Írta: Sarah Rees Brennan

A mű eredeti címe: Season of the Witch

(The Chilling Adventures of Sabrina 1)
A művet eredetileg kiadta: Scholastic Inc.

Copyright © 2019 Archie Comic Publications, Inc. All rights reserved.

Borító: © 2019 Archie Comic Publications, Inc.
Cover art by Adams Carvalho

Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az

események a szerző képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és
élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöveget gondozta: Beke Csilla

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 787 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551 139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Dukát Erika, Deák Dóri

Nyomdai munkák: Gelbert Eco Print Kft.

Felelős vezető: Gellér Róbert ügyve/nó

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható
 Kelly Linknek
– a bűnös fahéjas csiga és amiről biztosan nem beszélünk –,
aki mindig tudja, hogyan találja meg a különös szépséget.
Éljen a sátán!
„Amit meg tudsz tenni – akár csak álmodban – annak láss neki!
A vakmerőségben zsenialitás, erő és varázslat lakozik.
Kezdd el most!”
(Goethének tulajdonítva)
 VALAMI
GONOSZ

A LÁNYT SZEPTEMBER ELEJÉN LÁTTUK AZ ERDŐ SZÉLÉN. A piros

sportkocsija ott állt a fák alatt, és zöld kabát volt rajta. Úgy nézett ki,
mint egy autóreklám, amelyik bármelyik fiút rá tudná venni a
vásárlásra.
Én sem vagyok rossz. Hilda nénikém szerint olyan helyes
vagyok, mint egy bogár füle, és őszintén úgy gondolja, hogy a
bogarak imádni valók. Magamban még gratuláltam is volna a
lánynak, amiért az anyatermészet kegyes volt hozzá, aztán
továbbsétáltam volna anélkül, hogy még egy pillantást vessek rá…
ha a pasim nem néz rá annyiszor.
Harvey éppen hazakísért az iskolából. Siettünk, mielőtt még
észrevette a lányt, mert kezdett fújni a szél. Egy széllökés láthatatlan
korbács módjára suhintott körénk. Figyeltem, ahogy az első levelek
lehullanak a fákról a hirtelen támadt gyönyörű, zöld forgatagban.
Úgy csillogtak a levegőben, mint a smaragdeső. Hiányérzet hasított
belém. Olyan közel volt a nyár vége!
Vastag, szürke felhőtakaró gomolygott a fák fölött. Greendale-t
szem elől tévesztette a napfény, és átadta az árnyaknak. Korán
leszállt az este.
Megböktem Harvey-t, és igyekeztem nyugodt hangon
megszólalni:
– Jó csaj, de meg lehet fagyni idekint.
– Hé, ő hozzád képest semmi! – felelte Harvey. – A kocsi
viszont szép.
– Persze, szóval a kocsit nézted.
 – Igen, azt! – tiltakozott Harvey. – Brina!
A szél folyton belekapott a dzsekimbe, ahogy átszaladtam a
frissen lehullt leveleken, mintha szellemek lettek volna, amik
próbálták felhívni magukra a figyelmemet. Harvey még mindig
nevetve és tiltakozva utánam eredt. A zöldbe öltözött lányt magunk
mögött hagytuk.
Harvey, Roz, Susie és én már az iskola legelső napján
összebarátkoztunk úgy, ahogy a gyerekek szoktak: idegenek voltunk
egymásnak az első becsengetéskor, aztán ebédszünetben már lelki
társak. Az emberek azt mondták, hogy egy fiú egyszer csak nem
akar majd lány játszótársakat, és ahogy felnövünk, el fogjuk
veszíteni Harvey-t. Nem így történt.
Világéletemben szerettem Harvey-t, és szinte ugyanolyan régóta
tetszett is nekem. Vele csókolóztam először, soha nem is akartam
mással.
Emlékszem, hogy egyszer osztálykirándulásra mentünk a
greendale-i erdőbe, ahol találtunk egy elhagyatott kutat egy
pataknál. Harvey annyira izgatott lett a felfedezéstől, hogy leült a
patak partjára, és egyből lerajzolta a kutat. Megkockáztattam egy
pillantást vetni rá, ahogy sötét hajával odahajolt a jegyzetfüzete fölé.
Őt kívántam magamnak, csak nem volt pénzérmém, amit
beledobhattam volna a patakba. Amikor pedig megpróbáltam
beledobni egy követ, elvétettem.
Tél volt, amikor Harvey megkérdezte, hogy akarok-e vele
moziba menni. Odaérve ledöbbentem, hogy csak ketten vagyunk a
teremben. Annyira izgultam, hogy a mai napig sem tudom, miről
szólt az a film. Csak arra emlékszem, hogy összeért a kezünk,
amikor egyszerre nyúltunk pattogatott kukoricáért. Egyszerű, buta
kis dolog volt, mégis bizsergetett az érintése. Felém nyúlt, hogy
megfogja a sós kezemet. Olyan forróság öntött el, hogy arra
gondoltam: a boszorkányok is biztos így égnek.
 A legélénkebb emlékképem arról az estéről az, hogy hazakísért,
majd a kapuhoz érve fölém hajolt, és megcsókolt. Behunytam a
szememet.
Lágy volt a csókja. Meglepődtem, hogy az almafák nem
változnak át vöröslő rózsabokrokká.
Onnantól kezdve Harvey és én kézen fogva jártunk a suliban,
mindennap hazakísért, és eljártunk randizni. De sohasem hoztam fel
a témát, hogy „hivatalosan” is együtt vagyunk-e, barát-barátnő
formában. Mások úgy hivatkoztak rá, mint a barátomra, én viszont
még soha… még nem.
Félek, hogy elveszíthetem, ami eddig megadatott. A családom
folyton azt mondja, hogy nem tarthat sokáig.
És félek, hogy nem érzi ugyanazt, amit én érzek.
Tudom, hogy tetszem Harvey-nak. Tudom, hogy soha nem
okozna nekem fájdalmat. De azt akarom, hogy úgy zakatoljon a
szíve, ha meglát, mintha valaki bebocsátást követelne a lelkébe.
Eszembe jut, hogy talán beérte valami biztonságos és ismerős
dologgal, ezért az „örökkön örökké” csajszi helyett a szomszéd lányt
választotta.
Néha azt akarom, hogy úgy nézzen rám, mintha varázslatos
lennék.
Félig tényleg varázslatos vagyok, végül is.

***

Harvey csókkal köszönt el a kapunál, mint mindig. Persze, néha

bejön köszönni, de amúgy távol tartom egymástól a barátaimat és a
családomat.
Becsuktam az ajtót, és elindultam a folyosón terjengő mennyei
édes illat felé.
– Hazaértél, Oposszum? – szólt ki Hilda néni a konyhából. –
Lekvárt csinálok! A kedvenc dolgaidat tettem bele a kertből:
szamóca, szeder, mókusszem…
– Ne! – kiáltottam fel. – Ezt már megbeszéltük, Hilda néni!
Szörnyülködve álltam meg a konyhaajtóban, mint akit elárultak.
A fekete kovácsoltvas tűzhelynél állva vérszínű lekvárt
kavargatott az egész tűzhelyet elfoglaló kondérban. Rózsaszín
kötényt viselt, CSÓKOLD MEG A SZAKÁCSOT! felirattal.
Rám kacsintott.
– Mennyei, majd meglátod.
– Az biztos, hogy meglátom – válaszoltam. – A kérdés csak az,
hogy a lekvár is meglátja-e.
Hilda néni szelíd, kedves arcára szelíd és kedves döbbenet ült ki.
A családom nem igazán értett a halandókra jellemző ízléshez.
Kiskoromban Zelda nénikém hosszú és eredménytelen beszédeket
tartott arról, hogy milyen táplálók a kukacok, és hogy Svájcban
vannak éhező fiatal boszorkányok.
Hilda néni – aki sokkal lazább, mint Zelda – mindig egy
vállrándítással elfogadta a butuska halandó dolgaimat. Odasétált
hozzám, hogy kedvtelve meghúzza a hajamat azzal a kezével,
amelyikkel nem a vörös foltos fakanalat tartotta éppen.
– Te finnyás kicsi lány! Sohasem akarsz megenni semmit, ami jó
lenne neked. Talán ha majd a teljes erőd birtokában leszel,
megváltozik a helyzet.
Még az otthonos, meleg és édes illatú konyhánkban is kirázott a
hideg.
– Lehet.
– El sem hiszem, hogy mindjárt itt a tizenhatodik születésnapod
– mosolygott rám Hilda néni. – Mintha csak tegnap segítettünk
volna a világra Zelda nénikéddel. Olyan aranyos voltál vérrel és
nyálkával borítva, a méhlepényed pedig milyen finom…
– Kérlek, hagyd abba! – szakítom félbe.
– Jaj, zavarba jöttél?
– Ööö, inkább hánynom kell.
 – Gyönyörű és különleges pillanat volt. Szegény, drága
édesanyád kórházban akart megszülni téged. El tudod képzelni? –
Hilda néni megborzongott. – A kórház egészségtelen. Sohasem
engednélek egy olyan borzalmas helynek a közelébe. Már a
legelejétől fogva a kedvenc kisleányként voltál. ígéretet tettem
magamnak, hogy gondodat fogom viselni. És most nézzenek csak
rád! Felnőtt a pici babám, és készen áll, hogy eladja a lelkét a
sátánnak.
Hilda néni összecsippentette az arcomat, aztán visszafordult a
lekvárjához. Úgy dúdolgatott, mintha ez lett volna a világ
legelragadóbb kilátása.
Ilyen az én családom: imádnak engem, még jobban imádnak
zavarba hozni, állandóan azon rugóznak, hogy mit eszem, szigorúan
veszik a tanulást, mindig a legjobbat akarják nekem, és nagyon sokat
várnak el tőlem.
Nem annyira különböznek bármelyik másik családtól. Kivéve,
hogy a Sötét Nagyúr hívei.
Hilda néni dudorászása elhalkult.
– Nagy itt a csend. Zelda nénikéd éppen Blackwood atyával
konzultál, úgyhogy csak hárman leszünk a vacsoránál. Hogy van az
udvarlód?
– Hivatalosan nem a barátom… vagy az udvarlóm, de jól van –
válaszoltam.
– Az jó – állapította meg Hilda álmatagon. – Aranyos fiú.
Aggódom Harvey meg a bátyja miatt. Ha egy házban nincs anya, és
egy rideg férfi az úr, annak a gyerek fizeti meg az árát.
Harvey gondolata általában jóleső érzéssel töltött el, de ezúttal
nem.
– Hol van Ambrose? – kérdeztem a torkomat megköszörülve.
– Ó, az unokatestvéred fent van a tetőn. Tudod, hogy Ambrose
imádja a nyári viharokat.
 ***

Felmásztam a padlásra, hogy megkeressem az unokatesómat.

Fekete volt az esti égbolt, a levegőben pedig falevelek cikáztak.
A srác a meredek háztetőnk legszélén állva táncolt és énekelt az
utolsó nyári szélnek. Egy kobra tekeredett a dereka köré, íves fejét
pont oda téve, ahol az övcsatnak kellett volna lennie, aranyszínű
szemei pedig úgy csillogtak, mint valami ékszer. Egy másik kobrát
mikrofon módjára tartott a kezében, annak a pikkelyes farka a
csuklója köré tekeredett. Egyenesen az agyarakkal teli, tátott szájába
énekelt, miközben forgott és ringatózott, mintha a meredek tetőnk és
az ereszcsatornánk táncparkett lett volna. Ambrose együtt táncolt a
levelekkel, a széllel, az egész éjszakával. Úgy hullottak körülötte a
levelek, mint a konfetti, a szél pedig úgy sziszegett, mintha ezer
másik kígyó lett volna.
Tölcsért csináltam a kezemből, hogy elkiáltsam magam:
– Hallottam már azt a szót, hogy kígyóbűvölő, de ez nevetséges!
Az unokatesóm megfordult, és mozdulatával együtt
elcsendesedett a házunk körül süvítő szél. A kobrák illúziója is
szertefoszlott.
Ambrose rám kacsintott.
– Elfogadom a képletes hasonlatot. Szó szerint. Üdv itthon,
Sabrina! Milyen a gonosz kinti világ?
Kiskoromban mindig megkérdeztem, hogy Ambrose
unokatestvérem miért nem jöhet ki az erdőbe játszani velem. Hilda
néni elmagyarázta az értetlen hatéves fejemnek, hogy azért van a ház
falai közé zárva, mert büntetésben van.
– Tudom, hogy igazságtalan a büntetése, Sabrina. Ezért még
jobban kell szeretnünk őt, hogy ezt jóvátegyük – magyarázta nekem.
– Természetes dolog, hogy amikor tele van az ember fiatalos
lelkesedéssel, akkor szereti az olyan kis csínytevéseket, mint például
lányokat cukkolni, szekereket felborítani, matrózokat megfojtani,
városokat leégetni, civilizációkat megsemmisíteni és a többi és a
többi… A fiúk már csak ilyenek.
Ez még évekkel azelőtt történt, hogy megtudtam, mit csinált
valójában.
Hilda néni mindig hajlamos volt elkényeztetni Ambrose-t. Nem
az anyukája, hiszen Ambrose egy nagyon távoli unokatestvér. Hilda
néni mégis Angliába költözött, hogy felnevelje, amikor kicsi volt, és
szüksége volt valakire. Olyan sokáig laktak ott együtt – majdnem
egy évszázadon keresztül –, hogy Hilda néni még mindig angol
akcentussal beszélt. Szinte láttam magam előtt, hogy megérkezik
gondját viselni a pici Ambrose-nak, tele varázslattal és anyai
gondoskodással, alászállva odafentről, mint valami sátáni Mary
Poppins.
Az átok, ami Ambrose-t a ház falai közé zárta, több évtizeddel
korábbi eredetű, mint ahogy én megszülettem. Mindig is itt volt
nekem, úgy kísértett a házban, mint egy barátságos szellem.
Kiskoromban ő volt az ideális játszótárs, mert segített, hogy a
babáim maguktól mozogjanak, és a játékaim röpködjenek a
szobában. Most, hogy már idősebb voltam, olyan volt, mintha az
„éppen hogy csak rosszfiú” bátyám lett volna, aki hajlandó egész
álló nap pletykálni velem a fiúkról. Vagy éppen a lányokról, ha arra
szottyant kedvem. Ambrose-nak mindegy volt.
Vállat vonva óvatosan elindultam lefelé a meredek tetőn, hogy
odaálljak mellé.
– A világ lényegében ugyanolyan, mint mindig.
– Tényleg? Abból, amit én hallottam, úgy tűnik, hogy a világ
változik. Klímaváltozás, varázslójogi aktivisták… borzalmasan
hangzik – jegyezte meg sóvárogva. – Bárcsak én is megnézhetném
magamnak!
– Nyugi, a városkánk kábé ugyanolyan, mint mindig. Greendale-
ben semmi sem változik.
Ambrose semmitmondón hümmögött.
 – Mi bánt? – érdeklődött.
– Semmi.
– Nekem nem tudsz hazudni, Sabrina. Ahhoz túl jól ismerlek.
Amúgy meg… – tette hozzá nyájas hangon – bűbájt szórtam rád,
hogy ha hazudsz nekem, akkor lila lesz az orrod.
– Viccelsz!
– Azt mondod? – Ambrose elvigyorodott. – Hát, meglátjuk. De
most meséld el, hogy mi bánt. Engedd ki az összes szellemet a
palackból! Ambrose a csupa fül uncsitesó.
Haboztam. A tetőnkről ráláttam szinte az egész fákkal körülvett
kisvárosra. Az erdő olyan hatalmas, sötét és mély volt, hogy
megborzongtam. Ambrose átkarolt.
– A sötét keresztelőd aggaszt? Vagy a halandó barátaid? Várj,
nem! Fogadok, hogy Harvey az.
– Miből gondolod, hogy Harvey? – kérdeztem élesen.
– Ráhibáztam. – Ambrose még szorosabban fogta a vállamat. –
Hibátlan vagyok, és mindig találgatok. Tudom, mennyire kedveled.
Bár ha megengedsz egy megjegyzést: nem mintha érteném, hogy mi
vonz benne. Én kissé romlottan szeretem az aranyifjakat.
Oldalba böktem, mire felnevetett.
– Szóval mi van a fiúddal? A művészi búbánat fázisában
leledzik? Te jó sátán! Remélem, nem kezdett el a múzsájának
nevezni téged!
Megfontoltam a választ. Harvey néha megviseltnek tűnt, mintha
túlságosan a szívén viselné a dolgokat, és túl sok mindent kellene a
vállán cipelnie.
– Néha szomorú. Az apja meg a bátyja is a bányában dolgozik,
és az apukája erőlteti, hogy ő is vállaljon el néhány műszakot
odalent. Az apja gyakran beszél a családi vállalkozásról meg a
családi örökségről, de Harvey nem akar bezárva lenni odalent a
sötétben.
 – Jó hír Harvey-nak, hogy halódó iparág a bányászat – jelentette
ki Ambrose, majd elgondolkodva hozzátette: – Bár a mi
városunkban nem maradnak a dolgok halottak.
– Láttunk egy… annyira butának érzem magam, amiért
elmondom, de láttunk egy nagyon szép lányt az erdő szélén.
Eszembe jutott, hogy Harvey szerint vajon jobban nézett-e ki, mint
én.
– Lehetetlen! – vágta rá Ambrose. – Nevetséges! Várj, lőttél
képet arról a gyönyörű példányról? Mutasd meg, és én majd
megmondom az igazat, bízz bennem. Vagyis hát… nem bízhatsz
bennem. De azért mutasd meg!
– Nagyon köszi! – Eltoltam magamtól az unokatesómat. – Sokat
segítesz.
Mindketten leültünk a meredek tetőre. Ambrose kinyújtóztatta a
lábát, én pedig átkaroltam a felhúzott térdemet.
– Gondolod, hogy talán hűtlen? – érdeklődött Ambrose. – Akkor
majd átkot szórok rá, hogy úgy érezze, mintha szétolvadna a kósza
szeme.
– Nem! Dehogy szórsz rá átkot, Ambrose! – Felé fordultam,
hogy lesújtó pillantást vessek rá.
Sötét tekintete még sötétebben csillant meg egy pillanatra, de
aztán elvonult az árnyék.
– Persze hogy nem. Vicceltem. Csak egy mosolyra fakasztó és
végképp ártalmatlan bűbájt szórnék rá, mert cukorfalat vagyok. Hát
nem úgy nézek ki, mint egy cukorfalat?
Felvontam a szemöldökömet. Ambrose vigyorgott. Elhúztam a
hüvelykujjamat a nyaltam előtt, mintha azt üzenném, hogy akkor
elvágom a torkát, mire ő a szívéhez kapott, mintha mélyen
megbántottam volna.
– Szerintem… csak jó lenne, ha biztos lehetnék benne –
folytattam. – Mindig is szerettem volna megtalálni a nagy szerelmet,
mint ahogy anya és apa is megtalálta egymást. De a nagy
szerelemhez az kell, hogy a másik viszontszeressen.
Anyukám halandó volt, apukám pedig Greendale egyik
leghatalmasabb varázslója. El sem tudom képzelni, mennyire
szerethette anyát, hogy elvette feleségül, és én megszülethettem.
– Létezik erre bűbáj, tudod. Van nálad egypár hajszál Harvey-
tól?
– Nem, nincs nálam hajszál! És nem, Ambrose, nem akarok
szerelmi bűbájt szórni a pasimra, az egyik legjobb gyerekkori
barátomra, mint valami totál pszichopata. De azért koszi, hogy
megkérdezted.
A lehető legkomolyabb, legzeldanénisebb hangon mondtam ezt.
Ambrose egy laza kézmozdulatot tett, mire úgy röppentek oda hozzá
a falevelek, mintha tenyerére ereszkedő pillangók lennének.
– Nem szerelmi bűbájra gondoltam. Azokért én sem rajongok
túlzottan. Túlságosan megkönnyítenek mindent, én pedig szeretem a
kihívásokat. Te és én annyira helyesek vagyunk, Sabrina, hogy
sértés számunkra szerelmi bűbáj bevetését javasolni. De létezik egy
varázslat, ami talán felnyitja a szemét, hogy lássa, milyen csodálatos
vagy. A kamasz fiúk olyan vakok tudnak lenni! Hidd el, tudom. Én
is egy voltam közülük.
Meg tudtam volna csinálni magam is. Képes voltam egyszerű
bűbájokra. A nénikéim és Ambrose mindig szívesen segített.
Kiskorom óta mindenre megtanítottak a mágia világából, amire csak
tudtak. Latint és varázsigéket tanultam, amikor még pici voltam.
Szertartásokat végeztem a jó szerencséért és az elveszett dolgok
előkerítéséért. Annak tudatában nőttem fel, hogy muszáj vigyáznom
a démonokkal, és barátságos szellemek segítségét kell keresnem.
Megtanultam az erdő növényeinek tulajdonságait, és hogy melyiket
lehet bájitalokhoz, főzetekhez használni. De akármennyit tanultam
is, mindig azt mondták, hogy mindez semmi ahhoz képest, amit a
sötét keresztelőm után fogok tanulni, amikor elkezdek a Okkult
Művészetek Akadémiájára járni.
– Csábító lehetőség – vallottam be.
– A csábítás már csak ilyen.
Ha megcsinálom a varázslatot, amit Ambrose javasolt, biztos
lehettem volna Harvey-ban. Tetszett az ötlet, hogy Harvey
elkerekedett szemekkel néz rám, minden másról megfeledkezve a
világon. Nem maradt sok időm, de legalább a hátralévő időnkben
nem kellett volna aggódnom miatta. Nagy nehezen száműztem a
gondolataim közül ezt a víziót.
– Nem tudom – szólaltam meg végül. – Bűbájt szórni Harvey-ra
semmi másért, csak a saját hasznomra? Ez nem tűnik helyénvalónak.
– Ahogy gondolod. Olyan jó kislány vagy… – jegyezte meg
Ambrose. – Néha eltűnődöm, hogy lesz így belőled gonosz
boszorka.
– Ja – suttogtam a szélnek olyan halkan, hogy még az unoka-
tesóm se hallja. – Én is.
Ambrose felállt, és lesöpörte a csillogó kígyóbőrmaradványokat
a fekete farmerjáról.
– Már későre jár. Muszáj gondját viselnem a néhai Mrs.
Portman-nek, aki a balzsamozó szobában vár rám.
A családunk ugyanis temetkezési vállalkozást működtet. Még a
boszorkányoknak is meg kell élniük valamiből.
Ambrose lehajolt, hogy gyengéden megérintse az államat.
Amikor felemeltem a fejemet, ragyogó mosolyt villantott rám.
– Fel a fejjel, Sabrina! És szólj, ha meggondoltad magad a
bűbájjal kapcsolatban.
Bólintottam. Ott maradtam fent a tetőn a viharral és a
gondolataimmal. A fülemben csengett a „késő” szó. Későre jár. Mrs.
Portmannek is túl késő már. A késő volt a legrémisztőbb szó, amit
ismertem.
Késő nyár van. Még néhány hét, aztán túl késő lesz.
 Egész életemben tisztában voltam azzal, hogy amikor betöltőm a
tizenhatot, átesek a sötét keresztelőn, beírom a nevemet a könyvbe,
és érett boszorkányként bekerülök az Okkult Művészetek
Akadémiájára. Kiskoromban úgy gondoltam, hogy soha nem fog
eljönni az a nap. Türelmetlenül be akartam teljesíteni a sorsot, amit a
szüleim mindig is szántak nekem, hogy a nénikéim büszkék
legyenek rám, hogy valódi boszorkánnyá váljak.
Halloweenkor van a szülinapom, és már közelgett a nyár vége.
Régen nem jutott eszembe, hogy a boszorkánysorsom beteljesítése
azt jelenti majd, hogy hátat fordítok a halandó életemnek. Most csak
arra tudtam gondolni, hogy elveszítem a barátaimat, elveszítem
Harvey-t, sőt még a matekórákat is elveszítem a Baxter gimiben.
Úgy éreztem, mintha a világ mindennap egy kicsit jobban kicsúszna
a kezeim közül.
De attól még szerettem a mágiát. Szerettem a zsigereimben
ébredező erőt és a kilátást, hogy még több lehet a birtokomban. Pont
annyira szerettem, amikor egy bűbáj tökéletesen sikerült, mint
amennyire utáltam csalódást okozni a családomnak.
Lehetetlen döntés volt, mégis meg kellett hoznom hamarosan.
Soha nem gondoltam erre, amikor gyerekfejjel mágiáról
ábrándoztam, vagy amikor Harvey megcsókolt a kapualjban.
Szerintem a lelkem mélyén még mindig azt hittem, hogy soha
nem fog eljönni az a nap.
Olyan sok időt el töltöttem abban a hitben, hogy a jövő egy
örökkévalóságra van tőlem. Még nem álltam készen arra, hogy
elérkezzen.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

A KÜLÖNÖS ERDŐBEN VAGYUNK. Mi vagyunk a fák, akik ezer hold

alatt ezüstössé váltak. Mi vagyunk a halott levelek susogása. Mi
vagyunk a fák, amikre felakasztották a boszorkányokat. Az
akasztáshoz használt fák tanúskodnak, a boszorkányok vérét magába
szívó talaj pedig életre tud kelni. Vannak éjszakák, amikor szerelem,
míg máskor halál tanúi vagyunk.
A zöldbe öltözött lány, akit a fiatal boszorkány látott, egy fiúra
várt. Végül megérkezett hozzá a viharban. Sok pár ölelkezik a fáink
között, de ők nem tették. A szerelmes randevúk gyakran szerelmi
civódással végződnek.
– Mondom, hogy hagyd itt ezt a fapados kisvárost, és gyere
velem – noszogatta a lány. – Los Angelesbe megyek. Sztár leszek.
A fiú kis bánatos mosollyal, a földét nézve válaszolt.
– Nem ezt mondja mindenki, aki Los Angelesbe indul? Hogy
sztár lesz. Egyszer végre szeretném azt hallani, hogy valaki
pincérkedni megy Los Angelesbe.
– Én legalább leszek valaki – csattant fel a lány. – Belőled mi
lesz, ha itt maradsz? Egész életedben lúzer leszel?
A fiú felemelte a fejét, hogy hosszan rámeredjen.
– Azt hiszem, az leszek – felelte végül.
Azzal sarkon fordult, és zsebre vágott kézzel elment. A lány
utánakiáltott, emelt és követelőző hangon, mintegy dühös parancs-
ként. A fiú nem válaszolt.
A lány túlságosan dühös volt ahhoz, hogy visszaszóljon a
kocsiba. Beiramodott az erdőbe, és nekifeszült a szélnek. Zöld
kabátja menet közben lobogott mögötte. Csillogó hajáról lecsúszott
a kapucni, a szél pedig hosszú ujjakká változtatta az ágainkat, amik
fele nyúltak, hogy belekapjanak a ruhájába, és megkarcolják a bőrét.
A lány letett az ösvényről, és eltévedt a fáink között. Könnyű
eltévedni minálunk.
Talált egy kis tisztást, ahol egy kis patakocska folyt.
Figyelmeztethettük volna őt, de nem tettük.
A patak ezüst lánc módjára szelte ketté a talajt. A süvöltő
légáram nem érintette a víz felszínét.
A lány a homlokát ráncolva közeledett, aztán megpillantotta
saját magát a tükörszerű, ezüstös vízben. Nem látta a horzsolásokat
az arcán, és nem látta az összegubancolódott haját sem. A víz
tükrében olyan káprázatos volt, amilyen csak egy idegen lehet.
Olyasvalakit látott, aki csupa csillogó külcsín volt, aki el tudja
hitetni másokkal, hogy igaz a tökéletesség gyönyörű hazugsága.
Olyasvalakit látott, akit ha egyszer látnak, sohasem feledik.
Megfeledkezett a szélről, a fákról és a világról is. Csak saját
magát látta. Csak a szirének énekét hallotta.
„Ez az a dicsőség, amire vártál. Erre születtél. Mindössze annyit
kell tenned, hogy érte nyúlsz, és elveszed. Mindig is különlegesnek,
gyönyörűnek és egyedinek szántak téged. Csak te érdemled meg ezt
az ajándékot, csak te, csak te.
Amikor a kezek kinyúltak érte a vízből, a lány is nyújtotta az
ölelésre vágyó karjait.
Elnyelte a folyó, zöld kabátostul és mindenestül, egyetlen
szippantással. A röpke küzdelem alig kavarta fel a nyugodt, ezüstös
vízfelszínt. A lány eltűnt.
Az élők világában azt mondták róla utoljára, hogy „ő hozzád
képest semmi”. Senki sem akarna ilyen sírfeliratot magának, ám ez
aligha számít.
Az elveszett lány most már semmivé lett. Semmi sem maradt
belőle, csak egy sóhajtás visszhangja, ami elhal a nyári levelek közt.
 A visszhang hátrahagyása hagyomány. Az erdőnk tele van
visszhangokkal.
Az emberek várakozással töltik az egész életüket, hogy valami
elkezdődjön, helyette pedig végük lesz.
Nos, a végzetre senki sem panaszkodhat. Mindenkit utolér.
 A MAGÁNYOS
HELY

IMÁDOK BULIBA JÁRNI. Nem mintha a Baxter Gimnáziumért

rajonganék, azért a vörös téglás börtönért, ahol a focicsapatunk – a
Baxter Gimi Hollói – és a vezérszurkoló lányok tartják a kialakított
csipkelődési rendet (éljenek a madaras szóviccek). Hanem a
barátaimat szeretem, és mindig jól érzem magam velük.
Vagyis hát többnyire.
Van egy külön asztalunk az ebédlőben. Amelyikünk először
érkezik, lefoglalja, így a többiek ott találnak minket, az egymástól
elválaszthatatlan négyest. Susie-t a hatalmas kapucnis pulcsijában,
ahogy kerüli a neki beszólogató bunkó focisták tekintetét, vagy
éppen győzedelmesen lesújtó pillantást vet rájuk. Rozt a réveteg
tekintetével és a határozott véleményével. Plusz engem és Harvey-t,
akik mindig egymás mellett ülünk. Mi négyen általában
végigcsacsogjuk az ebédet.
Egyikünk sem szokott valami sokat beszélni a családjáról.
Harvey apukája tényleg problémás. Roz apukája Walker tiszteletes.
Érdekes helyzet, amikor az egyik legjobb barátnőd apukája lelkész,
miközben neked van két nagynénéd, akiknek bármelyik pillanatban
kicsúszhat a száján, hogy „éljen a sátán!”
Általában könyvekről, filmekről, tévéműsorokról és művészetről
beszélgetünk. Harvey pont olyan szívesen véleményezi az aranykor
szuperhőseit, mint én a klasszikus horrort.
Harvey ezúttal nem evett semmit, és kevesebbet is beszélt.
– Mi van vele? – sziszegte Susie, amikor Harvey visszavitte
érintetlen tálcáját. – Mintha semmi sem érdekelné. Még Sabrina
sem.
Próbáltam mosolyogni, de nem sikerült. Roz vadul oldalba
bökte Susie-t.
– Semmiség – feleltem. – Mindenkinek vannak rossz napjai.
Biztosra veszem, hogy holnapra olyan lesz, mintha kicserélték
volna.
Miután Harvey egykedvűen visszajött az asztalhoz, átkaroltam a
nyakát, és kedvtelve megbirizgáltam a haját.
– Au! – kiáltott fel. – Sabrina, kitépted a hajamat!
– Hűha… nem is téptem ki. Csak megbirizgáltam, szeretgetve és
normálisan.
– Sabrina, azok ott hajszálak a kezedben? – figyelmeztetett Roz.
Elrejtettem a hajszálakat.
– Néha túl erősen fejezem ki a szeretetemet.
Harvey, Roz és Susie is rám meredt. Néha belegondolok, vajon
hogy néznének rám, és milyen furcsának találnának, ha tudnák az
igazat.

***

Akármi volt is Harvey-val, ugyanúgy hazakísért, mint általában.

Sajnos ez azt jelentette, hogy megakadt a szeme a lányokon az erdő
szélén. Megint.
– Hé, Brina – biccentett a fáknál álló csapathoz. – Ismered őket?
Most három lány volt ott. Mindannyian csipkegalléros és
csipkével szegélyezett ujjú, sötét ruhát viseltek, de rövid szoknyával,
mintha szexi kvékerek lennének. Egy fiú is volt velük, sötét ruhában
és sötét hajjal, az ő arcát viszont nem láttam.
– Nem hiszem – hazudtam.
Még ilyen távolról is felismertem a lányokat. Három boszorkány
volt, akik már az Okkult Művészetek Akadémiájára jártak.
Egymásba botlottunk párszor. Prudence, Dorcas és Agatha
gyönyörűek, befolyásosak voltak, és nem nyűgözte le őket a
gondolat, hogy egy félig halandó is az ő szeretett iskolájukba járjon.
Minden alkalmat kihasználtak arra, hogy világossá tegyék:
alsóbbrendű vagyok.
Most anélkül is alsóbbrendűnek éreztem magam tőlük, hogy
egyáltalán rám néztek volna. Hogy bármit is tettek volna.
Úgy véltem, a fiút nem ismerem. Biztos egy halandó, akivel
szórakoznak. Prudence, Dorcas és Agatha dolga az volt, hogy
hűségesen szolgálják Blackwood atyát és a sátánt, örömük pedig a
halandó férfiak kínzása.
– Ühüm. Én sem láttam még őket – állapította meg Harvey. –
Biztos nem a városból valók.
– Most már mindennap más lányokat fogsz stírölni? –
ékelődtem. – Nem tudtál valami kellemesebb hobbit találni
magadnak, például sakkozni vagy molylepkéket gyűjteni? Szerintem
a molylepkegyűjtés nagyon szexi.
– Nem stíröltem őket – állította Harvey. – Olyat sohasem
tennék. Csak néha, amikor látok valakit, aki nem idevalósi,
elgondolkodom azon, vajon milyen lehet az élete. Eltöprengek, hogy
milyen lenne, ha én is elmennék Greendale-ből, és teljesen más
életet élnék. Te szoktál ezen gondolkodni, Sabrina? Hogy teljesen
megváltoztatod az életedet?
– Néha talán – mondtam halkan.
Harvey pillantása a távolba révedt valamire, amit csalt ő látott.
Bizonyos tekintetben ő is pont akkora mágiacsináló, mint én. Az én
művészem, az én látomásba révedőm, aki papírra akarja vetni az
álmait, hogy megmutassa őket a világnak. Nem az erdőszéli
boszorkányokat nézte, és nem is engem.
Kíváncsi voltam, hogy amikor Harvey távoli helyekről
ábrándozik, vajon rám is gondol-e. A visszapillantó tükörben lát-e
engem a nagy lelépése után, mint a kisvárosnak és annak az életnek
a részét, amit maga mögött hagy?
 Az erdőszéli boszorkányokat figyeltem éppen, amikor a sötét
hajú fiú megfordult, és egy zöld levél lángra kapott a feje mellett,
ahogy ránézett. A levél parázslani kezdett, aztán a szélei
felkunkorodtak, és elfeketedett. A hamut szétfújta a szellő.
Nocsak, nocsak. Talán mégsem egy halandó sráccal szórakoztak.
A varázslók ritkábbak a boszorkányoknál, de hát ott van Ambrose,
Blackwood atya és persze az apukám is. Most már láttam egy
negyediket is. Semmi kétség, hogy sokukkal fogok találkozni,
amikor elkezdek az Okkult Művészetek Akadémiájára járni.
Nem hagyhattam, hogy Harvey varázsolni lássa az erdőszéli
boszorkányokat. Kézen fogva magammal húztam.
– Menjünk, haza kell érnem! – mondtam neki. Fontos.
Otthon rögtön felszaladtam a lépcsőn, és kopogás nélkül
berontottam az unokatesóm szobájába.
Ambrose felpillantott Oscar Wilde Salome című könyvéből, és
felvonta a szemöldökét.
– Sabrina, akár illetlen helyzetben is találhattál volna! Nem
mintha most annyira illedelmes lennék a szó morális értelmében, de
legalább van rajtam nadrág.
Selyem pizsamanadrágot viselt vörös bársonyköntössel, nem
úgy tűnt, hogy kimenőre készülne. Már ha Ambrose-nak egyáltalán
szokott kimenője lenni valaha.
– Nem érdekel a nadrágod, Ambrose! Ez fontos.
– Rengetegen fontosnak és figyelemre méltónak tartják a
nadrágom témakörét – közölte Ambrose.
Azzal legördült az ágyról, szorosabbra húzta a köntösének
aranybojtos megkötőjét, és egy darabka szárított nadragulyát
csúsztatott a könyvének a lapjai közé.
Én még mindig lihegtem a hazafelé és a lépcsőn fölfelé
rohanástól. Még levegőt sem kaptam, de azért kimondtam:
– Csináljuk meg a bűbájt!
Ambrose felvillanyozódott.
 – Fantasztikus! Benne vagy egy kis erdei kirándulásban?
Szükségünk lesz néhány különleges összetevőre, mivel ez egy
nagyon különleges bűbáj. Szereztél pár hajszálat Harvey-tól,
unokatestvérkém?
Bólintottam.
– Helyes – mosolygott Ambrose. – Tehát megvan Harvey haja, a
gyertya, a kötél, a levendula, a rozmaring és a martilapu, de még kell
a nefelejcs. Úgy hallottam, hogy nő az erdőben.
Az erdő halálos, sötét és mély. Régen Greendale-ben is voltak
boszorkányperek, mint Salemben, csak a greendale-i borzalmakat
elásták a történelem mélyére. Boszorkányok haltak meg a greendale-
i erdőben, és ott várnak a fák, amikre felakasztották őket.
Még sohasem tértem le az erdei ösvényről éjszaka, hogy
varázsösszetevőket gyűjtsék, de talán eljött az ideje. Jobban meg kell
ismernem az éjszakát.
– Az erdőben… persze.
Már nem volt sok idő hátra, amíg megváltozik az életem,
úgyhogy fel kellett készülnöm ennek a bekövetkezésére.
Prudence, Dorcas és Agatha mindig az erdőben lófrált. Én is oda
tartoztam. Néhány héten belül pont olyan ízig-vérig boszorkány
leszek, mint ők.

***

Egyedül kellett bevetnem magam a fák közé, mivel Ambrose nem

jöhetett velem. Szerencsére volt ötletem, hogy merre találhatom
meg, amit keresek.
Harvey nekem adta a rajzot, amit a régi kútnál készített az erdei
osztálykirándulásunkon. Hazavittem a képet, hogy csodáljam.
Amikor átszaladtam Ambrose szobájából a sajátomba, hogy
megkeressem, szépen összehajtogatva találtam az íróasztalom
fiókjában. Széthajtogattam, kisimítottam, és megláttam, amire
emlékeztem: Harvey tehetséges keze élő virágokká változtatta a
ceruzavonásokat. Láttam a hosszú fűben nyíló apró
nefelejcsszirmokat a kis patak partján.
Úgy éreztem, hogy ez egy jel.
Kint az erdőben már kevésbé éreztem jelnek. Nem fújt annyira a
szél, mint előző este, de a nyári vihar utórezgései elegendőnek
bizonyultak ahhoz, hogy meglobogtassa a kabátomat és a ruhámat.
Meg kellett küzdenem az előrehaladásért, és minden fa olyan volt,
mint egy ellenség. A gallyak annyira vadul rázkódtak a szélben,
hogy attól féltem, el is törnek, és valahányszor megrázkódtak, az
árnyékuk szökkent egyet.
A fejem fölött csak lengedező sötétséget láttam. Tudtam, hogy
állatok lapulhatnak az ágak között, vagy akár holttestek is lóghatnak
róluk. A greendale-i erdő mélyén nem voltak jelzőtáblák. Csak egyik
árnyék mutatta az utat a másik után.
Kiismertem magam.
Az elhagyatott kút, amit Harvey-val találtunk, nem tűnt olyan
takarosnak, mint napközben. Már nem jutott róla eszembe, hogy itt
emberek kívánságai teljesülhetnek, és megtalálhatják a szerelmet. A
kút csak egy kis kör alakú kőrakásnak tűnt, ami sötét szemével
felfelé bámul a világító holdra.
Talán csak azért láttam gyönyörűnek a kutat, mert először
Harvey-val együtt találtam rá. Eszembe jutott egy idézet az erdei
varázslatról: „Sok tárgyat, a mi hitvány, nemtelen, naggyá, dicsövé
tesz a szerelem; nem szeme lát csak szíve, – s ez okon festik Cupidót
szárnnyal, de vakon.”{1}
Teljesen sötét volt a fák között, hiszen a levelek eltakarták a
csillagokat. Szinte vakon haladtam, de amint odaértem a tisztáshoz,
ahol a kút állt és a patak folyt, halovány fény változtatta
ezüstfonalakká a fűszálakat és selyemkelmévé a vizet. A holdfény
találhatott egy kis rést az ágak között, így fényt adott nekem. A
nénikéim szerint a hold szeretettel tekint le a boszorkányokra.
 Mintha még a szél is lecsendesült volna ezen a tisztáson.
Felbátorodva keresztülsétáltam a csillogó füvön a patakpartig, ahol
az apró halványkék virágokat láttam Harvey rajzán. Pont annyi fényt
adott a hold, hogy észrevettem a túlsó parton növekvő virágokat.
Harvey rajzán mindkét parton látszott belőlük, de úgy tűnik,
mégsem jártam akkora szerencsével.
Leguggoltam a partra, és próbáltam átnyúlni a túloldalra, de nem
értem el odáig. A víz szélére állva azt fontolgattam, hogy átugrom.
A patak azonban sokkal szélesebbnek tűnt, mint egy pillanattal
korábban, amikor még nem gondolkodtam az átszelésén. Haboztam,
hogy kockáztassam-e meg az ugrást, vagy induljak el a part mentén,
ameddig nem találok egy keskenyebb részt, ahol átmehetek.
Túl sokáig hezitáltam. Talán sárosabb volt a part, mint hittem,
de az is lehet, hogy besüppedt a talaj a talpam alatt. Akármi történt
is, jött egy félelmetesen ingatag pillanat, amikor kinyújtott karokkal
kalimpálva igyekeztem egyensúlyozni, ám kudarcot vallottam, mert
nem találtam kapaszkodót a levegőben. Fejjel előre belezuhantam a
patakba egy sikoly kíséretében, amit nem hallott senki.
Ezüstös víz és árnyékok homályosították el nyitott szememet.
Hideg és keserű víz áradt be nyitott számon. Sohasem gondoltam
volna, hogy a víz ilyen téliesen fagyos lehet nyáron: olyan zord volt,
mint egy kőhegy alatt futó folyó, ami sohasem látta a napot.
Próbáltam úszni, de máris elzsibbadtak a végtagjaim, mintha
ólomsúly húzta volna le a karomat és a lábamat. Kétségbeesetten
küszködtem, hogy feljebb jussak, de gyorsan süllyedtem. Nem
gondoltam volna, hogy a patak ennyire mély.
Aztán, miközben próbáltam a felszínre küzdeni magam,
éreztem, hogy jeges ujjak kulcsolódnak az enyéimre.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

M INDEN ÉJJEL, MIUTÁN SABRINA ALUDNI TÉR, MEGTÖRTÉNIK.

Van egy fa az ablaka alatt, aminek az egyik elágazása még
nyáron is csupasz. Lombtalan, és szinte ujjszerű, vékony gallyak
nőnek ki belőle. Az a rozoga ág megbillen az éjszakai szélben, hogy
aztán megkarcolja Sabrina ezüstösen csillogó keretű ablakát.
Sabrina aranyhaja olykor megrezzen a puha párnán. Néha
ökölbe szorítja kis kezét, mintha bele akarna kapaszkodni valamibe,
s úgy motyog álmában, mint egy jóéjt-puszit kérő álmos gyermek.
A madarak, a denevérek, az egerek, a rókák – és minden bestia,
amelyik elrepül vagy eloson Sabrina szobájának közelében éjszaka –
azon kapják magukat, hogy letérnek az útjukról, és az ablaka felé
veszik az irányt, mintha ott lenne dolguk. Utána megrázzák
magukat, hogy megszabaduljanak a hirtelen jött erős késztetéstől.
Olykor Sabrina is felriad néha, és a szívéhez kap, mintha
egyszer csak megijesztették volna. Hideg verejték gyöngyözik a
bőrén, mintha ott hagyták volna a kora reggeli harmatos fűben. Attól
nyugszik meg, hogy előveszi a szülei esküvői képét, amit az ágya
mellett tart. Megcirógatja a szerelemtől ragyogó arcukat. Néha meg
is csókolja a fényképet.
Ilyenkor annyira erőteljesen kaparássza az ág az ablakpárkányt,
hogy szinte vonyít. Szinte sikít.
Óvatosan, drágaságom!
Olykor a fiatal félboszorkány álmos szemekkel megy le a
reggelizőasztalhoz, amit a varázslatos, könyörtelen családja ül
körbe. Azt mondja, nem aludt jól, de azt nem tudja megmondani,
miért.
 A HATALMAS
PROBLÉMA BÁJA

A KÉZ LASSAN MEGFOGTA AZ ENYÉMET. Olyan hideg volt, akár egy

vízbe fulladt ember keze, és olyan makacs, mint a folyómélyi hínár.
Egy rémisztő pillanatig azt hittem, hogy a halálos szorítás leránt a
mélybe.
Helyette felhúzott. Amint áttörtem a vízfelszínt, kinyújtottam a
karomat, hogy belekapaszkodjak a parton burjánzó hosszú fűbe. A
hűvös segítő kéznek köszönhetően kikecmeregtem a patakból.
A partra evickélve észrevettem, hogy valaki néz.
Egy lányalak volt: hosszú haja úgy lebegett a levegőben, mintha
víz hullámzott volna körülötte, de a bőre ezüstösen gyöngyözött.
Mintha higanyból lett volna a teste, s amikor felém fordult, láttam
homályosan visszatükröződni az arcán a saját szememet, ahogy tágra
nyílik a döbbenettől.
Ez a szellem egy élő tükör volt, és kihúzott engem a vízből.
– Köszönöm – szólaltam meg elálló lélegzettel.
– Igazán semmiség. Nem hagyhattalak megfulladni, hiszen
olyan régóta szeretnék találkozni veled. Sabrina vagy, ugye? –
érdeklődött sziszegő hangon. – A zöldfülű félig halandó, félig
boszorkány. Minden fa rólad susog. És láttalak egy csapatnyi ifjú
halandóval. Átsétáltatok ezen a helyen, és felfedeztétek a kutat.
– Ó! – mondtam megvilágosodva, hogy mi is lehet ő. – Te a
kútból jöttél?
Reszkettem az éjszakai hideg levegő és az elázott ruhám miatt,
de összehúztam magam a parton, és ugyanolyan kíváncsisággal
fürkésztem őt, mint amilyen a fénylő ovális arcán tükröződött. Még
sosem láttam kívánságkútszellemet. Hilda néni mesélte, hogy ők
olyan félénk, de barátságos lelkek, akik láthatatlanul kószálnak a
kutak körül abban a reményben, hogy találkoznak olyan méltó
emberrel, akinek valóra válthatják a kívánságait. A nagynénémnek
igaza lehetett abban, hogy jó szándékú szellemek, hiszen ez a
példány megmentett anélkül, hogy egyáltalán kérnem kellett volna.
A kívánságkút szelleme elmosolyodott, amitől apró hullámok
jelentek meg ezüstös arcán, pont olyanok, mint amikor kis halak
közelítik meg a vízfelszínt. Szerintem ezek lehettek az ő gödröcskéi.
Habozva visszamosolyogtam rá.
– Így van, Sabrina. Szeretnél kívánni?
– Nem, köszi. Már eleget tettél értem, és amúgy is csak
nefelejcset keresek.
A kívánságkút szelleme kinyújtotta csillogó mutatóujját, mire
megláttam, hogy a sötét fűben pont a lábamnál nő a virág csillámló
kék szirmaival. Eddig biztos eltakarták az árnyak.
– Az adósod vagyok – mondtam neki, majd összegyűjtöttem az
apró kékvirágokat. Óvatosan, nehogy összetörjem őket.
A szellemnek megvillant a szeme – úgy ragyogott, mint a
vízfelszínen tükröződő napfény amikor meglátta a virágokat a
kezemben.
– Azt hiszem, ismerem a bűbájt – jegyezte meg. – Fel kívánod
nyitni egy férfi szemét a szerelemre?
– Ööö… igen – feleltem szégyenlősen.
Hirtelen azzal egyenértékű varázslatnak tűnt ez, mint amikor
Simon Chen belezúgott Rozba, és minden idejét azzal töltötte, hogy
fennhangon ismételgette: a nagybátyjának van egy jachtja.
A kívánságkút szelleme nyugodt, barátságos tekintettel
fürkészett. Úgy éreztem, hogy ő nem ítélkezik fölöttem.
– Kicsit meglepődtem – ismerte be. – Azt gondoltam volna,
hogy egy olyan boszorkány, mint te, nem bajlódik apró bűbájokkal.
Úgy képzeltem, hogy valami teljesen másfajta varázslat kedvéért
jöttél ide.
Egy olyan boszorkány, mint én. A szellem áhítattal ejtette ki a
szavakat, miközben a legtöbb boszorkány egyáltalán nem is tartott
engem boszorkánynak.
– Sok boszorkányt ismersz? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta a kívánságkút szelleme. – Három
boszorkánylány szokott kószálni az erdőmben, ám nekik soha nem
jelenek meg. Nem jó szándékúak, és nem kívánok jót nekik. Ők nem
olyanok, mint te. Amint megláttalak, beszélni akartam veled. Láttam
rajtad, hogy különleges vagy.
Korábban még sohasem gondolkodtam el a kívánságkút
kifejezésen. Azon, hogy nem csak egy kutat jelent, amibe az ember
beledobhat egy érmét, hogy kívánjon valamit. Hanem igazi
jókívánságot is jelenthet: azt, hogy a legjobbat kívánja nekem,
ahogyan egy barát tenné.
A szellem semmi különlegeset nem látott Prudence-ben, Dorcas-
ban vagy Agathában, akik annyival felsőbbrendűnek tartották
magukat nálam, hogy a seprűjükkel akár a hold felé is száguldhattak
volna. A szellem bennem látott valami különlegeset. Nem tehettem
róla, a bókjától szárnyakat kaptam.
– Mit hittél, milyen varázslat kedvéért jöttem ide? – faggattam
kíváncsian.
– Ó… van egy bűbáj, ami csak a kívánságkút vizével lehetséges,
és hozzáférhetővé teszi számodra valamennyi képességedet. Csak
egyes boszorkányok képesek elvégezni. Azok, akikben megvan a
lehetőség, hogy nagyszerűvé váljanak. Amikor ma este besétáltál a
tisztásra, és csontkorona módjára ragyogott mögötted a hold, és
fényköpenyt vont köréd az éjszaka, láttam rajtad, hogy legendás
boszorkánynak születtél.
– Hűha – köhintettem. Próbáltam leplezni, hogy mennyire
örülök. – Nem hallok ilyet mindennap.
 – Pedig kellene – mormolta a szellem. – De örülök, hogy
megtaláltad, amit kerestél. Ha biztos vagy benne, hogy így van.
Mintha hideg tű hatolt volna át az elmémet körülölelő meleg
felhőkön. Rájöttem, hogy nagyon későre jár. Ambrose várt rám.
Megijedtem, hogy aggódik értem. Talpra kecmeregtem, pedig
legszívesebben még maradtam volna, hogy egy kicsit tovább
beszélgessek a szellemmel. Talán azért is, hogy még többet
megtudjak arról a varázslatról.
– Megtaláltam – haboztam még egy másodpercig. – Még
egyszer köszi! Bárcsak viszonozhatnám a szívességed!
A kívánságkút szelleme bólintott, és leült a partra. Úgy lobogott
körülötte a haja, mint a hold fényében fürdő falevelek a szélben,
amiket nem láthattam. Valamiféle elhagyatottság sugárzott csillogó,
karcsú alakjából. Szomorúnak tűnt, miközben figyelte, hogy indulni
készülök.
– Ha viszonozni akarod a szívességem, akkor gyere el hozzám
újra. Olyan régóta nem látogatták meg halandók a kutamat… nem
volt kívánság, amit teljesíthettem volna, pedig ezért létezem.
Annyira magányos vagyok, és annyi mindent el szeretnék mondani
neked!

