Láttál
valaha ilyen finom kézműves munkát Merroutasban, ugye nem?
Közelebb oldalaz a lovával. Most már látom a nyerge oldalán lógó,
rongyokba bugyolált növényeket. Orbáncfű. Mezei katáng. Egy kis darab,
göcsörtös feketegyökér. Azonnal felismerem a növényeket, és elnyomok
egy apró mosolyt. Szó nélkül leoldom a kulacsot a nyereg mellől, és
odacsúsztatom Magianónak, hogy a többiek ne lássák. Egyedül Sergio veszi
észre, de csak elfordítja a tekintetét, és iszik egy korty vizet a palackjából.
Sergio már hetek óta szomjúságra panaszkodik.
–  Rosszul aludtál tegnap éjjel – mondja Magiano, miközben nekiáll,
hogy összezúzza, és belekeverje a vizembe a növényeket.
Pedig reggel ügyeltem rá, hogy egy látomással eltakarjam a szemem
alatt lévő sötét karikákat. De Magiano mindig tudja, ha rémálmaim vannak.
– Majd ma jobban alszom, köszönhetően ennek – intek az ital felé, amit
kotyvaszt nekem.
–  Találtam feketegyökeret is – mondja, és visszaadja a kulacsot. – Itt
Dumorban vadon nő, akár a gyom. Estére nem ártana még egy adag, ha
szeretnéd a… azokat féken tartani.
A hangokat. Már szünet nélkül hallom őket. A csivitelésük olyan,
mintha a szél zúgna a fülembe, mindig ott vannak, és soha nem hallgatnak
el. A suttogásuk fogad reggelente, amikor felébredek, és ez az utolsó hang,
amit hallok, mikor lefekszem. Néha csak badarságokat beszélnek. Máskor
véres történeteket mesélnek. Most épp gúnyolódnak velem.
Milyen édes, gügyögik, mikor Magiano kissé arrébb lépteti a lovát, és
folytatja a lant pengetését. Nem igazán kedvel minket, nemde? Folyton
próbál távol tartani tőled. De te nem akarod, hogy elmenjünk, ugye,
Adelina? Hozzád tartozunk, belőled lettünk, a te fejedben születtünk.
Egyébként meg, ugyan mit szeretne benned egy ilyen édes fiúcska? Hát
nem látod? Meg akar változtatni, hogy ne az légy, aki vagy. Pont olyan,
mint a húgod.
Emlékszel még rá egyáltalán?
Összeszorítom a fogamat, és hörpintek egyet a kotyvalékból. A
gyógynövények keserű íze összehúzza a szám, de cseppet sem bánom. Ma
királynőnek kell kinéznem, egy megszálló sereg parancsnokának. Az új
alattvalóim előtt nem engedhetem meg magamnak, hogy a látomásaim
elszabaduljanak. Máris érzem a gyógynövények hatását, a hangok
tompábbak, mintha messzebb kerültek volna, és a körvonalak valahogy
élesebbek, az egész világ kezd határozottabb formát ölteni.
Magiano megpendít egy újabb akkordot.
– Arra gondoltam, mi Adelinetta – folytatja a maga szokásos, könnyed
stílusában –, hogy túl sok lantot harácsoltam össze, meg mindenféle
csecsebecséket, mint ezek az elragadó kis zafíros érmék. Elhallgat,
megfordul a nyeregben, és kimarkol némi aranyat új, súlyos zsákjainak
egyikéből. Néhány érmét nyújt felém a tenyerén, apró kék ékkövek vannak
a közepükbe ágyazva, egyenként tíz-tíz kenettrai aranytallért érnek.
Kitör belőlem a nevetés, mire a hátunk mögött az inkvizítorok
döbbenten összenéznek. Csak Magiano képes ilyen könnyedén derűt kelteni
bennem.
–  Mi történt? A tolvajok híres hercegének hirtelen elege lett a túl sok
kincsből?
Megvonja a vállát.
–  Mit csináljak ötven lanttal és tízezer zafírérmével? Ha ennél több
aranyat aggatok magamra, leesek a lóról. – Aztán kissé lehalkítja a hangját.
– Arra gondoltam, hogy inkább szétoszthatnád az új polgáraink közt. Nem
kerülne sokba. Fejenként pár zafírérme, néhány marék arany a
pénzesládáidból. Amúgy se nagyon lehet már lecsukni a fedelüket, mióta
Merroutas is behódolt.
 A jókedvem azonnal odalesz, és a fejemben rákezdik a hangok: Azt kéri
tőled, hogy vásárold meg az új polgáraid hűségét. A szerelem is
megvásárolható, nem tudtad? Ha úgy vesszük, te is megvetted Magiano
szerelmét. Hisz ez az egyetlen oka, amiért még mindig itt van veled. Nem
igaz?
Kortyolok még egyet a kulacsomból, és a hangok egy időre ismét
elhalkulnak.
– Szeretnéd, ha mutatnék némi kedvességet a dumoriak iránt.
–  Úgy vélem, ez számottevően csökkenthetné az ellened irányuló
támadások gyakoriságát, szóval igen. – Magiano abbahagyja a lant
pengetését. – Ott volt az az orgyilkos Merroutasban. Aztán meg az a lázadó
csoport, a saccoristák, vagy hogy hívták őket, mikor a sereg partra szállt
Domaccában.
– Egyszer sem jutottak a közelembe.
–  Nem, de az éjszaka közepén megöltek néhány inkvizítort,
felgyújtották a sátrakat, és fegyvereket loptak. És egyet sem sikerült
elfogni. És ott volt az az észak-tamuráni incidens, miután megszálltad a
területet.
–  Melyik esetre gondolsz? – kérdem, és a fagyossá váló hangomnak
hirtelen éle is lesz. – A sátramban talált betolakodóra? A robbanásra a
hajóm fedélzetén? Vagy a megjelölt fiúra, akinek a hulláját a tábor mellett
hagyták?
–  Azokra is – feleli Magiano, és legyint. – De most kimondottan arra
gondoltam, mikor figyelmen kívül hagytad a tamuráni uralkodóknak, az
arany triódnak a levelét. Békét ajánlottak neked, mi Adelinetta. Átengedték
volna az északi területeket, cserébe a hadifoglyok szabadon bocsátásáért és
az egyetlen nagyobb folyójuk mentén fekvő termőföldekért. És egy nagyon
előnyös kereskedelmi megállapodást ajánlottak. Amire te az elesett
katonáik vérébe mártott címeredet küldted vissza válaszul a
nagykövetükkel. – Éles pillantást vet rám. – Úgy rémlik, mintha én valami
visszafogottabbat javasoltam volna.
Megrázom a fejemet. Ezt a témát már megvitattuk, amikor
megérkeztem Tamuránba, és nem óhajtom újból napirendre tűzni.
–  Nem azért vagyok itt, hogy barátokat szerezzek. A csapataink
mindenféle alku nélkül is sikeresen meghódították az északi területeket. És
legközelebb elfoglalom Tamurán maradékát is.
 –  Igen, de ráment a hadsereg harmada. És mi lesz majd, amikor
megpróbálod elfoglalni azt is, ami még megmaradt Tamuránból? Amikor a
beldek újra megtámadnak? Maeve királynő figyel, biztos vagyok benne. –
Vesz egy mély levegőt. – Adelina, te vagy az egész Tengervidék királynője.
Napföldéből elfoglaltad Domaccát és Tamurán északi részét. Egy bizonyos
ponton túl már nem az a cél, hogy még több területet hódíts meg, hanem
hogy fenntartsd a rendet a már meghódított területen. De ennek nem az a
legjobb módja, ha megparancsolod az inkvizítoraidnak, hogy vonszolják ki
az utcára a jeltelen civileket, és izzó vassal süssenek rájuk bélyeget.
– Úgy véled, kegyetlen vagyok.
– Nem. – Magiano habozik egy pillanatig. – Na jó, talán egy kicsit.
– Nem azért billogoztatom meg őket, mert kegyetlen vagyok – mondom
nyugodtan. – Ez csak emlékeztető, hogy mit tettek velünk. Azokkal, akiken
ott a jel. Túl gyorsan felejtesz.
– Én soha nem felejtek – mondja Magiano. Ezúttal az ő hangjának van
éle. A keze az oldalához téved, a gyerekkorában szerzett sebre, ami azóta is
kínozza. – De ha a bőrükbe égeted a címeredet, attól nem lesznek
hűségesebbek hozzád.
– Nem, de félni fognak tőlem.
–  A félelem hatásosabb, ha egy kis kedvességet is vegyítünk hozzá –
mondja Magiano. – Mutasd meg nekik, milyen ijesztő vagy, de azt is, hogy
tudsz nagylelkű is lenni. – Az összekoccanó aranycsatok a haj fonatain
halkan csilingelnek. – Hagyd, hogy egy kicsit szeressenek az emberek, mi
Adelinetta.
Az első reakcióm a keserűség. Mindig is kedveltem ezt az
elviselhetetlen kis tolvajt. Erősnek kell mutatkoznom, ha egy hadsereget
akarok irányítani, és felháborít a gondolat, hogy olyanokat jutalmazzak
arannyal, akik máglyán égették meg azokat, akiken jel volt.
Ugyanakkor van benne valami, amit Magiano mond.
A másik oldalamon Sergio, az én Esőhozóm, szótlanul lovagol
mellettünk. Az arca sápadt, úgy tűnik, még mindig nem épült fel teljesen a
meghűlésből, amivel már több hete küzd. De attól eltekintve, hogy nagyon
csendben van, és ahogy a köpenyét még enyhe időben is szorosan maga
köré tekeri, igyekszik nem mutatni egyéb jelét az állapotának.
Elfordulok Magianótól, és nem szólok semmit. Ő is maga elé mered, de
a szája szélén mosoly játszik. Biztos benne, hogy legalábbis fontolóra
veszem a javaslatát. Hogyan képes így olvasni a gondolataimban? Ezzel
még jobban felbosszant. Azért viszont hálás vagyok, hogy Violettát nem
említi, nem mondja ki hangosan, miért adtam parancsot az
inkvizítoraimnak, hogy hajtsanak ki az utcára mindenkit, akin nincs bélyeg.
Pedig tudja, hogy miért. Mert kikeresem.
Miért akarod megtalálni?, piszkálnak a hangok. Miért? Miért?
Ezt a kérdést újra és újra nekem szegezik. És a válaszom is mindig
ugyanaz. Mert én mondom meg, mikor mehet el. Nem pedig ő.
De hiába felelek a suttogásukra, tovább faggatnak, nem hisznek nekem.
Tarannen központjában járunk, és bár minden kihaltnak tűnik, Sergio
szeme továbbra is a főteret övező épületeket pásztázza. Az utóbbi időben a
saccoristákként ismert felkelők (a domaccai anarchia szóból származik a
nevük), többször is rátámadtak a csapatainkra. Sergio azóta rejtőzködő
lázadókat gyanít mindenütt.
Egy magas, boltívei, átjárón lehet bejutni a főtérre, a holdak különböző
formáit vésték a köveibe, fogyó és növekvő fázisok részletesen kidolgozott
sorát. Sergióval és Magianóval áthaladunk alatta, majd megállunk a dumori
foglyok tömege előtt. A lovam türelmetlenül kapálja a földet. Kihúzom
magam a nyeregben, és felszegem az állam, ne lássák rajtam, milyen
kimerült vagyok.
Ezeken a dumoriakon itt egyiken sincs jel. Azok, akiket láncra fűztek,
épp olyasfajta alakok, mint akik rohadt zöldségekkel dobáltak meg, és
kórusban kiáltozva követelték a halálomat. Intek Sergiónak és Magianónak,
mire elhúzódnak mellőlem, hogy lovaikat a tér két szélére léptetve,
szembeforduljanak az emberekkel.
Az inkvizítoraim is felsorakoznak mögöttünk. Foglyaink a falhoz
hátrálnak a katonák láttán, idegesen rebbenő tekintetük tétován rám
szegeződik. Akkora a csend, hogy ha becsuknám a szemem, azt hihetném,
egymagam vagyok a téren. De érzem, ahogy a rémület felhőként gomolyog
a tömeg felett, tétova bizonytalanságuk hullámai mintha a csontjaimat
nyaldosnák. Éhes kígyók lesnek így a surranó egerekre, a hangok a
fejemben alig várják, hogy táplálkozhassanak a félelemből.
Pár lépéssel előrébb léptetem a lovamat. Pillantásom az emberekről a
teret övező háztetőkre téved. Azon kapom magam, hogy már megint Enzo
alakját keresem, hátha ott kuporog fent valahol, mint régen. Megfeszül a
kötelék, ami összeköt minket, mintha valahonnan a tengerentúlról is
megérezné, hogy Dumor behódolt a seregem előtt. Helyes. Remélem is,
hogy tudja, diadalt arattam!
 A figyelmem visszatér a foglyokra.
–  Dumor népe – zendül fel a hangom, betöltve a teret –, Adelina
Amouteru királynő vagyok. Mostantól a ti királynőtök is. – Tekintetem
sorra megpihen a hallgatóság tagjain. – Országotok mostantól a Kenettrai
Birodalom része, ti pedig kenettrai polgároknak tekinthetitek magatokat.
Legyetek rá büszkék, hogy egy olyan nemzethez tartoztok, mely hamarosan
uralkodni fog az összes többi felett. Birodalmunk egyre növekszik, és ti is
együtt növekedhettek vele. Ettől a naptól kezdve be kell tartanotok Kenettra
összes törvényét. Aki egy megjelölt személyt malfettónak nevez, az halállal
büntetendő. Bármely megjelölt személy sértegetése, zaklatása,
bántalmazása, történjék az bármilyen okból, nemcsak az elkövető, hanem az
egész családja kivégzését is maga után vonja. Ne feledjétek: A
megjelölteken az istenek érintése hagyta a jelet. Ezért ők felettetek állnak,
és érinthetetlenek. Hűségetekért cserébe mindegyikőtök kap ajándékba öt
dumori saffont és ötven kenettrai aranytallért.
A meglepett emberek halkan duruzsolni kezdenek egymás közt, és
ahogy oldalaira nézek, Magiano elismerő pillantását látom.
Sergio leugrik a lováról, és egy kisebb, egykori zsoldosokból álló
csapattal megindul előre. Végigmennek a tömegen, itt-ott kiválasztanak egy
embert, kirángatják őket a nyílt térre, ahol arra kényszerítik őket, hogy
térdeljenek le elém. Árad belőlük a rettegés. Ahogy annak lennie kell.
Letekintek rájuk, alaposan megnézem őket magamnak. A
várakozásomnak megfelelően, a Sergio és csapata által kiválasztottak
mindannyian erőtől duzzadó, izmos férfiak és nők. Reszketve, lehajtott
fejjel térdelnek előttem.
– Lehetőséget kaptok rá, hogy csatlakozzatok a seregemhez – mondom
nekik. – Ha megteszitek, a legjobb parancsnokaimtól kaptok kiképzést.
Velem együtt fogtok belovagolni Napföldére és Égföldére. Ellátunk
benneteket fegyverrel, ruhával, étellel, gondoskodunk a családotokról.
Hogy a szavaimnak nyomatékot adjon, Magiano leszáll a lováról, és
közelebb lép hozzájuk. Látványosan körbejár, és a táskájából mindegyikük
elé kenettrai aranytallérokkal tömött erszényt hajít. Az emberek csak
bámulnak. Az egyikük vadul az erszény után kap, a kiszóródó érmék
csillognak a fényben.
–  Ha elutasítjátok az ajánlatomat, börtönbe kerültök, a családotokkal
együtt. – A hangom elmélyül. – A burkolt lázadást sem tűröm a
birodalmamban. Fogadjatok hűséget, és én gondoskodok róla, hogy soha ne
bánjátok meg!
A szemem sarkából látom, hogy Sergio nyugtalanul mocorog. A teret
övező épületeket figyeli. Megmerevedek. Ismerem annyira Sergiót, hogy
észrevegyem rajta, ha veszélyt érez. Halkan parancsot ad az embereinek,
mire azok elindulnak a sötétlő árnyékok felé, majd eltűnnek egy ajtó
mögött.
– Felesküsztök? – kérdi tőlük Magiano.
Egyenként válaszolnak, a legcsekélyebb habozás vagy bizonytalanság
nélkül. Intek, hogy álljanak fel, és egy szakasznyi inkvizítor érkezik, hogy
kivezesse őket a térről. Újabb csoport jó erőben lévő férfit és nőt hoznak
elém. Végigjátsszuk velük is ugyanezt a szertartást. Aztán még egy
csapattal. Eltelik egy óra.
Aztán az egyik csoportból valaki nem hajlandó felesküdni. Köp egyet
felém, aztán mond valami gorombaságot dumori nyelven, amit nem értek.
Jeges pillantást vetek rá, de állja a tekintetemet. Gúnyosan elhúzza a száját.
Egy ellenálló, aki dacolni mer velem.
– Azt akarod, hogy rettegjünk tőled – kiáltja vaskos akcentussal, de már
kenettrai nyelven. – Azt hiszed, elég, ha idejössz és elfoglalod az
országunkat, megölöd a szeretteinket, és ettől mi rögtön a lábad elé
borulunk? Azt hiszed, pár aranyért a lelkünket is eladjuk? – Felszegi az
állát. – Én nem félek tőled.
–  Csakugyan? – Félrehajtott fejjel, kíváncsian végigmérem. – Pedig
jobban tennéd.
Kihívó mosollyal feleli:
– Még arra is képtelen vagy, hogy a saját kezeddel ontsd a vérünket. –
Sergio felé int a fejével, aki a kardjáért nyúl, hogy elhallgattassa. – A
talpnyalóidra bízod, hogy intézzék el helyetted. Gyáva egy királynő vagy,
elbújsz a sereged háta mögé. De a büszkeségünket nem tiporhatjátok sárba a
Rózsáiddal, nem győzhettek le minket.
Egykor talán elbátortalaníthattak volna ezek a szavak. De most csak
sóhajtok egy nagyot. Látod, Magiano? Ez történik, ha kedvesek akarunk
lenni velük. Miközben a nő folytatja, leszállók a lóról. Sergio és Magiano
némán figyelnek.
A nő még mindig beszél, akkor sem hallgat el, mikor megállók előtte.
–  Eljön majd a nap, mikor porrá zúzunk – mondja. – Emlékezz a
szavaimra! Minket látsz majd a rémálmaidban.
 Ökölbe szorítom a kezemet, és égő fájdalmat idézek az egész testére.
– Én vagyok a rémálom.
A nő szeme tágra nyílik. Elfojtott sikoly tör fel a torkából, összecsuklik,
és a földet kaparja kínjában. Mögötte a tömeg hátrálni kezd, az emberek
elfordítják a tekintetüket a látványtól. A nőből áradó rettegés táplálja az
erőmet, a fejemben felharsannak a hangok, az ujjongásuk szinte megsüketít.
Nagyszerű! Csak így tovább! A fájdalomtól hogy ver a szíve! Hadd verjen,
reméljük bele is szakad! Hallgatok rájuk. A kezem ökölbe szorul, eszembe
jut az éjszaka, mikor először öltem, ahogy ott álltam Dante teste fölött. A nő
görcsösen rángatózik, a szeme vadul cikázik ide-oda, nem létező szörnyeket
lát mindenütt. Vöröslő nyál fröccsen az ajkáról. Hátrébb lépek, hogy ne
szennyezze be a ruhámat.
Aztán a nő teste elernyed, elveszíti az eszméletét.
Rezzenéstelen arccal visszafordulok a többi fogoly felé, akik olyan
némán és mozdulatlanul állnak, mintha kőből faragták volna őket. A
rettegés olyan sűrűn lebeg a tömeg felett, hogy szinte vágni lehet.
– Még valaki? – visszhangzik a hangom a téren. – Senki? – Hosszúra
nyúlik a csend.
Lehajolok. Az az érmékkel teli erszény, amit Magiano hajított a nő
lábaihoz, érintetlenül fekszik a mozdulatlan test mellett. Finoman a két
ujjam közé csippentve, felveszem a földről. Aztán visszamegyek a
lovamhoz, és újra nyeregbe szállók.
–  Amint láthattátok, állom a szavamat – kiáltom a tömeg felé. – Ne
éljetek vissza a nagylelkűségemmel, és én se fogok visszaélni a
gyengeségetekkel. – A nőtől visszavett erszényt az érmékkel odahajítom a
legközelebb álló inkvizítornak. – Bilincset rá! És kutassátok fel a családját
is.
A katonák elvonszolják a nőt, és egy újabb csoportot vezetnek elém.
Ezúttal mindenki szó nélkül elfogadja az aranyat, és fejet hajt előttem, én
pedig bólintva elfogadom a hűségesküjüket. A szertartás incidensek nélkül
folytatódik. Ha valamit tanultam a múltamból és a jelenemből, akkor az a
félelem hatalma. Lehetek bármilyen bőkezű, a világ minden kincsét
szétoszthatom köztük, az emberek még többet fognak követelni. De akik
félnek, nem ütnek vissza. Ezt megtanultam.
A nap egyre feljebb emelkedik, további két csoport fogad hűséget, és
csatlakozik a seregemhez.
 Valami hirtelen megcsillan a fényben. Felpillantok. Az egyik tetőről egy
keskeny penge repül felém. Ösztönösen nyúlok az energiámért, és
láthatatlanná teszem magam. De nem vagyok elég gyors. Egy tőr suhan el
mellettem, és mélyen felhasítja a karomat. Megbillenek a nyeregben, és a
láthatatlanságom is megremeg.
A foglyok irányából kiáltozás hallatszik, majd a zörrenés, mikor száz
kardpenge súrlódik a hüvelyhez, ahogy az inkvizítoraim kivonják a
fegyverüket. Magiano hirtelen mellettem terem, még mielőtt megérezném a
közeledését. Felém nyúl, hogy megtámasszon, mivel imbolyogva ülök a
lovon, de elhessegetem.
–  Ne! – nyögöm ki zihálva. Nem engedhetem meg, hogy ezek a
dumoriak gyengének lássanak. Ennyi elég is volna egy lázadáshoz.
Várom, hogy újabb tőrök és nyilak záporozzanak rám a tetőkről, de
nem érkezik egy sem. Helyette a tér túlsó sarkán ismét megjelenik Sergio az
embereivel. Négy-öt alakot vonszolnak magukkal. Saccoristákat.
Homokszín öltözéket viselnek, hogy beolvadjanak a falak hátterébe.
Ismét felizzik a haragom, és a lüktetve sajgó, vérző karom csak tovább
táplálja az energiámat. Meg se várom, hogy Sergio elém hozza őket. Máris
lesújtok rájuk. Az ég felé nyúlok, és elkezdek látomást szőni, a tömeg
félelmét és a magamban forrongó haragot használva. Az ég furcsa,
szokatlanul mélykék, majd vörös árnyalatot ölt. Az emberek rémülten
kiáltozva lekuporodnak a földre. A lázadók után nyúlok, és a fulladás
érzetét bocsátom rájuk. Összegörnyednek Sergio embereinek markában,
majd ívbe feszül a hátuk, és vonaglani kezdenek, amikor úgy érzik, mintha
kiszívnák a levegőt a tüdejükből. Összeszorítom a fogamat, és tovább
fokozom a látomás erejét.
A levegő már nem is levegő, hanem víz. A tér közepén fuldoklanak,
ennek a víznek nincs felszíne, ahová feljöhetnének.
Sergio emberei elengedik őket. Térdre zuhannak, görcsösen küszködve
kapnának levegőért, tátogva vergődnek a földön. Kiterjesztem a látomást, a
téren lévő többi fogoly felé nyúlok. Aztán teljes erővel lesújtok.
A fájdalom elborítja a földön kuporgó foglyokat. Egyszerre ordítanak
fel mindannyian, a bőrüket karmolásszák, mintha izzó piszkavassal égetnék
őket, a hajukat tépik, mintha hangyák nyüzsögnének rajtuk, és rágnák a
fejbőrüket. Figyelem őket, ahogy szenvednek, és engedem egy darabig,
hogy az én fájdalmam az övék legyen, majd végül hagyom szertefoszlani a
látomást.
 A tömegből zokogás hallatszik. Nem merem felemelni a kezem, hogy
megfogjam a vérző karomat, inkább kemény tekintettel végigmérem az
embereket.
–  Tessék – mondom. – Most magatok is láthattátok. Nem tűröm el a
hűségetek legkisebb megingását sem. – A szívem vadul lüktet a
mellkasomban. – Ha elárultok, ellenem vagy az enyéim ellen fordultok,
teszek róla, hogy megváltásként fogadjátok a halált.
A fejemmel intek, hogy lépjenek elő a katonák, és tartóztassák le a
zokogó lázadókat. Csak ezután, mikor körülvesznek az inkvizítorok fehéren
kavargó palástjai, fordítom meg a lovamat, és lovagolok ki a térről. A
Rózsáim követnek. Csak mikor már nem láthatnak, akkor hagyom előreesni
a vállamat, majd óvatosan leereszkedek a nyeregből.
Magiano megfogja az ép karomat, én pedig a mellkasának dőlök.
– Vissza a sátrakhoz! – adja ki a parancsot, miközben átkarol. Az arca
feszült, ha nem is szól semmit, látom rajta, tisztában van az állapotommal. –
Össze kell ölteni ezt a sebet.
Nekitámaszkodok, a hirtelen vérveszteség és a látomás hevessége
kimerített. Egy újabb merényletkísérlet. Egyszer majd nem leszek ilyen
szerencsés. Legközelebb, amikor bevonulunk egy meghódított városba, és
újabb csapdát állítanak, talán egyik Rózsám sem lesz elég gyors. Én nem
vagyok Teren, a látomásaim nem tudnak megvédeni egy kardcsapástól.
Ki kell gyomlálnom ezeket a felkelőket, mielőtt még valódi
fenyegetéssé válnának. Elrettentő példát kell statuálnom a kivégzésükkel.
Még kegyedenebbnek kell lennem.
Erről fog szólni az életem.
 Raffaele Laurení Bessette

A PARTON MEGTÖRŐ HULLÁMOK behallatszó hangja az estenziai kikötőre, a

viharos éjszakákra emlékezteti Raffaelét. De ez a napföldi Tamurán, itt
nincsenek csatornák, sem a kikötőhelyüktől elsodródva, a kőfalak mellett
lebegő gondolák. Csak a vörös és arany homokkal borított part, az alacsony
bokrokkal, elszórt fákkal tarkított, kopár föld. Odafentről, a dombtetőről
terebélyes palota néz a tengerre, a körvonala feketén rajzolódik az éjszakai
égboltra, híres bejáratát fényesen ragyogó lámpások sora világítja meg.
Langyos, kora tavaszi szellő libben be a palota egyik lakosztályának
ablakain, a gyertyák halványan pislákoló lángja megremeg. Enzo
Valenciano egy aranyozott széken ülve előregörnyed, mindkét kezével a
térdén támaszkodik. Barna hajának hullámai az arcába lógnak, az állán
kidagadnak az izmok, ahogy összeszorítja a fogát. A szemét lehunyja a
fájdalomtól, az arca könnyektől nedves.
Raffaele előtte térdel, óvatosan letekeri a fehér kötést, ami egészen a
könyékig fedi a herceg mindkét karját. Égett hús és valami émelyítően
édeskés kenőcs illata tölti be a szobát. Valahányszor Raffaele letekeri a
kötést Enzo karjának egy újabb részéről, és meghúzza az égett bőrbe
beleragadt gyolcsot, Enzo állkapcsa megfeszül. Az ing lazán lóg rajta, a
bőrén izzadság csillog. Raffaele gombolyaggá tekeri a lebontott kötést. Érzi
a hercegből áradó kínt, és ez az érzés olyan nyomasztóan telepszik a
szívére, mintha ő maga sérült volna meg.
Enzo karja iszonyatosan megégett, látszik rajta, hogy már soha nem fog
begyógyulni. Hegek és forradások mindig is voltak a herceg kezén, de a
sebek most már könyékig érnek. Az Estenzia kikötőjében, Adelina ellen
vívott csata során végrehajtott látványos erődemonstráció sokat rontott az
állapotán. A beld hajóhad szinte teljes megsemmisítésének megvolt az ára.
Egy darabon a bőr felszakad, és lejön a kötéssel együtt. Enzo halkan
felnyög.
Raffaele összerezzen az elszenesedett hús láttán.
– Pihenjünk egy kicsit? – kérdi.
– Ne! – feleli összeszorított foggal Enzo.
 Raffaele engedelmeskedik. Lassan és óvatosan eltávolítja a kötés
maradékát is Enzo jobb karjáról. A herceg mindkét karja szabadon van.
Raffaele felsóhajt, majd a mellette lévő hűvös, tiszta vízzel teli tálért
nyúl. Enzo ölébe teszi az edényt.
– Tessék – mondja. – Tedd bele!
Enzo a hűvös vízbe meríti a karját. Lassan kifújja a levegőt. Egy ideig
szótlanul ülnek, hagyják, hogy csendben múljanak a percek. Raffaele Enzót
figyeli. A herceg napról napra visszahúzódóbbá vált, vágyakozó tekintete
egyre gyakrabban fordul a tenger felé. Valamiféle új energia lebeg
körülötte, amit Raffaele nem igazán tud hová tenni.
– Még mindig érzed Adelina vonzását? – kérdi.
Enzo bólint. Ösztönösen ismét az ablak felé fordul, a tenger irányába.
Újabb hosszú perc telik el, mire válaszol.
– Vannak napok, mikor csak egész gyengén – mondja. – De a mai este
nem ilyen.
Raffaele várja a folytatást, de Enzo ismét némaságba süpped, figyelmét
leköti az odakint hullámzó tenger. Raffaele azon tűnődik, vajon kire
gondolhat Enzo. Nem Adelinára, inkább egy rég eltűnt lányra, múltjának
egy boldogabb korszakából.
Kis idő múlva Raffaele elveszi a tálat a vízzel, és óvatosan szárazra törli
Enzo karjait, majd felvisz egy réteg kenőcsöt az égett bőrre. Ez egy régi
recept alapján készült gyógyír, amit Raffaele még a Fortunata-palotában
kezdett használni, ha Enzo az éjszaka közepén felkereste, hogy kötözze be a
kezét.
De a palota már nincs sehol. Maeve királynő hazatért Beldainbe, hogy a
sebeit nyalogassa, és újjáépítse a flottáját. A Tőrök pedig idejöttek,
Tamuránba, vagy talán úgy pontosabb, hogy oda, ami még megmaradt
Tamuránból. Mert Adelina inkvizítorai megszállva tartják a hegyeket
Tamurán északi részén.
–  Van valami hír Adelináról? – kérdezi Enzo, miközben Raffaele
előkészíti az új kötéseket.
– A seregével elfoglalta Dumor fővárosát – feleli Raffaele. – Mostanra
az uralma alá került az egész Tengervidék.
Enzo ismét a tengert nézi, mintha a közte és a Fehér Farkas közt feszülő
szüntelen vonzás forrását kutatná, a tekintete valamiféle téren és időn túli
mélységbe réved.
 –  Nem kell sokáig várnunk, és a figyelme ismét errefelé fordul,
Tamurán maradék részére – mondja végül.
– Nem lennék meglepve, ha a hajói hamarosan felbukkannának a partok
mentén – ért egyet Raffaele.
– Holnap fogad minket az arany triád?
– Igen. – Raffaele felpillant a hercegre. – A tamuráni uralkodók szerint
a hadseregüket még nem sikerült talpra állítani az Adelinával vívott
legutolsó csata óta. Megpróbálnának ismét tárgyalni vele.
Enzo óvatosan megmozgatja a bal keze ujjait, megrándul az arca.
– Neked mi a véleményed erről?
–  Szerintem csak az időt pazarolják – csóválja a fejét Raffaele. –
Adelina gondolkodás nélkül elutasította a múltkori ajánlatukat is. Nincs
miről tárgyaljanak, ugyan mit kínálhatnak neki az uralkodók, amit nem tud
erőszakkal is megszerezni?
Ismét csend telepszik rájuk, kimondatlan válaszként Raffaele kérdésére.
Raffaele, miközben friss kötést tesz Enzo karjaira, igyekszik figyelmen
kívül hagyni a hullámok kintről behallatszó moraját. Az ablakon túl elterülő
tenger keltette zajok. Egy kétágú gyertyatartó éles fénye a sötétben.
Kopogás az ajtó felől.
A hívatlanul érkező emlék könyörtelenül áttöri a falakat, melyeket Enzo
halála és feltámadása óta vont Raffaele a szíve köré. Már nem a herceg
sebeit ápolja, ijedten ácsorogva várakozik a Fortunata-palotabeli
hálókamrájában, sok-sok évvel ezelőtt, az odakint gyülekező tengernyi,
álarcos embert bámulva.
Ügy tűnt, mintha az egész város megjelent volna Raffaele
bemutatkozásán. Nemesurak és nemesasszonyok, tamuráni selyemből és
kenettrai csipkéből varrt köpenyeik legyezőként szétterülve beborították az
egész termet, arcukat részben elrejtették a színes félálarcok, nevetésük
poharak csilingelésének és topánok csoszogásának hangjaival keveredett. A
többi kurtizán némán, kecsesen mozgott a tömegben, italt és jégbe hűtött
szőlőből készült csemegét kínáltak a vendégeknek.
Aztán Raffaele a szoba közepén állt, illedelmes fiatalember, a
tökéletességig jól öltözött és ápolt, a haja sötét szaténfüggönyként hullott a
vállára, melyről arany és fehér palást omlott alá, gyémántként csillogó
szeme feketével kihúzva, és csak bámulta a kíváncsi ajánlattevők tengerét.
Emlékszik rá, mennyire remegett a keze, összekulcsolta az ujjait, hogy ne
látszódjék. Kiképezték rá, hogy az ajkak, a szemöldök, a homlok és a szem
ezernyi, finom rezdülésével tetszőleges kifejezést legyen képes
megjeleníteni az arcán, függetlenül attól, hogy az tükrözi-e a tényleges
érzelmeit. Így aztán az arcán derűs nyugalom honolt, csábító félénkség és
visszafogott várakozás látszott rajta, mozdulatlan és csendes volt, mint a
hóborította táj, a legkisebb jelét sem mutatta a félelemnek.
Időnként úgy érezte, mintha az energia hullámzana a teremben.
Raffaele önkéntelenül is az érkező hullámok felé fordította a fejét,
elbizonytalanította, hogy fogalma sem volt, mit érzékel. Először arra
gondolt, hogy csupán az elméje játszik vele, mígnem észrevette, hogy a
furcsa energia forrása a tömegben mozgó fiatal idegen. Raffaele a
tekintetével követte őt, elbűvölte az erő, ami mintha követte volna az illetőt.
A licit eleve magasról indult, és egyre csak emelkedett. Végül olyan
nagyságrendet ért el, hogy Raffaele már képtelen volt követni a számokat, a
látvány és a hangok kezdtek elmosódni körülötte. A tömegben elvegyült
kurtizánok összesúgtak. Még sosem hallott ekkora összegeket repkedni egy
árverésen, és minden olyan furcsának tűnt, a szíve egyre hevesebben vert, a
keze remegni kezdett. Ez túl sok, amit ő tud nyújtani, az nem áll arányban a
nyertes által fizetendő díj nagyságával.
Végül, mikor már csak alig néhányan voltak versenyben, egy, a
tömegben megbúvó fiatal inas megduplázta az addigi legmagasabb
ajánlatot.
Raffaele eddig nyugodt arca most először megrezzent, miközben a
moraj végighullámzott a termen. A madám emelt hangon ismét felszólította
a jelenlévőket, hogy tegyenek magasabb ajánlatot, de senki sem
jelentkezett. Raffaele ott állt a néma csendben, mozdulatlanná dermedve, az
inas lett a nyertes az árverésen.
Aznap este Raffaele remegő kézzel meggyújtott néhány gyertyát, majd
leült az ágya szélére. Selyemből készült takaróját aranyszállal hímzett minta
és csipke díszítette, a levegőben éjjeli liliom illata érződött. Lassan múltak a
percek. Miközben csendben várta, mikor hangzik fel a szobájához közeledő
léptek kopogása, elismételte magában az idősebb kurtizánoktól az évek
során hallott tanácsokat.
Egy örökkévalóság telt el, mire a kinti folyosóról zajt hallott. A
következő pillanatban halkan kopogtak az ajtón.
Minden rendben lesz, suttogta maga elé Raffaele, inkább reménykedve,
mint meggyőződéssel.
Felállt az ágyról, és felemelte a hangját.
 – Kérem, jöjjön be!
Egy cselédlány nyitotta ki az ajtót. Álarcos fiatalember lépett a szobába,
egy magabiztos ragadozó kecsességével. Ahogy az ajtó becsukódott
mögötte, már nyúlt is, hogy levegye a maszkot az arcáról.
Raffaele szeme elkerekedett a meglepetéstől. Az idegen volt, akire
felfigyelt a tömegben. Feltűnt neki, zavarba is jött tőle, hogy az idegen
meglehetősen jóképű, barna haját lófarokba fogta, hosszú, fekete szempillái
alatt az íriszét vörös vonalkák erezték. Mereven állt, nem mosolygott.
Ugyanaz az energia, amit Raffaele az árverés alatt érzékelt, most
hullámokban áradt az idegenből. Tűz. Lángok. Becsvágy. Raffaele elpirult.
Tisztában volt vele, hogy neki illenék megszólítania az idegent, invitálnia,
hogy jöjjön közelebb, üljön le mellé az ágyra. De képtelen volt megszólalni.
A fiatalember közelebb lépett hozzá. Megállt Raffaele előtt, hátratette a
kezét, és biccentett. Raffaele érezte, hogy az energia megváltozik, mintha
magához hívná, képtelen volt ellenállni, és viszonozta az idegen pillantását.
Raffaele kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon a fiatalemberre, ahogy
arra évek óta képezték.
Az idegen szólalt meg elsőként.
–  Észrevettél a tömegben – mondta. – Láttam, ahogy követsz a
tekinteteddel a teremben. Mi volt az oka?
–  Azt hiszem, vonzónak találtam – válaszolta Raffaele, lesütötte a
szemét, és hagyta, hogy a pír elöntse az arcát. – Hogy hívják önt, uram?
–  Enzo Valenciano. – Az idegen hangja lágy volt, és mély, akár a
selyemmel bevont acél.
Raffaele önkéntelenül is felpillantott rá. Enzo Valenciano. Nem így
hívják Kenettra kegyvesztett hercegét? Csak most, a hálókamra halvány
fényében vette észre, hogy a fiatalember haja csillogó mélyvörös, olyan
sötét árnyalat, ami már feketének látszik. Bélyeg.
Az egykori koronaherceg.
–  Fenség? – suttogta Raffaele úgy megilletődve, hogy meghajolni is
elfelejtett.
A fiatalember bólintott.
– És attól tartok, nem áll szándékomban beteljesíteni a bemutatkozásod
éjszakáját.
A jelenet szertefoszlik, mikor ismét felhangzik a kopogás. Raffaele és
Enzo egyszerre fordulnak az ajtó felé, Raffaele lassan kifújja a levegőt,
visszazárja a régi emléket az agya egy hátsó zugába, miközben leteszi a
kötszereket.
– Igen? – kiáltja.
– Raffaele? – kérdi egy félénk hang.
– Igen, én vagyok. – Visszahúzza a kezét a ruhaujjába. – Gyere be!
Az ajtó kinyílik, Violetta tétován beljebb lép. Pillantása először
Raffaele tekintetével találkozik, majd odarebben, ahol Enzo ül,
könyökével a térdén támaszkodva.
– Nem akartam zavarni – mondja. – De valami furcsa történik odalent a
parton. Arra gondoltam, talán érdemes volna vetned rá egy pillantást.
Raffaele a homlokát ráncolva hallgatja. Tehát Violetta is érzett valami
baljósat. Ma este sápadtnak tűnik, máskor olajbarnán fénylő bőre most
inkább hamuszürke, telt ajka vonallá keskenyedik, a haját tamuráni turbán
takarja. Csaknem egy éve már, hogy rátalált a Tőrökre, csak úgy magától, a
képességét használva. Egy egész hétbe telt, mire képes volt annyira
megnyílni, hogy elmondja Raffaelének, mi történt köztük a nővérével, majd
egy újabb hét múlva, könnyek közt könyörögve arra kérte, találja ki, hogyan
segíthetnének Adelinának. Azóta is Raffaele mellett maradt, együtt
dolgozott vele, az egyes erők iránti fogékonyságát vizsgálták, és
megtanulta, hogyan használja a képességét mások energiájának az
érzékelésére. Szorgalmas, jó tanuló. Kiváló tanítvány.
Adelinára emlékezteti. Ha hagyja elkalandozni a képzeletét, a
Tengervidék királynőjét látja maga előtt, fiatalabb korában, mielőtt még
elváltak volna az útjaik. Mielőtt még túl késő lett volna segíteni rajta. Ez a
gondolat folyton elszomorítja. Én tehetek róla, hogy ez lett Adelinából. Az
én hibám, hogy már túl késő.
Raffaele felsóhajt, és bólint Violettának.
– Rögtön jövök. Kérlek, várj meg odakint!
Miután Violetta visszahúzódik a folyosóra, befejezi a kötést Enzo
karjain, majd kimerültén megdörzsöli a nyakát. Ez már a sokadik éjszakája,
ami így telik, a hetekből hónapok lettek, hiába próbálja begyógyítani Enzo
sebeit. Már többször is elkezdett gyógyulni, de aztán az állapota ismét
romlott.
– Próbálj meg aludni – mondja neki.
Enzo nem felel. Arca nyúzott, sápadt a fájdalomtól. Itt van, de még
sincs jelen.
 Mennyi ideje is, hogy először elvesztették az arénában? Két éve?
Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna, hogy Raffaele utoljára
élettel telinek látta a hercegét, amikor még ragyogva lángolt, lobogott benne
a tűz. Jelen állapotában nem akar még több szenvedést okozni Enzónak
azzal, hogy ráébreszti kettős természetére. Hogy félig az élők birodalmához,
félig az alvilághoz tartozik. És hogy ez mennyire bántja azokat, akik
szeretik. Ezért Raffaele nem szól semmit, csak az ajtóhoz megy, és kilép a
folyosóra.
Az éjszaka langyos, közeleg a forró napföldi nyár, a nappal melege még
érződik a folyosókon. Raffaele és Violetta némán sétálnak a lámpások alatt,
világosabb és sötétebb helyeken haladnak át. Az ajtókhoz érve Raffaele érzi
a szobákban lévő Tőreinek az energiáját. Michel, aki Gemma halála után
időnként napokra bezárkózik, a festményeivel foglalja le magát. Lucent
szobájából zavaros, háborgó hullámok áradnak. Raffaele érzi, hogy még
mindig ébren van, talán az ablakban állva bámulja a partot. Lucent
csontjainak ritkulása nem állt meg, most már folyamatos fájdalmai vannak,
az állapotának romlása keserűvé és ingerlékennyé teszi. Maeve is itt maradt
egy darabig, könyörgött neki, hogy térjen vissza vele Beldainbe, hol
ígéretekkel, hol parancsszóval próbált hatni rá, de Lucent megmakacsolta
magát. Inkább a Tőrökkel marad, hogy mellettük harcoljon az utolsó
lélegzetéig. Egy idő után Maeve kénytelen volt feladni, és hazavinni a
katonáit. De a beld királynő levelei azóta is heti rendszerességgel érkeznek.
Folyamatosan érdeklődik Lucent egészségi állapotáról. Néha
gyógynövényeket és orvosságokat is küld. De semmi sem segít. Raffaele
tisztában van vele, hogy nem is fog segíteni, egyik szer se, mert Lucent
betegségét olyasmi okozza, ami a saját energiájából ered.
A legutolsó szoba Leóé volt, a kopasz fiúé, akit Raffaele nemrégiben
toborzott a Tőrök közé, aki az érintésével tudott mérgezést okozni. Az ő
szobája most üresen áll. Leó egy hónapja halt meg. Az orvos azt mondta
Raffaelének, hogy a hosszan elhúzódó tüdőgyulladás végzett vele. De
Raffaele fejében megfordult egy másik lehetséges ok is. Hogy Leó teste
önmaga ellen fordult, és belülről mérgezte meg saját magát.
Rajta vajon miféle betegség vesz majd erőt?
–  Hallottam Adelina legújabb hódításáról – mondja Violetta, mikor a
palotából kivezető lépcsősorhoz érnek.
Raffaele szótlanul bólint.
Violetta lopva rápillant.
 – Gondolod, hogy…?
Sosem adja fel. Raffaele érzi, ahogy a szíve a lányé felé fordul, szeretné
megvigasztalni, de csak annyit tehet, hogy megfogja a kezét, és igazít a
szálain, kis időre enyhítve a bánatát. Megrázza a fejét.
–  De… úgy hallottam, nagyvonalú ajánlatot tett, bőkezűen fizet a
szolgálatába szegődő dumori polgároknak – mondja Violetta. – Nem volt
muszáj így tennie, lehetett volna kevésbé nagylelkű. Talán, csak módot kéne
találnunk rá…
–  Rajta már nem lehet segíteni – mondja Raffaele halkan. És
sokadszorra. Nem biztos benne, hogy tényleg így van, legalábbis nincs róla
teljes egészében meggyőződve, de nem akar felesleges reményeket kelteni
Violettában, hogy aztán csalódást okozzon neki. – Sajnálom. Jobban
tesszük, ha Tamurán védelmére koncentrálunk, Adelina hamarosan lépni
fog. Valahol meg kell vetnünk a lábunkat, nem menekülhetünk örökké.
Violetta hátrapillant, a tenger felé, és bólint.
– Igazad van – mondja, mintha saját magát győzködné.
Nem olyan, mint a többiek. Persze ő is kapcsolódik a drágakövekhez,
benne is megvan a fogékonyság – a félelem, az együttérzés és a vidámság
iránt –, de jel, bélyeg nincs rajta. A képessége, hogy képes elvenni mások
erejét, nyugtalanítja Raffaelét. Ennek ellenére mégis közel érzi magához,
örömmel tölti el a gondolat, hogy van, aki hozzá hasonlóan érzékeli maga
körül a világot.
Nem látni a három holdat, de még csak csillagot sem, felhők takarják az
eget. Raffaele a karját nyújtja Violettának, vigyázni kell, hová lépnek a
kövekkel teli ösvényen. A melegen lengedező szélben mintha feszültség
szikrázna, bizsereg tőle Raffaele bőre. Ahogy megkerülik a birtokot,
feltűnik a part, fehéren habzó vonalak csapódnak a feketeségnek.
Most már ő is érzi azt, ami Violettát nyugtalanítja. Közvetlenül a víz
szélén, ahol a homok hideg és nedves, elképesztően erős az érzés, mintha a
világ összes energiaszálát feszesre húzták volna. A hullámok felől sós
vízpermetet sodor a szellő. Az éjszaka olyan sötét, hogy képtelenség
bármilyen részletet is kivenni. A közelben felderengő hatalmas
sziklatömbök csupán feketéllő körvonalak. Ahogy Raffaele bámulja őket,
erőt vesz rajta az iszonyat. Valami orrfacsaró szag érződik a levegőben.
Itt valami nagyon nem stimmel.
– Halált érezni mindenütt – suttogja Violetta, a keze megremeg Raffaele
karján. Ahogy ránéz a lányra, azt veszi észre, hogy a pillantása ugyanolyan
kísértetiesnek tűnik, mint amikor Adelináról beszél.
Raffaele tekintete a látóhatárt fürkészi. Igen, valami nagyon nincs
rendben, természetellenes energia járja át a levegőt. De olyan sűrűn, hogy
képtelen megállapítani, honnan ered. Pillantása egy, a távolban sötétlő
folton állapodik meg. Jó ideig bámulja.
Hirtelen egy sor villám világítja meg az eget, s szánt fénylő barázdákat
a felhőktől a tenger felszínéig. Violetta összerezzen, várja, hogy
felcsattanjon a mennydörgés, de nem történik semmi, és a baljós csendben
felmerednek a szőrszálak Raffaele tarkóján. Végül, egy örökkévalóságot
követően, halk morajlással megremeg a föld a lábuk alatt. Raffaele
pillantása a partvonalon megtörő hullámok felé siklik, majd ismét
megállapodik a sziklák feketéllő körvonalain.
Felizzik egy újabb villám. A kísérteties ragyogás egy rövid pillanatra
bevilágítja a partot. Raffaele önkéntelenül hátralép, ahogy a szeme
befogadja a látványt.
A feketén sötétlő, hatalmas tömbök nem sziklák. Balirák, legalább egy
tucatnyian. Partra vetődve, holtan.
Violetta a szája elé kapja a kezét.
Raffaele egy pillanatig képtelen megmozdulni. A matrózok közt sokféle
történet járja, hogy mi történik a balirákkal, amikor meghalnak. Egyesek
szerint messzire kiúsznak a nyílt tengerre, ahol egyre lejjebb és lejjebb
merülnek, míg végül lesüllyednek az alvilág mélyére. Mások szerint
kiugranak a vízből, és egyre magasabbra és magasabbra szállnak, míg végül
elnyelik őket a felhők. Időnként találni egy-egy hatalmas, partra mosott,
fehérre fakult bordaívet. De még soha nem látott egy egész, halott balirák,
hússal a csontokon. Ehhez foghatót még biztosan nem.
– Ne menj közelebb – suttogja Violettának. A levegőben a szag egyre
áthatóbbá válik, ahogy megközelíti az állatokat, immár eltéveszthetetlen a
rothadó hús bűze. Mikor az első balirához ér, felemeli a kezét. Kis tétovázás
után óvatosan megérinti.
Az állat teste megrezzen. Egy fiatal borjú, még életben van.
Raffaele torka elszorul, és könnybe lábad a szeme. Valami iszonyatos
dolog okozta ezeknek a lényeknek a halálát. Érzi, ahogy a mérgező energia
áramlik az állat ereiben, érzi a gyengeségét, ahogy erőtlenül, hörögve
próbál levegőhöz jutni.
–  Raffaele! – kiáltja Violetta. A válla fölött hátranézve látja, hogy a
lány a partra kifutó hullámokba gázol. Ruhája térdig elázott, és reszket,
mint a nyárfalevél. Gyere onnan, szeretné figyelmeztetni.
– Olyan érzés, mint Adelina energiája – mondja Violetta.
Raffaele tesz egy tétova lépést a tenger felé, majd még egyet. Addig
lépdel, míg a lába a nedves homokba süpped. Levegő után kap.
A víz hideg, de szokatlan módon, amilyet még sohasem érzett. Hideg,
mint a halál. Ezernyi energiaszál kapaszkodik a lábába, mikor a víz
visszahúzódik, mintha apró horgok mélyednének bele, valami élőre
vadászva. Libabőrös lesz tőle, mintha férgekkel teli, rothadó gyümölcsöt
tartana a kezében. A tengert méreg itatja át, sötét, mély és árad belőle a
rosszindulat. A felszíne alatt ádáz és ijesztő harag kavarog, amit idáig
egyszer érzett. Adelinában. Aztán Enzo jut eszébe, a mai furcsa
szórakozottsága, a távolba révedő, tompa tekintete. Látszik rajta, mennyire
vonzza a tenger. Eszébe jut, hogy tombolt a vihar aznap éjjel, mikor
visszahozták Enzót a tenger mélyéről, ahol az élők világa véget ér, és a
holtak birodalma kezdődik.
Violetta dermedten áll mellette, a hullámok a térdét nyaldossák.
Raffaele beljebb megy még néhány lépéssel, amíg a víz a derekáig ér. A
hideg víz elzsibbasztja. Ismét felnéz az égre, ahol a néma villámoktól
megvilágított vihar tombol, és könnyek csorognak lefelé az arcán.
Csakugyan, épp mint Adelina energiája. Rettegés és harag. Ez egy
másik világ energiája, a szálak a felszín alatt, egy olyan halhatatlan helyről
származnak, melyet jobb lett volna békén hagyni. Raffaelét elfogja a
reszketés.
Valami mérgezi a világot.
 Még most, évtizedekkel később sem félek úgy semmitől, mint
éjszaka a nyílt tengertől, mikor a sötétség minden irányból
körbevesz.
–  Reda Harrakan naplói, Bianca Bercetto
fordításában –

Adelina Amouteru

E GY TELJES HÉT ELTELTÉVEL a karomon lévő seb még mindig lüktetni kezd,
ha hirtelen mozdulatot teszek. Vastag kötés takarja. Megrándul az arcom,
lefelé tartok az estenziai kikötőbe, remélem, nem szakítottam fel ismét a
sebet.
A kikötőt rothadó halak bűze üli meg. Elfintorítom az orrom, mikor a
katonák az érkezésünkre várakozó kocsisorhoz vezetnek minket. Mellettem
Sergio lépdel, egyik kezét mindvégig a kardja markolatán nyugtatja.
Odahajol hozzám.
–  Felség – mondja. Olyan természetes módon hangzik a szájából,
mintha a trónra születtem volna. – Az embereim több polgárt is
letartóztattak, akiket azzal vádolnak, hogy megpróbáltak behatolni a
palotába. Az Inkvizíció tornyába zárták őket, de inkább nem kockáztatnék.
Rápillantok.
– És mi az, ami nem tetszik nekik?
–  Hogy át kell adják a földjeiket olyanoknak, akiken ott a jel. Az új
rendeleted értelmében.
– És mi a terved, mi lesz a foglyokkal?
Sergio megvonja a vállát. Megigazítja a köpenyét, szorosan maga köré
tekeri, majd hosszasan kortyol a kulacsából.
– Amit óhajtasz. Te vagy a királynő.
Kíváncsi lennék, vajon másképp gondol-e rám, mint a merroutasbeli Éj
Királyára. Azt remélem, hogy nála többre tart Sergio. Az Éj Királya gyenge
volt, a megjelöltek ellensége, részeges és bolond. És én sokkal többet
fizetek, mint amit ő valaha is fizetett. Sergio páncélját aranycirádák díszítik,
köpenye a világ legfinomabb selyméből készült.
A hangok kinevetnek. Ügyelj a hátadra, kis farkas, mondják. Az
ellenség olyan helyeken is felbukkanhat, ahol nem is számítanál rá.
Makacsul, de hiábavalóan igyekszem elhallgattatni őket. Sergio hű
marad hozzám, akárcsak Magiano. Mindent megadtam nekik, amire
vágytak.
Igen, de nem adhatsz meg nekik mindent, amire vágynak, mert folyton
többet és többet akarnak majd, mint amijük van.
El ne felejtsem, készítenem kell még egy gyógyteát, ha visszaérek a
palotába. Már lüktet a fejem a szüntelen zsivajtól, megállás nélkül
csacsognak, visszhangozzák egymást a fejemben az egész hazaút alatt.
–  Végezzék ki őket, nyilvánosan – felelem, a hangommal próbálva
elnyomni a suttogást. – És akasztás legyen, ha kérhetem. Tudod, hogy nem
rajongok a máglyáért.
Sergiónak, szokás szerint, a szeme se rebben. Az Éj Királya sokkal
rosszabb dolgokra is utasította.
– Tekintsd úgy, hogy el van intézve, felség! – Megvárja, míg beülök a
kocsiba, és bizalmasan közel hajol hozzám. – A palotába érve, nézz be a
tömlöcbe! – mondja.
– Miért? – kérdem.
Sergio arcán a kétely árnya suhan át.
 

 
– Úgy hallottam az őröktől, hogy valami nem stimmel Terennel.
Végigfut a hideg a hátamon. Sergio sosem örült, ha Terent látogattam a
börtönben, ezért meglep, hogy most épp ő javasolja, nézzek be oda. A
suttogó hangok azonnal előjönnek egy őrült gondolattal. Azt mondja, hogy
látogasd meg Terent, mert a halálodat akarja. Mindenki azt szeretné, ha
meghalnál, Adelina, még a barátaid is, mint Sergio. Oda akar csalni, hogy
Teren elvághassa a torkod. Kárörvendőn vihorásznak, és egy pillanatra
megfordul a fejemben, hogy igazuk lehet. Aztán visszatartom a
lélegzetemet, és erővel kényszerítem magam, hogy valami másra gondoljak.
Bármi is történt Terennel, annak elég komoly dolognak kell lennie, ha
Sergio azt akarja, hogy nézzem meg. Mindössze erről van szó.
– Körbemegyünk a kocsikkal, a hátsó kapuhoz – mondom.
 –  De egy másik útvonalat kellene választani a palotáig. Egy kevésbé
nyilvánvalót.
Megmakacsolom magam. Nem akarok a saját sikátoraimban bujkálni,
csak mert néhány ostoba alak úgy döntött, hogy betör a palotámba.
–  Nem – felelem ellentmondást nem tűrően. – Ezen már túl vagyunk.
Nyilvánosan fogok visszatérni, az emberek láthatják majd, hogy ott ülök a
kocsiban. Nem egy gyáva királynő uralkodik felettük.
Sergio bosszúsan morran egyet, de nem vitatkozik velem. Csak még
egyszer meghajol.
– Ahogy óhajtod. – Aztán a menet élére léptet.
Kilesek az ablakon, abban a reményben, hogy megpillantom Magianót.
Mögöttem kéne lovagolnia, de nincs itt. Folytatom a nézelődést, ahogy a
kocsi nekilódul, és a móló lassan elmarad mögöttünk.
Hónapok teltek el azóta, mikor legutóbb Estenziában jártam. Kora
tavasz van, és ahogy haladunk a városon át, először az ismerős dolgokat
veszem észre. Az ablakok párkányain nyíló tarka virágokat, a keskeny
mellékutcák falait borító sűrű, zöld borostyánt, a csatornák fölött átívelő,
emberekkel teli hidakat.
Aztán feltűnik pár dolog, ami megváltozott. Amit én változtattam meg.
A megjelölteket már nem hívják malfettóknak, van nekik saját házuk,
boltjuk, műhelyük. A többiek utat engednek nekik, ahogy áthaladnak a
tömegen. Látok két inkvizítort, akik egy jeltelen embert vonszolnak át a
téren, hiába kapálózik és zokog. Egy másik utcán megjelölt gyermekek
állnak körül egy jeltelent, kövekkel hajigálják, a földre lökik, az pedig
sikoltozik. A közelben álló inkvizítorok nem állítják meg őket, és én is
közönyösen elfordítom a tekintetemet. Hányszor dobáltak meg engem is
gyerekként, és hány megjelölt gyereket égettek meg élve? Milyen ironikus
látni ezeket a fehér köpenyes katonákat, akiktől valaha úgy féltem, és most
minden parancsomnak engedelmeskednek.
Befordulunk egy kis utcára, majd megtorpanunk. Hallom, hogy
előttünk emberek kiáltoznak, a hangzavar egyre közelebb ér a kocsihoz.
Tiltakozók. Az energiám felkavarodik.
Majd odakint felhangzik egy ismerős hang. A következő pillanatban
valami hangos dobbanással landol a kocsi tetején. Kihajolok az ablakon, és
felnézek, épp mikor egy tüntető a szűk utcán megiramodik felénk.
Abban a pillanatban feltűnik Magiano feje a kocsi fölött. Fogalmam
sincs, honnan került elő, de úgy tűnik, ő volt az, aki ráugrott a kocsira.
Gyors pillantást vet rám, mielőtt a tömeg felé irányítja a figyelmét. Aztán az
egyik kezébe kést kap, és leugrik a hintóról, közvetlenül az élen közeledő
tüntető elé, így közém és a tömeg közé kerül.
– Azt hiszem, eltévesztetted az irányt – mondja Magiano, és fenyegető
mosolyt villant a férfira.
A tiltakozó elbizonytalanodik Magiano tőrének láttán. Aztán felém
pillant, felemeli a kezét, és rám mutat.
–  Halálra éheztet minket! – kiáltja. – Ez a démon, ez a malfetto,
trónbitorló királynő, ez a…!
Mikor a tüntetőre emelem a tekintetem, elakad a hangja az arcom láttán.
Rámosolygok, az energiaszálaiért nyúlok, és látomást szövök köré.
Égő érzés jelenik meg a karodon és a lábadon, ami hamarosan izzó
fájdalommá változik. Lenézel, és mit látsz? Pókok, skorpiók, szőrös lábú
férgek kúsznak, másznak, hemzsegnek az egész testeden. Annyi van
belőlük, hogy nem látszik ki alóluk a bőröd.
A férfi lepillant magára. Néma sikolyra tátja a száját, és
hátratántorodik.
Beözönlenek a szádon, hogy az orrodon és a szemeden átjöjjenek ismét
elő. Élve falnak fel, lerágják a csontjaidról a húst.
–  Most ismételd el még egyszer – mondom, mikor végre rátalál a
hangjára, és felordít. – Mit is mondtál?
A férfi elvágódik a földön. A sikolyaitól visszhangzik az utca. Mögötte
a többi tüntető megtorpan a földön vonagló alak láttán. Tovább szövöm a
látomást, egyre jobban és jobban növelve az erejét, míg végül a férfi elájul a
kíntól. Aztán inkvizítoraim, hullámzó fehér köpenyben, kivont karddal, a
többiekre vetik magukat, és a földre löknek mindenkit, akit elkapnak.
Megpillantom legelöl Sergio díszes köpenyét és komor arcát, dühösen
kiabál az őrség tagjaival.
Most végezhetsz vele, süvöltik a hangok, noszogatva, hogy figyeljek a
fickóra, akire lesújtottam. Gyerünk, tedd meg, te is akarod! Vihorászva
keringőznek körülöttem a levegőben, hangjuk viharos zúgássá olvad össze.
Lehunyom a szemem, hirtelen megszédülök a zajtól, amit csapnak, a rám
törő gyengeség csak feltüzeli a kiáltozásukat. Akarod, tudod, hogy akarod.
Hideg verejték lepi el a karomat. Nem, túl hamar volna, most öltem
Dumorban. Mióta elvettem Dante életét abban a szűk sikátorban, nem is
olyan messze innen, megtanultam, hogy minél többet ölök, annál erősebbek
lesznek a látomásaim, és annál könnyebben törnek ki az irányításom 'alól,
egyre csak híznak a haldoklók rettegésének erején. Ha most elvennék egy
újabb életet, a mai éjszakát egész biztosan rémálmokban fuldokolva
tölteném, tehetetlenül kaparva a saját látomásaim falait.
Hallgatnom kellett volna Sergio figyelmeztetésére.
– Adelina! – kiáltja Magiano a nevemet. Az eszméletlen férfi fölött áll,
még mindig a kivont tőrrel a kezében, és kérdő pillantást vet rám.
–  Tüntessétek el az utcáról! – parancsolom. A hangom erőtlen és
rekedtes. – Vitesd az Inkvizíció tornyába!
Magiano nem habozik. Kihúzza a tüntetőt az utca szélére, el a kocsi
útjából, majd int a két legközelebbi inkvizí tornak.
– Hallottátok a királynőt – mondja nekik. Ahogy elhalad az ablak előtt,
meghallom, hogy odaszól a kocsi mögött álló inkvizíciós katonáknak. –
Ügyeljetek jobban az útvonalra – mondja –, különben teszek róla, hogy
mindannyian vád alá kerüljetek árulásért.
Mi lesz, ha már a saját embereim is kezdik elhanyagolni a
kötelességeiket? Mi van, ha a halálomat akarják? Az ablak mellé húzódok,
a leghalványabb látszatát is kerülni kívánom, hogy elbizonytalanított volna
ez a kis közjáték, hadd lássa mindenki, érdeklődve várom, mer-e még valaki
kihívást intézni ellenem.
–  Így már jobb – hallatszik be Magiano hangja, majd a következő
pillanatban beugrik az ablakon át, és letelepszik mellém a kocsiban, a szél
illatát hozva magával. – Nem emlékszem, hogy korábban ilyen sűrűn
követték volna egymást a megmozdulások – teszi hozzá. A hangja könnyed,
de felismerem a tónusát, akkor szokott így beszélni, amikor aggasztja
valami.
Karom a karjához préselődik, és abban reménykedem, hogy itt marad
velem az út hátralévő részén.
–  Amikor visszaérünk a palotába – mondom halkan vigyék az
inkvizítorokat a toronyba kihallgatásra. Nem akarok patkányokat a házban,
hogy aztán a hátam mögött szervezkedjenek.
Magiano figyelmesen néz rám.
– Lehetetlen az összes patkányt elkapni, kedvesem – mondja. A keze az
enyémhez ér. – Előbb vagy utóbb egy átpréseli magát a réseken.
Óvatosabbnak kéne lenned.
Milyen viccesen hangzik a szájából. Mikor talán éppen ő a patkány. A
suttogás nevetésben folytatódik.
 –  Jobb időkben – válaszolom – nem kellett erőszakkal utat törnünk
magunknak. Az emberek majd rájönnek, hogy már a megjelöltek vannak
felül, és hogy a miénk is marad a hatalom. Akkor majd nyugodtan élhetünk.
–  Béke – mondja Magiano, továbbra is könnyed hangon. Vissza,
felpattan, és az ülésre térdel. – Hát persze.
Felvonom a szemöldököm.
–  Természetesen senki sem kényszerít rá, hogy itt maradj, a
szolgálatomban. Szabadon jöhetsz, mehetsz, ahogy kívánod. Elvégre
kiválasztott vagy. Az emberiség legkiválóbbjainak egyike.
Magiano homloka ráncba szalad.
– Igen – ért egyet. – Senki sem kényszerít, hogy maradjak.
De a szavai mélyén valami más is rejlik. Elpirulok. Válaszolni
készülök, de egy bólintással elköszön, és kiugrik az ablakon.
– Jó utat, felség! – kiáltja. – A fürdőkben leszek, leáztatom magamról
az út porát.
Kísértést érzek, hogy én is kiszálljak a hintóból, és vele tartsak a
fürdőkbe, de csak visszahanyatlok az ülésre. Mintha egy szikla lenne a
mellkasomon. Később megkeresem majd Magianót, elnézést kérek tőle,
amiért udvariatlanul elutasítottam a társaságát, és megköszönöm neki, hogy
a távolból mindig figyel rám.
Talán nem is rád vigyáz, gúnyolódnak a hangok, hanem a vagyonára.
Nehogy bántódás érje a királynőt, aki a pénzeserszény zsinórját a kezében
tartja. Mi másért maradna?
Talán igazuk van. A hangok befészkelik magukat a fejembe, egyre
mélyebbre vájják a kis karmaikat, és az út hátralévő része csendben telik.
Végül elérjük a palota hátsó kapuját, és a kocsik begurulnak a királyi
birtokra.
Egy éve már, hogy Kenettra királynője vagyok. De a palotába belépve
még mindig furcsa, szürreális érzés fog el. Ez az a hely, ahol az udvaron
Enzo gyerekként a kis Terennel gyakorolta a vívást, ahol Teren a fák
lombjai közül leste Giulietta hercegnőt. Enzo lába ezeket az utakat tapodta,
léptei a trónterembe vezettek, ahol most neki kéne ülnie a trónon, amihez
egykor hozzá szerettem volna segíteni. És most eltűnt, csak egy
fertelmesség valahol a tenger túlpartján. Már a húga is rég átkelt az
alvilágba, Teren pedig a foglyom.
Én ülök a trónon.
 Egyedül. Épp ahogy szeretted volna. Előbb a húgom képét kell
elhessegetnem, a könnyes arcát, ahogy utoljára láttam, mielőtt itt hagyott
volna. Aztán Enzo jelenik meg előttem, ugyanazzal a mélységes gyűlölettel
a tekintetében, mint mikor Maeve királynő hajójának fedélzetén
farkasszemet néztünk egymással. Mintha megérezné, a köztünk lévő
kötelék egy pillanatra úgy megfeszül, hogy elakad tőle a lélegzetem.
Néha elgondolkodom rajta, Enzo vajon igyekszik-e átnyúlni a minket
elválasztó mérföldeken keresztül, hogy megpróbáljon irányítani. Mert én
ezt teszem. De túl messze van.
Sergio kinyitja a kocsi ajtaját, és a karját nyújtja, mikor kiszállok. Az
üdvözlésünkre felsorakozott inkvizítorok fejet hajtanak. Egy pillanatra
megállok, mielőtt belépnénk a palotába, hogy mindegyiket megnézzem
magamnak.
–  Fényes győzelmet arattunk. Menjetek, fürödjetek meg, igyatok és
pihenjetek. Megmondom a kapitányoknak, hogy a mai napra engedjék el a
kiképzést. Ne feledjétek, hogy ti most az én személyes testőrségemhez
tartoztok, és a legnagyobb fényűzésben lesz részetek. De ha valaki nem
felel meg az elvárásoknak, azt nyomban jelentitek nekem, és én
gondoskodom az illető haladéktalan eltávolításáról.
Felcsillan a szemük.
Otthagyom őket, mielőtt bármit felelhetnének. Hadd gondoljanak rám,
mint jótevőjükre, akitől megkapnak mindent, amire csak vágynak. Ez majd
biztosítja a hűségüket.
Amint az inkvizítorok szétszélednek, Sergióval elindulunk az egyik
oldalbejárat felé. Int két egykori zsoldosának, hogy kövessenek. Ahogy
elhaladunk a kocsisor mellett, Magianót látom a palota hátsó ajtajánál
ácsorogni, olyan öltözékben, mint aki a fürdőkbe készül. Odalép hozzá az
egyik szobalány, és átadja neki a köpenyét. Már többször is láttam
beszélgetni vele ezt a lányt. Mond neki valamit, mire Magiano elneveti
magát. Aztán mosolyogva megrázza a fejét, és elindul a fürdők irányába.
Rajtad gúnyolódnak a hátad mögött, mondják a hangok. Hallottad,
hogy kinevetnek, igaz? Miből gondolod, hogy a drágalátos tolvajod
melletted marad? Miközben a hangok mondják a magukét, a jelenet,
melynek az imént voltam szemtanúja, az emlékezetemben eltorzul, és már
úgy látom magam előtt, hogy a szobalány kezével Magiano hajába túr,
csókot lehel az ajkára, ő pedig a lány karját simogatva, a fülébe duruzsol. A
mellkasom ég, tűzzel és fájdalommal telik meg.
 Talán meg kéne mutatnod nekik, mire vagy képes. Akkor majd nem
csinálnak bolondot belőled.
–  Ez nem a valóság – suttogom magam elé. – Nem a valóság. – A
látomás fokozatosan elhalványul, és a valóság veszi át a helyét. Érzem,
ahogy a szívem kalapál a mellkasomban, a halkuló hangok kacarásznak
rajtam.
–  Szólt a foglár, hogy felkészítették Terent a látogatásodra – mondja
Sergio. A hangja felriaszt a gondolataimból. Megkönnyebbülten fordulok
felé. Arckifejezése alapján másodjára ismételte el. – Megmosdatták,
leborotválták a szakállát, és tiszta ruhát adtak rá.
–  Nagyszerű – felelem. Teren az elmúlt néhány hónapban több
börtönőrt is megölt, akik nem voltak elég óvatosak a közelében. Ezért aztán
a lehető legritkábban mennek csak be hozzá, így ápolatlan, elhanyagolt lett.
– Hogy van?
–  Nyugodt – mondja Sergio. Megveregeti a kardja markolatát. –
Gyenge.
Gyenge? A palota épületébe belépve némán folytatjuk az utunkat, egy
rosszul megvilágított folyosón haladunk tovább. A folyosó enyhén lejt,
majd egy sötétbe vesző, kanyargó lépcsősorhoz érünk, ahol Sergio átveszi a
vezetést. Elindulok utána, a katonák pedig követnek minket. A lépteink
egyre mélyebbről visszhangzanak.
– A szóbeszéd szerint a Tőrök valahol Égföldén rejtőzhetnek – mondja
Sergio.
Ránézek, de a pillantása kerüli az enyémet.
– Beldainben? – kérdem. – Maeve királynő újabb támadást tervez?
–  Erről nem hallottam. – Sergio egy pillanatra elhallgat, és fura arcot
vág. – Egyesek szerint a húgod is velük lehet.
Violetta. Szorosabban markolom a ruhám szegélyét. Természetes, hogy
Sergiónak hiányzik, az elmúlt hónapokban finom célzásokat tett rá, hogy
merre lehet. A hódításaim célpontjait: Merroutas, Domacca, Észak-
Tamurán, Dumor, nem a véletlen szülte. Ezekről az országokról, ebben a
sorrendben, azt hallotta Sergio, hogy ott lehet Violetta.
– Küldj felderítőt és egy balirát Beldain irányába – mondom neki.
– Igen, felség – feleli Sergio.
Még most is áll az Inkvizíció tornya, amibe hajdanán Teren a húgomat
zárta, ahová kétségbeesésemben többször is elmentem, hogy találkozzak
vele. Komoly kísértést éreztem, hogy ugyanabba a cellába zárassam őt is,
de a palotában mélyebb tömlöc van, a legfontosabb foglyoknak, akiket
érdemes szoros közelségben tartani.
Márpedig én nagyon-nagyon közel akarom tudni Terent.
A börtön egy sötét, mélybe nyúló henger, spirálvonalban lefelé
kanyargó lépcsősorral, melyet alig világítanak meg a fenti rácsokon át
beszivárgó fénysugarak. Minél lejjebb haladunk, annál nyirkosabbak
lesznek a kövek és a falak. A köpenyemet szorosan magam köré csavarom,
a hűvös levegőtől libabőrös leszek. A lépcsőfokok egyre keskenyednek, a
repedéseikben furcsa mohák és gyomok nőnek, olyan növények, melyek
megelégednek a gyenge fénnyel és a gyéren szivárgó vízzel. Túlélők.
Eszembe jutnak a Tőr társaságánál töltött napjaim, a régi barlang, ahol mi
Tőrök, együtt edzettünk. Mi Tőrök, mintha még mindig egy csapat lennénk.
Elhessegetem Raffaele szelíd irányításának, mosolyának emlékét. Az
emlékeket, ahogy Michel megtanít rózsát formálni a levegőből, és Gemma
megmutatja nekem, mire képes az állatokkal. Ahogy Enzo letörli a
könnyeket az arcomról. Ne sírj! Ennél te erősebb vagy.
Oda akarnak csalni, hogy Teren elvághassa a torkodat.
Ez az emlék elhalványul, köszönhetően a hangoknak, helyette azt az
Enzót jelenítik meg előttem, aki Maeve hajóján szembeszáll velem, ahogy a
kardját egyenesen rám szegezi, és a halálomat kívánja. A szívemet jégkéreg
vonja be. Már csak egy szellem vagy, emlékeztetem magamat, majd jég, hó
és fagy látomásával tartok ellent a köztünk lévő kötelék meghitt
vonzásának. Akárhol is van, remélem ezt érzi. Számomra már halott vagy.
Egy férfi vár minket a legalsó szinten, megjelölt katona, ősz csíkkal a
barna hajában, az arca zsírosan fénylik, inkvizíciós egyenruhája pecsétes és
koromtól, hamutól foltos. Bólint Sergiónak, majd mélyen meghajol előttem.
– Felség! – mondja. Karjával egy alagút felé intve mutatja az utat.
A palota börtöncellái különálló helyiségek, rácsok és ablakok nélkül.
Lefelé vezet minket egy széles, lejtős folyosón, amelynek jobb és bal
oldalán is vasajtók sorakoznak, mindegyiket két-két inkvizítor őrzi.
Némelyik ajtó távolabb van a többitől. A vége felé közeledve megesik,
hogy az egyik ajtó mellett elhaladva, még nem látom a következőt. Végül a
foglár a jobb oldalon lévő legutolsó ajtónál áll meg.
Kettő helyett hat inkvizítor áll előtte őrt. Felsorakoznak, és vigyázzba
vágják magukat, mire odaérek, meghajolnak, és utat nyitnak a foglárnak. Az
előhúz egy kulcsot, a rangidős inkvizítor pedig egy másikat. A zár
kinyitásához a két kulcsot egyidejűleg kell elfordítani.
 Sergióval gyors pillantást váltunk. Már több hónapja, hogy utoljára
láttam Terent, a Dumor meghódítására indított hadjárat előtt. Kíváncsi
vagyok, most hogy nézhet ki.
A zár hangosan csikorog, majd kattan egyet, és az ajtó kitárul. Az
inkvizítorok nyomában belépek.
A kör alakú cella hatalmas, magas a mennyezete, a falán nyolc fáklya
világít. Van itt egy vizesárok is, piszkos vizét a fürdőkből vezetik le
csöveken. A fal mentén katonák sorakoznak. A vizesárok egy szigetet vesz
körül, ahol egy alak hever tucatnyi, súlyos lánccal megbéklyózva. Két
katona áll őrt a szigetnél, akiket óránként váltanak. Az ő feladatuk felvonni
és leengedni a kötélhidat, ami biztosítja az átjárást a szigetre. Közeledésünk
zajára az alak megmoccan. A fáklyák fénye megcsillan aranyló haján, és
ahogy felénk fordítja az arcát, tekintetében a megszokott módon ragyog fel
az őrület fénye. A szeme fakó, színtelen, és süt belőle a téboly. Még most is,
hogy felcserélődtek a szerepeink, a pillantásától felkavarodik bennem az
energia, a félelem, a gyűlölet és a jóleső izgalom keveréke.
Teren elmosolyodik. Mély és érdes hangja visszhangzik a cellában.
– Mi Adelinetta!
 Maeve Jacqueline Kelly Corrigan

