JESS 

RYDER

 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Jess Ryder
A mű eredeti címe: The Ex-Wife
 
A művet eredetileg kiadta: Bookouture, 2018
An imprint of StoryFire Ltd.
 
Copyright © Jess Ryder, 2018
All rights reserved.
 
Fordította: Sziklai István
A szöveget gondozta: Eszes Rita
 
Cover © Chris Shamwana, Ghost Design
 
ISSN 2559-8562
EPUB ISBN 978-963-561-836-1
MOBI ISBN 978-963-561-837-8
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Réti Attila, Bóta Petra Kitti
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Férjemnek
 PROLÓGUS
 
 
 
Egy angyal ül az ágyam szélén, szőke haja meglebben
fényglóriájában. Mennyei zene szól a jobb fülem felett – éles
hangú sípolások sora. A levegő meleg és furcsán illatos. Lágy,
fehér fájdalomfelhőn lebegek.
Olyan gyönyörűen fest az én angyalom. A szeme ragyog az
örömtől. Nem tudom, ki ő, de a vonásai ismerősek. Felismerem
egy másik helyről, egy távoli időből – talán a múltból, esetleg a
jövőből.
Lehet, hogy ő Emily?
Emily.
Kimondom a nevét, de a hang csak a fejemben szól. Az ajkam
repedezett, és gombóc ül a torkomban. Álmomban azt hittem,
hogy egy kígyó tekergőzik a gyomrom felé. De ez nem kígyó,
hanem egy cső.
Emily egy kezet fog az ölében – gondolom, az én kezemet.
Ernyedtnek, élettelennek tűnik, mintha valaki másé lenne.
Gyengéden megszorítja, majd rám néz, várva, hogy válaszul én
is megszorítsam az övét. Szeretném, ha megtehetném, drága
lányom! Elmesélném az egész sztorit egyetlen kézszorítással, ha
tudnám.
– Visszajöttél hozzánk – mondja Emily. De ő nem lehet Emily,
kivéve, ha olyan régen alszom, hogy ő közben felnőtt nővé érett.
Az erős fény elhomályosítja a látásomat. Többször is pislogok,
mire ő előrehajol, arca elolvad a könnyekben. Csak két vizes
kört meg egy mosolygó, rózsaszínű csíkot tudok kivenni. Olyan
érzés, mintha a részem lenne. Mintha ugyanaz a test lennénk.
Vedd ki a csövet, kérlek, kérlek, vedd ki a csövet! De a
szavaimhoz nem társul hang.
Emily szabad kezével végigsimít a homlokomon, hátratolva
néhány kósza hajszálat. Mióta ül itt, vesztegetve a drága idejét,
várva és remélve, hogy talán egy nap felébredek? Felébredtem
már, vagy ez is csak egy másik álom?
Az angyalom odahajol hozzám. Érzem, ahogy édes lehelete
végigsimít a nyakamon, miközben azt súgja a fülembe:
– Mit tettek veled?
ELSŐ RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Most

NATASHA

Általában a szép úton megyek haza, a vashídon kelek át a

folyón, megkerülve az úgynevezett Telepet, a több nagy
sportpályára szabdalt mezőt. De ezen a hétvégén zenei
fesztivált tartanak, így az utamat ideiglenes kerítések és
műanyag szalagok állják – utóbbiak olyanok, amilyeneket
tetthelyeken látni. A kerítés mellett elidőzve nézem, ahogy a
srácok sorba állnak, hogy megkapják a karszalagjaikat. Egy
hippi pár – színes tetkók és gubancos raszta-frizura – egy
kislánnyal várakozik egy kempingfelszereléssel megtömött
babakocsi mellett.
Ideje hazamennem – nem mintha otthon érezném már
magam ott. Szóval ideje visszamenni.
A mezőkön nem vezet át út, ezért vissza kell fordulnom, át a
hídon, és a közutat választanom. De amikor odaérek, az is el
van zárva – csak a fesztiválozók mehetnek arra. A láthatósági
mellényt viselő forgalomirányító azt mondja, hogy „körbe kell
mennem”. Hova körbe? – tűnődök magamban.
 Az itt élők többségével ellentétben én nem ebben a városban
születtem. Csak néhány hónapja élek itt, és a mozgásom arra
szorítkozik, hogy elmenjek munkába, meg onnan haza,
valamint elbuszozzak a rögbiklub melletti nagy
szupermarketbe. Margaret a pénzügyről megígérte, hogy elvisz
egy meccsre, amikor újra beindul a szezon. Sajnos ki nem
állhatom a rögbit, vagy, ami azt illeti, bármilyen más sportot, de
Margaret a szárnyai alá vett, ezért nehéz lesz visszautasítani. El
kell kezdenem új barátokat szerezni, akik lehetőség szerint
közelebb állnak a saját korosztályomhoz, de még nem állok erre
készen.
Úgy tűnik, hogy a „körbemenni” az ipari parkot jelenti – a
lapostetős tömbök útvesztőjét, amelyek többsége kiadó, az
ablakokon rácsokkal, az aszfaltos előtereken növő gyér fűvel. A
lehangoló utcákat fémkerítések szegélyezik, rozsdás lakatok
lógnak a kapukon. Elhaladok a biztonsági kamerák, a „Vigyázz,
a kutya harap!” feliratú táblák és huszonnégy órás
járőrszolgálattal büszkélkedő laminált hirdetések mellett.
Mindez hazugság. A tömbök elhagyatottak, és innen nincs is mit
ellopni.
Mintegy végszóra egy komisz kinézetű kutyát sétáltató ember
fordul be a sarkon, egyenesen felém tart. Maga elé szegezi a
tekintetét, de az állat megfeszíti a pórázát, hogy jól
megszaglásszon, amikor elhaladunk egymás mellett. Ahogy
befordulok a sarkon, majdnem beleütközöm egy csapat tinibe,
akik egy alacsony falon ücsörögnek a lábukat lógázva. Közülük
ketten az úttesten köröznek kis kerekű bringáikkal, hetykén
csípőre tett kézzel, vézna testükre futballmezek simulnak.
Néhány méteren át követnek engem, majd visszaszáguldanak a
haverjaikhoz.
Nem kellett volna erre jönnöm. Senki más nem teszi. A
helyiek nyilvánvalóan ismerik az ipari parkot, és nagy ívben
elkerülik.
Tompa basszushangok töltik be az élesztőszagú levegőt –
ahogy hallom, elkezdődött az első felvonás. Egy idő múlva már
a zene hangjára lépkedek – 1-2-3-4, 1-2-3-4 –, hagyom, hogy a
ritmus magával ragadjon. Nem olyan ez a zene, amire szeretek
táncolni – ahhoz túl komoly és ragaszkodó –, de kevésbé érzem
magam egyedül tőle. Megvigasztal.
Hol is vagyok pontosan a lakásomhoz képest? Előveszem a
telefonomat, és megkeresem a térképen, hol járok. Magányos
nyíl vagyok az üres szürke négyzetek és névtelen utcák között, a
folyó kék vonala az egyetlen felismerhető tereptárgy. Hmm… A
következő utcánál balra, majd kövesse a kanyarodó utat…
A sörfőzdék szaga erősödik, bár a többségük a
városközponttól északra található, én pedig délnek tartok. A
szag aszerint változik, hogy merről fúj a szél, ahogy mondják.
Néha érzem az élesztőt a hajamban, a ruháimon, az orrlyukaim
mélyén. „Ne aggódj, hamar megszokod”, mondta a főnököm,
amikor megjegyeztem az interjún. Ebből tudtam, hogy
megkaptam az állást.
A várossal nincs baj. Sokkal rosszabb helyre is kerülhettem
volna. Van egy kis bevásárlóközpont, benne a szokásos
üzletláncokkal, egy mozi, a sörmúzeum és egy régi
palackozóüzemből átalakított kultúrközpont. A minap a
kezembe került egy rendezvénybrosúra, és láttam, hogy
mindenféle kurzusokat tartanak – kerámiázás, ékszerkészítés,
szabadkézi rajz, tajcsi, zumba. A szokásos dolgok, és sokkal
olcsóbbak, mint amihez szoktam. Meg kéne egyiket-másikat
próbálni. Nem tölthetem minden estémet a lakásban egyedül,
mert megőrülök.
Korrigálom magam. Már megőrültem. Ez az új normális az
esetemben. Gondolom, „meg kellene tanulnom újra megszeretni
önmagamat”, de ez lehetetlennek tűnik.
Ahogy az út kanyarodik, megpillantok egy alacsony,
egyszintes épületet. Vörösre, fehérre és kékre van festve, ütött-
kopott cégérrel a fémrolós ajtó felett: Morton Javítóműhely –
műszaki vizsga, amíg vársz. Fekete, sötétített üvegű BMW parkol
előtte, az anyósülés ajtaja nyitva, az ülésről kikandikál két
csupasz láb. Fehér, szőrtelen vádlik. Egy lány lábai. Sárga
vietnámi papucs lóg le piszkos talpáról. A hasán fekszik, és úgy
tűnik, fejét a sofőr ölébe hajtja.
Agresszív grime bömböl a kocsi hangszóróiból, elnyomva a
koncert megnyugtató ütemét, magának követelve a teljes
légteret. Egy másik lány buggyos, terepszínű nadrágban és
zubbonyban ül a földön, háttal a garázsajtónak. Meghúz egy
dobozos Special Brew sört, utána pedig beleslukkol a füves
cigijébe; az öltözéke télies, noha június vége van. Két férfi áll a
közelben, a fal felé fordulva, a fejüket összedugják, valami fölé
hajolnak. Egyikük magas és vékony, akár egy heroinista, bő
melegítőnadrágot és buggyos mellényt visel. A másik
alacsonyabb és jobban tápláltnak tűnik – haját tincsekbe fogta,
szakadt farmerje lelóg az ülepén, dzsekije koszos a sártól és a
ráfröccsent festéktől. Most már a teljes kép értelmet nyer.
Szóval ide jössz, ha drogozni akarsz Morton on Trent kellemes
városkájában.
Ne állj meg! Ne bámészkodj! Haladj tovább, de ne fuss! Csak
nézz előre, és egyenletes tempóban haladj!
Amint a garázs felé közeledek, a földön ülő lány vakkant
valamit, mire a férfiak megfordulnak. A szemük azonnal
megállapodik a telefonomon, ahogy a legyek szállnak rá a
lekvárra. Hülye módon még mindig a kezemben tartom,
próbálom követni a térképet – már túl késő eltenni. Az
alacsonyabb hátrálni kezd, besüpped az árnyékba, arcát a fal
felé fordítja, de a magasabb előrelendül.
– Hé! – kiáltja. – Hé, te! Mit csinálsz itt? – Utamat állja, elzárva
a járdát, borotvált gombostűfejével bólogat, kezét sovány
csípőjén tartja.
–  Eltévedté’, mi? – vihog fel a zubbonyos csaj, majd feláll, és
tántorogva felém indul.
A szám kiszárad, a térdem megrogy. Jobbra lépek, de a férfi
elém szökken, így balra indulok, de ő is ugyanezt teszi. Az
úttesten keresztben áll a parkoló BMW, utamat állja, és
értelmetlen lenne megfordulni és futásnak eredni. A
munkahelyen hordott magas sarkúmban vagyok, és bár a srác
drogos, attól még utolérne. Aztán ott van még a részeg csaj meg
a lapító pasas, nem is szólva a hason fekvő vietnámi
papucsosról, meg arról, aki még a kocsiban van. Nincs esélyem.
 A vékony srác kinyújtja a kezét.
– Gyerünk! Ne nehezítsd meg!
Tudom, hogy mindent át kellene adnom. A telefonomat, a
táskámat. Benne a tárcámat a hitelkártyákkal és az ötven font
készpénzzel, és a legfontosabbal, az értékes fotóval, amit sosem
leszek képes pótolni. Megszólal bennem egy könyörgő hang: Ne
tiltakozz, ne harcolj, csak át add neki a szajrét! De nem tehetem.
Egyszerűen nem tehetem.
–  Kibaszottul nem éri meg – kiabál oda a másik srác az
árnyékból. – A nő már látta az arcod, pöcsfej!
Felhördülök, visszahőkölök, mintha csak valami nagy erővel
mellbe vágott volna.
Az a hang!
Bárhol felismerném.
De nem lehet ő! Lehetetlen. Csak az agyam ver át. A pillanat
okozta stressz mindent visszaidéz, összekeveri a múltat a
jelennel. Véletlen egybeesés, ennyi az egész. Kizárt, hogy ő
legyen!
–  Most van a fesztivál, nem? – kiabál megint a hang. – A
disznók ott nyüzsögnek az egész kibaszott helyen, ember!
Rettegnem kellene, de más vonja el a figyelmem. Ugyanaz az
alig észrevehető torokhang. Ugyanaz a hanglejtés. Ugyanaz a
lassú ritmus. Bekukucskálok az árnyékba, de csak a srác
tarkóját látom. Nem… Az a haj túl hosszú, ő soha nem hagyná,
hogy ilyen mocskos legyen. És a ruhája is undorító. Nem lehet ő.
Kizárt, hogy ilyen mélyre süllyedjen!
Beszívom az arcomat, hogy elég nyálat tudjak összegyűjteni a
beszédhez.
– Nem akarok bajt. Csak hadd menjek tovább, és ígérem, hogy
nem szólok a rendőröknek!
Az ismerős hang ismét felcsendül.
– Hadd menjen, ember!
A gombostűfejű srác mogorván ellép előlem.
– Akkor tűnés innen! Kopj le!
Emelt fővel megyek el mellette. Vadul remegek, de megtartom
az egyensúlyomat és nem gyorsítom fel a lépteimet, pedig
kétségbeesve arra vágyok, hogy lerúgjam a cipőmet és futásnak
eredjek.
Nem követ senki. Amint kellően eltávolodok a garázstól, a
kocsiból bömbölő zene elhalkul, és ismét a koncert hangjai
veszik át az uralmat. Bumm, bumm, 1-2-3-4, 1-2-3-4. Sétálok még
pár száz métert, majd befordulok a sarkon.
Ismét a valódi világra fókuszálok, visszatér a normalitás.
Magam mögött hagyom az ipari parkot, és átmegyek a
közlekedési lámpánál. Tőlem balra van egy körforgalom,
amelyet felismerek, közepén a csicsás virágdekoráció a Virágzó
Mortonnak szentelve. Hála istennek, alig négyszáz méterre
vagyok a háztól!
Befordulok az Ashby Lane-re, megmászom a szelíd dombot,
elhaladok a kis boltok sora mellett, majd bekanyarodok a
jobbról nyíló harmadik utcába.
Az enyém a földszinti lakás a sorházak közepén. Az épület
komor és szigorúan arányos elrendezésű; nekem két keskeny
szoba meg egy apró fürdőszoba jutott. Úgy tűnik, senki nem
lakik felettem – legalábbis én soha nem találkoztam senkivel, és
mozgást sem hallottam fentről. Mindennap jön posta vagy
egytucatnyi különböző ember nevére, én pedig leteszem az alsó
lépcsőn gyűlő halomba.
Amikor közel két hónappal ezelőtt beköltöztem, a lakásom
bejáratán egy szimpla lakat volt. Vettem hozzá egy rendes zárat,
meg bentre két sima reteszt. Most a helyükre tolom őket, aztán
behúzom a függönyt az ablakokon, elöl-hátul. A gyomromban
túl sok a sav, hogy egyek, így főzök magamnak egy bögre
borsmentateát, és az ágyban iszom meg.
Ez szoros volt. Ha az a másik srác nem szólal meg, ki tudja, mi
történhetett volna. Előveszem a fotót a tárcámból, és
megpuszilom. Beteszem a párnám alá. Nem viszem többet
magammal a munkámba, nem fogom többet titokban nézegetni
a vécében ebédidőben. Mostantól itt élhet, ahol biztonságban
van.
Folyton a megmentőm hangját hallom a fejemben.
Gondolatban felvázolom a hangmintáját, összevetve azzal,
amire emlékszem. Tényleg egyeznek, vagy én képzelem? Jobban
belegondolva, ez a tag vékonyabbnak tűnt, és egy drogos, egy
hajléktalan volt. Bárcsak sikerült volna rendesen megnéznem
az arcát: az elcsitította volna a félelmeimet.
Csak kedves volt, vagy felismert engem? Talán már tudta,
hogy itt vagyok, és engem keresett. A gondolatot durván
félresöpröm. Térj észhez! Ennek semmi értelme. Senki sem
tudja, hol vagyok. Háromszázötven kilométerre vagyok onnan,
ahol az egész történt. Különben is, ha ő lett volna, és tényleg
felismer, akkor még biztatta is volna a haverját, és nem
próbálja megmenteni az irhámat.
Szóval nem ő volt, oké? Lecsapom a bögrémet az
éjjeliszekrényre, felkapom az alvás előtti regényemet, az ujjaim
azonban tétováznak a behajtott sarkú lapnál.
De mi van akkor, ha mégis?
 MÁSODIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Mindig tudtam, mikor beszél vele, akkor is, ha nem hallottam a

nő hívásaira fenntartott csengőhangot. Tudtam abból, ahogy a
telefont az arcához szorította, hogy belezárja a nő hangját, és
nekem ne kelljen hallanom. És abból is tudtam, hogy soha nem
szólt közbe, még egy „oké” vagy „hmm” erejéig sem. Nem
mintha a nő valaha is észrevette volna. Bedughatta volna a
telefont a párna alá, befejezhette volna a vacsorát,
elmosogathatott és megfőzhetett volna egy csésze kávét, a nő
akkor sem figyelt volna fel rá. Csak beszélt és beszélt, szinte
lélegzetet sem vett. Mindig az estéinkbe csörtetett bele.
Megértettem, hogy miért, és hogy őszinte legyek, nem
hibáztattam érte. Biztos vagyok benne, hogy én is ugyanígy
tettem volna, ha fordított a helyzet. De azt kívántam, hogy
egyszer, csak egyetlenegyszer, bárcsak Nick azt mondaná, most
nem tudok beszélni, a vacsora közepén vagyok, vagy filmet nézek,
vagy csak annyit, hogy nagyon sajnálom, Jen, de az estét a
feleségemmel töltöm.
 A félig elfogyasztott vacsoráját visszavittem a konyhába. A
sütő még mindig meleg volt, ezért visszatettem a tányérját,
becsuktam az ajtót, és elidőztem ott egy ideig, hallgatva a
csendet a nappaliból. Azon tűnődtem, vajon ezúttal mit akar a
nő. Valami otthoni krízisben igényelt segítséget, vagy csak Nick
hangját akarta hallani? Péntek este volt, és a nő minden
bizonnyal egyedül volt, alighanem egy félig megivott üveg gin
társaságában. Többször fordult ez elő, mint amire vissza
tudtam emlékezni, és a helyzet fikarcnyit sem javult. Ami Jent
illeti, nála az idő nem töltötte be a sebeket gyógyító szerepét.
A beszélgetés még folyt, így lábujjhegyen felóvakodtam az
emeletre, és óvatosan belöktem Emily hálószobájának ajtaját.
Mélyen aludt, arcát műanyag hópelyhek árnya tarkította, ahogy
az éjszakai világítás rávetődött a feje fölül. Vörösesszőke haja
izzadt, rózsás pofijára tapadt, két karját, mint mindig, most is
szorosan összekulcsolta Zsiráf Zsuzsi körül. Lehajoltam, hogy
megpusziljam a homlokát, és beszívtam a „nincs több gubanc”
babasampon illatát. Emily volt az első és egyetlen, legkedvesebb
kincsem. Az élet elképzelhetetlen lett volna nélküle. Amikor
azokra a barátaimra gondoltam, akik hátat fordítottak nekem,
vagy az anyámmal való szakításra, Nick családjának
rosszallására, a végtelen problémákra Jennel – amikor, lássuk
be, kezdtem megsajnálni –, mindig eszembe jutott Emily.
Bármilyen árat is kell fizetnem érte, ő mindig megéri – ezt
mondogattam magamnak.
Halkan felkiáltott, aztán visszatért az álmába.
– Szeretlek – suttogtam, mielőtt kilopództam volna, becsukva
az ajtót.
Meglepetésemre a telefonhívás már befejeződött, Nick pedig a
konyhában volt, és kesztyű nélkül próbálta kivenni a tányérját a
sütőből. Káromkodott, ahogy leejtette a tányért a gránit
munkalapra, és megégett ujjait szopogatta.
–  Bocs, azt hittem, sokáig fog tartani – mondtam neki.
Ötvenhárom perc volt a rekord. Igyekeztem nem mérni a
beszélgetéseket, de mégsem tudtam ellenállni neki. – Minden
rendben?
– Igen, igen. Szegény érezte, hogy jön a migrénje, így le kellett
tennie.
Visszamentünk a nappaliba, és elfoglaltuk a helyünket az
ebédlőasztalnál, de a romantikus hangulat már elpárolgott.
Hidegség terjengett a levegőben, és a gyertyák fénye ironikus
ábrákat rajzolt nyúzott arcunkra. Nick fáradtnak látszott, és az
alkohol éreztetni kezdte hatását a fejemben.
Ne kérdezz rá a hívásra! – utasítottam magam. Nick csak most
tért vissza üzleti útjáról, és a ma este elvileg a boldog
hazatérésről szólt volna. Törekedtem arra, hogy jól nézzek ki a
kedvéért. Tiszta lepedőt húztam az ágyra, lágy megvilágításról
és egzotikus aromájú párologtatókról is gondoskodtam a
szobánkba. Megigazgattam csipkés push-up melltartóm pántját,
ami részét képezte annak a luxus fehérneműkészletnek, amit
tőle kaptam karácsonyra. Mindent előkészítettem erre a
különleges estére. Ne hagyd, hogy az a nő elrontsa! – mondtam
magamban, de tudtam, hogy a baj már megesett. Éreztem,
ahogy a szelleme ott ül az asztalnál, és a szemét törölgeti a
szalvétája szélével.
Nick belefogott az evésbe, de én csak meredtem a
tányéromra, és eszembe jutott, milyen szeretettel hámoztam a
mogyoróhagymát és sütöttem a szalonnát vajban, meg hogy egy
üveg finom vörösbort elpazaroltam a szégyellnivalóan drága
marhasültre. Nem voltam valami nagy szakács, de megtettem
minden tőlem telhetőt. Nick szülei folyton arról áradoztak, hogy
Jen milyen mesés dolgokat készített a konyhában, hogy egyetlen
kanálmozdulattal varázsolt elő ínycsiklandó ételeket – ami
alighanem igaz is volt, de főleg azért mondták, hogy engem
bántsanak.
–  Ez ínycsiklandozó, drágám – mondta most Nick, és
újratöltötte a borospoharunkat. – Ma este igazán kitettél
magadért! Bár az elmúlt pár napban olyan gazdag étkezéseim
voltak, hogy boldogan beértem volna egy tojásos pirítóssal is. –
Ennyit a rengeteg kemény munkámról, gondoltam, de nem
szóltam semmit. Az ujjam hegyével kapaszkodtam az esténk
maradványaiba. Elég egyetlen helytelen szó, és az egész
darabokra törik a földön.
–  Képzeld, Hayley megkeresztelteti Ethant – mondta Nick
néhány falattal később.
Összeráncoltam a homlokomat.
–  Miért? Nem is vallásos. A többi gyereket sem keresztelték
meg, nem? – Ethan kései meglepetésként érkezett, egy elszúrt
vazektómia eredményeként. A negyvenhárom éves Hayley-t
„idős anyának” tekintették, és az egész terhesség bizonytalan
kimenetelű volt. Talán, gondoltam, így akarja megköszönni
Istennek, hogy a fia épségben világra jött. Vagy ami
valószínűbb, hogy helyet akart szerezni neki a városi egyházi
iskolában. Nem jöttem ki jól Nick húgával – ami aligha volt
meglepő, tekintettel arra, hogy ő volt Jen legjobb barátnője.
– Azt akarja, hogy mi legyünk a keresztszülők – közölte Nick,
és letépett egy darab kenyeret, amivel tunkolni kezdte a sűrű
mártást.
– Hogy mi? – nevettem fel, miközben a villámat igazgattam. –
Pedig azt hittem, hogy én egy szajha vagyok a pokolból!
Nick erre elpirult, és maga elé nézett.
–  Ja, nem, bocs, ő rám és Jenre gondolt. – Mintha éles, hideg
pengét mártottak volna a gyomromba. – Jen oda és vissza van a
boldogságtól. Tudod, mennyire imádja a gyerekeket.
Fantasztikus keresztanya lesz belőle.
–  Sajnálom, de ez lehetetlen – feleltem, és a hangom
megremegett. – Ez nem illendő. És ezt Hayley-nek is tudnia
kellene. – Szünetet tartottam, várva Nick válaszát, de ő
hallgatott. – Mit mondtál neki, amikor erre kért?
–  Hayley-nek? Neki még semmit. Jen hívott, hogy előre
szóljon. Aggódott, hogy ez kínos lesz neked, de reméli, hogy
megérted.
– Hát, nem értem. – Ledobtam a szalvétámat, és hátratoltam a
székemet. – Ez nem korrekt, Nick! Hayley egyszerűen nem
vehet ennyire semmibe engem. A feleséged vagyok.
–  Jennel iskoláskoruktól kezdve barátnők. És ezen fikarcnyit
sem változtatott semmit, tudod, a válás.
– A húgod utál engem, ahogy a szüleid is.
 – Nem, ez nem igaz! Megrökönyödtek, amikor elhagytam Jent,
de mostanra elfogadták. Láthatják, milyen boldog vagyok veled,
és imádják Emilyt. – Felállt, és megpróbált átkarolni. – Beszélek
Hayley-vel. Biztos vagyok benne, hogy Ethannek két
keresztanyja is lehet.
–  Nem akarok keresztanya lenni – közöltem, és leráztam
magamról a karját. – Nem hiszek Istenben. És te sem.
Nick felemelte mindkét kezét.
– De én nem akarom felhúzni Hayley-t.
–  Persze hogy nem. Téged csak az nem érdekel, hogy én
felhúzom-e magamat.
– Drágám, ez nem igaz! Te is tudod, hogy nem igaz!
Leálltam, fékeztem magam. Legkevésbé sem vágytam
veszekedésre, de olyan nehéz volt, hogy ne kapjam be a csalit.
Elképzeltem Nick húgát otthon, ahogy diadalmas nevetéssel
ledönt egy pohár bort. Semmit sem szeretett jobban, mint
kipattintani a tűzijátékot közöttünk.
–  Megértem, hogy milyen szörnyű ez Jennek – mondtam
kisvártatva –, de el kell engednie. Tovább kell lépnie. Találnia
kell valaki mást. Tudom, hogy durván hangzik, de…
–  Nem, igazad van – sóhajtott fel Nick. – Bárcsak ilyen
egyszerű lenne! Jen évek óta családtag. Nem rúghatjuk ki csak
úgy, az kegyetlenség lenne. Ráadásul mindenki szereti.
– És te? Te is szereted őt? – Mélyen beszívtam a levegőt, félve
attól, amit mindjárt hallani fogok.
– Dehogy szeretem – vágta rá gyorsan Nick. – Nem is kellene
ilyesmit kérdezned. Jennel régóta ismerjük egymást, de soha
nem szerettem, nem igazán, nem úgy, ahogy téged szeretlek.
A szavai egyenesen a szívembe találtak, és ott tartottam, egy
ideig simogatva őket. Aztán azt kérdeztem:
–  Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondani neki az
igazságot? A saját érdekében?
–  Nem. Az igazságot erősen túlértékelik – felelte Nick
pillanatnyi habozás nélkül.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Hogy mondhatsz ilyet?! Az igazság minden!
– Nem, nem az. Az emberek folyton eltorzítják az igazságot. –
Nick átszelte a szobát, és megállt a márványkandallónál, ahol
átmenetileg elvonta a figyelmét a hármunkról készített kép, ami
alig pár órával azután készült, hogy Emily megszületett. – Jövő
héten el kellene mondanom az igazat a bíróságon. Az igazat,
csakis az igazat, semmi mást, csak a színtiszta igazat… de ha ezt
megteszem, elveszítem a jogosítványomat. És ezt nem
érdemlem meg. Nem vezetek veszélyesen. – A múlt hónapban
Nicket rajtakapták, amint áthajtott egy piroson, és amikor
megszondázták, az alkoholszintje meghaladta a szabályos
értéket. Az ügyvédje kitalált egy sztorit arról, hogy Emily
megbetegedett, és Nicknek haza kellett rohannia, hogy
vigyázzon rá. Ellenben az igazság az volt, hogy egy kínai
befektetőt szórakoztatott.
Lebiggyesztettem az ajkamat.
–  Én az érzelmek igazságáról beszélek. Egész biztos, hogy
helytelen hazudni az embernek az érzéseidről.
–  Nem mindig. Néha jobb kedvesnek lenni. – Azzal
visszasétált az asztalhoz, és felemelte a poharát. – Szeretnék
jóban lenni a húgommal, tehát Ethan keresztapja leszek. És ha ő
Jent akarja keresztanyának, nos, ez rajta múlik… – Ledöntötte a
bort. – Tudom, hogy ez neked kínos, de semmit nem tehetek
ellene. Ha nem akarsz elmenni a keresztelőre, elviszem Emilyt
egyedül. Biztos vagyok benne, hogy mindenki meg fogja érteni.
Megráztam a fejem. Nick családja pontosan ezt akarta, de
kizárt, hogy megadjam nekik ezt az örömöt. Ki kellett álljak
magamért.
–  Ne hülyéskedj – mondtam. Tudtam, hogy gyötrelmes és
megalázó lesz, de kibírom. – Ne is beszéljünk róla többet!
Desszertet? Csináltam egy kis csoki mousse-t.
–  Talán később, de most ínycsiklandozóbb dolgok jutottak
eszembe. – Odalépett hozzám, és ezúttal hagytam, hogy
megcsókoljon. Egymás karjaiba omlottunk, és éreztem, hogy
felgyorsul a szívverésem az érintésétől.
Ekkor ismét Jen csengőhangja sivított a csendbe.
 HARMADIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

–  Idióták! Kibaszott hülyék! – Nick előreviharzott, és olyan

erővel lökte meg a kétszárnyú ajtót, hogy az majdnem az
arcomba csapódott, ahogy követtem őt lefelé a bíróság
lépcsőjén. Az ügyvédje, Johnny pár lépéssel mögöttem jött. Most
majd megkapja, hogy nem terjesztett elő elég enyhítő
körülményt. Az elég erős érv volt, hogy Nicknek a munkájához
szüksége van az autójára, de a bíró nem ette meg a könnyes
sztorit arról, hogy Emily beteg volt aznap este, és magamban
nem is hibáztattam őt. Nem voltak megerősítő bizonyítékok
orvosoktól, ahogy a nyilvántartásban sem szerepelt, hogy a
gyerek a sürgősségire került. Mellesleg pedig Nicket másodszor
kapták ittas vezetésen.
Feszengve álltunk a járdán, egyikünk sem tudta, mit tegyen. A
mindig optimista Nick ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen a
bíróságra, annak ellenére, hogy Johnny figyelmeztette,
valószínűleg nem engedik meg, hogy hazafelé is ő legyen a
sofőr. A Range Rover most pedig ott állt, és a parkolóóra
hamarosan lejárt.
–  Kösz, haver – vakkantotta Nick gúnyosan. – Szép munka
volt!
– Mondtam neked, hogy büntetőjogászra van szükséged, nem
pedig egy médiára szakosodottra. – Johnny az órájára nézett,
mintha csak jelezni akarná, hogy már valahol másutt kellene
lennie. Nick a hajába túrt.
– Három év! Három évig nem vezethetek.
– Megtanulok – mondtam, igyekezve segítőkész lenni.
Nick gúnyosan kaffantott egyet.
– Reménytelen vagy, nincs érzéked a vezetéshez. – Tiltakozni
akartam, de nem mertem. – Amúgy sem fogod öt percen belül
lerakni a vizsgádat, nem? – Előhúzta a telefonját,
visszakapcsolta, és türelmetlenül ütögette a képernyőt, amíg az
életre kelt, hogy aztán a forgalom zaját túlharsogva
belekiabáljon a személyi asszisztensének. – Lola? Tudnál
keríteni valakit, aki eljön és elviszi a gépet? Igen, eltiltottak a
vezetéstől… Rohadékok! – Johnny megragadta a lehetőséget és
búcsút intett, majd sietve elindult a metró felé. – Három
kibaszott évre… Igen, háromra. Tudom… Kérd meg Robot vagy
Charlie-t, vagy bárkit, aki ráér… Addig keresünk egy kávézót.
Mondd meg neki, hogy írjon rám, ha ideért! A lehető
leggyorsabban, mert ketyeg a parkolóóra, oké?
A sarkon volt egy kis olasz kávézó, és Nick úgy ültetett le
engem oda, mint valami ottfelejtett poggyászt, míg ő kint állt a
járdán, és lebonyolított több olyan üzleti hívást, ami elmondása
szerint nem várhatott. Belekortyoltam a flat white kávémba, és
aggódva néztem az órámra. Emily bölcsődei foglalkozásának
egy óra múlva vége. Ha nem jön valaki hamarosan, akkor
muszáj lesz taxit fognom.
Torkig voltam azzal, hogy Nick váltig állította, szörnyű sofőr
lennék. Ami eleinte viccnek indult, az mostanra láthatóan
megcáfolhatatlan ténnyé vált. Mindez az első találkozásunkra
volt visszavezethető, ami úgy zajlott, akár egy romkomban.
Olyan reggel fél nyolc lehetett, és biciklivel mentem dolgozni.
A forgalom be volt állva egészen a városközpontig, és bár a
kereszteződésben zölden világított a lámpa, nem lehetett még
előrearaszolni sem. Az autósok intelligensen várakoztak a sárga
rácsos felfestés mögött, hagyva, hogy a szembeforgalom jobbra
fordulhasson. Én viszont a buszsávban voltam, dombnak lefelé
haladtam a napsütésben, és a képemre kiült az önelégültség,
ahogy elsüvítettem az araszoló kocsisor mellett. Igaz, egy
teherautó túloldalán voltam, így nem láthattam, mi történik a
többi sávban. Kockáztattam. Most már tudom, de akkor csak az
érdekelt, hogy elérjem a zöldet. És nem vettem észre a Range
Rovert, csak akkor, amikor már kanyarodott. Áthaladt a vörös
aszfaltozású buszsávon, az első lökhárítójával elkapta a
biciklimet, amitől én átrepültem a kormány felett. Emlékszem,
ahogy átszaltózom a levegőben, és vagy fél másodpercig
súlytalannak és kecsesnek éreztem magam. Rémlik, hogy
nagyon megütöm magam, ahogy földet érek, de szerencsére
nem fejjel előre. Emlékszem, ahogy felnézek, és a tekintetem
találkozik Nickével.
Fölém magasodott, fehérre sápadt arccal és tátott szájjal, és
úgy tátogott, mintha csak akkor bukkant volna elő a mély
vízből. Hangosan rákiabáltam valami csúnyát, és
visszautasítottam a kezét, amikor fel akart segíteni. Tovább
szidtam a terepjárósokat, és kioktattam, hogy mire való a
kibaszott KRESZ, de ő nem tiltakozott, csak bólogatott, és vagy
tucatszor elnézést kért.
Már akkor, dühöngésem közepette, az agyam egy másik része
felmérte, hogy mennyire jóképű. Vasalt, szürke öltönyt viselt,
sima fehér inget nyakkendő nélkül és fényesre suvickolt fekete
cipőt. Kellemes, szabályos vonásai voltak. Őszes haját láthatóan
fodrász nyírta, és gondosan ápolt szakállt viselt. Olyan negyven
körül járhat, gondoltam. Elegáns és nyilvánvalóan tehetős. Én
huszonöt voltam, rosszul öltözött és totál csóró.
–  Hadd vigyem el a kocsimat az útból! – kérte Nick, majd
visszaült a vezetőülésbe, és befordult a mellékutcába. A
biciklim kereke kicsavarodott, az egyik fékkábel elszakadt. Az
út szélére húztam a gépet, és egy kertfalnak támasztottam.
Miután Nick pár méterrel odébb leparkolt ott, ahol tilos
parkolni, visszaindult hozzám. Szédültem és enyhén
imbolyogtam.
– Jól van? – kérdezte. – Lehet, hogy agyrázkódást szenvedett.
–  Nem, jól vagyok, csak a könyököm fáj. – Felhúztam a
ruhaujjamat, felfedve a lehorzsolt, véres bőrt.
Nick elfintorodott.
– Ehhez lehet, hogy kell majd egy tetanusz.
– Őszintén mondom, hogy jól vagyok. Majd elintézem, miután
beértem a melóba. – Kikapcsoltam a sisakomat. – Hol van a
legközelebbi metróállomás?
–  Nem mehet csak úgy el. Sokkot kapott. Pihennie kell, innia
egy csésze teát, sok cukorral. Mi lenne, ha eljönne velem a
házamba, és ott megtisztálkodna? Itt lakom, nem messze. –
Felmutatott a mögötte emelkedő dombra.
– Kösz, de tényleg mennem kell – feleltem. – El fogok késni. Én
már kaptam egy figyelmeztetést a késéseimért.
–  De ez nem a maga hibája, hanem az enyém. Beszélek a
főnökével, és megmagyarázom. Higgye el, nagyon meggyőző
tudok lenni! – Vetett rám egy kisfiús, lefegyverző mosolyt.
Éreztem, hogy gyengülök. Kicsit szédültem, és csábító volt a
gondolat, hogy szerezzek néhány szánalompontot a
főnökömnél.
– Ez talán beválhat, különben nem hinne nekem.
Nick betette a bringámat a Range Rover hátsó terébe, és a
házához hajtott. Leesett az állam, amikor befordultunk a
kocsifelhajtóra. Megszámoltam a hálószobaablakokat, amíg ő
betolta a kerékpárt a garázsba, és bezárta.
–  Természetesen kifizetem a javítást. – Előhúzta a tárcáját.
Ujjai megálltak a puha, fekete bőrtárcából kikandikáló vastag
bankjegyköteg felett. – Maga szerint mennyibe fog kerülni? Pár
százasba? – A cangát a Gumtree oldalon vettem, és összesen
nyolcvanba került, ráadásul volt egy barátom, aki
bringaboltban dolgozott, és ingyen javítja. Igazán nem a
pénzről volt szó. – Itt van ötszáz, vegyen újat! – mondta erre
Nick, félreértve a habozásomat. Nekiállt megszámolni a pénzt,
én pedig arra gondoltam: csak hiszi, hogy pénzzel ki tudja
magát vásárolni a bajból, amikor közveszélyesen vezetett, és
alighanem elveszik a jogsiját.
Ezért azt mondtam:
–  Jelentenünk kellene a balesetet a rendőrségnek, nem?
Tudja, ki kell cserélnünk a biztosítási adatokat, a jogosítvány
számát…
Féloldalasan rám vigyorgott.
–  Hát, a törvény szerint igen, de tényleg venni akarja a
fáradságot, hogy kitöltse ezeket az űrlapokat? Nekem erre nincs
időm. És egy örökkévalóságig fog tartani, mire új biciklit kap, ha
a biztosításomra akar venni egyet. – Homlokráncolva meredtem
rá. – Természetesen jelentse az esetet, ha akarja, én csak
próbálom megkönnyíteni a dolgát!
– Ja, gondolom. – A kezembe nyomott egy csomó bankjegyet,
rázárta az ujjaimat.
– És most jöjjön be, főzök magának egy csésze erős teát!
Most visszagondolva, kockáztattam. Ott voltam én, egy
kiszolgáltatott, fiatal nő, sokkos állapotban. Honnan tudhattam,
hogy ez a pasas nem egy magányos pszichopata, aki direkt azzal
szórakozik, hogy bicikliző nőket gázol el, akiket aztán lecsal az
alagsori kínzókamrájába, miután elkábítja őket beginázott
itallal? De ez nem tűnt valószínűnek. És amúgy sem volt
egyedül. Egy fiatal nő, akit takarítónak gondoltam, éppen a
konyhapadlót mosta fel, és motyogott valamit az orra alatt,
amikor Nick áttrappolt a nedves kövön, hogy felkapja a
vízforralót.
–  Ő itt Natasha – mutatott be. – Az imént ütöttem el a
biciklijével. – A takarítónő gyanakvó pillantást vetett rám. – Én
voltam a hibás – tette hozzá Nick. – Nem láttam a teherautótól…
várnom kellett volna.
Szexuális feszültség terjengett volna a levegőben? Nyilván így
volt, azt hiszem, de akkor nem tűnt fel. Én csak egy kisebb
sokkot kapott, vérző könyökű, lehorzsolt csípőjű idegen voltam,
aki egy kávézóban dolgozott, és pár barátjával lakott egy
lepukkant házrészben. Szingliként éppen azon a fázison estem
át, amikor az ember úgy tesz, mintha szívesebben élne így. Nem
volt szerencsém a szerelemben, ahogy anyám szokta mondani,
amikor minden egyes kapcsolatom zátonyra futott vagy túl
komplikált lett. Amúgy meg ez a pasas túl öreg volt hozzám, és
nem is a szokásos zsánerem.
Bevezetett a hatalmas nappaliba, és megkért, hogy helyezzem
magam kényelembe. Hozott sebtapaszt és fertőtlenítőkrémet,
rám bízva, hogy ellássam magam, míg ő elment megfőzni a teát.
Kihasználtam az alkalmat, hogy szemügyre vegyem a fényűző
környezetet. A stílus dagályos és romantikus volt. Fehér
bőrkanapék, hatalmas selyemvirágok porcelánvázákban,
tükrök minden falon, sötét rózsaszín szaténfüggönyök és
csillogó, fehér lámpácskákkal átszőtt ezüstgallyak egy magas
vázában. Emlékszem, az jutott eszembe, hogy annak, aki a
helyiséget berendezte, több pénze volt, mint ízlése.
–  Ő a felesége? – kérdeztem, rámutatva egy bekeretezett
fotóra egy esküvői ruhát viselő, érzéki, fiatal nőről, akinek sűrű
barna haját a kilencvenes évek brutális bubifrizurájára vágták
és aranyszőkével melírozták. A teste domború volt, de az arca
csupa egyenes vonal. Sasorr, széles száj és éles, bronzosított
járomcsont.
– Igen, ő Jen – felelte Nick, és letette a tálcát, rajta két bögrével
és egy tányéron csokis keksszel.
– Nagyon fiatalnak tűnik.
–  Éppen csak betöltötte a tizenkilencet, én pedig huszonegy
voltam – bólintott elgondolkozva. – Gyerekkori szerelem volt.
Alighanem egyikünk sem gondolta, hogy fél évvel később én
veszem át a felesége helyét.
 NEGYEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Jen még aznap este „beugrott”, amikor éppen lefektettem Emi-

lyt. Mindig kitalált ilyen-olyan kifogást. A jelek szerint
végigaggódta a napot amiatt, hogy alakul Nick bírósági ügye.
Hallottam, ahogyan a konyhában visszhangot ver a hangja,
ahogy magas sarkú cipője végigkopog a fényes padlón. A
gondolat, hogy ők ketten egyedül vannak, komoly feszültséget
keltett bennem. Szegény Emily nagyon rövid mesét kapott
aznap este.
–  Ez felháborító, Nicky – mondta éppen Jen, amikor
visszatértem a földszintre. – Nem fellebbezhetsz? – A férjem
megrázta a fejét.
–  Túl sokat ivott – szólaltam meg –, és ez volt a második
kihágása.
– Igen, de az első már évekkel ezelőtt történt. És hogy három
évig nem vezethet! Hogy fogod kibírni?
– Ó, majd kitalálok valamit – válaszolta Nick.
Jen erre felhúzta vastag, festett szemöldökét.
 – De hogy jössz el a keresztelőre?
– Na, azt elfelejtettem. A francba…
–  Mehetünk vonattal is, nem? – kérdeztem, bekapcsolva a
sütőt.
Aznap este mélyhűtött pizza volt vacsorára, de nem akartam,
hogy ezt Jen, a tökéletes szakács megtudja.
–  Vasárnap a vonatok reménytelenek – mutatott rá ő,
miközben Nick újratöltötte a poharát. – Mindig ilyenkor végzik
a javításokat, és pótlóbuszokat állítanak be; egy teljes napba
telne, hogy odaérjetek. És a templom a semmi közepén áll,
kilométerekre a legközelebbi állomástól.
Akkor lehet, hogy nem megyünk, gondoltam magamban, és
elöntött a megkönnyebbülés hulláma. Ám Jen már egy lépéssel
előrébb járt.
–  Elvihetnélek titeket – közölte. – Nem tudom, másként hogy
jutnátok el oda. Mit mondasz, Nicky?
– Ez hihetetlenül kedves lenne tőled, Jen. – Ekkor feltűnt neki
a rideg arcom. – De nem szeretnék a terhedre lenni. Talán
maradni akarsz éjszakára… hogy végre beszélgethess néhány
régi baráttal. Mi csak zavarnánk… – Sután elhallgatott.
–  Ne hülyéskedj, szórakoztató lesz együtt menni – mondta
erre Jen. – És tudod, hogy utálok messzire egyedül vezetni.
– Hát, ha tényleg nem bánod…
–  Nézd, én csak örülök, ha segíthetek. Akkor ezt
megbeszéltük. Egészségetekre! – Egyedül ő emelte tósztra a
poharát.
Nem sokkal ezután távozott. Nick kikísérte, aztán pár percig
suttogtak a bejárati ajtónál. Én mosogatószert spricceltem Jen
borospoharába, és lesúroltam a rózsaszínű rúzsnyomokat a
széléről. Tisztára mostam, és addig dörgöltem, amíg már
nyöszörgött a törlőruha, aztán visszatettem a poharat a
szekrénybe. Bárcsak ilyen könnyen megszabadulhatnék Jentől
is, gondoltam, de azonnal megróttam magam a komiszságom
miatt.
– Bocs ezért – szólalt meg Nick, miután visszajött a konyhába.
– Megbeszéltük az időpontot, amikor felvesz minket. Kilenc
harmincat mondtam. Rendben lesz?
–  Igen, oké. – Odamentem a hűtőhöz, és kivettem a pizzákat.
Ügyetlenkedve bontogattam a csomagolást, és a végén késsel
kellett felvágnom a celofánborítást.
Nick öntött magának még egy pohár bort.
–  Nem úgy tűnik, mintha oké lenne. Jennek nagy
erőfeszítésébe került megtennie ezt az ajánlatot. Azt is kérdezte,
hogy feldúlt-e téged ez a keresztanyaság. Érti, hogy emiatt
kellemetlen helyzetbe kerültél, és rosszul érzi magát miatta.
– Igen, tudom. Komolyan mondom, Nick, hogy minden oké. –
Kinyitottam a sütő ajtaját, és hőhullám csapott az arcomba.
–  Szörnyen fájdalmas ez neki. – Nick lépett egyet felém,
kezében hintáztatva a poharát. – Képzeld el, milyen érzés lehet
felkeresni a régi házát, és itt látni engem boldogan, a gyönyörű,
fiatal feleségemmel és a szépséges kislányommal. Megkaptam
mindent, amit valaha is szerettem volna, ő pedig nem kapott
semmit. És senkit. – Szájon csókolt, én pedig megpróbáltam
leküzdeni a bizsergő érzést, amit az ajka mindig keltett bennem.
– Szánnunk kell őt – súgta a hajamba.
Teljesen hétköznapi vacsoránk után Nick felment az
irodájába egy konferenciabeszélgetésre Kanadával, én pedig
visszavonultam a nappaliba. A különböző időzónákat érintő
munkája miatt Nick gyakran este is az íróasztalánál ült.
Megszoktam már, hogy egyedül nézem a tévét, miközben ő
Észak-Amerikával hadakozik, vagy hogy felébredek az üres
ágyban, miközben ő a pizsamájában bűvöli el a Távol-Keletet.
Lehet, hogy három éve együtt voltunk, de bizonyos
szempontból még mindig világok választottak el minket
egymástól.
Normális körülmények között soha nem találkoztunk volna.
Nem, ez nem igaz, azt hiszem, lehettem volna a recepciósa vagy
valami adminisztratív háttérasszisztense. Lehet, hogy
összefutottunk volna a folyosón, vagy odadörmögött volna
nekem egy „boldog karácsonyt” az irodai bulin. Talán feltűnt
volna, hogy kora ellenére mennyire vonzó, de ennyiben is
maradt volna az ügy. A szülei szerint Nick nem volt hűtlen
típus, amivel arra céloztak, hogy én vagyok a gonosz csábító,
aki egy ártatlan embert tévútra vezetett. De egyáltalán nem ez
volt a helyzet. Egyáltalán nem voltam olyan nő, aki
kapcsolatokat tesz tönkre. Először is, ő kezdett engem hajszolni.
A bringás balesetet követő napon üzenetet küldött nekem,
amiben ismét elnézést kért, és megérdeklődte, jól vagyok-e. Két
nappal később újabb üzenetet küldött, amiben azt írta, hogy
szörnyen érzi magát a baleset miatt, és szeretne meghívni
vacsorára, „hogy bocsánatot kérjen”. Az ösztönöm először azt
súgta, hogy mondjak nemet, de egy részemet megfoghatatlanul
felizgatta a gondolat, hogy újra találkozhatok vele. Így repültem
– szinte szó szerint – bele ebbe a furcsa, új világba, ahol több
millió fontot érő házak voltak, és ahol az üzletemberek ötszáz
dodóval a tárcájukban mászkáltak. Nick mégsem tűnt úgy,
mintha hasonlítana azokra a gonosz kapitalistákra, akiknek a
megvetésére neveltek. Feldúlta, amikor elgázolt, elvitt az
otthonába, elsősegélyben részesített, és teát főzött nekem. És
hihetetlenül nagylelkű volt, amikor pedig nem is lehetett
kérdés, hogy a bringám alig pár fityinget ér. Most velem akart
vacsorázni – mi volt ezzel a baj?
Tudtam, hogy anyu azt mondaná, így próbál megvesztegetni,
hogy ne menjek a rendőrségre, de én nem így láttam. Tényleg
rendes tagnak tűnt. Ha szexuálisan vonzódtam is hozzá, az
mélyen elrejtve maradt a tudatalattimban. Nem randiztam
idősebb férfiakkal, és nem helyeseltem a hűtlenséget. Nick
irántam való érdeklődését apainak tartottam, ha egyáltalán
bárminek.
Szóval elfogadtam a meghívást, majd pánikba estem. Úgy
volt, hogy egy puccos étteremben eszünk – legalábbis sokkal
puccosabban, mint én szoktam. Ha megjelenek a Primarkban
vett ruháimban, beengednek egyáltalán? Nick ötszáz fontja
egyenesen a bankba vándorolt, hogy kifizessem a
hitelkártyatartozásom egy részét, és nem engedhettem meg
magamnak, hogy új cuccokat vásároljak. Miután órákon át
próbálgattam ruhatáram minden darabját, azt a ruhát
választottam, amelyet a nagybátyám temetésén viseltem, és
kölcsönkértem hozzá az egyik lakótársam ezüst estélyi cipőjét.
A következő pár napban a szorongásom gyorsan átterjedt
más területekre. Valószínűleg fel sem ismerem majd az étlapon
szereplő dolgok felét, és honnan tudom, majd hogy melyik
evőeszközt kell használni? Aztán ott volt a beszélgetés. Semmi
közös nem volt bennünk, és a politikai nézeteink egész biztos a
spektrum két ellentétes végén helyezkedtek el. Nem jártam
egyetlen egzotikus helyen sem, és egyetlen hírességet sem
ismertem, ha nem számoljuk Colin Firtht (vagy valakit, aki
nagyon hasonlít rá), aki néhány hónappal ezelőtt vett tőlem egy
chai lattét. Mire az este elérkezett, már tisztára stresszben
voltam, és majdnem lemondtam az egészet, de a lakótársaim
rávettek, hogy menjek el – ha másért nem, a vicc kedvéért.
Nick egy kis francia vendéglőbe vitt a Covent Gardenben –
később ez lett „a mi éttermünk”, és ide jöttünk az
évfordulóinkra meg Valentin-napra. Talán a két pezsgőkoktél
lazított el, vagy csak Nick könnyed sármja. Már nem
emlékszem, hogy mit ettünk az első este, vagy hogy ízlett-e az
étel, mert minden érzékünk kizárólag egymásra irányult. Nem
voltak kínos csöndek, sem kellemetlen pillanatok, amikor
mindketten egyszerre kezdtünk bele egy mondatba. Csak
rengeteg könnyed fecsegés és nevetés. Ó, és jó sok ital!
–  Szóval, mivel foglalkozol? – kérdeztem már az előételnél,
mivel képtelen voltam tovább kordában tartani a
kíváncsiságomat. Addigra össze is tegeződtünk. Pénzügyi
szolgáltatásokra, kereskedelmi bankügyletekre és fedezeti
alapokra tippeltem, nem mintha tudtam volna, hogy mik ezek
pontosan.
– Médiaszórással – mondta Nick, majd látva értetlen arcomat,
hozzátette: – Alapvetően tévéműsorokat adok el nemzetközi
műsorszolgáltatóknak. Továbbá fejlesztési üzleteket kötök,
koprodukciókat ütök nyélbe, ilyesmi. Néhány nagyobb piaci
szereplőnek tanácsokat adok. Az iparág globális, ezért nagyon
sokat utazok, bár ez nem olyan csillogó élet, mint amilyennek
hangzik. Érdekes időket élünk. – Összegyűrte a szalvétáját. –
Rengeteg új lehetőség van a feltörekvő platformok miatt, de
igazából senki nem jött még rá, hogyan csináljon belőlük pénzt.
Még nem. De majd rájönnek. – Mintha kínaiul beszélt volna, de
én csak bólintottam, és igyekeztem értelmes arcot vágni.
Ahogy telt-múlt az este, azon kaptuk magunkat, hogy folyton
egymás szemébe bámulunk, nem tudunk elszakadni egymástól.
Egyszer a keze hozzáért a karomhoz, amitől mintha elektromos
áram vágtatott volna végig a testemen. Még sosem tapasztaltam
ilyen azonnali vonzódást egy másik emberhez, és képtelen
voltam felfogni, ez hogyan lehetséges. Próbáltam elhessegetni
ezeket az érzéseket, az alkoholra fogni őket. Ez nem randi,
hanem bocsánatkérés. Nick majdnem olyan öreg, hogy az apám
lehessen, az ég szerelmére! És házas, emlékeztettem magam,
amikor a jegygyűrűje megcsillant a gyertyafényben, ahogy
előredőlt, hogy újratöltse a poharamat.
Aznap este nem nyomult rám, nem tett sokat sejtető
megjegyzéseket, nem kérdezgetett, hogy van-e pasim, nem
kószált el a keze az asztal alatt. Ha tett volna ilyen lépést, nem
tudom, hogyan reagálok rá. Valószínűleg elfogadom, hogy aztán
megbánjam. De ő tökéletes úriemberként viselkedett, külön
taxit rendelt nekem, noha mindketten ugyanabba az irányba
mentünk.
Ahogy a taxiban ültem, miközben Soho mellékutcáin
kanyarogtunk észak felé, a fejem kóválygott a bortól és a jó
hangulattól, magamban pedig felidéztem az estét, újra meg újra
felderengett előttem Nick finom, szoborszerű arca és hangjának
meleg színe. De ahogy megálltunk az ütött-kopott bejáratom
előtt, nagy csattanással landoltam ismét a valóságban. Ez csak
kaland volt, egyszeri élmény. Lenyűgöző volt bepillantani egy
másik világba, ahol az összes gazdag és szép ember él, de én
soha többé nem megyek oda.
Miután bementem, lerúgtam kölcsönkapott magas sarkúmat
sajgó lábamról, és felkaptattam a recsegő lépcsőn. Még részegen
is észrevettem, mennyire kopott és koszos a szőnyeg a több ezer
rajta megtett lépéstől. Én ide tartoztam. Egy közös, bérelt házba.
Az éppencsakmegélek törzs tagja voltam. Élvezettel vettem
részt Nick bűntudatának enyhítésében, de tudtam, hogy soha
többé nem fogok hallani felőle.
Mekkorát tévedtem…
Annyira elvesztem az emlékeimben, hogy észre sem vettem,
ahogy belép a szobába.
– Miért ezt nézed? – kérdezte, és rámeredt a képernyőre, ahol
katonák mászkáltak egy sivatagban.
– Hogyan? Ó… ööö, nem nézem – feleltem, és visszarázódtam
a jelenbe. Nick felkapta a távirányítót, kikapcsolta a tévét, majd
leült mellém, és átkarolt.
 – Bocs – mondta már másodszor aznap este. – Tudom, hogy ez
nem korrekt veled szemben… Csodálatos vagy, amiért elviseled.
Bárcsak megmondhatnám Jennek, hogy ne jöjjön át folyton, de
nem tehetem! Olyan boldogtalan, én pedig felelősnek érzem
magam érte.
–  Vissza akar kapni téged, Nick. – A pulóverem szélét
gyűrögetem.
– Ez abszurd.
–  Komolyan mondom. Úgy érzem, a fejébe vette, hogy
megszabadul tőlem.
– Hát, ez nem fog sikerülni neki. – Szorosan átölelt, kiszorítva
a szuszt is belőlem. – Szeretlek, Natasha, és nem hagyom, hogy
bárki közénk álljon!
 ÖTÖDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Jen vasárnap kora reggel megjelent, hogy elvigyen minket a

keresztelőre. Nick ült az anyósülésre, én pedig „a hosszú lábam
miatt” hátulra Emilyvel. Olyan érzés volt, mintha ők lennének a
szülők, mi meg a gyerekek. Jen betett egy CD-t, rajta a
kilencvenes évek slágereivel – ez volt az ő korszakuk –, és
beszélgetésbe bonyolódott Nickkel – túl halkan ahhoz, hogy
rendesen halljam őket. Vajon szándékosan csinálta?
Elhatároztam, hogy nem hagyom elriasztani magam, így a két
első ülés közé dugtam a fejemet az első fél órában, és
igyekeztem a lehető legjobban részt venni a társalgásban. Nick
folyton hátranézett a válla fölött, hogy válaszolgasson, de aztán
egyszer csak hányingere lett ettől, és muszáj volt előrefordulnia.
Amikor elértük az autópályát, Jen felcsavarta a hangerőt, és
hangosan énekelni kezdte a szöveget. Meglepően szép hangja
volt.
Én a vereségbe beletörődve hátradőltem, és kibámultam az
ablakon. Jen időnként elhallgatott, hogy ilyeneket mondjon:
„Tudod, mi jut eszembe erről a dalról, Nicky?” Vagy:
„Emlékszel, amikor mi…?” A férjem nem bátorította, de nem is
állította le a múltidézést. Azt hiszem, semmit sem tehetett
ellene, végtére is Jen tett nekünk szívességet.
Ahogy haladtunk az M4-esen, elhatároztam, hogy a dolgot
rendesen megtárgyalom Nickkel, amint visszaérünk a
keresztelőről. Ha Jen a jövőben felajánlja, hogy elvisz minket
valahová, udvariasan és szimplán nemet fogunk rá mondani. És
szerettem volna valamit kezdeni azzal is, hogy véletlenszerűen
ne bukkanjon fel a házunknál. Kicsit sem tesz jót neki, ha
folyton visszatér a régi otthonába, engem pedig emiatt gyötört a
bűntudat.
Mindenki meglepődött, amikor elmondtam, hogy Nick
felesége önként költözött el. Normális esetben a vétkes fél
távozik. De Nick imádta a házat, és maradni akart. Teljesen
felújítottuk, új konyhát és fürdőszobát csináltattunk, noha
minden kifogástalan állapotban volt. Szörnyű pazarlás volt, de
Nick szerint nekem fontos volt, hogy a saját ízlésem szerint
alakítsam át a helyet. Elszántan igyekeztem otthonossá tenni a
házat, de még mindig éreztem Jen jelenlétét, különösen a
hálószobában. Amikor kinyitottam a gardrób ajtaját, csak úgy
dőlt belőle parfümjének mámorító illata.
 
 
A keresztelőre Nick és Jen szülőfalujában került sor, nem
messze Bristoltól. Nick szülei, húga és fivére mind alig néhány
kilométerre laktak egymástól, de ez a szoros kapcsolat nem
csak földrajzi értelemben létezett. Folyamatosan kapcsolatban
voltak: beugrottak egymáshoz kávéra, együtt mentek
bevásárlókörútra, összejöveteleket tartottak, még az ünnepeket
is együtt töltötték. Bár Nick és Jen már sok éve Londonba
költöztek, számos családi rituálét megőriztek. Aztán színre
léptem én, és mindent elrontottam.
„Nemcsak egy boldog házasságot tettél tönkre”, vádolt meg
Nick húga. „Hanem egy egész családot.”
De ez nem teljesen az én hibám volt. Tényleg nem az enyém.
Hagytam, hogy az autópálya melletti unalmas táj elringasson,
miközben felidéztem kapcsolatunk első, mámorító hónapjait.
Az első vacsora után jöttek a virágok és a csokoládék, még több
vacsora, ebédek (némelyik drága és piálós, mások meg csak
szendvics és kávé), esti koktélozások, délutáni teázások a
Fortnum & Mason áruházban, pezsgőzés a London Eye-on,
motorcsónakázás a Temzén, aminek a csúcspontja egy dadogva
elmondott szerelmi vallomás lett a Shard felhőkarcoló tetején.
Eleinte próbáltam ellenállni neki, emlékeztetve rá, hogy házas,
de azt mondta, hogy a kapcsolata már évek óta lélegeztetőgépen
van.
„Gyerekek voltunk, túl fiatalok” – mondta nekem. „Folyton ott
lógott nálunk, a húgomhoz járt, mintha már ő is családtag lett
volna. Iszonyatosan belém volt zúgva. Hayley meg támogatta a
dolgot, ahogy a szüleim is, én pedig nem akartam csalódást
okozni nekik. Igazából csak a lustaságomnak köszönhetem.
Hagytam, hogy a barátnőm legyen, és még mielőtt észbe
kaptam volna, már az oltár elé is járultunk.”
 Sajnáltam Nicket; mintha egy előre megbeszélt házasságba
kényszerítették volna bele. Minden tőle telhetőt megtett, hogy
működjön a dolog, de hiányzott a szikra. Tiszteltem, amiért
ilyen sokáig Jennel maradt, de joga volt a boldogsághoz, nem?
Persze a feleségét is sajnáltam, és bűntudatom volt, amiért
elveszem Nicket tőle. De tagadhatatlan, hogy „igazán, őrülten,
szörnyen” egymásba bolondoltunk. Mintha mindketten először
lettünk volna szerelmesek, és nem tudtunk gátat vetni neki,
noha tisztában voltunk azzal, hogy veszélyes, és egy csomó
embert fel fog zaklatni. De ez volt az esélyünk arra, hogy együtt
legyünk azzal az emberrel, akit igazán szeretünk – miért
fosszuk meg hát tőle magunkat?
Nick munkabeosztása jelentősen megkönnyítette, hogy
találkozhassunk. Gyakran elutazott üzleti ügyekben, külföldre
járt, fura időzónákba, így Jen már megszokta, hogy nincs a
közelében. Míg ő azt hitte, hogy a férje az Államokban vagy
Kínában van, mindössze néhány kilométerre volt tőle, velem,
luxus boutique hotelekben, néha a nászutas lakosztályban.
Gyönyörű, új ruhákat és márkás cipőket vett nekem,
csúcsfodrászokat és szépségstylistokat fizetett. Valahányszor
találkoztunk, mindig kaptam tőle valami „kis apróságot”:
ékszert, parfümöt vagy fehérneműt. Én pedig fokozatosan
átalakultam, kaméleonként alkalmazkodtam új
környezetemhez. Még mindig feszengtem, amikor Michelin-
csillagos éttermekben vacsoráztam, de Nick megtanította,
hogyan nyeljem le az osztrigát, és miként egyem meg a szinte
nyers steaket. Szólt, hogy ne köszönjek meg folyton mindent a
pincéreknek, és hagyjam abba, hogy reggel bevetem az
ágyunkat. Tényleg zavarba jöttem attól, hogy mit gondolhat a
szálloda személyzete a korkülönbségünkről, és hogy azt hiszik,
Nick a főnököm, vagy éppen a „kuncsaftom”, de őt ez egyáltalán
nem izgatta. Amiatt persze aggódott, hogy Jen rájön, de csak
azért, mert tudta, hogy az le fogja sújtani.
„Ígérem, meglelem a módját, hogy tudassam vele” – folyton
ezt mondogatta. Nem piszkáltam emiatt, noha nem volt valami
remek arra gondolni, hogy a legtöbb este Jenhez megy haza.
Komolyan megrogytam, amikor elvitte őt Rómába a
születésnapjára, de ezt nem árultam el. Ahogy sosem kérdeztem
tőle, hogy szexelnek-e, bár Nick célzott rá, hogy nem.
„Olyanok vagyunk, mint egy testvérpár” – mondta. „Vagy régi
barátok.” Nem volt okom nem hinni neki.
Olyan borzasztóan szerelmes voltam, és annyira meg voltam
győződve a dolog helyességéről, hogy eszembe sem jutott
titkolózni a barátaim előtt. Elítélő hozzáállásuk sokkolt.
– Elárulod a női testvériséget – estek nekem.
– Soha nem fogja elhagyni a feleségét.
– Meg fogsz sérülni.
– Sírás lesz a vége.
Meg sem hallgattak, amikor azt mondtam nekik, hogy
tévednek; hogy Nick helyzete más, hogy szeret engem, én pedig
őt, hogy a mi kapcsolatunk szilárd és valódi.
 
 
– Holnap felhívom Mike-ot – mondta Jen. – Kis szerencsével ez a
srác azonnal kezdhet is.
Leráztam magamról a múltat, és előrehajoltam.
– Miről beszélsz?
Nick egy kis időre felém fordította a fejét.
–  Egy régi barátunk az Államokba költözik, így felszabadul a
sofőrje. Jen szerint ő vezethetne helyettem.
A homlokomat ráncoltam.
– Minek neked sofőr? Nem mehetnél taxival?
– Sokkal kényelmesebb lenne, ha volna egy sofőröm – felelte
Nick –, és valószínűleg nem kerülne sokkal többe.
–  Impozánsabb, mint Uberrel menni a megbeszélésekre –
tette hozzá Jen.
–  És amikor nincs rá szükségem, elvihet téged bevásárolni
vagy felvenni Emilyt a bölcsődéből. Nem kell többé a
babakocsival csatáznod a metrón.
– Nos, azt hiszem, ezt érdemes fontolóra venni. – Ösztönösen
idegenkedtem az ötlettől.
–  Ne gondolkodj rajta túl sokáig! Ha a helyedben lennék,
olyan gyorsan lecsapnék rá, ahogy csak tudok – közölte Jen.
Nick izgatottan fészkelődött az ülésben.
– Igen, azt hiszem, érdemes lenne megtenni.
Nem akartam vitatkozni Jen előtt, ezért befogtam a számat,
de magamban aggódtam. Egy sofőr túl nagy pazarlásnak
érződött. Még csak most szoktam hozzá, hogy van egy
takarítónőm, bár ezt soha nem említettem anyunak, aki maga is
takarítónő volt. Volt már egy részidős kertészünk, és az
ablakokat, a kanapékat, a szőnyegeket és a gránit munkalapot
erre szakosodott cégekkel pucoltattuk. Nick soha nem vett
ecsetet vagy csavarhúzót a kezébe, ha bármi ilyen ház körüli
teendő adódott, hívtunk valakit. Ám ez most olyan lenne,
mintha egy főállású szolgánk volna.
Elképzeltem, ahogy megérkezek anyu tanácsi házához, az
arcára kiülő megvetést, amikor a sofőröm kiszáll, hogy kinyissa
a hátsó ajtót. Reméltem, hogy Nick nem akarja, hogy még
sapkát is hordjon. Anyuval csak nemrégiben kerültünk újra
beszélő viszonyba, és ha meglátja, hogy flancolok, ahogy ő
hívta, megint könnyen összeveszhetünk.
–  Samnek hívják – folytatta Jen. – Unalmas, mint egy
betontömb, de teljesen megbízható.
Nick felnevetett.
– Tökéletesnek tűnik.
Nem akartam elhinni, hogy Nicket milyen könnyen rábeszélte
erre Jen. Nem érdekelt, hogy Nick mit csinál a munkahelyén, de
ha ez a tag az otthoni életünk része lesz, abba nekem is van
beleszólásom. Ki ez az ember? Van erkölcsi bizonyítványa? Mi
van, ha pedofil? Emilyre pillantottam, aki mélyen aludt, csak a
szemgolyója mocorgott, ahogy álmodott, és erről bevillant az a
nap, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok.
Kelet-Londonban, Spitalfieldsben dolgoztam, egy kávézóban.
A munka unalmas és kimerítő volt, de vagy ezt csináltam, vagy
maradt az éjszakai műszak egy call centerben. Csak jó
bizonyítvánnyal sikerült lediplomáznom angolból egy nagyon
átlagos egyetemen, és nem találtam megfelelő munkát. Anyu
csalódott bennem; kihallottam a hangjából, valahányszor
beszéltünk. A családban elsőként én végeztem el a gimnázium
utolsó két évét, az egyetemről nem is szólva, és anyámnak
komoly elvárásai voltak. Azt akarta, hogy tanár legyek, de ki
nem állhattam a gondolatot, hogy visszamenjek a suliba.
Volt diplomám, volt diákhitel-adósságom, de
karrierszempontból totál nem tudtam, merre menjek. A
tehetségem csak a kávéhabra rajzolt ábrákban mutatkozott
meg. Remekül értettem a virágsablonokhoz, és csodákra voltam
képes a csokiporral. De amióta elkezdődött a viszonyom
Nickkel, folyton nehézséget okozott a munkámra koncentrálni.
Egyszer beleírtam a neve kezdőbetűit egy nyíllal átszúrt szívbe,
mielőtt átadtam volna a csészét egy elképedt kuncsaftnak. Ó,
igen, kemény volt…
Egy szürke, októberi csütörtök reggelen szokatlanul gyér volt
a forgalom. Egy másik, még menőbb kávézó nyílt a sarkon, és a
menedzserünk, Dee-Dee megpróbált bevonni egy beszélgetésbe
arról, hogyan csábítsuk vissza a törzsvendégeinket.
– Kísérleteztem kicsit – mondta. – Próbáld ki, és mondd el, mit
gondolsz! – Felém tolt egy macchiatót. – Találd ki, mi benne a
varázshozzávaló! – Ajkamhoz emeltem a bögrét, és
belekortyoltam. Szörnyű íze volt a kávénak; majdnem
kiköptem. – Ennyire nem rossz! – vélekedett Dee-Dee.
Elfintorodtam.
– Jaj, nem, bocsi, nem a kávéval van baj, hanem velem. Van ez
a furcsa íz a számban. Tudod, olyan fémes. Mint amikor az
ember beleharap az ezüstpapírba.
Dee-Dee szemöldökét felhúzva nézett rám.
 – Nem vagy terhes, ugye?
– Nem – mondtam, és félénken elnevettem magam.
De aggódtam. Bementem a bolt raktárába, és visszapörgettem
a naptárt a telefonomon. Hülye módon nem írtam fel az utolsó
menzeszem dátumát. A szívem hevesen dobogott, ahogy
próbáltam visszaemlékezni, de az életem olyan hektikusan
alakult az elmúlt három hónapban, hogy a nappalok és az
éjszakák egybemosódtak.
Tudtam, hogy fennáll a terhesség lehetősége. A Nickkel
folytatott viszony a semmiből jött, és nem voltam megfelelően
ellátva fogamzásgátlóval. Használtunk ugyan óvszert, de az
megölte a szenvedélyt, és párszor kockáztattunk.
Szándékomban állt visszaállni a tablettára, de folyton
halogattam. Csábító érzés volt kísérteni a sorsot – mintha csak
abban a pillanatban, hogy elfogadnám, kapcsolatban élek
valakivel, Nick dobna. Lerogytam a kávébabbal és a
papírszalvétával teli zsákok közé, ahogy kezdett beütni a
valóság.
A szünetem alatt elmentem a gyógyszertárba, és
megcsináltam egy tesztet a klotyón. Amikor a csík azt mutatta,
hogy az eredmény pozitív, nem éreztem magam sem boldognak,
sem izgatottnak. Rémült voltam. Milyen hülyén is viselkedtem!
A barátaim figyelmeztetése ott visszhangzott a fejemben. Képek
kezdtek keringeni a fejemben arról, ahogy Nick a kezembe
nyom egy köteg bankót az abortuszra, ugyanúgy, ahogy akkor
tette, amikor felborított a bringámmal.
Megkértem, hogy sürgősen találkozzunk ebédidőben.
Kerestünk egy padot az irodája melletti kis parkban, és
elmondtam neki a hírt. A szája tátva maradt a csodálkozástól,
majd sírva fakadt.
– Mi az? Mi a baj? – kérdeztem, és az összes félelmem ismét a
felszínre tört.
–  Semmi! El sem hiszem, annyira boldog vagyok! – A szeme
csak úgy csillogott.
– Nem vagy mérges?
– Mérges? Dehogy! Fel vagyok dobva! Ez a legjobb dolog, ami
valaha történt velem! Te vagy a legjobb dolog, ami valaha
történt velem, Natasha! Ez valóságos csoda! Apa leszek.
Megborzongtam a megkönnyebbüléstől. Egy pillanatig sem
számítottam erre a reakcióra. Amikor korábban megkérdeztem
tőle, hogy miért nincs gyerekük Jennel, elmondta, hogy úgy
döntöttek, nem lesznek szülők, inkább a karrierjükre
koncentrálnak. Most viszont arról beszélt, hogy apa akar lenni,
ráadásul az én gyerekem apja. Azt hittem, ez komoly gond lesz,
hogy órákig vitatkozunk majd arról, mi lenne a legjobb. De
Nickben még csak fel sem merült, hogy én nem örülök annak,
hogy teherbe estem. Nem mintha ezen megsértődtem volna –
ezt annak a jelének vettem, hogy párként gondol ránk és igazán
szeret. A fülledt, lopott éjszakák a szállodákban fantasztikus
élmények voltak, de a közös gyermekvállalás igen komoly és
valóságos dolog.
–  És most mi lesz? – kérdeztem, és lenéztem reszkető
kezemre.
Felnevetett.
 –  Összeházasodunk és boldogan élünk, amíg meg nem
halunk.
– De te már házas vagy.
– Elválok.
– Mi van akkor, ha a feleséged nem megy bele? Akkor éveket
kell várnunk.
–  Nem, nem fogunk. Majd megtalálom a módját. Amikor Jen
meghallja ezt a hírt, meg fog érteni. Ez az esélyem arra, hogy
megkapjam az életet, amiről mindig is álmodoztam. – Ismét
könnyek gyűltek a szemébe. – Nagyon szeretlek, Tasha… Most
tettél a világ legboldogabb emberévé!
Mindent elintézett. Jen beleegyezett, hogy heteken belül
elköltözzön az otthonából, és én beköltözhettem. Otthagytam a
baristáskodást, és felhagytam azzal, hogy aggódjak, amiért nem
akarok karriert csinálni. Ehelyett azzal töltöttem a napjaimat,
hogy hagytam, kényeztessenek, és egész vagyonokat költöttem
el a babaoldalakon. Olyan volt az egész, mintha csak álmodnék
– folyton arra gondoltam, hogy egyszer csak felébredek, és
mindennek vége lesz, vagy valami rosszul alakul a terhesség
során, vagy Jen meggondolja magát és nem lesz hajlandó
együttműködni.
De becsületére legyen mondva, nem állt Nick útjába. Azt
hiszem, már régen rájött, hogy csak színleg élnek házasságban.
Beleegyezett, hogy elváljon a férjétől a házasságtörés okán, amit
Nick nagylelkű pénzügyi ajánlattal honorált. Minden annyira
civilizáltan zajlott, ahogyan annak felnőttek között zajlania
kellene, de olyan ritkán történik meg. A válás gyorsan lement,
minden különösebb felhajtás nélkül, és roppant csendes
esküvőnk volt szeptemberben, három héttel Emily születése
előtt.
Sejthettem volna, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Néhány nappal azután, hogy világra hoztam a gyermekemet,
megjelent Jen a házban egy gyönyörű, márkás babaruhával
meg a hozzáillő sapkával és cipőcskével. Mindkettőnket
lenyűgözött a nagylelkűségével, de soha nem fogom elfelejteni a
tekintetét, ahogy azt nézte, ahogy a csöpp Emily a cicimet
szopja.
 HATODIK FEJEZET

