C

A S S A N D R A C L A R E

Aranylánc
AZ UTOLSÓ ÓRÁK

Első könyv




Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: Cassandra Clare
A mű eredeti címe: Chain of Gold (The Last Hours 1)

A művet eredetileg kiadta: MARGARET K. McELDERRY BOOKS

Text copyright © 2020 by Cassandra Clare, LLC
Jacket photo-illustration copyright © 2020 by Cliff Nielsen
Jacket design by Nick Sciacca
Frontispiece illustration by Cassandra Jean,
copyright © 2020 by Cassandra Clare, LLC
All rights reserved.

Ez a könyv egy kitalált történet. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az események a szerző képzeletének szüleményei. Valós
eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.

Fordította: Sándor Alexandra Valéria
A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

ISSN 2060-4769
Puhatáblás ISBN 978-963-561-941-2
Keménytáblás ISBN 978-963-561-986-3
EPUB ISBN 978-963-561-942-9
MOBI ISBN 978-963-561-943-6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila

Clarynek (az igazinak)
 ELSŐ RÉSZ

„Emlékezetes napom volt ez, mert nagy változást idézett elő sorsomban. De így jár mindenkinek az
élete. Képzeljük csak el, hogy életünk valamelyik napja kimaradt volna s gondoljuk meg, mennyire
másként alakul akkor egész életünk. Olvasóm, pillanatra állj meg itt s gondolj a hosszú láncra, a vas
vagy arany, a tövisek vagy virágok láncára, amely sohasem nyűgözött volna le, ha meg nem
formálódik első szeme valamely emlékezetes napodon.”
– Charles Dickens: Nagy várakozások 1 –

1
Mikes Lajos és Telekes Béla fordítása
 A múlt:
1897

Lucie Herondale tízéves volt, amikor először találkozott a fiúval az erdőben.

Lucie, aki Londonban nőtt fel, sohasem hitte volna, hogy létezik olyan hely, mint Brocelind.
A Herondale-birtokot minden oldalról erdő vette körül, a fák lombja pedig úgy hajolt egymás felé, mintha
elővigyázatosan sugdolóznának: nyáron sötétzölden, ősszel aranybarnán. A mohaszőnyeg olyan zöld és
puha volt Lucie talpa alatt, hogy az apja azt mondta: éjszakánként tündérek párnája, s a fehér
csillagvirágok – amik csak Idris rejtett országában nőnek – karkötőként és gyűrűként szolgálnak az apró
kezükre.
James, persze, azt mondta Lucie-nek, hogy a tündéreknek nincs párnájuk, a föld alatt alszanak, és
ellopják a rossz kislányokat álmukban. Lucie ezért rálépett a lábára, ami azt jelentette, hogy papa felkapta
és bevitte a házba, még mielőtt veszekedés törhetett volna ki. James a régi és előkelő Herondale
családból származott, ám ettől még nem érezte rangon alulinak, hogy meghúzza a kishúga copfjait, ha úgy
hozta a szükség.
Egyszer, egy késő esti órán, Lucie-t felébresztette a ragyogó hold.
Úgy áradt be a fénye a szobájába, akár a tej: fehér csíkokat rajzolt az ágyára és a fényes parkettára.
Lucie kikászálódott az ágyból, kimászott az ablakon, és puhán ért földet a lenti virágágyásban. Nyári
este volt, a hálóingében sem fázott.
Az erdő széle – alig az istállókon túl, ahol a lovakat tartották – mintha ragyogott volna. Úgy szállt
arrafelé, mint egy kis szellem. Papucsba bújtatott lábacskája alig érte a mohát, ahogy beslisszolt a fák
közé.
Eleinte azzal szórakoztatta magát, hogy láncot font a virágokból, hogy felaggassa őket a faágakra. Aztán
úgy tett, mintha ő lenne a vadász elől menekülő Hófehérke. Szaladt az egymásba gabalyodó fák között,
majd színpadiasan hátrafordult, és elálló lélegzettel a homlokához emelte a kézfejét. „Engem sohasem
fogsz lemészárolni – mondta. – Mert királyi vér csörgedezik az ereimben, és egyszer majd királynő
leszek, kétszer olyan erős, mint a mostohaanyám. És le fogom vágni a fejét.”
Később eszébe jutott, hogy talán nem teljesen jól emlékezett Hófehérke meséjére.
Ám attól még nagyszerű móka volt, és negyedjére vagy ötödjére rohant végig a fák között, amikor
ráeszmélt, hogy eltévedt. Már nem látta a Herondale-kúria ismerős körvonalait a lombokon túl.
Pánikba esve megpördült. Az erdő már nem varázslatosnak tűnt. A fák sokkal inkább fenyegető
szellemekként tornyosultak fölé. Mintha földöntúli hangok csevejét hallotta volna a levelek susogásán túl.
Felhők gyülekeztek, eltakarták a holdat. Lucie egyedül volt a sötétben.
Bátor volt, de csupán tízéves. Halkan elsírta magát, majd futni kezdett arra, amit jó iránynak vélt. Az
erdő viszont egyre sötétebb lett, a tövisek pedig egyre sűrűbbek. Az egyik beleakadt a hálóingébe, s
hosszan felhasította az anyagot. Lucie megbotlott…
Elesett. Olyan érzés volt, mint amikor Alice lezuhan Csodaországba, csak sokkal kevesebb ideig tartott.
Bukfencet vetve landolt a kemény talajon.
Nyöszörögve felült. Egy földbe ásott kerek lyuk aljára került, aminek a sima fala néhány lépésnyivel
magasabb volt annál, mintsem hogy elérhette volna a tetejét.
Megpróbálta belevájni a kezét a földbe, ami minden oldalról körülvette, hogy felmásszon rajta, mintha
egy fa lenne. A föld viszont puhának bizonyult, így szétmállott az ujjai között. Miután ötödjére is
lepottyant a gödör faláról, észrevette, hogy valami fehérség ragyog a meredek talajból. Remélte, hogy egy
gyökér az, amin felmászhat, ezért gyorsan elindult felé, hogy megragadja…
Föld hullott le róla. Egyáltalán nem gyökér volt, hanem egy fehér csont, és nem egy állaté…
– Ne sikíts! – szólalt meg fölötte egy hang. – Attól idejönnek.
Lucie hátrahajtotta a fejét, és csak nézett. Egy fiú hajolt be a gödörbe odafentről. Idősebb volt, mint
Lucie bátyja, James – talán már tizenhat éves is. A fiúnak szép metszésű, de mélabús arca volt, és olyan
egyenes fekete haja, amiben nem látszott nyoma hullámnak. Kis híján az ingnyakáig ért a haja.
– Kik jönnek? – tette csípőre a kezét Lucie.
– A tündérek. Ez az egyik gödörcsapdájuk. Többnyire arra használják ezeket, hogy állatokat fogjanak
vele, de nagyon fognak örülni, hogy egy kislányt találnak helyette.
– Úgy érted, hogy meg fognak enni? – állt el Lucie lélegzete.
– Nem valószínű – nevetett a fiú. – Bár azon kaphatod magad, hogy köznemesi rangú tündéreket
szolgálsz a Hegyalja-vidéken életed hátralévő részében. És soha többé nem találkozhatsz a családoddal –
tette hozzá a szemöldökét fel-le táncoltatva.
– Ne próbálj ijesztgetni! – közölte vele Lucie.
– Biztosíthatlak, hogy csakis a színtiszta igazat mondom. Nekem még a nem színtiszta igazság is
derogál.
– Ne beszélj butaságokat se! Én Lucie Herondale vagyok. Az apukám Will Herondale, nagyon fontos
ember. Ha megmentesz, jutalmat fogsz kapni.
– Egy Herondale? Ilyen az én formám – sóhajtott fel a fiú, s közelebb húzódott a gödör széléhez, hogy
odanyújtsa a kezét. Egy heg csillant meg a jobb kézfején; elég csúnya, mintha megégette volna magát. –
Gyere!
Lucie két kézzel megmarkolta a fiú csuklóját, aki meglepő erővel kihúzta. Egy szempillantás múlva már
mindketten talpon voltak. Lucie most már jobban látta a megmentőjét: idősebb volt, mint gondolta, és
elegáns fekete-fehérbe öltözött. Megint előbújt a hold, így az is látszott, hogy a fiúnak olyan zöld a szeme,
mint a moha az erdőben.
– Köszönöm – szólalt meg Lucie meglehetősen kimérten. Végighúzta a kezét a hálóingén. Elég koszos
volt.
– Gyere csak! – mondta gyengéd hangon a fiú. – Ne félj! Miről beszélgessünk? Szereted a meséket?
– Imádom a meséket! Ha nagy leszek, híres író leszek majd.
– Csodásan hangzik – válaszolta a fiú, de valamiért bánatosan csengett a hangja.
Együtt sétáltak az erdei ösvényen. A fiú mintha tudta volna, merre tart, mintha nagyon jól ismerte volna
az erdőt. Biztos elrabolták a tündérek kiskorában, hogy egy közülük valót rakjanak a helyére – gondolta
bölcsen Lucie. Megmentője sokat tudott a tündérekről, ám szemlátomást nem volt közülük való, hiszen
figyelmeztette Lucie-t, hogy elrabolhatja a tündérnép, ami bizonyára vele is megtörtént. Lucie inkább nem
hozta fel a témát, nehogy a fiú kellemetlenül érezze magát, elvégre borzalmas lehet, ha az embert
elrabolják a tündérek, és elszakítják a családjától. Helyette inkább a tündérmesék hercegnőiről kezdett el
vele társalogni, vagyis arról, hogy melyikük a legjobb. Mintha egy szempillantás alatt visszaértek volna a
Herondale-kúria kertjébe.
– Felteszem, hogy ez a hercegnő innen már visszatalál a kastélyba – hajolt meg a fiú.
– Ó, igen – vette szemügyre a szobája ablakát Lucie. – Szerinted tudni fogják, hogy kijöttem?
A fiú nevetve sarkon fordult. Már a kapunál járt, amikor Lucie utánaszólt.
– Mi a neved? Én elárultam neked az enyémet. Téged hogy hívnak?
A fiú habozott egy pillanatig. Csupa fekete-fehérség volt az éjszakában, mint egy kép Lucie valamelyik
könyvéből. Mélyen és kecsesen meghajolt, ahogy régen a lovagok tehették.
– „Engem sohasem fogsz lemészárolni – mondta. – Mert királyi vér csörgedezik az ereimben, és
egyszer majd királynő leszek, kétszer olyan erős, mint a mostohaanyám. És le fogom vágni a fejét.”
Lucie felháborodva felnyögött. Hát hallgatózott a fák között, amikor ő játszott? Hogy merészeli
kigúnyolni? Felemelte az öklét, hogy megrázza a fiú felé, de addigra már el is tűnt az éjszakában, csak a
nevetése visszhangzott utána.
Hat évbe telt, mire újra találkoztak.
 1
Jobb angyalok

„Így lépnek vágyaink árnyai mindig önmagunk

és jobb angyalaink közé és ezek megfogyatkoznak sugaraikban.”
– Charles Dickens: Barnaby Rudge – 2

James Herondale éppen egy démonnal harcolt, amikor hirtelen beszippantotta a Pokol.
Nem ez volt az első alkalom, hogy megtörtént, és nem is az utolsó. Pillanatokkal korábban egy meredek
háztető szélén térdelt London középső részén, mindkét kezében egy-egy hosszú és vékony dobókéssel, és
az járt a fejében, hogy milyen undorító a városban összegyűlt hulladék. A mocsok mellett üres
italosüvegek és állati csontok is voltak: a bal térdénél minden kétséget kizáróan egy döglött madár hevert
az esőcsatornában.
Valóban, milyen csillogó egy árnyvadász élete! Jól hangzott – gondolta az alatta elterülő kihalt
sikátorra meredve. A szűk hely tele volt szeméttel, amit haloványan megvilágított a félhold odafentről.
A harcosok különleges faja, egy angyal leszármazottjai, olyan erőkkel felruházva, amik lehetővé tették,
hogy fényes adamantinfegyvereket használjanak, és szent rúnák fekete jelöléseit hordják a testükön – olyan
rúnákét, amik erősebbé, gyorsabbá és halálosabbá teszik őket minden mondénnál; olyan rúnákét, amik
fényesen lángolnak a sötétben. Soha senki sem ejtett szót olyan dolgokról, mint a véletlen rátérdelés egy
döglött madárra a várakozás közben, amíg felbukkan egy démon.
Ordítás visszhangzott odalent a sikátorban. James jól ismerte a hangot: Matthew Fairchild hangját. Egy
pillanatig sem habozott, levetette magát a tetőről. Matthew Fairchild volt az ő parabataia: vértestvére és
harcostársa. James felesküdött a védelmére, bár ez nem mintha számított volna: bármikor az életét adta
volna Matthew-ért, eskü ide vagy oda.
A sikátor végében, ahol egy keskeny házsor mögé kanyarodott, mozgás villant. James megpördült a
tengelye körül, amint egy démon üvöltve előlépett az árnyékból. Látszottak a bordák a szürke testén, görbe
és éles csőrében csálé fogak sorakoztak, mancsszerű lábain pedig széttárta a veszélyes karmokban
végződő ujjait. Egy deumas démon – gondolta James komoran. Határozottan emlékezett rá, hogy olvasott
a deumas démonokról az egyik régi könyvben, amit Jem bácsikájától kapott. Valamiről nevezetesek. Talán
különösen ádázak vagy szokatlanul veszélyesek? Az tipikus lenne, nemde? Hogy miután ennyi hónapon
keresztül egyáltalán nem találkozott semmilyen alvilági tevékenységgel, ő és barátai éppen belebotlanak
az egyik legveszélyesebb démonfajtába.
Apropó – hol vannak a barátai?
A deumas megint felbődült, és James felé vetette magát, miközben hosszúra nyúlt zöld cseppekben folyt
a nyála.
James hátralendítette a karját, hogy eldobja az első kést. A démon egy pillanatra rászegezte a tekintetét.
Izzó zöld és fekete szeme volt, tele gyűlölettel, ami hirtelen átcsapott valami másba.
Valami felismerésfélébe. De a démonok – legalábbis az alacsonyabb rendűek – nem ismerik fel az
embereket. Elvetemült állatok, akiket színtiszta mohóság és gyűlölet hajt. Amíg James meglepetten
habozott, mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Csak egy másodperce volt a „jaj, ne, ne most”
gondolatra, mielőtt elszürkült és elnémult a világ. Az épületek elmosódott árnyakká változtak körülötte, az
égbolt pedig fehér villám sújtotta fekete barlanggá.
 Ökölbe szorította a jobb kezét a késén – nem a markolaton, hanem a pengén. Az éles fájdalom
pofonként hatott rá, kizökkentette a kábulatból. Gyorsan kitisztult körülötte a világ annak minden színével
és zajával. Alig volt ideje felfogni, hogy a deumas a levegőben van, felé nyújtott karmokkal, amikor
kötelek suhintottak végig az égen, amik a démon lábát elkapva hátrarántották.
Thomas! – gondolta James, és valóban: az égimeszelő barátja jelent meg a deumas mögött a bolájával.
Mögötte pedig Christopher egy íjjal felszerelkezve, és Matthew egy szeráfpengével a kezében.
A deumas újabb üvöltéssel zuhant le a földre, amikor James éppen elhajította mindkét kését. Az egyik a
démon torkába fúródott, a másik a homlokába. A démon befelé fordult szemekkel rángatózott, Jamesnek
pedig hirtelen eszébe jutott, mit olvasott a deumas démonokról.
– Matthew… – szólalt meg éppen akkor, amikor a lény szétrobbant, olyan gennyes váladékkal és égett
darabkákkal beterítve Thomast, Christophert és Matthew-t, amit csak trutymóként lehetett leírni.
Bemocskol – idézte föl megkésve James. A deumas démonok arról nevezetesek, hogy bemocskolnak.
A legtöbb démon eltűnik, amikor meghal. A deumas démonok nem.
Ők felrobbannak.
– Mi…? Hogy…? – dadogta Christopher, aki szemlátomást nem talált szavakat. Fitos orráról és
aranykeretes szemüvegéről ragacs csöpögött. – De hogyan…?
– Úgy érted, hogyan lehetséges, hogy végre megtaláltuk az utolsó démont Londonban, és az volt a
leggusztustalanabb?
James meglepődött, hogy milyen hétköznapian csengett a saját hangja: máris kiheverte a sokkhatást,
miután bepillantást nyert az árnyékbirodalomba. Legalább a ruhája érintetlen maradt: a démon inkább a
sikátor másik végét terítette be, amikor szétrobbant.
– Mi nem firtatjuk a miérteket, Christopher.
Jamesnek olyan érzése támadt, hogy a barátai neheztelve szemlélik. Thomas a szemét forgatta,
miközben egy olyan zsebkendővel takarítgatta magát, ami ugyancsak félig megégett és tele volt trutymóval,
így azután nem bizonyult túl hasznosnak.
Matthew szeráfpengéje szikrázni kezdett. A szeráfpengék – amiket angyali energia jár át – gyakran az
árnyvadászok legmegbízhatóbb fegyverei, s a legjobb védelmet nyújtják a démonok ellen, viszont ettől
még lehetséges, hogy a kellően sok gennyes váladék megártson nekik.
– Ez gyalázatos – dobta félre Matthew a kihunyt pengét. – Tudod, mennyit költöttem erre a mellényre?
– Senki sem mondta, hogy úgy öltözz fel a démonok elleni őrjárathoz, mintha statiszta lennél a Bunbury
– avagy jó, ha szilárd az emberben – vágott hozzá egy tiszta zsebkendőt James. A mozdulatnál érezte,
hogy fáj a keze. Véres vágás húzódott végig a tenyerén a kés pengéjétől. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne
lássák a társai.
– Nem hinném, hogy úgy öltözött fel, mint egy statiszta – jegyezte meg Thomas, aki már arra
összpontosított, hogy letakarítsa Christophert.
– Köszönöm – nyugtázta kis meghajlással Matthew.
– Szerintem úgy öltözött fel, mint egy főszereplő – vigyorgott Thomas. Bájos arca szelíd barna
szemeivel az egyik legkedvesebb volt, amit James valaha látott. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne
szeretett volna gúnyolódni a barátain.
Matthew megtörölte az óarany színű haját James zsebkendőjével.
– Ez az első eset idén, hogy őrjárat közben tényleg találtunk démont, szóval arra számítottam, hogy a
mellényem valószínűleg túléli az estét. Nem mintha rajtatok lenne felszerelés.
Valóban: az árnyvadászok általában felszerelésben szoktak vadászni, egyfajta rugalmas páncélban, ami
strapabíró, bőrszerű fekete anyagból készült, és ellenálló a gennyes váladékkal, a pengékkel és
hasonlókkal szemben, ám a démoni jelenlét vélhető hiánya az utcákon mindnyájukat egy kicsit lazábbá
tette a szabálykövetésben.
– Ne sikálj már, Thomas – hadonászott a karjával Christopher. – Vissza kéne mennünk az Ördögbe, és
ott rendbe szedni magunkat.
Egyetértő moraj futott végig a csapaton. Miközben a ragacson át elindultak vissza a főutcára, James
elmerengett rajta, hogy Matthew-nak igaza volt. Jamesnek gyakran mesélt az apja, Will, azokról az
őrjáratokról, amiket a saját parabataiával, Jem Carstairsszel járt be – aki Jamesnek most „Jem bácsi” –,
amikor szinte még minden éjjel démonokkal harcoltak.
James és a többi fiatal árnyvadász még mindig kitartóan őrjáratozott London utcáin, hogy felkutassák a
démonokat, amik kárt tehetnek a mondénokban, ám az utóbbi néhány évben sokkal ritkábban bukkantak fel
ilyenek. Ez jó dolognak számított, persze, de akkor is. Kifejezetten furcsa volt. A démonok jelenléte
továbbra is megszokott volt a világ többi részén, London mitől lett más?
Sok mondén járt-kelt a város utcáin, hiába járt már későre. Egy pillantást sem vetettek a bepiszkított
árnyvadászok csapatára a Fleet Streeten: a varázslatos rúnáik láthatatlanná tették őket mindenki előtt,
akinek nem adatott meg a látás képessége.
Jamesben felötlött, hogy újra és újra milyen furcsa olyanok között lenni, akik nem látják. A Fleet Street
szerkesztőségek és bíróságok székhelyéül szolgált Londonban, fényesen kivilágított pubokkal mindenfelé,
ahol nyomdászok, ügyvédek és írnokok maradtak ki sokáig, hajnalig iszogatva. A közeli Strand koncert- és
színháztermeinek népe – a lármásan nevetgélő, csoportokba verődött, jól öltözött fiatalok – üldözőbe vette
az utolsó omnibuszokat.
A bobbik is odakint rótták a köröket, és azok a londoni városlakók, akiknek nem volt akkora
szerencséjük, hogy legyen hová hazamenniük, motyogva gubbasztottak a szellőzőrácsoknál, ahonnan egy
kis meleg levegő áradt ki – még augusztusban is előfordult, hogy az éjszakák hűvösek és nyirkosak voltak.
Miközben elhaladtak néhány ilyen gubbasztó alak mellett, az egyikük felnézett, James pedig egy vámpír
sápadt bőrét és fénylő szemét pillantotta meg.
Elfordította a fejét. Az alvilág népével neki nem volt dolga, hacsak nem szegték meg a Klávé
törvényeit. Egyébként is fáradt volt, az energiarúnák ellenére is: mindig kimerült attól, ha beszippantotta
az a másik világ, a szürkeségével és a fekete, elmosódott árnyaival. Már évek óta megtörtént vele ilyesmi:
tudta, hogy az anyja boszorkánymestervérének hozadéka.
A boszorkánymesterek emberek és démonok leszármazottai: képesek a varázslásra, ám nem viselhetnek
rúnákat, és nem használhatnak adamantint, azt az átlátszó, kristályos fémet, amiből irónt és szeráfpengét
lehet faragni. Az alvilágiak négy fajának egyike, a vámpírok, a vérfarkasok és a tündérek mellett. James
anyja, Tessa Herondale ilyen boszorkánymester volt, az ő anyja viszont nem csupán ember volt, hanem
árnyvadász. Tessa egykor maga is bírt az alakváltoztatás képességével, így bárkinek a külsejét magára
tudta ölteni, élőkét és holtakét is: a boszorkánymesterek közül senki más nem volt képes erre. Más
tekintetben is szokatlannak számított: a boszorkánymestereknek nem lehetett gyerekük. Tessa kivételt
jelentett. Mindenki kíváncsi volt, hogy vajon mit jelenthet ez Jamesre és a húgára, Lucie-re, egy démon és
egy ember valaha ismert első közös unokáira nézvést.
Hosszú éveken át úgy tűnt, hogy semmit nem számít. James és Lucie is viselhette a rúnákat, s úgy
látszott, hogy ugyanazok a képességeik, mint az összes többi árnyvadásznak. Mindketten látták a
szellemeket – például az Intézet saját csacsogós fantomját, Jessamine-t –, ám ez nem volt szokatlan a
Herondale családban. Szerencsére mindketten „normálisnak” tűntek, legalábbis amennyire egy árnyvadász
normális lehet. Mintha még a Klávé – az árnyvadászok kormányzó testülete – is megfeledkezett volna
róluk.
Aztán amikor James tizenhárom éves lett, megtörtént az első látogatása az árnyékvilágban. Az egyik
pillanatban még zöld gyepen állt, a másikban pedig már elszenesedett talajon. Hasonlóan kiégett égbolt
magasodott fölötte. Kicsavarodott fák álltak ki a földből, mintha durva karmokkal markolászták volna a
levegőt. James látott már ilyen helyeket a régi könyvek fametszetein. Tudta, mit lát: a démonok világát.
Egy pokoli dimenziót.
Másodperceken belül visszazökkent a földre, de az élete már soha nem lehetett ugyanolyan, mint előtte.
Éveken át ott volt a félelem, hogy bármelyik pillanatban újra beszippanthatja az árnyék. Mintha láthatatlan
kötél kötötte volna a démonok világához, és az a kötél bármelyik pillanatban megfeszülhetett volna, hogy
kirántsa őt az ismerős közegből egy olyan helyre, ahol a tűz és a hamu az úr.
Az utóbbi néhány évben úgy gondolta, hogy Jem bácsi segítségével sikerült az irányítása alatt tartani a
dolgot. A ma esti eset – bár csak néhány másodpercig tartott – felzaklatta, s megkönnyebbült, amikor
megjelent előttük az Ördög fogadó.
Az Ördög a Fleet Street 2. szám alatt volt, egy tisztesnek tűnő nyomda mellett. A nyomdával ellentétben
viszont varázslat védte, így a mondénok nem láthatták, és nem is hallhatták az ablakokon és a nyitott ajtón
kiáradó harsány dorbézolást. Favázas, Tudor-stílusú épület volt, aminek a rozoga és repedezett gerendáit
boszorkánymesterek bűbája óvta meg az összeomlástól. A pult mögött a vérfarkas tulaj, Ernie csapolta a
sört, a vendégsereg pedig pixikből, vámpírokból, farkasemberekből és boszorkánymesterekből állt.
Egy ilyen helyen általában hűvösen fogadták volna az árnyvadászokat, ám az Ördög fogadó vendégei
már hozzászoktak a srácokhoz. Rikkantva és viccelődve üdvözölték Jamest, Christophert, Matthew-t és
Thomast. James lent maradt a pubban, hogy elvegye az italokat Pollytól, a kocsmárosnőtől, míg a többiek
felcaplattak a szobájukba, gennyes váladékot hagyva maguk után a lépcsőn.
Polly vérfarkas volt, és akkor vette a szárnyai alá a fiúkat, amikor James három éve először kivette a
padlásszobákat, hogy legyen egy diszkrét búvóhelye a barátaival, ahová elvonulhatnak a szüleik szeme
elől. Polly volt az, aki először Vidám Zsiványoknak hívta őket Robin Hood és a cimborái után. James azt
gyanította, hogy ő Locksley, vagyis Robin, Matthew pedig Will Scarlett. Thomas biztos, hogy Kicsi John.
– Szinte fel sem ismertem a bandátokat, amikor betrappoltatok ide ezzel a hogyishívjákkal beborítva –
kuncogott Polly.
– Trutymóval – pontosított James, és elvette az üveg olcsó fehérbort. – Ez démonvér.
Polly elfintorodva rátett néhány viseltes konyharuhát James vállára. Aztán adott neki még egyet, amit
rányomhatott a vágásra a kezén. Már nem vérzett, de továbbra is lüktetett.
– Azt a mindenit! – csodálkozott Polly.
– Ezer éve nem láttunk démont Londonban – jegyezte meg James. – Lehet, hogy nem cselekedtünk olyan
fürgén, ahogy kellett volna.
– Gondolom, az összes fél megmutatni a képét – biztatta Polly, mielőtt elfordult, hogy adjon egy pohár
gint Picklesnek, a törzsvendég kelpie-nek.
– Fél? – ismételte megtorpanva James. – Mitől fél?
– Ó, semmitől, semmitől – rezzent össze Polly, majd elsietett a pult túlsó végébe. James a homlokát
ráncolva felment az emeletre. Az alvilágiak néha rejtélyesen viselkedtek.
Két nyikorgó lépcsősor vezetett a faajtóhoz, amire évekkel korábban odavéstek egy sort:
„Nem az számít, hogyan hal meg az ember, hanem az, hogy hogyan él. S. J.”
James belökte a vállával az ajtót. Matthew és Thomas már ott terpeszkedett egy kör alakú asztalnál a
lambériázott szoba közepén. Néhány kopott katedrálüveges ablak a Fleet Streetre nézett, amit itt-ott utcai
lámpák világítottak meg, szemben pedig a Királyi Bíróság épületét lehetett haloványan kivenni a felhős
éjszakai homályban.
Kedves és barátságos helyiség volt, málladozó falakkal, ócska bútorokkal és szelíd lángokkal a
kandallóban. A kandalló fölött egy márvány Apolló-mellszobor állt, aminek már régen letört az orra.
A fal mentén mondén varázslók okkult könyvei sorakoztak: az Intézet könyvtára nem engedett be ilyesmit,
de James gyűjtötte őket. Lenyűgözte, hogy vannak, akik nem a varázslat és az árnyak világába születtek,
mégis annyira vágyódtak utána, hogy megtanulták, hogyan kell felfeszegetni a kapuit.
Thomas és Matthew már trutymómentes volt, ruhájuk gyűrött, de tiszta, ám Thomas homokszínű és
Matthew óarany haja még láthatóan nedves volt.
– James! – örvendezett Matthew a barátja láttán. Gyanúsan csillogott a szeme; az asztalon egy félig már
kiürült brandysüveg díszelgett. – Csak nem olcsó italt látnak szemeim?
 James letette a bort az asztalra, Christopher pedig éppen akkor lépett ki a padlástér túlsó felében lévő
kis hálószobából. A hálószoba már megvolt, amikor elfoglalták a helyet: az ágy még mindig ott állt, ám a
Vidám Zsiványok egyike sem használta másra a kis helyiséget, mint arra, hogy ott szedje rendbe magát,
illetve fegyvereket és ruhákat tároljon benne.
– James – szólalt meg elégedetten Christopher. – Azt hittem, hazamentél.
– Mi a csudáért mentem volna haza? – kérdezte James, helyet foglalt Matthew mellett, és ledobta Polly
konyharuháit az asztalra.
– Fogalmam sincs – felelte Christopher, és kihúzta az egyik széket. – De megtehetted volna. Az
emberek folyton furcsa dolgokat csinálnak. Nekünk volt egy szakácsnőnk, aki elment bevásárolni, és két
hét múlva találtak rá a Regent’s Parkban. Állatkerti gondozó lett.
Thomas felvonta a szemöldökét. James és a többiek sohasem tudták, hogy teljesen elhihetik-e
Christopher történeteit. Nem mintha hazudott volna, csak ha nem mérőpoharakról és kémcsövekről volt
szó, általában alig figyelt oda.
Christopher James nagynénjének, Cecilynek, és a nagybátyjának, Gabrielnek a fia volt. Ugyanolyan
finom csontozatú volt, mint a szülei, sötétbarna hajjal, s olyan szemszínnel, amit csak úgy lehetett leírni,
hogy az orgonáéra hasonlít.
– Kár ez egy fiúnak! – sóhajtott fel gyakran Cecily mártírkodva. Christophernek népszerűnek kellett
volna lennie a lányok körében, ám a vastag szemüvege javarészt eltakarta az arcát, és folyton puskapor
leledzett a körme alatt. A legtöbb árnyvadász gyanakodva szemlélte a mondén fegyvereket, vagy nem is
érdekelte őket: a fémen vagy puskagolyón használt rúnák megakadályozták, hogy a puskapor felizzon, a
rúnátlan fegyverek pedig hasznavehetetlenek voltak a démonok ellen. Christopher viszont megszállottja
volt az elképzelésnek, hogy alkalmassá teheti a tűzfegyvereket nephilim célokra. Jamesnek el kellett
ismernie, hogy valamiért vonzó ötlet ágyút szerelni az Intézet tetejére.
– A kezed – szólalt meg hirtelen Matthew, és előrehajolva Jamesre szegezte a zöld tekintetét. – Mi
történt?
– Csak megvágtam – nyújtotta ki az ujjait James. A seb végighúzódott a tenyerén. Ahogy Matthew
megfogta a kezét, James ezüst karkötője, amit állandóan viselt, nekikoccant a borosüvegnek az asztalon. –
Szólnod kellett volna nekem – nyúlt be a kabátzsebébe Matthew az irónért. – Helyrehoztalak volna a
sikátorban.
– Elfelejtettem – mondta James.
– Történt valami? – érdeklődött Thomas, aki a poharának a peremét simogatta anélkül, hogy ivott
volna.
Bosszantó volt, hogy milyen jól ráérez a dolgokra.
– Nagyon gyorsan zajlott – válaszolta James kissé habozva.
– Sok olyasmi létezik, ami „nagyon gyors”, de nagyon rossz is egyben – állapította meg Matthew, és
James bőréhez illesztette az irónjának a hegyét. – Például a guillotine is nagyon gyorsan csap le. Vagy
amikor Christopher robbant a kísérleteinél, azok is nagyon gyors robbanások szoktak lenni.
– Én szemlátomást nem robbantam fel, és guillotine sem fejezett le – állapította meg James. – Hanem…
átléptem az árnyékvilágba.
Matthew felkapta a fejét, bár a keze mozdulatlan maradt, miközben az iratze – a gyógyító rúna –
kirajzolódott James bőrén. A fiú érezte, hogy kezd csillapodni a fájdalom a kezében.
– Azt hittem, hogy annak a dolognak már vége – közölte Matthew. – Azt hittem, Jem segített neked.
– Tényleg segített. Egy éve nem fordult elő – rázta a fejét James. – Biztos túl nagy elvárás volt, hogy
örökre elmúljon.
– Nem akkor szokott megtörténni, ha zaklatott vagy? – kérdezte Thomas. – A démon támadása miatt
volt?
– Nem – vágta rá James. – Nem, azt el sem tudom képzelni. Nem.
 James szinte már várta a küzdelmet. Keserű nyár volt mögötte: több mint egy évtizede az első, amit nem
Idrisben töltött a családjával.
Idris Közép-Európában volt. Egy mindenfelől őrzött, romlatlan ország, elrejtve a mondénok szeme és a
mondén találmányok elől: vasutak, gyárak és szénfüst nélküli hely.
James tudta, hogy a családja miért nem mehetett idén, ám megvolt a maga oka, amiért jobban szeretett
volna mégis ott lenni, mint Londonban. Az őrjárat azon kevés dolgok közé tartozott, amik lekötötték a
figyelmét.
– A démonok nem zavarják a barátunkat – végzett a gyógyító rúnával Matthew. Így, hogy James ilyen
közel húzódott a parabataiához, érezte Matthew szappanjának ismerős illatát, ami alkoholszaggal vegyült.
– Valami más lehetett.
– Akkor beszélned kell a bácsikáddal, Jamie – javasolta Thomas.
James megrázta a fejét. Nem akarta Jem bácsit olyasmivel zavarni, amit már csak egy pillanatnyi
zavarnak érzett.
– Semmiség. Meglepett a démon, és véletlenül rámarkoltam a pengére. Biztos vagyok benne, hogy
amiatt történt.
– Árnyékká változtál? – kérdezte Matthew, miközben elrakta az irónját. Néha, amikor Jamest
beszippantotta az árnyékvilág, a barátai arról számoltak be, hogy úgy látták, mintha elmosódnának a
körvonalai. Néhány alkalommal teljesen átváltozott egy sötét árnyékká: James formája volt, ám átlátszó és
testtelen.
Néha – nagyon ritkán – képes volt árnyékká változtatni magát, hogy átmenjen egy szilárd akadályon.
Erről viszont nem óhajtott beszélni.
– Ha már szóba került a démon… – nézett fel Christopher a jegyzetfüzetéből.
– Nem került – mutatott rá Matthew.
– …milyen fajta is volt? – kérdezte a tolla végére harapva Christopher. Gyakran leírta a démonharcos
expedíciók részleteit. Állítása szerint segített neki a kutatásban. – Mármint az, amelyik felrobbant.
– Azzal szemben, amelyik nem? – szólt közbe James.
Thomas, akinek kitűnő emlékezőtehetsége volt a részletekhez, válaszolt a kérdésre.
– Egy deumas volt, Christopher. Különös, hogy itt járt, mert nem szoktak városokba jönni.
– Eltettem egy kicsit a gennyes váladékából – vett elő valamijéből egy zöld anyaggal teli bedugózott
kémcsövet. – Óva intelek mindnyájatokat, hogy igyatok belőle.
– Biztosíthatlak, hogy nincsenek ilyen irányú terveink, te hígagyú – jegyezte meg Thomas.
– Eleget beszéltünk a trutymóról – borzongott meg Matthew. – Koccintsunk megint arra, hogy Thomas
itthon van!
Thomas tiltakozott. James felemelte a poharát, hogy köszöntőt mondjon Matthew-val. Christopher kis
híján a kémcsövét koccintotta James poharához, mire Matthew az orra alatt szitkozódva elkobozta a
kémcsövet, és adott helyette egy pohár bort Christophernek.
Úgy tűnt, hogy Thomasnak, a tiltakozása ellenére, tetszik a dolog. A legtöbb árnyvadász afféle körútra
ment, amikor betöltötte a tizennyolcat, és elhagyta az otthoni Intézetét egy külföldiért. Thomas néhány hete
tért haza, miután kilenc hónapot töltött Madridban. Az utazás célja az új szokások megismerése és az utazó
horizontjainak kitágítása volt. Thomas határozottan kitágult – mármint fizikai értelemben.
Hiába ő volt a legidősebb a csapatban, eleinte a termete kisebb volt. Amikor James, Matthew és
Christopher kiment elé a kikötőbe a Spanyolországból érkező hajójához, a tömeget fürkészve alig ismerték
fel a pallóhídon át leszálló izmos fiatalemberben a barátjukat. Most már Thomas volt a legmagasabb
közülük, és úgy lebarnult, mintha egy farmon nőtt volna fel, nem pedig Londonban. Fél kézzel is tudott
bánni a pallossal, és Spanyolországban egy új fegyver használatát is elsajátította, a boláét: erős
kötelekből és súlyokból állt, amiket a feje fölött tudott pörgetni. Matthew gyakran mondta, hogy olyan,
mintha egy barátságos óriás lenne a cimborájuk.
 – Ha tényleg befejeztétek, van egy hírem – hintázott a székén Thomas. – Tudjátok, van az a régi villa
Chiswickben, ami egykor a nagyapámé volt. Úgy hívták, hogy Lightwood-ház. A Klávé pár éve odaadta
Tatiana nénikémnek, de ő sohasem használta, inkább Idrisben maradt, a kúriában az unokatestvéremmel,
ööö…
– Gertrude-dal – segítette ki Christopher.
– Grace-szel – helyesbített James. – Grace-nek hívják.
Christophernek is az unokatestvére volt, bár James tudta, hogy sohasem találkoztak.
– Igen, Grace-szel – helyeselt Thomas. – Tatiana néni mindig pompás elszigeteltségben tartotta
mindkettőjüket, semmi látogató vagy ilyesmi, de úgy tűnik, hogy elhatározta, hogy visszaköltözik
Londonba, szóval a szüleim hezitálnak miatta.
Jamesnek nagyot dobbant a szíve.
– Grace… – kezdte, s látta, hogy Matthew vet rá egy gyors oldalpillantást. – Grace… Londonba
költözik?
– Úgy tűnik, hogy Tatiana be akarja vezetni a társaságba. Szerintem találkoztál vele, Idrisben – folytatta
értetlenkedve Thomas. – Nem a Blackthorn-kúria szomszédságában van a házatok?
James gépiesen bólintott. Érezte a karkötő súlyát a jobb csuklóján, pedig már olyan sok éve hordta,
hogy többnyire meg is feledkezett a jelenlétéről.
– Minden nyáron szoktam vele találkozni – felelte. – Persze, idén nyáron nem.
Idén nyáron nem. Képtelen volt ellenkezni a szüleivel, amikor azt mondták, hogy a Herondale család
Londonban tölti ezt a nyarat. Képtelen volt megemlíteni az okát, hogy miért akart visszatérni Idrisbe.
Elvégre – amennyire ők tudták – alig ismerte Grace-t. Nem tudta szavakba önteni a sajgást, a
szörnyülködést, ami attól a gondolattól nyilallt belé, hogy nem láthatja őt még egy évig.
James tizenhárom éves kora óta őrizte a titkot. Látta maga előtt a Blackthorn-kúria előtt tornyosuló
kaput, és rajta a saját kezét – egy gyermekkezet, sebhelyek nélkül, ahogy szorgalmasan nyesegeti a tövises
indákat. Látta a kúria hosszú folyosóját, az ablakokban libegő függönyöket, és hallotta a zenét. Látta
Grace-t az elefántcsontszínű ruhájában.
Matthew zöld szeme töprengve állapodott meg rajta – már nem volt pajkos a tekintete. Egyedül
Matthew tudta James barátai közül, hogy van valami közte és Grace Blackthorn között.
– London csak úgy nyüzsög az újonnan érkezőktől – jegyezte meg Matthew. – A Carstairs család
nemsokára csatlakozik hozzánk, ugye?
– Lucie nagyon izgatottan várja, hogy találkozzon Cordeliával – bólintott James.
– Nem csodálom, hogy ráuntak a vidéki létre Devonban – töltött még egy kis bort magának Matthew. –
Hogy is hívják a házukat? Cirenworth? Úgy tudom, egy-két napon belül érkeznek…
Thomas kiborította az italát, ment vele James pohara és Christopher kémcsöve is. Még mindig nem
szokott hozzá, hogy mekkora helyet foglal el a világban, emiatt néha ügyetlennek bizonyult.
– Az egész Carstairs család jön, azt mondtad? – kérdezte Thomas.
– Elias Carstairs nem – válaszolta Matthew. Elias volt Cordelia apja. – De Cordelia, és persze… –
hallgatott el jelentőségteljesen.
– Ó, a fészkes fenébe – szólalt meg Christopher. Mintha hányingerrel küszködött volna. – Alastair
Carstairs. Szörnyű alak, ugye, jól emlékszem?
– A „szörnyű alak” enyhe kifejezésnek tűnik – jegyezte meg James. Thomas az italának feltörlésével
foglalatoskodott; James pedig aggódva szemlélte. Thomas félénk, kis termetű fiú volt az iskolában,
Alastair pedig egy aljas bántalmazó. – Elkerülhetjük Alastairt, Tom. Semmi okunk nincs rá, hogy együtt
töltsük vele az időt, és el sem tudom képzelni, hogy vágyna a társaságunkra.
Thomas szitkozódott, de nem amiatt, amit James mondott. Christopher kémcsövének tartalma haragos
vörösesbarna színt öltött, és elkezdte szétmarni az asztalt. Mindannyian felugrottak Polly konyharuháiért.
Thomas ráloccsantott egy korsónyi vizet az asztalra, amivel eláztatta Christophert, Matthew pedig hétrét
görnyedt a nevetéstől.
– Azt kell mondanom, hogy szerintem működött– simította félre a vizes haját a szeméből Christopher. –
Sikerült semlegesíteni a savat.
– Téged kéne semlegesíteni, te partvisnyél… – rázta a fejét Thomas.
Matthew összecsuklott a röhögéstől.
A felfordulás közepette James úgy érezte, mintha nagyon távol lenne. Oly sok éven át, oly sok London
és Idris között küldözgetett titkos levélben ő és Grace megesküdtek egymásnak, hogy egy napon majd
együtt lesznek; s azon a napon, amikor felnőtté válnak, össze fognak házasodni – akár akarják a szüleik,
akár nem –, és Londonban fognak lakni, együtt. Mindig is ez volt az álmuk.
Akkor hát miért nem szólt neki Grace, hogy jön?


– Jaj, nézzétek! A Royal Albert Hall! – sikkantott fel Cordelia, nekinyomva az orrát a hintó ablakának.
Verőfényes nap volt, egész London fényárban úszott, amitől a dél-kensingtoni fehér sorházak úgy
ragyogtak, mint egy drága sakk-készlet elefántcsontszínű bábui. – A londoni építészet tényleg csodálatos.
– Elmés meglátás – jegyezte meg vontatottan a bátyja, Alastair, aki látványosan belemerült egy
számtankönyvbe a hintó sarkában, mintha azt akarná közölni: ő nem fogja venni a fáradságot, hogy
kinézzen az ablakon. – Biztos vagyok benne, hogy még soha senki sem mondott véleményt a londoni
épületekről.
Cordelia lesújtó pillantást vetett a bátyjára, aki fel sem nézett. Hát Alastair nem látja, hogy ő csak
szeretné jobb kedvre deríteni a többieket?
Az anyjuk, Sona, kimerülten dőlt a hintó oldalának, lila árkokkal a szeme alatt, máskor ragyogó barna
bőre most fakó volt. Cordelia már hetek óta aggódott érte, amióta megjöttek a hírek az apjukról Idrisből
Devonba.
– Az a lényeg, Alastair, hogy most itt fogunk élni, nem csak látogatóba jöttünk. Megismerkedünk majd
emberekkel, fogadhatunk vendégeket, nem muszáj bent maradnunk az Intézetben… bár szeretnék Lucie
közelében lenni…
– És James közelében – mondta Alastair anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.
Cordelia összeszorította a fogát.
– Gyerekek! – nézett rájuk rosszallóan az anyjuk. Alastair mintha neheztelt volna emiatt: egy hónappal a
tizenkilencedik születésnapja előtt messze nem volt már gyerek, legalábbis szerinte nem. – Ez komoly
dolog. Jól tudjátok, hogy nem szórakozni jöttünk Londonba. Azért vagyunk itt, hogy képviseljük a
családunkat.
Cordelia erre váltott egy kevésbé ellenséges pillantást a bátyjával. Tudta, hogy ő is aggódik Sonáért,
habár sohasem vallotta volna be. Ezredjére is eltűnődött rajta, hogy a bátyja vajon mennyit tudhat az apjuk
helyzetéről. Tudta, hogy Alastair többet tud nála, ám azt is, hogy sohasem mondaná el neki.
Eluralkodott Cordelián az izgalom, amikor a hintójuk megállt a Cornwall Gardens 102.-nél, a hatalmas,
fehér viktoriánus házak egyike előtt, aminek a jobb szélső oszlopán a komor feketével odafestett házszám
díszelgett. Álltak néhányan a bejárati ajtó előtti lépcsőn, az oszlopcsarnok alatt. Cordelia azonnal
felismerte Lucie Herondale-t, aki kicsit magasabb lett, mint amikor legutóbb látta. Lucie világosbarna
haját kordában tartotta a kalapja, halványkék kabátja pedig illett a szeme színéhez.
Ketten álltak mellette. Az egyik Lucie anyja, Tessa Herondale, Will Herondale híres – legalábbis az
árnyvadászok között ismert – felesége, aki a Londoni Intézetet vezette. Csupán egy árnyalatnyival tűnt
idősebbnek a lányánál. Tessa halhatatlan volt, boszorkánymester és alakváltó, nem öregedett.
Tessa mellett pedig James állt.
Cordelia emlékezett rá, hogy egyszer, amikor még kislány volt, odanyúlt egy hattyúhoz a házuk mellett,
hogy megsimogassa. A madár rátámadt, nekiment és felborította őt. Néhány percig ott feküdt a füvön, és
fuldokolva próbált levegőhöz jutni: attól félt, hogy soha többé nem fog neki sikerülni.
Feltételezte, hogy nem a világ legromantikusabb dolga úgy fogalmazni, hogy valahányszor meglátta
James Herondale-t, úgy érezte magát, mintha megtámadná egy vízimadár, ám ez volt az igazság.
James szemet gyönyörködtető volt, de olyannyira, hogy Cordelia elfelejtett levegőt venni, amikor
ránézett. A fiúnak zilált, borzas fekete haja puha tapintásúnak tűnt, méz- vagy borostyánszínű szemét pedig
sötét pillák keretezték. Így, tizenhét évesen már kinőtt a kamaszkori esetlenségből, elegáns és csinos volt –
olyan tökéletesen összerakva, akár egy építészeti remekmű.
– Au! – ért talajt a lába, s kis híján megbotlott. Valahogy feltépte a hintó ajtaját, és most az utca kövén
állt, vagyis igazából imbolygott, mert próbált a többórás út alatt elgémberedett lábain egyensúlyozni.
James azonnal ott termett, és megfogta a karját, hogy támaszt nyújtson neki.
– Daisy? Jól vagy?
Így becézte James. Hát nem felejtette el!
– Csak ügyetlen vagyok – felelte Cordelia bánatosan. – Elegánsabb érkezésben reménykedtem.
– Nincs miért aggódnod – mosolygott James, mire Cordeliának nagyot dobbant a szíve. – A dél-
kensingtoni utcakövek elvetemültek. Engem is megtámadtak már nemegyszer.
Válaszolj valami frappánsat! – győzködte magát Cordelia. Mondj valami elméset!
De a fiú már el is fordult, hogy Alastair felé biccentsen. James és Alastair nem kedvelték egymást az
iskolában, Cordelia tudta ezt, noha az anyja nem. Sona azt hitte, hogy Alastair nagyon népszerű volt.
– Látom, megjöttél, Alastair – szólalt meg James furcsán szenvtelen hangon. – És ahogy kinézel…
Ámulva fürkészte Alastair rikító sárgásfehér haját. Cordelia várta a folytatást, és őszintén remélte, hogy
azt mondja majd: úgy nézel ki, mint egy tarlórépa; ám nem így történt.
– Jól nézel ki – fejezte be James.
A fiúk csöndben szemlélték egymást, miközben Lucie lerohant a lépcsőn, és Cordelia nyakába ugrott.
– Annyira nagyon-nagyon örülök, hogy látlak! – örvendezett a maga levegőért kapkodó módján. Lucie-
nek mindig minden „nagyon-nagyon” valamilyen volt, akár gyönyörű, akár izgalmas, akár kiállhatatlan. –
Drága Cordelia, milyen jól fogjuk érezni magunkat…
– Lucie, Cordelia és a családja azért jött Londonba, hogy te és ő együtt tudjatok részt venni a
kiképzésen – szólalt meg Tessa kedves hangon. – Óriási munka és felelősség lesz.
Cordelia a cipőjét fixírozta. Tessa udvariasan felidézte a kitalált történetet, hogy Carstairsék azért
siettek Londonba, mert Cordeliának és Lucie-nek parabataioknak kell lenniük, ám nem ez volt az igazság.
– Nos, bizonyára ön is emlékszik rá, milyen volt tizenhat évesnek lenni, Mrs. Herondale – mondta
Sona. – A fiatal lányok imádják a bálokat és a ruhákat. Én határozottan így voltam vele az ő korukban, és
gondolom, ön is.
Cordelia tudta, hogy ez egyáltalán nem igaz az anyja esetében, de hallgatott.
– Emlékszem, hogy egyszer valóban részt vettem egy vámpírmulatságon. És valamiféle partin Benedict
Lightwoodnál, persze, még mielőtt démonhimlőt kapott, és féreggé változott…
– Anya! – botránkozott meg Lucie.
– Hát pedig tényleg féreggé változott – erősítette meg James. – Valójában egy hatalmas, gonosz
kígyóvá. Az egyik legérdekesebb rész volt történelemórán.
Tessának erre már nem kellett semmit válaszolnia, mert megérkeztek a Carstairsék ingóságait szállító
költöztetőkocsik. Nagydarab férfiak ugrottak le az egyikről, hogy hátrahúzzák a különböző – gondosan
lekötözött – bútordarabokat takaró vásznat.
Az egyik ember Risát, Sona házvezetőnőjét és szakácsát segítette le az első kocsiról. Risa a Jahanshah
családnál dolgozott, amikor Sona tizenéves volt, s azóta mellette maradt. Mondén volt, aki megkapta a
látás képességét, ezáltal hasznos segítője tudott lenni egy árnyvadásznak. Risa csak perzsa nyelven
beszélt; Cordelia eltűnődött, hogy a férfiak a kocsin vajon megpróbáltak-e társalogni vele. Risa
tökéletesen értett angolul, ám szeretett csöndben maradni.
 – Kérem, mondjon köszönetet Cecily Lightwoodnak a nevemben, amiért a rendelkezésemre bocsátja a
segítőit a háznál! – mondta Cordelia anyja Tessának.
– Ó, hogyne! Keddenként és csütörtökönként jönnek majd, hogy elvégezzék a kemény munkát, ameddig
nem talál magának megfelelő szolgálókat – felelte Tessa.
A „kemény munka” jelentette mindazt, amit Risától – aki főzött, bevásárolt és segített Sonának és
Cordeliának az öltözködésben – nem vártak el, például a padlósuvickolást vagy a lovak gondozását.
Cordelia tudta, hogy az utalás, miszerint Carstairsék saját szolgálókat terveznének felvenni a
közeljövőben, ugyancsak udvarias szófordulat volt csupán. Mielőtt eljöttek Devonból, Sona szélnek
eresztette az összes szolgálót, kivéve Risát, mivel igyekeztek annyi pénzt megtakarítani, amennyit csak
tudtak, amíg Elias Carstairs a tárgyalására várt.
– Mama! – kiáltott fel Cordelia, mert megakadt a tekintete egy hatalmas tárgyon az egyik kocsin. –
Elhoztad a zongorát?
– Kedvemre való, ha van egy kis zene – vont vállat az anyja. – Cordelia, ez nagy és zajos felfordulás
lesz – mutatott széles karmozdulattal a munkások felé. – Elmennél esetleg Lucie-vel sétálni egyet a
környéken? Alastair, te pedig maradj itt, és segíts irányítani a szolgálókat.
Cordelia örült a lehetőségnek, hogy kettesben maradhat Lucie-vel. Alastair viszont úgy tűnt, mint aki
tépelődik, hiszen egyfelől keserűséget érzett, hogy az anyjával kell maradnia, másfelől viszont
nagyképűsködhetett, amiért a ház urának feladatkörét bízták rá.
Tessa Herondale mintha jól mulatott volna a helyzeten.
– James, te menj a lányokkal! Talán a Kensington Gardensbe? Nincs messze gyalog, és kellemes az idő.
– A Kensington Gardens tényleg biztonságosnak tűnik – válaszolta komolyan James.
– Akkor gyerünk! – forgatta a szemét Lucie, s megragadta Cordelia kezét, hogy lehúzza magával a
lépcsőn az utcára.
James könnyedén utolérte őket a hosszú lépteivel.
– Semmi szükség a sietségre, Lucie. Anya nem fog visszaráncigálni és követelni, hogy bevonszolj egy
zongorát a házba.
Cordelia vetett rá egy oldalpillantást. James fekete haját összeborzolta a szél. Még a saját anyjának
sem volt ennyire sötét a haja: rejtőzött benne enyhe vörös és arany árnyalat. James tincsei viszont
tintafeketék voltak.
A fiú könnyedén rámosolygott, mintha nem azon kapta volna éppen Cordeliát, hogy bámulja. De hát
bizonyára hozzászokott már, hogy bámulják, amikor a többi árnyvadásszal volt. Nemcsak a külseje miatt,
hanem más okokból kifolyólag is.
– Annyira örülök, hogy itt vagy – szorította meg a karját Lucie. – Sohasem hittem volna, hogy tényleg
megtörténik.
– Miért nem? – kérdezte James. – A Törvény megköveteli, hogy együtt vegyetek részt a kiképzésen,
mielőtt parabataiok lesztek, másfelől pedig apa odavan Daisyért, és ő diktálja a szabályokat…
– Az apád odavan az összes Carstairsért – jegyezte meg Cordelia. – Nem hinném, hogy külön nekem
szól. Talán még Alastairt is kedveli.
– Szerintem meggyőzte magát, hogy Alastairnek vannak rejtett mélységei – közölte James.
– A futóhomoknak is – tette hozzá Cordelia.
James kacagott.
– Ebből elég – nyúlt oda Lucie, hogy rácsapjon James vállára a kesztyűbe bújtatott kezével. – Daisy az
én barátom, te pedig kisajátítod. Parádézz máshol!
Éppen a Queen’s Gate-en sétáltak a Kensington Road felé, körülöttük a nyüzsgő omnibuszok zajával.
Cordelia elképzelte, hogy James elvegyül a tömegben, ahol biztos talál magának valami érdekesebb
tennivalót, vagy talán elrabolja egy gyönyörű örökösnő, aki azonnal beleszeret. Londonban megtörténhet
az ilyesmi.
 – Tíz lépéssel mögöttetek haladok majd, mint egy uszályvivő – mondta James. – De szemmel kell
tartanom benneteket, különben anyánk megöl, és akkor lemaradok a holnapi bálról, amiért Matthew fog
megölni, tehát kétszer halok meg.
Cordelia elmosolyodott, ám James máris lemaradt, ahogy ígérte. Mögöttük baktatott, megadva a
lányoknak a lehetőséget a beszélgetésre; Cordelia igyekezett leplezni a csalódottságát, amit James hiánya
miatt érzett. De már Londonban lakott, így remélhette, hogy James látványa már nem ritkaságnak fog
számítani, hanem a mindennapi életének részévé válik.
Hátrapillantott a fiúra, aki máris elővett egy könyvet, és séta közben olvasgatott, miközben az orra alatt
fütyörészett.
– Milyen bálról beszélt? – fordult Cordelia Lucie felé. Beléptek a Kensington Park fekete kovácsoltvas
kapuján a fák árnyékába. A park tele volt babakocsit tologató dadákkal és a lombok alatt együtt sétálgató
párokkal. Két kislány százszorszépből font láncot, egy kék matrózruhás fiúcska pedig karikát kergetett,
miközben visítva kacagott. Nekiszaladt egy magas férfinak, aki felkapta és játékosan a levegőbe emelte,
miközben a gyermek tovább nevetett. Cordelia egy pillanatra behunyta a szemét, mert eszébe jutott a saját
apja, ahogy kiskorában feldobta a levegőbe, ő pedig nevetett, aztán még hangosabban kacagott, amikor
elkapta.
– A holnap estiről – karolt belé Lucie. – Azért rendezzük, hogy köszöntsünk benneteket Londonban. Az
egész Enklávé ott lesz, táncolni fogunk, és anyának lehetősége lesz büszkélkedni az új bálteremmel.
Nekem pedig lehetőségem lesz rá, hogy veled büszkélkedjek.
Cordelián borzongás futott végig; egyrészt az izgalomtól, másrészt a félelemtől. Az Enklávé a londoni
árnyvadászok hivatalos neve volt: minden városban működött egy Enklávé, ami a helyi Intézet alá
tartozott, illetve a felsőbb hatóságnak, a Klávénak, meg a konzulnak. Cordelia tudta, hogy ostobaság,
mégis libabőrös lett ennyi ember gondolatától. Olyan életet élt a családjával – állandóan utaztak, kivéve,
amikor a devoni Cirenworthben tartózkodtak –, ami távol tartotta őt a tömegektől.
Mégis ezt kellett tennie… azért jöttek el mindnyájan Londonba, hogy ezt tegyék. Az anyjára gondolt.
Ez nem egy bál – állapította meg magában. Ez a legelső pengeváltás egy háborúban.
– Ott mindenki… mindenki tud az apámról? – kérdezte fojtott hangon.
– Ó, nem. Nagyon kevesen hallottak bármiféle részletet, és ők is eléggé tartják a szájukat – nézett rá
eltűnődve Lucie. – Ha hajlandó lennél… ha elmondanád, mi történt, esküszöm, hogy egy teremtett lélekkel
sem osztanám meg, még Jamesszel sem.
Cordeliának megfájdult a szíve, mint mindig, amikor az apjára gondolt. De egyébként is muszáj volt
elmesélnie Lucie-nek, és tudta, hogy kénytelen lesz a többieknek is. Csak úgy segíthet az apján, ha
egyenesen közli, mit akar.
– Úgy egy hónapja apám elment Idrisbe – kezdte. – Nagy titokban tartották az egészet, de találtak egy
kravyād démonfészket közvetlenül Idris határán kívül.
– Tényleg? – csodálkozott Lucie. – Az a piszok fajta, ugye? Emberevők?
– Kiirtottak szinte egy egész falkára való vérfarkast – bólintott Cordelia. – Valójában a farkasok voltak
azok, akik elhozták a hírt Alicantéba. A konzul összeállított egy expedíciós csapatot nephilimekből, és
behívta apámat is, mert ért a ritka démonokhoz. Két alvilágival együtt segített megtervezni az expedíciót a
kravyādok lemészárlására.
– Ez nagyon izgalmasan hangzik – állapította meg Lucie. – És milyen csodálatos így együtt dolgozni az
alvilágiakkal!
– Annak kellett volna lennie – helyeselt Cordelia. Hátrapillantott; James kellően lemaradt, és még
mindig olvasott. Nem hallhatta őket. – Az expedíció félresiklott. A kravyād démonok eltűntek, a
nephilimek pedig átlépték egy olyan föld határát, amiről egy vámpírklán úgy gondolta, hogy az övék. Harc
tört ki, elég kegyetlen.
– Az Angyalra! – sápadt el Lucie. – Meghalt valaki?
 – Több nephilim megsérült – felelte Cordelia. – És a vámpírklán azt hitte, hogy mi, az árnyvadászok
szövetkeztünk a vérfarkasokkal, hogy rájuk támadjunk. Szörnyű felfordulás volt, ami miatt felbomolhatott
volna az Egyezmény.
Lucie rémültnek látszott. Cordelia nem hibáztatta érte. Az Egyezmény egy békediktátum volt az
árnyvadászok és az alvilágiak között, ami segített fenntartani a rendet. A megszegése nyomán véres káosz
törhet ki.
– A Klávé nyomozást indított – folytatta Cordelia. – Ahogy azt kell. Azt hittük, hogy apám tanú lesz, de
helyette letartóztatták. Őt hibáztatják, amiért félresiklott az expedíció. De nem az ő hibája volt. Nem
tudhatta… – hunyta be a szemét Cordelia. – Kis híján belehalt, hogy ekkora csalódást okozott a Klávénak.
Egész életében együtt kell élnie a bűntudattal. Ám egyikünk sem számított arra, hogy a nyomozást lezárják,
és helyette őt tartóztatják le.
Cordeliának reszketett a keze, ezért szorosan összekulcsolta.
– Küldött nekem egy üzenetet, utána viszont semmit, mert megtiltották. Házi őrizetben van Alicantéban,
amíg el nem kezdődik a tárgyalása.
– Tárgyalás? – visszhangozta Lucie. – Az ő tárgyalása? De mások is feleltek az expedícióért, nem?
– Mások is, csak apámból csináltak bűnbakot. Mindenért őt hibáztatják. Anya el akart menni
meglátogatni Idrisbe, de apa megtiltotta neki – tette hozzá Cordelia. – Azt mondta, hogy inkább Londonba
kell jönnünk, mert ha elítélik, akkor az óriási szégyent hoz a családunkra, így gyorsan kell lépnünk, hogy
kivédjük.
– Az nagyon igazságtalan lenne! – vágta rá Lucie villogó szemmel. – Mindenki tudja, hogy az
árnyvadászat veszélyes foglalkozás. Miután meghallgatják az apádat, biztosan arra fognak jutni, hogy
minden tőle telhetőt megtett.
– Lehet – mondta halkan Cordelia. – De szükségük van valakire, akit hibáztathatnak. És igaza van
abban, hogy kevés barátunk van az árnyvadászok körében. Olyan sokszor költöztünk Baba betegsége miatt,
sohasem maradtunk sokáig egy helyben… Párizs, Bombay, Marokkó…
– Én ezt mindig olyan fantasztikusnak láttam.
– Próbáltunk rátalálni arra az éghajlatra, ami a legjobb az egészségének – magyarázta Cordelia. – Most
viszont anya úgy érzi, hogy kevés szövetségest ismer. Ezért vagyunk itt, Londonban. Reméli, hogy gyorsan
tudunk barátokat szerezni, így ha apám bebörtönzés elé néz, lesznek néhányan, akik mellettünk állnak, és
megvédenek bennünket.
– Jem bácsi mindig ott lesz. Ő a te unokatestvéred – vetette fel Lucie. – És a Néma Testvéreket mindig
nagyra becsüli a Klávé.
Lucie Jem bácsija James Carstairs volt, akit a nephilimek többsége Zakariás testvérként ismert.
A Néma Testvérek a nephilimek orvosai és krónikásai: némák, hosszú életűek és hatalmasok, akik a Néma
Városban laknak, egy föld alatti mauzóleumban, világszerte ezernyi bejárattal.
Cordelia azt tartotta bennük a legkülönösebbnek, hogy – női megfelelőjükkel, a Vasnővérekkel
egyetemben, akik adamantinból faragtak fegyvereket és irónokat – önként választották az útjukat: Jem
egykor hétköznapi árnyvadász volt, Lucie apjának, Willnek a parabataia. Amikor Néma Testvér lett
belőle, erőteljes rúnák hallgattatták el és sebezték meg, hogy örökre becsukja a szemét. A Néma Testvérek
testileg nem öregedtek, ám nem voltak gyerekeik, feleségük vagy otthonuk sem. Borzasztóan magányos
életnek tűnt az övék. Cordelia ugyan látta Zakariás testvért – vagyis Jemet – jeles alkalmakkor, ám nem
érezte úgy, mintha úgy ismerné őt, ahogy James és Lucie. Az apja mindig feszélyezve érezte magát egy
Néma Testvér jelenlétében, így minden tőle telhetőt megtett, hogy megakadályozza Jem családi
látogatásait.
Ha Elias másképp gondolta volna, akkor Jem talán a szövetségesük lehetne most. Cordeliának pedig
fogalma sem volt, hogyan lehetne őt megkörnyékezni.
– Apukádat nem fogják elítélni – szorította meg Cordelia kezét Lucie. – Beszélek a szüleimmel…
 – Ne, Lucie! – rázta a fejét Cordelia. – Mindenki tudja, milyen közel áll egymáshoz a kettőnk családja.
Nem tartanák a szüleidet pártatlannak. Magam fogok elmenni a konzulhoz – sóhajtotta. – Egyenesen hozzá.
Talán nem jött rá, hogy apám hibáztatásával próbálják elcsitítani ezt a botrányt az alvilágiakkal.
Könnyebb egy emberre mutogatni, mint beismerni, hogy mindenki hibázott.
– Charlotte néni annyira kedves – bólintott Lucie. – Nem tudom elképzelni, hogy ne segítene.
Charlotte néni Charlotte Fairchild volt, az első nő, akit valaha megválasztottak konzulnak. Emellett
James parabataiának, Matthew-nak az édesanyja, a Herondale család régi barátja.
A konzul óriási hatalommal bírt, így amikor Cordelia először hallott az apja bebörtönzéséről, rögtön
Charlotte jutott eszébe. A konzul azonban nem teheti azt, amit akar – magyarázta el Sona. A Klávén belül
vannak csoportok, hatalommal felruházott pártok, akik mindig nyomást gyakorolnak rá, hogy így vagy úgy
cselekedjen, és nem kockáztathatja, hogy felbőszíti őket. Csak rontana a család helyzetén, ha a konzulhoz
fordulnának.
Cordelia úgy vélekedett magában, hogy az anyja téved: elvégre nem erről szól a hatalom, hogy az
embernek lehetősége van megkockáztatni, hogy felbőszítsen másokat? Mi értelme a női konzullétnek, ha
amiatt kell feszengeni, hogy mások örüljenek? Az anyja túl óvatos, túlságosan fél – gondolta. Sona szerint
az jelentette az egyetlen kiutat a jelenlegi helyzetből, ha Cordelia feleségül megy valakihez, aki
befolyásos: aki tisztára moshatja a család nevét, ha Elias börtönbe kerül.
Ezt viszont Cordelia nem említette meg Lucie-nek. Senkinek sem szándékozta megemlíteni. Saját magát
is alig bírta rávenni, hogy belegondoljon: nem volt ellenére a házasság gondolata, de csak a megfelelő
emberrel és szerelemből. Nem lehetett egy alku része, hogy feledtesse családja szégyenét, amikor az apja
semmi rosszat nem tett. Ésszel és bátorsággal akarta megoldani ezt, nem pedig úgy, hogy eladja magát
menyasszonyként.
– Tudom, ez most valóban szörnyű – mondta Lucie, Cordeliának pedig olyan érzése támadt, mintha
elmulasztott volna néhány másodpercet Lucie mondandójából. – De egyszerűen tudom, hogy nemsokára
vége lesz, és édesapád biztonságban visszatér. És amíg Londonban vagy, együtt gyakorolhatsz velem, és…
ó! – engedte el Cordelia karját, hogy benyúljon a táskájába. – Majdnem elfelejtettem. Hoztam neked egy
újabb részletet a Gyönyörű Cordeliából, hogy elolvasd.
Cordelia mosolyogva próbálta elhessegetni az apjával kapcsolatos gondolatait.
A Gyönyörű Cordelia egy regény volt, amit Lucie tizenkét éves korában kezdett el írni. Eredetileg arra
szolgált, hogy jobb kedvre derítse Cordeliát egy hosszabb svájci tartózkodás alkalmával. Egy Cordelia
nevű fiatal nő kalandjairól szólt, akit mindenki lélegzetelállítóan gyönyörűnek tartott, aki csak ránézett, és
egy jóképű férfi rajongott érte, lord Hawke. Sajnos különváltak az útjaik, amikor elrabolták a kalózok a
gyönyörű Cordeliát, aki azóta próbált visszatalálni hozzá. Az út viszont viszontagságos volt, olyan sok
kalanddal és sok másik vonzó férfival – akik mindig beleszerettek és feleségül óhajtották venni –, hogy az
igazi Cordelia már nem is számolta őket.
Lucie négy éven át, kitartóan, minden hónapban elküldött postán Cordeliának egy új fejezetet, Cordelia
pedig egy időre belefeledkezett képzeletbeli másának romantikus kalandjaiba.
– Csodálatos – vette el a lapokat. – Alig várom, hogy megtudjam, elmenekül-e Cordelia a gonosz
Banditakirálytól!
– Nos, kiderül, hogy a Banditakirály nem is annyira gonosz. Tudod, ő a legkisebb fia a hercegnek,
aki… ne haragudj – fejezte be sután Lucie, mert Cordelia csúnyán nézett rá. – Elfelejtettem, hogy utálod
hallani a történetet, mielőtt elolvasod.
– Igen – legyintette meg Cordelia a barátnője karját az összetekert kézirattal. – De köszönöm, drága.
Rögvest elolvasom, amint lesz rá alkalmam. Vajon… figyelj, tényleg szeretnék veled kettesben
beszélgetni, de nem vagyunk borzalmasan udvariatlanok, amiért elvárjuk a bátyádtól, hogy mögöttünk
gyalogoljon?
– Kicsit sem – biztatta Lucie. – Nézz rá. Meglehetősen jól elvan, olvas.
 Valóban. Noha James mintha teljesen belemerült volna abba, amit éppen olvasott, attól még ámulatba
ejtő könnyedséggel kerülte ki a járókelőket, az itt-ott felbukkanó köveket és lehullott gallyakat, sőt egyszer
még egy kisfiút is, aki karikát tartott a kezében. Cordelia gyanította, hogy ha ő próbálkozna hasonló
kunszttal, nekiütközne egy fának.
– Annyira szerencsés vagy – állapította meg Cordelia, a válla fölött még mindig Jamesre pillantva.
– Mi a ménkűért? – nézett rá elkerekedett szemmel Lucie. Míg Jamesnek borostyánszínű volt a szeme,
Lucie-nek halványkék: néhány árnyalatnyival világosabb, mint az apjáé.
Cordelia gyorsan előrefordította a fejét.
– Ó, mert…
Mert mindennap James társaságában töltheted az idődet? Kételkedett benne, hogy Lucie ezt
különleges ajándéknak vélné; az ember nem szokta, ha a saját családjáról van szó.
– Olyan jó testvér. Ha én kérném meg Alastairt, hogy sétáljon mögöttem tíz lépéssel lemaradva egy
parkban, szándékosan mellettem maradna végig, csak hogy bosszantson.
– Pff! – méltatlankodott Lucie. – Persze hogy imádom Jamie-t, de mostanában szörnyű, amióta
szerelmes.
Ennyi erővel akár bombát is robbanthatott volna Cordelia feje fölött. Mintha minden darabjaira hullott
volna körülötte.
– Amióta micsoda?
– Amióta szerelmes – ismételte Lucie olyan arckifejezéssel, mintha örömmel osztana meg némi
pletykát. – Jaj, azt persze nem árulja el, kibe, mert Jamie-ről van szó, aki soha nem mond el nekünk
semmit. De apa diagnózisa szerint kétségtelenül szerelmes.
– Úgy mondod ezt, mintha valami függőség lenne.
Cordeliának kétségbeesetten cikáztak a gondolatai. James szerelmes? Kibe?
– Nem semmi, ugye? Teljesen elsápad, hangulatingadozásai vannak, és úgy bámul ki az ablakon, mint
Keats.
– Keats kibámult az ablakon?
Néha nehéz volt tartani Lucie-vel a lépést.
Lucie lendületesen folytatta, mert nem tántorította el a kérdés, hogy Anglia legkiválóbb romantikus
költője kibámult-e az ablakon.
– Senkinek sem mond semmit, csak Matthew-nak, aki hallgat, mint a sír, ha Jamesről van szó. Ma
reggel viszont véletlenül hallottam egy keveset a beszélgetésükből…
– Véletlenül? – vonta fel a szemöldökét Cordelia.
– Véletlenül éppen egy asztal alatt rejtőztem – felelte Lucie méltóságteljesen. – De csak azért, mert
elhagytam a fülbevalómat, és éppen kerestem.
– Folytasd! – fojtott el egy mosolyt Cordelia.
– Kétségtelenül szerelmes, és Matthew szerint bolond. Egy olyan lányról van szó, aki nem Londonban
lakik, de nemsokára idejön hosszabb időre. Matthew nem helyesli…
Lucie hirtelen elhallgatott, hogy egyszer csak megragadja Cordelia csuklóját. – Ó!
– Jaj! Lucie…
– Egy bájos fiatal hölgy, aki nemsokára Londonba jön! Jaj, de mamlasz vagyok! Hát persze hogy
világos, kire gondolt!
– Igen? – kérdezte Cordelia. A híres Long Water tó felé közeledtek, aminek csillogott a tükrén a
napfény.
– Rád gondolt! – lehelte Lucie. – Ó, milyen remek! Képzeld csak el, ha összeházasodnátok! Akkor
tényleg testvérek lennénk!
– Lucie! – szólt rá suttogva Cordelia. – Nincs bizonyítékunk arra, hogy rám gondolt.
– Hát bolond lenne nem beléd szeretni – érvelt Lucie. – Szörnyen csinos vagy, és ahogy Matthew
mondta, most jöttél Londonba, méghozzá hosszabb időre. Ki más lehetne? Az Enklávé nem olyan nagy.
Nem, csakis te lehetsz.
– Nem tudom…
– Arról van szó, hogy te nem úgy érzel iránta? Még nem is lehet tőled elvárni. Hiszen világéletedben
ismerted, így el tudom képzelni, hogy számodra nem olyan elragadó, de biztosra veszem, hogy hozzá
tudnál szokni a fizimiskájához. Nem horkol, és nincsenek durva viccei. Igazából egyáltalán nem rossz… –
vonta le a következtetést Lucie. – Megtennéd, hogy fontolóra veszed? Táncolj vele egyet holnap. Van
ruhád, igaz? Kell egy szép ruha, hogy kellően lenyűgözd!
– Igen, van ruhám – biztatta sietve Cordelia, bár tudta, hogy messze nem olyan szép.
– Amint lenyűgözted, meg fogja kérni a kezed – folytatta Lucie. – Akkor majd eldöntjük, hogy igent
mondasz-e, és ha igen, akkor hosszú jegyességetek lesz. Jobb, ha így lesz, mert akkor befejezhetjük a
parabataikiképzésünket.
– Lucie! Csak kapkodom a fejemet – jegyezte meg Cordelia, s aggódva pillantott hátra a válla fölött.
Vajon James hallott-e valamit abból, amiről beszéltek? Nem, nem úgy tűnt: még mindig a nyomukban
sétált, miközben olvasott.
Cordeliának megdobbant a szíve a csalfa reménytől. Egy pillanatra szabadjára engedte a képzeletét,
hogy James menyasszonya, és szívesen fogadják Lucie családjában. Hogy Lucie, aki már a törvény előtt is
a testvére, virágcsokorral vonul az esküvőjén. A barátaik – hiszen biztosan lennének ott barátok is – pedig
felkiáltanának, hogy „ó, ti ketten milyen tökéletes pár vagytok”…
– Mi a gondja velem Matthew-nak? – ráncolta a homlokát hirtelen Cordelia, aztán megköszörülte a
torkát. – Mármint, ha rólam beszéltek, de biztos vagyok benne, hogy nem.
– Szerinte az említett lány nem úgy érez James iránt. De ahogy már megállapítottuk, elég könnyen
beleszerethetsz, ha egy kicsit megerőlteted magad. Matthew csak túlzottan félti Jamie-t, nem kell tőle
tartani. Lehet, hogy nem kedvel túl sok embert, viszont nagyon kedves azokkal, akiket igen.
Cordelia elgondolkodott Matthew-n, James parabataián. A fiú alig mozdult el James mellől, amióta
együtt jártak iskolába Idrisben, és Cordelia olykor találkozott vele a társasági eseményeken. Matthew
aranyhajú, csupa mosoly figura, de Cordelia gyanította, hogy a kiscicából könnyen oroszlán lehet, ha
valaki fájdalmat okoz Jamesnek.
Cordelia viszont sohasem okozott volna fájdalmat Jamesnek. Szerette. Világéletében szerelmes volt
belé.
És holnap lehetősége lesz ezt elmondani neki. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy ebből bátorságot
merít majd, hogy odamenjen a konzulhoz, és előadja apja kegyelmi kérvényét, talán Jamesszel az oldalán.
Cordelia felszegte az állát. Igen, a holnapi bál után nagyon megváltozik az élete.



2
Berczik Árpád fordítása
 A múlt:
Idris, 1899

Amióta csak James az eszét tudta, a családjával együtt minden nyáron elmentek Idrisbe, hogy a
Herondale-kúriában töltsék a nyarat.
Hatalmas, aranysárga kőépület volt, aminek a kertje a Brocelind-erdő elvarázsolt zöldje felé lejtett, és
magas fal választotta el a szomszédos Blackthorn család kúriájától.
James és Lucie a sötét erdő szélén játszva, a közeli folyóban úszva vagy horgászva, és a zöld mezőkön
lovagolva töltötte a napjait. Olykor megpróbáltak átkukucskálni a Blackthorn-birtok falán, amit tüskés
indák borítottak. Borotvaéles vadrózsák tekeregtek a kapun, mintha a Blackthorn-kúria elhagyatott lett
volna, túlburjánzott növényekkel. Tudták, hogy Tatiana Blackthorn ott él, de csak a hintóját látták a
távolból jönni-menni – az ajtók és az ablakok zárva voltak.
James egyszer megkérdezte a szüleitől, hogy miért nem keresik soha a szomszédban lakó nő társaságát,
főleg, miután Tatiana James két nagybátyjának, Gideon és Gabriel Lightwoodnak a rokona.
Tessa diplomatikusan elmagyarázta, hogy a két család rossz viszonyban van egymással, amióta Tatiana
apját megátkozták, és ők nem tudták megmenteni. Azon a napon halt meg az apja és a férje, évekkel
később pedig a fia, Jesse. Tatiana Willt és a fivéreit hibáztatta a veszteségeiért.
– Az emberek néha benne rekednek a keserűségben – mondta Tessa. – Arra vágynak, hogy találjanak
valakit, bárkit, akit hibáztathatnak a fájdalmukért. Kár, mert Will és a két nagybátyád segítettek volna neki,
ha tudnak.
James nem igazán foglalkozott Tatianával: egy furcsa nőt, aki ok nélkül utálta az ő apját, nem óhajtott
megismerni. Aztán azon a nyáron, amikor James tizenhárom éves lett, jött egy üzenet Londonból Willnek,
hogy Edmund és Linette Herondale – James nagyszülei – meghaltak influenzában.
Ha Will figyelmét nem köti le annyira a gyász, a dolgok talán máshogy alakultak volna.
De lekötötte, és így történt.
Aznap este, amikor Will értesült Linette és Edmund haláláról, leült a társalgó padlójára, mögötte a
kipárnázott karosszékben Tessával, Lucie és James pedig a kandalló előtti szőnyegen hevertek. Will
nekitámasztotta a hátát Tessa lábának, miközben révedezve bámulta a tüzet. Mindnyájan hallották, hogy
nyílik a bejárati ajtó. Will felpillantott, amikor Jem belépett, Jem pedig a Néma Testvér-köpenyében
odament Willhez, hogy letelepedjen mellé. Aztán a vállára vonta Will fejét, aki Jem köpenyének elülső
részébe csimpaszkodva sírt. Tessa föléjük hajtotta a fejét; a három felnőtt így gyászolt, közösen, olyan
légkörben, amit James még nem érthetett. Eddig fel sem merült benne, hogy az apja sírhat valamiért.
Lucie és James kiszökött a konyhába. Tatiana Blackthorn ott talált rájuk – az asztalnál ülve, mert a
szakácsnőjük, Bridget, pudingot adott nekik vacsorára –, hogy megkérje Jamest a vadrózsák metszésére.
Úgy festett, akár egy szürke varjú: nem illett a világos konyhájukba. Viseltes gyapjúszövet ruhája
rongyos volt a mandzsettájánál és az alján, a fején pedig csálén álló, piszkos kalap díszelgett egy
gombszemű kitömött madárral. Ősz volt a haja, szürke a bőre, a szeme pedig fakózöld, mintha minden
színt kiszipolyozott volna belőle a nyomorúság és a düh.
– Fiam! – nézett Jamesre. – A házam kapuját benőtte a gaz. Szükségem lenne valakire, aki lenyesi a
vadrózsákat. Megtennéd?
Talán, ha máshogy állnak a dolgok, és James nem nyugtalankodott volna a vágytól, hogy segítsen az
apján – ám fogalma sem volt, hogyan –, akkor esetleg nemet mondott volna. Talán eltűnődött volna, hogy
Mrs. Blackthorn miért nem azt a valakit kéri meg, aki addig éveken át metszette neki a vadrózsákat, vagy
miért kellett neki ezt a feladatot hirtelenjében este megoldani.
De James nem tűnődött el. Felállt az asztaltól, és követte Tatianát a leszálló éjszakába. Kezdett lemenni
a nap, a Brocelind-erdő fáinak lombkoronája mintha lángra gyúlt volna a fényétől, Tatiana pedig tempósan
gyalogolt át a két ház közötti területen, egészen a Blackthorn-kúria főbejáratának kapujáig. Fekete
kovácsoltvas kapu volt, ívelt tetején a következő latin felirattal: LEX MALLA, LEX NULLA.
A rossz törvény nem törvény.
Lehajolt a burjánzó levelek közé, majd felegyenesedett. Hatalmas kést tartott a kezében, ami
szemlátomást egykor éles lehetett, mostanra viszont annyira belepte a pengéjét a sötétbarna rozsda, hogy
szinte feketének hatott. James egy pillanatra elképzelte, hogy Tatiana Blackthorn azért csalta őt oda, hogy
megölje. Hogy kivágja a szívét, és magára hagyja, miközben a földre patakzik a vére.
Helyette viszont a kezébe nyomta a kést.
– Tessék, fiam! Nem kell sietned.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy az asszony mosolyog, de talán csak a fények csalóka játéka volt. Már el is
ment, csak a kiszáradt fű zizegését lehetett hallani a nyomában. Otthagyta Jamest a kapu előtt állva, a
rozsdás késsel a kezében, mintha Csipkerózsika legkevésbé sikeres kérője lenne. James felsóhajtva
nekiveselkedett a metszésnek.
Legalábbis annak, hogy megpróbálkozzon vele. A tompa penge nem vitt semmit, az ágak pedig olyan
vastagok voltak, mint a kapu rácsozata. Nemegyszer megszúrták a gonosz tüskék.
Kisvártatva ólomsúlyúvá nehezedtek a sérült karjai, fehér inge pedig vérfoltos lett. Ez nevetséges –
gondolta magában. Ez bizonyára túlmutat a jószomszédi kötelességen. Bizonyára megértik a szülei, ha
eldobja a kést, és hazamegy. Bizonyára…
Hirtelen két liliomfehér kéz jelent meg az indák között.
– Herondale fiú – suttogta egy hang. – Hadd segítsek!
James ámulva nézte, ahogy néhány ág lehullt. Egy szempillantás múlva egy lány kicsi és sápadt arca
jelent meg a résen túl.
– Herondale fiú – ismételte. – Van hangod?
– Igen, és nevem is. James.
A lány arca eltűnt az ágak közötti résből. Zörgés hallatszott, egy újabb szempillantás múlva pedig egy
metszőolló került elő a kapu alól; talán nem vadonatúj, de kétségkívül használható. James lehajolt, hogy
felkapja.
Éppen felegyenesedett, amikor meghallotta a nevét. Az édesanyja hívta.
– Mennem kell! De köszönöm, Grace. Te Grace vagy, igaz? Grace Blackthorn?
Úgy hangzott, mintha a lánynak elállt volna a lélegzete, majd ismét megjelent az ágak közötti résben.
– Ó, kérlek, gyere vissza! – mondta Grace. – Ha holnap este visszajössz, leosonok ide, a kapuhoz, és
beszélgetek majd veled, amíg metszel. Olyan régóta nem beszéltem a mamán kívül senkivel.
Átnyúlt a rácson, James pedig látta a vörös vonalakat a bőrén, ahol megmarták a tüskék. Ő is felemelte
a kezét, és egy pillanatra összeértek az ujjaik.
– Megígérem – kapta magát James azon, hogy válaszol. – Visszajövök.
 2
Rózsák hamva

„Szép lennél, mint a rózsa?

szíved húnyna, csukódna,
szerelem örök volna?
a bánat rád talál.”
– Algernon Charles Swinburne: Persephone kertje – 3

– Matthew – mondta James. – Tudom, hogy ott vagy alatta. Gyere ki, különben az Angyalra esküszöm,
hogy kibelezlek, mint egy békát!
James a biliárdasztal tetején feküdt az Intézet játékszobájában, és lesújtó pillantással nézett be alá.
A bál már legalább félórája elkezdődött, de Matthew-t nem találta senki. James sejtette, hogy a
parabataia ott rejtőzhet. Ez volt az egyik kedvenc szobájuk: kényelmes volt, és Tessa ízlésesen rendezte
be. Szürke-fehér csíkos tapéta borította a díszlécig, afölött pedig szürkére festették. Bekeretezett portrék
és családfák sorakoztak a falon, és egy sor kényelmes, de kissé elnyűtt kanapé és fotel is helyet kapott
benne. Egy Dunhill szivarláda tetején gyönyörűen polírozott sakk-készlet csillogott, úgy, akár egy
ékszerdoboz. És ott volt a hatalmas biliárdasztal, ami alatt Matthew rejtőzött éppen.
Zörgés hallatszott, majd megjelent Matthew szőke haja az asztal alatt. Zöld szemével Jamesre pislogott.
– Jamie, Jamie – szólalt meg szomorúságot színlelve. – Miért kell így nyaggatnod a cimborádat?
Békésen szundikáltam.
– Hát akkor ébredj! Szükség van rád a bálteremben, hogy javíts az ivararányon – jelentette ki James. –
Döbbenetes, hány lány nyüzsög odaát!
– Fenébe a bálteremmel! – mászott ki az asztal alól Matthew. Pompásan festett galambszürkében, a
gomblyukában halványzöld szegfűvel. Csiszolt dekantálót tartott a kezében.
– Hagyjuk a táncot! Én itt szándékozom maradni, hogy kótyagosra igyam magam – pillantott az üvegre,
majd reménykedve felnézett Jamesre. – Csatlakozhatsz hozzám, ha akarsz.
– Az az apám portóija – állapította meg James. Tudta, hogy erős ital, és nagyon édes. – Alattomos
rosszullét fog kínozni reggel.
– Carpe decanter – mondta Matthew. – Jóféle portói. Tudod, mindig is csodáltam az apádat. Szerettem
volna egyszer majd olyan lenni, mint ő. Habár ismertem egy boszorkánymestert, akinek három karja volt.
Az egyikkel párbajozott, a másikkal kártyapaklit kevert, a harmadikkal pedig egy hölgy fűzőjét oldotta ki,
mindezt egyszerre. Na, annak a pasasnak a nyomába érni!
– Te már most kótyagos vagy – állapította meg James rosszallóan, és lenyúlt, hogy kikapja Matthew
kezéből az üveget. Matthew viszont gyorsabb volt nála, s elrántotta a keze ügyéből, miközben a másik
kezével elkapta James karját. Lerántotta az asztalról, majd egy szempillantás múlva már úgy fetrengtek a
szőnyegen, mint a kiskutyák: Matthew képtelen volt abbahagyni a nevetést, James pedig birkózva próbálta
elvenni tőle az üveget.
– Szállj… le… rólam! – zihálta Matthew, és elengedte. James olyan erővel esett hátra, hogy lerepült az
üveg teteje. Ráloccsant a ruhájára a vörösbor.
– Most nézd meg, mit csináltál! – panaszkodott James. A zsebkendőjével igyekezett felitatni a
mélyvörös foltot az ingének mellrészéről, amennyire tudta. – Úgy bűzlök, mint egy szeszfőző, és úgy nézek
ki, mint egy hentes!
– Badarság – vélekedett Matthew. – Úgysem érdekli a lányokat a ruhád. Túlságosan leköti a
figyelmüket a hatalmas aranyszínű szemed – pillantott színpadiasan elkerekedett szemekkel Jamesre,
mígnem úgy festett, mint akinek elment az esze. Aztán kancsalított.
James csak ráncolta a homlokát. Hatalmas szemei voltak, fekete pillákkal, a tea fakóarany árnyalatában,
ám túl sokszor gyötörték az iskolában ahhoz, hogy bármennyire is örülni tudjon az egyediségüknek.
– Pax – nyújtott kezet Matthew mézesmázosan. – Legyen béke közöttünk! A maradék vörösbort
ráboríthatod a fejemre.
Jamesnek mosolyra húzódott a szája. Képtelenség volt haragot tartani Matthew-val. Szinte képtelenség
volt rá megharagudni is. – Gyere át velem a bálterembe, javítsunk az arányokon, és akkor szent a béke!
Matthew engedelmesen felállt. Bármennyit is ivott, mindig határozottan megállt a lábán. Erős kézzel
felsegítette Jamest, akinek a zakóját is megigazította, hogy eltakarja a vörösborfoltot.
– Kell egy kis portói beléd is, vagy csak rajtad legyen? – kínálta meg Jamest az üveggel.
James megrázta a fejét. Így is feszült volt, s bár a portói nyugtatólag hatott volna rá, ugyanakkor a
gondolatait is összezavarta volna. Meg akarta őrizni a gyors ítélőképességét – a biztonság kedvéért.
Tudta, hogy Grace talán nem jön el ma este. Viszont lehet, hogy mégis. Fél év telt el, amióta utoljára látta,
de a lány már Londonban volt. Mindenre fel kellett készülni.
Matthew mély sóhajjal tette le az üveget a kandalló párkányára.
– Tudod, hogy tartja a mondás – kezdte, miközben Jamesszel együtt kimentek a szobából, és elindultak
vissza a bálterem felé. – Igyál, és akkor aludni fogsz; aludj, és akkor nem vétkezel; vétkezz, és akkor
megváltatsz; tehát igyál a megváltásért.
– Álmodban is tudsz vétkezni, Matthew – felelte bágyadt hangon James.
– Anna! – dőlt rá Matthew James vállára. – Értünk küldtek?
Anna Lightwood, James unokatestvére állt ott a falnak támaszkodva, elegáns testhezálló nadrágban és
hajszálcsíkos blúzban. Olyan kék szeme volt, mint a Herondale-eknek, ami mindig nyugtalanította Jamest,
mivel egy kicsit úgy érezte, mintha az apja nézne rá.
– Amennyiben az „értetek küldést” úgy érted, hogy „mindenáron rángassalak vissza benneteket a
bálterembe” – pontosított Anna. – A lányoknak kell valaki, akivel táncolhatnak, és aki azt mondja nekik,
hogy szépek, én pedig nem csinálhatom egyedül az egészet.
A zenészek hirtelen húzni kezdték a bálteremben: rázendítettek egy vidám keringőre.
– Teringettét, csak keringőt ne! – esett kétségbe Matthew. – Gyűlölök keringőzni.
Hátrálni kezdett.
– Ó, nem, nem – ragadta meg Anna a grabancát, hogy határozottan bevezesse mindkettőjüket a
bálterembe.


– Ne nézegesd már magad! – szólalt meg Alastair elcsigázottan. – Miért nézegetik magukat a nők folyton?
És miért ráncolod a homlokod?
Cordelia lesújtó pillantást vetett a bátyja képére a díszes tükörben. Mindketten az Intézet hatalmas
bálterme előtt várakoztak; Alastair megjelenése kifogástalan volt, fekete-fehérben, pomádéval hátrafésült
szőke hajjal, kecskebőr kesztyűbe bújtatott kezekkel.
Mert engem anya öltöztet, neked viszont hagyja, hogy azt vegyél fel, amit akarsz – gondolta
Cordelia, de nem mondta ki, hiszen az anyjuk is ott állt. Sona eltökélte, hogy a legújabb divat szerint
öltözteti Cordeliát, még akkor is, ha ez a legújabb divat egyáltalán nem illett a lányához. Ma estére egy
halványlila ruhát választott Cordeliának, csillogó üveggyöngyökkel. A lány hajzuhataga csigákban omlott
le, s alig kapott levegőt a darázsderekú fűzőjében.
Cordelia azon a véleményen volt, hogy borzalmasan fest. A divatlapok tele voltak pasztellszínekkel, ám
azok a lapok elvárták, hogy a lányok szőkék, kis mellűek és halovány bőrűek legyenek. Cordeliáról
viszont egyáltalán nem lehetett elmondani ezek egyikét sem. A pasztellárnyalatok színtelennek mutatták, és
még a fűző sem tudta lelapítani a mellkasát. Sötétvörös haja sem volt finom és vékony szálú, hanem dús és
hosszú, mint az anyjáé, kifésülve pedig a derekáig ért. Nevetségesen festett apró csigákban.
– Mert fűzőt kell hordanom, Alastair – csattant fel. – Azt néztem, hogy ellilultam-e.
– Akkor illenél a ruhádhoz – állapította meg Alastair. Cordelia azt kívánta, hogy bárcsak ott lenne az
apja, aki mindig azt mondta neki, hogy gyönyörű.
– Gyermekeim! – szólt rájuk az anyjuk. Cordeliának olyan érzése támadt, hogy „gyermekeimnek” fogja
szólítani őket akkor is, amikor megőszülnek és tolókocsiban ülve fognak egymással csipkelődni. –
Cordelia fűzője nemcsak nőies alakot biztosít, hanem azt is megmutatja, hogy egy hölgy jól nevelt és
kifinomult ízlésű. Alastair, hagyd békén a húgod! Ez egy nagyon fontos este mindnyájunk számára.
Ügyelnünk kell rá, hogy jó benyomást tegyünk.
Cordelia érezte, hogy az anyja feszeng, amiért ő az egyetlen nő a teremben, aki roosarival takarja a
haját, s amiért nem tudja, hogy a jelenlévők közül kik a nagy hatalmú vendégek, pedig a Teheráni Intézet
szalonjában azonnal tudta volna.
Minden megváltozik ma este – gondolta ismét Cordelia. Nem számít, hogy szörnyen áll-e rajta a ruha.
Az számít, hogy elbűvölje a befolyásos árnyvadászokat a teremben, akik segíthetnek abban, hogy
bemutatják őt a konzulnak.
Meg fogja értetni Charlotte-tal – aki majd megérteti mindenkivel –, hogy az apja talán gyenge stratéga,
de semmi ok a börtönbe zárására. Megérteti velük, hogy a Carstairs családnak nincs rejtegetnivalója.
Mosolyra fogja fakasztani az anyját.
Kinyílt a bálterem ajtaja, s ott állt Tessa Herondale rózsaszínű sifonruhában, apró rózsákkal a hajában.
Cordelia kételkedett benne, hogy neki is fűzőt kell viselnie. Anélkül is épp elég légiesnek tűnt. Nehéz volt
elhinni, hogy ő az a nő, aki leterített egy fémszörnyekből álló sereget.
– Köszönöm a türelmet – mondta. – Mindnyájukat egyszerre szerettem volna bevezetni és bemutatni.
Mindenki nagyon várja, hogy megismerkedjenek. Jöjjenek, jöjjenek!
Azzal bevezette őket a bálterembe. Cordelia haloványan emlékezett rá, hogy itt játszott Lucie-vel,
amikor a helyiség szinte üres volt. Most viszont megtelt fénnyel és zenével.
Eltűntek a brokátok, amik a falakat díszítették évekkel korábban, mint ahogyan a hatalmas bársony
falvédők is. Minden légies volt, és világos, a falakat halvány színű arany és fehér párnás fapadok
szegélyezték. A függönyök fölött fák között repdeső aranyszínű madarakat formázó szegélyléc futott végig;
közelebbről szemügyre véve látszott, hogy kócsagok. A falakra díszfegyver-kollekciót függesztettek ki –
ékkövekkel kirakott hüvelyű kardokat, elefántcsont és jádeíjakat és ragyogó napot vagy angyalszárnyat
formázó markolatú tőröket.
A parkett jelentős részét szabaddá tették a tánchoz, de volt egy poharakkal és jeges limonádés
kancsókkal megrakott asztal. Néhány fehér abrosszal leterített asztal is állt itt-ott. Idősebb férjes
asszonyok és táncpartner nélküli fiatalabb hölgyek gyűltek kis csoportokba a falak mentén, hogy szorgosan
pletykáljanak.
Cordelia rögtön Lucie-t és Jamest kereste a tekintetével. Rögtön megtalálta Lucie-t, aki egy homokszín
hajú fiatalemberrel táncolt, James sötét és borzas haja után viszont hiába kutatott. Úgy tűnt, hogy nem jött
el.
Nem mintha lett volna idő ezen morfondírozni. Tessa gyakorlott vendéglátóként könnyedén kísérte
Cordeliát és a családját egyik társaságtól a másikig, bemutatta őket, és sorjázta az erényeiket. Cordeliát
bemutatták egy nála néhány évvel idősebb, sötét hajú lánynak, aki mintha maradéktalanul kényelmesen
érezte volna magát csipkeszegélyes halványzöld ruhájában.
– Barbara Lightwood – mondta Tessa, Cordelia pedig felélénkült, ahogy pukedliztek egymásnak.
Lightwoodék James és Lucie unokatestvérei voltak, saját jogon is befolyásos családból valók.
 Az anyja rögtön beszédbe elegyedett Barbara szüleivel, Gideon és Sophie Lightwooddal. Cordelia
Barbarára szegezte a tekintetét. Vajon érdekelné, ha mesélne neki az apjáról? Valószínűleg nem. Éppen
mosolyogva nézett a táncparkett felé.
– Ki az a fiú, aki Lucie-vel táncol? – érdeklődött Cordelia, amitől Barbara meglepő módon felkacagott.
– A testvérem, Thomas – válaszolta. – Aki a változatosság kedvéért nem botlik meg a saját lábában!
Cordelia újabb pillantást vetett a Lucie-vel nevetgélő szőke fiúra. Thomas nagyon magas volt, és széles
vállú, szinte már ijesztően az. Vajon tetszik Lucie-nek? Ha említette is a leveleiben, csupán úgy, mint a
bátyja barátainak egyikét.
Alastair, aki a csoport szélén állt unott arccal – Cordelia valójában meg is feledkezett róla, hogy ott
van –, hirtelen felélénkült.
– Charles! – mondta örömteli hangon, s végigsimított a mellényén. – Ha megbocsátotok, oda kell
mennem, hogy tiszteletemet tegyem. Ezer éve nem találkoztunk.
Meg sem várta, hogy engedélyt kapjon: eltűnt az asztalok között.
– Fiúk… – sóhajtott fel Cordelia anyja. – Milyen bosszantó!
Sophie rámosolygott a lányára, mire Cordelia észrevette az arcán végighúzódó látványos heget. Olyan
életteli teremtés volt, úgy mozgott és beszélt, hogy először fel sem tűnt.
– A lányoknak is megvannak a maguk pillanatai – jegyezte meg. – Látnia kellett volna Barbarát és a
testvérét, Eugeniát gyermekként. Minő borzalom!
Barbara felkacagott. Cordelia irigyelte, amiért ilyen felhőtlen a kapcsolata az anyjával. A következő
pillanatban odajött egy barna hajú fiú, aki felkérte Barbarát táncolni. Tessa ezután odavezette Sonát és
Cordeliát a következő asztalhoz, ahol Lucie nagybátyja, Gabriel Lightwood ült egy gyönyörű nő – a
felesége, Cecily – mellett, akinek hosszú, sötét haja és kék szeme volt. Will Herondale az asztaluk szélére
támaszkodott karba font kezekkel, mosolyogva.
Will feléjük pillantott, ahogy közeledtek, s ellágyult az arca, amikor meglátta Tessát, mögötte pedig
Cordeliát. Cordelia valamennyire látta benne azt, hogy milyen lesz James érett férfiként.
– Cordelia Carstairs – mondta, miután üdvözölte Sonát. – Milyen csinos lettél!
Cordelia ragyogott. Ha Will csinosnak tartja, akkor talán a fia is. Persze, amilyen elfogult volt
Carstairsékkel szemben minden tekintetben, valószínűleg Alastairt is tökéletesnek és szemrevalónak vélte.
– Úgy hallottam, azért jöttél Londonba, hogy a mi Lucie-nk parabataia legyél – szólalt meg Cecily, aki
majdnem olyan fiatalnak tűnt, mint Tessa, pedig nem volt halhatatlan boszorkánymester, így ki tudja, hogy
csinálta. – Örülök, hiszen éppen ideje, hogy több lány parabatai legyen. Túl régóta sajátítják ki ezt a
címet a férfiak.
– Nos, az első parabataiok fiúk voltak – mutatott rá Will úgy, hogy Cordelia eltűnődött rajta: talán
Cecily is olyan elviselhetetlennek tartotta Willt egyszer, mint ő maga Alastairt.
– Változnak az idők, Will – mosolygott Cecily. – Modern korban élünk. Van villany, automobil…
– A mondénoknál van villany – jegyezte meg Will. – Nálunk boszorkányfény van.
– Az automobil pedig egy múló szeszély – tette hozzá Gabriel Lightwood. – Nem fog sokáig tartani.
Cordelia ráharapott az ajkára. Egyáltalán nem így tervezte az estét. Le akarta nyűgözni az embereket,
hogy hatást gyakoroljon rájuk, ehelyett viszont úgy érezte magát, mint egy gyermek, aki kiszorul a felnőttek
beszélgetéséből az automobilokról. Óriási megkönnyebbülést jelentett neki, amikor látta, hogy Lucie
otthagyja Thomast a parketten, és odaszalad hozzá.
Átölelték egymást, és Cordelia felsikkantott, hogy milyen szép Lucie kék csipkeruhája, Lucie pedig
szörnyülködve meredt Cordelia lila borzalmára.
– Elvihetem Cordeliát bemutatni a többi lánynak? – érdeklődött Sonától a legelbűvölőbb mosolyával.
– Hát persze – felelte Sona örömmel. Végül is azért hozta ide Cordeliát, nemde? Hogy befolyásos
árnyvadászok fiaival és lányaival ismerkedjen meg. Noha Cordelia tudta, hogy inkább a fiúk, mintsem a
lányok miatt.
 Lucie kézen fogta Cordeliát, és odahúzta a frissítővel megrakott asztalhoz, ahol egy csapatnyi színes
ruhás lány gyűlt össze. A bemutatkozáslavina közepette Cordelia csupán néhány nevet jegyzett meg:
Catherine Townsend, Rosamund Wentworth és Ariadne Bridgestock, aki az inkvizítor rokona lehetett.
Magas, bájos teremtés volt, néhány évvel idősebb a többieknél, kreol bőre pedig néhány árnyalatnyival
sötétebb, mint Cordeliáé.
– Milyen szép ruha – mondta kedvesen Cordeliának Ariadne. Rajta mesés vörösborszínű selyemestélyi
volt. – Szerintem ezt az árnyalatot hívják úgy, hogy „a rózsák hamva”. Nagyon közkedvelt Párizsban.
– Ó, igen – lelkesült fel Cordelia. Nagyon kevés lányt ismert világéletében – igazándiból csak Lucie-t
–, tehát nem tudta, hogy szokás őket lenyűgözni és elbűvölni. Kétségbeejtően fontos volt, hogy megtegye.
– Ami azt illeti, tényleg Párizsban kaptam ezt a ruhát. A Rue de la Paix-n. Maga Jeanne Paquin készítette.
Látta Lucie szemét elkerekedni az aggodalomtól. Rosamund összeszorította a száját.
– Milyen szerencsés vagy – közölte hűvösen. – A legtöbben közülünk csak ritkán utaznak külföldre
innen, a poros kis londoni Enklávéból. Bizonyára nagyon unalmasnak gondolsz minket.
– Jaj… – kezdte Cordelia, miután rájött, hogy melléfogott. – Nem, egyáltalán nem…
– Az én anyukám mindig azt mondja, hogy az árnyvadászoknak nem kell annyira érdeklődniük a divat
iránt – szólt közbe Catherine. – Szerinte az a mondénok dolga.
– Pedig olyan gyakran csodálod Matthew ruháit – vetette oda csípősen Ariadne. – Ezek szerint ez a
szabály csak a lányokra vonatkozik?
– Ó, Ariadne… – kezdett volna rá Rosamund, ám elnevette magát. – Sikerült az ördögöt a falra festeni.
Nézzétek, kik érkeztek!
A bálterem túlsó végén nyíló ajtóra nézett, amin éppen most lépett be két fiú. Cordelia először Jamest
vette észre, mint mindig. Magas volt, szemrevaló és mosolygós: akár egy megelevenedett fekete-fehér
festmény, borzas ébenfekete tincsekkel.
Hallotta felmordulni Lucie-t, amint a lányok elkezdtek egymás között sugdolózni: megütötte a fülét a
sutyorgásból James neve, s vele együtt egy másik név is: Matthew Fairchild.
Hát persze. James parabataia. Cordelia évek óta nem látta. Egy vékony, szőke fiúra emlékezett. Most
már egy jó testfelépítésű fiatalembert látott, bronzszínűre sötétedett hajjal és angyali arccal.
– Annyira jóképűek! – áradozott Catherine szinte fájdalmasan. – Szerinted nem, Ariadne?
– Jaj… igen – válaszolta Ariadne sietve. – Azt hiszem.
– Őt csak Charles érdekli – vetette fel Rosamund, mire Ariadne elvörösödött, a lányok pedig
vihogásban törtek ki. Csak Lucie nem, aki forgatta a szemét.
– Ezek csak fiúk – kommentálta.
– James a bátyád. Nem vagy elfogulatlan, Lucie! – magyarázta Catherine. – Eszméletlenül helyes!
Cordelián kezdett úrrá lenni egyfajta kétségbeesés. Úgy tűnt, hogy nem csak ő figyelt fel Jamesre, aki
Matthew-val együtt megállt nevetgélni Barbarával és a táncpartnerével. James mosolyogva átkarolta
Matthew vállát. Olyan mesésen festett, hogy szívfájdító volt ránézni. Persze hogy nem ő az egyetlen, aki
észrevette. James nyilván válogathat a lányok közül.
– Matthew sem néz ki rosszul – hívta fel rá a figyelmet Rosamund. – De olyan botrányos!
– Bizony – helyeselt Catherine csillogó szemekkel. – Vigyáznod kell vele, Miss Carstairs. Megvan a
hírneve.
Lucie arca kezdett haragosvörös árnyalatot ölteni.
– Találjuk ki, kit fog James először felkérni – javasolta egy rózsaszín ruhás szőke lány. – Biztos téged,
Rosamund! Olyan pompásan nézel ki ma este. Ki tudna ellenállni neked?
– Á, igen… kit fog kitüntetni a bátyám a figyelmével? – morogta Lucie. – Hatéves korában belehányt a
cipőjébe.
A többi lány határozottan levegőnek nézte Lucie-t, amint újra megszólalt a zene. Egy fiú, aki Rosamund
bátyjának tűnt, odajött felkérni a szőke lányt egy táncra, Charles pedig otthagyta Alastairt, hogy a termet
átszelve kézen fogja Ariadnét, és a parkettre vezesse. Will és Tessa összefonódva táncoltak, akárcsak
Lucie két nagybátyja a feleségeikkel.
Egy szempillantás múlva Matthew Fairchild közeledett az asztal felé. Egyszer csak ijesztően közel
lépett Cordeliához, aki látta, hogy Matthew-nak nem sötét szeme van, ahogy gondolta, hanem olyan
mélyzöld, mint az erdei moha.
– A következő tánc lehet az enyém? – hajolt meg kissé Lucie előtt.
Lucie hátrapillantott a többi lányra, Cordelia pedig a napnál is világosabban értette az üzenetét: őt nem
érdekelte Matthew hírneve. Lucie felszegett állal libbent a táncparkettre a konzul másodszülött fiával.
Cordelia megállapította, hogy ez igen dicséretes, így viszont ő magára maradt a többi lánnyal, akikről
nem tudta, hogy kedvelik-e. Hallotta, hogy néhányan közülük azt suttogják róla: szörnyen önteltnek tűnik,
és mintha az apja neve is megütötte volna a fülét, a „tárgyalás” szóval együtt…
Cordelia kihúzta magát. Hibát követett el, amikor Párizst említette, s nem akart úgy kikerülni a
dologból, hogy gyengének tűnik. Mosolyra húzta a száját, és kinézett a táncparkettre. Megpillantotta a
bátyját, aki éppen Thomas Lightwooddal beszélgetett. A két fiú egy kipárnázott padon ült egymás mellett
úgy, mintha bizalmas párbeszédbe elegyedtek volna. Még Alastairnek is jobban sikerült elbűvölni a
befolyásos embereket.
Nem messze tőlük egy lány támaszkodott a falnak, a legújabb divat szerint öltözött – a legújabb
férfidivat szerint. A magas és szinte fájdalmasan sudár teremtésnek éppolyan mélysötét haja volt, mint
Willnek és Jamesnek, viszont rövidre nyírva és pomádéval hátrafésülve, a tincsek vége pedig gondosan
csigákba göngyölítve. Hosszú, tinta- és dohányfoltos keze olyan szép látványt nyújtott, akár egy szoboré
lett volna. Manillaszivart szívott, aminek a füstje beburkolta szokatlanul finom csontozatú, mégis éles
vonású arcát.
Anna – jött rá Cordelia. Ő bizonyára Anna Lightwood, Lucie unokatestvére. Kétségkívül a leginkább
zavarba ejtő ember a teremben.
– Ó, egek! – szólalt meg Catherine, amikor hangosabbra váltott a zene. – Keringő.
Cordelia lepillantott. Tudott táncolni: az anyja felkért egy hivatásos tánctanárt, hogy megtanítsa a
francia négyesre, egy másik négyes tánczenére, az impozáns menüettre és a füzértáncra. A keringő viszont
csábító tánc, ahol az ember érzi a partnere testét a sajátján, így botrányt okozott, amikor először divatba
jött. Ezt nem tanulta meg.
Nagyon szeretett volna így táncolni Jamesszel, aki viszont valószínűleg egyáltalán nem is akart
táncolni; inkább a barátaival óhajtott beszélgetni, mint bármelyik másik fiatalember. Megint vihogást és
sutyorgást hallott, majd Catherine hangját:
– Nem ő az a lány, akinek az apja…
– Daisy? Szeretnél táncolni?
Csak egyvalaki hívta őt így. Hitetlenkedve felpillantott, és James állt előtte.
Gyönyörű haja kusza volt, mint mindig, így még elbűvölőbbnek látszott: belelógott egy tincs a
homlokába, aranyszínű szemét pedig sűrű és sötét pillák szegélyezték. Az arccsontja olyan ívet írt le,
mintha szárny lenne.
Az egybegyűlt lányok döbbenten elhallgattak. Cordelia úgy érezte, mintha lebegne.
– Én nem… – hallgatott el, mert fogalma sem volt, mit akar mondani. – Nem igazán tudom, hogyan kell
keringőzni.
– Akkor majd én megtanítalak – jelentette ki James, a következő pillanatban pedig már oda is libbentek
a táncparkettre. – Hála az égnek, hogy szabad voltál – mondta őszinte örömmel, amikor éppen helyet
kerestek maguknak a többi páros között. – Féltem, hogy Catherine-t kell felkérnem, ő pedig csak arról tud
beszélni, hogy Matthew milyen megbotránkoztató.
– Örülök, hogy segíthettem – felelte Cordelia kissé levegőért kapkodva. – Viszont tényleg nem tudok
keringőzni.
 – Ó, én sem – vigyorgott James, és fürgén szembefordult vele. Cordelia nagyon közel volt hozzá, s
egymáshoz értek: az alkarján volt James keze. – Legalábbis nem jól. Megegyezhetünk abban, hogy
megpróbáljuk nem összetiporni egymás lábujjait?
– Megpróbálhatom – válaszolta Cordelia, de aztán felsikkantott, amikor James magához húzta. Egy
pillanatra forogni kezdett vele a terem. Ott volt James, az ő Jamese, aki éppen a lapockáján nyugtatta az
egyik kezét, a másikkal pedig megfogta az övét, hogy határozottan rátegye a saját karjára.
Azzal elindultak, Cordelia pedig igyekezett a tőle telhető legjobban követni. Ennyit legalább már
megtanult: hogyan kell alkalmazkodni a vezetéshez tánc közben, hogyan kell válaszolni a partner apró
mozdulataira. James jól táncolt, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy milyen elegáns, így könnyű volt
követni.
– Nem rossz – állapította meg James. Félre akarta fújni a homlokára szökött hajtincset, mire az még
jobban belelógott a szemébe. Búsan mosolygott Cordeliára, akinek iszonyúan erőt kellett vennie magán,
hogy ne nyúljon oda félresimítani azt a tincset. – Mégis zavarba ejtő, amikor jobban táncolnak az
embernél a szülei.
– Pff, csak a magad nevében beszélj – tiltakozott Cordelia. Néhány lépésnyire megpillantotta a
Matthew-val táncoló Lucie-t, aki kacagott. – Lehet, hogy Catherine szerelmes Matthew-ba – jegyezte meg.
– Talán lát benne valami sötét vonzerőt.
– Az izgalmas lenne. Biztosíthatlak, hogy a Londoni Enklávéban nagyon régóta nem történt semmi
izgalmas.
Jamesszel táncolni már önmagában is jutalomnak számított, ám Cordeliának eszébe jutott, hogy akár
még hasznos is lehet.
– Azon töprengtem, hogy milyen sokan vannak az Enklávéban, és milyen keveset tudok róluk. Téged
ismerlek Lucie-vel, persze…
– Tartsak egy kis útbaigazítást a többiekkel kapcsolatban? – kérdezte James egy bonyolult fordulat
végrehajtása közben. – Otthonosabban éreznéd magad, ha esetleg adnék néhány támpontot, hogy ki
kicsoda?
– Igen, köszönöm – mosolygott Cordelia.
– Ők ott – biccentett az egymással táncoló Ariadne és Charles felé. A lány vörösborszínű ruhája
csillogott a rávetülő fénytől. – Charles-t ismered, vele pedig Ariadne Bridgestock, a menyasszonya.
– Nem is tudtam, hogy jegyben járnak!
– Tudod, szinte biztos, hogy Charlesé lesz a konzuli szék, miután az anyja a harmadik mandátumát is
kitölti – húzta össze kissé a szemét James. – Ariadne apja az inkvizítor, nagyon előnyös politikai
szövetséges Charles számára… de biztos vagyok benne, hogy szereti is Ariadnét.
Nem úgy hangzott, mintha James tényleg így vélné, pedig Cordelia szerint Charles igencsak ellágyulva
nézett a menyasszonyára. Remélte, hogy James nem lett cinikus. Az a James, akire emlékezett, minden
volt, csak cinikus nem.
– Ő pedig biztos Anna – folytatta Cordelia. Senki más nem lehetett, csak az, akit Lucie így jellemzett a
leveleiben: gyönyörű, rettenthetetlen, és mindig a legelegánsabb ruhadarabokba bújik, amiket a Jermyn
Streeten kapni lehet. Ott állt és nevetett, miközben az apjával, Gabriellel beszélgetett a hölgyek
szalonjának az ajtajában.
– Valóban Anna – helyeselt James. – Az ott pedig a bátyja, Christopher, akinek Rosamund Wentworth a
táncpartnere.
Cordelia a vékony, szemüveges fiú felé fordult, akit felismert a fényképekről. Tudta, hogy Christopher
James közeli barátainak egyike, Matthew-val és Thomasszal együtt. Mogorván táncolt a dühösnek látszó
Rosamunddal.
– Sajnos Christopher sokkal otthonosabban mozog a mérőpoharak és a kémcsövek között, mint női
társaságban – tette hozzá James. – Bízzunk benne, hogy nem önti le szegény Rosamundot az asztalnál.
 – Szerelmes belé?
– Uramatyám, dehogy, alig ismeri! – válaszolta James. – Charles és Ariadne mellett Barbara
Lightwood társalog Oliver Haywarddal. Anna pedig éppen összetöri valakinek a szívét. Ezen kívül
szerintem nem látunk több bimbózó szerelmet magunk körül. Habár a jelenlétetek Alastairrel talán hoz egy
kis izgalmat a számunkra, Daisy.
– Nem hittem volna, hogy emlékszel erre a régi becenévre.
– Tessék, Daisy? – kérdezte James. Magához szorította Cordeliát tánc közben, aki érezte, hogy elöl
teljesen átjárja a fiú testének melege, s tetőtől talpig libabőrös lett tőle. – Persze hogy emlékszem rá. Én
adtam neked. Remélem, nem akarod, hogy felhagyjak vele!
– Persze hogy nem! Tetszik.
Cordelia rávette magát, hogy állja a pillantását. Jóságos ég, milyen elképesztő volt a tekintete közelről!
Akár egy aranyszínű szirup, szinte sokkoló kontrasztban a fekete szembogarával. Cordelia hallotta, mit
suttogtak; tudta, hogy az emberek különösnek és idegenszerűnek látják James szemét, a különbözőségének
jeleként. Ő viszont a tűz és az arany színét látta benne, ilyennek képzelte a nap szívét.
– Csak szerintem nem illik hozzám. A Daisy úgy hangzik, mint egy szép kislány, masnival a hajában.
– Nos, ezek közül legalább az egyik igaz rád – nyugtázta James.
És elmosolyodott. Kedves mosoly volt, amilyet Cordelia megszokott tőle, ám rejlett mögötte valami
más is, valami több… vajon szépnek gondolta, vagy kislánynak? Talán csak arra utalt, hogy lány? Hogy
értette? Egek, milyen nyugtalanító a flörtölés! – gondolta Cordelia.
Várjunk csak, James Herondale flörtöl vele?
– Néhányan együtt fogunk piknikezni holnap a Regent’s Parkban – mondta James, mire Cordeliának
megfeszült a teste. Vajon a fiú megkéri, hogy kísérje el valahová? Cordelia jobban örült volna egy
négyszemközti kocsikázásnak vagy sétának a parkban, de tudta, hogy egy csoportos programra is
rábólintana. Valójában még egy pokolbéli látogatásban is benne lett volna.
– Ha esetleg Lucie még nem említette neked…
James félbehagyta a mondatot, és egyszeriben átnézett Cordelia feje fölött valakire, aki éppen akkor
lépett be a terembe. Cordelia követte a tekintetét, és meglátta a magas nőt: vékony volt, akár egy
madárijesztő, és feketébe öltözött, mint a gyászoló mondénok, ősz tincsekkel tarkított haját pedig
évtizedekkel korábban divatos frizurába rendezte. Tessa aggodalmas arccal sietett felé. Will a homlokát
ráncolta.
Amint Tessa odaért a nőhöz, az odébb lépett, és egy lány bukkant elő a takarásából. Egy talpig
elefántcsontszínbe öltözött fiatal lány, akinek puha, fehérarany csigákból omlott alá a haja. Kecsesen
előrelépett, hogy üdvözölje Tessát és Willt, eközben pedig James elengedte Cordelia kezét.
Már nem táncoltak. James szó nélkül elfordult Cordeliától, hogy gyorsan átszelje a termet az érkezők
kedvéért. Cordelia csak állt ott, dermedten az értetlenségtől, mialatt James lehajolt, hogy kezet csókoljon
a lenyűgözően szép lánynak. Kuncogás tört ki a parketten. Lucie elkerekedett szemekkel lépett hátra
Matthew-tól. Alastair és Thomas mindketten meglepett arccal fordultak Cordelia felé, aki tudta: az anyja
bármelyik pillanatban észreveheti, hogy úgy lézeng a parkett közepén, mint egy elhagyatott uszály, s akkor
majd odasiet hozzá, amibe Cordelia bele fog halni. Belehal a szégyenbe. Körülnézett a legközelebbi
kijáratot keresve, már készen állt a menekülésre, amikor valaki karon fogta. Gyakorlott kezek fordították
meg, és újra táncolni kezdett, automatikusan követve a partnere lépéseit.
– Minden rendben – szólalt meg Matthew Fairchild. Szőke haj, fűszeres kölni, ködös mosoly. Gyengéd
karokkal segített újra felvenni a keringő ritmusát. – Csak próbálj meg mosolyogni, és senki sem veszi
majd észre, hogy bármi is történt. James és én lényegében felcserélhetőek vagyunk az emberek szemében.
– James… elment – állapította meg Cordelia döbbenten.
– Tudom – felelte Matthew. – Szörnyen udvariatlan. Senki sem hagyhat ott egy hölgyet a táncparketten,
hacsak nem ég a ház. Lesz hozzá egy-két szavam.
 – Egy-kettő? – visszhangozta Cordelia. Kezdett alábbhagyni a döbbenete, s egyre inkább dühös lett. –
Egy-kettő?
– Több is, ha ez megnyugtat.
– Ő kicsoda? – érdeklődött Cordelia. Szinte nem is akart rákérdezni, mégis jobb volt tudni az igazat.
Mindig jobb tudni az igazat.
– Grace Blackthornnak hívják – közölte halkan Matthew. – Tatiana Blackthorn a gyámja, most érkeztek
Londonba. Úgy tudom, valami vidéki lyukban nevelkedett Idrisben, James onnan ismeri. Régen egymásba
botlottak nyaranta.
Egy olyan lányról van szó, aki nem Londonban lakik, de nemsokára idejön hosszabb időre. Matthew
nem helyesli…
Cordeliának felfordult a gyomra. Hogy hihette, hogy Lucie róla beszélt… Hogy James iránta érez
így…
– Látom, nem érzed jól magad – állapította meg Matthew. – Amiatt, ahogy táncolok? Vagy személyesen
miattam?
Cordelia kihúzta magát. Elvégre ő Cordelia Carstairs, Elias és Sona lánya, egy régi árnyvadászcsalád
sarja. A híres Cortana kard örököse, ami egyik generációról a másikra szállt a Carstairs családban. Azért
jött Londonba, hogy megmentse az apját. Nem törhet össze mások szeme láttára.
– Talán feszült vagyok – felelte. – Lucie említette, hogy nem sok embert kedvelsz.
Matthew éles és meglepett kacajt hallatott, mielőtt újra lustán szórakozott arcot vágott.
– Igen? Lucie egy szélkelep.
– De nem hazudik – érvelt Cordelia.
– Hát ne félj. Nincs veled gondom. Alig ismerlek – mondta Matthew. – A bátyádat viszont ismerem. Az
iskolában megkeserítette az életemet és Jamesét is.
Cordelia vonakodva pillantott James és Grace felé. Bámulatosan festettek együtt: a fiú a sötét hajával, a
lány a hideg, szőke szépségével. Mint a hamu és az ezüst. Hogyan, hogyan, hogyan is hihette Cordelia,
hogy olyasvalaki, mint James Herondale, érdeklődhet egy magafajta után?
– Alastair és én nagyon különbözőek vagyunk – magyarázta Cordelia. Nem akart ennél többet mondani.
Illetlennek tűnt volna Alastairrel szemben. – Én például szeretem Oscar Wilde-ot, ő pedig nem.
– Látom, odavagy a terjedelmes potrohért, Cordelia Carstairs – görbült felfelé Matthew szája széle. –
Olvastál egyáltalán valamit Oscar művei közül?
– Csak a Dorian Grayt – vallotta be Cordelia. – Rémálmaim voltak tőle.
– Ki kellene tennem egy portrét magamról a padlásra – tűnődött el Matthew. – Ami megmutatná az
összes vétkemet, amíg fiatal voltam, és szép. Sőt, nem csak a vétkek miatt. Képzeld csak el, milyen lenne
a legújabb divatot kipróbálni rajta! Kékre festhetném rajta a hajamat, hogy megnézzem, hogy áll.
– Nincs szükséged portréra. Most is fiatal és szép vagy – mutatott rá Cordelia.
– A férfiak nem szépek. A férfiak jóképűek – tiltakozott Matthew.
– Thomas jóképű. Te szép vagy – jelentette ki Cordelia, érezvén, hogy az imposztor megnyeri őt
magának. Matthew makacsul nézett vissza rá. – James is szép – tette hozzá Cordelia.
– Rendkívül ellenszenves gyerek volt – emlékezett vissza Matthew. – Folyton ráncolta a homlokát, és
hozzá kellett nőnie az orrához.
– Most már mindenéhez hozzánőtt – jegyezte meg Cordelia.
Matthew felnevetett, mintha maga is meglepődne rajta.
– Ez egy igen megdöbbentő megállapítás volt, Cordelia Carstairs. Megbotránkoztam rajta – csillogott a
szeme. – Szólt James a holnapi napról?
– Igen, említett valamiféle kirándulást, talán egy pikniket. De nem tudom, meg vagyok-e hívva.
– Persze hogy meg vagy hívva. Meghívlak!
– Ó! Megteheted?
 – Szerintem rá fogsz jönni, hogy én bármit megtehetek, amit csak akarok, és általában meg is teszem.
– Mert a konzul az édesanyád? – kérdezte Cordelia.
Matthew felvonta a szemöldökét.
– Mindig is reméltem, hogy megismerhetem – folytatta Cordelia. – Eljött ma este?
– Nem, Idrisben van – válaszolta Matthew egy elegáns vállrándítással. – Néhány napja utazott el.
Szokatlannak számít, hogy a konzul Londonban éljen, csak ritkán van itt. A Klávénak szüksége van rá.
– Ó… – igyekezett leplezni a csalódottságát Cordelia. – Meddig lesz…
Matthew váratlanul megpörgette, aminek nyomán a többi táncoló csodálkozva nézett rájuk.
– Eljössz a holnapi piknikre, ugye? Szórakoztathatnád Lucie-t, amíg James Grace miatt lógatja az orrát.
Szeretnéd, ha Lucie boldog lenne, nemde?
– Hát persze hogy szeretném… – kezdett bele Cordelia, majd körbepillantott, és rádöbbent, hogy nem
látta Lucie-t egy ideje. Akárhogy is nyújtogatta a nyakát, vizslatta a táncolókat, nem látta a barátnője kék
ruháját és csillogó barna haját. Döbbenten fordult vissza Matthew felé.
– De hol van? Hová ment Lucie?



3
Hajnal Anna fordítása
 3
E most meleg kéz

„E most meleg s kemény fogásra képes

kéz ha kihűlve pihenne a sír
jeges csöndjében, úgy kísértené
napod s fagyasztaná meg éji álmod,
hogy szíved vérét elapasztanád,
csak piros élet folyjék ereimben.”
– John Keats: Föltehetőleg Fanny Brawne-hoz írott sorok – 4

Olyan volt, mint az álomnak azon pillanata, amikor az ember rájön, hogy álmodik – csak fordítva. Amikor
Lucie meglátta, hogy a fiú az erdőből belép a bálterembe, azt hitte, hogy álmodik, és amikor a szülei
sietve elindultak felé meg a két kísérőjéhez, rájött, hogy mégsem.
Kábultan evickélt át a tömegen a bálterem ajtaja felé. A szüleihez közeledve felismerte a nőt, akivel
éppen beszélgettek, s akinek a taftruhája rásimult a csontos karjára és vállára, túlméretezett kalapján
pedig csipke, tüll és a jellegzetes kitömött madár. Tatiana Blackthorn volt az.
Lucie mindig megijedt egy kicsit Tatianától, főleg akkor, amikor eljött hozzájuk, és felszólította Jamest,
hogy nyesse le a tüskés gallyakat a kapujáról. Afféle tornyosuló csontvázként emlékezett Tatianára, de az
évek múlásával mintha összement volna: még mindig magas volt, de már nem óriás.
Mellette pedig ott állt Grace. Lucie fegyelmezett kislányként emlékezett rá, mostanra viszont igencsak
megváltozott: hűvös volt, szemrevaló és szoborszerű.
Lucie viszont épphogy csak egy pillantást szentelt nekik. A fiút bámulta, aki velük érkezett. Akit a
Brocelind-erdőben látott utoljára, s aki tündérek között nevelkedett.
Semmit sem változott. Fekete haja még mindig a homlokába lógott, a szeme pedig ugyanolyan különös
zöldben pompázott. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az erdőben: sötét nadrágot csontszínű inggel, aminek az
ujját könyékig feltűrte. Meglehetősen furcsa öltözet egy bálra.
A fiú nézte, ahogy Tessa és Will üdvözli Tatianát és Grace-t, majd Will lehajol, hogy megcsókolja
Grace selyembe bújtatott kezét. Érdekes módon egyikük sem köszöntötte a fiút. Lucie a homlokát ráncolva
közeledett feléjük. Egymással beszélgettek, egyáltalán nem foglalkoztak a fiúval: úgy társalogtak a feje
fölött, mintha ott sem lett volna. Hogy lehetnek ennyire udvariatlanok?
Lucie előresietett, és a fiúra – az erdei barátjára – szegezett tekintettel szóra nyitotta a száját. Az
felemelte a fejét, így meglátta, hogy Lucie őt nézi, amitől meglepő módon pillanatnyi szörnyülködés ült ki
az arcára.
Lucie megtorpant, mintha falnak ütközött volna. Látta, hogy James elindul feléjük a távolból, ám a fiú
máris távolabb lépett Tatianától és Grace-től, Lucie-hez közeledve. Vagyis inkább úgy rohant felé, akár
egy elszabadult ló a Rotten Row-n.
Mintha senki más nem látta volna őt. Senki sem fordult feléjük; még akkor sem, amikor megragadta
Lucie csuklóját, és kivezette a teremből.


– Megtisztelnél a következő tánccal? – kérdezte James.
 Tisztában volt a szülei jelenlétével, és azzal is, hogy Tatiana Blackthorn mindent figyel a méregzöld
szemével. Tisztában volt vele, hogy továbbra is szól körülöttük a zene, s tisztában volt a saját
szívverésével is, ami mennydörgött a fülében. Tisztában volt mindezzel, mégis, ezek távoli dolgoknak
tűntek, mintha üvegfal mögé szorultak volna. Valójában csak Grace létezett.
James szülei aggodalmas arcot vágtak. Jamesnek bűntudata támadt, hiszen csodálkozhattak rajta, hogy
miért sietett oda Grace-hez – tudomásuk szerint alig ismerte. De a bűntudat is távolinak tűnt. Nem tudták,
mit tett. Nem tudták, milyen fontos ez.
– Nos, menj csak, Grace! – húzódott mosolyra Tatiana csőrszerű szája. – Táncolj az úriemberrel!
Fel sem nézett, csak gyengéden odatette a kezét James tenyerébe. Odamentek a parkettre. Grace-t
megérinteni olyan volt, mint amikor James először nyúlt adamantinhoz: szinte szikrázott a teste, amikor
magához húzta a lányt, egyik kezével a vállán, a másikkal pedig a derekán. Grace mindig is kecses volt,
amikor gyermekként együtt táncoltak a túlburjánzott idrisi kertjükben. Most viszont más érzés volt a
karjában tartani.
– Miért nem mondtad, hogy jössz? – szólalt meg halkan James.
A lány végre felemelte a fejét, mire Jamesbe belenyilallt a felismerés: annak ellenére, hogy Grace
szinte némán tartja magát, még igen heves érzései vannak. Olyan volt, akár a lángoló tűz egy gleccser
szívében.
– Nem jöttél el Idrisbe – felelte. – Vártalak… számítottam rád… de soha nem jöttél.
– Írtam neked. Szóltam, hogy idén nyáron nem megyünk.
– Mama megtalálta a levelet. Először elrejtette előlem. Azt hittem, elfelejtettél, de aztán megtaláltam a
szobájában. Szörnyen dühös volt. Megint elmondtam neki, hogy csak barátok voltunk, de… – rázta a fejét
Grace. James tudta, hogy a teremben mindenki őket bámulja. Még Anna is kíváncsian méregette őket a
manillaszivar füstje mögül, ami úgy lenge körül, akár a Temze-parti pára.
– Nem mondta el, mi van benne. Csak mosolygott, ahogy teltek a napok, és nem jöttél. Nagyon
megijedtem. Amikor nem vagyunk együtt, amikor nem vagyunk egymás társaságában, meggyengül a kapocs
közöttünk. Érzem. Te nem?
– A szerelemnek túl kell élnie a távolságot – jelentette ki James olyan lágyan, ahogy csak tudta,
miközben a fejét rázta.
– Nem érted, James. Neked megvan az életed itt, Londonban, és a barátaid is, nekem meg nincs
semmim – remegett a hangja a túláradó érzelmektől.
– Ne mondj ilyet, Grace – felelte James, de aztán eszébe jutott a benőtt ház, tele megállt órákkal és
romlott ételekkel. Megesküdött rá, hogy segíteni fog neki elmenekülni onnan.
Lejjebb vándorolt a karján Grace keze. Érezte, hogy körüljárják a csuklóját a lány ujjai az ezüst karkötő
mentén. Köt a hűség.
– Bíznom kellett volna benned, hogy írtál – suttogta. – Hogy gondoltál rám. Én minden éjjel gondoltam
rád.
Minden éjjel. James tudta, hogy ez egy ártatlan megjegyzés volt, mégis megfeszült tőle. Olyan rég nem
csókolta meg! Nem is emlékezett rá, hogy milyen is volt pontosan, de tudta, hogy darabjaira hullt tőle.
– Én is mindennap gondolok rád – válaszolta. – És most, hogy itt vagy…
– Sohasem hittem volna, hogy megtörténik. Sohasem hittem volna, hogy láthatom Londont. Az utcák, a
hintók, az épületek, minden olyan csodálatos. Az emberek… – nézett körül a teremben. Sóvárgás, szinte
mohóság tükröződött a tekintetében. – Alig várom, hogy mindnyájukat megismerjem.
– Holnap lesz egy kis kiruccanás – vetette fel James. – Néhányan elmegyünk a Regent’s Parkba.
Anyukád elengedne?
– Szerintem igen – csillant fel Grace szeme. – Mondta, hogy azt akarja, hogy új embereket ismerjek
meg itt Londonban, és jaj… szeretném megismerni a parabataiodat, Matthew-t. És Thomast meg
Christophert, akikről olyan sokat meséltél. Én… szeretném, ha kedvelnének a barátaid.
 – Hát persze – húzta közelebb magához James. Könnyed volt, és karcsú, korántsem annyira puha és
meleg, mint Daisy…
Daisy! Razielre, de hiszen még Daisy-vel táncolt néhány perce. Nem emlékezett rá, hogy bocsánatot
kért volna tőle. Nem emlékezett rá, hogy otthagyta.
Most először vette le a tekintetét Grace-ről, hogy Cordeliát keresve körülnézzen a parketten.
Pillanatokon belül megtalálta, könnyű volt észrevenni. Senkinek sem volt olyan árnyalatú haja, olyan
mélyvörös, mint a véren átizzó tűz.
Meglepetten látta, hogy Matthew-val táncol. Matthew karjaiban mosolygott.
Jamesen úrrá lett a megkönnyebbülés. Semmi gondot nem okozott neki. Ennek örült. Kedvelte
Cordeliát. Örült, hogy látja a szokásos lánycsapatban, és tudta, hogy ha felkéri őt táncolni, akkor nem
fogja félreérteni a szándékait, elvégre a család régi barátja.
Elhallgatott a zene. Eljött a frissítők ideje. A táncoló párok leözönlöttek a parkettről.
James mosolygott magában, amikor Jessamine, az Intézet házi szelleme ellibbent Rosamund Wentworth
feje fölött, amint a lány éppen a barátaival pletykálkodott. Jessamine imádott pletykák után hallgatózni,
pedig már negyed százada holt volt.
Cordelia is elsietett előtte, ahogy gyorsan távozott Matthew-tól, és körülnézett, mintha keresne valakit.
Talán a bátyját? Alastair viszont mintha belemerült volna a beszélgetésbe Thomasszal. Ez igazán
meglepő, mivel James biztos volt benne, hogy Thomas nem nagyon kedvelte Alastairt az iskolában.
– Anya hív – szólalt meg Grace. – Jobb, ha megyek.
Tatiana valóban integetett a partvonalról. James gyengéden megérintette Grace kezét. Tudta, hogy nem
foghatják egymás kezét, mint Barbara és Oliver. Egy szemernyi vonzalomról sem árulkodhatnak.
Most nem. De majd egyszer!
– Holnap a parkban – mondta James. – Megtaláljuk az alkalmat, hogy beszélgessünk.
Grace bólintva elfordult, és odasietett Tatianához, aki egyedül állt a bálterem ajtajában. James nézte,
ahogy elmegy. Grace még több közös nyár után is rejtély volt a számára.
– Nagyon csinos – jegyezte meg a háta mögött egy hang. Ahogy megfordult, Annát látta a falnak dőlve.
Titokzatos tehetsége volt hozzá, hogy eltűnjön valahonnan, aztán pedig felbukkanjon máshol, akár egy
ugráló fénypont.
James is nekitámaszkodott a falnak Anna mellett. Sok bált töltött el így, a William Morris-tapétának
dőlve, a fanyar humorú unokatestvérével. Ha túl sokat táncolt, mindig úgy érezte, hogy hűtlen Grace-hez.
– Igen?
– Feltételeztem, hogy emiatt ügettél keresztül a termen úgy, mint Oscar, amikor meglát egy kekszet.
Oscar Matthew kutyája volt, egy golden retriever: ez a fajta az intelligenciája mellett a hűségéről is
ismert.
– Udvariatlan húzás volt, James. Faképnél hagyni azt a kedves Cordelia Carstairst.
– Remélem, elég jól ismersz már ahhoz, hogy tudd: nem rohanok csak úgy oda minden csinos lányhoz –
bosszankodott James. – Talán egy rég nem látott nagynénémre emlékeztetett.
– Az anyám a nagynénéd, és az ő látványától sohasem lelkesültél fel ennyire – mosolygott Anna
csillogó kék szemekkel. – Egyébként honnan ismered Grace Blackthornt?
James rápillantott Grace-re, akit éppen Charles Fairchildnak mutattak be. Szegény Grace! Csöppet sem
fogja érdekesnek találni Charlest. Habár James kedvelte Matthew bátyját, és szinte családtagnak
számított, csak egy téma érdekelte a fiút: az árnyvadász-politika.
Grace udvariasan mosolyogva bólogatott. Jamesnek eszébe jutott, hogy vajon ki kellene-e mentenie a
helyzetből. Az alicantei világ a maga drámáival és politikai ügyeivel igen messze állhatott Grace-től.
– Ha azon töprengsz, hogy meg kellene mentened őt Charlestól, nem tudlak hibáztatni érte – simított
végig Anna a pomádéval formázott haján.
– Nem kedveled Charlest? – lepődött meg kissé James. Anna laza toleranciával tekintett a világra.
Ritkán ment el odáig, hogy különösebben kedveljen valakit, de még ritkább volt, hogy bárkit
ellenszenvesnek találjon.
– Nem mondhatnám, hogy csodálom valamennyi döntéséért – válaszolta Anna, szemlátomást gondosan
megválogatva a szavait. James azon morfondírozott, hogy vajon milyen döntésekre gondol.
– Nosza, Jamie! Mentsd meg!
James csupán néhány lépést tett, amikor kibillent és átváltozott körülötte a világ. Anna eltűnt, vele
együtt pedig a zene és a kacaj is: szürke, alaktalan semmi kavargott körülötte. Csak a saját szívverését
hallotta. A padló úgy megbillent a talpa alatt, akár egy süllyedő hajó fedélzete.
NEM! – kiáltott fel magában, ám semmit sem tehetett azért, hogy megállítsa. Az árnyékok körülzárták és
fölé tornyosultak, a világmindenség pedig szürkébe borult.


A fiú végigvezette Lucie-t a folyosón, befelé az első nyitott ajtón, és a játékszobában kötöttek ki. Nem
indult el, hogy becsukja az ajtót, csak a kandallóhoz ment oda, hogy meggyújtsa a boszorkányfényfáklyát,
így Lucie maga csukta be az ajtót, sőt még a kulcsot is ráfordította a biztonság kedvéért.
– Mi a csudát keresel itt? – pördült meg a tengelye körül egy vádló pillantás kíséretében.
A fiú mosolygott. Meglepő módon semmivel sem látszott idősebbnek, mint ahogy Lucie emlékezett rá:
tizenhat vagy tizenhét évesnek. Vékony maradt, a holdfényes erdő helyetti valódi fényben pedig szörnyen,
döbbenetesen sápadtnak tűnt, mintha betegség árnyéka vetülne az arcára, mélyen ülő zöld szeme pedig
mintha láztól csillogott volna.
– Meghívtak – felelte.
– Az nem lehet – tette csípőre a kezét Lucie. A boszorkányfény fellobbant, így Lucie meglátta, hogy a
szobában rendetlenség van: valaki kiborított egy italosüveget, a biliárdasztal pedig ferdén állt. – Te
erdőlakó vagy, akit gyermekkorában elraboltak a tündérek.
Erre a fiú felnevetett. Ugyanazzal a mosollyal, ahogy Lucie emlékezett rá.
– Ezt hitted?
– Te szóltál nekem a tündércsapdákról! Az erőben bukkantál fel, és ott is tűntél el…
– Nem vagyok sem tündér, sem pedig elrabolt gyermek. Árnyvadászok is tudnak a tündércsapdákról.
– De neked nincsenek rúnáid – érvelt Lucie.
A fiú végignézett magán, a könyöktől lefelé fedetlen karján és a kezén. Minden árnyvadászt megjelöltek
egy Voyance-rúnával az írásra használt kézfején, amikor betöltötte a tizedik életévét, hogy segítsenek neki
a látásban. Neki viszont csak egyvalami látszott a kézfején: az a régi égési heg, amit Lucie észrevett az
erdőben.
– Nem, nincsenek – válaszolta.
– Nem mondtad, hogy árnyvadász vagy – dőlt neki Lucie a biliárdasztalnak. – Sohasem említetted, hogy
az vagy.
– Nem gondoltam, hogy számít – érvelt a fiú. – Azt hittem, hogy mire elég idős leszel ahhoz, hogy
kérdéseket tegyél fel és válaszokat követelj, már nem fogsz látni engem.
Lucie úgy érezte, mintha egy hideg kéz ért volna a hátához.
– Miért ne látnálak?
– Gondolkodj, Lucie! – kérte kedvesen. – Úgy tűnt, mintha bárki más is látott volna engem a
bálteremben? Üdvözölt vagy tudomást vett rólam bárki? Még az apád sem.
Lucie nem mondott semmit.
– A gyerekek néha látnak engem – folytatta a fiú. – Mások nem sokan. Azok nem, akik olyan öregek,
mint te.
– Hát nagyon szépen köszönöm – méltatlankodott Lucie. – Aligha vagyok őskövület.
– Nem, nem vagy – helyeselt a fiú a puha ajkán bujkáló mosollyal.
 – De azt mondtad, hogy meg vagy hívva – pedzegette tovább Lucie, mert nem volt hajlandó elengedni a
füle mellett. – Hogy lehet ez, ha senki sem lát téged, bár az is miért…
– Az egész Blackthorn családot meghívták – szólt közbe a fiú. – A meghívót Tatiana Blackthornnak és a
családjának címezték. Családtag vagyok. A nevem Jesse Blackthorn.
– De ő meghalt – vágta rá gondolkodás nélkül Lucie. – Akkor szellem vagy? – nézett bele a szemébe.
– Nos, igen.
– Ezért mondtad, hogy „még az apád sem” – döbbent rá Lucie. – Mert ő látja a szellemeket.
A Herondale családból mindenki látja őket. A bátyám, az apám… ők kellene, hogy lássanak téged.
– Nem hétköznapi szellem vagyok, és ha látsz engem, akkor te sem hétköznapi lány vagy – állapította
meg Jesse. Így, hogy elárulta a kilétét, már egyértelmű volt a hasonlóság. Olyan magas volt, mint Tatiana,
jóképű vonásai pedig Gabriel szögletes arcára emlékeztettek. Hollófekete haját viszont az apjától
örökölhette. Blackthorn- és Lightwood-vér keveréke.
– De meg is tudlak érinteni – vetette fel Lucie. – Megérintettelek az erdőben. Kihúztál a gödörből. Az
ember nem tudja megérinteni a szellemeket.
– Úgy képzelj el, mintha egy küszöbön állnék – vont vállat Jesse. – Nem tudok kilépni az ajtón, és
tudom, hogy vissza sem engednek soha többé az életbe. Az ajtó viszont nem csukódott be mögöttem.
– Az anyukád és a testvéred… ők látnak téged?
Jesse mély sóhajjal rátámaszkodott a biliárdasztalra, mintha megadóan elhelyezkedne egy hosszú
beszélgetéshez. Lucie nem hitte el: újra látja a gyermekkori barátját az erdőből, akit tündérek raboltak el,
aztán megtudja róla, hogy nem is tündérek rabolták el, hanem egy különös szellem, akit senki más nem
láthat. Ezt meglehetősen nehéz volt megemészteni.
– Látnak engem – hangzott a válasz. – Talán azért, mert ott voltak, amikor meghaltam. Anyám aggódott,
hogy eltűnök, amikor elköltöztünk a Chiswick-házba, de úgy tűnik, nem így történt.
– Elárulhattad volna nekem a neved.
– Kislány voltál. Azt hittem, hogy nem láthatsz majd mindig. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem
mondom el neked, ki vagyok, ha a kettőnk családja ellenséges viszonyban áll egymással.
Jesse úgy fogalmazott, mintha kész tény lenne az ellenséges viszony, mintha olyan véres viszály tört
volna ki a Blackthorn és a Herondale család között, mint Montague-ék és Capuleték között. Pedig csak
Tatiana Blackthorn utálta őket, miközben ők sohasem viszonozták az utálatát.
– Miért vonszoltál ki a bálteremből? – kérte számon Lucie.
– Senki sem lát engem a családomon kívül. Nem értem, te hogyan láthatsz engem, még sohasem történt
ilyen. Nem akartam, hogy bárki is azt higgye, hogy megőrültél. Egyébként is…
Jesse hirtelen felegyenesedett. Árnyék vetült az arcára, Lucie pedig úgy megborzongott, hogy még a
csontjaiban is érezte: Jesse szeme egy pillanatra túl nagynak tűnt az arcához képest, túlságosan
folyékonynak, nem helyénvaló formájúnak. Lucie mintha sötétséget látott volna a tekintetében, amiben
mozgott valami.
– Maradj itt ebben a szobában! – vetette rá Jesse a hátborzongató pillantását, és megragadta a csuklóját
a ruha mandzsettája alatt. Lucie felnyögött; a fiúnak jéghideg volt a keze.
– Itt jár a halál – mondta Jesse, s eltűnt.


A szürke világ körülvette Jamest. Már megfeledkezett róla, milyen hideg jön a tornyosuló árnyakkal.
Megfeledkezett róla, hogy ilyenkor továbbra is látja a való világot, csak úgy, mintha vékony porréteg
mögött húzódna: a bálterem ott volt körülötte, de fekete-fehérré fakult, akár egy fénykép. A nephilimek a
táncparketten árnyakká változtak, rémálombéli megnyúlt alakokká.
Hátratántorodott egy lépésnyit a földből robbanásszerűen feltörő fáktól, amik kígyózó gyökeret vertek a
csiszolt parkettán keresztül. Volt elég esze, hogy ne kiabáljon: úgysem hallaná senki. Egyedül volt egy
olyan világban, ami nem valódi. Kiszáradt talaj és kopár égbolt képe villogott a szeme előtt, még akkor is,
amikor az árnyfigurák rendületlenül forogtak körülötte. Olykor felismert egy arcot vagy egy mozdulatot –
mintha látta volna Cordelia élénk színű haját, Ariadne Bridgestockot a vörösborszínű ruhájában, a saját
unokatestvérét, Barbarát, ahogy a táncpartnere felé emelte a kezét –, mialatt egy tekergő fagyökér a bokája
köré fonódott, és lerántotta a mélybe.
Mintha villám csapott volna bele az árnyképbe, s egyszeriben megint a hétköznapi bálteremben találta
magát, a hangokkal és fényekkel teli világban. Valaki megszorította a vállát.
– Jamie, Jamie, Jamie! – noszogatta valaki, James pedig szinte kiugró a szívvel próbált fókuszálni,
hogy mi van előtte.
Matthew. Mögötte több árnyvadásszal: James hallotta a nevetésüket és a csevejüket, mint egy színdarab
szereplőinek háttérdialógusát.
– Jamie, lélegezz! – mondta Matthew. Az ő hangja jelentette az egyetlen fogódzót a feje tetejére álló
világban. A szörnyűség közepette, hogy ez egy csomó ember előtt történt meg…
– Láttak? – lehelte James. – Látták, ahogy átalakulok?
– Nem alakultál át – felelte Matthew. – Vagy legalábbis csak egy kicsit. Talán egy picit elmosódtak a
körvonalaid…
– Nem vicces – préselte ki a foga között James, bár Matthew humora úgy hatott, mintha arcon
fröcskölték volna hideg vízzel. Kezdett lelassulni a szívverése. – Úgy érted, hogy… nem változtam
árnyékká?
– Nem – rázta a fejét Matthew, és mindkét keze lehanyatlott James válláról.
– Akkor honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd hozzám?
– Éreztem – válaszolta Matthew. – Hogy átmentél… arra a helyre – borzongott meg kissé, majd a
mellényzsebébe nyúlva elővett egy laposüveget, amin a monogramja díszelgett. Jamest megcsapta a
whiskey erőteljes, csípős illata, amikor Matthew lecsavarta a kupakot. – Mi történt? – kérdezte Matthew.
– Azt hittem, csak beszélgetsz Annával.
James a távolból látta, hogy Thomas és Christopher megpillantotta őt Matthew-val. Mindketten
kíváncsian néztek rá. James rájött, hogy bizonyára úgy festenek Matthew-val, mintha nagyon elmélyültek
volna a beszélgetésben.
– A bátyád hibája – jelentette ki.
– Teljes mértékben hajlandó vagyok azt gondolni, hogy minden Charles hibája – jegyezte meg Matthew
immáron nyugodtabb hangon. – De ez esetben…
A teremben visszhangzó sikoly hallgattatta el.


Cordelia nem értette, miért aggódik annyira Lucie-ért. Kinyitottak néhány szobát, ahová félre lehetett
vonulni társalgásra – Lucie átsétálhatott az egyikbe, vagy visszatérhetett a saját hálószobájába. Igazából
bárhol lehetett az Intézetben. Matthew szólt neki, hogy ne aggódjon, mielőtt elsietett valahova, ám
Cordelia képtelen volt megszabadulni a rossz érzéstől.
– Az ég szerelmére! – kiáltott fel valaki. Egy mély bariton férfihang zökkentette ki. – Valaki jöjjön
segíteni neki!
Cordelia körülnézett: mindenki meglepettnek tűnt, ahogy csevegtek egymással. A távolban látta, hogy az
emberek laza körben állnak valami körül. A szoknyáját megemelve elindult, hogy átfurakodjon a tömegen.
Érezte, hogy haja kibomlik és a gondosan elrendezett csigákból a vállára omlik. Az anyja szörnyen
dühös lesz. De komolyan: az emberek miért nem mozdultak? Elvégre árnyvadászok. Mi a csudáért álltak
ott, mint egy darab fa, amikor valaki bajba került?
Cordelia átevickélt a nézelődők egyik kis csoportján, ahol egy fiatalember Barbara Lightwood ernyedt
testét tartotta a karjaiban a táncparketten. Cordelia felismerte benne Oliver Haywardot, Barbara kérőjét.
 – Táncoltunk – szólalt meg a fiú döbbenten. – És csak úgy összeesett…
Cordelia térdre rogyott. Barbara Lightwood holtsápadtan feküdt, a halántékánál pedig verejték áztatta a
tincseit. Szaggatottan, apró kortyokban vette a levegőt. Ilyen helyzetekben Cordelia minden félénksége
elszállt: csak arra tudott gondolni, mi a következő lépés.
– Levegőre van szüksége – állapította meg. – Valószínűleg a fűzője gyötri. Van valakinél kés?
Anna Lightwood átfurakodott a tömegen, előrelépett, és egy kecses mozdulattal letérdelt Cordeliával
szemben.
– Nálam van egy tőr – húzott elő egy hüvelybe bújtatott pengét a mellényzsebéből. – Mi a teendő?
– Le kell vágnunk róla a fűzőjét – mondta Cordelia. – Sokkot kapott, és levegőhöz kell jutnia.
– Azt rám bízhatod – felelte Anna. Szokatlanul rekedt hangja volt, reszelős, de bársonyosan lágy, mint a
méz. Odanyúlt, hogy kiemelje Barbarát Oliver öléből, majd végighúzta a tőrét a ruha hátsó részén, hogy
óvatosan felhasítsa az anyagot, majd a vastagabb fűzőt is alatta. Ahogy az elengedte Barbara testét, Anna
felnézett.
– Ari… a stólád…
Ariadne Bridgestock fürgén lekapta a stólát a válláról, és odaadta Annának, aki bebugyolálta vele
Barbarát az illendőség kedvéért. Barbara máris egyenletesebben vette a levegőt, és kezdett visszatérni az
arcszíne. Anna eltűnődve nézett Cordeliára Barbara feje fölött.
– Mi a csuda? – küzdötte át magát Sophie Lightwood a bámészkodók gyűrűjén, nyomában a férjével,
Gideonnal. – Barbara! Elesett? – fordult a közelben álló Oliverhez, aki meglehetősen feszültnek tűnt.
– Csak úgy összeesett – ismételte Oliver. – Táncoltunk, és elájult…
Barbarának megrebbent a szemhéja. Felült az unokatestvére karjában, és pislogva nézett fel az anyjára.
Élénkvörös volt az arca.
– Jól… jól vagyok – szólalt meg. – Már jól vagyok. Csak megszédültem, egy buta kis szédülés volt.
Cordelia felállt, és még több bálozó csatlakozott a Barbarát körülállókhoz. Gideon és Sophie talpra
segítették a lányukat, a tömegből előkerülő Thomas pedig egy eléggé elnyűttnek látszó zsebkendőt nyújtott
oda a nővérének, aki reszketős mosollyal elfogadta, és megtörölte vele az ajkát.
Vérfoltos lett tőle a zsebkendő.
– Ráharaptam az ajkamra – magyarázta sietve Barbara. – Elestem, és ráharaptam az ajkamra. Ez
minden.
– Szükségünk van egy irónra – jelentette ki Thomas. – James?
Cordelia észre sem vette, hogy James is ott van. Ahogy megfordult, látta, hogy éppen mögötte áll.
Megijedt a látványától: eszébe jutott róla, amikor a fiú évekkel korábban perzselő lázzal küzdött,
nagyon sápadt és beteg volt.
– Az irónom – szólalt meg rekedten James. – Itt van a mellényzsebemben. Barbarának gyógyító rúna
kell.
Cordelia egy pillanatra eltűnődött, hogy a fiú miért nem tudja elővenni maga, de aztán látta, hogy
kőkeményen ökölbe szorult mindkét keze. Így hát Cordelia odanyúlt, hogy idegesen matatni kezdjen a
mellkasánál. Selymet és szövetet érzett a tenyere alatt, meg James szívverését. Megragadta a karcsú, toll
alakú tárgyat, s a zsebből kihúzva odanyújtotta Thomasnak, aki meglepett és hálás tekintettel vette el.
Cordelia még sohasem nézte meg jobban Thomast: világító mogyoróbarna szeme volt, akár az
édesanyjának, dús barna pillákkal.
– James! – lépett oda Lucie James és Cordelia közé, hogy meghúzza a bátyja ingujját. – Jamie! Te az
előbb…
– Ne most, Luce – rázta a fejét a fiú.
Lucie aggodalmasnak tűnt. Mindhárman szótlanul figyelték, ahogy Thomas végez a gyógyító rúnával a
nővére karján, Barbara pedig ismét felkiáltott, hogy jól van, csak megszédült.
– Egész nap nem ettem, elfeledkeztem róla – mondta az anyjának, amikor Sophie átkarolta. – Ez
minden.
– Azért jobb lesz, ha hazaviszünk. Will? – pillantott körbe Sophie. – Ide tudnád hozatni a hintót?
A tömeg kezdett szétoszlani, mert szemlátomást nem akadt több látnivaló. A Lightwood család elindult
az ajtó felé, Barbarát Thomas vitte a karjában, de egyszer csak mindannyian megálltak. Egy tyúkmellű,
fekete kefebajszos férfi sietett oda Gideonhoz, és izgatottan mondott neki valamit.
– Mit mond az inkvizítor Gideon bácsinak? – kérdezte kíváncsian Lucie. James és Matthew csak rázta a
fejét. Néhány másodperc múlva Gideon bólintott, és követte a férfit – az inkvizítort – oda, ahol Charles
állt, és Grace Blackthornnal beszélgetett. A lány érdeklődve, csillogó szemekkel figyelt Charlesra.
Cordeliának eszébe jutott az összes lecke, amit az anyja tanított neki, hogy úgy tűnjön, mintha érdeklődést
tanúsítana a társasági eseményeken. Grace mintha máris elsajátította volna mindezt, pedig még csak rövid
időt töltött társaságban.
Charles vonakodva elfordult Grace-től, hogy beszédbe elegyedjen Gideon Lightwooddal. Az inkvizítor
a tömeget járta, s menet közben néha megállt pár szót váltani néhány árnyvadásszal. A legtöbbjük Charles
korabelinek tűnt, aki Cordelia sejtése szerint a húszas éveiben járhatott.
– Úgy tűnik, vége a partinak – állapította meg a sokadalomból előkerülő Alastair egy szivarral a
kezében hadonászva. De Cordelia tudta, hogy ha valaha is rágyújtana, akkor Sona megölné érte. – Azt
mondják, shax démon támadt a Seven Dialsnél.
– Démontámadás? – kérdezett vissza James kissé meglepetten. – Mondénok ellen?
– Igen – felelte gúnyos félmosollyal Alastair. – Tudod, az ilyesmit kéne megelőznünk. Angyali
megbízatás, satöbbi.
Matthew-nak kővé dermedt az arcra; Lucie feszülten figyelte. Jamesnek résnyire szűkült a szeme.
– Charles elmegy Gideon Lightwooddal és Bridgestock inkvizítorral megnézni, hogy mi folyik ott –
folytatta Alastair. – Felajánlottam, hogy velük tartok, de még nem ismerem elég jól a londoni utcákat.
Charles megmutatja nekem a várost, így nemsokára főnyeremény leszek bármelyik őrjáraton.
– Te, főnyeremény – jegyezte meg felcsillanó szemmel Matthew. – El tudom képzelni.
Azzal elsétált. Alastair egyik szemöldökét felhúzva nézett utána.
– Milyen barátságtalan – mormolta az orra alatt.
– Nem – felelte kurtán James. Megfeszült az állkapcsa, mintha nehezen tűrné Alastair jelenlétét.
Cordeliának eszébe jutottak azok az idők, amikor Alastair még az akadémiára járt, és azt kívánta, hogy
bárcsak tudná, mi történt ott.
Alastair úgy festett, mint aki megint mondani akar valamit, ám előkerült a tömegből Sona, s olyan
elánnal közeledett, mint egy gőzhajó a kikötőbe. Megrezzent a roosarija, ahogy Alastairre nézett, majd
Cordeliára.
– Gyerekek! – szólalt meg, mire Alastair gyorsan eldugta a szivart a zsebébe. – Szerintem indulnunk
kellene.
A támadásról szóló pletykák terjengtek a bálteremben, a táncnak vége lett.
A zenészek már nem játszottak tovább, és jó néhány pasztell ruhás lányt burkoltak stólába és kesztyűbe
az aggodalmas szüleik. Will és Tessa már a sokadalom közepén állva kívánt nekik jó éjszakát. Nem
messze tőlük Charles gyengéden stólát terített Ariadne vállára, miközben Gideon és az inkvizítor az
ajtónál várt rá.
Egy szempillantás múlva Will és Tessa odament Cordeliához és a többiekhez. Amíg Sona köszönetet
mondott a nagyszerű estélyért, Cordelia figyelmét Fairchildék kötötték le. Matthew egy fakóvörös hajú,
vékony férfi mellett állt, aki tolószékbe kényszerült. Matthew lehajolt hozzá, és mondott valamit, amitől a
férfi elmosolyodott. Cordelia rájött, hogy bizonyára Henry Fairchild lehet, Matthew apja. Kis híján
megfeledkezett róla, hogy Henry háborús veterán: Axel Mortmain és az ő automatonseregei ellen harcolt,
amikor mindkét lába lebénult.
– Ó, drágám! – kezdett szabadkozni Tessa. – Újra megpróbáljuk majd, Mrs. Carstairs, de tényleg.
Megérdemelnek egy valódi köszöntést a Londoni Enklávéban.
– Biztos vagyok benne, hogy ha összedugjuk a fejünket, kitalálunk valamit – mosolygott Sona.
– Köszönöm, hogy Barbara segítségére siettél, Cordelia – folytatta Tessa. – Kiváló parabataia leszel
Lucie-nek.
Cordelia Lucie-re nézett, aki rámosolygott. Kissé reszketős mosoly volt. Lucie-nek felhős volt a
tekintete, mintha bántaná valami. Miután nem válaszolt Tessának, James közelebb lépett a húgához, mintha
meg akarná védeni a további figyelemtől.
– Cordelia rengeteget segített Barbarának – összegezte. – Az ő ötlete volt, hogy le kell vágni róla a
fűzőt.
– Cordelia hajlamos minden helyzetbe fejest ugrani – magyarázta Sona kissé ijedten Tessának és
Willnek. – Biztosan megértik.
– Ó, hogyne – válaszolta Will. – Mi mindig nagyon szigorúan bánunk a gyermekeinkkel ebben a
tekintetben. Azt mondjuk nekik, hogy ha nem ugrotok fejest a helyzetekbe, James és Lucie, akkor megint
csak kenyeret és vizet kaptok vacsorára.
Alastair elfojtotta a nevetést. Sona úgy meredt Willre, mintha tollas gyík lenne.
– Jó éjt, Mr. Herondale – fordította az ajtó felé az utódait is. – Valóban igen érdekes este volt.