M A KELLETT VOLNA ÉRKEZNIE A GALAMBNAK Raffaele levelével, de nem

jött meg. Maeve azon tűnődik, hogy a madár elpusztulhatott-e útközben,
vagy viharok késleltetik. A tenger meglehetősen furcsa az utóbbi időben.
Bármi is legyen az oka, Lucent állapotáról nem kapta meg a jelentést, így
még jóval éjfél után is a kiképzőtéren járkál, és nyugtalanul lengeti fából
faragott gyakorlókardját.
Néhány testőre körben, a várudvar szélén őrködik. A bátyja, Augustine
is vele van, gyakorolják a vívást. Együttérző pillantással figyeli a húgát, a
remegő kardot a kezében, és a botladozó lépteit.
–  Elég fáradt lehetsz már, hogy el tudj aludni – mondja Augustine,
miközben kíméletesen hátrébb löki Maeve-et egy lépéssel, és kivár, amíg az
új állást vesz fel. Kardjával az uralkodói lakosztály felé int. – Eredj, felség!
Nem jó az senkinek, ha idekint maradsz.
Maeve a fejét rázza, és mogorva pillantást vet rá. Ismét felemeli a
kardját.
– Maradok – feleli.
Augustine támad. Maeve blokkolja a szúrást, kilép oldalra, és magasan
a feje fölé lendíti a fegyverét. Lesújt a fivérére, aki a fapengével megállítja
a csapást. Maeve a fogát csikorgatja, Augustine odahajol hozzá, és
farkasszemet néz vele.
–  El kéne menned Lucenthez – mondja. – Elegem van belőle, hogy
folyton így kell lássalak.
Maeve szeme ingerülten villan.
–  Nem fogom elhagyni az országot, csak hogy meglátogassam egy
gyerekkori játszótársamat.
Augustine ajka feszes vonallá keskenyedik.
–  Ó, az istenek szerelmére, kicsi Jac! – csattan fel. – Mindenki tudja,
hogy Lucent nem csak a játszótársad volt. – Maeve döbbent arcának láttán
Augustine felnevet. – Sok mindenben jó vagy, de a szerelmed titkolása, az
nagyon nem megy neked.
 Maeve dühe fellángol. Eltaszítja magától Augustine-t, és ismét lesújt rá
a kardjával. A fából készült penge csapása a derekán éri, mielőtt még
megállíthatná a támadást. Felnyög az ütéstől, és kétrét görnyed. Maeve
kihasználja a lehetőséget, hanyatt löki, és a mellkasára térdel. Durván a
nyakának szorítja a kardot, mire Augustine megadóan feltartja a kezét.
– Nem hagyom el az országot – ismétli összeszorított foggal Maeve –,
hogy meglátogassak egy gyerekkori játszótársat. A legutóbbi csatát
követően biztos nem. Adelina nem nyughat. El fog jönni északra is.
Augustine eltolja a torkától a kardot.
–  Tétlenül fogod várni, hogy kikössön a partjainknál? – szegezi a
kérdést a húgának. – Az a hír járja, hogy elfoglalta Dumort. Lehet, hogy
egyelőre még leköti Tamurán az érdeklődését, de semmi kétség, hamarosan
Égfölde kerül majd figyelmének középpontjába.
Maeve nagyot sóhajtva leereszti a kardját. Ruganyosan felpattan, és
figyeli, ahogy Augustine talpra kászálódik.
– Nem mehetek el – ismétli, ezúttal halkabban. – Itt van Tristan is.
Legkisebb fivérük említésére Augustine tekintete ellágyul.
– Tudom.
– Láttad tegnap?
– Az orvosok szerint az állapota változatlan. Nem javul.
Maeve összeszedi magát, felemeli a kardot, és ismét Augustine-ra
koncentrál. Szüksége van rá, hogy valamivel elterelje a figyelmét. Tristan
már hetek óta nem szólal meg, ilyen hosszan még sose hallgatott, és
mostanában folyton a tengert bámulja, meredten néz valamerre déli irányba.
Teljesen eltűnt az az apró szikra is, ami még fénylett a szemében, üres és
élettelen lett a tekintete. És a múltkor, amikor kivitte magával a téli
karneválra, úgy össze volt zavarodva, hogy rátámadt. Nem komolyan, csak
úgy félig-meddig, mintha legbelül tudta volna, hogy igazából nem akarja őt
bántani, de még így is Augustin és egy megtermett férfi kellett hozzá, hogy
megfékezzék. Azóta Tristan nem aludt. Csak áll az ablakban, tekintetét a
tengerre szegezve.
Mindenféle pletykák keringenek róla Hadenbury környékén. Tristan
herceg megőrült. Rátámadt a királynőre, a saját nővérére.
Maeve újból Augustine-ra veti magát, fakardjaik csattogása
visszhangzik az udvaron. Tegnap este tapogatózva az alvilág felé nyúlt az
erejével, hátha talál valamiféle nyomot, magyarázatot. De az energia túl
erős volt, még az ő számára is, a sötétség sütötte az ujjait, és jégkéreggel
vonta be a szívét. Tudta – talán valamiféle túlélési ösztön lehetett –, hogy ha
megpróbálná használni az erejét, abba belehalna.
– Még néhány hét, és újabb négy hajónk kerül vízre – mondja Maeve,
témát váltva, miközben elhárítja Augustine ellentámadását. – Az év végére
sikerül teljesen helyreállítanunk a flottánkat. Akkor ismét foglalkozhatunk
Adelinával.
–  Enzo már nem lesz ott neki – emlékezteti Augustine. – A Tőrökkel
van Tamuránban. Nem lesz olyan erős.
Lassan, tétován folyik a társalgás, egyikük sem akarja szóba hozni a
híreszteléseket, hogy Adelina egyre mélyebbre süllyed az őrületbe.
–  Lehet, hogy megölik egy merényletben, még azelőtt, hogy
találkoznánk vele – mondja Maeve. – Reméljük, így lesz.
A kapu nyikorgására mindketten felnéznek. Maeve először azt hiszi,
hogy a hírnök érkezett a pergamennel Raffaelétől, és felderül az arca.
Megindul az érkező alak felé.
–  Augustine – szól hátra a válla fölött a testvérének. – Hozz egy
fáklyát! Üzenet jött.
Az alak kilép a holdfényre, és Maeve megtorpan. A falnál álló őrök
közül többen is feléjük fordulnak, de egyik sem nyúl a kardjáért. Maeve
hunyorogva próbálja felismerni az érkezőt.
– Tristan? – kérdi suttogva.
Úgy néz ki, mintha Tristan lenne. Érzi a vonzást, a köteléket, ami
összekapcsolja az energiáikat. Maeve a homlokát ráncolja. Valami nincs
rendben. A mozgása olyan furcsa, tétova és darabos. Felkavarodik a
gyomra. Tristannak saját testőrsége van, tucatnyi férfi váltja egymást a
cellájánál, gondoskodva róla, hogy soha ne maradjon felügyelet nélkül.
Hogy jutott kit
Mikor az egyik őr odaér hozzá, Tristan megpördül, a keze kivágódik,
elkapja a férfi nyakát, és megszorítja. Az őr a támadástól döbbenten
lemerevedik. Fuldokolva az oldalán lógó kardért nyúl, de Tristan túl erősen
szorítja a nyakát. Az őr kétségbeesetten próbál szabadulni a markából.
Maeve szinte észre sem veszi, hogy kiesik a fakard a kezéből, és elővonja a
valódi acélpengét.
Tristan mögött feltűnik két őr, elfúló lélegzettel érkeznek az udvarra.
Még mielőtt megszólalnának, Maeve már tudja, mi történt. Tristan megölte
az őreit. Kardját a legkisebb bátyjára szegezi.
– Hagyd abba! – kiáltja.
 Mögötte Augustine is kivonja a kardját. Tristan egy szót sem szól, csak
félrelöki a nyakon ragadott férfit, majd a mellette álló, másik őrre veti
magát. Olyan erővel csavarja hátra a férfi karját, hogy az eltörik.
– Tristan! – kiáltja Maeve, és futni kezd felé. – Megállj! – A köteléken
át kinyúl érte, és megpróbálja rákényszeríteni az akaratát. De a fivére
ezúttal valahogy ellenáll neki. Olyan pillantást vet rá, amitől végigszalad a
hideg a hátán. A Tristanban kavargó sötétség felhorgad, félresöpri az erejét,
és Maeve máris a jeges fagy és a halál ismerős érintését érzi a szívén. Olyan
erőteljes a hatása, hogy egy pillanatra megtorpan a dermesztő érzéstől. Ez
nincs rendjén.
Maeve előrelendül és eléri Tristant, mielőtt az rátámadhatna a
következő őrre. Felemeli a kardját, de fivérének szeme megriasztja. Nem
látszik a fehérje. Az egész szeme egy merő feketeség, nyoma sincs benne az
életnek. A másodperc töredékéig tétovázik, mire Tristan a fogát vicsorítja,
mintha agyarai nőttek volna, és felemelt kézzel ráveti magát.
Maeve-nek épphogy sikerül időben maga elé rántania a kardját, a penge
mélyen belevág fivére kezébe. Tristan felhördül, majd újra nekiugrik.
Megdöbbentően erős. Olyan, mintha az alvilág minden ereje beleköltözött
volna, és csak arra várna, hogy őt elkaphassa. A köztük lévő kötelék
fájdalmasan megfeszül, Maeve belereszket.
Amikor Tristan ismét ráveti magát, Augustine ugrik közéjük felemelt
karddal, hogy megvédje a húgát. Tristan felmordul, villámgyors mozdulattal
kirántja az Augustine övébe dugott tőrt, és a bátyja ellen fordul. Bár ő a
fiatalabb és kisebb termetű, a támadása kibillenti Augustine-t az
egyensúlyából. Egymásba kapaszkodva, porfelhőt verve zuhannak a földre.
Maeve összerándul, mikor a Tristant hozzá kötő szálak ismét
megfeszülnek. A fájdalomtól elfogja a szédülés. Elhomályosuló tekintettel
nézi, ahogy Augustine kétségbeesetten igyekszik távol tartani magától a
Tristan kezében lévő tőrt. Befelé fordítja a figyelmét, és megkeresi a
szívéhez kapcsolódó, összekötő szálakat, melyek életben tartják Tristant. De
ismét elbizonytalanodik. A régi Tristan emléke villan fel előtte, a baleset
előttről, mielőtt még visszahozta volna, amilyen régen volt, mosolygós,
nevető fiú, a testvére, akinek be nem állt a szája, akkor sem, ha
kedveskedve nyakon verte, aki szerette becserkészni a magas fűben, hogy
váratlanul rátörjön, és aki hosszú vadászatokra kísérte őt és Lucentet.
Ez nem Tristan, fogadja el végül a felismerést, ahogy az Augustine-nal
küzdő lényre néz.
 Augustine-nak végül sikerül lelöknie magáról Tristant. Megmarkolja a
kardját, és a hegyét testvére szívének szegezi. Tristan leköpi, de Augustine
még mindig habozik. A kard remeg a kezében.
Kihasználva a tétovázását, Tristan felemeli a kezében szorongatott tőrt.
Nem! Maeve gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekszik. Odaugrik,
félrerántja Augustine-t a döfés elől, és a kardját Tristan mellkasába döfi.
Tristanból borzalmas hördülés szakad fel. A mindent betöltő feketeség
egy pillanat alatt eltűnik a szeméből, és csak egy zavart tekintetű,
csodálkozó fiú marad a földön. Tágra nyílt szemmel pislog, előbb lefelé néz
a mellkasából kiálló kardpengére, majd felfelé, a fölötte tornyosuló Maeve-
re, és most először megállapodik rajta a tekintete.
Maeve ösztönösen a kettőjüket összekapcsoló kötelékért nyúl, de már
érzi, hogy kezd elvékonyodni, ahogy a szálak sorra felfeslenek. Tristan
továbbra is csak őt bámulja, mintha megállna az idő. Úgy érzi, képes
olvasni a fivére tekintetéből. Ajka néma zokogásra nyílik.
Aztán Tristan egy sóhajjal lehunyja a szemét, a lelkében pislákoló
utolsó szikra – a hajdan volt élet halovány utánzata – végképp kialszik.
 Mikor a tenger túlpartján megfújták a harsonákat, ő nem
törődött vele. Amikor a lovasság a kapukhoz ért, ő még aludt.
Mikor az emberek ijedten kiáltozni kezdtek, ő nyugalomra intette
őket. Mikor az ellenség lángba borította a királyságát, és már az
ajtaját döngették az ostromlók, csak járkált fel-alá, és nem volt
hajlandó elhinni az egészet.
– Natanaele diák: Perszenopolisz második bukása –

Adelina Amouteru

Az emlékek vicces dolgok. A legelső emlék, amit fel tudok idézni

Terennel kapcsolatban, még ma is kristálytisztán jelenik meg előttem. A
ragyogó kék ég háttere előtt, a nap fényében fürdő, világítóan fehér köpeny,
a szoborhoz hasonlatos, tökéletesen metszett arcéi, a vállára lógó,
aranydíszes, vékony, búzaszőke hajfonat, és a háta mögött összekulcsolt
kezei. Milyen félelmetes volt! És még most is, ahogy elnézem ezt a földön
fekvő, megláncolt, rabruhás alakot, ez a legelső kép jelenik meg a lelki
szemeim előtt.
Közelebb megyünk a vizesárokhoz, Sergio megy elöl. Mikor odaérünk,
lehajol a vízhez, és felhúz egy kötélhidat, aminek az egyik végét a
kőpadlóhoz rögzítették. A másik végét áthajítja a szigetre, a két katonának.
Az egyikük elkapja, és a szigeten lévő két kampóba akasztja, Sergio pedig
rálép a víz felett feszülő hídra. Mi követjük őt.
Amikor elérjük a szigetet, Sergio és a katonák kétoldalt felsorakoznak,
utat nyitva nekem. Előremegyek, és néhány lépésnyire a megláncolt
Terentől megállok.
– Üdv – mondom.
Teren a földön kuporog, a tekintete mereven rám szegeződik. Még csak
nem is pislog. Úgy néz rám, mintha a szemével be akarná inni a
látványomat. A ruháit valóban kicserélték, a köpenye tiszta, a haját
befonták, az arca simára van borotválva. Vékonyabbnak tűnik, bár az eltelt
idő és a körülmények nem kezdték ki szoborszerűen metszett arcát és
kemény izmait. Nem szól semmit. Valami nem stimmel vele. Tanácstalanul
végigmérem.
– Egész jól nézel ki – mondom. Kissé félrehajtom a fejem. – Tisztább
vagy, mint amikor legutóbb meglátogattalak. Eszel és iszol rendesen. – Volt
néhány hét, amikor elutasította az ételt, azt hittem, hogy szándékosan
halálra akarja éheztetni magát. De még mindig itt van.
Nem szól semmit.
– Ügy hallottam, nem jól voltál – folytatom. – Hát még a nagy Teren is
megbetegszik? Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, ezért eljöttem, hogy
a saját szemem…
Teren figyelmeztetés nélkül nekem ugrik. A súlyos láncok sem lassítják
le. De megfeszülnek és visszafogják, egy tyúklépésnyire onnan, ahol
vagyok, és pár pillanatig csupán arasznyi távolságból nézünk farkasszemet
egymással. Korábbi látogatásaim megtanítottak rá, hogy hol biztonságos
megállnom, de még így is a torkomba ugrik a szívem. Hallom ahogy a
hátam mögött Sergio és a többi katona előrántja a kardját.
–  Akkor jó alaposan nézz meg magadnak, kis malfetto – mordul rám
Teren. – Tetszik, amit látsz? – Gúnyos mozdulattal felszegi a fejét. – Mi a
helyzet, Adelina? Te lettél az egész Tengervidék királynője?
Csak nyugalom, mondom magamnak, és rezzenéstelen tekintettel állom
Teren pillantását.
– És a te királynőd is – válaszolom.
Átsuhan a fájdalom az arcán. Tekintetével a szememet kutatja, majd
hátralép. A feszülő láncok megereszkednek.
– Nem vagy a királynőm – morogja összeszorított foggal.
Sergio elteszi a kardját, és hozzám hajol.
– Nézd – suttogja, és Teren karja felé int a szemével.
A pillantásom Teren szeméről a csuklójára rebben. Egyből feltűnik rajta
valami. Valami sötét és vörös. A csuklójából, az ujjain végigcsordulva vér
csöpög a földre. Sötét pöttyök gyűlnek mellette a kövön.
Vér? Értetlenül bámulok rá, próbálom visszakövetni a nyomokat a
forrásukhoz. Friss vérnek tűnik, skarlátvörös és nedves.
– Sergio – mondom –, megtámadott egy őrt? Mitől véres a keze?
Sergio komor pillantást vet rám.
– Vérzik a csuklója, ahol kimarta a bilincs. Seb van rajta.
Seb? Rajta? Kizárt! Megrázom a fejemet. Teren szinte sebezhetetlen, az
erejének köszönhetően. A sérülései behegednek, mielőtt még a vér
kicsordulna. Karba teszem a kezem, és végigmérem.
–  Tehát igaz. Valami nagyon nem stimmel veled. – A vérző csuklója
felé intek a fejemmel. – Ez mikor kezdődött?
Teren ismét az arcomat bámulja, mintha azon tűnődne, komolyan
érdekel-e a válasz. Aztán kitör belőle a nevetés. Halk csikorgásként
kezdődik a torkában, majd addig erősödik, hogy rázkódik bele a válla.
– Persze hogy nem stimmel velem valami. Egyikünkkel sem stimmel. –
Ajka széles vigyorra húzódik, amitől végigszalad a hideg a hátamon. – De
hát ezzel te már régóta tisztában vagy, nem igaz, kicsi farkas?
Több mint egy év eltelt már azóta, hogy Giulietta királynő meghalt, de
még mindig jól emlékszem az arcára. És most előhívom az emlékét.
Látomást szövök nagy, barna szeméről és kicsi, rózsás ajkáról, fokozatosan
felcserélem velük a sajátomat, az arcomat csúfító heg helyén sima bőrét
jelenítem meg, ezüst tincseimet az ő dús, barna fürtjeivé változtatom. Teren
arca megmerevedik, tágra nyílt szemmel figyeli az átalakulásomat,
dermedten, mozdulatlanul áll.
– Igen – mondom. – Mindig is tudtam.
Teren közelebb jön, ameddig engedik a láncok. Érzem a leheletét a
bőrömön.
– Nem érdemled meg, hogy az ő arcát viseld – suttogja.
Keserűen elmosolyodok.
– Ne felejtsük el, hogy ki ölte meg! Tönkreteszel, elpusztítasz mindent,
amihez csak hozzáérsz.
– Nos – feleli suttogva, és visszamosolyog rám. – Úgy tűnik, sok közös
van bennünk. – Aztán csak nézi, issza magába Giulietta arcát. Lenyűgöző,
látni ahogy megváltozik. A tekintete ellágyul, a szeme csillogni kezd, szinte
látom, ahogy átsuhannak rajta a néhai királynőről őrzött emlékei, mikor
fejet hajtva előtte, sietett teljesíteni a parancsait, a királyi hálóban együtt
töltött éjszakák, hogy ott állt a trón mögött és támogatta, ha kellett, harcba
szállt érte. Amíg egymás ellen nem fordultak.
– Miért vagy itt? – kérdi Teren. Kihúzza magát, és eltávolodik tőlem.
Sergióra pillantok, és biccentek neki.
– A kardoddal – mondom.
Sergio előrelép. Kihúzza a kardját, a cellában visszhangzik a súrlódó
fém hangja, majd megindul Teren felé. Teren nem is próbál ellenállni, de
látom, hogy megfeszülnek az izmai. Rabságának első hónapjaiban még
küzdött, dühös kiáltásaitól visszhangzott a börtön, csörömpöltek a láncai.
Sergiónak újra és újra össze kellett vernie Terent, a vasrúdtól a kardon át az
ostorig mindennel, amíg Teren össze nem rezzent a közeledő léptei hallatán.
Egyesek szemében talán kegyetlenségnek tűnhet. De csak azokéban, akik
nem hallottak Teren gonosztetteiről.
Most csak áll, és várja, hogy Sergio odaérjen hozzá, megragadja a
csuklóját, és egy gyors mozdulattal megvágja az alkarját. Előbuggyan a
vére, figyelem, és várom az ismerős látványt, ahogy a húsa összeforr.
De… nem forr össze. Legalábbis nem azonnal. Teren tovább vérzik,
ugyanúgy mint bármelyik közönséges halandó, a vér végigcsordul a karján,
míg eléri a csuklóján lévő, bilincsek vágta sebet. Teren lenyűgözve nézi a
vért, ide-oda forgatja a karját. Miközben figyeljük, a seb kezd összezárulni,
a hús lassan, fokozatosan összeforr, a vér egyre lassabban szivárog, míg
végül a vágás teljesen eltűnik.
Nem csoda, hogy a csuklója még mindig vérzik. A bilincs érdes pereme
folyton felszakítja a sebet. Csak bámulok Terenre, nem akarok hinni a
szememnek. Raffaele elmélete jut eszembe, amit Violettától hallottam,
hónapokkal ezelőtt. Az utolsó dolgok egyike volt, amit a húgom mondott
nekem. Mindannyian veszélyben vagyunk, az összes kiválasztott. Az erőnk
lassan széttépi halandó testünket.
Nem! Az egész egy nagy hazugság! A hangok nagyon felhúzták
magukat, dühösen sziszegnek rám. Ezzel a haraggal fordulok én is a
foglárhoz, mikor ráförmedek:
–  Azt hittem, világos volt a parancsom, hogy maradjon egészséges.
Mikor kezdődött ez?
A foglár lehajtja a fejét. Annyira fél tőlem, hogy reszket.
–  Néhány hete, felség. Először én is azt hittem, hogy megtámadott
valakit, de egyik őrön sem volt sérülés, és nem is jelentettek semmi effélét.
– Ez csak valami tévedés lesz – mondom. Ez nem lehet. De folyton a
fülemben cseng, amit Violetta mondott akkor régen: Örök fiatalságra
vagyunk ítélve.
Teren engem néz, és egyfolytában nevet, mire sarkon fordulok. Átsietek
a kötélhídon, a vizesárok felett, a cella másik felébe, és kiviharzok az ajtón,
az embereim pedig követnek.
 Raffaele Laurent Bessette

M IUTÁN VIOLETTA FELHÍVTA RAFFAELE FIGYELMÉT a tenger furcsa

energiájára, és hogy vége lett a viharnak, a többi Tőr is lejött a partra.
Kisebb tömeg gyűlt össze az elpusztult balirák közelében, az emberek
komor arccal súgnak-búgnak. Néhány gyermek a dögök mellett játszik,
egymást heccelik, hogy ki meri megérinteni a rothadó bőrt, és visítozva
riogatják egymást a hatalmas lényekkel. A hullámok szakadatlanul
paskolják a mozdulatlan testeket, hiábavalóan próbálják visszahúzni őket a
vízbe.
– Ez meglehetősen szokatlan – mondja Lucent Raffaele-nek, miközben
a sziklákon egyensúlyozva igyekeznek a parti homoksáv felé. – De nem
teljességgel példátlan. Beldainben láttunk már tömeges partra vetődést.
Akármi is okozhatja, a túlságosan felmelegedő vagy lehűlő víz, a halak
vándorlásának késése, egy vihar. Lehet, hogy most is ez a helyzet. Talán
csak a dagály átmeneti változása.
Raffaele visszahúzza a kezét a ruhája ujjába, és figyeli, ahogy a
gyerekek kergetőznek a hatalmas testek körül. Egy közönséges vihar, vagy
az árapály változása nem magyarázza azt az energiát, ami Violettát nem
hagyta aludni, amit tegnap éjjel a vízben ő is érzett, és amitől elakadt a
lélegzete. Nem, ezt nem valami természeti jelenség okozta. Méreg szivárog
a világba. Valahol van egy repedés, egy törés a dolgok rendjében.
Az a hátborzongató energia még mindig itt kísért, de ezt Raffaele nem
tudja elmagyarázni azoknak, akik nem képesek érzékelni. Tekintete a vízre
tapad. Nem aludt egy szemhunyást sem, az egész éjszakát az íróasztal
mellett töltötte, és a papírjait böngészte, amiket megtartott a feljegyzéseiből.
Próbálta megoldani a rejtélyt.
Lucenten látszik, minden erejével azon igyekszik, ne mutassa ki,
mennyire fájnak a csontjai.
–  A falusiak azt beszélik, hasonló esetet jelentettek a domaccai
partszakaszról is. – Talál egy kényelmes helyet a sziklák közt, és leül. –
Úgy tűnik, nem korlátozódik erre az egy helyre.
 Raffaele magára hagyja Lucentet, és elindul lefelé, a vízhez. Feltűri a
ruhája ujját, és alámerít egy kulacsot a habokba, míg megtelik. A
tengervízzel érintkezve ugyanúgy kavarogni kezd a gyomra, mint a vihar
éjszakáján. Mikor a kulacs tele lesz, gyorsan kisiet a partra, hogy lerázza
magáról a víz mérgező érintését.
–  Sápadt vagy, mint a beld fiúk – kiáltja neki Michel, ahogy elhalad
mellette.
Két kézzel eltartja magától a kulacsot, és elindul vissza, a palotába.
– A szobámban leszek – válaszolja.
A szállására visszatérve, a kulacs tartalmát átlátszó pohárba tölti, és az
ablakon beáramló napfényben fürdő íróasztalra helyezi. Kihúzza a fiókokat,
és elővesz egy garnitúra drágakövet. Ezek ugyanazok a kövek, amiket
egykor a Tőrök vizsgálatánál használt, Enzót, Lucentet, Michelt és Gemmát
is tesztelte velük. És Violettát. Meg Adelinát.
Raffaele precíz kört alakít ki a drágakövekből a tengervízzel teli pohár
körül. Aztán hátralép, és figyel.
Energiaszálaival kinyúlva vizsgálódik, finom érintésekkel sorra véve a
köveket.
Eleinte nem történik semmi.
Aztán lassan, nagyon lassan, néhány kő kezd belülről felfényleni,
mintha valami más is megvilágítaná, nem csak a nap. Raffaele úgy húzza-
vonja az energiaszálakat, mintha egy új kiválasztottat vizsgálna, ráncok
gyűlnek a homlokára az összpontosítástól. Színek pislákolnak, villannak fel
és hunynak ki. A levegő csillogással telik meg.
Éjkő. Borostyán. Holdkő.
Raffaele a három fénylő követ bámulja. Az éjkő a rettegés angyaláé. A
borostyán a harag angyaláé. A holdkő pedig magáé Moritasé.
A jelenlét, amit a tengerben érzett Raffaele, ez volt. Az alvilág érintése,
a halál istennőjének és lányainak a halhatatlan energiája. Raffaele homlokán
elmélyülnek a ráncok, mikor az íróasztalhoz lép, és a pohárban lévő vízre
néz. Tiszta, áttetsző, csillog a fényben, de magának a halálnak a szelleme
itatja át. Nem csoda, hogy az energiát olyan rossznak, annyira nem
odavalónak érezte.
Az alvilágból szivárog valami az élők világába.
Raffaele a fejét ingatja. Hogy volna ez lehetséges? Az istenek
birodalma nem érintkezik az emberek világával, a halhatatlanságnak nincs
helye a halandók birodalmában. Az istenek mágiája kizárólag a
drágaköveken keresztül kapcsolódik az élők világához, egyedül ezek
őriznek még némi halvány emléket arról, mikor a teremtés során, az istenek
keze megérintette a világot.
És az ifjú kiválasztottak, teszi hozzá magában Raffaele, és felgyorsul a
szívverése. A mi isteni erőnk, a képességeink.
Miközben ott áll, újra és újra végiggondolva mindazt, amit a rejtélyes
jelenségről megtudott, azon kapja magát, hogy Enzo szobája felé téved a
tekintete, és a hercegen jár az esze, aki már csak árnyéka egykori
önmagának, mióta visszahozták az alvilágból. Miután kiszakították az
alvilágból.
Egy ifjú kiválasztott, kiragadta a halhatatlan birodalomból és átrángatta
a halandó világba.
Raffaele szeme kitágul. Maeve királynő képessége, Tristan
feltámasztása, majd Enzóé… lehet, hogy ez az oka mindennek?
A ládához lép, amiben a holmiját tartja, és könyveket vesz elő, ingatag
tornyot építve belőlük az asztalon. A lélegzete felgyorsul. Újra és újra
lejátszódik előtte a feltámasztás, a viharos éjszaka az estenziai arénában, a
csuklyás köpenybe burkolózó Adelina. Az aréna vizében fellobbanó sötét
energia, aminek valahol odaát volt a forrása. A fény hiányára gondol Enzo
szemében.
A halál istennője megbüntetett már egész seregeket is, bosszút állt
hercegeken és királyokon, akik túl fennhéjázón viselkedtek vele szemben.
Vajon mit tenne, ha egy ifjú kiválasztottat, egy halhatatlan erők hordozására
ítélt halandó testet, közülük is az egyik legerősebbet, akivel Raffaele valaha
is találkozott, kiragadnák a birodalmából? Ez vajon nem ütne rést az élőket
és a holtakat elválasztó szövedéken?
Raffaele a késő éjszakába nyúlóan olvas. A nap folyamán többször is
kopogtattak az ajtaján a többiek, de oda se figyelt rá. Most csend van.
Könyvek hevernek körülötte mindenütt, kötet kötet hátán, mítoszok és
történelem, matematikai és természettudományos szövegek. Valahányszor
lapoz egyet, az asztalon álló gyertya lángja táncolni, pislákolni kezd, mintha
mindjárt ki akarna aludni. Egy konkrét mondát keres, az egyetlen olyan
történetet, melyben a halhatatlanok világa érintkezésbe került a
halandókéval.
Végül megtalálja.
Laetes. A vidámság angyala. Raffaele lelassít, és felolvassa, maga elé
suttogva a szavakat.
 –  Laetes – motyogja –, az öröm angyala volt az istenek legkedvesebb
gyermeke. Annyira kedvelték, úgy elkényeztették, hogy öntelt és gőgös lett,
úgy vélte, rajta kívül más nem is méltó dicséretre. A testvére, Denarius, a
kapzsiság angyala keserű szívvel tűrte mellőzöttségét. Mígnem egy éjjel
haragjában levetette Laetest a mennyekből a földre, arra kárhoztatva őt,
hogy száz évig emberként járja a világot. Az öröm angyala az ég ragyogó
fényéből az Ej Sötétjén át a halandók világába zuhant. A földet érés ereje
végighullámzott szárazon és vízen, de több mint száz évbe telt, mire az
igazi következményei megnyilvánultak. A világban felborult az egyensúly,
a halhatatlanság érintése mérgezte a halandót.
Raffaele hangja elcsuklik.
Újra elolvassa. A világban felborult az egyensúly. A halhatatlanság
érintése mérgezte a halandót. Ujjával követi a sorokat, issza magába a
történet folytatását.
…míg végül Laetes arról a helyről nézhetett fel az égre, ahol
megérintették a földet, és átléphetett még egyszer, az istenek
mindegyikének áldásával.
A vérlázra gondol, a járvány több, egymást követő hullámára,
melyeknek nyomán megszülettek a kiválasztottak. A vérláz.
Végighullámzott szárazon és vízen. A járvány a halhatatlanság és a
halandóság találkozásának következménye volt, Laetes bukása okozta. A
kiválasztottak képességeire gondol. Aztán Enzóra, aki visszatért a halandó
világba, miután odaát járt a halhatatlanban.
Hogy nem látta ezt korábban? Hogy nem vette észre a kapcsolatot? A
tengerben lévő méreg szolgáltatta a nyomot?
–  Violetta – suttogja Raffaele, és felkel a székről. Ő érteni fogja,
elsőként érezte meg a mérget is a tengerben. Magára kapja a köpenyét, és az
ajtóhoz siet. Felidézi az első alkalmat, amikor megvizsgálta Adelina erejét.
Az alvilág iránti fogékonyságát tesztelve szilánkokra robbant a lámpás
üvege, és szanaszét repültek az íróasztalról a papírok.
Olyan, mint Adelina energiája, mondta Violetta, mikor a tenger vizébe
gázolt.
Ha úgy van, ahogy gondolja, akkor nem elég, hogy ismét szembe kell
nézniük Adelinával… de szükségük lesz a segítségére is.
Raffaele befordul a Violetta szobájához vezető folyosó sarkán, azután
megtorpan. Lucent és Michel már az ajtó előtt állnak. Raffaele lassan
közelebb megy. Már messziről érzi a Violetta ajtaja mögül áradó nyugtalan
háborgást.
– Mi történt? – kérdi a többieket.
– Nyöszörgést hallottunk – mondja Lucent. – Nem úgy hangzott, mint a
közönséges sírás… Ilyen kísérteties hangot még életemben nem hallottam.
Raffaele figyelme Violetta ajtaja felé fordul. Már ő is hallja a halk
nyögdécselést, elszorul tőle a szíve. Egyáltalán nem olyan, mintha Violetta
hangja lenne. Michelre pillant, aki a fejét rázza.
– Nem akarom látni – suttogja, és félrenéz. Raffaele felismeri a félelmet
a tekintetében, hogy azt kívánja, ne kelljen látnia is, amit hall.
– Maradj itt – mondja Raffaele szelíden, és Michel vállára teszi a kezét.
A fejével int Lucentnek, és belép a szobába.
Violetta ébren van, legalábbis első pillantásra úgy tűnik. A haja
izzadságtól csapzottan tapad a homlokára, csupasz karja sápadtan lóg ki a
hálóingből, keze kétségbeesetten markolja a takarót. A szeme nyitva van,
jegyzi meg magában Raffaele, mégis úgy tűnik, nincs tudatában, hogy itt
állnak Lucenttel az ágya mellett, a szobában.
De a figyelmét leginkább a Violetta karját borító jelek ragadják meg.
A lánynak, a kiválasztottnak, akin eddig nem volt egyetlen halvány jel
sem, most már ott a bélyeg a bőrén. Mintha zúzódás lenne, egymást átfedő
fekete, kék és piros foltokból álló, szabálytalan mintázat borítja mindkét
karját. Felér egészen a nyakáig, és feltehetően a hálóing alatt is folytatódik.
Raffaele visszafojtja a torkából feltörő hördülést.
– Mintha nem lenne teljesen magánál – mondja Lucent. –Tegnap még
teljesen jól volt, sétálgatott, beszélgetett, mosolygott.
– Kimerült volt – feleli Raffaele, és kinyújtott kezét végighúzza Violetta
teste felett, felidézve magában, mennyire bágyadtnak tűnt a mosolya. Az
energiaszálai kavarognak. Összekuszálódnak és kisimulnak. – Ereznem
kellett volna tegnap este!
De még Raffaele sem sejthette, hogy ilyen drasztikus változás történhet,
hogy Violetta este még bélyeg nélkül fekszik ágyba, reggel pedig már úgy
ébred, mintha összeverték volna. Az válthatta ki, hogy belegázolt a
mérgezett tengerbe? Várható volt valami hasonló, visszhangzik a gondolat a
fejében, hiába próbálja figyelmen kívül hagyni. Ugyanaz a jelenség, ami
törékennyé teszi Lucent csontjait, ami Leó halálát okozta, önmaga ellen
fordítva a mérgét, és velünk is megfog történni. Az erőnk mellékhatása.
Violetta, akit a képessége megvédett a többiekéhez hasonló bélyeg
megjelenésétől, most épp az ellenkezőjével szembesül, az ereje vadul
visszaüt rá.
Raffaele szánakozva csóválja a fejét, miközben a lány energiáját
vizsgálja. Meg fog halni. Méghozzá hamarabb, mint közülünk bárki.
Tudatnom kell Adelinával. Nincs más választásunk.
Felegyenesedik, és vesz egy nagy levegőt. Mikor megszólal, a hangja
higgadtan és szilárdan cseng.
– Hozz tollat és pergament! Galambot kell küldenem.
 És azt mondják, hogy gyűlölt mindenkit az egész világon,
kivéve a fiút a harangtoronyból.
– Dahntel: A Sötét Napok hölgye –

Adelina Amouteru

M ÉG CSAK KORA DÉLUTÁNRA JÁR, de hideg, nyirkos szitálás telepedett a

városra, a nappali fényt szürkületté tompító, sűrű ködöt hozva magával.
Sergio visszavonult a szobájába, szédülésre és szomjúságra panaszkodott,
cserepesre száradt az ajka. Egyedül megyek ki a városba, a fehér köpeny
csuklyája megóvja a hajamat a szitáló esőtől. Teljesen láthatatlan vagyok a
látomás álcája alatt. Az esőcseppek apró, jeges tűként szurkálják az
arcomat, lehunyom a szemem, úgy élvezem az érzést.
Úgy határozok, hogy a Terennél tett látogatásom után felkeresem a
fürdőt, hogy lemossam a bőrömről a vércseppeket, és megtisztuljak a
találkozás emlékétől. Fakó szemének pillantása jóval azután is kísért, hogy
távozok a cellájából. A palota fürdőháza felé tartok. Eljuthatnék oda a
palota belső folyosóin keresztül is, de idekint minden békés, és egyedül
lehetek a gondolataimmal a szürke ég alatt.
Két férfi áll a palota bejáratához vezető híd előtt, pillantásuk a kapura
szegeződik. A fejüket összedugva sugdolóznak. Lelassítom a lépteimet,
közelebb megyek, hogy alaposabban megnézzem őket magamnak. Az egyik
magas és szőke, talán túlságosan is szőke ahhoz, hogy kenettrai legyen, míg
a másik alacsony, sötét hajú, olajbarna bőrű és hegyes állú. A ruhájuk
átnedvesedett a szitálásban, mintha már régóta állnának idekint.
Mit sugdolóznak ezek? A szavak az elmém sötét mélyéről kúsznak elő,
karmok kapirgálása kíséri az érkezésüket. Talán épp rólad van szó. Arról,
hogy hogyan végezzenek veled. Még a drágalátos tolvajod is
figyelmeztetett a patkányokra, hogy beférkőzhetnek a réseken.
Nem folytatom az utam a fürdő felé, inkább a két férfit követem. Mire
odaérek melléjük, továbbra is a láthatatlanság álcája mögé rejtve, befejezik
a beszélgetést, és elindulnak. Az én Fehér Farkasos lobogóm – az ország új
zászlója – lóg az ablakokból és az erkélyekről, a fehérezüst szövet ázott,
nedves. Alig néhányan járnak csak az utcán, azok is szorosan maguk köré
csavart köpenyben, széles karimájú kalapjukat mélyen a szemükbe húzva,
lépteikkel felverik a sarat. Gyanakodva figyelem őket, miközben a két férfit
követem.
Körülöttem a világra csillámló fátyol borul. A hangok a fejemben egyre
hangosabbá válnak, és a mellettem elhaladó emberek arca kezd egyre
torzabbnak tűnni, mintha az eső elhomályosítaná a látásomat, lefelé
csordogáló, nedves csíkokat mázol a vonásaikra. Pislogva próbálom
élesebbé tenni a képet. Az energia megbillen bennem, és arra gondolok,
vajon Enzo húzott-e egyet a köteléken, odaát, a tenger túloldalán. Most már
elég közel vagyok a két férfihoz, akiket követek, hogy el-elcsípjek pár szót
a beszélgetésükből. Felgyorsítom a lépteimet, kíváncsi vagyok rá, mit
beszélnek.
– …hogy visszaküldje a csapatait Tamuránba, de…
– …ennyire nehéz? Nem hinném, hogy érdekelné, ha…
Ezek tényleg rólam beszélnek.
A szőke férfi megrázza a fejét, egyik kezét kinyújtva hadonászik,
miközben nyilvánvaló csalódottsággal magyaráz valamit.
–  …pontosan ez, nem? A Farkast nem érdekli, hogy a piacon rothadt
zöldséget kapunk. Én már a friss füge ízére sem emlékszem. Hát te?
A másik férfi együttérzőn bólint.
– Tegnap a kisebbik lányom megkérdezte tőlem, a gyümölcsárusoknál
miért van két külön kupacban a gyümölcs, és a malfetto vásárlók miért
kapnak friss árut, mi pedig rothadtat.
Keserű, fagyos mosolyra húzódik a szám. Éppen ezért hoztam ezt a
törvényt, hogy a jeltelenek szenvedjenek. Mikor a rendelet hatályba lépett,
sokat sétálgattam piacokon, élveztem a jeltelenek látványát, ahogy
fintorogva válogattak a rothadt zöldségek közt, és amit hazavittek, az
éhségtől elkeseredetten erőltettek le a torkukon. Hány évig vártunk rá, hogy
tisztességes bánásmódban legyen részünk? Hányszor hajigáltak minket az
utcán rothadt káposztával és férges hússal? A máglya emléke még mindig
tisztán él bennem, és a rothadó gyümölcs szaga, amivel megdobáltak.
Visszakapjátok még a rothadt lövedékeiteket, fogadtam meg magamban, a
torkotokon fog akadni. Zabáljátok csak, megfogjátok szeretni!
A férfiak tovább folytatják a beszélgetést, fogalmuk sincs róla, hogy
minden szót hallok. Ha most felfedném magam előttük, vajon térdre
borulnának, kegyelemért könyörögve? Itt, helyben kivégezhetném őket,
kionthatnám a vérüket az utcán, amiért a malfetto szót ki merték ejteni a
szájukon. Hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim, mikor a
következő sarkon befordulva, Estenzia legnagyobb piacterére érünk, ahol a
Viharok Viadalának lóversenyeit tartják. A tér ezen a reggelen jórészt üres,
a felhők és az eső miatt minden szürkének tetszik.
– Ha itt lenne most előttem – mondja az egyik férfi, miközben lerázza a
vizet a csuklyájáról –, lenyomnám a rothadt ételt a torkán. Kóstolja csak
meg ő is, meglátnánk, mennyire ízlene neki.
A társa nevetésben tör ki.
Milyen bátrak, mikor azt hiszik, hogy nem hallja őket senki. Megállok a
téren, de mielőtt magukra hagynám őket, jó hangosan azt mondom:
– Csak óvatosan! A királynő folyton figyel.
Mindketten tisztán hallottak. Megtorpannak, és riadtan forgolódnak, az
arcukra kiül a rettegés. Keresik, hogy ki szólhatott hozzájuk. Továbbra is
láthatatlan maradok, a piactér közepén állva, és nem bírom abbahagyni a
vigyorgást. A félelmük egyre nő, én pedig mély lélegzetet véve élvezem a
felszikrázó erőt, ahogy szívom magamba az energiájukat. Kísértést érzek,
hogy kinyúljak, és megragadjam a szálaikat. De csak nézem, ahogy a két
férfi elfehéredik.
–  Gyerünk, tűnjünk el innen! – dadogja a szőke, szinte fuldoklik a
rémülettől. Valósággal vacog, úgy elkezd remegni, és kétlem, hogy a
hidegtől lenne. Még egy könnycsepp is megjelenik a szeme sarkában. Aztán
az arca elmosódik előttem, mint a világ többi része, és egy pillanatig csak
fekete csíkot látok, ahol a szemének kéne lennie, és egy rózsaszín pacát a
szája helyén. Sietve átvágnak a téren.
Körbefordulok, szórakoztat a kis játékom. Az a szóbeszéd terjed a
városban, hogy a Fehér Farkas mindenütt ott kísért a levegőben, képes
benézni a bezárt szobákba, és belelát az emberek leikébe. Ez persze a
nyugtalanság szűnni nem akaró érzésével telíti a város energiáját, a félelem
szakadatlan árama folyamatosan jóllakat. Nagyszerű. Azt akarom, hogy a
jeltelenek ezt a folytonos nyugtalanságot érezzék az uralmam alatt, hogy
tudják, mindig és mindenhol figyelem őket. Ez sokkal nehezebbé teszi
bármiféle ellenem indított lázadás megszervezését. És ez majd megérteti
velük, milyen volt megjelöltnek lenni, hosszú éveken át félni és szenvedni.
Emberek haladnak el mellettem, fogalmuk sincs róla, hogy itt vagyok.
Arcuk mintha elázott festmény lenne. Megpróbálok túllépni a világ
elmosódottságán, de tompán fájni kezd a fejem, és hirtelen kimerültnek
érzem magam. Fehér köpenyes inkvizítorokból álló járőr halad el
mellettem, a szemük ide-oda jár, a jelteleneket figyelik, akad-e, aki nem
tartja be az új törvényeimet. Csillogó páncéljukból kiinduló, remegő
hullámokkal torzítják el a látásomat. Fintorgok, pislogok, a homlokomra
szorítom a tenyerem, és úgy döntök, hogy inkább visszatérek a palotába. Az
eső átáztatta a köpenyemet, és egy meleg fürdő csábítóan hangzik.
Mire a fürdőház ajtajához vezető lépcsőkhöz érek, a szitálás esővé
sűrűsödik. Az épületben, a sima márványpadlón, halkan csattog a csupasz
talpam. Itt végre levetem a láthatatlanságomat. Általában két szolgálólány
kíséretében szoktam érkezni, de ma csak arra vágyok, hogy beáztathassam
magam a meleg vízbe, és hagyjam, hogy elkalandozzanak a gondolataim.
A fürdőcsarnokhoz közeledve hangokat hallok kiszűrődni odabentről.
Lépteim egy pillanatra lelassulnak. Arra számítottam, hogy a fürdő üres
lesz. Előre kellett volna küldenem egy szolgálót, hogy tessékeljenek ki
mindenkit. Egy pillanatig habozok, de aztán úgy döntök, hogy bemegyek.
Végül is én vagyok a királynő, akárkik is legyenek odabent,
megparancsolhatom, hogy távozzanak.
Onnan, ahol állok, a medencének egy hosszú, téglalap alakú ága nyúlik
a csarnok túlfelébe. Sűrű a gőz, mélyen belélegzem a párás levegőt. A
medence végében ismét megszólalnak a korábban hallott hangok.
Lecsúsztatom a földre az átnedvesedett ruhámat, és kilépek belőle.
Megvizsgálom a lábujjaimmal, milyen meleg a víz, mikor halk nevetést
hallok, amitől mozdulatlanná dermedek. Hirtelen ráismerek a hangra.
Magiano az. Tényleg, mondta, hogy a fürdőben lesz.
Háttal áll nekem, nem látni tisztán a sűrű párafüggönyön át. De
kétségtelenül ő az. Csupasz háta barna és sima, az izmain nedvesség csillog,
befont tincsei magas kontyba vannak feltornyozva a feje tetején. A medence
szélén könyököl, mellette pedig ugyanaz a szolgáló áll, akivel a palotában is
láttam. A lány letérdel mellé, kibomlott haja a vállára hullik, félénk mosoly
ragyog fel az arcán, miközben egy kupa fűszeres bort nyújt át Magianónak.
Hűha, élénkülnek fel a hangok. És mi még azt hittük, hogy ő a te
játékszered.
Ismét megtörténik, keserűség áraszt el, és újabb látomás formálódik a
szemem előtt. A lány, immár ruha nélkül, Magianóval fürdőzik, vízcseppek
csillognak a bőrén. Magiano keze felemelkedik, tenyere végigsiklik a lány
testének görbületein. Látomás. Lehunyom a szemem, veszek egy mély
lélegzetet, és számolni kezdek magamban, próbálom lecsillapítani a
gondolataimat. Most ez sokkal több erőfeszítést igényel, mint máskor.
Heves késztetést érzek rá, hogy sarkon forduljak, magamra kapjam a
ruháimat, és visszasiessek a lakosztályomba, itt hagyva őket, hogy
csináljanak, amit csak akarnak. De arra is ellenállhatatlan vágyat érzek,
hogy bántsam a lányt. Csak a büszkeségem tart vissza. Kenettra királynője
vagyok. Senki sem kényszeríthet rá, hogy távozzak. Így aztán felszegem az
állam, és belegázolok a vízbe, hagyom, hogy a forró víz elborítsa a testem.
Közeledésem hangjára a lány felpillant. Nyomban megdermed, ahogy
felismer. Pillantása egyből az arcom heges felére szegeződik. Forrásként
buzog fel belőle a félelem, vissza kell fognom a vágyam, hogy még jobban
ráijesszek, és csúfot űzzek belőle az erőmmel. Inkább csak rámosolygok.
Felugrik, és mélyen meghajol.
– Felség.
Mire Magiano félig felém fordul. Éreznie kellett az energiámat, már
abban a pillanatban, amikor beléptem a terembe, jövök rá, tudta, hogy itt
vagyok. Mégis úgy tesz, mintha meg lenne lepve.
– Felség – mondja a lányt utánozva. – Bocsáss meg, nem vettem észre,
hogy megérkeztél.
Intek a lánynak, hogy távozhat. Nem kell neki kétszer mondani. Sietve
indul a legközelebbi ajtó felé, búcsúpillantást sem mer vetni Magianóra.
Magiano a távozó lány után néz, majd felém fordul. Tekintete az
arcomról a csupasz vállam körül hullámzó vízre vándorol.
– Egyedül óhajtasz fürdeni, felség? – kérdi. Megmozdul, hogy elhagyja
a medencét, közben derékig kiemelkedik a vízből. Izmos hasán lefolyik a
víz.
Még sosem láttam Magianót levetkőzve. Az arcom tüzelni kezd. Most
először látom teljes egészében a jelét. Sötétvörös folt fut végig az oldalán,
ahol évekkel ezelőtt a napföldi papok megpróbálták kivágni a jelét, abbéli
igyekezetükben, hogy helyrehozzák. Első alkalommal altkor pillantottam
meg ezt a régi heget, azon az éjszakán, mikor ott ültünk a tábortűznél, és
Violetta még mellettem volt. Emlékszem Magiano ajkára, ahogy az
enyémhez ér, csalt a tűz pattogása hallatszott a csendben.
– Maradj! – mondom. – Jót tenne némi társaság.
Magiano elmosolyodik, de a pillantásán látszik az óvatosság.
– Némi társaság? – incselkedik. – Vagy kimondottan az enyém?
 Ingatom a fejem, és erősen küzdők, nehogy mosolyogni kezdjek,
miközben elhelyezkedünk a medence szélén.
– Egy biztos – mondom. – Határozottan jobb társaság vagy, mint Teren.
– Hogy van a mi kedvenc tébolyultunk?
–  Hát ő… már nem gyógyul olyan gyorsan, mint ahogy szokott.
Folyamatosan vérzik a csuklója, ahol kikezdte a bilincs.
Magiano jókedve egy pillanat alatt elpárolog.
– Ez egész biztos?
– Én magam láttam.
Magiano hallgat, de tudom, hogy ugyanaz jár a fejében, mint nekem.
Amit Raffaele jövendölt nekünk, kiválasztottaknak.
– És te hogy érzed magad mostanában? – kérdi halkan Magiano. – Mi a
helyzet a látomásaiddal?
A hangok a fejemben sutyorogni kezdenek.
Mi nem gyengítünk téged, Adelina. Mi vagyunk a legnagyobb
erősséged. Nem volna szabad így ellenkezned velünk.
Elfordítom a tekintetemet, és a körülöttünk hullámzó vizet bámulom.
– Jól vagyok – mondom. – Néhány hét múlva Tamuránba hajózunk, és
mint mindig, most is szeretném, ha mellettem lennél.
– És már indulunk is elfoglalni a nagy Tamuráni Birodalmat – mondja
Magiano. – Nem bírsz nyugton maradni? Arra se volt időm, hogy
kipakoljam a szerzeményeimet.
Egyből megérzem a hangján, hogy csak tetteti ezt a könnyedséget.
– Nem vagy túl lelkes. Azt hittem, hogy a nagy Magiano érdeklődését
felkelti majd Napfölde rengeteg aranya.
–  Az tényleg érdekel – feleli. – Ahogy nyilván téged is. Csak azért
tétovázok, kedvesem, mert csak most értünk haza Dumorból. Tamurán nem
egy kicsi, gyenge állam, még úgy sem, hogy megfosztottad az északi
tartományaitól. Egy birodalomról beszélünk, három királlyal és erős
flottával. A sereged eleget pihent egy újabb hadjárathoz?
–  Tamurán lesz a koronám legszebb ékköve – felelem. Összevont
szemöldökkel nézek rá. – Még mindig szánod Dumort, azért amit tettem
velük.
Magiano erőltetett mosolya végül lehervad az arcáról, és komoly
pillantást vet rám.
– Sajnáltam őket, hogy elveszítették az országukat. De egyáltalán nem
sajnálom őket, mert lenézték a megjelölteket. Ugyanúgy lobog benned a
tűz, mint amikor először találkoztunk. Az uralmad alatt jobb hely lesz
Dumor.
–  Mikor lettél ilyen vajszívű? – kérdem tőle, miközben az ujjaimmal
végigszántok a víz felszínén, apró hullámokat keltve. – Amikor először
találkoztunk, elszánt tolvaj voltál, aki élvezettel fosztott meg másokat a
tulajdonuktól.
–  Beképzelt nemesektől és gőgös királynőktől loptam. Részegektől és
bolondoktól.
– És most hiányzik az az élet?
Magiano hallgat. Érzem a közelségét, bőrének melegét, ahogy majdnem
az enyémhez ér. – Megvan mindenem, amire valaha is vágytam, Adelina –
mondja végül. – Úgy érzem, a világ minden kincsét megkapom tőled,
palotát, fényűző életet. – Felém fordul, és közelebb húzódik hozzám. – Itt
vagyok melletted. Mi mást akarhatnék még?
De egyvalamitől megfosztottam. A nyelve hegyén van, itt cseng a
fülemben, mintha hangosan mondta volna. Az ember életében kell legyen
egy cél, én pedig elvettem az övét. Mihez kezdjen, most, hogy mindent
megkapott? Többé már nem hozza izgalomba a vadászat, nem lelkesíti a
hajsza.
Magiano kinyúl a vízből, és felemeli az államat, érintése nyomán egy
vízcsepp fut le a nyakamon.
–  Alig várom, hogy láthassam, amint Napfölde királynője leszel –
mondja, miközben pillantása az arcomon kalandozik.
Milyennek látsz most, Magiano? Kíváncsi lennék rá. Amikor először
találkoztunk, csak egy lány voltam, akit kiközösítettek a barátai, és a
húgával összefogva akart bosszút állni az Inkvizíción. Most pedig már
parancsolok az Inkvizíciónak. Mit látsz, mikor rám nézeti Ugyanazt a lányt,
akit megcsókoltál a tábortűznél?
Apránként ismét felizzik a régi, huncut fény a szemében. Megremegek,
mikor az ajka a fülemhez ér, nem tudok nem gondolni testének víz alá
merülő részére, és belepirulok a tudatba, hogy én is mezítelen vagyok.
–  Találtam egy titkos helyet – suttogja. A keze a víz alatt rátalál az
enyémre. – Gyere velem!
Elnevetem magam.
– Miféle helyre akarsz vinni? – kérdem tettetett felháborodással.
– Hadd esedezzem majd utólag a bocsánatodért, felség – kacsint rám, és
vigyorogva maga után húz, a medence túlsó vége felé. Itt a víz két
keskenyebb ágra válik szét, továbbhaladva egy-egy kisebb, meghittebb
terembe jutunk. Az egyik termet az elmúlt hónapokban lezárták, mivel a
boltíves folyosó egy szakaszon beomlott, és járhatatlanná vált. Az
elágazáshoz érve arra számítok, hogy Magiano a jobb oldali, még nyitva
álló különterem felé vezet. De nem. Balra indul, a leszakadt boltív felé. Az
omlásnál megállunk, az érkezésünk keltette hullámok megtörik a
vízfelszínt.
–  Íme, itt van! – Magiano diadalmasan széttárja a karját. – Teljes
pompájában csodálhatjuk.
Fintorogva felhúzom az orrom.
– Egy beomlott folyosóval akarsz lenyűgözni?
– Nincs hited. Egy csepp hited sincs. – Most olyan, mint régen, és ettől
a boldogság ritka érzése tölti el a szívem. – Gyere velem! – súgja, majd
vesz egy mély levegőt, és a kezemet megragadva alámerül.
Tétovázok. Nem sok dolog van az életben, amitől félek, de azért még
akad néhány. A tűz. A halál. És mikor legutóbb víz alá kerültem egy
merroutasi csatornában, a látomásaim ellenem fordultak, akkor történt ilyen
velem első ízben, az sem volt túl kellemes. Mikor megérzi az
ellenállásomat, Magiano feljön a víz alól.
–  Ne aggódj! – mondja halvány mosollyal. – Itt vagyok melletted. –
Megmarkolja a csuklómat, és játékosan megrángatja, húz lefelé. És ezúttal
eléggé biztonságban érzem magam, hogy vegyek egy nagy levegőt, és
kövessem.
A víz kellemesen meleg, simogatja az arcomat, és ahogy egyre
mélyebbre merülök, a fenti világot elnyelik a táncoló fények és a tompa
hangok. A vízben megpillantom Magiano csupasz testét, baliraként siklik a
leszakadt boltozat maradványai felé. Már látom, mit akar mutatni. A boltív
egy része épen maradt, a törmelék nem zárja el teljesen a hátsó terembe
vezető átjárót. Maradt a víz alatt egy alacsony átjáró, ami elég szélesnek
tűnik hozzá, hogy az ember át tudjon úszni rajta.
Magiano indul előre. Mozdulatai nyomán buborékfelhő száll felfelé.
Elindulok utána. Ahogy haladunk előre, egyre fogy a fény, végül teljes lesz
a sötétség, és egy pillanatra fojtogató félelem tör rám. Mi van, ha
átkerültem az alvilágba? Mi lesz, ha soha többé nem jutok fel a felszínre? A
hangok a fejemben felélénkülnek, susognak. Mi van, ha azért hozott ide,
hogy vízbe fojtson?
 Aztán Magiano ismét megragadja a csuklómat, és felhúz. Levegő után
kapva bukkanok a felszínre. Amint félresimítom a nedves hajam az
arcomból, és kitörlöm a vizet a szememből, felnézek, és egy apró termet
látok, amit csak a falakat borító mohából áradó halvány, kékes ragyogás
világít meg.
Magiano engem figyel, ahogy iszom magamba a látványt. Körbefordul
a titkos kis teremben, a falak felé intve, ahol a növények sarjadnak.
–  Lenyűgöző, nem? – mondja. – Milyen gyorsan utat tör magának az
élet, ha nincs senki, hogy távol tartsa!
Álmélkodva bámulom a mohatakaró halvány izzását.
– Mi ez? – kérdem, és kinyújtom a kezemet a kékes-zöldes takaró felé.
Bársonyos a tapintása, akár a legfinomabb szőrme.
–  Tündérmoha – feleli Magiano, és velem együtt gyönyörködik a
látványban. – Merroutasban is nő a nyirkos levegőjű barlangokban. A
legkisebb repedésben is képes gyökeret verni, aztán ellepi az egész falat.
Lesz vele dolguk, mire eltüntetik, ha egyszer újjáépítik az átjárót, és ismét
megnyitják ezt a termet. – Vigyorog. – Reméljük, az még jó sokára lesz.
Elmosolyodok.
A növények fénye kék árnyalatot kölcsönöz Magiano bőrének, és
ellágyítja a vonásait. A hajából csöpög a víz. Hirtelen támadt merészséggel
közelebb húzódok hozzá.
–  Akkor, ha jól sejtem, gyakran jársz ide – mondom, félig komolyan,
félig ugratva. – Hozod a szolgálólányokat és a csodálóidat is?
Magiano a homlokát ráncolja. A fejét csóválja.
–  Úgy véled, hogy ágyba viszem az összes szobalányt, akivel szóba
állok? – kérdi, és vállat von. – Ez hízelgő, felség. De nagyobbat nem is
tévedhetnél.
– Azt mondod, egyedül szoktál idejönni, erre a titkos helyre?
Pajkos vigyorral félrebillenti a fejét.
–  Mi rossz van abban, ha egy tolvaj néhanapján egy kis magányra
vágyik? – Közelebb húzódik. Lehelete jobban felforrósítja a bőrömet, mint
a vízből felszálló gőz. – Persze, most itt vagy te is. Úgy tűnik, mégsem
vagyok egyedül.
Elpirulok, felforrósodik az arcom, ahogy egyre inkább tudatosul
bennem, teljesen mezítelen vagyok, a víz felett és a víz alatt is. Az energiám
lecsillapodik, ahogy a közelében mindig is lenni szokott, és azon kapom
magam, hogy az érintése után sóvárgok. Lehajol hozzám, az ajka csak egy
leheletnyire van az enyémtől, tétován nézünk egymásra, körülöttünk mintha
megállna az idő.
–  Emlékszel még a tábortűzre? A csillagfényes ég alatt? – kérdezi
hirtelen támadt szemérmességgel, én pedig hosszú idő óta először tisztának
és ártatlannak érzem magam.
– Arra emlékszem, amit csináltunk – felelem mosolyogva.
Halkan felnevet. Aztán elkomolyodik az arca.
–  Azt kérdezted, hiányzik-e a régi életem – suttogja, és mintha kissé
rekedtessé válna a hangja. – Tudod, mit hiányolok a legjobban? Azt az
éjszakát.
A szívem kihagy egy ütemet, hirtelen belesajdul a szomorúságba.
– És mi a helyzet a lánnyal, aki ott ült melletted, azon az éjszakán? Ő is
hiányzik?
– Ő még mindig itt van – válaszolja. – Csakis miatta maradtam.
Még közelebb hajol, az ajka az enyémhez ér. Körülöttünk nincs más,
csak a víz halk locsogása, ahogy finoman nyaldossa a zölddel benőtt
köveket, és a moha halvány ragyogása. Magiano keze végigsiklik a csupasz
hátamon, az ujjai követik a gerincem ívét. Magához húz, mellem a
mellkasának feszül. Csókjai az ajkamtól az állam felé indulnak, majd
folytatják útjukat egyre lejjebb és lejjebb, gyengéden haladva lefelé a
nyakamon. Mély sóhaj szakad fel belőlem, most semmi másra nem vágyom
az élettől, megelégednék vele, ha így maradhatnánk örökké, ebbe a
pillanatba zárva. A kötelék, ami Enzóhoz kapcsol, elhalványul az
elmémben, és egy pillanatra képes vagyok megfeledkezni róla, hogy össze
vagyunk kötve. Magiano kezei lefelé siklanak a hátamon, nem áll
szándékukban elengedni. A lélegzetem szaggatottá válik. Azt veszem észre,
hogy apránként a medence széléhez közelítünk, ahol szorosan a kőhöz
nyom. Egyik kezével a hajamba túr, és magához húz. Csókjai visszatérnek
az ajkamra, egyre mohóbbak, egyre hevesebbek, úgy érzem, elolvadok
tőlük. A torkából halk nyögés tör fel. A szenvedély hevében felötlik
bennem a kérdés, vajon továbbmegyünk-e ennél, és a szívem majd kiugrik a
helyéről.
– Felség! – suttogja elakadó lélegzettel. A hangja enyhén mámorosnak
tűnik. – Tönkreteszel. – Aztán magához húz, a testünk szorosan összesimul.
Nekidőlök, szinte lebegek a víz melegének ölelő kényelmében. Inkább nem
kérdem meg tőle, mi jár most a fejében.
 Ebben a pillanatban megszólal valaki, tompa hangja átszűrődik az
omladékon. Nem foglalkozok vele, elmerülök Magiano csókjában. De a
hang ismét áttör gondolataim ködén.
– Felség? Felséges úrnőm!
A víz hullámzik a testünk körül.
–  Felség – folytatja a hang, és egyre közelebbről hallatszik.
Felismerem, az egyik lakáj az, aki a nekem szóló üzeneteket szokta
kézbesíteni. – Egy sürgős levél érkezett felséged számára.
–  Nincs itt – mondja egy másik hang. – Üres az egész fürdő. –
Felsóhajt. – Valószínűleg odakint mászkál, épp valami szegény bolond
torkát metszi el.
A szavak kirángatnak a ködös tompultságból. Eltolom magamtól
Magianót, mire kinyitja a szemét. Ő is a beomlott átjáró felé néz, majd
kérdő pillantást vet rám. Kihúzom magam, és rámosolygok, nem akarom,
hogy lássa rajtam, mennyire rosszulesett a szolga megjegyzése. Veszek egy
mély lélegzetet, kiengedem, és igyekszem rendezni az arcvonásaimat.
–  Jobb, ha mész! – suttogja Magiano. A leszakadt boltív felé int a
fejével. – Távol álljon tőlem, hogy valami sürgős teendő útjába álljak.
– Magiano, én… – kezdem mondani. De a folytatás nem akar jönni, és
inkább nem erőltetem. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt a víz alá buknék,
és átúszok a résen, ami visszavisz a nagy fürdőcsarnokba.
Hangos csobbanással bukkanok ki a felszínre. Meglepett kiáltás
visszhangzik a teremben. Ahogy kitörlöm a vizet a szememből, két férfit
látok a medence mellett, tátott szájjal. A félelem felhőként lebeg felettük.
– Igen? – kérdem higgadtan, és nézek rájuk felvont szemöldökkel.
Ez végre felriasztja őket rémült dermedtségükből. Elhátrálnak, és
mélyen meghajolnak. – Felség, én… – mondja az egyik remegő hangon. Ő
volt az, aki a mély ellenszenvről tanúskodó, gúnyos megjegyzést tette rám.
– Én… én… remélem kellemesnek találta a fürdőzést. Én csak…
Szavai összefüggéstelen motyogásba fúlnak, mikor Magiano kibukkan
mellettem a vízből, és kirázza a vizet a hajából. Ha most nem lenne itt,
megtehetném, hogy kegyetlenül megbüntetem a hírnököt, amiért ilyen
óvatlanul beszélt rólam. A hangok felélénkülnek, élvezik a férfiből áradó
rettegést. De elhessegetem őket. Ezúttal megúszta a fickó.
–  Egy sürgős üzenetet említettél – mondom végül, félbeszakítva a
zavaros szóáradatot. – Miről van szó?
 A másik férfi, alacsonyabb és vékonyabb, odalép a medencéhez. Egy
apró hengerré csavart pergamentekercset nyújt felém. Közelebb megyek, és
kidugom az egyik kezemet a vízből, hogy elvegyem tőle.
A levelet lezáró bíborszínű viaszpecsétbe Tamurán királyi címerét
nyomták. Feltöröm, kibontom a tekercset… és megdermedek.
Ismerem ezt a kézírást. Senki más nem tud ilyen elegáns betűket, díszes
kacskaringókat rajzolni. Magiano mögém lép, és a vállam felett belepillant
az üzenetbe. Kimondja az első gondolatot, ami az eszébe jut:
– Ez csapda.
Én képtelen vagyok megszólalni. Csak újra és újra elolvasom az
üzenetet, törve a fejem, hogy mit is jelenthet valójában.