***

Beugrottam a szobámba, hogy átöltözzek, aztán átvittem a parton

talált virágokat az unokatestvéremhez. Elhatároztam, nem szólok
neki arról, hogy beleestem a patakba, és a kívánságkút szelleméről
sem. Ambrose kiborult volna, ha megtudja, hogy bajba kerültem,
mert nem tudott elkísérni oda, ahová elküldött, így nem is védhetett
meg.
Ambrose mindig próbált legyinteni a dolgokra, és lazára venni a
figurát, de olykor azért átsejlett a dühe az álarcán. Pont annyira nem
volt helyénvaló őt bezárni ebbe a házba, mint tigrist tartani egy
madárkalitkában, úgyhogy néha megvillant a ragadozószeme a
rácsok között.
Ezúttal örült, hogy akad tennivalója. Beengedett a szobájába, és
suttogva érdeklődött, hogy látott-e a kétfejű szörny bejönni a
szajréval. Azt válaszoltam, hogy most aztán nem beszélünk a két
nagynénénkről. Összevigyorogtunk, mint két cinkostárs, akik tudják,
hogy valószínűleg bajba fognak keveredni. Ami ugyancsak
hozzájárult a mókához.
Ambrose fogta a virágokat, és letette őket az asztalra, ahol már
előkészítette a bűbájhoz szükséges többi hozzávalót: Harvey
hajszálait, a martilaput, a régi kötelet és egy különleges gyertyát.
Csettintett egyet, mire lángra lobbant a kanóc. Csakhogy ez a láng
nem sárga és kék volt, hanem egyszínű fekete, mintha egy láng
árnyéka égett volna.
– Azt mondják, ha egy tiszta szívű ember gyújtja meg ezt a
gyertyát, akkor fel fognak támadni a halottak – mesélte Ambrose
lágy és vágyakozó hangon. – Bocsi, gyertya, de ez nem ma fog
megtörténni.
A szellemidézés Ambrose kedvenc témája. Figyeltem őt, ahogy
az asztal fölé hajolt, és sötét szeme, amiben a fekete láng
tükröződött, ragyogott a mágikus csintalanságtól.
– Te voltál már szerelmes, Ambrose? – kérdeztem. – Ki volt a
szerencsés fiú vagy lány?
– Ó… ez nehéz kérdés – válaszolta.
– Azért nehéz kérdés, mert igen rá a válasz, vagy azért, mert
nem?
– A varázslóknál és a boszorkányoknál bonyolult a szerelem. –
Megvonta a vállát, és ravasz vigyor ült ki az arcára. – Talán azért,
mert keményebb a szívünk, mint a halandóknak. Olyan kemény és
rideg, mint a legmagasabb kőfal, azt szokták mondani. A
mágusokról köztudott, hogy ridegek és szeszélyesek. Talán azért,
mert mi évszázadokig élünk, a halandók pedig annyira hamar
meghalnak. A szívünknek strapabírónak kell lennie, hiszen muszáj
tovább lüktetnie.
Ambrose könnyedén beszélt, szavai mégis mázsás súlyként
nehezedtek a szívemre. A boszorkányperek idején a halandók
vallomást próbáltak „kierőszakolni” belőlünk. A kierőszakolás azt
jelentette, hogy addig pakolták a kődarabokat a boszorkányok
mellkasára, ameddig azok be nem vallották a saját bűneiket, és el
nem árulták a többi boszorkány nevét az egyletben. A salemi hősök
egyike, egy Giles Corey nevű varázsló nem volt hajlandó elárulni a
társai nevét. Úgy halt meg, hogy utolsó szavaival rákiáltott a
halandó kínzóira: rakjanak rá még több súlyt.
Most pedig az, amit éppen csináltam, s ami következett, olyan
érzés volt, mintha az én mellkasomat is kődarabok borítanák, és
nehezen tudnék tőlük levegőt venni. Ambrose azt akarta mondani,
hogy a sötét keresztelőm után már nem lesznek nekem olyan
fontosak Harvey és a barátaim? Úgy értette, hogy ő és a két
nagynéném mégsem annyira gondoskodó, mint ahogy mindig is
hittem – hogy velem sem törődnek annyira, mint amennyire
gondoltam?
Nem akartam összetörni a súlyok alatt. Ugyanakkor
keményszívűvé sem szerettem volna válni.
Ambrose derűsen fonta a kötél köré a virágokat.
– Nem akarok a múltról beszélni. Szeretnék szerelmes lenni a
jövőben! Szeretném, hogy hatalmas és gyönyörű csapásként
ragadjon magával a szerelem. Ha ez nem sikerül, altkor szerintem
izgalmas lenne, ha fogságba esnék a nyílt tengeren.
– Még soha nem jutott eszembe, hogy a szerelem és a
kalózkodás hasonló dolog lenne – közöltem pislogva.
Az unokatestvéremet bámulva eltöprengtem azon, vajon
menynyire másképpen érzünk, és mennyire mást akarunk. Az én
boszorkánymellkasomban lágy, halandó szív dobog… vajon a sötét
keresztelő összetöri vagy jéggé dermeszti?
 Nem. Tudtam, hogy a mágusok képesek szeretni. Volt rá
bizonyítékom. Apám annyira szerette anyámat, hogy az összes
hagyomány és törvény ellenében is elvette feleségül. Óriási, eget
rengető, szabályszegő szerelem volt az övék. Mindig is ilyet akartam
magamnak.
És kislány korom óta a könyvbe illő szerelemről való
ábrándjaimban is Harvey volt az én hercegem.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy imádnék szexi kalóz lenni. Ó,
de tegyük rendbe a szerelmi életed, mielőtt célba vesszük az én
tragikus helyzetemet. Köss kilenc csomót erre a kötélre, miközben
kimondjuk az igét – Ambrose rám kacsintott, és átnyújtotta a kötelet
csomóból kilenc, enyém a szíve.
Kézbe vettem a kötelet, aminek érdes felszíne bántotta puha
tenyeremet. Eszembe jutott az első alkalom, amikor Harvey
megfogta a kezemet abban a sötét moziteremben, és szinte
áramütésszerű volt, ahogy a bőrünk összeért.
Furcsa módon felrémlett bennem a szellem jéghideg érintése is,
amikor kihúzott a hullámsírból. Inkább borzongást hozó kép volt ez,
mintsem egy emlék. Megint beugrott a „késő” szó. Az utolsó
lehetőség a visszalépésre, mielőtt túl késő lenne, gondoltam.
Azzal egyetlen gyors és határozott mozdulattal megkötöttem az
első csomót a kötélen.
– A levendula lila, a rozmaring zöld, amint meglátják a lányt,
beleszeretnek rögtön – mormoltam.
– Omnia vincit amor, et nos cedamus amori – folytatta Ambrose
olyan pergő latinsággal, hogy alig értettem, pedig Zelda néni ölében
tanultam meg a nyelvet.
– Omnia vincit amor… – ismételtem hebegve.
Közben kötöttem még néhány csomót, hogy legalább abban
tartsam a lépést.
– Quos amor versus tenuit…
 A fekete gyertyaláng hirtelen megrezzent, és egyszer csak
ijesztően hatalmasra nőtt. Ambrose ugyanúgy mosolyodott el:
gyorsan és sötéten. Mint egy gonosz varázsló.
– Várj! – szólaltam meg. – Mi is volt?
Nem hallottam az utolsó szavait. Mintha valami tenebris, vagyis
árnyék vagy homály lett volna.
Továbbra is mozgott a kezem, mint egy robotnak. Rákötöttem az
utolsó csomót a rozmaringgal, levendulával és a patakparton oly
drágán megszerzett virágokkal díszített kötélre. Hirtelen
felmelegedett a kötél a kezemben, mintha életre kelne.
– Azzal pecsételtem meg a bűbájt – válaszolta Ambrose büszke
vigyorral.
Megcsináltuk. Letettem a kötelet a kilenc csomóval az asztalra,
és néztem, ahogy a fekete láng elhal. Tompa fájdalmat éreztem,
aztán rájöttem, hogy túl erősen haraptam rá az ajkamra. Vér íze
szivárgott a számba: fémesen, félelmetesen és varázslatosan.
– Lehet, hogy mégsem kellett volna.
– A mágia véd meg minket a halandóktól – érvelt Ambrose. –
Miért tennéd kockára a szívedet vagy bármi egyebet? Hiszel a szőke
hercegben, a boldog befejezésben és a tündérmesébe illő
szerelemben, Sabrina… De mi szokott történni a tündérmesékben a
boszorkányokkal?
Elfordítottam a tekintetem az unokatestvérem sötét szeméről és
még sötétebb mosolyáról, meg a kötélről is. A patakparton szedett
virágok szinte ragyogtak a csomók között, apró kék csillagok
módjára. Eszembe jutott a nefelejcs neve. Mindig is aranyosnak
találtam ezt az elnevezést, sőt romantikusnak, de életemben először
parancsnak gondoltam. Ne felejts el engem, még akkor sem, ha azt
akarod!
Hirtelen ugyanúgy levegőért kapkodtam itt, a saját otthonom
melegében, mint a patakban, amikor a hideg víztükör összezárult a
fejem fölött.
 Megcsináltuk, mondtam megint magamnak. Már túl késő azon
töprengeni, hogy mit tettem.
– Ne aggódj már ennyit, Sabrinám!
Ambrose hangja hízelgő volt, olyan édes, mint a mérgezett méz.
Egész életemben bíztam ebben a hangban, hallgattam rá. Túl késő
volt már ahhoz, hogy meggondoljam magam.
– Csak hozzá kell szoknod a szabályok megszegéséhez, ez
minden – biztatott. – Jóval elmúlt már a boszorkányosságra való idő,
úgyhogy le kéne feküdnöd. Jó éjszakát, tündérmesés hercegnő! Sötét
angyalok verdeső szárnya vigyázza könnyű álmodat. Félig ember
vagy. Legalább egy félig boldog befejezés jár neked. Remélem,
holnap elbűvölő lesz a herceged.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

R OSALIND WALKERNEK NAGYON KÜLÖNÖS ÁLMAI VANNAK.

Az ébrenlét világában teljesen hétköznapi teremtés. Egy lelkész
lánya, szorgalmas és jó magaviseletű, hacsak nem az igazságért kell
harcolnia. Jézus is az igazságért harcolt, így Roz szerint az rendben
van. A nagymamája egy kicsit bogaras, de kinek a nagymamája ne
lenne az? Roz minden szabadidejét a családjával tölti, vagy az örök
idők óta meglévő barátaival: Sabrinával, Susie-val és Harvey-val.
Az apukájának viszont kétségei vannak a barátai felől.
Érdekes módon Walker tiszteletesnek semmi problémája nincs
Harvey-val, az egyetlen fiúval a csapatban. Bár Harvey bátyja a
város szívtiprója, Roz titokban és lelkiismeret-furdalással Harvey-t
is éppen annyira jóképűnek tartja. Nem mintha számítana. Harvey
mindig is annyira odavolt Sabrináért, hogy onnan nincs visszaút, így
ő nem jelent veszélyt Roz megkérdőjelezhető erényére. Harvey
bátyja, Tommy pedig sohasem veszi le a nyakából a keresztet.
Reverend Walker azt mondja, hogy a Kinkle srácok jó fiúk.
Sabrine és Susie már más tészta. Walker tiszteletes Susie miatt
csak eltöprengve összeráncolja a homlokát, de nem szól semmit.
Sabrináról azonban sok mondanivalója van. Senki sem látta még
Spellmanéket templomban.
Roz apukája elég heves tud lenni, tehát amit mond, nem lehet
teljes egészében figyelmen kívül hagyni.
Sabrina Roz öribarija. Legjobb barátnők mindörökre: ez a
legszentebb szövetség a tinilányok életében. Az öribarik tényleg
mindent tudnak egymástól, amit csak tudni lehet. Gyakran alszanak
együtt valamelyiküknél.
Roz néha fél Sabrináéknál aludni. Régen azt hitte, azért fél, mert
a házuk egyben halottasház is, és egy kicsit ijesztő belegondolni
abba, hogy valahányszor beteszi oda a lábát, hideg és mozdulatlan
testek hevernek a pincében. Roz egyszer az előszobában állva várta,
hogy Sabrina lejöjjön a lépcsőn, és elindulhassanak, és hirtelen élénk
latomasa támadt, mintha valóban látott volna egy halott nőt ott
feküdni egy emelettel lejjebb. A halott nő tágra nyílt, fehér és vak
szemekkel meredt rá.
– Hova kerülnek az emberek, amikor meghalnak? – kérdezte
kiskorában Roztól az apukája.
– Sabrináék házába – hangzott a válasz.
Roz meg mindig emlékszik, milyen szigorú és csalódott arccal
közölte az apukája, hogy az emberek a mennybe vagy a pokolba
kerülnek, miután meghalnak.
A mennybe kerülnek, hajók és hívők voltak. A pokolba pedig,
ha bűnösek voltak és nem hittek.
Ami Sabrináék házába kerül, az csak üres porhüvely, miután
kiszállt belőle a lélek. Roz hisz ebben. Szinte biztos benne, hogy
elhiszi.
Mégis megijed egy kicsit, ha akár csak a Spellman-ház közelébe
megy, vagy beszélget Sabrina valamelyik hátborzongató
nagynéniével és a hátborzongató unokatestvérével. Az apukája
szerint ok bűnösök. Roz pedig érzi, hogy legalábbis vannak titkaik.
Talán a titok és a bűn ugyanaz.
Aztán ott vannak az álmai. Roz titokban tartja őket. Így ő is
vétkes.
Álmában szellemek laknak az erdőben, és lelógó árnyak
lendülnek az útjába, hogy egy lépést se tehessen. Álmában látja a
Kinkle családot fegyverekkel vadászni az erdőben. Retteg Harvey
apjától, akármennyire megfelelőnek tartja is a famíliát Walker
tiszteletes. Álmában látja Ambrose Spellmant a halottasházban,
ahogy vérrel az arcán kacag. A legjobb barátnőjét, Sabrinát pedig
úgy látja az erdőben, hogy fehér ruha van rajta, ami átváltozik
feketévé.
De ami még rosszabb, sőt mindennél rosszabb… Roz álmában
néha elhomályosul a kép, mintha egy tönkretett festmény lenne a
világ, amin szétfolyik a nedves festék. Látja saját magát egy
tükörben, ahogy elsötétül a szeme, és ez a sötétség hosszú, fekete
nyomot hagyva folyik le az arcán. Az egész világ piszkos, színes
csíkokká változik a magával ragadó, mindent elnyelő sötétben. Ő
pedig sír, a könnyei árnyékok, és már semminek sincs többé értelme.
Roz szereti a barátnőjét, és félti őt, bár az ébrenlét világában
mintha nem lenne ok a félelemre. Saját magát is félti, de erről nem
szólt a barátainak. Az álmokról sem. Arról sem, hogy csal a szeme.
Fájni szokott a feje. Az apukája által tartott istentiszteletek
szavai mintha lüktetnének a fejében: mennydörgő ítélet a hangja,
annyira más, mint a tőle megszokott halk és szeretetteljes hang. Roz
néha úgy érzi, hogy a szavak ketté fogják repeszteni a fejét. Néha
úgy érzi, hogy vért fog könnyezni.
Hihet az ember abban, amit nem lát? Ha semmit sem láthatna,
vajon miben hinne? Boldogok, akik. nem látnak, mégis hisznek. Mi a
helyzet azzal, amit Roz tényleg lát? Hinnie kellene minden
látomásnak?
Álmában másképpen látja a dolgokat. Érdekli, hogy mások
vajon mit látnak álmukban. Mindenkit aggaszt, hogy a körülöttük
lévők talán másképpen látják a dolgokat, Roz viszont valószínűleg a
többségnél jobban aggódik emiatt.
Roznak megvannak az álmai és megvannak a kétségei. A
legrosszabb álmok utáni napokon, amikor a legfurcsább dolgok
történnek, a kételyei csak felerősödnek.
Nem tudja, az álmai arra figyelmeztetik-e, hogy Sabrina
veszélyben van, vagy maga Sabrina a veszély.
 DÉMONOK
BOLYGATJÁK
A CSILLAGOKAT

A RRA MENTEM LE REGGEL, hogy Zelda néni rosszallón figyel, az

újságja fölött, ahogy Ambrose az ajtóban állva flörtöl a
kézbesítőnővel.
– Ismeri a mondást… – hallatszott az unokatestvérem
mormolása. – Hogy is van? Valami olyasmi, hogy a jó dolgok
együtt, egy csomagban jönnek.
A lány vörös hajú volt, így jól látható volt, hogy elpirult:
égővörös lett az arca a csúcsos sapkája és a szeplői alatt. Rengeteg
postásunk és postásnőnk volt már. Nem tudom, hogy Ambrose
ijeszti-e el őket, vagy Zelda szokta kérni a cseréjüket.
Zelda néni odajött hozzám, hogy együtt üljünk a
konyhaasztalnál. Hilda néni általában a tűzhelynél állva készítette
nekem a reggelit, de ma nem volt ott. Az ablakon kinézve láttam a
friss földhányást a kinti síron. Nyeltem egyet, és öntöttem
magamnak egy kis gabonapelyhet.
Ambrose néhány perc múlva szambázott be, hogy átadjon egy
borítékot Zelda néninek az iskolától. Biztos az értesítő a következő
szülői értekezletről. Zelda néni mélységes lenézéssel figyelmen
kívül hagyta a borítékot, mint minden egyebet, ami a halandó
életemmel volt kapcsolatos. Éppen cigarettát szívott reggelire, ami
nála megszokott volt.
– Ez most komoly, Ambrose? – kérdezte Zelda néni. – Egy
halandóval? Egy halandóval, aki a postát hozza?
 Ambrose vállat vont, és kikapta a gabonapelyhes dobozt a
kezemből.
– Nem mintha bárkiben is kialakulna bármifajta kötődés. Nem
találkozom olyan sok emberrel. Mit kellene tennem, rámozdulni a
gyászolókra a temetéseken? Az sokkoló és illetlen lenne.
– Sokkoló és illetlen dolog lenne, amit már sokszor elkövettél –
jegyezte meg Zelda néni.
Ambrose vigyorogva rászegezte a kanalát.
– Igen, így van. És újra meg fogom tenni, Zé néni! Csak a
kapcsolódást keresem – közölte egy vállrándítás kíséretében, aztán
belekezdett az evésbe.
– Mihez, a bűnöző alvilághoz? – Zelda néni felvonta a
szemöldökét. – Miért kell neked kapcsolódást keresned? Maradj
nyugton, és tiszteld a sátánt fegyelmezett módon! Én csak ennyit
kérek mindnyájatoktól. És ülj már úriember módjára, a Sötét Nagyúr
szerelmére, Ambrose! – Parancsolón intett a cigarettájával, amit kis
vasvillához hasonló szipkában tartott.
Ambrose tovább vigyorgott, fél lábát egy másik szék támláján
pihentetve.
Zelda néni néhány erőteljes szippantással elszívta a cigit.
– Úgy tűnik, hogy hetvenöt éve pizsamát viselsz. Nem tudsz
normálisan felöltözni?
– Miért? – kérdezte Ambrose. – Úgysem megyek ki a házból. A
köntös és a pizsama megszokott remeteöltözet, és én ragaszkodom a
remetedivathoz.
A nyaka köré penderítettem a kis selyemsáljának a végét,
amihez még csak pólót sem húzott.
– Akkor miért dobod fel ezzel a köntösödet?
– Nyilván luxusremete akarok lenni, Sabrina – válaszolta
ragyogó mosollyal, szájában a kanállal.
Zelda néni felhorkantott. Ő olyan egyenesen ült, mint aki karót
nyelt, és drámaian magas nyakú, hajszálcsíkos blúz volt rajta, két
gombsoros blézerrel. Ambrose egyszer a hallótávolságán kívül
megjegyezte, hogy úgy öltözik, mint egy gonosz titkárnő stílusú pin-
up modell. És hozzátette, hogy ezt bóknak szánja.
Kopogtak az ajtón, mire elmosolyodtam. Mivel a posta már volt,
csak egyvalaki lehetett.
Zelda néni halkan puífogva letette a szipkáját, aztán felállt.
– Délelőtt egyszerűen nem bírok halandókkal foglalkozni.
– Talán Hilda néni kinyitja az ajtót – szólalt meg Ambrose
szándékosan csipkelődő hangon. – Várjunk csak, hol van Hilda
néni?
– Volt egy elmés beszólása korán reggel, úgyhogy megöltem –
vetette hátra a válla fölött Zelda, majd elindult felfelé a lépcsőn.
Ambrose hátradőlt a széken.
– Kellemes hangulatban van, meg kell hagyni. Te hogy vagy,
unokatestvérkém? Nem vagy izgatott, hogy lásd, mit hozott a
bűbájunk?
Az ablakon tartottam a szememet, a frissen ásott síron. Zelda
néni olykor-olykor meg szokta ölni Hilda nénit. Ez nem olyan, mint
amilyennek tűnik. Nem olyan durva. Eltemeti Hilda nénit, aki aztán
úgy tér vissza, mint új korában. Nem nagy dolog. A varázslat
mindent megold.
De azért mégis…
– Utálom, amikor ezt csinálja – suttogtam.
Ambrose megpiszkálta a hajamat. Minden gesztusa ilyen volt:
röpke és laza. Úgy szálldostak az ujjai, mint a pillangók. Néha
könnyedén leszálltak, aztán tovaröppentek.
– Tudom, unokatestvérkém – dörmögte.
Ő sem szerette a dolgot, de csak beszólt miatta Zelda néninek, és
elengedte a témát, mintha nem lett volna annyira fontos.
A boszorkányok meg az ő hideg, szeszélyes szívük!
Nem számít, állapítottam meg magamban, és megigazítottam a
kardigánomat. Mire hazaérek, Hilda néni a tűzhelynél fog állni, mint
mindig. Most pedig indultam, hogy megnézzem, velem mit
művelhet a varázslat.
Felpattantam.
– Mennem kell, hogy találkozzak Harvey-val.
– Én pedig bűbájos holttesteket fogok szórakoztatni odalent –
árulta el Ambrose. – A Sötét Nagyúr komódjára mondom, magányos
vagyok.
A suliban a többiek szerint biztos fura, hogy nálunk az alsó
szinten hullaház van. Fogalmuk sem volt, hogy ez a legkevésbé fura
dolog a családunkban.
Az ajtót kinyitva látom, hogy Harvey áll ott. Ezúttal nem
tévedett másfelé a tekintete. Engem figyelt elmélyültem mintha a
kardigánom gombjától kezdve a cipőm csatjáig minden lenyűgözné.
– Sabrina! Olyan aranyló és bájos vagy, mint a pirkadat!
– Ööö… köszi! – feleltem.
Harvey pedig úgy nézett rám, mintha pusztán a hangom is
örömmel töltené el.
Kissé szokatlan volt az üdvözlése, mégis ellazultam a
mosolyában fürdőzve. Harvey néha bánatosnak vagy
távolságtartónak tűnt, ezen a reggelen viszont napsugár módjára
sugárzott belőle a boldogság. Illett hozzá. Erre való a varázslat: hogy
elsimítsa a világ összes apró tökéletlenségét, és kijavítsa őket.
– Örülök, hogy vidámnak látlak – tettem hozzá. – Kicsit
aggódtam, hogy valami baj van.
Adtam neki egy csókot, és éreztem, hogy belesóhajt a számba.
– Minden tökéletes – jelentette ki Harvey.

***

Harvey aznap minden órámra elkísért, és oda-vissza cipelte a

könyveimet a szekrényemhez. Egyszer megpróbáltam elvenni tőle a
történelemkönyvet, amiből egy kis birkózás kerekedett. Áhítattal
bámult le rám, én pedig megragadtam a könyvet, és rántottam rajta
egyet.
– Harvey! – mormoltam az orrom alatt.
Széles mosolyt villantott rám.
– Sabrina!
– Engedd el!
– Hadd tegyem ezt meg neked! – kérlelt a megszokott nagy és
aranyos szemeknél is nagyobb és aranyosabb szemekkel. – Mindent
meg akarok tenni érted.
– Hálás vagyok érte, de… en-gedd el! – lihegtem.
Miután végül elengedte, a tankönyvet szorongatva átsuhantam a
fél folyosón. Csak egy kis odacsempészett bűbáj mentett meg attól,
hogy nekimenjek a fal mentén sorakozó szekrényeknek.
Ebédszünetben Rozzal, Susie-val és Harvey-val leültünk a
törzsasztalunkhoz, ahol Harvey az egész csapatot megörvendeztette
az új napsugaras mosolyával. A többiek megilletődtek, de örültek
neki.
– Ma jobb napod van, Harv? – érdeklődött Susie.
– Gyönyörű, csodálatos nap a mai – válaszolta szívből Harvey. –
Hiszen itt van benne Sabrina is, nemde?
Susie a feje búbjáig felvonta a szemöldökét.
– De, bizony!
Eltereltük a beszélgetést a dicsőséges jelenlétemről. Harvey még
mindig nagyon sugárzón mosolygott, ám ez jó volt. Eléggé
elengedtem magam ahhoz, hogy amikor elindult visszavinni a
tálcáját, gondolkodás nélkül odaszóltam neki:
– Hé, hoznál nekem még egy áfonyalevet útközben?
Harvey elképedve fordult felém. Mire észvesztve körülnéztem,
hogy merre van a veszély.
– Egész végig szomjasan ültél itt! Hamarabb kellett volna
szólnod. A gondolatát sem bírom annak, hogy szenvedj.
– Nem volt semmi bajom – szólaltam meg a döbbent csendben.
 – Te annyira jóságos vagy! – bukott ki Harvey-ból. – Úgy ülsz
ott, mint maga a megtestesült Türelem a trónján, és mosolyogsz a
Fájdalomra is.
– Jaj, istenem… – motyogta Rose a sajtos tésztájának. Kevésbé
tűnt imának, mint inkább kérdésnek, hogy Isten vajon látja-e, mi
folyik itt.
Harvey-hoz fordultam, és megfogtam a kezét. Finom
csodálkozással bámulta az összekulcsolt ujjainkat.
– Komolyan mondom, ebben a percben szomjaztam meg. Nem
nagy ügy.
Bólintott, majd az arcához emelte az egyik kezemet, hogy
odanyomja a homlokához. Mindezt csukott szemmel tette, akár egy
lovag, aki ünnepélyes esküt tesz a királynő előtt.
– Imádnám, ha hozhatnék neked gyümölcslevet. Még a holdat is
megszerezném neked az égboltról, hogy az legyen az ezüsttányér,
amiről a vacsorádat elfogyasztod.
Mindannyian rámeredtünk. Harvey ragyogó mosollyal felugrott
az innivalómért. Alig mertem ránézni a lányokra, de amikor mégis
megtettem, Susie tátott szájjal ült, Roz pedig még mindig a tányérját
bámulta.
– Tudom, hogy egy kicsit lökött – jegyeztem meg nagyon
halkan.
– Mindig lökött egy kicsit, ha rólad van szó – vélekedett Susie. –
De ez most valami más.
Kétségbeesetten agyaltam valami magyarázaton.
– Szerintem csak fura hete van – böktem ki végül.
– Az biztos! – helyeselt Susie.
– Greendale-ben melyik hét nem fura? – kérdezte Roz. – Kiráz a
hideg Harvey-tól.
Volt valami keserűség a hangjában, amitől kelletlenül
összenéztünk Susie-val.
– Én nem fogalmaznék ennyire erősen – mondta lassan Susie.
 Roz ráharapott az ajkára.
– Bocsi! – szabadkozott fojtott hangon. – Rosszat álmodtam az
éjjel, és fáj a fejem.
Roznak egyre gyakrabban fájt a feje mostanában. Szoktam neki
keverni nyugtató teát, de eljött az ideje, hogy beszéljek Hilda
nénivel, hadd csináljak most egy rendes boszorkányfőzetet. Tudtam,
hogyan segíthetek neki.
– Pihenj a hétvégén, és hadd hozzak neked hétfőn egy italt! Úgy
helyrehoz majd, hogy csak na.
Roznak továbbra is pengevékony maradt a szája.
– Köszönöm, Sabrina, de jól vagyok. És figyi, sokkal jobb így,
hogy Harvey nyálgombóc lett, mint tegnap, amikor depis volt, nem?
Ekkor elmosolyodott, Susie pedig vadul bólogatott.
Mindannyian mosolyogtunk. Tényleg jobb volt. A varázslat mindent
helyrehoz.
Amikor Harvey hazakísért, háromszor csókolt meg a kapuban.
– Nem akarok elválni tőled – mondta a hajamba túrva.
– Én is így érzek, de leckét kell írnom – válaszoltam, és egy
kissé eltoltam magamtól. – Tudod, hogy nem szeretem vasárnapra
hagyni a házit. Ha az ember megcsinálja pénteken, altkor szabad a
hétvégéje.
– Igen, aha, ezt tudom rólad. – Harvey kedvtelve vigyorgott. –
Attól még nekem az lesz az utolsó dolgom vasárnap, ahogy az Isten
kitalálta. Találkozunk holnap?
Értetlenül néztem rá.
– A vásárban – emlékeztetett Harvey.
A bűbájszórás izgalmai és az utolsó ilyen nyár miatti
aggodalmaim közepette majdnem elfelejtettem, hogy Harvey-val azt
terveztük, elmegyünk a megyei vásárba. A vásár napját a nyár utolsó
napjaként emlegetik mifelénk.
– Ja, tényleg! Aha, találkozunk holnap.
– Alig várom!
 Harvey megint megcsókolt, és elment. Néztem, ahogy elsétál a
fák között.
Az előkertben lévő síron tornyosuló friss földhalom érintetlen
volt. Hilda néni manapság egyre lassabban és lassabban támadt fel
holtából. Zelda néni szerint színtiszta lustaságról volt szó.
Bementem a konyhába valami rágcsálnivalóért. Aztán megint
kimentem az udvarra, letelepedtem egy régi Spellman rokon
sírkövére, és várakoztam.
Nem tartott sokáig, mire egy ökölbe szorított kéz kitört a
földhalomból, aztán egy fej is, vállakkal együtt – mintha egy úszó
jött volna ki a vízből. Hilda néni halk morgással, kissé ficánkolva
kelt fel a sírjából.
Esetlen üdvözlés gyanánt integettem neki. A nagynéném sárral
borított arccal mosolygott, és visszaintegetett. Próbálta lesöpörni a
földet piszkos rózsaszín ruhájáról, de hiábavaló próbálkozás volt.
– Miért csinálta Zelda néni? – érdeklődtem.
Igazából arra gondoltam, hogy „miért szokta ezt csinálni Zelda
néni?”. Mintha Hilda nagyon jó okkal tudott volna szolgálni arra,
hogy valaki átmenetileg meggyilkolja a saját testvérét.
Hilda néni vállat vont.
– Semmi baj nincs, kicsim.
Úgy mondta, mintha nem is számítana. Talán tényleg nem
számított. Olyan dolog volt ez, amihez hozzá kellene szoknom a
sötét keresztelőm után. A boszorkányok foglalkoznak a halállal és a
sötét tudományokkal.
A nénikém letörölte a sarat az arcáról, derűsen rám mosolygott,
és óvatosan átölelt, hogy közben ne piszkítson össze. Hilda néninek
nem hideg és szeszélyes a szíve, ezt aztán tudom, de Zelda néni
gyakran mondja, hogy Hilda igazából nem is annyira boszorkány.
– Menjünk be, rendben? Mit szeretnél vacsorára?
Abszolút vidám volt a hangja, a lépései pedig határozottak.
Felpattantam a sírkőről, és követtem fölfelé a lépcsőn a házunkba.
Hilda néninek teljesen igaza volt: nagyon jól volt. A varázslat
mindent helyrehoz.

***

Hilda néni korán lefeküdt. Mindig panaszkodott, hogy kifárasztja a

halál. Zelda néni szerint ilyenkor olyan, mint egy csecsemő, de azért
csinált egy nyugtató főzetet, és felvitte neki az emeletre. Hallottam,
ahogy kioktatta Hildát, hogy igya meg. Szerintem lehet, hogy ez volt
az ő bocsánatkérése.
Egyedül üldögéltem még egy kicsit a konyhaasztalnál, aztán
felmentem a padlásra megkeresni Ambrose-t.
A szobájában egy hatalmas, ősréginek tűnő térkép lebegett a
levegőben. Olyan régi volt a papír, hogy megsárgult, és olyan régi
tintát szívott magába, ami barnává fakult.
A térkép tetején ez állt arany betűkkel: MAPPA MUNDI.
Világtérkép.
Csillámló kavicsok szálltak a térkép fölött apró csillagok
módjára, hogy rámutassanak úti célokra. A térkép előtt pedig ott állt
Ambrose a vörös bársonyköntösében, és széles karmozdulatokkal
intette mozgásra a kavicsokat, mintha ő lett volna a karmester, a
kavicsok pedig a zenekar.
– Szia, Ambrose!
Hátramosolygott rám a válla fölött, aztán megint a térképére
összpontosított. Volt rajta olyan hely, ahol a magas
hegyvonulatoknál Itt sárkányok vannak jelzés díszelgett. Máshol így
szólt a figyelmeztetés: Itt kígyók vannak.
– Mi ez az egész? – Igyekeztem lazán feltenni a kérdést, miután
beléptem a szobájába.
– Hiányzik az olasz eszpresszó, a kínai tea, és hiányoznak az
orgiák is. Említettem már, hogy hiányoznak az orgiák?
– Olykor meg szoktad említeni.
 – Azért, mert nagyon hiányoznak nekem – erősítette meg
Ambrose.
Hümmögtem egyet. A boszorkányok és a varázslók eltökélten
leszólják a hamis istentől való hamis szemérmességet, így átadják
magukat minden érzéki gyönyörnek. Ezt tudtam. Csak nem tudtam
róla túl sokat.
Rámeredtem a térképre.
– Ha bárhová mehetnél a világon, hol lennél szívesen? –
kérdeztem.
Ambrose széttárta a karját, mire a kavicsok eszeveszett
száguldozásba kezdtek – mintegy kordában tartott fényrobbanásként
–, hogy csapdába esett Tejutat alkossanak a padlásszobában.
– Ó! Bárhol, csak itt nem.
Itt, a családunkkal. Itt, velem. Az egész életemet ebben a házban
éltem le, amióta a szüleim meghaltak. Amióta az eszemet tudtam.
Mindig is Greendale volt az otthonom. Szerettem, és féltem, hogy
elveszítem… hogy elveszítek mindent, ami nekem az otthont
jelentette.
Ambrose számára viszont börtön volt az otthonom.
Felemelte a tekintetét a térképről, hogy vessen rám egy
oldalpillantást.
– Hogy szuperál a Harvey-ra szórt bűbáj?
– Ja… jól, jól – vágtam rá sietve. – Igen, szuperül. Nagyon jól.
– Fantasztikus – duruzsolta Ambrose.
Távolinak csengett a hangja. Hallatszott rajta, hogy nem érdekli
annyira. Újra intett, mire a csillogó kavicsok új útra indulva egy
másik alakzatot vettek fel, miközben azt tervezgette, hogyan
szökhetne ki a nagyvilágba, ha tudna.
– Mi volt az utolsó sora a bűbájnak, amit használtál? –
kérdeztem hirtelen. – A többi részét hallottam, de az utolsó sort nem.
Mit mondtál? Mire vonatkozott?
 – Hohó! – Ambrose szája mosolyra húzódott. – Nem érted meg
az összes latin szót, amit hallasz? Kijöttél a gyakorlatból, Sabrina?
Mi lesz így a makulátlan kis bűbájszórónkkal? Ha nem tudod a
különbséget a fagyöngy és a nadragulya között, Zé néni szörnyen
mérges lesz!
Ambrose folyton cukitok, de aznap este mintha kifejezetten
gúnyolódott volna.
Résnyire szűkült szemekkel néztem rá.
– Komolyan, Ambrose, tudni akarom!
– Komolyan, Sabrina… – utánozta a hangomat szigorú és mély
hangszínnel. Aztán huncut vigyor ült ki az arcára. – Én sohasem
vagyok komoly. Szerintem nem fogom neked elmondani.
– Nem vagy vicces, Ambrose!
– Au contraire, unokatestvérkém. Csak jelzem, hogy a francia
királyi udvarban ünnepeltek engem a szellemességemért. A
Napkirály fantasztikusnak találta a humoromat.
– Nem hiszek neked!
Sarkon fordultam és otthagytam. Hangos csattanással csukódott
be mögöttem az ajtó. Visszacsörtettem a szobámba, és úgy ültem le
az ágyra, hogy megnyikkant a kovácsoltvas lába. Belesüppedtem a
takaróhalomba. „Nem mintha bárkiben is kialakulna bármifajta
kötődés” – mondta aznap reggel Ambrose. A maga hideg és
szeszélyes varázslószívével. El sem tudta képzelni, hogy a halandók
tényleg fontosak legyenek neki. Így persze nem hitte, hogy nagy
dolog lenne varázslattal emberi szívekkel játszadozni.
Félig halandóként azért kíváncsi lettem volna, vajon mit
gondolhat rólam igazából.
De kivertem ezt a kérdést a fejemből. Az egyik iskolai
jellemzésem szerint „Sabrinának nagyon rendezett a gondolkodása”,
ami szerintem igaz is volt. A kategorizálás rendet tart mindenben: a
barátaim voltak az egyik fiókban, a családom pedig a másikban.
Mindegyiküket szerettem, és nem akartam, hogy kaotikussá váljon a
helyzet. Szerettem rendben tartani a dolgokat.
Akkoriban folyton amiatt aggódtam, hogy a sötét keresztelő
kiborítja a számomra fontos dolgokat a fiókokból, ahová óvatosan
behelyeztem őket. Mindent összekavar, elront és tönkretesz.
Kötődtem Harvey-hoz, az összes barátomhoz. Tudtam, bármi is
történik, továbbra is kötődni fogok hozzájuk. Nem terveztem
megszakítani velük a kapcsolatot.
Sóhajtva felemeltem a szüleim fényképét az éjjeliszekrényről.
Jobban éreztem magam attól, hogy rájuk néztem. Apám magas volt,
sötét hajú és jóképű. Anyám törékeny, szőke és bájos. Mint egy
mese hőse és hősnője. Egy hatalmas varázsló és egy szerény
halandó, de apa eléggé szerette anyát ahhoz, hogy elvegye feleségül,
és megérkezzek én. Tudtam, hogy engem is szerettek.
Néha álmodoztam arról, hogy milyen lenne egy másik házban
lakni, ahol nincsenek halottak a pincében, és ahol az apukám és az
anyukám várna, amikor hazaérek. Anya járna szülői értekezletre, és
együttérezne velem a halandó dolgokban. Apa pedig erős lenne,
nagy tiszteletnek örvendene, és minden kérdésemre tudna válaszolni
a mágiával kapcsolatban… igazi családom lenne. Szeretem a két
nagynénémet és Ambrose-t, de attól még jó lenne, ha ők is itt
lennének. Ha a szüleim élnének, rendes család lennénk, és sohasem
kételkednék abban, hogy szeretnek. Nagyon boldogok lennénk.
Biztos vagyok benne.
Nem számít, mit mond Ambrose a mágusokról meg az ő rideg,
szeszélyes szívükről. Én jobban tudom. Lehet, hogy rá igaz ez, de
rám nem lesz.
Mert nem vagyok olyan, mint az unokatesóm. Olyan vagyok,
mint az apukám. És a szüleim megértenék.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

A HALÁL A LEGSÖTÉTEBB HELY.

Zelda Spellman olykor meggyilkolja a húgát, Hildát, aztán
beleteszi a Káin-gödörbe a Spellman-birtokon, hogy feltámadjon.
Hilda igyekszik nem túlságosan a szívére venni ezt. Zelda sohasem
tenne ilyet, ha nem tudná visszahozni őt.
Néha nehezebb visszajönni, néha könnyebb.
A földhalom ránehezedik Hilda mellkasára. Arcán
könnycseppek módjára csusszannak le a kukacok.
Hilda úgy gondolja, hogy ugyanaz a félelmetes sokk ébreszti fel,
amelyik milliónyi halandó anyát is. Az aggodalom, ami felriasztja a
nőket a puha párnán aludt mély álmukból úgy, hogy hideg
éjszakákon verejtékben fürdik az arcuk.
Hol vannak a gyermekeim? Biztonságban vannak?
Hilda nem lett anya. Sohasem volt lehetősége arra, hogy anyává
váljon. A boszorkányok a testi örömök rabszolgái, de ő mindig is
hitte, hogy megtalálja ebből a kiutat. De az orgiák őszintén szólva
riasztónak tűntek – hiszen olyankor mindenki lenézi azt a
boszorkányt, aki nem olyan kéjvágyó és hajlékony, mint a többiek,
nemde? –, és egyetlen férfi sem hívta el, hogy kettesben legyenek.
Eszébe jutott a dolog, persze, főleg amikor nagyon jó könyveket
olvasott. Például a Pásztorlány és a márkit, a Semmi habozás, csak
törlesztést vagy A gonosz kelta milliárdos legtitkosabb szeretőjét.
Viszont nem tudta, lesz-e valaha is bátorsága megkérdezni egy
férfitól, hogy megtapasztalná-e vele a hús örömét. Azt sem tudta,
hogy összeszedi-e valaha a bátorságát ahhoz, hogy megcsókoljon
egy férfit.
Mégis vannak gyermekek, akik első helyen állnak Hilda
szívében, és akikkel senki más nem törődik. Ő maga sohasem
tapasztalta meg a gondoskodást. Zelda az, aki a csecsemők vad
megszállottjaként elhatározta, hogy mindketten bábák legyenek
(mindig ő dönt Hilda helyett). Minden egyes kisbabát, akit világra
segítettek, Zelda kisajátító szeretettel érintett meg.
Hilda az, aki mindig egy kis csalódást okozott a Spellman
családnak. Sabrina apja, Edward olyan nagyszerű volt, hogy a bátyja
hatalmas árnyéka szinte teljesen elnyelte Hildát. Zelda pedig az a
példa, amit Hildának nem sikerül követnie: mindenben hajthatatlan,
főleg a Sötét Nagyúrhoz való elkötelezettségében.
Hildának semmi baja a Sátánnal, a mágiával vagy éppen az erdő
vagy a friss vér izgalmával. De néha irigyli az e világiakat, akik
közül sokan könnyedén elfogadják a sorsukat, akik templomba
járnak, es a hamis istenüket imádják. Néhánynak közülük egyáltalán
nincs is hite. Szörnyen kényelmesnek tűnik, hogy nem kell hinni,
csak buzgón szolgálni. Hilda sohasem mondta ezt ki, de a közösség
tagjainak csak rá kell nézniük, és már tudják is. Edward tudta, Zelda
is tudja… Blackwood atya, az Éj Egyházának mostani feje pedig
végképp tudja.
Mivel Hildától eleve arra számított a családja, hogy nem
lehetnek rá olyan büszkék, mint a többiekre, inkább azt várták el
tőle, hogy hasznossá tegye magát. Így hát (többnyire) azt csinálja,
amit Zelda mond, és (többnyire) próbál a közösség jó tagjává válni,
és gondoskodik a Spellman család árváiról.
Amikor a boszorkányüldözés tragédiája lesújtott Ambrose
családjára, Hilda ott volt Angliában, hogy elrendezze a dolgokat, és
gondoskodjon a gyermekről.
Emlékszik a sok-sok évvel ezelőtti kicsi Ambrose-ra, ahogy a
macskaköveken totyogott, amiken végigsöpört a saját hosszú ruhája
és alsószoknyája. A fiúcska félelem nélkül vetette bele magát
mindenféle veszélybe, Hilda pedig állandóan azért aggódott, hogy
elütheti egy száguldó szekér, vagy belefulladhat a kacsaúsztatóba.
Sohasem hagyta magára Ambrose-t: meg akkor sem, amikor elment
ügyeket intézni. Sohasem tudott ellenállni a hatalmas, elbűvölő
tekintetének és a könyörögve fele nyúló apró kezeknek. „Hilda néni,
vegyél fel, vigyél magaddal! Hilda néni, vegyél ölbe! Ambrose
szeretett a karjaiban lenni, fent a magasban, ahol láthatott mindent.
„Túl nagy a szemed a gyomrodhoz képest – mondják errefelé a
halandók a kicsiknek, akik többet akarnak enni, mint amennyit
bírnak. Ambrose mindig is mohó volt az egész világra.
Hilda emlékszik Sabrinára is, aki csodálatos módon menekült
meg a szörnyű balesetből, ami a szülei halálát okozta. Édes kicsi
Sabrina, zsabóval és masnikkal keretezett arccal ringatózott a
levegőbe varázsolva, miközben Hilda boszorkány-altatódalt énekelt
neki.

Tente baba, tente a lombok tetején

Bölcsődet rázza a fújdogáló szél
Letörik az ág, s a bölcső lezuhan
A falun átszállva mindenkit átokkal sújtasz.

Hilda hallotta a halandó változatot. Barbárnak tartotta. Az ő

kincsei nem nőhettek fel bugyuta szövegeken.
Mindig is Hilda volt a Spellman család legkevésbé fontos tagja.
Egy gyermeknek viszont, akivel senki más nem törődik, a világon a
gondviselője a legfontosabb.
De mintha ezt sem tudta volna jól csinálni. Hilda még a
gyermeknevelésben is borzalmas kudarcot vallott.
– Elkényeztetted Ambrose-t, és nézd meg, mi történt! – mondta
neki Zelda, amikor elhatározták, hogy befogadják Sabrinát. –
Tönkretetted azt a fiút. Sabrinával nem fogod elkövetni ugyanazt a
hibát… Én majd átveszem az irányítást Sabrinánál, hogy ő légyen a
Spellman család tündöklő sötétsége. Meg ne próbálj az utamba állni,
hogy megint tönkretegyél mindent!
Hilda számára Ambrose nem tűnt elkényeztetettnek. Még
mindig az ő aranyos fiacskája volt, aki cukkolta, megnevettette, és
kiállt mellette Zelda ellenében. Ám kétség sem fér hozzá, hogy a fiú
bűnt követett el a népük ellen, amiért elítélték: száműzték a házba
„varázslóhoz méltatlan viselkedéséért”.
Zelda szerint Ambrose szégyent hozott a családjukra. Hildát ez
nem zavarná, viszont az ő fiacskája, aki fel akarta falni az egész
világot, most be van zárva az otthonukba. Ambrose próbálja
elviccelni a dolgot, de Hilda látja, ahogy nevetés közben megremeg
a szája. Tudja, milyen érzés lehet, amikor körülzárnak a falak. Néha
Hilda is így érez, csak ő legalább kimehet a városba, hogy
körülnézzen a könyvesboltban. A könyvesbolt tulajdonosa
meglehetősen rámenős ember.
Hilda aggódott, hogy Ambrose talán féltékeny lesz Sabrinára az
érkezésekor. De a fiú mindig derűs rajongással közelített a kislány
felé, mintha csak a házi kedvence volna. Amikor Sabrina még olyan
pici volt, hogy a nagynénje a karjaiban hordozta, Ambrose mindig
könnyed puszit nyomott az aranyszőke kis fejére, akár egy
nyughatatlan kolibri. Sabrina olykor elkapta a ruháját vagy a
gyűrűkkel díszített ujjait az apró öklével – már akkor is makacs volt
–, Ambrose pedig boldogan hagyta magát megfogni.
De mostanra Sabrinának lett egy teljesen külön élete a
Spellman-házon kívül. Amikor kilibben az ajtón, Hildának nem
tetszik a pillantás, amin rajtakapja az ajtóra meredő Ambrose-t.
Mostanra Ambrose már nem hord gyűrűket, és nem öltözik úgy,
mintha bármelyik pillanatban elhagyhatná a házat.
Talán Ambrose féltékeny lett. Hilda megérti, milyen lehet,
amikor valaki annyira szeretné élni az életét, hogy utál mindenkit,
aki megteheti. Hilda a mások szívében lakozó sötét szenvedélytől
fél. Nem tudta, hogy Ambrose egyszer bűncselekményt eszelt ki.
Most már tudja, hogy sohasem lehet biztos abban, mit tervez a fiú.
Ha többször mondott volna neki nemet… de most már nem
teheti. Nem mondhat nemet Sabrinának sem. Elég, ha ránéznek
Hildára, és neki máris úgy meglágyul a szíve, mint vaj a pokolban.
Zelda folyton nemet mond Sabrinának. Sabrina viszont ritkán
hallgat rá, Hildát aggasztja, hogy ez is az ő hibája. Hogy valóban
elkényezteti a lányt, így Sabrinának és Ambrose-nak is jobb lenne
nélküle.
Csak nem tudja rávenni magát, hogy elhagyja őket. Egyiküket
sem, még Zeldát sem. Van egy olyan furcsa megérzése, hogy a
nővére még nála is jobban fél: Zelda kapaszkodik belé, és aztán
hatalmas erővel eltaszítja magától. Emiatt Hilda kedvesebb akar
lenni, még akkor is, amikor Zelda a legdühösebb rá. És ott akar lenni
Ambrose és Sabrina mellett, hogy támogassa őket és kiálljon
mellettük. Mindig is ott volt a helye.
Milyen fárasztó a halál! A föld úgy ránehezül a szemhéjára,
hogy ki sem tudja nyitni. Hilda valahányszor meghal, mindig egyre
nagyobb kísértést érez, hogy a sírban maradjon. Túl nehéz élni az
életét. Könnyebb lehet halni a halálát. Behunyva tarthatná a szemét,
és itt maradhatna egyes-egyedül, és új álmokat álmodhatna,
miközben benövik a haját a fa gyökerei.
A gyermekeim – jut eszébe. Kinyitja a szemét, így belehullik a
föld, és csípni kezdi. Kikaparja magát a levegőre és a fénybe.
Rögtön megkapja a jutalmát. Sabrina egy közeli sírkövön ülve
várta, hogy felébredjen. A lány barackot majszolva neki-nekiütögeti
a sírkőnek a csatos cipőjét. Hilda kipislogja a földet a szeméből, és
nézi, ahogy Sabrina fehér fogai belemélyednek a puha gyümölcs-,
húsba.
– Miért csinálta Zelda néni?
Hilda vállat von. Nem emlékszik, hogy ezúttal mi rosszat
mondott. Csak arra, hogy jött az a kellemetlen, viszkető érzés, hogy
szabadulni akar Zeldától. Rárivallt, és a következő kép, hogy a
nővére késsel hadonászva, falfehér és eltökélt arccal tart felé. Semmi
értelme felzaklatni. Sabrinát az egész csúnya üggyel. Hilda
mosolyogva csak arra ügyel, hogy Sabrina könnyen vegye a halált,
és ne fontolgassa a következményeit.
– Semmi baj nincs, kicsim.
Sabrinával a sarkában megy vissza a házba. Miután
megmosakodott, Ambrose és Sabrina úgy nyüzsög körülötte, mintha
a madárkái lennének, akik elszántan rajonganak érte. Sabrina az
iskoláról csiripel, Ambrose vicceket mesél, és még Zelda is
mosolyogva támasztja az állát a kezére. A tűzhely meleg, a lámpák
pedig ólomüveg búrák alatt égnek. Az ilyen pillanatokban Hilda úgy
érzi, nagyszerű otthona és nagyszerű családja van. Nagyon boldog itt
néha.
Hilda úgy gondolja, ha Zelda valaha is merényletet követne el
Ambrose vagy Sabrina ellen, még akkor is, ha a következő
pillanatban már fel is támasztaná őket, ki tudná mutatni azt a
jéghideg dühöt, ami egy Spellmantől elvárható. Tudja, hogy milyen
vérszomjas a nagy fűben lapuló anyatigris, akinek veszélyben
vannak a kölykei. Fogna egy kést, egy ásót vagy az átkozott fejszét,
és lesújtana vele.
Ki tudja, mi történne Sabrinával? Ő félig halandó, félig az édes
Dianától való. Hilda sohasem hibáztatta Edwardot, amiért
beleszeretett Dianába. Ő is szerette Dianát, aki olyan titkokat bízott
rá, amiket senki más nem tud, és reményei szerint soha nem is
fognak kiderülni.
Diana meghalt. A halandók mindig ezt csinálják. De a tündöklő,
legyőzhetetlen Edward is meghalt vele együtt. Sabrina mindkét
szülője, egy halandó és egy varázsló. Talán nincs mód megúszni,
hogy darabokra törjön a szív.
Senki sem hallott még olyanról, aki félig boszorkány, félig
halandó. Az Éj Egyházának tagjai szinte semmi másról nem
beszélnek, csak Sabrina érkezéséről, Sabrina sötét keresztelőjéről. A
közösség tagjai még pisszegnek is, amikor Hilda és Zelda belép.
Hilda nagyon fél, hogy valami rosszul fog elsülni. Fél, hogy a világ
bántani fogja Sabrinát, mint ahogy bántotta Ambrose-t, és
megsemmisítette Sabrina apját is.
Zelda miatt még haja szála sem görbült Ambrose-nak vagy
Sabrinának. Zelda sohasem tenne ilyet, Zelda is szereti a gyerekeket,
győzködi magát Hilda. Főleg Sabrinát, aki Zelda szeme fénye. Zelda
segíteni fog megvédeni a lányt, aki túlesik majd a sötét
keresztelőjén, és tündöklő sötétség lesz belőle. Sabrinára büszke lesz
az egész család, amely Hildára sohasem lehetett az.
Hilda megborzolja Sabrina világos haját, és átöleli a határozott,
egyenes kis vállát. Megfogja Ambrose arcát is, aki puszit nyom a
tenyerébe. Hilda mosolyogva mit sem törődik a körme alá gyűlt
földdel.
A félelem, ami még a földalatti végső sötétségben is felébreszti,
nem jelent semmit.
Biztonságban vannak a gyermekei.
 A NYÁR UTOLSÓ
NAPJA

M ÁSNAP KORA REGGEL EGY FURGON ÁLLT MEG A HÁZUNK ELŐTT.