Most

ANNA

–  Anna! …Anna! – Érzem, ahogy valaki megkopogtatja a

vállamat, mire összerezzenek. Megfordulok, és látom, hogy
Margaret az a munkahelyemről; nyugisan néz rám a krémszínű
nadrágjában és a színben passzoló horgolt felsőjében. – Miért
nem feleltél? – Árnyalatnyi rosszallást hallok ki a hangjából. –
Torkom szakadtából ordítottam.
Az arcom lángol, forró és rózsaszín lesz.
– Bocs, valahol egészen máshol jártam.
Ez hazugság – a baleset helyszínére tértem vissza. Alig
néhány perce sétáltam át a bevásárlóközponton, amikor
meghallottam a szirénázást, ahogy kitartó sivításuk egyre
hangosabban zárul körém, engem üldözve. A reggelim feltolult
a torkomban, én pedig bemenekültem a legközelebbi boltba.
Kiderült, hogy egy Marks & Spencerbe.
Margaret rövid, bozontos szemöldöke az arcom felé közelít.
– Jól vagy, bogaram?
A vállfákra akasztott kék nyári ruhák úgy csillognak
közöttünk, mint a Földközi-tenger.
–  Ó, hogyne! – felelem kétségbeesetten rögtönözve. – Éppen
egy nyaralás járt az eszemben.
– Ó, igen, nyaralás! – kuncog fel. – Már alig várom. Próbáltam
venni fürdőruhát, de mind rémesen áll rajtam. Te hová mész?
Valami meleg helyre?
– Idén sehova. Addig nem mehetek szabadságra, amíg le nem
dolgoztam a négy hónapot. – Nem teszem hozzá, hogy amúgy
sincs pénzem, miután az utolsó pennymet is elköltöttem a
bérlakás kauciójára.
–  Ó, hát persze! Milyen kár! Akkor menj el majd ősszel!
Legalább olcsóbb lesz, és akkor is jó időd lehet, ha lemész délre.
– Margaret tovább beszél egy helyről Tenerifén, de a fájdalom
csipkedni kezdi a homlokom közepét, ami megnehezíti a
koncentrálást. – Mi mindig olyan remekül éreztük magunkat
ott. Jártál már a Kanári-szigeteken? – Elhallgat. – Anna? …Anna?
Azt kérdeztem, hogy jártál már…
–  Ööö… nem… De szeretnék eljutni oda. – Újabb hazugság.
Nem is egy, hanem kettő. Voltam egyszer Lanzarotén, és
utáltam. A felhőszakadás elöntötte az apartmanunkat, és a
fekete homok egyszerűen nem jött be… Olyan volt, mintha
piszkos lenne. Még csak rá sem lépnék.
Némán megrovom magam. Miért nem tudtam csak úgy
elmondani ezt a történetet, ahelyett, hogy úgy teszek, mintha
sosem jártam volna ott? Nem kell hazudnom mindenről. Nem
helyes, hogy ilyen mostohán bánok Margarettel. Nagyon kedves
velem, és olyan barátságosan fogadott: megmutatta, hogyan
működnek az informatikai rendszerek, bemutatott a
kollégáknak, miatta nem eszek egyedül az asztalomnál. Több
tiszteletet kellene mutatnom iránta!
Margaret még mindig Teneriféről beszél. Igyekszek bólogatni
és olyan hangokat kiadni, mintha figyelnék, de úgy érzem,
mintha satuba szorult volna a fejem. Kezd kijönni a migrénem,
amit a szirénázás vált ki. Mindig előjön, még akkor is, ha a
hangok távoliak. A mentőé a legrosszabb, mert ez azt jelenti,
hogy valaki megsérült vagy akár meg is halhatott. Mindig
valami szörnyű közlekedési balesetet képzelek magam elé, soha
nem egy álmában békésen elhunyt idős embert vagy egy vajúdó
nőt. Csak az aszfalton kicsavarodott tagokkal heverő
holttesteket látok, embereket hordágyakon, akik fájdalmukban
nyögnek és segítségért kiabálnak. Az empátia, amit ezek iránt
az elképzelt idegenek iránt táplálok, teljesen túlméretezett. Én
is tudom. Valójában a saját életben maradásomat sajnálom. A
bűntudatot, amit mindennap érzek azért, hogy élek. Lindsay, a
pszichológusom figyelmeztetett, hogy évekig eltarthat a
gyógyulás, és biztos vagyok benne, hogy soha többé nem fogok
volán mögé ülni.
–  Hát, nem cseveghetek itt egész nap – mondja Margaret,
mintha én tartottam volna fel őt. – Még el akarok jutni a piacra,
mielőtt bezár. Felfedezted már a piacot? Az a legjobb dolog
Mortonban. Bármit megkaphatsz, amit csak akarsz! A sajtos
bódé nem e világi, és ha megkóstoltad az ottani tojásokat, soha
többé nem mész a Tescóba!
– Kösz a tippet! Majd később beugrok! – De nem fogok. Vissza
kell jutnom a lakásomba, mielőtt elájulnék. A látásom egy
keskeny sávra szűkül, amit mindkét oldalról sötét, homályos
árnyékok szegélyeznek, mint amikor mobillal készített
felvételeket mutatnak a hírekben.
– Jó hétvégét! – mondja az előttem álló elmosódott, krémszínű
alak. – Hétfőn találkozunk!
Figyelem a távolodó Margaretet, majd óvatos léptekkel
elindulok a próbafülkék felé. Remélhetőleg lesz előttük egy
szék, ahol az unatkozó férjek és pasik szoktak üldögélni, a
szövegüket gyakorolva. Remekül néz ki… Nem, tényleg, nagyon
jól áll neked… Nem, nem tűnsz benne kövérnek… Igen, tényleg,
imádom, vedd meg! Most már mehetünk ebédelni? Leülök egy lila
kockára, és kiveszek egy üveget a táskámból.
A csapvíz állott, de jobb az íze, ahogy ledöntöm. A víz
lágysága az, ami idevonzza a sörgyárakat. Több száz évvel
ezelőtt szerzetesek kezdtek el itt sört főzni. A könyvtárban talált
brosúra szerint még mindig megvannak az apátság romjai a
folyó mellett. Talán holnap elsétálok arra, feltéve, hogy a
migrén elmúlik. Kivéve persze, ha a romok a Telep szélén
állnak, ott, ahol az ipari park kezdődik. Nem kockáztathatok
még egy olyan találkozást, mint a múlt hétvégén. A hét nagy
része ráment, mire túltettem magam rajta. Mi van, ha újra
összefutok velük? Mi van, ha újra meghallom azt a hangot? A
férfi szavai minden este vissza-visszatérnek, mint valami
idegesítő popszám szövege, ahogy az ágyban forgolódok és
dobálom magam. Ugyanaz a mondat újra meg újra.
A disznók ott nyüzsögnek az egész kibaszott helyen, ember.
 A disznók ott nyüzsögnek az egész kibaszott helyen, ember.
Rendületlenül próbálom viccnek beállítani a fenyegetést,
igazi malacokra gondolok a rendőrök helyett: cuki kis rózsaszín
pofikra a vicces orrocskájukkal és a kunkorodó farkincájukkal,
amilyeneket az ember a Józsi bácsi a tanyán dalocskában talál.
És közben a szavakat ennek dallamára dúdolom: A disznók ott
nyüzsögnek az egész kibaszott helyen, í-á-í-á-ó!
De aztán eszembe jut, ahogy ott ülök a kanapén, a kis
pelenkás babapopó melengeti az ölemet, ő pedig az állatokra
mutogat, és megpróbál a megfelelő helyen röfögni, bőgni vagy
bégetni. Pár másodperc, és alig kapok levegőt, hatalmába kerít a
pánikroham.
Tényleg nincs menekvés. Nem tudom, miért veszem
egyáltalán a fáradságot, hogy megpróbáljam. Elég csak a
legkisebb stresszhelyzetbe kerülni, az agyam azonnal
riadóállapotba kapcsol, és elkezdi a múlt darabkáit betűzdelni a
jelenbe. Olyan vagyok, mint egy háborús veterán, aki amint
meghallja a tűzijáték hangját, azonnal azt hiszi, megtámadták.
Klasszikus poszttraumás stresszzavar. Vagy százszor
végiggondolom az ipari parkban történt esetet, és szinte
teljesen bizonyos vagyok benne, hogy az a férfi nem ő volt. És
mégis…
Úgy döntöttem, hogy az igazi őt, aki szinte biztosan nem egy
hajléktalan drogos, és alighanem normális életet él valahol
messze innen, kitiltom a fejemből. Őket mind kitiltom. Nem
mondom ki a nevüket. Sem hangosan, de még a gondolataim
sötét zugaiban sem.
 –  Gyerünk, Anna – motyogom, és visszacsavarom a kupakot
az üvegre, majd visszatuszkolom az üveget a táskámba. A rövid
pihenés segített, de még fel kell állnom, hogy aztán
megkeressem a legközelebbi buszmegállót. Vagy hogy talán
fogjak egy taxit. Nem, az túl drága. Gyalog lesz a legjobb, ha
képes vagyok rá. A friss levegő jót tesz majd.
Felállok, és lassan elindulok a vállfákra akasztott ruhák
erdején át, keresztül az automata ajtón, hogy aztán pislogjak,
amikor a szemembe tűz az éles délutáni napfény. A város
alaprajza még nem rögzült az agyamban, és habozok, hogy
most jobbra vagy balra menjek-e.
Aztán meglátom a mentőt, ahogy a járdán parkol az egyik
olcsó edzőterem előtt. Kék villogója még mindig forog, hátsó
ajtaja szélesre tárva. A szívem hevesen verni kezd a
mellkasomban, és gyorsan elfordulok: ez eldönti, hogy merre
induljak a bevásárlóközpontból.
Átmegyek a hídon – a forgalmasabbon, ahol mindig dugó van
–, és elsétálok a nyomorúságos kis boltok előtt, ahol kezdek
ismerős arccá lenni. Megpillantom a saját tükörképemet a
fodrász kirakatában. Annyira megváltoztam. Az arcom
soványabb, a hajam fénytelennek tűnik a szőke melírcsíkok
nélkül, és jóval kevesebb smink van rajtam, mint korábban. Le
vagyok csupaszítva, mintha a szállítás során károk keletkeztek
volna abban a nőben, aki egykor voltam. Néha, amikor a
tükörbe nézek, azt látom, hogy onnan egy idegen bámul rám
vissza.
De pont ezt akartam. Az átalakulást. Csak az én esetemben a
hattyúból ismét rút kiskacsa lett. Az emberek folyton változnak.
Új helyekre költöznek, új karriert kezdenek, befestik a hajukat,
abbahagyják a hajfestést, lefogynak vagy meghíznak, online
randikra járnak, új partnerekkel hozza össze őket a sors,
megházasodnak vagy újraházasodnak, és általánosságban új
életet teremtenek maguknak. Közülük egyesek nyilván
megtalálják a boldogságot. Miért ne tegyem én is ugyanezt?
Tudod te erre a választ, mondja egy könyörtelen hang a
fejemben.
 HETEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Nagyon megkönnyebbültem, amikor egy darabban

megérkeztünk a templomba. Sajnos Emily morcos hangulatban
ébredt, és csak „appá”-nak hagyta, hogy kivegye a
gyerekülésből és bevigye. Azt hittem, hogy éhes, de nem kért a
mandaringerezdekből, amiket előkészítettem, és a padlóra
dobta a vizespoharát.
– Bocs, de át kell venned – dörmögte Nick –, rám most elöl van
szükség. – Átnyújtotta a rúgkapáló és nyafogó Emilyt, miközben
a családtagok engem bámultak; nem nyűgözték le őket az anyai
képességeim.
–  Appa! Appa! – kiabálta Emily, amikor Nick követte Jent a
padsorok közti folyosón, hogy csatlakozzon a szülők és
keresztszülők sorához. Több keresztelő is zajlott egyszerre,
ezért a templom tele volt, nagy volt a zaj is, kissé kaotikus
hatást keltve.
Láttam, ahogy Hayley és a férje melegen átölelik Jent, kétfelől
megpuszilják az arcát. Mindkét nő nagyon hasonló ruhát viselt
– sokmintás selymet, ujjatlant, kerek nyakút, hozzá passzoló
míderrel és merev, térdig érő szoknyával. Lepillantottam a saját
öltözetemre. Én a hippi, retró kinézetre mentem rá – hosszú, bő,
virágos ruhába bújtam, ami aznap reggel remekül nézett ki a
tükörben, de most csak gyűröttnek és olcsónak tűnt.
Jen odaszuszakolta magát Nick mellé a sorban, és úgy tűnt,
önfeledten csevegve várják a keresztelő megkezdését. Én
becsusszantam az egyik padsorba hátul, és megpróbáltam az
ölembe ültetni Emilyt. De ahogy a feneke a ruhámhoz ért,
rögtön megéreztem a púposodó nedvességet, és kellemetlen
szag ütötte meg az orromat.
Most már értettem, miért volt ennyire nyűgös.
Mivel itt nem volt pelenkázó, egy örökkévalóságba telt, mire
lecseréltem a pelenkáját a templom hátsó részén az apró
vécében. Amikor visszaértem, Ethan Henry Charlest már
befröcskölték a szenteltvízzel, Nick és Jen pedig azt hazudták,
hogy a keresztény hitben fogják nevelni. Örültem, hogy
lemaradtam a műsorról, bár persze ez csak az ünnepség
kezdete volt – csak a kóstoló, még csak nem is az előétel.
A szertartás után visszaültünk a kocsiba, és mindenki elindult
Hayley és Ryan házához, ahol hatalmas bulira készültek. Június
volt, az idő kellemesen meleg, szinte felhőtlen az ég. Ha nem
hallottam legalább ezerszer, hogy „Hát nincs szerencsénk az
időjárással?”, akkor egyszer sem. Amint letettem Emilyt,
azonnal a kertbe vezető kétszárnyú ajtó felé futott. Nicket
lekötötte, hogy odaköszönjön minden nénikéjének,
bácsikájának és unokatestvérének, Jen pedig ott lebzselt
mellette, mindenkit üdvözölt, és jelét sem adta, hogy el akarna
szakadni a férjemtől. Ettől rosszul éreztem magam, de nem
állhattam közéjük, mert az túl nyilvánvaló lett volna. Amúgy is
Emilyre kellett vigyáznom.
Odakint mindenfelé lufik és drapériák voltak. A teraszon
felállítottak pár sörsátrat, és a gyepen mindenfelé szétszórva
műanyag asztalokat és székeket helyeztek el, amelyek úgy
festettek, mintha birkák lennének. Emily körbetotyogott új,
sárga zsúrruhájában, átnyomakodva az emberek lábai között,
akik kis, beszélgető csoportokra oszlottak. A magas sarkúm
belesüppedt a puha gyepbe, ahogy próbáltam lépést tartani
vele. A vállam felett hátranézve folyton Nick-et kerestem, de
sehol sem láttam.
Beüzemeltek egy hatalmas kerti grillt, és Hayley férje, Ryan
kolbászt meg hamburgert dobott a rácsokra. Emilyt lenyűgözte
a füst meg a szag, és megpróbált közelebb jutni.
–  Csak óvatosan! – mondtam, és felvettem. – Mert forró!
Forró!
–  Forró! – ismételte a grillre mutatva, és nagy komolyan
megrázta a fejét. A füst a szemébe szállt, ezért távolabb mentem
onnan. Tiltakozni kezdett, lábával a ruhám szoknyarészét
rugdosta.
–  Menjünk, keressük meg appát! – mondtam, és letettem. –
Gyerünk! Vigyázz, kész, rajt! – Úgy tettem, mintha versenyeznék
vele, és kuncogva indultunk vissza a házba.
Odabent az ebédlőasztal rogyásig meg volt pakolva salátával,
szendvicsekkel és chipsekkel, amiket a gyerekek mohón faltak.
A konyha zsúfolásig megtelt, mindenki borosüvegdugókat
húzgált ki meg sörösdobozokat pattintott fel. Valaki likőrt kínált
körbe. Végre meglett Nick is, amint éppen egy pohárt proseccót
töltött – a kedvenc italomat. Odasiettem, és felkaptam a poharat.
– Kösz, édes – mondtam, és azonnal az ajkamhoz emeltem az
italt.
–  Igazából az az enyém. – Megfordultam, és megpillantottam
Hayley-t. Mögötte Jen Ethant tartotta a karjában, gyengéden
ringatta, és dudorászott a kis rózsaszín arcocskájának.
– Ó, bocs – hebegtem. – Nem tudtam…
–  Semmi gond – szólalt meg Nick, és azonnal egy másik
pohárért nyúlt. Meglengette az üveget. – Kér még valaki, amíg
itt vagyok?
– Én kérek, Nicky! – bólintott Jen.
–  Baba! – kiabálta Emily, és odaszaladt Ethanhöz. Jen
leguggolt, hogy Emily rendesen szemügyre vehesse a kicsit.
–  Adj egy puszit az unokatestvérednek! – kérte Nick. Emily
egy nedves pacát nyomott Ethan homlokára, mire mindenki
kórusban ááá-zott.
– Ezt le kell fotóznunk – nyúlt Hayley a telefonja után.
– Nicky… gyere ide te is! – kiabálta Jen. – Emeld fel a lányod,
hogy újra megpuszilhassa Ethant. – Nick felemelte Emilyt, aki
engedelmesen újra megtette, amit ismét taps kísért.
–  Ragyogó – közölte Hayley, aki több képet is lőtt gyors
egymásutánban. – Jen! Ne felejtsd az italod! – Azzal felkapta a
poharát, és ők ketten eltűntek az ebédlőben, nevetésük ott
gyöngyözött a nyomukban.
 Nick letette Emilyt a földre, aki elrohant, minden bizonnyal
azért, hogy újra megkeresse a babát.
– Jól érzed magad? – kérdezte a férjem.
Én rosszkedvűen bámultam a poharamba.
– Mit gondolsz? Ez az egész elviselhetetlen!
– Ezt hogy érted?
–  Mindenki úgy viselkedik, mintha nem is léteznék. Jen úgy
viselkedik, mintha még mindig ő lenne a feleséged, Hayley
ügyet sem vet rám, a szüleid pedig még csak oda sem jöttek,
hogy köszönjenek nekem. Ez annyira udvariatlan!
Nick intett, hogy halkabban beszéljek.
–  Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tették.
Rengeteg itt az ember, olyanok, akiket hosszú ideje nem láttunk.
–  És akik valószínűleg mind azt hiszik, hogy én a dada
vagyok, vagy valami ilyesmi.
– Ne hülyéskedj!
– Nem bírom ezt elviselni, Nick! Olyan megalázó.
– Jennek talán az, de nem neked. Te lettél a győztes, rémlik?
–  Nem érzem magam győztesnek – motyogtam, és olyan
gyorsan felhajtottam a proseccót, hogy a buborékok az orromat
égették. – Úgy érzem, Hayley direkt csinálta ezt az egészet, hogy
engem bosszantson.
Nick a szemét forgatta.
– Most már igazán nevetséges vagy. Mennyit ittál?
– Nem eleget. – Kiöntöttem még egy pohárral, amivel kiürült
az üveg.
– Tash, kérlek! Ne hozd kínos helyzetbe magad!
 – Ne atyáskodj, Nick! Nem vagyok gyerek.
–  Ha mindenképpen vitatkozni akartok, akkor azt olyan
helyen csináljátok, ahol rajtatok kívül nincs senki, kérlek! – Erre
megfordultam, és megláttam Hayley-t, aki visszatért egy újabb
adagért, és most olyan arcot vágott, mint egy jóllakott macska.
– Nem vitatkozunk – mondta Nick, és elnyomakodott mellette,
majd bement az ebédlőbe.
– Ó, kedvesem, csak nem kényes pontra tapintottam? – nézett
rám Hayley felvont szemöldökkel.
Tudtam, hogy hülyeség válaszolni, de éreztem, ahogy az
alkohol átveszi az uralmat.
–  Csak nem hiszem, hogy használ, amikor meghívod Jent az
ilyen eseményekre – feleltem.
Erre cápavigyort villantott.
–  Jó munkát végeztem, különben otthon ragadtatok volna,
szállítóeszköz hiányában.
–  Nem szerettem volna, ha Jen hoz. Én vonattal akartam
jönni.
– Akárhogy is, nem számít, édesem. Ez az én bulim.
– Hát, igen, legközelebb talán jobb lesz, ha nem jövünk.
–  Hát, igen, legközelebb – utánozta a hangomat – talán jobb
lesz, ha te nem jössz.
–  Remek. De Nick sem fog jönni nélkülem. – Dacosan
belekortyoltam a proseccóba.
–  Ne légy ebben annyira biztos! Nagyon ragaszkodik a
családjához, és különben is, nem hagyjuk, hogy elvedd őt
tőlünk.
 Éles pillantást vetettem rá.
– Te meg miről beszélsz?
–  Mindannyian tudjuk, mire készülsz – mosolygott rám
gúnyosan. – A bátyám szereti elhitetni velünk, hogy milyen
kemény fiú, de mindig hiszékeny volt.
Fagyos pillantást vetettem rá.
– Ezt hogy érted?
Hayley megragadta a ruhaujjamat, és félrevont.
– Nick és Jen évekig próbálkozott a gyerekkel… és Nickkel volt
a probléma, nem Jennel. Lassú a spermája. – Szünetet tartott,
döbbent arckifejezésemet fürkészte. – Ne tégy úgy, mintha nem
tudtad volna. – Ekkor bevillant egy emlék. Ahogy ülünk a padon
a parkban, és éppen elmondom Nicknek a hírt. Ez valóságos
csoda! Apa leszek. Tehát erre gondolt, amikor ezt mondta. Ha
igaz, amit Hayley mondott, akkor Nick nekem hazudott arról,
hogy miért nem lettek gyerekeik Jennel, de ezt azonnal
megbocsátottam neki.
– Nicknek nem lehetett ilyen problémája – mondtam aztán. –
Emily rá a bizonyíték.
–  Minket nem tudsz megtéveszteni, Natasha – válaszolta
Hayley, még mindig a karomon tartva a kezét. – Emily aranyos
kislány, de nem is hasonlít az apjára, nem igaz?
A szavai belém téptek, és ettől elöntött a düh.
– Nick az apja! Emily életére esküszöm.
–  Nick pénzét akartad, és pontosan tudtad, hogyan szerezd
meg!
– Ez nem igaz! Szeretem Nicket, és soha, de soha nem tennék
ilyet vele!
De Hayley úgy folytatta, mintha meg sem szóltam volna.
– Azért hitt neked, mert hinni akart neked. Nagyon sebezhető,
amikor a férfiasságáról van szó. Jen tisztában van ezzel. Ezért
nem harcolt, amikor Nick elhagyta. Le volt sújtva, de azt akarta,
hogy a bátyám boldog legyen. Olyan ez, mint az a dal… hogy is
szól? If you love somebody, set them free. Ha szeretsz valakit,
engedd szabadon!
– Ó, menj te a picsába!
Fenyegető hangon kezdett suttogni.
–  Hogy mersz így beszélni velem a saját házamban, te kis
kurva?
– Minden rendben? – Nick volt az.
–  Nem, nincs rendben – meredtem Hayley-re. –
Hazamegyünk. Most.
– Hogy micsoda? Ez őrültség… Hayley? Mi folyik itt?
Hayley lebiggyesztette az ajkát.
– Azt hiszem, egy kicsit felhúzta magát.
–  Nem felhúztam magam! Hanem dühös vagyok! –
Átvonultam a nappaliba, hogy megkeressem Emilyt. Aki a
nagyanyja ölében ült, és csokit evett. Onnan nem vihettem el,
csak akkor, ha újabb jelenetet rendezek. Visszamentem
Nickhez. – Kérlek, hozd Emilyt! Én hívok egy taxit.
–  Nyugodj meg, Tash! Ez egy boldog családi összejövetel
lenne, te pedig elrontod a hangulatot.
–  Nem én. Hanem a húgod. Ő sértegetett. – Nekiálltam
megkeresni a legközelebbi taxitársaságot a telefonomon.
 –  Most nem mehetünk el – könyörgött Nick. – Ezer éve nem
láttam a családomat. Emily remekül érzi magát, ő is alig látja a
nagyszüleit! Ez nem igazságos…
Haboztam, ujjam megállt a képernyő felett, hívásra készen.
Ha Nick nem jön velem, mit fogok csinálni? Magamra
hagyatva? Kétségbeesetten szerettem volna eltűnni innen, de
nem pontosan ezt akarták? Hayley szándékosan generált vitát,
én meg, mint valami hülye, bekaptam a csalit. Micsoda ribanc!
Nyilván csak kitalálta ezt az egészet arról, hogy Nick meddő. Ha
ez igaz lenne, a férjem elmondta volna. Megosztottuk egymással
minden titkunkat, minden reményünket és félelmünket. Nick
soha a legkisebb kétségét sem fejezte ki aziránt, hogy Emily
nem az övé lenne, pedig – és ez igaz volt – egyáltalán nem
hasonlított rá.
–  Rendben – mondtam, és eltettem a telefonomat. –
Maradunk. De beszélsz Jennel? Ez már a második pohár
pezsgője. Nem hagyhatjuk, hogy túl sokat igyon, és úgy vigyen
minket haza. Úgy nem, hogy Emily is a kocsiban van.
–  Nem hagyhatjuk, igazad van. – Nick az ajkába harapott. –
Beszélek vele. – Mindkét kezét a vállamra tette, és megcsókolta
a fejem búbját. – Kösz, bébi, ez sokat jelent nekem! Szeretlek.
–  Igen, én is szeretlek – mondtam morcosan. Nick odament
Jenhez, és kíméletesen félrevonta. Figyeltem, ahogy ők ketten
beszélgetnek… még mindig megvolt a kapcsolat közöttük;
nyilvánvaló volt ez abból, hogy ilyen közel álltak egymáshoz.
Ha igaz lenne, hogy Nick nem tudta gyerekkel megajándékozni,
miért nem mondta el korábban nekem?
 NYOLCADIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Sam a következő héten kezdett el dolgozni a sofőrünkként.

Noha előtte voltak fenntartásaim, már kezdettől fogva
kedveltem. Nagyjából egykorú volt velem, a húszas évei
közepén járt. Hétköznapi megjelenésű, átlagos testalkatú és
magasságú férfi volt, rövid, egérbarna hajjal és kifejezetten
általános arcvonásokkal. Hónapokkal később, amikor
megpróbáltam személyleírást adni róla, nem emlékeztem az
arcformájára, sem az orrának a hosszára, de még a szeme
színére sem. Addigra már elmosódott az emlékezetemben. De
soha nem fogom elfelejteni a hangját – ami meleg volt, kissé
recsegős, és lágyan ejtette a magánhangzókat, mint az északiak.
„Ha tehetek valamit magáért, Mrs. Warrington, csak küldjön
üzenetet, rendben?”
Egy hétbe telt, mire sikerült rávennem, hogy tegezzen és a
keresztnevemen hívjon. Minden reggel fél nyolcra ott volt a
fekete farmerében és a fekete, bélelt bomberdzsekijében, az
elviteles kávéját kortyolgatva, míg várta, hogy Nick előkerüljön.
Elvitte őt a nyugat-londoni irodájába, aztán, ha nem volt
szükség rá a nap végéig, visszajött, hogy nekem segítsen. Nem
volt hajlandó bejönni a házba, inkább a Range Roverben ült a
felhajtón, nyitott ajtóval. Azt hittem, unalmas lehet az élete.
Amíg arra várt, hogy akadjon tennivalója, órákig ült ott, és
hallgatta a sporthíreket a BBC ötös csatornáján élőben, és a
telefonjával játszadozott. Amikor vittem neki egy bögre teát,
„csillagom”-nak nevezett.
Gyakran nem volt szükségem rá, és ettől kínosan éreztem
magam. A bevásárlásainkat online intéztük, és ha elfogyott a tej
vagy a kenyér, a sarkon volt egy kis Waitrose bolt. Emily
bölcsődéje, ahova hetente háromszor járt, húsz perc sétára volt,
én pedig élveztem, hogy eltolhatom odáig a babakocsiban: jót
tett a testmozgás és a friss levegő. Nem volt munkám, ezért nem
kellett volna bölcsibe járnia, de Nick fontosnak tartotta, hogy
megismerkedjen más gyerekekkel. A helyzet már-már
komikusnak volt mondható. A nap nagy részét a házban
töltöttem, malmozással, mialatt Sam ugyanezt tette a
kocsifelhajtón. Kezdtem rabnak érezni magam, őt pedig a
fogláromnak. Vagy talán pont fordítva volt…
Hetek óta szép idő volt, de aznap erősen zuhogott. Sam
becsukta a kocsiajtót, és az összes ablak bepárásodott. Kinéztem
a nappali ablakán, eltűnődve, hogy vajon a felhőszakadás
enyhül-e addigra, mikor elmegyek Emilyért a bölcsibe. Az ég
ólomszürke volt, és az eső fémszínű pászmákban szakadt.
Felemeltem a telefonomat, és üzenetet küldtem Samnek a
megbeszélt rendszer szerint. Nevetséges, tekintve, hogy odakint
ült, de…
El tudnál vinni, kérlek, az Apró Csodákhoz? 5 perc. Kösz.
Azonnal válaszolt – Nem gond! –, és hallottam, ahogy felbőg a
motor.
Tettem fel egy kis rúzst, és gyorsan megfésülködtem. A
bölcsődei anyukák nagyon komoly versenyt folytattak
egymással a megjelenés terén: a szükséges kinézet a laza, ám
tökéletes külső volt. És persze versenyeztek kis drágáik
fejlődése terén is. „Mabel ezen a hétvégén megtanulta a
századik szavát”; „Arthur gyakorlatilag már egyedül köti be a
cipőjét”. A többségük harmincas volt; én több évvel fiatalabb
voltam mindnyájuknál. Azt hitték, én a bébicsősz vagyok, és
ámuldoztak, hogy én is angol vagyok.
Beállítottam a riasztót, kirontottam a házból, és beugrottam
az anyósülésre, kizárva az esőt.
– Hála istennek, hogy itt voltál, Sam! – Áthúztam magam előtt
a biztonsági övet, és a helyére csattintottam. – Errefelé laksz? –
kérdeztem, ahogy elindultunk. Hülyeség volt ilyet mondani, és
azonnal megbántam. Mintha bárki is megengedhetné magának,
hogy itt éljen, aki sofőrködik.
–  Dehogy! – nevetett Sam. – Keleten lakom, de eredetileg
Közép-Angliából származom. – Ezt nem részletezte, én pedig
eléggé zavarban voltam ahhoz, hogy tovább faggassam.
Éreztem, hogy nem akar magáról beszélni, és eltűnődtem, hogy
vajon nem valami tragikus titkot hallgat-e el. Sokat mosolygott,
de engem nem tudott becsapni. Éreztem, hogy a bensőjében
mélységes szomorúság lakozik. Legalábbis azt hittem, hogy az
lehet ott. Ma már tudom, hogy csak tükörnek használtam… azt
hittem, hogy őt nézem, de a saját tükörképemet láttam benne.
Ezért nem emlékszem az arcára.
Néhány perc alatt megérkeztünk a bölcsődéhez. Sam
felhajtott a Range Roverrel a járdára, így én kiszaladtam az
esőbe. Emily kiabálva szaladt elém – „Mama, mama!” –, és
átölelte a lábamat. Kibontakoztam a szorításából, majd
felkaptam.
– Kitalálod, ki vár a kocsiban? – kérdeztem.
– Appa!
– Nem, nem appa, ma nem. Hanem Sam! Emlékszel Samre?
Értetlen pillantást vetett rám, majd hatalmas vigyorra húzta a
száját.
– Sam! Nínó-nínó!
–  Á, te Tűzoltó Samre gondolsz – feleltem. Ez volt az egyik
kedvenc tévéműsora. Körülnéztem, remélve, hogy a többi
anyuka nem hallotta. Ha három éven aluliak tévét néztek, az
általában homlokráncolást váltott ki: ennek valami köze volt
ahhoz, hogy a tévézés gátolja a bal agyfélteke fejlődését… vagy a
jobbét?
Amikor elmondtam Samnek, hogy Emily azt hitte, ő egy
rajzfilmfigura, hangosan kuncogott. A lányom egészen hazáig
nínózott, sofőrünk pedig csatlakozott hozzá, elénekelte a
főcímdalt, és azt kiabálta: „Ó, ne, egy macska fennragadt a fán
Körmöspálcásban!” Úgy tűnt, mindent tud Tűzoltó Samről, és
eltűnődtem, vannak-e saját gyerekei. De nem kérdeztem rá, ő
pedig nem beszélt róla.
 – Gyere be, és ebédelj velünk! – kértem, amikor hazaértünk.
Habozott, aztán megrázta a fejét.
– Köszönöm, de jó itt nekem. – Kiszállt, kinyitott egy esernyőt,
és fölém tartotta, amíg én kicsatoltam Emilyt az üléséből. –
Elugrok a metróállomás melletti kajáldába, ott egész nap van
reggeli.
Kiemeltem Emilyt, ő pedig fölénk tartotta az ernyőt, amíg
beértünk a verandára.
–  Tudok szalonnás tojást sütni, ha arra vágysz. Vagy a sült
babot szereted? Kérsz egy bögre erős teát? – Rájöttem, hogy
kezdek kétségbeesettnek tűnni. A társaságára vágytam…
bárkinek a társaságára, ha őszinte akartam lenni. Hosszú
délután várt rám. Ebéd után Emily szokás szerint aludni fog,
nekem pedig nem lesz semmi dolgom.
– Ez nagyon kedves magától, Mrs… mármint tőled, Natasha –
mondta Sam –, de ha nem gond, most tartanám meg az
ebédszünetemet. A főnök azt szeretné, hogy háromkor vegyem
fel.
– Hát persze. Sajnálom, nem akartam… Nem, nem, tarts csak
szünetet. – Sam munkája nem volt fárasztó, de a napjai
hosszúra nyúltak; gyakran csak este nyolcra hozta haza Nicket.
Utána pedig még haza kellett mennie, bárhol lakjon is. Vajon
várta őt valaki? Feleség vagy barátnő, vagy akár egy meleg
barát? Nem tudtam, miért vagyok ennyire kíváncsi rá.
 
 
Hónapok teltek el azóta, hogy láttam anyut, és bár majdnem
mindig összevesztünk, amikor csak találkoztunk, már hiányzott.
Mint az oly gyakran megesik egyedülálló szülőkkel és egyetlen
gyerekekkel, a kapcsolatunk mindig is intenzív volt. Anyám
mélységes bizalmatlanságot táplált a hímek iránt, és úgy tűnt,
meg van győződve róla, hogy jobb a nőknek nélkülük. Számára
a szerelem veszélyes biznisznek minősült, amit rendkívül
körültekintően kell kezelni. Amikor elmondtam neki, hogy
teherbe estem, és Nick azonnal elvesz, amint kimondják a
válását, úgy reagált, mintha magas sarkúban akarnám
megmászni a Kilimandzsárót.
„Te hülye, te hülye idióta!” – mondta. „Eldobod az életed…”
Anyu kijelentette, hogy már nincs szükségem rá, mivel
megvan a „gazdag, pénzes papi”, aki majd vigyáz rám. Nem volt
hajlandó felvenni a telefont, amikor hívtam, nem reagált az
üzeneteimre, és nem jött el az esküvőmre. Már kezdtem azt
hinni, hogy végleg megszakadt köztünk a kapcsolat, de amikor
Emily megszületett, e-mailben elküldtem neki a fényképét, és
alig pár óra múlva ott állt az ágyamnál, és gügyögött az
unokájának. De nem akarta, hogy bármi köze is legyen Nickhez,
és soha nem jött el hozzánk.
Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy meglátogassam. Nem
akartam a Range Roverben megjelenni, úgy, hogy Sam vezet, de
tömegközlekedéssel nehézkes lett volna odajutni. Totál logikus
volt, hogy Sam vigyen el minket, mivel Nick üzleti ügyben távol
volt, és neki rengeteg szabadideje maradt.
–  Itt nőttél fel? – kérdezte Sam, ahogy begurultunk a
lakótelepre… a hatvanas években épült, apró ablakú sorházak
közé, amelyek fehér festése mintha örökösen átpingálásra
szorult volna.
– Igen – feleltem. – Meglepődtél?
Bólintott.
– Van egy kis kontraszt.
– Szent igaz.
Megkértem, hogy a sarkon túl parkoljon le, ahonnan nem
láthatja anyu. Emily elaludt útközben, de azonnal felébredt,
amint kicsatoltam az ülése szíjait.
– Mikor szeretnéd, hogy felvegyelek? – kérdezte Sam.
– Ööö… úgy három tájban? Írok neked, ha indulni akarok. Ez
így oké?
 
 
–  De most komolyan, Natasha, mégis mire számítottál? –
kérdezte anyu, amikor elmeséltem neki, hogy mi történt a
keresztelőn. – Téged otthonrombolónak tartanak. Kilakoltattad
Jent a saját házából, az isten szerelmére! Nem csoda, hogy
mindannyian utálnak. Én is rohadtul utálnálak.
Kösz a támogatást, gondoltam, de nem mondtam semmit,
csak egy kekszet tunkoltam a teámba, aztán még azelőtt
bedobtam a számba, hogy szétesett volna.
–  De ennél van rosszabb is, anyu. Hayley azért kérte fel
keresztanyának Jent, hogy felbosszantson. Tudom. És most meg
azt állítja, hogy Nick nem lehet Emily apja, mert lassú a
spermája. Nick azt mondta nekem, hogy nem akartak Jennel
gyereket, de Hayley szerint a felesége évekig próbált teherbe
esni. Könnyen lehet, hogy hazudik, de megint csak… – A
hangom fokozatosan elhalt.
Anyu arca grimaszba torzult.
– Száz százalékig biztos vagy benne, hogy Nick az apa?
–  De anyu! – Átpillantottam a szobán, Emily felé. Persze, túl
kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, amiről beszélünk, de
akkor sem akartam, hogy ilyen szavakat halljon. Kapott pár
lábast, és most azokat püfölte egy fakanállal. – Még szép, hogy ő
az! Hogy mondhatsz ilyet?
–  Hát, én aztán honnan tudhatnám, nem igaz? – motyogta
anyu. – Téged az sem zavart, hogy egy házas férfival szexelj,
akkor ki tudja, hogy még mit műveltél? – Úgy döntöttem, hogy
nem emlékeztetem rá, hogy ő maga is úgy lett anya, hogy nem
volt férjnél. Az apámról soha nem beszélgettünk; megmaradt
egy névtelen alaknak, aki akár spermadonor is lehetett volna,
bár régóta gyanítottam, hogy valaki más férje lehetett.
Lehalkítottam a hangomat.
–  Ez nem ilyen volt, ez nem a szexről szólt. Hiába is
próbáltunk ellenállni. Szerelmesek lettünk egymásba.
–  Szerelem… – ismételte anyu, mintha annak léte
ugyanannyira lenne valószínű, mint az élet a Marson.
– Tényleg nagyon boldogok vagyunk, anyu.
–  Nem úgy hangzik. – Igaza volt; én is kihallottam a hamis
csengést a hangomból. – És mit mond Nick? Lassú a spermája,
vagy sem?
–  Nem kérdeztem róla. Ez olyan férfidolog. Szerintem
szégyelli, és nem akarja beismerni.
 –  Ó, igen, nem szabad kárt tennünk a férfiak egójában. – Az
ajka keserű vonallá keskenyült.
– Én csak igyekszem érzékeny lenni. Nem akarom, hogy azon
rágódjon, hogy nem ő Emily apja.
–  Biztosan felmerült benne ez a lehetőség – mondta anyu
elgondolkodva. – Meglep, hogy soha nem kérdezett meg téged.
– Mert bízik bennem, azért – vágtam vissza.
–  Hmm… annyira azért nem, hogy elmondja az igazat. –
Felállt, és visszament a konyhába. – Én nem látom ezt valami
egyenrangú kapcsolatnak. Nyusziként viselkedsz a jelenlétében.
– Nem is.
–  De igen, úgy viselkedsz! – kiabálta. – Olyan vagy, mint egy
háziasszony az ötvenes évekből.
– Nem vagyok!
–  De olyan vagy. Egész nap otthon ülsz, nem dolgozol, még
csak vezetni sem tudsz. – Visszajött néhány műanyag dobozzal,
és letette őket Emily mellé. – Tessék, manócskám! Megfájdul a
fejem ettől a püföléstől, inkább ezeket verd! – Azzal felkapta a
vétkes lábasokat.
– Neeeee! – visította Emily, és megpróbált rácsapni nagyira a
fakanállal.
– Nem vagy független anyagilag, ez a te bajod – folytatta anyu.
– Szükséged van munkára, saját bevételre.
– De ennek semmi értelme nincs. Nem kell nekünk pénz. Nem
tudom, hogy Nick mennyit keres, de pokolian sokat.
– Hogy érted azt, hogy nem tudod? Nincs közös számlátok? –
Éreztem, ahogy a tekintete a lelkembe hatol… nagyon jól ismert,
lehetetlen volt hazudnom neki. – Nincs, ugye? Ó, Natasha…
–  Ez nem probléma, anyu. Ha pénzre van szükségem, csak
használom Nick kártyáját. Van saját hitelkártyám, ő pedig
mindent automatikusan kifizet a hónap végén. Soha nem
kérdezi meg, hogy mennyit költök magamra. Sőt, azt mondja,
nem költök eleget. Ami meg őt illeti, a pénz az övé. Nem is
lehetne ennél nagylelkűbb.
– Akkor miért nincs közös számlátok?
Vállat vontam.
–  Nem tudom, a téma soha nem merült fel. Biztosra veszem,
hogy belemenne, ha megkérném rá.
– Ne kérd… ragaszkodj hozzá! – Csüggedten csóválta a fejét. –
De igazán, Natasha, el kellene kezdened felnőttként viselkedni!
Hagyod, hogy Nick uralkodjon feletted.
Próbáltam védeni őt, de anyu meg sem hallgatott. Minden
vagy Nick hibája volt, azért, mert férfi, vagy az enyém, mert
hagytam, hogy megússza.
Ebéd után kimentettem magam, és amíg ő elmosogatott,
megírtam Samnek, hogy készen állunk az indulásra. Ugyanazon
a helyen találkoztunk, és elmenekültünk. Ahogy a
gyorsforgalmi felé vettük az irányt, elöntött a
megkönnyebbülés. Hála istennek, hogy vége, gondoltam. Anya
tévedett Nicket illetően, de igaza volt néhány dologban.
Nagyobb ellenőrzésre volt szükségem az életem felett.
Ahogy elértük London külterületét, támadt egy felvillanyozó
ötletem. Mielőtt igazán átgondoltam volna, Samhez fordultam,
és azt kérdeztem:
 – Megtanítasz vezetni?
Habozott, mielőtt válaszolt volna.
–  Nos, én… azt hiszem, meg tudnálak. De még soha nem
tanítottam senkit. Nem lenne jobb, ha rendes órákat vennél,
tudod, egy oktatótól?
–  Nem akarok rendes órákat. Meglepetésnek szánom,
Nicknek. Ha fizetnem kell az órákért, akkor rájön, tudod… – Ott
visszhangzottak a fülemben anyu szavai arról, hogy nincs saját
pénzem.
Sam csettintett a nyelvével, ahogy gázt adott a lámpánál.
– Nem örülök neki, hogy a férjed háta mögött ilyet csináljak.
Ő a főnök.
– Ne aggódj, ha kritizálni fog, magamra vállalok mindent. De
ígérem, hogy nem fog. De nem szabad elárulnod neki! Ez
maradjon a mi titkunk.
–  Akkor rendben… ha biztosan ezt akarod. – Rám nézett, és
elmosolyodott. – Így legalább mindkettőnknek lesz mit
csinálnia, nem?
 KILENCEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Nem tartott sokáig megszerezni az ideiglenes jogosítványt.

Szerencsére Nick éppen nem tartózkodott az országban, amikor
bedobták a levelet. A postán megvettem a tanulórendszámot –
azokat, amelyeket le lehet venni –, és az órák között a
fehérneműs fiókban tartottam, az illatosított fiókbélés alatt. A
titkolózás is a móka része volt. Egy pillanatig sem gondoltam
arra, hogy becsapom Nicket – számomra ez ugyanolyan
ártalmatlan dolog volt, mint megszervezni egy
meglepetéspartit. Magam előtt láttam örömteli arcát, amikor
kiderül, hogy letettem a vizsgát. Ha már tudok vezetni, sokkal
könnyebb lesz a családunk élete, míg vissza nem kapja a
jogsiját.
Vagy legalábbis én ezt így indokoltam. Ennek tudtam be, hogy
mindannyiszor remegni kezdtem az izgalomtól, valahányszor
beültem a kocsiba Sammel.
Ő figyelmeztetett, hogy a Range Rover egy „vadállat”, és nem
igazán alkalmas kezdő sofőrnek, de ha azt akarom, hogy
tanítson, akkor nincs más lehetőség. És volt még valami…
„Amikor a kocsiban ülünk, én vagyok a főnök” – közölte. „Azt
kell tenned, amit mondok, méghozzá mindig, nem számít, mi
az. Világos? Egyébként nem biztonságos.” Tetszett a
szerepcsere. Feszélyezett, hogy én vagyok a „személyzet”
főnöke, és ez kiegyenlítette a dolgokat. Sam csodálatos oktató
volt, türelmes és megértő, amikor nem találtam a rükvercet
vagy nehezen birkóztam meg egy manőverrel. Szokásunkká
vált, hogy Emilyt kocsival vigyük a bölcsibe – ilyenkor mindig
Sam vezetett, mert nem akartuk, hogy a lányom elszólja magát
appa előtt. Amint kitettem Emilyt, felraktuk a
tanulórendszámot, és helyet cseréltünk. Néha órákig vezettem –
megtanultam átkanyarogni a keskeny lakóövezeti utcákon, amit
parkoló autók szegélyeztek, hogy aztán az északi körgyűrű felé
induljak, miközben körülöttem mindenki sávot váltott; és
megtanultam, hogyan haladjak körforgalomban. Noha
Londonban módfelett stresszes vezetni, mi mégis figyelemre
méltóan nyugodtak maradtunk. Nem kiabáltunk rá egymásra,
és ha a pánik jeleit mutattam, Sam azt mindig humorral
hatástalanította.
A vezetéssel töltött óráim a rögeszmémmé váltak, és azon
kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, amikor
Nickkel vagyok, ahogy újra átélem titkos napom csúcspontjait.
– Min mosolyogsz? – kérdezte egyik este a vacsoránál. Az járt
a fejemben, hogy milyen diadallal töltött el, amikor tolatva
sikerült beparkolnom két álló kocsi közé, és magam előtt láttam
Sam sugárzó arcát. Eszembe jutott, hogy mit mondott: „Ha le
tudsz parkolni egy ilyen szörnnyel, akkor rohadtul le tudsz
parkolni bármivel.”
–  Csak örülök, hogy a változatosság kedvéért itt vagy –
feleltem, és áthajoltam az asztal felett, hogy megcsókoljam.
Magamban arra gondoltam, hogy hazuthatok, mert jó okkal
teszem. A család érdekében teszem, hogy kedvére tegyek
Nicknek, és jó, hasznos feleség legyek. Ám egy aprócska részem
tudta, hogy valami nincs teljesen rendben. Zavaros vizekre
eveztem. Amikor este az ágyban feküdtünk, a tekintetem
folyton a komódomra tévedt, és a melltartóim meg a bugyijaim
alá dugott tanulói rendszámtáblára és T betűs matricára úgy
gondoltam, mint szerelmes levelekre.
 
 
Újabb gyártási krízis állt elő, ezúttal New Yorkban. Nick azt
mondta, elmegy egy hétre, de talán még többre is.
– Gyere velem – kérte. – Te és Emily napközben nézelődhettek
a városban, és esténként találkozhatunk.
Fáradtan sóhajtottam:
–  Túl kicsi még ahhoz, hogy múzeumokban totyogjon, arról
nem is szólva, hogy túl meleg lenne neki a város. – Július volt, és
New Yorkban ilyenkor iszonyú a hőség. Ezenkívül Nick
rengeteget dolgozott, és gyakran kellett vacsorázni vinni a
vendégeket, így tudtam, hogy alig látnám. Az ötlet amúgy klassz
volt, de mi lesz így a vezetésemmel?
–  Igen, azt hiszem, igazad van – karolt át Nick. – Csak
egyszerűen utálok folyton elmenni. Emily olyan gyorsan nő, én
pedig kimaradok belőle.
–  Mindennap FaceTime-ozni fogunk, ígérem – mondtam, és
belém hasított a bűntudat. Most mondtam nemet egy hét
nyaralásra New Yorkban. Miért is? Hogy felfrissítsem, hogyan
kell sebességet váltani és ipszilonozni?
Néhány nappal később Sam kivitte Nicket a repülőtérre egy
kora délelőtt. Emilyt eltoltam a babkocsiban a bölcsődébe, majd
siettem vissza a házba. Ültem a konyhában, a tanulórendszámot
előkészítve, a neten gyakorolva az elméleti tesztet, és
igyekeztem nem törődni a magamban érzett furcsa, kalimpáló
érzésekkel. Mi folyik itt? Vajon azért izgulok ennyire, mert
vezetni tanulok, vagy mert Sammel tölthetem az időt? Folyton
azt mondogattam magamnak, hogy az előbbiről van szó, de
tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Még mindig szerettem Nicket, efelől nem volt kétségem – még
mindig szexuálisan vonzónak találtam, még mindig élveztem a
társaságát. Jó házasság volt. Jó, nem volt közös bankszámlánk,
de hihetetlenül nagylelkűen bánt a pénzével. És fantasztikus
apja volt Emilynek. A családja aljas módon viselkedett, de
legalább alig láttuk őket. Az egyébként idilli tájat egyedül Jen
jelenléte csúfította el, de most, hogy megvolt a titkos projektem,
amire koncentrálhattam, ő egyre kevésbé és kevésbé
foglalkoztatott.
Nyilván olvasott a gondolataimban…
Csütörtök volt, és Nick négy napja utazott el. Emilyt beírattam
pár plusz bölcsődei foglalkozásra – rengetegen nyaraltak, így
lett üresedés. Sammel mindennap kimentünk vezetni, és az
intenzív tanulás sokat segített.
– Fordulóponthoz értél – mondta Sam. – Ezt nem szójátéknak
szántam. – Felnevettem, ahogy rákanyarodtam a felhajtóra.
Ebédidő volt, és megálltunk, hogy szünetet tartsunk. – De
komolyan, ezen a héten megtörtént az áttörés. Úgy érzem, hogy
most már tényleg érted az utat. Tudod, ugye, hogy mire
gondolok? Már nemcsak az utasításokat követed, hanem
igazából is vezetsz.
Kikapcsoltam a motort.
– Hű! Köszönöm. Ez rengeteget jelent nekem.
– Jelentkezned kellene a vizsgára.
– Tényleg? Úgy gondolod, készen állok?
– Többé-kevésbé. Jól vezetsz, Natasha. – Valamiért nem hívott
Tashának vagy Tashnek. Azt hiszem, ez a tiszteletadás jele volt
nála.
–  Te pedig remek tanár vagy, Tűzoltó Sam – válaszoltam, és
odahajolva puszit nyomtam az arcára. Az ajkam puhának
érezte a bőrét. – Kérlek, gyere be ebédelni! A hűtőm tele van
kajával, és senki nem fogja megenni.
– Jól van, de ebből nem csinálunk rendszert.
Kiszálltunk a kocsiból, én pedig kinyitottam a bejárati ajtót.
Meglepetésemre a riasztó nem szólalt meg. Elfelejtettem volna
bekapcsolni, mert annyira siettem beszállni a kocsiba? Nick
ragaszkodott hozzá, hogy aktiváljuk, valahányszor elhagyjuk a
házat, én pedig jól nevelt voltam. A takarító nem jött
csütörtökönként, és senki másnak sem volt kulcsa a házhoz…
–  Óvatosan! – suttogta Sam. – Lehet, hogy betörő. Hadd
menjek előre! – Belépett, és átsurrant az előszobán. Én idegesen
álltam a küszöbön, azon gondolkodva, hogy tárcsázzam-e a 999-
et. Ekkor meghallottam a nő hangját.
– Helló, Sam, szépségem! – Jen volt az, és úgy tűnt, részeg.
Berontottam a konyhába.
– Mit keresel te itt? – kérdeztem. – Hogy jutottál be?
Meglengetett egy kulcscsomót a levegőben.
– Régebben itt éltem, ha elfelejtetted volna.
Éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul, a körmeim a
tenyerembe vájnak.
– De már nem itt élsz. Itt szimatolsz a házamban?
Sam a lábát nézte.
–  Kint leszek, ha szüksége lenne rám, Mrs. Warrington –
motyogta, majd kicsoszogott.
Elöntött a harag, de inkább Nickre voltam mérges, mint Jenre.
Miért nem cserélte le a zárakat, amikor a felesége elköltözött?
Miért nem törölte a riasztóból a belépőkódját?
–  Nincs jogod csak úgy bármikor bejönni – közöltem. – Ez
birtokháborítás.
–  Birtokháborítás? – Gúnyosan rám vigyorgott. – Ez nagyon
komoly szó. Kicsit olyan jogászosan hangzik. Csak nem akarsz
megijeszteni?
–  Ugyan, Jen, te is tudod, hogy ezt nem teheted. Add ide a
kulcsokat! Kérem őket! – Kinyújtottam a kezem.
–  Bocsi. – Beleejtette a kulcscsomót márkás kézitáskájába. –
Nicky megkért, hogy maradjanak nálam a kulcsok vészhelyzet
esetére, vagy ha kizárná magát.
 –  Kétlem – vágtam rá, bár volt egy kis esély rá, hogy igaz
legyen. – Nézd, el kell menned. – Tettem felé néhány lépést.
Kissé imbolyogva ült a bárszéken, és éreztem a leheletén a
borszagot. Egy pohár és egy üres üveg állt a mellette lévő
pulton; nyilvánvalóan a hűtőből szedte ki magának. – Mit
keresel itt, Jen? – tudakoltam. – A nap közepe van, Nick pedig
jelenleg New Yorkban tartózkodik.
– Igen, tudom, ne untass ezzel! Korábban már beszéltem vele;
felébresztettem őt, szegény drágámat. Szükségem volt néhány
iratra, tudod, egy adóügy miatt, amit nem találtam a
lakásomban, ezért arra gondoltam, hogy még mindig itt kell
lenniük. Nicky irodájába’ – kezdtek összefolyni a szavai. – Azt
mondta, ha nem vagy itt, nyugodtan jöjjek be, és nézzek körül.
Tudod, sürgős ügy… nem várhat. Ma délelőtt volt egy undok
megbeszélésem a könyvelőmmel; az adóhivatal szerint több
ezer font be nem fizetett adóval tartozom. A rohadékok! Nem
tudok megbirkózni ezzel a szarral, egyszerűen túl sok, túl sok.
Kinyír engem.
Hűvösen végigmértem.
–  És arra gondoltál, hogy a mi borunkba fojtod a bánatodat,
igaz?
–  Ó, ne légy már ilyen szentfazék, Natasha! Amúgy meg, te
beszélsz? Mit keres itt a sofőr, ha? – Felhúzta festett
szemöldökét. – Nicky elmondta, hogy egy hét szabadságot adott
neki, különben őt kérte volna meg rá, hogy segítsen elhozni az
aktáimat.
Haboztam, nem tudtam, mit is mondjak.
 –  Én kértem meg Samet, hogy dolgozzon ezen a héten.
Egyébként meg nem a te dolgod. Szeretném, ha most elmennél.
Erre a fejét rázta.
– Még nem találtam meg az irataimat. Mit gondolsz, lehetnek
a padláson?
– Fogalmam sincs. Kérlek, Jen, menj el!
– Miért? Hogy kefélhess a sofőröddel? Nem hibáztatlak. Nicky
túl sokat van távol, és Sam pedig itt van, és a rendelkezésedre
áll. Ó, ez annyira csábító…
–  Hogy merészeled? – mondtam, és a vállam fölött
hátrapillantottam. Sam kiment már? Mi van, ha meghallja?
–  Ugyan már, nyilvánvaló, hogy le akarod bűvölni róla a
nadrágot. Be kell valljam, magam is szeretem az alacsonyabb
sorból származókat.
Majd felrobbantam a haragtól.
–  Ha nem teszed, amire kérlek, fel kell hívjam Nicket. Nem
hiszem, hogy túlságosan el lesz ragadtatva. – Kockáztattam, de
muszáj volt megtennem. Nagyon toleránsan viselkedett a volt
nejével, de itt biztosan meghúzná a határt. Elővettem a
telefonom.
– Ó, ne fáradj! Hagyd csak aludni! Már megyek is. – Lecsúszott
a bárszékről, és eltámolygott mellettem az előszobába.
Követtem őt, ki a házból, és igyekeztem figyelni rá, hogy
egyetlen bútornak se menjen neki.
Odakint Sam a Range Rover mellett állt, és ahogy Jen
megbotlott a bejárati lépcsőn, majdnem a karjába esett.
–  Berúgott – tudattam Sammel. Ő nekitámasztotta Jent az
utasoldali ajtónak.
– Hazavigyem?
–  Nem bánnád? Nagyon kedves lenne tőled. Kell a címe?
Talán megvan valahol…
–  Nem, minden rendben. Tudom, hol lakik. – Sam vigyázva
beterelte Jent az első ülésre, és becsatolta az övét.
Jen részegen felém intett.
– Mondd meg Nickynek, hogy már nem tudok többet elviselni.
Épp elég ideje tart már. Elég ideje!
Felsóhajtottam.
– Mi tart elég ideje?
– A házasságod! – sikoltotta.
Sam együttérző pillantást vetett rám, majd becsukta az
utasoldali ajtót.
Ahogy néztem, amint elhajt, csak akkor vettem észre, hogy
még mindig a tanulórendszám van a kocsin.
 TIZEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Nick dühös volt, amikor elmeséltem neki, mit csinált Jen. Amint
másnap leszállt a gépe, egyenesen a lakására ment, és ezután
sor került arra, amit ő csak „veszett nagy veszekedésnek”
titulált. Amikor hazaért, lecsapta az előszobában a bőröndjeit,
és bemasírozott a nappaliba.
–  Ezúttal túl messzire ment – mondta. – Túlságosan is
messzire. Én nagyon sajnálom, Tash. De nem fog többet
megismétlődni, gondoskodtam róla.
Már majdnem éjfélre járt. Emily mélyen aludt, én pedig órák
óta néztem a tévét oda sem figyelve, várva, hogy mikor ér haza
Nick. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ennyire
mérgesnek.
– Elvetted tőle a kulcsait? – kérdeztem.
– Még szép.
–  Talán le kellene cserélnünk a zárakat is. Arra az esetre, ha
másoltatott kulcsokat.
Nick megrázta a fejét.
 –  Erre nincs szükség. Csak törlöm a riasztókódját. Ha újra
megpróbál bejönni, a rendőrség automatikusan kijön.
Felálltam, és átkaroltam.
– Kösz, hogy ilyen gyorsan elintézed. Nagyon ijesztő volt. Azt
hittem, betörők vannak a házban. – Csókolóztunk, de éreztem,
hogy kissé tartózkodó. Jen elmondta neki, hogy Sam is ott volt?
Észrevette volna a tanulórendszámot? Úgy döntöttem, hogy
őszinte (vagy részben őszinte) leszek, biztos, ami biztos.
–  Még szerencse, hogy Sam itt volt – mondtam, amikor
szétváltunk. – Sajnálom, hogy nem tudtam, hogy szabadságra
küldted. Ő nem mondta.
Nick levette a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét.
–  Rendes srác, aki lelkes is, de nem szabad
kizsákmányolnunk. Érted, ugye, mire gondolok?
–  Nem szabad, persze hogy nem. – Besiettem a konyhába,
hogy főzzek egy bögre teát. Valójában viszont nem tudtam, mire
gondol. Vajon ezzel homályosan a vezetéssel töltött órákra
célzott? Talán Jen tényleg észrevette a tanulórendszámot, és
elmondta neki. Talán Nick megkérdezte Samet erről, akinek be
kellett vallania. De ha igen, miért nem rukkolt elő vele Nick
azonnal? Miközben forró vizet öntöttem a teafilterre, arra a
következtetésre jutottam, hogy ha tudott is róla, úgy döntött,
nem árulja el, hogy ne rontsa el a meglepetésemet.
Elképesztő, hogy milyen sztorikat találunk ki a saját
megnyugtatásunkra…
Mire visszatértem a nappaliba, Nick már lecsillapodott.
Ültünk a kanapén, átkarolva egymást, miközben a teát
kortyolgattuk a bögréinkből, és elmeséltük egymásnak a külön
töltött héten történteket. Elmondtam neki, hogy Emily kimondta
az első mondatát, amikor a mosógépet pakoltam be: „Zokni
odabent!”
–  Zseniális – nevetett fel Nick, és megszorította a vállamat. –
Tudod, mit? Rosszul vagyok már ettől a folytonos utazgatástól.
Régebben élveztem, de mostanában csak itthon akarok lenni a
családommal. Kihagytam, amikor Emily először járt, most pedig
kihagytam az első mondatát. Ez nem igazságos.
– Rád férne egy kis nyaralás – bólintottam. Hónapok óta nem
volt szabadságon.
–  Többheti szabadságom van, de túl elfoglalt vagyok ahhoz,
hogy kivegyem őket. Kezdenek izgalmasra fordulni a dolgok.
Több hatalmas üzlet áll a küszöbön, nagyobb produkciók
várják, hogy zöld lámpát kapjanak. Mindenki számít rám, és
nem hagyhatom cserben őket.
– De ha többet szeretnéd látni Emilyt…
–  Tudom, tudom. – Felsóhajtott. – Igazad van. Változtatnom
kell néhány dolgon, különben felnő, mielőtt észbe kapok.
Nick lemondott pár nemzetközi utat, és kipróbálta helyette a
videókonferenciát, de azt mondta, hogy nem annyira hatékony,
mint amikor szemtől szembe találkozik az ügyfeleivel. Még
mindig hosszú órákon át dolgozott az irodában és hetente
kétszer-háromszor vacsorázni vitte a kuncsaftokat, de legalább
otthon aludt. Hajnali egy-kettő körül ért haza, csendesen
besurrant, és anélkül vetkőzött le, hogy felkapcsolta volna a
villanyt. Én mindig ébren vártam, csukott szemmel feküdtem
valami furcsa félálomban; képtelen voltam teljesen ellazulni
addig, amíg hideg, meztelen teste a hátamhoz nem simult. A
lehelete gyakran alkoholszagú volt, de nem bántam.
Odafordultam hozzá, és a paplan alatt hozzábújva csókokkal
árasztottam el. Párszor ez átment szeretkezésbe, de
leggyakrabban már elkéstem, és addigra már mélyen aludt.
Samet is alig láttam. Reggeltájban érkezett, hogy elvigye
Nicket az irodába, és esténként hozta haza, de a kettő között
nem jött vissza a házhoz. Úgy éreztem, kerül engem.
Néhányszor küldtem neki üzenetet, arra kérve, hogy vigyen el,
de mindig azt válaszolta, hogy Nickkel van és nem ér rá.
Éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam, hogy mi.
Nagyon hiányoztak a vezetések. Amikor elvittem Emilyt a
bölcsibe a babakocsiban, úgy tettem, mintha a kormánykereket
fognám, ahogy a fák és a postaládák között szlalomozok.
Vacsoránál a lábam a képzeletbeli pedálok fölött táncolt az
asztal alatt. A villámmal váltottam sebességet, miközben
felengedtem a kuplungot, és finoman lenyomtam a gázpedált.
Gondolatban mindig bonyolult manővereket végeztem.
Forgalmas körforgalmakról és veszélyes kanyarokról
álmodtam, meg vészleállásokról, amitől felriadtam.
És ha teljesen őszinte akarok lenni, hiányzott Sam.
 
 
Úgy egy hét múlva Nicknek egy fontos találkozóra kellett
mennie Párizsba. Szerette volna egy nap alatt letudni az
egészet, de a járatok nem kedveztek neki, így muszáj volt ott
éjszakáznia. Sam nagyon korán érkezett, hogy kivigye a
repülőtérre. Míg Nick fent volt az emeleten, hogy elbúcsúzzon
Emilytől, aki még a kiságyában volt, én kiszaladtam a kocsihoz.
–  Vissza tudsz jönni azután, hogy kitetted Nicket? –
kérdeztem.
Sam lesütötte a pillantását.
– A főnök szabadnapot adott…
– Kérlek! Beszélnünk kell.
A vállát vonogatta.
– Kell?
– Igen. Tudod, hogy kell.
Ott kellett hagynom, mert Nick lefelé indult a földszintre.
Besurrantam az előszobába, átkaroltam a férjem nyakát, és azt
suttogtam:
– Máris hiányzol.
–  Hmm, te is nekem. – Hosszan megcsókolt az ajkamon, és a
szemem sarkából láttam, ahogy Sam félrenéz. – Szeretlek, bébi.
– Én jobban szeretlek – ellenkeztem.
 
 
Felkeltettem Emilyt, felöltöztettem, és zabkását készítettem neki
szeletelt banánnal. Nem ment bölcsibe, ezért ott kellett lennie,
amikor beszélek Samnek. És úgy tűnt, hogy mostanság a legtöbb
szavamat megérti, amit mondok, bár nem sokat beszélt. A
szókincse a háztartási tárgyakra, játékokra, állatokra, mamára,
appára és néhány bölcsődei barátjára korlátozódott. Jól ismerte
Samet – valahányszor meglátta, szaladgálni kezdett körülötte,
és azt skandálta, hogy „nínó, nínó”.
– Megnézzük a könyveidet? – kérdeztem, és megfogtam pufók
kis kezét, hogy segítsek neki feljutni a lépcsőn a hálószobájába.
Ez volt egyben a játszószobája is, ehhez illő szekrényekkel és
plüssállatokkal tömött polcokkal. Emilynek nagyobb
könyvgyűjteménye volt, mint a helyi könyvtárnak. Imádta a
képeskönyveket, én pedig nem tudtam leállni a vásárlásukkal,
bár Nick helytelenítette, amikor adományboltban vettem őket.
Én nem láttam, hol ezzel a gond – általában jó állapotúak
voltak, de még ha akadt is néhány furcsa, elszakadt oldal,
Emilynek nem számított. Mielőtt Nickkel találkoztam volna, az
életemet az töltötte ki, hogy az adományboltokat jártam. Ruhát
már nem mertem venni tőlük – Nick megőrült volna –, de
milyen kárt okozhatott néhány használt könyv?
A következő pár órában Emily aktuális kedvenceit
lapozgattuk – egy könyvet Józsi bácsi tanyájáról, meg egy
másikat a babáról, aki nem akart lefeküdni aludni. A lányom
csak most kezdte értegetni a színek fogalmát, és majd
felrobbantam a büszkeségtől, amikor megmutatta az oldalon az
összes piros és kék (vagyis „bijos” és „kjék”) tárgyat.
–  Te okos, okos kislány – mondtam, és szorosan átöleltem. –
Mami nagyon szeret téged.
Rámutatott a narancssárga szoknyámra.
– Kjék! Kjék! – kiáltotta, szerfelett elégedetten önmagával.
Nagyon mulatságos volt vele tölteni az időt, de időről időre a
gondolataim Samre tévedtek. Miért nem jött még vissza?
Folyton hegyeztem a fülemet, hallom-e a felhajtóra guruló
Range Rover hangját. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból
úgy éreztem, ez a találkozó rendkívül fontos.
Nem sokkal tizenegy után jelent meg, éppen akkor, amikor
már feladtam a reményt. Szerintem az elmúlt pár órában csak
ide-oda autózott, azon tűnődve, mit tegyen. De az időzítése
tökéletes volt, mert Emily éppen megkezdte délelőtti alvását.
Amint meghallottam a kerekek zaját a felhajtón, lerohantam
a földszintre, és kinyitottam a bejárati ajtót. Sam kiszállt a
kocsiból, és bezárta a távirányítóval.
– Kérlek, gyere be! Főzök kávét.
Leült az egyik konyhai székre, és engem figyelt, amíg
beindítottam a gépet.
– Hogy vagy, Natasha?
–  Kösz, remekül. Minden rendben. – A kávéfiltert kiráztam a
szemetesbe. – Sajnálom, hogy belekeveredtél a dologba Jennel.
Annyira kínos.
– Semmi gond – felelte.
– Nick nem kérdezett a történtekről?
– Nem.
–  Csak elgondolkodtam, hogy vajon Jen mondott-e valamit,
tudod, rólunk… – Láttam, ahogy elpirul. – Azt hittem, talán látta
a tanulórendszámot, és… levonta a következtetést belőle.
Sam megrázta a fejét.
– Amennyire én tudom, nem látta. Nick nem mondott nekem
semmit. Hazavittem a rendszámokat, remélem, nem baj.
– Igen, ez jól van így, kösz. Remek ötlet volt. Isten tudja, mikor
lesz ismét esélyünk, hogy folytassuk az órákat, mivel Nicknek
ilyen sokszor van rád szüksége jelenleg. Úgy értem, nyilvánvaló,
hogy ő élvez elsőbbséget, de azért kár, mert nem akarom
elveszíteni a lendületet, tudod, és elfelejteni, hogyan kell
vezetni. – Tudtam, hogy összevissza locsogok.
– Új munkát keresek – bukott ki belőle.
– Ó! – Összeszorult a szívem. – Igazán? Miért?
– Szörnyen kényelmetlenül érzem magam.
–  Sam! – Letettem a kávébabos csomagot. – Sajnálom, mert
soha nem volt célom, hogy így érezd magad. A francba…
minden az én hibám. Nagyon sajnálom. Nézd, felejtsd el a
vezetési leckéket. Keríthetek oktatót…
–  Nem miattad van ez – szakított félbe. – Hanem miatta. A
főnök miatt. Miatta  és… a nő miatt. Hányingerem van ettől,
undorító az egész. Ezt nem tudom tovább folytatni.
Értetlenül meredtem rá.
– Ezt meg hogy érted, Sam?
–  Tépelődtem, hogy elmondjam-e neked, vagy sem, nem
tudtam, mit tegyek. Alig aludtam az elmúlt hetekben, folyton te
jártál az eszemben. Ezért kerültelek: túl sok lett ez az egész. Úgy
döntöttem, hogy felmondok, de aztán kérted, hogy
találkozzunk, én pedig arra gondoltam, hogy valószínűleg már
úgyis sejted a dolgot, és különben is, megérdemled, hogy
megtudd az igazságot… Aranyos lány vagy, Natasha.
–  Az igazságot miről? – Leültem mellé a bárszékre. – Sam,
áruld el!
Nagyot nyelt.
– Nick Jen lakására jár. Nagyon sokszor megy oda. Nekem azt
mondta, hogy a számláit segít rendbe tenni, és ne említsem meg
ezt neked, mert halálosan féltékeny vagy, és nem értenéd meg,
de… – Elhallgatott.
– Tudom, hogy anyagi gondjai vannak – mondtam óvatosan. –
És jellemző lenne Nickre, hogy segíteni szeretne. Ez nem
okvetlenül jelenti azt…
– Nem, én is tudom, de…
– De mi? Jobb, ha ezt elmagyarázod.
Komoran nézett az ölébe.
–  Nick mindig arra kér, hogy egy mellékutcában álljak meg,
nem messze a nő lakásától. Addig várnom kell a kocsiban, amíg
indulásra nem kész. Néha órákig van ott. Délutánonként,
esténként… Nem úgy tűnik, mintha mostanában sokat
dolgozna. Aztán hirtelen jött ez a párizsi út…
– Ez milyen gyakran fordul elő?
–  Mostanában? Nagyon gyakran. Korábban talán hetente
egyszer, talán…
A hangom remegett.
– Esténként meddig… meddig marad?
– Nem t’om. Kábé nyolc körül kiteszem, és ilyenkor véget ér a
napom. Gondolom, taxival jön haza. Te tudod, hogy mikor jön
meg.
Elöntött az émelygés, amikor eszembe jutott az összes késő
esti hazaérkezés. Nick azt mondta nekem, hogy külföldi
befektetők csoportját szórakoztatja, bemutatva őket különböző
koprodukciós partnereknek. Azt is mondta, hogy hatalmas
közvetítői jutalékot kap, ha nyélbe üti a dolgot, és hogy ilyen
közel jár hozzá. Olyan meggyőzőnek tűnt.
– Van még más is? – kérdeztem végül. – Van még más is, nem
igaz?
Bólintott.
– Nem tudom, hogy ezt el kellene-e mondanom. Nem akarlak
felzaklatni, Natasha, mivel én tényleg törődöm veled, tudod?
Úgy értem, olyan jól megvoltunk ezekkel a vezetésekkel meg
mindennel… Nagyon tisztellek.
–  Mondd már, az isten szerelmére! – Most már jól láthatóan
reszkettem.
Sam megköszörülte a torkát.
–  Én, ööö… gyanakodtam, de szükségem volt bizonyítékra.
Ezért néhány nappal ezelőtt, miután este kitettem Nicket,
autókáztam egy kicsit a környéken, majd visszatértem, és
távolabb leparkoltam. Gyalog mentem a nő házához, és
elbújtam egy fa mögé, ahonnan jól ráláttam az ablakokra. –
Nagy levegőt vett. – Tudtam, hogy melyik a lakása, mert én
vittem haza, miután becsípett itt, emlékszel? Teljesen kivolt,
nekem kellett felvinnem az emeletre és lefektetnem az ágyára.
Szóval, a helyzet az, hogy tudtam, melyik a hálószobája, és ők
ebben a szobában voltak. Elég nyilvánvaló volt a dolog. Mert a
társalgóban nem égett a villany, de nem húzták be a hálószoba
függönyeit. Mintha nem is érdekelte volna őket, hogy meglátják-
e kettejüket, vagy sem.
– Mit csináltak?
–  Mászkáltak és pezsgőztek, vagy valami ilyesmi. A nőn
valami kimonószerű volt, Nicken pedig fehér hálóköntös. –
Elkapta a tekintetét. – Sajnálom… nagyon szarul érzem magam,
amiért ezt mondom, de…
–  Nem, helyesen cselekedtél. Tényleg. Hálás vagyok érte. –
Szavak jöttek ki a számból, de azt sem tudtam, mit beszélek.
Odabent teljesen összeomlottam, alig bírtam állni.
Megmarkoltam a konyhapultot.
– Jól vagy? – suttogta. – Hozhatok neked valamit?
– Nem, nem, csak most menj el, kérlek! Egyedül kell lennem.
Még egyszer bocsánatkérést motyogott, és kisurrant, halkan
behúzva maga mögött a bejárati ajtót. A földre roskadtam, és a
tenyerembe temettem az arcomat. Samnek nem mondhatott
mást, csak az igazat. Miért hazudna? Semmit sem nyerhetett
belőle, viszont rengeteget veszíthetett. Miközben a könnyeim
megállás nélkül patakzottak az arcomon, anyu egyik
figyelmeztetése csendült hangosan a fülemben: Soha ne bízz
olyan férfiban, aki megcsalja a feleségét!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Most

ANNA

Chris az üzemeltetőktől „szemet vetett” rám, legalábbis

Margaret ezt mondja nekem a reggeli kávézásnál. A konyhában
állunk, a nyitott terű irodánk mellett.
– Nem tudom, te hogy vagy vele – mondja egy kekszet a teába
tunkolva –, de szerintem nem semmi pasi. – Átpillantok a
helyiségen oda, ahol Chris áll a kollégák kis csoportjával: mind
férfiak és mind egyformán öltöznek, mintha egyenruhát
viselnének. Halványkék ing és rosszul álló szürke nadrág a
kiugró sörhasak alatt. Fekete, fűzős cipő és szürke zokni.
Tésztaszerű bőr, unott vonások és túl rövid frizurák az elálló
fülekhez. Chris határozottan a legjobb fogás a módfelett
középszerű bagázsból. Karcsúbb és magasabb, megáldva vastag,
barna tincsekkel. Már felfigyeltem rá, hogy a szeme
mogyoróbarna, a bőre pedig egészséges olajbarna színű. De
még így sem érdekel. – Elvált – teszi hozzá Margaret, és
lehalkítja a hangját. – A felesége elhagyta egy másik pasiért.
Nagyon szomorú történet. Egy ideig maga alatt volt, de úgy
tűnik, hogy kezd rendbe jönni. – Még jobban lehalkítja a
hangját, a száját a bögréje pereme mögé rejti. – Most már jól
van. Úgy tűnik, rátalált Istenre.
– Ó! – felelem, és enyhe csalódást érzek.
– Igen. Önkéntesként dolgozik a Szent Megváltónál… tudod, a
hajléktalanközpontban. – Eszembe jutnak a drogosok, akikkel
néhány hete futottam össze, és magamban megborzongok. – A
minap utánad kérdezősködött. Információkért pumpolt. – Iszik
egy korty kávét, a tekintete az enyémbe mélyed. – Be kell
vallanom, bogaram, nem tudtam neki mit mondani. Már több
mint két hónapja itt vagy, és még mindig nem tudok rólad
semmit…
Kivárok, amíg a hallgatás még természetesnek tűnik. Ha
Margaret így akar a múltamban vájkálni, akkor ez nagyon béna
kísérlet.
–  Azt hiszem, eléggé tartózkodó vagyok – mondom végül,
rávillantva a mosolyomat. – Beletelik egy kis időbe, mire
rendesen megismersz. – Nem mintha valaha is elmondanám
neki az igazat, még akkor sem, ha ezer évig élek.
Margaret kivesz egy újabb kekszet a dobozból.
–  Egyébként próbál még önkénteseket toborozni a
központnak. Én nem mehetek, mert nincs rá időm, de te
egyedül élsz, nem?
– De igen.
–  Hát, akkor lehet, hogy tetszene neked. Adj egy esélyt
magadnak, hogy megismerkedj másokkal! Úgy értem, a többi
önkéntessel – nevet fel –, nem a hajléktalanokkal. Jobb lesz, ha
őket nagy ívben kerülöd.
Visszatérünk az asztalainkhoz, és a nap hátralévő részében a
legújabb kiutalási kérelmek feldolgozására koncentrálok.
Ámulattal tölt el, hogy ez lett mára a világom. Ezt a munkát
egyfajta büntetésként vállaltam, de valójában nagyon élvezem.
A feladatok egyhangúak, de nem annyira egyhangúak, hogy a
gondolataim veszélyes területekre kalandozzanak. Fontos, hogy
lekössem magam: ezt mondja Lindsay, a pszichológusom.
Talán segítene, ha esténként önkénteskednék. Ezen tűnődök,
miközben kikapcsolom a számítógépemet, és rendet teszek az
asztalomon. Itt mindenki pontban délután ötkor elindul haza,
függetlenül attól, mennyi a munka.
Margarettel a lifteknél állunk, amikor Chris mellénk araszol.
Kettejük közé préselődöm, és érzem, hogy Chris készül
valamire.
– Anna – szólít meg –, gondolom, nem érdekel, hogy pár órát
rászánj az idődből hajléktalanok megsegítésére?
– Hát… izé… – Lenézek a padlóra. – A helyzet az, hogy… nem
vagyok benne biztos, hogy bármit tudnék segíteni.
–  Soha ne hidd ezt! Mindnyájan tudunk valamit segíteni –
mondja Chris könnyedén, amikor a lift megérkezik. Az ajtó
kinyílik, mi pedig belépünk. – Amúgy meg csak arról van szó,
hogy körbe kellene kínálni pár bögre teát, fel kellene szolgálni
egy kis krumplit, meg kellene hallgatni embereket, kimutatva a
törődésed. Hallottam, hogyan beszélsz telefonon az
emberekkel… remek érzéked van hozzá.
De azt nem tudod, hogy mennyire gyűlöltem az
embertársaimat. Nem tudod, hogy mit tettem.
– Gondolkodom rajta – felelem, amikor leérünk a földszintre.
Chris tartja velem a lépést, ahogy végigsietek az
előcsarnokon, és belépek a forgóajtóba. Becsúszik mögém, és
hozzáér a hátamhoz, ahogy körbemegyünk.
–  Van néhány kemény dió ügyfelünk – folytatja, miközben
kilépünk a járdára –, de a többség csak utat tévesztett, és csak
ösztönzésre van szükségük, hogy a megfelelő irányba
forduljanak.
Arra gondolok, hogy ez ismerősen hangzik, és azonnal
eszembe jut az elmúlt hat hónap. Volt olyan időszak, amikor
annyira kétségbeesett voltam, hogy könnyűszerrel rákaphattam
volna a drogokra, az utcára kerülve. Talán éppen nekem tenne
jót az önkénteskedés – hálásabbá válnék azért, aki vagyok,
ahelyett, hogy depresszió gyötörne mindazok miatt, amiket
elvesztettem. Ahogy a nagyim szokta volt mondani: „Mindig
van valaki, aki rosszabb helyzetben van nálad.”
Chris megérzi, hogy gyengülök.
–  Próbáld ki pár órára, és nézd meg, tetszik-e! Ha utálod,
ígérem, hogy soha többé nem kérlek erre.
– Rendben – hallom magam, amint kimondom.
–  Fantasztikus! Gyere, erre van! – Karon ragad, és az
ellenkező irányba kezd húzni.
– Hogy most?
– Persze hogy most.
 
 
A Szent Megváltó temploma egy hatalmas Wetherspoon’s
kocsma mögött áll, ami láthatóan valamikor a város legnagyobb
mozija volt. A templom viktoriánus korabeli téglaépület,
túlságosan nagy és barlangszerű az egyre fogyatkozó hívőknek.
Ahogy belépünk egy oldalajtón, Chris elmagyarázza, hogy a
templomot a közelmúltban „újragondolták”, a hajóját
drasztikusan csökkentették, és leválasztott szobákat hoztak
létre a közösségi tevékenységekhez.
–  A konyha ott van, a vécék a keresztelőkút túloldalán. –
Megáll az egyik belső szoba ajtajánál. – Néhány tipp, mielőtt
bemennénk… Legyél barátságos, de ne túl barátságos! Ne adj
meg nekik személyes adatokat a keresztneveden kívül, ne add
meg nekik a telefonszámodat, ne légy az ismerősük
Facebookon! Ne adj nekik készpénzt, mindegy, mit mesélnek
neked. Úgyis csak drogokra költik.
– Nem, persze hogy nem – mondom, és máris szédülök. Miért
csinálom ezt?
Bemegyünk. A terem tele van egymáshoz nem illő
kanapékkal és fotelekkel, foltos dohányzóasztalokkal, a
sarokban pedig egy nagy étkezőasztal áll. Van ott egy
könyvespolc, teli rongyos ponyvákkal és egy halom régi
magazinnal. Úgy néz ki, mint egy ócskásbolt, de van valami
otthonos hangulata. Miután gyorsan végigmérem a csoportot –
csupa férfi –, megnyugodva látom, hogy nincs itt senki, aki
ismerős lenne az ipari parkból.
Chris felemeli a hangját.
–  Srácok! Srácok! Ő itt Anna, aki azért jött, hogy tegyen egy
próbát ma, szóval viselkedjetek vele a legjobban. – A férfiak
többsége ügyet sem vet rá, de páran felém fordítják a fejüket, és
bosszantóan kurjongatnak. – Ugyan, ugyan, semmi ilyet nem
kérek! Itt tisztelettel bánunk egymással, rémlik? – Magamban
megjegyzem, hogy legközelebb valami kevésbé nőiesben
jöjjek… már ha lesz legközelebb.
– Nos, mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezem.
– Lenne kedved főzni egy kör teát? Jövök veled, megmutatom,
mi hol van.
Amíg a konyhában vagyunk, Chris bemutatja a
törzsvendégeket. Az egyik srác nemrég szabadult a sittről,
ahova azért került, mert megverte az anyját; egy másik kémia
szakon végzett, egy harmadik a fegyveres erőknél szolgált.
Elmondja, hogy a többségük a házasságuk felbomlása vagy az
elbocsátásuk után került az utcára – gyakran mindkettő
megesett velük.
– A hajléktalansorba süllyedés nagyon gyorsan végbemehet –
mondja Chris, miközben a gyenge műanyag poharakat tartja,
míg én kitöltöm a teát egy óriási kannából. – Az egyik percben
még boldogan éldegélsz, a következőben nincs feleséged,
munkahelyed, pénzed, otthonod…
–  Igen, ez bárkivel megeshet – felelem, és igyekszem
uralkodni a hangomon, hogy nyugodtnak hasson. Tejet
csorgatunk a poharakba, majd tálcára tesszük őket. – Akkor
megyünk?
Mire visszaérünk a helyiségbe, már több férfi van odabent, és
még pár fiatal nő is jött. Nagy a zaj; a beszélgetéseknek – ha
lehet ezt annak nevezni – éle van. A srácok egymást piszkálják,
és nem barátságosan. Kiosztom a teákat, és felveszem a
rendeléseket a forró virslis tekercsekre és péksüteményekre – a
jelek szerint a helyi pékség adományai, amiket nem adtak el. A
lelkész bekukkant, hogy beköszönjön, majd rohan is tovább.
Még két önkéntes érkezik, mindkettő nő, és azonnal munkához
látnak a konyhában; beüzemelik a sütőt, és nekiállnak kinyitni
a nagy méretű babkonzerveket.
–  Segíthetek? – kérdezem az ajtóban ácsorogva. Itt nagyobb
biztonságban érzem magam a zsoltároskönyvek és színes
üvegablakok között.
–  Nem igazán – mondja az egyik nő, és felemeli a kétliteres
tejesflakont. – Ezt ki hagyta elöl? De most komolyan! – Nem
vallom be, hogy én vagyok a bűnös. Ehelyett kimegyek a
mosdóba, bár valójában nem kell, majd vonakodva visszatérek
a nagyterembe.
Chris megpróbál kártyázást szervezni, de egyik srác sem veszi
komolyan. A hely mostanra zsúfolásig megtelt. Nincs elegendő
ülőhely, így az emberek összeverődve állnak, egy helyben
toporogva. Nem látom az arcukat, és ettől rám tör a szorongás.
Megjelenik egy nagyon magas, kövér ember – a ruhája koszos,
és mackónadrágja ülepéből kikandikál szőrös
kőművesdekoltázsa. Olyan erős bűz árad belőle, hogy
legszívesebben öklendeznék. Galambnak hívják, és jól látható,
hogy mindenki nagy ívben kerüli. Részeg, vagy be van tépve –
egyik sem lehetsz, ha élvezni szeretnéd a központ
vendégszeretetét, de fogalmam sincs, hogy az önkéntesek
hogyan fognak tőle verekedés nélkül megszabadulni. Ez nem az
én dolgom, döntöm el, ahogy püffedt arca rám mered a helyiség
túloldaláról.
– Remélem, nem bánod, de most megyek – mondom Chrisnek.
– Még van mit csinálnom ma este, és…
Felnéz a kártyakeverésből.
–  Ó, de kár! De azért kösz. Remélem, jössz még! Láthatod,
hogy mennyire nagy szükségünk van a segítségre.
Semmitmondó morgást hallatok.
– Akkor viszlát holnap! A melóban.
Meleg nyári este van, már majdnem sötét. Úgy döntök, hogy
nem a Telepen át sétálok haza; nem tűnik valami
biztonságosnak ilyenkor este. Ezenkívül van egy rövidebb út a
templomtól a lakásomig, ami a vasútállomás mellett halad, és a
nagy hídon szeli át a folyót.
Nyugodt léptekkel megyek, és azokra az emberekre gondolok,
akikkel ma este találkoztam, és hálát adok Istennek, amiért nem
hiszem, hogy valaha is ilyen mélyre süllyedek. Legalább van
munkám, és van hol élnem. Legalább élek.
Nem, ne menj oda! Se most. Se soha.
A városközpont halálosan néma. Az összes üzlet és kávézó
már rég bezárt, és csak nagyon kevés ember jár erre. Elhaladok
egypár ember mellett, akik kapualjakban alszanak, meg egy
mozgássegítő robogón haladó nő mellett. Csak amikor elérem a
főutat, és elsétálok egy sor magas iroda előtt, jövök rá, hogy
valaki jön mögöttem. A tempóját az enyémhez igazítja; mintha
szándékosan sétálna ugyanolyan ritmusban.
 A pulzusom felgyorsul, és érzem, hogy azonnal verejtékezni
kezdek. Szeretnék megfordulni, és megnézni, ki az, de feszélyez
a dolog. Alighanem csak valami jámbor lélek tart hazafelé az
állomásról, vagy valaki a kutyáját sétáltatja. Azt leszámítva,
hogy nem hallok kutyát.
Kicsit felgyorsítok, mire a mögöttem jövő is. Csak néhány
méterre lehet mögöttem; hallom súlyos lépteit és zihálását.
Lehet, hogy Galamb? Azt hiszem, ő még mindig a teremben volt,
amikor eljöttem, de persze ettől még követhetett. Igazán buta
dolog volt, hogy nem néztem meg, egyedül vagyok-e. Nagyot
nyelek, és kicsit felgyorsítok, megmarkolva a táskámat. Az
üldözőm is gyorsít. Ha Galamb az, akkor a legkevésbé sem
szeretném a lakásomhoz vezetni.
Talán meg kellene fordulnom, és visszamennem a Szent
Megváltóhoz. Nem tudom, hol él Chris, de talán hazakísérhetne.
Vagy hívhatnék taxit. Általában igyekszem kerülni, hogy
kocsiba szálljak, de ma este talán ez lenne a kisebb rossz.
Nyugodj meg… Azt sem tudod biztosan, hogy követnek-e.
De tudom. Érzem a veszélyt.
Elérem a kőhidat, és végigsimít rajtam az alant rohanó sötét
folyó fuvallata. Itt az esélyem. Pár autó elsüvít mellettem, én
pedig kihasználom a közöttük lévő rést, és átszaladok az út
túloldalára. Most, hogy közénk került a forgalom, végre
megfordulhatok.
Egy alak áll ott, kapucnival a fején, zsebre dugott kézzel.
Karcsúbb, alacsonyabb alak, mint amilyennek képzeltem. Nem
Galamb. Akkor talán egy másik srác a Szent Megváltóból? Lehet
az ottani sok férfiból az egyik. De akár még nő is.
Lehet, hogy ő az? Ott volt ma este? Csak nem vettem észre?
Az alak elfordul, és nekidől a híd mellvédjének, lenéz a vízbe.
Mit akar? Azt várja, hogy visszamenjek? Van egy olyan érzésem,
hogy bárki is az, beszélni akar velem, és ez az érzés erős.
Sarkon fordulok, és futásnak eredek, aztán majdnem elesek,
amikor visszapillantok a vállam felett.
Az alak még mindig ott áll, és lebámul a híd fala felett.
Talán csak képzelődtem.
Amint visszaérek a lakásomba, bezárom és bereteszelem az
ajtót, és az ágyra vetem magam. A szívem vadul kalimpál a
mellkasomban, és fájdalmas nyomást érzek a gyomromban.
Nem tudom elhinni, hogy milyen hülye voltam ma este. Mi
jutott eszembe, amikor arra a szörnyű helyre mentem?
Potenciális veszélynek tettem ki magam…
Mert ha ő lett volna, és tudja, hol talál engem, akkor talán
beszélni fog. Valaki ugyanis szép summát fizetne azért, ha
tudná, hol vagyok. Szép summát, amiből rengeteg piát és drogot
vehetne…
Kiveszem a fényképet a párna alól, és az arcomhoz emelem.
–  Nagyon sajnálom – suttogom, és megcsókolom a gyönyörű
arcát. – Nagyon, nagyon sajnálom.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Sam szörnyű leleplezése óriási csapást mért rám, és az egész

testem annyira fájt, hogy alig tudtam megmozdulni. A
konyhakövet hidegnek és keménynek éreztem az arcom alatt. A
szemhéjam összeragadt, és éreztem a számban a sós könnyek
ízét. Mióta fekhettem ott?
Fentről zajt hallottam. Emily felébredt, és engem hívott.
Térdre kecmeregtem, és felvonszoltam magam a lépcsőn; a
lábam minden lépésnél egyre nehezebbnek érződött.
– Jövök, drágám! – harákoltam, de a torkom olyan kásás volt a
sírástól, hogy egyetlen hang sem jött ki rajta. Bementem Emily
szobájába, és kivettem a kiságyból. Morcosan nézett rám,
mintha le akarna szidni, amiért nem jöttem azonnal. – Sajnálom
– mondtam neki. – A mama most már itt van. – Kitapogattam a
harisnyanadrágja fenékrészét. – Azt hiszem, jobb lesz, ha
kicseréljük a pelusodat. – Bevittem a fürdőszobába, és mint
mindig, most is ellenállt az első pillanattól fogva. – Kérlek,
Emily, légy jó kislány! Most nem tudok még ezzel is
megbirkózni – könyörögtem, és igyekeztem rányomni az
anyagra a ragasztócsíkokat. Emily aggodalmas grimaszba
gyűrte pirinyó arcát. – Jól van, drágaságom, jól van, nem tettél
semmi rosszat. A mama csak egy kicsit szomorú, ez minden. –
Szorosan magamhoz öleltem, és éreztem, ahogy kis szíve
szaporán ver. – Menjünk, és szerezzünk valami ennivalót, jó?
Levittem a földszintre a konyhába, és megpróbáltam
beültetni az etetőszékébe, de rugdalózott és a fejét rázta, így
hagytam, hadd üljön a földre. Itt volt az ebédidő, de fogalmam
sem volt, mit adhatnék neki. Kinyitottam a hűtőt, és a
tartalmára meredtem. Mintha elfelejtettem volna, milyen
ennivaló van benne.
–  Mama! Mama! – Emily odatotyogott hozzám, és átölelte a
lábamat. Megsimogattam a feje búbját, mire értetlenül felnézett
rám. Lenyeltem újra előtörni készülő könnyeimet, és erőltetett
mosolyra húztam a szám.
–  Na, mi van itt nekünk? Egy kis szendvics? Mit szólnál
sonkához, hiszen szereted a sonkát, nem? – Gyengéden
lefejtettem magamról Emilyt, és nekiálltam felszeletelni a
kenyeret. – Ó, nyami, sonkás szendvics, imádjuk a sonkás
szendvicset! Ha megeszed mindet, akkor kapsz egy kis
puffasztott kukit, mit szólsz hozzá? – Locsogtam tovább,
szavakkal töltve ki a csendet, és igyekeztem normális hangon
beszélni. De a fejemben kaleidoszkópként forogtak a borzalmas
képek… Nick és Jen, amint pezsgőt kortyolgatnak
hálóköntösükben, csókolóznak, egymáshoz bújnak, szexelnek.
Vajon most is együtt vannak, e pillanatban, és éppen egy párizsi
hotelszobában dugnak?
Éles fájdalom hasított belém, és amikor lenéztem, láttam,
hogy sikerült megvágnom az ujjamat a kenyérkéssel. Egyfajta
megkönnyebbülés öntött el, és a hideg víz alá tartottam a
kezem. Aztán összeszedtem magam. Nem fogom ezt tenni. Nem
eshetek szét. Koncentrálnom kellett. Legalább Emily kedvéért.
–  Mama ügyetlen volt – mondtam, és egy papírtörlőbe
göngyöltem a megvágott ujjamat, miközben az
elsősegélydobozért nyúltam. Nehéz volt egy kézzel kinyitni a
dobozt, majd letekerni a fertőtlenítő krém tetejét. Emily most
már éhes volt, és kezdett morcos lenni, az etetőszéke lábát
rázta, és hangosan húzgálta a kőpadlón. Gyorsan feltettem egy
tapaszt a sebre, és visszatértem a szendvicsekhez. – Tessék,
szeretnél az asztalhoz ülni, mint a nagylányok? – Letettem a
Peppa malacos tányérját az asztalra. Ő bólintott, én meg
felsegítettem a székre.
Öntöttem a poharába gyümölcslevet, majd leültem vele
szemben, és minden alkalommal megdicsértem, amikor sikerült
egy szendvicsdarabot a szájába tömnie. Túlságosan feldúlt
voltam ahhoz, hogy bármit egyek. Nem akartam mást, csak
sündisznóként összegömbölyödni, úgy tenni, mintha ez meg
sem történt volna. Vagy tombolni a házban, torkom szakadtából
ordítani, a dísztárgyakat a falhoz vágni. De egyiket sem
tehettem. Vigyáznom kellett Emilyre, és úgy kellett
viselkednem, mintha semmi baj sem lenne, de odabent azt
éreztem, hogy mindjárt meghalok.
Ebéd után kimentünk a kertbe. Emily fel-alá totyogott az
ösvényen, Zsiráf Zsuzsit tologatva játék babakocsijában, hogy
időről időre megálljon, elrendezze az apró takarót, és
megcsókolja Zsuzsi nyikorgó feje búbját. Imádta ezt a kemény
műanyag játékot. Nemrég vettem neki egy élethű babát, aminek
benedvesedett a pelenkája és korgott a gyomra, amikor
megnyomta a pocakját, de Zsuzsi már a kezdetektől a kiságy
sarkában ült, Emily pedig örökre hűséges maradt hozzá. És ez
több volt, mint amennyit az apjáról el lehetett mondani,
gondoltam komoran, miközben a teraszról néztem őt.
Hogy történt ez? Vajon az én hibám volt, én tettem valami
rosszat? Minden erőmmel próbáltam jó feleség lenni, már ha ez
azt jelenti, hogy intézem a háztartást, gondozom Emilyt, és
általánosságban támogatom a férjemet. Nem mondtam nemet a
szexre sem. És nem hagytam el magam Emily születése után
sem. Nem panaszkodtam azért, mert Nick messze dolgozott,
vagy mert késő este járt haza. Nem halmoztam fel hatalmas
adósságokat a hitelkártyáján. Nem csaltam meg. Megtettem
mindent, amit csak tudtam, hogy alkalmazkodjak az
életmódjához, noha nem volt könnyű. Feláldoztam a
barátaimat, majdnem odalett a kapcsolatom az anyámmal.
Elviseltem egy csomó szarságot a családjától. És így hálálta
meg… Az égbekiáltó igazságtalanságtól égni kezdett a gyomrom.
Ez annyira nem volt fair! Annyira kegyetlen volt. Nem
érdemeltem meg, hogy így bánjanak velem.
Vagy talán mégis megérdemeltem. Talán ez volt az isteni
büntetés, amiért annak idején tönkretettem Nick házasságát.
Nekem nem okozott nehézséget, hogy elhiggyem, Jen valamiféle
tervet forral, hogy visszaszerezze Nicket, de fogalmam sem volt,
ezt hogyan tudná elérni. Nick mindig azt mondogatta, hogy a
házasságuk már évek óta halott; hogy amikor elütött a
biciklimmel, az felért a megváltással. Hogy én voltam az isten
küldte angyal, aki így adott neki még egy esélyt a boldogságra.
Mindez csak süket duma volt? Nem úgy tűnt. De most… hirtelen
minden légüres térbe került, életem minden eleme kilökődött
az űrbe. Semmi nem volt biztos többé, semmibe nem
kapaszkodhattam, ami biztonságot adna, senkiben nem
bízhattam. Csak a gyönyörű kislányomban.
Aki most a virágágyásban ült a kert alján, ujjait a földbe
mélyesztve. A szívem belesajdult az iránta érzett szeretetbe, és
hirtelen elsöprő vágyat éreztem, hogy a karomba kapjam.
Felálltam, és elindultam az ösvényen, majd leguggoltam mellé.
–  Mit találtál? – kérdeztem. Emily felnézett rám, és
mosolygott. – Ó, már látom! – Hosszú, rózsaszínű, húsos giliszta
tekergőzött a talajban. Felemeltem és odatartottam elé, hogy
megnézze, de ő undorodva grimaszolt. – Jól van, ez csak egy
kukac, mint a dalban. Énekeljük el? Kac-kac, kopasz kukac,
almában vígan mulat… Kac-kac, kopasz kukac… – Elhalt a
hangom. Hogy is volt a többi? Vagy százszor énekeltem a rímet,
de a szavak egyszerűen nem jutottak eszembe.
– Kopackukac – mondta Emily, mintha csak segíteni próbálna.
Olyan szorosan öleltem meg, hogy tiltakozni kezdett, de nem
engedtem el őt.
– A mama nagyon szeret téged – suttogtam. – Nagyon-nagyon-
nagyon.
  
