Tartalomjegyzék

Bevezető

A folyó dala
Faith és Hope világot lát
Egész évben karácsony
Kíván ismét csatlakozni?
Esős napok és hétfők
Erdei nimfa
Harry Stone és Elvis 24 órás egyháza
A karácsony kísértetei
Futótűz Manhattanben
Süti
Kísértetek a gépben
Csináld magad
Múzsa
A Játék
Faith és Hope visszavág
Az út dala
 Bevezető

Egy interjúban egyszer azt kérdezték tőlem: ha kitennék egy

lakatlan szigetre, mi az a három dolog, amit magával vinne?
Erre a következő komolytalan választ adtam: egy macskát, egy
kalapot és egy madzagot. Egyrészt tetszett a szavak könnyed,
gondtalan pattogása, másrészt mindegyiknek megvolt a maga
lehetséges haszna, akár külön-külön, akár együttesen, amitől a
választásom többé vált, mint csupán az alkotóelemek összessége.
A macskát azért vinném el, hogy társaságom legyen. A kalap
védene a naptól. A madzagnak többféle rendeltetése is lehet:
szolgálhatja a macska szórakoztatását, vagy erős szélben a fejemre
köthetem vele a kalapot. Egy másik elképzelés szerint a kalapból és
a madzagból egyszerű varsát is eszkábálhatok (hogy a macskát
etessem), vagy egy kevésbé vonzó változat szerint megfojthatom a
madzaggal a macskát, és megfőzhetem ebédre, ez esetben a kalap
jobb híján a levesestányér funkcióját tölti be. (Az igazat megvallva
nem hiszem, hogy valaha is megennék egy macskát, de ki tudja, mi
történik, ha sokáig élek egy lakatlan szigeten?) Az is megfordult a
fejemben, hogy e három dolog köré minden bizonnyal száz
hasonló történetet is ki tudok agyalni.
A kötetben olvasható novellák kicsit erre is emlékeztetnek. Bár
első látásra mintha nem függenének össze, később meglátják
majd, hogy ezernyi szállal kötődnek egymáshoz és a regényeimhez.
Némelyek olyan helyen játszódnak, amelyekre majd ráismernek,
másokban olyan szereplők bukkannak fel, akik ismerősek
lehetnek. Egyesek nem kapcsolódnak – egyelőre legalábbis –, ami
persze nem azt jelenti, hogy soha nem is fognak. A történetek
gyakran sokkal többek, mint alkotóelemeik összessége, olyanok a
szememben, mint a befejezetlen térképek, amelyek eddig még
felfedezetlen tájakra kalauzolnak, és arra várnak csak, hogy
berajzolják a fellelt összekötő kapcsokat.
Mint már a Bársony és keserű mandulában említettem, a
novellák mindig is könnyen jöttek a tollamra. Néha úgy sodródnak
ki a lakatlan sziget partjára, mint az uszadék, máskor világ körüli
utazásaimról hozom haza őket, vagy hónapokig – esetleg évekig –
egyfolytában a fejemben kattognak, mint egy porszívóba szorult
pénzérme, amely arra vár, hogy kipiszkáljam onnan, ahova
beékelődött.
Mindenesetre azt remélem, hogy e történetek kicsit messzebbre,
még ismeretlen vidékekre repítik az olvasót. Lehet, hogy régi
barátokkal találkoznak majd, s abban is hiszek, hogy újakat
szereznek. Ne feledjék otthon a macskájukat meg a kalapjukat, és
ha elég hosszú madzagot visznek, mindig könnyen hazatalálnak
majd.
 A folyó dala

A történetek olyanok, mint a matrjoskák: kinyitunk egyet, és egy

másikat találunk benne. Ezt a novellát akkor írtam, amikor
Kongóban jártam a Médecins Sans Frontières-rel. Már
önmagában az is egy külön történet, hogy miért voltam ott, de
mialatt Brazzaville-ban tartózkodtam, egy kisfiúkból
összeverődött csapattal ismerkedtem meg, akik a pénzkereset
leleményes, egyben veszélyes módját eszelték ki. A folyóparton a
város egyik megmaradt éttermének verandája alatt
összegyűltek, és egy kis apróért vagy egy falat ételért azzal
szórakoztatták az ott ebédelőket, hogy beleugráltak a folyó
legveszélyesebb pontján a zúgóba, és hagyták, hogy lesodorja
őket a víz. A gyerekek, akik közül egy sem volt tízévesnél idősebb,
napjában több tucatszor kockáztatták az életüket, sokszor csak
egy csirkecsontért vagy egy falat kenyérért. Mi több, úgy tűnt,
hogy még élvezik is.

A folyó mindig megmarad. Maman Jeanne ezt mondogatja, és

olyan arcot vág hozzá, mint az öregek, amikor olyasmiről
beszélnek, amit nem érthetünk, például arról, hogy miképp marad
a levegőben a repülőgép, vagy a jóisten miért teremtette a
cecelegyet. Ez a válasza mindenre, panaszokra, kérdésekre,
könnyekre. A folyó mindig megmarad, mondja. A Kongó folyó
mindig ott lesz.
 Én csak tudom, egész életemben a folyót figyeltem. Ismerem a
hangulatait. Olyan, mint egy ádáz kutya: néha játékos, de az ember
torkának ugrik, amikor túlságosan elvadul a játék. Ismerem a
horgászhelyeket és hogy hol lehet a legjobban úszni, a zuhatagokat
és a sekély szakaszokat, a szigetecskéket és a zátonyokat, s hogy
hol lőtték le évekkel ezelőtt az utolsó vízilovat. Ha az embereket
hallgatjuk, azt hihetnénk, Brazzaville-ból aznap mindenki ott volt,
s ha így van, annak a vén vízilónak a Bibliában, a foufou és a hal
mellett volna a helye. Maman Jeanne szerint ennek ellenére a
halászok és a vadászok született hazudozók.
Talán a folyó veszi rá őket erre.
Igaz viszont, hogy a történetek összetömörülnek itt. Akárcsak a
vízi jácint, északról leúsznak a folyón, s útközben
megsokszorozódnak és kivirágzanak. A Három Varázsló, a Sasfiú
vagy az Ördöghal története, mely utóbbi olyan nagy, hogy eltöri a
víziló gerincét és egyben lenyel egy krokodilt. Ez legalább igaz, van
egy ördöghalfogam, amivel bizonyíthatom, s amit egy cigarettáért
és fél rágógumiért vettem egy fiútól az egyik uszályról. Hosszabb,
mint az ujjam, és drótra fűzve hordom a nyakamban. Maman
Jeanne szerint nem kéne ezt tennem, az ördöghalfogban rossz
varázslat rejtőzik, és egyébként sem helyes, hogy egy tízéves lány a
folyami uszályokon csellengjen.
Maman Jeanne azt mondja, ha ő lenne az anyám, főzni, varrni
tanítana, s arra, hogy vékony kis varkocsba fonjam a hajamat,
hogy férfit fogjak. Az az igazi fogás neked, te lány, mondogatja,
nem egy undok, vén ördöghal, amit még akkor sem ehetnél meg,
ha kivonszolnád a vízből. De én tudok magamra vigyázni, és nem
kell azt tennem, amit Maman Jeanne mond. Mellesleg azt mondja,
hogy az emberek jönnek-mennek, de a folyó mindig ott lesz.
Négyen vagyunk, akik a zúgónál dolgozunk. Majom, Harcsa,
Hollywoodi Fiú és én. Ezek persze nem a valódi neveink. De a név
titkos dolog, nagy erővel bír. Engem Ngoknak, krokodilnak hívnak,
mert olyan jó úszó vagyok. És természetesen pontosan ez az, amit
csinálunk: úszunk.
A mi szakaszunk szélén van egy Les Rapides nevű étterem. Nagy
hely, csupa fehér, terasza a vízre néz. A háború előtt sokan jártak
ide, de most már csak a negyede van tele: szürke, szögletes vállú
öltönyt viselő üzletemberek vagy festett hajú, fodros ruhájú, csinos
hölgyek, katonák, hivatalnokok, néha még üzleti ügyben ideérkező
fehér férfiak is előfordulnak, de hosszú ideje nem jár ide igazi
turista. Persze enni jönnek – trois-pièces-t pili-pilivel és sült
banánnal, sült tököt fekete rizzsel és mogyorószósszal, krokodilt
foufouval és babbal.