Őfelségének Kenettra uralkodójának!

A húgod haldoklik. Azonnal Tamuránba kell jönnöd!

Raffaele Laurent Besette

 Hová mégy, mikor tizenkettőt üt az óra?
Mi lesz, ha szembe kell nézned önmagaddal?
Hogyan éled majd az életed, tudván, mit tettél?
Hogyan várod majd a halált, ha a lelked már eltávozott?
– Részlet Compasia és Eratosthenes monológjából,
ahogy 'Willem Denbury adta elő –

Adelina Amouteru

H OLNAP VITORLÁT BONTUNK, és útnak indulunk Tamurán partjai felé. Így

ma este talpon van az egész palota, vidám programokkal ünnepeljük a
kezdődő hadjáratot.
Ételtől roskadozó, hosszú asztalok sorakoznak a palota összes
termében, a színes lámpásokkal megvilágított udvar zenétől és a táncolok
nevetésétől hangos. Sergióval ülünk az egyik kertben. Raffaele pergamenjét
szorongatom a kezemben, annyiszor bontottam ki és tekertem össze, hogy a
betűket már alig lehet kivenni. A gyomrom üres, mégis háborog. Még a
gyógyteámat sem tudtam meginni, és most, hogy nincs, ami távol tartsa
őket, a hangok ismét folyamatosan sustorognak a fejemben.
Végtére is Violetta a Tőrökkel van. Az ellenségeiddel. Mi ez, ha nem
árulás?
Mit izgatod magad miatta? Elfelejtetted, hogyan hagyott el?
Bizony, megpróbált minket elszakítani tőled.
Jobb is, ha meghal.
Mellettem Magiano széke üres. Fogta a lantját, és most a kert boltíves
bejáratánál ül, egy frissen komponált dalt játszik. Valóságos tömeg gyűlt
össze előtte. Már szinte mindenki részeg, tántorogva járják a táncot, alig
állnak a lábukon, mindenen harsányan nevetnek. A szemem sarkában
Violetta látomása kezd alakot ölteni. Látom, ahogy a földön fekve
haldoklik, tócsába gyűlik körülötte a vér, a mulatozók egyszerűen átlépnek
felette. Erőnek erejével Magianóra összpontosítok, remélve, hogy ő majd
eltereli a figyelmemet.
 Magiano figyelemre méltó látványt nyújt ma este. Selyemruhája arany
és fehér színekben pompázik, féloldalt a vállára omló, hosszú fürtjeibe
csillogó díszeket font. Meghajol, és ragyogó mosolyt villant az éljenző
közönségre, időnként leengedi a lantot, és arra bátorítja a hallgatóságát,
hogy tegyék próbára. Az emberek régi népdalok címét kiabálják, majd
ujjongva tapsolnak, amikor belekezd a játékba. Elpirulok, mikor eszembe
jut a hajából csepegő víz, ahogy a csupasz bőre meztelen testemhez simult a
titkos kis terem medencéjében, amit csak a tündérmoha halvány, kék
derengése világított meg. Lehet, hogy neki is ez jár a fejében.
Ha nem veszel rólunk tudomást, az semmin sem változtat, Adelina. A
húgod így is, úgy is meg fog halni. Te pedig örülni fogsz neki, nem igaz?
A hangok betolakodnak a fejembe, a szememet összeszorítva, a
homlokomra tapasztom a tenyeremet.
– Felség?
Sergio hangjára a suttogó hangok ismét visszahúzódnak az agyam hátsó
zugába. Megkönnyebbülve hátradőlök a széken, és felé fordítom a fejem.
Aggódó tekintettel néz rám.
– Semmi komoly – mondom. – Csak Raffaele levelén gondolkozom. –
Felemelem, és mutatom neki a pergament.
Egyetértő morgást hallat, és tép magának egy combot a sült nyúlról.
–  Talán hallott róla, hogy különváltak az útjaitok, és ezt megpróbálja
felhasználni ellened. Még az is lehet, hogy Violetta nincs is ott.
Azóta is mindig felkavar, ha Raffaelére gondolok, máris magam előtt
látom őt, Maeve királynő hajójának fedélzetén állva, lángokkal övezve,
ahogy a homlokát Enzóéhoz szorítja, így próbálva lecsillapítani a herceget.
Aztán felém fordul, elkeseredett pillantást vet rám, könnyben úszik a
szeme, kétségbeesetten csóválja a fejét, húz igazságot akarsz tenni,
Adelina… azt így nem éred el.
–  Tamuránban vannak – mondom kissé túl hangosan, próbálva
elnyomni a hangok suttogását. – És kétségtelenül összejátszanak az arany
triáddal. Azt gondolhatják, hogy a húgomat használva ellenem, rávehetnek
valami meggondolatlan lépésre.
–  El akarnak csalni, rávenni egy találkozóra – mondja Sergio, bár az
óvatos pillantás, amit vet rám, ellentétben áll határozott kijelentésével. –
Hogy egyedül légy, mikor lecsapnak rád. De egy egész hadsereggel találják
majd szemközt magukat. – Visszaköpj az italát a poharába, láthatóan túl
erősnek találja, majd félresöpri az edényeket, helyet csinál az asztalon.
Gyűrött pergament vesz elő, és kiteríti. Mostanában mindenhová magával
viszi, így már tudom mi ez. A Tamurán elleni hadjárat terve. –
Előbányásztam az összes létező térképet Alamour környékéről. Nézd csak!
Magát a várost magas falak veszik körül, de ha fel tudunk jutni ide – mutat
a város keleti oldalán kanyargó sziklagerinc furcsa kiszögelléseire –,
megtalálhatjuk a módját, hogy átjussunk a falakon.
– És vajon hogyan? – kérdem, karba fonva a kezemet. – A balirák nem
tudnak olyan mélyen berepülni a szárazföldre, különösen nem a napföldi
sivatagba. Megfulladnak a száraz levegőn.
Amint kimondom, már tudom is a megoldást. Sergióra pillantok, aki
ravaszul somolyog, miközben a bor helyett vizet tölt magának.
–  Azt hiszem, én ismerek valakit, aki képes egy jó kis vihart idézni
nekünk – mondja.
Én is elvigyorodok.
–  Igen, ez beválhat – mondom, és az asztal fölé hajolok, hogy jobban
szemügyre vehessem Sergio terveit. Lenyűgöz a módja, ahogyan felosztotta
a csapatainkat. – Odahaza, a saját otthonukban fogjuk meglepni a
tamurániakat.
Sergio szeme, már csak megszokásból is, végigpásztáz az ünneplőkön.
Követem a tekintetét. Az udvar sarkánál kezdődően szétnyílik a tömeg,
füttyszó és kiáltozás hallatszik. Érkezik az újabb szórakozás.
–  Nem csak egyszerűen meglepjük őket – válaszolja Sergio. – Olyan
vereséget mérünk rájuk, hogy az arany triád uralkodói hamarosan a
márványpadlódat fogják sikálni.
A beszélgetésünk félbeszakad, mikor a menet az udvar közepére ér. Két
fiatal inkvizítor vezeti őket, vidáman kiáltozva helyet csinálnak, és
előrelökdösnek néhány összekötözött csuklójú embert. Felém botladozva
térdre zuhannak, majd meghajlásra emlékeztető mozdulattal leborulnak a
földre. Körülöttük a tömeg hangosan ujjong. Kupáikból kiloccsan a bor.
–  Felség! – kiáltja az egyik inkvizítor. Ahogy a hajára esik a fény,
skarlátvörös sáv csillan a feketeségben. – Az utcán fogtuk el ezt a négyet, és
eléd hoztuk őket. Hallottam, amint az egyik a malfetto kifejezést használta.
A másik hamis jellel próbálta közülünk valónak álcázni magát.
Erre a kivétel nélkül megjelöltekből álló tömeg szidalmazni kezdi a
földön heverő, megkötözött embereket. Lepillantok rájuk, hogy közelebbről
is megnézzem őket magamnak. Az egyik egy vénember, a másik egy
középkorú nő. A harmadik egy fiú, alig nőtt ki a gyerekkorból, míg a
negyedik egy frissen házasodott menyecske, aki még mindig viseli a kettős
szalagot az egyik ujján. A lány lehet az, aki hamis jelet tett magára, a haja
és a bőre láthatóan maszatos, ahol az inkvizítorok keze elkente rajta a
festéket.
–  Égessük meg őket! – ordítja valaki, és a szavait hangos ováció
fogadja.
– Szórakozzunk egy kicsit! – kiabálja egy másik.
A boltívnél álló Magiano pillantása találkozik az enyémmel. Már nem
mosolyog. Félelem és gyűlölet itatja át a levegőt. A hangok ismét
felerősödnek, immár teljesen éberek, a négy fogoly felől áradó rettegés
eltölti az érzékeimet. Magamba szívom az érzéseiket, és enyhe szánalmat
érzek irántuk. Hiszen nem olyan rég még ők álltak és nézték, ahogy a
megjelölteket végigvonszolják az utcán és megégetik, látták, ahogy a
családtagjainkat halálra kövezi a lelkes bámészkodók tömege. Akkoriban
még mi voltunk azok, akik titokban különféle porokat és főzeteket
szereztünk a patikusoktól, kétségbeesett igyekezettel próbálva rejtegetni a
jeleinket. Elképesztően gyorsan eljutottunk odáig, hogy most már egykori
ellenségeink próbálják utánozni a mi megjelenésünket, bámulatos
lelkesedéssel kenik magukra a színezékeket, hogy minél jobban
hasonlítsanak ránk.
Miért is ne fogadhatnánk hangos üdvrivalgással a büntetésüket?
Mellettem Sergio is némán hallgat. Figyelem, ahogy egy inkvizítor az
egyik lámpásról meggyújtja a fáklyáját, majd várakozón rám néz. Aztán
minden szem rám szegeződik. A zaj elhalkul, a parancsomra várnak.
Hiszen én vagyok a királynőjük. A malfettók, a torzak, a megjelöltek
királynője. Megadom nekik, amit akarnak, cserébe pedig megkapom a
hűségüket. És én is ezt akarom. Pillantásom a földön remegő foglyokra
esik. A legfiatalabbat, a fiút nézem. Üres tekintettel bámul vissza rám.
Mellette a vénember felemeli könnyáztatta arcát, szeméből süt a gyűlölet.
Démonkirálynő, mintha hallanám a gondolatait.
A hangok a fejemben tompa zúgássá erősödnek. Lehajtom a fejem, és
lehunyom a szemem, próbálom elhallgattatni őket, de nem sok sikerrel.
Máskor könyörtelenebb lennék, az elmúlt évben nem egy fogoly halálát
néztem végig, akiket a parancsomra kivégeztek, szóval nem volna benne
semmi szokatlan. De ma este nehéz a szívem, Raffaele üzenetének súlya
nyomasztja. Violettával kapcsolatos emlékképek árasztják el a
gondolataimat.
 Elég egyetlen pillantást vetnem Magiano irányába. Finoman megrázza
a fejét, a szavai itt csengenek a fülemben, mintha most súgná őket bele.
Lehet, hogy kölcsönvette hozzá a képességemet. Hagyd hogy egy kicsit
szeressenek az emberek, mi Adelinetta.
– Engedjétek el őket! – hallom a hangomat, miközben a halántékomat
masszírozom. – Folytatódjék az ünnepség!
A tömeg harsány éljenzése elhalkul, ahogy apránként megértik, mit is
mondtam. A foglyok döbbent némasággal bámulnak rám, akárcsak az
inkvizítoraim.
–  Nem voltam elég világos? – kiáltom, a hangom visszhangot ver a
falakon. Az udvar sarkaiból sötétség kúszik elő, és kísérteties vonyítás hasít
a levegőbe. A tömegből rémült kiáltások hallatszanak, az emberek
elhátrálnak az előrenyomuló feketeség útjából. Az inkvizítorok ocsúdnak
elsőként, már ugranak is, leoldják a foglyok kezéről a kötelet, és térdre
kényszerítik őket, hogy megköszönhessék a kapott kegyelmet. Értetlenül,
zavartan pislognak, én pedig csak nézem őket, azon tűnődve, hogyan lehet
képes a húgom befolyásolni a döntéseimet, még a távollétében is.
– Tűnjetek a szemem elől! – mordulok a térdeplő foglyokra. – Mielőtt
még meggondolom magamat.
Nem kell nekik kétszer mondani. Elsőként a lány tápászkodik fel,
odarohan az öreghez, és talpra rángatja. Az idősebb asszony követi őket.
Legtovább a fiú késlekedik, az arcomat fürkészi, majd észbe kapva felugrik,
és a többiek után siet. A tömeg idáig rajtam függő tekintete feléjük fordul,
figyelik a távozásukat, majd amikor a zenészek ismét játszani kezdenek, az
itt-ott felhangzó énekszó kezdi megtörni a kínos csendet.
Ismét a boltív felé pillantok, de Magiano már nincs ott.
Hiánya belém hasít a mellkasomban növekvő sötétség árján keresztül
is, kimerültnek érzem magam, pillanatnyilag semmi másra nem vágyom,
csak hogy eltűnhessek innen, és megtaláljam őt. A láthatatlanság leplét
szövöm magam köré, miközben a zenészek vezetésével a tömeg azon van,
hogy újra felélesszék az ünnepi hangulatot. Csak Sergio veszi észre a
távozásomat, de nem szól rám, hogy megállítson.
Bosszúsan csóválom a fejemet. Túl sokat gondolok Violettára, csak
ellágyítja a szívemet, puhánnyá tesz.
Elhagyom a kertet, és egy gyengén megvilágított terembe lépek. Itt is
tele van minden az új arisztokráciával, olyan megjelöltekkel, akiknek
átadtam a nemesi címet, miután megfosztottam tőle jeltelen uraikat.
Átvágok köztük. Az egyik nemes kilöttyenti a borát, mikor véletlenül
meglököm. Végigsietek egy folyosón, míg az inkvizítorok által őrzött
csigalépcsőhöz nem érek, majd elindulok felfelé, a kihalt emeletre. Végre,
egy kis nyugalom!
Megállok és a falnak támasztom a homlokomat. A hangok felhőként
kavarognak körülöttem, a haragjuk csak fokozza a kóválygó érzést a
fejemben. Próbálom összeszedni magamat.
– Magiano – kiáltom a nevét, hátha itt van valahol a közelben, de csak
üres falait közt visszhangzik a hangom.
Nem kellett volna elengedned őket, mondják a hangok. Ők mindig
velem vannak, akkor is, ha mindenki más elhagyott.
– Miért ne tettem volna? – sziszegem összeszorított foggal.
Ártalmatlannak tűnnek, de gyilkos haragot hordozhatnak. Ezt neked
mindenkinél jobban kéne tudnod, te ostoba.
– Egy idős pár és két gyerek – mondom gúnyosan. – Nem tudnak ártani
nekem. Lehunyom a szemem, és a sötétben a hangok vihogva
előretódulnak.
Valóban? Nagyon el vagy telve magaddal, kicsi farkas. Fellángol
bennem a harag, amiért a régi becenevemen szólítanak, mire válaszul a
hangok boldogan tapsikolnak. Igen, ez az! Ez aztán feldühít, nem igaz?
Bizony, el vagy telve magaddal, királynőm. Nem hiszed? Nézd csak! A fiú
már vissza is jött érted.
Kinyitom a szemem, és körülnézek. Ott áll előttem a fiú, komor
pillantása rám szegeződik. Csak néz rám, szótlanul.
A düh újra fellángol bennem, kísérteties látomások villannak fel a
tudatom peremén.
– Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy tűnj el.
A fiú nem válaszol. Sőt, közelebb lép hozzám. Az ott véres könny, ami
a szeméből csorog? Vérláz! A haragom elpárolog, elbizonytalanít a látvány.
Ekkor a fiú egy rikoltással rám veti magát, kés villan a kezében.
Sikoltva hátratántorodok, és ösztönösen az arcom elé kapom a karomat.
Kavargó gondolataim homályán keresztül látom, hogy a fiú elpárolog. Egy
ormótlan szörnyeteg veszi át a helyét. Púpos hátát feketén gennyedző
kelések borítják, hosszú karmai a kőpadlót karistolják. Felém lódul, agyarak
meredeznek mindenfelé, körben a fején. A fejemben suttogó hangok
öltenek testet benne.
Mi a baj, felség? Már a saját palotádban is félsz?
 Kinyújtott karral, a száját eltátva ront rám. Ez csak egy látomás, csak
egy látomás! Valójában nincs is itt! Raffaele levele elvonta a figyelmemet,
felkavarta az energiámat, ezért ismét elveszítettem felettük az uralmamat.
Csupán erről van szó. Elég csak itt állnom, egy helyben, és el fog tűnni egy
porfelhőben, mire ideér hozzám. Nem tud ártani nekem.
De képtelen vagyok fékezni magam. Veszélyben vagyok! Menekülnöm
kell! Így aztán, menekülök. Rohanok, a szörny pedig üldöz, a karmai
felszaggatják a padló köveit. Perzselő leheletét a hátamban érzem. A
folyosó végeláthatatlanul nyúlik a távolba, mint egy mindent elnyelő, óriási
torok, és amikor pislogok, újabb és újabb karok nőnek ki a falakból, és
kapnak felém.
Ébredj fel, sikoltom magamnak futás közben. Térj magadhoz! Ébresztő!
Aztán megbotlok. Megpróbálom visszanyerni az egyensúlyomat, de
elesek. A szörny utolér, rémülten nézek fel rá.
De már nem az eddigi rémet látom. Az apám dühtől eltorzult arca
mered rám. Megragadja a csuklómat, és maga után rángat, végigvonszol a
padlón.
–  Hová tetted a húgodat, mi Adelinetta? – kérdezi kísértetiesen halk
hangon, miközben igyekszem kiszabadítani a kezem a szorításából. – Mit
tettél vele?
Ő hagyott el engem. Nem az én hibám volt. Itt hagyott, saját magától.
– Mit vétettem, hogy egy ilyen lányt érdemeltem, mint te? – csóválja a
fejét az apám. A sarkon befordulva, a régi házunk konyhájának tágas terébe
érkezünk. Apám itt felkap egy húsvágó bárdot a pultról. Ne, ne, könyörgök!
– Ahányszor csak kinyitod a szádat, ömlik belőle a hazugság. Hát kitől
tanultad ezt, Adelina? Valamelyik utcagyerektől? Vagy már eleve így
születtél?
–  Sajnálom. – Könnyek csorognak lefelé az arcomon. – Nagyon
sajnálom. Nem hazudok. Nem tudom, hol van Violetta… – Tisztában
vagyok vele, hogy már nem vagyok a régi otthonom rabságában megrekedt
gyermek. Ez itt az estenziai palota, és én vagyok a királynő. Vissza akarok
menni, csatlakozni az ünnepléshez. Miért nem tudok felébredni?
Apám lepillant rám. Egy rántással kiegyenesíti a karom, és a padlóra
szorítja. A zokogástól nem kapok levegőt, majdnem megfulladok. A
húsvágó bárdot a csuklómhoz illeszti, majd felemeli a feje fölé.
Összeszorítom a szemem, és várom a csapást.
Add, hogy felébredjek, könyörgök.
 A hangok csak kacarásznak a fohászkodásomon. Ahogy óhajtja, felség.
– Felség? Adelina!
A karomat tartó kéz szorítása hirtelen meglazul. Felnézek, és Magianót
látom. A konyha eltűnt, és én újra a palota folyosójának padlóján fekszem.
Magiano magához húz, nem bírom abbahagyni a zokogást. Noha az arcáról
nem tűnik el az aggodalom, láthatóan megkönnyebbül, hogy végre sikerült
felvennie velem a szemkontaktust. Szorosan átölelem, görcsösen
belekapaszkodok. Remegő testtel hozzásimulok.
–  Hogy vagy képes mindig a legrosszabb folyosót kiválasztani, ha le
akarsz feküdni a földre? – viccelődik Magiano, de érezni a hangján, hogy
csak fél szívvel próbál heccelni. A fülemhez hajol, újra és újra elismétel
valamit suttogva, és noha nem nagyon értem, a fejemben lévő hangok
elhalkulnak.
– Jól vagyok – mondom végül, és a vállába fúrom az arcom.
Épp csak annyira húzódik el, hogy kétkedő pillantást vethessen rám.
– Pár perce még nem voltál jól.
Reszketeg lélegzetet veszek, és a kezem fejével megtorlóm az arcom.
– Egyébként meg miért jöttél fel ide? Meghallottad, hogy hívlak? Vagy
az udvaron történtek miatt?
Magiano pislogva néz rám.
– Hívtál? – kérdi, és a fejét rázza. A szája keskeny vonallá préselődik. –
Reméltem, hogy utánam jössz, és megkeresel. – Az arcát fürkészem,
próbálom kitalálni, hogy még mindig ugratni akar-e, de most komolynak
tűnik. A következő pillanatban észreveszem, hogy inkvizítorok állnak
mögötte. Egy egész járőr van vele, engem kerestek.
Hirtelen rettentő fáradtnak érzem magam. Magiano látja, hogy mindjárt
összecsuklok, a hátam és a térdem alá csúsztatja a karját, és felkap, mint
egy tollpihét. Nem ellenkezek vele. Mond valamit az inkvizítoroknak, mire
azok sarkon fordulnak, és elvonulnak. Elégedetten lehunyom a szemem, és
hagyom, hogy Magiano visszavigyen a szobámba.
 Készlet:
– 2 napra való fekete kenyér
– 2 napra való szárított hús
– 6 napra való víz Veszteség:
– 12 napra való kenyér, megpenészedett
– 12 napra való ivóvíz, ihatatlan
– Egy ismeretlen katonának a Cordonna-szigeti csata
során írott naplóbejegyzései –

Adelina Amouteru

S ZERENCSÉRE MÁSNAP REGGEL VITORLÁT BONTUNK, ÉS A RAGYOGÓ KÉK ÉG

ALATT ELINDULUNK TAMURÁNBA.
A tengeren töltött hetek alatt kénytelen leszek új küldetésünkre
koncentrálni, így talán sikerül majd megfeledkeznem róla, hogy tegnap este
megint elvesztettem az irányítást a látomásaim felett. Magiano sem említi a
történteket. A hajón tesszük a dolgunkat, úgy csinálunk, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, haditanácsot tartunk Sergióval, látszólag
mindenki megfeledkezett a tegnapi incidensről. De tudom, hogy az eset híre
már elterjedt az inkvizítoraim között. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy
az árnyékba húzódva összesúgnak, és óvatos pillantásokkal méregetnek.
A királynőnk hamarosan be fog csavarodni, feltehetőleg valami ilyesmit
beszélnek egymás közt.
Néha nem tudom eldönteni, valóban pletykálnak-e a hátam mögött,
vagy csak az őrületem láttatja így velem, rombolva az önbizalmamat. Ezért
aztán igyekszem nem törődni vele. Különben is, mit számít, ha őrült
vagyok? Van száz hajóm. Húszezer katonám. A Rózsáim mellettem állnak.
Királynő vagyok.
Az új zászlóm természetesen ezüst és fehér. A közepén egy fekete
farkasfej van, lángnyelvekkel körülvéve. Tűzben kellett volna meghalnom,
de nem így történt, és azt akarom, hogy ez minden egyes alkalommal
eszembe jusson, ahányszor csak ránézek. Az ezüst-fehér lobogók, mintha
minden egyes, a tengeren töltött nappal egyre jobban kiemelkednének a
tenger furcsa, komor szürkeségéből. Olyanok vagyunk, mint egy új
fészkelőhely felé tartó madárraj. Az egyik hét összefolyik a másikkal, aztán
a következővel, előbb szélcsend lassítja a haladásunkat, majd a Laetes-
vízesést kell megkerülnünk.
A harmadik hét végén járunk, a fedélzeten állok, és visszanézek a
mögöttünk haladó tengernyi hajóra. Az én zászlóimat lengeti rajtuk a szél.
A látványtól mosolyra húzódik a szám. Tegnap éjjel ismét azt a rémálmot
láttam, amiből nem tudok kiszabadulni. Ezúttal csak annyi változott, hogy a
hajó fedélzetén lévő ágyban ébredtem újra és újra. Megkönnyebbülés, hogy
a sereg eltereli a figyelmemet.
–  Közeledünk a tamuráni partokhoz – mondja Sergio mellém lépve.
Tetőtől talpig páncélba öltözött, a mellére erősített tartóba késeket tűzött, a
hátára keresztben két tőrt szíjazott, mindkét csizmaszárából markolatok
állnak ki. A haja hátra van kötve, hogy ne legyen útban, türelmetlennek
tűnik, alig várja, hogy akcióba léphessen. – Kiadjam a parancsot a zászlók
cseréjére?
Bólintok.
– Csináljátok! – Én is háborúhoz vagyok öltözve. A ruhámat páncélra
cseréltem, a hajam vékony fonatokból csavart kontyba van hátrafogva,
kenettrai divat szerint. Már nem hordok tamuráni turbánt. Csábító gondolat
volt tamuráni lánynak öltözve repkedni Alamour fölött, de azt akarom, hogy
tudják, kik vagyunk.
– Parancsodra, felség – feleli Sergio.
Rápillantok. Mély ránc barázdálja a homlokát a két szemöldöke között.
Vajon neki is folyton Violetta jár a fejében?
–  Ezúttal sikerülni fog – mondom. Meghódítani Tamuránt. És
megtalálni a húgomat.
– Sikerülni fog – visszhangozza. Mereven bólint, az arca kifejezéstelen.
Felettünk az égbolt hihetetlenül kék volt, mikor elhagytuk Kenettrát,
most viszont riasztóan szürke. Előttünk a horizonton fekete felhők
sorakoznak. Sergio szorosan maga köré csavarja a köpenyét, figyelmét a
közelgő fergetegre összpontosítja. Azóta dolgozik ezen a viharon, mióta
elindultunk, most már olyan erős, hogy érzem a levegőben szikrázó
feszültséget, a bizsergést a karjaimon.
– Fekete hullámok – motyogja Sergio, és a sötétlő vízfelszínre mutat. –
Rossz előjel.
 –  Felség! – hallatszik Magiano hangja fentről, az árbóckosárból.
Mindketten felnézünk. – Már látszik a szárazföld! – Kidugja a karját a
kosárból, és a horizont felé mutat. Valóban, a jelzett irányban szürke
földdarabot látok kiemelkedni a hullámokból, a komoran sötétlő égbolt
alatt. Még ilyen távolról is kivehető egy magas fal homályos körvonala,
amit az egyik oldalon meredek sziklafal tesz még áthatolhatatlanabbá.
A következő pillanatban Magiano toppan közénk fentről. Észre sem
vettem, hogy elindult lefelé a főárbóc tetejéről.
– Ez Alamour, kedvesem – mondja a szikla és a fal felé intve.
Mikor seregeink legutóbb Tamuránba látogattak, az északnyugati
területeket hódítottuk meg. Most viszont a fővárosukban fogom megvetni a
lábamat. Mennydörgés hangja száll a víz felett, és a villámok fényétől
mintha világítanának a felhők. Fázósan átölelem magam és megborzongok.
Anyám mesélt nekem erről a helyről, hogy honnan származnak őseim, és
hogy hány sereg vallott kudarcot a falai előtt.
De most másképp lesz.
Ha Violetta itt lenne, reszketne az égzengéstől. Vagy tán reszket is,
valahol Tamuránban?
Sergio a kardja markolatán nyugtatja a kezét.
– Nem hallom a kürtjeik hangját. De ha még nem is láttak meg minket,
hamarosan észre fognak venni. A flotta egyik fele egyenest bevitorlázik a
nyugati öbölbe. – Felvázolja az ujjával a térképet a levegőbe, a város két
öble és az északi határ mentén húzódó sziklák felé mutat. – A nyugati a fő
kikötőjük, ahová a szűk torkolat miatt nehéz bejutni. A keleti öböl
könnyebben megközelíthető, de tele van veszélyes zátonyokkal. Ez
utóbbiba fog a flottánk másik fele és a mi hajónk is bevitorlázni. Bejutni
nem lesz nehéz, de kikötni nem tudunk. Tehát a balirákkal fogunk partra
szállni. – Sergio megáll, hogy rám nézzen. – Remélem, kipihented magad,
mert szükségünk lesz rád, hogy egyetlen hatalmas látomással láthatatlanná
tegyél minket.
Bólintok. Még ha a tamurániak meg is pillantják a hajóinkat, akkor sem
számítanak rá, hogy egyszer csak köddé válunk. A láthatatlanság, noha
tökélyre fejlesztettem a képességemet, még mindig a legnehezebb fajta
látomás. Ha észrevétlenné akarom tenni magam egy nyüzsgő városban, az
nagy odafigyelést igényel, folyamatosan változó környezetet kell álcaként
magara festenem, ráadásul mozgás közben. De idekint, a nyílt tengeren csak
annyi a dolgom, hogy a monoton ismétlődő hullámok és az ég látomását
szőjem a hajóink elé. Még ha vétek is néhány hibát, a tamurániak messziről
nézik majd. Nem lesz nehéz megtéveszteni őket. Ha láthatatlanná tudom
tenni a teljes flottát, egész addig nem is fogják tudni, hol vagyunk, amíg
rajtuk nem ütünk,
–  A balirák készen állnak? – kérdem, és a korláthoz lépek, hogy
lenézzek a hullámokra.
Sergio bólint.
–  Készen. – Megérzem a pillanatnyi habozást, ezért felpillantok rá.
Ahogy a szemébe nézek, sóhajt egyet, és megrázza a fejét. – A balirák
egész éjjel nyugtalanok voltak. Nem vagyok a viselkedésük szakértője, de a
legénység néhány tagja szerint betegnek tűnnek. Talán a vízben lehet
valami.
–  Emlékszem, az ebben a szorosban kifogott halaknak mindig is fura
íze volt – szellemeskedik Magiano, de ez most egyáltalán nem tűnik
viccesnek. Figyelem a víz felszínére kibukkanó balirákat, ahogy úsznak.
Nem tudom megállapítani, mennyire egészségesek, de Sergio szavai
megrémítenek.
–  Lesz elég erejük, hogy partra vigyenek minket a keleti öbölben? –
kérdem, miközben az egyik állat kísérteties kiáltással áttöri a felszínt.
Sergio karba teszi a kezét.
–  Azt mondják, a balirák annyit képesek lesznek repülni, hogy
átjuttassanak minket a falon. De az kétséges, hogy egy hosszabb csatát
túlélnének-e.
– Tehát gyorsan és hibátlanul kell csinálnunk – mondja Magiano.
– Igen, fogalmazhatunk így is.
Magiano felvont szemöldökkel néz rám. Nem mondja ki, de tudom, azt
kívánja, bárcsak valaki Gemmához hasonló is lenne köztünk. Egyszer talán
majd lesz is. De Gemma meghalt. Na és, különben is gyűlölt téged, teszik
hozzá a hangok, én pedig megkeményítem a szívem, és elhessegetem az
emlékét. A Tőrök várni fognak ránk, a tamuráni sereggel együtt. A
gondolat, hogy ezúttal térdre kényszerítem őket, elégedettséggel tölt el.
Végre, sóhajtanak fel a hangok.
Ezüst-fehér zászlóinkat az összes hajón feketére cserélik, melyek
beleolvadnak a sötétedő égboltba. Harci dobjaink mély és ütemes robaja
messzire száll a hullámok felett. Tamurán partjai egyre közelebb kerülnek,
már látom a főváros tornyait. A kikötőben hajók gyülekeznek, néhányan a
keskeny bejáratnál csoportosulnak, arra készülve, hogy megállítsanak
minket. De Sergio vihara már teszi a dolgát. Haragos hullámok ostromolják
a kikötő szikláit, fehér tajték száll a levegőben, a tamuráni flotta
hánykolódik a habokon.
A hullámok a mi hajóinkra is lecsapnak, és amikor az egyik oldalba kap
minket, a korlát felé tántorodok. Sikerül megkapaszkodnom benne, a
biztonság kedvéért jó erősen megmarkolom. Mögöttem Magiano egy
ugrással a vitorlakötélnél terem, és egy szempillantás alatt felkapaszkodik
rá. Egy piruettel a kötéllétrára perdül, ami a főárbócra vezet.
– Jó kilátásra lesz szükséged – kiáltja. – Szeretnél csatlakozni hozzám?
Igaza van. Elkapom a lenyújtott kezét, ő pedig felhúz az első létrafokig.
Lassan haladok felfelé, mivel a hajó erősen imbolyog. Szinte a teljes
égboltot vastag, fekete lepel borítja, és csak egy apró kék folt látszik a
főváros felett, amit kavargó viharfelhők vesznek körül. Kövér esőcseppek
záporoznak ránk. Megdördül az ég, a mennydörgésbe beleremeg alattunk a
hajó. Idefent kitárul előttem a teljes tamuráni tengerpart, a kisebb öböl a
város egyik oldalán, és a másik, tágasabb, amihez most veszélyesen közel
hajózunk. Az öböl szája fenyegetőn ásít előttünk, a bejáratát csipkézett,
hegyes szirtek szegélyezik, mintha a tengerből kiemelkedő szörny pofája
lenne. Közvetlenül mögötte tamuráni hadihajók sorakoznak, harcra készen
várják az érkezésünket. Ahogy figyeljük őket, az egyik hajóból ágyútűz
lángja csap ki. Figyelmeztető lövés.
Megfordulok, a tengert nézem a hátunk mögött. Kenettrai hadihajóim a
parancsomra várnak.
Magiano a szokásos, féloldalas mosolyát villantja rám.
– Kezdjük, Fehér Farkas?
Visszafordulok a hatalmas öböl és a tamuráni hajók felé, felemelem a
kezem, és az energiámért nyúlok. A hangok a fejemben felébrednek,
ujjongva fogadják, hogy végre kiszabadulhatnak. Mintha egy pókháló
közepén ülnék, felfénylenek körülöttem az energiaszálak. Én magam
vagyok a bennem kavargó sötétség, ami most kiárad belőlem, felkutatva a
félelmet az ellenséges katonák szívében, és a szorongást a saját
katonáiméban. A növekvő energia addig kavarog és dagad a mellkasomban,
míg többé már nem tudom visszatartani.
Akkor kiengedem… és látomást szövök a szálakból.
Fejünk felett a felhők halványan világítani kezdenek. Aztán fantomlény
tör elő a víz alól. Fekete füstként gomolyog, majd egy óriási, fehér farkas
alakját ölti fel, egy-egy agyara akkora, mint a legnagyobb hajóárbóc, a
szeme vörösen izzik. Flottánk felett lebegve, bősz tekintetét a tamuráni
hajókra szegezi. Fülsiketítő ordítást hallat, épp mikor egy újabb
mennydörgés rázza meg az eget.
A tamuráni flotta összes hajója ágyúsortüzet zúdít ránk, de csak
vigyorgok, mert érzem, hogy katonáik szívét rettegés tölti el. Nem csoda,
egy démon tátott szájába merednek.
Magianóra pillantok.
– Készen állsz? – kérdem.
Kacsint. Az esőben mindketten bőrig áztunk, sűrű pászmákban hordja a
szél, a hajfonataiból csavart kontyáról víz csöpög.
– Számodra mindig készen állok, kedvesem.
Kissé elpirulok, gyorsan elfordulok, mielőtt észrevenné. Aztán
fokozatosan elengedem a látomást. Magiano érte nyúl az energiájával,
átveszi tőlem a fehér farkast, és miközben megtartja, én a láthatatlanság
óriási leplét borítom a hajóinkra, a sötéten hullámzó tenger és a viharos
égbolt képével takarom el őket. Az elemek vad kavargásának közepette
eltűnünk szem elől.
A tamuráni hajók továbbra is ágyúznak, de már csak vakon céloznak
abba az irányba, amerre legutoljára láttak minket. Eléggé megközelítettük
már az öböl bejáratát, látom a tamuráni katonákat, ahogy fel-alá
szaladgálnak a hajóik fedélzetén, turbánjukat átáztatta az eső. Hevesebben
ver a szívem az izgalomtól, ahogy figyelem őket. Itt vagyok, eljöttem
értetek!
Eljöttem a húgomért.
Lentről Sergio hangja hallatszik:
– Tűz!
Ágyúink egy ütemre okádják a tüzet. Lövedékeik felszaggatják a
tamuráni hajók oldalát, mindent elborít a füst, a levegő megtelik
sikolyokkal. Az ellenség viszonozza a tüzet, de továbbra sem látnak minket.
Hajónk eléri az öböl bejáratát, még mindig a láthatatlanság álcája alatt,
Sergio navigál minket befelé, éppen csak elkerülve a kétoldalt meredező
hegyes sziklákat.
Magiano hirtelen megragadja a csuklómat, és lefelé ránt. Ösztönösen
lebukok mellé, az árbóckosár aljába. A következő pillanatban meglátom, mi
vonta magára a figyelmét, ezüstös páncélzatú balirák repülnek elénk.
Beletelik pár pillanat, mire felismerem az egyik állat lovasát. És akkor is
csak azért, mert lángokat lövell felénk.
 Enzo!
Itt vannak a Tőrök!
A zászlónk egy pillanatra tüzet fog, aztán a szél és az eső kioltja. De a
lángok fellobbanása időlegesen láthatóvá teszi a hajónkat, és a tamurániak
nyomban ránk irányozzák az ágyúikat. Hangos dörrenések kíséretében
lövedékekkel szórnak meg minket.
Magianónak zuhanok, mikor az egyik lövés oldalba kapja a hajónkat. A
figyelmem meginog, és a látomás villózni kezd, a hajóink ismét
megjelennek, akár a viharfelhők előtt táncoló szellemek, mire sikerül
gyorsan eltakarnom őket. A fejünk fölött Enzo újabb tűzcsóvákat lövell
ránk. Ezúttal eltalálja mögöttünk az egyik hajót, és az előárbócának vitorlái
lángra kapnak.
A többi ellenséges baliráról nyílzáport zúdítanak ránk. Összeszorítom a
fogamat, és a hideg ellen Magianóhoz bújok az árbóckosár mélyén, a széllel
érkező hangokat hallgatva. A hajónknak, és még két másiknak sikerült
bejutnia az öbölbe, de nem haladunk elég gyorsan, hogy átvághassunk a
ránk várakozó tamuráni hajókon. Enzo köteléke nagyot ránt a szívemen,
érzem, ahogy értem nyúl, mikor ösztönösen keresni kezdem. És már
pontosan tudja, hol vagyok. Én is látom őt, ahogy széles ívben visszafordul,
és a többiektől elszakadva célba vesz engem.
A fattyú herceg.
–  Fel kell szállnom – motyogom Magianónak, miközben talpra
evickélek. – A levegőben kell továbbmennünk.
Alighogy kimondom, szélroham csap le ránk. Válasza elvész a
zúgásban, de megragadja a derekamat, és testével az árbóckosárnak szorít.
Olyan erős a légörvény, hogy kis híján felkap minket a levegőbe. Magiano
két kézzel kapaszkodik a kosár peremébe, csakis neki köszönhető, hogy
nem repít minket a tengerbe a szél. Ugyanekkor hullám söpör végig a hajó
tatján, sokkal magasabbra csapva, mint azt a vihar ereje indokolná.
–  Az ott a Széljáró! – kiáltja Magiano. Felpillantva egy balirát látok
felénk száguldani, olyan közel van már, hogy én is felismerem a lovasát a
szélben lobogó hosszú, vörösesszőke hajáról. Még valaki van Lucent
mellett, görnyedten tartja magát, mint aki nagyon ki van merülve. De ez
nem akadályozza meg benne, hogy felénk pillantson, és abban a pillanatban
egy újabb szélroham csap le ránk.
A lökéstől kimegy alólam a lábam. Majd elvágódok, mikor egy újabb
hullám kapja oldalba a hajónkat, tántorogva felkászálódok, próbálom
kipislogni a vizet a szememből. Magiano ismét megragadja a karomat, és a
világ kissé kitisztul. Lucent mutatványa megtörte a koncentrációm, így a
láthatatlanságunk megszűnt, a hajóink újra megjelentek. Visszanyelem a
csalódott haragot, ismét a szálakért nyúlok, és újraszövöm a látomást.
A hajók apránként ismét beleolvadnak a viharba. A távolban a tamuráni
balirák a hajóink másik, a fővárost nyugatról közelítő csoportja felé
tartanak. A láthatatlanság összezavarta a fő öblöt védő tamurániakat, a
mieink több helyen is sikerrel áttörték a vonalat, váratlan ágyúsortüzet
zúdítva a legközelebbi ellenséges hajók sérülékeny oldalára.
Magiano kihajol az árbóckosárból. Hevesen integet az egyik elhaladó
balirának.
– Ide! – kiáltja az állatot irányító katonának.
A halira felénk fordul. A hajóhoz közeledve lejjebb ereszkedik, majd
nagyot csobbanva leszáll a vízre. A hullám, amit kelt, megtáncoltatja a
hajót. Magiano elindul lefelé az árbóckosárból, én pedig követem. Amint a
halira a hajó mellé úszik, átugrunk a korlát felett, és az állat hátán
landolunk. Az eredeti lovas pedig leszáll róla, átveti magát a fedélzetre.
A balira hátán Magiano megragadja a kezem, és maga után húz. Az
esőtől síkos az állat háta, hálát adok a hevederekért, melyek biztos támaszul
szolgálnak a talpunk alatt. A balira nyugtalanul ficánkol a vízben. Élesen
elkanyarodik, majd nekilódul, hogy lendületet vegyen a felszálláshoz.
Eközben egy hullám elborítja a lábamat. Elakad a lélegzetem.
Sergio korábban említette, hogy a vízben lehet valami, amitől a balirák
megbetegedtek. Most már értem, mire gondolt. A tengerrel valami nincs
rendben. Van benne valami mérgező energia, egyfajta sötétség, ami
ismerősnek tűnik, ugyanakkor a rosszullét kerülget tőle. Beleborzongok az
érzésbe, és töröm a fejemet, próbálom meghatározni, mi is lehet ez.
Korábban is éreztem már ezt a sötétséget a rémálmaimban. Felismerem. A
hangok a fejemben felélénkülnek, izgatottan fészkelődnek.
A gondolataim összekuszálódnak, mikor a kötelék Enzo és köztem
hirtelen megfeszül. Levegő után kapok. Ezzel egy időben Magiano
megrántja a halira kantárját, és felívelünk az égre. Élesen jobbra kormányoz
minket, egyik karja szorosan öleli a derekamat. Már épp rákiáltanék, mikor
lángcsóva csapódik oda, ahol az előző pillanatban voltunk.
Enzo tűnik fel felettünk az égen. Esőtől nedves, barna haja lobog a
szélben, amiről rögvest eszembe jut a legutóbbi összecsapásunk, ahogy üres
tekintettel meredt rám. Belesajdul a szívem az emlékébe, noha úgy érzem,
gyűlölöm őt. Ismét elakad a lélegzetem, mikor az ereje az enyémnek feszül,
belém mélyesztve a karmait. A hangok nyomban rávetik magukat a
szálakra, azzal fenyegetnek, hogy a bábjukká változtatnak.
Ekkor Magiano ellentámadásba megy át.
Lemásolja a Kaszás képességét, és látom, amint a kezéből szikráit
záporoznak Enzo felé, majd tűzcsóvává lobbannak a cél közelében. Enzo
balirája félrerántja a fejét a lángok elől, és távolabbra kanyarodik tőlünk,
miáltal az energiámra nehezedő nyomás mérséklődik. Lélegzethez jutok. És
lecsapok rá.
Enzo nem képes megölni anélkül, hogy saját magával is végezne. Csak
sarokba akar szorítani. Ebbe a gondolatba kapaszkodok, igyekszem erőt
meríteni belőle.
Intek, hogy forduljunk, és emelkedjünk feljebb, szembe akarok nézni
vele. Ezzel egy időben kinyúlok a köteléken át, és elárasztom sötétséggel, a
szálakat a szívébe mélyesztem, elfojtva az energiáját. Látom, amint
beleremeg, összeszorítja a szemét, majd nagyot ránt a balirája gyeplőjén, és
a lény távolabbra kanyarodik tőlünk. Majd ereszkedni kezd. Forró és
perzselő energiája az enyém ellen feszül, a sötétségemet égeti a tűz.
Összerándulok. Egyre lejjebb ereszkedünk, míg Enzo balirájának hasa a
vizet súrolja. Eső veri az arcomat, hasztalanul törölgetem a szemem, hogy
lássak is valamit.
A köteléken át Enzo energiája zúdul rám. A látóterem széle kezd
elhomályosulni, egy pillanatra minden elhalványul, sötétlő árnyalakok
körvonalai villannak fel előttem. Nem! Nem vehetnek erőt rajtam épp most
a látomásaim! A káosz közepette Enzo hangját hallom, mintha a fülembe
suttogna.
Te nem tartozol ide, Adelina. Fordulj vissza!
A szavai haragra gyújtanak, gyorsabb haladásra ösztökélem a
baliránkat. Nagyon közel vagyunk már a parthoz, és több hajónk is áttörte a
tamurániak vonalát. A győzelem lebeg a szemem előtt. Én döntöm el, hová
tartozok! És megszerzem Tamuránt, ahogy elvettem tőled Kenettrát is.
De Enzo perzselő tüze belülről éget, energiaszálaival körülfonja,
megmarkolja a szívemet. Elborít a verejték, és a látásom még inkább
elhomályosodik. Látom magamat, amint a szálakért nyúlok, és új látomást
formálok. Neee! Nem engedhetem, hogy átvegye felettem az uralmat.
Az enyém vagy, Adelina, duruzsolja a fülembe Enzo. Használd az erőd
a saját flottád ellen!
 Nem tudom megállítani. A kezeim felemelkednek, hogy
engedelmeskedjenek neki. Érzem, ahogy az energia belém hasít, és
átszáguld rajtam, a kíntól hátracsuklik a fejem. A láthatatlanság leple
átsiklik a tamuráni flottára, eltakarva őket a mieink szeme elől. Ezzel egy
időben elviselhetetlen fájdalmat idézek a levegőben lévő baliráink
lovasaira.
A katonáim felordítanak.
Tehetetlenül szemlélem az eseményeket, nem jutok lélegzethez, az
energiafolyam elsodor, csak nézem, ahogy a lovasok lezuhannak baliráikról.
Tátogva próbálok levegőt venni. A világ elhomályosodik körülöttem.
Erővel kényszerítem magam, hogy a kötelékre koncentráljak. Mintha Enzo
keze markolná a szívemet, és szorítaná tiszta erőből, amíg már úgy érzem,
mindjárt szétrobbanok. Ki kell szabadulnom a szorításából.
Ekkor felcsendül mellettünk egy hang.
–  Adelina! Állj! – Még mielőtt felpillantanék, és meglátnám, már
tudom, hogy Raffaele az.
De nincs egyedül. Előtte, a balira hátán egy kicsi, törékeny alak hever
ernyedten. Violetta az, haja barna selyemszalagként lobog a szélben.
Biztonságban van, Raffaele karja szorosan tartja.
Itt van! Velük.
Egy pillanatra minden más eltűnik körülöttem. Képtelen vagyok bármit
is tenni, csak nézem, amint Raffaele felénk fordul, és kinyitja a száját, hogy
mondjon valamit.
A szemem sarkából látom, hogy valami elsuhan mellettünk. Egy fehér
köpeny. Az egyik inkvizítorom. Épp csak annyi időm marad, hogy oldalra
kapjam a fejem, az egyik katonámat látom egy balirán, felemelt husánggal a
kezében száguld felénk. Már nem tudok reagálni, hogy védekezésül magam
elé kapjam a karomat. Senki sem tehet semmit. Az inkvizítor meglendíti a
husángot, a csapása a vállamon ér, az erejétől lerepülök a baliránkról. A
hangok felvisítanak a fejemben. A világ elhomályosul előttem, nem látok
semmit, csak Magiano kiáltását hallom valahonnan távolról.
Aztán minden elsötétül.
 Mindezekben egyetértve, amint eljön az idő, csapataim, az
arisztánok, elfoglalják Amadéra keleti részét a folyó torkolatáig,
a ti csapataitok, a szalánok pedig birtokba veszik Amadéra
nyugati felét a folyótorkolattól. Nem ontunk vért.
– Egyezmény az arisztánok és a szalánok között
Amadéra 770-776 közt zajló, második
polgárháborúját megelőzően –