 
Szörnyű éjszakám volt, nem tudtam aludni. A sötétben jöttek a
démonok, a Nickről és Jenről szóló aljas képekkel kínozva.
Meleg volt az éjjel, és majd megfulladtam a szobában.
Vergődtem az agyamat ostromló gondolatok rohama alatt,
amelyek a színtiszta féltékenységtől az abszurd összeesküvés-
elméletekig terjedtek. Mi van akkor, ha Jen erővel
kényszerítette Nicket arra, hogy visszamenjen hozzá? Tudtam,
hogy a férjem anyagilag érintett a volt felesége belsőépítészeti
cégében; talán Nick valamit súlyos csalást követett el, és Jennek
hatalmában állt börtönbe juttatni ezért. Vajon a kapcsolatuk
újrakezdése volt az az ár, amit Nicknek meg kellett fizetnie a
hallgatásért? Nevetséges elmélet volt, de a hajnali órákban
engedtem, hogy egy ideig úrrá legyen rajtam. Képtelen voltam
úgy látni a férjemet, mint olyan gazembert, aki szándékosan
tette ezt velem, noha az igazság az arcomba ordított. Reggel
teljesen lesújtva ébredtem.
Ötkor felkeltem az ágyból, és lementem a földszintre, hogy
teát főzzek és csináljak magamnak pirítóst. Tegnap szinte
semmit nem ettem, és a gyomrom korgott az éhségtől. Emily
még aludt a kiságyban. Ma bölcsődei nap volt, hála istennek –
szükségem lesz a délelőttre, hogy összeszedjem magam. Nicket
aznap estére vártam haza, és el kellett döntenem, hogy mit
csináljak. Pusztán a gondolattól, hogy viszontlátom, elakadt a
lélegzetem és émelyegni kezdtem. Mit mondjak neki? Mi lesz,
ha letagadja? Mi lesz, ha nem tagadja? Nem tudtam, melyik
lenne a rosszabb. Olyan megalázottnak, haszontalannak és
csúnyának éreztem magam. Miért nem vettem észre a jeleket és
állítottam le a dolgot? Miért tűrtem jámboran, hogy Jen
beavatkozzon az életünkbe, és hagytam, hogy visszaszerezze
Nicket? Ők ketten nyilván tökhülyének gondolnak. Szégyelltem
magam a butaságom miatt. El akartam menekülni, hogy
elbújjak, de hova mehetnék? Nemcsak magamra kellett
gondolnom, hanem Emilyre is.
Csak egyetlen ember jutott eszembe, aki befogadhat minket.
Anyu. Meg kell érte alázkodnom. Lesz majd egy csomó „Én
megmondtam”, és „Mit vártál?”, de úgy gondoltam, meg is
érdemlem. Anyu nem fog cserben hagyni. A múltban voltak
problémáink, de mind a Nickkel való kapcsolatomból fakadtak.
Most, hogy ennek vége, arra gondoltam, hogy könnyebbé
válnak köztünk a dolgok.
Vajon tényleg így volt? Valóban vége a házasságunknak?
Szédülni kezdtem a pániktól. Ez nem történhet meg, és mégis
tudtam, hogy megtörtént. Ittam egy nagy pohár hideg vizet, és
próbáltam egyenletesen lélegezni.
Hangokat hallottam a babafigyelőből. Emily felébredt.
Hallottam, ahogy gőgicsél és dúdol a kiságyában. Felöltöttem
hát normális, nyugodt, boldog mama-arcomat, és felmentem az
emeletre.
 
 
Amint hazaértem a bölcsiből, ahol leadtam Emilyt, felhívtam
anyut, és elmondtam neki.
 –  Mekkora rohadék – felelte. – Nem mintha meglepne. Aki
egyszer hűtlen, mindig hűtlen lesz.
Megjelent a takarítónő, én pedig elrejtőztem a hálószobában,
ahol suttogva beszéltem a telefonba.
–  De nem értem, hogy miért ment vissza hozzá? Nem volt
semmi baj a házasságunkkal, boldogok voltunk. Ennek semmi
értelme.
Anyu erre nagyot sóhajtott.
–  Hallottam már ilyesmiről, hogy az exszel való szexet nem
tartják olyan rossznak, mintha egy új valakivel történne a
megcsalás. Úgy gondolom, hogy az a nő tálcán kínálta magát, ő
meg úgy érezte, mintha repetázna. Nick sem különbözik a többi
férfitól. Mindannyian a pöcsük rabszolgái.
– Ne mondd ezt!
Hallottam, ahogy anyu beleszív a cigarettájába.
– Mit mondott neked, amikor szembesítetted ezzel?
Hallgattam egy sort.
– Még nem tettem meg. Párizsban van, állítólag üzleti ügyben,
de akár azzal a nővel is lehet. Ez az egész annyira… annyira
megalázó. Nem harcolhatok Jennel, ő túl erős nekem. El kell
mennem innen. Most.
–  Hmm… Ez szörnyen rossz ötlet – mondta anyu. – Neki
kellene elmennie, nem neked.
– De ma este hazajön – jajongtam. – Mit fogok mondani? Nem
tehetek úgy, mintha minden rendben lenne, nem tudok
ugyanabban az ágyban aludni, tudván, hogy…
–  Most hallgass rám, Natasha! – Anyu hangja rideg lett. –
Hagyd abba ezt az önsajnálatot! Erős pozícióba kell kerülnöd,
mielőtt bármi drasztikusat tennél. Nem sétálhatsz ki csak úgy
egyszerűen, egy penyi nélkül a zsebedben. Fordulj ügyvédhez,
kérj megfelelő tanácsot!
Értelmesen beszélt, de nem akartam meghallani. Nem
akartam várni, most akartam cselekedni.
–  Átmehetünk hozzád, maradhatunk nálad? – kérdeztem
félős, de reménykedő hangon.
Anyu habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem akarok kegyetlen lenni, de drágám, őszintén szólva, azt
hiszem, jobb lenne, ha előbb átgondolnád ezt a dolgot. Itt nincs
hely, még egy gyereknek sem. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy egész nap fűtsek, ahogy az ennivalódat sem
tudom állni. Minimálbéren vagyok bejelentve, te is tudod.
– Anyu, még nem kell fűteni, és én majd segítek!
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Natasha. Erősnek kell
lenned! Ne légy bolond, mint én voltam. A szíved miatt kerültél
ebbe a káoszba, de a fejedre lesz szükség ahhoz, hogy
kikeveredj belőle.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Nick üzenetet küldött, hogy a párizsi járata sokat késik, ne

várjam meg ébren. Amikor hazaért, nem sokkal éjfél előtt, én
már az ágyban feküdtem, és úgy tettem, mintha aludnék. De
közben teljesen éber voltam, az érzékeim élesek, mint egy
állaté, aki érzékeli a közeledő ragadozót. A szívem vadul vert, a
szemem rángatózott a szemhéjam alatt. Próbáltam nem
borzongani, amikor Nick becsusszant a paplan alá, és hozzám
simult. A bőre hideg volt és üde, de ahelyett, hogy felizgatott
volna, mint tette azt sokszor korábban, most csak undorodtam
tőle. Vajon tényleg üzleti úton volt, vagy az elmúlt huszonnégy
órát nála töltötte?
Emily korán ébredt, nem sokkal hat után, én pedig azonnal
átmentem hozzá. Amúgy is ébren voltam órák óta, és örültem a
kifogásnak, hogy felkelhetek. Levittem Emilyt a földszintre, és
bekapcsoltam a tévét. Az egyik kedvenc óvodásműsora ment,
ezért otthagytam, hogy nézze, miközben főztem magamnak egy
bögre teát.
 A ház légköre mintha megváltozott volna. Úgy éreztem, hogy
nem tartozok ide, mintha egy idegen lennék, aki valami
luxusnyaralóban üdül, valaki más cuccait használja, úgy téve,
mintha az ő életét élné. Körbenéztem az összes kütyünkön – a
csilivili konyhai robotgépen, a hihetetlenül drága
gyümölcscentrifugán, az eszpresszógépen, a kenyérsütőn.
Mindezek a csúcskategóriás, márkás cuccok soha nem voltak az
enyémek. Igyekeztem jól érezni magam velük, hogy Nick
kedvére tegyek, de a szívem mélyén én egy átlagos lakótelepi
lány voltam. Itt ez mindig is egy más világ volt, ahol
imposztorként éltem. Hirtelen úgy tűnt, mintha az elmúlt évek
csak játék lett volna, amiben elképzeltem, hol élek.
 
 
Amikor Nick egy órával később lejött, Emilyvel éppen a reggeli
közepén tartottunk.
–  Jó reggelt, szépséges csajszijaim – mondta, majd
mindkettőnknek puszit nyomott az arcára. – Hm, zabkása,
nyami-nyami a pocimba.
–  Poci – visszhangozta Emily, és kását dörzsölt a
pizsamafelsőjére.
Nick beindította a kávéfőzőt, és csinált magának pirítóst.
– Minden rendben? – kérdezte pár perc csend után. – Kicsit…
hát, mintha valahol máshol járnál.
–  Hogy mi? Nem, minden rendben, csak fáradt vagyok. –
Elfordultam, lebiggyesztettem az ajkamat. Korábban már
elhatároztam, hogy normálisan viselkedek, de nyilvánvalóan
nagyon rosszul csináltam. – Milyen volt Párizs?
– Ó, a szokásos. Ment a harc a pénz miatt. Viszont elvittek egy
fantasztikus ebédre, úgyhogy nagyon nem panaszkodhatok. A
steak nem e világi volt, és olyan csokitortájuk volt, hogy
istenem, meghalnék érte! Egyszer el kell oda mennünk,
imádnád! – A hangja nyugodtan csengett; úgy tűnt, mintha
igazat mondana. De tapasztalatból tudtam, hogy a férjem
remekül hazudik: hiszen folyton hazudott Jennek is a
viszonyunk alatt. Ezt nem szabad elfelejtenem.
 
 
A következő néhány hétben Nick főleg otthonról dolgozott.
Bevette magát a ház legfelső emeletén lévő irodájába, és
időnként órákig nem jött ki onnan. Néha hallottam, ahogy
telefonon beszél, Emily szobája felett pedig recsegett a
mennyezet, ahogy fel-alá járkált. Korábban arra vágytam, hogy
több időt töltsön itthon, de most aggasztott, hogy mindennap ott
van. Úgy éreztem, mintha figyelnének, mintha tudta volna,
hogy menekülni akarok.
Sam nem bukkant fel, a Range Rover pedig makacsul a
felhajtón állt. Hol lehetett? Beadta volna a felmondását, ahogy
mondta? Nem akartam megkérdezni, nehogy gyanút keltsek.
Szörnyen rossz érzés volt, hogy esetleg az irántam érzett hűsége
miatt hagyta ott a munkáját. Mi lenne, ha Nick tudná, hogy Sam
elmondta, mit látott? Úgy tűnt, mintha pszichológiai hadviselést
folytatnánk egymás ellen, bár a felszínen minden tökéletesen
rendben volt köztünk.
 Nagyon vigyáztam, hogy ne áruljam el, mennyire sértve
érzem magam, sem azt, hogy minden borzalmas nap minden
percének minden másodpercében csak Nickre és Jenre tudok
gondolni. Néha a képek olyan erősek voltak, hogy tényleg
hányingerem támadt. Elképzeltem, hogy a férjem átmegy hozzá,
és hogyan csatáznak az ágyban – a képzelgéseim néha
erőszakossá fajultak. Valahányszor Nick elhagyta a házat, meg
voltam meggyőződve arról, hogy őt látogatja meg. Amikor
visszajött az edzőteremből, kivettem a sportfelsőjét a
szennyeskosárból, hogy megnézzem, izzadt-e. Átkutattam a
zsebeit, gyanús nyugtákat keresve – vacsoraszámlát két főre,
megrendeléseket virágboltból, romantikus ajándékokat –, de
nem találtam semmit. Ám ez nem jelentette, hogy semmi ne
folyna a háttérben.
Nick telefonja a legújabb ujjlenyomat-védelemmel
rendelkezett, és soha nem adta ki a kezéből. Néha az éjszaka
közepén, miközben hánykolódtam és forgolódtam, ő pedig
mélyen aludt, rám tört az elsöprő késztetés, hogy az ujját
használva lessek bele az üzeneteibe. Elképzeltem, hogy fülledt,
obszcén leveleket találok, olyanokat, amilyeneket nekem
küldött korábban, meg felvételeket róla és Jenről, amin
szexelnek. De nem mertem megkockáztatni, hogy felébresszem.
Nick általában jó hangulatban volt, és úgy tűnt, átállt az
egészséges életmódra – korán kelt, hogy elmenjen kocogni, és
rengeteg undorító kinézetű turmixot csinált magának. Persze
én mindebben csak annak bizonyítékát láttam, hogy Jen
kedvéért túráztatja magát.
 –  Remek ez az otthoni munkavégzés – jelentette ki egyszer
ebédidőben, ahogy egy hatalmas adag salátát lapátolt befelé. –
Sokkal jobb, mint minden reggel a forgalomban ülni. És
fantasztikus, hogy több időt tölthetek a gyönyörű
kislányommal. – Odahajolt Emilyhez, és megcsípte az orrát,
amitől ő sokáig kacagott. – És hogy téged is többet láthatlak –
tette még hozzá, mintegy mellékesen.
A színlelés kimerítő volt, de továbbra is gondoskodtam
Emilyről, jártam manikűröshöz, megrendeltem a bevásárlást,
minden este rendes kaját főztem, és vacsoránál elbeszélgettem
Nickkel az aznapomról, annak ellenére is, hogy alig bírtam
ránézni, és alig tudtam egy falatot legyűrni a torkomon. Az
egyetlen dolog, amire nem tudtam rávenni magam, a vele való
szeretkezés volt – tudtam, hogy akkor nem lennék képes
uralkodni az érzelmeimen, és kiborulnék. Néhányszor
próbálkozott, de alvást tettettem vagy a jó öreg fejfájást vettem
elő, ő pedig rögtön feladta. Ebből arra következtetettem, hogy
csak bűntudatból kezdeményezett, vagy hogy így altassa el a
gyanakvásom. A gondolat, hogy még mindig szerethet,
abszurdnak tűnt.
Azokban az őrült, sötét napokban magamat hibáztattam a
szenvedéseimért. A barátaimnak igaza volt: elárultam a női
testvériséget, összejátszottam egy házas férfival, hogy
megcsalhassa a feleségét. Jen és én helyet cseréltünk. Milyen
tökéletes, mesteri bosszú! Csak éppen az, amit ő tett velem,
rosszabb volt, mint amit én csináltam vele, mert itt szerepelt
egy gyerek is.
 Szüntelen arra gondoltam, ahogy felnőttem: a család mindig
csak engem és anyut jelentette. „A kétfős társaság” volt a
jelszava, és soha nem beszéltünk az eltűnt harmadikról, amitől
már tömeg lett volna. Milyen lenne Emilynek apa nélkül
felnőni? – gondoltam. Még kétéves sem volt, kizárt, hogy
emlékezne arra, hogy valamikor az apja is vele élt. Nekem sem
volt semmilyen emlékem az apámról, és túléltem, nem? Voltak
barátaim, akik gyermekkorukban felváltva éltek egyik szülőnél,
másik szülőnél, akiknek alkalmazkodniuk kellett a különféle
háztartásokhoz, az egymással ütköző szabályokhoz és családi
kultúrákhoz. Ezt nem akartam Emilynek, és tudtam, Nick sem
akarná. Ha egyvalamiben biztos voltam, akkor az az volt, hogy
bármennyire is csatáznánk egymással, mindig Emily érdekeit
helyeznénk előtérbe.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre kétségbeesettebben
vágytam a menekülésre, de anyu tanácsa mindig visszatartott.
Nagyon vacak helyzetben voltam; gyakorlatilag nem volt
megtakarításom, és anyu sem tudott támogatni minket. Mielőtt
bármilyen lépést tennék, titokban pénzt kell felhalmoznom.
De ez nem fog sem könnyen, sem gyorsan menni. Nick a
bankkártyáját a konyhában tartotta egy tálban, hogy bármikor
használhassam, amikor csak kell, de az automatából csak
háromszáz fontot lehetett kivenni vele naponta, és ha túl sokat
veszek ki, észrevette volna. Ezért csak egy lehetőség maradt:
eladni a márkás cuccaimat.
Az egyik este, amikor Nick állítólag az edzőteremben volt,
bementem a gardróbba, és átnéztem a ruháimat meg a
kiegészítőimet. Néhány táskám több mint ezer fontba került –
én akkoriban hülye pénzkidobásnak gondoltam, de Nick
ragaszkodott hozzá. Volt itt több pár rendkívül drága, márkás
cipő, olyan magas sarokkal, hogy alig tudtam járni bennük, és
néhány koktélruha, amit nem is szerettem. Kivettem egy piros
Max Mara kabátot, amit Nick tavaly karácsonyra vett nekem,
mintegy „aprócska” ajándékként. Túl nagy volt rám, de soha
nem jutottam el addig, hogy kicseréljem. A lustaságom és a
pazarlás émelyített, de legalább akadt némi vagyontárgyam –
még ha használtak is, csak érnek valamennyit.
Kivettem az ékszerdobozomat az öltözőasztalból, és
kiürítettem az ágyra. A nyakláncok, gyűrűk és fülbevalók
halmaza kincsként csillogott a lámpafényben. A fülbevalókat
párokba rendeztem, és kibogoztam a láncokat. Felpróbáltam a
gyűrűket, és megnéztem a tőlük csillogó ujjaimat. Mennyit ért
mindez? Néhány ezret? Néhány százat? Fogalmam sem volt
róla, hogyan lehetne a legjobban eladni őket. Talán el kellene
vinnem őket egy zálogházba. Komoran felnevettem. A nagyim
egyszer elmesélt egy történetet arról, hogy az édesanyja zálogba
adta a jegygyűrűjét, hogy enni tudjon adni a gyerekeinek.
Tragikusan hangzott, mintha csak egy Dickens-regényben
szerepelt volna. És most itt voltam én, a huszonegyedik
században, és ugyanezt fontolgattam. Teljesen a férjemtől
függtem, a pénze nélkül tehetetlen voltam.
A földszinten kinyílt a bejárati ajtó, majd újra becsukódott.
Nick tért vissza. Sietve bedobáltam az összes ékszert a dobozba,
amit visszatettem a helyére.
 – Jó volt az edzés? – kérdeztem, amikor bejött.
– Szuper volt, kösz. – Megcsókolta a fejemet. – Holnap délelőtt
egy megbeszélés lesz az első teendőm a Heathrow-nál, szóval
nem fogom tudni elvinni Emilyt a bölcsődébe, attól tartok. – Ez
megint egy új szokása volt: az odaadó apukát játszotta, ahogy
egyik kezével tolta a babakocsit, a másikban pedig zsírszegény
tejeskávéját fogta.
A lehető legközömbösebb hangomon szólaltam meg:
– Sam jön érted?
– Igen, hát persze – felelte fogkrémtől habzó szájjal. – Miért?
–  Csak mert egy ideje nem láttam. Akkor még mindig neked
dolgozik?
– Igen. – Furcsálló pillantást vetett rám. – Miért ne dolgozna?
– Ó, semmi, én csak… Nincs oka – hebegtem.
Nick beleköpött a mosdóba.
–  A megbeszélés a nap nagyobb részét igénybe veszi, szóval,
ha szükséged van rá, hogy segítsen valamiben, csak szólj neki!
–  Kösz. – Elfordultam, nem akartam, hogy lássa az arcomra
kiülő megkönnyebbülést. Szóval Sam végül mégsem hagyta el.
Holnap majd írok neki egy üzenetet, és megkérem, hogy jöjjön
vissza ide, miután kitette Nicket.
 
 
–  Annyira aggódtam – kezdte Sam, alighogy kinyitottam a
bejárati ajtót. – Szüntelen rád gondoltam, annyira rosszul érzem
magam azért… hát, tudod…
–  Nem szabad így érezned! Jól vagyok, de komolyan. –
Hátraléptem, hogy beengedjem. – Kösz, hogy átjöttél!
Gyönyörű nap volt, és a napfény beáradt a ház hátsó oldalán
található hatalmas tetőablakokon. Sam járt már bent korábban
többször is, de most láthatóan meglepődött a csillogó
gránitfelületek és a fényes fehér szekrények, a hatalmas tűzhely
és a divatos krómcsapok láttán.
–  Azt hittem, hogy kiléptél vagy kirúgtak – mondtam. – Volt
egy olyan rémálmom, hogy az egészet elmondtad Nicknek…
–  Dehogy! Soha nem tennék ilyesmit. – Elhallgatott,
végisimított a konyhapulton. – Nem adtam be a felmondásomat,
de nagyon is keresek új állást.
–  Kérlek, ne lépj ki, még ne! – Közelebb léptem hozzá. –
Legalább addig ne, amíg én… – Elhalt a hangom. Bízhatok
benne?
–  Mi az, Natasha? Ha szükséged van a segítségemre, csak
mondd! Nem foglak besúgni, ígérem. – Olyan nyíltnak tűnt az
arca, a tekintete olyan becsületesnek. Éreztem, ahogy meleg
mosolya eláraszt, és ettől legszívesebben sírva fakadtam volna.
Olyan elszigeteltnek és nyomorúságosnak éreztem magam az
elmúlt két hétben, de most Sam visszatért, és ő a barátom volt.
Láthatóan az egyetlen, aki maradt.
–  Van néhány cucc, amit át kell vinnem anyámhoz –
magyaráztam. – Bérelhetnék valakit, akinek furgonja van, de
igyekszem spórolni, és…
Sam közbevágott.
– Akkor elhagyod?
Elhagyni őt. Olyan szomorúan, olyan véglegesen hangzott.
 –  Hát, nem tudom biztosan, hogy mi lesz a vége, időre van
szükségem, hogy átgondoljam, mi a legjobb lépés. Igazából
Emily érdekében.
–  Ne menj anyádhoz! Gyere és lakj velem! – buggyant ki
belőle. – Találunk együtt egy helyet. Nem lesz sok pénzünk, de
szerzek új állást, vagy kereshetsz te munkát, és addig én
vigyázok majd Emilyre.
Rámeredtem. Ezt meg hogy értette?
–  Ó, istenem, kösz, Sam, hihetetlenül kedves tőled, de… nem
tehetlek ki ilyen…
– Veled akarok lenni.
– Ó, hát, izé, ööö – dadogtam.
– Vannak… vannak irántad érzéseim, Natasha.
Az arcom már rózsaszínűen lángolt.
– Ó… értem, én, izé…
Ömleni kezdtek belőle a szavak.
–  Neked is vannak, tudom, hogy vannak. Már a kezdetektől
vonzódtunk egymáshoz. Eleinte rosszul éreztem magam ettől,
kínos volt. Arra gondoltam, hogy talán abba kellene hagynom
ezt a munkát, és elfelejteni, hogy valaha is találkoztam veled, de
aztán elkezdtél vezetni tanulni, és tudtam, hogy amit érzek, az
valóságos. Mit számít, hogy Nick és Jen úgy dugnak, mint a
nyulak? Most már legalább nem kell bűntudatot éreznünk
emiatt.
– Sam… Én nem is tudom, hogy mit mondjak…
–  Nem érdemel meg sem téged, sem Emilyt! Boldogok
lehetünk együtt, Natasha, tudom, hogy azok lehetünk! Nincs
szükségünk pénzre vagy flancos kocsikra, sem márkás ruhákra.
Csak egymásra van szükségünk!
Felém lépett, és átölelt. Éreztem, ahogy nekidőlök a
mellkasának, és a patakzani kezdtek a könnyeim az arcomon.
Teljesen összezavarodtam. Már fogalmam sem volt róla, hogy
mit vagy kit akarok, vagy hogy mi a francot művelek az
életemmel.
–  Jól van, jól van – suttogta halkan. Felemelte az államat,
felfelé döntve az arcomat, majd lehajolt, és megcsókolta az
ajkamat. Érzelemhullám söpört végig rajtam, és azt vettem
észre, hogy hevesen visszacsókolom. Így maradtunk, úgy tűnt,
percekig, képtelenek voltunk elszakadni egymástól. – Vigyázni
fogok rád, Natasha! Velem biztonságban leszel.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Hagytam, hogy Sam felvezessen a lépcsőn. Egész testemben

remegtem – vágytam rá, és mégsem akartam őt, a csókjaitól
megrészegültem, mégis rettegtem attól, hogy mi fog történni
ezután. Elértük a hálószobát; az ajtó nyitva állt, és láttam, ahogy
az óriási ágy csak ránk vár. De az nem az én ágyam volt, hanem
a miénk, az enyém és Nické. Számtalanszor szeretkeztünk rajta.
Tényleg ezt akartam, vagy a bosszú gondolata indított be? Ha
Nick lehetett hűtlen, én is megtehetném…
Sam elkezdte levenni az ingemet. Csak bámultam a
gombjaimat kioldó ujjait, és pánik kerített hatalmába.
– Sajnálom – szólaltam meg. – Ezt nem tudom megtenni. Most
nem, itt nem. Helytelennek érződik.
A keze azonnal lehullt az oldala mellé.
– Bocs… azt hittem, hogy szeretnéd…
–  Szeretném is. De nem tehetem. Az én hibám. Nem kellett
volna… – Elhúzódtam tőle. – Tényleg vannak érzéseim irántad,
Sam, de most nem érzem magam jól. Megbántottnak érzem
magam Nick miatt… küszködöm, érted?
– Persze hogy küszködsz. – Olyan feszengve nézett rám, hogy
abba belesajdult a szívem. – Sajnálom, nagyon sajnálom…
Natasha, kérlek … nem akartalak kihasználni.
– Tudom. Csak éppen a dolgok jelenleg kissé összekavarodtak.
Nem tudok tisztán gondolkodni.
– Igen, megértem, igen – motyogta. – És én csak fokozom.
– Nem, nem erről…
– Jobb lesz, ha az anyádhoz mész, megértem.
Felsóhajtottam.
– Igen. Azt hiszem, jobb lesz.
– Igen, én is azt hiszem. – Az ajtó felé hátrált. – Ha szükséged
van segítségre a cuccaid költöztetéséhez, csak szólj, oké?
–  Kösz, Sam. – A szám könnyes mosolyra görbült. – Nagyra
értékelem.
Gyakorlatilag kiszaladt a házból, kocsiba ült, és elhajtott. Nem
hallottam felőle a nap hátralévő részében, és amikor később
hazahozta Nicket, ügyeltem rá, hogy ne találkozzunk.
Borzalmasan éreztem magam, és újra meg újra lejátszottam
magamban a kínos jelenetet a hálószobában, amitől a gyomrom
mindannyiszor összefacsarodott fájdalmában. Még mindig
éreztem Sam csókjainak ízét az ajkamon, még mindig éreztem,
ahogy a nyelve hegyével bebarangolja a számat, a borzongást,
ahogy az ujjai megérintik a bőrömet, miközben kigombolja az
ingemet. Egy részem sóvárgott utána, vágyott rá, hogy
visszatérjen, és rendesen befejezze a megkezdett munkát, míg
egy másik részem soha többé nem akarta látni.
  
 
Nick ismét kezdett bejárni az irodába: a jelek szerint újabb
krízis fenyegetett, és szükség volt rá. Sam minden reggel
megjelent, hogy szokás szerint bevigye őt, de én távol tartottam
magam tőle. Tudtam, hogy noha elutasítottam, attól még
segíteni fog nekem. Talán önző dolog volt tőlem, hogy így
kihasználtam, de úgy éreztem, nincs más választásom.
Igyekeztem kiverni a fejemből a kínos incidenst, és folytattam
a szökésünk előkészületeit. Sikerült leszívnom néhány száz
fontot Nick bankkártyájával, és írtam egy titkos listát arról,
hogy mit fogok magammal vinni: ruhákat, személyes használati
tárgyakat, iratokat, babacuccokat, és ami még fontos volt; az
eladásra szánt holmikat. Szörnyen nehéz volt megjátszani,
mintha nem lenne semmi baj. A fejemben folyton ott keringtek
a féltékeny gondolatok és képek, éjjel-nappal. Nem tudtam
aludni, és lefogytam. Nem folytathattam ezt így, mivel kinyírt a
dolog. Hamarosan le kellett lépnem, akár volt elég pénzem,
akár nem.
Végre eljött az esély. Csütörtök este volt, és Nick kissé
idegesen jött-ment a munkából.
– Torontóban minden befuccsolt – mesélte. – A koprodukciós
partnerünk ellen felszámolás indult. Holnap oda kell repülnöm,
és megpróbálnom megmenteni a műsort, különben
mindannyian szerződésszegést követünk el.
A gyomrom fordult egyet, de folytattam a bárányragu
kevergetését.
 – Meddig leszel távol?
–  Nem tudom biztosan. Legalább egy hétig, talán kettőig. Ki
tudja? Sajnálom, drágám, ez szar ügy!
Vállat vontam.
– Értem. Ha menned kell, akkor menned kell.
Aznap este szerelmeskedtünk, először azóta, hogy rájöttem a
viszonyára. Egészen addig kerültem őt, de valamilyen oknál
fogva aznap én is annyira akartam, mint amennyire láthatóan ő
vágyott rá. Talán azért, mert úgy éreztem, hogy ez lesz az utolsó
alkalom. A szeretkezésünk szívszorítóan gyengéd volt,
búcsúnak vagy még inkább bocsánatkérésnek érződött. Volt egy
pont, amikor azt hittem, hogy be fogja vallani az árulását, de
aztán a pillanat elmúlt. Azt hiszem, talán mondhattam volna
valamit, hogy erre ösztönözzem. Talán mondanom kellett volna
valamit. Talán, de csak talán, visszaléphettünk volna a szakadék
széléről, és megmenthettük volna magunkat. De nem tettük.
–  A járatom csak délután egykor indul, úgyhogy Sammel
kitehetjük Emilyt a bölcsődében – mondta Nick másnap reggel,
amikor letett egy bögre teát az éjjeliszekrényemre. Még nagyon
korán volt, és álmosnak éreztem magam. Nick már ezer éve fent
lehetett, a bőröndjét csomagolta. – Majd én felkeltem. Te meg
legalább kialudhatod magad. – Behúzta a bőrönd cipzárját, és
kitrappolt a szobából.
Ittam egy korty teát, majd visszadőltem, és behunytam a
szemem. Rosszul aludtam, és nagyon vonzónak tűnt az ötlet,
hogy még heverésszek az ágyban. Mivel Nick jó ideig nem fogja
látni Emilyt, nem fogok amiatt morogni, amiért vele tölti a ma
reggelt. Hallgattam, ahogy hízeleg neki, miközben kicseréli a
pelusát, majd leviszi a földszintre, ahol elkészíti a zabkásáját.
Könnyek gyűltek össze lezárt szemhéjam mögött, amikor
eszembe jutott, milyen boldogok voltunk Emily születésekor.
Hogy Nick milyen készségesen kelt fel éjjelente többször is,
hogy megnézze, még akkor is, ha másnap fontos megbeszélések
vártak rá. Soha nem bliccelte el, hogy foglalkozzon vele, amikor
csak tudott. A lépésem porig fogja sújtani, de ez az ő hibája volt,
nem az enyém, emlékeztettem magam.
Úgy húsz perccel később Nick visszajött a szobába, homlokon
csókolt, és suttogva elbúcsúzott. Azt hitte, hogy visszaaludtam,
pedig nem. Álmodoztam, magamban a levelet fogalmaztam,
amit majd a párnáján hagyok, elképzeltem a reakcióját, amikor
elolvassa, és rájön, hogy elmentünk.
Nick lement a földszintre, és újabb pár perc múlva
becsukódott a bejárati ajtó. Elképzeltem, ahogy Sam felemeli
Emilyt, és becsatolja a gyerekülésbe. Aztán a Range Rover
kigurult a felhajtóról, és csend lett. Amint biztos voltam benne,
hogy elmentek, felkeltem.
Csábító lett volna azonnal elköltözni, de úgy döntöttem, hogy
csak közvetlenül Nick visszatérte előtt teszem meg. Úgy kellett
tennem, mintha minden normális mederben folyna, hogy ne
keltsek gyanút. Nick szeretett mindennap felhívni minket
FaceTime-on, és feltűnne neki, ha nem lennénk otthon.
Ráadásul anyu még mindig nem örült annak, hogy hozzá
költözzünk, ezért nem akartam erőltetni.
Noha rengeteg időm volt, alig vártam, hogy elkezdjek
csomagolni. Kihagytam a reggelit, és fogtam pár szemeteszsákot
a konyhából, majd teletömtem őket táskákkal és cipőkkel. Aztán
minden ruhámat kivettem a gardróbból, és három kupacba
rendeztem őket: az egyiket viszem, a másik marad, a
harmadikat pedig eladom. A „viszem” kupac túl nagy volt. Anyu
házában csak két hálószoba volt, ezért a régi szobámban fogok
lakni, amit Emilyvel osztok meg. Fogalmam sem volt róla, hogy
Nick könyörögni fog-e azért, hogy azonnal térjek vissza, vagy
örökre elmegyek. Úgy döntöttem, később még visszajöhetek,
hogy összeszedjem a többi cuccot. Jobb lesz, ha nem borítom ki
anyut.
Mire felocsúdtam, már késő délelőttre járt, eljött az ideje,
hogy elmenjek Emilyért. Ahogy az üres babakocsit a bölcsőde
felé toltam, a lépteimbe könnyedség költözött. Szóval
megtörténik. Tényleg megtörténik. Nem futottam el; hanem a
kezembe vettem az életem irányítását.
A délelőtti foglalkozásnak még nem volt vége, ezért a járdán
vártam, a gondolataimba merülve. Nick járata nemsokára
felszáll, és elképzeltem, ahogy ő hamarosan Kanada felé repül,
minden kétséget kizáróan roppant elégedetten önmagával,
áldott tudatlanságban afelől, hogy a házasságának vége.
Bálványoztam őt, meg voltam győződve róla, hogy ő életem
szerelme, de most meglehetősen szánalmasnak találtam. Miért
voltak olyan gyengék a férfiak, amikor szexre került sor?
Borzalmasan szomorú voltam, hogy az életünk ilyen rosszul
alakult, de egyben erősnek is éreztem magam. Nick végül majd
rájön, hogy én nem valami hülyegyerek vagyok, akit eltaposhat.
Talán volt még közös jövőnk, talán nem. De ha volt is, akkor
arra majd egyenlő feltételek mellett kerül sor.
Mostanra megérkezett a többi anyuka, nagymama és
bébicsősz, hogy elvigyék a kis drágákat. A főbejárat kinyílt, mi
pedig becsörtettünk, hogy a folyosón várjunk. A gyerekek úgy
özönlöttek ki a játszószobából, mintha konfettiágyúból lőtték
volna ki őket: kiabáltak, és színes papírokat lengettek, rajta a
rajzaikkal. Következett a szokásos tumultus, a kabátok
keresgélése és a vonakodó kisgyerekek babakocsiba csábítása. A
tömeget fürkésztem, a fejecskék hullámzó tengerében Emily
ismerős szőke fürtjeit kutatva. Gyakran utoljára hagyta el a
játszószobát, mert szeretett még egyszer utoljára lecsúszni a
csúszdán, vagy még egy kockát feltenni a tornyára.
– Mrs. Warrington! – szólított meg Kerry, az egyik bölcsisnéni.
– Minden rendben?
–  Igen, minden rendben, kösz. Hol van Emily? Mint mindig,
most is piszmog még? – Nevettem. – Igyekszik megdolgozni a
pénzéért?
Kerry a homlokát ráncolta.
– Emily nincs itt.
– Hogyan? Itt kell lennie; a férjem hozta be reggel.
A nő megrázta a fejét.
– Egész délelőtt nem volt itt.
Ennek semmi értelme nem volt. Elrohantam mellette, és
beszaladtam a játszószobába, ahol azt kiabáltam:
–  Emily! Emily! – Leszámítva az éppen rendet rakó
bölcsisnéniket, a hely üres volt. Kerry utánam jött, és most felé
fordultam. – Biztos egy másik szobában van. Vagy a kertben.
Biztos kint maradt a szünetben… Jézusisten, nem ellenőrizte
senki?
Kerry megérintette a karomat.
– Talán jobb lenne, ha felhívná a férjét.
– Nem tudom… egy torontói gépen ül – vágtam rá. – Behozta
Emilyt, tudom, hogy behozta! Ez felháborító, elvesztették a
gyerekemet! – Alig mondtam ki e szavakat, a pulzusom
fékezhetetlenül felgyorsult.
– Nem veszítettük el Emilyt, Mrs. Warrington – közölte Kerry
határozottan. – Soha nem is hozták be.
–  De, biztosan behozták! – A tekintetem körbevillant a
termen, arra számítva, hogy Emily kukucskál ki egy játékkal teli
szekrény mögül, huncut arckifejezéssel. Imádott bújócskázni.
Otthon ezer éven át is képes volt elrejtőzve maradni a kanapé
mögött, neszt sem ütve, míg én úgy tettem, mintha keresném.
Kerry láthatóan feszengett.
–  Nézze, nem akarok udvariatlan lenni, de maga és a férje…
szóval maguk… izé… külön élnek?
– Nem! – kiabáltam dühösen. – Ma reggel Emilyvel hagyta el a
házat. A sofőrünk vette fel őket, és úgy volt, hogy idehozzák
Emilyt.
–  Biztos vagyok benne, hogy van erre valami egyszerű
magyarázat. Ha a férje nem érhető el, talán megkérdezhetné a
sofőrt. Ő tudni fogja?
–  Igen. Igen, hát persze. – Sam majd megmagyarázza,
gondoltam magamban, miközben a telefonom után nyúltam.
Hívtam a számát, de az egyenesen hangpostára kapcsolt. – Az
isten bassza meg!
Kerry összerezzent.
–  Talán jobb lenne, ha bemennénk az irodába. A délutáni
csoport bármelyik pillanatban megérkezhet.
– Nem, hazamegyek! Majd onnan elintézem.
– Biztosra veszem, hogy ez csak egy keveredés!
–  Igen. – De a gondolataim már pörögtek. Miért volt Sam
telefonja kikapcsolva? Talán balesetet szenvedtek, úton a
bölcsibe? A fejemben ott kavarogtak a képek az összezúzott és
szétroncsolt Range Roverről. Talán túl súlyosak a sérüléseik
ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek velem. Próbáltam hívni Nick
telefonját, de az is ki volt kapcsolva.
Kirohantam a játszószobából a kihalt folyosóra. Emily üres
babakocsija ott állt, és a szívem akkorát dobbant, mintha valaki
ki akarná tépni a mellemből. Durván kilöktem a kocsit az ajtón,
és elindultam az utcán, de néhány méter után a térdem
megbicsaklott alattam. Az egyik ház előtti alacsony fal felé
támolyogtam, és lecsúsztam mellette. Szédültem, és alig kaptam
levegőt.
Mit kellene tennem? Hívjam a rendőrséget? Telefonáljak a
kórházakba? Talán valaki már megpróbált vezetékes telefonon
keresztül kapcsolatba lépni velem. Vagy kiküldtek valakit
hozzám, amíg én itt voltam. Hiszen ezt szokták tenni, amikor
rossz hírt hoznak, nem? A rendőrség megkeres. Mi van akkor,
ha valahogy elkerültem őket, amíg idejöttem? Haza kellett
mennem!
 Valahogy sikerült feltápászkodnom. Próbáltam futni, de
ólomnehéznek éreztem a lábamat. A gondolataimban ott
keringtek a képek a hordágyon vagy kórházi ágyban fekvő
Emilyről. Hol lehet? Súlyosan megsérült vajon? Vagy akár…?
Nem, nem hagyhattam, hogy erre gondoljak. Ha a
legrosszabbon töröm a fejem, akkor összeomlok!
Nem tudom, hogyan jutottam vissza a házba. Nem
emlékszem, hogyan nyitottam ki a bejárati ajtót, és csak
halványan rémlett, hogy a riasztó nem szólalt meg. Amint bent
voltam, máris rohantam a vezetékes telefonhoz.
Nem sípolt, nem voltak hangpostaüzenetek. Újra
megpróbáltam felhívni Nicket és Samet, de a telefonjuk még
mindig ki volt kapcsolva. Nem maradt más választásom –
telefonálnom kellett az összes sürgősségi ügyeletre. Nekiálltam
tárcsázni a számokat, de csak választási lehetőségek közül
válogathattam, és egyik sem illett az én helyzetemre, így nem
jutottam el az ügyfélszolgálatig. Felhívtam a rendőrséget, és
elmagyaráztam, hogy miért aggódom. A telefont felvevő rendőr
együttérző volt, de nem tudott semmilyen információval
szolgálni. A nő kérte, hogy mondjam meg „az érintett jármű”
rendszámát, de fejből nem tudtam, így azt mondtam, hogy
megkeresem a papírjait, és visszahívom.
Az egész annyira valószerűtlennek hatott. A ház furcsán
csendes volt, ahogy felmentem a lépcsőn Nick irodájába.
Émelyegtem az aggodalomtól – nemcsak Emilyt, de Nicket is
féltettem. Meg Samet.
Amikor elhaladtam Emily hálószobája mellett, észrevettem,
hogy az ajtaja nyitva áll, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy bemenjek. Minden másmilyennek tűnt – ridegnek és
csupasznak. A matrac le volt húzva, és a polcok szokatlanul
rendezettnek tűntek, mintha valaki kiválogatta volna a
játékokat, és félredobott volna néhányat. Hiányzott az
építőkockás doboza és a kis babakocsija. És ami a legrosszabb,
Zsiráf Zsuzsit sem láttam sehol.
Átmentem a szobán, kinyitottam a szekrényajtót, és
felsikoltottam. A kis fa vállfák üresek voltak. Emily összes
ruhája eltűnt.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Beszaladtam a hálószobánkba, és kitártam Nick szekrényének

ajtaját. Emilyéhez hasonlóan gyakorlatilag ez is üres volt.
Nyilván azalatt jött vissza a házba, amíg én a bölcsődében
voltam, és összeszedte a cuccait. Lélegzet után kapkodva
rogytam térdre.
Nick hagyott el engem.
És ami ennél is rosszabb, elvitte Emilyt.
Becsaptak. Valószínűleg most is éppen Jennel kortyolgatták a
pezsgőt, és tósztot mondtak a ravasz csalásra. Sam elárult
engem: elmondta Nicknek, hogy mit tervezek, és Nick úgy
döntött, megelőző csapást mér rám. Megborzongtam, amikor
eszembe jutott, hogy a férjem milyen kedves volt aznap reggel,
teát hozott nekem, és felajánlotta, hogy felkelti Emilyt, és elviszi
a bölcsibe. Nyilván végig önelégülten vigyorgott, ahogy a
kocsival elhajtottak. Nem csoda, hogy kikapcsolta a telefonját, a
rohadék! És nem azért tette, mert a repülőn ült, hanem azért,
mert nem akart beszélni velem. Mert vele volt. Milyen
hihetetlenül hülye voltam…
Potyogtak a könnyeim, és erősen remegni kezdtem. Emily,
Emily… sikoltottam a nevét az üres szobában. Csak ő volt
nekem; nem létezhettem nélküle. És ő sem létezhetett nélkülem.
Soha nem voltunk távol egymástól néhány óránál többet azóta,
hogy megszületett. Borzasztóan fogok neki hiányozni, és nem
fogja érteni a dolgot; hihetetlenül feldúlja majd. Az anyjára volt
szüksége, nem arra a ribancra, aki semmit sem tud a
gyerekekről!
Forgott velem a világ, óriási fejfájás készülődött. Lassan
feltápászkodtam, és letántorogtam a földszintre. A
gondolataimat eltompították az érzelmeim, de egyvalami
kristálytiszta volt: haza kell hoznom a lányomat, oda, ahová
tartozik.
Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és egy hajtásra kiittam.
Nick biztosan Jen lakására ment. Odamegyek, és szembesítem
őket a tettükkel. Nem fogok törni-zúzni, nem hívom a
rendőrséget. Higgadt maradok, és megőrzöm a hidegvérem.
Csak adjátok ide Emilyt, ezt mondom majd, engem csak ez
érdekel. Nem akartam Nick pénzét; megtarthatott mindent, ami
engem illet. És nem fogok érte megverekedni Jennel, legyen
csak az övé. De Emilyből fikarcnyit sem engedek. Az ő érdeke az
volt, hogy az anyjával legyen, és ezzel minden bíróság egyetért
majd! Hatni fogok Nick józan eszére, és egy kis szerencsével
Emily még időben otthon lesz, hogy megfürdessem, és
elmondjam az esti meséjét.
Sosem jártam Jen lakásában, és csak halvány elképzelésem
volt róla, hol lakik. Felmentem Nick irodájába, és megtaláltam a
címét az egyik iratban, amit lefirkantottam egy papírlapra.
Aztán mentem átöltözni. A laza farmer és póló nem lesz elég;
magabiztosnak és határozottnak kell tűnnöm. Vasalt, fehér
ingre és piros ceruzaszoknyára esett a választásom. A szemem
püffedt volt a sírástól, és fájt is, így feltettem egy kis alapozót
meg szemhéjfestéket. Használtam a fekete szemceruzát, bár a
kezem annyira remegett, hogy le kellett törölnöm, és elölről
kezdenem az egészet.
Mostanra kora délután lett. Taxit hívtam, és megadtam a
sofőrnek Jen címét. Csak néhány percbe telt, hogy megérkezzek
a lakásához, egy nagyon elegáns, modern háztömbhöz, aminek
hatalmas ablakai és üvegerkélyei voltak. Vettem egy nagy
levegőt, és megnyomtam a lakása számát a videós
kaputelefonon. Szünet következett, majd egy kattanás, aztán
meghallottam Jen hangját.
– Halló? Ki az?
– Én vagyok – mondtam.
– Bocs, de nem látom az arcát, túl közel van a kamerához.
– Natasha vagyok – válaszoltam ingerülten. Mi értelme ennek
a bohózatnak? – Kérlek, engedj be! Beszélni akarok Nickkel.
A bejárati ajtó felzümmögött, én pedig kinyitottam, majd
beléptem egy nagy, márványcsempés előcsarnokba, amit
gigantikus vázákba dugott művirágokkal díszített üvegasztalok
szegélyeztek. Habozva álltam meg a felvonók előtt. Ha Nick
menekülni akar, valószínűleg a lépcsőket használja majd.
Megnyomtam a hívógombot, majd felkaptattam a puha
szőnyeggel borított lépcsőn a másodikra, miközben a
pulzusszámom minden egyes foknál emelkedett.
Jen ekkor már lakása nyitott ajtajában állt.
– Nick nincs itt – közölte. – Mi ez az egész?
– Tudod, mi ez az egész.
–  Bocs, de nem. Gyere be, itt kint nem beszélgethetünk. –
Intett, hogy lépjek be.
Végigmentem a keskeny előszobán, három csukott ajtó
mellett, amíg egy hatalmas, nyitott terű lakótérbe értem. Az
érzékeim kiélesedtek, füleltem, nem hallom-e Emily hangját
valamelyik szobából, jelenlétének nyomait kerestem, de a hely
csendes és tiszta volt. Szinte olyan, mintha nem is élne itt senki.
– Hol van? – kérdeztem.
–  Mi a baj, Natasha? Szörnyen nézel ki. Veszekedtetek? – Jen
intett, hogy üljek le, és a hűtőhöz ment. – Sauvignont? Tudom,
hogy korán van, de úgy tűnik, mintha szükséged lenne rá. –
Hevesen megráztam a fejem, és meg sem moccantam, miközben
ő töltött magának egy nagy pohárral.
– Ne hazudj nekem! Tudom, mi folyik itt.
–  Sajnálom, de rébuszokban beszélsz. Ülj le már le, az isten
szerelmére! És mondd el, miért vagy itt!
– Beszélnem kell Nickkel!
– Folyton ezt hajtogatod, de nincs itt. Nézz körbe, ha akarsz! –
A szoba felé intett. – Csak nyugodtan. – Haboztam. Vajon
blöffölt? Ivott egy korty bort. – Mi történt? Elhagyott? – Tágra
nyílt a szeme. – Ó, istenem, elhagyott. Ó, te szegény pára!
–  Te csak ne „szegény párázz” engem! Tudom, hogy Nick
idejár.
– Mi?
– Viszonyotok van.
Erre felnevetett.
– Ó, édesem, ez nem is állhatna távolabb az igazságtól! Azóta
nem láttam Nicket, mióta olyan tapintatlanul betörtem
hozzátok. Tisztára begőzölt, és azt mondta, hogy ne lépjek
kapcsolatba vele többé.
Hitetlenkedve pislogva néztem rá.
– Nem, ez nem igaz, esténként idejár. Sam látott titeket. Látott
titeket a hálószobában, ahol csókolóztatok és pezsgőt ittatok…
– Ez marhaság!
– Kimonót viseltél, és…
–  Nincs is kimonóm! – nevetett fel megint. – Menj csak a
hálószobámba, és nézd meg! Na, gyerünk! Nézd meg! – Nagyot
nyeltem. Szerettem volna biztosan tudni, de megalázó volt a
gondolat, hogy a gardróbjában kutakodjak. Mi van, ha Sam
hazudott? Vagy rossz hálószobába nézett be? Egyiknek sem volt
semmi értelme. – Mi történt, Natasha? – kérdezte Jen
szelídebben. – Kérlek, mondd el nekem! Nem tudok segíteni, ha
nem magyarázod el.
Rámeredtem a fényes tölgyfa padlóra.
–  Nick ma reggel elrepült Torontóba, legalábbis nekem ezt
mondta. Sam vitte ki a reptérre. Úgy volt, hogy Nick előtte
elviszi Emilyt… – A hangom elcsuklott a lányom nevének
említésénél. – …a bölcsibe, csakhogy ott ma nem is látták, Nick
telefonja pedig ki van kapcsolva, ahogy Samé is, és a cuccaik is
eltűntek, és… és…
Jen letette a poharát az asztalra.
– Szóval ő vitte el Emilyt? – kérdezte lassan.
– Igen! Annyira biztos voltam benne, hogy itt lesznek! Ezért is
jöttem át. Hogy elrendezzem az ügyet. Emily hiányolni fog
engem! Ez nem igazság…
–  Még szép, hogy nem igazság, ez felháborító! Hogy tehetett
ilyet? Ez végtelenül undorító! – Visszament a hűtőhöz. – Sokkos
állapotban vagy. Igyál valamit!
–  Nem értem – mondtam, és erőtlenül hagytam, hogy a
kezembe nyomjon egy poharat, és a kanapéhoz vezessen. Úgy
süppedtem bele a fehér bőrpárnákba, mintha felhőbe estem
volna. – Sam azt mondta…
–  Sam hazudott! Nyilvánvalóan benne volt kezdettől fogva.
Minden férfi szemétláda, Natasha, most már tudod. – Ivott egy
nagy korty bort. – Oké, gondoljuk át a dolgot! Hova mehetett
Nick?
–  Nem tudom. – Annyira meg voltam róla győződve, hogy
Jennel lesz, hogy más lehetőséget nem is mérlegeltem. – A
szüleihez? Hayley-hez? – Hányingerem támadt, ahogy ezt
kimondtam. Naná, hogy odament! Hayley ugrálna örömében.
–  Felhívom őt – mondta Jen, és átszaladt a szobán, hogy
felkapja a mobilját. – Lehet, hogy neked nem mondja el, de
nekem el fogja!
Hallottam, amint megköszönöm neki. Ez ugyanaz a Jen volt, a
nő, akit az elmúlt hetekben tűvel szurkáltam gondolatban.
Szörnyen rosszul éreztem magam.
 –  Szia, édesem, hogy s mint? – Az ajkára tette az ujját, hogy
maradjak csendben. – Hogy van Ethan, már átalussza az egész
éjszakát? – Olyan mozdulatlanul ültem, akár egy kirakatbábu,
és hallgattam Hayley hangját, aki úgy fecsegett, mintha nem
történt volna semmi. Jen a szemét forgatva próbálta
félbeszakítani. – Figyelj, Hay, csak azért hívtalak, hogy
megkérdezzem, Nicky ott van-e veled, mert sürgősen beszélnem
kell vele, és az a kretén nem válaszol az üzeneteimre.
Néhány másodpercig hallgatott, én pedig a fülemet
hegyeztem, hogy ki tudjam venni Hayley válaszát.
– Ó… ó, istenem, ez szörnyű. Mikor történt? Igen, tudom, hogy
az a nő megérdemli, de most már tudja, milyen érzés. –
Grimaszolt, és némán azt tátogta, hogy bocsi. – Tehát akkor
nálatok marad? Ó! Akkor hova ment? Ó, ugyan már, Hay,
nekem elmondhatod… Ó… Ó, rendben, értem… – Jen felállt, és
távolodni kezdett tőlem, szorosan az arcához nyomva a
készüléket, így én már nem hallottam Hayley hangját a vonal
másik végén. Jen bement az egyik szobába, és becsukta az ajtót.
Felpattantam. Mi történik itt? Miért nem akarta, hogy én is
halljam? Kimentem az előszobába, és az ajtóra tapasztottam a
fülemet. Jen nem mondott semmit, csak furcsa hangokat
hallatott, miközben Hayley beszélt. Hirtelen rám tört az
idegesség. Mit tettem, amikor Jent kértem meg arra, hogy
rendezze el a problémát? Tudtam, hogy Hayley hol él. Egyedül
is odamehettem. Még ma délután. Most. Taxival kimegyek a
Paddingtonra, és ott felugrok az első vonatra.
Visszamentem a nappaliba a táskámért. Talán, ha újra
megpróbálom felhívni Nicket, lehet, hogy ezúttal felveszi a
telefont. Ha nem, megpróbálkozom Sammel, és megmondom
neki a magamét. Az a sok baromság arról, hogy szerelmes
belém… hazugság volt az egész! Nick telefonja még mindig ki
volt kapcsolva, és nem fogadott hangpostaüzeneteket. Ugyanez
volt a helyzet Samével is. Hangosan felnyögtem, és lecsaptam a
készüléket az asztalra.
Miért beszél Jen ilyen sokáig telefonon?
Az idő gyorsan telt. Vajon Emily megkapta a délutáni nasiját,
vajon aludt? Nick nem igazán ismerte a hét közbeni rutinját. Ha
a lányom nem alszik, túl fáradt és morcos lesz, vagy túl későn
fog elaludni, és akkor minden felborul. Nem bírtam elviselni,
hogy nem tudom, hol van. Vajon kérdezősködött utánam?
Feldúlta a dolog? Minimum beszélnem kellett Nickkel, hogy
megtudjam, jól van-e Emily!
A hálószoba ajtaja kinyílt, és kilépett Jen. Nagyon furcsa volt
az arca; nem tudtam olvasni belőle.
– Na? – kérdeztem. – Hol van Nick?
Jen felsóhajtott, ahogy visszasétált a szobába. Ivott egy nagy
korty bort, mielőtt felelt volna.
–  Úgy tűnik, hogy tegnap este felhívta Hayley-t, és elmondta,
hogy elhagy téged, és felszívódik egy időre. Nem mondta meg a
húgának, hogy hova megy, mert nem akarta, hogy hazudnia
kelljen, ha valaki megkérdezi.
Könnyek kezdtek gyűlni a szemembe.
–  De ez nem igazságos! Miért csinálja ezt velem? Mi van
Emilyvel? Velem kellene lennie! Én vagyok az anyja! Csak én
tudok rendesen vigyázni rá!
Jen a homlokát ráncolta.
– Nem tudom, hogy mondjam el ezt, de…
– Mit? Mit? Kérlek, Jen, mondd el!
– Nicky azt mondta Hayley-nek, hogy el kellett menekülnie.
– Ezt nem értem…
– Félt attól, hogy mit fogsz tenni.
– Vele?
–  Nem vele, hanem Emilyvel. Hayley-nek azt mondta, hogy
lelkileg instabil vagy… erőszakos.
– Hogy mi? – Azonnal éreztem, ahogy lángra gyúl az arcom. –
Nem, ez nem igaz, ez az egész baromság! Nem mondhatott ilyet,
Hayley egy kibaszott hazug!
Jen beharapta az ajkát.
–  Nézd, nem akarom tudni, hogy mi történik a
házasságodban, de nyilvánvalóan valami borzalmasan
félresiklott…
–  Nem vagyok sem őrült, sem erőszakos – vágtam közbe. –
Nem vagyok az! Esküszöm. Ez az egész hazugság! Sosem
bántottam volna sem Emilyt, sem Nicket. Nem vagyok ilyen!
A szája legörbült, miközben hosszú, szúrós pillantást vetett
rám.
–  Nem, szerintem sem vagy az. Nézd, Natasha, én tudom,
milyen az, amikor Nick bánt valakit. A felszínen csupa
kedvesség és lágyság, de belül olyan kemény, mint a kő. Ha
nagyon akar valamit, akkor bármit megtesz, hogy megszerezze.
A tekintetünk találkozott. Vajon Jen az igazat mondta, vagy
csak játszadozott velem?
– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kiderítsem, hol van
– tette hozzá, és turkálni kezdett a táskájában. – Megmondom
neki, hogy lépjen veled kapcsolatba, és nyugtasson meg téged
Emilyt illetően. – Átnyújtotta nekem a névjegykártyáját. – Bármi
gond lenne, hívj fel, oké?
–  Kösz – mormogtam, és lebámultam a nyomtatott szavakra:
Jennifer Warrington, lakberendező. Fogalmam sem volt róla,
hogy még mindig a férjezett nevét használja.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Most

ANNA

Annyira rémült vagyok, hogy nem hagyhatom el a lakást.

Többször is megpróbáltam; még a bejárati ajtó reteszeit is
elhúztam. De amint elkezdem kinyitni a biztonsági zárat, az
ujjaim megmerevednek, és nem tudok moccanni sem. Itt
maradok bezárva.
Visszamegyek az ablakhoz. Mindig utáltam a csipkefüggönyt,
de most örülök, hogy ez van, és fátyolként óvja a házat.
Kikukucskálok a függöny és az ablakkeret közti hézagon, de
nehéz átlátni az elburjánzott fagyalsövény felett. Mi van, ha az
a férfi hazáig követett, anélkül, hogy észrevettem volna? Lehet,
hogy most is itt bujkál, levelekkel álcázza magát, a kerekes
kukák közé rejtőzve, vagy egy parkoló autó mögé kuporodva.
Hát, én aztán nem jövök elő. Ha arra vár, hogy felbukkanjak,
akkor rengeteg türelemre lesz szüksége.
Vonakodva vonulok vissza őrhelyemről, és bemegyek a
konyhába, hogy ebédet csináljak. Nem érdekel a kaja. Már nem
főzök, csak megmelegítek ezt-azt, hogy aztán a tányéron
tologassam, de megígértem Lindsay-nek, hogy nem hagyok ki
étkezést.
A hűtő szinte üres. Kinyitom az ajtót, és rámeredek a kemény,
sárguló jégsalátára, a nyitott csomag rágós sonkára, a sápadt fél
paradicsomra, a ráncos, sárga paprikára és a két mikrózható,
egyszemélyes készételre, amit akciósan vettem. A
konyhaszekrényben van egy doboz olcsó sültbabkonzerv
(elmúltak már azok a napok, amikor még törődtem az alacsony
cukor- és sótartalommal), néhány darabolt tonhalkonzerv, egy
üveg mogyoróvaj, meg egy csomag olcsó müzli, aminek olyan az
íze, mint a hörcsögtápnak. Elfogyott a tej, így a teát és a kávét
üresen kell innom. Az apró fagyasztórekeszben egyedül egy
csomag borsó meg egy cipó árválkodik, amit szeletenként
olvasztok ki. Ha nem sikerül hamarosan kimennem, akkor már
csak a kenyérhéj marad.
Harmadik napja nem dolgozom az úgynevezett
vírusfertőzésem miatt. Már csak négy napom maradt, és utána
vissza kell mennem, vagy ki kell írjon táppénzre az orvos. A
munkahelyemen senkinek sem meséltem a poszttraumás
stressz szindrómámról. Nem szégyellem; ez ugyanolyan
betegség, mint az összes többi – ezt most már elfogadom –, de a
trauma eleme összetett. Lindsay először azt hitte, hogy csak egy
súlyos, de szimpla autóbalesetet szenvedtem, de minél
mélyebbre ás, annál több réteget fed fel. Nem mondtam még el
neki a teljes igazságot a történtekről, ami tudom, hogy hülyeség,
mert ha nem vagyok őszinte vele, akkor sosem fog tudni
segíteni. De nem állok még készen, hogy szembenézzek az
igazsággal. Még nem.
Amíg a kenyér forog a mikrohullámú sütőben, odaosonok a
homlokzati oldalon lévő ablakhoz, hogy gyorsan kikukkantsak.
Nincs jelentenivaló, ezért befejezem a szendvics elkészítését, és
kiviszem a kertbe. A ház háta északra néz, így, bár meleg nyári
nap van, az aprócska hely teljesen árnyékba burkolózik, és
kissé nyirkosnak tűnik. Itt semmi sem nő. Beleszimatolok a
levegőbe, és érzem benne a sörfőzdék enyhe élesztőszagát.
Talán máshol kellene munkát keresnem, tűnődök el,
miközben ráveszem magam, hogy lenyeljem a száraz,
műanyagízű ételt. Nem rejtőzhetek a lakásban a végtelenségig.
Nem tudom biztosan, hogy követtek-e azon a bizonyos estén;
könnyen lehet, hogy az egészet csak képzeltem. Ha viszont
átköltözök egy másik városba, nincs rá garancia, hogy ez nem
fordul elő újra, ezért ugyanúgy megküzdhetek itt is a
démonaimmal, mint bárhol másutt.
Csörög a telefon, és visszamegyek a házba, hogy felvegyem.
Chris az, a munkahelyről.
– Szia. Megadtam neked a számomat? – kérdezem, bár tudom,
hogy nem.
– Nem, de kiszedtem Margaretből.
– Ó! Értem. – Ezt elutasítóan mondom.
–  Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy. Aggódtam. Nem
gyomorhurut, ugye? Nem emlékszem, hogy ettél-e bármit a
templomban. Én folyton mondom nekik, hogy legyenek
óvatosak, amikor újramelegítik a kaját, de…
– Nem, nem, semmi ilyesmi. Kérlek, ne aggódj!
 –  Hű, mármint, de jó! Nekünk is, neked is. Legkevésbé sem
szeretnénk ételmérgezést okozni a hajléktalanoknak.
– Persze hogy nem. Jól vagyok, csak éppen… olyan ez, mint a
migrén. De azért túlélem.
–  Szuper, ez fantasztikus hír! Szóval… – Hosszú szünet
következik. – Azon tűnődtem, hogy mit szólnál egy látogatáshoz.
–  Egy látogatáshoz? – Elszörnyedve nézek körül. A ház egy
szemétdomb. Ezer éve nem töröltem port vagy porszívóztam.
–  Vagy elmehetnénk inni egyet. Talán még be is kaphatnánk
valamit. Van néhány szép hely a folyó mellett.
– Hát… nem is tudom… – A szavaim a csendbe fúlnak. Ehhez
ki kellene mennem, és nem vagyok benne biztos, hogy ez
sikerülni fog. Másrészt viszont, ha tényleg figyelnek, akkor jó
lenne, ha egy férfi állítana be hozzám. Azt üzenné, hogy nem
vagyok egyedül. – Rendben – hallom magam, amint színlelt
lelkesedéssel mondom. – Csodás lenne. Mikor?
– Ma este? Írd meg a címed, és felveszlek hét körül.
– Felveszel? Mármint kocsival?
– Igen. De ne aggódj, nem iszok, amikor vezetek.
A szavai hallatán emlékek kezdik ostromolni a
gondolataimat.
– Izé, én nem érzem magam túl jól kocsiban.
– Hányingered van az autóban?
–  Olyasmi. – Ez nem is teljes hazugság, bár én attól a
gondolattól leszek rosszul, ha be kell ülni egy autóba, nem attól,
hogy egy szerpentinen furikázunk.
– Semmi gond – mondja erre Chris. – Majd találunk valamit a
közelben, biztos vagyok benne.
Úgy tűnik, épp most mondtam igent egy randira.
 
 
Chris pontban este hétkor vesz fel. Rövid ujjú, piros kockás
inget és sötétkék szövetnadrágot visel, hasonló színű
vászoncipővel. Rövidre nyírt hajával, szabályos vonásaival és
karcsú alakjával úgy fest, mintha most lépett volna ki az érett
férfiaknak készült szabadidőruha-katalógusból. Korábbi énem
azonnal nemet mondott volna rá, annyira nem az esetem. De ez
az új énem készen várja őt, izzadt tenyérrel, remegő gyomorral.
Nem annyira azt várom, hogy lássam, bármilyen kellemes
látvány is, inkább azt, hogy három nap után először
elhagyhassam a lakást.
Citrusos arcszesz illatát sodorja felém a szél, ahogy Chris
kivezet a bejárati kapun át az utcára. A tekintetem önkéntelenül
is körbevillan, azt keresve, hogy akad-e bárki, aki tanúja lehet
dacos tettemnek. Természetesen nincs itt senki. Soha nem is
volt. Ennek ellenére még mindig reszketegnek érzem magam,
ahogy az úton elindulunk a folyó felé.
–  Arra gondoltam, mehetnénk a Hattyúba – mondja most. –
Nyilván ismered. – Emlékeztetem rá, hogy csak néhány hónapja
élek Mortonban, és még a munkába is alig találok el. – Úgy
húszperces séta ide. Fél nyolcra foglaltam asztalt, szóval nem
kell rohannunk.
Elérjük a kőhidat, és lesétálunk néhány lépcsőn, hogy ott
rátérjünk a folyóparton futó ösvényre. Hepehupás és időnként
olyan keskeny, hogy kénytelenek vagyunk libasorban haladni.
Chrisre hagyom a társalgás javát – beszél az időjárásról
(kánikuláról pletykálnak), a munkáról (leépítésekről szól a
fáma), valamint a környék tisztességes kocsmáinak csökkenő
számáról.
–  Szóval, jól ismered a Hattyút? – kérdezem, túlharsogva a
folyó robaját. A víz megdöbbentően haragosan habzik itt, ahogy
nagy sziklákon tör át.
– Igen. Régebben mindig oda jártunk Sandyvel. Ő a volt nejem
– teszi hozzá, és a hangjába egy kis keserűség kúszik. – Ne
aggódj, nem futunk össze vele! A selyemfiújával elköltözött
Leicesterbe. Annak idején nagyon hazavágott a dolog, de most
már jól vagyok. És mi van veled?
– Mi van velem? – kérdezek vissza óvatosan.
–  Margaret elmondta, hogy egyedül élsz. Elváltál? – Erre
gyorsan bólintok, de minden idegvégződésem az égnek áll. Itt
most óvatosan kell manővereznem. Ha Chris megpróbál
besorolni a bántalmazott házastársak klubjába, akkor többet
kaphat, mint amire számít. – Milyen volt? – kérdezi. – Közös
megegyezésen alapult, vagy csúnya lett? – Csúnyább, mint azt
valaha el tudnád képzelni, gondolom magamban, de nem
felelek, ehelyett úgy teszek, mintha nem hallanám a zubogó
víztől. De nem veszi a célzást. – Az enyém csúnya volt, de
legalább gyerekek nem voltak benne. Neked vannak?
Megtorpanok, és szembefordulok vele.
– Nem bánod, ha valami másról beszélünk?
Erre kicsit elpirul.
 – Bocs, nem akartam kíváncsiskodni.
– Próbálok továbblépni. Újrakezdeni.
–  Teljesen megértelek. Én is. – Int, hogy menjek előre, és a
következő néhány száz métert csendben tesszük meg. Érzem a
feszültséget a lépteiben, nő köztünk a távolság, ahogy
hátramarad. A fejemben zümmögnek a haszontalan
gondolatok. Ez hiba volt; soha nem lett volna szabad
belemennem, hogy eljövök vele vacsorázni. Nem vagyok
alkalmas a társas érintkezésre. Most azonnal haza kellene
mennem, hogy mindkettőnket megmentsem egy pocsék estétől.
– Á, itt vagyunk! – mondja Chris, ahogy elérünk egy kanyarba,
és felbukkan előttünk egy nagy, fehér, nyeregtetejű épület. Az
ösvény kiszélesedik, és Chris felzárkózik mellém, majd néhány
rozsdás vaslépcsőn felvezet egy hajópadlós teraszra.
A pincér az asztalunkhoz kísér, mi pedig leülünk. Meleg este
van, de a folyó felől finom, hűsítő vízpermetet hoz a szél. Chris
szemügyre veszi az étlapot, miközben úgy teszek, mintha én is
az ételeken törném a fejemet. Napok óta nem ettem rendesen,
de semmi sem vonz. Noha Chris a helyi sörben főzött húsos
lepényt ajánlja, én ráksalátát és egy pohár fehérbort rendelek.
Egyre jobban elmélyedünk a csevegésben, miközben várjuk,
hogy megérkezzen a kajánk. Gyönyörködünk a kilátásban, a
virágkosarakban, de még a kocsma törzsvendégének számító
macskában is. A pincér meggyújtja az asztalunkon a gyertyát, és
sokatmondóan ránk mosolyog, mintha csak egy romantikus
randin lennénk. Begombolom a kabátomat az este lecsökkenő
hőmérséklet miatt, és azt kívánom, bár valami meleg ételt
választottam volna.
–  Mióta önkénteskedsz a Szent Megváltóban? – kérdezem,
miután az ételt felszolgálták.
–  Úgy fél éve. – Sót szór a sült krumplijára. – Mikor Sandy
otthagyott, nagyon rossz állapotban voltam. Az egyik
szomszédasszonyom javasolta, hogy járjak templomba… úgy
vélte, az majd megvigasztal. Eleinte kételkedtem, de valójában
megmentette az életemet. Aztán a lelkész mesélt nekem a Szent
Megváltóról, és úgy döntöttem, megpróbálom. Rengeteget
merítek belőle, Anna. Mindennap köszönetet mondok érte
Istennek.
– Ez remek. Nagyon örülök neki.
– Semmiben nem vagyok más, mint azok a hajléktalanok. Az
életem rossz fordulatot vett, és el akartam menekülni. Tudod,
hogy értem, igaz? – Kutató pillantást vet rám.
–  Hát persze – felelem, és a villámra garnélákat tornyozok,
miközben igyekszem nem felvenni vele a szemkontaktust.
– Senkit nem hibáztatok azért, mert így tesz – folytatja Chris. –
Ha elköltözik egy új helyre, új munkát vállal, más emberré
válik…
–  Mindannyian megérdemeljük az újrakezdést – közlöm
óvatosan.
–  Magam sem mondhattam volna jobban. – Belekortyol a
korsó sörébe. – Erről eszembe jut valami vicces, és remélem,
nem bánod, hogy felhozom. De van itt egy tag, aki időről időre
bejár a központba… ő is ott volt a múlt héten, ugyanaznap este,
mint te.
 A villám megremeg, ahogy a számhoz emelem.
– Hmm?
–  Elmesélte, hogy fiatal korában hogyan került bajba, hogy
tizennyolc hónapot ült kábítószer-fogyasztásért, de amikor
kijött, úgy döntött, hogy elég volt, és új életet fog kezdeni délen.
Tehát Londonba ment, ahol munkát kapott, mint egy puccos
fickó és a felesége sofőre… – Összeszorul a torkom, és fuldokolni
kezdek egy kis darab rukkolától. Chris tekintete belém fúródik,
nem is kell a szemébe néznem, anélkül is érzem. A köztünk lévő
asztal fekete lyuk, és ő arra vár, hogy belezuhanjak. – Amúgy
minden rosszul alakult – mondja –, és most megint otthon van,
csakhogy igazából nincs otthona, ahova mehetne. Nincs
munkája, semmi. És micsoda meglepetés, ismét drogozik. Ebbe
belesajdul a szívem, tudod? – Hosszú, kínos szünet következik. –
És ami igazán muris – beszél tovább Chris –, hogy azt mondta,
olyan ismerősnek tűntél. – Újabb szünet. – Régebben
Londonban éltél?
– London hatalmas.
Felnevet.
–  Pontosan ezt mondtam én is! Egyébként is, azt a nőt, akit
ismert, másként hívták, ezért nyilván téved. – Áthajol az
asztalon, és megérinti a karomat. – Viszont nagyon biztosnak
tűnt a dologban. Samnek hívják. Sam Armitage-nek. Mond ez
neked valamit?
– Sajnálom, de nem.
– Akkor tutira van egy hasonmásod, Anna! Mindannyiunknak
van, legalábbis ezt mondják.
 Hátratolom a székemet, és felállok.
– Elnézést, ki kell mennem a mosdóba. – Amilyen nyugodtan
csak tudok, végigmegyek a teraszon, és eltűnök a pub hátsó
részében. A hely tele van italozókkal és vacsorázókkal, nekem
pedig át kell nyomulnom a tömegen, hogy eljussak a főbejáratig.
Vadul kilököm a lengőajtót, és kilépek a járdára.
A fény gyér már idekint, és minden árnyékba borult. Nem
hallok mást, csak mögöttem a folyó robajlását. Soha nem jártam
még erre, és nem tudom pontosan, hol vagyok. Érzem, ahogy
feláll a szőr a tarkómon. Felültettek vajon, direkt hoztak ide? Mi
van, ha Sam a folyó menti ösvényen rejtőzik, és arra vár, hogy
hazafelé menet rám vesse magát?
Tuti, hogy Chris nem tenne ilyen szörnyűséget. Kedves srác,
keresztény. Nem, kizárt!
De arra rájöhetett, hogy hazudtam arról, nem ismerem
Samet. Tudja, hogy nem Anna az igazi nevem.
Talán arra próbált figyelmeztetni, hogy nem vagyok
biztonságban?
Szemben van egy buszmegálló, én pedig átszaladok az úton,
hogy megnézzem a menetrendet. Nehéz elolvasni az apró
betűket a félhomályban, de úgy tűnik, mintha mindjárt jönne
egy busz. Megnézem a telefonomon az időt. Merjek várni, vagy
jobb lenne, ha inkább menekülnék? Nem akarom, hogy Chris
kijöjjön keresni. Ahogy azon őrlődöm, hogy menjek vagy sem,
megjelenik egy szimpla busz – nem emeletes –, mintegy
őrangyalként, fényszórói izzanak a sötétben.
Kinyújtom a kezemet, és leintem.
 –  Nagyon köszönöm – mondom, és felszállok, majd aprót
dobok a gépbe. Becsusszanok egy dupla ülésbe a jobb oldalon,
és ahogy a busz elindul, kibámulok az ablakon, a pub bejáratát
nézve.
Szegény Chris. Kicsit furdal a lelkiismeret, amiért otthagytam.
Valószínűleg senki nem vette rá erre az estére, de nem
engedhetem meg magamnak, hogy vállaljam a kockázatot. Nem,
amikor ilyen sok minden foroghat kockán. Sam már kétszer
látott engem. Harmadszor nem lesz szerencséje.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Elhagytam Jen lakását, és elindultam hazafelé, de majd

szétpattant a fejem. Vajon Nick tényleg azt mondta Hayley-nek,
hogy fél tőlem? Tudta, hogy nem vagyok sem erőszakos, sem
instabil, hogy soha nem ártanék Emilynek; ez mind hazugság
volt. Gonosz, bántó hazugság. De ki hazudott? Jen, Hayley, Nick,
Sam? Talán mindannyian. Hirtelen magam előtt láttam mind a
négyüket, ahogy együtt szervezkednek ellenem. De miért
akarták elvenni tőlem Emilyt? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Alig értem haza, felhívtam anyut. Éppen az esti műszakba
készült, és nem volt oda azért, hogy beszélgessen, de amikor
elmondtam neki a hírt, valósággal beleüvöltött a telefonba:
–  Hívd a rendőrséget, mondd el, hogy Emilyt elrabolták! Ne
velem cseveréssz, hanem tárcsázd a 999-et! – Azt tettem, amit
mondott.
Nem tartott sokáig, hogy megjelenjen egy nyomozó őrmester
egy egyenruhás rendőrnő társaságában. Javasolta, hogy
menjünk, és üljünk le, amíg a rendőrnő főz egy teát a
konyhában – próbáltak kedvesek lenni, de ettől olyan érzésem
lett, mintha ez az ő házuk lenne, én pedig a látogató. Kinéztem
az ablakon, és azt láttam, hogy egy rendőrautó parkol a
felhajtón, ott, ahol alig néhány órával korábban a Range Rover
állt. Szürreális érzés volt, mintha csak egy krimi egyik jelenetét
játszanánk.
–  Mikor vette észre, hogy a lánya eltűnt? – kérdezte az
őrmester, és tollának végét a térdén megnyomta, majd írni
kezdett.
Elmondtam, hogy Nick felajánlotta, elviszi Emilyt a
bölcsődébe, útban a repülőtérre, és hogy a lányom nem volt ott,
amikor érte mentem, hogy felvegyem.
–  A férjem kikapcsolta a telefonját, és a sofőrt sem tudom
elérni.
– A sofőrt? – Az őrmesternek ez láthatóan imponált. – Az meg
kicsoda?
–  A neve Sam – feleltem. – Attól tartok, nem ismerem a
vezetéknevét. Nicket eltiltották a vezetéstől, ezért Samnek
kellett őt vinnie mindenhova. Ő fuvarozta el Nicket és Emilyt a
bölcsődébe… vagyis akkor ezt gondoltam.
– Értem. Mikor szállt fel a férje gépe? Tudja, hogy mikor szállt
le?
– Nem szállt fel a gépre, ez hazugság volt. Valahova máshová
vitte Emilyt.
Az őrmester homloka ráncokba gyűrődött.
– Ezt meg honnan tudja?
–  Nem tudom, de elég nyilvánvaló. – Ezután elmeséltem a
Jennél tett látogatásomat, és hogy felhívta Hayley-t, bár azt a
részt kihagytam, hogy Nick szerint én lelkileg instabil vagyok.
Belépett a rendőrnő egy tálca gőzölgő bögrével.
–  Tejjel, cukor nélkül, jó lesz így? – kérdezte, és átnyújtotta
nekem A Világ Legeslegjobb Anyukája feliratú bögrét.
–  Ööö, sajnálom, de összezavarodtam – mondta most az
őrmester. – Maga házas, ugye? – Bólintottam. – Nem élnek
külön, nem váltak el? És a férje neve szerepel a lánya születési
anyakönyvi kivonatán?
– Természetesen. Miért, ez mit számít?
– Nos, ez azt jelenti, hogy a férje is felügyeleti joggal bír Emily
fölött, mint a szülője, és mint olyan, nem is rabolhatja el. –
Elvette a bögréjét, és elégedetten belekortyolt.
– De az engedélyem nélkül csak nem viheti el?
– De igen, elviheti. Ahogy maga is.
–  De ez nem igazságos. – Amint megszólaltam, leesett a
helyzet iróniája. Én ugyanezt terveztem. Sam nyilván elmondta
Nicknek, aki most visszaadta a kölcsönt, hogy így tanítson
móresre. Most derült ki, hogy Sam milyen aljas is: csak kitalálta
Jen és Nick viszonyát, és azt mondta Nicknek, hogy el akarom
hagyni. De miért? Mert elutasítottam?
A nyomozó befejezte az írást, és letette a tollát.
– Van bármi oka azt gondolni, hogy Emily veszélyben van az
apjával?
–  Nem, dehogyis, Chris remek vele, de a lányomnak itt a
helye, idehaza. Kérem, vissza kell őt kapnom!
A rendőr erre vállat vont.
 –  A férje nem sértett meg semmilyen törvényt. Ha van
érvényben olyan bírósági végzés, amit megszegett, az más
kérdés, de a maga esetében, mivel a házassága még csak most
ment tönkre… – Tönkrement. A szavai mélyen belevájtak a
testembe.
–  Még mindig nem értem. A férjem elvette tőlem Emilyt.
Minden bizonnyal jogom van tudni, hogy hol van a lányom!
– Ez attól függ. Olyan esetekben, amikor a házastárs családon
belüli erőszak áldozata, vagy félti a gyermek biztonságát, akkor
fontos, hogy a tartózkodási helyüket bizalmasan kezeljék.
–  De én nem vagyok erőszakos! – tiltakoztam. Egy történet
kezdett kibontakozni a fejemben. Talán Nick ezt játszotta: úgy
tett, mintha én veszélyt jelentenék Emilyre, hogy ne kelljen
elárulnia, hol van. Ó, istenem, nagyon haragudhat rám, amiért
ilyesmire vetemedett! Mi a fenét mondott neki Sam?
–  Én csak azt mondom, hogy ez a körülményektől függ –
felelte a nyomozó csitító hangon. – És nyilvánvalóan minden
vádat bizonyítani kell.
Rámeredtem.
–  Tehát azt mondja, hogy semmit nem tehet. Nem kutathatja
fel a férjemet, nem tudja rávenni, hogy hozza vissza a
lányomat…
– Bírósági végzés nélkül nem.
– És honnan szerezzek olyat?
Bocsánatkérően rám mosolygott.
– Azt javaslom, keressen fel egy ügyvédet.
Amint a rendőrök távoztak, visszavittem a tálcát a konyhába,
és a kőpadlóra vágtam a bögrékkel együtt. A Világ Legeslegjobb
Anyukája bögrém darabokra tört, de nem érdekelt, mert
örültem, hogy megszabadultam tőle. Nick anyák napjára vette
nekem Emily nevében, egy lehetetlenül drága ezüst nyaklánccal
együtt. Igazából csak az a kártya érdekelt, amit a lányom csinált
nekem az óvodában: kék zsírkrétával készített halvány
irkafirkát, amiről azt mondta, hogy egy „pijjangó”. Végignéztem
a hűtőszekrény ajtaját díszítő rajzain – a csillogó festékpacákon
és a száraz tésztás kollázson –, majd az ujjaimmal
végigsimítottam apró kézlenyomatán, ami egy rózsaszín
hajtogatólapot díszített. Sírva fakadtam. Mi van akkor, ha
mindenki elhiszi Nick hazugságait, és soha többé nem engedik,
hogy lássam Emilyt? Nem hagyhattam, hogy ez történjen! Ha a
rendőrség nem fog vagy nem tud segíteni, akkor magamon kell
segítenem.
Sokadszorra hívtam Nick mobilját, és hagytam még egy
üzenetet. Nehezen álltam meg, hogy ne csengjen a hangom
haragosan, de lenyeltem a dühömet, és azt mondtam, hogy
aggódom Emily miatt, és tudnom kell, jól van-e.
– Kérlek, nem beszélhetnénk ezt meg? – könyörögtem. – Nem
tudom, hogyan történt ez az egész, Nick, de azt hiszem, valaki
hazudott neked. Bármit is mondott, az nem igaz. Kérlek, beszélj
velem! Csak rendbe akarom hozni a dolgokat!
Aztán újra megpróbáltam hívni Sam számát. Ezúttal azt az
üzenetet kaptam, hogy a hívott számot megszüntették. Ez meg
mit jelentett? Emlékeztem, hogy Nick adott egy telefont Samnek,
kifejezetten a munkához – Samnek le kellett mondania róla?
Ebből úgy tűnt, hogy már nem dolgozik a férjemnek. Csakhogy
Nick nem vezethetett, akkor ezt hogyan fogja megoldani?
Tudnom kellett, hol vannak! Hallanom kellett Emily hangját!
Miért nem vette fel Nick a telefont?
Mintha órákig meredtem volna a telefon képernyőjére, várva,
hogy válaszoljon. Mivel már nem bírtam tovább alkohol nélkül,
odamentem az italszekrényhez, és töltöttem magamnak egy
whiskyt a metszettkristály-üvegből. A folyadék égette a
torkomat, és azonnal felmelegítette a testemet. Ledöntöttem az
egészet, majd öntöttem magamnak még egyet.
Oké, szóval nem fog válaszolni. Eljött a B terv ideje. Mivel
kicsit bátrabbnak éreztem magam, felhívtam Nick irodáját.
–  Helló, tudnád kapcsolni Johnny Bashfordot? Itt Natasha
Warrington.
Hosszú szünet következett. Éreztem, hogy a recepciós a
kezével eltakarja a készüléket, és suttogva odaszól valakinek a
szobában. Néhány másodperc múlva átkapcsolt, és Johnny, Nick
ügyvédje, egyben jó barátja vette fel.
–  Natasha! Mennyire örülök, hogy hallak! – mondta
mézesmázos hangon. Azonnal magam elé tudtam képzelni
hajszálcsíkos öltönyében és rózsaszín ingében a fehér
mandzsettával és gallérral. – Hogy s mint?
– Nem valami szuperül, ha őszinte akarok lenni… – kezdtem,
de máris félbeszakított.
–  Nem vagyok meglepve. Hogy van a kedves Nicholas?
Hatalmas sokk volt, amikor csak úgy kisétált innen. Már
akartam hívni, de tudod, hogy van ez. Sajnálom, mert tényleg
gondoltam rá, de…
– Azt akarod mondani, hogy otthagyta az állását?
– Igen, kedvesem, de ezt biztos tudtad.
– Nem… fogalmam sem volt róla. Mikor történt?
Johnny gondolkodott pár másodpercig.
–  Ööö, körülbelül két hete. Vagy talán három hete? Nem
emlékszem pontosan. Mondtam neki, hogy menjen orvoshoz, és
kérjen tőle pár dilibogyót. Váltig állította, hogy jól van, de mind
úgy véltük, hogy ideg-összeroppanást kapott.
Erre elmeséltem Johnnynak az egész sztorit – vagyis hát a
zömét. Együttérző sóhajokat hallatott, de nem úgy tűnt, mintha
meg lenne döbbenve vagy lepve.
–  Mondott valamit arról, hogy elutazik? – kérdeztem. – Utalt
rá, hogy hova megy?
–  Nem, sajnálom. Csak annyit mondott, hogy több időt
szeretne tölteni a családjával.
–  Értem… – Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, de
igyekeztem legyűrni. – Próbálom elérni Nick sofőrjét, Samet, de
a telefonja nem kapcsolható, ezért szükségem van a címére.
Arra gondoltam, hogy neked megvan.
Szünet következett.
–  Nincs, mert Nick közvetlenül alkalmazza. De még ha
meglenne is az elérhetősége, akkor sem adhatnám meg neked.
Azzal megszegném az adatvédelmi törvényben foglalt
felelősségünket.
Éreztem, hogy kezdek torkig lenni.
– Ne gyere nekem ezzel a jogi rizsával! Ez most fontos. Nick a
barátod, ha tényleg ideg-összeroppanása van, akkor meg kell
találnunk őt, Emily érdekében is. Szerintem Sam valószínűleg
tudja, hová mentek.
Újabb szünet, ezúttal hosszabb.
– Sajnálom, Natasha, de nem tudok neked segíteni.
– Mi folyik itt, Johnny? Te is benne vagy?
–  Amikor megtalálod Nicholast, add át neki, hogy ölelem. –
Kattanás hallatszott, aztán csend. A rohadék rám csapta a
telefont.
Öntöttem magamnak még egy whiskyt. Még csak nem is
szerettem az ízét, de kellett valami, hogy tompítsam a fájdalmat.
Kezdtem azt érezni, hogy rajtam kívül mindenki tudja, mi
történik. De mi van Jennel: ő most barát vagy ellenség?
Elővettem a névjegykártyáját a táskámból, és letettem a
dohányzóasztalra. A gondolataim visszaröppentek a
keresztelőre tett szörnyű útra. Jen ötlete volt, hogy Nicknek
sofőrt szerezzen, valami olyasmit mondott, hogy a barátai
engedték el Samet. Talán tőlük megszerezheti a címét. Nem
akartam tőle segítséget kérni; megalázónak éreztem. De ő volt
az egyetlen reményem.
–  Van valami hír? – kérdezte, és már az első csengetésre
felvette a telefont.
– Nem. Semmi. – Magamhoz öleltem a whiskys poharamat. –
Kijött a rendőrség, de azt mondták, hogy nem tehetnek semmit,
mert Nicknek is van szülői felügyeleti joga. A bírósághoz kell
fordulnom.
Jen szívott egyet a fogán.
 – Az egy kibaszott vagyonba fog kerülni.
–  Tudod, csak beszélnem kellene vele, hogy megpróbáljam
elrendezni a dolgokat.
–  Természetesen ez a legjobb módszer. Már ha kegyeskedik
felvenni neked a telefont.
–  Nézd, Jen, megtennél nekem egy szívességet? Szükségem
van Sam otthoni címére.
–  Minek? – A hangja gyanakvónak tűnt. Azonnal eszembe
jutott a kocsin hagyott tanulórendszám, Jen részeg
vádaskodása, hogy viszonyom van Sammel. Hazugságokkal
bombázta volna Nicket? A gondolataim máris egy új irányba
kezdtek forogni. – Miért, Natasha? – ismételte meg.
–  Ó, izé… Meg akarom kérdezni tőle, hogy tudja-e, hol van
Emily és Nick, csak ennyi – mondtam, és ügyeltem rá, hogy a
hangom higgadtan csengjen. – Gondoltam, talán
megkérdezhetnéd a barátaidat, tudod, azokat, akik korábban
alkalmazták.
–  Ó, rendben, már értem, hogy miért jutott ez az eszedbe. Jó
ötlet! Máris felhívom őket, utána pedig jelentkezem.
Letettem a telefont. Egyelőre mindent megtettem, amit csak
tudtam; most már csak várnom kellett. A gyomromban
lötyögött az alkohol, és rájöttem, hogy a reggeli óta nem ettem
semmit, de túlságosan ideges voltam, hogy most egyek. Egyik
szobából a másikba vándoroltam, szórakozottan igazgatva a
dísztárgyakat és felrázva a párnákat. A csend elviselhetetlen
volt. A fülemet hegyeztem, hátha meghallom Emilyt, ahogy
körbemegy az emeleten, vagy ahogy hamisan énekelget,
miközben a játékaival játszik. Üres babakocsija a folyosón állt,
gúnyolódva rajtam. Végigsimítottam az ajtófogason lógó
rugdalózóján. Imádni valóan aranyos volt, fehér színű
hópelyhekkel. Amikor jön a rossz idő, szüksége lesz rá,
gondoltam. De vajon itt lesz-e, hogy viselje is?
Kezdett rajtam elhatalmasodni a pánik: szúrt a mellkasom, és
nem tudtam elég levegőt a tüdőmbe szívni. Lélegezz mélyen,
lélegezz mélyen! – suttogtam. Nem omolhatsz össze, nem
fogadhatod el a vereséget! Folytatnod kell! Emilyért.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. A másodperc törtrészéig
azt hittem, hogy Nick az, így odaugrottam, hogy felkapjam. De
csak Jen volt a vonal másik végén.
– Ez gyorsan ment – lihegtem. – Szerencsével jártál?
–  Aha. Walthamstow-ban él. Üzenetben átküldöm a
részleteket.
–  Ragyogó. Kösz, Jen! – Elöntött a megkönnyebbülés. Végre
tudtam valamit csinálni.
– Mikor fogod felkeresni? – kérdezte.
– Nem is tudom. Most? – A most ugyanolyan jónak tűnt, mint
bármely másik időpont.
Hallottam, ahogy hangosan eltűnődik.
–  Miért nem hagyod ezt holnap reggelre? Ez lehetne az első
dolgod, és valószínűbb, hogy otthon lesz.
– Igen, ez igaz.
–  Szeretnéd, ha veled mennék? – kérdezte. – Talán több
szerencsével járunk, ha ketten vagyunk. A csajok hatalma, meg
minden.
 Kizárt volt, hogy Jen velem jöjjön. Voltak dolgok, amiket el
kellett mondanom Samnek, és nem akartam, hogy ezeket hallja.
–  Ööö, köszi, de nem. Azt hiszem, jobb lenne ezt
négyszemközt intézni, de köszönöm az ajánlatot, ez nagyon
rendes tőled!
–  Szívesen, édesem, szívesen. – A hangja szívélyes és őszinte
volt, az általában nekem tartogatott él nélkül. – És komolyan
gondolom. Tényleg osztozom a fájdalmadban. Tudom, hogy
nem fogod elhinni, és minden okod megvan rá, hogy kételkedj
bennem, de őszintén mondom, Natasha, hogy én a te oldaladon
állok.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Alig egy órát vett igénybe, hogy eljussak Walthamstowba. Ültem