Ennyi étel! A puszta gondolatba is beleszédülök, és akkor még
ott az olajban úszó paradicsom, a folyami halpörkölt, a Saka-Saka,
a friss, ropogós héjú fehér kenyér, a csípős sült csirke, a manióka
és a borsó. Enni jönnek ide – mi sem természetesebb –, de a folyó,
a zuhatagok miatt is. Innen hosszú mérföldekre ellátni, egészen be
Kinshasába, ahol a vízen túl tüzek égnek, és a folyó vad,
felágaskodik, s egyik sziklatömbtől a másikig zubog, hatalmas
vízpermetet lövellve a levegőbe. Nem olyan vad, mint a Víziló-
sziget és azon túl a meg-megtört víz irdatlan, szürkéssárga
kavargása, de azért elég vad, és olyan a hangja, mint…
…az átkelő elefántoké, mondja Maman Jeanne. A nagy, barna
elefántoké, amiknek akkora a lábuk, mint a pálma törzse. Én
persze még sosem láttam elefántot, de a városi állatkertben van
egy akkora koponya, mint egy teherautó vezetőfülkéje, csupa mész
és likacs, s fogatlan szájából egy szilánkos agyar lifeg.
Minta vasárnap reggel, mondja Majom, mint a katedrálisban a
hangok, mint a tánc, mint a dobok.
Mint a helikopterek, mondja Harcsa, amikor bármit is mond.
Mint az aknavető meg a gránát és a fegyverropogás
mosódeszkaszerű kattogása. Vagy a zaj, mondja Hollywoodi Fiú, a
rádió zöreje két állomás között, a sustorgó, susogó, kísérteties,
halott, kaparászó és mocorgó hang.
A folyónak mindenki számára van dala, mondja Maman Jeanne,
és egyetlen dal sem mindig ugyanaz. Valójában ezért jönnek, nem
is az ételért, a kilátásért vagy a mangófák alatti árnyékos
verandáért, hanem a folyóért, a folyó dalának hangjáért,
áradásáért és hullámzásáért. Én tudom, és a többiek is így vannak
vele. Még Harcsa is, aki tizennégy éves, és azt hiszi, jóval többet
tud mindegyikünknél. A vállalkozásunk sokkal többről szól, mint
pusztán üzletről.
Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem vagyunk profik.
Van, aki fafaragásból él, mások a hadsereg felé fordulnak, megint
mások a piacokon, a taxik körül vagy éppen az út szélén
dolgoznak. Mi a folyón dolgozunk. Jobban mondva a zúgókon.
A zúgóink országútján sokféle kereskedelem folyik. Varsával
halászóké, kőtörőké, mosónőké, tolvajoké. Mindegyiküket
ismerem: a hálóval halászó fiúkat, a fatörzsből vájt csónakból
halászó öregembereket, a rudakkal és zsákokkal gyűjtögető
férfiakat. A folyó alsó folyása mentén van egy sekély szakasz, ahol
Maman Jeanne szokott mosni. Úszásra is nagyszerűen alkalmas,
főleg a nőknek és a kisbabáknak, de mi nem úszunk ott. Ó, dehogy!
Sokkal feljebb, a Les Rapides-tól a kőtörők homokzátonyáig
úszunk, és nem engedjük, hogy bárki más dolgozzon a mi
szakaszunkon. Mi négyen kiérdemeltük azt a szakaszt: Majom,
Harcsa, Hollywoodi Fiú és én. Kiváltképp én, részben azért, mert a
legfiatalabb vagyok, de főleg azért, mert lány. És mint Maman
Jeanne mondja, a lányoknak nincs merszük, nem vetkőznek le, és
legfőképpen soha, de soha nem úsznak a zúgókban.
A folyó felénk eső oldalán három átjáró választja el a
zuhatagokat. Az egyik, amit Csúszdának nevezünk, közel van a
parthoz, s lélegzetelállítóan száguld és kanyarog a sziklák között. A
második, a Víznyelő jóval távolabb van, és csak úgy lehet elérni, ha
széles ívben, egy víznyelőt és néhány hatalmas sziklatömböt,
valamint egy veszélyes zuhanást megkerülve kiúszunk. Erősnek és
főképp gyorsnak kell lennünk, mert ár ellen senki sem tud úszni,
csakis abban reménykedhetünk, hogy a sodrás majd elég messzire
repít, és épségben elérjük a folyosót. Ha csak egy karhossznyit is
eltévesztjük, akkor a sodrás – mint kutya a patkányt, ráz-ráz-
roppant – egyenesen a víznyelőbe vág. Ha szerencsénk van és a víz
ismét kivet, a menet egy rázós kis sziklaomláson való gyors
lecsúszással végződik, és nem esik semmi bajunk, kivéve talán,
hogy lenyúzza a bőrt a fenekünkről, és a partról nevetés kíséri
mutatványunkat. Megesik néha, de velem soha. Az is előfordul…
de ezt hagyjuk. Jobb bele sem gondolni. A Jóisten learatja a
termést, mondja Maman Jeanne, és bármennyit sírsz, egyetlen
magot sem hoz vissza.
A harmadik lecsúszás csaknem legendaszámba megy. A másik
kettőtől jóval távolabb, talán a Víznyelő és a part közötti távolság
háromszorosára van, és csak a Víznyelőből lehet elérni. A kőtörők
homokzátonya felé félúton a sodrás két ágra szakad egy rózsaszín,
nagy kőtömb körül, amit Teknősnek nevezünk. A Teknős páncélja
kerek, és az egyik oldalán remekül le lehet szánkázni a fősodrásba.
A másik oldalon azonban víz alatti kövek vannak – amiket
bokaharapóknak hívunk –, de ha gyorsak vagyunk és szerencsések,
akkor azt hiszem, el lehet rugaszkodni a Víznyelőtől, és a folyó
nagy, kerek vállán le lehet sodródni a Mélybe.
Én még sosem mentem végig rajta, bár a folyami szemét és a
jácint csomók segítségével feltérképeztem az útját, és majdnem
biztosra veszem, hogy sikerülne. Amennyire tudom, más sem ment
még végig rajta; Majom szerint krokodilok vannak ott, de
szerintem Majom csak fél. Kicsavarodott lábával nem úszik olyan
jól, mint mi, többiek, és sosem merészkedik a Víznyelőhöz. De van
egy teherautó-kerékről leszerelt gumiabroncsa, és abba olyan jól
bele tud ülni, mint madár a fészkébe, ezért Harcsa megengedi,
hogy velünk jöjjön. Szerintem ez nem igazság, és ha tehetném, én
bizony nem engedném, de Harcsa a tábornok, és azt kell tennünk,
amit mond. Nekem ez nem mindig tetszik, és különösen az nehéz,
hogy hadnagy vagyok, amikor még Majom is ezredes, de Harcsa
más dolgokban többnyire nagyon rendes, és egyébként is eleve ki
más engedné meg, hogy egy lány is csatlakozzon hozzájuk?
Így azután mindennap kilenctől ötig a Les Rapides terasza alatt
találkozunk, és gyakoroljuk a trükkjeinket. Bemelegítésnek az
egyszerűekkel kezdjük: Majom a gumiabroncsán, mi meg kiabálva
le-fel bukdácsolunk. Aztán következnek a nagyon kényes
mutatványok: magasból fejesugrás, széttett kézzel-lábbal ugrás,
krokodilugrás (víz alól fel), mind együtt egyetlen, megszakítás
nélküli láncban. A délelőtt derekán megállunk pihenni. Esetleg ha
hozzájutunk, be is kapunk valamit, egy kenyérgombócot vagy egy
szelet hideg maniókát, amit Maman Jeanne-tól csenünk el. Néha a
veranda fölötti fákon kis zöld mangók is vannak, és botokkal
dobáljuk őket, míg le nem esik egy. Tizenkettő után azonban
kezdenek szállingózni a vendégek, és kiválónak kell lennünk,
különben az üzlet elvesztését kockáztatjuk.