Adelina Amouteru

L ÁNCOK CSÖRGÉSÉNEK HANGJÁRA ÉBREDEK. Eltelik pár perc, mire rájövök,

hogy a láncok az én csuklómon vannak. A látásom időnként kiélesedik,
aztán újra elhomályosul, így csak azt tudom megállapítani a
környezetemről, hogy sötétszürke és ezüstös, és hogy a kő alattam hideg és
nedves. Egy pillanatig újra az Inkvizíció tornyának tömlöcében érzem
magam, az apám nemrég halt meg, engem pedig máglyára ítéltek. Még a
kuncogását is hallom a sarokból, látom ahogy a falnak támaszkodik,
feltépett mellkasából vér csorog, a szája mosolyra húzódik.
Próbálok távolabbra kúszni tőle, de a láncok nem sok mozgásteret
hagynak. Valahonnan fentről, a magasból, hangokat hallok.
– Ébredezik.
–  Vigyék a triád elé! Óvatosan, figyeljenek a láncokra! Hol van a
Hírnök? Szükségünk van a segítségére…
Tamuráni nyelven beszélnek, csak ennyit értek abból, amit mondanak.
A hangok elhalkulnak, és a következő pillanatban azt érzem, hogy
felemelnek. Forog velem a világ. Megpróbálok a körülöttem kavargó
dolgokból egyetlenegyre összpontosítani, de nem megy, mintha tompa köd
borítaná az agyamat. A hangok zagyvaságokat karattyolnak a fejemben.
Van itt egy folyosó, meg lépcsők, és hűvös, éjszakai szellő. Valahonnan
a közelből hangot hallok, nagyon is ismerős hangot. Magiano. Forgatom a
fejem, sóvárogva keresem, de még csak azt sem tudom megállapítani,
melyik irányban lehet. Dühös a hangja. Hol közelebbről hallom, hol meg
távolabbról, aztán végleg elhalkul. Bántani fogják. A gondolattól a maradék
energiám bőszen felbuzog, én pedig vicsorogva, vaktában lesújtok. Megölök
mindenkit, ha bántani merik! De a támadásom gyenge, és azt se tudom, kire
irányítsam. Azért támad némi kiáltozás körülöttem, és a kötelek a karomon
fájdalmasan megfeszülnek. Az erőm ismét elenyészik.
Hol lehetnek a többiek, ötlik fel bennem a kérdés, és próbál ok
belekapaszkodni a gondolatba. Hol lehet Sergio? Mi lehet a hajóimmal? És
egyáltalán, hol vagyok? Egy újabb rémálomban!
Apránként visszatérnek az emlékeim a csatáról, egyik részlet a másik
után. Enzo ereje legyűrte az enyémet. Megtámadott egy katona, a saját
inkvizítoraim egyike. Ennyire emlékszem. Csak homályosan rémlik, de
sikerül elég ideig megtartani a képeket, hogy végiggondolhassam az
egészet. A saccoristák, a lázadás.
Egy patkány, mondják a hangok. Mindig akad egy rés, amin
besurrannak.
Az éjszakából ismét lépcső lesz. Kijutottunk, és a katonák – ellenséges
katonák – visznek valahová felfelé. Erőtlenül felemelem a fejem. A
lépcsősor a végtelenbe nyúlik, mintha az égbe vezetne fel. Tornyok
magasodnak fölénk, aranyfényű gyertyák égnek az ablakokban, előttünk
hatalmas boltívek sora lebeg a fejünk felett. Felpillantok a magasba, ahol a
lépcsők egy karcsú oszlopokkal övezett, hatalmas, díszesen faragott
kapuhoz vezetnek, amit több ezer kör és négyzet szabályosan ismétlődő
mintázata borít. A hat legmagasabb oszlopra hat szót véstek.
HŰSÉG. SZERETET. TUDÁS. SZORGALOM. ÖNFELÁLDOZÁS.
JÁMBORSÁG.
A szavak tamurániak, de felismerem őket. Tamurán híres hat pillére.
Aztán megbotlok a lépcsőn, és valaki felemel. A fejem lebukik.
Amikor legközelebb felébredek, egy hatalmas, kör alakú terem közepén
fekszem. Halkan duruzsoló hangok vesznek körül. Gyertyák sorakoznak
körben, a fal mentén, és valahonnan felülről is annyi fény árad lefelé, ami
elegendő hozzá, hogy bevilágítsa az egész teret. Iszonyatos nyomás
nehezedik a mellkasomra, az ismerős kötelék Enzo és köztem keményen
megfeszül. Lüktet és remeg benne az energia. Biztos idebent van ő is a
teremben. A kezem még mindig össze van bilincselve, a fejem hasogat, de
már kezd tisztulni, képes vagyok értelmesen gondolkodni. Ülő helyzetbe
tornázom magam.
 A padlót díszítő hatalmas kör közepén vagyok, a kerületét körben
kisebb körök szegélyezik. A nagy kör peremén három trónszék áll,
egymástól egyenlő távolságra, felém fordítva. A három trónon egy-egy, a
legfinomabb aranyszín selyembe öltözött, magas alak ül, a fejükön tamuráni
turbán. Az arany triád. A tamuráni trónteremben vagyok, a háromfős
uralkodói testület előtt ülök a földön.
Pislogva igyekszem megszabadulni az elmémet elhomályosító köd
maradékától, és egy gyors pillantást vetek körbe a teremben. Ahogy
megmozdulok, a katonák szorosabban markolják a fegyvereiket, és
idegesen mocorognak. Ösztönösen az erőmért nyúlok, a félelem és a
bizonytalanság energiaszálai felkínálják magukat, látomások hálóját terítem
szét magam körül. A terem hirtelen sötétbe borul, sikolyokkal telik meg a
levegő, és a kín ostorként csap le a hozzám legközelebb lévő tamuráni
katonákra. Felordítanak. Vicsorogva célba veszem a királyokat.
– Csak nyugalom, Adelina! – hallom Raffaele hangját.
Próbálok megfordulni, amennyire a láncaim engedik, a pillantásom őt
keresi. Az egyik trón mellett áll, kezeit a ruhája ujjába csúsztatva. Az arca
komor, de ez semmit sem von le a szépségéből. A haját ma lazán leengedve
viseli, a fekete zuhatagba zafír tincsek vegyülnek, megcsillan rajtuk a
gyertyák fénye. Épp, mint ahogy emlékszem rá. Nyugodtan állja a
tekintetemet. Szemének színe lassan változik a fényben.
Mellette íjászok állnak, kezükben számszeríj, nyilaik hegye rám
szegeződik.
–  Szüntesd meg a látomást – mondja Raffaele. – Valar király, Erna
király és Joza király jóindulatának köszönhetően, a Dicső Tamuráni
Birodalom uralkodóinak kegyelméből lehetsz itt. Emelkedj fel, fogd vissza
az erőd, és köszöntsd őfelségéiket.
Feltámad bennem az indulat, bár tisztában vagyok vele, hogy
Raffaelének igaza van. Az erőm csupán illúzió, nem leszek képes elég
gyorsan lecsapni rájuk, hogy a számszeríjak ne találjanak célba.
Pillanatokon belül halott leszek. Száguldanak a fejemben a gondolatok.
Miért hozatott ide Raffaele? Miért nem öltek még meg? Megtehette volna,
hogy figyelmeztetés nélkül lelövet az íjászokkal.
És a legsürgetőbb gondolat: Ha Violetta itt van Tamuránban, miért nem
használta ellenem a képességét? Miért nem vették el az erőmet?
De ami valójában megállít, amiért nem támadok újra, az egy sötét alak,
Raffaelétől pár lépésnyire, akinek a tekintete rám mered, és a keze a
derekán lógó tőr markolatán nyugszik. Ahogy Enzo szemébe nézek, a
köztünk lévő kötelék úgy megfeszül, hogy felszisszenek.
Még soha nem éreztem ilyennek a kapcsolatot, hogy ekkora erő, ennyi
rosszindulat legyen benne. Úgy tűnik, ő is érzi, még innen is látom, hogy az
állkapcsa megfeszül, az izmai kidagadnak.
Enzo szeme olyan sötét, amilyennek még soha nem láttam. Nem csillog
benne az élet fénye, ahogy az egy normális szemtől elvárható. A tekintete
tompa és üres, hiányzik belőle a skarlátvörös izzás, ami valaha eltöltötte,
feneketlen mélység ásít belőle. Úgy bámul, mintha nem ismerne rám. Egy
szót sem szól. Ismét összerezzenek, mikor a kötelék feszesen megrándul,
aztán meglazul, majd újra megfeszül. Akárcsak az égen zajló csata során,
megpróbálja az uralma alá vonni az erőmet. De fájdalmat is érzek a
kötelékben, összefonódva a saját energiámmal. Úgy tűnik, Enzo megsérült a
csatában.
Ökölbe szorul a kezem. Hogy merészelsz megpróbálni irányítani?
Lassan leveszem a katonákról a látomást, és visszavonom az energiám a
mellkasomba, ezzel is védve Enzótól. A katonák közül többen térdre esnek,
egész testükben remegve az átélt fájdalomtól. Aztán lassan kinyitom
mindkét tenyeremet, hogy Raffaele is jól lássa. Ha most az energiám
változását figyeli, akkor tudhatja, hogy nem fogok támadni.
De nem hajtok fejet egyetlen idegen uralkodó előtt se. Tekintetemet az
egyik király felé fordítom, és elégedetten nyugtázom, hogy viszonozza a
pillantásomat. Kísértést érzek rá, hogy alaposan szemügyre vegyem a terem
többi részét is, hogy szembenézzek a másik két királlyal is, de ehhez a
földön kuporogva kéne forgolódnom, olyan lennék, akár egy koldus. Kizárt,
hogy itt ilyesmit műveljek.
– A flottám – mondom inkább, és a királyra nézve felszegem az állam.
– A Rózsáim.
– Choursdaem – fordít Raffaele a királynak. – Rosaem.
A király válaszol valamit Raffaelének. A szavakból szinte semmit sem
értek, de nem kerüli el a figyelmemet a gúnyos felhang, amivel a nevemet
ejti ki.
Raffaele fejet hajt a király előtt, majd visszafordul felém.
–  A háború jelenleg is zajlik, miközben itt beszélgetünk, Adelina
királynő – fordítja. – Patthelyzetben lévő seregeink farkasszemet néznek
egymással, mert az embereid tudják, hogy a foglyunk vagy. És egy másik
Rózsádat is a markunkban tartjuk. Sértetlenül… egyelőre.
 Egy másik fogoly. Biztosan Magiano az. Ő volt velem a balirán, és az
előbb hallottam a hangját. Az erőm ismét fellobban, Raffaele figyelmeztető
pillantást vet rám. Nagy nehezen visszanyelem a dühömet, és féken tartom
magam. Magiano élete múlik azon, mit teszek.
–  Úgy tűnik, az egyik inkvizítorod volt az, aki elárult – mondja
Raffaele.
A saját embereim egyike. A tény, hogy ez Raffaele előtt történt, hogy a
saját szemével láthatta, iszonyatosan feldühít.
–  Egy lázadót csempésztél az embereim közé – csattanok fel. – Nem
igaz?
–  Nem volt rá szükség – feleli Raffaele. – Egyébként is elvesztetted
volna a csatát.
– Nem hiszek neked.
Raffaele arca nyugodt marad.
– A saját embereid egyike támad rád. Ez olyan szokatlan?
Nem. Nem az. Bevillannak a korábbi merényletkísérletek, hiába
próbálok nem gondolni rájuk. A lázadók ott vannak mindenütt. A fogamat
csikorgatom. Élve fogom megnyúzatni azt az árulót.
A király újra megszólal, Raffaele pedig fordít.
–  Te mit tennél a mi helyünkben? – A tamuráni király ajkán halvány
mosoly tűnik fel. – Biztos vagyok benne, hogy levágnád a fejünket, és a
magasba emelnéd, hadd lássa az egész seregünk. Hallottam róla, hogy tettél
már ilyet, a meghódított városokban. Talán nekünk is ezt kéne tennünk
veled, fellógatni az egyik hajó árbocára. Ez elég gyorsan véget vetne ennek
a háborúnak.
A szívverésem felgyorsul, de nem hagyom, hogy félni lásson. A
gondolataim vadul kavarognak. Hogy szabadulhatnék ki innen? Raffaelére
nézek. A Tőrök vajon milyen alkut kötöttek Tamuránnal?
És ott van még Violetta.
– Hol van a húgom? – követelek választ, dühtől remegő hangon.
Raffaele tesz egy lépést felém.
– Pihen.
Úgy érti, nem érzi jól magát. Megmakacsolom magam.
– Hazudsz. Láttam, hogy veled volt a csatában.
– Nem volt olyan állapotban, hogy harcoljon is ellened – feleli Raffaele.
– Csupán azért vittem magammal, hogy láthasd.
 Ezért nem vette még el Violetta az erőmet, mert… túl gyenge hozzá,
hogy megtegye?
– Oly gyakran hazudtál, Hírnök – mondom szándékolt nyugalommal. –
Miért épp most hagynál fel vele?
–  Az istenekre, nem érdemli meg, hogy ennyit vesződjünk vele –
motyogja Michel az árnyékból. Másképp néz ki, mint ahogy emlékszem rá,
vékonyabb lett, beesett az arca, a szeméből süt a gyűlölet. – Le kell
nyakazni, és visszaküldeni a fejét Kenettrába. A maradékot meg a tengerbe
hajítani a halaknak. Mindig is az alvilághoz tartozott. Talán ez majd
megoldja a gondokat.
Felszalad a szemöldököm, megdöbbentenek a durva szavak, különösen
annak a fiúnak a szájából, aki egykor oly kedvesen megdicsérte a
látomással létrehozott rózsámat. Nagyon szerette Gemmát, mikor
letaszítottam az égből, az irántam való összes jóindulata odalett.
A lány, aki valaha voltam, mocorogni kezd bennem, nekifeszül a sötét
királynőnek, hogy másféle emlékeket idézzen fel. De már arra sem
emlékszem, milyen volt Michel nevetése.
Raffaele egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Meglepetésemre
úgy tűnik, hogy a három uralkodó őrá vár, hogy mondjon valamit. Rövid
hallgatás után előrelép.
– Bármit megtehetnénk veled, miután a fogságunkba kerültél – mondja.
– De mi elengedünk.
Elakad a szavam, csak pislogni tudok.
– Elengedtek? – visszhangzom összezavarodva.
Raffaele bólint.
Ismét manipulálni akar. Soha nem azt mondja, amit igazából gondol.
–  Mit akarsz valójában, Hírnök? – kérdem éles hangon. – Beszélj
világosan! Háborúban állunk. Ugye nem várod el, hogy elhiggyem, te és a
tamuráni barátaid puszta szívjóságból engedtek szabadon?
A hosszúra nyúló csendben az egyik király Raffaele felé fordul, és
felemeli drágaköves gyűrűkkel teli kezét.
– Nos, Hírnök – mondja, és a hangja visszhangot ver a teremben. – Sa
behaum! Mondd el neki!
Raffaele közelebb jön hozzám.
– Adelina – kezdi lassan –, azért engedünk el, mert szükségünk van a
segítségedre.
 A lehetőségek közt, amik felmerültek bennem, ez nem szerepelt. Csak
bámulok rá hitetlenkedve. Aztán kitör belőlem a nevetés, és a hangok
harsány kacagással csatlakoznak hozzám. Meg fogok örülni, hacsak nem
ment el máris az eszem.
De megpillantok valamit Raffaele szemében, amitől abbahagyom a
nevetést.
–  Komolyan gondolod – mondom, és biccentek felé, kifinomult
gesztusát gunyorosan utánozva. – Igazán kétségbeejtő helyzetben lehetsz,
ha azt gondolod, hogy együtt fogok működni veled és a Tőrökkel.
– Nincs más választásod. A húgod élete múlik rajta, akárcsak a miénk.
– Rám néz, és bólint. – És persze a tiéd is.
Még több hazugság.
– Ezért írtál nekem? Ezért akartad, hogy lássam veled Violettát? Hogy
felhasználhasd ellenem? – A fejemet csóválom. – Ritka kegyetlen dolog,
még tőled \s.
– Én befogadtam – válaszolja Raffaele. – Te mit tettél vele?
Mint mindig, az igazsággal támad. Hiszen ezt akartad, Adelina,
gonoszkodnak a hangok. Meg akartad találni Violettát, megvolt rá az okod.
Hát tessék, most itt van.
Raffaele halkan folytatja.
– A húgod elvitte néhány jegyzetemet a beid királyi hajóról. Emlékszel
még, mi állt bennük?
A pergamenre céloz, amit Violetta mutatott nekem, azon a napon,
amikor elhagyott. Hogy arra vagyunk ítélve, az összes kiválasztott, hogy
fiatalon haljunk meg, a saját erőnk emészt fel minket, belülről. Ahogy
máskor is, beleborzongok a gondolatba. Eszembe jut Teren makacs sebe,
Sergio nem szűnő szomjúsága. És a látomásaim, melyek folyton kicsúsznak
az irányításom alól.
– Igen – mondom. – És mi köze van ennek hozzám?
Raffaele sorra ránéz az uralkodókra. Azok némán bólintanak, szótlanul
engedélyt adva neki valamire. Amint megteszik, tamuráni katonák indulnak
felém a terem falától, ahol eddig őrködtek. Megmerevedek, ahogy egyre
közelebb érnek hozzám. Raffaele int a fejével, majd elindul kifelé a
teremből.
– Gyere velem – mondja.
Enzo megmozdul, mintha ő is csatlakozni kívánna hozzánk, de
visszakozik, mikor Raffaele megrázza a fejét.
 –  Az ő ereje túlságosan erős hatással van a tiédre – mondja Raffaele
rám nézve. – Ezzel egyedül kell találkoznod.
Mások viszont a nyomába szegődnek. Engem talpra állítanak a katonák,
eloldják a láncaimat a padlótól, és visznek utána. A trónteremből kilépve
egy folyosón haladunk, majd elhagyjuk a palotát, és lefelé indulunk, a
tengerpart irányába. A mellkasomra nehezedő nyomás enyhül,
megkönnyebbülten fellélegzek, ahogy falak és sziklák kerülnek Enzo és
közém. Sötét éjszaka van, csupán két keskeny holdsarló ad némi fényt,
mikor kilesnek a felhők közül. A tomboló vihar, amit Sergio támasztott a
tenger felől, mostanára elcsendesedett, de a levegőt még betölti az eső illata,
a fű pedig nedvesen csillog. A nyakamat nyújtogatom, őt keresem. Valahol
odakint a vízen, ott vannak a hajóim és Sergio. Kíváncsi vagyok, vajon mi
járhat a fejében? És mi lehet Magianóval?
Addig megyünk, míg végül elérjük a partvonalat. Raffaele odajön, és
mond valamit a katonáknak. Mire azok húzni kezdenek a víz felé. Hirtelen
az az érzésem támad, hogy bele akarnak fojtani a tengerbe, hogy csupán
erre ment ki ez az egész. Próbálok ellenállni, de hiába.
Előretántorodok. Meglepetésemre Raffaele mellém lép. A nedves
homokon állunk, nézem, ahogy a hullámok közelednek felénk. A tajtékzó
hab kicsap a fövenyre, levegőért kapok, mikor a hideg víz elborítja a
lábamat. Raffaele hagyja, hogy az ő lábát is elöntse és eláztassa a köpenye
alját.
Abban a pillanatban újra megérzem. Az ütközet közben csak egy apró
villanásnyit érzékeltem a tenger fura sötétségéből, aztán meg is feledkeztem
róla. De most, mikor elég csendes és nyugodt körülöttem minden, hogy
csak erre összpontosíthassam a figyelmem, érzem a halált a vízben. A
tenger visszahúzódik, majd újból kifut a partra. Ismét ellepi a lábam szárát.
És én megint levegő után kapok a mélyben kavargó hideg energiától.
Raffaele rám néz, a szeme csillog az éjszakában.
– Neked, jobban mint bárki másnak, fel kell ismerned ezt az energiát.
Értetlenül nézek rá. A vízben lévő erőtől felfordul a gyomrom,
hánynom kell tőle, annyira rossz… de aztán azon kapom magam, hogy
epekedve várom a következő hullámot, újabb adagot remélve ebből a sötét
energiából.
– Igen – csúszik ki a számon, szinte akaratom ellenére.
Raffaele bólint.
 – Emlékszel rá, mikor legelőször megvizsgáltam az erődet? – kérdi. –
Én emlékszem, mi iránt mutattál fogékonyságot. Becsvágy és szenvedély is,
igen… de legfőképp a rettegés és a harag. Azóta sem találkoztam senki
mással, aki kötődne mindkét angyalhoz, akik az alvilágot őrzik. Az energiád
mindenki másénál erősebben kapcsolódik az alvilághoz.
Ez az erő, amit a vízben érzek, az alvilág energiája.
Raffaele arca komor.
– A kiválasztottak csakis a halandók és a halhatatlanok birodalma közti
egyensúly megbomlása miatt létezhetnek. Maga a vérláz is a két világot
elválasztó határon támadt ősi hasadás által keltett zavar következménye. A
létezésünk ellentmond a természet rendjének, sőt magával a Halállal dacol.
Maeve királynő, mikor visszahozta Enzót, csak felgyorsította a folyamatot.
Az egyik birodalom energiái átszivárognak a másikba, és ez lassan mindent
megmérgez a világunkban.
Beleborzongok. A következő hullám ismét kifut a partra, lehunyom a
szemem, egyszerre taszít és vonz a sötét energia.
–  Azért győztem meg a tamuráni uralkodókat, hogy engedjenek
szabadon, amennyiben sikerül megállapodni a fegyvernyugvásról – folytatja
Raffaele, tekintetét az éjszakai láthatárra szegezve –, mert szükségünk van a
segítségedre, hogy helyrehozzuk a dolgokat. Tamurán már kezdi
megtapasztalni a negatív hatásokat a partjai mentén. Ha nem teszünk
sürgősen valamit, abba nemcsak a kiválasztottak halnak bele, elpusztul a
világ is.
A tengert nézem, a messzeségbe révedek, vonakodok elfogadni, hogy
Raffaelének igaza lehet. Ez egyszerűen nevetséges.
– Mi köze a fogékonyságomnak ehhez az egészhez? – kérdem.
Raffaele felsóhajt, és lehajtja a fejét.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elviszünk a húgodhoz.
 Kipróbáltam az összes gyökeret, levelet, orvosságot, mindent,
amit ismerek, de semmi nem segített, egyik betegemnek sem.
Csak ketten élték túl, mindkettőnek elszíneződött a keze.
Említettél egy hatéves fiút, hegekkel az arcán. Még életben van?
– Dottore Marino Di Segnának dottore Siriano
Baglióhoz írott levele
1348. Nyárelő havának 2. napja –

Adelina Amouteru

V IOLETTA.
Alig ismerek rá.
Egykor gyönyörű, fényes, olajbarna bőre most sápadt, hamuszínű, és
sötétlilás, zúzódásokra emlékeztető jelek borítják a karját és a lábát. Jut
belőlük még a nyakára is. A szeme betegesen beesett, a teste pedig sokkal
vékonyabb, mint ahogy emlékszem rá. Felriad a zajra, mikor belépünk a
szobájába. Azon tűnődök, érzi-e még az erőnket, ha a közelébe megyünk.
Raffaele odalép hozzá, és óvatosan leereszkedik az ágya szélére. Én is
közelebb húzódok. Talán ez itt nem is a húgom, csak egy lány, akit
összetévesztettek vele. Violettán nincsenek jelek. És nem ilyen sápadt a
bőre. Ez itt nem lehet ő. Még közelebb megyek, és az arcát nézem, a
vonásait tanulmányozom. A haja csapzott, a bőrén izzadságcseppek ülnek.
A mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, mintha nem jutna lélegzethez.
Nézd, mit tettek vele, sziszegik a hangok, én pedig ráförmedek
Raffaelére.
–  Ez a te műved – mondom halk, vészjósló hangon. A láncaim
megcsörrennek. A falnál álló katonák felemelik a számszeríjukat, a nyilak
hegye engem céloz. – Ezek itt zúzódások a karján és a lábán… –
Elhallgatok, hogy ismét rápillantsak a testét elcsúfító nyomokra. –
Megverted őt, nem igaz? Így akarod felhasználni ellenem.
 –  Tudod jól, hogy ez nem igaz – feleli Raffaele. És bár nem akarok
hinni neki, látom a szemében, hogy igazat mond. Nagyot nyelek, igyekszem
legyűrni az ijedséget és az idegenkedést, amit a húgom kinézete vált ki
belőlem.
– Mióta néz ki így Violetta? – kérdem.
Abban reménykedem, hogy Raffaele nem érzi meg az energiám
változását, de ismerős, kecses mozdulattal félrebillenti a fejét, és egy
hajszálnyira elhúzza a száját.
– Másnap írtam neked azt a levelet, miután előző este feltűntek rajta a
jelek.
Alig több mint egy hónap telt el azóta.
– Lehetetlen, hogy ilyen gyorsan romlott az állapota!
–  Az erőnk nem egyformán hat ránk, gyakran épp a képességeinkkel
ellentétes változást okoz – feleli Raffaele, miközben dühítő módon higgadt
marad. – Violettát a képessége megóvta a vérláz következtében kialakuló
testi elváltozásoktól, ahogy Lucentet a repülésre való képessége könnyűvé
és erőssé tette. De ez most a visszájára fordult. A halhatatlan világgal való
találkozás a miénkre mérgező hatással van.
A pillantásom visszatér Violettára. Mocorogni kezd, mintha megérezné,
hogy nézem, és ahogy figyelem, felém fordítja az arcát. A szemhéja
megrebben. Aztán egy pillanatra kinyitja a szemét, és rám néz. Íriszének
színe láttán elakad a lélegzetem. A szeme szürke, mintha a mély tűzű, barna
árnyalat, ami mindig is jellemezte, mostanára lassan elhalványult volna.
Nem szól semmit.
Undor fog el. Raffaele feltehetőleg egy csepp sajnálatot sem érez
Violetta állapota miatt, az ő együttérzésének mindig megvan az ára, kér érte
valamit cserébe. Mert szükségünk van a segítségedre, ezt mondta. Ahogy
szüksége volt rám akkor is, mikor a Tőrök Társaságának tagja voltam, aztán
száműzött, amikor már kényelmetlenné vált a jelenlétem.
Miért kéne segítenem egy hazug árulónak? Mindazok után, amit a
Tőrök tettek velem, Raffaele tényleg azt gondolja, hogy a kisujjamat is
megmozdítom az életükért, csak mert a haldokló húgomat használja
ellenem? Én vagyok a Fehér Farkas, a Tengervidék királynője, de Raffaele
számára csupán ismét hasznos lettem, ez keltette fel irántam újból az
érdeklődését.
Mielőtt kinyithatnám a számat, az egyik Tőr megszólal. Lucent az, aki
egyfolytában a karját dörzsölgeti, mintha valamiféle fájdalmat próbálna
elűzni.
–  Egyszerűen röhejes – morogja. – A Fehér Farkas nem fog rajtunk
segíteni, még a húga kedvéért sem. És még ha meg is tenné, a végén úgyis
elárul minket, ahogy szokta. Csakis saját magával törődik.
A szemébe nézek, ő pedig dacosan állja a tekintetemet. Csak amikor
Raffaele határozottan megrázza a fejét, altkor kapja el a tekintetét, majd
karba tett kézzel mordul egyet. Raffaele visszafordul felém.
– Ismered Laetes történetét, igaz? A vidámság angyaláét.
–  Ismerem. – A Fortunata-palota falait az égből aláhulló szépséges
Laetest ábrázoló festmények díszítették. Teren egyszer felidézte a történetét,
mielőtt szembeszálltam vele, és megszöktettem Violettát az Inkvizíció
tornyából. Emlékszel a történetre, hogy Denarius levetette Laetest a
mennyekből, és arra ítélte, hogy emberként éljen a világban, míg a halál
vissza nem küldi az istenek közé? Erről eszembe jut Magiano, a vidámság
iránti fogékonysága, és hogy ebben a pillanatban valószínűleg egy sivár
cellában ücsörög, ahonnan nem tudom kiszabadítani.
–  Az ég, a csillagok más ütemben mozognak, mint mi – magyarázza
Raffaele. – Ami az istenekkel történik, annak majd csak generációk múlva
érezni a hatását a mi világunkban. A Vidámságnak a halandó világba való
letaszítása áttörte a korlátokat halhatatlan és halandó között. Ez okozta a
vérlázat, ami végigsöpört a földön. Ezért léteznek a kiválasztottak. –
Raffaele felsóhajt. – A hajad folyton változó ezüst árnyalata. A zafír tincsek
az enyémben. A szemem. Minden ilyen jel egy isteni kéz érintésének a
nyoma, áldás. És méreg is, ami megöl minket.
Teren szavai jutnak eszembe, szinte hallom is őket, mintha ismét az
Inkvizíció tornyában állnék, és belenéznék jégszínű szemébe. Egy
fertelmesség vagy. Az egyetlen módja, hogy megszabadítsd magadat ettől a
bűntől, ha vezekelsz érte, ha megmented a fertelmességben elmerült
cimboráidat. Nekünk nem szabadna léteznünk, Adelina. Mi nem
szerepeltünk az istenek tervei közt. És hirtelen ráébredek, mihez van
szüksége Raffaelének a segítségemre. Már tudom, nem is kell kimondania.
–  Tudom, miért kell a segítségem, be akarod zárni a két világ közti
átjárót.
–  Minden összefügg mindennel – mondja Raffaele, amit még Enzótól
hallottam egyszer, mikor még élt. – Kapcsolatban állunk azzal a ponttal,
ahol Laetes átzuhant a világunkba, ahol a halhatatlan a halandóval
érintkezik. És hogy helyrehozzuk a dolgokat, vissza kell zárnunk az átjárót,
ami létrehozott minket, le kell pecsételnünk a helyét a fogékonysággal, amit
hordozunk.
Vissza kell adnunk az erőnket.
–  Az istenek gyermekei vagyunk – fejezi be Raffaele, megerősítve a
félelmeimet. – Csak mi léphetünk be halandóként a halhatatlanok világába.
– És ha én ebben nem akarok részt venni? – kérdem.
Raffaele szelíd természete mindig is megnyugtatott és elbátortalanított.
A földet nézi maga előtt.
–  Ha nem segítesz – feleli –, akkor néhány éven belül a halhatatlan
világ mérge mindent elpusztít.
A húgomra nézek. Violetta teste összeroskad képességének a súlya
alatt. Lucent csontritkulása. Sergio csillapíthatatlan szomjúsága és állandó
kimerültsége. Teren soha be nem gyógyuló sebei. És én. Az egyre
kezelhetetlenebb látomásaim, a rémálmok a rémálmokban, a hangok a
fejemben. Most is egyfolytában locsognak, fecsegnek, csacsognak.
–  Nem – mondom. A hangok sziszegve acsarognak a húgom láttán.
Nem tartozol neki semmivel, morgolódnak, egyre élénkebbek, előmásznak a
barlangjukból.
Raffaele engem néz.
– Kifutsz az időből – mondja. – Így nem fogja sokáig húzni.
Lesújtó pillantást vetek rá.
– Miből gondolod, hogy érdekel, ha meghal?
– Abból, hogy még mindig szereted. Érzem rajtad.
– Azt hiszed, hogy mindent tudsz.
– Miért? Nem így van?
– Nem.
Raffaele lapos pillantást vet rám.
–  Akkor minek jöttél érte Tamuránba? Miért kérdezősködsz utána?
Miért űzöd végig az egész világon, úgy téve, mintha csak új területeket
akarnál meghódítani?
Erre az idáig csak suttogó hangok kiáltozni kezdenek. Mert nem
fordíthat hátat nekem!
Olyan hirtelen csapok le a látomásommal, hogy a falnál álló íjászoknak
nincs idejük reagálni. Kiáradó erőm hulláma elborítja a többieket, kések
forognak a szívekben, döfnek, szúrnak, vágnak, majdhogynem
irányíthatatlanul. Még én is érzem a fájdalmat, mintha engem is célba vett
volna, a szívemet keresve. Lucent felhördül kínjában, tágra nyílt szemmel
hátratántorodik, míg Raffaele sápadtan markolássza a mellkasát. A
számszeríjak felemelkednek.
– Gyorsan! – sikerül Raffaelének felkiáltania.
Valami súlyos eltalál. Nem nyílvessző, sikerül megállapítanom, mielőtt
a földre zuhanok. Kiszalad belőlem az utolsó csepp levegő is. Tátogva
próbálok lélegzethez jutni, miközben az erőm felszikrázik, majd kialszik, a
szálak kicsúsznak a kezemből. Valakinek sikerült hálót dobnia rám, jövök
rá szédülve. Vagy mégsem, inkább a mennyezetről esett le, Raffaele
számított a reakciómra. Durva kezek ragadnak meg, hátracsavarják a
karomat. Küszködve igyekszem összeszedni az erőmet, hogy újból
lesújtsak, de a fejemben akkora a zaj, hogy képtelen vagyok
összpontosítani.
Hagyd itt ezt a helyet, és folytasd a hódító hadjáratod, ordítják a
hangok. Mutasd meg neki! Raffaele nagyon megfogja bánni, amit veled tett.
Violetta, rólunk tudomást sem véve, nyugtalanul fészkelődik az ágyban, a
saját rémálmai gyötrik.
Utállak, kiáltom magamban, azt kívánva, bárcsak hallaná. Eszembe jut,
gyermekkorunkban milyen gyáván meghúzta magát, sosem állt ki értem, és
az is, amikor ellenem fordult, mielőtt magamra hagyott volna. Megpróbálta
elvenni tőlem, amiért megdolgoztam. Igyekszem ezekre a gondolatokra
koncentrálni, miközben Raffaele megparancsolja a tamuráni katonáknak,
hogy vigyenek el. Jól emlékszem ezekre a pillanatokra, gyakran gondoltam
rájuk az elmúlt év során, erőt merítettem belőlük, felidéztem Violetta
kudarcát, ez segített egyre magasabb szintre emelni a képességemet.
De most másfajta képek jelennek meg előttem. Violettát és magamat
látom a régi házunk mögött, a magas fűben szaladgálni. Nyári délutánokon
az óriási fák árnyékába húzódtunk. Itt van Violetta, a holdfényben fürdő
padlón ülve ölel és ringat, mikor zokogva siratom Enzót. Violetta, amint
reszketve bújik hozzám a dörgéssel, villámlással érkező zivatarok idején. A
keze, ahogy a hajamban matat, virágokat fon a tincsek közé.
Nem akarom ezeket látni! Miért nem tudom elhessegetni ezeket a
képeket?
Ha meghal, elveszíted önmagad. Ezt most nem a hangok mondják… ez
a saját gondolatom. Ha nem segítesz, te is meghalsz.
Mikor a katonák talpra rángatnak, Raffaele odalép hozzám.
– Az istenek nem akartak megteremteni minket, Adelina – mondja. – El
fogunk tűnni, végérvényesen. De nem vihetjük magunkkal az egész világot.
– Pillantása az enyémbe fúródik. – Nem számít, a világ mit tett velünk.
A katonákra néz, és bólint. Újra megpróbálok lesújtani, ezúttal
Raffaelét célzom, de valami a tarkómnak csapódik, és a világ elsötétül
előttem.
 Raffaele Laurent Bessette

A MIKOR ESTE RAFFAELE ÚJRA MEGNÉZI VIOLETTÁT, ébren találja, és már a

láza is lejjebb ment kissé. Noha nem tért magához, mikor Adelina ott járt a
szobájában, úgy tűnik, mintha nővérének jelenléte hozott volna némi
javulást Violetta állapotában, hacsak csekély mértékben is. Kapott egy kis
segítséget a testének leépülése ellen folytatott küzdelemben.
Úgy tűnik, Enzóra ezzel éppen ellentétes hatást gyakorol Adelina.
Mikor Raffaele magára hagyta a herceget, az nyugtalanul járkált fel-alá a
szobájában. A körülötte gomolygó sötét energiát érezhetően felszította
Adelina közelsége, nyugtalanná lett tőle, bármelyik percben kész lett volna
megküzdeni vele.
–  Soha nem fog beleegyezni – mondja Lucent Raffaelének, miközben
Michellel a tamuráni hajókat figyelik a kikötőben, még mindig nyüzsögnek
rajtuk a rakodó matrózok. – És még ha meg is tenné, hogyan utaznánk
együtt a Fehér Farkassal? Így is alig bírom elviselni a közelségét. Te hogy
vagy rá képes?
–  Szégyellem, hogy én voltam az, áld megtanította, hogyan
összpontosítson a látomásaira – mondja Michel. – Te is hallottad, mi történt
Violetta szobájában. Rátámadt a katonákra meg minden, de őt meg is akarta
ölni. – Int Raffaele felé a fejével. – Te magad mondtad, hogy rajta már nem
lehet segíteni. Úgy véled, hogy jó ötlet együtt utazni vele?
–  Nem – ismeri el Raffaele. – De szükségünk van rá. Egyikünk sem
kötődik a haraghoz, és nem fogunk átjutni a halhatatlan világba, csak az
összes isteni tulajdonság iránti fogékonysággal, már ha a legendák igazak.
– Valószínűleg csak az időnket pazaroljuk – mondja Lucent. – Olyasmi
alapján gyártasz elméleteket, ami a legendák szerint is sok száz évvel
ezelőtt történt.
–  Az életed múlik rajta, Lucent – mondja Raffaele. – Éppúgy, mint
ahogy a miénk is. Ez minden, amit tehetünk, és nem túl sok időnk maradt
rá.
Michel felsóhajt.
 – Akkor minden azon múlik, vajon Adelina is úgy gondolja-e, hogy az
ő élete is ezen múlik.
Raffaele megrázza a fejét.
– Ha Adelina nem hajlandó együttműködni, akkor kényszerítenünk kell
rá. De az veszélyes játék.
Lucent épp válaszolni készül, mikor egy fiatal őr siet oda hozzájuk. A
kezében egy frissen érkezett üzenetet tart.
– Hírnök! – mondja, és meghajtja a fejét Raffaele előtt, mielőtt átadná
neki a tekercset. – Galambposta érkezett. Beldainből jött, a királynőtől.
Maeve királynő.
Raffaele összenéz Lucenttel és Michellel, aztán kibontja a tekercset.
Lucent elnémul, a többiekkel együtt figyeli a pergament.
Raffaele elolvassa az üzenetet. Aztán elolvassa még egyszer.
A keze remegni kezd. Lucent mond neki valamit, de nem hallja, valami
távolból jövő, tompa, víz alatti hangként érzékeli. Csak a pergamenre írt
szavak visszhangzanak a fejében, olyan tisztán, mintha Maeve itt, mellettük
állva, személyesen mondaná el az üzenetét:

Tristan bátyám meghalt.

Raffaele hátranéz, a palota felé. Hirtelen rátör a félelem. Ne!

– Enzo – suttogja.
És mielőtt a többiek bármit is mondhatnának, futva indul a palota felé.
Szúrt sebektől veszítette életét, midőn a gyermekéért feláldozta
önmagát. Nyerjen nyugodalmat Moritas karjaiban, az Alvilág
örök békéjében lebegve.
– Tau Sckibo sírfelirata –

Adelina Amouteru

E GYEDÜL VAGYOK A CELLÁMBAN. Semmi haszna a látomásoknak, ha nincs

senki, akire rábocsáthatnám őket, így aztán nem csinálok semmit, csak
fekszem a földön összegömbölyödve, míg odakint, a vasajtó előtt katonák
őrködnek. A hatókörömön kívül.
Az estenziai tömlöccel ellentétben a cellám magasan a város felett
lebeg, csavart formájú tornyok útvesztőjében, melyek közt vadul örvénylik
a szél. Egyetlen, magányos ablakot látok, magasan a fejem felett. Rajta
keresztül halvány holdfény keskeny sugara esik a padlóra, ahol kuporgok.
Csak fekszem mozdulatlanul. A kinti szél süvítésébe a fejemben lévő
hangok suttogása vegyül. Aztán megpróbálom álomba ringatni magam. Túl
sok idő telt már el azóta, hogy utoljára magamhoz vettem a hangok
lecsillapítására szolgáló gyógynövényeket, érzem ahogy az őrület ismét
egyre közelebb kúszik hozzám, és azzal fenyeget, hogy hamarosan átveszi
felettem az irányítást.
Kétségbeesetten vágyom rá, hogy Magiano itt legyen mellettem.
Valami megreccsen. A cellám ajtaja. Felemelem a fejem. Az őrök.
Biztos korábban érkezik a vacsorám. Éles fájdalom hasít a mellkasomba.
Csodálkozva nézem, amint az ajtó lassan kinyílik, majd valahogy az utolsó
pillanatban ráébredek, hogy az ajtó másik oldalán nem is az őrök állnak.
Teren az és az inkvizítorai.
Ez lehetetlen! Hiszen a foglyom, és Estenzia legmélyebb tömlöcébe van
zárva.
A szívem a torkomba ugrik. Feltápászkodok, sietve az ajtóhoz
botorkálok, és megpróbálom becsukni. De hiába feszülök neki, Teren
apránként benyomja, már látom is tébolyultan forgó szemeit és véráztatta
csuklóját. Mikor elkapom róla a tekintetem, a cellám sarkában a húgom
testét látom heverni, holtsápadt az arca, az ajka színtelen, a szeme üresen
mered rám.
Felriadok. Odakint süvölt a szél. Reszketve heverek a cella kőpadlóján,
míg egyszer csak azt hallom, hogy az ajtó csikorogva ismét nyílni kezd.
Megint rohanok, próbálom odakint tartani az inkvizítorokat. De most sem
sikerül. Újra elfordítom a tekintetem, és Violettát látom holtan heverni a
padlón, rám meredő szemekkel. Felriadok.
A rémálom újra és újra megismétli önmagát.
Végül hörögve, levegő után kapkodva ébredek. A szél még mindig
süvítve tombol odakint, de olyan kényelmetlenül szilárdnak érzem magam
alatt a hideg padlót, ami arról árulkodik, hogy ébren kell lennem. Persze
azért teljesen biztos nem lehetek benne. Felülök, és körülnézek a cellámban.
Tamuránban vagyok, emlékeztetem rá magam. Violetta nincs itt velem.
Teren Estenziában van. Lélegzetem párája gomolyog a holdfényben.
Kis idő múlva felhúzom a térdem az államhoz, és próbálom abbahagyni
a didergést. A szemem sarkából karmos, patás alakokat látok settenkedni az
árnyékban. A rácsos ablakon át felnézek az éjszakai égboltra, és
megpróbálom elképzelni a tengeren várakozó hajóimat.
Csak egyezz bele Raffaele kérésébe! Ígérd meg, hogy segítesz a
Tőröknek!
A felháborodás fojtogat már a puszta gondolatra is, hogy úgy táncoljak,
ahogy Raffaele fütyül. De ha nem teszem meg, itt ragadok ebben a cellában,
tehetetlenül várva, hogy Sergio a palota ostromára vezesse a seregemet.
Míg ha egyszerűen csak annyit mondok, rendben, segítek, akkor bele kell
egyezniük a fegyverszünetbe, és el kell engedjenek. És elengedik Magianót
is. Százszor is végiggondolom, de nem látok más kiutat.
Raffaele számtalanszor elárult már. Miért ne használhatnád ki a
kínálkozó lehetőséget, hogy ezúttal te áruld el őt! Egyezz bele! Egyszerűen
csak egyezz bele! Akkor csaphatsz majd le rájuk, amikor a legkevésbé
várják.
Túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, de ez az egyetlen kiút ebből
a cellából. Felpillantok, és próbálom megbecsülni, mikor lesz a következő
őrségváltás.
Az energiaszálak ismét megrándulnak. Fájdalom hasít belém.
Döbbenten markolom a mellkasomat, ugyanezt éreztem álmomban is. De a
rémálomnak már vége. Hirtelen elfog a rettegés, és összeszorítom a
szemem. Talán még mindig álmodok.
Újabb rándulást érzek. Ezúttal annyira fáj, hogy remegni kezd a testem.
Az ajtó felé pillantok. Enzo az, aki rángat! Felismerem energiájának tüzes
izzását, az ő karmai mélyednek a szívembe, épp ahogy az enyémek is az
övébe. Valami baj van! A következő rándulással egy időben, az ajtó
megcsikordul… majd kinyílik.
Az őrök nincsenek sehol. Enzo bújik meg az árnyékban.
Elakad a lélegzetem. Az egész szeme fekete, az élet legparányibb
szikrája nélkül. Az arca kifejezéstelen, a vonásait mintha kőből faragták
volna. Pillantásom a karjára siklik. Csupaszon, kötés nélkül, egy
elszenesedett húsdarabot látok.
Kihagy a szívverésem.
Raffaele küldte hozzám? Az őröknek pedig megparancsolta, hogy
álljanak félre, és engedjék be. Dermedten bámulom, fogalmam sincs, mit
csináljak.
– Mit akarsz tőlem? – kérdem suttogva.
Egy szót sem válaszol. Abban sem vagyok biztos, hogy hallotta-e, amit
kérdeztem. Egyre csak közeledik felém. Van valami fura a járásában, a
testtartásában, bár nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Valami… nem
helyénvaló, valami merev és szögletes, valami nem emberi.
Egy-egy tőr van mind a két kezében.
Ez biztos még mindig a rémálom. Enzo feketén ásító szeme
összeszűkül. Megpróbálom elérni a köteléken át, hogy olvassak a
gondolataiban, de ezúttal nem találok semmit, csak a mindent elnyelő
sötétséget. Más ez, mint a gyűlölet vagy a harag, nem is érzelem, inkább az
érzelmek és az élet teljes hiánya… Maga a Halál, ami Enzo testét használva,
a kettőnket összekapcsoló energiaszálakon keresztül áramlik kifelé, és húz
magához. Mintha jéghideg vízbe nyúltam volna. Megborzongok, a falhoz
lapulok. De Enzo megváltozott energiájának fagyos karmai utánam
nyúlnak, egyre közelednek hozzám, míg végül belém akaszkodnak, és
szorosan megfeszülnek.
Az energiám meglódul. A hangok a fejemben elszabadulnak, és a
fülembe harsognak. Felkiáltok, az érzés elviselhetetlen. Az energiám feletti
irányítás kezd. kicsúszni a kezemből, és a kórus a fejemben egyre jobban
hasonlít Enzo hangjára, majd megszólal valami új, valami alvilági.
 –  Mit akarsz tőlem? – A padlón ülve igyekszem minél távolabbra
csúszni, húzom magam után a láncokat, amíg már nem tudok tovább
hátrálni. Enzo egyre közelebb és közelebb jön, már nem választ el minket
csak a páncélja és a ruhám. Lélektelen szemei rám merednek, miközben
elteszi a tőreit. Megragadja a csuklómon lógó láncokat – egy pillanatig arra
emlékeztet, amikor megmentett a máglyától – és addig hevíti őket, míg
fehéren nem izzanak. A bilincseim csörrenve hullanak a padlóra. Az ajka
felfelé kunkorodik.
–  Van nálad valami, ami az enyém – mormolja Enzo, de nem a saját
hangján. Vibrál belé az egész testem, nyomban felismerem Moritas hangját,
aki az alvilágból szól hozzám.
Enzóért jött. A köztünk lévő kötés ismét megfeszül, felkiáltok a
fájdalomtól. Megfog ölni, hogy visszavihesse.
– Miért nem ugrasz, kicsi farkas? – suttogja.
És hirtelen vágyat érzek rá, hogy kisétáljak a cellámból, felmenjek a
torony legtetejére, és levessem magam. Nem! Elönt a pánik, mikor az
energiám ellenem fordul, és Enzo átveszi az irányítást. Egy látomás
bontakozik ki körülöttem. Már nem egy torony tetején vagyok, hanem
magának a Halál istennőjének a csontkezét szorongatom kétségbeesetten,
mivel az alvilág vizében lebegek, és minden erőmmel a fulladást igyekszem
elkerülni. Hideg kezek ragadják meg a bokámat.
– Te ide tartozol – mondja Moritas, és kifejezéstelen arca fölém hajol.
Mindig is ide tartoztál.
– Ne engedj el! – könyörgök neki. Némán törnek fel belőlem a szavak,
a fülemmel nem hallom őket. – Magiano! – kiáltom. Ez biztos csak egy
rémálom, de képtelen vagyok felébredni belőle. Ez nem lehet a valóság.
Talán itt lesz valahol a közelben, és megment a látomásaimtól, ahogy
máskor is.
Magiano, segíts! De nincs itt.
Pislogok, és máris újra a börtöntoronyban vagyok, kilépek a cellám
nyitott ajtaján, és megállok a széljárta csigalépcsőn. Enzo szorosan a
nyomomban halad, ahogy megindulok előre. A Halál keze a kötelékünkön
keresztül megmarkolja a szívemet, fagyos érintése éget. A színes lámpások
védett belsejében lobogó mécslángok halvány fényfoltokkal világítják meg
előttem az utat. Hunyorgok a sötétben, majd arra fordulok, amerre a lépcső
felfelé kanyarodik a cellám körül. Teszek egy lépést előre, majd még egyet
és még egyet. Egyiket a másik után. Egy falba vágott keskeny résen át
kilátni az éjszakai tájra, a háttérben a tengerrel. Erőltetem a szememet,
hátha megpillantom a hajóimat, de túl sötét van. A hideg széltől alig érzem
az ujjaimat. Felérek a tetőteraszra, mindkét kezemmel megmarkolom a
mellvéd szélét. A kötelék kényszerít, siettet, hogy másszak fel.
A hangok versenyt süvöltenek a széllel. Miért nem ugrasz, kicsi farkas?
– Enzo!
Egy tiszta hang tör be a látomásba, az alvilág megremeg, majd kavargó
füstfelhők közepette eltűnik. Ismét itt vagyok, a toronyban, a mellvéd
tetején kuporgok. Enzo hátrafordul, és meglátja Raffaelét, aki mögöttünk
áll, a lépcső tetején, a kezében számszeríjjal. Sápadt arcára kiül a félelem,
összepréselt ajka egyetlen határozott vonal. Haja örvénylő folyóként
csapdos a szélben, köpönyege selyem és bársony hullámokat vet mögötte.
Vajon őt is Enzo energiájának furcsasága ébresztette fel? A pillantása
végigsiklik rajtam, mielőtt visszatérne a herceghez.
Felemeli a számszeríjat. Nem rám céloz vele.
–  Enzo – mondja ismét. A szeme nedvesen csillog az éjszakában. –
Hagyd őt békén.
Régebben ez megingatta volna Enzót. A szeme kitisztult volna, a
feneketlen sötétségbe visszatért volna a jól ismert, meleg barnaság a fénylő,
vörös vonalkákkal. De ezúttal még Raffaele jelenléte sem képes elűzni a
halált Enzo tekintetéből. Az égvilágon semmit sem érzek Enzóból a
kötelékben.
Mielőtt bármit is tehetnék, Enzo elfordul tőlem, a tőréért nyúl, és
megindul Raffaele felé. A Halál markának szorítása meglazul a szívemen,
rémülten csusszanok le a mellvéd tetejéről. Raffaele csak egy pillanatig
habozik, aztán összeszorítja a fogát, és elsüti a számszeríjat. A nyíl Enzo
mellkasába fúródik. Megtántorodik, de nem esik el. Raffaele felemeli a
karját, hogy védje magát, de a pillanatnyi habozásnak megfizeti az árát.
Enzo ereje messze meghaladja bármely halandóét. Torkon ragadja
Raffaelét, és a falhoz csapja. Raffaele felnyög. Enzo tőre megvillan a
levegőben.
Nem gondolkozok, csak cselekszem. Átnyúlok a köteléken, és nagyot
rántok Enzo energiaszálain. Aztán húzni kezdem magam felé.
Enzo bosszús mordulást hallat, ami csak távolról emlékeztet emberi
hangra. Éjfekete szemének pillantása ismét visszatér rám. Ezernyi gondolat
kavarog a fejemben. A szorításomban lévő energiaszálak olyan fagyosak,
szinte átégetik a tudatomat, és úgy megfeszülnek, mintha mindjárt el
akarnának szakadni. Visszagondolok arra a napra, amikor Maeve megidézte
az alvilágból, eszembe jut, ahogy hozzám kötötte. A szálak most horogként
mélyednek belém.
Ez nem ő.
Raffaele új vesszőt tesz a felhúzott számszeríjra, a keze megfeszül a
markolaton, és egész közelről lő. Ez a nyíl Enzo hátába fúródik. Aztán
Raffaele újabb nyilat ereszt bele. Majd még egyet. Enzo meggörnyed, a
találatok végül lelassítják, de az arckifejezése semmit sem változik. A
pillantása visszatér rám, és ismét Moritas kezét érzem felém nyúlni a
köteléken keresztül.
Még nem vagyok a tiéd, mondom magamban, és kihívóan ellene
feszülök. Felbuzog bennem a sötétség, szembeszáll Enzo erejével,
érintésem nyomán reszketés fut végig a testén. Körülöttünk a torony
feketévé váló köveit látomásbéli vérfoltok szennyezik, fejünk fölött az ég
skarlátvörös árnyalatot ölt.
De Enzót nem tudom irányítani.
Lélektelen szeme rám szegeződik, a kezében megvillan a tőr.
Aztán hirtelen térdre bukik. A feje lehanyatlik. A háta mögött Raffaele
leengedi a számszeríjat. Még egy nyíl áll ki Enzo hátából, ami végre
megállította. Vére a kövekre csordul. Halkan, nehézkesen zihál, kezéből
kiejti a tőröket, hangosan csörrennek a földön. A köztünk lévő kötés vadul
megremeg, egy pillanatig olyan fájdalmat érzek, mintha a sebei az enyémek
lennének. Lerogyok elé a földre, képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet.
Haldoklik.
De ez mit sem számít. Az az Enzo, akit én ismertem, már rég halott.
Enzo felpillant rám. A feketeség halványulni látszik, szemébe visszatér
az ismerős, meleg, barna árnyalat, a vörös vonalkák és az élet ragyogása.
Megpillantom régi énjét, átküzdötte magát az alvilág sötétségén, hogy még
egyszer utoljára a szemembe nézzen. Ugyanaz a tekintet, így nézett rám,
amikor táncoltunk.
Ez az igazi Enzo.
–  Engedj el! – suttogja. Ez az ő hangja. Az a hang, ami egykor
megvigasztalt, erőt adott. Miközben szomjasan iszom magamba a szavait, a
köztünk lévő kötelék utolsó szálai is meglazulnak a szívem körül, és szabad
leszek.
Enzo összeroskad. Amint az életerőm utolsó szikrája is elhagyja őt,
kezd elszürkülni, mintha már nem tudná megtartani az élők világának
színeit. Maradék erejét összeszedve, arcát a tenger irányába fordítja. A
feketeség végleg eltűnik a szeméből, utolsó sóhajával egy név hagyja el az
ajkát. Olyan halkan, hogy inkább csak sejtem, mint hallom. Nem az én
nevem, egy másik lányé, akit valaha régen ismert és szeretett.
Aztán lehunyja a szemét, és a földre hányadik. Többé nem mozdul.
Teljes bizonyossággal tudom, érzem, hogy elment.
Raffaele nem szól semmit. Csak áll mozdulatlanul a falnál, szeme Enzo
mozdulatlan alakjára szegeződik. Aztán közelebb lép, leereszkedik mellé,
magához húzza Enzo testét, és fölé hajol. Továbbra is néma csendben.
Kábultan közelebb megyek, és letérdelek melléjük. Ilyen közelről már
hallom Raffaele csendes sírását. Nem vesz rólam tudomást, mintha itt sem
lennék.
Hosszú percek telnek el, mire felemeli a fejét, szemének zöldjét arany
könnyek áztatják. Szótlanul bámulunk egymásra. Látom a szemében a
zavart tétovaságot, ahogy valószínűleg ő is ugyanezt látja az enyémben.
Nem kellett volna megmentened!
Képtelen vagyok megmozdulni. Fogalmam sincs mit tehetnék. A
megszűnt kötelék hiánya feneketlen mélységként ásít bennem, olyan űr
maradt utána, amit csak akkor éreztem, amikor az estenziai arénában Teren
elvette Enzo életét. Milyen sokáig volt része a világomnak? Milyen volt az
életem, mielőtt találkoztunk volna? Egyfolytában az jár az eszemben, hogy
újra és újra elveszítem őt, ezúttal már véglegesen.
Nem állok készen a halálra.
Megdöbbent a felismerés. A mellvéden kuporogva olyan rettegést
éreztem, hogy csak visszagondolva rá, újból elfog a remegés. Nem, nem
állok készen a halálra, de csak egyetlen módon kerülhetem el.
Nézem, ahogy a felkelő nap fénye megvilágítja az Enzo teste fölé
görnyedő Raffaelét. Együtt gyászoljuk a herceget, akit mindketten
szerettünk.
 Drága jó anyám, szörnyű balsejtelem gyötör, mert van valami,
amit a férjem nem mond el nekem. Úgy vélem, a dolognak nincs
köze az adósságunkhoz, sem a királlyal folytatott
beszélgetéseihez.
De szörnyű dührohamok törnek rá az éjszaka közepén.
– Ilena de la Meria levele édesanyjához, Rubint
bárónőjéhez –

Adelina Amouteru

E LŐSZÖR IS, VANNAK FELTÉTELEIM.

Akkor kísérem el Raffaelét és a Tőröket az útjukra, ha a saját hajómon,
a saját legénységemmel szállhatok vízre. Egymagamban, velük összezárva,
ugyanannak a hajónak a fedélzetén… ez teljességgel kizárt.
Magianót szabadon kell bocsátani, épen és egészségesen.
Violetta velem marad.
Ezek a feltételeim.
Tamurán vállalja, hogy a békéért cserébe, támogatja a törekvéseinket.
Még nem adom fel hódító terveimet, bár most, hogy visszakaptam Violettát,
és mert az életünk kockán forog – az én életem forog kockán –, Tamurán
lerohanása kikerült az érdeklődésem középpontjából. És a változatosság
kedvéért, azt is érdekes lesz kipróbálni, milyen az, ha van egy
szövetségesünk.
Raffaele és az arany triád belemegy az összes feltételbe. Így másnap a
tamuráni katonák átkísérnek a cellámból a fürdőbe, ahol két cselédlány
megmosdat, és selyemmel tekeri be a fejemet. Aztán egy kényelmes
hálószobába vezetnek a palotában, ahol bebújok az ágyba, és másnap
délutánig fel se kelek. Továbbra is bilincs van a kezemen, a mellkasomhoz
szorítom, mintha kitölthetném az ott tátongó lyukat. Enzo oly régóta volt
már hozzám kötve, állandóan éreztem a kötelék erejét, így most szédülök
nélküle, mintha egyfolytában zuhannék.
 Félig alvó, félig éber állapotban Enzo szellemét látom járkálni
körülöttünk, tünékeny látomás, semmivé lesz abban a pillanatban, hogy
megpróbálok rá összpontosítani. Enzo elment, visszatért az alvilágba, oda,
ahová tartozik. Violetta mikor csatlakozik hozzá, kérdik a hangok. Es
Magiano? Vagy te?
Aztán, néhány nap múlva Raffaele érkezik, katonák kíséretében.
Eloldoznak. Furcsán könnyűnek tűnik a karom, hogy a lánc már nem húzza
le. Egymás mellett haladunk végig a palota folyosóin, anélkül, hogy egy
szót is szólnánk. Valami megváltozott a köztünk lévő energiában… hogy
leomlott egy gát, vagy csak a feszültség enyhült, nem tudnám megmondani.
Tévedés ne essék, továbbra sem bízunk egymásban, ez teljességgel
elképzelhetetlennek tűnik. És talán csak Raffaele játszik az érzelmeimmel,
ahogyan az szokása. A legkevésbé sem lepne meg, ha kiderülne.
Persze hogy ezt csinálja, csattannak fel a hangok a fejemben. Ne légy
ostoba! Csak arra vár, hogy hátat fordíts neki.
De most az egyszer könnyedén sikerül figyelmen kívül hagynom őket.
Van valami az együtt viselt gyászban, a közös szomorúságban, ami
leegyszerűsíti a dolgokat, segít felülemelkedni az ellentéteken. Még ha
Raffaele manipulál is engem, a változás valódi lehet. Emlékszem rá, mit
mondott egyszer nekem:
Tudod, Adelina, én is szerettem őt.
Ahogy én is.
Tartom a tisztes távolságot Raffaelével, ahogy egymás mellett sétálunk.
Úgy tűnik, ő sem óhajt bizalmas közelségbe kerülni velem, kerüljük egymás
tekintetét, miközben lefelé haladunk a hosszú lépcsősoron, ami a tamuráni
palota nagy kapujához vezet, ahol lovak várnak ránk. Felettünk az eget
felhők borítják, ami még több esővel fenyeget.
Kenettrai hajóim közül több is kikötött Alamour nyugati öblében.
Mögötte kiszélesedik a síkság, a csenevész füvet sivatagi cserjék tarkítják, a
horizontot csipkézett sziklagerinc határolja, amerre a város kezdődik. A
felkelő nap vörösre festi a tájat, a hullámok habtaraját piros és
narancsszínűvé varázsolja. A part mellett sorakozó hajóim árbocain
vidáman lobognak a zászlók a szélben. Már a látványuktól is enyhül a
mellkasomra nehezedő nyomás, és a hangok boldogan csivitelnek a
fejemben. Már nem vagyok fogoly. Ismét királynő lettem.
Ahogy közelebb érünk, a menet lelassul. Már látom a csapataimat, a
part mentén sorakoznak, és ránk várnak. Az inkvizítorok fehér köpenye is
narancs és rózsaszín árnyalatot ölt a kelő nap fényében, és előttük ott
várakozik Sergio, a Rózsáit díszes, sötétvörös páncéljában. Ahogy
megpillantanak, az egész csapat vigyázzba merevedik.
Az enyéimtől néhány lépésnyire tamuráni katonák állnak, a három
király egyike vezeti őket, Michel és Lucent kíséretében. Aztán meglátom
Violettát. Messze van tőlem, egy csapat tamuráni katona veszi körül.
Egyikük, egy hosszú szakállú férfi a karjában hozza. Magánál van, és
ezúttal éberebb, mint mikor legutóbb láttam. A pillantása rám tapad.
Nem tudom levenni róla a tekintetemet. Vajon mire gondol, amikor rám
néz? Furcsa megkönnyebbülést érzek, amit gyorsan növekvő harag követ.
Az év nagyobb részét azzal töltöttem, hogy más országok földjére vezettem
a seregeimet, elképzelve magamban, milyen lenne rátalálni az idegenek
közt rejtőző Violettára. Most megtaláltam, és ő óvatos pillantásokkal
méreget. Képes lett volna megfosztani a Tőröket az erejüktől, de úgy
döntött, hogy nem teszi. Sötét jelek sora húzódik lefelé a nyakán, majd
tűnik el a ruhája alatt. A látvány arra emlékeztet, ami vele történik, amiért
most itt állunk mindannyian. Borzongás fut végig rajtam.
Violetta engem figyel. Egy pillanatig azt várom, hogy megragadja az
erőmet, és megfoszt tőle, mint ahogy egyszer már megtette. Hirtelen rám tör
a pánik, de aztán elfordítja a tekintetét. Nem szól egy szót sem.
Óvatosan kifújom a visszatartott levegőt. Fél tőled, mondják a hangok,
de én is elfordítom a tekintetemet.
Aztán megpillantom Magianót. Nehéz köpenybe burkolózva várakozik
a tamurániak mellett, de most, engem látva, leereszkedik a lóról, amin eddig
ült. Képtelen vagyok elrejteni az arcomra kiülő mosolyt, és a lovamat
önkéntelenül is az irányába fordítom. Mellettem Raffaele némán figyel,
bizonyára nem kerülik el a figyelmét az érzéseim. De nem érdekel. Itt van
Magiano! Már messziről látom, hogy felfelé kunkorodik a szája sarka, arcán
felragyog az ismerős öröm.
A két menet végre találkozik. Raffaele jóváhagyólag bólint a tamuráni
csapat felé, és a katonák hagyják, hogy Magiano kilépjen a sorból, míg én
leszállok a nyeregből. Összekulcsolva tartom magam előtt a kezem, ahogy
közeledik. Egymástól karnyújtásnyira megállunk. Magiano fáradtnak tűnik,
ahogy mindannyian, de ettől eltekintve jól néz ki. Hosszú fonatait ma lazára
hagyta, játszadozik velük a szél.
–  Nos, felség – mondja szokásos viccelődő, incselkedő hangján. –
Nagyon úgy tűnik, hogy fogságba estél.
 –  Akárcsak te – felelem, és képtelen vagyok visszatartani a
mosolyomat.
Raffaele lép előre elsőként, védtelenül, és bólint Sergio felé.
– Üdv, Esőcsináló! – mondja.
Sergio hűvös pillantást vet rá.
– Én is örülök, hogy újra láthatlak, Hírnök.
Raffaele hátrapillant ránk, majd visszafordul hozzá.
– A tamurániak úgy döntöttek, elengedik a királynődet. Van pár dolog,
amit meg kéne beszélnünk.

A hajóink éjszakára a kikötőben maradnak, Raffaele csatlakozik Sergióhoz,

Magianóhoz, Lucenthez és hozzám, hogy megbeszélést tartsunk az
uralkodói lakosztályban.
– Együtt kell megtegyük ezt az utat – mondja Raffaele. Az arca borús,
de a hangja nyugodt és derűs marad. – De úgy nem fog menni, ha nem
bízunk egymásban. – Az arca megmerevedik. – A bizalmatlanság csak
lassan múlik, mindkét részről. Idővel egy kicsit jobban bízunk bennetek,
aztán majd egy kicsit ti is jobban bíztok bennünk.
– És ki vesz részt ezen az utazáson? – kérdi Magiano. Úgy hajol előre,
mintha védelmezne valamitől. A mozdulatára reagálva Lucent elfintorodik,
és Raffaele felé fordul.
– A világ összes kiválasztottja mutat valamiféle fogékonyságot az egyik
isteni energia, tulajdonság iránt – válaszolja Raffaele, és összekulcsolja a
kezét a háta mögött. Narancssárgán táncoló gyertyafény világítja meg a
köpenyét. – A kiválasztottak csapatának, akik útra kelnek velünk, mind a
tizenkét isteni lényt képviselnie kell. Ha csak egy energia is hiányzik, nem
áll elő a szükséges kombináció, hogy túljussunk a halandó világon, nem
leszünk képesek elviselni a halhatatlanság érintését. És az végzetes lenne.
A drágakövek. Amikkel Raffaele mindannyiunkat tesztelt. Rám tör az
emlék, ahogy lassan keringett körülöttem, míg azt figyelte, hogyan izzik fel
az energiámtól az éjkő, a borostyán, a gyémánt, a rózsakvarc és a vericium.
Mit találhatott a húgomnál? Mostanára már biztosan megvizsgálta őt is.
Valamikor régen Sergiót is tesztelte, amikor még a Tőrök tagja volt. Kik
jönnek velünk?
 Raffaele rám néz. A méz aranyának és a smaragd zöldjének
árnyalataiban csillogó, gyémántfényű szeme egyenesen átlát rajtam.
–  A tiédre meglehetősen élénken emlékszem, Adelina – mondja. –
Rettegés és harag. Becsvágy. Szenvedély. Bölcsesség. Öt a tizenkettőből. –
Rám néz, és bólint. – A húgod is fogékony a rettegésre.
Rettegés. Kicsit sem vagyok meglepve. A rettegés tényleg olyasmi,
amin Violettával a gyerekkorunk óta osztozunk.
–  Emellett kapcsolódik az örömhöz és a megértéshez is, vagyis
fogékony a vidámságra és az együttérzésre.
Vidámság. Együttérzés.
Eszembe jut Violetta gyermeki mosolya, csengő nevetése, milyen nagy
gonddal, odafigyeléssel fonta a hajam. Igen, mindez ő, nem kételkedek egy
pillanatig sem Raffaele igazában. Belesajdul a szívem mikor a húgomra
gondolok. Violetta most a saját kabinjában pihen. Még mindig nem szólt
egy szót sem hozzám.
–  Te mi iránt vagy fogékony? – kérdi Sergio árulkodó hangon, nem
tudja palástolni Raffaele iránti ellenszenvét. – Valahogy sohasem említetted.
Raffaele apró bólintással nyugtázza a kérdést.
– Bölcsesség – feleli. – És szépség. – Hát persze. Sergio nem adja más
jelét, hogy hallotta a választ, csak morran egyet, mire Raffaele folytatja: –
Lucentnek az idő iránti fogékonyságát is beleszámítva, a tizenkét istenből
kilenccel van kapcsolatunk. Sergio, amire te vagy fogékony, az már mind
szerepel ezek közt, csakúgy, mint Michel esetében. Tehát olyanokat kell
még keresnünk, akikben megvan a három hiányzó dolog, a halál, a háború
és a kapzsiság. – Megáll, és Magianóra néz. – Szeretnélek téged is
megvizsgálni, ugyanúgy, mint a Tőröket.
Magiano karba teszi a kezét, láthatóan nem tetszik neki az ötlet, de
aztán a pillantásomra megenyhül. Raffaele int neki, hogy hová álljon.
Vonakodva felkel az asztaltól, és odalép a helyiség közepére.
–  Gondolom, azzal nem elégednél meg, ha egyszerűen csak
megmondanám, mire vagyok fogékony – motyogja Magiano.
Raffaele felemel egy táskát, amiből nyers, csiszolatlan drágaköveket
vesz elő. Szótlanul elhelyezi körülötte, szabályos körben, mind a tizenkét
követ.
Magiano mozdulatlanul, mereven áll. Érzek rajta egy parányi félelmet,
van benne némi aggodalom Raffaele szándékait illetően, de nem mozdul.
Miután Raffaele lerakta a köveket, tesz egy kört Magiano körül, hogy lássa,
melyik kő reagál az energiájára. Kis idő múlva három kő is felparázslik.
A gyémánt, halvány fehéren. Az achát, zöldes árnyalattal. És a zafír,
kéken, mint a tenger.
Raffaele nekiáll egyenként feltölteni energiával a Magianóhoz
kapcsolódó köveket, emlékeket hív elő a múltjából, ahogy velem is tette,
mikor megvizsgált. Vajon ezért lett Magiano a zafírok megszállottja, ezért
próbált egyszer egy egész ládára valót ellopni, ezért akarta annyira az Éj
Királyának dísztűjét?
Magiano megremeg, mikor Raffaele előhívja az első emlékét. Kíváncsi
lennék, mit lát, és egy pillanatra azt kívánom, bárcsak én is bepillanthatnék
a múltjába. Raffaele sikerrel jár mindegyik kővel, és Magiano egész a
végéig nyugodt marad. Végül elérkeznek az utolsó kőhöz, a halványzöld
acháthoz.
Magiano hirtelen összerándul, és kilép a körből. Egész testében remeg,
a félelem halvány árnya, ami eddig felette lebegett, izzó szikrák záporává
robbant, még az én energiámat is felkavarta. Raffaele visszahúzza a kezét.
– Ne gyere a közelembe! – csattan rá Magiano.
Soha nem láttam még ilyen zaklatottnak. Egyetlen pillantás nélkül
elmegy mellettem, megkerüli áz asztalt, és megáll az éjszakai tengerre néző
kajütablak előtt. Aggódva figyelem, elszorul a szívem. A reakciója arra
emlékeztet, amikor a végén Raffaele előhívta belőlem a rettegést és a
haragot, elszabadítva az energia és a rút emlékek viharát. Mit idézhetett fel
Magianóban?
–  Csak óvatosan, Hírnök – mondom, és figyelmeztető pillantást vetek
Raffaele felé. – Nem oly szilárd a szövetségünk, hogy túléld, ha ártasz neki.
Raffaele felsóhajt, és karba teszi a kezét. Viszonozza a pillantásomat.
– Nincs rá befolyásom, hogyan reagál a hozzá illő energiára. Magiano
fogékony a vidámságra és a becsvágyra. És a kapzsiságra. Neki is velünk
kéne jönnie… ha hajlandó rá. Nem mond mást a vizsgálatról, sem Magiano
reakciójáról.
Kiengedem a visszatartott levegőt, megkönnyebbülve, hogy Magiano is
velem lesz az úton. Odalépnék hozzá, hogy megkérdezzem, Raffaele mit
láthatott, de mozdulat közben megtorpanok. Inkább majd később kérdezem
róla. Vidámság, becsvágy, kapzsiság. A tizenkettőből tíz már megvan.
–  Szükségünk lesz még a Moritas és Tristius energiája iránti
fogékonyságra – válaszolja Raffaele. – A halálra, ami az emberiség
halandóságát jelzi, és a háborúra, ami a szívünk kérlelhetetlen vadságára
emlékeztet.
Háború és halál. Tisztában vagyok vele, hogy ezeket a tulajdonságokat
nem találjuk meg a köztünk lévő kiválasztottak egyikében sem, hacsak
időközben ki nem fejlődtek bennem.
–  Maeve királynő – mondja Lucent csendesen, és oldalt pillant,
Raffaelére. – Ő fogékony lesz Moritasra.
Kellemetlen csend telepszik ránk. Elnézve a többiek arcát, mindenki
egyetért benne, hogy Lucentnek igaza van, Raffaele kövei nélkül is
egyértelmű, akinek a halállal kapcsolatos a képessége, az kétségtelenül
Moritas gyermeke. De vajon hajlandó lesz-e csatlakozni hozzánk, hozzám,
aki nem is olyan rég elpusztítottam a flottáját?
– És a háború? – kérdi Raffaele. – Azzal mi a helyzet?
Lucent a fejét ingatja.
– Azt nem tudom.
Hirtelen eszembe jut valami. Olyan erővel tör rám a felismerés, hogy
elakad a lélegzetem. Raffaele rám néz.
– Mi az? – kérdi.
Tudom. Abszolút teljes, kétségek nélküli bizonyossággal tudom, ki az a
kiválasztott, aki fogékony az utolsó istenség energiájára. De ő nem a
szövetségesem. Sőt. És ami azt illeti, a többiekkel ugyanígy áll a helyzet. És
odaát van Kenettrában. Láncra verve.
– Teren Santoro – mondom ki a nevét, és Raffaele felé fordulok. – Ő
fogékony lesz a háborúra.
 Magiano

A Z ELSŐ EMLÉK HÉTÉVES KORÁBÓL VALÓ. Amikor megkérdezte, hogy mi a

neve, a papnő azt felelte, neki nincs szüksége névre. Ő volt a Mensah fiú, a
fiatal malfettók egyike, aki a domaccai Mensah templomban szolgált.
Egész nap kísérgette a papnőt, az megmutatta neki, hogyan kell
megfelelő módon lekötözni és levágni egy kecskét a templom előtti
oltárnál. Kedves és türelmes volt vele, megdicsérte, hogy jól áll a kezében a
kés. Eszébe jutott, milyen vágyakozva nézte a húst, és azt kívánta, bárcsak
megtölthetné vele korgó gyomrát. De a malfettók a domaccai
templomokban nem sok ételt kaptak. Az éhség éberen tartotta őket, és
kiélesedtek az érzékeik, folyton azt lesték, hol találnak valami ehetőt.
Amikor megkérdezte, miért kell ennek így lennie, a papnő szelíden annyit
felelt, azért hogy erősebb legyen az égiekkel való kapcsolata, hogy a papok
rajta keresztül beszélhessenek az istenekkel.
A következő emlékében már kilencéves volt, sötétbarna bélyeggel az
oldalán, a bordái alól indult, és egy kanyarral a csípőcsontjánál ért véget.
Összebarátkozott a Mensah lánnyal, a templom másik fiatal malfettójával,
folyton együtt játszottak, amikor a papok nem látták őket. Kiszöktek a
datolyás kertbe, vagy a kecskéket riogatták. A lány eljátszadozott hosszú
fürtjeivel, bonyolult mintákat font a hajába.
Egy nap, amikor mindketten különösen éhesek voltak, őszibarackot
loptak az egyik oltár előtt hagyott áldozati tálból. Hogy az milyen finom
volt! Érett és puha, a leve édes. Nagyokat kacagtak, szaladgáltak,
fogócskáztak, mikor a papoknak más elfoglaltsága volt, és nem értek rá
velük törődni. Hiszen három oltár is volt, ők pedig sorra vehették őket,
egyiket a másik után. Ez szokásukká is vált, és meglehetős gyakorlatra
tettek szert, nem is volt semmi baj, egészen addig a napig, amíg fejenként
nemcsak egyetlen gyümölcsöt loptak el, hanem kettőt is. Aznap este a fiú
látta, hogy papnője három másik pappal sugdolózik a templomban. Aztán
az éjszaka közepén felkeltette, kirángatta az ágyából, és megparancsolta a
többieknek, hogy fogják le. Sikoltozott, amikor a papnő halkan imát
mormolt a fülébe, és egy éles pengével lenyúzta a jelet a testéről.
 A harmadik emlékben tizenkettő körül volt. A lány félrehívta, és mesélt
neki Magianóról, a domaccai Vörös-folyó partján elterülő halászfaluról.
Elmondta, hogy minden héten indul onnan egy bárka, fűszerekkel
megrakodva, a Zsarátnok-szigetek felé. Találkozunk ott, ma éjjel?, kérdezte
tőle. Bólintott, kész volt követni a világ végére is. A lány megszorította a
kezét, elmosolyodott, és azt mondta: Nem számít mi történt, csak előre
szabad nézni. A boldogság odakint vár, a falakon túl.
Aznap este a takarójába tekert pár szem gyümölcsöt és datolyát, majd
kilopózott a templomból. Már majdnem túljutott a kapun, amikor az oltár
felől meghallotta a lány sikolyát. Visszafordult, kétségbeesetten próbálta
volna megmenteni, de már késő volt. A Mensah fiúknak és lányoknak nem
volt szükségük névre, mivel tizenkét éves korukban, mert az szent szám,
feláldozták őket.
Így hát a fiú megtette az egyetlen dolgot, amit tehetett. Futva menekült
a templomból, miközben a papok őt keresték, és meg sem állt, amíg a
Magiano nevű faluba nem ért. Ott meghúzta magát a sötétben, a rakomány
mellett, amíg megérkezett a bárka. Aznap hajnalban, miközben a fedélzetről
figyelte a távolodó partot, két dolgot megígért magának.
Az egyik az volt, hogy ezentúl lesz neve, úgy fogják hívni, Magiano.
A másik, hogy nem számít, mi történt, az öröm mindig része lesz az
életének. Majdnem olyan lesz, mintha a lány is vele lenne.
 Ha a Zsarátnok-szigetektől Égfölde felé tartva a hajónk állja a
viharos tengert, végül olyan nyugodt vizeket találunk, hogy
fennáll a veszélye, többé nem is akarunk elhajózni onnan.
– Részlet Morrin Vora kapitány hajónaplójából –