Ambrose és Zelda néni még nem kelt fel, én pedig Hilda nénivel
üldögéltem. Zabkását ettem, amit ő csinált nekem mézzel és
magvakkal, remélhetőleg tarajosgőte-szemgolyók nélkül. Hilda néni
győzködött, hogy az tápláló, szerintem viszont kiborító, ahogy
ropog.
Hilda néni teát ivott. Rézpoharában úszkáltak a gyógynövények,
miközben az egyik romantikus regényét olvasta. A borítóján egy elöl
és oldalt rövid, de hátul hosszú hajú, bő inges férfi volt egy nővel,
akinek mintha gondjai lettek volna a fűzőjével meg a gerincével. A
romantikus regény főszereplője aligha érezhette magát kényelmesen
ilyen szögben hősének karjaiba dőlve.
– Jó könyv?
– Ó, Sabrina – mosolygott Hilda néni –, lebilincselő olvasmány!
Az a címe, hogy Elkapta a vihar. A főhős neve Vihar.
– Ez aztán a… szójáték.
Nem mondtam, hogy jó.
– Úgy is emlegetik, mint a sátán kegyencét a londoni
szórakozóhelyeken – folytatta Hilda néni. – De csak arról beszélnek,
hogy szerencsejátékokat játszik és kurvázik; igazából nem is a
gonoszt dicsőíti. Amire egy kis csalódás volt rájönni, de attól még
nyilván oltári jó történet. Tudod, ő egy herceg, akit a halárus hősnő
véletlenül pofon vág egy hallal. És ez felkelti az érdeklődését.
– Meg tudom érteni.
 Pókok játszottak Hilda néni hajában, hálót szőve lefelé a válláig,
aztán vissza felfelé… mint valami nyolclábú légtornászok. Úgy tűnt,
hogy Hilda néni familiárisai is szeretik a romantikus regényeket.
– A tőkehalban talált felbecsülhetetlen értékű gyűrű döbbenti rá
a férfit, hogy a nő egy amnéziás rablógyilkos, akit a legádázabb
ellensége bérelt fel. A nőnek kezd visszatérni az emlékezete, és
tervet sző Vihar ellen, aki ugyancsak tervet sző ellene. A kölcsönös
tervszövögetés közben ellenségekből szerelmesekké válnak, aztán
megint ellenségekké, aztán megint szerelmesekké, majd az
áleljegyzésükből megrendezett házasság lesz.
Hilda néni itt szünetet tartott, hogy levegőt vegyen.
– Ráadásul Vihar egy herceg.
– Értem. Nem tudom, hogy működni fog-e a házasságuk.
– Badarság, Sabrina – hurrogott le Hilda néni. – Az igaz
szerelem arról szól, hogy megbocsátunk egymásnak mindent, még a
gyilkossági kísérleteket is. El akarod olvasni, miután befejeztem?
– Nem is tudom, hogy megfelelne-e a könyv az elvárásoknak,
amiket a beszámolód ébresztett bennem iránta – feleltem éppen,
amikor meghallottam a közeledő furgont.
Kíváncsi pillantást váltottunk Hildával, és együtt mentünk ki az
ajtóhoz.
Harvey volt az. Elragadtatott vigyorral az arcán pattant ki a
furgonból, hogy köszönjön nekünk.
– Helló, Ms. Spellman! Szia, Sabrina! Hogy lehetsz még
gyönyörűbb, mint tegnap? Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de
te minden reggel valóra váltod a lehetetlent. Tommynak szombat esti
műszakja van a bányában, és azt mondta, hogy elvisz minket a
vásárba. Velem van az a két ember, aki a legkedvesebb nekem. Hát
nem ez a legjobb napindító, amit csak el lehet képzelni?
Harvey megragadott a derekamnál fogva, és röpke csókokkal
halmozta el az egész arcomat és a hajamat. Boldogan, de egy kicsit
szégyenkezve kacagtam, majd elhúzódtam tőle.
 – Á, Sabrina mindig olyan imádni való, mint egy aranyos kis
kukac az almában – mosolygott Hilda néni. Majd a kocsi felé intett.
– Helló, drágám!
Így szólította az összes barátomat. Nem mintha Tommy a
barátom lett volna, de mivel Harvey bátyja, Hilda néni szerint biztos
elég közel állt hozzám.
– Halihó, Ms. Spellman! – integetett Tommy, egyik kezét levéve
a kormányról.
Harvey bátyja úgy nézett ki, mint ő, csak egy kicsit kevésbé
bonyolult és kevésbé érdekes változatban. Tommyban nem volt
semmi meggyötört művész jelleg. Egyenes volt a szemöldöke,
nyugodt és vontatott a hangja, világoskék és nevetős a szeme…
Harvey tekintete pedig sötét és gyakran szomorú. Nem mintha nem
kedveltem volna Tommyt. Kedveltem, még ha nem is ismertem
annyira. Tommyt mindenki kedvelte. Híresen jó fej volt. De ami
még fontosabb, hogy Harvey úgy imádta és istenítette, mint egy
fiatalabb testvér, aki még sohasem csalódott a bálványában. Ez
nekem elég volt.
Amint beszálltam a furgon hátsó ülésére Harvey-val, Tommy
megjutalmazott a szokásos barátságos mosolyával, amit viszonoztam
is.
– Látni akartam a város legújabb sztárját – szólalt meg. –
Harvey végig rólad beszélt tegnap.
Éreztem, hogy elhalványul a mosolyom. Ezek szerint korábban
nem beszélt rólam?
– Biztos várja már a vásárt – tette hozzá Tommy.
– Én is – mondtam, visszaerőltetve magamra a széles mosolyt.
Harvey összekulcsolta az ujjainkat, és félénken rám mosolygott.
Ez inkább már az ismerős mosolya volt, nem pedig az előző
napi fülig érő. Hozzásimultam.
– Van egy meglepetésem neked – jelentette be Harvey.
Közelebb bújtam.
 – Igen?
– Emlékszel, hogy tavaly besegítettem az arcfestésbe a
gyerekeknek a vásárban?
Emlékeztem rá. Susie és Roz elmentek a dolgukra, én pedig
Harvey mellett maradva úgy tettem, mintha ez egy randi lenne,
ahogy reméltem.
– Azt mondta a hölgy a pavilonban, hogy ha elvállalom az
arcfestést, akkor a csinos barátnőmmel együtt – megszorította a
kezemet – ingyen mehetek a vásárba. Felülhetünk az összes
körhintára, kipróbálhatjuk az összes játékot, még ingyen vattacukrot
is kapunk. Elég jó üzlet, nem?
Idén már randi lesz.
És a barátnőjének hívott…
Harvey derűs arccal várta a választ. Könnyű volt azt mondanom,
amit vár tőlem.
– A legjobb. Mint te – suttogtam közelebb hajolva.
A piros furgon éles kanyart vett a zöld fák között vezető úton.
Az oldalsó visszapillantóban láttam Tommy Kinkle halovány
mosolyát. Talán azt gondolta, hogy hülye gyerekek vagyunk. A két
nagynéném és Ambrose egyáltalán nem vett minket komolyan
Harvey-val. Hallottam, hogy Zelda néni egyszer úgy fogalmazott:
sok fiatal boszorkánynak van múló szórakozása. Azt mondta Hilda
néninek, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint Edward és Diana.
Honnan tudhatta annyira biztosan?
Igenis olyanok voltunk, mint Edward és Diana. Legalábbis
reméltem. Akartam, hogy olyanok legyünk.
– Tegnap este megkérdeztem az unokatesómat, hogy hová
menne, ha bárhol lehetne a világon – szólaltam meg, miután
megköszörültem a torkomat.
Tommy halkan elnevette magát elöl.
– Érdekes beszélgetésnek hangzik.
– Aha – helyeselt Harvey.
 Csak ennyire futotta tőle, mert a furgon hirtelen megállt a
vásártér előtt. A NYÁR UTOLSÓ NAPJA – hirdette a két tölgyfa
közé feszített hatalmas fehér felirat a ráragasztott zöld levelek
kíséretében. Mögötte pedig ott sereglettek az emberek még mindig
nyári öltözetben: ingujjban, rövidnadrágban és színes ruhákban.
A furgonból kiszállva arra számítottam, hogy Harvey követ
majd. Helyette azonban ott maradt, ahol volt, lógó orral. Tommy
ugrott ki a kormány mögül, akivel aggodalmas pillantást váltottunk.
– Te hová mennél, Tommy? – kérdezte Harvey nagyon halkan, a
kezét tördelve. – Ha bárhova mehetnél?
Tommy a furgon oldalán túlnyúlva elkapta Harvey-t, hogy
medveölelésbe zárja, és odategye a homlokát az öccse tarkójához.
Láttam, hogy Harvey mélabús arckifejezése apró mosollyá enyhül,
Tommy pedig behunyta derűs kék szemét.
– Itt maradnék veled, Harvey – dörmögte válaszként. – Te kis
majom!
Tessék, megvolt a válasz, amit Ambrose-nak akartam adni.
Elfordultam az iskola felé, és szégyenkezve eszméltem rá, hogy
féltékeny vagyok. Valami furcsa érzés férkőzött a mellkasomba,
mintha egy állat vackolta volna be magát a szívem köré, és éreztem
volna, hogy mocorogva felébred.
Nem fájt a kettejük látványa, de a fájdalom veszélyét éreztem
miatta, mintha a szívem körül lakozó állat belém marhatna a
karmaival.
Talán a felnőtté válás része az, hogy az ember rájön, nincs
biztonságban a szíve.

***

A nyár utolsó napjának vásárát Greendale és a szomszédos

Riverdale közötti részen rendezték, bár a mi városunkhoz közelebb,
az erdő mellé befészkelve, nem túl messze a gyümölcsöstől. Kék-
fehér csíkos sátrak sorakoztak a kies, sima gyepen. Óriáskerék is
volt, aminek a fehérre festett kovácsoltvas fülkéin cifra csigavonalak
díszelegtek, bennük karmazsinpiros bársonyülésekkel, akárcsak
Csipkerózsika tündérmesébe illő hintója, amivel a bálba ment.
Az arcfestőpavilont üzemeltető hölgy adott nekünk támla nélküli
székeket és egy üveggömböt, tele golyó alakú rágógumikkal, amik
kétszer akkorák voltak, mint egy üveggolyó, és a szivárvány minden
színében pompáztak. A hölgy láthatóan boldog volt, hogy az
arcfestés nagyját ráhagyhatja Harvey-ra, ő pedig nekivághat a
vásárnak, hogy jól érezze magát a családjával.
Letelepedtem az egyik székre, és a lábamat lógatva élveztem a
látványt, ahogy Harvey hihetetlenül imádni valóan bánik a
gyerekekkel. Felkapta őket, hogy óvatosan rátegye őket a székre,
mert úgy már elérte az arcukat, aztán óvatos gyengédséggel festette
ki őket. Néha csendben dolgozott, miközben a nyelve hegyét
kidugva összpontosított, hogy pontosan azt fesse a kicsikre, amit
kértek. Máskor pedig halkan elcsevegett velük, lágy és incselkedő
hangon: ekkor a hangja sokkal inkább a bátyjáéra hasonlított. Nem
volt benne semmi félénkség vagy habozás, amikor a gyerekekhez
szólt. Miután elkészült a festéssel, mindig ölben vette le őket a
szélerői. A kicsik arca ragyogott a színektől és a kacagástól.
Nem lepődtem meg, hogy lényegében a vásárban lévő minden
gyerek beállt a sorba.
Tényleg eltartott a dolog egy darabig, így amikor egyiküket
vissza kellett vinni az apukájához, én kísértem el. Kiderült, hogy
engedély nélkül jött oda az arcfestőpavilonhoz, de nem igazán
haragudott érte az apukája. Ott maradtam velük beszélgetni,
ameddig vissza nem jött az anyukája, aki vattacukrot hozott
mindenkinek. Sóvárogva gondoltam, hogy milyen szerencsés a
kislány, amiért ilyen kedves szülei vannak.
Magamban kószáltam az óriáskerék árnyékában, és a csuklómra
kapott piros szalagot nézegettem, ami lehetővé tette, hogy mindenre
ingyen felüljek. Harvey büszkén megérintve a szalagot azt javasolta,
hogy a Tükörlabirintust nézzem meg egyedül.
A Tükörlabirintus egy feketére festett pajta volt, aminek nyitott
bejáratán ezüst girlandok lógtak. Megmutattam a karszalagomat az
unottnak tűnő, velem egykorú srácnak, aki kalapot viselt, és bőszen
nyomkodta a telefonját.
Odabent fekete lepellel letakart szalmabálák fogadtak,
kanyargós, tükrökkel szegélyezett folyosókkal. Hallottam, hogy a
távolban emberek eltévedve vihognak és sikoltoznak. En viszont
fütyörészve ballagtam keresztül az útvesztőn. Kicsit nehezebb
lenyűgözni azt, aki úgy nő fel, hogy faágak tekeregnek a szobája
falánál, és halottak vannak a pincéjében.
Aztán zsákutcába jutottam. Hatalmas, homályos tükör állta el az
utamat. A felszíne mintha sötéten hullámzott volna, akár az éjszakai
szélben fodrozódó víztükör. Csak egyetlenegy lámpa fénye verődött
vissza benne olyan erős villanásként, mintha valami lángolna a
távolban. Közelebb mentem hozzá.
Amikor rájöttem, hogy a sápadtan izzó fény a saját arcom,
megtorpantam. Nyugtalanított az arc, amit nem ismertem fel, annak
ellenére, hogy a sajátom volt.
A Tükörlabirintusban sötétség uralkodott, ám biztos a réseken
beszűrődött némi napfény. Fénysugarak vetültek ugyanis a laza
hullámokban leomló hajamra. Az arcom azonban homályos volt a
tükörben, akármilyen közel mentem, nem tudtam kivenni a
részleteket, csak azt láttam, ahogy világít.
Hirtelen belém hasítottak a szellem szavai a patakparton.
Csontkorona módjára ragyogott mögötted a hold, és
fényköpenyt vont köréd az éjszaka, láttam rajtad, hogy legendás
boszorkánynak születtél.
Újra oda kell mennem, hogy beszéljek a kívánságkút szellemével
– gondoltam. Ő akarta, hogy menjek. Én is menni akartam.
Ugyanolyan ellenállhatatlan erővel tört rám a késztetés, mint ahogy
belém hasított az emlék. Hívott, hogy elmenjek a vásárból, ott
hagyjam Harvey-t, és most azonnal gyalogoljak be az erdő mélyére.
De ez nevetséges volt. Nem hagytam volna magára Harvey-t
azért, hogy bárhová is elmenjek. Ráadásul rájöttem, nem is tudom
biztosan, hogyan jutok ki a tükrök labirintusából. Valahogy úgy
elvesztem és eltévedtem, mint egy halandó.
A boszorkányok viszont nem maradnak elveszve.
Elővettem egy kis spulni cérnát a zsebemből (amit mindig
magamnál hordtam, mert Hilda néni ragaszkodott hozzá), ledobtam
a földre, és figyeltem, ahogy magától pörög a padlón.
– Consequitur quodcunque petit – mormoltam. Mindig is
szerettem ezt a kis varázsigét. Azt jelenti, hogy „mindig megtalálja,
amit keres”.
Ezt kapd ki, Ambrose! Tökéletes a latinom. Csak azért nem
értettem az övét, mert túl gyorsan beszélt.
Úgy, mintha nem akarta volna, hogy halljam a varázsigét.
Elhessegettem az egy pillanatra felmerülő kétséget, és a cérna
mutatta irányt követve magabiztosan kisétáltam a tükrök
útvesztőjéből.
A rezgő ezüst girlandok alól kibújva megláttam, hogy az egyik
tanárom áll az óriáskerék alatt. A szokásos blúz és tweedszoknya
volt rajta, mintha most is az iskolában lenne, nem pedig a
szabadnapját töltené.
– Jó napot, Ms. Wardwell!
Szelíden rám mosolygott, és úgy pislogott a hatalmas
szemüvege mögött, mintha meglepődött volna, hogy felismerték.
– Szia, Sabrina!
– Elkísért valakit?
– Ó, nem – felelte Ms. Wardwell. – Csak eljöttem megnézni a
vásárt. Ez a századik alkalom, hogy megrendezik a nyár utolsó
napján, ami rendkívüli, nem? – Megpaskolta barna kontyát, így még
több hajszál szabadult ki a hajtűi közül. – De mintha rajtam kívül
 Ez pont annyira volt nevetséges, mint egy pajtában eltévedő
boszorkány. Egy icipici bűbáj még nem jelentette azt, hogy ne lenne
igaz.
Amikor a kétségbeesett csóknak vége lett, Harvey annyit
mondott, hogy „hűha”. Halkan, boldogan és leszegett tekintettel,
miközben szempilláinak árnyéka az arcára vetült.
Lesimítottam a haját, ami teljesen összekócolódott ott, ahol
beletúrtam. Mindent elrendeztem. Nem tettem semmi rosszat
Harvey-val. Soha nem bántottam volna, és még ha az engedélye
nélkül vagy a tudtán kívül cselekedtem is, ahogy Hilda néni mondta:
„Az igaz szerelem arról szól, hogy megbocsátunk egymásnak
mindent. ” Egyébként is mindig titokban kellett tartanom Harvey
előtt a dolgokat. Ez csak eggyel több titok volt.
Még mindig tűzijáték robbant az égen. Bár a vásártér és az erdő
egyre inkább árnyékba borult, a tűzvirágok és a görögtűz
megvilágította az estét. Volt olyan zöld tűzijáték, amelyik
szinuszgörbét rajzolt az égboltra, mintha kígyó lett volna. Volt
olyan, amelyik rikító kékben játszott, mint a jégmadár. És olyan is,
mint a hullócsillagok fénye, mely annyira vadul világított, hogy
aranyporrá égve zuhant le az égből Harvey leeresztett szempilláira.
Fénybe burkolózva hintázott velünk a kocsi odafent a
sötétségben. Harvey nagyon lassan közel hajolt, hogy megint
megcsókoljon.
Könnyen elhittem, hogy semmi más varázslat nincs aznap este,
csak ez.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

E GY BOSZORKÁNY MÁSHOGY SZÓRAKOZIK, mint egy halandó. Egy

boszorkány inkább éjszaka mozdul ki, amikor beburkolja a sötétség,
vagy holdfény fürdeti.
Harvey nem tudta ezt, miként azt sem, hogy a barátnője
boszorkány, és azt sem, hogy boszorkányok tényleg vannak.
Hónapok óta tervezgette, hogy elviszi Sabrinát a vásárba. Előző
évben is mentek, amikor Harvey csak hobbiból festette ki néhány
gyerek arcát, akik viszont meg voltak őrülve érte. Mrs. Grabeel
kedvesen felajánlotta, hogy ha ebben az évben is elmegy, és már
hivatalosan csinálja, akkor a barátnőjével együtt mindenre
felülhetnek és minden játékot kipróbálhatnak ingyen.
Harvey még sohasem hallott ilyen jó üzletről. Nem volt túl sok
pénze, hogy bárhová is elvigye Sabrinát.
Régen aggódott emiatt. Most azonban már cl sem tudta képzelni,
hogy miért. Most már azt sem tudta elképzelni, hogy valaha is
aggódott valamiért. Olyan szép hely lett ez a világ!
Olyan szép volt ez a nap! Harvey megtanulta, hogy
művészszemmel nézze a dolgokat, és minden apró részletet
értékeljen… márpedig itt sok értékelnivaló akadt. A fehér óriáskerék
úgy forgott az erdő előterében, mint egy kör alakú csipketerítő az
asztalon. Felhők fedték az égboltot, de még a felhőket is átitatta a
napfény, így Harvey bármerre nézett, minden homályos aranyban
úszott.
Nagy tömeg gyűlt össze a fesztiválra. Még idegenek is voltak itt,
Greendale-ben, csodálkozott rá Harvey. Egy menő lila mohikán-
frizurás nő, aki lelkesen vásárolt kürtőskalácsot. Egy fiú feketében,
aki úgy nézett ki, mint egy menő magániskolába járó,
hajzseléfüggőségben szenvedő gót, és ellenséges gyanakvással
fodrozta a cukorba mártott, almáját. Egy drága öltönyös üzletember,
aki odahozta a két kislányát az arcfestő pavilonhoz.
És a legbámulatosabb ember a vásáron ott volt a pavilonban
Harvey-val. Sabrina adogatta neki a festékeket.
– Menj csak, ülj fel mindenre! – biztatta büszkén Harvey. – A
vendégem vagy.
– Megvárlak, hogy veled ülhessek fel – felelte Sabrina, és egy
pillanatra megérintette a fiú karját.
Úgy hatolt át Harvey-n a lány érintése, mint vízen a fény:
minden, ami sötét volt, hirtelen világos lett tőle.
– Igyekszem nem túl sokáig maradni – ígérte. – Ha elunod
magad, bármikor elmehetsz a Tükörlabirintusba. Én eltévedtem ott
kiskoromban, szóval nem megyek vissza.
Nagyon sok tükör volt ott, ami nagyon sok Harvey-t mutatott. A
tükrök ezüstös sötétjében úgy érezte, mintha a lelkének ezerféle
gyenge és szánalmas változatát látná. Mintha az apja szemén
keresztül látta volna saját magát. Minden tükörben ijedt volt a
tekintete.
Harvey nyöszörögve összerogyott. Tommy rohant oda, hogy
kivezesse. Ez aztán Tommyra vall, gondolta Harvey. Nem is tudta,
hogy miért ijedt meg egyáltalán. Tudhatta volna, hogy Tommy úgyis
mindig eljön érte.
El sem tudta képzelni, hogy ezúttal megijedjen, de attól még
nem akart bemenni a tükrökhöz és az árnyékokhoz. Semmilyen
változatban nem akart ránézni saját magára. Csak Sabrinát akarta
nézni.
A lány végig ott tündökölt a szeme sarkában, amíg Harvey a
Mrs. Grabeeltől kapott, üveggolyónál is nagyobb rágógumikat rágta,
és buzgón kifestette az összes gyerek arcát. Óriási sor állt az
arcfestőpavilonnál, Harvey pedig igen büszke volt magára. Mindig
is jól kijött a kicsikkel. Hallotta, hogy valaki azt mondta rá: nem
veszélyes. Az illető nem bóknak szánta, de Harvey annak vette. Ki
akart veszélyes lenni?
Harvey tudta, milyen érzés félni valakitől, aki nagy és dühös.
Sohasem akarta volna, hogy a gyerekek így érezzék magukat miatta.
Sokkal jobb volt mosolyra fakasztani őket.
Amikor már majdnem elfogyott a sor, Harvey éppen kék-zöld
pillangókat festett egy nagyon pici, rózsaszín tüllszoknyás lány
kérésére. A kompozíció középpontja egy nagy lila pillangó volt, ami
széttárta a szárnyait a kislány orrnyergén.
– Nem látom az apukámat – szólalt meg a kislány kissé
összeráncolt homlokkal.
– Egyet se félj! – mondta neki Harvey. – A gyönyörű
asszisztensem és én meg fogjuk őt találni.
Harvey megmutatta a kislánynak a kerek tükörben a pillangóit,
aki nevetgélve felé nyújtotta mindkét karját. Harvey levette a
székről, és megforgatta a levegőben —balerinaszoknyája egy
fodrozódó folttá mosódott aztán nyomott egy puszit az orrára,
mielőtt átadta Sabrina karjaiba. Sabrina magához ölelte a kicsit, aki
a húsos kis kezeivel megmarkolta a lány csinos zöld kardigánját.
Sabrina grimaszolt egyet, az imádni való arcával a gyermeknek.
A kislány nevetett, Harvey pedig szinte látta, ahogy a pillangó rikító
szárnyai felszálláshoz készülve megrezzennek. Elkezdett vele együtt
nevetni, majd Sabrina is csatlakozott hozzájuk. Egy percig
mindannyian együtt kacagtak egymást átölelve a színforgatagban.
Még a feketébe öltözött komor fiú is megállt, amikor elhaladt a
pavilon mellett. Résnyire szűkült, szúrós, sötét szeme a pingált
pillangókat fürkészte.
Harvey körülnézett a vásártéren, és észrevette a drága öltönyös
üzletembert, kéz a kézben a nagyobbik lányával. Harvey új keletű,
végtelen jóhiszeműségével arra gondolt, hogy a férfi milyen
nagyszerű apa lehet. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a gyermekei
félnének tőle.
– Vissza tudnád kísérni Pillangókisasszonyt az apukájához,
Sabrina?
– Persze – mondott igent Sabrina, a legaranyosabb lány a
világon.
– Még egy puszit! – csiripelte a kicsi.
Harvey vigyorogva nyomott még egy puszit a kis orrára. Ha már
ott tartott, adott egy puszit Sabrina orrára is, akinek közelről láthatta
az arcára kiülő mosolyát.
Amikor Harvey felegyenesedett, látta, hogy a feketébe öltözött
srác még mindig nézi őket, és ő is mosolyog egy picit. Sabrina
elsétált a kislánnyal az óriáskerék felé.
Alapesetben Harvey félénk lett volna egy idegennel, pláne egy
ilyesvalakivel – egy korabeli fiúval, akinek megvolt az a
meghatározhatatlan, ugyanakkor összetéveszthetetlen menő
kisugárzása, mint azoknak, akiket mindenki ismer az iskolában. Az
embernek vagy megvan ez, vagy nincs.
A srác hosszú, fekete kabátot viselt, amit mintha rászabtak
volna. Harvey a bátyja viseltes báránybőr dzsekijét hordta.
Máskor ez számított volna. Ezúttal viszont kivirult a világ, így
könnyűnek tűnt lazán rámosolyogni a másik fiúra, és odaszólni neki:
– Milyen cuki, ugye?
Hogy Harvey inkább Sabrina csillogva leomló hajára gondolt-e,
ahogy éppen gyengéden a kislány fölé hajolt, senkinek sem kellett
tudnia.
A feketébe öltözött fiú mintha meglepődött volna, amiért
megszólították, de mielőtt kétség hatolhatott volna át a Harvey-t
körülvevő tündöklő bátorságbuborékon, már vége is lett a
habozásnak, és ő is elmosolyodott.
– Aha, tényleg – felelte. – Nagyon cuki.
 Újabb szünet után, ami fontolgatásnak tűnt, a feketébe öltözött
fiú láthatóan elhatározásra jutott, és beugrott a pavilonba. Harvey
rámeredt, majd szorongva Mrs. Grabeel felé pillantott, aki
szélforgókat osztogatott az arcfestésre várakozó gyerekeknek.
– Neked nem igazán szabadna… – kezdett bele Harvey.
A srác legyintett.
– A halandó szabályok rám nem érvényesek – közölte.
– Mi? – értetlenkedett Harvey.
Mrs. Grabeel hátrapillantott a válla fölött, a fiú pedig
rámosolygott.
Mrs. Grabeel szó szerint visszavigyorgott rá, s megigazította a
haját.
– Ó, nyugodtan veled tarthat bármelyik barátod, Harvey.
Nagyszerű munkát végzel!
Harvey eltöprengve mosolygott, mert nagyon örült, amiért Mrs.
Grabeel így gondolja, aki már hátat is fordított, hogy folytassa, amit
előtte csinált. Így Harvey-nak esélye sem volt tiltakozni és
kimondani, hogy „de hát… ööö… nem is ismerem őt”.
– Nick vagyok – szólalt meg a fiú. – Vágj bele!
Harvey úgy gondolta, hogy Nick nem ismeri a határokat. Már
meg is ragadott egy széket, és éppen Harvey vázlatait lapozta át,
amik azért készültek, hogy a gyerekek ötletet merítsenek, milyen
arcfestést szeretnének, és közben hanyagul szétszórta a lapokat.
– Az a lány szárnyakat kapott tőled.
– Azt kérte – válaszolta Harvey.
Nick felpillantott a vázlatokból, és megint mosolygott. Harvey
nem volt biztos benne, hogy ez teljes mértékben kedves mosoly.
Nick mintha jól szórakozott volna, Harvey pedig tudta, milyen érzés
egy-egy gonosz poén… egy olyan poén, aminek ő nem lehet részese.
– Nem vagy vevő a kétértelmű megjegyzésekre, ugye? Vagy az
egyértelműekre…
 Harvey kelletlenül vállat vont. Szinte azt kívánta, hogy Nick
bárcsak elmenne. Olyan ragyogó volt ez a nap, csak ez a fiú
jelentette az egyeden sötét pacát az aranyló horizonton.
A következő kisgyerek megráncigálta Harvey dzsekijének az
ujját.
– Dinó akarok lenni!
– Jaj, egy vad dinó? Mint egy Tyrannosaurns rex? – érdeklődött
Harvey, és Tyrannosaurus rex-hangot adott.
– Csak én nem akarok kihalni!
– Semmiképp – értett egyet Harvey. – Amúgy meg nem is
biztos, hogy kihaltak a dinók. Állítólag lehet, hogy madárrá
változtak.
– Dehogy – nevetett a kissrác –, a madarak nem úgy néznek ki,
mint a dinók!
Harvey óvatosan odafestette a Tyrannosaurus rex agyarait a
fiúcska szája köré.
– Van olyan, amelyik igen. Ausztráliában él egy madárfaj, amit
úgy hívnak, hogy kazuár. Olvastam róla. Akad közülük, amelyik
majdnem két méter magasra is megnő, és nagyon élesek a karmai.
Harvey úgy tett, mintha lecsapna a karmaival a kisfiúra, aki
izgatottan izgett-mozgott, aztán elszökdécselt megmutatni a
dinóarcát az anyukájának. Nick furcsán nézett Harvey-ra:
valószínűleg azon gondolkodott, hogy mekkora lúzer. A többiek is
biztosan ezt gondolták a suliban.
Senki sem hívta Nicket az arcfestő pavilonhoz.
– Ez az igazság a kazuárokról – magyarázkodott Harvey. –
Sokkal több szuper dolog van a világon, mint az emberek sejtik.
– Ó, abban biztos vagyok. Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes{2} – motyogta Nick.
– Földön és égen – pislogott Harvey. – Ez egy idézet.
Shakespeare, igaz? Több dolgok vannak földön és égen…
 – Ha te mondod – hagyta rá Nick, és megint előbukkant a
gúnyos mosolya. – Nekem aztán fogalmam sincs.
Harvey általában félt kimondani, amit gondolt, ám az elmúlt
néhány nap félelem nélkül telt el. Elővigyázatosság nélkül jöttek ki
nagy gondolatok a száján, a megszokott kételyeknek nyomuk sem
volt. Most sem tudta megállítani az áradatot.
– Kazuárok léteznek. A sarki fény néha pirosan és kéken világít,
nem csak zölden. És vannak neonhalak, és mindezek valóságosak.
Lenyűgöző dolgokat látni a földön, amik csodának látszanak és
mesének hallatszanak, mégis igazak. Amíg arra vársz, hogy lásd a
csodákat, ott vannak az otthoni csodák is, amik emlékeztetnek rá,
hogy a többi is igaz.
Harvey elhallgatott, és ahogy a ragyogó magabiztossága elmúlt,
úgy érezte, hogy mondandója hihetetlenül hülyén hangozhatott.
– Tudod, mire gondolok? – kérdezte halkan.
Nick együttérzőn megrázta sötét fejét.
– Nem. Egyáltalán nem.
Harvey még inkább komplett hülyének érezte magát.
Nick habozott. Még egyszer sem tartott ekkora szünetet. Aztán
lágy hangon megszólalt:
– De jól hangzik.
– Aha. – Harvey felbátorodva bólintott. – Ismered azt az érzést,
amikor néha annyira fájnak a dolgok, de fogalmad sincs, miért, és
nem akar úgy összeállni a kép, hogy legyen értelme? – Nick az
ajkára harapott.
– Tényleg sokszor próbálok rájönni dolgokra. De… nem mindig
sikerül.
– Nekem alig valamikor – vallotta be Harvey. – Néha viszont
bemegyek a suliba, meglátok egy lányt, és minden, ami homályos
volt, kristálytisztává válik. Vagy hazaérve arra gondolok, hogy
valami rossz történhet, de meglátom a bátyámat helyette. Vagy
átsétálok az erdőn egy lány házához, és kinyílik az ajtó, akár köd
van, akár eső. Minden tökéletesen összeáll. Minden ragyog.
Harvey egy pillanatra elhallgatott, mert elgondolkodott a
bátyján. Volt valami, ami tényleg aggasztotta, de mintha képtelen
lett volna felidézni bármilyen aggodalmat. Egy másodpercig
erőltette, annyira, hogy belefájdult a feje, mégsem jutott eszébe.
Nick hangja az előbbi lágyságról – amikor is kissé elveszettnek
hallatszott – átváltott vissza, cinikusra.
– Ó, egy lány?
– A lány – helyesbített Harvey.
– Sok lány van – jegyezte meg Nick. – Én nem akarnám
korlátozni magamat a helyedben. Sőt, ha már a csodákról beszélünk,
amiket ez a világ tartogat, akkor ez a világ tele van rengeteg nagyon
vonzó…
– Nem olyanok, mint ő – vágott közbe Harvey teljes
bizonyossággal. – Nem olyanok, akik megváltoztatják a világot. A
szerelem jelenti az élet értelmét. Csak idióta lehet, aki nem akarja az
univerzum minden titkának kulcsát megszerezni.
– Szóval azért kedveled, mert mindenre választ fog adni neked?
– Ő a válasz mindenre – pontosított Harvey. – Ez nem arról szól,
hogy mit ad nekem.
Egy kisfiú erősen megrántotta Harvey bő és viseltes farmerét.
Olyan arcot vágott, mint aki már egy ideje várja, hogy egy
szerencsétlen befejezze a furcsa, szenvedélyes beszédét a
szerelemről.
– Bocsi! – mondta neki Harvey megsemmisülve. – Mit
szeretnél?
A kissrác egyszeriben felvidult.
– Tigrist!
Harvey nekiállt tigrist festeni a fiúcska arcára egy nagy paca
narancssárgával és merész fekete ecsetvonásokkal.
 – Hűha, oké. Figyi, halandó, te mindig így beszélsz az
idegenekkel? – kérdezte halkan Nick, de a hangjából megint eltűnt a
csípős él.
– Nem – válaszolta Harvey oda sem ügyelve. – Izgulok, ha
idegenekkel kell beszélnem.
– A bolondját járathattad volna velem – kiáltott fel Nick. –
Mármint mélyfilozófiai kérdésekbe belemenni, például az
érzésekről… Én általában csak szexelni szoktam az emberekkel,
vagy megátkozni őket. Tudod, ilyen hétköznapi dolgokat…
Harvey a tigrisarc festésére összpontosított, így nem igazán
figyelt oda, de az igenis eljutott a tudatáig, hogy ez a bizarr srác
kimondta egy gyerek előtt a szex szót. Ezért megbotránkozott
pillantást vetett Nickre.
– Mi az? – kérdezte Nick némileg kizökkenve. – Úgy
gondoltam, hogy rendben van. Jó dolog. Tetszik. Azt hiszem. Csak
az van, hogy nem érted. Vannak emberek, akiknek olyan kemény és
hideg a szívük, mint a legmagasabb kőfal.
– Bocs, de ez baromság – tiltakozott Harvey. – A szív nem fal.
Az ember emelhet ugyan falat a szíve köré, mert nem akarja, hogy
fájdalmat okozzanak neki, de az elég szomorú dolognak tűnik. Azt
jelentené, hogy egyáltalán nem is tud érezni semmit.
Nick ismét az ajkára harapott.
– Hogy nekem vannak-e… érzelmeim? Mostanában nincsenek.
De életemben valaha voltak. Mintha lettek volna… valamiféle
érzéseim. Tudok érzelmekről beszélni.
Elfordította a fejét, és óvatosan nekiállt kisimítani a széthányt
vázlatokat. Harvey pedig lecsillapodott. Nehéz volt bármilyen
negatív gondolatba belemélyedni az ő pillanatnyi lelkiállapotában.
Mintha a döbbenet és az aggodalom, a félelem és a kétség lesiklott
volna elméjének csillogó felszínéről. Elvégezte az utolsó simításokat
a tigrisen, ami jól sikerült, és elkezdett dúdolgatni magában.
 – Eléggé… boldognak tűnsz – próbálkozott Nick. Megint
elveszettnek hangzott.
– Az vagyok – válaszolta Harvey.
Hátralépett, hogy megmutassa a kisfiúnak a tigrisarcot. Hallotta,
hogy a háta mögött Nick motyog valamit, de nem értette.
Belesütött a nap a tükörbe. A tigrisarc még annál is jobban
sikerült, mint Harvey hitte. Annyira valódinak tűnt egy pillanatra,
hogy Harvey meg mert volna esküdni, látta megrezzenni a
bajuszszálakat.
A fiúcska arcára hitetlenkedő vigyor ült ki. Harvey
visszamosolygott rá és egy kis morgást hallatott. Ahogy letette a
tükröt, megpillantotta benne Nick képét is, ahogy rákacsint a
gyermekre és titokzatosan mosolyogmagában. Ez egyáltalán nem
volt gonosz mosoly. Talán egyik sem volt az, gondolta Harvey azzal
a mindent átölelő melegségérzettel, amit mindenki iránt táplált a
világon.
Harvey soha nem akart félni senkitől, nem akart gyanakodni
senkire. Csak képtelen volt megállni. De most hirtelen sikerült neki.
Nick talán csak magányos vagy boldogtalan volt. Harvey oldalra
fordította a tükröt és szélesen rámosolygott viszonyzásul.
Nicknek láthatóan kedvére volt.
– Ezek a rajzok elég jók – állapította meg. – Sokat rajzolsz?
– Amikor cask tudok – mondta Harvey ledöbbenve, ugyanakkor
hálásan a hirtelen érdeklődés miatt. – Amikor az apukám nem figyel.
– Bírom a lázadókat. – Nick elismerően bólintott.
– Te rajzolsz?
– Nem így. Pecséteket a szeánszokhoz, meg ilyesmiket. A suliba
– fejtegette Nick. – Az emelt szintű órákra.
– Ja, az emelt szintű órákra – ismételte Harvey. – Stréber.
Amint kimondta, rögtön tudatosult benne, hogy nem szép dolog
ilyet mondani valakinek, akit még csak most ismert meg. Tommy
gyakran használta ezt a kifejezést rá, és neki tetszett. Tommy
szájából kedvesen hangzott, szeretetteknek. Harvey remélte, hogy az
ő szájából sem hangzott durván.
Nem gondolta, hogy úgy hangzott.
Nick beletúrt a szinte fekete hajába, és még mindig mosolygott.
– Ahogy gondolod, parasztgyerek.
Harvey-nak egyáltalán nem voltak fiú barátai, így nem igazán
szerzett tapasztalatot abban sem, hogy mit való mondani a
srácoknak, és mit nem. A legtöbben közülük lenézték őt a suliban,
amiért szereti a művészeteket, amiért csak lány barátai vannak, és
amiért nem akar fociról beszélgetni. Harvey-nak mindig az a
kellemetlen érzése volt, hogy bármilyen hibát látott is benne az
apukája, a fiúk is ugyanazt látták benne a suliban.
Hirtelen támadt reménykedéssel arra gondolt, hogy jó lenne egy
barát, aki srác.
– Szereted a focit? – érdeklődött Harvey.
– Mi az a foci? – pislogott Nick.
– Én is így érzek vele kapcsolatban – vigyorgott Harvey.
A gyerekek korábban végtelennek tűnő sora már a végéhez
közeledett, és az egész vásártér tele volt szépségesen vagy
fantasztikusan kifestett arcú csemetékkel. Színesebbé tették a vásárt,
Harvey pedig azt remélte, hogy talán színesebbé tette a napjukat. Ő
csupán ennyit szeretett volna: egy kis világosságot csempészni a
világba. Az ég egyre sötétedett, de ez azt jelentette, hogy a horizont
aranyló csíkká változott.
Olyan volt, mintha a félelem és a kétely minden árnyéka
szertefoszlott volna Harvey szeme elől, és ragyogott minden, amerre
csak nézett.
Sabrina az egyik tanárnőjükkel beszélgetett az óriáskeréknél.
Falevélről falevélre kúszott az árnyék, mígnem a fák teljesen sötétbe
borultak, az óriáskerék viszont finom fénykör maradt. Megcsillant
Sabrina selymes bubifrizuráján, és könnyű szellő módjára táncolt a
fülénél, csak a hajrájának kis sötétje törte meg a fényt. Harvey látta,
hogy Sabrina lopott pillantást vet a pavilon felé, és észreveszi, hogy
lement a sor. Oldalról a lány furcsán bölcs mosolyának íve is
látszott. Tudta, hogy Harvey nemsokára odamegy hozzá.
– Ő az – mondta Nicknek. – Az egyetlen lány a világon. Ő
Sabrina. Hát nem ő az univerzum leggyönyörűbb teremtése?
– Ó, naná! – felélte Nick kicsit karcosan, miközben nyugtalanul
dobolt a pavilon oldalán az ujjaival. – Szóval az ott a híres Sabrina.
Gondoltam.
Harvey értetlenül ráncolta a homlokát, aztán kizökkentette egy
hirtelen villanás. A kislány, aki pillangót kért az arcára, beszállt az
óriáskerék egyik fülkéjébe a nővérével. Amint a fülke egy rántással
elindult, színes fényár vette körül, ami ugyancsak egy széttárt
szárnyú pillangó képét rajzolta ki. Aztán a szárnyak rubinvörös
rózsává változtak, ami kinyitotta puha szirmait.
A csillogó fény Sabrinára esett, mintha reflektor világította
volna meg, a haját pedig mélyvörösre festette. A rózsából utána az
éjszaka első csillaga lett, aminek hét csücske úgy forgott, akár az
óriáskerék. Sabrina aranyhaja most hófehérben pompázott. Harvey
vett egy nagy, ámuldozó lélegzetet, és elkezdett a ceruzái után
kutatni. Néha történtek ilyen dolgok Sabrina körül, mintha a puszta
jelenlétével megváltoztatná a világot. Az ő varázslatos barátnője!
A papírért nyúlt, de közben Nickre tévedt a tekintete, aki úgy
tartotta a kezét a levegőben, mintha be akarná keretezni a csillagot
az ujjaival. Nick tágra nyílt szemének sötétje megtelt a vakító fehér
fénnyel.
Harvey a csodálattól nagyot sóhajtott, és megszólalt:
– Milyen szép! Mintha varázslat lenne.
A papírhoz érintette a ceruzát, hogy lerajzolja Sabrinát az
óriáskerék alatt. A ceruzahegy mozgására összpontosított az üres
papíron, miközben odavarázsolta a szépség tükörképét a semmiből.
– Na… – köszörülte meg a torkát Nick –, osztozkodunk?
– Tessék? – értetlenkedett Harvey, de aztán rájött, mit kérdez
 Nick, és felé tolta a gömbrágókkal teli tálat a szabad kezével.
Persze.
Nick halvány, elégedett mosollyal elvett egy rágógumit.
– Nagyszerű.
A vásártéren túl, ahol a sötétkék égbolt alja zöldben, majd a réz
és végül az arany árnyalatában játszott, hirtelen tűzijáték rajzolódott
ki olyan csendben, mint ahogy a virágok húzódnak meg az
árnyékban. Világító vörös csíkok szelték át a sötétséget, mintha
vérző csillagok lennének.
– Jaj, istenem! – örvendezett Harvey izgatottan.
– Neki ehhez semmi köze – motyogta Nick. – Nem tudom, miért
járna neki a dicsőség.
Harvey-t lefoglalta a színek lenyűgöző kavalkádja, a
nárciszsárga finom ívek, a fehér fátyolvirágok meg az élénkkék
nefelejcsek, amik a rózsa vöröséhez csatlakoztak a zöld levelek
végtelen sorával. Olyan volt, mintha az esti égbolt egy sötét
idegenné változott volna, aki egy csokor fénnyel érkezett.
– Tavaly semmi ilyesmi nem volt a vásárban – magyarázta
Harvey. – Ez fantasztikus!
Tudatosult benne, hogy még a sötét erdőben is nyílnak élénk és
káprázatos virágok. El sem hitte, hogy eddig nem vette őket észre.
– Le is rajzolod. Akkor tetszik neked – jegyezte meg Nick
vidám hangon. – De ez semmi. Meg tudom… Mármint fogadom,
hogy az egész óriáskerék el tud szabadulni, hogy végigguruljon a
vásártéren, és fénybe borítsa az egészet.
Harvey abbahagyta a rajzolást.
– Ha az óriáskerék elszabadul és végiggurul a vásártéren,
akkor…
Nick mohó arcot vágott. Valamiért még a kabátujját is feltűrte.
– Izgalmas lenne és művészi?
– Átmenne az embereken, és meghalnának. Ez…
– Egy kis felfordulás?
 – Szörnyű tragédia!
– Ja, tényleg. – Nick nekilátott, hogy csalódottan lehúzza a
kabátujját. – Akkor még szerencse, hogy nem fog megtörténni.
Harvey bólintott. Egy pillanatra elborzadt Nick morbid
fantáziájától. Az enyhe kellemetlen érzés azonban úgy elillant, mint
a többi aggodalom az elmúlt napokban: mintha gyorsan kiradírozta
volna az a kéz, amelyik az élete történetét írja, nem engedve
egyetlen hibát sem, ami vétene a harmónia ellen. Lehet, hogy Nick
olyan, mint Sabrina, aki mély és megmagyarázhatatlan módon
imádja a horrorfilmeket. Harvey felvidult a gondolattól.
– Odajössz velem Sabrinához? – kérdezte.
Nick arca egy másodpercre felderült.
– Nagyon szeretnék.
– Nem kell sietned – bólintott Harvey. Eltette a ceruzákat, a
festékeket és a papírokat a táskájába. Még mindig boldogan gondolt
a horrorfilmekre és a dupla randik lehetőségére. Gyakran eszébe
jutott, hogy remek lenne Roznak valaki, aki jó fej és okos. Tisztában
volt azzal, hogy annak alapján, amit eddig látott Nick
személyiségéből, Roz apukája valószínűleg nem kedvelné a fiút, de
ez talán nem is volt fontos. – Figyelj, te szingli vagy?
– Lehetek – vágta rá Nick könnyedén. – Ha számít.
Harvey a homlokát ráncolta.
– Az mit jelent?
Nick olyan hangot adott, mintha egy kiáltást fojtana el.
– Ne aggódj emiatt! Sabrina vár rád.
A névtől felrémlett Harvey-ban egy emlék. Érezte, hogy
gyanakvás ébred benne, ami aztán majdnem kicsússzam a kezei
közül, mert jött a túláradó késztetés, hogy hagyja abba az
aggodalmaskodást, és legyen boldog inkább. Ám ezúttal Sabrináról
volt szó, így sikerült ellenállnia.
– Azt mondtad… – kezdte lassan – azt mondtad, hogy „szóval az
ott a híres Sabrina”. Hogy értetted ezt? Mire vonatkozott?
 – Ne legyél dühös! – válaszolta Nick. – Nem az én hibám, hogy
nem tudsz semmit.
– Mi a francról beszélsz? – tudakolta Harvey olyan élesen, hogy.
még a saját fülét is sértette.
Mintha valami belül figyelmeztette volna, hogy félnie kellene. A
pavilon egy kis fatákolmány volt, teli árnyékokkal. Nick felállt a
székről, aminek nem kellett volna fenyegetően hatnia, hiszen Harvey
magasabb volt nála, mégis úgy hatott. Nick elszántan masírozott
előre, Harvey pedig hátrahőkölt tőle. Olyan volt, mintha Nick
arcáról levált volna a maszk, a szeme kapu lett volna a sötétségbe,
Harvey-ra pedig lesújtott a borzalmas felismerés, hogy milyen
ostoba is volt. Ez itt nem barát. Jeges, hátborzongató bizonyossággal
úgy gondolta, hogy ez itt az ősellenség.
– Pedig milyen jó kis estének tűnt ez! – dörmögte Nick némi
megbánással. Már nem maradt fény a szemében. – De nem, még
nem jött el az ideje. Túl sok a dráma a vattacukorerdőben. Nem
akarok rossz benyomást kelteni.
Mintha a tűzijáték füstje szállingózott volna a levegőben.
Harvey-nak kiszáradt a torka tőle.
– Nem értem.
– Meg fogod érteni, parasztgyerek – ígérte Nick. – Csak nem ma
este. Felejtsd el!
– Bocs, de…? – tette fel Harvey félig a kérdést, mintha tudná,
hogy miért kell bocsánatot kérnie.
– Én is sajnálom egy kicsit – biccentett Nick. – Ez áldás akart
lenni, de nem igazán vagyok az az áldásosztogató típus. Milyen kár
neked!

Vakítsd el az elméd, és vakítsd el a szíved,

Ezek a fájdalmas gondolatok hadd menjenek!

– Várj… – mondta Harvey kétségbeesve.