Mint már említettem, a folyón dolgozunk. Vagy pontosabban az
embereken, és ha engem kérdeznek, olyasvalaki, aki pár ezer
kongói frankot tud egy ebédre költeni, az szabad préda. Nem
koldulunk – azt sosem tennénk –, de nem akadályozhatjuk meg,
hogy nézzenek bennünket, nem? És ha néha odahajítanak egy kis
aprót, egy csirkecsontot vagy egy darab kenyeret, mi kár
származna belőle? Maman Jeanne nem szereti ezt, de úgy tesz,
mintha észre sem venné. Végül is ugyanolyan kereset, mint bármi
más, és jobb mulatság, mint a kőtörés.
Valahol fent, a folyó felső folyása mellett születtem. Ez még a
háború előtt történt, nem emlékszem sem a hely nevére, sem
semmi másra, csak egy pálmalevelekkel fedett házra és a körülötte
futkosó csirkékre meg arra, hogy anyám a hátára kötött kendőben
hordozott, és nem városi, hanem erdei illatok voltak: nedves sár,
fák, sás és a maniókás fazekakból felszálló gőz illata. Lehet, hogy
ezért kötöttem ki a Víziló-szigeten: nap mint nap sokat kell
gyalogolnom be a városba, de éjjel jó érzés távol lenni tőle, elalvás
közben hallgatni a folyó dalát, a békák és a tirregők kórusát.
Senki sem jár a szigeten, csak a halászok. Állítólag rossz
varázslat lengi körül. Papa Plaisance azt mondja, az utolsó víziló
szelleme csak a lehetőséget várja, hogy bosszút álljon. Maman
Jeanne szerint azért, mert a harcok idején mindenféle történt itt.
Nem bocsátkozik részletekbe, de tudom, hogy rossz dolgok
lehettek, mert Maman Jeanne általában a lábakat is lebeszéli egy
százlábúról. De ez nagyon-nagyon régen, legalább három éve volt,
és a sziget most kellemes, csendes hely. De az emberek többsége
kerüli, és kísértetekről, varázslókról regélnek. Én egyet sem
láttam. Papa Plaisance sem, pedig ő mindennap idejön a
csónakján. Néhány nagyon szép harcsát viszont láttam, és örülök,
hogy a többiek távol maradnak. Egyébként is szeretek magamban
lenni.
Maman Jeanne-nak van egy kunyhója a túlsó part közelében.
Maman Kimmel, a lányával és Petite Blanche-sal, az unokájával
lakik benne. Régebben Maman Kim férje is velük lakott, de már
nem. Tudom, hogy ennek is megvan a története, de ez férfi-nő
biznisz, ahogy Maman Jeanne szokta mondani, és engem nem
érdekel túlságosan. Papa Plaisance-nak is van egy kunyhója, egy
veteményeskertje és a nagy mangófa alatt egy műhelye. Papa
Plaisance Harcsa nagybátyja. Fatörzsből csónakokat váj ki, vagy
legalábbis ezt csinálta a háború előtt, gyönyörű, karcsú
csónakokat, amelyek hangtalanul hasítják a vizet. Ő tanított meg,
hogy menjek le csónakkal a sodrásban, hogy evezzek a farban ülve
úgy, hogy ne boruljon fel a kis csónak. Messzire ki szokott menni,
egyenesen bele a zuhatagba, és a bokaharapóknál teszi ki a
csapdáit. Néha segítenem kell neki, de a zúgókban úszáshoz képest
ez unalmas munka, és egyébként sem fizet soha, ezért ha tudok,
elosonok mellette, és egyedül megyek fel ár ellenében.
Ma korán, egy órával napkelte után értem a Les Rapides-hoz. A
többiek még nem voltak ott. Leültem a partra, és egy keserű
bambuszrügyet rágcsálva a vizet figyeltem, hátha látok ördöghalat.
Rajtam kívül senki sem volt a közelben, csak fatörzsből kivájt
csónakban egy öregember és néhány, a barna víz felett alacsonyan
szálló madár. Egy órája lehettem ott, amikor megjelent Majom a
gumiabroncsával, és addigra rájöttem, hogy valami baj van.
Tudhattam volna anélkül is, hogy Majom féloldalasan és
ravaszkásan nézett rám, olyan halvány mosollyal, ami nála azt
jelenti, hogy rossz híre van az illető számára. Tudom, hogy mindig
is féltékeny volt rám. Talán azért, mert jobb úszó vagyok nála, vagy
mert hosszú és egyenes a lábam, míg az ő eltorzult lábával csak
kicsavarodottan, rövideket tud lépni.
– Hol vannak a többiek, Majom? – kérdeztem.
– Nemsokára itt lesznek – válaszolta. – Papa Plaisance hívott
oda minket. Reggelire kenyérgombócot adott.
Hát, ez aztán nagy meglepetés volt. Az öreg Papa sosem
osztogatott ingyenételt. Kíváncsi voltam, mit akar és miért kérte
meg a barátaimat, hogy egyenek, engem viszont hagyott, hogy
egyedül menjek ki Les Rapides-ba.
– Papa azt mondja, csak az időt pocsékolod – mondta Majom,
aztán elővette a kenyérgombóca maradékát, és majszolni kezdte. –
Azt is mondta, hogy pénzt lehet keresni a folyón.
 – Mivel? Hogy vele halászunk? Azt meghagyom azoknak, akik
nem úsznak olyan jól.
Majom szeme összeszűkült.
– Papa azt mondta, többé nem akarja, hogy itt lógjál. Ezt
megmondta Harcsának. Most neki dolgozol. Nincs többé Zúgó.
Alig hittem a fülemnek.
– Papa Plaisance nem a családom! Nincs joga eldönteni, mit
csinálhatok. Csak azért, mert Harcsa nagybátyja, az még nem
jelenti azt, hogy ingyen kell végeznem neki a munkát.
– Ő mondja Harcsának – ismételgette konokul Majom. – Én
mondom neked.
– De ez az én boltom – tiltakoztam, és hallottam, hogy kicsit
megremeg a hangom.
– Többé már nem – szögezte le Majom. – A Zúgó a Harcsa-
bandához tartozik.
Hallgattunk, miközben hagytam, hogy a kijelentése elszálljon
mellettem. Majom a gombócot ette, és azzal a furcsa pillantással
figyelt, talán azt remélte, hogy sírva fakadok, nem tudom.
Egyébként nem adtam volna meg neki ezt az elégtételt.
– Te csak a küldönc vagy – mondtam dölyfösen. – Hol a
tábornok?
Vállával a kőtörők felé bökött.
– Ne menj oda, Ngok – figyelmeztetett, amikor az ösvény felé
indultam. – Nem fogadnak szívesen.
– Meg akarod akadályozni? – vetettem hátra.
Majom megint vállat vont, és bicegve, tisztes távolságból
követett.
– Majd meglátod – csak ennyit mondott, de én még akkor is úgy
tettem, mintha nem hallanám.
A többieket lent találtam a kőtörőknél. Harcsa nem nézett rám,
és Hollywoodi Fiú kőről kőre ugrált az úszásra alkalmas, mélyebb
folyószakasz felett. Közömbösséget színlelt.
– Majom azt mondja, többé nem akarjátok, hogy a Zúgónál
legyek – lendültem rögtön támadásba, mielőtt Harcsa megtalálta
volna a hangját.
Harcsa nem mondott semmit, csak a lábát piszkálta, és nem
nézett fel.
– Lenyelted a nyelvedet? – érdeklődtem.
Harcsa motyogott valamit, hogy nem akar kislányokkal lógni.
– A Zúgó legalább annyira az enyém, mint a tiétek – jelentettem
ki, és a hangomból megint kihallottam azt a félig sírós, félig
ördöghal dühös elcsuklást. – Nem akadályozhatod meg, ha ott
akarok lenni.
De megakadályozhatta, és ezt ő is tudta. Hárman voltak egy
ellen, ráadásul a szárazföldön nagyobbak, idősebbek és erősebbek
is nálam, még a kacska lábú, gyáva Majom is. Ennek ellenére
fütyültem rá. Hadd próbálják, ha elég férfiak hozzá! A dróton lógó
ördöghalfogat tapogattam, és fohászkodtam: küldd el a szellemed,
ördöghal, hogy erőssé tegyen!
– Menj haza – mondta Harcsa.
– Meg akarsz állítani? Próbáld csak meg! – Aztán
megtorpantam egy hirtelen támadt ötlettől, ami olyan friss és erős
volt, mint isten hangja. Istené vagy az ördöghalé, azt nem tudtam
megállapítani, de olyan tisztán szólt a fejemben, hogy elállt a
lélegzetem, aztán el-elakadó hangon hosszan felkacagtam. A fiúk
biztosan azt hitték, megőrültem.