Jóval éjfél után Tessa Herondale a tükör előtt ülve a haját bontogatta a hálószobájukban, amin már
huszonhárom éve osztozott a férjével. Zárva volt az ablak, ám a lágy nyári szellő beszökött a párkány
mentén.
Felismerte Will közeledő lépteinek zaját, még mielőtt a férje belépett volna a szobába. Ezt teszi több
mint huszonhárom évnyi házasság.
Will becsukta maga mögött az ajtót, és az ágynak dőlve nézte a fésülködőasztalnál ülő feleségét. Aztán
kibújt a zakójából, és kioldotta a nyakkendőjét. Sötét haja összekócolódott, s a kissé homályos tükörben
pont olyannak látta őt Tessa, mint tizenhét éves korában.
Tessa rámosolygott.
– Mi az? – kérdezte Will.
– Pózolsz. Legszívesebben festenék rólad egy portrét. Az lenne a címe, hogy Az úriember szertefoszlik.
– Egy ecsetvonásnyit sem tudnál festeni, Tess – ment oda hozzá Will, hogy a vállára tegye a kezét. Így,
hogy közelebb jött, Tessa már látta az ezüstös szálakat a sötét hajában. – Pláne a fenséges jóképűségemet
nem, ami a korral csak hangsúlyosabb lett, bár ezt aligha kell kiemelnem.
Tessa nem tagadhatta: a férje ugyanolyan jóképű volt, mint régen, ugyanolyan átható kék szemekkel, ám
Will nem szorult bátorításra. Tessa inkább felemelte a kezét, hogy megsimogassa az egyik őszesebb
hajtincset.
– Nagyon jól tudom. Láttam, hogy Penelope Mayhew flörtölt veled ma este. Szégyentelenül!
– Észre sem vettem – hajolt le Will, hogy megcsókolja a felesége nyakát.
Tessa rámosolygott a tükörből.
– A könnyedséged alapján úgy látom, hogy minden jól ment a Seven Dialsnél. Gideontól hallottad?
Vagy… Bridgestocktól? – fintorodott el.
– Igazándiból Charlestól. Egy shaxdémon-fészek volt. Jó néhánnyal több, mint amennyihez mostanában
hozzászoktak, de semmi olyan, amit ne tudtak volna megoldani. Charles nagyon határozottan állította, hogy
nincs miért aggódni – forgatta a szemét Will. – Szerintem attól tartott, hogy esetleg lefújom a holnapi
pikniket a Regent’s Parkban. Az összes fiatal megy.
Willnek a végén már úgy csengett a hangja, mint amikor elfáradt. A dallamos hangsúly, ami olykor
előjött nála, az akcentusának halovány maradványa volt, ami az idő és a távolság nyomán megkopott.
Mégis, ha fáradt volt, vagy szomorú, akkor visszajött, és olyan lágy ívet írtak le a mondatai, mint a zöld
walesi hegyek.
– Te nem aggódsz? – nézett a szemébe Will a tükörben. – Én néha igen. Lucie és James miatt.
– Aggódsz a gyerekekért? – tette le a hajkefét gondterhelt arccal Tessa. – Miért?
– Ez az egész… – legyintett Will. – A hajókirándulások, a regatták, a krikettmeccsek, a vásárok és a
bálok… Mindez olyan mondén.
– Aggódsz, hogy elmondénesednek? Komolyan mondom, Will, egy kicsit előítéletes vagy velük.
– Nem, nem amiatt aggódom. Csak arról van szó, hogy évek óta csak elenyésző démonészlelés történik
Londonban. A gyerekek kapnak ugyan kiképzést, de alig kell őrjáratozniuk.
Tessa felállt a székről, a haja a hátára omlott.
Ez volt a boszorkánymesterlét egyik furcsasága: a haja nem nőtt tovább, amikor megállt nála az
öregedés. Elég váratlanul történt, tizenkilenc éves korában. Ugyanolyan hosszúak maradtak a fürtjei,
félúton a derekáig.
– Ez nem inkább jó? – kérdezte a férjétől. – Nem akarjuk, hogy a gyerekeink veszélyben legyenek a
démonoktól, igaz?
Will leült az ágyra, és kibújt a cipőjéből.
– Azt sem akarjuk, hogy felkészületlenek legyenek – jelentette ki. – Emlékszem, hogy nekünk mit kellett
csinálnunk az ő korukban. Nem tudom, hogy szembe tudnának-e nézni ugyanazzal. A piknikezés nem
készíti fel az embert a háborúra.
– Will – huppant le mellé Tessa az ágyra. – Nincs háború.
Tudta, hogy Will miért aggódik. Ők megélték a háborút és a veszteséget is. Tessa testvére, Nate.
Thomas Tanner. Agatha Grant. Jessamine Lovelace, a barátjuk, aki már szellemként őrizte a Londoni
Intézetet. És Jem, akit félig-meddig elveszítettek.
– Tudom – nyúlt oda Will, hogy megsimogassa a felesége haját. – Tess, Tess. Tudod, hogy amióta nem
öregszel tovább, azóta a szívedben sem? Te nem lettél cinikus és aggodalmas. Engem az öregkor kezd
utolérni, hogy ennyit nyugtalankodom és aggódom ok nélkül?
– Nem vagy öreg – érintette meg az állát Tessa, hogy maga felé fordítsa. Szenvedélyesen beszélt. – Még
nyolcvanéves korodban is te leszel az én gyönyörű Willem.
Azzal megcsókolta. A férfi döbbent, de elégedett hangot hallatott, és átkarolta a feleségét.
– Az én Tessám. Az én édes feleségem.
– Nincs mitől félnünk – húzta végig az ajkát Will arcán Tessa, s beletúrt a hajába. – Annyi mindenen
mentünk keresztül. Megérdemeljük a boldogságot.
– Mások is megérdemlik a boldogságot, mégsem kapták meg.
– Tudom – fojtogatta Tessát a sírás. Mindketten ugyanarról az emberről beszéltek. Tessa nem tudta,
hogy az illető vagy Will és saját maga miatt szöktek könnyek a szemébe. – Tudom – csókolta meg a férje
lehunyt szemét, miközben az lefektette a párnára. Will keze megtalálta a csomót, ami összefogta az estélyi
ruhát, szálkás teste pedig odaszegezte Tessát az ágyhoz, aki beletúrt a férje dús fürtjeibe.
– Szeretlek – lehelte Tessa, ahogy lekerült róla az estélyi. – Szeretlek, Will.
Will nem válaszolt, ám az ajka mindennél többet elárult.


James az Intézet épületének tetején állva nézte, ahogy Charles Fairchild hintója kigurul az udvarról a
hatalmas fekete vaskapun.
Gyakran felment a tetőre, amikor nem tudott aludni, s ezúttal különösen ádázul csapott le rá az
álmatlanság. A bálteremben látottak jártak a fejében – és a tegnapelőtt éjszaka, abban a sötét sikátorban az
Ördög fogadónál.
Az árnyékvilág. Mindig így nevezte magában azt a szürke-fekete helyet, ami néha pokolbéli látomásként
tárult fel előtte. Tizenhárom éves korában látta először, azóta pedig rendszeresen megismétlődött a dolog
– többnyire akkor, ha elveszítette az uralmat az érzelmei fölött. Minden elszürkült körülötte, s később
azok, akik vele voltak – a családja vagy a barátai –, arról számoltak be, hogy félig átlátszóvá vált a teste,
mint a szürke füst.
Egyszer, amikor szándékosan csinálta, Grace kérésére, kis híján képtelen volt visszajönni. Annak a
tapasztalatnak a borzalma szörnyű rémálmokat eredményezett. A szülei kifogytak az ötletekből, így Jem
bácsihoz fordultak segítségért. James egyik reggel arra ébredt, hogy Jem ott ül egy fotelben az ágya
végénél, és behunyt szemmel bámulja őt.
Tehát – kezdte Jem. – Természetesen tudod, hogy az univerzum számos világból áll.
James bólintott.
Gondolj úgy az univerzumra, mint egy méhkaptárra, aminek minden egyes cellája más és más
világot rejt. Így vannak szomszédos cellák. Feltételezem, hogy ennek a világnak és a mi világunknak a
válaszfalát látod. Annak az árnyékvilágnak elvékonyodtak a falai. Látod azt a világot, és azon kapod
magad, hogy beszippant.
– Ez veszélyes? – kérdezte James.
Az lehet. A démonvilágok változékonyak, és erről a képességedről nem tudunk sokat. Előfordulhat,
hogy beszippant az a világ, s arra eszmélsz, hogy nem tudsz visszajönni.
James kivárt egy kicsit, mielőtt megszólalt.
– Akkor hát nagyobb a tét annál, mintsem hogy átalszom-e az éjszakát.
Talán sokkal nagyobb – helyeselt Jem. Önuralomból kell erődítményt emelned magad köré. Meg kell
ismerned ezt a képességet, hogy megtanulhass bánni vele.
– Anyának is ilyen volt? – érdeklődött halkan James. – Mielőtt megtanulta kordában tartani az
alakváltást?
Édesanyádnak embertelen tanárai voltak. Akarata ellenére tartották fogva, és erővel vették rá az
átváltozásra. Rémisztő lehetett, és fájdalmas.
James hallgatott.
Tudod, hogy az édesanyád nem használta ezt a képességét, amióta véget ért a háború. Azóta az
alakváltás folyamata… nehéz lett a számára. Fájdalmas. Úgy döntött, hogy nem teszi.
– Mindezt a nagyapám miatt? – kérte számon James. – Az anyám démon apja miatt? Ezt kaptuk tőle?
Tökéletesen megelégedtem volna egy pár zoknival is a születésnapomra.
A nagyapád identitásának kérdése már azelőtt aggasztott engem, hogy te megszülettél.
Befolyásolhatja a képességeidet és az édesanyád képességeit is. Ám ez az identitás gondosan el volt
rejtve – olyan jól, hogy az már önmagában gyanús. Azon túl, hogy Nagyobb Démon volt, egyelőre nincs
más tudásom, amit megoszthatnék.
James tudomása szerint Jem a következő egy évben nem jutott előrébb a nagyapja identitásának
meghatározásában, vagy legalábbis nem akadt nála megosztásra méltó fejlemény. Abban az évben viszont
James megtanulta megvédeni magát attól, hogy beszippantsa az árnyékvilág, méghozzá Jem segítségével.
Egy téli éjszakán, zord és hideg szélben, Jem felvitte őt a Hampstead Heath tetejére, ahol még akkor is
ellenállt a húzóerőnek, amikor vacogott a foga. Öklöztek a gyakorlóteremben – Jem meglepően fürgének
bizonyult Néma Testvér létére –, s megbeszélték, hogy milyen érzések hatására kezd hatni a húzóerő,
hogyan lehet irányítani és légzéssel uralni ezeket akár harc közben. Az egyik emlékezetes alkalommal Jem
kölcsönvette Matthew kutyáját, Oscar Wilde-ot, felhergelte, majd ráeresztette a gyanútlan Jamesre
reggelizés közben.
James úgy vélte, hogy Jem kiképzési ötletei között jól átgondolt tréfák is akadnak, elvégre a Néma
Testvéreknek van a legjobb pókerarcuk a világon. Az apja biztosította róla, hogy Jem nem olyan, és
bármilyen furcsa is a gyakorlás, csakis őszinték lehetnek a szándékai. Jamesnek pedig el kellett ismernie,
hogy a különös edzésterv mintha működne.
Napról napra nyugodtabban tudott aludni, és alábbhagyott az elméjének lankadatlan ébersége. Az
árnyékvilág visszahúzódott a látóterének sarkából, s érezte, hogy egyre csekélyebb hatást gyakorol rá –
észre sem vette ennek a súlyát, amíg le nem került a válláról. Idővel egyre ritkábban merült bele az
árnyékba. Az elmúlt egy évben egyszer sem fordult elő, egészen tegnapelőtt éjszakáig, amikor a deumas
démonnal harcoltak.
Azt gondolta, hogy talán soha többé nem fog újra megtörténni, egészen ma estig.
Most azzal győzködte magát, hogy senki sem vette észre. Vagyis talán Matthew, ám ilyen a parabatai
kötelék: bizonyos mértékig Matthew is érzi, amit James érez. Ettől még azonban Matthew nem láthatta,
amit ő látott. Nem látta az elsötétülő táncolókat, a szétrobbant termet vagy azt, ahogy Barbarát
beszippantja az árnyék.
És Barbara néhány másodperccel később összeesett.
James nem tudta, mit is gondoljon erről az egészről. A képek, amiket az árnyékvilágból látott, sohasem
köszöntek vissza a való világban: borzasztó látványt nyújtottak, de nem előérzetet jelentettek. Barbara
pedig jól volt – azt mondta, hogy csak megszédült –, talán véletlen egybeesés lehetett?
És mégis… James nem hitte, hogy ez véletlen. Beszélni akart Jemmel. Jem volt az egyetlen, akivel
beszélt az árnyékvilágról: egy Néma Testvér, minden bölcsesség birtokosa, amit az árnyvadászok
felhalmoztak az idők során. Jem tudja, mi a teendő.
James elővett egy doboz gyufát a zsebéből. Elég szokatlan darab volt, az elején Hermész nyomtatott
rajzával, a görögök hírvivő istenével. Jemtől kapta néhány hónapja, szigorú utasításokkal együtt a
használatára vonatkozóan.
James végighúzta az egyik gyufát a doboz tetején végigfutó vascsíkon. Ahogy meggyulladt, váratlanul
eszébe jutott még valaki, akiről gyanította, hogy észrevett valami furcsát a viselkedésében: Cordelia.
Látszott a tekintetéből, amikor James odament hozzá, és megkérte, hogy vegye ki az irónját.
Nem mintha Cordelia ne tudott volna az ő árnyékvilágáról. Kettejük családja közel állt egymáshoz, és a
lány vele volt, amikor lázasan feküdt Cirenworthben, ki-be járva az árnyékvilágba. Cordelia talán még fel
is olvasott neki. Nehéz volt felidézni, mert James akkor nagyon beteg volt.
A gyufa leégett egészen az ujjbegyéig. Félrepöckölte az elfeketedett darabkát, és hátraszegett fejjel
felnézett a tejfehér félholdra az égbolton. Rádöbbent: örül, hogy Cordelia Londonban van. Nemcsak Lucie
kedvéért, hanem saját maga miatt is. Milyen különös – gondolta. Szinte megfeledkezett róla, milyen biztos
fényt tud adni a jelenléte, amikor elsötétül a világ.



4
Kálnoky László fordítása
 A múlt:
Cirenworth Hall, 1900

Miután Jamest kicsapták az iskolából, az Árnyvadász Akadémiáról, a szülei elküldték őt Cirenworth

Hallba, hogy eldöntse, mit akar kezdeni az életével.
A Cirenworth Hall egy hatalmas, Jakab korabeli birtok volt Devonban, amibe Elias Carstairs 1895-ben
beleszeretett, és azonnal megvásárolta, azzal a szándékkal, hogy a családjának legyen hová visszatérnie a
hosszú utazások között.
James szeretett ott lenni, mert kedvelte a Carstairs családot – nos, leszámítva Alastairt, aki szerencsére
Augustus Pounceby társaságában töltötte a nyarat Idrisben. Most viszont megállíthatatlanul esett az eső.
Még azelőtt eleredt, hogy elhagyták Londont, a szürke csepergés pedig folyamatos zuhogássá erősödött,
majd huzamosabb ideig beállt Cirenworth fölött, és semmi sem utalt arra, hogy hamarosan vége szakadna.
A nagy londoni esőzések is meglehetősen zordak, ám Cirenworth új mélypontot jelentett a maga
mocsarasra ázott mivoltában, így James elmorfondírozott rajta, hogy miért dönt úgy bárki is, hogy
letelepszik Nagy-Britanniában.
De legalább nem tartott sokáig a dolog. A szüleinek egy sor unalmas politikai egyeztetésen kellett részt
vennie Alicantéban, így Lucie-vel együtt alig egy hónapot töltenek Cirenworthben. Utána együtt térnek
vissza a Herondale-kúriába, ahol cserébe Carstairsék is meglátogatják majd őket a nyár folyamán, James
reményei szerint szép és tiszta időben.
Jamesnek az volt a legrosszabb, hogy mindenki ügyelt rá, hogy nagy teret adjon neki. Megértette: arra
számítanak tőle, hogy teret szeretne, ami lehetővé teszi, hogy érezzen. Így a legtöbb napját kénytelen volt
olvasással tölteni a szalonban, miközben Lucie és Cordelia gyakorolt, rajzolt, gumicsizmába bújva
szedret szedett a zuhogó esőben, szó szerint több száz csészényi teát főzött és ivott meg, és
belefeledkeztek a kardozásba olyan szobákban, amiket egyáltalán nem erre a célra alakítottak ki; egyszer
még egy kicsi és zajos madarat is fogtak, amit néhány napig kalitkában tartottak. Annyi teret adtak
Jamesnek, hogy kezdett attól félni, láthatatlanná vált.
Vágyott Idris csendjére. Tudta, hogy a Herondale-kúriába visszatérve órákig bolyonghat egyedül az
erdőben, és senki sem fogja kérdőre vonni érte. (Kivéve talán Grace-t. Mit mondjon neki? Hallott
egyáltalán valamit? James nem hitte, hogy túl sok pletyka eljut Grace-hez és az anyjához.)
Soha nem válaszolt volna semmi mással Cordelia kedvességére, csakis kedvességgel cserébe. Lucie
viszont olyan szolgalelkűen barátságos lett vele végül, hogy Jamesből egyik délután kibukott:
– Tudod, nem kell ennyire óvatosan szólnod hozzám. Rendben vagyok.
– Tudom – felelte Lucie ijedten. – Tudom, hogy rendben vagy.
– Ne haragudj! – szabadkozott James. Lucie együttérzően nézett rá. – Szerintem holnap gyakorolni
fogok egy kicsit – tette hozzá.
– Jó – hagyta rá Lucie. Habozott, mintha nem tudná eldönteni, hogy beszéljen-e.
– Lucie – szólt rá gondterhelten James. – Én vagyok az. Csak mondd ki.
– Hát… csak annyi, hogy… akarod, hogy ott legyünk Cordeliával?
– Igen. Gyertek el! Az… jó lenne.
Lucie elmosolyodott, James pedig visszamosolygott rá, s úgy érezte, hogy egyszer majd talán minden
rendben lesz. Nem ma, de majd egyszer.
Aztán másnap elment gyakorolni Lucie-vel és Cordeliával. Cordelia elhozta Carstairsék híres kardját,
a Cortanát, amit James régóta szeretett volna közelről megcsodálni. De most sem nyílt rá alkalma, mert tíz
perccel azután, hogy belekezdtek az első feladatba, egyszer csak összeesett a hirtelen jött kibírhatatlan
fájdalomtól.
A lányok sikoltva szaladtak oda hozzá. James úgy hevert, akár egy marionettbábu, aminek elvágták a
köteleit. Csupán a többévnyi kiképzésnek köszönhette, hogy nem a saját kardjába dőlt bele véletlenül.
Mire rádöbbent, hogy hol van, és mi történt, már a földön volt.
Nem nyugtatta meg Lucie arckifejezése sem, amikor a húga megérintette a homlokát.
– Az Angyalra! – kiáltott fel. – Tűzforró vagy.
Cordelia máris rohant az ajtó felé, és ijedten kiabálta, hogy „Mâmân!”. A látványa megremegett és
elhomályosult, ahogy James lehunyta a szemét.


Perzselő láz – jelentette ki Sona és Elias. Láttak már ilyet. Csak az árnyvadászokat sújtotta ez a betegség.
Legtöbben kisgyermekkorukban kapják el, amikor nagyon gyenge lefolyású. Aki átesett rajta, már nem
kaphatja el többé. Mielőtt James felkelhetett volna a gyakorlóterem padlójáról, Sona máris parancsokat
osztogatott, két kézzel markolva a súlyos, többrétegű szoknyáját. Jamest a szobájába vitték, Lucie-t
elvonszolták a saját helyére, s útra kelt az üzenet Willnek és Tessának meg a Néma Testvéreknek.
James lázasan fekve nézte az ágyából, ahogy elhalványultak a fények odakint. Mire leszállt az este,
reszketni kezdett. Bebugyolálta magát az összes takaróba, ami csak kéznél volt, mégis úgy reszketett, mint
a nyárfalevél. Várta, hogy megérkezzenek a Néma Testvérek – amíg ők nem vizsgálták meg, senki sem
tartózkodhatott vele egy szobában.
Énókh testvér jött el, nem pedig Jem bácsi, így James csalódott. Igen, szinte biztosan perzselő láz –
jelentette ki. Mindenkinek, aki nem esett át rajta korábban, el kell hagynia a házat. Megyek, elmondom
nekik.
Lucie még nem esett át rajta. A többiekről James nem tudta. Sokáig várt Énókh testvér visszatérésére,
de bizonyára elaludt, mert egyszer csak reggeli fény festett ezüstös csíkokat a falra, majd ajtónyitás zaja
hallatszott, és közeledő lépteké. Cordelia volt.
James ritkán látta Cordeliát Lucie nélkül. Nem így óhajtotta volna prezentálni magát a ritka kettesben
töltött pillanatok egyikén. Félig betakarva fészkelődött szüntelenül, mert sehogy sem találta kényelmesnek.
Vöröslött az arca a láztól, és rátapadt az átizzadt hálóinge.
Levegőt vett, hogy megszólaljon, de fájdalmas köhögés jött rá.
– Víz?
Cordelia odasietett, hogy töltsön neki egy pohárral az éjjeliszekrényen álló kancsóból. Megpróbálta a
kezébe nyomni, de James képtelen volt megfogni. Ekkor Cordelia megfogta a tarkóját – meleg volt a keze
–, hogy megtámassza, miközben a másik kezével James szájához tartotta a poharat.
– Kérlek, mondd, hogy neked volt már perzselő lázad – hanyatlott vissza James lehunyt szemmel a
párnára.
– Igen. Anyának is volt – válaszolta Cordelia. – A mondén szolgálók pedig nem kaphatják el. Mindenki
más elment. Innod kéne még egy kis vizet.
– Az a gyógymód?
– Nem. A gyógymód egy szürkés kotyvalék, amit Énókh testvér készít. Javaslom, hogy fogd be az orrod,
amikor megpróbálod felhajtani. Segíteni fog a láz ellen, de azon kívül nem marad más, mint az idő.
Hoztam könyveket – tette hozzá Cordelia. – Ott vannak a komód tetején. Én… felolvashatok neked.
James összerezzent a fénytől, ám rávette magát, hogy Cordeliára nézzen. Mélyvörös csigás haj keretezte
az arcát. A kacskaringósra vésett díszítés jutott eszébe róluk Jem bácsi gyönyörű hegedűjén.
A komód felé pillantott, ahol valóban egy meglepően nagy könyvhalom hevert, ami korábban nem volt
ott.
– Nem tudtam, mit szeretnél, úgyhogy összeszedtem mindenfélét a házból – magyarázkodott mosolyogva
Cordelia. – Itt van a Két város regénye, de hiányzik a második fele, szóval lehet, hogy csak egy város
regénye. És egy verseskötet Byrontól, aminek kicsit rágott a sarka. Szerintem egerek voltak, talán az övék.
Van még perzsa irodalom is. Árnyvadász-könyvek nincsenek elöl. Ó, kivéve egy kötetet a démonokról.
Mintha az lenne a címe, hogy Démonok, démonok, démonok.
James megint behunyta a szemét, de megengedett magának egy mosolyt.
– Azt olvastam – válaszolta. – Apám nagy rajongója. Talán meg sincs nektek az újabb kiadás, aminek a
címében negyedszer is szerepel, hogy „démonok”.
– A Londoni Intézet könyvtára kenterbe veri a miénket, mint mindig – állapította meg Cordelia. Ekkor
lépett be Sona, aki megtorpant, meglepődött rajta, hogy a lánya ott van.
– Cordelia – szólalt meg, James reményei szerint csupán tettetett meglepődéssel. – Egyedül egy fiú
hálószobájában? Komolyan?
– Mâmân, alig bír felülni, egyébként is képzett harcos vagyok, aki mágikus karddal is tud bánni.
– Mmm… – intett Sona, hogy menjen ki. Aztán James fölé hajolt, miközben elmagyarázta, hogy a saját
házi gyógymódjának kellékei vannak nála: tömjénes, körömvirágos és haomás paszták és borogatások.
– Szeretném, ha Cordelia visszajönne, és felolvasna nekem később! – szólalt meg James. – Ha akar.
– Mmm – ismételte Sona, miközben James homlokát borogatta.


Cordelia visszajött, és felolvasott Jamesnek. Aztán újra és újra és újra visszatért. James túl lázas volt
ahhoz, hogy érzékelje az idő múlását. Olykor sötét volt odakint, máskor pedig világos. Amikor ébren volt,
megette, amit tudott, és ivott egy kis vizet is, ami mellé magába erőltette Énókh utálatos főzetét. Néha
lement a láza egy időre, aztán úgy kimelegedett, hogy átizzadta a ruháit, máskor pedig úgy érezte, mintha
zord téli szél tépné, s nem volt annyi takaró, annyi fa a tűzre, amennyi segített volna. Mindeközben végig
ott volt Cordelia, aki halkan olvasott, és néha odanyúlt, hogy letörölje James homlokát, vagy töltsön neki
még egy pohár vizet.
Cordelia Nizami-verseket olvasott, főleg Leila és Madzsnun történetét, ami szemlátomást tetszett neki,
és kiskora óta ismerte. A romantikus részeknél váratlanul elvörösödött: amikor a szegény fiú első látásra
beleszeret Leilába, és amikor dühösen bolyong a sivatagban, amikor nem lehetnek együtt.
„Repes a szív, egyetlen pillantás lángra lobbantja a zsigereit, egyetlen pillantás minden gondolatát
elűzi. Ránézett a lányra, s ahogy nézte, mindkettőjüket legyőzte a szerelem. Arról álmodtak, hogy
sohasem válnak el.”
Rápillantott Jamesre, aztán gyorsan másfelé tekintett. James összerezzent. Vajon bámulta? Nem egészen
volt tudatában annak, hogy mit csinál.
„Ott a szép fekete szemében rejlő gyilkos boszorkányság. S amikor megvilágítja a hold az arcát,
nincs az a büszkeség, nincs az a pajzs, ami csorbítja a hatalmát. Leilának hívják.”
– Leila – motyogta magában James, de nem gondolta, hogy Cordelia hallja. Behunyta a szemét.
Tudomása szerint csupán egyszer zuhant bele az árnyékvilágba. Ébren volt, reszketett a láztól, a haja
pedig hideg verejtéktől tapadt a homlokára. Nyugtalan volt. Látta, hogy Cordeliának elkerekedik a szeme
az ijedségtől, amikor lecsapott az átváltozás. A lány talpra szökkent, James pedig arra gondolt, hogy
„segítségért akar indulni; fél, tőlem fél”.
Cordelia felé nyúlt, s árnyékkezével megfogta a lányét, így élő hússal találkozott a sötétség. James
eltűnődött, hogy vajon milyen érzés az érintése. Megfeszült az egész teste, akár egy mennydörgéstől
megrettent lóé. Villámlás szaga terjengett a szobában.
– James, ki kell tartanod! Muszáj. Ne menj sehova! – mondta Cordelia. – Maradj velem!
– Nagyon hideg van – bökte ki reszketve James. – Nem tudok átmelegedni. Sosem tudok átmelegedni.
Ha a testében lett volna, akkor behunyt szemmel megpróbál úrrá lenni a reszketésén. Árnyékként viszont
semmit sem tehetett, hogy becsukja a tágra nyílt szemét. Látta, hogy Cordelia keres valamit a szobában –
bármit, ami segíthet. James tudta, hogy hiába: a tűz már nagy lángon égett, már takarókba bugyolálva
hevert, a lábánál egy meleg vizes tömlővel. Mégis úgy érezte, hogy könyörtelen szél söpör rajta végig.
Cordelia nyöszörgött a tehetetlenségtől, majd eltökélten összevonta a szemöldökét. Jamesben
megfogalmazódott a gondolat – valahol mélyen, a végtelenül süvítő széltől távol –, hogy a lány szép. Nem
önként fogalmazta meg ezt a gondolatot, és ideje sem volt töprengeni rajta.
De aztán Cordelia óvatosan lefeküdt mellé az ágyra. James a takaróhegy alatt feküdt, Cordelia pedig
természetesen rajtuk. A jelenléte viszont kezdte legyőzni a hideget.
James a gyötrelem helyett – hogy jégdarabok verdesik – kezdett arra figyelni, hogy milyen meleg és
szilárd a teste, ami tetőtől talpig az övé. Az őket elválasztó rétegek ellenére is érezte, hogy Cordelia
hozzásimul az oldalához: a lány kényelmesen kinyújtotta a lábát, csípőjük pedig összeért. James a plafont
nézte, de Cordelia arca igen közel volt az övéhez. Olyan illatot árasztott a haja, mint a jázmin és az égett
fa, ahogy átkarolta James mellkasát, és olyan közel húzta magához, ahogy csak bírta.
Hatalmas erőfeszítésbe került, ám James oldalra fordította a fejét, hogy ránézzen. Cordelia szeme
nyitva volt, őt nézte a ragyogó és mélyreható tekintetével, a légzése pedig nagyon egyenletes volt.
„Nem kerestem a tüzet, mégis merő láng a szívem. Leila, ez nem földi szerelem.”
James megborzongott, és érezte, hogy teljesen visszatér ebbe a világba, az itteni testébe. Cordelia nem
vette le róla a szemét, csak elengedte az alsó ajkát a fogai közül, és elernyedt a megkönnyebbüléstől.
James még mindig fázott, ám közel sem annyira, mint addig. Cordelia felemelte a kezét, hogy
félresimítson egy hajtincset a szeméből. James újra megborzongott, de nem a hidegtől, és hagyta, hogy
lecsukódjon a szeme. Mire felébredt, már reggel volt, Cordelia pedig eltűnt.
Csupán alig több mint egy nap kellett ahhoz, hogy Jamesnek teljesen elmúljon a láza. Aztán még egy nap
ahhoz, hogy Énókh testvér kijelentse, hogy már nem fertőz, így a szülei visszatérjenek Lucie-vel. Aztán
elég jól lett ahhoz, hogy felkeljen, majd elmenjen Cirenworthből Idrisbe, a Herondale-kúria ismerős
kényelmébe. Az apja elmondta, hogy ott jó az idő.
Miután James felkelt a betegágyból, Cordeliával visszatértek a megszokott, szívélyes viszonyhoz.
Egyikük sem beszélt a James betegsége alatt megélt közös pillanatokról. Jamesnek semmi kétsége nem
volt afelől, hogy Cordelia egyszerűen csak a jósága és a nagylelkűsége miatt törődött vele, mint
mindenkivel, akit kedvel. Nem ölelték meg egymást, amikor elbúcsúztak. (Lucie csak úgy csüggött
Cordelián, aki hiába biztatta, hogy a családjával együtt még a nyáron ellátogatnak a Herondale-kúriába.)
Ahogy James belépett a portálba, integetett Cordeliának, aki barátságosan visszaintegetett neki.
Jamesnek éjszakánként még sokáig a jázmin és az égett fa járt az eszében, a meleg kar ölelésével és a
rászegeződő, kifürkészhetetlenül sötét szempárral.
„A vágyott titkos utat járta, ott magasodott Leila távoli kúriája; ajtaját megcsókolta. Ezernyi szárny
repítette gyorsabban, hogy tiszteletét lerója, s útjában ezernyi tövis hátráltatta. Nem lelt nyugalomra
sem éjjel, sem nappal. Mindig csak Leilát látta.”
 4
Félig megunt árnyékok

„S máskor magasban járt a Hold,

tükrébe ifjú pár hatolt,
»Emészt világom árnya« szólt
Shalott kisasszonya.”
– Alfred Lord Tennyson: Shalott kisasszonya – 5

Másnap derült, verőfényes idő volt. A Regent’s Park mintha ragyogott volna a késő délutáni napfényben, a
York Gate-től a tó felé vezető zöld gyepig. Mire Cordelia és Alastair megérkezett, a keleti part már tele
volt fiatal árnyvadászokkal. Színes, cseresznye és égkék árnyalatokban pompázó szövött takarók hevertek
a füvön, és kis csoportok üldögéltek a piknikkosarak körül, kész tömeggé gyűlve a tó mellett.
A fiatalok közül akadtak, akik miniatűr csónakokat úsztattak a vízen, amiknek a fehér vitorlái miatt úgy
tűnt, hogy a tó zsúfolásig telt hattyúkkal. A nagyobb lányok pasztellszínű kimenőruhában voltak, vagy
szoknyát húztak magas nyakú blúzzal, a fiúk pedig kötött pulóverbe bújtak bő, térd alatt húzott nadrággal.
Néhányan mondén evezősruhát választottak – fehér vászonzakót és nadrágot –, noha az árnyvadászoknál a
fehér hagyományosan a gyász színe, így általában kerülték.
Botrányos! – gondolta Cordelia némi kárörömmel, ahogy Alastairrel együtt közeledtek a tömeghez.
Más volt, mint az előző este: akkor az Enklávé gyűlt össze, a legidősebbektől a legfiatalabbakig. Ide
viszont az ő korosztályából valók jöttek. Talán nem azok, akik a leginkább az apja segítségére lehetnek,
ám minden jelenlévőnek voltak szülei, némelyek elég befolyásosak. Lehet, hogy a bál nem úgy alakult,
ahogy Cordelia szerette volna, de ezúttal le akarta tenni a névjegyét.
Felismerte Rosamund Wentworthöt és néhány másik lányt a bálról, akik elmélyülten beszélgettek.
Ugyanaz a szorongás kezdett eluralkodni rajta, mint előző este: vajon hogyan törhet be az ember egy
társaságba? Hogyan érheti el, hogy maguk között akarják tudni?
Risával és Lightwoodék szakácsnőjével töltötte a délelőttöt, akiknek segített összeállítani minden idők
legbőségesebb, leglátványosabb piknikkosarát. Kivette az összetekert plédet a hóna alól, és szándékosan
a tó közelében terítette le, a gyep legszélén, ahol a homok és a murva kezdődött.
Arra gondolt, hogy így mindenkinek szem előtt lesz. Lehuppant, és intett Alastairnek, hogy csatlakozzon
hozzá.
– Képtelen vagyok felidézni, miért mentünk bele ebbe – fürkészte fáradhatatlanul a tömeget sötét
szemével Alastair.
– Nem élhetjük le úgy az életünket, hogy otthon bujkálunk. Muszáj barátokat szereznünk – érvelt
Cordelia. – Jusson eszedbe, hogy el kell nyernünk az emberek jóindulatát.
A fiú elfintorodott, Cordelia pedig nekilátott kipakolni a piknikkosár tartalmát, kitette a frissen vágott
virágokat, a hideg csirkét, a vadhúsos pitéket, a gyümölcsöt, a vajat egy csavaros üvegben, háromféle
lekvárt, a fehér és a barna kenyeret, a vajas rákpástétomot meg a majonézes lazacot.
Alastair felvonta a szemöldökét.
– Az emberek szeretnek enni – magyarázta Cordelia.
Alastair úgy festett, mint aki vitatkozni akar, de aztán felderülve talpra szökkent.
– Látom, vannak itt fiúk az Akadémiáról. Piers és Toby ott a parton. Megyek jóindulatot elnyerni,
rendben?
– Alastair! – tiltakozott Cordelia, de a fiú már el is tűnt, magára hagyva őt a vastag, kockás pléden.
Cordelia felszegett állal kitette a többi finomságot: az epret, a tejszínt, a citromos kosárkákat és a
gyömbérsört. Örült volna, ha Lucie is ott van, de mivel még nem érkezett meg, így egyedül kellett
boldogulnia.
Árnyvadász vagy – emlékeztette magát. Egy régi perzsa árnyvadászcsalád sarja. A Jahanshah család
régebb óta harcolt a démonokkal, mint ahogy a Rosamund Wentworth-félék egyáltalán el tudták képzelni.
Sona állítása szerint Rusztem, a hős is egy vérből való volt velük. Cordelia elbírt egy piknikkel.
– Cordelia Carstairs?
Felpillantva látta, hogy Anna áll előtte, most is elegánsan a halvány vászonblúzában és a bő
nadrágjában.
– Csatlakozhatnék hozzád?
– Hát persze! – csinált neki helyet boldogan Cordelia. Tudta, hogy a legendás Anna csodálat tárgya: azt
tette, amit akart, úgy öltözött, ahogy akart, és ott lakott, ahol akart. A ruhái éppen olyan látványosak
voltak, mint a róla szóló történetek. Ha Anna úgy döntött, hogy odaül hozzá, akkor senki sem tarthatja
unalmasnak Cordeliát.
Anna kecsesen letérdelt, és benyúlt a kosárba egy üveg gyömbérsörért.
– Azt hiszem, hivatalosan nem is mutattak be minket egymásnak. A tegnap esti dráma után viszont úgy
érzem, mintha már ismernélek.
– Miután olyan sok éven át hallottam rólad Lucie-től, én is úgy érzem, mintha ismernélek.
– Látom, jól körülbástyáztad magad ételekkel – állapította meg Anna. – Nagyon bölcs tőled. Magam is
úgy gondolok minden társas összejövetelre, mint egy harcra, amit meg kell vívni. És mindig rajtam van a
páncélom – tette keresztbe a bokáját, hogy felfedje a térdig érő csizmáját.
– Én pedig mindig magamnál hordom a kardomat – paskolta meg Cordelia a Cortana markolatát, ami
éppen félig megbújt a takaró gyűrődésében.
– Á, a híres Cortana – csillant fel Anna szeme. – A kard, amin nincsenek rúnák, mégis démonokat lehet
ölni vele, azt mondják. Igaz?
– Az apám lemészárolta vele Jenlót, a Nagyobb Démont – bólintott büszkén Cordelia. – Úgy tartják,
hogy a Cortana pengéje mindent áthasít.
– Rettentő hasznosnak hangzik – érintette meg óvatosan Anna a markolatát, aztán elhúzta a kezét. –
Milyennek találod Londont?
– Őszintén? Nyomasztó. Eddig utazással töltöttem az életem nagy részét, és Londonban csak Jamest és
Lucie-t ismerem.
– De annyi ételt hoztál, amennyivel egy hadsereget is elláthatnál – felelte Anna egy szfinx mosolyával.
– Szeretnélek meghívni egy teára a lakásomon, Cordelia Carstairs. Vannak dolgok, amikről beszélnünk
kell – jelentette ki félrehajtott fejjel.
Cordelia megdöbbent. Mégis milyen megbeszélnivalója lehet vele a csodálatos Anna Lightwoodnak?
Eszébe jutott, hogy talán az apjához lehet köze, de mielőtt rákérdezhetett volna, Anna felderült arccal
integetni kezdett két közeledő alaknak.
Cordelia odafordulva látta, hogy Anna testvére, Christopher, és vele Thomas Lightwood sétál a tó
mentén. Thomas Christopher fölé tornyosult, aki szemlátomást szenvedélyesen magyarázott neki valamit,
miközben csillogott a szemüvege a napfényben.
– Christopher! Thomas! – görbült felfelé Anna szája sarka. – Gyertek ide!
Cordelia ragyogó mosolyt öltött magára, ahogy odaértek.
– Gyertek csak! – biztatta őket. – Van citromos kosárkám és gyömbérsöröm, ha kértek.
A fiúk összenéztek. Egy szempillantás múlva letelepedtek a takaróra, Christopher pedig kis híján
felborította a piknikkosarat. Thomas óvatosabban bánt a hosszú végtagjaival, mintha félne, hogy feldönt
valamit. Nem volt olyan szép, mint James, ám biztos, hogy sok lánynak tetszett így is. Ami pedig
Christophert illeti, közelről még nyilvánvalóbb volt, hogy finom csontozata mennyire hasonlít Annáéra.
– Megértem, miért hívtatok segítséget – nézett végig csillogó szemmel a kínálaton Thomas. –
Elképesztően nagy kihívás lett volna egyedül elfogyasztanotok mindezt. Jobb erősítést kérni.
Christopher felmarkolt egy citromos kosárkát.
– Thomas régen képes volt egy óra alatt kiüríteni az éléskamránkat – jegyezte meg. – A Lucie-vel vívott
evőversenyeit pedig meg se merem említeni.
– Arról talán hallottam valamicskét – felelte Cordelia. Thomas imádja a gyömbérsört – mondta neki
egyszer Lucie, Christopher pedig odavan a citromos kosárkáért. Cordelia elfojtott egy mosolyt. –
Tudom, hogy néhányszor már találkoztunk, de most, hogy hivatalosan is Londonban vagyok, remélem,
összebarátkozunk.
– Ez teljesen biztos – jelentette ki Christopher. – Főleg, ha hosszú távon még több citromos kosárka
lesz.
– Kétlem, hogy mindenhová visz belőle, Kit – szólt rá Thomas. – Nem dugja a kalapjába meg
ilyesmibe.
– A fegyvertartó övembe rakom őket szeráfpenge helyett – vágta rá Cordelia, a fiúk pedig nevettek.
– Hogy van Barbara, Thomas? – érdeklődött Anna, miközben egy almáért nyúlt. – Jól érzi magát a
tegnap este után?
– Úgy tűnik, hogy eléggé helyrejött – mutatott Thomas a tópartra, ahol éppen Barbara közeledett
Oliverrel. Égszínkék napernyőt forgatott a kezében, és éppen szenvedélyesen magyarázott valamit.
Thomas beleharapott egy adag húsos pitébe.
– Ha tényleg odaadó testvér lennél, akkor ott lennél mellette – fejtegette Anna. – Remélem, ha én esnék
össze, akkor Christopher vigasztalhatatlanul sírna, és képtelen lenne húsos pitét majszolni.
– Barbara nem akarja, hogy a közelében legyek – válaszolta higgadtan Thomas. – Abban reménykedik,
hogy Oliver megkéri a kezét.
– Igen? – vonta fel Anna a sötét szemöldökét.
– Alastair! – kiáltotta Cordelia. – Gyere enni! Fogy az étel!
A bátyja viszont – aki nem a fiúkkal csevegett az Akadémiáról, hanem egyedül ácsorgott a tóparton –
csak egy pillantást vetett Cordeliára, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy fárasztónak tartja.
– Á – szólalt meg Thomas némileg túlzásba vitt könnyedséggel. – Itt van Alastair.
– Igen – helyeselt Cordelia. – Jelenleg ő a családfő nálunk, mert apám Idrisben van.
Christopher elővett egy kis fekete jegyzetfüzetet, amibe körmölni kezdett. Anna a tó felé révedt, ahol
néhány fiatal hölgy – köztük Rosamund, Ariadne és Catherine – sétálgatott a parton.
– Együttérzek vele – mondta Thomas kedves mosollyal. – Az én apám is gyakran van Idrisben, a
konzullal…
Tudom – gondolta Cordelia, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőle, meghallotta, hogy Lucie a
nevén szólítja. Felpillantott, és ott állt fölöttük a leendő parabataia, aki egyik kezével a helyén tartotta a
szalmakalapját, a másikban pedig egy kosarat fogott. Mögötte James érkezett, hajszálcsíkos nadrágban,
zsebre dugott kézzel. Rajta nem volt kalap, így a szél tovább borzolta az egyébként is kócos haját.
– Ó, remek! – kommentálta Lucie az ételhegyet Cordeliánál. – Egyesíthetjük a készleteinket. Lássuk,
mid van!
Anna és Christopher helyet csinált a térdre ereszkedő Lucie-nek, aki további ételeket kezdett el kirakni:
lekváros sajtkosárkákat, szendvicseket és limonádét. James leült Christopher mellé, s belepillantott a
jegyzetfüzetébe. Halkan mondott valamit, mire Thomas és Christopher kacagni kezdett.
Cordelia úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Nem nagyon beszélt Jamesszel az előző esti tánc óta.
Hacsak nem számít, hogy a fiú megkérte, hogy vegye ki a zsebéből az irónját. Cordeliának eszébe jutott,
hogy Jamesnek mennyire ökölbe szorult a keze. Most viszont más embernek tűnt.
 – Mi volt végül tegnap? – érdeklődött Lucie-től. – A démonügy a Seven Dialsnél.
James rápillantott. Könnyed volt a mosolya, Cordelia szerint túlságosan is. Mintha színész lenne,
akinek megmondták, hogy tegyen úgy a színpadon, mintha jól érezné magát.
– Shax démonokkal volt tele a Monmouth Street. Ki kellett hívni Ragnor Fellt, hogy segítsen
elbűbájolni a helyet, hogy a mondénok ne vegyék észre, mi történik.
– Furcsa – ráncolta a homlokát Thomas. – Olyan sok idő után találkoztunk azzal a démonnal a múltkor,
aztán a tegnapi…
– Találkoztatok egy démonnal? – visszhangozta Lucie. – Mikor volt ez?
– Ööö – nézett körbe Thomas a mogyoróbarna szemével. – Talán nem is démon volt. Lehet, hogy csak
egy tankönyv a démonokról.
– Thomas – dorgálta meg Lucie. – Szörnyen rosszul hazudsz. Tudni akarom, mi történt.
– Matthew-ból mindig ki tudod szedni az igazat – mondta James. – Tudod, hogy bármit kipréselhetsz
belőle, Luce. Hol van Matthew? – pillantott a tóra. – Nem úgy volt, hogy jön?
Aztán Cordeliára nézett, akiben hirtelen fellobbant a harag. Eddig csöndben volt, és most, hogy sikerült
idecsalnia ezeket az embereket a Manipuláló Piknikkosár köré, hogyan kellene megemlíteni az apját?
James szavaitól viszont éles emlékképként villant fel az előző este. James azért kérdezte tőle, hogy tudja-
e, hol van Matthew, mert együtt táncoltak, és azért táncoltak együtt, mert James faképnél hagyta, mire
Matthew közbelépett.
Cordelia felállt, kis híján felborítva egy gyömbérsörös üveget. Vett egy mély lélegzetet, lesöpörte a kék
gyapjúszövet szoknyáját, s azt mondta:
– James, szeretnék veled négyszemközt beszélni egy kicsit, ha nem bánod!
Mindenki megdöbbent, még Lucie is. James némán bólintott.
– Csak utánad!


Állt egy kis fehér oszlopos, olasz pavilon a tóparton. Cordelia csendben kivezette Jamest a piknikezők
forgatagából, elhaladt néhány csapatnyi sétáló mondén mellett, majd felment a pavilonba vezető néhány
lépcsőfokon, ahol szembefordult a fiúval.
– Tegnap este szörnyen udvariatlan voltál velem, és szeretném, ha bocsánatot kérnél miatta.
James felnézett rá. Szóval ilyen magasabbnak lenni nála – gondolta Cordelia. Nem bánta. A fiú
higgadtnak tűnt, sőt kifürkészhetetlen volt az arca. Nem éppen barátságtalan, de teljes mértékben zárkózott,
mintha senkit sem akart volna közel engedni magához. Cordelia látta már ezt az arckifejezést, és mindig
úgy hívta magában, hogy „a maszk”.
– Nem kérsz bocsánatot? – vonta fel a szemöldökét.
Talán mégsem szerencsés, hogy fölé magasodik – állapította meg Cordelia, mert amikor James felnézett
rá, akkor csak a sötét, fekete szempillái alól tehette, amik úgy néztek ki, akár egy selyemsál rojtjai.
– Próbálom kitalálni, mi lenne a legjobb módja. Amit tettem, hogy ott hagytalak a táncparketten, az
megbocsáthatatlan. Próbálok kitalálni egy okot, amiért meg kellene bocsátanod, mert ha nem fogsz nekem
megbocsátani, akkor meghasad a szívem.
– Kezdetnek kiváló – köszörülte meg a torkát Cordelia.
– Mindig is olyan irgalmas természeted volt, Daisy – folytatta halovány, de valódi mosollyal James, így
megtört a maszk.
– Ne daisyzz itt nekem! – bökött felé Cordelia. – Vetted a fáradságot, hogy belegondolj, milyen érzés
egy lánynak ilyen helyzetbe kerülni? Egy lány nem kérhet fel egy fiút; az ellenkező nem döntésére van
utalva. Még csak vissza sem utasíthat egy felkérést. Ha faképnél hagyják a parketten, az szégyen. Ha pedig
éppen akkor történik, amikor egy igazán borzalmas ruha van rajta, akkor még inkább az. Mindenki arról
fog beszélni, hogy mi a baj velem.
 – Hogy mi a baj veled? – ismételte James. – Semmi baj nincs veled. Mindenben igazad van, és ostoba
vagyok, amiért nem gondoltam bele hamarabb. Mindössze annyit tehetek, hogy megesküszöm neked, hogy
a jövőben soha, semmiféle társasági eseményen nem fogsz hiányt szenvedni abban, hogy valaki kiálljon
melletted vagy táncoljon veled. Talán nem hiszed el, miután megismerted Thomast, Christophert és
Matthew-t, de igen nagy népszerűségnek örvendenek. Megoldhatjuk, hogy te legyél a szezon bálkirálynője.
– Tényleg? Thomas, Christopher és Matthew nagy népszerűségnek örvend?
– Igen – nevetett James. – És még valamit megígérhetek. Ha még egyszer megsértelek, én fogok igazán
borzalmas ruhában megjelenni a következő jelentős társasági eseményen.
– Rendben. Fogjunk rá kezet, mint az úriemberek – nyújtotta a kezét Cordelia.
James előrelépett, hogy kezet rázzon vele, s köré fonta a meleg ujjait. A finom mosolyra húzódó ajka
elképesztően puhának tűnt. Úgy tűnt, hogy Cordelia arcát fürkészi, aki eltűnődött rajta, hogy vajon mit
szeretne látni.
– James…
– Igen?
– Ahelyett, hogy felvennél egy borzalmas ruhát… talán máshogy is tudsz nekem segíteni.
– Bárhogyan – felelte James úgy, hogy nem engedte el a kezét.
– Elmondhatnád, hogy kik az eladósorban lévő fiatalemberek az Enklávéban – folytatta Cordelia. – Ha
esetleg arra lenne szükségem, hogy… férjhez menjek, melyikük kedves, és nem szörnyű társaság.
– Nem mehetsz férjhez… – döbbent meg James.
– Miért nem? – húzta el a kezét Cordelia. – Nemkívánatos partnernek tartasz?
A fiú arca különös színre váltott. Cordeliának fogalma sem volt, hogy miért, amíg a háta mögé nézve
meg nem pillantotta a pavilonhoz közeledő hintót.
A hintó ajtaján az árnyvadászkormányzat négy összefonódó „C” betűje díszelgett, ami a Klávét, a
Tanácsot, a Szövetséget és a konzult jelentette. Matthew legelöl ült, kezében a gyeplővel, szél borzolta a
szőke tincseit. Mögötte Matthew bátyja, Charles nevetgélt, mellette pedig Grace, szalaggal díszített
szalmakalapban és kék ruhában, amit hozzáillő cluny csipke szegélyezett.
Cordelia újra Jamesre pillantott, és villanást látott a szemében: valamiféle sötét árnyat a
szivárványhártyája mögött, miközben azt nézte, ahogy Charles lesegíti Grace-t a hintóról. Matthew a
gyeplőt elengedve szintén lekászálódott az ülésről, és a barátait kereste a tekintetével.
– Mi van köztetek Grace Blackthornnal? – kérdezte halkan Cordelia. – Jól megértitek egymást?
Sok mindent takarhatott a kifejezés, hogy két ember „jól megérti egymást”. Jelenthetett titkos eljegyzést,
vagy akár csak a szerelmi érdeklődés komoly kifejezését is. De úgy tűnt, hogy illik a helyzethez.
A furcsa árnyék még mindig ott volt James tekintetében, amitől elsötétült aranyszínű szeme.
– Akik közel állnak hozzám, azokért az életemet is feláldoznám – válaszolta. – Ezt tudod.
Nevek nem hangzottak el, ám Cordelia tudta őket: Lucie, Will, Tessa, Christopher, Matthew, Thomas és
Jem Carstairs.
– Grace közéjük tartozik – jelentette ki James. – Szomszédok vagyunk Idrisben. Éveken át minden
nyáron találkoztunk. Szeretjük egymást, de ez titok. Sem az én szüleim, sem az ő anyja nem tud a
kötelékünkről – emelte fel a csuklóját, ahol megcsillant a karkötője a napfényben. – Tizenhárom éves
korunkban kaptam ezt tőle. Az egymásnak tett ígéretünk jelképe.
Különösen távolságtartó volt a hangja, mintha csak egy korábban hallott történetet mesélne el, nem
pedig a saját emlékeit idézné fel. Talán zavarba jött, amiért ilyen bensőséges dolgot árult el?
– Értem – nézett a hintóra Cordelia. Ariadne odament Charleshoz, és üdvözölték egymást; Grace pedig
megfordult, és a pavilon felé tekintett.
– Tudtam, hogy idén nyáron nem megyünk Idrisbe – magyarázta James. – Megírtam Grace-nek, de az
anyja nem adta át neki a levelet. Mindketten azon tépelődtünk, hogy miért hallgat a másik. Csak tegnap, a
bálon tudtam meg, hogy Londonba jött.
 Cordelia megdermedt.
Hát persze hogy a fiú elrohant. Minden nyáron találkozott Grace-szel, csak idén nem, bizonyára nagyon
hiányzott neki. Cordelia mindig is tisztában volt vele, hogy keveset tud James londoni életéről, a
barátairól, ám csak most jött rá arra, hogy alig ismeri. Akár idegen is lehetne. Egy idegen, aki valaki
másba szerelmes. És ő, Cordelia, egy betolakodó.
– Örülök, hogy újra barátok vagyunk – szólalt meg. – Most biztos kettesben szeretnél beszélgetni
Grace-szel. Csak ints neki, hogy jöjjön ide hozzád, mert éppen mindenki másra figyel. Senki sem fogja
észrevenni.
James szóra nyitotta a száját, Cordelia viszont már sarkon is fordult, és elindult vissza a tó felé a
piknikezőkhöz. Nem bírta végighallgatni, hogy a fiú köszönetet mondjon neki, amiért elmegy.


Lucie nem hibáztatta Cordeliát, amiért be akart olvasni Jamesnek; elképesztően udvariatlan volt a fiú az
este. Egy lányt még akkor sem illik tánc közben otthagyni, ha csak barát. Ráadásul túl nagy munícióval
szolgált a világ Rosamund Wentworthjeinek a gonosz pletykákhoz. Megjegyezte magában, hogy meg kell
osztania Cordeliával, mi történt Eugenia Lightwooddal, amint kettesben maradnak.
Sőt, rengeteg mindent szeretett volna megbeszélni Cordeliával, amint kettesben maradnak. Tegnap este
találkoztam egy szellemmel, akit senki más nem lát. Egy fiú szellemével, aki halott, de nem teljesen.
Néhányszor szóra nyitotta a száját, hogy említést tegyen Jesseről Jamesnek vagy a szüleinek, aztán
elvetette. Valami számára sem teljesen érthető okból bizalmasnak érezte a dolgot, mintha rábíztak volna
egy titkot. Aligha Jesse hibája, hogy Lucie látja őt, és évekkel korábban tényleg megmentette
Brocelindben. Lucie emlékezett rá, hogy azt mondta neki: felnőtt korában író akar lenni. Csodásan
hangzik – felelte bánatosan a fiú. Akkoriban úgy tűnt, hogy csak irigység sújtotta a fényes karrierkilátások
miatt. Lucie-nek csak most jutott eszébe, hogy Jesse talán a felnőttlétről beszélt.
– Látom, jön vissza Cordelia – szólalt meg Anna, aki hanyatt dőlt a könyökére támaszkodva, s ragyogott
a napfényben a sötét haja. – De James nélkül. Érdekes.
Anna – Lucie-hez hasonlóan – mindent érdekesnek talált az emberi viselkedés kapcsán. Lucie néha arra
gondolt, hogy Annának is írónak kellene mennie. Biztos, hogy nagy botrányt kavarna az emlékirataival.
Cordelia valóban feléjük tartott, odaérve pedig óvatosan rálépett az élénk színekben pompázó plédre.
Letelepedett Lucie mellé, s a szalmakalapjával legyezgette magát. Lucie észrevette, hogy megint egy
rémes pasztell ruha van rajta. Örült volna, ha Sona megengedi Cordeliának, hogy úgy öltözködjön, ahogy
akar.
– Megkapta James, amit megérdemelt? – érdeklődött Lucie. – Térden állva könyörgött neked?
– Biztosíthatlak, hogy alaposan elszégyellte magát – felelte ragyogó mosollyal Cordelia. – De ismét jó
barátok vagyunk.
– Akkor hol van? – kérdezte Thomas. Feltűrte az ingujját, így Lucie megpillanthatta a színes tetoválást a
bal alkarján. Nem számított szokatlannak, hogy egy árnyvadásznak tetoválásai legyenek, hiszen gyakran
rúnákat viseltek magukon, de Thomas ezt nemrég készíttette Spanyolországban.
– Elástad a hulláját valahol a parkban?
– Elment beszélgetni Grace Blackthornnal – nyúlt egy üveg limonádéért Cordelia.
Lucie sokatmondó pillantást vetett rá, miután ő maga is csak előző este jött rá, hogy James Grace-be
szerelmes, nem pedig Daisybe. Remélte, hogy nem ültetett el buta gondolatokat Cordelia fejében, amikor
arról hadovált a parkban, hogy James talán szerelmes belé.
Szemlátomást nem úgy tűnt, mintha Cordeliát zavarná a dolog, és a Kensington Gardensben is csak
legyintett az egészre. Bizonyára unokatestvéreként gondolt Jamesre. Ez végképp szertefoszlatta Lucie
reményeit. Hatalmas öröm lett volna, ha Daisy a sógornője, Grace jelenlétét nem tudta ugyanolyan
örömnek elképzelni. Egyszer sem látta mosolyogni vagy nevetni, s aligha nyűgöznék le Will
démonhimlőről szóló dalai.
– Nem is tudtam, hogy itt van – vette el Christopher a hatodik citromos kosárkáját.
– Itt van – került elő Matthew a napernyők és a piknikezők forgatagából. Elegánsan helyet foglalt Anna
mellett, aki rákacsintott. Matthew és Anna különösen közel állt egymáshoz: sok közös pontjuk akadt,
például szerették a divatos ruhákat, a rossz hírű szalonokat, a sokkoló műalkotásokat és a botrányos
színdarabokat. – Charles tegnap este megígérte neki, hogy elhozzuk ide a hintónkon. Kitérőt kellett tennünk
miatta Chiswickbe.
– Láttad a Lightwood… vagyis a Chiswick-házat? – kérdezte Thomas. – Úgy hallottam, teljesen
elhanyagolták.
– Grace a kapunál várt minket – rázta a fejét Matthew. – Ezt egy kicsit furcsának találtam.
A Chiswick-ház egykor Benedict Lightwoodé volt, s úgy volt, hogy a fiai, Gabriel és Gideon öröklik.
Benedict kegyvesztettsége azonban mindent megváltoztatott, s az újonnan elnevezett Chiswick-házat
Tatiana kapta, holott egy Blackthornhoz ment feleségül.
Köztudott volt, hogy Tatiana hagyta lepusztulni a házat – talán azért, mert Jesse halála után úgy érezte,
hogy senki sem örökölheti meg, akinek Blackthorn-vér folyik az ereiben. Grace Tatiana örökbe fogadott
gyámleánya volt, nem a vér szerinti gyermeke. Tatiana halálát követően a ház visszaszáll majd a Klávéra,
ami akár vissza is adhatja Lightwoodéknak. Tatiana valószínűleg szívesebben égetné porig, mintsem ez
megtörténjen.
Jesse azt mondta, hogy az anyja és a húga is látja őt. Milyen különös lehetett neki és nekik! Lucie
felidézte a tegnap estét, amikor Jesse azt mondta, hogy a bálteremben ott jár a halál. De nem járt ott –
gondolta Lucie. Történt egy démonincidens a városban, amit viszont könnyen el lehetett rendezni.
De mi van, ha Jesse nem arra gondolt, hogy a halál járt ott tegnap este? Mi van, ha úgy értette, hogy
valami nagyobb veszély leselkedik mindnyájukra?
Lucie megborzongva nézett végig a tavon, ahol minden megnyugtatóan hétköznapinak tűnt: Charles és
Ariadne Barbarával és Oliverrel csevegett; Alastair pedig kövekkel kacsázott Augustus Pounceby
társaságában. Rosamund és Piers Wentworth szemlátomást nagyon meg volt elégedve magával valamiért.
Catherine Townsend ügyesen irányítgatott egy kis csónakot.
Hallotta, hogy mellette Cordelia azt mormolja Matthew-nak, hogy úgy tűnik, mindjárt elered az eső.
Néhány sötét felhő gyülekezett az égbolton, árnyakat vetve az ezüstös vízfelszínre. Elállt a lélegzete.
Bizonyára csak képzelődik – a felhők tükörképe nem lehet egyre sűrűbb és sötétebb.
– Cordelia – suttogta. – Nálad van a Cortana?
– Igen, persze – hangzott a meglepett válasz. – A takaró alatt.
– Fogd meg – állt talpra Lucie, s látta, hogy Cordelia kérdés nélkül előhúzza az aranyszínű pengét.
Éppen kiáltani akart, amikor a tó víztükre szinte szétrobbant, és egy démon tört a felszínre.


– Ez Cordelia Carstairs volt – mondta Grace. Odament Jameshez, amikor az intett neki, de gondterhelt
arccal megállt tőle néhány lépésnyire.
James ritkán látta őt napfényben; egy sápadt, éjszaka nyíló virág jutott róla eszébe, ami könnyen
megperzselődik a napon. A lány kalapja árnyékot vetett a szemére, elefántcsontszínű kecskebőr csizmáját
pedig hosszú fűszálak vették körül. James mindig is érdekesnek találta, hogy Tatiana vette a fáradságot
hogy igényes és divatos ruhákba öltöztesse Grace-t, holott más dolgokkal nem nagyon törődött.
– Igen? – szólalt meg James. Grace-re nem volt jellemző a féltékenység, és James nem is volt biztos
benne, hogy arról van szó. Inkább aggodalmasnak tűnt, ami sok minden miatt lehetett. – Tudod, hogy
Carstairsék régóta a barátaim – nyújtotta oda a kezét, mire megcsillant a napfényben az ezüst karkötője. –
Messze vagy, Grace, és már elég időt töltöttünk egymástól távol.
– Emlékszel, amikor mindent elmeséltél nekem Cordeliáról? – tett egy lépést felé Grace. – Arról a
nyárról, amikor elkaptad a perzselő lázat?
James értetlenül rázta a fejét. Persze hogy emlékezett a lázra, s a szédülés közepette Cordelia hangjára,
aki jó volt hozzá, de nem tudta felidézni, hogy elmesélte volna Grace-nek.
– Nem – felelte. – Erre éppen nem, de mindig is elmondtam neked mindent, így aligha lenne meglepő.
– Nemcsak arról, hogy veled volt, amikor beteg voltál – pontosított Grace. – Hanem róla. Cordeliáról.
– Cordeliáról? – eresztette le a kezét James. Visszaemlékezett a Brocelind-erdőre, a zöld lombok
között átszüremlő napfényre, ahogy a fűben heverve mindent elmondtak egymásnak Grace-szel.
– Nem hinném, hogy olyan sokat tudok róla – jegyezte meg James, és furcsamód fájt neki a felismerés.
Felötlött benne, hogy elmesélhetné Grace-nek, hogy Cordelia segítséget kért tőle a vőlegénykereséshez,
ám valamiért mégsem akarta megosztani vele. – Mindig is zárkózott volt a családjával együtt. Lucie
sokkal jobban ismeri őt, mint én. De eszembe jutott, hogy egyszer…
– Mi az? – lépett hozzá közelebb Grace. James érezte a parfümjének illatát, amikor felnézett rá: mindig
ugyanaz az ibolyaillat. – Mi jutott eszedbe?
– Lucie egyszer lezuhant egy szikla széléről – folytatta lassan James. Különösen halovány volt az
emlék. Százszorszépmezőn jártak, Cordelia pedig nagyon bátor volt. Onnan, a százszorszépek után kapta a
Daisy becenevet. – Franciaországban. Cordelia ott volt vele. Szörnyű esés lett volna, de Cordelia elkapta
a csuklójánál fogva, és órákig tartotta, míg rájuk nem találtunk. Örökké hálás leszek neki, amiért
megmentette a húgomat.
Jamesnek úgy tűnt, hogy Grace kissé megkönnyebbült, bár fogalma sem volt, hogy miért.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak titeket a barátoddal – szabadkozott. – Csak olyan régóta nem
voltunk kettesben.
Különös, leginkább kínos érzés lett úrrá Jamesen.
– Találkozni akartál Matthew-val, Christopherrel és Thomasszal. Odavihetlek…
Grace megrázta a fejét; a szépsége most is elbűvölte Jamest, mint mindig. Hideg volt, és tökéletes…
nem, ő nem hideg – győzködte magát James. Nagyon zárkózottan viselkedett, hiszen igencsak megviselte a
szülei elvesztése meg Tatiana szeszélyei és kegyetlensége. Ám ez nem egyenlő a hidegséggel. Most már
kipirult az arca, a szeme pedig eltökélten csillogott.
– Azt akarom, hogy megcsókolj! – jelentette ki.
Jamesnek eszébe sem jutott, hogy nemet mondjon.
Ragyogott a nap, amikor Grace felé nyúlt, de úgy, hogy hunyorognia kellett tőle.
Magához húzta a lányt, aki kicsi volt, hűvös és karcsú, olyan törékeny, akár egy madár. Félrecsúszott a
kalapja, amikor felemelte a fejét. James keze alatt megrezzent a csipke, ahogy átkarolta a derekát, majd
érezte ajkainak hűvös és puha súlyát.
Mintha mindkettőjüket odaszegezték volna a nap lángoló sugarai. Grace-nek hullámzott a mellkasa,
ahogy összefonódtak, és úgy reszketett, mintha fázna. James egy pillanatig csak azt érezte, hogy összeér az
ajkuk, ezzel együtt pedig a lány cukorkára emlékeztető ízét.
Égni kezdett a szeme, pedig lehunyta. Légszomja volt, és felfordult a gyomra, mintha alábukott volna a
sós vízben, hogy aztán túl későn törjön a felszínre. Valami nem volt rendjén. Az émelygéstől felnyögve
bontakozott ki az ölelésből.
Grace a szája elé kapta a kezét. Olyan arcot vágott, amilyenre James nem számított: egyértelmű pánik
látszott rajta.
– Grace… – kezdte, de hirtelen kiáltások hasítottak a levegőbe a tó irányából. Ráadásul nemcsak egy
ember kiabált, ahogy előző este Oliver, hanem többen is felsikoltottak a félelemtől.
James megragadta Grace-t, hogy a pavilon felé vonszolja. A lánynak fogalma sem volt róla, hogyan kell
harcolni, hiszen soha nem kapott kiképzést. Még mindig szörnyülködve nézett Jamesre.
– Maradj itt! – parancsolt rá a fiú, mielőtt elrohant a tó felé.


Cordelia nem volt felkészülve. Mire előhúzta a Cortanát, a démon már kiugrott a vízből, egyenesen Piers
Wentworthre, aki fájdalmas kiáltással, rúgkapálva és hánykolódva zuhant a földre.
Rögtön zűrzavar tört ki. Az árnyvadászok kiabáltak, némelyek Piers felé ugrottak – például Alastair és
Rosamund –, hogy megpróbálják lefejteni a lényt a testéről. Charles maga mögé tolta a kétségbeesett
Ariadnét, és azt ordította, hogy mindenki meneküljön el a tó közeléből. Barbara sikoltozott, mintha az
hagyta volna el a száját, hogy „mi az, mi az?”.
Cordelia viszont csak egy dologra tudott gondolni: Alastairre. A part felé rohant. Látta a bátyja világos
haját a tömegben. Közeledve észrevette, hogy Piers mozdulatlanul fekszik a tó partján, aminek vérvörös a
széle mentén a víz, és még több vörös ömlik bele. Rosamund Piers mellett térdelt visítva.
A démon eltűnt, habár Cordelia nem látta, hogy bárki is megölte volna.
Alastair hátrálva távolodott Pierstől; Ariadne pedig az elesett fiú mellett térdelt, vérrel és homokkal
szennyezett ruhában. Cordelia a bátyja közelébe érve látta, hogy ő is véres lett. Levegőért kapkodva érte
utol a káoszban.
– Alastair…
A fiú döbbent arcot vágott. Cordelia hangjától magához tért, megragadta a húga szabad kezét, és a gyep
felé vonszolta.
– Cordelia, menj vissza…
Cordelia gyorsan körülnézett. Mindenfelé árnyvadászok rohangáltak, piknikkosarakat felborítva,
ennivalót széttaposva.
– Mi történt, Alastair? Mi volt ez?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét baljós tekintettel.


James végigrohant a zöld domboldal lejtőjén a tó felé. Az égbolt elsötétedett, ellepték a felhők.
A távolból látta, hogy mondénok igyekeznek kifelé a parkból, mert a közelgő esőtől tartanak. A tó vize
ezüstösről szürkére váltott, és felkavarta az erős szél. A parton kisebb tömeg gyűlt össze. A pikniknek
vége szakadt: a kosarak és az üvegek felrúgva hevertek, az árnyvadászok pedig mindenfelé megragadták a
fegyverüket. James megpillantotta Matthew-t és Lucie-t a zűrzavarban: Matthew éppen egy kialudt
szeráfpengét adott oda Lucie-nek a saját övéből. James mintha Cordelia vörös haját látta volna meg a
tóparton, amikor Barbara odaszaladt hozzá.
Elkerekedett, rémült szemekkel nézett, mögötte Oliverrel, aki nagyon utol akarta érni, mégis Barbara ért
oda először Jameshez.
– Jamie, Jamie! – ragadta meg az ingujját. – Egy démon volt. Láttam, ahogy rátámadt Piersre.
– Piers megsérült? – nyújtogatta a nyakát James, hogy jobban lássa. Sohasem kedvelte Piers
Wentworthöt, ám ettől még nem akarta, hogy bármi is történjen a fiúval.
– Barbara! – ért oda hozzájuk Oliver. Kifulladt a gyakorlás hiánya miatt. – Szívem, a démonok ki nem
állhatják a napsütést. Te is tudod.
– James! – suttogta Barbara fojtott hangon. Nem foglalkozott a kérőjével. – Te néha látsz olyan
dolgokat, amiket mások nem. Láttál valamit tegnap este?
James meglepetten nézett rá. Honnan tudta, hogy rövid időre beszippantotta az árnyékvilág?
– Barbara, én nem…
– Én igen – suttogta. – Láttam az… alakokat, a homályos fekete alakokat, és láttam, hogy valami elkap
engem, és leránt.
Jamesnek zakatolni kezdett a szíve.
– Most is láttam egyet, az előbb. Rávetette magát Piersre, aztán eltűnt, de ott volt.
Oliver vetett egy dühös pillantást Jamesre.
 – Barbara, ne izgasd fel magad túlságosan – kezdte, amikor felbukkant Matthew, hogy odasiessen
Jameshez. Matthew mögött kettévált a csődület: James látta Annát, Ariadnét és Thomast, akik
mindannyian a földön heverő Piers mellett térdeltek. Thomas letépte magáról a zakót, hogy rányomja
Piers nyakára. James még ilyen távolról is látta a vért.
– Hol van Charles? – kérdezte James a közeledő Matthew-tól. Elvégre Charles volt a konzulhoz
legközelebbi elérhető illetékes.
– Elment őrszemeket kiállítani, hogy távol tartsa a mondénokat – válaszolta Matthew. Feltámadt a szél:
spirál alakban kavarta fel a leveleket. – Valakinek azonnal be kell vinnie Pierst a kórházba.
– Piers életben van?
– Igen, de nem fest túl jól – mondta hangosabban Matthew, hogy hallani lehessen a szélben. – Iratzékat
tesznek rá, de nem hatnak.
James és Matthew egymás szemébe néztek. Csupán néhány olyanfajta sérülés van, amin a gyógyító
rúnák nem segítenek. A démonméreggel fertőzött sebek közéjük tartoznak.
– Megmondtam neked! – sikoltotta Barbara. – A démon belemélyesztette a karmát a torkába…
Hirtelen elhallgatott, és a füves rész túlsó végébe bámult, a tavat szegélyező fák felé.
James követte a pillantását, aztán megdermedt a borzalomtól. A park szürke tájjá változott, amin
keresztülfújt a szél; a tó fekete lett, a csónakok pedig furcsán kitekeredtek és megrogytak. Véraláfutás-
színű felhők gyülekeztek az acélszínű égbolton. Az egyetlen világosságot egy aranyszínű fény jelentette a
távolban, ám a nephilimek közé zárva olyan volt, akár egy befőttesüvegbe csalt szentjánosbogár – nem is
látta pontosan, hogy mi az.
A faágak előre-hátra hánykolódtak a feltámadó szélben. Tele voltak mindenféle alakokkal: homályos
feketékkel, ahogy Barbara mondta. Valami még nagyobb sötétségből való karmos árnyékokkal. James nem
tudta megállapítani, hányan vannak. Legalább pár tucatnyian.
Matthew elfehéredett arccal bámulta. Látja, amit én – döbbent rá James. Szintén látja őket.
A fákról leugráló démonok feléjük vetették magukat.


A démonok úgy rohantak végig a gyepen, mint a sátán kutyái: meglódulva galoppoztak, teljes csöndben.
Ónixszínű bőrük durva volt, és egyenetlen, szemük pedig lángoló fekete. A felhőktől elfeketedett égbolt
alatt loholtak keresztül a parkon.
A Cordelia mellett álló Alastair előrántott egy szeráfpengét a zakója zsebéből, és a magasba emelte.
– Micah! – kiáltotta.
Minden szeráfpengénél ki kellett mondani egy angyal nevét, hogy aktiválódjon.
A penge halovány csillogása izzó tűzzé erősödött. Hirtelen fényáradat lobbant fel a mindenfelé
felfénylő szeráfpengéktől; Cordelia hallotta az elkiáltott angyalneveket, ám a döbbent árnyvadászok
hangja mégis túl lassan csendült fel. Hosszú idő telt el viszonylagos békében, és senki sem számított
démoni tevékenységre napközben.
Mégis megtörtént. A démonok mintegy hullámként lendültek előre, hogy rávessék magukat a
nephilimekre.
Cordelia egyáltalán nem számított arra, hogy valaha is egy csata közepén találja majd magát.
Reménykedett benne, hogy őrjárat közben olykor lemészárolhat néhány démont, de ez… ez maga a káosz
volt. Két vérszomjas kutyafejű démon ráugrott Charlesra és Ariadnéra: a fiú a lány elé lépett, de
félrelökték. Cordelia hallotta, hogy valaki Charles nevét kiáltja, a következő pillanatban pedig a másik
démon már Ariadnét vette célba: beleharapott a vállába, s elkezdte vonszolni a füvön, miközben a lány
rúgkapált és küszködött.
Cordelia elindult felé, de fölemelkedett előtte egy árnyék – egy fekete árnyék, aminek csöpögött a nyál
a szájából, a szeme pedig olyan volt, mint a vörösen izzó szén. Cordeliának ideje sem maradt sikítani.
A kardja lángoló ívet rajzolt a sötétségbe, mire gennyes váladék csöppent, ő pedig kis híján elveszítette
az egyensúlyát. Megpördülve látta, hogy Anna odarohan Ariadnéhoz, hosszú ezüsttőrrel a kezében.
Belemártotta a támadó démon hátába, ami spriccelő démongenny kíséretében eltűnt.
Még több démon vetette magát előre. Anna vetett egy tehetetlen pillantást Ariadne felé, aki a vérfoltos
fűben feküdt, hogy aztán felordítva forduljon vissza. Nemsokára többen is csatlakoztak hozzá: Thomas, aki
a bolájával hasította a levegőt, a szeráfpengével felszerelkezett Barbarával és Lucie-vel együtt.
Egy démon ráugrott Alastairre, Cordelia pedig nagy ívben lesújtott rá a Cortanával, hogy levágja a
fejét.
– Egyedül is megoldottam volna, de tényleg – jegyezte meg durcás arccal a fiú.
Cordelia fontolóra vette, hogy megöli Alastairt is, ám nem jutott rá idő, mert valaki felsikoltott.
Rosamund Wentworth volt az, aki nem volt hajlandó elmozdulni a bátyja mellől. Éppen Piers vérző teste
fölé hajolt, amikor egy démon lecsapott rá a pofájával.
James odarohant hozzá a füvön a lángoló szeráfpengéjével. Felugrott a levegőbe, majd a démon hátán
landolt, és beledöfte a pengét a nyakába. Gennyes váladék fröccsent, a démon pedig eltűnt. Cordelia látta,
hogy James megpördül, és Matthew-t keresi a tekintetével, aki Lucie mellett állt egy hajlított pengével a
kezében, mintha az lenne a dolga, hogy leszerelje az összes démont, aki a lány közelébe megy.
James éppen Matthew és a húga felé futott, amikor újabb sikoly hasított bele a levegőbe.
Barbara volt az. Az egyik árnydémon rávetette magát Oliverre, leterítette a földre, és bekapta Barbara
lábát, aki a fájdalomtól felsikoltva rogyott össze.
Egy szempillantás alatt ott termett James, ráugrott a Barbarára támadó lényre, lelökte, s csak úgy
birkóztak egymással, az árnyvadász meg a démon, miközben újabb kiáltások hallatszottak az egybegyűlt
árnyvadászok tömegében.
Matthew előrelendült, kivitelezett egy tökéletes szaltót a levegőben, majd kirúgott a csizmás lábával,
így leszedte Jamesről a démont. Matthew éppen akkor ért földet, amikor James felugrott, és előrántott egy
tőrt az övéből, hogy belemártsa a démon oldalába, ami köpködve és sziszegve eltűnt.
Utána csend következett.
Cordelia nem tudta, hogy legyőzték-e a démonokat, vagy azok leléptek a színről, mert visszavonulót
fújtak, esetleg győztesnek tartották magukat. A károkat tekintve talán elérték, amit akartak. Nem lehetett
tudni. A döbbenettől megdermedt, megviselt és véres árnyvadászcsapat tagjai – akik délutáni piknikre
érkeztek a Regent’s Parkba – egymást nézték meredten a véres fűben állva.
A piknik helyszíne romokban hevert: a gyepet foltokban kiégette a démongenny, a kosarak és a
pokrócok pedig tönkretéve hevertek mindenfelé. De mindez nem számított. Az a három alak számított, akik
mozdulatlanul feküdtek a gyepen. Piers Wentworth a véráztatta ingében, mellette a síró testvérével.
Barbara Lightwood, akit Thomas ölbe vett – Oliver már előkapta az irónját, és egyik gyógyító rúnát
rajzolta a másik után a lány ernyedt karjára. És Ariadne, aki összeesve hevert a vérfoltos rózsaszín
ruhájában. Anna ölében volt a feje, Charles pedig ott térdelt mellette. Sötétvörös vér csorgott a szája
szélén.
Lehet, hogy a démonok eltűntek, de pusztítást hagytak maguk után.



5
Vachter Ákos fordítása
 5
Leszállt az éj

„Gázlámpák világlanak aranyszínű csíkban;

Lovas kocsik rubinfényei ragyognak,
Pislákolnak, mint a szentjánosbogarak;
Feltámadt a szél a napszálltával,
S a város újra kitisztulhat,
Szertefoszlik a nehéz pára.”
– Amy Levy: Egy márciusi nap Londonban –


Cordelia közel hajolt Lucie-hez, miközben végigzötykölődtek az utcákon az Intézet hintójában, körülöttük
az omnibuszoktól, automobiloktól és gyalogosoktól nyüzsgő, homályba vesző forgalommal. Hirdetések
mellett haladtak el. The Horseshoe Hotel. Three-Guinea Stout. New Palace Streamers. Szabók és
halkereskedők cégérei, hajtonikot és olcsó nyomdát hirdető táblák.
Egy hihetetlenül távoli világ attól, amit Cordelia az imént hagyott hátra a Regent’s Parkban. Egy olyan
világ, ahol a kis dolgok is számítanak.
Matthew velük szemközt ült, az ülés kárpitját markolva. Eszelősen szétállt a haja. Vér és démongenny
éktelenkedett a vászonzakóján és a selyemnyakkendőjén.
Abban a pillanatban, ahogy a démonok eltűntek, James útnak eredt Baliosszal, az apja egyik lovával,
hogy hamarabb odaérjen az Intézetbe, és felkészítse őket a sebesültek érkezésére. Charles a konzuli hintón
indult el szélsebesen Ariadnéval, így Matthew kénytelen volt kérni egy fuvart Lucie-től és Cordeliától.
Alastair visszatért Kensingtonba, hogy elmondja Sonának, mi tör-tént. Cordelia valamelyest még örült
is a démongenny marta sérüléseknek a kezén: azt mondta a bátyjának, hogy kezelésre szorul az Intézet
kórházában, emellett pedig lehet, hogy ott marad segíteni. Elvégre ügyelniük kellett rá, hogy milyen
benyomást tesznek az Enklávéra.
– Most? – kérte számon Alastair egy sötét szemvillanással. – Jelenleg amiatt aggódsz, hogy milyen
benyomást keltünk Londonban?
– Ez fontos, Alastair – felelte Cordelia. – Az apánk miatt.
Alastair nem ellenkezett tovább. Cordelia kissé meglepődött, mert tudta, hogy a bátyja értelmetlennek
tartja a tervét. Már vitatkoztak erről Cirenworthben, ahol Cordelia kijelentette: nem érti, hogy Alastair
miért nem áll vele együtt az apjuk mellé, s miért érzi reménytelennek a helyzetet, holott még nem tettek
meg mindent. Alastair csak annyit mondott, hogy szerinte Cordelia nem érti a helyzetet.
– Még mindig nem tudom, hogyan lehetséges ez – szólalt meg Lucie. – A démonok nem jönnek elő
napközben. Egyszerűen nem szoktak.
– Hallottam már olyat, hogy egy vastag felhőréteg alatt jelentek meg – magyarázta Cordelia. – Ha nem
tud áttörni a napfény, akkor…
– Az nem természetes vihar volt – kacagott fel rekedten Matthew. – Viszont még én sem hallottam olyan
démonokról, akik irányították volna az időjárást.
Elővett egy ezüstflaskát a mellényzsebéből. Lucie szúrós pillantást vetett rá, mielőtt elfordította a fejét.
– Láttad a sérüléseket? – kérdezte. – Még sosem láttam hasonlót. Barbarának megfeketedett a bőre a
harapásnyom szélén…
 – Azért nem láttál még hasonlót, mert sohasem történt hasonló – állapította meg Matthew. – Démonok,
akik magukkal hozzák a saját éjszakájukat? Akik akkor rohamoznak meg, amikor sebezhetők vagyunk, mert
azt hisszük, hogy nem támadhatnak ránk?
– Matthew! – szólt rá Cordelia. – Ne ijesztgesd már Lucie-t, amikor még azt sem tudjuk, mivel van
dolgunk.
Matthew meghúzta a laposüveget, miközben a kocsi átzötykölődött a Ludgate Circusön, ki a Fleet
Streetre. Cordelia érezte az alkohol szúrós, édeskés szagát, ami ismerős volt neki gyermekkorából.
– Lucie nem ijed meg. Igaz, Luce?
– Barbarát és Ariadnét féltem, meg Pierst – fonta karba a kezét Lucie. – Te nem aggódsz? Barbara a
családunk tagja, Ariadne pedig az egyik legkedvesebb ember, akit ismerek.
– Ezen a világon nem jár különösebb védelem a kedves embereknek – kezdte Matthew, ám elhallgatott,
amikor Cordelia lesújtó pillantást vetett rá. Ivott egy újabb kortyot a flaskából. – Igen, egy vadállat
vagyok – vicsorgott. – Nagyon jól tudom.
– Akkor hagyd abba – figyelmeztette Cordelia. – Apám mindig azt mondta, hogy ha pánikba esel,
mielőtt tisztában lennél a tényekkel, az olyan, mintha megvívnád a harcot az ellenség helyett.
– De ki az ellenség? – vetette fel Lucie. – Gondolom, hogy a démonok, de a démonok általában
stratégia és megfontolás nélkül támadnak. Ezek a démonok viszont elkerülték az összes mondént a
parkban, és egyenesen nekünk jöttek.
– A démonok nem mindig véletlenszerűen cselekednek – pontosított Cordelia. – Talán egy
boszorkánymester a felelős, aki megidézte a démonhordát, vagy akár egy Nagyobb Démon szórakozik.
A hétköznapi démonok olyanok, mint az állatok, de ha jól értem, akkor a Nagyobb Démonok sokban
hasonlítanak az emberekre.
Megérkeztek az Intézethez. Matthew vetett Cordeliára egy meglepett pillantást, miközben a hintó
begördült a latin felirattal ékesített kapun: PULVIS ET UMBRA SUMUS.
Por és árnyak vagyunk.
Amint lassan megálltak az udvaron, Matthew odanyúlt, hogy kinyissa a hintó ajtaját. Leugrott, majd
lesegítette Cordeliát és Lucie-t is. Az udvar már tele volt hintókkal: Cordelia felismerte az inkvizítor
családjának címerét, az ívelt hidat az egyiken. Baliost is meglátta, aki egy lámpaoszlophoz volt kikötve a
bejárathoz vezető lépcsőnél. Habos verejték fénylett az oldalán; James bizonyára teljes gőzzel vágtatott
keresztül az utcákon.
Újabb hintó zötykölődött be a kapun, Matthew pedig rámeredt a laposüvegére, ami szemlátomást
kiürült.
– Szerintem sétálok egyet – szólalt meg. – Nemsokára visszajövök.
– Matthew! – szörnyülködött Lucie. – De a kórház… és Thomasnak szüksége van ránk…
– Nem szeretem a betegségeket – felelte kurtán Matthew, azzal igen óvatos léptekkel elsétált. Cordelia
eltűnődött, hogy vajon mi lehetett a flaskában. Arra jutott, hogy valami nagyon erős ital.
– Hogy lehet képes… – kezdte lángoló dühvel Lucie.
Elhallgatott, amikor az újonnan érkező hintó megállt, majd kiszállt belőle Gabriel és Cecily Lightwood.
Gabriel zaklatottnak tűnt, mellette Cecily pedig egy nagyon pici fiúcskát tartott a karjaiban, akinek sötét
haja volt, és kék szeme. Cordelia feltételezte, hogy Alexander lehet, Lucie legkisebb unokatestvére.
– Lucie! – kiáltotta Cecily az unokahúgához sietve. Cordelia hátul maradva kissé zavarban érezte
magát. Könyörtelenül emlékeztette a helyzet arra, hogy milyen messze nőtt fel mindettől. Nem csupán
földrajzilag, hanem társadalmilag is. Alastair legalább az Akadémiára járt. Ez a világ – Lucie és James
világa – az olyan családtagok és barátok világa, akik szeretik egymást, ám őt egyáltalán nem ismerik.
– De hát nem értem – mondta Cecily. – Tudom, mit üzent Anna, de démontámadás fényes nappal? Ez
képtelenség. Nem lehet, hogy valami más volt?
– Lehet, Cecily néni, de ezek a lények olyan sérüléseket hagytak, mint amilyeneket a démonok szoktak –
fejtette ki Lucie. – És a vérük is démongenny volt.
– A fél Enklávét mozgósították a parkba, hogy segítsenek azoknak, akik még ott vannak, és kiderítsék,
mi történt – tette Gabriel Lucie vállára a kezét. – Valószínűleg szörnyszülöttek voltak, Luce. Borzalmas,
de nem valószínű, hogy valaha is megismétlődne.
– És Jem… Zakariás testvér is itt lesz a többi Néma Testvérrel – pillantott fel Cecily az Intézetre. –
Meggyógyítják Barbarát és a többieket. Tudom, hogy így lesz.
Zakariás testvér, Jem.
Hát persze hogy itt lesz – döbbent rá Cordelia. Jem Carstairs elkötelezett Néma Testvér, hűséges a
Londoni Intézethez. Beszélhetnék vele – gondolta. Az apámról.
Jem gyógyítani jött, ezt tudta. Az apjának viszont ugyanúgy segítségre volt szüksége, mint a többieknek,
és akadtak más Néma Testvérek is az Intézetben.
– Nem bánnátok, ha bekísérnélek benneteket a kórházba? – nézett Gabrielről Cecilyre. – Ha van ott
kötszer, beköthetném a kezemet…
– Daisy! A kezed! – kiáltott fel bűnbánó arccal Lucie. – Már egy tucatnyi iratzét kellett volna adnom
neked, vagy akár százat. Csak olyan bátran viselted a sérüléseidet…
Ó, egek! Cordelia nem akart bűntudatot ébreszteni Lucie-ben.
– Épp csak egy kicsit fáj, de tényleg…
– Úgy beszélsz, mint egy igazi Carstairs – mosolygott rá Cecily. – Jem sem vallaná be soha, ha fáj neki
valami – nyomott egy puszit Alexander fejére, aki izgett-mozgott, hogy tegyék le. – Gyere, Lucie. Vigyük
be a leendő parabataiodat a kórházba.


James azelőtt még sohasem látott ilyen kórházat. Persze, hallott történeteket az anyjától és az apjától az
automatonok elleni háború következményeiről, a halottakról és a sebesültekről, ám élete során alig látott
egy-két páciensnél többet a kórteremben. Thomas egyszer ott kötött ki egy hétre, miután leesett egy fáról,
és eltörte a lábát. Egész éjjel fent maradtak kártyázni és Bridget-féle lekváros kosárkát enni. James
csalódott volt, amikor a gyógyító rúnák végre hatottak, így Thomas hazament.
Ezúttal nagyon más volt a látkép. Már megtelt a terem: sok árnyvadászt megmart a démongenny, vagy
éppen vágott sérülést, zúzódást szenvedtek. Szedett-vedett ápolói hadiszállást állítottak fel a pultnál, ahol
Tessa és Will – a Néma Testvérek segítségével – kötéseket helyezett fel, és gyógyító rúnákat osztott
mindenkinek, akinek szüksége volt rá.
A három súlyosabban sérült árnyvadászt ágyakba fektették a terem végében, ahol félig eltakarta őket
egy paraván a kórház többi részén uralkodó zűrzavartól. James nem tudta levenni róluk a tekintetét, főleg
Thomasról nem – a Lightwood család többi tagja még nem érkezett meg –, aki némán ücsörgött Barbara
mellett. James megpróbált odaülni hozzá, de Thomas azt mondta, hogy szeretne inkább kettesben maradni
Barbarával. Fogta a nővére kezét, miközben James ellátta. A lány mozdulatlanul feküdt, csak a mellkasa
hullámzott.
Sadrak testvér, Énókh testvér és Jem pillanatokon belül megjelent, miután James elhozta a támadás hírét
az Intézetbe. Sadrak Piers fölé hajolt, és egy tinktúrát használt, ami a vérveszteség egy részének pótlására
szolgált. Énókh testvér Ariadne mellett guggolt komor arckifejezéssel. Bridgestock inkvizítor és a
felesége nem messze a lányuktól kapaszkodott össze, s ijedt pillantásokat váltottak egymással.
Gyermektelen pár voltak, mielőtt örökbe fogadták az elárvult Ariadnét a Bombayi Intézetből, és úgy
bántak vele, mint egy drága kinccsel. Charles egy közeli széken görnyedt. Barbarához hasonlóan Ariadne
sem moccant a felületes légzését leszámítva. A csuklóján és a halántékán látni lehetett, ahogy
kirajzolódtak az erek.
James még mindig fű-, por- és verejtékfoltos volt, ám attól még ott maradt a pult mögött, hogy vágja és
tekerje a kötszert. Ha Thomas nem igényli a társaságát, akkor másképpen segít, úgy, ahogy tud. A fojtott
hangok közepette beszélgetésfoszlányokat hallott.
– Démonok voltak, Townsend. Legalábbis vagy démonok, vagy olyan lények, amilyeneket még
sohasem láttunk…
– Ezek démontámadások nyomai, karmoké és fogaké. Az alvilágiak nem tudnak olyan sebet ejteni,
amire nem hatnak a gyógyító rúnák, de ezek olyanok. Ki kell derítenünk, milyen méreg van a testükben,
és kidolgozni az ellenszert…
– De fényes nappal…
– Ki van még ott a parkban? Van valakinél egy névsor, hogy kik vettek részt a pikniken? Meg kell
bizonyosodnunk róla, hogy senki sem maradt hátra…
Jamesnek eszébe jutott Grace. Bárcsak lett volna lehetősége beszélni vele a támadás után, de Balios –
csaknem huszonnyolc éves kora ellenére – messze a leggyorsabb lónak számított a parkban, és csak James
lovagolhatta. Pontosabban James vagy Lucie, de Lucie ott akart maradni Cordeliával.
Végül Christopher volt az, aki felajánlotta Grace-nek, hogy visszaviszi Chiswickbe a hintóján, habár a
fiú ijedtebbnek tűnt, mint amikor démonokkal harcolt. Charles természetesen már az Intézet felé sietett
Ariadnéval. James kénytelen volt rettegni Tatiana reakciójától a támadásra. Teljes mértékben illett volna
a megszokott viselkedéséhez, ha arra jut, hogy London túlságosan veszélyes, és visszarángatja Grace-t
Idrisbe.
James!
A hang néma volt, csupán egy visszhang a fejében. Persze, rögtön tudta, ki az. Csak a Néma Testvérek
beszéltek így, Jemet pedig sohasem keverte volna össze senkivel.
James, válthatnék veled néhány szót?
James felpillantva látta, hogy Jem magas és sötét, pergamenszínű köpenybe burkolt alakja elhagyja a
kórházat. Letette a kötszert, és kiosont az ajtón a folyosóra. Követte a nagybátyját a zeneszobába, s menet
közben egyikük sem szólt egy szót sem.
Tessa néhány éve felújíttatta az Intézet folyosóit: eltűnt a régi viktoriánus tapéta, a helyére pedig
világos árnyalatú festék és kőburkolat került. Elegáns gyertyatartók sorakoztak a falon, egymástól
egyforma távolságra. Mindegyik egy árnyvadászcsalád címerét mutatta: Carstairs, Ko, Herondale,
Wrayburn, Starkweather, Lightwood, Blackthorn, Monteverde, Rosales és Bellefleur. James anyja így
nyilvánította ki, hogy ők mindannyian árnyvadászok, és mindnyájuknak egyforma helye van az Intézetben.
Nem mintha a Klávé úgy kezelte volna az anyját, mintha ő is egyenlő lenne velük – gondolta James.
Elhessegette ezt a gondolatot; mindig felforrt az agyvize a sutyorgástól az anyjáról, róla és Lucie-ről.
A zeneszobát ritkán használták. Lucie egyáltalán nem érdeklődött a zene iránt, James pedig néhány évig
zongorázott, majd felhagyott vele. Aranyszínű napsugarak áradtak be az ablakokon, egyenes vonalban
megvilágítva a pormacskák táncát. A sarokban hatalmas zongora állt, fehér védőhuzattal félig letakarva.
Jem hegedűje központi helyet kapott: a különleges fából faragott Stradivarius egy nyitott tokban pihent
egy hosszú lábú asztalon. James látta, hogy az apja időnként bejön ebbe a szobába, csak hogy a távolba
révedve megérintse a hegedűt. Eszébe jutott, hogy vajon ő is így tesz-e majd Matthew ingóságaival, ha
egy napon elveszíti a parabataiát.
Elhessegette a gondolatot. Matthew olyan volt számára, mint az étel, az alvás vagy a levegő:
képtelenség nélküle élni.
Megkaptam az üzenetedet – mondta Jem. Amit tegnap este küldtél.
– Majdnem elfelejtettem – csodálkozott James. Látta magát az aranykeretes fali tükörben: fű volt a
hajában, és egy véres horzsolás az arcán. Úgy festett, akár egy bedlami szökevény. – Nem tudom, számít-e
még bármit is.
Lehet – felelte Jem. Feszültnek tűnt, már ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy Néma Testvérre.
Barbara még eszméleténél volt, amikor ideértem. Rólad suttogott nekem…
– Rólam? – kérdezett vissza James döbbenten.
 Azt mondta, hogy „Jamest meg kell védeni”. Árnyékká változtál a tónál?
– Nem – felelte James. – Láttam az árnyékvilágot tegnap este, és ma megint, de én nem váltam
árnyékká. Kordában tudtam tartani.
Jem kissé megkönnyebbült.
James! Tudod, hogy igyekszem kideríteni, melyik Nagyobb Démon volt a nagyapád. A képességed…
– Ez nem képesség – helyesbített James. – Ez átok.
Nem átok – közölte élesen Jem. Csak annyira átok, amennyire egy boszorkánymester mágiája annak
számít, vagy éppen az édesanyád képessége.
– Mindig is azt mondtad, hogy veszélyes – érvelt James.
Vannak veszélyes képességek. Ez egy képesség, még ha a bukott angyalok vérvonalán keresztül is
érkezett.
– Egy képesség, amit semmire sem tudok használni – magyarázta James. – Tegnap este a bálban, amikor
beszippantott a sötétség, láttam, hogy Barbarát egy árnyék teríti le a földre. Aztán ma, a tónál egy démon
teperte le úgy, hogy belemélyesztette a fogát a lábába.
Jamesnek megfeszült az állkapcsa.
– Nem tudom, hogy ez mit jelent. A látomások nem segítettek rajtam, és azt sem tették lehetővé, hogy
segítsek Barbarának vagy a többieknek – tette hozzá, majd némi habozás után folytatta. – Talán, ha
folytatnánk az órákat, többet is megtudhatnánk az árnyékvilágról, hogy például akar-e üzenni nekem
valamit…
Bölcs dolog lenne folytatni az órákat, igen – értett egyet Jem. De most nem kezdhetjük el. Olyan
méreg emészti a megtámadottakat, amilyenhez hasonlót még sohasem láttam, és a többi Néma Testvér
sem ismeri. Most minden erőnket a gyógymód megtalálására kell fordítani.
Kinyílt az ajtó, s Will dugta be a fejét a zeneszobába. Elcsigázottnak tűnt, a kenőcsöktől és tinktúráktól
foltos ingének ujja pedig fel volt tűrve a könyökéig. Mégis elmosolyodott, amikor meglátta Jemet és
Jamest.
– Minden rendben?
– Jem bácsi aggódott értem – válaszolta James. – De elég jól vagyok.
Will odament a fiához, hogy egy gyors és erőteljes mozdulattal átölelje.
– Örömmel hallom, Jamie bach. Megjött Gideon és Sophie, és amikor odamentek Barbarához…
gondolni sem bírok rá – nyomott egy csókot James feje búbjára.
Vissza kell mennem a kórházba – jelezte Jem. Még sok a tennivalóm.
Will bólintott, és elengedte Jamest.
– Tudom, hogy Gideon és Sophie jobban érezné magát, ha te foglalkoznál Barbarával. Nem azért
mondom, hogy megsértsem Sadrak testvért, aki, biztos vagyok benne, hogy kiváló és nagy tiszteletnek
örvendő tagja a testvériségnek.
Jem megrázta a fejét, ami a mosolyhoz legközelebb álló reakció volt a részéről, majd mindhárman
elhagyták a zeneszobát. James meglepődött, hogy Thomas odakint várakozott a folyosón, karikás
szemekkel.
Will váltott egy gyors pillantást Jamesszel, és kettesben hagyta a fiát Thomasszal. Jó, ha az embernek
olyan apja van, aki megérti, mennyire fontos a barátság – gondolta James.
Thomas azonnal belekezdett, amint a felnőttek hallótávolságon kívül értek.
– Itt vannak a szüleim – szólalt meg fojtott hangon. – Tennem kell valamit, James. Valamit, amivel
segíthetek a nővéremen. Máskülönben megőrülök, azt hiszem.
– Persze, mindnyájunknak segítenie kell Barbarán – felelte James. – Thomas, a parkban Barbara
mindenki másnál előbb látta a démonokat. Ő volt az, aki figyelmeztetett engem.
– Már azelőtt is tökéletes volt a látása, hogy megkapta volna a Voyance-rúnát – jelentette ki Thomas. –
Valószínűleg azért, mert anyám látó mondén volt, mielőtt árnyvadász lett. Sohasem tudtuk biztosra, mert
Barbarát nem érdekelte túlzottan, hogy próbára tegye a képességeit, de mindig is szokatlanul éles volt az
érzékelése.
– Szinte olyan, mintha be tudna pillantani az árnyékvilágomba – motyogta James, mert eszébe jutott,
hogy mit mondott Barbara: homályos fekete alakokat látott a bálon, és érezte, hogy lerántják. Jamesnek
támadt egy ötlete. Fontolóra vette, hogy visszamegy, és beszámol róla Jemnek, de inkább nem, mert Jem
sohasem engedte volna, hogy megtegye. Ő túl veszélyesnek tartotta volna. Sőt, vakmerőnek.
James viszont vakmerőnek érezte magát, és úgy tűnt, hogy Thomas is.
– Össze kell szednünk Matthew-t és Christophert – mondta James. – Van egy ötletem, hogy mit tehetünk.
– Christopher most jött vissza Chiswickből – váltott egy kicsit egészségesebbre Thomas arcszíne. –
Láttam a bejárati csarnokban. De ami Matthew-t illeti…


Cordelia eltökélte, hogy hasznossá teszi magát a kórházban. Csak így biztosíthatta, hogy ne tegyék ki a
szűrét. Elvégre egyik sérült sem volt a rokona, sőt még a barátja sem. És ebben a tempóban nem tűnt
valószínűnek, hogy új barátokat szerezzen.
Lucie-t is munkára fogták.
Többtucatnyi felcímkézett üveg került le a márvánnyal borított pult mögötti szekrényekből, ahol Tessa
irányította a tinktúrák és a főzetek hozzávalóinak kimérését. Cordelia is kapott kenőcsöt és kötést a kezére,
így olyan volt, mintha fehér mancsokkal bánna a mozsárral, amit adtak neki.
A kórház elülső része azokkal volt tele, akik karcolást, ficamot vagy égési sérülést szenvedtek.
A tinktúrák és a kenőcsök főleg nekik készültek: Lucie szorgosan osztogatta őket, miközben hallani lehetett
derűs csicsergését a morajló beszélgetések közepette. A terem túlsó végét paraván takarta, Cordelia szinte
örült neki: szörnyű volt látni az összetört Sophie és Gideon Lightwoodot Barbara betegágyánál, s azt is,
ahogy Rosamund ül a testvére mellett némán.
– Semmi baj – mondta lágyan Tessa. James anyja éppen fekete ürömöt aprított egy tálba, miközben
együttérző pillantást vetett Cordeliára. – Láttam már, ahogy a Néma Testvérek sokkal rosszabb állapotban
lévő embereket is visszahoztak.
– Én nem – rázta a fejét Cordelia. – Biztos burokban nőttem fel.
– Egy ideig mindannyian – válaszolta Tessa. – Az árnyvadászoknak a harc a természetes állapota. Ha
folyton zajlik, nincs idő megállni és végiggondolni, hogy ez nem ideális körülmény a boldogsághoz. Az
árnyvadászoknak nem való a békeidő, habár az elmúlt nagyjából egy évtizedben megadatott. Talán kezdtük
azt hinni, hogy legyőzhetetlenek vagyunk.
– Legyőzhetetlen emberek csak a könyvekben vannak – jegyezte meg Cordelia.
– Szerintem látni fogod, hogy többnyire még ott sem azok – intette Tessa. – De egy könyvet legalább
mindig kézbe vehetünk, hogy újra elolvassuk. A történetek ezernyi új kezdettel kecsegtetnek.
Milyen igaz – gondolta Cordelia. Ezerszer olvasta már Leila és Madzsnun történetét, aminek mindig
izgatott lett az elején, pedig ismerte a végét, sőt: rettegett tőle.
– A való életben csak az emlékezet ilyen – nézett fel Tessa, amikor Will Herondale belépett a terembe,
a nyomában Jem testvérrel. – Az emlékek éppúgy lehetnek keserűek, mint édesek.
Will rámosolygott a feleségére – James szülei mindig olyan szeretettel néztek egymásra, hogy szinte fájt
látni –, majd a Barbara köré gyűlt kis Lightwood-csapat felé vette az irányt. Cordelia hallotta, hogy
köszöntik Willt, mint ahogy Sophie aggodalmas hangját is, ám Jemre szegezte a tekintetét. Jem odajött a
pulthoz, és gyógynövény-keverékes üvegekért nyúlt. Eljött a pillanat: most vagy soha.
– Jem testvér – suttogta Cordelia. – Beszélnünk kell!
Jem meglepetten pillantott fel. Cordelia igyekezett nem összerezzenni; mindig furcsa volt ilyen közelről
látni egy Néma Testvért. Emlékezett rá, hogy az anyja hányszor javasolta az apjának, hogy menjen el a
Basiliasba, az alicantei árnyvadászkórházba, hogy meggyógyítsák az elhúzódó betegségéből. Elias
ragaszkodott hozzá, hogy nem megy sehová, ahol Néma Testvérek vennék körül. Állítása szerint
megviselték az idegeit, mert a legtöbbjüknek mintha jég is csörgedezne az ereiben a vér mellett.
Csontszínű köpeny vörös jelöléssel és sápadt bőr vörös rúnákkal tele. A legtöbbjüknek nem volt haja, s
ami még rosszabb, hogy behunyták a szemüket, ami körül beesett, karikás nyom éktelenkedett.
Jem nem úgy nézett ki. Neki fiatal és rezzenéstelen volt az arca, mint egy márvány sírboltra faragott
keresztes lovagnak. Dús fekete hajában ősz szálak látszottak. A szemét pedig állandóan csukva tartotta,
mintha imádkozna.
Jól vagy, Cordelia? – szólalt meg a lány fejében Jem hangja.
Tessa rögtön odaállt, hogy eltakarja őket a betegszoba népe elől. Cordelia próbált úgy tenni, mintha
teljesen lenyűgözné a mozsár, és élénken igyekezett összepasszírozni benne a kerti székfüvet a kanadai
aranygyökérrel.
– Kérlek… – suttogta. – Láttad Babát, vagyis az apámat Idrisben? Hogy van? Mikor jöhet haza?
Hosszú csend következett.
Láttam – mondta Jem testvér.
Cordelia egy pillanatra megengedte magának, hogy úgy igazán visszaemlékezzen az apjára. Ő tanította
meg harcolni. Megvoltak a hibái, de sohasem volt kegyetlen, és amikor figyelmet szentelt a lányának,
akkor Cordelia a föld felett járt. Gyakran olyan volt, mintha Alastairt és Sonát másfajta anyagból gyúrták
volna, mint Cordeliát, éles szélű üvegből vagy fémből, ám Elias olyan volt, mint ő.
Az emlékek éppúgy lehetnek keserűek, mint édesek.
– Néma Testvér vagy. Tudom, hogy az apám nem mindig volt szívélyes veled…
Soha ne hidd, hogy neheztelek a távolságtartása miatt – felelte Jem. Bármit megtennék érted és a
családodért, amit csak tudok.
– Írt nekem egy üzenetet, amiben arra kért, hogy higgyek neki. Azt mondja, hogy nem ő a felelős a
történtekért. Nem tudod megoldani, hogy a Klávé is higgyen neki?
Hosszú szünet következett.
Nem biztosíthatom a Klávét olyasmiről, amit magam sem tudok – jelentette ki Jem.
– Muszáj, hogy megkérdezzék tőle, mi történt – folytatta Cordelia. – Muszáj elővenniük a Végzet
Kardját. Így lesz, ugye?
Jem habozott. Cordelia látta, hogy Lucie feléjük tart, és rádöbbent, hogy zöld iszappá nyomkodta a
mozsarában lévő gyógynövényeket.
– Daisy! – szólt oda fojtott hangon Lucie. Ezt Cordelia riasztónak találta. Lucie-t ritkán lehetett rávenni
a suttogásra. – Velem jönnél egy pillanatra? Nagy szükségem lenne a segítségedre.
– Hát persze – válaszolta Cordelia kissé habozva. – Csak még…
Jem felé fordult abban a reményben, hogy választ kap tőle a kérdésére. De Jem már eltűnt a nyüzsgő
kórteremben.


– Hová megyünk? – suttogta Cordelia, miközben végigsiettek az Intézet folyosóin. – Tudod, Lucie, nem
rabolhatsz el csak úgy.
– Szamárság – vágta rá Lucie. – Ha el akarnálak rabolni, akkor biztos lehetsz benne, hogy nagyon
szakavatottan csinálnám, a csendes éj leple alatt.
Kiértek az előcsarnokba. Lucie levett egy köpenyt a fogasról, egy másikat pedig Cordeliának nyújtott
oda.
– Amúgy is megmondtam apának, hogy hazaviszlek a hintóval, mert elájulsz a vér látványától.
– Lucie! – követte a barátnőjét az udvarra Cordelia.
Éppen lement a nap, így acélkék színt öltött az ég alja. Az udvar tele volt hintókkal, és mindegyiken
egy-egy árnyvadászcsalád címere díszelgett.
 – Egy jó történetnek nem minden mozzanata igaz – magyarázta Lucie kipirult arccal. Lehűlt a levegő;
Cordelia összehúzta magán a köpenyt. – Maga a történet az, ami számít.
– Én viszont nem akarok hazamenni – hangsúlyozta Cordelia, miközben a hintók között tekeregtek
Lucie-vel. – Valaki énekel Baybrookék hintójában? – kérdezte hunyorogva.
– Persze hogy nem mész haza – legyintett Lucie. – Velem tartasz egy kalandra. Bridget! – intett a
Wentworthék hintója mögött félig eltakart alaknak.
Tényleg Bridget volt az. Őszülő vörös kontyával szemlátomást most végzett az Intézet kétüléses
hintójának előkészítésével, amihez egy új lovat fogott be: Balios testvérét, Xanthost. Az állatok
hasonlítottak egymásra. Cordelia rengeteget hallott róluk gyermekkorában. Lucie rögtön odament, hogy
megsimogassa Xanthos puha, fehér foltos orrát, Cordelia pedig igyekezett rámosolyogni Bridgetre, aki
mindkettőjüket gyanakodva szemlélte.
– A hintó készen áll, Málhás kisasszony – mondta Bridget Lucie-nek. – Próbálj meg nem bajba kerülni.
Felidegesítenéd vele a szüleidet.
– Csak hazaviszem Cordeliát – pislogott ártatlanul Lucie. Bridget eloldalgott, miközben arról
motyogott, hogy egyesek fent ragadtak valami fán, amikor kimásztak egy bizonyos ablakon. Lucie lehajolt,
hogy Xanthos fülébe suttogjon, aztán intett Cordeliának, hogy üljön be mellé a hintóba.
– Láthatatlanná tévő bűbáj van rajta – fejtette ki, mialatt a hintó kizötykölődött a nyitott kapun át London
utcáira. – Felzaklatná a mondénokat, ha látnák, hogy egy hintó kocsis nélkül vágtat.
– Tehát a ló tudja, hová vigyen minket? – dőlt hátra Cordelia a kárpitozott ülésen. – De akkor nem
Cornwall Gardensbe?
– Balios és Xanthos különleges ló – rázta a fejét Lucie. – És a Chiswick-házba megyünk.
– A Chiswick-házba? – meredt rá Cordelia. – Meglátogatjuk Grace-et és Tatianát? Jaj, Lucie, nem
tudom…
– Lehet, hogy egyszer majd talán el kell terelned a figyelmüket egy kis időre. De ez nem egy társasági
esemény – emelte fel a kezét Lucie. – Küldetést teljesítek.
Cordelia szerint Grace nem olyannak tűnt, mint akinek könnyedén el lehet terelni a figyelmét.
– Nem – jelentette ki határozottan. – Ha nem mondod meg, hogy milyen küldetésről van szó, akkor nem.
Lucie elhallgatott egy pillanatra. A hintó sötétjében kicsinek és sápadtnak látszott az arca.
– Tudod, hogy látom a szellemeket – kezdte habozva.
Cordelia pislogott egyet. Arra végképp nem számított, hogy Lucie ezt fogja mondani. Minden
árnyvadász tudta, hogy léteznek szellemek, akik, ha meg akarják mutatni magukat, akkor a legtöbb
nephilim látja is őket. A Herondale család tagjainak viszont volt egy különleges képességük: Will, James
és Lucie mindnyájan látták azokat a szellemeket is, akik nem akarták megmutatni magukat.
– Igen, de mi…?
– Egy szellem elmondta nekem… – folytatta Lucie, s egy pillanatra elhallgatott. – Jessamine mondta,
hogy van egy szellem a Chiswick-házban, aki talán tud valamit ezekről a nappali démonokról – bökte ki
végül. – Daisy, muszáj tennem valamit Barbaráért és a többiekért. Nem ücsöröghetek ott tinktúrákat
osztogatva. Ha bármivel is tudok segíteni, meg kell tennem.
– Hát persze… de miért nem mondod el édesapádnak vagy édesanyádnak? Biztosan megértenék.
– Nem szeretnék reményt kelteni olyasmivel, amiből talán nem lesz semmi – felelte Lucie. – Aztán
lehet, hogy úgy éreznék, meg kell osztaniuk másokkal is, és… úgy hallottam, hogy nem számít vonzónak
egy fiatal nőnél, ha szellemek keresik a társaságát.
– Mondd csak, kitől hallottad ezt? Megölöm – fogta meg Cordelia a bekötött kezével Lucie-ét.
– Nem kell megölnöd senkit – szipogott Lucie, mielőtt elnevette magát. – Csak gyere el velem
Chiswickbe, az bőven elég lesz.


– El kell reteszelnünk az ajtót – jelentette ki James. – Nem lehet kulcsra zárni, és nem zavarhatnak meg
minket. Matthew, fel tudsz állni? – ráncolta a homlokát.
A báltermet bezárták a bál után; ritkán használták, kizárólag összejövetelek alkalmával. Meleg és
fülledt volt a levegő, így James, Christopher és Thomas ledobta a zakóját, hogy ingujjra vetkőzzön.
Nagyjából ugyanaz a fegyverekkel teli öv volt rajtuk, mint a parkban, bár James még felszerelkezett
néhány új tőrrel.
Egyedül Matthew volt fegyvertelen. Ziláltan pislogva talált egy kényelmesen kipárnázott karosszéket,
és lerogyott rá.
– Meglehetősen jól vagyok – legyintett lazán. – Kérlek, folytasd a terved. Mi is volt a terved? –
hunyorgott.
– Egy pillanat, és elmondom – válaszolta James. Biztosra vette, hogy senkinek sem fog tetszeni. –
Thomas?
Thomas bólintott, megragadott egy súlyos kredencet, és elkezdte a bálterem ajtaja elé tolni. Christopher
aggódva nézett Matthew-ra.
– Esetleg egy kis vizet?
– Meglehetősen jól vagyok – ismételte Matthew.
– Úgy találtam rád, hogy laposüvegből ittál, és a „chelsea-i Elsie”-t énekelted Baybrookék hintójában –
tette hozzá komoran Thomas.
– Oda tudtam elvonulni – érvelt Matthew. – És kényelmes volt.
– Legalább nem Bridgestockék hintójába, mert ma már elég tragédiának voltak tanúi. Baybrookékkal
semmi rossz nem történt – tódította Christopher teljes komolysággal.
– Egészen mostanáig – mondta James. – Christopher, minden rendben ment, amikor hazavitted Miss
Blackthornt?
Igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné túlzottan a válasz. Matthew felvonta a szemöldökét, ám nem
szólt semmit.
– Ó, abszolút – válaszolta Christopher. – Mindent elmeséltem neki a baktériumtenyésztésről, ami
annyira lenyűgözte, hogy meg sem szólalt egész végig!
James elment, hogy székeket halmozzon a bálteremből nyíló szoba ajtaja elé is. Remélte, hogy Grace
nem lehelte ki a lelkét az unalomtól.
– El kellett mondanod Mrs. Blackthornnak, hogy mi történt a parkban? Nem örülhetett neki.
– Bevallom, nem találkoztam vele – rázta a fejét Christopher. – Miss Blackthorn arra kért, hogy a
kapunál tegyem ki, ne pedig az ajtónál.
– Valószínűleg nem akarta, hogy bárki is lássa, milyen állapotban van a ház – ásította Matthew. – Már a
kaput is megette a rozsda.
James végigmérte.
– Thomas – szólalt meg halkan. – Talán egy gyógyító rúna?
Thomas bólintott, és olyan óvatosan ment oda Matthew-hoz, mint ahogy egy kóbor macskához szokás.
James egy ideje rájött, hogy Matthew kijózanodik a gyógyító rúnáktól: ugyan nem teljesen, de eléggé.
– Tűrd fel az ingujjad, jóember – telepedett le Thomas Matthew székének karfájára. – Magadhoz
térítünk, aztán James elmondhatja nekünk, milyen őrültséget eszelt ki.
James végzett a székekkel, körülnézett a teremben, leporolta a kezét, és így szólt:
– Jobb, ha ellenőrizzük az ablakokat is. Csak a biztonság kedvéért.
– Valamiért istenkáromlásnak tűnik arra használni a rúnákat, hogy megszabadítsunk valakit az alkohol
hatásától – jegyezte meg Matthew, amikor Thomas elrakta az irónját. Az említett rúna ott ragyogott
újonnan felrajzolva Matthew csuklóján. Máris tisztábbnak tűnt a tekintete: már nem úgy festett, mint aki
mindjárt elalszik vagy elhányja magát.
– Láttam, amikor arra használtad az irónodat, hogy elválaszd vele a hajadat – közölte James szárazon,
miközben elkezdte szemügyre venni az ablakkilincseket.
– Az Angyaltól kaptam ezt a frizurát – magyarázta Matthew. – Az árnyvadászok egyik ajándéka. Olyan,
mint a Végzet Kardja.
– Na, ez már istenkáromlás – szólt rá Thomas. Christopher odament segíteni Jamesnek az ablakok
ellenőrzésében, habár James szörnyen örült volna, ha kinyithatja az egyiket, és bejut egy kis friss levegő a
terembe.
– A szépség örök, Thomas – tette hozzá Matthew. – James, miért zárjuk be az összes ablakot? Tartunk a
túlzottan kíváncsi galamboktól?
James bevágott egy reteszt, aztán megfordult, hogy ránézzen a többiekre.
– Az elmúlt négy évemet azzal töltöttem, hogy próbáltam kiképezni magam arra, hogy ne csináljam azt,
amit most fogok csinálni. Bele sem akarok gondolni annak a lehetőségébe, hogy megzavarnak.
– Egy galamb? – érdeklődött Matthew, ám a gúnyos szavai ellenére együttérző volt a tekintete. – Jamie,
mit művelünk itt?
James mély lélegzetet vett.
– Szándékosan át fogom küldeni magam az árnyékvilágba.
A Vidám Zsiványok kórusa tiltakozásban tört ki.
– Biztos, hogy nem – állt fel Matthew csillogó szemmel. – A veszély…
– Nem hinném, hogy veszélyes lesz – jelentette ki James. – Sokszor jártam már ki-be az árnyékvilágba
az életem során. Évek óta nem fordult elő, hogy véletlenül beszippantott volna. Az elmúlt egy hétben
mégis háromszor történt meg, egyszer éppen a mai támadás előtt. Képtelen vagyok elhinni, hogy véletlen
egybeesés. Ha fel tudom használni ezt a képességet arra, hogy segítsek Barbarán, Ariadnén és
mindannyiunkon, akkor muszáj hagynotok, hogy megtegyem.
– A kénköves pokolba – dörzsölgette a szemét Matthew. – Ha most nem segítünk neked, akkor
megpróbálod majd, miután elmentünk, igaz?
– Nyilván – vágta rá James. – Legalább fel vagyok fegyverkezve – paskolta meg a tőröket a dereka
körül.
Matthew forgatni kezdte az „MF” feliratú pecsétgyűrűt az ujján. Jamestől kapta ajándékba, amikor
parabataiok lettek, és általában akkor babrált vele, ha feszült volt.
– Rendben, James. Ahogy óhajtod.
– Jó – köszörülte meg a torkát James. – Akkor vágjunk bele.
Három várakozó szempár nézett vissza rá.
– Nos? – szólalt meg Thomas egy hosszabb szünet után, reménykedve. – Akkor menj át az
árnyékvilágba.
James összpontosított. Az üres padlóra meredt, és próbálta felidézni az árnyékvilág képeit. A kiégett,
szürke eget az elhalványult nappal. Elképzelte az eltorzult báltermet, furcsán csálé ablakokkal és
leereszkedve szétfolyó csillárokkal.
Kinyitotta a szemét, és felordított. Egy szempár nézett vissza rá, de olyan közelről, hogy látta a zöld
írisz rajzolatát, benne a halovány barna és fekete pöttyökkel.
– Matthew!
– Tényleg nem hiszem, hogy segít, ha bámulod, Matthew – vetette fel Thomas, mire Matthew
vonakodva hátrált egy lépést a parabataiától. – Jamie, segíthetünk neked valahogy abban, hogy
elkezdődjön a folyamat? Mindannyian láttuk, hogy megy… Kezdesz árnyékszerűvé válni, és egy kicsit
elmosódnak a körvonalaid.
– Amikor átmegyek az árnyékvilágba, az itteni jelenlétem valósága halványulni kezd – magyarázta
James. Nem említette, hogy a múltban már eléggé „elhalványult” ahhoz, hogy átmenjen egy tömör falon.
Nem óhajtotta megismételni. – De nem ez visz át az árnyékvilágba. Ez inkább a mellékhatása annak, hogy
ott vagyok.
 – Gyakran akkor történik meg, amikor zaklatott vagy, vagy ledöbbensz – tette hozzá Christopher. –
Szerintem megpróbálhatnánk felzaklatni vagy sokkolni.
– A történtek fényében az nem lesz túl nehéz – állapította meg James.
– Szamárság – ugrott fel Matthew egy kisasztalra, ami meglehetősen törékenynek tűnt az aranyszínűre
festett falábaival. James aggódva szemlélte. – Legutóbb akkor láttalak megdöbbenni, amikor az az iblis
démon szerelmes leveleket küldözgetett Christophernek.
– Van egy sötét sármom – kommentálta szomorúan Christopher.
– Jusson eszedbe, hogy én vagyok a sápadt ideggyenge, te meg a komoly hősies – mondta Matthew
Jamesnek. – Elég fárasztó, ha felcseréled a szerepeinket. Valami nagyon impozánsat kell kitalálnunk, hogy
meglepjünk téged.
– Akkor az én szerepem micsoda? – kérdezte Christopher.
– Az őrült feltaláló, nyilván – vágta rá Matthew. – Thomas meg a jószívű.
– Egek, milyen unalmasnak tűnök – szólt hozzá Thomas. – Figyelj, James, gyere csak ide egy pillanatra!
James elindult Thomas felé, aki úgy tűnt, hogy elhatározásra jutott: ilyenkor nagyon hasonlított az
édesanyjára ragyogó barna szemével és összeszorított szájával.
Ökölcsapás hasított a levegőbe, hogy egyenesen James gyomorszájába csapódjon be, aki hátravágódott,
és nyögve a padlóra zuhant. Szédült.
Matthew térdre rogyott a zihálva felkönyöklő James mellett. A fájdalom nem volt olyan szörnyű, de
émelygett attól, hogy próbált levegőhöz jutni.
– Thomas! – kiabálta Matthew. – Mit akartál…?
– Próbáltam meglepni! – kiabálta vissza Thomas. – Ez fontos, Matthew! – vetett aggódó pillantást
Jamesre, ami ellentmondott a hangos szavainak. – Nem haragszol, ugye, Jamie?
– Semmi baj – zihálta James. – Csakhogy nem működött. Ha mindig árnyékká változnék, valahányszor
megüt valami, nem tudnék járőrözni.
Felnézett a plafonra, ahol tükrök voltak. Látta magát, ahogy kiterülve fekszik a parkettán, fekete haja
éles kontrasztban áll a fehérrel, Matthew pedig úgy térdel fölötte, mint egy apród egy lovag holtteste
fölött. Christophert és Thomast is látta a tükörben, legalábbis a fejük búbját. Christopher éppen felfelé
nyúlt, hogy levegyen valamit a falról. Thomas karba fonta a kezét.
Matthew egy macska ügyességével talpra szökkent, hogy segítő kezet nyújtson Jamesnek. James éppen
csak visszanyerte az egyensúlyát, amikor egy nyílvessző száguldott el a feje mellett. Az egyik ablak betört,
Matthew pedig rávetette magát Jamesre. Megint a földön kötöttek ki, Jamesnek pedig öt percen belül
másodjára is elfogyott az összes levegője.
Félrelökte a vállával Matthew-t, hogy felüljön, és látta, hogy Thomas kiguvadt szemekkel bámulja
Christophert, aki a falra akasztott íjak egyikét tartotta a kezében.
– Ha bárkit is érdekelt, hogy azok csak díszek-e, közlöm, hogy nem – állt talpra James.
– Ezernyi istenverte angyalra kérdezem, Christopher, hogy mi a fenét műveltél? – kérte számon a James
után felpattanó Matthew. – Meg akartad ölni Jamest?
Christopher leeresztette az íjat.
James mintha zajokat hallott volna az Intézetben: ajtócsapódást a távolban, aztán rohanó léptek zaját.
A fenébe!
– Nem akartam megölni Jamest – válaszolta sértődötten Christopher. – Abban reménykedtem, hogy a
mellette elszáguldó nyílvessző eléggé megijeszti ahhoz, hogy átbillenjen az árnyékvilágba. Kár, hogy nem
működött. Mielőbb ki kell eszelnünk egy új tervet, hogy komolyan ráijesszünk Jamesre.
– Christopher! – kiáltott fel James. – Nem hiszem el, hogy ilyet mondasz! És azt sem hiszem el, hogy
képes vagy rám lőni!
– Hetvenkét százalékos esélye volt, hogy működjön, tökéletes laboratóriumi körülmények között…
– Nem tökéletes laboratóriumi körülmények között vagyunk! – kiabálta James. – A házunk báltermében
vagyunk!
Ebben a pillanatban megzörrent a bálterem ajtaja.
– Mi folyik itt? – hallatszott Will hangja. – James, odabent vagy?
– A francba, az apám – pillantott körbe James. – Figyeljetek, mindenki! Másszatok ki az ablakon.
Vagyis azon, amelyik betört. Majd én elviszem a balhét. Azt fogom mondani, hogy én lőttem ki az ablakot.
– A bálteremben? – vetette fel a gyakorlatias kérdést Thomas. – Miért követtél volna el ilyen hígagyú
cselekedetet?
– Bármire képes vagyok! – próbálta James kikapni az íjat Christopher kezéből, aki szaladt Thomas
mögé, mintha a barátja égimeszelő lenne. – Gyerünk, Kit, add ide…
– Azt fogja mondani, hogy „mert én Herondale vagyok”, ugye? – forgatta a szemét Thomas.
Egyre hangosabb lett a dörömbölés az ajtón. James a lehető legszúrósabb pillantását vetette a
többiekre.
– Tényleg Herondale vagyok – közölte. – És én most azt mondom nektek, hogy kifelé az Intézetemből,
hogy én legyek az egyetlen, akit megbüntetnek.
– Válaszolj, James! – kiabálta Will. – Miért torlaszoltad el ezt az ajtót? Tudni akarom, mi folyik ott!
– James nincs itt! – rikkantotta Matthew, és közelebb lépett a parabataiához. – Menj el!
– Ez most komoly? – nézett rá döbbenten James.
– Üveget hallottam törni! – kifogásolta Will.
– Harci manővereket gyakoroltam! – magyarázta Matthew.
– A bálteremben?
– Próbáljuk lekötni Thomas figyelmét. Nagyon megrázó volt a mai nap! – kiabálta vissza Matthew.
– Micsoda? – hitetlenkedett Will.
– Ne merészeld rám fogni! – suttogta Thomas.
– James – tette a vállára a kezét Matthew, hogy szembefordítsa magával. Így, hogy betört a bálterem
ablaka, hűvösebb levegő áramlott be, s meglibbentette Matthew verejtékben úszó haját a homlokánál.
Eltökélt volt a tekintete, feketén csillogott a félhomályban, és Jamesre szegezte. James meghökkent
Matthew pillantásának komolyságán.
– Ha meg akarod tenni, akkor most kell megtenned.
– Tudom – felelte James. – Math… segíts!
Ez volt Matthew régi beceneve, amit Will adott neki a walesi király Math, vagyis Mathonwy fia után,
aki minden bölcsesség őrzője és mindennek a tudója volt. Will mindig azt mondta: Matthew úgy született,
hogy túl sokat tudott. Most is volt egyfajta sötét tudatosság a tekintetében, miközben odahajolt James
füléhez.
– Jamie – suttogta. – Sajnálom, hogy ezt kell tennem – nyelt egyet. – Átkozott vagy. Démonok gyermeke.
Azért láthatod az árnyékvilágot. Azt a helyet látod, ahová tartozol.
James hátrahőkölve meredt Matthew-ra, akinek az ismerős illatában érezni lehetett a brandyét is. Aki
kegyetlen tudott lenni, de Jamesszel soha.
James előtt kezdett elszürkülni a világ.
– James! – sápadt el Matthew. – Nem gondoltam komolyan…
De James már nem érezte Matthew kezét a vállán. Már nem érezte a talpa alatt a bálterem padlóját.
A terem ajtaja kezdett nyílni, de már nem hallotta őket.
A szürke árnyalatait öltötte magára a világ. James málladozó fekete falakat látott, töredezett padlót, és
porszemek csillogtak fakó ékkövek módjára ott, ahol Barbara összeesett. Lehajolt, hogy odanyúljon, ám a
világmindenség rándult vele egyet, ő pedig előrezuhant a semmibe.
 A múlt:
Idris, 1900

James éppen túl volt a perzselő lázon, és újra a családjával lehetett az idrisi napfényes réteken és árnyas
erdőkben. Mégis kényelmetlenül érezte magát, amikor kinyitotta a szobája ablakát a Herondale-kúriában,
hogy több hónap elteltével végre friss levegőt engedjen be. Talán azért, mert olyan gyorsan utazott,
portálokon keresztül. Épp csak az imént történt, hogy búcsút intett Cordeliának és a szüleinek. Ráadásul
úgy érzett Cordelia iránt, hogy képtelen volt szavakba önteni – annyira nagyszerű volt, különös és
megdöbbentő. Ráfért volna néhány nap a tengeren vagy egy vonaton, hogy kifelé bámuljon a tájra a
bonyolult érzések közepette. Helyette viszont tíz perccel azután, hogy eljött Cirenworthből, máris
védőfóliát húzott le a bútorokról, boszorkányfényeket gyújtott, az apja pedig hangosan magyarázott az
idrisi levegő gyógyhatásáról.
James a holmijait pakolta ki, amikor az anyja belépett a szobába, a levelekkel a kezében.
– Jött neked egy – nyújtott át egy kis borítékot, majd kiment, hogy James nyugodtan elolvashassa a
levelet.
James nem ismerte fel a kézírást. Finom női kéztől származhatott. De nem ismerek senkit Idrisben, aki
levelet írna nekem – villant át az agyán. Aztán rájött: Grace.
Leült az ágyra, hogy elolvassa. Csupán ennyi állt benne:
Találkozzunk a szokott helyen. Holnap, alkonyatkor. Üdv: GB.
Kissé bűntudata támadt, mert egy ideje nem gondolt Grace-re. Eltűnődött, hogy a lány mit csinálhatott
az elmúlt egy évben, és rádöbbent, hogy Grace valószínűleg nem ment sehova és nem beszélt senkivel.
Tatiana Blackthorn megrögzötten kerülte az árnyvadászok társaságát, s amikor a Herondale család nem
tartózkodott ott, nagyon kevés szomszédja volt, és ők sem a közelben.
Az Angyalra! – gondolta James. Én vagyok Grace egyetlen barátja?


– Senki más nincs nekem, senki – mondta Grace.
Együtt ültek az erdőben: James egy tölgyfa hatalmas, kanyargós gyökerének dőlve, Grace pedig egy
kövön. Grace bánatos arckifejezése gyorsan visszaváltott a tőle megszokott komoly összeszedettségre.
– Nincs újdonság, amiről beszámolhatnék a legutóbbi találkozásunk óta, attól félek – jelentette ki. – Te
viszont úgy festesz, mintha csatán lennél túl. Nem csak egyszerűen fáradt vagy.
– Ó! – felelte James. – Hát ez az egy dolog történt velem, amióta legutóbb találkoztunk. Még csak most
épülök fel a perzselő lázból, attól tartok.
Grace úgy tett, mintha távolabb húzódna, aztán elnevette magát.
– Nem, én már átestem rajta, ne aggódj. Az én szegény Jamesem! Nagyon remélem, nem voltál
magányos.
– Ebben szerencsém volt – ismerte be James. Kissé összeszorult a gyomra, bár nem értette, hogy miért.
– Cordelia és az édesanyja is átesett már rajta, így ők maradhattak. Gondomat viselték. Főleg Cordelia.
Sokkal elviselhetőbbé tette az egész helyzetet. Sokkal kevésbé volt rossz, mint amennyire lehetett volna,
ha nincs ott.
Még James is átlátta, hogy valamelyest hadovál. Grace csak bólintott.


Másnap James későn ébredt. A szülei már elmentek hazulról, a húga pedig az egyik kipárnázott
karosszékben ült a szalonban, miközben vadul körmölt egy jegyzetfüzetbe.
– Akarsz csinálni valamit? – kérdezte Lucie-től.
– Én épp csinálok valamit – válaszolta Lucie anélkül, hogy felpillantott volna. – Írok.
– Miről írsz?
– Hát, ha nem hagysz békén, akkor rólad fogok.
Így hát James egyéb teendő híján elsétált a Blackthorn-kúriához.
Szerinte éppen ugyanúgy festett a kúria, mint amilyennek először látta, egy évvel korábban, amikor
odament lemetszeni a vadrózsát. A háznál csend honolt, zárt ajtókkal és ablakokkal. Úgy festett, mint egy
hatalmas denevér, amelyik összehúzta magát, hogy átaludja a napot, amíg újra szárnyra nem kelhet a
sötétben. Az egyetlen változás az volt, hogy a vadrózsa magasabbra nőtt, mint amikor James tavaly
munkához látott: több, hosszabb és hegyesebb tövissel. A mottó első fele takarásban volt a kapu fölött, így
csak annyi látszott belőle, hogy LEX NULLA.
James elindult a telek szélén húzódó kőfal mentén, és áthatolt a túlburjánzott bokrokon. Ostobának
érezte magát. Nem hozott magával könyvet, kardot vagy más tennivalót. Amikor viszont újra a kapuhoz ért,
Grace ott várakozott mögötte.
– Láttalak a szobám ablakából – szólalt meg minden felvezetés nélkül. – Elveszettnek tűntél.
– Jó reggelt – köszöntötte James, Grace pedig elmosolyodott az udvariasságán. – Szerinted édesanyád
újra megkér majd, hogy metsszem meg a vadrózsát?
Kínos csend következett. Grace törte meg.
– El sem tudom képzelni, hogy anyámat érdekelné, hogy rendben vannak-e a bokrok. Ha hozok neked
metszőollót, és lenyesed őket a kapuról, addig itt maradok veled.
– Jó ajánlatnak tűnik – vigyorgott James.
– Persze, nem ígérhetek annyi csevegést, amennyivel kitöltenénk az időt – tette hozzá Grace. –
Felolvashatok neked, ha szeretnéd.
– Ne! Nem, köszönöm – vágta rá James. Grace mintha meglepődött volna, ezért hozzátette: –
Szívesebben hallanék az életedről.
– Az én életem ez a ház – jelentette ki Grace.
– Akkor mesélj nekem a házról.


Így is történt. James nem szólt a szüleinek, hová megy. Délután csak úgy kiment a házból, lemetszette a
túlburjánzott ágakat a kúria faláról, és nagyjából két órán keresztül beszélgetett Grace-szel. Aztán elfáradt
és megszomjazott, bocsánatot kért Grace-től, és hazaballagott.
Grace mesélt neki a kúria pompájáról meg az elhanyagoltság miatt rátelepedett koszrétegről.
– Néha olyan érzés, mintha egy óriási pókhálóban élnék, de anyám nem bízza rá senkire a takarítást, a
hely pedig túl nagy ahhoz, hogy két ember elbírjon vele.
Mesélt Jamesnek a tölgyfa korlátra faragott görbe tövisekről, a címerről a kandallópárkány fölött, meg
az emeleten ácsorgó félelmetes fémszoborról. James szörnyűnek találta a leírást, mintha a ház egy tetem
lenne, egy egykor élt szépség, szétrothadva.
Megborzongott a gondolattól, ám amikor hazaért, csillapodott az érzés; éjjel viszont még mindig
Cordelia hangjának emlékére aludt el, mintha halkan és egyenletesen mormolna a fülébe.


Lucie bejelentette, hogy felolvasást óhajt tartani Jamesnek a készülő művéből, Az Álruhás Lucie
hercegnőt megmentik a borzasztó családjától címmel. James ügyelt rá, hogy kellő érdeklődést
tanúsítson, noha Kegyetlen James herceg szörnyű tetteinek végtelen sorát kellett végighallgatnia.
 – Szerintem Kegyetlen James herceget egy kicsit beskatulyázza a neve – jegyezte meg egy ízben James.
Lucie erre tájékoztatta, hogy nem tart igényt kritikára a kreatív folyamat ezen szakaszában.
– Álruhás Lucie hercegnő mindig csak jóságos szeretne lenni, de Kegyetlen James herceget csak a
kegyetlenség vezérli, mert egyszerűen ki nem állhatja, hogy Lucie hercegnő újra és újra felülmúlja őt,
minden téren – fejtette ki Lucie.
– Most megyek – jelezte James.
Lucie becsukta a jegyzetfüzetét, és Jamesre nézett.
– Milyen ő, Grace Blackthorn? Találkozol vele néha, amikor átmész vadrózsát metszeni, ugye?
– Megesik – válaszolta James, akit váratlanul ért a kérdés. – Olyan… szomorú. Szerintem borzalmasan
magányos. Csak az anyja van neki, meg a rémisztő házuk.
– Milyen szörnyű lehet neki!
– Igen, szörnyű. Valóban szánni való.
– Az biztos – helyeselt Lucie.


James a szokott helyükön, az erdőben mesélt Grace-nek arról, hogy milyen barátokat szerzett: Matthew-
ról (akiről Grace tudta, hogy a konzul fia), Thomasról és Christopherről, akikre úgy hivatkozott, hogy „az
unokatestvéreid”, de Grace nem is reagált erre.
– Azt kell mondjam, egy kicsit örülök, hogy nincsenek itt veled Idrisben. – Csupán ennyit mondott a
lány félénken. – Jaj, biztosra veszem, hogy jobban éreznéd magad, ha itt lennének! De akkor nem töltenénk
ennyi időt együtt, ami hiányozna nekem.
James aggódott Grace miatt. Nem tetszett neki, hogy ő az egyetlen barátja; olyan ritkán találkozhattak.
Eszébe jutott Cordelia nyárra ígért látogatása, s a kérdés, hogy akkor vajon lesz-e lehetőségük találkozni,
hiszen titokban kell tartania a barátságát Grace-szel.
– Megsértenélek, ha megkérdezném, mi történt veled az Árnyvadász Akadémián? – érdeklődött Grace
némi habozás után. – Csak szóbeszédet hallottam.
James megosztotta vele a különös képességét, hogy árnyékká tud változni: ez lepleződött le az
akadémiára járók jelentős része előtt, ami a kirúgását eredményezte.
– Aligha titok – tette hozzá azon tűnődve, hogy miért érzi ezt nagy vallomásnak. – Azért van, mert anya
amolyan boszorkánymester-féleség. Mindenki tudja, mégis sutyorognak és mutogatnak.
– Nekem sokszor úgy tűnik, hogy a boszorkánymesterek remek társaink a démonok elleni harcban, és
részben maguk is démoniak – állapította meg Grace. – Nem értem, miért problémáznak ezen annyit mások.
– Az árnyvadászok nem szeretik a másságot – fejtegette James. – Mindig a gonoszt látják benne. De ha
már elmondtam neked egy titkot, akkor most te következel, hogy elmondj nekem egyet.
– Nekem nincsenek titkaim – mosolygott Grace.
– Nem igaz. Honnan jöttél, Grace Blackthorn? Emlékszel a szüleidre?
– Igen. Nyolcéves voltam, amikor… amikor megölték őket a démonok. Egyedül maradtam volna, ha
nincs mama.
Ez megmagyarázta, hogy Grace-nek miért csak egy rúnája volt, a bal kezén. A Voyance-rúna az első,
amit az árnyvadászok gyermekként megkapnak. Tatiana nyilván nem támogatta az ötletet, hogy Grace
folytassa az árnyvadásztanulmányait.
– Befogadott volna valamelyik Intézet – vélekedett James. – Az árnyvadászok nem hagyják magukra az
övéiket.
– Gondolom – nyugtázta Grace. – De akkor nem lenne családom. És most van. Van anyám, családnevem
és otthonom – folytatta, noha nem tűnt tőle felhőtlenül boldognak. – Azért jó lett volna, ha megtarthatok
valamit a szüleimtől.
– Tényleg nincs semmid, ami az övék volt? – döbbent meg James.
 – Egyvalami van. Édesanyámnak volt egy ezüst karkötője, amit hordott. Mama szerint nagyon értékes,
így egy dobozban tartja a dolgozószobájában. Azt mondja, hogy hordhatom majd, ha idősebb leszek, de
minden évben rákérdezek, és ő mindig azt válaszolja, hogy még nem vagyok elég idős.
– Nem tudod kivenni a dobozból?
– Jól le van zárva az a doboz. Anyám rajong a zárakért. Az egész ház tele van olyan fiókokkal,
szekrényekkel és dobozokkal, amik a megfelelő kulcsok nélkül meg sem moccannak. El sem tudom
képzelni, hogy mama emlékszik, melyik zárba melyik kulcs illik. Olyan sok van belőlük – mesélte Grace,
aztán egy árnyalatnyit változott az arckifejezése. – De elég ebből a búskomor témából! Anyámtól
hallottam, hogy Carstairsék meglátogatnak majd benneteket idén nyáron. Semmi kétség, hogy minden
idődet velük fogod tölteni, ha itt lesznek.
– Nem – tiltakozott James. – Gondolom, Cordelia minden idejét Lucie-vel akarja majd tölteni. Egyszer
majd parabataiok lesznek. Persze, Lucie a könyvét is írja, így majd olyan alkalmak is lesznek, amikor
illik Cordeliával töltenem az időt, jó vendéglátó módjára. Vagyis azt csinálni, amit ő szeretne. Persze, ha
minden napot velem akarna tölteni, az is teljesen rendben lenne…
Elhallgatott, mert észbe kapott, hogy az elmúlt tíz másodpercben meghibbant. Grace nagyon udvariasan
viselte.
– Annyira sajnálom – szabadkozott James. – Nem azt akartam mondani, hogy…
– Szamárság! – kacagott fel könnyedén Grace. – Tudom, hogy jót akarsz, James. Csak szerelmes vagy
Cordeliába.
– Kedvelem, ez minden – szörnyedt el James. – Barátok vagyunk, ahogy te meg én.
– Ó, igen? – kérdezte Grace. – És ha Idrisbe érve azt mondaná neked, hogy találkozott a világ
legcsodálatosabb férfijával, akivel villámgyorsan egymásba szerettek, és már elígérkeztek egymásnak?
Akkor csak gratulálnál neki, mint az összes többi barátodnak?
– Azt mondanám neki, hogy túl fiatal még a házassághoz – válaszolta megfeszülve James. Igazság
szerint úgy hatott rá a gondolat, hogy Cordelia hozzámegy valaki máshoz, mintha gyomorszájon rúgták
volna. Rádöbbent, hogy a jövőről szóló homályos képzelgéseiben állandó helye volt Cordeliának a
folyamatos és kellemes jelenlétével: meleg fényt jelentett az ismeretlen sötétjében.


– Kegyetlen James herceg becsörtetett a szobába. Csak úgy lobogott mögötte a köpenye, a szörnyű,
szörnyű bajsza pedig csálén állt a dühtől – narrálta Lucie a pillanatot, ahogy James belépett az ajtón.
– Muszáj kétszer mondani, hogy szörnyű? – kifogásolta James.
– Forró italt kívánt, hogy megnyugtassa torkát, miután kiszáradt, mert egész nap gonosz parancsokat
osztogatott. Tea, gondolta. Igen, tea és revans.
– Megyek, felteszem a teavizet – sóhajtotta James.


– Milyen különös a mi barátságunk – állapította meg Grace. A Blackthorn-kúriánál voltak, ahol James a
magas kőfalra nőtt gallyakat metszette, Grace pedig a túloldalon poroszkált. James időnként
megpillantotta a lányt menet közben, a kőfal résein át. – Kár, hogy nem tudsz árnyékká válni és átjönni
hozzám a fal túloldalára.
– Erre nem is gondoltam – hagyta abba James a metszést. Lehet, hogy menne. Letette a metszőollót a
fűbe, s a kezére nézett. Nem tudta, mit tegyen. Erősen koncentrált a semmire, az árnyékvilág szürkeségére.
Hirtelen átlendült a falon.
Észbe kapott. Még mindig árnyék volt, habár nem az árnyékvilágban: nyilvánvalóan a Blackthorn-kúria
kertjének falai között állt. Túlburjánzott fű mindenhol – és Grace, aki meredten bámulta.
Vissza tudsz jönni? – tátogta a lány, vagy talán hangosan is kimondta, mire James nagy erőfeszítéssel
megtette. A testébe visszaérkezve ökölbe szorította mindkét kezét, aztán elengedte.
– Ez fantasztikus volt – áradozott Grace. – El tudom képzelni, hogy hozzászoknál az érzéshez, ha
gyakorolnád.
Talán.
– Szerinted kimehetek a kapun?
Grace felkacagott. A kapunál, amikor James kilépett, a lány a karja után nyúlt.
– Várj, James! Gondolkodtam. Ha valamelyik este azon kapod magad, hogy nem tudsz elaludni, és
árnyékká változol… Akkor talán eljöhetsz ide, átgyalogolhatsz a bokrokon, be a házba, a mama
dolgozószobájába, ahol átnyúlhatsz az árnyékkezeddel a megfelelő doboz tetején, hogy visszaszerezd
nekem a karkötőmet.
Jamesnek melegség járta át a szívét. Félt, hogy Grace megrémül az árnyék-jelenlététől, ám nemcsak
hogy elfogadta, hanem még lehetőséget is biztosított, hogy segítségként használja a képességét. Valamiért
úgy érezte, hogy tartozik a lánynak, habár nem tudta volna megfogalmazni, miért.
– Megtehetem. Meg fogom tenni.
– Hagyj nekem egy jelet, ha megteszed – felelte Grace. – És másnap este találkozunk az erdőben. Igaz
barátom vagy, ha ezt meg tudod tenni.
– Meg tudom tenni. Meg fogom.
 6
Nincs több vígság

„Minden sötét most, mint az éj:

az ablakoknak árnya mély;
nem verdesi zaj a kaput,
halott az ajtó és az út.

Jól zárj be ajtót, ablakot,
másképp az ablakon szemedbe les még
a meztelenség és kopár üresség;
a puszta ház oly elhagyott.

Távozz: a szó hiába lázad,
a vidításnak nincs helye.
Agyagból építették ezt a házat,
most csendbe hull a földre le.”
– Lord Alfred Tennyson: Az elhagyatott ház – 6

– Nem létezik, hogy itt laknak – suttogta Lucie félig lenyűgözve, félig szörnyülködve.
Egyszer mesélt neki az édesanyja a Chiswick-házról. Hogy milyen volt évekkel korábban, amikor Tessa
részt vett egy ottani bálon Jessamine-nak öltözve. A szülei egyszerűen képtelenek voltak anélkül beszélni
a bálról, hogy szerelmetes, érzelgős pillantásokat váltottak volna. Meglehetősen gusztustalan volt.
Gabriel bácsi is mesélt a házról, méghozzá egy sokkal izgalmasabb és helyénvalóbb történetet arról,
hogy Cecily nénivel, Jem bácsival, Lucie szüleivel és Gideon bácsival elűzték a gonosz Benedict
Lightwoodot, aki démoni féreggé változva tekergett Lightwoodék kertjében.
Igencsak véres és izgalmas történet volt, amiből nagyon is nyilvánvalóan kiderült – legalábbis Lucie
számára –, hogy a kert valaha pompás lehetett. Maga a kúria is impozáns volt: fehér kőből épült, körülötte
egészen a Temzéig húzódó zöld gyeppel. A gyönyörű, görög stílusú kerti pavilonok mintha a talaj fölött
lebegtek volna. Volt olasz kert, holdfényben fürdő erkélyekkel és büszkén magasodó pillérekkel, a híres
Medici-Venus másolata a firenzei Uffizi Képtárból, egy fenséges cédrusfákkal szegélyezett sétány a
házig…
– Anyám mondta, hogy úgy hallotta, elhanyagolták, de erre nem számítottam – suttogta vissza Cordelia.
A pillantása Lucie-ével egyetemben a hatalmas kapura szegeződött, ami elzárta a birtokot. A kovácsolt
vas tetején latin szavak rajzolódtak ki.
Ultima forsan.
Közelebb a vég, mint hinnéd.
Ettől Lucie-n borzongás futott végig. A derekához nyúlt, a fegyverekkel teli övéhez. Bridget
szeráfpengéket, szíjakat és irónokat is hagyott nekik a hintóban, és gondosan felvértezték magukat
különböző rúnákkal: Erő, Álca, Éjjellátás. Az ember nem lehet elég óvatos egy talán szellemek járta
helyen.
Lucie nem bánta volna, ha át tudnak öltözni harci felszerelésbe. Még mindig a piknikre felvett
megtépázott és vérfoltos ruháikban voltak.
 – Van az elhanyagoltság, és van a katasztrófa – jegyezte meg Lucie az irónjáért nyúlva. – Hogy bír itt
élni Grace?
– Szerintem talál olyasmit, ami boldoggá teszi – válaszolta Cordelia fojtott hangon, miközben Lucie
felrajzolt egy Nyitás rúnát a kapura, ami vörös por kíséretében kitárult.
Ráléptek a töredezett kőre és a túlburjánzott fűre ott, ahol egykor a cserepes ciprusokkal és
cédrusfákkal szegélyezett sétány volt. Most rothadó cédrus szaga terjengett a levegőben, ami kaparta
Lucie torkát. A fölöttük magasodó fák lombja összenőtt, egymásba gabalyodtak, elhajlottak és elroppantak
az ágaik. Alattuk halott gallyak hevertek.
Ahogy végigmentek a sétányon, és kiértek egy széles, körkörös kocsifelhajtóra a ház előtt, Lucie
megdöbbent a kúria enyésző szépségén. Kétoldalt gyönyörűen megépített lépcső vezetett a hatalmas
bejárathoz, és megfeketedett indák kanyarogtak a bordázott oszlopok körül. Felpillantva látta az
erkélyeket, amikről az édesanyja beszélt, ám azokat is benőtte a rengeteg tövis.
– Mint Csipkerózsika kastélya – mormolta Lucie.
– Pont erre gondoltam! – helyeselt Cordelia. – Olvastál régebbi meséket? Úgy emlékszem, azok sokkal
félelmetesebbek. Volt egy, amelyikben Csipkerózsika kastélyát mindenfelől pengeéles vadrózsabokrok
vették körül, és azoknak a hercegeknek a holtteste, akik megpróbáltak keresztüljutni a tüskéken, ott lógtak
a holttestek, a csontjaikat meg fehérre szívta a nap.
– Pompás! – kommentálta Lucie. – Figyelni fogok rá, hogy ezt beleírjam valamelyik könyvembe.
– Nem, a Gyönyörű Cordeliába nem fogod – indult el Cordelia, hogy közelebbről is szemügyre vegye a
házat. – Lucie, egyetlen fáklya sem ég sehol, nyoma sincs fénynek. Lehet, hogy nincsenek itthon?
– Nézd… ott! – mutatott egy pontra Lucie. – Láttam valami fényt az egyik ablakban. Ha nem akarsz
bekopogtatni az ajtón, nem muszáj. Bevallom, hogy elég félelmetes itt.
– Én nem félek – húzta ki magát Cordelia.
– Akkor én megkeresek egy szellemet, amíg te lekötöd a lakók figyelmét – folytatta bujkáló mosollyal
Lucie. – Találkozunk odakint a kapunál negyedóra múlva.
Cordelia bólintott, és elindult felfelé a bejárati ajtóhoz vezető márványlépcsőn. Lucie egyre halkabban
hallotta a kopogtatásának zaját, miközben óvatosan megkerülte a házat. Hátul egészen a sötét folyóig lejtett
a gyep. Azon kapta magát, hogy a kúria idővel megrepedezett, milliónyi vaskos és kanyargós indával
benőtt kőfalát nézi.
Lucie nekifutásból felugorva megragadta az indákat. Gyorsan mászni kezdett, egyik kezét a másik után
téve, ahogy mindig is mászta a kötelet a gyakorlóteremben, és remélte, hogy talál egy nyitott ablakot, amin
keresztül beosonhat a házba. Félúton járt felfelé, amikor nagy örömmel vette észre, hogy egy erkélyhez ért.
Még jobb!
Lucie felhúzta magát a korláton, ahonnan a padlóra bucskázott. Felpattant, mielőtt a vadrózsa tüskéi a
köpenyén áthatolva csúnyán megsebezhették volna. Szörnyen elégedett volt magával. Eszébe jutott, hogy
vajon az apja is büszke lenne-e rá, ha tudná, milyen ügyesen megmászta a falat.
Arra jutott, hogy valószínűleg nem. Sőt, éktelen haragra gerjedne, amiért Lucie egyáltalán itt van.
A szülők tényleg nem tudják, mire képes a gyermekük. Lucie a repedezett franciaajtó kilincséért nyúlt,
aminek fekete kosz és zöldes rothadás éktelenkedett az üvegén. Benyitott, és…
Kitárult az ajtó, s egy hatalmas, üres bálterem képe bontakozott ki. Vagyis nem teljesen volt üres. Jesse
Blackthorn állt előtte, dühtől lángoló zöld szemekkel.
– Razielre, mit keresel te itt? – sziszegte.