Adelina Amouteru

A KÖVETKEZŐ REGGELEN SZÜRKÉN VIRRAD RÁNK A HAJNAL, SERGIO

viharának maradék felhői lebegnek felettünk. Öt napig hajózunk, mire
elérjük a Napföldét a Tengervidéktől elválasztó Laetes-vízesést. Aztán még
egy napig követjük a szakadék vonalát, míg elérünk a végére, ahol a tenger
ismét kisimul, és itt végre elhajózhatunk mellette. Időnként balirák repülnek
át a tátongó szakadék fölött, éppoly fenségesek, mint ahogy emlékszem
rájuk, de kimerültnek tűnnek, a röptük lassabb, áttetsző testük valahogy
halványabban ragyog. Figyelem, ahogy a víz alábukik a mélységbe. A
tenger éppolyan furcsának tűnik, mint induláskor. Kísérteties, majdnem
teljesen fekete, mintha valami elszívná belőle az élet színeit.
Habár Violettával ugyanazon a hajón utazunk, és bár Sergio minden
áldott nap meglátogatja… sosem kéri, hogy menjek be hozzá. Magamtól
pedig nem akarom felkeresni, meghagyom neki az örömet, hogy
elutasíthasson. De akárhányszor kijön tőle Sergio, én ott várok. De minden
egyes alkalommal csak rám néz, és megrázza a fejét.
Ma éjjel nem tudok elaludni. A nyílt tenger csendje túl átható, túl sok
teret hagy a fejemben a hangoknak. Legyűrtem két bögre gyógyteát, de még
mindig itt locsognak, a hangjuk újra és újra felébreszt az álmomból, így
végül feladom, és elhagyom a lakosztályomat.
Egymagamban járkálok a fedélzeten. Ebben az órában még a vitorlákat
kezelő matrózok is alszanak, a tenger pedig olyan csendes, hogy alig hallom
a hullámok locsogását. Tőlünk nem messze halad a tamuráni hajó,
Raffaelével és a Tőrökkel a fedélzetén, lámpások fénye jelzi a helyzetüket.
Felemelem a tekintetemet a hajójukról az égre. Tiszta az éj, sehol egy felhő.
Csillagok ragyognak a fejem fölött, istenek és angyalok ismerős
csillagképei, régi idők legendái, tele van velük az égbolt. A tükörsima
tenger visszaveri a fényüket, mintha a csillagok között hajóznánk.
Pillantásom egy félkörből és egy hosszú vonalból álló csillagképen
állapodik meg. A zuhanó Laetes. Ha igaz, amit Raffaele mondott, akkor
nem húzzuk sokáig ebben a világban. Nem számít, hogy alakulnak a
dolgok, sikerrel járunk-e, vagy odaveszünk az út során, erőmet vesztve,
tehetetlenül fogom itt hagyni ezt a világot. A hangok a fejemben hirtelen
elhallgatnak erre a gondolatra. Korlátot markoló kezem hol megfeszül, hol
ellazul. Ki kell találnom valamit, hogy elkerüljem ezt a sorsot, biztos van rá
mód, hogy életben maradjak, és megőrizzem az erőmet is.
Még mindig hátat fordíthatsz nekik. Megteheted, hogy…
A léptek zajára megfordulok. A hajólámpások homályos fényében, egy
vastag, nehéz köpennyel a vállán, Violetta közeledik felém. Soványnak és
betegesnek tűnik, alig bírja nyitva tartani a szemét, de megáll a lábán.
Megtorpan a mozgás láttán.
– Adelina – ismer fel.
Ez az első szó, amit hallok tőle, mióta elment. A hangja is
megváltozott, elhaló és rekedt, mintha komoly erőfeszítést igényelne a
beszéd. Nem valami barátságos. Távolságtartó.
Megmerevedek és elfordulok tőle.
– Hát fent vagy – motyogom. Hosszú hónapokig nem találkoztunk, és
nekem nem jut eszembe semmi értelmesebb, amit mondhatnék neki.
Nem válaszol azonnal. Szorosan maga köré tekeri a köpenyt, odalép a
korláthoz, és felnéz a csillagos égre.
– Sergio azt mondta, azért jöttél Tamuránba, hogy megkeress.
Hosszasan hallgatok.
–  Több okom is volt rá. Az egyik valóban veled kapcsolatos, és az a
szóbeszéd járta, hogy ott vagy.
– Miért kerestél? – Violetta elfordítja a tekintetét az égről, és rám néz.
Amikor nem válaszolok, elhúzza a száját. – Vagy csak akkor jutottam
eszedbe, mikor kudarcot vallott a támadásod?
A fagyos hangnem megdöbbent. Persze, talán nem kéne csodálkoznom
rajta.
–  Meg akartalak kérni, hogy térj vissza Kenettrába – felelem. –
Megmondani, hogy nem fenyeget veszély, és hogy amit tettem…
–  Meg akartál kérni, hogy térjek vissza? – Violetta felnevet, és
megrázza a fejét. – Egész biztos nemet mondtam volna rá, ha nem ilyen
helyzetben vagyunk.
A hangok azt mondják, ne aggódjak miatta, nem gondolja komolyan.
De azért szíven talál.
–  Na tessék! – mondom. – Ennyit arról, milyen nemes és nagylelkű
vagy.
– És veled mi a helyzet? Azzal áltatod magad, hogy felvirágoztatod az
országokat, ahová bevonulsz a seregeddel, hogy valami jót teszel…
–  Soha nem gondoltam ilyesmire – csattanok fel, a szavába vágva. –
Azért teszem, mert így akarom, és mert képes vagyok rá. Hiszen valójában
mindenki erre gondol, amikor hatalomhoz jut, akármilyen önzetlennek is
mondja magát. Én csak nem félek beismerni. – Sóhajtok, és ismét
elfordítom a tekintetem. Arra számítok, hogy Violetta valami megjegyzést
tesz a kitörésemre, de nem.
– Miért akartál megkeresni? – kérdezi Violetta csendesen.
A korlátnak dőlök, megpróbálok őszintén válaszolni.
–  Rosszul alszom, ha nem vagy a közelemben – nyögöm ki végül
ingerülten. – Vannak ezek a… hangok, amik felzaklatnak, ha egyedül
vagyok.
Violetta összeszorítja az ajkát.
–  Nem érdekes. Itt vagyok, és itt vagy te is. Most boldog vagy? –
Hagyja, hogy a csend ismét ránk telepedjen. – Raffaele elmondta, hogy
hetek óta lázálmaim voltak, nem voltam magamnál, és csak azután lettem
jobban, hogy megérkeztél.
Keserű a hangja, mintha nem akarná beismerni. Ismét ránézek, az arcát
figyelem, megpróbálom kitalálni, mire gondolhat valójában. De nem mond
többet. Kíváncsi lennék, vajon a szavai azt jelentik-e, hogy én is
hiányoztam neki, hogy ő is ébren hánykolódott éjszakánként, az ágya üres
felét bámulva, és azon gondolkodva, miért nem vagyok mellette? Kíváncsi
lennék, őt is kínozzák-e rémálmok?
Arra számítok, hogy magamra hagy, és visszatér a szállására. De
valamilyen oknál fogva mégis úgy dönt, hogy kint marad velem a
fedélzeten. Bár egyikünk sem hajlandó bocsánatot kérni, próbáljuk
megfejteni a másik szavaiban lévő rejtett üzenetet, és egyikünk sem akarja
egyedül tölteni az éjszakát. Így aztán együtt várjuk a napkeltét, némán
sodródva a csillagok tengerében.
Mire elérjük Estenziát, a kenettrai flotta körülveszi a hajóinkat, és az
inkvizítoraim bekísérnek minket a kikötőbe. Violetta egész reggel csendben
marad, ismét keresztülnéz rajtam, ami nincs ellenemre, ugyanígy teszek én
is. Magiano mellém lép, és a homlokát ráncolva figyeli a közeledő kikötőt.
Bár nyugodtan, mozdulatlanul áll, a mélyben lappangó félelmet érzek rajta.
Odahajol hozzám.
– Ha mégsem Teren az, akire szükségünk van…
Ő az. Kihúzom magam, és felemelem a fejem. Ez itt a birodalmam
szíve. Itt megint királynő vagyok, és senki nem fog kérdéseket feltenni
nekem.
–  Meglátjuk, Raffaele rajta is elvégzi majd a vizsgálatait. – Magiano
elfintorítja az orrát, és ismét eszembe jut, vajon mit kellett újra átélnie a
vizsgálat során.
Vastag felhőtakaró lebeg a város felett, mikor elindulunk a palotába.
Még a levegő is sűrűbbnek tűnik ma, fojtogatóan párás, mint eső után, csak
van benne valami komor, fenyegető, egy másfajta vihar előjele. A Tőrök
mögöttünk haladnak, tamuráni katonák kísérik őket. Ők is feszültek. Itt
megölheted őket, mondják a hangok türelmetlenül. A saját országodban
vagy, túlerőben vannak az inkvizítoraid. Miért nem lépsz, kicsi farkas?
Meg kéne tennem. Felvillanyoz a gondolat, ahogy elképzelem, milyen
arcot vágna Raffaele, ha most én árulnám el őt. De csak viszem őket tovább
a palotába, majd lefelé a tömlöcbe. Ahogy Teren cellájához közeledünk,
Raffaele egyre lassabban lépdel, mintha a körülöttünk lévő levegő elszívná
az erejét. Egész biztosan érzi a Terenben kavargó sötétséget, és az
nyomasztja ennyire.
Ott van mellette Violetta is. Fáradtnak tűnik, a múlt éjszaka a fedélzeten
kimerítette. Reggel nem tudott lábra állni, Sergio cipeli. Minden különösebb
erőfeszítés nélkül tartja a karjában, Violetta pedig úgy kapaszkodik belé,
mintha szét akarna esni. De legalább eszméletén van. Kényszerítenem kell
magamat, hogy levegyem róluk a tekintetemet.
Amikor elérjük Teren celláját, Sergio biccent az ajtó két oldalán álló
őröknek.
– Nem! – mondja nekik, mikor belépnének utánunk, ahogy máskor is. –
Kíséret nélkül megyünk be. – Az őrök tétován összenéznek, de Sergio csak
komoran bólint. Fejet hajtanak, és nem ellenkeznek.
Belépünk a cellába.
Sergio már előre megüzente, hogy az odabent posztoló inkvizítoroknak
távozniuk kell. Így a helyiség most üres, a vizesárok csobogása
hangosabbnak tűnik a néma csendben. Egyetlen alak kuporog a sziget
közepén, letépett rabruhája a földön szétszórva hever körülötte. A
közeledtünkre felnéz. A sötét árnyék a szeme alatt még mélyebbnek tűnik,
mint ahogy emlékszem rá, kísérteties kinézetet kölcsönöz neki. A csuklóját
körben alvadt vér borítja, és ahogy jobban megnézem, világosabb, nedvesen
csillogó friss vért is látok.
–  Biztos ezt akarod? – kérdi Magiano, mikor megállunk a vizesárok
előtt. – Innen is beszélhetsz vele, nem?
– Ez igaz – felelem, és mindketten tudjuk, hogy következik egy de is. –
De nem utazhatunk olyasvalakivel, akit láncokkal és vizesárokkal kell távol
tartanunk magunktól.
Magiano nem vitatkozik. Csak finoman megszorítja a kezemet. Az
érintésétől átmelegszem.
Raffaele Violettára pillant. Ránézek a Sergio vállán pihenő húgomra.
Mozgolódik, az arca hamuszürke, de Sergio nem ellenkezik, gyengéden a
talpára állítja. Az energiája felkavarodik, ahogy közelebb lép hozzám, a
félelem felhőként lebeg felette. Nem tudom megállapítani, hogy Terentől
vagy tőlem fél-e, valószínűleg mindkettőnktől.
De nem hátrál meg. Tekintetét Terenre szegezi, ökölbe szorítja a kezét,
és rámarkol a szálakra.
Teren szeme elkerekedik. Felhördül, és előregörnyed, kezével a földre
támaszkodik. Hátrahőkölök a látványtól. Pontosan tudom, mit érez: mintha
hirtelen kiszívták volna a levegőt a tüdejéből, a testét alkotó szálak
megfeszülnek, amíg már úgy érzi, hogy mindjárt elpattannak. Teren ajkát
halk nyögés hagyja el, majd gyűlölettel telt pillantását ismét ránk emeli.
Violetta leengedi a karját, és vesz egy mély lélegzetet. Reszket egy
kicsit, a lámpások fényében látszik a köpenye árnyékán a remegés. Még van
hozzá ereje, hogy használja a képességét?
– Készen áll rá – suttogja.
Sergio rögzíti a kötélhidat, ami átvisz minket a vizesárkon. Teren nézi,
ahogy közeledünk, a tekintete először rajtam, majd Raffaelén állapodik
meg. A pillantása elidőzik Raffaele arcán. Én is ránézek, figyelem, látszik-e
rajta valami, de tökéletesen képzett kurtizánhoz méltó módon, megőrizte a
nyugalmát, a félelme csupán halvány derengés a fegyelem sűrű acélfátyla
alatt. Unott tekintettel viszonozza Teren pillantását. Ha észre is vette Teren
csuklóján a sebet, nem mutatja.
–  Nos, felség – mondja Teren a maga szokott gúnyos hangján, és bár
hozzám beszél, a szemét továbbra sem veszi le Raffaele arcáról. Halvány
mosoly játszik az ajkán, végigfut tőle a hideg a hátamon. – Ezúttal a közös
ellenségünket is magával hozta. Úgy tűnik, a kínzás terén sokat fejlődött az
ízlése.
–  Még annál is barátságosabb, mint ahogy emlékszem – morogja
Magiano a vizesárok túloldaláról.
Nem szólok semmit. Megvárom, amíg mindannyian összegyűlünk
néhány lépésnyire tőle, biztonságos távolságban, ahová már nem ér el a
lánca.
Teren szeme újra rám szegeződik.
– Ő mit keres itt? – kérdi halkan.
Sergióra nézek, és bólintok.
– Oldozd el!
Teren arcán meglepetés villan át. Megmerevedik, ahogy Sergio odalép
hozzá, egyik kezét a kardja markolatán tartva, miközben lehajol Teren
csuklójához. Sergio elforgatja a kulcsot a bilincsekben. Csörrenve hullanak
a földre, egyik a másik után.
Kihúzom magam.
Legutóbb, mikor meglátogattam a börtönben, Teren rám vetette magát,
nem kizárt, hogy most is megteszi, még akár az ereje nélkül is. De csak
felkel a földről, és néz rám meredten.
– És most mit akarsz, kicsi farkas? – kérdi.
A vizesárok túloldalán Magiano mocorogni kezd. Érzem a
nyugtalanságát, az energiám kinyúl érte. Hagyom, hogy megerősítsen.
Máskor is hazudtam már Terennek, most is meg tudom csinálni.
– A kiválasztottak léte neked mindig is szálka volt a szemedben, nem
igaz, Teren? – kérdem. – Nem az volt a leghőbb vágyad, hogy végignézd a
pusztulásunkat, ahogy az alvilág elnyel minket?
Teren nem válaszol. Nem is kell, mindannyian tudjuk a választ a
kérdésekre.
–  Nos – mondom –, azt hiszem, az istenek végül meghallgatták az
imáidat.
Teren mosolya elhalványodik.
 – Ne űzz tréfát az istenekkel, Adelina! – mondja.
– Szeretnél többet is tudni?
Teren gúnyosan elvigyorodik. Közelebb lép hozzám, olyan közel, hogy
ha akarná, torkon ragadhatna.
– Van más választásom?
–  Természetesen. El is mehetünk. Visszaveheted a bilincseket.
Kuporoghatsz itt, soha többé nem látva a napvilágot, egész az
örökkévalóságig, hiszen meghalni nem fogsz. Mert ez is része az erődnek,
nem igaz? Túl erős vagy, túlságosan legyőzhetetlen, hogy meghalhass,
véget vetve a nyomorúságodnak. Micsoda irónia! – Félrebillentett fejjel
végigmérem. – Nos? Szeretnél többet is tudni?
Teren tovább bámul.
– Folyton csak játszadozol – mondja végül.
Raffaelére pillantok.
– Egy kicsit jobban kéne bíznod bennünk.
Teren ezen jót nevet. A fejét csóválja.
–  Mit tudjátok ti, mi is az a bizalom? – De amikor Raffaele közelebb
lép hozzá, és a drágaköveit tágas körben elhelyezi körülötte, nem tiltakozik.
Figyel, alaposan megnézi mindegyik követ. Amikor Raffaele végez,
hátralép, és karba teszi a kezét. A nyakamat nyújtogatom, erre én is
kíváncsi vagyok. Raffaele vajon milyen emlékeket fog megpillantani Teren
múltjából? Mire lesz fogékony?
Mi van, ha végül mégsem lesz meg benne, amire szükségünk volna?
A cellában síri csend lesz. Raffaele összehúzott szemmel figyeli a
köveket. A félhomályban három finoman felfénylik. Az egyik fehér, rögvest
felismerem a gyémántot, az a becsvágy, aztán tiszta, kék ragyogást látok, és
egy olyan intenzív skarlátvöröset, ami úgy néz ki, mintha vérezne a
drágakő. Kiengedem a visszatartott levegőt. Felismerem a kék fényt, nálam
is megjelent, a Sápién tus iránti fogékonyság, bölcsesség és kíváncsiság. De
a skarlátvörös…
Amikor Raffaele megragadja a szálait, Teren megmerevedik, majd
zihálni kezd. Szeme a távolba réved, mintha egy régi emléket élne át újra,
aztán összerezzen, lehunyja a szemét és elfordul. Lenyűgözve figyelem,
eszembe jut, amikor engem vizsgált Raffaele. Soha nem láttam még Terent
ilyen kiszolgáltatottnak, az elméje tárva-nyitva áll, nemcsak hogy egy
másik ember, de az ellensége előtt. Újra és újra, Raffaele a szálakért nyúl,
Teren pedig újra és újra összerándul, és elhátrál tőle. Becsvágy. Bölcsesség.
Es…
Teren hirtelen felmordul, és Raffaelére veti magát. Raffaele gyorsan
hátralép, Sergio pedig köztük terem. Kardot ránt, mielőtt pislanthatnék. A
markolattal nagyot üt Teren mellkasára, majd durván megtaszítja. Teren
megbotlik és térdre zuhan. Torkomban dobogó szívvel várok, míg Teren
lehajtott fejjel a földön marad. Zihálva lélegzik. De nem szól semmit.
Raffaele meglehetősen sápadtnak tűnik. Bólint, megerősítve, amit már
amúgy is sejtettünk.
–  Rubin – mondja, a hangja visszhangzik a börtönfalak között. –
Tristiusnak, az Idő és a Halál fiának köve. – A pillantása rám esik. – A
háború angyala.
Fellélegzek. Teren rendelkezik a hiányzó fogékonysággal, amire
szükségünk van.
–  Minek jöttél? – sziszegi Teren. A szokásos gúnynak nyoma sincs a
hangjában, a nyers harag vette át a helyét. – Mit akarsz tőlem? Mit akarsz?
Odalépek hozzá, és leguggolok mellé, hogy a szemébe nézhessek.
– Teren – mondom csendesen. – Történik valami a világgal. Veled,
velem, mindannyiunkkal, akik itt vagyunk. A halhatatlan alvilág átszivárog
a való világba, és megmérgez mindent. – Elmagyarázom neki, amit Raffaele
mondott a fekete vízben lévő méregről, a haldokló balirákról, és az ő lassan
gyógyuló sebeiről. – Úgy hisszük, mi vagyunk az egyetlenek, akik képesek
lehetünk ezt megállítani. A kiválasztottak. És te fogékony vagy a
halhatatlan világnak arra az energiájára, amire még szükségünk van. –
Teren nem emeli fel a fejét, valahol megértem őt, és belesajdul a szívem.
Vajon mit bányászott elő Raffaele a múltjából? – Azt akarom, hogy tarts
velünk!
Teren rekedt hangon felnevet. Felemeli a fejét, és elakad a lélegzetem,
mikor színtelen, fakó szemének átható pillantása az enyémbe mélyed,
őrültséget és tragédiát látok benne.
– A mi közös múltunk tele van kellemetlen emlékekkel, kicsi farkas –
 mondja. – Miért akarnék segíteni neked?
–  Amikor legutóbb együtt dolgoztunk, mások álltak az utunkba –
 felelem.
Teren előrehajol. Olyan közel van, hogy érzem a leheletét az arcomon.
– Aki az utamban áll, az te vagy! – csattan fel. – Ellenségek vagyunk,
és mindig is azok leszünk.
 Elnyomom magamban az iránta érzett gyűlöletet.
– Amikor először találkoztunk, azt mondtad nekem, rászolgáltam, hogy
visszatérjek az alvilágba, és hogy ott meglelem a megváltást. Hogy minden
kiválasztott egy fertelmesség, és nem az istenek teremtettek minket erre a
világra. – Átható pillantást vetek rá. – De árulj el nekem valamit, Teren! Ha
te démon vagy, és én is démon vagyok, fertelmesség az istenek szemében,
akkor az istenek miért adták nekem Kenettra trónját? Miért én uralkodók
egész Tengerfölde felett, Teren, és miért hódol meg előttem minden sereg?
Miért, Teren, miért jutalmaznak így az istenek?
Teren ferde pillantást vet rám.
–  Egy főinkvizítor fiaként születtél – mondom. – Egész életedben azt
sulykolták beléd, hogy kevesebbet érsz, mint egy kutya, és te elhitted. Még
a nő is, akit szerettél, azt mondta, hogy a semminél is kevesebb vagy.
Elfordult tőled, elárult téged, de még hogy! Én elbújhatok mellette. –
Felemelem a fejem, és egyenesen a szemébe nézek. – Mi van, ha tévedsz?
Mi van, ha az istenek küldtek téged, sőt, mindannyiunkat, ha nem az istenek
szándéka ellenére, hanem épp ellenkezőleg, az istenek szándéka szerint
létezünk?
– Az nem lehet – feleli Teren higgadtan. De a kérdésemre nem válaszol.
–  Nem lehet, hogy az istenek azért teremtettek minket, hogy
megmentsék a világot a pusztulástól? – Folytatom tovább, tudom jól,
melyek azok a szavak, amik meggyengítik az ellenállását. – Nem lehet,
hogy azért teremtettek minket, hogy helyrehozzák, ami elromlott, azáltal,
hogy mi egy nap majd feláldozzuk magunkat?
Teren hosszasan hallgat.
– Szóval – mondja végül –, azt akarod, hogy csatlakozzak hozzátok, és
zárjuk be a világok közti átjárót? Ugyan, miért tennék ilyet?
– Mert szükségünk van rád – felelem. – És mert még mindig te vagy a
legerősebb kiválasztott, akit ismerek.
Teren keze minden előjel nélkül kivágódik, és megragadja a csuklómat.
A szorítása akár az acél. Az érintésétől elakad a lélegzetem. Sergio a
kardjához kap, Magiano figyelmeztető kiáltást hallat.
–  Egy szempillantás alatt megölhetnélek, Adelina – suttogja Teren. –
Eltörhetem kezed-lábad, porrá zúzhatom az összes csontodat, az embereid
nem tudnák megakadályozni. Ez talán elég bizonyíték lesz neked is, hogy
az istenek mégsem a te oldaladon állnak. Még mindig ugyanaz a félelemtől
remegő kislány vagy, mint akit máglyára küldtem.
 Teren iránt érzett gyűlöletem felbuzog a mélyből, feketén kavarogva
elnyomja a félelmemet és a csuklóm sajgását. A hátam mögött Magiano
energiája is vadul örvénylik. Lesújtó pillantást vetek Terenre.
– Érdekes, valahogy még mindig itt állok előtted. A királynődként.
A szavaim kétséget ébresztettek benne, bizonytalanul megrebben a
szeme, még sosem láttam ilyet tőle. Azon töri a fejét, lehet, hogy mégiscsak
nekem van igazam? Merthogy igazam van, nem igaz? Az istenek
megáldottak. Megszabadították a világot Kenettra királyától, aki megvetett,
majd a királynőtől is, aki kihasznált minket. Az istenek egy olyan lányt
ültettek a trónra, akinek a saját apja is a halálát kívánta. Újra és újra
megóvták az életemet. Mindent megadtak nekem.
Te meg eltaszítottad a húgodat. És megölted a férfit, akit szerettél. Csak
egy üres edény vagy. Egy nagy semmi. Az istenektől kapott erő megöl.
– Teren, visszaadjuk az erőnket az isteneknek. Helyrehozzuk a világot,
lemondunk a fertelmességünkről. Ez az egyetlen módja, te is folyton ezt
mondogattad. – Úgy beszélek, mintha nem kéne saját magamat is
győzködnöm a csatlakozásról, és egyáltalán nem félnék a képességem
elvesztésétől, és nem próbálnám folyamatosan kicselezni valahogy az
elkerülhetetlent. – Ez az egyetlen ok, amiért hajlandó vagyok összefogni
Raffaelével. És veled. – Veszek egy mély lélegzetet. – Ez az, amit mindig is
akartál.
Teren elgondolkodva néz rám. Az arcát elnézve az érzelmei az egyik
szélsőségből a másikba csapnak át, ám a legvégén képtelen vagyok
leolvasni róla, mire gondolhat. Fényt látok a szemében, az őrülete mögött,
ott csillog benne valami, ami a helyes irányba ösztökéli. Ez az, amit mindig
is akartál, nem igaz, Teren? Ha jól sejtem.
Elenged. Sergio is elereszti a kardja markolatát, és a többiek is
ellazítják az izmaikat. Visszahúzom a kezem, kiengedem a levegőt,
igyekszem összeszedni magam. A szívem még mindig vadul kalapál.
Teren óvatosan rám mosolyog.
– Meglátjuk majd, kinek lesz igaza, mi Adelinetta – mondja.
 Teren Santoro

A Z ELSŐ EMLÉK HÉTÉVES KORÁBÓL VALÓ.

Az Inkvizíció újoncainak egyenruháját viselte, egyszerű szürke
zubbonyt és nadrágot, kiképzés alatt állt, hogy csatlakozhasson az apja által
vezetett fehérköpenyesekhez. A haját rövidre nyírták, a szeme még kék
volt, akár a tenger. Tucatnyi társával együtt, nyílegyenes sorban, vigyázzban
állva, a tizenkét isten és angyal embernél magasabb szobrával körbevett
palotaudvaron gyülekező fiatal újoncok tömegét figyelte. Az apja
mindannyiukhoz szólt. Teren szálfaegyenesen állt, kihúzva magát, magasra
emelt fővel. Ő volt Kenettra főinkvizítorának egyetlen fia, és ennek
köszönhetően jobb volt a többieknél, ahogy az apja mondogatni szokta.
– Rendünk mindig is Kenettra koronájának védelmét tekintette legfőbb
céljának – mondta az apja –, hogy biztosítsuk népünk felsőbbrendűségét a
többi nép felett, és megóvjuk az őseinktől kapott örökség tisztaságát. Azzal,
hogy életeteket felajánljátok az inkvizíciós rendnek, ígéretet tesztek rá,
hogy mindörökre a királyi család szolgálatának szentelitek magatokat, és az
életetek árán is megóvjátok a trónt.
Teren érezte, hogy a kis mellkasa csak úgy duzzad a büszkeségtől. Az
inkvizíciós rend volt a világ legmegbecsültebb hadserege, és az ő apja
parancsolt a katonáinak. Remélte, hogy egy napon majd ugyanolyan
fenségesen és tekintélyt parancsolóan fog kinézni, mint az apja a
főinkvizítori páncélban és köpenyben.
– Nemes háborút folytatunk a tisztátalanok ellen. Emlékezzetek erre, és
mindig tartsátok szem előtt: Őrizzétek országunkat, kerüljön bármibe,
legyen bármekkora is az áldozat!
Teren lehunyta a szemét, mély levegőt vett, a szívébe véste a szavakat.
Nemes háború a tisztátalanok ellen.
– Teren Santoro! – Apja őt szólította. – Lépj előre!
Terennek nem kellett kétszer mondani. Azonnal kilépett a sorból, és
megindult. Mikor az apjához ért, az biccentett, hogy térdeljen le, átadta neki
élete első igazi kardját, és azt mondta, hogy nézzen a tömegre. Teren
engedelmeskedett. A többi újonc, akik fából készült gyakorlókardot kaptak,
nem pedig acélkardot, mint ő, követték példáját, és letérdeltek. Teren
lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, miközben apja felolvasta az
inkvizíciós rend esküjét.
Tiszta volt. Felsőbbrendű. És az apja nyomdokaiba készült lépni.

Teren a második emlékében tizenegy éves volt.

Addigra a vérláz végigsöpört Kenettrán, így a szeme többé már nem
tiszta tengerkék volt, hanem fakó. Olyan fakó, ami már nem is tűnt
emberinek, hiányzott belőle minden szín. Lehajtott fejjel és nehéz szívvel
állt a halotti máglya előtt, melyen az apja teste feküdt. A tűz a gallyakról
már átterjedt a néhai főinkvizítor ruhájára. Teren némán, mozdulatlanul állt,
míg a lángok zúgva lobogtak. Apja később lett beteg, mint Teren, de mire
Terennek sikerült felépülnie, a vérláz elvitte az apját, mindössze két nap
alatt.
Teren tudta, hogy az ő bűne volt. Annak kellett lennie. Az istenek nem
követnek el hibát, és tudta, hogy a láz nem ok nélkül hagyott rajta nyomot.
Aznap éjszaka Teren kilopózott a szobájából, és átszaladt a palotabeli
templomba. Ott, a sötét árnyékok és a gyertyák fényfoltjai között, letérdelt
az istenek elé, és zokogott. Az inkvizíciós rend dogmája kifejezetten azt
tanította, hogy a vérláz minden túlélője förtelmes, hogy ez az istenek
büntetése.
Most már ő is démon volt. De mi rosszat tett? A templom padlóján
térdelve suttogni kezdett. A magasztos Sapientusnak, a bölcsesség istenének
szobra állt előtte. Miért az apám? Miért nem vittél el engem is?
Három napig térdelt a templom kövén, már nagyon éhes és szomjas
volt. Milyen mélyre süllyedtem, mondogatta magában újra és újra, míg
végül a gondolat beépült a lényébe. Egykor felsőbbrendű voltam, most
semmi vagyok. Az apám miattam halt meg. Értéktelen szemét vagyok. Egy
mocsok.
Teren kétségbeesésében megragadta a kardja markolatát, és kivonta.
Ugyanaz a kard volt, amit az apjától kapott ajándékba, aznap, amikor
újoncként az inkvizícióhoz csatlakozott. Fogta a kardot, a pengéjét a
csuklójára tette, és amilyen erősen csak tudta, megvágta magát. Felkiáltott,
ahogy a fájdalom belehasított. Rögvest kicsordult a vére.
 De aztán… a seb összeforrt. Teren látta begyógyulni, tátott szájjal
nézte, ahogy a szétnyílt hús két széle közeledik egymáshoz, és a vágás
bezárul. A fájdalom elmúlt.
Teren csak pislogott, nem akart hinni a szemének. Aztán újra
megpróbálta, másodszor is bevágott a csuklójába.
A seb ismét vérzett… aztán ismét összeforrt.
Ez nem lehet! Teren próbálkozott még néhányszor, csikorgatta a fogait a
fájdalomtól, majd elborzadt, mikor a fájdalom szinte azonnal csillapult.
Egyre vadabbul, tombolva vagdosta magát, megpróbálta minél több vérét
kiontani. De nem járt sikerrel. A seb minden alkalommal úgy begyógyult,
mintha soha nem is létezett volna.
Végül Teren félrehajította a kardot. Zokogva omlott Sapientus lábaihoz.
Még az életének sem tudott véget vetni. Örökre elátkozta a vérláz.
Még egy napot a templomban maradt. Aztán még egyet. Néhány
barátja, szintén fiatal újoncok, jöttek, hogy megnézzék, mi van vele. Nem
foglalkozott velük, nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseikre. Nem akarta
elárulni nekik az okát, amiért nem beszélhet velük, hogy többé nem tartozik
közéjük, már csak egy kutya, aki jobb, ha nem merészel emberekhez szólni.
Nem akart beszélni, mert rettegéssel töltötte el az a szörnyű, titokzatos erő,
amit a vérláz hagyott maga után, benne.
A kérdés minden egyes templomban töltött éjszakán kísértette. Miért
engedték az istenek, hogy túlélje a vérlázat, megbélyegezve és becsületét
vesztve, hogy aztán elvegyék tőle annak a lehetőségét is, hogy véget vessen
az életének? Mit akarnak tőle? Miért kényszerítik, hogy maradjon?
A templomban töltött utolsó éjszakán, csalódottan és dühösen,
belebokszolt az öklével a földbe, maga mellett. Legnagyobb
megdöbbenésére a márványpadló megrepedt az ütéstől, pókhálót formáló,
cikcakkos vonalak erezték a kő felszínét. Teren dermedten nézte. Felemelte,
és a holdfénybe tartotta a kezét, figyelte, ahogy a bütykei begyógyulnak,
anélkül hogy bármiféle sérülés vagy nyom maradt volna rajtuk.
Az istenek fertelmességet csináltak belőle, majd szinte legyőzhetetlenné
tették, és elképesztő erőt adtak neki.
Talán okkal mérték rám ezt a büntetést, gondolta Teren. Az éjszaka
hátralévő részében csendesen térdepelt Sapientus előtt, mélyen
elgondolkodva. Másnap reggel elhagyta a templomot.
A harmadik emlékben Teren tizenhat éves volt.
Noha apjának emléke megóvta a büntetéstől, a fertelmessége miatt
kirúgták az inkvizíciós rendből. De ez nem volt akadálya, hogy hű
maradjon a koronához, hogy valamilyen úton-módon megpróbálja
bebizonyítani, hogy mindazt a keveset, ami megmaradt belőle, a trón és az
istenek szolgálatába szeretné állítani.
Ezért magában szimatolt, nyomozott, titokban segítette az Inkvizíciót a
malfettók felkutatásában, információkkal látta el a rendet, anélkül hogy
felfedte volna a kilétét. Akiket gyanúsnak talált, mindenhová követte a
városban, megfigyelte őket, ahogy beszélgetnek és nevetgélnek a
barátaikkal, családjukkal. Valahányszor rátalált egy malfettóra, éjszaka
odalopózott a házához, és megjelölte az ajtaját az Inkvizíció jelével. Az
inkvizítorok nem tudták, hogy ki hagyja nekik a jeleket, de bizonyára
hálásak voltak a kémkedéséért.
Aztán az egyik délutánon rátalált egy patikára.
Elbűvölő kis bolt volt, a különféle szereket egy fehér hajú öregember
árulta, meg a lánya, egy csinos, huncut mosolyú és ragadós nevetésű
tamuráni menyecske. Teren hetente többször is arra járt, hogy megfigyelje,
ahogy felveszik a rendeléseket az ügyfeleiktől. Úgy érezte, van valami fura
a lányban. Daphne volt a neve. Néha Teren látta őt a városban, ahogy
kiszállítja a megrendeléseket. A lány ide-oda kanyargott a forgalmas
utcákon, a végére mindig elvesztette a nyomát. Délutánra ért csak vissza a
patikába, és Terent nagyon érdekelte, vajon hová tűnt el.
Teren is hallotta a szóbeszédet egy Tőrök Társasága nevű csoportról,
akik állítólag démoni hatalommal rendelkező malfettók, ijesztő, nem e
világról való képességekkel. Daphne nyilvánvalóan az apja patikáját
használta olyan paszták készítésére, amivel a malfettók elfedhetik a
bélyegeiket. Segített a Tőröknek és másoknak is eltüntetni az árulkodó
jeleket. Teren úgy vélte, Daphne a felelős érte, hogy a Tőröknek sikerült
rejtve maradniuk.
Az egyik éjszaka Teren nyomon követte Daphnét, mikor apja patikáját
elhagyva az Estenziai Egyetem felé tartott. Vajon mit keres egy lány az
utcán ilyen késői órán? Hosszú időre szem elől vesztette az egyetem
területén, de végül rátalált egy keskeny sikátorban. Egy csuklyás alakkal
beszélgetett, majd átadott neki egy kis tarisznyát.
Teren nyomban feljelentette. Néhány nappal később megjelent az
Inkvizíció, hogy elvigye Daphnét. Az Inkvizíció tornyába zárták, nem
messze a kikötőtől, és bár nem látta, mi történt vele, azt tudta, hogy a
katonák mit művelnek a foglyokkal, ha információhoz akarnak jutni.
Daphnéra a máglya várt. De azt már nem érte meg, nem jutott ki élve a
börtönből.
Nem sokkal később Terent maga elé hívatta Kenettra királya és a fiatal
királynő, Giulietta. Teren letérdelt a trónusaik elé, és a király megdicsérte a
hűségéért, amiért azonosított egy rejtőzködő hazaárulót. A király
visszavette az Inkvizícióba, nyilvánosan kijelentette, hogy Teremtek
nincsen bélyege. Hogy nem malfetto.
Abban a pillanatban ébredt rá Teren. Felismerte, miért döntöttek úgy az
istenek, hogy életben hagyják, miért fosztották meg a lehetőségtől, hogy a
halált válassza.
Egy fertelmesség volt, akit azért küldtek az égiek, hogy megszabadítsa
a világot a fertelmesektől, hogy útját állja a démonoknak, nehogy
megrontsák Kenettra királyságát. Arra szánták, hogy a bűneiért vezekelve
megvédje mindazt, ami tiszta és jó.
Ez volt az oka, hogy életben volt.
Ez volt az oka, és most az istenektől lehetőséget kapott rá, hogy
bebizonyítsa, méltó a bizalomra.
 Én vagyok a szél, higgadt és heves, átható.
Én vagyok az élet lelke, a viharok süvöltése,
az álmodók lélegzete.
– (Sir Elias Mandara: Nagy Imodenna, az uralkodó –

Adelina Amouteru

M IKOR HAJÓRA SZÁLLUNK, Teren ismét bilincsben van. Csak olyan

mértékig bízunk meg benne, hogy komolyan gondolta a beleegyezését,
elkísér minket, de azt gyanítjuk, ez még nem tartaná vissza attól, hogy
megpróbáljon álmunkban végezni velünk. Így hát továbbra is rab marad,
éjjel-nappal őrök vigyázzák. Mikor kihajózunk az estenziai kikötőből,
egyedül ő nincs fent a fedélzeten, odalent marad a kabinjában, a priccséhez
láncolva. A hajó orrában állok, és próbálok nem gondolni rá, hogy ő is itt
van, alattunk. Mellettünk halad Raffaele tamuráni hajója, velünk
párhuzamosan szeli a hullámokat. Magiano felkapaszkodik a főárbócra. A
parton még mindig látni Sergiót, a mólón áll egy csapat inkvizítorral a háta
mögött, minket figyel, ahogy távolodunk.
Indulás előtt, az utolsó pillanatban még megcsókolta Violettát. Ez volt
az első alkalom, hogy valami konkrét megnyilvánulását is láttam annak a
visszafogott érzelemnek, amivel mindig is viseltetett a húgom iránt. Violetta
a tatban áll, pillantása a mólón ácsorgó alakra tapad. Sergio a zsoldosai
segítségével fogja irányítani a hadsereget, amíg én távol vagyok. Ennek
ellenére nyugtalanság tölt el. Mi lesz, ha kicsúsznak a dolgok a kezéből? Mi
lesz, ha arra térek haza a nehezen megszerzett birodalmamba, hogy felkelés
tört ki, vagy hogy Sergio ellenem fordult?
Előbb vagy utóbb mindenki ellened fordul, gúnyolódnak vidáman a
hangok. Mérgük beszivárog a gondolataimba. Jobban jársz, ha megelőzöd
őket, és te lépsz elsőnek.
–  Északkeletre hajózunk – mondja Raffaele első este, amikor
összegyűlünk a vacsoránál. A két hajókorláton keresztülfektetett pallón jött
át hozzánk, hogy találkozzon velünk. Violetta igyekszik szorosan a
közelében maradni, míg én próbálok minél nagyobb távolságot tartani tőle.
– Néhány hétig tart majd, ha a legrövidebb úton megyünk, az északi csérek
vándorlási útvonalát követve.
–  Honnan tudod, merre kell mennünk? – kérdem. – A kiválasztottak
létének kiindulópontját, az eredetet említetted. Az merre van?
Raffaele végighúzza az ujját az asztalon, láthatatlan vonalat rajzol, ez
Égfölde és a tenger határvonala, majd egy, a parttól messze északra lévő
pontra mutat.
– Észak-Amaderában, mélyen a szárazföld belsejében. – Sorra végignéz
mindannyiunkon. – Úgy hívják, az Éj Sötétje.
–  Mint a mondában? – kérdi Magiano egy darab szárított húst
rágcsálva. Én is ismerem a mesét, így felvont szemöldökkel nézek
Raffaelére.
Raffaele bólint, selymes haja lecsúszik a válláról, ahogy folytatja.
– Négy hely van a világon, ahol szellemek járnak – válaszolja, valami
ősi kódexből idézve. – A hóborította Éj Sötétje, Sobri Elan elfeledett
paradicsoma, a dumoni üvegoszlopok és az emberi elme, az örök titkok
birodalma, ahol mindig is szellemek kísértenek majd.
–  Azt mondják, az Éj Sötétje egykor az istenek lakhelye volt – teszi
hozzá Lucent. – Megszentelt föld. Papok zarándokolnak oda.
–  A mítoszok kronológiáját tanulmányozva azt találjuk – folytatja
Raffaele –, hogy az Éj Sötétjének első említése időben egybeesik Laetesnek
az égből való lezuhanásával. És igen, szent helynek tartják – bólint Lucent
felé. – Úgy vélem, a halhatatlan és a halandó világ közti határ átszakadása
hozta létre. Ez az örök sötétség, a véget nem érő éjszaka helye, nem
halandóknak teremtetett. A papok, akiket említettél, Lucent, csak a
közelében lévő helyeket látogatják. De az Éj Sötétjébe behatolni valójában
nem szoktak. Arról egyik történet sem mesél, hogy mi van ezen a helyen,
odabent.
A mítoszok földjét Raffaele pusztán a sejtései alapján választotta úti
célul.
– Úgy véled, ez egy olyan hely, ahová csak a kiválasztottak léphetnek
be – mondom.
Raffaele bólint.
– Ez az istenek földje.
–  És Maeve királynő csatlakozni fog hozzánk útközben? – kérdi
Magiano. Ahogy mellettem ül, a keze az enyémhez ér. – Amint elérjük
Égföldét?
Raffaele rápillant.
– A Beldain és Amadéra közti átjárónál találkozunk vele.
–  A legutóbbi összecsapásunkat követően? – Magiano ciccegő hangot
hallat. – Biztos vagy benne, hogy csatlakozni óhajt hozzánk? Miután a
teljes flottáját megsemmisítettük, azt is nehéz elhinni, hogy a beld királynő
sértetlenül átenged a földjén, nemhogy hetekig együtt lovagoljon velünk.
–  Maeve érdeke is azt kívánja, hogy sikerrel járjunk – feleli Raffaele
hűvösen.
Mire Magiano megvonja a vállát, én pedig a térképet kezdem bámulni.
Ezen a vetületen Kenettra kicsike országnak látszik, ahogy a tengervidék
többi királysága is. Úgy tűnik, hogy Napfölde, s benne Domacca és
Tamurán is, a végtelenbe nyúlik. De mindegyiknél hatalmasabb a tenger, az
élők világát és az alvilágot elválasztó, óriási víztömeg.
A hatalmam, a birodalmam nagysága hirtelen jelentéktelennek tűnik.
Az utunk kudarcot fog vallani, és mi az életünkkel fizetünk majd érte.

Másnap hajnalban halovány fényekkel virrad ránk egy sötét reggel. A

tenger színe nyugtalanító koromfeketévé változott. A szállásom kerek
kajütablakán át felhőket látok tornyosulni, és valahonnan a távolból
mennydörgés halk moraja visszhangzik. Ha Sergio is itt lenne velünk a
fedélzeten, jelezhette volna a vihar közeledtét, és tehetne valamit ellene. De
ezt a vihart nem mi akartuk. Ezt az istenek teremtették.
A gyomrom felemelkedik, mikor a hajó lebillen a hullám tetejéről. A
hátamon végigfut a hideg, és felzúgnak a hangok. Az alvilág hazahív,
Adelina.
Mire felkapaszkodok a lépcsőn a fedélzetre, az ég még jobban elsötétül.
A láthatáron villámok fénylő csíkjai szabdalják az ég peremét. A távolból
folyamatos égzengés hallatszik. Magiano segít a legénység két tagjának
lekötözni a hordókat, és rögzíteni az ágyúkat. Ma durva vászonruhát visel,
vastag köpeny fedi a barna zubbonyt, nadrágot és csizmát, hosszú tincseit
kontyba kötötte a feje tetején.
– Egyelőre még a vihar előtt járunk – mondja, mikor odalépek mellé. –
De meglehetősen széles a frontja. Ha szerencsénk van, sikerül kitérnünk az
útjából, mielőtt a legvadabb része elérne minket.
Végignézek a láthatáron, feltűnik-e bármi jele a szárazföldnek, de nem
látok mást, csak sötéten kavargó felhőket. Ez a vihar különbözik attól, amit
a tamurániakkal vívott harc során keltettünk, mikor látomásokat idéztem,
hogy rettegéssel töltsem el az ellenünk harcoló katonák szívét. De mi
haszna a látomásoknak, ha az ellenség, akivel szembe kell néznünk, maga a
természet? A víz alól ismét a balirák jajgatásra emlékeztető kiáltásait
hallom. Egy raj úszik tőlünk nem messze, a viharral ellentétes irányba.
– Hol van Violetta? – kérdem. – Láttad ma reggel?
– A fedélzetre nem jött fel. – Magiano hátrafelé int a fejével, a lépcső
irányába. – Jobb volna, ha te is odalent maradnál. Majd én ügyelek
mindenre. Lehet, hogy rázós lesz.
Lehet, hogy meghalt, kacarásznak a hangok. Megszabadultál tőle. Végre
nem fog többet kínozni.
Kövér cseppekkel elered az eső. Megrázom a fejem, próbálok
megszabadulni az egyre irányíthatatlanabbá váló látomások homályától, és
visszafordulok a lépcső felé. Ahogy a levegő egyre sűrűbbé válik, a hangok
is erősödnek a fejemben, mintha a fülembe kiabálnának. A legénység
félelme felhőként lebeg felettünk, táplálja az energiámat, úgy érzem,
mindjárt szétfeszíti a mellkasom. A hajó végében apám támaszkodik a
korlátnak, vörösen izzó szemei rám merednek. Nagyot nyelek, elfordítom a
tekintetemet. A látomásaim nem vehetnek erőt rajtam, itt és most nem!
Az eddig csak szemerkélő esőcseppek már sűrűn zuhognak. Az
árbóckosárból lekiált az őrszem:
– Kössétek ki magatokat!
Ahogy a lefelé vezető lépcső irányába botorkálok, megpillantom
Raffaele hullámokon táncoló hajóját, épp csak a körvonalai sejlenek a
vízfüggönyön át. A nagy hullámzásban alig tudok megmaradni a létrán.
Odalent, a szűk folyosón ide-oda lengenek a lámpások, és mintha kiabálást
hallanék a padlódeszkák alól. Megállok. A hangok a fejemben
folyamatosan zajonganak, de ez most valóságosnak hangzott. Csend van,
csak a hajótest deszkái nyikorognak. Nem tudom eldönteni, tényleg
hallottam-e valamit. Továbbmegyek a folyosón, amíg elérem az ajtómat.
Idebenn a zajok tompának és távolinak tűnnek, leszámítva a szél süvöltését
és az oldalfalat csapkodó hullámokat.
Violetta ajtajához megyek, koppantok egyet rajta, majd belépek.
 Megmozdul az ágyon, de nem néz fel rám. Elég egy pillantás, hogy
lássam, lázas, kócos haja csapzottan tapad a fejére. A feltűnő jelek a nyakán
és a karjain kék, lila és fekete színekben pompáznak. Valamit motyog az
orra alatt. Még öntudatlan állapotában is nyugtalanul mocorog, mikor
megdördül az ég.
Egyre rosszabbul van, ébredek rá, ahogy ott állok mellette. Raffaele úgy
vélte, a közelségem talán lassítja az állapota romlását… de most még
gyengébbnek tűnik, mint amikor legelőször megpillantottam Tamuránban.
Nézem egy darabig, ahogy forgolódik az ágyban, a homloka izzadságtól
nedves, majd leülök mellé, és az ujjaim hegyével megsimogatom a kezét.
Mi van, ha még az eredetig sem bírja ki, hogy segítsen a küldetésünk
teljesítésében?
Csak vesztegeted itt az idődet, mondják a hangok.
Hangos puffanás hallatszik, beleremeg a padló. Riadtan az ajtóra nézek.
Úgy hangzott, mintha nem fentről, a fedélzetről jött volna, hanem kintről, a
folyosónkról. Várom, hogy mindjárt felhangzik az inkvizíciós
egyencsizmák dobogása és az elhaladó katonák beszélgetése, de a hajóra
ismét csend telepszik.
Értetlenül hegyezem a fülemet. Az első gondolatom, hogy nem törődök
vele, de aztán mégis felkelek, és magára hagyom Violettát. Kilépek az ide-
oda lengő lámpások megvilágította folyosóra.
Senki sincs odakint.
A homlokomra szorítom a két kezem, és a falnak támaszkodok.
Körülöttem minden mozogni látszik, és hiába pislogok, a falak
összeolvadnak a padlóval, a padló pedig folyékonnyá válik, a lámpások
mozgó fénye táncoló alakok és vigyorgó arcok formáját ölti. A suttogás
sikolyokká erősödik. A kezemet a fülemre szorítom, mintha így
kizárhatnám a hangokat, de ez csak tovább rontja a helyzetet, eltompítja a
tenger és a szél zaját, és még inkább kihangsúlyozza a látomásaim tébolyát.
Gondolj Magianóra! Felidézem az érintését, ahogy a csuklómra tette a
kezét a palota sötét folyosóján, és ahogy a fürdőben táncoltak a bőrén a
fények. Beszívom és kifújom a levegőt, a lélegzetemre összpontosítok. Egy,
kettő, három. A karmok a fejemben, ha csak egy pillanatra is, abbahagyják
a kaparászást, a padlót és a falakat újra élesen látom. Hallom a hullámok
robaját és az emberek kiáltozását odafentről.
Aztán egy újabb puffanást is.
Az alattam lévő fedélzetről jön. Ahol Terent tartjuk bezárva.
 Görcsös rettegés kúszik a gyomromba. Történt valami. Érzem. Egy
pillanatra elbizonytalanodok, talán ez is csak egy látomás, ami kezd
elszabadulni. De elég szilárdnak tűnik körülöttem a világ, és a hangok is
kivehetetlen morajlássá szelídültek. Az alsó fedélzetre vezető lépcsőhöz
megyek, és elindulok rajta lefelé. A hajó vadul imbolyog, az utolsó
létrafokról lecsúszik a lábam. Tompa mennydörgés hallatszik odafentről. A
vihar egyre hevesebben tombol.
A folyosó vége sötétségbe veszik, és ahogy a hajó a hullámokon táncol,
egy kialudt lámpa szánkázik ide-oda a deszkákon, az üvege kitörött.
Tapogatózva kinyúlok az erőmmel. Félelmet érzek, fájdalomból táplálkozó
félelmet. Ahogy közelebb megyek, két alakot látok a földön heverni, az
egyik mozdulatlan, a másik halkan nyöszörög. Az őrök, akik Terenre
vigyáztak.
Teren ajtaja tárva-nyitva!
A szívem a torkomba ugrik a rettegéstől. Kiszabadult, jövők rá, és
abban a pillanatban fülsiketítő mennydörgés rázza meg a hajót. Sarkon
fordulok, a lépcsőhöz sietek. Bizsereg a tarkóm, pánik tör rám, csak arra
tudok gondolni, hogy Teren még itt ólálkodhat valahol a sötétben. De az
eszemmel tudom, hogy már nincs idelent.
Sietve felkapaszkodók a meredek lépcsőn, és végigszaladok a
lakosztályunk folyosóján.
– Violetta? – kiáltom. – Magiano! Teren kiszabadult!
De senki sem válaszol. Ahogy a hajó dülöngél, a lámpások a falon
vadul kilengenek. Botladozva igyekszem a fedélzetre vezető lépcsőhöz, és
elindulok felfelé. Vajon mit csinálna, hová menne Teren egy ilyen viharban?
Nem veszíthetjük el! Szükségünk van rá. Nélküle…
Hallom a penge szisszenését, mielőtt még megpillantanám. Valami – a
sors, az ösztöneim – megóv, és az utolsó pillanatban félreugrok a döfés elől.
Egy tőr fúródik a mellmagasságban lévő lépcsőfokba. Hátraperdülök, és az
egyik inkvizítoromat látom, amint vicsorgó fogakkal rám ront. Egy lázadó.
Ijedten felrántom a karomat, és láthatatlanságot idézek magamra.
Eltűnök a szeme elől, és gyorsan kitérek az útjából. Az inkvizítor az üres
levegőt döfködi, majd zavartan pislog, és körbefordul. Most már ő is fél, a
rettegése táplálja az erőmet.
– Mutasd magad, démon! – kiáltja.
A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Ez is egy lázadó, mint amelyik
a csata közben támadt rám. Összeszorítom a fogamat, és fájdalmat bocsátók
rá. De a figyelmem meginog, és egy pillanatra feldereng az alakom. Ennyi
is elég, hogy észrevegyen. Újabb tőrt hajít felém, pedig üvölt a fájdalomtól,
a látomásom miatt.
Elsurranok mellette, a lépcsőhöz osonok. Az egyik őr lehet, aki Teren
ajtaja előtt őrködött? Elengedte Terent, arra számítva, hogy meg fog ölni?
Vagy csak hűséges maradt az egykori főinkvizítorához?
A férfi a tőrrel hadonászva a nyomomba ered. Gondolkodás nélkül
reagálok, megragadom a lépcsőfokba fúródott tőrt, megpördülök, és szúrok.
A pengém húst ér. A férfi szeme kidülled, tátogva próbál levegőt venni. A
pillantása az arcom heges felére szegeződik, majd a lábam elé zuhan.
Egy újabb merényletkísérlet.
A véres tőrt a markomba szorítom, és elindulok felfelé a dülöngélő
lépcsőkön. Mikor felérek, derékig kibújok a fedélzetre. A jeges szél az
arcomba csapja az esőt. Megtorpanok, és felnézek az égre. Olyan
alacsonyan lebegnek a felhők, szinte érintik az árbóccsúcsot. Feketén és
vészjóslón kavarognak felettünk, mintha egyenest a Halál mindent elnyelő
torkába bámulnék.
–  Adelina! – A bőrig ázott Magiano a hajó orrából kiált rám, ahol
kétségbeesetten kapaszkodik a vitorlakötelekbe. Arrafelé mutat, ahol
Raffaele hajójának kell lennie. Vadul forgatom a fejem, ki tudna segíteni a
fedélzeten. Az egész olyan homályosnak tűnik, elmosódott alakok az
erejüket megfeszítve küzdenek a viharral, mindent eláraszt a víz. Hátrafelé
is vetek egy pillantást, hátha egy újabb merénylő áll mögöttem.
– Teren! – kiáltok oda Magianónak. – Eltűnt. Lehet, hogy itt…
És ebben a pillanatban, mielőtt még kimondhatnám, észre is veszem.
Egy villámcsapás fényénél megpillantom, ahogy éppen Magiano felé tart.
Teren csuklóján még mindig ott a bilincs, ahogy mozog, hangosan
csörögnek a láncai. Rémült nyögés szakad fel belőlem. Ne!
Felkiáltok, és épp lecsapnék rá az erőmmel, mikor egy hatalmas hullám
oldalba kapja a hajót. Az egyik kötél elszakad, és ostorként vág végig
Magiano oldalán, ahol a soha be nem gyógyuló seb van.
Magiano kínjában kétrét görnyed, és megbicsaklik a lába. A kötelek
után kap. Mire kiugrok a fedélzetre, Teren odaér hozzá. Meg fogja ölni! A
gondolat villámként hasít belém, az energia felduzzad bennem, zúgva
igyekszik a felszínre törni, ahogy szembefordulok Terennel.
De addigra már Teren megragadja a kötelet, és minden erejét
összeszedve Magiano felé lendíti. Fájdalmai ellenére Magianónak sikerül
elkapnia. Visszafelé lendül, az árboc irányába, majd tompa puffanással a
vitorlarúdnak ütközik, éppen csak elkerülve, hogy lesodródjon a fedélzetről.
Görnyedten kuporog a deszkákon, az oldalát szorongatja.
Kitörlöm a vizet a szememből. Jól láttam, Teren épp most mentette meg
Magiano életét?
Ekkor egy újabb hullám csap át felettünk, elöntve a fedélzetet. Az egyik
inkvizítort elragadja, és a tengerbe sodorja. Megbotlok és térdre zuhanok.
Előttem Teren is elveszíti a talajt a lába alól. Mikor felugrok, és elindulok
felé, Magiano kiáltását hallom:
– Adelina, ne!
A visszavonuló víz lesodorja a fedélzetről Terent. Szükségünk van rá,
csak erre tudok gondolni. Szükségünk van Terenre, ha életben akarunk
maradni. Megkapaszkodok a korlátban, és lenézek. Teren a hajó oldalához
tapadva lóg a víz felett. A láncai csörögve himbálóznak a szélben. Felnéz,
és meglát.
Hagyd, hadd fulladjon meg, mondják a hangok. Hadd ragadja el az
Alvilág! Hadd nyelje el a víz! Rászolgált a sorsára.
Tétovázok, remegve próbálok ellenállni a hangoknak. Pedig tényleg
rászolgált. Efelől olyan szilárd a meggyőződésem, hogy a hangok
ujjongásban törnek ki, mintha győztek volna. Teren feje eltorzul, átalakul,
az irányíthatatlanná váló látomás átcsap rajta, emberi arca
felismerhetetlenné válik, rettenetes démonpofa lesz belőle, előbújik a bőre
alól a benne rejtőző szörnyeteg.
Aztán eszembe jut, miért is vagyunk itt. Áthajolok a korláton,
megmarkolom a csuklóját, és minden erőmmel húzni kezdem. Teren lassan
mászni kezd, apránként araszol felfelé. A szemében tükröződik a villámok
fénye. Amikor végre felér a fedélzetre, arra gondolok, ezentúl szigorúbban
kell őriztetnünk a kabinját.
– Vigyázz! – kiáltja valaki. Épp időben pillantok fel, hogy még lássam,
amint Magiano felém veti magát. De már késő, a következő pillanatban egy
hullám faltörő kosként csapódik a hajó oldalának, és átrepülök a korlát
felett. Meglódul felettem a fekete ég, és egy hullámvölgy ásít alattam.
Magiano dermedten áll a fedélzeten, a karját nyújtva felém. Aztán eltűnik a
szemem elől, mindent elborít a zuhogó eső és a felcsapó hullámpermet.
Lenézve, a sötét tengert látom felém rohanni.
Az alvilág eljött érted, sikoltják a hangok.
Majd belecsapódok a vízbe. És elnyel a tenger.
 Így szólt a férfi a Naphoz: Bárcsak ott ragyognál felettem,
életem minden egyes percén. Mire a Nap így válaszolt: Csupán
az eső s az éj múltával érzed, hogy boldogít a fényem.
– Domaccai vers, Chevalle fordításában –

Adelina Amouteru

A VILÁG FÜLSIKETÍTŐEN HANGOS ÉS KÍSÉRTETIESEN NÉMA. Vakítóan fényes

és koromsötét. Azt hiszem, Caldorát látom a mélyben, hatalmas uszonyai
kavarják a vizet. A vihar mennydörgése csak tompán hallatszik le ide. Egy
darabig csak lebegek, nem tudom, hol lehetek, hogy egyáltalán még életben
vagyok-e. Az áramlat megpördít, a szívverésem dübörög a fülemben.
Fojtogat a légszomj.
A felszínre bukva levegő után kapok. Esővel és tengervízzel telik meg a
szám. Fuldokolva, köhögve keresem, merre lehet a hajó. Megfordulok, és
végre felködlik előttem. Megpróbálok arrafelé úszni, de egy újabb hullám
elnyel és megpörget. Sikerül ismét felküzdenem magam a felszínre, de a
hajó távolabbra került tőlem.
– Magiano! – kiáltom. – Violetta!
A hangom elveszik a viharban. Újabb hullám csap át felettem, és ismét
elmerülök.
Nem itt fogok meghalni! És nem így! A gondolat lüktet bennem, és
dühvel tölt el, a düh pedig erőt ad. Mozgásra kényszerítem a végtagjaimat,
és a fejem ismét kibukkan a vízből. Vadul dühöng körülöttem a vihar, a
felhők villámoktól fénylenek, eső veri az arcomat. Újabb hullám csap át
felettem, és valahányszor feljövök a felszínre, a hajó egyre távolibbnak
tűnik. Egyre kevésbé érzem a végtagjaimat. Az alvilág energiája beszivárog
a bőröm alá, és lecsorog a torkomon. Mintha szörnyek lebegnének a vízben,
hatalmas fekete alakjukat kék árny övezi.
Hiányozni fogok neki? Magiano félelemtől eltorzult arcát látom magam
előtt, ahogy nézi, amint átrepülök a korlát felett. Vajon biztonságban van?
Violetta meggyászol majd?
 Aztán egy kezet érzek. Durva ujjak ragadnak meg, körmök mélyednek
a húsomba, az erős szorítástól úgy érzem, mindjárt eltörnek a csontjaim.
Kiáltásra nyitom a szám, de a hangomat elnyeli a vihar és a tenger. A
sötétben vadul, fehéren villogó, őrült tekintet és nedves, szőke haj tűnik fel
előttem. Teren! Teren küzdi magát felfelé a vízben, és húz magával a
karomnál fogva.
Kibukkanunk a felszínre, a dühöngő viharba. A víztől fuldokolva
levegőért kapkodok, az esőfüggönyön át megpillantom a hajónkat,
kőhajításnyi távolságban. Magiano a vizet fürkészi, és mutogat a
többieknek, hogy merre keressenek minket. Itt vagyok! Próbálok integetni,
de a hullámok elborítanak.
– Hát mégsem vagy legyőzhetetlen, kicsi farkas? – kiáltja Teren.
Látomás borítja sötétbe körülöttünk a világot. Az Inkvizíció tornyában
próbálok levegőhöz jutni, Teren kardja feszül a torkomnak. Meg fog ölni, le
fog szúrni a kardjával! Rettegés szorongatja a torkomat, pánik tör rám,
vadul kapálózva igyekszem eltávolodni tőle.
Teren felmordul, és még erősebben szorítja a karom. Csak homályosan
érzékelem a körülöttünk lévő tengert. Újabb hullám csap át felettünk,
tengervízzel telik meg a szám. Öklendezve próbálom kiköpni. Vízbe akar
fojtani, visítják a hangok. Másnak már rég kicsúsztam volna a markából
ebben a heves hullámzásban, de Teren keze, az erejétől áthatva, bilincsként
zárul a karomra.
– Engedj el! – kiáltom fulladozva, és vakon karmolom Terent. Hirtelen
a vér fémes illatával telik meg az orrom, a csuklójából jön, skarlátvörösre
festi körülöttünk a vizet. Valahol előttünk kirajzolódnak a hajónk
körvonalai. Mintha közelednénk.
– Bárcsak megtehetném! – sziszegi Teren, méregtől csepegő hangon. –
Szívesen végignézném, ahogy az alvilágba süllyedsz, Adelina.
A szavai felszítják a dühömet. Soha nem akarta, hogy te is eljuss ennek
az útnak a végére. Teren ismét olyan erősen markolja a karomat, hogy
fájdalmamban felkiáltok. A hajó felé úszik velem, az arcán komor
elszántság tükröződik.
Aztán hallom, ahogy azt kiáltja:
– De nem fogom hagyni.
Nem fogom hagyni. A haragom elszáll, zavarodott csodálkozás veszi át
a helyét.
 Már nagyon közel vagyunk a hajóhoz, olyan közel, hogy Magiano észre
is vesz minket. Hallom, ahogy túlkiabálja a szelet, lefelé mutat, ahol a
vízben hánykolódunk. Teren visszaint, és ahogy a legénység a fedélzetnek
erre az oldalára tódul, azt érzem, hogy valami hirtelen kiemel a vízből.
Forgószél kavarog, egy pillanatra tölcsér alakú mélyedés támad körülöttünk
a tengerben. A légörvény mindkettőnket felfelé taszigál. Riadtan pillantok
Raffaele hajójának irányába, ami a miénk mögött imbolyog. Lucentet látom
odafent az árbocon, a karja az irányunkba mutat. A szél felerősödik, és a
világ elhomályosul körülöttünk, ahogy emelkedni kezdünk, fel, egyre
magasabbra, át a hajókorláton, s ahogy haladunk, a kavargó tölcsérből víz
ömlik a fedélzetre.
Aztán leesünk. A kemény deszkáknak csapódva kiszalad a tüdőmből a
levegő. Teren végre elengedi a karomat, én pedig hirtelen
megkönnyebbülést érzek, mikor megszűnik vasmarkának szorítása.
Inkvizítorok tolonganak körülöttünk. Magiano, még mindig a sebesült
oldalát szorongatva, takarókért kiált. Észreveszem a sokaságban Violetta
arcát. Meleg karok kulcsolják át a hideg nyaltamat, riadtan hagyom magam
átölelni. Haja a vállamra hullik.
–  Azt hittem, elveszítettünk – mondja, és mielőtt felfoghatnám, hogy
mit is csinálok, azon kapom magam, hogy átkarolom, és viszonzom az
ölelését.
Mellettünk az inkvizítorok körbeveszik Terent, leteperik a fedélzetre, és
a háta mögé csavarják a karját. Arca a deszkáknak szorul, a tekintete rám
mered. Ajkán még mindig ott a gúnyos mosoly. De a pillantásában van
valami bizonytalan. Szótlanul bámulom, próbálom felfogni, amit tett.
Megmentette Magianót a vízbe eséstől. Aztán megmentette az én életemet is.
A küldetésünket komolyan veszi, bármennyire is gyűlöl minket.
–  Legközelebb talán – mondja vigyorogva –, nem leszel majd ilyen
szerencsés.
 Laetesnek nem volt egy vasa sem, de ez mit sem számított.
Olyan elbűvölő volt, olyan örömet ébresztett mindenkiben,
akivel csak találkozott, hogy az emberek meghívták az
otthonukba, töltse náluk az éjszakát, megosztották vele az
ételüket, megóvták a tolvajoktól és útonállóktól, így aztán
sikerült sértetlenül átkelnie Amadéra és Beldain határán.
– Ariata Étienne: Laetes bukása és felemelkedése –