– Miért nevetsz, Ngok? – kérdezte Hollywoodi Fiú most már
kicsit feszélyezetten. Meg is értettem: múlt héten láttam, hogy
megpróbálkozik a Víznyelővel, és nagy ívben kanyarodott rá. A
sodrás nekilökte a Teknősnek, aztán egy saras pocsolyában arccal
előrezuhant. Harcsa ügyesebb, de Majom sosem próbálkozik a
hosszú leúszással, és tisztában voltam vele, hogy jó napokon
bármelyiküket legyőzöm, még talán Harcsát is, ha az ördöghalfog
szerencsét hoz.
– Magatoknak akarjátok a Zúgót? – kérdeztem még mindig
kacagva. – Kössünk egyezséget, fiú. Lássuk, ki a legjobb. Döntse el
a folyó.
Ettől leesett az álluk. Majom ijedtnek tűnt, Hollywoodi Fiú
nevetett. Csak Harcsa maradt csendes és komoly.
– Hogy érted ezt? – kérdezte végül.
– Tekintsd kihívásnak – közöltem. – A Harcsa-banda a Ngok-
banda ellen. A győztesé a Zúgó. A vesztes visszamehet Papa
Plaisance-hoz.
Majom gúnyosan vigyorgott.
– Megőrültél.
– Lehet, hogy megőrültem, de úgy úszom, mint egy krokodil.
Harcsa összevonta a szemöldökét. Nem sokat beszél, de ha
megszólal, az emberek odafigyelnek. Nemhiába ő a tábornok,
tudja, hogy a jó tábornok sosem utasít vissza egy kihívást. Ha
egyszer megteszi, az emberek azt hiszik majd, hogy fél. Ha kétszer,
már senki sem engedelmeskedik a parancsainak. Ha háromszor,
halott ember.
– Miféle kihívásnak? – kérdezte.
– A nagynak – válaszoltam. – A Mélyről van szó.
Hosszú hallgatás következett. Aztán Harcsa egyszer bólintott.
– Rendben – mondta, és vissza sem nézve felállt, majd ár
ellenében elindult a folyó mellett a Les Rapides felé.
Amikor az úszásra alkalmas szakaszhoz értem, úgy éreztem, a
Mély még sötétebbnek és távolibbnak tűnik, mint eddig bármikor.
A folyót felduzzasztotta az előző heti esőzés, a savanykás illatú
habokon vízi jácint szigetek száguldottak lefelé – némelyik akkora,
mint egy csónak. Egy hónap múlva itt a hosszú esőzések ideje, és
akkor a Zúgó már olyan veszélyes, hogy nem szabad a vízbe menni,
még annak sem, aki jó úszó. Az esős hónapokban még a krokodilok
is meghalnak a zajgó zuhatagokban. Most még korai ehhez, bár a
kérdéses időszak nincs is már olyan messze, és kezdtem kicsit
ideges lenni, amikor elértük a szakaszunkat. Még egyelőre egyetlen
vendég sem evett a teraszon, de egy pincér már kezdte megteríteni
az asztalokat a nagy mangófa alatt, és a nyitott konyhából valami
sült illata csapott meg.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Harcsa, és rám nézett. Nyugodt
volt az arca, de úgy láttam, mintha verítékezne. Lehet, hogy a
melegtől vagy valami mástól. Majom a gumiabroncsával a hóna
alatt mellette állt, szeme elkerekedett, és körben látszott a szeme
fehérje.
– Begyulladtál? – kérdeztem.
Harcsa megvonta a vállát, mintha azt szerette volna jelezni, hogy
számára a Mély is csak egy hosszú száguldás a folyón, és nem a
közeli Zúgó legnagyobb, legtávolabbi és legveszélyesebb része.
– Akkor hát rendben – néztünk egymásra.
– Először te.
– Nem, te.
Arca olyan volt, mintha fából faragták volna: merev, barna és
kifejezéstelen.
– Rendben. Menjünk együtt.
– Nem, haver – kiáltott fel ijedten Hollywoodi Fiú. – Az túl
veszélyes! – Bizonyos szempontból igaza volt: a hosszú
száguldások biztonságosabbak, ha az ember egyedül vág nekik,
mert a távolságot maximális pontossággal kell kiszámítani, és elég
pár centi eltérés a rossz irányba, hogy a folyó halálosan
beszippantsa egy víznyelő garatjába, vagy az úszó összeverje magát
a bokaharapókon bukdácsolva. Két úszó együtt összetapad, mint
két hínársziget, megtörik a sodrást, és az életükkel játszanak.
– Rendben – egyeztem bele. – Ketten együtt.
Még egy olyan napon is, amikor nem kell semmit sem
bizonyítani, mindig gyakorolni szoktunk, mielőtt nekivágunk a
hosszú úszásnak. Mondjuk párszor lesiklunk a Csúszdán,
kipróbálunk egy-két krokodilt, néhány ugrást, és már készen is
állunk, hogy nekivágjunk a Víznyelőnek. Most nem volt ilyen
gyerekesség. Majom a parton ült és figyelt, lábát beledugta a
gumiabroncsba, Hollywoodi Fiú a Les Rapides boltíve alatt
kuporgott, mi meg Harcsával a folyót figyeltük, s néha tárgyakat –
egy-egy pillepalackot, egy darab fát – dobtunk bele, hogy
felbecsüljük a távoli Mély sebességét és útvonalát.
Egyikünk sem akart próbamenetet. Ez valahogy gyengeségre
utalt volna, bár tisztában voltam vele, hogy ezzel a sikerünk esélyét
rontottuk. Igazság szerint legalább tucatszor végig kellett volna
mennünk a Víznyelőn, mielőtt kísérletet teszünk a Mélyre, de eleve
csak a haragom tüze tartott ott, és nem akartam, hogy a folyó
lelohassza, mielőtt készen állok rá.
Eltelt húsz perc, és éreztem, hogy apad a dühöm. Harcsa még
figyelt, a szél- és a vízsebességet méricskélte, néha sebtében
oldalpillantást vetett rám, hogy lássa, nem szállt-e inamba a
bátorság. Ismét az ördöghalistenhez fohászkodtam – sebesség,
bátorság, szerencse –, és széles, ragyogó mosolyt vetettem
Harcsára. Nem tudom, hogy bolonddá tettem-e vele, mindenesetre
nem vártam tovább, hanem felálltam, feltűrtem és megkötöttem a
szoknyámat, hogy ne szabaduljon el, és megkérdeztem:
– Készen állsz?
– Őrült vagy, haver – jelentette ki Majom komor
elégedettséggel. – Ha a folyó nem visz el, akkor elkapnak a
krokodilok.
– A krokodilok nem szeretik a sebes folyású vizet – torkolltam
le, és a távoli átjárót néztem. A visszatükröződésektől most alig
lehetett látni: csupasz szakasz volt, ami simább felszínével ütött el
a folyó többi részétől, és aranylón csillogott a távoli, száraz
ködben. Arra gondoltam, hogy milyen szemrevaló: csinos, mint
egy csillogó kígyó háta. S mint a kígyó, ez is tud marni.
– Még mindig készen állsz? – kérdezte, és láttam, hogy az
ellenkezőjére számít.
– Mint eddig bármikor – válaszoltam, és egyszerre hátráltunk,
hogy módunk nyíljon a maximális nekifutásra. Egy-két-három
lépés, kezek majdnem érintkeznek, és már a víz szélén voltunk, a
negyedik lépésnél magasba ugrottam, és messzire, a Csúszdán
túlra vetődtem, hogy lábbal előre, hangos csobbanással a Víznyelő
végébe érkezzem.
Mélyre süllyedtem, és rögtön éreztem, ahogy a víz alatt húzni
kezd a folyó, jóval erősebben, mint a felszínen, ezért azonnal fel is
rántottam a lábamat. Tudtam, hogy Harcsa valahol a közvetlen
közelemben van, de nem engedhettem meg magamnak, hogy
abban a pillanatban körülnézzek, és megkeressem. Teljes erőmből
kinyújtóztam, előredőltem, elrúgtam magam, és úgy nyúltam a
sodrás után, mintha mentőkötél lenne. Lejjebb a Teknős kinyomta
irdatlan rózsaszín vállát a habokból, de én a Víznyelő felé
vetődtem, mert tudtam, hogy ha rossz irányból érem el a Teknőst,
elhibázom az átjáró nyílását, és a víz beránt az elsüllyedt hordalék
és a bokaharapók közé, már ha a folyó előbb nem roppant össze,
mint egy záptojást.