 Nick dobott neki egy puszit, és rákacsintott. Ez az idióta
szórakozás volt az utolsó dolog, amit Harvey látott, mielőtt mintha
paplan szállt volna a kavargó gondolataira, hogy elsimítsa azokat, és
eltompítsa az érzékeit.
– Mit akartál csinálni, mielőtt találkoztál velem?
Harvey ott volt, de Nick szinte lustán kíváncsi hangja mégis
messzebbről hallatszott. A srác valahogy kicsússzam a látótérből.
Harvey szaporán pislogott, mert elhomályosult a látása.
– Fel akartam ülni az óriáskerékre Sabrinával… megmondani
neki, hogy szeretem… még sohasem mondtam neki…
– Ó – Nick hangja halkan szólt –, úgy tűnik, hogy akkor azt
kellene tenned.
Harvey gyorsan, szinte görcsösen bólintott, mint egy óvatlan
kezekbe került bábu. Leolvadt róla a réveteg arckifejezés.
Kibotorkált a pavilonból, eleinte bizonytalanok voltak a léptei, de
aztán egyre magabiztosabban tartott Sabrina felé.
– Viszlát! – mormolta Nicholas Scratch. Távolabb lépett a
fénytől, és ki az emlékezetből, miközben szúrós, gonosz vigyorral
rágta a rágógumiját.
Veszélyessé válhat, ha egy boszorkány vagy varázsló szórakozni
megy.
 A GONOSZ
NŐVÉREK

A NYÁR UTOLSÓ NAPJÁNAK VÁSÁRA GYÖNYÖRŰEN ZÁRULT, aztán

a hétvége további része is jól telt. Elmentem kávézni Rozzal és
Susie-val, és amikor hazaértem, Ambrose kinyitotta előttem az ajtót,
Hilda néni pedig Zelda néni kedvencét főzte vacsorára. Mindenki
teljesen vidámnak tűnt, mintha Ambrose egyáltalán nem titkolózott
volna előttem, és Zelda nem gyilkolta volna meg Hildát néhány
napja.
Igyekeztem semmire sem gondolni ezekből, ami többnyire
sikerült is.
Hétfő reggel arra mentem le, hogy Ambrose megint azzal a
hölggyel flörtöl, aki a postát hozta. Farmer volt rajta rendes pólóval,
nem pedig alvóssal, szóval biztos tetszett neki a nő. Az
unokatestvérem szokatlanul széles mosolyt villantott rám lelkes
integetés kíséretében, amikor leértem a kanyargós lépcsőn.
– Szervusz, unokatestvérem!
– Tényleg az unokatestvéred? – kérdezte a postásnő.
– Azért szólítom így, igen – felelte Ambrose. – Becenévnek elég
különös lenne.
– Csak arra gondoltam, hogy… – Megint annyira hirtelen és
alaposan elpirult, ahogy csak a vörös hajúak tudnak: elöntötte a pír a
szeplői alatt. – Mivel te afroamerikai vagy…
Odaálltam Ambrose mellé, miközben határozottan ellenségesen
ettem a gabonapelyhemet.
– Hogy érti ezt? Akkor nem lehet az unokatestvérem?
– Nem így értettem.
 Befejeztem a gabonapelyhet, és jól megmarkoltam Ambrose
karját. Ő viszont gyengéden lerázott magáról.
– Ez elég nevetséges – állapította meg. – Nem afroamerikai
vagyok, hanem brit. Ott a brit zászló a hálószobámban. Amit te nem
fogsz látni.
Ettől akadt ki? Csak bámultam, amíg a postásnő mindkettőnkre
lesújtó pillantást vetve elmenekült. Eszembe jutott, hogy megint sok
küldeményünk elveszhet a következő hetekben… amíg Zelda néni
nem kér megint új kézbesítőt.
Ambrose odaballagott az ablakhoz. Nem tudtam, hogy a távozó
nőt nézi-e, de közelebb érve láttam, hogy résnyire szűkült szemmel
az ég felé emeli a tekintetét. Felemelte a kezét, hogy a mutató- és a
hüvelykujjával végigjárja a madarak útját a levegőben.
– Hogy érzed magad? – érdeklődtem.
– Ha valaha is lehet megint familiárisom, talán egy madarat
szeretnék – válaszolta Ambrose.
A boszorkányok és a varázslók familiárisa egy állatformát öltött
segítő, aki társuk minden bűbájban. Hilda néninek ott voltak a
pókjai. Néha, amikor a romantikus regényeit olvasta, úgy ült a
konyhában, hogy a csuklóján fekete vonalban hemzsegtek fölfelé a
pókok, befészkelték magukat a szabad kezébe, és úgy fürkészték az
oldalakat, mintha ők is olvasni akarnák a viharos szerelmi
történeteket mind a nyolc szemükkel. A sötét keresztelőmre én is
megkapom majd a saját familiárisomat. Zelda néni már hagyott is
elöl néhány hasznos könyvet a fajokról, kiemelésekkel és
jelölésekkel, de még nem döntöttem el, milyet szeretnék.
Azért izgatott voltam miatta. A familiárisom olyan lesz, mint
egy új családtag: valaki, aki mindig mellettem áll, soha nem hagy
magamra, és mindent megért a mágiával kapcsolatban. A familiáris
a boszorkányok és a varázslók örök társa.
Ambrose-nak megtiltotta a rá kiszabott ítélet, hogy familiárisa
legyen.
 A fejemet a vállára hajtottam.
– Milyen madár lenne?
– Jaj, nem tudom, unokatestvérkém. Csak úgy mondtam.
Bármilyen familiárisnak örülnék. Közel vagyok ahhoz, hogy
mosolyfejet rajzoljak egy kőre… – Azzal lazán elhessegetett, és
elindult egy asztalon álló agyagváza felé. Felemelte, majd sipítozó
hangon megszólalt: – Helló, Sabrina! Én vagyok Ambrose új
familiárisa. Durva mágiát fogunk nyomni mi együtt!
– Lehet, hogy nem egészen felel meg Zé néni elvárásainak –
vihogtam.
– Hát, ha valaha is lehet majd új familiárisom, egész biztosan
nem Zé néni fogja kiválasztani. – Ambrose visszatette a vázát az
asztalra. – Nem akarok fogságban született teremtményt. Túlságosan
jól tudom, hogy az milyen érzés. Nem ejtek foglyul senkit.
– Van benne valami – értettem egyet.
Ebbe még nem gondoltam bele, de nagyon is volt benne valami.
Talán nemsokára, most már nagyon hamar, amikor rám kerül a sor,
hogy kapjak egy familiárist, én is olyat szeretnék, aki vad. Olyan
familiárist, aki maga választotta, hogy velem maradjon.
Ambrose megint kifelé bámult az ablakon. A nyár utolsó fecskéi
cikáztak az égen, fekete szárnyaik finom ívével olyan sötét
vonalakat rajzolva, mintha térkép lenne.
– Talán egy madár lesz – mormogta.
Folyton megfeledkezem arról, hogy ha Ambrose-nak lenne
választása, nem lenne itt velem.
– Mi volt a varázsigédben?
Nem is érzékeltem, milyen élesen bukott ki belőlem a kérdés,
amíg nem láttam Ambrose résnyire szűkülő szemét.
– Ó, ne már, hogy megint ez! Nem beszélek erről! Nem beszélek
semmi olyasmiről, ami untat engem.
– De…
 Ambrose rám szegezte az ujját, ám gyorsan az ajtó felé fordult,
mert kopogás hallatszott. Színpadiasan kitárta az ajtót, miközben
még mindig rám mutatott.
– Azt mondtam, hogy nem! Nemet mondok az unalomra.
Lemegyek a hullaházba, ahol az izgalmas beszélgetőpartnerek
várnak. „Repedés nyílik a teáscsészén, kapu a halottak földjére.”
Máris.
Azzal távozott a lépcső alatti íves ajtón. Talán utánamentem
volna, ha Harvey – és furcsa módon a bátyja, Tommy – nem áll ott
az ajtóban. Érthető módon sokkot kaptak.
– Ööö… szia! – szólalt meg Tommy.
– Biztos, hogy teáscsészét kell vinni a hullaházba? – kérdezte
Harvey.
Ambrose-tól csak egy ajtócsapódást kaptak válasz gyanánt.
Odamentem Harvey-hoz, hogy megpaskoljam a karját. A pasim, aki
nagy kérdést tett föl.
– Ha-ha! Ne törődj vele, Harvey! Szia, Tommy! Jó, hogy egy hét
alatt már másodszor látlak.
Könnyedén vállat vont.
– Korai műszakban leszek a napokban, ezért arra gondoltam,
elvihetlek titeket Harvey-val a suliba.
– Túl sokat dolgozol. Jobban kéne vigyáznod magadra! –
Harvey egy pillanatra összevonta a szemöldökét. Aztán rám nézett,
és kisimult a homloka. – Neked meg csak tökéletesnek kéne
maradnod.
– Megpróbálok. – Lábujjhegyre álltam, hogy adjak neki egy
röpke csókot.
Beszálltunk Tommy piros furgonjába, és elhajtottunk a Baxter
gimihez.
– Vicces srác az uncsid – jegyezte meg Tommy.
– Hogy érted? – Kezdtem felhúzni magam. Az előbb a postásnő,
most meg ez!
 Tommy ledöbbent.
– Úgy értem, hogy viccelődött. Arról, hogy a halottak izgalmas
beszélgetőpartnerek.
– Ja! – Kiengedtem a gőzt.
– Ahogy mondtam, vicces.
– Aha – dörmögtem. – Egy poéngyáros. Az egyébként egy
idézet volt a teáscsészéről meg a halottak földjéről, nem pedig
eszement hablatyolás. Egy vers W. H. Audentől.
Tommy felvont szemöldökkel nézett Harvey-ra az oldalsó
visszapillantó tükörben.
– Okos csajt fogtál. Verseket idéznek egymásnak a családban.
Tartsd meg!
Harvey átkarolta a vállamat.
– Ez a tervem.
Én a derekát fogtam át, és szintén nem akartam elengedni.
A sulinál Tommy kihajolt az ablakon, hogy búcsúzóul megölelje
Harvey-t. Egy pillanatra megszorították egymást, laza
gyengédséggel, igazán bízva egymásban, igazi családhoz méltón.
– Vigyázz magadra odalent! – mondta Harvey.
Tommy rám kacsintott az öccse válla fölött.
– Vigyázz rá, Sabrina!
Harvey megint átkarolt, miközben felmentünk a lépcsőn. A
folyosón halványzöldre festették az ablakok a beszüremlő napfényt,
mintha a víz alatt lennénk. Ms. Wardwell halványan rám
mosolygott, amikor elsietett mellettünk, de nem állt meg
beszélgetni.
– Utálok belegondolni, hogy odalent van. – Harvey a homlokát
ráncolta. – Utálom azt a hülye bányát.
– Sajnálom.
Harvey rám nézett, amikor megszólaltam, és kisimult a ránc a
két szemöldöke között.
 – Gyönyörű vagy – jelentette ki. – Mint egy csillag, amiről nem
hiszem el, hogy az enyém lehet.
– Higgadj le, Rómeó! – Susie jött oda, és belefejelt Harvey
vállába.
– De hát az igaz szerelemnél semmi sem fontosabb! – Harvey
döbbenten pislogott rá.
– Dehogy nincs! – Roz mellém lépett. – Gondolj csak az
átlagodra!
– Ne piszkáljátok már Harvey-t! – könyörögtem nekik, amikor
éppen kezet mostam a lányvécében. – Nem viselkedik annyira furán.
– De igen! – kiáltotta kórusban Susie és Roz a maga fülkéjéből.
– ANNYIRA furán viselkedik!
Még erélyesebben sikáltam a kezemet. Az adagolóból kijövő
halvány rózsaszín folyékony szappan kellemetlen árnyalatot öltött,
mintha véres hab lett volna. Az ember keze sohasem lehet elég
tiszta.
– Nem értitek – mondtam halkan.
Roz kijött, és mellém állva oldalra biccentette a fejét a tükör
előtt. Volt valami különös abban, ahogy magát bámulta. Túlságosan
hunyorgott.
– Mit nem értünk?
– Semmit, mindegy. Hogy van a fejed?
Roz felém kapta a fejét. Egy pillanatra üresnek tűnt a tekintete,
mintha fogalma sem lenne arról, hogy mire gondolok.
– Fájt a fejed – emlékeztettem.
– Semmiség – mormolta. – Jól vagyok.
Nem mondhattam neki, hogy: „Félig boszorkány vagyok, és a
következő születésnapomon, ami alig több mint egy hónap múlva
lesz, át fogok esni a sötét keresztelőmön, és teljesen boszorkány
leszek. A családom azt akarja, hogy így legyen, és én is varázsolni
szeretnék, de biztosra veszem, hogy a családom elvárja tőlem, hogy
magam mögött hagyjam az egész halandó életemet – titeket is
beleértve, skacok. Annyira kapaszkodom belétek és Harvey-ba,
amennyire csak tudok, de fogalmam sincs, mit csináljak. És ez
nekem új. Azt szoktam meg, hogy határozott vagyok.”
Susie is kijött a fülkéjéből, és kezet mosott, miközben
következetesen elkerülte, hogy a tükörképére nézzen.
Reményvesztetten bámultam mindkettejüket.
Úgysem értették volna. Nem mondhattam el nekik, és nem
beszélhettem a két nagynénémmel vagy Ambrose-zal sem Harvey-
ról. Legalábbis nem igazán. Senki sem akadt a világon, akivel
mindenről beszélhetnék.
Azt kívántam, bárcsak itt lennének a szüleim. Aztán eszembe
jutott a kívánságkút szelleme.
– Igazából… – mondtam Harvey-nak, amikor hazakísért az
erdőn keresztül vezető ösvényen – akár itt is hagyhatsz. Arra
gondoltam, hogy jólesne egy séta a fák között. Na, szia!
Lazán intettem neki, majd sietve elindultam az erdőben.
Pillanatok múlva hallottam, hogy utánam veti magát. Esélyem sem
volt arra, hogy mágia nélkül lehagyjam őt. Rövid a lábam, mint
ahogy a többi részem is.
– Veled tartok! – közölte ragyogó arccal, amikor utolért.
– Unatkozni fogsz – érveltem kétségbeesve. – Ööö… virágokat
fogok gyűjteni. És préselve beletenni őket egy albumba. Így sok
szárított virágom lesz.
– Virágot a világ legszebb rózsájának – mosolygott Harvey. –
Szeretnélek lerajzolni, ahogy virágokat gyűjtesz. Semmi sem lehet
unalmas, amit te csinálsz.
– Figyelj, senki sem lenyűgöző a nap huszonnégy órájában. –
Türelmetlenül legyintettem. – Az emberek alszanak is. Kimennek a
fürdőszobába. Senki sem lenyűgöző a fürdőszobában.
Harvey meghökkent.
– Hát… Biztos vagyok benne, hogy te igen.
 – Nem akarom ebbe az irányba terelni a beszélgetést! – vágtam
rá. – Azt szeretném, hogy együtt maradjunk, és ne legyünk lelki
sérültek egy életre. Oké, induljunk!
Kéz a kézben haladtunk a fák között a tompa napfényben, a
levelek árnyékában. Ameddig meg nem pillantottam, amit kerestem:
egy apró vörös katicabogarat egy zöld levélen kuporogva.
Odamentem a levélhez, és addig piszkáltam, ameddig meg nem
moccant, aztán az ujjam hegyére téve felemeltem.
– Katicabogár, katicabogár – mormoltam az orrom alatt, mert
Harvey figyelt. – Hazafelé szállj!
– Ó! Jaj, Sabrina, ne haragudj! – szólalt meg Harvey. – Most jut
eszembe, hogy haza kell mennem.
– Tényleg? – Mosolyogva megcsókoltam.
– Kivirult az erdő, mert téged jégből és aranyból gyúrtak –
árulta el nagy komolyan, ahogy az arcomat a két tenyere közé fogta.
– Ööö… köszi! Tényleg köszönöm! Most pedig szia!
Probléma megoldva. Folytattam az utat a célom felé, túl a fák
árnyékán, a kis patak tiszta folyama felé.
De nem jutottam el a tisztásra, mint ahogy a kis patakhoz sem.
Alig tettem néhány lépést, amikor ismerős zajt hallottam. Mintha
levelek hullottak volna, csak hangosabban.
Úgy pottyantak le az égből, akár három baljós, csillogó alma a
fáról – de én persze tudtam, honnan jöttek. A boszorkányok az égből
jönnek, nem pedig a fáról. Rám vetült három hosszú, sötét árnyékuk.
Prudence, Agatha és Dorcas. Agatha fekete haja sötétségből
szőtt zászló módjára lengedezett a szélben, Dorcas vörös hajával
vegyülve pedig úgy festett, mint egy tűzből készült zászló. Erősnek
és különösnek látszottak, mesébe illő boszorkányok voltak, de
valójában Prudence volt közülük a legveszélyesebb.
Prudence haja szinte csontfehérre volt szőkítve, ami elütött
tökéletes, sötét bőrétől. A gúnyos félmosolyra húzódó száj jelentette
nála az alap arckifejezést. Legalábbis a közelemben ez volt az alap
arckifejezése.
– Kivirult az erdő, mert nem hiszek a fülemnek! – kacagott
hátravetett fejjel Prudence. – Jaj, Sabrina, Sabrina… mit tettél?
Agatha és Dorcas is utánozta a nevetését, mint ahogy szinte
mindenét utánozták. Összedugták fekete és vörös fejüket, mintha
olyan közel állnának egymáshoz, mint a nővérek. Igazából nem
voltak testvérek, de mindig annak hívták egymást.
Biztosak voltak egymásban. És nem ismertem náluk rosszabb
embereket.
– Öóóó, Henry, mondd megint, hogy én vagyok a világ legszebb
rózsája! – hahotázott Agatha.
– Nem úgy hívják, hogy…
– Semmi sem lehet unalmas, amit te csinálsz… – röhögött
Dorcas. – Persze, igazából minden unalmas, amit ti halandó kis
gerlepárként csináltok.
Úgy fogták egymás kezét, mintha a játszótér felé együtt
szökdécselő kislányok lennének. Hasonló szabású ruhákat viseltek:
rövid szoknyát és csipkés garbót, ami a boszorkányok egyenruhája.
Vagy a nővéreké.
Prudence kibontakozott a kézfogásból, hogy odasomfordáljon az
egyik fához, átkarolja a törzsét, és megsimogassa a kérgét. Egy
pillanatra úgy nézett ki, mintha ő lenne a világ leghuncutabb
nimfája. Amikor rám pillantott, még szúrósabb volt a tekintete, mint
egyébként.
– Tudod… – jegyezte meg elgondolkodva –, nagy tapasztalatom
van a tinédzser fiúk terén. És komolyan nem így szoktak beszélni.
Úgy értem, hogy primitív létformák, alig tudnak morogni valamit.
Még olyan egyszerű mondatokat is nehéz kivenni náluk, mint a „jó a
tested” vagy a „menjünk el meginni egy turmixot valamikor”.
Szerintem a mi kis Sabrinánk bűbájt szórhatott rá.
– És most már az övé – fűzte hozzá rekedten Dorcas.
 Megpróbáltam kikerülni a három lányt, de megint megfogták
egymás kezét, és elállták az utat.
– Jaj, mi nem ítélünk el, Sabrina! Ez az út tele van összetört
férfiakkal – mondta Prudence. – Szóval menő az út, és menő a cél is,
de tényleg. Csakhogy… Azt hittem, hogy a halandók fontosak
neked. Szinte mintha rendes emberek lennének, ugye?
– Mindig olyan lenéző vagy velünk, amiért megbűvöljük és a
végzetükbe csábítjuk a halandó srácokat – folytatta Agatha csevegő
hangon. – De végül olyan vagy, mint mi.
Dorcas a válla fölött hátravetette a haját, mintha vörös korbács
lenne.
– Csak szeretne olyan lenni, mint mi – jegyezte meg.
Prudence elindult felém. Hosszú lábaival két lépésbe telt neki
letudni a köztünk lévő távolságot. Belehajolt az arcomba, majd úgy
megbökte a vállamat az egyik hosszú és fényes, fekete körmével,
hogy hátratántorodtam.
– De soha nem lesz olyan – vetette oda halkan.
Amikor a Gonosz Nővérek először megkerestek az erdőben,
nagyon izgatott lettem. Igazából egyetlen boszorkányt vagy
varázslót sem ismertem a két nagynénémen és az unokatesómon
kívül. Ideálisnak tűnt, hogy megismerjek három lányt, ugyanannyit,
ahány halandó barátom volt a suliban, mintha velük párhuzamosan
megtapasztalhatnám a másik fajta életet. Azt akartam, hogy a
barátnőim legyenek, hogy a mágiával kapcsolatban mindent
elmondjanak nekem, és beavassanak, milyen is az Okkult
Művészetek Akadémiájára járni. Utólag már nevetséges, de kedvelni
akartam őket.
Ők viszont utáltak engem. Azért jöttek utánam, hogy
gyötörjenek: mindig kijelentették, hogy egy félboszorkány sosem
lesz elég jó. Nem akarták, hogy az Okkult Művészetek
Akadémiájára menjek, én pedig nem tudtam, akarok-e egy iskolába
járni ilyen emberekkel.
 Az egyensúlyomat visszanyerve lesújtó pillantást vetettem
Prudence-re.
– Egyáltalán nem vagyok olyan, mint ti. Én senkit sem fogok a
végzetébe csábítani.
– Akkor meg miért csinálod, ha nem azért, hogy megtörd az
elméjét, összetörd a szívét, és az akaratod szerint alakítsd? –
kérdezte Prudence őszintének tűnő csodálkozással. – Semmi értelme
a viselkedésednek.
Többnyire nem engedem meg magamnak, hogy gyengeséget
mutassak a Gonosz Nővérek előtt, ám ezúttal fatális hibát vétettem.
A tekintetemet elkapva ugyanis lenéztem a talajra, mire a fák között
visszhangozni kezdett Prudence nevetése.
– Azért használtál szerelmi bűbájt egy halandón, mert azt
akarod, hogy nadon-nadon ceressen téged? Talán még el is
kötelezze magát melletted? Mit fog csinálni, ad majd neked egy
gyűrűt a szerelme zálogául, amikor elhúzod a csíkot az Okkult
Művészetek Akadémiájára? – kacagott. – Szánalmas.
– Nem szerelmi bűbáj volt…
– Kicsit elbizonytalanodtunk a sötét keresztelőnk miatt,
félboszorkánykám? Nem tudod, lesz-e helyed a boszorkányok és a
varázslók között, és magad mögött tudod-e hagyni a halandókat?
Mesélj még a gondjaidról! – folytatta Prudence. – Imádom az olyan
sztorikat, amiken nevetnem kell.
Olyan maró gúnnyal vetette oda a szavakat, mintha mindegyik
egy-egy mérgezett alma volna. Ráadásul még keserűek is voltak az
igazságtartalmuk miatt.
– Maradj a halandók világában, ha annyira szereted! – fűzte
hozzá Dorcas élesen. – Jobb lenne. Mindenki tudja, hogy nem vagy
boszorkánynak való.
– Igen, Sabrina – csiripelte Agatha. – Én tényleg úgy gondolom,
hogy tévedés lenne átesned a sötét keresztelőn és a mi iskolánkba
járnod.
 – Ti vagytok azok, akik tévednek – vágtam vissza. – Én jó úton
haladok.
Azzal áttörtem a hús-vér korláton, amit emeltek, és közben
elszakítottam egymástól Dorcas és Agatha kezét. Nyilvánvalóan ők
voltak a gyenge pont. Elhúztam mellettük, és bevetettem magamat a
fák közé, mielőtt akár csak egy átkot is utánam szórhattak volna.
– Nem tudod elviselni, hogy különválj a halandó sráctól – szólt
utánam Prudence, mintha ítéletet hirdető bíró lenne. – Vigyázz,
Sabrina! Ha túlságosan kétségbeesetten akarod a szerelmet és a
mágiát is, akkor két szék között a pad alá fogsz esni, és nem kapsz
majd semmit. El fogsz veszni.
Nem tudtam válaszolni neki. Elrohantam a fák között.
Nem tudtam, hogy Prudence miért piszkál engem folyton. Nem
tudtam, miért kell így viselkednie. Nem tudtam, miért utált engem
mindig is annyira.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

A BOSZORKÁNYOK UGYANÚGY ÁLMODNAK, MINT AZ EMBEREK.

Prudence, Agatha és Dorcas kiskoruk óta ismerték egymást.
Nem a sötét keresztelőjük után kerültek be az Akadémiára. Mindig
is ott voltak: három kicsi lány kézen fogva sétált a folyosókon,
együtt élve a föléjük tornyosuló szoborral az intézmény kőfalai
között, ami inkább látszott kriptának, mint iskolának. Az Akadémia
keménysége formálta a Gonosz Nővéreket, és ők semmi másra nem
számítottak az élettől, mint arra, hogy kemény lesz.
Sabrina hibája és ostobasága, hogy ő másra számít. És ez nem
Prudence gondja. Neki megvan a maga baja, amivel foglalkoznia
A boszorkányok és a varázslók élete veszélyes, így nem ritkák
az árvák sem. A Főpap szokta befogadni őket, ő gondoskodik róluk.
Blackwood atya mindig elmondja nekik, hogy szerencséjük van, a
boszorkányok között ugyanis nem ritka az ilyesmi. Nem úgy, mint a
varázslóknál. A fiúk talán otthonra találnak, de az árva lányok
sohasem fognak.
Elnevezték magukat Gonosz Nővéreknek. Győzedelmes érzés
volt, amikor az iskolában is kezdte mindenki így szólítani őket.
Mindenki azt mondta Prudence-nek, hogy nincs családja, de most –
saját akaratából – már vannak testvérei.
A testvérek pedig osztozkodnak.
– Nem tudom odaadni mindhármatoknak a pecsétgyűrűmet, a
bőrdzsekimet, vagy amit a halandók szoktak csinálni – mondta
Prudence-nek a Gonosz Nővérek pasija, Nick Scratch az erdőben
vasárnap, a nyughatatlan bűn napján.
 Prudence pedig sértődötten és döbbenten fogta fel, hogy a fiú
szakított vele.
Sőt rajta keresztül mindhármukkal, ami színtiszta lustaság volt.
Amikor ezt közölte Nickkel, az rávillantotta ragyogó, hamisan
elbűvölő mosolyát, ami elsősorban vonzotta a nővéreket.
– A tétlenség az ördögöt szolgálja – válaszolta. – Úgyhogy
nekem extratétlennek kell lennem, hogy a Sötét Nagyurat szolgáljam
vele.
Prudence a szemét forgatta. Lenyűgöző, hogy a férfiak mennyit
tudnak erőlködni azon, hogy ne kelljen erőlködniük. Dorcas és
Agatha viszont csalódott lesz. Tényleg kedvelték Nicket.
Változatosságot jelentett a halandó fiúk kínzása után. De aztán
Prudence-nek eszébe jutott, hogy mégis kinek kell a változatosság…
Halandó fiúkat kínozni a legjobb.
– Persze hogy egyikünk sem vár el tőled olyan röhejes halandó
dolgokat, mint a gyűrű vagy a dzseki, – Prudence megvonta a vállát.
– Miért hozol fel ilyeneket?
Nick is vállat vont. Ez volt a fiú egyik legjobb tulajdonsága,
gondolta mindig is Prudence. Kevés olyan varázstudóval találkozott,
aki ugyanolyan fenséges közömbösséget tudott megjátszani, mint ő
maga. Néha, amikor együtt voltak, kettejük álarcának együttes ereje
szinte valóságnak mutatta ezt.
Talán egy kicsit tetszett is neki Nick.
– Arról van szó, hogy szuperszexi illúziókat keltettünk? – bökte
ki Prudence. – És túl szexik voltak ahhoz, hogy kezelni tudd őket?
– Nekem semmi sem túl szexi ahhoz, hogy kezelni tudjam.
Viszont nem az a kedvenc időtöltésem – vallotta be Nick. – A
dolgok éppúgy lehetnek valódiak, mint mágikusak. De nem csak
erről van szó.
– Akkor miről?
– Nem tudom – felelte Nick lágy hangon, márpedig Prudence
nem vette hasznát, ha puhány volt. – Sohasem érezted még, hogy az
életnek ennél többről kell szólnia?
– Többről, mint az örök szépség, a szuper hatalom és egy jól
eltöltött élet a sátán pokolmeleg keblén? – kérdezte Prudence
gúnyosan. – Nem igazán.
Akármire gondolt is Nick, egyértelmű volt, hogy szerinte azt a
bizonyos többet nem látja őbenne.
– Megismerkedtél valakivel? – követelte a választ Prudence. –
Megismerkedtél valakikkel?
Nick úgy mosolygott, ahogy a lány még soha nem látta, és ez
nem tetszett neki. Az ábrándos tekintetű Nick Scratch látványától
rosszul érezte magát.
– Majdnem.
– Hogy érted ezt?
– Talán az univerzum összes titkának kulcsára várok –
válaszolta Nick.
Prudence kinevette. Akkor hát mindannyian szakítottak
egymással. Majd később elmondja a nővéreinek, és felvidítja őket az
egyetlen módon, ahogy tudja: fájdalmat okozva valaki másnak.
Talán elmehetnének megkeresni azt a félboszorkányt.
Mennyire bosszantja Sabrina Prudence-t, a sátán szerelmére! Az
Akadémián mindenki róla beszél: az egykori és néhai Főpap félig
halandó lányáról. Ha Edward Spellman saját fajtájabelit vesz
feleségiil, a gyerekük lehetett volna a következő egyházfő. Ez a csaj
pedig egy vicc. Az emberek szánakozva csóválják miatta a fejüket…
még jobban, mint Prudence és a nővérei miatt valaha. Jó, hogy
valaki még lejjebb van a társadalmi ranglétrán, ám az ostoba, boldog
gyanútlanságban tengődő halandókkal ellentétben fel is fogja, hogy
mennyire lent van. A Gonosz Nővérek mindig megtalálják a módját,
hogy Sabrina tudtára adják, mennyivel alacsonyabb rendű.
Amikor Prudence életében először látta, Sabrina kézen fogva
sétált a nagynénjével, Hildával. A közösség azt sutyorogta Hilda
Spellmanről, hogy túl lágyszívű. Ebben mindenki egyetértett:
elkötelezettsége a Sötét Nagyúr felé finoman szólva is
megkérdőjelezhető volt. Túlságosan kesztyűs kézzel bánt azzal az
unokatestvérével, akit ő nevelt fel, emiatt tért rossz útra a fiú.
Hildának olyan kék a szeme, minta mennyei égbolt, egyszerűen
borzalmas.
Nem volt kétséges, hogy a nő túl gyengéd lesz a félig halandó
lánnyal is. Úgy is néztek ki: Sabrina sárga esőkabátban és kötött
sálban rugdosta a vörös és aranyszínű faleveleket. A nagynénje
közben körülrajongta, még a sálját is megigazította. Prudence hideg
arcával nekidőlt egy fa hideg kérgének, és behunyta a szemét, hogy
ne kelljen többet látnia ebből.
Miután Nick szakított velük, Prudence keresni kezdte Sabrinát,
viszont csak akkor találta meg, amikor a lány már rákanyarodott az
úton a Spellman-birtokra, elhaladt a Spellman Temetkezési Vállalat
táblája és az előtt a fa előtt, amelyiknek az ágai az előkertben lévő
néhány sír fölé nyúltak.
Prudence semmitől sem félt, de nem volt olyan bolond, hogy
szembekerüljön Zelda Spellmannel a saját terepén. Zeldáról senki
sem mondta, hogy túl lágyszívű lenne.
Prudence elhatározta, hogy majd máskor visszajön Sabrináért, a
nővéreivel együtt. Már sarkon akart fordulni, amikor látta, hogy
megrezzen a függöny a lejtős tetejű, sokablakos ház egyik emeleti
kis ablakában. Egy fiú állt az ablakban, Sabrina érkezésére várva.
Prudence nagykanállal ette a fiúkat, és utána még a tudás
fájának gyümölcsére is maradt a gyomrában hely, de ez a srác
ötfogásos vacsorának felelt meg, csokitortával desszertnek. Szép
munka, Sabrina, gondolta döbbenten egy pillanatig Prudence, és
eltöprengett, vajon a lány miért kavar egy szánalmas halandó fiúval,
amikor ez vár rá otthon. Aztán rájött, hogy biztos ő a rossz útra tért
unokatestvér.
Amikor az unokatestvér meglátta Sabrinát, megváltozott az arca.
Előtte egy kicsit szomorúnak tűnt.
 Erről Prudence-nek hirtelen eszébe jutott, hogy milyen lehet,
amikor valaki várja az embert. Milyen lehet ilyen mosolyt kapni,
ami olyan széles, mint az óceán, és olyan ragyogó, mint a nap…
pusztán azért, mert közeledik a házhoz?
Sabrina már biztos hozzászokott.
Prudence közelebb menr a fák között, hogy jobban lásson.
Az unokatestvér könnyedén kinyitotta az ajtót Sabrina előtt,
amikor az felért a lépcsőn, bár gyorsan kellett mozognia, hogy ennyi
idő alatt elérjen az ablaktól az ajtóig. A vállára kapta Sabrina
bugyuta iskolatáskáját, aki meghúzta egy kicsit a kis selyemsálat a
fiú nyakában, mielőtt becsukódott mögöttük a Spellman-ház ajtaja.
Hátul volt a konyha, egy otthonos helyiség koponyamintás
tapétával és lelógó gyógynövényekkel. Prudence látta a kékeszöldre
festett konyhaszekrényt, ahogy a talajon heverő ágakon és
faleveleken halkan lépkedve közelebb ért. A lágy tekintetű bolond
nagynéni valami bugyborékoló dologgal foglalatoskodott a fekete
vas tűzhelynél, és mintha meglepett örömmel mosolygott volna,
amikor Sabrina meg az unokatestvér beviharzott. Prudence
legszívesebben felordított volna ettől. Az unokatestvért ugyanis szó
szerint megátkozták, hogy nem hagyhatja el a házat, Sabrina pedig
világéletében ott lakott, így egyáltalán nem lehetett meglepő a
látványuk.
Sabrina csettintett az ujjával, mire halk zene csendült fel. Az
unokatestvérrel keringeni kezdtek a székek körül a konyhában, félig
táncolva, félig játékosan üldözve egymást. Bujkáltak a szárított
gyógynövénycsokrok alatt, mire a nagynéni két karját a magasba
emelve bosszúságot tettetett, miközben nevetett a-bohóckodásukon.
– Nem tudod, hogy én csak egy ember vagyok? – énekelte
Sabrina, mintha ez egy megszokott viccelődés lenne közöttük, nem
pedig a szörnyű igazság, amit inkább szégyellni kellene.
Sabrina továbbra is fogra az unokatestvér sáljának a végét, aki
lehajtotta a fejét, hogy a lány még egyszer it tudja vetni a nyakán, és
pórázon vezesse háttal sétálva, miközben a dal következő sorát
énekelte. Abban a fiatalos pajkosságban, ahogy az unokatestvér
igyekezett Sabrina kedvében járni, aki cserfesen nemet intett a
mutatóujjával… Prudence-nek soha nem volt része. Aztán az
unokatestvér elkapta a nagynéni derekát, így hirtelen már hárman
„vonatoztak” röhejes módon a konyhaasztal körül.
Többről kell szólnia, visszhangzott a fejében, amit Nick mondott
vágyakozó hangon. Mintha Nick ösztönösen érzett volna valami
hiányt, amit ő nem. Egészen addig, amíg meg nem látta, hogy miből
marad ki.
Prudence elfordult, mert egyszeriben hányingere lett
mindannyiuktól. Elviharzott a fák között.
Prudence-t tűz edzette és számtalan csapás formálta a kőnél is
keményebbé, sötét ékkővé az Éj Egyházközösségének
csontkoronáján. Sabrina Spellmannek nem volt semmije, amit
Prudence irigyelt volna.
Visszatért az Akadémiára, hogy énekeljen a Pokoli Kórusban.
Mindig is ő volt a legjobb énekesnő, és minden alkalommal úgy
gondolja, hogy most aztán le fogja nyűgözni lady Blackwoodot. A
Főpapjuk felesége majd észreveszi, hogy fantasztikus lehetőség
rejlik benne, és meg fogja hívni egy különleges, bensőséges
vacsorára magukhoz Blackwood atyával. Csakhogy ez sohasem
történt még meg. Lady Blackwood mindig lesújtó pillantást vet rá,
és mintha még jobban utálná.
Prudence órákat tölt tervek szövögetésével, hogy miként érheti
el szíve vágyát. Koponyatrónon akar ülni az egész közösség
csodálatára, olyan sötéten és fenségesen, akár az éjszaka. Ugyanazt
akarja, mint a többi boszorkány és varázsló, csak még jobban.
Néha, amikor aludni tér az Akadémia hideg falai között, a kör
alakú hálóteremben, be mer vallani magának bizonyos dolgokat,
amiket ébren soha.
 Olyankor arra gondol, hogy ha csak egyetlen kívánsága lehetne,
akkor azt kérné, hogy Blackwood atya legyen az igazi apja, a
Gonosz Nővérek pedig az igazi testvérei.
Olyankor Prudence megengedi magának, hogy azt álmodja,
milyen lehet mindannak a birtokában lenni, ami Sabrinának
megadatott, akár csak egy napig is.
Felszaladna a Spellman-ház lépcsőjén, és ott várná az a
gyönyörű fiú a mosolyával, hogy ajtót nyisson neki. Az a kedves
arcú nő ott sütne-főzne a konyhában, hogy elkészítse az összes
kedvencét. Éjszaka pedig puha paplan alá vackolná be magát abban
a szép kovácsoltvas ágyban a saját szobájában, ahol meleg lenne.
Ahol otthon lenne.
 Ó, NÉZZ
A TÜKÖRBE!

A Z ERDŐ MINTHA KETTÉVÁLT VOLNA, ahogy a tisztásra rohantam.

Félrehajlottak előlem az ágak és a tüskék, a zöld fű pedig mintha
szőnyegként terült volna a lábam elé.
Átverekedtem magamat a fák között, ki a tisztásra és a csendbe.
A kívánságkút szelleme a patakparton feküdt, szoknyája szétterült a
fűben. Még csak be sem süppedt a teste alatt a fű. A szoknyája
mintha ugyanabból készült volna, mint a bőre: valamilyen
varázslatos folyadékból, ami csupán egy kicsivel volt szilárdabb és
homályosabb a könnyek módjára csillogó víznél.
Hirtelen megálltam.
– Nem vagy a kutadban – állapítottam meg kerek perec.
– Téged vártalak – felelte reszketeg, ezüstös hangján a
kívánságkút szelleme. – Reméltem, hogy eljössz majd.
Közelebb hívott csillogó mutatóujjával, mire ugyanazt a
késztetést éreztem, mint a Tükörlabirintusban. Odaültem mellé. Úgy
ragyogott a mosolya, mint a hold. Mintha a hold úgy döntött volna,
hogy csak rám ragyog.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondta a szellem. – Viszont
szomorúnak tűnsz. Miért?
Haboztam, ő meg felém nyúlt, hogy megfogja a kezemet. Hűvös
volt a bőre, de hát a holdfény is az, és az való a boszorkányoknak.
Úgy áramlott át rajtam a hangja, mint folyó a medrében heverő,
meg-megmozduló kődarabon.
– Mondd el nekem!
 Aztán kibukott belőlem minden: a bűbáj, amit Ambrose-zal
együtt csináltunk, a kétségeim… hogy boszorkány akarok lenni, de
belekapaszkodom még a halandó világba, amit annyira szeretek…
hogy a két nagynéném mindig úgy beszél, mintha ez nem volna
lehetséges… hogy a Gonosz Nővérek szerint nem vagyok elég jó,
hogy közéjük tartozzak. Beszéltem Harvey-ról és a szülEimről is,
hogy a szüleim megtalálták a módját, és én is olyan akarok lenni,
mint ők, csak nem tudom, hogyan.
Miután elárultam neki az összes titkomat, felpillantottam az
arcára. Korábban már olvastam a „tengermély tekintet” kifejezést,
de ennek a nőnek szó szerint tengermély volt a tekintete, és a saját
fájdalmam tükröződött kristálytiszta vizében.
– Ó, drágám! – suttogta a kívánságkút szelleme. – Annyira
sajnálom! Abban a pillanatban, amikor először megláttalak, tudtam,
nagy lehetőség van benned a hatalomra, de már azt is látom, hogy a
szíved is nagy. Hát persze hogy nem értenek téged.
– Kik?
– Azok a semmirekellő boszorkánylányok – sziszegte a szellem
olyan hangon, mintha egy folyó át akarná törni a gátat. Olyan dühös
volt, hogy szinte gonosznak hangzott. – A halandó barátaid sem, a
családod sem, és az az Ambrose nevű unokatestvéred sem a rideg,
szeszélyes szívével. Ha az a bűbáj rosszul fog elsülni, az övé volt,
nem pedig a tiéd. Az ő hibája, nem pedig a tiéd. Egyikük sem ért
meg téged, mert egyikük sem érzi azt, amit te.
– Félig boszorkánynak és félig halandónak lenni… – suttogtam.
– Több ennél – tette hozzá a kívánságkút szelleme. – Te is több
vagy. Jobb anyagból gyúrtak téged, mint őket. Különleges vagy.
Jobb vagy minden tekintetben.
Eszembe jutott, hogy arról beszélt, hogy koronát viselek. Mintha
valahogy másképp látott volna engem, mint amilyen most vagyok.
Mintha azt az énemet látta volna, amit láttatni akartam az
emberekkel.
 Megnyaltam az ajkamat.
– Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy legendás
boszorkánynak születtem?
A szellem ragyogó mosolyt villantott rám, és két szót mormolt:
– Nézd meg!
A patak felé intett, ami mellett feküdt, mire cseppek kezdtek
hullani az ujjhegyeiből, mintha miniatűr esőt idézett volna meg. A
cseppek ezüstössé változtatták az addig tiszta vizet, megállították a
patak folyását, és kisimították a felszínét. Fölé hajolva láttam, hogy
itt nyerek betekintést.
A Tükörlabirintussal ellentétben azonban itt átalakult a
tükörképem.
A víztükörben olyan gyönyörű lányt mutatott, mint a pirkadat,
de mégis tudtam, hogy én vagyok az. Olyan magas volt, amilyen én
sohasem leszek, Zelda nénikém eleganciájával, Hilda nénikém
lágyságával és olyan mesebeli hercegnős szépséggel, amilyen az
anyukámé a fényképén.
A lány fenségesen felszegett fejjel sétált a Baxter Gimnázium
falai között, a tenyerében sápadt tűzzel. Mindenki tudta róla, hogy
boszorkány, és csak még jobban csodálták érte. Olyan ereje volt,
hogy soha senki sem mert a barátaihoz érni.
– Hogyan… ? – kérdeztem megmoccanva.
Mintegy válaszként hullámzani kezdett a patak. Hirtelen kivirult
az egész világ a szépség körül, aki én voltam. Egyszer csak
megláttam mellette a barátaimat: Rozt tiszta és csodálattól csillogó
tekintettel, Susie-t pedig magabiztosan lépkedve, hiszen tudta, hogy
biztonságban van velem. És Harvey a kezemet fogta, séta közben
mozgott a szája: újra és újra ugyanazt az alakot formálta az ajka.
Nem hallottam, de tudtam, hogy azt mondja: Szeretlek! így volt
valódi, így volt helyes, így volt tökéletes.
– Látod? – kérdezte a vízi szellem sóvárogva. – Látod, mi lehet
belőled?
 – Látom… – válaszoltam elhalkulva.
– Mutassak még többet?
Megint hullámzott a patak, és a varázslatos szépség körüli
dolgok megváltoztak. Láttam magamat, ahogy hazasétálok az erdei
ösvényen, a Gonosz Nővérek pedig felém repülnek, elöl Prudence-
szel, és mindannyian ragyogó arccal köszöntik a testvérüket. Aztán
együtt varázsoltunk kint az erdőben, és lenyűgözte őket, hogy
milyen bűbájokra vagyok képes. Holddá tudtam változtatni a napot
fényes délben.
– Nem akarsz olyan gyönyörű lenni, mint a pirkadat? – kérdezte
a szellem.
– De – suttogtam. – Viszont…
– Nem akarsz királynő lenni a boszorkányok között?
– De… – suttogtam. – Viszont…
– Légy elég bátor ahhoz, hogy akard! – mondta a szellem. – Ha
elég bátor vagy, tiéd lehet a szíved vágya.
A hatalmas, varázslatos, fenséges hatalmú szépség az ösvény
felé fordította világítóan fehér-arany hajjal koronázott fejét, mintha
hívást hallott volna. Felugrott, hogy visszafusson a fák közé. Olyan
gyors volt, mintha szállna, és senki sem tudta volna elkapni a
világon, hacsak ő maga nem akarja. A kanyargós úton ott állt az
unoka-testvérem: nemcsak farmerban és pólóban, hanem kabátban
és csizmában. Szabad volt, mégis hazajött, mert mellettem volt
otthon. Sosem foglalkoztam igazán sokat a szépséggel, de ez volt
minden, amit akartam: hogy varázslatos vagyok, és szeretnek is.
Ambrose szorosan átölelt, és azt is tudtam, hogy ő mit mond:
Szeretlek, unokatestvérkém! Együtt sétáltunk tovább. Tudtam, mi vár
ránk az ismerős kanyar után. Az otthonom és a két nagynéném, de
nem csak ők. Az anyám és az apám is ott várt rám. Pont úgy vágytak
arra, hogy találkozzanak velem, mint amennyire én vágytam arra,
hogy találkozzak velük. Mindannyian szerettek. Nagyon szerettek,
mert bájos voltam, mert megtestesítettem mindent, ami szerethető…
és ez azt jelentette, hogy megtarthattam mindent, amit szerettem.
A lány a tükörben minden volt, ami én sohasem lehetek.
Megvolt mindene, ami nekem sohasem lehet. Valahogy mégis én
voltam az.
– Én így látlak téged, és én látom az igazságot, hogy mi lehet
belőled. Mindezt megkaphatod – mormolta a szellem. – Ha
végrehajtod a bűbájt a vizemmel.
Egy bűbáj, ami csak a kívánságkút vizével lehetséges, és
hozzáférhetővé teszi számodra valamennyi képességedet. Csak egyes
boszorkányok képesek elvégezni. Azok, akikben megvan a lehetőség,
hogy nagyszerűvé váljanak.
Picit távolabb húzódtam tőle, így a hideg keze lecsúszott az
enyémről.
– Miért mondod el nekem ezeket? – kérdeztem.
– Nem mintha én választottalak volna. A végzet választott ki
téged. Én csak a Sors szolgája vagyok. És te is. Én csak egy szerény
szellem vagyok, de vágyom arra, hogy nagyszerűbb dolgok részese
legyek, és nagyszerű tetteket vigyek véghez. Azok a
boszorkánylányok, akik utálnak téged, ölni tudnának a hatalomért,
amit kínálok neked. Tengernyi vért ontanának a varázslatos vizem
egyetlen cseppjéért, de soha nem hagynám nekik. Soha nem lesznek
rá méltók. Csak te vagy az.
Felemelte a kezét, ami az előbb lecsúszott rólam, hogy
megérintse a hajamat. Láttam a hajtincsemet a csillogó kezében, és
az ujjai között hétköznapi szőkeségem átvette bőre ragyogását.
Eszembe jutott a jegesen aranyló haja annak a lánynak, aki én
voltam úgy megszépítve, mint a pirkadat.
A szellem tündöklő mosolyt villantott rám.
– Úgy gondolom, hogy te egészen egyedülálló vagy, Sabrina
Spellman. Még sohasem engedtem meg egyetlen boszorkánynak
vagy varázslónak sem, hogy a kutam vagy a patakom vizét
használja, de neked megengedném. Megtiszteltetés lenne számomra,
ha a legendád részévé válhatnék.
– Hát… – válaszoltam.
– Kívánj! – bátorított. – Csak kívánd, amit szeretnél, és a
kívánságod valóra válik. Mártsd bele a kezedet csuklóig a vizembe,
mondd ki a szavakat, és szerezd meg a szíved vágyát!
Előrenyúltam, és csuklóig belemártottam a kezemet a vízbe. A
patak olyan hűvös volt, mint a szellem bőre. Olyan hűvös, mint a
holdfény az erdő másik tisztásán, ahol születtem, és ahová tartoztam.
– Tükröm, tükröm – suttogta a szellem, mintha könyörögne,
mintha imádkozna –, tegyél engem gyönyörűbbé. Arcomat és
szívemet is.
– Tükröm, tükröm – suttogtam vissza –, tegyél engem
gyönyörűbbé! Arcomat és szívemet is.
Ki ne akarna kívül-belül jobbá válni? Arcban, szívben… és a
világot is jobbá tenni. Az egész világnak szépségesebbnek kellene
lennie, s fel kellene hagynia a fenyegetéssel, hogy elszakít azoktól,
akiket szeretek. Ha lenne rá hatalmam, mindent megváltoztatnék.
Mintha már éreztem is volna, ahogy minden megváltozik.
Csillogást láttam, és édes ízt éreztem a torkomban, mintha valami
mennyeit ittam volna. Éreztem, hogy libabőrös lesz a karom, de
kisimítja a bőrömet körülölelő víz.
Ekkor egy emberi hang tört át a fák és a szél hangján, a haldokló
nyár utolsó hűvös leheletén. Élesen szólt, amikor már minden
kezdett olyan simán menni:
– Sabrina!
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

M ARY WARDWELL VÁGYIK ARRA, HOGY HIGGYEN A

VARÁZSLATBAN.
Mindig is imádta a meséket, és egy darabig könyvtáros akart
lenni, de végül jobban megtetszett neki az ötlet, hogy tanár legyen.
Annyi lehetőség rejlik a gyerekekben! Szorong attól, hogy menynyi
szem szegeződik rá, miközben tanít, de szereti látni, ahogy felderül a
kis arcuk, amikor tanulnak. A gyerekek olyanok, mint egy-egy mese
kezdete.
Ő maga is volt fiatal és ígéretes tehetség – egyszer, régen. Idős
szülők egyke csemetéjeként úgy nőtt fel, hogy rajongott a
könyvekért, és szörnyen félénk volt, főleg a korabeli gyerekekkel
szemben. Nem volt sok barátja, viszont hosszú sétákat tett az
erdőben, és győzködte magát, hogy minden más lesz majd, amikor
felnő. Miután befejezte az iskolát, egy puszival elköszönt a szüleitől,
aztán nekivágott a nagyváros kalandjainak.
A legélénkebb emléke a nagyvárosról, hogy a zakatoló vonaton
ül, úton az apró stúdiólakása felé. Úgy emlékszik magára, mint egy
fiatal lányra, aki olyan kopott zöld ülésen ül, amin lyukak tátongnak,
és befoltozott részek díszelegnek. A vonat több mint egy órára
megállt egy alagútban, így az unalom erőteljes nyomásának hatására
az utasok már nem tettették tovább, hogy nem is utaznak együtt, és
beszédbe elegyedtek egymással. Egy fiú és egy lány ült vele
szemben. A páros nagyjából vele egykorú lehetett, vagy egy kicsit
idősebb. Színes hajuk volt, testékszereik, sötéten kihúzott szemükkel
pedig együttérzéssel vegyes megvetéssel néztek rá. Amikor a vonat
végre megmoccant, azt mondták, hogy éppen egy buliba mennek, és
meghívták, hogy csatlakozzon hozzájuk. Már a puszta ötlet is olyan
ragyogóan izgalmas volt, hogy túlságosan ijesztőnek bizonyult.
Mary nemet mondott. Azt mondta, hogy majd legközelebb.
De a „legközelebb” soha nem jött el. Soha többé nem találkozott
azokkal a tündöklő idegenekkel. Soha nem járt egyetlen buliban
sem.
Még egy évig sem bírta a nagyvárosban.
A szülei megbetegedtek, ő pedig hazament, hogy gondjukat
viselje. Mire a szülei meghaltak, rájött, hogy nincs bátorsága
visszamenni. Félt toronyházakra cserélni a fákat.
Így hát tanár lett Greendale-ben, és úgy döntött, hogy a
legkisebb, legmagányosabb házban fog lakni. Ugyan megtalálta a
szerelem, de későn érkezett. Mivel a távoli szerelem és a kis ház
együtt sem volt elég a mesékre éhes lelkének, elkezdte összegyűjteni
Greendale történeteit. Az emlékek könyvekbe rejtett préselt virágok
mintájára várták, hogy színüket és illatukat megőrizve felfedezze
őket. Mary itt született, és döntése alapján ide tartozott. Ezek a
történetek az ő történetei is, és ha nem ismeri meg őket, talán
elfelejtődnek.
Mary olvasta valahol, hogy az emlékek a lélek csontjai. Ezért
úgy gondolta, hogy a kisváros történeteinek egymásba illesztésével
megerősítheti annak alapjait. Néhány történet túlságosan
hihetetlennek tűnt, de Mary Wardwell azokban is próbál hinni.
Valakinek muszáj.
A kisváros legrégebbi legendái csupán részletekben vannak
meg, többé már nem áll össze belőlük egész történet, Mary mégis
lenyűgözőnek találja őket. Jó kis babonák keringnék a bányában
megbúvó titkokról vagy az erdőben táncoló boszorkányokról. Két
röpke hivatkozást is hallott egy Freya nevű bátor lányra, aki etette a
családját, ameddig jégbe voltak fagyva. Akadnak leírások
vérszomjas vadászokról, akik megmentették a várost. Úgy tűnik,
régen kemény idők jártak.
Mary Wardwell kacagott, amikor elolvasott egy ósdi irkafirkát
egy régi könyvben: „Soha ne menj sötétedés után az erdőbe!”
Végigsírta a boszorkányok történetét, akiket elképesztő módon a
saját városkájában is felakasztottak, nem csak Salemben. Egyszer
közölte Susie Putnammel, hogy nagyon büszkének kéne lennie a
hősi felmenőjére, mire Susie szemlátomást megdöbbent, de
egyértelműen hízelgőnek találta.
Mary Wardwell szeret úgy gondolni saját magára, mint aki
elmeséli Greendale történetét a helyieknek. A múlt gyertyalángként
kel át a jövőbe, ha az ember kinyújtja a kezét, hogy fáklyaként
vigye.
Ő tart számon mindent, ő tartja meg a hitet. Az a fixa ideája,
hogy ameddig itt tartja a könyveket és a sorsokat ebben a kis házban
a vadregényes erdő közepén, valójában semmi rossz nem történhet
Greendale-ben.
 KIS HÁZ
A SÖTÉT ERDŐBEN

H ITETLENKEDVE BÁMULTAM, amikor a fák között felbukkant a

tanárom. Az ezüstös árnyékok és a holdfényes mágia tisztása volt ez.
Egy tweedkosztümös és szemüveges nő kirívóan nem idevalónak
tűnt.
– Drága Sabrinám! Beleeshetsz a patakba, ha nem vigyázol.
Aztán bőrig ázva kellene hazagyalogolnod a hosszú úton. Még
megfázol. Bűntudatosan távolabb csoszogtam a patak partjától.
– Ööö… jó napot, Ms. Wardwell! Mit csinál itt?
Ms. Wardwell hatalmas szemüvege mögül pislogott rám.
– A közelben lakom. Éppen virágot szedtem az erdőben.
Tekintélyes a szárítottvirág-gyűjteményem.
– Ó! – mondtam, és beugrott a helyzet iróniája, hiszen ugyanezt
füllentettem Harvey-nak. – Nem is tudtam, hogy az emberek
csinálnak még ilyet.
Elfelejtettem, hogy Ms. Wardwell lakik abban a magányos
házikóban, távol a várostól, az egyetlen erdei házban. Milyen furcsa
lehet ott élni egy halandónak! Elgondolkodtam, vajon hallotta-e már
az ünneplő boszorkányok sikoltozását. Biztos azt hitte, hogy rókák
azok.
– Messze vagy az otthonodtól, Sabrina – jegyezte meg Ms.
Wardwell. – Egyedül túrázol? Már majdnem besötétedett. Tudod,
már nincs nyár.
– Én csak… sétálok egyet a természetben – feleltem.
Ms. Wardwell habozott, mielőtt megszólalt.
 – Lenne kedved eljönni hozzám egy teára, ha már ilyen közel
vagy? Felmelegedhetsz a tűznél, mielőtt hazaindulsz.
A tanárnő annyira szelídnek és reménykedőnek tűnt, hogy
kegyetlenség lett volna visszautasítani. Még akkor is, ha minden
vágyam az volt, hogy visszatérjek a szellemhez és a bűbájomhoz.
– Ó, persze – vágtam rá. – Nagyon köszönöm!
Követtem Ms. Wardwellt, de előtte még elsuttogtam az
ígéretemet a szélnek és a szellemnek, akiről tudtam, hogy a víz alatt
fülel.
– Vissza fogok jönni.