Az árnyékvilág hidege a csontjáig hatolt. James korábban még sohasem érezte a fagyot, mindig valahogy a
sötétségen kívül állt, ám most benne volt. Már nem némaság uralkodott. Hallotta a szél süvítését és
valami távoli hangot, talán üvegcsörömpölést.
 Körülötte mindenhol szállt a por. Talán ez a hely régen óceán lehetett, amit kiszárított a kegyetlen szél.
Az biztos, hogy semmi mást nem látott maga előtt, csak a végtelen homoktengert.
Megfordult, hogy vajon lát-e utat, ami visszavezet a bálterembe. Meglepődött, mert helyette Londont
pillantotta meg felülről: a Szent Pál-székesegyházat, a Tower csipkézett tetejét meg a Tower-híd ismerős
vonalait. Maga a híd mintha világított volna, méghozzá hátborzongató vörösben. James köhintett; por ment
a szájába, s olyan ízű volt, akár a keserűsó.
Keserű. Letérdelt, hogy megfogjon egy maroknyit ennek a világnak a csontszínű porából. Korábban még
sohasem tudott megérinteni itt semmit. A talaj olyan keményen porladt, mint bárhol máshol. Beleszórt egy
maroknyit a nadrágzsebébe, majd felegyenesedett, miközben elhalványult London látképe.
Most csak sötétség honolt körülötte, amit halovány, kísérteties fény világított meg, amiről nem látta,
honnan jön. Érintetlen puszta vette körül minden irányból. Próbálta elnyomni az egyre nagyobb rémületét,
ami azt súgta, hogy itt fog meghalni, a teljes sötétségben, földbe gyökerezett lábbal – hiszen nincs út, amin
végigmehetne.
Aztán meglátta. Egy szentjánosbogár aranyszínű fényének kis pislákolását a távolban.
Elindult felé – eleinte lassan, aztán gyorsabban –, a fény pedig lánggá növekedett. Kezdett eltűnni a
hideg, és élő dolgok illata vette körül – gyökereké, leveleké és virágoké –, ahogy visszatért a világba.


Cordelia kis híján feladta a kopogtatást a bejárati ajtónál, amikor végre kitárult a Chiswick-ház ajtaja.
Grace állt a küszöbön. Cordelia legnagyobb meglepetésére egyedül volt. A hölgyek nem szoktak ajtót
nyitni otthon – ez a szolgák feladata. De hát miféle emberi lény lenne hajlandó ilyen helyen élni még azok
közül is, akiknek megadatott a látás képessége? Nem csoda, hogy Grace ragaszkodott hozzá, hogy a
kapunál vegyék fel és tegyék ki.
Grace-en is ugyanaz a ruha volt, amit a piknikre vett fel, bár az alja szakadt és fűfoltos lett. Nem mintha
Cordeliát zavarta volna. Rejlett valami emberi abban, hogy Grace akár csak apró tökéletlenség jelét
mutatja.
Grace lángoló fáklyát tartott a jobb kezében, mögötte pedig üres volt az előcsarnok. Dohos szag
terjengett. Grace rámeredt Cordeliára, amolyan egyszerre értetlen és meglepett arckifejezéssel.
– Miss Carstairs – szólalt meg végül. Nem hívta be Cordeliát, és nem kérdezte meg, miért van itt.
Miután tudomást vett Cordelia jelenlétéről, úgy tűnt, hogy elégedett a jelenlegi helyzettel.
Cordelia megköszörülte a torkát.
– Miss Blackthorn – viszonozta a köszöntést. Ez vajon figyelemelterelés? Lucie ott ólálkodik éppen
valahol, egy szellem után kutatva. Cordelia azt hitte, hogy Tatiana is odajön az ajtóhoz, ám be kellett érnie
Grace-szel. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, jól vagy-e a ma történtek után – folytatta. – Lévén, hogy
én is újonnan érkeztem Londonba, tudom, hogy nehéz lehet…
– Meglehetősen jól vagyok – felelte Grace. Cordeliának az a nyugtalanító érzése támadt, hogy Grace az
értetlenség maszkja mögött alaposan végigméri őt.
– Nem is vagyunk annyira mások, te meg én – mondta Cordelia. – Mindketten hosszú utat tettünk meg,
hogy eljussunk ide…
– Valójában van egy portál a Blackthorn-kúria üvegházában – válaszolta hűvösen Grace. – Az itteni
kertbe vezet. Úgyhogy rövid utazás volt.
– Á! Nos, az más. De egyikünk sem ismeri valami jól az Enklávét és a város fiataljait, Lucie és James
kivételével. Egyszerűen próbáljuk a lehető legjobban élni itt az életünket…
A fáklya fénye különös árnyakat vetett Grace ábrázatára.
– Mi nem hasonlítunk – közölte minden harag nélkül. – Olyan kötelezettségeim vannak, amiket te nem
érthetsz.
– Kötelezettségek? – rettent meg a szótól Cordelia. – Nem mondod, hogy…
 James! Nem lehet, hogy Jamesről van szó! Az, hogy „jól megértik egymást” egy férfival,
kötelezettségnek tekinthető, de csak akkor, ha nem kívánt a kapcsolat. Miután Grace titokban bonyolódott
bele a Jamesszel való kapcsolatába, az anyja tudtán kívül, nyilván maga óhajtotta, nem?
– Azért jöttél, mert mulatságosnak tartod a helyzetet? – kérdezte Grace pengevékony mosoly
kíséretében.
– Nem tudom, mire célzol.
Grace felsóhajtva elfordult volna, ha Cordelia nem nyúl a ruhája ujja után. Grace halkan felsikkantott a
fájdalomtól, és elrántotta a karját.
– Én nem… – meredt rá Cordelia. Alig érintette meg a lányt. – Fáj? Tudok segíteni?
Grace vadul rázta a fejét, miközben egy sötét árnyék tornyosult fölé. Tatiana Blackthorn volt az.
Tatiana egyidős volt Cecily Lightwooddal, mégis évekkel idősebbnek tűnt: a gyűlölködés és a harag
olyan mély árkokat vésett az arcára, mintha késsel metszették volna. Foltos, fuksziaszínű ruhát viselt,
szürkésbarna haja pedig kiengedve lógott. Utálkozva nézett Cordeliára.
– Pont, mint az unokatestvéred – vetette oda. – Egyáltalán nem ismered az illemet. Kifelé a birtokomról
– vágta egyenesen Cordelia arcába az ajtót.


Cordelia éppen a kapu felé tartott, amikor meghallotta a zajt.
Úgy vélte, hogy semmi mást nem tehet, mint megvárja Lucie-t a hintónál – elvégre Tatiana kiparancsolta
a birtokáról. Igen furcsa teremtés volt. Olyan gyűlölet csillant a szemében Jem említésekor, ami
nyugtalanította Cordeliát. Hogy lehet ilyen sokáig utálni valakit? Főleg olyasmiért, ami borzalmas ugyan,
de nem is az illető hibája volt? Benedict Lightwood szörnyeteggé változott, mire Will, Jem és a többiek
lemészárolták. Sok döntés van, ami nem könnyű – sőt, szinte lehetetlen –, így azután semmi értelme utálni
azokat, akik kénytelenek voltak meghozni őket.
A zaj zökkentette ki Cordeliát a gondolataiból: dühös sziszegést hallott. Mintha az üvegházból jött
volna, az előkertből: egy fából és üvegből készült építményből, kupolával a tetején. Sötétség honolt az
ablakok túloldalán, amik kétségkívül olyan koszosak lehettek, mint maga a ház. De miért lenne odabent
bárki is? Éjszaka volt, és senki más nem lakott a kúriában, csak Grace és Tatiana.
Cordelia habozott, aztán levette a kezéről a kötést. Megkönnyebbült, mert a kenőcs javarészt
meggyógyította az égési sérüléseit. Kinyújtóztatta a szabaddá vált ujjait, majd előhúzta a Cortanát, és
odaosont az üvegház ajtajához.
Meglepődött, hogy az ajtó a rozsdás zsanérok ellenére nyikorgás nélkül nyílt ki. Úgy tűnt, hogy a kerti
építmények közül egyedül az üvegház használatos még mindig – a benőtt pavilonokon és a tüskés
bokrokkal teli mélyedésen kívül, amik közül az utóbbi egy kis körszínház volt egykoron.
Cordelia belépett az árnyékok és a szúrós szag kíséretében rothadó növények világába. Elég sötét volt,
csupán kevéske holdfény ragyogott át a piszkos üvegen, hogy megvilágítsa a helyet.
Elővette a boszorkányfényt a zsebéből a szabad kezével. A tizenharmadik születésnapjára kapta
Alastairtől: egy hideg, kerek adamantindarabot, amit a Vasnővérek készítettek, a benne rejlő fény
ígéretével.
Cordelia megmarkolta a követ, mire az felizzott és életre kelt. Kordában tartotta a fényt, mert nem
akarta, hogy fáklya módjára világítson az üvegházban, és elárulja a jelenlétét. A halványsárga fény olyan
ösvényre esett, amit régen dézsás narancsfák szegélyeztek.
A magasan ívelő mennyezet beleveszett a sötétbe. Kis alakok röpködtek ide-oda fent – Cordelia
gyanította, hogy denevérek. Nem zavarták a denevérek. Rengeteg volt belőlük vidéken.
A pókokért már kevésbé lelkesedett. Sűrű, ezüstös hálók feszültek a fák között. Fintorogva indult el az
ösvényen, amit legalább kitapostak. Nemrég járt itt valaki. Cordelia látta a cipősarkak nyomát a döngölt
talajon.
 A hálók viszont üresek voltak. Olyan csillogással lógtak, akár egy ottfelejtett menyasszonyi ruha: pókok
nélkül, sőt még csapdába esett bogarak holtteste sem látszott bennük. Különös – gondolta körülnézve
Cordelia. Könnyen el tudta képzelni, hogy ez a hely egykor gyönyörű volt a fehérre festett gerendákkal
meg az üvegtetővel, amin keresztül meg lehetett pillantani a kék eget. Mostanra csak kevés virág maradt,
noha megpillantotta a nadragulyák lilás szirmait és sötét bogyós terméseit itt-ott egy hatalmas fa körül,
ami szigorúan és kopáran magasodott a szemközti falnál.
Ejnye – gondolta Cordelia. Rosszallásra adott okot, hogy árnyvadászok olyan növényeket
termesszenek, mint amilyen a nadragulya, vagyis sötét varázslatok fontos hozzávalója. Számára ismeretlen
növények is akadtak: egy húsos fehér tulipánra emlékeztető, meg valami olyasmi, ami egy kicsit
hasonlított a Vénusz légycsapójára, csak pirosban. Egyik sem úgy festett, mintha mostanában ápolták
volna: mindent ellepett a gaz. Kertészek rémálma.
Egyre erőteljesebb szag terjengett a levegőben, mintha avart hagytak volna megrothadni – egy haldokló
kert szaga. Cordelia előrekukucskált, és mintha összesűrűsödött volna előtte a sötétség, ahol megmozdult
valami…
Éppen időben húzta be a nyakát, mert sötét karom sújtott le a feje mellett. Démon! – sikoltotta egy hang
a fejében. A bűz a levegőben, amit félig elnyomott a rothadó levelek szaga… sehol egy madár vagy akár
pók az üvegházban… hát persze!
Valami mozgott a sötétben. Cordelia egy hatalmas, torz arcot látott fölé tornyosulni – sápadt volt, és
csontos, hatalmas agyarakkal –, mielőtt a démon felszisszent, és meghátrált a fénytől.
Cordelia sarkon fordult, hogy meneküljön, ám egy csáp tekeredett a bokájára, ami hurokként körülfogta,
s kirántotta alóla a lábát. Cordelia egyenesen a földre zuhant, a boszorkányfény pedig kirepült a kezéből.
Sikított, ahogy bevonszolták a sötétbe.


Lucie teljesen kihúzta magát, ám még így sem volt túlzottan impozáns a magassága; ő volt a
legalacsonyabb az egész családban.
– Szerintem nyilvánvaló – mondta. – Lopakodom, kémkedek.
– Ó, hogy az a… – villant meg Jesse szeme, és hátralépett. – Gyere be, de gyorsan.
Lucie engedelmeskedett, és azon kapta magát, hogy egy tágas terembe került. Jesse ugyanabban a
ruhában állt előtte, amit a bálon is viselt, sőt előtte az erdőben. Ritkán lehet zakó nélkül látni egy
úriembert, pláne ingujjban, hacsak nem fiútestvérről vagy más rokonról van szó. Kislányként még nem tűnt
fel neki Jesse alulöltözöttsége, de most már nagyon is a tudatában volt. A fiúnak egy fémlemezke – talán
egy medál – lógott a nyakában, amire tövisekből álló köröcskét véstek.
– Őrült vagy, amiért idejöttél – jelentette ki. – Ez veszélyes.
Lucie körülnézett. A terem mérete és belmagassága miatt csak még elhagyatottabbnak tűnt az egész.
Holdfény szüremlett be egy törött ablaküvegen. A falak sötétkékben pompáztak egykoron, ám azóta szinte
megfeketedtek a vékony koszrétegtől. Portól elnehezült fényes anyag lógott le a plafonról hatalmas
kötegekben, és meglibbent a betört ablakok miatti huzatban. Lucie elindult a terem közepe felé, ahol óriási
kristálycsillár lógott. Úgy festett, mintha eredetileg egy csillogó pókot formázott volna, ám az évek
múlásával kiestek belőle a kristályok, hogy megkövült könnycseppek módjára heverjenek szanaszét a
padlón.
Lehajolt, hogy felvegyen egyet: hamis gyémánt volt, de attól még gyönyörű, csupa csillogás és por.
– Ez volt a bálterem – szólalt meg lágy hangon.
– Még mindig az – felelte Jesse, Lucie pedig megpördült a tengelye körül, hogy szembeforduljon vele.
A fiú teljesen máshol állt, mint korábban, noha Lucie nem hallotta megmoccanni. Teljesen fekete-fehér
volt, csak a Blackthorn-gyűrű ragyogott ezüstösen a sebhelyes jobb kezén, meg a szemének zöldje.
– De most már tönkrement. Anyám örömét leli abban, hogy átengedi az idő vasfogának ezt a helyet, és
hagyja, hogy az évek megtépázzák és megsemmisítsék Lightwoodék büszkeségét.
– Örökké utálni fogja őket?
– Nem csak Lightwoodékat utálja – magyarázta Jesse. – Mindenkit utál, akit felelősnek tart az apám
haláláért. A testvérét, az apádat és anyádat, meg Jem Carstairst. Sőt, még a Klávét is. Őket azért tartja
felelősnek, ami velem történt.
– Mi is történt veled? – érdeklődött Lucie, miközben a köpenye zsebébe csúsztatta a törött kristályt.
Jesse fel-alá járkált a teremben; úgy nézett ki, mint egy fekete macska a félhomályban, nyúlánk volt, és
kecses, borzas sötét hajjal. Lucie odafordulva nézte, ahogy újra és újra elnyelik az árnyékok. A csillár
himbálózott, a megmaradt kristályok fénynyalábokat szórtak szét a teremben, szikrákat a sötétben. Lucie
egy pillanatra azt hitte, hogy egy fiatalembert lát az árnyak között: egy világosszőke hajú fiatalembert
kemény vonalú szájjal, irgalmatlan arckifejezéssel. Valamiért ismerősnek tűnt…
– Mióta látod a holtakat? – kérdezte Jesse.
Lucie pislogott, mire a szőke fiú eltűnt.
– A legtöbb Herondale látja a szellemeket – válaszolta. – Mindig is láttam Jessamine-t. James is.
Egyáltalán nem tartottam ezt különösnek.
Jesse megállt a csillár alatt. Higgadt jelleméhez képest meglepő nyughatatlanság munkált benne.
– Senki más nem látott engem, csak az anyám és a testvérem, amióta… amióta hat éve találkoztál velem
Brocelindben.
– Szellem vagy, de nem olyan, mint a többi szellem – ráncolta a homlokát Lucie. – Még az apám és a
bátyám sem lát téged. Milyen furcsa! Eltemettek?
– Igencsak lényegre törő megkérdezni egy úriembertől, hogy eltemették-e – jegyezte meg Jesse.
– Hány éves vagy? – folytatta Lucie tántoríthatatlanul.
– Két korom van – nézett fel sóhajtva a csillárra. – Huszonnégy éves vagyok. És tizenhét.
– Senkinek sincs két kora.
– Nekem igen – felelte könnyedén Jesse. – Amikor tizenhét éves voltam, meghaltam. De anyám…
felkészült rá.
– Hogy érted, hogy felkészült? – nyalta meg a kiszáradt ajkát Lucie.
– Ez, amit most látsz, a lelkem manifesztációja – mutatott végig magán Jesse. – A halálom után anyám
azt mondta a Néma Testvéreknek, hogy soha nem fogja átadni nekik a maradványaimat, nem hajlandó
megengedni nekik, hogy még egyszer hozzám érjenek, hogy hamuvá égessék a testemet. Nem tudom,
megkérdezték-e tőle, hogy ezután mit csinált, de tudom, hogy hívott egy boszorkánymestert a szobába a
halálom utáni órákban, hogy tartósítsa és megőrizze a fizikai testemet. A lelkemet szabadjára engedték a
valódi és a szellemvilág között kószálni. Ezért nem öregszem, nem lélegzem, és csak éjszakánként élek.
– Amiket úgy töltesz el, hogy báltermekben kísértesz, és az erdőt járod?
– Általában olvasással töltöm az időmet – vetett rá egy sötét pillantást Jesse. – Az idrisi és a
Chiswick-háznak is gazdag a könyvtára. Még Benedict nagyapám közzé nem tett tanulmányait is
elolvastam. A kéményben voltak elrejtve. Ocsmány téma: a démonok megszállottja volt. Összejárt velük,
keresztezte őket…
– Fúj – legyintett Lucie. Benedict Lightwood furcsaságait jól ismerte mindenki. – Mit csinálsz nappal?
– Eltűnök – mondta Jesse halovány mosollyal.
– Tényleg? Hová tűnsz el?
– Nagyon sok kérdésed van.
– Igen – erősítette meg Lucie. – Igazából azért jöttem ide, hogy kérdezzek tőled valamit. Mire
gondoltál, amikor azt mondtad, hogy „itt jár a halál”? Semmi sem történt a bálon.
– De ma igen – pontosított Jesse. – Grace mesélte.
Lucie megpróbálta elképzelni, hogy Grace és Jesse itt ül, ebben a sötét teremben, és megbeszélik
egymással a napi eseményeket:
 Láttam egy nappali démontámadást a Regent’s Parkban.
Tényleg? Hát én nem sok mindent csináltam, mert mint tudod, továbbra is halott vagyok.
Lucie megköszörülte a torkát.
– Akkor látod a jövőt?
Jesse nem válaszolt rögtön. Mintha holdfényből és pókhálóból lett volna, árnyék vetült a halántékára, a
két kulcscsontja közötti mélyedésre meg a csuklójára.
Végül megszólalt.
– Mielőtt bármit is elárulnék, meg kell esküdnöd, hogy senkinek sem fogsz beszélni rólam. A bátyádnak
sem, Cordeliának sem, a szüleidnek sem. Megértetted?
– Titok? – vonta kérdőre Lucie, aki egyszerre imádta és utálta a titkokat. Mindig rábíztak egyet, hogy
aztán rögtön kísértést érezzen a megosztására. – Miért kell titokban tartani? Sokan tudják, hogy
szellemeket látok.
– De ahogy azt olyan bölcsen észrevetted, én nem egy hétköznapi szellem vagyok – magyarázta Jesse. –
Engem szellemidéző varázslat tart ebben az állapotban, pedig a Klávé tiltja az ilyesmit. Ha megtudják,
akkor megkeresik a holttestemet, elégetik, és akkor tényleg halott leszek. Örökre.
– Szóval még mindig reménykedsz… – nyelt egyet Lucie. – Úgy gondolod, hogy vissza tudsz jönni?
Teljesen az életbe?
– Nem tettél ígéretet – fonta karba a kezét Jesse a falnak dőlve.
– A szavamat adom. Senkinek sem fogok beszélni rólad. Most pedig magyarázd el, mire gondoltál
tegnap este azzal a figyelmeztetéssel.
Lucie azt hitte, hogy Jesse gúnyosan fog mosolyogni, vagy mond valami epéset, ám nagyon komolynak
tűnt.
– Az, ami vagyok, két világ közé kényszerít engem – kezdte. – Ide tartozom, de mégsem. Néha
megpillantok más dolgokat is, amik nem egészen tartoznak ide. Más szellemeket, nyilván… és démonokat.
Baljós jelenlét volt abban a bálteremben, és úgy hiszem, hogy ugyanaz tért ma vissza.
– De miért? – suttogta Lucie.
– Azt nem tudom – rázta a fejét Jesse.
– Vissza fognak jönni…? – próbálta feltenni a kérdést Lucie, de fény villant. Jesse meglepetten fordult
a ház hátsó fala felé: a franciaajtók ijesztő fehér fényt árasztottak.
Lucie odaszaladt az egyik ablakhoz, hogy kinézzen rajta. Tisztán látta a kertet a maga gubancos
sötétjében. Nem messze volt egy üvegház, ami úgy világított, akár egy csillag.
Boszorkányfény.
Egy szempillantás múlva kialudt. Lucie-nek jéghideg félelem szorította össze a szívét.
– Daisy – lehelte, s feltépte az ajtót. Hátra sem nézett Jessere, miközben kivetette magát az erkélyre,
átlendült a korláton, és mászva elindult lefelé.


Cordelia a talajt kaparta a szabad kezével: ujjai belemélyedtek a földbe, ahogy bevonszolták a sötétbe.
A lábára fonódó démoncsáp szörnyű kínnal járt; úgy érezte, mintha milliónyi apró fog vájna a bőrébe, de
még szörnyűbb volt a forróság a tarkóján, a lehelete annak, ami fölé tornyosult…
Valami elkapta a kezét. Lucie – gondolta. Felsikoltott, ahogy hirtelen megállt, mert megfeszült a
fájdalmas kötél a lába körül, és oldalra rándult a teste. Felnyúlt, hogy megmarkolja a kezet, amelyik
elkapta, és meglátta, kié.
Az üvegház félhomályba veszett, mégis azonnal felismerte. Bozontos fekete haj, fakóarany szempár, az
emlékezetébe vésődött arc. James.
Nem harci felszerelésben volt, hanem nadrágban és ingujjban, az arca pedig elsápadt a döbbenettől.
Mégis határozottan fogta Cordelia csuklóját, hogy az ajtó felé húzza, miközben a lány lábára tekeredett
kötél próbálta beljebb vonszolni az üvegházba. Cordelia tudta, hogy ha nem lép gyorsan, akkor
kettészakad.
James szorításának erejét felhasználva megfordult, hogy kiszabadítsa a Cortanát, ami alá szorult, majd
kézbe vette a pengét. Lenyúlt, hogy levágja magáról a csápot, ami foglyul ejtette.
A Cortana arany szikrákat szórva vágta át a démonhúst. Mély, morgó ordítás hallatszott, Cordelia pedig
egyszer csak kiszabadult, és James felé kúszott a démongenny és a saját vérének elegyében.
Mintha tűz marta volna végig a testét, olyan fájdalom áradt szét benne, amikor James talpra állította.
Egyáltalán nem hatott elegánsnak a gesztus, nem így segít fel egy úr egy hölgyet. A küzdelem hevének
erőteljes, kétségbeesett rántása volt. Cordelia rázuhant Jamesre, aki elkapta. A boszorkányfény halványan
pislákolt a porban, ahová leejtette.
– Daisy, mi a kénköves…? – kezdte James.
Cordelia megpördült, és kihúzta magát James szorításából, hogy felkapja a boszorkányfényt. Az
újjáéledő fénynél meglátta, hogy a hatalmas fának hitt dolog az üvegház túlsó végében valami nagyon más.
Démon volt, ám még sohasem látott hasonlót. Távolról szinte pillangónak vagy molynak tűnt, ami
széttárt szárnyakkal gubbaszt a falon. Jobban megnézve nyilvánvalóvá vált, hogy a szárnyai hártyás
végtagok, amiken vörösen lüktető erek húzódnak végig. A szárnyak találkozásánál valami törzsszerű
képződményen három fej ült. Mindegyik farkasfejre emlékeztetett, csak fekete rovarszemekkel.
A törzsének aljából kiindulva hosszú csápok kanyarogtak, akár egy polip karjai, amik hártyás gubóikkal
gyökerek módjára terültek szét az üvegházban. Végighúzódtak a fák és a cserepes növények között,
fojtogatták a virágzó bokrok alját, s átnyúltak egészen Cordelia és James felé.
Az a csáp, amelyiket Cordelia megcsonkított, a földön lüktetett, és lassan folyt belőle a démongenny.
Nem túl fürgén, mégis kérlelhetetlenül jött utána a többi.
Cordelia zsebre vágta a boszorkányfényt. Ha már harcolnia kell, mindkét kezét szabaddá akarta tenni.
Jamesnek szemlátomást hasonló gondolata támadt: előhúzott egy tőrt a fegyverekkel teli övéből, és
hunyorogva célzott vele.
– Daisy – szólalt meg oda sem nézve. – Fuss!
Tényleg egy dobókéssel akar szembeszállni ezzel a lénnyel? Kész öngyilkosság! Cordelia megragadta
Jamest a szabad kezével, és futásnak eredt. A fiú annyira meglepődött, hogy követte. Cordelia egyszer
pillantott hátra, s látta, hogy fekete karmok kapnak utánuk, így eszeveszettre fokozta a tempót. A jó
Razielre, miért ilyen hatalmas ez az üvegház?
Elszáguldottak a dézsás narancsfák között, ahol megtorpantak. Cordelia végre meglátta az ajtót, de
összeszorult a szíve: fekete karmok vették körül, amiknek a hegye rányomódott az ajtóra, hogy szorosan
zárva tartsa. Megszorította James csuklóját.
– Az ott az ajtó? – suttogta James. Cordelia vetett rá egy meglepett pillantást: hogyhogy nem tudja?
Nem ugyanott jött be, ahol ő?
– Igen – válaszolta Cordelia. – Van egy szeráfpengém, de csak egy. Megpróbálhatnánk…
James eldobta a tőrt, aminek rúnák csillogtak a pengéjén. Olyan gyors volt a mozdulata, hogy homályba
veszett: az egyik pillanatban még a kezében tartotta a pengét, ami a következőben belemélyedt a démon
hártyás szárnyába, és betörte mögötte az üveget. A démon rikoltva elkezdte lefejteni magát a falról.
James káromkodva elhajított még két kést, amik ezüstös ívet írtak le a levegőben. A démon felvisított –
szörnyű, magas hangon –, ahogy a pengék belemélyedtek a törzsébe. A lény görcsbe rándult, szinte mintha
szét akart volna esni, miközben a bőrszerű gubói esőcseppek módjára koppantak a talajon. Még utoljára,
fuldokolva felszisszent, és eltűnt.
Kitárult az üvegház ajtaja, mert nem volt többé, ami zárva tartsa. Az üvegszilánkok és a bűzös
démonvér tengerében James gyorsan kislisszolt az ajtón, maga után húzva Cordeliát, hogy együtt
botorkáljanak ki az éjszakába.


Elrohantak az üvegháztól a magasra nőtt füvön és a gyomok erdején keresztül. Miután távolabb jutottak,
egy tisztásra, ott, ahol az olasz kert bejárata lehetett régen, James megtorpant.
Cordelia kis híján nekiütközött. Szédült, elhomályosult előtte a világ. Megint érezte a fájdalmat a
lábában. Visszarakta a Cortanát a hátán lévő kardhüvelybe, s lerogyott a földre.
Egy mélyebben fekvő, gondozatlan növényekkel teli kis részen voltak, ahonnan az üvegház távoli sötét
csillagként látszott a kert egyik dombjának tetején. Sötét fák értek össze a fejük felett, egymásba
gabalyodó ágakkal. A levegő hűvös volt, és tiszta.
James letérdelt Cordeliával szemben a fűbe.
– Daisy, hadd nézzem meg!
A lány bólintott. James óvatosan megfogta a bokáját, a rövid szárú bőrcsizma fölött, és felhajtotta a
szoknyáját. Az alsószoknya alja átázott a vértől, Cordelia pedig képtelen volt elfojtani a kis hangot,
amikor a bokája kiszabadult.
Úgy festett a bőr, mintha recés késsel tépázták volna meg. A csizma szárát is vér áztatta.
– Rosszul néz ki – állapította meg halkan James. – De csak felszíni sérülés. Nincs méreg.
Elővette az irónját az övéből. Végtelenül óvatosan hozzáérintette a hegyét Cordelia vádlijához, akinek
eszébe jutott, hogy anyja kikészülne a gondolattól, hogy egy fiú megérinti a lábát. James rajzolt rá egy
gyógyító rúnát.
Cordeliának olyan érzése volt, mintha valaki hűs vizet öntött volna a bokájára. Nézte, ahogy a sérült
rész kezd összeforrni, a szétmarcangolt bőr pedig újra egyesül, mintha másodpercek alatt játszódna le
többhétnyi gyógyulás.
– Úgy nézel, mintha még sohasem láttad volna, mire képes egy iratze – húzódott mosolyra James szája
széle. – Soha nem sérültél még meg?
– Ilyen csúnyán nem – válaszolta Cordelia. – Tudom, hogy kellett volna. Biztos azt gondolod, hogy
milyen kisbaba vagyok. És az a démon… pff… soha nem lett volna szabad hagynom, hogy leterítsen…
– Hagyd ezt abba! – szólt rá James határozottan. – Mindenkit elpáhol olykor egy démon. Ha nem így
lenne, akkor nem lenne szükségünk gyógyító rúnákra – villantotta meg James azt a ritka, bűbájos mosolyát,
ami áttört a maszkon, és felragyogott tőle az arca. – Arra gondoltam, hogy egy kicsit emlékeztetsz
Catherine Earnshow-ra az Üvöltő szelekből. Anyámnak van egy kedvenc sora arról, amikor megharapta
egy bulldog: „Cathy azonban meg se mukkant, nem bizony! Szégyellte volna, még ha egy megvadult
tehén öklelte volna is fel!” 7

Cordelia évek óta nem olvasta az Üvöltő szeleket, mégis érezte, hogy mosoly ül ki az arcára.
Hihetetlen, hogy James mosolyra tudta fakasztani mindazok után, amin az imént keresztülmentek.
– Lenyűgöző volt – szólalt meg. – Hogy kiiktattál egy olyan méretes démont csupán késdobálással.
James hátravetett fejjel, halkan felnevetett.
– Christophernek jár az elismerés – tiltakozott. – Ő készítette nekem ezeket a pengéket. Éveken át
dolgozott új anyagok megalkotásán, amik még a legerősebb rúnákat is elbírják. A legtöbb fém
megsemmisülne. Ez viszont azt jelenti, hogy pokoli sokba kerül, valahányszor elveszítek egyet – nézett
bánatosan az üvegház felé.
– Jaj, ne! Nem mehetsz vissza oda – jelentette ki határozottan Cordelia.
– Nem hagynálak itt – felelte James, amitől a lány elolvadt. – Daisy, ha elmesélek neked valamit, akkor
megígéred, hogy nem mondod el senkinek?
Cordelia nem tudott nemet mondani, amikor James Daisynek hívta.
– Tudod, hogy képes vagyok árnyékká változni – kezdte James. – És eleinte nem sok uralmam volt az
átváltozás fölött.
Cordelia bólintott; sohasem tudná elfelejteni, ahogy a fiú érte nyúlt, amikor perzselő láz gyötörte, ő
pedig próbálta megfogni a kezét, ami köddé vált.
 – Éveken át dolgoztam az unokatestvéreddel, Jemmel, hogy megtanuljam uralni: az átváltozást, a
látomásokat. Ma este mégis a saját akaratomból léptem át az árnyékvilágba – vallotta be James az ajkára
harapva. – Ahogy belekerültem, ide hozott.
– Nem értem – mondta Cordelia. – Miért pont ide?
– Fényt láttam az árnyak között – nézett bele a szemébe James. – Azt követtem. Szerintem a Cortana
fénye volt.
Cordelia ellenállt a kísértésnek, hogy hátranyúljon megérinteni a kardot, biztosan ott van-e még.
– Tényleg különleges kard – ismerte be. – Apám mindig azt mondta, hogy nem tudjuk, mi mindenre
képes.
– Amikor az üvegházban kötöttem ki, fogalmam sem volt, hol vagyok – folytatta James. – Fuldokoltam a
portól. Fehér és szürke por volt, mint az égett csontoké. Magammal hoztam egy maroknyit a másik
világból – nyúlt be a nadrágzsebébe, ahonnan kivett egy csipet hamunak látszó valamit. – El fogom vinni
Henrynek és Christophernek. Talán ők meg tudják vizsgálni, mi van benne. Eddig még sohasem tudtam
elhozni semmit az árnyékvilágból. Lehet, hogy azért történt, mert önként léptem át.
– Gondolod, hogy azért, mert a démonnal harcoltam… vagyis a Cortanával… azért kerültél ide? –
összegezte Cordelia. – Akármilyen démon is volt…
– Egy cerberus démon volt – pillantott James megint az üvegház felé. – És valószínűleg már évek óta
ott volt.
– Láttam már képeket cerberus démonokról – tápászkodott fel Cordelia. James felegyenesedve
átkarolta, hogy megkapaszkodhasson benne, mire a lány megfeszült a közelségétől. – Nem így néznek ki.
– Benedict Lightwood a démonok nagy rajongója volt – mondta James. – Amikor a halála után
kipucolták ezt a helyet, tucatnyi cerberus démont találtak. Őrkutyaszerű lények; azért helyezte őket ide,
hogy védjék a családját és a birtokát. Szerintem elkerülte a figyelmüket az üvegházban lakó példány.
Cordelia kissé elhúzódott Jamestől, bár ezt szerette volna a legkevésbé.
– Gondolod, hogy az évek során megváltozott? Még inkább a hely részévé vált?
– Olvastad A fajok eredetét? – kérdezte James. – Arról szól az egész, hogy az állatok hogyan
alkalmazkodnak generációról generációra a környezetükhöz. A démonoknál nincsenek generációk, mert
nem halnak meg, hacsak meg nem öljük őket. Ez a példány alkalmazkodott a környezetéhez.
– Szerinted több is van itt? – nézett szét Cordelia a kertben Lucie-t keresve. Már kibírhatóvá enyhült a
fájdalom a bokájában, így körbe is tudott fordulni. – Lehet, hogy veszélyben vagyunk. Lucie…
– Lucie? – sápadt el James.
Cordeliának kihagyott a szívverése. Az Angyalra!
– Lucie és én együtt jöttünk ide.
– Hogy az a bolond… – ült ki James arcára az aggodalom. Cordelia látta rajta, a tekintetén. – Miért?
– Lucie meg akart győződni róla, hogy Grace jól van, és megkért, hogy jöjjek el vele – hazudta
Cordelia. – Ő bement a házba Grace-hez és Tatianához. Én meg ostoba módon elbóklásztam megnézni a
kertet…
James furcsán döbbent képet vágott, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami szörnyen fontos.
– Grace – szólalt meg.
– Tudom, hogy talán meg szeretnéd látogatni, de muszáj, hogy figyelmeztesselek: Tatiana nagyon rossz
hangulatban van.
Jamesen továbbra is néma döbbenet látszott. Egyszer csak zizegő nesz hallatszott, és Lucie rohant ki a
bozótosból.
– Cordelia! – lehelte, s felderült az arca a megkönnyebbüléstől. – És Jamie! – fintorodott el. Úgy
megtorpant, mintha falnak ütközött volna. – Jaj, istenem! Jamie! Mit keresel itt?
– Mintha neked lenne tökéletes magyarázatod arra, hogy miért ólálkodsz valaki másnak a birtokán az
éjszaka közepén – jegyezte meg James, aki pillanatok alatt változott át aggodalmas fiatalemberből a húga
fölé tornyosuló testvérré. – Papa és mama meg fog ölni.
– Csak ha elárulod nekik – villant meg Lucie szeme. – Máskülönben honnan tudnák?
– Persze hogy meg fogják tudni – felelte James komoran. – Egy cerberus démon jelenléte az üvegházban
aligha…
– Egy micsoda és hol? – kerekedett el Lucie szeme.
– Egy cerberus démon az üvegházban – ismételte James. – Ahová véletlenül teljesen egyedül küldted a
jövőbeni parabataiodat…
– Jaj, nem. Semmi baj, egyedül mentem be oda – szólt közbe Cordelia. – Éppen el akartam állni a
hintóval a kapu elől. Ha Tatiana kinéz az ablakon, és meglátja, dühös lesz.
– Jobb, ha megyünk – tódította Lucie. – James, te is velünk tartasz, vagy úgy mész, ahogy jöttél? Hogy
is jöttél? – hunyorgott.
– Ne is törődj vele – válaszolta James a félmosolyával. – Menjetek csak a hintóval. Nemsokára
utánatok megyek, és otthon találkozunk.


– Gondolom, azért marad, mert látni akarja Grace-t – állapította meg fojtott hangon Lucie, miközben
Cordeliával együtt visszasiettek a Chiswick-ház túlburjánzott kertjének ösvényein. A kapun kilépve
pontosan ott találták a hintót, ahol hagyták: Xanthos mintha őrt állt volna előtte. – Ott lődörög az ablaka
alatt, vagy ilyesmi. Remélem, Tatiana nem harapja le a fejét.
– Határozottan úgy tűnt, mint aki nem akar látogatókat – helyeselt Cordelia, s beszállt a hintóba. –
Eléggé megsajnáltam Grace-t.
– James régen szánalmat érzett iránta – tette hozzá Lucie, ahogy elindult velük a hintó. – Aztán úgy
tűnik, valahogy beleszeretett. Ami igazából nagyon furcsa. Mindig is azt hittem, hogy a szánalom a
szerelem ellentéte…
Elhallgatott, és elsápadt az arca.
Fény látszódott az összegabalyodott faágak között. Alakok közeledtek az úton, a kúria felé sietve.
– Papa az – szólalt meg Lucie olyan hangon, mintha ő is cerberus démonnal találkozott volna. – Vagyis
mindenki.
Cordelia csak bámult. Az út egyszeriben megtelt boszorkányfénnyel. Bevilágított a ház sötét kapuján, a
kétoldalt végigfutó bükkfasoron, egészen a kúria homályos körvonaláig. Lucie talán túlzott egy kissé, hogy
mindenki ott volt, ám tény, hogy az árnyvadászok nagyobb csoportja közeledett gyalog Blackthornék
lakóhelye felé. Cordelia látta az ismerős arcokat: Gabriel és Cecily Lightwoodot, Charles Fairchild
vörös haját és persze Will Herondale-t.
– Mit csinálnak itt? – tűnődött el. – Visszamenjünk figyelmeztetni Jamest, hogy illanjon el?
A hintó viszont már felgyorsult, Xanthos elügetett velük, míg az utolsó Enklávé-tagok is beözönlöttek a
kapun.
Ahogy a ház zsugorodni kezdett a távolban, Lucie komoly arccal megrázta a fejét.
– Nem köszönné meg – sóhajtott fel. – Csak dühös lenne, amiért magunkat is bajba kevertük. James
amúgy is fiú, tehát kevésbé lesz szorult helyzetben, ha rajtakapják, hogy ott lődörög. Ha minket találnának
meg, szörnyű nagy bajban lennél az anyukád előtt. Ez egyáltalán nem igazságos, de így van.


Holdfény szűrődött be az üvegházba a betört üvegtáblákon keresztül. A nephilimek rég elmentek, miután
megvizsgálták a helyet, és előálltak a kéréseikkel a ház úrnője felé. Végre csend honolt.
A gubók, amiket a cerberus démon hagyott a haláltusája után, mocorogni kezdtek, akár a kikelő tojások.
Széthasadt a bőrszerű felületük, ahogy a tövisszerű fogak kirágták őket belülről. A ragacsos hártyával
borított, csótányhangot adó újszülött démonok kibucskáztak az üvegház döngölt föld padlójára. Nem
voltak nagyobbak egy gyermek kezénél.
De nem sokáig maradtak ekkorák.



6
Kosztolányi Dezső fordítása
7
Sőtér István fordítása
 A múlt:
Idris, 1900

Az egy dolog, hogy James elhatározta: árnyékként beoson a Blackthorn-kúriába. Az pedig már más tészta,
hogy meg is valósítsa. Miután Grace megkérte, még napokig kifogásokat keresett, hogy miért ne épp aznap
este tegye meg: az apja túl sokáig maradt fent ahhoz, hogy ne vegye észre az eltűnését; túlságosan rossz
volt az időjárás a kinti kalandozáshoz; vagy éppen túl fényesen ragyogott a hold ahhoz, hogy kellőképp
sötétségbe tudjon burkolózni.
Aztán egyik éjjel James zaklatott álmokból riadt fel, kimelegedve és levegő után kapkodva, mintha
valami szörnyűség elől menekült volna. Az ágyneműje a földön hevert. Felkelt, és egy ideig fel-alá járkált
a szobájában. Gondolni sem bírt az alvásra. Aztán nadrágot és inget húzott, majd kimászott az ablakon.
Cordelia járt a fejében, nem pedig Grace, mégis a Blackthorn-kúriát körülvevő falnál találta magát.
Idáig eljutva már nem fordulhatott vissza, így az akaraterejének segítségével átváltozott árnyékká.
Hamarosan átjutott a fal túloldalára, s a kerten át bement az előcsarnokba.
Nem volt felkészülve arra, hogy az éjszaka közepén milyen a Blackthorn-kúria: a síri csöndre, a
felnyitott kriptára emlékeztető baljós légkörre. Vastag szürke porréteg borította a korlátokat és a
bútorokat; minden sarok tele volt pókhálóval. James látóterének szélén szürke homály kísértett, amiről
tudta, hogy az árnyékvilág határa. Tudta, hogy annak a világnak hódol, ha a húsát árnyékká változtatja.
De tett egy ígéretet.
James látta a szellemeket, és itt nem voltak szellemek. Ettől még kísérteties hangulatot árasztott a hely.
Mintha az árnyékok figyelmesen hallgatták volna a lépteit. A legfurcsább az volt, hogy minden egyes óra,
ami előtt elhaladt, ugyanabban az időpontban állt meg, háromnegyed kilenc előtt öt perccel.
James felment a lépcsőn. A hosszú folyosó végén, a toronyfal előtt hátborzongató páncél állt, ami
bőven megvolt kétszer akkora, mint egy ember. Szerencsére dísz volt csupán: acélból és rézből
készítették, így leginkább egy hatalmas csontvázra hasonlított a bordakosárszerű mellvértjével meg a
bámuló koponyát formázó sisakjával és rostélyával. James megtorpant, s addig meredt rá, amíg eszébe
nem jutott, hogy mi lehet: Axel Mortmain híres szerkezeteinek egyike, vagyis egy üres valami, amiben
démon lakott egykor. Egy olyan szörny, amilyet a szülei szinte annyi idősen győztek le, mint amilyen korú
ő most.
Grace korábban azt mondta, hogy Tatiana az évek során egész végig érintetlenül hagyta a házat, ám ez
nem volt teljesen igaz: felállította ennek a mechanikus lénynek a holttestét a karzaton. Vajon miért? Mit
jelentett neki? Csodálta Mortmaint, aki kis híján elpusztította az árnyvadászokat?
James utált hátat fordítani ennek a valaminek, de azért továbbment, és gyorsan megtalálta Tatiana
dolgozószobájának ajtaját.
A helyiség tele volt dobozokkal és rekeszekkel, halomra álltak benne a megsárgult, rothadó könyvek.
A falon egy fiú portréja lógott, aki nagyjából egyidős volt Jamesszel, és a sovány ábrázatán csak úgy
világítottak a csillogó zöld szemek. James tudta, ki lehet ő, habár sohasem látta: Jesse Blackthorn.
Egy fémdoboz hevert a halott fiú portréja alatti alacsony kovácsoltvas asztalkán, amit ugyanazok a
kanyargó indák díszítettek, mint jóformán minden egyebet Blackthornéknál. A zárat beépíthették a doboz
fedelébe, mert csupán egy kulcslyuk látszott a sima felületen.
James rá sem nézett a dobozra, csak odanyúlt a fedeléhez. Érezte, hogy a teste kiszámíthatatlanul át-
átzuhan az árnyékvilágba, s egy szörnyű pillanatig látta a másik világot, a megmételyezett helyet a
kitekeredett fákkal.
 Bedugta az éteri kezét a dobozba, ahol hidegen kanyargó fémdarabot érzett a markában. Grace anyjának
karkötője volt az – éppen olyan, amilyennek a lány leírta.
James kimenekült a szobából és a kúriából is. A poros ablakokon beszüremlő holdfény úgy pislákolt és
vonaglott, mint halomnyi ezüstkígyó.
A kúria kertjéből kijutva, már majdnem otthon, észrevette, hogy árnyék maradt. Megállt ott, ahol volt:
egy jellegtelen ösvényen, amit mindkét oldalról terebélyes fák és dús lombok szegélyeztek. Sem a
Blackthorn-, sem pedig a Herondale-házat nem lehetett látni innen. A sötét égbolton ezüstösen ragyogott a
hold. Szürkeség pislákolt a látóterének határán, ahogy becsukta a szemét, és arra összpontosított, hogy újra
hús-vér legyen.
Nem történt semmi.
Pillanatnyilag nem volt lélegző lény, mégis úgy érezte, mintha elgyötörten és reszketve venné a levegőt.
Amikor árnyékká változott a perzselő láz idején, csupán másodpercekig tartott a dolog. Az Árnyvadász
Akadémián sem tartott sokkal tovább. Ám egyik alkalommal sem szándékosan idézte elő az átváltozást.
Furcsamód eszébe jutott Cordelia, akinek a hangja áthatolt a láz ködén és az árnyakon. Térdre rogyott,
de a keze nem hagyott nyomot az út porában. Behunyta a szemét. Hadd jöjjek vissza! Hadd jöjjek vissza!
Ne hagyj egyedül ezekkel az árnyakkal!
Erre rándulást érzett, vagyis mintha egy esés után durván ért volna földet. Kipattant a szeme. Már nem
árnyék volt. Feltápászkodva magába szívta a hideg és tiszta levegőt. Eltűnt a szürkeség a látóteréből.
– Na… – mondta csak úgy az orra alatt. – Soha többé! Erről ennyit. Soha többé!


Másnap este Grace egy tiszafa alatt várt rá, a Brocelind-erdő szélén. James szó nélkül a kezébe adta a
karkötőt.
Grace eltöprengve forgatta a fehér ujjai között, James pedig látta, hogy megcsillan a holdfény a fémbe
vésett szavakon.
Loyaulté me lie. James tudta, mit jelent. Egy régi angol király jelmondata volt. Köt a hűség.
– Ez volt a Cartwright család mottója – szólalt meg Grace nagyon lágy hangon. – Grace Cartwright
voltam egykor – folytatta bujkáló mosollyal, ami olyan halovány volt, akár a téli holdfény. – Amíg rád
vártam, rájöttem, milyen bolond voltam, amiért megkértelek erre. Nem hordhatom anélkül, hogy anyám
meglátná. A szobámban sem merem tartani, nehogy megtalálja. Te hordanád? – fordult James felé. –
A barátságunk kedvéért. Az egyetlen igazi barátomként. Így amikor látlak, emlékeztet majd rá, hogy ki
vagyok.
– Hát persze – felelte James, mert megszakadt a lányért a szíve. – Persze hogy hordanám.
– Nyújtsd ki a karod – suttogta alig hallhatóan Grace.
James engedelmeskedett. Később megállapította, hogy sohasem fogja elfelejteni Grace ujjainak
érintését, ahogy felkerült rá a karkötő, miközben az egész Brocelind-erdő – vagy talán egész Idris –
felsóhajtott.
Lepillantott Grace-re. Hogyhogy nem vette még észre, hogy szinte teljesen ezüstszínű a lány szeme, mint
maga a karkötő?
Egész nyáron hordta a karkötőt, majd az utána következő évben és azután is. Még most sem vette le.
 7
Csengő dallamok

„Szépen zengenek a szavak,

Ha a megfelelő ember zengeti őket,
Jól csengenek a dallamok,
Ha az énekes dalolja őket.”
– Robert Louis Stevenson: Szépen zengenek a szavak –


– Meg kell értened! – magyarázta Charles őszintén csillogó szemmel. – Az Enklávé szörnyen bosszús
miattad, James. Néhányuk esetében úgy is mondhatnám, szörnyen dühösek.
A különös chiswicki látogatás másnap reggelén James az apja íróasztalával szemközti széken ült. Tessa
az Intézet irodáját nem újította fel, így még mindig sötét viktoriánus hangulat uralkodott benne, fenyőzöld
tapétával és aubusson szőnyegekkel. Az apja súlyos mahagóniszéken ült, aminek kopott és karcos volt a
karfája. Charles Fairchild a falat támasztotta az ajtó mellett, amit hármasban magukra zártak. Vörös haja
úgy fénylett a boszorkányfénynél, akár egy régi, kifakult pénzérme.
Lucie-t reggeli után magával vitte Tessa, hogy segítsen a kórházban. A Néma Testvérek mély és
rendületlen mágikus álomba szenderítették Barbarát, Pierst és Ariadnét abban a reményben, hogy a testük
ellenáll a méregnek, amíg pihennek. Lehetett érezni az árnyat a házban, a betegágyak légkörét, sőt ennek a
szobának a vibráló feszültségét is.
– Akkor úgy tűnik, hogy nagyon felbosszantotta a dolog az Enklávét – állapította meg James. – Nem tesz
jót a gyomorbajuknak.
Igyekezett nem lesújtó pillantást vetni Charlesra, de nehezen ment neki. Rosszul aludt éjszaka, miután
visszatért az Intézetbe az apjával. Az egy dolog lett volna, ha az apja haragszik, ám Will szemlátomást
inkább aggódott, amin nem segített James kitartó ragaszkodása a történethez, miszerint csak sétálni indult,
és Chiswickben kötött ki.
– Muszáj ezt komolyan venned, James – folytatta Charles. – Használni kellett a Nyomkövető rúnát, hogy
megtaláljanak…
– Nem mondanám, hogy kellett – tiltakozott James. – Nem szorultam segítségre, és nem is tévedtem el.
– James – vágott közbe higgadtan az apja. – Eltűntél.
– Szólnom kellett volna neked, hogy elmegyek itthonról – jegyezte meg James. – De… tegnap démonok
támadtak ránk fényes nappal. Még mindig három árnyvadászunk fekszik a kórházban, és nincs gyógymód
számukra. Miért velem foglalkozik az Enklávé?
– Az Enklávé ma ül össze, hogy megtárgyaljuk a démonhelyzetet – gyúlt lángvörösre Charles arca. – De
árnyvadászok vagyunk. Az élet nem áll csak úgy meg egy démontámadástól. Tatiana szerint tegnap este
elmentél a házához, és követelted, hogy találkozhass Grace-szel, majd amikor nemet mondott, darabokra
törted az üvegházát…
– Miért rongálna meg James vaktában egy melléképületet, ha nem találkozhat egy lánnyal? – emelte fel
a kezét Will. – Ez nevetséges, Charles, te is tudod.
James félig lehunyta a szemét. Nem akart ránézni az apjára, hogy lássa Will gyötrődését: a csálé
nyakkendőjét, a gyűrött zakóját meg az álmatlan éjszakáról árulkodó arcát.
– Megmondtam neked, Charles. Egy szót sem váltottam sem Mrs. Blackthornnal, sem pedig Grace-szel.
És egy cerberus démon volt abban az üvegházban.
– Lehet – hagyta rá Charles. James úgy érezte, hogy kezd hasonlítani egy kutyára, amelyik nem hajlandó
elengedni az éppen rágott cipőt. – De soha nem lett volna lehetőséged találkozni vele, ha nem tartózkodsz
a Chiswick-ház kertjében, és nem törsz be az üvegházba.
– Nem törtem be az üvegházba! – védekezett James, amivel tulajdonképpen igazat mondott.
– Akkor mondd el, hogy mit csináltál! – csapott bele Charles a jobb öklével a másik tenyerébe. – Ha
nem igaz, amit Tatiana mond, akkor miért nem árulod el nekem, hogy mi történt?
Átmentem az árnyékvilágba, hogy megnézzem, találok-e összefüggést a démontámadásoknál.
Követtem egy fényt, ami szerintem a Cortana volt, és az üvegházban találtam magam, ahol Cordelia
Carstairst már megtámadta egy csáp.
Nem. Senki sem hinne neki. Ráadásul azt hinnék, hogy megőrült, és bajba keverné Cordeliát, Matthew-
t, Lucie-t, Thomast és Christophert is.
James némán összeszorította a fogát.
– Így kénytelenek vagyunk a legrosszabbat feltételezni, James – sóhajtott fel Charles.
– Azt, hogy egy eszement vandál? Komolyan, Charles… – méltatlankodott Will. – Tudod, hogy érez
Tatiana a családunk iránt.
– Megöltem egy démont abban az üvegházban – szólalt meg higgadtan James. – Azt tettem, ami a
dolgom. Mégis engem hibáztat az Enklávé az árnyvadász helyett, aki démont tartott a birtokán.
Most Willen volt a sor, hogy sóhajtson.
– Jamie, tudjuk, hogy Benedict cerberus démonokat tartott.
– Azt, amelyik ott volt… és tényleg hiszek neked, hogy ott volt… nem lehet Tatiana számlájára írni –
érvelt Charles. – A birtok többi részét is átkutattuk, nem volt több. Pechedre botlottál bele abba az egybe.
– Az az üvegház tele van sötét varázslatokhoz való növényekkel – folytatta James. – Valakinek csak
feltűnt.
– Igen – ismerte be Charles. – De Tatiana panaszának komolyságát tekintve senki sem fogja észrevenni,
hogy van egypár nadragulyabokor a csalitosban. Nem találkoztál volna a démonnal, ha nem követsz el
birtokháborítást előtte.
– Mondd meg Tatianának, hogy állni fogjuk az üvegház helyrehozatalát – ajánlotta fel az elgyötört Will.
– Meg kell hagyni, hogy ez az egész egy erős túlreagálás, Charles. James éppen ott volt, találkozott egy
démonnal, a dolgok pedig a maguk természetes módján zajlottak. Jobban örültél volna, ha elengedi a
démont, és az felfalja a környéket?
– Szorítkozzunk a történtekre – köszörülte meg a torkát Charles. Jamesnek néha erővel kellett
emlékeztetnie magát, hogy Charles is árnyvadász, nem pedig olyan öltönyös-keménykalapos bankár, mint
amilyenek minden reggel kiözönlenek a Fleet Streetre az irodájuk felé menet. – Volt egy hosszú
beszélgetésem ma reggel Bridgestockkal…
Will csúnyát mondott walesiül.
– Akármit is gondolsz róla, ő marad az inkvizítor – jegyezte meg Charles. – És jelenleg így, hogy
anyám Idrisben van az Elias Carstairs-ügy miatt, én képviselem őt itt Londonban. Ha az inkvizítor mond
valamit, muszáj meghallgatnom.
James megdöbbent. Nem kapcsolta össze Charlotte idrisi útját Cordelia apjának helyzetével.
Feltételezte, hogy illett volna. Eszébe jutott, hogy meghallotta, miről beszélget a húga és Cordelia a
Kensington Gardensben, ahol Cordelia remegő hangon azt mondta, hogy az apja hibát követett el.
– Jelenleg nem kezdeményezte senki James megbüntetését – tette hozzá Charles. – De James, azt
ajánlom neked, hogy kerüld el a Chiswick-házat, Tatiana Blackthornt és a lányát, méghozzá nagyon nagy
ívben.
James megdermedt. A nagyapja órájának mutatói pengeként hasították az időt, ahogy lassan körbejártak
a számlapon.
 – Hadd kérjek bocsánatot tőle! – indítványozta James; az ezüst karkötő mintha égette volna a csuklóját.
Maga sem tudta, hogy Tatianáról vagy Grace-ről beszél.
– Nos, James… – kezdte Charles. – Nem szabad megpróbálnod rávenni egy fiatal hölgyet, hogy
válasszon közötted és a családja között. Nem szép dolog. Grace maga említette meg nekem, hogy ha nem
ahhoz menne feleségül, akit az anyja választ, akkor kitagadnák…
– Alig ismered őt – csattant fel James. – Egyetlen út a hintóval…
– Jobban ismerem, mint gondolnád – vágta rá Charles a stréberek felsőbbrendűségével.
– Ti ugyanarról a lányról beszéltek? – vonta fel a szemöldökét Will. – Grace Blackthornról? Nem
tudom, hogy…
– Mindegy. Hagyjuk – vágott közbe James, mert már nem bírta tovább. Felállt, és begombolta a zakóját.
– Mennem kell. Van egy üvegház a Kensington Gardensben, ami szétverésre vár. Hölgyeim, zárják kulcsra
a melléképületeiket! Megjött James Herondale, akit semmibe vettek a szerelemben!
– James… – szólalt meg fájdalmas képpel Charles, ám a fiú már el is húzott előtte, kiment a szobából,
és bevágta maga mögött az ajtót.


Cordelia idegesen piszkálta az egyik legcsinosabb ruháját. Nagy meglepetésére hivatalos teameghívást
kapott Anna Lightwoodtól – méghozzá monogramos levélpapíron – a reggeli postával. Cordelia
megdöbbent, hogy a történtek után Anna emlékezett a hirtelen felvetett javaslatára. Mégis, úgy ragadta meg
a lehetőséget, hogy kimehessen a házból, mint fuldokló a kötelet.
Alig tudott aludni, miután éjjel hazaért. A takaró alatt összekuporodva csak az unokatestvére, Jem és az
apja járt a fejében. Meg persze James: milyen óvatosan bánt a bokájával, és milyen arckifejezéssel
beszélt az árnyékvilágról, amit csak ő láthatott… Cordelia nem tudta kitalálni, hogyan segíthetne neki, s az
apjával is hasonló volt a helyzet. Megfogalmazódott benne, hogy talán az a legrosszabb érzés a világon,
ha az ember nem tud segíteni azoknak, akiket szeret.
Aztán ebédnél az anyja és Alastair a legújabb pletykával foglalkozott – Raziel tudja, hogyan jutott el
hozzájuk –, hogy Tatiana Blackthorn kertjében lődörögve találtak rá Jamesre, aki vidáman betörte az
összes ablakot, és megfélemlítette őt meg a lányát azzal, hogy részegen rohangált a füvön. Mintha még
Risa is jót mulatott volna rajta, amikor újratöltötte a teáskancsót.
– Nem is úgy történt! – szörnyülködött Cordelia.
– Te meg aztán honnan tudnád? – kérdezte Alastair egy kissé úgy, minta pontosan tudná a választ. De
nem is sejthette… ugye? Cordelia nem lehetett biztos benne; gyakran úgy tűnt, mintha Alastair sokkal
többet tudna, mint amennyit elárul. Vágyakozva gondolt vissza azokra az időkre, amikor annyival
elrendezhették a nézeteltéréseiket, hogy fejbe vágták a másikat egy játék teáskannával.
Így hát Cordelia hálát adott az égnek Anna meghívásáért. Bár nem volt igazán megfelelő ruhája, vetett
magára még egy utolsó pillantást az előszobaablakok közötti állótükörben. A rózsaszínnel hímzett
almazöld hercegnőruha divatos és szemrevaló volt ugyan, ám a sok fodortól mégis úgy festett benne, mint
egy régi lámpa, az arca pedig sárgásnak tűnt a csipkegallér fölött. Cordelia mély sóhajjal felemelte a
kesztyűjét és a táskáját az előszobaasztalról, és az ajtó felé vette az irányt.
– Cordelia! – sietett oda hozzá Sona, akinek a csizmasarka csak úgy kopogott a parkettán. – Hová
mész?
– Teára Anna Lightwoodhoz. Tegnap hívott meg.
– A bátyád is ezt mondta, de nem hittem neki. Szeretném, ha barátokat szereznél, Leila.
Sona ritkán használta ezt a becenevet, amit ő maga adott a lányának annak a költeménynek a női
főszereplője után, amit mindketten nagyon szerettek. Csak akkor hívta így, ha aggódott.
– Tudod, hogy ezt szeretném. De nem vagyok biztos benne, hogy meg kellene látogatnod Miss
Lightwoodot.
 Cordelia érezte, hogy megfeszül a háta. Alastair odajött, hogy meghallgassa az anya-lánya párbeszédet:
önelégült félmosollyal támaszkodott neki a reggelizőhelyiség ajtófélfájának.
– Elfogadtam a meghívást – jelentette ki Cordelia. – Elmegyek.
– A múltkori bálon sokat hallottam Anna Lightwoodról – folytatta Sona. – És semmi jót. Vannak, akik
illetlennek és nyersnek vélik az Enklávéban. Azért jöttünk ide, hogy barátokat és szövetségeseket
szerezzünk, nem pedig azért, hogy elidegenítsük a hatalmasokat. Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb
társasági program?
– Elég illemtudónak tűnik – nyúlt Cordelia az új szalmakalapjáért, amit selyemvirágok és szalagok
díszítettek.
– Lehet, hogy az idősebb generáció tagjai elutasítják Annát, ám a mi korosztályunkban ő az egyik
legnépszerűbb árnyvadász Londonban – érvelt Alastair. – Nem lenne bölcs döntés Cordelia részéről, ha
visszautasítaná a meghívását.
– Tényleg? – furcsállta Sona. – Ez igaz lenne?
– Igen – simította hátra Alastair az egyik világos hajtincsét. Cordelia emlékezett rá, hogy hollófekete
volt, mielőtt elkezdte festeni. – Anna nagybátyja az Intézet vezetője. A keresztanyja a konzul. Nem kérdés,
hogy London legprominensebb családjai Herondale-ék, Lightwoodék és Fairchildék, Anna pedig
mindegyikhez kötődik.
– Rendben – mondta némi habozás után Sona. – De Alastair, kísérd el. Tegyél egy rövid látogatást, és
figyelj rá, hogy minden az illendőség szerint történjen. Utána, ha szeretnétek, elmehettek vásárolni a
Leadenhall Marketbe.
Cordelia szinte már várta Alastair tiltakozását, aki viszont csak vállat vont.
– Ahogy gondolod, anyám.
Azzal elhaladt Cordelia előtt az ajtó felé. Már fel is van öltözve – állapította meg Cordelia, egyszerre
meglepetten és derűsen – sötétszürke flanelkabátot vett, ami illett a sötét szeméhez. A fegyverövének
körvonala éppen csak kirajzolódott a kabát alatt; az Enklávé javaslata szerint minden árnyvadásznak
fegyvert kell viselnie elővigyázatosságból, amikor elhagyja a házat, még fényes nappal is. Cordelia a
Cortanát hordta a hátára szíjazva, amit a mondénok a bűbáj miatt nem láthattak.
Lehet, hogy Alastair tényleg többet tudott, mint amennyit elárult.


Késő délutáni napfényben ragyogott a Grosvenor Square, amikor Matthew apja, Henry ajtót nyitott a
konzuli rezidencián.
James abbahagyta a szerinte talán túl hangos kopogtatást, amint kitárult az ajtó. Henry elmosolyodott
James láttán: nyílt, de barátságos arca volt, vörös haja őszes barnára fakult, és mintha Matthew vigyora
köszönt volna róla vissza.
– Gyere, gyere csak, James – gurult hátra. Borzalmasan megsérült a huszonöt évvel ezelőtti Cadair
Idris-i csatában, azóta nem tudott járni. Szerzett egy egyszerű, rokkantaknak való tolókocsit, és bevetette a
feltalálói szellemét: most már kisebb kerekek gördültek alatta, vagyis olyanok, mint az automobiloké.
Henry egyik válla fölött lámpa lógott egy íves tartóalkalmatosságon, a másik vállánál pedig egy karmos
eszköz tette lehetővé, hogy elérje a feje fölött lévő tárgyakat. Az ülés alatti polcon könyvek kaptak helyett.
Christopher imádta a keresztapját, így órákat töltött Henry laboratóriumában, ahol mindenféle
találmányon dolgozott, mellette pedig a tolószék fejlesztésén is. A találmányok némelyike nagyon hasznos
volt, mint például a gőzmotoros felvonó, amivel Henry könnyedén megközelíthette a pincelabort. Más
ötletek viszont kevésbé, mint például Henry és Christopher próbálkozása egy démontaszító kenőcs
megalkotására.
Henry, jószívű emberként, már azelőtt elfogadta Jamest Matthew parabataiaként, hogy a fiúk átestek
volna a szertartáson a Néma Városban.
 – Matthew a hátsó kertben van – jelezte mosolygó szemekkel. – Mondott valamit az olvasásról a
természet kritikátlan szépségével körülvéve.
James kénytelen volt megállapítani, hogy ez nem vall Matthew-ra.
– Egyedül van? – kérdezte.
– Ha Oscart nem számítod bele.
Oscar Wilde volt Matthew kutyája, akire James talált rá London utcáin kóborolva, és odaadta
Matthew-nak. A kutya feltétel nélkül csodálta Matthew-t, és ez a fajta kritikátlanság nagyban hasonlított a
természet szépségére.
James megköszörülte a torkát.
– Találtam valamit – kezdett bele. – Valami különös port a földön, és nem tudom, megnéznétek-e a
kedvemért. Tudod, a laboratóriumban.
A legtöbben különös kérésnek tartották volna ezt. Henry Fairchild nem.
– Hogyne! – csillant fel a szeme. – Add ide!
James átnyújtotta a kis fiolányi port a zsebének tegnap esti tartalmából.
– Megvizsgálom, amint csak lehet. Nemsokára elmegyek meglátogatni Charlotte-ot Idrisben, de nem
leszek túl sokáig távol – kacsintott Henry, aztán elgurult a felvonó felé, amivel lejuthatott a laborba.
James elhaladt a szalon, az étkező és a konyha előtt – ahol meghajolt a szakács előtt, aki erre meglóbált
előtte egy kanalat, de nem lehetett tudni, hogy üdvözlet vagy fenyegetés gyanánt –, aztán kiment a hátsó
ajtón át a kertbe. Matthew-val órákat töltöttek már ott gyakorlással: otthonos, szögletes zöldterület volt,
egy hatalmas platánfával a közepén. Matthew annak az árnyékában állva olvasott. Annyira belefeledkezett
a könyvbe, hogy nem hallotta az ajtócsukódást, és nem vette észre a felé közeledő Jamest, csak amikor
már kis híján odaért hozzá.
– James – nézett fel elkerekedő zöld szemekkel. Úgy hangzott tőle, mint egy megkönnyebbült sóhaj.
Aztán hirtelen összeráncolta a homlokát. – Nem tudom, hogy testvéremként öleljelek át, vagy
ellenségemként támadjak rád.
– Az elsőre szavazok – felelte James.
– Felteszem, nem lenne valami igazságos haragudni a tegnap este miatt – tűnődött el Matthew. –
Gondolom, nem nagyon tudod irányítani, hogy mi történik, amikor átlépsz az árnyékvilágba. De miután az
apád végzett azzal, hogy walesiül ordibáljon velünk, amiért betörtük az ablakát, és hagytunk téged
elmenni, jött is a hír, hogy megtaláltak téged a Chiswick-háznál, tényleg eltöprengtem.
– Min töprengtél el? – telepedett le James egy fehér kerti szék karfájára.
– Hogy arra használtad-e az árnyékvilágot, hogy elmenj meglátogatni Grace-t – válaszolta Matthew. –
Elvégre mi más van ott Chiswickben? Semmi érdekes.
– Nem szándékosan mentem oda – tiltakozott James.
– Akkor mondd el, mi történt – dugta be Matthew a regényt a fa egyik hajlatába. – Vagyis várj – emelte
fel a kezét éppen akkor, amikor James elkezdett volna beszélni. – Várj, várj…
– Megöllek, ha ez így megy tovább – jósolta James.
Matthew elvigyorodott, majd ugatás hallatszott. Lármás köszöngetés visszhangzott a kert falai között.
Thomas és Christopher megállt, hogy üdvözöljék a farkát csóváló Oscart, aztán leszaladtak a hátsó kertbe
vezető lépcsőn.
– James! – kiáltotta Christopher, amint közelebb értek. – Mi történt tegnap este? Hová tűntél el?
– Tessék, James! – szólalt meg Matthew büszkén. – Így csak egyszer kell elmesélned a történetet.
– Igen, mi történt veled tegnap este? – szállt be Thomas is. – Tudod, csak úgy eltűntél. Matthew kis
híján nekilátott tégláról téglára szétszedni az Intézetet, hogy vajon a kriptába zuhantál-e, amikor az apád a
nyomok alapján rájött, hogy Chiswickben vagy.
– Miért pont Chiswick? – morfondírozott hangosan Christopher. – Ott semmi érdekes nem történik.
– Most már igen – tódította derűsen Matthew.
 Mielőtt a beszélgetés még jobban elfajulhatott volna, James elmagyarázta, hogy átlépett az
árnyékvilágba, ahol követett valami fényt, és az üvegházban találta magát. Ecsetelte az eltorzult cerberus
démont, és azt is, hogy hogyan ölte meg. Amikor a Lucie és Cordelia dolgát taglaló részhez ért, Matthew
már kevésbé tűnt vidámnak.
– Mi a csudát kerestek ott? – kérdezte.
– Azért mentek, hogy megnézzék, jól van-e Miss Blackthorn – idézte James, aki maga sem tudta, hogy
elhiggye-e a történetet. Lucie azzal a csillogó szemű mesélős arcával mondta. Ami pedig Cordeliát illeti –
állapította meg összeszoruló szívvel –, kételkedett benne, hogy meg tudja-e állapítani, hazudott-e. Nem
ismerte annyira jól, bár úgy érezte, hogy kellene.
– Veszélyesnek tűnik kint járkálni éjszaka a támadások után – jegyezte meg Matthew. – Lucie-nek… a
lányoknak nem szabadna ilyen kockázatot vállalniuk.
– Mintha te felhagynál az éjszakai mászkálással – mutatott rá Thomas, aki a fűben hevert
Christopherrel, amíg James beszélt. Matthew a platánfának dőlt, és elgondolkodva simogatta Oscar fejét.
– Az a kérdés, hogy miért pont a Lightwood… vagyis a Chiswick-ház? Miért éppen az üvegház?
– Fogalmam sincs – felelte James. Megtartotta magának a Cortanával kapcsolatos elképzeléseit; még
túlságosan homályosak voltak, és csak zavart keltettek volna. – Talán azért, mert ott volt a démon?
– A démonok tényleg szeretik romos épületekbe fészkelni magukat, főleg olyanokba, ahol ott a fekete
mágia nyoma – magyarázta Christopher. – És mindannyian tudjuk, hogy Benedict nagyapám mit művelt
abban a házban. Ezért változott át féreggé.
– Ó, a szép családi emlékek – nyugtázta Matthew.
– Nos, a Klávé egyetért veletek – mondta James. – Úgy vélik, hogy a démon Benedict ideje óta ott volt.
Bár úgy tűnik, hogy semmi köze a támadásokhoz, én viszont úgy érzem, hogy szokatlan mennyiségű
démonnal találkoztunk mostanában, méghozzá elég szokatlan helyeken.
– „Démonok szokatlan helyeken”, ez volt Benedict mottója – dobott el egy faágat Matthew Oscarnak. –
Honnan tudjuk, mit gondol a Klávé? Charles nem volt valami bőbeszédű.
– Velem igen. Eljött hozzám ma reggel – elevenítette fel James.
– Nem mondod, hogy elhiszi az egész maszlagot arról, hogy elmentél meglátogatni Miss Blackthornt, és
visszautasításban volt részed…? – sötétült el Thomas arckifejezése.
– De, elhiszi – vágta rá James, mert nem akarta még egyszer hallani a történetet. Már így is haragudott
magára, amiért hagyta, hogy Charles felidegesítse Grace miatt. Charles nyilván semmi lényegeset nem
tudott a lányról. – Vagy legalábbis nem tudtam neki másik, jobb magyarázattal előállni. Nem mondhatom,
hogy az árnyékvilágban lófráltam. Szerintem jobb, ha azt hiszik, hogy egy szerelmes idióta vagyok.
– De hát alig ismered Miss Blackthornt – jegyezte meg Christopher egy fűszálat rágcsálva.
James pillantása találkozott Matthew-éval. Matthew együttérzően nézett rá, de kétségtelenül üzent a
zöld szemével. Itt az idő!
– Ismerem Grace-t – bökte ki James. – És igen, szeretem.
Elmesélte az idrisi nyarakat, a Blackthorn-kúriával a szomszédban, a Grace-szel töltött brocelindi
órákat, a szavakkal lefestett londoni képeket a neki küldött levelekben egy olyan városról, amit a lány még
sohasem látott. Elmondta, hogy Tatiana Blackthorn gyűlöli, és Charles intelmét is, hogy tartsa távol magát
Blackthornéktól. Mire befejezte, megjelentek az első csillagok a sötétedő égen.
– Nem tudtam, hogy szerelmes vagy, James – szólalt meg Christopher elsőként. – Ne haragudj!
Figyelnem kellett volna.
– Én sem tudtam – tódította Thomas. – Pedig én figyeltem.
– Ti ne haragudjatok, hogy nem mondtam el hamarabb – szabadkozott James. – Grace mindig aggódott,
hogy az anyja megtudja, és haragra gerjed. Még Lucie sem tudja.
Habár eszébe jutott, hogy Cordelia igen. Neki még csak nem is tűnt furcsának elmondani.
– Tatiana nénikém őrült – ráncolta a homlokát Thomas. – Apám gyakran mondta, hogy a testvére
beleőrült abba, ami az apjával és a férjével történt. A szüleinket hibáztatja a halálukért.
– De James sohasem ártott neki – érvelt a szemöldökét összevonva Christopher.
– Herondale, és az pont elég – összegezte Thomas.
– Ez nevetséges – kommentálta Christopher. – Olyan, mintha valakit megcsípne egy kacsa, és évekkel
később lelőne egy teljesen másik kacsát, hogy aztán megegye vacsorára, és azt mondja, hogy bosszút állt.
– Kérlek, ne használj metaforákat, Christopher! – szólt rá Matthew. – Kacsapestist kapok tőlük.
– Kacsák nélkül is elég rossz a helyzet – helyeselt James. Egyáltalán nem kedvelte a kacsákat, amióta
kisgyermekkorában megcsípte egy a Hyde Parkban. – Ne haragudj, Thomas! Olyan érzésem van, mintha
kudarcot vallottam volna abban, hogy segítsek Barbarának.
– Nem – felelte gyorsan Thomas. – Még csak most kezdtük el. Arra gondoltam, hogy te meg én
Matthew-val együtt elmehetnénk az Ördög fogadóba, hogy átnézzük a könyveinket. Vannak olyan kötetek,
amiket a Klávé sohasem fog megtalálni az Intézet könyvtárának böngészésekor. Megnézhetnénk, hogy
említik-e valahol ezeket a nappali démonlényeket.
– Mi lesz Christopherrel? – kérdezte Matthew.
– Sikerült szereznem egy kis vért, amit a Néma Testvérek vettek az egyik pácienstől tegnap este – emelt
fel büszkén egy vörös anyaggal teli fiolát Christopher. – Vegyíteni szeretném a modern tudományt az
árnyvadászmágiával, hogy megpróbáljam megalkotni a démonméreg ellenszerét. Henry azt mondta, hogy
használhatom a laborját, amíg Idrisben van.
– Remélem, nem a nővérem vére – hunyorgott Thomas.
– Piersé – pontosított Christopher. – De a színtisztán tudományos cél érdekében nem számít.
– Mégis mindannyian megkönnyebbültünk – állapította meg James. – Matthew és én elmehetünk a Fleet
Streetre. Thomas pedig talán segíthetne Christophernek a laborban?
– Mindig az a vége, hogy én segítek Christophernek a laborban – sóhajtott fel Thomas.
– Azért, mert nagyon ügyesen félre tudsz ugrani a robbanások elől – magyarázta James. – Ráadásul
tudsz spanyolul káromkodni.
– Az miben segít? – érdeklődött Thomas.
– Nem segít, de Christopher szereti – jegyezte meg James. – Most pedig…
– James! – szólt ki a házból Henry.
James elrohant. Oscar elaludt a fűben, égnek álló tappancsokkal.
Kis időre beállt a csend. Matthew levette a könyvét a fáról, és lesöpörte a borítót.
– Grace milyen lány? – szólalt meg végül Thomas. – Szerintem még két szót sem váltottam vele.
– Nagyon félénk – mondta Matthew. – Nagyon hallgatag, többnyire szörnyen ijedtnek tűnik, mégis
csodálják a társasági eseményeken.
– Ez furcsa – vélekedett Thomas.
– Nem annyira – tiltakozott Christopher. – A férfiak szeretik, ha meg tudnak menteni egy nőt.
Matthew és Thomas is csodálkozva nézett rá.
– Egyszer hallottam az anyámtól – vont vállat. – Ebben az esetben igaznak tűnik.
– Szerinted szereti Jamest? – kérdezte Thomas. – Mert úgy tűnik, hogy James odavan érte. Remélem,
nem viszonzatlan.
– Remélem, hogy viszontszereti! – válaszolta Matthew. – James megérdemli.
– Nem mindig azokat szeretjük, akik megérdemlik – tette hozzá halkan Thomas.
– Lehet – helyeselt Matthew. – De az is igaz, hogy gyakran nem szeretjük azokat, akik nem érdemlik
meg – markolta a könyvet olyan szorosan, hogy elfehéredtek az ujjai.
Thomas az ajkához emelte az ujját. James visszatért, a kezében egy levéllel. Láthatóan női kéz írta a
címzést: J. H. részére, Matthew Fairchildon keresztül. SÜRGŐS.
– Valaki ide küldött neked levelet? – tűnődött el Thomas. – Grace-től jött?
James, aki már át is böngészte az első néhány sort, bólintott.
 – Nem akarta kockáztatni, hogy bajba kerüljek az Enklávénál. Tudta, hogy itt leszek, vagy hogy
Matthew megtalálja a módját, hogy kézbesítse nekem a levelet.
Biztosra vette, hogy a barátai róla beszéltek, amíg távol volt, ám nem bánta: lerítt róla a
megkönnyebbülés Grace kézírásának láttán. A hurkok és az ívek olyan ismerősnek hatottak, mint az erdő a
Herondale-kúria környékén.
– Na, mit ír? – kérdezte Matthew. – Imádja az arcodat, és bele akar túrni a borzas hollófekete hajadba?
– Azt akarja, hogy ma este tízkor találkozzak vele – vágta zsebre James a levelet. Cikáztak a
gondolatai. – Jobb, ha megyek! Nem tudok válaszolni neki, és muszáj lesz gyalogolnom. Az utak teljesen
beálltak a forgalomtól.
– De mégis… – szólalt meg habozva Matthew. – Bölcs dolog ez? A bátyám egy idióta, de ha az
Enklávé azt akarja, hogy tartsd távol magad Blackthornéktól…
– Muszáj! – vágta rá James. Nem akarta megmagyarázni. Ismerte a barátait, akik ragaszkodtak volna
hozzá, hogy vele tartsanak, ha megteszi. Jobb, ha most elindul, és abban a hitben hagyja őket, hogy pusztán
szerelmi aggályai vannak. Lehajolt, hogy megsimogassa Oscar fejét.
– Thomas, Christopher, ti intézitek a munkát a laborban. Matthew, téged megkereslek, amikor
visszajöttem a találkozóról Grace-szel, és elmegyünk az Ördöghöz.
– Én folyton az ördöghöz járok – mondta csillogó szemmel Matthew. – Éjfélkor ott leszek a fogadóban.
Csatlakozz hozzám, amikor tudsz!
James elköszönt és elsietett. A levél mintha úgy lüktetett volna a zsebében, mint egy második szív. Újra
és újra felidézte Grace utolsó sorát:
Ott várlak majd, és imádkozom, hogy eljöjj. Segíts rajtam, James! Veszélyben vagyok.


Alastair könnyedén megpaskolta Cordelia fejét, amikor kitette Anna háza előtt, és megígérte, hogy kilenc
óra előtt visszajön érte. Mivel az anyjuk általában kilenckor tálalta a vacsorát, Cordelia meglehetősen
késeinek találta az időpontot, ám Alastair máris elzötykölődött a hintóval, mielőtt megkérdezhette volna
tőle, hová megy. De nem igazán lepődött meg.
Felsóhajtva fordult a Percy Street felé, ami egy kis mellékutca a Tottenham Court Road közelében.
Cordelia nagyjából egyforma, vörös téglából épült házak hosszú sorát látta maga előtt: mindegyiknek
tolóablaka, fehérre festett ajtaja, téglakéménye és szűk lépcsője volt, a szolgálói bejáratát pedig fekete
kovácsoltvas kerítés vette körül.
A 30. szám előtti lépcsőn egy lány ült sírva. Nagyon divatosan öltözött teremtés volt, könnyű kék
selyemből készült, csipkeszegélyes utcai ruhában, rengeteg fodorral a szoknyáján. Selyemrózsákkal
díszített fejpántot viselt, amin reszkettek a virágok, ahogy zokogott.
Cordelia ellenőrizte a címet, amit leírt, hátha megváltozott azóta. De sajnos nem, maradt 30. Mély
lélegzetet vett, kihúzta magát, és odament.
– Elnézést – szólalt meg a lépcsőhöz érve. A lány elfoglalta az egészet, így nem lehetett udvariasan
megkerülni. – Anna Lightwoodhoz jöttem.
A lány felkapta a fejét. Nagyon szemrevaló volt: szőke és pirospozsgás arcú, még így is csinoska, hogy
sírt.
– Hát te meg ki vagy? – kérdezte.
– Én ööö… – habozott Cordelia, miközben szemügyre vette a lányt. Biztos, hogy mondén: semmi rúna,
semmi bűbáj. – Az unokatestvére vagyok.
Ez így nem volt teljesen igaz, de valamiért így tűnt helyénvalónak.
– Ó! – csillapodott a lány gyanakvása. – Én… én meg azért vagyok itt, mert… hát annyira, de annyira
borzalmas…
– Megkérdezhetem, mi a baj? – érdeklődött Cordelia, noha rettegett tőle, hogy megtudja, mert
olyasminek tűnt, amire megoldást kellene javasolnia.
– Anna! – zokogta a lány. – Szerettem őt… még mindig szeretem! Mindent feladtam volna érte, mindent,
az elegáns társaságot az összes szabályával együtt, csak hogy vele lehessek, de ő kidobott az utcára, mint
egy kutyát!
– Nos, Evangeline – szólalt meg egy unott hang, Cordelia pedig felpillantva látta, hogy Anna hajol ki az
egyik emeleti ablakon. Férfiöltöny volt rajta, gazdag lila és arany brokátból, a rövid haja pedig laza
hullámokba rendezve. – Nem mondhatod, hogy kidobtak, mint egy kutyát, amikor ott van neked a mamád,
két inas meg egy hordár, hogy érted jöjjenek. Szia, Cordelia – integetett.
– Jaj, egek – paskolta meg Evangeline vállát gyengéden Cordelia.
– Ráadásul Evangeline – folytatta Anna –, szerdán férjhez mész. Egy baronethez.
– Nem akarom! – ugrott talpra Evangeline. – Téged akarlak!
– Nem – közölte Anna. – A baronetet akarod. Nem pedig az én piszkos kis lakásomban élni. Most pedig
menj, Evangeline! Legyél jó kislány!
Evangeline ismét könnyekben tört ki.
– Azt hittem, én vagyok a nagy ő! – zokogta. – A sok másik lány után… azt hittem, ők nem jelentettek
semmit…
– Nem is – vágta rá Anna derűsen. – És te sem. Gyere fel, Cordelia, már forr a teavíz!
Evangeline úgy felsikoltott, hogy Cordelia az életét féltve hátraugrott.
– Ezt nem hagyhatom! – ugrott talpra, s csak úgy röpködtek a szőke fürtjei. – Bemegyek!
Anna mintha megrémült volna.
– Cordelia, kérlek, állítsd meg! A tulaj nem szereti a felfordulást…
Patadobogás hallatszott az út felől, egyre nagyobb zajjal közeledve. Két egyforma szürke ló húzta
könnyű hintó tűnt fel, a kocsisülésen egy magas és karcsú nővel, aki bő szoknyát és testhezálló, hosszú
köpenyt viselt. Fürgén megállt a ház előtt, és dühösen nézett a 30. szám felé.
– Evangeline! – bődült fel. – Azonnal szállj be a hintóba!
Evangeline-ből kialudt a tűz.
– Igen, mama – cincogta a hintó felé iszkolva.
Reszkettek a tollak Evangeline anyjának kalapján, miközben szigorúan nézett a tolóablaknál álló
Annára, aki éppen egy meggyújtatlan szivart nézegetett.
– Maga! – kiáltotta az asszony. – Maga szégyentelen! Így összetörni egy lány szívét! Maga a
szégyentelenég, uram! Alig egy évszázaddal ezelőtt arcul kellett volna csapnom ezért egy kesztyűvel, az
biztos!
Annából kitört a nevetés. A hintónak bevágódott az ajtaja, a lovak pedig ügetve elindultak. A kerekek
csak úgy nyikorogtak, ahogy a jármű befordult a sarkon, és hamarosan eltűnt szem elől.
– Gyere csak fel! – pillantott le kedvesen Anna. – Az emeleten vagyok, nyitva hagyom neked az ajtót.
Cordelia úgy érezte magát, mint aki mellett forgószél húzott el. Felment a lépcsőn a kissé kopott
lépcsőházba. Odabent lámpa égett félúton, egy boltív alatt. A szőnyeg már rojtos volt, a korlátból pedig
olyan szálkák álltak ki, hogy félt megfogni, így kis híján megbotlott az utolsó három alacsony lépcsőfokon.
Anna ajtaja tárva-nyitva volt, ahogy mondta. A lakás sokkal kellemesebb volt belül, mint ahogy
Cordelia a lépcsőház állapota alapján elképzelte. Sötétzöld és arany régi viktoriánus tapéta fedte a
falakat, és bútorok szedett-vedett csoportjai álltak mindenfelé, mégis nagyszerűen nézett ki: mintha
háborúzó seregek jutottak volna különösen kiegyensúlyozott békére. Volt egy szörnyen hatalmas, kopott
óarany bársonykanapé, karosszékek tweedszerű párnákkal, egy török szőnyeg meg egy Tiffany lámpa
tucatnyi árnyalatú üvegből. A kandallópárkányt kések sora díszítette, amik különös szögben fúródtak bele,
s mindegyiknek ékkövek csillogtak a markolatán; a hálószobaajtó melletti kisasztalon pedig egy óriási,
élénk színekben pompázó, kétfejű kitömött kígyó hevert.
– Látom, Percivalt nézegeted – mutatott Anna a kígyóra. – Látványos, igaz?
 Odaállt az ablak elé, s kinézett a londoni háztetők mögé kúszó napra. Szétnyílt a köntös a karcsú testén,
így Cordelia látta, hogy sötét nadrágot és hófehér férfiinget visel, ami ki volt gombolva a kulcscsontjáig, a
bőre pedig csupán egyetlen árnyalattal volt sötétebb a fehér anyagnál. A tarkójánál göndörödő haja pedig
ugyanolyan fekete volt, mint Jamesé. Herondale-fekete, akár egy holló szárnya.
– Az biztos, hogy élénk a színe – állapította meg Cordelia.
– Szerelmi ajándék volt. Sohasem udvarolok unalmas lányoknak – fordult meg Anna, hogy
szembenézzen Cordeliával, miközben a köntöse szárnyként lobogott mögötte. Az arcvonásai nem olyanok
voltak, hogy Cordelia szépnek mondta volna: inkább lebilincselő, sőt zavarba ejtő. A „szép” valahogy
enyhe kifejezésnek tűnt Annára.
– Az a hölgy „uramnak” szólított téged? – kérdezte kíváncsian Cordelia. – Azt hitte, hogy férfi vagy?
– Lehet. – Egy koppintással a kandallóba hamuzott. – Úgy tapasztaltam, jobb, ha hagyjuk, hogy az
emberek azt higgyék, amit akarnak.
Ledobta magát a kanapéra. Nem volt rajta nadrágtartó, de a férfiakkal ellentétben, akikre a nadrágot
szabták, neki volt csípője, így az anyag rásimult a finom vonalaira.
– Szegény Evangeline – oldotta ki Cordelia a Cortana tokjának szíját, és a falnak támasztotta a kardját.
A szoknyáját gondosan elrendezve leült az egyik karosszékbe.
– Nem ez az első alkalom, hogy megpróbáltam szakítani vele – sóhajtott fel Anna. – A legutóbbi néhány
alkalommal kedvesebb voltam, ám ahogy közelgett az esküvője, úgy éreztem, hogy kegyetlennek kell
lennem, hogy jót tegyek vele. Sohasem akarnám, hogy tönkretegye az életét. Most pedig, Cordelia
Carstairs – hajolt előre a vendégére nézve. – Meséld el nekem az összes titkodat.
– Szerintem jobb, ha nem teszem – felelte Cordelia. – Nem ismerlek annyira.
– Mindig ilyen szókimondó vagy? – nevetett Anna. – Miért jöttél el teázni, ha nem akarsz pletykálni?
– Nem mondtam, hogy nem akarok pletykálni. Csak nem magamról.
– Idegesítő kis teremtés vagy – mosolyodott el még szélesebben Anna, s nem úgy hangzott, mint akit
zavarna a dolog. – Ó, a tea!
Felugrott egy brokátvillanással, és munkához látott az apró konyhában, aminek élénk színűre festett falai
voltak, meg egy kis ablaka, ami a szemközti épület téglafalára nézett.
– Na, hát akkor, ha pletykálni akarsz, de nem szeretnél mesélni nekem magadról, akkor miért nem
mesélsz nekem a bátyádról? Olyan szörnyű, mint amilyen az iskolában volt?
– Te Alastair iskolatársa voltál? – lepődött meg Cordelia. Biztos, hogy Alastair említette volna.
– Nem. De James, Matthew és a többi Vidám Zsivány igen, és Matthew mondta, hogy elég hervasztó
figura volt, akitől mindannyian herótot kaptak. Ne vedd sértésnek! Bevallom, hogy Thomas soha nem
mondott rá egy rossz szót sem. Cukrot? Tejem nincs.
– Nem kérek cukrot – válaszolta Cordelia, Anna pedig visszasietett a szalonba egy csorba
teáscsészével és csészealjjal. Cordelia kezébe nyomta, aki esetlenül egyensúlyozgatta az ölében.
– Alastair tényleg szörnyű – ismerte be. – De nem hinném, hogy szándékosan csinálja.
– Gondolod, hogy szerelmes? – vetette fel Anna. – Az emberek szörnyűek tudnak lenni, ha szerelmesek.
– Nem tudom, kibe lenne szerelmes – felelte Cordelia. – Nem sok ideje volt beleszeretni valakibe,
hiszen nemrég jöttünk Londonba, és kétlem, hogy a történtek után bárki szerelmes kedvében lenne…
– Mit csinált pontosan az apád? – kérdezte Anna.
– Tessék? – öntötte ki kis híján a teát Cordelia.
– Hát mindannyian tudjuk, hogy valami borzalmasat tett – magyarázta Anna. – És hogy az anyád azért
jött ide, hogy visszailleszkedjen az árnyvadászközösségbe. Remélem, nem lesz mindenki fennhéjázó vele
szemben. Eléggé kedvelem az anyukádat. Szerintem olyan, mint egy tündérmese hercegnője, vagy mint egy
jó szellem a Lalla Rookhból. Félig perzsa vagy, igaz?
– Igen – mondta Cordelia kissé aggódva.
– Akkor miért olyan szőke a bátyád? – érdeklődött Anna. – Te meg ilyen vörös? Azt hittem, hogy a
perzsáknak sötét a hajuk.
– Sokféle perzsa van, és mindannyian másképp nézünk ki – tette le Cordelia a csészéjét. – Azt sem
várnád el, hogy Angliában mindenki egyforma legyen, ugye? Akkor nálunk miért lenne másképp? Apa brit,
nagyon világos a bőre és a haja, anyának pedig vörös volt a haja kislány korában. Aztán sötétebb lett, ami
pedig Alastairt illeti… ő festi a haját.
– Tényleg? – vonta fel Anna az elegáns ívű szemöldökét. – Miért?
– Mert utálja, hogy sötét a haja, a bőre meg a szeme – osztotta meg Cordelia. – Mindig is utálta. Van
egy vidéki házunk Devonban, ott az emberek mindig csak bámultak, amikor bementünk a faluba.
Anna már kifejezetten megvető arcot vágott a kecses szemöldökfelvonás helyett.
– Az emberek annyira… – mondta, majd egy sóhaj következett, és egy olyan szó, amit Cordelia nem
ismert. – Így már inkább együttérzek a bátyáddal, amit végképp nem akartam. Gyorsan kérdezz tőlem
valamit!
– Miért akartál megismerni? – kérdezte Cordelia. – Fiatalabb vagyok nálad, és biztos ismersz egy
csomó érdekesebb embert.
– Muszáj átöltöznöm – állt fel Anna, s meglibbent a selyemköntöse. Bement a hálószobába, magára
csukta az ajtót, ám vékonyak voltak a falak, így Cordelia tökéletesen hallotta, amikor megszólalt. –
Először is azért, mert új lány vagy a köreinkben, és kíváncsi voltam, hogy elég jó vagy-e a mi Jamie-
nknek vagy Matthew-nknak.
– Hogy értve „elég jó”?
– Hát nyilván házasságra – válaszolta Anna. – Bármi más botrányos lenne.
Cordelia kiköpte a teát. Hallotta Anna lágyan zengő nevetését, ami olyan volt, akár az olvadó vaj.
– Annyira mókás cukkolni téged – folytatta Anna. – Úgy értettem, hogy elég jó arra, hogy tudd a
titkaikat, meg Christopher és Tom titkait is. Ők a nagy kedvenceim, ez a négyes fogat, bizonyára
észrevetted már. És hát… a jelenlegi lányválaszték Londonban elég gyér. Persze, Lucie egy kincs, ő
viszont csakis testvérként tud tekinteni a fiúkra.
– Logikusnak tűnik, főleg James esetében – mormolta Cordelia.
– Kell nekik egy múzsa – jelentette ki Anna. – Valaki, aki inspirálja őket. Valaki, aki tudja a titkaikat.
Szeretnél múzsa lenni?
– Nem – mondta Cordelia. – Én hős akarok lenni.
Anna kidugta a fejét az ajtón, és sokáig fürkészte Cordeliát a sötét pillái alól.
– Sejtettem – mosolyodott el, aztán megint eltűnt a szobában. Bevágódott mögötte az ajtó. – Valójában
ezért hívtalak ide.
– Mire célzol? – kérdezett rá Cordelia, akinek egymást kergették a gondolatai.
– Veszélyben vagyunk – jelentette ki Anna. – Mindannyian, a Klávé pedig nem fogja látni ezt. Félek, ha
nem tesszük meg a megfelelő lépéseket, akkor túl késő lesz Barbarának, Piersnek… és Ariadnénak –
fejezte be kissé remegő hangon. – Szükségem van a segítségedre.
– De én mit… – kezdte Cordelia, de elhallgatott, amikor hallotta, hogy kivágódik a lépcsőházajtó.
– Anna! – visszhangzott odalent egy mély férfihang. Hamarosan futó léptek zaja követte, majd Matthew
Fairchild rontott be Anna társalgójába.
 8
Nem idegen vidék

„De (mikor oly szomorú vagy, hogy már nem lehetsz szomorúbb)
Sírj; és fájó veszteségedre
Ragyogjon fel Jákob lajtorjája,
A Mennyek és a Charing Cross között magasodva.”
– Francis Thompson: Nem idegen vidék –


Matthew brokátmellényt viselt új cilinderrel, amit a kezében szorongatott. Hajadonfőtt volt, borzas hajjal.
Csillogó kövek díszítették a nyakkendőtűjét és a mandzsettagombját, a kezén pedig ott ragyogott a
pecsétgyűrűje.
– Anna, nem fogod elhinni… – kezdett bele, de elhallgatott, amint meglátta Cordeliát. – Te mit keresel
itt?
Cordelia nem volt biztos benne, hogy egy ilyen udvariatlan kérdés választ érdemel.
– Teázom.
Matthew körülnézett a szobában. A szeme igen különös árnyalatban pompázott: bizonyos fényviszonyok
között világoszöld volt, máskor pedig sötétebb.
– Nem látom Annát – állapította meg döbbenten és kissé gyanakodva, mintha azt feltételezné, hogy
Cordelia elbújtatta Annát a teáskancsóban.
– A hálószobájában van – felelte Cordelia a lehető leghűvösebben.
– Egyedül? – érdeklődött Matthew.
– Matthew! – szólt ki Anna odabentről. – Ne legyél már ilyen szörnyű.
Matthew odament, hogy az ajtónak támaszkodva beszéljen hozzá, az ajtófélfa melletti résen keresztül.
Nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli, meghallja-e Cordelia.
– Már így is őrjítő napom volt – mondta. – Jamest megrágalmazta Tatiana Blackthorn, a rohadék
bátyám meg teljes mellszélességgel a nő mellé állt; James meg elment randevúzni Grace-szel. Azért
vagyok itt, hogy becsiccsentsek, és megpróbáljam elfelejteni, milyen ostobaságot csinál a parabataiom.
Ráadásul éjfélre a Fleet Streeten kell lennem – pillantott rá az órájára.
Anna látványos öltözetben lépett ki a hálószobából: fekete bársonyzakó volt rajta hozzáillő nadrággal
és fehér selyeming megkötővel a gallérján. A nyakában monokli lógott, csizmája pedig feketén csillogott.
Nehéz volt eldönteni, hogy ő vagy Matthew nézett ki inkább úgy, mintha a Punch magazinból lépett
volna ki a mai divatos fiatalság ábrázolására.
– Borzalmas történet – helyeselt Anna. – Mehetünk?
– Persze. Cordelia, örülök a meglepő találkozásnak.
– Nem kell búcsúzkodni – húzott fehér kesztyűt Anna. – Cordelia velünk jön. Eleve azért hívtam ide.
– Azt hittem, hogy teázni akarsz! – tiltakozott Cordelia.
– Senki sem akar csupán teázni – fejtette ki Anna. – A tea egy kifogás a titkos ténykedésekhez.
– Anna, Cordelia egy jól nevelt fiatal hölgy – jegyezte meg Matthew. – Talán nem szeretné kockáztatni
a jó hírét azzal, hogy alvilágiakkal és elkárhozottakkal grasszál.
– Cordelia hős akar lenni – tette helyre Anna. – Azt nem lehet úgy, hogy otthon hímezget az ember –
magyarázta csillogó szemmel. – Én ott voltam ma az Enklávé gyűlésén, te nem. Tudom, hogy mi az
Enklávé döntése a jelenlegi helyzet kezeléséről, és nem hinném, hogy segít a bajbajutottakon, vagy
megakadályozná, hogy megismétlődjön a támadás, ami a tónál történt.
Amikor Matthew újra megszólalt, már nyoma sem volt a hangjában hetykeségnek.
– Azt hittem, Barbara jobban van. Thomas azt mondta…
– A Néma Testvérek elaltatták az összes sérültet – tette hozzá Cordelia, aki Alastairtől hallotta. –
Reményeik szerint gyógyulni fognak, de…
– A reménykedés nem megoldás – összegezte Anna. – A Klávé ragaszkodik hozzá, hogy ez egy
véletlenszerű démontámadás volt, ami nem fényes nappal történt, hanem felhőréteg alatt. Járőröket küldtek
a Regent’s Parkba.
– Nem véletlenszerű volt – tiltakozott Cordelia. – Mondénok is voltak a parkban, de egyiket sem
támadták meg.
– És a démonok előbb jöttek, mint a felhők – tódította Matthew. – Amikor Piers ordítva összeesett, még
sütött a nap.
– Kezditek átlátni a problémát – helyeselt Anna. – Az Enklávé néhány tagja megemlítette ezeket,
közöttük a szüleim, a többség viszont szeretne úgy gondolni erre, mint egy olyan problémára, amilyennel
már volt dolga. Nem valami új dologként.
– Pedig szerinted új dolog – összegezte Cordelia.
– Biztos vagyok benne – mondta Anna. – És ha valami új természetfeletti veszély kezd leselkedni
Londonra, kik az elsők, akik tudnak róla? Az alvilágiak. Az alvilágban kell kérdezősködnünk. Régen a
Klávénak voltak kapcsolatai főboszorkánymesterekkel, a vámpír- és vérfarkasklánok vezéreivel.
A Tündérek Udvarának királynőjével – rázta a fejét Anna tehetetlenül. – Tudom, hogy Will bácsi és Tessa
néni mindent megtett, amit csak tudott, de ezek a szövetségek megkoptak, így az árnyvadászok már csak
magukra számíthatnak.
– Értem – kezdett felcsillanni Matthew szeme is. – Akkor meg kell látogatnunk a Hell Ruelle-t.
– Matthew és én olykor elmegyünk egy művészszalonba, aminek az épülete a londoni
főboszorkánymesteré – magyarázta Anna. – Malcolm Fade-é.
– Malcolm Fade?
Cordelia hallott már róla. A városok főboszorkánymesterét olykor választják. Máskor pedig egyszerűen
magukénak követelik a címet. Malcolm Fade valamikor a századfordulón jelent meg Londonban, és
bejelentette, hogy ő lesz a főboszorkánymester, miután Ragnor Fell lemondott, Magnus Bane-t pedig senki
sem látta mostanság.
Lucie odáig volt, különösen, amikor Malcolm Fade látogatást tett az intézetben, és beszélgetett Will-lel
és Tessával. Lucie azt mondta, hogy Fade-nek ezüstös a haja, ibolya árnyalatú a szeme, és majdnem egy
hétig szerelmes volt belé, semmi másról nem szóltak a levelei.
– Mindenki ott lesz az alvilágból, aki számít – tette hozzá Anna. – Ideje azt tennünk, amihez a legjobban
értünk.
– Igyunk? – találgatott Matthew.
– Legyünk elbűvölőek! – pontosított Anna. – Tegyünk fel kérdéseket! Nézzük, mit tudhatunk meg! Gyere,
gyere! – nyújtotta kesztyűs kezét. – Kelj fel! A hintó odalent van, Matthew?
– Szolgálatodra – válaszolta Matthew. – Biztos vagy benne, hogy jönni szeretnél, Cordelia? Botrány
lesz belőle.
Cordelia arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon, csak felkapta a Cortanát onnan, ahol hagyta a
lakásban. Odakint sötét volt, a levegő pedig nyirkos és hűvös. Az út szélén várt rájuk a hintó a konzuli
címeres ajtóval. Valaki egy levágott fejű rózsákból álló csokrot hagyott a bejárat előtti lépcsőn.
Evangeline vagy egy másik lány?
– Szóval milyen szalon is ez? – érdeklődött Cordelia, amikor kinyílt a hintó ajtaja, s Matthew
felsegítette. Az egyik konzuli szolga, egy barna hajú, középkorú férfi, egykedvűen ült a bakon.
 Cordelia hallott már a szalonokról, persze – a helyekről, ahol a nagy emberek, a híresek és a nemesek
összegyűlnek, hogy együtt hódoljanak a képzőművészetnek és a költészetnek. A pletykák szerint
vakmerőbb dolgok is történtek a szalonokban, a sötét kertek homályában, ahová párok vonultak el
légyottokra, mert senki sem láthatta őket.
Anna és Matthew is felmászott a hintóra; Anna nem fogadta el Matthew segítő kezét.
– Egy exkluzív szalon – helyezkedett el a bársonyülésen. – Az alvilág leghíresebbjei közül is járnak
oda.
A hintó lendületesen elindult.
– Lesznek, akikről hallottál, és lesznek, akikről talán még nem – folytatta Anna. – Lesznek, akik nem
érdemlik meg a hírnevet, és olyanok is, akik bőven kiérdemelték.
– Sosem hittem volna, hogy az alvilágiakat érdekli a festészet meg a költészet – ismerte be Cordelia. –
De hát semmi sem indokolja, hogy ne így legyen, igaz? Csak az árnyvadászok nem foglalkoznak
ilyesmivel. Mi nem alkotunk.
– Képesek vagyunk rá, csak azt mondták nekünk, hogy nem szabad – mondta Matthew. – Ne keverd
össze a neveltetést a veleszületett képességhiánnyal.
– Te alkotsz, Matthew? – nézett rá élesen Cordelia. – Rajzolsz, festesz, vagy írsz verset?
– Lucie ír – felelte Matthew, és sötéten tükröződő vízfelszín volt a tekintete. – Azt hittem, hogy neked ír
néha.
– Lucie aggódik – felelte Cordelia. – Nem mondja, de tudom, hogy aggódik, hogy semmi sem lesz az
írásaiból, mert árnyvadász, és muszáj, hogy az legyen az első – tette hozzá, aztán habozott egy kicsit. – Mit
jelent az, hogy „Hell Ruelle”?
– Az akadémiai összejöveteleket Párizsban férfiak irányítják, a szalonok világát viszont a nők uralják.
Egy híres nemes hölgy a ruelle-jében ültette le a műkedvelő vendégeit, ami valójában az ágya, vagyis
bármelyik nő ágya és a fal közötti helyet jelenti. Botrányos helyszín. Nem hivatalosan minden olyan
műkedvelő összejövetelt ruelle-nek hívnak, amit nő szervez.
– De mintha azt mondtad volna, hogy ezt Malcolm Fade tartja.
– Övé az épület – helyesbített Anna. – Azt pedig hamarosan meglátod, ki tartja.
Cordelia nem szeretett arra várni, hogy megtudjon dolgokat.
– Hová megyünk? – nézett ki az ablakon mély sóhajjal.
– A Berwick Streetre – kacsintott rá Anna. – A Sohóba.
Cordelia nem sokat tudott Londonról, de azt igen, hogy a Soho a város bohém negyede. Léha életet élő
írók, éhező művészek, pénz nélküli szocialisták és feltörekvő zenészek vegyültek ott lecsúszott
üzlettulajdonosokkal, kereskedőkkel, arisztokratákkal és laza erkölcsű nőkkel.
Mindig is őrülten izgalmasnak hangzott; pont olyan helynek, ahová az anyja sohasem engedné.
– A Sohóba – lehelte, miközben a hintó egy sötét, keskeny utcán zötykölődött végig, amelyiknek a kövén
ott sorakoztak a piacos bódék. Olajlámpák világították meg a bódétulajdonosok arcát, ahogy a vevőkkel
cseverészve alkudoztak a csorba porcelántányérokon és -bögréken, meg a használt ruhákon. Úriemberek –
vagyis Cordelia úgy gondolta, hogy valószínűleg nem igazán úriemberek – próbálgattak kabátokat és
zakókat az utcán, a feleségük pedig az anyagot vizsgálgatta a kezével, vagy éppen felkiáltott, hogy jónak
látja-e a méretet. A Boswell’s hentesbolt kitárt ajtó mellett árulta a húsdarabokat.
– Ez holnapra mind megromlana, drágám – vette észre Anna Cordelia kíváncsi tekintetét a gázlámpa
fényénél. A pékek és az élelmiszerboltosok is ugyanígy nyitva voltak. Elhaladtak egy teázó mellett, aztán a
Blue Posts pubnál, aminek fény keltette életre az ablakait.
– Itt vagyunk – mondta Anna, mire megállt a hintó. Kiszálltak, és a Berwick Street és egy Tyler’s Court
nevű kis sikátor sarkán találták magukat, ami félreesett a főútvonaltól. Mindenfelől nevetés és kurjongatás
hallatszott, a levegőt pedig átjárta a pörkölt magvak illata.
Anna röviden suttogva konzultált Matthew-val, aztán eltűnt a sikátorban: magas, feketébe burkolt alakja
szinte azonnal beleolvadt a sötétbe. Cordelia kettesben maradt Matthew-val, akinek fél szemét eltakarta a
kalapja, s eltöprengve nézte őt.
Cordelia felpillantott a cégérekre. Látta az ajtókban ácsorgó nők körvonalait. Eszébe jutott, hogy az
anyja azt mondaná: „bukott nők, tudod”. Mintha a szóban forgó lányok csupán orra buktak volna. Cordelia
megpróbálta elképzelni. Pénzért csókolni a férfiakat, a csóknál is tovább merészkedni…
– Mi jár a fejedben? – érdeklődött Matthew.
Cordelia nagy nehezen levette a tekintetét egy kipirosított arcú hölgyeményről, aki egy rosszul szabott
munkásruhát viselő férfira mosolygott fel.
– Mi az a vésnök? – kérdezte. Nem azért, mert tényleg tudni akarta, hanem azért, mert a szemközti
cégéren az állt, hogy A. Jones, vésnök, és zavarban volt Matthew-tól.
– Azokra a mondatokra mondjuk, hogy érdemes felvésni, amik örök érvényűek – fejtegette Matthew. –
Tehát érdemesek arra, hogy örökre fennmaradjanak. Például az olyan bölcs mondások, hogy „por és
árnyék vagyunk”, vagy ezen kívül bármi, ami kijön a számon.
– Mondatokat árulnak? – mutatott rá Cordelia a cégérre.
– Tárgyakat árulnak, amikre mondatok vannak vésve – válaszolta Matthew. – Ha az ember szeretne
esetleg szerelmes szavakat vésetni a jegygyűrűjére. Vagy a bánat és keserűség szavait a sírkövére. Én
valami impozánsban reménykedem a saját sírkövemre.
– Megleptél – vallotta be Cordelia. – Le vagyok döbbenve.
Matthew mindkét karját felemelte, az arca pedig ragyogott az olajlámpák fényében.
– Talán egy egyszerű „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?”. De vajon ez valóban
megragadja a fényt, amit a barátok és az ismerősök életébe vittem, és a szomorúságot, amit éreznek majd,
ha kialszik? Esetleg:

„Nem ontott érte keserves könnyet
Nem lett hiú sajnálkozásé a szíve;
Ám a koporsóban, mi itt hever,
Még benne ragyog a gyöngyszem.”

Matthew ezt már fennhangon mondta, így taps tört ki a Blue Posts előtti tömegben, amikor befejezte.
Éppen akkor eresztette le a két karját, amikor Anna kilépett a sikátorból.
– Ne hadoválj ostobaságokat – szólt rá Matthew-ra. – Most pedig gyertek, mindketten, már várnak
minket!

„Sötét éjszaka volt, az erdőben is sötétség honolt. A gyönyörű Cordelia a fehér poroszka
lován ügetett a kanyargós úton, ami a selymes holdfényben fehéren ragyogott. Ragyogó
vörös haja csak úgy lobogott, ragyogóan gyönyörű arcán pedig acélos eltökéltség látszott.
Egyszer csak felkiáltott. Egy fekete csődör jelent meg, ami elállta az utat előtte.
Megrántotta a kantárt, és lélegzet-visszafojtva megállt.
Ő volt az! A férfi a fogadóból! Felismerte a jóképű arcát, az átható zöld szemét.
Cikáztak a gondolatai. Vajon mit csinálhat idekint az éjszaka közepén, igen szűk
nadrágban?
– Ejha – kezdte epésen a férfi. – Figyelmeztettek, hogy a környékbeli hölgyek fürgék, de
nem hittem volna, hogy ezt szó szerint kell érteni.
Cordeliának elakadt a szava. Milyen arcátlan!
– Kérem, álljon félre az utamból, uram! Sürgős küldetésem van ma este, aminek a
teljesítésén emberéletek múlnak!”

 Lucie a mondat végére ért – vele együtt pedig az írógép szalagjának végére is –, és örömében
összecsapta a tenyerét. Kérem, álljon félre az utamból, uram! Cordeliában aztán van spiritusz! És
szikrázni fog a levegő körülöttük a jóképű útonállóval, aki valójában egy herceg fia, csak megbüntették
egy olyan bűncselekmény miatt, amit el sem követett, így az utakon kell megkeresnie a kenyérre valót.
Milyen romantikus az egész…
– Miss Herondale? – szólalt meg mögötte halkan valaki.
Lucie az ablak melletti íróasztalánál ülve meglepetten fordult hátra. Elfelejtette meggyújtani a
boszorkányfényt, pedig már leszállt az alkonyat. Egy pillanatra csak azt látta, hogy egy sötét ruhába
öltözött férfialak áll a szobája kellős közepén.
Felsikoltott. Miután semmi sem történt, felsikoltott újra, felkapta a kész oldalakból álló, gondosan
elrendezett papírkupacot, és hozzávágta a szobája közepén ácsorgó alakhoz.
Az illető gyorsan félreugrott, mégsem elég fürgén. A kézirat eltalálta, hogy aztán fehér papírfelhővé
hulljon szét.
Lucie az asztali lámpa felé nyúlt. A hirtelen támadt fényben már tisztán látta az illetőt: haja ugyanolyan
fekete és kócos, mint a bátyjáé, csak éppen szögegyenes. Zöld szemek néztek rá vissza a sötét pillák alól.
– Szóval ezt jelenti, amikor azt mondják, hogy csak úgy szárnyal a történet – jegyezte meg Jesse
szárazon, miután az utolsó lapok is földet értek a lábánál. – Muszáj volt?
– Muszáj volt betörni a hálószobámba? – kérte számon csípőre tett kézzel Lucie. Érezte, ahogy zakatol
a szíve, s egy kicsit meg is lepődött magán. Nem mintha ritkaságszámba ment volna, hogy szellemeket lát.
Jessamine gyakran ki-be lebegett Lucie szobájában: szerette megnézni a ruhákat, amiket Lucie éppen
kivett a szekrényből, hogy kéretlen divattippeket osztogasson. Lucie már majdnem tízéves volt, mire
rájött, hogy a legtöbb lánynak nincs piszkálódó szellembarátnője – miután Rosamund és Piers Wentworth
kinevette érte.
Jesse kritikusan szemügyre vett egy oldalt.
– Túl sokszor használod a ragyogás szót – állapította meg. – Egymás után háromszor. Az aranyat és a
csillogót is.
– Nem emlékszem, hogy tanácsot kértem volna tőled – állt fel Lucie. Hála az égnek, már átöltözött a
vacsorához, így nem köntösben ücsörgött. Néha megfeledkezett az öltözködésről, amikor belemerült egy
történetbe, mert csak úgy áradtak belőle a szavak. – Milyen könyvet olvastál legutóbb?
– A Szép reményeket – vágta rá Jesse. – Mondtam, hogy sokat olvasok.
Leült Lucie ágyának szélére, majd elpirulva rögtön fel is pattant. Lucie jót mulatva leeresztette a kezét a
csípőjéről.
– Egy illemtudó szellem. Hát ez vicces.
Jesse sötét pillantást vetett rá. Tényleg figyelemfelkeltő az arca – állapította meg Lucie. A fekete haj és
a zöld szemek fagyos kontrasztban álltak a sápadt bőrével. Íróként figyelnie kell az ilyesmire az
embernek. A személyleírás nagyon fontos.
– Valójában okkal jöttem ide – jelentette be Jesse.
– Azon kívül, hogy kicsúfolj és megszégyeníts? Mennyire örülök neki!
Jesse nem törődött a megjegyzéssel.
– A húgom és a bátyád titkos randevút beszélt meg ma estére…
– Ó, az Angyalra! – huppant le ezúttal Lucie az ágy szélére. – Ez borzasztóan kellemetlen.
Mielőtt Jesse még egy szót szólhatott volna, kinyílt a szoba ajtaja. Lucie apja állt a küszöbön ijedt
arccal.
– Lucie? Kiáltoztál? Mintha úgy hallottam volna.
Lucie megfeszült, ám az apja kék szeme mit sem változott: továbbra is enyhe aggodalom tükröződött
benne, némi kíváncsi értetlenséggel. Tényleg nem látta Jesset.
Jesse ránézett Lucie-re, s igen bosszantó módon vállat vont, mintha csak azt üzenné vele, hogy „én
megmondtam”.
– Nem, papa – felelte Lucie. – Minden rendben.
– Utolért az írói válság, Lulu? – pillantott rá Will a szőnyegen szétszórt lapokra.
Jesse felvonta a szemöldökét. Lulu? – tátogta.
Lucie-nek eszébe jutott, hogy vajon bele lehet-e halni a szégyenbe. Nem mert ránézni Jessere. Helyette
inkább egyenesen az apjára meredt, aki még mindig aggodalmasnak tűnt.
– Valami baj van, papa?
Will megrázta a fejét. Lucie nem emlékezett rá, hogy mikor jelentek meg az ősz tincsek a halántékán,
tarkítva a fekete haját.
– Régen én voltam az, aki figyelmeztette a Klávét, hogy valami szörnyűség közeleg. Olyan veszély,
amivel nem tudjuk, hogyan kell szembenézni. Most már én vagyok a Klávé, mégsem tudom meggyőzni a
körülöttem lévőket, hogy nem elég járőröket küldeni egy parkba, hanem további lépésekre lenne szükség.
– Tényleg ez minden, amit tesznek?
– Édesanyád szerint a könyvtárban található a válasz – túrt bele a hajába Will. A kézfején egy évekkel
korábbi démontámadás nyoma látszott. Lucie kislány volt még akkor. – Jem bácsikád úgy gondolja, hogy a
boszorkánymestereknél rejtőzhetnek hasznos ismeretek, a Spirális Labirintusban.
– És te mit gondolsz? – kérdezte Lucie.
– Én úgy gondolom, hogy mindig vannak olyanok, akik éberek maradnak, és az igazságot keresik az
egyszerű válaszok helyett – felelte Will olyan mosollyal, amiről Lucie tudta, hogy leginkább neki szól. –
Addig is ott leszek édesanyáddal a könyvtárban. Még csak a Szokatlan démonok című könyv „A” betűs
részénél járunk. Ki hitte volna, hogy Srí Lankán gyakori volt egy aaardshak nevű féregszerű lény?
– Talán Cordelia – válaszolta Lucie. – Ő már mindenfelé járt. Szörnyen önző vagyok, ha azért
aggódom, hogy e miatt a dolog miatt elodázódik, hogy parabataiok legyünk? – ráncolta a homlokát. – Úgy
érzem, hogy jobb árnyvadász leszek utána. Veled nem így volt, miután parabataiok lettetek Jem bácsival?
– Jobb árnyvadász és jobb ember lettem – jelentette ki Will. – Ami a legjobb bennem, azt mind Jemtől
és édesanyádtól tanultam. Szeretném, ha átélnétek Cordeliával azt, ami nekem jutott, egy olyan barátságot,
ami meghatározza a mindennapjaitokat. És soha ne váljanak el az útjaitok.
Lucie tudta, hogy a szülei nagy tetteket vittek véghez, amikből híres nephilimtörténetek születtek,
viszont túl sokat szenvedtek. Lucie egy ideje már rájött, hogy a történetek megélése borzalmasan
kellemetlen. Sokkal jobb megírni őket, irányítani a cselekményt, így sohasem lesz túl szomorú vagy
félelmetes, csak éppen eléggé izgalmas.
– Aludj egy kicsit, fy nghariad bach – sóhajtotta Will. – Remélhetőleg holnapra jobban lesznek a
kórház lakói.
Becsukódott az ajtó, Lucie pedig körülnézett a sötét szobában. Hol az ő szelleme?
– Nos, ez érdekes volt – szólalt meg Jesse elmélkedő hangon.
Lucie megpördült, és lesújtó pillantást vetett Jessere, aki az ablakpárkányon üldögélt, és a sötét
szemöldöke szinte felkiáltójelként virított a sápadt arcán. Nem látszott a tükörképe az üvegen: az ablak
feketén és üresen fénylett mögötte.
– Szerencséd, hogy nem árultam el neki, hogy itt vagy – hangsúlyozta Lucie. – Hitt volna nekem. És ha
megtudná, hogy egy fiú van a lánya szobájában, megtalálná a módját, hogy miszlikbe aprítsa, még akkor is,
ha nem látja.
Nem úgy tűnt, mintha Jesset különösebben aggasztaná a dolog.
– Hogy is szólított téged? – kérdezte. – Amikor kiment a szobából.
– Fy nghariad bach. Azt jelenti walesiül, hogy drágám. Kis drágám – válaszolta Lucie kihívó
pillantással, ám nem kellett gúnyolódástól tartania.
– Anyám gyakran beszél az apádról – mondta Jesse. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen.
– Milyen?
 – Az én apám a születésem előtt meghalt – vette le róla a tekintetét Jesse. – Azt hittem, hogy találkozni
fogok vele, miután meghalok, de nem találkoztam. A halottak valahova messzire mennek. Nem követhetem
őket.
– Miért nem?
Lucie egyszer már megkérdezte Jessamine-tól, hogy mi történik, miután meghal valaki. Jessamine azt
felelte, hogy nem tudja, mert a kószáló szellemek nem a holtak földjén laknak.
– Itt tartanak – mondta Jesse. – Amint felkel a nap, sötétség száll rám, és estig nem vagyok
eszméletemnél. Ha létezik túlvilág, még sohasem láttam.
– Viszont tudsz beszélni a húgoddal és az édesanyáddal – érvelt Lucie. – Ők bizonyára tudják, milyen
különös ez az egész. De titokban tartják? Grace említette valaha Jamesnek?
– Nem említette – tiltakozott Jesse. – A Blackthorn család hozzászokott már a titoktartáshoz. Csak
véletlenül tudtam meg, hogy Grace ma este találkozik a bátyáddal. Láttam, hogy ír Jamesnek, és nem tudta,
hogy ott vagyok.
– Ó, igen… a titkos randevú. Aggódsz, hogy Grace rossz hírű lesz?
Aggasztóan könnyű volt elérni, hogy egy fiatal hölgy „rossz hírű” legyen, hiszen annyi a becsületének,
ha kettesben találják egy fiatalemberrel. Egy anya ilyenkor csak remélhette, hogy a fiatalember illendően
fog cselekedni, és elveszi a hölgyet, nem pedig élethosszig tartó szégyenre kárhoztatja – még akkor is, ha
nem szerelmes belé. Ez azonban messze nem számított biztosnak. Ha pedig nem így történt, akkor
bizonyára a közelébe sem merészkedett másik férfi. Soha nem mehetett férjhez.
Lucie-nek eszébe jutott Eugenia.
– Mi sem egyértelműbb – helyeselt Jesse. – Ismered a nagyapám történetét, ugye?
– Aki óriásféreggé változott a démonhimlőtől, és az apám meg a bácsikáim mészárolták le? – vonta fel
a szemöldökét Lucie.
– Tartottam pedig tőle, hogy a szüleid szerint nem egy fiatal hölgy fülének való a dolog. Ezek szerint
feleslegesen aggódtam.
– Minden karácsonykor elmesélik – jelentette ki büszkén Lucie.
Jesse felállt. Lucie önkéntelenül odapillantott a fésülködőasztal tükrére, amiben a saját arcát látta, de
Jesset nem. Egy lány, aki magában beszél egy szobában.
– Benedict nagyapám alaposan belemerült a fekete mágiába – magyarázta Jesse. – És a kapcsolata a
démonokkal… – borzongott meg. – Amikor meghalt, hagyott maga után egy cerberus démont az
üvegházban, aminek az a dolga, hogy megvédje a családunkat.
– Azt a démont, amelyikkel James találkozott az üvegházban? De megölte. És amikor az Enklávé
átkutatta a birtokot, nem találtak semmit.
– A cerberust egy bizonyos démoni növénnyel keresztezte – tette hozzá Jesse. – Ha lemészárolják,
gubókat szór szét, amik első ránézésre ártalmatlannak tűnnek. Néhány óra múlva azonban kikelnek, és új
cerberus démonok lesznek belőlük. Mostanra már teljesen kifejlődhettek.
– Mitől félsz? – borzongott meg Lucie.
– Grace az anyám tudtán kívül hagyta el a házat. Vagyis a kifejezett utasítása ellenére. Az újszülött
cerberus démonok észrevehették. A nagyapám kódolta beléjük, hogy védelmezniük kell a családunkat. El
fognak indulni Grace keresésére, hogy visszahozzák.
– De honnan tudod? Miért örökölnék meg az új démonok a réginek a feladatát?
– Olvastam a nagyapám feljegyzéseiben – közölte Jesse. – Azt remélte, hogy létrehoz egy engedelmes
démont, amelyik újaknak ad életet, amikor megölik, és az utódok emlékeznek mindenre, amit a felmenőjük
tudott. Hidd el, sohasem gondoltam volna, hogy a terve tényleg működni fog. Nagyapám teljesen őrült
volt. Mire megtudtam, mi történik, már túl késő volt.
– De… – dadogta Lucie. – Bántani fogják Grace-t?
– Nem. Őt Blackthornnak tekintik. De ha egy Herondale, vagyis a bátyád is vele van, akkor őt
ellenségnek fogják tekinteni. A bátyád ölte meg a felmenőjüket az üvegházban. Rá fognak támadni, és nem
lesz könnyű feladat egyedül legyőznie egy csapatnyi cerberus démont.
Nem elég, hogy James valószínűleg egyedül van, Lucie még abban sem volt biztos, hogy van nála
fegyver.
– Mit tud erről az édesanyád? Biztosan nem akarhatott egy démont a birtokán…
– Anyám neheztel az árnyvadászokra, és nem ok nélkül. Szerintem mindig is úgy érezte, hogy védelmezi
a cerberus jelenléte az üvegházban – sóhajtott fel Jesse. – Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy tud-e az
új démonokról. Én is csak akkor jöttem rá, mi történt, amikor láttam, hogy elhagyják a kúriát, és
szellemként nem tudtam megállítani őket – folytatta a tehetetlenségtől elgyötörten. – Még csak anyámat
sem találtam meg, hogy figyelmeztessem, mi történik.
Lucie a fejét rázva letérdelt az ágya végénél lévő láda mellé, amiben a fegyvereit tartotta. Felnyitotta a
fedelét. Por szállt fel, odabent pedig halomra álltak a tőrök, a szeráfpengék, a kések, a láncok, a nyilak és
hasonlók, mind gondos bársonycsomagolásban.
– A cerberusok nem aprók – jelent meg mellette hangtalanul Jesse. – Lehet, hogy szükséged lesz még
néhány gyalogos katonára.
– Úgy terveztem – vett elő Lucie egy kis fejszét a ládájából. – Te addig mit fogsz csinálni?
– Megpróbálom megkeresni az anyámat, hogy Grace után küldjem. Ő szólhat a cerberus démonoknak,
hogy visszakozzanak, mert hallgatnak rá. Van valami ötleted, hogy hol találkozik James és Grace?
Lucie előrántott egy hátizsákot – benne néhány tőrrel és szeráfpengével – a ládából, és a vállára
kanyarította.
– Azt akarod mondani, hogy nem tudod?
– Nem, nem láttam az egész levelet – mondta Jesse. – Szerinted megtalálod őket?
– Az biztos, hogy megpróbálom – állt fel Lucie, kezében a fejszével. – Hadd áruljak el neked valamit,
Jesse Blackthorn. Az anyádnak talán megvan rá az oka, hogy nehezteljen az árnyvadászokra, de ha a
röhejes démonjai kárt tesznek a bátyámban, nem fogok neki irgalmazni. A saját hülye kalapjával fogom
halálra verni.
Azzal Lucie kicsapta a szobájának ablakát, kimászott a külső párkányra, s hangtalanul kiugrott az
éjszakába.
 9
Halálos bor

„Nem látsz irtáson, lápon,

pusztán egy venyigét,
holt bimbót meddő mákon,
Persephoné szőlejét –
szürkés, csapódó sások
közt nem lelsz borvirágot;
megtelő mustoskádak?
holt bor, halottaké…”
– Algernon Charles Swinburne: Persephone kertje – 8

Cordelia és Matthew csupán rövid utat tett meg a sikátorban, amikor egy ajtó jelent meg előttük. Egy
réginek tűnő fal oldalában fénylett, Cordelia pedig gyanította, hogy a mondénok számára egyáltalán nem is
látható.
Odabent szűk folyosó fogadta őket, aminek a falát mélyvörös szövet borította a padlótól a plafonig,
eltakarva mindazt, ami mögötte van. A folyosó végén újabb ajtó volt, ugyancsak vörösre festve.
– Amikor nem a szalonnak ad épp otthont a hely, akkor játékbarlangként működik – suttogta Matthew
Cordeliának az ajtó felé közeledve. – Még egy rejtekajtó is van a tetőn, így ha lecsap rájuk a rendőrség,
akkor a játékosok elmenekülhetnek az ereszen át.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Mögötte egy magas, acélszürke öltönyös férfi ácsorgott. A félhomályban
kifejezetten fehérnek tűnt a haja. Cordelia úgy vélte, hogy legalább a hatvanas éveiben járhat, ám közelebb
érve látta, hogy az arca fiatal és üde, a szeme pedig sötétlila.
Bizonyára ő Malcolm Fade, London főboszorkánymestere. A legtöbb boszorkánymesternek volt valami
megkülönböztető jele, egy külső jegy, ami elárulja a démonvérüket: kék bőr, szarvak vagy kőkarmok.
Malcolmnak a szeme pompázott nem e világi árnyalatban, akár az ametiszt.
– Ezúttal hárman? – kérdezte Annától.
– Hárman – bólintott Anna.
– Igyekszünk korlátozni az árnyvadászok számát a szalonban – mondta Malcolm. – Jobban szeretem, ha
a nephilimek úgy érzik, hogy az alvilágiak vannak túlerőben, hiszen oly sokszor történik fordítva.
Egy női hang szólalt meg Malcolm háta mögül, de ő nem fordult meg, csak elmosolyodott.
– Ti viszont feldobjátok a helyet, ahogy Hypatia emlékeztet rá – tárta ki az ajtót, és félreállt, hogy
beengedje őket. – Gyertek be. Fel vagytok fegyverkezve? Hagyjuk, hát persze! Árnyvadászok vagytok.
Anna belépett, aztán Matthew követte, végül Cordelia. Amikor az új vendég elhaladt Malcolm mellett,
az lepillantott az arcára.
– Nincs Blackthorn-vér a családodban, ugye? – kérdezte tőle hirtelen.
– Nem, nincs. Nem hinném – lepődött meg Cordelia.
– Helyes.
Malcolm bekísérte őket. A szalon egymásból nyíló szobák sorából állt, amik drága ékszerek átható
színeiben tündököltek: vörösben, zöldben, kékben és aranyban. Átmentek egy bronzosra festett folyosón,
egyenesen egy alvilágiakkal teli nyolcszögletű helyiségbe. Csevegés és nevetgélés hangja csapta meg a
fülüket.
Cordelia érezte, hogy egy kicsit gyorsabban ver a szíve – valamiért veszélyesnek tűnt ez az este, s nem
csak azért, mert egy alvilágiakkal teli szobában volt. A tény, hogy egyikük sem próbálta meg ezt eltitkolni,
valahogy enyhítette a helyzet aggasztó mivoltát. Vámpírok sétálgattak büszkén, csak úgy fénylett az arcuk a
lámpafénynél; az árnyékban pedig vérfarkasok ólálkodtak elegáns ruhában. Zeneszó hallatszott a szoba
közepén magasodó cseresznyefa színpadról, ahol vonósnégyes játszott. Cordelia megpillantott egy jóképű
hegedűst, akinek zöldesarany vérfarkasszeme volt, meg egy gesztenyebarna hajú klarinétost, akinek
kecskepatában végződtek a lábai.
Ezek a falak sötétkékben pompáztak, rajtuk hatalmas, aranyozott festményekkel, amik mitológiai
jeleneteket örökítettek meg. Legalábbis Cordelia mitológiai jeleneteknek gondolta őket. Rájött, hogy ha
meztelen embereket lát a festményeken, többnyire azért van, mert a művész úgy vélte, hogy a görögöknek
és a rómaiaknak nem volt szükségük ruhára, hasznát sem vették volna. Ezt Cordelia meglepőnek találta;
főleg, ha olyan tevékenységek közben ábrázolták őket, mint például harc a Minotaurusszal vagy birkózás
egy kígyóval. Minden árnyvadász tudta, hogy a harchoz nélkülözhetetlen az egész testet fedő védőruházat.
– Egyszerűen nem értem, miért akarna bárki is meztelenül piknikezni – szólalt meg Cordelia. – Hangyák
másznának szörnyű helyekre.
– Olyan vagy, Cordelia, mint a friss levegő – nevetett Anna, miközben odament hozzájuk egy sötét hajú
nő, ezüsttálcával a kezében. Fekete tincseit egy csontszínű fésű köré tekerte, amin selyem bazsarózsák
díszelegtek, hímzett ruhája pedig mélyvörösben pompázott. A tálcán kristálypoharak sorakoztak, tele
gyöngyöző folyadékkal.
– Pezsgőt? – kérdezte mosolyogva, s megcsillant a hegyes vámpírfoga.
– Köszönöm, Lily – vett el Anna egy poharat. Matthew is így cselekedett, és némi habozás után
Cordelia is követte a példáját. Még sohasem ivott pezsgőt, semmi ilyesmit: az anyja szerint a hölgyek
ugyanis csak olyan édes italokat fogyasztanak, mint a sherry vagy a ratafia.
Matthew egy kortyra felhajtotta a pezsgőjét, visszarakta a poharat Lily tálcájára, s vett még egyet.
Cordelia éppen akkor emelte fel a poharát, amikor egy elegáns boszorkánymester haladt el mellettük
tollboával a nyakában, karon fogva egy gránátvörös ruhába bújt szőke vámpírral. A nő bájos volt, és
olyan fehér, mint a szűz hó: Cordeliának eszébe jutottak a mondén nők, akik fizettek érte, hogy
porcelánfehér legyen az arcuk, a fiatalságuk és a divatos külsejük megóvásáért.
Válnának inkább vámpírokká – gondolta. Az kevésbé lenne drága.
– Mi ez a kis mosoly? – érdeklődött Matthew. – Úgy festesz, mint aki mindjárt elneveti magát.
Cordelia belekortyolt a pezsgőbe. Olyan íze volt, mintha buborékot inna.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Matthew-ra.
– A legtöbb lány félne. Vagyis Anna nem. És Lucie sem. De a legtöbbjük igen.
– Nem vagyok ijedős – jelentette ki Cordelia.
– Kezdek rájönni – pillantott a fiú Annára és Lilyre. A vámpírlány nevetett, közel dugva a fejét
Annáéhoz. – Anna bárkit el tud csábítani – tette hozzá halkan. – Egyszerűen bárkit. Van hozzá tehetsége.
– Remélem, nem csak nekem van hozzá tehetségem – nézett fel Anna, amikor Malcolm Fade újra
felbukkant, és intett Lilynek, hogy távozzon. Lily egy selyemvillanással eltűnt.
– Hypatia látni óhajt, Anna – közölte Malcolm. – Itt van nála egy barátnője látogatóban, aki nem
idevalósi, és találkozni szeretne veled.
– És hová valósi ez a barátnő? – húzódott mosolyra Anna szája.
– A tengerpartról jött – felelte Malcolm. – Gyere. Tudod, milyen Hypatia.
Anna rákacsintott Cordeliára és Matthew-ra, majd követte Malcolmot egy damaszttapétával borított
folyosón keresztül. Gyorsan eltűntek szem elől.
– Olyan gyönyörű – mondta Cordelia. – Mármint Anna.
– Annának megvannak a kvalitásai – vonta fel a szemöldökét eltöprengve Matthew. – A franciák úgy
neveznék, hogy jolie laide.
– Csinosan csúnya? – ráncolta a homlokát Cordelia, mert valamennyit tudott franciául. – Nem is
csúnya!
– Nem azt jelenti – pontosított Matthew. – Azt jelenti, hogy kivételesen vonzó. Szokatlanul gyönyörű.
A jellegzetes arcvonásokra szokták mondani – nézett végig Cordelia feje búbjától a cipőjéig. –
Olyanokra, mint a tiéd.
Azzal a fiú felkapott még egy pohár pezsgőt egy arra járó tálcájáról, amikor éppen mosolyogva haladt
el mellettük a jóképű vérfarkas a vonósnégyesből. Matthew figyelemre méltó sebességgel és
diszkrécióval hajtotta fel az előző italt, majd belekortyolt az újba, és Cordelia szemébe nézett a pohár
pereme fölött.
Cordelia nem tudta, mit gondoljon arról, hogy „csinosan csúnyának” nevezték, ám ennél fontosabb
dolga is akadt. Nem tudta, mikor marad megint kettesben Matthew-val.
– Emlékszel, hogy édesanyádról kérdeztelek a bálon? – szólalt meg.
– Mindig szeretek anyámra gondolni az ilyen partikon.
Cordelia ivott még egy korty pezsgőt, és igyekezett elfojtani a csuklást.
– Édesanyád a konzul – folytatta.
– Igen, tudok róla.
– És most Idrisben van, ahol arra készülnek, hogy bíróság elé állítják az apámat.
– Azt hittem… – hunyorgott Matthew, aztán megrázta a fejét.
Ekkor vámpírbalerinák csoportja pillantott feléjük vihogva.
– Mindegy – rázta a fejét Matthew. – Túl sokat gondolkodom, és túl sokat iszom. Mindig ez a bajom.
– Van valami, amit nem értek – folytatta Cordelia. – Miért nem kérdezték még ki apámat a Végzet
Kardjával? Akkor bizonyítékot szereznének rá, hogy ártatlan.
– Tényleg – lepődött meg kissé Matthew. – Nem sok értelme van egy olyan mágikus tárgy
birtoklásának, ami igazmondásra kényszeríti azt, aki a kezében tartja, ha nem használja az ember bűnügyi
tárgyalásoknál.
A „bűnügyi” kifejezés velejéig megrázta Cordeliát.
– Nagyon keveset tudunk, de a bátyámnak vannak barátai az iskolából Idrisben. Úgy hallotta, hogy nem
akarják használni a Végzet Kardját a tárgyaláson. Szerinted meg tudnád győzni az édesanyádat, hogy
muszáj lenne?
Matthew szert tett egy újabb italra, mintha valamelyik szobanövényből kapta volna elő. A pohár széle
fölött Cordeliát fürkészte, aki eltűnődött, hogy vajon hányan láthatták a fiút ivás közben vigyorogni, s
hányan nem vették észre, hogy a sötétzöld szemével őket figyeli.
– Nagyon felzaklat ez a dolog, igaz? – kérdezte.
– A családomról van szó – válaszolta Cordelia. – Ha az apámat bűnösnek találják, nemcsak hogy
elveszítjük őt, hanem olyanok leszünk, amilyenek Lightwoodék voltak Benedict halála után. Mindentől
megfosztanak, amink van. Szégyenfolt esik a nevünkön.
– Ennyire érdekel? A szégyen?
– Nem. De az anyámat és a bátyámat igen, és nem tudom, túlélnék-e.
– Rendben – tette le a poharát Matthew egy intarziás asztalkára. – Írok majd anyámnak Idrisbe.
Cordelia szinte fájdalmasan megkönnyebbült.
– Köszönöm. De kérlek, Lucie-nek írjon majd vissza, az Intézetbe. Nem szeretném, hogy anyám előbb
lássa a válaszát, mint én, ha esetleg nemet mond.
– Az anyám nem… – ráncolta a homlokát Matthew, ám félbehagyta a mondatot, mert Cordelia mögé
nézett, ahol Lily integetett a szoba túlsó végéből. – Ez Anna jelzése. Mennünk kell!
– Hová? – kérdezte kissé feszengve Cordelia.
– Mindennek a közepébe – mutatott Matthew a damaszttapétás folyosóra, ahol Anna nemrég végigment.
– Készülj fel. A boszorkánymesterek éppen olyan cselesek tudnak lenni, mint a tündérek, ha elhatározzák
magukat.
Cordelia kíváncsian követte Matthew-t végig a folyosón. Lampionok világították meg az utat. A folyosó
legvégén ébenfából faragott vitrin állt, benne különös tárgyak gyűjteményével. Matthew könnyedén
megkocogtatta az üveget.
A vitrin befelé fordult, akár egy ajtó.
Mintha egy aranybarlang lett volna mögötte. Az egész szoba csillogott, a festett plafontól a padlóig,
ahol úgy ragyogott a szőnyeg, mintha selyempapírból lenne. Aranyszínűre pingált faasztalok roskadoztak a
mindenféle kincsektől: madárformájú szerkezetek lazurittal és arannyal díszítve, tündérek gondos
munkáját dicsérő páncélkesztyűk és pengék, egy csiszolt fadoboz uroborosz – vagyis saját farkába harapó
kígyó – szimbólummal, és volt egy egyetlen rubinból faragott alma is. A szoba túlsó végében akkora
baldachinos ágy állt, amekkora Cordelia egész szobája volt, réz- és bronzveretekkel, rajta többtucatnyi
aranyszínű párnával. Az ágy szélén – mint valami trónon – egy nő ült, egy karcsú boszorkánymester, aki
úgy festett, mintha elvarázsolt anyagokból formázták volna: mahagóni bőr, bronzos haj, csillogó arany
ruha.
Cordelia a küszöbön ácsorgott. Mások is voltak a szobában a boszorkánymesternőn kívül: maga
Malcolm Fade és Anna Lightwood is, aki egyedül hevert egy diófából faragott kétszemélyes
társalgókanapén, hosszú lábait az áramvonalas karfán nyugtatta.
– Üdv, kicsi árnyvadászok – mosolygott Malcolm Fade. – Közületek csak kevesen láthatják Hypatia
Vex saját szobáját.
– Vajon szívesen láthatjuk őt is? – kérdezte Hypatia macskára emlékeztető mosollyal. – Hadd jöjjön be!
Cordelia és Matthew együtt indult el. Cordelia óvatosan kerülgette a rokokó asztalokat és székeket,
amik aranyozottan, gyöngyház berakásokkal teli csillogtak. Közelről látszott, hogy Hypatia Vexnek csillag
alakú a pupillája: ez volt az ő boszorkánymesterjegye.
– Nem mondhatnám, hogy lelkesedem az ötletért, hogy ilyen sok nephilim lepje el a szalonomat.
Érdekes vagy, Cordelia Carstairs?
Cordelia habozott.
– Ha gondolkodnod kell rajta, akkor nem – jegyezte meg Hypatia.
– Ennek így nem sok értelme van. Aki nem gondolkodik, nyilván nem lehet érdekes – érvelt Cordelia.
Hypatia pislogott, amitől olyan volt, mintha lámpa módjára kialudnának és újra fénybe borulnának a
csillagok. Aztán elmosolyodott.
– Szerintem maradhatsz egy picit.
– Szép munka volt, Cordelia – tette le a lábát Anna a kanapéról. – Arabella, hogy állnak az italaink?
Cordelia megfordulva látta, hogy egy kék és zöld hajzuhatagos tündérnő is ott van a szobában. Egy
alkóvban állt, részben elrejtőzve; előtte egy tálalóasztallal, ahol italokat kevert. Úgy mozgott a keze a
levegőben, akár páfránylevél a vízben: vörös folyadékkal teli üvegekből húzta ki a dugót, hogy aztán
mindenféle serlegbe és kehelybe töltsön belőlük.
Cordeliának résnyire szűkült a szeme.
– Már kész is, drágám! – sétált oda Arabella, hogy kiossza az italokat. Matthew szélsebesen elfogadott
egyet. Cordelia észrevette, hogy Arabella imbolyogva jár, mint egy tengerész, aki nem szokott hozzá a
szárazföldhöz.
Amikor Arabella odaadta Annának az italt, Anna az ölébe húzta őt. Arabella vihogva rúgkapált az ívelt
sarkú cipőjében. A lába döbbenetes módon csupasz volt, és kissé irizáló pikkelyek borították, amik
szivárvány módjára tündököltek az aranyfényben.
Egy sellő! Tehát ő Hypatia „tengerparti barátnője”. Ezt a tündérfajtát ritkán lehetett kint látni a vízből,
mert az emberi lábakon járás fájdalmat okozott nekik.
Arabella észrevette, hogy Cordelia nézi, s kecsesen vállat vont a kékeszöld hajzuhataga alatt.
 – Hosszú évek óta nem voltam szárazföldön. Legutóbb akkor jöttem ebbe az ocsmány városba, amikor
az alvilágiak és az árnyvadászok próbálták megalkotni az egyezményt. Akkoriban nem igazán nyűgöztek le
a nephilimek, és azóta sem lettem az árnyvadászok rajongója. Azért lehetnek kivételek.
Mielőtt létrejött az egyezmény? Akkor több mint harminc éve nem járt szárazföldön.
Arabella beszéd közben Annához bújt, akinek a sebhelyes ujjai fürgén végigszánkáztak a sellő haján.
Apró, szikrányi élénkkék halak követték a mozdulatait, egyik tincsről a másikra fickándozva.
– Olyan a hajad, édesem, mint egy gyönyörű patak – mormolta Anna. – Mert halak vannak benne.
Anna szemlátomást több embert is el tudott csábítani egy estén. Arabella elpirulva pattant fel, hogy
hozzon még italt.
– Azt tudjuk, hogy Anna miért hozott el téged, Matthew – szólalt meg Malcolm. – Szórakoztató vagy.
De van valami oka annak, hogy ez az ifjú Carstairs lány is elkísért ma este?
– Mert szükségünk van a segítségére – jelentette ki Cordelia.
Mindenki felkacagott a szobában. Malcolm mosolyogva megemelte az üres poharát Cordelia előtt,
mintha különösen jó viccet mondott volna; Arabella pedig rezzenéstelenül állt az asztalnál, miközben
dúdolva virágokat szórt két boroskehelybe.
Anna és Matthew fájdalmas arcot vágott.
– Magnus Bane segítene rajtuk – mondta Hypatia tündöklő csillagszemekkel. – Azért jöttek. Magnus
elhitette velük, hogy egy boszorkánymester mindig segít nekik.
– Magnus nincs itt – állapította meg Malcolm, majd a távolba révedt. – Nincs bennem rossz szándék
ellened, gyermekem, de egykor szerettem egy árnyvadászt, amiből csak keserűség származott.
– Az illető Vasnővér lett, összetörte a szívét – magyarázta Hypatia.
– Ó! – lepődött meg Cordelia. A Vasnővérek még titokzatosabbak voltak, mint a Néma Testvérek.
Szigorúak és távolságtartóak voltak, s adamantinból készítettek rúnákkal díszített fegyvereket a
nephilimeknek az eldugott erődjükben. Már ezer éve így éltek. A Néma Testvérekhez hasonlóan nem
házasodtak, és az ő feladatuk volt védőbűbájt szórni az árnyvadász újszülöttekre. Csak a rend tagjai
tartózkodhattak az Adamantin Citadella területén. Kizárólag nők dönthettek úgy, hogy Vasnővérnek állnak,
ami éppolyan magányos életnek tűnt Cordelia számára, mint Néma Testvérnek lenni.
– Ez nagyon szomorúan hangzik – állapította meg.
– Valóban – helyeselt Malcolm. – Jobb, ha a mi fajtánk meg a ti fajtátok távol tartja magát egymástól,
bármit is mond erről Bane.
– Nem találkoztam Bane-nel – koppintotta össze aranyszínű körmeit Hypatia. – Mielőtt legutóbb elment
Londonból, segített a nephilimeknek, de vajon emlékeznek-e a nagylelkűségére, vagy csak elvárják a
segítséget, amint bajt észlelnek? Azért engedlek be a szalonomba, mert szórakoztatsz engem, Matthew
Fairchild. Benne van a nevedben, hogy gyermek vagy, egy butuska, gyönyörű gyermek, aki a tűzhöz
nyúlkál, mert kellemesnek találja, s megfeledkezik róla, hogy meg fog égni tőle. Ne hidd, hogy ez
feljogosít a segítségkérésre.
– Lehet, hogy mulattatni fog, ha megtudod, mit akarnak – vetette fel Anna.
– Mintha te nem tudnád – vágott vissza Hypatia, de kedvtelve nézett Annára, aki elmosolyodott.
– Mi lenne, ha mi is megtennénk valamit önökért? – kérdezte Cordelia. Arabella tette a dolgát, és
virágokkal díszített italokat tett le a boszorkánymesterek elé. Malcolm felemelte a poharát, s úgy
méregette, mintha azt remélné, hogy megoldást talál az alján. – Mi lenne, ha megmenteném az életeteket? –
tette hozzá gyorsan Cordelia.
Ezúttal nem nevettek. Egyszerűen csak rámeredtek.
– Elbűvölő – jegyezte meg Hypatia. – De nem vagyunk veszélyben.
– Nem értek egyet – közölte Cordelia.
Előhúzta a Cortanát. A penge a szoba összes fényét visszaverve fellobbant.
Cordelia lesújtott vele Hypatia kristálykelyhére. A kehely felrobbant, üvegszilánkok repültek és bor
fröccsent mindenfelé. Arabella méltatlankodva felsikoltott, Cordelia pedig egyenesen nekiszegezte a
kardot.
– Kár, hogy még sohasem találkoztam sellővel – jelentette ki. – Bárcsak ne derült volna ki rólad, hogy
méregkeverő vagy!
Matthew, aki már kiürítette a poharát, zajos puffanással rakta le az asztalra.
– Méreg?
– Csak a boszorkánymesterekre hat – magyarázta Cordelia. – Őket próbálta megölni.
– Megkérdezhetem, miből vontad le ezt a vad következtetést? – háborodott fel Hypatia.
– Anyám sokat tud a gyógynövényekről, és megosztotta velem a tudását – válaszolta Cordelia. – Létezik
egy növény, amit a sellők termesztenek, a nadragulya víz alatti változata, amit még az árnypiacokon sem
árulnak. Aki megízleli, meghal. Láttam, hogy ilyen virágokat szór a poharaitokba.
Malcolm Fade végighúzta a kezét a saját pohara fölött. Lila szikrák kezdtek el táncolni benne.
A vörösborfolt virág módjára kiterebélyesedett a szőnyegen, majd lila köddé vált. Hypatia úgy nézett a
törött kehelyre, mintha az patkánnyá változott volna.
– Cornwallban gyerekeskedtem nagyon régen, ahol vadon nő az Atropa belladonna – szólalt meg
Malcolm halkan. – Szakértő vagyok a nadragulya használatában, és láttam már a rokonát, a tengeri
nadragulyát is. Miss Carstairsnek igaza van. Tényleg megmentette az életünket.
– Elfogni a sellőt! – vetette oda Hypatia a foga közül.
Anna máris talpra szökkent, tőrrel a kezében. Olyan könnyedén mozgott, akár egy macska. Arabella a
fűzőjében kotorászva kivillantotta a fogát, Anna viszont megragadta a csuklóját, és durván kicsavarta.
Valami kiesett Arabella kezéből, és végiggurult az aranyszínű szőnyegen: egy tengeri élőlény szarva volt
az, halálosra hegyezve.
– Hadd vessek véget az életemnek – sziszegte Arabella. Hiába vonaglott, Anna továbbra is fogva
tartotta a nyaka köré font karcsú karjával, amin rúnák villantak; a másik kezében pedig gyémántként
tündökölt a tőr. – Hadd haljak meg tisztességgel, ahogy a tenger népe szokott.
– Tisztességgel? A mérgezésben nincs tisztesség. A gyávák húzása – mondta Hypatia. – Meg akartál
mérgezni engem és Malcolm Fade-et. De mi végre? Milyen hatalomra ácsingózol?
– Bosszút akar állni – vélekedett Malcolm. – Hallottam már rólad, Arabella. Úgy gondolod, hogy a
nephilimek évekkel ezelőtt megsértettek téged. Bizonyára sokkal súlyosabb ügyről lehetett szó, mint
bármelyikünk hitte volna, hiszen amikor Hypatia elárulta neked, hogy ma este itt vannak, revansot akartál
venni rajtuk – idézte fel résnyire szűkült szemekkel. – Hypatia és én meghaltunk volna, te pedig azt
állítottad volna, hogy árnyvadászok mérgezték meg a boszorkánymestereket. London egész alvilága azt
akarná, hogy nephilimvér folyjon.
Hypatia szoborszerű arccal fogott egy kis aranycsengőt, és megrázta. A csilingelés visszhangzott a
szobában. Erre kék bőrű tündérlány kukucskált be az ajtón, gyűszűvirágokkal a hajában.
– Csengetett, úrnőm?
– Jácint – felelte Hypatia összeszorított szájjal. – Vitesd el az őrökkel ezt a sellőt, és vessék a
borospincébe!
– Kérlek, gondold meg, hogy a borospincébe akarsz-e küldeni egy méregkeverőt – figyelmeztetett
Matthew. – Könyörgök, a jövőbeni látogatásaim kedvéért!
– Akkor vessétek a Suttogószobába – legyintett Hypatia. – Ott nem tud bajt csinálni. Nemsokára
átvitetjük a Spirális Labirintusba.
– És utána? – érdeklődött Cordelia, miközben belépett két aranyszegélyes felöltőt viselő troll, kivették
Arabellát Anna szorításából, hogy aztán kikísérjék a sziszegő sellőt a szobából. – Mi lesz vele?
– Tárgyalás – válaszolta Hypatia. – Alvilági ügy, ami számotokra nem érdekes. Igazságos lesz. Az
alvilágiak mindig igazságosak.
– Akkor nem jelenthet gondot, hogy felajánljátok a segítségeteket Cordeliának – söpörte le Anna a
mandzsettáját. – Mivel megmentette az életeteket.
– Annának igaza van – értett egyet Malcolm. – Az adósság az adósság. Miben óhajtasz segítséget,
nephilim?
Cordelia hagyta, hogy Matthew mesélje el a történetet: a pikniket, James látomását az árnyékvilágról, a
nappal megjelenő démonokról, a sebesült árnyvadászokról és a méregről, amire a Néma Testvérek nem
találják a gyógymódot.
– A barátod olyan árnyékvilágot látott, amit senki más nem lát? – kérdezte Hypatia. – Az alakváltó
boszorkánymesterlánynak a fia, meg annak az árnyvadásznak, aki volt olyan őrült, hogy őt vegye
feleségül? Tudtam, hogy ebből baj lesz.
Matthew-n látszott, hogy dühbe gurult.
– Valóban lát olyasmit, amit mások nem – mondta Cordelia. – Ritka képesség.
– Tehát olyan démonról van szó, amelyik nappal jelenik meg – összegezte Malcolm. – És olyan mérge
van, amilyet még nem láttak a tudósaitok.
– Ha ilyen démonok szabadulnának el Londonban, az senkinek sem lenne jó – hívta fel rá a figyelmet
Anna.
– Nyilván az összes démon más világokból jön – magyarázta Hypatia. – De ha azt hiszitek, hogy
démonok gyermekeiként alaposan ismerjük a földrajzi körülményeiket és azoknak a helyeknek a lakóit,
igencsak tévedtek.
– Nem sértegetni szeretnénk, Miss Vex – szabadkozott Cordelia. – De azt is tudja, mi zajlik az alvilág
mélyén. Semmi olyasmi nem történik ott, amiről ne tudna. Ha esett már szó ezekről a furcsa démonokról…
– Nem esett – jelentette ki Hypatia határozottan. – Valamennyi beszélgetés a démonok hiányáról szólt
Londonban, és arról, hogy ez milyen különös.
– Ragnor úgy hívta ezt, hogy „vihar előtti csend”, de ő nagy vészmadár – tette hozzá Malcolm.
– Nos, úgy tűnik, hogy visszatértek – mondta Anna. – Egy csapatnyi shax démon bukkant fel nemrég a
Seven Dialsnél.
– És deumas démonok jelentek meg a belvárosban – tódította Matthew. – Rusnya, mocskos
teremtmények.
Hypatia és Malcolm egymásra nézett. A démonok mindenki számára problémát jelentenek,
alvilágiaknak és árnyvadászoknak egyaránt. Az egy dolog, hogy egy ízben árnyvadászok elleni támadás
történt, ám a shax és a deumas démonok válogatás nélkül ölnek.
– Volt egy szóbeszéd – kezdte Malcolm. – Bár tényleg csak szóbeszéd volt, miszerint egy hatalmas
valaki, talán egy boszorkánymester, aki közölte a démoncsapatokkal, hogy kerüljék el Londont.
– Mióta hallgatnak a démonok bárkire is? – kérdezte Anna.
– Ahogy mondtam, szóbeszéd volt – vont vállat Malcolm. – Egyébként pedig egy ilyen helyzetből bölcs
dolognak tűnik kimaradni.
– A kimaradás ideje lejárt – figyelmeztetett Cordelia. – A nappali démonok előfutárai lehetnek valami
még rosszabbnak, ami mindnyájunkra leselkedik. Bizonyára össze kell fognunk, hogy megtudjuk, miről van
szó, nemde?
– Gyűlölöm, amikor az árnyvadászoknak igazuk van – sóhajtott fel Hypatia. – Ragnor Fell visszatért
Londonba, és ő régen gyakran dolgozott együtt árnyvadászokkal. Sokat tud a démonvilágokról, hiszen
tanulmányozta a dimenzióközi mágiát. Ha létezik olyan dimenzió, ahol olyan démonok tenyésznek, amik
kibírják a napfényt, akkor ő tud róla.
– Jó kiindulópontnak tűnik. Hol találjuk? – kérdezte Matthew.
– Küldök neki egy sürgős üzenetet – javasolta Hypatia. – Megkeres majd benneteket. Most pedig
menjetek – huppant vissza, s behunyta csillagszemét. – Fárasztanak az angyalok.
Nem sok mondanivaló maradt.
Matthew, Anna és Cordelia elindult visszafelé a szalon főtermén keresztül, ahol egy vámpír éppen egy
vérről szóló költeményt szavalt. Pillanatokon belül kijutottak a Berwick Streetre, a külvilágba. Cordelia
mélyen magába szívta a hűvös esti levegőt, amin érezni lehetett a város porát.
– Nephilim!
A kék bőrű tündérlány volt az, akit Jácintnak szólított Hypatia. Undorodva nézett körül a városban,
aztán átadott egy bársonyba tekert csomagot Matthew-nak.
– Malcolm Fade óhaja szerint a tiétek. Hálás azért, amit mindnyájan tettetek. Mit tettetek? – kérdezte
kíváncsian. – Még sohasem hallottam olyat, hogy egy boszorkánymester hálás lenne.
– Mindjárt elmesélem neked a történetet – kacsintott rá Anna.
Cordelia és Matthew meglepetten nézett Annára. Jácint elpirult, és nevetgélve visszament a sikátorba.
– Én még maradok egy kicsit – nyújtózott egyet Anna macskamódra. – Ti vihetitek a hintót, én majd
egyedül hazajutok.
Matthew bekukucskált a bársony alá: nagyjából féltucatnyi penge lapult benne, mindegyik alapos tündér
mestermunka.
– Ez aztán az ajándék – füttyentett Matthew. Csillogott az olajlámpa fényénél a bronzszínű haja,
miközben áhítattal nézett Cordeliára. – Sohasem hittem volna, hogy Arabella meg akarja őket mérgezni.
– Mondtam már – intett Anna a hintó felé. – Sohasem udvarolok unalmas lányoknak.