Mögöttem és tőlem balra, az átjáróban már előrébb éreztem
Harcsát, ahogy csapkod és liheg. Erős volt, de nehéz is.
Kirántottam a lábamat a kíméletlen alsó sodrásból, és
lábtempókkal olyan könnyedén haladtam előre, mint egy liliom.
Egyikünk sem beszélt, víz ment az orromba és a számba, víz volt a
szememben, és csak a folyosóra tudtam gondolni, ami meg-
megpörgetve, levegő után kapkodva húzott egyre közelebb a
Teknőshöz és kétoldalt a Víznyelőhöz.
Bumm-bumm-bumm! Egy kis zötyögős csúszda, a felszín alatt
egy vézna ember gerincéhez hasonlóan elszórt kerek kövek füzére.
Lecsúsztam rajtuk, de veszítettem a sebességemből, és elakadt a
lélegzetem. Máris ott volt előttem a Teknős, a part felőli oldalon a
Víznyelő sodrásának sima íve, a másik oldalon a fel nem
térképezett terület ijesztő keszekuszasága. Mély levegőt vettem.
Megacéloztam magam, aztán hosszú, erős lábammal elrúgtam
magam a Teknősnél, amikor a folyó a tetején felduzzadt, és
belevetettem magam az ismeretlenbe. Itt jóval erősebb volt a
sodrás, mint eddig bárhol, lábamat hideg-meleg váltakozó
rohamaival szívta be, és kövek is voltak itt, kövek és sziklák,
amelyeket nem ismertem, és amelyek lehorzsolták a lábfejemet
meg a lábszáramat, és lenyúzták a bőrt a bal sípcsontomról
egészen a térdemig.
Bokaharapók. Nem is számítottam másra, de ezek egész
testfelületet támadó bokaharapók voltak, amik úgy nyúltak fel a
mélyből, mint a folyó fogai. Felrántottam a lábamat, és még így is
haraptak. A hátam mögött Harcsa kiáltását hallottam, de nem
láttam, miért. És a Mély ennek ellenére kétszer olyan távolinak
tűnt, kétszer olyan gyorsnak, mint valaha, akár egy kastélyokról
szóló mesében az út, ami mozog, és az országok, amik egyetlen
éjszaka leforgása alatt eltűnnek, és másutt, esetleg a világ túlsó
felén bukkannak fel a hó varázslatos felhőkárpitja alatt.
Megint csak az ördöghalfoghoz fohászkodtam – vigyél messze,
vigyél sebesen! –, és amilyen erősen csak tudtam, ellöktem
magam a mélyben rejtőző sziklás szakasztól. Láttam, hogy Harcsa
mellettem és mögöttem ugyanezt teszi, de miközben kilőttem,
láttam azt is, hogy megcsúszik, és a görbe lábú vízmosás felé siklik,
ami visszasodorja a Víznyelő felé, én viszont gyorsan és
nyílegyenesen száguldottam előre, mint Papa Plaisance csónakja,
átszeltem a veszélyes szakaszt, és bejutottam a sima, gyors folyású
vízbe.
A Mély! Már láttam is, éppen útba esett, és az útvonalam most
már egyenesen felé visz majd, hogy a folyó sebességével repítsen át
úgy, mint ahogy egy fiú parittyával elhajít egy követ. A diadal
kábulatában kiáltásra nyitottam a számat – tyű! –, aztán a
térdemet átölelve felültem a folyóra, ahogy Majom szokta, amikor
a gumiabroncsában úszik le a folyón, és hagytam, hadd ragadjon
magával a víz, és vigyen messzire, nagyon messzire, be az átjáróba.
A repüléshez fogható érzés volt. Egyszerre repülés, zuhanás,
álmodás, a súlyos víz a sárgásbarna fölött feketén száguldott
alattam, s égő bőrömet apró folyami hordalék korbácsolta és
csipkedte. De csodálatos volt: egy pillanatig nem egyszerűen csak a
folyóban úsztam, hanem én voltam a folyó, énekeltem a dalát, és a
folyó számtalan hangján visszaénekelt. Ha akarom, azt hiszem,
Kinshasáig is elúszom, és semmi, még a krokodilok sem férhettek
volna hozzám.
De akkor hátranéztem. Nem kellett volna. Már majdnem ott
voltam, ujjaim a Mély szélét érintették. De körülnéztem, talán
azért, mert ellenőrizni akartam, Harcsa látja-e a győzelmemet, és
az öröm helyett hirtelen jeges kéz markolta meg a szívemet.
Ahogy először gondoltam, Harcsa a görbelábú vízmosásba
csúszott, ami visszavezetett a Víznyelőbe. Nem lett volna semmi
baja, ha marad, ahol van, mert az egyenes, sima csatorna elsodorta
volna az úszót a Teknős mellett, és visszaviszi az úszásra alkalmas,
mély folyószakaszhoz vezető hosszú, tiszta folyosóhoz. De Harcsa
nem tartott ki az útvonal mellett, hanem megpróbálta
visszalendíteni magát, ami ár ellenében kétségbeesett és lehetetlen
vállalkozás volt. A folyó megállította, s előbb a hátára dobta, majd
a Teknős felé vonszolta, ami előtt sziklák és a fekete víznyelő
várták. Harcsa későn ébredt rá a tévedésére. Láttam sötét fejét és
vézna karját, ahogy egy vízből kiálló folyami sziklanyársba
kapaszkodik, körülötte zubog és hányja-veti magát a folyó, mint
egy csupasz hátú teremtmény, amely nem tűr meg magán lovast.
Egyetlen szempillantás alatt mindent felmértem: a haragos folyót,
az életéért küzdő, csimpaszkodó Harcsát s lent a sötét garatot. Ha
valamivel gyorsabb, elsuhanhatott volna a víznyelő mellett, de
elvesztette a lendületét meg a bátorságát, és most a síkos kövön
meg-megcsúszva kapaszkodott, hangtalan jajongását elnyomta a
folyó dübörgő dala.
A Mély már csak karnyújtásnyira volt előttem. Dala fülsiketítő
volt – gyere hozzám, Ngok! –, de ott volt a barátom is, és bár a
szívem szakadt meg, hogy fel kell hagynom a versennyel, tudtam,
nem hagyhatom, hogy magába szippantsa a Víznyelő.
Ellöktem magam, hogy visszajussak a sziklákhoz. A Mély egy
másodpercig dalolva kapaszkodott belém, aztán olyan erővel
köpött ki, mint egy gyerek a banánmagot. Térdem horzsolta a
köveket, miközben a Víznyelő felé száguldottam. Tudtam, hogy
kockázatos, amit csinálok. A lehető legpontosabban kellett
követnem Harcsát, nem volt szabad veszítenem a lendületből, és
ott kellett elkapnom, ahol volt, de úgy, hogy a Víznyelő ne
szippantson be mindkettőnket. Ha csak egy másodperccel is
elszámítom magam, mindkettőnket elnyel a víz, és többet nem is
bukkanunk a felszínre. Pár centi jobbra vagy balra, és nem érek
oda hozzá. Még utoljára az ördöghalhoz fohászkodtam – segíts,
ördöghal, hogy pontosan célozzam meg! –, aztán mély levegőt
vettem, egyenesen felültem a hullámra, és pattanásig teleszívva a
tüdőmet, teljes sebességgel csúsztam le az utolsó szakaszon Harcsa
felé.
Láthatta, mire készülök. Megragadta a kezemet, és abban a
pillanatban eleresztette a sziklát, én meg hagytam, hogy a
sebességem magával ragadjon minket, mint a víz két palackot, és
átrepítsen a Víznyelő fölött a bokaharapók gyötrelmébe.
– Kapaszkodj, Harcsa! – Alig hallottam a hangomat a folyó
dalától. De fogtam a kezét, szorosan tartottam, és mindketten
üvöltöttünk, miközben a kövek belemartak a lábfejünkbe és a
lábszárunkba. Most már a folyó is kacagott, a sziklák és a kavicsok
halkan gurgulázva kuncogtak, mint tábortűz körül a dobok. És a
Víznyelő ismét kisimult, lelassult és megenyhült az úszásra
alkalmas szakaszhoz érve. Elmaradoztak a kövek a lábunk alatt,
Harcsa eleresztette a kezemet, és lassan, erőtlenül úszni kezdett a
parti sekély víz felé.