a metrón, és fojtogatott a kevés levegő, a szemhéjam
lecsukódott az állomások között. Ki voltam facsarva. A tegnap
éjszaka egy kínszenvedés volt, az első éjszaka, amit valaha
külön töltöttem Emilytől. Bár tudtam, hogy nincs a kiságyában,
mégis ébren maradtam, hátha meghallom őt. Amikor végül
elaludtam, azt álmodtam, hogy sírni hallom. Annyira meg
voltam erről győződve, hogy amikor felébredtem, felkeltem, és
átmentem megnézni. De persze a szoba üres volt. Felkaptam az
egyik játék mackóját, és visszavittem az ágyba, magamhoz
szorítottam, és a bundáját szaglásztam, hátha megérzem rajta a
kislányom illatát.
Egy női hang rántott vissza a jelenbe.
– Walthamstow Central. Végállomás.
Amint kiértem a felszínre, megnéztem a telefonomat, hogy
nem jött-e üzenet Nicktől. Semmi.
A Google Maps szerint Sam lakása kilenc percre volt gyalog az
állomástól. Elindultam a fő bevásárlóutcán, de szinte fel sem
fogtam a környezetem. Az agyam teljes egészében Emilyre
koncentrált. Igyekeztem elképzelni, hogy hol lehet éppen és mit
csinál. Kétségem sem volt afelől, hogy engem keres. Vajon Nick
milyen hazugságokkal tömi, hogy megmagyarázza a
távollétemet?
Befordultam egy sarkon, és elindultam lefelé a kis sorházak
mentén, miközben a vérnyomásom emelkedett, ahogy egyre
közelebb kerültem a végcélomhoz. Abba kellett hagynom az
aggódást Emily miatt, hogy kitaláljam, mit fogok mondani
Samnek. A legfontosabb az volt, hogy megtudjam, merre van
Nick és Emily. Egy hotelben? Bérelt lakásban? Biztosan Sam
vitte őket oda. Hirtelen rettenetes gondolat hasított belém. Mi
van akkor, ha tényleg a reptérre fuvarozta őket? Mi van, ha
Nick külföldre vitte Emilyt? Nem ellenőriztem, hogy a lányom
útlevele még mindig az íróasztalfiókban van-e.
Felgyorsítottam a lépteimet, és minden egyes lépés
megtételével erősödött az aggodalmam. Amikor elértem a
főutat, már olyan állapotban voltam, hogy körülnézés nélkül
mentem át a kereszteződésen, amitől egy autó sikító gumikkal
fékezett. A sofőr rosszallóan csóválta a fejét, ahogy átszaladtam
előtte.
Megérkeztem Sam utcájába. Elindultam, a 72-es számot
keresve. Csinos, Edward korabeli sorházak álltak itt, a házakat
több lakássá alakították, mindegyiknek saját bejárata nyílt az
utcáról. Az út túloldalán egy nagy parkot láttam, amit vaskerítés
szegélyezett. Számoltam a házakat, ahogy végigsietettem
mellettük – 48, 56, 62, 70… A 72-es következett. Nagy levegőt
vettem, ahogy befelé nyomtam a kaput.
A ház olyannak tűnt, mint amit bérbe adtak. A kert
elburjánzott, az ablakokon a csipkefüggönyök elnyűttek és
szürkék voltak, a bejárati ajtóra pedig ráfért volna egy festés.
Megnyomtam a csengőt, de úgy tűnt, nem működik, ezért
többször is dörömböltem a kopogtatóval, majd vártam.
Csend. Újra próbálkoztam, olyan hangosan kopogtam, ahogy
csak tudtam. Fülemet a levélnyíláshoz tapasztottam, hátha
hallok mozgást. De semmi. Arcomat a homlokzati, kiugró
ablakfülke üvegéhez nyomtam, és megpróbáltam átlátni a
csipkefüggönyön. Megdermedtem, ahogy felmértem a benti
képet.
A sötét bőrkanapén és a tévén kívül volt még odabent egy
babapihenőszék, meg egy gyerekroller. Hatalmas rumli volt
odabent. Játékok hevertek szanaszét a szőnyegen, és kis pólók
meg zoknik száradtak egy ruhaszárítón. Elhátráltam az
ablaktól, és megráztam a fejem. Rossz címre jöttem?
Összevetettem a papírcetlin szereplő címet a bejárati ajtón
látható rézszámokkal. Nem, ez volt a 72-es.
Kisietettem a kapun, átmentem az úttesten, és bejutottam a
parkba, ahol követtem a kígyózó ösvényeket, megkerülve a
gyepes tekepályát és a játszóteret, azt sem tudva, hová megyek
vagy mit művelek; egyszerűen csak próbáltam feldolgozni a
látottakat. A bizonyítékok egyértelműek voltak. Sam nős volt,
családos ember, legalább egy gyerekkel, de valószínűleg
kettővel. Miért nem említette őket soha? Miért hazudott nekem?
Eszembe jutott az a szörnyű, gyötrelmes pillanat pár héttel
korábban, amikor szerelmet vallott.
Gyere és lakj velem!
Egy kis időre megálltam egy nagy tó mellett, és néztem az
unottan ide-oda úszkáló kacsákat és hattyúkat. Sam őszintének
tűnt, mintha egy pillanattal tovább sem tudná titkolni az
irántam érzett szerelmét. Vannak irántad érzéseim, Natasha. Mi
történt valójában az elmúlt hónapokban? Nick egyfajta
hűségpróba elé állított Sammel? Ha igen, akkor annyi szent,
hogy átmentem a vizsgán. Igaz, kísértésbe estem, de csak egy
pillanatra, és csak azért, mert annyira feldúlt, hogy Nicknek
viszonya van Jennel. Csak éppen Jen váltig állította, hogy Sam
találta ki az egészet. Mintha minden Samhez és a hazugságaihoz
vezetett volna vissza. De nem tudtam eldönteni, hogy ő volt-e az
igazi gazember, vagy Nick manipulálta. A gondolataim olyan
gyorsan pörögtek a borzalmas lehetőségeket sorra véve, hogy
alig bírtam állva maradni.
Próbáltam megnyugodni és pozitív dolgokra gondolni,
Emilyre összpontosítani. Talán most éppen egy másik parkban
játszik Nickkel. Igyekeztem elképzelni, ahogy üldözi a
galambokat, kacsákat etet, csúszdázik vagy a homokozóban ás.
Imádta a hintákat, és nemrég tanítottam meg rá, hogyan lökje
előre a lábát, amikor előrelendül, és hogyan húzza vissza,
amikor hátra. Reméltem, hogy jól van, és nem hiányol engem
túlságosan. Lehet, hogy nem tudtam, hol van, de legalább nem
egy idegennel volt; hanem valakivel, aki annyira szerette őt,
mint én. És ő bálványozta appát. Muszáj volt ezekbe a
megnyugtató gondolatokba kapaszkodnom, különben teljesen
megőrülök.
A park közepén volt egy kávézó, és bementem, hogy rendeljek
egy kávét. A hely annyira zsúfolásig telt babakocsikkal, hogy
alig tudtam eljutni az egyetlen üres asztalhoz hátul.
Rápillantottam a krétával a táblára írt menüre, amiről eszembe
jutott, hogy tegnap óta nem ettem rendesen. Látszólag minden
házi készítésű volt. Úgy tűnt, hogy a legtöbb fogásban van
kuszkusz, és az összes sütit gluténmentesen készítették. Nem
tetszett semmi, de meg kellett őriznem az erőmet, ezért
rendeltem egy biopalacsintát a flat white-om mellé, és leültem.
Fiatal anyukák csoportba verődve csevegtek, szoptattak és
croissant-t rágcsáltak, mindezt egyszerre. Hasonlóak voltak az
Emily bölcsődéjében összeverődöttekhez, csak nem voltak
annyira ápoltak vagy márkásan öltözöttek. És határozottan
anyák voltak, nem dadusok vagy bébicsőszök. Miközben az
italomat kortyolgattam és a ragadós zabmorzsákkal
játszadoztam, azt vettem észre, hogy alaposan szemügyre
veszem a babákat, hátha valamelyik hasonlít Samre. De nem
találtam semmiféle hasonlóságot, és ahogy jobban
belegondoltam, ez nem Sam közege volt. Ő egy praktikus srác
volt a munkásosztályból, nem londoni városlakó. Eszembe
jutott, hogy viccelődtünk a liberális anyukákon, akik a
gyerekeiknek csak zöldségből készült süteményeket adnak, és a
fagylaltot az ördög művének tartják. Összekötött minket az
egész nap felszolgált reggelik iránti titkos szerelem – még a
kedvenc helyi kajáldájába is elvitt egy angol reggelire két
vezetés között.
Mindez olyan távolinak tűnt most. Vajon azok az órák
vezettek volna a bajhoz? Jen észrevette a tanulórendszámot, és
elmondta Nicknek? De ez csak nem volt akkora bűn, hogy ő
emiatt elhagyjon. Nem tudtam rájönni.
A zaj a kávézóban fülsiketítő crescendóvá erősödött – több
gyerek is sírt, mások az asztalok alatt mászkáltak. Úgy éreztem,
hogy a gyerekkocsik bekerítenek, és kétségbeesetten vágytam
friss levegőre, így kinyomakodtam, és visszaindultam a park
bejáratához, ami gyakorlatilag Sam házával szemben nyílt.
Kerestem egy padot az egyik magas vadgesztenyefa alatt,
leültem, és tekintetemet a bejárati ajtóra szegeztem.
Magánnyomozónak éreztem magam, aki éppen megfigyelést
végez. Samnek előbb-utóbb haza kell jönnie. Nem fogom
feladni; addig várok, amíg kell.
Kezdett meleg lenni, én meg szörnyen fáradt voltam. Minden
erőmre szükség volt, hogy ébren maradjak, de úgy egy óra
múlva meglett a jutalmam. Nem Sam, hanem a felesége – vagy a
barátnője vagy az élettársa, tök mindegy – érkezett, hordozóban
cipelve egy kisbabát, miközben egy Emilynél kinézetre kissé
idősebb fiút tolt babakocsiban. A nő úgy velem egyidős lehetett,
talán valamivel idősebb, kissé testes, csapzott barna hajú, aki
rózsaszínű sztreccsnadrágot, edzőcipőt és egy fehér pólót viselt,
aminek hátán csillogó minta látszott. Figyeltem, ahogy
végigmegy a házhoz vezető úton, és kinyitja az ajtót.
Próbáljak meg beszélni vele, vagy jobb lenne megvárni
Samet? Nem akartam bajt okozni, de ez vészhelyzet volt.
Tudnom kellett, hol van Emily. Ez a nő is anya volt – biztosan
szeretne segíteni. Éreztem, hogy kiszárad a szám, ahogy
elhagyom a parkot, és ismét átmegyek az úton, majd
megérkezem a 72-es számhoz. Sam felesége már bement, ezért
bezörgettem a kopogtatóval.
A nő ajtót nyitott, a derekához szorítva a babát – egy dundi
kislányt.
– Igen? – kérdezte élesen, miközben végigmért.
– Samet keresem. Ez az ő címe, igaz?
Bólintott, és éreztem, ahogy az ellenségesség hullámokban
árad felém.
– Ki maga? Mi ez az egész?
–  A nevem Natasha Warrington – kezdtem, és igyekeztem
nem fenyegetően beszélni. – Sam a férjemnek dolgozik.
–  Már nem dolgozik neki. Ahogy mondani szokás, elengedte
őt, már két hete. Csak úgy, még csak egynapos felmondási időt
sem adott neki, a rohadék. – Ő is úgy beszélt, mint Sam,
ajakréses magánhangzókkal, csak nála ez még hangsúlyosabb
volt.
Elakadt a szavam.
– Két hete? Biztos ebben?
– Azt mondja, hazudok? – Átvette a másik oldalra a babát.
–  Nem, dehogy – mondtam, de képtelen voltam eltüntetni a
homlokráncolásomat. Igaz, hogy a kínos eset óta nem láttam
Samet, de tegnap reggel ő vette fel Nicket és Emilyt, nem?
Próbáltam visszaemlékezni erre: ott feküdtem az ágyban, és
nem hallottam ugyan Sam hangját, de hallottam, ahogy a Range
Rover elindult, és feltételeztem, hogy ő ül a volán mögött. Akkor
hát Nick vezetett, hiába tiltották el? – Sam tegnap sem dolgozott
neki?
– Nem, miért tenné?
Elszorult a szívem. Ha Sam nem volt benne a szökésben,
akkor fogalma sincs róla, hol lehet Emily.
– Mit akar? – kérdezte most a nő. – Mert gondoskodnom kell a
kölykökről. – Mintegy végszóra, kitotyogott az előszobába a
csupasz fenekű kisfiú, kezében egy pelenkával.
–  Igazából semmit. Csak arra gondoltam, hogy talán Sam…
Nem számít. De azért még szeretnék beszélni vele.
–  Hát, nincs itt. Elment. Lelépett. És nem tudom, mikor jön
vissza.
Haboztam.
–  Ó, értem. Izé… amikor felhívja magát, átadná, hogy Na…
Mrs. Warrington szeretne beszélni vele? Megvan neki a
számom.
– Ó, lefogadom, hogy megvan, babám – felelte keserűen a nő.
A kisfiú megrángatta a lábát. – Szállj le rólam! – És ezzel
becsapta az ajtót, gyakorlatilag a képembe vágva.
 
 
Hosszúnak tűnt a hazaút. El voltam gyötörve, és semmivel sem
kerültem közelebb ahhoz, hogy megismerjem az igazságot. A
szerelvény megtelt, ahogy a King’s Cross felé haladt. A hőség
fojtogatott, és szörnyű fejfájásom lett. Magamban újra
lepörgettem a Sam feleségével való találkozást, próbáltam
kiszedni belőle a tényeket. Fáradtnak tűnt, olyannak, aki torkig
van. A férje elvesztette az állását, és úgy éreztem, hogy engem
hibáztat érte. Nyilván nagyon gyanúsnak tűnhetett, hogy a
főnöke felesége egyszer csak betoppan hozzájuk, és azt kéri,
hadd beszéljen vele. Ha én lettem volna az ő helyében, tuti,
hogy én is gyanakodtam volna. Nagyot sóhajtottam. Ez Sam
problémája volt, nem az enyém. Nekem is akadt bőven.
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a szerelvény
szétrázza a tagjaimat.
Délutánra járt, mire feljöttem a metróból. Azonnal
megnéztem a telefonomat; se üzenet, se nem fogadott hívás, mi
volt ebben az új? Viszont kezdett merülni az aksi, úgyhogy újra
kellett töltenem. Lefelé törtettem a dombról: meleg volt, a
levegő sűrű a szennyezéstől. Tegnap óta nem zuhanyoztam, és a
bőröm viszketett a város mocskától. A walthamstow-i
kirándulás több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt,
de legalább megpróbáltam tenni valamit. Nem csak
embriópózba gömbölyödtem a kanapén egy üveg ginnel.
Elhatároztam, hogy másnap megpróbálok felhajtani egy
ügyvédet, és bírósági végzést szerezni. Nem engedhettem meg
magamnak, de nem volt más lehetőségem. Megnövelem a
hitelkártyám keretét, eladom minden ingóságomat,
lecsupaszítom az egész házat, ha ez az ára. Ha Nick azt hitte,
hogy megadom magam, és hagyom, hogy uralkodjon felettem,
akkor jobban teszi, ha újragondolja.
Megérkeztem a széles, fás utcánkba, ami annyira más volt,
mint az a szerény út, ahol Sam lakott. De Sam lakhelye jobban
tetszett; közelebb állt ahhoz, ahol felnőttem. Itt az összes ház
óriási volt, mind kétszárnyú családi ház, nagy kocsibeállóval.
Volt, ahol fehér rácsok voltak az ablakokon, és biztonsági
kapuk a kerítésen. Milliókat értek. Eszembe jutott, mennyire
ijesztőnek tűnt, amikor először jártam Nick házában. Még a
teljes felújítással sem éreztem igazán soha az otthonomnak. Túl
nagy volt, túl puccos, túlságosan önelégült. Én itt mindig
betolakodó voltam, kakukkfióka. A gondolat, hogy még egy
éjszakát töltsek a házban egyedül, Emily nélkül, megrémített.
Odaértem a bejárati ajtóhoz, alig hallhatóan bemondtam a
riasztókódot. De a reteszzár nem mozdult, és a kulcs egyáltalán
nem ment be a főzárba. Bárgyún meredtem a kezemben tartott
kulcscsomóra. Tévedésből valaki másét hoztam volna el? De
nem, ez az én N alakú kulcstartóm volt. Újra próbálkoztam. A
fém csúszott izzadt ujjaim között, ahogy igyekeztem
beleerőltetni. De hasztalan, láttam, hogy nem fog menni.
Hátraléptem, és remegni kezdtem, amikor az igazság villámként
csapott belém.
Mialatt Walthamstow-ban jártam, valaki kicserélte a zárat.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Minden fájdalom, amelyet az elmúlt huszonnégy órában

éreztem, most feltört a gyomrom mélyéről, és lehánytam a
bejárati lépcsőt. Miért tette ezt velem? Térdre rogytam,
miközben remegve letöröltem a szám széléről az epét. Miért?
Miért?
Ehhez biztosan nem volt joga! Minden tulajdonom bent volt a
házban. A ruháim, a márkás cuccok, amiket el kellett adnom, a
személyazonosító okmányaim, a készpénz, amit félretettem,
még a kibaszott telefontöltőm is. Elővettem a készülékemet, és
hunyorogva meredtem az akkumulátor ikonján a piros csíkra:
alig öt százalékom maradt, ami alighanem csak egyetlen
hívásra lesz elegendő. Hívjam a rendőrséget? Vajon ők majd
betörik az ajtót a kedvemért, vagy megint azt mondják, hogy
forduljak ügyvédhez? Úgy döntöttem, hogy inkább felhívom
anyut.
–  Ó, istenem, ezt nem hiszem el! Hogy volt rá képes? –
dühöngött. – És honnan tudta, hogy nem vagy otthon?
 –  Biztosan valakivel figyeltette a házat – feleltem, és
kétségbeesetten próbáltam felidézni, hogy láttam-e furcsa
járműveket az utcában, amikor aznap reggel elindultam. Volt
egy homályos emlékem egy fehér furgonról, ami néhány házzal
arrébb parkolt, de nem voltam biztos benne.
–  Harcolnod kell vele, Natasha, nem hagyhatod, hogy
megússza!
–  Anyu, kérlek, figyelj, kifogyok a naftából. Sehova sem
mehetek. Átmehetek hozzád?
– Maradj ott! Jövök és felveszlek.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy anyu átküzdi magát
a forgalmon a régi Fiestájában, miközben én úgy ülök a saját
kocsifeljárómon, mint egy menekült. Mi van, ha a szomszédok
meglátnak?
–  Köszönöm, de felszállok a vonatra. Nem mintha bármi
poggyászom lenne – tettem hozzá komoran.
–  Nicknek fizetnie kell ezért! El fogjuk kapni, ne aggódj, el
fogjuk… – Dühödt szavai elhaltak, ahogy a telefon végül
megadta magát.
 
 
Mire megérkeztem anyuhoz, már a végét jártam. Gyenge
voltam, összetört a fáradtság, fojtogattak a könnyek. Ő a
kezembe nyomott egy bögre teát és pár fájdalomcsillapítót,
majd felküldött az emeletre a régi szobámba, míg ő összeüt
nekem valami kaját.
Lefeküdtem az ágyra, a térdemet felhúztam a mellkasomhoz.
Évek teltek el azóta, hogy utoljára itt aludtam, de a formák, a
textúrák és az illatok annyira gyorsan ismerősként üdvözöltek,
hogy olyan volt, mintha soha nem mentem volna el. Eszembe
jutott, ahogy kamaszként ebben az ágyban feküdtem, és azon
tűnődtem, milyen élet vár rám. Aggódtam, vajon lesz-e valaha
pasim, átmegyek-e a vizsgáimon, találok-e jó munkát, és lesz-e
valaki, aki feleségül vesz és akinek gyerekeket szülök. És mi volt
a válasz? Szinte minden tételben kudarcot vallottam. De most
rájöttem, hogy egyik sem számít. Az egyetlen dolog a világon,
amivel igazán törődtem, az egyetlen ok, amiért éltem, Emily
volt.
A fájdalomcsillapító tabletták nem töltötték be a céljukat. Ha
lehetséges, csak még jobban fájt tőlük a fejem. Valahogy
felkönyököltem, és ledöntöttem a teát. Anyu cukrot tett bele,
hogy „energiát adjon”, amitől szörnyű lett az íze. Ismét
lefeküdtem, és eltakartam az arcomat, hogy ne érjék a vastag
porlepellel borított szobát elárasztó forró napsugarak. A
hálószobámat manapság csak tárolásra használta anyu, és állott
volt a levegő.
 
 
Hallottam, ahogy anyu a konyhában csörömpöl, de az evés
gondolatától csak hányingerem támadt. Ma este dolgoznia
kellett volna, irodákat takarítani, de betelefonált, hogy
megmondja, nem tud menni. Kérleltem, hogy menjen be – az
ügynökség nagyon keményen lépett fel a lógással szemben, és
nem akartam, hogy mindennek tetejébe még anyu is elveszítse
a munkáját. De rá jellemző módon nemet mondott. Ahogy ott
feküdtem a fullasztó melegben, éreztem, ahogy visszafejlődök a
gyermekkorba, abba az egyszerű és tehetetlen állapotba,
amikor az ember léte a szüleitől függ, vagy az én esetemben az
anyámtól. Nagyon elszántan igyekeztem elszakadni és a saját
magam ura lenni, de mindössze annyit értem el, hogy találtam
valaki mást, aki vigyázott rám – és aki majdnem elég öreg volt
ahhoz, hogy az apám legyen. Nem kellett pszichiáternek lenni
ahhoz, hogy ezt kibogozzam.
De most már magam is anya voltam. Talán eljött az ideje,
hogy abbahagyjam az önsajnálatot, és felnőjek.
Felkeltem az ágyról, és lementem a földszintre.
–  Biztosan el lehet intézni, hogy a rendőrség feltörje a lakást
neked – mondta anyu, és elzárta a gázt a serpenyőbe dobott
újkrumpli alatt. Kifőzte az életet is néhány szeletelt
sárgarépából, és éreztem a grillsütőben sülő kolbász illatát. – Az
ugyanúgy a te otthonod is, mint az övé.
– Nem akarok visszamenni – motyogtam. – Soha nem éreztem
ott jól magam, nem igazán. Az mindig az ő helyük volt, Nické és
Jené.
–  Hát, amikor odaköltöztél, azt hittem, elment az eszed.
Ragaszkodnod kellett volna egy újrakezdéshez, valami más
helyen.
– Soha nem mondtál semmit erről.
– Ó, mintha meghallgattál volna! – nevetett fel anyu fanyarul,
és megfordította a kolbászokat. Az olcsó fajtába tartoztak, és a
grillsütő csak úgy köpködte a zsírt. Bárhová néztem is, minden
arra emlékeztetett, hogy milyen szegény, és hogy én milyen
elkényeztetett és válogatós lettem a luxusban töltött három
évem alatt. De elég gyorsan megszokom majd itt. Vissza
akartam térni ahhoz, ami régen volt.
– Hülye voltam, anyu, tudom. Egy naiv, hülye idióta.
Felkapta a serpenyőt, és a mosogató felett kiszedte belőle a
zöldségeket.
– Nem te vagy az első, és nem te leszel az utolsó – közölte.
 
 
Egy borzalmas éjszaka következett a régi ágyamban, ahol a
különféle alakzatokat bámultam a sötétben. Forgolódva hol
elaludtam, hol felriadtam. Az ébren töltött órákban vég nélkül
üzeneteket fogalmaztam Nicknek: egyesek dühösek és
követelőzők, mások bocsánatkérők és könyörgők voltak. Üzletet
ajánlottam neki: lemondok a pénzére való minden igényemről,
ha felváltva nevelhetjük Emilyt. Annyira azért nem voltam
hülye, hogy azt higgyem, teljesen le fog mondani róla, de az
anyagi ösztönzés biztosan csábítóan hatna rá. Éppen eleget
nyöszörgött a Jennek fizetendő tartásdíj miatt; aligha
támogatna pénzügyileg még egy volt feleséget.
Amint felébredtem, ösztönösen a telefonom után nyúltam,
hátha kapcsolatba akart lépni velem, teljesen elfelejtve, hogy
lemerült. A legújabb iPhone volt, és nem meglepő, hogy anyu
töltője nem volt jó hozzá – még valami, amit aznap meg kellett
vennem. Felkeltem, és gyorsan lezuhanyoztam, emlékeztetve
magam, hogy anyu nem örülne, ha a szokásos húsz percemet
szánnám rá. Megtörölköztem egy megviselt, durva törölközővel,
amire emlékeztem kamaszkoromból, és visszaballagtam a
szobámba.
Amíg zuhanyoztam, anyu tiszta fehérneműt tett az ágyra, és
felakasztott egy sárga felsőt a szekrény fogantyújára. Nagyon
kedves volt tőle, de három mérettel nagyobbat hordott, mint én.
A melltartó reménytelennek bizonyult, de a bugyik megtették.
Kellett vennem pár dolgot, hogy összeszedjem magam. Vissza a
szupermarketekhez és az adományboltokhoz, gondoltam,
miközben felhúztam a farmeremet. A gondolatot furcsamód
megnyugtatónak találtam.
Amikor leértem a földszintre, anyu már elindult a reggeli
műszakba, és otthagyott nekem négy fontot apróban egy cetli
mellett az asztalon, amiben azt írta, hogy vegyek csirkefalatot a
teához, majd még hozzáfűzte: Ui.: az Asdában jók az alsóneműk.
A legközelebbi bevásárlóközpont – a hatvanas években épült
kopott áruház, ahol évek óta nem jártam – busszal csak pár
megállóra volt, de úgy döntöttem, hogy spórolok a pénzen, és
inkább gyalog megyek. Ami igaz, az igaz, az Asda
szupermarketben találtam ruházati szekciót, és egy ötösért
melltartót is. Három bugyi, négy zokni és két sima póló, meg
egy félárú, hosszú ujjú, bő felső, valamint egy sztreccsnadrág
még ötven fontba sem került, ami megdöbbentően olcsó volt.
Kivettem egy csomag csirkemellet a hűtőből, és beálltam a
kasszánál álló sorba.
– Sajnálom, de a kártyáját elutasították – mondta a pénztáros.
– Basszus – sziszegtem. A hitelkártya a nevemen volt, de Nick
számlájához volt kapcsolva. Biztosan lemondta.
– Van másik, amit megpróbálhatok?
–  Ó, ööö, igen, bocsánat, kis türelmet! – Beletúrtam az
erszényembe, és előhúztam Nick bankkártyáját, de az sem
működött. A sor gyűlt mögöttem, és éreztem, hogy kezdek
elvörösödni. – Tessék, próbálja ezt! – Átadtam neki egy másik
bankkártyát. Ez a régi, saját számlámhoz tartozott… tudtam,
hogy ez rendben lesz.
Nejlonzacskóba pakoltam, amit vettem, hogy aztán zavartan
elvonuljak. Ahogy elhaladtam a délelőtt ráérősen vásárlók
mellett, egyre jobban és jobban felháborodtam minden egyes
lépésnél. Jól van, tehát nem elégszik meg azzal, hogy ellopja a
lányomat és kizár az otthonomból, de most még anyagilag is
elintéz. Csak néhány száz fontom volt a folyószámlámon, a
baristabérem maradványai. Mihez fogok kezdeni, amikor az is
elfogy?
Gondolom, visszamegyek dolgozni egy kávézóba. De hogyan
fogom fizetni az óvodát a nem garantált munkaidős,
minimálbéres szerződéssel?
Berohantam egy mobilboltba, és vettem egy új töltőt. Újabb
költség, ami nélkül meglettem volna, csakhogy bekapcsolva
kellett tartanom a telefont; Nick csak így érhetett el. Biztosan
nem fog a végtelenségig hallgatni. Emily engem kér majd,
FaceTime-ozni akar majd, ugyanúgy, ahogy mi szoktunk az
apjával. Túlságosan nagy kegyetlenség lenne, hogy azt se
engedje, hogy legalább a lányom hallja a hangom.
Busszal mentem haza, és azonnal bedugtam a telefontöltőt.
De Nick nem hívott, nem küldött sem üzenetet, sem e-mailt.
Sem aznap, sem másnap. Anyu továbbra is azzal nyaggatott,
hogy menjek el a lakossági tanácsadóba – meggyőződése volt,
hogy képesek segíteni –, de én már azelőtt legyőzve éreztem
magam, hogy a csata elkezdődött volna. Nem számított, kinek
volt igaza és kinek nem, ki hazudott vagy ki mondott igazat. Az
erkölcs ebben nem játszott szerepet. Nick ezerszer gazdagabb
volt nálam, és okos. Ezt az egészet aprólékosan megtervezte.
Kiderítette, hogy milyen törvényes jogok illetnek meg Emily
kapcsán, és megkerülte őket; felhasználta minden vagyonát,
hatalmát és ravaszságát, hogy megakadályozza, hogy
visszaszerezhessem. Ezért mondta a nővérének, hogy lelkileg
instabil vagyok; hogy azért szívódik fel, mert félti Emily
biztonságát. Ki tudja, mennyi időbe telik, hogy a rendőrök
bekopogjanak az ajtón, testi sértéssel vagy bántalmazással
vádolva engem? Megértettem, mire készül a férjem, de dühítő
módon semmit nem tehettem ellene.
A következő öt nap nagy részét ágyban fekve töltöttem, nem
ettem, nem mosakodtam, csak elmerültem a bánat ködében.
Folyton Emilyre gondoltam. Elképzeltem, hogy hol van és mit
csinál, aggódtam, hogy vajon Nick rendesen gondoskodik-e róla.
Szerencsére még mindig több tucat fényképem volt róla a
telefonomon. Töröltem az összeset, amin Nickkel szerepelt, de a
többit újra meg újra végiggörgettem, belekapaszkodva azokba a
pillanatokba, amikor a felvételeket készítettem, és addig
puszilgattam duci kis arcát, míg a képernyő egészen ragacsos
lett.
 Anya minden erejével igyekezett tartani bennem a lelket.
–  Gondolkoztam – mondta, az ágy szélén ülve. – Egy rendes
ügyvédre lesz szükség az ügyben. Valakire, aki legalább olyan
jó, mint az, akit Nick felvehet.
–  Nem engedhetem meg magamnak – válaszoltam, és az
arcomat a falnak nyomtam. – Az több ezer fontba kerülne.
Anyu a vállamra tette a kezét.
–  Van egy kis megtakarított pénzem. Szeretném, ha az a tiéd
lenne.
Megfordultam.
– Az a nyugdíjasévekre félretett pénzed! Nem fogadom el.
–  Ez csak nyaralásra van. Megleszek nélküle. Mellesleg,
szívesebben tölteném a nyugdíjaséveimet azzal, hogy az
unokámra felügyelek.
– Nagyon kedves tőled, anyu, de nem tudom…
Leintett, hogy ne tiltakozzak.
– Nem hagyhatjuk, hogy Nick csak azért nyerjen, mert gazdag.
Egyenlő feltételekkel kell megküzdenünk vele.
– Nem akarom elpocsékolni a pénzed.
– Akkor hát félreállsz, és hagyod, hogy elvegye Emilyt, igaz? –
kérdezte nyersebb hangon. – Azt hittem, ennél keményebbnek
neveltelek.
Éreztem, hogy gyengülök az ajánlat hatása alatt, ugyanakkor
erősebb is lettem. Anyunak igaza volt. Nem hagyhatom, hogy
Nick megússza. Ha nem szállok harcba, lehet, hogy soha többé
nem látom Emilyt.
 HUSZADIK FEJEZET

Most

ANNA

Amint leszállok a buszról, felszaladok a dombra, és a

mellékutcán indulok a lakásom felé. Vadul fordítom el a kulcsot
a zárban, és nyitom az ajtót, szinte beesve az előszobába. Sötét
van, és először nem találom a villanykapcsolót. Talán nem is
kellene felkapcsolnom, mert azzal jelzem, hogy itthon vagyok,
villan át az elmémen a gondolat. Vakon botorkálok végig a
keskeny folyosón és lépek be a konyhába. A ház túlsó felén már
minden oké lesz; ide senki nem láthat be. A plafonon a neoncső
villogva életre kel, én pedig pislogok az erős, könyörtelen
fényben.
A pulzusom fokozatosan lassul, az oldalamba hasító, szúró
fájdalom elenyészik. Sikerült anélkül hazajutnom, hogy
követtek volna – legalábbis azt hiszem, hogy sikerült. Hála
istennek, hogy a busz azonnal jött!
Megnézem a telefonomat. Nincsenek nem fogadott hívások
vagy üzenetek Christől. Talán még mindig a kocsmában van, az
asztalnál ül, az ételét piszkálja, és azon tűnődik, miért vagyok
ilyen sokáig távol. Nyilván rájöhetett már, hogy leléptem.
Szegény flótás. Rosszul érzem magam amiatt, hogy faképnél
hagytam.
Felteszem a vízforralót, és turkálni kezdek a szekrényben a
herbateák kis dobozai között, amelyeket idegnyugtatóul vettem.
Levendula, kamilla, csalán… Aludjak, vagy jobb lenne ébernek
maradni és őrködni? Talán inkább koffeinre van szükségem.
Felkapom az instant kávés üveget, lecsavarom a fedelét, és
beszívom az illatát. Undorító az íze, de manapság ennyit
engedhetek meg magamnak, és a célnak megfelel. Púpozott
kanállal teszek a bögrébe, és forró vizet öntök rá. A kávé
sistereg, ahogy egy kis tejet csorgatok rá.
Az ablakhoz viszem a bögrét, kibámulok a betonudvarra, és
próbálom rendbe szedni a gondolataimat. Szóval Sam volt ott
aznap az ipari parkban, ő állt arccal a fal felé fordulva, és ő
mondta a haverjainak, hogy hagyjanak békén. A találkozásunk
véletlen egybeesés volt, vagy elárulta neki valaki, hogy
Mortonban élek? Tényleg hülye vagyok! Bíznom kellett volna az
ösztöneimben, amikor meghallottam a hangját, de azt hittem,
hogy csak a félelem téveszti meg az agyamat. Még próbáltam is
nyugtatgatni magam, hogy tévedtem, azzal, hogy elmentem egy
hajléktalanmenhelyre. Ez nagy hiba volt. Egy újabb, amit
felvehetek az egyre növekvő listára.
De nincs értelme ugyanazokat a köröket róni. Cselekednem
kell! Sam tudja, hogy itt vagyok, és kérdezősködött rólam
Christől. Talán már meg is van neki a címem. Bizonyos emberek
rengeteg pénzt fizetnének azért, hogy megtudják, hol lakom –
ha Sam tud erről, akkor óriási veszélyben vagyok. Fogalmam
sem volt, hogy kábítószerhasználat miatt ült börtönben, és most
ismét él vele, Chris szerint. A függőknek pedig folyton pénzre
van szükségük. Hogyan állna ellen ilyen kísértésnek?
Nem vagyok biztonságban. Még ma este össze kell pakolnom
a cuccaimat, és el kell hagynom Mortont! Elfelejteni az
egyébként tetszetős munkát, az úgy-ahogy barátokat, akikre
szert tettem, az egyéves, aláírt bérleti szerződést, a lassú, de
biztos haladást, amit elértem a pszichológusnál, és az új életet,
amit elkezdtem kialakítani magamnak. De majd újrakezdem,
valahol messze innen, egy olyan helyen, ahol senki más nem
akar élni.
A kávé keserű, mindegyik korty mintha homokkal borítaná a
nyelvemet. Kiöblítem a bögrét, majd a számat. Igen, mennem
kellene. De hova menjek? És készen állok a feladatra? Annyira
kimerültem a futástól és a bujkálástól, hogy más embernek
tettessem magam, fiktív múlttal, hogy megpróbáljak egy újfajta
igazságot kotyvasztani az összes hazudozásomból. De ha nem
állok készen az újrakezdésre, köveket is rakhatok a zsebembe,
hogy levessem magam a hídról. A víz ott mély, sötét és hideg, a
meder tele éles sziklákkal. Jobb végezni magammal, mint
megvárni, amíg rám találnak. De soha nem ölném meg magam.
Szörnyen gyáva vagyok, mindig is az voltam.
Bemegyek a hálószobába, és kinyitom a giccses
ruhásszekrényt. Anna olcsó konfekcióruhái lógnak a vállfákon –
utálom őket, de csak ezek vannak. Kihúzom az egyetlen
bőröndömet az ágy alól, és mindent bepakolok. Aztán
átszaladok a fürdőbe, és besöpröm a piperecikkeimet egy
műanyag zacskóba, és egy pillanatra meglátom a tükörképemet
a foltos tükörben. A bőröm olyan sápadt, mint a hintőpor, a
szemem dülledten mered elő a gödréből. Rémültnek tűnök.
Nincs más választásod. Tűnj el, amíg tudsz!
Hangos kopogás hallatszik a bejárati ajtó felől, én pedig
hátraugrok, a mellkasomhoz kapva.
–  Anna? Anna? – A levélszekrény felpattan, és azon kiabál
keresztül valaki. – Én vagyok, Chris. Ott vagy?
Chris. Hála istennek, csak Chris!
Rámeredek riadt tükörképemre. Most mi lesz? Válaszoljak?
Mi van, ha Sam vele van? Mi van, ha ez csak trükk, hogy ajtót
nyissak?
– Anna! Kérlek. Beszélnünk kell… aggódom érted!
Őszintének tűnik. A szemem ide-oda villan, határozatlanul.
Nem tudom, mit tegyek.
–  Anna? Ott vagy? Ha nem akarsz beszélni, csak küldj egy
üzenetet. Tudnom kell, hogy jól vagy-e!
– Várj! – kiabálok ki. – Jövök.
Kimegyek az előszobába, és elhúzom a reteszeket, kinyitom a
tolózárat. Kitárom az ajtót, amennyire a lánc engedi, és a résen
át kikukucskálok Chris aggódó arcára. Úgy tűnik, egyedül van.
–  Kérlek, beszéljünk! – mondja halk és szelíd hangon.
Becsukom az ajtót, hogy kinyissam a láncot, majd csak olyan
szélesre tárom, hogy besurranhasson.
Bemegyünk a konyhába, és leülünk a kis, műanyag asztalhoz,
aminek csillogó piros felszínét összevissza fekete háromszögek
borítják. A bútordarab a hatvanas évekből való, és manapság
több száz fontba kerül bármelyik retróboltban Londonban, még
ha a sarkain csikknyomok látszódnak is. Nem tudom, hogy
miért ez a gondolat villan be a fejembe. Gondolom, ideges
vagyok. Ami emlékeztet a múltamra.
Chris nem kér sem kávét, sem teát, csak egy pohár vizet.
–  Sajnálom, hogy elmenekültem – mondom végül. – De
pánikba estem.
–  Teljesen az én hibám. Tolakodó voltam és kész. És nagyon
sajnálom! Szörnyen érzem magam. – Habozik. – Te tényleg
ismered ezt a Sam nevű alakot, ugye? – Bólintok. – Úgy tűnik,
nagyon félsz tőle.
–  Igen… és nem. Inkább attól félek, kinek mondhatja el. –
Leteszem a pohár vizet, és leülök az asztalhoz.
– Értem. – Chris az ajkához emeli a poharat, és belekortyol. –
És ki az, akinek elmondhatja, ha nem gond, hogy
megkérdezem?
Nagy levegőt veszek.
–  A férjemnek… mármint a volt férjemnek. Sam korábban
neki dolgozott, és fennáll az esélye, hogy továbbra is
kapcsolatban állnak egymással.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet. – Chris együttérzően
néz rám barna szemével. – Erőszakos volt a férjed?
–  Ez egy hosszú, bonyolult történet – mondom, miközben az
emlékek feltolulnak bennem. Hol is kezdjem? – Nem akarok
erről beszélni… túl fájdalmas. Csak annyit mondhatok, hogy
nem akarom, hogy bárki is megtudja, hol vagyok. Ez így oké?
 –  Persze. – Kinyújtja a kezét, és megfogja az enyémet. –
Nagyon sajnálom, fogalmam sem volt róla. De nem hiszem,
hogy aggódnod kellene Sam miatt. Nem volt biztos benne, hogy
te vagy az, és amikor megmondtam, hogy a neved Anna,
azonnal visszavonulót fújt. Tehát vagy azt hitte, hogy tévedett,
vagy rájött, hogy bujkálsz, és azt szeretnéd, hogy békén
hagyjanak.
– Attól tartok, ez csak vágyálom, Chris. Tudja, ki vagyok.
–  Rendes srácnak tűnik, nem a szokásos senkiházinak. Nem
hiszem, hogy ártani akar neked. Inkább olyan, mintha utat
tévesztett volna.
– Ezt nem merem megkockáztatni.
Chris a homlokát ráncolja.
– Ezt hogy érted?
– Itt nem érzem magam biztonságban. Tovább kell állnom.
–  De Sam nem tudja, hol laksz. Nem adtam meg neki a
mobilszámodat vagy a címedet, sem az e-mailes
elérhetőségedet, sem bármi mást. Nagyon szigorúan vesszük a
titoktartást a Szent Megváltóban.
–  Ezt jó hallani, és kösz, de Morton kisváros. Én továbbra is
azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyek.
–  De hova? Nem adhatod fel az állásodat: hogy fogsz
boldogulni?
Megvonom a vállam.
– Majd kitalálok valamit. Egyedül nem maradhatok itt, annyi
szent.
Előredől.
 – Gyere és lakj velem!
– Hogy mi?
– Van egy vendégszobám. Lesz saját lakrészed, én pedig nem
számolok fel bérleti díjat. Mindennap együtt mehetünk
munkába és aztán haza. Én megvédelek.
Önkéntelen is felnevetek.
– Ez nagyon kedves tőled, Chris, de nem lehetsz éjjel-nappal a
testőröm.
–  Miért ne? Nézd, ezzel te tennél nekem szívességet. Utálok
egyedül élni. Amióta a feleségem elhagyott, magányos vagyok.
Nincs senki, akivel megvitathatnám a napot. Soha nincs annyi
tányér, hogy tele legyen a mosogatógép… tudod, hogy van ez… –
Elkapja értetlen tekintetemet, mire elpirul. – Ez nem azt jelenti,
hogy azt akarom, hogy mi… nem próbállak… Nem mintha nem
találnálak vonzónak, de… – Hebegése elhal. – Ó, te jó ég, csak
még jobban összekuszálom a dolgokat! Csak azt akarom
mondani, hogy szigorúan barátok lennénk. Lakótársak. Akik
segítenek egymásnak. – Lenézek az asztalra, az ujjammal
rajzolom körül a háromszögek fekete vonalait. A gondolat, hogy
osztozzak egy otthonon valakivel, hogy óvjanak és védjenek,
megérint bennem egy érzékeny pontot, aminek a létéről már
elfeledkeztem. De alig ismerem ezt az embert; lényegében
idegen. Mintha Chris olvasna a gondolataimban. – Őszintén
mondom, hogy nincs miért aggódnod. Nem érdekelnek az
alkalmi kapcsolatok. Keresztény vagyok, minden héten
templomba járok… tanulok, hogy konfirmálhassak.
Megkérdezheted a lelkészt, ő kezeskedik értem.
 –  Ne hülyéskedj! – legyintek. – Egy pillanatra sem
gondoltam… Egyébként én sem keresek…
–  Nézd – mondja Chris –, felelősnek érzem magam. Ha nem
veszlek rá, hogy gyere el önkénteskedni a Szent Megváltóba, ez
soha nem történt volna meg. Segíteni akarok! Úgy érzem, ez a
kötelességem.
– Tudom, és köszönöm. Nagyra értékelem, tényleg nagyra, de
szerintem jobb lesz, ha elhúzok Mortonból.
–  Ha most elmenekülsz, akkor egész életedben futni fogsz. –
Ez közhely, de igaz. Elfordítom a tekintetemet, azonnal érzem,
hogy könnybe lábad a szemem. Nem akarok elmenekülni, de ha
itt maradok, be fogok csavarodni. Nem fogok tudni aludni, mert
attól félek, hogy valaki betör, és rám támad az ágyamban. –
Gyere át, és maradj nálam egy hétig! – folytatja Chris. – Amíg a
helyzet rendeződik. Ha új munkát akarsz keresni máshol, az is
rendben van, ebben segíthetek. Csak ne siesd el a dolgokat! Álld
a sarad, bízz… – Elhallgat, nem akar előhozakodni Istennel.
– Oké – mondom pár másodperc gondolkodás után. – Kösz. De
csak néhány éjszakára, jó? Amíg összeszedem magam fejben, és
eldöntöm, hogy mit tegyek.
– Igen, ez teljesen logikus. Megnézed, milyen.
– Csak egytáskányit csomagolok, ha neked ez oké.
– Persze. Hozz, amennyit csak akarsz, rengeteg a hely.
A tekintete követ, amikor felállok és az ajtóhoz megyek.
– Ööö, Anna?
– Igen?
– Csak még egyvalamit. Mi az igazi neved? Sam nem mondta.
 Jeges pillantást vetek rá.
– Számít ez? Már nem az az ember vagyok; ő elment, semmi
nyoma nem maradt, akár halott is lehetne. Teljesen
megváltoztattam mindent: a keresztnevemet, a
vezetéknevemet, mindent. Mindent jogszerűen. Az igazi nevem
már Anna.
Bólint.
–  Megértem, és megígérem, hogy soha senkinek nem
mondom el. Sem a munkahelyen, sem a templomban. – A
tekintetünk találkozik, és egy pillanatig egymás szemébe
nézünk, egyfajta csendes, bizalmas paktumot kötve. – De ha
eljössz hozzám, és nálam fogsz lakni, ha segíteni fogok neked,
akkor azt hiszem, tudnom kell.
Érzem, ahogy a régi énem kísértete megborzong a testemben.
–  Jennifer vagyok – mondom. – De mindenki csak Jennek
hívott.
MÁSODIK RÉSZ
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Akkor

JENNIFER

Tizenegy évesen szerettem bele Nickybe. Éppen csak elkezdtem

a középiskolát, és a húga, Hayley lett a padtársam. Azonnal
összebarátkoztunk, és pár nap múlva már meghívott engem
magukhoz teára.
A falu szélén álló flancos villák alkotta környéken élt; nagy
családi házak álltak itt hatalmas kocsifelhajtókkal és a csillogó
bejárati ajtó két oldalán oszlopokkal. A külső falakra piros
riasztókészülékeket erősítettek, fityiszt mutatva a leendő
betörőknek. Itt nem volt szemét, de még rágógumi okozta foltok
sem csúfították a járdákat. Minden fényes és új volt, mindennek
megvolt a maga helye. Az ő házuk abszolút mindenben
különbözött a mi unalmas, hatvanas években épült, földszintes
családi házunktól.
Hayley anyukája felhívta apámat, hogy megbeszéljék a dolgot.
Ő fog felvenni engem a sulinál, hogy aztán este hétre
hazavigyen. Emlékszem, hogy majd szétvetett az izgalom, de
közben szorongtam is, mert tudtam, hogy valamikor meg kell
mondanom Hayley-nek, hogy soha nem fogom tudni viszonozni
a meghívását. Úgy véltem, ezt még azelőtt meg kéne mondanom
neki, mielőtt meglátogatnám az otthonában, arra az esetre, ha
meg akarná gondolni magát, de annyira szerettem volna
elmenni, hogy képtelen voltam bevallani az igazat.
Nem sok barátot vittem el magunkhoz az általános iskolából.
Nem mintha népszerűtlen vagy antiszociális lettem volna. Csak
éppen a szüleim nem tudtak részt venni a különféle
elfoglaltságokra vagy onnan haza történő fuvarozásokban –
legyen szó balettórákról, tornáról, úszásról, a végtelen
születésnapokról nem is beszélve. Az apám utálta, ha másokra
kellett hagyatkoznia, és nem akarta, hogy szánalomból bárki is
szívességet tegyen nekünk, ezért suli után egyenesen
hazamentem, és otthon töltöttem a hétvégéket. Nem
haragudtam rá emiatt; megértettem.
Anyámnak szklerózis multiplexe volt, és ideje nagy részét
kerekesszékben töltötte, kiütve az apu által titokban az
üvegházban termelt marihuánától. Ő részmunkaidőben
dolgozott, hogy vigyázni tudjon rá, tőlem pedig elvárta, hogy a
köztes időben én felügyeljem. Ezért kénytelen voltam
megtanulni főzni. Eleinte a kényszer vitt rá, de aztán
megszerettem. A könyvtárból vettem ki receptkönyveket, hogy
új fogásokat próbáljak ki. Szinte soha nem volt meg minden
szükséges hozzávaló, így rögtönöznöm kellett. Hamarosan saját
ételeket találtam ki – be kell valljam, akadtak köztük furcsa
kotyvalékok is. Csirkemell banánnal. Lekvárban pácolt
sertésszelet. „Nem ehetnénk csak kolbászt és sült krumplit a
változatosság kedvéért?”, kérdezte apu, amikor egy újabb
„Jenny különlegességét” tálaltam fel.
Igen, gyermekkorú gondozó voltam, bár nem emlékszem,
hogy valaha is hallottam volna ezt a megnevezést. Ma már több
segítséget kapnak azok a gyerekek, akiknek fogyatékkal élő
szüleik vannak. A szociális szolgálatok gondosan szemmel
tartják a „veszélyeztetett” családokat, és vannak olyan
jótékonysági szervezetek, amelyek kisegítő gondozást, támogató
csoportokat, sőt, még nyaralást is biztosítanak. De nem
sajnáltattam magam különösebben; egyszerűen ez volt a
helyzet akkor. Szerettem anyámat, és gyűlöltem, hogy látnom
kell, milyen fájdalmai vannak. De a betegsége előrehaladtával
egyre messzebb és messzebb került tőlem. És aputól is. Én ezt a
fűnek tudtam be, de visszatekintve rá kell jöjjek, hogy én
ugyanolyan hibás voltam. Dezertáltam egy másik családhoz.
Az első látogatás után gyorsan rájöttem, hogy Hayley szüleit
fikarcnyit sem fogja érdekelni, hogy a családom besegít-e a
lányuk ide-oda szállításában, vagy hogy viszonozzuk-e a
meghívást. Hamarosan, amikor nem voltam otthon, hogy
főzzek, mossak, takarítsak és egyre nagyobb mértékben
ellássam anyut, Warringtonéknál töltöttem az időt. A keblükre
öleltek, úgy kezeltek, mintha a harmadik gyerekük lennék.
Hayley anyukája mindig pluszadag ragut főzött, és a duplájára
emelte a muffin mennyiségét, ha ott voltam, amit aztán
Tupperware dobozokban küldött velem haza. Még azt is
felajánlotta, hogy a takarítónőjük átjárna hozzánk vasalni, de
apu hallani sem akart róla. „Ha továbbra is le akarja dugni a
torkunkon a jótékonykodását, akkor megtiltom, hogy többet
odamenj!”, mondta.
De én továbbra is jártam. Hazacsempésztem a ragut meg a
sütiket, és úgy tettem, mintha magam csináltam volna őket.
Apunak azt mondtam, hogy muszáj Hayley-vel töltenem az időt,
mert együtt csinálunk egy házi feladatot, vagy éppen
dolgozatokra készülünk.
Nyolcadik legelején a barátságunk már szilárd alapokon
nyugodott. Ugyanaz volt az ízlésünk a popzene és a divat terén,
ugyanazokat az ételeket szerettük és utáltuk. A hajunkat
ugyanolyan stílusban hordtuk, és egymáson gyakoroltuk a
sminkelést. Mindketten rühelltük a focit és szerettük a táncot.
Hayley koreográfiákat talált ki, amiket együtt gyakoroltunk a
hálószobai tükör előtt, aztán leszaladtunk a földszintre, ahol
előadtuk őket a szüleinek, akik mindig tapsoltak, és azt
mondták, hihetetlenül tehetségesek vagyunk. Teljesen szerves
része lettem a családnak. Saját helyem volt az ebédlőasztalnál, a
fürdőben saját poharam és fogkefém.
Akadtak napok, amikor egyenesen haza kellett jönnöm az
iskolából, hogy gondoskodjak anyuról, de amint apu
megérkezett, hogy felváltson, máris átszöktem Hayley-ékhez.
Ekkor már egyedül is utazhattam a buszon, de Hayley anyja
vagy apja mindig hazavitt. Nagyon ritkán megengedték, hogy
ott aludjak, de reggel általában szükség volt rám otthon. Az én
feladatom volt felkelteni anyut, segíteni neki zuhanyozni és
felöltözni, majd elkészíteni a reggelijét.
Aput nem sokat láttam. Olyanok voltunk, mint az egymást
váltó műszakosok, akik csak a váltás időpontjában találkoznak.
Az ő kajáját mindig félretettem, így csak meg kellett
melegítenie, az estéit pedig egyedül töltötte a televízió előtt.
Anyu mindig nagyon korán feküdt le, de apu nem hagyhatta el
a házat, hátha anyámnak vécéznie kell. Visszagondolva, nem
sok ideje jutott élni. De soha nem panaszkodott, soha nem kérte,
hogy maradjak otthon, hogy ő el tudjon menni a kocsmába,
vagy megnézni szombat délután egy focimeccset.
„Menj és érezd jól magad!”, mondogatta. Gondolom, tudta,
hogy anyu nem éli meg az öregkort, hogy néhány év múlva
mindennek vége lesz, ő pedig felszabadul. De erre akkor még
nem jöttem rá. Túlságosan lefoglalt, hogy önző tinédzser legyek,
a zene és a ruhák megszállottja, aki szerelemről álmodozik.
Nem tanultam valami jól, de a művészeti tárgyakhoz volt
érzékem. Úgy gondoltam, hogy talán divattervező leszek, vagy
legalább valamelyik nagy divatcégnél fogok dolgozni. Az
egyetem szóba sem jöhetett, mert még ha meg is lettek volna
hozzá a jegyeim, nem mehettem el otthonról. Mint kiderült, ez
utóbbi nem jelentett volna már problémát. Tizenhét voltam,
amikor anyu meghalt, de addigra én már valaki máshoz
kötődtem. Nickyhez.
Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy kedvel, mert mindig
ugratott. Hayley rendszeresen összebalhézott vele, de nem
bántam, mert felkeltettem Nicky figyelmét. Ellopta a házi
feladataimat, nekem pedig körbe kellett kergetnem őt a
szobában, hogy visszaszerezzem. Vagy nekiállt püfölni egy
párnával, és nem volt hajlandó abbahagyni, így nekem is fel
kellett markolnom egyet, és viszonozni a támadást. A
párnacsata aztán általában egymás csiklandozásáig fajult.
Nicky remekül bírta, amivel rettenetesen fel tudott húzni
engem és Hayley-t.
Két évvel volt idősebb nálam, jóképű, és majd kicsattant az
önbizalomtól. Nála valahogy kimaradt az az esetlen korszak,
mint amin a legtöbb kamasz fiú átmegy. A mi évfolyamunkból
minden lány bele volt zúgva, és amikor tizennégy évesek
lettünk, Hayley egy csapásra nagyon népszerű lett. De az szóba
sem jöhetett, hogy egy másik lányt Nicky közelébe engedjen.
Ami őt illeti, nála Nicky már elkelt.
Hayley odáig volt, amikor Nickyvel járni kezdtünk; kicsit sem
volt féltékeny. Amint elindultak a randik – hosszú séták a
csatorna mellett, vagy főleg mozis kiruccanások –, segített
eldönteni, mit vegyek fel, és különös gondot fordított a
sminkemre. Utána aztán alaposan kifaggatott minden csodás
momentumról. Mit mondott? Te mit csináltál? Hagytad, hogy
benyúljon a melltartód alá?
A szüleik – Jane és Frank – tudták, hogy együtt járunk, és úgy
tűnt, helyeslik. Az egész család kedvelt; nem volt olyan, hogy én
valamit rosszul csinálok. Először azt hittem, hogy simán csak
sajnálnak az otthoni nehéz helyzet miatt, de ahogy teltek az
évek, félresöpörtem ezt a félelmemet. Gyakorlatilag én is
Warrington voltam. És reméltem, hogy egy napon ez hivatalos
lesz.
Hayley bálványozta a nagy testvérét, de elmondta, hogy
mindig szeretett volna egy húgot is. Én ugyanígy éreztem.
Anyut súlyosan megviselte, amikor világra hozott, ezért
határozottan azt javasolták neki, hogy ne szüljön több gyereket.
„Ha hozzámész Nickyhez, akkor tényleg a húgom leszel”,
mondogatta Hayley. „Hát nem lenne csodálatos?”
Titokban órákon át tervezgettük az esküvőt – a színválasztást,
hogy kitaláljuk a tökéletes helyszínt, hogy mi legyen a menü,
milyenek legyenek a virágok. Természetesen Hayley lenne a fő
koszorúslány, és kegyesen megengednénk, hogy Nicky maga
válassza ki a tanúját. Unalmas órákon az esküvői ruhámat
tervezgettem a füzetem margóján, és a jövendő aláírásomat
gyakoroltam – Jennifer Warrington –, ami alá cikornyát
kanyarítottam. Tetszett, hogy a két név egyensúlyban van
egymással, hogy mindkettőnek „i” a közepe. Úgy tűnt, hogy ez
nem is lehet másként.
Soha nem fogom elfelejteni, amikor együtt elveszítettük a
szüzességünket, a dátum mélyen bevésődött az emlékezetembe.
1989. július 9. volt, vasárnap. A ház üresen állt. Jane és Frank
megnyert két jegyet a wimbledoni férfidöntőre, Hayley pedig
iskolai kiránduláson volt Franciaországban. Én voltam az
osztályból az egyetlen lány, aki nem ment. Anyu akkor már
nagyon beteg volt, apu pedig egyre nehezebben birkózott meg
az ápolásával. Nem mintha nekem hiányzott volna az utazás; ez
azt jelentette, hogy többet láthattam Nickyt. Éppen túl voltunk
több fontos dolgozaton, így rengeteg időnk maradt.
Abban az évben Boris Becker játszott Stefan Edberggel. Még
most is, valahányszor meglátom Borist szakkommentátorként a
tévében, eszembe jut az a csodálatos nap. A kanapén csináltuk,
miközben a sarokban bömbölt a tévé, hogy tudjuk, ha esetleg
egy hirtelen felhőszakadás miatt félbeszakadna a döntő. Noha
tökéletes teniszidő volt, Wimbledon pedig több mint százötven
kilométerre volt tőlünk, még mindig rettegtem attól, hogy a
szülei egyszer csak belépnek, és rajtakapnak minket. De
Nickynek bejött a kockázat jelentette izgalom. Ahogy alatta
feküdtem égnek emelt lábbal, mindent megtéve, hogy még
jobban felgerjesszem zabolátlan vágyát, folyton a képernyőre
pislogtam, és az anyja bólogató szalmakalapját kerestem a
tömegben. Épphogy betöltöttem a tizenhatot, így törvényesen
csinálhattuk. Egészen addig csak a komolyabb pettingig
merészkedtünk. Mindig utáltam ezt a kifejezést. Régen a
szabadidőközpont tábláin lehetett látni, ahol egy rajzolt fiú
ölelgetett egy úszósapkás lányt, amire Nicky azt mondta, hogy
ez tiszta nevetséges, mintha egy úszósapka bárkit is képes lenne
felizgatni. Aznap viszont igencsak túlléptünk a komolyabb
pettingen, egész pontosan egészen a végsőkig merészkedtünk.
Ahogy Becker is simán nyert aznap, ennek is gyorsan vége lett.
Nem volt valami remekbe szabott szex, de a maga módján
gyönyörű volt. Történelmi pillanat. Utána összeölelkezve
feküdtünk a krémszínű velúrpárnákon, és néztük a díjátadót,
ahogy a kenti hercegnő elbeszélget a labdaszedő fiúkkal, amint
Becker körbeviszi a trófeát, felmutatva az ujjongó tömegnek. A
combom belseje nedves volt az izzadságtól és furcsán sajgott.
Kétségem sem volt afelől, hogy ez a szimpla, ügyetlenkedő aktus
megpecsételte a sorsunkat, és örökre összeköt minket.
–  Szeretlek – suttogtam, és soha nem fogom elfelejteni Nicky
bárgyú válaszát:
–  Szerintem én is téged. – Nem volt valami hathatós
megerősítés, főleg akkor nem, amikor éppen a szüzességemet
adtam oda, de megbocsátottam neki. Mindig megbocsátottam
neki. Bármit tett is.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Az interneten találtam meg az Andrew Watson és Társai

Családjogi Ügyvédi Irodát. Egy ingatlanügynökség felett volt a
székhelyük, amit egy kapubejárón és keskeny lépcsőn lehetett
elérni. Gyorsan sikerült időpontot kapnom, ami kissé aggasztott.
Az első tanácsadást ingyenesként hirdették, amit követően
„megfizethető díjak” kerülnek kiszámlázásra. Ami engem
illetett, nekem semmilyen díj nem volt megfizethető, de ki
voltam éhezve a tanácsadásra. Szörnyen feszélyezett, hogy
anyu megtakarításait éljem fel, és elhatároztam, más módot
találok a Nick elleni harcra. Talán, gondoltam, jogosult leszek
költségmentességre.
Andrew Watson új lapot kezdett a jegyzettömbjében, és egy
vastag, fekete tollal felírta a nevemet a tetejére. Úgy Nickkel
lehetett egyidős, de az évek kevésbé voltak kegyesek hozzá.
Nagy sörhas nyomta ki az inggombjait, az ujjai pedig olyanok
voltak, mint a kövér virslik. Kócos szakálla úgy festett, mintha
egy gyerek firkálta volna az arcára, és meg sem próbálta
elrejteni megereszkedett pofazacskóját és dupla tokáját.
–  Nos, mondja el röviden, hogy miért van itt! – kérte.
Elmagyaráztam, hogy Nick felszívódott a lányunkkal, és nekem
fogalmam sincs arról, hogy hova ment. – Törvényes
házastársak? – Bólintottam. – Ő van feltüntetve apaként a lánya
születési anyakönyvi kivonatán?
–  Igen. Tudok a szülői felügyeleti jogról. Tudom, hogy Nick
nem tett semmi törvényelleneset.
– Van oka feltételezni, hogy árthat a gyermeknek?
–  Nem, semmi okom nincs. Biztosra veszem, hogy Emily
biztonságban van vele, de nem ez a probléma – mondtam, és
éreztem, hogy elönt a forróság a szorongástól. – A lányomnak
szüksége van rám. Vissza akarom kapni.
– Ez érthető. Nem hinném, hogy a bíróság túlságosan kedvező
színben fogja látni a férje viselkedését, hacsak nincs valami
konkrét oka arra, hogy miért zárja ki magát a lánya
gondozásából. – Szünetet tartott, hogy felmérje a reakciómat. –
Például, ha úgy érezte, hogy maga veszélyt jelent a gyermekre
valamilyen módon.
Bevillant, hogy Nick azzal vádolt, erőszakos vagyok, de
hevesen megráztam a fejem.
–  Nem, nincs semmi ilyesmi. Hogy őszinte legyek, azt
terveztem, hogy elhagyom. Ezt megtudta, és ő lépett először. Azt
hiszem, hogy az egész erről szól.
Andrew Watson felírt pár szót a jegyzettömbjébe, majd
felnézett, és kimondta az ítéletet.
–  A családjogi bíróság a gyermek érdekeit szem előtt tartva
cselekszik, és általában, bár nem mindig, ez azt jelenti, hogy
helyreállítja a szokásos életkörülményeket. Kérvényezhetünk
egy sürgősségi végzést, ami arra kötelezi a férjét, hogy a lányát
költöztesse vissza a család otthonába.
Napok óta először terült szét mosoly az arcomon.
– Ez ragyogó. Akkor hát ezt kell tennünk!
Az ügyvéd a homlokát ráncolta.
– Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Korábban említette,
hogy fogalma sincs, hol él most a férje.
– Nincs. – Összeszorult a szívem.
–  Azért még nincs veszve minden. A bíróság kiadhat egy
másik végzést, amivel kötelezheti azokat, akik ismerik a férje
tartózkodási helyét, hogy felfedjék. Például egy családtagját, a
munkáltatóját, a bankját, a mobiltársaságát. Amint Emily
hazatér, remélhetőleg maga és a férje megegyezésre tud jutni
arról, hogy hol lakjon a gyermek, és hogyan vegyen részt maga
is a nevelésében, de ha ez nem lehetséges, akkor a bíróság is
határozhat a gyermek elhelyezéséről.
– Ez rendkívül bonyolultnak hangzik.
–  Igen, lehet az. Aztán fontolóra kell venni a válást is. Ha a
férje nem együttműködő, akkor attól tartok, hogy az ügyvédi
díjak sok ezer fontra is rúghatnak.
Nincs sok ezer fontom, gondoltam.
Watson az órájára pillantott. Az ingyenes órám már majdnem
lejárt.
– Van még valami, amiben segíthetek?
Ó, igen, gondoltam, csak egy apróság. Elmondtam neki, hogy
ki lettem zárva az otthonomból, és nem férek hozzá a
készpénzemhez. Halkan füttyentett egyet, amikor bevallottam,
hogy nincs közös bankszámlám Nickkel, és ismét felírt valamit
a noteszába. Nem tudtam elolvasni, de gyanítottam, hogy
ilyesmit írhatott: ez a leghülyébb nő, akivel valaha találkoztam.
Andrew Watson hátradőlt a székében.
–  Feltételezem, hogy maga az ingatlan társtulajdonosa, és
ebben az esetben bizonyítania kell…
Felemelt kézzel fojtottam bele a szót.
– Nem hiszem, hogy társtulajdonos lennék.
Kérdően nézett rám.
– Nem hiszi? Csak tudnia kell, hogy az vagy nem az.
Erre elpirultam.
– A férjem ott élt az első feleségével. Ő elköltözött, én meg be.
Nem emlékszem, hogy bármit is aláírtam volna. Csak
feltételeztem, hogy amikor összeházasodtunk, akkor az is
automatikusan az én tulajdonomba is került. De talán nem ez a
helyzet.
– Ha nem írt alá átadási okiratot… akkor nem. – Hitetlenkedve
rázta meg a fejét. – Ó, drágám, ó, drágám, maga jókora szószban
van!
Lesütöttem a tekintetemet.
– Igen. Ezért vagyok itt.
–  Jól van… – Összeszedte a gondolatait. – Ha be tudja
bizonyítani, hogy adott ideig a házban élt, hivatkozhatunk a
házastársak közös lakhelyét érintő jogra. A bíróság kibocsát egy
végzést, aminek értelmében addig élhet az otthonában, amíg a
válás befejeződik. Ez elég egyértelmű, hacsak… – emelte fel
figyelmeztetően az ujját –, hacsak az ingatlan nem áll a férje és
egy másik fél, például a volt felesége tulajdonában, aki ebbe
nem egyezik bele. De ne ugorjunk ennyire előre! A
földhivatalban megtudhatjuk, ki a tulajdonos.
Még több bírósági végzés, még több jogi költség. Már láttam
magam előtt, amint csengő aranypénzek ezrei záporoznak a
bőrlapú íróasztalra, Andrew Watson kopasz feje pedig alig
látszik ki a kupac mögül. Biztos azt gondolta, hogy hirtelen
beköszöntött a karácsony.
– És mi a helyzet a költségmentességgel? – kérdeztem. – Nincs
jövedelmem, nincs említésre méltó megtakarításom…
Erre grimaszt vágott.
–  Csak akkor lenne jogosult rá, ha van bizonyíték arra, hogy
családon belüli erőszak áldozata, vagy hogy a férje veszélyezteti
a gyermekét, de felteszem, nem így van. – Látta a vereséget a
szememben. – Sajnálom. Ez egy rendkívül frusztráló és
költséges eljárás lehet. Bármennyire is szeretném magát
képviselni, azt javaslom, hogy próbálja meg barátságosan
megoldani a helyzetet a férjével, és hagyja ki belőle a
bíróságokat.
Tudtam, hogy erre nincs esély. Nickkel minden egyes
lépésemért meg kellene harcolnom, és nem érdekelné,
mennyibe kerül. Valószínűleg már most is valami flancos és
drága ügyvédnél ült, hogy összeállítsák ellenem a vádat. Nem
volt ugyan bizonyíték rá, hogy veszélyt jelentek Emilyre, de ez
nem fogja zavarja Nicket, majd kitalál valamit.
 –  Kösz a tanácsot – mondtam, és felálltam. – Lesz min
gondolkodnom.
Kisétáltam az ügyvédi irodából az utcára. A délelőtt közepe
volt, a nap fényesen sütött, az ég vidám kékje gúnyosan nézett
le rám. Úgy éreztem, hogy agyonnyom az aggodalom, alig
vonszoltam magam az utcán. Mit fogok mondani anyunak?
Tudtam, hogy dühös lesz, amiért nem vagyok jogosult
költségmentességre, és hogy belefog majd az egyik hisztis
kirohanásába arról, hogy a gazdagoknak nem lenne szabad
előnyhöz jutniuk, ha az igazságszolgáltatásról van szó. Azt is
tudtam, hogy harcolni akar, hogy megpróbálja majd a kezembe
tuszkolni a pénzét. De nem fogadhattam el. Még ha minden
megtakarítását felélnénk is, az sem lenne elég, és soha nem
nyernénk. Ennyi erővel el is égethetnénk azt a pénzt. Csak
teljesen pocsékba menne anyu kemény munkája, a sokévnyi
kuporgatás és önmegtartóztatás. És megérdemelte, hogy amikor
nyugdíjba megy, leljen benne egy kis örömet. Képtelen voltam
megfosztani ettől. Nem, ez az én problémám volt. És nem fogok
lemondani Emilyről. Csak más utat kellett találnom.
 
 
Gyanítottam, hogy Nick családja tudja, hol van. Mivel nem
engedhettem meg magamnak, hogy bírósági végzést szerezzek,
a csináld magad módszert kellett követnem. Értelmetlen lett
volna kapcsolatba lépnem Nick szüleivel vagy Hayley-vel, és
könyörögni nekik, hogy árulják el, amit tudnak. De ők még
mindig közel álltak Jenhez.
 Ő vajon segítene nekem?
Eleve felhívta Hayley-t, és ő kereste meg nekem Sam címét.
Nem aggódott amiatt, hogy beszélni akarok Nickkel, ami arra
utalt, hogy nincs titkolnivalója. Eszembe jutott az utolsó
találkozásunk a lakásában. Amikor tagadta, hogy viszonya
lenne Nickkel, úgy éreztem, hogy igazat mond. És úgy tűnt,
valóban sokkolta, hogy a férjem elvitte Emilyt. A női
szolidaritás szikrája csillant meg ott – szíthatok belőle lángot?
Miután hazaértem anyuhoz, tárcsáztam Jen számát. A
pulzusom gyorsan vert, amíg vártam, hogy felvegye.
– Natasha? – szólt bele. – Éppen rád gondoltam. Mi újság?
– Semmi jó. Még mindig semmi hír Nickről.
Cöcögött egy sort.
–  Ez olyan igazságtalan veled szemben! És a kis Emilyvel.
Nem értem, miért viselkedik így.
– Ugyan már, Jen – vágtam vissza –, mindketten tudjuk, hogy
milyen. Csak a maga feje után megy, és nem érdekli, hogy kinek
árt, hogy elérje a célját! Így bánt veled is. Most már látom, és
nagyon rossz érzés.
– Hát… be kell valljam, nagyon sokáig gyűlöltelek. – Szünetet
tartott, és mintha enyhén megremegett volna a hangja, amikor
folytatta. – De te csak egy gyerek voltál. Fogalmad sem volt róla,
hogy kivel kezdesz. De ez most már eső után köpönyeg. Ne
beszéljünk most erről!
– Attól még szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom.
Nyugtázta egy halk mormogással, majd témát váltott.
– Jó volt Sam címe? Sikerült ráakadnod?
 –  Az volt a címe, de nem találkoztam vele, sajnos nem.
Lelépett. – Úgy döntöttem, hogy nem említem a megalázó
találkozót a feleségével és a gyerekeivel.
–  Ó, milyen kár! És akkor most mihez kezdesz? Otthon ülsz,
vársz és gondolkozol?
Erre elmeséltem neki, hogy Nick lecserélte a ház zárjait, és
bevonta az összes kártyámat.
–  Hogy mit csinált?! Most csak viccelsz! – A hangja sivítássá
élesedett. – Ez nagyon gáz, nagyon, nagyon gáz! Amúgy meg,
egy pillanatra sem lep meg. Ezért adtam be a derekamat,
amikor engem akart elhagyni. Tudtam, hogy aljas lesz, ha
dacolok vele.
Jól hallhatóan felsóhajtottam. Hát persze, ezért költözött el.
Miért nem jöttem rá erre korábban? Szemellenzővel a
szememen közlekedtem azóta, hogy megismertem Nicket,
hagytam, hogy mindent az ő szemüvegén át lássak, nem is
próbáltam a sajátomon át nézni. Mindent rajta keresztül láttam,
az egész világot, elhittem minden hazug szavát.
Jen hangja szakította félbe a töprengésemet.
– És most hol laksz?
– Anyukámnál. Ő gondoskodik rólam.
– Úgy tűnik, hogy szükséged is van rá. – Fújtatott egy nagyot. –
Nézd, Natasha, ha van bármi, amit megtehetek…
–  Nos, valójában talán lenne itt valami – mondtam, és
próbáltam nyugodtnak, magabiztosnak tűnni.
– Oké… ki vele!
– Beszélnem kell Nickkel, szemtől szemben. A házasságomnak
vége, ezt tudom. Nem akarok tőle semmit, csak Emily érdekel.
Az ő érdekeit kell szem előtt tartanunk – folytattam, az ügyvéd
szavait visszhangozva.
– Totálisan. De nem értem, hogyan tudnék ebben én segíteni.
Vettem egy nagy levegőt.
– Megkérdeznéd Hayley-t, hogy tudja-e, hol van Nick?
–  Hmm… Azt mondta, hogy direkt nem mondta el neki,
emlékszel?
–  Tudom, de lehet, hogy mostanra már megtette. Hayley
akkor sem mondaná el nekem, ha ezer évig várnék, de neked
igen. Tudom, hogy megtenné… – Már-már hallottam, ahogy Jen
a hűségét latolgatja. – Kérlek! Emily kedvéért, nem az enyémért.
–  Oké, meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit, ugye,
megérted? És nem fogok hazudni Hayley-nek. Ha szeretnéd,
közvetítek köztetek. Elmagyarázom a helyzetedet, és meglátom,
hogy mit mond. Ő is anya, meg kell értenie.
–  Köszönöm, Jen – feleltem, és éreztem, ahogy a
megkönnyebbülés hullámként zúdul át rajtam. – Tényleg
nagyra értékelem.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Akkor