Adelina Amouteru

A Z ÁRULÓ INKVIZÍTORRÓL KIDERÜLT, hogy egy Dumorból frissen toborzott

újonc volt. Teren javaslatára, Magiano a legénység minden egyes tagját
odaparancsolta elém a tatfedélzetre, reszketve térdepeltek a lábam előtt.
Magianónak ritkán látni ilyen fagyos haragot az arcán, a pupillája akár egy
tű, csak egy keskeny rés látszott belőle.
Kivégeztethettem volna az egész legénységet, ha úgy akarom. Vörösre
festhettem volna a vérükkel a fedélzetet.
De ezt most nem engedhetem meg magamnak. Nem lenne elég
emberünk a hajó irányításához, és nem volna, aki harcoljon értünk, ha
megszabadulnék tőlük. Így csak megmutattam nekik a merénylő hulláját.
Aztán megparancsoltam, hogy minden szertartás mellőzésével, egyszerűen
csak hajítsák a vízbe.
–  Legyen ez intő példa mindazoknak, akik azt fontolgatják, hogy az
életemre törnek – mondtam felszegett fejjel. – Van még jelentkező?
Néma csend volt a válasz, csak a hangok sutyorogtak a fejemben. Úgy
tűnt, jól szórakoznak.
Csupán idő kérdése, Adelina, de el fognak kapni.
Különös látvány, hogy ilyen nyugodt a tenger, mikor pár órája a
hullámok még el akarták nyelni a hajónkat.
Egy széken kucorgok, takaróba csavarva, pedig az előbb vettem egy
forró fürdőt. Összerázkódok a bögrémben lévő tea keserű ízétől.
Legnagyobb bosszúságomra folyton Violettán jár az eszem. A fedélzeten
történt váratlan érzelemkitörése után visszatért a szokásos feszült
némasághoz, bár vetett rám egy aggódó pillantást, mielőtt visszavonult
volna a szobájába. Nem tudom, mihez kezdjek vele, de egyelőre túl fáradt
vagyok hozzá, hogy ezen rágódjak. Csak Magiano ácsorog a hajóablaknál,
miközben Teren a székén gubbaszt, és némán eszi a vacsoráját.
Még mindig össze van láncolva a csuklója, két inkvizítor áll mögötte,
de a lánc nem akadályozza a mozgásban, kényelmesen tud enni. A
csuklóján is tiszta kötés van, és egy takaró a vállán. Dacára a tengerben átélt
megpróbáltatásoknak, úgy tűnik, kutya baja. Felteszem, az ereje még nem
hagyta el teljesen.
– Miért mentettél meg? – kérdezem Terentől, megtörve a csendet.
–  Gondolom ugyanazért, amiért az a Tőr is megmentett minket. A
Széljáró, ő volt, igaz? – Teren folytatja az evést, és még csak annyi
fáradságot sem vesz, hogy felnézzen a tányérjából. Hosszú idő óta ez az
első tisztességes, meleg étel, amihez hozzájut, és úgy tűnik, ízlik neki.
– És szerinted mi okból tette?
– Ahogy már mondtad, én csak azért vagyok itt, hogy eleget tegyek az
istenek akaratának. És átkozott legyek, ha hagyom, hogy az ostoba
ügyetlenkedéseddel ezt meghiúsítsd.
Engedd, hogy vigyázzon rád! A hangok meglepően nyugodtan
viselkednek ma, talán a gyógynövények fogják vissza őket, amiket Magiano
a teámba kevert. Terenre nézve bólintok.
– Vegyék le róla a láncot! – mondom a mögötte álló inkvizítoroknak.
– Felség? – néz rám az egyik nagyokat pislogva.
– Talán mondjam el még egyszer? – mordulok fel. Az inkvizítor arcából
kiszalad a vér, máris ugrik teljesíteni a parancsomat. Teren engem néz,
miközben a bilincsei lehullanak, és a lánc hangos csattanással landol a
padlón. Aztán megereszt egy apró nevetést. Az ismerős hang emlékeket
ébreszt, beleborsózik a hátam.
– Megbízni bennem – mormolja Teren –, veszélyes játék, mi Adelinetta.
–  Én még ennél is messzebbre megyek – mondom neki. – Az út
hátralévő részében a testőröm leszel.
Teren szemében meglepetés csillan, majd harag.
– Nem vagyok a lakájod, felség.
– Én meg nem vagyok Giulietta – vágok vissza. – Megölhettél volna a
hajó fedélzetén is, miután kiszabadultál. Vagy belefojthattál volna a
tengerbe. De nem tetted, így most jobban megbízom benned, mint a saját
embereimben. Egyértelmű, hogy nem számíthatok mindegyikükre, és most
az egyszer, kivételesen ugyanazok a céljaink. Szóval az út hátralévő
részében igenis a testőröm leszel. Mindkettőnk érdeke ezt kívánja.
Úgy tűnik, Giulietta említése még mindig rosszul érinti Terent.
Megrándul az arca, aztán visszafordul a tányérjához.
–  Ahogy óhajtja, felséged – válaszolja. – Majd meglátjuk, hogyan
jövünk ki egymással.
Veszek egy mély lélegzetet.
–  Ennek az egésznek hamarosan vége lesz – mondom. – És akkor
teljesítetted az istenek iránti kötelességedet.
Teren leteszi a kanalat. Hosszasan bámuljuk egymást.
Végül felkel az asztaltól, és szembefordul az egyik inkvizítorral. A férfi
nagyot nyel, mikor Teren megragadja a kardját, és lecsatolja az övéről.
Teren Magianóra pillant, majd rám.
–  Szükségem lesz fegyverre – motyogja, és felmutatja a kardot, majd
kilép a kabinból.
Észre sem vettem, csak miután kiment a szobából, hogy mennyire
feszült lettem, mikor lekerült róla a lánc. Most végre ellazítom a vállaimat.
–  Rajta tartom a szememet – mondja Magiano. Odajön, és a kezét
nyújtja, hogy segítsen felállni. – Egyetlen hősies tett még nem tesz
megbízhatóvá senkit. Mi van, ha meggondolja magát, és ellened fordítja azt
a kardot?
Követem Magianót, kilépünk az étkezőből, és befordulunk a
szállásunkhoz vezető folyosóra.
– Nem vigyázhatsz rám a nap minden percében – mondom fáradtan. –
Teren jobb választás, mintha egy lázadóra bíznám magam, lehetnek még
páran a fedélzeten.
Magiano elhúzza a száját, de nem vitatkozik. Tekintete az arcomat
kutatja, egy pillanatra elidőzve a sebhelyemnél. A tincsei rendetlen
csomóban tornyosulnak a feje tetején, sápadt a kimerültségtől, a folyosó
lámpásainak fényében aranyló pöttyök csillognak a szemében.
– Nem vagy túl jól ma este – mondja halkan.
Mielőtt válaszolhatnék, a hangok ismét sziszegni kezdenek, küzdenek a
gyógytea ellen, én pedig a halántékomat masszírozom, próbálom
csillapítani a fejfájásomat.
Magiano megfogja a kezem, és maga után húz a szobámba.
 –  Gyere – mondja. Követem az ágyhoz, óvatosan ledőlök, míg ő az
írópulthoz lép, meggyújt egy gyertyát, és készít nekem egy újabb bögre teát.
A kajütablakon át furcsa, jajongó hang hallatszik. Mozdulatlanul ülök az
ágyon, és hallgatom egy darabig. Halk, elnyújtott hang, mintha szellemek
suttognának a szélben. Ahogy tovább hallgatom, úgy érzem, közvetlenül a
víz felszíne alól jön. Válaszul felbizsereg bennem az energia, van benne
valami ismerős, valami hívogató. Az alvilág hangja.
A szoba sarkában az árnyékok mintha elhajolnának és megnyúlnának,
pedig Magiano csak pár lépésnyire áll tőlem. Biztosan csak képzelődök, a
látomásaim kezdenek kicsúszni az irányításom alól. Az árnyékok karmos,
agyaras formákat öltenek, apró, üres szemgödrökkel, és ahogy figyelem
őket, az alakok megszilárdulnak, és rég elhunyt emberek arcát veszik fel.
Előmásznak a sötét sarkokból, bele a padlót világosra festő holdfény
tócsáiba. Belesüppedek az ágyba, próbálok nem figyelni a kintről
behallatszó hangra, és az államig húzom a takarót. Vissza kell szereznem az
irányítást az energiaszálaim felett. Mélyeket lélegzek. Beszív és kifúj,
beszív és kifúj.
A kinti jajongás elhalkul, majd felerősödik, és újra elhalkul. Egy idő
után már alig hallom. A falon lévő fenyegető árnyékok elosztanak,
beleolvadnak a sötétségbe.
– Adelina – suttogja Magiano. Észre sem vettem, hogy odajött és leült
az ágyam szélére. Egy gőzölgő bögrét nyújt felém.
Megkönnyebbült sóhajjal átveszem tőle.
– Te is hallottad a jajongást? – kérdem.
Lehajol, és kinéz a kabinablakon, kezével az oldalát fogja, ahol a jelet
viseli. Ha nem lennének fenn a holdak, a tenger egy végtelen fekete mező
lenne, csupán a csillagokkal teli eget tükrözné vissza. De ma éjjel, a
viharfelhők elvonultával, a víz fényben fürdik, csillogva fodrozódik a
felszíne. Egy baliracsapat úszik mellettünk.
–  Még sosem hallottam őket ilyen gyászosan jajongani – mondom, és
figyelem őket, ahogy távolodnak.
–  Pár napja én is hallottam – feleli Magiano. – És mikor átjött a
hajónkra, Raffaele említette, hogy neki is feltűnt. Ez a haldokló balirák
hangja, megmérgezi őket a víz.
A szavai szíven ütnek. Újra kinézek a kajütablakon, még megpillantom
a raj végén haladókat, aztán már csak a nyomvonal egyre szélesedő
háromszöge látszik. Csak pusztuljanak el, mondják a hangok. Ha
mindennek vége lesz, nyugodtan hátat fordíthatsz nekik. Hátat fordíthatsz
mindenkinek. Menekülj, mentsd meg az erőd! Nem mondhatsz le róla.
Igen, megtehetném. Megvárom, amíg elérjük Amadéra és Beldain
határát, ahonnan északnak kell továbbhaladni. Onnan Magianóval
visszatérhetünk Kenettrába. Pislogok, és megrázom a fejem, nagyot
kortyolok a gyógyteából. Vajon Violetta visszatérne velem? Képes lennék
távozni nélküle? Magúiéra hagynám a többieket? Meg se moccanok, a
gondolataimat a terv végrehajtására összpontosítom. Elképzelem, ahogy
visszahajózok, és ismét elfoglalom a trónomat. Kényszerítem magam, hogy
örüljek neki.
Elképzelem Raffaelét és Lucentet, aki megmentette az életemet, aztán
Terent, aki feladott mindent, amiben eddig hitt, hogy azt tegye, amit
helyesnek tart.
Magiano engem néz. A teste az enyémhez simul, a bőre meleg és élettel
teli.
–  Félek – suttogom. – Minden reggel arra ébredek, vajon ez lesz-e az
utolsó napom a való világ józanságában. – A szemébe nézek. – A múlt éjjel
visszatért a rémálmom. Tovább tartott, mint eddig bármikor. És az előbb is,
pedig itt álltái a közelemben, úgy láttam, hogy az árnyak a sarokban
kinyújtják felém a karmaikat. Sőt még most, ebben a pillanatban is egyre
erősödik a látomásom, és én nem tudom visszafogni. – Elhallgatok, a
hangok pedig összeszidnak, amiért ellenük beszélek.
Ez a fiú is el fog árulni, akárcsak a többiek. Csakis azért van itt, mert
arannyal tömöd az erszényét. Lefog lépni, abban a pillanatban, amint
eléritek a szárazföldet, és jobb társaság után néz.
– Akkor majd kitalálunk valamit, amitől jobb lesz – mondja Magiano,
és a pillantása végigsiklik rajtam. Úgy hangzik, mintha kétértelmű
megjegyzésnek szánta volna, de a hangja színtelen, és az arca komor. – El
fog múlni.
Erre nem tudok mit felelni. Kis idő múlva megfogom a kezét.
– Még mindig fáj?
–  Csak a régi seb, időnként még sajog – feleli gyorsan. – De az én
állapotom lassabban romlik, mint a tiéd, kedvesem. Nem vészes, kibírom.
– Hadd lássam – súgom gyengéden. – Talán be kéne kötözni.
Magiano először elhúzódik, de amikor szúrós pillantást vetek rá,
felsóhajt és enged. Kicsit elfordul, hogy a háta legyen felém, majd felemeli
a karját, áthúzza az ingét a fején, lecsupaszítva a felsőtestét. A tekintetem
rögvest az oldalán lévő hatalmas jelre tapad. A derekától indul, és oldalt, a
szíve magasságáig tart. Az ajkamba harapok. Gyulladt, vörös színe van, és
megdagadt, ahol a vitorlakötél eltalálta.
–  Holnap talán vethetne rá egy pillantást Raffaele – mondom a
homlokomat ráncolva a seb láttán. Eszembe jutnak a papok Magiano
gyermekkorából, akik ezt tették vele, mikor megpróbálták kivágni a jelet a
bőréből. A látványtól elfog a harag.
– Jól vagyok. Ne aggódj!
A szemébe nézek. Sebezhetőnek és kedvesnek tűnik, a szembogara
most kerek és fekete. – Tudod, Magiano, én… – kezdek bele, aztán habozva
elhallgatok. Még a csók, és a fürdőben történt találkozás után sem vallottam
meg neki az érzéseimet. Ne tedd, ostoba lány! Csak kihasználja, és ellened
fordítja. De úgy döntök, hogy folytatom. – Lehet, hogy nem térünk vissza
erről az útról. Egyikünk sem. Lehet, hogy a végén mindannyian elveszítjük
az életünket, és még csak azt sem fogjuk tudni, volt-e bármi értelme az
áldozatnak, amit hoztunk.
– Van értelme – mondja Magiano. – Nem halhatunk meg úgy, hogy még
csak nem is próbálkozunk. Nem adhatjuk fel harc nélkül.
–  Tényleg így gondolod? – kérdem. – Hiszen mi okunk lenne rá?
Persze, megmenteni a saját életemet, meg a tiédet is. De mit tett értünk a
világ, amivel kiérdemelte volna ezt az áldozatot?
Magiano egy pillanatra összevonja a szemöldökét, majd közelebb hajol
hozzám.
–  Azért létezünk, mert ez a világ is létezik. Felelősek vagyunk érte,
függetlenül attól, hogy emlékszik-e majd rá valaki. – Rám néz, és bólint. –
De fognak ránk emlékezni. Mert visszatérünk, és teszünk róla.
Olyan közel van hozzám, hogy az ajkamon érzem a leheletét.
– Tele vagy fénnyel, csak úgy ragyogsz – mondom rövid hallgatás után.
– Te az örömre vagy fogékony, én pedig a rettegésre és a haragra. Ha
belelátnál a fejembe, már itt se volnál. Mit keresnél mellettem, még ha
vissza is térnénk Kenettrába, hogy folytassuk az életünket?
–  Mindjárt szentté avatsz – mondja. – Ezért van szükségem a
kapzsiságra, hogy ezt elkerüljem.
Még most is képes mosolyt varázsolni az ajkaimra.
– Komolyan beszélek, Magiano.
– Ahogy én is. Nem vagyunk szentek, egyikünk sem az. Látom benned
a sötétséget, igen, és tudom, hogy küzdesz ellene. Tisztában vagyok vele.
Felemeli a kezét, megérinti az államat. A mozdulatra a hangok elcsitulnak,
elvonulnak valahová, ahol nem hallom őket. – Ugyanakkor szenvedélyes is
vagy, becsvágyó de hűséges. Ezernyi tulajdonságod van, Adelinetta, nem
csak egy. Ne zárd magad korlátok közé!
Lesütöm a szemem, nem tudom, mit gondoljak.
–  Nem vagyunk szentek, egyikünk sem az – ismétli meg Magiano.
Mindannyiunknak van még hová fejlődni.
Van még hová fejlődni. Közelebb hajolok hozzá. A testem minden
porcikája arra vágyik, hogy megóvjam mindentől, vigyázzak erre a fiúra.
– Magiano, én… – kezdem mondani. – Nem akarom úgy itt hagyni ezt
a világot, hogy sosem voltam veled.
Magiano pislogva néz rám. Az arcomat kutatja, mint aki a szavaim
valódi jelentését próbálja kitalálni.
– Most is velem vagy – suttogja.
–  Nem – mondom csendesen, és az ajkaimat az övéhez közelítem. –
Nem úgy.
Magiano elmosolyodik. De nem szól semmit. Csak előrehajol, magához
húz, és az ajkát az ajkamra tapasztja. Fénylő energiája elárasztja a
bensőmet, elűzi a sötét árnyakat, és melegséggel tölti be a nyomukban
támadt űrt. Alig kapok levegőt. Nagyot sóhajtok, mikor megérinti a hátam,
és magához szorít. Elveszítem az egyensúlyomat, hátradőlök az ágyon, és
magammal húzom őt is. Magiano rám borul. A csókjai tovább folytatódnak,
az állam alatt és lefelé a nyakamon. Ujjai rátalálnak az öltözékem
zsinórjaira, meghúzza, és sorra kilazítja őket. Segít kibújni a ruhámból,
majd ledobja az ágy mellé. Csupasz bőröm az övéhez simul, és azt veszem
észre, hogy remeg az egész testem.
Magiano egy pillanatra megáll, rám néz, a szememből próbálja
kiolvasni, mit érzek. Az arcát figyelem a félhomályban.
–  Maradj velem! – suttogom. – Töltsd itt az éjszakát! Kérlek! – A
hangosan kimondott szavak hirtelen megrémítenek, és elhúzódom tőle, arra
gondolok, talán nem kellett volna így megnyílnom előtte. De nem bírnám
elviselni, hogy magamra maradjak a látomásaimmal.
Megérinti a hajamat, félresimítja az arcomba lógó tincset, pillantása
megpihen az arcom bal felén. Finoman megcsókolja a heget. Ajka
végigsimít a homlokomon, majd a számon. Azt hiszem, ő mindenkinél
jobban ért engem, mert azt súgja:
– Ettől majd egy kicsit kevésbé lesz sötét az éjszaka.
 Aznap éjjel egy égig érő, ezüstfehér oszlopokkal teli helyről
álmodott. Másnap reggel az ellenséges katonák betörtek a
kapukon.
– Kivonat Az istenek sírjánál XVII. kötetéből,
fordította: Chevalle –

Adelina Amouteru

U TÁNA ELCSITULNAK A HANGOK A FEJEMBEN. Az energiám lecsillapodik.

Elmarad a rémálom. Mikor a hajnal sápadt fénye bekúszik a kajütablakon,
felriadok, és az első gondolatom, hogy a múlt éjszaka csak látomás volt…
de Magiano még mindig itt van, puha, barna bőre az enyémhez simul,
halkan szuszog álmában.
Az ajkamon elégedett mosollyal nagyot nyújtózkodok. Hűvös a levegő,
bárcsak örökre befészkelhetném magam ezek alá a vastag takarók alá.
Felidézem magamban a múlt éjszakát, Magiano forró leheletét a nyakamon,
ahogy a nevem suttogja, az elakadó lélegzetét. Azon az estén Merroutasban,
mikor legelőször találkoztam vele, rejtélyes, legyőzhetetlen alaknak láttam,
egy kócos hajú, csibészes mosolyú, vad fiúnak. Most milyen nyugodtnak
tűnik. Sebezhetőnek. Az ujjaink összefonódnak, alvás közben is a kezemet
szorongatja. Elmerengek a hosszú szempilláin. Egy pillanatig eltűnődök
rajta, vajon mit látott az emlékeiben, amiket Raffaele hozott elő a vizsgálat
során.

Minden nappal egyre északabbra jutunk. Minden nappal egyre hidegebb

lesz. Hamarosan vastagabb köpenyt és bélelt csizmát kell felvennem, ha
felmegyek a fedélzetre. Magiano láthatóan kényelmetlenül érzi magát ezen
a hidegebb éghajlaton. A vére kevésbé sűrű, mint az enyém, és napföldi
származása is megmutatkozik komor hallgatásában.
Reggel, mikor a láthatáron felsejlenek a szárazföld első jelei,
csatlakozik hozzám a fedélzeten. Két köpenyt is a vállára terített, és
szorosan maga köré csavarta őket. Karja az enyémhez ér.
–  Miért nem származhatnak a kiválasztottak melegebb éghajlatról,
miért nem egy trópusi paradicsomban van az eredet? – panaszkodik.
Még most is, ezt a sivár, sötét tengert nézve, mosolyognom kell a
szavain. Első együttlétünk óta minden éjjel megosztotta velem az ágyat,
aminek köszönhetően a hangok az elmúlt hetekben csendesebbek voltak. De
most, ahogy egyre közelebb kerülünk Égföldéhez, a hangok fokozott erővel
térnek vissza.
–  De legalább ma elérjük Beldaint. Boldog leszek, ha végre ismét
szilárd földet érzek majd a talpam alatt.
Magiano felmordul. Kíváncsi lennék, vajon melyik szegény katonától
lopta a második köpenyt.
– Aprócska győzelem – ért egyet.
Teren a közelünkben áll, szótlanul figyeli a közeledő szárazföldet. Az
utóbbi hetekben, mióta levettük róla a láncot, nem volt vele semmi gond, a
posztjához híven a közelemben marad, egyik keze mindig a kard
markolatán. A fehér kötés a csuklóján friss, de máris vörösük. A seb
igencsak makacs, nem akar gyógyulni.
A mögöttem megszólaló hangok magukra vonják a figyelmemet.
Violetta halkan, suttogva mond valamit Raffaelének – egymás mellett ülnek
a rakományhoz tartozó, letakart ládákon –, és a szemünk előtt kibontakozó
földsávra mutat. A vállam felett hátranézve figyelem őket. Raffaele nem
sokkal a vízbe esésemet követően csatlakozott hozzánk, és azóta is velünk
van. Az eset óta Violetta fokozatosan megenyhült velem szemben, de
továbbra is távolságtartóan viselkedik. Raffaelével bizalmasabb viszonyban
van, mint velem. A vállára támaszkodik, időnként reszketés fogja el, az ajka
cserepes. A hangja gyengébb, mint valaha, rossz étvágyának köszönhetően
az arca beesett. A látványtól sötéten kavarog bennem az energia, de nem
haragosan, inkább szomorúan.
Bárcsak hozzám fordulna vigaszért!
–  Azt mondtad, itt fogunk találkozni a beld csapattal – mondom
Raffaelének. – A közelben lévő hajókon egyetlen beid zászlót sem látok. –
A közeledő kikötő felé intek. – Üzent neked valamit Maeve királynő?
 – Itt lesz – feleli Raffaele. Magianóhoz hasonlóan rajta is látszik, hogy
nem rajong a klímáért, szorosabbra húzza magán a vastag köpenyt. Nem
élvezhette túlzottan, hogy heteket kellett Beldainben töltenie, mikor ide
menekült. – De igyekeznünk kell, hogy minél gyorsabban elhagyjuk ezt a
várost.
– Miért, hol vagyunk?
–  Laidában, ez Amadéra egyik legnépesebb kikötővárosa. – Raffaele
fekete haja vastag fonatban lóg az egyik vállára. – Az a hír járja, hogy a
saccoristák egyik fészke, valószínűleg várnak rád.
Keserűen rámosolygok, majd az ő látomásával takarom el magamat.
Raffaele arcán meglepetés fut át, majd ismét szokott nyugalmát ölti magára.
–  Lehet, hogy nem lesz könnyű dolguk, ha meg akarnak találni –
felelem.
Raffaele halvány mosollyal válaszol.
– Ne becsüld alá az ellenségeidet, felség – mondja.
Felvonom a szemöldökömet. Ahogy feltámad a haragom, a hangok is
ébredeznek. Ó, igen… Te képes vagy felismerni, nem igaz?
– Ezt tekintsem fenyegetésnek, Raffaele?
Szavaimat makacs csend követi. Raffaele megrázza a fejét, majd komor
pillantást vet rám.
– Rossz helyen keresed a viszályt, felség – feleli.
Nem válaszolok. Visszafordulok a tenger felé, és próbálok uralkodni az
érzéseimen. Magiano mellém lép, és a karomra teszi a kezét. Csak
nyugalom, mintha ezt mondaná. De még ő sem tudja mindörökre
megfékezni a hangokat.
Talán az én állapotom is egyre romlik, akárcsak Violettáé.
A kikötő zsúfolásig megtelt az összes város és nemzet hajóival,
zászlóik a szivárvány minden színében ragyognak, visszatükröződve az
öböl vizén. A mi zászlóinkat egy amaderai címert utánzó látomás rejti el, és
nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnik, senki sem törődik velünk. Miután
baj nélkül kiköt mindkét hajónk, fellélegzek, és kinézek az emberekkel teli,
nyüzsgő mólóra. Sós párától, és vér- meg halszagtól sűrű a levegő. Sirályok
köröznek felettünk az égen, majd lecsapnak a belsőségre, amit a halpucolók
hajigáinak a vízbe. Egy csapat nagy szakállú férfi halad el mellettünk,
élesre fent, kalapácsnak tűnő szerszámokkal és kötéltekercsekkel a
vállukon. Szőrmebundát és közönséges vászonszoknyát viselő nők
kuporognak a mólók mentén, apró tüzeken pörköltfélét főznek. Az egyik
kezükben tálat tartanak, a másikban egyetlen amaderai ezüstöt mutogatnak,
és valami furcsa nyelven kiabálnak, amiből nem értek egy szót sem. Az
itteni emberek nagydarabok, keménykötésűek, és olyan sápadtak, hogy az
arcukon messziről is látni a szeplőket. Csak Lucent olvad be közéjük
teljesen, és nem kelt túl nagy feltűnést Teren sem a lakó szemével és a
szőke hajával. Noha az inkvizítoraim és a társaim nem viselnek kenettrai
selymeket, karcsúbb alakunk és sötétebb arcszínünk miatt megakad rajtunk
néhány tekintet.
Ellenséges földön vagy, emlékeztetnek a hangok. Emlékszel az
amaderai polgárháborúkról szóló történetekre? Mikor az arisztánok
leigázták a szalánokat, elvették mindenüket: az ékszereiket, a becsületüket
és a gyerekeiket, akiket néha egyenesen az anyjuk méhéből vágtak ki. Mit
gondolsz, mit tesznek veled, ha megtudják, ki vagy?
Raffaele azt állítja, hogy Maeve itt fog velünk találkozni, de egyelőre
semmi jele a beld királynőnek és az embereinek. Miközben a készleteink
egy részét elkezdjük kirakni egy várakozó málhás lóra, fokozatosan
változtatok a kinézetemen, világosabbá teszem a bőrömet, szeplőkkel
pettyezem az orromat, begöndörítem a hajamat, és elrejtem a sebhelyemet.
Az, hogy vitatkozok Raffaelével, nem jelenti, hogy ne venném komolyan a
szavait. Ha a saccoristák itt vannak, akkor meg fogják találni a módját,
hogy a nyomunkra akadjanak a városban. Miután végzek a külsőmmel,
megváltoztatom Magiano, Raffaele és Violetta megjelenését is.
– A többieket hagyjuk itt – mondja halkan Magiano, mikor készülődni
kezdünk, hogy elhagyjuk a mólót. Arrafelé int a szemével, ahol az
inkvizítoraink és a tamuráni katonák várakoznak. – Maeve királynő
keresésére indulunk.
Természetesen igaza van, egy katonai osztaggal a hátunk mögött túl
nagy figyelmet keltenénk, még egy nyüzsgő kikötővárosban is. Egyetértőén
bólintok.
– Kíséret nélkül megyünk – mondom.
De ahogy közeledünk a Tőrökhöz, úgy érzem, mintha meztelen lenne a
hátam. A hangok is csak a paranoiámat táplálják, sötét árnyalakok villannak
fel a tömegben. Itt most te vagy a vad, kis farkas. Milyen érzés prédának
lenni? Megnyugtat a tudat, hogy Teren közvetlenül mellettem halad, ő
legalább készen áll megvédeni. Magiano is a közelemben van.
Összeszorítom a fogamat, és követem Raffaelét. Hadd jöjjenek!
Elvágtam már pár torkot, most se fog nehezemre esni.
 Violetta túl gyenge, hogy sokáig gyalogoljon, ezért az első dolgunk,
hogy vegyünk neki egy lovat. Csukott szemmel, ernyedten ül a hátán.
Világosítok a haján, amíg már szinte vörösnek tűnik. Elég beteg, a bőre már
így is majdnem olyan sápadt, mint Égfölde lakóié. Meg se moccan,
miközben egyre beljebb érünk a városba.
Magas mészkőépületek mellett haladunk el, az ablakaik aprók és
függönnyel vannak eltakarva. Magiano beleszimatol a levegőbe.
– Érzed ezt? – kérdi.
Igen, érzem én is. Főtt tojás illata, és még valami csípős és savanyú,
mint az az apróra vágott zöldség, amit egyszer a kenettrai Dalia kikötőjében
ettem. A gyomrom megkordul. Hirtelen elegem lesz a szárított húsból és
szikkadt kenyérből, amit hetek óta eszünk a hajón.
–  Olyan reggeli szaga van – felelem az illatok forrásának irányába
fordulva. – Olyasmi, amiből ránk férne egy kicsivel több is.
Magiano rám mosolyog. És akkor az arca hirtelen megváltozik, mély
ráncok barázdálják, gonoszul vigyorog. Ezek az apám vonásai! Levegő után
kapok, elfordulok, és lehunyom a szememet. Ne most, morgok magamban,
mikor az energiám fellobban az ijedségtől. Itt a zsúfolt utca közepén nem
veszíthetem el az irányítást a látomásaim fölött.
–  Jól vagy? – suttogja Magiano. Mikor összeszedem a bátorságomat,
hogy újra ránézzek, már ismét önmaga.
A szívem erőtlenül ver a mellkasomban. Kihúzom magam, és próbálom
kiverni a fejemből az előbbi látványt.
–  Ne aggódj! – mondom. – Csak már alig várom, hogy megtaláljuk a
beldeket.
Mellettünk Violetta aggódva ráncolja a homlokát, de nem szól semmit.
Raffaele lelassít, és hozzám igazítja a lépéseit. Az utcák felé int a fejével,
amerre tartunk.
– A látomás – mondja. – Amivel álcázol minket. Kimerít, igaz?
Az energia felduzzad a mellkasomban, mialatt továbbhaladunk,
keresztül a városon. Bárcsak ne volna itt ennyi ember! Ahogy ide-oda
mászkálnak, az a sok szín és forma megnehezíti a látomás fenntartását.
– Jól vagyok, bírni fogom – mondom Raffaelének.
–  Elég közel vagyunk az eredethez, érzem az enyhe vonzását. Ne
feledd, hogy minden mindennel kapcsolatban áll. – A fejét csóválja, és
összevonja a szemöldökét. – Megzavarja mindannyiunk energiáját. Légy
óvatos!
 Csak most veszem észre, hogy Raffaele arcán is látszik egyfajta
feszültség, mintha nemcsak az utazás merítette volna ki. Körbepillantok, és
azon tűnődök, ki érezheti még a hatását. Úgy vélem, Magiano egész jól
tartja magát, eltekintve a savanyú kedélyétől, de Violetta arca fáradtnak
tűnik, Lucent pedig rá nem jellemző módon egyfolytában hallgat.
Ahogy haladunk tovább, sűrűn pislogok, hogy elűzzem a bevillanó
látomásokat. Az ég elsötétedik, és valami nyomasztó telepszik a városra. A
szűk sikátorokból, melyek mellett elhaladunk, álarcos alakok lesnek ki,
majd tűnnek el, a maszkjuk ezüstös csillogása a Tőrök régi kinézetére
emlékeztet. A hangok felélénkülnek, az utcasarkok mögül és a beugrók
árnyékából szólnak hozzám.
Miért nem hagysz fel ezzel az utazással, Adelina, mondják. Térj vissza
Kenettrába! Menj vissza, és uralkodj a birodalmad feletti
Elfordítom a tekintetemet, és igyekszem a lábam elé nézni. Ez a
legjobb, amit tehetsz! Próbálom kiverni a gondolatot a fejemből.
Mindannyian fáradtak vagyunk, és minél hamarabb tudunk lepihenni
éjszakára, annál erősebbnek érezzük majd magunkat reggel. Talán addigra
Maeve is előkerül.
De mi van, ha nem is akar találkozni velünk? Mi van, ha katonákat
küld, és megtámadnak minket? Mi van, ha nem akar csatlakozni hozzánk?
Raffaele jóhiszeműen megbízik benne, arra számít, hogy el fog jönni, mert
szereti Lucentet, de ez messze van a bizonyosságtól. Oldalra pillantok,
Lucent némán lépdel mellettem. Mi van, ha Maeve így akar bosszút állni
azért, amit a flottájával tettem? Nem vesz részt a vállalkozásban, és ezzel
értelmetlenné teszi az utunkat.
Én pontosan ezt tenném a helyében. Neki mi oka lenne másképp
cselekedni?
Lekanyarodunk a főútról, és egy keskeny, lépcsős ösvényen haladunk
körbe, a domb oldalán egy kocsma felé. Ahogy átvágunk egy keskeny
keresztutcán, a maszkos alakok ismét megjelennek, majd eltűnnek.
Mellettem Magiano megtorpan, összevonja a szemöldökét, és a nyakát
nyújtogatja, befelé nézeget a sikátorba.
– Láttál valamit? – kérdem.
Magiano bólint, tekintete továbbra is az előbb keresztezett sikátorra
szegeződik.
– Valami ezüstös villanást – mondja egy pillanat múlva. – Olyan volt,
mint egy maszk. – Pillantása találkozik az enyémmel. Felkavarodik a
gyomrom.
Nem csak a saját látomásom volt!
Raffaele hirtelen megtorpan.
Emberek állnak előttünk, elzárva az utat. Bár a látomásom szilárdan
kitart, úgy tűnik, tisztában vannak vele, hogy nem tartozunk ide. A csapat
vezetője kilép a többiek közül. Nem úgy néz ki, mint aki Égföldéről
származik, a bőre világosbarna, mélyen ülő szeme sötét színű. Az egyik
kezében csupasz pengéjű kést szorongat.
– Nocsak – mondja. – Egy idegen társulat halad át a területünkön.
A suttogás egyre hangosabb a fejemben.
– Nem akarunk bajt, uram – mondom emelt fővel és nyugodt hangon,
gyorsan összeszedve magamat, közben azon munkálkodva, hogy az
arcunkat rejtő látomás szilárdan kitartson.
A férfi rám néz, és bólint.
– Honnan jöttök?
Öld meg! Már olyan rég öltél. Nem lesz nehéz dolgod. Igen
meggyőzőek a hangok. Kínok közé taszíthatnám, hogy úgy érezze, kitépem
a szívét a mellkasából. De nem tehetem meg, mert ki tudja, talán többen is
vannak a sikátoron túl, és itt van velünk betegen Violetta is.
Magiano megment tőle, hogy válaszolnom kelljen, fehéren csillogó
mosolyt villant a férfira.
–  Ennél a városnál sokkal barátságosabb helyről, az egyszer biztos –
jelenti ki. – Az összes erre elhaladó idegent késekkel köszöntitek? Ez
szörnyen sok időtökbe kerülhet.
A férfi arca még jobban elkomorul, noha kételkedve néz ránk. Raffaele
odalép Magiano mellé.
– Az egyik barátunk nagyon beteg – mondja, Violetta felé bök a fejével.
– Meg tudnád mondani, merre találjuk a legközelebbi fogadót?
A férfi nem válaszol. Időközben újabb emberek tűnnek fel mögöttünk,
halászoknak és járókelőknek néztem őket. A lépcsőkön gyülekeznek,
amerről jöttünk, hogy elállják a visszavonulás útját. Félelemmel telik meg a
levegő, sötéten gomolyog, csábítón kínálkozik, én pedig szomjazom rá,
szeretném megragadni a körülöttünk feszülő szálakat, hogy látomást szőjek
belőlük. A kinézetemet fedő látomás egyetlen pillanatra megremeg.
A férfi szeme elkeskenyedik.
–  Mondták, hogy álcázni fogod magad, Fehér Farkas. Tudjuk, hogy
Adelina királynő vagy, Kenettrából.
 Meglepetést színlelve pislogok.
–  Micsoda? – mondom, csodálkozó hangon. – Dumorból érkeztünk
egy…
A férfi nevetése félbeszakítja a mondandómat.
– Dumorból – mondja. – Úgy érted, az egyik leigázott országból.
Egy-egy tőr jelenik meg Magiano két kezében. Pupillája keskeny réssé
szűkül, az izmai megfeszülnek. Raffaele mellett Teren tornyosul, félig
kivont karddal, ugrásra készen. Most először őszintén hálás vagyok érte,
hogy velünk van.
Nincs értelme tovább színlelni. Elegem van belőle.
–  Engedjetek át – mondom, és előrelépek. A harag egyre növekszik
bennem, és ez az energia a segítségemre lesz. – És akkor megkíméljük az
embereid életét.
A nevezett emberek nyugtalanul fészkelődnek. A vezérük előhúz egy
második kést is az övéből. Bátor kiállása ellenére érzem a rettegést, ami
sugárzik belőle. Fél a haláltól.
– Tengervidékért – suttogja. – Napföldéért.
Aztán bólint, mire az emberei mindkét oldalról ránk vetik magukat.
Magiano olyan gyorsan mozdul, szinte nem is látom, mikor a harcba
veti magát. A tőrei csak ezüst villanások. Előttünk Teren dühödten rámordul
az első két emberre, és szabadjára engedi a felgyülemlett haragját. Egyetlen
mozdulattal levágja mind a kettőt.
–  Gyerünk! – kiáltja Raffaele, és mozgásra ösztökéli a csapatot.
Megindulunk, ahogy Teren utat vág előttünk. De a sikátor újabb emberekkel
telik meg, ismét megállásra kényszerítve minket. Hányan lehetnek még?
Feltehetően hónapok óta vártak már az érkezésünkre. A káosz közepette
felágaskodik a ló Violetta alatt, vadul nyerít, és leveti a hátáról. Lucentnek
épphogy csak sikerül elkapnia egy szélrohammal. Violetta a lépcsőre
hanyatlik, mire ösztönösen magam mögé rántom, és a falhoz nyomom.
Magánál van, egész testében reszket, mint a nyárfalevél.
Az egyik férfi Lucentre ront, de neki csak villan egyet a kardja, és
hasba szúrja a támadót. Teren megtisztítja előttünk az utat, noha egyre
többen jönnek. A támadók pengéi elérik, a húsába vágnak, de mintha észre
sem venné a sérüléseket, a teste lassan, erőlködve igyekszik begyógyítani a
sebeket minden egyes találat után. Most még jobban látszik, hogy lassabban
gyógyul, mint ahogy emlékszem rá. Mögöttünk Magiano felugrik az épület
falára, és a levegőben átpördülve, egyet akkurátusan torkon, egy másikat
meg szíven szúr. A vérszag és a rettegés eltölti az érzékeimet, a hangok
mohón táplálkoznak a sötétségből, minden egyes pillanattal egyre erősebbé
válnak, tovább növelve a hatalmamat, és egyre távolabb sodorva attól, amit
még képes vagyok irányítani. Előrebotorkálok, és közben igyekszem
elhessegetni a rám törő látomásokat, melyek azzal fenyegetnek, hogy
átveszik felettem az uralmat. A támadóink vigyorgó szája agyarakkal teli,
acsargó pofává változik, zömök testük brutális szörnyek alakját ölti. A
kezükből hadonászó karmok lesznek, mintha kiszáradt fák lennének egy
erdőben, és máris ágak sűrűjén keli átverekednem magam, alig kapok
levegőt. Csak gyerünk tovább! Ez nem a valóság. Egyfolytában ezt
ismételgetem magamban. Teren tovább töri előttünk az utat,
Magiano pedig fedezi a hátunkat. Megpróbálok rájuk összpontosítani.
Ki kell jutnunk ebből az utcából.
Aztán Raffaele megtántorodik előttünk. A fájdalomtól eltorzul az arca,
és térdre esik.
Lucent odaugrik hozzá. Nézem, ahogy megragadja a karját, és próbálja
talpra állítani, de Raffaele összerándul, a fejéhez kap, és ismét
megtántorodik. Fájdalomtól összegörnyedve térdel a földön, a haja fekete
lepelként omlik a vállára.
A félelem felhőként lebeg fölötte, és az energiám érte nyúl.
Körbepillantok. Túl nagy a káosz ahhoz, hogy mindannyiunkat
láthatatlanná tehessem, és tartalékolni is akarom az erőmet, de azt látom,
hogy a támadók közül ketten a legyengült Raffaelét méregetik. Ha nem
tüntetem el gyorsan, nem fogja túlélni ezt a csetepatét.
Raffaelére koncentrálom az energiámat. Aztán láthatatlanná teszem.
Eltűnik szem elől. Odarohanok hozzá és Lucenthez, körülöttünk mindenütt
pengék villognak. Ahogy odaérek, Raffaele egyik karját átvetem a
nyakamon, és segítek Lucentnek felemelni. Magiano megállít egy újabb
támadót, majd felénk pillant.
Néhány lépéssel előttünk Teren hirtelen hátratántorodik, mikor egy
csapat egyszerre ront rá. Az egyikőjüknek sikerül átjutnia Teren mellett.
Már láthatatlanok vagyunk, de a támadó hiába nem lát minket, a kardjával
nagyot suhint felénk. Épp csak egy pillantást tudok vetni az ezüst
maszkjára.
A háztetők felől egy nyílvessző érkezik süvítve. Egyenesen torkon
találja a támadónkat. Mozdulat közben megdermed, döbbent arccal kiejti
kezéből a fegyverét, és a nyakához kap. Aztán hanyatt zuhan a lépcsőn.
 Újabb nyilak érkeznek a tetőkről. Mindegyik célba talál. Addig kutatom
a háztetőket, míg sikerül megpillantanom egy elsuhanó mellvértet.
Mögöttünk Magiano diadalmas kacajt hallat, majd villámgyorsan felugrik
az ajtók fölött lógó cégérek egyikére, és egy tőrt hajít a támadókra.
Ahogy felnézek, újabb alakot látok átsuhanni az egyik tetőről a
másikra, és most végre megpillantok egy magas termetű, fiatal nőt, a feje
tetejére feltornyozott tincsekkel. A hajának egyik fele fekete, a másik pedig
szőke. Könyökét a térdére támasztva guggol a tető szélén. A kezében
kifeszített íj, a nyíl hegye lefelé mutat, a támadóink irányába. Útjára engedi
a vesszőt.
A beld királynő végre megérkezett.
Egyre több katonája tűnik fel a tetőkön. A saccoristák felismerik a
katonák címerét, és az elszántságuk kezd meginogni. Maeve testőrei közül
többen is megjelennek az utca végében. A saccoristák számára ez a látvány
az utolsó csepp a pohárban. Valaki hangos kiáltással kiadja a parancsot a
visszavonulásra, mire a megmaradt támadók nyomban szétszóródnak,
elhajítják a fegyvereiket, és futásnak erednek. Teren folytatná a küzdelmet,
de a csata már véget ért. A támadók éppoly gyorsan tűnnek el, mint ahogy
megjelentek, és az utcán nem marad más, csak az elesettek.
Megszüntetem a látomást. Elhagy az erőm, hirtelen kibírhatatlanul
nehéznek érzem Raffaele súlyát. Magiano rohan oda, és veszi a karjába
Raffaele ernyedt testét. A következő gondolatom Violetta. Még mindig a
falnak dőlve kuporog, ott, ahol hagytam, a lehető legkisebbre húzza össze
magát. Úgy néz ki, mint akinek az is erőfeszítésébe kerül, hogy ne veszítse
el az eszméletét. Odamegyek hozzá, és a kezemet nyújtom.
Violetta felém fordítja az arcát. A félelemnek és távolságtartásnak, az
elmúlt hetektől eltérően, nyoma sincs a szemében, ismét visszatért bele a
megszokott csillogás. Az a fény, amire még Merroutasból emlékszem,
amikor együtt jártuk a város utcáit, amikor csak mi voltunk egymásnak, és
nem volt szükségünk senki másra az égadta világon.
A hangok még mindig itt kísértenek körülöttem, de nem hallgatok
rájuk, figyelmen kívül hagyom őket. Violetta megragadja a kezem, én pedig
talpra segítem. Nekem dől, alig bír megállni a lábán.
– Teren – mondom, mikor a testőröm odaér hozzánk. A zubbonyán
vágások vannak, a páncélja vérfoltos, de ettől eltekintve sértetlennek tűnik.
Hűvös pillantást vet Violettára, majd szó nélkül a hátára kapja.
 –  Nincs messze a táborunk – kiállt le Maeve a tetőről. Széles, fekete
csík keretezi a szemét, és aranyló harci színek díszítik az arcát. – Úgy
néztek ki, mint akikre ráfér a pihenés.
Látom, ahogy Maeve engem keres odafentről, és amikor találkozik a
pillantásunk, hosszasan méregetjük egymást. Megmerevedek, érzékelem a
bizonytalanságot, ami elfogja a jelenlétemben. Visszagondolva a legutolsó
alkalomra, amikor így néztünk szembe egymással, kénytelen volt
végignézni, ahogy előhívom Enzo erejét, és porig égetem a teljes flottáját.
Szinte látom magam előtt a körülöttünk tomboló lángokat.
Felegyenesedik, és a városból kivezető utca felé int a fejével.
– Az embereim majd mutatják az utat. – Aztán eltűnik a tetőről.
 Tragédia kíséri annak az életét,
aki nem tudja elfogadni a neki rendelt sorsot.
– Fiennes de Marta: Bűnözés és büntetés az
újraegyesített Amaderában –

Adelina Amouteru

M AEVE KIRÁLYNŐ SOVÁNYABB, mint ahogy emlékszem rá, az arca is

keményebbé vált az elmúlt hónapok alatt, mióta utoljára találkoztunk. A
kiválasztott, aki a halál iránt fogékony. Kimerült vánszorgásom, beesett
arcom és barátságtalan pillantásom láttán valószínűleg ugyanezt gondolja
rólam, amikor rám néz. A seregével átkelt a Karra-hegységen, a rég kialudt
vulkánokkal tarkított vidéken, ami Beldaint elválasztja Amaderától, és
felállított egy birkabőr sátrakból álló tábort itt, Laida határában, ahol az
emberi civilizáció véget ér, és a láthatárt szegélyező, hófedte hegyek
birodalma kezdődik. A tábor sátrai között, a fáklyák fénykörében, letaposott
havat látni. Dermesztőén hideg a levegő, behatol a lovaglóruhám alá. Amint
az est kékre és lilára festi a sivár tájat, a beld királynő, testőreinek
kíséretében, a latyakos tócsákat kerülgetve átjön a mi sátrunkba.
Kíváncsi lennék rá, mi minden történt vele azóta, hogy
szembekerültünk egymással a tengeren. Vajon milyen állapotban lehet a
flottája? Azt mérlegelem magamban, érdemes volna-e a közeljövőben
hadjáratot indítani Beldain ellen vagy sem. Nincs kétségem afelől, hogy ő
ugyanezt tervezi Kenettrával kapcsolatban, de inkább leharapnánk a
nyelvünket, mintsem kimondjuk ezt. Amint odaér a sátrunkhoz, egy merev
biccentéssel üdvözöl.
–  Hajnalban indulunk – mondja. – Ha a húgod nem bír felkelni,
hoznotok kell.
Bólintva viszonzom a köszöntését, miközben a hangok dühösen
sziszegnek. Várhatóan ennél közelebb nem kerülünk a szívélyes
viszonyhoz.
– Készen leszünk.
 Maeve úgy megy el mellettem, mintha nem is hallaná a szavaimat.
Megfordulok, és nézem, ahogy eltűnik a sátrunkban. Mutasd meg neki, mire
vagy képes, majd akkor megadja neked a tiszteletet. Lehet, hogy Beldain
királynőjével egyelőre kényszerű szövetségesek vagyunk, de eljön majd az
idő, amikor nem leszünk egymásra utalva, és ismét ellenségek leszünk.
A királynő katonái mögött Magiano lépdel. Mikor meglát, kibújik a
köpenyéből, és a váltamra teríti. Ellazulok, ahogy elfogja a harapós szelet.
A köpeny még őrzi Magiano testének melegét, s ez a gondolat
megnyugtatóan hat rám.
– Nem tudom rávenni, hogy menjen be egy sátorba – mondja, és a háta
mögé bök, miközben jégkristályok potyognak a hajfonatairól. A sátraktól
kissé távolabb, ahol a havas föld beleolvad a hegyek sötétjébe, fejét imára
hajtó, magányos, szőke alakot látok térdepelni a fagyban. Teren.
Magiano karjára teszem a kezem.
– Hagyd csak, hadd maradjon! – mondom neki. – Addig beszél majd az
istenekhez, míg meg nem nyugszik. – De a tekintetem tovább időzik
Terenen. Vajon Raffaeléhez hasonlóan ő is érzi a kiválasztottak eredetének a
vonzását, őt is szólítja valahonnan a hegyvidék mélyéről?
Már én is érzem a lüktetést a tarkómban, az erő összesűrűsödik, és
energia árad valahonnan, a látóhatáron túlról.
Magiano lemondóan sóhajt.
– Szóltam Maeve embereinek, hogy tartsák rajta a szemüket – mondja.
– Nem azért hoztuk el ilyen messzire, hogy hagyjuk megfagyni. – Aztán
megfordul, és belépünk a sátrunkba.
Odabent meleg van. Lucent az egyik sarokban ül, és fintorogva forró
rongyot teker a karjára. A rajtaütésben ismét megsérült a csuklója, de
amikor észreveszi, hogy figyelem, gyorsan elfordítja a tekintetét. Raffaele
felemelkedik a székről, és Maeve felé fordulva meghajtja a fejét. Maeve a
sátor bejáratánál áll, a teste öntudatlanul is Lucent felé fordul, a tekintetét
Violetta ágyára szegezi.
Violetta még a lámpafényben is holtsápadtnak tűnik. A szemhéja
időnként megrebben, mintha rémálomban járna, és izzadságtól csillog a
homloka. Barna hajának hullámai szétterülnek a feje alá hajtogatott
köpenyen.
–  Észak felől jön a hó – mondja Maeve, megtörve a csendet. – Minél
tovább maradunk itt, annál valószínűbb, hogy el fogja zárni előlünk az utat.
A hótörők már nekivágtak a hegyeknek.
 – Hótörők? – kérdi Magiano.
–  Férfiak, akik felmennek a havas hegyoldalakra. Megtörik a fagyott
hóréteget, kisebb, irányított lavinákat indítanak, hogy megakadályozzák a
nagyobbakat. Valószínűleg láttátok őket a városban a jégcsákányaikkal. –
Aztán Maeve tekintete Raffaelén állapodik meg. Bólint neki. – Hírnök. –
Nevének említésére kemény pillantása kissé ellágyul. Meglepve
tapasztalom, hogy irigységet érzek, amiért Raffaele ilyen könnyedén
megkedvelteti magát másokkal. – Már jobban vagy?
– Jobban – feleli Raffaele.
– Mi történt? – kérdem. – Láttuk, hogy ledermedsz, aztán térdre rogysz.
Raffaele gyémántfényű szeme megcsillan, a zöld és az arany tucatnyi
árnyalata ragyog fel benne.
– A körülöttem hullámzó energia egyszer csak elborított – magyarázza.
– Elhomályosult előttem minden. Képtelen voltam tisztán gondolkodni,
nem kaptam levegőt.
Elborították az érzései. Raffaele képessége abból áll, hogy érzékel
minden egyes energiaszálat, mindent, ami összekapcsolódik minden mással.
Biztos így fordul Raffaele ellen az ereje, ahhoz hasonlóan, mint mikor az
irányíthatatlan látomásaim önállósítják magukat, ahogy Violettán durva
jelek tűnnek fel, vagy Lucent csontjai törékennyé válnak. Ha nem jár
sikerrel a küldetésünk, őt is tönkreteszi a képessége, akárcsak minket,
többieket.
Raffaele arcán látom, hogy ugyanaz jár a fejében, mint nekem, de nem
mondja ki, csak fáradtan Maeve-re mosolyog.
– Nem kell aggódni! Már jobban vagyok.
–  Úgy tűnik, a legjobb pillanatban sikerült ránk találni – mondja
Magiano Maeve-nek.
Az ezt követő csendben Lucent talpra küzdi magát, megrándul az arca,
és a sátorajtó felé veszi az irányt.
–  Mindannyiunkra ráférne a pihenés – motyogja. Maeve mellé érve
lelassulnak a léptei. Az arcán átfut valami érzelem, magány, vágyódás, de
csak egy pillanat az egész, és mielőtt Maeve bármit is tehetne, Lucent
kibújik a sátorból, és eltűnik.
Maeve követi a szemével, majd utánaindul. A testőrei vele együtt
távoznak.
Raffaele pillantása találkozik az enyémmel, majd visszaül a székébe.
 – A húgod egyre gyengül – mondja. – Minél közelebb kerülünk Laetes
földet érésének helyéhez, annál erősebb a kapcsolatunk az istenekkel, és ez
felemészti a testünket. Nem fogja sokáig bírni.
Violetta arcát nézem. Összevonja a szemöldökét, mintha érezné, hogy
itt vagyok a közelében. Az jut az eszembe, amikor egymás mellett
feküdtünk, két egyforma ágyon, mivel a vérláz levert minket a lábunkról.
Olyan, mintha soha nem gyógyultunk volna ki belőle.
Magianóra, majd Raffaelére pillantok.
– Adjatok egy percet, hadd maradjak vele kettesben – mondom.
Hálás vagyok Magianónak, amiért nem mond és nem kérdez semmit.
Csak megszorítja a kezemet, megfordul, és kilép a sátorból.
Raffaele bámul egy darabig, az arcán látom, vannak kétségei. Nem mer
kettesben hagyni vele. Ezt hozod ki az emberekből, kis farkas, gyanakvást
keltesz bennük. Talán tényleg ez van az arcán, vagy talán bűntudat, lehet,
megbánta már, ami köztünk történt, mennyi mindent elkerülhettünk volna.
De bármire is gondol, egy pillanat múlva már sikerrel uralkodik az
arcvonásain, eltűnik róla minden érzelem. Szorosabbra húzza magán a
köpenyét, majd elindul a sátor kijárata felé. Mielőtt kilépne, még
visszafordul.
– Próbálj meg te is pihenni! – mondja. – Szükséged lesz az erődre, mi
Adelinetta.
Mi Adelinetta!
Elakad a lélegzetem, a hangok is elcsendesednek. Megrohannak az
emlékek, megjelenik előttem az a régi délután, mikor egymás mellett ültünk
egy estenziai csatorna szélén, és hallgattam, ahogy énekel. Az emlék
hatására öröm tölt el, amit gyorsan nyomasztó szomorúság követ. El is
felejtettem már, mennyire hiányzik, milyen jó volt az a nap. Mire szólnék,
hogy várjon, már elment. De a hangja még itt van a fülemben, évekkel
ezelőtt volt, hogy utoljára így szólított… felidézi bennem azt az egykori,
rég eltemetett lányt.
Violetta halkan felnyög, és mocorogni kezd az ágyon, felriaszt
zűrzavaros gondolataimból. Közelebb hajolok hozzá. Mély, reszkető
lélegzetet vesz, majd kinyitja a szemét.
Megfogom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat. Forró a bőre, és
sötétlő jelek borítják. Ettől még inkább úgy érzem, hogy összeköt minket a
közös vér, és az, hogy kiválasztottak vagyunk mindketten, csak erősíti ezt.
Zavartan bámulja a sátor belsejét, majd a pillantása az arcomra téved.
 – Adelina – suttogja.
– Itt vagyok… – szólalok meg, de félbeszakít és lehunyja a szemét.
– Tévedsz, Adelina – mondja, és elfordítja a fejét. Pislogok, és próbálok
rájönni, mire gondolhat, aztán rájövök, ebben a lázas állapotban talán azt
sem tudja, hol van.
–  Szeretnék visszamenni – suttogja. – De az inkvizítoraid… tűvé
tesznek értem mindent. Karddal a kezükben. Félek, hogy azt parancsoltad
nekik, amint megtalálnak, nyomban végezzenek velem. – A hangja rekedt
és gyenge. – Segíteni szeretnék neked. Tévedsz, Adelina. – Nagyot sóhajt. –
Én is hibáztam.
Most már látom. Elmeséli, mi történt vele, miután elmenekült a
palotából, miután a látomásom erőt vett rajtam, és ő ellenem fordult…
miután én fordultam őellene. Gombóc nő a torkomba. Leülök Raffaele
székébe, és odahajolok hozzá.
– Azt parancsoltam a katonáimnak, hogy hozzanak haza – mondom. –
Sértetlenül. Hetekig kerestelek, de már elmentél.
Violetta lélegzete gyenge és szabálytalan.
–  Hajnalban felszálltam az első hajóra, ami Tamurán felé tartott –
suttogja. Megszorítja a kezemet.
– Miért mentél a Tőrökhöz? – A hangom keserű, látomás szikrázik fel,
felsejlenek körülöttem azok a napok, amikor Violetta magamra hagyott.
Ahogy a trónomon ültem, arcomat a két kezembe hajtva, és elzavartam a
szolgálókat, mikor tálcán hozták a vacsorámat. Fekete fellegekkel gyászba
borítottam Kenettra egét, napokra eltakarva a fényt. Pergameneket
hajigáltam a tűzbe, melyekben az Inkvizíció felderítésre küldött osztagai azt
jelentették, hogy nem találják őt sehol. – Hogy voltál rá képes?
–  Követtem a kiválasztottak energiáját a tengeren túlra – motyogja
Violetta félig önkívületben. Verejték csorog a halántékán, és nyugtalanul
mocorog. – Raffaele energiáját követtem, és megtaláltam. Ő talált meg. Ó,
Adelina… – Egy pillanatra elkalandozik a figyelme. – Azt gondoltam, ő tud
neked segíteni. Térden állva könyörögtem neki, leborultam előtte. – A
szempillái nedvesen csillognak, alig tudja visszatartani a könnyeit. Lehunyt
szeme nyugtalanul jár ide-oda. – Minden egyes nap könyörögtem neki, még
az után is, hogy megtudtuk, elindultál az új flottáddal Merroutas
elfoglalására.
Megszorítom Violetta kezét. Irány Merroutas, parancsoltam az
embereimnek. Domacca. Tamurán. Dumor. Keljetek át a tengeren,
rángassátok ki a jelteleneket az ágyukból, hozzátok őket elém, ki az utcára.
A dühöm egyre csak forrt, napról napra erősebben.
–  Nem találtalak sehol – förmedek rá ingerülten, könnyektől ég a
szemem. – Miért nem küldtél egy galambot? Miért nem írtad meg?
Violetta hosszasan hallgat, elmerül a lázálmában. Majd újra kinyitja
véreres szemét, a pillantása üres, megtört, és rám szegeződik.
–  Raffaele szerint te már elvesztél, mindörökre. Mert rajtad már nem
lehet segíteni. Szerintem téved, de ő csak könnyeket hullat érted, és a fejét
rázza. Pedig én igyekszem meggyőzni. – Elszántan suttogja: – Azt hiszem,
holnap újra megpróbálom.
Dühösen letörlöm a könnyeimet.
– Nem értelek – felelem suttogva. – Miért kéne tovább próbálkoznod?
Violetta ajka megremeg az erőfeszítéstől.
–  A jövődet nem szabad, hogy a múltad alakítsa. A veled szemben
elkövetett bűnökkel nem igazolhatod a mások iránti kegyetlenséged. –
Szürke szemének pillantása elvándorol az arcomról, majd a sátor
bejáratának közelében pislákoló lámpáson állapodik meg. – Nem könnyű.
Én tudom, hogy próbálkozol.
Egész életemben azon igyekeztem, hogy megvédjelek.
Alig látok a könnyeimtől.
– Sajnálom – suttogom. A kimondott szó ott lebeg közöttünk, a csend
hosszúra nyúlik. Violetta nagyot sóhajt, és lecsukódik a szeme. Még
mormol valamit, de túl halkan, hogy meghalljam. A kezét szorongatom,
nem is tudom, mire várok, talán hogy felébredjen, és lássa, nem álom, nem
lidércnyomás, tényleg itt vagyok vele. Mellette maradok, azután is, hogy a
lélegzete rég egyenletessé vált. Majd amikor a lámpa kanóca már annyira
leégett, hogy a sátorra sötétség borul, lehajtom a fejem az ágyára, és a szél
süvöltését hallgatom, míg végül megkönyörül rajtam, és elnyom az álom.
 Maeve Jacqueline Kelly Corrigan

M AEVE HALLJA, HOGY LUCENT A NEVÉT KIÁLTJA, de nem lassít. Lucent

csak a sátra bejáratánál éri utol. Maeve visszafordul, hogy szembenézzen
egykori társával. A sátor előtt posztoló testőrök keze a kardjuk markolatára
csúszik, tekintetük követi Lucent minden egyes mozdulatát.
Lucent komor tekintete láttán Maeve elbizonytalanodik. Egy éve
vetettek véget a kapcsolatuknak, a kenettrai fehér szikláknál, odafent a
partfal tetején. Hagynia kéne, hiszen annak idején Lucent volt az, aki
szakított vele. Nem leszek a szeretőd, mondta. De akkor meg minek akar
most mindenáron beszélni vele?
–  Igen? – mondja Maeve hűvösen. Lucent rosszul néz lei, sápadt
arcának és remegő kezének látványától elszorul Maeve szíve.
Lucent elbizonytalanodik, hirtelen nem tudja, mit is mondjon.
Végigsimít vörösesszőke haján, majd sietve meghajol Maeve előtt.
– Jól vagy? – kérdi végül elcsukló hangon.
–  Te jól vagy? – kérdez vissza Maeve. – Szörnyen nézel ki, Lucent.
Raffaele említette az utolsó levelében, hogy… fájdalmaid vannak.
Lucent a fejét rázza, mintha az ő egészsége lényegtelen volna.
–  Hallottam, mi történt – mondja. – Tristannal. A bátyáddal. – Ismét
lehajtja a fejét, és hosszúra nyúlik a csend.
Tristan. Ezért van itt Lucent. Hangjának gyengesége kikezdi Maeve
eltökéltségét, aki azon kapja magát, hogy akarata ellenére, ellágyul Lucent
iránt. Mennyire hiányzott neki, elbúcsúzni sem volt idejük az Adelinával
vívott csata után. Az őrökre néz, és bólint. Azok hangos páncélzörgés
közepette távoznak, és magukra hagyják őket.
–  Túl sokáig maradt – válaszolja Maeve egy idő után. Elhessegeti az
emléket, bátyjának élettelen tekintetét, az eszelős támadást. Persze, az már
nem ő volt. – Az alvilágban volt a helye.
Lucent összerezzen, és elfordítja a tekintetét.
–  Még mindig magadat hibáztatod – folytatja Maeve, immár
kedvesebben. – Ennyi idő elteltével is.
 Lucent nem szól semmit, de Maeve sejti, mi járhat a fejében. Tristan
halálának napjára gondol, amikor ők hárman elhatározták, vadászni mennek
a téli erdőbe.
Tristan nem ment a tó közelébe. Mindig is félt a víztől.
Maeve lehunyja a szemét, és újra átéli a történteket: Lucent a hóban
gázol, és nevetve húzza maga után Tristant a bozótosban, hogy megmutassa
az őzet, amit felhajtott nekik; Tristan a szarvast bámulja, az már a befagyott
tó közepénél jár; Maeve zajtalanul letérdel a hóba, az íját célra emeli. De
már túl messze voltak az állattól. Egyikünknek közelebb kéne mennie,
javasolta Maeve. Lucent pedig noszogatta, biztatta Tristant.
Eredj, mielőtt eltűnik!
Gyakorta játszottak a jégen, és soha nem történt baj. Végül aztán
Tristan fogta az íját meg a vesszőket, és hason kúszva kimászott a befagyott
tó jegére. Ezerszer is játszottak már a halállal, de aznap minden másképp
alakult. Volt egy hajszálrepedés a jégben, a kritikus helyen. Talán az őz
patája okozta, talán az állat súlya miatt repedt meg, vagy talán a tél nem
volt elég hideg, nem fagyott be rendesen a tó. Ezerszer is kijátszották már a
halált, de most az egyszer nem hagyta magát.
Hallották a reccsenést, ahogy megreped a jég, és a következő
pillanatban Tristan elmerült. Épp csak annyi ideje maradt, hogy
visszanézzen rájuk, aztán elnyelte a víz.
– Az én hibám volt – mondja Maeve. Kinyújtja a kezét, hogy felemelje
Lucent állát, de a mozdulat félbemarad. Csak egy szomorú mosoly lesz
belőle. – Visszahoztam őt. – Lesüti a szemét. – Nem érhetem el az alvilágot
többé. Az érintése átszivárgóit a halandó világba, mintha jégkéreg borítaná
a szívemet. Az erőm megölne, ha ismét használni akarnám. Talán – teszi
hozzá félhangosan – ez a büntetésem, amiért dacolni mertem a halál
istennőjével.
Lucent sokáig nézi őt. Tényleg ilyen régen volt már, amikor fiatalok
voltak? Maeve azon tűnődik, vajon ez lesz-e az utolsó közös útjuk, vajon
Raffaele jövendölése beteljesül-e, és tényleg nem térnek vissza többé a
hegyek közül.
Végül Lucent fejet hajt.
–  Ha már mindenáron mennünk kell – mondja lesütött tekintettel –,
megtiszteltetésnek tartom, hogy veled együtt kelhetek útra, felség. – Aztán
megfordul, hogy távozzon.
Maeve kinyújtja a kezét, és megfogja Lucent karját.
 – Ne menj el! – mondja.
Lucent megtorpan. A meglepetéstől tágra nyílt szemmel néz a
királynőre. Maeve érzi, hogy felforrósodik az arca, de nem fordítja el a
tekintetét.
– Kérlek! – teszi hozzá halkan. – Csak most. Csak most az egyszer. Egy
pillanatra úgy tűnik, Lucent elfordul, és távozik. Mindketten mozdulatlanná
dermednek, úgy tűnik, egyikük sem akarja megtenni az első lépést.
Aztán Lucent kinyújtja a kezét a királynő felé.
– Csak most az egyszer – visszhangozza.
Az egész vagyonom, hatalmam, országom, seregem… többé
már nem számít egyik sem. Ő elment, s nélküle nem akarok élni
én sem.
– Delamore király utolsó levele tábornokaihoz –

Adelina Amouteru

M ÁSNAP REGGEL, AMEDDIG A SZEM ELLÁT, szürke felhők borítják az eget,

egyértelmű jeleként a várható hónak. Amíg Maeve előreküld két lovast,
nézzék meg, milyen az út, leülünk Magianóval, és szárított húscsíkokat meg
kőkemény kenyeret rágcsálunk. Egy közeli tűznél, szorosan maga köré
tekert köpenyben, Raffaele ücsörög, Lucenttel beszélgetnek halkan. Teren
egymagában ül, ügyet se vet ránk, nem törődik velünk.
Magiano komor hangulatban van, a hideg és a napsütés hiánya ezt
hozza ki belőle. Az ő ragadós vidámsága nélkül viszont egyre nehezebb
féken tartanom a hangokat a fejemben, össze kell szednem minden erőmet,
ha meg akarom őrizni a józanságomat. El fogtok tévedni a nagy hóban és a
végtelen vadonban, mondják. Soha nem fogtok visszatérni. Violetta
öntudatlanul fekszik mellettem, csillapíthatatlanul didereg, pedig több réteg
prém és takaró van rajta. Noha elkeserítő ilyen állapotban látni őt, mégis
örömmel tölt el, hogy így vacog. Mert így legalább abban biztos lehetek,
hogy még életben van. Kinyújtom a kezem, és végigsimítok a prémeken.
–  Ha ez így megy tovább – motyogja Magiano, felriasztva a
gondolataimból nem látunk kék eget, amíg haza nem érünk. – Felnéz az
égre, és hosszú, gyászos sóhajt hallat. – Mit nem adnék egy kis merroutasi
kánikuláért és vigasságért.
Mire befejezzük a reggelinket, Maeve és a felderítésre kiküldött
lovasok visszatérnek.
– Az ösvényt jég borítja – mondja, miközben felpakoljuk a csomagokat
a lovainkra. Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetük Lucenttel,
kimondatlanul, de valami zajlik közöttük. – De ettől eltekintve járható. A
hótörők már jártak arra. – Észreveszem, hogy a királynő megérinti Lucent
csizmáját, mielőtt a saját lovához lép. Újra közel kerültek egymáshoz.
Magiano és Raffaele segítenek Violettát egy ló vonta hordágyra
rögzíteni. Nyugtalanul mocorog, motyog valamit, de nem értem. A jel a
bőrén most sötétebbnek, szinte feketének tűnik, mintha Moritas ezzel
jelezné, hogy az alvilág igényt tart a testére. A fogamat csikorgatom a
láttán.
Magiano engem néz, ahogy Violetta mellett állok.
–  Nem lesz semmi baja – mondja, és a karomra teszi a kezét, de
hiányzik a hangjából a meggyőződés.