***

Ms. Wardwell egy kis házikóban lakott az erdő szélén. A

tündérmesék mézeskalács házikója jutott eszembe az otthonáról,
ahol egy boszorkány élhet. Csak most ahelyett, hogy a boszorkány
csábított volna látogatókat a házába, egy furcsa boszorkány éppen
meghívást kapott ide.
Az ajtó fölé patkót szögeztek: a megmunkált vasdarab arra
szolgált, hogy távol tartsa a szerencsétlenséget a háztól. Belépve
hasonló dolgokat láttam mindenhol.
Az egész hely szörnyen különösnek tűnt.
Teáskanna formájú óra volt a falon. Egy feszület a kandalló
fölött, mögötte egy festménnyel. Zelda néni mindig határozottan
elfordította a fejét, valahányszor szembekerült azzal, amit úgy
hívott, hogy a hamis isten képe.
Megkavartam a teámat az apró ezüstkanállal, aztán esetlenül
megszólaltam:
– Tetszik, amit a tanárnő kihozott ebből a házból. Köszönöm a
meghívást.
– Köszönöm, hogy eljöttél – válaszolta Ms. Wardwell. – Nincs
valami sok látogatóm. Bár láttam már néhány fiatalt annál a pataknál
lófrálni sötétedés környékén, és őket tényleg behívom egy teára.
Nem fér a fejembe, miért vonzza őket ennyire az a hely.
– Biztosan kívánnak a kívánságkútnál.
– Az egy kívánságkút? – Ms. Wardwell érdeklődését felkeltette a
dolog. – Ezt még sosem hallottam. Muszáj feljegyeznem. Tudod,
gyűjtöm a városi legendákat. Tulajdonképpen a város nem hivatalos
történészének tartom magam.
– Ja, értem.
Megvakartam a fejemet, amitől kilazult egy kicsit a hajgumim.
Elmosolyodtam, mert Ms. Wardwell egy kicsit bolondosnak tűnt a
házával együtt, ugyanakkor aranyosnak is.
– Hát igen – folytatta a tanárnő. – Sokan nincsenek tisztában
azzal, hogy Greendale-nek micsoda boszorkány- és
varázslótörténelme van. Még Salemmel is felveszi a versenyt.
Óvatosan belekortyoltam a teámba.
– Ez nekem teljesen új. Milyen érdekes! És micsoda újdonság!
Mármint nekem. Még soha életemben nem hallottam erről. Soha.
Ms. Wardwellt felvillanyozta az érdeklődésem. A teáját
kiloccsantva felugrott a karosszékből, hogy levegyen egy hatalmas,
bőrkötéses könyvet az egyik felső polcról.
– Szeretnél hallani egy korabeli beszámolót egy boszorkányról
vagy varázslóról? – érdeklődött. – Állítólag Putnamék felmenője
írta.
– Mármint a barátnőmé, Susie Putnamé? – kérdeztem
döbbenten. – Igen, persze.
– A fiatal mágus megint eljött hozzám tegnap – olvasta Ms.
Ward-well hangosan. – Talányokban beszél, de kedvesen. Azt
mondja, hogy mindig jó lesz hozzám, amiért én is jó vagyok az
őfajtájához. Úgy tűnt, hogy nem lesz termés az idén, de most már
inkább a kései aratásnak látjuk esélyét. Valószínűleg csak véletlen,
ám mindenhol nő a gabona, ahol a fiatal mágus sétált tegnap. Most
már látom őt, a hosszú hajú és nyárias jelenséget, ahogy a
ruhájának szegélye elvész a zöld fűben. Biztosan Isten teremtménye.
Az ördög nem tud ilyen bájosát létrehozni.
Ms. Wardwell visszarakta a könyvet a polcra, és elkezdett arról
beszélni, hogy egyesek szerint egy bogaras embertől származik a
szöveg, vagy valaki csak mesét akart írni. Senki sem tudta, hogy a
Putnam család melyik tagjáról szól, férfiról vagy nőről, míg mások
úgy vélik, hogy a visszaemlékezés egyáltalán nem is a Putnam
család tagjától származik.
A tanárnő nem tudta, hogy a leírás igaz, én viszont tudtam.
Képzeld csak el, milyen lehet, amikor egy halandó tudja
valakiről, hogy varázstudó – mert az orra előtt is biztos varázsol –,
mégis ilyen szeretettel ír róla. Képzeld csak el, milyen, amikor a
halandók és a boszorkányok meg a varázslók békében élnek.
Biztos vagyok benne, hogy anyám is így gondolhatott az
apámra, hogy imádta a varázserejét, és megértette őt. Vajon ha
elmondanám Harvey-nak az igazat, ő is így érezne irántam?
Bárcsak tudnám!
A boszorkányüldözők akkor eljöttek a greendale-i
boszorkányokért. A két nagynéném mindig mondta, hogy sohasem
árulhatom el egy halandónak az igazat, és soha nem is tettem. De
szerettem volna.
– Bocsáss meg, Sabrina! – Ms. Wardwell ismét helyet foglalt. –
Elragadtatom magam, amikor a hobbijaimról beszélek. Te mit
kívántál, amikor odamentéi a kívánságkúthoz? Mindig boldognak
látszol az iskolában. Azt gondoltam volna, hogy nincs mit kívánnod.
Eszembe jutottak a képek, amiket a kívánságkút szelleme
mutatott nekem. Elképzeltem, hogy nagy boszorkány vagyok akkora
hatalommal, hogy fényes délben holddá tudom változtatni a napot,
és a birtokomban van minden szeretet és varázslat, amire vágytam.
– Sok kívánnivalóm van – feleltem lassan. – Van egy fiú…
– Harvey Kinkle – pontosított Ms. Wardwell. – Aranyos srác.
Persze, nem kellene annyit rajzolgatnia órán…
 – Harvey – helyeseltem. – Meg a barátaim. Meg a családom.
Azt kívánom, bárcsak tudnám, mit éreznének, ha mindent
megtudnának rólam, amit csak lehet. Hamarosan meg kell hoznom
egy nagy döntést, és a családom azt várja el tőlem, hogy büszkék
lehessenek rám, viszont azt nem tudják, mennyi kétségem van
emiatt. Nem mondtam el nekik. És annyi mindent eltitkolok Harvey
meg a barátaim elől, hogy az nem lehet helyes, mégis helytelen
lenne elmondanom nekik. Folyton arra gondolok, hogy mit
csináljak, mert tényleg nem tudom. Semmit sem tudok. Pedig
egyébként mindenben biztos vagyok.
Ez nem olyan volt, mintha a kívánságkút szelleméhez beszélnék.
A szellemnek elmondhattam mindent. Képes volt megérteni, és
mégis nagyszerűnek látni engem. Az volt minden, amire vágytam.
Ms. Wardwell még csak azt sem tudta, ki vagyok. Egy kedves és
bolondos nő volt, aki azt hitte, hogy boszorkányok és varázslók csak
a mesében vannak, és akinek teáskanna formájú volt a faliórája.
Nem is értettem, hogy miért próbálkozom egyáltalán.
Ms. Wardwell viszont meglepett azzal, hogy felállt a székből,
megfogta a kezemet, és letérdelt elém. Az arca nem volt olyan sima
és tökéletes, mint a kívánságkút szelleméé, de nem is volt homályos.
Megdöbbentem, milyen mély együttérzés és jóság tükröződik zöld
szemében. Rájöttem, hogy Ms. Wardwell igazából nagyon szép. Ezt
valószínűleg ő maga sem tudta.
– Sajnálom, Sabrina – mormolta. – Persze, szörnyű érzés lehet
azon kapni magadat, hogy bizonytalanságban lebegsz. Főleg ha most
először vagy igazán bizonytalan valamiben.
A könnyeimmel küszködve bólintottam.
– De milyen csodálatos ajándékot kaptál a sorstól, szívem! –
folytatta Ms. Wardwell. – Hogy szinte mindig biztos vagy
mindenben. A legtöbb ember semmiben sem biztos. Ám ha nekem is
meglenne ez a képességem, ha annyira magabiztos lennék, akkor
úgy érezném, hogy nálam van minden varázslat kulcsa.
 A kandalló tüze meleg és kellemes volt, akárcsak a tanárnő
keze. így, hogy az ablakon túl már leszállt a sötétség, nem is tűnt
abszurdnak a házikó. Otthonos és hívogató volt, egy kis tündöklő
menedék az erdő legsötétebb mélyén. Itt még egy boszorkány is úgy
érezte, hogy szívesen látják.
– Nem vagyok valami okos nő – vallotta be Ms. Wardwell. –
Nincs különösebb okod arra, hogy hallgass rám. De ha adhatok
neked egy tanácsot, akkor az a következő: ne félj attól, hogy nem
vagy elég. Ez az egy félelem ugyanis képes megállítani – jelentette
ki, majd habozott egy kicsit. – Ez butaságnak hangzik?
– Nem – motyogtam. – Egyáltalán nem hangzik butaságnak, Ms.
Wardwell. Nagyon szépen köszönöm!

***

Teljes sötétségben sétáltam haza az erdőben. Ms. Wardwell

ragaszkodott volna hozzá, hogy elkísérjen, de megmondtam neki,
hogy ismerem az utat.
Nem árultam el neki, hogy ebben az erdőben születtem.
Egyetlen halandó sem ismerte ezt az erdőt úgy, mint én.
De magammal vittem útravalóul Ms. Wardwell kedves szavait.
Útközben megálltam ott, ahol le kellett volna térnem, hogy
visszamenjek a patakhoz, a tisztáshoz és a kúthoz.
Úgy döntöttem, nem megyek vissza. Aznap este nem.
Inkább egy másik ösvényt választottam, és átvágtam az erdő
legmélyebb részén egy holdfényben fürdő völgyhöz, ami ezüst
folyadékkal teli zöld pohárnak tűnt. Halványan emlékszem, hogy
Hilda néni mesélte, koboldok élnek ott.
– Esküszöm, hogy jól cselekednék, ha tudnám, mi a jó –
szólaltam meg nagyot sóhajtva.
Ha a koboldok hallották is, nem válaszoltak.
 Hazaértem. A lejtős háztető alig látszott, mert beleveszett az
égbe, de minden ablak aranyosan világított. Ahogy besiettem,
meghallottam Zelda néni hangját zengeni az emeleten. Felrohantam
a lépcsőn.
A szobám ajtaja előtt, a folyosón találtam a két nagynénémet és
Ambrose-t. Hilda néni a háttérbe húzódott. Ambrose a földön feküdt
elterülve. Zelda néni egy vödröt tartott a kezében, és valamilyen
oknál fogva odabiggyesztette magas sarkú cipőjének hegyes orrát
Ambrose bordájához.
– Hagyd már abba, Ambrose! Olyan gyakran játszod a hülyét,
hogy néha aggódom, hogy nem csak játszod.
– Ne aggódj, Zé néni – felelte Ambrose –, én mindig játszom.
– Helló, mindenki! Mi folyik itt? – szólaltam meg a gyors
lépcsőzés miatt levegőért kapkodva.
– Jaj, Sabrina. Hála a pokolnak, hogy itthon vagy! – üdvözölt
Zelda néni. – A kis halandó barátod bajt okozott.
Rögtön belém hasított a félelem.
– Harvey itt volt? – követeltem a választ. – Amikor nem voltam
itthon? Mi történt vele? Mit csináltatok?
– Nem mi csináltuk – csattant fel Zelda néni. – Az a nevetséges
halandó csinálta. Odaállt az ablakod alá, és megpróbált szerenádot
adni neked.
Leesett az állam.
– Nem is!
Az én félénk Harvey-m sohasem tenne ilyet.
– Sajnálattal közlöm, hogy de igen – tájékoztatott Zelda néni. –
A halandó udvarlódnak nem valami dallamos a hangja. Először azt
hittem, hogy macskák ölik egymást odakint, ám ez a boldog képzet
szertefoszlott, amikor kimentem. Mondd el neki, Ambrose!
Ambrose elterülve feküdt a földön. Úgy tűnt, hogy szó szerint
sír a nevetéstől.
 – Egy dalt énekelt – erősítette meg. – Elénekelhetem neked, ha
szeretnéd. Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy lemaradtál valamiről,
unokatestvérkém. Minden egyes remek szóra emlékszem. Sohasem
fogom elfelejteni. Tüzes vassal vésődtek bele a szívembe.
Kezdhetem? „Ó, Sabrina, ó, Sabrina, amikor megláttalak… ”
A szám elé kaptam a kezemet.
– Csend legyen, Ambrose! – parancsolt rá Zelda néni.
– De még nem is jutottam el ahhoz a részhez, amikor az jön,
hogy olyan a szerelme, mint egy sirgi-sárga nárcisz!
– Pszt, drágám – dörmögte Hilda néni –, ez nem kedves tőled!
– Kérlek, csak azt a részt hadd mutassam meg neki, amelyiknél
azt énekelte, hogy Sabrina a porcukor a fánkján, és ha Sabrina
szemeteskuka lenne, akkor ő meg róka!
– Megint megtölthetem ezt a vödröt, hogy rád borítsam – szólt
rá Zelda néni vészjósló hangon. – Ha még egyszer meg kell
hallgatnom azt a dalt, kénytelen leszek megtenni.
– Én nagyon romantikusnak gondoltam, de tényleg – motyogta
Hilda néni. – Olyan szomorú és meglepett volt a kis arca, amikor
kiborítottad a vödör tartalmát az ablakon.
Leesett, hogy miről beszél a két nagynéném.
– Te ráborítottál egy vödör vizet Harvey-ra? – mordultam fel.
– Víz volt, vagy disznóvér? – tűnődött el Zelda néni az ajkát
összeszorítva. – Te emlékszel rá, Ambrose? Mindegy, utána
elhallgatott.
– Jaj, ne! – leheltem. – Fel kell hívnom!
– Ez egy kitűnő ötlet, Sabrina – kontrázott Zelda néni. – Mondd
meg neki, hogy ha még egyszer az én területemen énekel, akkor
baglyokkal fogom megetetni a nyelvét.
– Ennél talán egy kicsit tapintatosabban is fogalmazhatsz –
fintorodon: el Hilda néni.
Zelda néni a parkettán dühösen kopogó cipősarkakkal csörtetett
el a hálószobájába. Hilda néni nyugtatónak szánt pisszegéssel sietett
utána. Én pedig átléptem Ambrose-on a szobám felé menet, de
mielőtt bevághattam volna az ajtót, az unokatestvérem homályos
selyemfolttá mosódva átgördült a szőnyegen, és folytatta a röhögést.
Cinkosan rám vigyorgott, mintha vicces lenne a dolog, mintha Har-
vey is egy vicc lenne neki.
– Úgy tűnik, hogy egy kicsit túlságosan jól működik a bűbájunk,
unokatestvérkém.
Eszembe jutott, amit a kívánságkút szelleme mondott.
– Nem a mi bűbájunk volt – válaszoltam hűvösen. – Hanem a
tiéd.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

T UDJA, HOGY A SÖTÉTSÉGET AZÉRT TEREMTETTÉK, hogy szörnyű

dolgok történhessenek gyönyörű lényekkel.
Nem igazán zavarja, hogy Sabrina nem tért vissza.
Az emberekben olykor feltámad a vad remény. Bizonyos
holdállásnál magabiztosabbá válnak, hisznek a szeretetben és a
könyörületben, teljes szívükkel a számukra látható világ szépségére
összpontosítanak, vagy éppen a számukra nem látható világ
kegyelmére, és azt mondják maguknak, hogy ez elég.
De a remény – az emberekhez hasonlóan – nem tart sokáig.
Előbb vagy utóbb meggyengül a hit, és bekúszik a kétség. Ő nem
tesz semmit, hogy ez megtörténjen. Az emberek teszik saját
magukkal. Mindig hason csúszva jönnek vissza, nagyszerűségért
könyörögve, és kétségbeesetten sóvárogva, hogy megmentsék őket a
legrosszabbtól, amivé válhatnak.
Tudja, hogy türelmesnek kell lennie. Most minden eddiginél
nagyobb a játszma tétje. Megkapta a feladatot. Tudja, mit kell
tennie. Tudja, milyenek az emberek. A földön egyetlen lélek sem
biztos önmagában, akár varázstudó, akár halandó. Csak szeretne az
lenni. Neki csak annyit kell tennie, hogy a patakparton fekve
várakozik.
 SZÍVEK ÉS RÓZSÁK

K EDDEN ÉPPEN AMBROSE-ZAL ÉS HILDA NÉNIVEL REGGELIZTEM,

amikor kopogtak. Ez szörnyű módon azt jelentette, hogy Zelda néni
nyitott ajtót.
– Rajongok a zenéért – mondta üdvözlésként –, de leírni sem
tudom, hogy mit éltem át tegnap este zene címén.
Lenyeltem a gabonapelyhet, és sokatmondó köhintést hallattam,
miközben ijedt fiúhang motyogott az ajtóban.
Már az előző esti szerenád előtt is előfordult, hogy Zelda néni
borzalmasan durván bánt Harvey-val, ám határozottan megkértem,
hogy legyen kedves vendéglátó.
– Ó, vagyis akarom mondani, szia, Harvey! – folytatta méltóság-
teljesen Zelda néni. – Remek volt a hold tegnap éjjel, ugye? Engem
lenyűgöz a fogyó hold. Úgy fest, mint egy sarló.
Sajnos Zelda néninek ilyen a kedves vendéglátásról alkotott
képe. Eltoltam magamtól a tálat, és hátralöktem a széket.
– Mennem kell!
– Mikor találkozunk legközelebb így hármasban? – érdeklődött
Ambrose, aki mit sem sejtett arról, hogy dühös vagyok rá. – Ja,
tényleg, amikor hazajössz az iskolából. Mert én soha nem hagyom el
a házat, Há néni pedig általában a temetőig megy ki. Há néni és
jómagam készen állunk egy újabb napra, amikor pompás
papírhelikoptereket barkácsolhatunk. A papírrepülő nem jelent
kihívást már vagy fél évszázada.
Hilda néni dorgáló mozdulattal felé intett a spatulájával.
Kiszaladtam az ajtóhoz. Harvey este nem vette fel a telefont.
Biztos teljesen megsemmisült. Végképp nem hiányzott most neki
Zelda néni. Meg kellett mentenem.
A megmentéssel nem is volt baj.
Azzal viszont igen, hogy egy széles vállú bányászfiút találtam
ugyan az ajtóban, de a másikat.
– Zé néni – kiáltottam fel –, ő nem Harvey! Hanem a bátyja,
Tommy.
– Próbáltam elmondani neki – jegyezte meg szelíden Tommy.
– Ó! – Zelda néni összevonta a szemöldökét, aztán csak
legyintett a szipkájával. – Tényleg láttam, hogy egy kicsit másképp
néz ki, mint egyébként.
Megragadtam Zelda néni karját, hogy elvonszoljam Tommytól
és az ajtótól.
– Például teljesen más az arca? – sziszegtem.
– A halandók nekem mind egyformák – suttogta Zelda néni. –
Mindketten olyan flanelinget hordanak, ami egyszerűen borzalmas.
Olyan, mintha direkt próbálnának összezavarni.
– Feladom. Menjünk, Tommy!
Kicsörtettem, elkaptam Tommy flanel ingujját, és elkezdtem
lefelé vonszolni a veranda lépcsőjén. Tommy érteden képet vágott.
Nem hibáztattam érte.
– Viszlát, másik Harvey! – szólt utánunk Zelda néni.
Bocsánatkérő arccal néztem Tommyra.
– Nem semmi figura a nagynénéd! – állapította meg.
Őt mintha nem zavarta volna különösebben, hogy a nagynéném
nem ismeri fel a saját pasimat. Szerintem az egész város feltételezi
rólunk, hogy furák vagyunk, de azért még szégyelltem magam.
Zelda néni és Ambrose mindig elutasító volt Harvey-val. Hilda néni
kedves volt hozzá, de ő mindenkihez az. Néha azért elgondolkoztam
azon, hogy nem úgy kedves-e Harvey-hoz, mint egy kiskutyához.
– Mondhatjuk – feleltem. – Ööö… nem mintha nem örülnék,
hogy látlak, szóval szia, Tommy, de többször láttalak a napokban,
mint az elmúlt évek alatt. Megkérdezhetem, miért jöttél? Hol van
Harvey?
Tommy kinyitotta nekem a piros furgonjának az ajtaját.
– Harvey megkért, hogy vigyelek el a suliba. Azt mondta, hogy
vár ott rád egy meglepetés. Bocsánatkérés gyanánt a tegnap estéért.
Beszálltam a furgonba, és megint eluralkodott rajtam a bűntudat,
– Nem kell tőlem bocsánatot kérnie.
– Sabrina, mi történt tegnap este? – érdeklődött a volán mögé
bepattanva Tommy. – Harvey eltűnt egy időre, aztán amikor
visszajött, a pólója…
– Disznóvéres volt? – kérdeztem, de rögtön meg is gondoltam
magam. – Várj, erre inkább ne válaszolj! Lehet, hogy nem is akarom
tudni.
Tommy szemöldöke szinte szó szerint eltűnt a haja alatt.
– Van ennek bármi köze ahhoz, hogy a nénikéd zenéről beszélt?
– találgatott.
– Lehet, hogy egyáltalán nem akarok erről beszélni.
Tommy megadón bólintott, aztán keresztülhajtott az erdőn. A
fákon már akadt pár aranyló levél. Mintha csak előző nap lett volna,
hogy még minden nyárias zöldben pompázott.
– Harvey mostanában nagyon furcsa – szólalt meg végül lágy
hangon Tommy. – Szerintem az én hibám.
Tördelni kezdtem a kezeimet az ölemben.
– Nem a te hibád, Tommy. Hanem az enyém.
– Ja… veszekedtetek?
Nem válaszoltam. Nem tudtam, hogyan magyarázzam meg.
Szörnyen kínos csendben közeledtünk a Baxter gimihez, ahol
Tommy hitetlenkedve vett egy mély lélegzetet.
– Jaj, ne, ne… – motyogta. A furgon hirtelen megállt, Tommy
pedig elkapta a karomat. Rámeredtem, mert megijesztett a szokásos
laza stílusát felváltó hirtelen komolyság. – Sabrina, légyszi, ne
szakíts vele! Túl messzire ment, és ezt meg is fogom mondani neki,
de te vagy a mindene. Kérlek, ne törd össze a kisöcsém szívét!
– Sohasem szakítanék Harvey-val – feleltem döbbenten.
Tommy egy apró, fáradt mosolyt villantott rám.
– Szavadon foglak!
Azzal kiugrott a kocsiból, én pedig előrehajolva kikukucskáltam
a szélvédőn. Egy pillanatig csak a Baxter gimi ismerős vörös
téglafalait és csipkézett tetőit láttam, amik közül a középső lapos, a
másik kettő pedig csúcsos volt.
Aztán az iskolát körülvevő fekete vaskerítésre tévedt a
tekintetem, és megláttam, amit Tommy is. Olyan volt, mintha a
világosság hirtelen elvakított volna, mintha belenéztem volna a
napba, pedig csak szív alakba rendezett virágokra néztem.
Párás kék volt a reggeli égbolt, az alig leköszönt nyár
legragyogóbb kékje. Az iskola körüli fekete kerítés általában olyan,
mint egy rajzolt vonal, ami élesen elválasztja egymástól a vörös
épületet és a kék eget. Ám ezúttal élénk színfoltok fonódtak minden
egyes drótra: karmazsinpiros, citromsárga, levendula és zöld. Puha
szirmok hullottak a földre ott, ahol a diákok csoportokba verődve
sétáltak, ugyanis csak a világítóan színes boltív alatt áthaladva
juthattak be az épületbe. A kerítés összekötő elemei selyemkötéllé
váltak, átszőve tucatnyi különböző színű virággal, az acélkeretre
pedig olyan vastagon és színpompásan tapadtak a virágok, mintha
egy női nyakláncon csillogtak volna a rubin-, zafír- és gránátkövek.
Mindenféle virág volt ott, de főleg rózsák. Mintha elvarázsolt
rózsák lettek volna, amikről olvastam, hogy érintésre csábítanak
rejtett tüskéikkel. Hosszú száruk a kerítés drótjára kötve bekandikált
a kapun. Boszorkányrózsák díszítették kívülről az iskolát. Az egész
kerítés, sőt szinte az egész iskola virágkoszorúvá változott. Csak az
én kedvemért.
Harvey a rikító művének legrikítóbb pontja mellett állt, pont
olyan életteli és várakozó arccal, mint amilyenek a virágok voltak.
Roz és Susie is ott állt mellette, és nem csupán szkeptikusnak vagy
döbbentnek látszottak, hanem mintha felháborodtak volna.
Háromszor ügyetlenkedtem a kilinccsel, mire sikerült
kiszállnom a furgonból. Addigra Tommy már felbaktatott a lépcsőn
a többiekhez, és Rozzal meg Susie-val beszélgetett, miközben
Harvey karját fogta. Aztán egyenesen az igazgatóért indult, aki nem
fogja könnyedén venni ezt – Mr. Hawthorne-t nem olyannak
ismertem, aki rajongana a romantikus gesztusokért az iskola
területén –, közben pedig az ápolónőért kiáltott.
Összevontam a szemöldökömet. Minek ide ápolónő?
Ragyogott a talaj és a levegő is. Harvey lábánál is vörös foltok
látszottak. Az elmém egy pillanatra megcáfolta a szememet, és
meggyőzött arról, hogy ott is virágok vannak, csak még több virág.
Odarohantam Harvey mellé. A Tommy megjelenése óta
leszegett tekintete ragyogni kezdett, amikor meglátott.
– Sabrina! Tetszik? Neked csináltam.
Képtelen voltam kinyögni, hogy köszönöm, mert elborzadtam.
Helyette csak annyit tudtam tenni, hogy meghúztam Harvey
kabátujját, hogy elbotorkáljak vele a többiek szeme elől.
Amint egy kicsit távolabb kerültünk a növekvő tömegtől,
elengedtem. Túl későn jött óvatossággal, rémült gyengédséggel
megérintettem Harvey művészkezét az ujjhegyeimmel, hogy felfelé
fordítsam a tenyerét.
Tele volt a bőre kegyetlen tövisek nyomával, amik felhasították
a tenyerét. Még most is, ahogy néztem, friss rózsapiros vér gyűlt a
tépett sebekbe.
Ledobtam a könyvekkel tömött táskámat a földre, hogy
beletúrjak. Előszedtem a szárított gyógynövényekkel teli zacskót,
amit mindig magamnál tartottam Hilda néni kérésére.
– Add a kezed, Harvey! – parancsoltam rá, ő pedig egy gyermek
bizakodásával tette szegény, sebesült kezeit az enyémbe.
 Közelről már láttam, hogy néhol túl mélyre martak a tüskék. Ha
ez így marad, Harvey heteken keresztül már csak fájdalmas fintorral
tudott volna rajzolni. Azért csinálta ezt, hogy boldoggá tegyen
engem, és nem érdekelte, hogy közben elveszítheti azt, ami őt teszi
boldoggá. Én nem voltam vele önzetlen, mert önző módon azt
akartam, hogy bizonyságot adjon nekem, erre most baja esett. Puszit
adtam és könnycseppet hullattam a behajlított ujjaira, mert
eluralkodott rajtam a bűntudat meg az az érzés, hogy mennyire
sajnálom.
– Sabrina, te sírsz? – kérdezte Harvey őszinte szörnyülködéssel
a hangjában.
– Nem. Persze hogy nem.
Letöröltem egy újabb könnycseppet, és az ujjhegyemmel
óvatosan rásimítgattam a gyógynövényeket a vágott sebekre.
Igyekeztem koncentrálni. „Menta és bazsalikom, ruta és
macskagyökér. Gyógyíts és ments meg mindent és mindenkit!”
Harvey lepislogott rám.
– Mi volt ez?
– Ez egy… borogatás – válaszoltam neki. – Egy kis
gyógynövény. Természetes gyógymód. Hogy ne fájjanak a sebeid.
– Most már alig fájnak – mondta Harvey. – Sajnálom, hogy
megijesztettelek, Sabrina. De nézd csak, egyáltalán nem esett bajom!
Ijesztően sebezhető volt az arca: arra vágyott, hogy örömet
szerezzen, és nem értette, hogyan vallott kudarcot. Nagyon könnyű
volt fájdalmat okozni neki, amit sohasem akartam, de mégis
megtettem. Az aggodalmamat leküzdve nagy nehezen levettem a
tekintetemet az arcáról, és a kezére néztem.
Működött a varázslat. Rendbe hoztam. Ahol vérvörös vágások
éktelenkedtek, most már csak a tenyerének megszokott vonalai
látszottak a vér és a gyógynövények ragacsos, gyorsan száradó
nyoma alatt. Semmi maradandó.
 Egyszer csak Tommy csizmás lépteinek zaja visszhangzott
Harvey válla mögül. Mivel Harvey kezét fogtam épp, éreztem, hogy
összerezzen. Megfeszültem a hirtelen késztetéstől, hogy a hátam
mögé húzzam, és megküzdjek bármivel, ami meg merte őt
rémiszteni.
Aztán Tommy rátette a kezét az öccse vállára, és látható
gyengédséggel megszorította. Amikor Harvey hátrapillantva
meglátta a bátyja arcát, távozott belőle minden feszültség. Akármitől
félt is, nem a bátyja volt az.
– Hadd nézzem a kezedet! – szólalt meg Tommy. Harvey
tenyérrel felfelé mutatta meg neki, mintha az ártatlanságát akarná
bizonyítani, Tommy pedig felsóhajtott. – Azt hittem… bár csak egy
pillanatra láttam, de azt hittem, hogy tényleg megsebesítetted
magad. Hol találtad egyáltalán ezt a sok virágot?
– A virágok az erdőben nőttek.
– Aha, persze – felelte Tommy. – Egy tonna gyönyörű rózsa nőtt
az erdőben. Valaki biztos ültetett egy hatalmas romantikus kertet a
fák között. Bajban vagy. És idióta vagy.
Egyikük sem tudta, hogy veszélyes mágia is van az erdőben…
hogy bizonyára egy boszorkány ültette ezeket a rózsákat, csak aztán
megfeledkezett róluk. Egyikük sem tudta, hogy a valóságban is
léteznek boszorkányok.
– Bocsi – motyogta Harvey. – Csak valami szépet akartam
csinálni Sabrinának.
Tommy túláradó öleléssel a karjába zárta Harvey-t, a keze az
öccse tarkóján pihent.
– Hülyeséget csináltál, azt. – Egy puszit nyomott Harvey fejére.
– Te nagy lókötő! És most ennek vége, rendben?
– Rendben – válaszolta Harvey vékony hangon.
Tehetetlenül és némán álltam ott, miközben őket figyeltem, meg
a barátaimat néztem, és a virágok oda nem illően vidám sorát.
 Majdnem megmozdultam, hogy megvédjem Harvey-t Tommy-
tól, de ehhez jobban kellett volna ismernem. Ám titkokat őriztem, és
ez távol tartott egymástól mindnyájunkat.
Ha nem lettünk volna boszorkány- és varázslócsalád, elég jól
ismertem volna Tommyt ahhoz, hogy megértsem őt. Ha nem lettek
volna varázstudók, mindketten jobban ismertük volna egymás
családját Harvey-val. Harvey bejöhetett volna hozzánk, hogy a
konyha-asztalnál üldögéljen – néha gyanítottam is, hogy ezt
szeretné. Hilda néni körülugrálhatta volna, és nem kellett volna attól
tartani, hogy kiderülnek a titkaink, hiszen nem lett volna semmi
titkolnivalóm előtte.
Nem a bátyja okozott fájdalmat Harvey-nak. Hanem az
unokatestvérem és én.
Azt kívántam, bárcsak egyáltalán ne lennénk varázstudók.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

Z ELDA SPELLMAN TUDJA, hogy a sátán megérdemli, hogy teljes

odaadással szolgálja. És ezt is szándékozik tenni.
Semmiféle bizonytalanságot nem engedhet meg az éjsötét útján.
Ám hiába próbál előretörni, folyton akadályokba ütközik.
A boszorkányok és a varázslók pengeélen táncolva töltik el
hosszú életüket. A salemi mészárlás – meg a másik, ami a tulajdon
városukban történt – minden varázstudónak fényes kardként lebeg a
feje felett azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy levágja az összes
dicsőséges árnyékukat. A mágusokat jégbe fagyasztva éheztették, és
meg kellett enniük a társaikat. A boszorkányüldözők hada még
Zelda rokonságának egy részére is le mert csapni, a büszke, ősi
angol Spellman családra. Ha a boszorkányüldözők Zelda
Spellmanért is el akarnak jönni, hát próbálják csak meg nyugodtan.
Zelda egyáltalán nem félti saját magát.
Az embereket mintha meglepné, hogy Zelda szereti a
kisbabákat. Ő pedig évszázadok óta töpreng azon, hogy miért
ennyire bolondok az emberek. Egyelőre még nem kapott választ
erre.
Mit nem lehet szeretni a kisbabákban? Fantasztikusak. Nem
okoznak csalódást, és nem hagynak el. Édes illatú a buksijuk,
szaftosan pufók a húsuk, és végtelen lehetőség rejlik bennük a sátán
szolgálatára. Zelda a közösség valaha látott legjobb bábája, és
gyakran lubickol a büszkeség bűnében emiatt. Kár, hogy Hilda
feleannyira sem tehetséges, mint ő, gondolja gúnyosan, miközben a
Sötét Nagyúr újabb kis drágáját dajkálja egy újabb győzedelmes
szülés után.
Az élet keserű iróniája, hogy tragédiát hozott annak a
kisbabának a jövetele, akit Zelda a legjobban szeret. Amikor az
unokahúgát, Sabrinát varázslattal elhozták arról a helyről, ahol a
szülei halálos balesetet szenvedtek, Zelda az imádni való kis arcra
nézve tudta, hogy Sabrina apja, az ő bátyjuk – családjuk öröme és
büszkesége. – meghalt…
Sabrinát magához akarta venni az édesanyja családja.
Blackwood atya, az Éj Egyházának új feje pedig szintén felajánlotta,
hogy magához veszi, és az elbűvölően gonosz kis árvákkal együtt
neveli fel az Okkult Művészetek Akadémiáján. Zelda kénytelen volt
elismerni Blackwood atya elkötelezettségét a sátán felé, meg azt is,
hogy mennyire formás a brokátköpenybe bújtatott teste. A Sötét
Nagyúr sok jóval megáldotta Blackwood atyát, beleértve a gusztusos
hátsóját is.
Zelda mégis nemet mondott Blackwood atyának. Diana
családjának pedig azt mondta: Soha többé ne gyertek Sabrina
közelébe, különben letépem az arcotokat, és arc nélkül ordítva fogtok
meghalni. Hildának kellett elfeledtetnie Diana családjával a
fenyegetést, ami Zelda szerint kár volt, hiszen ő meggyőzőnek és
gyönyörűen megfogalmazottnak tartotta.
De hát mindig Hilda volt a-gyenge és szentimentális testvér. A
bátyjuk, Edward annyira nagyszerű volt, hogy senki sem kelhetett
vele versenyre, és olyan egyértelmű volt, hogy a Sötét Nagyúr szólt
hozzá, hogy amikor Edward Spellman beszélt, mindenki azt hitte,
hogy magának a sátánnak a hangját hallja.
Edward azonban nincs többé. Márpedig ha őt el lehetett ragadni,
akkor bármelyikük elragadható.
Zelda néha csak azért tud aludni, mert Hilda ágya ott van az övé
mellett, és Hilda lélegzetvétele neki az altatódal. Olykor eltöpreng,
hogy könnyebb lenne a közösség egyik árvájának lenni. Belehalnék
a magányba, gondolja a következő pillanatban. Aztán pedig
meggyőzi magát, hogy mégsem, mert akkor kizárólag a Sötét
Nagyúrra koncentrálhatna, hogy odaadással szolgálja.
Pedig belehalna a magányba. Ez az ő titka. Nem olyan hű
szolgája a sátánnak, mint ahogy a közösség hiszi róla. Esküszegő és
utálatos. Jobban szereti nála a családját.
De ezt senkinek sem kell tudnia.
Hilda lélegzetvételének altatódala olykor nem működik, és
Zeldának fel kell osonnia a lépcsőn a padlásra, hogy megnézze,
életben van-e Ambrose. Az a szerencsétlen fiú lerúgja magáról a
takarót, mintha kötélhurkot vagy hágcsót készítene, hogy álmában
megszökjön egy toronyból. Valakinek muszáj megigazítania a
takarót. Még megfázik Ambrose.
Hilda évekre elcsavargott Angliába, és egy nevetséges
fiúcskával a nyomában tért vissza, ami annyira jellemző rá. Zelda az
első pillanattól kezdve elégedetlen volt Ambrose-zal. A fiú soha
nem fogad szót, nem lehet benne megbízni, nem bír nyugton
maradni. Mindig kineveti Zeldát, és amikor nem, akkor is olyan.
Olyan mosolygós a szeme. Ambrose az ő szégyene, az ő terhe, a
család fekete báránya.
Zeldához tartozik, aki bárkit megölne, aki megpróbálná elvenni
tőle.
Hatalmas szégyen, hogy Ambrose bűnt követett el, és
bemocskolta a család nevét, de Zelda szerint nagyon találó a
büntetés. A sátán súghatta a közösségnek. Ambrose örökké Zelda
szeme előtt lesz. Jobb a fiúnak, ha otthon marad.
Utána Zelda óvatosan belopózik Sabrina szobájába. Az ő
takarója sosem szorul igazításra. A hátán fekve pihen alatta, mint
egy kiterült holttest vagy egy jó kislány. Egy nagy plüssnyulat
ölelget álmában. Zelda felajánlott neki egy bájos kitömött rókát, de
Sabrina nemet mondott. Az a botor lány nem tudja, mi a jó neki, és
ez aggasztja Zeldát.
 Amikor Sabrina kicsi volt, Zelda éjszaka fel-alá sétált vele a
házban. Az sem zavarta, ha Sabrina egész éjjel ölben akart maradni.
A kislány jobban aludt, ha ölbe fogták és ringatták, és megragadta,
az embereket az apró öklével, amikor megpróbálták letenni.
Lenyűgözően erőteljes volt a szorítása. Zelda úgy gondolja, hogy
Sabrina tőle örökölte ezt a makacsságot. Sabrina nem olyan lágy,
mint Hilda. És nem olyan ingatag, mint Ambrose. Zelda tökéletes
boszorkánnyá nevelte és képezte ki.
Manapság Sabrina már nagyon közel jár a sötét keresztelőjéhez.
Zelda nem akarja megzavarni az álmát.
Miután benézett Sabrinához, Zelda kimegy a kertbe, és olyan
esetlen testhelyzetben ül le, ahogy soha senki nem láthatja, és a
térdére hajtja a fejét.
Jaj, te jó sátán! Mekkora szégyen lenne, ha bárki is meglátná!
Azt gondolnák róla, hogy gyengébb, mint Hilda.
Amikor Zelda nagyon bizonytalan és ideges, tudja, hogy túl
gyakran öli meg Hildát, akit a Spellman-birtok földje alatt helyez
biztonságba, hogy ne hagyhassa el őt. Amikor megöli Hildát, néhány
percig biztos lehet benne, hogy senki más nem ölheti meg. És
amikor Hilda kimászik a Káin-gödörből a házuk előtt, Zelda néha
úgy tesz, mintha Edward is követhetné, és mindketten hazajönnének.
A bátyja meg a nővére.
Zelda tudja, hogy ki kell engednie Sahrinát a nagyvilágba, ahol
árnyak várnak rá. Sabrina lehet a család újjáéledt öröme és
büszkesége. Zelda rettenetesen, dühödten akarja ezt. Igyekszik
elnyomni magában a Sabrina iránti féltést – aki félig halandó és
egészen értékes –, meg a rettegést, hogy a lány felelőtlen lesz,
engedetlen, és el fog veszni. Zelda próbálja elcsitítani a belső
hangot, ami azt kiabálja, hogy Sabrina veszélyben van.
Sabrinának tökéletesen fog sikerülni a sötét keresztelője. És ő
büszke lesz rá.
 Zelda néha úgy érzi, megszakad a szíve, de tudja, hogy ennek
nem szabad bekövetkeznie.
 MEGCSÓKOLNI
A HOLDAT

H ADARVA MEGGYŐZTEM MR. HAWTHORNE-T, AZ IGAZGATÓT, hogy

a virágok egy Greendale ünneplésére készült művészeti projekt
részei.
– Mint a tűzijáték a nyár utolsó napjának vásárán.
Mr. Hawthorne a homlokát ráncolta.
– Nem tudtam, hogy tűzijáték is volt a vásárban.
– Hát volt – erősködtem. – Kérdezzen meg bárkit! Harvey azért
választotta az iskolát, mert mi lenne jobb hely a Baxter giminél a
civil kurázsi megmutatására? Ugye, Harvey?
– Igen – motyogta elvörösödve Harvey, aki rosszul hazudik.
– Gyorsan járt az eszed, Sabrina – bókolt Tommy, miután
megúsztuk egy ígérettel, hogy saját kezűleg leszedjük és eltakarítjuk
az összes virágot. – Így apának soha nem kell megtudnia. De te meg
én később még beszélünk erről, Harvey.
Harvey lehorgasztotta a fejét.
– Oké.
Nem Harvey volt az egyetlen, aki a nap hátralévő részére
elhalkult. Susie és Roz sem szólt Harvey viselkedésével
kapcsolatban. Gondoltam, hogy ez már nekik is sok volt. A lányokat
tényleg felkavarta a dolog, és ahelyett, hogy szembenéztek volna
azzal, amit egyáltalán nem értettek, inkább be akarták söpörni a
szőnyeg alá, és úgy tenni, mintha meg sem történt volna.
Bárcsak én is megfeledkezhettem volna róla! A halandóknak
viszont fogalmuk sem volt arról, hogy ki a felelős.
Én voltam az.
 Nem hagytam, hogy Harvey hazakísérjen az erdőn keresztül.
Azzal a tudattal mentem haza, hogy egy komoly beszélgetés vár rám
Ambrose-zal.
Zelda néni az egyik hintaszékben ült a veranda túlsó végében, és
dohányzott. A lebukó nap rásütött aranyló szipkájára, és egyszerre
kacsintott rám meggyújtott cigarettájának narancssárga szemével.
– Ülj le ide hozzám egy picit, Sabrina!
Haboztam, de nem nagyon akartam szembeszállni Ambrose-zal
a hullaházban, és egy holttest fölött kiabálni. Talán nekem is jólesett
elodázni egy kicsit a pillanatot.
Lehuppantam a Zelda néni melletti hintaszékre, és vártam, hogy
mit akar mondani.
– Bocsánatot kérek, ha mostanában hirtelen haragú voltam.
Majdnem kiestem a hintaszékből. Zelda néni ritkán kért
bocsánatot bármiért is.
– Tudom, hogy gyakran rád pirítottam, és gyakrabban eljártam
az Éj Templomába, illetve olykor…
– Megölted Hilda nénit…
– Igen, igen! – ismerte el Zelda néni a szemét forgatva. – Ezek
apróságok, de észrevettem, hogy olyan visszahúzódó lettél az elmúlt
napokban. Tudom, hogy az utolsó hónapok, mielőtt eladod a lelkedet
a Sötét Nagyúrnak, nagyon különleges és érzékeny időszakot
jelentenek egy fiatal lány számára. Tartok tőle, hogy kissé
meggondolatlan voltam, pláne a különleges körülményeidet
tekintve.
– Arra gondolsz, hogy félig halandó vagyok – pontosítottam
lassan. – Aggódsz, hogy amiatt gyengébb leszek.
– Természetesen ez valós aggály – válaszolta Zelda néni.
A szívem végig a bosszankodás és a bűntudat között vacillált.
Hilda néni fájdalma és Zelda néni aggodalma… mindkettő az én
hibám volt, pusztán azért, ami vagyok. Hát nem volt ez
igazságtalan?
 – Az Éj Egyházának többi tagja talán kételkedik benned –
folytatta Zelda néni. – Az örökséged gondolata bennem is
szorongást ébreszt, de biztosíthatlak, hogy én teljes mértékben
hiszek benned. Biztos vagyok, hogy megfelelsz majd a háttered
miatt felmerülő kihívásoknak. Én mindenki másnál jobban ismertem
Edwardot. Fantasztikusan hatalmas varázsló volt, aki mindenkit
inspirált és lenyűgözött maga körül, te pedig az ő lánya vagy.
– Az vagyok. Az akarok lenni.
Tényleg akartam. De ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem lehetek
az anyukám lánya?
Ha nem inspirálok és nyűgözök le mindenkit a fantasztikus
erőmmel, akkor csalódást okozok és kudarcot vallók?
Leszállóban volt a nap, már csak az utolsó fényei festették
vérvörösre az égboltot. Sötétség vetült a tájra. A fák teteje már
feketén emelkedett a szürke felhőkig.
Zelda néni hátradőlt a hintaszékével.
– Remélem, hogy ez a kis beszélgetés könnyít a lelkeden,
Sabrina. Azt akarom, hogy semmi másra ne koncentrálj, csakis a
sötét keresztelődre. Tényleg nem bírnám ki, ha még több szégyen
vetülne a családunkra.
– És emiatt aggódsz a legjobban? – kérdeztem felállva. – Jó
tudni.
Az Éj Egyházának tagjai kételkedtek abban, hogy megvannak a
képességeim a boszorkányléthez. Talán mind olyanok voltak, mint a
Gonosz Nővérek.
Lehetett belőlem nagyszerű boszorkány, amivel
megmutathattam nekik, hogy tévedtek. Visszautasíthattam, hogy
boszorkány legyek, amivel megmutathattam nekik, hogy nincs rájuk
szükségem.
Mindkettőt akartam. Olyan érzésem támadt, mintha két
különböző irányba húznának, és senkit sem érdekelne, hogy ketté
fogok szakadni.
 Hirtelenjében az tűnt az egyetlen választásnak, amit korábban
nem akartam.
***