JENNIFER

Soha nem merült fel bennem, hogy nem lesz saját családom.
Nickyvel mindent előre megterveztük. Lesz három gyerekünk,
ebből egy biztosan fiú, neki, és egy biztosan lány, nekem.
Szerettem volna, ha egymáshoz közel születnek, mert így együtt
játszhatnak, de nem olyan közel, hogy ezt nehéz legyen kezelni.
A gyerekek közti két-két évnyi különbség tökéletesnek tűnt.
Nagyon fiatalon házasodtunk össze: én csak tizenkilenc
voltam, Nicky pedig huszonegy. Volt olyan vendég, aki szent
meggyőződéssel vallotta, hogy nyilván terhes vagyok, és az
egész lagzi alatt a hasamat bámulta. De leszámítva az első
alkalmat a wimbledoni döntő alatt, rendkívül óvatosak voltunk.
Nicky elhatározta, hogy addig nem lesz gyereke, amíg nem tud
rendesen gondoskodni róla. Ehhez először saját ház kellett,
három hálószobás, kerttel, ahol a gyerekek játszhatnak. Jó
környéken kellett lennie, megfelelő általános iskolákkal. Ebben
nem volt vita köztünk, ezért átálltam a tablettára.
Eleinte Nicky szüleinél laktunk. Az ő szobájában aludtunk, és
a vendéghálót használtuk külön nappaliként. Hayley, aki
mindig is okosabb volt nálam a suliban, egyetemre járt,
messzire, és csak az ünnepekre tért haza. Könnyen átvettem
Warringtonék lányának szerepét; évek óta játszottam már. A
konyhán osztoztunk Jane-nel, de ez nem jelentett problémát.
Felváltva főztünk négyünkre. Nagyon otthonos és gördülékeny
volt az egész. Jane-nel együtt jártam ruhát venni Bristolba. Azt
hiszem, mindkettőnknek hiányzott Hayley, és szükségünk volt
lánytársaságra.
Aput nem sokat láttam. Most, hogy anyu elment, teljes
munkaidőben dolgozott, és amikor nem dolgozott, akkor
beutazta a világot. Egy új nő is megjelent az életében, egy
ausztrál tanárnő, akivel Sydney-ben találkozott. Szóba került,
hogy végleg odaköltözik, hogy együtt éljenek. Nem hibáztattam
érte; megérdemelte, hogy boldog legyen, miután oly sok éven át
ápolta anyut. Mindketten rászolgáltunk a boldogságra, és
csodamód úgy tűnt, hogy mindketten meg is találtuk. Úgy
éreztem, mintha valaki odafent vigyázna ránk.
Nicky nem volt hajlandó egyetemre járni. Túl türelmetlen volt
ahhoz, hogy három évet várjon, mielőtt beindulna a karrierje.
Kifutófiúként dolgozott egy bristoli reklámügynökségnél, de
gyorsan tört előre, átugorva a diplomásokat, és mindössze
huszonnégy évesen vezető partnerkezelő lett. Nála jobban senki
nem tudta elbűvölni az ügyfeleket, és nem hiszem, hogy valaha
is vesztett volna ajánlattételen. Szinte nem telt el úgy egy hét,
hogy ügyfelek vagy rivális ügynökségek ne próbálták volna
átcsábítani magukhoz, akár még Londonból is. Amikor szólt a
főnökének, hogy elmegy, még több pénzt ajánlottak neki, hogy
maradjon.
Én recepciósként dolgoztam a városközpont egyik nagy
irodaházában. Nicky cégének ott volt a székhelye, így kaptam az
állást is. Azt hittem, hogy együtt ebédelhetünk majd, de őt
mindig lekötötte az ügyfelek szórakoztatása. Az enyém könnyű,
de unalmas munka volt, messze a képességeim alatt, de tetszett
az ötlet, hogy közel lehetek Nickyhez, bár soha nem láttam, és ő
mindig tovább maradt, mint én. Én még mindig arról
álmodoztam, hogy tervező legyek, de nem voltam kellően
motivált, hogy elvégezzem a szükséges képzést. Ehelyett azzal
szórakoztattam magam, hogy átrendeztem a művirágokat, és
feldíszítettem a dohányzóasztalokat az előcsarnokban.
Nickyvel addigra már eldöntöttük, hogy inkább előbb, mint
utóbb akarunk családot alapítani. Ő azt vallotta, hogy essünk át
rajta korán, így amikor a gyerekek felnőnek, még mindig elég
fiatalok leszünk, hogy élvezhessük az életet. Erősen azon a
véleményen volt, hogy ehhez viszont előbb saját otthon kell. A
szüleivel élni kényelmes és olcsó volt, de nem felnőttes. Mi még
egy szerencsésebb generációhoz tartoztunk. Azokban az
időkben sokkal könnyebb volt bármit venni; ha biztosítási
jelzálogkölcsönt vett fel az ember, csak egy kis letétre volt
szüksége.
Sikerült vennünk egy cuki kis ikerházat Bristol külvárosában,
és közvetlenül a huszonharmadik születésnapom előtt
költöztünk be. Emlékszem, ahogy ott ülünk a dobozokon, isszuk
a meleg cavát, mert nincs hűtőnk, és azt mondom: „Nos,
nekiláthatunk a bébigyártásnak?” Erre az enyémhez koccintotta
a poharát, és azt felelte: „Miért ne? Nincs jobb idő a jelennél!” A
matracot lefektettük a hálószoba padlójára, és akkor és ott
szeretkeztünk. Szimbolikus gesztus volt, de másmilyennek
érződött. Különlegesnek. Merésznek. Abbahagytam a kis
tabletták szedését, ami már évek óta hozzátartozott az esti
rutinomhoz, és felkészültem a fogantatásra.
Először azt hittük, hogy megütöttük a főnyereményt, mert
nem jött meg a vérzésem. De a terhességi teszt negatív lett.
Ugyanaz történt a következő hónapban, majd az utána
következőben és az azutániban. Hat hónapba telt, mire a testem
ismét felvette természetes ciklusát. „Most már rendben
leszünk”, vélekedett Nicky. „Csak várj, és meglátod!” Újult
lelkesedéssel vágtunk bele a babacsinálásba, de most pont az
ellentétére változott a problémánk. A ciklusom olyan
rendszeresen jött meg minden hónapban, akár az óramű.
Nicky egyre frusztráltabb lett. Tapasztalata szerint, ha az
ember keményen dolgozik és mindent jól csinál, akkor meglesz
a jutalma. Ám itt minél jobban igyekeztünk, annál kevesebbet
értünk el. Vezettem a hőmérsékleti ábrát, csak bizonyos ételeket
fogyasztottam, másokat kerültem. Ritkábban szexeltünk, és
leginkább a peteérés idején próbálkoztunk. Nick még arra is
rávett, hogy utána feküdjek a hátamra, mindkét lábamat a
levegőbe nyújtva, hogy így serkentsem a spermákat arra, hogy a
megfelelő irányba ússzanak.
Eltelt így egy év, és a terveink már késésben voltak. Nicky
ragaszkodott hozzá, hogy menjek orvoshoz, és végeztessek
vizsgálatokat. Úgy tűnt, hogy semmi bajom nincs, ezért az orvos
azt javasolta, hogy Nicky is vizsgáltassa ki magát. Egy megalázó
kórházi élmény után kiderült, hogy lassú a spermája. Le volt
sújtva. Életében most először valami nem úgy alakult, ahogy
akarta. Kipróbáltunk mindent, ami segíthetett – felhagyott a
dohányzással, nekiállt vitaminkiegészítőket szedni –, de semmi
sem vált be. A szeretkezéseink egyre stresszesebbek lettek,
egyre kevesebb élvezetet tartogattak. Néha nem tudott
merevedést produkálni, és ilyenkor mérges lett rám, amiért
nyomást gyakorolok rá, hogy teljesítsen. Minden hónapban
rettegtem az arcára nézni akkor, amikor megjött a
menstruációm.
A legrosszabb az volt, hogy a családjának azt mondta,
mindkettőnkkel gondok vannak. Annyira sajnáltam őt, hogy
belementem a hazugságba. Bár tekintettel arra, hogy sem a
méhen belüli, sem a mesterséges megtermékenyítés nem
működött, neki viszont sikerült teherbe ejtenie Natashát,
bizonyára velem is lehetett valami baj. Végül, azt hiszem, a
szorongás akadályozta meg a fogantatást. Túlságosan is
akartuk, és nem tudtunk megbirkózni a kudarccal. Ahogy
teltek-múltak az évek, könyörögtem Nickynek, hogy fogadjunk
örökbe egy gyereket, de ő még csak fontolóra sem volt hajlandó
venni ezt. Az ő gyerekei csakis a hús-vér leszármazottai
lehettek.
Rengeteg előnye volt a gyerektelenségnek. Láttuk, hogy a
barátaink anyagi gondokkal küzdenek, hogy milyen stresszesek,
ahogy megpróbálnak zsonglőrködni a karrierjük és a gyerekek
között, hogy társasági eseményeket mondanak le, mert nem
találnak bébiszittert, hogy nyavalyognak, amiért a nyaralás már
nem olyan, mint egykor, hanem kibaszott kemény meló.
Elárulták, hogy irigylik a szabadságunkat, hogy arra költjük a
jövedelmünket, amire csak akarjuk, majd mindig hozzátetették:
„De nem mondanánk le róluk semmiért.” Valahányszor Nicky
hallotta ezeket a szavakat, összeroskadt, mintha csak tökön
rúgták volna.
Ezért aztán nem lógtunk többet együtt tapintatlan szülő-
barátainkkal. Még Hayley is, aki ekkorra hozzáment Ryanhez,
és úgy tűnt, kedve szerint potyogtatja magából a kölköket,
vigyázott, hogy ne firtassa a témát. Nicky még lelkesebben
vetette bele magát a munkába, és amint alkalma nyílt, hogy
Londonba menjen, és beálljon egy növekvő médiaterjesztő
vállalathoz, kapva kapott a lehetőségen. Ott ismét gyorsan
lépdelt felfelé a ranglétrán. Hamarosan több pénzt keresett,
mint amiről valaha is álmodott. Továbbá nagyon jó
befektetéseket csinált a részvénypiacon, a hasznot pedig arra
fordítottuk, hogy feljebb kússzunk az ingatlanlétrán.
Nekem nem kellett dolgoznom; a fizetésem csak egy csepp
volt Nicky hatalmas pénzóceánjában. Amikor Londonba
költöztünk, nem kerestem másik munkát, inkább az
otthonteremtésre koncentráltam. Hogy kiválasszam a
festékszíneket, bútorokat vegyek, szövet- és szőnyegmintákat
vessek össze. Nickynek tetszett, hogy nem dolgozom. Ezt a
sikere jelének tudta be. De miután a házunkat teljesen
felújítottuk és berendeztük, nem akadt más dolgom. Ezért aztán
Nicky befektetésének segítségével elindítottam a saját
belsőépítészeti tanácsadó irodámat. Úgy tűnt, nem számít, hogy
nincs képesítésem: a barátaink ajánlottak engem az ő
barátaiknak, így virágzott fel az üzlet. Nem voltam túl jó a dolog
adminisztrációjában; soha nem szenteltem különösebb
figyelmet a számláknak. Nem annyira munka volt ez; inkább
társadalmi életet éltem.
Azt hiszem, az együtt töltött életünkből az utolsó öt év volt
valószínűleg a legboldogabb. Egy hatalmas családi bulival
ünnepeltük a huszadik házassági évfordulónkat, és a
fogadalmunkat egy mauritiusi tengerparti nyaraláson újítottuk
meg. A babákat még mindig nem emlegette senki, de ez már
kevésbé volt probléma. Amikor betöltöttem a negyvenet, szinte
megkönnyebbültem, mert kikerültem abból a korból, amikor
még szülhetek, és az emberek már nem fognak többet
kérdezősködni, hogy lesz-e még gyerekem. Megvolt a pénzünk
arra, hogy azt csináljunk, amit csak akarunk. Az élet szép volt.
Nem is, több mint szép: fantasztikus volt.
De mindennek vége szakadt, amikor Nicky beszámolt nekem
Natasháról. Tudom, hogy melodrámaian hangzik, de igaz.
Február közepe volt, odakint pedig hideg és szürke az idő. Egy
barátom barátai barátainak dolgoztam, akik éppen akkor
költöztek a Primrose Hillre, én pedig a konyha-étkező
kibővítésén munkálkodtam. A nő egy nagy mozaikot szeretett
volna a falra az ebédlőasztal fölé, én pedig éppen a munkához
megfelelő művészt kerestem. A megfelelő művészek gyakran
vicces módon csak adott színvilággal dolgoztak, ezért
olyasvalakit kellett találnom, aki tehetséges, de nem túl finnyás.
Végiggörgettem több honlapon, amikor meghallottam, hogy a
kulcs fordul a zárban.
–  Nicky? Te vagy az? – Nem felelt, de felismertem a lépteit,
ahogy végighaladt az előszobán. Felemeltem a hangomat. –
Drágám? Mi az? – Már délutánra járt, de soha nem ért haza
ilyen korán. Bejött a nappaliba, még mindig a kabátjában. Az
arca sápadt volt, mégis furcsán ragyogott, mintha tűz gyulladt
volna mélyen a belsőjében. Nem tudtam olvasni az
arckifejezéséből. Meghalt valaki? Vagy valami hatalmas üzletet
kötött? Nem tudtam rájönni, hogy jó vagy rossz hírt mond-e. –
Az isten szerelmére, mi történt? – kérdeztem.
– Apa leszek – válaszolta.
Mintha idegen nyelven beszélt volna. A szavainak semmi
értelme nem volt.
– Ezt meg hogy érted?
– Apa leszek – ismételte. – Natasha terhes.
Még mindig nem vágtam, miről beszél.
– Ki a picsa az a Natasha?
Lerogyott a kanapéra, és a kezébe temette az arcát.
– Sajnálom, Jen – mondta az ujjain át. – Sajnálom!
– Ki. Az. A. Natasha?
– A lány, akit elgázoltam. A kerékpáros. Meséltem róla.
Éles fájdalmat éreztem a mellkasomban. Nicky említette a
balesetet aznap, amikor történt. Fiatal volt, pincérnő vagy
ilyesmi. Nickynek bűntudata volt, amiért felborította, és
aggódott, hogy kihívhatja a rendőrséget. Azt hiszem, még én
javasoltam, hogy írjon rá, és kérdezze meg, jól van-e. „Használd
a sármoodat, hogy lefegyverezd!”, mondtam.
Hát, ezt aztán meg is tette! Most pedig, legfeljebb három
hónappal később, a lány teherbe esett? Nicky gyerekével? Ez
lehetetlen volt, számos okból. Egy, hogy boldog házasságban élt.
Kettő, hogy mindig messze dolgozott; az életét reptereken és
külföldi szállodákban töltötte. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy
viszonya legyen. És három, impotens volt. A spermája lusta és
erőtlen, még egy kémcső falán sem tudott felmászni.
–  Nem vagyok belé szerelmes – közölte velem. – Ez csak egy
kaland volt. Amolyan életközepi válság. Már véget akartam
vetni neki.
– Biztos, hogy a tiéd?
Bólintott.
– Ő ezt mondja, és én elhiszem neki. Nem hazudna ilyesmiről.
Magam köré fontam a karomat, és kétrét görnyedtem. Levegő
után kapkodtam. A mellkasom annyira fájt, hogy azt hittem,
szívrohamot kapok. Mert tudtam, hogy most már semmiképpen
sem fogja elengedni ezt a kibaszott lányt, most, hogy magában
hordozza azt az értékes életet. És tudtam azt is, hogy az én
életemnek már nincs semmi értelme.
Nemcsak Nickyt fogom elveszíteni, hanem mindent és
mindenkit. Jane-t és Franket, akik tizenegy évesen befogadtak,
akik végigterelgettek a kamaszkoromon, akik támogattak,
amikor meghalt az anyám, akik otthont adtak nekem. Nagyon
mérgesek lesznek Nickyre, de nem fordulnak ellene az én
kedvemért. Úgy nem, hogy úton van az újabb unoka. És mi lesz
Hayley-vel? Valaki mellé kell majd állnia, és úgy sejtettem, hogy
én leszek a vesztes. A vér nem válik vízzé.
Akkor hát, ennyi volt. Vége. A jó időszakomnak befellegzett.
Nincs több közös üdülés Ibizán, nincs több karácsonyi
összejövetel, nincs több nyári kerti parti… nincs többé a
kellemes valahová tartozás érzése, hogy van, akit érdeklek, a
tudat, hogy vannak, akik törődnek velem. Ki fognak rúgni az
egyetlen igazi családból, amim valaha is volt, és száműznek a
pusztába.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Három napot kellett várnom, mire Jen újra kapcsolatba lépett

velem. Titokzatos üzenetet küldött:
– Találkozhatunk délután kettőkor a London Eye-nál?
– Igen. Miért?
– Később elmagyarázom. Puszi!
Jen üzenete végén puszi… Furcsa volt, hogy megváltoztak a
dolgok.
Vonattal mentem be London központjába, és az ablakon át
néztem a monoton tájat, miközben próbáltam megjósolni a
beszélgetésünket. Nyilván vannak hírei Emilyről, vélekedtem,
és a reménytől nagyot lódult a szívem. De miért nem mondhatta
el nekem telefonon? Aztán azon kezdett járni az eszem, hogy
valami rossz hírt közöl, olyasmit, amit személyesen kell
elmondani. Mi van, ha Nick külföldre vitte Emilyt?
Utánanéztem az interneten, hogy vannak szülők, akik
elrabolják a gyerekeiket, és belefutottam pár szörnyű történetbe
olyan anyákról, akiknek évekig kellett küzdeniük, hogy
visszakaphassák gyermekeiket. Egy vagyont költöttek külföldi
bíróságokon, és időnként, még akkor is, ha megnyerték a jogi
csatározást, az apák annyira ellenük fordították a gyerekeket,
hogy azok nem voltak hajlandók hazajönni. Pár héttel ezelőtt
még nem gondoltam volna, hogy Nick képes ilyesmire, de most
már nem voltam ebben annyira biztos.
–  Natasha! – Jen meglátta, hogy feléje tartok, és odaintett.
Felgyorsítottam a lépteimet, és amikor találkoztunk, sután
megölelt. – Kösz, hogy eljöttél – mondta.
Elhúzódtam.
– Én köszönöm. – Jen testre simuló, fehér ruhát viselt fekete
csíkokkal az oldalán, hogy kiemelje homokóraalakját. A haja
láthatóan frissen volt melírozva, a sminkje pedig tökéletes, bár
kicsit vastag. Sápadtnak és unalmasnak tűntem mellette a
koptatott farmeremben és az olcsó, bő pólómban. – Miért
vagyunk itt? – kérdeztem.
– Ma reggel volt egy találkozóm a közelben. És ez jó hely egy
sétára, nem gondolod? – A tőlünk balra hullámzó Temze felé
intett. A nap sütött, a víz mély sötétkék volt. Sokszor jöttem ide
Nickkel Emily születése előtt és után. Imádtunk a South Banken
sétálni a Waterlootól a Tower Bridge felé, hallgatva az
utcazenészeket, vagy kaját vásárolva a bódékból. Néha csak úgy
megálltunk, és néztük a vízen zajló nyüzsgést. Vagy ámultan
figyeltük a fenséges Parlamentet és a vele szemközti fakó,
grandiózus épületeket.
„Képtelen vagyok betelni ezzel a látvánnyal”, mondta mindig
Nick. És most azon tűnődtem, hogy vajon ez az ő kedvenc
helyük volt-e Jennel is. Aki most megfogta a karomat.
– Nagy itt a forgalom; menjünk kicsit messzebb, jó?
Elindultunk keletre, a Nemzeti Színház felé. A járdán
nyüzsögtek a turisták, akik céltalanul őgyelegtek, vagy
figyelmeztetés nélkül torpantak meg előttünk, hogy fotózzanak.
Kikerültük őket, a vendéglátóhelyeknél álló sorok és a használt
könyveket árusító standok kínálatát böngészők között. A hely
furcsa választásnak tűnt egy magánbeszélgetéshez, de akkor az
jutott eszembe, hogy talán Jen csak magát védi, hátha nagyon
feldúl vagy feldühít majd, amit mondani fog.
– Miről van szó, Jen? – kérdeztem. – Megtudtad, hol van Nick?
Kérlek, ne várass tovább, mert ez kibírhatatlan!
– Bocs, ez rossz ötlet volt. – Megállt. – Itt túl nagy a nyüzsgés,
nem? Keressünk valami helyet, leülhetünk? Mit szólnál a
színház előcsarnokához?
– Csak mondd meg, hogy tudod, hol van Nick!
Bólintott.
– Azt hiszem, igen.
– Hála istennek! – sóhajtottam fel. – Hol?
–  Keressünk egy csendes zugot! – Behúzott a színházba és
annak hatalmas, barlangszerű előcsarnokába. A délutáni
előadás közönsége éppen akkor ment be a terembe, így sok volt
az üres szék. Kiválasztottunk egy padot az ablak mellett, és
leültünk. Jen felajánlotta, hogy hoz kávét, de nemet mondtam.
Csak tudni szerettem volna, hogy mit tudott meg.
Egyik hajfürtjét a füle mögé simította, majd az ölébe tette a
kezét.
 –  Jól van. Először is, felhívtam Hayley-t, és elmondtam neki,
hogy min mész keresztül, és hogy szeretnél tárgyalásokat
kezdeni Nickyvel. – Összeszorította az ajkát. – Attól tartok, nem
volt valami együttműködő. Azt mondta, nem tudja, hol van, és
még ha tudná, akkor sem mondaná el neked.
– Ez a legkevésbé sem lep meg – válaszoltam.
– Hát, igen, időnként nagyon makacs tud lenni – bólintott Jen.
– A húgomként szeretem, de… Ha egyszer elkötelezte magát
valami mellett, hajlamos ragaszkodni hozzá. Egyáltalán nem
hatotta meg, hogy próbálok neked segíteni. – Elfintorodott.
Értetlenül pislogtam.
– De csak az imént mondtad, hogy azt hiszed, tudod, hol van
Nick.
– Aha. Utána Jane-nel próbálkoztam. Ő nem annyira kemény
dió. Ezúttal egyáltalán nem említettelek, csak azt kérdeztem
tőle, hallott-e Nickyről, vagy hogy van-e ötlete, hová bújt.
– És? – Felélénkültem.
–  Azt mondta, hogy nem tudja biztosan, de úgy egy héttel
azelőtt, hogy bevetette volna az eltűnéses trükkjét, Red How-ról
kérdezte; hogy nem tudja, még mindig bérbe lehet-e venni?
– Bocs – mondtam. – Mi az a Red How?
Jen meglepettnek tűnt.
– Nicky soha nem említette? A szentségit! Azt hittem… – Elhalt
a hangja. – Hát igen, végül is a hely annyira kötődött hozzánk,
mármint hozzám és Nickyhez.
– Mi ez, egy nyaraló?
–  Igen, a Lake Districtnél, a tóvidéken. Olyan, mint egy
hatalmas vidéki ház, úgy tizenöt ember szállhat meg ott, van
egy szép kertje, még egy kis tó is tartozik hozzá. Warringtonék
minden húsvétkor kibérelték az egész családnak. Remek
kiindulópont túrázáshoz és városnézéshez, bár ott mintha
mindig esne. Végül az időjárás miatt szoktunk le róla. Évek óta
nem voltunk, de attól még különleges hely. Rengeteg szép
emlékkel, tudod? – Egy pillanatra kiült a sóvárgás az arcára.
– És ott van Nick meg Emily? – kérdeztem.
–  Nem tudom biztosan, de szerintem igen. Felhívtam a
szállást kiadó ügynökséget, hogy csak úgy érdeklődjek, és
elárulták, hogy a következő három hónapra le van foglalva.
Nyilvánvalóan nem kérdezhettem meg, hogy ki foglalta le, de
Nicky kell hogy legyen. Nagyon eldugott, tökéletes rejtekhely. És
ismeri, kiigazodik a vidéken, otthon érzi ott magát.
–  Mi a címe? – Jen habozott, én pedig éreztem, hogy kicsit
belém hasít az ingerültség. – Ha nem mondod meg, megtalálom
az interneten! – A táskámért nyúltam, de ő a karomra tette a
kezét.
– Ezért akartam veled találkozni. – Komoly arccal nézett rám.
– Aggódom, hogy odarohansz.
– Pontosan ezt fogom tenni.
– És mi van akkor, ha nem lesz hajlandó beszélni veled?
– Ráveszem, hogy beszéljen velem.
–  Hogyan? Bekiabálsz a levélnyíláson? – Csüggedt pillantást
vetett rám. – Nem fogja odaadni Emilyt, csak mert szépen kéred.
Mindent megtett, hogy minél messzebb kerüljön tőled, Natasha!
Nem érdekli sem a bírósági végzés, sem a felügyeleti
megállapodás. Nem az a fajta, aki szeret osztozni. A minden
vagy semmi híve. Mindig is ilyen volt, mindig is ilyen lesz.
Könyörtelen, ezért ilyen sikeres az üzleti életben. Eltapos
mindenkit, aki az útjába áll, és mindezt olyan sármmal teszi,
hogy az emberek észre sem veszik. Nem fogja érdekelni, hogy
fáj-e ez neked. – Nem szívesen ismertem be, de Jennek
valószínűleg igaza volt. Noha több mint három éve voltunk
együtt Nickkel, még mindig jobban ismerte a férjemet nálam.
Óriási megkönnyebbülést jelentett, hogy tudtam, hol van Emily,
de a visszaszerzése már más tészta volt. – Csak egy
próbálkozásod lesz – mondta Jen. – Amint Nick rájön, hogy
tudod, hol bujkál, továbbáll máshová, és akkor soha nem
találod meg.
–  Igen, tudom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
elszúrjam.
Közelebb csúszott hozzám, és lehalkította a hangját.
–  Nincs értelme megpróbálni tárgyalni vele. Vissza kell
rabolnod Emilyt.
Az ötlet fellobbantotta bennem a lángot. Azonnal magam előtt
láttam, ahogy egy vidéki dűlőúton szaladok Emilyvel a
karomban, bedugom egy kocsiba, és aztán teljes gázzal
eltűzünk. De hogyan hajtanék végre egy ilyen tervet? Egyedül
voltam, vezetni sem tudtam – legalábbis legálisan nem. Nick
pedig harcolna. Ki tudja, mit meg nem tenne, hogy megállítson?
Észrevettem, hogy Jen az arcomat fürkészi, mintha a
gondolataimban próbálna olvasni. A kezébe fogta az enyémet,
és előrehajolt.
 – Ha akarod, segítek neked.
–  Tényleg? – Az ujjaim elernyedtek a markában. – De miért?
Miért tennéd meg ezt értem? Tönkretettem a házasságodat,
kidobtalak az otthonodból. Te magad mondtad, hogy gyűlöltél.
Nem mintha ezért hibáztatnálak. Én is ugyanezt érezném. Nem
értem, hogy hirtelen miért…
–  Bosszúból – felelte. – Sima, egyszerű bosszúból. Nicky soha
semmire nem vágyott úgy, mint saját gyerekre. Nem törődött
velem; azonnal lelépett, amint téged teherbe ejtett. Mi mindig
lényegtelenek voltunk, hát nem látod? Kihasznált minket…
mindkettőnket.
–  Nem tudom… azt hiszem, igen. Nem… erre még nem
gondoltam így – dadogtam.
– Mi a francért legyen egyedül az övé Emily? Szeretnék véget
vetni ennek. Hogy lássam, hogy ízlik neki, amikor ő farag rá, de
totálisan. – A szemében villogott a keserűség, és a szája sarka
megvetően legörbült. – Önzésből fogok segíteni neked – tette
hozzá. – Magamért teszem, nem érted. Óriási elégtételt
jelentene nekem.
Végre megértettem, mi volt ennek a találkozónak a lényege.
Egészen valószerűtlen bajtársak voltunk, mégis volt értelme az
összefogásnak. Nem számított, hogy eltérőek a mozgatórugóink:
a célunk ugyanaz volt. És léteztek gyakorlati előnyei. Jennek
volt kocsija, és jól ismerte a helyszínt. Nem is lehetett kérdéses,
hogy ez egy kétszemélyes meló. Én elrabolom Emilyt –
fogalmam sem volt, hogyan, de megtalálom a módját –, és Jen
lesz a sofőr, aki a menekülésünket intézi. Becsvágyó terv volt,
de egy próbát megért.
–  Szóval? Mit gondolsz? – kérdezte, félbeszakítva
töprengésemet.
– Rendben – bólintottam. – Csináljuk!
Jen elmosolyodott.
–  Ez a beszéd, csajszi! Minél előbb, annál jobb, azt mondom.
Nem szeretnénk, ha Nicky közben átköltözne máshová.
–  Igen, igazad van… én sem látom okát, miért húznánk az
időt. – A fejemben már zakatoltak a gondolatok, hogy mit kell
beszereznem. Ruhákat Emilynek, étel-italt. Takarót, hogy
melegben legyen.
–  Pazar. Holnap odaautózunk, és megfigyeljük a házat. Meg
kell győződnünk arról, hogy Nicky tényleg ott van, mielőtt
berontanánk. Aztán várunk.
–  Úgy érted, hogy éjszaka fogunk betörni? De hogyan? Nem
lesz minden nyílás zárva?
–  De igen, viszont azt hiszem, tudok egy utat. Elemlámpákra
lesz szükségünk. Emlékszem a ház elrendezésére, és van egy
határozott sejtésem, hogy hol alszik Emily.
– Tényleg?
A hangja hirtelen elhalkult, és könnyek szöktek a szemébe.
– Van egy kis szoba a ház homlokzati oldalán, a tornác felett.
Úgy van berendezve, mint egy ódivatú gyerekszoba, és van
benne egy gyönyörű, régi kiságy is. Hayley babái mindig ott
aludtak. Nicky régebben sokat beszélt arról, hogy amikor
gyerekünk lesz, ő is abban a kiságyban alszik majd. Ezért ment
Red How-ba: hogy végre valóra váltsa az álmát.
 –  Istenem… nem is sejtettem, hogy ennyire megszállott –
mondtam. – Mintha megőrült volna.
–  Ó, nincs olyan, amit meg ne tenne azért, hogy az övé
maradjon Emily – felelte Jen. – Tisztában vagy azzal, hogy ezzel
veszélybe sodrod magad? Ha sikerrel járunk, Nicky sosem fog
megbocsátani nekünk.
Éreztem, hogy elszántan megfeszítem az állkapcsomat.
– Tudom. És nem érdekel.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Most

ANNA

Ez úgy a hatodik alkalmam lehet Lindsay-vel, és nem vagyok

meggyőződve arról, hogy sokat segítene. Nem mintha ne lenne
jó a munkájában vagy nyugtalanítana. Minden elképzelhető
módon különbözünk egymástól, de ez kedvemre van. Ő nagyon
alacsony és gömbölyded; sejtésem szerint a hatvanas évei elején
jár. A haját rövidre nyírva hordja, az ősz tincseket rózsaszínű
festéssel dobja fel. Zsebes, színes farmereket hord, buggyos
pamutingeket és lapos, csúnya szandálokat. Néha zöldre festi a
körmét. A pszichológus, akihez még költözésem előtt jártam,
mindig roppant semlegesen öltözött, felteszem, abból kiindulva,
hogy ha jellegzetes ruhákat viselne, az elrettentheti az ügyfeleit,
vagy legalábbis eltereli a figyelmüket. De a zavaró tényezők
hasznosak is lehetnek. Számos, a beszélgetésben beállt hosszas
szünetet töltöttem azzal, hogy Lindsay bátor színválasztását
tanulmányoztam.
–  Szóval, Anna – kezdi, és rám mosolyog girbegurba
fogsorával –, pár hete nem találkoztunk. Mi újság?
 –  Ó, vannak jó és rossz napok – felelem. – Milyen volt a
nyaralás?
– Kellemes volt, köszönöm. És inkább több a jó, mint a rossz,
vagy fordítva?
Előrenyomom az alsó ajkam, nem tudván, erre hogyan
reagáljak. Magamban most nem azt adom össze, hogy melyik
fajta nap nyerte a versenyt, ehelyett azon filózok, hogy mennyit
vagyok kész kiadni magamból.
–  Valamivel több a jó, mint a rossz – közlöm hosszú szünet
után.
– Akkor ez javulás.
– Hmm… azt hiszem.
–  Mit gondol, hogyan tudná növelni a jó napok számát? –
tudakolja Lindsay. Elgyötört pillantást vetek rá. Úgy tűnik,
rátapadt a kijelentésemre, jelentéssel ruházta fel, amikor pedig
nem sokkal volt több egy szófordulatnál. Megtette volna egy „jól
vagyok” is. Az eszembe vésem, hogy a jövőben ragaszkodjak a
semmitmondóbb általánosításokhoz. Bátorítóan bólint. –
Kezdjük azzal, hogy elmondja, mitől jó egy nap.
Nem fog leakadni a témáról, ezért igyekszem rendesen
végiggondolni a kérdést.
–  Hogy nem gondolok arra minden óra minden percének
minden másodpercében. Hogy csinálok valamit, mondjuk fogat
mosok, vagy főzök egy bögre teát, és aztán rájövök, hogy egy kis
időre valami másra gondoltam. És ez felvidít.
– Az „arra” alatt a balesetet érti? – kérdezi, és eddig keresztbe
tett lábát leteszi, hogy aztán ismét keresztbe tegye, csak
fordítva.
Bizonytalanul bólintok, nem akarok a szemébe hazudni. A
baleset mindig ott van a háttérben, de legalább annyit gondolok
mindarra, ami ahhoz a pillanathoz vezetett. Minden olyan
bizarrul összefügg, mint amikor Hayley-vel játszottam
kamaszkoromban, és egy papírlapra írtunk egymás alá
mindenfélét, anélkül, hogy ismertük volna, mit írt rá a másik.
De nem merem széthajtani a lapot, és nem mutatom meg
Lindsay-nek életem rendkívüli képét. Ez lehetetlen helyzetbe
hozná szakmailag.
– Ez remek – közli. – Erre építhet, apránként. Figyeljen ezekre
a pillanatokra, amikor nem gondol arra, és veregesse hátba
magát. Hamarosan azt tapasztalja majd, hogy egy órán át nem
gondolt a balesetre, vagy egy egész délelőtt, vagy akár egy
egész…
–  El nem tudom képzelni, hogy ez valaha is megtörténjen –
szakítom félbe sietve. – Minden olyan, mint egy végtelenített
lejátszás. Mint egy zenei lejátszási lista a boltban. Ha elég sokáig
maradunk ott, ugyanazokat a számokat halljuk újra lejátszódni
ugyanabban a sorrendben. Ilyesmi zajlik a fejemben is. És soha
nem áll meg.
Lindsay korábban – nagyon finoman – rámutatott, hogy
hajlamos vagyok a pesszimizmusra.
–  De épp az imént mondta, hogy néha nagyon is elfelejt arra
gondolni. Tehát lehetséges, hogy egyre hosszabb és hosszabb
ideig felejti majd el, és egy nap a zene egyszerűen leáll, maga
pedig észre sem veszi.
 –  De nem akarom elfelejteni – mondom erre. – Nem szabad
elfelejtenem. Helytelen részemről, hogy ezt akarom. Mert az
igazi probléma az, hogy nem emlékszem.
Erre elfintorodik, és rózsaszín hajának egyik tincse előrehull.
–  Nem tudja elfelejteni, mégsem emlékszik rá? Ez nem
ellentmondás?
– Nem, nem az.
A helyére igazítja a kósza tincset, és néhány pillanatig
elgondolkodik ezen.
– Sajnálom, de nem értem.
–  Én most a balesetet megelőző pillanatokról beszélek –
magyarázom. – Teljesen kiesett minden. Az egyik percben még
vezetek, a következőben kórházban vagyok. Nem rémlik, hogy
összeütköztem volna más járművel, nem emlékszem, hogy
kihúztak volna a kocsiból…
–  Biztos vagyok benne, hogy elmondták, ez igen gyakran
előfordul a közúti balesetek áldozataival. – Lindsay
megnyugtató pillantást vet rám. – Ez normális.
Megrázom a fejem. A helyzetem minden, de nem normális.
–  Biztosra veszem, hogy az emlékeim ott vannak valahol.
Olyan, mintha folyton az agyammal bújócskáznék.
Valahányszor közel kerülök az igazsághoz, az odébbáll, és egy új
helyen rejtőzik el. Néha azt hiszem, hogy ennek a játéknak soha
nem lesz vége, hogy életem hátralévő részét ezzel a kereséssel
töltöm, ami végül megőrjít.
–  Rengeteg érdekes dolog vár ott kipakolásra – elmélkedik
Lindsay, és felfelé görbíti a száját. – De tegyük fel egy pillanatra,
hogy ez az „igazság” – az ujjaival macskakörmöket ír a levegőbe
– létezik: akkor miért rejtené el a tudatalattija a tudatos elméje
elől?
Arcomra kiül a „Hogy lehet valaki ilyen hülye?” kifejezés.
– Mivel a baleset az én hibámból történt.
– De nincs semmi erre utaló bizonyíték, igaz? – Szünetet tart,
hogy visszapörgesse a jegyzeteit. – Nem emeltek vádat maga
ellen veszélyt okozó vezetés miatt, nem volt ittas állapotban,
sem bedrogozva.
– Egy tanú látta, hogy az autó megrándul, másodpercekkel az
első ütközés előtt – buggyan ki belőlem. Tátongó lyuk nyílik a
zsigereimben, és bezúdul rajta a pánik. Most veszélyes területre
merészkedünk. Korábban még soha nem mentem bele ennyire
a részletekbe Lindsay-vel; mindig kerültük a témát, és inkább
az érzéseimről, mint a tényekről beszéltünk. A veszteségről. A
gyászról. A depresszióról. A túlélő bűntudatáról.
Ismét belenéz a jegyzeteibe.
–  A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy durrdefektje
volt, és ezért vesztette el az uralmát a jármű felett.
–  Nem jutottak semmilyen következtetésre, csak
valószínűsítették. A helyszínelés alapján lehetetlen volt
megállapítani, hogy mi történt pontosan. – Érzem, ahogy a
tagjaimból kiszáll a vér. Öklendezek, és a gyomromhoz kapok. –
Sajnálom, de nem tudom folytatni. Hányingerem van. –
Behunyom a szemem és kétrét görnyedek, próbálom eltaszítani
az ólálkodó feketeséget.
– Jól van? – Lindsay hangja mintha nagyon messziről jönne. –
Anna, figyeljen rám! Vegyen egy nagy levegőt… Ne feledje a
gyakorlatokat… Remek, csak így tovább, Anna, remek! – Anna,
gondolom, miközben igyekszek levegőt préselni a tüdőmbe.
Miért ezt a nevet választottam? Különösebben nem is szeretem.
Érzem, hogy Lindsay a térdemre teszi a kezét. – Hozzak vizet?
– Kérem – suttogom. Kisvártatva lassan felemelem a fejemet,
és kinyitom a szemem. A szédülés elmúlik, és a világ visszatér
korábbi nyugtalan helyére. Lindsay átnyújt egy poharat.
–  Ma volt néhány igazán értékes felismerése, Anna.
Hihetetlenül bátran viselkedett.
– Én nem bátor vagyok, hanem gyáva – mondom, és iszok egy
kortyot. A víznek langyos, fémes íze van. – Ha bátor lennék,
emlékeznék.
–  Fantasztikusan jól csinálja. – Lindsay ott áll felettem,
mindkét kezét piros, alaktalan nadrágja zsebébe dugva. – Most
mondok valamit, amin gondolkodhat a következő alkalomra. Mi
van akkor, ha nem is nyomja el az emléket? Mi van, ha az emlék
egyszerűen nincs is ott?
 
 
Visszatérek extra hosszú ebédszünetemről, csendesen
lecsüccsenek a székemre, és ismét kiteszem a reggeli
jelentéstervezetet a számítógépem képernyőjére. Kisvártatva
olyan, mintha el sem mentem volna. De a mi Margaretünk
figyelmét semmi sem kerüli el. Odakacsázik hozzám két gőzölgő
bögre teával.
–  Tessék! – Az enyémet óvatosan leteszi egy alátétre. –
Hiányoltalak az ebédnél. Azt hittem, kiosontál Chrisszel.
Szegény Margaret félreérti a helyzetet. Múlt héten látta, hogy
együtt érkeztünk az irodába, és ebből úgy ítélte meg, járunk.
–  Mondtam, hogy csak barátok vagyunk – mondom. –
Lakótársak. Mindkettőnknek van így társasága, és spórolunk a
számlán.
– Hát persze, bogaram – feleli ragyogó mosollyal. – Ne aggódj,
a titkod biztonságban van nálam! Csak szólj, ha már esküsztök!
Önkéntelenül is együtt nevetek vele.
–  Ó, Margaret… – Rám kacsint, majd visszatér az
íróasztalához.
Üzenetet küldök, hogy emlékeztessem Christ, ma tovább kell
bent maradnom, mivel be kell hoznom a plusz fél órát. Ő
válaszol, és emlékeztet engem, hogy ma este a Szent Megváltóba
megy, ezért nem tud hazavinni. A hajléktalanközpont
említésétől pánik költözik az ujjaimba, amitől azok
ügyetlenkedve tapogatják a mobil képernyőjét. Bocs,
elfelejtettem. Viszlát később! Nem írjuk az üzeneteink végére,
hogy puszi. Ez tisztelettudó lovagi kódexének a része, én pedig
nem akarok félreérthető jeleket adni.
Chris egy új lakóparkban él, ami húsz percre van busszal a
várostól. A tanács eladott pár iskolai sportpályát, ahol
háromszáz új otthont hoztak létre. Nem minden lakásban élnek
még, és a közösségi terek még mindig festékszagúak. Gyakran
látok idegeneket őgyelegni arra; szerintem a többségük
potenciális vásárló vagy bérlő, de mindig megkönnyebbülök, ha
biztonságban hazaérek, és elfordítom a belső ajtó zárját.
 Kicsomagolom, amit vettem, és nekiállok zöldséget aprítani a
lecsóhoz. Mióta beköltöztem – pontosabban, mióta itt lakom –,
újra főzök. Semmi flancosat: Chris az egyszerű ízeket szereti,
nekem pedig nincs elég pénzem, hogy drága húsokat vegyek.
Nem fogad el bérleti díjat, így ez a legkevesebb, amit
megtehetek. Nem eszünk együtt minden este, de én mindig két
személyre főzök, hogy ő is megmelegíthesse a vacsoráját a
mikróban, amikor megjön. Egyszerű megoldás, mentes minden
megbántástól. Tetszik, hogy nem kell aggódnom, mikor bukkan
fel, vagy hogy megvárjam-e. Ha nem eszi meg a vacsoráját,
beteszem a fagyasztóba egy másik napra.
Vacsora után, amit egy tálcán eszek meg a tévé előtt,
megmosakszom és kicsit vasalok. Csak a saját ruháimat, Chriséit
nem. A lakótársi kötelékek arra már nem terjednek ki. Évek óta
nem kellett magamra vasalnom, és rá kellett jöjjek, hogy nem
vagyok túl jó benne. Mintha a vasalástól több lenne a gyűrődés
kevesebb helyett. Túl unalmas elfoglaltság ahhoz, hogy a
gondolataim ne kószáljanak el sötét helyekre, ezért
visszakapcsolom a tévét, hogy elterelje a figyelmemet. Majdnem
beválik. Ez most jó napnak számít, vagy rossznak? – tűnődöm,
miközben a vasaló sistereg az ingemen. Hány másodperc telt el
úgy, hogy nem gondoltam arra? Talán tíz. Legfeljebb húsz.
Egyszerre örülök magamnak és undorodom magamtól.
Ahogy a felsőimet felakasztom a szekrény nyitott ajtajának
tetejére, bevillannak Lindsay búcsúszavai. Mi van, ha az utolsó
másodpercekről szóló emlékek tényleg nem léteznek? Nem
tudok semmit az idegtudományokról, de azt igen, hogy
időnként nem emlékszem arra, hogy mit csináltam, alig pár
pillanattal azután, hogy csináltam valamit. Hogy értem haza?
Használtam a mosdót? Talán az agyam azért nem veszi a
fáradságot, hogy tárolja az esetet, mert már ezer, lényegében
ugyanilyen van benne, és csak eltömítenék a rendszert.
Amikor aznap vezettem, az agyamat más, fontos dolgok
kötötték le – olyan dolgok, amelyekről soha nem mesélhetek
Lindsay-nek. Ez az, ami a legjobban aggaszt: hogy nem
koncentráltam. A baleset olyan gyorsan történt, lehetséges,
hogy az agyamnak nem maradt elég ideje átváltani, és ezeket az
utolsó pillanatokat soha nem rögzítette. Ebben az esetben pedig
hiábavaló keresnem az igazságot, és jobb lenne, ha felhagynék
vele. Felszabadító gondolat.
Túlságosan is felszabadító.
 
 
Amikor Chris hazajön, már a szobámban vagyok, és az ágyban
olvasok. Vagy legalábbis próbálok olvasni. A szavak ott
keringenek a fejemben, aztán kirepülnek, és újra kell kezdenem
a lap tetején.
Hallom, ahogy Chris motoszkál a lakásban, csapokat nyit ki,
vizet forral. A tányérja a mikrohullámú sütőben forog, majd
hangos pittyenéssel leáll. Csak öt percbe telik, mire megeszi a
lecsót, aztán bemegy a fürdőbe, és megborotválkozik. Már
készülök leoltani az olvasólámpát, amikor bekopog a
hálószobám ajtaján.
Eddig nem tett ilyet soha.
 –  Igen? – mondom óvatosan. – Ööö… szabad! – Leteszem a
könyvemet, és nyakig húzom a paplant.
Chris résnyire nyitja az ajtót, és bedugja a fejét.
–  Bocs, hogy zavarlak. Csak láttam, még ég nálad a villany.
Gondoltam, hogy esetleg szeretnél tudni róla…
–  Miről? Kérlek, gyere be! – Tesz néhány lépést előre, és
látom, hogy csak hálóköntöst és papucsot visel. Arcszesz illata
üti meg az orrom, mire még pár centivel jobban bebújok a
paplan alá.
–  Ma este a központban voltam – mondja. – Zsúfolásig
megtelt, ki is fogytunk a péksüteményekből. Az emberek
kezdenek hallani rólunk; ma voltak ott újak, akikkel még sosem
találkoztam, ami egyfelől jó, ugyanakkor aggasztó is, mert ők
csak a jéghegy csúcsa… – Elhal a hangja.
– Mit akartál mondani?
Összehúzza a mellkasán a hálóköntösét.
–  Ó, igen! Hát, gondoltam, talán tudni szeretnéd, hogy az a
srác, akit miatt aggódtál, Sam, aki rólad kérdezősködött, nos,
elment. Senki sem látta több mint egy hete.
– Hogy érted azt, hogy elment? – kérdezem. – Hova ment?
–  A jelek szerint vissza Londonba. Biztonságban vagy. –
Megnyugtatóan rám mosolyog. – Nem mintha ez azt jelentené,
hogy szeretném, hogy visszaköltözz a lakásodba, kicsit sem.
Szívesen látlak, és addig maradsz, ameddig csak akarsz. De,
gondoltam, szeretnéd tudni, hogy megpattant. Ez jó hír, nem?
–  Nem tudom – felelem lassan. – Ez lehet nagyon-nagyon
rossz hír is.
 –  Ó, én nem tulajdonítanék neki semmi többet ennél – int
Chris lekicsinylően. – Az ilyen hajléktalanok mindig
vándorolnak egyik helyről a… – Meglátja az arcomat, és
elhallgat. – Mi a baj? Ó, drága, te remegsz, Anna! Nem akartalak
felizgatni.
– Nem izgattál fel – mondom. – Megijesztettél. Lehet, hogy ki
kell költöznöm, hogy valahol máshol éljek.
–  Nem, nem, nem szabad ilyet tenned! – Leül az ágy szélére,
és megfogja a kezem. – Kérlek, ne menj el! Vigyázni fogok rád,
megígérem. El… elmegyünk a rendőrségre, védelmet kérünk
tőlük!
–  A rendőrségre ne, Chris! Sajnálom, de ez kizárt. Ne kérd,
hogy elmagyarázzam! Ez bonyolult. – Közelebb araszol, a
szemembe néz, arcszesze illata egyre erősebb a kis szobában.
Kérlek, ne próbálj megcsókolni, kérlek, kérlek, ne, mert lehet,
hogy visszacsókollak, és az helytelen lenne…
–  Imádkozzunk! – szólal meg, és behunyja a szemét. – Mi
Atyánk, aki a mennyekben vagy… – Megkönnyebbülten fújom ki
a levegőt. Az Úr imádságának ismerős szavai elárasztanak, és
azonnal visszarepítenek arra a néhány alkalomra, amikor
templomban jártam. Az esküvőmön, egy szeles napon,
november végén. Odakint vacogtam az ujjatlan ruhámban, míg
Hayley az uszályommal molyolt. Aztán húsz évvel később,
ugyanabban a templomban, ahogy Nickyvel állunk a
keresztelőmedencénél, miközben a lelkész szentelt vizet önt
keresztfiunk homlokára. – Jöjjön el a te országod; legyen meg a
te akaratod. – Chris hangja energikusan cseng. Életemben
először figyelek a szavak jelentésére. – És bocsásd meg a
vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek.
Azt hiszem, Sam elmondta neki, hogy mit tettem. Tudja.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Anyut nem nyűgözte le a terv. Zabos lett, amiért felvettem a

kapcsolatot Jennel és a segítségét kértem, és úgy vélte, elment
az eszem, amiért egyáltalán fontolóra veszem Emily
visszarablását.
–  Ez nem emberrablás – próbáltam elmagyarázni. – Én
vagyok az anyja, és jogomban áll elvinni.
– Még mindig azt mondom, hogy a bíróságra kellene menned.
Most, hogy tudod, hol van a férjed, szerezhetsz egy olyan
végzést, és ő lesz kénytelen hazahozni Emilyt. Már mondtam,
hogy fedezem a költségeket – tette hozzá a bosszúságtól sipító
hangon. Későre járt, és nem sokkal korábban jött meg egy
hosszú takarítóműszakból.
Én viszont majd felrobbantam az izgatottságtól, miután egész
este Emilynek csomagoltam egy táska holmit. Jártam az
Asdában, ahol vettem néhány ruhát és egy csomag eldobható
pelenkát. A kerti fészerben találtam elemlámpát, és
ellenőriztem benne az elemeket. Szerettem volna, ha anyu is
lelkesen támogat. Még azon is eltűnődtem, mi lesz, ha
ragaszkodik hozzá, hogy velünk tart, és hogy vajon Jen
belemegy-e ebbe.
– Nézd, anyu, ne vitatkozzunk ezen! Fáradt vagy.
Becsapta a konyhaszekrény ajtaját, miután kivett belőle egy
bögrét, meg egy doboz filteres teát.
–  Ha nem akarod elfogadni a pénzemet, akkor kölcsönadom,
amit majd visszafizetsz, ha már elváltál – mondta. – Jár neked
annak a fele, ami a férjedé; gazdag leszel. Néhány ezres semmit
sem fog számítani neked.
– Nem akarom Nick pénzét.
– Ne légy ennyire büszke, Natasha!
– Csak Emilyt akarom.
–  Ennek nem ez a megoldási módja. Intézze el a bíróság! Jól
fogsz járni, mert mindig az anyának kedveznek.
–  Tudom, de nem bízom Nickben, hogy be is tartja majd a
döntést – feleltem, és betettem egy teafiltert a másik bögrébe is.
– Jen szerint Nick utál osztozkodni, és ebben igaza van. A
bíróság elrendelheti, hogy legyen láthatás, aztán amint Emily
nála lesz hétvégén, megint elszökik vele.
Anya forró vizet öntött a bögrékbe, majd a hűtőhöz ment,
hogy tejet hozzon.
–  És mihez fogsz kezdeni, amikor visszaszerezted Emilyt?
Hova bújsz?
Erre csak egy grimaszt tudtam vágni. Ennyire nem
gondolkodtam előre. Nick naná, hogy itt keresné Emilyt először,
ami azt jelentette, hogy keresnem kell valami más helyet.
 –  Nem tudom – mondtam. – Elmegyek egy menedékházba,
vagy valami.
–  Azok a bántalmazott feleségeknek vannak fenntartva, és
amúgy is, egy csomót bezártak a költségvetési megszorítások
után. Nem gondoltad te ezt végig; hagyod, hogy az érzelmeid
eluralkodjanak rajtad, mint általában. Légy realista, Natasha!
– Kezdek az lenni – tiltakoztam. – Pontosan ezt csinálom. Jen
szerint…
Anya lecsapta a tejesflakont.
– Én fikarcnyit sem bíznék meg ebben a nőben.
–  Ó, tényleg? Most hirtelen másként beszélsz. Eddig azt
hittem, együttérzel vele. – Éreztem, hogy nem sok választ el
minket egy nagy veszekedéstől. Amikor összebalhéztunk, akkor
nem kíméltük egymást, és végül olyasmiket vágtunk egymás
fejéhez, amit utólag megbántunk.
–  Ne törődj Jennel – jelentette ki anyu fáradtan. – Neki
megvan a saját célja. Csak fogadd el a pénzemet, és menj a
bíróságra!
Annyira felbőszített ezzel. Miért nem volt képes megérteni?
–  Szeretném, de az nem fog beválni – válaszoltam, érzésem
szerint vagy huszadszor. – Nicknél nem. Ő mocskos
módszerekkel harcol. A saját játékát kell játszanom.
–  Azt csinálsz, amit akarsz. – Anyu felvette a bögréjét, és a
lépcső felé indult. – Soha nem fogadtad meg a tanácsomat,
ugyan, miért várom azt, hogy most majd így teszel? – Én
mérgesen karba fontam a kezemet, míg ő felment a
hálószobájába, és becsapta maga után az ajtót.
  
 
Feldúlt az anyuval folytatott vita, szavai ott visszhangoztak a
fejemben, miközben próbáltam aludni. De leginkább az
előttünk álló nap miatt érzett várakozás tartott ébren. Tisztában
voltam vele, hogy kockázatot vállalok, de szentül meg voltam
győződve arról, hogy nincs más lehetőség. Most, hogy már
tudtam – vagy legalábbis azt hittem, hogy tudom –, hol van
Emily, kényszerítő vágyat éreztem arra, hogy érte menjek, és
elhozzam. Bármelyik anya ugyanezt tenné, nem?
Anyu még aludt, amikor elhagytam a házat, és nem keltettem
fel, hogy elbúcsúzzak. Úgy véltem, csak megpróbálna leállítani,
és nem voltam kész egy újabb összezördülésre. Pozitív
energiára volt szükségem, hogy el tudjam viselni a rám váró,
kihívásokkal teli napot.
Vonattal mentem a King’s Cross állomásra, ahol
megbeszéltük, hogy Jen felvesz. Ezüstszínű Mazdája már meg is
jelent, és megállt mellettem. A táskámat bedobtam a hátsó
ülésre, majd beszálltam Jen mellé.
– Minden oké? – kérdezte. – Készen állsz?
– Naná!
Elindultunk az M1-es autópálya felé. Pokoli forgalom volt, és
olyan meleg, hogy a légkondit teljesen fel kellett csavarni.
Furcsa érzés volt az anyósülésen helyet foglalni, amikor néhány
hónappal korábban még hátul kellett utaznom Emilyvel.
Eszembe jutott az utazás a keresztelőre. Hogy mennyire
haragudtam Jenre, amiért betolakodott az eseményre, és úgy
viselkedett, mintha még mindig házasok lennének Nickkel.
Hátrapillantottam, az üres hátsó ülésre, és elképzeltem, ahogy
Emily ott ül az új fehér ruhájában, amit az Asdában vettem
neki.
Aztán belém villant egy gondolat.
– A francba! Nincs gyerekülésünk.
Jen úgy vonta meg a vállát, mintha azt mondaná, nem számít.
– Majd veszünk egyet. De előbb szerezzük vissza Emilyt!
– Még mindig nem tudom pontosan, hova megyünk.
–  Kendaltől északra, lényegében a semmi közepére. A ház
nincs szem előtt, saját út vezet hozzá.
– Tökéletes rejtekhely – tűnődtem fennhangon.
– Ja. De óvatosnak kell lennünk. Úgy értem, nem autózhatunk
csak úgy oda; Nicky több kilométerről kiszúrna minket.
Várnunk kell sötétedésig, és gyalog menni tovább.
Jen gázt adott, amikor a sztráda egy üresebb szakaszához
értünk, és hamarosan óránként száznegyven kilométeres
sebességgel haladtunk. Suttyomban megmarkoltam az ülésem
két szélét, ahogy elsuhant mellettünk a táj.
– Szóval, mi a terved, hogyan jutunk be a házba?
–  A tulajoknak van egy kulcsa a hátsó ajtóhoz, a kinti
budiban. Így nem kell egy csomó kulcs a bejárati ajtóhoz, és
megkönnyíti a dolgot, ha a vendégek kirándulni mennek, de
nem egyszerre jönnek vissza. – Felfigyelt kétkedő pillantásomra.
– Megígérhetem, hogy a rendszer nem lesz más most sem.
Odafent ez így szokás. Arrafelé nem olyan, mint Londonban,
ahol még egy postaládát sem nyithatsz ki anélkül, hogy ne
indulna be egy riasztó.
– De akkor is – mondtam –, el nem tudom képzelni, hogy Nick
ne figyelne arra, hogy éjszakára mindent bezárjon. Fanatikus,
ha a biztonságról van szó.
–  Viszont fogalma sincs arról, hogy tudjuk, hol van. Nem
számít ránk, így nem is lesz éber.
– Mi van akkor, ha a kulcs nincs ott? Akkor benne leszünk a
slamasztikában.
Jen nagyot fújtatott.
– Van valami jobb terved?
–  Nincs, én… ööö, csak azt mondtam, hogy… – Elhallgattam.
Nem akartam kritizálni, nem volt igazságos. – Te ismered a
helyet, te tudod, mi arrafelé a dörgés… biztos vagyok benne,
hogy igazad van a kulccsal kapcsolatban.
–  Nagyon gyorsan be- és kijutunk, észre sem vesz minket.
Bárcsak ott lehetnék, hogy lássam a képét, amikor felfedezi,
hogy Emily eltűnt. – Cinkos pillantást vetett rám, és felnevetett.
– El sem hiszem, hogy tényleg megcsináljuk – vigyorogtam rá.
– Pedig megcsináljuk, édesem, rohadtul meg!
A következő pár kilométert barátságos csendben tettük meg,
én pedig igyekeztem ellazulni. Jen magabiztosan száguldott a
gyors sávban, a lassabb sofőröket kitérésre kényszerítve. Úgy
éreztem, mintha most látnám először rendesen. Azelőtt csak
egy nyafogó hang volt a telefonban, egy nemkívánatos vendég,
aki folyton feltűnt. Ő volt a kereszt, amit büntetésből kellett
cipelnem, amiért szerelmes lettem, és ráleltem a boldogságra.
Bűntudatom volt, de ugyanakkor megvetettem az
ügyefogyottságát, ahogy csimpaszkodik a múltba és nem engedi
el. Most végre kiszabadult, és a láncai nélkül olyan erővé
alakult, amivel számolni kellett. Nickben egy pillanatra sem fog
felmerülni, hogy szövetkeztünk ellene. Miután megmentettük
Emilyt, és biztonságba kerültünk, nagy örömömre szolgálna, ha
elintézhetném, hogy Nick megismerje a teljes sztorit.
 
 
Több órába telt eljutni Kendalbe, és ezen nem segítettek sem a
forgalmi dugók, sem az a hosszúra nyúlt pihenő egy
benzinkútnál, ahol Jen szunyókált egy kicsit, hogy felfrissüljön.
Rossz érzéssel töltött el, hogy nem oszthattuk meg a vezetést, és
megfogadtam magamban, hogy amint vége lesz ennek a
rémálomnak, ismét órákat fogok venni – csak ezúttal egy rendes
oktatótól.
Megálltunk egy kis kocsmánál, hogy megvacsorázzunk. Én
úgy éreztem, túl ideges vagyok, hogy enni tudjak, de Jen
ragaszkodott hozzá, hogy vigyek be szénhidrátot, és így
megőrizzem az energiaszintemet. Még mindig vagy tizenöt
kilométer várt ránk dimbes-dombos vidéken és tekergőző
utakon. Jen idegeskedett, hol tegyük le úgy az autót, hogy ne
kerüljünk túl közel a házhoz.
– Jobb lesz, ha addig parkolunk le, amíg világos van. Sötétedés
után rohadtul nem lehet látni semmit. Nem akarok beborulni
egy árokba. – A kocsmai kaja siralmas volt, de egyikünk sem
vette a fáradságot, hogy megemlítse. – És remélem, hogy
megtalálom, hol kell lekanyarodni.
 –  Hányszor jártál ott? – kérdeztem, és megfordítottam a
ragacsos tésztát a villámmal.
– Ó, legalább fél tucatszor. De lehet, hogy tízszer is. Azt volt a
mi különleges helyünk. – Ivott egy korty bort, és sóhajtva kifújta
a levegőt. – Hihetetlenül hosszú sétákat tettünk meg ott együtt,
miközben a jövőnket tervezgettük, megosztottuk egymással
minden reményünket és álmunkat. Amikor felmentünk a
hegyekbe, minden lehetségesnek tűnt. – Elhallgatott, és
elmerengett. Láttam őt magamban Nickkel, mint szerelmes
kamaszokat, ahogy egymásba karolva róják az ösvényeket, a
fejüket összedugva. Meglepett, hogy nem érzem a belém hasító
féltékenységet. Jen folytatta: – Van egy tó a kert végében; a
házhoz tartozik. Nem túl nagy, de mély. A vize dermesztően
hideg, de ez nem gátolt meg abban, hogy ússzunk benne. A
tulajoknak volt egy evezős csónakja, amit használhattunk.
Kimentünk vele a tóra a sötétben, az orrába tett lámpással
világítva meg az utunkat. Olyan romantikus volt. Sőt, Nicky
azon a tavon kérte meg a kezemet.
– Ó, te jó ég! – Majdnem torkomon akadt a falat.
–  Sajnálom, nem is tudom, miért mondom el ezt neked. –
Eltolta magától a tányérját. – Milyen kupit csináltunk az
életünkből, te meg én, nem igaz? De te legalább csak három
évet pazaroltál el. Nekem huszonnégy rohadt évet sikerült.
Kifizettük a számlát, és kimentünk a kocsihoz. Jen beállította
a GPS-t, bár úgy tűnt, hogy annak nehezére esik betájolnia
magát, aztán elindultunk az alkonyatban. Tudtam ugyan, hogy
gyönyörű vidéken autózunk át, de képtelen voltam élvezni. A
gondolataimat túlságosan lefoglalta az, ami ránk várt.
Az út összeszűkült, ahogy alámerültünk a völgybe. A GPS
feladta, és nem találtuk meg a házhoz vezető utat, és ezen az
sem segített, hogy a táblát benőtte egy túlburjánzott sövény. Jen
kétszer is elhajtott előtte, mire észrevettem a bejáratot. Csikorgó
gumikkal állt meg a dűlőút közepén.
– Hmm – mormolta. – Legjobb lesz leparkolnunk ott, a fa alatt.
– Összerándultam, amikor tolatni kezdett, és felugratott a füves
padkára, pont időben taposva a fékbe. – Tökéletes – mondta, és
kikapcsolta a motort. – Most megvárjuk, amíg rendesen
besötétedik, és Nicky lefekszik.
Kicsatoltam a biztonsági övemet.
–  Nem tudjuk biztosan, hogy Nick ott van. Azt hittem, hogy
először megnézzük a házat.
– Felesleges. Ha a Range Rover kint parkol, akkor tudni fogjuk
– felelte Jen, és felemelte az orrát. – Én máris érzem az ellenség
illatát. Te nem?
Én csak türelmetlenséget éreztem. Olyan közel voltunk
Emilyhez, de mégis úgy tűnt, ugyanolyan messze van, mint
mindig. A könyökömmel rátámaszkodtam a lehúzott ablakra, és
próbáltam hallgatni a magukat álomba ringató madarak
énekét. De magamban csak Emily vékonyka hangját hallottam,
ahogy cukin azt mondja, „Mama! Mama!”, miközben a karját
nyújtogatja, hogy vegyem fel. Magamban megfogadtam, hogy
ha egyszer visszakapom, soha, de soha nem veszítem szem elől.
Jen folyton azt mondogatta, hogy nézzem az eget, aminek a
színei a narancssárgából indulva mélyültek el az indigókékig,
ahogy a nap lebukott tőlünk balra a hegyek mögé.
–  Istenem, már el is felejtettem, hogy ez milyen szép –
álmélkodott. A sötétség puha palástként borult a vállunkra. A
madarak elhallgattak. Vártunk és csak vártunk. Szerettem volna
elindulni az ösvényen, hogy elbújjunk a kertben, de Jen
megvétózta ezt az ötletet. – Meg kell várnunk legalább az éjfélt!
– De az még két óra!
– Bízz bennem, Tasha! Ha Nicky még mindig fent van, akkor
nem fog összejönni. Biztosan tudnunk kell, hogy mélyen alszik,
és nem néz valamit a tévében késő éjjel.
–  Tudom… tudom. Csak azt hiszem, már szeretném felkapni
Emilyt, és elfutni vele.
Éjfélkor aztán Jen engedett. Kiszálltunk a kocsiból, és
bekapcsoltuk az elemlámpáinkat. Koromsötét volt, még a
csillagokat sem lehetett látni. Bármely más este bámulva
néztem volna a hely csendes szépségét, de most csak olyan
gyorsan oda akartam jutni a házhoz, ahogy az egy
zseblámpával lehetséges.
– Már alig várom, hogy láthassam a lányomat, már alig várom
– mondtam, és éreztem, hogy dolgozni kezd bennem az
adrenalin.
– Suttogj! – sziszegte Jen. – A hang itt messzire száll.
Az ösvényt magas sövények határolták, amelyek susogtak,
ahogy elhaladtunk mellettük. Alig pár perc alatt elértük az út
végét, ahol az váratlanul kiszélesedett, és nagy, kavicsos
kocsifelhajtó lett belőle. Felhördültem, amikor megláttam a
Range Rovert, ami úgy őrizte a bejáratot, akár valami óriási,
fekete kutya. Szóval tényleg itt vannak, gondoltam. Csak Nick és
Emily, vagy Sam is? Tervezés ide vagy oda, nem igazán vettük
figyelembe ezt a lehetőséget. De ahogy megláttam az autót, és
eszembe jutott, hogy Nick el van tiltva a vezetéstől, eltűnődtem
ezen. Elképzelhető, hogy ketten legyűrünk egy férfit, na de
kettőt?
Arra számítottam, hogy villogni kezdenek a riasztófények, de
nem úgy tűnt, mintha lenne itt bármi ilyesmi. A szememet
meresztettem a sötétben, megpróbáltam kivenni a ház alakját.
Nagyon masszívnak tűnt: kőből épült, kétszárnyú épület volt,
nagy, lejtős tornáccal. Odabent egyetlen lámpa sem égett – Nick
biztosan lefeküdt már.
Jen odaintett nekem.
–  A füvön menj, ott csendesebb! Erre! – Követtem őt a ház
mögé, ahol egy kis téglavécé állt. Óvatosan felemelte a régi
faajtó reteszét. Az nyikorogva nyílt, és mindketten
visszafojtottuk a lélegzetünket. Jen kitapogatta a falat, és
elmosolyodott, amikor megtalálta, amit keresett. Diadalmasan
emelte fel a zsinórra kötött kulcsot. – Megmondtam – suttogta.
Lábujjhegyen átóvakodtunk pár térkövön a hátsó ajtóig, ami
öregnek és vetemedettnek látszott; biztos, hogy be lesz ragadva.
A szívem a torkomban dobogott, amikor Jen elfordította a
kulcsot, és a vállával finoman belökte az ajtót. Az üvegtábla
hangosan megremegett, ahogy az ajtó kinyílt. Megálltunk, félve
hallgatóztunk, hallunk-e bármi neszt. De nem dübörögtek végig
léptek a mennyezeten, nem nyikordult meg alattuk a lépcső.
– Te itt várj! – mondta Jen. – Én Emilyért megyek, és lehozom
neked, jó? Te pedig futásnak eredsz.
– De én szeretném…
–  Én tudom, hova kell mennem. Ketten csak nagyobb zajt
csapnánk.
–  Jól van, jól van. – Megrángattam a ruhája ujját. – Sok
szerencsét. És kösz, Jen! Jövök neked eggyel.
Felhúzta a szemöldökét és elvigyorodott, majd lábujjhegyen
átóvakodott a kövezett padlón, és eltűnt a ház árnyékában.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Álltam a konyhában, a térdem rogyadozott, a szívem majd

kiszakadt a mellkasomból. Próbáltam nyugodtan venni a
levegőt, és azt mondogattam magamban, minden erőmre
szükségem lesz, hogy Emilyvel visszarohanhassak az ösvényen.
Pislogva meredtem a félhomályba. A mosogatóban koszos
edényeket láttam. Ki tudtam venni Emily egyik poharát a
konyhapulton, meg egy összegyűrt előkét. Le kellett küzdenem
a késztetést, hogy felvegyem őket. Az óra a falon hangosan
ketyegett. Csak néhány másodperc telt el, de én óráknak
éreztem. Az idegeim már majdnem elpattantak, a végsőkig
feszültek. Fel akartam rohanni a lépcsőn, csatakiáltást
harsogva. Be akartam futni Emily szobájába, és felkapni őt.
De türelmesnek kellett lennem.
Tik-tak, tik-tak.
Mi történik vajon? Jen megtalálta már? A fülemet hegyeztem,
hátha meghallom a neszezését, de olyan csendes volt, mint egy
macska. Éreztem, ahogy a vér a fejemben az óra ritmusára
pumpál. Elszámoltam húsz másodpercig. Harmincig.
Negyvenig. Már egy perc. Tik-tak. Mintha az óra egyre
hangosabb lett volna, visszhangot verve a konyhában.
Jen mostanra biztos megtalálta már Emilyt. Nyilván most
lopakodik le vele a lépcsőn, fokról fokra, óvatosan. Kérlek,
Istenem, ne hagyd, hogy Emily felébredjen! Az ajtót bámultam,
várva, hogy Jen belépjen. Előreléptem, és várakozva
kinyújtottam mindkét karomat, kétségbeesetten vágyva arra,
hogy átöleljem velük a kislányomat. De hol lehetett Jen? Miért
nincsenek még itt? Valami rosszul alakult?
Ekkor zajt hallottam magam mögül, és éreztem, hogy árnyék
vetül a hátamra. Mielőtt megfordulhattam volna, valaki két
kézzel átfogta a mellkasomat, és felemelt. Az elemlámpa kiesett
a kezemből, és végigcsúszott a padlón. Felsikítottam, és
rugdosódni kezdtem, ahogy a valaki átcipelt a konyhán.
Éreztem, ahogy a szakálla végigkarcolja a nyakamat oldalról,
éreztem édeskés, ismerős leheletét.
– Engedj el! Engedj el!
Beértünk az előszobába. Koromsötét volt; nem láttam semmit.
Nick szinte összeroppantotta a bordáimat, nem kaptam levegőt.
A sikoltozásomból elfúló hörgés lett. Egyszer csak elengedett, én
pedig leestem a padlóra, a térdemre, mire ő a hónom alá nyúlva
felemelt, és belökött egy sötét szekrénybe, belerúgva az
oldalamba, hogy be tudjon préselni. Hallottam, ahogy az ajtó
becsapódik, majd rátolják a reteszt.
– Nick! – kiáltottam. – Te rohadék!
A térdkalácsomba fájdalom hasított, de valahogy
feltérdeltem, és kitapogattam a villanykapcsolót. Nem találtam.
Tágra nyitottam a szememet, hátha valahogy hozzászokik a
sötétséghez. Felettem egy falépcső alja látszott. Zajosan
recsegett, ahogy ő felment rajta. Teljes súlyomat a kis ajtónak
vetettem, kifelé nyomva a reteszt, ami zörgött, de nem moccant.
Kizárt, hogy innen ki tudjak szökni!
Bosszúsan fújtam egy nagyot. Teljesen elszúrtuk, mint két
béna amatőr. Nick nyilván még mindig ébren volt; talán
őrködött is. Biztos elkapta Jent, aztán lejött értem. Fogalmam
sem volt, mi történhetett Jennel. Az emeletről nem hallatszott
sikoltozás, sem küzdelem zaja – mit tett Nick? Nem akartam
elképzelni. Velem nagyon durván bánt, még csak egy szót sem
szólt. Éreztem a zúzódást, ahol belém rúgott, és könnyek
szöktek a szemembe. Mire lehetett képes? Szörnyen féltem,
olyan sebezhető voltam. A ház kilométerekre állt mindentől. Itt
senki nem hallaná meg a sikolyainkat. Nem adtam meg
anyunak a címet; én magam sem tudtam. Hangosan
káromkodtam a saját ostobaságom miatt. Miért nem hallgattam
anyura?
Valaki sírt, a hang az emeletről jött. Fülemet az ajtónyíláshoz
nyomtam, úgy hallgatóztam. Nem Jen volt; hanem gyereksírás.
Az én gyermekemé! Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul, a
zsigereimet mintha egy hatalmas kéz gyűrné össze.
– Emily! Emily! – dörömböltem az öklömmel az ajtón. – Emily!
Itt van a mama! Itt van a mama! – De tudtam, reménytelen,
kizárt, hogy meghalljon engem. A sírása hangosabb lett;
hisztérikusnak tűnt. Miért sírt annyira? Újra dörömbölni
kezdtem, addig, amíg már fájt az öklöm. – Nick! Engedj ki! Hadd
menjek hozzá!
Nem jött senki. A sírás halkabb lett, de még mindig hallottam.
Úgy hangzott, mintha Emilyt átvitték volna a ház egy másik
részébe. És püffenéseket is kezdtem hallani, mintha valamit –
vagy valakit – vonszolnának a padlón. Lehet, hogy egy testet?
A térdkalácsomon már nem bírtam tovább, ezért leültem a
fenekemre. Semmi értelme nem volt sírni, vagy dörömbölni az
ajtón. Ki kellett találnom, hogyan tovább. A pupilláim mostanra
már kitágultak, és több tárgyat is ki tudtam venni a
szekrényben. Egy porszívó. Pár műanyag dobozban
tisztítófelszerelés. Egy lapát meg seprű. Egy összecsukható szék.
Lehetne bármelyikből fegyver? Nicknek előbb-utóbb ki kell
vinnie innen, és fel kellett készülnöm erre. Felfegyverkeznem.
Nekiálltam átnézni a dobozokat, és kivettem belőlük több üveg
vegytisztító folyadékot, meg több palack fényesítőszert. Egy
spriccelés a szembe bármelyikből elég lehet arra, gondoltam
magamban, hogy túljussak rajta, és elmeneküljek. Vagy talán le
kellene ütnöm a porszívó fémcsövével. Akárhogy is, nehéz lesz
rátámadni a szekrény belsejében guggolva. A sprét az ajtó mellé
tettem, fúvókájával előre.
A fölöttem lévő lépcső megremegett, ahogy valaki lefutott
rajta, és vékony fénycsík jelent meg a szekrényajtó alatt.
Hallottam, ahogy a léptek ide-oda dobognak: kemény cipőtalpak
koppannak a kőlapokon. Nick lépteinek tűntek. Aztán egy
súlyos ajtó nyikorogva kinyílt – arra tippeltem, hogy ez a bejárat
lehet. Valami történt. A lépcső nyikorgott és felnyögött, amikor
valaki más is lejött, és Emily sírása, ami egy pillanatra sem
hallgatott el, egyre hangosabb lett. Ki fogta? Az egyetlen ember,
aki eszembe jutott, Sam volt.
Visszafojtottam a lélegzetemet, és megpróbáltam összerakni a
képet a hangokból. Tárgyakat mozgattak. Talán bőröndöket.
Nick kiköltözött? Itt akar hagyni, bezárva a szekrénybe? És mit
tett Jennel? Emily fojtottan zokogott, és magam előtt láttam,
ahogy apró mellkasa fel-alá hullámzik, az arca kivörösödik és
duzzadt, és az a gyönyörű kék szempár könnyektől csillog.
Nyilván letették a földre, mert hallottam, ahogy a lábacskája a
kőpadlón dobog. A léptei közelebb értek. Aztán megálltak.
Biztos voltam benne, hogy az ajtó túloldalán van. Püfölni
kezdtem az öklömmel a szekrényt.
– Emily! Emily! Mama vagyok! Mama!
– Mama? – ismételte.
– Itt vagyok, itt! A szekrényben.
– Az isten verje meg, vidd el onnan, te hülye! – ordította Nick.
– Tedd be a kocsiba!
– Bocs… Gyerünk, édesem, gyere ide hozzám!
Ez Jen hangja volt.
Zihálva tántorodtam hátra, és nekiestem valami élesnek a
mögöttem lévő falon. Fájdalom hasított a lapockámba. Jen? De…
de az nem lehet…
Kislányom tiltakozva felvisított, amikor Jen felkapta, akinek
léptei elhalkultak, ahogy távolodott. Próbáltam utánuk kiabálni,
de nem jött ki hang a torkomon. Nick ismét felrohant a lépcsőn,
a hangok elenyésztek a ház másik részében.
 A hajamba markoltam, és eltorzult az arcom, ahogy
gondolkodni próbáltam, igyekezve értelmezni a dolgot. Jen az
én oldalamon állt, nem Nickén. Mindketten szívből utáltuk a
férjünket; ő segített bosszút állni! Együtt voltunk benne – ez a
csajok hatalma volt, a nőké, akik saját kezükbe vették a
dolgokat. Értelmetlen a rendőrséghez fordulni vagy a bíróságon
harcolni; Emilyt csak úgy szerezhettem vissza, ha én is piszkos
módszerekkel harcolok, ezt mondta Jen. És én hittem neki.
Elhittem minden szavát!
Jen még mindig a barátom volt, vagy végig az ellenségem?
Hallottam, ahogy visszajön a házba. Nick visszaszaladt a
földszintre, és a párbeszédük visszhangzott a folyosón. Az
ajtóra tettem a fülemet, úgy hallgatóztam, miközben szorongó
szívem a szavaik ritmusára dobogott.
Jen: „Indulnom kell. Emily egyedül van a kocsiban.”
Nick: „Kérlek, maradj! Nem vagyok benne biztos, hogy ezt
egyedül is végig tudom csinálni.”
Jen: „Nem, Nicky, ez a te ötleted volt, neked kell
végigcsinálnod! Megtettem, amire kértél, a feladatomnak ezzel
vége. El kell vinnünk Emilyt innen!”
Nick: „Igen, igen, igazad van. Rendben lesz, minden elő van
készítve.” – Szünet következett, és elképzeltem, ahogy megölelik
egymást. Hogy Nick Jen homlokát csókolgatja, ahogy velem
szokta tenni. – „Tudod, hol találkozunk, ugye? Pár óra múlva ott
leszek.”
Hallottam, ahogy Jen kimegy, a bejárati ajtó becsukódik
mögötte. Aztán kinyílt, majd becsapódott egy kocsi ajtaja. A
Range Rover elindult, vastag kerekei megkapartak a murván,
majd a hangja elhalt a távolban. Jen elment, és magával vitte
Emilyt – a lányomat. A szörnyű igazság ott keringett a fejemen.
Hányingerem volt, szédültem, mintha éppen egy szakadékba
zuhannék. Üvölteni akartam, de a szám kiszáradt. Be akartam
törni az ajtót, de megmoccanni sem tudtam.
Nick nagyot sóhajtott, majd besétált a konyhába, cipője a
kemény padlón csattogott. Kinyitotta a csapot, és elképzeltem,
ahogy az ujjai a vízsugárral játszadoznak, várva, hogy az
jéghideg legyen. Reszketni kezdtem. Vajon mi lesz a következő
lépése?
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Akkor

JENNIFER

Emily nem hagyta abba a visítást. Elég hangos volt ahhoz, hogy
felébressze a szomszédokat, pedig a legközelebbi ház több mint
másfél kilométerre állt. A földút végén leállítottam a Range
Rovert, vigyázva, hogy ne legyen látható az útról, majd
elmentem a Mazdáért. Megálltam vele elöl, kivettem Emilyt a
gyerekülésből, és otthagytam a hátsó ülésen, csapkodva, míg én
átvittem az ülést. Még soha életemben nem szíjaztam be
gyerekülést azelőtt, és most szidtam magam, amiért nem
néztem meg elég alaposan, hogy volt bekötve. Pár kapkodó,
verejtékes perc után, ami közben végig arra gondoltam, hogy
Emily lefejeli az ablakot, sikerült rögzítenem. A kislány ellenállt,
amikor visszatettem: felém rugdosott, a karomat püfölte.
–  Hagyd abba! – kiabáltam rá. – Kérlek, hagyd abba! –
Odaadtam neki a vizespoharát, de hozzám vágta. Sehogy sem
lehetett lecsillapítani, így próbáltam nem törődni vele. Beültem
a vezetőülésbe, és megfordultam a kocsival, de a pániktól
elfelejtettem körülnézni, hogy jön-e valaki. Szerencsére az út
elhagyatott volt.
Lassan gázt adtam, próbálva rendezni az idegeimet. Emily
még mindig torka szakadtából üvöltött. Eszembe jutott, hogy mi
lenne, ha elénekelnék egy altatót, de nem ugrott be egy sem, így
inkább belekezdtem a „Bee, bee, bárány, van-e gyapjúd?”-ba.
Láthatóan ez egy kicsit megvigasztalta. Vagy ez, vagy az autó
ringása.
A sírása végül abbamaradt, és ő visszaaludt. Majd ötven
kilométerre volt a motel, ami úgy egy óra lesz ezeken a
kanyargós utakon. Reméltem, hogy Emily nem okoz nekem
fejfájást, amikor felébred. Nickynek eltart egy ideig, mire
csatlakozik hozzánk, így a gyerek gondozásának feladata rám
vár. Nem mintha ezt bántam volna – sőt, már alig vártam –, de
anyaként teljesen kezdő voltam.
Ahogy a hátborzongatóan csendes dűlőutakon haladtam,
szinte végig a távolsági fényszórót használva, igyekeztem nem
gondolni arra, hogy mi történik a házban. Ehelyett inkább arra
összpontosítottam, hogy a végén minden körbeért. Hayley
mindig is azt jósolta, hogy Nicky rá fog unni Natashára.
–  Az a házasság halálra van ítélve. Négykézláb mászik majd
vissza hozzád, a jelzáloghitelemet tenném rá – mondta. Akkor
még nem hittem neki, arra gondoltam, csak így próbálja
tompítani a csapást.
Ez az esküvőjük napján történt, amikor Hayley-vel piába
fojtottuk mérhetetlen bánatomat puccos, új lakásom
konyhájában. Nicky állta az abszurd bérleti díjat, és minden
hónapban hétezer fontot utalt a bankszámlámra, de a pénzügyi
nagylelkűsége semmit sem jelentett nekem. Nekem
rendíthetetlen hűségre és erkölcsi támogatásra volt szükségem;
egy vállra, amin kizokoghatom magam, valakire, aki nem
döbben meg, amikor azon dühöngök, hogy mennyire ki akarom
nyírni azt a kurvát, aki ellopta a férjemet és tönkretette az
életemet.
Hayley pedig nagyon készséges barát volt. Nem volt hajlandó
elmenni az esküvőre, ami amúgy is csak egy vacak kis
anyakönyvi hivatalban zajlott, alig pár vendéggel. Nicky szülei
az utolsó pillanatban beleegyeztek, hogy ott lesznek, az új
unokájuk kedvéért, de Hayley szilárd maradt, eltépte a
meghívót, amit aztán postán visszaküldött.
– A menyasszonyra és a vőlegényre! Kívánok nekik kórságot,
szegénységet és nyomorultságot – mondott tósztot, és
teletöltötte a poharam. Még csak délelőtt volt, de már
becsíptünk. – Van olyan szó, hogy nyomorultság?
–  Szerintem te a nyomorúságra gondolsz – feleltem, és
éreztem, ahogy az alkohol dalra fakad a fejemben.
–  Igen, a nyomorúságra. Kórságot, szegénységet és
nyomorúságot! – Ittunk gonosz tósztunkra, és Hayley úgy
vihogott, akár egy átkot szóró boszorkány.
Igyekeztem inkább dühös lenni, mint lesújtott, de ez
nehéznek bizonyult. A tekintetem folyton a sütő órájára tévedt.
A szertartás – már amennyire az volt – tizenegy órakor
kezdődött, és már 10:53-at mutatott az óra. Úgy éreztem, mintha
megkezdődött volna a visszaszámlálás az én világom végéig.
Hogyan tovább? A baba néhány hét múlva megszületik. Úgy
tűnt, lány lesz. Ha a gyerek úgy fog kinézni, ahogy
megálmodtam, és Nicky sötét haját meg őzbarna szemét örökli,
akkor legszívesebben megölném magam.
–  Hogyan sikerült teherbe ejtenie, én ezt nem értem.
Gondolom, a fiatalsága segített, úgy potyognak belőle a
gyerekek, mint tyúkból a tojás, de még így is… – Hayley tovább
fecsegett, észre sem véve, hogy a szavai késszúrásként döfnek
belém. – Amikor arra gondolok, hogy min mentél át, hogy
megpróbálj teherbe esni, hogy hányszor reménykedtél hiába…
És most Nicky ezzel fizeti vissza. Jézus Krisztus, tudom, hogy ő a
bátyám, de gyűlölöm azért, amit veled művelt. És csodállak,
hogy így félreálltál, és gyorsan elváltál tőle. Én nem lettem
volna ennyire nagylelkű; pokollá tettem volna az életét.
Valóságos szent vagy, Jen, tudod te azt? Egy kicseszett szent!
– Nem Nicky hibája – mondtam halkan –Az a nő megadja neki
azt, amit mindig is akart. És ezzel nem tudok versenyezni.
–  Ó, az a nő biztosan tudta, mit csinál! De Nicky is hibás.
Viszonyt folytatott.
–  Rengeteg férfi hűtlen, főleg az ő korában. – Mostanában
számtalan önsegítő könyvet olvastam a témában. – Így vannak
bedrótozva.
–  Hát, én csak annyit mondhatok, hogy jobb lesz, ha Ryan
nem így van bedrótozva – fortyant fel Hayley.
– Azt mondta, sajnálja, én pedig hittem neki. Megbocsátottam.
–  Igen, látom is a glóriádat, édesem. – Hayley kört rajzolt a
fejem köré. – De azért nem kellett volna elvennie feleségül,
nem?
 Újra az órára pillantottam: 10:58. Két perc a feledésig.
Felhajtottam a maradék boromat, és kinyújtottam a poharamat,
hogy töltse újra.
De végül Hayley-nek lett igaza. Egy évbe telt, mire Nicky
meglátta a fényt. Ha harcoltam volna vele a válás miatt,
ragaszkodtam volna a részemhez a házban, ha gyűlölködő és
bosszúálló lettem volna, nem jön vissza.
A gondolataim visszatértek a jelenbe. Az utak gyakorlatilag
üresek voltak, és jó időt mentem, így hajnali 2 előtt
megérkeztem a motelhoz. Egyike volt azoknak a névtelen
helyeknek, amelyek egy benzinkút mellett állnak, és éjjel-
nappal be lehet jelentkezni. A recepciós még egy pillantást sem
vesztegetett rám, de azért ügyeltem, hogy ne nézzek egyenesen
a biztonsági kamerába.
–  A férjem a következő pár órában érkezik – mondtam neki.
Furcsa, de izgalmas érzés volt újra ezt a kifejezést használni.
Emily rám borult – sikerült anélkül kiszabadítanom a
gyerekülésből, hogy felébresztettem volna –, és még az
éjszakázáshoz hozott táskákkal is meg kellett birkóznom. Csak
több kísérlet után sikerült bejutnom a kártyával a szobánkba,
ami egy kétszemélyes, családi szoba volt, kilátással a parkolóra.
Leengedtem a táskákat a vállamról, és hagytam, hadd
zuhanjanak a padlóra, majd óvatosan belefektettem Emilyt a
kiságyba. Elöntött a megkönnyebbülés, ahogy lerogytam az
ágyra. Elővettem a feltöltőkártyás mobilomat, abban a
reményben, hogy nem kaptam üzenetet Nicktől – csak súlyos
vészhelyzet esetén lép velem kapcsolatba. Nagyon vigyáztunk
rá, hogy a mobiljainkat ne lehessen lenyomozni, ezért az elmúlt
hetekben postai úton kommunikáltunk mindenről, és elégettük
a leveleket, közvetlenül olvasás után. Olyan érzés volt ez,
mintha valami sötét szexuális fantáziánkat élnénk ki. De ez
nem fantázia volt, hanem a valóság. És éppen most kezdett még
valóságosabbá válni Nickynek.
Megígérted, hogy nem gondolsz erre, emlékeztettem
magamat.
Emily dünnyögött valamit álmában, mire azonnal
odamentem hozzá, és a kiságy fölé hajolva néztem piszkos,
könnyes arcát. Ide-oda rángatta a fejét, és úgy tűnt, álmodik.
–  Nyugalom, nyugalom – suttogtam, és tétován a pocijára
tettem a kezemet. – Vigyázni fogok rád, gyönyörűségem. –
Fogalma sem lehetett róla, mennyire szeretem, vagy mit álltam
ki azért, hogy eljussak idáig. Végtelen sokáig álltam ott, és
néztem ámulattal. Olyan gyönyörűnek tűnt, hogy szinte el sem
akartam hinni, végre az enyém lett.
Natashát soha nem találják meg. A tó mély volt, a ház távol
állt mindentől, és ami a legfontosabb: senkinek semmi oka nem
lenne ott keresni. Többórányi kutatásba telt megtalálni a
megfelelő helyet, de az tökéletes volt. Hamis néven béreltük ki,
és készpénzben előre kifizettük. Natasha totál bevette a sztorit
arról, hogy ez volt a kedvenc családi nyaralónk, hogy Nicky a
tavon kérte meg a kezemet, és hogy arról álmodoztunk, egy nap
mi is odavisszük a saját babánkat.
Azt hittem, hogy a legnehezebb az összebarátkozás lesz, hogy
azonnal átlát rajtam, de vagy én tudtam mesterien hazudni,
vagy ő volt szörnyen naiv. Úgy sejtettem, hogy kicsit ez is, az is
igaz. Minél jobban megismertem, annál inkább megkedveltem,
bár bosszantó volt ezt beismerni. Nyílt, őszinte lány volt, nem
az a cselszövő, amilyennek Hayley-vel eleinte tartottuk.
Csodáltam a bátorságát, főleg, ha Emilyről volt szó. Nicky
kezében volt az összes lap, ő mégsem omlott úgy össze, mint én.
Harcolni fog, efelől szemernyi kételyem sem maradt.
Próbáltam pihenni, de lehetetlennek bizonyult. Szinte lángolt
a fejem, és ezeket a lángokat semmi sem csillapíthatta. Ha lett
volna minibár, kiiszom. Ehelyett fel-alá járkáltam a kis
hálószobában, a kezemet tördeltem, a függőleges roletták között
kikukucskálva néztem, megpillantom-e a Range Rover
fényszóróit, hallgatóztam, hogy meghallom-e Nicky lépteinek
hangját a folyosón.
Eltelt újabb két óra; már majdnem hajnalodott. Kimerültem,
és éreztem, hogy közeledik a fejfájásom. A fürdőszobai csapnál
megtöltöttem a kannát, majd feltettem forrni a vizet, remélve,
hogy a zaj nem zavarja Emilyt. Lehet, hogy felzaklatja majd, ha
egy idegen helyen ébred, és én nem fogok kibírni még több
sírást. Ismert ugyan egy kicsit, de velem nem lesz nyugodt.
Tudtam, hogy ehhez idő kell majd. Nem számítottam csodákra.
Rávettem magam, hogy abbahagyjam a kinézegetést az
ablakon, és leültem. Megittam az undorító teát, elolvastam a
szálló házirendjét, többször átlapoztam egy turisztikai
magazint. A madarak csiviteléssel köszöntötték az új napot, és
lágy, rózsaszínű napfény szűrődött be a roletták közti résen.
Már majdnem a célban voltunk. Amint megjön Nicky,
megkezdődhetett az új életünk családként.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Belekortyoltam az állott levegőbe, és a szekrény falának dőltem

háttal. Minden tagom sajgott, a tüdőmet megülte a sűrű por, és
a szám cserepesre száradt. A fülemet hegyeztem, hogy hallok-e
bármi zajt az ajtón túlról, de néma csend honolt. Nehezemre
esett felmérni, hogy mióta lehettem bezárva. Az idő fogalommá
lett, nem olyasmivé, amit mérni tudnék. Hallottam, ahogy Nick
felmegy a lépcsőn nem sokkal Jen távozása után, de amennyire
meg tudtam ítélni, nem jött le újra. Megpróbáltam kitalálni, mit
csinálhat. Az utolsó simításokat végzi? Átgondolja a tervét?
Ledönt egy üveg whiskyt, hogy bátorságot merítsen belőle?
Valamit kezdenie kellett velem. Nem hagyhatott itt éhen
halni. Ez egy bérelhető nyaraló volt; a holttestemet azonnal
felfedeznék, és hamar Nick nyomára bukkannának. Nem: neki
puszta kézzel kell megölnie, majd gondoskodnia arról, hogy ne
találjanak rám. Borzalmas képek ötlöttek a fejembe: kések és
kötelek, szájpecek, ragasztószalag, műanyag fólia.
Megborzongtam a gondolattól, hogy mit tehet velem,
ugyanakkor nem tudtam elhinni, hogy képes lenne rá. Most a
férjemről volt szó, nem pedig egy pszichopata gyilkosról. Nick
ugyan szeretett a maga feje után menni, de utálta a fizikai
erőszakot. Soha nem ütött meg, és csak egyszer láttam, hogy
elveszti a hidegvérét.
Mostanra már rájöttem, hogy egy csalóval kötöttem
házasságot. Azt hittem, hogy a szerelmünk olyan erős, hogy
semmi sem állhat az útjába, de az egész csak színjáték volt.
Kezdettől fogva hazudott nekem, becsapott, kihasznált,
pótszernek használt, amiről én mit sem tudtam. Ahogy
összeraktam a mozaikokat, egyre inkább hányingerem lett.
Mindig is ez volt a terv, vagy az ötlet akkor született meg,
amikor megtudta, hogy terhes vagyok? Ahogy visszagondoltam
arra a rendkívüli időszakra, egész más szemmel láttam már.
Hogy Jen milyen gyorsan kapitulált és költözött ki a házból,
látszólag áldását adva ránk. Hogy milyen nagyvonalúan ismerte
be, hogy nem tudta Nicknek megszülni azt a gyermeket, akire
vágyott. Folyton azt hallgattam, hogy sajnáljam őt. A szegény,
öreg, meddő Jent, akinek vége, akit eltaszítottak, és aki képtelen
továbblépni az életben, aki mindig ott őgyelgett körülöttünk,
Nick szeretetének morzsáira ácsingózva. Rám pedig úgy
tekintettek, mint a gonosz csábítóra, a rideg szívű aranyásóra,
aki tönkretett egy boldog házasságot. Elvesztettem miatta a
barátaimat. Még a saját anyám is ellenem fordult. És közben
ezalatt…
Hogy tévedhettem ekkorát? Miért nem láttam a jeleket?
Feltolultak az érzelmeim, de visszaszorítottam őket. A
könnyek csak legyengítenek, és nekem erősnek kellett lennem.
Fojtogató volt idebent a levegő. A szemem folyton engedni akart
a sötétségnek, de muszáj volt ébren maradnom. Egy ponton
Nicknek ki kell nyitnia az ajtót, és kirángatnia engem. Készen
kell állnom rá.
A fürdőszoba-tisztító spré és a porszívócső volt az egyetlen
fegyverem. Próbáltam elképzelni, hogyan fogok támadni, az
arcát véve célba. Összeszedem minden erőmet, sőt többet is,
ahogy az emberek szokták tenni rendkívül stresszes
pillanatokban. Olvastam történeteket nőkről, akik autókat
emeltek le a gyermekeikről, vagy perceken át visszatartották a
lélegzetüket, hogy így meneküljenek meg a fulladástól. Nem kell
mást tennem, mint Emilyre gondolnom, és a tagjaimba
emberfeletti erő költözik.
A lányom hisztérikus sikoltozása még mindig ott
visszhangzott a fejemben, de én csatakiáltást formáltam belőle,
egy inspiráló filmzenét a harcomhoz. Érte kellett életben
maradnom! Nem hagyhattam, hogy abban a tudatban nőjön fel,
hogy az a hitvány nő az igazi anyja! Emily még csak kisgyerek
volt, az emlékei olyan erőtlenek, mint a pókháló. Könnyű
félresöpörni őket, és újakat ültetni a helyükre. Majd kamu
sztorikat fognak mesélni neki. Idővel azt is elfelejti, hogy valaha
léteztem. Nem engedhettem, hogy ez bekövetkezzen! A harag
újult erővel öntött el, új energiával töltött fel. Olyan erővel
szorítottam össze az állkapcsomat, hogy belesajdultak a fogaim.
Gyerünk, Nick! Mire vársz? De csak nem mutatkozott.
Telt-múlt az idő.
 Semmi.
Gyötrelmes volt.
Kitartóan posztoltam a kis ajtónál, és igyekeztem Emilyre
összpontosítani, magamban vele beszélgettem. Mondtam neki,
hogy ne aggódjon, hogy mama hamarosan ott lesz vele, és
minden rendbejön. Vajon hol lehet? Jen visszavitte Londonba,
vagy a közelben várják, hogy Nick csatlakozzon hozzájuk?
De mi tartott neki ilyen sokáig?
Az öreg házban olyan csend és némaság honolt, hogy még a
légzését is meghallottam volna. Végül arra jutottam, hogy
megpróbál megtörni. Igen, azt teszi. Nem kellett sietnie – elég
néhány napig itt tartania étel vagy víz nélkül, és jelentősen
legyengülnék. Az izmaim begörcsölnek ezen a szűk helyen, az
oxigén is egyre hígabb és hígabb lesz, míg végül a légzés is
gondot okoz majd. Ez pánikrohamokhoz és mellkasi
fájdalomhoz vezet; talán az öntudatomat is elveszítem. Amint
nem hallja már a segélykiáltásaimat vagy a könyörgésemet,
kinyitja az ajtót, és kirángat, mint egy babát. Nem fogok tudni
megmozdulni sem, nemhogy ellenállni. Becsavar egy ponyvába,
köveket kötöz rám, majd bedob a tó legmélyebb pontján a vízbe.
Így nem lesznek ütésnyomok, nem lesz vér, amit fel kellene
takarítania.
Ijesztően könnyű lesz meggyilkolnia.
A kétségbeesés újult erővel tört rám. Miért voltam mindig
ilyen hebehurgya, annyira eltökélt, hogy mindig a saját fejem
után megyek? Miért bíztam Jenben, és hagytam figyelmen kívül
anyu tanácsát? Szörnyen cserben hagytam Emilyt! Soha nem
bocsátanék meg magamnak érte, és ha valaha is megtudná, ő
sem bocsátana meg nekem soha! Addig vertem a térdembe a
homlokomat, amíg az már fájt.
E pillanatban meghallottam, ahogy megnyikordul felettem a
lépcső. Ő jött le. A léptei visszhangot vertek az előszoba
kőlapjain. Előrecsúsztam, és kikukucskáltam az ajtónyíláson.
Éppen csak ki tudtam venni farmerje kékesen felvillanó csíkjait,
ahogy fel-alá járkált odakint. Aztán leguggolt, tőlem néhány
centire, és a rést kitöltötte fehér inge.
–  Tash? – A hangja lágyan, ismerősen csengett. Nem is olyan
régen azonnal elolvadtam volna tőle, de most csak félelmet
keltett bennem. – Tash? Ébren vagy? …Tash, kérlek, beszélj
velem! Csak mondj valamit!
–  Mint például? – A hangom száraz volt és reszelős; nem
ismertem fel.
– Beszélnünk kell. Kinyitom az ajtót, és kiengedlek, oké? Nem
ártok neked, ígérem.
A másodperc törtrészéig sem hittem neki. Ez csak taktika volt,
semmi több. Az ujjaim összeszorultak a porszívócső körül. A
másik kezemmel magam elé tartottam a sprét, és felkészültem,
hogy lenyomjam rajta a kioldógombot.
A retesz zörgött, ahogy Nick elhúzta, a faajtó zsanérjai
nyikorogtak, ahogy kinyílt. Egy fénysugár majdnem
megvakított, de a tisztítófolyadékot nagyjából Nick arca felé
spricceltem. Visszahőkölt, fájdalmában felordítva, én pedig
kiugrottam a szekrényből, talpra érkezve, és többször
lesújtottam a porszívócsővel. De az ütéseim erőtlenek voltak, ő
pedig gyorsan összeszedte magát, és kiütötte a kezemből a
csövet.
Az végigsiklott a padlón.
Egy másodpercig csak dermedten álltunk egymással
szemben.
– Ne így, Tash – lihegte, és a szeméből ömlött a könny. – Nem
kell ilyennek lennie! Beszélgessünk!
Megráztam a fejem.
– Te rohadék… – Megfordultam, és a bejárat felé rohantam, de
máris mögöttem termett. Elkapott a derekamnál fogva, míg én a
retesszel babráltam, és elrángatott onnan. Én rugdostam,
karmoltam, a bordáiba könyököltem, de néhány másodpercig
lefogott, hogy aztán váratlanul elengedjen, én pedig hasra
zuhantam a padlón. Lovaglóülésben ráült a hátamra, és a
hajamnál fogva felemelte a fejemet. Éreztem a lélegzetét,
amikor előrehajolt, és belesuttogott a fülembe.
– Ne késztess arra, hogy azt tegyem!
– Mit?
– Tudod jól…
Csend támadt. A fejbőröm égett, a nyakizmaim lángoltak, de a
hangom higgadtan csengett.
–  Nem fogjátok megúszni – mondtam. – Láttam, amikor Jen
beütötte az irányítószámot a GPS-be, és üzenetben elküldtem
anyunak. Ha nem hall rólam, hívja a rendőrséget!
Éreztem, hogy a fogása kissé lazul.
– Hazudsz.
–  Lehet, hogy hazudok, lehet, hogy nem. De miért
kockáztatnád meg?
Szinte hallottam, ahogy az agya számolgat. A félelem szaga,
amit éreztem, az övé volt, nem az enyém. Most már tudtam,
miért várt ilyen sokat, mielőtt kinyitotta a szekrényt. Nem tudta
végigcsinálni. Felcsillant egy halvány reménysugár. Meg kellett
ragadnom, és nem hagyhattam, hogy kicsússzon az ujjaim
közül.
– Ezt akarod Emilynek? – folytattam. – Hogy megtudja, az apja
megölte az anyját? Végül úgyis rájön majd. Amikor te életfogytig
ülsz a sitten, őt pedig gondozásba…
– Fogd be!
– Kérlek, engedj el! Add ide Emilyt, és megígérem, hogy nem
megyek a rendőrségre! – Nem felelt. – Én neked próbálok
segíteni, Nick! Tudom, hogy nem akarsz megölni. Igazad van,
jobb lenne, ha beszélgetnénk. Mint a felnőttek. Beszélgessünk
Emilyről, a gyönyörű kislányunkról! Együtt teremtettük, Nick!
Mindketten nagyon szeretjük, mindkettőnkre szüksége van.
Tudom, hogy kitalálunk valamit!
Hallgatott, majd elengedte a hajamat, és éreztem, ahogy a
súlya lekerült a hátamról. Átlendítette az egyik lábát felettem,
és felállt. Én lassan előbb négykézlábra emelkedtem, majd
talpra kecmeregtem. Szembefordultam vele, és kényszeredetten
apró mosolyra húztam a számat.
– Köszönöm – mondtam.
A szemébe néztem, keresve annak a férfinak a töredékét, akit
valaha szerettem, de a tekintete üveges volt. Azt hittem,
elgyengült, de most már nem voltam annyira biztos benne.
Öregnek és nyúzottnak tűnt, a szeme vörös, a szája szélén
csorgott a nyála. Bízhatok benne, hogy nem fog bántani? Vagy
ragadjam meg az esélyt?
Odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem.
–  Én még mindig szeretlek, Nick – mondtam, majd
felrántottam a térdemet, és olyan erővel és bosszúvággyal
rúgtam tökön, ahogy csak tudtam. Felkiáltott, és
hátratántorodott, kétrét görnyedt a fájdalomtól, a nemi szervét
markolászta. Én a bejárati ajtóhoz ugrottam, kinyitottam, és
kiszaladtam a sötétbe.
Odakint koromsötét volt, és az orromig sem láttam. A
holdsarló olyan vékony volt, mint egy körömdarab, és csillagok
sem ragyogtak az égen. A szememnek nem sok hasznát vettem.
Hallottam, ahogy Nick mögöttem káromkodik. Egyelőre
megbénítottam, de úgy egy perc alatt összeszedi magát, és
utánam jön. Kibotorkáltam a kocsifelhajtó széléig, ahol
megtaláltam az onnan induló ösvényt. Ezen lehetett a
leggyorsabban eljutni az útig, de túl nyilvánvaló volt. Úgy
döntöttem, hogy átvágok a kerten, és reménykedtem, találok
rést a kerítésen, vagy olyan helyet, ahol el tudok bújni. A talpam
alatt cuppogott a hosszú, harmatos fű, ahogy lefelé tartottam a
lejtőn. Tudtam, hogy számíthatok nyúlüregekre és kövekre, de
attól még ugyanúgy kellett futnom, noha olyan sötét volt,
mintha bekötötték volna a szememet.
–  Tash! Tash! – Megdermedtem, és hátranéztem. Nick az
ajtóban állt, amit az előszoba fénye világított meg. A
feketeségbe bámult, próbált megtalálni. Nem lehettem tőle
messzebb harminc méternél; ez nem lesz elég. Újra elindultam,
igyekezve nem ütni semmilyen neszt.
Valami nagy, sötét terült el előttem, olyasmi, mint egy
hatalmas, szürke fémlap. A tó. Az orrom alatt szitkozódtam. De
már túl késő volt; nem mehettem másfelé. Meghallottam
mögöttem Nicket, ahogy zihálva kerülgeti a földből kiálló
dolgokat. Hallottam, ahogy megbotlik és elesik.
– Tash! Állj meg! Előlem nem menekülhetsz! Nincs kiút.
Ekkor megpillantottam valami mást – egy kis evezős
csónakot. Nem tudom, miért, de rohanni kezdtem felé. Ugyan
szóba sem jöhetett, hogy átevezek a tavon, és így
megmenekülök, de valami mégis odavonzott. A csónakban
találtam egy faevezőt. Felemeltem, és jól megmarkoltam.
Nick ismét talpon volt, és gyorsan közeledett. Hallottam,
ahogy hevesen liheg. A szemem kezdett hozzászokni a
sötétséghez, és láttam, hogy a fehér inge lobogva tart felém.
Hátrahúztam az evezőt, és az arca felé lendítettem. Sokkal
nehezebb volt, mint a porszívócső, és egyenesen az orrán
csattant. Ettől megpördült, én pedig ismét megütöttem, ezúttal
oldalról találva el a fejét. Az állkapcsa elernyedt, az
orrlyukaiból dőlt a vér. Harmadszor is odasuhintottam, amitől
hátratántorodott. Az evező üldözte, és újra meg újra rásújtott az
arcára. Mintha önálló életre kelt volna, és én nem tettem
semmit, hogy leállítsam.
Csobbanás hallatszott, ahogy Nick a vízbe zuhant.
– Tash… – hörögte.
Ledobtam a fegyveremet, és elszaladtam. Felrohantam a
lejtőn, csak úgy toronyiránt átvágtam a füves részen, majd
végig a felhajtón. Előttem ott nyújtózott az úthoz vezető ösvény.
Az életemért futottam. Úgy futottam, mintha Nick üldözne,
pedig tudtam, hogy éppen fuldoklik.
A Range Rover ott állt előttem. Jen biztosan kocsit váltott.
Odarohantam, és lenyomtam az ajtókilincset. Nem volt bezárva.
Bemásztam a vezetőülésbe. A kulcs még mindig az
indítószerkezetben volt. Elfordítottam, mire a kocsi dorombolva
életre kelt. Lehetőségem volt elmenekülni. Meg kellett
ragadnom. De emlékszem még, hogyan kell vezetni?
 HARMINCADIK FEJEZET