8
Hajnal Anna fordítása
 A múlt:
Párizs, 1902

– El kell menned Párizsba – mondta Matthew Thomasnak, egy nappal azelőtt, hogy Thomas elindult
Madridba. Jamesszel hármasban az Ördög fogadóban terpeszkedtek, Christopherre várva. – Ha végre
elmenekülsz erről az unalmas szigetről valami kulturált helyre, először Párizsba kell menned.
– Nem esik útba Spanyolország felé – jegyezte meg Thomas. – És az is épp elég izgalmas lesz nekem.
– Badarság – tiltakozott Matthew. – Csak Párizs olyan, mint Párizs. És muszáj, hogy a kedvenc
helyemen szállj meg, az HÔtel d’Alsace-ban. A Szajna bal partján. Mindenki úgy hívja, hogy L’HÔtel.
– Az nem csak annyit jelent franciául, hogy „a szálloda”? – kérdezte James a könyvéből alig
felpillantva.
– Azért, mert ott száll meg mindenki, aki számít.
– Én nem számítok – tiltakozott Thomas.
– Oscar Wilde is ott szállt meg – tette hozzá James. – Amikor Matthew azt mondja, hogy „mindenki”,
általában rá szokott gondolni.
– Nem csak Oscar Wilde – helyesbített Matthew. – De igen, Oscar Wilde is. Ott halt meg.
– Remélem, neked kellemesebb lesz az ottlét – biztatta James.
Thomas tényleg Spanyolországra akarta korlátozni az útját, ám Matthew szavai szöget ütöttek a fejébe,
és amikor a Madridi Intézet vezetője javasolta, hogy Thomas menjen el két hétre egy kicsit világot látni,
eszébe jutott Matthew ígérete, hogy az egész világra másképp fog tekinteni, miután eljutott a Fények
városába.
A L’HÔtelben lenni olyan érzés volt, mintha valakinek az otthonában szállt volna meg – még ha egy
kicsit piszkos helyen is. A hatodik kerületben volt – barátságos, de kissé lepusztult környéken, telis-tele
mondénokkal, akik a közeli Sorbonne-ra jártak. Thomas könnyűszerrel beolvadt a tömegbe a környék
utcáit járva naplementekor, és azon töprengett, hol vacsorázzon. Nem akart bejelentkezni a Párizsi
Intézetbe, alig látott néhány alvilágit, és elhatározta, hogy jól fogja érezni magát.
Sajnos Thomas hozzászokott, hogy bármikor eléri a legközelebbi barátait, és még a Madridi Intézet is
állandóan nyüzsgött, így mindig akadt társasága. Hamar kezdte megviselni az egyedüllét. Párizsban senkit
sem ismert, a nyelvet pedig egyáltalán nem beszélte. Egész napok teltek el úgy, hogy csak egy pincérrel,
múzeumi dolgozóval vagy a L’HÔtel portásával társalgott.
Magányos lett, magányában pedig unatkozni kezdett. Kötelességtudóan elment a Louvre-ba, s
elgondolkodott azon, amit látott, de nem volt senki, akivel megoszthatta volna ezeket a gondolatokat.
Leírta őket egy jegyzetfüzetbe, s eltűnődött, hogy elő fogja-e még venni valaha. Számolta a napokat, hogy
visszamehessen Spanyolországba, s eltöprengett, hogyan mondja majd el Matthew-nak, hogy a város
önmagában nem volt elegendő társaság a számára.
Ekkor váratlanul meglátott valakit, akit ismert.
Nem barát volt. Alastair Carstairs egyáltalán nem barát. De az biztos, hogy több mint ismerős.
Iskolatársak voltak az Akadémián. Ahol Carstairs még finoman fogalmazva is borzalmasan viselkedett.
A „kemény fiúk” közé tartozott, akik kegyetlen és veszélyes tréfát űztek másokkal. Akik felismerték, ha
valaki kilógott a sorból valamilyen értelemben, és a földbe döngölték a megvetésükkel és a nevetésükkel.
Thomasnak a testalkatába kötöttek bele. Alacsony volt, keskeny vállú, s fiatalabbnak tűnt a koránál.
Persze, azóta évek teltek el. Thomas már a többség fölé tornyosult. Alastairt is csak azért vette észre,
mert átlátott a közöttük nyüzsgő tömeg feje fölött.
 Matthew a Librairie Galignaniba küldte Thomast, a Rue de Rivolira, hogy mindenképp nézze meg.
„A legrégebbi angol nyelvű könyvesbolt az egész földrészen!” – mondta. Thomas elidőzött a
verseskötetek fölött: bőven hagyott magának időt, hogy mérlegeljen, mit vegyen. Ekkor bukkant fel
Alastair.
Thomas még nem döntötte el, hogy tudomást akar-e venni Alastairről, ám nem maradt sok választása.
Alastair egyenesen rámeredt. Thomas szeme láttára egy sor különböző érzés ült ki az arcára: halovány
felismerés, értetlenség, bosszúság, majd nehézkes önuralom.
Thomas intett egyet felé.
Alastair átfurakodott a tömegen.
– Az Angyalra, Lightwood! Hatalmas lettél – állapította meg.
Thomas felvonta a szemöldökét. A közelükben néhány ember úgyszintén.
– Gondolom, ez a bosszúd – folytatta Alastair, mintha személyes sértésnek vette volna a dolgot. –
Amiért annyiszor hívtalak „icipici Thomasnak”, „fél korsónak” vagy… nem emlékszem, de biztos mindig
volt valami szúrós és frappáns mondandóm.
– Mit keresel Párizsban? – érdeklődött Thomas.
– Te mit keresel Párizsban? – kérdezett vissza Alastair fölényeskedve, mintha rajtakapta volna valamin
Thomast.
– Kirándulok egyet a Spanyolországban töltött évem alatt.
Alastair bólintott. Csend telepedett rájuk. Thomas kezdett pánikba esni. Nem voltak barátok. Amit
Alastairről tudott, az javarészt rossz volt. Nem tudta, hogy ilyenkor mi a teendő.
Éppen eltöprengett, hogyan tudna udvariasan elbúcsúzni – talán elmenekülhetne a könyvesboltból, hogy
néhány óra múlva visszatérjen –, amikor Alastair megszólalt.
– Eljössz a Louvre-ba? Én ezután oda megyek.
Thomas válaszolhatta volt azt, hogy „már voltam ott, köszi”, vagy esetleg „van egy kihagyhatatlan
ebédmeghívásom”, de nem így tett. Napok óta egyedül volt.
– Rendben – mondta.
Így hát elmentek. Tömeg volt, Alastair morgolódott is miatta, de nem Thomason vezette le a
feszültséget. Nem becsmérelte a műalkotásokat. Nem is ragadtatta el magát tőlük; Thomas meglepetésére
Alastair szemlátomást beérte annyival, hogy odaállt eléjük, és egy hosszúra nyúlt pillanatig nézte őket,
hagyván, hogy átáramoljanak az érzékein. Alastair komoly arcot vágott, a homlokát is ráncolta, de Thomas
biztosra vette, hogy még sohasem látta őt ilyen elégedettnek.
Thomas a maga részéről már járt itt, és úgy vélte, hogy magvas gondolatai támadtak számos
műalkotással kapcsolatban. Óvatosan megosztott közülük néhányat Alastairrel. Várta a gúnyolódást válasz
gyanánt, ám Alastair csak tudomásul vette az észrevételeket egy-egy bólintással.
Thomasnak semmi oka nem volt rá, hogy kedvelje Alastairt, ellenben minden oka megvolt arra, hogy ne
kedvelje, viszont ezekben a pillanatokban, amikor egymás mellett álltak egy gyönyörű műtárgy
társaságában, örült neki, hogy Alastair ott van. Annak köszönhetően pedig, hogy Alastair tudomást vett
róla, még ha kicsit is, de jobban érezte magát, mint amióta megérkezett Párizsba.
Talán megváltozott – gondolta Thomas. Előbb-utóbb talán mindenki felnő. Talán eleve nem is volt
olyan rossz.
Felidézte az Akadémián töltött időt, és arra jutott, hogy Alastair mégis borzalmas volt. De most már
nyugodtabbnak, megfontoltabbnak látszott.
Miután távoztak a múzeumból, Thomas és Alastair sétára indult a Szajna-parton. Alastair mindent tudni
akart Madridról, Thomasnak pedig sikerült néhány történetet kisajtolnia Alastairből a damaszkuszi,
marokkói és párizsi időkről. Az Idrisben és Londonban felcseperedett Thomas úgy gondolta, hogy
Alastair igazi nagyvilági figura lehet. Mégis kíváncsi volt rá, hogy ennyi költözés nyomán vajon
magányossá válik-e az ember.
 – Voltál már odafent? – mutatott Alastair az előttük magasodó Eiffel-toronyra.
– Voltam – felelte Thomas. – Mesés a kilátás.
– Mit gondolsz az itteni kilátásról? – érdeklődött Alastair.
Thomasnak olyan érzése támadt, hogy ez egy csapda, de nem tudta, miért, és azt sem, hogyan tudná
elkerülni.
– Szerintem lenyűgöző építmény – mondta végül. – Nincs hozzá fogható.
– Az biztos, hogy nincs – kuncogott komoran Alastair. – A párizsiak közül sokan szörnyülködnek rajta.
Csúnyának tartják, sőt borzalmasnak, és úgy hívják, hogy „a Vasszörny”.
Thomas megint felnézett a toronyra. Lenyugvóban volt a nap, narancssárgás-rózsaszínes fényben
fürösztve a fémszerkezetet. Egy pillanatra eszébe jutottak az Alicante árnyvadászfővárosát védő hatalmas
adamantintornyok, amik egy kicsit tovább tükrözték vissza a lemenő nap fényét, mint ahogy az ember várta
volna.
– Nem csúnya – állapította meg. – Csak szokatlan.
– Így van – állapította meg elégedetten Alastair. – Gustave Eiffel egy zseni. Biztos vagyok benne, hogy
egyszer majd elismerik. Néha hátra kell lépni, és hagyni, hogy az emberek azt csinálják, amiben jók, még
akkor is, ha éppen őrültségnek tűnik.
Együtt vacsoráztak egy közeli bisztróban, amit Thomas elég kellemesnek tartott, Alastair viszont
„középszerűként” jellemzett. Késő estig beszélgettek; már bezárták az éttermet, mindenki más elment, de
ők még mindig könyvekről, utazásról, zenéről és történelemről társalogtak. Thomas megosztotta
Alastairrel, hogy szeretne egy szélrózsát ábrázoló tetoválást a karja belső oldalára. Ezt még senki másnak
nem mondta el, Alastair pedig kíváncsinak tűnt.
– A karodon hová? – érdeklődött, és amikor Thomas megmutatta neki, Alastair szinte önkéntelenül
végighúzta a kezét azon a részen, ujjbegyeivel végigszánkázva Thomas érzékeny bőrén a csuklójától
egészen a könyökhajlatáig.
Thomas elkábult és megborzongott ültében, pedig forróság öntötte el. Alastair mintha észre sem vette
volna: elvette a kezét, és kérte a számlát a pincértől, amit ki is fizetett. Alastair nem volt hajlandó elárulni
Thomasnak, hogy hol szállt meg, de azt mondta, hogy találkozzanak másnap délután egy bizonyos címen,
mert van egy meglepetése.
Negyedórával a megbeszélt időpont után Thomas arra jutott, hogy Alastair nem jön – bizonyára valahol
nevet rajta –, de aztán tényleg felbukkant, sőt még bocsánatot is kért a késésért. Bekísérte Thomast a
Théâtre Robert-Houdin ajtaján.
– Tudom, hogy elvileg kerülnünk kellene a mondén dolgokat – mondta Alastair. – De ezt látnod kell.
Egy film. Egy mozgókép! Ez a legújabb. Az a címe, hogy Le Voyage dans la Lune.
Ezt még Thomas is le tudta fordítani, s tizenhét percig együtt csodálták a mondénok művét – hogy
mozgóvá tették a képeket, mint egy színházban, csak éppen vászonra vetítve. Volt egy narrátor, aki Thomas
feltételezése szerint elmesélte a történetet, ám ő egyáltalán nem tudta követni. Attól még tetszett neki, hogy
ezek a mondénok különös jelmezben bemásznak egy hatalmas fémdobozba, ami úgy fest, akár egy
tüzérségi páncél, s elmennek a Holdra, ahonnan elzavarják őket az ott élő különös lények.
– Szerinted ez a valóság? – kérdezte Alastairtől, ahogy kijöttek, pislogva a hirtelen nappali fénytől.
– Micsoda? Nem, ne legyél ostoba! – felelte Alastair egy sötét hajtincset a füle mögé igazítva. Az
emberek mindig a szőke hajért voltak oda, mint amilyen Matthew-é, mintha az különleges lenne, pedig
Thomas látványosabbnak gondolta magában a sötét fürtöket és szemeket. – Olyan, mint egy színdarab vagy
mint egy bűvésztrükk. Ezt csinálják a mondénok: nem tudnak varázsolni, ezért trükköket találnak ki, amik
varázslatnak tűnnek, de nem igaziak.
Alastair elköszönt tőle az utca végén; azt mondta, hogy másnap elhagyja Párizst, de továbbra sem volt
hajlandó elárulni Thomasnak, mi járatban van ott, hová megy, és miért utazik el a következő napon.
Thomas úgy gondolta, hogy végül is nem barátok, habár ő jól érezte magát az együtt eltöltött idő alatt.
Nem igazán tudta, mit jelent a barátság, ha nem azt, hogy jólesik valakivel együtt tölteni az időt.
Az egész út olyan távolinak és álomszerűnek tűnt. Alastair a semmiből került elő, most pedig eltűnik a
semmibe, Thomasnak pedig fogalma sem volt, mikor találkoznak legközelebb, vagy hogyan viselkedjenek,
amikor ez megtörténik. Most vajon barátok? Barátok lettek az elmúlt néhány napban?
– Pár napon belül én is visszatérek Spanyolországba – mondta.
– Különös, hogy Madridból jöttél ide – kuncogott Alastair. – Mintha nyaralásból jöttél volna nyaralni.
– Hát igen – hagyta rá Thomas, aztán összevonta a szemöldökét. – Nem, mégsem különös. Egy utazással
töltött év nem számít nyaralásnak. Ez a mi esetünkben egy kötelezettség. Muszáj mindenen élcelődnöd?
– Ne haragudj – szabadkozott ijedten Alastair. – Nem gondoltam komolyan – tette hozzá némi habozás
után.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nyomasztaná a dolog: olyan emberi és sebezhető volt, hogy Thomas
legszívesebben… nos, nem tudta, mit tenne, de kezet nyújtott Alastairnek, aki rámeredt, és lassan
elfogadta.
Meleg és kérges volt a keze. Thomasnak eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor hozzáért a karjához, de
igyekezett nem változtatni az arckifejezésén. Kezet ráztak.
Alastair nem kérdezte Thomast a barátairól vagy a családjáról. Thomas sem kérdezte Alastairt. Ezek a
napok olyanok voltak, mintha senki más nem létezett volna az egész világon.
– Nos… Viszlát, Carstairs! – mondta Thomas.
– Viszlát, Lightwood! Lehetőleg ne nőj nagyobbra! Kezdesz átesni a ló túloldalára.
Thomas nézte, ahogy Alastair elsétál. Várta, hogy még utoljára visszaforduljon, ám Alastair nem nézett
vissza, csak befordult a sarkon és eltűnt.
 10
Köt a hűség

„Reggeltől estig egymás mellett szorosan,

Örömükre csókolózva-enyelegve,
Míg te emberi feloldozástól szárnyalsz,
Viszonzatlan szerelemtől haldokolva.”
– Nizami Ganjavi: Leila és Madzsnun –


A tulajdonos nem engedte fel Lucie-t a Vidám Zsiványok külön szobájába az Ördög fogadóban, aki így
kénytelen volt Pollyn, a vérfarkas kocsmárosnőn keresztül üzenni nekik. Egy kényelmetlen faszéken
ücsörgött bosszúsan, miközben alvilágiak és varázslók fürkészték kíváncsian, ahogy filigrán főkötős
lányként, nephilimrúnákkal egy fejszét szorongat. A sarokból egy kelpie nézett rá a gombszemével, aki
mintha idáig egy ginnel teli tartályban áztatta volna magát.
– Egy jóféle italt? – érdeklődött egy borzas vámpír, és felé nyújtotta a félig kiivott üveg gint.
– Nem iszik.
Thomas érkezett, lesújtó pillantással. A vámpír hátrébb húzódott. Christopher is megjelent, Thomas
mögött pislogva.
– Tudtam, hogy itt lesztek! – mondta győzedelmesen Lucie.
– Nem sokon múlt – jegyezte meg Christopher. – Úgy döntöttünk, hogy inkább az itteni laborunkat
használjuk a Grosvenor Square-i helyett, mert Matthew és James nincs itt, hogy zavarja őket, vagy
felrobbanjanak…
– Christopher, elég – pisszegte le Thomas. – Lucie, mi a helyzet? Történt valami?
Lucie kiráncigálta a két fiút, és igyekezett a lehető legjobban elmagyarázni a helyzetet anélkül, hogy
megemlítette volna Jesset. Inkább Jessamine-ra fogta, meg egy szellemek közötti pletykaforródrótra, amit
helyben talált ki. Szerencsére sem Christopher, sem pedig Thomas nem volt gyanakvó típus.
– Szükségünk van Matthew-ra, ő meg rohadtul lelépett Annához – összegezte Thomas, miután
megosztotta Lucie-vel azt a keveset, amit tudtak: hogy Jamesnek levele jött Matthew címére, eltökélten
találkozni akart Grace-szel, és tíz órára tűzték ki a találkozót. – Ő tudni fogja, hová ment James. James azt
mondta, hogy oda, ahol régen együtt gyakorolták az egyensúlyozást.
– De mi van, ha elkésünk? – idegeskedett Christopher.
Lucie rápillantott a St. Dunstan-in-the-West templomának órájára a sötétségbe burkolódzó Fleet Street
túloldalán. Meglehetősen közel voltak az Intézethez. Látszott a jellegzetes toronysisak a londoni háztetők
fölött.
– Kilenc óra van – állapította meg. – Egyikőtöknek biztos van hintója. Elmegyünk Annához.
Így negyedóra múlva a Percy Streeten találták magukat, ahol Thomas lesegítette Lucie-t a családi
kocsiról. Nem voltak járókelők az utcán, bár sok ablakból fény szűrődött ki. Lucie észrevette, hogy valaki
ott ül Anna lépcsőjén a sötétben. Nem lepődött meg: a hölgyek folyton bolondot csinálnak magukból Anna
ajtaja előtt.
Aztán Lucie meglátta az ücsörgő alak széles vállát, és rájött, hogy egy férfi az.
Az illető felkapta a fejét, így az arcára vetült az ívlámpák fénye. A Percy Streeten régi, kevésbé
megbízható lámpák sorakoztak; sárga fényük kopár és éles vonalaknak mutatta a világot. Lucie világos
hajat és homlokráncolást látott.
– Alastair? – kérdezte Thomas döbbenten.
Christopher felmordult, ahogy Alastair Carstairs feléjük rohant az utánalibbenő kigombolt kabátjában.
Alatta csálén állt a mellénye, ráadásul a gallérja is féloldalas volt.
– Elveszítetted a kalapodat, Alastair – mondta Lucie.
– Elveszítettem a húgomat!
– Ezt hogy érted? – hűlt meg Lucie ereiben a vér. – Történt valami Cordeliával?
– Rohadtul nem tudom, értitek? – felelte Alastair. – Hagytam, hogy együtt teázzon Anna Lightwooddal,
és most, hogy visszajöttem érte a megbeszélt időpontban, mindketten eltűntek. Sohasem lett volna szabad
kettesben hagynom…
– Nagyon vigyázz, mit mondasz Annára! – figyelmeztette Christopher. Lucie-nek eszébe jutott, hogy ezt
akár viccesnek is találhatná: Christopher, aki sohasem gurult dühbe, ilyen fagyosan beszél Alastairrel. De
valahogy egyáltalán nem volt vicces.
Alastair vészesen közeledett Christopherhez, de Thomas elkapta a karját, amikor elhaladt mellette.
Lucie legnagyobb megelégedésére Alastair teljesen mozdulatlanná dermedt anélkül, hogy Thomasnak
különösebb erőkifejtésébe került volna.
Alastairnek megfeszült a karja a kabátujja alatt, Thomas markában. Alastair elég magas volt, és elég
erősnek is tűnt, mégsem juthatott előbbre.
– Nyugalom, Alastair – szólt rá Thomas. – Tudom, hogy aggódsz a húgodért. Mi James miatt aggódunk.
Jobb, ha megbeszéljük a dolgokat egy nyilvános verekedés helyett.
Alastair Thomas szemébe nézett.
– Eressz el! – vetette oda megfeszült állkapoccsal. – És ne szólíts folyton a keresztnevemen. Már nem
egy nyamvadt kisdiák vagy, aki a nyomomban lohol.
Thomas égővörös arccal elrántotta a kezét, mintha megégette volna.
– Hagyjátok abba! – csattant fel Lucie. – Thomas csak kedves akart lenni. Matthew valószínűleg
Annával és Cordeliával van. Ő vigyázhat…
– Szerinted nekem megkönnyebbülést jelent hallani, hogy Matthew-val van? – sötétült el Alastair arca.
– Gondolod, hogy nem látom, ha valaki részeges? Hidd el, hogy látom! Ha Cordeliának bármi baja esik
miatta…
Hirtelen megkönnyebbülést hozó zaj hallatszott: egy kocsi közeledett az utca kövén. Mindannyian
megfordultak, és látták a konzuli hintót Anna lakása elé gördülni. A hintó ajtaja kinyílt, hogy aztán
Cordelia és Matthew lépjen ki rajta – utóbbi egy összetekert bársonydarabbal a kezében.
A látogatók láttán mindketten megdermedtek.
– Mit kerestek itt? – kérdezte Matthew. – Történt valami Barbarával és a többiekkel?
– Nem – válaszolta gyorsan Thomas. – Semmi ilyesmi. De sürgős a dolog: James veszélyben van.


James végigsétált az éjszakai King’s Roadon, át a Temze felé. Matthew gyakran elvitte egy-egy rögtönzött
chelsea-i városnézésre, az Anna királynő korabeli épületek közé, amiknek a széles kőlépcsői meg a
terrakotta homlokzati díszei aranylottak a napfényben, és Matthew megmutatta azokat az épületeket, ahol
híres költők és művészek élték a botrányos életüket. Most halovány lámpafény szűrődött ki az ablakok
mögül a párán keresztül, ami egyre sűrűbb lett, ahogy James a folyóhoz közeledett.
A Chelsea-rakparton sétány húzódott végig, dús lombú platánfákkal, amik sötét felhőként magasodtak
James feje fölé, ahogy nedves ágaikat megvilágította a folyópartot szegélyező kovácsoltvas lámpák
kísérteties, gömbszerű alakja. A kőfalon túl alig látszott a Temze a sűrű ködben, csak egy motoros
rendőrhajó zaja és a bobbi lámpásának fénye árulkodott a folyó jelenlétéről.
James korán érkezett. Lassan elindult az íves Battersea híd felé, s igyekezett kordában tartani a
türelmetlenségét meg az aggodalmát. Grace! Felidézte a csókjukat a parkban, ahogy belé nyilallt a
gyötrelem akkor. Mintha átdöfték volna egy tűvel. Olyan előérzete támadt, mintha démonok járnának a
közelben, vagy talán valami ismeretlen veszély leselkedne rájuk, és az árnyékvilág összeérne a valódival.
Nem lehetett pontosan tudni, de hát egyébként is nehezen lehetett tudni bármit is, ha Grace-ről volt szó.
Néha olyan fájdalmat érzett, amikor a lányra gondolt, mintha az összes csontját felfűzték volna egy drótra,
s elképzelte, hogy ha megfeszítenék a drótot, akkor belehalna.
– Mennyire kell fájnia a szerelemnek? – kérdezte egyszer az apjától.
– Ó, borzalmasan – felelte az apja mosolyogva. – De megszenvedünk a szerelemért, mert azért megéri.
Grace egyszer csak ott volt, mintha egyik pillanatról a másikra jelent volna meg: egy díszes háromágú
lámpaoszlop mellett állt a híd innenső végénél. Filigrán alakja homályosan sejlett a ködben, világos színű
ruha volt rajta – mint mindig –, arca pedig sápadt holdként ragyogott a lámpa fényénél. James futásnak
eredt, Grace pedig leszaladt hozzá a lépcsőn a hídról a töltésre.
Amint összetalálkoztak, a lány James nyakába ugrott, aki érezte a tarkóján a hideg kezek érintését, és
beleszédült a hirtelen feltörő emlékekbe: a Blackthorn-kúria málladozó fala, az árnyak az erdőben, ahol
együtt ücsörögtek és beszélgettek, ahogy Grace ráadta az ezüst karkötőt…
– Mi történt? – húzódott el tőle James annyira, hogy láthassa az arcát. – A leveledben az állt, hogy
veszélyben vagy.
Grace leeresztette a kezét, hogy átfogja James csuklóját, és végigszánkázzon rajta az ujjaival, mintha
ellenőrizni akarná, ott van-e még a karkötő. Végül ott kötöttek ki az ujjbegyei, ahol James pulzusát a
legjobban lehetett érezni.
– Mama őrült haragra gerjedt. Nem tudom, mihez fog kezdeni. Azt mondta Charlesnak…
– Tudom, mit mondott Charlesnak. Kérlek, mondd, hogy nem miattam aggódtál, Grace.
– Eljöttél a házhoz, hogy találkozz velem – folytatta Grace. – Tudtad, hogy Cordelia ott járt?
James habozott. Hogyan is árulhatná el, hogy nem azért ment oda, hogy találkozzon Grace-szel? Hogy
volt egy pillanat – egy szörnyű pillanat –, amikor Cordelia megemlítette, hogy Grace odabent van, és
benne akkor tudatosult, hogy nem is gondolt rá? Hogyan lehetséges gyötrelmet érezni egy név említésekor,
vészhelyzetben mégis megfeledkezni a tulajdonosáról? Jamesnek eszébe jutott, mit mondott neki Jem,
milyen borzalmas dolgokat tud művelni az ember elméjével a stressz. Bizonyára csak erről lehetett szó.
– Nem tudtam, csak amikor odaértem, és megláttam őket Lucie-vel – felelte. – Úgy tudom, látni akartak
téged, hogy jól vagy-e. Amikor megérkeztem, zajt hallottam az üvegház felől, és… – vont vállat, aztán
elhallgatott. Utált hazudni Grace-nek. – Megláttam a démont.
– Bátor voltál, tudom, de a mama nem így látja. Szerinte csak azért jöttél, hogy szégyent hozz rá, és
emlékeztesd a világot az apja gonosztetteire.
– Hadd beszéljek vele! – kérte James. Legszívesebben belerúgott volna valamelyik lámpaoszlopba. –
Leülhetnénk mindannyian együtt, az apámmal, veled, az anyukáddal…
– James! – nézett rá úgy Grace egy pillanatra, mintha haragudna. – Szerinted mit tenne velem az anyám,
ha akár csak felvetnék ilyesmit… – rázta a fejét. – Nem. Minden mozdulatomat figyeli. Alig tudtam ma
este eljönni. Azt hittem, hogy ha Londonba jövünk, talán meglágyul az irányodban, de csak keményebb
lett, mint valaha. Azt mondja, hogy legutóbb, amikor Herondale-ek jártak a Chiswick-háznál, meghalt az
apja és a férje, és nem fogja hagyni, hogy tönkretegyél minket.
Tatiana teljesen megőrült – gondolta James tehetetlenül. Eddig nem vette észre, hogy a kicsinyes
rosszindulatnál ennyivel többről van szó.
– Grace, mit akarsz ezzel mondani?
– Azt mondja, hogy visszavisz engem Idrisbe. Hogy tévedett, amikor hagyta, hogy olyan bálokra és
rendezvényekre menjek, ahol te is ott voltál a húgoddal meg Lightwoodékkal… Szerinte romlott leszek.
Be fog zárni engem, James, a következő két évre. Nem foglak látni, nem fogok tudni írni neked…
– Erre a veszélyre gondoltál – állapította meg lágy hangon James. Megértette. Ez a magány
veszélyesnek tűnhetett Grace számára. Egyenesen halálosnak. – Akkor gyere hozzánk az Intézetbe –
ajánlotta fel James. – Az Intézet feladata, hogy menedéket nyújtson a nehéz helyzetbe került
nephilimeknek. A szüleim jó emberek. Mi megvédenénk…
Grace úgy rázta a fejét, hogy félrecsúszott a kis virágszegélyes kalapja.
– Az anyám akkor csak benyújtana egy petíciót a Klávénak, hogy adjanak vissza neki, és megtennék,
mert még nem töltöttem be a tizennyolcat…
– Ezt nem tudhatod. A szüleimnek van befolyásuk a Klávén belül…
– Ha igazán szeretsz, akkor elveszel feleségül – szakította félbe Grace úgy, hogy szinte láng lobbant a
szürke szemében. – Most. Meg kell szöknünk. Ha mondénok lennénk, akkor elmenekülhetnénk Gretna
Greenbe, hogy összeházasodjunk, és semmi se szakíthasson el bennünket egymástól. Akkor hozzád
tartoznék, és nem hozzá.
– De mi nem mondénok vagyunk – döbbent meg James. – Az ő esküvői szertartásuk nem számítana
érvényesnek a Klávé előtt. Gyere hozzám egy árnyvadász-ceremónián, Grace. Nincs szükséged az
engedélyére…
– Azt nem tehetjük – tiltakozott Grace. – Nem maradhatunk az árnyvadászvilágban, ahol az anyám
utolérhet minket. El kell menekülnünk a befolyása elől, hogy ne büntethessen meg bennünket. Gretnában
kell összeházasodnunk, és ha muszáj, akkor hagyni, hogy megfosszanak minket a rúnáinktól.
– Hogy megfosszanak a rúnáinktól? – hűlt meg a vér James ereiben. A rúnáktól való megfosztás a
legsúlyosabb büntetés volt, amit egy árnyvadász csak kaphatott. Száműzetést jelentett; azt, hogy mondénná
válik az ember.
Megpróbálta elképzelni, hogy soha többé nem láthatja a szüleit, Lucie-t, Christophert és Thomast. Hogy
megszakad a kötelék, ami összeköti Matthew-val, mintha csak levágnák a jobb kezét. Mondénná válna, s
elveszítene mindent, ami árnyvadásszá teszi.
– Nem, Grace. Ez nem megoldás.
– Neked nem megoldás – válaszolta hűvösen Grace. – Hiszen te mindig is árnyvadász voltál. Én soha
nem kaptam kiképzést, és mindössze néhány rúnám van. Semmit sem tudok a történelemről, nincs
harcostársam, nincsenek barátaim sem… akár mondénként is nevelkedhettem volna!
– Úgy is mondhatnánk, hogy te semmit sem veszítenél, én pedig mindent elveszítenék – összegezte
James.
Grace kilépett az öleléséből. Fájdalom vette át a helyét; sajgás, hogy már nincs ott. Fizikai,
kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan érzés. Jamesnek úgy fájt a hiánya, akár egy seb.
– Engem nem veszítenél el – helyesbített Grace.
– Nem akarlak elveszíteni – közölte James a lehető leghiggadtabban a fájdalom közepette. – De már
csak egy kicsit kell várnunk, és anélkül lehetünk együtt, hogy minden mást elveszítenénk.
– Nem érted! – kiáltotta Grace. – Nem értheted. Nem tudod…
– Akkor mondd el! Mi az? Mit nem tudok?
– Muszáj, hogy megtedd ezt értem, James! – bizonygatta rekedten Grace. – Muszáj! Annyira fontos!
Fontosabb, mint hinnéd. Mondd, hogy megteszed! Csak mondd ki!
Szinte úgy tűnt, mintha Grace azért könyörögne, hogy mondja ki, még akkor is, ha nem gondolja
komolyan, de annak mi értelme volna? Nem. Bizonyára azt szeretné, hogy James komolyan gondolja.
Hogy hajlandó legyen kockára tenni az egész addigi életét, megkockáztatva azt is, hogy soha többé ne
lássa a szeretteit. James behunyta a szemét, és látta maga előtt a szüleit. A húgát. Jemet. Thomast.
Christophert. Matthew-t. Matthew-t, akiben talán helyrehozhatatlan kárt tenne.
Küszködött, hogy kimondja a szavakat, hogy megformálja őket. Amikor megszólalt, olyan rekedt hangon
sikerült neki, mintha előtte kiabált volna.
– Nem. Nem tehetem.
– Ezért nem jöttél el Idrisbe – hőkölt hátra remegő szájjal Grace. – Nyár elején. El… elfelejtettél.
 – Sohasem tudnálak elfelejteni. Még hetek, hónapok vagy évek múltán sem, Grace.
– Bármelyik férfi elvenne feleségül – folytatta. – Bármelyik férfi megtenné, ha erre kérném. De te nem.
Neked másmilyennek kell lenned – húzta el a száját. – Téged más fából faragtak, mint a többieket.
– Grace, én tényleg el akarlak venni feleségül… – tiltakozott a kezét felemelve James.
– Nem eléggé – hátrált tőle egy lépést Grace, akinek aztán egyszer csak elkerekedett a szeme, és
felsikoltott. Jamesnek gyorsabb volt a teste, mint a gondolatai: rávetette magát a lányra, s mindketten a
kőre zuhantak. Grace felnyögve préselte oda magát a folyót szegélyező kőfalhoz, ahogy hajszálnyira tőlük
elszáguldott egy démon.
Tényleg démon volt. Sötét, torz alak, akár egy megcsonkított fagyökér, szem és orr nélkül, viszont tűéles
barna fogakkal, a testét pedig fekete nyák borította. Szárnya nem volt, viszont hosszú lábai igen, amik
behajlítva úgy festettek, akár a békaláb. A teremtmény újra feléjük ugrott, ám ezúttal James előrántott egy
pengét az övéből, és felé hajította. Úgy villantak meg a rúnák a levegőt hasító pengén, mintha lángtól izzott
volna fel, majd célba ért, kis híján szétszakítva a démon mellkasát. Genny fröccsent, a lény pedig tovatűnt
a saját dimenziójába.
Grace feltápászkodott; James felhúzta őt a lépcsőn, fel a hídra, hogy jobban lássák a terepet.
– Egy cerberus démon – pislogott Grace. – De hát elpusztult. Az, amelyik az üvegházban lakott,
elpusztult. Ezért gondoltam, hogy eljöhetek… Jaj, istenem! – állt el lélegzete. – Még több jön belőlük.
Grace gyorsan kinyújtotta a kezét, mintha így távol tarthatná őket. Valóban jöttek: sötét alakok
bontakoztak ki a ködből a híd közepén, pokoli békaszörnyek módjára mászva és szökdécselve, a nedves
kövön csúszkálva. Ahogy az egyik feléjük ugrott, kinyújtotta a ragacsos fekete nyelvét, hogy elkapjon vele
egy szerencsétlen galambot, ami az agyarakkal teli pofájában kötött ki.
James dobókéseket használt. Egyet, kettőt, hármat. Egy-egy démon mindig elesett. Grace kezébe is
nyomott egy pengét, miközben a szemébe nézett: a lány a híd korlátjáig hátrált, és a reszkető kezében
szorongatta a kést. Egy démon érte nyúlt, mire Grace döfött egyet a pengével, a teremtmény pedig
kísérteties hangon felvonyított, ahogy elkezdett ömleni a genny a vállából. Sziszegve hátraugrott a lánytól,
majd újra támadt. Grace elhúzódott, James pedig eldobott egy kést, amivel elpusztította a démont –
viszont tudta, hogy nemsokára kifogy a késekből. Ha nem lesz belőlük több, már csak egyetlen fegyvere
marad: egy szeráfpenge.
Az nem lesz elég ahhoz, hogy megvédje magát és Grace-t. Elmenekülni sem tudnak. A démonok
könnyedén elkapják őket.
Két teremtmény rájuk vetette magát. James eldobta az utolsó kést, hogy gennyzápor kíséretében
szabaduljon meg az egyik cerberus démontól. A másik is elesett mellette, mert kettévágta egy míves
dobófejsze.
James megdermedt. Ismerte azt a fejszét.
Megpördült a tengelye körül, és látta, hogy Lucie teljes erőből rohan felé. És nem egyedül jött.
Cordelia is ott volt, a kezében ott csillogott a Cortana. Mellette Matthew, indiai csakrámokkal – vagyis
kör alakú, borotvaéles dobópengékkel – felszerelkezve. Aztán megjelent Christopher is, két sercegő
szeráfpengével, végül Thomas a boláival. Egyetlen kötélvillanás, egy mozdulat Thomas erős karjával, és
a démon egyenesen lerepült a hídról a folyóba.
Alastair Carstairs is velük volt. James csak bámulta, ahogy felugrik a híd fémkorlátjára, és úgy
egyensúlyoz, ahogy ő és Matthew gyakorolta egykor. Hosszú pengéjű lándzsát tartott a kezében. Két
sújtással félbevágta az egyik teremtményt, ami felrobbant és semmivé lett, viszont összefröcskölte
Alastairt gennyel. James ezt kétszeresen is pozitív fejleményként könyvelte el. Alastair undorodva
felmordult, miközben leugrott a korlátról, s belevetette magát a csatába.
Ahogy az árnyvadászok körülvették a démonokat, azok tompa, elfúló hangon felordítottak.
Ha egy porban rothadó holttestnek lenne hangja, pontosan ilyennek hatna – gondolta James.
Hátraugrott, megfordult, és egy pörgőrúgással leszerelte a rátámadó démont. Aranyszínű villanás
látszott, a démon pedig eltűnt. James felnézett: Cordelia állt fölötte, a Cortanával a kezében, aminek
démonvér szennyezte be a pengéjét.
Nem volt idő megköszönni neki. Újabb démon lendült támadásba, mire James megragadta a
szeráfpengéjét.
– Zerachiel! – ordította, mire a penge tüzes vassá változott.
A barátai a csata sűrűjében voltak, leszámítva Grace-t, aki a tőrt markolva hátrébb húzódott. James
keserűen gondolt Tatianára, amiért sohasem volt hajlandó megengedni, hogy Grace harci kiképzésen
vegyen részt, aztán gyorsan megfordult, hogy leszereljen egy közeledő démont. Mielőtt azonban megtehette
volna, sercegő szeráfpenge hasított bele oldalról a teremtmény húsába. A démon hátraugrott – úgy
sziszegett, mint a forrásban lévő víz –, így James Christopherrel találta szemben magát, aki a sült krumpli
módjára sercegő szeráfpengét tartotta.
– Christopher! Mi az a valami? – kérdezte James.
– Egy szeráfpenge! Megpróbáltam elektromos árammal tuningolni!
– Sikerült?
– Egyáltalán nem – ismerte be Christopher, ám egy visító démon éppen ekkor repült bele a képébe.
Christopher felé döfött, de a szeráfpengéje megrándult egy egyenetlen lángcsóva kíséretében. Lucie és
Thomas mindketten ott termettek, mielőtt a démon hozzáérhetett volna Christopherhez: Lucie fejszéje és
Thomas bolája szinte összetalálkozott a lény húsában, ami egy pillanat alatt szertefoszlott, viszont rögtön
átvette a helyét egy másik, és baljós felhőként magasodott föléjük.
Christopher elengedte a szeráfpengét, inkább elővett egy tőrt a mellénye alól, és belemártotta a
teremtménybe. Az hátratántorodott, mire egy hosszú lándzsa hasított felé a levegőben, ami egyenesen
beléfúródott. A démon úgy összezsugorodott, mint egy összegyűrt papír, és eltűnt – csupán némi gennyet
hagyott maga után.
James vadul pislogott körbe, s meglátta Alastair Carstairst, aki egy ugyanolyan lándzsát tartotta a bal
kezében, és eltöprengve nézett arra a pontra, ahol a démon eltűnt az előbb.
– Te lándzsákat hordasz magadnál? – érdeklődött James.
– Sohasem hagyom el a házat a lándzsáim nélkül! – rikkantotta Alastair, mire mindenki rámeredt, még
Grace is.
Jamesnek akadtak kérdései, de nem nyílt lehetősége feltenni őket. Hallotta, hogy kiabál a húga, s
előrevetette magát. Látta, hogy Lucie és Cordelia egymásnak háttal harcol: előbbi egy tőrt tartott a
kezében, utóbbi pedig a Cortanát. A Cortana széles aranyívet írt le, s amelyik lénynek sikerült
megkerülnie Cordelia védelmét, azt Lucie leszúrta. Matthew a korlát tetején állva hajigálta egyik
csakrámot a másik után, hogy fedezze a lányokat.
Hirtelen egy démon tornyosult Thomas fölé hátulról, akinek a bolája éppen egy másik példányra
tekeredett rá – talán a torkára, bár az ilyen lényeknél nehezen lehetett megállapítani az ilyesmit.
– Lightwood! – kiáltotta Alastair. – Mögötted!
James tudta, hogy Alastair szólt, mert senki más nem lett volna olyan bolond, hogy ezt ordítsa harc
közben. Természetesen Christopher fordult meg, a valódi címzett – vagyis Thomas – pedig nem. James
Thomas felé vetette magát a földön gurulva, hogy gyorsabban elérje, de a démon is pont akkor ugrott.
A foga és a karmai súrolták Thomas karját, kiserkent a vér. Thomasnak nem volt lehetősége használni a
boláját. Kiabálva behúzott egyet a démonnak, ami megtántorodott, James pedig felpattanva hátba szúrta.
Mégsem jutott idő a pihenésre: még több démon jelent meg. Matthew leugrott a korlátról, és feléjük
rohant. Levetette magát a földre, hogy a nedves kövön csúszva tegye meg az utolsó néhány lépést –
hatalmas áldozat volt ez Matthew-tól, aki imádta a ruháit –, és odahajított egy csakrámot a sok démon
közé. Az egyik elesett, ám mintha még egytucatnyi maradt volna. Alastair halálos pontossággal dobálta a
lándzsákat, Cordelia pedig harcos istennő módjára bánt a Cortanával. Mindannyian jól harcoltak, de…
A legnagyobb démon James fölé tornyosult, aki egy másodpercig sem habozott: belemártotta a
szeráfpengéjét a lénybe. Démongenny fröccsent a kezére és a lába elé, a földre. A teremtmény hörgött, és
mintha összeesett volna, mert a békaszerű lábai megadták magukat. James éppen ki akarta húzni a
pengéjét, amikor a démon felnézett rá a veszedelmes fekete szemével.
James úgy látta magát azokban a szemekben, mintha csak tükörbe nézne. Látta a saját fekete haját, a
sápadt arcát, az aranyszínű pupilláját. Ugyanazt látta a démon ábrázatán, mint a deumasén abban a
sikátorban a Fleet Streetnél.
A felismerés szikráját.
– Herondale fiú – mondta a démon olyan hangon, mint ahogy az utolsó parázs felszisszen. – Ismerlek.
Mindent tudok rólad. Démonok vére csörgedezik az ereidben. Miért mészárolod le azokat, akik az
anyád apját bálványozzák? Miért pusztítod a saját fajtád?
James megdermedt. Látta, hogy a többiek közül néhányan felé fordulnak: Matthew mintha dühös lett
volna, a többiek pedig megrémültek. Lucie a szája elé kapta a kezét. Alastair pedig, aki a legközelebb állt
hozzá, tágra nyílt szemekkel bámult.
– Nem vagyok a fajtád – fújta ki magát reszketve James.
– Nem tudod, mi vagy.
Elég volt – gondolta James. Elég ebből!
– Ha a nagyapámat bálványozod, akkor távozz, az ő nevében! – vetette oda gonoszul. – Ne a Chiswick-
házba, hanem abba a dimenzióba, ahonnan jöttél!
A démon habozott, közben pedig az összes többi is mozdulatlanná vált. A folyóparton mindenki James
felé fordult.
– Távozunk hát, ahogy mondtad, hogy megmutassuk: tiszteljük a véred – jelentette ki a démon. – De
van egy feltétel. Ha te vagy a barátaid akár csak egy szót szóltok arról, hogy mi történt itt ma este, a
Klávé bármelyik tagjának, akkor visszatérünk. És a családjaitok vérrel és halállal fognak fizetni az
árulásotokért.
– Ne merészelj…! – kezdte James.
– A pokol legravaszabb hercegének nevében – vigyorgott a démon. Olyan halkan mondta ezt, hogy csak
James hallhatta.
Azzal eltűnt. Eltűnt az összes. Amilyen gyorsan kitört körülöttük a zaj és a káosz, olyan gyorsan támadt
megint csönd. James csak a folyó zaját hallotta, Alastair elgyötört levegővételét a közelben, meg a saját
zakatoló szívét.
Leejtette a még mindig lángoló pengét a földre. Látta, hogy Lucie és Cordelia is leereszti a fegyvert.
Thomas és Matthew talpra kászálódott; Matthew-nak egy vágás éktelenkedett az arcán, Thomasnak pedig
elszakadt az inge, és nagyon vérzett a karja.
Mindannyian Jamest bámulták, aki megdermedt.
Tudta, hogy a nagyapja Nagyobb Démon volt. De a Pokol Hercegei más lapra tartoznak. Ők bukott
angyalok. Olyan hatalmasok, mint Raziel, ám gonoszak és velejükig romlottak.
A pokol legravaszabb hercege.
Önkéntelenül Lucie-re pillantott, viszont nyilvánvaló volt, hogy a húga nem hallotta a démon utolsó
szavait: éppen mosolyogva mondott valamit Cordeliának.
A démonok hazudnak. Miért is gyötrődjön Lucie olyasmi miatt, ami talán nem igaz? James gondolatban
előreszaladt: újra beszélnie kell Jem bácsival, amint csak lehet. Jem volt az, aki a nagyapjuk után kutatott.
Ő tudni fogja, mi a teendő.
– Mi történt? – törte meg a csendet Christopher.
– A démonok eltűntek – törölgette a vért az arcáról Matthew. – A vezérük mintha úgy érezte volna, hogy
James nagyapjának régi barátja.
– Jaj, a démoni nagypapa? – kérdezte Christopher.
– Igen, nyilván a démoni, Christopher – felelte James.
 – A másik walesi – tette hozzá Thomas, mintha ezzel magyarázatot adna a dolgokra. Alastairnek és
Cordeliának szánta a kiegészítést.
– Nem kell a magyarázat Herondale-ről – közölte Alastair kellemetlenkedő mosollyal. – Gondolom,
elég gyakran megesik vele az ilyesmi.
Cordelia rálépett a lábára.
Grace előlépett az árnyékból. Odament a többiekhez.
– Sajnálom. Nem tudom, hogyan kell harcolni… – tördelte a kezét sápadtan és dermedten.
– Semmi baj – mondta neki James. – Semmi baj, majd rendesen ki fogunk képezni…
– James! Grace! – szólt rájuk Lucie az út felé mutatva. Egy másodperccel később James csilingelést
hallott, majd egy régi fajta, kétkerekű kocsit látott előbukkanni a ködből, amit két vézna póniló húzott.
A kocsiban Tatiana Blackthorn ült.
A kocsi hirtelen megállt, és Tatiana leugrott róla. Ezúttal is bizarr volt a megjelenése, mint mindig: bő
szoknyás, csipkével cicomázott ruha volt rajta, egy más korból származó darab, amit egy sokkal fiatalabb
és teltebb lányra szabhattak. A fején műgyümölcsökkel és kitömött madarakkal teli kalap díszelgett.
Dühében még a fejfedője is remegett, ahogy végigmérte az egybegyűlteket, míg végül a lányán állapodott
meg a tekintete.
– Grace! – kiáltott fel. – Befelé a kocsiba! Most rögtön.
Grace falfehér arccal odafordult James felé.
– Nem kell úgy tenned, ahogy mondja – emlékeztette James halkan. – Gyere vissza velem az Intézetbe!
Könyörgök!
Grace-nek még mindig könnyáztatta volt az arca, mégis úgy eltűntek róla az érzelmek, mintha csak
kőszobor lenne.
– Nem tehetem, James. Kísérj oda a kocsihoz, kérlek!
James habozott.
– Kérlek! – ismételte a lány. – Komolyan beszélek.
James vonakodva nyújtotta a karját Grace-nek. Látta, hogy Tatiana pengevékonyra szorítja a száját.
James várta, hogy felcsattanjon, ám csöndben maradt: nyilván nem számított ennyi árnyvadász jelenlétére.
Pont azoknak a családoknak a tagjaira, akiket utál: Herondale-ék, Lightwoodék, Carstairsék… James
gyanította, hogy olyan gyorsan el akar tűnni, ahogy csak lehet.
Tatiana úgy nézett Jamesre, mint a véres rongyra, ahogy a fiú a kocsi felé tartott, karon fogva Grace-
szel. James segített neki felszállni, aztán Grace hátradőlt az ülésen, és elgyötörten behunyta a szemét.
James szeretett volna mondani valamit a korábbi vitájukról. Azelőtt még sohasem vitatkoztak. James
könyörögni akart neki, hogy ne menjen vissza a Chiswick-házba, de sejtette, hogy ezzel csak rontana a
helyzeten.
– Holnap írok neked – kezdte.
– Ne – kérte Grace elfehéredett ajkakkal. – Ne! Egy kis időre van szükségem, James. Majd én írok
neked.
– Elég volt – sziszegte Tatiana, s elhessegette Jamest a kocsitól. – Hagyd békén a lányomat, Herondale!
Nem hiányzik, hogy bajba sodord…
– Az egyetlen baj, amibe belesodródtunk, a maga családjának cerberus démonjai voltak – jelentette ki
James halk, de dühös hangon. – Javaslom, hogy hagyja abba a fenyegetőzést, hacsak nem szeretné, hogy
szóljak róluk a Klávénak.
Persze, nem mondhatta el senkinek – miután a démon megfenyegette –, de Tatiana nem tudott erről. Nem
mintha számított volna.
– Az én démonjaim? – visszhangozta Tatiana mély kuncogással. – És most hol vannak, Herondale?
– Halottak – válaszolta kurtán James. – Megöltük őket.
– Milyen lenyűgöző! Fecsegj csak, fiú! Majd megmondom a Klávénak, hogy Grace maga idézte meg a
démonokat. Megmondom majd nekik, hogy belemerült a sötét varázslatok tanulmányozásába egészen a
csinos kis nyakáig. Majd elengedem, és odavetem nekik, hogy a kegyelmükre bízzam az örökre
bemocskolt hírével. Tönkre fogom tenni az életét, ha ezt a játszmád akarod. Neked számít, Herondale –
bökött James mellkasa felé. – Ez a te gyengeséged.
James undorodva hátralépett, Tatiana pedig felmászott a kocsira. Kisvártatva már zötykölődve
távolodtak, a pónik pedig csilingelő gyeplővel fújtattak.


Hosszú és kínos csend támadt, miközben az árnyvadászcsapat nézte, ahogy a Blackthorn-kocsit elnyeli a
köd.
– Nos – szólalt meg Alastair. – Szerintem ideje, hogy Cordelia és én elinduljunk.
– Én még nem mehetek – nyújtotta ki a karját Cordelia, s látta, hogy a bátyjának elkerekedik a szeme.
Hosszú, véres vágás húzódott a könyökétől a csuklójáig. Alig érezte harc közben, most viszont kezdett
fájni. – Gyógyító rúnára van szükségem. Ha így mennék haza, anya elájulna.
– Többen is megsérültünk – állapította meg Christopher. – Hacsak nem akarjuk megmagyarázni, mi
történt itt, ami ugyebár rossz ötletnek tűnik, valószínűleg iratzékat kell használnunk – jelentette ki, s
odafordult Thomashoz. – A tiédet megcsinálom.
– Kérlek, ne – mondta Thomas. Christophernek nem mindig volt szerencséje a rúnákkal.
– Ó, a pokolba is, majd én megcsinálom – baktatott oda súlyos léptekkel Alastair Thomas mellé, aki
mintha döbbenten nézte volna, ahogy Alastair elővesz egy irónt, és elkezd vele rajzolni a karjára ott, ahol
elszakadt az ing.
Cordelia mellett Lucie vette elő az irónját boldogan.
– Az első gyógyító rúnánk! – jelentette be, s odatette az irón hegyét Cordelia csuklójához. – Történelmi
pillanat egy leendő parabataipáros életében.
– A világért sem szeretnék hálátlannak tűnni a segítségért – kezdte James. – De hogy a csudába
kerültetek ide? Honnan tudtátok, mi fog történni?
– Hallottam a cerberusról, Jess… Jessamine mesélte – mesélte Cordelia rúnájának befejezése közben
Lucie. Mindketten a rakpart mentén végigfutó alacsony falnak támaszkodtak. – A szellemek pletykálnak.
Azzal megismételte Jamesnek a történetet, amit a többieknek is elmondott Chelsea-be jövet.
– Szóval úgy tűnik, hogy a démonnak, akit megöltél az üvegházban, volt ideje sokszorozódni, az új
démonok pedig Grace keresésére indultak, amikor eljött Chiswickből – fejezte be Lucie.
– Az biztos, hogy sok volt belőlük – állapította meg Cordelia. – Sokkal rosszabb, mint az az egy az
üvegházban.
– Lehet, hogy mindegyiknek titkos feladata van Grace-szel – tette hozzá Lucie.
– Az a Blackthorn nőszemély bizonyára megőrült – horkantott fel Alastair. – Hagyni, hogy cerberus
démonok rohangáljanak nála a csalitosban… – rakta el az irónját. Thomas csodálkozva nyúlt a saját
karjához; a sebe máris kezdett összeforrni. Lehet, hogy Alastair zsémbes alak, de tud bánni az irónnal.
James és Matthew leült a földre, hogy James kellőképp meg tudna támasztani Matthew fejét a kezével.
Könnyedén odarajzolt egy iratzét a fészkelődő és panaszkodó Matthew arcára.
– Nehéz megállapítani, hogy mennyit tudott – vélekedett James. – Biztos vagyok benne, hogy tudott a
régi démonról az üvegházban, de a bosszúálló utódjáról valószínűleg nem.
– Eleget tudott ahhoz, hogy idejöjjön – mutatott rá Christopher. – Bár lehet, hogy csak követte Grace-t.
James eltöprengett; Cordelia pedig önkéntelenül elkezdett morfondírozni azon, hogy Tatiana vajon mit
mondott neki a kocsi mellett. James szemlátomást úgy megdöbbent a szavain, mintha az asszony pofon
vágta volna.
– Azért tűntek el, mert azt mondtad nekik, ugye? – érdeklődött Cordelia.
– Úgy tűnik – vette szemügyre Matthew arcát James, hogy ellenőrizze a rúnájának eredményét. Aztán
elégedetten hátradőlt. Matthew megkönnyebbült sóhajjal elővett egy laposüveget a zsebéből, lecsavarta a
kupakját, és ivott egy nagy kortyot. – Visszamentek a ki tudja, melyik dimenzióba, ahonnan a cerberusok
származnak. A nagyapám nevében.
Szomorkásnak tűnt a hangja.
– Milyen jó neked, hogy egy ilyen fontos démon rokona vagy – jegyezte meg szárazon Alastair.
– Ha tényleg számított volna neki, hogy James egy „fontos” démon rokona, akkor nekem is mondania
kellett volna valamit – pontosított Lucie. – A húga vagyok. Nem szeretem, ha átnéznek rajtam.
James elmosolyodott. Cordelia gyanította, hogy Lucie-nek ez lehetett a célja. A fiúnak tökéletesen
halálos gödröcskék jelentek meg az arcán, amikor mosolygott. Az ilyesmit be kellene tiltani.
– Hűségesek a Blacktorn családhoz, a maguk ocsmány módján – gondolkodott el Lucie. – Ezért nem
akarták, hogy bármit is mondjunk a ma este történtekről.
– Á – tódította Alastair. – Mert a Klávé nem nézné túl jó szemmel, hogy Blackthornék egy falkára való
cerberus démont tenyésztettek, és hagyták, hogy üldözőbe vegyék Herondale-t, habár nagyon idegesítő
figura.
– Mondtam már, hogy Benedict Lightwood tenyésztette őket – torkolta le Lucie.
– Akármilyen kellemetlen is volt az egész, van valami megnyugtató abban, hogy sima démonokkal
harcolunk az éj leple alatt, nem pedig mérgező példányokkal fényes nappal – vetette fel Matthew.
– Ó! – kiáltott fel Cordelia. – Jut eszembe! El kellene mesélnünk nekik, amit Hypatia mondott,
Matthew. Hogy beszélhetnénk Ragnor Fell-lel a démonokról a parkban.
Mindenkiből záporozni kezdtek a kérdések. Matthew felemelte a kezét.
– Igen, beszéltünk Hypatia Vexszel a Hell Ruelle-ben. Azt mondta, hogy üzenni fog Ragnornak. De ez
aligha vehető biztosra.
– Talán Annának igaza volt – vetette fel Cordelia. – Attól még több alvilágival is beszélnünk kell.
Annyiszor szóba került Magnus Bane…
– Á, Magnus Bane – szólalt meg újra Matthew. – Az én hősöm.
– Igen, egyszer úgy jellemezted, hogy „olyan, mint Oscar Wilde, csak varázserővel”.
– Magnus Bane rendezett egy partit Spanyolországban, amire elmentem – idézte fel Thomas. – Kicsit
kellemetlen volt, mert egy lelket sem ismertem. Inkább berúgtam.
– Akkor csináltattad a tetoválásodat? – eresztette le Matthew a laposüvegét vigyorogva.
– A fiúk egy tetováláson viccelődnek, amit Thomas Spanyolországban csináltatott, de Thomas sohasem
hagyja, hogy megnézzem – csapta össze a tenyerét Lucie. – Hát nem ez a legaljasabb dolog, amit valaha
hallottál, Cordelia? Író vagyok! Szerintem szükségem lenne a tapasztalatra, hogy közelről szemügyre
vegyek egy tetoválást.
– Szerintem meg nem – jelentette ki Thomas teljes meggyőződéssel.
– Az a gond, hogy olyan helyen van, amiről nem illik beszélni? – érdeklődött Lucie.
– Nem, Lucie! – tiltakozott bosszúsan Thomas.
– Én szeretném látni – vetette fel meglepően halkan Alastair.
Thomas habozott, aztán kigombolta a mandzsettáját az ép csuklóján, és felgyűrte az inget a könyökéig.
Mindenki közel hajolt. Thomas fehér és izmos karjának belső oldalán egy iránytű szürke és fekete
mintázata látszódott. Az északi, déli, keleti és nyugati irányt tőrhegyre emlékeztető pengék mutatták, az
iránytű középén pedig egy rózsa bontogatta a sötét szirmait.
Cordelia azt hitte, hogy egy tetoválás jobban hasonlít az ő rúnáikra, de inkább valami másra
emlékeztette. Tintával készült, mint ahogy a könyvek és a versek is tintával íródnak, örökre szóló
történetet mesélve.
Lucie tapsolt. Alastair furcsa hangot hallatott, és másfelé nézett, mintha zavarná Thomas látványa.
– Szerintem szép, Thomas – véleményezte Cordelia. – Az északi irány felfelé mutat a karodon, a
szívedig futó ér mentén.
 – Akkor ez azt jelenti, hogy közeli barátok vagytok Magnus Bane-nel, Thomas? – kérdezte Lucie. –
Tudsz tőle segítséget kérni?
– Még csak meg sem jelent azon a partin – húzta vissza az ingujját Thomas. – De Ragnor Fell
megkeresése jó ötlet.
– Ha megtartja magának ezt az egészet – tolta feljebb Christian a szemüveget az orrnyergén. – Egyetlen
árnyvadásznak sem mondhatjuk el, mi történt itt ma este. Mindannyian hallottuk, mit mondott a démon.
Egyetértő moraj futott végig a csapaton, amit Alastair tört meg.
– Cordeliának és nekem indulnunk kell. Ami pedig a kis titkaitokat illeti, nem bízhattok meg a
démonokban. Nem számít, mit állítanak.
Cordelia már ismerte ezt a hangnemet.
– Alastair, meg kell ígérned, hogy megtartasz magadnak mindent abból, ami itt történt ma este!
– Miért kellene megígérnem? – kérte számon Alastair.
– Mert még akkor is túl nagy a kockázat, ha a démonok hazudni szoktak – válaszolta némi
kétségbeeséssel Cordelia. – A démon azt mondta, hogy a családjainkat fogják célba venni, ha
bármelyikünk is beszél a ma este történtekről. Gondolj anyánkra és apánkra!
Alastairen látszott, hogy forrong.
– Ha nem ígéred meg, akkor nem megyek haza veled – tette hozzá Cordelia. – Egész éjjel kimaradok, és
annyi lesz a hírnevemnek. Muszáj lesz feleségül mennem Thomashoz vagy Christopherhez.
– Azt a mindenit neki! – lepődött meg Christopher. Thomas mosolygott.
– Ha egy kicsit is fontos neked a családunk, ígéretet kell tenned – győzködte Cordelia. – Kérlek,
Alastair!
Ismét moraj futott végig rajtuk; Lucie aggodalmasnak tűnt. James olyan arckifejezéssel nézett
Cordeliára, amit nem lehetett megfejteni.
– Rendben, megígérem – motyogta résnyire szűkült szemekkel Alastair. – Most pedig induljunk el
máris! Sok mindent kell megbeszélnünk, ha hazaértünk.


Már éjfél felé járt az idő, amikor mind az öten – Lucie, James, Matthew, Thomas és Christopher – végre
visszaértek az Intézetbe. Ahogy beléptek az udvarra, Lucie kíváncsian nézegette az ablakokon kiáradó
fényt. Szokatlan volt, hogy ilyen kései órán az összes lámpa ég.
James az ajkához emelte a mutatóujját, mielőtt benyitott a hatalmas bejárati ajtón – ami bármelyik
árnyvadász érintésére kinyílt –, és nyomában a többiekkel felment a lépcsőn.
Az első emeleti folyosó boszorkánylámpások fényében fürdött. A társalgó ajtaja nyitva állt, és egy
walesi dal hallatszott ki rajta.

Nid wy’n gofyn bywyd moethus,
Aur y byd na’i berlau mân:
Gofyn wyf am galon hapus,
Calon onest, calon lân.

James és Lucie aggodalmas pillantást váltott. Ha Will énekelt, az azt jelentette, hogy barátságos
kedvében van, így rögtön lecsaphat rájuk, amint meglátja őket, és elkezdhet Walesről és kacsákról
nosztalgiázni.
– Lehet, hogy gyorsan le kéne lépnünk – suttogta James. – Aztán felmászni az egyik fenti szobába
valamelyik ablakon egy dobóhorog segítségével.
Ekkor jelent meg Tessa a társalgó ajtajában, és ötük láttán felvonta a szemöldökét. Lucie és James
ismét összenézett: túl késő volt a dobóhoroghoz.
 Lucie előrelépett, és átkarolta az anyja derekát.
– Ne haragudj, anyuci, lementünk egy kései piknikre a folyóhoz. Most bajban vagyunk miatta?
– Csibészek vagytok mind, de remélem, jól éreztétek magatokat – mosolygott Tessa. – Ezt majd később
megbeszéljük. Apátoknak vendége van. Menjetek, mutatkozzatok be. Én benézek a kórházba, aztán
visszajövök.
James bevezette a csapatot a társalgóba. Thomas, Matthew és Christopher mindannyian elmormoltak
egy köszönést menet közben Tessának.
A társalgóban két egyforma szürke bársonyfotelben Will ült egy zöld boszorkánymesterrel, akinek
szarvak kunkorodtak hófehér haja alatt. A vendég savanyú képet vágott.
Will bemutatta egymásnak a jelenlévőket.
– Ragnor Fell, íme, az imádott fiam és lányom. Egy csapatnyi gyalázatos magánlaksértővel együtt.
Gondolom, mindnyájan ismeritek Ragnor Fellt, London egykori főboszorkánymesterét?
– Tanított minket az Akadémián – felelte Christopher.
– Lilithre mondom – vetett rá lesújtó pillantást Ragnor Fell. – El kell rejteni a törékeny tárgyakat. El
kell rejteni az egész házat! Itt van Christopher Lightwood.
– Christopher gyakran van itt – jegyezte meg James. – A ház többnyire sértetlen marad.
– Mr. Fell eljött hozzánk látogatóba – vigyorgott Will. – Hát nem remek?
Will mindig is igyekezett világossá tenni, hogy az Intézet kapui nyitva állnak az alvilágiak előtt, ám még
csak kevesen éltek a vendégszeretetével. Will és Henry gyakran beszélt Magnus Bane-ről, ám ő
Amerikában élt, amióta Lucie az eszét tudta.
– Mr. Fell érdeklődését fejezte ki a walesi zene iránt, ezért elénekeltem néhány dalt – magyarázta Will.
– Néhány pohár portóit is elfogyasztottunk. Jól érezzük magunkat.
– Órák óta itt vagyok – tette hozzá fájdalmas hangon Ragnor. – Sok dal volt.
– Tudom, hogy tetszettek – csillogott Will szeme. Lucie különös zajt hallott magasan a fejük fölül,
mintha valami leborult és összetört volna a házban. Talán egy lámpa.
– Tényleg úgy érzem magam, mintha megjártam volna az utat Walesig meg vissza – jelentette ki Ragnor.
– A konzul fia – állapodott meg a tekintete Matthew-n. – Emlékszem rád. Anyád kedves asszony. Teljesen
felépült a betegségéből?
– Az már néhány éve történt – próbálkozott meg Matthew egy mosollyal, ám nem sikerült neki. Lucie az
ajkára harapott. Kevesen tudták, hogy Charlotte súlyos beteg volt Matthew tizenöt éves korában, és
elveszítette a kisbabát, akit éppen várt. Szegény Matthew, hogy az eszébe juttatják!
Matthew odament a kandallópárkányhoz, és kissé reszkető ujjakkal töltött magának egy sherryt. Lucie
látta, hogy Will követi a tekintetével Matthew-t, ám mielőtt megszólalhatott volna, kinyílt a társalgó ajtaja,
s belépett rajta Tessa, kezében egy égő gyertyával. Az arca beleveszett az árnyékba.
– Will, bach – szólalt meg. – Gyere velem egy pillanatra; van hozzád egy kérdésem.
Will fürgén felpattant. Mindig így tett, valahányszor Tessa hívta. Lucie tudta, hogy a szülei közötti
szerelem kivételes. Ezt a fajta szerelmet próbálta megörökíteni az írásaiban, ám sohasem találta rá a
megfelelő szavakat.
Amint becsukódott az ajtó Lucie szülei mögött, Ragnor Fell gyorsan James felé fordult.
– Látom, hogy ennek az árnyvadász-generációnak sincs több esze, mint az előzőnek – szólt oda élesen.
– Miért csavarogtok London városában ilyen késő éjszaka, amikor beszélnem kell veletek?
– Miért, hogy megzavarjuk a társalgást? – vigyorgott James. – Apám azt mondta, hogy órákig hallgattak
walesi zenét.
– Igen, annál rosszabb – legyintett Ragnor türelmetlenül. – A barátom, Hypatia, a tudtomra adta, hogy
fiatal árnyvadászok látogattak el a szalonjába ma este, akik szokatlan démonok felől kérdezősködtek,
borzalmas kilátásokat sejtetve mindnyájunk számára. A te nevedet említette – bökött Matthew felé. – Azt
mondta, hogy sokkal tartozik neked valamiféle adósság miatt, és megkérdezte tőlem, hogy tudok-e
segíteni.
– Tud? – szólalt meg Thomas először azóta, hogy beléptek a társalgóba. – A nővérem is a sebesültek
között van.
– Thomas Lightwood? – döbbent meg Ragnor. – Egek, hatalmas lettél! Hát téged meg mivel etetnek a
nephilimek?
– Nőttem egy keveset – ismerte be türelmetlenül Thomas. – Tud segíteni Barbarán? A Néma Testvérek
elaltatták az összes sérültet, de még nincs meg a gyógymód.
Thomas egy keresztbe tett szeráfpengéket formázó széktámlát markolt. Hiába volt napbarnított a bőre,
úgy szorította a fát, hogy elfehéredett a keze. Ragnor Fell körülnézett a szobában, és felvonta a fakó
szemöldökét.
– A démonok elmúlt években tapasztalt hiánya Londonban nem kerülte el a figyelmemet – jelentette ki.
– A szóbeszédet is hallottam, miszerint egy hatalmas boszorkánymester áll a távollétük mögött.
– Elhiszi? – kérdezte Lucie.
– Nem. Ha a boszorkánymesterek könnyedén távol tudnák tartani a démonokat a városainktól, akkor
meg is tennék. Ám ehhez a fajta mágiához nem egy hatalmas boszorkánymesterre van szükség, sokkal
inkább egy tisztességtelenre.
– Ezt hogy érti? – érdeklődött James. – A démonok távoltartása bizonyára jó dolog, nem rossz.
– Azt hinné az ember – bólintott lassan Ragnor a bozontos fejével. – Ám itt most azt látjuk, hogy valaki
eltakarította a jelentéktelenebb démonokat Londonból, hogy utat engedjen a még veszélyesebbeknek –
folytatta, majd habozott egy kicsit. – A boszorkánymesterek körében gyakran felmerül a nevem, amikor
dimenziós mágiáról van szó, ami a legnehezebb és legingoványosabb mágia, hiszen más világokat is érint,
nem csak a miénket. Én önként tanulmányozni kezdtem, így senki sem tud róla nálam többet. A démonok
nem tudnak megjelenni nappali fényben. Ez a természet törvénye. És mégis! Van mód arra, hogy
démonokat hozzunk át erre a világra, és ellenállóvá tegyük őket a napfénnyel szemben?
– Van? – kockáztatta meg Lucie.
– Ne várd tőlem, hogy elmondjam neked, mi az – vetett rá lesújtó pillantást Ragnor. – Csak annyit
mondok, hogy ezeket a módszereket a Spirális Labirintus betiltotta, hiszen összetett dimenzionális mágia
kell hozzájuk, ami veszélyt jelent a világ rendjére – rázta meg fehér sörényét. – Nincs konkrét
információm, csak a szóbeszédek és találgatások. Nem árulnék el egy fajtámból valót egy klávétag előtt,
hacsak nem tudnám biztosan, hogy bűncselekményt követett el, hiszen a Klávé előbb letartóztatná, s csak
utána vizsgálná meg a bizonyítékokat. De ti… ti gyermekek vagytok. Még nem vagytok benne a Klávéban.
Ha ti járnátok utána ennek…
– Nem árulunk el semmit az apámnak, ha nem akarja – ígérte meg James. – Nem mondjuk el senkinek.
Megesküszünk Razielre.
– Kivéve Cordeliának – tette hozzá gyorsan Lucie. – Ő lesz a parabataiom. Előtte nem titkolózhatok.
De nem fogjuk elmondani senki másnak, végképp nem egy felnőttnek.
Morajlás futott végig a csapaton, ahogy a többiek is megígérték. Esküt tenni komoly dolog egy
árnyvadász számára; az Angyalra megesküdni pedig még komolyabb.
Ragnor odafordult Jameshez.
– Kevés boszorkánymester képes erre a mágiára, és még kevesebb hajlandó rá. Sőt, csak egyvalakit
tudok, aki annyira romlott. Emmanuel Gast. A boszorkánymesterek között az a hír járja, hogy elég jó
pénzért cserébe nincs az a feladat, ami alantas lenne neki. Nem tudom, igaz-e a szóbeszéd, viszont tudom
a címét.
Ragnor odament a szoba sarkában álló íróasztalhoz, és lekörmölte a címet egy darab papírra. Lucie
csak bámulta az aranyozott Waterman’s töltőtollat Ragnor Fell hatalmas kezében: mindegyik ujja egy
ujjperccel hosszabb volt, így az árnyéka szinte karmosnak tűnt a papíron.
– Köszönjük – mondta James, miután a boszorkánymester végzett.
 – Gondolom, nem kell kérnem, hogy ne említsétek meg Gastnak, ki küldött benneteket – egyenesedett fel
Ragnor az íróasztaltól. – Ha megtudom, hogy mégis megtettétek, akkor egyforma teáscsészékké
változtatlak titeket. A magam részéről elmegyek Caprira. Az idegállapotom miatt. Ha Londont felfalják a
démonok, nem óhajtok jelen lenni az eseménynél. Sok szerencsét mindnyájatoknak.
Különös hozzáállásnak tűnt ez egy egykori főboszorkánymestertől, ám Lucie befogta a száját, ahogy Fell
odament az ajtóhoz. Lucie azt hitte, hogy szó nélkül távozik majd, de egy pillanatig habozott.
– Nem igazán tudom, hogyan kezeljelek titeket, Herondale-eket – ismerte be. – Boszorkánymesternek
még soha nem volt gyereke. Önkéntelenül is eltűnődöm rajta, mi lesz belőletek.
Először Jamesre szegezte a tekintetét, aztán Lucie-re. Pattogott a tűz a kandallóban, ám senki sem
szólalt meg. Lucie-nek eszébe jutott a démon a hídon, amelyik azt mondta Jamesnek, hogy tiszteli a vérét.
Ami Lucie vére is.
Ragnor vállat vont.
– Hát legyen! – mondta, s elment.
Lucie odacsörtetett az íróasztalhoz, felkapta a papírdarabot, és mosolyogva megfordult. Thomas és
James viszonozta a mosolyát; előbbi reménykedve, utóbbi pedig elgyötörten. Matthew üres tekintettel
bámulta a poharat a kezében.
Aztán kinyílt az ajtó, s belépett rajta Will és Tessa.
Lucie-t egy pillanatra elöntötte az aggodalom, hogy talán meghallottak valamit Ragnor Fell
mondandójából, és gyorsan a ruhája zsebébe csúsztatta a papírt. Majd megpillantotta a szülei arcát, és
minden más feledésbe merült.
Olyan volt, mint a nyár vége Idrisben. Egyik nap még zöldellő fák között és virágokkal teli, mohás
réteken játszottak Jamesszel az erdőben, aztán jött egy szinte észrevehetetlen változás a levegőben, és
tudta: holnap itt a fagy.
Thomas hátralépett, az arca pedig elsápadt a napbarnított szín alatt. A válla összekoccant Matthew-
éval, mire az elejtette a poharat. Az üveg darabokra tört a lábuknál, szilánkokat szórva a kandallóba.
Már nem kell tovább várni a fagyra – gondolta Lucie. Megérkezett.
– Thomas, annyira sajnáljuk – nyúlt felé Tessa mindkét kezével. – A szüleid már úton vannak. Barbara
meghalt.
 11
Talizmánok és varázsigék

„A tudás büszke rá, hogy mily sokat tanult;

A bölcsesség szerény, mert többet nem tud;
A könyvek nem ritkán talizmánok és varázslatok.”
– William Cowper: A feladat, 6. könyv: Téli séta délben –


– Atahdig kihűlt – tornyosult Sona a ház ajtajában, karba font kézzel, és lesújtó pillantást vetett a két
gyermekére. – Risa több mint két órája megterített a vacsorához. Hol jártatok?
– Elmentünk a kórházba, az Intézetbe – hazudta Alastair ártatlan kerek szemekkel. Valóban egy tüzes
perzsa asszony fia, gondolta Cordelia, s egy kissé mulattatta a dolog. Megigazította a haját és a szoknyáját
a hintóban, amennyire tudta, de tisztában volt vele, hogy így is borzalmasan néz ki. – Arra gondoltunk,
hogy viszünk virágot, hogy kifejezzük az aggodalmunkat a londoni közösség tagjaiként.
Sonának némileg megenyhült a dühös arckifejezése.
– Azok a szegény gyermekek a betegszobán! – lépett hátra, hogy beterelje őket. – Gyertek csak be. És
vegyétek le a cipőtöket, mielőtt még összesároznátok a szőnyegeket!
A vacsora sebtében elköltött hideg tahdig és khoresh bademjan volt. Mire a végére értek, Sonának
meggyőződése lett, hogy az ő ötlete volt besegíteni a kórházban.
– Jó fiú vagy, Alastair joon – nyomott egy puszit a fia feje búbjára, miközben felállt az asztaltól. – És te
is, Cordelia. Habár nem neked kellett volna virágot szedned. Tönkrement a ruhád. Ennyi sarat! – rázta a
fejét.
– Sebaj. Ez egy borzalmas ruha – jelentette ki Cordelia.
– Én a te korodban… – kezdte Sona, aki szemlátomást megbántva érezte magát. Cordelia tudta: az a
történet következik, hogy Sona kislány korában tökéletesen szót fogadott a szüleinek, kötelességtudó
árnyvadász volt, és mindig makulátlan állapotban tartotta a ruháit.
– A mi Leilánk fáradtnak tűnik – dobta Alastair a szalvétáját az asztalra. – A betegeknek segíteni
nagyon kimerítő. Felkísérem.
Háromszintes volt a ház. Legfelül Alastair és Cordelia szobái voltak egy kis dolgozószobával együtt.
A rácsos ablakokon keresztül ki lehetett látni a Kensington fölötti sötét égre. Alastair megállt a lépcső
tetején, és nekidőlt a damaszttapétának.
– Soha többé ne álljunk szóba azokkal a szörnyű emberekkel – szólalt meg.
Alastair az egyik kínai lándzsáját forgatta az ujjai között, a fegyver falevél alakú pengéje megcsillant az
odalentről felszüremlő fényben. Egész lándzsagyűjteménye volt, amik közül néhányat összecsukva tartott a
zsebében, a többit pedig a kabátja bélésébe helyezte.
– Én kedvelem őket – vetette oda Cordelia. – Mindnyájukat.
Cordelia hallotta, ahogy az anyja magában énekel a hálószobában. Régen Alastair is gyakran énekelt, és
zongorázott hozzá. Régen zenekedvelő család voltak. Régen nagyon más volt minden. A mai este eszébe
juttatta Cordeliának a gyermekkorukat a bátyjával, amikor cinkostársak is voltak, ahogy az az elszigetelten
nevelkedő testvéreknél gyakorta lenni szokott. Azelőtt, hogy Alastair elment az iskolába, ahonnan olyan
elérhetetlenül jött haza.
– Tényleg? – érdeklődött Alastair. – Melyiket találod olyan szeretetre méltónak? Ha Herondale az,
sohasem fog jobban kedvelni Miss Blackthornnál. Ha meg Fairchild, sohasem fog jobban kedvelni az
italnál.
– Akár kedveled őket, akár nem, befolyásos emberek – szorította össze a száját Cordelia. – És
szeretném azt hinni, hogy mindennél fontosabbnak tartod az apánk jóllétét.
– Az a terved, hogy úgy mented meg apánkat, hogy megkedvelteted magad az emberekkel? – horkantott
fel Alastair.
– Te nyilván sohasem tartottad fontosnak, hogy megkedveltesd magad másokkal, Alastair, de én más
vagyok.
Alastair megdöbbent, ám gyorsan észbe kapott.
– Kevesebbet kellene foglalkoznod azzal, hogy megkedveltesd magad másokkal, és inkább azzal
törődni, hogy tartozzanak neked.
– Alastair…
De valaki kopogtatott odalent az ajtón. Visszhangzott a zaj a csöndben. Aki odakint állt, háromszor
kopogtatott gyorsan egymás után, aztán abbahagyta.
Alastairnek megváltozott az arckifejezése.
– Eleget beszéltünk erről. Jó éjt, Cordelia!
Már nem Leila. Cordelia. Alastair szigorú arckifejezéssel fordult el, hogy lesiessen.
– Ki lehet az ilyen későn? – kapta el a zakóját Cordelia. – Gondolod, hogy rossz hír?
Alastair összerezzent, mintha megdöbbent volna rajta, hogy Cordelia még ott van, a zakója pedig
kicsúszott a lány ujjai közül.
– Tudom, ki az. Megoldom a helyzetet. Feküdj le máris, Cordelia! – parancsolt rá Alastair úgy, hogy
nem nézett a szemébe. – Ha anyánk rajtakap, hogy még nem vagy ágyban, akkor elszabadul a pokol.
Azzal lecsörtetett a lépcsőn.
Cordelia áthajolt a korláton. Két emelettel lejjebb látta a hall égetett kerámiapadlóját, a frissen festett
felületet a kardok erdején keresztül átragyogó csillagokkal. Látta, hogy a bátyja ajtót nyit, s látta a
kardokra és a csillagokra vetülő árnyékot, ahogy a látogató belépett. A férfi levette a kalapját. Cordelia
kissé meglepődve ismerte fel Charles Fairchildot.
Alastair aggódva körülnézett, ám nyilvánvalónak tűnt, hogy az anyjuk és Risa is elment már aludni.
Elvette Charles kalapját és köpenyét, majd együtt a társalgó felé vették az irányt.
Cordeliának zakatolt a szíve. Charles Fairchild. Charles, aki azt mondta Jamesnek, hogy ne
merészkedjen Grace közelébe. Charles, akiben Matthew nem bízott meg, Alastair viszont szemlátomást
igen.
Alastair megígérte, hogy nem fogja elárulni James titkait. Megígérte.
De nem akarta megígérni. Cordelia az ajkába harapott, káromkodott egyet az orra alatt, és elindult
lefelé a lépcsőn. Az új otthonukban szürkére festett tölgyfa lépcső volt, sárga futószőnyeggel a közepén, és
ugyancsak szürkére festett kovácsoltvas korláttal. Cordelia a lelkiismeretével harcolva szaladt le rajta
könnyedén; nem csapott zajt a harisnyába bújtatott lábával.
A társalgónak volt egy hátsó bejárata. Cordelia átosont az étkezőn, ahol az asztalon még mindig ott
voltak a tányérok, majd végig egy cselédfolyosón. A folyosó végéről nyílt a társalgó ajtaja, máris résnyire
nyitva. Nekifeszült, hogy bekukucskáljon a résen keresztül: csak Charlest látta, aki a fehér kandallórács
mögött pattogó tűznél melengette a kezét.
Charles vörös haja a halovány fénynél sötétnek és nagyon rendezettnek látszott. Cordelia látta, hogy
Alastair közelebb lép Charleshoz. Így már a bátyja is jól látható volt, aki egy kétségbeesett próbálkozás
gyanánt végighúzta a kezét a borzas haján, hogy lelapítsa.
– Alastair – fordított hátat a tűznek Charles. – Miért vagy ilyen zilált? Mi történt?
– Elindultam ma, hogy megtaláljalak – felelte Alastair némileg durcás hangon, ami meglepte Cordeliát.
– A húgom Annával volt… elmentem hozzád, még a klubodba is. Hol voltál?
 – Az Intézetben voltam, nyilván. A menyasszonyom továbbra is beteg, ha esetleg megfeledkeztél volna
róla.
– Erősen valószínűtlen, hogy megfeledkeznék a menyasszonyodról – közölte hűvösen Alastair.
Cordelia értetlenül pislogott a takarásban. Alastair nem kedveli Ariadnét? Cordelia nem emlékezett rá,
hogy a bátyja említette volna a lány nevét.
– Alastair – szólt rá Charles. – Ezt már megtárgyaltuk.
– Azt mondtad, hogy ideiglenes lesz. Egy ideiglenes politikai jegyesség. De én beszéltem Ariadnéval,
Charles. Nagyon is azt hiszi, hogy ez az esküvő meg fog történni.
Alastair közel állt Charleshoz – olyan közel, hogy összeért az árnyékuk. Aztán hátat fordított neki, s
odament a könyvespolchoz. Cordelia hátra akart lépni, ám kis híján rálépett a ruhájára. Alastair
szerencsére megállt, mielőtt megláthatta volna, és elrévedve meredt a könyveken túlra. Cordelia ritkán
látott az arcán ilyen gyötrődést.
– Ez nem igazságos vele szemben, Charles – jelentette ki Alastair. – És velem szemben sem.
– Ariadnét nem érdekli, mit csinálok. Másfelé érdeklődik – magyarázta Charles. Egy pillanatra
elhallgatott. – A szülei megelégedésére szolgál egy megfelelő partner, én pedig hasznát veszem annak,
hogy családi szál fűz majd az inkvizítorhoz. Ha konzul leszek, sok jót tehetek a Klávéért, és érted is.
Anyám túlzottan szentimentális, de én újra erőssé tehetem a mieinket. Egész életemben ezt akartam. Te
megérted. Párizsban megosztottam veled minden reményemet.
Alastair behunyta a szemét, mintha a „Párizs” szó fájdalmat okozott volna neki.
– Igen… De azt mondtad… azt hittem…
– Mit mondtam? Nem tehetek hiú ígéreteket. Tudod, hogyan kell lennie. Mindketten felnőtt emberek
vagyunk.
– Tudom – nyitotta ki a szemét Alastair, hogy szembeforduljon Charlesszal. – Csak arról van szó,
hogy… szeretlek.
Cordeliának elállt a lélegzete. Ó, Alastair!
Alastairnek elfúlt a hangja. Charlesnak is, ám az övé nem elfúlásra emlékeztetett. Sokkal inkább
ostorcsapásra.
– Ezt végképp nem mondhatod ki. Olyan helyen nem, ahol valaki meghallhatja. Tudod jól, Alastair.
– Senki sem hallhat minket – állította Alastair. – És Párizs óta szeretlek. Azt hittem, te is szeretsz
engem.
Charles nem mondott semmit. Cordelia pedig egy pillanatra úgy érezte, hogy utálja Charles Fairchildot,
amiért fájdalmat okoz a bátyjának. Aztán meglátta, hogy Charlesnak alig láthatóan reszket a keze, amikor
zsebre tette, s látszott, hogy talán ő is fél.
Charles mély lélegzetet véve átszelte a szőnyeggel borított szobát, hogy odamenjen Alastairhez.
Cordelia mindkettőjüket tisztán látta. Talán túlságosan is tisztán – gondolta –, hiszen Charles kivette a két
kezét a zsebéből, és Alastair vállára tette, akinek résnyire nyíltak az ajkai.
– Igen – mondta Charles. – Tudod, hogy igen.
Beletúrt Alastair hajába. Még mindig rajta volt a kesztyűje, így sötétlettek az ujjai Alastair világos
tincsei között; magához húzta őt, és összeért az ajkuk. Alastair halk hangot hallatott, mintha megadná
magát. Átkarolta Charles nyakát, és magával húzta a díványra.
Leheveredtek, hogy Charles ráfeküdt Alastairre. Most utóbbin volt a sor, hogy beletúrjon a másik
hajába, nekifeszüljön a testének, és babrálni kezdjen a mellényével. Charlesnak Alastair mellkasán volt a
tenyere, miközben mohón csókolta, újra és újra…
Cordelia behunyta a szemét. Ez a bátyja élete, az ő dolga, teljesen a saját magánügye. Te jó ég, hát ő
egyáltalán nem ezért jött ide! Halk nyögéseket hallott; Alastair perzsa nyelven suttogott Charlesnak olyan
édes szavakat, amiket Cordelia el sem tudott volna képzelni róla.
Valaki felnyögött. Cordelia elhatározta, hogy kockáztat: elmenekül, a két fiút pedig remélhetőleg
túlságosan lefoglalja egymás társasága ahhoz, hogy meghallják.
– Alastair… Nem tudom… képtelen vagyok… – mondta Charles. Puffanás hallatszott, és Cordelia arra
nyitotta ki a szemét, hogy Alastair ziláltan ül a díványon, Charles pedig állva igazgatja a mellényét.
Alastair zakója a dívány támláján hevert. – Ne most.
Alastair már rég nem zenélt, ám még mindig olyan keze volt, mint a zenészeknek. Cordelia látta azokat
a kezeket, ahogy felemelkednek, egy pillanatra fájdalmasan összekulcsolódnak, majd megdermednek.
– Mi a baj, Charles? – kérdezte a bátyja durva, rekedtes hangon. – Ha nem ezért jöttél, akkor miért
vagy itt?
– Azt hittem, hogy elfogadtad a helyzetet Ariadnéval – folytatta Charles. – Nem foglak elhagyni,
Alastair. Attól mi még… azok leszünk, amik vagyunk. És azt hittem, beleegyezel, hogy te is megházasodj.
– Hogy én meghazásodjak? – szökkent talpra Alastair. – Elmondtam már számtalanszor, Charles, hogy
ha nem leszel az enyém, akkor sem fogok feleségül venni egy szerencsétlen nőt, hogy megtévesszem azzal,
hogy szeretem és becsülöm. Meggyőztem az anyámat, hogy jobban a hasznára leszek a családnak a
politikában…
– Rájössz majd, hogy feleség nélkül nehéz lesz sikert elérned a politikában – jegyezte meg Charles. –
És nem kell megtévesztened a nőt.
– Ariadne nem szokványos eset – tette hozzá Alastair. – Ha nem a nőket kedvelné, akkor nem valószínű,
hogy hajlandó lenne hozzád menni.
Charles rezzenéstelenül állt, Alastair arcát bámulva.
– És ha nem Ariadnéról lenne szó?
– Beszélj értelmesen, Charles! – döbbent meg Alastair. – Mire célzol?
– Semmire – rázta meg a fejét Charles, mintha pókhálótól akarna megszabadulni. – Csak… zaklatott
vagyok. Sok minden történt ma este, csupa rossz.
Cordelia megfeszült. Mire gondolhat? Nem tudhat arról, hogy démonokkal találkoztak a Battersea
hídnál. Valaki más is megbetegedett?
Charles gondterhelten folytatta.
– Barbara Lightwood meghalt.
Cordelia úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Thomas nővére meghalt? – hallotta Alastair döbbent hangját, aki mintha a távolból kérdezett volna.
– Nem számítottam rá, hogy érdekel – felelte Charles. – Azt hittem, utálod őket.
– Nem – lepte meg Cordeliát Alastair. – De… Ariadne jól van?
– Ő még életben van. De egyedül Raziel tudja, mi fog történni a többiekkel.
– Talán el kellene hagynunk Londont – ült vissza Alastair. – Lehet, hogy nem biztonságos itt
Cordeliának, az anyámnak…
Cordeliát meglepte, hogy a bátyja gondol rá.
– Nemidoonam – suttogta a tenyerébe temetett arccal Alastair. Charles értetlenül nézte, ám Cordelia
értette. Nem tudom. Nem tudom, mit tegyek.
– Árnyvadászok vagyunk – emlékeztette Charles. Cordelia eltűnődött: vajon miért nem aggódik, hogy
Matthew megbetegszik? Vagy Henry? – Nem menekülünk el, és nem töltjük gyásszal az időnket. Most a
harcnak és a győzelemnek van itt az ideje. Az Enklávénak vezérre lesz szüksége, és így, hogy az anyám
Idrisben van, eljött az idő, hogy megmutassam a legjobb oldalamat – érintette meg Alastair vállát
gyengéden.
Alastair felnézett, Cordelia pedig behunyta a szemét. Volt valami bensőséges abban, ahogy Alastair
Charlesra nézett, a páncéljától lecsupaszítva.
– Mennem kell – mondta Charles. – De ne feledd, Alastair, hogy bármit is teszek, mindig úgy teszem,
hogy közben gondolok rád!


– Dobd vissza ide, Alexander! – kérte halkan Lucie.
Egy kis piros gumilabdáról volt szó. Lucie apró unokatestvére a könyvtárszoba márványpadlóján
rohangált, ám kiesett a kezéből a labda, ami végül pattogva Lucie ölében landolt.
– Nem igazság – lázadozott Alexander. Fáradt volt, és nyűgös, mert ilyenkor már órák óta ágyban
kellett volna lennie. Lucie nem tudta, pontosan mennyi az idő – biztosra vette, hogy sok-sok óra telt el,
amióta értesült Barbara haláláról –, ám furcsamód rossz álomnak tűnt az egész, időn kívülinek és
homályosnak.
– Jessamine! – nézett fel Lucie a homlokát ráncolva. – Ne vedd el a labdát a gyerektől!
– Csak részt akarok venni a játékban – mondta Jessamine. A könyvek között grasszált, ahová Lucie vitte
Alexandert, hogy szórakoztassa, amíg a szüleik bizalmasan beszélgettek. Jessamine egyszer csak
megjelent, mert érzékelte a zaklatott légkört az Intézetben. Odalibbent Lucie mellé a hosszú, lebegő, szőke
hajával.
– Talán jobb nekik, hogy elhagyják Londont – mondta Tessa, aki Will-lel és Lucie nagynénjével,
Cecilyvel és Gabriel bácsikájával együtt ült a tágas szoba közepén álló hosszú asztalnál. Zöld
banklámpák vonták halovány fénybe a helyiséget. – Jót tesz majd Sophie-nak és Gideonnak, ha
csatlakoznak Henryhez és Charlotte-hoz Idrisben, hiszen nekik mindig megnyugtató a jelenlétük. És biztos,
hogy az ittlét most csak Barbarára emlékeztetné őket.
Lucie csak futólag látta Gideon bácsikáját és Sophie nénikéjét, amikor megérkeztek, hogy megnézzék
Barbara holttestét, és hazavigyék Thomast. Mindketten kiüresedett báboknak tűntek, akiket az élő másuk
mintájára formáztak volna csupán, miközben elintézték a szükséges teendőket. Mégis megpróbálták
vigasztalni Olivert, aki Barbara mozdulatlan teste mellett zokogott. Úgy tűnt, hogy a lány hánykolódott és
kiabált az utolsó pillanatokban, mielőtt Tessa belépett és holtan találta; belevájta a körmét Oliver kezébe,
így könnyekkel keveredett vérfolt éktelenkedett a fehér ingujján.
Az összetört Oliver úgy tervezte, hogy visszatér Yorkba a szüleihez; Gideon és Sophie pedig úgy tűnt,
hogy Idris felé veszi az irányt, ahol Eugenia összeesett a nővére halálhírének hallatán, és nem volt elég jó
állapotban ahhoz, hogy portálon keresztül utazzon. Thomas viszont nem tartott velük. Ő ragaszkodott
hozzá, hogy Londonban maradjon, ahol Cecilynél és Gabrielnél lakhat a Bedford Square-i otthonukban.
– A lehető legjobban fogjuk gondját viselni Thomasnak – jelentette ki Cecily. – Christopher nagyon fog
örülni, hogy velünk lakik majd. De önkéntelenül is elgondolkodtam rajta, hogy Thomas nem fogja-e
megbánni, hogy nem megy el Idrisbe. Bizonyára fájdalmas lesz neki ilyen időkben távol lenni a
családjától.
– Ti is a családjához tartoztok – érvelt Will. – Christopher és Thomas olyanok, mintha testvérek
lennének, Cecy.
– Nem hinném, hogy meg fogja bánni – erősítette meg Gabriel. Kedves nagybácsi volt, ám szoborszerű
vonásai, mint Annáé és Christopheré, szigorúbbnak mutatták, mint amilyen volt. – Thomas nagyon hasonlít
Gideonra. Az a fajta, akinek muszáj tennie valamit, amikor tragédia történik. Christopher szeretné, ha
segítene neki az ellenméreg kifejlesztésében…
– De Kit még kisfiú – tiltakozott Cecily. – Aligha lehet elvárni tőle, hogy ilyen óriási dolgot vigyen
véghez.
– Semmi sem szól amellett, hogy Christopher és Thomas fáradozásai hiábavalók lennének – bizakodott
Will. – Mindnyájan emlékszünk rá, hogy a Klávé kételkedett bennünk és kételkedett Henryben, mégis
kitartottunk.
– Szegény Sophie – szólalt meg váratlanul Jessamine. – Mindig olyan kedves lány volt. Kivéve, amikor
egyszer fejbe vágott egy tükörrel, és kikötözött az ágyamhoz.
Lucie nem tett fel további kérdéseket. Jessamine történetei általában a hablatyolás és a rémisztő közötti
skálán mozogtak. Inkább ölbe vette Alexandert, akinek kis fejére tette az állát.
 – Úgy tűnik, hogy tragédiák csapnak le az élők sokaságára – tűnődött el Jessamine.
Lucie nem mutatott rá, hogy a fordítottja még rosszabb lett volna. Úgy tűnt, Jessamine sohasem
ácsingózott, hogy az élők közé tartozzon, elégedettnek tűnt a vigyázó szellem státuszával.
Mennyire más, mint Jesse! – gondolta Lucie. Jesse, aki arra kérte, hogy őrizze a titkát, így a Klávé ne
jöhessen rá a különös féléletére, s ne vessen neki véget. Jesse, aki szemlátomást borzalmasan élni akart…
– Mindnyájan nagyon bátrak voltunk akkor – emlékezett vissza Tessa. – Néha eszembe jut, hogy vajon
könnyebb-e bátornak lenni, amikor az ember még fiatal, mielőtt megtudná, hogy milyen sokat veszíthet
valójában…
Cecily mormolt valamit válaszként; Lucie pedig szorosan átölelte Alexandert, aki félálomba merült a
karjaiban. Megnyugtató volt a kisfiú jelenléte, annak ellenére, hogy hároméves és durcás. Lucie valahol a
szíve mélyén érezte, hogy az anyja mennyire igazat mondott. Arra gondolt, hogy valakinek muszáj
könyvekbe foglalni az igazságot, ám ilyesmit sohasem írna bele A gyönyörű Cordeliába. A könyvek az
öröm átéléséről szólnak. Ez pedig az élet nyers borzalma.
Túlságosan szörnyű.


James az íróasztalánál ült, és olvasni próbált, ám képtelen volt megállapodni a tekintete a szavakon.
Folyton Barbara járt a fejében. Nem ápolt túl szoros kapcsolatot az unokatestvérével – aki a közöttük lévő
korkülönbség miatt olyan elnézően bánt vele, mint egy gyermekkel, és Thomasszal is ugyanígy tett –, ám
James egész életében jelen volt, kedves és vidám teremtésként. Barbarának nem volt olyan csípős nyelve,
mint a húgának, Eugeniának, és mindig a legjobbra számított az emberektől. James sohasem élt még olyan
világban, aminek Barbara ne lett volna a része.
Tudta, hogy Lucie a könyvtárban van, és örül a többiek társaságának. James viszont mindig a
könyvekben talált feloldozást. Habár kétségtelenül nem olyan fajta könyvekben, amilyet éppen olvasott.
Meglepte, milyen kevés anyagot talált a könyvtárban a Pokol Hercegeiről. Nem olyan démonok voltak,
amilyenekkel az árnyvadászok harcoltak – a róluk szóló mítoszok szerint a Razielhez hasonló angyalok
tükörképei. Az érdeklődési körük túlmutatott az emberiségen, ami hangyabolynak tűnt a szemükben.
Angyalokkal és világok vezetőivel harcoltak: a földön kívül más dimenziókat is úgy kezeltek, akár a
sakkfigurákat. Nem lehetett megölni őket, habár néha úgy meg tudták sebesíteni egymást, hogy aki sérülést
szenvedett, az évekre meggyengült.
Összesen kilencen voltak. Szammael az első, aki démonokat szabadított a földre. Azazel, a
fegyverkovács, aki kegyvesztett lett, amikor megajándékozta az emberiséget az erőszak eszközeivel.
Belialt, aki „nem járt az emberek között”, a szellemidézők és boszorkánymesterek hercegeként, világok
tolvajaként jellemezték. Mammont, a kapzsiság és gazdagság hercegét pénzzel és vagyonnal lehetett
megvesztegetni. Asztarot hamis tanúságtételre sarkallta az embereket, és kihasználta a búsulókat.
Azmodeusz volt a kéj hercege, s azt beszélték róla, hogy a pokol seregének parancsnoka. Belfegort a
tunyaság és furcsamód a csalók hercegének írták le. Leviatán az irigység, a káosz és tenger irtózatos,
ritkán megidézett démona. És végül természetesen Lucifer, az arkangyalok vezére, valamennyi herceg
közül a legszebb, a mennyek elleni lázadás vezetője.
James számára képtelenségnek tűnt, hogy bármelyikük is a nagyapja legyen. Mintha egy hegy vagy egy
felrobbanó csillag lenne a nagyapja. A Pokol Hercegeinél nem létezett hatalmasabb gonosz, kivéve talán
Lilithet, a démonok anyját.
Felsóhajtva letette a könyvet, és próbált elhessegetni egy hívatlan gondolatot Grace-ről. Nem tetszett
neki, ahogy elváltak az útjaik a folyóparton: a lány azt mondta, hogy időre van szüksége, James pedig
tudta, hogy muszáj megadnia neki. Grace gondolata mégis úgy égette belülről, mintha lenyelt volna egy
égő gyufát.
Kopogtatás zökkentette ki a gondolataiból. Letette a könyvet, és felállt. Sajogtak az izmai.
 – Gyere be! – szólt ki.
Az apja jött, de nem egyedül érkezett, hanem Jem bácsival az oldalán, akinek hangtalan volt a jelenléte
a libbenő pergamenruhájában. Nem húzta fel a csuklyáját, az Intézetben gyakran mutatkozott így. Will sok
éve elmondta Jamesnek, hogy amikor Jem Néma Testvér lett, nem szerette, ha az emberek látták a
sebhelyeit. Különös volt belegondolni, hogy Jem bácsi így érzett.
– Látogatód érkezett – lépett oldalra Will, hogy beengedje Jemet a szobába. Majd a fiáról az egykori
parabataiára pillantott. James tudta, hogy a dalok, a viccek és az óvatos elhajlások ellenére az apja mély
érzésű ember. Ebben a saját apjára hasonlított: mindketten nagyon tudtak szeretni, és nagy fájdalmat tudtak
átélni.
Ha zavarta is Willt, hogy Jamesnek és Jemnek olyan titkai vannak, amikről ő nem tud, és nem is
oszthatják meg vele, nem mutatta jelét. James nyomorultul érezte magát, amíg Jem meg nem mutatta neki,
hogyan tartsa kordában az árnyhatalmat. Willnek mindig csak az számított, hogy James boldogabbnak tűnt
a közös foglalkozások után Jemmel.
Willnek sötét karikák húzódtak a kék szeme alatt; James tudta, hogy Tessával együtt órákig virrasztottak,
először a betegszobában, aztán a könyvtárban. James és Lucie ott maradt Thomas mellett, ameddig csak
lehetett, amíg Thomas a gyásztól és a kimerültségtől elcsendesülve hazament Christopherékhez. Lucie
utána a könyvtár felé vette az irányt, hogy vigyázzon Alexanderre, James viszont visszavonult a szobájába.
Mindig is az a fajta volt, aki egyedül küzdött meg a fájdalmával.
Will megborzolta James haját, és megemlítette, hogy dolga van, mielőtt kiosont a szobából. Miután
elment, James visszaült az asztalához, és felpillantott Jem bácsira.
Hívattál? – kérdezte Jem.
– Igen. El kell mondanom neked valamit. Vagy talán kérni valamit. Nem tudom, melyik.
Barbaráról van szó? Vagy a többiekről? – érdeklődött Jem. Nem tudjuk, miért halt meg, James. Úgy
véljük, hogy a méreg eljutott a szívéig. Piers és Ariadne állapota stabil, ám a Testvérek számára még
égetőbb lett, hogy megtalálják a gyógyírt.
Jamesnek eszébe jutott a vérminta, amit Christopher hazavitt a kórházból, meg a laboratórium a
Grosvenor Square-i házban. Tudta, hogy Christopher mindent megtesz, hogy megtalálja a démonméreg
ellenszerét, mégis önkéntelenül reménykedni kezdett, hogy Henry hamarosan visszatér Idrisből, és besegít.
Arról a porról nem is beszélve, amit James az árnyékvilágban talált…
– Még azelőtt üzentem neked, hogy megtudtam volna a hírt Barbaráról – felelte James, és
visszaráncigálta a gondolatait a jelenbe. – Most ostobának érzem magam. Az én gondjaim a nyomába sem
érnek azokénak, akik…
Mondd el, miért hívattál! – kérte Jem. Majd én megítélem, hogy fontos volt-e.
James habozott.
– Nem mondhatok el neked mindent, méghozzá olyan okból kifolyólag, amit nem fejthetek ki teljesen.
Csak tudd, hogy találkoztam egy démonnal, aki közölte velem, hogy a nagyapám a pokol egyik hercege
volt. Te tudtad ezt? – pillantott fel a nagybátyjára.
Jem hajában meglibbent a szőke tincs, ahogy megrázta a fejét.
A nagyapád nevének keresésekor számtalan történetet hallottam különböző forrásokból. Volt egy,
egy boszorkánymesternőé, aki azt mondta nekem, hogy a pokol egyik hercege volt. De mások is voltak,
akik más és más démonokat említettek. Mivel nem tudtam, kinek higgyek, gondoltam, hogy jobb, ha
nem terhelem ezzel a családodat, amíg nem vagyok biztos az igazságban.
– Talán találhatnánk valami nyomot az árnyékvilágban – javasolta James. – Egyre gyakrabban látom,
miközben egyre több démon tűnik fel Londonban. Ha van valami összefüggés…
Szóltak hozzád a démonok a tónál? Említették a nagyapádat?
James a fejét rázta.
Feltételezem, hogy a démon, aki megnevezte a nagyapádat, a cerberus volt a chiswicki üvegházból –
jelentette ki Jem. James nem cáfolta; elég közel járt az igazsághoz. Lehetséges, hogy ez a démon, miután
Benedicthez és Tatianához kötődik, hallotta a nevedet, és azt mondta neked, amiről úgy érezte, hogy a
legnagyobb fájdalmat tudja okozni vele. A démonok hajlamosak megtéveszteni. Lehet, hogy nem ez az
igazság.
– De mit jelent ez, ha igaz? – suttogta James. – Ha a pokol egyik hercegének leszármazottja vagyok?
Semmit sem jelent arra vonatkozóan, hogy ki vagy – felelte Jem. Nézd meg az édesanyádat, a
húgodat. Kijelentenéd, hogy van bennük valami hiba? Az édesanyád és az édesapád fia vagy, James. Ez
az, ami számít. Ami mindig is számított.
– Kedves vagy – mondta James. – Kedvesebb, mint amilyen a Klávé lesz, ha kiderül, hogy ez az
igazság.
Jem a két tenyere közé fogta James arcát. Hűvös volt az érintése, mint mindig, az arca pedig egyszerre
öreg és fiatal. Hogyan tűnhetett úgy, hogy nem idősebb Jamesnél, ugyanakkor kortalan is egyben?
Ha úgy látnád az emberiséget, ahogy én látom… – kezdte Jem bácsi. Nekem nagyon kevés a fény és a
melegség a világon. Csupán négy láng ég elég forrón az egész világon ahhoz, hogy hasonlónak
érezzem magam ahhoz, aki voltam. Édesanyád, édesapád, Lucie és te. Szeretsz, reszketsz és lángolsz.
Ne hagyd, hogy azok, akik nem látják az igazat, megmondják neked, ki vagy. Te vagy az elolthatatlan
láng. Te vagy a kihunyhatatlan csillag. Az vagy, aki mindig is voltál, és ez elég, nagyon is elég. Bárki,
aki rád nézve sötétséget lát, vak.
Hirtelen elengedte Jamest, mintha túl sokat mondott volna.
Ennyi nem elég, igaz? – kérdezte Jem lemondó hangon. A bizonytalanság gyökeret vert. Úgy érzed,
hogy tudnod kell.
– Igen – felelte James. – Sajnálom.
Hát rendben. Felkeresem majd egy régi barátomat, egy feltétellel. Nem említed ezt még egyszer
senkinek, ameddig nem tudunk meg tőle valamit.
James habozott. Már így is túl sok titkot őrzött: Grace titkait, a chelsea-i támadás titkát, Emmanuel Gast
titkát. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, kerekek csikorgása hallatszott odakintről; aztán egy csattanás,
majd James hallotta, hogy kitárul az Intézet ajtaja.
Odaszaladt az ablakhoz. Jem rögtön mellette termett, olyan hangtalanul, akár egy szellem.
Több hintó állt meg az udvaron: a hold hideg fényénél James ki tudta venni a Baybrook és a
Greenmantle család címerét, ám a többiekét nem.
Kiabálást hallott; Will és Gabriel lerohant a bejárati ajtó előtti lépcsőn. Kivágódott Greenmantle-ék
hintójának ajtaja, s két nő kecmergett ki rajta, egy férfi ernyedt testét támasztva, akinek a fehér inge elöl
csupa vér volt, a feje pedig természetellenes szögben lógott, akár egy kitekeredett babának.
James mellett megfeszült a nagybátyja, s a távolba révedt. James tudta, hogy fejben a többi Néma
Testvérrel beszélget, információt gyűjt tőlük.
Megtörtént – mondta Jem. Egy újabb támadás.


A késő délelőtti napfény olyan sárgás volt, akár a vaj. Cordeliának hunyorognia kellett, miközben fel-alá
járkált a Cornwall Gardens-i hall kardokkal és csillagokkal díszített kövezetén. Sona és Alastair mélyen
aludt. Risa a konyhában volt, magában dúdolgatva készítette a nân-e barbarit – a lepénykenyeret, ami a
specialitása volt.
Cordelia egyáltalán nem tudott aludni. Az eszeveszett aggódás az apjáért, Barbara halálhíre s a bátyja
miatti újdonsült aggodalom… mindennek közepette még lefeküdni sem tudott, nemhogy lehunyni a szemét.
Szegény Thomas – gondolta. És szegény Barbara, aki olyan boldogan táncolt Oliverrel és sétált vele a
Regent’s Parkban.
Az árnyvadászok ismerték a halált. Elfogadták, hogy eljön a halál: csatában, kés vagy kard által. De
hogy egy különös méreg szipolyozza ki valakiből az életet, amíg alszik – mint valami szellem vagy tolvaj
–, nem tartozott hozzá az árnyvadászok életéhez. Nem tűnt helyénvalónak; olyan volt, mint egy fordítva
felvett csizma. Cordelia éppen ilyennek képzelte, milyen lenne elveszíteni az apját, a Klávé
igazságtalansága miatt.
Kis híján ugrott egyet, amikor kopogtattak a bejárati ajtón. Lightwoodék házvezetőnője kimenőt kapott
délelőttre. Cordelia a konyha felé pillantott, ám Risa bizonyára nem hallotta a kopogtatást. Így csak ő
maga maradt, hogy ajtót nyisson. Felsóhajtva kitárta hát.
James Herondale állt a küszöbön. Cordeliának elállt a lélegzete. Még sohasem látta Jamest harci
felszerelésben, aminek a sötét színétől még feketébbnek tűnt a fiú haja, s aranyfényben izzó oroszlánszeme
volt. A bal felkarján fehér selyem gyászszalag feszült.
Rezzenéstelenül nézett Cordelia szemébe. Fekete haja folyton borzasnak tűnt, mintha elkapta volna egy
vihar, amit senki más nem látott.
– Daisy – szólalt meg. – Nagyon… rossz hírem van.
Cordelia tehetett volna úgy, mintha nem tudná, de hirtelen képtelen volt rá.
– Barbara – suttogta. – Tudom. Annyira sajnálom, James. Charles benézett tegnap este. Barátok
Alastairrel, és…
– Tudnom kellett volna, hogy barátok. Egyszerre voltak Párizsban, ugye? – túrt bele zilált hajába James.
– De miért jött el Charles olyan későn a bátyádhoz? Még nem tudhatott a támadásról…
– Támadásról? – feszült meg Cordelia. – Miféle támadásról?
– Volt egy kis összejövetel tegnap este Baybrookéknál. Miután a vendégek elmentek, rájuk támadt egy
csapatnyi olyan démon, amilyenekkel a parkban találkoztunk.
– Meghalt valaki? – cikáztak Cordelia gondolatai.
– Randolph Townsend – válaszolta James. – Nem nagyon ismerem őt, de láttam, amikor behozták a
holttestét. Vespasia Greenmantle és Gerald Highsmith is megsebesült és mérgezést szenvedett – túrt bele
James újra a már eleve szanaszét álló fekete hajkoronájába.
– Most már beismeri a Klávé, hogy ez a probléma nem a Regent’s Parkra korlátozódik?
– Igen – felelte keserűen James. – És több járőrt fognak kiküldeni, nagyobb területre, bár a szüleim
könyörögnek nekik, hogy vonják be a boszorkánymestereket és a Spirális Labirintust. A támadás legalább
este történt, így kevésbé estek pánikba, de… nem tudom, nem kellene-e nekik. Ez egy felnőtt
árnyvadásztársaság volt. Felfegyverkezve. Mint ahogy a piknik óta mindenki. De Baybrookék szerint egy
pillanat alatt lecsaptak rájuk. Csak Randolphnak volt esélye felemelni a szeráfpengéjét, mielőtt a
démonok belemélyesztették a fogukat a húsába.
– A démonok ugyanúgy eltűntek hirtelen, mint ahogy a tónál?
– Baybrookék azt mondják, hogy szinte olyan gyorsan tűntek el, mint ahogy megjelentek.
– Nekem úgy tűnik, mintha nem egyszerűen gyilkolni akarnának – vélekedett Cordelia. – Harapni
akarnak. Megbetegíteni.
– De Randolphot megölték – ráncolta a homlokát James.
– Ő volt az egyetlen, aki visszatámadt – emlékeztette Cordelia. – Nekem úgy tűnik, mintha hajlandóak
lennének ölni, mert Barbara vagy Piers könnyedén belehalhatott volna a vérveszteségbe, de azt a
parancsot kapták, hogy terjesszék ezt a… ezt a fertőzést.
– Szóval úgy gondolod, hogy valaki irányítja őket – következtette ki James. – Helyes. Én is. Reméljük,
Gasttól megtudjuk, hogy kicsoda.
– Gasttól? – visszhangozta Cordelia.
– Valami jó is történt tegnap este – csillant fel óarany színben James szeme. – Úgy látszik, sikeres volt
a látogatásotok a Hell Ruelle-ben. Hypatia Vex elküldte Ragnor Fellt, hogy segítsen nekünk egy
boszorkánymester nevével, aki talán megidézhette ezeket a démonokat. Emmanuel Gast. Ragnor nagyon is
ragaszkodott hozzá, hogy titokban tartsuk az információt – pillantott fel a ház ablakaira.
 – Még egy titok – állapította meg Cordelia. – Mintha tényleg sok lenne belőlük mostanában. És szegény
Thomas… ő tudja…?
– Gast nevét? Igen. Ragnor éppen azelőtt jött, hogy megtudtuk volna a hírt Barbaráról – vonaglott meg
James arca a fájdalomtól. – Thomas saját magát hibáztatja a nővére haláláért, pedig nem tehetett volna
érte semmit.
Cordelia ráeszmélt, hogy James kimerültnek tűnik. Nagy utat tett meg, hogy elmondja neki ezt a hírt, így
nem olyanoktól kellett megtudnia, akik nem ismerték Thomast, vagy nem törődtek vele és a barátaival.
Bizonyára szörnyen indulna már – gondolta. Nem tarthatja itt szóval a fiút, aki kétségkívül a
családjával vagy Grace-szel akar lenni.
– Kedves tőled, hogy eljöttél, és elmondtad nekem – szólalt meg az ajtófélfának támaszkodva Cordelia.
– Behívnálak teázni, de tudom, hogy bizonyára már vágysz vissza a családodhoz.
– Ami azt illeti, nem az Intézetbe megyek. Kiterveltem Matthew-val és Lucie-vel, hogy a lakásán ütünk
rajta Gaston. Ott találkozom velük. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, csatlakoznál-e hozzánk.
– Ó! – lepődött meg Cordelia. – Lucie kért meg, hogy vigyél magaddal?
– Igen – válaszolta James némi habozás után. – Ő.
– Bármit a leendő parabataiomért, hát persze – jelentette ki Cordelia. És komolyan is gondolta.
Nagyon szerette volna látni Lucie-t, és még jobban vágyott valami hasznos tennivalóra. Valamire, amivel
segíthet. Egész éjszaka Barbarára gondolt, akit alig ismert, de nagyon fiatal volt, és olyan kedvesnek tűnt.
– Kétlem, hogy ez a boszorkánymester örülni fog a látogatásunknak – tette hozzá James. – Hozd a
felszerelésed és a Cortanát; készen kell állnunk a harcra.


Emmanuel Gast egy zsebkendőgyáros fölött lakott, a Cheapside és a Friday Street kereszteződésénél.
Matthew menet közben a Friday Street felé mutatott.
– Abban az utcában volt régen egy kocsma, amit úgy hívtak, hogy Sellő fogadó. Shakespeare oda járt
inni.
Lucie írói véleménye szerint nem egy művészileg inspiráló utca volt: mindkét oldalán elhanyagolt
barna épületek álltak keskeny ólomüveg ablakokkal és piszkos oromzatokkal. Néhány épület előtt
ponyvatető is feszült, ami szintén fakóbarna színben pompázott, ám nem festés nyomán, hanem az út pora
és a városi szmog miatt. A Cheapside az egyik legforgalmasabb főút volt Londonban, a halárusok bódéitól
egészen a St. Mary-le-Bow fehér harangtornyáig nyüzsgött rajta a tömeg.
– Nem tartom valami nagyra Shakespeare ízlését – húzta fel az orrát Lucie.
Matthew mosolygott, habár ugyanolyan fáradtnak tűnt, mint amilyennek Lucie érezte magát. A fiún is
sötét felszerelés volt, mint Lucie-n, a csuklóján pedig fehér gyászszalag virított, a gomblyukában egy fehér
virággal. Egész délelőtt viccelődött, és Lucie mindent megtett, hogy tartsa vele a lépést. Nehezére esett,
hogy ne hagyja Barbarára terelődni a gondolatait, az Intézet immáron még zsúfoltabb betegszobájára vagy
éppen arra, hogy vajon ki sérül vagy hal meg a következő támadás alkalmával.
– Luce – érintette meg a karját Matthew. Láthatatlanná tévő bűbáj védte őket, így a tömeg úgy kettévált
körülöttük, mint egy sziget mellett áramló folyó. Rikkancsok rohangáltak fel-alá az utcán az Evening
Standarddal – Matthew nemrég köszönt az egyiknek, és elmagyarázta Lucie-nek, hogy a Másfajták egyike
volt, vagyis olyan alvilági, aki az Ördög fogadón kívül is jött-ment ügyeket intézni. – Van valami furcsa
dolog, amiről beszélni akartam veled. Charles… nos, Charles mindig furcsa, de Charles és Grace…
– James! Cordelia! – állt lábujjhegyre Lucie, ahogy áthaladtak a tömegen. A bátyja és Cordelia egy
kicsit távolabb szállt ki a hintóból, és feléjük tartott. Szemlátomást mélyen belemerültek a beszélgetésbe,
mert úgy összedugták a fejüket, mintha titkokat osztanának meg egymással.
Lucie kissé értetlenül eresztette le a sarkát a földre. Ritkán látta elmélyülten beszélgetni a bátyját a
három legközelebbi barátján kívül mással.
 – Érdekes – szűkült résnyire Matthew szeme. Felemelte a kezét, hogy integessen, és James ekkor látta
meg őket. Ő és Cordelia átsiettek a tömegen, hogy a sarkon találkozzanak. Lucie egy kicsit bámult:
Cordelia annyira másképp nézett ki a borzalmas ruhái nélkül, amiket az anyja erőltetett rá. Harci
szerelésben volt: hosszú tunikában nadrággal és csizmával, vörös haját hátul copfba fonta, egyik vállán
pedig bőr hátizsák lógott. Még fiatalabbnak és szebbnek tűnt, mint az intézeti bálon.
– Egy vendégház lesz – szólalt meg Matthew, amint Cordelia és James hallótávolságon belülre ért. –
Már jártunk odabent. A szállásadó hölgy azt mondta, hogy Emmanuel Gast barátunk „határozatlan ideig
házon kívül tartózkodik”.
– Matthew nem tudta elbűvölni – tette hozzá Lucie. – Olyan a nő, mint egy ember formájú betontömb.
Azt viszont megtudtuk, hogy a harmadik emeleten lakik.
Jamesnek mosolyra húzódott a szája. Az egyik dolog, amit a legjobban szeretett az őrjáratozásban, a
háztetők megmászása volt.
– Akkor felmegyünk az épület oldalán.
– Ettől tartottam – motyogta Matthew, miközben követték Jamest egy szűk, szemétben fuldokló
sikátorba. – Új a csizmám.
– Feszüljön az ideg, Matthew! – szólt rá James. – Henrikkel Isten, Szent György s Anglia! 9

– Shakespeare – állapította meg Cordelia. – V. Henrik.

– Pontos találat – nyugtázta James, és elővett egy dobóhorgot. Belefűzte a kötelet, aztán hátralépett,
hogy eldobja. Tökéletesen célzott, mint mindig: a horog belekapaszkodott az egyik harmadik emeleti
ablakpárkányba, a kötél pedig az épület oldalán lógott.
– Rohamra még egyszer – jelentette be, s mászni kezdett.
10

Jamest Cordelia követte a kötélen, aztán Lucie, végül pedig Matthew, aki még mindig szitkozódott a
csizmájára kerülő piszok miatt. Lucie félúton járt az ablak felé, amikor kiáltást hallott. Lefelé pillantva
látta, hogy Matthew négykézláb áll a sikátorban. Leeshetett a kötélről.
– Jól vagy? – suttogta hangosan Lucie.
Amikor Matthew felállt, reszketett a keze. Szándékosan kerülte Lucie tekintetét, ahogy megragadta a
kötelet.
– Megmondtam. Új csizma – magyarázta.
Lucie folytatta az útját fölfelé. James elért az ablakig, ahol a párkányon egyensúlyozva körülnézett, és
berúgta az ablakot; az egész betört, üveggel és kerettel együtt. Eltűnt odabent, a nyomában Cordeliával.
Lucie és Matthew is bemászott utánuk.
A lakásban félhomály és rothadó szemét bűze fogadta őket. A barna tapétán zsírfoltok éktelenkedtek.
A falon magazinokból kitépett képek. Nagyon kevés fény volt, bár Lucie látott egy rozoga kanapét meg egy
foltos keleti szőnyeget. Egy magas könyvespolcon kopottnak tűnő kötetek sorakoztak; James kíváncsian
méregette őket.
– Szerintem Ragnornak igaza volt – szólalt meg. – Ezek itt tényleg a dimenziós mágia
tanulmányozásáról szólnak.
– Ne csórd el a könyveket, hogy magaddal vidd az Ördögbe – figyelmeztette Matthew. – Nem ez lenne
az első eset, hogy bajba kerülnénk a könyves kleptomániád miatt.
James ártatlanul felemelte mindkét kezét, és elindult, hogy benézzen a bútorok alá. Cordelia követte a
példáját, és bekukucskált egy kis olajfestmény olcsó fakerete mögé. A kép Erzsébet királynőt ábrázolta
vörös hajjal, rengeteg fehér púderrel és igencsak kellemetlen arckifejezéssel.
– Nézzétek csak ezeket! – ráncolta a homlokát James, akinek poros lett a haja. – Vajon valamiféle
fegyverek lehetnek?
Egy halomnyi törött fadarabra mutatott, amik a kanapé mögött voltak szétszórva a földön.
– Szörnyen porosak – felelte Cordelia. – Mintha évek óta nem nyúlt volna hozzájuk senki.
James a homlokát ráncolva lehajolt, hogy felvegyen egyet. Matthew éppen akkor pillantott fel, mialatt
egy kicsi és kopott asztalt kutatott át, amin kósza papírlapok hevertek.
– James, nézz ide – emelt fel egy kaotikus rajzot.
– Az egy doboz – hunyorgott James. – Amit firka vesz körül.
– Nem doboz – pontosított segítőkészen Matthew. – Hanem egy doboznak a rajza.
– Köszönöm, Matthew – vetette oda James szárazon. – Valahogy olyan ismerős – biccentette oldalra a
fejét.
– Emlékeztet olyan dobozokra, amilyenekkel már találkoztál? – érdeklődött Matthew. – Nézd meg egy
kicsit jobban a firkákat. Nem rúnák jutnak róluk eszedbe?
– De – vette el James a parabataiától a papírt. Kicsit meglepetten csengett a hangja. – Nagyon is. Nem
olyan rúnák, amilyeneket mi használunk, mégis szörnyen hasonlítanak…
Cordelia, aki letérdelt a fadarabok mellé, megszólalt:
– Ezekbe tényleg faragtak rúnákat, a mi rúnáinkat, de úgy néznek ki, mintha félig szétmarta volna őket
valamilyen sav.
– És nézd ezeket a karcnyomokat a fán – ment oda hozzá James, aki rápillantott Gast rajzára, majd
megint a fadarabokra. – Olyan, mintha…
Lucie fél füllel hallotta, hogy Matthew válaszolt valamit, de már ki is használta az alkalmat, hogy egy
félig nyitva hagyott ajtón keresztül beosonjon a kis hálószobába.
A szája elé kapta a kezét. Öklendeznie kellett, úgyhogy jól ráharapott a hüvelykujjára; a fájdalom kés
módjára hatolt át az émelygésén.
A szoba csaknem teljesen üres volt, csak egy vaságy állt benne egyetlen ablakkal és a csupasz padlón
Emmanuel Gast szétmarcangolt maradványaival. Levált a csontjairól a hús, a bordái pedig felnyitva látni
engedték az összeesett vörös üreget. A fapadlóba fekete rovátkákat rajzolt az odaszáradt vér.
A legemberibbnek tűnő megmaradt rész a keze volt, tenyérrel fölfelé, mintha kegyelemért könyörgött
volna, amit nem kapott meg.
Régóta halott lehetett. A bűz orrfacsaró volt.
Lucie hátrált egy lépést. Hirtelen becsukódott mögötte az ajtó, de olyan erővel, hogy még a fal is
beleremegett. Leeresztette a kezét, és érezte a vér ízét a szájában, ahogy a földön fekvő valami mintha
zihált volna egyet, hogy fekete árnyék emelkedjen ki a törött, fehér bordák közül.
Egy szellem volt. Nem olyan, mint Jessamine vagy Jesse Blackthorn, akik tömörnek és emberinek
tűntek. Szörnyen vibrált körülötte a levegő, mintha az erőszakos végzete valamiféle űrt hagyott volna a
világban. Elmosódtak a körvonalai, az arca pedig holtsápadtnak tűnt a szanaszét álló barna haja alatt.
Lucie látta a tapéta mintáját az áttetsző testén keresztül.
Emmanuel Gast szelleme fakókék szemekkel pislogott rá.
– Miért idéztél meg, te bolond? – kérte számon olyan hangon, mintha gőz szökne ki egy csőből.
– Nem idéztem meg – mondta Lucie. – Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán meghalt, egészen eddig
a nagyon undorító pillanatig – tette hozzá lesújtó pillantással.
– Miért ráncigáltál vissza erre a gyötrelmes helyre? – sziszegte Gast. – Mit akarsz, árnyvadász?
Lucie a háta mögé nyúlt a kilincshez, ám az nem moccant. Tompán hallotta a többieket a nappaliban,
hogy a nevét kiáltozva őt keresik.
Vett egy mély lélegzetet, de szinte fuldoklott a bűzös levegőtől. Gast hiába volt halott, mégis az egyetlen
halovány kapcsot jelentette a Barbarát meggyilkoló démonokhoz.
– Maga idézte meg a démonokat? – húzta ki magát Lucie, ahogy csak tudta. – Azokat, akik nephilimekre
támadtak fényes nappal?
A szellem hallgatott.
Lucie látta, hol vágták el a torkát: a tátongó sebből kikandikált a gerince. Akárki is ölte meg Emmanuel
Gastot, igencsak biztosra akart menni, hogy meghalt.
– Válaszoljon! – kiáltotta Lucie.
 Megdöbbent, hogy a boszorkánymester egyszer csak tömörebb formát öltött pislákoló sziluett helyett.
A szellemnek lángolt a tekintete a dühtől, ám amikor megszólalt, a hangja tompa volt:
– Én vagyok az, aki megidézte. Én, Emmanuel Gast, a leginkább lekicsinylett boszorkánymester.
A Spirális Labirintus évekkel ezelőtt ellenem fordult. Kivetettek a boszorkánymesterek társadalmából.
Elvették az arany érdemrendemet. Arra kényszerültem, hogy a legalantasabb megbízásokat is elvállaljam,
hogy jusson ennivalóra és ruhára. Mégis, egész végig tanultam. Ismereteket szereztem. Bölcsebb voltam,
mint hitték.
Bölcs? – tűnődött el Lucie. A dolgok jelenlegi állásából ítélve Gast közelmúltbéli döntései mindennek
tekinthetőek, csak bölcsnek nem.
– Látom, hogy nézel rám – csöpögött a vér a szellem sebeiből. A fekete cseppek halkan záporoztak a
csupasz padlóra. – Megvetsz, amiért megidéztem egy ilyen démont: egy halálhozót, aki megmérgezi az
életet. De hát az arany! Szükségem volt rá. És a démon csak árnyvadászokat fog megölni.
– Valaki fizetett magának ezért – suttogta Lucie. – Kicsoda? Ki volt az?
– Mi vagy te? – sziszegte a szellem. – Árnyvadász vagy, de mégsem. Visszaráncigálsz engem a
meredélyről? – nyújtotta ki a testetlen kezét, és belemarkolt vele a levegőbe. – Mi ez a szörnyű erő…?
– Szörnyű? – csattant fel Lucie. – Az a szörnyű, hogy maga rászabadította ezeket a lényeket erre a
világra, miközben tudta, milyen kárt fognak okozni…
– Semmit sem tudsz rólam – jelentette ki Gast. – Elmentem a hídhoz, hogy megidézzem a démont.
Áthoztam erre a világra, aztán fogságba ejtettem, hogy biztonságos helyen tartsam ajándékként annak,
akitől az aranyat kaptam. De amikor visszatértem ide, elárultak. Nem tudtam megállítani. A vérem és az
életem kiömlött a padlóra, a gyilkosom pedig elmarta a démont a rejtekhelyéről.
Lucie nem bírta tovább.
– Ki tette ezt? Ki fogadta fel?
Lucie egy pillanatra azt hitte, hogy Gast egyszerűen eltűnik az árnyak között, a londoni füstben.
Reszketni kezdett, mint egy gombostűvel átszúrt pillangó, amelyik még nem halt meg.
– Nem fogom elmondani…
– De elmondja! – ordította Lucie, és hirtelen kinyújtotta a kezét. Valami keresztüláramlott rajta, mint
áram a vezetéken, mintha egy rúna perzselné a bőrét…
A szellem hátravetett fejjel felmordult, így látszott Gast boszorkánymester-védjegye: több fogsora is
volt, akár egy cápának. Valami nekiütközött az ajtónak Lucie háta mögött, aki éppen időben lépett oldalra,
mert James tört be a szobába, faldarabok kíséretében – letépte az ajtót a zsanérról. Utána Cordelia lépett
be, vállán a hátizsákjával, mögötte pedig Matthew. Az utóbbi kettő szörnyülködve pislogott a padlón
heverő holttest láttán.
Lucie rápillantott Jamesre, aki bólintott: ő is látta a szellemet, ahogy mindenki a Herondale családból.
Ez a szellem teljesen hétköznapi látványt nyújt – állapította meg magában Lucie. Ez a szellem nem Jesse.
– Az, aki felfogadott, arctalanul jött. Kendő fedte az arcát, és több réteg köpeny volt rajta – válaszolta
Emmanuel Gast lassan, szinte vonakodva. – Nem tudhatom, férfi volt-e, vagy nő, öreg volt-e, vagy fiatal.
– Mi mást tud még? – kérte számon James, a szellem pedig megvonaglott. – Ki irányítja most a
démonokat?
– Valaki, aki erősebb nálatok, nyeszlett nephilimeknél – vetette oda a szellem. – Valaki, aki lerombolta
a védelmemet, széttépte a testemet… Nem szabad erre gondolnom! – váltott hirtelen jajveszékelésre. –
Nem szabad újra átélnem a halálomat! Ti valóban szörnyetegek vagytok, az angyalvéretek ellenére.
Lucie már egy pillanatig sem bírta tovább.
– Menjen innen! – ordította. – Hagyjon minket!
A szellem pislákolva eltűnt egy szempillantás alatt.
Cordelia odament az ágyhoz, lehúzta róla a mocskos takarót, és rádobta Gast maradványaira. Iszonyú
bűz terjengett, Lucie fuldoklott tőle. James felé nyújtotta a kezét.
 – Ki kell mennem! – suttogta a bátyjától elfordulva. – Levegőhöz kell jutnom.
A barátait félretolva kiment a nappaliba. A bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva. Lucie a korlátot
markolva lebotorkált a szűk lépcsőn, ki az utcára.
Londoni dialektussal beszélő emberek nyüzsögtek körülötte. Egy kerek kalapos férfi ment el mellette,
dobozokkal a hóna alatt. Lucie levegőért kapkodott. Még sohasem rémisztették meg a szellemek:
nyugalmat nem lelő, bús holtak voltak, akiket ritkán lehetett látni. Gast viszont valamiért más volt.
Egy kabát került Lucie vállára, nagyon finom és meleg anyagból, palackzöld színben, drága kölni illatát
árasztva. Lucie felpillantott, és látta, hogy Matthew áll fölötte, ragyog a haja a napfényben. A fiú komoly
arccal gombolta be Lucie-n a zakót: a többnyire fürge, gyűrűktől csillogó keze, amivel gyakran
hadonászott beszéd közben, most megfontoltan haladt az apró feladattal. Hallani lehetett, hogy mély
lélegzetet vesz.
– Luce – szólalt meg. – Mi történt odabent? Jól vagy?
– Jól vagyok – borzongott meg Lucie. – Ritkán látok olyan szellemet, amelyik… ilyen állapotban van.
– Lucie! – csatlakozott hozzájuk az utcán James. Cordelia megfogta Lucie kezét, és megszorította.
James megborzolta a húga haját.
– Gastnak nem volt könnyű halála – mondta. – Szép munka volt, Lucie. Tudom, hogy nem lehetett
kellemes.
Szörnyetegnek hívott – gondolta Lucie, de nem mondta ki hangosan.
– Találtatok valamit a lakásban, miután bementem a hálószobába? – érdeklődött.
– Elhoztunk pár dolgot – bólintott James. – Rajzokat. Cordelia hátizsákjában pedig ott vannak a
fadarabok.
– Jut eszembe! – vette el Matthew a hátizsákot Cordeliától. Odament vele a mosdatlan arcú
rikkancshoz, akit korábban mutatott Lucie-nek, és kedélyes beszélgetésbe elegyedett vele, hogy aztán felé
nyújtsa a hátizsákot.
– Matthew eladja a hátizsákomat egy rikkancsnak? – csodálkozott Cordelia.
– Látom, jobb, ha elmagyarázzuk neked, kik a Másfajták – felelte James egy félmosoly kíséretében. –
Mielőtt még azt hinnéd, hogy azzal töltjük az időnket, hogy züllésbe és bűnbe visszük a londoni
gyerekeket.
Matthew visszatért, a szél pedig felborzolta óarany tincseit.
– Megmondtam Neddynek, hogy vigye el a táskát Christophernek – jelentette ki. – Lehet, hogy segít, ha
beazonosítjuk azokat a fadarabokat – tette hozzá, majd Cordeliára pillantott, aki kissé értetlen arcot
vágott. – Kétlem, hogy Christopher tegnap este óta elmozdult volna Thomas mellől. Lehet, hogy ez
mindkettőjüknek eltereli majd a figyelmét.
– Lehet – értett egyet Lucie. – Ha visszamehetünk az Intézetbe, akkor leírnám, amit Gast mondott, hogy
minden részletre emlékezzek.
Csak a felét mondta ki annak, amit valójában gondolt. Hazudott a többieknek arról, hogy Jessamine egy
szellem-pletykalánc tagja. Jessamine sohasem hagyta el az Intézetet, és kerülte más szellemek társaságát.
Ám Lucie tudta, hogy nem minden szellem ilyen. Sokan barangolnak. Hirtelenjében kíváncsi lett, hogy más
szellem is tudhat-e Emmanuel Gast haláláról. Beszélni akart Jessevel.



9
Lévay József fordítása
10
Lévay József fordítása
 12
A vége

„Amennyire tud, szeret,

Útjaink külön utak;
De ő senki fiáé nem lehet,
S ő az, kit meg nem kapok.”
– Edna St. Vincent Millay: A Varázsló-Nő – 11

Ahogy a hintó begördült az Intézet kapuján, James látta, hogy a szülei az udvaron állnak. Az apján
zsakettkabát volt kék zafír nyakkendőtűvel, amit Tessától kapott a huszadik házassági évfordulójukra.
Tessa elegáns nappali öltözéket viselt. Szemlátomást készültek valahová.
– Hát ti meg hol voltatok? – kérte számon Will, amikor James kiszállt a hintóból. A többiek is
lekászálódtak utána; a lányoknak a harci felszerelés miatt ezúttal nem volt szükségük segítségre. –
Elloptátok a hintónkat.
James azt kívánta, hogy bárcsak elmondhatná az igazat az apjának, ám azzal megszegte volna az esküjét
Ragnornak.
– Ez csak a második legjobb hintó – tiltakozott James.
– Emlékszel, amikor a papa ellopta Gabriel bácsi hintóját? Ez egy dicső családi hagyomány – jegyezte
meg Lucie, miközben a kis csapat az Intézet lépcsője felé közeledett.
– Nem lótolvajnak és mihaszna gazembernek neveltelek benneteket – közölte Will. – És nagyon is
világosan emlékszem, hogy megmondtam nektek…
– Köszönöm, hogy megengedted nekik, hogy kölcsönvegyék a hintót, és eljöjjenek értem – szólalt meg
Cordelia tágra nyílt, tökéletesen ártatlan szemekkel. James hirtelen meglepődött, ugyanakkor szórakoztatta
is a helyzet: Cordelia különösen jól tudott hazudni. James és Lucie szülei legalább nem csodálkoztak,
hogy miért vannak mindnyájan harci felszerelésben: ők ketten már hamarabb elindultak otthonról, Will
pedig azt mondta nekik, hogy ugyan évekig rájuk bízta az őrjáratot a sötétben, de most muszáj állandóan
felfegyverkezve járniuk; a nappalra is úgy tekintve, mintha éjszaka lenne. Azt is javasolta Jamesnek, hogy
vigye magával Matthew-t, amit James egyébként is megtett volna.
– Nagyon el akartam jönni az Intézetbe, hogy megnézzem, miben segíthetek.
– Hát persze – enyhült meg rögtön Will. – Mindig szívesen látunk itt, Cordelia. Habár, mint látod,
éppen indulunk. Charles konzuli hatáskörben összehívott egy gyűlést a Grosvenor Square-re, hogy
megvitassuk a tegnap esti támadást. De csak a Klávé vezető tagjait hívta.
– Az Angyalra, ez szörnyen hangzik – fintorodott el Matthew. – Remélem, nem gond, ha itt maradok ma
éjszakára.
– Már előkészítettük neked az egyik vendégszobát – mosolygott Tessa.
– Mivel a születése óta ismerem Charlest, nehezemre esik komolyan vennem őt tekintélyt parancsoló
szerepben – tette hozzá Will eltöprengve. – Ha mond valamit, ami nem tetszik, akkor talán
kérvényezhetem az elfenekelését.
– Ó, igen, kérlek! – helyeselt Matthew. – Nagyon is jót tenne neki.
– Will… – kezdte bosszúsan Tessa, de ekkor lépett ki Bridget az ajtón.
Mintha egy hatalmas középkori lándzsát tartott volna a kezében kopott szárral és hosszú, rozsdás
vasheggyel. Felszállt a hintó elülső ülésére, s komoly arcot vágva nyilván Tessát és Willt várta.
– Nagyon remélem, hogy láthatatlanná tévő bűbáj lesz a hintón – mondta James. – Az emberek azt
hinnék, hogy visszajöttek a rómaiak elfoglalni a Brit-szigeteket.
Tessa és Will beszállt a hintóba. Amíg Bridget kézbe vette a gyeplőt, Tessa kihajolt az ablakon.
– Jem bácsi a kórházban van még néhány Néma Testvérrel, a betegeket ápolják – kiáltotta. – Kérlek,
próbáljátok meg nem megnehezíteni a munkájukat, és figyeljetek rá, hogy mindenük meglegyen, amire csak
szükségük van.
James bólintott, a hintó pedig kigördült az udvarról. Tudta, hogy az Intézet körül is lesznek járőrök;
látott is belőlük néhányat az összetéveszthetetlen fekete felszerelésükben a kapu előtt, amikor
megérkeztek. A szülei túl sok mindenen mentek keresztül ahhoz, hogy valaha is őrizetlenül hagyják az
Intézetet.
A húgára pillantott, hogy vajon ugyanarra gondolnak-e. Lucie felnézett az Intézet épületének magasabb
szintjeire – talán a betegszobára? James ahhoz volt szokva, hogy mozgásban látja Lucie-t, nem pedig
sápadtan ácsorogva, szemlátomást elmerülve a gondolataiban.
– Gyere csak, Luce! – mondta neki. – Menjünk be!
– Semmi szükség erre az aggódó hangnemre – ráncolta a homlokát Lucie. – Teljesen jól vagyok, James.
– Nem mindennap látsz egy boszorkánymestert darabokban heverni a saját hálószobájában – karolta át
James a vállát. – Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, amíg kihevered. Razielre mondom, hogy mostanában
nem sok időnk jutott bármit is kiheverni.
Miközben mind a négyen az Intézet bejárata felé vették az irányt, Jamesnek eszébe jutott, hogy ma még
alig gondolt Grace-re. Az anyja mindig is azt mondta, hogy az aggodalom elleni legjobb orvosság, ha
beleveti magát az ember a teendőkbe, James pedig kétségtelenül így tett, ám nem hagyhatta így a dolgokat
Grace-szel örökre. Korábban nem tudta, hogy valójában milyen rossz is a helyzet Tatianával. Grace
biztosan jelentkezik majd, és együtt megoldják, hogy biztonságos helyre kerüljön.
Kétségtelenül így lesz nemsokára.


– Szóval, Jessamine… – kezdte Lucie. – Tudnak a szellemek hazudni?
Mindannyian Lucie szobájában voltak: Matthew és James kényelembe helyezte őt a kis kanapén,
takarókba bugyolálták; hiába tiltakozott, hogy jól van, és nincs szüksége segítségre. James váltig állította,
hogy nem tetszik neki, milyen sápadtan távozott Gast lakásáról.
Cordelia Lucie mellett ült a kanapén, James és Matthew pedig úgy foglalt el két fotelt, ahogy csak a
fiatalemberek szoktak: széttárt karokkal és lábakkal, a felszerelésükhöz tartozó kabátot lazán az ágyra
dobva, sáros csizmával a szőnyeget piszkolva. Mindketten Jessamine-ra néztek, noha csak James láthatta.
– Egyáltalán nem! – felelte Jessamine nem túl hihetően. – A szellemek teljesen őszinték. Folyton
mondogatom nektek, hogy az egerek verték le az ezüsttükröt az íróasztal fölött, amiatt tört össze.
– Nagyon furcsa látni titeket, ahogy láthatatlanokkal társalogtok – sóhajtott fel Matthew.
– Pff – kommentálta Jessamine. Kissé imbolygott, aztán élesebben kirajzolódtak a körvonalai, és
lejjebb libbent a padló felé. Az árnyvadászok, akiknek megadatott a látás képessége, általában látták
azokat a szellemeket, akik meg akarták mutatni magukat, ám Lucie tudta, hogy Jessamine-nak
erőfeszítésébe kerül láthatóvá tennie magát mindenki számára.
– Ó! Nagyon örülök, hogy látlak, Jessamine – mondta Cordelia. – Lucie gyakran beszél rólad.
Jessamine ragyogott az örömtől.
– Nagyon szemrevaló szellem vagy – jelentette ki Matthew, miközben gyűrűkkel ékesített ujjaival a
mellkasán dobolt. – Igazán remélem, hogy Lucie és James említette már!
– Nem említették – jegyezte meg Jessamine.
– Micsoda mulasztás! – felelte csillogó szemmel Matthew.
 – Egyáltalán nem hasonlítasz Henryre – állapította meg Jessamine, miután eltűnődve szemügyre vette
Matthew-t. – Ő mindig csak szította a tüzet, és egy bókot sem lehetett hallani tőle.
– Jessamine, ez fontos! – szólt rá Lucie. – Tényleg áruld el nekünk: tudnak a szellemek hazudni? Persze,
nem te, édes!
– A szellemek tudnak hazudni – adta meg magát Jessamine. – De létezik olyanfajta szellemidézés, ami
rákényszeríti őket, hogy igazat mondjanak, sőt még azt is lehetővé teszi az élőknek, hogy irányítsák őket –
magyarázta megborzongva. – Ezért olyan borzalmas és tiltott dolog a szellemidézés.
– Ezért? – kételkedett Cordelia, majd Lucie felé fordult. – Attól tartasz, hogy Gast talán hazudott?
Lucie habozott. Valahol mélyen remélte, hogy Gast hazudott, hiszen azt állította, hogy a démon csak
árnyvadászokat ölhet meg. Ez rémisztő gondolat volt.
– Csak nem akarom, hogy a bolondját járassák velünk. Gast váltig állította, hogy egy különösen nagy
hatalmú valaki fogadta fel, hogy megidézze ezeket a démonokat. Meg kell tudnunk, ki volt az.
– Azt is tudnunk kell, milyen fajta démonokról van szó – egészítette ki Cordelia. – Nem állhatunk oda
az Enklávé elé a bejelentéssel, hogy Gast megidézett egy rakás mérgező démont. Azt már tudjuk, hogy
ezeknek a démonoknak mérgük van. Azt viszont nem tudjuk, hogy miért ennyire halálos a mérgük, és mit
csinált Gast, hogy nappal is képesek legyenek megjelenni.
– Ez mind nagyon unalmasan hangzik – vélekedett Jessamine. – Ha nincs szükségetek rám, akkor
elmegyek.
Azzal el is tűnt egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében; kétségtelenül amiatt, hogy már nem kellett
megtartania a látható formáját.
Lucie odanyúlt az íróasztal széléhez az egyik jegyzetfüzetéért. Talán eljött az ideje, hogy elkezdjék
rögzíteni a gondolataikat.
– Van még valami furcsaság. Tudjuk, hogy Gast több démont idézett meg, de folyton csak egyre
hivatkozott. Egyes számban beszélt róla.
– Lehet, hogy a démonnak ivadékai lettek – állt elő az ötlettel James. – Van olyan démon, amelyiknek
többtucatnyi ivadéka van, mint a pókoknak…
Lucie ablaka alól kerekek zötykölődése és lovak nyerítése hallatszott. Egy szempillantás múlva
kiáltások harsantak az udvaron. James és Lucie odasietett az ablakhoz.
Kocsis nélküli hintó állt az Intézet bejárata előtt. Lucie azonnal felismerte a címert az oldalán: a konzuli
négy „C” betű. Charles Fairchild hintója volt.
Kitárult a hintó ajtaja, s Grace evickélt ki rajta, a vállára omló hajjal és véres ruhában. Ő sikoltozott.
James úgy megfeszült Lucie mellett, akár egy szobor.
Kitárult az Intézet ajtaja, s Énókh testvér rohant le a lépcsőn. Benyúlt Grace mögé a hintóba, s egy
rángatózó nőt húzott ki, aki foltos fuksziaszínű ruhát viselt, és szedett-vedett kötés fedte a véres karját.
Tatiana Blackthorn volt az.
Cordelia és Matthew is odament az ablakhoz. Cordelia a szája elé kapta a kezét.
– Az Angyalra! – szólalt meg Matthew. – Újabb támadás.
Lucie odafordult volna Jameshez, hogy megmondja neki: siessen Grace-hez, ám erre nem volt szükség.
A fiú már eltűnt.


James berontott a kórházba, ahol borzalmas látvány fogadta. Paravánokat állítottak fel az ágyak között a
nyugati fal mentén, ahol a betegek feküdtek mérgezett álmukban. James csak a körvonalaikat látta, sötét
alakokat a takaró alatt. Olyan mozdulatlanok voltak, akár a halottak. A szoba túlsó végében összetoltak két
ágyat, Tatiana pedig keresztben fekve rángatózott és vonaglott rajtuk: szemlátomást keresztülcipelték a
helyiségen, mert vérnyomok vezettek odáig. Megsebesült a válla és a karja; leesett a kalapja, vékony szálú
szürke haja pedig tincsekben tapadt a fejére.
 Énókh testvér Tatiana fölé hajolva csöpögtetett sötétkék folyadékot egy csőrös bögréből Tatiana
szájába, aki levegőért kapkodott. Jamesnek hirtelen egy madárfióka jutott eszébe, ahogy az anyja eteti
éppen. Jem is ott állt, fertőtlenítőbe áztatott kötszerekkel a kezében. Grace az árnyékban térdelt az anyja
ágyának lábánál, szorosan összekulcsolt kezekkel.
James odament. Elhaladt az ágyak mellett, ahol a többi beteg aludta kábult, álomtalan álmát. Akár úgy
is tűnhetett volna, hogy Ariadne, Vespasia és Gerald csupán pihen, ha nem látszottak volna a bőrük alatt a
feketén szerteágazó erek, amik napról napra egyre élénkebben kirajzolódtak.
Szia, James.
Jem kedves hangját hallotta a fejében. James azt kívánta, hogy bárcsak lenne valami mondanivalója a
nagybátyjának a szörnyűségek bosszantó darabkáin kívül, amik nem voltak hajlandóak összeállni. De Jem
már dolgozott rajta, hogy kiderítse, ki volt James nagyapja. Nem lehetett őt több olyan kérdéssel terhelni,
amire talán nem tudja a választ.
Túléli? – kérdezte inkább halkan, Tatianára utalva.
Ha meghal, nem a sérülések miatt fog, amiket látsz rajta – felelte Jem szokatlanul elgyötörten.
A méreg. Halálhozó, aki megmérgezi az életet – fogalmazott Gast. De az Angyalra, mégis mit idézett
meg?
– James – fogta meg valaki a karját, és lenézve megpillantotta a hamuszürke arcú, halálosan
elfehéredett ajkú Grace-t, aki két kézzel szorította a karját. – Vigyél ki innen!
– Hová vigyelek? – fordult James úgy, hogy eltakarja mindkettőjüket. – Mire van szükséged?
– Beszélnem kell veled, James – válaszolta Grace reszkető kézzel, James karját rázva. – Vigyél el
valahová, ahol kettesben lehetünk!


– James már vagy ezer éve elment – állapította meg Lucie. Eddig a jegyzetfüzetébe körmölt, most viszont
látszott rajta, hogy kezd aggódni. – Utánamennél, hogy megkeresd, Cordelia?
Cordelia nem akarta megkeresni Jamest. Látta az arckifejezését, amikor Grace kibotorkált Charles
hintójából az udvaron. A vágyakozást, ami olyan gyorsan átváltozott féltéssé; a fürge és önkéntelen
mozdulatot, ahogy megérintette a karkötőt a csuklóján. Tudta, hogy James utálja Tatianát, és meg is volt rá
az oka. A fiú mégis megtett volna bármit, hogy megóvja Grace-t a fájdalomtól.
Cordelia kíváncsi volt, hogy milyen lehet, amikor így szeretik az embert. A szomorúság mellett valami
különös csodálatot is érzett aziránt, ahogy James szereti Grace-t, amolyan mindenen túlszárnyaló módon.
Ez viszont nem jelentette azt, hogy rá akarna rontani Jamesre és a hölgypartnerére. De Lucie kérte rá,
Cordelia pedig nem látta okát annak, hogy visszautasítsa.
– Nem tudom, hogy kettesben hagyhatlak-e egy férfival – mosolyodott el haloványan. – Botrányosnak
tűnik.
– Matthew nem egy férfi – kuncogott Lucie. – Kiskorunkban merőkanállal agyabugyáltuk egymást.
Cordelia arra számított, hogy Matthew is nevetni fog, ehelyett viszont elfordította a fejét, és hirtelen
elkezdett az ingujján lévő koszfolttal foglalkozni. Cordelia halk sóhajjal megborzolta Lucie haját, aztán
kiment a folyosóra.
Még nem ismerte ki magát az Intézetben. Mindenhol árnyvadászcsaládok címerei látszottak, a
boszorkányfény pedig szárnyak és tornyok íveit világította meg rajtuk, ahogy Cordelia elhaladt mellettük.
Talált egy kőlépcsőt, amin elindult lefelé, majd meglepetten összerezzent, amikor Anna Lightwood lépett
ki egy zöld domb fölött szálló angyalt ábrázoló márvány dombormű alól. A háttérben walesi sárkány
látszott.
Anna elegáns szabású francia nadrágot és zakót viselt. Pont olyan kék volt a szeme, mint Willé, vagyis
sötétebb, mint Lucie-é: illett a mellényéhez meg a lazurithoz a sétapálcája végén.
– Nem láttad Jamest? – kérdezte Cordelia minden felvezetés nélkül.
 – Nem – felelte kurtán Anna. – Attól tartok, fogalmam sincs a hollétéről.
– Anna? – ráncolta a homlokát Cordelia, nem James miatt, hanem Anna arckifejezése láttán.
– Azért jöttem ide, hogy megkorbácsoljam Charlest, de úgy tűnik, máshol van – felelte mogorva arccal
Anna.
– Charles Fairchild? – kérdezte értetlenkedve Cordelia. – Úgy tudom, otthon van. Összehívott egy
gyűlést a háznál a magas rangú Enklávé-tagoknak. Elmehetsz oda, hogy megkorbácsold, de azzal nagyon
különössé tennéd a találkozót.
– Magas rangú Enklávé-tagoknak? – forgatta a szemét Anna. – Hát nem csoda, hogy nem tudok róla.
Akkor azt hiszem, várnom kell, hogy lecsapjam, mint egy undok csótányt – folytatta a szűk lépcsőn ide-
oda járkálva. – Charles… az az átokverte Charles, mindent alárendel a törekvéseinek… – csapta le a
sétabotját az egyik lépcsőfokra egy hirtelen megpördüléssel. – Borzalmas, tényleg borzalmas dolgot tett.
Be kell mennem a kórházba. A lánynak nem szabad egyedül maradnia. Muszáj odamennem hozzá.
– Milyen lánynak? – képedt el Cordelia.
– Ariadnénak – válaszolta Anna. – Cordelia, elkísérnél engem a betegszobára?
Cordelia meglepetten nézett Annára. Az elegáns, összeszedett Annára; bár ebben a pillanatban borzas
volt a haja, és kipirult az arca. Fiatalabbnak tűnt, mint máskor.
– Persze – egyezett bele Cordelia.
Anna szerencsére ismerte az utat a kórházba. Szótlanul kaptattak fel a lépcsőn, mindketten a
gondolataikba merülve. A kórház sokkal csöndesebb volt, mint amikor Cordelia legutóbb ott járt.
Javarészt nem ismerte azokat, akik mozdulatlanul, lázasan feküdtek az ágyakon. A szoba hátsó részén
hatalmas paravánt állítottak fel, hogy eltakarják vele az ott heverő beteget, feltehetően Tatiana
Blackthornt. Cordelia látta Énókh és Jem testvér körvonalait, ahogy Tatiana ágya körül sürgölődtek.
Anna egyetlen páciensre összpontosított. Ariadne Bridgestock némán feküdt a fehér párnák között,
lehunyt szemmel. Mélybarna bőre alatt fekete erek feszültek kanyarogva. Az ágya mellett állt egy
kisasztal, amin egy tekercs kötszer és néhány bedugózott üveg kapott helyet, bennük különböző színű
főzetekkel.
Anna bebújt az Ariadne ágyát takaró paraván mögé. Cordelia követte, bár egy kicsit kényelmetlennek
érezte a helyzetet. Vajon betolakodónak számított? Anna viszont felnézett, mintha csak meg akarna
győződni Cordelia jelenlétéről, majd letérdelt Ariadne ágya mellé, s letette a sétabotját a földre.
Anna furcsamód sebezhetőnek látszott görnyedt vállakkal. Egyik karját csak úgy lógatta, a másikkal
pedig odanyúlt – lassan mozogtak az ujjai a fehér ágyneműn –, hogy szinte megfogja Ariadne kezét.
De nem fogta meg. Az utolsó pillanatban ökölbe szorította a kezét, majd ismét kinyújtóztatta az ujjait,
ám nem ért hozzá Ariadnéhoz. Halk, mégis határozott hangon szólalt meg.
– Ariadne – kezdte. – Amikor felébredsz, márpedig fel fogsz ébredni, azt akarom, hogy emlékezz erre.
Sohasem volt az értékeid fokmérője az, hogy Charles Fairchild el akart venni feleségül. Az ő
értéktelenségének fokmérője a döntés, hogy így felbontotta a jegyességet.
– Felbontotta? – suttogta Cordelia. Megdöbbent. Egy jegyesség felbontása komoly dolognak számított:
általában csak olyankor került rá sor, ha valamelyik fél súlyos bűnt követett el, vagy rajtakapták, hogy
viszonya van valaki mással. Az, hogy Charles visszakozott az Ariadnénak tett ígéretétől, miközben a lány
eszméletlenül feküdt, visszataszító volt. Várhatóan az emberek azt feltételezik majd, hogy megtudott
valami szörnyűséget Ariadnéról, aki így talán romlottnak számít majd, mire magához tér.
Anna nem válaszolt Cordeliának. Csak felemelte a fejét, és Ariadne arcára nézett egy olyan hosszú
pillantással, hogy szinte már érintésnek hatott.
– Kérlek, ne halj meg! – mondta halkan, aztán felállt. Fogta a sétabotját, azzal kicsörtetett a kórházból,
mögötte a meglepetten bámuló Cordeliával.