Beviharzottam a házba, és lementem a csigalépcsőn, majd a

repedezett kőfolyosón át a hullaházba. Lapos talpú cipőm hangosan
csattogott a fekete-fehér kövön.
Ambrose már majdnem befejezte a napi munkát. A fémasztal
üres volt, a szekrény pedig – ahol a holttestek sorakoztak a hideg
polcokon – zárva. Ambrose az asztal mellett állt az erőteljes
neonlámpa fénye alatt, és éppen levette a kesztyűjét meg a
szemüvegét. Gyógynövények és vegyszerek szaga terjengett a
levegőben. Minden szürke és éles volt, leszámítva a feje fölötti
egyetlen fénysugarat.
– Mondd el, mik voltak a varázsige utolsó szavai! –
parancsoltam rá. Úgy ziháltam, mintha ijedtemben sokáig futottam
volna az erdőben, nem pedig a saját otthonom lépcsőjén jöttem
volna le. – Mondd el, mit csináltál Harvey-val!
Ambrose egy idegesítő kis mozdulattal vállat vont, mintha le
akarná rázni a terhet magáról.
– Ha tudtam volna, hogy ekkora faksznit fogsz csapni a bugyuta
bűbáj miatt, sohasem javasoltam volna, hogy csináljuk meg. Olvass
a számról, unokatestvérkém! Nem fogom neked elmondani. Nincs
kedvem hozzá, és nem tudom, miért vagy mostanában ennyire
ünneprontó. Az egész mágia lényege, hogy vidámságot
csempésszünk az életünkbe. Harvey csak egy…
– Csak egy micsoda? Csak egy halandó? – bukott ki belőlem.
Ambrose-nak mosolyra húzódott a szája. Ő mindig játszott.
– Nos, igen – felelte.
Amikor megláttam Harvey vérét a földön, egy pillanatra azt
hittem, hogy virágok azok. Az unokatestvérem könnyedén csilingelő
hangja harang módjára visszhangzott bennem. Még most is úgy
gondolta, hogy ez csak egy vicc.
– Akkor én mi vagyok?
Ambrose levetett kesztyűje összegyűrve hevert a fémasztalon,
még mindig véresen. A keze tiszta volt, a homloka pedig sima,
teljesen nyugodt volt.
– Egzisztenciális értelemben kérdezed, hogy mi vagy? Nagyon
fárasztónak találom a filozófiai témájú beszélgetéseket józanul. Nem
tudom, hogy mi vagy, unokatestvérkém. Mi vagyok én?
– Te egy bűnöző vagy – közöltem vele.
Még soha nem mondtam neki ilyet.
Ambrose mosolya pont olyan csillogóvá és veszélyessé
változott, mint a szikéje.
– Én vagyok a gonosz varázsló, amilyen értelemben csak tetszik.
Naná.
A halandó világ, amiben én felnőttem, neki értelmetlen volt.
Mágiával fájdalmat lehetett okozni az embereknek, de Ambrose-t ez
nem érdekelte. Semmibe vette a halandókat, és talán engem is
semmibe vett.
– Neked nem számítana, ha a bűbájod megölne valakit, igaz?
– Valakit el akarsz tenni láb alól, unokatestvérkém? –
érdeklődött Ambrose.
Szerintem nem is lehettem volna ennél dühösebb.
– Nem, senkit sem akarok eltenni láb alól! – kiabáltam. – És
Sabrinának hívnak. Szólíts a nevemen! A halandók nem játékszerek
vagy birtoktárgyak. Harvey sem az, és én sem!
– Tudom, hogy Harvey nem birtoktárgy – válaszolta Ambrose. –
Ha az lenne, akkor megtarthatnád. De nem fogod megtartani, és arra
gondoltam, hogy mindketten fel akarjuk dobni az utolsó néhány
heteteket. Túl komolyan veszed a dolgokat.
– Te veszed túl könnyedén a dolgokat. Ez nem az utolsó néhány
hetem Harvey-val. Tényleg úgy kéne játszadoznom vele, mintha egy
játékszer lenne, aztán meg kidobni a szemétbe?
Ambrose finoman legyintett egyet, mire felpattant a kuka
acélfedele. Az összegyűrt, véres kesztyű a csillogó szikével együtt
odaszállt, majd eltűnt benne. Végül zengve lecsukódott a fedél.
– Miért nem? – kérdezte vontatottan.
– Mert a boszorkányoknak meg a varázslóknak olyan rideg,
szeszélyes szívük van? – suttogtam.
Nem akartam hinni Ambrose-nak, amikor ezt mondta, de úgy
tűnik, igaza volt.
– Több oka van – válaszolta vállrándítva. – Én csak rád
vigyázok, unokatestvérkém. Próbáltam már ezt elmondani neked.
Egy varázstudó egy halandóval… ennek soha nincs jó vége. Ismered
a történelmünket. Boleyn Anna halandóhoz ment feleségül, aki
levágatta a fejét.
Ambrose elhúzta az egyik ujját a nyaka előtt, drámai
hanghatással kísérve.
– A sötét keresztelőd után meg fogod érteni – folytatta. – Tudod,
hogy hívják azt, amikor egy boszorkány vagy varázsló repül?
Megcsókolja a holdat. Varázstudónak lenni azt jelenti, hogy
megcsókolni a holdat – magyarázta. – Tedd fel magadnak a kérdést,
hogy inkább a holdat csókolnád, vagy őt?
Kegyetlen hangsúllyal ejtette ezt ki. Pedig már maga a kérdés is
kegyetlen volt.
– Miért kellene választanom? – kértem számon. – Te tényleg
úgy gondolod, hogy csak úgy faképnél kéne hagynom, mintha nem
lenne fontos nekem? Ezért hívsz mindig unokatestvérkémnek? Mert
nem számít neked, hogy ki vagyok? Csak a szórakoztató félig
halandó unokatestvér, egy gyerek, akinek nem lett volna szabad
azzal bosszantania téged, hogy felnőtt?
– Fogalmam sincs, miért hiszed magadat annyira
szórakoztatónak. – Ambrose megvillantotta a fogsorát. – Te
ragaszkodtál ahhoz, hogy játssz velem, amikor még kicsi voltál,
mintha valami házi kedvenc lettem volna.
– Ez igaz. Hilda néni és Zelda néni nevelt fel, te meg csak
játszottál velem. Semmi több nem vagyok neked, csak egy játékszer.
Ambrose arra buzdított, hogy lazán hagyjam magam mögött
Harvey-t és a halandó barátaimat. Vajon ő is ezt csinálta volna
velem, ha tehetné? Mikor dobott volna ki úgy, mint valami
szemetet?
Ambrose elfordította a fejét, és már nem rám, hanem a falra
szegezte a tekintetét. A hullaház zöld csempekockái és halvány
fényei olyan érzést keltettek bennem, mintha nem is a föld, hanem a
víz alatt lennénk. Minden homályos és zavaros volt körülöttem.
Ambrose kibújt a vérfoltos kötényből. Kopott pólót viselt alatta
azzal a felirattal, hogy „Zöldnél hajts, pirosnál hajts még
gyorsabban!”. A póló olyan vörös volt, mint a vér vagy a rózsa.
Ambrose elnevette magát, bár erőltetett hangon.
– Miért veszed ezt annyira magadra?
Dühösen tettem egy lépést előre.
– Mert ez rólam szól! Mert a szüleim egyike varázsló volt, a
másik pedig halandó.
– Hát, Sabrina… Nem éltek valami hosszú és boldog életet,
ugye? – jegyezte meg hűvösen Ambrose. – Ahhoz életben kellett
volna maradniuk.
Két lépéssel átszeltem a hullaházat. Felemeltem a kezemet, hogy
pofon vágjam, de elkapta a csuklómat. Küzdöttem a szabadulásért,
Ambrose viszont úgy szorított, hogy belemélyedtek az ujjai a
bőrömbe.
– Szánalmas vagy – sziszegtem neki. – Féltékeny vagy rám,
amiért nekem van életem, neked pedig nincs. Le akarod tagadni?
– Nem akarom. Tényleg féltékeny vagyok – sziszegett vissza
Ambrose. – És ha nekem lenne még egy esélyem az életre, százszor
jobban élnék vele, mint te.
 – Szóval azért szórtál olyan bűbájt Harvey-ra, amivel ártottál
neki, mert tönkre akarod tenni az életemet, és nem érdekel, hány
halandót bántasz közben?
Ambrose szemfehérjéje nagyobb volt, mint másoké. Most ez a
hatalmas és különös szempár szinte befelé fordult – feketén, fehéren
és dühösen. Korábban még soha nem tűnt fel, hogy az
unokatestvérem baljós vagy fenyegető is tud lenni.
Legalábbis velem még nem volt az.
– Miért ne? – kérdezte lágyan. – Felőlem akár meg is
rohadhatnak a drágalátos halandóid. Nem tudom, miért vagy úgy
megveszve értük, de abba sohasem gondolsz bele, hogy én egy
ketrecben élek.
– Ez nem egy ketrec. – Vadul elrántottam tőle a csuklómat. – Ez
az otthonunk. Te meg abba nem gondolsz bele soha, hogy nekem
milyen félig halandónak lenni.
– Nem számít, hogy félig halandó vagy. Ebben a hónapban lesz
a sötét keresztelőd – mondta Ambrose. – Bele fogod írni a nevedet a
Sötét Nagyúr könyvébe, és pont olyan rossz boszorkány leszel, mint
a többiek. Vagy ez lenne a probléma, Sabrina? Téged nem is a
halandók aggasztanak annyira. Olyan önző vagy, mint én. Saját
magad miatt aggódsz, meg amiatt, hogy kudarcot vallasz.
Nem remeghetett a hangom, ezért fagyosan szólaltam meg:
– És ezt miből gondolod?
Ambrose örömmel világosított fel. Egy gyors mozdulattal
elfordult tőlem, és a fémasztal felé ballagott, de odaférkőztem közé
és az asztal közé. Kierőszakoltam, hogy rám nézzen, aztán lehajolt,
hogy az arcomba mondja a gyűlölködő, gonosz szavakat.
– Hajráfban alszol, Sabrina. Van, amelyik illik a pizsamádhoz.
Olyan vagy, mint a lány az egyik mesénkben, aki megesküdött egy
varázstudónak, hogy nem fog hozzáérni semmihez, ami gonosz, és
végül kezek nélkül végezte. Úgy masírozol a hajráfodban, mintha
korona lenne: alóla kukucskálsz ki a világra, amit nem értesz,
viszont nem tudod abbahagyni, hogy ítélkezz fölötte. Az egyetlen
dolog, amit el tudok rólad képzelni a Sötét Nagyúrral kapcsolatban,
hogy szigorúan közlöd vele, hogy csalódtál benne, amiért csúnyán
viselkedik. Miféle boszorkány lesz belőled?
„Olyan jó kislány vagy… Néha eltűnődöm., hogyan lesz így
belőled gonosz boszorka.” Ő mondta ezt nekem, mielőtt még bűbájt
szórtunk Harvey-ra. Abban a hitben nőttem fel, hogy egy napon
majd boszorkány lesz belőlem saját varázsigés könyvvel, mint
amilyen az unokatestvéremnek van, hogy varázsolni fogok, és olyan
lenyűgöző leszek, mint az unokatestvérem… de a varázstudók
igazából ilyenek. Nekik rideg és szeszélyes a szívük. Ambrose nem
hitt bennem, és nem voltam fontos neki.
– Jobb boszorkány leszek, mint amilyen varázsló te vagy –
esküdtem meg Ambrose-nak. – Nem az én hibám, hogy be vagy ide
zárva velem. Évtizedekkel azelőtt követtél el bűnt, hogy
megszülettem. Gyenge vagy, rosszat csináltál, és tönkretetted a saját
életedet. Megérdemled, hogy ketrecben legyél.
– Te pedig nem érdemled meg, hogy boszorkány legyél! –
ordította Ambrose. – Folyton ez jár a fejedben, ugye? Nem bírod
elviselni a füledbe suttogó kételyt, ezért próbálod elhessegetni. Nem
én voltam az, aki bűbájt akart használni, hogy biztos legyen a
barátjában. Azért lettél mérges, mert félsz, hogy még nálam is
gyengébb és szánalmasabb vagy.
Dühösen villogott a szeme a halványzöld fényben. Átoknak
hangzottak szavai, mintha kimondásukkal valóra válthatná őket.
– Ez hülyeség! – Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem,
hogy megfájdult. – Elegem van abból, hogy téged hallgassalak!
– Tényleg? – Ambrose nevetése gonoszul és gúnyosan hasított
bele a levegőbe, akár egy igazi boszorkánykacaj. – Hát én is
végeztem veled!
Olyan érzés támadt a mellkasomban, mintha tekergő-vonagló
kígyófészek költözött volna belém, hogy hegyes fogakkal
marcangoljon belülről. Felemeltem az öklömet, és láttam, hogy
Ambrose keze is ökölbe szorult a csípője mellett. Hallottam, hogy a
fémtálcák megmozdulnak a szekrényben: az üresek zörögtek, a
foglaltakban pedig úgy rázkódtak a holttestek, mintha rengett volna
a föld. Még a tengerzöld csempék és a falakat alkotó téglák is
megmozdultak. Úgy tűnt, hogy a zajossá vált helyiség pillanatokon
belül tele lesz szikékkel és halottakkal.
Cipősarkak kopogása hallatszott a csigalépcső felől, olyan
erővel csapódtak oda, hogy talán szikráztak is.
– Gyermekeim! – mennydörögte Zelda néni. – A sátán
szerelmére! Mégis mit képzeltek, mi ez a játék?
– Nem játszunk – felelte egykedvűen Ambrose.
– Testvérharc – motyogta Hilda néni kelletlenül, Zelda néni
mögött ácsorogva a lépcsőn. – Ez… ez természetes dolog, előfordul.
Gyermekpszichológiai könyvekben olvastam…
– Milyen abszurd beszéd ez! – csattant fel Zelda néni. – Hagyj
fel a halandó sületlenségek böngészésével! Nyilván van erre valami
tökéletesen észszerű magyarázat. Valószínűleg démonok szállták
meg őket.
Két nagynéném civakodását kiabálásom szakította félbe.
– Hogy lehetne ez testvérharc? Ő nem a bátyám! Semmik sem
vagyunk egymásnak. Ez nem egy igazi család.
Elhúzódtam Ambrose-tól, elcsörtettem a megbántott és sértődött
nénikéim mellett, felcaplattam a szobámig vezető két lépcsősoron,
aztán levetettem magam a hülye plüssökkel és bojtos párnákkal
megrakott ágyamra, hogy keserű könnyekben törjek ki.
Zelda nénit csak az érdekelte bennem, hogy ne hozzak szégyent
a Spellman családra. Még Hilda néni sem áll mellém Ambrose-zal
szemben. Ambrose-nak pedig elege volt belőlem, mint egy
játékszerből, ami már nem szórakoztató többé, szóval én is végeztem
vele.
 Ha a varázstudók még csak nem is szeretik egymást, akkor
semmi értelme nem volt boszorkánynak lenni.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

E GY BOSZORKÁNY VAGY VARÁZSLÓ SZAVAI messzire juthatnak

megfelelő szél szárnyán. Falevélről falevélre szökkenhetnek az
erdőben, mint egy suttogós hangjáték. A régi legenda szerint a ház
körül hulló levelek susogása azt jelenti, hogy az odabent élő
családról varázstudók pletykálnak épp.
Tommy Kinkle kint van a verandán, és a korlátra támaszkodva
kémleli a sűrű erdőt. Azon töpreng, hogy Harvey, a művészlelkű
kisöccse vajon mit látna, ha ott állna mellette. Talán tündéreket.
Tommy csak fákat lát. Ő amolyan egyszerű srác.
Harvey úgy jött haza, hogy még mindig Sabrináról áradozott,
mintha nem vele lenne minden álló nap. A gyerek kattant. Apa
viszont nem ment el a kocsmába és nem is dőlt ki ma este korán,
hanem dühös tekintettel ül a tévé előtt egy sörrel. Harvey felment a
szobájába és azt mondta, hogy rajzol valamit. Talán apa mindjárt
elmegy aludni, Harvey pedig kimerészkedik. Tommy ebben
reménykedik, mert neki az a nap legjobb része, amikor az öccsével
beszélget.
Harvey-nak igaza van, hogy elkerüli apát. Apa ingerültté válik
és könnyen eljár a keze, amikor iszik. Néhányszor megütötte már
Tommyt, de ő elég erős ahhoz, hogy kibírja. Harvey-t soha nem
ütötte meg, és nem is fogja. Ha halálra verné Tommyt, aztán pedig
kezet emelne Harvey-ra, akkor Tommy felkelne a sírból, hogy
elkapja.
Tommy jó az elkapásban és a gólokban. Határozott fajta. Annak
idején mindenki tudta az iskolában, hogy Tommy irányítóként is
megcsinálja a touchdownt. Tommy Kinkle-re lehet számítani. Az
edző mindig azt mondta, hogy „ez a meccs lesz életetek legnagyobb
csatája”. Most a bányában is ugyanez a helyzet. Amikor a többiek
összehúzzák magukat, vagy azt motyogják, hogy berezelrek, és
amikor szűk a hely, sötét és pokoli meleg van, és amikor eszébe jut,
hogy’ Harvey kiskorában mesélt neki egy vad és félelmetes
történetet a bányában látott démonról, Tommy szokott elöl menni.
Egyszer – amikor még mindketten kicsik voltak – elmentek a
vásárba. Harvey elakadt a Tükörteremben, mert megijedt a saját
szörnnyé változó tükörképétől, akit nem ismert fel. Tommy
egyenesen odacsörtetett. Még csak észre sem vette a saját
tükörképeit, csak a rémült kisöccsét látta. Csak annyit tudott, hogy
kihozza onnan Harvey-t.
Tommynak nincs túl nagy fantáziája. Azt hiszi el, amit lát, és
tudja, hogy mi a valóság. Harvey kapta a képzelőerőt meg a
bátorságot. Harvey örökölte a mamájuk sötét szemét meg a
tragikusan nagy száját. Tommy jó fiúnak született. Az apja meg a
nagyapja is Tommy fiamnak hívja, mindketten megértik őt – bár
szerinte nincs túl sok megértenivaló. Harvey-t viszont nem értik, ami
felpaprikázza őket.
Mostmár Tommy dolga megérteni Harveyt, vagy legalább
megpróbálni, miután a mamájuk elment. Harvey minden titkát
elmondja Tommynak. Az első tanítási napon elsuttogta neki, hogy
megismerkedett egy lánnyal, aki úgy néz ki, mint egy hercegnő, s
azóta mindennap új mesével állít haza Sabrina hercegnőről. Harvey
kiskorában sírt, amikor az apjuk és nagyapjuk elment vadászni – ez
gyakorta megtörtént –, és megkérdezte Tommyt, hogy ő nem érzi-e
magát szörnyen a szegény szarvas miatt. Tommy ebbe még nem
gondolt bele korábban, de amint Harvey kimondta, már látta, hogy a
szarvasoknak ugyanolyan nagy barna szemük van, mint a
kisöccsének, és túl könnyű nekik fájdalmat okozni.
 A vadászat hagyománynak számít a Kinkle családban.
Nagypapa szerint családi örökség az erős, hullajtásra alkalmas vér
meg az, hogy elbírják a bányák söntjét. Soha nem bocsátották meg
Harvey-nek, hogy gyengéd léleknek született.
– Ja, Harvey érzékeny, jól van… – gúnyolódott egyszer az apja a
bányában. – Az összes barátja lány, és szeret szép képeket rajzolni.
Remélem, nem túl érzékeny, ha érted, mire célzok…
– Viccelsz, apa? – nevetett fel Tommy őszintén meglepődve. –
Csak Sabrinára tud gondolni.
Az apjuk állandóan csalódott képet vág, egyszer így húzza,
máskor úgy.
– A Spelman lányra… Ki nem állhatom Spellmanéket. Nagyon
fura emberek.
Spellmanék talán tényleg furcsák. Azt beszélik róluk, hogy
Hilda bolond, Zelda egy vén boszorkány, az unokatestvér meg egy
bűnöző.
Sok furcsa dolog van Greendale-ben, és a helyiek közül sokan
attól ijednek meg, amit nem értenek. Tommy nem tartozik közéjük.
Néhány éve kezdett el ő járni Harvey szülői értekezleteire. Az
apjuk nem ment, nem is érdekelte. Különös volt visszatérni az
iskolába, ahol Tommy nem is olyan régen királyként járt-kelt a
folyosón. Akkor mindenki barátkozni akart vele, pályázott nála egy
szóra vagy biccentésre… most pedig ugyanabban az épületben ült a
sorba rakott rozoga székeken egy rakás szülővel, akik a legjobb
ruhájukban várták, hogy beszélhessenek az igazgatóval. Tommy
leszegett fejjel ült, esetlenül összekulcsolta a kezét, a csizmáján
pedig még mindig ott volt a bánya pora. Olyan érzése volt, mintha
bajba került volna, és reménytelenül kilógna. Kis híján fogta magát
és kisétált.
De ott volt Hilda Spellman. Sabrina nagynénje a vajszínű
hajával meg a kedves arcával. Könyvet olvasott, ami kinyitva az
ölében hevert. Tommy gimis barátnője is sokat olvasott. Tommy
nem volt. egy nagy könyvmoly, mégis jó érzés volt neki embereket
könyvekkel látni: ahogy a saját elméjükig jutva eltávolodnak
Greendale-től. Nem lepődött meg, amiért Hildát könyvvel látja.
Spellmanéken látszott, hogy okos nők. Egy árnyalatnyit
felsőbbrendűek. „Azt gondolják, hogy különbek nálunk, földi
halandóknál” – mondta Tommy és Harvey apukája.
Hilda Spellman beszuszakolta a könyvet a táskájába,, és intett
Tommynak, hogy menjen oda hozzá. Addig csevegett vele, ameddig
sorra nem kerültek, hogy ők beszélgessenek a tanárokkal.
– Jó, hogy eljöttél – suttogta neki Hilda. – Mindig kellemetlenül
érzem magam, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem szülő, Zelda
pedig nem hajlandó velem tartani. – Barátságosan rákacsintott
Tommyra, megvillantva az élénkkék szemhéjfestékét. – Megtesszük,
ami tőlünk telik, mi?
Tommy megköszörülte a torkát.
– Aha.
A tanárok elmondták, hogy Harvey elég jól teljesít az órákon,
bár kalandozik a figyelme.
– Ilyen az én kisöcsém – jegyezte meg búsan. – Álmodozó típus.
Harvey nem tartja magát okosnak, ám Tommy tudja róla, hogy
az. Onnantól kezdve minden szülői értekezleten Hilda Spellman
mellett ült. Hilda mindig mosolygott, amikor meglátta őt, és mindig
szakított időt arra, hogy beszélgessen vele. Igazi úri hölgy volt.
Egyik este Tommy aggódott, mert az öccse túl sokáig kimaradt.
Harvey azt mondta, hogy Spellmanéknál lesz, úgyhogy Tommy
odasétált a fák között, az éj leple alatt. Látta, hogy a Spellman-ház
verandáján ég a lámpa, és ott ül egy fiú egy lánnyal. Nem akarta
megzavarni Harvey-t az udvarlásban, de muszáj volt hazavinnie,
ezért halkan közelített felé.
De nem Harvey ült kint Sabrinával a verandán, hanem Sabrina
unokaöccse Ambrose.
 Sokat beszélnek az unokatestvérről a városban. Minden nő, aki
valaha is küldeményt kézbesített Spellmanéknek, egy kicsit
szerelmes volt belé. A férfi postások közül is néhányan azt mondták,
mindenkivel flörtöl, mintha nem is számítana az egész. Randevúra
viszont soha nem hívott senkit, ebből tudták, hogy nem gondolja
komolyan.
Rideg volt és kegyetlen. Legalábbis többen ezt hallották.
Aranyifjú és bűnöző egyszerre.
De Tommy nem tudta biztosan. Talán Ambrose egyszerűen csak
túl nagy volumenű figura volt Greendale számára. Néha lehetett
hallani, ahogy fel-alá járkál a Spellman-birtok határán, mint egy
ketrecbe zárt párduc elegáns köntösben és széttárja a karját, mintha
minden irányból át akarna ölelni a szelet. Amikor néha hónapokon
keresztül nem láttak, Tommy arra jutott, hogy Ambrose olyankor
csillogó külföldi utakra megy. Nem tűnt sokkal idősebbnek
Tommynál, de biztos idősebb volt, mint amilyennek látszott. A róla
szóló történetek a régmúltra nyúltak vissza, és már ránézésre is meg
lehetett állapítani róla, hogy ezernyi vad kalandot megélt már.
Olyannak tűnt, mint akinek a kisvárosi élet soha nem lenne elég.
Tommy szerint Ambrose Spellman valószínűleg minden idők
legmenőbb fazonja volt Greendale-ben. Nem csoda, hogy nem
értették meg a helyiek.
Akkor este Ambrose mély, álmatag hangon beszélt Sabrinához.
Brit akcentusa volt, akárcsak Hilda Spellmannek. Elég időt töltöttek
Angliában ahhoz, hogy igazi brit akcentusra tegyenek szert.
Tommynak még sohasem volt útlevele, és kételkedett, hogy valaha
is lesz neki, de néha rápillantott különös tájak térképére, s arra
gondolt, hogy Ambrose Spellman valószínűleg mindent látott.
Ambrose gesztikulálva beszélt, és karkötőt viselt. Tommy csak
elképzelni tudta, vajon miként reagálna az apja, ha egyszer csak
megveszne, és elkezdene karkötőt hordani, de világos volt, hogy
Ambrose-t nem érdekli, ki mit gondol.
 Egy történetet mesélt éppen Sabrinának, ami boszorkányokról,
varázslókról, mágiáról, sűrű erdőről és régi időkről szólt. Ambrose
úgy beszelt, mintha ez tényleg igaz lenne, és Sabrina is úgy reagált,
mintha igaznak tartaná. Hilda forró csokoládét vitt ki
mindkettőjüknek, aztán ő is csatlakozott a beszélgetéshez. Olyan
könnyedén beszélt, mint akinek már nagy gyakorlata van benne.
Látszott, hogy szoktak egymás között varázstörténeteket mesélni.
Tommy arra gondolt, hogy Ambrose talán író, aki fantáziadús
regényeket ír, amilyeneket a barátnője, Martha szokott olvasni. Ez
megmagyarázta volna a selyemköntösben szambázást meg az ööö…
bohém életet. Az írók mások, mint a többiek. Mindenki tudja.
Tommynak akkor halt meg az anyukája, amikor az öccsével
együtt még kicsik voltak, és ő még mesélt nekik. Így Tommynak
fogalma sem volt arról, hogy az emberek kinőnek a mesemondásból.
Az anyátlan árvák pedig könnyű prédát jelentenek a
boszorkányoknak.
Tommy nem gyanakodott. Ő csak szerette hallgatni a fiú
hangját, ahogy mágikus történetet mesél az unokatestvérének.
Családias volt a jelenet.
Tommy tovább maradt, mint kellett volna. Annyira elbűvölte a
dolog, hogy megfeledkezett arról, hogy a kukkolás nem a
jószomszédi viszony része. Addig maradt, ameddig Sabrina álomba
nem merült, aranyszőke fejét lehajtotta az unokatestvére selyembe
burkolt vállára, Ambrose pedig elhallgatott.
Rovarok szálltak az apróra összekuporodott, alvó Sabrina felé.
Ambrose méltóságteljesen intett egyet, mire a rovarok elrepültek,
nemcsak azok, amikre rásuhintott, hanem az összes eltűnt rögtön a
verandáról. A kis óvó mozdulatnak, amit Tommy nagyon kedvesnek
talált, igazi varázsereje volt.
Csupán egyetlen szentjánosbogár maradt. Ambrose felemelte a
kezét, mire a kis lámpásként világító bogár leszállt az ujj ára, hogy
ott ragyogjon.
 – Hozz világosságot az unokatestvérkém álmaiba! – suttogta.
Milyen különös és szép dolog ilyet mondani! – gondolta
Tommy. Milyen aranyos! Egy szót sem hitt el abból, amit az
emberek Spellmanékről összehordtak. Egy szót sem.
Ambrose is elaludt, sötét fejét lehajtotta Sabrináéra, aztán kijött
a nagynénjük, hogy betakarja őket. Nem a kedvesebbik, Hilda,
hanem Zelda Spellman, aki úgy hadonászott a vasvilla alakú
szipkájával, mintha ki akarná szúrni vele valakinek a szemét.
Óvatosan betakarta a két unokatestvért, betűrte a takaró szélét az
álluk és a lábuk alá, majd gyanakodva kikémlelt a sötétségbe.
Tommynak végre eszébe jutott, hogy indulnia kellene.
Tommy megtudta, hogy Harvey azért füllentett a Spellmanékhez
való látogatásáról, mert Susie-nak és Roznak drámaórája volt, így
miután hazakísérte Sabrinát, visszament, hogy Susie-t és Rozt is
elkísérje. A fiúk közül néhányan udvariatlanul bántak Susie-val: azt
mondták, hogy szinte nem is lány. Tommy és Harvey apja
ugyanezért nevette ki Susie-t.
– Nem akartam elmondani apának – vallotta be Harvey. – És azt
sem akartam, hogy Sabrina megtudja, hogy a fiúk piszkálják
drámaóráról visszafelé jövet Susie-t és Rozt. Kiakadna rajta. És neki
otthon kell lennie, tudod. Zelda nénikéje latint tanít neki iskola után.
Sabrina tud latinul, hát nem hihetetlen?
Harvey ragyogott, valahányszor Sabrináról beszélt. Úgy
gondolta, hogy a lány szinte mindent tud. Persze, Sabrina általában
ilyen benyomást keltett. A greendale-iek, amikor sutyorogtak, azt
mondták, hogy Sabrina egy kicsit mindentudó fajta. Tommy
kétségtelenül el tudta képzelni, hogy Sabrina letolja a fiúkat, amiért
azok piszkálják a barátnőit.
Harvey viszont nem akarta, hogy Sabrina aggódjon, ám Tommy
kételkedett abban, hogy a testvére egyedül le tudná állítani a fiúkat,
hogy ne zaklassák tovább a barátait. Harvey szerint csúnya dolog
veszekedni, Tommy művészlelkű öccse pedig nem bírta a csúnya
dolgokat.
Tommy sem volt oda a csúnya dolgokért, de elviselte őket.
Másnap együtt sétált haza Harvey-val, Rozzal és Susie-val, és
amikor a többi fiú meglátta őt velük, nem mertek közelíteni. Tommy
legendás amerikaifoci-pályafutása napról napra halványabb emlék
lett, de legalább erre jó volt.
– Ne aggódj miattuk, Susie! – szólalt meg vehemensen Roz. –
Néhány éven belül te már egy nagyvárosban fogsz lakni, azok a
tahók meg itt fognak rohadni Greendale-ben, mint a szülővárosuk
őskövületei.
Roznak a nagy szemüveg mögött megbúvó sötét szeme Tommy-
ra szegeződött, ahogy befejezte a mondatot. Lehet, hogy a
szemüvege hatalmas volt, mégis sokat látott.
– Nem úgy értettem… – kezdte.
– Persze hogy nem – vágta rá Harvey. – Tommy nem egy tahó.
Ráadásul szupersztár volt!
Tommyra büszke volt a kisöccse, de egy nap talán szégyenkezni
fog miatta. Roz nem tévedett. Tommy apjának tele volt egy albuma a
saját fényképeivel, csakúgy, mint Tommyéval, ahogy mindketten
fociznak. Egy kisvárosi hős, akiből nem lett semmi. Most már senkit
sem érdekeltek azok a szétmálló fényképek Tommy apjáról, csak őt
magát, és hamarosan Tommy fotói sem fognak érdekelni senkit.
Furcsa volt neki a tudat, hogy a húszas évei elején a legszebb napok
már mögötte vannak.
Hát így állt a helyzet. Tommy tényleg próbált nem tahóként
viselkedni.
Annak idején a suliban azt beszélték róla, hogy bármelyik lányt
megkaphatja. Tommy nem tudott erről, ám a vezérszurkoló lányok
közül néhányan nyilvánvalóvá tették a hajlandóságukat. Nem
számított. Tommynak a középiskolai évek alatt végig állandó
barátnője volt. Egy szabadon választható órán ismerkedett meg
Marillával, aki meglepettnek tűnt, miután a fiú elvégezte a munka rá
eső részét, pedig vele ellentétben nem volt meg benne a
kreativitásnak még. szikrája sem. Tommynak tetszett, hogy a
lánynak ellágyul és álmataggá válik a tekintete egy könyv fölött.
Úgy gondolta, hogy ha elvégzi a munkát, akkor jó jegyet szerezhet
nála is. Martha igent mondott, amikor randira hívta, bár mintha
meglepődött volna – mint ahogyan a suliban is meglepődtek
néhányan mégis három évig tartó stabil kapcsolat lett belőle. A lány
néha elment Tommy-ékhoz, és segített Harvey-nak a leckeírásban.
Harvey majdnem annyira kedvelte őt, mint Tommy.
Tommy a ballagás után megkérte Martha kezét. Nem lepődött
meg, amikor a lány nemet mondott. Mindketten tudták, hogy Martha
nagyobb és csillogóbb dolgokra hivatott, mint a kis gyémántgyűrű,
amihez a fiúnak túlóráznia kellett a bányában. Tommy azt kérte
Marthától, hogy tartsa meg a gyűrűt, és gondoljon rá néha a
nagyvárosban. A lány megtartotta a gyűrűt, de nem tartotta vele a
kapcsolatot.
Talán Martha másképpen válaszolt volna, ha Tommy elfogadja a
sportösztöndíjat. Egy kitűnő egyetemre kapott ösztöndíj-lehetőséget.
Gondolkodott rajta, hogy elfogadja. Martha szerint őrültség volt
tőle, hogy nemet mondott. Harvey sohasem hibáztatta volna
Tommyt. Ő viszont hibáztatta volna magát.
Tommy valahányszor a saját jövőjére gondolt, úgy látta, hogy
Greendale-ben fog élni és meghalni. Elmehetett volna, hogy egy
időre megjátssza magát, de benne nem volt meg az, ami Marthában,
Harvey-ban vagy Sabrinában… az a szikra, ami kiröpítené ebből a
kisvárosból. Félt bebizonyítani azt, amit a lelke mélyén már amúgy
is tudott, hogy benne nincs meg, ami ehhez kell. Elég lett volna egy
térdsérülés, és semmivé foszlik az egész, vagy ha az nincs is, de…
A költözés azt jelentette volna, hogy egyedül hagyja Harvey-t
otthon az apjukkal. Azt jelentette volna, hogy kilométerekre van, így
nem tudta inkább ő állni az apjuk ütlegelt. Nem tudta inkább ő
meginni a levét annak, hogy az apjuk csalódott az életben. Harvey-
nak összetört volna az érzékeny lelke.
– Tessék! – Amikor a mamájuk haldoklott, egy fényes keresztet
nyomott Tommy kezébe, Harvey-t pedig odavackolta a nagyobbik
fia karjaiba. – Ígérd meg, bogy gondját fogod viselni az öcsédnek.
Tommy próbált méltósággal válaszolni, pedig fiatal volt, és
rémült. Tudta, hogy az ígéret szent. Azt mondta:
– Igen, anya.
Visszautasította az ösztöndíjas helyet az egyetemre. Greendale-
ben maradt, ahová tartozott.
Nem mintha ne lettek volna meg a saját álmai, de tudja, hogy
jobb így! Nem nagyon akarta, hogy Martha itt maradjon a városban,
és olyan szomorúvá váljon a tekintete, mint az édesanyjáé: Tommy
reméli, hogy a lány olykor-olykor rápillant a gyűrűre, és szép
emlékeket őriz az otthoni srácról, aki jól bánt vele, és tudta róla,
milyen értékes, amikor az idióták nem így tettek. Jobb volt így,
mintha itt maradt volna, és egyre keserűbbé válnak a gondolatai
Tommyról.
Ugyanez történt Alisonnal, az aranyhajú, zöld kabátos lánnyal,
aki a bárban szedte fel Tommyt, és arról beszélt, hogy együtt
menjenek el Los Angelesbe. Ő nem volt kedves természetű, mint
Martha, de milyen csinos volt, te jó ég! Úgy csillogott a szeme, mint
valami távoli város fénye. Kellemes volt ott ülni vele az apró
szállodai szobájában, beszélgetni és álmodozni, de Tommy tudta,
hogy ő nem megy sehova. Egyszer, amikor majd egy kicsit fakóbbak
lesznek az albumában a fényképek, már nem az a fajta fiú lesz, akit a
városból elmenni készülő csinos lányok felszednek. Csak egy lesz az
öregfiúk között a bárban, akik a régi szép napokról és a régi szép
álmokról beszélgetnek.
Tommy reméli, hogy Alison eljutott Los Angelesbe, ahol valóra
vált minden álma. Sohasem fogja megtudni, hogy a lány már halott,
beleveszett a sötét vízbe, és soha nem fogja elhagyni ezt a kisvárost.
 Tommy megpróbált beszélni Harvey-val arról, amikor egyszer
hallotta Ambrose-t csevegni Sabrinával. Akadozva idézett néhány
boszorkányokról, sárkányokról meg varázslókról szóló mondatot, de
az ő szájából egyik sem hangzott meggyőzően. Harvey mintha
rettentően aggódni kezdett volna. Meg is kérte Tommyt, hogy ne
kezdjen el inni, mint az apjuk. Tommy csak nyelt egyet, és
megígérte, hogy nem fog inni.
Amikor az apjuk azt mondta, hogy Spellmanék furcsák,
Tommynak eszébe jutott Hilda Spellman a szülői értekezletről, meg
eszébe jutott a mesélő Ambrose Spellman, aki beszélt a
szentjánosbogárhoz, és azt mondta:
– Szerintem Spellmanék jó fejek. Örülök, hogy Harvey ismeri,
őket.
– Talán még mindig jobb, mintha Harvey azzal a Walker lánnyal
találkozgatna, vagy a másikkal, aki úgy viselkedik, mint egy fiú –
morogta az apjuk. – Az olyan rossz lenne, mintha olyan lenne.
Tommy megköszörülte a torkát.
– Ha Harvey olyan lenne… azzal sem lenne semmi baj – felelte
végül.
Az apjuknak elkomorult az arca. A csákányt meglendítve
félbevágott egy követ, és azt mondta:
– Szívesebben látnám holtan a fiamat.
Egyszer egy fiú randira hívta Tommyt. Nem Sabrina
unokatestvére – Ambrose azt sem tudja, hogy a világon van –,
hanem egy szőke srác, akit Tommy nem ismert. Éppen a
könyvesboltban volt, és próbált beszerezni egy művészetről szóló
kötetet, ámít Harvey szeretett volna, amikor a fiú megkörnyékezte.
Tommy természetesen nemet mondott. Olyan udvariasan igyekezett
intézni, ahogyan csak tudta, bár közben ijedten nézett körbe, hogy
nem hallotta-e meg valaki, akit az apja ismer. Tommynak nem
tetszett a szőke srác, egyáltalán nem, de lenyűgözte, hogy volt
bátorsága randira hívni. Még Greendale-ben is akadtak bátor
emberek. Úgy élték az életüket egy kisvárosban, mintha tudták
volna, hogy egyszer majd kijutnak.
Sabrina különös író unokatestvére talán beszélget néha Harvey-
val, és mesél neki olyan csodálatos történeteket, amik valóságnak
hangzanak a szájából. Tommy reménykedik ebben.
Ha így van, Harvey nem tett említést róla, mert valahányszor
Spellmanékre terelődik a szó, csak Sabrináról beszél. Csak őt látja,
és nem nehéz észrevenni, hogy miért. Sabrina ragyog: nem úgy, mint
az utcai lámpák, hanem úgy, mint a nap. Tommy aggódik Harvey-ért
és a többi barátjáért, amikor az erdőben gyalogolnak, Sabrináért
viszont soha.
„Hozz világosságot az unokatestvérkém álmaiba.”
Az a lány örök lángként hordozza magában a családja szeretetét,
meleg fény veszi körbe szőke fejét, és egyenes utat jelöl ki lépteivel,
amin megtorpanás nélkül lehet követni. Apró teremtés, de olyan
egyenes gerinccel és félelem nélkül jár-kel, mint az unokatestvére,
Zelda Spellman tekintélyével szólal meg, és olyan jóságos a
barátaival, mint amilyen Hilda Spellman volt Tommyval. Sabrina
magabiztosan sétálhat be az erdő legmélyebb részére; vagy vághat
bele a legvadabb kalandokba. Tommy örülne, ha ez a bizonyosság
őbenne is meglenne. Átadná Harvey-nak, aki nem úgy jár-kel, mint
Sabrina, és aki ijedt jószág módjára rezzen össze olykor, amikor
emberek közelednek. De Harvey mindig Sabrina oldalán sétál.
Sabrina talán annyira biztos lesz Harvey-ban, mint a legtöbb
dologban. Tommyban még soha senki nem volt ennyire biztos. A
lány talán látja Harvey-ban azt a nagyszerűséget, amit Tommy. Talán
magával viszi Harvey-t bárhova, ahova megy.
Tommy csak ennyit akar. Tommy csupán ennyit szeretne az
élettől.
Kopogás hallatszik. Az öccse kopog a Kinkle-ház nyitott ajtaján,
és próbálja felhívni magára a figyelmet.
– Mit csinálsz, Tommy?
 Tommy megrántja a vállát.
– Asszem, csak álmodoztam.
Harvey arca felderül.
– Miről álmodozol?
– Mit gondolsz? – Tommy beletúr a hajába. – Arról álmodozom,
hogy minden álmod teljesül, te ütődött.
Harvey elvigyorodik, mintha Tommy valami vicceset mondott
volna neki.
– Akarod látni a rajzomat?
– Persze hogy akarom – feleli Tommy. – Hadd nézzem, mielőtt
még kiállításaid lesznek! Mindjárt bemegyek. És mi a helyzet a
holnappal? Beszélned kell a barátnőddel!
Harvey az ajkára harapva bólint, aztán beszalad, hogy
előkészítse a rajzot. Ragyog a büszkeségtől. Róla nem sugárzik a
Sabrina-féle magabiztosság, de van benne fény, még ha néha el is
halványul vagy csak pislákol. Tommy életében Harvey a
legfényesebb dolog.
Walker tiszteletes azt kérdezi a vérrel, mennydörgéssel és pokol-
tűzzel teli istentiszteletein: Mit tennél, ha belezuhannál a pokol
bugyraiba? Tommynak egy szempillantás alatt megvan erre a
válasza. Ha Harvey is ott lenne vele a pokolban, olyan gyorsan
felkapna a vállára, ahogy csak bírja. Tommynak erős a válla és
biztos a keze. Gondoskodna arról, hogy Harvey kijusson.
Ki a szobából, ahol az anyjuk feküdt haldokolva. Ki a
Tükörlabirintusból. Ki a mindent körülölelő greendale-i árnyékok
alól.
Ez lesz életetek, legnagyobb csatája! Az edzőjük mondta ezt
minden meccs előtt, de Tommynak több esze volt akkor, és több
esze van most is. A foci egy játék. Ez viszont – hogy kimenekítse az
öccsét, Harvey-t – tényleg élete legnagyobb harca. Tommy
megcsinálta azt a sok touchdownt. Tommy állta az összes ütést. A
nagyapjuk szerint muszáj vadászni, ezért Tommy megtanította
Harvey-t saját magánál is jobban lőni, de azt nem fogja hagyni, hogy
rávegyék Harvey-t a gyilkolásra. Amikor elmennek vadászni,
Tommy fogja a fegyvert és lő rá a szarvasra, hogy Harvey-nak ne
kelljen, és minden alkalommal a szeme közt találja el a prédát.
Tommy a leghosszabb műszakokat húzza le a bánya legsötétebb
részében, hátha akkor befogja a száját az apjuk, hogy Harvey-nak is
ott kellene dolgoznia. Harvey nem fog oda lemenni. Ő csak felfelé
fog. Tommy segít, hogy így történjen. Megígérte az anyjuknak, és
még nem vallott kudarcot. Tommy Kinkle-re lehet számítani. Ezt
mindenki tudja.
A kis zöld házukat övező zöld fák között susogni kezd a szellő.
Szinte olyan, mintha egy emberi hang lenne, mintha Sabrina vagy
Hilda néni hangjára hasonlítana, a jóságos nőére. Nevetséges, hogy
bárki is boszorkányként emlegesse.
Ha egy házban nincs anya, és egy rideg férfi az úr, annak a
gyerek fizeti meg az árát.
– Hadd én legyek az – mondja Tommy, és egy halk sóhajjal
elengedi a veranda korlátját.
Ő majd fizet, a jövője minden napjával, minden csepp
verejtékével és vérével, minden álmával.
De Harvey nem fog. Az öccse nem. Ő a legjobb ember a
családban, Tommy pedig meg fogja menteni.
 IGÉZET
AZ AJKADON

B ORONGÓS, SZÜRKE REGGELRE ÉBREDTEM, úgy kecmeregtem ki az

ágyból, mert a végtagjaim majdnem annyira sajogtak, mint a
szemem. Este sírva aludtam el. A porcelánórám szerint túl korán
volt még ehhez a képtelenséghez. A tükörbe nézve elfintorodtam,
vagy azért, mert odafestett fehér rózsák díszítették a keretét, vagy
pedig a szemem alatt húzódó karikák miatt.
Gondoltam, hogy ne legyek már bolond, majd felvettem egy
piros ruhát meg egy hajráfot. Aztán rámeredtem a tükörképemre, és
kitéptem a hajamból a ráfot, ami nagyot koppant a
fésülködőasztalomon, hogy egy darabig sötét körben forogva végül a
földön landoljon. Felálltam, ráharaptam az ajkamra, lehajoltam a
hajráfért, végül megint a hajamba tettem, de már nem néztem meg a
tükörben, hogy áll rajtam.
Szörnyen rossz hangulatban mentem le a konyhába. Hilda néni
összerezzent, amikor meglátott, és elejtette a kanalat. Éppen
zabkását csinált, de a szag és a lábasból feltörő mélabús füstnyaláb
tanúsága szerint odaégette.
Zelda néni a reggeli cigarettáját szívta az asztalnál, Ambrose
viszont nem volt ott. Általában odafigyelt arra, hogy lejöjjön velem
reggelizni, mielőtt suliba megyek, még akkor is, ha egész éjjel fent
volt a laptopja előtt. Eddig még bele sem gondoltam ebbe.
Fogtam egy tányért, és leültem Zelda nénivel szembe az
asztalhoz, hogy neheztelve ropogtassam a zabkásám égett darabjait.
– Odaégetted a gőteszemet, Hilda – jegyezte meg kritikusan
Zelda néni. – A gőteszemet al dentére kell főzni.
 Félrenyeltem az egyik… ööö… nem, nem gondolok bele… az
egyik égett zabdarabot, aztán eltoltam a tányért magamtól.
Felálltam, hogy gabonapelyhet vigyek magamnak, de biztos
Ambrose kiette a dobozból. Bevágtam a konyhaszekrény ajtaját.
– Enned kéne valamit reggelire – noszogatott Hilda néni.
– Oké – feleltem. – Zé néni, kaphatok egy cigit?
– Teljességgel ki van zárva – csattant fel Zelda néni. – A
cigaretta szélsőségesen káros a halandók számára. Én viszont
hódolatomat fejezem ki az uram, a sátán előtt azzal, hogy
hozzászoktatom magamat a füsthöz, ami kétségtelenül kísérni fog a
pokol lángjai között.
Ő nem volt olyan levert, mint Hilda néni, de elszívott körülbelül
öt szál cigarettát reggeli előtt. Eszembe jutott, hogy talán az jár a
fejében, hogy szégyent fogok hozni a családra.
– Nem vagyok halandó – vágtam vissza. – De elég közel vagyok
hozzá, ugye?
Úgy tűnik, a tüdőm is meg fog változni a sötét keresztelőm után,
a lágy halandó szívemhez hasonlóan.
– Ne mondj ilyet, különben kimosom a szádat szenteltvízzel! –
fenyegetett meg Zelda néni.
– Hajrá!
– Ne provokálj! – Egy határozott mozdulattal letette a szipkáját.
– Ez abszurd. Lehozom Ambrose-t.
– Nem akarom látni! – kiáltottam utána, miközben kicsörtetett.
Nem foglalkozott velem.
Hallottuk, hogy megteszi a két emeletet a lépcsőn a padlás felé.
Ezt Zelda néni emelt hangú parancsa és Ambrose dühös morgása
követte. Nem akart lejönni. Hilda néniből halk, csalódott sóhaj
szakadt fel, amikor belőlem is.
A következő pillanatban éktelen haragra gerjedtem saját magam
iránt. Ambrose-nak elege volt belőlem, és nekem is elegem volt
belőle. Ez azt jelentette, hogy nem kel fel többet, hogy együtt
reggelizzünk, mielőtt suliba megyek. Talán azt is jelentette, hogy
nem tárja ki előttem többé az ajtót, amikor hazaérek a suliból, vagy
nem vár az ajtó előtt.
A székemet hátratolva felálltam az asztaltól.
– Hányingerem van ettől!
– Mi lenne, ha felmennél elbeszélgetni Ambrose-zal? Hm,
drágám? – javasolta Hilda néni.
Megragadtam a táskámat meg a piros kabátomat.
– Nem akarok beszélni vele, és ő sem akar beszélni velem.
Egy perccel sem bírtam tovább maradni abban a házban.
A Gonosz Nővérek a telkünk határánál lófráltak. Pont ez
hiányzott nekem. Rám vetült az árnyékuk. Úgy állt a válluk, mintha
máris rajtam röhögnének. Úgy néztek ki, mint egy kis hollóraj, amik
egy ágon csücsülve gúnyolódnak minden arra járón.
– Csodás reggelt, nem nővér! – rikkantotta Prudence.
– Mit akarsz? – kérdeztem fagyosan.
– Csak korán le akartam tudni a napom legrosszabb részét –
válaszolta Prudence. – Jaj, nem tűnsz ma reggel valami vidámnak. A
halandók azt hiszik, hogy a boszorkányoktól megsavanyodik a tej,
de talán az arcod miatt kezdődött ez a szóbeszéd. Hogy fogom
kibírni, ha megmételyezed az akadémiánkat?
Csípte a szememet a hideg reggeli szél, el is kezdett könnyezni.
Durván letöröltem a kabátom piros ujjával.
– Lehet, hogy azt nem kell megtudnod – vágtam vissza, majd
félrelöktem Prudence-et a vállammal, amitől mindannyian vinnyogni
kezdtek mögöttem. – Lehet, hogy nem is akarok menni.
Semmi kedvem nem volt hozzájuk. Aznap nem. Ok meg úgyis
találnak valaki mást, akit gyötörhetnek.
A kanyar után, a pusztulásnak indult fák lombja alatt szembejött
Harvey, aki éppen a házunk felé tartott.

***
Elkerekedett a szeme. Pont annyira megdöbbent, hogy lát, mint
amennyire én is megdöbbentem, hogy látom. A dzsekijén rosszul
volt begombolva az egyik báránybőr zseb: a felül rázárható
anyagrész nem kívül volt, hanem belül. A haja pedig még a
szokásosnál is borzasabb volt. Még álmosnak és gondterheltnek tűnt,
nagyon cuki volt, én pedig nem bírtam most a szeme elé kerülni.
– Szia, Brina! Hová mész?
Megköszörültem a torkomat.
– Suliba. Korábban. Arra gondoltam, hogy korábban elindulok.
– Nem vártál meg? – kérdezte nagyot nyelve. – Akkor biztos
mégis haragszol rám.
– Nem – suttogtam. – Nem haragszom.
Nem akartam, hogy ezt gondolja. De leszegte az állát, mintha
magára venné a felelősséget, amit nem neki kellett.
– Minden okod megvan rá – jelentette ki Harvey. – Tommy
mondta, hogy beszélnem kéne veled. Lehet?
– Tényleg nem haragszom – győzködtem. – Nem kell bocsánatot
kérned. Inkább én vagyok az, aki…
– Hadd mondjam el – szakított félbe Harvey. – Kérlek, Brina!
Ez fontos nekem. Nem beszélek neked sokat az otthoni dolgokról.
Ez az én hibám is volt. Ha halandó lettem volna, mindketten
többet beszéltünk volna az otthoni dolgainkról. A bűntudattól és a
beálló csendtől mintha hamu ízét éreztem volna a számban. Csak
bólintani tudtam, és hagyni, hogy Harvey kézen fogva levezessen az
ösvényről. Így már a mélyre ereszkedő aranyszínű falevelek és a
kora reggeli szürke égbolt alatt álltunk.
– Azért mondom neked, mert… – Ő akart velem beszélni, de
mintha mégis nehezen ment volna neki. Nyelt egyet, aztán tovább
küszködött: – Nem arról van szó, hogy nem bízom benned. Hanem
arról, hogy nem szeretek rágondolni. Amikor suliban vagyok…
amikor veled vagyok, Rozzal és Susie-val, úgy tehetek, mintha
minden oké lenne. Normálisnak érezhetem magam.
 – Meg tudlak érteni – feleltem én is nagy nehezen, mert nagyon
kiszáradt a szám.
– Utálok otthon lenni – vallotta be kis mosollyal Harvey. – Apa
nem bír engem. A nagyapám pedig olyan, mint ő, csak még
olyanabb. Csak arról beszélnek, hogy milyen bányásznak meg
vadásznak lenni, milyen erős férfinak lenni. Azt hiszik, hogy csak
úgy lehet erősnek lenni, és én nem vagyok az. Szerintem ezért
akarnak ööö… összetörni, hogy aztán átformálhassanak. Olyanra,
amilyennek jobban tetszenék nekik.
Elöntötte az agyamat a vér. Boszorkány vagyok, tehát ha valaki
veszélyt jelent arra, ami az enyém, le tudok sújtani.
– Ugye nem arra célzol, hogy…
Harvey gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, nem arra. Apa nem bánt engem, vagy ilyesmi. Csak…
kiabál néha. Rossz a természete, de nem úgy értve. Csak annyi, hogy
amikor otthon vagyok, olyan, mintha egy idegen lennék, aki
beugrott. Valaki, akivel semmi közös vonása nincs, ezért nem tudja,
mit keresek ott, és azt akarja, hogy elmenjek. Nem azért mondom
ezt el neked, mert azt akarom, hogy… erősebbnek vagy menőbbnek
gondolj, mint amilyen vagyok. Nem kívánt személy vagyok az apám
szemében. Szerintem attól féltem, hogy ha ezt megtudod, a suli már
nem lesz többé menedékhelyem, és talán elkezdesz azon töprengeni,
hogy miért érzi ezt.
– Nem kell töprengenem rajta. – Megszorítottam a kezét. – Aki
nem szeret téged, az egy idióta.
Az első tanítási napon nagyon izgatott és ideges voltam, amiért
halandók közé mentem. Akkoriban mindenki nagyobb volt nálam a
többiek közül, Harvey pedig az egyik legmagasabb. Rögtön
kiszúrtam. Miközben lábujjhegyre állva nyújtogattam a nyakamat,
hogy én is magasabbnak tűnjek, ő görnyedve behúzta a nyakát, hogy
alacsonyabbnak látszódjon. Átverekedtem magam a tömegen,
egyenesen odasétáltam hozzá, megfogtam a kezét, ő pedig félénk, de
boldog mosolyt villantott rám.
Rögtön megkedveltem őt, Rozt és Susie-t. Nagyon is. De
Harvey-t kedveltem a legjobban. És már a legelejétől fogva azt
akartam, hogy ő is engem kedveljen a legjobban. Azért szórtam rá
azt a hülye bűbájt, mert akartam azt a bizonyosságot az életemben,
mert még mindig abban reménykedtem, hogy mindenki másnál
jobban fog kedvelni engem.
Mindig nagyra becsültem őt. Ennyit elmondhatok a magam
védelmében. Viszont nem lett volna szabad megtennem.
– Emlékszel a zöld kabátos lányra, akit az erdei ösvényen
láttunk? – kérdezte Harvey. – Tényleg néztem őt.
Bólintottam, mert ezt magamtól is tudtam. Azért szórtam rá a
bűbájt, amivel rosszat tettem vele, mert bizonytalan lettem, amiért
nem csak rám figyel.
– Viccelődtél azzal, hogy azért nézem, mert csinos – folytatta
Harvey. – Tudtam, hogy igazából te sem hiszed, hogy valaha is úgy
néznék egy másik lányra. Arra gondoltam, hogy talán sejted, mi
történik valójában, de nem akartam elmondani neked, mert
egyszerűen nem szerettem volna mesélni az otthoni dolgokról. Nem
akartam még valóságosabbá tenni azzal, hogy beszélek róla.
Harvey mély lélegzetet vett. Teljesen összezavarodva bámultam
rá.
– A lányt Alisonnak hívták – folytatta. – Átutazóban volt egy
olyan helyre, ami izgalmasabb, mint a kisváros, ahonnan elindult, és
izgalmasabb, mint Greendale. Csakhogy megismerkedett Tommyval
egy bárban, és úgy döntött, hogy marad. Nem hallgatóztam, de
hallottam őket beszélgetni, amikor néhányszor elhozta hozzánk. A
lány azt akarta, hogy Tommy menjen el vele Los Angelesbe. Arról
beszélt, hogy milyen szuper lenne az új életük.
Csend lett. Szerintem azt is hallottam volna, ha lehullik közénk
egy falevél a fűre. Azt hittem, hogy Harvey családi helyzete nem
lehet annyira bonyolult, mint az enyém, hiszen neki halandó a
családja, és a szülei közül legalább az egyik életben van. Én mindent
annak a számlájára írtam, hogy varázstudó a családom. Tévedtem.
– Tudom, hogy téged és a családodat nem nagyon érdekli a foci.
Őszintén szólva engem sem, de… Tommy volt a Baxter Gimi
Hollóinak a csapatkapitánya pár éve. Ő volt az irányító, mint apa
annak idején, de apa szerint Tommy jobban játszott, mint ő. Nagyon
tehetséges. Mindig is biztosra vettem, hogy Tommy sportösztöndíjat
fog kapni egy jó egyetemre, és el tud menni Greendale-ből. Elmehet,
hogy igazi jövője legyen… valami több és jobb annál, mint hogy a
családi bányászcégnél dolgozzon. – Megborzongott a bánya
említésekor. – Borzasztóan hiányzott volna. Tommy az egyetlen
ember otthon, akivel tényleg érzem, hogy egy család vagyunk.
Amikor anyukám meghalt, olyan kicsi voltam még, hogy nem is
emlékszem rá rendesen. Tommy mindig is olyan volt, amilyennek
apa és a nagypapa szerette volna. Levegőnek nézhetne vagy
utálhatna engem, ahogy ők teszik. De nem. Kiskoromban labdázott
velem, és sosem zavarta, hogy én nem vagyok ügyes. Ő vette nekem
az első színes ceruzákat és festőkészletet, és még mindig
mondogatja, hogy minden rajzom fantasztikus. Mindig is nagyobb
és erősebb volt nálam, amit arra használt, hogy biztonságban
érezzem magam. Soha senkinek nem volt még nála jobb bátyja.
Nagyon féltem, hogy egyedül fog hagyni.
– Tudom, hogy tényleg szereted – jegyeztem meg halkan.
Harvey pillanatnyi habozás után bólintott, majd folytatta a
történetét.
– Nem tudom, miért nem ajánlottak Tommynak sportösztöndíjat
sehol, de nem tették. Nem tudott egyetemre menni. Volt egy
barátnője a gimiben, egy aranyos és okos lány, akit tudtam, hogy
nagyon szeret, de a lány nem maradt vele Greendale-ben. Elment,
aztán nem jött vissza soha többet. Még csak fel sem hívta, egyszer
sem. Tommynak muszáj volt itthon maradni, velünk lakni és a
bányában dolgozni. Tudom, mennyire boldogtalannak és bezárva
érezhette magát. Fogalmam sincs, mit csinálnék, ha örökre úgy kéne
leélnem az életemet. Tommy viszont sohasem panaszkodik. Mindig
úgy tesz, mintha részéről oké lenne minden. De egyszer csak
elkezdett járni ezzel az új lánnyal, aki feltűnően szép volt, és egy
kijutási lehetőségről beszélt neki. Azt hittem, élni fog a lehetőséggel.
Tudtam, hogy nincs oka maradni.
– Azért voltál annyira hallgatag és szomorú a múlt héten –
mormoltam. – Azért nézted azt a lányt. Mert ismerted.
Mekkora idióta voltam!
Harvey arca olyan volt, mint az égbolt: azonnal látszott rajta a
sötétség és a fény is. Látszott rajta, ha nyomorultul érzi magát.
– Az a lány, Allison, elment. Tommy azt mondta, hogy nem akar
vele tartani, ezért lelépett nélküle. Amikor az utolsó találkozásuk
után hazajött, alig egy órával azután, hogy láttuk a lányt az erdőben,
egyszerűen tudtam. Tommy annyira boldogtalannak tűnt, én pedig
haragudtam magamra, amiért féltem és hülye voltam. Megvan a joga
a saját életéhez. Boldogabbnak kéne lennie, mint amilyen most.
Helyette viszont Greendale-ben maradt, és én tudom, hogy miattam
maradt itt. Nem kellett volna neki.
– Ő a bátyád – mondtam Harvey-nak. – Ha maradni akart, akkor
maradt. Ez azt jelenti, hogy nagyon szeret téged.
Szinte féltékeny voltam erre a szeretetre – csakúgy, mint
korábban –, mivel elég nagy volt a különbség Tommy és Ambrose
között.
A nyár végi ruhájukba öltözött fák alatt álltunk, és úgy fogtuk
egymás kezét, hogy a tenyerünk teljesen összeért. Előző nap marták
fel a tövisek Harvey kezét – a művészkezet, amit annyira szerettem
–, és az én hibám volt. Most pedig vallomást tett előttem, mintha
bűn lett volna a bátyja elvesztésétől való félelem. Belefájdult a
szívem. Nem voltam hajlandó féltékenynek lenni Harvey-ra. Azt
akartam, hogy mindene meglegyen: szeretet, jóság és állandó
védelem. Mindegyiket megérdemelte.
Harvey a fejét ingatta. Látszott rajta, hogy továbbra is
kételkedik. A szél láthatatlan ujjakkal simította hátra borzas haját,
mintha csak szeretgette volna, és tisztábban akarta volna látni az
arcát. Harvey nem nyíratta a haját elég gyakran, és mostanáig sosem
jutott eszembe, hogy nincs anyukája vagy nagynénje, aki
emlékeztethetné rá. Én is meg akartam érinteni a haját, és elsimítani
a nyugtalanságot és a bizonytalanságot a homlokáról, de még azt
sem tudtam, saját magamat hogyan szabadíthatnám meg tőlük,
nemhogy őt.
– Én látom az értelmét annak, hogy Tommy maradt –
bizonygattam. – Azt viszont nem értem, hogy az apukád miért nem
értékel téged. Annyira mérges vagyok, amiért fájdalmat éltél át, és
én nem is tudtam róla. Még mindig nem értem, hogyan csalódhat
benned bárki is. Elhiszem neked, amiket az apukádról meséltél, csak
éppen megérteni képtelen vagyok. Annak viszont nagyon is van
értelme, amit Tommy érez irántad. Figyelj rám, Harvey! Aggódtál,
hogy ha megtudom, mi a helyzet nálatok otthon, meggondolhatom
magam veled kapcsolatban, de nem fogom. Nem lehet olyan dolog a
családodban vagy az enyémben, ami miatt kevesebbre tartanálak.
Nem lehet olyan dolog a családodban vagy az enyémben, ami miatt
el akarnálak hagyni.
Azzal megragadtam a báránybőr kabátjának a zsebét, hogy
közelebb húzzam magamhoz a borzas fejét meg az édes, ijedt ajkát.
Egy csókkal pecsételtem meg az ígéretemet.
Amikor hátrahúzódtam, Harvey ellágyult tekintettel nézett rám,
és olyan aranylón csillogott a szeme, mint egy folyó vize.
– Talán ezért nem értem, hogy Tommy nem ment el. Ha te
kérnél rá, hogy lépjek le veled Greendale-ből, indulnék is –
dörmögte. – Bárhová követnélek.
 A szavaitól melegség áradt szét a mellkasomban, de rögtön ki is
hűlt, amikor belém nyilallt egy fagyos emlék. Énekelt az ablakom
alatt, feldíszítette virágokkal az iskolánkat… nem értem, hanem
miattam. Azért, mert rászórtam egy bűbájt, amitől így viselkedett.
A bűbáj az övé volt, nem pedig a tiéd, hallottam a kívánságkút
szellemének suttogását a fülemben. Az ő hibája, nem pedig a tiéd.
Nem kellett volna megcsinálnom azt a varázslatot Ambrose-zal.
Ha már boszorkány lettem volna, meglett volna a saját varázsige-
gyűjteményem, és ismertem volna a benne szereplő bűbájokat. Ha
több hatalmam lett volna, gondoskodhattam volna arról, hogy ne
essen baja Harvey-nak. Ha erősebb lettem volna, mint az unoka-
tesóm vagy a Gonosz Nővérek, akkor a megfelelő bűbájokat tudtam
volna szórni.
A hatalom nem csak a rideg és szeszélyes szívűeknek való. Ha
jobb mágiát akartam, nekem kellett csinálnom.
Nem szándékoztam csak azért feladni a boszorkánnyá válást,
mert a boszorkányok között rosszak is vannak. Lehettem jobb náluk.
Nem akartam feladni a hatalmat vagy azt, hogy büszke legyen rám a
két nagynéném, de Harvey-t sem akartam feladni, és nem is állt
szándékomban. Használhattam a mágiát arra, hogy megvédjem
mindkettőnket.
Harvey nem azért nézte a zöldbe öltözött lányt, mert csinosnak
találta, hanem mert tartott attól, hogy elveheti az imádott bátyját.
Azért nézte a Gonosz Nővéreket meg a varázsló pasijukat, mert azt
hitte, hogy a zöld lányhoz hasonlóan turisták, olyanok, akik
könnyedén elmenekülhetnek Greendale-ből.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztak neked – mondtam Harvey-
nak. – Nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Mostantól megvédelek.
Harvey kis kacajjal, kedvtelve nézett le rám.
– Szeretem, hogy ilyen heves vagy. De nem tudsz mindentől
megvédeni, Brina.
 – De, meg tudlak – feleltem, bár nem neki kellett komolyan
vennie az ígéretet, hanem nekem. – Meg is foglak.
Soha nem akartam hagyni, hogy megint bántsák. Lehet, hogy
tényleg fontos voltam Harvey-nak, és egyedül én voltam fontos –
pont úgy, ahogy akartam, és talán az egész végig így volt. Ha vártam
volna, és nem csinálom meg Ambrose-zal a varázslatot, Harvey
talán magától is kimondta volna, hogy szeret, és akkor hihettem
volna neki.
Most már sohasem tudhattam biztosan.
Ez az én hibám volt. Szörnyű ballépést követtem el.
De tudtam, hogyan hozhatom helyre.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