 A többiek már ott vártak ránk, és nem tudták biztosan, mit
láttak.
– Mi történt, haver? – kérdezte türelmetlenül Majom, amikor
Harcsával kimásztunk a kőtörők zátonyán a száraz kövekre, és
vizsgálgatni kezdtük a lábunkon levő vágásokat meg
horzsolásokat.
Harcsára pillantottam. Nem nézett rám. Arca merevebb volt,
mint valaha, csak az egyik szeme fölött volt egy nagy seb, amit
akkor szerezhetett, amikor nekiment a hegyes sziklának.
– Elérted a Mélyet, Ngok? – kérdezte Hollywoodi Fiú. Hangja
reszketett az izgalomtól. – Mintha láttalak volna, de túl messzire
voltál, hogy biztos legyek benne…
Most kellene szólnom, gondoltam. Most kellene elmondanom,
hogy megérintettem a Mélyet, valóban érintettem az
ujjhegyemmel, mint egy mitikus halat, amit senki sem fog ki, csak
álmaiban. Ha elmondanám nekik, én lennék a Tábornok. Harcsa
hazamenne Papa Plaisance-hoz. A Les Rapides az enyém lenne.
Harcsa még mindig nem nézett rám. Arca kifejezéstelen volt,
akár egy szikla.
– Na? – sürgetett Majom. – Győztél?
Hosszú csend következett, aztán megráztam a fejem.
– Nem – mondtam. – Majdnem sikerült, de a Víznyelő magába
szippantott. Mondjuk, hogy döntetlen lett, haver. Senki sem
győzött.
Hollywoodi Fiú csalódottnak látszott.
– Figyelj csak, Ngok – szólalt meg. – Elvesztetted a
varázsfogadat.
Máris odanyúltam, de már tudtam, hogy nincs meg. Talán a
folyó visszavette, vagy esetleg az ördöghal szelleme szerezte meg,
ami neki járt.
Továbbra is a folyón dolgozunk. Mi, négyen: Harcsa, Majom,
Hollywoodi Fiú és én. Eleinte volt némi feszültség Papa Plaisance
és köztem, de Maman Jeanne váratlanul mellém állt, amit elég
valószínűtlennek gondoltam, de úgy tűnik, haragudott valami
kifizetetlen munka miatt a Papára.
 Pillanatnyilag megint a miénk a folyó – legalábbis az a szakasz,
ami a Les Rapides-tól a kőtörők homokzátonyáig tart –, és minden
áldott nap itt dolgozunk, bár azóta senki sem próbálta meg elérni a
Mélyet. Lehet, hogy egy nap ismét próbát teszünk. Még mindig
Harcsa a tábornok, bár nem egészen úgy parancsolgat, mint
régebben, és láttam, hogy Hollywoodi Fiú szeme megvillan, amiből
arra következtettem, hogy talán egy nap majd lesz egy újabb
kihívója. De az nem én leszek. Még egyszer semmiképpen. Butaság
volt azt hinnem, hogy valaha is tábornok lehetnék – hiszen már az
is elég nehéz, hogy lépést tartsak a fiúkkal –, bár a szemükben
néha látom az áhítatos tiszteletet, a tudást, hogy valamit mertem, a
majdnem megpillantott titkot, a majdnem elért dicsőséget. Egy
nap talán majd ismét megtalálom.
Addig is mindig ott lesz a folyó, ahogy Maman Jeanne mondja.
Álmos csendjével, rettenetes haragjával, dalával, ami egyre csak
szól, és igézetet, álmokat, történeteket visz magával egyenesen be
Afrika gyomrába, majd újra ki a nyílt, fel nem fedezett tengerre.
 Faith és Hope világot lát

A Bársony és keserű mandulában volt egy Faith és Hope vásárolni

indul című novella. Az írás két legyőzhetetlen idős hölgyről szólt,
akik egy idősek otthonában laknak. Nagyon a szívemhez nőttek,
és a velük kapcsolatos levelek számából ítélve sok olvasóméhoz is.
Azóta többször is felkerestem őket, és valószínűleg később is
felfogom.

Milyen kedves, hogy vette a fáradságot! Nem mindenki szánná a

szabad idejét két öreglányra, akinek nincs más dolga, mint a
szájukat jártatni. De azért itt, a meadowbanki nyugdíjas otthonban
mindig történik valami: egy családi dráma, egy hétköznapi
bohózat. Én mondom, egyes napokon a meadowbanki otthon
pontosan olyan, mint a West End, ahogy Tomnak, a fiamnak
gyakran mondogatom is, amikor hetenként sietve beugrik hozzám
a benzinkúton árult virágcsokorral (rendszerint krizantémmal,
ami – sajnos – igen tartós) és a külvilágról szóló felkavaró
történetekkel.
Vagyis nem igazán így van, a végét csak kitaláltam. Tom
társalgása olyan, mint a virágcsokra: józan, fantáziátlan és sótlan.
De a lényeg, hogy meglátogat, áldja meg érte az isten, ami több,
mint amit sokakról, a szappanopera-életű, vezető állást betöltő, a
visszatetsző, aggasztó szemöldökráncolást szépen elsimítókról
elmondhatunk, akik megindítóan hisznek abban, hogy az élet
hatvanéves korban véget ér (vagy legalábbis véget kellene érnie).
Hope-pal nekünk ennél több eszünk van.
Hope-ot természetesen ismeri már. Úgy hiszem, világtalan lévén
még nálam is jobban értékeli az ön látogatásait. Itt tényleg
igyekeznek szórakoztatni minket, de amikor az ember Cambridge-
ben tanított, színházba, koktélpartikra, évzáró bálokra és a King’s
karácsonyi koncertjeire járt, valahogy nem tanulja meg igazán
értékelni a kedd esti bingójátszmákat. Ugyanakkor viszont
megtanul apró örömöknek hódolni (amelyek amúgy is
gyakoribbak), mert mint Hope egyik francia barátja mondogatta,
az ember még Sziszüphoszt is képes boldognak képzelni.
(Sziszüphosz – ha netán nem tudná – az a pasi volt, akit az istenek
arra ítéltek, hogy örökké egy sziklát görgessen fel a hegyre). Nem
vagyok entellektüel, mint Hope, de azt hiszem, értem, hogy a
francia mit akart ezzel mondani: hogy idővel nincs olyan, amihez
ne szoknánk hozzá.
Egy ilyen helyen természetesen mindig akadnak elégedetlenek.
Itt van Lengyel John, akinek a nevét soha senki nem képes
kiejteni, és akinek egyikünkhöz sincs egy jó szava. Vagy Mr. Braun,
akinek egészen jó a humorérzéke annak ellenére, hogy német, és
aki nagyon lehangolttá válik, ha a tévében háborús filmeket
vetítenek. Vagy Mrs. Swathen, akit mindenki irigyel, mert a fia és
annak családja minden áldott héten elviszi innen, az unokái meg
szokták látogatni, és a kedves arcú menye ajándékokat szokott
neki hozni. Mrs. Swathen mégis panaszkodik és sopánkodik, mert
unatkozik, mert a gyerekek nem jönnek elég gyakran, mert rossz
az emésztése, az étel pocsék és senki sem tudja, milyen sokat
szenved.
Mrs. Swathen az egyetlen – Lorraine-t, az új ápolónőt
leszámítva –, aki miatt Hope valaha kijött a béketűrésből. Ezzel
együtt megvagyunk Hope-pal. A kis hercegnő Sarájához hasonlóan
(Hope nagyon szerette ezt a könyvet gyerekkorában, és a múlt
hónapban ezt olvastam fel neki, amint a Lolitát befejeztük) azon
vagyunk, hogy a világ Mrs. Swathenjei ne mérgezzék meg az
életünket. Annak örülünk, ami van. Igyekszünk hercegnőként
viselkedni, még ha nem is vagyunk azok.
Kivételek persze vannak. E héten például, augusztus 10-én van a
meadowbanki otthon egész napos tengerparti kirándulása.