Lucie félretette a jegyzetfüzetét. Matthew karikákat rajzolt a levegőbe a mutatóujjával, miközben ráérősen
ráncolta a homlokát, akár egy pasa, aki végignézett az udvarán, s úgy találta volna, hogy az emberei nem
viselkednek megfelelően, mert nem készültek fel a látogatására.
– Hogy vagy, Luce? – érdeklődött, miután odaült mellé a kétszemélyes díványra. – Az igazat mondd!
– Te hogy vagy, Matthew? – vágott vissza Lucie. – Az igazat mondd!
– Nem én vagyok az, aki látta Gast szellemét – jelentette ki Matthew, aztán elvigyorodott. – Gast gaz
szelleme. Úgy hangzik, mint egy befejezetlen Dickens-regény, nem?
– Nem én vagyok az, aki leesett egy kötélről, amit illett volna könnyedén megmásznia – felelte halkan
Lucie.
Matthew-nak résnyire szűkült a szeme. Különleges szeme volt: annyira sötét, hogy csak akkor látszott a
zöld színe, ha közel állt hozzá az ember. Márpedig Lucie gyakran volt a közelében. Most is közel voltak,
elég közel ahhoz, hogy Lucie lássa a kis szőke borostát az állán, meg a sötét karikákat a szeme alatt.
– Erről jut eszembe – tűrte fel az ingujját Matthew. Az alkarján hosszú karcolás látszott. – Rám férne
egy iratze – villantott egy megnyerő mosolyt Lucie-re. Matthew-nak minden mosolya megnyerő volt. –
Tessék – nyújtotta felé az irónját. – Használd az enyémet!
Lucie odanyúlt, hogy elvegye, mire Matthew ujjai egy pillanatra gyengéden körülfogták a kezét.
– Lucie – mondta halkan a fiú, mire Lucie kis híján behunyta a szemét, és eszébe jutott, ahogy Matthew
a vállára terítette a zakóját az utcán, az érintésének a melege meg az enyhe illata, amiben a brandyé és az
avaré keveredett…
De leginkább a brandyé.
Lucie lenézett az összekulcsolt kezükre. Matthew-én több volt a sebhely, mint az övén. Nézte a gyűrűit.
Aztán Matthew megfordította a tenyerében Lucie kezét, mintha meg akarná csókolni a tenyerét.
– Árnyvadász vagy, Matthew – szólalt meg Lucie. – Meg kellene tudnod mászni egy falat.
– És meg is tudom – dőlt hátra. – Csúszott az új csizmám.
– Nem a csizmád miatt volt – állapította meg Lucie. – Részeg voltál. Most is részeg vagy. Matthew, te
többnyire be vagy rúgva.
Matthew úgy elengedte Lucie-t, mintha az megütötte volna.
– Én nem… – kezdte értetlenkedő tekintettel. Szemlátomást meg is bántódott.
– De igen. Azt hiszed, hogy nem veszem észre?
– Az italtól leszek szórakoztató – szorította össze a száját a fiú.
– Engem nem szórakoztat, ha látom, hogy kárt teszel magadban – jelentette ki Lucie. – Olyan vagy,
mintha a testvérem lennél, Math…
– Valóban? – vonaglott meg Matthew arca. – Senki másnak nincs panasza arra, amit csinálok, vagy a
megerősítés iránti vágyamra.
– Sokan félnek megemlíteni. Mások, mint például a bátyám vagy a szüleim, nem látják azt, amit nem
akarnak látni. De én látom, és aggódom.
– Aggódsz értem? – görbült felfelé Matthew szája sarka. – Micsoda megtiszteltetés!
– Aggódom, hogy meghal miattad a bátyám.
Matthew nem moccant. Olyan mozdulatlanná vált, mintha kővé dermesztette volna a régi történetek
Gorgója. A Gorgó egy démon volt – mesélte Lucie apja –, bár abban az időben árnyvadászok még nem
léteztek. Helyettük istenek és félistenek jártak-keltek a földön, és úgy potyogtak a csodák az égből, mint
ősszel a levelek a fákról. Itt viszont nem történt csoda. Csupán az, hogy Lucie ennyi erővel akár szíven is
szúrhatta volna Matthew-t.
– Te vagy a parabataia – folytatta Lucie kissé reszkető hangon. – Megbízik benned, hogy fedezd őt a
csatában, legyél a kardja és a pajzsa, de ha nem vagy önmagad…
Matthew felpattant, kis híján felborítva a széket. Elsötétült a dühtől a tekintete.
– Ha bárki más mondana nekem ilyeneket, Lucie, nem pedig te…
 – Akkor mi lenne? – állt fel Lucie is. Alig ért Matthew válláig, mégis lesújtó pillantást vetett rá.
A gyermekkori merőkanalas harcok alkalmával is mindig annyit adott, amennyit kapott. – Mit csinálnál?
Matthew kifelé menet szó nélkül bevágta maga mögött a szobaajtót.


James végül a szalonba kísérte Grace-t.
Csend honolt az elhagyatott szobában. A kandallóban égett a tűz, James pedig egy közeli székhez
támogatta a lányt, s lehajolt hozzá, hogy levegye a kesztyűjét. Meg akarta csókolni a fedetlen kezét – olyan
sebezhető volt, és olyan ismerős az erdőben töltött nappalok és éjszakák nyomán –, mégis hátralépett, és
hagyta, hogy Grace átmelegedjen a tűznél. Nem volt hideg aznap, ám a sokkhatás miatt még az ember
csontjai is vacoghatnak.
A tűz fénye megvilágította a William Morris-tapétát és a mély árnyalatokban pompázó Axminster-
szőnyegeket a parkettán. Grace felállt, és fel-alá kezdett járkálni a kandalló előtt. Az utolsó hajtűit is
kivette, így a fürtjei jeges víz módjára áradtak szét a vállán.
– Grace?
Itt, ebben a szobában, ahol csak az óra ketyegése törte meg a csendet, James hirtelen
elbizonytalanodott, korábban a kórházban nem jutott ilyesmire ideje.
– Tudsz beszélni arról, ami történt? Hol volt a támadás? Hogyan menekültél meg?
– A mamát a kúriában támadták meg – felelte vontatottan Grace. – Nem tudom, hogyan történt.
Eszméletlenül feküdt a bejárati lépcső aljában. A sebek a vállán és a karján harapásnyomok voltak.
– Nagyon sajnálom!
– Nem kell ezt mondanod – kezdett el fel-alá járkálni ismét. – Vannak dolgok, amikről nem tudsz,
James. És olyan dolgok is, amiket meg kell tennem így, hogy ő beteg. Mielőtt felébred.
– Örülök, hogy úgy gondolod, hogy fel fog épülni – lépett közelebb James. Nem tudta, hogy
hozzányúljon-e, megérintse-e, még akkor sem, amikor Grace abbahagyta a járkálást, és a szemébe nézett.
James mintha még sohasem látta volna őt így. – Fontos a remény.
– Ez bizonyosság. Az anyám nem fog meghalni – jelentette ki Grace. – Oly sok éven át éltette a
keserűség, és most a keserűsége fogja életben tartani. Az erősebb a halálnál.
Felemelte a kezét, hogy megsimogassa James arcát, aki behunyta a szemét, ahogy a lány ujjbegyei
végigjárták a járomcsontját – olyan könnyedén, akár egy szitakötő szárnya.
– James! Ó, James. Nyisd ki a szemed. Hadd nézzelek, amíg még szeretsz.
– Már évek óta szeretlek – pattant ki James szeme. – Mindig is szeretni foglak.
– Nem – eresztette le a kezét Grace. Szörnyű gyötrődés látszott az arcán, a mozdulatain. – Hamarosan
gyűlölni fogsz.
– Sohasem tudnálak gyűlölni.
– Férjhez megyek – közölte Grace.
Olyan hatalmas sokkhatás volt ez, amit alig tud érzékelni az ember. Valami hibát követett el – gondolta
James. Összezavarodott. Majd én helyrehozom.
– Hozzámegyek Charleshoz – folytatta Grace. – Charles Fairchildhoz. Elég sok időt töltöttünk együtt,
amióta Londonba jöttem, bár tudom, hogy nem vetted észre.
James lüktetést érzett a szeme mögött, egy ritmusra a nagyapja órájának ketyegésével.
– Ez őrület, Grace! Tegnap este engem kértél, hogy vegyelek feleségül.
– És te nemet mondtál. Teljesen egyértelmű voltál – vont vállat lazán Grace. – Charles igent mondott.
– Charles már eljegyezte Ariadne Bridgestockot.
– Azt az eljegyzést felbontották. Charles ma reggel megmondta Bridgestock inkvizítornak, hogy
felbontja. Ariadne nem szerette Charlest; őt nem fogja érdekelni, hogy összeházasodnak-e vagy nem.
– Tényleg? Megkérdezted tőle? – kérte számon hevesen James, mire Grace összerezzent. – Ennek
semmi értelme, Grace. Alig egy hete vagy Londonban…
– Rengeteg mindent el tudok érni alig egy hét alatt – csillogott a lány szeme.
– Úgy tűnik. Például ártasz Ariadne Bridgestocknak, aki soha nem követett el ellened semmit. Charles
rideg ember. Hidegszívű. De tőled többet vártam volna, mintsem hogy részt vegyél egy ilyenben.
– Gondolod, hogy Ariadne kétségbe fog esni? – vörösödött el Grace. – Gyönyörű és gazdag, Charles
pedig kész azt mondani mindenkinek, hogy Ariadne szakított vele.
– Amíg nem volt eszméleténél?
– Nyilván azt fogja mondani, hogy még a betegsége előtt történt.
– És milyen kényelmes lesz neked, ha meghal – állapította meg James. Szinte elvakította a szeme
mögött érzett fájdalom.
– Megmondtam neked, hogy gyűlölni fogsz – emlékeztette Grace szinte gonosz arckifejezéssel. – És én
mondom, hogy nem akarja Charlest, de ha meghal, akkor még kevésbé lesz rá szüksége, mint most! Te nem
érted – magyarázta levegőért kapkodva. – Sokkal jobban kétségbe vagyok esve, mint Ariadne bármikor.
– Azt nem értem, hogy miért nem mondod el nekem – felelte halkan James. – Ha kétségbe vagy esve,
hadd segítsek rajtad…
– Felajánlottam neked a lehetőséget, hogy segíts rajtam – jelentette ki Grace. – Kértelek, hogy vegyél
feleségül, de nemet mondtál. Minden, ami itt van neked, minden fontosabb nálam.
– Ez nem igaz…
Grace élesen felkacagott.
– Ahhoz, hogy szeress, James, minden másnál jobban kell szeretned. Örökké az anyám célkeresztjében
állnánk, ha összeházasodnánk, aztán a gyerekeink is. Ez hogyan érhetné meg neked? Már tudom, hogy nem
éri meg. Amikor tegnap este megkértelek, hogy vegyél feleségül, csak egy próba volt. Tudni akartam, hogy
eléggé szeretsz-e. Eléggé ahhoz, hogy bármit megtegyél a védelmemért. Nem szeretsz eléggé.
– És Charles igen? – kérdezte halkan James. – Alig ismered.
– Az nem számít. Charlesnak hatalma van. Ő lesz a konzul. Nem kell, hogy szeressen – fordult oda
Grace Jameshez a kopott szőnyegen. – Muszáj ezt most megtennem, mielőtt anyám felébred. Ő megtiltaná.
De ha megtörténik, mire felébred, nem fog szembemenni a Klávéval és a konzullal. Nem érted? Ami
köztünk van, az képtelenség, James.
– Csak akkor képtelenség, ha azzá teszed – közölte James.
Grace szorosabbra húzta magán a stóláját, mintha fázna.
– Nem szeretsz eléggé – ismételte. – Erre nemsokára rá fogsz jönni, és hálás leszel, amiért így
cselekedtem. Kérlek, add vissza a karkötőmet – nyújtotta a kezét.
Olyan érzés volt, akár egy korbácsütés.
James odanyúlt az ezüst karkötő csatjához. Annyira régóta hordta, hogy alatta egy csíkban világosabb
volt bőre, mint amikor valaki leveszi a jegygyűrűjét.
– Grace – nyújtotta felé. – Nem kell ezt tenned.
A lány elvette a karkötőt, James pedig természetellenesen pőrének érezte a csuklóját.
– Ami köztünk volt, az egy gyermekkori álom – tette hozzá Grace. – Úgy eltűnik majd, mint a hó nyáron.
El fogod felejteni.
Jamesnek mintha szét akart volna repedni a feje; alig tudott levegőt venni. Mintha távolról hallotta
volna a saját hangját, amikor megszólalt.
– Herondale vagyok. Mi csak egyszer szeretünk.
– Az csak mese.
– Nem tudtad, hogy minden mese igaz? – kérdezte keserűen James.
Szinte kivágta az ajtót, annyira távol akart kerülni Grace-től. Végigrohant a folyosón, miközben
idegenek arca veszett a homályba körülötte; hallotta, hogy a nevét mondják, aztán lent termett a lépcsőn, a
bejárati ajtónál, és felkapta a kabátját. Felhős volt az égbolt, így árnyak gyülekeztek az udvar fölött,
mintha hollók telepedtek volna a fák ágai közé.
– Jamie…
Matthew lépett ki a félhomályból. Csak úgy világított a haja a sötét bejárat előtt, és aggodalmas arcot
vágott.
– Jamie, mi a baj?
– Grace hozzámegy Charleshoz – közölte James. – Hagyjuk, Math. Egyedül kell lennem.
Mielőtt Matthew megszólalhatott volna, James kitárta az ajtót, és elmenekült; eltűnt az Intézet
bejáratának íves kapuja alatt, amin a tompa fényben ott csillogtak a szavak:
Por és árnyak vagyunk.


Matthew elkáromkodta magát, és ügyetlenül matatni kezdett a zakójának gombjával. James csak úgy,
minden fegyver nélkül eltűnt az árnyak között, az Intézeten kívül, Matthew viszont biztosra vette, hogy utol
tudja érni. Olyan jól ismerte James szokásos helyeit, mint maga James: az összes helyet a városban, ahová
akkor szokott menni, ha felzaklatta valami.
Viszont túlságosan reszketett a keze ahhoz, hogy begombolja magán a kabátot. Megint szitkozódott,
aztán a mellényzsebébe nyúlt a laposüvegért. Mindössze egy korty elég lesz ahhoz, hogy biztos legyen a
keze, és helyre tegye…
– Vajon James… úgy tűnt, hogy rendben van? – szólalt meg mögötte egy hang.
Matthew megfordult, és leeresztette a kezét. Grace állt a lépcső aljánál, keskeny vállán egy szürke
stólával, ami pókhálóként tekeredett köré. Matthew tudta, hogy a legtöbben lélegzetelállítóan gyönyörűnek
tartják a lányt, ám ő mindig is egy árnyék árnyékának látta, akiben semmi szín és élet nincs.
– Persze hogy nincs rendben – felelte Matthew. – És én sem. Hozzámész Charleshoz, amit egyikünk sem
akar.
– Te nem érted – húzta magán össze a sálat Grace. – Mindannyian azt tesszük, amit muszáj. Azt teszem,
amit tennem kell.
– James őszintén szeretett téged már gyerekkora óta – folytatta Matthew. – Te pedig most darabokra
töröd a szívét? És miért? Charles a felét sem fogja érezni annak soha, amit James érez irántad.
– Érzések… – mondta megvetően Grace. – Minden férfi azt hiszi, hogy a nők ennyit akarnak, ugye?
Együttérzés, érzelmek… badarság. Nekem sohasem voltak gyengéd érzéseim senki és semmi élőlény
iránt…
– Tényleg soha nem éreztél semmit senki iránt? – kérte számon Matthew félig dühösen, félig
kíváncsian.
– A bátyám iránt igen – válaszolta Grace egy hosszúra nyúlt pillanatnyi hallgatás után, különös
félmosollyal. – De hát ő már nem él.
– Tehát neked egyáltalán nem volt fontos James, soha – állapította meg Matthew, miután lassan
megérett benne a felismerés. – Okozott neked valami csalódást? Vagy már azelőtt ráuntál, hogy Londonba
jöttél? A sok idő, amit Charlesszal töltöttél, a sok átkozott közös hintózás, a sok sugdolózás a sarokban…
Te jó ég, úgy kitervelted ezt, mint egy hadjáratot, ugye? Ha az első vonal elesik, mindig ott az utánpótlás,
harcra készen – nevetett fel keserűen. – Győzködtem magamat, hogy ostobaság gyanakodnom amiatt, amit
James háta mögött művelsz. Pedig ennek a felét sem feltételeztem…
– Nem lenne bölcs dolog a részedről ilyen pletykákat terjeszteni – jegyezte meg Grace a szokásosnál is
sápadtabban. – Hagyd ezt, Matthew!
– Nem tehetem – kezdte el újra begombolni a kabátját. Furcsamód biztos volt a keze, mintha a düh
kiegyensúlyozta volna az idegeit. – Charles egy gazember, de még ő sem érdemli meg, hogy…
– Matthew – ment oda hozzá Grace, s megfogta Matthew könyökét, aki meglepetten megtorpant, és
lenézett a lány felé fordított arcára. Látta, hogy valóban szépek a vonásai, szinte babaszerűen tökéletesek.
 Grace végighúzta a kezét az ingujján. Matthew győzködte magát, hogy el kellene húzódnia tőle, de
mintha földbe gyökerezett volna a lába. Mintha valami vonzotta volna a lány felé, holott ugyanakkor
gyűlölte is.
– Most érzel irántam valamit, igaz? – érdeklődött Grace. – Csókolj meg! Követelem, hogy megtedd!
Matthew úgy érezte, mintha álmodna, s kinyújtotta a karját. Megragadta Grace karcsú derekát.
Rányomta a mohó száját az ajkaira; csak csókolta és csókolta. Édes tea és felejtésízű volt. Nem érzett
közben semmit: se vágyat, se sóvárgást, csak üres és kétségbeesett megszállottságot. Csókolta a száját, az
arcát, aztán Grace megfordult a karjában, még mindig a csuklóját fogva, a testével hozzápréselődve…
Végül hátralépett, és elengedte Matthew-t, aki erre mintha felébredt volna az álomból.
Szörnyülködve hátratántorodott, hogy távolabb kerüljön Grace-től. Semmi szelídség nem volt a lány
pillantásában, semmi sem maradt a leszegett tekintetű teremtésből a bálról. Még a szeme is acélszínűvé
változott.
– Te… – kezdte Matthew elfúló hangon. Nem tudta, mit akar mondani. Rávettél, hogy ezt tegyem. Az
egyéni felelősségvállalás nevetséges, sőt bizarr megtagadása lett volna e még bizarrabb cselekedettel
kapcsolatban.
Amikor Grace megszólalt, semmi érzelem nem volt a hangjában. Vöröslött az ajka ott, ahol Matthew
megcsókolta, a fiúnak pedig hányingere támadt.
– Ha ezek után az utamba állsz, ha bármit is teszel, hogy megakadályozd a házasságkötésemet
Charlesszal, akkor elmondom Jamesnek, hogy megcsókoltál. És elmondom a bátyádnak is.
– Mintha nem tudnák eleve, hogy milyen borzalmas vagyok – vetette oda Matthew olyan
vakmerőséggel, amit valójában nem is érzett.
– Ó, Matthew! – fordult el tőle fagyosan Grace. – Fogalmad sincs róla, hogy az emberek milyen
borzalmasak.



11
Efraim Israel fordítása
 13
Blue ruin

„A Towertől a Kewig húsz híd ível ott,

S mind tudni akarta, mit a folyó tudott,
mert ifjak voltak ők, s a Temze vén,
Íme a mese, mit a folyó regél.”
– Rudyard Kipling: A folyó meséje – 12

James a Blackfriars híd kőbástyájának tetején ült, és a mélybe lógatta a lábát. Alatta folyt a sötét
jádeszínű Temze. Kis evezős csónakok és uszályok haladtak el a bárkák mellett; a jellegzetes
vörösesbarna árbócok vérfoltként világlottak a felhőktől elsötétült ég alatt. A fedélzetükön lapos sapkás
emberek kiabáltak egymásnak a felcsapott vízen át.
Észak felé a Szent Pál-székesegyház tündökölt a viharfelhők alatt, a folyó túlsó partján pedig a
Bankside erőmű okádott füstöt az ég felé.
A híd gránitpilléreinek csapódó hullámok zaja olyan ismerős volt James számára, akár egy altatódal.
Blackfriarsnek különleges hely jutott a családi legendáriumban: a szülei történetei közül jó néhányban
szerepelt. James többnyire vigaszra lelt itt. A folyó csak ment tovább, mit sem törődve a hídon átkelő
vagy a vízen hajózó emberek életének zűrjeivel, akik nem hagyhattak valódi nyomot a vízen, mint ahogy a
gondjaik sem hagyhattak valódi nyomot az idők során.
Ez most mégsem nyújtott vigaszt. James úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Fizikai fájdalmat élt át,
mintha éles acélrudakat szúrtak volna a bordái közé, hogy megálljon a szíve.
– James?
Felpillantott. Matthew sétált felé, kigombolt kabátban. Hajadonfőtt jött, szőke haját felborzolta a szén-
és sóillatú folyóparti szél.
– Az egész városban kerestelek – pattant fel Matthew a kőbástyára James mellé, aki ellenállt a
kísértésnek, hogy óvatosságra intse. Mélyen folyt alattuk a víz, ám Matthew biztos kézzel kapaszkodott
meg. – Mondd el, mi történt!
James nem tudta elmagyarázni a fojtogató érzést, a szédülést. Eszébe jutottak az apja szavai, hogy a
szerelem fáj, ez viszont nem fájdalomnak tűnt, hanem valami másnak. Olyan volt, mintha levegő híján
eljutott volna a fulladás határáig, most pedig kapkodva próbálna oxigénhez jutni, kétségbeesetten
igyekezve eleget szívni belőle a tüdejébe. Nem találta a szavakat. Nem tehetett semmit, csak oldalra dőlt,
hogy Matthew vállára hajtsa a fejét.
– Jamie, Jamie – tette rá a kezét jó erősen James hátára, a lapockái közé. – Ne csináld!
James továbbra is Matthew kabátjába fúrta az arcát. Brandy és Penhaligon kölni illatát érezte rajta –
utóbbit Charlestól csórta Matthew. James tudta, hogy kissé esetlen szögben hajlik a teste: elöl Matthew
ingét markolta, az arcát pedig belefúrta a vállába, de volt valami abban a vigaszban, amit a parabataia
tudott nyújtani – az ember senki mástól nem kaphatja ezt meg, sem az anyjától, sem a testvérétől, sem az
apjától, sem a szerelmétől. Volt valami transzcendens az egészben.
Mások hajlamosak voltak nem foglalkozni Matthew-val – a ruhái miatt, a viccei miatt, és mert semmit
sem vett komolyan. Feltételezték, hogy könnyen megtörik, és megadja magát, amikor nehézre fordul a
helyzet. De ez nem így volt. Most is tartotta Jamesben a lelket, mint mindig, ráadásul úgy, mintha ez
könnyedén menne neki, mint mindig.
– Gondolom, van egy csomó haszontalanság, amit elmondhatnék neked – jegyezte meg halkan, amikor
James elhúzódott tőle. – Hogy biztos jobb, hogy ez hamarabb történt meg, vagy jobb, ha az ember szeret,
de aztán veszít, mintsem ha egyáltalán nem szeretett volna, meg ilyesmi. Mind badarság, igaz?
– Minden valószínűség szerint – felelte James. Tisztában volt vele, hogy úgy reszket a keze, mintha
emlékeztetné valamire. Nem igazán tudta felidézni, hogy mire. Nehezen ment neki az összpontosítás, mert
úgy cikáztak a gondolatai, mint menekülő egerek a közeledő macska láttán. – Elképzeltem az életemet
valamilyennek. Most úgy tűnik, hogy teljesen más lesz.
Matthew elfintorodott. A szülei gyakran imádni valónak tartották ezt az arckifejezését. James szerint
ilyenkor Oscarra hasonlított.
– Hidd el – mondta –, tudom, milyen érzés.
James kissé meglepődött ezen. Találta már Matthew-t kompromittáló helyzetben lányokkal és fiúkkal is,
ám sohasem gondolta, hogy a szívét bármelyiküknek odaadta volna.
Persze, ott volt Lucie. James viszont gyanította, hogy Matthew belé sem szerelmes, legfeljebb a
gyermekkori rajongás maradványait érzi. James úgy érzékelte, hogy Matthew valahol útközben a legtöbb
dolog iránt elvesztette a hitét. Lucie-ben könnyű lett volna hinnie, ám a hit önmagában még nem szerelem.
James benyúlt Matthew kabátzsebébe. Matthew morgolódott, ám nem hessegette el a parabataia kezét,
ahogy az kigombolta a belső zsebet, és kivette belőle az ezüst laposüveget.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Matthew. – Amikor legutóbb összetört a szíved, akkor rálőttél egy
csillárra egy mondén puskával, és kis híján belefullasztottad magad a Serpentine-tóba.
– Nem akartam belefulladni – hangsúlyozta James. – És megmentett Magnus Bane.
– Ne is mondd – kommentálta Matthew, amíg James lecsavarta a kupakot. – Tudod, milyen mérges
vagyok amiatt. Bálványként tekintek Magnus Bane-re, erre te egyszer találkozhattál vele, és szégyent
hoztál mindannyiunkra.
– Biztos, hogy egyikőtökről sem tettem említést neki – húzott egyet James a laposüvegből. Köhögni
kezdett tőle. Blue ruin volt, a legolcsóbb és legerősebb gin. Úgy ment le a torkán, mintha villám csapott
volna belé. Köhögve tartotta el magától a laposüveget.
– Még rosszabb – állapította meg Matthew. – Hogyha az ember parabataia hálátlan, az élesebben fáj,
mint a kígyó foga.
– Szerintem ez nem az eredeti Shakespeare. Jó, hogy Bane ott volt – tette hozzá James. – Rossz
állapotban voltam. Alig emlékszem rá. Tudom, hogy Grace miatt történt, mert azt írta, hogy meg kellene
szakítanunk a kapcsolatot egymással. Nem értettem. Elmentem inni, hogy felejtsek… – hallgatott el a fejét
rázva. – Másnap megint írt, hogy bocsánatot kérjen. Azt mondta, hogy csak megijedt. Most eszembe jutott,
hogy talán jobb lett volna, ha akkor véget ér a dolog.
– Nem mi döntjük el, hogy mikor érzünk fájdalmat az életben – jelentette ki Matthew. – Jön, amikor jön,
és próbálunk emlékezni arra, hogy hiába nem tudjuk elképzelni, hogy majd enyhül a szorítása, minden
fájdalom csillapodik. Minden gyötrelem elmúlik. Az emberiséget a fény vonzza, nem a sötétség.
Tele volt fekete füsttel az ég London felett. Matthew kontrasztos színfoltot jelentett a viharsötét égbolt
alatt; szinte világított a világos mellénye és a szőke haja.
– Math… tudom, hogy sohasem kedvelted Grace-t.
– Nem számít, mit gondolok róla – sóhajtott fel Matthew. – Sohasem számított.
– Te tudtad, hogy nem szeretett engem – jelentette ki James. Még mindig szédült.
– Nem. Tartottam tőle. Az nem ugyanaz. De még így sem találtam volna ki soha, hogy ezt fogja tenni.
Charles soha nem fogja boldoggá tenni.
– Tegnap este megkért, hogy vegyem feleségül. Hogy szökjünk meg, és titokban házasodjunk össze –
idézte föl James. – Nemet mondtam. Ma azt mondta, hogy próba volt. Mintha ő már eldöntötte volna, hogy
a szerelmünk egy elromlott, tönkrement valami, és ezt igyekezett bebizonyítani – vélekedett James
reszketős lélegzetet véve. – De én el sem tudom képzelni, hogy jobban szeressem, mint eddig… mint
ahogy most is.
Matthew-nak elfehéredtek az ujjai a laposüveg körül. Egy hosszúra nyúlt másodpercnyi szünet után
nehezen szólalt meg.
– Nem gyötörheted magad. Ha ez a próba nincs, akkor lett volna egy másik. Ez nem szerelem, hanem
törekvés kérdése. A konzul felesége akar lenni. Ebben a tervben nincs helye a szerelemnek.
James megpróbált Matthew arcára fókuszálni. Nem volt olyan könnyű, mint amilyennek lennie kellett
volna. Fények táncoltak a szemhéja mögött, amikor lehunyta, a keze pedig még mindig reszketett. Biztos,
hogy ez nem lehetett egyetlen korty blue ruintól. Tudta, hogy nem részeg, mégis olyan távolinak érzett
mindent. Mintha már egyáltalán nem számított volna semmi, amit tett.
– Áruld el, Matthew… Áruld el, mi a neve annak az árnyéknak, ami folyton körülötted lebeg! Árnyékká
tudok változni. Megharcolhatok vele a kedvedért.
– Ó, Jamie – csukta be a szemét Matthew, mintha fájna neki valami. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy
nincs is árnyék?
– Akkor nem hinnék neked – válaszolta James. – Tudom, hogy mit érzek a szívem mélyén.
– James – szólt rá Matthew. – Kezdesz lecsúszni a hídról.
– Helyes – hunyta le a szemét James. – Ma este talán fogok tudni aludni.
Matthew épp időben ugrott le ahhoz, hogy elkapja Jamest, aki hanyatt ledőlt a falról.


James az Intézet tetején térdelt. Tudta, hogy álmodik, mégis képtelenségnek tűnt, hogy ami vele
történik, az nem a valóság: olyan tisztán látta az alatta elterülő Londont, akár egy festményt, látta az
utakat, a sikátorokat és a sétányokat, látta a csillagokat a város fölött a magasban, amik olyan fehéren
világítottak, mint egy játék baba gyöngyházszínű fogai. Látta saját magát a távolból, a fekete haját,
meg a még feketébb szárnyakat a hátán.
Látta magát, ahogy roskadozik a szárnyak súlya alatt. Szabálytalan szélű, sötét szárnyak voltak,
egymást fedő tollrétegekkel borítva, a szénfeketétől a szürkéig mindenféle monokróm árnyalatban.
Ekkor döbbent rá, hogy azok nem az ő szárnyai: egy szörnyeteg gubbasztott a hátán. Egy olyan lény,
aminek nem látta az arcát. Görnyedt, torz alak, halványszürke rongyokban; éles karmai mélyen
belevájtak James hátába.
Érezte a fájdalmat. Úgy marta, mint a tűz, égette a bőrét; talpra kecmergett, majd úgy forgott és
tekergett, mintha levethetné magáról a teremtményt.
Fény gyulladt körülötte mindenfelé – halovány aranyfény, vagyis ugyanaz, amit akkor látott, amikor
átment az árnyékvilágba, majd a chiswicki üvegházba.
A Cortana fénye.
Cordeliát is látta, a karddal a kezében, égővörös hajjal. Lesújtott a lényre James hátán, és nyilalló
fájdalom kíséretében lefejtette róla. A Cortana belemélyedt a teremtmény testébe, ami leesett
Jamesről, és lebukdácsolt a meredek tetőn.
James inge rongyokban lógott és átázott a vértől. Érezte, hogy még több vér csorog a lapockái közül.
Cordelia odaszaladt hozzá. Úgy suttogta a nevét – James, James –, mint ahogy még soha senki sem
ejtette ki.
Fényesen felragyogott az ég körülöttük mindenfelé. Már nem látta Cordeliát. A fények alakot és
mintázatot öltöttek: már látta őket, a firkákat a papíron Gast lakásán. Mintha ott imbolygott volna a
tudatának határán a felismerés, hogy mik azok. Cordeliáért kiáltott, ám a lány eltűnt, hiszen álom volt
– James tudta is, hogy az.


Amikor reggel felébredt, a saját ágyában feküdt teljesen felöltözve, habár valaki levette a kabátját és a
cipőjét, hogy letegye az egyik székre. Egy közeli bársonyfotelben Matthew szendergett, tenyerére
támasztott fejjel.
Matthew-nak mindig nagyon megváltozott az arca, amikor aludt. Eltűnt az állandó mozgás, ami úgy
lekötötte az ember figyelmét, amikor ébren volt, és olyan lett, mint azok a festmények, amiket imádott:
talán mint egy Frederic Leighton. Leighton arról volt híres, hogy gyerekeket festett meg a maguk
ártatlanságában, és amikor Matthew aludt, úgy nézett ki, mintha sohasem érte volna bánat.
Mintha tudná, hogy figyelik, előbb megmoccant, felült, majd Jamesre szegezte a tekintetét.
– Ébren vagy – vigyorodott el. – Hogy van a fejed? Zúg, mint a fene?
James lassan felült. Sok reggelt töltött már együtt a parabataiával, amikor az fejfájásra panaszkodott,
meg mindenféle gyötrelemre és sajgásra, aztán borsos nyers tojást kellett innia, hogy nekikezdjen a
napnak. James viszont semmi ilyet nem érzett. Nem fájt, nem sajgott semmije.
– Nem… de hogy festek?
– Szörnyen – állapította meg Matthew derűsen. – Mintha Old Mol szellemét láttad volna, és még
mindig feláll tőle a hajad.
James rámeredt a kezére, s megfordította. Furcsán nézett ki a pőre csuklója, sebként tátongott rajta a
karkötő hiánya. De nem érzett fájdalmat: sem testit, sem lelkit.
– Másfelől viszont… – csillant fel ördögi módon Matthew szeme. – Nem mondanám, hogy a szüleid
túlságosan örültek, amikor tegnap este becipeltelek…
James kipattant az ágyból. Olyan gyűrött volt a ruhája, mintha a híd alatt aludt volna.
– Te cipeltél engem? Itt voltak a szüleim?
– Nyilván visszajöttek a bátyám találkozójáról – magyarázta Matthew. – Ami természetesen nagyon
unalmas lehetett, de ezt előre is meg tudtam volna mondani nekik.
– MATTHEW! – szólt rá James.
– Nem mondtam nekik semmit – emelte fel mindkét kezét ártatlanul Matthew. – De úgy tűnik, hogy
Charles közölte velük az eljegyzését Grace-szel a gyűlésen, ők meg kikövetkeztették, hogy megpróbáltad
italba fojtani a bánatod. Megmondtam nekik, hogy csak egy korty gint ittál, mire leszóltak, hogy puhány
vagy.
– Édes istenem – tántorgott ki James a mosdóba. Szerencsére volt víz a kancsóban, mellette szantálfás
szappannal. Gyorsan lesuvickolta magát, és átöblítette a haját. Így már kevésbé érezte magát
visszataszítónak. Átment a gardróbba, ahol tiszta ruhát kapott magára, majd visszatért a szobájába, ahol
Matthew keresztbe tett lábbal ült az ágy végében. Szó nélkül átnyújtott egy bögre teát úgy, ahogy James
szokta inni: erőset, cukrosan, tej nélkül.
– Ezt meg honnan szerezted? – csodálkozott rá hangosan James, miközben elvette a bögrét.
– Gyere – szökkent talpra Matthew. – Vár a terített asztal a reggelizőszobában. Kóstoljuk csak meg
Bridget híres tojását, és majd elmagyarázom.
– Mit magyarázol el? – méregette gyanakodva James. Bridget a szörnyű tojásáról volt híres.
Matthew erre lepisszegte.
James a szemét forgatva cipőt húzott, aztán követte Matthew-t a kanyargós folyosókon keresztül a
reggelizőszobába, ahol még mindig ott várta őket a megterített asztal. Az ezüstkancsóban már kihűlt a
kávé, mellette többtányérnyi csontos borjúhús, és James legkevésbé kedvelt étele, rizses hal tojással és
vajjal. Egy tál gombával és pirítóssal ült le. Meglepően tiszta volt a feje, mintha felszállt volna valami
különös köd. Még a pirítósnak és a gombának is más volt az íze.
– Valami történt – ráncolta a homlokát. Rádöbbent, hogy mekkora csend van. Csak az órák ketyegését
lehetett hallani az Intézetben. A folyosókon nem jártak emberek. Felállt, és odament az ablakhoz, ahonnan
rálátott az udvarra. Üres volt, hintók sehol.
– Matthew, valaki talán…? – markolta meg az ablakpárkányt.
 – Nem – felelte gyorsan Matthew. – Nem, Jamie, senki sem halt meg azóta. Az Enklávé úgy döntött,
hogy átszállítja a sebesülteket a Néma Városba. Túlságosan rossz állapotban voltak ahhoz, hogy portálon
keresztül utazzanak, ezért besegítettek a szüleid, mint ahogy Christopher szülei is. Még Charles is elvitte a
hintónkat.
– És Grace? – kérdezte James. Furcsán csengett a név a szájából, mintha már máshogy hangzott volna.
Eszébe jutott, milyen fájdalmat érzett tegnap, ami a sötétségbe taszította. Olyan volt, mintha szét akarna
szakadni a mellkasa, s összetörnének a csontjai. Már nem érezte ezt. Emlékezett a fájdalomra, de csak az
elméjével, nem a testében. Biztos visszatér majd – gondolta. Felkészült rá, amíg lehetett.
– A Pounceby család befogadta – válaszolta Matthew. – Highgate-ben vannak, a Néma Város
kapujánál. Meg fogja tudni látogatni az anyját – tette hozzá, s elhallgatott. – Minden rendben lesz vele,
James.
– Igen, bízom benne – mondta James. – És Lucie? Ő tudja, mi történik?
– Igen, de… – lepődött meg Matthew. – Hallottad, amit Grace-ről mondtam?
Mielőtt James felelhetett volna, Lucie lépett be az étkezőbe. Gyakorlóruha volt rajta – puha tunika
övvel, testhezálló nadrággal és csizmával –, és egy maroknyi levelet tartott a kezében. Bizonyára most
érkezett meg a posta. Lucie ledobta a borítékokat a levéltálcára az íróasztalon, majd aggodalmas arccal
elindult James felé.
– Jamie! Ó, hála az égnek. Anya elmondta, hogy mi van Charlesszal és Grace-szel, de teljesen
megtartottam magamnak a hírt. Jól vagy? Fáj a lelked?
– Kegyetlen James herceg jól van, köszöni – jegyezte meg James, miközben észrevette, hogy Matthew
különös módon Lucie mögé lopódzva mintha a leveleket piszkálná. – Hol jártál, Lucie?
– Fent, a gyakorlóteremben Cordeliával. Alastair elment Charlesszal, hogy segítsen átszállítani néhány
beteget, így Cordelia itt maradt velem. Gondoltuk, hogy talán jó egy kicsit jobban felkészülnünk, tudod, ha
esetleg újabb titkos küldetésed lenne, ami démontámadással végződik.
– Nem tartom valószínűnek – közölte James, mire Matthew ismét furcsán nézett rá.
– James – kezdte nagy komolyan Lucie. – Nem kell bátornak tettetned magad, mint amilyen lord
Wingrave volt, miután visszautasították a lánykérését.
James eltűnődött, hogy vajon ismernie kellene-e az illetőt.
– Ki a csuda az?
– A Gyönyörű Cordeliában szerepel – felelte Lucie. – Esküszöm, hogy felolvastam azt a részt tavaly
karácsonykor. A papának nagyon tetszett.
– Á, Lucie – pördült meg Matthew a háta mögé rejtett kezekkel. A kelleténél kissé hangosabban szólalt
meg. – Úgy hallom, gyakoroltok, akár Anglia nagy harcosai. Olyanok lesztek, mint Boudica, aki legyőzte a
rómaiakat. Ülj le! Hadd készítsek neked egy mézes kenyeret.
Lucie mintha habozott volna, majd vállat vonva elfogadta a felajánlást.
– Bolond vagy, Matthew – állapította meg. – De tényleg imádom a mézes szendvicset – huppant le egy
székre, s a teáskancsóért nyúlt. – Szerintem Charles és Grace még nem jelentették be hivatalosan az
eljegyzésüket, de tényleg szörnyen udvariatlan lenne a részükről, amíg Ariadne ennyire beteg. Meglep,
hogy az inkvizítor nem próbálta meg letartóztatni Charlest.
Matthew elindult a szoba túlsó végébe, hogy kivegye a mézesbödönt a tálalószekrényből, ám útközben
James kezébe nyomott valami vékony papírszerűt.
– Tudom, hogy Lucie-nek címezték – magyarázta halkan. – De Cordeliának szól. Vidd el neki.
Az ember nem kérdezősködik, amikor a parabataia kér tőle valamit.
– Úgy tűnik, elfelejtettem zoknit húzni – jelentette be James. Lucie úgy nézett rá, mintha elment volna az
esze. James az ajtó felé araszolva igyekezett megakadályozni, hogy a húga meglássa a lábfejét. – Egy
pillanat, és visszajövök.
James kettesével szedte a lépcsőfokokat felfelé. Könnyebbnek érezte magát, mint hónapok óta bármikor,
mintha letett volna egy hatalmas terhet, amiről nem is tudta, hogy cipeli. A harmadik emeleti
lépcsőfordulóhoz érve szemügyre vette, amit Matthew a kezébe nyomott: egy levél volt az, a konzul
összetéveszthetetlen kézírásával, Lucie Herondale-nek címezve.
A gyakorlóterem ajtaja nyitva állt. Tágas helyiség volt, amit néhány éve nyitottak egybe a tetőtér többi
részével. A csiszolt fapadlót tatami szőnyegek borították, a tetőgerendákról pedig rugalmas kötelek lógtak,
különböző magasságokban megcsomózva, hogy könnyebben lehessen rajtuk mászni. Boszorkányfény
fáklyák világították be a szobát, és felhőkön átszüremlő napfény áradt be a magasan fekvő ablakokon át.
Cordelia a terem északi végében állt, egy hatalmas ezüstözött tükör előtt, a kezében pedig ott aranylott a
Cortana. Gyakorlóruhát viselt, amit bizonyára Lucie-től vett kölcsön: szűk és rövid volt rá, kilátszott a
nadrágból a bokája.
Úgy fordult meg a karddal, mintha együtt táncolna vele. Világosbarna bőre ragyogott a
boszorkányfényben, a kulcscsontján és a nyakán pedig verejték csillogott. Tincsei kiszabadultak a hajtűk
fogságából, s úgy omlottak a hátára, akár az őszi levelek. A Cortanával együtt mintha egy tűzzel és vérrel
írt verset alkottak volna.
James alighanem zajt csapott, mert Cordelia elkerekedett szemmel felé fordult, hullámzó mellkassal
kapkodva a levegőt. Jamesbe belenyilallt valami. Egy emlékszerűség, ahogy Cordelia mellette fekszik,
érzi a vállán a puha haját, oldalán a csípője melegét…
Igyekezett elhessegetni a gondolatot; soha életében nem történt vele ilyesmi. Talán egy emlékfoszlány
lehetett a tegnap éjszakáról?
Elővette a levelet a zsebéből, és odanyújtotta neki.
– Daisy, hoztam neked valamit.


Az évek során Cordelia már alaposan megismerte az egyéni gyakorlás fortélyait. Az apja mindig azt
mondta, hogy hús-vér partner szükséges a kardozás művészetének elsajátításának bizonyos részeihez –
például hogyan lehet közelharcban megfordítani a pengét, ha nincs ellenfél, akinek a kardja odafeszülne az
emberéhez? Alastair azzal vágott vissza, hogy az árnyvadászgyakorlás tulajdonképpen kivételes abban az
értelemben, hogy ők ritkán harcolnak karddal felfegyverkezett ellenféllel, sokkal inkább furcsa
szörnyekkel szoktak.
Cordelia erre vihogni kezdett, Elias pedig a szemét forgatva megadta magát. Elvégre olyan gyakran
költöztek Elias egészsége miatt, hogy sem Cordeliának, sem pedig Alastairnek nem volt állandó
gyakorlópartnere egymáson kívül, ám sem a súlyuk, sem a magasságuk nem illett a másikéhoz. Így amikor
Lucie elment egy csésze teáért, Cordelia a régi szokását felelevenítve dolgozni kezdett a lábmunkáján:
előretört a Cortanával a kezében, újra és újra megismételte a mozdulatsorokat, amíg olyan természetessé
nem váltak, mint az, hogy lemenjen a lépcsőn. Felemelte a Cortanát, elfordult, megpördült és előrelendült
– csakhogy kis híján elveszítette az egyensúlyát a meglepődéstől, amikor James besétált a gyakorlóterem
nyitott ajtaján.
Cordelia egy pillanatig döbbenten bámult rá. James valahogy olyan másnak tűnt. Az öltözete a
megszokott – nappali zakó, szürke nadrág –, a haja pedig ugyancsak a szokásos sötét bozont. Halovány
karikák látszottak a szeme alatt, ami nem meglepő valakinél, aki késő estig kimaradt.
Visszarakta a Cortanát a hüvelybe, James pedig elővett egy levelet a zsebéből, hogy mosolyogva
átnyújtsa; Cordelia látta, hogy Lucie neve szerepel a borítékon.
– Honnan tudtad, hogy ezt nekem szánták? – kérdezte. Reszkető kézzel vette el a borítékot, és elkezdte
kibontani.
– Matthew mondta. Szerintem most éppen leköti Lucie figyelmét az étkezőben, de ki tudja, meddig
sikerül neki.
– Semmi baj. Tudod, hogy megbízom Lucie-ben – jelentette ki Cordelia. – Ha nem készültem volna fel
arra, hogy elolvassa a levelet, akkor nem ide küldetem.
– Tudom, de ez a te leveled – érvelt James. – Miért nem olvasod el előbb? Sőt, ha gondolod, akkor én
is elmehetek.
– Nem – nézett le Cordelia Charlotte odafirkantott soraira. – Nem. Maradj, kérlek!

Kedves Lucie!
Remélem, jól vagy, és a drága Cordelia is! Attól tartok, hogy csak kevés újdonsággal tudok
szolgálni, hiszen Elias Carstairs ügye a háttérbe szorult a jelenlegi vészhelyzet miatt.
Valóban megpróbáltuk kikérdezni Eliast a Végzet Kardjával, ám ez sajnos mit sem
változtatott a helyzeten, mivel Eliasnak nincsenek emlékei a csata éjszakáján történtekről.
Nagyon bonyolult az egész. Kérlek, add át Cordeliának legszívélyesebb üdvözletemet. Alig
várom, hogy Londonba visszatérve újra lássalak.
Szeretettel:
Charlotte

Cordelia lerogyott az ablakpárkányra.
– Nem értem – suttogta. – Miért nem emlékszik?
– Mire gondolsz? – ráncolta a homlokát James. – Mi történt?
– Tudod, hogy hamarosan tárgyalják az apám ügyét – válaszolta lassan Cordelia. – Idrisben.
– Igen – mondta James. – Nem akartam faggatózni. Még Lucie-t sem kérdeztem a részletekről, pedig
kíváncsi voltam – ült le Cordelia mellé a párkányra. – Nem fogok hazudni. Hallottam, mit sutyorognak.
De nem nagyon hiszek a pletykáknak. Rólam és a családomról is beszéltek már mindenfélét, köztük annyi
valótlansággal, hogy inkább szeretek saját ítéletet hozni ahelyett, hogy elfogadnám másokét. Ha el akarod
mondani nekem az igazat, akkor örömmel meghallgatlak – fogta meg Cordelia kezét. – Ám ez a te
döntésed, Daisy.
Meleg és kérges volt a tenyere, érdes a sebhelyek miatt. Mennyire megváltozott James – gondolta
Cordelia. Sokkal inkább… jelen van. Mintha itt lenne, benne a pillanatban, és nem tartja magától az egész
világot kartávolságnyira.
Kibukott belőle az egész történet: az apja évek óta tartó betegségéről, ami miatt muszáj volt egyik
helyről a másikra költözniük; az apja beleegyezéséről, hogy segít az expedícióban, amiből aztán
katasztrófa lett; a letartóztatásról, a Londonba vezető útról, a közelgő tárgyalásról meg a saját
próbálkozásairól, hogy valamiféleképpen segítsen a családján.
– Matthew volt olyan kedves, hogy segített elintézni nekem ezt a levelet, ami viszont egy újabb
zsákutca. Nem tudom, hogyan segítsek az apámnak.
– Annyira sajnálom, Daisy – tűnődött el James. – Az ilyesmiben a barátaidnak is segíteniük kellene, én
pedig közéjük tartozom.
– Senki sem tehet semmit – állapította meg Cordelia. Most először érezte magát tehetetlennek az
apjával kapcsolatban.
– Ez nem feltétlenül van így – jegyezte meg James. – A parabataiom édesanyjának kiléte miatt többet
hallok a Klávé jogi ügyeiről, mint amennyit szeretnék. Annyit tudok, hogy ha ez egy Végzet Kardja nélküli
tárgyalás lesz, akkor jellemtanúk vallomására kell majd támaszkodniuk.
– Jellemtanúk? De hát apám olyan kevés embert ismer… – gondolkodott el Cordelia. – Folyton
költöztünk… még Cirenworthben sem maradtunk hosszabb ideig soha…
– Én sok történetet hallottam az apádról – folytatta James. – Főleg Jemtől. Miután Jem szüleit megölte a
Jenlo nevű démon, Elias nyomozta ki a démon hollétét Ko Jivennel, hogy lemészárolja, amivel számtalan
ember életét megmentette. Lehet, hogy az apád elcsigázott és beteg volt az elmúlt néhány évben, előtte
viszont hős volt, a Klávét pedig emlékeztetni kell erre.
 – Apám ritkán mesél az életéről a családnak – kezdett visszatérni Cordelia szívébe a remény. –
Gondolod, hogy tudnál segíteni nekem, hogy megtudjam néhány ilyen tanú nevét? Habár… megértem, ha
nem – tette hozzá sietve. – Tudom, hogy Grace-nek most szüksége lesz rád így, hogy az anyja beteg.
– Már nem értjük meg jól egymást Grace-szel – ismerte be habozva James.
– Tessék?
James visszahúzta a kezét; reszketett. Cordelia néma döbbenettel látta, hogy már nincs rajta a karperec.
Grace bizonyára visszavette.
– Te vagy az első, akinek elmondom, leszámítva Matthew-t. Tegnap este…
Christopher úgy rontott be a terembe, akár egy gömbvillám. Hajadonfőtt volt, és egy olyan köpenyben,
amit mintha az apjától vett volna kölcsön, halszálkamintával és a mandzsettájába égetett lyukakkal.
– Szóval itt vagytok – jelentette ki, mintha Cordelia és James elárulta volna őt azzal, hogy nem valami
könnyebben megtalálható helyen tartózkodtak. – Híreket hoztam.
– Mi az, Kit? – állt fel James.
– A fadarabokról van szó, amiket küldtetek nekem – kezdte Christopher. – Thomasszal sikerült
elemeznünk őket a fogadóban lévő laborban.
– A fadarabokat? Amikről úgy gondoltuk, hogy talán fegyverek? – kérdezte Cordelia.
Christopher bólintott, mielőtt folytatta.
– Az a különös, hogy a sav, ami szétmarta a fát, valamilyen démonnak a vére volt, és
démonmaradványokat találtunk a fán, viszont mindegyik darabnak csak az egyik oldalán.
– Ezt ismételd meg – kerekedett el James szeme.
– Mindegyik darabnak csak az egyik oldalán – engedelmeskedett Christopher. – Mintha szándékosan
rakták volna oda.
– Ne… – nyúlt a zsebébe James, hogy elővegyen egy összehajtogatott papírt. Cordelia felismerte, hogy
a rajz az, amit Matthew-val együtt találtak Gast lakásán. James odanyújtotta Cordelia felé. – Már
korábban is meg akartalak kérdezni – vágott bele úgy, mint aki valami fontosat akar mondani. – Első
ránézésre rúnáknak gondoltam ezeket. Nem tudom, mi a csuda járhatott a fejemben. Vannak köztük
alkímiai szimbólumok, de a többi szemlátomást óperzsa írás, valószínűleg az Óperzsa Birodalom
idejéből.
Cordelia elvette a papírt Jamestől. Eddig még nem tudta közelebbről is megnézni, de Jamesnek igaza
volt: a különös szimbólumok alatt egy óperzsa név állt. Az ékírás tényleg hasonlított egy kicsit a rúnákra,
Cordelia viszont azonnal felismerte; az anyja ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy ő és Alastair legalább
valamennyire tudjon Nagy Dareiosz nyelvén.
– Merthykhuwar – ejtette ki lassan. – Ez egy démonfajta neve, ami régen Perzsiában élt. Az
árnyvadászok mandikhornak hívják.
– Még a mondénoknak is van rá szavuk – tette hozzá James. – Mantikór – pillantott rá Christopherre. –
Most már tudom, mik azok a fadarabok. Hogyhogy nem jöttem rá eddig? Egy pikszisdoboz maradványai.
– Egy pikszis? – döbbent meg Cordelia. Az árnyvadászok egykor kifejlesztettek egy pikszis nevű
tárolódobozt, fából, hogy abba zárják az elejtett démonok esszenciáját; de miután Axel Mortmain a háború
után pikszisdobozzal csempészett démonlelket a szerkezetekbe, már nem használták tovább eszközként a
nephilimek. Évek óta senki sem használta őket.
– Láttam már pikszist, az akadémián – mondta James. – Ha egy démon volt a pikszisbe zárva, de kitört
belőle, akkor az megmagyarázza, hogy miért csak a fadarabok egyik oldalán vannak maradványok, vagyis
a belsején. A jelölések pedig hasonlítanak a pikszisdobozokra vésett alkímiai jelekre…
Futva közeledő léptek zaja zökkentette ki őket. Ismét kivágódott az ajtó; ezúttal Matthew és Lucie lépett
be rajta, mindketten szemlátomást zaklatottan. Christopher, aki már előrántotta a szeráfpengét az övéből,
most megkönnyebbülten leeresztette.
– Hála Razielnek. Azt hittem, démontámadás.
 – Tedd el! – vetett rá sötét pillantást Matthew. – Nem szeretném, ha leszúrnának. Még túlságosan fiatal
és túlságosan gyönyörű vagyok ahhoz, hogy meghaljak.
– Látom, eltévedtél zoknikeresés közben – állapította meg Lucie. – Bridget mondta, hogy Christopher itt
van. Mi folyik itt? Történt valami?
– Elég sok minden – felelte Christopher. – Mindent meg tudunk beszélni az Ördögben. Thomas ott vár
minket, és nem akarom egyedül hagyni.


Az Ördög fogadó hatalmas és csillogó ablakai mintha eltérítették volna a fényt, hogy a kocsma belül sötét
legyen. Nagyon kevesen tartózkodtak bent, csupán néhány férfi görnyedt sörrel teli fedeles fémkupák fölé,
ám egy őszes vérfarkas csapos meg az elkerekedett szemű kocsmárosnő kíváncsian követte a tekintetével
Lucie-t, Cordeliát, Jamest, Christophert és Matthew-t, ahogy átvágtak a helyiségen, és felmentek a
lépcsőn.
Cordeliát nem lepte meg, hogy a Vidám Zsiványok lakosztályának falai mentén lenyűgöző könyvek
sorakoztak. Egy antiknak tűnő dartstáblájuk is volt, benne néhány nyíllal, ám a dombornyomott vörös és
fekete felületen jóval több nyom látszott. Az egyik sarokban fémlapokat szereltek a falra egy masszív
acélborítású munkaasztal köré, amin csillogó réz mérlegkészlet állt egy valamelyest megviselt, fából
készült sörösrekesszel. A rekesz tele volt kémcsövekkel, lombikokkal és más laborfelszereléssel.
Christopher hordozható laboratóriuma – feltételezte Cordelia.
A kandalló előtt alacsony, lószőrrel tömött kanapé állt, a párkányon pedig Apolló mellszobra
díszelgett, alatta egy borról írt költeménnyel. Thomas a kanapén ült, könyvvel a kezében. Széles válla
előregörnyedt, a szeme pedig karikás volt a kimerültségtől. Mégis felderült az arca, amint meglátta a
barátait.
– Tom! – szólalt meg James. Odament, hogy lehuppanjon a barátja mellé a kopott kanapén, és a vállára
tette a kezét. Felpillantva látta, hogy a többiek még mindig haboznak. Intett nekik, hogy csatlakozzanak
hozzá és Thomashoz. Mindig Jamesnek jutott ez a szerep – gondolta Cordelia, miközben odahúzták a
székeket. Mindig James tartotta egyben a csapatot, és ő vette észre, amikor szükségük volt egymásra.
Thomas letette a könyvet, Cordelia pedig döbbenten látta, hogy egy szúfi verseskötet az, Háfiz és Ibn
al-Farid költeményeivel, perzsa és arab nyelven.
– Cordelia – üdvözölte Thomas elgyötört hangon, mintha lelassult volna a gyásztól. – Lucie. Örülök,
hogy látlak titeket.
– Üdv a szentélyünkben, hölgyeim! – csavarta le Matthew a laposüvegje kupakját. – Christopher
szerezte nekünk a bútorok java részét. Artúr király és a lovagjai módjára szeretünk kerek asztalnál ülni,
ahol talán mindannyian egyenlők lehetünk.
– Egyébként – tette hozzá Christopher, miközben levett egy kötetet a polcról, és átnyújtotta Jamesnek. –
Anyám ezt az egy asztalt volt hajlandó nélkülözni.
– Nem mehettem el Idrisbe – mondta hirtelen Thomas, mintha valaki számonkérte volna rajta, hogy
miért van Londonban. – Szeretnék találkozni Eugeniával, de muszáj itt maradnom. Segítenem kell Kitnek,
hogy megtalálja az ellenszert a démonbetegségre, méregre, vagy bármi legyen is ez. Ami a nővéremmel
történt, annak senki mással nem szabad megtörténnie.
– A gyásznak és az aggodalomnak gyakran cselekvésben kell megnyilvánulnia – vélekedett Cordelia. –
Néha kibírhatatlan, hogy az ember csak üljön és várjon.
– Pontosan – nézett rá hálásan Thomas. – Úgyhogy… mindent elmesélt Christopher a fadarabokról?
– Igen – helyeselt Christopher. – James pedig rájött, hogy a darabok egy pikszisből származnak.
– Egy pikszisből? – visszhangozta Thomas. – De hát azokat megsemmisítették a háború után. Nem
biztonságosak. Emlékeztek, mi történt az iskolában.
– A legtöbb pikszist tényleg megsemmisítették a háború után – pontosított James. – Gast lakásán
viszont találtam egy rajzot. Inkább úgy nézett ki, mint egy hétköznapi doboz vázlata. Nem volt valami nagy
művész…
– Á, a rajz azokkal a reszketeg rúnákkal? – érdeklődött Matthew.
– Azok nem rúnák voltak – magyarázta James. – Hanem alkímiai szimbólumok. Olyanok, amilyeneket a
pikszisdobozokra szoktak vésni.
– Ó! A jelek a fadarabokon – jegyezte meg Lucie. – Azok is alkímiai szimbólumok. Hát persze.
– Ez még nem minden – folytatta James. – Gast egy óperzsa kifejezést is odakörmölt a papírra.
Cordelia le tudta fordítani – nézett várakozó tekintettel a lányra.
– Egy démon neve volt az – vette át a szót Cordelia. – Merthykhuwar – ejtette ki a homlokát ráncolva.
Gyermekkorának meséiben szerepeltek ilyen démonok; mindig is mitikus lényként gondolt rájuk, akár a
sárkányokra. – Modern perzsa nyelven mardykhor lenne, de az árnyvadászok… az árnyvadászok
mandikhornak hívják. Állítólag borzalmas mérgük van.
– Gondoljátok, hogy Ghast megidézett egy mandikhor démont? – kérdezte Matthew. – De hát azok már
kihaltak, nem? És mi közük van a pikszisdobozokhoz?
James kinyitotta a könyvet, amit Christopher adott neki, és az orrára biggyesztette a kis aranyozott
olvasószemüvegét. Cordeliának valamiért összeszorult a szíve, mintha egy apró darabka levált volna
belőle. Elfordult Jamestől meg az imádni való szemüvegétől. Találnia kell valaki mást, aki iránt így érez.
Vagy valakit, aki miatt megváltoznak az érzései. Bárhogyan is, de el kell múlnia ennek az érzésnek.
Megpróbált nem gondolni arra, amit a fiú a gyakorlószobában mondott. „Már nem értjük meg jól
egymást Grace-szel.” De miért? Mi történhetett közöttük, ráadásul ennyire gyorsan?
– A mandikhor itt is van, és ott is, egy is, és sok is – olvasta fel James. – A mandikhor egyik
legádázabb tulajdonsága, hogy képes többfelé osztódni, és mindegyik részéből külön démon lesz, amik az
eredeti lény részei is maradnak egyben. Ezért érdemes őket pikszisdobozba zárni. A mandikhort nehéz
megölni: részben azért, mert képes kisebb démonok végtelen sorát életre hívni. Az ember akár azon is
kaphatja magát, hogy a közelébe sem tud menni. Egy pikszisdobozzal viszont csapdába ejthető a
mandikhor, és akkor eltűnnek a kisebb démonok is.
James ezután felnézett a könyvből.
– Akkor kezdtem sejteni, hogy pikszisről van szó, amikor Christopher elmondta, mi a helyzet a
fadarabokkal. Cordelia fordítása pedig megerősített benne. Tudtam, hogy ha Gast megidézte az egyik
démont a kevesek közül, akkor szüksége volt egy pikszisre. Ebben az esetben egy mandikhorról volt szó.
– Egyáltalán nem hasonlít azokra a teremtményekre, amik ránk támadtak a parkban – állapította meg a
James válla fölött leskelődő Christopher. A könyv illusztrációt is tartalmazott, ám Cordeliának nem kellett
megnéznie: tudta, hogyan fest egy mandikhor. Skorpiófarok, oroszlántest és méregtől csöpögő tripla
fogsor.
– Biztosra veszem, hogy azok a khorák voltak – állt elő a következtetéssel Cordelia. – A kisebb
démonok, amik leváltak a mandikhorról. Azok másképp néznek ki. És Gast csakis ezért hivatkozhatott
egyes számban a démonra: tényleg egy démont idézett meg. Később osztódott több kisebb példányra.
– Tehát valaki felbérelte Gastot, hogy idézzen meg egy mandikhort, és zárja pikszisbe – összegezte
Lucie. – De amikor visszatért a lakására a dobozba zárt démonnal, rátámadtak és meggyilkolták, aztán a
lényt is szabadon engedték.
– Nem Gast találta ezt ki – helyeselt James. – Ő egy eszköz volt, aki csak arra jó, hogy összerakjon egy
pikszist, és megidézze a démont. Valaki más irányítja a mozgását és a támadásait.
– Nem csak megidézte a démont – pontosított Lucie. – Emlékeztek, mit mondott Ragnor? Gast úgy
idézte meg dimenziós mágiával, hogy védett legyen a napfénytől.
Mind egymásra néztek.
Cordelia tudta, mire gondolnak a többiek. Ki fogadhatta fel Gastot? Semmi más célja nem volt az
illetőnek a vérontáson, a fertőzésen és a halálokozáson kívül?
 – Ha a démont elfognák és megölnék, mi történne a mérgezettekkel? – túrt bele Thomas a dús hajába. –
Jobban lennének?
– A betegek nem gyógyulnának meg – rázta a fejét James. – Ugyanúgy szükségük lenne az ellenszerre.
A démonok viszont eltűnnének, ami elég jó kezdet – tette le a könyvet. – Az Enklávé sikertelenül keresi
ezeket a démonokat. Honnan is sejthették volna, hogy egy már kihalt teremtmény leszármazottja után
kutatnak? De most már tudjuk, hogy ez egy mandikhor…
– A mesékben a merthykhuwar démonok köztes helyeken vernek tanyát – szólalt meg lassan Cordelia.
– Például két ország határán vagy egy híd közepén. Ami nincs sem itt, sem pedig ott.
James levette a szemüvegét, és eltűnődve ráharapott az ajkára.
– Amikor átmentem a bálteremből az árnyékvilágba, többek között a Tower-hidat is láttam. Furcsa
vörös fényt árasztott. Lehet, hogy…
– Tudjuk, hogy Gast egy hídnál idézte meg a démont – húzta ki magát ültében Matthew. – Egy köztes
helyen, ahogy Cordelia említette. Lehet, hogy a lény még mindig ott lakik.
– Szóval ha elmennénk a Tower-hídhoz egy pikszissel, akkor lehet, hogy újra csapdába ejthetnénk a
mandikhort? – foglalta össze Lucie. – És akkor ugyanúgy eltűnnének a khorák, mintha a lény elpusztult
volna?
– Igen, de előbb szereznünk kellene egy pikszist – állapította meg gyakorlatiasan Christopher. – Az
nehéz lesz.
– De talán nem lehetetlen – bizakodott Matthew. Nyugtalanul dobolt az ujjaival a fotel karfáján, zilált
hajjal és csálé nyakkendőben. – Ha a legtöbbjüket megsemmisítették a háború után…
– Maradt néhány – mondta James. – Sajnos Idrisben vannak.
– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani – motyogta Matthew, aki ismét a laposüveg után nyúlt. –
Szerintem fel fog tűnni a Klávénak, ha eltűnünk Londonból, és felbukkanunk Idrisben, és úgy grasszálunk a
Gard körül, mintha kincsvadászok lennénk.
– A Klávé tulajdonában lévő pikszisek mind Idrisben vannak – nézett rá James tehetetlenül. – Létezik
még belőlük néhány. Csak találnunk kell egyet. Van egy bizonyos bolt Limehouse-ban…
– Várjatok – vágott közbe Cordelia. – Egy alkímiai szimbólumokkal teli doboz… az uroborosz is egy
alkímiai szimbólum, ugye? Matthew, nem láttunk mi egy kígyóval díszített dobozt? A Hell Ruelle-ben?
– De igen – válaszolta Matthew döbbenten. – Hypatia Vex szobájában. Egy fadobozt, aminek uroborosz
szimbólumot égettek az oldalaira. Logikusnak tűnik; Hypatia szenvedélyes gyűjtő.
– Kitűnő – állapította meg Christopher. – Akkor csak szólunk neki, hogy szükségünk van rá.
– Hajrá, ha szeretnél porcelánokkal teli vitrinné változni. Hypatia nem szereti az árnyvadászokat –
figyelmeztette James, aki el is töprengett ezen. – Viszont jó ötlet volt, Daisy. Biztos van valami módja
annak, hogy hozzájussunk.
– Kirabolhatnánk a Hell Ruelle-t – ajánlotta Thomas.
– És húzhatnánk maszkot – ábrándozott Lucie. – Mint az útonállók.
– Csak egy bolond rabolná ki Hypatia Vexet – tiltakozott Matthew. – Inkább hadd ne mondja senki,
hogy Matthew Fairchild bolond. Vagy legalább ne halljam, amikor mondja. Nagyon rosszulesne.
– Szerintem Christophernek igaza van – mondta Cordelia. – Megkérdezhetnénk Hypatiát.
– Tényleg? – kérdezte Christopher félig döbbenten, félig boldogan.
– Hát nem mi – pontosított Cordelia. – Igaz, hogy nem kedveli a legtöbb árnyvadászt. De az biztos,
hogy van legalább egy, akit igencsak kedvel.


– Daisy, drágám! Örülök, hogy látlak – üdvözölte Anna. – Bár óriási modortalanság csak úgy hívatlanul
beállítani teára. Egyszerűen nem jut mindenkinek elég sütemény. A lányok majd kapnak süteményt, a fiúk
meg semmit. Csak így lehet igazságosan megoldani.
 A Percy Street-i lakás továbbra is derűsen kaotikus oázis volt. Talán még kaotikusabb, mint Cordelia
legutóbbi látogatásakor. Csipkével szegélyezett masni díszelgett a kandallópárkányba szúrt kések egyikén
– Cordelia gyanította, hogy egy hölgy fűzőjéből származik –, és hetykén lógott a kövekkel díszített
markolaton. Anna aranyszínű kanapéja és össze nem illő székei mind tele voltak emberekkel. Thomas, aki
túl magas volt a székekhez, a kandalló előtti szőnyegen hevert, csizmáját a szenesvödörre támasztva. Anna
remek vendéglátóként olyan gyümölcskenyeret szolgált fel a kis asztalon, amit barmbacknek hívott, meg
Viktória-tortát, amit a cukrászdában vásárolt.
– Ez igazságtalan desszertelosztás – állapította meg James.
– A világ igazságtalan, életem – közölte vele Anna. Egy magas támlájú fotel karfáján ült, amiben
Christopher foglalt helyet, lóbálta az egyik csizmás lábát, és szinte önkéntelenül lenyúlt, hogy
megsimogassa Thomas haját. A bársonyos tincsek kicsusszantak a sebhelyes ujjai közül.
– Természetesen téged megkínálnálak süteménnyel, drága unokatestvérem, ha úgy vélném, hogy az
könnyít a szíveden.
– Ha így áll a helyzet, akkor a segítség jobb lenne a süteménynél – nézett rá Thomas kedvtelve, de
kimerülten.
– Mindenképpen – bólintott rá. – Mondjátok csak, miről lenne szó.
Amíg James kifejtette, hogy szükségük lenne egy pikszisre – habár azt pontosan nem, hogy miért, csak
utalt rá, hogy a démontámadásokhoz köthető okból –, Cordelia felváltva nézett a két unokatestvérre,
Annára és Jamesre. Sokkal inkább tűntek testvéreknek, mint James és Lucie vagy Anna és Christopher.
Ugyanolyan hollófekete volt a hajuk, mint Willé és Cecilyé, s egyformán szép metszésű, szögletes az
arcuk. És mindketten páncélként használták az intelligenciájukat, hogy éles elmével és éles
visszavágásokkal védjék a mélyben talán megbúvó lágyságot.
– Úgyhogy – fejezte be James – arra gondoltunk, hogy talán ma este a Hell Ruelle-ben…
– Ja, hogy erről van szó – vonta fel a szemöldökét Anna. – Hadd tisztázzuk, mire kértek. Azt akarjátok,
hogy elcsábítsak egy boszorkánymestert, hogy szert tegyek nektek egy tragikusan idejétmúlt dobozra, ami
kétségkívül arra szolgál, hogy veszélyes démont tartsanak benne? – nézett körül a szobában. – Hogyan
találtátok ki ezt a tervet? És mi a Razielért nem szóltatok róla senkinek?
– Mert csak találgatunk? – kockáztatta meg Matthew.
– Mert nem tehetjük – felelte mereven Lucie. – Megesküdtünk rá, hogy megtartjuk magunknak a forrást,
akinek az információira alapozzuk a találgatásainkat. Még neked sem mondhatjuk el, drága Anna.
Egyszerűen muszáj elhinned nekünk, hogy jó okunk van minderre.
– Rendben – tárta szét a kezét Anna. – Nektek elment az eszetek, mindannyiótoknak.
– Gondolod, hogy nem tudod megoldani? – görbült felfelé James szája sarka.
– Hmm… – lóbálta meg Anna a zsebóráját, ami megcsillant a ráeső fényben. – Meg tudom oldani. Csak
teljes mértékben ellenkezik az elveimmel. Szigorú szabály nálam, hogy senkit sem csábítok el kétszer.
– Nem is tudtam, hogy Hypatiát már elcsábítottad egyszer – jegyezte meg Matthew.
– Ezer éve – legyintett türelmetlenül Anna. – Eleve honnan tudtad, hogy meghívást kaptam a Hell
Ruelle-be? Őszintén, Matthew!
– Hogy végződött a dolog Hypatiával? – érdeklődött Lucie. – Összetört a szíve? Ez esetben talán…
bosszút forralhat.
– Várj egy percet, drága regényíróm – forgatta a szemét Anna. – Sőt, ami azt illeti, mindannyian
várjatok itt, kivéve Cordeliát. Te gyere velem, Daisy.
Azzal felpattant Christopher mellől a karfáról, átszelte a szobát, megtett néhány lépcsőfokot felfelé,
majd eltűnt egy faajtó mögött. Cordelia felállt, megigazította a fodrokat a ruháján, Lucie-re nézve fel-le
járatta a szemöldökét, végül bemasírozott Anna Lightwood hírhedt hálószobájába.
Meglepően hétköznapi hely volt. Ha Cordelia azt remélte, hogy botrányos vésetekkel vagy a falra tűzött
könnyáztatta szerelmes levelekkel fog találkozni, egyet sem látott. Helyette szivarok sorakoztak kölnikkel
együtt egy kopott diófa asztalon, és egy jégmadárkék mellény lógott hanyagul egy japán mintás paravánon.
Az ágy nem volt bevetve, az ágynemű selyemkupacként hevert rajta.
Cordelia óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, Anna pedig felpillantott, és vigyorogva odadobott
neki egy élénk színű valamit, amit a lány reflexből elkapott. Egy hosszú textilcsík volt: királykék selyem.
– Mi ez? – kérdezte Cordelia.
Anna zsebre dugott kézzel nekidőlt az ágy egyik oszlopának.
– Tegyél a kedvemre azzal, hogy magad elé fogod.
Cordelia engedelmeskedett. Talán Anna ruhát szeretne ajándékozni valamelyik szeretőjének, ezért kéri
őt modellnek?
– Igen – mormolta Anna. – Határozottan illik az árnyalat a bőröd és a hajad színéhez. Mint ahogy
szerintem a vörösbor, az óarany és a sáfrány is illene. Nem ez a sótlan pasztell, amit az összes lány hord.
– Nem gondoltam volna, hogy szereted a ruhákat – húzta végig a kezét az anyagon Cordelia.
– Amikor nekem kellett hordanom őket, olyan volt, mintha alsószoknyák börtönébe zárnák a lelkemet –
válaszolta enyhe vállrándítással Anna. – De őszintén nagyra értékelem, ha egy gyönyörű nő hozzá illő
ruhát visel. Valójában az egyik kedvenc szeretőm, aki csaknem két hétig mulattatott engem, olyan szépség,
akit talán a mondén divatlapokból is ismersz.
– Ezt neki szánod? Vagyis… – kezdte felderülve Cordelia.
– Sohasem fogom elárulni – nevetett Anna. – Most pedig tedd le, és gyere! Itt van, amiért jöttem.
Felemelt egy kicsi, fekete borítójú emlékkönyvet. Cordelia még csak nem is látta, hogy mikor vette elő.
Kimentek a hálószobából, Anna pedig győzedelmesen a feje fölött lóbálta a könyvet.
– Ez választ ad majd az összes kérdésünkre – jelentette be.
A társalgóban lévők mind felnéztek. Lucie, Christopher és Matthew a süteményeken civakodtak, bár
Cordelia látta, hogy Thomas már kapott egy darabot, ami ott hevert az ölében egy tányéron. James a
kandalló arany rácsát kémlelte, távolba révedő tekintettel.
– A hódításaid listája? – csillant fel Matthew szeme.
– Nyilván nem – hűtötte le Anna. – Ez egy emlékkönyv… a szeretőimről. Fontos és lényeges különbség.
Cordelia visszaült a kanapéra Lucie mellé, akinek sikerült szereznie egy szelet Viktória-tortát. Matthew
a kanapé oldalának támaszkodott mellette; James pedig most Annára nézett, olyan árnyalatban pompázó
szemmel, akár a halványsárga levelek között átszüremlő napfény.
Anna fellapozta a könyvet. Sok oldalból állt, és sok nevet tartalmazott határozott, terjengős kézírással.
– Hmm, nézzük csak! Katherine, Alicia, Virginia… ő nagyon ígéretes író, látnod kellene a munkáit,
James. Mariane, Virna, Eugenia…
– Ugye nem a nővérem? – borította fel kis híján Thomas a tányérját.
– Ó, valószínűleg nem – felelte Anna. – Laura, Lily… á, Hypatia. Nos, röpke légyott volt, és talán
mondhatjuk, hogy ő csábított el engem…
– Hát ez aligha hangzik fairnek – állapította meg James. – Mintha valaki Sherlock Holmes előtt oldana
meg egy ügyet. A helyedben versengésnek venném, akár egy párbajt.
Matthew kuncogott.
– Tudom, miben sántikálsz – vetett Anna egy sötét pillantást Jamesre.
– Működik? – kérdezte James.
– Talán – böngészte tovább a könyvet Anna. Cordelia önkéntelenül eltűnődött, hogy vajon Ariadne neve
is ott van-e. Ő vajon hódításnak számít, esetleg valami vagy valaki másnak?
– Nagyra értékelem a tudományos precizitást, amivel megközelíted a témát, Anna – szólalt meg
Christopher, aki összekente az ingujját lekvárral. – Habár én valószínűleg nem tudnék ennyi nevet
összegyűjteni, és mellette a tudományt is művelni. Túlságosan időigényes lenne.
– Akkor hány nevet akarsz összegyűjteni? – kacagott Anna.
Christopher félrehajtotta a fejét, ahogy a homlokát ráncolva eltöprengett. Nem válaszolt.
 – Én csak egyet akarnék – jelentette ki Thomas.
Cordeliának eszébe jutott a nagy műgonddal megrajzolt iránytű Thomas karján, és elmorfondírozott
rajta, hogy vajon gondol-e valakire.
– Nekem már túl késő, hogy csak egy legyen – közölte lazán Matthew. – Legalább néhány nevet
remélhetek egy gondosan, ámde lelkesen összeválogatott listán.
– Engem még senki sem próbált meg elcsábítani soha – jegyezte meg búslakodva Lucie. – Nem kell így
nézned rám, James. Nem mondanék igent, viszont megörökíthetném a tapasztalatot a regényemben.
– Nagyon rövid regény lenne, mert elkapnánk azt a gazembert, és megölnénk – közölte James.
Nevetés és vitatkozás kórusa harsant fel. A nap egyre mélyebbre süllyedt az égbolton, a
kandallópárkányba szúrt kések ékköves nyele pedig megcsillant a délutáni napfényben, szivárványszíneket
vetítve az aranyban és zöldben pompázó falakra. Átjárta a fény Anna kissé kopottas lakását, Cordeliának
pedig valamiért megfájdult a szíve. Olyan otthonos volt, ellentétben az ő nagy és rideg házukkal
Kensingtonban.
– Mi a helyzet veled, Cordelia? – kérdezte Lucie.
– Egy – válaszolta. – Mindenki erről álmodik, nem? Sokak helyett, akik csak keveset adnak magukból,
inkább egyvalakiről, aki odaad mindent.
– A nagy ő kereséséből ered a világ összes szenvedése – mondta nevetve Anna. – A sokak kereséséből
meg az összes jó móka.
Cordeliának részben véletlenül találkozott a tekintete Jamesével. Látta az aggodalmat a fiú szemében:
volt valami törékenység Anna nevetésében.
– Akkor ez biztos jó móka lesz – folytatta gyorsan Cordelia. – Elcsábítani Hypatiát. Elvégre mire valók
a szabályok, ha nem arra, hogy megszegjük őket?
– Kitűnő érvelés – csent el Matthew egy darab süteményt Lucie tányérjáról, aki ezért rácsapott a
kezére.
– És ennek a pikszisnek a megszerzése jó néhány emberen segíthet – magyarázta Cordelia. – Barbarán
is segíthetett volna. Ariadnén még mindig segíthet.
Annának elsötétült a kék szeme.
– Ó, hát jó. Tegyünk egy próbát! Lehet, hogy habos torta lesz. Viszont…
– Viszont mi? – kérdezte Christopher. – Ha nincs megfelelő ruhád, kölcsönadhatom neked az új
mellényemet. Narancssárga.
– A narancssárga nem a csábítás színe, Christopher – borzongott meg Anna. – A narancssárga a
kétségbeesés színe, meg a sütőtöké. Mindegy, megvan minden ruhám, ami csak kell. Viszont – emelte fel a
mutatóujját a rövidre vágott körmével – a Hell Ruelle-ben nem gyűlnek össze minden este. Holnap lesz a
következő szalon.
– Akkor holnap megyünk – jelentette ki James.
– Lehetetlen, hogy mindannyian elmenjünk a Hell Ruelle-be – figyelmeztette Anna. – Hypatiának nem
tetszene, ha úgy jelennénk meg, mint egy libafalka. Egy libafalka nem elegáns.
– Logikusnak tűnik, hogy én menjek – érvelt Matthew. – Engem ismernek ott.
– Nekem is mennem kellene – tette hozzá James. – Lehet, hogy az árnyékerőm hasznos. Korábban már
használtam arra, hogy… megszerezzek dolgokat.
Mindenki megdöbbent, ám James arckifejezése elárulta, hogy nem szívesen fogad pontosításra irányuló
kérdéseket ebben a tárgyban.
– És persze Cordelia is – vette elő a komótos, mézes whiskey-re hasonlító mosolyát Anna. – Egy
gyönyörű lány mindig leköti a figyelmet, nekünk pedig tényleg nagyon le kell majd kötnünk a figyelmüket.
James és Matthew rápillantott Cordeliára. Nem fogok elpirulni – gondolta a lány határozottan. Nem
fogok. Gyanította, hogy úgy fest, mint aki mindjárt megfullad.
– Bosszantó – szólalt meg Lucie. – Máris látom, hogy én ki fogok maradni.
 – Lucie, rád nagyon is szükség van – fordult felé Anna. – Az Intézetben. Tudod, holnap este lesz egy
gyűlés a teljes Enklávénak, amire úgy terveztem, hogy elmegyek. De úgy tűnik, hogy jó okkal máshogy
alakul.
Lucie döbbent arcot vágott. Az Enklávé gyűlésein csak olyanok vehettek részt, akik már elmúltak
tizennyolc évesek. Csak Anna és Thomas felelt meg ennek a kitételnek.
– Én elmehetek – mondta Thomas némileg vonakodva. – De nem valami szívesen ücsörögnék egy olyan
emberekkel teli teremben, akik rohadtul sajnálkozva néznek rám.
Mindannyian meglepett pillantást vetettek rá, mert Thomas ritkán káromkodott.
– Nem részvételre gondoltam – pontosított Anna. – Lehet, hogy cenzúráznák a mondandójukat, ha ott
lennétek. Jobb lenne kihallgatni őket.
– Ó, hallgatózás! Remek – örvendezett Lucie. – A könyvtárban fognak összegyűlni. Tudom, melyik
szoba van fölötte. Fentről tudunk hallgatózni. Christopher tudományos szemszögből elemezheti majd, amit
mondanak, és Thomas megjegyzi a kiváló memóriájával.
Lucie szinte ragyogott, Cordelia pedig azon kapta magát, hogy mindjárt elmosolyodik. Tisztában volt
vele, hogy Lucie gyakorlatiassága mögött végtelen jóság lapul: Thomas elveszítette a nővérét, és szörnyen
szüksége volt valami teendőre, valamilyen tevékenységre. Lucie pont ezt adta meg neki.
Mintha Thomas is megértette volna: rámosolygott Lucie-re. Ez volt az első mosoly, amit Cordelia
Barbara halála óta látott tőle.
– Akkor hát kémkedjünk! – jelentette ki. – Végre valami, amit érdemes várni.



12
Kamper Gergely fordítása
 14
Oroszlánok között

„A hölgy elejtette kesztyűjét, hogy a férfi bizonyítsa a szerelmét, akire

ránézett, és elmosolyodott;
Amaz meghajolt, és egy pillanat alatt bevetette magát a vad oroszlánok
közé:
Gyorsan ugrott, gyorsan visszatért, ismét ott állt a helyén,
Aztán egyenesen a hölgy arcába dobta a kesztyűt, de nem kedvesen.
– Istenemre – mondta Francis. – Helyes cselekvés! – És ültéből felkelt:
– Nem a szív, hanem a hiúság ró ilyen feladatot a szerelemre – közölte.”
– Leigh Hunt: A kesztyű és az oroszlánok –


James ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje Cordeliát, hiába jelentett ez meglehetős távolságot a Percy
Streettől Kensingtonig. Anna elorozta Matthew-t valami titkos feladatra, míg Thomas, Christopher és
Lucie visszament az Ördög fogadóba, tanulmányozni a pikszisdobozok működését. Cordelia szeretett
volna velük maradni, ám ismerte az anyja türelmének határait. Sona aggódna, hogy hol járt.
Már közeledett az alkonyat, hosszúra nyúltak az árnyékok a Cromwell Road fái alatt. Csupán néhány
lovas kocsi zötykölődött arra a kékes fényben. Szinte mintha csak az övék lett volna a város; nem tették
magukat láthatatlanná, mégis, csak néhányan vetettek rájuk kíváncsi pillantást, miközben elhaladtak a
Természettudományi Múzeum hatalmas téglaépülete előtt. Bizonyára Jamest nézik – gondolta Cordelia.
A fiú, az apjához hasonlóan, akaratlanul is vonzotta a tekinteteket. Ahogy sötétedett, olyan aranylónak és
ébernek tűnt a szeme, mint a tigriseknek, amilyeneket Cordelia Rádzsasztánban látott.
– Okos gondolat volt, hogy eszedbe jutott Anna – ismerte el James. Cordelia kissé meglepve nézett rá.
Eddig a tanulásról beszélgettek némileg szedett-vedett módon: Cordeliát Sona oktatta otthon, tanárok
örökké változó csapatával együtt. James csupán néhány hónapig járt az Árnyvadász Akadémiára; ott
ismerte meg Thomast, Matthew-t és Christophert, akikkel együtt kisvártatva felrobbantotta az egyik
épületszárnyat. Mindnyájukat kicsapták, kivéve Thomast, aki viszont nem akart ott maradni a barátai
nélkül az akadémián, ezért a tanév végén önszántából visszatért Londonba. Az elmúlt három évben Henry
Fairchild és Sophie Lightwood tanította a Vidám Zsiványokat. – Hálás vagyok, amiért velünk tartottál ma.
– Egy női kéz megnyugtató jelenléte? – élcelődött Cordelia. – Arra Lucie is megfelelt volna.
James felkacagott. Volt valami méltóságteljes könnyedség a járásában, amit Cordelia még nem is vett
észre, amióta megérkezett Londonba. Mintha a fiú lerakott volna egy súlyos terhet, habár ez a jelen
körülmények között nem tűnt valószínűnek.
– Lucie nem vette volna a fáradságot. Attól tartok, az ilyesféle ismerősség ellenérzést szül, márpedig
neki én vagyok a röhejes bátyja, ti pedig a nevetséges barátai. Néha aggódom, hogy…
Elhallgatott. Fekete kabátját úgy meglibbentette a szél, mintha szárnyai nőttek volna.
– Aggódsz Lucie miatt? – csodálkozott el Cordelia.
– Nem arról van szó – válaszolta James. – Szerintem attól tartok, hogy mindannyian könnyen benne
ragadhatunk a szerepünkben: Christopher a tudós, Thomas a jószívű, Matthew a szabadelvű. Én meg…
nem is tudom, mi vagyok pontosan.
– Te vagy a vezér – segítette ki Cordelia.
 – Az volnék? – tűnődött el derűsen James.
– Ti négyen szoros kapcsolatban álltok – fejtette ki Cordelia. – Ezt bárki láthatja. De egyikőtök sem
ennyire egyszerű. Thomas több mint jószívű; Christopher több mint kémcsövek és lombikok hada;
Matthew pedig több mint mellénybe bújt szellemesség. Mindannyian a saját csillagotokat követitek, és te
vagy a fonál, ami összeköti négyőtöket. Te vagy, aki látja, kinek mire van szüksége, ha valaki több
figyelmet igényel a barátai részéről, vagy akár azt, hogy békén hagyják. Vannak baráti társaságok, amik
feloszlanak, de te sohasem hagynád, hogy veletek ez megtörténjen.
Jamesnek elillant a derültsége.
– Tehát én vagyok a leggondoskodóbb, erről van szó? – kérdezte kissé érces hangon James.
– Remek képességed van arra, hogy gondoskodj másokról – felelte Cordelia, s egy pillanatra
megkönnyebbült, mert végre kimondhatta, amit mindig is gondolt Jamesről. Még amikor a tanúja volt
annak, hogy Grace-t szereti, és ez fájt neki, akkor is arra gondolt, hogy vajon milyen lehet, ha olyasvalaki
szereti az embert, aki ennyire tud szeretni. – Ez az erősséged.
James elfordult.
– Valami baj van? – érdeklődött Cordelia.
– Azon az estén a Battersea hídnál… – kezdett bele James. Már Cordeliáék háza előtt voltak, ám
megálltak a járdán, egy bükkfa árnyékában. – Grace megkérdezte, hogy megszöknék-e vele. Úgy, hogy
megszakítom a kapcsolatot a családommal, elveszem őt feleségül Skóciában, és újrakezdjük az életünket
mondénokként.
– De hát… a szüleid és Lucie… – gondolt Cordelia rögtön a barátnőjére. Mennyire összetörné Lucie-t,
ha így elveszítené a bátyját! Mintha James meghalna, vagy talán még rosszabb, hiszen így a saját döntése
nyomán hagyná el őket.
– Igen – mondta James. – És a parabataiom. Az összes barátom – folytatta, tigrisszeme pedig fénylett a
sötétben. – Visszautasítottam, kudarcot vallottam előtte. Kudarcot vallottam a szerelemben. Nem tudom,
lehet-e így a gondoskodás az erősségem.
– Ő nem azt kérte, hogy szeresd – gyúlt hirtelen haragra Cordelia. – Ez nem szerelem. Ez egy próba. És
a szerelmet nem szabad így próbára tenni – vágta rá, s elhallgatott. – Ne haragudj! Nem tudom… vagyis
képtelen vagyok megérteni Grace-t, így nem szabad ítélkeznem fölötte. De bizonyára nem emiatt lett vége
közöttetek…?
– Nem biztos, hogy tudom a valódi okot – kulcsolta össze a kezét a háta mögött James. – De azt tudom,
hogy végleges. Visszakérte a karkötőjét. És feleségül megy Charleshoz.
– Charleshoz? – dermedt meg Cordelia. Bizonyára rosszul hallotta.
– Matthew bátyjához – pontosított James kissé meglepődve, hátha Cordelia esetleg elfelejtette.
– Nem – lehelte Cordelia. – Azt nem teheti! Nem tehetik.
James még mindig magyarázott. Mondott valamit Ariadnéról, a felbontott jegyességről, ám Cordeliának
csak Alastair járt a fejében. Alastair és Charles a könyvtárszobában… ahogy Alastair gyötrődött Charles
eljegyzése miatt, s azt mondta, hogy legalább Ariadnéról van szó… erről biztosan nem tudott.
Jaj, Alastair!
– Jól vagy? – lépett közelebb hozzá aggodalmas arckifejezéssel James. – Nagyon sápadtnak tűnsz.
Haza kell mennem – akarta mondani. James még közelebb jött; Cordelia érezte az illatát, a szantálfás
szappan, a bőr és a tinta keverékét. Érezte, hogy a fiú keze hozzáér, hüvelykujjával gyengéden
megcirógatja az arcát.
– Cordelia!
Mindketten összerezzentek, és a hang irányába fordultak. Sona a küszöbön állt, a háta mögött
gyertyafénnyel. Sötét haját selyemroosari fedte, az arca pedig ragyogott.
– Cordelia joon, gyere csak be, mielőtt még megfázol. Mr. Herondale, nagyon kedves öntől, hogy
hazakísérte Cordeliát. Igazi úriember.
 Cordelia meglepetten nézett az anyjára. Nem számított rá, hogy Sonát ilyen jókedvében találja.
James felvonta a szemöldökét, ami olyan fekete volt, akár a holló szárnya, már ha egy hollószárnynak
lehet enyhén szarkasztikus kisugárzása.
– Részemről a szerencse, ha bárhová elkísérhetem Daisyt.
– Daisy – ismételte Sona. – Milyen bájos becenév! Hát persze, együtt nőttetek fel, most pedig újra
találkoztatok, igencsak felnőtt fejjel. Hát ez nagyszerű!
Á! Cordelia rájött, miért viselkedik így az anyja. James partiképes volt, méghozzá meglehetősen
partiképes. A Londoni Intézet vezetőjének fiaként várhatóan jelentős befolyással bír majd a jövőben, vagy
akár ő maga is intézetvezető lesz – ami sokkal nagyobb jövedelmet jelentő pozíció, mint amit a Klávé egy
átlagos árnyvadásznak biztosít.
Ráadásul James elbűvölő volt, amikor éppen nem hordta az álarcát, az ilyesmi pedig hatni szokott az
anyákra. Sona noszogatására Cordelia és James felmentek a bejárati ajtó előtti lépcsőn. Az előszobából
meleg fény áradt ki, Risa főztjének illatával együtt.
– Nagyszerű! – ismételte Sona, még mindig James miatt áradozva. – Megkínálhatlak valami frissítővel,
James? – váltott kevésbé hivatalos hangnemre. – Esetleg egy teával?
Cordelián eluralkodott a késztetés, hogy elmeneküljön a színről, de csak az Angyal tudta, hogy akkor az
anyja vajon mit mondana Jamesnek. Sőt, azért sem menekülhet el, mert Alastairnek tőle kell hallania a
hírt, nem holmi pletyka nyomán vagy egy idegentől.
James elmosolyodott. Méghozzá úgy, hogy azzal fél Angliát harcképtelenné tehette volna.
– Emlékszem, milyen teát főzött nekem Cirenworthben. Virágízű volt.
– Igen – derül fel Sona. – Egy kanál rózsavíz, ez a finom chai titka.
– Egy gyönyörű szamovárjuk is volt, ha jól emlékszem – folytatta James. – Rézből és aranyból.
– Az édesanyámé volt – ragyogott Sona úgy, akár egy világítótorony. – Lehet, hogy azok között a holmik
között van, amiket még nem csomagoltunk ki, az anyám teáskészlete viszont…
– Jamesnek mennie kell – szakította félbe Cordelia határozottan, és visszatolta Jamest a lépcsőn lefelé.
– James, köszönjünk el!
James gyorsan elbúcsúzott Sonától; Cordelia remélte, hogy a fiú nem látja a nyilvánvaló csalódottságot
az anyja arcán. Miután Sona visszament a házba, Cordelia elengedte James zakóját.
– Fogalmam sem volt róla, hogy az édesanyád ennyire kedvel engem – jegyezte meg James. – Többször
kellene erre járnom, ha éppen rám fér, hogy értékeljék a személyemet.
Cordelia bosszús hangot hallatott.
– Attól tartok, hogy az anyám ugyanolyan lelkesedést mutatna bármelyik partiképes fiatalember iránt,
aki úgy tesz, mintha érdekelné a teázás. Ezért mondtam, hogy keress nekem egyet, emlékszel?
Cordelia könnyed hangon mondta ezt, mégis leolvadt a mosoly James arcáról.
– Jó – felelte a fiú. – Ha vége ennek az egésznek…
– Igen, igen! – indult el Cordelia felfelé a lépcsőn.
– Tényleg nagyon szeretem a teát! – kiabálta James a lépcső alján. – Sőt, imádom! IMÁDOM A TEÁT!
– Jó neked, öregem! – rikkantotta egy arra járó kocsis.
A helyzet ellenére Cordelia képtelen volt elfojtani a mosolyt. Bement, becsukta az ajtót, és mire
megfordult, az anyja ott állt közvetlenül mögötte, szemlátomást még mindig derűsen.
– Jóképű, ugye? – kérdezte Sona. – Nem is hittem volna. Olyan esetlen kisfiú volt.
– Mâmân – tiltakozott Cordelia. – Jamesszel csak barátok vagyunk.
– Mire való egy ilyen jóképű barát? Pazarlásnak tűnik – állapította meg Sona. – Egyébként sem
gondolom, hogy csak barátként tekint rád. Ahogy rád néz…
– Beszélnem kell Alastairrel a… gyakorlásról – tárta szét a karját Cordelia, hogy fürgén
elmenekülhessen.


Alastair szobájának ajtaja nyitva állt. Cordelia megállt egy pillanatra a folyosón, és ránézett a bátyjára,
aki a selyemfa íróasztalánál ült, előtte pedig mondén újságok hevertek. Olvasás közben a szemét
dörzsölgette, a testtartásán pedig elgyötörtség tükröződött.
– Van valami érdekes hír? – érdeklődött Cordelia az ajtófélfának támaszkodva. Volt annyi sütnivalója,
hogy ne lépjen be hívatlanul a szobába, amit Alastair tökéletesen tisztán tartott – a diófa ruhásszekrény
fényezésétől kezdve az ablaknál álló makulátlan kék fotelekig.
– Charles azt mondja, hogy a démontámadások sorozatánál gyakran nő a száma annak, amit a mondénok
bűnügyként írnak le – tolta félre Alastair az előtte lévő újságot. Nyomdafestékes volt az ujja. – De nem
mondhatnám, hogy bármit is találtam itt. Egyetlen szaftos gyilkosság sincs, vagy ilyesmi.
– Igazából pont Charlesról szerettem volna beszélni veled – kapott az alkalmon Cordelia.
Alastair felpillantott rá. Az emberek gyakran megjegyezték, hogy ugyanolyan fekete szemük volt, a
pupillájuknál csupán egy árnyalattal világosabb szivárványhártyával. Különös, miután Sonának
világosbarna szeme volt, Eliasnak pedig kék.
– Charlesról?
Cordelia bólintott.
– Nos, akkor gyere be, és csukd be az ajtót – dőlt hátra Alastair.
Cordelia engedelmeskedett. Alastair szobája nagyobb volt, mint az övé, sötét és férfias színekkel: zöld
falakkal és egy visszafogott perzsaszőnyeggel. Alastair gyűjtötte a tőröket, amikből elég sokat magával
hozott Cirenworthből. Cordelia tudomása szerint a bátyja semmi másnak a szépségére nem fordított
különös figyelmet: az egyik tőrnek kék-fehér zománchüvelye volt, a másikba pedig sárkányokat, kilineket
és madarakat véstek arany színnel. A mosdóállvány fölött egyetlen elefántcsontból faragott pishqabz
lógott, a közelében egy khanjarral, aminek a pengéjén perzsa felirat díszelgett: „Annyira vágytam egy
ragyogó tőrre, hogy minden egyes bordámból tőr lett.”
Cordelia elhelyezkedett az egyik kék fotelben. Alastair kissé felé fordult, az ujjaival pedig ritmusra
dobolt az újságok tetején.
– Mi van Charlesszal? – kérdezte.
– Tudom, hogy új jegyese van – felelte Cordelia. – Grace Blackthorn.
– Igen – vált mozdulatlanná Alastair nyughatatlan keze. – Szegény James barátod.
Tehát tudja – gondolta Cordelia. Charles bizonyára elmondta neki.
– Akkor… jól vagy? – érdeklődött a lány.
– Hogy érted? – kérdezett vissza Alastair kifürkészhetetlen fekete szemekkel.
Cordelia már nem bírta tovább.
– Hallottalak titeket Charlesszal, amikor beszélgettetek a könyvtárszobában. Hallottam, hogy azt
mondtad, hogy szereted. Nem fogom elmondani senkinek, megígérem. Tudod, hogy mindig tartom a
szavam. Ez a legkevésbé sem változtat semmin a szememben, Alastair.
A bátyja hallgatott.
– Nem szóltam volna semmit, de… így, hogy Charlesnak új jegyese van, miután tudta, mennyire nem
örültél Ariadne miatt… nem akarom, hogy bárki is kegyetlenül bánjon veled, Alastair. Azt akarom, hogy
olyasvalakivel legyél, aki boldoggá tesz majd.
– Ő nem kegyetlen – csillant fel Alastair szeme. – Nem ismered. Megállapodás van közöttük Grace-
szel. Elmagyarázta nekem. Charles mindent azért tesz, hogy ő meg én együtt lehessünk.
Volt valami gépies a szavaiban, mintha begyakorolta volna őket.
– De te nem szeretnél valakinek a titka lenni – csodálkozott Cordelia. – Azt mondtad…
– Honnan tudod, mit mondtam? Egyáltalán hogyan hallhattál meg minket anélkül, hogy direkt tettél
volna érte? Te fent voltál, mi pedig lent… hacsak nem jöttél utánam – fejezte be lassan Alastair. –
Hallgatóztál. Miért?
 – Féltem – válaszolta halkan Cordelia. – Azt hittem, hogy el fogod mondani Charlesnak azt, amit
megígértettem veled, hogy nem mondod el.
– Arról a démon lényről a hídon? – hitetlenkedett Alastair. – A kis barátaidról meg a kis trükkjeikről és
titkaikról? A szavamat adtam neked.
– Tudom – szabadkozott szinte sírva Cordelia. – És bíznom kellett volna benned, Alastair. Sajnálom.
Nem akartam ilyesmit meghallani. Tudom, hogy ez magánügy. Csak el akartam mondani neked, hogy én
ugyanúgy szeretlek. Nekem nem számít.
Azt hitte, hogy a biztatás segíthet, ám Alastairnek eltorzult az arca a hirtelen dühtől.
– Tényleg? – szólalt meg hűvösen. – Hát nekem számít, hogy olyan húgom van, aki kémkedik és
hallgatózik. Kifelé a szobámból, Cordelia! Most rögtön!


– Jesse? – suttogta Lucie. – Jesse, hol vagy?
Lucie a földön ült az Intézet nappalijának öntöttvas kandallója előtt. Hazajött az Ördög fogadóból,
amint kezdett besötétedni. Thomas és Christopher amúgy is elfoglalt, ám szórakozott volt, Lucie pedig
nem tudta, hogy valójában mennyire foglalkoznak a pikszisdobozokkal kapcsolatos kutatással.
Christophernek támadt valami felismerése az ellenszer kapcsán, amin dolgozott, és eltűnt a fogadó
szobájának acéllal borított sarkában, ahol durrogtatva próbált lepárolni valamit egy lombikban.
Mégsem ez volt az igazi oka annak, hogy Lucie el akart jönni. Az esték új értelmet nyertek a számára.
Esténként tudott beszélni Jessel.
– Jesse Blackthorn – mondta, miközben kissé nevetségesen érezte magát. – Kérlek, gyere ide! Beszélni
akarok veled!
Körülnézett a szobában, mintha Jesse talán az egyik kanapé alatt bujkálna. Ez volt az a szoba, ahol a
Herondale család gyakran összegyűlt esténként. Tessa itt megtartotta a korábbi berendezés egy részét –
még mindig ott lógott az aranyozott tükör a kandalló fölött –, a bútor pedig kényelmesen kopottas volt: a
kandallónál álló virágos fotelektől kezdve a hatalmas régi íróasztalig, amin hosszú évek tollvonásainak
nyoma látszott. A falakat könnyű damaszttapéta borította, a fal mentén pedig láthatóan gyakran olvasott
könyvek sorakoztak.
Tessa fel szokott olvasni az egyik új könyvből, a többiek pedig elterülnek a tűz körül; olykor
tereferélnek, vagy Will és Tessa ismerős történeteket mesél a múltból. Olyan hely volt ez, amit Lucie az
otthonos hangulattal kötött össze, meg az íróasztal mögötti körmöléssel töltött délutánokkal. Így hát
kétszeresen is nyugtalanító lehetett, amikor Jesse megjelent: fehér ingujjban bontakozott ki az árnyékból,
arca pedig sápadtan világított a sötét haja alatt.
– Eljöttél! – állapította meg Lucie, aki nem is próbálta leplezni a döbbenetét. – Tényleg nem hittem,
hogy ez működni fog.
– Felteszem, bele sem gondoltál, hogy ez most megfelelő pillanat-e nekem – jegyezte meg Jesse.
– Mégis mit csinálhattál volna?
Jesse felhorkantott, ami meglehetősen szokatlannak számított egy szellemtől, aztán leült a rozoga
asztalra. Egy hús-vér ember súlya alatt valószínűleg összerogyott volna, de hát Jesse nem volt az.
– Beszélni akartál velem. Hát beszélj!
Lucie beszámolt neki Emmanuel Gastról: arról, hogy hogyan talált rá a szellemre, s az mit mondott neki.
Jesse végighallgatta, közben pedig a nyakában lévő aranymedált piszkálta.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de egyáltalán nem hallottam erről a boszorkánymesterről.
Mégis nyilvánvaló, hogy ezek sötét tettek – vélekedett Jesse, miután Lucie a végére ért. – Miért akarsz a
mélyére ásni ennek? Miért nem hagyod, hogy a szüleid oldják meg ezeket a rejtélyeket?
– Barbara az unokatestvérem volt – érvelt Lucie. – Nem maradhatok tétlen.
– Nem kell ezt csinálnod.
 – Mivel meghaltál, talán elfelejtetted, milyen veszélyes az élet – tette hozzá Lucie. – Nem hinném, hogy
James, Cordelia vagy bármelyikünk is magától döntött volna úgy, hogy neki kell megoldania ezt a rejtélyt.
A rejtély választott ki minket. És a szüleimet sem fogom veszélybe sodorni, ha nem tehetnek semmit.
– Nem vagyok biztos benne, hogy bárki is tehet valamit – válaszolta Jesse. – Ez egy kitervelt gonosz
ténykedés. Azzal a szándékkal, hogy árnyvadászokat pusztítsanak el, és fájdalmat okozzanak nekik. Nem
lesz vége egyhamar.
Lucie vett egy mély lélegzetet.
– Luce? – nyílt ki az ajtó. James volt az. Lucie összerezzent, Jesse pedig eltűnt – nem úgy, ahogy
Jessamine szokott, vagyis füstcsíkok kíséretében, hanem csak egyik pillanatról a másikra nyoma veszett. –
Mit csinálsz idebent?
– Miért ne lehetnék a nappaliban? – kérdezte Lucie. Tudta, hogy barátságtalanul cseng a hangja. Rögtön
bűntudata támadt, hiszen a bátyja nem tudhatta, hogy éppen egy szellem kikérdezésének kellős közepénél
tartott.
James ledobta a zakóját az egyik virágos fotelbe, és Lucie mellé telepedve elvett egy piszkavasat a
kandalló melletti állványról.
– Sajnálom, ami Grace-szel történt – szólalt meg Lucie. – Matthew elmesélte Thomasnak és
Christophernek.
James felsóhajtott, miközben nyugtalanul piszkálta a széndarabokat a tűzben.
– Talán jobb így, hogy elmondta. Nem mintha én szerettem volna bejelenteni mindenkinek a hírt.
– Ha Grace nem akar téged, akkor borzalmasan idióta – állapította meg Lucie. – És ha feleségül akar
menni Charleshoz, akkor még borzalmasabb idióta, tehát kétszeresen is borzalmas idióta.
Jamesnek megállt a keze, így már mozdulatlanul tartotta a piszkavasat. A szikrák felcsaptak.
– Azt hittem, hogy szörnyű veszteséget fogok érezni – ismerte be James. – De nem tudom, mit érzek.
Minden élesebb és tisztább, mások a színek és a formák. Talán ez a gyász. Talán csak arról van szó, hogy
nem tudtam, milyen érzés a veszteség.
– Charles meg fogja bánni, hogy feleségül veszi – állította meggyőződéssel Lucie. – A halála napjáig
üldözni fogja – fintorgott. – Várjunk! Matthew sógornője lesz, igaz? Gondolj bele, milyen kellemetlen
családi vacsorák lesznek…
– Apropó, Matthew – rakta le James a piszkavasat. – Luce! Tudod, hogy Matthew-nak érzései vannak
irántad, és te nem viszonzod azokat.
Lucie pislogott. Nem számított rá, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vesz majd, viszont nem ez volt az
első eset, hogy felmerült közöttük a téma.
– Nem tudok olyasmit érezni, amit nem érzek.
– Nem azt mondom, hogy kellene. Nem tartozol érzésekkel senkinek.
– Amúgy is, csak tetszem neki – tette hozzá Lucie. – Nem vagyok igazán fontos neki. Sőt, szerintem…
Elhallgatott. Egy elméletről volt szó, ami annak nyomán fogalmazódott meg benne, hogy Matthew-nak
az elmúlt napokban a távolba révedt a tekintete. De nem állt készen arra, hogy megossza.
– Nem cáfolom – felelte halkan James. – Csak attól tartok, hogy Matthew szenved valami miatt, amit
még én sem értek.
Lucie habozott. Tudta, mit kellene mondania Matthew abbéli döntésével kapcsolatban, hogy hogyan
kezeli a fájdalmat, mégsem tudta rávenni magát, hogy kiejtse a bátyja előtt a szavakat. Egy szempillantás
múlva meg is menekült a helyzettől, mert léptek zaja hallatszott a folyosó felől. Az anyjuk és az apjuk
lépett be, az erős széltől mindketten kipirulva. Tessa megállt, hogy letegye a kesztyűjét az ajtó melletti kis
marokkói asztalra, Will pedig odalibbent, hogy megpuszilja Lucie-t, és megborzolja James haját.
– Egek! Mi az oka ennek a zabolátlan szeretetkifejezésnek? – érdeklődött James könnyed hangon.
– Cecily nénikéteknél és Gabriel bácsikátoknál voltunk – válaszolta Tessa, Lucie pedig észrevette,
hogy az anyjának egy kicsit túlságosan is csillog a szeme. – Szegény drágáim! – ült le Tessa a kanapéra. –
Meghasad a szívünk Sophie-ért és Gideonért.
– Emlékszem azokra az időkre, amikor Gideon és Gabriel ki nem állhatta egymást – sóhajtott fel Will. –
Most Gabriel mindennap ott van a bátyja mellett. Örülök, hogy ti itt vagytok egymásnak Jamesszel, Luce.
– Szerintem jó hír, hogy ma nem történt újabb támadás – tette hozzá Tessa. – Ebből kell erőt
merítenünk. Bármikor vége lehet ennek a szörnyűségnek.
Will leült a felesége mellé, s ölbe vette.
– Most meg fogom csókolni az édesanyátokat – jelentette be. – Meneküljetek, ha akartok, gyerekek! Ha
nem, akkor játszhatunk Ludót, amikor vége a romantikának.
– A romantikának soha nincs vége – vélekedett morcosan James.
Tessa nevetve felemelte a fejét a csókhoz. James bosszúsnak tűnt, Lucie viszont nem figyelt oda: csak
Jesse szavai jártak a fejében:
Ez egy kitervelt gonosz ténykedés. Azzal a szándékkal, hogy árnyvadászokat pusztítsanak el, és
fájdalmat okozzanak nekik. Nem lesz vége egyhamar.
Beleborzongott.


Reggel hatalmas, masnikkal díszített csomag érkezett a Cornwall Gardens 102. szám alá. Cordeliának
címezték, Sona pedig Risa nyomába eredt, amikor a házvezetőnő felvitte Cordelia szobájába.
– Egy ajándék! – állapította meg Sona, amint Risa letette a dobozt Cordelia ágyára. Sona levegőért
kapkodott. Cordelia aggódva szemlélte: az anyja általában igen energikus volt, így néhány lépcsősornak
nem szabadna megviselnie. – Talán egy fiatalembertől?
Cordelia, aki éppen a fésülködőasztalnál ülve bontotta ki a tincseit, felsóhajtott. A fél éjszakát
végigsírta, mert szörnyen nyomasztotta, hogy megszégyenítette a bátyját. Egyáltalán nem úgy érezte, hogy
megérdemelné az ajándékot, vagy akár az esti kiruccanást a Hell Ruelle-be.
– Biztos Lucie küldte…
Az anyja már le is hámozta a csomagolópapírt, és ki is nyitotta a dobozt. Risa hátralépett, mert
egyszerűen ijesztőnek találta Sona izgatottságát. Miután Sona átszakított egy selyempapírréteget, elállt a
lélegzete.
– Ó, Leila!
Cordelián erőt vett a kíváncsiság, így odaállt az anyja mellé az ágy szélénél.
Leesett az álla. A dobozból tucatnyi ruha borult ki: nappali és délutáni öltözetek mesés estélyikkel,
egytől egyig élénk színekben: jégmadárkék csipke, fahéj és vörösborszínű pamut, és még selymek
smaragdzöld, burgundi, csillogó arany és sötét rózsaszínben.
Sona felemelt egy bronzszínű selyemruhát, amit a fűző- és a szoknyarésznél puha sifonszegély díszített.
– Milyen szép! – állapította meg szinte vonakodva. – James küldte, igaz?
Cordelia a meglepődés ellenére pontosan tudta, kitől kapta őket. Látta a kis kártyát „A” szignóval a
délutáni ruhadarabok között. Ám ha a feltételezésnek köszönhetően, hogy James küldhette a ruhákat, az
anyja megengedi majd, hogy viselje őket, akkor Cordelia hagyta, hogy hadd higgye, amit szeretne.
– Nagyon kedves tőle – mondta hát Cordelia. – Szerinted is? Ma este fel is vehetem, lesz egy
összejövetel az Intézetben.
Sona boldogan mosolygott, ám Cordeliának elnehezült a szíve a mosolyától. Mindegyik ruha olyan
pazar volt, hogy az anyja most már bizonyára nagyon komolynak tartja James romantikus szándékait. Elég
ironikusnak gondolta, hogy most az egyszer mindketten ugyanazt akarják Sonával, ám egyikük sem fogja
megkapni.


Anna pontban este kilenckor megérkezett Cordeliáért, egy olyan fekete hintóban, ami mintha sötét bőrből
lett volna. Cordelia a kabátjába burkolózva sietett ki az ajtón, pedig meleg este volt. Beszállt a hintóba, s
nem törődött vele, hogy utánaszólt az anyja, aki szerint kesztyűt vagy talán muffot is kellett volna vinnie.
A hintó belsejében rézillesztékek ragyogtak a bársonyülések mellett. Anna hanyagul keresztbe tette a
hosszú lábát ültében. Elegáns fekete férfiruházatot viselt, keményített fehér inggel. A kravátliján
ametisztszínű kő csillogott – a testvérének éppen ilyen színű szeme volt –, felöltője pedig szorosan
rásimult a keskeny vállára. Teljes mértékben összeszedettnek tűnt. Cordelia irigyelte a magabiztosságáért.
– Köszönöm – szólalt meg Cordelia levegő után kapkodva, amint elindult velük a hintó. – A ruhák
egyszerűen gyönyörűek. Nem kellett volna.
– Egy vasamba sem került – legyintett Anna a hálálkodásra. – Egy vérfarkas varrónő tartozott nekem,
Matthew pedig segített anyagot választani. Na, melyiket választottad mára? – vonta fel a szemöldökét.
Cordelia kibújt a kabátjából, hogy megmutassa a csillogó bronz ruhát alatta. A selyemnek hűvös volt az
érintése, s a súlyát is érezni lehetett, akár a víz simogatását; a szoknyarész sifonszegélye pedig cirógatta a
lábát és a bokáját. Praktikusnak is bizonyult: az anyja segített neki elrejteni a Cortanát a ruha anyaga alatt
futó hüvelyben.
– Az erős színek állnak jól neked, Cordelia – kuncogott elismerően Anna. – Vörösborszín,
jégmadárkék, smaragdzöld. Karcsúsított vonalak és egyszerűség, semmi azokból a bolondos fodrokból,
amit mindenki más hord.
A hintó a West End felé kanyarodott. Volt valami izgalmas abban, hogy London szíve felé tartottak,
Kensington zöldjétől távol, a nyüzsgés és a lüktető élet felé.
– Van valami terved? – nézett ki Cordelia az ablakon a Piccadilly Circusnél. – Mit fogunk csinálni, ha
odaérünk?
– Én csábítani fogok – jelentette ki Anna. – Te pedig eltereled majd a figyelmet, vagy legalábbis nem
akadályozol engem.
Cordelia elmosolyodott. Az ablaknak dőlt, amíg Anna megmutogatta neki a látványosságokat: Erósz
szobrát a körforgalom közepén, és a Criterion éttermet, ahová Arthur Conan Doyle megálmodta Holmes
és Watson első találkozóját. Hamarosan már a Soho felé tartottak, keskenyebb utcákban. Az épületek
között pókháló módjára ereszkedett le a köd. Elzötykölődtek egy algériai kávéárus mellett, akinek a
kirakata tele volt csillogó réz és ón kávésdobozokkal. Egy lámpabolt is akadt a közelben, vadonatúj és
csillogó arany-fekete homlokzattal, W. Sitch & Co. felirattal, előtte pedig árusítóbódék forgatagával.
A sötét és keskeny utcán jelzőtűzként világítottak az olajlámpák, a bódékat védő ponyvákat pedig szél
cibálta.
A hintó végül a Tyler’s Court előtt állt meg. Minden tele volt füsttel, árnyakkal és tucatnyi nyelven
beszélő hangokkal. James és Matthew a kőfalnak támaszkodva lebzselt. Mindketten jól szabott fekete
alkalmi zakót viseltek. Matthew palackzöld nyakkendővel és bársonynadrággal tette tökéletessé a
megjelenését. James felhajtotta a gallérját a szél ellen, az arca pedig sápadtnak tűnt, ahogy fekete haja és
az elegáns fekete öltönye keretezte.
Anna kicsapta a hintó ajtaját, hogy kiugorjon, és nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Cordelia
megpróbálta követni, ám rájött, hogy az új ruhájában csöppet sem könnyű mozogni. Végigaraszolt az
ülésen, ami nyikorgott egy kissé, majd szinte kibukdácsolt a hintóból.
Karok fogták körül, mielőtt landolt volna a kövön. James a derekánál fogva kapta el. Cordelia haja
hozzáért a fiú arcához, akinek magába szívta a kölnije illatát: cédrusfa, mint a libanoni erdőkben.
James talpra állította Cordeliát, de a kezét továbbra is ott tartotta a lány csípőjén. Cordelia érezte, hogy
a Herondale-gyűrű hozzápréselődik az oldalához. James csak bámult, Cordelia pedig megijedt, mert
rádöbbent, hogy a kabátját a hintóban felejtette. Úgy állt Matthew és James előtt az új ruhájában, hogy
semmi más nem takarta.
Tudatosult benne, hogy milyen szorosan rásimul a ruha a testére. Annyira szűk volt az anyag a
csípőjénél, hogy nem tudott alsószoknyát húzni alá, csak a kombinéját egy könnyű fűzővel. Bárki láthatta a
derekának az ívét, a mellének a domborulatát, sőt még a hasára simuló selymet is. A ruha keskeny
vállrésze lecsúszott, felfedve a dekoltázsát; a puha anyag súlya pedig mintha simogatta volna a bőrét.
Olyan elegánsnak érezte magát, mint még soha, s egy kissé zabolátlannak.
– Cordelia – szólalt meg Matthew némileg döbbenten, mintha nekiütközött volna egy falnak. – Máshogy
nézel ki.
– Máshogy? – korholta Anna. – Lenyűgözően néz ki!
James nem moccant. Cordeliát nézte elsötétült szemekkel: már nem olyan volt a tekintete, mint egy
tigrisé, hanem mélyebb árnyalatot öltött. Olyasmit, mint a Cortanáé, amikor Cordelia lesújt vele. James
kifújta magát, és hátralépve elengedte a lányt. Cordelia érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Úgy
felgyorsult a pulzusa, mintha túl sokat ivott volna az édesanyja erős teájából.
– Jobb, ha bemegyünk! – jelentette ki James, Cordelia pedig látta Anna féloldalas és macskaszerű
mosolyát, mielőtt elindultak utána a szűk udvarban.
Az ajtónál álló tündér felismerte Annát és Matthew-t, így a levendulaszínű szemöldökét megrándítva
mindnyájukat beengedte a Hell Ruelle-be, ahol hirtelen egymásba nyíló szobák csillogásában találták
magukat. Ahogy Anna nyomában haladtak előre – aki eltökélten menetelt –, Cordeliának feltűnt valami,
ami korábban nem. A szobák mind egy hatalmas központi szalonból nyíltak, ahogy a tengericsillag karjai.
A folyosók plafonja alacsony volt, ám mindegyik helyiséget lámpafény világította be, ami fényesebben
ragyogott és erősebb volt a boszorkányfénynél.
Hypatia Vex a központi szalonban fogadta az udvartartását. A nyolcszögletű helyiség máshogyan volt
berendezve. A falakon immáron bacchanáliákat ábrázoló festmények lógtak: szalagok ölelték körül a
meztelen táncosokat, a vörös szemű démonok fején virágfüzér díszelgett, a testük pedig olyan
aranyszínben fénylett, mint James szeme. Hypatia Vex mögött egy sötét hajú nő hatalmas, három részből
álló képe díszelgett, aki aranyszemű fekete baglyot tartott a kezében.
A szoba közepén álló színpad most üres volt, bár székek és kanapék álltak körülötte, amiket alvilágiak
foglaltak el. Cordelia felismerte a Lily nevű vámpírlányt, aki ékköves fésűket tűzött fekete hajába, s éppen
vért kortyolgatott egy kristálypohárból. Lily rákacsintott Annára, aki viszont Hypatiát figyelte egy nagy
műgonddal faragott, vörös és zöld jacquardszövettel borított tölgyfa díványon. Ismét csillogó ruhát viselt,
ezúttal fekete selymet, amitől úgy tűnt, mintha tinta fedné a pompás idomait.
Hypatia nem volt egyedül. Mellette egy jóképű, zöldesarany szemű vérfarkas ült. Cordelia őt is látta,
amikor legutóbb itt jártak. A vonósnégyes hegedűse. Most nem szólt a zene, a hegedűs pedig Hypatiát
nézte, egész testével figyelmesen felé fordulva, hosszú ujjai pedig Hypatia ruhájának pántjával babráltak.
Annának résnyire szűkült a kék szeme.
– Anna – szólalt meg James halkan. – Lehet, hogy nehéz dolgod lesz.
– Az ott Claude Kellington – magyarázta Matthew. – Ő felel itt a szórakoztatásért. Ő a színpadmester.
– Matthew – fordult velük szembe Anna csillogó szemekkel. – Tereld el a figyelmét!
Matthew kacsintott egyet, majd odasétált a díványhoz. Lily végigmérte, amikor elhaladt mellette, mintha
felmérné, hogy jó harapnivaló lenne-e belőle. Nagyon jóképű volt, Cordelia szerint is, aki nem tudta,
miért nem váltja ki belőle azt, mint James. De hát senki más nem váltotta ki belőle azt, amit James.
Kellington felvonta a szemöldökét, és követte Matthew-t a tömegbe. Cordelia és James összenéztek,
miközben Matthew feléjük tartva kerülgette a többieket, nyomában a vérfarkassal.
– Kérlek, ne mondjátok, hogy ti hárman elő akartok adni valamit – kezdte Kellington, amint közelebb
ért. Cordelia összerezzent, amikor tudatosult benne, hogy Anna elosont, méghozzá olyan halkan, mint egy
macska. – Senki sem akar éneklő és táncoló árnyvadászokat látni.
– Abban reménykedtem, hogy a parabataiom és én elszavalhatnánk valami verset – felelte Matthew. –
Talán a testvéri szeretet kötelékéről.
Kellington úgy nézett Matthew-ra, mintha mulattatná a dolog. Markánsan jóképű volt, gesztenyebarna
göndör fürtökkel. Arany pecsétgyűrű csillant a kezén, rajta Beati Bellicosi felirattal.
 – Emlékszem a versre, amit egyszer elszavaltál nekem – idézte föl. – Bár az nem volt túlzottan testvéri.
Viszont új előadókat keresünk ma este – ismerte el a vérfarkas, majd rápillantott Jamesre. – Van
tehetséged valamihez azon kívül, hogy jól nézel ki, miközben ott állsz, és nem szólsz semmit?
– Elég jól megy nekem a késdobálás – válaszolta higgadtan James. Oldalra lépett, mire Kellington
követte őt a tekintetével, mialatt Anna lehuppant Hypatia mellé a díványra, s a szájához emelte a
boszorkánymesternő kezét, hogy megcsókolja. Hypatia finoman szólva is meglepődött.
– Ha egy árnyvadász fogja magát, és nekiáll késeket dobálni, akkor kitör a lázadás – tiltakozott
Kellington. – Hypatia szórakoztatni akarja a vendégeit, nem pedig megölni őket – tette hozzá, majd
Cordeliára nézett, aki úgy gondolta, hogy ez a tekintet felér egy érintéssel. Nem volt kifejezetten kellemes,
ám az biztos, hogy újdonságot jelentett. Úgy tűnt, mintha Kellington tetőtől talpig végigmérné, s örömét
lelné a látványban. – És mi a helyzet veled?
Matthew és James is rámeredt.
– Szerintem én fel tudok lépni – mondta Cordelia levegőért kapkodva.
Mintha a távolból hallotta volna a saját hangját. Megőrült? Mire ajánlkozott? Mit fog egyáltalán
csinálni? Hallotta, hogy Kellington helyesel, és érezte a karján James karcsú és sebhelyes ujjait.
– Cordelia, nem muszáj… – kezdte.
– Meg tudom csinálni.
Egyenesen James szemébe nézett, akinek semmi kétkedés nem látszott az arcán. A fiú ugyanolyan
bizalommal tekintett rá, mint amikor Matthew-ra, Lucie-re vagy Thomasra pillantott. Teljes mértékben hitt
benne, hogy Cordelia bármire képes, ha meg kell tennie.
Cordelia úgy érezte, mintha hirtelen elég levegő jutna a tüdejébe: vett egy mély lélegzetet, bólintott
Jamesnek, és odafordult Kellingtonhoz.
– Készen állok – jelentette ki.
A vérfarkas egy meghajlással odavezette a színpadhoz.
 MÁSODIK RÉSZ

„Hiszen maga egy része az életemnek, része sajátmagamnak! Ott volt, benne volt minden sorban, amit
csak olvastam azóta, hogy idejöttem, mint szegény, műveletlen gyerek, akinek szívét maga mindjárt
akkor megsebezte. Ott volt minden tájon, amit csak láttam azóta, ott volt a folyón, a hajók vitorlái
között, ott a lápok vidékén, a felhőkben, a fényben, a sötétségben, a szélben, az erdőn, a tengeren,
az utcák során. S maga volt a megtestesülése mindazoknak a kedves gondolatoknak, amelyekkel
csak megismerkedtem valaha is. Azok a kövek, amelyekből London legerősebb házai épültek, nem
kézzelfoghatóbb valóság, azok a maga gyönge kezének nem kevésbé elmozdíthatatlanok, mint
amilyen volt nekem a maga mindenütt rám tündöklő jelenléte és hatása mindig és amilyen mindig lesz
is. Estella, maga életem utolsó órájáig része marad valómnak, része annak a kevés jónak, ami
lelkemben él s része a lelkemben élő rossznak is.”
– Charles Dickens: Nagy várakozások –
 15
A suttogószoba

„Ahol a szépségnek nincs apálya, a bomlásnak nincs áradása,

De az öröm bölcsesség, az Idő egy végtelen dal.
Megcsókollak, s a világ elhomályosul majd.”
– William Butler Yeats: Az ország, ahová a szívünk vágyik –


Lucie az ablakából látta az Intézet boltíves kapuján át érkező hintók végtelen sorát. A homlokát ráncolva
hátralépett. Hol lehet Thomas és Christopher? Egyiküket sem hibáztatta, amiért előző nap nehezen
összpontosítottak. Mindenkinek Barbara halála járt a fejében. Emiatt viszont tényleg nem sikerült egy
rendes tervet összeállítaniuk az esti gyűlésre.
Nos – gondolta –, ha egyedül kell kihallgatnia az Enklávé gyűlését, akkor így fog tenni. Éppen elindult a
komódon heverő irónjáért, amikor zörgést hallott az ablak felől. Feltételezte, hogy Thomas és Christopher
kavicsdobálással igyekszik felhívni magára a figyelmet, hiszen ez volt a szokásos módja a dolognak, ezért
Lucie odasietett, hogy kitárja az ablakot.
Mintha egy égő pillangó húzott volna el a feje mellett, amitől felsikkantott. Odaszaladt az íróasztalán
landoló lepkéhez, ami vörös és narancs árnyalatokban lángolt. Kicsi volt, nem nagyobb a kezénél, a lány
egy tolltörlővel gyorsan nekiállt eloltani a tüzet.
– Bocs, Luce! – mászott be az ablakon Christopher. Miután földet ért, Thomas is követte, akinek lyukat
égetett valami az inggallérjába, és szemlátomást nem örült neki. – Ez egy kísérlet volt arra, hogy üzenetet
küldjünk tűzrúnákkal…
Lucie kétkedve pillantott az elszenesedett foltra az asztalán, ahol az üzenet még a végét járva szikrázott.
A Gyönyörű Cordelia kéziratán kötött ki, aminek néhány oldala így odalett.
– Hát ne rajtam kísérletezz! Egy nagyon fontos jelenetet tettél tönkre, ahol Cordeliát megigézi egy
kalózkirály.
– A kalózkodás nem etikus – jegyezte meg Thomas.
– Kivéve ebben az esetben – magyarázta Lucie. – Tudod, a kalózkirály titokban egy grófnak a fia…
Christopher és Thomas egymásra nézett.
– Tényleg indulnunk kell – fogta meg Lucie irónját Christopher, hogy odaadja neki. – Mindjárt kezdődik
az Enklávé gyűlése.
Kiosontak Lucie szobájából, és odasiettek az egyik tárolóhelyiséghez a második emeleten, a könyvtár
fölött. Lucie-nek az apja tanította meg, hogyan kell ezt a rúnát lerajzolni, ezért neki jutott a feladat,
miközben mindhárman a padlón térdeltek egy laza kört alkotva. Hatalmas rúna volt, nagy teret foglalt.
Lendületes mozdulattal fejezte be, aztán felegyenesedett.
Ahogy ott térdepeltek, ragyogni kezdett közöttük a padló, majd átlátszóvá változott. Lucie, Thomas és
Christopher mintha teleszkópon keresztül látta volna az alattuk lévő könyvtárat. Igen tisztán láttak
mindenkit az egybegyűltek közül: még a szemük színét és az öltözetük apró részleteit is.
Pótasztalokat állítottak fel; megtelt a terem árnyvadászokkal. Természetesen Lucie szülei is ott voltak,
Gabriel bácsikájával együtt: a szoba elülső részében ültek. Will felállt, nyomában Bridgestock
inkvizítorral és a merevnek tűnő Charles Fairchilddal. Lucie-nek eszébe jutott, hogy vajon milyen
viszonyban lehetnek, amióta Charles felbontotta az eljegyzését Ariadnéval.
 Charles erővel rácsapott az asztalra, amitől Lilian Highsmith összerezzent ültében.
– Csendet! Csendet! Köszönöm az Enklávé tagjainak, akik el tudtak jönni ma este. Habár ez az
információ még nem került nyilvánosságra, a mai napig összesen hat nagyobb nephilimek elleni támadás
történt Londonban egy ismeretlen démonfaj által. A Baybrook-rezidencián történt esetet kivéve mindegyik
fényes nappal.
– Hat támadás? – fordult oda Lucie Thomashoz és Christopherhez suttogva. – Én csak háromról tudok.
Ti tudtok még többről?
– Még én sem tudok – rázta a fejét Thomas. – Gondolom, hogy az Enklávé megijedt, hogy pánikba
fognak esni az emberek. Szerintem sokan nem tudták, ha ettől jobban érzed magad.
Lucie megint lenézett. Az Enklávé tagjai közül sokan mintha feldúltan sutyorogtak volna. Látta, hogy az
apja keresztbe font karokkal és merev arccal áll. Ő sem tudta.
– Most már huszonöt súlyosan beteg árnyvadász van a Néma Városban – folytatta Charles. – A helyzet
komolyságára való tekintettel pillanatnyilag tilos a ki- és beutazás Londonba.
Lucie, Christopher és Thomas döbbenten nézett egymásra. Mikor történt mindez?
A könyvtáron végigfutó morajból ítélve nyilvánvalónak tűnt, hogy sokan a közönség soraiban lévő
felnőttek közül is ugyanúgy meglepődtek.
– Mit jelent az, hogy pillanatnyilag? – kiáltotta George Penhallow. – Meddig tilos utazni?
– Határozatlan ideig – kulcsolta össze a kezét a háta mögött Charles.
A moraj felhördüléssé fajult.
– Mi lesz azokkal, akik Idrisben vannak? – kérdezte Ida Rosewain. – Vissza tudnak majd térni? Mi lesz
az ott lévő családtagjainkkal?
– Minden portálon keresztüli utazás tilos… – rázta a fejét Bridgestock.
– Helyes – motyogta Lilian Highsmith. – Sohasem bíztam az ilyen új keletű találmányokban. Hallottam
egy fiatalemberről, aki a parabataiával ment át egy portálon, és a másiknak a lábával jött ki.
– Nem lehet belépni Londonba, és elhagyni a várost – pontosított Bridgestock, mit sem törődve az
iménti felvetéssel. – Nem lehet átlépni a város védett határait. Most nem.
Lucie és Christopher rémülten pillantott Thomasra, aki viszont csak összeszorította a száját.
– Helyes – állapította meg végül. – A családom biztonságban lesz Idrisben.
– De Henry… – aggodalmaskodott Christopher. – Úgy volt, hogy visszajön, és segít nekünk az ellenszer
kifejlesztésében.
Lucie nem tudott erről. Igyekezett a tőle telhető legvigasztalóbb módon megpaskolni Christopher kezét.
– A Néma Testvérek is keresik a gyógymódot – suttogta. – Nem vagy egyedül, Christopher. Egyébként
is, nagyon bízom benned, hogy egyedül is meg tudod oldani.
– És én segítek majd – tette hozzá Thomas, ám Christopher erre csak gyászosan lenézett az alattuk
kibontakozó jelenetre.
– Mit jelentsen ez? Miért ejtenek foglyul minket Londonban? – kiabálta felállva Martin Wentworth. –
Most van szükségünk a Klávé segítségére…
– Karantén lépett érvénybe, Martin – felelte higgadtan Will. – Hadd magyarázza el az inkvizítor!
Ennek ellenére Charles vette át a szót.
– Tisztelt jelenlévők! – kezdte hangosan. – Tudvalevő, hogy az én… hogy Barbara Lightwoodot
démontámadás érte. Méreg áradt szét a szervezetében. Nem tudott vele megküzdeni, így néhány nappal
ezelőtt meghalt.
Thomasnak megvonaglott az arca, Martin Wentworthnek pedig vörösről fehérre váltott az arca, hiszen
nyilván a fiára, Piersre gondolt.
– Oliver Hayward ott volt mellette, amikor meghalt – folytatta Charles. – A haláltusája végén már nem
ismerte fel a barátait és a szeretteit, így rátámadt, megkarmolta és ütötte őt.
Lucie-nek eszébe jutott, hogy Olivernek véres volt a keze és az ingujja. A könyvtárban csönd honolt.
Lucie képtelen volt ránézni Thomasra.
– Ahogy azt talán szintén tudjátok – tette hozzá Charles –, a Hayward család vezeti a Yorki Intézetet,
Oliver pedig érthető módon haza akart térni, miután elveszítette a szerettét.
– Ahogy bármelyik derék fiatalember tette volna – motyogta Bridgestock.
Charles nem törődött vele, inkább folytatta.
– Tegnap kaptuk a hírt, hogy Oliver megbetegedett. A karmolásai elfekélyesedtek, és ugyanazok a
tünetek uralkodtak el rajta, amikről itt, Londonban is beszámoltak azok, akiket megtámadtak ezek a
démonok – ismertette Charles, és egy pillanatra elhallgatott. – Oliver ma reggel meghalt.
Hallani lehetett, ahogy eláll az egybegyűltek lélegzete. Lucie-nek felfordult a gyomra.
– De Haywardot nem támadta meg démon! – ugrott talpra Laurence Ashdown. – És a démonok mérge
sem fertőz!
– A méreg betegséget okoz – fejtette ki higgadtan Will. – A Néma Testvérek megállapították, hogy ez a
betegség harapás vagy karmolás útján fertőzhet. Habár nem túlzottan fertőzőképes, valamennyire mégis.
Ez az oka a karanténnak.
– Ezért szállították át az összes beteget a Néma Városba, és emiatt nem engednek be hozzájuk
látogatókat? Így áll a dolog? – kérte számon Wentworth.
Lucie ismét megdöbbent. Nem tudta, hogy nem lehet meglátogatni a betegeket.
Thomas észrevette a nyugtalanságát, és suttogva válaszolt rá:
– Csak ma reggel adták ki a látogatási tilalomról szóló végzést. Christopherrel hallottuk, hogy Gabriel
bácsi erről beszél.
– A Néma Város a megfelelő hely a számukra – jelentette ki Charles. – A Testvérek tudják a lehető
legjobb ellátást biztosítani az érintetteknek, és démon oda nem léphet be.
– Akkor hát mi a Klávé terve? – kérdezte Ida Rosewain. – Az a cél, hogy bezárjanak minket Londonba
a démonokkal, akik olyan méreggel terjedő betegséget hordoznak, amit nem tudunk gyógyítani, és csak úgy
meghaljunk mind?
Ezen még Bridgestock is elképedt.
– Árnyvadászok vagyunk – felelte Will. – Nem várunk arra, hogy mások megmentsenek minket.
Megmentjük magunkat. Itt, Londonban éppúgy fel vagyunk szerelkezve a probléma megoldására, mint a
Klávé bármelyik tagja, így ez meg is fog oldódni.
Lucie-nek melegség járta át a szívét. Az apja jó vezető; ez az egyik dolog, amit szeretett benne. Will
tudta, mikor kell megnyugtatni és biztatni az embereket. Charles, aki maga is olyannyira vágyott a vezetői
tisztségre, csak ijesztgetni és követelni tudott.
– Willnek igaza van – ismerte el óvatosan Charles. – A Néma Testvérek segítenek nekünk, jómagam
pedig konzulként fogok eljárni az édesanyám nevében, miután ő nem térhet vissza Idrisből.
Charles végignézett a tömegen, és egy pillanatra mintha egyenesen Alastair Carstairsre pillantott volna.
Lucie különösnek találta, hogy Alastair ott volt, Sona viszont nem, habár a fiú biztosan beszámol majd a
helyzetről a családjának.
Alastair viszonozta Charles pillantását, aztán elfordult; Lucie pedig érezte, hogy Thomasnak megfeszül
mellette a válla.
– Három csoportra fogunk oszlani – jelentette ki Bridgestock. – Az egyik csapat feladata a kutatás lesz,
hogy mindent előássanak a könyvtárainkból arról, hogy történt-e már valaha ilyesmi: démonoktól kapott
betegség, nappali démonok, satöbbi. A kettes csapat intézi majd az éjjeli őrjáratokat, a hármas pedig a
nappali őrjáratokat. Minden tizennyolc és ötvenöt év közötti árnyvadász kap majd egy területet
Londonban, ahol őrjáratoznia kell.
– Nem tudom, miért maradnának a démonok a város határain belül – jegyezte meg sötéten Lilian
Highsmith. – Minket el lehet zárni karanténba, de őket nem.
– Nem vagyunk egyedül – válaszolta Will. – York is karantén alatt van. Ott ugyan még nem volt újabb
megbetegedés, ám a Cornwalli Intézet árnyvadászai néhány idrisi árnyvadásszal együtt Londonon kívül
szerveznek őrjáratot, és szerte a Brit-szigeteken lesznek még ilyenek. Ha a démonok elmenekülnek
Londonból, elkapják őket.
– Ezek a démonok nem csak úgy a semmiből jöttek – tette hozzá Bridgestock. – Megidézték őket.
Minden varázstudót ki kell hallgatnunk Londonban, hogy megtaláljuk a bűnöst.
– Igazából nem is démonokról van szó, ugye? – suttogta Lucie. – Ha tényleg egy mandikhor, akkor
valójában csak egy démon. Talán… el kellene mondanunk nekik?
– Egyelőre még nem – javasolta Thomas. – Végképp nem hiányzik nekik, hogy a plafonról lepottyanva
bejelentsük, hogy van egy elméletünk, miszerint egy többfelé osztódó démonról van szó.
– Sőt, ez inkább még csak hipotézis, nem is elmélet – magyarázta Christopher. – Még nem bizonyítottuk
be, és még csak nem is vizsgáltuk meg. És nem tudom, mennyiben változtatna a terveiken vagy a tetteiken.
Lehet, hogy egy démonról van szó, de úgy viselkedik, mintha több lenne, és ők többel akarnak
megharcolni.
– Maurice, ezt már megbeszéltük – ráncolta a homlokát Will a könyvtárban. – Egy ilyen kezdeményezés
csak pánikot keltene London összes varázstudójának és egész alvilágának körében. Nem tudhatjuk, hogy
aki megidézte ezeket a démonokat, itt van-e még a városban. Elpazarolnánk vele az emberi erőforrást,
amire máshol van szükség.
– De valaki felelős ezért, és meg kell fizetnie érte! – csattant fel Bridgestock.
– És ez meg is fog történni – mondta Will meglepő lágysággal. – De előbb meg kell találnunk ezt a
démont…
– A lányom haldoklik! – ordította Bridgestock olyan hirtelen, hogy mindenki összerezzent a teremben. –
Ariadne haldoklik, és követelem, hogy megtudjam, ki a felelős ezért!
– Nos, az én unokahúgom már meghalt – állt fel Gabriel bácsi. Olyan dühösnek látszott, hogy a zöld
szeme szinte feketének tűnt. Lucie örült volna, ha Cecily néni is ott van vele, hiszen ő biztosan támogatná.
– És ahelyett, hogy bosszúról ábrándozva pazarolnám az energiámat, kint fogok őrjáratozni London utcáin,
hátha megakadályozhatom, hogy újabb ártatlan emberrel történjen meg az, ami vele…
– Ez szép és jó, Lightwood – villant meg Bridgestock szeme. – De én vagyok az inkvizítor, és nem te.
Az én feladatom, hogy gyökerestől kigyomláljam a gonoszt…
Elsötétült a kép, eltűnt a könyvtár. Lucie meglepetten pillantott fel, és látta, hogy Thomas húzott egy
vonalat a rúnára, mintegy becsukva az ablakot az alattuk fekvő könyvtárra. Neki is lángolt a tekintete a
dühtől, mint Gabriel bácsinak.
– Sajnálom, Tom – fogta meg a vállát Christopher. – Ami Oliverrel történt, és…
– Nem kell magyarázkodni – szólalt meg feszülten Thomas. – Jobb, ha tudjuk, mi a helyzet. Amint
szerzünk egy pikszist, magunk vesszük kézbe a dolgokat, mert ha arra várunk, hogy az Enklávé
egyetértésre jusson, akkor szerintem még többen fognak meghalni.


James nézte, ahogy Cordelia felmegy a szoba közepén álló cseresznyefa színpad lépcsőjén. Tudta, hogy
Matthew ott van mellette, s éppen káromkodik az orra alatt. Nem hibáztatta érte, mert tisztában volt vele,
mit érez a parabataia: mintha odalökték volna Cordeliát a Hell Ruelle farkasai elé.
Kellington összecsapta a tenyerét Cordelia mellett, mire kezdett elcsöndesedni a tömeg. James szerint
nem elég gyorsan, ezért nekiállt hangosan tapsolni, Matthew pedig követte a példáját. Anna, aki Hypatia
mellé bújt a díványon, ugyancsak tapsolt, mire Kellington a homlokát ráncolva odapillantott. Hypatia
visszanézett rá a hatalmas csillagszemével, és vállat vont.
Kellington megköszörülte a torkát.
– Nagyra becsült vendégeink! – kezdte. – Ma este valami szokatlan következik. Egy árnyvadász
felajánlotta, hogy szórakoztatni fog bennünket.
 Moraj futott végig a szalonon. James és Matthew folytatta a tapsot, és egy sötét hajú vámpírlány – élénk
színű fésűkkel a tincsei között – csatlakozott hozzájuk. Anna közel hajolt Hypatiához, hogy a fülébe
suttogjon.
– Jó szórakozást kívánok a bájos Cordelia Carstairs előadásához.
Azzal Kellington sietve elindult a lépcső felé.
– Kíséretet kérek szépen – tette a karjára a kezét Cordelia. – Hegedűn.
Matthew szinte vonakodva bár, de kuncogni kezdett.
– Nagyon okos – állapította meg, miközben a bosszúsnak látszó Kellington elballagott a hangszeréért.
Cordelia eközben sokkal nyugodtabbnak látszott, mint amilyennek James gondolta, és felemelte a kezét,
hogy kihúzza a frizuráját megtartó hajtűket.
Jamesnek elállt a lélegzete, ahogy Cordelia hajzuhataga leomlott a lány vállára és a hátára, a
rózsaszirmok mélyvörös árnyalatában. Selyem módjára cirógatta a fedetlen barna bőrét. Csillogó bronz
ruhája rátapadt a testére, amikor hátranyúlt a Cortanáért, hogy maga elé tartsa. A penge a Hell Ruelle
összes ragyogó fényét visszaverte.
– Mindig is szerettem a történeteket – töltötte be a szalont a tisztán csengő hangja. – Az egyik
kedvencem Tawaddud szolgálólány meséje. Egy gazdag kereskedő halála után a fia elherdálta az egész
örökséget, mígnem semmi más nem maradt neki, mint egyetlen szolgálója: egy lány, akit a briliáns eszéről
és a szépségéről ismertek az egész kalifátusban. Tawaddudnak hívták. Könyörgött a fiúnak, hogy vigye el
őt Harun al-Rashid udvarába, ahol rengeteg pénzért eladhatja. A fiú kitartott a véleménye mellett, hogy
nem kaphat ilyen királyi summát egyetlen szolgáért cserébe. Tawaddud pedig kitartott amellett, hogy meg
tudja győzni a kalifát: nincs nála bölcsebb és ékesebben szóló nő széles e vidéken. A fiú végül megadta
magát. Elvitte az udvarba a lányt, aki odaállt a kalifa elé, s ezt mondta.
Cordelia bólintott Kellingtonnak, aki közben megállt a színpad mellett. Rázendített egy ismerős
dallamra a hegedűjén, Cordelia pedig mozogni kezdett.
Tánc volt, de mégsem. Áramló mozgás a Cortanával. A kard aranylott, ő pedig követte az aranyból
kitörő lángot. Amikor megszólalt, mély és rekedtes hangja illett a tánchoz és a hegedűszóhoz.
– Ó, uram, járatos vagyok a mondattanban, a költészetben, a jogtudományban, a
szövegmagyarázatban és a filozófiában. Értek a zenéhez, az égi rendhez, a számtanhoz, a földtanhoz, a
geometriához és a régi idők meséihez.
A Cortana együtt hullámzott a szavaival, mindegyiket acélosan aláhúzva. Cordelia akkor fordult,
amikor a kardja, teste pedig úgy áramlott, akár a víz vagy a tűz, akár egy folyó a végtelen csillagok alatt.
Gyönyörű volt – ő maga volt gyönyörű, de nem egy távoli szépség. Hanem az a fajta, amelyik él és mozog,
hogy megmarkolja James szívét. A fiúnak elállt a lélegzete.
– Tudományokat tanultam, geometriát és filozófiát, orvoslást és logikát, retorikát és komponálást.
Cordelia térdre ereszkedett. A kard egy villanással szűk tűzkört rajzolt köré.
A hegedű zenélt, Cordelia teste is zenélt, James pedig látta maga előtt a kalifa udvarát a bátor lánnyal,
aki Harun al-Rashid előtt térdelve elmondja, mennyit ér.
– Tudok játszani lanton, ismerem a hangterjedelmét, hangjegyeit, jelöléseit, az erősödő és elhalkuló
dallamait.
A James mellett álló Matthew-nak elállt a lélegzete. James vetett egy gyors pillantást a parabataiára.
Matthew úgy festett, mint olykor, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja. Végtelen magány tükröződött az
arckifejezésén, szinte felfoghatatlan vágyakozással, amit mintha még maga Matthew sem értett volna.
Cordeliát bámulta. De hát mindenki más is őt nézte a teremben, ahogy hátradőlt és jobbra-balra
hullámzott a haja, mintha a tincsei is tűzből lettek volna. Ragyogott a barna bőre; kulcscsontján verejték
csillant. James ereiben úgy lüktetett a vér, mint egy folyó, amelyik menten áttöri a gátat.
– Ha dalolok és táncolok, csábítok – egyenesedett fel hirtelen Cordelia. Egyenesen és kihívóan nézett
végig a közönségen. – Kiöltözve és illatosan pedig gyilkolok.
 Azzal visszarakta a Cortanát a tokjába. Kellington abbahagyta a hegedülést, és ő is úgy meredt
Cordeliára, mint egy szerelmes birka. Jamesen úrrá lett a késztetés, hogy felrúgja.
Cordelia felállt. Csak úgy hullámzott a mellkasa a szapora levegővételtől.
– És bölcseket hoztak az ország minden pontjáról, hogy próbára tegyék Tawaddudot, aki viszont
bölcsebbnek bizonyult mindegyiküknél. Olyan bölcs és gyönyörű volt, hogy a kalifa végül megadott neki
mindent, amit csak kért – mindent, amire a szíve vágyott.
Cordelia meghajolt.
– És ez a történet vége – tette hozzá, majd elindult lefelé a lépcsőn.


Cordeliát még soha életében nem bámulta ennyi ember. A színpadról elmenekülve belevegyült a tömegbe,
bár már másfajta tömeg volt, mint korábban: mintha mindenki rá akart volna mosolyogni, biccenteni egyet
felé, vagy rákacsintani.
– Szép volt – mondta neki néhány alvilági, amikor elhaladt mellettük.
Elmormolt néhány köszönömöt, aztán elképesztően örült, hogy odaért Jameshez és Matthew-hoz. James
teljesen összeszedettnek tűnt, Matthew viszont elkerekedett szemekkel bámulta.
– Azt a mindenségit – szólalt meg Matthew ámuldozva, amint a közelébe ért. A fiú sokkal
komolyabbnak tűnt, mint általában. – Mi volt ez?
– Egy tündérmese – felelte tömören James. – Szép munka, Cordelia. Anna eltűnt Hypatiával – biccentett
a dívány felé. – Úgyhogy sikeresnek mondanám a figyelemelterelésed.
Cordelia. Nem Daisynek szólította. Cordelia nem tudta ezt hová tenni. A szívére tette a kezét, ami
kalapált az izgalomtól és a tánctól.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezte. – Meddig tart általában a csábítás?
– Attól függ, hogy jól csinálja-e az ember – válaszolta Matthew, és valamelyest előjött a régi vigyora.
– Hát Hypatia nevében remélem, hogy Anna jól csinálja, a saját nevünkben viszont remélem, hogy
iparkodik – összegezte James.
– Ti ketten! – dermedt meg Matthew. – Figyeljetek.
Cordelia fülelni kezdett, és először csak a tömeg moraját hallotta. Aztán egy ismerős szó ütötte meg a
fülét, amit halkan sietve ejtettek ki.
Egy árnyvadász. Egy árnyvadász van itt.
– Ránk gondolnak? – nézett körbe értetlenül, és meglátta, hogy Kellington bosszúsan összeszorított
szájjal bámul az ajtó felé. Valaki éppen most lépett be a szalonba: egy vörös hajú alak, vastag
tweedkabátban.
– Charles – hunyorgott Matthew a zöld szemével. – Az Angyalra! Mit keres itt?
James halkan szitkozódott. Charles nyakig begombolt kabátban elindult a tömegben, miközben
feszengve nézett körül. Szörnyen nem illett a helyhez.
– Mennünk kéne – állapította meg James. – De nem hagyhatjuk itt Annát.
– Ti ketten szaladjatok elrejtőzni – javasolta Matthew. – Charles eldobná az agyát, ha meglátna itt
titeket.
– És veled mi lesz? – kérdezte Cordelia.
– Tőlem már megszokta az ilyesmit – mondta Matthew, és mintha az egész arca megfeszült volna. Úgy
csillogott a szeme, akár az üvegszilánk. – Majd én lerendezem Charlest.
James egy hosszúra nyúlt pillanatig fürkészte Matthew-t. Cordelia érezte, hogy kimondatlan szavakat
váltanak egymással; ilyen a parabataiok néma diskurzusa. Egyszer talán majd ők is így lesznek Lucie-vel,
de most szinte még varázslatnak tűnt.
James bólintott egyet Matthew-nak, és kézen fogta Cordeliát.
– Erre – mondta, s belevetették magukat a tömegbe. Cordelia a háta mögül hallotta, hogy Matthew
túlzott meglepődéssel ejti ki Charles nevét. Hullámzott a tömeg, ahogy az alvilágiak elhúzódtak
Charlestól; James és Cordelia pedig Kellingtont megkerülve belépett egy vörös lambériás folyosóra, ami
kivezetett a központi teremből.
Egy nyitott ajtó volt rajta félúton; a rajta lévő táblán pedig az állt, hogy Suttogószoba. James gyorsan
bement, maga után húzva Cordeliát, aki csak azt látta, hogy egy gyéren megvilágított, üres helyiségben
vannak, amikor James bevágta mögöttük az ajtót. Cordelia a falnak dőlve igyekezett levegőhöz jutni, amíg
mindketten körülnéztek.
Valamiféle társalgóban vagy talán dolgozószobában voltak. A falakat ezüst tapéta fedte, arany mérlegek
és madártollak mintájával díszítve. Egy diófából készült, magas íróasztal is volt benne, akkora, mint egy
étkezőasztal, rajta gondosan elrendezett papírhalmokkal, amiken egy réztálnyi őszibarack szolgált
nehezékként. Talán Hypatia íróasztala? A kandallóban szemlátomást elvarázsolt tűz égett, ezüst és kék
lángokkal. A felszálló füst szemrevaló mintát rajzolt a levegőbe, akantuszlevél formában. Olyan édes
illatot árasztott a füst, akár a rózsaolaj.
– Szerinted mit keres itt Charles? – érdeklődött Cordelia.
James a falak mentén sorakozó könyveket fürkészte. Tipikus Herondale-dolog.
– Hol tanultál meg így táncolni? – kérdezte hirtelen James.
Cordelia meglepetten fordult a fiú felé, aki most már a könyvespolcnak támaszkodva nézte őt.
– Volt egy tánctanárom Párizsban. Anya szerint a tánctanulás segít abban, hogy elegánsan harcoljon az
ember lánya. Ezt a táncot tilos volt hajadonoknak tanítani, a tanáromat viszont ez nem zavarta – tette
hozzá.
– Hála az Angyalnak, hogy itt vagy – mondta James. – Matthew és én biztos nem tudtuk volna így
megoldani azt a táncot.
Cordelia haloványan elmosolyodott. A színpadon, tánc közben elképzelte, hogy James nézi őt,
gyönyörűnek találja, s ez a gondolat olyan erővel töltötte el, hogy szinte vibrált tőle. Most viszont
elfordította a fejét, és végighúzta a kezét az asztallapon, a réztállal lefogott papírhalom mellett.
– Óvatosan – intette James. – Gyanítom, hogy az tündérgyümölcs. Boszorkánymesterekre nem hat,
legalábbis nincs varázshatása. Emberekre viszont…
– Biztos nem árt, ha nem eszik meg – húzódott el Cordelia.
– Ó, akkor nem. De láttam már olyat, aki megkóstolta. Azt mondják, hogy minél többet eszel belőle,
annál többet akarsz, és annál jobban fáj, ha nem kaphatsz már belőle. És mégis… mindig eszembe jut,
hogy ha nem tudod, milyen ízű, akkor az nem csak a gyötrelem egy másik formája? A kíváncsiság
gyötrelméé?
James könnyedén beszélt, Cordelia szerint mégis valahogy olyan különösen nézett rá: volt valami
mélység a tekintetében, ami ismeretlennek tűnt. Kissé szétnyíltak az ajkai, a szeme pedig mélyebb arany
volt, mint általában.
A szépség fogak módjára tud belemélyedni az ember szívébe – gondolta Cordelia. Mégsem azért
szerette Jamest, mert gyönyörű volt, hanem azért volt gyönyörű, mert szerette. A gondolattól forró pír
öntötte el az arcát; elfordult, az ajtó felől pedig zörgés hallatszott.
Valaki be akart jönni. James ijedten megpördült a tengelye körül.
– Nem szabadna itt lennünk… – ragadta meg Cordelia a Cortana markolatát.
Nem mondhatott többet. James egy szempillantás múlva magához húzta, átkarolta és felemelte. Gyengéd
volt a szája – még akkor is, amikor magához rántotta –, Cordelia pedig egy pillanat múltán jött rá, hogy
James mit csinál, amikor éppen kinyílt az ajtó, és hangokat hallott a küszöb irányából. Kissé felnyögött, és
érezte, hogy Jamesnek gyorsabban ver a szíve, ahogy a fiú beletúrt a hajába a jobb kezével, a másik
rúnákkal teli tenyerével pedig megfogta az arcát, hogy megcsókolja.
James megcsókolta.
Cordelia tudta, hogy a csók nem igazi. Tudta, hogy James csak úgy tesz, mintha alvilágiak lennének,
akiknek a Suttogószobában akadt dolguk – de nem számított semmi más, csak az, hogy James csókolta őt, a
mennyei csókja.
Átkarolta a fiú nyakát, és a hátát homorítva még közelebb húzódott hozzá. Érezte, hogy James lehelete
kiáramlik a száján; óvatosan csókolta, pedig a keze és a teste szenvedélyről árulkodott.
Cordelia viszont nem óvatosságra vágyott. Azt akarta, hogy monumentális és mindent elsöprő legyen,
igazi szenvedélyt akart kétségbeesetten, hogy ez a csók legyen minden, amiről valaha is álmodott.
Résnyire nyitotta a száját. Jamesnek puha volt az ajka, enyhén cukor- és fűszerízű. Cordelia feszengő
nevetgélést hallott az ajtóból, érezte, hogy James még szorosabban fogja a derekát, a másik kezével pedig
a tarkóját tartja, és érezte, hogy hirtelen szenvedélyesebb csókra vált, mintha képtelen lenne uralkodni
magán. A fiú is elmélyedt a csókban, elmélyedt Cordeliában, ahogy a nyelvével körüljárta az ajkait.
– Ó! – suttogta Cordelia megborzongva, s hallotta, hogy becsukódik az ajtó. Akárki is volt az, távozott.
Cordelia továbbra is átkarolta James nyakát, akinek, ha be akarta ezt fejezni, akkor most kellett
abbahagynia.
James kibontakozott a csókból, de nem engedte el Cordeliát. Még mindig magához szorította, a testével
szinte kemény bölcsőként körülvéve őt. Cordelia James nyakát simogatta: látott rajta oldalt egy halovány
heget, éppen a gallérja fölött, aminek csillag formája volt…
– Daisy… – kapkodott levegőért James. – Az én Daisym…
– Szerintem még többen is jönnek – suttogta.
Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Nem számított. James olyan erővel rántotta magához, hogy
Cordelia kis híján megbotlott, mert beleakadt a cipősarka a szőnyegbe. Lejött a cipője, a másikat pedig
lerúgta magáról, hogy aztán lábujjhegyre állva elérje Jamest: tömör és édes volt az ajka, ahogy végighúzta
Cordelia száján, az arcán és az állán. Szédítő volt érezni, hogy James egyik kezével kioldja a Cortanát
tartó szíjat, a másik pedig a fűzőjére téved. Cordeliának fogalma sem volt róla, hogy ilyen érzésre képes a
teste: megfeszült a vágytól, miközben mintha lebegett is volna egyszerre.
Hátrahanyatlott a feje, miközben James a nyakát csókolta. Érezte, hogy James lehajol, hogy a Cortanát a
falnak támassza, s amikor felegyenesedik, még szorosabban öleli. A fiú elindult vele a könyvespolctól,
magával húzva őt, miközben mohón csókolta. Egymásba fonódva átbotorkáltak a szőnyegen a hatalmas
íróasztalig. Cordelia homorítva megragadta az asztal szélét, amitől úgy préselődött hozzá Jameshez, hogy
a fiú felszisszent.
James keze végigszánkázott Cordelia idomain, a csípőjétől a derekáig, majd még feljebb, hogy
megfogja a mellét. A lány felnyögött az újfajta érzéstől; akarta az érintést. James ujjai az estélyi ruha
nyakánál kalandoztak, a fedetlen bőrt cirógatva. Cordelia ámuldozva borzongott. James eszeveszett, forró
és aranyló tekintettel nézett rá, hogy aztán kibújjon a frakkjából, félrelökje azt, s miután visszatért
Cordeliához, a lány érezte a vékony selyemruhán keresztül a testéből áradó forróságot.
Cordelia még a tánc vagy gyakorlás közben sem élte meg annyira helyénvalónak, amit a testében érzett,
mint most. James felültette a diófa asztalra, mire a fiú dereka köré fonta a lábát. James pedig a két tenyere
közé vette Cordelia arcát, akinek a haja lángfüggönyként takarta el mindkettőjüket, ahogy csak csókolták
és csókolták egymást.
Végül még szorosabban magához húzta Jamest, hanyatt dőlt az asztalon, a fiú pedig Cordelia feje fölé
tette a kezét, hogy fölé kerekedve arra támaszkodjon. Cordeliának forrt a vére az érzéstől, hogy teljesen
összeért a testük. Már értette, hogy a költők szerint miért perzsel a szerelem. Teljesen eluralkodott rajta a
forróság, és mindenáron még többet akart belőle: még több csókot, még több érintést, hogy úgy
feleméssze, mint erdőt a tűz.
És James arca… Cordelia még sohasem látta ilyennek: lángolt a tekintete a vágytól, a szembogara
óriási feketére tágult. A fiú felnyögött, ahogy Cordelia hozzáért: végighúzta a kezét a kemény mellkasán és
a támaszkodástól megfeszült karján. Beletúrt James borzas fekete hajába, amikor az lehajolt, hogy mindkét
mellének domborulatát megcsókolja, forrón rálehelve a bőrére.
 Megint nyílt az ajtó.
James megdermedt, majd egy szempillantás múlva felkelt, és lemászott az asztalról, hogy aztán
felmarkolja a zakóját, és Cordelia felé nyújtsa, aki gyorsan felült.
Matthew állt a küszöbön, onnan bámult rájuk. Cordelia magához szorította a zakót, pedig még mindig
teljesen fel volt öltözve. De így legalább úgy érezte, hogy megvédi valami Matthew döbbent pillantásától.
– James! – szólalt meg Matthew úgy, mintha nem hinne a szemének. Merev arccal pillantott Jamesre,
majd Cordelia lerúgott cipőjére a földön.
– Nem szabadna itt lennünk – magyarázta gyorsan Cordelia. – James arra gondolt, hogy ha úgy
tennénk… vagyis ha valaki bejönne, és azt hinné…
– Értem – felelte Matthew, de nem Cordeliára nézett, hanem Jamesre. Aki pedig összeszedettnek tűnt,
sőt olyannyira összeszedettnek, mintha nem történt volna semmi. Csak a haja volt borzas egy kicsit, a
nyakkendője pedig csálé, az arca viszont kifürkészhetetlen volt: nyugodt és kissé kíváncsi.
– Charles még mindig itt van? – érdeklődött.
Matthew egykedvűen nekidőlt az ajtófélfának.
– Elment – gesztikulált lassan beszéd közben, íveket leírva a sápadt kezével a levegőben. – Előtte még
eléggé leteremtett, abban biztosak lehettek, amiért ilyen alantas, züllött mocsárban töltöm az időmet. Azt
mondta, hogy legalább elhozhattalak volna téged vagy Annát, hogy vigyázzatok rám – fintorgott.
– Így jártál, öreg pajtás – fordult James Cordeliához, hogy lesegítse az asztalról. Már nem volt forró az
aranyló tekintete, hűvössé és kifürkészhetetlenné változott. Cordelia visszaadta a zakót, amibe James
belebújt. – Mit keresett itt?
– Az Enklávé utánajár, hogy az alvilágiak mit tudnak a helyzetről – válaszolta Matthew. – Persze, csak
napokkal később, miután nekünk eszünkbe jutott.
– Mennünk kell! – jegyezte meg James. – Lehet, hogy Charles már elment, de attól még semmi sem zárja
ki, hogy más klávétagok is felbukkanjanak hívatlanul.
– Figyelmeztetnünk kell Annát – tette hozzá Cordelia, miután megköszörülte a torkát. Úgy vélte, hogy
meglehetősen higgadtnak tűnik a körülmények ellenére.
– Hypatia nem fog örülni neki – állapította meg Matthew kesernyés mosollyal.
– Akkor is! – ragaszkodott hozzá makacsul Cordelia. Belebújt az egyik cipőjébe, aztán a másikba. –
Muszáj.
Felvette a Cortanát a fal mellől, ahová James támasztotta, aztán követte a fiúkat kifelé a folyosóra.
Szótlanul siettek végig a damaszttal tapétázott folyosón, és ráharapott az ajkára. Átjárta a haját és a
ruháját a Suttogószoba füstjének émelyítően édes illata.
– Tessék! – szólalt meg Matthew, amint egy gazdagon díszített arany ajtóhoz értek. A kilincset táncoló
nimfa alakúra faragták rajta. Úgy tűnt, hogy Hypatia változtatott a szobájának bejáratán, mint ahogy a
központi terem falain is. – Hypatia Vex hálószobája. Feltételezem, hogy be akarsz kopogni, Cordelia.
Cordelia visszafogta magát, hogy ne nézzen csúnyán Matthew-ra, aki közel állt hozzá – szinte összeért a
válluk –, és érezni lehetett rajta az alkohol szagát. Valami erőset ihatott, brandyt vagy rumot. Cordeliában
tudatosultak Matthew túl lassú mozdulatai, meg ahogy pislogott rájuk Jamesszel. Rájött, hogy berúghatott,
mielőtt eljött értük a Suttogószobába. Valószínűleg sokkal részegebb volt, mint amilyennek mutatta magát.
Mielőtt Cordelia megmoccanhatott volna, megmozdult a nimfa formájú kilincs.
Anna nyitotta ki az ajtót, amin bronzszínű fény és erőteljes illat áradt ki, virágok elegyével: jázminnal
és tubarózsával. Annának borzas volt a haja, kigombolt inggallérja pedig látni engedte a rubin nyakláncot,
ami vérvörösen csillogott a nyakában. Egy faragott fadobozt tartott a bal kezében, rajta az uroborosz
jelképével. A patinás dobozon látszott az idő vasfoga.
– Psszt – suttogta lesújtó pillantással. – Hypatia alszik, de ez nem fog sokáig tartani. Fogjátok!
Azzal James kezébe nyomta a pikszist.
– Akkor végeztünk – közölte Matthew. – Gyere velünk!
 – Hogy Hypatia gyanakodjon? Ne légy nevetséges! – forgatta a kék szemét Anna. – Induljatok,
összeesküvők! Én eljátszottam a szerepemet, és az estém hátralévő részéhez nem kelletek.
– Anna? – hallatszott Hypatia hangja valahonnan a bronzfényben úszó szobából. – Anna, drágám, hol
vagy?
– Vigyétek a hintómat! – suttogta Anna, aztán elmosolyodott. – És nagyon jól csináltad, Cordelia. Arról
a táncról még sokáig beszélni fognak – kacsintott egyet, majd a képükbe vágta az ajtót.