Ahogy elérjük a hegyekbe vezető utat, a keskeny völgyekből előtörő szél

felerősödik, csípi az arcunkat, a legkisebb résen is behatol a ruhánk alá. A
csuklyámat szorosan a szemembe húzom, és próbálom feljebb húzni a
köpenyemet, hogy eltakarja az arcom alsó felét. A leheletem még így is
ráfagy a posztóra, fehér dérrel vonja be. A széllel feltámadnak a hangok is,
versenyt süvöltenek a fülembe. A beszédük zavaros, nem értek belőle egy
szót sem, de a szívem vadul ver, feszülő vállam pedig már sajog a
kimerültségtől. Időnként mintha sötét alakokat látnék a sziklahasadékokban
állni, ahogy világtalan szemeikkel minket figyelnek. Csak a szemem
sarkából látom őket, amint odafordítom a fejem, nyomban eltűnnek.
Magiano továbbra is a homlokát ráncolva bámulja a felhőket.
– Csak én látom úgy, vagy tényleg sötétebb lett az ég? – Int fejével a
felhők felé. – A felhőzet nem lett vastagabb, de mintha a kelleténél
gyorsabban esteledne.
Én is felpillantok. Igaza van. A felhők mögé bújt déli nap fénye olyan,
mintha már lemenőben lenne. Ahogy behatolunk a völgybe, az egyre
sötétebb árnyékok némán nyújtóznak körülöttünk, miközben a hegyek lejtői
egyre meredekebbé válnak. A fagyos és jeges út ropogva csikorog a lovak
patája alatt.
Elvesztem az időérzékem, nem tudnám megmondani, hány órája
lehetünk úton ebben a furcsa alkonyaiban. Néma csendben haladunk,
egyikünk sem szólal meg. Violetta hordágya mögött lovagolok, hogy
figyelhessek rá. Időnként kinyílik a szeme, nyugtalanul jár a tekintete ide-
oda, de nem néz egyikünkre sem, és a tájat sem figyeli. Mintha már valahol
egész másutt járna.
Még itt van velünk, bizonygatom magamnak. De a hangok suttogása a
fejemben olyan mint a szél, elnyomja a gondolataimat, a kimerültségtől és
az aggodalomtól összevissza kalimpál a szívem. Biztosan az eredet vonzása
hat rám így.
Úgy tűnik, mintha idő előtt érkezne az éj, de mikor beesteledik,
megállunk egy mélyedésben, ami valamennyire véd az elemektől. A szél
dühödten süvít a keskeny átjárón, lehetetlenné teszi, hogy szabályos tábort
állítsunk fel. A lovaink is fásultak, hogy kissé több meleg jusson nekik,
összébb húzódnak az általunk gyújtott tűz közelében.
– A korai alkony egyre hamarabb fog ránk köszönteni az előttünk álló
napok során – mondja Raffaele, mikor mindannyian összegyűlünk
körülötte. Egy bottal ívelt vonalat húz a földre, majd pontokat tesz rá, az
egyik a mostani helyzetünket jelzi. – Egyre közelebb járunk. – Rámutat egy
pontra a vonalon, ami két kődarab, két hegy, között helyezkedik el. – Az Éj
Sötétje.
Raffaele higgadtan és nem kevés bájjal adja elő a mondandóját, mint
máskor is, de most mintha még az ő hangjában is bujkálna némi kétely.
Kezemet a Violettát beborító prémekre teszem, nyugtalanul fészkelődik
lázas álmában. Egy csupán legendákból és népmesékből ismert vidék felé
tartunk. A nagy kérdés, hogy mi fog történni, ha odaérünk?
–  A világunkban megszokott törvények módosulhatnak, vagy
érvényüket is veszíthetik ott – folytatja Raffaele kis idő múlva. –
Előfordulhat, hogy bizonyos dolgok valójában nem azok, aminek látszanak.
Óvatosnak kell lennünk. – Itt felém pillant. – Érzem ennek a helynek a
vonzását. Ti is érzitek?
Bólintok. Körülöttem a többiek szintúgy. Pillantásom arrafelé vándorol,
ahol Teren ül, tőlünk nem messze, a hideggel mit sem törődve, szétnyitott
köpennyel. Elmélyült figyelemmel élezi a kardját és a késeit. A hangok
egyre erőszakosabbak, Magianót pedig mintha valami sötét aura venné
körül. Violetta egyre bágyadtabb, Raffaele érzékeit túlterhelik a mindenütt
jelenlévő energiaszálak. Vajon mit érezhet Teren, ilyen közel az eredethez?
Vajon ez az út még mélyebbre taszítja az őrületbe?
Mielőtt lepihennénk éjszakára, megkérem majd Maeve-et, hogy Terent
külön is őriztesse pár emberrel. De még így is azon kapom magam, hogy
többször is felébredek, és elnézek az irányába, azt találgatom, vajon mikor
fog bekattanni.
Másnap reggel mintha nem akarna hajnalodni. Éppen csak világosabb
lesz kicsit, az előző naphoz hasonló derengés ijesztő félhomályba borítja a
tájat. Szállingózni kezd a hó, vékony fehér réteggel von be mindent
körülöttünk. Magiano, egyik karját a vállamon átvetve, szorosan hozzám
préselődve alszik. Nyugtalanok ma reggel a hangok, megállás nélkül
zúgolódnak. Visszanézve nem látok mást, csak a magányos hegyormok
közé vezető lábnyomainkat. Előttünk sem jobb a helyzet. A szemem
sarkában továbbra is sötét árnyak látomásai lebegnek, a saját szellemeim
kísértenek, nem óhajtanak békén hagyni.
Lerázom a friss havat a hajamról, majd óvatosan felülök, nehogy
felébresszem Magianót. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Csak a
Maeve által állított őrszemek vannak ébren, kissé távolabb állva, a
körülöttünk lévő sivár tájat figyelik. Ahogy körülnézek, arra gondolok, ha
akarnám, könnyedén elintézhetném az összeset.
Tedd meg!
A hangok olyan energikusak ma reggel, hogy kis híján
engedelmeskedek is nekik. Megrázom a fejem, lehunyom a szemem, és a
halántékomra szorítom a kezemet. Vajon miért lettek hirtelen ilyen
erőszakosak? Nagyon közel járhatunk már az Éj Sötétjéhez. Próbálok nem
figyelni rájuk, összedörzsölöm a tenyeremet, és elhatározom, hogy
körbejárom a tábort. Teren nincs a hálóhelyén. Épp kezdene eluralkodni
rajtam a pánik, mikor észreveszem, hogy az őröktől pár lépésnyire áll, arcát
az ég felé fordítva imádkozik. Figyelem egy darabig, majd arrafelé indulok,
ahol Violetta alszik.
A hordágyához érve letérdelek mellé. Sötét haja csomókba tapad,
sápadt bőre szinte fagyottnak tűnik. Túlságosan hideg van itt számára, kéne
még néhány szőrme. Nekiadhatom az enyémet, amíg meg nem állunk
estére, de nem biztos, hogy annyi elég lesz.
– Violetta – suttogom, és óvatosan megérintem a vállát.
Nem reagál.
Habozok, majd lehúzom az egyik kesztyűmet, és megérintem az arcát.
A bőre jéghideg. Nem érzem a lélegzetének a melegét sem.
A hangok körém gyűlnek, de vadul elhessegetem őket. Biztosan
lélegzik, ez csak egy látomás lehet. Újabb rémálmot szőttem magamnak.
Amiben újra és újra fel fogok riadni, amíg reggel Magiano fel nem ébreszt.
Újra megrázom, ezúttal erősebben.
– Violetta! – mondom, hangosabban. A hangomra felfigyel a közelben
lévő Raffaele. Felül, és odanéz felénk. Aztán a pillantása Violettára esik. Az
arckifejezése megerősíti a legrosszabb félelmeimet.
Nem! Lehetetlen! Tegnap este, mielőtt elaludtam, még sokáig
figyeltem, ahogy ritmikusan emelkedik és süllyed a mellkasa. Még
motyogott is valamit, csak nem értettem. Izzadságcseppek gyöngyöztek a
homlokán, a bőre forró volt. Ez nem a valóság! Megmarkolom a vállát,
megint megrázom.
–  Violetta! – kiáltom. Már a többiek is ébredeznek, és az őrszemek is
engem néznek, de nem érdekel. Addig rázom, amíg valaki megragad, és
kényszerít, hogy hagyjam abba. Raffaele az. Letérdel mellém, végignéz
Violetta mozdulatlan testén. Az arcára kiülő szomorúság újból összetöri a
szívemet.
– Életre tudod kelteni? – kérdem.
–  Megpróbálom – mondja Raffaele, de a hangja olyasmiről árulkodik,
amit nem akarok hallani.
Minden rendben lesz. Fel fogok ébredni, aztán majd újra és újra,
ahányszor csak kell, amíg vissza nem térek a valóságba. A látomás elfog
tűnni, ahogy máskor is, és reggel ismét együtt leszünk Violettával.
Már Maeve is felébredt, ahogy Lucent és Magiano is, és felém fordul.
–  Felség – mondom neki. Most először fordul elő, hogy a rangjának
megfelelően szólítom. – Te fogékony vagy Moritas energiájára. Vissza
tudod hozni, ha szükség lenne rá. – Raffaelére nézek. – Ébreszd fel! –
mondom dühösen, a hangom parancsoló.
– Adelina – suttogja Magiano.
Raffaele megszorítja Violetta hideg vállát. Felemeli a kezét, és a két
tenyere közé fogja az arcát. Kíváncsi lennék, vajon az erejét használja-e
rajta, gyengéden meghúzva szívének húrjait, talán nyugtató érintésével
ébreszti fel. Leguggolok Raffaele mellé, tekintetem Violetta arcára
szegeződik, arra várok, hogy kinyissa a szemét.
–  Adelina! – mondja ismét Magiano. Megfogja a kezemet, és
megszorítja.
Maeve a fejét ingatja.
– Elment – mondja csendesen, és lehajtja a fejét.
 – Akkor hozd vissza! – csattanok fel. A sötétség felduzzad a mellkasom
mélyén. – Láttam már, hogy megtetted.
Maeve a szemembe néz, a tekintete hideg.
– Nem tudom megtenni.
–  Hazugság! – sziszegem. – Szükségünk van rá. Nem léphetünk be
nélküle az Éj Sötétjébe. Én…
Oldalt pillantok, ahol Teren még mindig felfelé bámul az égre. Ő az
egyetlen, aki nincs itt, a többiek mind körénk gyűltek. A hangok kaotikus
ricsajt csapnak, süvöltő forgószélként rontanak rám. Ő volt az, mondják, a
hangjuk beleolvad az enyémbe. Teren megölte öt. Ez az egyetlen lehetséges
magyarázat, mindig is tudtad, hogy nem lehet megbízni benne.
–  Te – mondom, a szó remegve szakad ki belőlem, a szívem csupa
harag és feketeség. Teren leveszi a tekintetét az égről, és megfordul, hogy a
szemembe nézzen. – Ez a te műved! – Ebben a pillanatban nem egy volt
foglyomat látom. Nem azt látom, aki megakadályozta, hogy belefulladjak a
háborgó tengerbe. Csak a főinkvizítort látom, aki mérgező, fakó szemével
végigmért és kinevetett, aki elragadta tőlem Violettát, hogy felhasználja
ellenem. A hangok elismétlik Teren összes régi fenyegetését, a szavait,
amiket torkomhoz szorított pengével sziszegett a fülembe. Három napod
van. Gúnyos hangja a fülembe visszhangzik az idők távolából is. Ha most
sem tartod be a szavad, átlövöm a húgod torkát, hogy a tarkóján fog kiállni
belőle a nyílvessző.
Megölte őt, amíg aludtunk. Raffaele figyelmeztetett, hogy itt
megváltozhat a viselkedésünk, az erőnk irányíthatatlanná válhat. Teren
mindig is holtan akarta látni Violettát, hogy árthasson nekem. Körülöttem
az egész világ skarlátvörösen izzik a dühömtől. Ő volt!
Teren engem néz, az arca üres.
– Adelina! – Magiano szól hozzám, de valahonnan a távolból hallom a
hangját.
A sötét energia kitör belőlem.
A fájdalom látomásával csapok le Terenre. A bőre szétreped, a szíve
kiszakadd mellkasából, a szeméből vér csorog. Elpusztítalak! Mindenki más
eltűnik, semmi mást nem látok magam előtt, csak Terent, ahogy térdre
zuhan a támadásom erejétől. Odarohanok hozzá. A hegyi ösvény, amin
haladunk, fekete és bíbor árnyalatot ölt, kétoldalt démoni alakok
emelkednek ki a hóból, hegyes agyaraik csupaszon villognak. Dühödten
felerősítem a Terenre bocsátott látomást, és kirántom a tőrt az övemből.
Aztán rávetem magam.
Teren a fogát vicsorítja, mire egyet pislantanék, máris a kezében a
kardja. Megcsillan az acél, ahogy lesújt vele. Félreugrok előle, és
megszorítom a tőr markolatát. Felüvölt a fájdalomtól, mikor a látomásom
izzó acélhálót borít rá. Lesújtok rá a tőrömmel, de a keze kivágódik, és
megragadja a csuklómat. Iszonyú erejével, még így, kínok közepette is,
majdnem eltöri a csontjaimat. Felnyögök, és kirántom magam a markából,
de elejtem a tőrt. Már alig látok valamit a látomásomtól. Leszáll az éj, sötét
alakok vesznek körül, fehér köpenyek és tűz.
Aztán egy barna hajú, aranyló szemű fiú áll elém. Közénk. Pupillája
fekete réssé szűkül, elszántan összeszorítja a fogát. Cseppet sem tél tőlem,
elállja az utamat.
– Adelina, hagyd abba! – mondja.
–  Ne-állj-az-utamba! – Lesújtok rá is a fájdalommal, de ő csak
összevonja a szemöldökét, felemeli a karját, és egy legyintéssel félresöpri a
látomást. Füstfelhőként oszlik szét körülötte. Lép egyet felém.
– Adelina, hagyd abba!
Ez Magiano. Magiano. Hagyd abba! Egy név, aprócska fény, de itt van,
és belekapaszkodhatok a körülöttem örvénylő téboly közepette. Megingok,
mikor megérint, és szorosan magához ölel.
– Nem ölte meg – suttogja Magiano. – Elég! Hagyd abba! – Tenyerét a
tarkómra csúsztatja.
Abban a pillanatban elhagy az erőm. Kivilágosodik körülöttünk
minden, a démoni alakok eltűnnek. Teren a kardjára támaszkodva, fél térden
görnyedezik a lábamnál, nehezen lélegzik. Fakó szeme rám szegeződik.
Elfordítom róla a tekintetem, és Magiano ölelő karjára koncentrálok. Nem
ölte meg Teren.
De elment. Már késő.
Kitör belőlem a zokogás.
A könnyek az arcomra fagynak. Kibontakozok Magiano öleléséből, és
kimerülten visszatántorgok Violettához, a fagyott földön heverő testéhez. A
többiek némán figyelik, ahogy térdre rogyok mellette. A karomba veszem a
húgomat, merev haját kisimítom az arcából, és a nevét ismételgetem újra
meg újra, míg visszhangzik tőle a fejem. A zokogás nem hoz
megkönnyebbülést. Felrémlik előttem az éjszaka, amikor elszöktem
otthonról, ahogy búcsúzóul összeérintettük a homlokunkat. Most is ezt
teszem, a homlokához szorítom a homlokomat, és ringatom a karomban,
hasztalanul könyörögve, hogy ne hagyjon el.
Ez a legszentebb hely, ahol csillagok ragyognak a sziklák felett,
és az alkony sosem ér véget. Legyél óvatos, a zarándokok
olyannyira a hatása alá kerülhetnek, hogy teljesen elveszíthetik
önmagukat!
– Különféle szerzők: A Karra-hegység feltérképezett
útjai –

Adelina Amouteru

H A VIOLETTA ODAHAZA, Kenettrában halt volna meg, akkor a hamvait a

város alatt húzódó katakombák útvesztőjében temettük volna el. De idekint,
a Karra-hegység jeges ösvényein nincs elég fa egy halotti máglyához, az
ásáshoz pedig túl keményre fagyott a talaj, így csupán köveket halmozunk
fölé, arccal a szülőföldünk felé fordítva. De előtte még letakarom a testét a
köpenyével, és lehajolok hozzá, hogy megsimogassam a haját. Milyen
csillogó és dús fürtjei voltak, hogy irigyeltem, mikor gyerekek voltunk!
Most pedig mintha kifakult, elhalványodott volna, mintha a fénye a
húgommal együtt távozott volna ebből a világból.
Gyorsabban kellett volna haladnunk. Nem kellett volna annyit
alkudoznom Raffaelével, mikor Tamuránban tárgyaltunk. Kedvesebbnek
kellett volna lennem vele. Itt kísértenek a fejemben a hangok, ezt szajkózzák
a fülembe, és ezúttal meg sem próbálom elhallgattatni őket.
A többiek mellettem állnak, a kezük visszahúzva a ruhájuk ujjába. Még
Teren is itt áll, az arca kifejezéstelen. Kétlem, hogy gyászolná a húgomat,
de meglepetésemre ezt nem mondja ki hangosan. Úgy tűnik, elmerül a saját
világában, némán imádkozik az istenekhez. Raffaele szomorúan
lehorgasztja a fejét, a szemében könnyek csillognak.
–  Es most mit csináljunk, Hírnök? – mondja Maeve, kezét a kardja
markolatán nyugtatva. Ez a kérdés foglalkoztat mindannyiunkat. – Most,
hogy őt elvesztettük. Nélküle hiábavaló ez az egész?
Raffaele késlekedik a válasszal.
Talán most az egyszer még ő sem tudja a választ.
 Csak bámulja a kőrakást, a haját az arcába fújja a szél. Engem is lebénít
a kérdés. Hagyom a hangokat kavarogni körülöttem, megszokott jelenlétük
szinte nyugtatóan hat rám.
Ez a te hibád. Minden a te hibád.
– Továbbmegyünk – mondja végül Raffaele. Egyikünk sem mond ellent
neki. Mert ha idáig eljutottunk, most már késő visszafordulni, noha
lehetséges, hogy már nem érhetjük el az utunk célját.
Hallgatnom kellett volna Violettára. Amikor megpróbálta elvenni az
erőmet, hagynom kellett volna neki. Talán még most is élne, ha akkor
engedek. Akkor talán hamarabb cselekedhettünk volna. Akkor talán több
időt lehettünk volna együtt. A bűntudat nyomasztóan nehezedik a
mellkasomra.
Hallgatnom kellett volna rá, de ez többé már nem számít. Úgy tűnik,
már minden mindegy.
Amikor a katonák nekilátnak halmot emelni fölé az összehordott
kövekből, előhúzom az övemből a késem, és levágok egy tincset Violetta
hajából. A kezem melegétől megolvad a hajszálakra fagyott jég.
Összefonom a saját ezüst tincseimmel, furán elüt egymástól a kettőnk haja,
s közben felidézem magamban az álmos délutánokat, gyerekként hányszor
befonta a hajamat. Szeretlek, Adelina, mondta mindig. Az arcomra fagyott
könnyek leperegnek, ahogy megmozdulok.
Maradunk, ameddig lehet, aztán Maeve indulást vezényel.
A nyeregben hátrafordulva addig nézem a Violetta nyughelyét jelző
kőhalmot, míg el nem tűnik egy kanyarban.
Az egyik reggel beleolvad a másikba. A szürkület minden nappal egyre
sötétebb lesz, és a hó egyre szilárdabbá válik a lábunk alatt. Senkivel sem
találkozunk útközben. Mintha a világ végén járnánk. Nagyokat hallgatunk,
egyikünknek sincs kedve megszólalni. Még Magiano is komor arccal,
némán lovagol mellettem. A táj energiája hajt előre, magához vonz, hív
minket. Árnyak kísértenek éjjelente és a szürkületi homályban, csak a
tábortűz fénye űzi el őket. Időnként Violetta szelleme sétál a lovam mellett.
Sötét haja meg se lebben az erős szélben, és a csizmája sem hagy nyomot a
hóban. Egyszer sem néz rám. Az ösvény egyre keskenyebb lesz, néhány
óránként elágazáshoz érünk, tucatnyi különböző irányba fut tovább az út, és
mindegyik hegyhátak közt tűnik el. Nem kétséges, hogy Raffaele
útmutatása nélkül elvesznénk idekint a fagyban.
Aztán egy nap megállunk, barlang ásít előttünk.
 A fenyegetőn tátongó bejáratot éles sziklák szegélyezik, a legteljesebb,
legmélyebb sötétség vár odabent. Soha nem találtuk volna meg ezt a helyet,
ha az energiája nem vonz minket magához. Szinte tapintható az a lüktető
erő, ami hív minket, mintha ezer szállal húzná maga felé a testem minden
egyes izmát.
– Innen egyedül kell továbbmennünk – mondja Maeve. – Az embereim
nem jöhetnek velünk, – A lovak felé int, némelyiknek az orrából vér
csöpög. Minél közelebb kerülnek a bejárathoz, annál jobban szenvednek.
Az én lovam meg is makacsolja magát, nem hajlandó egy lépést se tenni.
Hátranézek Maeve katonáira. Ők is visszakoznak. Soha nem jutott eszembe,
hogy az energia, ami olyan erős, hogy hatással van az összes ifjú
kiválasztottra, vajon hogyan érintheti a közönséges embereket, de elég csak
az arcukra néznem. Néhányuk bőrén hideg verejték csillog, de a többiek is
sápadtnak és gyengének tűnnek. Elkísértek, ameddig tudtak. De ha
belépnek velünk ebbe a barlangba, meghalnak.
Maeve leszáll a lováról, és int az egyik katonájának.
– Az állatokat vigyétek vissza magatokkal – mondja.
A katona tétovázik. Mögötte a többiek is megállnak és figyelnek.
– Hogy hagyhatnánk itt egy fagyos pusztaságon, felség – feleli, és a
tekintete körbejár rajtunk. – Felséged… felséged Beldain királynője.
Hogyan fog visszatérni?
Maeve szigorú pillantást vet rá.
– Meg fogjuk találni a módját – mondja. – Aki követni próbál minket,
nem éli túl. És ez nem kérés volt, hanem parancs.
A katona még ekkor is habozik pár pillanatot. Azon kapom magam,
hogy irigykedve, keserűen és szomorúsággal figyelem a jelenetet. A
kenettrai katonáim közt hány akad, aki ilyen fokú hűséget és önfeláldozást
mutatna? Vajon követnének-e szeretetből, ha nem félemlíteném meg őket?
Végül aztán a katona lehajtja a fejét.
–  Igenis, felség! – Kezét a mellkasára teszi, és letérdel Maeve elé a
hóba. – A hágó alján fogunk várni. Addig, ameddig kell. Azt ne kérje
felséged, hogy végleg hagyjuk magára.
Maeve bólint. Megingathatatlan hidegvére egy pillanatra elhagyja,
amióta ismerem, ez most először fordul elő vele. Hirtelen nagyon fiatalnak
tűnik.
– Jól van – mondja.
 A katona vigyázzba vágja magát, és kiadja a parancsot a csapatnak.
Nyeregbe szállnak, és tisztelegnek a királynőjüknek, mielőtt megfordítják a
lovaikat, és elindulnak az úton visszafelé, amerről jöttünk.
Némán állok, és figyelem őket, ahogy távolodnak. Fognak az én
katonáim valaha is ilyen tisztelettel szalutálni nekem?
Mikor a paták dobogása elhalkul, Maeve visszatér, hogy csatlakozzon
hozzánk a barlang bejáratánál. Bárhogy is erőltetem a szememet, a
legfeketébb sötétségen kívül nem látok mást. Olyan, mintha semmi sem
lenne odabent, és belezuhannánk, ha belépnénk. Raffaele megáll a szélénél,
és lehunyja a szemét. Mély levegőt vesz, aztán összerázkódik. Meg se kell
szólalnia, már tudom, mit fog mondani. Én is érzem a vonzást.
Mindannyian érezzük.
Az Éj Sötétje a barlang mélyén található.
Teren előhúzza a kardját és egy hosszú kést, majd Lucent és Magiano is
fegyvert vesz a kezébe. Magiano közelébe húzódok, és elindulunk befelé.
Violetta hiányát tátongó űrként érzem az oldalamnál. Ha most itt lenne,
szólnék neki, hogy maradjon a közelemben. Mire ő csak némán bólintana.
De nincs itt.
Így hát nélküle nézek szembe a sötétséggel, és lépek be a barlangba.
Túlságosan félek, hogy bele merjek gondolni, vajon kijutunk-e valaha
belőle.
Eleinte semmit sem látok, ezért csalt tétován rakosgatom egyik lábamat
a másik elé. A lépteink visszhangot vernek a sötétben, amihez időnként a
kőhöz súrlódó acél hangja társul. A többiek bizonyára a kardjukkal
tapogatják ki a barlang falát. A levegő rettentően hideg idebent, és érezni
valami ősinek, sónak, kőnek és szélnek a szagát. Nagyokat nyelek,
próbálom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a barlang falai bármikor
ránk omolhatnak. Bárcsak látnék valamit, ha csak halványan is! Régen
rettegtem a vakságtól, s most ez a félelem is újra fellángol, a sötétben
szörnyek szemét látom villogni, a tekintetükkel szinte felnyársalnak.
Innen soha nem jutsz ki élve, kántálják a hangok, élvezettel lubickolva a
belőlem áradó, egyre fokozódó rémületben. Itt maradsz a sötétségben
mindörökre, ezt érdemled.
Összerezzenek, mikor egy meleg és kérges tenyér megérinti a kezemet.
–  Minden rendben? – Magiano hangja mintha jelzőfény volna a
sötétben, közelebb húzódok hozzá. Minden rendben. Minden rendben.
Kényszerítem a hangokat a fejemben, hogy inkább ezt ismételgessék, és
mint valami mantra, ez erőt ad, hogy lépésről lépésre továbbhaladjak.
Egy örökkévalóság telik el így, mire a szemem végre kezd
alkalmazkodni a sötéthez. A néhány ölnyire fölénk magasodó mennyezeten
keskeny réseket látok, melyekből halvány, jégkék fény szivárog.
Lassacskán, ahogy egyre több minden feldereng a barlangban, azt veszem
észre, hogy az egész mennyezeten, minden apró repedésből gyenge izzás
árad. A lépteim lelassulnak, próbálom jobban szemügyre venni.
A mennyezetet borító milliónyi apró jégcseppből származik a fény.
Hunyorogva csillámlik, lüktető mintát rajzol fölénk, és úgy tűnik, mindig
ott a legerősebb, ahol épp járunk. Egy pillanatra megfeledkezem a
félelmeimről, és csak állok ott, bámulom a gyönyörű fényjátékot, képtelen
vagyok levenni róla a szemem.
–  Jégtündérek – mondja Raffaele, és valahol elöl a visszhang
megismétli a szavait. – Az észak apró teremtményei. Bizonyára
felébresztette őket az általunk keltett légmozgás. Olvastam róluk a papok
zarándoklatokról írott beszámolóiban. Ez az a hely, amit az utazók az Éj
Sötétjeként imádnak, de ők sosem mennek ennél tovább.
A derengés megvilágítja az utunkat, a csillagporral megjelölt ösvényt.
Múlnak a percek. Az órák. Aztán fagyos szellő enyhe csípését érzem az
arcomon. A barlang kijáratának közelében kell járjunk. Ideges vagyok, és
kíváncsi, vajon mi lehet a túloldalon. Mellettem időnként feltűnik Violetta
halovány és színtelen szelleme. A huzat fokozatosan erősödik, míg egy
kanyar után, egyszer csak feltűnik előttünk a kijárat.
Eláll a lélegzetem az odakint csillogó hó láttán.
Eddig csak a legendákat hallottam erről a helyről, az Éj Sötétjéről. De
most itt állok előtte, egy érintetlen, varázslatos világ tárul a szemem elé. Ez
az átjáró a mi világunk és az isteneké között. És nem léphetünk be Violetta
fogékonysága, az együttérzéssel való kapcsolata nélkül.
Raffaele a kijárathoz lép, próbaképpen kinyújtja a kezét. Beleborzong,
velem együtt. Itt milliónyi szál jut a halandók világában lévők
mindegyikére, odakint lehengerlő az energia, olyan erőteljes, hogy attól
tartok, összeroppant, ha ki merek lépni. Az Éj Sötétjét keresve a papok itt
szoktak megállni? Ülnek a jégtündérek derengésében, és csodálják a
barlang mennyezetéről lógó jégcseppeket? A közönséges halandók talán azt
sem tudják, hogy van itt egy kijárat. Talán az energia itt olyan erős, hogy azt
már képtelenek érzékelni.
 Raffaele sokáig áll ott, a két világ határán egyensúlyozva. Aztán ránk
néz. Át fog lépni.
–  Már szellemek vagyunk – suttogja. Kinyitom a számat, hogy
megállítsam, aztán becsukom. Igaza van, mint mindig. Ha így kell véget
érnünk, hát akkor legyen. Raffaele vesz egy nagy levegőt, én pedig úgy
figyelem ebben a varázslatos birodalomban a halványkék derengés
dicsfényével övezett körvonalait, mintha utoljára láthatnám. Mellettem
Magiano bólint, és megfogja a kezem. Maeve és Lucent egymás mellé
lépnek. Teren félelem nélkül várakozik.
Van mellettem egy üres hely, ahol Violettának kéne állnia. Hogy nincs
velem, kevésbé félek a haláltól. Nélküle a világ sokkal sötétebb.
Raffaele felemeli a lábát, és átlép a határon. Mi pedig követjük.
Azt mondják, az Éj Sötétjébe csak azok léphetnek be, akiket ért
már valamilyen komoly veszteség, hogy csak a legsúlyosabb
gyötrelmek átélése révén képes egy halandó felfogni, mivel jár,
ha beteszi a lábát az istenek birodalmába.
– Az Éj Sötétje zarándokainak történetei, Je Cun-Li
gyűjtésében. –

Adelina Amouteru

A CSIZMÁM ÉRINTETLEN, FRISS HÓBA SÜPPED. Fagyott fák erdeje tornyosul

körülöttünk, csupasz ágaikat vastag fehér takaró fedi. De amitől
mindannyiunk lába földbe gyökerezik, az az éjszakai égbolton ragyogó
három hold látványa. Óriásiak, hatalmas, aranyló és fagyos korongok,
eltakarják az égbolt felét. Olyan közelinek tűnnek, hogy úgy érzem, ha
felemelném a kezem, végigsimíthatnám márványsima felületüket. Csillagok
borítják az eget, az ismerős csillagképek hihetetlenül fényesek. Közel
vagyunk az éghez. Miközben nézem, halványzölden hullámzó függöny
lebben a csillagok elé, a néma csendben hol megjelenik, hol eltűnik. Még
sosem láttam ehhez fogható éjszakát. Mintha az istenek birodalma lehajolna
hozzánk, hogy köszöntsön minket, halandó világunk pedig vágyakozva
nyújtózna felé.
– Istenek – nyögi Magiano mellettem.
Mégiscsak átjutottunk.
Hogyan lehetséges ez? Nem lett volna szabad sikerülnie. Bele kellett
volna halnunk. Mellettem Raffaele is csodálkozik.
Oldalt pillantva, észreveszem Terent. Hozzánk hasonlóan, ő is
ledermedt a látványtól. Fakó szeme elkerekedik, eltátja a száját. Könnyek
csillognak a szemében, lecsordulva fagyott csíkokat hagynak az arcán.
Hallom, ahogy elmormol egy imát, annyira megindítja az istenek világára
nyíló átjáró szépsége.
Érintetlen tájon haladunk. Az eredet lüktetésének üteme állandósul,
vezet minket, mutatja az irányt. A hó halkan csikorog a csizmánk alatt.
Reszketek a hidegtől. A suttogás a fejemben minden egyes lépésnél erősebb
lesz, úgy fokozódik a hangzavar, ahogy közeledünk az eredethez. Próbálom
megfékezni a hangokat, de fokozatosan kitöltik a környező csendet, végül
már a lépteink zaját sem hallom. Értelmetlen zagyvaságokat mormolnak,
vagy olyan nyelven beszélnek, ami túlságosan ősi ahhoz, hogy
megérthessem. Valahányszor csak pislogok, vagy megdörzsölöm a szemem,
hogy tisztábban lássak, az erdő fái mintha elmozdulnának.
A szemem sarkából látom, hogy időnként valami elsuhan mellettünk.
Egy árny, valami homályos alak, nem látom tisztán. Máskor hóval belepett,
betört ablakú, elhagyatott házakat látok. Ilyenkor megrázom a fejem,
próbálok nem gondolni semmire, az előttünk álló útra összpontosítok.
Képes vagyok uralni a látomásaimat. Végső soron ez az én képességem,
még ha az istenek birodalmában is járunk.
Újabb alak suhan át a fák között, majd tűnik el szem elől. Megállok,
hogy jobban megnézzem magamnak. De hiába, már eltűnt. Hátranézek
Magianóra.
– Van valami az erdőben – suttogom.
A homlokát ráncolja, majd benéz a fák közé.
És abban a pillanatban megtorpanok. A tekintetem felkúszik a
törzseken. A lábam földbe gyökerezik. Magiano visszafordul, és riadt
pillantást vet rám.
– Mi történt? – kérdi.
De nem tudok válaszolni, képtelen vagyok megszólalni. Csak bámulom
a fákon lógó holttesteket.
A nyakuknál fogva vannak fellógatva a körülöttünk lévő ágakra. Testük
szürke, az arcuk sápadt, és ahogy egyre rémültebben kapkodom a fejem,
kezdem felismerni őket. A hozzám legközelebb lévő az apám. Bordáinak
csontketrece, mint mindig, most is be van szakadva, vércseppek pettyezik
alatta a makulátlanul fehér havat. Mellette Enzo lóg, skarlátvörös haja olyan
sötét, hogy már majdnem fekete, a nyaka eltört, himbálózó teste alatt
ugyanúgy vércseppek. Mögötte Gemmát látom, ismerős arcának egyik felén
most is ott a lila jel. Itt van az Éj Királya is Merroutasból, akit leszúrtam
egy karddal. Az pedig ott Dante, az arcát eltorzítja a fájdalom. Vannak még
itt inkvizítorok, akiket megöltem, katonák a meghódított országokból, és
lázadók, akiket kivégeztettem, mert dacolni mertek a hatalmammal. És itt
van a húgom, az utolsó áldozatom.
 Mindannyian itt vannak, nyitott szemük rám szegeződik, az ajkuk
cserepes, az arcukon ünnepélyes kifejezés. A hangok a fejemben üvöltéssé
erősödnek, és rádöbbenek, hogy amit hallok, az mindig is az ö hangjuk volt,
azoknak a hangja, akiket megöltem. A hangzavar folyton csak erősödött az
évek során, ahogy egyre többen lettek.
Milyen farkas? Csak egy riadt bárányka vagy. Ezt Dante súgta a
fülembe.
Gyorsan megtörtél. Ez Enzo volt.
A holtak nem létezhetnek magukban ezen a világon. Gemma.
Addig maradsz, amíg mást nem mondok. Az Éj Királya.
Gyerünk! Fejezd be, amit elkezdtél. Az apám.
A hangok mindvégig a halottak voltak, egyre többen lettek, gúnyoltak,
kísértettek, az őrületbe kergettek, bosszúból, amiért a vérük az én kezemen
száradt.
Fojtott zihálással, botladozva hátrálok. Magiano ugrik oda, hogy
elkapjon, mielőtt a hóba zuhanok.
– Adelina! – kiáltja. A többiek is megállnak, hogy rám nézzenek. – Mi
történt? Mit láttál?
–  Mindenkit! – zokogom. – Enzót. Gemmát. Az apámat. A húgomat.
Mind itt vannak, Magiano. Ó, istenek, én ezt nem bírom! Nem tudok
továbbmenni. – A térdem megadja magát, és összecsuklok, képtelen vagyok
elszakítani a tekintetemet a látványtól. Ez nem a valóság, mondogatja az
agyam racionális fele. Az egész csak egy látomás. Csak egy látomás. Csak
egy rémálom. Ez nem a valóság.
Eltekintve attól az apróságtól, hogy ez tényleg a valóság. Mert ezek az
emberek tényleg meghaltak. Méghozzá miattam, én okoztam a halálukat.
– Ne kényszerítsetek rá, hogy továbbmenjek – suttogom a fölém hajló
Magiano karjába kapaszkodva.
Raffaele odajön és letérdel mellém a hóba, Maeve, Lucent és Teren
távolabbról figyelnek. Raffaele megfogja a kezemet. Miközben küzdők,
hogy visszanyerjem az irányítást az erőm felett, ő használni kezdi az övét.
Érzem, ahogy a szálak behálózzák a szívemet, a pánik és a félelem után
kutatva, hogy aztán finoman csillapítsák mindkettőt. Kétségbeesett
tekintetem a kötélen himbálózó hullákról Raffaele gyönyörű arcára
vándorol, olajbarna bőrére, a hóval éles kontrasztot alkotó fekete hajára, a
hosszú szempilláin ülő zúzmarára, szemének zöld és arany árnyalatára.
– Lélegezz, mi Adelinetta! – suttogja. – Lélegezz!
 Próbálok szót fogadni. Raffaele nem Violetta, ő nem védhet meg az
erőmtől. De lassacskán, fokozatosan sikerül csillapítania a mellkasomban
tomboló energiavihart, ami kevés híján az őrületbe kergetett. Érzem, ahogy
a kavargás elül, és vele együtt a holttestek is halványodni kezdenek. Már
olyanok, mint a szellemek, áttetszők és lebegnek. Aztán úgy
elhalványulnak, hogy már nem is látom őket. A lélegzetem párája fehér
füstként gomolyog a levegőben. A végtagjaimból elszállt az erő, mintha
órákon át úsztam volna. Magianónak dőlök.
Aztán Raffaele abbahagyja. Ő is kimerültnek tűnik, mintha itt nehezebb
lenne használnia rajtam az erejét. Nagy levegőt veszek, majd bólintok és
elhúzódok Magianótól.
– Jól vagyok – mondom, hátha legalább magamat sikerül meggyőznöm
róla. – Kicsit túl sok nekem itt az energia.
Raffaele bólint.
–  Engem is húz – mondja szelíden. – Milliónyi különböző irányba.
Nem valami kellemes itt, az istenek birodalma és a miénk között.
Lucent odalép, és a kezét nyújtja. Csodálkozva nézek rá. Megragadom,
és segít felállnom. A mellette álló Maeve rám néz, és bólint. Valami átfut az
arcán, egy hirtelen felismerés.
– A húgod – mondja. – Azt mondtad, láttad őt, látomásként. A holtak
szellemei közt.
– Igen – suttogom.
– Tehát ez az oka – motyogja Maeve. – Hát persze! – Raffaelére néz. –
Azt mondtad, mindegyik isteni fogékonyságnak jelen kell lennie a
halhatatlan világban, hogy itt lehessünk. – Maeve visszafordul hozzám. –
De mi Violetta fogékonysága nélkül is képesek voltunk bejutni.
–  Mivel a lelke már itt van – fejezi be Raffaele megvilágosodva. A
tekintete ellágyul. – Az alvilágban.
Violetta már itt van, jövök rá. És valahogy ettől a gondolattól újraéled
bennem a remény. Már itt van. És talán újra láthatom.
–  Már nem lehetünk messze – mondja Maeve, és megfordul, hogy
továbbhaladjon, az erdőn át, a behavazott ösvényen. – A lüktetés egyre
erősebb.
A többiek is érzik, nem csak én. Közel járunk. Már majdnem ott
vagyunk. Ezt ismételgetem, ezzel nyugtatom magam, így próbálom
csillapítani az energiámat. Egyre közelebb jutunk Violettához, vár ránk
Moritas birodalmában.
 A többiek is követik Maeve-et, én pedig elindulok utánuk. Magiano
mellettem marad, fogjuk egymás kezét. Igyekszem a belőle sugárzó
melegre figyelni. Nem merek felnézni a fákra, attól félek, ismét meglátom
az ágakon lógó hullákat. Félek tőle, hogy olyanokat látnék, akik még
életben vannak, akik még meghalhatnak.
Ahogy haladunk tovább, a holdak mozogni látszanak az égen,
közelednek egymáshoz, egyre nagyobbak lesznek, mintha ránk akarnának
zuhanni. Együttállás közeleg, jövök rá, az egyik el fogja takarni a másik
kettőt, mire elérjük az eredetet. A szemem sarkából még mindig sötét
alakokat látok cikázni az erdő fái közt, de mire odanézek, eltűnnek.
Megragadom az energiaszálakat a mellkasomban, próbálom olyan erősen
tartani őket, amennyire csak tudom, hogy ne szőjek akaratlanul is
látomásokat. Az alakok megremegnek és egy időre eltűnnek. De nem
végleg.
Aztán előttünk Maeve és Teren lelassít.
Az erdő fái közt, az éjszakában keskeny fénysugár világít meg egy
tisztást. Még sose láttam ehhez foghatót. Csillog a fák kérge, és ahogy
közelebb érünk, a ragyogás felerősödik, földöntúli kékesfehér fényben
fürdik a táj. Hunyorogva nézem, elszokott a szemem a világosságtól. A fák
egyre ritkásabban nőnek, majd teljesen elmaradnak. Kilépünk az érintetlen
hóval borított hatalmas tisztásra. A meredek hegyláncok közé mélyen
beékelődött völgy nyílik előttünk, mindkét oldalán sűrű erdő nő.
A völgy közepén található a kékesfehér ragyogás forrása, egy keskeny,
ragyogó sugár, mintha egy másik világból áradna a fény.
Az elmúlt napokban folyamatosan jelen lévő energia lüktetése hirtelen
sokszorosára erősödik, éles, szúró fájdalmat érzek a mellkasomban, ami
Enzo kötelékének feszülésére emlékeztet. Felnyögök. Akárcsak a többiek,
bizonyára ugyanígy hat rájuk is. Magiano nyöszörög, a fejét fogja, Raffaele
eltorzult arccal összegörnyed. Előttünk Maeve térdre zuhan, az imbolygó
Teren pedig a hóba szúrja kardját, hogy arra támaszkodjon. A látomásom
fellobban, sötét alakok táncolnak körülöttünk a havon.
Ez az eredet, a hely, ahol Laetes alászállt az égből, hogy halandóvá
váljon, ahol a halhatatlan világ átszivárog a miénkbe, ami körül, az isteni
energiák hatására kialakult az Éj Sötétje. Ahol a kiválasztottak története
elkezdődött. Raffaele segítsége nélkül is érzem az erőt, ami ebből a helyből
árad, az összes isten energiaszálait, háború és bölcsesség, rettegés és harag,
becsvágy és szenvedély.
 Közelebb húzódok Magianóhoz, megérintem a karját, és elindulok
Raffaele felé. Közben valami mozgást látok a völgyet övező erdőben.
Eleinte azt gondolom, hogy megint a látomásom lehet. Sötét árnyak,
szörnyetegeknek tűnő, fekete alakok.
Csakhogy Teren is odafordul, és meredten bámul. Aztán felemeli a
kardját, akárcsak Maeve.
– Az ott micsoda? – kérdi.
Ahogy a szavak elhagyják a száját, az egyik árnyék kilép a fák közül, a
tisztásra. Éles, kattogó zaj hallatszik, ahogy csattogtatja a fogait. Rémülten
hátrahőkölök. A teremtménynek nincs szeme, csak két üres szemgödre, és
hatalmas szája, tele agyarakkal. Négy lábával gyorsan halad, nyomokat
hagyva az érintetlen hóban. Haraggal telt felhő úszik a nyomában, olyan
sötét és gonosz energiát áraszt, hogy rosszul leszek tőle. A háta mögött
feltűnik még egy. Aztán egy harmadik is. Kilépnek a fák közül, a szájukat
nyalogatják.
– Az energiánk vonzza őket – suttogja Raffaele, a rémülettől tágra nyílt
szemmel.
Szörnyetegek, mondják a halottak hangjai. Az alvilág szörnyei.
Hátrapillantok, amerről jöttünk. Újabb árnyak mozgolódnak a fák közt,
mögöttünk is. Hirtelen mindenütt ott vannak, az erőnket érzik, arra jönnek.
Fogcsattogtatástól visszhangzik az erdő.
Futás!
Rohanni kezdünk a fénysugár felé. A mozgás felkelti a lények
figyelmét, felénk fordítják a fejüket, a levegőbe szimatolnak, majd eltátják a
szájukat, kivillantva éles agyaraikat. És utánunk vetik magukat.
Kapkodva zihálok, a fagyos levegő égeti a tüdőmet. Előttem Lucent
megbotlik a hóban, kinyújtom a kezem, és elkapom, mielőtt elesne. Maeve
kihúzódik oldalt, helyet hagy maga és Teren között, majd megforgatja a
kardját. A szeme résnyire szűkül. Kivillantja a fogait, és amikor az egyik
lény a közelébe ér, a magasba lendíti a pengét.
A szörny vicsorogva ráveti magát. Maeve kardja átsuhan a vicsorgó
agyarak közt, és mélyen belevág a szája mindkét oldalába. A lény felsikolt,
a hangja fülsiketítő. A harag és a rettegés reszketve hullámzik át rajtam.
Mintha Maeve, a lénnyel együtt, engem is megvágott volna. Maeve is
összerándul.
Mind a ketten fogékonyak vagyunk az alvilág energiáira. Ezek a
szörnyek a halhatatlan világból származnak, kapcsolódnak hozzánk, a
részünket képezik.
Maeve ismét a lény felé suhint. Ezúttal az oldalán találja el, mire az
felbukik, a havon elterülve rángatózik, Maeve pedig továbbfut.
– Gyorsabban! – Kiáltja. Mögötte a lény tántorogva feláll.
Teren kihúzódik a másik oldalra. Ahogy a fák között utat törve a kék
fénysugár felé rohanunk, két szörny ront ránk jobbról, ő pedig meglendíti a
kardját. Olyan erővel sújt le, hogy a pengéje az elsőnek átmetszi a nyakát,
elválasztva a fejet a törzstől, majd mély sebet ejt a másik mellkasán. Az
első felbukik a hóban, fekete vért spriccel szanaszét, a másik éles visítással
hátratántorodik. A halott szörny fájdalma átcikázik rajtam, a nyakamhoz
kapok, és belezuhanok a hóba. Akárcsak Lucent. Maeve botladozva
visszarohan értünk, talpra rángat minket, és int, hogy gyerünk tovább.
Futunk, ahogy csak tudunk.
Magiano leválik mellőlem. Megpördül, hogy szembeforduljon a
nyomunkban lihegő szörnnyel, előránt két tőrt, és mélyen a lény arcába döfi
őket. Ismét fájdalom cikázik át rajtam. Kirántja a pengéket. A lény sikoltva
lerogy a hóba, mi pedig futunk tovább.
Én érem el elsőként a völgyet. A fák itt olyan közel nőnek egymáshoz,
mintha egy útvesztőben járnánk, aminek a közepén találjuk az eredetet.
Futás közben a hóba fagyott apró jégfoltokban megpillantom a felvillanó,
eltorzult tükörképem. Az arcom sápadt, a hajam ezüst csóva. A rettegéstől
tébolyultnak tűnök.
– Vigyázz! – kiáltok Raffaelére, mikor a fák útvesztőjéből ránk ront egy
szörny. Raffaele épp időben ugrik félre, hogy elkerülje a lény fogait, mikor
az két törzs közt átdugja a pofáját. Vicsorogva felénk kap a karmaival a
keskeny résen át, csattognak az agyarai. Raffaele hátratántorodik, és
elvágódik a hóban. Kardpenge villan elő a semmiből, hogy kis híján
kettészelje a lényt. Teren az, két kézzel szorítja a kard markolatát, különös
őrangyalként tornyosul Raffaele fölé. Újabb szörnyek ugranak rá. A kardját
lengetve, meghátrálásra kényszeríti őket. Újabb szörny leli halálát a
pengéjétől.
– Mozgás! – kiált hátra Teren a válla fölött Raffaelének. – Ne kelljen
többször megmentselek!
Raffaelének nem kell kétszer mondani. Felugrik, és fut tovább a
fénysugár felé. Én pedig követem. Mögöttünk Teren előhúz egy hosszú
kést, és leszúr még egy szörnyet.
 Aztán egy újabb ugrik ki elénk, mélyen belesüpped a porhóba. Felénk
fordítja világtalan szemüregeit, és agyarakkal teli szájával ránk vigyorog.
Mellettem a fájdalomtól összegörnyedt Lucent felemelkedik, összeszorítja a
fogát, majd a kardját pörgetve a lény felé indul. A hangok életre kelnek a
fejemben, szinte értem, mit akarnak. Rám összpontosítják a figyelmüket.
Öld meg őket, mondják.
Borzongás hullámzik végig a testemen. A lény lép egyet előre. Nem,
felelem némán.
Közénk tartozol. Nincs szükséged rájuk, hogy meglátogasd az alvilágot.
Hisz te magad is oda tartozol. Ez az otthonod.
A hangok mérge átitatja az elmémet. Raffaele felé fordulok, és a
gondolataim hirtelen megtelnek mindent elárasztó gyűlölettel. Raffaele
észrevehetett valamit az arcomon, mert hirtelen elhúzódik tőlem. Lucent
szeme elkerekedik.
– Adelina, ne! – kiáltja. Ökölbe szorítom a kezemet.
Nem, ismétlem magamban, Lucent hangjába kapaszkodva. Nem!
A lény vicsorog. Nekem ugrik… és felnyársalja magát Lucent
pengéjére. Aki olyan gyorsan ugrott elém, hogy még csak nem is láttam. A
lény felvisít, haláltusájának görcsös fájdalma belém hasít. Lucent egy
mordulással kirántja a pengét a szörny mellkasából, mi pedig Raffaelével
nagy ívben kikerüljük a rángatózó testet.
Már egész közel vagyunk az eredethez. De egyre több lény seregük
körénk minden irányból, az ormótlan alakok a fénysugár közelében és
mögöttünk gyülekeznek. Futunk tovább. Előttünk tucatnyi szörny
csoportosul a fény körül, irtóztató pofájukat felénk fordítják. Maeve tűnik
fel, a fogát vicsorítva, és rájuk veti magát. Kinyúlok, hogy látomással
takarjam őt is és a többieket is. Amennyire telik tőlem, igyekszem minél
kevésbé láthatóvá tenni őket. De túl sokan mozgunk egyszerre. Nem
vagyok képes szilárdan megtartani a látomást, de az még így is biztosít
némi fedezéket.
Egyszer csak Teren tűnik fel valahonnan. Zihálva kapkodja a levegőt, a
szeme vadul villog a dühtől, a szája kegyetlen mosolyra húzódik. Kardját és
kését fekete vér borítja, míg a ruhája nedvesen vörösük. Pillantása
találkozik az enyémmel, majd szembefordul a lényekkel. Elbődül, és rájuk
veti magát.
A lények köré sereglenek, de láthatóan még így sem képesek legyőzni.
Sarokba szorított állatként küzd, míg mi többiek egyre közelebb érünk az
eredethez. A fény itt már olyan erős, hogy el kell takarnom a kezemmel a
szememet. Hátranézek Terenre. Az egyik szörny a vállába mélyeszti a
fogait, felhődül a fájdalomtól. Megpördül és átszúrja a lény nyakát.
Összerándulok. A lény felvisít, és kitépi a vállából az agyarait. Teren felé
csapok az energiámmal, próbálom megakadályozni, hogy érezze a
fájdalmat.
Magiano suhan el mellettem, Maeve-vel a nyomában.
– Takarj el minket! – kiáltja. A többiekre pillant. – Menjetek tovább!
Mire megállíthatnám, már itt sincs, odarohan, ahol Teren igyekszik
feltartani a szörnyeket. Előrántja a tőreit, és az egyiket a karmait Teren
hátába mélyesztő lényre hajítja. Ugyanakkor Maeve nyílvesszőt vesz elő a
tegezéből, és megcéloz egy másikat, amelyik épp Terenre készül ugrani.
Útjára engedi a vesszőt. Mindketten eltalálják a célt. A lények visítva
felbuknak, de újabbak jönnek helyettük. Teren mindeközben úgy küzd, akár
egy démon. Eltelik pár pillanat, mire rájövök, hogy nevet. Lehunyja a
szemét.
– Az istenek szólnak hozzám! – kiáltja, amikor a lények rárontanak. A
következő pillanatban az egyik szörny borotvaéles karmait oly mélyen vájja
Teren hátába, hogy a fekete hegyük kiemelkedik a mellkasából.
Elfog a reszketés. Maeve felkiált, Magiano pedig megdermed. Aztán
újra mozgásban vannak, rohannak tovább, de Teren szeme kitágul, a szája
nyitva. Ajkáról vér csordul. A teste próbál gyógyulni a lény karmaira tűzve,
de azok a szívébe mélyednek. Remeg a teste. Átvillan előttem Enzo
halálának pillanata, majd Giuliettát látom, amint kileheli a lelkét.
Magiano ráveti magát a Terent felnyársaló lényre. Elég erős, hogy a
szörnyet hátralökje, mivel Teren képességét másolja. Megmarkolom a
szálakat, próbálok fájdalmat okozni a lényeknek. Felvisítanak, de a
látomásom nem képes felülkerekedni rajtuk. Maeve karddal támad a Terent
tartó lényre, levágja a szörny karját. Teren összeroskad. Még mielőtt a hóba
zuhanna a teste, már tudom, hogy nem fogja túlélni. Zúg a fülem, nem
hallok semmit. Nem hiszek a szememnek, Teren még mindig mosolyog. Az
arca felém fordul.
Egy pillanatra csend támad. Döbbenten állunk.
Maeve és Magiano óvatosan a hátára fordítja Terent, én pedig közelebb
sietek, hogy jobban lássam. A teste ernyedt, kapkodva és felszínesen
lélegzik. A szeme csukva. A mellkasán lévő seb gyógyul, de nem elég
gyorsan..
 – Teren – hajolok fölé.
A szeme egy pillanatra kinyílik. Nem tudja fókuszálni a tekintetét, a
pillantása valahol odafent, az éjszakai égbolton állapodik meg.
– Most már bocsánatot nyertem – mormolja olyan halkan, hogy először
azt hiszem, nem jól értettem.
Várom, hogy a mellkasa újra megemelkedjen, de többé nem mozdul.
Bámulom a vérmocskos havat, és felidézem magamban az első
találkozásunkat, mikor karóhoz kötve álltam a máglyán, ő pedig el akart
égetni. Aztán a húgomat fenyegette, majd elvette Enzo életét, majd folytatta
a malfettók kínzásával, üldözte a kiválasztottakat. Aztán az őrület peremére
sodortam, és át is löktem rajta, hogy megölje élete szerelmét. A
legparányibb kétség sincsen bennem, hogy rászolgált a halálra.
De akkor miért vagyok szomorú? Megérintem az arcomat, könnyek
csorognak rajta. Mit érdekel, hogy mi történik vele? Rabságba vetettem,
gyűlöltem és kínoztam. Örülnöm kéne, látva, hogy a vére vörösre festi a
havat, a tekintete üresen, élettelenül mered a semmibe.
Teren végre halott, nem is értem, miért hullatok érte könnyeket.
Én is öltem és pusztítottam. Bántottam másokat. Talán mindig is
egyformák voltunk, ahogy ő szokta mondogatni. És most, hogy elment,
hirtelen elfog a kimerültség. Halála az életem egy hosszúra nyúlt
fejezetének a végét jelenti.
Ott lesz az alvilágban. Várni fog ránk.
Az erdőben lévő szörnyek megindulnak felénk. Maeve és Magiano futni
kezd a fény felé. Kábultan követem őket, a világ még mindig csendes
körülöttem, a hó elnyeli a zajokat. Hátunkban a gyorsan közeledő
lényekkel, és a vakító kék-fehér fénnyel előttünk, elszakítom a
pillantásomat Terentől, veszek egy nagy levegőt… és a többiekkel együtt
belépek én is.
 MEDINA: Megérkeztem? Ez valóban az alvilág tengere?
FORMIDITE: Beszélj csak, gyermekem, mert a halál kapujában
állsz.
MEDINA: Ó, istennő! Ó, rettegés angyala! Nem merem rád
emelni a tekintetem.
– Tristan Chirsley.:  A nyolc herceg –

Adelina Amouteru

E LÁRASZT AZ ENERGIA. Az isteni erők szálai betöltik az elmém és a testem

minden zugát, a rettegés, a harag, a bőség és a halál, az együttérzés és a
szépség, a szenvedély és a bölcsesség, és az idő, a vidámság és a háború és
a kapzsiság. Egyszerre érzem mindet. A nyers erő égeti a bensőmet, egy
pillanatig azt hiszem, képtelen leszek tovább elviselni. Sikoltani akarok.
Hol vannak a többiek? Már nem hallom Magiano hangját, sem Raffaele
kiáltásait. Már nem érzek semmit, csak a fény van, és az energia.
Próbálom kinyitni a szemem, és rögvest úgy érzem, mintha egy
pillanatra meglátnám a mennyet, túl az ég boltozatán, és az alvilág vizeit,
mélyen a halandók tengere alatt.
A fény fokozatosan halványulni kezd. A levegő ismét hűvösebbé válik,
de ez most más, mint a jeges szél az Éj Sötétjében. Ez olyan hideg, ami
mélyen a csontjaimba hatol, tompa dermedtség, befészkeli magát a
szívembe, és jégkéreggel vonja be. Próbaképpen kinyitom a szemem.
Körülöttem a világ ködös és szürke. Felismerem ezt a szürkét. Ez az alvilág
árnyalata.
A talpam alatt víz hidegét érzem.. Az egyik oldalamon Magiano áll. A
másikon Raffaele, aztán Maeve és Lucent.
Átléptünk az istenek világába.
Az alvilág tengere a lábunk alatt terül el, de nem süllyedünk bele a
vízbe. Úgy állunk rajta, mintha nem volna súlyunk. Lenézve a vízre,
feltűnik, hogy egyetlen hullám sem fodrozza a felszínét. Az örökké szürke
ég tükre, az ég és a föld közti senki földje, nem tartozik se ide, se oda. A víz
sötét, szinte fekete, de teljesen átlátszó. Messze alattunk óriási lények
árnyai lebegnek, a rémálmaimban gyakorta láttam őket. De most tényleg itt
vagyunk.
Adelina.
A suttogás minden irányból körülvesz minket, és a szívemig hatol. Jól
ismerem ezt a hangot. Felkapom a fejem, akárcsak a többiek. Nem messze
tőlünk egy sápadt, hosszú, fekete hajú alak tart felénk a tenger felszínén.
Ahogy közelebb ér, nem tudok megmozdulni. A többiek is
megmerevednek.
Dermesztő hideg telepszik a mellkasomra.
Adelina. Aztán a többiek nevét suttogja. Ti nem tartoztok ide. Az élők
világában van a helyetek.
Formidite. A rettegés angyala. Azért jött, hogy döntsön felőlünk.
A tenger felett lebegő haja a láthatáron túlra nyúlik. A teste egy
gyermeké, de csontvázszerű. Az arca jellegtelen, a bőre ráfeszül a
koponyájára, fehérebb, mint a márvány. Hirtelen eszembe jut az első
alkalom, hogy megpillantottam egy rémálomban. Aznap éjjel történt, mikor
Raffaele megvizsgált a Tőröknél.
Ahogy odaér hozzánk, meghajolok előtte, ahogy a többiek is. Raffaele
szólítja meg, lesütött szemmel.
– Magasztos Formidite – mondja. – Az alvilág kapujának őrzője. – Mi
is elmormoljuk üdvözlő szavainkat.
A koponyájára aszott bőr alatt mintha Raffaelére mosolyogna. Térjetek
vissza a halandó világba!
–  Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a hozzánk hasonlókat –
válaszolja Raffaele. Biztos ő is fél tőle, akárcsak mi, de a hangja határozott
és kedves marad, nem remeg meg. – Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a
halandó világot.
Formidite mosolya elhalványodik. Közelebb hajol hozzánk. A félelem
egyre fokozódik bennem, és vele együtt növekszik az erőm, azzal
fenyegetve, hogy átveszi felettem az uralmat. Először Raffaelére néz, majd
Maeve felé fordul. Maeve valamiért felkelti az érdeklődését. Közelebb lép a
beid királynőhöz, és félrebillenti a fejét, egy csupán kíváncsiságként
értelmezhető mozdulattal. Úgy látom, picinyem, megvan benned a képesség.
Hoztál már el lelkeket anyám birodalmából, hogy vissza vidd őket az élők
közé.
 Maeve lehajtja a fejét. Észreveszem, hogy a kard markolatán nyugvó
keze remeg.
– Bocsáss meg, magasztos Formidite – mondja. – A képességről, amit
kaptam, csak annyit mondhatok, hogy az istenektől való.
Én engedtelek be, feleli Formidite. Azóta már megtanultad, egész biztos
vagyok benne, hogy következményei vannak az isteni energiák
közvetítésének.
–  Kérlek, engedj át minket! – mondja Maeve. – Helyre kell hoznunk,
amit tettünk.
Formidite vár egy darabig. Aztán Lucentre, majd Raffaelére néz. Az
istenek gyermekei, mondja. Aztán rám néz.
A félelem, ha ez egyáltalán lehetséges, még tovább fokozódik bennem.
Formidite közelebb lép hozzám, fölém tornyosul, a tengerre vetülő árnyéka
a láthatárig nyúlik. Lehajol, csontos kezét kinyújtja, és gyengéden megérinti
az arcomat.
Képtelen vagyok fékezni az erőmet, sötét látomás tör elő
mindenhonnan, kísérteties árnykarok és vörösen izzó szemek, viharos
éjszaka, egy ló rémülettől kitágult szeme, lángoló hadihajó és egy palota
végtelenbe nyúló folyosói. Hátratántorodok, elhúzódok az érintésétől.
Gyermekem, mondja Formidite. Különös, leírhatatlan mosolya ismét
megjelenik. Az én gyermekem vagy.
Az arca hipnotikus hatással van rám. A félelem egyre csak duzzad
bennem, kezdek összezavarodni.
Formidite egy pillanatra elhallgat. A mélyben úszkáló lények kísérteties
kiáltásai felhallatszanak hozzánk, mintha felébresztette volna őket a
jelenlétünk. Végignéz rajtunk, majd bólint. Mikor újra lenézek, a lények
közelebb kerültek a felszínhez, és egyre többen vannak. A szívem
hevesebben kezd verni. Tudom, minek a jele ez, és hogy ki vár ránk a
felszín alatt. Formidite angyali ikerpárja.
Megnyílik alattunk a víz. Belezuhanok, és elmerül a fejem. A világ
megtelik különös, víz alatti hangokkal. Egy pillanatra elvakít a sötétség,
ösztönösen kinyúlok Magianóért. Raffaeléért. Maeve-ért és Lucentért. De
nem találom egyikőjüket sem. Óriási lények árnyai köröznek körülöttem.
Miközben továbbsüllyedek, megpillantom az egyik lény arcát.
Nincs szeme, ellenben pikkelyei vannak, és agyarai, egy irtóztató
rémálom. Sikoltásra nyílik a szám, de csak buborékok jönnek belőle. Nem
kapok levegőt. Az alvilág energiája lefelé húz, szálai a mellkasomba
hatolnak, nincs más választásom, mint követni.
Az egyik lény odaúszik, és az arcomba bámul. Maga Caldora az, a
harag angyala. Eltátja a száját, mély, kísérteties hangja áthullámzik a vízen.
Noha nem látom a többieket, érzem a jelenlétüket. Nem vagyok egyedül.
Gyere utánam, hallom a fejemben Caldora hangját, a gondolatai
behatolnak az agyamba. Megfordul, hosszú, pikkelyes farka széles ívet ír le
a vízben. Egyre mélyebbre és mélyebbre úszók a nyomában.
Gyere utánam, gyere utánam! Caldora sziszegése ritmikusan hullámzik
a vízben. Hangja, kísérteties harmóniát alkotva, belevegyül a fejemben
hallatszó suttogásba. A víz egyre feketébb, a nyomás fokozódik, és már
nem látok semmit, még az előttem úszó Caldorát sem. Csak a fekete
mélység nyújtózik a végtelenbe, az örökkévalóságig.
Egyre mélyebbre süllyedek a Halál birodalmába.
 Milyen nemes lehet, Moritas fájdalma,
őrizni az örökkévalóságban a néma lelkeket,
megítélni egy életet, és dönteni az elvételéről.
– Garun diák: Élet, halál és újjászületés –