Augusztusban minden évben bezsúfolnak minket a takaróinkkal,
piknikkosarainkkal, tejes teás termoszainkkal meg a meadowbanki
nővérekkel – egy jókora, narancssárga buszba, és elindulunk az
Inkontinencia expresszel – Hope így nevezi – Blackpoolba.
Mindig is szerettem Blackpoolt. Tudja, minden évben oda
jártunk, amikor Tom még kicsi volt, és emlékszem, azt figyeltem,
hogyan játszik a sziklák közt összegyűlt vízben, míg Peter elnyúlva
aludt a meleg, szürke homokon, és a kavicson susogva közeledtek-
távolodtak a hullámok. Akkoriban ez a mi helyünk volt: a
megszokott vendégházban mindenki emlékezett ránk. Mrs.
Neames szalonnás tojást sütött reggelire, és azt gügyögte, hogy
Tom mennyire megnőtt. Volt egy szokott teázónk is, ahova
beültünk forró csokoládéra, miután a hideg tengerben úsztunk,
valamint egy sültkrumpli-bolt, a Boldog Tőkehal, ahova ebédelni
jártunk. Talán ezért szeretem még ma is: a hosszú tengerpart, az
egymás mellett sorakozó boltok, a móló, a vízpart miatt, ahol
dagály idején a hatalmas hullámok átcsapnak az úton. Hope eleve
szereti; az ember azt hihetné, hogy Blackpool visszalépés a
szemében a riviérai nyaralások után, de Hope sosem mondana
ilyesmit, és azt hiszem, olyan lelkesedéssel és izgalommal várja a
kirándulásainkat, mint jómagam, így még inkább lesújtott minket,
amikor Lorraine kijelentette, hogy idén nem mehetünk.
Lorraine a legújabb ápolónőnk egy élesen körülrajzolt ajkú és
Silk Cuttól meg gyümölcsös rágótól bűzlő, mérgező hatású szőke,
aki Kellyt, az ostobácska, de ártalmatlan nőt váltotta fel. Lorraine a
főigazgatónő, Maureen nagy kedvence. Lorraine-nek is vannak
favoritjai – Hope-pal mi nem számítunk közéjük és amikor
Maureen távol van (ami heti egy alkalommal fordul elő), Lorraine
a lakók társalgójában fogadja a hódolóit: teázik, emésztést
elősegítő kekszet eszik, és elhinti a békétlenség magvait. Mrs.
Swathen, aki nagy csodálója, azt mondja, hogy Lorraine az
egyetlen értelmesen gondolkodó ember a meadowbanki
otthonban, bár Hope-pal észrevettük, hogy a beszélgetésük szinte
kizárólag Mrs. Swathen mihaszna fia és akörül forog, hogy
mennyit örököl majd ő Mrs. Swathen halála után. Túlságosan is
sokat, vagy legalábbis ezt szűrtem le, minek következtében csupán
pár hónapnyi itt-tartózkodás alatt Lorraine-nek sikerült
meggyőznie Mrs. Swathent, hogy őt bűnösen elhanyagolják.
– Mentőkergető – jegyzi meg undorral Hope. Időről időre
akadnak ilyenek az efféle helyeken: sokat sejtető lányok, mint
Lorraine is, akik behízelgik magukat az elégedetlenek kegyeibe,
fülükbe csepegtetik a mérgüket. És a méreg függőséget okoz: az
emberek idővel függeni kezdenek tőle, ahogy azoktól a mérgező
hatású valóságshow-któl is, amiket Lorraine annyira szeret. A kis
örömök eltűnnek, és az ember rájön, hogy nagyobb örömöt
találhat az önsajnálatban, a panaszkodásban és a lakótársaival
szemben tanúsított rosszakaratban. Ez Lorraine, és bár Maureen a
télapós vidámságával és porszívóügynökös mosolyával sem
irgalmas szamaritánus, azért összehasonlíthatatlanul jobb
Lorraine-nél, aki azt hiszi, okosabbak vagyunk Hope-pal a
kelleténél, és a maga alattomos módján igyekszik megfosztani
minket minden apró örömünktől, amink még maradt.
Példának okáért a blackpooli kirándulásunktól.
Máris megmagyarázom. Hope-pal néhány hónapja megszöktünk
az otthonból; csak egy napra mentünk fel Londonba, más nem
történt, de a meadowbanki személyzet szemében ez felért egy
börtönből való szökéssel. Ez még Maureen – és Lorraine – ideje
előtt volt, de látom, hogy egy ilyen kitörés gondolata elborzasztja.
Lorraine-t is elborzasztja, bár más okból, és gyakran beszél velünk
egy mérges óvónő szirupos hangján: elmagyarázza, milyen csúnya
dolog volt tőlünk, hogy megszöktünk, mennyire aggódott
miattunk, mennyire féltett minket mindenki, és nagyon is
megérdemeljük, hogy lemaradtunk az idén augusztusban esedékes
blackpooli kirándulásra való jelentkezésről, és most kénytelenek
leszünk itt maradni Chrisszel, a beteghordozóval és Szomorú
Harryvel, a sürgősségi ápolóval.
Még hogy jelentkezés, egy fenét! Régebben sosem kellett
jelentkezni az egynapos kirándulásokra. Most azonban, hogy
Maureen a vezető, minden megváltozott, komoly szerephez jutott
az egészség és a biztonság, figyelembe kell venni a biztosítást,
engedélyeztető cédulákat kell aláírni, és egy egész bürokratikus
eljárást kell végigszenvedni, mielőtt akár a legrövidebb kirándulást
is fontolóra veszik.
– Bocs, lányok, de megvolt rá az esélyük – jelentette ki Lorraine
erényesen. – A szabály az szabály, és igazán nem várhatják el,
hogy Maureen kivételt tegyen a maguk kedvéért!
Mit mondjak, nem nagyon tetszik az ötlet, hogy Tomnak
engedélykérő cetlit kell aláírnia. Erősen emlékeztet azokra az
időkre, amikor a középiskolából hazahozta az efféle
nyomtatványokat, és engedélyt kért rá, hogy Franciaországba
utazhasson, de még Olaszországba is síelni. Nem engedhettük meg
magunknak ezeket az utakat, mégis kifizettük, mert Tom jó fiú
volt, sokra fogja vinni, gondoltuk, és Peterrel nem akartuk
leleplezni a barátai előtt. Tom most persze a világ legkülönbözőbb
pontjain nyaral – New Yorkban, Floridában, Sydney-ben,
Tenerifén bár az még várat magára, hogy egyszer engem is
meghívjon valamelyik nyaralására. Tudja, Tom elég fantáziátlan.
El sem tudja képzelni szegény fiú, hogy esetleg arról ábrándozom,
hogy lesiklom a Piste Noire-on Val d’Isère-ben, vagy szerenádot
hallgatok Velencében, vagy Hawaiion egy függőágyban
terpeszkedem, mindkét kezemben Mai Tai koktéllal. Azt hiszem,
még mindig úgy képzeli, hogy Blackpool az álmaim netovábbja.
Ami Hope-ot illeti, nos, ő ritkán engedi, hogy kiüljenek az arcára
az érzelmek. Én persze látom, mert mindenkinél jobban ismerem,
de kétlem, hogy Lorraine-nek része volt ebben az örömben.
– Blackpool! – jelentette ki Hope a legsznobabb, leglekezelőbb
cambridge-i modorában. – Nem az én asztalom, Lorraine. Tudja,
Eze-sur-Mer-ben volt villánk, a francia Riviérán. Odajártunk
hármasban évente kétszer, míg Priss fel nem nőtt. Akkoriban még
nyugalmas hely volt, még nem özönlötték el a filmesek és a
celebek, mint most, de időről időre leugrottunk Cannes-ba, ha
olyan partit rendeztek, amire nagyon el akartunk menni.
Többnyire azonban a medence mellett hevertünk, vagy elmentünk
vitorlázni Xavier jachtján, aki egyébként Cary Grant barátja volt,
és Caryvel többször is…
Addigra már úgy nevettem, hogy majdnem kilöttyintettem a
teámat.
– Hagyd csak – fogtam meg Hope karját. – Már elment.
– Helyes – mondta Hope. – Utálok hencegni, de néha…
Lorraine a lakók társalgójának túlsó végéből figyelt minket. Róla
lehetett volna a sértett hiúságot mintázni.