Aznap éjjel nem jött álom Cordelia szemére. A fiúk már régen kitették a kensingtoni házuk előtt, már régen
felment a hálószobájába kimerülve, az új ruhája pedig már régen bronzszínű selyemhalomként hevert a
földön, ám ő még mindig ébren feküdt, és a szobája fehér gipszmennyezetét bámulta. Még mindig érezte,
ahogy James ajka hozzáért az övéhez, a fiú kezét és ujjait a testén.
Olyan erőszakos kétségbeeséssel csókolta, mintha halálosan vágyna rá. Kimondta a nevét: Daisy, az én
Daisym. Mégis, amikor Kensingtonba értek, lazán lesegítette a hintóról, és jó éjszakát kívánt, mintha
egyszerűen csak barátok lennének, ahogy mindig. Cordelia próbált belekapaszkodni az emlékbe, hogy
milyen érzés volt csókolózni vele, de az szertefoszlott, és csak olyan édes érzés maradt utána, mint
amilyen a Suttogószoba füstje.
 16
Légió

„S a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak;

és a halál és a pokol is kiadá a halottakat,
a kik ő nálok voltak.”
– Jelenések könyve 20:13 – 13

Amikor Cordelia késő délután megérkezett az Intézetbe, a bálteremben találta Lucie-t és a Vidám
Zsiványokat, akik szemlátomást kihasználták a helyzetet, hogy Will és Tessa elment nappali őrjáratra.
Fehér lepellel voltak letakarva a bútorok és a zongora, fény pedig csak a boltíves ablakokon át szüremlett
be, a félrehúzott vastag bársony sötétítőfüggönyök között. Még nem sok idő telt el a bál óta, de a padlót
máris vékony porréteg borította.
Lucie, Christopher, James, Matthew és Thomas egy tárgyat álltak körül a terem közepén. Cordelia
közelebb érve ráismert a pikszisre, amit Anna adott Jamesnek előző este.
A szűrt napfényben már jobban lehetett látni. Sötét aranyszínű fából készült, négy oldalán az uroborosz
jelképével, vagyis a saját farkába harapó kígyóval. A tetejéből kiállt egy fogantyú.
– Cordelia! – kiáltott fel Lucie. – Éppen információt cseréltünk. Sok fontos dolgot megtudtunk az
Enklávé tegnap esti ülésén, és úgy hallom, hogy ti is csináltatok ezt-azt a Hell Ruelle-ben. Biztos nem
lehetett annyira lenyűgöző, de hát nem lehet mindenkiből kém.
– A bátyám mesélt a gyűlésről ma reggel – állt be Cordelia a szedett-vedett körbe a többiekhez. Hozzá
hasonlóan Lucie és a fiúk is felszerelésben voltak. James Norfolk-zakóba bújt, felhajtott gallérral. Fekete
hajfürtök lógtak a homlokába, sőt még az arcát is simogatták. Cordelia gyorsan elfordult, mielőtt
találkozhatott volna a tekintetük. – Mondta a karantént meg… az összes többit.
Alastair még mindig haragudott, de becsületére váljon, hogy kíméletesen közölte a rossz hírt Oliver
Haywardról. Cordelia viszont nem tudta, mit mondjon most erről. Nem ismerte Olivert, csak mint Barbara
kísérőjét, a többiek viszont ismerték. El sem tudta képzelni, mit érezhetnek; főleg Thomas, aki még
feszültebbnek és elgyötörtebbnek tűnt, mint eddig.
– Így még sürgetőbbnek tűnik, hogy megtaláljuk és csapdába ejtsük a démont, amelyik ezt a betegséget
terjeszti, mielőtt megtámad még valakit – mondta végül.
Christopher lelkesen meglóbált egy hatalmas könyvet a kezében, a szemüvege pedig az orra hegyén
billegett. A kötet borítóján az a felirat látszott arany színnel, hogy A pikszisek és más ereklyék
használatáról.
– Úgy látszik, hogy a piksziseknek ez a generációja elég egyszerű. Aki csapdába akar ejteni egy
démont, annak először meg kell sebesítenie vagy le kell gyengítenie. Aztán letenni a pikszist a közelben a
földre, és kimondani, hogy „Thaam Tholach Thechembaor”, mire a démont beszippantja a doboz.
A pikszis olyan erővel rázkódott meg, hogy kis híján felborult. Mindenki hátraugrott tőle egy jó
lépésnyit.
– Ez él – bámulta Thomas. – Mármint nem a pikszis… hanem tudjátok, mire gondolok.
– Igen – felelte James. – Látom, hiba csúszott a tervünkbe.
– Én is látom – bólogatott Matthew. – Mi van, ha a pikszis foglalt? Valójában nem volt okunk
feltételezni, hogy a Hypatiánál lévő doboz üres. Lehet, hogy egész végig ott lakott benne egy démon.
 Mindannyian egymásra meredtek.
– Mi történne, ha megpróbálnánk beletenni egy másik démont is? – törte meg a csendet Cordelia. –
Beleférne mindkettő?
– Nem jó ötlet – állapította meg Christopher a könyvet böngészve. – Mivel nem tudjuk, hogy milyen
démon van már benne, azt sem tudhatjuk, hogy maradt-e elég hely. A pikszisek belül tágasabbak, mint
amilyennek látszanak, de attól még véges a kapacitásuk.
– Hát akkor ki kell ürítenünk ezt a pikszist – jegyezte meg gyakorlatiasan Lucie. – Bármi lehet benne.
Még egy Nagyobb Démon is.
– Azt a kutyafáját – szomorkodott Christopher.
– Biztos vagyok benne, hogy nem az – jelentette ki James. – Mégis jobb, ha átmegyünk a Szentélybe.
Bármi is történik, ott legalább kordában tudjuk tartani, amíg megjön a segítség.
– Miért is ne? – kérdezte Matthew epésen. – Ez a terv biztos nem tud rosszul elsülni.
– Van jobb ötleted? – vonta fel a szemöldökét James.
– Szerintem csináljuk! – mondta Thomas. – Ha már eljutottunk idáig, nevetséges lenne visszakozni.
– Hát akkor jobb, ha mindannyian reménykedünk benne, hogy működik. Főleg te, James, mert ha a
mama és a papa megtudják, hogy szabadon engedtél egy démont a Szentélyben, akkor meg fognak etetni
vele.
James olyan sötét „nagy testvér” pillantást vetett Lucie-re, hogy Cordelia kis híján vihogni kezdett.
Mindig is féltékeny volt egy kicsit arra, hogy Lucie és James ilyen közel állnak egymáshoz, mert ilyesmire
vágyott ő is Alastairrel, de sohasem volt benne része. Már az is jó volt, hogy néha teljesen hétköznapiak
voltak.
Elindultak a Szentélybe. James olyan óvatosan vitte a pikszist, mintha valami pokoli eszköz lenne, ami
bármelyik pillanatban felrobbanhat. Cordelia azon kapta magát, hogy James és Lucie mellett lépked.
Eltöprengett, hogy megbeszélik-e majd valaha Jamesszel a Suttogószobában történteket, vagy kénytelen
lesz csöndben megőrülni, amiért folyton ez jár a fejében.
– Ne aggódj! – mondta Lucie a bátyjának. – Nem olyan lesz, mint a papával.
– Mire gondolsz? – kérdezte Cordelia.
– Apám kiskorában kinyitott egy pikszist, aminek tragikus következményei lettek – magyarázta James. –
Megölte Ella nénikémet.
– Talán nem kéne… – szörnyedt el Cordelia.
– Ez más lesz! – jelentette ki Lucie, bár Cordelia nem tudta, hogy saját magát vagy Jamest igyekszik
meggyőzni. – Mi tudjuk, mire vállalkozunk. A papa nem tudta.
Megérkeztek a Szentélybe. Ez volt az egyetlen olyan hely az Intézetben, ahová az alvilágiak szabadon
beléphettek anélkül, hogy egy árnyvadász behívta volna őket. Bűbájok védték mindenfelől, hogy a
látogatók ne tudjanak átmenni az Intézet többi részébe. Gyakran itt tartották a megbeszéléseket a
prominens alvilágiakkal, és az alvilágiak még menedéket is kérhettek a Szentélyben az Egyezmény égisze
alatt.
Nyilvánvaló volt, hogy a Londoni Intézet egykor egy katedrális volt, méghozzá hatalmas. Masszív
kőoszlopok nyúltak fel a boltíves tetőig. Thomas elővett egy doboz viaszgyufát, és körbejárta a helyiséget:
tucatnyi ragyogó fényű és vaskos fehér gyertyát gyújtott meg méretes kandeláberekben. A faliszőnyegeken
és az oszlopokon rúnák sorakoztak, mint ahogyan a kőpadlón is. Cordeliának el kellett ismernie, hogy ha
valaki éppen egy démont készül szabadon engedni, akkor arra az egyik legmegfelelőbb helynek tűnik.
A terem közepén kőből készült, kiszáradt szökőkút állt, a közepén egy szárnyas angyallal, aminek fekete
csíkok tarkították az arcát könnyek módjára.
James letette a dobozt a földre, pont egy angyali erejű rúna tetejére. Letérdelve fürkészni kezdte a
pikszist. Egy szempillantás múlva pedig elővett egy még alvó szeráfpengét a zakójának belső zsebéből.
– Fegyverkezzen fel mindenki – szólalt meg.
 Cordelia előhúzta a Cortanát; a többiek pedig James példáját követve szeráfpengét rántottak, kivéve
Thomast, aki a boláját vette elő. James rátette a kezét a pikszis fogantyújára.
Cordeliának megfeszült a keze a kardján.
James megmozdította a fogantyút, mintha egy dugóhúzót forgatott volna. A pikszis hangos kattanással
kitárult. A fehér gyertyák sercegni és pislákolni kezdtek a Szentélyben. James hátraugorva felemelte a
pengéjét.
Olyan hang hallatszott, mint az éjszakai vonatkürt, aztán füst szállt fel a pikszisből, méghozzá orrfacsaró
égett szag kíséretében. Cordelia köhögött, és magasabbra emelte a Cortanát. Hallotta James kiáltását –
Barachiel! –, mire szeráfpenge fénye hasította át a füstöt. Utána a többiek pengéje következett: Matthew-
é, Christopheré és Lucie-é.
Valami felemelkedett a füstben, egy óriási hernyószerűség, zöld szelvényekből álló, hullámzó testtel és
olyan sima fejjel, amin ajaktalan szájhasadék látszott. A száj kinyílt, és többsornyi megfeketedett fog
kandikált ki belőle. Majd Cordelia meglepetésére megszólalt.
– Végre szabad vagyok – sziszegte. – Én, Agaliarept, végre szabadon visszaszerezhetem a gazdám
jussát, amit egy igen ravasz démon vett el tőle. Vissza fogom szerezni az elveszett világát, ezt pedig vérrel
és halállal árasztom el. Mi a parancsuk azoknak, akik kiszabadítottak? – fordult az árnyvadászok felé a
vak fejével. – Beszéljetek! Kötelességem bármit megtenni, amit kértek tőlem.
– Bármit? – kérdezte kíváncsian Matthew.
Fény villant, ahogy James szeráfpengéje ívet írt le a füstben, és belemélyedt a démon testének középső
részébe. Fekete genny fröccsent, a lény pedig magas hangon felvisított. A gyertyák sercegve kialudtak,
James pedig kihúzta a pengéjét; fekete cseppek borították, az állkapcsa megfeszült, a szeme pedig
csillogott.
A démon vonyítva eltűnt, csak füst és bűz maradt utána. Lucie köhögve hátratántorodott, és eltorzult az
arca a fintorgástól.
– De megtette volna, amit parancsolunk! – tiltakozott Matthew.
– Nem tűnt megbízhatónak – vetette ellen James, miközben letörölte a gennyet az arcáról az ingujjával.
A szeráfpengéje kialudt.
– Szerintem egészen rendben volt, mármint egy démonhoz képest – jegyezte meg Christopher. – Te
tudod.
– Mi folyik itt? – kérdezte fennhangon valaki.
Mindannyian gyorsan megfordultak. Cordelia ösztönösen felemelte a Cortanát, aztán a kezével
elhessegette a füstöt az arcából, és csak bámult.
Valaki bejött az utca felől nyíló ajtón. Egy magas férfi; nagyon magas, fekete bozonttal. Barna volt a
bőre – egy árnyalattal sötétebb, mint Cordeliáé –, zöldesarany szemében pedig macskaszerű, keskeny
pupilla látszott. Úgy öltözött fel, mintha nyári esküvőre készült volna: szürke frakkot húzott pantallóval,
szürke bőrkesztyűvel és bőrcsizmával. Az összhatást fenséges szürke és bíborvörös brokátmellénnyel,
sétapálcával és bíborvörös kamáslival tette teljessé.
– Magnus Bane? – szólalt meg Matthew a csodálkozás és a szörnyülködés elegyével.
Magnus Bane tett néhány lépést a Szentély belseje felé, s a fejét rázva vette szemügyre az elé tárult
jelenetet.
– Tudni szeretném, mit műveltek, de be kell vallanom, hogy félek megtudni – jelentette ki. – Egy kis
démonidézés, gondolom.
– Picit bonyolultabb a dolog – magyarázta James. – Üdv, Magnus. Jó, hogy látunk.
– Amikor én láttalak legutóbb téged, akkor arccal lefelé voltál a Serpentine-tóban – idézte fel derűsen
Magnus. – Most pedig egy pikszissel babrálsz. Látom, követed a rossz döntések nagy múltú Herondale-
hagyományát.
– Én is! – tódította Lucie, aki eltökélte, hogy ő sem maradhat ki.
 – Azért jöttem idáig Jakartából, hogy találkozzam Tessával és Will-lel az egész nappali démonügy miatt
– közölte Magnus. – De amikor bekopogtattam a főbejáraton, senki sem nyitott ajtót. Ezért voltam
kénytelen a Szentélyen keresztül bejönni.
– Különös kérés lett volna, hogy most idejöjjön – állapította meg Thomas. – Minden tizennyolc év
fölötti a támadásokért felelős démonokat keresi.
Magnus összevonta a szemöldökét. Felemelte a kezét, hogy ránézzen a drágának látszó karórájára, s
felmordult.
– Úgy tűnik, hogy elfelejtettem visszaállítani az órámat, így hat órával korábban érkeztem. A csudába!
– Teázhatnánk egyet! – javasolta boldogan Matthew. – Nagy rajongója vagyok a munkásságának, Mr.
Bane. Ugyanakkor személyes stílusának is. Már a mellényei is…
– Matthew, fogd már be! – szólt rá Thomas. – Mr. Bane nem óhajt mellényekről beszélgetni.
– Tévedés – ellenkezett Magnus. – Mellényekről bármikor óhajtok beszélgetni. De bevallom, hogy
jobban érdekel a pikszis – lépett közelebb a dobozhoz, hogy megbökje a malacca nád sétapálcájával. –
Helyes a következtetésem, miszerint szándékosan nyitottátok ki a dobozt, hogy kiengedjetek egy palpis
démont?
– Igen – válaszolta James.
– …miért? – tudakolta Magnus.
– Mert használatra készen kell nekünk a pikszis – bökte ki Matthew. – Hogy csapdába ejtsünk egy
démont. Ezért üresnek kell lennie. Mi csak… kiürítettük.
– Matthew – sóhajtott fel James. – Borzalmas kém lenne belőled. Lehet, hogy a kínzás nem törne meg,
de egy szép nadrágért cserébe bármit elmondanál annak, aki kérdez.
– Jaj, az ég szerelmére! – szólalt meg Cordelia, s odafordult Magnushoz. – Azt akarja, hogy vége
legyen ennek a démonügynek, igaz? Nem akarja, hogy még több árnyvadász haljon meg, ugye?
Magnus szemlátomást megdöbbent, amiért ilyen erőszakosan vonták kérdőre.
– Általában nem állok gyilkos démonok oldalán, így van.
– Akkor talán tud nekünk segíteni – mondta James, és gyorsan fölvázolta a tervet, vagy legalábbis
annyit belőle, hogy ne szegje meg a Ragnornak tett esküt. Elmondta, hogy úgy gondolják: olyan fajta
démont keresnek, ami csakis egy pikszisbe lehetett bezárva. Elmondta a látomását az árnyékvilágról, és az
okot, amiért úgy vélik, hogy a démon a Tower-hídon lehet. Ahogy James beszélt, Magnus egyre
kíváncsibbnak tűnt: a történet végén már a szökőkút szélén ült, hosszú lábait kinyújtóztatva maga előtt.
– Ez aztán a feltevésgyűjtemény – állapította meg, miután James befejezte. – De meg kell kérdeznem,
elsősorban tőletek, Lucie és James, hogy miért nem kéritek ehhez a szüleitek segítségét? Mire fel a
titkolózás?
– Mert tettünk egy ígéretet – felelte Matthew. – Valakinek, akitől megkaptuk a kulcsot az információk
jelentős részéhez. És nem szeghetjük meg az ígéretünket.
– Ragnor elmondta nekem, hogy megosztott veletek valamilyen információt – jegyezte meg furcsa
félmosollyal Magnus. – Úgy tűnik, nem hagytátok cserben, miután megbízott bennetek. Nem sok
árnyvadász tartana tiszteletben egy alviláginak tett esküt. Miután én vagyok Ragnor legjobb barátja, vagy
legalábbis az egyetlen ember, aki képes hosszabb ideig elviselni őt, megtartom a titkotokat – pillantott
Jamesről Lucie-re. – A régi időkben, amikor még jól ismertem a szüleiteket, teljes mellszélességgel
támogatták volna ezt a tervet. De már nem gyerekek – állt fel. – Hanem szülők, így immáron
elkötelezettek, hogy még a saját életüknél is jobban szeressék a gyermekeiket. Tehát valóban, talán jobb,
ha nem mondjuk el nekik.
Erre még Matthew sem tudott mit válaszolni.
– Nos, sok szerencsét – fogta meg Magnus a sétapálcáját. – Szerintem eltöltök néhány órát a
Hathcardsban. Semmi sem köti le úgy az ember figyelmét a világon, mint amikor egy időre belefeledkezik
a könyvekbe.
 Cordelia előrelépett, és kinyújtotta a karját, mintha meg akarná akadályozni, hogy elinduljon.
– Mr. Bane! Tudom, hogy ez nagy kérés, főleg azután, hogy megígérte, hogy megőrzi a titkainkat. De
segítene nekünk?
– Carstairs vagy, ugye? – paskolta meg Magnus a botjának markolatát a kesztyűs kezével. – Cordelia
Carstairs?
– Igen, Jem unokahúga – válaszolta Cordelia. – Nézze, tudjuk, hogy ez egy vad terv, viszont sokat életét
megmentheti. Nem kell közvetlenül segítenie nekünk, vagy belekeverednie a harcba. Megértem a
lojalitását a szüleink iránt. De tudna nekünk segíteni annyival, hogy egy bűbájjal távol tartja a mondénokat
a Tower-hídtól, amikor odamerészkedünk? Számukra is biztonságosabb lenne.
Magnus habozott. Síri csend honolt a Szentélyben. Cordelia mintha még a saját szívverését is hallotta
volna a dobhártyája mentén, mialatt Magnus fontolgatta a kérését.
A boszorkánymester végül megvonta a selyembe burkolt vállát.
– Nos, rendben. Habár az a gazfickó Ragnor lóhalálában elmenekült Capri szigetére, szerintem nem
akarná, hogy veszélybe sodorjátok magatokat a neki tett ígéret miatt. Rajtatok fogom tartani a szememet,
de jegyezzétek meg: ha bármi olyat látok, amiről úgy gondolom, hogy Willnek és Tessának tudnia kell,
akkor haladéktalanul értesítem őket.


Miután összegyűjtötték a fegyverszobában, amire szükségük volt – James több mint egytucatnyit vett
magához a Christopher tervezte különleges dobókésekből –, a csapat elindult lefelé a Ludgate Hillen és a
Cannon Streeten, ahogy éppen lement a nap a város felett. James azon kapta magát, hogy lopott
pillantásokat vet Cordeliára, amikor biztosra vette, hogy a lány nem látja, mert éppen elmerült a
beszélgetésben Lucie-vel, akivel össze is dugta a fejét menet közben. Cordelia elegáns kontyba fogta
tűzvörös haját, így láthatóvá vált halványbarna nyaka.
James próbált nem gondolni arra, hogy már tudta, milyen érzés Cordelia nyakán pihentetni a kezét,
miközben szájon csókolja. Biztos volt benne, hogy ha tényleg eltöpreng rajta, akkor megőrül, és nem lesz
hasznára a többieknek.
Az a néhány perc a Suttogószobában Cordeliával… még soha életében nem élt át hasonlót. Egyetlen
élmény sem ért a nyomába, s kétségtelen, hogy a Grace-szel közös pillanatok sem. De ez vajon mit árul el
róla? Nem szerette Grace-t, és a szerelem nem ugyanaz, mint a vágy? Nem az egyikből fejlődik ki a
másik? Ráadásul nem szeretheti Cordeliát. Képtelenség, hogy csupán néhány nappal korábban még Grace-
be volt szerelmes, és ilyen gyorsan új célpontot találtak az érzései.
Beszélni akart Cordeliával, nagyon is, de mégis mi a csudát mondhatna? Nem mondhatta neki, hogy
szerelmes belé, de azt sem, hogy megbánta volna az este történteket. Még saját magának sem merte
megválaszolni a kérdést, hogy mi lett volna, ha választhat egy békés, boldog, hosszú élet és aközött, hogy
eltölthet még öt percet Cordeliával a Suttogószobában.
– Jól vagy?
James meglepődött, hogy Magnus csatlakozott hozzá, amikor elhaladtak a St. Margaret Pattens-templom
előtt.
– Bevallom, reménykedtem benne, hogy beszélhetek veled ma este, így ez a fejlemény talán sorsszerű –
tette hozzá Magnus.
– Miért reménykedtél benne, hogy beszélhetsz velem? – vágta zsebre a kezét James. A felszereléshez
tartozó zakó begombolva is lazán állt rajta, hogy könnyűszerrel mozoghasson benne harc közben. – Ha
amiatt aggódsz, hogy folytattam-e a csillárlövő pályafutásomat, akkor megkönnyebbülhetsz, mert a Klávé
szerint továbbléptem, és már üvegházakat rongálok.
Erre Magnus csak felvonta a szemöldökét.
– Henry küldött nekem egy fiolányi port elemzésre, mielőtt elment Idrisbe. Azt mondta, hogy ő nem
jutott vele semmire. Meg azt is, hogy te adtad neki.
James kis híján megfeledkezett róla, hogy Magnus és Henry híresen jó barátok, és együtt találták fel a
portálokat működtető mágiát.
– És? – érdeklődött óvatosan.
– Furcsa holmi – jegyezte meg Magnus. – Tényleg nem ebből a világból való.
Elértek a Great Tower Streetig, már közeledtek a Tower felé. Zászlók lobogtak a White Tower
bástyáin, amit hátulról megvilágítottak a lemenő nap utolsó sugarai. Magnus ügyesen kikerült egy
fényképezőgéppel felszerelkezett turistacsoportot, és James vállára tette a kezét, hogy végigkalauzolja a
Tower Hillen.
James halkabbra fogta a hangját, pedig távolabb voltak a többiektől. Matthew, aki a pikszist vitte,
megállt, hogy megmutasson valamit a Toweren Cordeliának.
– Hogy érted ezt?
– Tudod, hogy vannak más dimenziók – felelte Magnus. – Más világok ezen kívül.
„Gondolj úgy az univerzumra, mint egy méhkaptárra, aminek minden egyes cellája más és más
világot rejt.”
– Onnan jönnek a démonok, igen. Átutaznak a dimenziókon, hogy elérjenek a mi világunkhoz meg a
többihez.
– Vannak világok, amiket démonok uralnak – bólintott Magnus. – Többnyire Nagyobb Démonok. Azokat
a világokat átjárhatja azoknak a lényeknek az esszenciája. A por, amit Henrynek adtál, ilyen helyről
származik. Egy olyan dimenzióból, aminek az ura a Belfegor nevű démon.
– Belfegor? – visszhangozta James, mert rögtön ismerősnek tűnt neki a név. – Ő a pokol egyik hercege,
ugye?
– Tudom, mire gondolsz – mondta Magnus, akinek kopogott a sétapálcája a macskakövön. – Jem is
megkeresett veled kapcsolatban. Mostanság minden út James Herondale-hez vezet, úgy tűnik.
– Jem megkeresett téged? – kérdezett vissza James a tenyerét dörzsölgetve. A folyó mentén hevesen fújt
a szél.
– A nagyapáddal kapcsolatban – magyarázta Magnus. – Azt mondta, hogy a pokol egyik hercege volt –
pillantott a sötétedő égboltra. – Most azon töprengsz, hogy talán Belfegor lehetett, mert az övé a világ,
ahová ellátogatsz.
– Nem úgy hangzik, mintha lenne benne valami? – érdeklődött James.
– Lehet. De az is lehet, hogy egyáltalán nem jelent semmit. Elárulom, hogy semmi nyoma annak, hogy
bárki is látta volna Belfegort az elmúlt több mint egy évszázadban – folytatta Magnus, aztán habozott
valamicskét. – Jem említette, hogy borzasztóan tudni akarod, ki a nagyapád. Nekem apám a pokol egyik
hercege. Ők sötét angyalok, James. Intelligensek, ravaszak és manipulatívak. Több évezredes tudás
birtokosai. Az angyalokhoz hasonlóan látták a mennyeket, de elfordultak tőle. A sötétséget választották, és
a választásuk áthatja az örökkévalóságot. Nem lehet megölni őket, csak megsebesíteni, és semmi jó nem
sülhet ki abból, ha az ember ismeri a pokol egyik hercegét. Semmi mást nem tudnak hozni, csak
keserűséget.
– De nem lenne jobb nekem, ha tudnám…?
– Egyszer megidéztem az apámat. Életem legnagyobb hibája volt. James, téged nem ez határoz meg,
hogy ilyen vér csörgedezik benned. Semmi nyomot, semmi utalást nem találtam arra, hogy ki lehet a
nagyapád, és azt javasoltam Jemnek, hogy ne folytassa a kutatást. Nem számít. Az vagy, akivé a döntéseid
és a cselekedeteid tesznek. Nem egy teáskanálnyi démonvér.
– Szóval szerinted nem Belfegor az? – kérdezett rá James. – És mi a helyzet Szammaellel?
– Te jó ég, milyen eltökélt vagy! – horkantott fel Magnus. – Emlékszem, hogy egyszer egy démon az
apádat kereste. Ő is ugyanilyen makacs volt. Nézd! – mutatott előre a sétapálcájával. – Itt vagyunk!
A híd előtt álltak. Már eléggé besötétedett, így meggyújtották a gázlámpákat, még mindig jelentős volt a
forgalom. Olykor még automobilok zaja is hallatszott a Tower Bridge Approachon.
A többiek lassan köréjük gyűltek. James vonakodva elengedte a nagyapja kilétének témáját.
– Na, szerinted meg tudod oldani? – kérdezte Magnustól. – Eltereled valamivel a figyelmet? Vagy
jöjjünk vissza később, amikor kevesebb mondén jár erre?
– Arra semmi szükség – válaszolta Magnus csillogó szemmel. Odaállt a folyó mentén húzódó korláthoz,
ahonnan meredek fal vezetett a híd alatt futó kavicsos partszakaszra. Laza mozdulattal levette a kesztyűjét,
hogy bedugja a mellényzsebébe. Aztán kinyújtotta mindkét karját, mire kék tűz lobbant fel az ujjbegyeiből.
Fényív rajzolódott ki a Temze fölött, méghozzá olyan erős, mint ezernyi naftalámpa, mintegy ragyogó
utat formálva egyik parttól a másikig. James hallotta, hogy Cordeliának eláll a lélegzete, ahogy fellobbant
a fény, és megformálta a Tower-híd ragyogó szellemképét. Minden apró részletében tökéletes volt, a
tornyoktól kezdve a pókhálószerű drótokon keresztül a csillogó láncokig.
Magnus leeresztette a kezét. Szaporán hullámzott a mellkasa.
– Látványos – állapította meg Thomas. Valódi ámulat ült ki az arcára, amit James örömmel látott. –
De…
– A mondénok nem annak látják, aminek ti – jelezte Magnus. – Ők nem fogják látni az igazi hidat. Ezt
fogják látni helyette. Nézzétek! – mutatott rá egy közelgő kocsira. Az árnyvadászok kis csapata tátott
szájjal nézte, ahogy a jármű a Tower-híd ragyogó mása felé kanyarodik, majd fel is hajt rá. A kerekek
csak úgy zötykölődtek a csillogó aszfalton.
– Ó, de jó! Féltem, hogy összedől a híd – ismerte be Lucie, miután több hintó is követte a kocsi
példáját.
Úgy tűnt, hogy Magnus láthatatlanná tette az igazi hídfőt, hiszen a forgalom minden további nélkül a
másikat, Magnus ragyogó építményét vette célba: a gyalogosok és még az omnibuszok is.
– Magnus sohasem hozna létre olyan hidat, ami összedől – jelentette ki Matthew, akinek felcsillant a
zöld szeme, Jamesnek pedig melegség járta át a szívét, hiszen a parabataia mindig is odavolt a mágiáért.
Valószínűleg ezért érezte magát annyira otthonosan a Hell Ruelle-ben meg a hasonló helyeken, ahol
elvarázsolt tűz és csillagszemű boszorkánymesterek vették körül.
– Köszönöm – felelte Magnus szárazon. – Ha el akarjátok kapni azt a démont, akkor jobb, ha mentek.
Nem tudom túl sokáig fenntartani ezt az illúziót.
– Köszönjük – biccentett James.
– Sok szerencsét! – rázta a fejét Magnus. – Ne ölessétek meg magatokat!
James már sarkon is fordult, és átment a hídra vezető lépcsők boltíve alatt, mögötte és körülötte a
többiekkel. Mindannyian szeráfpengét tartottak a kezükben, Cordeliát kivéve, akinél a Cortana fénylett.
James korábban úgy vélte, hogy valamiféle árnyék vetül a hídra, egyfajta sötétség, amit Magnus
varázslatának tulajdonított. Ám amint felértek a lépcsősor tetejére az előhúzott szeráfpengékkel, a szeme
láttára kezdett elsötétülni a világ. A gázlámpák vadul pislákoltak, aztán kialudtak.
A kőtornyok megfeketedve megrepedtek, mély törésvonalat rajzolva alattuk a burkolatra. Feltámadt a
szél, és mintha megingott volna a súlyos acél felfüggesztés. A fejük fölött felhők gyülekeztek, hogy még
jobban elsötétítsék a sötétszürke eget. Olyan savas volt a levegő, mintha vihar közeledne.
– Jamie!
Matthew még mindig mellette volt. James odafordult a parabataiához, és látta, hogy Matthew-nak
őszesnek tűnik a haja, akár egy öregemberé. Minden szín elhalványult, fekete-fehér fényképpé fakítva a
világot. Vett egy mély lélegzetet.
– Jól vagy? – érdeklődött Matthew. – Az arcod…
– Látom az árnyékvilágot – szólalt meg James. Üresnek, távolinak és visszhangosnak hallotta a saját
szavait. – Teljesen körülvesz, Math. Repedezik a híd…
Matthew megmarkolta a karját: az ujjai jelentették az egyedüli melegséget a jégből és hamuból lett
világban.
 – Semmi baj nincs a híddal. Minden rendben, Jamie.
James nem volt biztos benne, hogy ez így van. A híd torznak és lepusztultnak tűnt. A gránit repedéseiből
vöröses fény áradt. A vérszínű fény a látomásából.
A többiek szemrevételezték a terepet, alaposan körülnéztek a hídon. A felhők nyugtalan futárok módjára
lebegtek ide-oda a híd fölött.
James hátravetette a fejét, hogy felnézzen. A feje fölött még több felhő gyülekezett. Kövér, vöröses
felhők voltak, szinte nedvesen csillogtak, mintha vérrel lennének tele. James résnyire szűkítette a szemét.
Mintha csillagokat pillantott volna meg a felhőkön túl, néhány halovány csillagot a híd felső szintjei fölött.
Rájött, hogy azok nem csillagok, és ösztönösen előhúzott egy dobókést az övéből. A csillagoknak ugyanis
nincs vörös színnel körülvett pupillájuk. És nem is pislognak.
James egy karlendítéssel eldobta kést.


Süvítve sújtott le a levegőből, akár egy mélyrepülésbe kezdett sólyom: egy omnibusz méretű démon volt,
aminek alvadt vér szennyezte a sárgás testét. Egyenesen Jamesre vetette magát, így fekete fogak és vörös
karmok villantak, s arany csillant a lény vállán ott, ahol James kése belefúródott.
James peckesen állt a hídon, jobb karját kinyújtva, s elhajította a második pengét. A démon kitért a kés
elől, így a híd burkolatán kötött ki, karmos lábán széttárt ujjakkal. A nephilimek felé kezdett mozogni.
Cordelia felemelte a Cortanát, aminek az aranypengéje kettéhasította a levegőt. Mindenfelől
angyalneveket hallott, mire a szeráfpengék életre keltek: „Eleleth!” „Adamiel! „Jophiel!”
A démon vicsorgott, ahogy a szeráffény megvilágította a hidat. Cordelia így már tisztábban látta: a
démonnak lompos oroszlánteste volt túl hosszú lábakkal, amik viszont hatalmas, karmos mancsokban
végződtek. A feje kígyószerűnek és pikkelyesnek tűnt, fénylő vörös szemekkel és három-három hegyes
fogsorral. A lény skorpiófarka előre-hátra himbálózott, ahogy torokhangon morogva James felé tartott.
Az Angyalra! – gondolta Cordelia. Igazunk volt. Ez egy mandikhor.
James felkapott egy szeráfpengét, miközben a démon közelebb ért hozzájuk.
– Raguel!
A penge éppen akkor izzott fel, amikor a démon vicsorogva ugrott. James oldalra vetette magát, hogy
elkerülje a borotvaéles karmokat. Matthew elejtette a pikszist, és egy villogó szeráfpengével odarohant
segíteni Jamesnek. A penge hegye belefúródott a démon vállába, ahogy az hátraszökkent, és ettől
felvonyított. A lény meghátrált, Cordelia pedig hallotta, hogy Lucie felkiált. A démon mintha egész
testében remegett volna. Furcsa dudor keletkezett az oldalán, ami egyre csak nőtt, majd egy ragadós fekete
valami robbant elő belőle. Cordelia próbált nem öklendezni, miközben az a valami levált a mandikhorról,
és leesett a földre, hogy aztán talpra álljon. Cordelia ekkor ismerte fel, hogy ilyen teremtmények támadtak
rájuk a Regent’s Parkban. Egy khora démon.
Matthew felé ugrott, aki szitkozódva döfött felé a szeráfpengéjével. Cordelia előrevetette magát, ám
egy újabb khora démonnal találta magát szemben. Több új démon is levált a nagyról: kettő közülük
Christophert és Thomast vette célba, fekete pókok módjára szökkentek feléjük. Lucie odaszaladt, hogy
besegítsen, és hátulról felnyársalta az egyik khorát, ami hamu és genny kíséretében eltűnt, Christopher és
Thomas pedig a másikat pusztította el.
Cordelia olyan mozdulatot tett a Cortanával, mintha le akarna nyesni vele valamit, így akkora erővel
sújtott le az előtte álló démonra, hogy teljesen átment rajta a penge, hogy aztán beleálljon a híd
gránitkorlátjába. Kirántotta onnan, a démon pedig vonyítva semmivé foszlott. A Cortana pengéjén fekete
szennyeződés éktelenkedett, ám sértetlen maradt. Azt hiszem, tényleg mindent át lehet vágni vele –
gondolta ámuldozva Cordelia, majd megfordult, hogy újra belevesse magát a csatába.
Megindult előre, mialatt James eldobott egy újabb kést, hogy a híd felfüggesztésének szegezzen vele egy
árnydémont, mint valami ocsmány pillangót. A lény sziszegve vonaglott, Matthew és James pedig felugrott
a korlátra, kezükben lángoló szeráfpengével, és egyik árnyat mészárolták le a másik után. Cordelia tudta,
hogy mindegy, mennyit ölnek meg ezekből az árnylényekből. Egy mandikhorból ugyanis végtelen számú
khora válhat le: az a forrásuk, tehát a forrást kell elpusztítani. Hallotta Thomas kiáltását:
– Christopher!
Cordelia megpördülve látta, hogy egy csapatnyi khora veszi körbe Christophert, aki hiába próbált
megharcolni velük, a kör egyre csak szűkült. Lucie és Thomas odarohant hozzá – James és Matthew is
leugrott a korlátról –, ám Cordelia a kardját felemelve az ellenkező irányba szaladt, a mandikhor felé.
Az Christophert és a többieket nézte, s nyalta a száját, miközben a khorák köre egyre szorosabb lett.
Amikor Cordelia odaért a közelébe, hátrálni kezdett, de már túl késő volt neki: a lány előrevetette magát,
és belemélyesztette a lény törzsébe a Cortanát. Forró genny ömlött a kezére, a világ pedig mintha teljesen
megváltozott volna körülötte: úgy kifolytak belőle a színek, mint sebből a vér. Cordelia ott állt a hídon, a
fekete-fehér árnyékok meg a torz, kitekeredett fák között – a híd felfüggesztései rothadó indákként lógtak
lefelé, az éjszakában megfeketedve. Felnyögött, visszarántotta a Cortanát, aztán térdre rogyott. Egyszer
csak érezte, hogy valaki megfogta a karját. Talpra állították, ő pedig meglepetten nézett Matthew-ra, aki
falfehér arccal bámulta.
– Cordelia…
– Jól van! – válaszolta helyette Lucie, aki vér- és gennyfoltosan szorongatta a pikszisdobozt. A többiek
is felsorakoztak Cordelia mellett: James egyik kezében a pengéjével, tekintetét a morgó, vérző
mandikhorra szegezve.
A hídon már nem volt több khora. Cordeliának sikerült annyi időre lekötnie a mandikhor figyelmét,
hogy a többiek megöljék az árnylényeket; ám a nyögdécselő mandikhor hátán máris újabb dudor jelent
meg.
– Most! – sikoltotta Lucie. – Be kell zárnunk a pikszisbe!
– Tedd le a dobozt a földre! – pattant fel Thomas a korlátra, kezében a bolájával. – Christopher, mondd
ki a szavakat!
Christopher közelebb lépett a pikszishez. A mandikhor végre rájött, mi történik, így támadásba lendült.
– Thaam Tholach Thechembaor! – harsogta túl a csatazajt Christopher.
A pikszisdobozra faragott alkímiai szimbólumok mintha kigyulladtak volna. Úgy ragyogtak a fában,
mintha széndarabok lettek volna.
Fénynyaláb lövellt ki a pikszisből, aztán még egy és még egy.
A fénycsóvák körülvették a mandikhort, hogy ragyogó ketrecbe zárják. A démon felvonyított, a
dobozból pedig kicsapott egy utolsó fénynyaláb, hogy aztán visszahúzódjon a pikszisbe, s vele együtt
eltűnjön a mandikhor is.
Hosszú csend következett. James letörölte a vért az arcáról, és hunyorgott az aranyszínű szemével.
Matthew keze még mindig Cordelia karján pihent.
– Nem szeretnék akadékoskodni – szólalt meg végül Thomas. – De… működött? Csak mert úgy tűnik,
mintha…
A pikszis felrobbant. Az árnyvadászok felkiáltva félrevetődtek az útból, ahogy faforgácsok repültek
mindenfelé. Széllökés söpört végig a hídon, amitől Cordelia térdre rogyott: tűzszagú levegő süvítő
hurrikánja.
A süvítő hang végül abbamaradt. A híd üres volt, és néma, csak a szél fújt át némi szemetet az úttesten.
Cordelia talpra állt, aztán Lucie felé nyújtotta a kezét, hogy őt is felsegítse. Látta maguk előtt Magnus
hídjának tündöklő fényét, amin a mondén forgalom továbbra is haladt.
– …túl könnyű lett volna – fejezte be a mondatot a kormos arcú Thomas.
– A csudába – nyúlt egy késért James, és a világ mintha máris felrobbant volna körülöttük.


Egyszer csak megjelent a mandikhor a semmiből, kétszer akkora testtel, mint korábban, sötétségbe
burkolózva. Úgy tornyosult föléjük, mint egy vérből lett árnyék, hátravetett fejjel, tőrként megvillanó
karmokkal.
James éppen akkor hajította el a kést, amikor a mandikhor felé ugrott. Árnyak buggyantak ki belőle,
hogy mindenfelé szétterüljenek a hídon. Megint szürkévé és feketévé változott a világ. James látta Londont
a folyó mindkét partján, de csak a város lepusztult képét, omladozó Towerrel és lángokban álló
rakpartokkal, a templomok megfeketedett tornyai pedig csontvázként nyúltak a füstös égbolt felé. Hallotta
maga körül a barátait, ahogy sikoltva és kiáltozva harcoltak az árnyak ellen, de már nem látta őket.
Egyedül volt a rémálomvilágában.
A mandikhor felé szökkent, és elkapta. James felkészült a támadásra, ez viszont valami más volt: a
démon erősen tartotta, karmait belemélyesztve a felszereléshez tartozó zakó elülső részébe.
– Gyere velem – sziszegte a démon vicsorogva. – Gyere velem, démonok gyermeke, oda, ahol tisztelni
fognak! Ugyanazt a világot látod, amit én. Olyannak látod a világot, amilyen valójában. Tudom, ki az
anyád, és ki a nagyapád. Gyere velem!
James megdermedt.
Tudom, ki az anyád, és ki a nagyapád. Eszébe jutott a démon a parkban: Miért pusztítod a saját
fajtád?
– Árnyvadász vagyok – jelentette ki. – Nem érdekelnek a hazugságaid.
– Tudod, hogy igazat beszélek – mondta a mandikhor, forró leheletével megperzselve James bőrét. –
Megesküszöm Azmodeusz, Belial, Belfegor és Szammael nevére, hogy véget tudok vetni ennek a
csapásnak, ha velem jössz. Nem kell több embernek meghalnia.
James lefagyott. Egy démon, aki megesküszik a Pokol Hercegeinek nevére! Egy hang azt kiáltotta a
fejében: „Tedd meg! Menj vele! Vess véget a betegségnek, a halálnak!” Egy másik – halkabb,
ugyanakkor határozottabb – hang pedig azt suttogta: „A démonok hazudnak. Még ha esküt tesznek, akkor
is hazudnak.”
– Nem – válaszolta, de remegett a hangja.
– Micsoda hálátlanság – sziszegte a mandikhor. – Egyedül te járhatsz át a Föld és a sötét királyság
határán.
– Belfegor királyságára gondolsz? – bámult bele James a démon vérvörös szemébe.
A mandikhor borzalmas hangot hallatott, James pedig egy pillanat múlva rádöbbent, hogy a lény
kuncog.
– Milyen emberi! Ilyen sokat tudni, mégis ilyen keveset egyszerre.
James szóra nyitotta a száját, ám arany fényív hasított a levegőbe.
– Hagyd békén! – kiabálta Cordelia, miközben a Cortana kettészelte a sötétséget.
James egy rántással kiszabadult, hogy távolabb guruljon a démontól, majd felpattanjon, miközben
Cordelia rávetette magát a mandikhorra. A kard aranya jelentette az egyetlen színt a fekete-fehér világban
– a lány tűzvörös hajával együtt. A Cortana lesújtott, hogy a pengéje felhasítsa a démon mellkasát, hosszú
fekete sebet ejtve rajta. A démon vonyítva lecsapott, Cordelia pedig szinte szállt a levegőben az ütés
erejétől. A Cortana kiesett a kezéből, hogy végigbucskázzon a hídon, miközben ő maga sikoltva átesett a
korláton.
– Daisy! – sikoltotta Lucie, majd távoli csobbanás hallatszott. Mintha elnémult volna a világ, ahogy
James lehajolt a Cortanáért. Forrongva csörtetett oda a mandikhorhoz.
A démon leereszkedett a mellső lábaira. Vérzett a sebe, amit Cordelia ejtett, s árnyként vette körül a
genny.
– Itt nem mészárolhatsz le – vicsorogta a közeledő Jamesnek. – Mélyen egy másik valóságban
gyökerezem. Ahogy itt táplálkozom, egyre erősebb leszek. Azok közé tartozom, akik érinthetetlenek.
És egy utolsó szisszenés kíséretében eltűnt.
 Hirtelen visszatértek a színek a világba. James megpördült a Cortanával a kezében: olyannak látta a
hidat, amilyen mindig is volt, tompán aranylónak és fehérnek a holdfényben, a barátai pedig odaszaladtak
hozzá. Nem látta Lucie-t. Emlékezett rá, hogy a húga Cordelia nevét kiáltotta. Emlékezett a csobbanásra.
Cordelia! Cordelia!
– Hol van? – kérdezte levegőért kapkodva Matthew, amint odaért Jameshez. – Hol van Cordelia?
– A folyóban van – válaszolta James, mielőtt futásnak eredt.


Lucie kétségbeesetten bámulta a folyót. Látta a lépcsőt, ami közvetlenül levezetett hozzá a híd mellett álló
épület átjárójából. Lerohant a hídról, és egy gyéren megvilágított, szűk utcában találta magát, amit
hatalmas, koromtól és kosztól feketéllő raktárépületek szegélyeztek. Onnan nyílt az átjáró, sötét lyukként
tátongott a legközelebbi épület oldalában. Odafutott, és látta a halovány csillogáshoz – a folyóhoz –
vezető kőlépcsőket. Lesietett, onnan pedig régi, köves rámpa vezetett a vízhez, mellette egy elhagyatott
bárka állt lehorgonyozva. A folyó halkan és feketén áramlott a felhős égbolt alatt, és pára szállt fel belőle.
Nyoma sem volt Cordeliának. Lucie-nek összeszorult a gyomra a pániktól, ahogy a fekete vizet bámulta.
Fogalma sem volt, hogy Cordelia tud-e úszni, ráadásul még egy jó úszó is belefulladhat a Temze
áramlataiba. És mi van akkor, ha Cordelia beütötte a fejét, vagy elveszítette az eszméletét a nagy esés
miatt?
Lucie kis híján felzokogott. Leejtette a szeráfpengéjét, ami sercegve landolt a folyópart sáros kövén, és
elkezdett a zakójának gombjával babrálni. Nem tűnt túl mélynek a víz. Nem volt olyan jó úszó, de
megpróbálkozhatott a dologgal.
Látta, hogy a távolból lassan kirajzolódik egy közeledő bárka a folyó közepét burkoló ködben.
– Segítség! – kiáltotta. – Segítség! Valaki beleesett a folyóba! – rohant végig a parton, miközben vadul
integetett a bárkának, amit megint elnyelt a köd. – Hozzák ki, kérem! – sikoltotta Lucie. – Segítsenek!
A bárka viszont eltűnt. A feje fölött emberi alakokat látott a hídon, szeráfpengék kísérteties fényével.
A fiúk még mindig harcoltak. Lucie-nek esélye sem volt időben odaérni Magnushoz, aki nem is hagyhatta
abba, amit éppen csinált: muszáj volt minden erejét a másik híd illúziójának fenntartására fordítania.
Kénytelen volt hát belemenni a vízbe, még akkor is, ha esetleg belefullad.
Tett egy lépést előre, csizmája pedig elmerült a sötét és sekély vízben. Megborzongott, ahogy a
jéghideg folyadék áthatolt a bőr lábbelin. Még egy lépéssel beljebb ment a folyóba, s megdermedt.
A víz megmozdult, még sebesebben folyt a hídtól úgy háromméternyire. Aztán örvényleni kezdett, és
sárgásszürke hab jelent meg a sötét felszínen. Kesernyés szag terjengett: rothadó hal, alvadt vér és a
folyómeder ezeréves iszapjának bűze.
Lucie megcsúszott egy kilazult kövön. Térdre esett, a Temze vize pedig kezdett megemelkedni, és
kettévált, akár a Vörös-tenger. Fehér ragyogás tört át a felszínen. Lucie egy pillanatig értetlenül meredt a
jelenségre, mire rájött, mit lát. A holdfény egy csonton csillant meg, amit tisztára mosott a folyó.
Alakok emelkedtek ki a vízből. Hamuszürkék voltak. Egy nő, hosszú, leomló hajjal, felpuffadt és fekete
arccal. Egy másik nő hatalmas szoknyában, átvágott torokkal, fekete és üres tekintettel. Egy testes férfi,
akinek még mindig ott sötétlett a nyakán a kötél nyoma, és a rabok nyílmintás egyenruháját viselte – és aki
Cordeliát tartotta a karjaiban. Mindkét oldalán szellemek bukkantak elő, a vízbefulladtak valódi halott
seregeként. Középen állt a fogoly szelleme, karjában az ernyedt testű Cordeliával, akinek élénkvörös haja
elázva omlott a vállára. Harci öltözete átázva feketéllett, és csak úgy csöpögött, ahogy a szellemek
hajthatatlanul vitték a part felé, ahová lefektették.
– Köszönöm – suttogta Lucie.
A fogoly szellem felegyenesedett. Egy hosszúra nyúlt pillanatig az összes szellem Lucie-t bámulta a
szemük helyén tátongó ürességgel. Aztán mindannyian eltűntek.
– Cordelia?
 Lucie megpróbált felállni, hogy odamenjen Cordeliához, ám nedves térde kiszaladt alóla. A távolból
érzékelte, hogy a hídon abbamaradt a harc. Tudta, hogy James és a többiek jönnek majd, mégis minden
másodperc egy egész évnek hatott. Olyan volt, mintha teljesen elhagyta volna az ereje. Minden lélegzetért
meg kellett küzdenie.
– Cordelia – suttogta újra. Cordelia ezúttal megmoccant. Lucie-n szinte émelyítő erővel söpört végig a
megkönnyebbülés, amikor látta, hogy megrebben a barátnője szempillája. Cordelia az oldalára fordulva
köhögni kezdett; öklendezve köhögte fel a folyóvizet.
Lucie az örömtől félig megrészegülve visszahanyatlott. A fiúk már jöttek lefelé a híd lépcsőjén,
rohantak hozzá és Cordeliához, a nevüket kiáltozva. Mögöttük némileg lemaradva Magnus is közeledett,
aki sietett ugyan, de kimerültnek tűnt. Közelebb érve pedig lelassított, és különös, fürkésző pillantást
vetett Lucie-re – aki talán csak képzelgett, de legalább erős karok tartották, amik szorosan köré fonódtak.
Lucie-nek csak ekkor jutott eszébe, hogy ez milyen furcsa. Felnézett, és egy fölé hajoló falfehér arcot
pillantott meg, jádezöld szemekkel. A fiú sötét haja mögött mintha kavargott volna az égbolt; a nyakában a
medál csillagként izzott. Lucie látta, hogy két ujjal megérinti a medált, és összeszorul a szája.
– Jesse Blackthorn – suttogta Lucie, miközben forgott vele a világ, a halovány fény pedig kihunyt.
Rádöbbent, hogy Jesse volt az: ő hívta a szellemeket. Ő mentette meg Cordeliát. – Miért csináltad?
Lucie-t viszont magával rántotta a sötétség, mielőtt hallhatta volna a választ.



13
Károli Gáspár fordítása
 A múlt:
Cirenworth Hall, 1900

– Az enyém!
– Biztos, hogy nem! – nyúlt megint a kardért a felháborodott Alastair. Cordelia fürgén hátralépett, a feje
fölé tartva a Cortanát, ám Alastair magasabb volt. Rátaposott a húga lábára, hogy elvegye tőle, fekete haja
pedig a szemébe lógott, miközben a homlokát ráncolta.
– Mondd meg neki, apám! Mondd meg neki, hogy nem az övé!
– Kerm nariz, Alastair. Elég legyen!
A magas és korosodó Elias Carstairsnek éppen kezdett őszülni a haja, a hangja pedig olyan lustán
csengett, hogy illett a lassú és szűken mért gesztusaihoz. Aznap jó színben volt, Cordelia pedig örült
ennek. Gyakran előfordult, hogy az apja távol maradt a gyakorlóteremtől, mert betegen feküdt egy
elsötétített szobában, homlokán vizes ruhával.
Elias ráérősen ellökte magát az oszloptól, aminek nekitámaszkodott, és kedvtelve szemügyre vette az
utódait. Mindig is ő tanította meg őket a fegyverek használatára, ő képezte ki őket az árnyvadászat
gyakorlati rejtelmeire már kiskoruk óta.
Elias volt az, aki gyakorlóteremmé alakította a cirenworthi báltermet. Ő vásárolta meg a hatalmas házat
a mondénoktól, és mintha örömét lelte volna a mondénságuk bizonyítékainak eltüntetésében. Felszedette a
parkettát, hogy puhább idrisi fából készült padlót fektessen le a fájdalommentesebb esések érdekében.
A csillárokat kampók váltották, ahová fegyvereket lehetett akasztani, a falak pedig sáfrányszínűek voltak –
a győzelem árnyalata.
Elias sok évig élt Pekingben, így az ottani nephilimek fegyvereit és harcmodorát kedvelte: a csan ma
taótól a kétélű csienen át a hosszú markolatú csiangig. Megtanította a gyermekeinek a suang taót, a két
kard egyidejű használatának művészetét. Hosszú kötél végére erősített súlyos fémnyilakat, és
lánckorbácsokat erősített a tetőgerendára, s épített egy lej tajt, vagyis harci emelvényt is a terem nyugati
végében. Alastair és Cordelia éppen a lej tajon állva nézett csúnyán egymásra.
– Cordelia! – szólalt meg Elias a háta mögött összekulcsolt kézzel. – Miért is akarod pontosan a
Cortanát?
Cordelia elhallgatott egy pillanatra. Tizenhárom éves volt, és ritkán vette a fáradságot, hogy
ellenszegüljön Alastair akaratának. Szerinte nem létezett a bátyjánál makacsabb és akadékoskodóbb
ember a világon. A Cortana viszont más volt. Cordelia kislány kora óta álmodott arról, hogy használja:
érzi az aranymarkolat súlyát, miközben a penge ívet rajzol a levegőbe.
Tudta, hogy Alastair sohasem álmodott erről: a fiú jó harcos volt, de nem igazán érdekelte a dolog.
Inkább az árnyvadász-politika eseményeit figyelte ahelyett, hogy démonvadászattal foglalkozott volna.
– A Cortanát Völund, a Kovács készítette – válaszolta Cordelia. – Aki a legnagyobb hősöknek készített
kardot. Arthurnak az Excaliburt. Rolandnak és Hectornak a Durendalt. Sigurd pedig, aki lemészárolta
Fafnir sárkányt, egy Balmung nevű karddal harcolt, amit Völund készített…
– Cordelia, ezt mindannyian tudjuk – vetette oda Alastair. – Nem kell a történelemóra.
Cordelia lesújtó pillantást vetett rá.
– Szóval hős akarsz lenni – összegezte Elias, akinek felkeltette az érdeklődését az ötlet.
– A Cortanának van egy éles és egy tompa széle – mondta némi töprengés után Cordelia. – Ezért
gyakran a könyörület kardjának nevezik. Könyörületes hős akarok lenni.
Elias bólintott, és a fiához fordult.
 – És te?
Alastair elvörösödött.
– Ez egy Carstairs-kard – felelte kurtán. – Én Alastair Carstairs vagyok, és mindig az is maradok. De
amikor Cordelia megházasodik, és lesz egy szakajtónyi kölyke, akkor a Cortana az egyiknél fog kikötni,
aki nem Carstairs lesz.
Cordelia méltatlankodó hangot hallatott, Elias viszont csendre intette.
– Igaza van – állapította meg az apjuk. – Cordelia, hadd tartsa meg a bátyád a kardot!
Alastair gúnyos félmosollyal megforgatta a kardot a kezében, majd elindult a lej taj széle felé. Cordelia
egy helyben állt, és elöntötte a düh meg a méltatlanság érzete. Eszébe jutott, hányszor jött be a
gyakorlóterembe, hogy a kristálydobozba zárt Cortanát bámulja, a pengén azokkal a szavakkal, amiket
életében először megtanult elolvasni: „Én vagyok a Cortana, ugyanabból az acélból és izzításból, mint
a Joyeuse és a Durendal.” Eszébe jutott, hogy mindig óvatosan megpaskolta a dobozt – csak alig érintve
az ujjaival –, mert így akarta megnyugtatni a kardot, hogy egyszer majd kiveszik onnan, és használni
fogják. És amikor Elias végre kinyitotta a dobozt, és kijelentette, hogy a Cortana ma fogja kiválasztani a
gazdáját, nagyot dobbant a szíve.
Nem bírta tovább.
– De a Cortana az enyém! – bukott ki belőle, ahogy a bátyja az emelvény szélére ért. – Tudom, hogy az
enyém!
Alastair szóra nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de csak felnyögni volt képes, mert a kard kiugrott a
markából, és átrepült a termen a húgához. Cordelia ijedten felemelte a kezét, mintha védeni akarná magát
tőle, de a markolat ütközött neki a tenyerének. Ösztönösen megfogta, s érezte, hogy erő fut végig a
karjában.
Cortana!
Alastair úgy nézett ki, mint aki legszívesebben kiköpne, de nem tette. Okosabb és tudatosabb volt annál,
mintsem hogy köpjön.
– Apám, ez valamiféle trükk? – kérdezte inkább.
Elias csak mosolygott, méghozzá úgy, mintha tudta volna, mi fog történni.
– Néha a kard választja ki a birtokosát – jelentette ki. – A Cortana Cordeliáé lesz. Most pedig,
Alastair…
Alastair viszont kisomfordált a teremből.
– Cordelia – fordult a lányához Elias. – Egy kard Völundtól, a Kovácstól hatalmas ajándék, ugyanakkor
hatalmas felelősség is. Akkora, hogy egy napon bánatot okozhat neked.
Cordelia bólintott. Biztosra vette, hogy az apjának igaza van valamilyen távoli értelemben, ahogy
olykor a felnőtteknek. Mégis, amikor lenézett a Cortana aranypengéjére, el sem tudta képzelni, hogy ne
csak boldogságot érezzen vele a kezében.
 17
Háborgó tenger

„Ó, honnét jössz hozzám, drága barátom,

Úgy, hogy aranyló hajad mind lelapult,
Arcod pedig olyan fehér, mint réten a hópihék,
S a hangod olyan üres, mint a kiszáradt meder?”

„A másik világból térek vissza hozzád így:
A hajam elázott, csöpög belőle a víz.
Te ismered a régit, nekem ismerős az új:
Holnapra már te is ismerni fogod.”
– Christina Rossetti: A szerencsétlen szellem –


– Szóval… – mondta sötéten Will Herondale. – Valamilyen okból kifolyólag úgy véltétek, hogy jó ötlet
teljesen egyedül szembenéznetek egy mandikhor démonnal?
Lucie-nek kipattant a szeme. Egy pillanatra azt hitte, hogy az apja hozzá beszél, és fontolóra vette a
menekülést. Rögtön elvetette a gondolatot, mert vastag takarók nehezedtek rá. Pislogva felmérte az
ismerős környezetet: valahogy hazakerült, a saját ágyába. A szobában otthonos illat terjengett: tea és az
apja kölnije, ami nem meglepő, hiszen Will ott ült egy széken az ágya mellett, a vállán Tessa kezével,
James pedig a falnak támaszkodott nem messze, és szemlátomást nem öltözött át a hídon megvívott csata
óta, habár már nem volt véres és gennyes a keze meg az arca, a nyakán pedig megcsillant egy frissen
odarajzolt gyógyító rúna.
Valaki odafektette az aranypengés Cortanát Lucie fésülködőasztalára, aki feltételezte, hogy még nem
nyílt alkalom visszaadni Cordeliának, amióta előkerült a folyóból.
– Christopher az egyik új eszközét használta – hazudta James. – Arra való, hogy jelezze a sötét
varázslatok nyomait. Nem gondoltuk volna, hogy tényleg lesz belőle valami. Ezért nem hívtunk benneteket.
– Mind a hatan odamentetek a Tower-hídhoz harci felszerelésben, miközben úgy gondoltátok, hogy nem
lesz semmi? – vonta fel a szemöldökét Will.
Lucie félig lehunyta a szemét. Sokkal jobb, ha azt hiszik, hogy alszik. James kétségkívül egyedül is
képes kezelni a helyzetet, elvégre – ahogyan nem győzi ismételgetni – ő az idősebb.
– Úgy gondoltuk, hogy jobb, ha felkészülünk – felelte James. – Egyébként meg tudom, hogy ennyi idős
korotokban ti sokkal kockázatosabb dolgokat csináltatok.
– Borzasztó, hogy ezt folyton az orrom alá dörgölöd – jegyezte meg Will.
– Nos, szerintem nagyon jó munkát végeztek – tette hozzá Tessa. – Egy mandikhor démont nem könnyű
legyőzni.
– És nem is győztük le – pontosított komoran James. – A támadások folytatódni fognak. A nephilimek
még mindig veszélyben vannak.
– Drágám, nem a te válladon nyugszik annak a felelőssége, hogy megoldd ezt az egészet – magyarázta
gyengéd hangon Tessa. – Már az is sokat segít, hogy tudjuk: valóban egy mandikhorról van szó.
– Igen, és szólnod kellene Christophernek, hogy a Klávé használni óhajtja ezt az újfajta eszközét. Úgy
tűnik, hogy igen hasznos lehet.
 – Á… az eszközt sajnos felfalta a démon – válaszolta James.
Lucie nem bírta tovább, vihogott egyet.
– Felébredtél! – sietett oda az ágyhoz Tessa, és jól magához szorította a lányát. – Ó, Lucie!
Will felállt, hogy ő is megölelje. Lucie egy pillanatra megengedte magának, hogy fürödjön a szülei
figyelmében és szeretetében, noha hallotta, hogy Will megrója, amiért egyedül odarohant a folyópartra.
– De Cordeliáért tettem! – kiáltott fel, amint a szülei kibontakoztak az ölelésből, az anyja pedig leült
mellé az ágyra, ahol foghatta a kezét. – Te is megtetted volna Jemért, papa, amikor parabataiok voltatok.
– Ti még nem vagytok parabataiok Cordeliával – emlékeztette Will az ágy végének támaszkodva.
– Nem csak a fiúk kockáztathatják az életüket egymásért – győzködte Lucie. – Segítséget kellett
kérnem…
– Igen, és hála az Angyalnak, egy arra járó hajós meglátta Cordeliát, hogy kihozza a partra – mondta
Tessa. – Tényleg segítettél megmenteni őt, Lucie.
Lucie rápillantott Jamesre. Tudta, hogy a bátyja nem látta a szellemeket, akik kihozták Cordeliát a
vízből. Még Magnus is túl messze volt ahhoz, hogy megpillantsa őket. De James most mintha mégis
eltűnődött volna.
– Cordelia már jól volt, miután kiköhögte a folyóvizet – tette hozzá bátorítólag James. – Matthew,
Christopher és Thomas hazavitte.
– De a Cortana még itt van – mutatott rá Lucie a csillogó kardra. – Daisy rosszul fogja érezni magát
nélküle. Többet jelent neki egy puszta kardnál. Muszáj azonnal elvinnem neki – próbált meg nagy nehezen
felülni.
– Nem, Lucie! – szólt rá Tessa. – Pihenned kell…
– Majd én elviszem Kensingtonba – javasolta James távolba révedő tekintettel. – Meg szeretnék
győződni róla, hogy Cordelia jobban van, miután beleesett a folyóba.
Tessa még mindig aggodalmasnak tűnt.
– Kérlek, menj a hintóval, James! Úgy biztonságosabb.
A nephilimhintókat démontaszító elektrummal és a fába rejtett rúnákkal erősítették meg. James sóhajtva
bólintott.
– És vidd magaddal Bridgetet meg a méretes lándzsáját – tette hozzá Will úgy, hogy nem igazán sikerült
elrejtenie a mosolyát. – És esetleg átöltözhetnél a harci felszerelésből, mert sohasem baj, ha az ember a
legjobb formáját hozza, amikor látogatóba megy.


Bárcsak létezne olyan rúna, ami megszárítja a ruhákat! – gondolta szomorúan Cordelia. Úgy érezte, mintha
az átázott darabok szörcsögő hangot hallatnának. Matthew-hoz préselődve ült a hintóban, szemben
Thomasszal és Christopherrel. Matthew volt olyan kedves, hogy Cordelia vállára terítette a zakóját, így ő
ingujjban maradt, és egyik karjával szorosan átfogta. Ez különös, ám korántsem kellemetlen érzésnek
bizonyult.
Még mindig mintha valamiféle homály ereszkedett volna az egészre: emlékezett rá, hogy milyen erővel
csapott le a démon mancsa, s milyen súlytalannak érezte magát, amikor lecsúszott a lába a hídról. A feje
tetejére állt a hold, a folyó pedig rémisztő sebességgel zubogott. A keserű fekete víz, a dohos
rothadásszag meg a küzdelem, hogy kiszabaduljon abból, amit folyami hínárnak vélt… Az első tiszta
emlékkép, hogy James fölé hajol, egyik kezében irónt tartva, a másikban pedig a Cortanát. Cordelia
fuldokolva kapkodott levegőért, miközben a tüdeje öklendezés közepette igyekezett megszabadulni a
víztől. James egyik iratzét rajzolta a karjára a másik után, a Vidám Zsiványok pedig köréjük gyűltek.
Egyszer csak megérkezett Matthew, hogy átvegye James helyét, aki a folyóparton ájultan fekvő Lucie-
hez sietett. Magnus is ott volt, és megnyugtatta őket, hogy Lucie jól van, és semmi baja nincs a sokkon
kívül. A ragyogó híd, amit Magnus életre hívott, már eltűnt, a forgalom pedig újra az igazi Tower-hídon
haladt. Így könnyen levadászott két bérkocsit, és határozottan kettéválasztotta a csapatot: Lucie és James
az Intézet felé vette az irányt, a Vidám Zsiványok csapatának többi tagja pedig hazakísérte Cordeliát
Kensingtonba.
Magnus azt is közölte Jamesszel, hogy ha James nem adja át Willnek és Tessának az információt,
miszerint a támadásokért felelős démon egy mandikhor volt, akkor kétségtelenül ő maga fogja elmondani
nekik.
Cordeliának egyszer sikerült megszorítania Lucie kezét, mielőtt az Jamesszel együtt felpattant a kocsira,
s elhajtott. Cordelia pedig azon kapta magát, hogy úton van hazafelé, vacog a hidegtől, a haja pedig a
fejére lapul a folyó vizétől.
– Biztos, hogy jól vagy? – érdeklődött Thomas, immáron nem először. Cordeliával szemben ült, néha
összekoccant a térdük. A fiú testalkatát nem a hagyományos bérkocsikhoz találták ki.
– Jól vagyok – győzködte Cordelia. – Kifejezetten jól.
– Fantasztikus volt, ahogy rátámadtál arra a démonra, egyszerűen fenomenális! – lelkendezett
Christopher. – Tényleg azt hittem, hogy szemmel tartod, mármint amíg bele nem estél a vízbe.
Cordelia érezte, hogy Matthew válla megrázkódik a hangtalan nevetéstől.
– Igen – felelte. – Magam is ebben a tévhitben voltam.
– Mi is történt pontosan? – kérdezte Thomas. – Hogyan szedett ki Lucie a vízből?
– Nem tudom – ráncolta a homlokát döbbenten Cordelia. – Nem értem – folytatta lassan. – Hallottam,
hogy Lucie hív, a nevemet mondja… aztán egyszer csak a parton tértem magamhoz, köhögve.
– Lehet, hogy partra vetett az áramlat – magyarázta Christopher. – A Temzének nagyon erős áramlatai
vannak.
– Amikor a hídon voltunk, és James a mandikhorral harcolt, úgy tűnt, mintha a démon beszélne hozzá –
nézett rá kíváncsian Matthew. – Hallottad?
Cordelia habozott. Gyere velem, démonok gyermeke, oda, ahol tisztelni fognak! Ugyanazt a világot
látod, amit én. Olyannak látod a világot, amilyen valójában. Tudom, ki az anyád, és ki a nagyapád.
Gyere velem!
– Nem – hazudta. – Csak valami morgást hallottam. Szavakat nem.
A kocsi megállt; megérkeztek a kensingtoni házhoz, ami fehéren ragyogott a holdfényben. Az utcán
csönd és békesség honolt, enyhe szellő borzolta csupán a platánfák leveleit.
Cordelia nem tudta, miért alakult így, de Thomas és Christopher végül a kocsiban várakozott, amíg
Matthew odakísérte az ajtóhoz a kertet körülvevő fekete és arany kerítésen túl.
– Anyukád mérges lesz? – érdeklődött Matthew.
– Hallottál már ezer szúrás általi halálról? – kérdezett vissza Cordelia.
– Én mindig is ezer karmolás általi halálról álmodtam, amikor az ember belefullad a kismacskákba –
közölte Matthew.
Cordelia elnevette magát. Odaértek a fényes fekete bejárati ajtóhoz. Nekilátott kibújni Matthew
zakójából, hogy visszaadja neki, de a fiú csak felemelte az elegáns kezét, ami olyan sebhelyes volt, mint
az összes árnyvadászé. Látszott rajta a parabatairúna, sötéten rajzolódott ki a csuklóján.
– Tartsd meg! Nekem legalább tizenhét van, és ez a legegyszerűbb darab.
Tizenhét zakó? Nevetséges. És gazdag is – döbbent rá Cordelia. Hát persze hogy az. Elvégre az
édesanyja már azelőtt konzul volt, hogy ők ketten a világra jöttek volna. Matthew mindig egy kicsit
túlzásba vitte az öltözködést, ugyanakkor drágának tűnő és alaposan kidolgozott ruhákat hordott. Egy
gomblyukba tűzött, zöldre festett selyemvirág díszítette az ingét.
– Mit jelent ez? – érintette meg Cordelia az egyik szirmát.
– A zöld szegfű a művészetek és a műalkotások szeretetét jelképezi, hiszen a zöld szegfűt meg kell
alkotni, mert nem fordul elő a természetben – fejtegette Matthew, mielőtt habozva folytatta. – Azt is
büszkén hirdeti, hogy az ember bárkit szerethet, akit csak akar, legyen az illető nő vagy férfi.
 Nő vagy férfi? Cordelia egy pillanatra meglepetten nézett Matthew-ra: olyan lenne, mint Alastair? De
mégsem. Úgy tűnt, hogy Alastair csak férfiak iránt táplál gyengéd érzelmeket, mivel azt mondta, hogy
sohasem vezetne félre egy nőt azzal, hogy úgy tesz, mintha szeretné. Matthew pedig világosan kijelentette,
hogy a nőkhöz és a férfiakhoz is vonzódik.
Matthew várakozva nézett rá, mintha nem tudná megfejteni a reakcióját, vagy talán azt hinné, hogy
dühös lett. Cordeliának eszébe jutott Alastair fájdalmas tekintete, amikor a bátyja rájött, hogy leskelődött
utána. Eszébe jutott, hogy az emberek milyen titkokat őriznek úgy, mintha bőr alatti sebek vagy hegek
lennének, amik nem mindig látszanak, de egy rossz érintés nagy fájdalmat okozhat.
– Ez tetszik – szólalt meg Cordelia. – Biztos vagyok benne, hogy akárkit is választasz majd magad
mellé, akár nőt, akár férfit, jó ember lesz, és nagyon fogom kedvelni.
– Én nem lennék ilyen biztos magamban, Cordelia – figyelmeztette Matthew. – Vagy a döntéseimben.
– Matthew… vajon mit tettél, ami annyira szörnyű lehetett?
Matthew fél kézzel nekitámaszkodott az ajtófélfának Cordelia feje fölött, és lenézett rá. Az utcai lámpák
halovány fénye megvilágította a fiú magasan ívelt járomcsontját meg a bársonyos és borzas haját.
– Nem hinnéd el, ha elmondanám neked.
– Szerintem James nem választott volna téged parabataiának, ha bármi borzalmas lenne benned.
Matthew egy pillanatra behunyta a szemét, mintha fájdalom nyilallt volna belé. Mire kinyitotta, már
mosolygott, habár a tekintete komoly maradt.
– Jó nagy meglepetést okoztál, amióta megjelentél az életünkben – mondta, s mind az ötüket értette
alatta, a Vidám Zsiványokat, Lucie-vel együtt. – Nem éreztem, hogy bármi is hiányzott volna a kis
csapatunkból, mielőtt megérkeztél, de így, hogy már itt vagy, el sem tudnám képzelni nélküled.
Mielőtt Cordelia válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, s ott állt Risa.
Egyetlen döbbent pillantást vetett Cordeliára, aztán hátraszólt a válla fölött Sonának.
Cordelia édesanyja selyemköntösben jelent meg. Előbb Matthew-ra, aztán Cordeliára nézett, akiből víz
csöpögött a lépcsőre, s elkerekedett a sötét szeme.
– Jaj – szólalt meg egyszerre neheztelve és aggódva, ahogy csak az anyák tudnak. – Ó, Leila! Mi
történt?


Ha Cordelia arra számított, hogy az anyja dühös lesz, hát kellemesen csalódnia kellett. Matthew a
megtévesztés mestereként előadott Sonának egy történetet, ami bátorságról, cselszövésről, veszélyről és a
háttérben megbúvó szerelemről szólt. Állítása szerint Cordelia az Intézetben volt, ahol hűségesen ott
maradt volna James oldalán – aki nagy megrázkódtatástól szenvedett Barbara halála miatt –, viszont tudta,
hogy az édesanyja aggódna, ha nem érne haza. Matthew felajánlotta hát, hogy hazakíséri, ám a Temze-parti
gyalogösvényen démonok állták útjukat. Cordelia bátran küzdött, de beleesett a folyóba. Nagyon drámai
volt az egész.
Sona ráerőltetett egy szelet Fry’s Chocolate Creamet és egy vastag sálat Matthew-ra, mielőtt
elmenekülhetett volna. Aztán vasakarattal fordult Cordelia felé, hogy vesse le a vizes ruháit, Risa pedig
készítsen elő neki egy forró fürdőt. Cordelia hamarosan kijött a fürdőből, hálóruhába és papucsba bújt,
majd leheveredett a könyvtárszoba kandallójának lobogó tüze elé a kanapéra. Kapott egy meleg köntöst a
vállára, majd Risa fejcsóválva a kezébe nyomott egy csésze forró teát.
Cordeliának még soha életében nem volt ennyire melege.
Sona letelepedett a kanapé karfájára. Cordelia vonakodva figyelte a teáscsésze széle fölött, mert
biztosra vette, hogy hosszas anyai szidalmazás következik. De Sona csak aggodalmasan nézett rá a sötét
szemével.
– Cordelia, hol van a Cortana?
Cordelia megijedt. Tudta, mikor látta utoljára a Cortanát: James kezében, a folyóparton. Az utána kitört
káosz közepette viszont elfelejtette visszavenni tőle, mielőtt beszállt a hintóba, amit Magnus leintett.
– Hát…
– Nem akarom, hogy aggódj, Cordelia, joon delam – mondta Sona. – Tudom, mit gondolsz arról a
kardról apád miatt. Hogy nagyobb szerepe lehetett a Carstairs család sorsában, mint hinnéd, vagy
amennyire én hiszem.
Cordelia rámeredt az anyjára, aki még sohasem járt ennyire közel ahhoz, hogy kritizálja az apját.
– Egy fegyver elveszhet a harcban. Mindig jobb a fegyvert elveszíteni, mint a harcost.
– Mâdar – próbált felülni a párnahalmon Cordelia. – Nem az van, amire gondolsz…
Kopogtatás hallatszott. Egy szempillantás múlva pedig újra megjelent Risa a könyvtárszobában, ezúttal
Jamesszel a nyomában.
A fiú átöltözött az összepiszkolt felszerelésből, amit a hídon viselt, most sötét chesterfield kabát volt
rajta, a szél ellen felhajtott bársonygallérral. Óvatosan fogta a Cortanát: a kard arany színe élesen elütött a
ruha sötét tweedanyagától.
Risa elégedettnek tűnve összedörzsölte a tenyerét, majd a konyha felé vette az irányt.
– Cordelia! – szólalt meg ragyogó arccal Sona. – James visszahozta neked a Cortanát.
Cordelia szóhoz sem jutott. Nagyon is számított rá, hogy vissza fogja kapni a fegyverét, de arra nem,
hogy James éjfél után felbukkan a Cornwall Gardensben.
– Kettesben hagylak benneteket beszélgetni – mondta Sona, s kiment a szobából. Becsukta maga mögött
az ajtót.
Cordelia kissé ledöbbent. Ha az anyja hajlandó volt egyedül hagyni őt Jamesszel úgy, hogy hálóruhát
visel, akkor nagyon meg lehet győződve a fiú nősülési szándékáról. Te jó ég!
Letette a teáscsészét az alacsony asztalkára a kanapé mellé, s felnézett Jamesre: megkapóan lángolt az
aranyszínű tekintete, látszott rajta néhány kék-zöld folt, a haja pedig vizes volt, valószínűleg frissen
mosott.
Mintha elmélyült volna közöttük a csend. Talán egyikük sem akart megszólalni soha többé.
– Elmondtad a szüleidnek? – kérdezte végül Cordelia. – A mandikhort? És azt, ami a hídon történt?
– Nagyjából – felelte James. – A pikszisről nem szóltam, persze, meg Agaliareptről sem, és… hát, a
javát kihagytam annak, amit mostanában csináltunk. De igen, most már tudják, hogy a mandikhor felelős a
támadásokért, és ez a fontos.
Cordelia egy pillanatra eltöprengett, hogy James vajon elmondta-e a szüleinek, amit a mandikhor
mondott neki a hídon. Démonok gyermeke. Cordelia már másodjára hallotta, hogy egy démon élcelődik
Jamesszel a származása miatt. A Nagyobb Démonok szokása, hogy megtalálják és célba veszik az ember
gyenge pontját. Remélte, hogy James képes elengedni a füle mellett a szavaikat, és tudja, hogy csak
annyira démonok gyermeke, mint Lucie, Tessa vagy Magnus Bane.
– Köszönöm – szólalt meg James, Cordelia pedig megdöbbent rajta. – Amit a hídon tettél. Elképesztően
bátor dolog volt.
– Melyik része?
– Jogos – mosolyodott el úgy James, mintha fény járta volna át az arcát, és ez teljesen átváltoztatta. –
Meglehetősen sok bátor dolgot vittél véghez a hídon.
– Nem ezt akartam… – kezdett hebegni Cordelia, aztán felemelte a kezét, mert James felé nyújtotta a
Cortanát. Jó volt újra a karjában tartani a kardot. – Cortana, moosh moosh-am. Örülök, hogy visszatértél.
– Te most kedvesen becézted a kardodat? – érdeklődött James. Kimerültnek tűnt, amikor belépett a
szobába, most viszont mintha igencsak felderült volna.
– Egeret jelent, és igen, ez egy kedves becenév. A Cortana sokszor velem volt a nehéz időkben. Meg
kell becsülni.
Azzal nekitámasztotta a kardot a kandalló rostélyának; a hő nem tett kárt a pengében. Semmi sem tett
kárt benne.
 – Bárcsak jobban tudnék perzsául – huppant le James az egyik fotelbe. – Szeretném úgy megköszönni
neked, Daisy, hogy megmentetted az életemet, és kockára tetted a sajátodat. És amiért így segítesz nekünk,
főleg, hogy a te ismerőseid közül senki sem betegedett meg. Abban a pillanatban visszamenekülhettél
volna Párizsba vagy Cirenworthbe, amikor ez az egész elkezdődött.
Cordelia gyakran álmodozott arról, hogy megtanítja Jamest perzsául. Az angol beceneveket mindig is
olyan szűkösnek és egyszerűnek gondolta a perzsákhoz képest, nekik ugyanis nem esett nehezükre azt
mondani a szeretteiknek, hogy fadat besham – vagyis meghalnék érted –, vagy noore cheshmamnak, azaz
szemük fényének hívni valakit, esetleg delbaramnak, a szívük elrablójának. Hirtelen eszébe jutott a
lobogó tűz és a rózsaillat a Suttogószobában. Ráharapott az ajkára.
– Nem kell megköszönnöd – jelentette ki. – Vagy úgy kezelned, mintha teljesen önzetlen lennék.
– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét James.
– Megvan rá az okom, hogy miért veszek részt a gyógymód keresésében. Persze hogy segíteni akarok a
betegeken, ugyanakkor kénytelen vagyok azt hinni, hogy ha ilyen szolgálatot tudnék tenni a Klávénak, hogy
segítek véget vetni ennek a démoni betegségnek, akkor engedékenyebbek lesznek az apámmal a
tárgyalásán.
– Én ezt nem nevezném önzőségnek – pontosított James. – Inkább vállalod a jó cselekedetet az apád és
a családod kedvéért.
– Nos – mosolyodott el haloványan Cordelia. – Ezt biztos hozzá fogod írni az erényeim listájához,
amikor segítesz nekem férjet találni.
James nem viszonozta a mosolyt.
– Daisy! Én nem… nem hinném, hogy… – köszörülte meg a torkát. – Talán azok után, ami a
Suttogószobában történt, nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy férjet találjak neked. El sem tudom
képzelni, hogy rám bíznád, hogy…
– Megbízom benned – tiltakozott Cordelia zsibbadt szájjal. – Teljesen megértem. Nem lépted túl a
határt, James. Színjáték volt. Megtévesztés, tudom…
– Megtévesztés? – visszhangozta James.
Hiába volt meleg a szobában, Cordelia megborzongott, amikor James felállt. A tűz fénye megvilágította
a haját, égővörössel keretezve a fekete tincseit, mintha lángkoronát viselne.
– Azért csókoltalak meg, mert azt akartam. Mert soha semmit sem akartam annyira.
Cordelia érezte, hogy elvörösödik.
– Már nem tartozom Grace-hez – folytatta James. – Mégis, oly sok éven át szerettem. Tudom,
emlékszem rá, hogy szerettem. Ez az érzés uralta az életemet.
Cordelia ujjai megfeszültek a hálóingén.
– Néha eltűnődöm, hogy csak álom volt-e – ismerte be James. – Szerintem bálványoztam őt, ahogy a
gyerekeknél szokás. Talán csak egy gyermek álma volt arról, hogy milyen a szerelem, milyennek kell
lennie. Azt hittem, hogy szeretni fáj, és amikor vérzem, akkor érte folyik a vérem.
– Nem kell fájnia – suttogta Cordelia. – De James, ha szereted Grace-t…
– Nem tudom – fordult el a tűztől a fiú. Sötétlett a tekintete, mint a Suttogószobában, és ugyanolyan
kétségbeesés látszott rajta. – Hogy szerethettem őt annyira, ha most azt érzem, amit érzek…
Elhallgatott egy pillanatra.
– Talán nem az vagyok, akinek hittem magam.
– James… – próbált felállni Cordelia. Túl sok volt neki James fájdalma.
– Nem – tiltakozott rekedten a fiú. – Ne! Ha a közelembe jössz, Daisy, akkor azt akarom majd, hogy…
Kivágódott a könyvtárszoba ajtaja. Cordelia az anyjára számítva felnézett.
De Alastair volt az, teljesen felöltözve: csizmában és galléros köpenyben. Becsapta maga mögött az
ajtót, és szembefordult velük, hogy végigjárassa a tekintetét Cordelián, aztán Jamesen.
– Anyám mondta, hogy itt vagytok – szólalt meg olyan vontatottan, ami elárulta, hogy eszét vesztette a
dühtől. Cordeliának összeszorult a szíve. Amikor legutóbb látta Alastairt, szörnyen mérges volt. Még
mindig annak tűnt. Cordeliának eszébe jutott, hogy alábbhagytak-e egyáltalán az indulatai, vagy egész nap
ilyen volt. – Először nem hittem el, de már látom, hogy igaz. Ő talán megengedhetőnek tartja, hogy
kettesben hagyjon a húgommal, de én nem – nézett hirtelen Jamesre. – Az éjszaka közepén hoztad haza,
sebesülten, és úgy nézett ki, mint egy vízbe fúlt patkány.
James karba fonta a kezét. Résnyire szűkült az aranyló szeme.
– Igazából Matthew hozta haza. Én csak most jöttem.
Alastair kibújt a nagykabátból, és dühösen ledobta az egyik fotel karfájára.
– Azt hittem, több eszed van annál, Herondale, mintsem hogy kompromittáló helyzetbe hozd a húgomat.
– Visszahozta a Cortanát – tiltakozott Cordelia.
– Édesanyád hívott be ebbe a szobába – mondta James fagyos arccal. – Ez az ő hatásköre, nem a tiéd.
– Az anyám nem érti, hogy…
Alastair elhallgatott. Reszkető kézzel tépte le magáról a kesztyűt, Cordelia pedig rádöbbent, hogy
Alastair sokkal zaklatottabb volt, mint hitte.
– Tudom, hogy utálsz engem azért, ahogy az iskolában bántam veled, és ez teljesen jogos – nézett a
bátyja James szemébe. – De bármennyire is utálsz engem, ne a húgomon állj bosszút.
Cordelia látta James tekintetén a pillanatnyi meglepődést.
– Alastair, te pokollá tetted az életemet az Akadémián. De sohasem állnék miatta bosszút Cordelián. Te
lehet, hogy képes lennél ilyesmire, én nem.
– Értem már. Az iskolában nálam volt a hatalom, most pedig nálad, hogy basáskodj fölöttem. Mire
pályázol? Mit akarsz a húgomtól?
– A húgod… – válaszolta James lassan és kimérten. – A húgod az egyetlen visszatartó erő, hogy most
ne vágjalak képen. A húgod szeret téged. Az Angyal tudja, miért szeret, te meg egy fikarcnyit sem vagy
hálás érte.
– Fogalmad sincs, mit tettem a húgomért – mondta rekedten Alastair. – Fogalmad sincs a családunkról.
Nem tudsz te semmit…
Lesújtó pillantás kíséretében elhallgatott.
Cordeliát mintha áramütés érte volna. Mindig is elég hétköznapinak vélte a családját, az állandó
utazásoktól eltekintve. Mire akart célozni Alastair?
– James – szólalt meg. Szikrázott a levegő az indulatoktól. Csupán idő kérdése volt, hogy a fiúk mikor
mennek egymásnak. – James, jobb, ha mész!
A fiú felé fordult.
– Biztos? – kérdezte halkan. – Nem hagylak egyedül, Cordelia, hacsak nem ezt szeretnéd.
– Rendben leszek – suttogta vissza. – Alastair csak ugat, de nem harap, hidd el nekem!
James felemelte a kezét, mintha meg akarná fogni Cordelia arcát, vagy hátrasimítani egy hajtincsét.
Érezni lehetett közöttük a vibrálást, még így is, hogy Alastair háromlépésnyire állt tőlük, ráadásul
eszeveszettül dühösen. Mintha tábortűz szikrázott volna a szobában.
James leeresztette a kezét, vetett még egy utolsó pillantást Alastairre, majd kiballagott a szobából.
Cordelia rögtön kulcsra zárta mögötte az ajtót, és szembefordult a bátyjával.
– Mire gondoltál? Amikor azt mondtad, hogy „fogalmad sincs, mit tettem a húgomért”?
– Semmire – emelte fel Alastair a kesztyűjét. – Nem gondoltam semmire, Cordelia.
– De gondoltál. Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el nekem, aminek apához van köze. Egész
végig úgy tettél, mintha a próbálkozásaim a megmentésére, a megmentésünkre mind gyerekesek és ostobák
lennének. Te egyáltalán nem álltál ki mellette. Mit hallgatsz el előlem?
– Kérlek, hagyd abba a kérdezősködést! – hunyta be a szemét Alastair.
– Nem fogom – erősködött Cordelia. – Úgy gondolod, hogy apa valami rosszat tett, igaz?
A kesztyű leesett a földre Alastair kezéből.
 – Nem számít, hogy mit gondolok, Cordelia…
– De számít! Számít, ha eltitkoltok előlem valamit, te és mâmân. Kaptam egy levelet a konzultól. Az
állt benne, hogy nem tudják próbára tenni apát a Végzet Kardjával, mert semmire sem emlékszik az
expedícióról. Hogy lehet ez? Mit csinált…?
– Részeg volt – válaszolta Alastair. – Az expedíció estéjén részeg volt, annyira részeg, hogy
valószínűleg azért küldte azokat a szerencsétlen flótásokat egy rakás vámpír közé, mert ennyire futotta
tőle. Olyan részeg volt, hogy nem emlékszik semmire. Mert ő mindig borzalmasan részeg, Cordelia. Te
vagy az egyetlen közülünk, aki nem tudta.
Cordelia lerogyott a kanapéra. Úgy érezte, hogy képtelen megállni a lábán.
– Miért nem mondtad el nekem? – suttogta.
– Mert nem akartam, hogy valaha is megtudd! – bökte ki Alastair. – Mert azt akartam, hogy legyen
gyerekkorod, ami nekem sohasem volt. Azt akartam, hogy képes legyél úgy szeretni és tisztelni az apádat,
ahogy én sohasem tudtam. Valahányszor takarítani kellett utána, szerinted ki csinálta? Ki mondta neked,
hogy az apánk beteg vagy alszik, amikor részeg volt? Ki ment el érte, hogy becsempéssze a hátsó ajtón át
a házba, miután elájult egy fogadóban? Ki tanulta meg tízéves korában, hogy minden reggel vizet töltsön a
brandys üvegekbe, hogy senki se vegye észre, mennyi fogyott?
Alastair levegőért kapkodva elhallgatott.
– Alastair – suttogta Cordelia. Mindez igaz, ő is tudta. Eszébe jutott, hogy az apja nap mint nap ott
feküdt az elsötétített szobában, az anyja pedig azt mondta róla, hogy „beteg”. A reszkető keze.
A vacsoraasztaltól elmaradó bor. Hogy Elias sohasem evett. Hogy Cordelia különös helyeken botlott
brandysüvegekbe: egy szekrényben a hallban, egy fehérneműs fiókban… Alastair sohasem vett tudomást
erről, elviccelte a dolgot: mindig valami másra terelte Cordelia figyelmét, hogy ne töprengjen rajta. Hogy
ne kelljen neki.
– Sohasem fog győztesen kikerülni ebből a tárgyalásból – folytatta reszketve Alastair. – A Végzet
Kardja ugyan használhatatlan, de el fogja árulni magát azzal, ahogy kinéz, ahogy beszél. A Klávé
észreveszi, ha részeg valaki. Ezért akarja anyánk, hogy gyorsan férjhez menj: így biztonságban leszel, ha
lecsap a szégyen.
– De veled mi lesz? – kérdezte Cordelia. – Neked sem szabadna szégyenben maradnod. Apa
gyengesége nem a te gyengeséged.
A tűzrostélyon szinte már teljesen kialudtak a lángok. Alastairnek világított a szeme a sötétben.
– Nekem megvan a saját gyengeségem, mint azt nagyon jól tudod.
– Szeretni nem gyengeség, Alastair dâdâsh – felelte Cordelia, s látta, hogy Alastair a perzsa szó
hallatán habozik egy pillanatig, aztán összeszorítja a száját. A szeme alatt véraláfutásnak tűntek a karikák.
Vajon merre járhatott, hogy ilyen későn ért haza?
– Nem az? – fordult sarkon Alastair, hogy elinduljon kifelé a szobából. – Ne add a szíved James
Herondale-nek, Cordelia. Ő Grace Blackthornba szerelmes, és mindig is így lesz.


– Meg kéne fésülködnöd – tolta Lucie felé az ezüsthátú hajkefét az éjjeliszekrényen Jessamine. – Össze
fog kócolódni.
– Miért kell ilyen kötekedős szellemnek lenned? – ült fel lassan Lucie a párnákra támaszkodva.
Határozottan megparancsolták neki, hogy maradjon ágyban, pedig legszívesebben felpattant volna, hogy
tollat ragadjon, és elkezdjen írni. Elvégre minek történnek izgalmas dolgok az emberrel, ha nem írhatja
meg?
– Kislány koromban mindennap százszor végighúztam a hajamon a kefét – jegyezte meg Jessamine,
akinek szellem lévén úgy lebegett a haja, mint az ökörnyál, és sohasem kellett fésülködnie. – Miért is…
Jessamine sikoltva felugrott, így már jó harminc centivel az éjjeliszekrény fölött lebegett. Lucie-t
kirázta a hideg. Magára húzta a takarót, és nyugtalanul nézett körbe.
– Jesse?
A fiú az ágy végénél jelent meg, ugyanabban a fekete nadrágban és ingujjban, amit mindig viselt. Zöld
volt a szeme, és nagyon komoly arcot vágott.
– Itt vagyok.
– Beszélhetnék egy percet Jessevel kettesben?
– Kettesben? – szörnyülködött Jessamine. – De hát ő egy fiatalember! A hálószobádban!
– Szellem vagyok – jegyezte meg Jesse szárazon. – Mégis, szerinted mit tehetnék?
– Kérlek, Jessamine – győzködte Lucie.
– Bezzeg az én időmben! – húzta fel az orrát, és pörgő szoknyával eltűnt.
– Miért vagy itt? – szorította magához a takarót Lucie. Tény, hogy Jesse szellem, mégis furcsa érzés
volt hálóingben mutatkozni előtte. – Nem emlékszem, mikor jöttél el. A hídról.
– Úgy tűnt, hogy a bátyád és a barátaid jól kezelik a helyzetet – mondta Jesse, nyakában a csillogó
aranymedállal. – És a bátyád látja a szellemeket. Engem még nem látott, de…
– Pff – szakította félbe Lucie. – Tudod, hogy az imént hazudnom kellett a családomnak, és úgy tenni,
mintha nem tudnék a létezésedről, és arról sem, hogy te hozattad ki Cordeliát a folyóból a holtakkal?
– Tessék?
– Mármint hálás vagyok, amiért megtetted. Vagyis azt, hogy kihoztad Cordeliát a folyóból. Ne gondold,
hogy nem vagyok hálás. Csak…
– Szerinted én hívtam ki a holtakat a folyóból? – kérte számon Jesse. – Én válaszoltam a hívásra!
Lucie hiába takarózott be, mégis meghűlt a vér az ereiben.
– Hogy érted ezt?
– Te szólítottad a holtakat – jelentette ki Jesse. – Te hívtad a holtakat, és a holtak jöttek. Hallottalak a
város túlsó feléből, hogy segítséget kérsz.
– Mire gondolsz? Miért lenne olyan képességem, amivel magamhoz hívhatom a holtakat? Látom őket,
de biztosan nem parancsolhatom meg, hogy…
Lucie elhallgatott. Hirtelen felelevenedett előtte Emmanuel Gast hálószobája abban a kicsi és
borzalmas lakásban. Ráparancsolt a szellemre, hogy beszéljen, miután az kijelentette, hogy sohasem fog,
erre végül elárulta a titkait. Hagyjon minket – mondta, s a szellem egy szempillantás alatt eltűnt.
– Te voltál az egyetlen, aki látott engem a bálteremben – folytatta Jesse. – Mindig is te voltál az
egyetlen, aki a családomon kívül lát engem. Van benned valami szokatlan.
Lucie rámeredt. Mi lenne, ha utasítaná Jesset, hogy tegyen meg valamit? Muszáj lenne
engedelmeskednie? Odajönne hozzá, ha hívja, mint ahogy a folyóparton tette?
Lucie nyelt egyet.
– Amikor a folyónál voltunk, amikor mellettem voltál, akkor megfogtad azt a medált a nyakadban.
Szorongattad.
– És azt akarod, hogy elmondjam neked, miért?
Lucie tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Ez nem tetszett neki. Nem akart parancsolgatni sem Jessenek,
sem Jessamine-nak. Bizonyára pánikba eshetett – állapította meg magában. Megijedt Gast lakásán, és a
folyónál is.
– Ha el akarod mondani.
– Anyám tette a nyakamba ezt a medált – válaszolta Jesse. – Az utolsó leheletem van benne.
– Az utolsó leheleted?
– Azt hiszem, el kell mondanom neked, hogyan haltam meg – ült le az ablakpárkányra a fiú. Lucie-nek
feltűnt, hogy szeret ott lenni, éppen a határon. – Beteges gyerek voltam. Anyám szólt a Néma
Testvéreknek, hogy nem vagyok elég jól, hogy kibírjam, ha rúnákat kapok, de én csak könyörögtem és
könyörögtem. Tizenhat éves koromig sikerült harcolnia velem. Talán megérted, hogy addigra már
kétségbeesetten pont olyan árnyvadász akartam lenni, mint a többiek. Megmondtam anyámnak, hogy ha
nem hagyja, hogy megkapjam a rúnákat, akkor elszököm Alicantéba és magam szerzem be őket.
– És megtetted? Elszöktél?
– Anyám megadta magát – rázta a fejét Jesse. – A Néma Testvérek pedig eljöttek a kúriába.
A rúnaszertartás hibátlanul ment, és úgy gondoltam, győzedelmeskedtem. Ez az első és az utolsó rúnám
egyben – emelte fel a jobb kezét. Lucie rádöbbent, hogy amit sebhelynek gondolt eddig, az a Látás
rúnájának halovány körvonala.
– Mi történt?
– Amikor visszamentem a szobámba, lerogytam az ágyra. Aztán éjjel arra ébredtem, hogy láztól égek.
Emlékszem, hogy ordítottam, és Grace beszaladt a szobámba. Szinte magánkívül volt. Ömlött a vér a
bőrömön át, égővörösre festette az ágyneműt. Vonaglottam, ordítottam és az ágyneműt téptem, de egyre
gyengültem, és gyógyító rúnákat sem tudtak használni rajtam. Emlékszem, amikor rájöttem, hogy
haldoklom. Nagyon elgyengültem. Grace a karjában tartott, ahogy reszkettem. Mezítláb volt, a hálóinge és
a köntöse pedig elázott a véremtől. Emlékszem, hogy az anyám bejött. A számhoz tartotta a medált, mintha
azt akarta volna, hogy csókoljam meg…
– Megtetted? – suttogta Lucie.
– Nem – válaszolta Jesse tömören. – Meghaltam.
Lucie életében először megsajnálta Grace-t. Hogy a testvére így, a karjaiban halt meg. El sem tudta
képzelni, milyen fájdalmas lehetett.
– Utána lassan megértettem, hogy szellem lettem – magyarázta Jesse. – Ahhoz pedig hónapokig tartó
próbálkozás kellett, hogy az anyám és a testvérem halljon engem, és beszéljen hozzám. Már akkor is
eltűntem minden reggel, amikor felkelt a nap, és csak este tértem újra magamhoz. Sok éjszakát eltöltöttem
egyedül a Brocelind-erdőt járva, hogy csak a holtak láttak. És te. Egy kislány, aki tündércsapdába esett.
Lucie elpirult.
– Meglepődtem, hogy látsz engem – folytatta Jesse. – Azon pedig még jobban, hogy meg tudtam fogni a
karodat, és kiemelhettelek abból a gödörből. Azt hittem, hogy talán azért, mert annyira fiatal vagy, de nem.
Van benned valami szokatlan, Lucie. Van egy képességed, ami a holtakhoz kötődik.
– Bárcsak olyan képességem lenne, ami a vajas kenyérpudinghoz kötődik – sóhajtott fel Lucie.
– Az nem segített volna tegnap este Cordelián – állapította meg Jesse. Nekitámasztotta a fejét az
ablaknak, Lucie pedig látta, hogy természetesen nem tükröződik a sötét üvegen. – Anyám hisz benne, hogy
amint minden készen áll, és minden hozzávaló meglesz, ami egy boszorkánymesternek kell, akkor a
medálban lévő utolsó lehelettel fel lehet majd támasztani engem. A folyóparton viszont azért fogtam meg,
mert…
Lucie felvonta a szemöldökét.
– Először azt hittem, hogy talán ott vagy a vízben – folytatta Jesse. – Hogy fuldokolsz. A medálban lévő
életerő kihajthatta volna a vizet a tüdődből, hogy levegőhöz juss – magyarázta, majd habozott egy kicsit. –
Úgy gondoltam, hogy ha haldokolsz, akkor felhasználhatom arra, hogy visszahozzalak.
– Megtetted volna? – állt el Lucie lélegzete. – Értem?
A fiúnak kifürkészhetetlen sötétzöld volt a szeme. Lucie ilyennek képzelte az óceán mélységeit.
Jessenek szétnyíltak az ajkai, mintha válaszolni akart volna, ám ekkor hajnali fény csillant meg az
ablakon. Megfeszült, miközben még mindig farkasszemet nézett Lucie-vel – mintha eltalálták volna egy
nyíllal.
– Jesse – suttogta Lucie, de a fiú már el is tűnt.
 A múlt:
London, Grosvenor Square,
1901

Viktória királynő halálának éjszakáján nagy zajjal kondultak meg a londoni harangok.
Matthew Fairchild is gyászolt, ám nem az elhunyt királynőt. Hanem olyasvalakinek az elvesztését, akit
sohasem ismert; egy véget ért életet. Egy jövőt, aminek a boldogságát örökre be fogja mocskolni az
árnyéka annak, amit tett.
Jonathan Shadowhunter szobra előtt térdelt a szülei szalonjában, hamuval megszórt kézzel.
– Áldj meg, kérlek – kezdte habozva. – Mert vétkeztem. Én…
Elhallgatott, mert képtelen volt kimondani.
– Ma este valaki meghalt miattam. A cselekedeteim miatt. Valaki, akit szerettem. Valaki, akit nem
ismertem. De attól még ugyanúgy szerettem.
Gondolta, hogy az ima talán segít. Nem segített. Megosztotta a titkát Jonathan Shadowhunterrel, viszont
soha, senki mással nem akarta megosztani: még a parabataiával, a szüleivel, egyetlen barátjával vagy egy
idegennel sem. Attól az éjszakától kezdve áthidalhatatlan szakadék keletkezett Matthew és az egész világ
között. Senki sem tudta, de örökre eltávolodott tőlük minden értelemben, ahogy csak számít.
De hát így kellett lennie – gondolta Matthew. Végül is gyilkosságot követett el.
 18
Megmoccan a sötétség

„A holtak sírjuk mélyén alszanak,

s míg, alva porlanak, egy furcsa nesz
kél a sötétben – érzés? gondolat? –
férges ágyukból, s ki él, borzongni kezd
s érzi baljós csendjét, nem hallja bár,
mert a szótlan éj s ég felitta már.”
– Percy Bysshe Shelley: Nyári este a temetőben, Lechlade, Gloucestershire – 14

Késő délután, amint Jamesnek sikerült elszabadulnia az Intézetből – úgy tűnt, hogy az Enklávé összes
tagja, aki csak belépett a kapun, ki akarta kérdezni őt a mandikhor démonokról –, a Grosvenor Square felé
vette az irányt, hogy találkozzon a többi Vidám Zsivánnyal.
Miután bement a kulcsával Matthew-ékhoz, egy pillanatra megtorpant a pincébe vezető lépcsősor előtt.
Tudta, hogy a barátai a laborban vannak, mert füstként szállt fel a hangjuk a füléig: hallotta Christophert
csacsogni, és Matthew halk, dallamos hangját is. Érezte Matthew jelenlétét, hiszen a parabataia
mágnesként hat ilyen közelről az emberre.
A barátai egy magas, márvánnyal borított laboratóriumi asztal körül ültek.
Mindenfelé különös eszközök hevertek: egy galvanométer az elektromosság mérésére, egy torziós
mérleg meg egy régi fajta planetáriumszerkezet aranyból, bronzból és ezüstből, amit Charlotte
ajándékozott Henrynek néhány évvel ezelőtt. Tucatnyi különböző mikroszkóp, asztrolábium, lombik és
mérőeszköz volt szanaszét az asztalon és a pultokon. Egy talapzaton pihent az a Colt egylövetű harci
revolver, amin Christopher és Henry hónapokig dolgozott, mielőtt elkezdődött ez az egész. A folyó vizére
hasonlító szürke nikkelbevonaton mélyre vésett rúnák sorakoztak egy kacskaringós felirattal: Lukács
12:49.
Christopher feltolta a fejére a rézkeretes védőszemüvegét; olyan inget és nadrágot viselt, ami már
annyiszor megégett és foltos lett, hogy tilos volt a házon kívül hordania. Matthew viszont a szöges
ellentéte volt: kék és arany mellényben, hozzáillő kamáslival, gondosan távolságot tartva a Bunsen-
égőktől, amik olyan hőfokon égtek, hogy a hőmérséklet inkább egy trópusi szigethez illett. Oscar a lábánál
szundikált.
– Mi a helyzet, Kit? – érdeklődött James. – Teszteled, hogy az árnyvadászok milyen hőfokon olvadnak
meg?
– A frizurámnak határozottan lőttek – túrt bele verejték áztatta tincseibe Matthew. – Szerintem
Christopher keményen dolgozik az ellenszeren. Szellemes megjegyzésekkel és határozott kommentárokkal
segítek neki.
– Jobban örülnék, ha ideadnád azt a mérőpoharat – mutatott rá Christopher a kérés tárgyára. Matthew
megrázta a fejét. James fogta a poharat, és odaadta Christophernek, aki hozzáadott néhány cseppet a
könyökénél lévő lombikban fortyogó főzethez.
– Attól tartok, nem alakul jól – ráncolta a homlokát Christopher. – E nnélkül a hozzávaló nélkül nem
tűnik valószínűnek, hogy működni fog.
– Milyen hozzávaló? – kérdezte James.
 – Maloszgyökér, egy ritka növény. Az árnyvadászoknak nem szabad termeszteni, mert tiltja az
Egyezmény. Kerestem, és megkértem Annát is, hogy próbáljon nekem szerezni valamennyit az alvilágból,
de nem jártunk szerencsével.
– Miért lenne tilos bárkinek is, hogy termesszen egy hülye növényt? – csodálkozott Matthew.
– Ez a növény csak olyan talajban terem, amelyik gyilkos mondén vérét szívta fel – válaszolta
Christopher.
– Visszavonom – visszakozott Matthew. – Fúj!
– A sötét varázslatok növényei… – hunyorgott James. – Christopher, le tudnád rajzolni nekem azt a
gyökeret?
– Természetesen – mondta Christopher, mintha egyáltalán nem lett volna különös kérés. Elővett egy
jegyzettömböt a zakója belső zsebéből, és elkezdett rá firkálni. A lombikban lévő folyadék kezdett
megfeketedni. James aggodalmasan szemlélte.
– Volt egypár tiltott növény Tatiana üvegházában – fejtette ki James. – Szóltam róla Charlesnak
akkoriban, és nem úgy tűnt, mintha különösebben aggasztónak találná, de…
Christopher felemelte a rajzot egy szinte tulipánszerű növényről éles szélű fehér levelekkel és fekete
gyökérrel.
– Igen – ismerte fel izgatottan James. – Emlékszem ezekre. Tényleg volt belőlük a chiswicki
üvegházban. Feltűntek nekem, mert a levelei úgy festettek, mintha kések lettek volna. Elmehetnénk most
oda. Van szabad hintó?
– Igen – válaszolta Matthew hasonló izgalommal. – Charles valami megbeszélésen van, de itt hagyta a
másik hintót. Vedd le a szemüveged, Christopher! Itt az ideje egy kis terepmunkának.
– Jól van, jól van – zsörtölődött kissé Christopher. – De át kell öltöznöm. Nem léphetek ki a házból
ebben a ruhában.
– Csak előbb kapcsolj ki mindent, amitől leéghet a ház! Az előkertben találkozunk – fogta karon Jamest.
James és Matthew kiszaladt a házból (nyomukban az izgatottan ugató Oscarral), és megálltak egy
pillanatra a bejárati ajtó előtti lépcső tetején, hogy magukba szívják a hűs levegőt. Felhős volt az ég,
csupán halovány napfény szüremlett át, hogy megvilágítsa a lépcsőt, ami Fairchildék házának bejárati
ajtaja és az előkert fala között húzódott, és elvezetett az utcára nyíló kapuig. Korábban esett az eső, még
mindig vizes volt a kő.
– Hol van Thomas? – kérdezte James, miközben Matthew hátrahajtott fejjel fürkészte a felhőket: bár
nem úgy tűnt, mintha nagy esőt hoznának, mégis volt bennük valami, ami mennydörgést és villámlást ígért.
Pont olyanok voltak, mint Matthew – gondolta James.
– Annával járőrözik – felelte Matthew. – Tudod, Thomas a legöregebb a csapatunkban. Behívták
nappali őrjáratra.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tizennyolc évesen öregnek számít – tiltakozott James. – Még van
néhány éve, mielőtt szenilis lesz.
– Néha olyan érzésem van, mintha kedvelné Alastair Carstairst. Ami arra utal, hogy máris elkezdett
szenilis lenni.
– Nem tudom, hogy szó szerint kedveli-e, de inkább úgy tűnik, mintha adni akarna neki egy második
esélyt az iskolai viselkedése után – érvelt James. Elhallgatott egy pillanatra, mert eszébe jutott Alastair
elgyötört hangja és ijedt tekintete a Cornwall Gardens-i könyvtárszobában. – És talán igaza is van. Talán
mindannyian megérdemlünk egy második esélyt.
– Vannak olyanok, akik nem érdemlik meg – jelentette ki elszántan Matthew. – Ha valaha is azon
kaplak, James, hogy fontolóra veszed a barátkozást Alastairrel…
– Akkor mi lesz? – vonta fel a szemöldökét James.
– Akkor muszáj lesz elárulnom, hogy mit mondott nekem Alastair aznap, amikor eljöttünk az
Akadémiáról. És inkább nem szeretném. Már csak azért sem, mert Cordeliának sohasem szabad
megtudnia. Szereti a bátyját, és hagyni kell, hogy így legyen.
Cordelia. Volt valami abban, ahogy Matthew kimondta a nevét. James kérdő tekintettel fordult felé.
Jelezni akarta, hogy ha Alastair valóban olyan szörnyűséget mondott, ami befolyásolná Cordelia iránta
érzett szeretetét, akkor Matthew-nak nem szabad csöndben szenvednie. Erre viszont nem nyílt lehetőség,
mert Christopher kirontott az ajtón. Éppen a kesztyűjét húzta; a kalap ferdén állt rajta, zöld sálja pedig
egyetlen másik ruhadarabjához sem illett.
– Hol a hintó? – indult el a lépcsőn lefelé.
– Rád vártunk, Christopher, nem pedig hintót hoztunk neked – közölte James, miközben átszelték az
előkertet a hatalmas melléképületig, ami a konzul lovainak és járműveinek adott otthont. – Egyébként is
úgy emlékszem, mintha Darwin mondott volna valami olyasmit, hogy a tudósoknak egészséges a séta.
– Biztos, hogy nem mondott – méltatlankodott Christopher.
Zörgött a kapu. James megfordult, és látta rajta az árnyakat. Nem, nem árnyak voltak, hanem démonok:
homályosak és feketék. Hangtalanul ugrottak le a földre, egyik a másik után, és az árnyvadászok felé
osontak.
– Khora démonok – suttogta James. Matthew máris elővett egy kis kardot, Christopher pedig egy
szeráfpengét, ami úgy sistergett, amikor kiejtette az angyalnevet, mint egy rossz rádió.
James előkapott egy dobókést az övéből, és megfordulva látta, hogy már nincs esélyük visszavonulót
fújni a házba, mert a démonok úgy körbevették őket, mint ahogy megpróbálták körülvenni Christophert a
hídon.
– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Matthew lángoló tekintettel, kissé vicsorogva. – Egyáltalán
nem.
Christophernek leesett a kalap a fejéről; elázva hevert a nedves, kavicsos talajon.
– James? – rúgott bele a kalapba tehetetlenül. – Mihez kezdjünk?
James hallotta Cordelia hangját a fejében. Te vagy a vezér.
– Átvágunk a démonok körén, itt – hadarta az egyik irányba mutatva. – És bevetjük magunkat a
kocsiszínbe. Zárd be az ajtót mögöttünk egy rúnával.
– Ez új szintre emeli a „csapjunk a lovak közé” kifejezést – motyogta Matthew. – Jól van. Menjünk!
Gyorsan arra fordultak, amerre James mutatta, akinek úgy röpködtek a kezéből a kések, mint nyilak az
íjból. Mindegyik célt ért, és mélyen belefúródott valamelyik démonnak a húsába. A khorák vonyítva
félreálltak, a fiúk pedig elszaladtak közöttük a melléképület irányába. Az égbolt felől mennydörgés
hallatszott. Fehér ködfelhőkön szökkentek keresztül. James ért oda először a melléképülethez, aminek
berúgta az ajtaját, ám kis híján hétrét görnyedt, mert fájdalom nyilallt belé.
Megfordulva látta, hogy az egyik khora megragadta Matthew-t, és elhajította. Christopher egy másik
árnyéklénnyel harcolt, a szeráfpengéje pedig sistergő fényívet írt le, mielőtt belemártotta. James levegőért
kapkodott – bizonyára azért, mert Matthew-nak elfogyott a levegője, amikor földet ért –, és elrohant a
parabataia felé, miközben egy khora éppen Matthew fölé hajolt…
Aranyszínű villanás látszott Matthew és az árnyék között, amitől a khora hátrahőkölt.
Oscar volt az. A retriever elszáguldott a démon előtt, alig néhány centivel kitérve annak lecsapó
karmos mancsa elől, és Matthew mellett landolt.
A khora megint elindult a fiú és a kutya felé. Matthew gyorsan átölelte Oscart – a kutyát, akit James
mentett meg annak idején, és odaajándékozta neki –, és fölé hajolt, hogy védje. James megpördült, és
mindkét kezéből útnak indított egy-egy kést.
A kések belefúródtak a démon koponyájába, ami szétrobbant; egy másik démon felordított, Matthew
pedig talpra szökkent, hogy megragadja a leejtett kardját. James hallotta, hogy rákiabál Oscarra, hogy
menjen vissza a házba, a kutya viszont szemlátomást úgy érezte: fényes sikert aratott, és nem állt
szándékában hallgatni a gazdájára. Matthew zsörtölődött, Christopher pedig megállt a melléképület
ajtajában, ahonnan odakiáltott a többieknek, hogy menjenek utána.
 James odafordult.
– Christopher…
Hatalmas árnyék magasodott Christopher háta mögött: a legnagyobb khora démon, amit James eddig
látott. Christopher meg akart fordulni, s már emelte a szeráfpengéjét, de túl késő volt. A khora Christopher
köré fonta a karját, szinte mintha át akarná ölelni, és hátrahúzta magához. A fiú kezéből kirepült a fegyver.
Matthew futva indult Christopher felé, a nedves talajon csúszkálva. James hirtelen nem tudott mit tenni,
mert kifogyott a késekből, ezért a szeráfpengéért nyúlt az övében, de már nem maradt idő. A démon óriási
karmai végigszántották Christopher mellkasát.
Christopher felsikoltott, a khora pedig ellökte magától. A fiú a földre rogyott.
– Nem! – rohant oda James az elesett Christopherhez. Valami meglódult felé, s hallotta Matthew
kiabálását, majd egy csakrám szelte ketté a támadó démont. James előrántotta a szeráfpengéjét, és a Kitet
megsebesítő démon felé vette az irányt.
Az odafordult, hogy sokatmondó – szinte már derűs – tekintettel nézzen Jamesre. Vicsorgott egyet, azzal
eltűnt, akárcsak a khorák a parkban.
– Jamie, elmentek – kiáltotta Matthew. – Mind elmentek.
Ekkor fémes csörömpöléssel kivágódott az ajtó, amin Charles Fairchild rontott be; Jamesben
haloványan tudatosult, hogy Alastair Carstairs is ott van, és döbbenten néz körbe. Ahogy James térdre
rogyott Christopher mellett, hallotta Charles számonkérését, hogy mi történt.
Matthew visszakiabált, hogy Charles vak-e, vagy látja, hogy Christopher megsérült, és el kell jutnia a
Néma Városba. Charles tovább kérdezősködött, hogy mi történt a démonokkal, hová tűntek, mert látott
egyet, amikor berontott az ajtón, de most nincs itt egy sem.
Majd én elviszem – mondta Alastair. Elviszem a Néma Városba. A szavak viszont távoli visszhangnak
tűntek, mintha máshonnan jöttek volna, mint ahol James a mozdulatlan Christopher mellett térdelt a
ködben, akinek a mellkasát éles démonkarmok hasították fel. Nem onnan, ahol Christopher némán és
mozdulatlanul feküdt annak ellenére, hogy James könyörgött neki, hogy nyissa ki a szemét. Nem onnan,
ahol Christopher vére belevegyült a macskakövön fénylő esőbe, hogy vérvörös tócsaként vegye körbe.
Egy ennél jobb helyről.


Cordelia remélte, hogy megint beszélhet a bátyjával, ám olyan későn kelt fel, hogy mire Risa segített
felvennie a ruháját, és leküldte, Alastair már elment hazulról.
Az ablakokon keresztül beszüremlő délutáni napfény ellenére fakónak és színtelennek tűnt a ház, az óra
pedig túl hangosan ketyegett, miközben Cordelia elfogyasztotta a zabkásáját az étkezőben. Mintha
fűrészporízű lett volna. Folyton Alastair esti szavai jártak a fejében: „Azt akartam, hogy legyen
gyerekkorod, ami nekem sohasem volt. Azt akartam, hogy képes legyél úgy szeretni és tisztelni az
apádat, ahogy én sohasem tudtam.”
A szégyentől megborzongva döbbent rá, hogy igencsak félreértette az anyját és a bátyját. Azt hitte, hogy
gyávaságból és a társadalmi nyomás miatt nem állnak ki az apja mellett. Most jött rá: ők tudták, hogy
Elias talán rosszat tett, mert annyira részeg lehetett, hogy nem tudta kellőképpen felmérni a biztonságát
azoknak, akiket veszélyes feladatra küldött.
Cordelia eddig azt hitte, hogy az anyja azért akarja őt kiházasítani, hogy megszabadítsa a szégyentől,
amiért egy olyan ember lánya, akinek éppen Idrisben tárgyalják az ügyét. Már tudta, hogy ennél jóval
összetettebb a helyzet.
Nem csoda, hogy Sona és Alastair aggódva szemlélte a próbálkozásait az apja „megmentésére”. Féltek,
hogy megtudja az igazat. Meghűlt a vér az ereiben. Tényleg elveszíthetnek mindent – gondolta. Korábban
nem nagyon hitte el. Mindig úgy vélte, hogy az igazság fog győzedelmeskedni. Az igazság azonban nem
olyan egyszerű, mint amilyennek vélte.
 Összerezzent, amikor Sona belépett az étkezőbe.
– Ez az egyik ruha, amit James küldött neked? – fürkészte a lányát.
Cordelia bólintott. Sötét rózsaszín nappali öltözetet viselt, ami az Annától kapott csomag része volt.
Sona egy pillanatra elkomorult.
– Szép a színe – állapította meg. – Ezek a ruhák valóban gyönyörűek, és valószínűleg sokkal jobban
illenek hozzád, mint azok, amiket tőlem kaptál.
– Nem! – pattant fel lesújtva Cordelia. – Khak bar saram!
Ez a bocsánatkérés legerőteljesebb formájaként szó szerint azt jelentette, hogy „meg kellene halnom”.
– Szörnyű lányod vagyok. Tudom, hogy minden tőled telhetőt megtettél.
Tudom, hogy így volt, mâmân. Tudom, hogy csak próbáltál engem védeni.
– Az Angyalra! – döbbent meg Sona. – Ezek csak ruhák, Leila – mosolyodott el. – Talán jóvátehetnéd
azzal, hogy segítesz nekem a ház körül, mint ahogy egy jó leánygyermeknek illik?
Tőrbe csalt, mint mindig – gondolta Cordelia, viszont nagyon örült annak, hogy valamivel lekötheti a
figyelmét. Folytatódott a kicsomagolás, és el kellett dönteni, hová tegyék az iszfaháni kerámiakészlet
egyes darabjait, vagy hol lenne a legjobb helyük a tabrizi szőnyegeknek. Miközben Cordelia a sürgő-forgó
édesanyját figyelte, kis híján kibuktak belőle a kérdések. Tudtad, amikor hozzámentél feleségül, mâmân?
Egyszer csak rájöttél, vagy fokozatos felismerés volt, amolyan borzalmas ráébredés? És valahányszor
azt mondtad, hogy el kellene mennie a Basiliasba, úgy gondoltad, hogy ott kigyógyíthatják az
ivászatból? Sírtál, amikor nem volt hajlandó menni? Szereted még?
Sona hátralépett, hogy megcsodáljon egy kis bekeretezett miniatűrgyűjteményt a lépcsőnél.
– Ez jól néz itt ki, ugye? Vagy szerinted jobb volt a másik szobában?
– Sokkal jobb itt – felelte Cordelia, bár fogalma sem volt, hogy az anyja melyik másik szobára gondolt.
Sona a derekára tett kézzel megfordult.
– Figyelted, hogy… – kezdett bele valamibe, de egyszer csak megvonaglott az arca. Nekidőlt a falnak,
Cordelia pedig aggódva odasietett hozzá.
– Jól érzed magad? Fáradtnak tűnsz.
Sona felsóhajtott.
– Tökéletesen jól vagyok, Cordelia – egyenesedett fel, ám úgy tartotta a kezét a levegőben, mintha nem
igazán tudná, mihez kezdjen vele. Csakis akkor csinálta ezt, amikor nagyon feszült volt. – De… kisbabát
várok.
– Tessék?
– Kisöcséd vagy kishúgod lesz, Leila – válaszolta Sona reszketős mosollyal. – Már csak néhány hónap.
Cordelia legszívesebben az édesanyja nyakába ugrott volna, de hirtelen úrrá lett rajta a rettegés. Sona
negyvenkét éves volt, ami túl idős kor egy terhességhez. Életében először törékenynek látta a tekintélyt
parancsoló anyját.
– Mióta tudod?
– Három hónapja – mondta Sona. – Alastair is tudja. Ahogyan apád is.
– De nekem nem szóltál – nyelt egyet Cordelia.
– Leila, joon – lépett hozzá közelebb az anyja. – Nem akartam, hogy még jobban aggódj a családunkért.
Tudom, hogy próbálkoztál… – hallgatott el, hogy hátrasimítson a lánya arcából egy kósza hajtincset. –
Tudod, hogy nem kell férjhez menned, ha nem akarsz – folytatta szinte suttogva. – Megleszünk, drágám.
Ahogy mindig.
Cordelia megcsókolta az anyja csontos tenyerét, amit régi sebhelyek borítottak abból az időből, amikor
még démonokkal harcolt.
– Cheshmet roshan, mâdar joon – suttogta.
– Köszönöm, kincsem – szöktek könnyek Sona szemébe.
Hangos kopogtatás hallatszott. Cordelia meglepett pillantást váltott az anyjával, mielőtt elindult az
előszoba felé. Risa már ajtót nyitott, a küszöbön pedig az a mosdatlan rikkancs állt, akinek Matthew
odaadta a hátizsákját Gast lakása előtt. A Másfajták egyike, akik az Ördög fogadónál dolgoznak, hogy
ügyeket intézzenek Jamesnek és másoknak.
– Üzenetet hoztam Miss Cordelia Carstairsnek – szólalt meg egy papírdarabot szorongatva.
– Az én volnék – mondta Cordelia. – Óhajt ööö… fizetséget?
– Nem – vigyorgott a fiú. – Már kifizetett Mr. Matthew Fairchild. Tessék.
Átadta az üzenetet, és fütyörészve lement a lépcsőn. Risa becsukta az ajtót, és értetlen pillantást váltott
Cordeliával. Miért küldene neki Matthew ilyen üzenetet? Cordelia ezen tűnődve hajtotta szét a papírt. Mi
lehet ennyire sürgős?
Az üzenet szétnyílt. Csupán néhány szó szerepelt a papíron, ám rémisztő fekete tintával világított.

Gyere azonnal az Ördög fogadóba. Támadás történt.
Christopher súlyosan megsebesült.
– James

– Cordelia? – jelent meg Sona az előszobában. – Mi folyik itt?
Cordelia reszkető kézzel átadta az üzenetet az anyjának. Sona gyorsan elolvasta, aztán megint a lánya
kezébe nyomta.
– Menned kell, hogy ott legyél a barátaiddal.
Cordelián eluralkodott a megkönnyebbülés. Elindult, hogy felszaladjon a holmijaiért, de megállt.
– A harci felszerelést kéne felvennem, de még vizes.
Sona rámosolygott. Elgyötört, aggodalmas mosollyal, amilyennel az árnyvadász szülők szokták
végignézni az évek során, ahogy a gyerekeik kimasíroznak az éjszakába, angyalok által megáldott
pengékkel, és abban a tudatban, hogy talán sohasem térnek vissza.
– Leila, kislányom. Felveheted az enyémet.


Cordelia felrohant az Ördög fogadó lépcsőjén, és berontott a Vidám Zsiványok gyülekezőhelyéül szolgáló
szobába. Már késő délután volt, így napfény szüremlett be a nyugati ablakon, arany csíkokat vetítve a
kopottas kis helyiségre és a jelenlévőkre. Matthew a kanapén terpeszkedett, Lucie pedig egy kopottas
karosszékben. A lány felnézett és elmosolyodott, amikor Cordelia belépett, a szeme viszont vörös volt.
Csak James állt: az ablak mellett a falnak dőlve, a szeme alatt hatalmas karikákkal. Mindannyian harci
felszerelésben voltak.
– Mi történt? – kérdezte Cordelia kissé levegő után kapkodva. – Én… mit tehetek?
Matthew felpillantott rá, s rekedt hangon szólalt meg.
– Nálunk voltunk, az apám laboratóriumában – mondta. – Ott vártak ránk, amikor kijöttünk. A khora
démonok.
– Előre fel kellett volna készülnünk rá – tette hozzá James. Ellazította és ökölbe szorította a jobb kezét,
mintha valamit össze akarna nyomni vele. – Észben kellett volna tartanunk. A hintó felé siettünk, és a ház
előtt támadtak ránk. Az egyikük mély sebet ejtett Christopher mellkasán.
Christopher! Cordelia látta maga előtt a fiú ragyogó mosolyát, a horpadt szemüvegét; hallotta a
sóvárgó és izgatott hangját, ahogy valamilyen tudományos újdonságról vagy árnyvadászatról magyaráz.
– Annyira, de annyira sajnálom – suttogta. – Megbetegedett? Mit tehetünk?
– Már lázas volt, amikor elvitték a Néma Városba – válaszolta komoran Matthew. – Idehívtunk titeket
Lucie-vel, amilyen hamar csak tudtunk, és…
Léptek zaja hallatszott a lépcső felől. Kitárult az ajtó, amin Thomas rontott be. Hosszú galléros kabátot
viselt, bár Cordelia látta, hogy harci felszerelés van alatta.
 – Bocsánat – igyekezett levegőhöz jutni. – Éppen Annával őrjáratoztam, és csak akkor kaptam meg az
üzenetet, amikor visszatértem Gabriel bácsiékhoz. Persze, mindannyian el akartak menni a Néma Városba,
de beugrott Énókh testvér, aki azt mondta, hogy képtelenség – huppant le Thomas az egyik székre, arcát a
tenyerébe temetve. – Mindenki kétségbeesett. Anna elment segítséget kérni Magnustól, hogy még erősebb
védelem vegye körül a házat. Cecily néni kis híján beleőrült abba, hogy elengedje, de Anna mégis
elindult. Will bácsi és Tessa néni is eljött, persze, én viszont már nem bírtam ott maradni, hogy csak
zavarjak mindenkit, és betolakodóként nézzem a félelmüket…
– Te nem vagy betolakodó, Thomas – jelentette ki Matthew. – Családtag vagy. Ott is, és itt is.
Nyikorogva kinyílt az ajtó, s Penny lépett be rajta egy üveggel és néhány csorba szélű pohárral. Letette
őket az asztalra, vetett egy aggódó pillantást Thomasra, majd eltűnt.
Matthew felállt, hogy megfogja az üveget, és szakavatott eleganciával töltsön belőle. Cordelia emlékei
szerint Thomas most először nyúlt pohárhoz, aminek fel is hajtotta a tartalmát.
James megfordította az egyik széket, és úgy ült le rá, hogy karba fonta a kezét a támláján, hosszú lábait
pedig keresztbe tette a bokájánál.
– Tom – szólalt meg lángoló tekintettel. – El kell készítenünk a mandikhorméreg ellenszerét. Szerintem
te meg tudod csinálni.
Thomas félrenyelt, úgyhogy köhögött és köpködni kezdett, Matthew pedig elvette tőle a poharat, hogy
visszarakja az asztalra.
– Nem tudom – felelte Thomas, miután levegőhöz jutott. – Christopher nélkül nem.
– De, meg tudod – erősködött James. – Mindent együtt csináltatok. Ott voltál vele a laborban szinte
mindig, amióta Barbara meghalt. Tudod, hogy kell elkészíteni.
Thomas egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig hallgatott. James nem moccant: a barátjára szegezte a
tekintetét. Cordelia nem tudta szavakba önteni ezt a nézést: csöndes hév volt, rendíthetetlen
meggyőződéssel. Ilyen James, amikor a legjobb formáját hozza – gondolta. James tántoríthatatlanul hitt a
barátaiban, ami erőt jelentett, és megosztoztak maguk között ezen az erőn.
– Lehet – mondta lassan Thomas. – De még mindig hiányzik egy hozzávaló. Anélkül nem fog működni
az ellenszer, és Kit azt mondta, hogy képtelenség megtalálni…
– Maloszgyökér – pontosított Matthew. – Tudjuk, hol van, és honnan lehet beszerezni. Mindössze el
kell mennünk érte a Chiswick-házba. Az üvegházba.
– A nagyapám házához? – kérdezte hitetlenkedve Thomas. Eltűnődve beletúrt a világosbarna hajába.
– Végre valami haszna is lesz Benedict Lightwood munkájának – állapította meg Matthew. – Ha most
elindulunk, fél órán belül ott lehetünk…
– Várjatok! – állt fel Thomas. – James, ezt majdnem elfelejtettem. Neddytől kaptam.
Azzal átadott egy összehajtogatott, vékony pergamenlapot, amire gondosan ráírták James nevét.
A címzett széthajtogatta az üzenetet, és olyan erővel huppant vissza a székre, hogy kis híján hátraesett.
– Mi az? – érdeklődött Cordelia. – James?
Miközben a fiú odaadta neki az üzenetet, Cordelia látta, hogy Matthew eltűnődve pillant egyikükről a
másikra, ezért ő inkább lenézett a papírra.

Gyere el a Néma Városba! A kórházban várlak.
Ne fedd fel magad a többi Testvérnek.
Majd elmagyarázom, ha ideértél.
Kérlek, siess!
– Jem

Cordelia szó nélkül továbbadta Lucie-nek. James fel-alá járkált, zsebre tett kézzel.
– Ha Jem azt mondja, hogy mennem kell, akkor mennem kell – jelentette ki, miközben Matthew és
Thomas is megnézte a levél tartalmát. – Ti pedig elmentek Chiswickbe…
– Nem – tiltakozott Matthew. Már nyúlt is a laposüvegéért a régi, jól bevált mozdulattal, ám gyorsan
leeresztette a kezét. Kissé reszkettek az ujjai, a hangja viszont könnyed maradt.
– Ahová te mész, nekem ott a helyem, James. Még a borzalmas Highgate-ben is.
Jem – gondolta Cordelia. Beszélnie kell vele az apjáról. Senki mással nem beszélhet arról, amit
Alastairtől hallott. Senki másnak nem árulhatja el, hogy meggondolta magát.
Jem, mondanom kell neked valamit az apámról. Szerintem a Basiliasban lenne a helye. Úgy
gondolom, hogy nem ide kellene visszatérnie Idrisből. Szükségem lenne a segítségedre.
Vett egy mély lélegzetet.
– Én is megyek. Találkoznom kell Jemmel. Hacsaknem… – fordult oda Lucie-hez. – Jobban szeretnéd,
hogy veled menjek Chiswickbe…
– Badarság – vágta rá együttérző tekintettel Lucie. – Mindössze egy növényt fogunk elhozni onnan, és
ismerem a házat meg a birtokot… és egyáltalán nem azért, mert ott ólálkodtam és leskelődtem, nyilván
nem – tette hozzá gyorsan, miután James sötét pillantást vetett rá.
– Thomasszal elvihetitek a hintómat – javasolta Matthew. – Odakint van.
– Mi pedig mehetünk bérkocsival – indítványozta Cordelia. – Hol van a Néma Város legközelebbi
bejárata?
– A Highgate temetőben – válaszolta James a fegyverövéért nyúlva, a többiek pedig úgyszintén
felkapták a zakójukat, az övüket és a pengéiket. – Elég jelentős távolság. Sietnünk kell, nincs vesztegetni
való időnk.


Nem sok minden hátráltatta Cordeliát és a többieket, amíg el nem jutottak Highgate-ig, ahol megteltek a
keskeny utcák az esti forgalomtól. A bérkocsis nem mert kockáztatni, így a Salisbury Roadon tette ki őket
egy kocsma előtt.
James megkérte Cordeliát és Matthew-t, hogy várakozzanak, amíg ő elmegy megkeresni a Néma Város
bejáratát. A bejárat holléte változó a temetőn belül – ahogy elmesélte Cordeliának az úton –, tehát több
helyen is lehet az időponttól függően.
Matthew vágyakozva pillantott a kocsma felé, de hamar lekötötte a figyelmét egy méretes kőtábla a
Highgate Hill és a Salisbury Road kereszteződésénél. Vasrács vette körül, és az állt rajta, hogy London
háromszor megválasztott polgármestere.
– Fordulj vissza, Whittington, LONDON VÁROSÁNAK HÁROMSZOROS POLGÁRMESTERE –
szólalt meg színpadias kézmozdulat kíséretében Matthew. – Állítólag itt történt a dolog. Mármint az, hogy
meghallotta a Bow harangját.
Cordelia bólintott: eleget hallotta a történetet gyermekkorában. Richard Whittington egy mondén fiú
volt, aki elindult Londonból a macskájával, mert eltökélte, hogy máshol csinálja meg a szerencséjét.
Ekkor hallotta meg a St. Mary-le-Bow harangját, ami visszahívta őt, és dicsőséget ígért. Így tett hát, és
London polgármestere lett, háromszor is. Cordelia nem tudta, mi történt a macskával. Minden mese igaz
lehet – gondolta –, de borzasztóan jól jött volna, ha ő is ilyen nyilvánvaló jeleket kap a saját sorsával
kapcsolatban.
Matthew előhúzta az ezüst laposüveget a mellényzsebéből, és nekilátott letekerni a kupakját. Habár
harci felszerelésben volt, nem mondott le a kék kamásliról a feladatának teljesítése közben sem. Cordelia
csak nézte, ahogy hátravetett fejjel iszik, aztán visszatekeri a kupakot.
– Holland bátorság – jelentette ki Matthew.
– A hollandok különösen bátrak, vagy csak különösen részegek? – kérdezte Cordelia a szándékoltnál
élesebben.
– Szerintem egy kicsit mindkettő – felelte Matthew könnyed hangon, viszont a laposüveget elrakta. –
Gondolod, hogy Dick Whittington macskája talán sohasem létezett? Botrányos kitaláció lenne.
– Számít, hogy volt-e macskája?
– Az igazság mindig számít – állította Matthew.
– Akkor nem, ha mesékről van szó – érvelt Cordelia. – A mesének nem az a lényege, hogy
tárgyilagosan igaz, hanem az, hogy a történet valahol mélyen még a valóságnál is valódibb. Azok, akik a
kitalációt szidják, azért teszik, mert félnek az igazságtól.
Inkább érezte, mintsem látta, hogy Matthew felé fordul a halványuló fényben.
– James a parabataiom – mondta rekedten. – És szeretem őt. Az egyetlen dolog, amit sohasem értettem
vele kapcsolatban, azok a Grace Blackthorn iránti érzései voltak. Sokáig azt kívántam, hogy bárcsak
valaki mást tüntetne ki a kegyeivel, és mégis… amikor megláttam veled a Suttogószobában, nem örültem.
Cordelia nem számított ilyen őszinteségre.
– Mire gondolsz?
– Szerintem megkérdőjelezem, hogy tudja-e, mit érez – válaszolta Matthew. – Szerintem aggódom, hogy
fájdalmat fog neked okozni.
– Ő a parabataiod – értetlenkedett Cordelia. – Miért érdekel, hogy fájdalmat okoz-e nekem?
Matthew hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen az egyre sötétedő esti égboltra. A szempillái néhány
árnyalattal sötétebbek voltak a szőke hajánál.
– Nem tudom. De rájöttem, hogy érdekel – ismerte be a fiú.
Cordelia bármilyen más témának jobban örült volna.
– Ne aggódj. Alastair éppen tegnap figyelmeztetett Jamesszel kapcsolatban. Jól megmondta.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy majd akkor fogok egy húron pendülni Alastair Carstairsszel, ha a
pokol tüzén égek.
– Tényleg ilyen szörnyen viselkedett Jamesszel az iskolában? – érdeklődött Cordelia.
Matthew olyan arccal fordult Cordelia felé, hogy a lány megijedt. Színtiszta düh látszódott rajta.
– Ennél többről volt szó…
James egyszer csak megjelent a semmiből, borzas fekete hajjal, és hívogató kézmozdulatot tett.
– Megtaláltam a bejáratot. Mennünk kell, gyorsan!
Továbbmentek a temetőbe, át a nagy kapun. Sötét ciprusfák magasodtak föléjük, amiknek az összeérő
levelei eltakarták a naplemente utolsó fényeit is. Az árnyékukban hatalmas síremlékek sorakoztak.
Méretes kripták és egyiptomi obeliszkek álltak a törött gránitoszlopok mellett, a félbevágott életek
jelképeként. A sírköveket szárnyas homokórák, görög urnák és gyönyörű, lobogó hajú nők díszítették. És
persze mindenhol kőangyalok: dundi, érzelmekkel teli, gyermekdeden kedves arcú figurák. Milyen keveset
tudnak a mondénok az angyalokról – gondolta Cordelia a gallyakkal teli ösvényen haladva James
nyomában. Milyen sokat nem tudnak a mondénok az angyalok rémséges hatalmáról!
James ekkor letért az egyik szürke ösvényről, így nyílt terepen találták magukat, ami mintha mélyen az
erdőben lett volna, hiszen olyan sűrűn értek össze a fejük fölött a levelek, hogy az eltűnő fény zöldes
árnyalatot öltött.
A tisztás közepén egy angyal szobra állt, ám nem egy kerubé. Ez egy gyönyörű és igen magas férfi
márványból készült mása volt. Pikkelyes páncélt is faragtak a testére. Kinyújtott kezében kardot tartott,
amin az állt, hogy QUIS UT DEUS, a fejét pedig hátrahajtotta, mintha az égbe kiáltana.
James előrelépett, és felemelte az egyik kezét: azt, amelyiken a madármintás Herondale-gyűrűt hordta.
– Quis ut Deus? – szólalt meg. – Az Angyal azt kérdezi, hogy ki olyan, mint Isten. A válasz, hogy senki.
Senki sem olyan, mint Isten.
A kőangyalnak kinyílt a szeme. Teljesen fekete volt, így nagy és néma sötétségbe engedett bepillantást.
Aztán gördülő kövek zaja hallatszott, az angyal pedig félreállt, hogy felfedje a földbe ásott hatalmas
üreget, ahová lépcső vezetett le.
James meggyújtotta a boszorkányfényt, amikor elindultak a lépcsőn a sötétbe. A Néma Testvérek
behunyt szemmel élték az életüket, és nem úgy láttak, mint a hétköznapi árnyvadászok, emiatt nem volt
szükségük fényre.
A boszorkányfény ragyogó fehérsége átszüremlett James ujjai között, fénycsíkokat rajzolva a falra.
Amint leértek, James megfogta Cordelia karját, és berántotta egy boltíves részhez a lépcső alatt. Matthew
egy szempillantás múlva követte őket. James a markával eltakarta a boszorkányfényt, majd mindhárman
csöndben figyelték, ahogy egy csapatnyi Néma Testvér elhalad mellettük suhogó köpenyben, majd eltűnik
egy másik boltíves folyosón.
– Jem azt írta, hogy ne fedjük fel magunkat a többi Testvér előtt – suttogta James. – A kórház a Beszélő
Csillagok túlsó oldalán van. Gyorsan és halkan kell haladnunk.
Cordelia és Matthew bólintott. Nemsokára egy óriási termen vágtak át, ami tele volt kulcslyuk formájú
boltívekkel. Féldrágakövek magasodtak föléjük a márvánnyal együtt: tigrisszem, jáde, malachit.
A boltívek alatt mauzóleumok bújtak meg, közülük sokra családneveket faragtak: RAVENSCAR,
CROSSKILL, LOVELACE.
Egy tágas térhez értek, ahol ragyogó csillagmintás kövek burkolták a padlót. Az egyik falon – sokkal
magasabban annál, mintsem hogy elérhették volna – súlyos, tompa ezüstfényű kard díszelgett, aminek
angyalszárny formájú volt a markolata.
A Végzet Kardja. Cordeliának összeszorult a szíve. A kard, amit az apja a kezében tartott, bár nem
tudott kimondatni vele egy olyan igazságot, amire nem emlékezett.
Továbbhaladtak egy tágas helyiségbe, amit durva felületű kőlapokkal burkoltak. Kétszárnyú faajtó
vezetett belőle az egyik irányba, egy hatalmas diadalív pedig a másikba. Az ajtót a halál, a béke és a
csönd rúnái ékesítették.
– Hátra! – suttogta hirtelen Matthew, és gyorsan visszarántotta Jamest és Cordeliát az árnyékba.
Cordelia mozdulatlanul nézte az előttük elsétáló Néma Testvért, aki felment az egyik közeli lépcsőn.
James bólintva kilépett az árnyékból, majd Matthew és Cordelia is követte a példáját. Bevetették magukat
egy szögletes boltív alá, mire egy újabb hatalmas teremben találták magukat, magasba vesző
kőmennyezettel, ami alatt kő- és fagerendák keresztezték egymást. A terem falait csupaszon hagyták, benne
pedig többsornyi ágy állt, mindegyiken egy-egy mozdulatlanul fekvő alakkal. Cordelia arra jutott, hogy
körülbelül harminc beteget ápolhatnak itt. Fiatalok és idősek, férfiak és nők egyaránt némán és
rezzenéstelenül hevertek, mintha már meghaltak volna.
A teremben síri csönd honolt. Csönd és üresség.
– Hol van Jem? – kérdezte Cordelia az ajkára harapva.
Matthew-nak viszont felcsillant a szeme egy ismerős alak láttán.
– Christopher – sietett oda Jamesszel a nyomában. Cordelia lassabban követte őket, mert nem akart
zavarni. Matthew leguggolt az egyik keskeny vaságy mellé; James pedig a fejrész mellé állt, és
Christopher fölé hajolt.
Christopherről levették az inget. Többtucatnyi fehér kötés vette körül a vékony mellkasát, közülük
néhány már át is ázott a vértől, ami skarlátvörös foltot hagyott a szíve fölött. Nem volt rajta a szemüvege,
a szeme pedig mintha beesett volna, alatta sötétlila karikákkal. Fekete vénák rajzolódtak ki a bőre alatt
korall módjára.
– Matthew – szólalt meg rekedten és hitetlenkedve. – Jamie.
James megérintette a barátja vállát, mire Christopher megfogta a csuklóját. Megrándultak az ujjai,
ahogy nyugtalanul matatni kezdett James zakójának mandzsettájával.
– Mondd meg Thomasnak – suttogta. – Hogy be tudja fejezni az ellenszert nélkülem. Csak a gyökér kell
hozzá. Mondd meg neki.
Matthew hallgatott, mintha rosszul lett volna a fájdalomtól.
– Thomas tudja – válaszolta James. – Éppen Lucie-vel van, elmentek a gyökérért. Be fogja fejezni, Kit.
Cordelia megköszörülte a torkát, holott tudta, hogy attól még suttogva fog kijönni a torkán a hang. Így is
lett.
– Jem – suttogta. – Járt itt Jem, Christopher?
– James Carstairs – mosolygott rá kedvesen Christopher. – Jem.
Cordelia szorongva rápillantott Jamesre, aki bátorítólag bólintott.
– Igen – folytatta Cordelia. – James Carstairs. Az unokatestvérem.
– James – suttogta Christopher, mire a mellette lévő ágyon fekvő alak is megismételte a nevet.
– James – suttogta Piers Wentworth. – James.
Aztán egy újabb alak a következő ágyon:
– James.
– Mi folyik itt? – állt fel Matthew.
Christophernek egyszer csak elkerekedett a lilával keretezett szeme, és megszorította James csuklóját,
hogy közelebb rántsa magához.
– Menj innen – sziszegte az arcától néhány centire. – El kell menned innen. Muszáj menned. James, nem
érted. Ez rólad szól. Mindig is rólad szólt.
– Mit jelentsen ez? – követelte a választ Matthew, ahogy egyre több és több hang csatlakozott a
kántáláshoz.
– James. James. James.
Matthew elkapta James grabancát, és visszahúzta Christophertől, aki vonakodva elengedte őt.
– Mi folyik itt? – ragadta meg Cordelia a Cortana markolatát. – Christopher…?
A betegek egytől egyig felültek, noha nem úgy tűnt, mintha szabad akaratukból tennék. Inkább olyan
volt, mintha felhúzták volna őket, mint holmi marionettbábukat: oldalra hanyatlott a fejük, a karjuk pedig
ernyedten lógott. Tágra nyílt szemük csak úgy csillogott a terem félhomályában. Cordelia szörnyülködve
látta, hogy a szemük fehérjében is fekete erek rajzolódnak ki.
– James Herondale – hallatszott Ariadne Bridgestock hangja. A saját keskeny ágyának szélén feküdt,
előregörnyedt testtel. A hangja rekedten és szenvtelenül csengett. – James Herondale, hívattak.
– Kicsoda? – kiáltotta Matthew. – Ki hívatta?
– A Herceg – közölte Ariadne. – A Tolvajok Ura. Csak ő vethet véget a haldoklásnak. Csak ő tudja
visszavonulásra szólítani a mandikhort, a méreghozót. A szenny hordozója lettél, Herondale. A véred
megnyithatja a kaput – jelentette ki, majd vett egy mély és reszketős lélegzetet. – Nincs más választásod.
– Milyen kaput? – húzódott el James Matthew-tól, hogy tegyen egy lépést Ariadne felé. – Ariadne…
– Ez nem Ariadne – nyújtotta ki gyorsan a karját Cordelia, hogy megállítsa.
Mi folyik itt?
Mindnyájan odafordultak. Jem lépett be a terembe a suhogó pergamenköpenyében, kezében a tölgyfa
botjával. Rezzenéstelen volt ugyan az arca, de Cordelia érezte, hogy mennyire dühös, hiszen sugárzott az
elméjében visszhangzó szavakból:
Mit kerestek itt ti hárman?
– Megkaptam az üzeneted – mondta James. – Te szóltál, hogy jöjjek.
Én nem küldtem üzenetet – jelentette ki Jem.
– De igen, küldtél – méltatlankodott Cordelia. – Mindannyian láttuk.
– A mesterünk küldte az üzenetet – vágott közbe Ariadne. – Az árnyékban várakozik. Mégis ő irányít
mindent.
Jem megrázta a fejét. Hátracsúszott a kapucnija, így Cordelia látta az ősz csíkot a sötét hajában.
Ez a gonosz műve – állapította meg. Felemelte a tölgyfa botját, aminek Cordelia észrevette a WH
feliratot a markolatán.
A betegek már egytől egyig James nevét kántálták, zavaros morajlásba vesző hangon.
Jem lesújtott a padlóra a fából készült bottal, aminek a zaja csak úgy visszhangzott a fejükben.
A kántálás abbamaradt; a betegek mozdulatlanná váltak.
 Jem odafordult Cordeliához és a fiúkhoz.
Valami gonosz erő hozott ide benneteket. Menjetek innen. Attól tartok, veszélyben vagytok.
Rohanni kezdtek.