Adelina Amouteru

N EM EMLÉKSZEM RÁ, mi történt, hogyan érkeztem meg. Csak azt tudom,

hogy itt vagyok, lapos, szürke földön állok, melynek partját az alvilági
tenger nyugodt, mozdulatlan felszíne övezi. Olyan sima, akár egy tó.
Felnézek. Ahol az égnek kéne lennie, tengert látok, mintha fejjel lefelé
lógnék az égről, és lefelé néznék a vízre.
Megfordulok, a szárazföld belseje felé. Mindent ugyanaz a tompa
szürke árnyalat borít. A halál lüktetése hullámzik körülöttem, a csend
ütemesen felzúg a fülemben. Azt veszem észre, hogy az előttem elterülő
síkság ezernyi, milliónyi, megszámlálhatatlan magasba nyúló
üvegoszloppal van tele. Színjátszó és fehér oszlopokkal.
A hatszögletű kristályoszlopok színe holdkőre emlékeztet, egymástól
egyenlő távolságra, a láthatárig nyúló, nyílegyenes vonalak mentén
sorakoznak, és nyújtóznak felfelé, a végtelenbe, ameddig csak követni
képes őket a szem. Az oszlopokból halvány, ezüstfehér derengés árad,
élesen elütve a helyet uraló egységes szürke árnyalattól. Ahogy közeledek
az első oszlophoz, észreveszek benne valamit, a kő anyagába dermedve.
Nehéz kivenni a formáját, hosszúkásnak, elmosódottnak tűnik. Az
oszlophoz érve megérintem a tenyeremmel.
Egy férfi van odabent!
Elrántom a kezem, mintha megégettem volna, és hátraugrok. A férfi
szeme csukva, az arca nyugodt, békés. Valami időtlen kifejezés látszik rajta,
ott lebeg az örökkévalóságba dermedve, élete virágában. Figyelem egy
darabig.
Ez a lelke, tör rám hirtelen a felismerés.
 Elfordulok tőle, és végignézek a végtelenbe nyúló oszlopsorokon. Ezen
oszlopok mindegyike egy halandó világból származó lélek végső
nyughelye, őrzi, ami megmaradt az illetőből, jóval azután is, hogy a húsa és
a csontja visszatért a porba, amiből vétetett. Ez Moritas könyvtára,
megtalálható itt mindenki, aki valaha is létezett.
A kezem remegni kezd. Ha minden halott lelke itt van, akkor itt lesz a
húgom is.
Körülnézek, a többieket keresem. Beletelik egy kis időbe, mire
észreveszem a testemet megvilágító fénysugarat, olyan vagyok, mintha az
élet egy pillanatát jelképezném az elhunytak örökkévaló világában. Négy
másik fénysugarat látok a kristályoszlopok erdejében, ragyogásuk élesen
elüt az ezüst és szürke háttértől. Nagyon messze vannak, végtelennek tűnő
távolság választ el minket egymástól.
A Halál birodalmába mindenki egyedül lép be.
A hátborzongató vidék csendjét suttogó hang töri meg. Betölti a szürke
föld és az eget jelentő tenger közti üres teret. Sötétség közelít minden
irányból, valami elképzelhetetlenül hatalmas, fekete felhő ereszkedik alá az
égből, a partot övező tenger felé. Gomolyogva terjeszkedik.
Adelina.
Moritas, a halál istennője.
Biztos vagyok benne, a legparányibb kétség nélkül, hogy ez az ő
hangja.
Eljöttél, hogy alkut köss velem, Adelina.
– Igen – felelem suttogva. – Azért jöttem… azért jöttünk mindannyian,
hogy begyógyítsuk a szakadást a világod és a miénk között.
Ó, igen, a többiek. A felhő fölém tornyosul. Halhatatlan energiád
régóta hiányzik már a birodalmunkból.
Az erőm… kezdeném mondani, de aztán elakad a szavam. Még most is,
miután idáig eljutottam. A hangok a fejemben tajtékzanak, feldühíti őket
már a gondolata is, hogy hajlandó lennék megszabadulni tőlük.
Lépj közelebb, Adelina, parancsolja Moritas.
Habozok. Az előttem tornyosuló felhő egymásba olvadó fekete foltok,
ívek és szörnyalakok ijesztő kuszasága. A rettegéstől mozdulni sem bírok.
Erdőkön vágtam át az éjszaka közepén. Nem riasztott a barlang sötétje sem.
De behatolni magába a halálba…
A félelem a kardod.
 A kardomban az erőm. Lépek egyet, majd még egyet, szép sorban,
egyiket a másik után. A felhő közelebb húzódik, fölém tornyosul, még
közelebb jön. Lépek még egyet, és már benn is vagyok, elnyelt egészen.
Fekete köd és ezüstfehér oszlopok mindenütt. A gyöngyfényű
oszlopokban lebegve egy-egy ember alussza örök álmát, feltűnik előttük a
halvány tükörképem, ahogy nézem őket, azon tűnődve, milyen lehetett a
halandó életük. A szívem ütemesen lüktet a mellkasomban. Hálás vagyok,
hogy érzem, hogy nem holtan vagyok itt. Időnként suttogás kél a ködben,
Moritas hangja az, engem hív. Követem, noha fogalmam sincs, hová vezet.
Egyik oszlopsort a másik után hagyom magam mögött. Halvány ragyogásuk
sápadt árnyalatot kölcsönöz a bőrömnek. Olyan régóta gyalogolok, már
nem is számolom, hány sort hagytam el, és amikor hátranézek, amerről
jöttem, nem látok mást, csak oszlopokat.
A többiek is vég nélkül gyalogolnak a saját, oszlopokkal teli
rémálmukban, engem keresve. Időnként kísérteties alakokat látok elsuhanni
az oszlopok között, árnyakat, melyek eltűnnek, ha rájuk akarok nézni. Talán
elveszett lelkek, szellemek. Lehet, hogy Moritas a többiekhez is szól,
sorban, egymás után.
Adelina!
Moritas hangja most közelebbről szól. Megfordulok, hogy folytassam
az utat, az eddigi irányba… aztán hirtelen megtorpanok. Az arc a
legközelebbi oszlop belsejében – csukva a szeme, az arca békés – Kenettra
néhai királynője, Giulietta. Sötét haja mintha lebegne a holdkő oszlopban,
csupasz karja keresztezve a mellkasa előtt. Tétován közelebb lépek hozzá.
A testén nyoma sincs sebnek, semmi sem emlékeztet rá, hogy Teren kardja
átjárta a mellkasát. Tökéletes épségben, megőrizve mindörökké az
alvilágban. Alaposan megnézem az arcát, úgy ahogy soha, amíg élt.
Gyönyörű volt. Enzo nagyon hasonlított rá.
Továbbindulok. Aztán rájövök, hogy a körülöttem lévő oszlopokban
mind olyan emberek vannak, akiket ismertem.
Az Inkvizíció katonái. Az Éj Királya is itt van Merroutasból, már
nincsenek haragos ráncok a homlokán. Dante is itt lebeg a közelben. Az ott
Gemma, békés arcán a lila jellel. Elmormolok egy imát, ahogy elhaladok
mellette, a bocsánatát kérem, majd megyek tovább, egyik ismerős arc
követi a másikat. Egy pillanatra megállok annál az oszlopnál, amelyik
Terent zárja magába, keresztbe tett karja a mellkasán nyugszik, elnyelte őt
az örök éjszaka. Sosem láttam még ilyen derűsnek, azt remélem, végre
megtalálta a belső békéjét.
Ez pedig itt Enzo. Megállok az oszlopa előtt. Olyan, mintha csak
aludna, az arca nyugodt és sima. A karján látszik az égésnyom, ahogy
mindig is látszott, elszenesedett bőre forradásokkal van teli. Sokáig állok
ott, hátha felébred, ha elég ideig bámulom. De nem ébred fel.
Így aztán továbbmegyek. Az arcok kezdenek összefolyni előttem.
Aztán megint megállok, mikor az apám mellett megtalálom az
édesanyámat. Olyan régen láttam utoljára, hogy talán fel sem ismerem, ha
Violetta nem szakasztott úgy néz ki, mint a fiatalabb mása. Nagyot nyelek,
a szívem elszorul. Megérintem a hideg oszlopot. Ha elég erősen
összpontosítok, mintha hallanám a hangját, halk, édesbús énekét, a
dallamot, ami kiskoromból feldereng. Emlékszem rá, ahogy gömbölyödő
hasán összekulcsolta a kezét, milyen kíváncsi voltam, vajon ki fog előbújni
belőle. Sokáig nézem őt, egy örökkévalóságig tart, míg képes vagyok
továbbmenni.
Apámra egyetlen pillantást sem vesztegetek. Másvalakit keresek, aki
sokkal fontosabb számomra.
És hamarosan meg is találom. Violetta!
Elbűvölő. Káprázatos. A szeme csukva, de tudom, ha kinyitná, az
ismerős, barna pillantás fogadna, nem pedig az élettelen szürke tekintet,
mint amilyen a vége felé volt. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem, de a
holdkő oszlop elzárja tőlem, tenyeremet a kristálylapra szorítva csak
nézhetem a húgomat. Az arcom könnyben ázik. Itt van, idelent az
alvilágban. Újra láthatom.
Adelina!
Nagy nehezen elfordítom a tekintetemet. És igen, már látom. Egyből
felismerem, hogy ez az, amit keresünk.
A színjátszó oszlopok erdejének közepén egy sötét folt látszik,
szögletes hasáb feketéllik a tengernyi holdkő között. A magasba nyúlik, fel
az égbe, ameddig csak szemmel követhető, körülötte sötét köd örvénylik,
akár egy forradás, az alvilágból indulva, a halandó világon át, egész fel a
mennyekig tart. Egyből beugrik, amit Raffaele mondott. Ez a rés, az ősi
hasadás, ami a halhatatlan világ és a halandó közt nyílt, amikor a Vidámság
emberként megtestesült a földön, majd az alvilágon át újra visszatért. Ez a
fekete oszlop magának a Vidámságnak volt a nyughelye, halandó halála
után, mielőtt visszatért volna az égbe. Innen indult a vérláz. Még itt, ebből a
távolságból is érzem a sötét erőt, hogy mennyire nem helyénvaló.
Emlékszem a hátam alatt a fából ácsolt asztalra, és a pálinka ízére az
ajkamon, az orvos rendelte a betegségemre, a hangjára, amikor bejön a
szobámba, még csak négy vagyok, a vörösen izzó késpengére, ahogy
közelít a fertőzött szememhez, hiába sikítok, zokogok és könyörgök, hogy
ne tegye-
Innen ered a láz, ami mindegyikünk életére hatással volt. Minél
közelebb érek, a fekete oszlop mögötti tér annál sötétebb, a végén már
olyan, mintha a testet öltött éjszakába sétálnék, amit épp elnyelni készül a
köd.
Odaérek a hasadáshoz. Ekkor az örvénylő sötétség megváltozik, feketén
tornyosuló, elegáns nő alakját ölti, a testét köd és pára alkotta palást fedi, a
fejét csavart kosszarv ékesíti. Éjfekete szemmel bámul rám. Szólásra
nyitom a szám, de egyetlen hang se jön ki rajta.
Moritas, a halál istennője.
–  Gyermekem – mondja. Fekete pillantása rám szegeződik. A hangja
mély és erőteljes, zeng tőle a táj, a mellkasomban érzem a remegését, a
rezgést, ami olyan ősi, hogy belesajdulnak a csontjaim. Az istenek
gyermekei. Újabb alakok tűnnek fel mindkét oldalán, magas és néma
árnyak. Felismerem Formidite hosszú, fekete haját, kifejezéstelen arcát, és
Caldora hatalmas uszonyait.
Aztán van itt egy férfi is arannyal és drágakövekkel díszített
köpenyben. Denarius, a kapzsiság angyala. Fortuna, a bőség istennője,
gyémántoktól csillogó lepelben. Amare, a szerelem istene egyenesen
lélegzetelállító. Tristius, a háború angyala, kezében karddal és pajzzsal.
Sapientus, a bölcsesség istene. Itt van Aevietes, az idő istene, és Pulchritas,
a szépség angyala. Compasia, az együttérzés angyala.
Laetes, a vidámság angyala.
Az istenek és az istennők mind itt vannak, eljöttek a gyermekeikért.
–  Moritas – lehelem, alig hallhatóan. Az erőm fortyogva kavarog a
közelségétől, veszélyesen megnő az energiám, könnyen elpusztíthatja az
egyébként is haldokló, halandó testemet.
Nem úgy lettetek teremtve, hogy használhassátok az erőinket, mondja. A
halhatatlan birodalomból figyeltük, ahogy a létezésetek átformálja a
halandó világot.
Moritas lehajtja a fejét, lehunyja a szemét. A fekete ködből
előbukkannak a többiek is, testet öltenek mellettem. Raffaele, Lucent,
Maeve. Magiano. Oda akarok lépni, minden vágyam, hogy odamehessek
hozzájuk… őhozzá, de képtelen vagyok megmozdulni, csak nézhetem. Úgy
tűnik, ők is valamiféle révületben vannak.
–  Mit akartok cserébe, hogy helyrehozzátok a dolgokat? – kérdem
suttogva. Magamtól is tudom a választ, de valamiért képtelen vagyok
kimondani.
Moritas ismét kinyitja a szemét. Isteni társaival egybeolvad a hangjuk,
kórusban válaszolnak. Az erőtöket. Mondjatok le róla, és mindannyian
visszatérhettek az élők közé. Adjátok vissza, és a világ meggyógyul.
Hogy helyrehozzuk a világot, vissza kell adnunk az erőnket. Mi leszünk
az utolsó ifjú kiválasztottak.
A hangok a fejemben kieresztik a karmaikat, mélyen a húsomba vájnak.
Neeem! Felkiáltok a fájdalomtól. Hogy merészeled, üvöltik. Azok után, hogy
annyi mindent tettünk érted. Hogy mersz még csak gondolni is rá, hogy
megszabadulj tőlünk! Nélkülünk nem sokáig húznád. Elfelejtetted már,
milyen érzés, amikor elvesznek minket tőled? Nem emlékszel?
Dehogynem. Az emlék, mikor Violetta elvette az erőmet, olyan
nyomasztóan nehezedik rám, hogy reszkető térdekkel teszek egy lépést
hátrafelé. Az érzés ezerszer rosszabb, mint amire emlékeztem, mintha
valaki feltépné a mellkasomat, megmarkolná a dobogó szívemet, és
megpróbálná kiszakítani a helyéről. Beleremegek a fájdalomba.
Elviselhetetlen a kín.
És ugyan miért? Hogy megvédd a világot, a többieket? Nem tartozol
nekik semmivel, uralkodsz felettük. Térj vissza palotádba, és irányítsd a
birodalmad!
A lehetőség több mint csábító.
–  Nem tudom megtenni – mondom Moritasnak, elcsukló hangon. –
Nem vagyok rá képes, hogy visszaadjam az erőmet.
Akkor itt fogsz meghalni. Moritas felemeli a karját. Ha önszántadból
átadod az erőd, távozhatsz a birodalmunkból, élve visszatérhetsz a halandó
világba. De az erőd nem térhet vissza veled. És ezt a döntést
mindegyikőtöknek meg kell hoznia.
Mindegyikünknek.
Ha mindannyian lemondunk a képességeinkről, akkor visszatérhetünk
az élők világába.
A körülöttünk lévő táj sötétbe veszik. Veszek egy mély lélegzetet,
teleszívom magam ezzel a sötétséggel, és beleborzongok az érzésbe. A
bennem rejlő erő, minden sötétség, amit valaha is éreztem, amit valaha is
megidéztem, elhalványul annak a sötétségnek az árnyékában, ami a halál
istennőjéből árad. Moritas milliószor milliárd végtelenbe futó szálat tart a
kezében, és iszonyatos hatalmának hatására, képes vagyok egyetlen
pillantással átlátni az idők kezdete óta megesett minden szenvedést. A
látomás magába szippant, elnyel.
Látom a tüzet, melyben a világ született, a feneketlen tengert, még
azelőtt, hogy az istenek megteremtették volna a földet. Látom, ahogy a
Vidámság alámerül a halandó világba, és a vérláz terjedni kezd. Végigsöpör
a falvakon, városokon és királyságokon, megfertőzve az élőket a
halhatatlanság érintésével, sokakat megölve, átokkal sújtva másokat… és
néhány kiválasztottnak isteni erőket ajándékozva. Látom a Kenettrából
felszálló rémült sikolyokat és jajgatást. Látom a máglyán megégetett
malfettókat, majd a kiválasztottakat, ahogy bosszút állnak. Látom saját
magamat.
Látom a sötétséget, amit a világ mért ránk, és amit mi kamatostól
visszafizettünk.
Szegény gyermek, mondja Moritas. Mellette Caldora és Formidite
tornyosul sötéten, engem figyelnek, némán. Meghalnál, két kézzel
kapaszkodva a sötétségbe?
Nem! Átölelem magam, és kétségbeesetten nézegetek a hátam mögé,
mintha bárki is lenne a közelben, aki megmenthetne. Violetta! Valaha, régen
ott volt nekem ő. Valaha, régen szerettük egymást.
Moritas kíváncsi pillantást vet rám. Kötődsz a húgodhoz.
És akkor hirtelen eszembe jut valami. Szükség volt mindannyiunk
energiájára, hogy beléphessünk a holtak birodalmába, azokéra is, akik
útközben meghaltak. Terenére. Violettáéra. Ha visszaadjuk a képességeinket
az isteneknek, akkor cserébe megkapjuk az életünket, elhagyhatjuk a holtak
birodalmát, és visszatérhetünk az élők közé. Ez vajon azt jelenti… ha
lemondunk az erőnkről, ha én lemondok róla, akkor, akik eljöttünk, hogy
visszaadjuk az erőnket, mindannyian visszatérhetünk a halandó világba?
Akkor még Teren is visszakapja az életét?
Akkor Violetta életre kel? Visszakaphatom a húgomat?
A jelenet ismét megváltozik. Kisgyermek vagyok, kézen fogva sétálunk
Violettával. Agyban fekszem, vesztésre állok a vérlázzal vívott
küzdelemben. Figyelem, ahogy sötét árnyalatú hajam kivilágosodik, a barna
szín ezüstté változik. Nézem a forradásos arcomat, kívülről látom magamat,
ahogy apró szilánkokra zúzom a tükrömet. És megjelenik előttem a jövőm
is. Kenettra királynője vagyok, a tenger, a nap és az ég uralkodója.
Egymagamban ülök a trónon, a birodalmam a lábaim előtt hever. A látvány
felébreszti a becsvágyamat, és a hangok a fejemben elégedetten
duruzsolnak. Igen, ez az! Ez való neked. Mindig is erre vágytál.
De aztán látom, ahogy a trónterem márványpadlóján
összegömbölyödve zokogok, látomások vesznek körül, melyeket nem tudok
megszüntetni. Elborzadva figyelem, ahogy kikergetem a húgomat a
szobából, ahogy kést szorítok a torkának, és meg akarom ölni. Látom
magam, ahogy lesújtok Magianóra, és parancsot adok a kivégzésére, miután
megpróbálta megakadályozni, hogy kárt tegyek magamban. Látom magam
zokogva, ahogy azt kívánom, bárcsak visszacsinálhatnám, amit tettem.
Figyelem magam, ahogy bezárkózok a lakosztályomba, és ordítozok a
hatalmas, fekete karmaikkal hadonászó látomásszörnyekkel, hogy
hagyjanak békén. Ott maradok bezárkózva, őrülten és rettegve, míg aztán
egy éjjel újból eljön értem a rémálmom.
Újra és újra rémülten riadok fel, hogy aztán alámerüljek az álom egy
még mélyebb rétegébe. Az ajtóhoz rohanok, de hasztalanul próbálom
kizárni a sötétséget. Majd felébredek, és ugyanezt teszem újra. Segítségért
kiáltok. Aztán felébredek. Hiába feszülök neki a kitárt ajtónak, meg se
moccan. Aztán megint felébredek. És újra és újra megteszem ugyanazt.
Egyetlen dologban különbözik ez most a szokásos rémálomtól, hogy ezúttal
képtelen vagyok kiszabadulni belőle. Nem tudok a valóságban felébredni.
Ehelyett addig ismétlem folyton ugyanazt, míg végül már nem tudom
csukva tartani az ajtót, és kinyílik. A túlfelén a véget nem érő sötétség vár,
az alvilág tátongó szája, a Halál jött el értem. Ismét megpróbálom becsukni
az ajtót, de a sötétség benyomul rajta. A fogát vicsorítja. Rám veti magát,
én hiába próbálom védeni magamat, darabokra szaggat, és elemészti a
lelkem.
Ilyen lenne az életem.
A kőrakásra gondolok, amit a hegyek közt kellett hátrahagynunk.
Emlékszem az érzésre, ahogy a karomban tartottam a húgom testét, ahogy
zokogva csókoltam a fagyott haját, újra és újra elmondtam neki, mennyire
sajnálom, és könyörögtem, hogy ne hagyjon el.
Ha visszaadom az erőmet a halál istennőjének, ha ezt mindannyian
megtesszük, akkor talán, és tényleg csak talán, visszaadja a húgomat.
Violetta újra élni fog, és talán mindannyian kijutunk innen. A lehetőség
minderre meglehetősen halovány, de mégiscsak létezik, és ettől feléled,
vadul bizsereg bennem a remény. Újra élni fog! A sok rossz közül legalább
ezt az egyet meg nem történtté tehetem. Helyrehozhatom, amit elrontottam
kettőnk közt.
És megmenthetem magam.
Lassan felállok. Még mindig félek, de kihúzom magam, és felemelem a
fejemet. A hangok üvölteni kezdenek. Szólongatnak, könyörögnek, hogy ne
hagyjam el őket, sziszegve ócsárolnak az árulásom miatt. Mit művelsz,
ordítják. Vagy már elfelejtetted! Az apád kezét, amivel megütött, az
ellenségeidet, akik kinevettek! A máglyát, amin el akartak égetni! Ilyen az
élet hatalom nélkül.
Szilárdan kitartok, állom a rohamukat. Nem, az én életem nem ilyen
lesz. Az erőm nélkül a tömeg közepén sem fogom azt érezni, hogy sötétség
telepszik a szívemre. Az élők közt tudhatom Violettát, és újra láthatom
mosolyogni. Magianóval, izgalmas kalandokra vágyva, lóháton járjuk be a
hegyeket. Ilyen lesz az életem a fejemben lévő hangok nélkül. Az apám
szelleme nélkül.
Igazi élet lesz.
Moritasra nézek. Aztán mélyre nyúlok, megragadom a gyerekkorom óta
a szívem köré fonódó szálakat. Előhúzom őket. És lemondok róluk.
A hangok felvisítanak.
Ezzel egy időben azt látom, valahogy látom, hogy a többiek is ugyanezt
teszik. Látom Magianót, ahogy felajánlja utánzóképességét a halhatatlan
világnak. Látom Raffaelét, ahogy feláldozza a kapcsolatait. Látom
Lucentet, ahogy visszaadja a szél feletti uralmát. Látom Maeve-et, ahogy
lemond az alvilági hatalmáról.
Felrobban körülöttem a világ. Az ereje a földre taszít. Levegő után
kapok, és felsikoltok a fájdalomtól, mikor az erőm kiszakad belőlem. A
sötétség vadul örvénylik, és a hangok a fejemben hirtelen fülsiketítővé
válnak. A fülembe sikoltanak, a fájdalmuk az enyém is.
Összegömbölyödök, hogy védjem magam.
Aztán hirtelen eltűnnek. A hangok, amik oly régóta kísértenek. Az
összes szó, a sok sziszegés, suttogás, minden egyes karom. Az utolsó
cseppje is a sötétségnek, ami befészkelte magát a mellkasomba.
Mind eltűnt.
Hirtelen belém hasít egy érzés, harag, bánat és öröm árasztja el a
szívemet, betöltve az űrt. Kinyúlok, körbetapogatózom, de nincs ott semmi.
Egyetlen szál sincs, amit megragadhatnék. Már nem vagyok kiválasztott.
Menj, mondja Moritas, és az istenek kara visszhangozza a szavait. Térj
vissza a halandó világba a többiekkel együtt! Ti még nem tartoztok ide.
A mellkasomat markolom, űrt érzek a szívemben. Hazamegyünk.
Aztán meglátom. A sötét oszlop összetört maradványai mögött a húgom
alakja tűnik fel. Violetta! Még mindig az opálszín sírkőbe van zárva, az arca
békés, a keze keresztbe téve nyugszik a mellkasán. Ott lebeg előttem.
Kinyújtom felé a kezem. Figyelem, hogy éledezik-e már.
De Violetta nem tér magához. A lelkesedésem gyorsan fogyatkozik. A
nyomasztó csendben kétségbeesetten várom, hogy kinyissa a szemét.
Moritas ismét rám néz. Alig látom a feketén kavargó ködön át.
A te időd még nem jött el, Adelina, mondja. Lemondtál az erődről,
amiért cserébe felkínáltam, hogy visszakaphatod az életed. Violetta felé
fordul. De az ő ideje már lejárt a halandó világban.
A győzelem mámora elhalványul. Violetta halott. Moritas nem fog
lemondani a leikéről. Nem térhet vissza velünk.
–  Kérlek – suttogom, és visszafordulok az istennőhöz. – Biztos van
valami, amit tehetnék.
Moritas fekete szemének néma pillantása elidőzik rajtam. Az egyik lélek
helyettesíthető a másikkal.
Ahhoz, hogy Violetta élhessen, fel kell áldoznom valamit.
Moritas az életemet kéri cserébe.
Nem! Botladozva elhátrálok tőle. Mindazokat a dolgokat, amiket láttam
a jövőmben, mindazt, amit megkaphatnék. Magianóra gondolok, ahogy
együtt nevetek vele, rám mosolyog, és magához húz. Ezt soha többé nem
tehetem, ha lemondok a lelkemről. Soha többé nem sétálhatok vele az
utcán, kart karba öltve, nem hallhatom lantjának muzsikáját. Elszorul a
szívem. Nem láthatom többé a felkelő napot, sem a naplementét. Nem
láthatom többé a csillagokat, nem érezhetem a szelet az arcomon.
Megrázom a fejemet. Nem vehetem át a húgom helyét.
És mégis.
Állok és bámulom Violetta kőbe zárt, élettelen alakját. Biztos vagyok
benne, hogy Violetta, aki elkísért minket erre az útra, egy pillanatig sem
habozna felajánlani az életét, cserébe az enyémért.
Sokakat megöltem, bántottam másokat. Országokat hódítottam meg,
fosztottam ki. Mert a vágyaimat követtem, egész életemben mindent a saját
önző érdekeim miatt tettem. Megszereztem mindent, amit akartam, de soha
semmi nem tett boldoggá. Ha nélküle térek vissza, sosem fogom elfelejteni
ezt a pillanatot, amikor úgy döntöttem, hogy a húgomé helyett a saját
életemet választom. Halálomig kísérteni fog, hiába lesz mellettem Magiano.
Láttam magamat a jövőben, de az a jövő nem lehet az enyém, az én
múltammal nem. Az csak egy látomás volt. Semmi több.
Azok után, amennyi életet elvettem, talán most azzal vezekelhetek,
hogy egy életet visszaadok.
Ösztönösen a húgom után nyúlok. Felkelek, és elindulok felé a ködben,
megérintem az ezüstfehér oszlopot.
Violetta kinyitja a szemét.
– Adelina? – suttogja pislogva. És én csak a kishúgomat látom magam
előtt, aki a hajamat fonta, aki énekelt nekem, és együtt pityergett velem a
lépcső alatt, aki bekötötte a törött ujjamat, és hozzám bújt, ha odakint
dörgött az ég. Ő az én húgom, mindig is az volt, és mindig is az lesz, még a
halálban, sőt azon túl is.
Újra elfacsarodik a szívem, mikor belegondolok abba, amit teszek, úgy
kell visszafojtanom a torkomból feltörő zokogást. Ó, Magiano. Hiányozni
fog az együtt töltött idő, amiben már nem lesz részünk, minden egyes
pillanat, amit nem fogunk átélni. Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg!
Kinyitom a szám. Meg akarom mondani a húgomnak, hogy sajnálom.
Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni a hegyekben, sajnálom, hogy nem
hallgattam rá, és hogy nem mondtam neki gyakrabban, hogy szeretem.
Ezernyi szó tolul az ajkamra.
De nem mondom ki egyiket sem. Csak annyit:
– Az alku megköttetett.
Halvány aura izzik fel Violetta körül. Az oszlop eltűnik. Nagyot kortyol
a levegőből, majd térdre esik. Életben van! Érzem a szívének dobogását, az
életet, ami lüktet benne, ahogy hullámként járja át, színt ad az arcának, és
csillogást a szemének. Megrázza a fejét, majd megragadja a kezemet, mikor
letérdelek mellé.
–  Mi történt? – motyogja. A fejét forgatja. Mögötte Moritas alakja
lebeg, türelmesen vár rám.
Az alku megköttetett.
Violetta kézen fogva húz.
– Menjünk! – mondja, és az ujjai szorosan az ujjaim köré fonódnak.
De már érzem, hogy gyengülök. A vállam megereszkedik. Küszködve
veszem a levegőt. A sötétség szálai, melyek egykor a testemből kiindulva
behálózták a világot, most mélyen a szürke földbe gyökereznek, és amikor
megpróbálok ellenállni a húzásuknak, azt érzem, mintha milliónyi horog
mélyedne a húsomba. Eljött értem a Halál.
– Nem tudok veled menni – suttogom.
– Miért nem? – ráncolja a homlokát Violetta értetlenül. – Gyere, majd
én segítek – mondja, lehajol hozzám, az egyik karjával átöleli a vállamat, és
megpróbál felemelni. Mikor megmozdít, megfeszülnek a szálak, én pedig
felkiáltok, ahogy belém hasít a fájdalom.
– Ide vagyok kötve, Violetta – nyögöm. – Alkut kötöttem Moritas-szal.
Violetta szeme elkerekedik. Felnéz a körülöttünk terjengő sötétségre, a
fölénk tornyosuló Moritasra, aki némán figyel minket. Violetta visszafordul
hozzám. Most már érti. – Nekiadtad az életedet az enyémért cserébe –
mondja. – Miattam jöttél ide.
Megrázom a fejemet. Nem, csakis magam miatt jöttem. Ez volt a célom
kezdettől fogva, a világ megmentésének ürügyével saját magamat akartam
megmenteni. Egész életemben magamért, a saját hasznomért, hatalmamért
küzdöttem, elpusztítottam, leromboltam, ami az utamba állt. Élni akartam.
Még most is élni akarok.
De úgy nem akarok élni, mint eddig.
Violetta megragadja a vállamat. Megráz, jó erősen.
–  El kellett mennem! – zokogja. – Gyenge voltam, haldokoltam. Te
vagy a Tengervidék királynője, annyi minden vár még rád! Miért csináltad?
– Elfutja a könny a szemét. Ugyanolyan a tekintete, mint anyánké, szomorú
és kedves.
Erőtlenül rámosolygok. A sötétség hullámzik körülöttem, vár rám, és a
húrok, melyek a földhöz kötnek, egyre jobban megfeszülnek.
– Nincs semmi baj – suttogom, elhúzom Violetta kezét a vállamról, és
megszorítom. – Semmi baj, húgocskám, jól van ez így.
Violetta kétségbeesett arcát Moritas felé fordítja.
– Add őt vissza! – mondja. A zokogástól alig érteni a szavait. – Kérlek!
Ez így nincs jól… nem kéne életben lennem. Engedd el őt! Nélküle nem
akarok visszatérni a halandó világba.
De Moritas csak hallgat, figyel. Az alku megköttetett.
Violetta sír. Visszanéz rám, majd átölel, és magához szorít. Felemelem
a kezem, átkarolom, és a kavargó ködben egymásba kapaszkodunk. Egyre
jobban gyengülök, össze kell szednem minden erőmet, hogy átölelve
tartsam Violettát, de nem vagyok hajlandó elengedni. Könnyek csorognak
lefelé az arcomon. Ráébredek, hogy haldoklóm, és még szorosabban ölelem
Violettát. Nem látom soha többé a fenti világot. Nem látom többé Magianót.
Meghasad a szívem, és hirtelen félni kezdek.
A félelem a fegyvered.
– Maradj velem! – suttogom. – Csak még egy kicsit.
Violetta, arcát a vállamhoz szorítva bólint. Dúdolni kezd egy ismerős
dalt, amit már nagyon rég nem hallottam. Ugyanazt az altatódalt a folyó
leányáról, amit kiskorunkban én énekeltem neki, és amit Raffaele is
elénekelt nekem az egyik estenziai csatorna partján.
– Az első tavaszi holdünnep – suttogja. Emlékszel?
Igen, emlékszem. A lemenő nap fényében fürdőit az este, kézen fogva
húztam magam után Violettát a házunk mögött elterülő, aranyló füvű
mezőn. Nevetett, és folyton azt kérdezte, hová viszem, de én csak
kuncogtam, és az ajkamra tettem a mutatóujjamat. Átvágtunk a mezőn,
amíg el nem értük a sziklakiszögellést, ami a város központjára nézett.
Miközben a nap bordó, rózsaszín és narancs csíkokat festett az égre, a
hasunkon csúszva a szikla legszéléig merészkedtünk. Fénylő, színes szikrák
táncoltak alattunk a város utcáin. A tavaszi holdünnep első éjszakája volt,
ekkor kezdődött a mulatság. Elragadtatással figyeltük, ahogy az első
tűzijátékok a szivárvány összes színében ragyogó, fülsiketítő robbanásokkal
bevilágították az eget.
Emlékszem a nevetésünkre, ahogy fogtuk egymás kezét, a köztünk lévő
kimondatlan érzésre, hogy egy kis időre kiszabadultunk apánk markából.
–  Testvérek mindörökre – jelentette ki Violetta vékony, gyerekes
hangján.
Amíg csak élünk, még a halálban, sőt azon túl is.
–  Szeretlek – mondja Violetta, és hevesen magához szorít, miközben
elhagy minden erőm.
Én is szeretlek. Kimerülten hozzábújok.
– Violetta – motyogom. Furcsa, lebegő érzés fog el, mintha lázas fejjel
álomba süppednék. Szavak merülnek fel bennem, az egész olyan halovány
és távoli, olyasvalakinek a szavai, aki magamra emlékeztet, de már abban
sem vagyok biztos, hogy még itt vagyok.
Mondd, én jól vagyok? Ezt próbálom kérdezni tőle.
Potyognak a könnyek Violetta szeméből. Nem felel semmit. Talán már
nem is hallja a hangom. Kicsi vagyok, és egyre kisebb leszek. Az ajkaim
alig mozognak.
 Egy életen át tartó sötétség után szeretnék valami fényt hagyni magam
után.
A tenyerébe fogja az arcomat. Violetta elszánt pillantást vet rám, majd
magához húz, és szorosan átölel.
–  Fény vagy – feleli lágyan. – És amikor felragyogsz, mindennél
fényesebben tündökölsz.
A szavai elhalkulnak, és ő maga is mintha távolodna. Vagy talán én
kerülök egyre távolabb tőle. A fejemből eltűntek a hangok, nagy a csend
bennem, de a legkevésbé sem hiányolom őket. Helyettük itt van Violetta
ölelő karjának melege, a mellkasában lüktető szív dobogása, és a tudat,
hogy elhagyja ezt a helyet, visszatér az élők közé.
Kérlek, suttogom, a hangom halk, akár egy szellemé. Mondd meg
Magianónak, hogy szeretem! Mondd meg neki, hogy sajnálom. Es hogy
hálás vagyok.
–  Adelina – mondja Violetta riadtan, és egyre távolabbról. Már alig
érzem őt. – Várj! Én nem…
Menj, mondom szelíden, és szomorúan rámosolygok. Violettával sokáig
nézzük egymást, míg már alig látom. Végül eltűnik a sötétségben, és
elmosódik körülöttem a világ.
Hideg földet érzek az arcom alatt. A szívem lüktetése egyre lassul.
Moritas égbe nyúló alakja lehajol értem, a karjába vesz, és rám borítja a
sötét éjszaka irgalmas takaróját. Lassan beszívom a levegőt.
Ha majd egyszer por és hamu leszek, vajon mit mesélnek rólam!
Még egy lassú lélegzetvétel.
Meg még egy.
És egy utolsó kilégzés.
 Violetta Amouteru

V AN EGY RÉGI LEGENDA COMPASIÁRÓL ÉS ERATOSTHENESRŐL. Ez jut eszébe

Violettának, miközben haldokló nővérét siratja.
Kicsi volt még, mikor Adelina elmesélte neki, egy verőfényes
délutánon, a régi házuk kertjében. Eszébe jut, milyen elégedetten hallgatta a
történetet, míg a nővére ezüst haját fonta, azt kívánva, bárcsak az övé is
olyan szép lenne, miközben hálás volt érte, ugyanakkor bűntudata is volt,
hogy neki nem kell viselnie az ezzel járó következményeket. Réges-rég,
mesélte Adelina, amikor a világ még fiatal volt, Amare isten létrehozott egy
királyságot az embereknek, akik aztán hálátlanul hátat fordítottak neki. A
megbántott, haragvó Amare villámokat és mennydörgést idézett, és
felduzzasztottá a tengereket, hogy a hullámok elnyeljék a királyságot.
De azt nem tudta, hogy a lánya, Compasia, az együttérzés angyala,
beleszeretett Eratosthenesbe, az egyik fiúba a királyságból. Csak Compasia
mert dacolni a fenséges Amaréval. Mikor az apja áradást bocsátott az
emberiségre, Compasia hattyúvá változtatta halandó szeretőjét. Magasra
szárnyalt a hattyú, fel az áradó vizek fölé, fel a holdak fölé, majd még
magasabbra, míg végül fénylő, fehér tollai csillagporrá változtak.
Minden éjjel, amikor a világ elcsendesedett, és csak a csillagok voltak
ébren, Compasia leereszkedett a mennyből a földre, a Compasia hattyúja
csillagkép pedig átváltozott Eratosthenesszé, és ők ketten együtt járták a
világot, amíg a hajnal megint szét nem választotta őket.
Violetta nem tudja, miért épp ez a történet jutott most az eszébe. De
ahogy Adelina alkut kötött Moritasszal az ő életéért, úgy Violetta is ott
találja magát Compasiának, saját istennőjének a lábainál térdelve, a
nővéréért könyörögve, aki elüldözte, aki rátámadt, de aki ennek ellenére
megsajnálta, és harcolt érte. Arra az éjszakára gondol, mikor együtt álltak a
fedélzeten, s a tükörsima vízen úszó hajójuk lebegni látszott a csillagok
közt, az éggel egybeolvadó tengeren.
Violetta fogékony Compasiának, az együttérzés angyalának energiáira.
És ő is megköti a maga alkuját.
 Én vagyok a halál. Es a halál révén megértem az életet.
– Eliseo Barsanti tábomok levele a feleségéhez –

Adelina Amouteru

V AN EGY APRÓ, MAGÁNYOS FÉNYPONT valahol a távolban. Ragyogó kék-

fehér, arra a fényre emlékeztet, amit akkor láttam, mikor az eredeten át
beléptünk a halhatatlanok világába. Ez a halhatatlanság fénye, az istenek
fénye, az egyik csillag az égen, milliárdnyi másik között. Azon kapom
magam, hogy sóvárgok utána, egész éjjel próbálom megragadni a
melegségnek ezt az apró szikráját. Egy pillanatra feltűnik előttem a
miénken túli világ, a menny, a csillagok, melyek mellettem ragyognak.
Valahonnan a sötétből hangokat hallok. Amit hallok, nem hasonlít
egyetlen korábban hallott hangra sem, tiszta, mint az üveg, átható és mély,
olyan elviselhetetlenül szép, hogy attól tartok, beleőrülök. Azt hiszem, a
nevemet hallom, engem szólítanak.
Ahogy közelebb húzódok a fénysugárhoz, az különféle színekre
bomlik. Piros és arany, borostyán és fekete, mélykék és halvány nyári zöld.
Körém gyűlnek a színes sugarak, olyan mintha a földön hevernék, és a
színek szabályos kört alkotnának körülöttem.
Az istenek.
Adelina, mondja az egyikük. Felismerem, Compasia, az együttérzés
angyala. Még egy alku köttetett.
Nem értem, mondom.
Olyan hatalmasak, én meg egészen apró vagyok.
Érzem a fényt a testem alatt, a szelet és a csillagokat. Szétesik, eltűnik
az alakom. Aztán, ott az égbolt.
Ott leszel.
 Raffaele Laurent Bessette

V AN EGY RAGYOGÓ FÉNYVILLANÁS, és egy csendülés, ami visszhangot ver

az eredet körül. Raffaele térdre esik. Forog vele a világ, a hó, a szörnyek és
az erdő, minden egybeolvad, és egy pillanatig meg sem tud moccanni.
Könnyek csorognak lefelé az arcán.
Könnyein át, homályosan látja, hogy a támadó szörnyek lelassítanak,
testük elernyed, villogó agyarú, tátott szájuk becsukódik, és az üres
szemgödrök más irányba fordulnak. Zavarodottnak tűnnek, mintha valami
elvonta volna tőlük az energiát, és már csak egy üres héj lenne mindegyik.
Egyikük előrebotorkál, halkan felnyög. Aztán összeesik. A teste apró,
fekete szilánkokra robban, törött üvegként szóródik szét a hóban.
Ugyanez történik egy másik lénnyel, majd még eggyel. A korábban
megállíthatatlannak tűnő szörnyek most hirtelen szétporladnak. Raffaele az
eredet felé fordul. A fénysugár, a halandó és a halhatatlan világ közti átjáró,
eltűnt.
Raffaele mélyen beszívja a hideg levegőt, próbálja kitisztítani a fejét.
Olyan volt minden, mint egy álom, mintha vászonra festett események sora
pergett volna előtte. Mi történhetett? Arra emlékszik, hogy egy halott tenger
mélyére süllyedve, egy másik világ mozdulatlanságba dermedt vízpartjára
érkezett. Végtelen sok ezüstfehér oszlop nyújtózott felfelé a szürke égbe,
körben a mindent elborító fekete köd ugrásra készen örvénylett a lába körül,
a halálára várva.
Emlékszik, hogy látta a holdkőbe zárva alvó anyját és apját. Régi
ismerősöket és barátokat látott, akiket még a Fortunata-palotából ismert.
Látta Enzót. Sírva térdelt a lábuk előtt. Fényeket látott a távolban, a többi
társát, de nem tudta elérni őket. Az istenek és istennők összegyűltek
körülötte, a hangjuk átható volt, a fényük tündöklő.
De leginkább arra emlékszik, amikor a szívéig nyúlt, és a szálakat
kitépve megszakította kapcsolatát a halhatatlan világgal, hogy visszaadja az
erejét az isteneknek.
Vajon tényleg megtörtént mindez? Raffaele felül a hóban. Kinyújtja az
egyik kezét. Csak a hideg levegőt markolja. A mellkasában űrt érez, légies
könnyedséget, és amikor az energiaszálakért nyúl, azt veszi észre, hogy
nincsenek sehol. Mintha egy darabja meghalt volna, lehetővé téve, hogy a
többi tovább élhessen.
Az Éj Sötétje kísértetiesen néma. Nem marad más, csak a hó és az erdő,
a lények maradványai lassan kifehérednek és elenyésznek. Nem tudja,
mennyi idő telik el. A látása fokozatosan élesebbé válik. Végül Raffaele
összeszedi az erejét, és feláll. Körülötte ott vannak a többiek. Elsőként
Lucentet veszi észre, a havat rázza le a hajáról, mellette Maeve a hóba
döfött kardjára támaszkodva igyekszik lábra állni. Tőlük nem messze
Magiano ül a hóban, és fogja a fejét. Biztosan ugyanazt az ürességet érzik
ők is, amit Raffaele, és az erőiket, melyek régen mindig kéznél voltak, most
hasztalanul próbálják elérni. Raffaele ösztönösen kinyúl feléjük, hogy
megvizsgálja az érzelmeiket… de nem érez semmi mást, csak a csípős
hideget.
Minden olyan furcsa, de ez az új valóság.
–  Eltűnt – szólal meg Maeve elsőként. Behunyja a szemét, mély
lélegzetet vesz, és magasra emeli a fejét. Furcsa kifejezés ül az arcán, de
Raffaelének nem esik nehezére felismerni az érzést, ami okozza.
Szomorúság, bánat. És békesség, nyugalom.
– Hol van Adelina? – Ez most Magiano hangja. Forgatja a fejét, keresi
őt. Raffaele a homlokát ráncolja. Látta Adelinát, egészen biztos benne. Az
ezüst haját, ahogy csillogott a fekete ködben. A fehér szempilláit, a heges
arcát. És az állát felszegte most is, ahogy mindig. Ott volt velük az
alvilágban. Raffaele tekintete végigpásztázza a tájat, összeszorul a gyomra,
mikor Magiano ismét Adelina nevét kiáltja.
Ott van!
Ott a lány, ott mocorog nem messze, a haját ezüstfehér hó lepi, arccal
esett a hóba. Raffaelét elönti a megkönnyebbülés a láttán… amíg fel nem
emeli a fejét.
Nem, nem Adelina.
Violetta az, csak a hó elrejtette a haja színét. A bőrét csúfító jelek
eltűntek, és visszatért a szín az arcára. Pislogva megrázza a fejét, körülnéz.
A szeme vörös a sírástól, de itt van, épen és egészségesen, élve.
Raffaele csak áll, és bámul némán.
Ez lehetetlen. Hogy került ide?
Hol van Adelina?
Magiano már lábra állt, és utat tör felé a hóban.
 – Violetta! – kiált fel. A szeme elkerekedik, a pupillái kitágulnak. Úgy
bámul rá, mint aki nem hisz a szemének. Aztán átkarolja, és kiemeli a
hóból. Violetta meglepődve felnyög. – Mi történt? Hogyan… ?
Ez lehetetlen, ismételgeti magában Raffaele. Hogyan térhetett vissza
Violetta az alvilágból? És egyáltalán nem olyan, mint Enzo, miután Maeve
visszahozta, teljesen fekete szemekkel és a halál energiáját árasztva
magából. Nem, Violetta makkegészségesnek, élőnek látszik, sőt egyenesen
sugárzik, éppolyan, mint amikor Raffaele legelőször találkozott vele.
Ujjongani szeretne, örvendezni a visszatértének…
.. .de Violetta arcára nézve mégsem teszi.
Magiano talpra állítja és karnyújtásnyira eltartja magától. A homlokát
ráncolva nézi.
– Hogy kerülsz ide? – kérdi. – Hol van Adelina?
Violetta némán viszonozza a pillantását, a csend és a tekintete
elviselhetetlen. Magiano arcáról lehervad a mosoly. Megrázza Violettát.
– Hol van Adelina? – kérdi újból.
– Alkut kötött Moritasszal – feleli végül Violetta elcsukló hangon.
Magiano a homlokát ráncolja, még mindig nem érti.
– Mindannyian alkut kötöttünk Moritasszal – mondja. – Ott voltam az
alvilágban, mind ott voltunk az istenekkel és istennőkkel. Arrafelé fordul,
ahol a még mindig kába Maeve és Lucent álldogál, és elhallgat, hogy a
kezét felemelve odaintsen nekik. Aztán megfordítja a kezét, és a tenyerére
bámul. – Mintha kitéptem volna a szívem egy darabját.
Violetta felnéz az égre. Mintha nem bírná elviselni Magiano tekintetét.
– Nem – mondja. – Adelina az életét ajánlotta fel.
Bár Magiano szemén látszik, hogy megértette, mit jelent ez, hangosan
nem meri kimondani. Mindannyian dermedten állnak a hóban, próbálják
felfogni Violetta szavainak súlyát, azt remélve, hogy valamit félreértettek,
és Adelina mindjárt előjön a fák közül, hogy csatlakozzon hozzájuk. De
nem jön.
Magiano alig észrevehetően bólint, majd elengedi Violettát. Lassan
lerogy, leül a hóba.
Amikor Raffaele első ízben látta őt, az a szeles, viharos éjszaka
megváltoztatta Adelina életét, sőt az egész világot. Felidézi magában, mikor
Dalia városában, a szállásának ablakában állva lenézett, és meglátott egy
lányt ezüstfényű hajjal, ahogy megidézett egy olyan sötét látomást, amihez
foghatót még soha nem látott. Emlékszik a napra, amikor Estenziában
először jött el hozzá, a szobájába, Enzo akkor még élt, milyen ártatlan volt,
milyen bizonytalan, sérült pillantással nézett fel rá. Emlékszik rá, mikor
megvizsgálta, és hogy mit mondott aznap este Enzónak. Milyen rég volt
már! Es mennyire rosszul ítélte meg!
Raffaele még egyszer körülnéz a tisztáson, a hiányzó alakot keresve.
Néz lefelé, néz felfelé, lábnyomokat remélve a hóban, vagy egy árnyékot az
erdő fái közt. Azt kívánja, bárcsak érezné az élők energiáit, meg tudná
mondani, merre van. De tudja, a végén akkor is ugyanarra jutna, mint a
többiek.
Adelina nincs többé.
 Miután elment, az övembe dugtam a kardját, a vállamra
terítettem a köpenyét, magamhoz öleltem a szívét, és
valahogyan továbbmentem.
– Lia Rovarra: Ezernapos utazás –

Violetta Amouteru

A NEVEM VIOLETTA. A Fehér Farkas húga, én vagyok az, aki visszatért.

Eseménytelenül, csendesen telik az utunk, vissza a Karra hágóin át.
Raffaele azt mondta, hogy a halhatatlanok világában másként telik az idő,
mint a miénkben. Ami számunkra egy szempillantásnak tűnt, Maeve
katonáinak hónapokig tartott. De még így is kitartottak, hűségesen várták a
visszatértét. Nézem ahogy mosolyogva üdvözli a csapatát, azok pedig
éljenzéssel fogadják. Raffaele hátramarad velünk, az arckifejezése józan és
megfontolt. A visszafelé vezető út nem volt vidám.
Magiano és köztem űr van, ami mindkettőnknek fáj, elhúzódó csend,
melyet egyikünk sem képes megtörni. Úgy lépdelünk, hogy közben nem
szólunk egy szót sem. Úgy nézünk, hogy nem látunk. Úgy eszünk, hogy
nem érezzük az ízeket. Esténként a tűz mellett szeretnék mondani neki
valamit, szólni hozzá, megérinteni, de nem tudom, mit mondhatnék. Ugyan
mit számítana? Adelina nincs többé. Csak az maradt nekem, hogy felnézek
az égre, a csillagokra, a nővéremet keresve. Lehet, hogy az idő itt másképp
telik, de az istennőm ígéretet tett nekem. Mi is megkötöttük a magunk
alkuját. Addig nézem, kutatom az eget, míg el nem nyom az álom, aztán
másnap este folytatom, és a rákövetkező éjszakán megint. Magiano némán
figyel. Nem kérdezi, mit nézek, én pedig képtelen vagyok elmondani neki.
Félek, nem akarok hamis reményeket kelteni benne.
Az egyik csillagfényes éjszaka közepén, miután végre kihajóztunk
Kenettra felé, ott találom Magianót a fedélzeten, egymagában állva,
lehajtott fejjel. Összerezzen, és elfordítja a tekintetét, mikor csatlakozom
hozzá.
 – Nem érzem, hogy mozogna a hajó – motyogja, mintha azt kérdeztem
volna tőle, miért van még ébren. – Kell egy kis hullámzás, hogy jól aludjak.
Megrázom a fejem.
– Tudom – mondom. – Te is őt keresed.
Egy pillanatig csak állunk, bámuljuk a sima tengerfelszínen tükröződő
csillagokat.
Tudom, miért nem akar rám nézni Magiano. Túlságosan is hasonlítok
Adelinára, folyton őrá emlékeztetem.
– Sajnálom – suttogom hosszas hallgatás után.
–  Ne sajnáld! – Halvány, szomorú mosoly dereng fel az ajkán. – Ő
döntött így.
Elfordulok tőle, hogy tovább tanulmányozzam a csillagképeket. A
csillagok különösen fényesek ma este, noha mindhárom hold fent ragyog az
égen, így is jól látszanak. Megtalálom Compasia hattyúját, az enyhén ívelt
vonalon sorakozó csillagokat, melyek fáklyaként világítanak a bársonyosan
fekete háttér előtt. Letérdeltem az istennőm lábai elé, sírástól elfúló hangon
könyörögtem neki, ő pedig ígéretet tett nekem. Vagy talán mégsem? Mi van,
ha ebből semmi sem igaz? Ha csak álmodtam az egészet?
Magiano egyszer csak kiegyenesedik mellettem. A tekintetét valami
távoli dologra szegezi.
Én is odanézek. És végre megpillantom, amire idáig vártam.
Ott van az égen, jól látható… egy vadonatúj csillagkép. Hét fényes
csillagból áll, melyek váltakozva kék és narancsvörös színben ragyognak,
két egymáshoz kapcsolódó, elnyúlt hurkot formázva, Compasia hattyújának
közelében.
A szám elé kapom a kezemet. Elfutják a könnyek a szememet.
Compasia megsajnálta emberi szeretőjét, kimentette az elárasztott világból,
és felhelyezte az égre, ahol csillagporrá változott.
Compasia engem is megsajnált, lenyúlt az Alvilágba, megérintette
Moritas vállát, és arra kérte, legyen elnéző. Aztán Compasia a karjába vette
a nővéremet, és felhelyezte az égre, ahol ő is csillagporrá változott.
Magiano rám néz, a szeme elkerekedik. Mintha valahogy már tudná.
– Az istennőm ígéretet tett nekem – suttogom.
Csak most tűnik fel, hogy még sohasem láttam sírni.
A történetekben Compasia és emberi szeretője minden este alászálltak
az égből, és a halandók világát járták, míg a hajnal első fényével el nem
tűntek. Együtt bámuljuk az eget, és várunk.
Az elmúlt néhány hónap alatt Magiano különleges, aranyszín szeme
mogyoróbarnává fakult. A szembogara kerek marad, már nem szűkül
függőleges réssé. Raffaele zafír tincsei lenőve hollófeketék, lassacskán
beleolvadnak a hajába. Gyémántfényű szemeinek egyike a napfényben
mézszínű volt, most épp olyan smaragdzöld, mint a párja. Maeve félig
fekete, félig arany haja fokozatosan világosszőkévé válik. Michel egykor
fekete és kék csíkos körme hússzínre változott. Sergio szürke szeme barna
lett. Lucent karján a sötéten kanyargó vonalak egyre jobban elhalványultak,
míg egy nap végleg eltűntek.
Olyanok voltak ők, akár a felvillanó fény a viharos égen, a hajnal előtti
tűnő sötétségben. Nem volt még hozzájuk fogható, és nem is lesz többé.
Estenziában és egész Kenettrán, akárcsak a világ többi részén, a vérláz
és a halhatatlan világ utolsó nyomai is elhalványulnak, nem sok különbség
marad a megjelöltek és a jeltelenek között. De ami volt, még sokáig nem
fogjuk elfelejteni. Hallom az emberek beszédén, mintha egy másik korból
szólna a hangjuk, sötétebb idők emlékeit idézve, amikor még halhatatlan
erők járták át a világot.
Hat hónappal azután, hogy visszatértünk Kenettrába, mikor a szürkület
a nap végének közeledtét jelzi, betérek a palotakertbe, ahol Magiano két
vászonzsákot kötöz fel egy ló hátára. Félbehagyja, amikor észrevesz. Rövid
habozás után fejet hajt előttem.
– Felség! – mondja.
Összekulcsolom magam előtt a kezemet, és közelebb megyek hozzá.
Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, bár nem számítottam rá, hogy ilyen
hamar.
–  Maradhatsz, tudod jól… – kezdem, bár tudom, hogy hiába minden
szó. – Mindig lesz hely számodra a palotában, és az emberek is kedvelnek.
Ha van valami, amit szeretnél, csak mondd meg, és a tiéd lesz.
Magiano nevet, a fejét rázza. Halkan csilingelnek az összekoccanó
aranygyűrűk a haj fonatain.
–  Lucent már visszatért Beldainbe a királynőjével. Talán most már
rajtam a sor.
Lucent. A tenger túlpartján Maeve királynő kinevezte trónörökösnek az
unokahúgát, Augustine bátyjának újszülött lányát. Így végre szabadon
egybekelhetett Lucenttel, miután visszafogadta a Széljárót szülőhazájába,
ahonnan oly sokáig volt száműzve.
–  Mindig is csavargó voltam – teszi hozzá Magiano halkan. – Nem
találom a helyem itt, a palotában, még ilyen kellemes társaságban sem.
Megáll egy pillanatra, a mosolya ellágyul. – Ideje indulnom. Várnak rám a
kalandok.
Hiányozni fog a lantja, és a vidám nevetése. De nem próbálom
győzködni, hogy maradjon. Tudom, ki hiányzik neki, aki mindkettőnknek
hiányzik. Láttam őt naplementekor egyedül sétálni a kertben, éjfélkor a
háztetőn ülve, hajnalonta a mólóknál ácsorogni.
–  A többiek, Raffaele, Sergio, szeretnének találkozni veled, mielőtt
elmész – mondom.
Magiano bólint.
– Ne aggódj! Illendőn búcsút veszek tőlük. – Felemeli, és a váltamra
teszi a kezét. – Igazán kedves vagy, felség. Úgy hiszem, egy másik életben,
Adelina hozzád hasonlóan uralkodhatott volna. – Belefeledkezik az
arcomba, ahogy mostanában gyakorta, hátha egy pillanatra meglátja
bennem a nővéremet. – Adelina örülne, ha látná, hogy átvetted a stafétát. Jó
királynő lesz belőled.
Lehajtom a fejem.
–  Félek – ismerem be. – Még mindig sok a probléma, annyi mindent
kell helyrehozni. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá.
–  Ott lesz melletted Sergio. Raffaele a tanácsadód. Elég ütőképes
csapatnak tűnik.
– Merre tartasz? – kérdem.
Magiano leereszti a kezét, és az ég felé fordítja a tekintetét.
Ez már olyannyira a szokásunkká vált, hogy az én szemem is
ösztönösen az ég felé fordul, amerről az első csillagok fel szoktak tűnni.
–  Őt fogom követni – mondja Magiano. – Amerre az éjszakai égbolt
fordul. Ha a világ túlsó felén jár, én is ott leszek, és amikor visszatér, jövök
vele én is. – Magiano rám mosolyog. – Nem örökre búcsúzom. Találkozunk
még, Violetta.
Visszamosolygok rá, majd odalépek hozzá, és átkarolom a nyakát.
Szorosan megöleljük egymást.
– Várni foglak, amíg vissza nem térsz – suttogom.
– Visszajövök.
 Aztán elengedjük egymást. Magára hagyom Magianót, hogy
felkészülhessen az útra. A tekintete már arrafelé időzik, ahol Adelina
csillagképe fog feltűnni az égen. Remélem, mikor visszatér, ő is vele lesz,
és láthatjuk még egymást.
 Ugyanúgy mesélik uralkodócsaládok és csavargók, nemesek és
jobbágyok, pásztorok és földművesek, idősek és fiatalok. A világ
legtávolabbi sarkában is ismerik, de helytől és időtől függetlenül a történet
lényege ugyanaz.
Egy fiú éjszakánként lóháton járja az utat, erdőn, mezőn át vagy a
tengerpart vonalát követve. Lantjának hangját messzire sodorja az éjben a
szél. Odafent a tiszta égen ragyognak a csillagok, oly fényesek, oly
közelinek tűnnek, hogy felemeli a kezét, megpróbálja megérinteni őket.
Egyszer csak megáll és leszáll a lováról. Aztán vár. Az éjfélt várja, amikor a
legfényesebben ragyog az égen az új csillagkép.
Ha nagyon csendben vagy, és nem veszed le róla a tekinteted, akkor azt
fogod látni, hogy a csillagkép legfényesebb csillaga egyre fényesebben
ragyog. Egyre csak erősödik a fénye, az ég összes többi csillaga elhalványul
mellette, úgy tűnik, szinte megérinti a földet, majd hirtelen eltűnik a
ragyogás, és a csillag helyén egy lány áll.
A haja és a szempillája ezüstösen fénylik, az arcának egyik fele
sebhelyes. Tengervidéki selyemruhát visel, és egy zafír nyakláncot. Egyesek
úgy mesélik, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, s annak apja,
hercege, barátai. Vannak, akik azt mondják, valamikor gonosz királynő volt,
szörnyű látomásokat idézett, sötétségbe borította a világot. Mások szerint
pedig, volt neki egy húga, akit az életénél is jobban szeretett. Talán
mindegyik igaz.
A lány a fiúhoz lép, felnéz rá, és mosolyog. A fiú lehajol hozzá, hogy
megcsókolja. Azután felsegíti a lóra, és ellovagolnak a messzeségbe. Ahogy
távolodnak, egyre kisebbnek látszanak, míg végül eltűnnek szem elől.
Ezek persze csak pletykák, nem többek, mint tábortűznél mesélt
történetek. De mesélik őket. És így ők is tovább élnek.
– Az éjféli csillag c. népmeséből –
 Köszönetnyilvánítás

Gyakran kérdezik tőlem, hogy Adelina alakját egy létező, valós személy
inspirálta-e, és ilyenkor kissé mindig zavarba jövök. Nehezemre esik
beismerni, hogy – noha nagyon más körülmények közt élünk – Adelinát
teljes mértékben önmagámról mintáztam. A történeteimben mindig szerepel
valami abból, aki voltam és aki vagyok. Amit sajnálok, amire büszke
vagyok, és amilyen lenni szeretnék. Szóval, Adelina én vagyok. Az
emlékeim azokból az időkből, amikor dühös vagy szomorú, keserű vagy
kiábrándult voltam, és hogy minden alkalommal akadtak nagyszerű
emberek, akik türelemmel és kedvességgel átsegítettek ezeken az
időszakokon.
Nem fogok hazudni, az összes könyv közül ezt a sorozatot volt messze
a legnehezebb megírni. Szeretnék köszönetét mondani annak a rengeteg
embernek, akik szakmailag és személyesen segítséget nyújtottak hozzá:
Köszönöm az ügynökömnek és az én bajnokomnak, Kristin Nelsonnak.
Köszönöm, hogy mindvégig velem voltál, azóta az első írókonferencia óta,
oly sok éve már! Adelina sosem nyerte volna el végső formáját, a legelején
adott javaslatod nélkül. Örökké hálás leszek érte, hogy találkoztam veled.
Köszönöm nagyszerű szerkesztőmnek és barátomnak, Jen Bessernek.
Köszönöm, hogy a legsötétebb pillanatain is átsegítetted az én Adelinámat.
Ezernyi módon tudsz ihletet nyújtani. Köszönöm Kate-nek, aki a szöveget
gondozta. Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok az
alaposságodért és remek meglátásaidért! Köszönöm zseniális lektoromnak,
Anne-nek. Te Havas Jón ellentéte vagy, mert mindent tudsz, még azt is,
hogyan csalj mosolyt az arcomra. Köszönöm Marisának. Nem tudom,
hogyan vagy képes ilyen mennyiségű munkát elvégezni, de mindig
megoldod, amit nem győzök eléggé megköszönni. Köszönöm a Futnám, a
Penguin és a Speak utánozhatatlan, fáradhatatlan és vagány csapatainak, a
nemzetközi Idadóimnak, az én nagyszerű, csodálatos filmügynökömnek,
Kassie Evashevskinek, lenyűgöző produceremnek Isaac Klausnernek és a
Temple Hill csapatának, a könyvesboltok közösségének, könyvtárosoknak
és tanároknak, valamint mindenkinek, aki könyvet ad az emberek kezébe,
akik nap mint nap küzdenek az akadályok lebontásáért. Köszönöm nektek!
El sem tudom mondani, milyen sokkal tartozom nektek.
Köszönöm, drága Amie, hogy elolvastad a könyv korai vázlatát, és
hogy nagyszerű barát vagy, kétség sem fér hozzá. Onsenmosisü Köszönöm
JJ-nek, legelső író barátomnak, örökké hálás vagyok a bátorításodért,
intelligenciádért, elképesztő vagy! Köszönöm Taherehnek és Ransomnak.
Köszönöm a sok nevetést, a lelkesedést, a tematikus randevúkat és a
végtelen kedvességet. Köszönöm Leighnek. Vannak, akik, ha belépnek az
ajtón, máris világosabb lesz a szobában. Te is ilyen ember vagy. Köszönöm,
hogy mindig pontosan tudtad, mivel tudsz felvidítani, megnevettetni.
Köszönöm Cassie-nek, Hollynak, Sarah-nak és Allynek. Emlékszem,
mennyit küzdöttem az első vázlatokkal, és örökké hálás vagyok a rengeteg
segítségért, bölcsességért, éleslátásért és vidámságért (meg a koreai
sorozatokért). Köszönöm Sandynek. Azt hiszem, te láttad a legeslegkorábbi
vázlatait Az ifjú kiválasztottaknak… Köszönöm a kezdeti elképzelésekhez
fűzött észrevételeidet (és hogy olyan fantasztikus vagy). Köszönöm
Kaminak, Margie-nak és Melnek. Ti vagytok a jóság zsinórmértéke ebben a
világban. Megtiszteltetés, hogy ismerhetlek benneteket, és ösztönzést
meríthetek a példátokból minden egyes nap.
Köszönöm a férjemnek, Primónak. Köszönöm az összes csodálatos
pillanatot. Szeretlek. Köszönöm édesanyámnak, Andrénak, vér szerinti és
fogadott családom tagjainak a rendíthetetlen támogatást és szeretetet.
Köszönöm a barátaimnak, akik nélkül el sem tudom képzelni, mi lenne
velem. Minden egyes pillanatban arra emlékeztettek, milyen hihetetlenül
szerencsés vagyok.
Végezetül köszönöm az olvasóimnak. Köszön öm szépen, hogy velem
tartottatok ezen az úton, és hogy mesélhettem nektek.
MARIE LU a New York Times bestsellerlistás könyvek, a Lcjywúz-trilógia
és Az ifjú kiválasztottak-sorozat szerzője. A diploma megszerzése után
belevetette magát a videojáték-iparba, grafikusként dolgozott a Disney
Interactive Stúdiósnál. Jelenleg főállású író. Amikor nem valamelyik
könyvén dolgozik, akkor olvas, rajzol, az Assassin’s Creed-del játszik, és
közlekedési dugókban vesztegel. Los Angelesben lakik (lásd: közlekedési
dugók), egy férjjel, egy csivava keverékkel és két pembroke welsh corgival.