V AN EGY HŰVÖS ZUG SUSIE PUTNAM SZOBÁJÁBAN, ahol a tükrök

összetörnek.
Egy ablakhoz közeli sarokban, az ággyal szemben. Amikor
nincs ott tükör, Susie odalép, és érzi, hogy határozottan hidegebb a
levegő. Mintha egy szellem hajolna közel, hogy titkot súgjon a
fülébe, de Susie nem bírja elég sokáig a hideget ahhoz, hogy ott
maradjon és megértse.
Susie próbálja megjegyezni, hol van ez a hely. Fogalma sincs,
hogy miért megy ki folyton a fejéből, ahogy arról sincs, hogy
honnan jön a huzat: vajon az ajtótól, az ablakból, vagy esetleg
megrepedtek a ház alapjai? Az apja azt mondja, hogy ő még csak
nem is érzi a hideget.
A lány viszont biztos benne, hogy a hideg nem csupán a
képzeletének szüleménye. Van rá bizonyítéka. A szoba sarka
magától értetődő hely egy tükör számára, ezért Susie odarakja, ám
néhány hónap, hét vagy akár nap múlva egy hajszálrepedés szokott
megjelenni rajta. Mintha jégtakaró repedne meg: először szinte
láthatatlanul, aztán végig az egész ezüstös felületen, végül
megnyílik, akár egy sötét seb.
Susie egy darabig próbál óvatos lenni. Elkerüli a sarkot, és
máshol tartja a tükröt.
De valami előbb-utóbb rosszra fordul.
Például Susie néha beszélget a szomorú szemű
unokatestvérével, Jesse-vel, akire azt mondják az emberek, hogy
érzékeny, nincs rendben, sőt néha azt is, hogy nem igazi férfi. Vagy
Susie elveszti a türelmét, és megpróbálja lefejelni a focicsapat egyik
tagját. Vagy alvás közben lehetetlen álmai támadnak. Máshol szokott
lenni álmában, nem pedig Greendale-ben. Valami csillogó helyen
van, mintha a régmúlt homályos emlékeibe csöppenne vissza, vagy
éppen a ragyogó jövőt látja maga előtt, ahol minden tisztább. Az
álmaiban vannak emberek, akik megértőek és együttérzők, s amikor
elmegy mellettük,, hallja a suttogásukat. Nem vihognak rajta, mint
ahogy a barátain kívül mindig mindenki az iskolában. Azt mondják
rá, hogy jóképű.
– Tudom, hogy jó kislány leszel – szokta mondani Susie-nak az
apja, amikor elmegy otthonról. Nem kérdés számára, mit jelent
jónak és lánynak lenni, Susie-nak pedig mindkettőnek muszáj
lennie. Az apja elgondolása szerint nincs más választása.
És Susie tudja, hogy az apjának igaza van.
Valami oknál fogva Susie képtelen megjegyezni, hogy kerülje el
a hideget. Előbb-utóbb megfeledkezik róla, és odatolja a tükröt a
szoba leghűvösebb sarkába. Előbb-utóbb felriad a túlzottan csábító
vagy túlzottan félelmetes álmokból, és a tükörképe szemébe kell
néznie. Előbb-utóbb eltörik a tükör.
Susie néha arra gondol, hogy nem kellene elkerülnie a sarkot,
csak kidobni a tükröt. Néha pedig szeretne magabiztosan odalépni a
repedezett tükörhöz, és belenézni anélkül, hogy félne, hogy elnyeli a
rés, és beszippantja az üveg. Akkor látná, amit látnia kell.
De eddig még nem tette ezt meg.
Sabrina halandó barátai megtanulták a leckét, amit ő még nem.
Megtanultak félni saját maguktól. Eleget tudnak ahhoz, hogy
rettegjenek a tükör hatalmától.
 KÍVÁNSÁG
TELJESÍTVE

G YÖNGYHÁZAS SZÜRKÉN, HOMÁLYOSAN CSILLOGVA ívelt fölöttem

az ég, mint egy bepárásodott tükör. Magam elé küldtem Harvey-t az
iskolába vezető úton, így egyedül sétáltam keresztül az erdőn a
kihalt patakpartig, ahol a kívánságkút szelleme várt.
Amint odaértem, részletesen elmeséltem neki mindent, hogy mi
történt velem, amióta legutóbb találkoztunk. Meséltem Ms.
Wardwell otthonos kis házáról, a sebekről Harvey kezén a tövisek
miatt és arról is, hogy Ambrose-nak elege lett belőlem. Szinte
elfogyott a levegőm, mire befejeztem. Gondoltam, hogy a szellem
talán majd ugyanúgy próbál megvigasztalni, ahogy Ms. Wardwell
tette.
A szellem viszont csak rám szegezte ezüstös tekintetét, némán
és határozottan. Semmi mást nem láttam benne, csupán a saját
kétség-beesett arcom tükörképét.
– Tehát végre akarod most hajtani a bűbájt?
Nagy levegőt vettem.
– Igen. Végre akarom most hajtani a bűbájt.
– Mindössze ennyit kellett mondanod – mormolta a kívánságkút
szelleme.
Ez egy kicsit lehangoló volt, de rájöttem, hogy igazat mondott.
A szavak nem jelentenek túl sokat. Ha nagyszerű boszorkány akarok
lenni, az tetteket kíván. Azon kaptam magam, hogy bólintok.
– Emlékszem a varázsige elejére – mondtam. Belemártottam
csuklóig a kezemet a ködös vízbe, s éreztem, ahogy a borzongás
átjárja az ereimet. – Tükröm, tükröm, tegyél engem gyönyörűbbé.
Arcomat és szívemet is.
– Nyújtsd felém a kezedet! – kérte a szellem. – Öleld át a
patakot! Mondd velem együtt:

Tükröm, tükröm, tegyél engem gyönyörűbbé,

Arcomat és szívemet is, minden változzék.

– De én nem akarom, hogy minden megváltozzon – haboztam.

– Csak amit szeretnél – ígérte a szellem. – Itt a lehetőség.
Kinyújtottam a karomat, hogy átöleljem a szellemet, de ahogy
közel hajolt, csak vizet érintettem. Mintha eltűnt volna a kezem a
felszín alatt. Eszembe jutott a történet, amit Ambrose mesélt egy
lányról, aki nem akart hozzáérni semmihez, ami gonosz, és kezek
nélkül végezte.
Hilda néni is elmondta nekem azt a mesét. A lány új kezet
kapott a végén, ezüstből. Jobbat, mint a régi. Én is jobb és
nagyszerűbb akartam lenni, kihozni magamból a lehető legjobbat.
Meg fogom mutatni Ambrose-nak. Meg fogom mutatni
mindenkinek.
Amikor a szellem kántálni kezdett, vele kántáltam, de nem
mondtam ki, hogy „minden változzék”. Helyette csak egyetértőn
hümmögtem, ami úgy tűnt, hogy működik. Úgy vált eggyé a
hangunk, mint két forrás vize, ami egy folyóvá áll össze.

Tükröm, tükröm, tegyél engem gyönyörűbbé,

Arcomat és szívemet is, minden változzék.
Tegyél engem mindenné, ami csak lehetek.
Vár a dicsőség, sohasem halványul el.
Az árát nézni soha ne jusson eszedbe,
Csak nézz bele a tükrömbe.
Hidd, hogy semmi sincsen elveszve.
 A falevelek mintha zörögve suttogták volna utánunk
visszhangként: elveszve, elveszve, elveszve.
Egyetlen hullám futott végig a patak sima felszínén, mintha
megborzongott volna a víz. Az ezüstös víztükör az alacsonyra
ereszkedett felhőket mutatta, a borzongás pedig széttörte a fátylat. A
patak tükrében repedés futott végig az égen.
A repedés elérte a két csuklómat. Hirtelen csípni kezdett a patak
vize, még a jégnél is hidegebb lett.
Ahogyan a víz alakulhat át jéggé vagy gőzzé, én is éreztem,
hogy átváltozom. Ez nem az a látomás volt, amit a szellem korábban
mutatott. A csontjaim mintha fém módjára olvadtak volna
cseppfolyóssá, hogy újrakovácsolódjanak valami mássá. Mintha tűz
pattogását hallottam volna a fülemben, aztán megláttam a vízesést a
vállam fölött. A pattogás a saját hajam volt, ahogy többévnyit nőtt
pillanatok alatt. Kínzó fájdalom nyilallt a karom és a lábam
csontjaiba, levetettem magam a sárguló fűbe a patakparton, és
beledugtam a lábfejemet a vízbe, hogy lehűtse és csillapítsa a
sajgást. Lángoló, borzongató fájdalom áradt szét a halántékomból
kiindulva az orromon át az államig, úgyhogy kivettem a kezemet a
vízből, és nedves ujjaim közé rejtettem az arcomat.
Amikor felemeltem a fejemet a tenyeremből, láttam, hogy az
ujjaim megváltoztak: hosszúak lettek, karcsúak és finom vonalúak.
Még a körmeim is tökéletes ovális formában csillogtak, mint a
megmunkált és polírozott drágakövek.
A patak fölé hajolva rámeredtem a tükörképemre. A hajam
ezüstös-aranyos fátyolként omlott a vállamra. A szemem nagyobb és
kifejezőbb volt, ezüstös tengerkékben játszott. Az egész arcomnak
más lett a formája, mintha csak most faragták volna jégből:
ragyogott a szépségtől, talán még meg is csillant volna, ha ráesik a
napfény. Úgy néztem ki, mint egy folyami istennő vagy a tenger
csillogó habjaiból született istennő.
Egyáltalán nem hasonlítottam önmagámra.
 – Ne, várj! – nyögtem. – Nem akarom ezt! Meg akarom állítani!
– Jaj, drágám… – mormolta a szellem közel hajolva ezüstös
szájával a fülemhez. Olyan hideg volt a lehelete, mint a tengeri szél.
– Túl késő van már ahhoz, hogy megállítsd. Nézz csak magadra!
– Ez gyönyörű, de…
Megpróbáltam kihúzni a lábamat a patakból, de nem moccant.
Kötelek feszültek a bokámra, mintha hínárba gabalyodtam volna.
– Rád ismerne-e most a családod? – kérdezte a szellem. –
Észrevenne-e téged az a halandó fiú, akire vágysz, e mögött az
idegen arc mögött? Amikor láttak téged azok, akik fontosak neked,
tulajdonságok és hibák összességét látták. Az emberek mindent
megadnának azért, hogy bájosak legyenek, de sosem gondolnak bele
abba, hogy azzal a bájjal már nem lesznek felismerhetők. Nincs
visszaút. Csak előre tudsz haladni. Velem. Tedd vissza a kezedet a
vízbe!
Csakhogy én nem szépséget akartam. Én nagyszerűvé akartam
változni, de még csak eszembe sem jutott, hogy ha átváltozom, senki
sem fog felismerni.
Még mindig a ragyogó lányt bámultam a vízben. Én sem
ismertem volna fel saját magamat.
Hirtelen jött a rideg és keserű felismerés. Sokáig kételkedtem,
most viszont megint bizonyosságot nyertem. A szellem hangja lágy
volt, de kérlelhetetlen. Meg sem próbált olyan kedves lenni, mint
Ms. Wardwell, sőt egyáltalán nem volt kedves.
Soha nem láttam, hogy a kútból jött volna ki. Mindig a
patakparton feküdt, és várt. Csak hazudta, hogy rám várt. Hazudott.
– Te nem is a kívánságkút szelleme vagy, ugye?
– Nem. Sejted, hogy ki lehetek?
Úgy kacagott, mintha ezüstcsengők csilingeltek volna. Amikor
megrázta a fejét, úgy szállt a haja, mintha ezüstös csápok úsztak
volna az árral.
 Hilda néni mesélt nekem a kívánságkút szellemeiről, de Zelda
néni gondoskodott róla, hogy sötétebb mágiáról olvassak. Zelda néni
figyelmeztetett a démonokra. Most már emlékeztem azokra a
történetekre. Most, hogy a patak foglya lettem, eszembe jutottak az
illusztrációk a veszélyes teremtményekről és arról, hogy milyen
sötétség lakozhat a víz alatt.
– Nem csak sejtem – suttogtam. – Most már tudom, ki vagy.
Olyan teremtmény, mint Melusine, a folyóban élő démonkígyó, aki a
csókjával ölt. Te vagy a halott boszorkánykirálynő tükre. Egy
ruszalka vagy, aki a parton várakozik, fésülgeti a haját és énekel,
hogy odacsalogassa az áldozatait a vízhez. Aztán belegabalyítod a
lábukat a hínárba, ami igazából a hajad.
– Mindig ugyanazt a dalt éneklem – merengett el a ruszalka. –
Gyere ide hozzám, drágám, különleges vagy, kiválasztott vagy,
egyedülálló vagy… éppúgy, mint mindenki más. Veled is működött,
igaz? Mindig működik.
– És azt tervezed, hogy vízbe fojtasz – állapítottam meg. –
Éppúgy, mint mindenki mást.
A vállamnál időző szellem végighúzta jéghideg ujját az
arcomon.
– Nos… te talán egy kicsit különlegesebb vagy, mint a többiek
közül néhányan.
– Egyszer bolondot csináltál belőlem, szégyelld magad! De ha
másodszor is megteszed, akkor már megfulladok. Nem fogok megint
bedőlni.
– A legutóbbi lánynak aranyhaja volt, és zöld kabátja – közölte
álmatagon a szellem. – Megmutattam neki a látomást a patakban: a
tökéletessé vált arcát, körülvéve nagyvárosi fényekkel és
reklámokkal. Sóvárogva nyújtotta a kezét a halálnak, aztán vízbe
fojtottam, így megy ez a legtöbb áldozattal. Elég egy egyszerű kis
dolog. Miért pazarolnék rájuk ennél nagyobb varázslatot? Igazából
saját magukkal teszik. A karjaimba vetik magukat. Nekem csak
annyit kell tennem, hogy elkapom és lenyomom őket. Te viszont
más vagy. Rád csak úgy öntöttem a varázslatot. Beléd öntöttem
magamat.
Aranyhaj, zöld kabát és nagyvárosi fények… megborzongtam.
Tommy barátnője, Alison, aki olyan hirtelen ment el Los Angelesbe.
Végül nem sikerült kijutnia Greendale-ből.
– Azért vagyok más, mert meg tudlak győzni, hogy elengedj?
– Jaj, nem! – felelte a ruszalka. – Nem engedem el az
áldozataimat. Vízbe fojtom mindet. De vannak olyanok, akiket
másképp. A halandók azt mondják, hogy a boszorkányokat és a
varázslókat nem lehet vízbe fojtani, mert alkut kötnek az elemekkel.
Te boszorkány vagy, adok neked egy választási lehetőséget. Mit
gondolsz, mi lesz az a lehetőség?
Nem kellett gondolkodnom rajta. Már láttam az új, csillogó
tükörképemet. Már elmondta nekem, hogy mit akar.
– Az, hogy belém öntöd magad.
– Pontosan – helyeselt a ruszalka selymes, ezüstös hangján. – Te
az edény, én pedig benne a csillogó víz. Végül minden álmod valóra
válhat azon a csekély áron, hogy velem dolgozol. Úgy sétálsz ki
erről a tisztásról, hogy az én patakom vize csörgedezik az ereidben.
Nem mehetsz haza, de jut hely a mágikus lányoknak, és te tudod is,
hol van az a hely. Te meg én együtt járunk majd az Okkult
Művészetek Akadémiájára. Mindenkit le fog nyűgözni ez a különös
boszorkány az ellenállhatatlan szépségével és hatalmával. Mondj
igent! A másik lehetőség, hogy most megfulladsz. A hínárjaim
erősebbek a láncoknál. Nem menekülhetsz tőlük.
Mindenképpen láncok között leszek. Pontosan tudtam, hogy
mennyire csekély irányítás jutna nekem, ha ez a szellem
kormányozná a testemet, mint egy hajót a vizein. Ha hagyom, hogy
megszálljon ez a démon, a családom sohasem fogja megtudni, mi
történt velem. Azt hinnék, hogy meghaltam. Ami akár igaz is
lehetne.
 Abbahagytam a vergődést és a kapálózást. Kipróbáltam, hogy
mennyire marasztal a víz, ahogyan egy halandó fogoly próbálgatná a
kötelet, amivel gúzsba kötötték. Olyan hideg volt a víz, mint valami
lánc, de beleremegett a mozdulatomba.
Erősebb voltam, mint gondolta. Még mindig kijuthattam.
Minden izmomat megfeszítettem és minden varázserőmet
összeszedtem a szökéshez szükséges hirtelen erőkifejtéshez. Mielőtt
megmoccantam volna, eszembe jutott Tommy barátnője, Alison,
ahogy a kocsijánál várakozott az erdő szélén, és az is beugrott, amit
Ms. Wardwell mondott.
Láttam már néhány fiatalt annál a pataknál lófrálni sötétedés
környékén, és őket tényleg behívom egy teára. Nem fér a fejembe,
miért vonzza őket ennyire az a hely. Felidéztem a tanárnő
aggodalmas tekintetét a hatalmas szemüvege mögött és a kis
házának otthonos melegét. Azt kívántam, bárcsak ott lennék épp.
Vajon Ms. Wardwell hány embert mentett meg a pataktól
anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatában lett volna?
Vajon hányat nem sikerült megmentenie? Senki sem tudta, hogy
a halandók veszélyben vannak, és amikor eltűntek, senki sem tudta
soha, mi történt velük.
Legalábbis előttem. Én már tudtam.
A ruszalka halandókat csalogatott a patakjához, hogy vízbe
fojtsa őket. Még többet fog idecsalogatni, ha nem állítja meg valaki.
Sejtettem, kik lehetnek azok a halandók.
Úgy árasztottak el az emlékek, mint a nyár múltával sűrűn hulló
falevelek. Roz semmibe révedő tekintete, amikor meglátta magát a
tükörben. Susie, ahogy következetesen elkerülte a saját tükörképét,
mintha egy idegen lenne, akivel nem akar találkozni. Az én Harvey-
m, aki kiskorában megijedt a Tükörteremben, és aki azt gondolta,
hogy puszta létével is csalódást okoz az apjának. Bármelyikük ugrott
volna az átváltozás lehetőségére.
 Amikor visszaemlékeztem, mit mondott Ms. Wardwell ennek a
pataknak a partján lófráló fiatalokról, amikor elképzeltem a ruszalka
jövőbeni áldozatait, olyan halandók arca rémlett fel előttem, akiket
szerettem.
Az egyik halandónak, akit szerettem, már baja esett miattam.
Aznap ígértem meg neki, hogy soha többé. Nem fogok elmenekülni,
hogy saját magamat biztonságban tudjam, a halandó barátaimat
pedig veszélyben hagyjam.
– Mit mondasz? – kérdezte a ruszalka szinte édesen dalolva. –
Rábólintasz?
– Rábólintok. – Kezdett hasonlítani a hangom az övére.
Ezüstcsengők csilingelését lehetett hallani benne halkan, de egyre
erősebben. – Egy feltétellel. Előbb haza akarok menni. Oda akarok
állni a gyermekkori otthonom elé, hogy elköszönhessek a
gyermekkoromtól.
Mintha jól mulatott volna a kérésemen.
– Rendben. Most gyerünk együtt a víz alá, és lélegezz be
engem! Vízre van szükséged az újjászületéshez és a halálhoz is.
Csobbanás nélkül csusszant be mellőlem a vízbe.
Éreztem, ahogy húznak a hínárok, szorosan a lábam köré
fonódnak és lefelé rántanak. Már nem föld volt alattam, hanem sár,
miközben elkerülhetetlenül siklottam a vízbe. Csak egy
másodpercem maradt.

Sem tűz, sem nap, sem hold nem perzsel meg,

Sem víz, sem tó, sem tenger nem fullaszt meg.

Ujjaimmal alakzatokat rajzoltam a levegőbe, aztán berántottak a

víz alá. Eszembe jutott, hogy a jeges hidegtől talán megáll a szívem.
Amikor földet ért a talpam a patakmederben, csontok roppantak
a cipőm alatt. Kipattant a szemem, és megláttam a csillogó felszín
alatti valóságot.
 A patak medre fehérlett a vastag csonttakarótól. Ha voltak is az
alján kavicsok, beterítette őket a csont. A vigyorgó koponyák és az
összezúzott sípcsontok között viszont a halál különböző szilánkjai
rejtőztek: egy megtépázva hullámzó zöld kabát, egy szomorúan
csillogó kis gyémántgyűrű vagy egy cipő, aminek a kikötődött
fűzője elhagyatottan lebegett a sötét áramlattól.
Sodródtam, fuldokoltam a szörnyülködéstől. Sokkoló volt,
amikor a gúnyos arc – olyan áttetsző, mint a tenger habja – rám
vetette magát tátott szájjal, és éles fogak villantak a pofájában.
Sikoly szakadt fel belőlem egyetlen néma, ezüst buborékként, ami
majd kipukkan a felszínen, így emberi fülhöz soha nem jut el.
Hirtelen pörögni kezdett a vízben a testem, olyan
áramvonalasan, mint egy fókának. Nem én döntöttem el, hogy
kikecmergek, de kifelé másztam a patakból. A parton voltam,
viszont nem én vonszoltam ki magam.
– Nem feledkeztem meg a megállapodásunkról – visszhangzott a
ruszalka hangja a koponyám fogságában. – Egy szomorú búcsú a
gyermekkori otthonodtól. Aztán teljesen a birtokomba kerülsz, és
indulunk.
Semmilyen víz nem fullaszt meg, mondtam ki a varázsigét.
Bíznom kellett a bűbájomban, de nehéz volt, miközben éreztem,
hogy jéghideg marok szorítja össze a szívemet, hideg burkolja be a
csontjaimat, és a patak csörgedezik az ereimben. Úgy tapadt rám a
vízben elázott piros ruhám, mintha vérben fürödtem volna.
– Nem mondhatom, hogy nem figyelmeztettél. Vízbe fojtasz
mindenkit – szólaltam meg. – Bele fogsz fojtani a saját szívem
tengerének kamrájába. Ameddig maga alá nem gyűr a szél és a víz
zaja.
A nevetésétől meghűlt az ereimben a vér.
A legmélyén talán néha még hallani fogom, ahogy sikítasz.
Az új, hosszabb lábaimmal csak úgy suhantam az erdő talaján.
Egyre közelebb értem az ösvény kanyarulatához, így
kikukucskálhattam, mi terül el a fákon túl.
A temető a drótkerítés mögött, a magas épület a tornyosuló
kéményekkel és a hegyes tetővel, benne pedig varázstudókkal. Egy
ágba kapaszkodva hunyorogtam ki az ágak között, és csak
bámultam. Az otthonom. Nagyon szerettem volna biztonságban
lenni, otthon.
Ideje menni, suttogta az elmémben a ruszalka.
– Aha – suttogtam vissza –, ideje menni.
Égett a szemem a hunyorgástól. Hullottak a könnyeim…
lehetetlenül hidegen, holott régebben mindig meleg cseppek voltak.
Aztán elengedtem a faágat, és nagy lendülettel elindultam. Nem az
erdőbe, hanem el onnan.
Eszeveszettül rohantam az ösvényen, kétségbeesetten szaladtam,
hogy hazajussak. Tudtam, hogy talán reménytelen. Miért
fogadnának be egy idegent?
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

A MBROSE RÉGEN A TETŐN ÜLVE ETETTE A MADARAKAT. A lombok

suttogták a hírt a felhőknek és az arra járó madárrajoknak. Egy
bezárt varázstudó olyan teremtményekkel akar lenni, akik repülnek.
A boszorkányok és a varázslók általában nem galambokat vagy
kékmadarakat vonzanak. Helyettük héják jöttek, sőt még egy
keselyű is körözött Ambrose fölött, ahogy a lejtős háztetőn
végigsétálva megállt a szélén, és körülnézett.
Nem olyan volt, mintha megint lenne familiárisa vagy
szabadsága, de ez jutott neki.
– Szabadulj meg attól a keselyűtől! – parancsolta Zé néni
Sabrina érkezésekor. – Gondolj a kicsire!
– Békülj ki Sabrinával! – közölte vele Zé néni ma reggel, miután
nem ment le reggelizni. – Te vagy az idősebb, neked kell jobban
tudnod.
– Mégsem tudom jobban soha – felelte Ambrose. – Sabrina
leállhatna azzal, hogy ilyen eszelős boszorkányként viselkedjen.
Ambrose a szobájában maradt az ágyán elterülve, a lágy esésű
függönyei meg az árnyékolt rajzai alatt, és belemerült a duzzogásba.
Amit Sabrina figyelmen kívül hagyott, az az, hogy ők nem
Ambrose első családja. Még csak nem is a második. Először volt az
a család, amelyikbe beleszületett, de az apja olyan fiatalon halt meg,
hogy Ambrose-nak soha nem lesz esélye kinőni a gyerekességet,
mert vágyik az apja elismerésére, és fél a rosszallásától. Az apja
csalódott benne, ami egy kőbe vésett örök tény, egy kitörölhetetlen
ítélet. Ambrose világéletében más sem csinált, csak próbált
megfelelni ennek.
Hilda gondoskodott róla, miután eltávozott az apja. Az édes
Hildával együtt jött a szigorú Zelda is. Ők ketten annyira
elválaszthatatlanul összetartoznak, mintha sohasem lennének távol
egymás-, tói. Még akkor is ikerágyban alszanak, amikor egy óceán
választja el őket. Hilda néni szeretetbe burkolta Ambrose-t,
elkényeztette, és sosem mondott neki nemet.
Ambrose viszont mindig többet és többet akart. Így kapott egyre
kevesebbet.
Így lett a második családja. Kutatni kezdett egy apafigura után,
és talált egy vezetőt, talált bajtársakat, s ezek után nem volt
meglepő, hogy végül igazi bűncselekménybe sodorták. Nem
kérdőjelezte meg az ideáljaikat vagy azok heves következményét.
Amikor minden rosszra fordult, izzó dacot érzett, és mártírhalálra
gondolt.
Mindig is robbanékony természet volt.
Sohasem hitte volna, hogy ilyen sokáig tarthat a rabsága. Ha
halandó lenne, már meghalt volna ebben a házban. Néha eszébe jut,
hogy milyen zseniális volt az ítélete: tudták, hogy az egyetlen
büntetés, amit képtelen elviselni, az a- sivárság. Csigalassúsággal
telik egyik nap a másik után a ház falai között, ennek a helynek a
fogságában. El lesz barikádozva ezen a kis helyen, ameddig el nem
hervad a lelke, és ki nem alszik az összes tűz benne.
Edward Spellman mindig járkált mindenhova, Ambrose pedig
mindig maradt ott, ahol volt. Sabrina apja. sosem tartotta sokra
Ambrose-t, különben megpróbált volna segíteni neki. Így ő sem
tartotta sokra Edwardot, csak érdekesnek találta az üstökösszerű
emelkedését és bukását. Főpappá válni, megváltoztatni a
varázstudók világának törvényeit, feleségül venni egy halandót,
olyan volumenű életet élni és halált halni, ami Ambrose-nak
elérhetetlen volt… Ha Edward életben marad, Ambrose szerint nem
akarta volna, hogy túl sok időt töltsön vele a lánya.
Ambrose sosem tervezte, hogy bármi köze legyen a lányhoz.
Sabrina csecsemőként érkezett a Spellman-házba, és túlságosan
lefoglalta Hilda néni figyelmét. Éjjel képes volt bármikor ordítva
felébredni, Ambrose pedig nem hagyhatta el a házat, és nem
menekülhetett előle. De unatkozott, ezért játszott vele: részben azért,
hogy a gyereket szórakoztassa, részben pedig azért, hogy saját
magát. Sabrinának komoly arca volt – még most is de Ambrose-nak
mindig sikerült elérnie, hogy rámosolyogjon.
Semmi több nem vagyok neked, csak egy játékszer, mondta
Sabrina. Talán igaza van. Talán okos, és talán mostanra rájött, amit
mind-kettejük apja tudott: hogy Ambrose mindig is csalódást fog
okozni.
Aranyos volt, de Ambrose nem találta olyan érdekesnek a
csecsemőket. Nem akkor fogta meg. Hanem később. Kislányként,
kötényruhában és csatos cipőben. Már akkor is örökké ott húzódott
egy kis ránc a homlokán, mintha máris felelősséget érezne a világért.
Miután befejezték a mókát, Sabrina mindig tudatosan elpakolta a
megfelelő helyre a játékokat, Ambrose pedig összevissza hagyta
őket a padlón, amíg valaki el nem botlott bennük.
Ambrose varázsolt neki, mert akkor kacagott, és úgy nézett rá,
mintha egy csoda lenne… Ambrose pedig fogékony a bókokra.
Egyszer elbűvölte a kislány hintalovát, hogy az vad vágtába
kezdjen körbe a szobában. Sabrina leesett, és beverte a falba a kis
arcát.
A gyerek könnyekben tört ki, az addig heverő Ambrose pedig
ijedten guggolásba pattant, és már majdnem odahívta Hilda nénit
vagy Zé nénit, amikor a kislány odarohant a karjaiba. Úgy sírt,
mintha mindjárt megszakadna a kis szíve, könnyekkel és
orrváladékkal az ünnepi ruhácskáján, kis kezével határozottan
belekapaszkodva Ambrose nyakaba. Miközben Ambrose a hátát
paskolgatta és ringatta, még akkor is körülnézett, hogy Sabrinának
kihez kellett volna szaladnia: kezdjük ott, hogy valaki olyanhoz, aki
miatt sohasem esett volna bántódása. Valakihez, akire számíthat.
– Sabrina, Sabrina – mormolta tehetetlenül az arany hajába. –
Hibát követsz el. Rossz embert választottál.
Ambrose néhány nappal később egy jó kis bűbáj
előkészületeinél tartott a padláson, és hallotta Hilda néni kiáltását:
– Sabrina!
Mire észbe kapott, már félig lerohant a lépcsőn, a torkában
dobogott a szíve, és messzire maga mögött hagyta a bűbájhoz
szükséges hozzávalókat. Ismeretlen érzés volt ez neki: félni és
dühösnek lenni attól a gondolattól, hogy bárki is hozzá merészel érni
a kislány arany hajának akár egyetlen szálához is.
Azon kapta magát, hogy unokatestvérkémnek szólítja őt, mintha
így igényt tarthatna rá, és jogot formálhatna arra, hogy az élete
részévé váljon, holott nem kellett volna. Már nem töltött annyi időt a
háztetőn, a madarak pedig találtak maguknak másik helyet, ahová
repülhettek.
Hilda néni javasolta, hogy küldjék Sabrinát a greendale-i
halandó iskolába, mert Sabrina félig halandó, és mert az anyja,
Diana is így akarta volna. Ambrose szerint Sabrina anyja rendkívüli
lehetett. Nemcsak azért, mert Edward szerette, hanem mert Hilda is
szerette annyira, hogy pont úgy tiszteletben tartotta a kérését a
lányukkal kapcsolatban, mint Edwardét. Zé néni ellenezte, hiszen
mit tanulhat Sabrina egy közönséges iskolában? Ott még csak latint
sem tanítanak, márpedig aki ötéves koráig nem tanul meg latinul, az
sohasem fog tudni igazán folyékonyan.
Ambrose meglepte a két nagynénjét azzal, hogy Hilda néni
oldalán szállt be a harcba, ahonnan győzedelmesen került ki. Nem
akarta, hogy a kislány is be legyen zárva ebbe a házba.
Amikor Sabrina iskolába ment, jobban hiányzott Ambrose-nak,
mint amennyire várta. Az első tanítási nap egy hosszú nap volt
Ambrose-nak a padláson. Fülelt, hogy mikor hallja a csatos
cipőcskék kopogását a kanyarban, el a temető előtt, el a tekeredett fa
és a sárga cégtáblájuk előtt, és fel a lépcsőn – vissza hozzá.
Amikor Sabrina hazaért, leült Ambrose-zal, és csak úgy
ömlöttek belőle a történetek a vadonatúj barátairól, akiket máris
nagyon szeretett: Harvey-ról, Rozról, Susie-ról és megint Harvey-
ról.
Harvey, Harvey, mindig csak Harvey. Sabrina nagyon szeret
dönteni, és úgy gondolja, hogy mindig jók a döntéséi. Ambrose
mindig vágyott arra, hogy ennyire magabiztos legyen, mint
amilyennek Sabrina született, de hiába. Ő az apja lánya, neki pedig
soha nem sikerült az apja fiává válni. Sabrina helyrehozza az életet
ebben a tönkrement világban: úgy képes nézni a vihart, hogy
sohasem viseli meg.
Ambrose pedig maga a vihar, egy teáskannába zárva. Sosem lesz
kepes elérni, hogy Sabrina meggondolja magát, vagy megváltoztassa
az érzéseit, ha a fejébe vagy a szívébe bele van vésve valami.
Ha Sabrina elhatározná, hogy segít neki, akkor Ambrose szinte
elhinné, hogy sikerülhet neki, de a lány mindig a barátai miatt
aggódik. Ambrose-t mindig is a saját otthonának foglyaként ismerte.
Mintha soha nem jutott volna eszébe aggódni Ambrose miatt, amiért
ő néha utálja.
De méltó vajon a lány aggodalmára?
Ambrose megharcolt azért, hogy Sabrina elhagyhassa a házat, és
iskolába mehessen, aztán meg féltékeny lett rá, amiért elmenekülhet,
miközben o maga nem tud. Ha jobb ember lenne, nem neheztelne.
Ha olyan bölcs, varázslatos és tapasztalt lenne, amilyennek tetteti
magát Sabrina előtt, sosem követné el azokat a hibákat, amiket
elkövet. Sabrina kezdi sejteni, amit Ambrose egész végig tudott:
hogy benne nem lehet megbízni.
Soha nem érdekelnék egy halandó élet részletei, ha nem lenne
bezárna ide. Produkálja magát Sabrina előtt, de talán csak a saját
hiúságának a kedvéért.
Ez a harmadik családja, és a hármas számnak elvileg megvan a
bűbája. A boszorkányok és a varázslók – különösen Ambrose –
pedig hisznek a bűbájban. A bűbáj viszont üres néha. Néha nem
elég. Egy családnak biztosan jobbnak kellene lennie annál, mint
hogy a törött darabokat szinte erőszakkal összeillesztve próbálnak
kiadni egy egészet.
Ambrose régen úgy gondolta, hogy igazi családjának kellene
lennie. És tudja, hogy Sabrinának is.
Rég hozzászokott már, hogy egy pár sportcipő csoszogását is
hallja a porban Sabrina csatos lábbelijének határozott kopogása
mellett. Harvey hűséges udvarlóként évekkel azelőtt is hazakísérte
Sabrinát, hogy összemelegedtek volna. Mostanság Sabrina néha már
azt is hagyja, hogy Harvey bejöjjön, és köszönjön a két
nagynénjének vagy Ambrose-nak.
Egyszer Sabrina és Harvey éppen Hilda nénivel beszélgetett a
konyhában, Ambrose pedig kifelé bámult az ablakon, ahogy gyakran
szokta. Látta, hogy odakint egy másik fiú vár Harvey-ra, aki öt évvel
idősebb nála, és barna, göndör hajának a színe egy árnyalattal eltér.
Tommy, a nagy testvér, akiről Harvey olyan gyakran dicsőítő
szavakkal beszélt.
Őszintén szólva Ambrose-nak csak azért akadt meg rajta a
szeme, mert helyes volt: focistaváll, nagy, kék szem, a flanelingén
csillogó kereszttel. Sokkal inkább a zsánere, mint Harvey, bár
mindkettőjükről az sugárzik, hogy túl jó fiúk ahhoz, hogy érdemes
légyen velük foglalkozni. De aztán kinyílt a Spellman-ház ajtaja, és
kilépett rajta Harvey.
Tommynak felcsillant a szeme. Úgy nyújtotta a karját, mintha
könnyű lenne, Harvey pedig úgy bújt hozzá, mintha természetes
lenne. A fivérek együtt indultak el az úton, miközben Tommy óvón
átkarolta az öccse vállát. Harvey úgy ért a bátyjához, ahogy az a
keresztjét viselte: szinte öntudatlan hittel valamiben, ami mindig ott
lesz neki, és mindig nagyobb lesz nála. Az ideális nagy testvér,
akiben megbízhat az ember, és aki ellenérzés nélkül ad. Aki szilárd
és megbízható, nem pedig szertelen és vadul vacilláló.
Ambrose nem tudott szabadulni a gondolattól. Sabrina ilyen
embert érdemel maga mellé. Valószínűleg ilyet is akar maga mellé.
Ő pedig soha nem tudna ilyen lenni.
Most álmatlanul hánykolódik az ágyban, ahogy körülveszi a
sötétség. Csak a tető választja el az égbolttól.
Oly közel van a szabadsághoz, de mégis oly távol.
Sabrina nagy dolgokra született, arra, hogy szárnyaljon. Mindig
is nyilvánvaló volt, hogy el fog tűnni mellőle, mint az apja, mint a
familiárisa, mint a barátai, es mint a madarak. Mindig is nyilvánvaló
volt, hogy Ambrose csalódást fog neki okozni. Miért ne tenné meg
inkább most, mint később?
Évekig fülelt, hogy mikor hallja Sabrina lépteit a kanyarban, el a
fa és a temető előtt. Kívülről ismeri a ritmusát. Most is hallja a
lépteit, de túl gyorsan rohan, szinte botladozik. Át az éjszakán,
vissza hozzá.
Sabrina bajban van.
Nem számít, hogy az egész közösség, a pokol vérebei vagy
maga a sátán van-e a nyomában.
Ambrose sohasem gondolta volna; hogy felelősnek érezheti
magát bárkiért.
 A TŰZPRÓBA

V ÉGIGROHANTAM AZ ÖSVÉNYEN, EL A TEMETŐ ELŐTT, ahol friss

földhalom állt. A felvert por felhőkben loholt a sarkamban, mintha a
talaj is velem zihált volna. Úgy siettem haza, mint folyó az óceánba.
A ruszalka hangja felsikoltott a zsigereimben, amikor rájött,
hogy nem tart a markában olyan erővel, mint hitte. Mit csinálsz?
Állj! Semmi sem állíthatott meg. Az életemért futottam.
Már láttam a bejárati ajtónkat. Már majdnem a veranda
lépcsőjénél voltam, ami mellett varangyszobrok álltak őrt.
Hideg nyilallt a karomba, és végigfutott benne egy csíkban. Egy
pillanatra olyan volt, mintha kiugrott volna a csuklómból egy
ezüstvéna. Ezüstös vízsugár lövellt a lépcsőre olyan sebességgel,
mint dagálykor a hullám, és egy hatalmas, csillogó pókháló állta
utamat. Nem hagytam abba a futást. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy megállják. Ha megtettem volna, akkor elveszek.
Az ezüst fátyol mögött hatalmas robajjal kivágódott az ajtó.
Homályosan, mintha tükör állt volna közöttünk, láttam egy vörös
bársonyköntös villanását. Elordított varázsigét hallottam. Csorba
szélű könnycsepp hatolt át a pókhálón, mintha késsel kaszabolták
volna szét.
Nem figyeltem a tempómra. Átrohantam az ezüstös szálak meg
a bűbájok maradványain, felszáguldottam a lépcsőn, és biztonságra
leltem az unokatestvérem karjaiban. Túl magas voltam, rettenetes
módon egyforma lett a magasságunk, de kétségbeesetten átkaroltam
a nyakát, megmarkoltam a vörös bársonyköntösét, és a vállára
hajtottam a fejemet.
 – Kérlek, Ambrose! – zokogtam. – Kérlek, segíts! Kérlek, ismerj
fel! Sabrina vagyok.
– Azt tudom – mormolta Ambrose döbbenetes nyugalommal a
hajamba. – Évekig figyeltem a lépteid zaját, ahogy közeledtél a
házunkhoz. Mi ez a valami?
Két karjával átfogta a derekamat, birtokló és védelmező módon
közel húzott magához. A zokogásom csillapodásával nyeltem egyet
a vörös bársonyba dőlve, aztán megfordultam az ölelésében.
– Egy vízi démon. Aznap találkoztam vele először, amikor
elmentem nefelejcset szedni a bűbájunkhoz. Úgy tett, mintha a
kívánságkút szelleme lenne, én pedig kívántam tőle.
– Megszállt téged? – kérdezte nyomatékosan Ambrose.
– Még nem. Használtam egy varázsigét, hogy ne fojthasson
vízbe, de… ezt csinálta velem, és halandókat gyilkol… és még
többet fog…
– Nem, nem fog – közölte megfeszített állkapoccsal.
A reszkető, lelógó pókhálódarabok életre keltek. Az apró
ezüstszálak ismét összeálltak egy ezüstös masszává, hogy új formát
öltsenek. Az unokatestvéremmel együtt ott álltunk a verandánkon, és
együtt néztünk le a megjelenni készülő lényre.
Egy hang csendült fel a nyitott ajtóban.
– Ambrose, muszáj mindenféle cafkákat ölelgetned az ajtónk
előtt? – érdeklődött Zelda néni némileg bosszankodva.
Makulátlan látványt nyújtott, ahogy kisétált zöldeskék
gyapjúban, kidolgozott csipkében és magas sarkúban. Szemlátomást
túlságosan lefoglalta a cafkák gondolata ahhoz, hogy bűbájokat,
pókhálókat és könnyeket vegyen észre.
– Igen, muszáj! – jelentette ki Ambrose. – Jogom van hozzá. Ez
a cafka viszont történetesen Sabrina.
Zelda néni rám hunyorgott. Tekintete az arcomról a hajráfomra
tévedt.
 – Valóban. Bocsáss meg, drágám! Milyen rémséges dolog
történt veled?
Ambrose válaszolt helyettem:
– Kiment az erdőbe, hogy bűbájhoz keressen hozzávalókat
nekem. Ott találkozott valamivel, amit a kívánságkút szellemének
hitt, kívánt egyet, aztán jól megszívta.
– Tehát mindez a te hibád – állapította meg Zelda néni egy
rosszalló kis morgást követően.
– Igen – felelte Ambrose.
– Nem! – vágtam rá vele egy időben. – Minden az én hibám.
De… vigyázzatok!
A vízi démon forrongva új és beteg alakot öltött: félig ezüst
párducként, félig elsöprő viharként vetette ránk magát.
– Hogy merészeled? Ez itt a Spellman-birtok! – csattant fel
Zelda néni, és hozzávágott egy bűbájt.
A ruszalka megremegett, és alulról fölfelé felhasadt.
Megtépázott csápjai vonaglottak. Felsikoltottam. Fájdalom nyilallt a
térdembe, de Ambrose karja vaskorlátként megtartott. Nem hagyta,
hogy elessek.
Kimondta a szavaimat. Hozzám van kötve, mondta a szellem.
Adjátok át nekem, vagy öljétek meg a saját bűbájaitokkal.
Egész életemben azzal győzködtem magam, hogy a mágia
mindent helyrehozhat.
– A mágia itt nem fog működni – fintorodott el Ambrose. – Nem
tudjuk elűzni anélkül, hogy ne űznénk el Sabrinát is vele együtt,
hacsak le nem győzzük előbb. Hé, vízi démon! Kihívlak egy
Scrabble-partira!
Könnyed és játékos volt a hangja, de éreztem, hogy erősen szorít
a karjával, és vadul kalapál a szíve.
– Remélem, a démon nem veszi észre, hogy csalsz a
szótriplázóért – motyogtam, Ambrose pedig nevetett.
 Életemben először végre igazán megértettem, hogyan éli az
életét az unokatestvérem: a nevetés a pajzsa a fájdalom és a félelem
ellen.
– Hogyan küzdjünk mágia nélkül? – követelte a választ Zelda
néni.
– Hogyan küzdenek a boszorkányüldözők a mágia ellen? –
kérdezett vissza Ambrose. – Pengével és fegyverrel.
A csillapodó gyötrelmek közepette hallottam Zelda nénitől a
nagyon ijesztő mondatot:
– Szólj, ha fáj, drágám!
Elővette a csillogó szipkáját a gyapjúkardigánjának hajtókája
alól, aztán vadul beledöfte a vízi démonba a kis vasvillaszerű végét.
Hallottam, hogy a ruszalka úgy felsikolt, mintha vihar ostromolná a
vízfelszínt.
– Nem – préseltem ki a fogaim között –, nem fáj.
– Hála a könyörtelen Sötét Nagyúrnak – bólintott Zelda néni. –
Ambrose, nincs véletlenül egy kardod?
– Affene – szólalt meg Ambrose. – Szerintem a másik köntösöm
zsebében hagytam a kardomat.
Valószínűtlennek tűnt, hogy Zelda néni legyőzzön egy vízi
démont a szipkájával, bár ha valaki képes erre, akkor az ő. Fegyvert
keresve körülnéztem, és láttam, hogy Ambrose és Zelda néni is
felméri a terepet. Nem tudtam, van-e ideje egyikünknek beszaladni
és felkapni valamit, de meg kellett próbálnunk. Lefejtettem az
ujjaimat Ambrose köntöséről, amibe teljesen bele voltak
gabalyodva.
– Engedj el! – suttogtam.
– Nem tervezem azt tenni, Sabrina – válaszolta Ambrose
határozottan.
A ruszalka újabb csapásra készült, én pedig arra gondoltam,
hogy ezúttal nem a nagynénémet vagy az unokatestvéremet fogja
megtámadni. Higanyszerűen csillogó teste másik formát öltött: egy
magas, hosszú hajú lányét. Értem indult, hogy birtokba vegyen.
Zelda néni elém lépett. Ambrose megfordult, odatette a vállát az
enyémhez, és élő pajzsként szolgált a testével.
A szellem egy ezüst tócsává omlott össze, eltűnésével felfedve
Hilda nénit, akinek tele volt a haja és a ruhája a sírhalom földjével.
Leeresztette a kezében tartott ásót.
– Még szerencse, hogy nemrég megöltél, Zelda – szólalt meg
levegőért kapkodva. – Mindig abban reménykedem, hogy nem
hagyod ott az ásót a közelben heverni, amivel eltemettél, de úgy
tűnik, most jól jött. Sabrina, drágám! Mit művelt ez a teremtmény a
szép arcocskáddal?
– Gyorsan, meg kell állítanunk! – feleltem.
Összekulcsoltam a kezemet Ambrose-éval, és levonszoltam a
veranda lépcsőjén, el a kis őrvarangyszobrok előtt, hogy a
higanytócsát megkerülve odaálljunk Hilda nénihez. Ő is megfogta a
kezemet. Hilda néni odanyújtotta sáros kezét Zelda néninek, aki
elfogadta, majd megragadta Ambrose szabad kezét is.
– Nem igazi alkut kötöttél velem, démon – jelentettem ki. – És
én sem kötöttem veled. Nem mondtam ki, hogy „minden változzék”,
mert nem akartam, hogy mindent megváltoztass rajtam. Ahhoz
túlságosan szeretem önmagam.
– Édesem… – A tócsa átváltozott egy lányszerű alakká, szinte
kísértetté. Nevetett. – Ha annyira szereted magad, hadd kössek veled
egy új alkut! Válaszd ki, melyik vagy te, és ha sikerül, akkor
meghagylak magadnak. Ha viszont rosszat választasz, akkor az
enyém maradsz.
A két nagynéném és Ambrose tiltakozni kezdett.
– Áll az alku! – kiabáltam túl őket.
Ezüstös vízzel rajzolt képek jelentek meg az égen, még Harvey
rajzainál is gyönyörűbbek. Az egyik egy boszorkánykirálynőt
ábrázolt egy trónon, egy másik pedig egy lányt a szerelme karjaiban.
Volt, amelyik egy kislányt, akinek az anyukája és az apukája fogta a
kezét. A következő egy lányt a két nagynénjével és az
unokatestvérével, kacagva és gondtalanul, míg egy újabb egy lányt,
ahogy titkokat sugdos a barátaival.
– Melyik vagy te? – kérdezte a vízi démon. – Melyik?
Szemügyre vettem az összes bájos hercegnőt a levegőben.
Legszívesebben odanyúltam volna, hogy mindegyik tökéletes képet
megérintsem.
Helyette viszont felemeltem az Ambrose-éval összekulcsolt
kezemet, és a saját tökéletlen, vadul zakatoló szívemre mutattam
vele.
– Ez – válaszoltam.
Szertefoszlottak az ezüstös képek. Csak a tócsa maradt a lábunk
előtt. Túl hosszú volt a lábam, és furcsa érzés volt az arcom, de a
zsigereimből eltűnt minden nyom. A szellem már nem bánthatott.
Ott álltunk, kört alkotva az ellenségünk körül.
A Spellman varázstudók a Spellman-birtokon.
– Legyen a tiéd az utolsó szó, Sabrina! – javasolta Zelda néni.
Ambrose a fülembe suttogta a szavakat. Előreléptem – de csak
egyet, hogy a körünk megmaradjon és kikiáltottam a varázsigét az
égbe.