A menekülés a Néma Városból szinte a homályba veszett Cordelia számára. James ment elöl, a kezében
lévő boszorkányfénnyel megvilágítva az útjukat, ahogy félreugráltak az arra járó Néma Testvérek útjából.
Cordelia és Matthew a nyomában szaladt; másodperceken belül mindannyian elérték az utolsó lépcsősort,
ahonnan már látszott az égbolt.
Matthew hirtelen felnyögött. Megtántorodva nekiesett a kőfalnak, mintha meglökték volna.
– Matthew! – kapta el a karját Cordelia. – Mi az?
– James – suttogta falfehér arccal. – Valami nagyon rossz történt Jamesszel.
Cordelia felpillantott a lépcső tetejére. James már eltűnt a szeme elől. Bizonyára nem vette észre, hogy
már nincsenek a nyomában.
– Jól van, Matthew. Kijutott a Városból.
– Sietnünk kell – rugaszkodott el a faltól Matthew. Csak ennyit mondott, és újra futásnak eredt.
Feliszkoltak a lépcsőn, és kirontottak a tisztásra. James nem volt sehol.
– Erre van – kapta el Matthew Cordelia kezét, hogy aztán behúzza egy szűk ösvényre a fák közé.
A lombok alatt szinte teljes sötétség honolt, Matthew viszont mintha pontosan tudta volna, hová megy.
Egy árnyas ligetbe értek, amit sírok vettek körül, fölöttük pedig a késő alkonyat mélykékjében
pompázott az égbolt. James ott volt, és olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Akár egy sötét herceg
szobra, csupa feketében, hollófekete hajjal. Éppen ledobta a zakóját – érthetetlen módon, hiszen így estére
már lehűlt a levegő.
Nem Matthew-ra vagy Cordeliára nézett, hanem valamire a távolban. Az arca merev volt, a szeme
pedig karikás. Cordelia kétségbeesett a felismeréstől: mintha beteg lenne. Mintha – ahogy Matthew
mondta – valami nagyon nagy baj lenne.
– James! – kiáltotta Matthew, miután tölcsért formált a kezéből.
James lassan megfordult, és leejtette a zakóját a földre. Gépesen mozgott, akár egy automaton.
Cordelia egyre jobban aggódott. Elindult James felé, méghozzá olyan lassan, mintha ijedt vadat akarna
megközelíteni az erdőben. James nyugtalanul aranyló szemekkel nézte őt, az arca pedig úgy kipirult,
mintha magas láz gyötörné. Cordelia hallotta, hogy Matthew az orra alatt szitkozódik.
– James – szólalt meg Cordelia. – Mi a baj?
Felhúzta az ingujját. A kézfejénél, ahol a mandzsettája végződött volna, négy kicsi véres félhold
látszott, amit sötétedő erek vettek körül.
Karmolásnyomok.
– Christopher – mondta James, Cordeliának pedig szörnyülködve eszébe jutott, ahogy Christopher
megragadta Jamest a kórteremben a csuklójánál fogva. – Tudom, hogy nem akarta – húzódott fájdalmas
mosolyra a szája. – Senki sem mondta neki. Nagyon fel fogja zaklatni.
Jaj, James, ne! Kérlek, ne! Cordelia Oliver Haywardra gondolt, aki azért halt meg, mert Barbara
megkarmolta a haláltusájakor. Jamest ne!
– Vissza kell mennünk a Néma Városba – állapította meg Matthew reszkető hangon. – El kell vinnünk
téged Jemhez…
– Nem – suttogta Cordelia. – Ott James nincs biztonságban. Ha az Intézetbe mennénk… vagy
odavinnénk Jemet…
– Ki van zárva – válaszolta James teljesen higgadtan. – Nem megyek sehova. Legalábbis Londonon
belül nem.
– A kénköves pokolba, hallucinál – mordult fel Matthew.
 De Cordelia szerint nem hallucinált.
– James, mit látsz? – kérdezte tőle halkan.
– Ott – emelte fel a kezét James, hogy az erdőre mutasson. – A két fa között.
És igaza is volt. Egyszer csak Cordelia és Matthew is meglátta, hogy mit bámult eddig James. Két
cédrusfa között egy hatalmas boltív látszott. Mintha sötét fényből állt volna, gótikus formákkal, mintha a
temető része lenne. Cordelia viszont tudta, hogy nem az: rajta keresztül sötét káoszt látott örvényleni,
mintha egy portálon kívül a világűr fekete semmije terülne el előtte.
– Egy kapu – mondta lassan Matthew.
– Ahogy Ariadne mondta – suttogta Cordelia. – James, a véred… – rázta a fejét. – Ne! Ne csináld,
bármiről is legyen szó! Ez az egész nagyon nincs rendjén.
De James csak megfordult, és elindult a boltív felé. Kinyújtotta felé a karját – azt, amelyiken sebet
ejtettek Christopher körmei, majd ökölbe szorította a kezét.
Megduzzadtak az izmok a karján, és kiserkent a vér a karmolásnyomokból. Apró, mégis kövér cseppek
gyűltek a kézfejénél, hogy onnan lehulljanak a földre. A boltíven túl mintha tisztábbá és élesebbé változott
volna a kép, így Cordelia megpillanthatta azt a világot, amit a hídon látott: egy olyan helyet, ahol
hamuszürke a talaj és az égbolt, a fák pedig csontszerű kiemelkedések.
– James – lépett oda Matthew a barátjához. – Hagyd abba!
– Ezt meg kell tennem – eresztette le James a vérző karját. Lázas volt a tekintete, de Cordelia nem
tudta, hogy az eltökéltségtől vagy a zsigereibe került méregtől. – Math, nem kéne hozzám érned! Baj lehet
belőle.
Matthew, aki éppen James felé nyúlt, hirtelen megtorpant, és széttárta a kezét.
– James…
– Ezért mész? – kérte számon Cordelia. Érezte a könnyek ízét a torkában. Legszívesebben szétvert
volna valamit, például belevágta volna a Cortanát a sírkövek gránitjába. – Mert azt hiszed, hogy meg
fogsz halni? Thomas és Lucie éppen most gyűjti be a maloszgyökeret. Az ellenszer egy napon belül
elkészülhet. Órákon belül.
– Nem erről van szó – rázta a fejét James. – Akár megfertőződtem, akár nem, muszáj mennem, nektek
pedig hagynotok kell!
– Miért? – kérdezte Matthew. – Mondd el, hogy miért, Jamie!
– Mert Christophernek igaza volt – felelte James. – És Ariadnénak is. Csak az vethet véget ennek az
egésznek, ha átmegyek a kapun. Ez rólam szól. Mindig is rólam szólt. Nincs más választásom.



14
Tótfalusi István fordítása
 19
Mindennek a pokla

„Ha atomjaira hull a világ,

S minden lény kivonódik, a mennyei
Egyenlet maradéka a pokol.”
– Christopher Marlowe: Doktor Faustus – 15

Mire Lucie és Thomas odaért a Chiswick-házhoz, már kis híján besötétedett. Lement a nap, így a kúria
piszkosszürkén magasodott a halványuló fényben. Az út mentén hagyták a hintót, és szótlanul baktattak föl
a tekergő törzsű fák közötti hosszú úton a főépülethez. A birtok valamiért rosszabbul festett, mint amikor
Lucie Cordeliával járt itt.
Lucie látta az üvegház kiemelkedő árnyékát a távolban és a lepusztult olasz kertet a másik irányban. Így,
hogy jobb fényviszonyok közepette is megpillanthatta a kúriát és a birtokot, azt kívánta, hogy bár ne tette
volna. El sem tudta képzelni, milyen lehet egy ilyen házban élni.
– Szegény Grace – szólalt meg. – Ez egy patkányfészek. Vagyis egy patkánynak sem kívánnék ilyet.
– Azért, mert szereted a patkányokat – tette hozzá Thomas. – Emlékszel Marie-ra?
Marie Curie egy kis fehér patkány volt, akit Christopher az Ördög fogadóbéli szobájukban tartott, és
kenyérrel meg csirkecsontokkal etette. Marie olyan barátságosan viselkedett, hogy Lucie vállán pihent, és
befészkelte magát a hajába. Végül Marie természetes úton halt meg, és pompás temetést rendeztek neki
Matthew-ék hátsó kertjében.
– De nem tudom, hogy sajnálnunk kell-e Grace-t – folytatta Lucie. – Összetörte James szívét.
– Úgy tűnik, elég jól van ahhoz képest, hogy összetört a szíve – jegyezte meg Thomas. – Őszintén szólva
vidámabbnak látszik.
Lucie nem tagadhatta, hogy ez igaz.
– De mégis – érvelt ennek ellenére. – Maga az elv.
Odaértek az üvegházhoz, az üvegből és fából álló hosszúkás építményhez, ami régen telente ananásszal
és szőlővel szolgált a Lightwood család számára. Most lyukak tátongtak a betört üvegfalon, az egykor
tiszta ablakok pedig piszkosan sötétlettek.
Méretes lakat lógott az ajtón. Lucie már nyúlt is az irónjáért, ám Thomas megfogta a csuklóját.
– Hátramehetek – mondta Thomas. – Ott kell lennie egy kis csűrnek, ahonnan be lehet menni az
üvegházba. Hypocaustummal kellett fűteniük az épületet.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – ismerte be Lucie. – De gyanítom, hogy azért tudod mindezt, mert
órákig hallgattad Christophert a laborban. Persze, mindenképpen másszunk be egy sötét és pókokkal teli
csűrbe.
– Én nem a pókok miatt aggódom – magyarázta Thomas. – És nálad szó sem lesz semmiféle mászásról.
Idekint kellene maradnod őrszemnek. Ha bármi szokatlan mozgást látsz, adj le figyelmeztetést.
– Utálok őrszem lenni. Biztos, hogy kell erre valaki?
– Igen – válaszolta Thomas. – Mert ha egyikünket felfalják a démoni fagyökerek, akkor jobb, ha itt van
a másik, aki segítséget tud hívni, vagy legalábbis felmarkolni a maloszgyökeret, és menekülőre fogni.
Lucie-nek be kellett látnia, hogy ebben van valami.
– Akkor menjünk!
 Thomas az üvegház hátulja felé vette az irányt. Lucie legalább öt percig megpróbálta azt csinálni, amit
a fiú javasolt neki, de nagyon unalmas volt. Az ember nem sokáig képes fel-alá járkálni egy üvegház ajtaja
előtt anélkül, hogy úgy ne érezné magát, mint egy aranyhal az üveggömbben. Ezért Lucie kis híján
megkönnyebbült, amikor megpillantott valamit a szeme sarkából.
Mintha fény gyúlt volna az olasz kertnél. Távolabb lépett az üvegháztól, és hunyorogva figyelt. Fehéres
fény volt, ami pislákolt az alkonyatban. Talán egy fáklya?
Közelebb ment, miközben igyekezett takarásban maradni. Romos volt a kert. Régen takarosra nyírt
sövénysorok díszítették, amik mostanra túlburjánzottak, így bozótos kanyargott mindenfelé. Vergilius,
Szophoklész és Ovidius márványszobra darabokra törve magasodott a repedezett emelvényen. Az egész
felfordulásnak a közepén egy négyszögletű téglaépület állt, ami úgy festett, mint egy régi raktárépület.
Lucie arrafelé haladva megint látta a fényvillanást. Most már erősebb volt, és mintha a kis melléképület
falain belülről áradt volna ki, aminek nem volt teteje – ez nem számított szokatlannak a régi épületeknél,
hiszen gyakran a tető adta meg magát először. Ablaka sem volt ugyan, mégis folyamatosan jött belőle a
fény.
Lucie-n eluralkodott a kíváncsiság. A kis négyszögletű épülethez érve csak bámult. Réginek tűnt, nagy
és masszív kövekből építették. Az egyik oldalán nyílt egy ajtó; zárva volt ugyan, ám a fény kiszüremlett
alatta.
A fény Lucie szeme láttára megmozdult. Biztos, hogy volt bent valaki vagy valami.
Lucie minden óvatoskodást félretéve nekilátott megmászni a falat.
Szinte azonnal felért a tetejére. Az épületnek valóban hiányzott a teteje, ami kitette az időjárás
viszontagságainak a négy vastag fal ellenére. Lucie ráhasalt a fal tetejére, ahonnan az elé táruló látványt
figyelte.
Egyetlen helyiséget látott, ami teljesen dísztelen volt, az egyik falra rögzített kardot leszámítva.
A markolatába töviseket faragtak, a Blackthorn család jelképét. A szoba közepén egy asztal kapott helyet,
rajta egy koporsóval. A koporsó mellett Grace Blackthorn állt, boszorkányfényfáklyával a jobb kezében.
Bal tenyere a koporsó tetején pihent, széttárt karcsú ujjakkal, mintha át tudna nyúlni az üvegen, hogy
megérintse a benne lévő holttestet.
Mert a koporsó üvegből volt, mint Hófehérkéé a mesében. Benne pedig ott feküdt Jesse Blackthorn,
ébenfekete hajjal és hófehér bőrrel. Az ő ajkai viszont nem voltak vérvörösek: sápadtan összeértek, ahogy
lehunyt szemmel ott hevert. Temetésre való fehér öltönyt viselt – furcsa volt őt más ruhában látni, mint
amiben meghalt –, kezei pedig a mellkasán összekulcsolva pihentek.
Lucie megmarkolta a falat. Jesse holtteste! Valószínűleg csak rövid ideje tartották ebben a
melléképületben; Tatiana alighanem a közelében akarta tudni Idrisben, mielőtt Londonba jöttek. De miért
nem helyezte Jesset e különös kis építmény helyett a főépületbe? Ahol fedél lenne a feje fölött?
Szinte fájdalmas volt a gondolat, hogy hideg eső hull a koporsójára. Jesse nem tűnt halottnak, mintha
csak elszenderedett volna a kertben. Mintha bármelyik pillanatban felkelhetne, hogy kiszálljon az
üvegbörtönéből. Mintha… élne.
– Jesse! – szólalt meg Grace. – Félek, Jesse.
Lucie megdermedt. Sohasem hallotta Grace-t így beszélni. Igaz, hogy úgy tűnt, mintha félne, de még
ennél is különösebb volt, hogy kedvesnek hangzott.
– Jesse, ne haragudj! Utálom, hogy itt kell hagynom téged a hidegben, pedig tudom, hogy nem érzed –
folytatta Grace. Olyan volt a hangja, mintha a könnyeivel küszködne. – Charles folyton bent lófrál a
kúriában. Szerintem tudni akarja, hogy mit fog megörökölni a mama halála után.
Grace most halkabbra fogta a hangját, így Lucie-nek le kellett hajolnia, hogy hallja.
– Ó, Jesse! Félek, hogy meg fogják akadályozni, hogy esténként eljöjjek ide. Charles folyton azt
mondja, hogy nem kéne egyedül lennem ebben az omladozó házban. Nem tudja, hogy nem vagyok egyedül.
Te szoktál jönni, hogy beszéljünk. Kérdezted, hogy miért megyek feleségül Charleshoz – vette le a
csipkekesztyűs kezét a koporsóról. – Kérdezted, hogy vajon azért-e, mert féltem, hogy a mama mit
művelne Jamesszel.
Lucie megdermedt. A szinte teljes sötétségben nem láthatta Grace arckifejezését, de mintha
megváltozott volna a pislákoló boszorkányfényben: az egyik pillanatban még kedves volt, a másikban
pedig már gonosz.
– De ennél sokkal, sokkal önzőbb vagyok – lehelte Grace. – Azért csinálom, mert így
megszabadulhatok a mamától. Akarom, hogy felépüljön, tényleg akarom, de mire ez megtörténik, muszáj
rádöbbennie, hogy már a konzul családjához tartozom, és érinthetetlen vagyok. Ami pedig Jamest illeti…
A kis szobában összesűrűsödtek az árnyékok. Grace mögött semmi más nem volt, csak sötétség. Lucie
tudta, hogy vissza kellene mennie az üvegházhoz, de szörnyen kíváncsi volt, hogy mit fog mondani Grace.
– Olyan sokszor megkérdezted, hogy valójában mit éreztem James iránt. És sohasem mondtam el neked.
Annyi mindent eltitkoltam előled. Mindig a legjobb oldalamat szerettem volna mutatni előtted, Jesse. Te
voltál az egyetlen, aki valaha is kiállt értem a mamával szemben. Bárcsak…
Mintha megmozdultak volna Grace mögött az árnyak.
Lucie-nek elállt a lélegzete. Grace felnézett a neszre, ám éppen ekkor bontakozott ki egy guggoló figura
a sötétből.
Démon volt; félig hüllő, félig ember, hártyás denevérszárnyakkal és olyan hegyes állal, akár egy kés.
Grace fölé tornyosult a hatalmas, pikkelyes testével, a lány pedig felsikoltva elejtette a
boszorkányfényfáklyát, és hátrálni kezdett. A démon viszont elég fürge volt: kinyújtotta a hártyás, karmos
mancsát, hogy elkapja Grace nyakát, és felemelje a levegőbe. A lány vadul rugdosott a magas sarkú
csizmába bújtatott kis lábával.
A démon megszólalt, a téglafalak között pedig visszhangzottak a szavai.
– Grace Blackthorn. Te bolond lány!
A fáklya fényénél Lucie látta a lény lapos, kígyószerű pofáját és a fekete kő módjára csillogó ovális
szemeit. Két szája volt, de csak az alsó mozgott, amikor beszélt. A fejéből kétoldalt hatalmas szarvak
álltak ki, fekete és szürke pikkelyekkel borítva.
– Sohasem szabad megszegned az esküt, amit az anyád tett a nála sokkal hatalmasabbak előtt.
Vannak varázslatok, amiket nem neked kell megtörnöd. Megértetted?
– Már egyébként is kezdett múlni – nyögte Grace. – Nem működött…
Biztos a Jessere szórt bűbájokról van szó – gondolta Lucie. Talán történt velük valami, amikor
Tatianán elhatalmasodott a méreg ereje?
– Azt fogod tenni, amit mondanak neked. Tedd vissza a bűbájt úgy, ahogy volt. Én, Namtar, látni
fogom, ahogy felerősödik – folytatta reszelős hangon. – Máskülönben, amikor a mesterünk rájön, hogy
levették, olyan haragra gerjed majd, amit el sem tudsz képzelni. Vésd az eszedbe, hogy egyetlen
szavával elpusztíthat mindent, ami fontos neked. Egyetlen pöccintéssel.
A démon szabad kezével Jesse koporsója felé nyúlt. Grace felsikoltott. Lucie pedig levetette magát a
falról, és nagy erővel a démon hátán landolt, karját a lény nyaka köré fonva.
A démon meglepett morgással hátratántorodva eleresztette Grace-t, aki leesett a földre, és a kócos haja
alatt csak úgy lángolt a tekintete. A lény vicsorogva forgatta a fejét, mintha bele akarná mélyeszteni a
fogát Lucie kezébe, aki viszont elengedte, lehuppant a földre, s a csuklójánál fogva megragadta Grace-t.
– Hát te mit keresel itt? – meredt rá csodálkozva Grace.
Lucie viszont nem ezt tartotta a legégetőbb kérdésnek.
– Fuss, Grace! – vicsorogta, és az ajtó felé rántotta a lányt, aki a neve hallatán kizökkent a
bénultságból. Futásnak eredt, maga után húzva Lucie-t; kirontottak az ajtón át a kertbe. Grace eleresztette
Lucie-t, és gyorsan megfordult, hogy bevágja a hátuk mögött az ajtót, a démon azonban máris megragadta a
túloldalról. Fémes csörömpölés hallatszott, amikor az ajtó leszakadt a zsanérról, és kizuhant oldalra.
A démon a két lány felé indult. Lucie szinte azt várta, hogy Grace eliramodik a ház felé, mégis állta a
sarat. Lucie elővett egy szeráfpengét az övéből, miközben Grace lehajolt, felvett egy követ, és a lény felé
hajította. Lucie kénytelen volt pluszpontot adni neki legalább az ötletért.
A kő lepattant a démon hártyás mellkasáról. Mindkét szájával vigyorgott, és átfogta Lucie derekát,
akinek kirepült a szeráfpenge a kezéből. A lény felemelte őt a földről, és tetőtől talpig végigmérte a fekete
szemével.
– Téged ismerlek – állapította meg résnyire szűkült szemekkel, szinte meglepetten vicsorogva a démon.
– Te vagy a második.
Lucie rúgott egyet, és jól eltalálta a démon törzsét. Az felmordult, Lucie pedig felsikoltott a
fájdalomtól, mert erősödött a szorítás a dereka körül. A démonnak kinyílt az alsó szája, amiben agyarak
látszottak, és fekete gennyáradat lövellt ki belőle. Tántorogva elengedte Lucie-t, aki a földre esve oldalra
vetette magát, a démon pedig hátrahajlott.
Egy kard pengéje türemkedett ki a mellkasából, zöldesfekete gennyel borítva. Hitetlenkedve nézett le a
testéből kiálló acélra, majd morogva eltűnt.
Jesse állt a démon háta mögött.
Azt a kardot tartotta a kezében, ami a kicsiny kripta falán díszelgett. Habár gennyes volt a penge, és a
padlóra is jutott belőle a lábánál, a ruházata és a puszta keze tiszta maradt. Fölöttük feketéllett az égbolt, a
fiú zöld szeme pedig csillogott, ahogy lassan leeresztette a kardot.
– Jesse – lehelte Lucie. – Én…
Elhallgatott, mert Grace tett egy bizonytalan lépést előre, hitetlenkedő arccal egyikükről a másikra
nézve.
– De nem értem – szólalt meg a kezét tördelve. – Hogyan láthatod Jesset?


James azt hitte, hogy Matthew és Cordelia talán továbbra is meg akarja akadályozni, amire készült, de
miután elmagyarázta – a saját fülében visszhangzottak a szavai, ahogy elárulta nekik, hogyan állt össze
neki a kép –, már tudta, hogy nem így lesz. Mindketten elgyötört, sápadt arccal néztek rá, de egyikük sem
moccant, hogy elállja a kapuhoz vezető utat.
Matthew – ziláltan, piszkosan, még mindig az oda nem illő kamáslijában – kihúzta magát, és felszegte
az állát.
– Ha menned kell, akkor hát veled megyek! – jelentette ki.
Jamesnek összeszorult a szíve. Hogyan teheti ezt Matthew-val? Hogyan tervezhet egy olyan helyen
meghalni, ahová Matthew sohasem követheti?
És mégis…
– Nem fog menni – felelte lágyan. – Senki sem követhet az árnyak közé, Math. Még te sem.
Matthew fürgén elindult a boltív felé, hiába kiáltott utána élesen James. Kinyújtotta a kezét, hogy
megérintse a boltív alatti részt, ahol a temető zöldje hamuvá és szürkeséggé változott.
Úgy pattant vissza a keze, mintha üvegnek ütközött volna. Hátrafordult a társaihoz, és Cordelia látta,
hogy reszket.
– Cordelia, van nálad kötél? – kérdezte Matthew.
Cordeliánál még mindig ott volt a kötél, amin felmásztak Gast ablakához. Matthew elvette tőle, majd
James és Cordelia tanácstalanul nézte, ahogy az egyik végét James derekára kötötte.
Kifogástalan csomót kötött, hiába reszketett a keze.
A kötél másik végét a saját derekára csomózta. Miután végzett, határozottan Jamesre nézett.
– Menj hát – mondta neki. – Ha történik valami, ha azt akarod, hogy húzzunk vissza, akkor húzd meg a
kötelet háromszor.
– Rendben – felelte James. Aztán Cordelia felé fordult, miközben olyan közel állt a boltívhez, hogy a
bal oldalának körvonalai szinte belevesztek a szürkeségbe, mintha egy radírozás alatt álló rajz lenne. –
Cordelia…
A lány odahajolt, és gyorsan arcon csókolta Jamest. Látta, hogy James meglepetten pislogva emeli a
kezét az arcához.
– Gyere vissza! – mondta Jamesnek.
James bólintott. Egyiküknek sem maradt mondanivalója. Még egyszer, utoljára hátranézett, majd
belépett a boltív alá, s eltűnt.


A boltíven túl fekete és szürke volt a világ. James először amorf alakok között haladt, aztán olyan helyre
ért, ahol száraz homokdűnék között kanyargott egy ösvény. Sűrű, fanyar és füstízű volt a levegő, s mintha
szüntelenül homokot fújt volna a szél, így egyik kezével védenie kellett tőle a szemét.
A feje fölött látott egy rést a szürke-fekete felhőkben, azon keresztül pedig különös csillagképeket. Úgy
ragyogtak, akár a pókszemek. Nem olyan messze felhők gyűltek össze, amikből fekete eső esett.
Egyedül a derekán lévő kötélből tudott erőt meríteni.
Mint minden árnyvadászkötél, ez is sokkal hosszabb volt, mint amilyennek tűnt: csak ment és ment vele
anélkül, hogy megfeszítette volna. Szorosan fogta a jobb kezével: a másik végén valahol ott volt Matthew
és Cordelia.
Egy idő után változott a táj. Meglátta a romokat, amik egy régi civilizáció nyomai lehettek. Törött
oszlopok és egykori kőfalak málladozó maradványai álltak ki a száraz talajból. Egy őrtorony körvonalai
sejlettek fel a távolban.
Az ösvény megkerült egy dűnét. Amikor James felbukkant a túloldalon, már tisztábban látta a tornyot:
lándzsaként emelkedett a komor égbolt felé. Egy teret látott maga előtt, amit falak romjai vettek körül, a
közepén pedig egy ember állt.
A férfi csupa fehérbe öltözött, mint a gyászoló árnyvadászok. Halványszürke volt a haja, pedig nem
látszott idősnek; ódivatúan hosszúra hagyta a galambszürke fürtjeit. A szeme ismerős acélszürke
árnyalatban játszott. Jamesnek eszébe jutott a hercegek rajza a könyvekből, amiket tanulmányozott, ám
azok szörnyszerű ábrázolások voltak: a pokolnak ez a hercege a legemberibb formájában mutatkozott. Úgy
festett, akár egy mennyei kéz faragta szobor: jóvágású volt, kortalan arcvonásokkal, teljesen harmonikus
külsővel. Lehetett látni az arcán a bukottak borzasztó szépségét. Még a keze is úgy nézett ki, mintha
mennyei tettekre formálták volna: imára és szent háborúra egyszerre.
– Szervusz, nagyapám! – szólalt meg James.
A démon udvarias mosollyal elindult felé. Világos haját felborzolta a fanyar szél.
– Akkor hát tudod, ki vagyok?
– Belial vagy – mondta James.
– Milyen okos fiú – állapította meg Belial. – Nagyon odafigyeltem, hogy ne hagyjak nyomot magam után
– írt le a kezével egy kecses ívet a levegőben; a bütykei szépen faragott zsanéroknak tűntek. – De az én
unokám vagy.
– De ez nem a te világod – jegyezte meg James. – Ez Belfegor világa volt, nem? És te elvetted tőle.
– Szegény Belfegor – kuncogott joviálisan Belial. – Elég súlyosan megsebesítettem, amikor nem
számított rá. Kétségtelen, hogy még mindig ott lebeg a dimenziók között, próbál hazatalálni. Nem egy
kedves figura ez a Belfegor, nem pazarolnék rá együttérzést.
– Ez nem együttérzés – pontosított James. – Először azt hittem, hogy talán Belfegor lehet a nagyapám.
De nem állt össze a kép. Vagyis nem teljesen. Aztán Agaliarept mondta, hogy a mesterétől elvették a
világát…
– Találkoztál Agaliarepttel? – kérdezte Belial úgy, mintha igencsak mulattatná a dolog. – Micsoda
figura! Kellemes időket töltöttünk együtt, mielőtt bezáratta magát abba a dobozba. Érdekes körökben
mozogsz, James.
 James nem foglalkozott ezzel, csak folytatta.
– Elkezdtem azon töprengeni, hogy ki lopna el egy egész világot. És miért – magyarázta Belial arcát
figyelve, hogy lát-e rajta valami változást, ám a Pokol Hercege nem mutatott semmiféle érzelmet. – Aztán
eszembe jutott egy könyv, amiben megemlítettek téged.
– Sok könyvben megemlítenek – tette hozzá Belial.
– Ebben a világok, a dimenziók tolvajának hívtak téged. Én pedig… azt hittem, hogy elírás. Hogy
valójában azt akarták mondani, hogy te vagy a legnagyobb tolvaj az összes világban, bármelyikben. De jól
írták, ugye? Te világokat lopsz. Ezt is Belfegortól loptad.
James szédült; a csuklója pedig fájt és lüktetett ott, ahol Christopher megsebezte a körmével.
– Azt hitted, senki sem gondolja, hogy te állsz a démontámadások mögött. Azt hitted, hogy ha nyomokat
hagysz, akkor azok Belfegorhoz vezetnek majd. Csak azt nem értem, hogy egész életemben ezt a helyet, ezt
a világot mutattad nekem… – hallgatott el egy pillanatra, hogy visszanyerje az önuralmát. – Ezt a
dimenziót látom, akár szeretném, akár nem. De miért mutatsz nekem egy olyan világot, ami nem a tiéd?
– Halandó vagy, így napokban és években méred az életet – fintorodott el Belial. – Mi, démonok
évszázadokban és évezredekben mérjük. Amikor elmartam ezt a világot a fivéremtől, még nem léteztek
árnyvadászok. Még csak fel sem merültek Raziel szép kis butuska fejében. Az évszázadok alatt mindent a
saját akaratomnak megfelelően alakítottam ebben a világban. Minden fa, minden kő, minden homokszem
az uralmam alatt áll, így te is, fiam. Ezért hoztalak ide.
– Szabad akaratomból jöttem ide – mondta James. – Én döntöttem el, hogy találkozom veled szemtől
szemben.
– Mikor tudtad meg, hogy nem Belfegor vagyok?
– Számít ez? – kérdezett vissza James egyszeriben elcsigázottan. – Részben akkor jöttem rá, amikor a
mandikhor hozzám szólt a hídon. Nem láttam okát, hogy miért akarna ennyire találkozni velem a pokol
egyik hercege, hacsak nem vagyunk vérrokonok, és miért titkolózna ennyire a kilétéről, hacsak nem
sántikál valamiben. Agaliarept azt mondta, hogy a gazdája világát egy ravaszabb démon lopta el, és
korábban hallottam, hogy a nagyapámat a pokol legravaszabb hercegének hívják. Amikor Ariadne
megszólalt, és a Tolvajok Urának hívta a mesterét, már tudtam. A mandikhor gazdája, a tolvaj, a ravasz
herceg, a nagyapám… mind egy és ugyanaz.
– És szerinted ki szólt hozzád Ariadnén meg a többieken keresztül? – kérdezte Belial. Lustán intett
egyet, mire James bepillantást nyert a Néma Város kórházába. A betegek mozdulatlanul feküdtek az
ágyukban, Jem őrizte a bejáratot, kezében a botjával. A teremben csönd honolt. James önkéntelenül
ránézett Christopherre, aki mozdulatlanul és sebesülten hevert. – Belefáradtam a piszmogásodba –
eresztette le a kezét Belial, mire a látomás szertefoszlott. – Meg kellett értened, hogy ha nem jössz el
hozzám, akkor sohasem lesz vége az öldöklésnek.
Jamesnek eszébe jutott Matthew és Cordelia. Milyen hitetlenkedve meredtek rá, amikor elmondta
nekik, miért kell átmennie a kapun, miért nincs más választása!
Muszáj találkoznom a nagyapámmal a dimenziójában, akár csapda, akár nem. Van olyan csapda,
amibe bele kell menni. Ha nem találkozom vele, hogy megalkudjunk, akkor sohasem fog véget érni ez
az öldöklés.
– Te vagy az oka annak, hogy miért volt ilyen kevés démon az utóbbi években Londonban – jegyezte
meg James. Túlságosan félnek ahhoz, hogy előkerüljenek. Félnek megmutatni a képüket, ahogy Polly
mondta. – Nem jöttek, mert féltek tőled. De miért?
– Hogy mindannyian elkényelmesedjetek – válaszolta Belial. – A mandikhor úgy aprított benneteket,
mint kés a kenyeret, és miért? Mert egyáltalán nem emlékeztetek rá, hogy mit jelent harcosnak lenni.
– És akkor elkezdted visszaengedni a démonokat – folytatta lassan James. – Hogy szorongjunk, és
elvonja a figyelmünket. Hogy ne legyünk éberek.
– Úgy tűnik, hogy te meg a barátaid eléggé éberek voltatok – söpörte le Belial a homokot a
mandzsettájáról.
– Mi, emberek nem vagyunk olyan ostobák, mint hiszed – közölte James hűvösen.
– Teljesen félreértesz, gyermekem, ha szerinted bolondnak tartom az embereket – húzódott még
szélesebb mosolyra Belial szája. – Ők a mennyek legimádottabb teremtményei. Működésre mily hasonló
angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! – idézte halkan. – A világ ékessége! Az élő állatok
mintaképe! 16

– Shakespeare ironizált – pontosított James.

– De attól még nem vagy igazán ember, ugye? – faggatta Belial. – Egyetlen nephilim sem az. Emberek
között jársz, úgy nézel ki, mint ők, ám közületek még a legalávalóbbnak is felülmúlja az ereje a legerősebb
emberi lényét.
James nem tudta, mire számított Belialtól. Arra nem, hogy így viszonyul az emberi lényekhez.
A démonok azonban cseles lények, akárcsak ilyen értelemben a tündérek: kedvük szerint csűrik-csavarják
az igazságot. A démonok pedig – a tündérekkel ellentétben – tudnak hazudni.
– Miért akartál ennyire találkozni velem? – érdeklődött James tárgyilagos hangnemben. – És miért nem
te jöttél el hozzám? Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy én látogassalak meg?
Belial hátravetette a fejét, ám hangtalan volt a nevetése.
– Meglepetés vagy – jelentette ki.
– Több félelemre számítottál? – kérdezte James. – Akkor nem ismered az apámat. Nem ismered az
anyámat. Nem ismered a családomat és engem sem.
– Több haragra számítottam – ismerte be Belial. – De talán már túlléptél az ilyesmin. Úgy tűnik, hogy
már tudtál rólam. Ti, nephilimek, azokkal a kis könyveitekkel! Akkor hát mit tanultál a nagyapádról?
– A pokolra teremtetted Belialt, az ellenségeskedés angyalát; a sötétség az övé, feladata a
gonoszság és a bűntudat elhozatala. A seregéhez tartozó lelkek mind a pusztítás angyalai, akik a
sötétség törvényeit tartják, egyetlen vágyuk afelé haladni – idézte James.
Belialt mintha szórakoztatta volna a helyzet.
– A nevem jelentését nem tudod? Beli ya’al eredetileg, arámi nyelven, vagy talán héberül? Azt jelenti,
hogy „sohasem fog felemelkedni”. A Pokol Hercegei közül egyedül én nem járhatok a Földön a saját
formámban. Muszáj birtokba vennem egy testet, hogy a világotokban létezzek.
– Megszálltad Ariadnét – állapította meg James. – A kórteremben.
– Csak egy pillanatra – felelte Belial keserűen. – Amikor a lelkem birtokba vesz egy emberi testet,
olyan, mintha tábortűz égne egy vékony papírtokban. A test órákon belül megsemmisül. Lilith, Szammael
és a többiek mind járhatnak a Földön, még a saját alakjukban is. Egyedül engem sújt ez a korlátozás, mert
a Mennyek mindnyájunkat megbüntetnek a szabályaik szerint. Az összes herceg közül én szerettem a
legjobban az embereket, így egyedül engem fosztottak meg attól, hogy közöttük járjak – magyarázta
kézmozdulatokkal kísérve. A keze is olyan gyönyörű és kortalan volt, mint a többi része, karcsú és hosszú
ujjakkal. A körmei fénytelen feketék voltak. – És ott vagy te.
Jamesnek fokozódott az égő érzés a zsigereiben. Érezte, hogy csorog a verejték a lapockái között a
láztól, és a haját is átáztatja. Nem mert lenézni a karjára.
– Csak azt a gazdatestet használhatom, ami a véremből van – magyarázta Belial. – Megpróbáltam az
anyáddal, de az angyali szerkezet, amit magán hord, megakadályozta, hogy a közelébe jussak. Miután
lekerült, Ithuriel még akkor is védte. Túlságosan megmérgezte az angyalvér ahhoz, hogy otthont adjon
nekem – húzta el a száját. – De te! Mi osztozhatnánk a testeden, James. A jelenlétem meggyógyítana az
ereidben csörgedező mandikhorméregtől. Túlélnéd, és óriási hatalmad lenne. Elvégre nem te vagy az
örökösöm, a saját húsom és vérem?
– A démontámadások, a betegség… – rázta a fejét James. – Csak azért csináltad az egészet, mert
hajlandóságot kellett ébresztened bennem.
Az utolsó darab is a helyére került, összeállt a kép. Jamesnek az egész teste lüktetett a fájdalomtól.
 – Ezért akartad, hogy Belfegort hibáztassák azért, amit megpróbáltál elérni – folytatta James. – Az
egész miatt. Megpróbáltad megkerülni a törvényt, ami kimondja, hogy nem emelkedhetsz fel. Egyáltalán
nem minket, árnyvadászokat akartál megtéveszteni, hogy ki a nagyapám. Hanem a többieket, akik olyanok,
mint te.
– Az angyalokat odafent, meg a pokol démonjait – pontosított Belial a fekete körmeit vizsgálva. –
Valóban. Ezt nem tagadom.
– Az kell neked, hogy önként jelentkezzek a megszállásra. Hogy megengedjem, hogy én legyek te.
– Így van – felelte Belial, mintha unatkozott volna.
– Elvetted a nagyanyámtól a boldogságát. Elvetted az unokatestvérem, Barbara életét. És azt akarod,
hogy…
– Hogy add nekem a tested a felemelkedéshez – vágott közbe Belial türelmetlenül. – Igen, igen. Mert én
meg tudom állítani az egészet. Ezt már elmondta neked a teremtményem a hídon.
– A mandikhor – mondta James. – Megszálltál valakit, és elküldted Emmanuel Gasthoz. Hogy
megidézze a démont.
– Gast hasznos idióta volt – hagyta helyben Belial. – Valamiért azt hitte, hogy életben hagyom, miután
megidézi a démont, pedig végül elvezettek volna hozzá a nyomok, és aligha volt az a fajta, aki bírja a
kínzást meg a vallatást – magyarázta ásítva. – Tényleg nagy kár érte. Gast eléggé értett a dimenzionális
mágiához. Sikerült úgy megidéznie a démont, hogy részben a te világodban létezik, részben pedig itt, ahol
gyarapszik.
– Ezért bírja a napfényt a mi világunkban – ismerte fel James.
– Pontosan. A világok egymásra rétegződnek: a mandikhort és a gyermekeit ez a világ védelmezi a
tiétekben. Itt pedig teljes mértékben engem szolgál. Amikor utasítom, hogy ne támadjon többé
nephilimekre, akkor a támadások abbamaradnak. Nem lesz több halál. De ha visszautasítasz, folytatódni
fog. Te pedig, fiam, meghalsz.
– Állítsd meg előbb a démont – mondta rekedten James. – Hívd ide, és pusztítsd el, aztán… aztán
megszállhatsz. Engedni fogom.
– Nem – mormolta Belial. – Ezek a dolgok nem így működnek, James Herondale. Ez az én világom, és
nem lesz trükközés. Először a gazdatestemmé válsz. Aztán…
– Nem – rázta a fejét James. – Előbb a démon. És nem elég, ha csak visszavonod a lénynek kiadott
parancsod. El kell pusztítanod.
Belialnak megkövült a jeges pillantása. Mennyire hasonlít a szeme anyáéra! – gondolta James.
Különös volt ennyi gonoszsággal telve látni azt a szempárt. Ennyi gyűlölettel.
– Itt nem te osztogatsz nekem parancsokat – közölte Belial. – Gyere ide, fiú!
James nem moccant. Belialnak résnyire szűkült a szeme, aztán végigmérte Jamest: az arcát, a ruházatát,
a vérző kezét.
– Visszautasítasz engem – szólalt meg lassan, mintha nem tudná elhinni. James úgy látta, hogy elképedt,
már ha a pokol egyik hercege el tud képedni.
– Ahogy már mondtam, szabad akaratomból jöttem ide – ismételte James.
– Értem – felelte Belial. – Nem vagy olyan könnyen kezelhető, mint a hallottak alapján hittem. De
nemsokára rájössz majd a terveim bölcsességére. Jobban díjaznék egy felnőtt férfitestet – tette hozzá csak
úgy mellékesen. – Igen, jobban örülnék, ha egy kicsit idősebb lennél, de a szükség pokoli nagy úr –
vigyorgott. – Tartsd észben, hogy nem te vagy az egyetlen, akit megkereshetek.
Intett a fekete körmös kezével, mire színes fénycsóva jelent meg a sötétben. Lucie alakja bontakozott ki
belőle: a harci öltözetbe bújt Lucie-é, szoros kontyba fogott hajjal. Teljesen élethű volt, még a tintafoltok
is a kezén. Jamesnek összeszorult a gyomra.
– Ne merészelj hozzányúlni – mondta. – Egyébként is… Lucie sohasem menne bele.
– Ne legyél ennyire biztos benne – nevetett Belial. – Fontold meg, James. Hiába csörgedezik erő a
véredben, törékeny testben élsz. Nézd meg, mitől haldokolsz éppen. Négy apró körömnyomtól a kezeden.
Milyen kis dolog ahhoz, hogy ennyi mindennek vessen véget! Porhüvelyben élsz, ami öregszik, meghal, és
szörnyen tud fájni. Ha viszont csatlakozol hozzám, halhatatlanná válsz. Nem akarnád ezt a húgodért? Saját
magadért?
– Nem – válaszolta James. – Nem érné meg.
– Á, a nephilimek ostoba önteltsége – hunyorgott Belial. – Talán ideje, hogy emlékeztesselek, milyen
törékeny is vagy valójában, te fiú.


Csend volt. Jesse ott állt, nem kapkodott levegőért – egyáltalán nem lélegzett –, a karddal a kezében.
Grace-re nézett, aztán a Lucie-re, aki még mindig a földön guggolt. Aztán egészen apró bólintással jelzett
Lucie-nek.
– Igen – mondta Grace felé fordulva Lucie. – Látom Jesset.
Grace a szája elé kapta a kezét.
– De hogyan? – suttogta Grace. – James is Herondale, de ő nem látja. James sohasem látta…
– Lucie különleges – magyarázta Jesse. – Úgy tűnik, hogy nem csak a hétköznapi szellemeket látja.
Nekitámasztotta a kardot a csűr oldalának, és odament a húgához.
– Grace – ölelte át gyengéden. Grace a vállára hajtotta a fejét. – Az a démon… nagyapánk műve volt,
hogy még mindig itt kószál?
– Nem – húzódott el tőle egy kissé Grace. – Hanem… – kezdett bele, de megrázta a fejét. – Nem
szabad. Nem beszélhetünk előtte semmiről. Ő Will Herondale lánya, Jesse, voltaképpen a konzul
unokahúga…
Lucie szótlanul felállt, és lesöpörte a füvet a ruhájáról. Nagyon kellemetlenül érezte magát. Eszébe
jutott a démon, a sziszegő suttogás: az eskü, amit az anyád tett a nála sokkal hatalmasabbak előtt.
A démon Tatiana műve volt, ezt tudta, s Jesse arckifejezéséből ítélve ő is sejtette.
– Ismerem Lucie-t – jelentette ki Jesse, s Grace szőke haja fölött ránézett. – Megbízom benne. Mint
ahogy te megbízol Jamesben.
– Sohasem meséltem neki rólad… – húzódott el tőle Grace a homlokát ráncolva.
– Lucie! – kiáltotta valaki. Lucie felpillantva látta, hogy Thomas rohan felé, aki könnyen átjutott az
alacsony sövényen, és döbbenten, de harcra készen közeledett, a bolájával a kezében.
Grace gyorsan hátralépett Jessetől, és megtörölte az arcát.
– Miért törtetek be az otthonomba? – fordult Thomas felé lesújtó pillantással. – Mi folyik itt?
– Nem gondoltuk volna, hogy itthon vagytok – válaszolta Thomas.
– Ez nem segít – mondta Lucie. – Mesélj neki az ellenszerről, Thomas.
– Á – pillantott Grace-re feszengve a fiú. – Christopher és én próbálunk kifejleszteni egy ellenszert a
démonméregre.
– És? – kérdezte kimérten Grace. A szeme sarkából Jesset figyelte, aki néhány lépésnyit visszavonult,
és szótlanul nézte őket. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Thomas nem látja őt.
– Szükségünk volt valamire az üvegházból – folytatta Thomas. – Egy bizonyos növényre. Elhoztam, és
gyanítom, hogy nem fog hiányozni az ottani állapotokból ítélve.
Jesse felvonta a szemöldökét.
– Itt szokás betörni mások birtokára, és ócsárolni a kertjüket? – kérte számon Grace. – És mit keresett
Miss Herondale az olasz kertben?
– Hát… – kezdte Lucie.
Elfehéredett a világ. Előbb fehér lett, aztán szürke.
Lucie-nek elállt a lélegzete, mert eltűnt előle a kert, és kietlen sivatag vette át a helyét ismeretlen
csillagokkal teli éjszakai égbolttal. Látta maga előtt Jamest, vérfoltos ruhában. Betegnek tűnt, mintha lázas
lenne. Lucie döbbenten nézte, ahogy a bátyja karddal a kezében előretör. A látomás eltűnt. Megint a
chiswicki birtokon találta magát, hétrét görnyedve, levegőért kapkodva. Tudta, hogy amit látott, az a
valóság.
– James – nyögte ki. James valamiféle bajban van. Segítenünk kell neki. De ezt nem mondhatta ki
Thomas előtt, mert neki az ellenszerre kellett összpontosítania, meg egyébként is azt hinné, hogy megőrült.
Így hát Lucie megpróbált határozottan megszólalni: – Oda kell mennem hozzá.
Thomas értetlenül nézett rá. Grace is. Csak mintha Jesse értette volna.
– Hol van most? – érdeklődött a fiú. – Megyek, megnézem. Tudod, milyen gyorsan közlekedem.
Lucie és Grace röpke, szinte cinkos pillantást váltott egymással.
– Egyébként hol van James? – kérdezte Grace. – Nincs veletek?
– A Highgate temetőben van – felelte Lucie. – Elment a Néma Városba.
Jesse egy fürge bólintással eltűnt.
– Mi a csuda, Lucie? – faggatta Thomas. – Mi van Jamesszel?
– Oda kell mennem hozzá Highgate-be. Többet tudok segíteni a barátainknak ott, mint nektek a
laborban. Most, hogy az utolsó hozzávalónk is megvan, már csak idő kell az ellenszer megalkotásához,
nem?
– Igen, de muszáj most elmenned Highgate-be?
– Egyszerűen úgy érzem, muszáj vele és Cordeliával lennem. Végeztünk azzal, amiért idejöttünk.
A laborban csak elterelném a figyelmeteket.
– Lucie elviheti a kétkerekű lovas kocsinkat – vágta rá Grace. – Az megfelel a célnak, ha el szeretne
jutni a Néma Városba.
Lucie meglepetten, de hálásan nézett rá.
– Veled kéne tartanom, Lucie – tépelődött Thomas.
– Nem – tiltakozott Lucie. – Tom, neked muszáj a konzuli rezidenciára menned. Nem tudnék tükörbe
nézni, ha miattam késne az ellenszer.
Lucie ezt teljes mértékben igaznak is érezte. Így végre sikerült meggyőzni Thomast, aki búcsút intve
elindult visszafelé a kúria hosszú kocsifelhajtója felé.
Amint hallótávolságon kívül ért, Grace határozott tekintettel nézett Lucie-re.
– Mit tervezel? Tudom, hogy okkal küldted el. Jó okkal.
– Jesse miatt küldtem el – válaszolta Lucie. – És azért, mert… hallottalak azzal a démonnal beszélgetni,
Grace. Valamilyen bűbájjal fenyegetett téged. A Klávé…
Grace arca borzalmas színt öltött. A könyvekben olyan drámai szokott lenni, amikor elsápadnak az
emberek. Most viszont kissé összeszorult Lucie gyomra a látványtól.
– Ki ne mondd a nevüket! Igen, anyám sötét varázslatot alkalmazott, hogy megpróbálja visszahozni a
bátyámat, és a fekete mágiával démonok is jártak. Démonok, akikkel alkut kötött, akik követeléseket
támasztottak felé, akik ígéreteket csikartak ki belőle. Az Angyalra mondom, bár ne tette volna! A javát
igyekeztem eltitkolni Jesse elől, de… nekem csak ő van, és nem veszíthetem el. Ha a Klávé értesül az
anyám tetteiről…
– Tudom – próbálta megnyugtatni Lucie. – Megértem, hogy senki sem tudja, hogy Jesse is itt van, és
azért rejtegetitek, mert ha a nephilimek megtalálják a testét, akkor megsemmisítenék. De muszáj őt óvni és
elrejteni? Az Enklávé nem talált rá, amikor átkutatták a birtokot…
– Mama a hálószobájában tartotta Jesse koporsóját, ahová az Enklávé nem ment be – mondta Grace
szinte suttogva. – Átköltöztettem, miután ő beteg lett. Nem bírtam oda bemenni. És az is kibírhatatlan volt,
hogy ott kelljen felébrednie minden naplementekor.
– Ez szörnyű… – kezdte Lucie, majd meglepetten felsikkantott, amikor Jesse újra felbukkant.
Grace szemlátomást jobban hozzászokott már Jesse kísérteties jövés-menéséhez, mert meg sem rezzent.
– Megtaláltad? – faggatta rögtön Lucie. – Láttad Jamest?
 – Nem láttam – habozott Jesse. – Láttam viszont Matthew-t és Cordeliát. James… nem volt ott.
– Ez minden? Hogy James nem volt ott? – kérte számon Lucie. – Matthew és Cordelia nem hagyná
magára.
– Szerintem ő hagyta ott őket, sőt ő döntött úgy, hogy megy – felelte lassan Jesse. – Láttam még… sötét
varázslat nyomait.
– Oda kell mennünk hozzájuk! – szorult össze Lucie gyomra. – Máris.
– Vihetitek a kocsit, ahogy javasoltam – ismételte Grace, bár Lucie-nek feltűnt: nem ajánlotta fel, hogy
elkíséri őket.
– Nem, köszönöm, de… El tudnál vinni magaddal, kérlek? – fordult Jessehez. – Úgy, ahogy te
közlekedsz?
– Ahogy a szellemek közlekednek? – döbbent meg Jesse. – Fogalmam sincs, hogy működhet-e, Lucie.
Még sohasem vittem magammal senkit.
Lucie kinyújtotta a kezét. Jesse közel állt hozzá, így a fiú mellkasára tehette a kezét. Tömör volt, puha
bőrrel ott, ahol Lucie ujjai hozzáértek a kulcscsontjához. Csak a szívdobogását nem lehetett érezni.
Lucie belenézett Jesse szemébe. Tudta, hogy a fiú talán sohasem fogja neki ezt megbocsátani, de nem
volt más választása.
– Jesse Blackthorn – szólalt meg. – Megparancsolom, hogy vigyél el engem a bátyámhoz! Vigyél el a
Highgate Temetőbe!
– Lucie, ne! – feszült meg.
Grace értetlenkedve tett feléjük egy lépést. Már majdnem kinyújtotta a kezét Jesse felé.
– Megparancsolom! – ismételte elszántan Lucie.
Erre Jesse dühös arckifejezéssel köré fonta a karját, és eltűnt a lábuk alól a talaj.



15
Szabó Stein Imre fordítása
16
William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi – Arany János fordítása
 20
Isteneknél kisebbek

„Szeme hiú bosszúról

árulkodott, harcról, mely isteneknél
kisebbeknek veszélyes. Szemben áll már
az emberibb, csinosabb Béliál –
az Égből nála nem veszett kecsesebb
személy, ki színleg méltóságra termett,
s hőstettre.”
– John Milton: Elveszett Paradicsom – 17

– Még mindig laza a kötél – állapította meg Matthew, miután végeláthatatlanul sok idő telt el a temetőben.
Nagyon sápadt volt, Cordelia aggódott érte. Úgy tűnt, hogy elszívja az erejét, hogy James átment a másik
világba.
Cordelia olyan közel ment a boltívhez, amennyire csak tudott. Gondolta, hogy talán megpillanthatja
rajta keresztül Jamest, de csak kopár földet látott lepusztult fákkal, meg egy felkelő vörös holdat.
– Mi van, ha történt vele valami? – kérdezte Matthew.
– Megmondtad Jamesnek, hogy rántsa meg a kötelet, ha vissza kell jönnie – felelte Cordelia. – Tudja,
mit kell tennie.
Lepillantva látta James halovány lábnyomait, amik a boltív felé vezettek, majd hirtelen végük szakadt.
Felemelte a kezét, hogy próbaképpen megérintse a boltív alatti részt, hátha akad egy gyenge pont a
válaszfalon.
Nem akadt. Olyan volt, akár a kérlelhetetlen gránit. Látszottak rajta keresztül a homokszemek, amiket
felkapott a másik világ szele. Olyan közelinek tűnt!
Reccsenés hallatszott, és megfeszült a kötél. Cordelia megpördült a tengelye körül, Matthew pedig
felkiáltott, ahogy a kötél előrelendülve lerántotta a lábáról. Nagy puffanással esett hanyatt, és rúgkapált,
miközben a boltív felé húzták.
A földet kaparva próbált lassítani a tempón, a ruhája pedig beleakadt a földből kiálló gyökerekbe, amik
meg is szaggatták azt. Durván nekiütközött a boltívnek, ám a kötél ekkor elernyedt. Nyögve gurult odébb,
Cordelia pedig odarohant hozzá, s előrántotta a Cortanát.
Térdre rogyott Matthew mellett. A fiúnak piszkos és véres volt a haja.
Cordelia megfogta a kötelet, és felemelte a kardot.
– Ne – kérte Matthew rekedten. – James…
Cordelia tudta: Matthew nem akarja, hogy elvágja azt, ami összeköti Jamesszel. De Matthew belehal,
ha újra és újra nekiütközik a két világ közötti válaszfalnak. Cordelia ezt is tudta; és ha Matthew-t ez nem
is zavarta, őt viszont igen.
Lesújtott a Cortanával, hogy levágja a kötelet Matthew derekáról. Matthew a hasára fordult, és nagy
nehezen feltérdelt, Cordelia pedig megfogta az elvágott kötélvéget, kötött vele egy laza csomót a csuklója
köré, s olyan szorosan megmarkolta, ahogy csak bírta.
– Cordelia… – nyúlt felé Matthew.
A kötél hirtelen ismét megfeszült. Méghozzá hihetetlen erővel: oldalra rántotta Cordeliát, aki kis híján
beledőlt a saját kardjába. Felsikoltott, ahogy a boltív felé vonszolta a kötél. Látta, hogy közeledik a
válaszfal, amin keresztülmegy a kötél. Pislákolt a boltív alatti tér. Cordelia megfordult, és felemelte a
Cortanát; egyre gyorsabban haladt előre.
Eszébe jutott, hogy a kard beleállt a Tower-híd gránitjába. És fájdalmasan felelevenedett benne az apja
hangja: „ez a penge mindenen átmegy”.
Érezte, ahogy a markolat lüktet a tenyerében, hallotta Matthew kiáltását, és előrenyújtotta a Cortanát,
egyenesen a boltív felé, mintha csak egy papírt akarna átvágni.
Olyan zaj hallatszott, mintha darabokra tört volna valami, miközben Cordelia átszáguldott a két világ
közötti válaszfalon. Felsikoltott, mert üvegszilánkszerűségek szálltak körülötte, mindegyik egy-egy képpel:
látott egy tengerpartot vérző holddal, egy föld alatti üreget, egy citadellát valami hegytetőn, meg egy
őrtorony előtt felemelkedő démont.
A szilánkok elrepültek mellette, s eltűntek. A kötél elernyedt, Cordeliának már csak a csuklója és a
keze fájt utána. Levegőért kapkodva, nyögve fordult meg.
Az árnyékvilágban volt: a feje fölött szürke felhők szabdalták az eget, súlyos gránittömbök módjára
lebegve. Mindenfelé hamu- és homokdűnék magasodtak. Rég elpusztult különös állatok megfehéredett
csontjai álltak ki a földből.
– Daisy? – szólalt meg egy ismerős hang.
Cordeliának kiesett a kötél a kezéből, miközben nagy nehezen felült. James térdelt mellette a homokban,
sápadtan, a szeme alatt véraláfutás-szerű karikákkal és piszkos arccal.
– Hogyhogy itt vagy? – suttogta. – Hogyan lehetsz egyáltalán itt?
– A Cortana. A kard… átvágta a válaszfalat…
– Daisy – lehelte James, és ölbe kapta.
Cordelia nem számított rá, így meglepetten elengedte a Cortana markolatát, ami szerencsés volt, hiszen
máskülönben átdöfhette volna vele valamelyiküket, vagy akár mindkettejüket. James odanyomta az arcát
Cordeliáéhoz, aki érezte a fiú szívverését.
– Azt hittem, soha többé nem láthatlak – mormolta James. – Daisy, angyalom…
– James – ölelte át a nyakát Cordelia.
Bizonyára csak néhány másodperce lehetett James karjaiban, mégis olyan érzés volt, mintha egy időn
túli világba csöppentek volna. Megcsókolta James bársonyos haját, ám a fejük fölül mennydörgés
hallatszott. James talpra szökkent, a karjaiban Cordeliával.
– Menj vissza, Daisy! – nézett le a szemébe. – Törj át a válaszfalon visszafelé! Tűnj el innen!
Ismét felharsant a mennydörgésszerű hang, ezúttal közelebbről.
– Nem, James. Nem foglak itt hagyni.
James felmordult, eleresztette a lányt, aztán felkapta a Cortanát, hogy a kezébe nyomja.
Cordelia ösztönösen megragadta a kardot.
– Már tudom, mit akar Belial. Hidd el, nem tehetsz semmit…
Cordelia még jobban megmarkolta a Cortanát.
– Csak ha visszajössz velem – jelentette ki makacsul. Megint hallatszott a hang; mégsem mennydörgés
volt, inkább mintha a föld verte volna vissza.
– Nem tudok – magyarázta James. Feltámadt a sivatagi szél, így a homlokába fújta a selymes fekete
tincseit. – El kell pusztítanom. Csak így lehet véget vetni ennek. Menj vissza, Daisym – érintette meg az
arcát. – Mondd meg Matthew-nak…
Üvöltés hasított az éjszakába, s megremegett a lábuk alatt a talaj. Cordelia felnyögött, mert a dűnék
hirtelen szétrobbantak körülöttük. Felszállt a homok, eltakarta a csillagokat; szétnyílt a talaj, és valami
mennydörgésszerű morgás kíséretében kimászott belőle.
Cordelia eltakarta az arcát a kezével. Mire leeresztette, csupa homok volt a haja és a bőre. Csak
pislogott és bámult. Ahol kietlen sivatag állt, most a mandikhor démon magasodott föléjük: háromszor
akkora volt, mint amekkorának a hídon tűnt, és még az égboltot is kitakarta a hatalmas testével.


A Grosvenor Square-i konzuli rezidencia György korabeli stílusban épült: fehéres oszlopsor ékesítette a
téglafalat, az ókori Rómára emlékeztető homlokzatot adva. Méretes kúria volt, a fák teteje a negyedik
emeleti ablakokat súrolta. Thomasnak azt a helyet jelentette, ahol a barátaival játszott kisgyermekkorától,
így rég nem tudta sem lenyűgözni őt, sem pedig megfélemlíteni.
Vagy legalábbis azt hitte. Ahogy leszállt a kocsiról, és elindult a bejárati ajtó felé vezető széles
lépcsősoron, összeszorult a gyomra az idegességtől. Lucie-vel együtt a Kódex összes szabályát
megszegték, és most egyenesen a konzul házába menekül. Alighanem megőrült.
Eszébe jutott James, Lucie és Matthew. És Cordelia. Egyikük sem habozna egy pillanatig sem, hogy
egyenesen odamenjen az ajtóhoz. Eszébe jutott Christopher, aki a Néma Városban haldoklik. Egyedül a
sötétben, a barátai nélkül, a zsigereit mardosó méreggel. Christopher az unokatestvére ugyan, de Thomas
mégis úgy érezte, mintha édestestvérek lettek volna.
Thomas felrohant a lépcsőn, és határozottan bekopogtatott az ajtón.
– Charles! – kiáltotta. – Charles, Thomas Lightwood vagyok. Engedj be!
Mintha Charles az ajtónál várakozott volna, mert rögtön kinyílt.
Charles elegáns fekete öltönyt viselt, vörös haját pedig hátrasimította. Thomas egyszerre érzett
fájdalmat és dühöt, mint Charles közelében mostanában mindig. Régen Matthew bosszantó bátyja volt, aki
nem nagyon jutott eszébe. Most viszont Thomas látta, hogy hogyan néz Alastairre, amitől tompa fájdalmat
érzett.
– Ha Christopherről van szó, én sem tudok többet, mint te – mondta a türelmetlennek tűnő Charles. –
A Néma Városban van. Szerintem Matthew elment az Intézetbe Jameshez. Javaslom, hogy te is tegyél így!
Már majdnem becsukta az ajtót, ám Thomas gondolkodás nélkül beékelte a széles vállát a résbe.
– Már tudom, mi történt Christopherrel. Használnom kell a lenti labort. Christopher nem tudja, ezért én
fogom.
– Nem – felelte Charles. – Ne légy nevetséges! Emberek halnak meg. Ez nem a játszadozás ideje…
– Charles – jelent meg az előszobában Alastair. Nadrágban és ingujjban volt, zakó nélkül. Fedetlen
alkarján finom ívű izmok látszottak, az állát pedig még akkor is dölyfösen felszegte, amikor senki sem
nézett rá. – Engedd be Thomast!
Charles a szemét forgatva hátralépett az ajtótól. Thomas szinte bebukdácsolt az előszobába.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Alastair. Sötét szemöldökét összevonva Thomasra nézett.
Thomas gyorsan kifejtette Christopher elképzelését az ellenszerről, de persze átugrotta az
üvegházakban tett illegális látogatásokról szóló részleteket.
– Csak szükségem van a laborra, hogy megnézzem, működik-e – fejezte be. – Alastair…
– Thomas, most komolyan – kezdte Charles. – Bizonyára jót akarsz, de ez most nem megfelelő időpont
az elhamarkodott és buta kísérletezgetéshez. Most fogok találkozni az Enklávéval. Nincs időm itt maradni
veled, hogy biztos ne robbantsd fel a házat.
Thomasnak eszébe jutott Christopher – a félénk és okos Christopher – meg a hosszú évek csöndes
eltökéltsége, ami szakértővé tette abban, amit csinált: kiérdemelte Henry tiszteletét, és sokkal több
mindenre volt képes, mint amennyit valaha is kinéztek belőle.
Thomas határozottan magához szorította a maloszgyökeret tartalmazó dobozt.
– A nővéremre és az unokatestvéremre is lesújtott ez a valami, ez a démonméreg – jelentette ki
Thomas. – A nővérem meghalt. Christopher haldoklik. Hogy juthat eszedbe, hogy nem veszem komolyan?
Hogy egy elhamarkodott butaság? Az ellenszer megalkotása az egyetlen módja annak, hogy megmentsük
azokat, akik még életben vannak.
– Az Enklávé… – próbálkozott Charles a zakóját gombolva.
 – Még ha az Enklávé meg is találja és megöli a mandikhor démont, az sem fog segíteni a betegeken –
folytatta Thomas. – Nem fog segíteni Ariadnén.
Charles bosszúsan összeszorította a száját, mire Thomasnak egy pillanatra az a bizarr érzése támadt,
hogy azt fogja mondani: nem érdekli Ariadne. Látta, hogy Alastair szinte sötét pillantást vet Charles-ra,
mintha ugyanez merült volna fel benne is.
Thomas megköszörülte a torkát.
– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy hátra kell lépnünk, és hagyni, hogy az emberek azt csinálják,
amiben jók. Christopher pedig jó ebben. Hiszek benne. Ez az ellenméreg hatni fog.
Charles erre csupán értetlen arcot vágott, Thomas viszont nem neki mondta. Alastairre nézett, aki éppen
felhúzta a kesztyűjét, majd csevegő hangon megszólalt, anélkül, hogy Thomasra pillantott volna.
– Charles, hadd használja a labort! Én majd itt maradok, hogy biztosan ne égesse porig a házat.
– Megtennéd? – döbbent le Charles.
– Ez tűnik a legjobb megoldásnak, miután úgyis tudod, hogy engem nem érdekel egy újabb Enklávé-
gyűlés.
– Hát igen – ismerte be vonakodva Charles. – Rendben. Akkor hát gyere, amikor tudsz – nyúlt Alastair
felé, mintha szokásból tenné, de gyorsan leeresztette a kezét. Olyan esetlenül méregették egymást
Alastairrel, hogy Thomasnak összeszorult a szíve.
Charles elindult lefelé a lépcsőn. Félúton járt, amikor megfordult.
– Ne tegyél tönkre semmit – közölte Thomasszal, majd leoldalgott a lépcsőn, és eltűnt a sarkon.
– Jobb, ha indulunk is a laborba… – kezdte Thomas, és a ház belseje felé vette az irányt.
– Várj – szólalt meg Alastair. Thomas megtorpant, leginkább a meglepetéstől. Alastair fagyos fekete
tekintettel nézett rá.
– Engem egy fikarcnyit sem érdekel a laboratórium – jelentette ki. – Tudnom kell, hol van a húgom
ebben az őrületben. Hová ment?
– A Highgate temetőbe – mondta Thomas. – A Néma Város bejáratához.
– A csudába! Minek? Tudod, mit? Mindegy, minek. Csak dühös lennék miatta.
– Sajnálom – szabadkozott Thomas. – Nem azt, hogy ott van. Ha vészhelyzet állna elő, márpedig nem
hiszem, hogy fog, akkor Cordelia csodálatra méltóan megvédené magát. Hanem ezt az egészet sajnálom,
ami zajlik. Nem a mi hibánk, de azért… sajnálom.
Alastairnek ellágyult a tekintete, Thomas pedig egy pillanatra újra Párizsban érezte magát, ahol zsebre
vágott kézzel, halkan beszélgetett Alastair Carstairsszel, akiből mintha kettő létezne ezen a világon.
– Én is sajnálom. Ami a nővéreddel történt – jegyezte meg Alastair. – Még nem volt lehetőségem
elmondani neked.
Thomasnak elállt a lélegzete.
– Köszönöm.
– Tényleg úgy gondolod, hogy ez az ellenszer működni fog? – érdeklődött Alastair.
– Tudom, hogy fog.
Alastair hosszan farkasszemet nézett Thomasszal, aztán bólintott.
– És meddig tart majd elkészíteni?
– Húsz percig, ha minden jól alakul.
– Jó – fújta ki magát Alastair. – Akkor húsz perc. Utána elmegyek megkeresni Cordeliát.
Thomas döbbent arcát látva türelmetlenül intett a laboratóriumhoz vezető lépcső felé. – Segítek neked –
magyarázta. – Lássunk munkához!


A mandikhor óriási volt. Úgy tornyosult föléjük, akár egy tábortűz füstje. Nem lehetett összetéveszteni:
habár rengeteget nőtt, ugyanolyan oroszlánszerű és pikkelyes teste volt, ugyanazzal a háromsoros
állkapoccsal, amiből agyarak álltak ki. Valami más újdonság is volt benne: itt, az árnyékvilágban ezerféle
betegség nyoma látszott rajta. Ahogy feléjük tartott, Cordelia öklendezni kezdett. A démonok egyébként is
gyakran voltak gusztustalanok, az embernek hozzá kellett szoknia a borzalomhoz. De rejlett valami zsigeri
a halál nyomaiban, amik ezt a lényt borították: a fekete halál ocsmány bubói tarkították a karját, a törzse
himlős volt, a repedt mellkasán pedig lepranyomok futottak végig. Foltokban ette ki a bőrét a savas
rothadás, máshol pedig vöröslött a skarláttól. Fekete genny csöpögött a füléből és a szájából.
James hátrálni kezdett, Cordeliát is maga után húzva, ám meredek por- és homokdűnék vették őket
körül. Valójában nem volt hová visszavonulni.
Éles kacaj harsant. Az egyik homokdűne tetején világos hajú és szemű férfi állt. Fiatalnak tűnt, és
döbbenetesen gyönyörűnek, ám volt valami sötét a szépségében, ami a véres hó vagy éppen a sötétben
fénylő fehér csont esztétikumára emlékeztetett.
Hasonlított Jamesre. Nem kifejezetten, csak talán a szeme formája, az arcszerkezete, a szája íve.
Cordeliának emlékeztetnie kellett magát:
Ez itt Belial, a Pokol Hercege. Ha Jamesre emlékeztet engem, akkor az a szándékos műve. A valódi
formájában talán egyáltalán nem így néz ki.
Ahogy leszállt körülöttük a por, az alak kinyújtotta a kezét a mandikhor felé. A démon mintha
megdermedt volna, Belial pedig Cordelia felé fordult, hogy hűvösen végigmérje.
– Ejnye, James – csettintett a nyelvével. – Ilyen erősítést hívni csalásnak számít. Hol marad a
sportszerűség?
James elővette a csillogó kis kardot az övéből. Levegőért kapkodott, és nagyon sápadt volt. Piszkosan
már nem úgy festett, mint egy Edward korabeli fiatal úriember, hanem sokkal inkább hasonlított
ösztönlényre.
– Hadd menjen vissza a mi világunkba! – mondta. – Csak hagyd békén! Én vagyok az, akivel dolgod
van.
– Nem – közölte Cordelia élesen. – Nem foglak itt hagyni!
Belial unottan legyintett egyet. Cordeliának elállt a lélegzete, amikor fekete indák csaptak ki a földből,
körülfonták a lábát, és odaszegezték. James tett felé egy lépést, miközben Cordelia felemelte a Cortanát,
és lesújtott vele, hogy átvágja az indákat…
A kard viszont eltűnt a kezéből. Elveszítette az egyensúlyát, térdre zuhant, az indák pedig még
szorosabban tekeredtek a lába köré. Elfojtott egy sikolyt. Mindent elsöprő fájdalmat érzett, szinte vörösbe
borult tőle a világ. Hallotta James kiabálását, felpillantva pedig homályosan látta Belialt, aki
szörnyűséges mosollyal markolja a Cortanát.
Belial kacagott az arckifejezésén.
– Ebben a világban minden nekem engedelmeskedik – magyarázta. – Még Völund, a Kovács kardja is.
Azzal csettintett egyet, ami olyan hangos volt, akár a pisztolylövés. A mandikhor pedig újra életre kelve
rávetette magát Jamesre.


James oldalra gurult, amikor a mandikhor ráugrott. Hallotta, hogy földet ér mellette, és még a talaj is
beleremegett. James a hátára fordult, amikor a lény fölé tornyosult, és felfelé döfött a kardjával. Morgást
hallott, a karjára pedig égető genny ömlött.
A démon meghátrált, így James épphogy fel tudott pattanni. Látta Cordeliát, aki kétségbeesetten
küszködött az indákkal. James többször is előrebukfencezett gyors egymásutánban, majd talpra szökkenve
megfordult: a mandikhor mögötte volt, a buzogányszerű botot markoló mancsát meglendítve. James kitért
előle; pont a feje fölött süvített el.
Fájt, lüktetett a feje. Forrón feszült az egész teste, a csuklója pedig szörnyen égett. Hátralépve próbálta
a mandikhorra szegezni a tekintetét. Bántotta a szemét az erős fény előtt mozgó árnyék. Belial figyelte,
ahogy a mandikhor morogva kerülgette.
Cordelia figyelmeztetőleg felkiáltott, a mandikhor pedig széttárt karmokkal felugrott a levegőbe –
meglehetősen fürge volt a sérülései ellenére. Egyik karmával végigszántotta James karját, aki oldalra
fordult, a feje fölé szúrt a karddal, és felhasította a démon testét. Még több genny fröccsent rá, immáron a
saját vérével keveredve. Fémes ízt érzett a szájában, majd guggolásból előrevetette magát. A mandikhor
éppen odakapott a mancsával, és a kard élével találkozott. Felvonyított, ahogy széthasadt a bőre, s a
pengét markolva hátralökte Jamest.
James olyan erővel fogott talajt, hogy elfogyott a levegője. Kicsúszott a kezéből a penge. Érte nyúlt, ám
a mandikhor lába éppen lecsapott a kardra. James oldalra fordult, mert vad köhögés fogta el: térden
csúszva vért köpött. Hallotta Belial nevetését.
Letörölte a szájáról a vért. A démon a teljes méretében fölé tornyosult, és résnyi vörös szemekkel
nézett le rá.
– Add fel, James! – javasolta Belial. – Ismerd el a vereséged! Különben megparancsolom a
mandikhornak, hogy csapjon le rád.
James fájdalmak közepette felnézett. Látta Cordeliát, akinek véres volt a keze, úgy tépte az indákat.
Bocsánatot akart kérni tőle, s elmondani neki, hogy sajnálja, amiért belerángatta ebbe a reménytelen
káoszba.
Cordelia ránézett, mintha üzenni akarna valamit a tekintetével. Még mindig az indákat szorongatta. Nem
adta fel, a vér és a fájdalom ellenére sem. Ő Cordelia; sohasem adja fel.
Küzdj tovább! – mondta magában James, ám nem tudott felkelni: a teste kezdte feladni. Árnyak kúsztak
be a látóterének szélére. A mandikhor fölé tornyosult, várt egy szóra, egy kézmozdulatra Belialtól.
Belialtól, aki mindent uralt ezen a világon, aki a saját akarata szerint formálta ezt a dimenziót.
James kinyújtotta a jobb karját. A sebből, amit a mandikhor karma ejtett, még mindig folyt a vér:
cseppek hullottak a földre, hogy a homok felszívja őket. Mintha hallotta volna suttogni a homokot,
valamiféle halk morajlással, de talán csak a méreg hatott így a testére.
Árnyak – suttogta a homok, James pedig felidézte mindazt, amit Jem valaha is tanított neki.
Összpontosítás. Tiszta tudat. Légzés. Várat kell építened magad köré az akaraterőddel. Meg kell
ismerned ezt az erőt, hogy uralni tudd.
Ezt a világot Belial uralta. Mindent a saját akaratára formált benne: minden fa, minden kő, minden
homokszem az uralma alatt áll. Ennek a dimenziónak minden darabja Belial önvalóját tükrözte.
Nem te vagy az örökösöm, a saját húsom és vérem?
James összpontosított. Úgy gyűjtötte össze minden akaraterejét, mint nagyító lencséje a fényt. Lesújtott
az akaratával, az eltökéltségével, az ereiben csörgedező vérrel. Érezte, hogy megmozdul és átváltozik a
lába alatt a talaj; megragadta ennek a világnak a magvát: a megkövült, bütykös fákat, a roskadozó
csonthalmokat, a homokdűnéket, a mandikhor árnyékát.
Belial felkiáltott, a mandikhor pedig felemelkedett. James talpra szökkent. Átvezette a saját erejét a
körülötte lévő dimenzióba, ami fürgén válaszolt is: a talaj felmorajlott a talpa alatt, a kezéből és az
ujjaiból pedig mintha sötét tűz lobbant volna fel. A mandikhor James felé tántorgott, ám a szélben annyi
homok kavargott, hogy sötét tornádó lett belőle.
Belial kiabált, a mandikhor viszont már nem hallotta: beleveszett a hangja a süvöltő szélbe. James
széttárt karokkal állt, és úgy fújt rajta keresztül a szél és a homok, mint vihar a sivatagon. A mandikhor
csak vonyított és vonyított: ez a világ már teljes egészében ellene fordult. Gallyak szakadtak le a fákról,
hogy aztán kés módjára szálljanak a levegőben, a csontokból pedig rakéták lettek. A démon még utoljára
felvonyított a sötétben, mielőtt mindent magával ragadó, kavargó légörvény vette körül.
A mandikhor eltűnt. James azonnal ellazult: a szél lecsillapodott, a lába alatt pedig megnyugodott a
talaj. Halkan földet értek a törmelékdarabok. Megtörölte a szemét, hogy megszabaduljon a belekerült
vértől és homoktól, és kétségbeesetten nézett körül. Az egész táj átváltozott: a dűnéknek nyoma veszett, a
homok egyenletesen terült el előtte.
Ekkor látta meg Cordeliát: mozdulatlanul feküdt, vörös haja vértócsa módjára terült szét körülötte a
homokban.
– Daisy – szólalt meg James rekedten, és elindult felé.
Alig tett meg egyetlen lépést, megjelent előtte Belial, aki egy másodperccel korábban még nem volt ott.
Nem látszott nyoma a homokban, hogy odament volna Jameshez. Bal kezében ott volt a Cortana, az
aranyszínű penge csak úgy csillogott a szürke bőrével ellentétben.
– Nocsak – húzódott Belial arca valami mosolyfélére. – Milyen okos vagy.
James csak bámult. Érezte a kimerültséget, a mérget a szervezetében, és várta, hogy ezek újra
elhatalmasodjanak rajta. Kétségbeesetten oda akart érni Cordeliához, még mielőtt összeesik.
– Félre az utamból – morogta kiszáradt torokkal, rekedt hangon.
– Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek – kuncogott Belial. – Szép gondolat, igaz? Ráadásul
18

Jakab apostol, vagyis James leveléből.

Odahajolt Jameshez, aki megérezte a kénkő szagát.
– Látom, hogy kezded átlátni annak az erőnek a töredékét, amit megkaphatsz, ha elfogadod a valódi
örökséged – suttogta Belial. – A vér, amiben mi osztozunk, sokkal erősebb, mint amiben Raziellel
osztozol. Mit gondolsz, miféle hatalmad lesz, ha az maradsz, aki most vagy?
– Hagyj békén! – közölte rekedten James. – Nem fogom hagyni, hogy…
– Elég! – bődült fel Belial. Olyan volt, mintha a démon elveszítette volna az uralmat az arcvonásai
felett: furcsamód hosszúkásnak tűnt a szeme, ráadásul a szája is, ahogy éktelen haraggal szélesre tátotta. –
Szerinted meg fogom engedni, hogy hagyd ezt a testet meghalni? Nincs választásod, te…
Belialnak hátrarándult a bal karja. Jamesnek elkerekedett a szeme, amikor látta kirepülni a Cortanát a
kezéből, a karmai közül. Belial felordított, megfordult, és az a látvány tárult elé, amit az imént James is
látott: Cordelia állt mögöttük, térdtől lefelé megtépázott harci öltözetben. A Cortana úgy repült hozzá, akár
egy madár: a lány kinyújtotta a kezét a kardjáért, aminek a markolata hazatalált a véres tenyerébe.
– Nagy udvariatlanság kérdés nélkül elvenni valakitől a kardját – jegyezte meg.
Belialnak résnyire szűkült a szeme; felemelte a kezét, mire Cordelia lába alatt elkezdett szétnyílni a
talaj. James vakon előretántorgott, hogy elkapja őt, mielőtt elesne, de Cordelia megállt a lábán. Belial
felé ugrott, és egyetlen laza mozdulattal belemártotta a Cortanát a démon mellkasába.
Belial hátravetett fejjel felbődült a kíntól.
– Daisy! – sietett oda James, miközben Cordelia kihúzta a pengét. Belial még mindig vonyított. Vérzett
a sebe, mintha sötét rubinok lettek volna a cseppek, csillogó sötétvörösek. James elkapta Cordeliát, aki
levegőért kapkodva reszketett, és Belialra szegezte a tekintetét.
– Ostobák – sziszegte Belial. – Fogalmatok sincs róla, mit tettetek.
Felemelte a kezét, mintha le akarna sújtani valamelyikükre, de homok módjára szétmállottak az ujjai.
Belial eltátotta a száját, ahogy darabokra hullott a teste, mint valami kirakós játék a szélben. Mintha fel
akart volna bődülni vagy ordítani, az arca viszont megadta magát, mielőtt bármilyen hangot hallathatott
volna: szétmorzsolódva szertefoszlott a levegőben. James szörnyülködve nézte.
Cordelia felsikoltott. Hullámzani kezdett alattuk a talaj. Kettérepedt az égbolt, és vörös-fekete fény
áradt belőle – olyan színű, mint amilyen a Belial sebéből kiömlő vér volt. Összeomlott körülöttük a
dimenzió. James magához húzta Cordeliát, ahogy eltűnt a lábuk alól a föld.


Ez nem olyan, mint portálon keresztül utazni – gondolta Lucie. Nem hangok és képek forgatagán haladt
keresztül. A holtak útja teljesen néma és sötét volt. Egyáltalán nem látott és hallott semmit. Ha nem fogták
volna körül Jesse karjai, nem érezte volna a fiú szilárd testét, talán azt hitte volna, hogy örökre
elveszítette az élők világát – hogy meghalt, és egy szörnyű, semmilyen űrbe csöppent.
 Óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajta, amikor megint kinyílt a világ. Tömör talajt fogott a talpa;
megtántorodott, de megtartották a köré fonódó karok. Pislogva leküzdötte a szédülést, és körülnézett.
Jesset látta meg először, aki magához ölelte őt, ám a zöld szeme egyértelmű haragot tükrözött.
– Az isten verjen meg, Lucie Herondale! – átkozódott, amikor elengedte.
– Jesse… – kezdte Lucie, de rádöbbent, hogy fogalma sincs, hol van. Kétségbeesetten nézett körbe. Egy
tisztáson voltak a Highgate temető közepén, cédrusfák lombkoronája alatt. Sötét volt, a levelek viszont
átengedtek némi csillagfényt.
Lucie reszketve elővette a zsebéből a boszorkányfényt. A lángnál már látta, hogy sírok veszik körül
őket kör alakban. A talaj úgy nézett ki, mintha nemrégiben történt harc nyomait viselné. Nem messze egy
összegörnyedt alak hevert a fűben.
Lucie-nek elállt a lélegzete.
– Matthew!
Keresztülrohant a tisztáson, és levetette magát James parabataia mellé. A boszorkányfénynél látta a
kék-zöld foltokat az arcán. A zakója és az inge szakadt és vérfoltos volt. Lucie elővette az irónt az övéből,
majd Matthew kezéért nyúlt.
A parabatairúna ott feketéllett a fiú csuklóján. Lucie visszatartotta a könnyeit.
– Lucie – állt oda mellé Jesse. A szellő meglibbentette a fejük fölött a faleveleket, ám Jesse ruhája és
haja meg sem rezzent. – Rendben lesz. Elveszítette az eszméletét, de nincs veszélyben.
Lucie odanyomta az irónjának a hegyét Matthew tenyeréhez, és gyorsan rajzolt rá egy iratzét.
– Honnan tudod?
– Ha haldokolna, azt látnám – magyarázta halkan Jesse. – És ő is látna engem.
Lucie befejezte az iratzét, ami felizzva életre kelt Matthew bőrén. A fiú felnyögött és megmoccant,
kinyitotta a szemét.
– Matthew – hajolt fölé. Visszarakta az irónját az övébe, és rátette a kezét Matthew arcára, amin
kezdtek halványulni a zúzódások és a horzsolások. Matthew tág pupillákkal, a semmibe révedve nézett
vissza rá.
– Cordelia? – suttogta.
– Nem, Math – pislogott Lucie. – Lucie vagyok. Hol van Cordelia? – fogta meg a kezét. – És James?
Hol vannak, Matthew?
– Az átjáró – próbált nagy nehezen felülni. Lucie értetlenkedve nézett rá. – Átmentek rajta. Először
James, aztán Cordelia. A Cortanát használta. Az átjáró – ismételte, mintha pánikba esett volna, miközben
sötétzöld szemével a tisztást pásztázta. – Hová lett?
Lucie aggódva pillantott Jessere, akinek még mindig megfeszült az állkapcsa a dühtől, de legalább nem
ment el. Nem hagyta cserben Lucie-t. Jesse vállat vont: úgy tűnt, hogy ő sem látott átjárót.
– Matthew, próbálj visszaemlékezni… – kezdte, mire kettéhasadt az égbolt.
Hangtalan és hihetetlen jelenség volt. Egy pillanatra rés tátongott az ég kellős közepén, amin keresztül
Lucie látta egy másik világ csillagképeit. Árnyakat is látott, amik csillagtűz-tornyok módjára magasodtak
a levegőben, sötéten lángolva. Egy ezüst szempárt is megpillantott.
Aztán James és Cordelia pottyant le az égből.
Cordelia esett le először. Úgy csapódott be ebbe a világba, akár egy hullócsillag: egyszer csak
megjelent az égen, aztán már három méterrel a talaj fölött volt. Keményen ért földet, a Cortana kirepült a
kezéből.
James egy szempillantás múlva követte, ernyedt testtel. Cordelia mellett landolt, és mozdulatlanul
hevert.
– Segíts fel – kapta el Matthew Lucie kezét. Jesse nézte, ahogy Lucie talpra segíti. James és Cordelia
néhány lépésnyire feküdt; Lucie és Matthew pedig odarohant, hogy letérdeljen melléjük.
Cordelia máris próbált feltápászkodni. Csupa homok és por volt. A haja kiszabadult a kontyból, és
tűzfüggönyként omlott a vállára.
– James – nyögte. Sötét szeme elkerekedett a félelemtől. – Vele foglalkozzatok, kérlek, ne velem… a
démonméreg…
Démonméreg? Meghűlt a vér Lucie ereiben, ahogy a bátyja fölé hajolt. James mozdulatlanul feküdt, a
keze pedig sápadtan feketéllett a démongennytől. Fekete haja merev volt a rászáradt vértől.
Cordelia talpra akart állni, de a fájdalomtól felsikoltva térdre rogyott. A James fölött térdelő Lucie
ijedten nézett rá.
– Daisy…
– Semmiség – mondta Cordelia. – Kérlek, biztos tudunk tenni valamit Jamesért… – folytatta egy
reszketős lélegzettel. – Megölte a mandikhort. Elpusztította. Nem halhat meg. Nem igazság.
Matthew is James mellett térdelt, és máris elővette az irónját. Mindig azok a rúnák a legerősebbek,
amiket az ember a parabataiától kap: Matthew biztos kézzel rajzolt gyógyító rúnákat James mindkét
tenyerébe, csuklójára és a nyakára.
Mindannyian dermedten, lélegzet-visszafojtva vártak. Cordelia fájdalmak közepette közelebb vonszolta
magát, vörös haja rálógott a zöld levelekre a talajon. Jamesre szegezte a tekintetét.
Az iratzék felvillantak a bőrén – és eltűntek.
– Nem fognak működni – szólalt meg Jesse. Már nem volt nyoma haragnak az arcán; Cordelia
közelében állt, de csak Lucie látta, s mérhetetlen szomorúság látszott a szemében. – Túl közel van a
halálhoz.
Matthew felnyögött. A szívéhez kapott; olyan erősen szorította a mellkasát, mintha kést mártottak volna
a szívébe, és igyekezne megállítani a vérzést. Falfehér volt az arca.
– Haldoklik – mondta elcsukló hangon. – Érzem.
Lucie megfogta a bátyja mindkét kezét. Hideg és mozdulatlan volt. Könnyek szöktek a szemébe, hogy
aztán rácsöppenjenek James arcára, csíkot rajzolva a koszrétegbe.
– Kérlek, Jamie – suttogta. – Kérlek, ne halj meg! Kérlek, lélegezz! A mama és a papa kedvéért. És
értem.
– Add oda neki az én leheletemet! – javasolta Jesse.
Lucie felkapta a fejét. Rámeredt Jessere. A fiú különös arcot vágott: furcsamód szinte ragyogott az
eltökélt lemondástól.
– Hogy érted ezt?
– Kivel beszélsz, Lucie? – bámult Cordelia.
Jesse odament hozzájuk. Letérdelt, ám nem hagyott nyomot a fűben. Levette a nyakából az aranyláncot,
amin a medál lógott, és odanyújtotta Lucie-nek.
Lucie emlékezett rá, hogy mit mondott neki Jesse a Tower-hídi csata után. Hogy odaadta volna neki az
utolsó leheletét. Mert abban elég életerő lett volna ahhoz, hogy kiürüljön a víz a tüdejéből, ha fuldoklik.
Mint ahogy James fuldokolt most a méregtől.
– De akkor mi lesz veled? – suttogta. Tisztában volt vele, hogy Cordelia bámulja. Matthew pedig hétrét
görnyedt a kíntól, és szaggatottan, elgyötörten vette a levegőt.
– Számít? – kérdezte Jesse. – Ez az ő élete. Nem egy árnyékélet. Nem évekig tartó várakozás a
sötétben.
Lucie kinyújtotta a kezét. Érezte, hogy a hűvös és kemény fém a tenyerében landol. Egy pillanatig
hezitált – de csak egy pillanatig –, és a fűben térdelő Jessere szegezte a tekintetét.
Aztán lenézett a bátyjára, akinek kék volt a szája, a szeme pedig beesett. Alig lélegzett. Lucie olyan
óvatosan nyitotta ki a kis medált, mintha a világ utolsó csepp vizét rejtő poharát tartaná a kezében, majd
James ajkához tartotta.
Sóhajtásnyi szünet következett.
Aztán James mellkasa megemelkedett Jesse Blackthorn utolsó leheletétől. Kinyitotta a szemét, ami
ragyogó aranyszínben pompázott, a csuklóján lévő négy félhold alakú sebből pedig fekete folyadék ürült –
a teste megszabadult a mandikhor mérgétől.
Lucie megmarkolta a medált, de olyan erősen, hogy a fém belevájt a tenyerébe. Cordelia felkiáltott;
Matthew pedig felemelte a fejét, és újra életteli árnyalatot öltött az arca. Odakúszott James mellé, hogy
magához ölelje.
James Matthew mellkasára dőlve próbált fókuszálni valamire. Lucie tudta, mit lát. Egy fiút, aki fölé
hajol, és éppen olyan fekete a haja, mint az övé, akinek olyan zöld a szeme, mint a galagonya levele, s
akinek a körvonalai máris halványulni kezdtek, akár felhőkbe képzelt figurák a szélben.
– Ki vagy te? – suttogta James rekedten.
De Jesse már eltűnt.


– Hogy érted, hogy ki vagyok? – kérte számon Matthew. – A parabataiod vagyok, te félnótás.
Matthew éppen azzal foglalatoskodott, hogy gyógyító rúnákat rajzoljon Jamesre, ahol csak érte, aminek
Cordelia nagyon örült. Neki fogalma sem volt róla, mit csinált Lucie, amivel meggyógyította Jamest, de ez
most nem számított.
– Nem rád gondoltam, Matthew – magyarázta James csukott szemmel. Sötét pillái súrolták a
járomcsontja tetejét. – Természetesen.
Matthew megsimogatta a gyűrűkkel ékesített kezével James borzas haját, és elmosolyodott.
– Elmondanád nekünk, hogy mi történt? Nem mindennap megy át az ember fia egy démonvilágba, hogy
aztán az égből pottyanjon le. Szerintem meg kéne osztanod ezt az élményt a barátaiddal.
– Hidd el, hogy hosszú történet! – válaszolta James. – Biztosíthatlak, hogy nem vagyunk veszélyben,
miután…
– Tényleg megölted a mandikhort? – kérdezte Lucie.
– Igen – mondta James. – Cordelia pedig elpusztította azt, aki megidézte – nyújtotta ki a vágott sebekkel
teli, összepiszkolt kezét. – Daisy, idejönnél? – kérte egy félmosollyal. – Odamennék hozzád, de nem
hinném, hogy van erőm a járáshoz.
Cordelia megpróbált felállni, de égető fájdalom nyilallt a lábába. Ráharapott az ajkára, hogy ne
nyöszörögjön fel.
– Eltört a lábam, azt hiszem. Nagyon bosszantó, de azért jól vagyok.
– Ó, Daisy! A lábad! – ugrott talpra Lucie, hogy odaszaladjon Cordeliához. Lerogyott, és Cordelia
karjához nyomta az irónját. Nekilátott, hogy rajzoljon rá egy iratzét. – Borzalmas vagyok! –
méltatlankodott. – Én vagyok a világtörténelem legszörnyűbb parabatai-jelöltje. Kérlek, bocsáss meg,
Daisy!
A gyógyító rúna hatni kezdett, Cordelia pedig érezte, hogy összeforr a lábában a csont. Nem volt túl
kellemes érzés.
– Semmi baj, Lucie – mondta felnyögve. – Egyedül is megoldottam volna, de elejtettem az irónomat…
azon a másik helyen.
Lucie félresimította Cordelia haját a szeméből, és rámosolygott.
– Soha nem kell egyedül megoldanod – jelentette ki. – Azok a rúnák a legjobbak, amiket a
parabataiodtól kapsz.
– Rémes – állapította meg Matthew. – Nézd csak, ahogy kinyilvánítják a barátságuk örök kötelékét.
Nyilvánosan!
– Megkérdőjelezném, hogy neked mi számít nyilvánosnak – tette hozzá James. Lucie és Cordelia
összemosolyogtak: ha James tud csipkelődni Matthew-val, akkor biztos, hogy gyógyulófélben van. – Ez
egy nagyon elhagyatott sírkert.
– Hmm… – hümmögött Matthew meglepően komoly hangon, résnyire szűkült szemekkel. Talpra állt,
majd segített Jamesnek, hogy felüljön egy fának dőlve. Matthew már a tisztás széle felé tartott, amikor
James megszólalt.
– Luce, hadd váltsak néhány szót Cordeliával.
Lucie összenézett Cordeliával, aki bólintott és felállt. Még mindig fájt neki terhelni a lábát, ám Lucie
iratzéi már javarészt elvégezték a dolgukat. Lucie csatlakozott Matthew-hoz, Cordelia pedig odabicegett
Jameshez, hogy letelepedjen mellé egy ciprusfa árnyékában.
Amikor James alig lélegzett, Cordelia útelágazást pillantott meg az életben. Az egyik út James
halálához vezetett: ott értelmét veszítette a világ, Lucie-nek összetört a szíve, Matthew tönkrement,
Thomas és Christopher le volt sújtva, a Herondale család tagjai pedig nem mosolyogtak többé. A másik
úton pedig úgy folytatódott az élet, ahogyan most: tökéletlenül, kuszán, de tele reményekkel.
Ezen az úton jártak. Ez számított: hogy James lélegzik, már nem kékül a szája, és aranylóan határozott
tekintettel néz rá. Annak ellenére, hogy Cordeliának sajgott az egész teste, azon kapta magát, hogy
mosolyog.
– Megmentetted az életemet – szólalt meg James. – Pont úgy, ahogy olyan sok évvel ezelőtt a húgomét.
Valami harcoshoz méltó becenevet kellene adnunk neked. A Daisy helyett azt, hogy Artemis vagy
Boadicea.
– Nekem tetszik a Daisy – nevetett halkan Cordelia.
– Nekem is – nyúlt oda James, hogy óvatosan megigazítsa Cordelia egyik hajtincsét, akinek kis híján
megállt a szíve. – És amikor arcán felragyogott a mosoly fénye, ezernyi szívet nyert meg vele: sem
büszkeség, sem pajzs nem szabhatott gátat az erejének. Leila volt a neve.
– Leila és Madzsnun – suttogta. – Te… emlékszel?
– Felolvastál nekem – felelte James. – Ha ennek az egésznek vége, újra elolvashatnánk együtt is
esetleg?
Együtt olvasni. Cordelia még sohasem hallott ennyire romantikus dolgot. Bólogatni kezdett, ám
Matthew élesen felkiáltott:
– Jön valaki! Boszorkányfényt látok.
Cordelia odafordult. Fények jelentek meg a fák között: ahogy közeledtek, látszott, hogy fáklyákról van
szó. Megpróbált felállni, de az iratzék már halványultak is; nagyon fájt a lába. Visszaült a földre.
– Ó, egek – panaszkodott Lucie. – A Néma Testvérek egyáltalán nem fognak örülni, ugye? Az Enklávé
sem. Valószínűleg szörnyen nagy bajban leszünk.
– Talán el tudunk menekülni – vetette fel Matthew.
– Én nem megyek sehova – jelentette ki James. – Itt maradok, és akármilyen büntetést szabnak ki,
elfogadom. Kínpad, vasszűz, pókok általi halál… mindegy, csak felállni ne kelljen.
– Szerintem én nem is tudok felállni – tette hozzá szabadkozva Cordelia.
– Már kezdik eltakarni börtön-árnyak a növekvő Fiút – idézte Matthew. – Coleridge.
19

– Wordsworth – helyesbített James.

A fények még közelebb értek. Egy éles hang harsant a tisztáson. Egy ismerős hang.
– Mi a csuda folyik itt?
Cordelia megfordult, de igyekezett nem mozdítani a lábát. Alastair sietett ki a tisztásra. Lefegyverzően
hétköznapinak tűnt az apjuk régi tweedkabátjában, mintha csak sétálni indult volna. Természetellenesen
világos haja csak úgy ragyogott a halovány csillagfényben. Mellette a borzas hajú Thomas állt, aki valami
gyógyszerésztáska-félét tartott a kezében.
– Miért hevertek mindannyian a földön? – kérdezte Thomas, és meglóbálta a táskát a levegőben. – Az
ellenszer. Készen van. Hogy jutunk el a leggyorsabban Christopherhez?
Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Matthew felállt, hogy jól megölelje Thomast, ám vigyázott,
hogy ne üsse ki a táskát a kezéből.
– Menjünk, szóljunk a Testvéreknek! – kezdte el vonszolni a barátját a Néma Városba vezető
ösvényhez.
– Nem kell velem jönnötök – tiltakozott Thomas derűsen.
– Csak arra az esetre, ha megint kántálás lenne – érvelt Matthew. – Nem hinném, hogy lesz, de sohasem
lehet tudni.
Alastair figyelte, ahogy Thomas és Matthew eltűnik a fák között a sötétben. Aztán a fejét rázva
Cordeliára nézett.
– Biyâ – hajolt le, hogy ölbe kapja a húgát. – Gyere velem haza!
– De hát Alastair – karolta át meglepetten a nyakát Cordelia. – Nem hagyhatom itt a barátaimat…
– Leila – folytatta Alastair szokatlanul gyengéd hangon. – Nem lesznek egyedül. Thomas és én
gondoskodtunk róla, hogy eljusson egy üzenet az Intézetbe. Nézd!
Cordelia odanézett, és látta, hogy a sírok mögötti széles ösvényt boszorkányfényfáklyák fénye világítja
be egy csapatnyi árnyvadász jóvoltából. Tucatnyi ismerős arcot látott: Will Herondale fáklyája fényt
vetett az ezüstös fekete hajára. Tessa kardot tartott a kezében, barna haja pedig kiengedve omlott a
vállára. Gabriel, Cecily és Anna Lightwood is ott volt; Anna mosolygott, a haja pedig olyan fekete volt,
akár a harci öltözete.
Hallotta, hogy Lucie felsikkant.
– Papa!
Will futásnak eredt, aztán a karjaiba kapta a lányát. Tessa odarohant Jameshez, hogy letérdeljen mellé,
s elkezdjen a sérüléseivel foglalatoskodni. Gabriel és Cecily is követte őket, így Lucie-t és Jamest
nemsokára körülvették, hogy megölelgessék és egyúttal meg is dorgálják őket.
Cordelia megkönnyebbülten becsukta a szemét. James és Lucie jól volt. Mindenfelől beszélgetés
hallatszott: Gabriel és Cecily Thomas felől érdeklődött, a többiek pedig elmondták, hogy éppen a Néma
Városba viszik őt, ahol beadhatják majd az ellenszert. Valaki más – a Rosewain-családból – azt mondta,
hogy még mindig fennáll a veszély, mert a démonok újra támadhatnak, akár van ellenszer, akár nincs.
– A mandikhort legyőzték – jelentette ki Cordelia. – Nem fog visszatérni.
– És honnan tudja ezt az ifjú hölgy? – érdeklődött George Penhallow.
– MERT JAMES MEGÖLTE – közölte Cordelia olyan hangosan, ahogy csak bírta. – James megölte a
mandikhor démont. Láttam elpusztulni.
Ekkor már néhányan összegyűltek körülötte. Will állta el az útjukat a kinyújtott karjával, s azzal érvelt,
hogy nem szabadna zaklatniuk egy sérült lányt. Alastair megragadta az alkalmat, hogy elosonjon a
tisztásról a sötétbe, a karjában Cordeliával.
– Könyörgök, hogy ne keveredj bele ebbe, khahare azizam – mondta neki Alastair. – Nemsokára
minden megoldódik, de előtte még rengeteg badarság jön. És neked pihenned kell.
– De tudniuk kell, hogy James volt az – tiltakozott Cordelia. Furcsamód kényelmes volt így haladni,
hogy a bátyja vállára hajthatta a fejét. Az apjuk is így cipelte őt régen, amikor még Cordelia nagyon kicsi
volt. – Tudniuk kell, hogy mit tett, mert… mert muszáj.
Mert Belial a nagyapja. Mert amikor az Enklávé ezt megtudja, ki tudja, mit fognak gondolni. Mert
az emberek ostobák és kegyetlenek tudnak lenni.
– Tudni fogják – felelte Alastair teljes magabiztossággal. – Az igazság az igazság. Mindig kiderül.
– Honnan tudod, hogy működik az ellenszer? – emelte fel a fejét Cordelia, hogy ránézzen.
– Megbízom Thomasban – vigyorodott el Alastair a sötétben.
– Tényleg? – csodálkozott Cordelia. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól ismered.
Alastair habozott.
– Figyeltem, ahogy csinálta – válaszolta végül.
Már odaértek a Carstairs-hintóhoz, ajtaján a vártornyos címerrel. Sok hintó sorakozott mellette az út
mentén.
– Mert annyira bízott Christopherben, így bízott saját magában is. Nem hittem volna, hogy létezik ilyen
barátság, ami többé tesz, mint ami vagy.
– De Alastair…
– Nincs több kérdezősködés – rakta be Cordeliát a hintóba, és bepattant utána. Alastair mosolygott;
azzal a ritka és elbűvölő mosolyával, aminek az értékét még inkább növelte a ritkasága. – Nagyon bátor
voltál, Leila, de gyógyulnod kell. Ideje hazamenni!



17
Jánosy István fordítása
18
Károli Gáspár fordítása
19
Ferencz Győző fordítása
 A múlt:
Cirenworth Hall, 1898

Cordelia gyakran egyedül érezte magát, amikor kettesben maradt a szüleivel, ám annyira még soha, mint
amikor Alastair elment az Akadémiára. Amíg ott volt, a Carstairs család többi tagja megjárta Indiát,
Párizst, Fokvárost és Kanadát, ám éppen Cirenworthben nyaraltak, amikor a fiú végre visszatért.
Cordelia hónapokat várt a bátyja hazatérésére, ám amikor az kiszállt a kocsiból – magasabb,
szálkásabb és elegánsabb volt, mint valaha –, már más embernek tűnt. Mindig is indulatos volt, és kényes
természetű, de már alig állt szóba vele. Amikor pedig mégis, többnyire csak annyit mondott Cordeliának,
hogy ne zavarja.
A szüleik nem foglalkoztak a változással. Amikor Cordelia megkérdezte az apjától, hogy Alastair miért
nem tölti vele az idejét, az válaszul elmosolyodott, és annyit mondott, hogy a kamasz fiúk „ilyen időszakon
mennek keresztül”, Cordelia pedig „megérti majd, amikor nagyobb lesz”.
– A vele egykorú fiúkkal érezte jól magát egész évben, aztán vissza kellett térnie hozzánk vidékre –
kuncogott Elias. – Majd túl lesz rajta.
Ez nem volt kielégítő válasz. Cordelia megpróbálta annyiszor keresztezni Alastair útját, ahányszor csak
lehetett; erőltetve, hogy a bátyja tudomást vegyen róla. Gyakran viszont meg sem találta. Alastair órákat
töltött a szobájában, s amikor a húga bekopogtatott az ajtaján, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy
elküldje. Egyszerűen nem foglalkozott vele. Cordelia csak onnan tudta, hogy Alastair odabent volt, hogy
előkerült az étkezéseknél, vagy bejelentette, hogy elmegy sétálni egy nagyot egyedül.
Így ment ez néhány hétig. Cordelia ebben a sorrendben megélte a csalódottságot, a bánatot, az
önhibáztatást, a bosszúságot, végül dühös lett. Egyik este a vacsoránál hozzávágott egy kanalat, és azt
kiabálta: „Miért nem beszélsz velem?” Alastair elkapta a kanalat, letette az asztalra, és szótlanul lesújtó
pillantást vetett rá.
– Ne dobálózz, Cordelia – szólt rá az anyja.
– Mâmân! – méltatlankodott Cordelia, mintha elárulták volna. Az apjuk nem foglalkozott az egésszel,
és úgy folytatta az evést, mintha mi sem történt volna. Risa arra járva letett egy új kanalat Cordelia elé,
amit ő szörnyen bosszantónak vélt.
Megértette, hogy Alastair visszautasításának célja, hogy végre hagyjon fel a próbálkozással. Így hát
megkétszerezte az erőfeszítéseit.
– Nos… – jelentette be, ha éppen egy helyiségben találta magát a bátyjával. – Megyek vadszedret
szedni az út mentén. – (Alastair imádta a szedret.) Vagy azt mondta, hogy „szerintem gyakorolni fogom egy
kicsit az eséseket ebéd után a gyakorlóteremben”. (Alastair mindig gondot fordított arra, hogy a húga
gyakorolja a biztonságos esést, amihez szüksége volt egy partnerre.)
Egyik nap, amikor Alastair elindult sétálni, Cordelia várt egy percet, majd követte. Jó gyakorlat –
gondolta magában. Óvatos mozgással, a környezet megfigyelésével, az érzékek kiélesítésével. Játékként
tekintett a dologra: vajon meddig tudja követni a bátyját, mielőtt az észreveszi? Képes lesz-e elég sokáig
észrevétlen maradni ahhoz, hogy megtudja, hová megy?
Kiderült, hogy Alastair nem ment sehova. Csak sétált és sétált, miközben olyan jól ismerte az erdőt,
hogy nem tévedt el. Cordelia néhány óra múlva kezdett elfáradni. Aztán kezdett megéhezni.
Aztán elkalandozott a figyelme, s beleakadt a cipője egy fa kiálló gyökerébe. Hangos puffanással
landolt a kemény talajon. Az előrébb járó Alastair megfordult a zajra, és meglátta a bosszúsan
feltápászkodó húgát. Cordelia karba font kezekkel felszegte az állát, mert makacsul eltökélte, hogy
büszkén visel majd bármilyen kellemetlen reakciót a bátyjától: a rosszallást, a dühöt, az elutasítást.
Alastair ehelyett felsóhajtott, majd odament hozzá.
– Megsérültél? – kérdezte rekedten minden felvezetés nélkül.
Cordelia felemelte a lábát, hogy megnézze, tudja-e ide-oda mozgatni.
– Megleszek. Szerintem csak zúzódás.
– Gyere! – javasolta Alastair. – Menjünk haza!
Csöndben sétáltak, Alastair néhány lépésnyivel előtte, szótlanul. Végül Cordeliát megőrjítette a
hallgatás, így kibukott belőle:
– Nem is akarod tudni, hogy miért követtelek?
A fiú megfordult, hogy szemügyre vegye.
– Gondolom, azt hitted, valami izgalmasat csinálni járok ide.
– Sajnálom – folytatta Cordelia, mert felzaklatta Alastair megrendíthetetlen nyugalma, mint mindig. –
Sajnálom, hogy amióta elmentél az Akadémiára, teljesen érett felnőtt lettél, és megnyerő új barátaid
vannak. Sajnálom, hogy én csak a hülye kishúgod vagyok.
Alastair egy pillanatra rámeredt, aztán szárazon fölnevetett. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha jól
szórakozna.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz – jelentette ki.
– Sajnálom, hogy túl jó lettél a családodnak! Sajnálom, hogy túl jó vagy ahhoz, hogy velem gyakorolj!
– Ne légy bolond, Cordelia! – rázta a fejét.
– Csak szólj hozzám! Nem tudom, miért vagy ennyire zsémbes. Te vagy a szerencsés, akinek lehetősége
nyílt elmenni. Aki jól érezhette magát Idrisben. Tudod, mennyire egyedül voltam egész évben?
Alastair hirtelen elveszettnek látszott, aztán habozott. Cordelia régóta nem látott nála ilyen őszinte
arckifejezést. Utána a bátyja ismét bezárkózott, akár egy vaskapu.
– Végül is mindannyian egyedül vagyunk – jegyezte meg.
– Ez meg mit jelentsen? – kérte számon Cordelia, de Alastair otthagyta. Végül a lány egy szempillantás
múlva letörölte a könnyeket az arcáról a ruhaujjával, és követte.
Miután visszaértek a házba, Cordelia otthagyta Alastairt az előszobában, hogy kihozzon egy egész
készletre való dobókést a házi fegyverraktárt jelentő vitrinből. Elhaladt a bátyja előtt a vitrintől a
gyakorlóteremig vezető úton, és lesújtó pillantást vetett rá, mert alig bírta el a sok kést. Alastair szótlanul
figyelte.
A gyakorlóteremben Cordelia fogta magát, és nekilátott. Puff. Puff. Nem a késdobálás volt a
legnagyobb erőssége, csak kellett neki az érzés, hogy csinál valamit, hogy megsebez valamit – még ha
csak egy lemezből készült céltáblát is. A gyakorlás ritmusa szokás szerint megnyugtatta. Higgadtabban és
egyenletesebben vette a levegőt. Az ismételt mozdulatsor segített: öt dobás, aztán indulás a késekért a
céltáblához, végül vissza, és elölről kezdeni az egészet. Öt dobás. Séta oda-vissza. Öt dobás.
Nagyjából húsz perc után rádöbbent, hogy Alastair a gyakorlóterem ajtajában áll. Nem foglalkozott a
bátyjával.
Valaki más talán azt mondta volna, hogy jobb lett, amióta legutóbb látta, vagy megkérdezte volna, hogy
beszállhat-e. Alastair azonban végül megköszörülte a torkát, és kijelentette:
– Elfordítod a bal lábad a dobásnál. Ezért nem egyenletes a teljesítményed.
Cordelia lesújtó pillantást vetett rá, s folytatta a késdobálást. Viszont jobban odafigyelt a lábmunkájára.
Egy idő múlva Alastair megszólalt:
– Ostobaság azt mondani, hogy szerencsés vagyok. Nem vagyok szerencsés.
– Te nem ragadtál itt egész évben.
– Ó, hány ember járt itt idén, hogy kigúnyoljon téged? – kérdezte epésen Alastair. – Hányan kérdezték
meg, hogy mi a baj veled, amiért nem jársz magántanárhoz? Vagy hányan feltételezték, hogy semmirekellő
a családod azért, mert gyakran költözünk?
 Cordelia ránézett. Arra számított, hogy sebezhetőnek és szomorúnak fogja látni a bátyját, ám
Alastairnek kemény volt a tekintete, a száját pedig pengevékonyra szorította össze.
– Rosszul bántak veled?
– Egy darabig – felelte újabb örömteli kacajjal a fiú. – Rájöttem, hogy van választásom. Kétféle ember
létezik az Akadémián. Aki bánt másokat, és akit bántanak.
– És te…?
– Te melyiket választottad volna? – kérdezett vissza kurtán Alastair.
– Ha csak ez a két választási lehetőségem lett volna, akkor fogom magam, és hazajövök – vélekedett
Cordelia.
– Nos, én azt választottam, amelyiktől nem éreztem úgy, hogy rajtam röhögnek.
Cordelia mozdulatlanul hallgatott. Alastair szenvtelen arcot vágott.
– És mennyire vált be? – érdeklődött Cordelia olyan szelíden, ahogy csak mert.
– Szörnyű – felelte Alastair. – Borzalmas.
Cordelia nem tudta, mit mondhatna vagy tehetne. Legszívesebben odament volna, hogy átölelje a
bátyját, és elmondja neki, hogy szereti. A fiú viszont mereven állt, összefont karokkal, így nem merte
megtenni. Végül inkább felé nyújtott egy kést.
– Akarsz dobni egyet? Sokkal jobb vagy nálam.
Miután a bátyja gyanakodva nézett rá, folytatta.
– Rám férne némi segítség, Alastair. Látod, mennyire nem vagyok precíz.
– Nagyon nem – lépett oda Alastair, hogy elvegye tőle a kést. – Tudom, hogy a kardhoz veleszületett
tehetséged van, de ez nem lesz mindennel így. Figyelj oda a lábadra! Most pedig utánozd a mozdulataimat!
Így, Leila. Figyelj rám!
És Cordelia úgy is tett.
 21
Égés

„Szívemet gúzsba köti a szépség varázsa.

Szerelmem elpusztíthatatlan.
Bár szeretem, ha ég a gyertya,
S amikor szinte már fordul az árnyék,
Nem irigylem a szabad szívet én:
A szerelem láncai fonódnak a lelkem köré.”
– Nizámi: Leila és Madzsnun –


James az ágyában feküdt, a takaró tetején, fejét a tarkójánál összekulcsolt kezeire támasztotta. Az ismerős
repedést bámulta a padlón, ami valamennyire hasonlított egy kacsára. Az apja el fog borzadni.
Matthew mellette ült, bársonyzakóban és hozzáillő nadrágban. James olykor magához tért, majd ismét
kihunyt a tudata az első két napban, miután visszatért Belial dimenziójából. Néha a démonvilágról
álmodott, s arra ébredt, hogy kiabál, és egy olyan fegyverért nyúl, ami ott sincs. Lehet, hogy a kései nem
voltak mellette, de Matthew mindig.
Ha létezett valaki a világon, aki megértette, mit jelent parabatainak lenni, azok James szülei.
Az első éjszaka, miután visszajöttek Highgate-ből, Matthew átvonszolt egy halom ágyneműt James
szobájába, s belebújt, hogy abban aludjon. Senki sem próbálta meg rávenni, hogy menjen haza: amikor
Tessa levest és teát hozott Jamesnek, akkor hozott Matthew-nak is belőle. Amikor Will jött a kártyával,
hogy elüssék az időt, Matthew is játszott, és általában veszített.
Nem mintha a többiek ne lettek volna hasonlóan megértőek. Amikor Anna hozott egy divatos új
nyakkendőt Jamesnek, hogy felvidítsa, hozott egyet Matthew-nak is. Amikor Lucie gyümölcstortát csent
éjfélkor a konyhából, jutott belőle Matthew-nak is. Így hát lehetővé vált, hogy Matthew egyáltalán ne
menjen haza. James aligha hibáztathatta érte: Charles mostanában tényleg kibírhatatlanul viselkedett.
Mindenki Christophert éltette hősként, amiért megalkotta a mandikhorméreg ellenszerét – a mesét pedig
csak még romantikusabbá tette a tény, hogy maga Christopher is megbetegedett, majd meggyógyult.
Kevesen tudták, hogy Charles kis híján nem engedte meg Thomasnak, hogy használja a labort a munkához.
A mondat, miszerint „ha Alastair Carstairs nincs, akkor mindennek annyi”, szó szerint elhagyta Thomas
száját, amitől James eltűnődött rajta, hogy vajon nem csöppent-e vissza a démonvilágba.
Thomas és Christopher mindennap eljött látogatóba, és beszámoltak a betegség utóhatásairól.
A betegek közül senki sem emlékezett arra, hogy James nevét kántálta, s Ariadné sem tudta felidézni a
rövid megszállását. A karantént feloldották, így Charlotte és Henry hamarosan visszatért; Christopher és
James pedig mindketten hősök voltak, ami igencsak dühítette Jamest, aki hangsúlyozta, hogy Cordelia is
ott volt vele a démonvilágban, és ha nincs ott, akkor ő is meghalt volna. Lucie is nagyot mentett, Matthew
úgyszintén. Thomas segített beszerezni a maloszgyökeret a Chiswick-házból, és saját kezűleg készítette el
az ellenszert. Anna vitte el őket korábban a Hell Ruelle-be. James szerint mindnyájan hősök voltak.
Matthew kérdezte meg tőle, amikor kettesben voltak, hogy vajon hiányzik-e neki Cordelia. Egyedül a
lány nem jött el meglátogatni, mert súlyosnak bizonyult a lábtörése, és kellett néhány nap a gyógyulásához.
Lucie járt nála, s arról számolt be, hogy jókedvű.
– Felolvastam neki a Gyönyörű Cordeliából, mire rögtön elaludt – újságolta vidáman Lucie. – Szóval
biztos nagyon fáradt volt.
Thomas és Christopher is elment meglátogatni Cordeliát, vittek neki csokoládét. Megkérdezték
Jamestől, hogy vigyenek-e valamit a nevében. Erre James szótlanul megrázta a fejét, mert tartott tőle, hogy
mi bukhat ki belőle. Senkivel sem akart Cordeliáról beszélni. Csak látni akarta. Ha majd találkozik vele,
akkor tudni fogja.
– Szóval – kulcsolta össze a kezét a tarkójánál Matthew. – Így, hogy te lettél a Klávé új hőse, tervezel
előállni valamilyen követeléssel? – érdeklődött a repedést nézegetve a mennyezeten. – Én saját
komornyikot kérnék, és behívatnám Oscar Wilde-ot magamhoz egy beszélgetésre.
– Ő már meghalt, nem? – kérdezte James.
– Semmi baj az élőhalottakkal – kuncogott Matthew. – Várd csak ki a következő látogatásunkat a Hell
Ruelle-ben!
James elhallgatott egy pillanatra. Valójában szerette volna elkerülni a Klávét, aminek a tagjai túl sok
mindenről nem tudtak. Nekik csak annyit mondtak – Lucie, Matthew és Cordelia –, hogy megtalálta és
lemészárolta a mandikhort a Highgate temetőben a barátai segítségével. James nem látta okát annak, hogy
ennél többet tudjanak.
A szüleivel kapcsolatban azonban más volt a helyzet. Amint végre eléggé kitisztult a feje ahhoz, hogy
elmesélje a történetet, elmagyarázta nekik és Lucie-nek is. Elmondta nekik az igazat a találkozásáról
Beliallal, és arról, ahogy a Cortanával megsebzett Belial szétporlott. Végül beszélt nekik a Herondale
család és a Pokol Hercege közötti vérrokonságról.
Mindannyian úgy reagáltak, ahogy az a jellemükből fakadt. Tessa gyakorlatias maradt, és kifejtette,
hogy éveken át próbálta megtudni, ki az apja, de így legalább már tudják. Lucie-t szemlátomást megrázta a
dolog, de azt mondta, hogy majd regénybe foglalja a történetet. Will haragudott a világra, aztán elment
találkozni Jemmel.
Jem – aki megígérte, hogy titokban tartja Tessa felmenőjének kilétét – elárulta Willnek, hogy bár a
Pokol Hercegét nem lehet megölni, egy ilyen sérülés azért legalább egy évszázadra gyengévé és
testetlenné fogja tenni Belialt.
James beszámolót tartott Christophernek és Thomasnak is, ám mindenki egyetértett abban, hogy
egyelőre jobb titokban tartani a Beliallal kapcsolatos részleteket, különösen így, hogy a Pokol Hercege
most nem jelent fenyegetést. Jem kifejtette, hogy Belial világa széthullott, ami komoly hatalmi veszteség a
Tolvajok Urának. Valószínűtlen, hogy Jamest valaha is újra magába szippantja majd a démoni dimenzió,
de az is, hogy egyáltalán látni fogja.
– James – nyílt ki a szoba ajtaja, s az anyja állt a küszöbön. Mosolygott, amikor meglátta őket Matthew-
val, de ráncolta a homlokát az aggodalomtól. – Látogatód érkezett – igazította az egyik hajtincsét a füle
mögé. – Egy fiatal hölgy.
– Cordelia? – ült fel James.
Látta, hogy Matthew vet rá egy oldalpillantást, ám Tessa máris a fejét rázta.
– Nem Cordelia – válaszolta. – Grace Blackthorn az.
Most Matthew-n volt a sor, hogy hirtelen felüljön.
– Jaj, ne! Nem, nem. El kell küldeni! Meg kell neki mondani, hogy patkányinvázió van. Meg kell neki
mondani, hogy betiltottátok az Intézetben a ködösítést és az alattomos viselkedést, úgyhogy nem jöhet be.
– Azt mondta, fontos dologról van szó – vonta fel a szemöldökét Tessa.
– Jamie, ne – fordult Matthew James felé könyörögve. – Ne! Azok után, amit csinált…
James lesújtó pillantást vetett a parabataiára. Tessa és Will még most sem tudott arról, hogy egykor
milyen jól megértették egymást Grace-szel, és szerette volna, ha ez így is marad.
– Az anyjáról van szó? – kérdezte James. – Tatiana megint nincs jól?
– Meglehetősen jól van – felelte Tessa. Az ellenszer hihetetlenül hatásos volt: James tudomása szerint
nem volt olyan mérgezést szenvedett árnyvadász, aki ne épült volna fel. – James, ha nem akarod fogadni…
 – De, fogadom – állt fel James. – Küldd be!
Ahogy Tessa elindult Grace-ért, Matthew legurult az ágyról, és belebújt a cipőjébe. Az ajtóból még
hátrafordult, hogy szúrós pillantást vessen Jamesre.
– Legyél óvatos! – mondta, azzal távozott, és nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
Egy szempillantás múlva – mintha csak arra várt volna, hogy Matthew kimenjen a szobából – belépett
Grace.
Gyönyörű volt, mint mindig. Ezüstszőke haja elegánsan összefogva keretezte ovális arcát. Orcáján
olyan halvány rózsaszín pír ült, mint a kagylóhéj belseje. Zöld ruhát viselt, kissé elázott aljjal – reggel óta
hol esett az eső, hol nem, és már késő délutánra járt.
A szépsége egykor viharszerűen magával ragadta Jamest, de már csak erőteljes kimerültséget érzett a
láttán – olyan ólmos fáradtságot, mintha túl sokat ivott volna tegnap este. Jobban örült volna, ha Grace
nincs itt. Nem azért, mert fájt neki ránézni, hanem éppen azért, mert nem fájt.
James azt hitte magáról, hogy ennél jobban tud szeretni.
– Kettesben akartál beszélni velem – kezdte. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Az anyukád…
– Beleőrülne, ha megtudná, hogy itt vagyok, igen – mondta Grace. – De beszélnem kellett veled.
– Akkor jobb, ha becsukod az ajtót.
Még sohasem beszélt ilyen lényegre törően Grace-szel. Furcsa és kínos helyzet volt, ám a lánynak is
furcsa és kínos lehetett itt lenni.
Grace remegő kézzel csukta be az ajtót. Aztán megfordult, és James legnagyobb meglepetésére letérdelt
elé a földre.
– Grace, ne – hátrált egy lépést.
– Muszáj – jelentette ki a lány ökölbe szorított kézzel. – Megértem, hogy miért nem akarsz
meghallgatni. Minden okod megvan rá. Mégis muszáj könyörögnöm, hogy megtedd – fújta ki magát
reszketve. – Azért léptem jegyességre Charlesszal, mert azt hittem, hogy mire az anyám felépül, már nem
tud majd bántani engem. Rájön, hogy már a konzul családjának védelme alatt állok.
– Igen, tudom – mondta James. – Valóban meg fognak védeni. Fairchildék jó emberek – tette hozzá, s
kifújta magát. – Grace, állj fel, kérlek!
A lány talpra állt, és felszegte az állát.
– Tegnap visszatértem a Chiswick-házba Charlesszal, hogy elhozzam néhány holmimat. Az esküvőmig
távol szeretnék maradni az otthonomtól. Láttam az anyámat, és először azt hittem, sikerrel jártam. Úgy tűnt,
hogy örül, amiért hatalommal bíró párt találtam. Aztán rájöttem, hogy már nem érdekli, mit csinálok, mert
nagyratörőbb tervei vannak.
James a homlokát ráncolta. Grace szeme alatt friss könnyek nyomai látszottak. Jamesben mégis
felébredt az aggodalom.
– Miféle tervei?
– Tudod, hogy utál téged és az apádat – mondta gyorsan Grace. – Utálja a fivéreit is. Mindig is úgy
gondolta, hogy egyszer majd megölik őt, hogy visszakapják a Chiswick-házat.
– Amilyen állapotban van az a ház, szerencséje lesz, ha bárki is akarja majd – tette hozzá James, ám
Grace mintha meg sem hallotta volna.
– Miután magához tért a betegségéből, megtudta valahonnan – nem tudom, honnan –, hogy kis híján
meghaltál, és azt hiszi… – fejtegette Grace, de mintha küszködött volna, hogy megtalálja a megfelelő
szavakat. – Mindig is hitt benne, hogy Jesset talán vissza lehet hozni a halálból szellemidézéssel.
Boszorkánymestereket hívott, hátha el tudnak végezni neki valamilyen sötét varázslatot. Démonoknak is
könyörgött, hogy segítsenek neki…
– De hát ez őrület – rökönyödött meg James. – Ilyen dolgokba keveredni szinte biztosan
halálbüntetéssel jár.
– Ő nemcsak belekeveredett, hanem minden figyelmét ennek az elképzelésnek szentelte. Könyveket
gyűjtött a szellemidézésről, járta az árnypiacokat a Dicsőség Kezéért…
– De az Enklávé átkutatta a Chiswick-házat. Nem találták nyomát sötét varázslatnak.
– Mindent az idrisi kúriában tart.
– És te sohasem szóltál nekem erről? – kérte számon James.
– Hogy szólhattam volna? Hogy téged is belerángassalak? Megőrül, ha szóba kerülsz. Amióta magához
tért a mérgezett álmából, csak dühöng és hadovál. Azt mondja, tudja, hogy már nincs esély Jesse
visszatérésére. Szerinte elloptad az utolsó leheletét azzal, hogy túlélted a mandikhort.
– Micsoda? – kavarogtak James gondolatai. – Ez meg hogy lehetne lehetséges?
– Ha tudnám, akkor megmondanám neked. Veszélyes, James – állapította meg Grace. – Épített magának
egy drámával és hazugságokkal teli világot, és amikor ezek a hazugságok veszélybe kerülnek, akkor
támadásba lendül. Emlékszel az automatonra az idrisi kúria előcsarnokában?
– Igen, bár nem értem, mi köze van ennek az egészhez…
– Évekkel ezelőtt megbűvölte egy boszorkánymester – árulta el Grace. – Anyám halála esetén az
automaton életre kelne, hogy árnyvadászokat gyilkoljon. Most arra jutott, hogy Jesse sohasem fog
visszajönni, így neki sincs miért élnie. Úgy tervezi, hogy ma este véget vet az életének, és amikor
megteszi, az automaton ámokfutásba kezd. Elmegy Alicantéba…
– Értem, mit fog csinálni – kezdett el zakatolni James szíve. – Grace, a szüleimnek el kell mondanunk
ezeket!
– Nem! Senki sem tudhatja meg, James. Ha a Klávé letartóztatja az anyámat, ha átkutatják a Blackthorn-
kúriát, akkor ki fog derülni, hogy mennyire elmélyedt a szellemidézésben és a fekete mágiában, és engem
is bűnösnek fognak tartani, Jesset pedig…
Grace-nek elfúlt a hangja, s úgy hadonászott a kezével, mintha az ijedt molylepke lenne.
– Ha a mama megtudja, hogy kiadtam a titkait, azt akarja majd, hogy rám fogják, James. Akkor
bezárhatnak a Néma Városba.
– Ennek nem kell így lennie. Ez Tatiana bűne, nem a tiéd. És ő nyilván megőrült… az őrültek
részesülhetnek kegyelemben…
Grace felemelte a fejét, hogy Jamesre nézzen. Csillogott a szeme, de nem lehetett tudni, hogy a
könnyektől vagy az eltökéltségtől.
– James – szólalt meg. – Annyira sajnálom.
– Sajnálod? Mit?
– Sohasem akartam ezt megtenni veled. De ragaszkodik hozzá. Mindketten ragaszkodnak. Muszáj, hogy
te legyél az. Anyám a kardjává tett engem, hogy minden akadályt áthatoljak, amit elé állítanak. A te véred,
vagyis az ő vére viszont olyan akadály, amin nem tudok áthatolni. Nem köthetlek meg az ő lánca nélkül.
Valami ezüstszínű villant meg a kezében. Elkapta James karját, aki megpróbálta elhúzni, de Grace
erősen fogta. James valami hűvöset érzett a bőrén, és olyan hangot hallott, mintha egy zár kattant volna,
amikor összezárult a karján a fémkarika. Fájdalom nyilallt a karjába, mintha megrázta volna az áram.
Megpróbált hátralépni. Sötét képek jelentek meg előtte. Az utolsó pillanatban, mielőtt minden
átváltozott, Cordeliát látta, aki ott állt tőle nem messze, az Intézet tetejének szélén. Amikor James
megpróbált megfordulni, hogy ránézzen, akkor Cordelia a szája elé kapta a kezét, és hátrált, hogy ne érje
el. Látszott mögötte a hold, vagy talán nem is a hold volt. Hanem egy ezüst, pörgő valami, egy kerék az
éjszakában, ami úgy ragyogott, hogy az összes többi csillagot elhomályosította.


Londonban esett az eső, ám Idrisben még naplemente környékén is meleg volt az idő. Lucie követte Jem
bácsit az ösvényen attól a ponttól kezdve, ahová a portálon keresztül érkezett, éppen csak Alicante határán
túlra. A városfalon belülre senki sem tudott portálon át bejutni; azt védték az ilyesmi ellen. Lucie nem
bánta. Az ő úti célja nem a város határain belülre esett.
 Jem – akire Lucie sohasem tudott Zakariás testvérként gondolni, bármennyire is próbálta – mellette
sétált, ahogy körüljárták az Örökkévaló Mezőket. Leengedte a csuklyáját, a szél pedig felborzolta a fekete
haját. Bár az arca sebhelyes volt, Lucie-nek most először tűnt fel, hogy fiatalnak látszik: sokkal
fiatalabbnak, mint az anyja vagy az apja. Eltűnődött, vajon nem furcsa-e Willnek, hogy ő öregszik, Jem
pedig továbbra is fiatal fiúnak látszik. Vagy ha az ember szeret valakit, akkor nem veszi észre az ilyesmit,
mint ahogy a szülei sem látják egymáson a kettejük közötti különbséget?
Ott van – mutatott Jem arra, amerre mintha fehér házakból álló makettváros állt volna. Az alicantei
sírkert volt az, ahová az idrisi családokat temették. Keskeny ösvények kanyarogtak a mauzóleumok között,
fehér kavicstörmelékkel borítva. Lucie-nek mindig is tetszett, hogy a síremlékek kis házakra hasonlítanak
ajtóval vagy kapuval és lejtős tetővel. Az árnyvadászok a mondénokkal ellentétben nem díszítették
angyalszobrokkal a sírokat. A családok nevét az ajtóra faragták, vagy pedig egy fémtáblára: volt
BELLEFLEUR, CARTWRIGHT, CROSSKILL, LOVELACE, sőt még BRIDGESTOCK felirat is.
A halottak valószerűtlen szomszédságban voltak. Lucie végül megtalálta, amit keresett: egy árnyas fa alatti
hatalmas síremléket, rajta BLACKTHORN jelzéssel.
Megállt és figyelt. Ugyanolyan síremlék volt, mint a többi, leszámítva a talapzaton végigfutó
tövismintázatot. Az elhunytak neve az épület bal oldalán futott végig, mint a katonáké. Könnyen megtalálta
közöttük a legutóbbit. JESSE BLACKTHORN, 1879–1896.
Lucie rádöbbent, hogy még csak 1897 volt, amikor találkozott vele az erdőben. Még csak rövid ideje
élt szellemként. Akkoriban Jesse nagyon sokkal idősebbnek tűnt nála; Lucie-nek sohasem jutott eszébe,
hogy a fiú mennyire meg lehetett ijedve.
Mindenki azt hitte, hogy Jesse régen meghalt. Senki sem tudta, milyen áldozatot hozott azóta.
Lucie megfogta a medált a nyakában, és odafordult Jemhez.
– Itt maradhatnék egy kicsit egyedül, kérlek?
Jem szemlátomást aggódva nézett le rá. Nehéz volt kifürkészni az arcát, a lehunyt szemét, ám először
habozott, amikor Lucie megkérte, hogy elhozza Idrisbe leróni a tiszteletét a temetőben anélkül, hogy
elmondaná a szüleinek. Csak akkor mondott igent, amikor Lucie közölte, hogy ha nem segít, akkor majd
talál egy boszorkánymestert, aki megteszi.
Jem gyengéden megérintette Lucie haját.
Ne gondolkodj túl sokat a halálon. A Lucie név fényt jelent. A napot figyeld, ne az éjszakát.
– Tudom, Jem bácsi. Csak egy perc lesz.
Jem bólintott, és eltűnt az árnyékban, ahogy a Néma Testvérek szoktak.
Lucie visszafordult a síremlékhez. Tudta, hogy semmi sincs odabent Jesse maradványaiból, mégis
ugyanúgy erőt merített abból, hogy itt lehet.
– Senkinek sem mondtam el, hogy mit láttam a Chiswick-házban, és soha nem is fogom – mondta ki
hangosan. – Nem azért maradtam csöndben, hogy Grace-t vagy az édesanyádat védjem. Csak azért, hogy
téged védjelek. Nem számítottam rá, hogy olyan igaz barát leszel, amilyen lettél, Jesse. Nem számítottam
rá, hogy az életed adod a bátyámért. Tudom, hogy picivel korábban még haragudtál rám, és mindennél
jobban bánom, hogy nem tudtam elmondani neked, mennyire sajnálom. Nem lett volna szabad erre
használnom a képességemet. Még mindig nehéz elképzelni, hogy ilyen képességem van, és még mindig
nem igazán értem.
Lucie megérintette a fiú nevét, amit egyenletesen faragtak bele a sima márványba.
– Nem is tudom, hogy nélküled meg fogom-e érteni valaha – tette hozzá.
– Meg fogod.
Felnézett, és ott volt: Jesse úgy támaszkodott a síremlék falának, mint földműves fiú a kapunak. Az a
különös kis mosoly látszott az arcán, és a szemébe lógott az egyenes fekete haja. Lucie elejtette a nála
lévő virágokat, hogy habozás vagy gondolkodás nélkül megfogja Jesse kezét.
Mintha a semmibe nyúlt volna. Egy hűvösebb légtömegen kívül semmi mást nem érzett. A fiúnak nem
volt olyan tömör a teste, mint korábban.
– Jesse – húzta vissza a kezét Lucie, hogy a szívéhez kapjon.
– Rájöttem, hogy fogy az erőm. Talán több volt ebben az utolsó lehelet dologban, mint gondoltam.
– Annyira sajnálom – suttogta Lucie. – Ez az én hibám.
– Nem, Lucie – lépett előre Jesse. Lucie érezte a testéből áradó hideget, ahogy felnézett rá. A fiú
kevésbé tűnt emberinek, ugyanakkor ironikus módon még különlegesebben gyönyörű volt, mint korábban:
a bőre olyan sima, akár az üveg, a szempillái pedig döbbenetesen feketék. – Te lehetővé tetted, hogy
olyasmi legyek, ami még soha, még akkor sem, amikor éltem. Árnyvadász. Megengedted, hogy a részese
legyek annak, amit csinálsz. Sohasem hittem volna, hogy valaha is esélyt kapok arra, hogy olyasvalamit
tegyek, amin bármi is múlik.
– Rajtad múlt minden – győzködte Lucie. – A segítséged nélkül nem vihettük volna véghez, amit
megtettünk. Még akkor sem, ha a többiek nem tudnak erről. És megmentetted James életét. Mindig is
tartozni fogok neked.
– Nem tartozol a holtaknak, Lucie – felelte szinte fekete szemmel Jesse.
– De igen – suttogta. – A tested még mindig a Chiswick-házban van? Grace vigyáz rád?
– Igen. Jönni fog, amikor csak tud, azzal az ürüggyel, hogy felügyeli a házat. Így, hogy már nem
bízhatunk meg… – kezdett bele Jesse, aztán elhallgatott. – Te tanítottál meg arra, hogy nagyon másképp
lássam a dolgokat, Lucie – folytatta egy szempillantás múlva. – Azt hittem, hogy anyám őrültsége
ártalmatlan. Csak akkor tudtam meg, hogy démonokkal alkudozott, amikor láttam az egyiket rátámadni
Grace-re.
– Sajnálom – suttogta Lucie. – Az egészet.
– Nem a te hibád volt – lágyult el Jesse hangja. – Anyámnak segítségre van szüksége. Grace
gondoskodni akar róla, hogy biztosan megkapja. Nem kell sajnálkoznod, Lucie. Fényt hoztál a fénytelen
világomba, s ezért hálás vagyok.
– Én vagyok hálás neked – mondta Lucie. – És megtalálom a módját, hogy segítsek, Jesse. Esküszöm,
hogy visszahozlak, ha tudlak, vagy végső nyugalomra helyeztetlek, ha nem tudlak.
– Nem tehetsz ilyen komoly ígéretet – rázta a fejét Jesse.
– De igen. Meg is ígérem. Herondale vagyok, mi betartjuk az ígéreteinket.
– Lucie… – ráncolta a homlokát Jesse. – Hallok valamit. Kivel jöttél?
– Jem… Zakariás testvérrel – válaszolta Lucie. Gondolta, hogy nem kellene meglepődnie azon, hogy a
szellemek hallják a Néma Testvéreket.
Kezdett alkonyatba fordulni a késő délután. A démontornyok csillogtak a naplementében, őszi erdő
színeit öltve: vörösben, aranyban, réz- és tűzszínben pompáztak.
– Mennem kell – jelentette ki Jesse. – James Carstairs Néma Testvér. Lehet, hogy látna engem. Nem
akarlak bajba keverni. Ígérd meg, hogy nem próbálsz majd segíteni nekem – vetett még egy utolsó átható
pillantást Lucie-re.
– Jesse… – suttogta Lucie a kezét nyújtva. Enyhe nyomást érzett az ujjain, aztán már semmit. Jesse
eltűnt a semmibe, mint ahogy a pára szertefoszlik az esőben.


Grace az ablaknál állt. A nap már lement, de az utcai lámpák fénye látszott az üvegen túl. Megvilágította
Grace haját, a járomcsontjának ívét, a halántékának vonalait. Mindig is ott állt? Bizonyára… hát persze.
James a fotel támláján nyugtatta a kezét. Szédült. Talán mégsem jött még annyira rendbe, mint gondolta.
– James? – ment oda hozzá Grace, zöld ruhájának susogásával megtörve a szoba csendjét. – Segítesz
nekem? Megsemmisíted az automatont?
James ámuldozva nézett rá. Grace… az ő Grace-e, akit szeret, és akit mindig is szeretett.
– Köt a hűség, Grace – felelte halkan. – De ha nem kötne, akkor is a tiéd vagyok, te pedig az enyém.
Bármit megtennék érted.
A lánynak valami fájdalomszerűség villant meg a szemében, és másfelé nézett.
– Tudod, hogy attól még muszáj hozzámennem Charleshoz.
Jamesnek kiszáradt a szája. Erről megfeledkezett. Hogy Grace hozzámegy Charleshoz. Vajon akkor
említette, amikor belépett a szobába? Már nem emlékezett rá.
– Ha hozzád mennék… – rázta a fejét Grace. – Akkor az anyám megtalálná a módját, hogy örökké
gyötörjön téged és a családodat. Sohasem hagyna fel vele. Nem hozhattam ezt a fejedre.
– Nem szereted Charlest.
– Ó, James! – nézett fel rá a lány. – Nem. Nem szeretem.
Az apja mindig azt mondta Jamesnek, hogy a szerelemnél nincs hatalmasabb érzés: legyőz minden
kétséget és bizonytalanságot.
Szerette Grace-t.
Tudta, hogy szereti.
– Nincs több időnk – mormolta Grace, és beletette a kezét az övébe. – Csókolj meg, James! Csak még
egyszer, mielőtt elindulsz.
Annyival kisebb volt nála a lány, hogy fel kellett kapnia, hogy megcsókolja. Grace átkarolta a nyakát, s
amikor összeért az ajkuk, Jamesnek egy pillanatra eszébe jutott a puha száj, ami éhesen tapadt az övére, a
test, ami nekipréselődött az övének, a lágy idomok és a leomló haj. Az őrjítő, mindent elsöprő vágy, ami
teljesen elvakította, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen érzés volt Cordeliát a
karjaiban tartani a maga édes forróságában.
Grace elhúzódott tőle, majd könnyedén arcon csókolta. A legkevésbé sem volt zilált, amikor James
letette; Cordelia viszont mezítláb volt, félrecsúszott a fűzője, a frizurája pedig teljesen kiszabadult a
hajtűk szorításából. De az egész csak színjáték volt, most már tudta. Csak a szobába belépő idegenek
kedvéért játszották meg magukat Cordeliával. És ha akarta Cordeliát abban a pillanatban, az természetes
dolog: a testi vágy nem szerelem, ráadásul biztosra vette, hogy Cordelia semmit sem érez iránta. Barátok,
hiszen még arra is megkérte, hogy segítsen neki férjet találni.
– Muszáj lesz elmondanunk a Klávénak – szólalt meg. – Nem szabad hagyni, hogy az anyád szabadon
gyakorolja a fekete mágiát. Ha meg is semmisül ez az automaton, még mindig lesz valami terve az
árnyvadászok gyilkolására. Lehet, hogy megint megteszi.
– De James…– olvadt le Grace arcáról a mosoly. Egy pillanatig fürkészte Jamest, aztán bólintott. –
Várj, amíg hivatalosan is bejelentjük az eljegyzésünket Charlesszal. Amint valóban és biztonságban távol
leszek az anyámtól, el lehet mondani a Klávénak.
James enyhe megkönnyebbülést érzett. Éppen újra meg akarta csókolni, amikor kopogtattak az ajtón.
Grace kivette a kezét Jameséből, amikor az kiszólt:
– Egy pillanat!
Elkésett. Szélesre tárult az ajtó, s Matthew állt a küszöbön. Mellette a csinos jégmadárkék ruhába és
kabátkába öltözött Cordeliával, aki elkerekedett szemekkel nézett rájuk.


– Mennem kell – mondta Grace. Kipirult az arca, de egyebekben teljesen összeszedettnek tűnt. Cordelia
önkéntelenül csak bámulta: tudta, hogy Lucie találkozott vele a chiswicki birtokon, és Lucie csak annyit
mondott, hogy Grace alig várta, hogy eltűnjenek Thomasszal.
Cordelia a Battersea hídon vívott csata óta nem látta együtt Jamest Grace-szel. Nem hitte volna, hogy
ilyen fájdalmas lesz.
Gondosan felkészült a régóta várt találkozásra. Kiválasztott egy élénkkék darabot a kedvenc új ruhái
közül; az egyik legszebb arany fülbevalóját tette fel, és magával hozta a Leila és Madzsnun lefordított
változatát. A mű nem volt olyan szép, mint az eredeti perzsa, de tökéletes ahhoz, hogy együtt olvassa
Jamesszel.
Most, ahogy Jamest és Grace-t bámulta, örült, hogy a könyv a kabátkája belsejében lapul.
– Miss Blackthorn – biccentett udvariasan Cordelia. Matthew mereven állt mellette, s egy szót sem
szólt, miközben Grace motyogva elköszönt, és kiment a szobából, tubarózsa illatfelhőt hagyva maga után.
Cordelia győzködte magát, hogy ne legyen bolond. Nyilván mindenki meglátogatja Jamest, hogy
megkérdezze tőle, hogy van, Grace miért ne tenné?
– James – kezdte Matthew abban a pillanatban, ahogy Grace eltűnt. – Jól vagy?
James kissé megdöbbent a látványuktól. Ingujjban volt hajszálcsíkos nadrággal; Cordelia látta a
halványuló zúzódásokat az arcán és a karján. A kulcscsontja mentén gyógyuló seb futott végig. A szemébe
lógó sötét haja bozontos volt, mint mindig, Cordelia pedig küszködött a kísértéssel, hogy megigazítsa,
mint mindig.
– Jól vagyok. Több mint jól – felelte James, és lehúzta a feltűrt ingujját, majd begombolta a
mandzsettáját. Cordelia meglátta, hogy valami ezüstös csillan meg a csuklóján.
Grace karkötője. Cordeliának olyan érzése támadt, mintha belülről égne.
– Grace lezárta a dolgokat a bátyámmal? – bámulta Matthew.
– Nem – olvadt le James arcáról a hirtelen jött mosoly. – Attól még összeházasodnak.
– Akkor talán úgy tervezi, hogy megöli Charlest? – érdeklődött Matthew.
– Matthew, ne reménykedj már ennyire egy gyilkosságban – nyitotta ki a szekrényajtót James, hogy
elővegyen egy harci zakót, és belebújjon. – Nem azért megy hozzá Charleshoz, mert szereti. Azért megy
hozzá, hogy megszabaduljon az anyjától. Úgy gondolja, hogy Charles befolyása és hatalma majd megvédi
őt.
– De nyilván te is meg tudnád védeni – jegyezte meg halkan Cordelia, mert nem tudta magában tartani.
Nem látszott, hogy hatott-e a megjegyzése Jamesre. Mintha megint előkerült volna a maszk, a maga
teljes valójában. Nem lehetett kifürkészni az arcát.
– Tatiana azt akarja, hogy Grace befolyásos szövetséget kössön – magyarázta James. – Lehet, hogy nem
örül túlzottan, de ha Grace hozzám jönne, akkor háború törne ki. Grace ezt nem vállalhatja – gombolta be
a zakóját. – Megértette velem, hogy mindent azért tesz, mert szeret engem. Most meg kell tennem valamit
érte.
Cordeliának eszébe jutottak Alastair szavai. Mindent azért tesz, hogy ő meg én együtt lehessünk.
Amióta visszatértek Highgate-ből, Alastair egyáltalán nem említette Charlest és semmi vele
kapcsolatos témát. Az ideje java részét otthon töltötte, gyakran Cordelia szobájában, amíg gyógyult a lába,
és felolvasott neki az aznapi újságokból. Nem járt el esténként. Ő és Alastair nagyon is hasonlítanak –
gondolta Cordelia. Szerencsétlenek a szerelemben.
– James – mondta feszülten Matthew. – Azok után, amit veled tett, semmivel sem tartozol neki.
– Ez nem adósság – jelentette ki James. – Azért van, mert szeretem.
Mintha egy kis éles kést döftek volna Cordelia szívébe, hogy olyan darabokra vágják vele, amikből
James neve áll össze. Alig kapott levegőt, hallotta magában a halk és bársonyos hangot:
Daisy, angyalom.
James a fejét rázva kiballagott a szobából. Cordelia és Matthew egyetlen pillantást váltott, majd
mindketten követték. Végigsiettek a folyosón James után, át az Intézeten, olykor kitérve a bútorok elől.
– Mi folyik itt? – kérte számon Matthew egy dekoratív páncélt megkerülve. – Mire kért meg téged?
– Van egy tárgy a Blackthorn-kúriában, amit meg kell semmisíteni – közölte James, és gyorsan
elmesélte nekik Tatiana megőrülésének történetét, az automaton szerkezetet meg a boszorkánymesteri
bűbájt, ami arra várt, hogy életre kelthesse. És hogy el kell pusztítania, miközben Grace minden tőle
telhetőt megtesz, hogy megkösse az anyja kezét.
James valahogy megváltozott: nemcsak az arckifejezése, hanem az is, ahogy beszélt. Azóta nem ejtette
ki ilyen hangsúllyal Grace nevét, amióta Charles menyasszonya lett. Cordeliának a tenyerébe mélyedtek a
körmei. Hányingere támadt; legszívesebben ordított volna. Tudta, hogy egyikre sem fog sor kerülni. Nem
kiabált… nem! Megvetnék miatta.
– Biztosra veszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit nem nyűgöz le, hogy Tatiana Blackthorn
szellemidézéssel foglalkozik – állapította meg Matthew. – De el kell mondanunk a Klávénak.
– Még nem – rázta a fejét James, miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat. – Előbb meg kell tennem
ezt. Később majd jobban elmagyarázom, de nem tehetjük tönkre Grace életét.
Odaértek a kőlépcső tetejére, ahonnan a sötétbe vezetett az út lefelé. Cordelia kissé megkönnyebbülve
látta Matthew arcán ugyanazt a kifejezést, amit a sajátján érzett. Meglepődést és szorongást.
– Szóval elmész Idrisbe? – kérdezte Cordelia. – Hogyan?
– Van egy portál az altemplomban – válaszolta gyorsan Matthew. A lépcsősor egy hatalmas kőterem
bejáratához vezetett le. Nem volt olyan sötét, mint amilyennek Cordelia hitte: halovány rézlámpák
világítottak a falakon, beragyogva a sima kőfalakat és a kőpadlót. – Apám idelent babrált a kísérleteivel,
amikor anyámmal együtt vezették az Intézetet. A dolgai javát átköltöztették az otthoni laboratóriumba,
de…
Matthew a falitükör méretű fénylő négyszögre mutatott a szemközti falon. Úgy hullámzott a felszíne,
akár a víz, és furcsán csillogott.
– A portál még mindig itt van – mondta James. – A karantén alatt zárva volt, de már nincs.
– Még mindig tilos portálon keresztül utazni Idrisbe a Klávé engedélye nélkül – figyelmeztette
Matthew.
– És téged hirtelen érdekelni kezdtek a törvények? – mosolygott James. – Egyébként is én leszek az, aki
megszegi a szabályt. Egyszerű a dolgom: átmenni, megsemmisíteni a tárgyat, aztán visszajönni.
– Bizonyára megőrültél, ha azt hitted, hogy nem megyünk veled.
– Kérlek, maradjatok itt – rázta a fejét James. – Hogy kinyissátok nekem a portált, és visszatérhessek.
Adjatok húsz percet. Ismerem a járást a házban, így pontosan tudom, hol van. Aztán nyissátok ki a portált,
és visszajövök.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – jegyezte meg Cordelia. – Egyszer már végignéztük, ahogy eltűntél
egy portálon keresztül, és nézd meg, mi lett belőle…
– Túléltük – válaszolta James. – Megöltük a mandikhort, és megsebesítettük Belialt. Sokan azt
mondanák, hogy nagyon jól végződött.
James odaállt a portál elé. Egy pillanatra csak a körvonalai látszottak, fekete árnyékká változott az
ezüstös felület előtt.
– Várjatok meg – mondta, s Cordelia a héten már másodjára végignézte, ahogy James Herondale eltűnt
egy portálon keresztül.
Cordelia Matthew-ra pillantott. A fiú úgy fénylett, mint a rézlámpák a falon a bronzszínű
bársonyöltönyében. Úgy festett, mint aki a Hell Ruelle-be készül, nem pedig arra, hogy őrt álljon egy
altemplomban.
– Meg sem próbáltad megállítani – mondta neki Cordelia.
– Most nem – rázta a fejét Matthew. – Úgy tűnt, hogy nem lenne értelme – pillantott rá Cordeliára. –
Tényleg azt hittem, hogy vége. Amikor Grace ma átjött, még akkor is azt hittem, hogy el fogja küldeni.
Hogy te talán meggyógyítottad őt abból a betegségből.
A szavak nyílként találtak célba. Azt hittem, hogy meggyógyítottad. Valamiért Cordelia is azt hitte –
megengedte magának, hogy azt higgye. Megengedte magának a reményt, hogy James meghívása a közös
olvasásra nem pusztán baráti jellegű volt. Teljesen félreértette James tekintetét, az arckifejezését…
hogyan tévedhetett ekkorát? Hogyan hihette, hogy a fiú bármi olyasmit érez, amit ő, miközben jobban
tudta az eszével?
– A Suttogószoba miatt? Az tényleg csak színjáték volt.
Cordelia ridegnek hallotta a saját hangját. Nem ez volt az igazság, legalábbis számára nem, de nem volt
hajlandó sajnálatra méltónak tűnni sem Matthew, sem pedig bárki más szemében.
– Semmi több – tette hozzá.
– Azt hiszem, örömmel hallom – mondta Matthew. Nagyon sötét volt a szeme, csupán vékony gyűrűben
látszott a zöld színe, ahogy ránézett. – Örülök, hogy nem fáj. És örülök, hogy…
– Nem fáj. Csak arról van szó, hogy nem értem – jelentette ki Cordelia. Mintha visszhangzottak volna a
szavai a falak között. – James teljesen más embernek tűnik.
Matthew-nak keserű félmosolyra húzódott a szája.
– Évek óta ilyen. Néha olyan, mint a szívem csücske James, a barát, akit mindig is szerettem. Máskor
pedig olyan, mintha üvegfal mögött lenne, ahol nem érek el hozzá, akárhogy is püfölöm az öklömmel.
A maszk – gondolta Cordelia. Tehát Matthew is látta.
– Biztos nevetségesnek tartasz – folytatta Matthew. – A parabataiok elvileg közel állnak egymáshoz, és
igaz, hogy nem akarnék James nélkül élni ezen a világon. Mégsem mond el nekem semmit az érzéseiről.
– Nem tartalak nevetségesnek. Bárcsak ne is mondanál ilyeneket! – válaszolta Cordelia. – Akármilyen
rosszat mondhatsz saját magadra, Matthew, de attól még nem lesz igaz. Te döntöd el, hogy mi az igaz
rólad. Senki más. És egyedül a te döntésed, hogy milyen emberré akarsz válni.
Matthew rámeredt. Hirtelen úgy tűnt, hogy nem jut szóhoz.
Cordelia odasétált a portálhoz.
– Tudod, hogy néz ki a Blackthorn-kúria?
– Persze – zökkent vissza Matthew a valóságba. – De még csak tíz perc telt el.
– Nem tudom, miért kéne azt tennünk, amit mond – közölte Cordelia. – Nyisd ki a portált, Matthew.
A fiú hosszasan méregette, s végül mosolyra húzódott a szája széle.
– Meglehetősen erőszakos lány vagy ahhoz képest, hogy Daisy a beceneved – jegyezte meg a portál felé
tartva. Rátette a tenyerét a felületre, ami úgy csillogott, akár a felvert víztükör. Lassacskán kibontakozott
egy kép a közepén: egy hatalmas, régi, kőből épült kúria, előtte terjedelmes zöld fűvel. A fű túlburjánzott,
a kúria előtti fekete vaskaput pedig benőtte a tekergő vadrózsa. A kapu nyitva állt, így Cordelia látta a ház
jellegtelen fehér kőhomlokzatát, rajta a tucatnyi ablakkal.
Ahogy bámulta, az egyik ablak mögött narancsszínű láng gyúlt. Aztán egy másik mögött is. A kúria fölött
sötét, baljós vörös árnyalatot öltött az égbolt.
Matthew szitkozódott.
– Leégeti a házat, ugye? – kérdezte Cordelia.
– Csudába a Herondale-ekkel – mondta Matthew színpadias kétségbeesés közepette. – Átmegyek…
– Nem, nem egyedül mész – csippentette össze a kék ruhájának szoknyarészét Cordelia, hogy átugorjon
a nyitott portálon.


Habár Grace és Tatiana nemrég jött el a Blackthorn-kúriából, az mégis jó ideje elhagyatottnak tűnt. Az
egyik oldalsó ajtót nem zárták kulcsra, így James az üres előcsarnokban találta magát, ahová csak a
hatalmas ablakokon keresztül beáramló holdfény világított be. A padlót vastag porréteg borította, a feje
fölött pedig csillár lógott, ami annyira tele volt pókhálóval, hogy szürke fonálgomolyagnak látszott.
A holdfény csendjében átsétált az üres előcsarnokon, fel a hatalmas, ívelt lépcsősoron. A második
emeletre érve sűrű feketeség fogadta: a fenti ablakokat vastag fekete függönyök takarták, amiknek a
szélénél sem tudott beszökni a fény.
Meggyújtotta a boszorkányfény rúnakövét, és látta, hogy egy hosszú, poros folyosó terül el előtte.
Elindult rajta, miközben a csizmája kellemetlenül ropogott a padlón. Elképzelte, hogy apró állatok
kiszáradt csontjain tapos.
A folyosó végén – az eltakart ablakokkal teli ívelt fal előtt – ott állt a fémteremtmény: a hatalmas
acélból és rézből faragott szörny. James jól emlékezett rá, hogy mellette ott egy lovagi kard a falon, egy
rozsdás antik darab, kerek kardgombbal.
James levette a kardot a falról, és habozás nélkül meglendítette.
Keresztülhasította vele a szörnyű szerkezet törzsét úgy, hogy félbevágta. A test felső része csörömpölve
landolt a földön. James újra lesújtott a karddal, hogy lefejezze a teremtményt. Valahol nevetségesnek
érezte a dolgot, mintha egy hatalmas konzervdobozt hasítana darabokra. Ugyanakkor tombolt benne a
harag: dühös volt a parttalan keserűségre, ami Tatiana Blackthornt emésztette, amivel börtönt faragott
ebből a házból Grace-nek, ami orvul a saját családja és a világ ellen fordította Tatianát.
James levegőért kapkodva leállt. Az automatonpáncél fémhulladékként hevert a lába előtt.
Állj! – mondta magában, mire furcsamód Cordeliát látta maga előtt képzeletben, ahogy a lány megfogja
a karját. Hagyd abba!
Ledobta a kardot a földre, s megfordult, hogy elinduljon, ám közben halk robbanást hallott.
A miszlikbe aprított fém kigyulladt, és úgy lángba borult, mintha gyújtózsinórból lett volna. James
hátrált egy lépést, és csak bámulta, ahogy a tűz feltámadt, hogy belekapjon a falak mentén húzódó
pókhálókba, amik égő csipke módjára lobbantak lángra. James zsebre vágta a boszorkányfényt, mert a
folyosó máris aranyban és vörösben játszott, a falon pedig különös árnyak táncoltak reszketve. Sűrű,
fullasztó füst szállt fel az égő függönyök felől, borzasztóan fanyar szagot árasztva.
Volt valami igéző abban, ahogy a lángok egyik sötétítőfüggönyről átterjedtek a másikra, mintha egy
virágcsokrot dobáltak volna végig a folyosón. Ha James itt marad, akkor térden állva hal meg, Tatiana
Blackthorn keserűségének hamvaitól fuldokolva. Gyorsan megfordult, hogy elinduljon a lépcső felé.