Akkor

JENNIFER

  Kinyitottam Natasha utazótáskáját, és kivettem belőle Emily

cuccait, az ágyra fektetve őket, mintha csak katonai szemlét
tartanék. Pelenkák és nedves törlőkendők. Csíkos kombidressz,
a lába között összekapcsolható fajta, rövid ujjú, aranyos, fehér
ruha, mindkettőn még rajta a címke. Leszedtem őket, de a
műanyag rögzítők megmaradtak. Mindegy, gondoltam, Emily
nem sokáig fog asdás ruhákat hordani.
A kislány még mindig mélyen aludt, az éjszaka kimerítette.
Ezzel szemben én szemhunyásnyit sem aludtam. Még mindig
nem jött semmi hír Nickyről, és tanácstalan voltam, hogy mihez
kezdjek. Maradjak itt és várjak, vagy menjek vissza Red How-
ba? Nick morcos lenne, ha eltérnék a megbeszéltektől, de
mégis… Nem volt jó érzésem az ügy kapcsán.
Kiöntöttem az utazótáska tartalmát, és Natasha tárcája meg
telefonja a paplanra esett. Mintha egyszer csak belépett volna a
szobába, én pedig hátrahőköltem. A lehető leghamarabb meg
kellett szabadulnom ezektől; kőkemény terhelő bizonyítékok
voltak. Nyilván persze nem itt teszem. Felkaptam a tárcát, és
megszagoltam a puha, vérvörös bőrt. Nem sok készpénz volt
benne – egy tízfontos bankjegy meg pár fémpénz. Három
bankkártya, ebből kettő Nicky nevén, amelyekről tudtam, hogy
nemrég érvényteleníttette őket. Emily aprócska fényképe
mosolygott rám a tárca átlátszó lapja mögül. A fogak hiánya
miatt úgy tippeltem, hogy úgy négy-öt hónapos korában
készülhetett a kép. A kiságyban alvó kislányra pillantottam, és
arra a több ezer fotóra gondoltam, amit majd róla csinálunk,
amint vége lesz ennek az egész nyomorúságnak. Csináltatunk
majd olyan műtermi fotót – Nicky, Emily és én konszolidált
pasztellszíneket viselve, ahogy vidáman heverünk a fehér
háttér előtt. A legjobb képet majd kinyomtatom egy óriási
vászonra, amit aztán kiakasztunk a kandalló fölé a nappaliban,
mint egy hagyományos családi portrét.
Már éppen ki akartam szedni a fényképet, amikor Emily
felébredt. Nem sokkal múlt reggel hét, ami megítélésem szerint
nagyon is elfogadható idő egy kisgyereknél a kelésre. Eljött az
ideje, hogy megkíséreljem az első pelenkacserét. Kihajtogattam
a műanyag pelenkázómatracot, és letettem az ágyra, a ruhák
mellé.
– Appa? – Emily az öklével dörzsölgette a szemét, és pislogva
ült fel az új környezetben. – Appa?
–  Nemsokára itt lesz – mondtam fesztelenül, majd átmentem
a kiságyhoz, és felemeltem őt. Értetlen pillantást vetett rám,
mintha nem ismerne fel. – Cseréljük ki a pelusodat, és adjunk
rád tiszta, szép ruhát! Aztán megreggelizhetünk. – Rettegve
gondoltam arra, hogy milyen undorító moslékot szolgálhatnak
itt fel.
Emily a homlokát ráncolva húzódott el tőlem.
– Appa?
– Igen, nemsokára itt lesz. Most én gondoskodom rólad.
– Mama?
–  Igen, én vagyok az. Most én vagyok a mamád. Na, gyere,
csibém! – Összerezzent, amikor lefektettem a hideg műanyagra,
és megpróbált levergődni róla. – Nem, nem, mozdulatlanul kell
feküdnöd. – A két combom közé szorítottam, és levettem a
piszkos pizsamáját, kicsit lehorzsolva az orra szélét, amikor a
felső részt áthúztam a fején. Amikor a törlőkendős csomagért
nyúltam, kicsusszant a szorításomból, átfordult a hasára, és
kúszni kezdett az ágyon. A bokájánál fogva visszahúztam, és a
hátára fordítottam. Nem sérült meg, de az arca elfancsalodott,
és sírva fakadt. – Az isten szerelmére, ez csak egy kibaszott
pelenkacsere! – Addigra a törlőkendő titokzatosan eltűnt.
Elővettem egy újat, de még három jött vele, és nem akartak
szétválni. Tessék-lássék megtisztítottam Emily alsó felét, majd
felemeltem a popsiját, és feltettem rá az új, eldobható pelust.
Végül rájöttem, hogyan kell lehámozni a rögzítőszalagokat, és
nagyjából egyenlő távolságra felragasztani őket a köldöktől.
Emily hasba rúgott, amikor nagy nehezen ráadtam az új dresszt
és a ruhát. Mire végiggomboltam az összes patentet, már
teljesen kimelegedtem, és ki is fáradtam.
–  Appa? – kérdezte Emily huszadik alkalommal, ahogy
átfordult a hasára, és mászni kezdett az ágy széle felé.
 –  Már mondtam, hogy úton van. – Sikerült elkapnom, még
mielőtt fejest ugrott volna a padlóra, és visszazuttyantottam a
kiságyba. – Játssz itt szépen néhány percet, amíg anyu
lezuhanyozik, jó?
Emily egyáltalán nem rajongott a tervért, és visítani kezdett.
De mivel nem tudtam mit kezdeni vele, bementem a
fürdőszobába, és becsuktam magam után az ajtót. Szokás
szerint itt is vízvezeték-szerelői képesítésre volt szükség, hogy
kitaláljam, hogyan lehet állítani a víz hőmérsékletét. Egy ideig
álltam a tűzforró vizet, majd kiugrottam a zuhany alól, és
megszárítottam sajgó bőrömet. Így ahelyett, hogy felfrissültem
volna, csak még izzadtabbnak éreztem magam, és a páraelszívó
búgásán túl hallottam Emily sírását. A hálószobába visszatérve
gyorsan felöltöztem. A kislány toporzékolt a kiságyban, az arca
mélyvörösre pirult, olcsó pamutruhájának mellrésze átázott a
könnyektől.
– Ó, kérlek, hagyd abba! – mondtam ingerülten, és egy kefével
megfésültem a hajamat. Az aggódalomtól táskás lett a szemem
alja; rémesen néztem ki. Nem jutott időm a szokásos bőrápolási
rutinra, de úgy nem mehettem ki, hogy nem teszek fel legalább
egy kis rúzst. – Vajon mi lesz reggelire? – néztem az öltözőasztal
tükrében látszódó, morcos Emilyre. – Szereted a kolbászt?
Könnyen lehet, hogy kolbi lesz. Nyami-nyami. – A gondolattól,
hogy megegyek egy olyan narancssárga műanyag kolbászt, rám
tört az öklendezés, de én mégis vidáman fecsegtem tovább,
felsorolva az összes reggelit, ami csak eszembe jutott. Emily
szeme egy pillanatra felcsillant, amikor megemlítettem a
zabkását. Talán általában ezt kapja, gondoltam, és bedobtam a
rúzsomat a táskámba. Reméltem, hogy a svédasztalos reggeli
ezt az opciót is tartalmazza.
Egy ideig birkóztunk, hogy ráerőltessem a műanyag
szandálját. Úgy tűnt, hogy nem tetszik neki, amiért zokni nélkül
kell felvennie, de Natasha nem pakolt egyet sem, és a többi
ruháját Nicky hozta magával. Az ajkamba haraptam. Mi a faszt
csinálhat? Mostanra már jó ideje úton kellene lennünk, vissza
Londonba. Szükségem volt rá.
Szerencsére az étterem gyakorlatilag üres volt, kivéve pár
öltönyös férfit, akik üzletkötőnek tűntek, és teljesen belebújtak
a telefonjaikba. És tényleg volt kása, amit csináld magad alapon
lehetett kimerni egy levesestál kinézetű edényből. Sajnos
viaszos állagú és tömör volt, és bármennyi tejet öntöttem is
hozzá, nem oldódott fel.
Emily összecsukta a száját, amikor megpróbáltam egy
kanálnyit beleerőszakolni. Reménytelen ügy volt, ezért inkább
odaadtam neki a mandulás croissant-omat. A ruháját
hamarosan zsírfoltok borították, az álla porcukortól csillogott.
Láthatóan a mandulapikkelyeket nem tartotta ehetőnek, ezért
nagy komolyan leszedegette és a szőnyegre dobálta őket.
Reméltem, hogy nem allergiás a diófélékre. Nicky még sosem
említette, de az ember nem lehet elég óvatos. Most a legkevésbé
sem szerettem volna egy anafilaxiás sokkot kapott gyereket.
– Maradj itt, édesem, anyu hoz még magának egy kis kávét! –
mondtam, és letéptem egy újabb darabot a croissant-ból, amit
csaliként letettem az etetőszék tálcájára. Odahátráltam a
géphez, és megnyomtam az americano gombot. Amíg a forró víz
nagy nehezen belecsöpögött a poharamba, vidáman
odaintegettem Emilynek, aki mogorván meredt rám, és nem
integetett vissza. Reméltem, hogy senki sem vette észre.
Kockázatos volt nyilvánosan mutatkoznunk, de a kislánynak
ennie kellett. Nem maradhattunk egész nap a szállodai
szobában. Ha nem foglalok le még egy éjszakát, akkor délelőtt
11-ig ki kell jelentkeznünk. Addig még több mint három óra volt
hátra. Mihez kezdjünk vajon?
Reggeli után visszavittem Emilyt a szobába, és megpróbáltam
rendbe tenni. Az új ruháját már tönkretette, és nem volt más,
amit felvehetett volna. Lehúztam róla a szandálját, és hagytam,
hadd mászkáljon egy kicsit, fedezze fel a fürdőszobát, és
másszon be az öltözőasztal alá. Lábamat az ágyra feltéve
leültem, és próbáltam eldönteni, hogy mit csináljak.
Megegyeztünk, hogy nem telefonálunk egymásnak, de…
próbáltam hívni Nicky mobilját, de egyenesen a hangpostára
kapcsolt, és nem hagytam üzenetet. Kockáztassak, és
csörgessem meg a ház vezetékes vonalát? Beletúrtam a táskába,
hogy előkeressem a foglalás részleteit, és tárcsáztam a számot.
Megvártam több tucat csengést, végül letettem. Nicky egész
biztosan nem volt már a házban. Ami valószínűleg azt
jelentette, hogy úton van.
–  Nézd! – Emily egy vezetéket tartott a kezében, amit épp
akkor húzott ki a tévé hátuljából.
– Ó, az ég szerelmére, még megráz az áram! – csattantam fel,
mire sírva fakadt.
  
 
Fél tizenegyig maradtunk a szobában; akkor jött valaki a
recepcióról, hogy kizavarjon minket. Összepakoltam a
cuccainkat, rendeztem a számlát készpénzben, és kivittem
Emilyt a parkolóba. Ahogy bekötöttem hátra – naná, hogy
tiltakozott –, döntöttem. Nem várakozhattam itt tovább; vissza
kell mennem Red How-ba és kideríteni, mi folyik ott.
Lehúztam az ablakokat, és hagytam, hogy a szél az arcomba
vágjon vezetés közben, enyhítve álmosságomat. Gyönyörű,
napfényes délelőtt volt, Emily pedig végig ébren maradt,
csacsogós hangulatban. Mutogatta az út menti „fjákat”, meg a
mezőkön legelő birkákat, és amikor áthaladtunk egy folyó felett,
azt kiabálta: „Nézd, tenger! Halak! Tenger!” Időről időre
elhallgatott, és látszott, gondolkodik valamin, majd azt kérdezte:
„Mama? Appa?” A hangjából kicsendülő reménykedés késként
hasított belém. Próbáltam válaszolni, de semmi nem jutott
eszembe. Sötét gondolatok kavarogtak a fejemben. Szorongtam
attól, hogy esetleg mit találok a háznál.
Nem sokat beszéltünk arról, Nicky hogyan csinálja majd – azt
mondta, jobb, ha nem tudom –, de megígérte, hogy gyors lesz.
Sokáig vitatkoztunk arról, muszáj-e elmenni a végsőkig. Miért
nem válhat el Natashától, érveltem, hogy aztán a vagyonát
felhasználva megszerezze Emily teljes felügyeleti jogát? De
Nicky azt mondta, hogy a bíróságok szinte mindig az anya mellé
állnak. Rájött, hogy Natasha soha nem mondana le a lányáról,
hogy anyatigrisként harcolna érte, és ez tönkretenné az
életünket. Jobb lenne Emilynek is, ha nem elvált szülők
gyerekeként nő fel.
Ez akkor logikusan hangzott, de most már belátom, hogy
őrültség volt. Akkor teljesen racionálisnak tűnt Nicky érvelése,
mintha fontolóra vette volna az összes rendelkezésre álló
lehetőséget, hogy aztán meghozza a legmegfelelőbb döntést.
Tényleg azt hitte, hogy az érdekeink szerint cselekszik, és
áldozatot hoz ő maga is. „Bízd csak rám”, mondta, „és én
mindent tökéletesen megcsinálok.” A szavai mérges
szömörceként fonták be a testemet, minden jóságot kipréselve a
szívemből.
A kormánykerék csúszós lett izzadt tenyeremtől, ahogy
rákanyarodtam a balra lévő ösvényre, ahol tábla jelezte Red
How-t. A Range Rover nem volt ott, ahol hagytam – ez jó jel,
vagy rossz? Leállítottam a kocsit, és előrehajoltam. Nicky már
elment vajon, vagy visszament a kocsival a ház elé? Talán még
mindig ott volt, csomagolt és takarított.
Óvatosan továbbindultam, a ház felé kanyarodva. A Range
Rover nem volt ott sem. Biztos elkerültük egymást, és most
bosszús lesz, hogy nem vártam meg a motelban. Rükvercbe
tettem a sebváltót, és felemeltem a lábam a kuplungról. Tolatás
közben a szemem sarkából megláttam a bejárati ajtót. Mintha
nyitva lett volna. Megálltam, kiszálltam a kocsiból, és
felmentem a lépcsőn, a félelemtől összeszorult a gyomrom.
– Nicky? – kiáltottam, és még beljebb löktem az ajtót.
A bőröndje az előszobában volt. Előreóvakodtam, és
felemeltem a hangomat.
 –  Nicky? Jen vagyok. Jól vagy? – Bementem a társalgóba, de
ott sem volt. Ahogy a konyhában sem, és nem is takarított ki.
Felmentem a lépcsőn, a nevét kiabálva. Benéztem az összes
hálóba, még a fürdőbe is, de a ház üres volt.
Nickynek semmi nyoma. Natashának sem. És küzdelemnek
semmi jele. Talán Nicky odakint volt; akár lehetett lent a tónál
is, bár, hogy miért nem éjszaka intézte el a dolgot, nem
értettem. Noha szomszédok nem voltak, a tervben mindig azzal
számolt, hogy mindent a sötétség leple alatt csinál.
Kimentem a házból. Emily ki akart szállni, és hullottak a
könnyei, mint a záporeső, de most nem tudtam foglalkozni vele.
Elindultam a ház mögötti lejtőn. A fű hosszú volt és dús, a talaj
hepehupás. Itt nem vezetett ösvény. A fák és a virágzó bokrok
úgy festettek, mintha véletlenszerűen nőttek volna ki a földből.
A magas sarkúmban a bokám majd kibicsaklott, ahogy a lejtőn
lefelé tartottam a tó felé.
– Nicky? – kiabáltam. – Merre vagy?
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Anyu nyitott ajtót.

–  Elfelejtetted, hogy van kulcsod? – kérdezte, és szokásos,
ingerült pillantását vetette rám. – Mázlid van, épp most
készültem indulni.
Bebotorkáltam a keskeny előszobába, és egyenesen a
konyhába mentem, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Az
elmúlt három órában poros utakon vánszorogtam, és majd
szomjan haltam.
Anyu utánam jött, és karba font kézzel megállt az ajtóban.
– Mi történt?
– Semmi. – A víz lehűtötte az ajkamat. Ittam egy pohárral, és
azonnal újratöltöttem.
Anyu a szemét forgatta.
– Nem vagyok hülye, Tash. Borzalmasan nézel ki, mintha egy
hete nem aludtál volna. A lábad koszos, és hol a táskád?
– Elvesztettem.
– Elvesztetted? – kérdezte kétkedve. – Hogyan?
 – Nem tudom.
–  Itt valami nincs rendben – erősködött. – Folyton
hívogattalak, de a telefonod ki volt kapcsolva.
–  A táskámba tettem. – Elöblítettem a poharat, és zörögve
rátettem a csepegtetőre. A lábam fájdalmasan égett, és az
összeesés határán jártam.
–  Ugye Nicknél voltál? – Anyu rám meredt, várva, hogy
kiköpöm az igazságot, de a gyomrom összeugrott, én pedig
odalent tartottam.
– Nem.
–  Hazudsz – vágta rá tömören. – Majd megbeszéljük, amint
visszajöttem a műszakomból.
Bosszúsan, üres kézzel távozott. Valahogy lenyeltem pár
kekszet, majd felmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra.
Csoda, hogy egy darabban hazaértem. Minden
koncentrációmra és túlélési képességemre szükség volt, hogy a
Range Roverrel hazavezessek a Lake Districttől. Kerültem az
autópályákat és a főútvonalakat, de a tekintetem folyton a
visszapillantó tükörre villant, hogy nem látom-e mögöttem
rendőrautók jelét, és valahányszor szirénázást hallottam,
majdnem lehajtottam az útról félelmemben. Miután sikerült
átjutnom vagy száz körforgalmon és számos félelmetes
egyirányú úton a városközpontokban, elértem Milton Keynes
külvárosát, ahol elfogyott a benzin, így ki kellett szállnom a
kocsiból. Sikerült stoppal eljutnom St Albansbe egy kedves
öregúr jóvoltából, aki előadást tartott a személyes biztonságról,
majd az út hátralevő részét gyalog tettem meg. Egy rémálom
volt ez az út, főleg olyasvalakinek, aki nem tette le az
autóvezetői vizsgát. De az illegális vezetés igazán eltörpült az
emberöléshez képest.
Emberölés.
Megöltem egy embert.
Most mihez kezdjek? Feküdtem az ágyon, mozdulatlanul, és
újra meg újra átvettem a lehetőségeimet. Csakhogy ezek nem
lehetőségek voltak, hanem elkerülhetetlen következmények.
Csak órák kérdése, és letartóztatnak. Jen bejelenti Nick
eltűnését, és a rendőrségnek nem telik sok időbe megtalálni a
holttestet. Pánikba estem, és mindenfelé nyomokat hagytam.
Nem gondoltam rá, hogy megszabaduljak a fegyvertől, ami
biztosan tele van a DNS-emmel.
Észszerűbb lenne a legközelebbi rendőrőrsre menni, és
bevallani a tettet. De mi van, ha előre megfontolt gyilkossággal
vádolnak? Semmi sem garantálta, hogy az esküdtszék elhiszi,
hogy azokat a szörnyű sérüléseket kizárólag önvédelem közben
okoztam. És Jennek sem lennének aggályai, hogy hamisan
tanúskodva rám verje a balhét. Azt mondaná, hogy azért vitt
oda, hogy tárgyaljak Nickkel; hogy aztán erőszakosan léptem
fel, és neki azért kellett elvinnie Emilyt, hogy megvédje. Nick
már előkészítette a terepet, tudatta a húgával, az ügyvédjével,
és a jóisten tudja, még kivel, hogy mentálisan instabil vagyok,
hogy azért hagyott el, mert aggódott a saját és Emily biztonsága
miatt. Ez egy akkora adag hazugság volt, ami valami titokzatos
és borzalmas módon valóra vált.
Folyton a tóban lebegő testét láttam, ahogy véráztatta inge a
vízben hullámzik, szétzúzott arcával pedig reményvesztetten
mered a fekete égre. Bizarr módon erről az első igazi közös
nyaralásunk jutott eszembe, közvetlenül azután, hogy
szétmentek Jennel. Egy toscanai luxusszállodában laktunk, de
túl meleg volt, és túl nagy volt már a pocakom, hogy elmenjünk
várost nézni. Ezért aztán az időt azzal töltöttük, hogy a
hátunkon heverésztünk a panorámamedencében Ray-Ban
napszemüvegeinkben, és a jövőnket tervezgettük: az esküvőt, a
ház felújítását, hogy első alkalommal leszünk szülők. Itt
döntöttük el, hogy a lányunknak Emily lesz a neve. Olyan
boldogság öntött el, hogy úgy éreztem, mindjárt túlcsordul
belőlem.
Most viszont a rémület és a gyűlölet öntött el. Megöltem egy
embert, akit valaha szerettem, és a gyönyörű kislányomat
ellopták tőlem. És fogalmam sem volt róla, hogy vajon
visszakapom-e valaha. Meglátogathat majd a börtönben? Meg
szeretne látogatni, amikor már elég nagy lesz ahhoz, hogy
elmondják neki, mit tettem? Jennek nem engedik meg, hogy
megtartsa (ez jó dolog), de Hayley valószínűleg megkapná a
felügyeleti jogát. Szegény anyukámnak esélye sem lenne. Emily
soha nem tudná meg az igazságot az apjáról, és engem gyűlölve
nőne fel.
Ezt nem bírnám elviselni. Ha a következő harminc évet
kénytelen leszek börtönben tölteni, úgy, hogy a saját lányom is
elutasít és megvet, akkor nincs értelme élnem. Jobb, ha
túladagolom magam, vagy ha a vonat elé ugrom. Zokogni
kezdtem, és a sírásba beleremegett a testem, mire labdává
gömbölyödtem, hogy minél kisebb legyek. Legszívesebben az
emberi szem számára láthatatlan porszemmé zsugorodtam
volna.
 
 
Már majdnem éjfélre járt, amikor a földszintről felhangzó zajok
felébresztettek. Azt álmodtam, hogy letartóztatnak, és azt
hittem, hogy éppen betörik a bejárati ajtót a rendőrök. De csak
anyu volt, amint hazaért a takarításból. Én még mindig teljesen
fel voltam öltözve, és összegömbölyödve feküdtem a paplanon.
A fejemet súlyosnak éreztem, a gyomrom korgott az éhségtől.
Felültem, pislogva a kísérteties holdfényben, és nekiálltam
levetkőzni, remélve, hogy rendesen az ágyban leszek, mire
anyu feljön. Még mindig őrizte azt az ezeréves szokását, hogy
bedugja a fejét az ajtón, hogy megnézze, alszom-e, és most nem
álltam készen egy újabb kihallgatásra.
Hallottam, ahogy a konyhában motoz, késő esti nassolnivalót
készítve magának. Remélhetőleg nézi még egy kicsit a tévét
lefekvés előtt. Ruháimat a padlóra dobáltam, vettem egy nagy
levegőt, és meztelenül bebújtam a takaró alá. Ott sötét volt, a
levegő fülledt, a lepedő öblítőszagú. Felhúztam mindkét
térdemet, és átöleltem a mellemet, majd igyekeztem a legkisebb
neszt sem ütni.
De nem úsztam meg a dolgot. Néhány perccel később anyu
bekopogott az ajtómon.
– Natasha? Fent vagy még, drágám? Láttam, hogy nem húztad
be a függönyt.
 Kidugtam a fejemet az odúból, és felsóhajtottam.
– Aludni próbálok, anyu – feleltem.
Elfordította az ajtógombot, és belépett, kezében egy bögrével.
– Arra gondoltam, talán szeretnél egy kis kakaót.
– Kösz, de…
–  Egész este csak rád gondoltam. Alig dolgoztam valamit. –
Letette a bögrét az éjjeliszekrényemre, majd leült az ágyra. – Ülj
fel, és beszélgessünk! Mondd el, mi folyik itt!
– Semmi nem folyik.
–  Natasha… – A hangjába figyelmeztető él kúszott. – Engem
nem tudsz átverni.
Odavergődtem a fejtámlához, elvettem a hálóköntösömet, és a
vállamra terítettem.
–  Túl szörnyű az egész. Nem akarod tudni, anyu. De
komolyan, jobb, ha nem tudod.
–  Az anyád vagyok – mondta erre határozottan. – Világos,
hogy bajban vagy. És most meséld el nekem!
Így hát elmeséltem neki.
Miután befejeztem az egész siralmas mesét, anyu a kezébe
temette az fejét, és kétrét görnyedt. Teljesen mozdulatlanul ült,
anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Azt hittem, hogy sír,
de amikor felemelte az arcát, a szeme száraz volt. Úgy tűnt,
mintha e néhány pillanat alatt éveket öregedett volna.
–  Ez nem emberölés volt – jelentette ki. – A saját életedet
próbáltad menteni.
A szívem nagyod dobbant az iránta érzett hálától. Reméltem,
hogy a rendőrség ugyanúgy fogja látni.
 – Adjam fel magam? – kérdeztem.
–  Nem tudom. – Felállt, és behúzta a függönyt, kirekesztve a
külvilágot. A házban biztonságban éreztem magam vele, de
tudtam, hogy ez az érzés illúzió. Visszafordult hozzám. – Biztos
vagy benne, hogy tényleg… izé… meghalt?
–  Nem. Nem maradtam ott, hogy megbizonyosodjak róla. De
nagyon csúnyán megsérült, beleesett a vízbe. Nem hiszem, hogy
maradt elég ereje, hogy kimásszon.
– Hmm, Nick edzett és erős ember. Utánanézek a neten. Ki fog
derülni, hogy szerepel-e a rendőrségi jelentésekben. – Az ajtó
felé indult.
–  Kösz, anyu! – Olyan oda nem illőnek hangzott ez. –
Sajnálom, amiért ennyi bajt okozok neked!
–  Ha még életben van, magam ölöm meg a gazembert –
közölte anyu, és kiment a szobából.
Lement a földszintre, hogy bekapcsolja régi, ezeréves
laptopját. Én tiszta pólót és sztreccsnadrágot húztam, majd
csatlakoztam hozzá az ebédlőasztalnál. Beírtunk minden
kulcsszót a böngészőbe, ami csak eszünkbe jutott, de nem
kaptunk semmilyen eredményt. Azonban még korán volt,
kevesebb mint huszonnégy óra telt el azóta, hogy elmenekültem
a tetthelyről. Ha Jen nem tett feljelentést, akkor eltarthat egy
ideig, mire Nick testét megtalálják – szinte el sem akartam
hinni, hogy így gondolkodom; olyan valószerűtlennek tűnt,
mintha valaki mással történt volna az eset. Lehet, hogy álnéven
bérelte a házat, így egyhamar nem fogják megállapítani a valódi
kilétét. Mivel soha nem keveredtem összetűzésbe a törvénnyel,
így a DNS-em nem szerepel az adatbázisukban. Minél többet
beszélgettünk anyuval, annál kevésbé tűnt valószínűnek, hogy
azonnal letartóztatnak, de az is lehet, hogy talán soha nem
kerül rá sor. De azt is láttam ugyanakkor, hogy anyu próbál
felderíteni, hogy tartsa bennem a lelket. Az ezután következők
nem rajtunk múltak. A sorsom attól függött, hogy Jen miként
dönt.
– Ha a rendőrségre megy, át kell adnia Emilyt – mondta anyu,
amikor úgy egy órával később becsukta a laptop fedelét. – És
arra tippelek, hogy ezt nem akarja tenni. Nickkel együtt arra
készült, hogy megöljenek téged, az ég szerelmére, ezért nem fog
lemondani Emilyről, csak akkor, ha kénytelen lesz rá.
– Mit gondolsz, mit fog akkor csinálni?
Anyu cigarettára gyújtott.
–  Nem tudom. Elbújik? Elviszi Emilyt külföldre? Emilynek
ugyanaz a vezetékneve; ha nála van a lányod útlevele, akkor ki
gyanakodna arra, hogy nem ő az anyja?
– Ne mondd ezt! Kérlek, ne mondd ezt!
– Te kérdezted, hogy szerintem mihez fog kezdeni.
Egy részem fel akarta hívni Jent, és könyörögni neki, hogy
adja vissza Emilyt. Cserébe felajánlom, hogy nem szólok a
rendőrségnek arról, hogy mi volt az ő szerepe. De a telefonom a
Jen kocsijának csomagtartójában maradt táskámban volt, és
nem emlékeztem a számára. Amúgy sem túl valószínű, hogy
üzletet akarna kötni. Nickkel együtt megpróbáltak megfosztani
engem mindentől. Nem volt otthonom, vagyonom, sem
pénzem… De Emily nélkül ezek az anyagi javak fikarcnyit sem
számítottak. Csak a szabadságom maradt meg, és a legtöbbet
kellett kihoznom belőle, mielőtt azt is elveszítem.
Anyuhoz fordultam.
– Akkor hol kezdjük őt keresni?
–  Gondolom, a kézenfekvő helyeken. – Kifújta a füstöt,
vigyázva, nehogy az arcomba csapjon. Évek óta próbáltam
leszoktatni erről az egészségtelen és drága szokásról, de annyira
stresszes voltam, hogy majdnem kísértésbe estem és én is
rágyújtottam. – A lakásán. Talán a régi házadban. Lehet, hogy
hazamegy, hogy magához vegyen néhány cuccot, talán még az
új címét is meghagyja. Kikérdezzük a szomszédokat.
–  Kizártnak tartom, hogy segítenének, de érdemes
megpróbálni. Bármit érdemes megpróbálni.
Egy könnycsepp gördült le némán az arcomon, és anyu az
ujjával törölte le. Mélyen egymás szemébe néztünk: mintha
percek teltek volna el. Ennyi év küzdelem, neki okozott csalódás
és a rosszallása elviselése után úgy éreztem, végre békét
kötöttünk.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Akkor

JENNIFER

Nickyt a füvön találtam meg, annyira szétvert arccal, hogy alig

ismertem fel. Lehajoltam, hogy megnézzem a pulzusát. Még
vert a szíve, hála istennek. A szeme megduzzadt, alatta monokli
húzódott, és csak résnyire volt nyitva, mint egy kismacskáé; az
orra merő zúzódás, és sötét vér szivárgott belőle. Nyilván a
tóból mászhatott ki, mert a ruhája csuromvíz volt, az ingét sár
borította. Finoman megérintettem a vállát, és a nevét
suttogtam. Erre kissé megmoccant, és feldagadt ajkát egy
nyögés hagyta el.
–  Én vagyok az, Jen – mondtam. – Hívjam a mentőket? –
Tiltakozva felnyögött, felemelte a kezét, és megpróbált
megragadni. – Oké, oké, megpróbállak visszahúzni a házba.
Túl nehéz volt cipelni, ezért kénytelen voltam a hóna alá
nyúlva felemelni, és felhúzni a hepehupás lejtőn. Folyamatosan
kértem, hogy bocsásson meg, amikor felkiáltott fájdalmában.
Ahogy közeledtünk a kocsifelhajtóhoz, a fülünket megütötte
Emily hisztérikus visítozása. Nicky megpróbált beszélni, de csak
hörgés hagyta el a torkát.
–  A kocsiban van – mondtam neki. – Be van szíjazva a
gyerekülésbe. Előbb beviszlek téged, aztán gondoskodom róla.
Emily sírása erőt öntött Nickybe, és talpra kecmergett. A
vállamra húztam a kezét, így sántikált a bejárati ajtó felé.
Előttünk ott magasodott az emeleti lépcső. Egyelőre szóba
sem jöhetett, hogy felmenjünk rajta, ezért Nickyt bevittem a
nappaliba, és lefektettem a kanapéra.
–  Mi történt? – kérdeztem, és egy vánkost csúsztattam a feje
alá. – Hol van Natasha?
Nicky kissé megmozdította a fejét, és olyan hangot hallatott,
mintha azt mondaná, „Emily”. Kifutottam a kocsihoz, és
kivettem a gyereket. De megtorpantam, mielőtt bementem
volna vele a házba. Nem hagyhattam, hogy ilyen állapotban
lássa Nickyt; halálra rémülne. De akkor mihez kezdjek vele?
Nem zárhattam be egy szobába, ott nem lenne biztonságban.
Tépelődtem, mert segítenem kellett Nickynek.
–  Menjünk, és keressük meg a kiságyadat – javasoltam, és
felvittem a lépcsőn. – Ott játszhatsz egy kicsit, amíg anyu segít
apunak.
– Appa? – kérdezte Emily, és körülnézett.
– Igen, appa kicsit rosszul van. Elesett, és megütötte az arcát.
Buta appa! – Bevittem Emilyt a hálószobába, és letettem a fából
faragott kiságyba. Igazából Emily már túl nagy volt hozzá.
Reméltem, hogy az oldalai elég magasak ahhoz, hogy ne tudjon
kimászni belőle. Emily megvetően nézett rám, és az arca
kezdett elfancsalodni. Körülnéztem, játékot keresve, de már
minden el volt pakolva. – Nem tart sokáig, ígérem. Jó kislány
leszel a kedvemért?
Igyekeztem nem figyelni a sírására, ahogy berohantam a
fürdőszobába, az elsősegélydobozt keresve. Biztos, hogy a
nyaralóhelyeket törvény kötelezte arra, hogy tartsanak legalább
néhány alapdolgot! Doboznak semmi nyoma nem volt, így
fogtam egy tekercs vécépapírt, és lementem a földszintre. Ott
végre találtam egy olyan műanyag dobozt a konyhában, ami
úgy festett, mintha évek óta nem használták volna. Kivettem
belőle néhány dohszagú kötszert, egy csomag textil sebtapaszt,
meg egy tubus fertőtlenítőkrémet. Egy tálba engedtem hideg
vizet, és visszatértem a beteghez.
–  Foltozzunk össze, jó? – mondtam Nickynek, és arra
gondoltam, hogy leginkább morfiumra és egy agyi CT-re lenne
szüksége. Nicky nyüszített és vinnyogott, amikor megpróbáltam
kipucolni a sebeit: a vécépapír szétmállott, és beleragadt az
alvadt vérbe. – Felteszem, ezt ő művelte veled. – Nicky bólintani
próbált. Úgy tűnt, az orra eltört, az arcát csúnya véraláfutások
tarkították, és a szája felszakadt, amikor beleharapott az ajkába.
– Komolyan gondolom, hogy be kellene vigyelek a sürgősségire
– közöltem. – Lehet, hogy össze kell varrni a sebeidet. És
szükséged van valamilyen tisztességes fájdalomcsillapítóra is;
nálam csak paracetamol van.
– Nem – motyogta. – Jobb… így.
–  Ezt hogy érted? – De az ajka annyira megduzzadt, hogy
ennél többet nem tudott mondani.
Visszamentem az emeletre, hogy kiszabadítsam Emilyt a
börtönéből. Mostanra kidobálta az összes ágyneműt a
kiságyból, és próbált átmászni a felső rúdon. Szőke fürtjei
teljesen összekuszálódtak, az arca kimelegedett a sírástól, és
olyan undorodó pillantást vetett rám, hogy legszívesebben sírva
fakadtam volna. Letettem, és leültem a párnázott
ablakpárkányra, hogy kicsit kifújjam magam, miközben Emily
úgy rohangált körbe-körbe, mint egy megbolondult tündér.
Ennek nem így kellett volna lennie! Mostanra úton kellene
lennünk Londonba. A ház új kulcscsomója a táskám alján
lapult. Nem mertem használni őket korábban, és alig vártam,
hogy átléphessem a küszöbét. Vissza akartam foglalni a
territóriumomat, hogy eltöröljem Natasha jelenlétét, és
visszaállítsam régi életünket. Egy fontos toldalékkal, a
gyerekkel, akit mindig akartunk.
Visszagondoltam arra a csodálatos éjszakára hat hónappal
ezelőtt, amikor minden megváltozott. Nicky az egyik este
nagyon későn megjelent a lakásomban; felébresztett. A
kimonómban nyitottam ajtót, mire ő szó nélkül eltántorgott
mellettem a konyhába.
– Mi az? – kérdeztem, egyszerre ingerülten, mégis kíváncsian.
– Miért vagy itt? – Sejtettem, hogy az ügyfeleit szórakoztatta.
Elegáns, fekete öltönye zilált benyomást keltett, és bűzlött a
piától.
– Kudarcot vallottam ma este – szólalt meg, megnyitva a hideg
vizet. – Az orosz befektető, akivel eddig smúzoltam, magával
hozta a feleségét a vacsorára… nem számítottam rá, csak úgy
megjelent. Nem talált kedvére valót az étlapon, azt mondta,
hogy a pezsgő túl száraz, és az egész beszélgetést mogorva
képpel ülte végig, majd követelte, hogy a férje vigye haza,
egyenesen a főfogás után. – Hoztam Nickynek egy poharat, ő
pedig egy hajtásra kiitta, majd vizet fröcskölt az arcába. –
Búcsút mondhatok ennek az üzletnek.
–  Magaddal kellett volna vinned Natashát – mondtam, kissé
kajánul.
Nicky lehuppant a kanapémra, és levette a nyakkendőjét.
–  Most biztos viccelsz. Ő csak hátrány lenne. Nem bízhatok
benne, hogy nem mond valami rosszat. Úgy öltözik, akár egy
hippi, és mindig előhozakodik valami szocialista baromsággal.
Olyan kínos. Mármint, ki akar beszélni koktélozás közben a
klímaváltozásról? Mintha egy kibaszott kamaszt vinnél
magaddal! Egyébként nem akarja otthon hagyni Emilyt. –
Kisöpörte a haját a homlokából, és hosszan felsóhajtott. –
Hiányzol, Jen – közölte. – Istenem, de hiányzol… Csodálatosan
értettél az ügyfeleimhez. Mindenki beléd szeretett. Esküszöm,
hogy egy csomó üzletet te hoztál össze!
Végigfutott rajtam a borzongás, ahogy sorolta, milyen értékes
is voltam. Nekem is hiányoztak azok az idők: a partik a
jachtokon Cannes-ban, a vacsorák a puccos New York-i és Los
Angeles-i éttermekben. Élvezettel adtam a műsort, mint Nicky
elbűvölő partnere, csevegtem a férfiakkal, szórakoztattam a
feleségeiket. Soha nem beszéltem politikáról vagy üzletről,
maradtam olyan témáknál, mint a vásárlás, a filmek és a divat.
És ha valamelyik férfi kikezdett velem, ami néhanap előfordult,
bájosan szereltem le.
 –  Még mindig nem árultad el, hogy miért vagy itt – ültem le
mellé a kanapéra. A kimonóm szétnyílt, felfedve frissen
gyantázott és szoláriumozott lábamat. Mintha csak rá vártam
volna, anélkül, hogy tudtam. – Hajnali egy óra van. Nem fog az
asszonykád aggódni?
Nicky átkarolta a vállamat, és a mellkasára vont.
–  A vacsora után annyira dühös voltam, hogy elmentem egy
klubba, ahol bepiáltam. Nem akartam hazamenni. Nem tudtam
másra gondolni, csak a régi szép időkre, amikor még te és én
voltunk. Remek csapatot alkottunk, Jen! Kívül-belül ismerjük
egymást, tudjuk, hogyan ketyeg a másik; ismerjük a jó részeket
és a nem annyira jókat. Értjük egymást, tudod, miről beszélek,
ugye? Egyformán gondolkodunk.
–  Tudom – suttogtam, és hozzábújtam. A szívem hevesen
dobogott. Vajon a szesz beszélt belőle, vagy ez volt az a fordulat,
amiről álmodoztam? Hayley biztosított róla, hogy végül Nicky
visszajön majd, de eddig a pillanatig ennek semmi jelét nem
adta, és Emily már több mint egyéves volt.
– Nincs meg az összhang köztem és Natasha között – folytatta
a hajamat simogatva, amibe finoman belebizsergett a hátam. –
Eleve nem az én generációm. Nincs bennünk semmi közös,
szinte semmiben nem egyezik a véleményünk. Nem érti a
világomat, nem értékeli, hogy milyen keményen dolgozom.
–  Őszintén szólva soha nem gondoltam, hogy a zsánered
lenne – kockáztattam meg.
– Igazad van, nem az. Nem tudom, mi ütött belém. Szerintem
életközepi válság vagy valami hasonló lehetett. – Kiábrándultan
csóválta a fejét. – Olyan egy szar ember voltam, Jen! Olyan
bűntudatom van amiatt, ahogy veled bántam, hogy
rákényszerítettelek, hagyd el az otthonodat, és kitaszítottalak a
családból! Nem csoda, hogy a te pártodat fogták. Annyi embert
megbántottam, anyát, apát, Hayley-t, a barátainkat – de téged
bántottalak a legjobban. Miattam kellett annyit szenvedned.
Ez igaz volt. Az elmúlt tizenöt hónap kínszenvedés volt. Olyan
feldúlt, dühös és kimondhatatlanul féltékeny voltam, hogy
legszívesebben elmenekültem volna. De Hayley váltig állította,
hogy ez rossz taktika lenne.
„Folyton a ribanc szeme előtt kell hogy legyél, hogy érezze,
nem rázhat le téged. De ne legyél szörnyű! Légy kedves
Emilyvel és türelmes Nickyvel! Hadd tudja a volt férjed, hogy
szenvedsz, de megbocsátottál neki. Aztán amikor már ráun a
kishölgyre, te várni fogsz rá.” Lehet, hogy ez a sok áldozat végül
megtérült?
– Mind szeretünk téged – mondtam a mellkasát simogatva és
az inggombjaival játszadozva. – Emily miatt megbocsátottunk
neked. Aki egy kis csoda.
– Emilynek a te babádnak kellene lennie, nem Natasháénak –
felelte, és különös keserűség csendült ki a hangjából. – Annyira
elszántan próbálkoztunk, annyira szerettük volna.
Megérdemeltük.
– Tudom, de a sors nem így akarta.
Előredőlt, összekulcsolta a kezét.
–  Emily rossz családban van. Én is rossz családban vagyok.
Nekünk kellene hárman lennünk, Jen! Neked, nekem és
Emilynek. Ezt akarom.
– Én is ezt akarom – mondtam, és átkaroltama a nyakát. – Ez
minden, amit valaha szerettem volna.
Nicky felállt, és szembefordult velem. Kapkodva vette a
levegőt, és a tekintete lángolt.
– Akkor hát mi állna az utunkba? – kérdezte. Én is felálltam,
és hosszan, ráérősen csókolóztunk. Az ajkának ismerős volt az
íze, mégis megdöbbentően izgalmas. Úgy éreztem, mintha
hasba vágtak volna, ahogy ismét fellángolt bennem az iránta
érzett régi szenvedély. Lehúztam a kimonómat, és arcát
meztelen mellembe temettem, aztán sután a padlóra estünk,
és…
–  Mama? Mama? – Emily a kilincset rázta. Felpillantottam
merengésemből, és felsóhajtottam. Valószínűleg éhes volt, és
ebédelnie kellett.
–  Jó, jó. – Feltápászkodtam, és kiengedtem a szobából.
Kiszaladt a lépcsőpihenőbe.
–  Vigyázz a lépcsőn! – kiáltottam, és utánaszaladtam, de ő
már lefelé csúszott a fenekén.
Betereltem a konyhába, és becsuktam az ajtót mögöttünk.
– Hozzak neked egy kis ennivalót?
Emily megrázta a fejét.
– Mama! Hol a mama?
– Elfoglalt – mondtam ostobán. Nem tudtam, mit mondhatnék
még.
– Appa?
–  Alszik. – Összetettem a két tenyeremet, és oldalról az
arcomhoz nyomtam őket, alvást imitálva. Emily lemásolta a
mozdulatot. – Így van. Pszt… Csendben kell lennünk, nem
szabad felébresztenünk. – Úgy tűnt, egyelőre beéri ennyivel.
Odamentem a hűtőhöz, és találtam egy kis doboz epres
krémtúrót. – Gyere és ülj ide! Hozok neked egy kanalat.
Emily felmászott a székre, míg én letéptem a dobozfedelet.
Felé nyújtottam egy teáskanálnyit, ő pedig megpróbálta maga
fogni a kanalat, de csak nagyon kevés jutott el belőle a szájába.
Letéptem egy darab papírtörlőt, és le akartam törölni a piszkos
állát, de ellökte a kezemet. A felsőjét teljesen összefröcskölte a
krémtúróval.
A helyzet komolysága csak most kezdett felderengeni
bennem. Kizárt, hogy hazamehessünk, legalábbis ma nem.
Nicky sosem bírna ki egy ilyen hosszú utat. Aggódtam, hogy
agyrázkódást szenvedett. Mi van, ha koponyaűri vérzése lett?
Átkoztam magam, amiért nem hívtam a mentőt, még ha Nicky
dühös is lenne rám.
És hol volt Natasha? Nyilvánvaló, hogy verekedtek. Ő is
megsérülhetett. Hirtelen eszembe jutott, hogy biztos ő vitte el a
Range Rovert – ezért nem láttam a kocsit a ház előtt. Valahogy
sikerült elvezetnie a legközelebbi rendőrőrsre? A szívem
pánikba esve kalapált. Ha igen, akkor itt könnyű célpont
vagyunk. Lehet, hogy bármelyik pillanatban bekopoghatnak az
ajtón. Beszélnem kellett Nickyvel, hogy megtudjam, mi történt,
és hogy mit akar tenni ezután. Számomra kézenfekvőnek tűnt,
hogy másik helyet kell keresnünk, ahol meghúzhatjuk
magunkat.
 Kisurrantam a konyhából, hogy megnézzem, hogy van.
Mélyen aludt, a száját csúnyán eltátva. Az arca püffedt és torz
volt – még ha a sebei be is gyógyulnak, és a duzzanat leapad,
akkor is elveszti a jóképűségét. Nem akartam felébreszteni,
ezért kiosontam, és visszatértem Emilyhez.
Mostanra már megette, amennyit akart, és a dobozzal
játszott: az orrán egyensúlyozta, hogy aztán bólintson egyet,
amitől az átrepült az asztalon. Az arcát, a kezét és az asztal
lapját rózsaszínű, nyálkás ragacs borította.
–  A kurva életbe! – kiáltottam, és ismét a papírtörlőért
nyúltam. Mielőtt Emilyhez érhettem volna, ő már beletörölte a
kezét a székpárnába. – Nem, azt ne csináld! – Rám meredt, és az
alsó ajka remegni kezdett. – Ó, sajnálom, édesem – mondtam, és
igyekeztem lepucolni róla a ragacsot. – Anyunak nem lenne
szabad káromkodnia.
Emily hatalmas kék szemei könnyekkel teltek meg.
– Nem. Nem. Mama! Hol mama?
Szorosan magamhoz öleltem.
– Jobban fogom ezt csinálni – suttogtam. – Ígérem.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Másnap anyu kocsival elvitt Észak-Londonba, és Jen lakóházától

nem messze leparkoltunk egy parkolóövezetben. Az ezüst
Mazdának nyoma sem látszott az előudvarban, de azért
beütöttem a számát a kaputelefonba. Nem jött válasz.
– Próbáld meg a szomszédait! – javasolta anyu. – Lehet, hogy
ők tudják, hol van.
A második emelet összes lakását végigcsengettem. Csak
egyvalaki vette fel a kaputelefont, és amikor Jennifer
Warringtonról érdeklődtem, olyan gyorsan lerázott, mintha
valami szélhámos lennék, vagy a Jehova Tanúitól jöttem volna.
Közölte, hogy soha nem hallott róla.
Anyu belesett a kétszárnyú bejárati ajtón a márványpadlós
előcsarnokba.
– Nagyon puccosak. Van portaszolgálatuk?
– Nem tudom, de nem hiszem. Senki nem fog segíteni nekünk,
anyu, ez nem ilyen hely.
– Na jó, megpróbáltuk… – Visszasétáltunk a kocsihoz. – Vajon
Nick megvette neki a lakást?
– Ööö, nem tudom. Talán.
Képtelen volt megállni, hogy ne cöcögjön.
– Nem tudsz semmit a férjed ügyeiről, igaz? Igazi balek voltál,
Natasha… hagytad, hadd basáskodjon feletted.
– A végén azért nem – feleltem, és ismét éreztem a kezemben
tartott evező súlyát, magam elé képzeltem Nick véres arcát,
ahogy hátrafelé beletántorog a tóba. Nem tudtam, hogy
megöltem-e, de úgy éreztem, meghalt. Egy részem örült, mert
végre kiálltam vele szemben. De egy másik részem rettegett.
Mikor találnak rám? Mikor jelenik meg és tartóztat le a
rendőrség?
–  Most jöhetne a ház – mondta anyu, és beszállt az autóba,
bekötve a biztonsági övet. – Nem hiszem, hogy lenne mersze a
férjednek odamenni, de sosem tudhatjuk. – Nyugtalankodtam
amiatt, hogy visszamenjek, mert tudtam, hogy az komplikált
emlékeket idézhet fel. A rendőrség is kereshet engem ott. De ha
meg akarnak találni, akkor amúgy sem lesz nehéz dolguk. Úgy
döntöttem, bevallom a tettet, de önvédelemre fogok hivatkozni.
– Milyen messze van? – faggatózott anyu. – Gyalog mehetünk?
Bólintottam. Anyu még soha nem járt nálam, és az igazat
megvallva, szégyelltem meghívni.
– Beleférne, de azért inkább kocsival menjünk.
Míg megtettük a rövid utat, eszembe jutott a végzetes nap,
amikor elütöttek, és magamat szidtam, amiért nem néztem
körül rendesen a kereszteződésben, amiért belementem, hogy
elmenjek Nick lakására, amiért hagytam, hogy elvigyen
vacsorázni, hogy újra meg újra találkoztam vele. Azért, hogy
őrülten beleszerettem. Sokszor kiléphettem volna ebből –
amikor ki kellett volna lépnem. Tudtam, hogy amit teszek, az
rossz, de Nick annyira lehengerlő volt, hogy nem tudtam
megálljt parancsolni magamnak.
Elértük a házat, és szóltam anyunak, hogy hajtson fel a
kövezett kocsibeállóra.
–  Ez az – mondtam. A hely furcsán elhanyagoltnak tűnt. A
kocsifeljárót fel kellett volna seperni, a kerekes kukák sem a
megfelelő helyen álltak. Felnéztem az ablakokra, és azok
fagyosan bámultak le rám.
–  Ó, istenem, ez egy kicseszett kúria – szólalt meg anyu, és
leállította a motort.
–  Azért nem. Öt hálószoba van, de összevetve más házakkal
az utcában…
–  Megáll az eszem. Ha arra gondolok, hogy itt éltél… meddig
is?
–  Majd három évig. – Rám tört a fulladás, amikor eszembe
jutott, hogy Emily második születésnapja pár hét múlva
esedékes. Mennyi volt annak az esélye, hogy addig
visszaszerezzem? Nagyon csekély, gondoltam. Halványlila
fogalmam sem volt arról, hol van.
Kiszálltunk a kocsiból, és bekukucskáltunk a levélnyíláson.
Egy halom posta – aminek egy része minden kétséget kizáróan
nekem jött – és a helyi kajáldák szórólapjai hevertek a
lábtörlőn. Úgy tűnt, mintha senki sem járt volna itt a zárcsere
óta.
 Anyu a kezével leárnyékolta a szemét, és hunyorogva nézett
be a nappaliba.
– Igencsak puccos – jelentette ki. – Nagy a kert?
–  Elég nagy. – Bevillant egy emlék előttem: Emily fel-le
tologatja babakocsiban Zsiráf Zsuzsit, időnként megáll, hogy
megigazgassa a takaróját, és beszéljen hozzá vicces, saját maga
kitalálta nyelvén. Sírva fakadtam. – Menjünk! – mondtam.
Visszaültünk a kocsiba. Ahogy anyu lehajtott a kocsibeállóról,
eltűnődtem, vajon most látom-e utoljára ezt a helyet. Nem
vágytam rá, hogy visszatérjek, még a holmijaimért sem.
Életemnek ez a része halott volt. Ahogy a férjem is. Akit én
öltem meg.
 
 
A következő héten anyuval megszállottan kutattuk az
internetet, hogy van-e hír Nick meggyilkolásáról, de nem
találtunk semmit. Az biztos, hogy ha bejelentették az eltűnését,
a rendőrség beszélni akarna velem, ha nem másért, azért, mert
én vagyok a felesége. Vajon már kerestek? A feszültség
elviselhetetlen volt, és folyton ugrásra készen álltam.
Valahányszor megállt egy autó az utcán a ház előtt, tutira
vettem, hogy egy járőrautó, és engem jöttek letartóztatni. Ha
meghallottam, hogy valaki a házhoz vezető úton jön, a szívem
úgy lódult meg, akár egy riadt ló, és amikor a postás
becsengetett, majdnem elájultam. Az idegeim foszlányokra
szakadtak. Nem tudtam úgy aludni, hogy ne lettek volna
erőszakos rémálmaim, amikben újra meg újra átélem, ahogy
nekiesek Nicknek. Anyunak többször fel kellett ébresztenie,
hogy abbahagyjam a sikítozást.
Az evés nem érdekelt. Felhagytam a mosakodással, és nem
akartam elhagyni a házat. Tiszteletlenségnek éreztem Emilyvel
szemben, ha szokványos dolgokat csinálok. Ha nem lehetek
vele, akkor inkább nem csinálok semmit. Anyu minden tőle
telhetőt megtett, hogy tartsa bennem a lelket. Kedvenc
gyerekkori kajáimat főzte – sajtos makarónit és almás
morzsapitét –, hogy evésre csábítson, de néhány falatnál többet
nem tudtam lenyelni. Vett nekem egy új telefont, és elintézte a
számhordozást is.
– Arra az esetre, ha Jen megpróbálna kapcsolatba lépni veled
– mondta. Ugyan már… Az egyetlen, aki felhívott, az Apró
Csodákat vezető nő volt, és azt kérdezte, hogy Emily
visszamegy-e még a bölcsődébe. A jelek szerint várólista volt, és
a hónap végéig tudnia kellett, mi a döntés. Sírva fakadtam, és
kinyomtam a hívást.
Anyu látta, hogy kezd agorafóbiám lenni. Mielőtt elment
volna dolgozni, mindig megbízott apróságokkal – adjak fel egy
levelet, menjek le venni fél liter tejet. A legtöbbször nem is
törődtem a konyhaasztalon nekem hagyott cetlikkel, és a
szobámban maradtam, de ő nem adta fel.
Hihetetlennek tűnt, hogy rohan az idő. Az életemet addig
Emily napi rutinja szerint mértem, bár nem ment egyszerűen,
hogy percre pontosan betartsam. Folyton az órát figyeltem,
magamban folyton ment a monológ. Mindjárt oda kell adnom
neki a délelőtti nasiját. Esedékes a pelenkacsere. Legkésőbb
kettőig el kell aludnia, különben felborul az életciklusa, és fel
fog ébredni az éjszaka folyamán. Elképzeltem, ahogy esti mesét
olvasok neki, vagy játszom vele a kalózhajójával a kádban.
Aggódtam, hogy kinövi a cipőjét. A saját életem észrevétlenül
csordogált. Lényegtelen volt, olyan fényűzés, ami nélkül
megvoltam.
Szerda volt – két és fél hét tel el azóta, hogy megtámadtam
Nicket és elveszítettem Emilyt. Csak délben jöttem le a
földszintre. Anyu üzenete szokás szerint az asztalon hevert,
ezúttal egy boríték hátuljára firkálva. Kérlek, sürgősen vegyél
koleszterincsökkentőt a patikában! Elfogyott a gyógyszerem.
Nagyon fontos lenne. Az utolsó három szót többször is aláhúzta.
Egy napot kihagyni a koleszterincsökkentőből élet-halál kérdése
volna? Alig hiszem. Ezt csak egy újabb kétségbeesett taktikának
éreztem arra, hogy elhagyjam a házat. De rosszul éreztem volna
magam, ha figyelmen kívül hagyom a kérését. Csodálatosan
bánt velem: az volt a legkevesebb, amit megtehettem érte, hogy
cserébe elmegyek az orvosságáért.
Gyorsan megmostam az arcomat, és felrángattam magamra
pár kétes tisztaságú ruhadarabot, majd anélkül hagytam el a
házat, hogy egyszer is a tükörbe néztem volna, és levonszoltam
magam a boltsorhoz. Az idő anélkül hűlt le, hogy feltűnt volna,
és fázott a lábam a vietnami papucsomban. Átfontam a
mellkasomat mindkét karommal, kezemben a tízfontos
bankjegyet szorongatva, amit anyu hagyott a gyógyszerre.
Ahogy befordultam a sarkon, megpillantottam egy ismerős
alakot üldögélni a kerti falon. A telefonja fölé görnyedt, és
kinyújtott lábán dobolt valami nem hallható ütemre. Mi a
francot keres ő itt? Már meg akartam fordulni, hogy elrohanjak
az ellenkező irányba, amikor felemelte a fejét, és észrevett.
– Natasha! – szólalt meg. – Hála istennek, hogy megtaláltalak!
Sam volt az.
Felállt, és felém indult. Menekülni akartam, de a földbe
gyökerezett a lábam.
–  Te meg mit keresel itt? – A szavaim olyan élesek voltak,
hogy vágni lehetett velük.
– Találkozni akartam veled – felelte. – Elmentem a házhoz, de
sehol senki. Sejtettem, hogy talán az anyukádhoz jöttél, de nem
tudtam a pontos címet, csak arra emlékeztem, hogy valahol
errefelé volt. Már három napja ülök itt és várok, remélve, hogy
feltűnsz.
– Miért nem telefonáltál?
Habozott.
– Úgy tippeltem, hogy nem akarsz látni.
– Ezt eltaláltad. De akkor miért…
– Nézd, sajnálom, ez egy hosszú történet…
Elegem lett a történetekből.
– Ki küldött? – tudakoltam. – Gondolom, Jen.
– Jen? – Értetlen képet vágott.
– Ne süketelj nekem, Sam! Ha üzenetet hoztál, ki vele!
– Őszintén nem tudom, hogy miről beszélsz. Nem láttam sem
Jent, sem Nicket hetek óta. Azóta nem, hogy kirúgtak.
A légzésem felgyorsult.
–  Elárultad Nicknek, hogy el fogom hagyni; te segítettél neki
kiköltözni!
–  Nem én, esküszöm! – Lenézett az edzőcipőjére, ami kopott
és koszos volt. Most, hogy szemtől szemben álltunk, már láttam
rajta, hogy az arca beesett és borostás. A pimasz csillogás eltűnt
a szeméből. – Csak rád tudtam gondolni – motyogta. –
Beszélhetünk?
 
 
Beültünk a Duke of York pubba, és egy kinti asztalnál foglaltunk
helyet, a napsütésben. Amíg Sam a pultnál volt, igyekeztem
összeszedni a gondolataimat. Mit keres itt valójában? Mit akar?
Óvatosnak kellett lennem. Még akkor is, ha tényleg őszintén
beszélt, és nem Jen küldte kémkedni, fontos, hogy ne ismerjek
be semmit. Végre megtanultam, hogy ne bízzak meg annyira
másokban, de ez sok időbe telt, és túl magas árat fizettem érte.
Sam egy korsó sörrel meg egy pohár szénsavas vízzel jött
vissza. Letette őket a rozoga asztalra, és leült a padra.
–  Egészségedre! – mondta automatikusan, és felemelte a
poharát. Halványan rámosolyogtam, és hosszú szünet
következett, míg ő a sörét kortyolgatta, én meg úgy tettem,
mintha a járókelőket figyelném.
– Szóval, miről akartál beszélni? – kérdeztem végül.
Letörölte a habot a szájáról.
– Cserben hagytalak… ott kellett volna lennem, hogy segítsek
neked. De a férjed azt mondta, ha valaha is kapcsolatba lépek
veled…
– Hogy mit csinált?
 – Nem pontosan ezekkel a szavakkal mondta, de láttam rajta,
hogy komolyan gondolja. Nem akartam kockáztatni. Elég bajom
volt az életben anélkül is, hogy tengelyt akasszak
pszichopatákkal.
–  Szerinted Nick pszichopata? – Ügyeltem rá, hogy jelen időt
használjak.
Sam megvonta a vállát.
–  Elég ijesztő tud lenni. A falhoz szorított, majdnem
megfojtott. Próbáltam elmondani neki, hogy semmi sem történt
közöttünk, mire azt felelte, hogy hazudok, hogy bizonyítéka
van. Nem kellett volna elmenekülnöm, nem kellett volna téged
magadra hagynom. Betegre aggódtam magam, amikor arra
gondoltam, mit tehetett veled.
Vajon ez csak egy mese volt, amit azért talált ki, hogy
elhiggyem, gyűlöli Nicket és mellettem áll? Jen pontosan
ugyanezt a taktikát alkalmazta. Ő viszont ügyesebb színész volt,
mint Sam, aki láthatóan nagyon feszengett; nem nézett a
szemembe, az ujjait babrálta az asztal alatt. De az idegességét
lehetett így is, úgy is értelmezni.
–  Nick elvitte Emilyt – mondtam végül. – Ennél rosszabbat
nem tehetett volna velem.
Sam felnézett; látszott, hogy tényleg meglepődött.
– Ó, basszus, Natasha… Ó, Istenem … Hová vitte?
Haboztam, mielőtt válaszoltam volna.
– Nem tudom. Jen is velük van. Újra együtt vannak.
– Ez szörnyű – felelte. – A bíróság elé rángatod Nicket?
– Anyagilag nem engedhetem meg magamnak.
 –  Ó… bárcsak tudnék segíteni, de tényleg! Viszont rengeteg
adósságom van. Jelenleg nem dolgozom, és…
–  Van egy feleséged meg két gyereked, akiket el kell
tartanod… – fejeztem be helyette. Döbbenten nézett rám. –
Jártam a lakásodon, Sam. Tudni akartam, van-e infód Nick
hollétéről. A feleséged nyitott ajtót.
Megrázta a fejét.
–  Nem, nem, az a nővérem volt. A gyerekek pedig az
unokaöcsém és az unokahúgom. – Felfigyelt kétkedő
tekintetemre. – Az istenre esküszöm, hogy ez az igazság,
Natasha! Casey egyedülálló anya. Befogadott, amikor rossz
passzban voltam. Nem volt máshová mennem, és adott nekem
még egy esélyt. – Elővette a telefonját. – Kérlek, hívd fel, és
kérdezd meg őt!
Intettem neki, hogy tegye el a telefont.
–  Miért nem említetted őt korábban? Hiszen annyi időt
töltöttünk együtt a kocsiban. Miért titkolóztál?
A homlokát ráncolva meredt a sörére.
– Szégyelltem magam. Az én koromban a nővérem kanapéján
héderelni… – Annyira belefáradtam már a rengeteg
hazugságba, hogy hinni akartam neki. De ha végig Nicknek és
Jennek dolgozott, akkor lehet, hogy egy újabb csapdába sétálok
bele. – Szóval, mit fogsz csinálni Emily ügyében? – kérdezte. –
Mész a bíróságra?
Tehát ezért van itt, gondoltam magamban. Ez a veleje.
Rászegeztem a pillantásomat.
– Ó, valahogy visszakapom majd. És nem érdekel, mibe kerül.
 –  Hadd segítsek! – mondta, és előredőlve a kezemért nyúlt.
Még sikerült időben az asztal alá kapnom. – Együtt fogjuk
csinálni!
–  Ja, hát persze. – Keserűen felnevettem. – Egyszer már
rászedtek így, Sam. Lehet, hogy a múltban hülye voltam, de
másodszor nem veszem be, kösz.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Felálltam.
–  Mondd meg Jennek, hogy nem adom fel. Hogy soha nem
adom fel.
Beszélni kezdett, de én addigra már ott is hagytam.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Most

ANNA

Vasárnap reggel van, és sikerült kibújnom a tizenegy órai

szentmise alól azzal, hogy nem voltam hajlandó kikelni az
ágyból, és úgy tettem, mintha mélyen aludnék. Chris fél
kilenckor bekopogott hozzám szalonnás tojást kínálgatva, de
nem válaszoltam. Be kellett bújnom a takaró alá, hogy ne
érezzem az ajtó alatt beszivárgó finom, füstölt illatot. Még a
mosdóba sem ugorhattam ki; tudtam, hogy meghallja, ha
lehúzom a vécét, és csodálatos véletlen folytán pont akkor
jelenne meg a folyosón, amikor kilépek. Szóval ilyen játékokkal
ütjük el az időt. Az ember azt hinné, inkább bűnre csábítana,
mintsem a megváltásra. De nem érdekel az isteni megváltás,
mert számomra nem bír jelentéssel.
Meglepetésemre Chris csak késő délután ér haza. Füst- és
zsírszagot áraszt, fakó bőre rózsaszínre pirult a melegtől. Barna
mártásfolt van kockás ingén, és fűnyomokat látok a nadrágja
térdén. Beugrik, hogy ma délután volt a templomi kerti parti, a
hajléktalanközpont adománygyűjtő eseménye.
 – Bárcsak eljöttél volna, jól érezted volna magad – mondja, és
kinyitja az ablakokat a franciaerkélyen, ami egyáltalán nem is
erkély. – Nem tudom, hogy kapsz itt levegőt.
– Bocs, elfelejtettem – felelem. – Mármint a kerti sütögetést. –
Bűntudatosan nézek körül. Elaludtam az ágyamban, és
kihagytam az ebédet. A reggeli maradékom még mindig a
konyhaasztalon árválkodik, az apró müzlidarabok úgy
tapadnak a tál oldalára, mint csiszolatlan drágakövek. Egy légy
az imént érkezett zümmögve, és landolt a lehúzott banánhéjon.
– Próbáltalak ma reggel emlékeztetni rá, de meghaltál a világ
számára.
Érzem, hogy elvörösödök.
–  Bocs. – Hátat fordítok Chrisnek, lefoglal, hogy elpakoljak
magam után. – Azonnal el kellett volna mosogatnom, de én…
izé… – A mondat többi részét elnyeli a kinyitott csapból zubogó
víz.
– Semmi gond, Anna.
Megborzongok, ahogy mosogatószert nyomok a mosogatóba.
Valahányszor kimondja a nevemet, emlékeztet rá, hogy tudja,
nem igazi. Ez a mi kis titkunk. Amíg jól viselkedek, addig nem
árulja el. Noha a saját védelmem érdekében változtattam meg a
nevemet, az egyben utal arra is, hogy olyasmit tettem, amiért
szégyenkeznem kell. Vagy csak megint paranoiás vagyok? A
kezemet belemerítem a túl forró, szappanos vízbe, és mélyen
beszívom a levegőt. Mi baj van velem? Miért nem tudok
ellazulni? Chris kedves, nagylelkű ember; most is az egész
napját a templomban töltötte. Hihetetlenül kedvesen bánik
velem. Nincs mitől tartanom.
És mégis …
Érzem. Érzem a hatalmát.
A szeme sarkából les, csak annyira fordítja el a fejét, hogy
éppen csak lássa az arcomat. Mennyit tudhat? A gondolataim
óhatatlanul is Samre terelődnek. Ha Mortonban maradok, itt
mindig meg tud találni. És az információ értékes. Legalább egy
embert ismerek, aki rengeteg pénzt fizetne azért, hogy
megtudja, hol vagyok.
Logikusan el kellene kezdenem keresni egy másik munkát,
meg egy másik várost, ahol elbújhatok. És mégis vonakodom
elvágni azokat az erőtlen, vékonyka gyökereket, amelyeket ebbe
az unalmas közép-angliai talajba eresztettem.
– Azt hiszem, talán ideje visszaköltöznöm a saját lakásomba –
szólalok meg, a müzlistálat a csepegtetőn egyensúlyozva.
Megfordulok, és megtörlöm a kezemet a kis törölközőben.
Chrisen látszik, hogy meglepődött.
– Ne menj még! Nagyon élvezem, hogy itt vagy. Korábban úgy
éreztem, mintha itt csak ledobálnám a cuccaimat, most viszont
már egészen otthonos lett.
–  Ennek semmi köze hozzám. Mindig eltart egy ideig, mire
megszokunk egy új helyet. – És időnként soha nem szokod meg,
gondolom magamban, de tartom a számat.
–  Utálok egyedül élni – válaszolja Chris, és a szomorúság
árnya suhan át az arcán. – Őszintén szólva, egyáltalán semmi
okod arra, hogy visszamenj. Még csak nem is valami szép az a
lakás. Ne sértődj meg, de… egy olyan nőnek, mint neked, nem
lenne szabad ott élned. Az a benyomásom, hogy te ennél sokkal
fényűzőbb környezethez szoktál. – Tessék, már megint, ismét
múltam zavaros vizében horgászik. Mesélt neki vajon Sam az öt
hálószobás házról Északnyugat-London egyik legfelkapottabb
környékén? Járt vajon valamelyik ingatlanértékesítő honlapon,
hogy megtudja, mennyit ér a piacon? Elakadna a lélegzete.
–  Hihetetlenül kedves voltál, Chris – mondom –, de nem
akarok visszaélni a vendégszereteteddel.
Elmosolyodik.
– Soha nem tudnál. – Hozzám lép, és megfogja a bal kezemet,
megszorítva az ujjamat ott, ahol egykor a gyűrűm volt. Jobban
esik, mint gondoltam volna, és hagyom, hogy a keze rázáruljon
az enyémre. – Egész nap idebent voltál? – kérdezi. Bólintok,
mire cöcögni kezd. – Gyerünk, sétáljunk egyet! Csak a
sportpályán.
Hagyom, hogy kivezessen a lakásból, és kézen fogva megyünk
le a lifttel, csak annyi időre válva szét, amíg kijutunk a ház
főkapuján. Egymásba karolva sétálgatunk a sportpályán, és
elmeséli a napját. Ami furcsán normális érzés. Normális és
helyénvaló.
 
 
Semmi más nem történik azon az estén. A kanapén a szokásos
helyünkön ülünk – nem érünk egymáshoz –, és úgy nézzük a
tévét, mintha házaspár lennénk. Az időjárás-jelentés után Chris
azt mondja, fáradt a grillparti miatt, és lefekszik. Megvárom,
amíg hallom, hogy az ajtaja kattanva becsukódik, majd
átmegyek a saját szobámba. Túl sokat aludtam a nap folyamán,
és órákba telik, mire elszunyókálok, de amikor sikerül,
barátságosak az álmaim, és bár konkrétan nem látom Christ,
tudom, hogy bennük van.
Valami az éjszaka leforgása alatt megváltozott, mert másfajta
hangulat uralkodik reggel a lakásban. Apró, könnyed mosolyok
cikáznak közöttünk, ahogy a vízforraló, a kenyérpirító és a
hűtőszekrény között mászkálunk. A karunk egymáshoz ér,
ahogy a vajért nyúlunk vagy leveszünk egy bögrét a polcról. A
tekintetünk egymásba akad. Olyan érzés, mintha valami új
venné kezdetét. Lassan, óvatosan. Anélkül, hogy bármelyikünk
bármit is mondana, Chris megkért rá, hogy költözzek be
rendesen, én pedig ezt elfogadtam.
 