Föld, levegő, tűz és víz,

A ti lányotok vagyok én.
Büntessétek meg ellenségeimet bűneikért,
Hadd tépje őket a négy égtáj felől fújó szél,
Legyenek eltemetve, s égjenek meg,
Hogy aztán soha vissza ne térjenek.

A ruszalka magas hangon vékonyka sikolyt hallatott, mint

amikor a teavíz forr. Az ezüstös tócsa kezdett elpárologni a
kertünkből, sűrű, szürke füstként szállt föl, ami sűrűbb volt, mint a
gőz. Olyan volt, mint egyetlen hatalmas gyertya lángjából felfelé
kígyózó füst.
– Gyerünk, édesem! – suttogta Hilda néni. – Végül is mindjárt
születésnapod van.
Vettem egy mély lélegzetet, haboztam egy kicsit, aztán elfújtam
a démon maradványait. Hadd vigye a négy égtáj felől fújó szél.
Néztük, ahogy szertefoszlik, sőt szinte eltűnik a füst. Az utolsó
szürke felhőcskék a fák teteje fölé lebegtek, aztán el a fáktól, és
messze-messze a házunktól.
– Ennyi volt – összegezte Zelda néni, és elrakta a szipkáját. –
Hamarosan komoly beszélgetés elé nézünk a vízi démonok kapcsán,
Sabrina. De egyelőre hadd mérjem föl, mit kell tennünk, hogy
leszedjük rólad ennek a borzasztó démonnak a bűbáját, és
visszaváltoztassunk normálissá.
– Muszáj megmosakodnom. – Hilda néni elfintorodott. –
Szörnyű, ahogy a sírhalom földje bele tud menni az ember fülébe.
Felment a veranda lépcsőjén, Zelda néni pedig követte.
– Várjatok, várjatok, nénikéim! – szólt utánuk Ambrose. – Ne
siessünk oly nagyon! Remek ez az új orr. Unokatestvérkém, nem
akarod megfontolni, hogy megtartsd az orrot?
Ambrose úgy tett, mintha összecsippentené az orromat.
Nevetve megráztam a fejemet.
– A saját orromat szeretem.
– Igen, szerintem én is – hagyta jóvá Ambrose.
Becsukódott a bejárati ajtó a két nagynéném mögött, így az
unokatestvéremmel kettesben álltunk a házunk előtt. Odaszaladtam
hozzá, belekapaszkodtam, az ő oldalán harcoltam… és egész végig
megfeledkeztem a keserű vitánkról. Most jutott eszembe.
Lenéztem a földre, ahol a ruszalka állt, mielőtt köddé vált.
– Köszönöm – szólaltam meg. – Tudom, hogy biztos haragszol
rám a tegnap este miatt, szóval… köszi.
 – Azt képzelted, hagyom, hogy megszállás alatt tartson egy vízi
démon, csak mert volt egy kis csetepaténk? – kérdezte szelíden
Ambrose. – Az túlreagálásnak tűnne.
Felszegtem az államat, hogy belenézzek a szemébe. Most nem
villámlott a dühtől, mint előző este, és nem csillogott sötéten az óvó
haragtól sem. Ezúttal kérdő volt a tekintete.
Így hát válaszoltam rá.
– Nem, egy percig sem jutott eszembe. Mindenféle hülye
kétségem volt, de amikor megijedtem az erdőben, tudtam, hogy ha
haza tudok jönni hozzád, akkor biztonságban leszek. Tisztában
vagyok azzal, hogy ez neked egy börtön, de nekem az otthonom,
mert itt vagy te és a két nagynéném. Azért lettem dühös, mert
szerettem volna, ha neked is az otthonod, de majd megpróbálom
jobban megérteni az érzéseidet. El sem tudom képzelni, milyen lehet
börtönbe zárva élni.
Nem tudtam, mi mást mondhatnék még, és hallottam, hogy
Zelda néni engem hív. Így esetlenül biccentettem az
unokatestvéremnek, majd elindultam a veranda hazafelé vezető
lépcsőjén.
De a lépcsőn utolért Ambrose eltöprengő hangja, és megállított.
– El tudod képzelni, milyen lehet börtönben lenni, bezárva a
sötétben, aztán találni egy ablakot? Csak egy kis ablakot, amin azért
besüt a fény?
A homlokomat ráncolva megráztam a fejem. Nem tudtam, hová
akar kilyukadni ezzel.
Ambrose felnézett oda, ahol álltam, majd ő is elindult a lépcsőn,
hogy csatlakozzon hozzám. Minden egyes drámai lépésnél ott
lobogott mögötte a vörös köntöse. Az én derűs és huncut
unokatestvérem komoly arcot vágott. Egy pillanatra megállt
mellettem a lépcsőn. A bejárati ajtóra szegezett tekintettel folytatta
anélkül, hogy rám pillantott volna.
 – Te nem semmi vagy nekem. Nem egy játékszer. Csak
hozzászoktam ahhoz, hogy gyermekként gondolok rád. El akartalak
kényeztetni, de azt is akarnom kellett volna, hogy megértsd. Ezért
bocsánatot kérek.
Továbbindult a lépcsőn, amint kimondta, így nem tudtam
válaszolni neki. Csak utánasiethettem.
Mielőtt beértünk a házba, még egyszer megállt. Felemelte a
kezét, és tőle szokatlan módon egyetlen könnyed ujjmozdulattal
megemelte az államat, hogy a furcsa új arcomba nézzen, mintha
mindig is tudta volna, ki vagyok pontosan.
– Te vagy nekem a napfény a börtönben – mondta Ambrose. –
Harvey bűbája nem az, amire gondolsz.
 AMI A SÖTÉTBEN
TÖRTÉNIK

A KŐFALAK EGY BOSZORKÁNYDALT VISSZHANGOZNAK.

Blackwood atya, az Éj Egyházának Főpapja – a hozzá közel
állóknak Faustus – bólogat, miközben Prudence, az árva boszorkány
gyakorol a pokoli kórusra.

Mikor a sátán eljő vihar és jajveszékelés közepette,

Vérbe fullasztja a világot, mily öröm járja át a szívemet!
Büszke csodálattal hajtok fejet előtte,
És kijelentem, mily nagyszerű a Sötét Nagyúr ereje!

– Kitűnő, Prudence, kitűnő! – mondja Blackwood atya tapsolva.

A kőtömlöcben, a fénytelen gyertyák között Prudence szokatlanul
bájos arca ragyog a reménykedéstől.
– Köszönöm, atyám: Ön szerint… ön szerint lady
Blackwoodnak tetszeni fog ez a dal?
– Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neki – hazudja
Blackwood atya. – De ha mégsem, akkor tovább próbálkozol, ugye?
– Természetesen, Blackwood atya – bólint Prudence.
Blackwood atya rákacsint, és megpaskolja a lány karját. Közben
rájön, hogy a körmeire ráférne egy kis élesítés. Az embernek fontos,
hogy büszke lehessen magára.
– Tudtam, hogy így tennél.
Azzal elsétál, végig az Okkult Művészetek Akadémiájának
folyosóin, Prudence pedig úgy bámul utána, amit az atya
csodálatnak könyvel el. A legtöbb tanítványa így szokott rá
tekinteni.
 Prudence felnéz rá, ahogy az összes többi diák. Mintha ő lenne
az apjuk. Persze, Prudence valóban az ő lánya, de ez nem számít.
Nem olyan, mintha a fia lenne, vagy mintha a felesége lenne a lány
anyja. Prudence anyja gyenge nő volt, aki ugyanolyan gyereket
hagyott maga után. Prudence ezt nem tudja, és jobb neki, hogy nem
tudja.
Sokkal jobb, ha Prudence mit sem sejt az igazságról, és térden
csúszik az elismerésért, mint hogy csodálatra számítson. Sokkal
jobb, ha a felesége, Constance fél ettől az igazságtól, és Prudence-et
utálja érte, mint hogy őt utálná. Prudence éneke mindig is úgy fog
hangzani Constance számára, mint az ijedség vagy a gyászharang.
Még akkor is, ha Prudence véresre énekli a torkát, mert annyira
próbál tetszeni neki.
Az egész helyzet ideális. A Boszorkánypöröly című könyv
igazat ír néhány dologban. Veszélyes, ha egy nő önállóan
gondolkodik. Amint kételyekkel töltesz meg egy nőt, már
hasznavehető.
A bizonyosság a férfiak sajátja. Blackwood atya ebben biztos.
Mégis úgy gondolja, hogy Prudence az Akadémia egyik legjobb
diákja. A boszorkányok között, akik természetesen mindig
kevesebbet fognak érni, mint a varázslók, Prudence gyönyörű,
kegyetlen, büszke és erős: Blackwood úgy gondolja, hogy mindezt
biztosan tőle örökölte. Az atya szereti az olyan nőket, akikben van
spiritusz, ha ő az, aki meg tudja őket törni.
Miközben rója a köröket, megáll egy másik nebuló mellett, aki
az engedélyhez kötött könyveket böngészi éppen.
– Á, Nicholas! Kemény munkában vagy? – érdeklődik
kedvtelve.
Nicknek van egy kuckója fekete gyertyákkal és olyan
könyvkupacokkal, amikhez a többi diák hozzá sem mer nyúlni. Most
egy naptár is helyet foglal ott, ahol tintával rajzolt keresztek jelzik a
halloweenig hátralévő napokat. Nick Scratch ígéretes tanuló
Blackwood atya szerint, ám a legnagyobb hibája valószínűleg az,
hogy túl intelligens. A fiú mindig Edward Spellman régi könyveit
böngészi, vagy úgy utazik körbe a világban, ahogyan a varázsló
Káin tette egykor. A könyvek és az utazás kérdésekhez vezet, azok
pedig a parancsok megkérdőjelezéséhez.
A könyv fölé görnyedő Nick nem törődik vele. Blackwood atya
Nicholas válla fölött átnézve megpillantja a „Minden nap éj, míg
nem látlak”{3} szavakat.
– Nicholas – szólal meg döbbent kiábrándultsággal –, ez
szerelmes vers?
– Ez Shakespeare – feleli Nick tömören.
– Jó név, de szerintem nem ismerem… – Blackwood atya
elhallgat, mert szörnyű gondolat üt szöget a fejében. – Te egy
halandó által írt könyvet olvasol? A… a… ki sem tudom mondani,
miről. Hogy merészelsz ilyen mocskot hozni az iskolámba? Mi lesz,
ha áz egyik kisebb gyerek, sátán bocsá’, megkaparintja?
Blackwood atya csettint egyet, mire narancsos-lilás lángba borul
a könyv Nick kezében, és a tűz felemészti a fehér lapokat a fekete
szavakkal. Nick tenyerét megnyaldossa egy vörös lángnyelv.
A fiú felpattan a székről. Blackwood atya nem olyan bolond,
hogy azt higgye, Nick valami olyan végtelenül jelentéktelen dologra
reagál így, mint a testi szenvedés. Nicholas nem a gyenge
tanítványok közül való, akik olyan abszurd dolgokért könyörögve
haltak meg, mint például a szánalom, csak hogy abbamaradjon a
fájdalom. A puhány lelkek mindig megtörnek az Akadémia súlya
alatt.
Nicknek olyan rezzenéstelen az arca, mint a sátán kőszobrának
az iskolában. Egyik sötét szemének szivárványhártyáján viszont
vérnél is vörösebb tűz csillan. A pokol tüzének tükörképe.
Ó, Blackwood imád látni egy kis igazán bűnös haragot. Nick
rendkívül ígéretes tanuló.
Egy ráérős pillanattal később az atya visszakozik.
 – Ezzel végeztünk, többet ne essék róla szó! Nincs több
szemétolvasás, mi? Olvass valami építő jellegűt mágiáról és
gyilkosságról. Az már fiúnak való. Vagy menj, és beszélgess
értelmes dolgokról a varázslótársaiddal. Túl sok időt töltesz
boszorkányokkal körülvéve. Mint bármelyik másik varázsló, én is
megértem a szaftos, formás hús csábítását, de az élet nem szólhat
csak az őrült vadállatiasságról, ugye?
– Nem – mondja Nick.
Blackwood atya a megadás eme jeléből bátorságot merítve hátba
csapja a fiút.
– Milyen kár!
Azzal suhogó ruhával elfordul, határozottan maga mögé utasítva
az összes ígéretes és ígéretlen diákját, ahogy keresztülsétál a
szellemekkel, mágiával és a gonosznak emelt műalkotásokkal teli
folyosókon, ahol ő az úr. A magánirodája felé tart.
A szentségtelen szentélyébe érve beleszimatol a levegőbe, majd
gyanakodva megpördül a tengelye körül. Első látásra minden a
megszokott: vörös bársonyfüggönyök, fekete lámpák, varázsige-
gyűjteményekkel teli polcok, egy ízlésesen lelógó krokodil a
plafonról, és szinte kiugrik a tűz a magas, keskeny kandallóból.
Aztán megakad a szeme egy ezüstös felületen, amiről visszaverődik
a narancssárga tűz.
A lobogó tűz előtt egy igen legyengült vízi démon kuporog.
Szánalmas látványt nyújt, akár egy törött ezüst nyílvessző.
– És mit tudsz felhozni mentségedre? – kéri számon Blackwood.
A démon összehúzza magát előtte, ami viszont egyáltalán nem
csillapítja a haragját.
– Egy feladatod volt. Megvesztegetni és megszállni. Ez a
démoni lét lényege. A Sötét Nagyúr jelzései és ómenjei igen
világosak voltak – sóhajt fel Blackwood atya. – Fontos az a
félhalandó lány. Teljesen a hatalmamba kerülhetett volna, így
felhasználhattam volna őt, hogy dicsőséget szerezzek az Éj
Egyházához tartozó hűséges varázslóknak. Csakhogy katasztrofális
módon kudarcot vallottál, hogy megszerezd Sabrinát, és tönkretetted
az összes tervemet.
– Bocsánatodért esedezem – hebegi a vízi démon. – A lábaid elé
vetem magam.
– Azzal meg mit érek? Még az is lehet, hogy a Sötét Nagyúr
valaki mást küld oda, ami az én felségterületem lenne, hogy biztosan
megszerezhesse Sabrinát. Vonzó kilátás… – Blackwood atya bele is
borzong a gondolatba.
Nem igazán érdekli, hogy egy fontos lány érkezhet. Az a
gondolat lelkesíti, hogy ez a szennyezett vérű boszorkány máris az ő
teremtményeként jönne az Akadémiára: egy gyönyörű és gonosz
kézilányként, akinek nincs saját akarata. Úgy képzelte, hogy egy
készre formált eszköz kerül a kezébe. Most pedig idejön majd
halloweenkor, ki tudja, milyen gondolatokkal a fejében, és ki tudja,
milyen bajt okoz majd.
Szerencsére másik tervre is van lehetőség. Tervezésben pedig
úgyis profi.
– Bár nincs minden elvesztve – töpreng el Faustus Blackwood. –
Még mindig ott van Zelda Spellman, aki annyira csodál engem.
Okos nő, de mint minden nőnek, neki is szüksége van férfi
iránymutatásra. Az Éj Egyházának hűséges tagja, akit szemlátomást
aggaszt a balkézről jött, tisztátalan vérű unokahúga, ahogy az
illendő. Zelda a sátán hű szolgája, és nagyra tart engem. Úgy tűnik, a
legjobb megközelítés az lenne, ha bogarat ültetnénk a fülébe, hogy
az új Egyházának feje készén áll segíteni neki a családi gondok
megoldásában. Vélhetően zokogni fog a hálálkodástól, megcsókolja
á lábamat, és ezüsttálcán kínálja fel nekem az unokahúgát
valamilyen ízletes köret társaságában.
Blackwood elégedetten bólint magában.
– Az unokatestvér, Ambrose Spellman is hasznosnak
bizonyulhat – határozza el. – Komolyan mondom, hogy a fiatalkori
botlása miatti büntetés már elég ideje tart. Melyik kalandvágyó
varázsló ne vette volna már legalább fontolóra, hogy különböző
szent helyeken robbantgat? Ambrose elismerésre méltó lojalitásról
tett tanúbizonyságot a cinkostársai iránt azzal, hogy nem adta fel
őket. Egyenes utat látok arra, hogy megnyerjem magamnak ezt a
lojalitást. Biztosra veszem, hogy eszeveszetten menekülne abból a
nőkkel teli házból. A kétségbeesés rendkívül motiváló. Úgy vélem,
mélyen hálás lesz majd a jótevőnek, aki megadja neki a szabadságot.
Ó, igen. Messze nincs veszve minden! Kényszerítés, csábítás,
vesztegetés… a Spellman család felé végtelenek a lehetőségek. –
Blackwood megdörzsöli a tenyerét, és közben megcsillan a rubin a
gyűrűjén.
– Kit csábítsak el? – kérdezi a ruszalka.
– Senki sem kérte, hogy csábíts el bárkit is! – csattan fel
Blackwood. – Úgy tervezem, hogy én végzem a csábítást,
Alábecsülöd a csábítási képességeimet?
– Egyáltalán nem, mester! – siet a ruszalka a válasszal. – Biztos
vagyok abban, hogy nagyon csábító tudsz lenni. Kit tervezel
elcsábítani?
– Azt, aki a leghasznosabbnak tűnik.
Lehetőleg Zeldát. Blackwood atyának komoly kételyei vannak
Hilda felől. Egyszer megkérdezte tőle, mit gondol a féktelen
állatiasságról, mire Hilda azt felelte, hogy nincs oda azért, hogy
lóháton üljön. Miféle boszorkány az, aki a lekvárfőzést részesíti
előnyben a szeretkezéssel szemben? Aligha decens.
– Igen, mester – suttogja a szellem. – Hogyan segíthetek a
terveidben?
Blackwood atya felvonja a szemöldökét.
– Te? Ó, attól tartok, hogy neked már egyáltalán nem veszem
többé hasznod.
A ruszalkának esélye sincs nyöszörögni, az atya olyan gyorsan
kapja el a torkát, hogy sötét varázslatot suttogjon a fülébe, miközben
az felsikolt és vonaglik. A fájdalom kínszenvedésbe hajlik, és a
kiáltás már nem könyörületért, hanem a végzetért hangzik fel. A vízi
démonból végül nem marad semmi, csupán egy ezüstös koszfolt
Blackwood atya finom fekete bőrcsizmájának a sarkán.
Amikor Sabrina majd eljön az Okkult Művészetek
Akadémiájára, Faustus Blackwood őt is el óhajtja taposni. A
félboszorkánynak fogalma sincs, mi vár rá halloween közeledtével.
 A ZUHANÁS
KEZDETE

M EGKÉRTEM HARVEY-T, hogy másnap reggel korán találkozzunk

az erdőben. Azt mondtam neki, hogy be kell vallanom valamit.
Pirkadat előtt keltem, és a szobám ablakából néztem, ahogy az ég és
a fák teteje átvált szürkéről zöldre, majd színtiszta aranyszínűre.
Tettem egy fekete hajráfot a rövid szőke hajamba, belebújtam egy
puha fekete-fehér kardigánba, felvettem a piros kabátomat, és
fütyörészve elindultam otthonról.
A telkünk szélén egy magas boszorkány várt a fának dőlve.
Cipzáros sportruha volt rajta a megszokott pedáns sötét ruha helyett.
De ami még szokatlanabb volt, hogy egyedül volt.
– Elégedettnek tűnsz magaddal – jegyezte meg keserűen
Prudence. – Úgyhogy gondolom, akármi bántott is, már
megoldódott. Azt hittem, most tényleg bajban vagy. Minden olyan
könnyen megy neked. Nem igaz, Sabrina?
– Nem mondanám. És boszorkánytársakként nem illene
tartózkodnunk attól, hogy mindenfélével vádolgassuk egymást?
Nem kell olyannak lennünk, hogy „hé, én láttam Goody Proctort az
ördöggel”.
– Mi? Kire mondod, hogy abban a kegyben részesült, hogy a
Sötét Nagyúrral lehetett?
– Mindegy – sóhajtottam. – Nem vagyok semmilyen bajban.
Köszi, hogy aggódsz!
– Kár – kacagott Prudence gúnyosan. – Reméltem, hogy valami
megakadályozza, hogy elkezdd az Okkult Művészetek Akadémiáját.
De már látom, csak le kell győzzelek a szó minden értelmében, ha
már ott leszel.
Arrogánsan hátravetette a haját. Furcsa volt a nővérei nélkül
látni, és kevésbé tökéletesnek, mint egyébként. Korán jött ide,
egyedül. Egy különös pillanatig azt hittem, hogy talán tényleg
valami aggodalomfélét érezhetett.
A karjára tettem a kezemet.
– Tudod, nem muszáj versenyeznünk.
Prudence ellökte magától a kezemet.
– Mindig muszáj versenyezni! Mert akkor nyerhetek.
Hát, én megpróbáltam. Sóhajtva vállat vontam, és ott hagytam
Prudence-et egyedül állni a fa alatt.
Besétáltam az erdő mélyére, ahol Harvey kérte, hogy
találkozzunk.
– Emlékszel a kívánságkútra, amit tavaly találtunk? – kérdezte.
Nem értette, hogy miért kell nevetnem ezen.
Azon a tisztáson várt rám, ahová előző nap alkut kötni mentem.
Harvey nem az ezüstösen fénylő, csendes pataknál volt. A kút
mellett állt zsebre dugott kézzel, kissé lehajtott fejjel, picit
görnyedten.
Amikor meghallott engem, felemelte a fejét, és felegyenesedett.
Bár megbeszéltük, hogy itt fogunk találkozni, úgy mosolygott,
mintha egy csodálatos meglepetés volnék a számára.
Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon mit szólt volna, ha lát
engem előző nap.
Szerintem nem így nézett volna rám, márpedig én nem akartam,
hogy valaha is másképp nézzen.
– Brina! – Mosolyogva felém nyújtotta a kezét.
Nem fogtam meg. Lefelé bámultam a magas fűre meg a kút
kávájából kiesett kövekre. Ha túl sokáig néztem volna Harvey-ra,
vagy túl sokáig gondolkodtam volna azon, hogy nem akarom
elveszíteni őt, talán nem is tudom kimondani azt, amit ki kellett
mondanom.
– Hadd mondjam el rögtön, mielőtt elveszítem a bátorságomat.
Fogalmam sem volt arról, hogy a zöld kabátos lány Tommy
barátnője – bukott ki belőlem. – Nem tudtam, hogy bármi bántott is
téged. Tényleg azt hittem, hogy őt nézed, mert szép volt, és menő.
Másnap pedig azt hittem, hogy azért nézed azokat a boszorkányokat,
mert mind csinosak voltak.
– Ööö… – szólalt meg Harvey. – Az egyikük srác volt, nem? És
miért nevezel boszorkánynak olyanokat, akiket nem is ismerünk?
Biztos vagyok benne, hogy rendesek voltak.
– Igaz – sóhajtottam. – Féltékeny voltam, és hülye. Féltékenyen
és hülyén gondolkodtam és cselekedtem. Ne haragudj, Harvey!
Egyáltalán nem is gondoltam rád. Folyton amiatt aggódtam, hogy
minden megváltozik majd, amikor betöltöm a tizenhatot. Tudom,
hogy nem vagyunk hivatalosan együtt, meg semmi ilyesmi, és még
korai ezt mondanom, de ha tényleg megváltozik minden, én
továbbra is találkozni akarok veled.
Harvey hallgatott. Talán megrémült. Biztos nem rémült meg.
Megkockáztattam felfelé egy pillantást. Szemlátomást
megrémült.
– Nem vagyunk hivatalosan együtt, meg semmi ilyesmi? –
lehelte.
– Ööö… figyelj…
– Azt akarod mondani, hogy nem vagy a barátnőm? De hát… de
hát én már egy éve azt mondom mindenkinek, hogy a barátnőm
vagy! Azt mondtam az embereknek az arcfestő standnál, hogy a
barátnőm vagy. Azt mondtam a nagymamám testvérének,
Mildrednek, hogy a barátnőm vagy, ő pedig egy floridai idősek
otthonában él, és mindig kérdez rólad, amikor hív. Sabrina, én
teljesen tiszteletben tartom a döntéseidet, de ha nem akarsz a
barátnőm lenni, akkor jobb lett volna, ha… ha hamarabb említed.
 Harvey-nak a torkára forrt a szó.
– Várj! – mondtam neki.
– Mással akarsz randizni? – folytatta Harvey még inkább
megijedve.
– Nem! – kiáltottam fel. – Nem. A barátnőd akarok lenni. A
barátnőd vagyok? A barátom vagy? Ez a helyzet?
– Én… én így gondoltam – dadogta.
– Egy éve. Miért nem kérdeztél meg, hogy leszek-e a barátnőd?
– Miért nem kérdeztél meg, hogy leszek-e a barátod? – vágott
vissza Harvey. Aztán ellágyult, mint mindig. Aggódott, hogy még a
legkisebb beszólással is megbánthat valakit. Lehajolt, hogy
belenézzen a szemembe, és a rémület elpárolgott az arcáról. – Brina,
én még egy randira is féltelek elhívni! Végül egy baráti találkozót
szerveztem a moziba, és felhívtam Rozt meg Susie-t, hogy ne
jöjjenek velünk. Azelőtt kábé tízszer próbálkoztam.
Most, hogy említette, eszembe jutott, hogy akkoriban gyakran
felvetette, menjünk el moziba. Úgy néhány naponta. Egyszer egy
természetfilmet akart megnézni. Mindig elmentem vele. Még csak
fel sem merült bennem a kérdés. Gondoltam, hogy csak azt szeretné,
ha mindannyian érdekes dolgokat tudnánk meg az oroszlánfókákról.
Én pedig csak vele szerettem volna lenni.
Talán igaz, amit mondott.
És talán a bűbájom miatt mondta. Ezt sohasem fogom megtudni.
– Jó ezt hallani – válaszoltam zsibbadtan.
Leolvadt az arcáról az apró bátorító mosoly, mert nem
mosolyogtam rá vissza. Pillantásával az arcomat fürkészte.
– Várj egy picit! – Ledobta az iskolatáskáját, és letérdelt a kút
melletti nagy fűbe. – Azt mondtad, hogy emlékszel erre a helyre.
Önkéntelenül a patakra pillantottam, a halkan csillogó
víztükörre, ami egy lány zöld kabátját rejtette, egy másiknak a
gyémántgyűrűjét, és még csontokat is.
– Ööö… igen – feleltem. – Rémlik.
 – Annyira meglepődtem, amikor rátaláltunk a kútra az
osztálykiránduláson – idézte fel Harvey. – Úgy éreztem, hogy ez egy
jel lehet. Mintha ez egy… szakíts félbe, ha bután hangzik, de…
mintha egy kívánságkút lenne.
– Nekem nem hangzik bután.
Harvey végigsimított a füvön, a laza talajon és a kihullott
köveken.
– Annyira tetszettél nekem, és nem tudtam, hogyan mondjam el
neked. Lerajzoltam ezt a helyet, te pedig azt mondtad, hogy tetszik a
kép, ezért neked adtam, és azt ígérted, hogy meg fogod tartani.
Gondoltam, hogy végre összeszedhetem a bátorságomat, és
elhívhatlak randira. Kívántam egyet.
Harvey a nagyra nőtt fűben állt a kis kőkút mellett, aztán
visszasétált hozzám a fűben. Megint felém nyújtotta a kezét, ám
ezúttal nem azért, hogy megfogjam.
Most egy ajándék volt nála. Egy kis szürke kő pihent a
tenyerében. Lassan felé nyúltam, hogy elvegyem a követ.
Egyévnyi idő és eső koptathatta azóta, de attól még észrevettem,
mi van a kő sima szürke felszínére karcolva. A nevem, Sabrina,
alatta pedig egy gyorsan odafirkantott rózsa. Senki más nem
rajzolhatta, csakis egy romantikus művész.
Egyévnyi idő és eső. A nevem. A kívánsága. Olyan volt a kő,
mint egy aranyrög a kezemben.
Harvey ugyanazt a félénk mosolyt villantotta rám, mint tíz éve,
amikor odamentem egy különös fiúhoz az első tanítási napon az
iskolában.
– Megpróbáltam bedobni a követ a kívánságkútba, de nem
találtam bele – vallotta be. – Tommy mindig is mondta, hogy nem
tudok túl jól dobni. Aznap bemajréztam attól, hogy elhívjalak
randira, és még sok másik napon is utána. El kellett volna hívjalak
moziba, és megmondani, hogy ez egy randi, de még ahhoz is nyuszi
voltam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is kételkedni
fogsz abban, hogy mennyire tetszel nekem. Csak amiatt aggódtam,
hogy te nem akarsz majd engem.
Megráztam a fejemet. Összeszorult a torkom. Könnyek szöktek
a szemembe. Jól megmarkoltam a követ.
– Egy éve te voltál az egyetlen kívánságom – suttogta Harvey. –
Az első csókunk után tudtam, hogy soha többé nem akarok
megcsókolni senki mást. Az első tanítási nap után úgy mentem haza,
hogy megmondtam a bátyámnak, téged foglak elvenni feleségül.
Pislogtam. Harvey az ajkára harapott.
– Jaj, istenem! Ez fura, nem? Furának gondolsz. Annyira
sajnálom! Ötéves voltam. Kérlek, jusson eszedbe, hogy csak ötéves
voltam! Komolyan mondom, Sabrina, tudom, hogy bizarr módon
viselkedtem az elmúlt egy hétben. Nem tudom, mit hittem. Olyan
volt, mintha… Nem féltem semmitől, és vállalni tudtam minden
kockázatot. Most már egy kicsit homályos a dolog. Biztos azért
történt, mert aggódtam, hogy Tommy elmegy, de eléggé túlzásba
estem. Nincs rá kifogás.
– Nem a te hibád volt – feleltem –, hanem… Várj, szerinted
túlzásba estél?
Aznap nem mondta, hogy olyan gyönyörű vagyok, mint a
pirkadat, és előző nap sem. Brinának szólított, a kiskori
becenevemen, amit nem használt, amikor ódákat zengett rólam,
hogy mekkora istennő vagyok. Nem volt zavarban, amikor énekelt
nekem, túláradó bókokkal halmozott el, vagy éppen virágkoszorúkat
csinált nekem, de előző nap magyarázkodott. És most zavarban volt.
Nem tudom, hogyan történt ez, és azt sem, miért, de
egyvalamiben biztos voltam: már nem áll a bűbáj hatása alatt.
– Tudom, hogy túlzásba estem. – Két mélyvörös folt jelent meg
az arcán. – A dolgok, amiket mondtam… mármint mindig azokat
gondolom persze, amikor meglátlak, de tudom, hogy túlzás
kimondani, mert nevetségesen hangzik. Aztán ott voltak a virágok,
meg ott volt az a borzasztó dal… biztos mesélt róla a családod…
 – Semmiféle dalt nem említettek nekem- hazudtam határozottan.
– Semmilyen dalról nem tudok.
– Jaj, akkor jó! – hagyta rám Harvey. – Hagyjuk azt a dalt!
Kérlek, soha ne kérdezz engem róla! Nem hiszem el, hogy úgy
viselkedtem. És nem hiszem el, hogy pusztán azért nem tudtad, mit
érzek irántad, mert féltem összeszedni magam és kimondani.
Mostantól más leszek. Tényleg nagyon igyekezni fogok, hogy ne
legyek megint nyuszi.
Közben elhatározásra jutottam.
– Én is igyekezni fogok – ígértem meg neki. – Nem fogok
kételkedni benned, és nem fogok kételkedni saját magamban sem.
– Te? – nevetett fel halkan Harvey. – Te olyan vagy, mintha soha
nem félnél semmitől.
– Meglepődnél… – mondtam neki. – De igyekezni fogok, hogy
ne féljek.
– Akkor fogadni mernék, hogy soha többé nem fogsz félni.
– Miben fogadnál? – nevettem én is.
– Mindenemet feltenném rád, amim csak van. Nem sok
mindenben vagyok biztos, de benned igen – jelentette ki Harvey. –
Benned mindig is az voltam.
Elraktam a követ a zsebembe, és Harvey felé nyújtottam
mindkét kezemet. Megfogta, miközben ugyanazzal a csodálattal
nézett le rám, mint amikor el volt varázsolva. Ugyanazzal a
csodálattal, amit mindvégig érzett. Most egy kicsit félénkebb lett,
egy kicsit tétovább, de így sokkal jobb volt, mert tudtam, hogy ez az
igazság.
– Hé, Harvey! Szeretnél a pasim lenni? – kérdeztem.
Harvey felkacagott, aztán előrehajolt, hogy megcsókoljon.
– Aha – mormolta az ajkaimra. – Igen, nagyon szeretnék.
Éreztem, ahogy vibrál a nevetése a számban. Mint egy folyó,
vagy mint egy dal.
 A kabátjába kapaszkodva lábujjhegyre álltam, hogy elérjem, ő
pedig lehajolt. Úgy ívelt a testünk, mint a fölöttünk lévő faágak.
Harvey-nak gyakran volt gondterhelt a pillantása, de amikor boldog
volt – amikor úgy nézett rám, mint most –, akkor olyan fények
játszottak mogyoróbarna szemében, amitől olyan aranylónak
látszott, mint a fejünk fölött lévő levelek. Eltöprengtem, hogy miért
rettegtem valaha is a lombhullástól, amikor az arany a győzelem
színe, és a ragyogó örömé.
Harvey egy nap talán majd kimondja, hogy szeret. Én pedig
tudni fogom, hogy komolyan gondolja, és ez az igazság. Egy nap
talán elmondhatom neki, hogy boszorkány vagyok, mint ahogy ő is
elmesélte nekem a családja titkait, és hinni fog nekem, így együtt
egy új kalandba vághatunk bele.
Az iskolába menet a halandó barátommal sétáltam végig az
erdőn, győzelmi zászlóként viselve a piros kabátomat. Kihívás volt
ez egy félig halandó részéről minden sötétben rejtőző démon,
szellem és varázstudó felé, meg az ismeretlen jövő felé is.
Hajrá! Gyertek csak nekem! Nyugodtan próbáljátok meg!

***

Harvey bátyja értünk jött suli után, és hazavitt a furgonjával.

– Jövő héttől átállunk téli munkarendre – figyelmeztetett
Tommy, amikor beszálltunk a kocsijába. – Nincs több sofőrszolgálat
nektek, stréberek.
– Jó volt, amíg volt – válaszolta Harvey. – Sofőr, az utat figyeld!
Karon böktem, mire adott egy röpke csókot, Tommy pedig
nevetett a volán mögött. Harvey végig átkarolt a kanyargós úton, így
még akkor is melegen tartott, ha a szél már téliesen csípős volt.
Ambrose a veranda korlátján ült a vörös köntösében és fekete
farmerban, miközben a laptopját nézte. Ahogy leparkoltunk a
furgonnal, összecsukta a laptopot, és elvigyorodott.
 – Tommy, Harvey! Köszi, hogy hazahoztátok Sabrinát. Hilda
néni a híres szemgolyós lasagnét sütötte meg, unokatestvérkém.
Nehogy lemaradj róla!
Figyelmeztető pillantást vetettem rá.
– Szia, Ambrose! – viszonozta Tommy félénken a vigyort, és
ráhajolt a kormányra. – Szívesen. Milyen lasagnét sütött a
nagynénéd?
– Kelbimbósat – helyesbített gyorsan Ambrose. – Kelbimbós
lasagnét mondtam. A kelbimbót akár kelgolyónak is lehet hívni,
mert olyan alakja van, de az nevetségesen hangzik. Mivel igazából
nem golyó, hanem bimbó. Ez egy ööö… vegetáriánus fogás. –
Idegesítően széles mosollyal bólintott. Próbált elbűvölően
normálisnak tűnni.
Harvey ráhunyorgott. Tommy bizakodó lélekként még mindig
vigyorgott, mintha humorosnak és ártalmatlannak tartotta volna
Ambrose-t.
– Oké – hagyta rá Tommy kedvtelve. – Biztosra veszem, hogy
mennyei.
– A mennyei erős kifejezés – szólaltam meg. – De szeretem a
családi vacsikat. Szia, pasim!
Harvey titokzatos, de boldog mosolyt villantott rám.
– Szia, csajom!
Ambrose úgy tett, mintha öklendezne, de csak viccből.
Kiszálltam a furgonból, Ambrose pedig könnyedén leszökkent a
veranda lépcsőjén, hogy odajöjjön hozzám, hóna alatt a laptopjával.
Harvey és Tommy tekintete egyforma volt egy pillanatra.
Harvey komoly, sötét szeme és Tommy világító kékje is szinte
vágyakozva nézett. Megint eszembe jutott, hogy bárcsak jobban
ismerném Tommyt, bárcsak jobban ismerné egymást a családunk is.
Zelda néni nem volt jó abban, hogy halandóként viselkedjen
huzamosabb ideig. Biztosan nem örült volna neki, ha csak úgy
meghívnék két halandót hozzánk vacsorázni.
 Harvey is kiszállt a hátsó ülésről, hogy előreüljön Tommy mellé,
aki átkarolta a vállát. Rendben lesznek, állapítottam meg magamban.
Ott vannak egymásnak. Együtt mennek haza.
Búcsút intettem a testvéreknek, aztán néztem, ahogy a
cseresznyepiros furgon eltűnik a kanyarban az aranyló falevelek
alatt. A jövőben talán egyszer majd elmondhatom Harvey-nak az
igazat, talán meg is hívhatom őket vacsorára.
Egyszer majd. Talán.
Ambrose, aki általában úgy viselkedett a halandókkal, hogy
vagy flörtölt velük, vagy csak legyintett rájuk, vagy éppen flörtölve
legyintett rájuk, sarkon fordult, és még csak vissza sem nézett.
Utánasiettem a lépcsőn, be a házba.
– Hé, válthatnék veled pár szót négyszemközt?
– Ez elég baljósan hangzik. – Ambrose felhúzta a szemöldökét.
– Rendben.
Az előszobából nyíló lépcső felé intett, ami úgy festett, hogy a
jobb és a bal oldali lépcsősor egymás tükörképe volt. Leültünk
egymás mellé a vörös szőnyeggel borított egyik lépcsőfokra.
– A bűbáj Harvey-ról… eltűnt – mondtam Ambrose-nak. –
Szerintem tegnap múlt el.
– Gondoltam, hogy így lesz – hümmögött. – Őszintén szólva
meglepett, hogy ilyen sokáig tartott. A bűbáj az igazi szeretet
csókjától törik meg, tudod. Ez így klasszikus, így tradicionális.
Akkor nem tört meg a varázs, amikor a nyár végi vásárban
csókolóztam Harvey-val az óriáskeréken. Lehet, hogy akkoriban
még túl sokat gondoltam saját magamra.
Visszaemlékeztem a tövises-rózsás napra, amikor megcsókoltam
Harvey kezét. Aztán eszembe jutott, hogy Tommy megcsókolta az
öccse fejét. Talán én voltam az. Talán Tommy mentette meg tudtán
kívül az öccsét, ahogy Ms. Wardwell mentette meg az embereket a
pataknál. Annyiféle szeretet létezik!
– Értem. És mi volt a varázsige utolsó sora?
 – Quos amor verus tenuit, tenebit – idézte Ambrose. – Igaz
szerelem maradjon azokkal, akikkel eddig is volt. Tehát ha korábban
is egész végig szeretett, akkor megtudod. Ha pedig nem… akkor az
is kiderül. Én eléggé biztos voltam abban, hogy szeret, mivel tíz éve
folyton bociszemekkel néz rád. Gondoltam, hogy ez egy kellemes
meglepetés lesz neked. Nem számítottam vízi démonokra. Senki
sem szokott számítani vízi démonokra.
Tenebit, nem pedig tenebris. A varázsige végig maradást
jelentett, nem pedig árnyékokat. Az unokatestvérem egy szép
gesztussal próbált kedveskedni nekem. Nem a megszokott, halandó
módon, de hát mi varázstudók vagyunk. Ambrose olyan, amilyen.
Soha nem akarnám, hogy bármiben is más legyen.
Ugyanakkor nem voltam gyerek, akivel játszhat és akiben
örömét lelheti – már nem. Meg kellett őt értenem ahelyett, hogy
bálványozzam vagy féljek tőle. Most, hogy már lassan felnőttem,
meg kellett értenünk egymást, még ha ez nehéz volt is, mert annyira
mások vagyunk. Meg kellett tanulnunk egyenrangúnak lenni.
De továbbra is családtagoknak. Mindig családtagoknak.
– Büszke vagyok rád, amiért átejtetted a démont a kis fulladás
elleni bűbájoddal – dicsért meg Ambrose. – Kitől tanultad, hogy
ennyire trükkös legyél?
– A legjobbtól – feleltem.
Ambrose arcán lassú mosoly terült szét.
Kiskoromban nem aggódtam amiatt, hogy Ambrose nem nyúl
értem és nem húz magához. Egyszerűen odamentem hozzá, és
elkaptam, mert feltételeztem, hogy örömmel fogad. Előző nap is
ugyanezt a teljes bizonyosságot éreztem, amikor hazafelé rohantam
biztonságot keresve. Előző nap, amikor bajban voltam, elszállt
minden aggodalmam. Előző nap, amikor bajban voltam, Ambrose
szorosan magához húzott.
Most átkaroltam a derekát, és a selyembe burkolt vállára
hajtottam a fejemet.
 – Ne haragudj, amiért szörnyen viselkedtem!
– Én is szörnyen viselkedtem – válaszolta könnyedén. – A
boszorkányok és a varázslók néha ilyenek. Akárhogy is, megkaptad
a büntetésedet. Most már tudod a borzalmas igazságot, miszerint
Harvey szívének titkos vágya az, hogy visszataszító szerelmes
dalokkal szerenádozzon neked. Nagyon sajnálom, hogy rá kellett
jönnöd erre. Meg tudlak érteni, ha soha többé nem tudsz ugyanúgy
nézni rá.
„Mindig azokat gondolom persze, amikor meglátlak.”
Harvey többé-kevésbé elmondta, milyen hatással volt rá a bűbáj:
azt érezte, hogy nem fél kimondani bizonyos dolgokat, vagy vállalni
a kockázatot. Különös és aranyos volt rájönni, hogy amikor Harvey
egy félénk sziával köszöntött vagy hallgatott, vagy képregényekről
és filmekről csevegett, titokban arra gondolt, hogy olyan gyönyörű
vagyok, mint a pirkadat, énekelni akart nekem, és virágokkal akarta
díszíteni a világot a tiszteletemre.
Nekem nem kell, hogy ezek közül bármelyiket is megtegye.
Elég a tudat, hogy szeretné.
– Nekem tetszik, hogy énekelt.
Ambrose kétkedő hangot hallatott.
– Talán másképpen vélekednél, ha hallottad volna, mi volt abban
a dalban. Akarod, hogy elénekeljem neked? Elénekelhetem akár
most rögtön.
Gyengéden rákoppintottam a homlokommal a vállára.
– Nem. Megvárom, hogy Harvey maga mondja el, mit érez.
Örülök, hogy szeret engem. Én tényleg szeretem őt. Egyszer majd
elmondom neki én is.
– Úgy hallottam, hogy a szerelem mindent legyőz – jegyezte
meg Ambrose. – Szerintem ez a zenei hallás hiányára is kiterjed.
Rácsaptam a karjára. Felkacagott az unokatestvérem, négy égtáj
kattant varázslója. Talán nem lett volna ugyanígy a családom része,
ha nem lett volna bezárva ide. De még így is, hogy be volt zárva,
nézhetett volna levegőnek, vagy elkerülhetett volna. Helyette viszont
felcsapta nekem a varázsige-gyűjteményét, és megtanított életem
első bűbájaira. Négyéves koromban felé nyújtottam a karomat, ő
pedig nevetve felvett, és ölben cipelt mindenfelé a házban.
Tizennégy éves koromban pedig együtt nevetett velem, és fiúkról
beszélgettünk.
Úgy nőttem fel, hogy otthonról és a szüleimről álmodoztam, ám
azok álmok voltak. Az igazi otthonról szóló emlékeim közül
mindegyikben ott volt Ambrose. Mostanában azon kaptam magam,
hogy sokszor kételkedem, de voltak dolgok, amikben sohasem.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Tudod, mit szeretek még? – kérdeztem.
– A hajráfokat? – tippelt Ambrose.
Kitört belőlem a nevetés. Újra megértettem, hogy Ambrose
miért kacag olyan sokat. A nevetés méltó ellenfele a fájdalomnak,
olykor még le is győzi.
– A hajráfokat, ugye? – kacagott velem Ambrose.
– Téged. Nagyon szeretlek!
Ambrose abbahagyta a nevetést. Csend követte a szavaimat,
amit csak távoli edénycsörgés zaja tört meg a konyha felől, a két
nagynéném kiszűrődő beszélgetése, a régi parketta recsegése, a
nyöszörgő ajtóké, s mind közül a leghalkabban a meredek háztetőn
zörgő leveleké. Az otthon hangjai.
Ambrose olyan lágyan szólalt meg, mint amilyen a mozaiküveg
ablakainkon beszüremlő fény.
– Én is szeretlek, Sabrina! Teljes rideg és szeszélyes
varázslószívemből.
Úgy összeszorult a torkom, hogy egy másodpercig nem is
tudtam megszólalni. Hozzádörgöltem a vállához az arcomat.
Ambrose habozott, majd még halkabban hozzátette:
– Ha csalódást okozok neked, az nem szándékos.
Még a feltételezés is nevetséges volt.
 – Nem fogsz nekem csalódást okozni. – Két kézzel átöleltem a
derekát. – Biztos vagyok benne.
Biztosra akartam venni, hogy Harvey szeret engem, és azt is,
hogy az unokatestvérem is szeret, mintha akkor szertefoszlana a
rengeteg kételyem arról, hogy ki vagyok, és merre tart az életem.
Talán mindenki arra vágyik, hogy szeressék, mert attól érzi magát
teljesnek, és attól lesz magabiztos – akár varázstudó, akár halandó.
Amíg a szeretet várat magára, és nem vagyunk egészek, addig
azokban az emberekben kell megbíznunk, akiket megtört lélekkel
választottunk, és őket kell szeretnünk teljes összetört szívünkből.
Ambrose nem önszántából lett ide bezárva. Én sem önként
választottam a szüleim elvesztését. De a családját senki sem
választhatja meg.
Ameddig fel nem nő. Akkor az emberek már kiválaszthatják
egymást.
– Akkor kettőnk helyett legyél biztos – állapította meg egy kis
beletörődő kacajjal Ambrose.
Két nagynénénk kórusban szólított bennünket. Nemsokára el
kellett engednem Ambrose-t, hogy aztán együtt megvacsorázzunk.
De egy kicsit még belekapaszkodtam.
– Menni fog. Tudod, miben vagyok még biztos?
– Gyanítom, hogy sok mindenben – dörmögte Ambrose. –
Mesélj róla! Hallgatlak.
– Kérdezted, hogy miféle boszorkány lesz belőlem. Hát
elárulom neked. Magamfajta boszorkány lesz belőlem.
Ambrose nem válaszolt. Helyette átkarolta a vállamat, és
nyomott egy puszit a hajamba. Olyan könnyed puszi volt, mint a
csepergő eső, vagy mint az ő nevetése: csillogva aláhulló és eltűnő,
de mindig visszatérő.
Elveszve, elveszve, elveszve, suttogták nekem előző nap az erdő
falevelei, de tévedtek. Mint ahogy mindenki más is, aki azt mondta,
hogy választanom kell a szeretet és a mágia között. Nem
szándékoztam elveszíteni egyiket sem.
Talán még sincs egymástól olyan messze a varázstudók és a
halandók világa, mint ahogy tartottam tőle. Igazából senki sem
mondta, hogy ne lehetnének halandó barátaim és halandó pasim. Ha
a két világom még távolabb lenne egymástól, mint ahogy tartottam
tőle, akkor közelebb vonszolnám egymáshoz őket. Ha tényleg az
Okkult Művészetek Akadémiájára kell mennem, majd meglátom,
kiket ismerek meg ott, mit tanulok, és van-e ott bárki vagy bármi
szerethető. Továbbra is szeretni és segíteni fogom Harvey-t, Rozt és
Susie-t, boszorkány- és halandóeszközökkel is. Továbbra is a
családomhoz fogok tartozni, ami soha nem lesz egy hagyományos
család, de mindig az enyém lesz. Bízni fogok Ms. Wardwellben, aki
felolvasott nekem egy halandóról, aki tudta egy varázstudó titkát,
mégis szerette.
Mindannyiunkban biztos lehetek. Helyrehozhatok mindent, amit
helyre kell hozni.
Akármi lesz is belőlem, Spellman boszorkány leszek, aki a
Spellman-birtokon harcol.
Nem vagyok elveszve. Itthon vagyok.
 A SZERZŐRŐL

Az ír származású SARAH REES BRENNAN jelenleg is Dublinban él.

Rövid ideig New Yorkban lakott, ahol olyan írókkal került
kapcsolatba, mint például Holly Black és Cassandra Clare, akik
bátorították és támogatták. Blogján, a mistful.livejournal.com-on
keresztül nagy közönségre tett szert, ahová filmparódiákat,
könyvkritikákat és néha történeteket ír.
{1}
William Shakespeare: Szentivánéji álom (Fordította: Arany János)
{2}
William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi (Fordította: Arany János)
{3}
William Shakespeare: Szonettek XLIII., fordította: Szabó Lőrinc