Matthew nem vette a fáradságot, hogy nyitórúnát használjon: csak berúgta az ajtót, és berohant
Cordeliával a nyomában. Odabent háborgó füst fogadta őket.
Cordelia szörnyülködve nézett körül. Belátott egy szalonba, ahol nagy kandalló állt. Fényűző terem
lehetett egykor, most viszont por és penész borította. Közepén egy pókhálóval teleszőtt asztal volt, rajta
rothadó étellel teli tányérokkal és szabadon rohangáló egerekkel és csótányokkal.
A padlót vastagon fedte a szürke por, amiben lábnyom vezetett fel a lépcsőhöz.
– Arra – bökte vállba Matthew-t Cordelia.
Elrohantak a lépcső felé, aminek a tetején már látták a lángoló poklot. Cordeliának elállt a lélegzete,
amikor James előkerült a lángok közül, és lerohant a lépcsőn: átvetette magát a korláton, ahogy a legfelső
fokok kigyulladtak, és az előcsarnok közepén landolt. Hihetetlenkedve meredt Cordeliára és Matthew-ra.
– Ti meg mit kerestek itt? – harsogta túl a tűz ropogását.
– Érted jöttünk, idióta! – kiabálta Matthew.
– És szerintetek hogyan fogunk visszajutni?
– Van egy portál az itteni üvegházban, ami a chiswicki üvegházba vezet – mondta Cordelia. Ezt Grace
mondta neki, mintha ezer éve történt volna. – Azon keresztül vissza tudunk menni.
Valahonnan a kúria mélyéről mély, recsegő hang hallatszott, mintha egy óriás csontjai zúzódnának
össze. Matthew-nak elkerekedett a szeme.
– A ház…
– Kigyulladt! Igen, tudom! – ordította James. – Az ajtóhoz, gyorsan!
Nem volt messze a bejárat. Úgy rohantak, hogy a talpuk felverte a port. Már kis híján elérték az ajtót –
Matthew a küszöbig jutott –, amikor a legközelebbi fal megadta magát. Cordelia hátratántorodott, ahogy
megcsapta a forró légáramlat. Látta, hogy egy vakolattal borított fagerenda kiszakad a falból, és megindul
felé. Hallotta, hogy Matthew a nevét kiabálja, majd érezte, hogy valami megüti oldalról. A porban
fetrengett, Jamesszel összegabalyodva, amikor a gerenda elemi erővel becsapódott a parkettába, hogy
darabokra törje azt.
Cordelia köhögve, levegőért kapkodva nézett fel: James lökte félre a gerenda útjából, hogy a saját
testével szegezze a földhöz. A fiúnak olyan árnyalatban játszott a szeme, mint a lángok körülöttük:
Cordelia érezte a szapora leheletét, miközben szinte vakon bámulták egymást.
– James! – kiáltotta Matthew, mire James pislogva talpra állt, és Cordelia kezéért nyúlt. A kék ruha
megcsillant, ahogy felállt, és ezernyi apró világító pötty borította ott, ahol ráhullott a parázs.
Nemcsak a ruhája égett, hanem minden. Kábán rohantak az ajtóhoz. Ott állt Matthew, aki levette a
bársonyzakóját, hogy eloltsa vele a küszöböt felemésztő tüzet. James megfordult, hogy ölbe kapja
Cordeliát, mintha valami furcsa balettelőadás része lenne a jelenet, és kivitte az utolsó lángokon túlra,
amik éppen akkor lobbantak fel, hogy felemésszék a kúria bejárati ajtaját.
Tisztes távolságra botorkáltak a háztól a gazon és a túlburjánzott füvön keresztül.
Végül megálltak, James pedig felnézett a kúriára: vidáman égett, fekete füstfelhőket eregetve,
vérszínűre festve az eget.
– Most már leteheted Cordeliát – jegyezte meg Matthew, némileg epésen. Levegőért kapkodott, csupa
korom volt a haja, s nyoma veszett a bársonyzakójának.
James óvatosan letette Cordeliát a földre.
– A lábad…? – kezdte.
Cordelia megpróbálta hátrasimítani egy hajtincsét, de látta, hogy tele van hamuval.
– Rendben van. Elég jól meggyógyult – válaszolta. – Te voltál, aki… ööö…?
– Felgyújtotta a házat? Nem szándékosan – mondta James. Az egyébként is fekete szempillái tele voltak
korommal, és az arcán is fekete csíkok húzódtak.
– Véletlenül leégett, amíg odabent voltál? – morogta Matthew.
– Ha megmagyarázhatnám…
– Nem – rázta a fejét Matthew, hamut szórva mindenfelé. – Abszolút elfogyott a türelmem. Elfogyott a
türelemkészlet. Már hitelre sem adok több türelmet! Te meg én és Cordelia hazamegyünk, otthon pedig
elképesztően meg foglak dorgálni. Készülj fel!
– Így is fogok tenni – felelte bujkáló mosollyal. – Addig is, irány az üvegház. Ne ácsorogjunk itt.
Cordelia és Matthew határozottan helyeselt. Mindhárman odamentek az üvegházhoz, ami teljesen üres
volt, csupán egy leszakadt szőlőinda, néhány üveg és maga a portál volt benne. A portál tükörként fénylett,
visszaverve a lángok égővörösét.
James rátette a kezét a felszínre. Az felragyogott, Cordelia pedig mintha a távolból pillantotta volna
meg rajta keresztül a chiswicki Blackthorn-házat, afölött pedig London fényes látképét.
Átlépett a portálon.


Otthonos volt a szoba az Ördög fogadóban. A kandallóban szelíd tűz égett. Cordelia azt hitte, hogy soha
többé nem akar majd lángokat látni, de ezeknek örült. A Vidám Zsiványok a kopott bútorokon hevertek:
Christopher és Thomas a régi chesterfield kanapén, James egy fotelben, Matthew pedig az egyik széken a
kerek faasztal mellett.
James levette a zakóját, amin néhány égett lyuk tátongott, és feltűrte az ingujját. Minden tőlük telhetőt
megtettek a tisztálkodás érdekében, amikor megérkeztek a fogadóba, viszont így is kormos maradt a
gallérja, mint ahogy Matthew és Cordelia haja is, ráadásul gyanítani lehetett, hogy a jégmadárkék ruha
menthetetlenül tönkrement.
Matthew egy poharat forgatott a kezében, és eltöprengve bámulta a halovány borostyánszínű tartalmát.
– Matthew, tényleg innod kéne egy kis vizet – mondta Christopher. – Az alkohol nem segít a
kiszáradáson, miután belélegezted azt a sok füstöt.
Matthew felvonta a szemöldökét. Christopher tántoríthatatlannak tűnt. Cordelia észrevette, hogy amikor
Christopher belépett a szobába, egy kicsit másmilyennek látszott: kevésbé félénknek és bagolyszerűnek,
ugyanakkor magabiztosabbnak.
 – A víz az ördög itala – közölte Matthew.
Cordelia rápillantott Jamesre, aki csak ennyit szólt:
– Ezért rossz mindig az emésztésed, Math.
Jamesnek kifürkészhetetlen volt az arca. A maszk eltűnt ugyan egy pillanatra a Blackthorn-kúriában,
amikor megmentette Cordelia életét, de most visszatért.
Cordelia eltöprengett, hogy James vajon Grace-re gondol-e. A fájdalom a mellkasában éles
nyilallásból tompa lüktetéssé változott, ami minden szívveréssel együtt sajgott.
Léptek zaja hallatszott a lépcső felől, majd Lucie rontott be, szinte tántorogva a ruhahalom súlya alatt:
egy-egy öltönyt hozott Jamesnek és Matthew-nak, meg egy egyszerű pamutruhát Cordeliának.
Tapsvihar fogadta.
Amikor Cordelia, James és Matthew kibotorkált a chiswicki üvegházból, rádöbbentek, hogy egyikük
sem mehet haza ilyen megviselt állapotban. Jamesnek be kellett látnia, hogy még Will is gutaütést kapott
volna.
– Muszáj lesz tartalék ruhát tartanunk az Ördögben az ilyen esetekre – állapította meg James.
– Jobb, ha nem lesz több ilyen eset – morogta Matthew.
Leintettek egy bérkocsit a Fleet Street felé, ahol az Ördög fogadó vendégeinek kíváncsi tekintetei
fogadták őket. Matthew és Cordelia fedezékbe vonult a fenti szobában, James pedig megkeresett néhány
Másfajtát, hogy elküldje őket Thomashoz és Christopherhez az üzenettel, hogy jöjjenek azonnal, és
hozzanak tiszta ruhát mindhármuknak. Thomas és Christopher sajnos semmit sem tudott hozni: máris
rohantak, de tiszta ruha nélkül. Egy Másfajtát rögtön elküldtek Lucie-hez, Cordelia szerint legelőször ezt
kellett volna megtenni. Lucie tudta, hogyan kell megoldani a dolgokat.
Lucie ledobta a ruhákat a bátyja ölébe, s lesújtó pillantást vetett rá.
– Nem hiszem el, hogy felgyújtottad a Blackthorn-kúriát nélkülem!
– De hát nem voltál a közelben, Lucie – tiltakozott James. – Elmentél Jem bácsihoz.
– Az igaz. Csak jó lett volna, ha ott lehetek veled. Sohasem tetszett az a kúria, amikor még kicsik
voltunk. Egyébként mindig is fel akartam gyújtani egy házat.
– Biztosíthatlak, hogy nem olyan nagy szám – mondta James.
Lucie felemelte a ruhát James öléből, és intett Cordeliának, hogy kövesse a hálószobába. Aztán
nekilátott, hogy segítsen kioldani a kapcsokat a kék ruha hátulján.
– Ezt meg fogom gyászolni – mondta Lucie, amikor a ruha elszenesedett textildarabként lehullott a
földre, egy szál alsószoknyában és kombinéban hagyva Cordeliát. – Olyan gyönyörű volt.
– Égettpirítós-szagom van? – érdeklődött Cordelia.
– Kicsit igen. Próbáld fel ezt – adta oda neki Lucie a pamutruhát. – Anya gardróbjából vettem kölcsön.
Tearuha, úgyhogy jónak kell lennie. Szóval… – nézett eltöprengve Cordeliára. – Mi történt? Hogy
gyújtotta fel James a Blackthorn-kúriát?
Cordelia elmesélte a történetet, miközben Lucie szakavatottan segített neki kikefélni a hamut a hajából,
és valami elfogadható formára feltűzni a haját. Miután végzett a történettel, Lucie felsóhajtott.
– Tehát Grace kérése volt – állapította meg. – Azt hittem… vagyis reméltem… na, mindegy – tette le a
hajkefét a fésülködőasztalra. – Grace attól még hozzámegy Charleshoz, így csak reménykedhetünk, hogy
James el fogja felejteni.
– Igen – felelte Cordelia. Ő is ebben reménykedett. Ő is tévedett. Felerősödött a tompa fájdalom a
mellkasában, mintha hiányzott volna belőle egy darab, valami létfontosságú szerv, ami nélkül alig kapott
levegőt. Érezte a Leila és Madzsnun kemény alakját a kabátkája alatt. Talán tűzre kellett volna vetnie a
kúriában.
Visszamentek a nagyszobába, ahol a Vidám Zsiványok mintha vitatkoztak volna valamin. Thomas már
együtt itta a brandyt Matthew-val, a másik két fiú nem csatlakozott hozzájuk.
– Még mindig nem hiszem el, hogy felgyújtottál egy házat – emelte a poharát Jamesre Thomas.
 – Közületek a legtöbben nem is látták azt a házat belülről – telepedett le Lucie a kanapé szélére, James
mellé. – Én bekukucskáltam az ablakon, amikor még kicsi voltam. Minden szoba tele volt rothadó
dolgokkal meg csótányokkal, az órák pedig mind megálltak háromnegyed kilenc előtt öt perccel. Senki
sem fogja azt gondolni, hogy az elhanyagoltságon kívül más oka volt a tűznek.
– Ezt fogjuk állítani? – kérdezte Christopher. – Mármint az Enklávé előtt. Gondolnunk kell a holnapi
gyűlésre.
James összeérintette az ujjbegyeit az álla alatt. Megcsillant a karkötő a csuklóján.
– Be kellene vallanom, amit tettem, de szeretném kihagyni belőle Matthew-t és Cordeliát, és nem
árulhatom el az okot, hogy egyáltalán miért mentem oda. Azzal megszegném a Grace-nek tett ígéretemet.
– Akkor ki kell találnunk egy okot? – értetlenkedett Christopher.
– Bármikor mondhatod, hogy azért gyújtottad fel, hogy jobb kilátás nyíljon a Herondale-kúriából –
javasolta Matthew. – Vagy hogy növeld az ingatlan értékét.
– Vagy mondhatod, hogy javíthatatlan piromániás vagy – tódította vidáman Lucie.
Thomas megköszörülte a torkát.
– Úgy tűnik nekem, hogy sok embernek bántódása esne, ha elmondanád, mi történt ma este. Míg ha
megtartod magadnak az egészet, akkor egy gonosz, sötét varázslattal teli régi ház és a benne lévő
veszélyes automaton pusztulásának fogják elkönyvelni. Határozottan javaslom, hogy ne mondj semmit.
– Komolyan? – döbbent meg Matthew. – A mi igazmondó Thomasunk, aki gyakran őszinteséget
javasol?
– Nem minden helyzetben – vont vállat Thomas. – Úgy gondolom, hogy a Klávénak végül tudnia kell
majd Tatiana veszélyes tevékenységeiről. De úgy tűnik, hogy a Blackthorn-kúria pusztulása egy időre
ártalmatlanná teszi.
– Amint Grace és Charles hivatalosan is bejelenti az eljegyzését – szólalt meg halkan James. – Akkor
megtehetjük.
– Én most örömmel hallgatok – mondta Cordelia. – Végül is Grace kérése volt, és meg kell őt
védenünk.
James hálásan pillantott rá. Cordelia erre lefelé nézve babrálni kezdett a ruhájával.
– Azért kár, hogy soha senki sem fogja megtudni, hogy James, Cordelia és Matthew hősként
megakadályozott egy démoni tervet Idris lerohanására – állapította meg Lucie.
– Mi mindig is tudni fogjuk – emelte a poharát Thomas. – A titkos hősökre.
– Arra, hogy bármi is történjék, egymás mellett állunk – csatlakozott hozzá Matthew, és miközben
mindannyian örvendezve koccintottak, Cordelia úgy érezte, hogy lazul a vaspánt a szíve körül, még ha
csak picinykét is.
 22
Az eljegyzés szabályai

„Ó, Melia, drágám, ez mindent megkoronáz!

Ki gondolta volna, hogy találkozunk a városban?
És honnan ez a nagy jólét, a szép ruhák?
– Ó, nem tudtad, hogy romlott lettem? – mondta.

– Bárcsak lennének tollaim, lágy esésű ruhám,
Szép metszésű arcom, és kószálhatnék a városban!
– Drágám, egy magadfajta naiv vidéki lány
Nem igazán számíthat erre. Nem lettél romlott – mondta.”
– Thomas Hardy: A romlott cseléd

Cordelia még sohasem járt olyan gyűlésen, ahol a teljes Enklávé ott volt. Eddig a nyárig nagyon gyakran
költözött a családjával, és még mindig nem számított nagykorúnak. Szerencsére, mivel több fiatal
árnyvadász is közvetlenül érintett volt a tárgyalt eseményekben, eltörölték a korhatárt ezen a gyűlésen.
Mindannyian kaptak az alkalmon, hogy részt vegyenek; Lucie még az írószereit is magával vitte, hátha
ihletet kap.
A Szentélyt rendezték be helyszínként: széksorok álltak egy pulpitussal szemben. Raziel aranyszobra
díszelgett minden alkóvban, Tessa pedig olyan falvédőket tett ki, amik az összes londoni
árnyvadászcsalád címerét felsorakoztatták. James és Christopher elöl ültek. Minden szék foglalt volt,
sokan álltak is: zsúfolásig telt a helyiség. Cordelia a családjával érkezett, de különvált Alastairtől és
Sonától, hogy Lucie és Matthew mellé ülhessen.
Will Herondale a pulpituson állt. Elegáns szürke mellény és zakó volt rajta hajszálcsíkos nadrággal.
Úgy tűnt, hogy baráti vitát folytat Gabriel Lightwooddal Tessa szeme láttára. Bridgestock inkvizítor tőlük
nem messze haragosan nézett.
Lucie gyorsan megmutatta Cordeliának a közönség soraiban mindazokat, akik felépültek a mérgezésből.
Ariadne Bridgestock is ott volt, higgadt és gyönyörű volt a padlizsánszínű ruhájában, sötét hajában
hozzáillő masnival. Cordeliának eszébe jutott, ahogy Anna Ariadne kezéhez nyúlt, amíg a lány halálos
mozdulatlanságban, behunyt szemmel feküdt.
Kérlek, ne halj meg!
Rosamund Wentworth ugyancsak ott volt, mint ahogy Anna és Cecily Lightwood is, akik a kis
Alexanderrel játszottak a kiszáradt szökőkút szélénél. Alexander mintha valami fényes és valószínűleg
törékeny tárgyat dobált volna a levegőbe.
Sophie és Gideon Lightwood – akik nemrég tértek vissza Idrisből – rámosolyogtak Cecilyre és a kis
Alexre, de Sophie-nak szomorú volt a tekintete. Thomas és a nővére, Eugenia a közelben ültek. Eugenia
mintha Barbara feltűnőbb kiadása lett volna: apró termetű, de szögletes, sötét haja pedig Gibson-lányos
pompával feltűzve.
Az árnyvadászok csapatának legszélén, Mrs. Bridgestock mellett ült Tatiana Blackthorn merev
tartással; nem vette le a kalapját, aminek a tetejéről ádázul nézett le a kitömött madár. Soványabb volt,
mint valaha; szorosan összekulcsolta a kezét, és az arcára fagyott a düh.
Grace kicsit távolabb ült az anyjától, Charles mellett, aki éppen a fülébe csacsogott valamit. Grace és
Tatiana nem néztek egymásra. Cordelia hallotta Jamestől, hogy Grace előző este elment, hogy lebeszélje
az anyját a kétségbeesett cselekvésről: úgy tűnt, hogy sikerrel járt, ám Cordelia mégis eltűnődött, hogy
vajon mi zajlott le kettejük között. Arról nem is beszélve, hogy vajon tudtak-e már a Blackthorn-kúria
sorsáról.
A legmeglepőbb vendég Magnus Bane volt, aki elegánsan keresztezett lábakkal ült a terem túlsó
végében. Mintha megérezte volna, hogy Cordelia ránézett, mert visszakacsintott.
– A bálványom – jegyezte meg bánatosan Matthew.
– Tudom – paskolta meg a kezét Lucie.
Matthew-t mintha szórakoztatta volna a helyzet. Cordelia érezte, hogy valami megváltozott közöttük
Lucie-vel. Nem igazán tudta, hogy pontosan mi, de mintha eltűnt volna egy bizonyos feszültség.
– Üdvözlet mindenkinek – visszhangzott Will köszöntése. A pulpitusra faragott rúnák felerősítették a
hangját. – Az imént kaptam a hírt, hogy a konzul késni fog, de már úton van. Nagyszerű lenne, ha mindenki
megőrizné a türelmét még egy kicsit, és tartózkodna attól, hogy összetörjön bármi értékeset a Szentélyben.
Sokatmondó pillantást vetett Cecilyre, aki testvéri tekintettel válaszolt.
– Addig is…
Will meglepődve elhallgatott, amikor Charles odaállt mellé a pulpitusra. Mereven hivatalos frakkot
viselt, vörös haja pedig hátranyalva fénylett.
– Csak szeretném mindenkinek megköszönni, hogy belém helyezte a bizalmát, és konzulként járhattam el
– visszhangzottak ezúttal az ő szavai. – Ahogy azt mindannyian tudják, ennek a szörnyű betegségnek az
ellenszerét az apám laboratóriumában fejlesztették ki a Grosvenor Square-en.
Cordelia rápillantott Alastairre. Kellemes meglepetés gyanánt a fiú éppen a szemét forgatta. Sőt,
amennyiben Charles tapsban reménykedett, az elmaradt: csönd honolt a teremben.
Charles megköszörülte a torkát.
– De természetesen több bátor árnyvadász is elismerést érdemel még rajtam kívül. Christopher
Lightwood, természetesen, illetve Cordelia Carstairs és James Herondale.
Tatiana Blackthorn felugrott a helyéről. Megremegett a madár a kalapján, ám abban a pillanatban nem
nevetségesnek tűnt, mint oly gyakran. Hanem vészjóslónak.
– James Herondale egy szélhámos! – ordította rekedten. – Démonokhoz kötődik! Semmi kétség, hogy
együtt szervezkedett velük ezeknek a támadásoknak a megrendezésére!
Lucie felnyögött. Döbbent moraj futott végig a termen. Bridgestock inkvizítor teljesen meghökkent.
Cordelia rápillantott Jamesre, aki dermedten ült, kifejezéstelen arccal. Christopher rátette a vállára a
kezét, ám James nem moccant.
– Hogy merészeli… – szorította ökölbe a kezét Matthew.
Tatiana mintha a tömeg fölé tornyosult volna.
– Cáfold meg, fiú! – ordította Jamesnek. – A nagyapád démon volt.
Cordelia próbálta elkerülni a tekintetével a Vidám Zsiványokat és Lucie-t. Tatiana nem tudhat
Belialról, ugye? Bizonyára csak azt ismételi, amit az egész Klávé tud: hogy Tessa boszorkánymester volt,
így Jamesnek démonvér csörgedezik az ereiben.
James úgy felpattant, hogy hátrarúgta a székét, és szembefordult a jelenlévőkkel.
Mögötte Will és Tessa állt döbbenten: Tessa Will vállát szorongatta, mintha arra sarkallná, hogy ne
mozduljon.
– Nem fogom cáfolni – közölte túláradó megvetéssel. – Mindenki tudja. Igaz, mindig is igaz volt, és
senki sem próbálta meg eltitkolni.
– Hát nem értik? – dühöngött Tatiana. – Összejátszott az ellenséggel! Bizonyítékokat gyűjtöttem a
terveire…
– Akkor hol az a bizonyíték? – kérte számon Will, akinek kipirult az arca a dühtől. – A fenébe is,
Tatiana…
 – A házamban volt! – sziszegte. – Az idrisi házamban gyűjtöttem mindent, de ez a fiú, ez a démonfattyú
porig égette a házamat! Mi másért tette volna, ha nem azért, hogy megőrizze a titkát?
Cordelia úgy érezte, hogy megállt a szíve. Nem mert a többiekre pillantani: sem Lucie-re, sem
Matthew-ra, sem pedig Thomasra. Még csak Jamesre sem tudott ránézni.
– Tatiana – állt fel Gabriel Lightwood. Hát persze, hiszen a bátyja – gondolta Cordelia. – Tatiana,
ennek semmi értelme. Miért nem hallottunk erről a tűzesetről, ha megtörtént? És te honnan tudsz róla?
– Sohasem hittél nekem, Gabriel – torzult el Tatiana arca a dühtől. – Még gyermekkorunkban sem hitted
egyetlen szavamat sem. Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy van egy portál a Blackthorn-kúria és a
chiswicki ház között. Ma délelőtt átmentem néhány papírért, és az fogadott, hogy a kúria hamuvá égett!
Most Gideonon volt a sor, hogy felálljon. A friss gyász mély árkokat szántott az arcába, s kemény
pillantást vetett a húgára.
– Az az átkozott ház egy tűzcsapda volt, mert nem voltál hajlandó gondját viselni. Várható volt, hogy
végül leég. Nagyon aljas cselekedet, hogy megpróbálod belekeverni Jamest, nagyon aljas!
– Elég volt! Mindenki! – kiabálta Bridgestock. A pulpitushoz lépett, a hangja pedig csak úgy
visszhangzott a teremben.
– James Herondale, van valami igazság abban, amit Mrs. Blackthorn állít?
– Megmondta Grace-nek, hogy ő tette! – sikoltotta Tatiana. – Kérdezzék meg őt, hogy mit mondott
James!
– Jaj, istenem – suttogta Matthew, miközben a szék karfáját markolta elfehéredett ujjakkal. Lucie
elejtette a tollát és a jegyzetfüzetét, mert reszketett a keze.
Grace felállt. Leszegte a tekintetét.
A tömegből valaki felkiáltott, hogy a Végzet Kardjával tisztázni lehetne a dolgokat. Tessa még mindig
Willt fogta, de úgy tűnt, hogy felfordult a gyomra.
Cordelia megkockáztatott egy pillantást James felé, aki hamuszürke volt, lángolt a tekintete, a fejét
pedig hátravetette. Nem fogja megvédeni magát – gondolta. Sohasem fogja kimagyarázni.
Ráadásul ott van Grace. Mi van akkor, ha Grace el akarja mondani az igazat? Charles kidobná, ahogy
Ariadnéval is megtette. Nem volt hűséges típus. Grace könnyen az anyja prédájává válna, márpedig
rengeteg veszítenivalója akad.
– Az az igazság… – kezdte Grace a suttogásnál alig hallhatóbb hangon. – Az az igazság, hogy James…
Cordelia felpattant.
– Az az igazság, hogy James Herondale nem gyújtotta fel a Blackthorn-kúriát tegnap este – szólalt meg
olyan erőteljesen, hogy talán még a Fleet Streeten is hallani lehetett. – James nem járhatott Idrisben.
Velem volt. A szobámban. Egész éjszaka.
Más körülmények között megelégedésre adott volna okot, hogy milyen sok embernek elakadt a szava a
döbbenettől a teremben. Sona odabújt Alastairhez, a fia mellkasára borult. Voltak, akik felkapták fejüket,
és kíváncsian Cordeliára szegezték a tekintetüket, akinek a torkában dobogott a szíve. Anna meghökkenve
meredt rá. Willnek és Tessának leesett az álla.
Matthew a kezébe temette az arcát.
Bridgestock csodálkozva bámulta Cordeliát.
– Biztos ebben, Miss Carstairs?
Cordelia felszegte az állát. Tudta, hogy ez kompromittálónak számít a teljes Enklávé szemében. Sőt, mi
több, ő már romlott. Sohasem mehet férjhez. Szerencséje lesz, ha fogadják majd az összejöveteleken. Az
árnyvadászok kevésbé voltak szigorúak ilyen kérdésekben, mint a mondénok, ám egy olyan fiatal hölgyet,
aki kettesben töltötte az éjszakát egy fiatalemberrel, ráadásul a saját szobájában, nem tartották feleségnek
valónak.
– Természetesen biztos vagyok benne – felelte. – Ön szerint melyik részével kapcsolatban lennék
értetlen?
 Bridgestock elpirult. Rosamund Wentworth úgy festett, mintha előrehozták volna a születésnapját.
Cordelia nem mert rápillantani Jamesre.
– Grace, mondd el nekik – fröcsögte Tatiana.
– Biztosra veszem, hogy Cordeliának igaza van – csengett tisztán Grace hangja. – James alighanem
ártatlan.
Tatiana felordított. Borzalmas hangot adott ki, mintha ledöfték volna.
– Nem! – vonyította. – Ha nem James volt, akkor közületek valaki! – bökött az ujjával a Tolvajok felé.
– Matthew Fairchild, Thomas Lightwood, Christopher Lightwood! Valamelyik, az egyik tette, tudom!
A tömegen spekuláló moraj futott végig. Bridgestock rendre intette az egybegyűlteket. Ahogy egyre
nagyobb lett a káosz, kinyílt a Szentély ajtaja, és Charlotte Fairchild, a konzul lépett be rajta.
Apró termetű nő volt, egyszerű kontyba fogott sötétbarna hajjal. A halántékánál ősz tincsek látszottak.
Magas nyakú fehér blúzt viselt sötét szoknyával; mindene elegáns és kicsi volt, a csizmájától kezdve az
aranykeretes szemüvegéig.
– Elnézést kérek a késésért – szólalt meg olyan begyakorolt hangon, ami arra szolgált, hogy meghallják
egy emberekkel teli teremben. – Hamarabb terveztem érkezni, de tovább kellett maradnom Idrisben, hogy
utánajárjunk egy tűzesetnek, ami a Blackthorn-kúria pusztulásával járt tegnap este.
– Megmondtam! Megmondtam, hogy ők tették! – kiabálta Tatiana.
– Mrs. Blackthorn – szorította össze a száját Charlotte. – Több órát eltöltöttem az alicantei őrökkel,
hogy átnézzük a házának romjait. Számos olyan tárgyat találtunk, ami halottakkal kapcsolatos és démoni
varázslatokhoz kapcsolódik, illetve olyan mágiával van átitatva. Márpedig ezek tiltottak az árnyvadászok
számára.
– Szükségem volt azokra a dolgokra! – rendeződtek Tatiana vonásai úgy, mint amikor összehajtogatnak
egy viseltes papírt. Olyan hangon visított, mint egy kibírhatatlan gyermek. – Muszáj volt használnom
azokat a tárgyakat, kellettek nekem Jesse miatt. A fiam meghalt, és maguk közül senki sem segített!
Meghalt, és senki sem segített nekem visszahozni! – nézett körbe a teremben gyűlölködő és könnyes
szemekkel. – Grace, miért nem segítesz? – sikoltotta, azzal lerogyott a földre.
Grace átgyalogolt a termen Tatianához. Megfogta az örökbe fogadó anyja vállát, az arca viszont hűvös
maradt. Cordelia semmi együttérzést nem látott rajta Tatiana iránt.
– Megerősíthetem a Charlotte által elmondottakat.
Ezt Magnus Bane közölte, aki kecsesen felállt.
– Mrs. Blackthorn januárban megpróbált felbérelni engem arra, hogy visszahozzam a fiát a halálból.
Visszautasítottam, de számos bizonyítékot láttam a szellemidézés művészetének tanulmányozása iránti
elkötelezettségére. Amit sokan fekete mágiának hívnának. Már akkor is szólnom kellett volna, csak
összeszorult a szívem a szánalomtól. Sokan szeretnék visszahozni az elhunyt szeretteiket. Kevesen jutnak
vele messzire – sóhajtott fel. – Amikor ilyen tárgyak avatatlan kezekbe kerülnek, az veszélyes lehet.
Bizonyára ezzel magyarázható a tragédia s a teljes mértékben balesetnek betudható tűz, ami porig égette a
Blackthorn-kúriát.
Még több kiáltás hallatszott a tömegből.
– Kicsit túlzásba viszi, nem? – mormolta Lucie.
– Aligha számít, amíg a Klávé elhiszi – felelte Matthew.
Will biccentett egyet Magnusnak. Cordeliának olyan érzése támadt, hogy nagy múltra visszatekintő
barátság lehet közöttük. A felfordulás közepette Charlotte intett Bridgestock inkvizítornak, hogy vegye
őrizetbe Tatianát.
Valaki Cordelia vállára tette a kezét. Felnézett, és Jamest látta. Mintha mindene összeszorult volna
odabent, még a szíve is. James sápadt volt, csupán két vörös folt lángolt az arcán.
– Cordelia. Beszélnünk kell! Most rögtön!


James bevágta maga mögött a társalgó ajtaját, és fürgén szembefordult Cordeliával. Tényleg úgy nézett ki
a haja, mintha felrobbant volna – gondolta Cordelia kissé fanyar humorral. A fiú sötét tincsei szanaszét
álltak mindenfelé.
– Nem teheted ezt magaddal, Daisy – mondta jéghideg kétségbeeséssel. – Muszáj visszavonnod.
– Nem lehet visszavonni – válaszolta, miközben James fel-alá járkált a kandalló előtt. Nem égett a tűz,
mégsem volt hűvös a szobában, mert odakint ragyogott a nap, és olyan nyüzsgés volt a világban, amilyen
egy napfényes londoni napon szokott lenni.
– Cordelia, romlott leszel.
– Tudom – válaszolta a lány jeges nyugalommal. – Azért mondtam azt, amit mondtam, James. Kellett,
hogy higgyenek nekem, és senki sem hinné el, hogy ilyen szörnyűséget árulok el magamról, ha nem lenne
igaz.
James abbahagyta a járkálást. Olyan elgyötörten nézett Cordeliára, mintha ezernyi apró tőrt döftek
volna belé.
– Azért csinálod ezt, mert megmentettem az életedet? – suttogta.
– A tegnap estére gondolsz? A kúriában?
James bólintott.
– Ó, James! – mondta Cordelia hirtelen elcsigázottan. – Nem, nem amiatt. Szerinted hátradőlve nézném,
ahogy engem hősnek kiáltanak ki, téged pedig gonosztevőnek? Nem érdekel, mit gondolnak a
becsületemről. Ismerlek téged, a barátaidat, és hogy mire lennétek képesek egymásért. Én is a barátod
vagyok, és tudom, hogy számomra mit jelent a becsület. Hagyd, hogy így tegyek.
– Daisy – folytatta James. Cordelia hirtelen megdöbbent, mert a fiúról lekerült a maszk, és
sebezhetőség ült ki az arcára. – Nem bírom elviselni. Hogy így tönkremenjen az életed. Menjünk vissza,
és mondjuk el nekik, hogy én csináltam, én gyújtottam fel a házat, te pedig hazudtál, hogy megvédj engem.
Cordelia rátette a kezét egy világoskékkel kárpitozott szék támlájára, aminek a hátulját keresztezett
kardok díszítették, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Senki sem hinné el – felelte úgy, mintha minden egyes szavával követ dobna a közöttük víztükörként
elterülő csöndbe. Látta, hogy James arca megvonaglik. – Ha egy nő híréről van szó, már gyanú esetén is
bűnösnek számít. Így működik a világ. Tudtam, hogy bűnösnek fognak gondolni, és most már mindegy, mit
mondunk, sohasem fogják elhinni, hogy ártatlan vagyok. Megtörtént, James. Nekem nem számít annyira.
Nem muszáj Londonban maradnom, visszamehetek vidékre.
Cordelia közben rájött, hogy ennek így kell lennie. Ő nem Anna, hogy vad és bohém életet éljen a
családjának támogatásával. Muszáj visszamennie Cirenworthbe, ahol legfeljebb a tükrök jelentették neki a
társaságot. Lassan belefullad majd a magányba, és nem is álmodhat többé Londonról: nincs Ördög fogadó,
nincs harc Lucie oldalán a démonok ellen, nincs késő estig tartó nevetgélés a Tolvajokkal.
– Kizárt dolog – lángolt fel James tekintete. – Lucie-nek pedig törjön össze a szíve, mert elveszíti a
parabataiát? Hagyjam, hogy elzárkózva és szégyenben élj? Ezt nem fogadhatom el.
– Nem bánom a döntésemet – mondta halkan Cordelia. – Most is ugyanezt tenném. És most már
egyikünk sem tehet ellene semmit, James.
James nem varázsolhatta igazságossá a világot, mint ahogy Cordelia sem. A hősöket csak a mesében
jutalmazzák meg: a hősök a való életben nem kapnak elismerést, vagy meg is büntetik őket. Az élet pedig
megy tovább, ahogy mindig is ment.
Lehet, hogy James dühös, de biztonságban van. Cordelia nem bánta.
– Még egy utolsó dolgot kérnék tőled – szólalt meg a fiú. – Egy utolsó áldozatot értem.
Miután talán ez volt az utolsó alkalom, amikor Cordelia láthatta Jamest, megengedte magának, hogy
elidőzzön az arcán a tekintete. A szájának ívén, a magasan ívelt járomcsontján, az aranyszínű szemét
szegélyező hosszú pilláin. A halovány fehér csillagjelen a nyakán, ahol a sötét haja csaknem a gallérjáig
ért.
– Mit? – kérdezte Cordelia. – Ha módomban áll, megteszem.
James tett felé egy lépést. Látszott, hogy kissé reszket a keze. A következő pillanatban már ott térdelt
előtte a szőnyegen, hátrahajtott fejjel, Cordelia arcát fürkészve – aki rájött, hogy mi következik, ezért
tiltakozva felemelte a kezét, de már túl késő volt.
– Daisy, hozzám jössz feleségül?
Mintha megállt volna a Föld. Cordeliának eszébe jutottak az órák a Blackthorn-kúriában: mind megállt
háromnegyed kilenc előtt öt perccel. Eszébe jutott, hányszor elképzelte Jamest, ahogy kimondja ezt, ám
sohasem ilyen körülmények között. Sohasem így.
– James, te nem szeretsz engem.
A fiú felállt. Már nem térdelt, aminek Cordelia örült, de továbbra is a közelében állt: olyan közel, hogy
rátehette volna a tenyerét a mellkasára.
– Nem, tényleg nem.
Cordelia tudta ezt. Mégis olyan érzés volt hallania, mintha váratlanul és döbbenetes módon megütötték
volna. Mint amikor leszúrják az embert. Csak azon lepődött meg, hogy mennyire fáj.
Szinte a távolból hallotta, hogy James még mindig beszél.
– Nem úgy szeretlek, és te sem úgy szeretsz engem – folytatta.
Ó, James! Milyen ragyogó elme, mégis milyen vak!
– De barátok vagyunk, nem? És te vagy az egyik legjobb barátom. Nem foglak magadra hagyni a
bajban.
– Grace-t szereted, nem? – suttogta Cordelia.
Látta, hogy Jamesnek megvonaglik az arca. Most rajta volt a sor, hogy megbántsa a fiút. Csupán
beszélgettek, de úgy, mintha a szó kardél lenne.
– Grace máshoz megy feleségül – válaszolta James. – Semmi sem akadályoz abban, hogy elvegyelek
téged.
James megfogta a kezét, Cordelia pedig hagyta. Szédült, mintha viharban hánykolódna egy hajón.
– Nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy a férjem hűtlen legyen hozzám – jelentette ki Cordelia. –
Nem fogok hozzád menni, és szemet hunyni minden fölött, James. Inkább élek egyedül és megvetve, te
pedig inkább legyél szabad…
– Daisy – vágott közbe James. – Soha, de soha nem tennék veled ilyet. Ha teszek egy ígéretet, azt
tartom is.
– Nem tudod, mire vállalkozol… – rázta a fejét Cordelia.
– Egy év – vágta rá James. – Adj egy évet, hogy helyrehozzam a dolgokat. Házasodjunk össze, és éljünk
együtt barátként. Kivételesen összeillünk, Daisy. Lehet, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat, és
megígérem, hogy kellemesebb társaság leszek a reggelizőasztalnál, mint Alastair.
– Mariage blanc? – pislogott Cordelia. „Fehér házasságra” általában akkor került sor, ha valamelyik
félnek azért kellett megesküdnie, hogy örökségre tegyen szert, vagy egy hölgyet meg kellett menteni egy
veszélyes otthoni helyzettől. Más indítéka is lehetett. Charles valami nagyon hasonlót határozott el Grace-
szel – gondolta Cordelia. Nehéz lett volna nem észrevenni a helyzetben rejlő iróniát.
– A válás sokkal elfogadottabb az árnyvadászok körében, mint a mondénoknál – érvelt James. – Egy év
múlva elválhatsz tőlem olyan okból, amilyenből csak szeretnél. Mondd, hogy nem tudlak teherbe ejteni.
Mondd, hogy nem illünk össze valamiért. Bármit el fogok fogadni. És akkor vonzó elvált asszony leszel,
makulátlan becsülettel. Újra megházasodhatsz.
Gyötrelem volt látni James tekintetében a megkönnyebbülést és a reményt. De mégis…
Cordelia nem mondhatta, hogy nem akarja. Ha összeházasodnak, együtt fognak élni. Lesz saját házuk.
Hallatlan mennyiségű időt tölthetnek kettesben. Ugyanott fognak nyugovóra térni és felkelni. Éppen
olyannak tűnne kívülről az élete, amilyenre mindig is vágyott.
 – De mi lesz a barátainkkal? – suttogta. – Tőlük nem titkolhatjuk el egy évig az igazat. Egyébként is
tudják, hogy hazudtam. Tudják, hogy te gyújtottad fel a kúriát.
– Nekik elmondjuk az igazat – mondta James. – Megőrzik a titkunkat. Talán még nagyszerű csínynek is
fogják gondolni a Klávéval szemben. És örülni fognak, hogy lesz egy külön ház, ahol szórakozhatnak.
Vigyáznunk kell majd a porcelánokra.
– És Lucie-nek is elmondjuk. Nem hazudhatok a parabataiomnak.
– Természetesen – mosolyodott el James. – A barátaink szeretnek bennünket, és megőrzik a titkainkat.
Akkor megegyeztünk? Vagy térdeljek le megint?
– Nem! – szólt rá élesen Cordelia. – Ne térdelj le, James! Hozzád megyek, de ne térdelj le.
– Persze – hagyta rá James, akinek a tekintetében megcsillanó felismerés összetörte Cordelia maradék
szívét. – Majd a valódi házasságodban szeretnéd átélni az ilyesmit, amire ezután fogsz rátalálni. Megtalál
majd a szerelem, Daisy. Ez csak egy év.
– Igen. Csak egy év.
James levette a Herondale-gyűrűjét a rávésett szárnyaló madarakkal. Cordelia kinyújtotta a kezét,
James pedig habozás nélkül felhúzta az ujjára a gyűrűt. Cordelia figyelte a mozdulatot, miközben a fiú
hosszú szempillái úgy elütöttek az arcától, mint tinta a fehér papírtól.
Megtalál majd a szerelem.
A szerelem már évekkel ezelőtt megtalálta, s azóta is mindennap, amióta először meglátta Jamest
Londonban. Nem úgy szeretsz engem – mondta neki a fiú. Fogalma sem volt róla. Soha nem is lesz.
Kinyílt az ajtó. Cordelia összerezzent, és Will lépett be a szobába viharos tekintettel. Tessa követte, aki
higgadtabb volt, a nyomában Sonával.
Mindannyian komor és dühös arcot vágtak. Vagyis Tessa talán nem, ő inkább aggodalmasnak tűnt
Cordelia szerint, és mintha jobban beletörődött volna a helyzetbe.
– Tatianát őrizetbe vette Bridgestock és a konzul – jelentette be Will, kék szemében fagyos tekintettel. –
Más körülmények között ez hatalmas megkönnyebbülés lenne, hiszen hamis vádakat hozott fel ellened,
James.
– Apám, megértem, hogy miért vagy dühös, de… – tartotta fel a kezét James.
– James! – csattant fel Will úgy, hogy korbácsütésként hatott a hangja. A szemében viszont nem csupán
harag látszott, hanem olyan mély fájdalom is, amitől Cordelia megvonaglott belül. Arról csak elképzelése
volt, hogy James milyen fájdalmat érezhet. – El sem tudom mondani, mekkorát csalódtunk benned
édesanyáddal. Ennél jobb nevelést kaptál tőlünk, hogy hogyan bánj a nőkkel, és abban is, hogy mit tegyél,
ha hibázol.
– Ó, Leila – nézett rá barátságtalanul Sona. – Che kar kardi?
Mit műveltél?
– Elég! – lépett James óvón Cordelia elé, aki viszont előrelépett, hogy inkább mellé álljon. Egymás
oldalán kell szembenézniük a bajjal. Ha másról nem is szól a megállapodásuk, erről biztosan.
– Apa, anya és Mrs. Carstairs. Minden mondandót meg fogok hallgatni, és bocsánatot kérek mindazon
helytelen dolgokért, amiket tettem, de előbb hadd mutassam be a jövendőbeli feleségemet.
A három felnőtt meglepett pillantásokat váltott.
– Úgy érted, hogy… – kezdte Tessa.
James elmosolyodott. Cordelia megállapította, hogy elég boldognak tűnik, viszont érezte, hogy ismét
megjelent a maszk: a fiú mintha üvegfalat húzott volna maga köré. Látta, hogy Tessa hogyan néz Jamesre, s
eltűnődött rajta, hogy vajon ő is észrevette-e.
– Cordelia abban a megtiszteltetésben részesített, hogy igent mondott, és feleségül jön hozzám.
– Mindketten nagyon boldogok vagyunk, és reméljük, hogy ti is boldogok lesztek – nyújtotta ki a kezét
Cordelia, a rajta csillogó Herondale-gyűrűvel.
Az anyjára pillantott. Meglepődött, hogy Sona gondterhelt arcot vágott. De hát megtettem, amire
kértél, mâmân – kiáltotta némán. Találtam egy jó férjet.
Will és Tessa Sonára nézett, mintha az ő válaszára várnának.
Cordelia anyja lassan kifújta és kihúzta magát, sötét szemével Cordeliát és Jamest fürkészve.
– Cheshmet roshan – mondta, majd Will és Tessa felé biccentett. – Áldásomat adtam.
Will arcán széles mosoly terült szét.
– Akkor nekünk sincs más választásunk, mint áldásunkat adni. Cordelia Carstairs! A Carstairs és a
Herondale család kapcsolata mostantól még szorosabb lesz. Ha James a valaha létezett és létező
dimenzióból választhatott volna feleséget magának, akkor sem kívánnék mellé mást.
– Will! – nevetett Tessa. – Nem bókolhatsz az újdonsült menyünknek csupán a vezetékneve miatt!
– Várj csak, amíg elmesélem Jemnek… – vigyorgott Will úgy, mint egy kisfiú.
Kivágódott az ajtó, és berontott rajta Lucie.
– Éppen az ajtónál hallgatóztam – jelentette ki mindenféle szégyenkezés nélkül. – Daisy! A sógornőm
leszel!
Odaszaladt Cordeliához, hogy átölelje. Alastair is bejött a szobába halkan, ám mosolygott, amikor
Cordelia ránézett. Olyan közel állt az egész ahhoz az örömteli jelenethez, amiről Cordelia mindig is
álmodott! Csak közben próbált megfeledkezni arról, hogy habár Will szerette volna, ha csatlakozik a
családhoz, James valaki mást választott volna szabad akaratából.


Aznap este csak később derült ki Cordelia számára, hogy mi történt Tatianával. Alastairtől tudta meg, aki
valószínűleg Charlestól hallhatta.
Tatiana viszonylagos együttműködést tanúsított. Az Enklávé véleménye szerint megbomlott az elméje a
fia halála miatt, és bár amit azután tett – sötét boszorkánymesterek segítségét kérte a szellemidézéshez és
fekete mágiához –, elítélendő dolog, mégiscsak a gyászba őrült bele. Mindannyian emlékeztek Jesse
elvesztésére, és sajnálták érte Tatianát. Így hát ahelyett, hogy bezárták volna a Néma Városba, vagy
megfosztották volna a rúnáitól, beköltöztették a Vasnővérekhez az Adamantin Citadellára.
Alastair úgy fogalmazott, hogy majdnem börtön, de nem egészen.
Grace-t Bridgestockéknál helyezték el. Állítólag Ariadne ragaszkodott hozzá; Alastair elmélete szerint
Bridgestockék ezzel próbálták menteni a helyzetet, és úgy feltüntetni a dolgot, mintha Ariadne és Charles
jegyessége barátságosan ért volna véget.
– Milyen furcsa – jegyezte meg Cordelia. Kíváncsi volt, hogy Ariadne vajon miért állt elő ilyen
kéréssel. Még ha nem is akart hozzámenni Charleshoz, miért akarna együtt élni Grace-szel? De hát
Cordelia gyanította, hogy a csinos Ariadne Bridgestocknak vannak titkai.
– Van még valami – folytatta Alastair a húga ágyának szélén ülve. Cordelia a párnáinak támaszkodva
fésülte a hosszú haját. – Apánkat elengedik.
– Elengedik? – egyenesedett fel hirtelen Cordelia zakatoló szívvel. – Ezt hogy érted?
– Ejtették a vádakat ellene. Balesetnek kiáltották ki az egész zűrzavaros történetet. Két hét múlva tér
vissza Londonba.
– Miért engedik szabadon, Alastair?
– Miattad. Pont úgy, ahogy akartad – mosolygott rá a bátyja, bár a tekintete komoly maradt. –
Megoldottad, Cordelia. Hős vagy. Ez változtat a helyzeten. Népszerűtlen húzás lenne a részükről, hogy
eljárást folytassanak az apád ellen egy olyan hanyagságból elkövetett bűnért, amire már nem is emlékszik.
Az emberek ennyi veszteség és borzalom után látni akarják, hogy megoldódnak a dolgok. Látni akarják,
ahogy újra egyesülnek a családok. A kisbaba miatt még inkább.
– Honnan tudnak a kisbabáról?
Alastair hirtelen levette róla a szemét. Kiskoruk óta ez volt az apró jele annak, hogy hazudik.
– Nem tudom. Valaki biztos elárulta nekik.
 Cordelia nem jutott szóhoz. Régóta csak erre vágyott. Hogy kiszabadítsa az apját, megmentse a
családját. Ez volt a mantrája, amit elalvás előtt ismételgetett magában. Most viszont nem is tudta, mit érez.
– Alastair – suttogta. – Azért mentem el a Néma Városba Matthew-val és Jamesszel, hogy beszéljek
Jemmel. Tudom, hogy mâmân azt akarta, hogy apa befeküdjön a Basiliasba. Arra gondoltam, hogy ha
tájékoztatjuk a Klávét a betegségéről, ami ugye tényleg betegség, akkor talán megengedik, hogy ott
kezeljék őt a börtön helyett.
– Jaj, az Angyalra, Cordelia – takarta el a szemét Alastair egy hosszúra nyúlt pillanatra. Amikor
leeresztette a kezét, gondterheltnek tűnt a tekintete. – Részedről ez teljesen rendben lett volna? Hogy
mindenki tud az iszákosságáról?
– Mondtam már neked, Alastair, hogy ez nem a mi szégyenünk. Hanem az övé.
– Nem tudom – sóhajtott fel Alastair. – Apánk mindig is tiltakozott ellene, hogy befeküdjön a
Basiliasba. Azt mondta, hogy utálja a Néma Testvéreket, de szerintem csak aggódott, hogy átlátnának
rajta. Szerintem ezért tartotta távol Jemet a családunktól – magyarázta a fiú, majd mély lélegzetet vett. –
Ha azt akarod, hogy befeküdjön a Basiliasba, akkor meg kellene írnod neki. Te voltál az utolsó a
családban, aki nem tudott a titkáról. Az, hogy már tudsz, változtathat a helyzeten.
Cordelia letette a hajkefét. Végre eluralkodott rajta a megkönnyebbülés.
– Ez jó ötlet. Alastair…
– Boldog vagy, Leila? – mutatott a bátyja a Herondale-gyűrűre az ujján. – Tudom, hogy ezt akartad.
– Azt hittem, hogy talán dühös leszel – ismerte be Cordelia. – Annyira haragudtál Jamesre, amikor azt
hitted, hogy szégyenben akar hagyni engem.
– Akkor nem gondoltam, hogy hajlandó lesz feleségül venni – szabadkozott Alastair. – De tényleg
kiállt, és felvállalt téged ország-világ előtt. Ez jelentőségteljes gesztus. Ne hagyd, hogy bárki is
meggyőzzön az ellenkezőjéről.
Legszívesebben elmondta volna Alastairnek az igazat – hogy James nagyobb áldozatot hoz, mint hinné
–, de nem tehette meg, mint ahogy Sonának sem árulhatta el. A bátyja dühbe gurulna, Sona pedig
összetörne.
– Megvan, amit akartam – felelte Cordelia, mert nem tudta rávenni magát, hogy azt mondja, hogy
boldog. – De mi van veled, Alastair? A te boldogságoddal?
A fiú lepillantott a kezére, majd halovány félmosollyal nézett fel a húgára.
– Szeretni bonyolult – jelentette ki. – Nem igaz?
– Én szeretlek, Alastair – biztatta Cordelia. – Nem lett volna szabad kihallgatnom titeket Charlesszal.
Mindig csak azt szerettem volna, hogy elmondj nekem dolgokat, nem pedig azt, hogy meghalljam őket.
– Aludnod kellene, Leila – állt fel elvörösödve Alastair. Kerülte a testvére pillantását. – Eseménydús
napod volt. Nekem pedig akad még egy fontos elintéznivalóm.
– Miféle fontos dolgod? – dőlt előre Cordelia, hogy az éppen kifelé tartó bátyja után nézzen.
Alastair megfordult, és tőle ritka vigyorral dugta be a fejét az ajtón.
– A hajam – felelte, s el is tűnt, mielőtt Cordelia újabb kérdést tehetett volna fel neki.
 23
Senkit, aki szeret

„Senkit, aki szeret, ne nevezzünk teljesen boldogtalannak.

Még a viszonzatlan szerelemnek is megvan a ragyogása.”
– J. M. Barrie: A kis pap


Lucie kénytelen volt elismerni, hogy le van nyűgözve, hiába tartotta helytelennek, hogy az ember le legyen
nyűgözve a saját szüleitől. Az anyja az utolsó pillanatban szervezett egy hagyományos eljegyzési partit
Jamesnek és Cordeliának, ami olyan jól sikerült, mintha heteket töltött volna a tervezgetéssel. A báltermet
ünnepi boszorkányfények és gyertyák világították be, a falakon esküvői aranyszalagok sorakoztak.
A csipketerítős asztalokon csupa sárga és arany színvilágú édességek sorakoztak: krémmel töltött és
mázas citromos sütemények, kristálypoharakban tálalt cukrozott gyümölcsök, csillogó aranypapíros
bonbonok egy gyümölcskínálóban, körtés és sárgabarackos kosárkákkal. Terjedelmes virágkompozíciók
álltak az emelvényeken díszelgő vázákban: bazsarózsák, kaméliák és nárciszok. A terem tele volt vidám
emberekkel – a karantén véget ért, és mindenki szívesen gyűlt össze, hogy pletykáljon és gratuláljon
Willnek és Tessának az utódjuk boldogságához.
Ám Tessa hiába karolta át Will derekát, és mosolygott rá a hatalmas kalapban érkező Ida Rosewainre,
mégis aggodalmasnak tűnt. Lucie szerint a legtöbben nem láthatták rajta, de ő már gyakorlott volt az
édesanyja hangulatának felismerésében, ráadásul ő maga is aggódott.
Szárnyalnia kellett volna az örömtől. A bátyja és a legjobb barátnője össze fognak házasodni. Ez a
„boldogan éltek” pillanat a mesékből. Viszont tudta az igazat – James és Cordelia is elmondta neki –,
hogy ez egy álházasság lesz, egy formaság Cordelia becsületének megmentésére. Tessa és Will nem tudta,
és nem is akarta nekik elárulni senki. Hadd higgyék, hogy James boldog lesz Cordeliával. Hadd higgyék,
hogy valódi az egész. Lucie azt kívánta, hogy bárcsak ő is valódinak hinné, vagy ha már mégsem, akkor
tudna róla beszélgetni valakivel. A Vidám Zsiványok úgy döntöttek, hogy mindnyájan úgy kezelik az
esküvőt, mintha egy csíny lenne James részéről, Cordeliával pedig aligha oszthatta meg az aggályait, aki
talán még rosszabbul érezte volna magát, mint bizonyára egyébként is.
Lehet, hogy az élet nem olyan, mint a regényekben. Lehet, hogy az élet sohasem lesz olyan. A bátyja
elegánsan, fekete-fehérbe öltözve csatlakozott a szüleikhez, hogy együtt köszöntsék a vendégeket. Épp
most érkezett meg Gabriel és Cecily Annával, Alexanderrel és Christopherrel, hogy ölelkezve
gratuláljanak; Thomas már korábban megjelent a családjával. Fairchildék ugyancsak hamarabb jöttek,
Matthew pedig azonnal otthagyta a családját, hogy a játékszoba felé vegye az irányt. Charles eközben
körbejárva kezet rázott mindenkivel, és bezsebelte az elismeréseket, amiért vége szakadt a támadásoknak.
Az udvarba beguruló hintók zaja különös zenei aláfestést adott a maga módján, a terem pedig kezdett
megtelni: Bridgestockék is megjöttek – a vékony, de csillogó szemű Ariadnéval –, velük együtt pedig
Grace Blackthorn is.
Lucie feszülten piszkálta a medált a nyakában. Grace olyan üde volt, akár egy tavaszi virág a
halványzöld ruhájában, félig feltűzött ezüstszőke haja pedig csigákban omlott le. Miután Lucie közelről is
látta a Chiswick-házat, újra rácsodálkozott, hogy Grace mindig milyen elragadóan festett akkor is, amikor
egy koszfészekben élt.
Nos, az már a múlt. Most ugyanis a Bridgestock családnál lakott, és ott is marad, amíg össze nem
házasodnak Charlesszal. Grace számára ez nem egy ünnep – gondolta Lucie, mert látta, hogy a lány milyen
sápadtan üdvözli Willt és Tessát. James teljesen összeszedetten viselkedett, ám mindketten szinte
fájdalmasan előzékenyek voltak egymással, amikor James fogadta a gratulációját. Vajon bánja-e Grace? –
tűnődött el Lucie. Ő volt az, aki szakított Jamesszel, és Charles menyasszonya lett. Lucie nem akarta
megbocsátani neki, amiért összetörte James szívét.
Mégis figyelte, ahogy Grace elnézést kérve, merev léptekkel elindul a termen át Charles felé. Úgy
köszöntötték egymást, mintha idegenek vagy üzlettársak lennének. Ó, Lucie mennyire szeretett volna
Jessevel beszélni! Ő talán meg tudná mondani, hogy valójában mit érez a testvére. Talán még ennél is
többet el tudna árulni…
– Itt van – súgta Lucie fülébe egy hang. – A díszvendég.
– Cordeliára gondolsz? – fordult oda Lucie. Jessamine mellette lebegett, a kőerkélyre vezető nagy
franciaajtónál, amin túl látszottak az utcai lámpák a távolban, különös fényköröket vetve az üvegre.
Jessamine-nek azonban nem volt tükörképe.
– Bájosan fest – állapította meg, majd titokzatos mosollyal eltűnt a desszertasztal felé. A szellemek nem
tudnak enni, de Jessamine attól még szívesen nézegette a süteményeket.
Cordelia valóban bájosan festett. Az anyjával és a bátyjával érkezett. Sonának sötét, de fenséges
megjelenést kölcsönzött a fekete ruha és a zöld bársony roosari. Alastair pedig… nos, Lucie alig ismerte
fel Alastairt, amíg a fiú át nem adta a kalapját a szobalánynak. Ekkor látszott, hogy visszafestette a haját
az eredeti feketére, ami elütött a barna bőrétől.
Aztán ott volt Cordelia, mélykék selyemből és aranyszínű tollból készült, lefelé bővülő ruhában, húzott
ujjakkal, a mellén pedig opálfényű bross fogta össze a selymet és a fátyolszövetet. Risa gyöngyökkel
ékesítette Cordelia haját, amik csak úgy csillogtak a sötétvörös fürtök között.
James kézen fogta és megcsókolta az arcát. Mindketten tudták, hogy bámulják őket az emberek, és
valószínűleg sutyorognak. Cordelia bejelentése, amit az Enklávé gyűlésén tett, mégiscsak az év
legmegdöbbentőbb eseménye maradt annak ellenére, hogy házassághoz vezetett.
Lucie a maga részéről bosszús lett, ezért elindult a termen át a családja felé. Thomas állta útját,
karjaiban a kis Alexanderrel, az unokatestvérükkel. Cecily néni és Gabriel bácsi szemlátomást Thomas
gondjaira bízta Alexandert, amíg ők a fogadás előkészületeivel foglalatoskodtak. Aranyos látványt nyújtott
a magas és izmos Thomas a kisfiúval az ölében, habár Lucie sohasem kötötte volna az orrára, nehogy
elszálljon magától.
– Luce, oda kell mennem köszönni Cordeliának és Alastairnek. Át tudnád venni ezt a szörnyű
ördögfiókát?
– Nem vagyok ördögfióka – közölte Alexander medvecukrot rágcsálva.
– Át tudnám – ismerte be Lucie. – De nem nagyon akarom.
– Matthew – követelőzött Alexander, akinek Matthew volt a kedvenc majdnem-rokona. – Oscar!
– Nem hinném, hogy Oscart is meghívták, cimbora – jegyezte meg Thomas. – Elvégre kutya.
– Szerintem jobb, ha megkeresitek Matthew-t – állapította meg Lucie, mivel úgy tűnt, hogy Alexander a
kétségbeesés szélén áll. Thomas szigorú tisztelgéssel eltűnt az egyre csak növekvő tömegben. Lucie némi
örömmel látta, hogy Magnus Bane is megjelent, leginkább kalóznak öltözve: rubingombos mellényben és
rubinkövekkel a fülében. Kétségtelenül színesítette az összejövetelt.
Lucie félúton járt, amikor Charles kissé imbolyogva – mintha túl sokat ivott volna – felpattant egy kis
padra, s a poharához kocogtatta a családi pecsétgyűrűjét.
– Elnézést! – kiáltotta, mire kezdett elcsendesedni a terem. – Szeretnék mondani valamit.


A Herondale család rögtön és nagyon kedvesen befogadta Cordeliát, aki nem tudta, hogyan nézzen a
szemükbe abban a tudatban, hogy hazugság az egész. Will és Tessa nem szerethette őt a lányaként, hiszen
egy év múlva el fognak válni Jamesszel.
James is borzasztóan kedves volt. Az eljegyzésük óta Cordelia meggyőzte magát, hogy valamiféle
trükkel vette rá a fiút a házasságra. Maradéktalanul tisztában volt vele, hogy ha nem dobja el a jó hírét a
védelmében, akkor James már a Néma Város börtönében ülne. Ezután kérte meg Cordelia kezét, mintegy
kötelességként.
Tényleg mosolygott, valahányszor ránézett Cordeliára – azzal a gyönyörű mosollyal, amivel mintha azt
üzente volna, hogy csodát vagy kinyilatkoztatást lát. Ám ez sem segített: James jószívű, ennyi az egész.
Nem szereti, és ez nem is fog változni.
Cordelia legnagyobb döbbenetére Alastair remek támasza lett az elmúlt napokban. Teát hozott, vicceket
mesélt, sakkozott vele, és segített lekötni a figyelmét. Igen keveset beszéltek Elias visszatéréséről.
Alastair mintha egy percre sem hagyta volna egyedül Cordeliát a házban, még Charlest sem ment el
meglátogatni.
Apropó, Charles felmászott a padra, és felkiáltott, hogy mondandója van. Olyan zajt csapott, hogy
rögtön felfigyeltek rá a jelenlévők. Mindenki eléggé meglepődött, beleértve Tessát és Willt is. Sona a
homlokát ráncolta – szemlátomást nagyon udvariatlannak tartotta Charlest. Ó, ha tudná… – gondolta
sötéten Cordelia.
– Hadd legyek én az első, aki poharát emeli a boldog párra! – folytatta Charles, és úgy is tett. – James
Herondale-re és Cordelia Carstairsre. Szeretném hozzátenni, hogy James, a testvérem parabataia mindig
is olyan volt nekem, mintha a saját öcsém lenne.
– Egy olyan öcs, akit vandalizmussal vádoltál meg, üvegházak megrongálásával az egész közösségünk
előtt – motyogta Will.
– Ami pedig Cordelia Carstairst illeti… hogyan is írhatnám le? – tódította Charles.
– Pláne úgy, hogy nem is vetted a fáradságot, hogy megismerd – mormolta James.
– Gyönyörű és igazságos – folytatta Charles, Cordelia pedig eltűnődött, hogy ez vajon mit jelent. – És
bátor is. Biztosra veszem, hogy olyan boldoggá fogja tenni Jamest, mint ahogy engem a szépséges Grace-
em – mosolygott a lányra, aki némán és maszkszerű arccal állt a közelében. – Így van. Hivatalosan is
bejelentem a szándékomat, hogy feleségül vegyem Grace Blackthornt. Az esküvőre természetesen
mindenki meg van hívva.
Cordelia rápillantott Alastairre; a fiú rezzenéstelen maradt, ám a zsebre vágott keze ökölbe szorult.
Jamesnek résnyire szűkült a szeme.
Charles derűsen folytatta.
– És végül köszönöm az Enklávé tagjainak, akik támogatták a konzuli tevékenységemet a közelmúltbéli
problémák során. Fiatal vagyok még az ekkora felelősséghez, de mit is mondhatnék, ha hív a kötelesség?
Csakis azt, hogy megtiszteltetés az édesanyám bizalma, a menyasszonyom szerelme és a népem hite
bennem…
– Köszönjük, Charles – jelent meg mellette James, és tett egy ügyes mozdulatot a lábával, amitől
felborult a pad Charles alatt. Aztán a vállánál fogva elkapta a leeső fiút, és hátba veregette. Cordelia
kételkedett benne, hogy bárki is észrevett volna bármi rendelleneset. – Milyen remek beszéd!
Magnus Bane szemlátomást pokolian jól szórakozott: csettintett egyet, mire a csillárokról lelógó arany
masnik szárnyaló kócsagok formáját öltötték, a zongora pedig különös módon magától elkezdte játszani a
For He’s a Jolly Good Fellow-t. James elráncigálta Charlest a padtól, egyenesen a jókívánságokat
osztogatók tömegébe. Mintha mindenki egy emberként könnyebbült volna meg a teremben.
– Remek fiút neveltünk, drágám – csókolta arcon Will Tessát, majd Cordeliára pillantva elmosolyodott.
– És nem is remélhetnénk neki bájosabb lányt feleségnek.
Alastair úgy festett, mint aki legszívesebben elsurranna. Cordelia nem hibáztatta érte.
– Köszönöm, Mr. Herondale. Remélem, megfelelek majd a várakozásoknak.
– Miért is aggódnál emiatt? – lepődött meg Tessa.
 – Cordelia azok miatt az idióták miatt aggódik, akik az apánkról és a családunkról sutyorognak – szólalt
meg váratlanul Alastair. – Nem szabadna foglalkoznia ezzel.
– A kegyetlenek mindig is pletykálni fognak – tette Cordelia vállára a kezét gyengéden Tessa. – Mások
pedig, akik örömüket lelik ebben a kegyetlenkedésben, hinni fognak nekik, és terjesztik majd a pletykáikat.
De én hiszek benne, hogy végül győz az igazság. Egyébként is – tette hozzá mosolyogva – mindig a
legérdekesebb nőkről sutyorognak a leggyakrabban.
– Nagyon is igaz! – bukkant fel közöttük hirtelen Charles. Alastair látványosan összerezzent. –
Beszélhetnék egy percet Alastairrel? Bizalmas ügy.
Azzal karon fogta Alastairt, és elindult vele a bálterem egyik sötétebb sarka felé. Alastair gyorsan
megragadta Cordelia csuklóját, aki hatalmas meglepetésére azon kapta magát, hogy a két fiú nyomában
vonszolják.
Amikor Charles megállt, és szembefordult Alastairrel, éppen olyan meglepettnek tűnt, mint amilyennek
Cordelia érezte magát.
– Á, Cordelia – mondta értetlenkedve. – Négyszemközt szerettem volna beszélni a bátyáddal.
– Nem – vágta rá Alastair, amitől a húga összerezzent. – Itt marad.
– Che kar mikoni? – sziszegte Cordelia. – Mit csinálsz, Alastair? Mennem kéne…
– Nem óhajtok négyszemközt beszélni veled, Charles – folytatta Alastair. – Bizonyára megkaptad a
levelem.
– Nem hittem volna, hogy komolyan gondoltad – vörösödött el Charles.
– De igen – felelte Alastair. – Minden további mondandódat közölheted a húgom előtt. Ő senkinek sem
fogja elárulni a titkaidat.
– Rendben – adta meg magát Charles, bár igen kimérten beszélt. – Nem láttalak a gyűlés óta. Elmentem
hozzád, de Risa közölte, hogy nem vagy otthon.
– Nem tervezem, hogy valaha is otthon leszek, ha te keresel – válaszolta rezzenéstelenül Alastair.
Cordelia újra megpróbált kiszabadulni, Alastair viszont még mindig határozottan fogta a csuklóját.
– Le kellett volna zárnom, amikor eljegyezted Ariadnét – folytatta Alastair lángoló arccal. – Le kellett
volna zárnom, amikor olyan szörnyű módon elhagytad őt. Most újra jegyben jársz, és rájöttem, hogy
feleannyira sem leszek neked fontos, és más sem, mint a karriered.
Már lazábban tartotta Cordelia csuklóját, aki elmehetett volna, ha akar, ám ekkor döbbent rá, hogy
Alastairnek szüksége van a jelenlétére. Maradt hát, pedig Charlesnak szürkés színt öltött az arca.
– Alastair, ez nem igaz. Nem lehet másként.
– De lehet másként – tiltakozott Alastair. – Nézd meg Annát. Nézd meg Magnus Bane-t.
– Én nem élek bohém életet, nem vagyok hajlandó száműzetésben élni a társadalom peremén. Konzul
szeretnék lenni. A Klávé része. Hogy számítsak.
Alastair félig fájdalmas, félig kimerült hangot hallatott.
– Bármit megkaphatsz, amit akarsz, Charles. Csak engem nem kaphatsz meg mellé. Szeretném élni az
életemet, nem pedig az árnyékban rejtőzködni, amíg te eljegyzel egy rakás nőt, mert próbálod leplezni,
hogy ki vagy valójában. Ha így döntesz, az a te választásod, de helyettem nem dönthetsz.
– Akkor hát ennyi a mondanivalód nekem? Ennyi év után? Nem lehet, hogy ez minden – jelentette ki
Charles. Ezúttal nem volt nevetséges, mint amikor saját magát éltette a pohárköszöntővel. Cordelia látta,
hogy őszinte bánat tükröződik a tekintetében. A maga módján szerette Alastairt.
De ez nem volt elég. Lehet úgy szeretni, hogy az nem elég.
– Sok szerencsét, Charles! – mondta sötéten csillogó szemmel Alastair. – Biztos vagyok benne, hogy
nagyon sikeres életed lesz.
Azzal elsétált. Így Cordelia esetlen módon egyszerre kettesben maradt Charlesszal, úgyhogy inkább
gyorsan követte a bátyját.
– Bizonyára nem tudod hová tenni ezt a beszélgetést – szólt utána Charles túlzottan könnyed hangon.
 – Tudom, hogy fájdalmat okoztál a bátyámnak – felelte némi habozás után, rá sem nézve Cordelia. – És
tudom, hogy többé nem fogod megtenni.
– Nem fogom – ismételte nagyon halkan Charles. Semmi mást nem mondott, Cordelia pedig menekülőre
fogta.


James a bálteremből nyíló erkélyen állt. Hosszúkás kőépítmény volt, mellig érő korláttal; Will
fiatalkorában még nem létezett, a felújítás során építették hozzá az Intézethez. James szülei imádták az
erkélyeket.
Szinte olyan volt, mint fent a tetőn, távol mindentől. A kintlét azonban nem nyugtatta meg úgy, ahogy
szokta. London-illat terjengett a levegőben, mint mindig, a távolban pedig látta a Temzén túl magasodó
házakat. Eszébe jutott a sötétbarnás-feketés víz és a füst árnyalata Belial világában. Hófehér keményített
inge súrolta a követ, amikor előrehajolt, és azt kívánta, hogy bárcsak enyhülhetne a nyomás a mellkasában.
Nem arról volt szó, hogy rettegett összeházasodni Cordeliával. Nem félt, és eltűnődött, hogy kellene-e
félnie. Amikor arra gondolt, hogy Cordelia a felesége, meleg szobát képzelt el, tűzzel a kandallóban,
sakk-készlettel és kártyával. Az ablakokon túl gomolygó köddel, miközben a szoba fénye megvilágítja az
odabent sorakozó angol és perzsa könyveket. A lágy hangra gondolt, amelyik felolvas neki elalváskor egy
olyan nyelven, amit még nem ismer.
Megállapította magában, hogy bolond. Szerencsétlen és furcsa lesz, mert különös táncot járnak majd
egymás kedvéért, hogy kibírják egy évig, és utána szabadok legyenek. Mégis, amikor behunyta a szemét…
– James.
Már azelőtt tudta, hogy ki az, hogy megfordult volna; mindig is fel fogja ismerni a hangját. Grace állt
mögötte, félig a sötétben, és éppen becsukódott mögötte a franciaajtó, amin túl látszottak az aranyszínű
szalagok, és hallatszott a zene.
– Magnus Bane valahogy játékra bírta a zongorát – mondta halkan Grace. – Az emberek táncolnak.
James megmarkolta az erkély kőkorlátját, és kinézett a városra. Az Enklávé gyűlése óta nem látta
Grace-t, és nem is üzent neki semmit. Hűtlenségnek tűnt volna Cordeliával szemben.
– Tudod, jobb, ha nem beszélünk.
– Lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk, hogy kettesben beszéljünk – érvelt Grace. Miután James nem
válaszolt, némi éllel a hangjában folytatta. – Úgy tűnik, az Angyal nem akarja, hogy együtt legyünk, igaz?
Először is nem fújhattam le a dolgot Charlesszal az anyám miatt. Aztán amint megszabadultam anyámtól,
te eljegyezted Cordeliát.
– Ne vedd a szádra a nevét! – vetette oda James még a saját maga számára is meglepő vehemenciával.
Lehajtotta a fejét, eső ízét és valami fémeset érzett a szájában. – Ő a legjobb ember, akit…
– Tudom, mit tett érted, James – magyarázta halkan Grace. – Tudom, hogy nem vele voltál aznap este.
Idrisben voltál, ahol felgyújtottad a Blackthorn-kúriát. Tudom, hogy azért hazudott, hogy megvédjen téged.
Tényleg nem hittem volna, hogy ilyen ravasz.
– Ez nem ravaszság, hanem nagylelkűség – pontosított James. – Egy évet elpazarol az életéből egy
házasságra, amit nem akar, csak hogy engem óvjon.
– Egy év? – kérdezett vissza Grace. – Ebben állapodtatok meg?
– Nem fogom ezt megvitatni veled – közölte James. Úgy fájt a mellkasa, mintha összenyomták volna.
Alig kapott levegőt.
– Bizonyára utálsz engem, ha mindez azért történik, hogy megmenekülj a következményeitől annak,
amire én kértelek.
– Nem hibáztatlak, Grace. De nem lehetünk barátok. Csak még jobban megnehezítené a helyzetet.
Mindketten elhallgattak. Grace félhomályban volt, ám James látta a bálteremben: a zöld ruhájában,
smaragdokkal a fülében. Felismerte a fülbevalót. Charlotte-é volt, aki alighanem odaadta Charlesnak,
hogy ajándékozza oda Grace-nek.
– Örülök, hogy ott lesz neked Cordelia – jegyezte meg Grace.
– Bárcsak ugyanezt mondhatnám el rólad és Charlesról! – felelte James. – Cordelia jobbat érdemel
ennél. Mindent meg fogok tenni az elkövetkezendő egy évben, hogy boldoggá tegyem. Remélem, Charles
is ugyanígy tesz majd veled.
– Egy év múlva veled lehetek – jelentette ki Grace szinte suttogva. – Nekem egy hosszú jegyesség
Charlesszal, te elválsz Cordeliától… megoldható.
James nem szólt semmit. A szorító érzés a mellkasában fájdalommá erősödött. Úgy érezte, mintha
brutális módon, szó szerint kettétépnék.
– James? – sürgette Grace.
James küszködve visszatartotta a szavait. Igen, várj rám! Én is várni fogok rád, Grace. Emlékszem az
erdőre, az árnyakra, a csontszínű ruhádra.
Grace.
James vér ízét érezte a szájában. Olyan erősen szorította a korlátot, hogy kis híján eltörtek az ujjai.
Egy szempillantás múlva hallotta, hogy halkan kinyílik és becsukódik a franciaajtó. Mozdulatlan maradt
egy hosszúra nyúlt perc erejéig, aztán még tovább. Amikor végre megfordult, már egyedül volt az
erkélyen.
Nyoma sem volt Grace-nek.
Az üvegen át viszont megpillantotta Cordeliát, aki Matthew-val táncolt. Meseszép hajából kijött a
szalag, mert nem lehetett kordában tartani. Mindketten kacagtak.


Anna ügyesen kerülgette a párokat a táncparketten, és felsóhajtott: szerette volna sokkal jobban érezni
magát. Bár rég feladta a szerelembe vetett hitét, azért élvezte az eljegyzési partikat – különösen, ha olyan
jegyesekről volt szó, akiket kedvelt. Márpedig tény, hogy ilyesmi nem túl gyakran történt.
Ez az este más volt. Sokan eljöttek azok közül, akik kedvesek voltak Annának az Enklávéból: a Vidám
Zsiványok, nagynénik, nagybácsik és távolabbi rokonok, illetve különösen felcicomázott koktélcseresznye
módjára Magnus Bane is, aki nagyon sokat segített a családi ház felvértezésében aznap, amikor
megtámadták Christophert. Anna tartozott neki egy szívességgel, ám nem bánta: biztosra vette, hogy
nagyon szórakoztató lesz, ha majd eljön a kiegyenlítés ideje. Mégis akadt két dolog, ami zavarta. Noha
James volt az egyik kedvenc unokatestvére, és nagyon kedvelte Cordeliát is, gyanúsnak tűnt neki ez a
hirtelen eljegyzés.
Anna a Carstairs család londoni üdvözlőbálja óta tudta, hogy Cordelia reménytelenül szerelmes
Jamesbe, James pedig reménytelenül szerelmes Grace Blackthornba. Látta, megjegyezte, s elhatározta,
hogy meghívja Cordeliát teázni. A reménytelen szerelem szörnyű állapot. Úgy gondolta, hogy talán le
tudja róla beszélni a lányt.
De hamarosan rájött, hogy Cordelia kemény és makacs – ráadásul ő, Anna, nagyon is kedveli. Eléggé
kedveli ahhoz, hogy azt kívánja: James térjen magához, és vegye észre, ami előtte áll. Arra gondolt, hogy
a ruhák talán segíthetnek. Igencsak tetszett neki James ámuldozó arckifejezése, amikor látta Cordelia
táncát a Hell Ruelle-ben. Sőt, Anna szinte elhitte, hogy James rájött: Cordelia a neki való lány. Végül is
Grace Charles menyasszonya lett, így lekerült a napirendről. Egészen Cordelia hirtelen bejelentéséig az
Enklávé gyűlésén.
Anna sok mindenben jeleskedett. Ezek egyike pedig az emberismeret volt. Cordelia Carstairs, aki egy
csábító ruha láttán elpirult, nem tölthette együtt az éjszakát egy férfival, akivel nem élt házasságban – még
akkor sem, ha élete szerelméről volt szó. James sem tenne kárt egy hajadonban. Anna fel merte volna rá
tenni a Percy Street-i lakását.
Ahogy Anna kiosont a terem végéből nyíló ajtón, hátrapillantva látta, ahogy Matthew és Cordelia együtt
táncol. Cordelia mintha jól szórakozott volna, ami nem meglepő: Matthew mindenkit meg szokott
nevettetni. Anna nem látta Matthew arcát, bár abban, ahogy odahajolt Cordeliához, rejlett valami, ami
nyugtalanította Annát. Nem tudta megfogalmazni, miért.
Will kilépett a táncparkettre; mindenki mosolygott, amikor táncolni kezdett Cordeliával.
Szegény Cordelia – gondolta Anna. Árnyvadászhagyomány, hogy szerencsét hoz táncolni a jövendőbeli
menyasszonnyal. Cordeliának egy perce sem maradt saját magára. De legalább boldognak tűnt, miközben
a leendő apósával táncolt, Matthew pedig odament Thomashoz beszélgetni.
Matthew is boldognak tűnt tánc közben – töprengett Anna, miközben a játékszoba felé tartott a folyosón.
Matthew remélhetőleg kijön az évek óta tartó mocsárból, amibe belekerült. Anna aggódott érte. A Vidám
Zsiványok mintha a fivérei lettek volna, Matthew pedig mindig társa volt a kihágásokban és a
kalandokban.
Félhomály fogadta a játékszobában. Anna szeretett itt lenni: egyszerű helyiség volt, masnik,
szalagcsokrok és aranydíszek nélkül. A sakk-készlet, amit az apja ajándékozott Willnek, ott ragyogott az
ablakon át beszüremlő holdfényben. Halovány tűzként vetült a csiszolt fapadlóra meg a szoba közepén
álló fiatal nőre.
Ariadne Bridgestock.
Ariadne volt a másik, ami miatt Anna egész este aggódott. Már tucatnyi alkalommal meg akarta
kérdezni Ariadnétól, hogy jól van-e, felépült-e, de egy tucatszor vissza is fogta magát. Ha a szépség volna
az egészség fokmérője, akkor Ariadne lett volna a legegészségesebb résztvevő az összejövetelen.
Csillogott a sötét haja, selyemszerűnek tűnt a puha barna bőre, az ajka pedig telten vöröslött. Az első száj,
amit Anna valaha megcsókolt. Az első, akit szeretett.
– Ne haragudj! – szólalt meg Anna hivatalos meghajlással. – Nem tudtam, hogy itt vagy.
Megfordult, hogy távozzon, ám Ariadne átszelte a szobát.
– Anna, kérlek! – nyújtotta felé a kezét. – Beszélni akarok veled.
Anna megállt, és az ajtóra meredt. A torkában dobogott a szíve. Némán szidta magát, hiszen már régóta
túl volt az ilyen érzéseken. Fiatalság, bolondság! Én Anna Lightwood vagyok – állapította meg. Engem
semmi sem érint meg.
– Hallottalak – folytatta halkan Ariadne.
– Tessék? – fordult meg Anna, hogy rámeredjen.
– Hallottalak, amikor eljöttél a kórházba, és kérted, hogy ne haljak meg.
– Akkor… tőlem tudtad meg, hogy Charles elárult? – kérdezte Anna döbbenten.
– Az aligha számított nekem – legyintett Ariadne szélcsengő módjára csilingelő vékony arany
karperecekkel. – Csak az számított, hogy még mindig rejlik szerelem a szívedben irántam.
Anna a nyakában függő medálhoz kapott. Az anyjától kapta, amikor Ariadne elvesztését gyászolta. Az
első és utolsó alkalommal, amikor Anna hagyta, hogy bárki is összetörje a szívét.
– Rájöttem, hogy tévedtem – jelentette ki Ariadne.
– Azzal, hogy Charles menyasszonya lettél?
Anna emlékezett rá, hogy ott találta Charlest a Bridgestock-házban két évvel ezelőtt, amikor virágokkal
a kezében érkezett Ariadnéhoz. Hogy Bridgestockék mennyire mosolyogtak, amikor Charles kezet csókolt
Ariadnénak, miközben Annát kiterelték a szobából.
– Vannak jobb férfiak is, ha ragaszkodsz a házassághoz.
– Nem – felelte Ariadne. – Tévedtem saját magammal és veled kapcsolatban. Tévedtem afelől, hogy
mit akarok – kulcsolta össze a kezét. – Még mindig van igazság abban, amit évekkel ezelőtt mondtam.
Nem szeretnék fájdalmat okozni a szüleimnek. Tényleg szeretnék gyerekeket. De mindez nem ér semmit,
ha nincs szerelem az életemben – mosolyodott el keserűen. – Elég hírhedt lettél arról, Anna, hogy nem
hiszel a szerelemben.
– Valóban – válaszolta hűvösen Anna. – Szerintem a szerelem minden fájdalom és szenvedés okozója
ezen a világon.
Ariadne selyemruhája megzizzent, amikor megmoccant. Egy szempillantás múlva Anna mellett termett,
hogy lábujjhegyre állva odaérintse az ajkát Anna arcához. Csillogott a sötét szeme, amikor elhúzódott
tőle.
– Tudom, hogy nagy az akaraterőd, Anna Lightwood. De nekem is éppen ugyanakkora. Gondoskodom
róla, hogy meggondold magad. Vissza foglak szerezni!
Azzal a szoknyáját megemelve kisétált a szobából, narancsvirág-illatfelhőt hagyva maga után a
parfümjével.


– Nem bánod, hogy egy magamfajta öregemberrel táncolsz? – forgatta meg Will egy szakavatott
mozdulattal Cordeliát a parketten.
Cordelia elmosolyodott. Will nem volt öregemberes, sokkal inkább kisfiús huncutság rejlett a
mosolyában. Különös, hogy Jem és Tessa nem öregedett a háború óta, mégis mindketten idősebbnek és
komolyabbnak tűntek Will Herondale-nél.
– Egyáltalán nem – felelte. – Éveken át, amikor még gyerekek voltunk Alastairrel, szerettelek volna
gyakrabban látni téged és Tessát. Tulajdonképpen nagynéniként és nagybácsiként gondoltunk rátok.
– Most, hogy ilyen közel leszel, és tényleg egy család leszünk, számos alkalom kínálkozik majd –
állapította meg Will. – Például egy ünnepi fogadás, amikor hazajön az édesapád.
Cordelia elsápadt. Biztosra vette, hogy az apja semmi ilyesmit nem szeretne; legszívesebben
elfelejtené, hogy egyáltalán távol volt, mert nem óhajt emlékezni rá, hogy miért.
Will lehajtotta a fejét, hogy jobban szemügyre vegye Cordeliát.
– Vagy szervezhetünk egy nagy semmit, ha azt jobban szeretnéd. Azt szervezek a legszívesebben. Elég
csekély erőfeszítés.
Cordelia haloványan elmosolyodott.
– Sokat tréfálkozom – sóhajtott fel Will. – Ez az egyik megoldásom erre a bonyolult világra. De azt
érzékelem, hogy nem egészen örülsz az apád hazatérésének.
– Ahogy mondod, tényleg bonyolult – felelte Cordelia. Félig a tudatában volt annak, hogy a többi
táncoló őket nézi, talán csodálkoznak, hogy miről beszélgetnek ilyen elmélyülten.
– Gyermekkoromban imádtam az apámat – folytatta Will. – Őt tartottam a legjobb embernek a világon.
Aztán amikor rájöttem, hogy elverte az összes pénzünket szerencsejátékra, őt tartottam a legrosszabb
embernek a világon. Most, hogy magam is apa vagyok, tudom, hogy egyszerűen ember volt.
– Köszönöm – nézett fel rá Cordelia. El akarta mondani Will Herondale-nek, hogy hálás az
őszinteségéért. Eltűnődött rajta, hogy vajon mennyit tudhat vagy sejthet az apjáról; bizonyára voltak
pletykák. Szeretett volna őszinte lenni cserébe a házasságáról Jamesszel. Will alighanem észrevette, hogy
James alig állt szóba vele ma este – most, az eljegyzési partijukon.
– Daisy?
Cordelia és Will abbahagyta a táncot. Cordelia meglepődött, hogy James odament hozzájuk a parketten.
A hollófekete és csontfehér öltöny kiválóan illett a megjelenéséhez, ami egyébként is a kontrasztok
szépségét hangsúlyozta: fekete, fehér és arany.
– Daisy? – ismételte félénken, Cordelia pedig szinte észre sem vette, hogy Will távolabb lépett tőle.
Csak James kinyújtott kezét látta. – Szeretnél táncolni?


Rendkívül boldognak tűnnek – gondolta Lucie. Nem találta volna ezt különösnek, ha nem tudja az igazat,
de attól még James és Cordelia tényleg jó barátok. Látta Cordeliát nevetni valamin, amit James mondott
neki, és a fiú hátra is simított egy elszabadult vörös tincset a hajszalag alá. A Vidám Zsiványoknak talán
igazuk volt: ők ketten, Lucie legjobb barátnője és bátyja megtalálja a módját annak, hogy valamiféle
csínyként éljék meg az egészet?
– Min töprengsz, Lucie? – kérdezte Thomas a bálterem falának dőlve, meglazított nyakkendővel.
Nagylelkűen letáncolt néhány kört Esme Hardcastle-lel, mielőtt visszavonulót fújt a sarokba, a frissítőkkel
megrakott asztal mellé. Matthew ott csatlakozott hozzá, mint ahogy Lucie is. – Nagyon elmélyülve nézed
Jamie-t és Cordeliát.
– Arra gondoltam, hogy Jamie jobb táncossá válik mellette – felelte Lucie.
– Az Angyalra – biccentette oldalra a fejét Matthew. – Esküvő. Tudtátok, hogy James felkért, hogy
legyek a suggenese?
Az árnyvadász esküvői szertartáson azt hívják suggenesnek, aki az oltár elé kísér. Bárkit lehet
választani: anyát, apát, testvért, legjobb barátot.
– Hát ebben semmi furcsa nincs – állapította meg Lucie. – A parabataiok szinte mindig egymást
választják.
– Ettől nagyon felnőttnek érzi magát az ember – magyarázta Matthew, aki a kezében tartott laposüvegből
ivott. Lucie ezt nem találta jó jelnek. Az olyan összejöveteleken, ahol italt kínáltak, Matthew-t általában
borospohárral a kezében lehetett látni. Ha húzott egyet a flaskájából, akkor bizonyára igyekezett a lehető
legjobban lerészegedni. Csillogott is a szeme, már-már veszélyesen. Talán Charlesra haragszik?
A szüleire haragszik, amiért olyan könnyen elfogadták, hogy Charles elvegye Grace-t? De hát honnan
tudhatnák? – tűnődött el Lucie Henryre és Charlotte-ra pillantva, akik a terem túlsó végében ültek egy
asztalnál. Henry tolószéke a falnak támasztva pihent, a konzul pedig összedugta a fejét a férjével, és
egymás kezét fogva halkan beszélgettek.
– Ahhoz viszont nem elég felnőttnek, hogy ezt kibírja – tette hozzá Matthew, és hunyorogva átnézett
Thomas válla fölött.
Lucie követte a pillantását, és látta, hogy Alastair Carstairs feléjük tart a teremben. Kissé görnyedten
járt, ismét sötét haja pedig más embernek mutatta.
– Legyél vele udvarias, Matthew – egyenesedett fel Thomas. – Sokat segített nekem, amikor el kellett
készítenem az ellenszert.
– Kóstoltátok már a citromos kosárkát? – érdeklődött Alastair csevegő hangon, amint odaért hozzájuk.
– Remek szakácsotok van, Lucie.
Lucie pislogott. Matthew-nak megfeszült az állkapcsa.
– Ne próbálj meg csevegni, Alastair – szólalt meg. – Megfájdul tőle a fejem.
– Matthew – vágott közbe komolyan Thomas. – Nem kell leülnöd?
– Nem kell – suvasztotta vissza reszkető kézzel a laposüveget a zakója zsebébe. – Az kell, hogy
Carstairs békén hagyjon minket. Így is elég nehéz a ma este…
Lucie-nek nem nyílt lehetősége megkérdezni, hogy miért nehéz a ma este, mert Alastair máris
közbeszólt. Félig bosszúsan, félig meghökkenve kérdezett vissza, ugyanakkor feszülten, de határozottan.
– Nem hagyhatnánk magunk mögött az iskolás éveket? Ha belátom, hogy fajankó voltam, az elég?
Hogyan tudok bocsánatot kérni?
– Nem tudsz – közölte Matthew nagyon furcsa hangon, mire mindannyian ránéztek. Lucie-nek az a
különös érzése támadt, mintha valakit pengeélen látna táncolni. Matthew olyan merevnek tűnt, mint egy
farönk. – Ne hidd, hogy a barátunk lettél, vagy szívesen látunk magunk között, akármi is történt.
– Matthew – ráncolta a homlokát Thomas, aki többnyire kedvesen beszélt, ám most tiltakozott. – Az a
múlt. Ideje felnőttként viselkednünk, és elfelejteni a gyerekes csekélységeket.
– Jóságos vagy, Thomas – jegyezte meg Matthew. – Túl jó, és felejteni szeretnél. Én viszont nem
vagyok jó, és kénytelen vagyok emlékezni.
Alastair szeméből eltűnt a csillogás. Lucie meglepetésére azonban nem tűnt dühösnek. Szinte mintha
beletörődött volna.
 – Hadd mondja el, amit akar, Thomas – kérte.
– Nincs jogod ilyen bizalmas hangon szólni Thomashoz – figyelmeztette Matthew. – Ezt sohasem
mondtam el neked, Thomas. Képtelen voltam rá. De jobb, ha tudod az igazat, mint ha hagynád, hogy ez a
kígyó összebarátkozzon veled.
– Matthew… – kezdte Thomas türelmetlenül.
– Tudod, mit mondogatott az iskolában? – kérdezte Matthew. – Azt, hogy az anyám és az apád szeretők
voltak. Hogy én az apád zabigyereke vagyok. Azt mondta, hogy Henry csak félig férfi, és nem tud gyereket
nemzeni, így Gideon lépett a tettek mezejére. Azt mondta, hogy az anyád olyan szörnyen csúnya a
sebhelyes arca miatt, hogy senki sem hibáztatta az apádat, amiért másfelé kacsingatott. Te pedig beteges,
ronda kis teremtmény lettél, mert megörökölted az anyád gyenge alkatát, aki mondén volt, de nemcsak
egyszerű mondén. Hanem szolga és ribanc.
Matthew-nak elakadt a szava, mintha ő maga sem hitte volna el, amit kiejtett a száján. Thomas a
döbbenettől mereven állt, és elsápadt az arca. Alastair sem moccant. Lucie szólalt meg, ugyancsak a saját
meghökkenésére:
– Tőled eredt az a szörnyű pletyka? Alastair?
– Nem, nem tőlem eredt – válaszolta Alastair úgy, mintha nehezére esne kipréselni a torkán a szavakat.
– És nem mondtam ilyeneket Matthew-nak…
– De másoknak mondtál – tette hozzá fagyosan Matthew. – Az évek során mindent hallottam.
– Igen – ismerte be Alastair velősen. – Tényleg terjesztettem a történetet. Elismételtem azokat a
mondatokat. Valóban megtettem. Én… – fordult Thomashoz.
– Ne mondd, hogy sajnálod – szólt rá Thomas elszürkült szájjal. – Szerinted én nem hallottam azt a
mesét? Persze hogy hallottam, bár Matthew talán igyekezett megvédeni. Hallottam az anyámat zokogni
miatta, az apámat összefüggéstelenül beszélni a haragtól és a bánattól, a nővéreimet összeomlani a
szégyentől a hazugságok miatt… – hallgatott el levegőért kapkodva. – Anélkül ismételgetted ezeket a
mondatokat, hogy tudtad volna vagy érdekelt volna, hogy igazak-e. Hogy tehetted?
– Csak szavak voltak – magyarázta Alastair. – Nem gondoltam…
– Nem az vagy, akinek hittelek – közölte Thomas, minden egyes szót hűvösen és élesen hangsúlyozva. –
Matthew-nak igaza van. Ez a húgod eljegyzési partija, és Cordelia kedvéért moderáljuk magunkat az
irányodban, Carstairs. De ha ezek után bármikor a közelembe jössz vagy szólsz hozzám, akkor belelöklek
a Temzébe.
Lucie még soha életében nem hallotta Thomast ilyen ridegen beszélni. Alastair döbbenten hátrált, aztán
sarkon fordulva eliszkolt a tömegbe.
Lucie hallotta, hogy Matthew mormol valamit Thomasnak, de nem maradt ott, hogy megtudja, mit, mert
már Alastair nyomába eredt, aki úgy rohant, mintha szárnyai nőttek volna. Lucie utánarohant – ki a
bálterem ajtaján, le a kőlépcsőn, míg végül az előcsarnokban érte utol.
– Alastair, várj! – kiáltotta.
A fiú hátrafordult, mire Lucie döbbenten látta, hogy sír. Furcsamód eszébe jutott az első alkalom,
amikor férfit látott sírni: aznap, amikor az apja megtudta, hogy meghaltak a szülei.
– Mit akarsz? – törölte meg dühösen a szemét Alastair.
– Nem mehetsz el – jelentette ki Lucie szinte megkönnyebbülve attól, hogy a fiú ennyire önmaga.
– Miért? – vetette oda Alastair. – Te is utálsz, nem?
– Nem számít, mit gondolok. Ez Cordelia eljegyzési partija. Te vagy a bátyja. Össze fog törni, ha
eltűnsz, ezért mondom, hogy ne menj el.
– Mondd meg Leilának… Cordeliának, hogy nagyon megfájdult a fejem, és a hintóban pihenek –
válaszolta Alastair nagyot nyelve. – Nem kell, hogy kapkodjon, vagy odalegyen az estéje.
– Alastair…
De már el is tűnt, ki az éjszakába. Lucie elszontyolodva visszafordult a lépcső felé. Legalább Alastair
nem hagyja el az Intézetet, de hát jobb lett volna, ha…
Összerezzent. A sötétben ott állt Grace, akinek szinte világított a halványzöld ruhája a félhomályban.
Elfintorodott, amikor meglátta Lucie-t.
– Gondolom, úgy tűnik, mintha hallgatóztam volna – szólalt meg. – Ugyanakkor biztosíthatlak, hogy ezt
egyáltalán nem szerettem volna hallani.
– Akkor miért vagy itt? – tette csípőre a kezét Lucie.
– Már a lépcsőn jártam. Hallottam, ahogy rohantál lefelé, és célszerűbbnek tartottam elbújni, mintsem
beszélgetésbe bonyolódni.
– Éppen távoztál, igaz? – kérdezte Lucie.
Grace nem szólt semmit. Nagyon is egyenes háttal állt, nem a falnak támaszkodva. Lucie-nek eszébe
jutott, amit James mesélt neki egyszer: hogy Tatiana fel-alá sétáltatja Grace-t a Blackthorn-kúria
szalonjában könyvvel a feje tetején, hogy tökéletesítse a tartását.
– Tudod… – folytatta igen elcsigázottan Lucie. – Nem muszáj hozzámenned Charleshoz.
– Kérlek, ne aggodalmaskodj – forgatta a szemét Grace. – Nem azért sietek, mert megbántva érzem
magam. És ne fáradj azzal, hogy megosztod, hogy James igazából nem akarja elvenni Cordeliát; ezt is
tudom.
– Sohasem mondtam volna ilyet – dermedt meg Lucie.
– Nem. Gondolom, hogy te nem.
– Tudom, hogy azt hiszed, nincs bennünk semmi közös – fújt egyet tehetetlenségében Lucie. – De én
vagyok az egyetlen ember a világon, aki tud még a bátyádról. Aki tudja a titkot, amit őrzöl.
Grace mozdulatlanná vált.
– Találkoztál Jessevel Idrisben. Beszéltem vele. Tudom, hogy azt mondta neked, hogy ne segíts neki, és
tudom, hogy ti, Herondale-ek becsületesek vagytok – sziszegte a jelzőt. – Ha arra kért, hogy ne segíts
neki, akkor nem fogsz. Véleményed szerint mi hasznom származhat még egy emberből, aki nem segít a
családomon?
– Ez megmutatja, hogy mennyire ismersz engem, Miss Blackthorn – szegte fel az állát Lucie. – Teljes
mértékben szándékomban áll mindent megtenni, hogy segítsek Jessen, akár akarja, akár nem.
Grace előrelépett, ki a sötétből. Zöld fülbevalója úgy táncolt a fényben, mint a csillogó macskaszem.
– Ebben az esetben hallgatlak – mondta.


Nem tartott sokáig Magnusnak, hogy megtalálja Matthew Fairchildot a félreeső szoba ajtajánál, a falnak
dőlve, teljesen kioldott nyakkendővel.
Magnus megállt egy pillanatra, hogy szemügyre vegye: Matthew pontosan az a fajta ember volt, akinek
Magnus folyton segíteni akart, később pedig igencsak megbánta, hogy megpróbált segíteni. Magnus
életében már vagy száz Matthew Fairchild volt: fiatal férfiak és nők, akik amilyen gyönyörűek, olyan
önpusztítóak is, akik a kapott kincseik ellenére mintha semmi mást nem akartak volna, csak tönkretenni a
saját életüket. Újra és újra győzködte magát, hogy a világ Matthew Fairchildjait nem lehet megmenteni,
mégsem tudta megállni, hogy megpróbálja.
Matthew mellé lépve nekidőlt a falnak. Nem tudta, Matthew miért pont ide állt, ahol félig eltakarta őt
egy oszlop. Mintha üres tekintettel meredt volna a táncparkettre.
– Mindig is úgy tudtam, hogy egy úriembertől udvariatlanságnak számít félrevonulni.
– Akkor bizonyára azt is tudja, hogy engem általában igen udvariatlannak tartanak – válaszolta Matthew
laposüveggel a jobb kezében, ujján a Fairchild-pecsétgyűrűjével.
Magnus régóta megfigyelte, hogy az az ember, aki saját italt hoz egy összejövetelre, ahol egyébként is
szolgálnak fel, kétségkívül sajnálatra méltó állapotban van. A valódi kérdés viszont az volt, hogy vajon
miért nem vette észre senki más: Matthew csupán azért áll még a lábán, mert a fal támaszt nyújt neki.
 Ez egyébként nem tűnt volna különösebben furcsának Magnus számára – semmi szokatlan nincs abban,
hogy egy tizenhét éves fiú becsiccsent egy partin –, Matthew azonban a Tower-hídon is részeg volt, bár az
kevésbé avatatlan szemnek talán sohasem tűnt volna fel. Kevésbé avatatlan szemmel talán most sem tűnt
volna fel. Nem is az ivászat a lényeg – gondolta Magnus –, hanem a tény, hogy Matthew szemlátomást
begyakorolta már, hogy úgy tűnjön, mintha nem ivott volna.
– Azt hittem, hogy én talán kivételt jelentek, mert azt mondtad, hogy lenyűgöznek a mellényeim.
Matthew nem felelt. Még mindig a parkettet nézte, bár nemcsak úgy általában a táncolókat, hanem egy
bizonyos párt. Cordelia Carstairst és James Herondale-t.
Újabb Carstairs köti össze az életét egy újabb Herondale-lel. Magnus meglepődött, amikor hallotta az
eljegyzés hírét. Úgy emlékezett, mintha James egy másik lányról motyogott volna valamit, amikor először
találkozott vele, de hát Rómeó is azt hitte magáról egyszer, hogy egy Rozália nevű lányba szerelmes.
Abból, ahogy James és Cordelia egymásra nézett, nyilvánvaló volt, hogy szerelmesek. Az is nyilvánvaló
volt, hogy Matthew miért áll pont ott, ahol: ebből a szemszögből ugyanis tökéletesen rálátott Jamesre és
Cordeliára, ahogy a fiú a sötét fürtjeivel a lány vörös haja fölé hajolt, és szinte összeért az arcuk.
Magnus megköszörülte a torkát.
– Megértem, miért nem köti le a figyelmed a mellényem, Fairchild. Jártam már ebben a cipőben. Ha
olyasvalamit akar az ember, ami nem lehet az övé, attól csak megszakad a szíve.
– Az egy dolog lenne, ha James szeretné őt – mondta halkan Matthew. – Elrejtőznék a néma
sötétségben, ahogy Jem tette, és soha többé nem beszélnék vele. De nem szereti.
Magnus szörnyen meglepődött ezen.
– Tessék?
– Ez egy álházasság – magyarázta Matthew. – Csak egy évig fog tartani.
Magnus elraktározta az információt a megoldásra váró rejtélyek közé: nem illett abba, amit Herondale-
ékről tudott, az apáról vagy a fiúról.
– De mégis… abban az egy évben férj és feleség lesznek – tette hozzá Magnus.
– És abban az egy évben én semmit sem fogok csinálni – nézett fel villogó zöld szemekkel Matthew. –
Miféle embernek gondol engem?
– Úgy gondolom – kezdte nagyon lassan Magnus –, hogy hihetetlenül szomorú vagy, bár nem tudom,
miért. És halhatatlanként úgy gondolom, elárulhatom neked: rengeteg minden történhet egy év alatt.
Matthew nem válaszolt. Cordeliát és Jamest figyelte, mint ahogy mindenki más is a teremben.
Összebújva táncoltak, Magnus pedig boldogan feltett volna rá vagy ezer fontot, hogy szerelmesek
egymásba.
Pedig úgy tűnt, hogy elveszítené a fogadást. De mégis.
Ó, egek! – gondolta Magnus. Lehet, hogy egy kicsit tovább kell maradnom Londonban.
Talán ide kellene hozatnom a macskámat.


Mintha csak az imént lett volna Cordelia első londoni bálja, mégis minden megváltozott azóta.
Fényévekre érezte magát attól a szorongó lánytól, aki úgy érkezett Londonba, hogy kétségbeesetten
barátokat és szövetségeseket akart, akinek még idegen volt minden arc. Most már voltak barátai, tengernyi
barátja. Látta Annát, ahogy a bálterem ajtajában derűsen beszélget Christopherrel. Ott ült Thomas a
nővérével, és Matthew is, Magnus Bane mellett. És Lucie, az ő Lucie-je, aki egy napon majd ott áll vele a
lángoló körökben a parabataiceremónián.
– Daisy – szólalt meg mosolyogva James. Őszinte volt a mosolya, bár nem lehetett tudni, hogy boldog,
szomorú, vagy valahol a kettő között. – Mi jár a fejedben?
Egyvalami nem változott: Cordeliának még mindig túl gyorsan vert a szíve, amikor Jamesszel táncolt.
– Arra gondoltam, hogy bizonyára furcsa lehet neked, hogy Belial világa megsemmisült.
 – Hogy érted ezt? – vonta fel az egyik sötét szemöldökét James, ami úgy festett, mint tinta a fehér lapon.
– Olyan hely volt, amit csak te láthattál – fejtette ki Cordelia. – Ahová csak te mehettél. Most már nincs
többé. Mint egy ellenség, akit régóta ismertél. Még ha utáltad is, furcsa lehet belegondolni, hogy soha
többé nem fogod látni.
– Ezt senki más nem értette meg – nézett rá James ezúttal meglepő gyengédséggel. Teljesen eltűnt róla a
maszk. Még jobban magához húzta Cordeliát. – Kalandként kell tekintenünk erre, Daisy.
– Mire kell kalandként tekintenünk? – kérdezte Cordelia. Érezte, hogy egymáshoz közel, együtt dobog a
szívük.
– A házasságra – vágta rá James. – Tudom, hogy sok mindent feladtál értem, és azt akarom, hogy soha
ne bánd meg. Úgy fogunk együtt élni, mint a legjobb barátok. Segítek majd a gyakorlásban a
parabataiceremóniádhoz. Óvni és támogatni foglak mindig. Sohasem kell magányosnak lenned. Én mindig
ott leszek – érintette az ajkát Cordelia arcához. – Emlékszel, milyen jól csináltuk a Suttogószobában –
súgta James, Cordelia pedig beleborzongott, ahogy a bőrén érezte a fiú forró leheletét. – Átejtettünk
mindenkit.
Átejtettünk mindenkit. Tehát az történt, amitől Cordelia félt, annak ellenére, amit James mondott, és
akkor talán komolyan is gondolt. Cordeliának valóságos volt, de Jamesnek nem. Különös, kesernyés
élvezet.
– Tulajdonképpen tudom, hogy ez egy furcsa dolog, de remélem, hogy legalább egy kicsit boldog
lehetsz majd, Daisy – tette hozzá James a homlokába omló tincsekkel. Cordeliának eszébe jutott, hogy már
ezerszer meg akarta igazítani a fürtjeit. Ezúttal meg is tette, és félresimította őket James szeméből.
– Az vagyok – felelte olyan mosollyal, ami éppen annyira volt mű, mint amennyire ragyogott. – Egy
kicsit boldog.
– Örömmel hallom – jelentek meg a gödröcskék James arcán, és közelebb húzta magához a következő
tánclépéshez.
Cordelia emlékezett a bálra, amikor James otthagyta őt a parketten, hogy odamenjen Grace-hez. Most
már nem fog ilyet tenni, ahhoz túl becsületes. Cordelia megkapta őt erre az évre – egyévnyi keserédes
öröm. Az apját is vissza fogja kapni. Londonban marad, és parabataiok lesznek Lucie-vel. Mindent
megkap, amit csak akart, ám semmit sem úgy, ahogy elképzelte.
Eszébe jutott, amit James a tündérgyümölcsről mondott: minél többet eszik belőle az ember, annál
többet akar, és annál jobban fáj, amikor elfogy. De mégis… az is egyfajta kín, ha nem lehet tudni, hogy
milyen az íze.
Szerette Jamest; mindig is szeretni fogja. Sokan szerettek úgy, hogy a viszonzás reménytelen maradt;
anélkül, hogy akár csak a vágyaik tárgyának egyetlen érintéséről vagy pillantásáról álmodhatnának.
Csöndben, nyomorúságosan emésztve magukat, mint a tündérgyümölcsre ácsingózó halandók.
A sors most egy évre felkínált egy ilyen gyümölcsöt Cordeliának. Egy év, amíg együtt élhet Jamesszel
és szeretheti őt, talán elveszi tőle egy másik szerelem lehetőségét, de ó, legalább dicsőségben fog
elkárhozni. Egy évig közös életük lesz Jamesszel. Együtt sétálnak, együtt olvasnak, együtt esznek és együtt
élnek majd. Együtt fognak nevetni. Egy éven át közel lesz a tűzhöz, és megtudja, milyen elégni.
 Epilógus
Chiswick-ház,
London

London fényeitől nem messze nephilim őrök kísérték Tatianát a Chiswick-házhoz, aminek a kapuit és
ösvényeit szinte átjárhatatlanná tették a tövises bokrok. Vadrózsa lopta el a fényt minden ablaktól, nem
hagyván az őröknek – köztük a fivéreinek, Gabrielnek és Gideonnak –, hogy lássák, ahogy Tatiana
összeszedi a holmijait, majd újra megjelenik az ajtóban, kezében egy kis barna útitáskával.
– Szeretnék még egyszer kimenni a kertbe – nézett le rájuk a lépcső tetejéről. Úgy vélte, hogy nem
látszik az arcán a gyűlölet, amit érez. Mintha az őrök sem tudták volna; sohasem értették, mennyire
rászolgáltak az utálatára. – Hogy búcsút intsek a férjem és az apám emlékének.
Gabrielnek mintha megvonaglott volna az arca. Gideon az öccse vállára tette a kezét. Sohasem
tisztelték kellően az apjukat. Meg sem gyászolták, miután hagyták, hogy Will Herondale és Jem Carstairs
meggyilkolja.
– Menj csak – biccentett kurtán Gideon. – Mi itt megvárunk.
Herondale-ék – gondolta Tatiana az olasz kert felé indulva. Mocskos vér csörgedezik az ereikben. Az
indokoltnál hangsúlyosabban szerepelt a nevük a történelemkönyvekben. Sokkal többször kellene
előfordulnia annak, hogy „Lightwood”, és kevesebbszer annak, hogy „Herondale”. Elvégre meg sem
lepődne rajta, ha Will Herondale boszorkánymester felesége nem az első eset lenne arra, hogy alvilági
vérrel szennyezik be a családfájukat.
Tatiana odaért a kis építményhez a kert közepén. Nem volt kulcsra zárva az ajtó. Ostoba, lusta lány –
átkozta magában Grace-t, és besietett megnézni, hogy keletkezett-e valami kár. Megkönnyebbült, hogy
Jesse koporsója makulátlan maradt: csillogott a fa, az üvegen pedig egy porszem sem látszott.
A történelmi Blackthorn-kard, ami egy napon majd a fiáé lesz, ott tündökölt a falon.
Rátette a kezét a koporsóra. Ott feküdt a fia, az ő alvó hercege. Úgy gondolta, hogy a férjére hasonlít.
Rupertnek volt ilyen finom csontozata, ilyen előkelő és tökéletes vonásai és alkata. Tragédia volt az a
nap, amikor kiszakították ebből a világból. Tatiana az összes órát megállította ebben a házban és a vidéki
kúriában, amikor elvitték a férje holttestét, hiszen számára vége lett mindennek.
Leszámítva Jesset. Most már Jesseért élt, meg a bosszúért.
– Ne aggódj – szólalt meg egy bársonyos hang.
Tatiana tudta, ki beszél hozzá, mielőtt még felnézett volna.
Először csak kavargó porfelhőt látott, egy maroknyi csillogó homokot, amiből egy szürkébe öltözött
gyönyörű férfi alakja rajzolódott ki, tükörszilánkszerű szemekkel.
– Grace vigyázni fog rá – mondta Tatiana. – Úgy vigyáz a bátyjára, ahogy te nem vigyázol senkire.
– Nem fogom hagyni, hogy Jessenek bántódása essen – jelentette ki a Pokol Hercege. – Túlságosan
értékes az, amit magánál hordoz.
Tatiana tudta, hogy valójában nincs ott, mert Belial képtelen a földön járni. Ez csak a szellemképe.
Mégis úgy ragyogott, akár az üvegszilánkok, vagy mint egy lángoló város. Azt mondják, hogy Lucifer volt
a leggyönyörűbb angyal, aki valaha is száműzetett a mennyekből, ám Tatiana nem hitte el. Nem létezhetett
szebb angyal Belialnál, hiszen ő folyton változott. Ezernyi formája volt.
– Miért kellene ezt elhinnem? – kérte számon. – Hagytad, hogy megbetegítsen az a méreg, és
meghalhattam volna. Azt ígérted nekem, hogy csak az ellenségeimnek esik bántódása. És nézd meg… –
intett az udvar felé, ahol Gideon és Gabriel várt rá. – Még mindig életben vannak!
– Sohasem hagytalak volna meghalni – válaszolta Belial. – Szükség volt rá ahhoz, hogy elterelje rólad
a gyanút. Azért tettem, amit tettem, hogy megmentselek.
– Minek? – kérdezte a keserűségtől érces hangon Tatiana. – Hogy börtönben senyvedjek, amíg az
ellenségeim élnek és virulnak?
Belial mindkét kezét rátette Jesse koporsójára. Olyan hosszú ujjai voltak, akár a póklábak.
– Ezt már megbeszéltük, Tatiana. Barbara halála az ajándékom volt a számodra, de csak a kezdet. Amit
kiterveltünk Herondale-ék, Lightwoodék és Carstairsék ellen, sokkal nagyszabásúbb és borzalmasabb az
egyszerű halálnál.
– De úgy tűnik, hogy kudarcot vallott a terved James Herondale felemelésére a sötétségben. Még azután
is, hogy előkészítettem neked…
Belial arckifejezése megváltozott, csupán egy pillanatra. Tatiana mintha leláthatott volna egészen a
pokol végtelen sötétjébe.
– Előkészítetted? – vetette oda. – Amikor eljött hozzám a dimenziómba, nem volt karkötő a csuklóján.
Védelem alatt állt.
– Az lehetetlen – sápadt el Tatiana. – A mai gyűlésen is ott volt rajta. Láttam!
Belialnak gúnyos félmosoly ült ki az arcára, de gyorsan leolvadt róla.
– Ez még nem minden. Nem mondtad el nekem, hogy a Carstairs-lánynál van Völund, a Kovács egyik
kardja – nyitotta szét a zakóját. A mellkasán seb tátongott, véres lyuk az ingén, amiből folyt a sötétvörös
vér. Friss sebnek látszott, ami még nem hegedt be. Habár Tatiana tudta, hogy igazából nincs itt a fizikai
valójában, és nem vérzik, attól még ugyanúgy felzaklatta a látvány. Az ember nem szabadna, hogy meg
tudja sebezni a Pokol Hercegét.
– Én… nem gondoltam volna, hogy ez fontos – hátrált egy lépést Tatiana. – A lány úgy tűnt, mint akiben
nincs semmi…
– Akkor nem tudod, hogy mi a Cortana. Addig, ameddig az övé az a kard, és védelmezi Jamest, nem
tudok a fiú közelébe menni – húzta össze gyorsan a zakóját Belial. – Azok az ostobák azt hiszik, hogy
miután megsebzett az a penge, egy évszázadig nem leszek képes visszatérni a világukba. Nem tudják, hogy
van itt egy támpontom. A haragom erejét sem mérik föl – vicsorgott, megvillantva a tűhegyes fogait. –
Hamarabb tanúi lesznek a visszatérésemnek, mint gondolnák.
Tatiana tudta, hogy rettegnie kellene a Pokol Hercegének haragjától, ám nem volt félnivalója, miután
elveszített mindent, ami számított neki.
– Úgy tűnik, hogy egyedül leszel annál a visszatérésnél, mivel én az Adamantin Citadellán fogok
raboskodni – húzta el a száját, aztán megérintette Jesse koporsóját. Kis híján elbőgte magát. – A gyönyörű
fiam pedig nélkülem fog senyvedni.
– Ó, Tatiana, az én fekete hattyúm – mormolta Belial, és most mosolygott. – Nem érted, hogy ez a
tervem csúcspontja? Herondale-ék, Lightwoodék és az Enklávé elzárnak téged a hatalmuk székhelyétől.
De hol rejlik a nephilimek szíve? Az Angyaltól kapott ajándékban, az adamantinban. Az irónokban,
amikkel a rúnáikat rajzolják, a szeráfpengékben, amik megvédik őket.
– Úgy érted, hogy… – nézett fel rá Tatiana, akin látszott, hogy eljutott a felismerésig.
– Senki sem törhet be az Adamantin Citadellába. Téged viszont odakísérnek, drágám. Aztán egyenesen
a szívén keresztül sújtasz majd le a Klávéra. Együtt fogunk lesújtani.
Tatiana a fia koporsóját fogva elkezdett mosolyogni.
 Megjegyzések a szöveghez

Az Aranylánc londoni helyszíneinek többsége valós: tényleg létezett az Ördög fogadó a Fleet Streeten, és
Chancery is, ahol Samuel Pepys és dr. Samuel Johnson ivott. Noha 1787-ben lerombolták, szeretném azt
hinni, hogy alvilági helyként éltek tovább, a mondénok számára láthatatlanul. A vers, amit Cordelia szaval
tánc közben a Hell Ruelle-ben, Sir Richard Francis Burton Az Ezeregyéjszaka meséi című könyvéből
származik, és 1885-ben jelent meg. A Dick Whittington-kő valódi, és a Highgate-domb lábánál található.
A Leila és Madzsnun egy perzsa/fárszi nyelven íródott híres vers Nizámi Ganjavi költő tollából, 1188-
ból. A „perzsa” exonimát használtam a nyelvre, amin Cordelia beszél a családjával, hiszen Cordelia és
Alastair nem Iránban nőtt fel, és 1903-ban az angolul beszélő és gondolkodó emberek „perzsának” hívták
volna a nyelvet. Ezúttal szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a Tomedes Translationnek
és Fariba Kooklannak a perzsa nyelvvel kapcsolatos segítséget ehhez a könyvhöz. A Leila és Madzsnun
angol nyelvű fordítása James Atkinson 1836-os fordításából származik, ami valószínűleg Cordelia
birtokában lehetett.

A következő oldalakon:

LONDONI
TÜNDÉRMESE
Ráadástörténet
Will-lel és Tessával
 London,
1880. március 3.

Will Herondale az új hálószobájának ablakában ült, és kinézett a téli égbolt alatt húzódó fagyos Londonra.
Hó fedte a Temze halovány vonaláig húzódó házak tetejét, tündérmesébe illő hangulatot kölcsönözve a
látképnek.
Habár Will éppen nem kedvelte túlzottan a tündérmeséket.
Boldognak kellene lennie, ennyivel tisztában volt – elvégre ez az esküvője napja. És boldog is volt az
ébredés pillanatától kezdve, pedig Henry, Gabriel és Gideon is becsörtetett a szobájába, hogy tanácsokkal
és viccekkel traktálja, miközben öltözködött, egészen a ceremónia végéig. Akkor történt a dolog. Ezért ült
az ablakban a fagy csipkézte Londont bámulva ahelyett, hogy a feleségét csókolta volna odalent a tűznél.
Az újdonsült feleségét.
Tessát.


Minden tökéletesen indult. Nem szigorú értelemben vett árnyvadászesküvő volt, mert Tessa sem szigorú
értelemben vett árnyvadász. Will viszont elhatározta, hogy így is esküvői felszerelésbe bújik, hiszen ő lesz
a Londoni Intézet feje, a gyermekei árnyvadászok lesznek, Tessa pedig vele együtt fogja vezetni az
Intézetet, az ő árnyvadászéletének részeként. Márpedig a véleménye szerint úgy kellett kezdeniük, ahogy
folytatják majd.
Henry a tolószékben ülve segített felrajzolni Will kezére és karjára a Szerelem és a Szerencse rúnákat
az irónjával, mielőtt felvette az inget és a zakót. Gideon és Gabriel azzal viccelődött, hogy Tessa milyen
pocsékul jár Will-lel, akinek boldogan lennének a helyében, bár a Lightwood fivéreknek is volt
menyasszonyuk, Henry pedig boldog házasságban élt a hangosan visító kisfiával, Charles Buforddal
együtt, aki éppen lefoglalta a szülei idejének és figyelmének jelentős részét.
Will mosolygott és nevetett, aztán belenézett a tükörbe, nehogy gyalázatosan álljon a haja. Eszébe jutott
Jem, amitől megfájdult a szíve.
Az árnyvadászoknak szokás szerint volt egy suggenesük, aki odakísérte őket az oltárhoz az esküvői
szertartáson. Általában egy testvér vagy közeli barát töltötte be ezt a szerepet – akinek pedig volt
parabataia, annál előre eldőlt, ki lesz a suggenese. Will parabataia viszont Néma Testvérnek állt, Néma
Testvérből pedig nem lehetett suggenes. Így hát Will tudta, hogy mellette üres marad majd a hely, amikor
keresztülsétál a katedrálison.
Legalábbis mindenki más üresnek fogja látni. Will számára tele lesz Jem emlékével: Jem mosolyával,
Jem kezével a karján, Jem rendíthetetlen hűségével.
A tükörből Will Herondale nézett vissza rá, tizenkilenc évesen, mélykék öltözetben – tisztelgés gyanánt
Tessa boszorkánymester származása előtt –, aranyszínű béléssel. A zakó szabása inkább frakkra
hasonlított, finoman szőtt aranyszínű rúnákkal teli szegéssel és mandzsettával. A csuklóján arany
mandzsettagomb csillogott. Zabolátlan fekete haját sikerült átmenetileg megszelídíteni; összeszedettnek és
higgadtnak tűnt, habár belülről gyász és szerelem borzolta a lelkét. Egy éve még nem hitte volna, hogy a
szív egyszerre is megtelhet szomorúsággal és boldogsággal, ám miután elveszítette Jemet, és beleszeretett
Tessába, mindkettőt egyszerre érezte. Tudta, hogy Tessa is így van ezzel; vigaszt nyújtott neki, hogy ők
ketten együtt osztoznak abban, amin csak kevesen mentek keresztül valaha. Will úgy gondolta, hogy a
lesújtó gyász és az elsöprő öröm egyszerre is lehetséges, mint ahogy az egyenlő szerelem is, ám nem hitte,
hogy ez gyakori.
– Ne feledd a botot, Will! – zökkentette ki a töprengésből Henry, s átadta neki a sárkányfejű botot, ami
Jemé volt. Will hálás szívvel meghajolt Henry előtt, majd lement a templom szívébe.
A termet arany rúnákkal teli szalagok díszítették: a Szerelem, a Házasság és a Hűség szimbólumaival.
Odakint sütött a nap, megvilágítva a padok között az oltárhoz vezető utat, rajta többhalomnyi Idrisből
hozatott fehér virággal. Olyan illat terjengett tőlük, amiről az Idris melletti Herondale-kúria jutott eszébe,
a hatalmas aranyszínű kőhalom, amit akkor örökölt meg, amikor betöltötte a tizennyolcat. Repesett a szíve
a gondolattól: tavaly nyáron meglátogatták a kúriát Tessával, amikor a Brocelind-erdő fái zöldbe
borultak, a mező pedig életre kelt a színektől. A gyermekkori otthona jutott róla eszébe Walesben; remélte,
hogy Tessával mostantól mindig ott töltik majd a nyári hónapokat.
Még jobban repesett a szíve, amikor nekitámasztotta Jem botját az oltárnak, és megfordulva körülnézett
a teremben. Tartott tőle, hogy a londoni Enklávé tagjai az előítéleteik és a bigottságuk miatt távol
maradnak az esküvőtől. Sokféle reakciót váltott ki a tény, hogy Tessa félig boszorkánymester, az
érdektelenségtől kezdve a kifejezett ridegségig.
A padok azonban megteltek, és Will ragyogó arcokat látott: Henryt a rengeteg virágtól roskadozó
kalapot viselő Charlotte mellett (aki Bridget gondjaira bízta a kicsi Charlest); a friss házas Baybrookékat;
Townsendéket, Wentworthéket és Bridgestockékat; George Penhallow-t, aki éppen az Intézet ideiglenes
vezetői szerepét töltötte be; a saját húgát, Cecilyt a hatalmas aranyhárfánál, amit a zeneszobából hoztak le;
Gideon és Gabriel Lightwoodot egymás mellett; sőt még Tatiana Blackthornt is, a takaróba bugyolált
fiával, Jessevel, egy furcsamód ismerős rózsaszín ruhában.
Will a lelke mélyén azt kívánta, hogy bárcsak a szülei is ott lehetnének. Néhányszor elment
meglátogatni őket titokban, amióta Charlotte engedélyt adott neki a portál használatára az altemplomban.
Ők viszont már nagyon eltávolodtak az árnyvadászok világától, ahová nem kívántak visszatérni. Tessával
majd elmennek látogatóba néhány nappal az esküvő után, hogy fogadják a gratulációjukat és az áldásukat.
Charlotte felállt. Levette a kalapját, és teljes konzuli díszben tündökölt, a talárján ezüst és arany
rúnákkal, kezében a konzuli pálcával. Willhez hasonlóan ő is lassan haladt végig a sorok között, majd fel
a lépcsőn az oltárig, ahol elfoglalta a helyét, és lemosolygott Willre. Will szerint éppen úgy festett, mint
az első napon, amikor meglátta a Londoni Intézetben, ijedten és magányosan, és befogadta.
Egyetlen halk hang csendült fel a teremben. Willnek eszébe jutottak Cecily hárfaórái Walesben; az
édesanyjuk is tudott játszani rajta. Will azt kívánta, hogy bárcsak…
De a gondolatai más irányt vettek, mert kinyílt az ajtó a templom végében, és belépett rajta Tessa.
Csupa aranyba öltözött, rácáfolva azokra, akik talán azt mondták volna, hogy nem egészen árnyvadász,
így nincs joga viselni ezt a színt. Selyemből készült a ruhája, testhezálló fűzővel, és csontszínű tüllréteggel
díszített hatalmas szoknyával. A kesztyűje is selyem volt, és elegáns, csakúgy, mint a ruhája alól
kikandikáló gyöngyös cipő. A hajában selyemből hajtogatott apró arany virágok sorakoztak.
Will még sohasem látott senkit vagy semmit ennyire szépnek.
Tessa felszegett állal lépdelt, büszkén, tekintetét Willre szegezve. Az a fémes árnyalatú, átható szürke
szempár: amikor Will először belenézett, érezte, hogy Tessa átlát rajta. A menyasszonynak kipirult az
arca; szorosan belekarolt Sophie-ba, aki higgadtan odakísérte az oltárhoz. Will nem lepődött meg, amikor
Tessa Sophie-t választotta suggenesének. Ő maga is kedvelte Sophie-t, ám semmi másra nem tudott nézni,
csak Tessára, aki csatlakozott hozzá az oltárnál, Sophie pedig szinte észrevétlenül a menyasszony mögé
állt. Will érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Tessa már lefelé nézett, így csak a feje búbját látta, és az
arany selyemvirágokat a fürtjeiben.
Will sohasem hitte volna, hogy ez megtörténik majd. A szíve mélyén, ahol a legsötétebb félelmei
rejtőztek, nem mert hinni benne. Régóta elfogadta, hogy örökké szeretni fogja Tessát, ám ebből a
szerelemből soha nem lehet semmi. Titokban kell maradnia, miközben talán mindig ugyanazzal a szörnyű
lánggal ég, mintegy fojtogató indaként, ami ellehetetleníti, hogy képes legyen az örömre. Elfogadta, hogy
Tessa marad az egyetlen álma; a csókjának emléke pedig az egyetlen csók az életében.
A Herondale-ek csak egyszer estek szerelembe, ő pedig odaadta a szívét Tessának. Aki viszont nem
fogadhatta el.
Amikor minden megváltozott, az öröm nagyon lassú hajnala volt. Egy fénycsóva, ami áttört a
parabataia elvesztése miatti felhőkön. Olykor Jem nevét kiabálva riadt fel, és Tessa ment át hozzá a saját
szobájából, hogy odaüljön mellé, s addig fogja a kezét, amíg vissza nem aludt. Máskor pedig Tessa
gyászolt, és Will volt az, aki vigasztalta.
Amiatt is aggódott, hogy a szerelem nem verhet gyökeret ilyen keserű talajban. Mégis megfogant, hogy
még nagyobbra nőjön és jobban elmélyüljön. Mire megkérte Tessa kezét, tűzben kovácsolódott arany lett
belőlük. Azóta, amióta az esküvőjükre vártak, a boldogság delíriumában éltek, a tervezés és a nevetés
kábulatában.
De Tessa nem nézett rá, így Willt egy pillanatra elöntötték a régi aggályok. Olyan halkan szólalt meg,
hogy talán Charlotte vagy Sophie sem hallhatta:
– Tess, cariad?
Tess, drágám?
Erre fölnézett. Mosolygott, csillogó szemekkel. Will már nem tudta, hogyan is hasonlíthatta ezt a
szempárt fémhez: inkább olyan volt az árnyalata, mint a Cadair Idris fölött gyülekező felhők. Tessa a szája
elé kapta a kezét, mintha vissza akarná fogni magát, hogy ne kacagjon föl.
– Ó, Will! Annyira boldog vagyok.
Will megfogta mindkét kezét, Charlotte pedig megköszörülte a torkát. A konzulnak szeretettől és
gyengédségtől csillogott a szeme, ahogy lenézett Willre és Tessára.
– Kezdjük hát! – mondta.
Az Intézet elcsendesült. Cecily abbahagyta a hárfajátékot. Will úgy tekintett Tessára, mintha maga az
élet nyílt volna meg előtte.
– Kétfajta minőségben állok itt – kezdte Charlotte. – Konzulként az én feladatom, hogy összeadjak két
nephilimet – nézett kihívóan az egybegyűltekre, nehogy valaki cáfolni merje a Tessát árnyvadásznak
minősítő kijelentését. – Kettejük barátjaként pedig öröm számomra, hogy a házasság kötelékével
pecsételhetem meg a boldogságukat.
Will egy pillanatra azt hitte, hogy valaki felkacag; kitekintett a padsorokra, de csak kedves arcok néztek
vissza rá. Még Gabriel Lightwood is olyan arcot vágott, ami inkább volt alkalomhoz illő, mintsem
ellenséges.
– Theresa Gray – szólt Charlotte. – Ráleltél-e arra, akit szeret a te lelked?
Most felkerekedem, bejárom a város utcáit, és széles e világon megtalálom, akit a lelkem szeretni
fog: kerestem már, de nem találtam. Will ismerte a szavakat, mint ahogy minden árnyvadász.
– Megtaláltam – felelte ragyogó arccal Tessa. – És nem fogom őt elengedni.
– William Owen Herondale – fordult Willhez Charlotte. – Jártál-e az őrszemek között és a világ
városaiban? Ráleltél-e arra, akit szeret a te lelked?
Willnek eszébe jutott a sok álmatlan éjszaka, amikor London utcáit járta, minden különösebb irány és
cél nélkül. Talán azokon az éjszakákon Tessát kereste valójában anélkül, hogy tudta volna.
– Megtaláltam – jelentette ki Will. – És sohasem fogom őt elengedni.
– Eljött az idő, hogy gyűrűt cseréljetek – mosolygott Charlotte.
Izgatott moraj futott végig az egybegyűlteken: Tessának árnyvadász volt ugyan az édesanyja, mégsem
viselhette az Angyal rúnáit. A közönség kétségtelenül kíváncsi volt, mi lesz az esküvő során
hagyományosan cserélt rúnákkal – az egyik a karon, a másik pedig a szív fölött –, amiket a menyasszony
és a vőlegény rajzol fel egymásra az irónjával. Csalódni fognak – gondolta Will –, hiszen úgy döntöttek
Tessával, hogy a rúnarajzolásra a szertartás után fog sor kerülni. A szív fölötti rúnát egyébként is
bensőséges körülmények között szokták felrajzolni.
 Sophie előrelépett, a kezében egy kis bársonydobozzal, amiben két Herondale-féle gyűrű hevert.
Mindkettőnek a belsejére villámot véstek, mintegy tisztelgésként Tessa Starkweather-öröksége előtt, négy
szó kíséretében: a lelkem utolsó álma.
Willt nem érdekelte, hogy az idézet másoknak nem mond semmit. Neki és Tessának a mindenséget
jelentette.
Tessa megfogta a nagyobbik gyűrűt, és ráhúzta Will ujjára, aki mindig is hordta a családi gyűrűjét, most
viszont más érzése támadt tőle az újfajta jelentőség miatt. Aztán Tessa a kesztyűjével babrált, s mire
odanyújtotta a csupasz kezét Willnek, hogy az ráhúzza a Herondale-gyűrűt a baljára, már lábujjhegyen
ágaskodott a türelmetlenségtől.
Felkerült a gyűrű. Tessa a kezére pillantott, aztán Willre, az arcán ünnepélyes örömmel.
– Theresa Gray Herondale és William Owen Herondale – folytatta Charlotte. – Immáron házastársak
vagytok. Örvendezzünk!
Üdvrivalgás tört ki a padsorokban; Cecily belekezdett a hárfán egy hangos és feltehetőleg oda nem illő
indulóba. Will ölbe kapta a puha selymekbe és csúszós tüllbe bugyolált Tessát, hogy röpke csókot leheljen
a forró ajkára. Magába szívta a levendulaillatát, és azt kívánta, hogy bárcsak távol lennének mindettől,
kettesben, egy olyan szobában, amit csak nekik rendeztek be. Abban a szobában, amiben házastársakként
fogják leélni az egész hátralévő életüket.
De még túl kellett esni egy fényűző vacsorán. Will odanyújtotta a karját Tessának, és elindult vele a
lépcsőn lefelé.


Charlotte kitett magáért a bálterem feldíszítésénél. Arany selyemszalagok lógtak az ablakokban, az
ajtókban és a kandallóknál. Egyetlen hatalmas asztalt állítottak fel, ami a terem közepén futott végig.
Damasztabrosszal terítették le, és csupa arany tányér, ennivaló, gyertya és evőeszköz sorakozott rajta.
Tessának elkerekedett a szeme.
– Charlotte-nak nem kellett volna ennyi pénzt elköltenie – suttogta, miközben Will-lel együtt szemügyre
vette a virágkompozíciókat: mindent beborítottak az arany, krém és rózsaszín árnyalatokban játszó
melegházi rózsák.
– Remélhetőleg a Klávé kincstárát rohamozta meg – közölte Will tárgyilagosan, majd vett magának egy
szelet süteményt.
Tessa nevetve mutatott két összeillő székre, amik inkább óriási trónszerű képződmények voltak csúcsos
támlával és aranyozott berakással. Némi suttogó eszmecsere után Will és Tessa királyi pár módjára helyet
foglalt, és már meg is nyílt az érkezők előtt a bálterem ajtaja.
Az emberek ámuldozva áradtak be a legszebb ruháikban. Cecily kék ruhát viselt, ami illett a szeméhez,
és odajött, hogy megcsókolja az ifjú párt, és gratuláljon nekik. Gabriel a nyomában érkezett, s úgy nézett
rá, mint egy szerelemtől megrészegült szarvas az erdőben. Gideon és Sophie boldog jegyespárként
vihogott együtt a sarokban, Charlotte és Henry pedig a kis Charlesszal foglalkozott, akinek kólikája volt,
és erről mindenkit tájékoztatni óhajtott.
Cecily összecsapta a tenyerét, amikor két szolgáló – akiket Charlotte külön az esküvőre fogadott fel –
megjelent az asztalnál két emeletes tortával.
– Miért van kettő? – suttogta Will fülébe Tessa.
– Egy a vendégeknek, és egy a menyasszonynak – magyarázta Will. – A vendégekét fogjuk felvágni, és
mindenki hazavisz belőle egy szeletet, hogy szerencsét hozzon neki. A tiédet egy szeletet leszámítva meg
kell enni, amit a huszonötödik évfordulónkra fogunk félretenni.
– A bolondját járatod velem, Will Herondale – tiltakozott Tessa. – Senki sem akar huszonöt éves
tortaszeletet enni.
– Ezt remélhetőleg másképp fogod gondolni, amikor már mindketten vének és förtelmesek leszünk –
közölte Will. Ekkor egy pillanatra eszébe jutott, hogy Tessa sohasem lesz vén és förtelmes. Csak ő fog
kettejük közül megöregedni és meghalni. Különös és zavaró gondolat volt: gyorsan elfordította a fejét, és
találkozott a tekintete Tatiana Blackthornéval, aki az asztal végében foglalt helyet. Magához szorította
Jesset, és gyanakodva pásztázta a termet a zöld szemével. Will tudta, hogy nagyjából csak tizenkilenc éves
lehet, ám évekkel idősebbnek tűnt.
Kifürkészhetetlen pillantást vetett Willre, majd másfelé nézett.
Will megborzongva Tessa vállára tette a kezét, Henry pedig kedvesen elkezdte ütögetni a poharát
valamivel, ami leginkább kémcsőnek látszott. Valószínűleg tényleg kémcső volt, hiszen Henry máris
berendezett egy laboratóriumot a konzuli házban a Grosvenor Square-en.
– Pohárköszöntőt mondok – vágott bele. – A boldog párra…
Tessa összekulcsolta a kezét Willével, aki viszont még mindig hidegséget érzett, mintha Tatiana
tekintetétől jeges víz csörgedezett volna az ereiben. Cecily visszament Gabrielhez, így csak a csillogó
szeméből lehetett látni, hogy készül valamire.
Kiderült, hogy a barátaik közül mindnyájan készültek. Henry pohárköszöntője után jött Charlotte-é,
Gideoné és Sophie-é, majd Cecilyé és Gabrielé. Dicsérték Tessát, és kedvesen csipkelődtek Will-lel, de
amolyan szeretetből fakadó csipkelődéssel, amin Will is ugyanúgy nevetett, mint a többiek – kivéve talán
Jessamine-t, aki szellemként volt jelen, Will pedig látta jobbra-balra ringatózni a derültségtől, szőke haját
pedig láthatatlan szél borzolta.
Ahogy a vacsora a végéhez közeledett, Will és Tessa között egyre hosszabbra nyúlt a csend. Nem
feszült hallgatás volt, messze nem. Valami más, amitől szikrázott körülöttük a levegő. Tessa valahányszor
rápillantott Willre, kipirult az arca, és ráharapott az ajkára. Will azon töprengett, hogy vajon
udvariatlanság lenne-e, ha felpattanna az asztalra, és mindenkit kiparancsolna az Intézetből, mivel
sürgősen négyszemközt akart beszélgetni a feleségével.
Arra jutott, hogy az lenne. Ettől még türelmetlenül topogott a cipőjével a padlón, mire kezdtek
odaszállingózni hozzájuk a vendégek, hogy elköszönjenek.
– Micsoda öröm – mondta Lilian Highsmithnek. Hogy végre indultok – tette hozzá gondolatban.
– Ó, igen. Nagyon bölcs döntés útra kelni, még mielőtt jeges lenne az út – válaszolta Tessa Martin
Wentworthnek. – Abszolút megértjük.
– Á, teljes mértékben – fordult oda Will. – És nagyon köszönjük, hogy eljöttetek…
Hirtelen elhallgatott. Tatiana Blackthorn állt előtte, olyan kifejezéstelen arccal, akár egy túlsikált
serpenyő.
– Mondanom kell valamit – mondta a sovány kezét tördelve Willnek.
Cecily kissé feszülten pillantott oda, karjaiban a kis Jessevel. Tatiana bizonyára megragadta az
alkalmat, hogy átadja a gyermeket Cecilynek, amíg vált néhány szót Will-lel, aki még nyugtalanabb lett.
– Igen?
Tatiana közelebb hajolt hozzá, nyakában egy aranymedállal, amin a Blackthorn család tövises jelképe
díszelgett. Willen egyszer csak émelygős szédülés lett úrrá, amikor rádöbbent, hogy a nő ugyanazt a ruhát
viseli, amit az apja és a férje halálának napján. A rajta lévő foltok csakis a régi vérnyomok lehettek.
– A mai lesz életed legboldogabb napja, Will Herondale – közölte Tatiana nagyon halkan, de nagyon
jól érthetően szinte egyenesen a fülébe.
Willen borzongás futott végig, bár nem tudta volna megmondani, miért. Nem válaszolt, ám nem is tűnt
úgy, mintha Tatiana választ várna: egyszerűen hátralépett, és visszament Cecilyhez, hogy elégedett
arckifejezéssel elvegye tőle a pólyás gyermeket.
Amint Tatiana kiment a bálteremből, Cecily odasietett. A Will mellett álló Tessa éppen Charlotte-tal
beszélgetett, és valószínűleg semmit sem vett észre, hála az Angyalnak.
– Mit mondott neked az a borzalmas Tatiana? – kérte számon Cecily. – Kiráz tőle a hideg, Will, de
tényleg. Gondolj csak bele, miután hozzámegyek Gabrielhez, a rokonom lesz!
 – Azt mondta, hogy a mai lesz életem legboldogabb napja – ismételte Will. Úgy érezte, mintha egy
hideg kő nehezedne a gyomrára.
– Ó… – ráncolta a homlokát Cecily. – Hát ez nem olyan rossz, ugye? Az emberek ilyesmit szoktak
mondani az esküvőkön.
– Cecy – jelent meg Gabriel Will húga mellett. – Elkezdett esni a hó, nézd!
Mindannyian kinéztek az ablakon. Szokatlannak számított a márciusi hó, és ha jött, akkor általában
inkább fagyos, ónos eső volt. Nem olyan kövér fehér pelyhek, amilyenek most látszottak az üvegen túl,
hogy tiszta ezüstfelhőbe burkolják a piszkos várost.
A vendégek már iparkodtak, mielőtt járhatatlanná váltak volna az utak. Cecily odament, hogy megölelje
Tessát, és sok boldogságot kívánt neki. Will felállt, Charlotte pedig mosolyogva lépett hozzá.
– Mondd meg Tessának, hogy felmentem megnézni, ég-e a tűz a szobákban! – kérte Will szenvtelenül.
Úgy érezte, mintha hatalmas távolság választaná el a saját testétől. – Nem fázhat a nászéjszakáján.
Charlotte mintha meglepődött volna, de nem próbálta megállítani Willt, aki kisietett a teremből.


A mai lesz életed legboldogabb napja.
Will eltűnődött, hogy ha Tatiana nem mondta volna ezt, akkor vajon még mindig itt ülne az ablakban, a
hideg havat bámulva. A szeme láttára öltözött fehérbe a város, a Szent Pál-székesegyház szellemként
magasodott a szürke árnyalataiban pompázó égbe.
Mintha Tatiana szavai kinyitottak volna benne valamit, amin keresztül kiözönlöttek a félelmei. Tessának
egy rokona sem volt ott az esküvőn, Will pedig még mindig aggódott, hogy a Klávé sohasem fogja teljesen
befogadni őt, és a félig boszorkánymester mivolta mindig is megakadályozza majd, hogy rendes
árnyvadászként tekintsenek rá. Mi lesz, ha kegyetlenségeket mondanak majd Tessának, ő pedig nem lesz
ott, hogy véget vessen a dolognak? Mi lesz, ha nyomorúságossá teszik Tessa életét, aki neheztelni fog rá,
amiért a Londoni Enklávé fogságába ejtette? Mi lesz, ha mindkettőjüknek túlságosan hiányozni fog Jem
ahhoz, hogy túllépjenek a gyászon, és éljék az életüket?
Mi lesz, ha nem tudja Tessát boldoggá tenni?
Úgy kavarogtak benne a gondolatok, mint odakint a hó. Tüzet gyújtott, így meleg volt a szobában,
aminek hatalmas baldachinos ágy állt a közepén, és valaki – valószínűleg Charlotte – csontszínű
virágokkal teli vázákat hagyott mindkét éjjeliszekrényen. Átjárta az illatuk a levegőt. Az ablakpárkányon
halkan landoltak a hópelyhek, és kinyílt az ajtó. Tessa kukucskált be a résen. Csupa mosoly volt, és úgy
ragyogott, akár egy gyertya.
Mi lesz, ha ez életének legboldogabb napja? Mi lesz, ha mostantól minden egyes nap szomorúbb és
üresebb lesz?
Will vett egy reszketős lélegzetet, és megpróbált mosolyogni.
– Tess.
– Ó, helyes. Rendben vagy. Kicsit aggódtam, hogy Sydney Cartonnak fogsz öltözni, csak hogy meglepj
vele – jegyezte meg Tessa. – Sophie bejöhet? Segítenie kell a ruhám miatt.
Will csak bólintott. Tessa hunyorogva nézett rá; Will pedig arra gondolt, hogy a felesége szinte
mindenkinél jobban ismeri a világon. Látja a félelmeit és az aggályait.
Mi van, ha azt hiszi, hogy miatta vannak?
Tessa intett, majd Sophie-val együtt átsétált a szobán a belőle nyíló helyiségbe, miközben Will bambán
bámulta a saját kezét. A pokolba is, eddig egy pillanatig sem félt, és semmi kétsége nem támadt az
esküvőig. Minden reggel úgy ébredt, hogy nem is tudta, hogy lehet ennyire boldog és várakozásokkal teli.
Aztán ezt el akarta mesélni Jemnek, aki nem volt ott. A gyász és a szerelem úgy fonódott össze a
lelkében, mint a sötétség és a fény. De a Tessa iránti szerelmében sohasem kételkedett.
Mozgolódást és halk nevetést hallott a szomszéd szobából, aztán Sophie kijött, rákacsintott Willre,
majd kiment, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Egy szempillantás múlva kilépett Tessa. Kék
bársonyköntös volt rajta, ami nyaktól bokáig eltakarta. Kiengedett haja világosbarna hullámokban omlott a
vállára.
Mezítláb átsétált a szobán, hogy leüljön Will mellé az ablaknál.
– Mondd el nekem, hogy mi bánt, Will! – szólalt meg kedvesen. – Tudom, hogy van valami.
Will annyira át akarta ölelni, hogy az már fájt. Tudta, hogy ha megcsókolja, azzal felejthet: elfelejtheti
Tatiana szavait, a sebeket a saját lelkén, minden félelmét. Sohasem feledkezett bele úgy semmibe, mint
Tessa ölelésébe. Emlékezett az éjszakára, amit együtt töltöttek Cadair Idrisben, hogy milyen volt őt maga
alatt érezni, a hihetetlenül puha bőrét. Hogy a gyász és a megbánás semmivé foszlott akkor, és csak
boldogság maradt, de olyan, amilyenről nem is hitte, hogy létezik.
Reggel azonban jöttek az emlékek, s attól tartott, hogy most is jönnének. Ennél többel tartozott
Tessának. Többel tartozott annál, mintsem hogy felejteni akarjon a csókjaitól.
– Ostobaság, mégis emészt – kezdte. – Mielőtt Tatiana kiment a bálteremből, azt mondta nekem, hogy
„a mai lesz életed legboldogabb napja”.
– Szóval szerinted úgy gondolta, hogy a mai után minden egyes nap boldogtalanabb lesz? Biztos vagyok
benne, hogy tényleg úgy gondolta. Utál téged, Will. Engem is utál. Ha tönkretehetné a mai napunkat,
boldogan megtenné. Ettől még nincsenek olyan képességei, mint a gonosz tündérnek Csipkerózsika
keresztelőjén.
– Azt tudom – felelte Will. – De egész végig amiatt aggódtam, hogy nem tudlak majd boldoggá tenni,
Tessa. Nem annyira, mint amennyire Jem tudott volna.
– Will – nézett rá döbbenten Tessa.
– Sohasem hibáztattalak azért, hogy szeretted – fürkészte a felesége arcát Will. – Egész életében
becsülettel, tisztán és kitartóan végzett el mindent. Ki ne akarná, hogy így szeressék? Miközben tudom,
hogy én kétségbeesetten szeretlek – folytatta Will, és szinte megvonaglott a szótól. – Szerintem nem
tudod, hogy szeretlek. Talán jobban rejtegettem, mint hittem. Ez egy mindent felemésztő dolog, Tessa.
Azzal fenyeget, hogy ízekre szed engem, és félek attól, hogy ennyire… megváltozzak – fordult el Will.
Látta a saját tükörképét a sötét ablaküvegen. Nagyon sápadt volt a sötét hajjal keretezett arca. Elmélázott,
hogy ezzel vajon elijesztette-e Tessát.
– Will – mondta lágyan Tessa. – Nézz rám, Will!
Rápillantott. Még vastag köntösben is olyan imádni való és kívánatos volt, hogy beleszédült. Semmi
mást nem csináltak, csak csókolóztak, de azt is ritkán a Cadair Idris-i éjszaka után. Visszafogták magukat,
mert erre az éjszakára vártak.
Tessa egy összehajtogatott papírt nyomott Will kezébe.
– Jem itt járt ma este. Nem láttam, mint ahogy te sem. De átadott egy levelet Sophie-nak, aki továbbadta
nekem. Szerintem el kellene olvasnod.
Will óvatosan elvette a levelet. Milyen régóta nem látta a parabataia kézírásának ismerős hurkait és
vonalait!

Will!
Tudom, hogy biztosan boldog vagy ma, mert hogy is ne lennél boldog?
Mégis: a félelemtől, hogy nem fogod tudni elfogadni a boldogságodat, fel-alá járkálok a
Néma Városban. Sohasem tartottad magad szeretetre méltónak, Will – Te, aki szívvel-lélekkel
tudsz szeretni. Félek az efféle aggályok következményeitől, hiszen Tessa valóban szeret téged,
és bíznotok kell egymásban, mint ahogy én is bízom bennetek.
Ma megálltam az Intézet előtt, hogy lerójam a tiszteletemet. Benéztem az ablakon, és
láttalak benneteket egymás mellett ülni Tessával.
Még sohasem láttalak ennyire boldognak. Tudom, hogy a közös életetek minden napján
 csak egyre boldogabbak lesztek.
Vo men si seng sze cse csiao.
Jem

Will nagy nehezen levegőt vett, és visszaadta az üzenetet Tessának. Mintha Jem átnyúlt volna a sötét és
jeges éjszakán, hogy kézen fogja. Mintha szikrázott és égett volna a szíve fölött, ahol a parabatairúnája
volt. Hirtelen eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor Jemmel együtt álltak az Intézetben, és azt mondta
Jemnek, hogy Tessa talán nem akar hozzámenni feleségül. Jem mosolyogva annyit mondott:
– Nos, ez a rész rajtad áll.
Még mindig rajta állt. Jobban akarta feleségül Tessát, mint ahogy bármit is akart valaha, s nem
hagyhatta, hogy a saját félelmei tönkretegyék ezt.
Tessa félrerakta az üzenetet, és Willre nézett.
– Nos – szólalt meg nagyon komoly szürke szemekkel. – Ez a helyzet. Kire fogsz hallgatni, Will?
Tatianára vagy Jemre?
– A saját szívemre fogok hallgatni – nézett bele Tessa szemébe. – Mert az vezetett hozzád.
Tessa arcára ragyogó mosoly ült ki, ám a nevetése elhalt, mert Will az ölébe húzta.
– Várj! – állt fel, ami Willnek egyáltalán nem tetszett. Közelebb kellett volna kerülniük egymáshoz, nem
pedig távolabb.
Tessa meghúzta a köpenyét összetartó selyemövet. Will felegyenesedett, hátát a hideg ablaknak vetve.
A kék bársony lecsúszott Tessa válláról, felfedve áttetsző fehér csipkeköntösét, amit elöl kék
selyemmasnik sora tartott össze.
Szemlátomást semmi más nem volt rajta. A csontszínű anyag fátyolszövetként simult rá a vonalaira.
Will ekkor értette meg, hogy miért kacsintott rá Sophie.
– Tess – szólalt meg rekedten, és kinyújtotta a karját. A felesége halkan kuncogva visszaült az ölébe.
– Tetszik? – kérdezte hozzábújva. – Charlotte hozta nekem a Bond Street legbotrányosabb helyéről…
– Imádom – lehelt röpke csókot az ajkára Will. – Imádlak. Bár nem szeretném elképzelni Charlotte-ot
köntösben. Vedd le az ingemet, Tess – hanyatlott hátra a feje az ablaküvegnek.
Tess pirulva nyúlt az igazgyöngy gombokhoz. Cadair Idrisben minden gyorsan történt, forró érintések
forgatagaként. Ezúttal lassú volt, egyik gomb után a másikkal babrálva, az előbukkanó bőrfelületet centiről
centire gyengéd csókokkal borítva. Mire az ing lehullott a földre, Will már semmi mást nem akart, csak
ölbe kapni Tessát, hogy az ágyhoz vigye.
De még nem álltak teljesen készen. Will matatva elővette a zsebéből az irónját, és átadta Tessának, aki
értetlenül nézett rá.
– Az utolsó esküvői rúnák – magyarázta Will. – Azt akarom, hogy felrajzold rám őket.
– De…
Megfogta Tessa kezét, és a saját karjához emelte az irónt, hogy odarajzolja vele az első esküvői rúnát.
Az irón szikrázott a bőrén, öröm és fájdalom elegyét okozva. Tessa kipirult arccal tette oda az irónt Will
szívéhez – az elhalványult heg mellé, ahol egykor a parabatairúnája díszelgett.
– Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra – suttogta Will, miközben
együtt rajzolták a következő rúnát –; mert erős a szeretet, mint a halál… lángjai tűznek lángjai. 20

Tessa felegyenesedett. Rámeredt a rúnára, ami sötéten virított Will mellkasán. Rátette a kezét, Willnek
pedig eszébe jutott, hogy érzi-e vajon a szívverését.
– Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el. Mindig is szeretni
21

foglak, Will…
Az irón leesett a szőnyegre. Tessa még mindig Will ölében ült, aki megragadta a csípőjét, és odahajolt,
hogy megcsókolja. Will teljesen belefeledkezett a pillanatba, amikor összeért az ajkuk. Belefeledkezett
Tessába, muszáj volt még jobban csókolnia, még szorosabban ölelnie, még közelebb húznia. A keze csak
úgy csúszkált a köntös csipkéjén, ami fodrokba gyűlt a tenyere alatt.
Ahogy egyre hevesebben csókolóztak, Will azon kapta magát, hogy a selyemmasniért nyúl a köntös
nyakánál. Tessa halkan felnyögött, amikor a masni kioldódott, felfedve a dekoltázsát. Puha és hófehér volt
a bőre. Will képtelen volt megállni, hogy meg ne csókolja a nyakát, a kulcscsontját, és gyengéden
végigjárja a vállának finom ívét az ajkával. Tessa halkan nyöszörögve fészkelődött az ölében, Will vállát
markolva, finoman karmolva.
Will rájött, hogy ha nem tesz gyorsan valamit, akkor a szőnyegen fogják találni magukat, és nem fognak
felkelni onnan. Mély morgással Tess térde alá nyúlt az egyik kezével, a másikkal pedig átkarolta a vállát;
a felesége meglepetten felkacagott, ahogy az ágy felé tartott vele. Lehuppantak a puha ágyneműre, s
egymás felé nyúltak. A hosszú várakozás ebben a pillanatban végre véget ért.
Will lerúgta a cipőjét, és kibontotta a köntös többi masniját is, ahogy Tessa fölé támaszkodott, hosszú
hajával függönyt vonva kettejük köré. A barlangban sötét volt, most pedig mindent látott Tessából, akinek
mindene gyönyörű volt.
Tessa csodálkozó ujjakkal ért Will arcához, aztán lejjebb kalandoztak az ujjai, felfedezvén a
mellkasának puhaságát és keménységét, az új rúnával a szíve fölött.
– Az én gyönyörű Willem – szólalt meg a vágytól rekedten.
Will magához húzta Tessát, végiggördültek az ágyon egymásba gabalyodva, majd elkezdte
végigcsókolni a testének minden porcikáját. Ahogy azt előre tudta, mindenről megfeledkezett, miközben a
felesége teste ívbe feszült és remegett az érintésétől. Csak ez a pillanat létezett, csak ez az éjszaka, csak
ők ketten – csak Will és Tess Herondale a közös életük kezdetén.


Jó pár óra múlva Will arra ébredt, hogy Tessa gyengéden megérinti a vállát. Úgy aludt, hogy átkarolta a
feleségét, akinek a haja szétterült a mellkasán. Lepillantott Tessára, aki felmosolygott rá.
– Mi az? – kérdezte suttogva, s félresimított egy hosszú hajtincset.
– Hallod a harangszót?
Will bólintott. A távolban megszólaltak a Szent Pál-székesegyház harangjai éjjel egy órakor.
– Ez az esküvőnk másnapja – állapította meg Tessa. – Nem vagy boldogabb, mint tegnap? Mert én igen.
Szerintem az életünk minden napján egyre boldogabb leszek.
Will tudta, hogy vigyor terült szét az arcán.
– Szégyentelen vagy, asszony! Tényleg felébresztettél az éjszaka közepén, csak hogy bebizonyítsd az
igazad?
Tessa hozzábújt a takaró alatt. Érezte a könnyed érintését.
– Talán nem csak azért, hogy bizonyítsam az igazamat, szerelmem.
Will halk nevetéssel ölelte magához.



20
Károli Gáspár fordítása
21
Károli Gáspár fordítása
 CASSANDRA CLARE
MEGJELENT MŰVEI

A Végzet Ereklyéi
Csontváros
Hamuváros
Üvegváros
Bukott angyalok városa
Elveszett lelkek városa
Mennyei tűz városa

Pokoli szerkezetek
Az angyal
A herceg
A hercegnő

Gonosz fortélyok
Éjfél kisasszony
Árnyak ura
Éjsötét királynő

Bane-krónikák
Sarah Rees Brennannel és Maureen Johnsonnal

Történetek az Árnyvadász Akadémiáról
Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal
és Robin Wassermannel

Az árnypiac kísértetei
Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal, Kelly Linkkel
és Robin Wassermannel

A legősibb átkok
Wesley Chuval
A mágia vörös tekercsei
 MÉLTATÁSOK

„Jézusom! ☺☺ Komolyan mérges vagyok magamra, amiért eddig húztam az olvasást ☺. Az első fejezet
után ismét beszippantott az árnyvadászvilág. Az összes szereplőt imádtam, és a cselekmény is hatalmas
volt.”
kikki – moly.hu

„Imááádtam! Azt hiszem, csak azért bírtam ki, hogy eddig ne olvassam el, mert az lebegett a szemem előtt,
hogy közelebb kell kerülnöm a 2. rész megjelenéséhez. (…) Lehet ez lett a legerősebb nyitókötetet az
Árnyvadász-univerzumban a fő műveket tekintve, ami nem lenne különös abból kiindulva, hogy általában
a szerzők ahogy többet írnak, jobbak lesznek ☺, illetve én is egyre jobban a világhoz növök. Imádom! ”
Beatrice8 – moly.hu

„És íme a legújabb kedvenc könyvem! Kezdeném a borítóval, ami már az első pillanatban, hogy
megláttam, elvarázsolt, és ez az érzés egyre csak fokozódott, mert egyszerűen gyönyörű! Egyszerűen
elképesztő, mennyire gondosan van felépítve a cselekmény, hogy mindennek van magyarázata, semmi nem
történik meg csak úgy, biztos, hogy lesz még következménye. A főszereplőknél jobbakat nem is
kívánhatnék, rögtön megszerettem őket, és sok mellékszereplőt is.”
Pelyhe_Anna – moly.hu

„Ha a további két kötet is ilyen lesz, akkor Az utolsó órák lesz az Árnyvadász-univerzum
legbonyolultabb, legizgalmasabb és legjobb sorozata! Az Aranylánc 700 oldal tömény fájdalom,
fejezetenként átlagosan kétszer tört össze a szívem. Az egész egyszerre szappanoperás és valóságos,
szemforgatóan nyálas és gyönyörű; a kapcsolatok egészen követhetetlenek, kezdve a középpontban álló
szerelmi… hát, fene tudja, mivel, gráffal, de a baráti és családi viszonyok sem egyszerűek. Mindenhol
titkok, elfojtott érzelmek, múltbéli sérelmek és traumák. Minden karakter annyira összetett és kaotikus!”
interstellarcloud – moly.hu

„Az elejétől a végéig nagyon izgalmas a történet. Az írónő remekül képes megteremteni az akkori kor
hangulatát, nemcsak a szóhasználat, hanem a mondatok felépítése is megidézi az akkori kor szellemét. Sok
új karaktert ismerhettünk meg, de szerencsére jó pár ismerős is feltűnt.”
Adeina – moly.hu

„Ez a könyv egy csoda volt. Imádtam!”
Vhagar – moly.hu



#☺placeholder002