 
Eltelik pár hét, és elmondhatatlanul boldogabbnak érzem
magam. Lindsay-hez megyek terápiára, aki azonnal észreveszi,
amint belépek a szobába, és azt mondja: „Látom, hogy áttörést
ért el.” Azzal folytatja, hogy néha ez minden különösebb ok
nélkül megesik, gyakran pont akkor, amikor a legkevésbé
számítanánk rá. Az agy megunja, hogy folyton ugyanazokon a
régi ösvényeken trappoljon, hogy ugyanazokat a régi
szinapszisokat ugorja át. Ilyenkor úgy határoz, hogy új utat
tapos magának a friss fűvel borított mezőn. Amikor elmondom
neki, hogy nincs kedvem beszélni a balesetről, azt feleli, hogy
semmi gond – sőt, ez kiváló hír.
–  Miről szeretne helyette beszélni? – kérdezi. Mintha mindig
is tudta volna, hogy több van a sztorimban, hogy a legfontosabb
dolgokat visszatartottam. Habozok. Eljött az ideje, hogy teljesen
kitálaljak? Hogy visszaugorjak a kezdetekhez? Nem hiszem,
úgyhogy inkább Chrisről mesélek neki, hogy milyen nagyra
értékelem a barátságát, és hogy vajon esetleg továbbléphetünk-
e. – Merre tovább? – tudakolja, noha tökéletesen tudja.
A következő szerda este Chris megkérdezi, nem baj-e, ha ma
egyedül kell hazamennem, és ne is bajlódjak a főzéssel, mert
egy barátjával találkozik. Nem árulja el, kivel, de azt veszem a
fejembe, hogy egy nővel, és randira megy. Alighanem valakivel,
akit a neten talált. Ahogy hazafelé gyalogolok a buszmegállóból,
kezemben lóbálva a szatyrot, benne az egy adag, csak
melegítendő készétellel meg az egy főnek elég csokidesszerttel,
gyanítom, hogy a gyomromban támadt üresség nem egyszerűen
az éhség. Ez a magja egy alig kicsírázott érzésnek, de attól még
felismerem, és zavar.
Azt hittem, alakul valami közöttünk. Vagy félreértettem a
jeleket?
Fekszem az ágyban, és a fülemet hegyezem; hallom-e az
érkező vendég kiadta zajokat, nőies vihogást, és részeg
sziszegést, hogy maradjon csendben. De Chris este tízre hazaér,
egyedül, és egyenesen a szobájába megy. Vagy tényleg egy
barátjával találkozott, vagy a randi alakult rosszul. Talán túl
sokszor emlegette Istent. Vagy talán rájött, hogy a nővel, akit
igazán akar, már egy fedél alatt él, és türelmesen vár a
megfelelő pillanatra.
Következik a péntek este. Margaret mindenkit meghív a
harmadik emeletre, hogy megünnepeljük a hatvanötödik
születésnapját. Szendvicseket, chipset és egy nagy tortát
szolgálnak fel, a férje pedig kiteszi a becsületkasszát a pult
mögé. Úgy negyvenen tolongunk a hosszú, keskeny
rendezvényteremben: kollégák, barátok a rögbiklubból,
szomszédok és a család. Úgy tűnik, mindenki ismeri egymást,
ha nem a jelenből, akkor a múltból. Morton igazi kisváros.
Elkapok több olyan beszélgetést is, ahol egykori iskolatársak
diskurálnak. Mindenki azon van, hogy jól érezze magát, és
nyoma sincs annak a társasági vetélkedésnek, ami annyira
ismerős a korábbi életemből.
Eltérő nagyságú körökben állunk, túlkiabálva a hatvanas
évek zenéjét, ami a falra szerelt bádoghangú hangszórókból
harsog. Még senki nem táncol, de nem kétséges, hogy eljön ez a
pillanat is, amikor már több alkohol van bennünk. Chris a maga
csendes módján figyelmes, italokat hoz nekem, és bocsánatkérő
pillantásokat vet rám, amikor a beszélgetés korábbi
sportsikerek és régi tanárok körül kanyarog.
Azon kapom magam, hogy őt bámulom. Csodálom az orrát
profilból, ahogy a haja a füle köré kunkorodik, hogy milyen
lapos a hasa a teremben lévő többi, vele egykorú férfihoz
képest. Közel sem olyan jóképű, mint Nicky; nem ugrik össze
tőle a gyomrom, a lábujjaim sem bizseregnek a vágytól. De nem
szabad hagynom, hogy a gondolataim errefelé kalandozzanak.
Soha nem lesz még egy Nicky – az első szerelmem, a lelki
társam, aki elvette a szüzességemet. Szerintem senki nem hinné
el, hogy hiába vagyok negyvenhárom éves, csak egyetlen
férfival szeretkeztem. Soha többé nem látom Nickyt. Cölibátust
fogadok hát egész életemre, vagy kitörök ebből?
Fél tízre elegem lesz a buliból. Fáj a lábam attól, hogy csak
ácsorgok, és a bor a fejembe szállt. Úgy tűnik, Chris megérzi,
hogy mehetnékem van. Odaaraszol hozzám a munkatársakból
álló csoporton át, és a fülembe súgja:
– Hívjak taxit?
Hálásan bólintok. Ahogy együtt távozunk, búcsút intek
Margaretnek, ő pedig cinkosan feltartja a hüvelykujját. Persze ő
azt hiszi, hogy mi már néhány hete egy pár vagyunk; nem tudja,
hogy ez lesz az első közös éjszakánk.
Nem kezdünk el smárolni a taxiban, és nem tépjük le egymás
ruháit, amint belépünk a bejárati ajtón. Nyugodt, méltóságteljes
hangulat lengi körül a szenvedélyünket, de az nem kevésbé
izgalmas. Behúzom Christ a hálószobámba, és miközben
finoman levesszük egymás ruháit, a testünk remeg a
vágyakozástól.
Már nem is emlékszem, mennyi idő telt el azóta, hogy egy
másik ember hozzám ért. Aztán egyszer csak vége, és Chris
ernyedten rám hanyatlik, a nyakamat csókolgatja, és azt
mondja, gyönyörű vagyok, mire potyogni kezdenek a könnyeim.
Nem tudom pontosan, miért sírok – Jenért, Annáért, vagy
mindazért a borzalomért, ami ehhez az apró, röpke pillanathoz
vezetett? Valami ilyesmiért. Gyorsan letörlöm a könnyeimet a
kézfejemmel, mert nem akarom, hogy Chris megérezze az arcán
a nedvességet.
Legördül rólam, és a hátára fekszik.
 –  Ez elképesztő volt – mondja, és mindkét kezét a feje alá
teszi. Lehemperedek a matracról, és felállok, gyorsan felkapok
egy törölközőt, és meztelen testem köré tekerem. A tekintetével
követ, ahogy megkerülöm az ágyat, és kimegyek a szobából a
fürdőbe.
Rámeredek erre az új emberre a tükörben, arra, akinek végre
sikerült kapcsolatba lépnie egy másik emberrel. Óriási
előrelépés, és ami a legfontosabb, helytállónak érzem.
Rámosolygok a tükörképemre. A sminkem elkenődött, a
szemem körül minden tiszta fekete a szemfestéktől. Gyorsan
megmosom az arcomat, és iszok egy nagy pohár vizet.
Amikor visszatérek a szobába, észreveszem, hogy Chris
felkapcsolta az olvasólámpát, és valamit nézeget a fényében.
A fénykép az.
– Te meg mit csinálsz?
– A párna alatt találtam – feleli.
–  Találtad vagy kerested? – A hangom vádló. Ezt durvább
betolakodásnak érzem az életembe, mint amit az imént
műveltünk.
– Még jó, hogy találtam. Fogalmam sem volt… – Az arcára kiül
a csalódottság. – Bocs, nem akartam… csak megigazítottam a
párnát, és akkor esett ki.
Kinyújtom a kezem, ő pedig átadja. Rápillantok a gyönyörű,
mosolygós arcra, majd kinyitom a szekrény fiókját, és bedobom
a fényképet, ami eltűnik a benti sötétben.
– Ő kicsoda? A lányod?
–  Nem, nincs gyerekem. Nem lenne gond, ha most mennél?
Aludni szeretnék.
Chris felnyög.
– Kérlek, ne légy ilyen! Nem akartam kutakodni, baleset volt.
– Összerezzenek, amikor kimondja a szót, bár tudom, hogy nem
a karambolra céloz. – Sajnálom, tényleg sajnálom! Nincs jogom
betolakodni az életedbe. Ez a te szobád, a te ágyad, a te életed.
–  Igen, az – csattanok fel, mire olyan arcot vág, mintha
mindjárt sírva fakadna. Igyekszem lágyítani a hangomon. –
Kérlek, későre jár. Szerintem jobb lenne, ha külön aludnánk.
–  Anna, kérlek, bocsáss meg nekem! Ne küldj el! Csodálatos
esténk volt, ne rontsuk el! Beszélgessünk!
–  Nem akarok beszélgetni! – Szorosabbra vonom a
fürdőlepedőt a mellkasomon. – Megpróbáltam elfelejteni… csak
egyetlen éjszakára. Néhány órára, vagy csak egy percre,
mindössze egy másodpercre, amikor nem ez jár a fejemben. De
nem, ez lehetetlen, most már látom. Még mindig nem telt le a
büntetésem.
Tágra nyílik a szeme.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezi. – Miféle büntetés?
Lerogyok az ágyra, és a vállam előregörnyed.
– Nem mondhatom meg neked.
–  De igen, elmondhatod, nekem bármit elmondhatsz! –
Odacsúszik, és kitárja mindkét karját. Beledőlök, ő pedig
megölel. – Miért van fényképed erről a kislányról?
– Mert meghalt – mondom. – És az én hibámból.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Emily születésnapjának nagy részét ágyban töltöttem, a paplan

áporodott sötétségében, abban a reményben, hogy ha sikerül
elkerülnöm, hogy lássam a Napot, akkor az a nap valójában
nem létezik, és elhihetem, hogy valahogy átugrottuk. Ezt a
trükköt a naptár a legtöbb évben eljátszotta február 29-cel,
akkor én miért ne tehetném meg szeptember 23-mal? Totál
elviselhetetlen volt arra gondolni, hogy Emily Jennel van, együtt
éneklik a „Boldog születésnapot” és elfújják a gyertyákat. A
hasamat súlyosnak éreztem, teltnek, és erről eszembe jutott az
a csodálatos nap, pontosan két évvel ezelőtt, ahogy ott feküdtem
az óriási ágyunkban, és egyszerre árasztott el az izgalom és a
színtiszta rettegés keveréke.
A vajúdás az éjszaka közepén vette kezdetét tompa, sajgó
fájdalommal a derekamban. Ez felébresztett, és néhány percig
mozdulatlanul feküdtem, kábultan és összezavarodva,
bizonytalanul, hogy most vajon álmodok, vagy ez már tényleg
az. Emily csaknem egy hete késett már, és az elmúlt pár napban
számos hamis riasztás történt, még a kórházba is bementünk,
feleslegesen. Már nem is mondtam Nicknek, valahányszor
nyilallást éreztem, mert ilyenkor mindig pánikba esett. Most
sem szívesen ébresztettem volna fel, mert hátha kiderül, hogy
csak egy szimpla hátfájás. De ahogy feküdtem ott a sötétségben,
és éreztem, ahogy a fájdalom körbefog és egyre erősebben
szorít, majd elenged, már tudtam, hogy ez más.
Bökdösve felébresztettem az alvó Nicket, és a fülébe súgtam:
–  Azt hiszem, úton van. – Erre felpattant a szeme; azonnal
felült, és kiugrott az ágyból, és úgy kapkodta magára a ruháját,
akár bevetésre induló tűzoltó. A táskám már össze volt pakolva
és a bejárati ajtónál állt. Kis hálóing, pelenkák, párnák nekem,
mellbimbókrém, masszázsolaj, szoptatós melltartó, pizsama,
tiszta fehérnemű… A GPS-t előre beprogramoztuk a kórházi
útra, a hátsó ülésen pedig már be volt kötve a hordozó. A lehető
legjobban felkészültünk, de olyan érzés volt, mintha papás-
mamást játszanánk. Nem hittem el igazán, hogy van bennem
egy baba; hogy megszülöm és aztán hazahozhatom.
Nick körüldongott, segített belebújnom egy bő
melegítőnadrágba és egy bő pólóba, majd segített felállnom. Egy
ideig belekapaszkodtam, és átöleltük egymást: kettőnk között
feszült kőkemény és gömbölyded pocakom. Egy részem
szeretett volna itt maradni, a biztonságban és a melegben. De
Emily mostanra már megkezdte veszélyes útját kifelé a
testemből, és semmi sem állíthatta meg.
Nick főzött nekem egy bögre teát, de nem tudtam meginni. A
derekamban érzett tompa sajgás erős, égető fájdalommá
alakult. Körbejártam a hálószobában, meg-megállva, hogy
belekapaszkodjak különböző bútordarabokba, kilélegzve az
összehúzódásoknál. Nick nem bírta tovább.
– Indulunk – közölte, és bár gyanítottam, hogy még túl korai,
nem vitatkoztam. Magánszülészetre mentünk, és tudtam, hogy
nem mernek majd hazaküldeni minket.
Ahogy a sötét és hideg éjszakában kiléptünk a házból,
eszembe jutottak kamaszkorom nyaralásai; ahogy elcsíptük a
buszt, hogy kivigyen a reptérre az olcsó, kora reggeli
járatokhoz. A szandálomban majd lefagytak a lábujjaim, a
torkomban még mindig éreztem az alvás száraz, fanyar ízét, a
gyomrom korgott az éhségtől és a várakozás izgalmától.
Izgalommal töltött el az utazás, de ideges voltam a repülés
miatt, hogy az életemet a pilóta tudására és a légiirányításra
bízom. Anyu sosem osztotta a félelmeimet, a balesetek
hihetetlenül csekély esélyéről beszélt, összevetve mondjuk a
közúti karambolokkal. Milyen könnyű is volt akkor,
összehasonlítva azzal, amire most készültem!
A kórház felé tartó úton igyekeztem nem gondolni arra, hogy
mi alakulhat rosszul, inkább emlékeztettem magam, hogy a
szülés a legnormálisabb dolog a világon; hogy több ezer, talán
több millió nő esik át rajta mindennap. Szerencsém volt, mert
kiváló kezekben leszek – Nick gondoskodott róla. A szülési
tervem idealista volt: semmi vezeték, nincsenek tolakodó
monitorok, nincs fájdalomcsillapítás. Csak szerettem volna
leguggolni egy kád meleg vízben, és hagyni, hogy a lányom,
mint egy kis sellő, kiússzon testem üregéből. De Nick mindazt
akarta, amit a tudomány és a technológia csak adni tudott. Azt
szerette volna, hogy Emily az első osztályon utazzon. Különben
miért fizetne? Ez a szállítmány túl értékes volt ahhoz, hogy
kockáztassuk a sérülését az út során. Nick szóban támogatta azt
a vágyamat, hogy természetes úton szüljek, de a baj első jelére,
legyen az bármennyire is apró, követelni fogja, hogy a
konzultáló orvos császározzon.
És persze, így történt. Emily szívritmusa kezdett kissé lassulni
az összehúzódások alatt, és a szülésznő arra gondolt, talán a
nyakára tekeredett a köldökzsinór. Nicknek ennyi elég is volt.
Hívták a konzultánst, és mielőtt észbe kaptam volna, már be is
gurítottak a műtőbe, az arcomra maszk került. Az epidurális
érzéstelenítésnek nem maradt elég ideje, hogy hasson, ezért
lekéstem a pillanatot, amikor Emily világra jött, nem hallottam,
ahogy levegőt vesz, sem az első, halk sírását. Amikor
felébredtem az altatásból, láttam, hogy Nick a szoba túloldalán
áll, kezében egy kis bugyorral. Könnyek csorogtak végig az
arcán. Annyira lefoglalta, hogy megcsodálja az alkotását,
annyira bele volt szerelmesedve a kicsibe, észre sem vette, hogy
magamhoz tértem. Odakiáltottam neki, de még csak fel sem
nézett. Hirtelen kirekesztettnek és elfeledettnek éreztem
magam. Egy üres edénynek, ami már nem kell. Akkor
elhessegettem az érzést, betudtam a pillanat nagyságának, az
altató hatásának, a fájdalomcsillapítók okozta kábulatnak, a
kimerültségnek… De két évvel később, amikor magamban ismét
visszajátszottam a pillanatot, és tudtam azt, amit ma már tudok,
rájöttem, hogy aznap megláttam az igazságot. Nick nem
családot akart, vagy legalábbis nem olyat, amiben én is ott
vagyok. Ő csak egy babát akart.
A számat néma, gyötrelmes sikolyra nyitottam, és
megmarkoltam a paplan szélét. Rettenetes dolog volt elvenni
egy életet, de Nick megérdemelte a halált azért, amit velem tett.
Eleinte még biztos voltam benne, hogy megöltem. Folyton
magam előtt láttam összevert, véres testét, ahogy
hátrahanyatlik, az arcára kiülő döbbenetet és hitetlenkedést,
ahogy belezuhan a vízbe. Elképzeltem, ahogy lesüllyed a tó
fenekére, ott hever az iszapos tófenéken, és az utolsó
légbuborékok pattannak szét a felszínen. De teltek-múltak a
hetek, és semmi hírt nem adott róla a média, ahogy a rendőrség
sem tájékoztatott, hogy megtalálták a holttestét. Nem emeltek
vádat. Nem fenyegettek meg. Teljes volt a csend.
Mi van, ha sikerült kijutnia a tóból, és még mindig él? Mi van,
ha Jennel együtt a medence partján ülnek egy spanyolországi
villában, együtt ünnepelve Emily születésnapját? Tósztot
mondanak a sikerükre, miközben nézik, ahogy a kislányom
letépi a csomagolópapírt az ajándékairól? Tavaly Nick
nevetségesen költekező volt, és annyi macit, könyvet és játékot
vett neki, ami egy kisebb bolt felszerelésére elég lett volna.
„Agyonkényeztetem”, ahogy ő fogalmazott. Nagy bulit
tartottunk, partiszervizzel – Nick egész családja eljött Bristolból,
és a férjem rengeteg barátját meg a gyerekeiket is elhívtuk. Jent
nem voltam hajlandó meghívni, de azért mégis beugrott, „csak
hogy odaadja Emily ajándékát”, és végül órákig maradt,
becsípett, és Nick családjával pletykálkodott. Nem akartam
elhinni, hogy ilyen arcátlan, nem értettem, Nick miért hagyja,
hogy úgy suhanjon ide-oda, mintha továbbra is az övé lenne a
ház, hogy videóra vegye Emilyt a telefonján, és mindenkivel
közölje, hogy a lányom pár nap múlva már járni fog. Mintha
Emily az ő gyereke lett volna, akiről mindent tud. Amikor
nyögve panaszkodtam erről Nicknek, és követeltem, hogy
szabaduljon meg tőle, megvádolt, hogy gonosz és szívtelen
vagyok. Most viszont már megértettem, hogy Jen átírta a
történelmet, hamis képet festve Emily életéről. Talán az
elkövetkező években majd megmutatják a lányomnak az első
születésnapi videóját. Vajon észreveszi a háttérben ólálkodó,
komor arcú, fiatal nőt, és belevillan valami felismerés, vagy
akár még érezni fog egy kis szeretetet is? Vagy engem totálisan
kivágnak majd?
Harag járta át a testemet. Lerúgtam a paplant, és
villámgyorsan felültem. Nem hagyhattam, hogy Jen ezt
megússza! Nem telhetett el úgy születésnap születésnap után,
hogy nem tudom, hol van Emily, vagy mit csinál! Nem fogom
hagyni, hogy Jen kitöröljön a lányom életéből!
De először meg kellett tudnom, hogy egy ellenséggel vagy
kettővel harcolok-e. Hogy Jen és Nick csodálatosan mulat
együtt, vagy Jen egyedül van, kétségbeesetten csimpaszkodva
Emilybe, azért imádkozva, hogy soha ne találják meg Nick
holttestét. Mert ha engem elítélnének emberölésért, őt
emberrablásért csuknák le, és így egyikünké sem lenne Emily.
Meg kellett tudnom, hogy Nick él-e még – az egész jövőm ezen
múlt.
 Mostanra késő délután lett. Anyu felhagyott azzal, hogy
megpróbáljon kicsalogatni az ágyból, és már elment az esti
műszakba. Felkaptam az új telefonomat, és végiggörgettem az
importált névjegyeket, az ujjam pedig elidőzött Nick szüleinek
vezetékes számán. Fel merjem hívni őket? Mi a fenét
mondanék? Elpróbáltam néhány mondatot magamban, de
mindegyik túl erőltetettnek, túl nyilvánvalónak tűnt. Tudtam,
hogy utálnak, és nem működnének együtt. Alighanem úgy
tennének, mintha nem hallottak volna Nickről. A húgával
ugyanez lenne. Még az is lehet, hogy benne van az egész
megtévesztésben. Nem, nem Nick családja volt a megfelelő, akit
megkérdezhetek; megalázó lenne.
De kit hívhatnék még? Nick egyik barátjának sem ismertem a
számát – mindig ő hívta őket, és a többségük amúgy is Jenhez
volt hűséges. Az egyetlen ember, aki eszembe jutott, Johnny
volt, Nick ügyvédje. Minden hájjal megkent alak volt, de velem
elég kedves. Amikor utoljára beszéltem vele, úgy éreztem,
sajnál engem. Megkérdezhetném tőle, mi történt a házzal,
mondhatnám, hogy beszélnem kell Nickkel, hogy elhozhassam
a cuccaimat…
Remegtek az ujjaim, amikor beírtam az iroda számát, és csak
nagy nehezen sikerült nyugodtan beszélnem, amikor a
recepciós felvette a telefont.
– Szia, itt Natasha Warrington! Johnny bent van?
Már elmúlt hat, de még senki nem ment haza. Miután a
recepciós várakozásra tett, közölte, hogy megbeszélésen van, de
utána azonnal visszahív. Már kilenc is elmúlt, mire csörgött. Egy
kocsmából beszélt, a hangja versenyre kelt a háttérben
hallatszó beszélgetésekkel és pohárcsörgéssel.
–  Hogy vagy, Natasha? – kérdezte. – Sokat gondoltam rád, és
akartalak hívni, de… nem voltam benne biztos… nem akartam
tolakodni…
Pont akkor hívott, amikor egy szelet pirítóst rágcsáltam, az
egyetlen dolgot, amit egész nap ettem. A torkom kiszáradt, és
egy morzsa megakadt a torkomon. Ittam egy korty hideg teát, és
próbáltam közönyösnek, nem pedig kétségbeesettnek tűnni.
– Láttad Nicket mostanában?
– Nem, hetek óta nem. Azóta nem, hogy kilépett.
–  Ó. Értem… – A pulzusom felgyorsult. Bevillant a tóba
zuhanó Nick képe. De normálisan kellett viselkednem, úgy
cselekednem, mintha azt hinném, hogy még mindig él.
– Jól vagy? – kérdezte Johnny. – Segíthetek bármiben?
Próbáltam összeszedni magam.
– Gondolom, már tudod, hogy lecserélte a zárakat a házon.
– Hogy mi? Nem, nem tudtam. Én ilyet soha nem tanácsoltam
volna neki, Natasha, hidd el! Sajnálom, fogalmam sem volt
erről. Ez durva lépés.
– Igen, elég szar volt. Ráadásul figyelmeztetés nélkül. Minden
holmim ott van még, és szükségem van rájuk.
– Még szép. És Nick nem enged be?
–  Nem. Elvitte Emilyt, és sehol sem tudom utolérni. Azt
gondoltam, hogy vajon te…
– Hát, én már nem adok neki magánjellegű tanácsokat – vágta
rá Johnny gyorsan. – Azóta nem, hogy eltiltották a vezetéstől. És
a családjog sem az én terepem. Sajnálom, Natasha.
–  Arra gondoltam, talán átadhatnál egy üzenetet. Mint a
barátja.
– Hát, persze, de egy ideje nem hallottam felőle.
Borzongás futott át rajtam.
– Igazán? Mióta?
–  Ööö, hadd gondolkodjak! Fel kellett hívnom egy sürgős
szerződés miatt a múlt héten, egy elvarratlan szál miatt, ami
utána maradt.
– És? Beszéltél vele?
–  Hát, több fenyegető hangpostaüzenet kellett hozzá, hogy
végül visszahívjon. – Johnny beszélt tovább, de én már nem
figyeltem. A megkönnyebbülés hullámokban öntötte el a
testemet, a szemembe könnyek gyűltek. Nem voltam gyilkos.
Nem kell börtönbe mennem. – Nézd, örömmel átadom az
üzenetedet, Natasha, drágám, de nem ígérhetem, hogy rendesen
fog viselkedni. Lehet, hogy muszáj lesz bíróság elé citálnod.
– Igen, tudom…
Hosszú csend következett. Lángolt az agyam, minden
szegletében szikráztak az érintkezések. Nick életben volt. Jen és
Emily biztosan vele lesz – talán még a Lake Districten voltak,
vagy talán átköltöztek máshova. Mennyit tudott Johnny arról,
hogy mi folyik itt? Úgy viselkedett, mintha mellettem állna, de
bízhatok benne? Nick tutira még mindig le van gyengülve a
sérüléseitől, de végül fel fog épülni. És akkor mihez kezd?
Veszélyben forgott az életem?
Johnny törte meg a csendet.
 –  Ne feledd, hogy a jogi lépések nagyon drágák lehetnek –
mondta. – Megpróbálok beszélni a fejével. Adj pár napot, és
visszahívlak! Egyébként most hol élsz?
–  Attól tartok, ezt nem mondhatom el – feleltem, és hirtelen
támadt félelmemben letettem a telefont.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Akkor

JENNIFER

Nicky gyógyulófélben volt. Legalábbis testileg. Még mindig

gyengének érezte magát, és fejfájás gyötörte, de elég jól volt
ahhoz, hogy felkeljen az ágyból. Összevert arca fokozatosan
gyógyult, a duzzanat csökkent, és a testén a véraláfutások a
sötétlilából beteges sárgára fakultak. Emily nagyon megriadt,
amikor először jött ki a hálószobából, és nem volt hajlandó
ránézni, de mostanra már jobban megszokta. Az egyetlen, amit
nem értett, az volt, hogy miért nem tudja felvenni és ide-oda
hintáztatni.
Nicky ideje nagy részét a nappaliban töltötte, kanapéra feltett
lábbal, a combját melegítő laptoppal. Néha számítógépes
játékokat játszott – autós üldözéseset vagy valami erőszakos sci-
fit –, de leginkább Emily születésnapjára vásárolgatott.
Mindennap jött egy futár ajándékokkal megpakolva: hozott
babákat, macikat, tündérhercegnős ruhákat varázspálcával és
tiarával, kirakósokat, könyveket, játékokat fürdéshez, egy fából
faragott farmot, kisgyerekeknek szánt tabletet, ahol
megtanulhatták a színeket és a számokat, egy rózsaszín rollert,
színben hozzáillő sisakkal – és ezek csak azok, amik eszembe
jutnak. Rendelt egy márkás ruhát a zsúrra, rózsaszín brokátból,
ami majd háromszáz fontba került, száz ezüstszínű lufit, és egy
óriási csokitortát, amin a cukormáz Emily nevét formázta.
Mindez nemcsak szörnyű túlzás volt, de egyben őrültség is. Úgy
tűnt, hogy Nicky fejben hatalmas családi ünnepre készül, pedig
még mindig a Lake Districtnél rostokoltunk, és úgy tűnt, csak
hárman leszünk a bulin.
„Vegyél neki még ruhát!”, erősködött. „Válassz bármilyet, ami
tetszik! Stella McCartney-t, Armanit, Dolce and Gabbanát,
mindnek vannak gyerekcuccai. Natasha mindenféle utcai
boltokból öltöztette Emilyt, de ő egy hercegnő. Mostantól a te
ízlésed szerint kell öltöznie.”
Úgyhogy átfésültem a netet márkás gyerekcuccok után, és
rendeltem pár dolgot őszre – színes felsőket és cicanadrágokat,
főleg azért, mert ijesztően gyorsan sikerült összekoszolnia őket.
Vettem neki egy síruhát meg egy cuki, sárga esőkabátot
hozzáillő sapkával és virágmintás gumicsizmával. A nyár a
végéhez közeledett, a hőmérséklet máris csökkent. Ha itt
ragadnánk a közeljövőre, mindannyiunknak szüksége lesz
öltözékre rossz idő esetére.
A múltban órákon át fantáziáltam arról, hogyan öltöztetem
fel Emilyt, amikor az enyém lesz, de most, hogy ez valósággá
lett, nyugtalanító érzés volt vásárolni neki. Mintha valaki más
játék babáját kértem volna kölcsön – egyelőre megengedték,
hogy játsszak vele, de csak azzal a feltétellel, hogy egy napon
majd visszaadom. Nicky véglegesnek gondolta a helyzetet, de én
mindent nagyon törékenynek éreztem, és féltem túlságosan
örülni neki.
Nem mintha eddig sok esélyem lett volna szoros kapcsolatot
kötni Emilyvel. Eltűrt, amikor senki más nem volt ott, de most,
hogy Nicky rendbe jött, csak az apját akarta. Appának kellett
ráadnia a cipőjét, begombolnia a kabátját, megmosnia a fogát,
felvágnia a banánt és felolvasnia az esti mesét. Csak appa
énekelhette az „Ici-pici pók”-ot és „A busz kereké”-t, és még azt
sem engedte, hogy közösen csináljuk. Csak appával játszotta a
„Merre van Emily?”-t, és ő találhatta meg a kanapé mögött.
Háttérfigura lettem, az idegesítő cseléd, aki olyan ételt főzött,
amit Emily nem akart megenni, az unalmas bébiszitter, aki
megpróbálta elaltatni, amikor nem is volt fáradt. Hiába volt
Nicky minden erőfeszítése, nem akarózott neki mamának
szólítania. Nem hívott sehogy – névtelen voltam, érdektelen. És
kiverte a hisztit, amikor Nicky megpróbálta közénk tenni az
ágyban. Mintha a gyerek megértette volna, hogy Natasha
helyett vagyok, és hallani sem akart erről. Az álmami nem
ütötte meg a mércét.
A legrosszabbak azok a pillanatok voltak, amikor felébredt
éjjel, vagy amikor beütötte a fejét, vagy elesett a kertben.
Mindig mamát hívta, ilyenkor semmi nem tudta megvigasztalni
őt: sem Zsiráf Zsuzsi, sem a csoki, de még appa sem. Szörnyen
éreztem magam ettől, ahogy néztem, amint aprócska mellkasa
fel-alá hullámzik a mély, torokból eredő zokogástól, és ahogy
patakzanak a könnyek kipirult, rózsás arcocskáján. Nicky azt
mondta erre, hogy ezek csak a kisgyerekek szokásos, nagy
hisztijei, de én tudtam, hogy valódi szenvedés szüli ezeket a
zokogásokat. Nem akart tanulótáblagépet a szülinapjára. Sem
játékokat a fürdéshez, sem játék babát. Ha a tündérhercegnő
pálcájának igazi varázsereje lett volna, idevarázsolta volna vele
az anyját.
A születésnapja kész katasztrófa volt. Nicky ragaszkodott
hozzá, hogy minden ajándékot egyszerre adjon oda neki, amitől
Emily annyira felizgatta magát, hogy egyik játékot hajította félre
a másik után, hogy megkaparinthassa a következőt. Még azelőtt
eltörte a fürdéshez való műanyag hajót, hogy az vízre
szállhatott volna, és mérges lett, mert nem tudott rollerezni.
Délután tartottunk egy röhejes zsúrt. Az ezüst lufik túl vastagok
voltak ahhoz, hogy pumpa nélkül fel lehessen őket fújni, és a
tortától, bár finom volt, három falat után már émelyegtünk.
Emily az új Young Versace ruháját – amit csak vegytisztítással
lehetett mosni, az isten szerelmére! – hamarosan teljesen
összekente párizsi krémmel, úgyhogy másnap valójában
kidobtam. Emily nem hagyta, hogy én is énekeljem a „Boldog
születésnapot”. Folyton rám mutogatott, és azt kiabálta: „Nem!”
Nicky dühös lett rá, amiért ilyen goromba velem, amitől a
gyerek sírva fakadt. A mamáért kezdett kiabálni, csak úgy
zengett tőle a konyha, én pedig úgy éreztem, mintha Natasha
szelleme költözött volna a házba. Ha még mindig be lett volna
zárva a szekrénybe, boldogan kiengedem, és megmondom neki,
hogy vigye el Emilyt.
– Nagyon sajnálom – mondta Nicky, miután Emily kimerülten
álomba sírta magát a padlón. – Nehéz a kétévesekkel.
– Nem az életkorával van gond – feleltem. – Szegény párának
hiányzik az anyja.
Nicky megfogta mindkét kezemet, és megcsókolta.
– Most már te vagy az anyja. Megszokja majd, csak időre van
szüksége!
– Ez nem igazságos, egyikünkkel szemben sem. Nem élhetünk
örökké ebben a fantáziavilágban, Nicky. A valódi világ odakint
van – és most a valódi emberekről beszélek. Emily boldogtalan,
Natasha…
– Már mondtam neked, hogy Natashát elintézem. Mindent az
irányításom alatt tartok.
Sehogy sem értettem, hogyan viselkedhet ilyen nyugodtan.
–  Én ezt már nem bírom tovább, Nicky – mondtam. – El kell
mennünk innen, valahova máshová. Mi van, ha Natasha
visszajön, és megpróbálja elvinni Emilyt?
– Nem jön vissza, és nem hívja a rendőrséget. Valószínűleg azt
hiszi, hogy megölt. De még ha megtudja is, hogy még mindig
élek, és megpróbálja elvenni tőlem Emilyt, egyetlen bíróság sem
fogja odaítélni neki azután, amit velem tett.
– Azt fogja mondani, hogy én csaltam ide, és te támadtál rá.
Erre vállat vont.
–  Nincs rá bizonyíték. Csak a mi szavunk van az övé ellen.
Őszintén szólva, drágám, nem is lehetnénk jobb helyzetben.
Natashának semmi esélye.
Elhúztam a kezemet, és átmentem a szoba túloldalára. Nicky
hangja olyan ridegen csendült, és olyan fagyos volt a tekintete,
hogy nem bírtam megmaradni a közelében.
–  Örülök, hogy nem vált be a tervünk – mondtam. – Ördögi
volt még csak erre gondolni is. Kérlek, kérlek, ne próbáld újra
megölni!
–  Tehát azt nem bánod, hogy ő próbált megölni engem? –
kérdezte. – Bájos!
– Önvédelemből tette, te is tudod.
–  Ó, nem, hidd el, hogy a halálomat akarta! Én már csak
tudom, hiszen én voltam ott. – Megérintette a zúzódásokat az
arcán, és színpadiasan összerándult.
– És ezt felróhatod neki? – kérdeztem. – Hiszen elloptad tőle a
lányát.
– Az ember nem lophatja el a saját tulajdonát – mordult rám.
Ezt nem hagytam annyiban.
–  Emily nem a tulajdonod! Ő egy kislány, és szüksége van az
anyjára. Rossz, amit teszünk, Nicky. Ezért nem működik.
– Még csak az elején járunk, ez minden…
– Nem, nem, soha nem fog működni! Most kell leállítani.
Nicky haragos arckifejezését a sértett kisfiúé váltotta fel.
– De hát mindezt érted tettem – közölte. – Értünk. Ezt akartad,
mindig erről álmodtunk!
– Én soha nem akartam megölni Natashát – feleltem.
–  De igen, meg akartad. Szívből gyűlölöd, nálam is jobban
akartad. Azt mondtad…
– Nem akartam ilyen messzire menni. Csak azt hittem, elválsz
tőle, és tiéd lesz teljesen a gyerekfelügyeleti jog. Én téged
akartalak és Emilyt akartam, ez minden!
 –  És most meg is kaptál minket. De Natasha útban van, egy
elvarratlan szál. Te magad mondtad, hogy soha nem fogja
feladni, hogy megpróbálja visszaszerezni Emilyt. És én nem
fogok osztozni rajta, Jen. – A szeme figyelmeztetően csillogott,
én pedig megértettem, hogy ez nekem szól. Mintha csapdába
estem volna. Belegázoltam vele a mocsárba, és neki esze ágában
sem volt kihúzni onnan.
Nicky töltött magának egy nagy pohár whiskyt, és kisántikált
a szobából, kezében remegett az ital. Leroskadtam a kanapéra,
és a fejemet a párnába temettem. Hallottam, ahogy felmegy a
lépcsőn – most visszafekszik, és vacsoráig alszik. Emily
hamarosan felébred a szunyókálásából, és nekem kell majd teát
főznöm neki, és megpróbálni szórakoztatni. Azért imádkoztam,
hogy aludjon egy darabig még. Nem volt erőm egy újabb
veszekedéshez, és gondolkodnom kellett.
Most jöttem csak rá, hogy soha nem lehetek Emily anyja.
Hogyan nevelhetném fel és szerethetném a saját lányomként,
tudva, hogy mit tettünk? Ez lehetetlen volt. Nem folytathattam
így. Miután több mint harminc éven át imádtam még Nicky lába
nyomát is, végül kiszerettem belőle. Megláttam, hogy milyen.
Felemeltem a fejem, és körülnéztem az idegen szobában.
Szörnyen szégyelltem magam. Minden hímzett vánkost és
takarót, minden tájképet, minden kis dísztárgyat úgy terveztek,
hogy otthonosan érezzük magunkat. De mi ezt az erőszak és a
gyűlölet házává alakítottuk. Egy olyan hellyé, ahol egy gyerek
sírt tehetetlenül az anyja után.
Vissza akartam menni a saját lakásomba, hogy ott éljek
tovább egyedül. Szerettem volna megszabadulni a
Warringtonoktól, elfelejteni az elmúlt pár évet, és továbblépni.
Csak éppen Nicky fizette a bérleményemet, és tőle kaptam a
havi apanázst. Nagyon kevés saját pénzem volt. Elhanyagoltam
a belsőépítészeti vállalkozásomat azóta, hogy újra összejöttünk,
és több ezer font befizetetlen adóval tartoztam. Ez most nem
lenne logikus lépés. Ha most kisétálok, nem kapok semmit. És
ami még fontosabb, Nicky ellensége leszek. Láttam, mit készült
Natashával tenni. Mit tehetne akkor velem?
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Akkor

JENNIFER

– Kész – közölte Nicky, amikor bejött a konyhába, és a telefonját

visszadugta a farmerja hátsó zsebébe.
Én besöpörtem egy halom burgonyahéjat a kukába, és
felnéztem.
– Mi kész?
–  Piacra dobtam a házat. Chessingtonék intézik az egész
ügyet. Szabad kezet adtam nekik, hogy rendbe tegyék a helyet,
alaposan takarítsák ki, és úgy dekorálják a szobákat, ahogy
akarják. És levittem a jutalékukat két százalékra. –
Önelégültnek tűnt, mintha csak valami nagy megállapodást
ütött volna nyélbe.
Letettem a kést a vágódeszkára, a sült csirke iránt érzett
törékeny lelkesedésem azonnal elpárolgott.
– Ezt miért nem beszélted meg velem?
–  Ez az én házam, azt csinálok vele, amit csak akarok. –
Felkapott egy darab nyers sárgarépát, és bekapta. – Ugyan már,
Jen, tudod, hogy nem mehetünk oda vissza, most nem!
 –  Tudom. Igazad is van. Csak éppen… – Éreztem, hogy
mindjárt kibuggyannak a könnyeim. Mindaz a kín, amit az
elmúlt három évben átéltem, ahogy tanúja voltam, hogy
Natasha elfoglalja a helyemet, alszik a hálószobámban, főz a
konyhámban, éli az én életemet, értelmetlennek tűnt. Az
egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy elmenjek, a
gondolat volt, hogy egyszer még visszatérek, és akkor a házat
ismét a saját képemre formálom.
–  Változott a helyzet – közölte Nicky. – Valami teljesen új
helyre kell mennünk, oda, ahol senki sem ismer minket.
Felsóhajtottam.
– Emilynek nagyon hiányzik az otthona. – És az anyja, tettem
hozzá némán.
Nicky gúnyosan felhorkant.
– Valószínűleg már el is felejtette azt a helyet.
–  Nem hiszem. – Felnéztem a mennyezetre, és elképzeltem
Emilyt a kiságyában, amint ebéd előtt szunyókál. Annyira
ellenállt annak, hogy elaltassam, végül hagytam, hadd sírja
álomba magát. A napközbeni béke minden perce nevetségesen
felértékelődött a szememben. Attól a pillanattól kezdve, hogy
Emily felébredt, már vártam, hogy ismét behunyja a szemét, és
ha Nicky bármikor megzavarta az alvását, akkor izzó és
indokolatlanul elsöprő dühöt éreztem.
Nem tudtam úgy nézni Emilyre, hogy ne láttam volna az
anyját – nem segített az sem, hogy elképesztően hasonlítottak
egymásra. Natasha vádló tekintetét láttam Emily szép kék
szemében, az irántam érzett gyűlöletét, ahogy a kislány
lebiggyesztette az ajkát, és nem volt hajlandó megenni a
zabkását. Natasha volt az, aki belecsípett a karomba, amikor
Nicky nem nézett oda, és aki mindig sípcsonton rúgott, amikor
felvettem. Natasha ütött meg a játékokkal. Nata-sha visított
olyan hangosan, ami lyukat fúrt a koponyámba, de úgy, hogy
azt hittem, mindjárt bevérzik a fülem. Nem hibáztattam érte
Emilyt. Anyaként hatalmas kudarc voltam. Hiába vágyakoztam
hosszú évek óta gyerekre, mintha teljesen hiányzott volna
belőlem az anyai ösztön. És ő ezt kiszúrta. Tudta, valami nagyon
nincs itt rendjén, és hogy valahogy közöm van az igazi anyja
eltűnéséhez. Nem fogja őt elfelejteni, igazán nem. A Natasháról
őrzött emlékei persze elhalványulnak, de a tudás valahol
eltárolódik majd az agyában, és soha nem törlődik. Mindig
tudni fogja, mélyen legbelül, hogy nem én vagyok az igazi
anyja. És mindig utálni fog, noha soha nem fogja érteni, hogy
miért.
Nicky az arcomat fürkészte, míg én kibámultam a
konyhaablakon, elveszve bűntudattal terhelt gondolataimban.
Odasétált hozzám, a vállamra tette a kezét, és olyan erősen
megnyomkodta, hogy az már fájt.
– Minden rendben lesz. Csak el kell lazulnod – mondta.
–  Sajnálom, de reménytelen eset vagyok. – Engedtem a
fájdalomnak, ahogy az ujjai belevájtak a lapockáim közti
csomókba.
–  Nem, nem vagy az, remekül bánsz a gyerekekkel. Emily
jelenleg nyugtalan, és rá is játszik erre. Ezért kell mindent
eladnunk, és elköltöznünk. Hogy új életet kezdjünk. –
Megcsókolta oldalról a nyakamat, amitől borzongás futott végig
a csigolyáimon. – Beszéltem a torontói ismerőseimmel.
Szerintem jó esélyem van rá, hogy munkát kapjak ott.
Szembefordultam vele, felhúztam a szemöldökömet.
– Torontóban?
– Remek város. Imádni fogod, Jen! És Emily is.
–  Nem akarok Kanadában élni – feleltem, és hevesen
megráztam a fejemet. – Több ezer mérföldre van mindenkitől, a
családodtól, az én összes barátomtól. És mi lesz a munkámmal?
Nicky felemelte a kezét, és megsimogatta az arcomat, mintha
el tudná söpörni a kétségeimet.
–  Tudom, hogy eredetileg nem ezt terveztük, de sokáig
gondolkodtam ezen. Hidd el, ez az az újrakezdés, ami nekünk
kell. Rengeteg lehetőség van odaát…
– Nem, Nicky. – Hátraléptem. – Nem, nem akarok Kanadában
ragadni, miközben te folytatod a régi életedet, mindenfelé
repkedve, engem pedig magamra hagysz Emilyvel.
Ámultan meredt rám.
– De hát pont ez a lényeg, nem? Ezért tettünk mindent. Hogy
egy család legyünk.
Lerogytam a konyhaszékre.
– Én erre képtelen vagyok, Nicky! Emily nem fog elfogadni.
– Majd megbékél. Csak adj neki időt!
– És mi van Natashával?
Erre rideggé vált a tekintete.
– Ezt meg hogy érted?
– Jól tudod, hogy értem. Mi lesz vele? Úgy viselkedsz, mintha
nem is létezne.
– Mondtam, hogy majd elintézem.
– Hogyan?
Bekapott még egy kocka sárgarépát.
– Már megvettem hármunknak a repjegyet jövő hétre. El kell
mennem néhány megbeszélésre, de addig körülnézhetsz,
meglátod, mit gondolsz majd, esetleg utánajárhatsz néhány
lakásnak is. Gondolj úgy rá, mint városnézésre! Ha utálod a
helyet, még dönthetünk másképp, de ha az egyik állás bejön…
hát, hülyék lennénk, ha nem használnánk ki az esélyt.
– Nicky – mondtam határozottan. – Miért nem mondod el, mit
tervezel Natashával?
Bosszúsan forgatta a szemét, mintha azért nyaggatnám, mert
nem tette ki a kukát.
–  Mire visszajövünk Torontóból, minden el lesz rendezve,
elég, ha ennyit tudsz.
 
 
A repjegyek szerda délelőttre szóltak. A terv az volt, hogy előző
nap kocsival elmegyünk a Heathrow-ra, és ott megszállunk egy
szállodában a repülőtér mellett. Hat napom volt, hogy
eldöntsem, mit tegyek.
Nicky a veszekedésünk dacára úgy viselkedett, mintha
ugyanolyan lelkesek lennénk a költözés miatt. Mintha egy szót
sem hallott volna abból, amit mondtam, vagy legalábbis
félresöpörte, mint lényegtelen siránkozást. Mindig azt hitte,
hogy megnyerhet a saját nézőpontjának, és az az igazság, hogy
a sok együtt töltött évünk nagy részében ez is volt a helyzet. Ám
ez most megváltozott. Én is megváltoztam.
Két dolog nagyon világos volt számomra. Nem akartam
Kanadába költözni, és nem akartam Emilyről gondoskodni.
Nem azért, mert nem szerettem őt – bár ahogy most erre
gondolok, rájövök, fogalmam sem volt, mit jelent egy gyermek
iránti szeretet. Én az anyaság álmába voltam szerelmes, és
minél kevésbé volt esély arra, hogy azzá váljak a valóságban,
annál inkább hittem, hogy ezt szeretném. Hogy szükségem van
rá. Hogy engem megillető emberi jog, hogy legyen gyerekem.
Néztem a fiatal anyákat, akiknek jól láthatóan egy pennyjük
sem volt, de akik mégis dupla babakocsit toltak az utcán,
további kölköket rángatva maguk után, és majd megevett a
méreg. Miért volt ilyen könnyű nekik és lehetetlen nekem,
amikor én annyival többet tudtam volna adni egy gyereknek?
Ez olyan igazságtalannak tűnt.
Nicky babát ígért nekem. Semmi sem volt elég drága neki,
hogy a lehető legjobb termékenységi kezelést kapjuk. Mindig
ilyen volt, azt hitte, pénzért minden megvehető. És amikor
kudarcot vallott, majd aztán bekövetkezett a csoda, amit Emily
születése jelentett, még mindig azt hitte, hogy a javára tudja
fordítani a helyzetet. Amikor elmondta, hogy teherbe ejtett
valami lányt, megállás nélkül sírtam három napig, de ez
számára nem katasztrófa volt, hanem lehetőség. Már bűntudata
sem volt amiatt, hogy elválik tőlem, és elveszi feleségül
Natashát, mert végre megkapjuk, amit akarunk. Én viszont nem
tudtam mit kezdeni a kettős gondolkodásával és az
önigazolásával. Nicky mindig is gondtalanul viszonyult a
dolgokhoz, ami már a pszichózis határáig terjedt.
Az arca gyakorlatilag meggyógyult, és bár az orra kissé
görbének tűnt, ha a bal profilját nézte az ember, majdnem
olyan jóképűnek tűnt, mint eddig. De már nem bírtam elviselni,
ha megérintett. Az iránta érzett vonzalom legyengített, és
erősnek kellett lennem. Láthatóan nem vette észre, hogy
kerülöm őt; talán betudta az Emilyvel való foglalkozás
stresszének, nem tudom. Olyan érzés volt, mintha betett volna
engem a függőben lévő ügyek közé. Hogy visszaállítson az
oldalára, csak egy újabb feladat volt a listáján szereplők közül,
amivel foglalkozni fog, amint ráér. Sürgősebb problémákat
kellett orvosolnia, és engem ez rémisztett meg leginkább.
Megpróbálja lefizetni Natashát? Megfenyegetni, hogy vádat
emel ellene emberölési kísérlet miatt, hacsak nem mond le az
Emily feletti jogairól? Vagy rosszabbra készül?
Ezt nem tudtam újra elviselni; már az erőszak gondolatától
hányingerem lett. Tudtam, hogy soha nem leszek képes együtt
élni ezzel a bűntudattal. Őrülten reméltem, hogy Nicky békén
hagyja Natashát, de ő nem volt hajlandó beszélni erről, és azt
mondta, jobb nekem, ha nem tudok róla semmit. Rengeteg
pénze volt, elég ahhoz, hogy lefizessen valakit, hogy az
elvégezze a munkát. Ha Natashát meggyilkolják a mi
távollétünkben, akkor el kell mennem a rendőrségre.
Csak éppen nyakig benne voltam az ügyben én is. Követtem
Nicky tervét, és borzalmas dolgokat tettem. Önző, hülye és
rettenetesen arrogáns voltam, de becsületszavamra mondom,
hogy akár életem végéig élnék Kanadában – vagy akár Külső-
Mongóliában –, ha Nicky megígéri, hogy nem árt Natashának.
Mert voltak más megoldások is. Harcolhattunk volna vele a
bíróságon is, és valószínűleg nyernénk. Akár még abba is
belemehettünk volna, hogy osztozunk Emilyn; nem lett volna az
annyira rossz, és jobb lett volna Emilynek, ha ismeri az anyját.
De Nicky fejével nem lehetett beszélni. Natasha megpróbálta
megölni, és bár önvédelemből tette, és bár Nicky ugyanezt
tervezte tenni vele, a büszkesége ezt nem hagyhatta annyiban.
Az elmúlt napokban jobban megértettem a volt férjemet, mint
az összes együtt leélt év alatt. És ahogy a kirakós darabkái a
helyükre kerültek, úgy hoztam meg én is a döntésemet.
 
 
Nem volt túl nehéz úgy cselekedni, hogy Nicky ne tudjon róla.
Teljesen elmerült az új, torontói életünk tervezgetésében.
Órákat töltött a tabletje előtt, és azokat a médiacégeket
keresgélte, amelyekben biztos volt, hogy versenyezni fognak
azért, hogy munkát ajánljanak neki. Fényképeket mutogatott
belvárosi lakásokról és kertvárosi házakról, én pedig komoly
érdeklődést színleltem. Amikor azt mondtam, el kell mennem
Kendalbe, hogy vegyek pár dolgot az útra, rá sem kérdezett.
Emilyt Nickynél hagytam, és a kocsival bementem a városba,
ahol leparkoltam a vasútállomásnál. Közvetlenül nem ment
vonat Londonba, ezért a jegypénztárnál érdeklődtem.
–  Szálljon a 14:13-as oxenholme-i járatra – mondta a
pénztáros –, onnan pedig a eustonira. Csak oda lesz, vagy retúrt
kér?
Haboztam. Olyan egyszerű lenne venni egy jegyet, felpattanni
a vonatra, azonnal elmenekülni, és magára hagyni Nickyt. Isten
a tudója, ki akartam törni ebből az új életből.
A pénztáros előredőlt, és megkocogtatta az üveget.
– A vonat három perc múlva indul…
Összerezzentem.
–  Hogy mi? Ó, igen, kösz. Én… izé… talán inkább a
következővel megyek. – Oldalra léptem, hogy a mögöttem álló a
pénztárhoz férjen.
Megszédültem, ahogy a fejemet törtem. Átvágtam a
jegypénztár termén, és leültem egy vaspadra. A 14:13-as
oxenholme-i vonat beérkezett, én pedig néztem a korlát
túloldalán a fel- és leszálló utasokat. Úgy tűnt, mindenki
roppant tudatosan utazik. Ahogy a vonat kigördült, nagyot
sóhajtottam. Nagyon szerettem volna elmenekülni, de nem
tudtam. Most az egyszer – talán életemben először – valaki mást
helyeztem előtérbe. Mert nem azért jöttem az állomásra, hogy
vonatra szálljak; nyilvános telefont kerestem. Nem gondoltam,
hogy Nicky ellenőrzi a hívásaimat, de nem akartam
megkockáztatni, hogy mobilról telefonáljak. Beütöttem Natasha
számát, és vártam, hogy kicsengjen. Háromszor, négyszer,
ötször csörgött. Vedd fel! – mormogtam. Az isten szerelmére,
vedd fel!
– Halló? – Erőtlen, de fiatalos hangja gyanakvóan csengett.
– Natasha, én vagyok az, Jen.
Hallottam, ahogy levegő után kap.
 – Jen? – ismételte.
– Nagyon sajnálom, szörnyen sajnálom.
– Hagyj békén ezzel a szarral, te kibaszott kurva!
–  Nem hibáztatlak, amiért gyűlölsz. Most már belátom, hogy
tévedtem…
Natasha élesen félbeszakított.
– Hogy van Emily?
– Jól van. Igen… egészséges és jól van. Vigyázunk rá.
– És Nick? Még mindig él, vagy legalábbis úgy tudom.
–  Igen. Elég csúnyán elláttad a baját, de most már rendben
van. – Szünetet tartottam, nem tudván, hogyan folytassam.
Natashának nem volt oka bízni bennem; azt fogja hinni, megint
felültetem. Hogyan tudnám rávenni, hogy ezúttal tényleg
segíteni akarok?
–  Szóval, miért hívsz, Jen? – kérdezte. – Hogy kárörvendj?
Tisztában vagyok a helyzetemmel. Tudom, hogy megrekedtem.
–  Kérlek, csak hallgass meg! Jövő szerdán Torontóba
repülünk, mindhárman. Elvileg csak azért, hogy felmérjük a
terepet, de van egy olyan érzésem, hogy Nicky azt tervezi, hogy
végleg ott maradjunk. – Hallottam, ahogy Natasha élesen
beszívja a levegőt a vonal másik végén.
– És?
– Te elvarratlan szál vagy, Natasha.
– Igen – krákogta. – Tudom.
–  Nicky új életet akar kezdeni, mindent fel akar takarítani.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit tervez, de félek, hogy… –
Nem tudtam kimondani a szavakat. – Nem ő maga fogja
csinálni, hanem valaki mást küld majd. Akkor kerül rá sor,
amikor mi távol vagyunk, érted?
Remegett a hangja.
– Miért mondod el ezt nekem?
–  Mert elegem van, és nem akarok többé részt venni ebben!
Ez az egész annyira rossz. Emilynek veled kellene lennie. Jól
van, de tudom, hogy hiányzol neki.
– Ha ez megint csak egy trükk, Jen…
–  Nem az! Esküszöm az életemre. Óriási kockázatot vállalok
ezzel.
– Mivel? Hogy felhívsz?
– Figyelj rám! Kedd este kocsival megyünk a Heathrow-ra, és
a reptér melletti Grand Metropole-ban szállunk meg. Ha ott
tudsz lenni hétre, leviszem Emilyt a parkolóba, és átadom
neked. – Csend támadt. – Őszintén mondom, Natasha, hogy nem
próbállak valahová elcsalni. Ez egy nyilvános hely.
– És mi lesz veled?
– Elmegyek onnan… Köztem és Nicky között vége mindennek.
Hosszú szünet következett, amíg a szavaimat mérlegelte,
vajon az igazat mondom-e.
– Hogyan fogod ezt úgy csinálni, hogy ne tudja meg?
– Ezt még nem találtam ki, de majd kigondolok valamit.
– Honnan hívsz? Még mindig a Lake Districten vagytok?
–  Ne gyere ide! – kértem. – Ha megteszed, Nicky megöl
mindkettőnket, nem fogja érdekelni a dolog. Teljesen megőrült,
már alig ismerek rá! Ez a legjobb módja, Natasha, az egyetlen
mód! Ha nem élsz ezzel a lehetőséggel, elviszi Emilyt Kanadába,
és ti soha többé nem látjátok egymást. Veszélyben vagy, higgy
nekem! Tudom, hogy furcsán hangzik, de ezúttal tényleg én
vagyok az egyetlen, akiben megbízhatsz.
Újabb szünet.
–  Oké. A Grand Metropole parkolója, a Heathrow-nál –
ismételte Natasha. – Jövő kedd. Este hét. Ott leszek.
– Natasha…
A vonal megszakadt.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Az ölembe ejtettem a telefont, és a fejemmel nekidőltem az ágy

fejtámlájának. Tényleg beszéltem az imént Jennel, vagy csak
képzeltem? Lenéztem a készülékre. Nem, elég valóságosnak
hangzott. A szavai még mindig ott keringtek a fejemben;
hallottam szorongó és el-elfúló hangját – annyira más volt, mint
a régi Jen, akit ismertem, aki mindig annyira ékesszóló volt,
szépen artikulálta a szavakat és olyan magabiztosnak tűnt.
Visszaugrottam a történethez, amit elmesélt. Nick felépült a
verésből, de megromlott köztük a helyzet. Jen már nem tudott
megbirkózni vele vagy Emilyvel, és ki akart szállni. Az imént
ajánlotta fel, hogy visszaadja Emilyt, nagy kockázatnak téve ki
magát. A remény szikrái lobbantak fel bennem, ahogy
elképzeltem az átadást a szálloda parkolójában, az érzést, hogy
a karomba foghatom Emily puha, aranyos testét, a diadalt,
ahogy kocsiba ülünk, és elmegyünk. Soha semmit nem akartam
még ennyire.
Aztán erőt vettem magamon.
 Jen zseniális színésznő volt. Ő és Nick átvertek már korábban
– őrült nagy hülyeség lenne besétálni egy újabb csapdába.
Ugyanolyan ravaszok voltak, mint amennyire rettenetesek.
Rájöhettek, hogy csak akkor mutatkozom, ha felajánlják nekem
Emilyt. Ez volt a tuti csali, ami túl csábító, hogy ellenálljak. De
ha megjelenek valami névtelen parkolóban, célpontot csinálok
magamból. Bérgyilkosok támadhatnak rám, hogy elraboljanak
és meggyilkoljanak. Kicsit szélsőségesnek, sőt abszurdnak
hangzott, mintha egy film lenne, de egyszer már megpróbáltak
sikertelenül megölni. Az életem veszélyben forgott. Ezt maga
Jen mondta.
Kétségbeesettnek tűnt, mint aki retteg Nicktől. Ha az igazat
mondta, és ő tényleg azt tervezte, hogy Kanadába viszi Emilyt,
meg kellett állítanom. Értelmetlen lenne akár csak megpróbálni
is kijárni a bírósági végzést; nem lenne rá idő, és Nick amúgy is
megtámadná a véreb ügyvédeivel. Emily apjaként joga volt egy
hónapra külföldre vinni a lányunkat az engedélyem nélkül. És
miután elment, hónapokba, sőt akár évekbe telhet, mire jogi
úton visszaszerzem.
Felsóhajtottam magamban. Nick és én már amúgy is jócskán
túlléptük a törvény kereteit. A saját zavaros világunkban
harcoltunk, ahol nem léteztek szabályok, ahol olyan fegyvert
használtunk, ami éppen a kezünk ügyébe került. Talán Jen
telefonhívása kelepce volt, vagy talán végre észhez tért, és
ezúttal tényleg átállt. Nem tudhattam biztosan, de ha fennállt a
legkisebb esély is arra, hogy megmentsem Emilyt, meg kellett
ragadnom. Ha tévedek, és végül késsel a mellkasomban végzem,
akkor legyen. A kislányom nélkül amúgy sem volt érdemes élni.
De hogyan jutok el a Grand Metropole-hoz, és hogyan
menekülök el onnan? A legközelebbi metróhoz szaladni
Emilyvel a karomban túl kockázatos lenne, a taxik pedig
megbízhatatlanok. Szükségem volt egy saját járműre, de teljes
körű jogosítvány nélkül nem tudtam autót bérelni. Leszálltam
az ágyról, és az ablakhoz mentem. Anyu megviselt, öreg Fiestája
a ház előtt parkolt. Ez volt a kézenfekvő megoldás, de nem fogja
megengedni, hogy én vezessem: erre nem vonatkozott a
biztosítása, és ha bármi rosszul sülne el, nem engedhetne meg
magának új autót.
A földszinten volt, evett valamit, mielőtt munkába indulna.
Belebújtam a vietnámi papucsomba, és lófarokba fogtam a
hajamat, egy kurta pillantást vetve magamra az öltözőszekrény
tükrében. Vékonynak és fáradtnak tűntem, noha az utolsó
néhány hetet az ágyamon fekve töltöttem semmittevéssel, úgy
érezve, hogy legyőztek. De a szemembe újfajta, lázas csillogás
költözött. Beszéljek anyunak Jen hívásáról? Odamentem a
hálószoba ajtajához, de az ujjaim ellenálltak, nem voltak
hajlandóak elfordítani a gombot.
Gyanítottam, hogy ha szólok anyunak, felajánlja, hogy majd ő
elvisz a találkozóra. Nem akartam őt is veszélynek kitenni.
Kezdett felderengeni bennem, hogy Emily visszaszerzésével
még nem szakad vége a gondjainknak; lehet, hogy az csak a
kezdet lesz. Nick végtelenül dühös lesz; tuti, hogy utánunk jön.
Egész vagyonát be fogja vetni, hogy ellenem harcoljon, akár
tisztességes, akár inkorrekt módon. Gyorsan kideríti, hol élek
Emilyvel, és soha nem lennénk biztonságban. Nem hagyhatnám
a lányomat anyuval, ahogy soha nem is téveszthetném szem
elől. Amikor elég idős lesz, hogy már iskolába járjon,
mindannyiszor szoronganék, amikor az utcán megyünk, hogy
mi van, ha elrabolják, vagy rettegnék attól, amikor érte megyek,
hogy Nicket már ott találom. Nem, el kell költöznünk a
környékről, új otthont és teljesen új életet kell kezdenünk.
Valószínűleg meg kell változtatnom a nevünket, és titokban kell
élnünk, de akkor is folyton hátra kell pislognom a vállam felett,
felkészülve arra, hogy valaki odaugrik, és kitépi Emilyt a
kezemből.
Hajlandó voltam mindezeken keresztülmenni, ha ez azt
jelenti, hogy visszakaphatom Emilyt, de erre nem kérhettem
anyut. Ebben a kis tanácsi házban élt már több mint húsz éve,
számtalan órát töltött a kertben, jól kijött a szomszédaival, több
tucat barátja volt, és nagyszerű társadalmi életet élt. Ha feladná,
soha nem költöztetnék át még egy ilyenbe, de még egy ezt
megközelítőbe sem. És azt sem engedhette meg magának, hogy
elveszítse az állását. Az előnyugdíjazás szóba sem jöhetett; csak
állami nyugdíja lesz, és néhány ezer font megtakarítása volt,
amire támaszkodhatott. Azok után, hogy mennyi mindent tett
értem, miután ilyen csúnyán elszúrtam a dolgokat és cserben
hagytam, ez túl nagy áldozat lenne. Ebbe a bajba én kevertem
magam, és nekem is kellett kikeverednem belőle.
A jövő borzalmasan ijesztőnek tűnt – még akkor is, ha
elfogadom, hogy Jen őszinte volt velem, és sikerül
visszaszereznem Emilyt. Rárogytam az ágyra, és a tenyerembe
temettem az arcomat. Hirtelen azt kívántam, bárcsak tényleg
megöltem volna Nicket. Azt kívántam, bárcsak bezúztam volna
a koponyáját, és a tó aljára lesüllyedve végzi. Bárcsak
erősebben ütöttem volna meg, addig püfölve, amíg tényleg
meghal. Akkor legalább mindannyian megszabadulunk tőle.
Még ha harminc évet kell is érte a börtönben ülnöm, megérte
volna.
Ám az ilyen bánkódás haszontalan volt. Terveket kellett
kovácsolnom.
 
 
A következő napokban fel-alá járkáltam a házban, felajzottan,
felvillanyozva. Utánanéztem a Grand Metropole-nak, és
kiderítettem, hogy a parkolót sajnos csak a vendégek
használhatják. Egy kibaszott ötcsillagos szálloda volt, és egyik
kártyám sem működött, így nem foglalhattam ott szobát. Ami
azt jelentette, hogy meg kellett kockáztatnom, hogy a parkolón
kívül állok meg a kocsival, ott, ahol tilos, és reménykedek, hogy
Jen időben érkezik.
Azóta nem lépett velem újra kapcsolatba, de én ezt a
lehetőség hiányának tudtam be. Emiatt egyben arra is
gondoltam, kisebb az esélye a csapdának, különben Jen
ellenőrizte volna, hogy tényleg elmegyek-e. De persze lehetett
dupla blöff is, aminek az a célja, hogy hamis biztonságérzetbe
ringasson. Az elmém egy percre sem maradt nyugton, folyton
számolgatott, következtetéseket vont le, összeállította a
lehetséges forgatókönyveket, igyekezett egy lépéssel megelőzni
a többieket a játszmában. Csakhogy vakon játszottam, kizárólag
az ösztöneimre hallgatva. És az ösztöneim azt súgták, hogy Jen
őszinte volt, és hamarosan Emilyvel leszek, de azt hiszem, ezt
csak azért gondoltam így, mert az alternatíva túl ijesztő lett
volna még ahhoz is, hogy fontolóra vegyem.
Kedd reggel nyomorultul ébredtem, tiszta ideg voltam már.
Anyu behozta a szokásos bögre teámat, olyan reggel hét tájban
dugva be a fejét a hálószobaajtómon, pedig tudta, hogy még
órákig nem szoktam felkelni, már ha egyáltalán kibújok az
ágyból.
–  Hogy érzed magad? – kérdezte, és rátette a bögrét az
éjjeliszekrényemre. – Furcsa hangulatban voltál az elmúlt
napokban. Biztos nem akarsz lemenni az orvoshoz?
–  Nem, jól vagyok, tényleg. – Felkönyököltem. – Kösz, anyu…
És nemcsak a teát; úgy értem, mindent. Mindent, amit valaha is
tettél értem.
–  Na, hagyd ezt a marhaságot – mondta, de azért
elmosolyodott. – Jól van… Most mennem kell. Ma a korai
műszakban vagyok, de négyre vissza fogok érni. Ha lenne
kedved valamit venni az uzsonnához, a konyhaasztalon
hagytam a pénzt.
– Megpróbálom majd.
Megborzolta a hajamat.
– A friss levegő jót fog tenni.
–  Igen, anyu, tudom. Szeretlek. – Amikor megfordult, hogy
elhagyja a szobát, magamban elbúcsúztam tőle, nem tudván,
hogy mennyi időbe telik, mire ismét biztonságos lesz vele
találkozni, vagy hogy nem ez-e az utolsó alkalom. De leráztam
magamról a negatív gondolatokat, és ígéretet tettem
magamnak, hogy ma este együtt leszek Emilyvel. Már alig
vártam. A mellkasomhoz öleltem a párnámat, és elképzeltem,
hogy a kislányom máris a karomban fekszik.
 
 
Miután anyu elhagyta a házat, megpróbáltam visszaaludni, de
lehetetlennek bizonyult. Az órák lassan teltek. Felkeltem,
lezuhanyoztam, felöltöztem, majd a szupermarketben vásárolt
pár ruhadarabot bepakoltam egy nagy szatyorba. Gyakorlatilag
ősz volt – hamarosan szükségem lesz pulcsikra és egy meleg
kabátra, de nem volt rá pénzem. Bementem anyu szobájába, és
előkotortam a legrégebbi, legalaktalanabb kötött pulóvert, amit
találtam. Lila volt, garbónyakú, rózsaszín csíkkal az alján és
oldalt végig az ujján. Évek óta megvolt anyunak, de nem
emlékeztem rá, hogy mikor láttam rajta utoljára. Elvittem a
kertészkedéshez használt kabátját is. Tudtam, hogy nem bánja,
de azért bocsánatot kértem tőle azon a lapon, amit
hátrahagytam neki.
Rövid üzenet volt, és többször is nekifutottam, mire elégedett
lettem vele. Már nem emlékszem pontosan, hogy írtam, de
figyeltem rá, hogy ne legyen túlságosan érzelgős. Nem tudtam,
hol hagyjam – az ágyán, az ebédlőasztalon? Biztos akartam
lenni benne, hogy mindenképpen észreveszi, de azt
elfelejtettem, hogy előbb fogja kiszúrni, hogy eltűnt az autója.
Már régen úton voltam, mikor felhívta a mobilomat. Az öreg
Fiestában nem volt Bluetooth, ezért nem tudtam felvenni.
Hagyott üzenetet, de esélyem sem volt meghallgatni, csak
elképzelni tudtam a felháborodását, amiért a sötétben kell
tapogatóznia, meg az aggodalmát, amiért egyedül vezetem a
kocsit rendes jogsi nélkül. Eldöntöttem, hogy majd visszahívom,
amikor ennek az egésznek vége lesz, amikor Emilyvel már
találtunk egy biztonságos szálláshelyet. Akkor annyira örülni
fog, hogy el is felejti majd, hogy pipa volt.
A Fiestának GPS-e sem volt, de nem volt valami bonyolult az
útvonal. Csak annyit kellett tennem, hogy rámegyek az M25-
ösre, és követem a jelzőtáblákat a Heathrow-ig. A szálloda még
három kilométerre sem volt a termináltól. Rengeteg időm volt,
hogy megkeressem és leellenőrizzem a parkolót.
Ahogy vezettem, megpróbáltam felidézni, Sam mit is mondott
arról, hogyan használjam a tükröket, és tartsak kellő távolságot
az előttem haladótól. Noha a Lake Districttől visszavezettem a
hatalmas Range Rovert, még mindig tapasztalatlan voltam,
rettegtem attól, hogy hibázok, és a rendőrség megállít. Anyu
autója törékenynek tűnt, és túl közel volt a földhöz, ezért
kevésbé lehetett jól látni belőle, mint a négykerék-
meghajtásúból. A szememet le nem vettem a sebességmérőről,
és máris lassítottam, amint megközelítettem a sebességhatárt. A
váltó tiltakozva felnyögött, amikor ötösbe tettem, így maradtam
a négyesnél, és amennyire csak lehetett, maradtam a lassú
sávban.
Emlékszem, hogy beragadtam egy kamion mögé. Nagyon
hosszúnak tűnt, és aggódtam az előzés miatt, hátha nem tudok
elég gyorsan menni. Mivel jól haladtam, úgy döntöttem, hogy
maradok mögötte, és reménykedtem, hogy a következő
leágazásnál lekanyarodik.
Emlékszem, hogy a forgalom előttem hirtelen lelassult, és a
szomszédos sávokban a járművek gyorsan és egymáshoz közel
süvítettek el mellettem. Túl közel, gondoltam, és igyekeztem
felidézni a féktávokat a gyakorló elméleti tesztekből. Nem
láttam el a teherautó mellett, így nem tudhattam, mi az oka a
torlódásnak. Talán útépítés volt, vagy csak elkezdődött a
csúcsforgalom.
Emlékszem, azt reméltem, hamarosan kidugul az út, mert bár
még korán volt, nem akartam beragadni a dugóba.
Emlékszem, hogy jobbra néztem, a középső sávban haladó
forgalomra. Emlékszem, hogy egy ezüst Mazda tűnt fel
mellettem.
És emlékszem, ahogy az anyósülésen ülő ember felém fordult,
és rám nézett.
A tekintetünk találkozott. Csak a másodperc törtrészéig, de ez
elég volt ahhoz, hogy felismerje az arcomat.
Nick szeme tágra nyílt a meglepetéstől, majd a sofőr felé
kapta a fejét.
Az autó ekkor elsüvített mellettem, de olyan gyorsan, hogy
Jent igazából nem is láttam.
Ahogy Emilyt sem láttam hátul ülni, bár azonnal megéreztem
a jelenlétét – olyan közel volt hozzám, és csak fém, por és levegő
választott el minket egymástól. Ösztönösen is szerettem volna a
lányom nyomába eredni, de az autók egymást követve
áramlottak, és nem akadt köztük szabad hely.
Remegni kezdtem. Nagyon erősen kellett fognom a volánt,
hogy egyenesben tartsam a kocsit. Kidugtam a Fiesta orrát a
kamion mögül, tekintetemmel az ezüst Mazdát kerestem. De
mostanra már több autó került közénk, és nem volt könnyű
megtalálni.
Aztán ismét megpillantottam. Csillogó, ezüst nyílként
imbolygott jobbra-balra. Alighanem nekicsapódhatott egy
másik jármű oldalának, mert forogni kezdett. Körbe-körbe,
irányíthatatlanul. Mindenki fékezett, és autók csúsztak
egymásba. Egy teherautó megpróbált kitérni az útjából, de
bicskaként csukódott össze, majd pattant ki, keresztbe fordulva
a sávokon, elzárva előlem a kilátást. Ponyvás oldalai vitorlaként
lobogtak, ahogy kocsik száguldottak bele. Furcsán szépnek tűnt
a látvány.
Reagálnom kellett volna az előttem haladó kamionra, ahogy
csikorgó gumikkal lefékezett; mindkét lábamat a padlóra kellett
volna nyomnom, vészfékezve, ahogy arra Sam tanított. De én
csak Emilyre tudtam gondolni, az ezüsthintójában ülő
hercegnőre, ahogy körbe-körbe forog, mint a ringlispílen.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Most

ANNA

– Fantasztikusan nézel ki, bogaram – mondja Margaret, amikor

hétfő reggel belépek az irodába. – Csak úgy árad belőled a
boldogság.
–  Ó, kéér-lek – nevetek fel, és leteszem a táskámat az
asztalomra, majd előveszek egy műanyag dobozt, amiben
szendvicsek vannak. Maradék sült csirke majonézzel, rajta
uborkaszeletek, hogy még vizesebb legyen. Chris csinálta őket
ma reggel. Neki ugyanilyen szendvicsei vannak egy ugyanilyen
dobozban az aktatáskájában.
Margaret lehúzza horgolt felsőjét kerek pocakján.
–  De komolyan, mintha más ember lennél. Nagyon örülök
neked, Anna.
–  Ne izguld túl! Még nagyon az elején vagyunk. –
Bekapcsolom a számítógépet, és hagyom, hogy életre keljen,
addig kiviszem az uzsonnásdobozt a konyhába, és beteszem a
hűtőbe. Margaret úgy követ, akár egy kiskacsa, folyton a
nyomomban jár, ahogy ide-oda mászkálok: felteszem a
vízforralót, majd visszamegyek az asztalomhoz, hogy
begépeljem a jelszót.
–  Már együtt éltek, szóval komolynak kell lennie – folytatja.
Miután visszamegyünk a konyhába, megkeresi a bögréinket a
csepegtetőn, és mindkettőbe bedob egy-egy teafiltert. –
Gondolom, hogy amint Chris válása lezajlik… – Látom, ahogy
egy gondolatbuborék képződik a feje felett. Én fehér
harangruhát viselek, Chris pedig cilinderben és frakkban van.
–  Attól tartok, soha többé – mondom, egy pillanatra
megfeledkezve magamról. Kiöntöm a forró vizet, és a teafilterek
a felszínre ugranak, majd megint elsüllyednek.
–  Ó! Szóval korábban már voltál házas? – Margaret nagyon
elégedett képet vág amiatt, amiért ezt kiszedte belőlem. –
Gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett. Amikor megjöttél
Mortonba, te nagyon… nos, nem is tudom, hogy fogalmazzak…
magányosnak tűntél.
–  Szerencsére sikerült jó barátokra szert tennem –
válaszolom, tejet csorgatva a teába. Kíváncsian néz rám, amikor
egy kanállal kiveszem a filtert, és visszaviszem a bögrét az
asztalomhoz. Nem, Margaret, gondolom magamban, nem
hiszem, hogy ennél többet fogok mondani; már így is túl sokat
tudsz.
Leülök, elforgok a székkel a monitor felé, és rákattintok a
beérkezett üzenetekre. Egyik e-mail-cím sem elég érdekes
ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat. Együttélés. Szerettem
volna akkor ellentmondani Margaretnek, de a bizonyítékok
ellenem szólnak. Chris és én tényleg együtt élünk. Éjjel egy
ágyban alszunk (általában az övében), főzünk egymásnak, és a
televízió előtt eszünk. Hosszú sétákat teszünk a folyó mentén, és
élvezzük a közeli pubban feltálalt fogásokat. Egy pár vagyunk.
Egy duó. Együtt vagyunk. Járunk.
Ennek nem így kellett volna történnie, és az első napok –
különösen azután, hogy Chris megtalálta Emily fényképét –
kissé döcögősek is voltak, de mostanra úgy tűnik, hogy jól
összecsiszolódtunk. Megmondtam neki, hogy még nem vagyok
kész beszélni a múltamról, hogy talán soha nem leszek rá kész.
Ha viszont folyamatosan kérdezősködni fog, akkor akár abba is
hagyhatjuk, még mielőtt bármelyikünk érzelmileg túlságosan
belegabalyodna. Erre azt válaszolta, hogy őt csak az itt és most
érdekli – de persze lehetetlen megmondani, hogy mi játszódik le
valójában egy másik ember fejében. Mindenki a saját titkos
világában él. Ha semmi mást, ezt tapasztalatból tudom.
Munka után, még ma este meglátogatom a régi lakásomat,
míg Chris a heti műszakját tölti a Szent Megváltóban. Egyelőre
nem mondom fel a bérleményt; ha valami rosszul alakul
köztünk, nem akarok hajléktalan lenni. Hetek óta nem jártam a
házban, és ráfér majd egy kis portörlés. Plusz el is akarok vinni
még pár dolgot: ruhákat, ágyneműt, és egy-két dolgot a
konyhába, beleértve egy wokot, amit még akkor vettem, amikor
Mortonba költöztem, de amit soha nem használtam.
Ebédidőben Margarettel eszem meg a szendvicseket –
általában Chris is csatlakozik hozzánk, de ma Staffordba kellett
mennie egy megbeszélésre. Nincs annyira meleg, hogy
kiülhessünk, de egyikünk sem bír enni az asztalánál, ezért
kabátot veszünk, és keresünk egy padot a bevásárlóközpont
előtt, a gyalogosoknak fenntartott részen. Ahogy a fogaimmal
letépek egy nagy darab csirkét, rájövök, hogy már régen
éreztem magam ilyen… – mi is erre a jó szó? – …elégedettnek.
Pedig ez az új élet valójában nem én vagyok. Sem a korábbi
életem értelmében, sem abban a jövőbeliben, amit egykor
elképzeltem magamnak. Egy hétköznapi kisvárosban látok el
sehova sem vezető adminisztrációs feladatokat. Láthatóan
kapcsolatban állok egy aranyos, ambiciózus elvált férfival, aki
szereti Istent. Álcának tökéletes. Valódi életnek abszurd.
–  Mi olyan vicces? – rázza ki Margaret a papírszalvétáját a
járdára, mire egy csapat veréb röppen a lábához, hogy belakjon
a morzsákból.
Annyira elmerültem a gondolatomban, hogy fel sem tűnt,
amikor hangosan felnevettem.
–  Ó, semmi különös – mondom. – Csak az, ahogy az élet
alakul.
A délután úgy telik el, mint mindig – e-mailek uralják, és pár
bögre tea meg lényegtelen irodai fecsegés tarkítja. Egyenletes
tempóban dolgozok, válaszolva a megkeresésekre, vagy
továbbítva az üzeneteket más osztályokra, és ötre a postaládám
gyakorlatilag üres.
–  Csinálsz valami rendkívülit ma este? – kérdezi Margaret,
ahogy a felvonók előtt várunk.
– Nem igazán. Beugrok a régi lakásomba, hogy felvegyek még
pár cuccot, és kicsit port töröljek. Aztán valószínűleg megnézem
az ITV-n azt a drámát, míg arra várok, hogy Chris felvegyen.
 –  Ó, igen, az jó… minket is odaszögezett a képernyőhöz. Azt
hiszem, ma lesz az utolsó rész. – Margaret felhúzza mindkét
vállát, és vigyorogva rám villantja fogait. – Már alig várom!
 
 
Az ismerős úton megyek, az önkormányzati kerteken keresztül,
át a folyón ívelő szép vashídon, majd a rögbiklub hatalmas
pályáit szegélyező aszfaltúton. Közeleg az ősz, és a Telep
szemközti oldalán a fák egy részének lombja már sárgul. Enyhe
szellő borzolja a nyírt füvet, az égbolt hatalmas kupolája pedig
szürkén borul fölém. Pár kutyasétáltatót leszámítva nem jár
erre senki.
Húsz perccel később a vacak kis sorház előtt állok, amit
egykor az otthonomnak hívtam. Nem jártam itt már egy ideje,
és az apró előkert tele van szeméttel. A kapu nyikorog, ahogy
bemegyek rajta, gyomok nőnek a betonút repedései között.
Elfordítom a kulcsot, és a rosszul záródó ajtót szokás szerint
belököm a térdemmel.
Meglepetésemre nincsenek levelek, amik a korábbi bérlőknek
szólnak, sem szórólapok a lábtörlőn. Talán a háziúr itt járt,
gondolom. Vagy esetleg valaki beköltözött az emeletre.
Beteszem a tolózárba a kulcsot, és megpróbálom elfordítani, de
a lakásom ajtaja már nyitva van. Hangosan szidom a háziurat,
amiért nem zárt be rendesen maga után, és beillesztem a sima
kulcsot, kinyitva az ajtót. Felkapcsolom a villanyt, és elindulok a
keskeny előszobán át a konyhába, a bérlők jogain gondolkodva,
és azon, hogy vajon fel kell-e töltenem az áramszámlámat,
amikor megszólal egy halk hang mögöttem.
– Hogy s mint, Jen?
Az a hang.
Az a hang, ami az én nevemet mondja.
Kővé dermedek. Nem fordulok meg. Émelyítő üresség nyílik a
gyomromban. A szemem a lakás hátsó része felé villan.
Megkockáztassam, és fussak arra? Ha az udvari ajtó nyitva van,
ha át tudok mászni a kerítésen… De moccanni sem tudok. Egy
centit sem. A lábam mintha a padlóba gyökerezett volna.
–  Bocs, ha megijesztettelek. – Odasétál hozzám, és ráteszi a
kezét a vállamra. Jeges borzongás fut végig rajtam. –
Beszélnünk kell.
Lassan megfordít, hogy szembenézzek vele, és a tekintetünk
találkozik.
– Hogy a picsába kerültél ide? – kérdezem.
Sam a nappali ajtaja felé int.
–  Kényelembe helyezzük magunkat? – Megfogja a kezem, és
áthúz a küszöbön. Több üres sörös- és pizzásdoboz hever
szétszórva az üveg dohányzóasztalon, a kanapén pedig egy
koszos, gyűrött hálózsák fekszik. – Nem rossz alvóhely – közli. –
Nappali, háló, konyha, fürdőszoba, pont olyan, amilyennek
lennie kell. Luxus, összehasonlítva az utcákkal. De nem az a
luxus, mint amit te megszoktál.
– Itt tanyáztál?
–  A tanyázás olyan csúnya szó. Inkább azt mondanám,
kanapészörföltem.
– Honnan tudtad, hogy ma itt leszek? Chris adta a fülest?
 – Chris? – Színlelt csodálkozással mered rám.
– Nagyon jól tudod, ki az a Chris.
– Te most a menhelyes srácra gondolsz?
–  Ne próbáld megvédeni! Ő árulta el, hogy üres a hely?
Rávetted, hogy lopja el a kulcsaimat, készítettél róluk
másolatot?
–  Nem tudom, miről beszélsz. Láttam, hogy néhány hete
elmész, utána betörtem a hátsó ajtón át. Itt vártam egész idő
alatt. Leülnél? Nem tudunk rendesen beszélgetni, ha állsz.
Lerogyok a kanapéra. A térdem reszket; szorosan összezárom
őket, és a kezemmel lefogom.
– Mit akarsz?
Leül a szemközti fotelbe, körvonalait kirajzolja az ablakokon
besütő nap.
–  Nem hittem a szememnek, amikor megláttalak az ipari
parkban. Először azt hittem, hallucinálok. A fűnek tudtam be.
De aztán újra felbukkantál, a Szent Megváltóban, és akkor már
biztosan tudtam, hogy te vagy az. Aznap este hazáig követtelek.
Utána figyelni kezdtelek. Érdeklődtem rólad a menhelyen, és a
srác – nyilván ez lesz az a Chris, akit említettél – azt mondta,
hogy Annának hívnak.
– A nevem tényleg Anna. Hivatalosan is megváltoztattam.
–  Aha… Nyilván történhetett valami drasztikus dolog, amiért
ezt tetted.
– Kérlek, abbahagyhatod a színjátékot! Biztosra veszem, hogy
mindent tudsz.
Megrázza a fejét.
 –  Pedig nem, Jen, komolyan mondom, hogy nem tudok
semmit. Bujkálsz, ennyire rájöttem, különben senki nem jönne
erre a szemétdombra. Egy olyan nő nem, mint te. De ki elől
bujkálsz? A volt férjed elől?
Nagyon figyelek rá, hogy egyenesen a szemébe nézzek, mert
így felmérhetem a reakcióját. Ha kamuzik, látni fogom.
– Nick kómában van – közlöm.
–  Kómában? – Nagyot fújtat, mintha valaki most vágta volna
gyomorszájon. – Kómában?! Basszus! – Vagy hihetetlenül jó
színész, vagy ez tényleg újság neki. Szinte biztos vagyok benne,
hogy az utóbbi, de még mindig óvatosnak kell lennem, hogy mit
mondok. Nem most van itt az ideje, hogy bármit eláruljak. – Ez
szörnyű – folytatja rövid szünet után. – Úgy értem, ez rázós
dolog. Hogy történt?
–  Volt egy autóbaleset. – Elég kimondanom ezt a pár szót,
hogy érezzem, rám tör a pánik.
– Hol?
– Az M25-ösön, közvetlenül az M4-es csomópont előtt.
Füttyent egyet.
– Jézusom! Szóval azt mondod, hogy Nickből zöldség lett, vagy
ilyesmi?
– Az orvosok nem hiszik, hogy valaha is felébred, de a család
nem hajlandó kikapcsolni a gépeket. – Mondhatnék többet, de
nem teszem.
Sam előrehajol, összekulcsolja a kezét.
–  Esküszöm az életemre, Jen, hogy nem tudtam. Nem igazán
voltam magamnál, érted? Valami sötét helyen voltam a
fejemben, valami sötét, szar helyen, azóta, hogy…. hát… azóta,
hogy elvesztettem a munkám, és minden balul sült el. Annyit
tudtam, hogy Natasha az anyukájával él, és vége lett a
házasságának. Próbáltam beszélni vele, bocsánatot kérni, de
hallani sem akart rólam. Azt hitte, én köptem be a főnöknél,
hogy el akarja hagyni, és nem hallgatta meg az én változatomat.
Nick azt hitte, hogy viszonyom volt Natashával. Tisztára
bekattant, közölte velem, hogy elintézi, soha többé ne kapjak
munkát. Biztosan ezért hagyta el Natashát. És ezt nem tudom
megbocsátani magamnak.
–  Ennek semmi köze nem volt hozzád – mondom. – Azért
hagyta el, hogy visszajöjjön hozzám.
De úgy tűnik, hogy Sam meg sem hall.
–  Elragadtattam magam, azt hittem, történt köztünk valami,
pedig nem is. – Megvetően felmordul. – Mintha én
érdekelhettem volna, amikor már volt neki egy ilyen sikeres
pasija, többmilliós vagyonnal.
– Hát, Nicky a pénznek most nem sok hasznát veszi.
–  Nem, gondolom, hogy nem. Ironikus, mi? – Hosszan
felsóhajt. – Szóval, hogy van a kis Emily? Olyan édes gyerek.
Nagyon jól szórakoztunk, amikor Tűzoltó Sam-eset játszottunk.
– Vidáman felnevet. – Remélem, Natasha visszakapta?
Élesen beszívom a levegőt. Szóval nem tudja. Ha tudná, nem
lenne képes így beszélni róla, ezt nem tudná megjátszani.
– Sajnálom, Sam… Emily meghalt a balesetben.
– Ó, basszus – nyög fel, és a tenyerébe temeti az arcát. – Ez…
ez szörnyű. Szegény gyerek… nagyon sajnálom. Szegény
Natasha. – Sírva fakad. – Az én hibám volt, az én hibám!
Felállok, odamegyek hozzá, és megrázom a vállánál fogva.
– Nem, figyelj ide! Az én hibám volt, nem a tiéd. Az enyém és
Nickyé. Csalinak raktalak oda. Nicky megígérte, hogy elhagyja
Natashát, de húzta az időt. Azt akartam, hogy annak a lánynak
viszonya legyen veled, nem érted? – A hangom metszővé válik.
– Te is része voltál a tervnek, de te csak egy attrakció voltál,
nem a főszám. Minden Emilyről szólt. Nicky és én Emilyt
akartuk, és el kellett tennünk az útból Natashát. Ha van itt
valaki, aki nem tudja elviselni magát, az én vagyok, érted? Nem
te! Hanem én.
Azonnal eszembe jut a veszekedés, amire akkor került sor
Nickyvel, mikor a kulcsommal bementem a házába, ő pedig
erre bepöccent.
„A sofőrrel kufircol!”, mondtam, miután megfenyegetett, hogy
elveszi tőlem a kulcsokat. „Aki vezetni tanítja. Te meg csak állsz
ott málé szájjal, és hagyod, hogy Natasha bolondot csináljon
belőled!”
Sam lassan lehámozza az ujjait az arcáról.
–  Egy kibaszott szörnyeteg vagy – mondja. – Egy kibaszott
szörnyeteg.
–  Igen, ha úgy tetszik… az elmúlt hónapokban szörnyűbb
dolgokat is mondtam magamról.
Résnyire húzott szemmel néz rám.
–  Most már értem, Anna. Nem Nick elől bujkálsz, hanem
Natasha elől.
–  Minden elől bujkálok, Sam – felelem, és a hangom mentes
az önsajnálattól. – Minden és mindenki elől. De legfőképpen
önmagam elől.
Talpra áll, kissé imbolyogva, megrészegülve új, képzelt
hatalmától.
–  Megtalálom Natashát, és elmondom neki, hol vagy. –
Felkapja a hálózsákját. – Ha azt akarja, hogy öljelek meg, meg
fogom tenni. És nem érdekel, ha ezért börtönbe kerülök életem
végéig.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Most

ANNA

Felemelkedem a kanapé vánkosáról, és álmos szemmel pislogok

körbe. Sötét van, de a kinti, utcai lámpa fénysugara betűz a
függöny résén át. Most már emlékszem… Sam fogja a cuccait és
kiviharzik, a szitkok úgy röpködnek a szájából, mint a lerázott
izzadságcseppek. Én szánalmasan összekuporodok, lerogyva a
kanapéra, az önsajnálatba menekülve, addig sírok, amíg a
gyomrom is belefájdul, az orrom pedig annyira eldugul, hogy
lélegezni is alig tudok.
Mióta fekszem itt? Egy pillantás a telefonomra elárulja, hogy
már majdnem este nyolc van. Chris fél tízkor vesz fel, de jóval
korábban ki kell innen jutnom. Lekászálódok a kanapéról, és
betántorgok a hálószobába, kihúzva egy bőröndöt az ágy alól.
Sűrű lesz a por, és tüsszentenem kell tőle. Kinyitom a kapcsokat,
felhajtom a fedelet. Aztán mindent kiveszek a szekrényből, és
ráfektetem az ágyra.
A tükrös ajtókról a tükörképem mered rám, rosszallóan
csóválva a fejét. Egy szánalmas, legyőzött negyvenes nőt látok,
olcsó frizurával, elkenődött sminkkel és kisírt, vörös szemmel.
Egy nőt, akit kimerített a sok hazudozás és színlelés, akinek
hányingere van a meneküléstől. De újra menekülnöm kell.
Bepakolok néhány felsőt és pulóvert, néhány ruhát, pár
nadrágot és a téli csizmámat, majd lezárom a bőröndöt.
Kicipelem az előszobába, előveszem a telefonomat, és taxit
hívok, hogy elvigyen Chris lakására.
Néhány perccel később megérkezik a kocsi. Becsukom magam
mögött a bejárati ajtót, a kulcsokat bedobom a levélnyíláson. A
taxi áthalad a folyó felett, és kanyarogva gördül tovább Morton
városközpontjába. Kinézek az ablakon, emlékezetembe vésem
az üzleteket és az épületeket, és ahogy elhaladunk a tanács
irodái mellett, a bánattól éles fájdalom hasít az oldalamba.
Hiába volt unalmas, mégis meglepően boldogan dolgoztam itt.
A kollégáim ugyan nem nagyon tudtak mit kezdeni velem, de
barátságos társaság volt. Bocsánatot kell kérnem Margarettől
egy e-mailben, mielőtt lezárom Anna fiókját.
A taxi megáll a Chris háztömbje melletti úton.
– Megvárna? – kérdezem. – Csak néhány percbe fog telni.
Amint beérek a lakásba, munkához látok, egyik szobából
rohanok a másikba, felkapkodom azokat a cuccokat, amiket
viszek, majd a többségüket vissza is teszem. Kevés cuccal kell
utaznom. Kapkodva pakolom be a ruhákat, cipőket,
piperecikkeket és személyes iratokat a bőröndbe, amit aztán a
bejárati ajtóhoz vonszolok. Kinézek az ablakon, hogy vár-e még
a taxi. Vár, de sietnem kell.
A számítógépes munkaállomáshoz futok, és kikapok egy
papírlapot a nyomtatótálcából. Szegény Chris. Nem fogja érteni,
mi van, amikor megérkezik a régi lakásomhoz, és nem vagyok
ott. Aggódni fog, amikor nem veszem fel a telefont. De aztán
hazajön, és meglátja az üzenetemet. Tudom, hogy ez így
gyávaság, de nincs más választásom. Még ma este el kell
tűnnöm Mortonból.
 
Sajnálom, hogy így kellett tennem, Chris. Neked ehhez semmi közöd, rendes ember
vagy. Az én hibám – csakis az enyém. Próbálj elfelejteni, és keress valaki mást!
Megérdemled, hogy boldog légy. Ég veled! Anna.
 
 
Hozzáírok még pár puszit, majd leteszem a tollat. A taxis
türelmetlenül dudál. Félbehajtom a papírt, és ráírom Chris
nevét nagybetűkkel, majd leteszem a vízforraló mellé. Így
biztosan nem kerüli el a figyelmét. Kedves, kedves Chris, aki azt
hiszi, az élet legtöbb problémája megoldható egy bögre erős
teával!
 
 
A sörfőzdék élesztőszaga ma este átható – édeskés bomlásszaga
van, mint a halálán lévő öregembernek. Az állomás peronján
állok, és még utoljára beszívom a tüdőmbe, tudva, hogy Morton
egy kis darabja mindig bennem marad. Sosem gondoltam volna,
hogy ezt mondom majd, de hiányozni fog ez a hely, és legfőképp
a lakói. Hiányozni fog a pszichológusom, Lindsay, aki
megpróbált néhány darabkából összerakni; és Margaret, aki ki
akart csalogatni a kagylóhéjamból, és nem vette észre, hogy
bujkálok. De mindenekelőtt hiányozni fognak a gyengéd,
régimódi szeretkezések Chrisszel. A paplan alatt. Sötétben,
lekapcsolt villannyal. Mind sokkal többet adtak nekem, mint
amit megérdemeltem volna.
Megcsörren a telefonom a táskámban. Tudom, hogy Chris az,
és egy részem szeretné felvenni, de nincs hozzá erőm. Hagyom,
hogy hangpostára kapcsoljon, bízva abban, hogy üzenetet hagy
majd. Kikapcsolom majd a készüléket, miután meghallgattam.
Csak még egyszer hallani akarom finom hanghordozását.
Bedöcög a birminghami vonat. Úgy negyven percbe fog telni,
mire eljut a New Street állomásra. Az átszállás necces, némi
szerencsével pont elérem a csatlakozást. Felszállok a vonatra, és
a bőröndömet fellódítom a csomagtartóra. A vonat
gyakorlatilag üres, így aztán egyedül ülök a négyszemélyes
helyen. Ahogy a kézitáskámat az asztalra teszem, és bepréselem
magam az ülésbe, a telefonom újra megcsörren. Visszafojtom a
lélegzetemet, és számolom a másodperceket, amíg elhallgat. Ez
nehéz lesz.
Elhagyjuk az állomást, és mivel a várost hamarosan felváltja
a mezők és fák alkotta sötét táj, hátradőlök az ülésen, és
behunyom a szemem. Viszlát, Morton!
Autóval utazni a legfájdalmasabb élmény, de bármilyen
közlekedési eszközről a baleset jut eszembe. Balesetnek hívom,
mert mindenki más is így nevezi, de számomra ez egy direkt,
erőszakos cselekedet volt, költői igazságtétel azért a sok
gonoszságért, amit elkövettünk. Nicky megkapta érte a
büntetését. Tudomásom szerint még mindig kómában fekszik.
Bárcsak bemászhatnék a fejébe, hogy lássam, mi folyik ott!
Emlékszik vajon a karambol előtti utolsó pillanatokra? Tudja,
hogy a lánya meghalt? Elképzelem, ahogy felé nyújtja a kezét
félhalott állapotából, könyörögve az orvosoknak, hogy
kapcsolják ki a gépeket.
Nagy baleset volt, az egyik legcsúnyább tömeges karambol
autópályán az elmúlt húsz évben. Több mint harminc ember
halt vagy sérült meg, és a sebesültek a környék kórházaiba
kerültek. Nickyt helikopterrel szállították el a helyszínről, és egy
specialistákból álló csoport vette kezelésbe; engem mentőbe
tettek, és máshova vittek. Fejsérülésem volt, amit az orvosok
megfigyelés alatt tartottak, több bordám eltörött, több helyen
felszakadt a bőröm, zúzódásaim lettek, a törött csuklómat pedig
meg kellett műteni. Fizikailag még így is könnyen megúsztam.
Mentálisan már nem annyira. A rendőrség felkeresett, és
felvette a vallomásomat. Soha nem fogom elfelejteni a rendőr
arcát, amikor megmondtam neki, hogy volt egy kislány is a
kocsinkban.
A harmadik napon meglátogatott Hayley. Évek óta nem
láttam úgy, hogy ne legyen rajta vagy egy tonna smink.
Furcsamód nagyon hasonlított arra a tizenegy éves kislányra,
akivel egykor együtt bolondoztunk – még mindig szeplős volt az
orra, a szeme kicsi, a szemöldöke pedig kócos.
–  Van valami hír? – kérdeztem, mihelyt az ágyhoz ért.
Végigmért, és felső ajka undorodva legörbült, amikor rájött,
hogy viszonylag könnyű sérülésekkel megúsztam.
 –  Nincs semmi változás. Bármelyik pillanatban felébredhet,
vagy éppen soha, de soha nem fog felébredni. – A szeme
könnybe lábadt, de aztán szívott egyet az orrán. – Nem adjuk fel
a reményt. Folyton beszélünk hozzá, felolvassuk neki az
újságot, lejátsszuk a kedvenc zenéjét. Eddig nem reagált, de
biztos vagyok benne, hogy még mindig ott van valahol.
Kinyújtottam az ép karomat, és megmarkoltam a kezét.
– Annyira sajnálom, Hayley.
–  Nem mintha élni akarna, ha tudna Emilyről – folytatta a
barátnőm, és a hangja megtört. – Azt kívánná, bárcsak ő is
odaveszett volna a lángokban vele együtt. Szegény kicsikém!
Eggyel több angyal lett a mennyben…
– Tudom. Elviselhetetlen a tudat.
Hayley ekkor elővett egy papírzsebkendőt, és kifújta az orrát.
– Ez nem fair. Hogyhogy te ki tudtál jutni, de ő nem?
Magamban összerezzentem erre. Szóval ez volt a lényeg.
Hayley mérges volt, mert a saját húsa és vére szenvedett, de én,
a kívülálló, megúsztam.
–  Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Eszméletlen voltam.
Valaki kirángatott a kocsiból. Talán Emilyhez nem fértek hozzá.
Minden szörnyen zavaros volt; a rendőrség most próbálja a
vallomásokat felvenni. A baleseti nyomozók most rostálják át…
–  Ez egyszerűen túl sok, tudod? – szakított félbe. – A család
összetört. Ez mind Natasha hibája… ha ő nem jött volna és nem
tesz tönkre mindent… – Hayley a nedves zsebkendőt a
ruhaujjába tömte. – Hát, remélem, most már elégedett!
–  Hayley! Gonoszság ilyet mondani – feleltem. – Most
veszítette el a lányát, az isten szerelmére! Tudom, hogy fel vagy
dúlva, és megértem. Mind azok vagyunk, de ne már…
Hosszú, terhes csend következett.
– Nicky elmondta, hogy újra összejöttetek – szipogta Hayley. –
Azt is elárulta, hogy mind Kanadába mentek. Nagyon örültem
ennek, miattad. Megérdemelted, ennyi várakozás után.
–  Nem érdemeltem semmit – motyogtam, de ő rám se
bagózott, a figyelme tágas bőrtáskájának tartalmára
összpontosult. Elővett egy kis borítékot, és átnyújtotta nekem,
de én fél kézzel nem tudtam kinyitni, ezért neki kellett
megtennie helyettem.
–  Ezt Ethan keresztelőjén csináltam, emlékszel? – tartott fel
egy fényképet. – Rólad, Nickyről és a kis Emilyről. Nézd csak
meg hármatokat! Olyan tökéletesek vagytok együtt, mint egy
igazi család. – Megpróbáltam köszönetképpen elmosolyodni, de
belül hányingerem támadt. Hayley letette mellém a képet az
éjjeliszekrényre. – Arra gondoltam, hogy nem lehet sok fotótok
hármatokról, ezért ezt külön kinyomtattam.
Nagyot nyeltem, amikor eszembe jutott az a nap. Hayley
direkt csinálta a képet, hogy felhúzza Natashát. Valójában az
egész keresztelő azt a célt szolgálta, hogy a lehető
legkellemetlenebbül érezze magát, és a trükk bevált.
Nickyvel ekkor már jó ideje folyt a viszony, bár én soha nem
éreztem viszonynak, sokkal inkább a normális dolgokhoz való
visszatérésnek. Hayley tudta, hogy ismét összejöttünk, és fel
volt dobva. De azt akarta, hogy Nicky azonnal hagyja el
Natashát, és nem tudta megérteni, hogy a bátyja miért húzza az
időt. Én élveztem a titkos szexuális együttléteinket övező
izgalmat, és ezt azzal indokoltam, hogy én csak ugyanazt
teszem Natashával, mint amit ő tett velem. De utáltam, hogy
Nicky éjjel hozzá megy haza. Időnként úrrá lett rajtam az
elkeseredés, és csúnyán viselkedtem. Nicky dühös lett, amikor
engedély nélkül mentem be a házba, ahol Natasha részegen
talált rám. Azt hiszem, Nicky akkor jött rá, hogy nem tudom – és
nem is fogom – örökre játszani a szegény, eltaszított volt feleség
szerepét.
Hayley folyton azért nyaggatta, hogy hagyja el Natashát, de ő
mindig azt mondogatta nekünk, hogy legyünk türelmesek. Arról
beszélt, hogy van terve, de ahhoz idő kell, és gondosan kell
kivitelezni. Bíznunk kellett benne. Soha nem beszélt nyíltan
Natasha meggyilkolásáról, igazából soha nem mondta ki ezt
hangosan. Amikor erről a témáról beszélgettünk, olyan
homályos kifejezéseket használt, mint „megszabadulni tőle” és
„végleges megoldás”, én pedig úgy tettem, mintha valami mást
értene alatta – hogy maffia stílusban olyan ajánlatot tesz majd
Natashának, amit ő nem utasíthat vissza. Hogy megpróbálja
lefizetni egy jókora summával, hogy megfenyegeti,
megsemmisíti a bíróságon, meg ilyesmi. A valóság csak akkor
lett világos előttem, amikor lelépett Emilyvel, és akkor már késő
volt lebeszélni róla.
De csak magamat áltatom. Az igazság az, hogy annyira bele
voltam habarodva a közös jövő ábrándképébe, hogy nem is
akartam lebeszélni róla. Csak látni nem akartam, hogy csinálja.
Hayley-nek fogalma sem volt róla, mit tervez a bátyja, de ha
Nicky elmondta volna neki, valószínűleg felajánlja, hogy ő viszi
be a gyilkos csapást.
–  Mikor engednek ki? – kérdezte Hayley, megszakítva
zaklatott gondolataimat. – Úgy értem, látszólag jól vagy…
– A következő pár napban. Előbb még el akarnak küldeni egy
pszichológushoz.
Erre a szemét forgatta.
–  Oké, akkor gyere, és látogasd meg Nickyt, amint lehet!
Igyekszünk éjjel-nappal ott lenni vele. Neked is a betegágyánál
lenne a helyed, Jen. Szükségünk van rád! Nickynek is szüksége
van rád! Lehet, hogy csak annyi kell neki, hogy felébredjen,
hogy hallja a hangodat.
– Hát hogyne – hazudtam. – Ott leszek.
Szinte azóta, hogy az eszemet tudom, a Warrington család
mindig a biztonságot és a családi tűzhely melegét nyújtotta
nekem, de most azt éreztem, ahogy ez a kapcsolat szétbomlik,
akár egy hosszú, kötött sál. Soha nem mondhattam el Hayley-
nek, hogy elárultam a bátyját; hogy arra készültem, átadom
Emilyt Natashának. Ahhoz túl jól ismertem. Hűséges barátnő,
de ha valaki keresztbe tesz neki, azon szörnyű bosszút áll. Az
erőszak a vérében van.
Még maradt néhány percig, aztán azt mondta, vissza kell
mennie a bátyjához. Amint elment, felkaptam a fényképet, és a
fogammal letéptem róla Nickyt. Eldöntöttem, hogy örökre
megtartom ezt a fotót, hogy emlékeztessen arra, amit tettem.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Most

NATASHA

A tenger ma reggel szokatlanul nyugodt, és a part üres,

leszámítva néhány kutyasétáltatót és egy egészen a víz mellett
kocogó futót. Én a sétányon lépkedek, a tüdőmbe szívom a
kellemes levegőt, szememet a távoli láthatárra és az öböl
kanyarulatánál kiugró földnyelvre tapasztom. Céltudatosan
haladok, ez nem egy séta. A Lorenzo’sban, egy olasz stílusú
kávézóban dolgozom, ami a tengerparti házikók két sora közé
ékelődik. Kötetlen idejű szerződéssel dolgozom, de annyit
dolgozhatok, amennyit csak akarok, és rugalmasak, ha szünetre
van szükségem, így nem panaszkodom.
Soha nem gondoltam volna, hogy újra szükségem lesz a
baristaképességeimre, de lenyűgöztem őket velük az interjún.
Amikor nincs forgalom, megengedik, hogy gyakoroljam a
kávéhabra rajzolást. Lorenzo be akart nevezni a bournemouthi
baristabajnokságra, és bepöccent, amikor nemet mondtam rá.
Gondolom, jót tett volna a kávézó ismertségének, de nem
mertem megkockáztatni, hogy valaki felismeri az arcomat a
közösségi médiában, noha manapság már elég másképp festek.
Levágattam a hajamat, és élénk gesztenyebarnára festettem.
És amióta a kávézóban dolgozom, felszedtem pár kilót, amitől
telt lett az arcom. De a legjobb álruha manapság a
névváltoztatás. Visszatértem a leánykori nevemhez, ami
szerencsére Smith. Ennél tucatabb és lenyomozhatatlanabb
nevet keresve sem lehet találni. Megnéztem a neten, hogy
melyek voltak a legnépszerűbb női keresztnevek a születésem
évében, és a Sarah-t választottam. Nem szeretem, de hát a
Natasháért sem rajongtam igazán, szóval elmegy. Bármit
megteszek, ami ahhoz kell, hogy ne találjanak rám.
Én érek be elsőként a munkába. Lorenzo még nem bízza rám
a kulcsokat, ezért leülök a partra levezető betonlépcsőre, és
magamba szívom a látványt. Egy emlék merül fel a part láttán.
Amikor először vittem ki Emilyt a fövenyre, és figyeltem,
hogyan derül fel apró arca a csodálkozástól, ahogy a lába
belesüpped a puha homokba. Az nem ilyen strand volt – durva
sárga homokkal, ami a felszín alatt hideg és nyirkos –, az maga
volt a paradicsom.
Észak-Szardínián nyaraltunk. Szeptember végén az idő ott
kellemesen meleg, nem túl forró egy kisbabának, Nick pedig
kibérelt egy gyönyörű villát vagy száz méterre a parttól. A fehér
homok kilométereken át terült el, amit néhol sziklás
kiszögellések törtek meg, és amelyek úgy csillogtak a
napsütésben, mint összetört igazgyöngy. A tenger nagyon sekély
volt – jó sokáig kellett befelé gázolni, mire rendesen úszni
lehetett. A színe lélegzetelállító türkiz. Még soha nem láttam
ehhez fogható szépséget korábban; valószerűtlennek tűnt.
Emily alig múlt egyéves, még járni is alig tudott. Pacsáltunk a
lábával a vízben, de nem bizonyult valami lelkesnek.
Szívesebben üldögélt, és figyelte, ahogy a lábujjai eltűnnek a
száraz homokszemcsék között. Nick próbált homokvárat építeni
neki, de az alakzatok összeomlottak.
– Bocs, hogy megvárattalak, kedvesem – szólal meg ekkor egy
hang. Lorenzo az. Gyerekkora óta él az Egyesült Királyságban,
de még mindig van egy halvány olasz akcentusa. Az emberek
szerint csak a hatás kedvéért csinálja. A hatvanas éveiben jár,
alacsony, hordómellkasú. Vastag, hullámos, ősz haja és jókora
bajusza van, amit olyan régóta hord, hogy azóta ismét divatba
jött.
Felhúzza a redőnyöket, én pedig egyenesen a pulthoz megyek.
Tegnap mindent rendesen megpucoltunk, mielőtt
hazamentünk, így nincs sok tennivaló, csak be kell kapcsolnom
a gépet, és megvárnom, amíg a víz eléri a megfelelő
hőmérsékletet. Megnézem a készletet, és a baktériumölő
sprével még egyszer átfújom a munkaállomást. A
nyaralóidőszaknak vége, és minden jelentősen csendesebb lett.
Lorenzo elengedte a nyári személyzetet, csak néhányunkat
tartott meg a hétköznap betévedő kuncsaftok kedvéért. A
hétvégék még mindig mozgalmasak, de ezeket a műszakokat
diákok kapják, és Lorenzo nem kéri tőlem, hogy dolgozzak,
hacsak nincs valami válság.
Fél nyolc van. Van néhány törzsvendégünk, aki minden reggel
ugyanakkor ugrik be és kéri ki az elviteles kávéját útban a
munkába, vagy leül a kedvenc helyére az ablak mellé
olvasgatni. Tizenegy körül többnyire nyugdíjas párokat meg
kisebb anyukacsoportokat látunk; utóbbiak ilyenkor
találkoznak, míg a srácaik iskolában vannak. A kávézó túl
messze van a városközponttól, hogy idevonzza az üzleti életben
dolgozókat, de még így is elfogadható forgalmat bonyolítunk
ebédidőben, aztán következik egy hosszú szünet a délutáni
teaidőig, amikor ismét megjelennek a nyugdíjasok. A kávé és
tiramisu a Lorenzo’sban egyfajta hagyomány. A légkör ennél
jobban nem is különbözhetne a shoreditchi kávézótól, de tetszik
itt nekem. Megérkeznek a munkatársaim – Artur és Marek a
konyhán dolgozik, Jolanta pedig az asztaloknál szolgál fel.
Mindnyájan lengyelek, így természetesen az anyanyelvükön
beszélgetnek egymással. Lorenzo igyekszik rávenni őket arra,
hogy angolul beszéljenek, mert arra gyanakszik, hogy rá
panaszkodnak. Én nem avatkozom bele. Keményen dolgoznak,
és nekem soha nem panaszkodnak.
Kiszolgálom a kora délelőtti csúcsot – már amennyiben ez
annak nevezhető –, aztán főzök magamnak egy flat white-ot, és
az ablakhoz viszem. Szórakozottan nézem egy óceánjáró
aprócska alakját, ahogy átszeli a láthatárt, amikor meglátom őt,
ahogy a sétányon a kávézó felé tart. A forró bögre kicsúszik az
ujjaim közül, és éppen csak el tudom kapni, mielőtt a padlóra
zuhanna.
Mi a francot keres itt?
Visszaszaladok a pulthoz, áthajolok felette, és bekiabálok.
– Lorenzo? – Máris megjelenik aprócska, irodával egybekötött
raktára küszöbén, egy halom irattal a kezében.
– Mi a baj?
–  Én… ööö… épp az imént láttam meg valakit, akivel
beszélnem kell.
– Szünetet akarsz? Mennyit? Tizenöt percet?
–  Talán egy kicsivel többet. Majd nem veszem ki az ebédnél.
Ez így jó lesz?
Az üres asztalok felé int.
– Mit gondolsz?
Az ajtó kinyílik, és ő belép, majd óvatosan körülnéz. Az arca
megnyugszik, amikor meglát. Gyorsan odalépek hozzá, és
megölelem.
– Ne felejtsd el, hogy Sarah vagyok! – suttogom oda, miközben
magamhoz szorítom. Bólint, aztán mesterkélt nevetéssel válunk
szét, úgy téve, mintha régi barátok lennénk, akik véletlenül
botlottak egymásba. Odavezetem a túlsó sarokban álló
asztalhoz, távolabb a pulttól és Lorenzo kíváncsi fülétől. – Hogy
a fenébe találtál meg? – kérdem.
–  Elmentem a lakásodra. Anyukád nem volt hajlandó
beengedni. Mondtam, hogy kint megvárom, amíg hazajössz,
erre elárulta, hol dolgozol.
Előveszem a telefonom a farmerem hátsó zsebéből. Lorenzo
ragaszkodik hozzá, hogy némítsuk le őket a műszak alatt.
Valóban jött egy SMS anyutól, meg három nem fogadott hívás.
– Miért vagy itt? Azt hittem, megegyeztünk…
– Tudom, és sajnálom, de el kellett jönnöm!
Az arcom elsötétül.
 – Történt valami?
– Talán. Nem tudom. Ez egy hosszú történet…
– Hozok innivalót. Mit szeretnél?
–  Egy chai latte tökéletes lenne. Ha van nálatok. – Idegesen
leül.
Visszamegyek a pulthoz, ahol Jolanta ketchupos tasakokat tölt
az ebédidőben használt ételizesítőkbe.
–  Szeretnéd, hogy én csináljam? – tudakolja. Igyekszem
megismertetni a baristák művészetével, és mindig lelkesen
próbálgatja új képességeit.
–  Nem bánod? Csodás lenne. – Leadom a rendelést, majd
visszatérek az asztalhoz.
Jen sóhajtva fordít hátat a kilátásnak.
– Milyen fantasztikus egy ilyen helyen dolgozni – szólal meg. –
Olyan gyönyörű!
–  Ez csak egy kávézó. De igen, lehetne rosszabb is. Azért
jöttem ide, hogy anyu kedvére tegyek, de mostanra én is
megszerettem.
–  Olyan döbbentnek tűnt, amikor ma reggel megjelentem
nála. Sajnálom, de nem volt időm üzenetet küldeni. Amint
lehetett, jöttem.
–  Mi történt, Jen? Halálra rémítesz. Az isten szerelmére,
mondd már!
Nagy levegőt vesz.
– Sam rám talált.
– Sam? – A név belém hasít. – De… de hogyhogy?
–  Nem tudom. Azt hittem, hogy a leghétköznapibb,
legjelentéktelenebb angol kisvárost választottam, ahol
elrejtőzhetek, de kiderült, hogy ott nőtt fel. Hajléktalan, vagy
úgy tesz, mintha az lenne. Véletlenül találkoztunk, legalábbis
azt hiszem, véletlen volt, de már nem is tudom. Folyton ezen
töröm a fejemet, ahogy megpróbálok rájönni. Tegnap este
kérdőre vont. Látszólag nem tudott a balesetről. Elmondtam
neki, hogy mi történt, és úgy tűnt, hogy őszintén meglepődött.
De minél többet agyalok rajta… talán az egész csak színjáték
volt.
Sam. Beugrik róla egy kép, ahogy a kocsifeljárón szaladgál,
kezében egy képzeletbeli tűzoltófecskendővel. Emily
torkaszakadtából nínózik, és viháncolva nevet, amikor Sam
felemeli, és azt játsszák, mintha megmentenének egy „miaú”-t a
liliomfáról.
–  Még mindig nem vergődtem zöld ágra Samet illetően –
mondom. – Olyan kedves srác volt, és amikor kérdőre vontam,
megesküdött, hogy semmi köze az egészhez. De… soha nem
tudhatod, igaz? Az emberek folyton hazudoznak.
Jen bűntudatosan lesüti a szemét.
Elképesztően rossz időzítéssel érkezik Jolanta, és hozza az
italainkat. Tartjuk a szánkat, amíg ő leteszi azokat az asztalra.
–  Cukrot? – kérdezi, és olvas a testbeszédünkből. Ami
szorongást, sürgetést, összeesküvést sugall.
–  Nem, nekem jó így, kösz – válaszolja Jen, és Jolanta
visszavonul… hogy aztán minden bizonnyal rólam
pletykálkodjon a konyhában.
– Van valami hír Nickről? – kérdezem, amint hallótávolságon
kívül ér. Rettegek attól, hogy felébred, és eszébe jut, mit látott
aznap. Még mindig előttem van a megrökönyödött képe, ahogy
kinéz az utasoldali ablakon; még mindig érzem, ahogy
gyűlölködve farkasszemet nézünk.
– Nem tudom, hogy van – közli Jen rosszkedvűen. – Épp ez itt
a baj: nincs módunk ellenőrizni. Nem akarok érdeklődni, és
amúgy sem hiszem, hogy a kórház elárulná nekem.
– Nem, én sem hiszem, hogy megtennék…
Jen hallgat egy sort, hogy belekortyoljon a chai lattéjába.
–  Talán te felhívhatnád őket. Jogilag még mindig te vagy a
legközelebbi hozzátartozója.
Megborzongok a gondolattól.
–  Nem merem. Lehet, hogy igazolnom kellene magam,
megadnom az elérhetőségemet…
Egy darabig csendben ülünk, saját gondolataink csapdájában.
Bosszús vagyok Jenre, amiért idejött. A minimumra
csökkentettük a kommunikációt, bár mindkettőnknek új
személyazonossága van. Nincs e-mailezés, nincs telefonálás,
nincs üzengetés. Postán értesítjük egymást, ha esetleg változik a
lakcímünk, de ettől eltekintve semmi közünk egymáshoz. Ez így
a legbiztonságosabb.
–  Attól tartok, Sam keres téged – szólal meg végül Jen. –
Érthető módon azt hiszi, hogy halálos ellenségek vagyunk. Azt
hiszi, hogy előled bujkálok, és ő akar lenni a hős, aki
megbosszul téged.
A homlokomat ráncolva meredek rá.
– Ezt hogy érted? A hős, aki megbosszul?
 – Csak egy szavadba kerül, és megöl engem, ezt mondta.
Erre kiköpöm a habos tejet a számból.
– Hogy mi?!
–  Jóvá akarja tenni, amit elrontott. Azt hiszi, minden miatta
történt. Persze én nem mondtam neki semmit, de gondoltam,
jobb lesz, ha figyelmeztetlek, hogy esetleg megpróbál felkutatni
téged.
–  De ugye nem követett ide? Az isten szerelmére, Jen…
sajnálom, Anna.
–  Nem, biztos vagyok benne, hogy nem követett. Nagyon
vigyáztam. De amúgy is, egy percre sem jutna eszébe, hogy pont
én vezetem el őt hozzád. Senki sem tudja, hogy kapcsolatban
állunk egymással.
–  De mi van, ha Nicky felébredt, és ő küldte Samet, hogy
keressem meg minket? – tudakolom.
– Hayley miatt jobban aggódom – feleli Jen. – Dühös volt rám,
amiért nem látogattam meg Nickyt, és gyanakodott, merthogy
mindkettőnket elnyelt a föld. Nem tudom, de van egy olyan
érzésem, hogy tudja, mi ketten összejátszottunk, hogy valahogy
rájött erre. Biztos vagyok benne, hogy engem hibáztat a
balesetért. Úgy értem, hogy a sok szöveg arról, hogy a kocsim
kisodródott a sávból… Ő nem éri be annyival, hogy a rendőrség
szerint valószínűleg műszaki hiba okozta a karambolt.
Nem, Nick hibája volt, gondolom. El akarta venni tőled a
kormányt. Legalábbis ez az én változatom a történtekről. Nick
meglátott engem, és rájött, hogy Jen elárulta. De ezt nem
mondhatom el neki, mert tudom, hogy akkor magát fogja
hibáztatni a halálesetekért és a sérültekért. Örülök, hogy nem
emlékszik azokra az utolsó pillanatokra. Ez így a legjobb.
Visszafojtja a könnyeit.
–  Nem tudom, hogy hová menjek, vagy most mihez kezdjek.
Többé már nem tudok semmit. Úgy érzem, hogy eljutottam az
út végére.
– Ne mondd ezt! – A karjára teszem a kezem.
–  Szerintem talán jobb lenne elhagynod Bournemoutht,
biztos, ami biztos.
–  Nem akarok elköltözni – mondom. – Nem lenne igazságos
anyuval szemben. Csodálatos volt, az elmúlt évet nem tudtam
volna átvészelni nélküle. Kiszakítottam az otthonából,
elszakítottam az összes barátjától… Régen állandóan
vitatkoztunk, de mostanra nagyon közel kerültünk egymáshoz.
–  Örülök neki. Jó, hogy szépen boldogulsz, tekintettel arra,
min mentél keresztül.
Alaposan végigmérem. Mindaz a máz, ami Jen volt, lekopott
róla, és kibukkan alóla a lecsupaszított, nyers hús.
– És mi a helyzet veled?
–  Nem hiszem, hogy tovább bírnám. – Az ujjaival babrál. –
Próbálkoztam pszichológussal, de nem voltam őszinte vele, így
aztán, minő meglepetés, nem is működött. Aztán
megismerkedtem ezzel a sráccal… igazán kedves volt. Kicsit
unalmas, de jó értelemben. Állhatatos. Aranyszívű. – A hangja
kezd megbicsaklani. – De már vége, szakítottam vele. Nem
érdemeltem meg olyasvalakit, mint ő. Nem mondtam el neki a
teljes igazságot, de elmeséltem a balesetet. Hogy milyen
bűnösnek érzem magam. Chris keresztény. Folyton a
megbocsátásról beszélt, de nem érdekel, ki mit mond, bizonyos
dolgokat nem lehet megbocsájtani, egyszerűen nem lehet. És én
nem hiszek Istenben, akkor meg mit számít? Nem segíthet
rajtam. Nekem nem az ő megbocsátására van szükségem.
– Én megbocsátok – fogom meg a kezét. – Ezt megmondtam az
utolsó találkozásunkkor, és komolyan gondoltam. Saját
magadnak kell megbocsátanod.
–  Nem értem, hogyan vagy képes rám nézni, nemhogy
megérinteni.
A fájdalma szinte látható. Belevésődött az arcába, görbülő
ujjaiba, erősen megsüppedt vállába. Nem tudom elviselni a
látványt. Kérlek, ne tedd ezt velem, Jen, kérlek, ne!
– Mindannyiunknak tovább kell lépnünk – mondom.
–  Próbáltam és próbáltam, de képtelen vagyok rá! Nem
számít, hova megyek, vagy mit teszek, ezt mindig magammal
viszem, soha nem leszek képes elengedni.
– Nehéz, de nincs más választás.
– De igen. Véget vethetek neki!
Erősebben markolom a kezét.
– Ne, ne, ne beszélj így! Neked tilos…
– Ezt a legkönnyebb megtenni a világon, ha az ember tényleg
komolyan gondolja.
Elnéz a tenger felé, mintha elképzelné, hogy belegázol a
hideg, szürke mélységbe. Megértem a kísértést. Volt, amikor én
sem tudtam kikelni az ágyból, nem tudtam enni, senkivel nem
tudtam beszélni, csak anyuval. Én többször gondoltam arra,
hogy véget vetek neki, de én a tablettákat választottam volna,
nem a fulladásos halált. Nem tudtam volna szavatolni, hogy
amint a víz elkezd a tüdőmbe ömleni, nem állnék ellen.
Bármilyen szörnyűségeket tett is Jen, nem engedhetem, hogy
kioltsa a saját életét. Meg kell állítanom.
Lorenzo áll a pult mögött, és megpróbálja elkapni a
tekintetemet.
– Nézz rám! – mondom halkan, és addig simogatom Jen kezét,
amíg ismét rám néz. – Ne csinálj semmi hülyeséget… ígérd meg!
– Bocsánatkérően bólintok a főnök felé, aki felhúzza a
szemöldökét, és megütögeti az óráját.
– Megígérem.
Egy pillanatig sem hiszek neki, de megkérdezem, hol lakik.
–  Egy szállodában – feleli remegő hangon. – Alum Chine
mellett.
–  Jól van. Most azt szeretném, ha visszamennél oda, és
pihennél. Úgy nézel ki, mint aki egy hete nem aludt. Nekem
most muszáj folytatnom a munkát, de háromkor végzek.
Találkozzunk a parton, ott, a lépcsőknél! Elmegyünk sétálni, és
beszélgetünk még, jó? Ígérd meg, hogy eljössz.
– Igen, eljövök. Köszönöm, olyan kedves vagy, túl kedves…
Felállok, és összeszedem a koszos bögréinket.
– Csak légy ott! Három órakor.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Most

JENNIFER

Valahogy visszavergődök az olcsó és nem annyira vidám

szállodámba, a merész mintájú szőnyegekkel, amelyeken nem
látszanak a foltok, a lakkozott fenyővel és az összes szabad
falfelületen található laminált feliratokkal. Még a vonaton
foglaltam le a szobát, idefelé jövet; nem tűnt túl rossznak a
telefonomon látott képeken, de hát a könnyeim fátylán át
néztem. Még most is bőgök, a franc vigye el! A táskámban
turkálok zsebkendőt keresve, és megpaskolom vele az arcomat,
amíg a recepciós másfele néz.
A számítógépén kopácsol, mintha észre sem venne, noha
nyilván tudja, hogy okkal állok a pultnál. A szobám kulcsa
szinte karnyújtásnyira van. De ha jobban belegondolok, most a
legkevésbé sem szeretnék bemenni. Nagyon szűk kétágyas
szoba, és minden bizonnyal a konyha felett van, mert
krumplizsírszagot áraszt. Amire igazán vágyom, az egy ital.
– Nyitva van a bár? – kérdezem.
–  Este tizenegyig – feleli a nő, fel sem nézve a monitorról. –
Közvetlenül maga mögött, a felvonók mellett.
Követem az útmutatást, és egy szomorkás, tátongó lyukhoz
hasonló teremben találom magam, ahol elszórva állnak a zöld
kárpitú, alacsony, párnás karosszékek, meg az alacsony
faasztalok, amiknek a felülete karcos, és pohárlenyomatok
körei látszódnak rajtuk. A bútorok úgy néznek ki, mintha akkor
dobálták volna le őket egy teherautóról, és találomra szórták
volna szét. A szemközti falon egy hatalmas tükör van, ami
megduplázza a gyászos hatást. Fényfüzéreket aggattak fel a bár
mögött, és a nyolcvanas évek popzenéje bömböl a
hangszórókból, pedig nappal van, és senki más nincs itt.
Ötvenedik születésnapra tartott bulik és ezüstlakodalmak
jutnak ezembe róla. Középkorú hölgyek, akik becsiccsentenek a
proseccótól, és tapizni kezdik a pincéreket.
– Egy dupla gin-tonikot kérek – mondom a srácnak a bárpult
mögött. – Felírná a számlámra? 212-es szoba.
–  Kiviszem – feleli, és int, hogy keressek magamnak egy
ülőhelyet. A hátsó ablakhoz megyek, remélve, hogy innen
látszik egy kis szelet a tengerből a dombgerincen túl, de
épületek takarják a kilátást. Van egy kis szabadtéri medence,
amit télen kék ponyva fed, és vagy egy tucat fehér, műanyag
napozóágy áll halomban az öltözőkabinok sorának támasztva.
A lekövezett terület másik fele egy lapos tetős betoldás a
hatvanas évekből, ahol a kinézete alapján önkiszolgáló
apartmanok kaptak helyet. A festék hámlik az ablakkeretekről,
és a kőlapok közti repedésekből moha nő. A szürkés fényben az
egész szörnyen lehangoltnak tűnik. Azt hiszem, kicsit olyan,
mint én.
A pincér, egy kedves, szőke fiú, kelet-európai akcentussal,
megérkezik, és leteszi elém a gin-tonikot. Aláírom a szobának
kiállított számlát egy megrágott golyóstollal. A fiú túl sok jeget
tett az italomba, de nem szólok semmit. Leülök egy asztalhoz,
az ablak mellé, és azelőtt ledöntöm a szeszt, hogy a
jégkockáknak idejük lenne megolvadni. Aztán intek a srácnak,
hogy töltse újra.
– Megint a szoba számlájára? – kérdezi.
– Úgy bizony.
Kihozza az italt. Ezúttal kapok egy kis tálka állott sajtot és
hagymakarikát. Nem hiszem, hogy ez a bevett gyakorlat. Azt
hiszem, ezzel céloz valamire.
Amikor megrendelem a harmadik gint, megpróbál rávenni,
hogy ebédeljek valamit, és a pizzát ajánlja, bizonygatva, hogy
házi készítésű. Nemet mondok. Érzem, hogy aggódik miattam,
ugyanúgy, ahogy az anyja miatt is aggódna, ha egyedül
becsiccsentene egy mélabús tengerparti szállodában egy
októberi szerda délelőtt. Édes gyerek; nem akarom zavarba
hozni. Úgy döntök, hogy felviszem a poharat a szobámba, a
kabátom alá rejtve, míg a felvonóra várok.
 
 
A hálószoba nem piszkos, ezt meg kell adnom. A szobalány már
járt bent, és bevetette az ágyat. Elrendezte a törölközőimet. A
nedves kilépőt rátette a kád szélére. Kiürítette a kukát. Hagyott
itt egy tartalék fogmosóbögrét, celofánba csomagolva.
 A gines poharamat lerakom az éjjeliszekrényemre, leülök az
ágy szélére, és felteszem a lábam. A gerincem nekinyomódik a
mahagóni bevonatú fejtámlának, és odahúzok egy párnát, hogy
enyhítsek a kényelmetlenségen. Tegnap este nem aludtam, és
ahogy az alkohol bekerül az ereimbe, érzem, hogy már
szédelgek. Örülök, hogy láttam Natashát, bár a végén kicsit
hülyét csináltam magamból. Öngyilkossággal fenyegetőztem.
Mintha lenne hozzá bátorságom… a számban megforgatom a
maradék gint, ami úgy égeti az ínyemet, akár a szájvíz.
Natasha csodálatos nő. Mennyire összeszedett, mennyire
nagylelkű! Miért nem gyűlöl azért, amit tettem? Nem értem. A
megbocsátásától csak rosszabbul érzem magam, mert tudom,
hogy ha én lennék az ő helyében, én soha nem bocsátanék meg.
Vért akarnék ontani.
Behunyom a szemem, és ahogy a gin az üres gyomromban
lötykölődik, eszembe jut az utolsó alkalom, amikor láttam őt, a
mait leszámítva. Úgy hat héttel a baleset után történt, de az is
lehet, hogy két hónapra rá. Visszamentem a lakásomba, hogy
összepakoljak a költözéshez. A nappali tele volt dobozokkal és
buborékfóliával, én pedig a földön ültem könnyek között:
minden dísztárgy, minden képkeret, minden könyv, amit
felvettem, mintha egy sztorit próbált volna elmesélni. Nem
tudtam, hova megyek, csak annyit, hogy a hét végére ki kell
költöznöm. A legtöbb doboz egy raktárba került.
A kapucsengőt kétszer is megnyomták. Talpra kecmeregtem,
és egy pohár sauvignon blanc-nal a kezemben átmentem a
kaputelefonhoz. Natasha arcát pillantottam meg a képernyőn, a
kamera belátást engedett az orrlyukába, ahogy felfelé sandított,
mint a levegőt szimatoló vakondok. Meghűlt bennem a vér.
Vajon mit akarhat?
– Natasha?
– Helló, Jen! Beszélhetünk?
–  Hogyne. Persze… – Beengedtem, lenyomva a gombot, és
közben kiittam a poharamat, amit aztán a konyhai mosogató
mellé tettem, amíg vártam, hogy felérjen az emeletre. Szinte
folyton ittam azóta, hogy kiengedtek a kórházból. A szesz
egyszerre tompította a gondolataimat és büntetett. Azt
gondoltam, pont erre van szükségem.
Kinyitottam az ajtót, és megálltam a küszöbön, ahogy Natasha
elindult felém a folyosón. Nagyon sápadtnak tűnt, és lefogyott.
Szürke árnyékok húzódtak a szeme alatt.
–  Gyere be! – mondtam. Követett az előszobába, aztán be a
nappaliba. A szemöldöke felugrott a frufruja alá, amikor
meglátta a káoszt.
– Kiköltözöl – állapította meg.
– Aha. Nem tudom fizetni a bérleti díjat.
A homlokát ráncolta.
– De én azt hittem, hogy a te tulajdonod. Azt hittem, hogy Nick
megvette neked a válás részeként.
– Nincs ilyen szerencsém – feleltem. – Ez csak egy bérlemény.
Nick erre szánt számlájáról pedig elfogyott a pénz, a bank
leállította a kifizetéseimet. Mint emlékszel rá, otthagyta a
munkáját, így nem kap se táppénzt, se semmit. Teljesen
leégtem.
 – Ismerem az érzést – közölte. – Beadhattam volna az igényt,
hogy én legyek a képviselője, legalábbis a lakossági tanácsadó
szerint… akkor kerül erre sor, amikor valaki kómába esik, és
nincs előzetes ügyvédi meghatalmazás az esetre. De nem
voltam hajlandó. A szülei tudják, hogy elhidegültünk,
megtámadták volna az igényemet. Csak rendezzék el ők a
káoszt, engem nem érdekel. Kapják csak meg Nick pénzét, és
menjenek a francba!
–  Ha jól sejtem, Hayley vette át Nicky ügyeinek irányítását –
mondtam. – Kérsz egy bögre teát? – Megrázta a fejét. – Van egy
bontott üveg sauvignon blanc-om, ha inkább azt szeretnéd.
Remek lenne, ha nem egyedül kellene meginnom az egészet.
–  Akkor gyerünk! – Félrerakott egy könyvkupacot, és leült a
kanapéra.
Én belekotortam az egyik dobozba, és előhalásztam egy
poharat, kicsomagoltam, és leöblítettem a csap alatt, mielőtt
jócskán megtöltöttem borral. Miért jött ide Natasha? Nem úgy
festett, mint aki mindjárt kést ránt; valójában rendkívül
nyugodtnak tűnt. De a kinézet megtévesztő is lehet.
Felemeltem a saját poharamat, és csurig rátöltöttem.
–  Nem voltál ott Emily bírósági vizsgálatánál, amikor
megállapították a halál okát – jegyeztem meg.
Megborzongott, miközben ivott.
– Nem tudtam volna elviselni. Anyu ment el helyettem.
–  Igen, mintha láttam volna valakit, aki hasonlít rád: ő
lehetett a mamád. Ugyanaz a kék szempár.
Natasha bólintott.
 –  Örülök, hogy nem maradt semmi a lányomból, amit el
lehetett temetni. Nem bírtam volna ki egy temetést. Nick
családjával semmiképp. Eleget harcoltunk miatta.
–  Nem mentél el a megemlékezésre sem? – Én magam nem
voltam ott, de azt hallottam, hogy nagyon felvágós, megható
esemény volt.
Erre az arca megvető grimaszba torzult, ugyanúgy, ahogy
Emilyé szokott, amikor megpróbáltam rávenni, hogy valami
olyat egyen, amit nem szeretett.
– Nem, anyuval megvolt a saját dolgunk.
Eszembe jutottak a baleset utáni borzalmas napok. Az
internetet elárasztották a felvételek a felrobbanó járművekről
és a lángoló pokolról, a hamut vödrökbe lapátoló rendőrökről.
Ilyet még egyik készenléti szolgálat emberei sem láttak. Csak
úgy tudták bizonyítani, hogy Emily a kocsiban volt, hogy
átnézték az autópálya egyik benzinkútjának biztonsági kamerás
felvételeit. És sikerült szemcsés felvételeket találni hármunkról,
amint sorban állunk a McDonald’snál, majd arról, ahogy pár
perccel később kimegyünk az előtérből. Emily Nicky kezét fogta,
én pedig előttük mentem, kezemben a kislány Happy Meal
menüjével. Meg is lepett, hogy senki nem kérdezett rá, miért
tűnök olyan idegesnek.
– Meglátogattad Nicket? – kérdezte Natasha.
Zihálva nevettem egy sort.
– Hogy én? Nem. Egyszer sem. Soha nem akarom viszontlátni.
Hayley persze dühös rám. Azt mondja, cserben hagytam Nickyt
akkor, amikor rászorulna. Hogy pácban hagytam az egész
családot, mindazok után, amit értem tettek… Megmondtam
neki, hogy magam is küszködök, hogy nem tudok megbirkózni
azzal, hogy meglátogassam, de nyilván önző ribanc vagyok. Már
nem vagyunk barátnők, ami rendjén is van. Már nem akarok
semmiben sem közösködni a Warringtonokkal.
– Nem mondtad el neki?
Kaffantottam egyet, majd beleittam a boromba.
–  Mit? Hogy azt terveztem, elárulom a bátyját, és darabokra
töröm az álmait? Még szép, hogy nem!
Erre megértően bólintott.
– Kösz, hogy nem szóltál róla a rendőrségnek. Mármint arról,
hogy azt terveztük, találkozunk. – Egy pillanatra arra
gondoltam, ahogy Natasha ott vár a szálloda parkolójában, és
figyeli a múló időt, hogy a találkozónk ideje lejár, és ő azon
töpreng, mi történt. Vajon bekapcsolta az autórádiót, és hallotta
a balesetről szóló híradásokat? Először valószínűleg arra
gondolhatott, hogy több kilométeres forgalmi dugóba
keveredtünk. Beletelhetett néhány órába, mire a legrosszabbtól
kezdett tartani. Meddig várt vajon? Mikor jött rá, hogy mi
egyenesen a tragédia központjában tartózkodtunk? Szerettem
volna megkérdezni tőle, de illetlenségnek tartottam.
–  Éppen elég baj volt úgyis – mondtam. – Értelmetlen lett
volna tovább bonyolítani a dolgokat. De leginkább azt nem
akartam, hogy Nick családja megtudja. Akkor minket
hibáztattak volna. Téged.
–  Igen, hát, kösz, hogy hallgattál – felelte, és belekortyolt a
borába, majd összerezzent, mert hidegnek találta.
 –  Nincs mit megköszönnöd. Egyáltalán nincs semmi, amit
nekem köszönhetnél. Meglepődtem, hogy nem azért jöttél, hogy
savat önts az arcomba.
– Hát, nem azért jöttem.
Letérdeltem a szőnyegre, és felemeltem egy kék üvegű
vizeskancsót. Nászajándék volt – már nem emlékszem, kitől
kaptam. Voltak hozzá tartozó magas poharak is, de azok az évek
során eltörtek, egymás után. Tetszett az üveg mélykék színe,
sima átlátszatlansága. Letéptem egy darabot a buborékfóliából,
és beledugtam a kancsóba.
– Miért vagy itt, Natasha?
Lenyelte a korty bort. Az ajka fényesen csillogott a
folyadéktól.
– Elmegyek. Teljesen új életet kezdek. Az anyám is velem jön.
Úgy véli, hogy vigyáznia kell rám, és valószínűleg igaza van.
Nem akarom, hogy Nick családja megtudja, hol vagyok. Amíg
kómában fekszik, biztonságban vagyok, de ha felébred…
–  Akkor mi lesz? Mit tehet még veled? Miért félsz tőle
annyira? – Titkolt előlem valamit, de sehogy sem tudtam
rájönni, mit.
– Hidd el nekem, Jen – felelte –, jobb, ha mindketten féltjük az
életünket. Ha a helyedben lennék, olyan helyre mennék, ahol a
család nem talál rám.
– De miért?
– Nem akarok többet mondani… csak el kell hinned, hogy az
igazat mondom. – Kivett egy darab összehajtogatott papírt a
táskájából. – Na most, sokáig és kitartóan gondolkodtam ezen.
És remélem, hogy helyesen cselekszem. Anyu azt hiszi, hogy
megőrültem, de én úgy vélem, megbízhatok benned… De
megbízhatok, igaz? – Kék és kerek szemével mintha a lelkembe
látott volna.
–  Teljesen – választoltam, és nagyon kicsinek, alázatosnak
éreztem magam. Viszont igaz volt. Rám bízhatta volna az életét
is.
Átnyújtotta a papírt.
– Ez az új címem. Kérlek, ne mutasd meg senkinek, és tartsd
biztos helyen! Amikor megvan az új lakhelyed, írd meg nekem,
tudasd velem! Én is ezt fogom tenni. Így vigyázhatunk
egymásra. Ha bármelyikünk értesül arról, hogy Nick felépült,
akkor riasztania kell a másikat. De különben nem akarom
tartani veled a kapcsolatot, vagy akár valaha is találkozni veled,
ha nem gond. Nem akarlak többé látni.
Éreztem, hogy elvörösödök.
–  Értem, és nem hibáztatlak. Én… megteszek mindent, amit
csak akarsz.
– És vigyázz magadra, Jen! Ha Nick valaha felébred, te éppúgy
veszélyben vagy, mint én. Ezt ne felejtsd el!
– Csak azt kapom, amit megérdemlek – pillantottam le. A kék
kancsó súlyosan nyomta az ölemet. Ekkor eldöntöttem, hogy
nem tartok meg semmit a régi életemből. A dobozokat majd
elküldöm egy adományboltba.
Natasha lecsusszant a kanapéról, és odaült mellém a
szőnyegre.
–  Nem, nem, ez nem igaz. Felismerted, hogy rosszat tettél.
Megláttad a fényt, és megpróbáltál kezdeni vele valamit. Ez a
fontos.
– De már túl későn. Eleve nem lett volna szabad belemennem.
Aljas, gonosz cselekedet volt. Nem tudom, miért nem láttam
soha Nickyt olyannak, amilyen volt.
–  Szerettél volna egy babát, és ezt megértem. – A karját a
térdemre tette. – Ez a szörnyű sóvárgás megőrjítheti a nőket,
emiatt lopnak el újszülötteket a kórházakból vagy rabolnak el
kisbabákat a babakocsikból. Szörnyű dolgot tettél, de én
megbocsátok.
–  Hát, nem szabad ezt tenned – vágtam rá élesen. – Nem
engedem.
Natasha elmosolyodott.
–  Rajtam áll, hogy megbocsátok-e; te nem dönthetsz arról,
hogy elfogadod-e vagy sem.
– De én nem akarom – ellenkeztem. – Ahogy többé már nem
akarok semmit ebből a sok cuccból. Ahogy az élettől sem akarok
semmit.
 
 
Kinyitom a szememet, és a telefonom után nyúlok.
Háromnegyed három. A francba! El fogok késni. Kimászok az
ágyból, és berohanok a fürdőszobába, hideg vizet fröcskölök az
arcomra, és tessék-lássék megfésülöm a hajamat. Szörnyű szaga
van a számnak. Érzem a gint a leheletemen. Gyorsan fogat
mosok, és kiöblítem a számat langyos vízzel. Szörnyen nézek ki,
de már nincs idő, hogy újra sminkeljek. Amúgy meg mit számít,
hogy nézek ki?
Meredek út vezet le a dombgerincről – ösvényt vágtak a
meredek partba, ami köves az ember lába alatt, és kétoldalt
magas fák szegélyezik. Amikor elérem a sétányt, balra fordulok
a kávézó felé. Ha ez lehetséges egyáltalán, a part még
csendesebb, mint ma reggel volt. A nap melengeti a hátamat
séta közben, és fáj a fejem, annyira éhes vagyok. De nem
akarom, hogy Natasha azt higgye, megszegtem az ígéretemet,
felgyorsítok, magam mögött hagyom a tengerparti faházikók
sorait, amelyek mindegyike más vidám színre van festve.
Tudnék itt élni, azt hiszem. Olyan biztonságosnak hat,
annyira hiányzik itt a kíváncsiskodás. De aligha telepedhetnék
le ilyen közel Natashához; utálná a dolgot. Talán valahol feljebb
a part mentén? Devonban, vagy akár még Cornwallban is.
Annyi csúfság volt az életemben; jólesne a természet szépsége.
De Délnyugat-Angliában nem találnék munkát. Jobb lenne, ha
visszamennék északra, egy városba. Talán Manchesterbe.
Könnyebb elrejtőzni a tömegben.
A tenger tőlem jobbra hullámzik. Apály van, és a nedves
homok csillog a délutáni napsütésben. Balra a kiugró domb
magasodik fölém. Innen látok néhány fejet, a kirándulókét,
ahogy a fenti úton haladnak, de őket leszámítva magam vagyok.
A kávézó már nincs messze.
Egyszer csak kétségbeesett vágyat érzek arra, hogy lássam
Natashát. El akarom mondani neki, hogy rendben leszek. Hogy
elfogadom a büntetésem, hogy éljek; hogy mindennap a
tükörbe kell néznem, és emlékeztetnem magam arra, mit
tettem. Hogy bár lehet, hogy öntudatomnál vagyok, hogy tudom
mozgatni az összes végtagomat és tudok beszélni, de minden
más szempontból ugyanúgy kómában vagyok, mint Nick. És
hogy ennek így kell lennie. De a különbség köztem és közte az,
hogy én még tehetek jót a jövőben. És bár sosem fogom tudni
helyreállítani a morális egyensúlyt, de az is több a semminél.
Nem igazán tudom, mit jelent jót cselekedni, de majd kitalálom.
Odaérek a kávézóhoz, és megállok a partra levezető homokos
betonlépcsőn. Tíz perccel múlt három, és Natasha még nincs itt.
Remélem, nem mondott le rólam. Visszanézek a kávézóra, de
ilyen messziről nehéz belátni. Menjek be és kérdezzek rá? Nem,
csak itt várok. Valószínűleg még feltakarít, felveszi a kabátját…
Visszafordulok a tenger felé, magamba szívom az idilli képet.
Távolabb egy kis család, két felnőtt meg egy gyerek ballag a víz
szélén. Gumicsizmákba tűrt nadrággal, nyitott, vízálló
dzsekiben. A gyerek a felnőttek lába között szaladgál, és
csilingelő nevetését felém hozza a szél. Nagyon boldognak
tűnnek így együtt, ahogy játszanak. Egyszerű örömöknek
hódolnak. Kavicsokat szednek fel, és dobálják a hullámverésbe.
Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Mindössze
ennyit akartam. Egy gyereket és egy férjet. Miért volt ez ilyen
nehéz? Miért nem jött össze, amikor orvosilag semmi bajom
sem volt? Talán a karma intézte így, ez valami büntetés volt egy
elmúlt életemben elkövetett szörnyűségért. Vagy talán csak
balszerencse.
Az egyik felnőtt, egy nő, elfordítja a fejét, és integetni kezd
felém. A hátam mögé nézek, arra gondolva, hogy valaki másnak
integet, de csak én állok itt. Vagy egyszerűen csak barátságos a
nő? Integessek vissza?
A nő felkapja a gyereket, a karjába veszi, és elindul felém.
Beszél és rám mutogat, ahogy közeledik. A kislány tekergőzik az
anyja ölelésében, és az egyik csizmája leesik.
Natasha a nő. És – istenem! A kislány Emily.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Akkor

NATASHA

Úgy egy méterrel sikerült megállnom a kamion mögött. Az már

állt, de más járművek még mindig mozogtak; valami vörös
süvített el mellettem a gyors sávban, egyenesen a keresztbe
fordult teherautó oldala felé tartva. Lehunytam a szemem, arra
várva, hogy bármi jön is mögöttem, az belém csapódik. Dudák
harsogtak, fékek sikoltoztak; a Fiesta megingott, ahogy egy kocsi
száguldott el mellettem, a leállósáv felé kifarolva.
Csak Emilyre tudtam gondolni. Vajon Jen autója megúszta, és
továbbhajtott, mit sem törődve semmivel? Vagy a látásomat
elhomályosító fém- és vászonakadályon túl volt? Mögöttem a
forgalom még mindig igyekezett megállni, és kerékcsikorgást,
csattanásokat hallottam. Nem volt biztonságos kiszállni a
kocsiból, de nem érdekelt. Ki kellett derítenem, hogy jól van-e
Emily.
Az oldalára fordult teherautó felé futottam, oldalról kerülve
meg a központi akadályt. Mintha a pokolba értem volna.
Személyautók, furgonok és kamionok szóródtak szét az úttesten
egy csomóban, megcsavarodva, eltorzulva. Egymásba rohant
járművek – összesen talán kilenc vagy tíz – alkottak egy
fémízületes óriáskígyót. Nehéz volt megállapítani, hol ért véget
az egyik kocsi, és hol kezdődött a másik. Reménytelennek tűnt,
hogy ott ember életben maradhatott.
Máshol viszont segítségért kiabáltak, az ajtókon dörömböltek,
próbáltak kijutni a járműveikből. Néhányan testeket cibáltak ki
az ablakokon, fektettek az aszfaltra. Én a fémkupacok, a kitört
szélvédők szilánkjai és rongyhalmoknak tűnő valamik között
szaladgáltam. Támolygó, véres ruhájú és arcú emberek mellett
futottam el, voltak, akik a földön üldögéltek a törött üveg
közepén, arcukat a tenyerükbe temetve. Utána már emlékeztem
rájuk, de akkor nem láttam őket – már ha ennek van bármi
értelme. Lehetetlen leírni az első pillanatok káoszát; annyi
szörnyűség volt ott, hogy nem is bírtam mindet befogadni
egyszerre. Ma már viszont képtelen vagyok nem látni őket.
Az elmém kizárólag arra koncentrált, hogy megtaláljam
Emilyt. A nevét kiabáltam, de a hangomat elnyomta az
autópálya másik oldalán dübörgő forgalom moraja, elsöpörték
a kiáltások és a sikolyok, a telefonjaikba kiabáló emberek
ordításai.
A szívem majd megállt, amikor megláttam Jen autóját. A
vérfürdő elején állt, merőlegesen a sávokra; bal oldalával
nekicsapódott egy fekete négykerék-meghajtásúnak, míg a jobb
fele csoda módon érintetlen maradt, de alig egy méter
választotta el egy üzemanyag-szállító tartálykocsitól. Az mintha
összeforrt volna a központi fém szalagkorláttal; mögötte állt a
keresztbe fordult, vászonponyvás teherautó. A térdem szinte
kocsonyássá vált, és nem kaptam levegőt. De valahogy sikerült
eljutnom Jen kocsijáig, és feltéptem a hátsó utasoldali ajtót.
Füstgomoly csapott az arcomba, és hátrahőköltem. Eleinte
alig tudtam valamit kivenni. Jen teste a légzsákba csapódott,
ami vérben úszott. Nem mozdult. Nick teste furcsán eltorzult,
olyan volt, akár egy törött baba, a feje oldalra nyaklott, a szeme
tágra nyílt. Azt hittem, meghalt, de aztán megrebbent a szeme.
Egy nagyon aprót rebbent csak meg, de tudtam, hogy mit jelent.
Felismert.
Borzalmas benzinszag terjengett, és minden másodperccel
egyre erősebb lett. Bemásztam a füstbe, és vakon rángatni
kezdtem Emily gyerekülését. Ő először nem adott ki semmi
hangot, de ahogy a csattal szerencsétlenkedtem, halkan
felnyögött, mire a szívem reménykedve dobbant egy nagyot.
Sűrű és fekete füst lepett el mindent. A benzinbűz megtöltötte
az orrlyukaimat, amitől szédülni kezdtem. Még azelőtt ki kellett
húznom Emilyt, hogy az egész kocsi kigyulladna.
Lerángattam a szíjakat a két karjáról, megragadtam, majd
kirántottam az ülésből, szorosan a mellkasomhoz nyomva. Nem
akartam, hogy bárki is lássa, hogy kiszedtem. Még abban a
szélsőséges helyzetben is felmértem, hogy itt az esély a
menekülésre. Hátulról megkerültem az autót, oldalazva
átpréseltem magam a tartálykocsi mellett, ami olyan forróságot
árasztott, mint egy bekapcsolt vízforraló. Emberek kiabáltak
egymásra, hogy tűnjenek onnan, az áldozatokat a sávok szélére
vonszolva. Elrohantam mellettük, Emily arcát a keblemhez
szorítva. Annyira szúrt a tüdőm, hogy azt hittem, mindjárt
szétpattan, de csak futottam visszafelé, elhaladva a keresztbe
fordult teherautó mellett, anyu Fiestájához. Emilyt ledobtam a
hátsó ülésre, és ráfeküdtem. Ekkor kezdett el sírni.
– Minden rendben, itt a mama, itt a mama. – Megsimogattam
a homlokát, ahogy akkor szoktam, amikor nem tudott elaludni.
A haja tele volt aprócska, fekete, törött üvegszilánkokkal.
Emberek szálltak ki az autóikból, és gyűltek össze a pusztítást
bámulva. Mögöttem feltorlódott a forgalom, egészen addig,
amíg a szem ellátott, és az autópálya másik oldalán is
gyakorlatilag leállt, ahogy a bámészkodók kikukucskáltak az
ablakokon. A távolból szirénázás ütötte meg a fülemet. De vajon
hogyan jutnak el a helyszínre? Autók torlódtak fel a
leállósávban; lehetetlen volt átjutni a törmeléken.
Valami történt. Emberek szaladtak a keresztbe fordult
teherautó felől, egymásnak kiabálva, rémült arccal. Én a
kocsiban maradtam, Emilyt ölelve, és elszörnyedve figyeltem,
ahogy egy lángnyelv lő ki a teherautó végéből, és harapózik el
végig a ponyván. Pár másodpercen belül a jármű egész oldalát
élénk narancssárga lángok falták. Tűzgolyó röppent belőle a
tartálykocsi felé. Iszonyatos dörrenés hallatszott, mint amikor
felrobban egy bomba, és a tűzből lángoló pokol lett. Elképesztő
bűzt árasztott. Újabb robbanások következtek, és a teherautó
alkotta akadályon túl sűrű, fekete füstfal lőtt ki az ég felé.
Tudtam, hogy Jen autója közel van a tartálykocsihoz; nem volt
kétséges, hogy már lángokban áll. Nem tudtam, hogy
megmentették-e őket; biztosra vettem, hogy meghaltak.
Összeszorult a gyomrom, ahogy elképzeltem égő húsukat, ahogy
a csontjaik hamuvá porladnak, ahogy végső sikolyaik
belehasítanak a fekete levegőbe.
Most már mindenfelől szirénák vijjogtak. Láttam, ahogy a
tűzoltó-, rendőr- és mentőautók kanyarogva jutnak előre a
mögöttem álló forgalmon át, a kürtjeiket megszólaltatva,
miközben az autósok igyekeznek félreállni az útból, eljutva a
leállósávba. Én a kocsiban maradtam Emilyvel, miközben kékes
fények villogtak körülöttünk, elöl pedig újabb járművek
robbantak fel és gyulladtak lángra. Mintha egy terrortámadás
után lettünk volna, valahol Szíriában vagy Afganisztánban.
Olyan volt az egész, amit csak a tévében lát az ember; ami csak
messzi-messzi országokban történik.
A kocsiban maradtunk… nem tudom, hogy pontosan meddig –
de pár órát legalább. A túloldalon az autópályát lezárták, és a
tűzoltóság két helyen is megnyitotta a középső útelválasztót,
hogy el tudjunk menni a helyszín mellett, majd úgy egy
kilométerrel később visszatérhessünk a saját oldalunkra. Ahogy
döbbent, tiszteletteljes, „csak Isten kegyelme által vagyok, ami
vagyok” tempóban hajtottunk el a baleset mellett, képtelen
voltam levenni a szemem a pusztításról. A kocsikígyóból
mostanra fekete, füstölgő csontváz maradt. A tartályautó
közelében minden porig égett.
Megfogadtam, hogy nem vonom be anyut a szökésünkbe, de a
történtek után már csak haza akartam vinni Emilyt, oda, ahol
biztonságban lesz. A döbbenettől és a megrendültségtől csak
harminc kilométer per órás sebességgel tudtam haladni. Emily
elaludt a hátsó ülésen, az oldalára dőlve, két biztonsági övvel
bekötve, de még a bőröndömet is odatettem. Valahányszor meg
kellett állnom a közlekedési lámpáknál, rám tört a pánik, mert
az járt a fejemben, hogy mások beláthatnak a kocsiba.
Aggódtam, hogy a rendőrök megállítanak, és rájönnek, hogy
nincs is rendes jogosítványom; hogy elviszik Emilyt.
De végül sikerült. Megálltam anyu háza előtt, Emilyt óvatosan
kivettem az ülésről, bevittem, és lefektettem a kanapéra.
– Hogy találtad meg? – kérdezte anyu.
Elkezdtem mesélni a balesetet, de már hallotta a tízórás
hírekben. Elmondta, hogy majdnem harminc jármű sérült meg.
Ketten életüket vesztették, és a rendőrség szerint ez a szám még
nőni fog. Többtucatnyian sérültek meg, néhányan nagyon
súlyosan. Eddig a baleset oka ismeretlen volt, de a nyomozók
már a helyszínen voltak, és kérték, hogy a szemtanúk
jelentkezzenek.
Aztán anyu öntött nekem egy brandyt, és egyszerre dicsért
meg a bátorságomért és szidott le a hülyeségemért. Miért nem
mondtam el neki, hogy vissza akarom szerezni Emilyt? Ő
vezethetett volna helyettem, mondta. Isteni csoda, hogy én
magam nem szenvedtem balesetet.
Másnap a reggeli hírek arról számoltak be, hogy a rendőrség
szerint három felnőtt és egy kétéves gyerek vesztette életét, de a
haláleseteket még nem erősítették meg, és a neveket addig nem
hozzák nyilvánosságra, amíg kapcsolatba nem lépnek a
legközelebbi hozzátartozókkal. Sokszor láttam már ilyen
híreket az autópályákon bekövetkezett karambolokról, és
megkönnyeztem az áldozatokat, de a mostani érzéseim egészen
más szinten mozogtak.
–  Kétévesen, de borzalmas! – mondta anyu, ahogy közben
próbált rávenni, hogy reggelizek valamit. Aztán elhallgatott, a
vajkéssel a kezében. – Nem hiszed, hogy Emilyre gondolnak,
ugye?
–  Nem tudom – feleltem. – Elképzelhető. De csak Nick és Jen
tudta, hogy a kocsiban volt.
Anyu cöcögött egy sort.
– Ami azt jelenti, hogy közülük legalább az egyik él.
–  Igen… – Magamban azért imádkoztam, hogy Jen legyen az,
és ne Nick.
–  Hát akkor – vélekedett anyu –, jobban teszed, ha máris
hívod a rendőrséget, és elmondod nekik, hogy Emily
biztonságban van.
Nem válaszoltam. Az agyamban kavarogtak a gondolatok.
Amint anyu elment dolgozni, megpróbáltam felhívni Jen
mobilját, de ki volt kapcsolva. Nem hagytam üzenetet. Mindent
át kellett gondolnom, mielőtt cselekszem. Mielőtt a rendőrség
kapcsolatba lép velem.
Nem sokkal kilenc óra után egy nyomozó telefonált,
bocsánatot kérve azért, hogy telefonon hív. Az otthoni címemen
már járt, hogy személyesen beszéljen velem, de senki nem
nyitott ajtót, és egy szomszéd elárulta neki, hogy a ház már
hetek óta üresen áll.
Elmondta, hogy szörnyen felkavaró hírei vannak, amit
szeretett volna személyesen átadni, de ragaszkodtam hozzá,
hogy telefonon közölje. A szegény ember hangja remegett,
amikor tudatta, hogy a férjem is érintett volt a tegnap esti
karambolban az M25-ön. Életveszélyes sérüléseket szenvedett,
és jelenleg is kómában van. A volt felesége, Jennifer
Warrington, aki a járművet vezette, kórházban feküdt,
megműtötték, de ő várhatóan teljesen felgyógyul majd. Ő
értesítette a rendőrséget arról, hogy a lányom, Emily is az
autóban volt, amikor az felrobbant.
Amíg beszélt, felnéztem, és elképzeltem Emilyt a fenti
szobában – nem egy kupac fekete, gőzölgő hamuként, hanem
életben, cukin, amint az ágyamban alszik. Most esélyem nyílt a
szabadságra, hogy ne kelljen attól félnem, Nick egyszer csak
elviszi tőlem. Meg kellett ragadnom ezt az esélyt.
A rendőr a sokknak tudta be bágyadt reakciómat, és hogy
hallgatok. Felajánlotta, hogy kiküld egy összekötő tisztet, amíg
átjön egy barát vagy családtag, aki vigyázhat rám.
– Inkább lennék egyedül – mondtam erre.
 
 
–  Ezt nem teheted, Tasha – közölte anyu, amikor hazaért, és
elmeséltem neki, hogy nem vallottam be, nálam van Emily. – Ez
illegális. És nem fogod megúszni. A helyszínelők rájönnek, hogy
Emily nem volt a kocsiban, amikor az felrobbant.
Gondolkodással és tervezgetéssel töltöttem a napot; hasonló
eseteket keresgéltem a neten, és az esélyeimet latolgattam.
Anyunak természetesen igaza volt, gyakorlatilag lehetetlen,
hogy ne találjanak emberi maradványokat a tűz után. De ha
rendkívül nagy volt a forróság, és a tűzvész elég sokáig tombolt,
az piszkosul megnehezíthette az azonosítást.
–  Káosz volt – mondtam. – Nem hiszem, hogy bárki is látta
volna, hogy kiemelem Emilyt a kocsiból. Jen elmondta a
rendőrségnek, hogy a lányom egész biztosan ott volt, és ha ezt
valahogy be lehet bizonyítani, és Emily soha nem kerül elő,
akkor a halottkémnek el kell fogadnia, hogy valószínűleg
meghalt a robbanásban. Még akkor is, ha csak vélelmezik, hogy
odaveszett, az már elég lesz.
Anyu cigarettára gyújtott.
– Nem hiszem el, hogy erről beszélgetünk. Nem teheted ezt, el
fognak kapni. Valaki rájön, hogy Emily még mindig él.
De én már végiggondoltam, terveket kovácsoltam.
–  Akkor nem, ha elbújtatom – válaszoltam. – Akkor nem, ha
elmegyünk valahova, megváltoztatjuk a nevünket, új életet
kezdünk. Bármit megteszek azért, hogy megakadályozzam,
hogy Nick eljusson hozzá.
–  Aki valószínűleg amúgy meg fog halni – fújt egy nagyot
anyu.
– De mi van, ha nem? Mi van, ha felépül? Ő látott, anyu. Látta,
ahogy kiveszem Emilyt. Fel fog kutatni, minden hatalmát,
minden pénzét latba veti, hogy elvegye tőlem a lányomat. És
nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Soha többé. Tudom, hogy
amit csinálok, illegális, de nem érdekel. Megéri a kockázatot.
Anyu átkarolt, és magához ölelt. Sokáig hallgatott, és szinte
hallottam, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában.
–  Egyedül ezt soha nem fogod tudni megcsinálni – mondta
végül. – De ha összedolgozunk… ha én elviszem valahova
Emilyt addig, amíg a dolgok leülepszenek… esetleg
Bournemouthba, mondjuk…
Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
–  Tényleg, anyu? Tényleg megtennéd ezt értünk? Mi lesz a
munkáddal, ezzel a házzal?
Elmosolyodott.
– Tudod, mindig is a tenger mellett akartam élni.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Most

Nicholas

Hayley manikűrözött körmei úgy csillognak, mint apró

rózsaszín halak az asztali karos lámpa fényében. Végigsimít a
homlokomon, és visszaül a vörösesbarna műanyag
karosszékbe, mondván: „Így már jobb.” – Fogalmam sincs, mi
baja lehet az arcomnak. Egy kóbor hajtincs? Egy izzadságcsepp?
Talán csak meg kellett vakarni.
A húgom kivesz egy magazint a táskájából, és lapozgatni
kezdi, hébe-hóba rám pillantva, hogy aztán felvillantson egy
együttérző mosolyt. Félreértés ne essék, hálás vagyok neki a
látogatásért. A kórház messze van Bristoltól, és őt nagyon
lefoglalják a gyerekek, főleg a kis Ethan. A szüleim kéthétben
egyszer jönnek. Ülnek az ágy szélén, és úgy beszélnek rólam,
mintha még mindig kómában lennék, és nem hallanám őket.
Azt mondják, hogy nyúzott vagyok, hogy friss levegőre van
szükségem. Hogy vajon vannak-e fájdalmaim, a gyógyszerek
ellenére.
Az álmaim sokkal jobbak, mint ez a rémálomszerű élet. Az
álmaimban fel tudok kelni az ágyból, és tudok futni a
folyosókon a pizsamában. Egyedül is tudok enni, meg tudom
mosni a hajam, meg a seggem. Újságot olvasok, és a nővérekkel
beszélgetek a politikáról. Emily táncol be a szobába, és együtt
énekeljük „A busz kereké”-t meg az „Ici-pici pók”-ot, eljátszva
mindent, ami a dalocskában szerepel. Csapd le csacsizunk, meg
párkereső memóriajátékot játszunk; sétálni megyünk a kórház
kertjébe, ahol a fák között bújócskázunk. Vannak fák a kertben?
Nem tudom. Soha nem hagyom el a szobát.
Vajon hol lehet most? Az én édes Emilym. Mit játszanak
Natashával? A kislányom nevét ritkán emlegetik, és akkor is
halkan suttogva, a szoba sarkában, ahol azt hiszik, hogy nem
hallom. Hayley arca elkomorodik, és anyám sírni kezd. Múlt
időben beszélnek róla, mintha meghalt volna. Eleinte ezt nem
értettem, de most már minden világos. Isten a tudója, hogy elég
ideig feküdtem itt, mint egy élő hulla, hogy rájöjjek.
Ez egy óriási fejben kirakós, ami több ezer darabból áll össze.
Régebben sok ilyen gigászi kirakósozás volt karácsonykor.
Anyám az összes darabot szétterítette a kártyaasztalon, és
mindenki haladt vele egy kicsit, amikor éppen arra járt. Én
szerettem a sarkokkal kezdeni, és a közepe felé építkezni.
Hayley középről indult, és kifelé haladt. A képek gyakran remek
festők alkotásainak reprodukciói voltak – mint Van Gogh
Napraforgókja vagy Cézanne Csendélet almáskosárral című
műve. Soha nem törődtünk sokat magával a képpel; mi a
kirakást élveztük. Hayley-vel azon vetélkedtünk, ki teszi be az
utolsó darabot.
 A fejben kirakósozás nagyon különbözik attól, ahogy
karácsonykor játszottunk. Ez nem egy csendélet; ez mozog, mint
egy film, mint egymilliárdnyi torz képpontból összeálló
dokumentumfilm. És ebben vannak párbeszédek is. Eleinte
csak furcsa hangokat hallottam, majd véletlenszerűen szavakat,
aztán kifejezéseket, de most már egész jeleneteket el tudok
játszani.
Először a kirakós hátterét raktam össze. Az eget és az
általános tájat, fák és bokrok sorát, ami a légszennyezés miatt
szürkészöld. Sajnos ezek a darabok nagyon hasonlítanak
egymásra. Fárasztó volt kiválogatni őket, de ha az ember nem
csinálja meg a nagy hátteret, nem lehet továbblépni a
részletekre. És az ördög a részletekben bújik meg, ahogy azt a
médiajogászom szokta mondani. Én magam mindig is inkább a
vázlatosabb alkotásokhoz értettem, és másokra, a kevésbé
tehetségesekre hagytam, hogy kitöltsék a formákat, de most
magamra vagyok utalva. És miután már hónapok óta fekszem
itt, csendben készítve ezt a kirakós dokumentumfilmet (lehet,
hogy egy új műfajt fedeztem fel?), magamra vállaltam a végső
vágást. Ez egy lenyűgöző személyes betekintés abba, hogy mi
okozta az autópályákon valaha is történt egyik legsúlyosabb
balesetet; BAFTA-díjas anyag, nem is kérdéses. De, ami a
legfontosabb: ez egy igazi emberrablás filmre vitele. Hadd
mutassam be!
 
 
Adott ez a pasas, igaz? A negyvenes évei elején, de még jó
harmincasnak néz ki, jóvágású, elegáns, még megvan az összes
haja. Az autópályán mennek a volt feleségével és a második
házasságából származó lányával. Csakhogy a nő már nem az
exe, már nem, mert újra együtt vannak. Gondoljunk Richard
Burtonre és Elizabeth Taylorra – nem tudtak együtt élni, nem
tudtak egymás nélkül élni. A lényeg világos. Ez egy
huszonegyedik századi szerelmi történet. Egy mese emberekről
és bonyolult életükről.
Mint mondtam, az M25-ös autópályán haladnak a Heathrow
felé. Új élet vár rájuk Kanadában. Igen, tudom, hogy most mire
gondolnak – Kanada nem a legszexisebb hely; de ha úgy tetszik,
változtassunk rajta. Legyen Los Angeles, vagy New York, nem
érdekel. Legyen a kibaszott Peking, ha a kínaiak akarják
finanszírozni a filmet. Legyen akár Moszkva. A helyszín nem
fontos; csak a várakozás, az izgatottság az, ami számít. Most egy
új kezdetről beszélünk, régóta dédelgetett álmok
megvalósításáról, egy végül összeálló tervről, amiben egy
szerelmespár és egy gyönyörű kislány indul az ígéret földjére.
Vágják a szitut?
Emberünk jól érzi magát, annak ellenére, hogy a második
felesége szörnyű sérüléseket okozott neki. A nő amúgy egy
bajkeverő, erőszakos, kontrollálhatatlan. Emberünk
kétségbeesetten ki akarja menekíteni a lányát ennek a
pszichopatának a karmaiból, mielőtt az további károkat okozna,
és aggódik, hogy a nő rendkívüli bírósági végzéssel megtiltja
neki, hogy kivigye Emilyt (így hívják a gyereket) az országból.
Ez csak egy aprócska gond – a pasas úgy tippeli, a feleségének
nem lesz hozzá mersze –, de addig nem fogja magát teljesen
biztonságban érezni, amíg át nem mennek az útlevél-
ellenőrzésen, és a gép fel nem száll.
A volt feleség, a mostani szerető ül a volánnál. Hívjuk
egyelőre Jennek; minden név megváltoztatható, ha nem tetszik.
Úgy vezet, mintha lekésne valamiről, amit emberünk nem ért,
mert nem határidőre mennek, és a gép csak másnap repül.
Nézi, ahogy Jen a volánt markolja, úgy, hogy belefehérednek az
ujjai, de nem gondol semmi rosszra. A gondolatai Kanadára
(vagy bármi másra) összpontosulnak. Alig várja, hogy
megérkezzenek a szállodába, lezuhanyozzon, rendeljen egy
hideg sört. Hosszú volt az út idáig a tavaktól, és a
fájdalomcsillapítók hatása.
Szóval, képzeljük el őket az ezüst Mazdájukban, ahogy ide-
oda cikáznak a sávokban, rágyorsítva az előttük haladókra, és
levillogva őket, amíg azok helyet nem adnak. Nehéz átlépni a
sebességkorlátozást az M25-ön, de Jen piszokul igyekszik. Aztán
beszorulnak egy teherautó mögé a középső sávban, és
lassítaniuk kell.
A pasas közömbösen kinéz a szomszédos sávban zajló
forgalomra, kissé felsőbbrendűen, ahogy akkor teszi az ember,
amikor egy elegánsabb, gyorsabb járműben ül. És aztán arra
gondol, hogy bassza meg, az a nő abban a viharvert, öreg
Fiestában kicsit hasonlít a ribanc feleségére. Mogorva képet
vágva mered át az oldalsó ablakon, csak úgy a móka kedvéért.
A nő visszabámul rá. A tekintetük találkozik a két sáv között,
és a nő úgy hőköl hátra, mintha mellkason vágták volna. Ez a
fordulópont. Amikor az emberünk rájön, hogy ez tényleg a
ribanc felesége. Itt kimerevedhet a kép, vagy bármi, akár jöhet
egy hirtelen ránagyítás; nem tudom, nem vagyok rendező, de
értik, mire célzok. Ez a döntő pillanat.
A kocsi mostanra elmaradt, de a pasas gondolatai még mindig
száguldoznak: mi a francot művel az a nő, hogyhogy egyedül
vezet egy furcsa autót az autópályán, akkor, amikor ők is?
Mennyi volt erre az esély? Ez semmiképpen sem lehetett
véletlen!
–  Mi az? – kérdezi Jen. Idegesnek tűnik. A hangja egyetlen
cérnaszálon függ; egy rántás és elszakad.
– Natasha – kiabálja a férfi, és gesztikulálva int maga mögé. –
Ez Natasha volt!
– Miről beszélsz? – Jen gázt ad, nem mer a volt férjére nézni,
tekintetét az előtte lévő útra szegezi. Igyekszik leplezni a
pánikot, de a szeme fehérjében látni a félelmet; érezni az illatát.
– Natasha! Ő vezette azt a kocsit!
– Ne légy nevetséges! Nem is tud vezetni.
–  Ellopta a kibaszott Range Roveremet! – vakkantja a pasas.
(Elfelejtettem mondani, hogy az a nő erőszakos és tolvaj is. És
engedély nélkül vezet.)
Emberünk tagjai megmerevednek a haragtól, ökölbe szoruló
két keze kemény, kerek golyóvá válik. Jen szorongva pillant a
visszapillantó tükörbe, és a pasas abban a pillanatban rájön,
hogy a két nő összejátszott ellene. A másodperc töredéke alatt
rájön. Mindent tud.
– Húzódj le! – mondja.
 – Mi van?
– Húzódj le! Most. Átveszem a volánt.
– De Nicky, eltiltottak a vezetéstől!
– Húzódj már le, bassza meg!
–  Ne legyél hülye! Higgadj le! – Emberünk megragadja a
kormányt, amitől a kocsi balra kanyarodik. Talán valaki
rádudál, ahogy Jen visszakormányozza a középső sávba. –
Hagyd abba! Engedd el! – Jen erősen belekönyököl a férfiba, de
az nem engedi el a kormányt.
– Tudom, mire készültök! Együtt találtátok ki, igaz?
– Engedd már el! Meg fogsz ölni minket!
– Hol adod át Emilyt? A szállodánál? A reptéren?
Hangos csikorgás hallatszik, ahogy belerohannak az előttük
lévő teherautóba. A kocsi lepattan róla, majd visszalökődik a
sávokon át, mint a csiszolt padlón végigcsúszó játék. Kitör a
káosz. Mindenki fékezni próbál, kitérni az útból, de folyton
egymásnak ütköznek, akár a dodzsemek. Csattanások,
puffanások és fékcsikorgás hallatszik. Egy autó lassítva
bukfencezik, egy ember nagyságú rongybaba pörög a
levegőben.
El tudják képzelni a jelenetet. Több egymásba futó kocsiról
beszélünk, lángoló pokolról, óriási robbanásokról. Tudom, hogy
ez bezúzza a költségvetést, de sok mindent meg lehet oldani
vizuális effektekkel és animációval.
Utána, amikor minden megállt, következik a csend pillanata.
A mozdulatlanságé. Emberünk arca valami puhába csapódott.
Kinyitja a szemét, és mintha egy felhőben ért volna földet.
Benzinszagot érez; eltömi az orrlyukát, behatol az arcába. Az
autó kezd megtelni füsttel.
Ráközelítünk, ahogy lassan balra fordítja a fejét. Ezután
átváltunk egy ellentétes irányra, most az ő nézőpontjából
látunk mindent. Natashát nézi. Aki ott áll, és rámered, fagyos
tekintettel, ami teli van gyűlölettel. Visszaváltunk Nickhez. Aki
össze van zavarodva, kezdi elveszíteni az eszméletét. Ez most a
valóság, vagy valami rémálom? Nem, a nő igazi. Itt van, és azért
jött, hogy ellopja a lányát. Nick megpróbálja megragadni, de
nem tudja felemelni a karját. Az agya kásává hullik szét. Az
utolsó, amit még észlel, mielőtt minden elsötétülne, hogy
Natasha átmászik a hátsó ülésre, és babrálni kezdi a csatokat
Emily biztonsági övén.
A következő, amit emberünk lát, hogy egy kórházban fekszik,
ágyhoz szegezve. Üvegharangok és pillangók, tudják, hogy megy
ez.
 
 
Néha azt álmodom, hogy ismét a régi házban vagyunk. Én a
nappaliban mászkálok négykézláb, Emilyvel a hátamon, és úgy
nyihogok meg nyerítek, mint egy ló. Vagy eljött a lefekvés ideje,
és a hátamon viszem be a fürdőszobába. Buborékokkal töltöm
meg a kádat, és beleteszem Emilyt. Gyakran ott van Natasha is,
aki az ajtófélfának dőlve figyeli, ahogy játszunk, és nevet,
amikor a lányom habot ken az arcomra. Utálom, amikor
kéretlenül lopózik be az álmaimba, ahol olyan boldognak tűnik,
és otthonosan érzi magát a házamban. Mindent elront ezzel.
 Kétségbeesetten szeretném megmutatni Hayley-nek a kirakós
filmemet. Vagy legalább elmesélni neki a sztorit. De nem tudom
elérni, hogy a szavak az agyamból eljussanak a számig.
Hallottam, ahogy az orvosok beszélgettek a szüleimmel. Úgy
tűnik, mindent újra kell kábelezni, mint egy régi épületnél;
bonyolult feladat, és nagyon hosszú időbe telhet, mire
befejeződik. Talán soha nem történik meg. De egy nap
remélhetőleg – szorítsunk! –, a kapcsoló csodával határos
módon átkattan, és voilà, kinyitom a számat, és beszélni kezdek.
Csodálatos szavakat mondok majd. Hosszú, összefüggő
mondatokat. Gyönyörűen szerkesztett bekezdéseket, az
igazsággal átitatott oldalakat.
Csak Hayley tudja, hogyan hozza helyre a dolgokat, efelől
nincs kétségem. Ő a kishúgom; ugyanúgy igazságra és bosszúra
vágyik, mint én, talán még jobban is. Hayley felkutatja Jent és
Natashát, majd elpusztítja mindkettőt. Meg fogja találni Emilyt,
és visszahozza hozzám.
Csak annyit kell tennem, hogy kimondom a szót.
 A SZERZŐ ÜZENETE
 
 
Köszönöm, hogy elolvasta Az exet – és remélem, hogy
szórakoztató olvasmánynak találta. Ha igen, hálás lennék, ha
szakítana időt arra, hogy küldjön róla egy rövid, konstruktív
recenziót. Mivel én magam is lelkesen olvasok, nagyon
hasznosnak találom olvasótársaim véleményét, amikor azt kell
eldöntenem, hogy melyik könyvet vegyem legközelebb a
kezembe. Íróként pedig szeretek a lelkes olvasókról hallani. Ha
tudni szeretné, hogy mikor jelenik meg a következő könyvem,
naprakész lehet, ha az alábbi hivatkozáson regisztrál. Az e-mail-
címe soha nem kerül megosztásra másokkal, és bármikor
leiratkozhat.
 
www.bookouture.com/jess-ryder/
 
Az egyik kihívás, amelyet magam elé állítottam ennél a
regénynél, a két szemben álló szereplő bemutatása volt.
Különösen Jen lelkifurdalása és a megváltás kereséséért vívott
küzdelme érdekelt. Amikor thrillereket olvasok, gyakran
veszem észre, hogy azon töprengek, vajon mit érez a darab
gonosztevője, ha már napvilágra kerül a gonoszsága, de addigra
a könyvnek általában vége. Azzal, hogy a történetet két
különböző idősíkba helyeztem, lehetőséget adhattam az
olvasónak arra, hogy megértse, Jen hogyan jutott el oda, ahova
eljutott. Ezzel szemben Nick nem érez bűntudatot azért, amit
tett, csak dühöt, hogy nem úszta meg. A karakterét egy
dokumentumfilm alapján rajzoltam meg, amit egy börtönben
ülő gyilkosról láttam, aki halott barátnőjét hibáztatta, amiért
sittre került.
Sajnos sok házasság fut zátonyra, a legkülönbözőbb okokból.
Ha harmadik fél is érintett, akkor általában az eltaszított
partnerrel érzünk együtt, és nehezen tudunk azonosulni az
„otthonrombolókkal”. Az igazság azonban legtöbbször sokkal
bonyolultabb ennél. Ebben a történetben mindkét nő egy
könyörtelen, önző férfi áldozata. Bár esküdt ellenségek, végül
összefognak és visszavágnak.
Amíg a regényhez kerestem anyagot, elbűvöltek – és
megdöbbentettek – azoknak az anyáknak és apáknak a
tapasztalatai, akiknek a gyermekét elrabolta a másik szülő. Bár
léteznek jogi lépések, amelyekkel fel lehet lépni a vétkes szülő
ellen, a helyzetet csak gyötrelmes, időigényes és rendkívül
drága folyamat során lehet megoldani. Jogi segítség az Egyesült
Királyságban csak ott érhető el, ahol bizonyíték van az
erőszakos bántalmazásra vagy arra, hogy a gyermek
biztonságát fenyegetik. Én helytelennek találom, hogy csak a
gazdagok érvényesíthetik az igazságot, és remélem, hogy ez a
regény gondolatébresztő lehet ebben a témában.
Ha tetszett Az ex, akkor esetleg érdemes próbát tennie
valamelyik másik pszichológiai thrilleremmel. Továbbá
dolgozom egy új regényen is, ami még idén megjelenik, ezért
érdemes ezt is figyelni. Könnyen kapcsolatba léphet velem a
Facebook-oldalamon, a Goodreadsen, Twitteren vagy a Jess
Ryder honlapomon.
Még egyszer köszönöm, hogy elolvasta Az exet. Remélem,
hamarosan hallok önről!
 
Jess Ryder
 
https://www.facebook.com/JessRyderAuthor/
 
https://twitter.com/jessryderauthor
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 
 
A regényírás elvileg magányos művészete meglepően sok
együttműködővel jár, és szeretnék köszönetet mondani az
alábbiaknak:
Brenda Page-nek, aki a kutatómként dolgozik. Elég csak
felemelnem a telefont, ha kérdésem van, és ő kideríti a választ.
Helen Warriner nyugdíjas halottkémnek felbecsülhetetlen
tanácsaiért arról, hogyan döntik el az elhalálozást bonyolult
esetekben. Ha hibáztam, az egyedül az én és csakis az én hibám.
Irodalmi ügynökömnek, Rowan Lawtonnak a Furniss
Lawtontól, és munkatársának, Rory Scarfe-nak. Szerencsés
vagyok, hogy egy ilyen dinamikus és támogató ügynökséggel
dolgozhatok együtt!
Mindenkinek a mesés Bookouture csapatában, de különösen
szerkesztőmnek, Lydia Vassar-Smithnek. Lelkesedése és
elkötelezettsége hihetetlenül inspiráló. Továbbá Jessie
Botterillnek, akitől rengeteg hasznos visszajelzést kaptam a
könyv korai szakaszában.
A férjemnek, Davidnek, négy „gyermekemnek” és
partnereiknek, a szüleimnek és az anyósomnak. Együtt kiváló
családi teamet alkotunk, segítve egymást az élet és a munka
hullámhegyein és -völgyeiben. Mindnyájan kellettetek ahhoz,
hogy ezt meg tudjam csinálni!
És végül külön köszönet Leo és Saul unokáimnak, akik
segítettek emlékezni arra, milyen is kisgyerekeket gondozni.
 JESS RYDER
 
 
 
Jan Page író, forgatókönyvíró, dramaturg és díjnyertes
televíziós producer álneve. Miután sok éven át dolgozott
gyerekeknek szóló médiaprodukciókon, nemrégiben bevetette
magát a bűn világába. Vagyis az arról írásba. Roppant
izgatottan várta, hogyan debütál Lie to Me című műve. Másik
nagy szerelme a fazekasság.
 JESS RYDER
további, angol nyelven megjelent művei
 
 
 
Lie to Me
The Good Sister
The Girl You Gave Away
The Night Away
The Dream House
 
 
 
#☺placeholder002