– Néha megéri – fejeztem be még mindig mosolyogva. – Ha
egyébért nem, hát azért, hogy lássuk ennek a nőnek az arcát.
Hope, aki nem lát, elmosolyodott.
– Akkor hát nem lesz Blackpool – összegezte, és bámulatos
ügyességgel töltött teát az egyik meadowbanki csészébe. – De majd
isten segítségével jövőre elmegyünk. Kérlek, Faith, adj egy
emésztést segítő kekszet.
Jövőre, jövőre. Nagyon szép és jó annak, aki huszonöt éves, de a
mi korunkban a jövő év nem olyasmi, amire valamennyien
biztosan alapozhatunk. Hope-pal mi ketten még csak-csak
elvagyunk, nem úgy, mint Mrs. McAllister, aki jóformán azt sem
tudja, milyen nap van ma, vagy Mr. Bannerman, akinek úgy
elrákosodott a tüdeje, hogy éjszaka gép segítségével lélegzik, de aki
még mindig úgy füstöl, mint egy gyárkémény, és egy mocskos
szájú, vén iszákos, mert – ahogy ő mondja – ki a fene akar száz
évig élni?
Mellesleg véletlenül tudom, mennyit jelentenek Hope-nak ezek
az egynapos kirándulások. Persze én is élvezem őket, bár a legtöbb
dolog, amire emlékszem, már rég nincs meg. A Boldog Tőkehal
most ír kocsma, a vendégházakat mind lebontották, hogy
lakóparkot építsenek. Hope-nak viszont nem kell megbirkóznia
ezekkel a kis csalódásokkal. Érezheti a tenger illatát Blackpoolnál,
azt az egészen egyedi brit tengerparti illatot, ami az apály sarából
és a benzinből, a sült hal, a napolaj, a vattacukor és a só szagából
tevődik össze. Szereti a hullámok hangját, a kavicsos parton a
hosszasan kicsapó-szisszenő hullámok moraját és a gyerekek
sivalkodását, ahogy a lábujjukkal a víz melegségét próbálhatják.
Szereti a lába alatt a homok érzését – a kerekes székemben nem
vezethetem a puha homokon, de Chris mindig lekíséri a partra –
és a gömbölyű, nagyobb kavicsok kicsit ellenálló ropogását, mielőtt
a parton átveszi a murva a hatalmat. Szereti a közös piknikezést,
amit mindig ugyanott tartunk, a partnak azon a szakaszán, ami egy
macskaköves, lejtős rámpán érhető el, hogy azok is lejuthassanak,
akik csak kerekes székkel tudnak közlekedni, és ami egy termosz
teából és két takarosan vágott negyed szendvicsből áll, amely
szintén mindig ugyanolyan, hogy megelőzzék az ételallergiát: az
egyik tonhalas, a másik tojásos. Van még egy darab rózsaszín,
cukormázas torta is, ami kilenctized részben cukorból van, a
tetején élénkvörös, fél cseresznye; kislány korunkban pontosan
ilyet kaptunk a születésnapunkra. Szeret kagylót szedni ott, ahova
dagálykor legmélyebbre hatol a tenger. Nagy, vaskos angol
kagylókat szed, amik kívülről göcsörtösek a rájuk tapadt
kacsakagylóktól, belül viszont gyöngyházfényűen simák, és
lecsiszolt, kerek kövekkel rakja tele a zsebeit.
És amit nem lát, azt bármikor leírhatom neki, jóllehet Hope sok
tekintetben többet vesz észre, mint én. Nem hatodik érzékről van
szó vagy valami hasonlóról, egyszerűen mindig a legtöbbet hozza
ki abból, amije van.
– Minden rendben lesz – biztatott, amikor ismét arra
panaszkodtam, hogy kihagytak minket. – Elboldogulunk.
Emlékezz Sarára…
Emlékezz Sarára. Könnyű azt mondani. De a tisztességtelen
eljárás miatt nem jött éjjel álom a szememre. A kicsinyes
igazságtalanság miatt. A szabály az szabály, mondta Lorraine, de
mindketten tisztában voltunk vele, miért tagadták meg tőlünk a
szórakozást, mint a fészer mögött cigarettázáson kapott
gyerekektől. A lényeg a hatalom, mint minden zsarnokoskodásnál,
és Lorraine a többi hatalmaskodóhoz hasonlóan egyszerre volt
gyenge, és mások gyengeségének a rabja. Természetesen volt annyi
eszünk, hogy ne mutassuk ki a csalódottságunkat. Vidám Chrisnek
feltűnt ugyan – és mivel mellettünk áll, mérges is volt –, de
semmit sem tehetett. Maureennál sosem emeltünk panaszt,
személy szerint kételkedtem benne, hogy sok értelme lenne.
Inkább a Riviéráról beszélgettünk, és a kakukkfű hegyekből
lesodródó illatáról, a Földközi-tenger csodálatos, kék
színárnyalatairól, valamint a medence mellett elfogyasztott roston
sült makréláról meg koktélokról, a képzelet szülte madarak
szárnyaira hasonlító vitorlákkal hajózó jachtok fedélzetén falatnyi
pettyes bikinikben heverésző lányokról.
Csak Chris tudta az igazságot. Vidám Chris a fél pár
fülbevalójával és a lófarokba kötött kócos hajával. Valójában nem
is ápoló – bár ápolói munkát végez a teljes fizetés felénél is
kevesebbért –, de ő a kedvencünk, az egyetlen, aki valóban
embertársának tekint minket, és úgy is beszél velünk.
– Nagy pech, Butch. – Csak ennyit jegyzett meg, amikor a hírt
hallotta, de több valódi együttérzés csendült ki belőle, mint
Lorraine szirupos kis leckéztetéseiből. – Nagyon úgy fest, hogy a
nyakamon maradnak – tette hozzá mosolyogva. – Úgy tudom, én
sem vagyok kívánatos személy.
Erre én is elmosolyodtam. Lorraine nem szereti Christ, akit
minden lakó kedvel, bár nem szakképzett ápoló, és aki engem
Butchnak hív, Hope-ot pedig Sundance-nek szólítja, és nem mutat
olyan illő tiszteletet és hódolatot a felettesei felé, mint amit az ő
helyzetében el lehetne várni.
– Helyette majd hármasban énekelünk, mit szólnak hozzá?
Chris gyakran énekel nekünk, amikor a főnök hallótávolságon
kívül van. Rockballadákat, musicalrészleteket, a nagyijától tanult
régi operettszámokat. Egészen kellemes hangja van, ismeri az
összes régi slágert, és korábban is keringőzött velem úgy, hogy a
kerekes székben ültem, én meg beleszédültem a nevetésbe, és
minden hülyéskedése ellenére sem láttam még soha a szemében
azt a leereszkedést, amit a Maureenhoz vagy Lorraine-hez
hasonlókéban.
– Köszönjük, Christopher, az csodálatos lenne – mosolygott
Hope, és Chris azzal a jó érzéssel távozhatott, hogy sikerült kicsit
felvidítania minket. De én tudtam, mi az igazság. Hope sosem
mondaná, de én tudom, mikor csalódott. Nem az Inkontinencia
expressz vagy a langyos teával teletöltött termosz hiányzik neki,
sem az egyetlen szelet, cukormázas torta, még csak a meztelen
lábujjai között kitüremkedő homok vagy a víz felől fújó sós tengeri
szél sem. Nem bosszantotta az sem, hogy olyan lekezelően
beszéltek velünk, mint a gyerekekkel, vagy hogy kizártak minket. A
szabadság illúzióját fájlalta, a szabadlábra helyezés reményét, a
körülöttünk a dolgukat végző fiatalok hangját egy átlagos nyári
napon. A meadowbanki levegőnek van valami sajátos illata: a
virágos légfrissítő, az iskolai káposzta és az egymással szoros
közelségben élő idős emberek jellegtelen, hintőporos szaga. Hope
mindennap Chanel No.5 parfümöt fúj magára, mert így – mint
mondja – elkerüli, hogy öregasszonyos szaga legyen. Tökéletesen
ismerem ezt az érzést.
Így amikor elérkezett az a nap, titkolt lelki bánattal néztük,
ahogy elutaznak, bár inkább meghaltunk volna, semhogy ezt
kimutassuk. A meadowbanki lakók egyenként rázták ki a nyári
kabátjukat (a meadowbanki illemkódex előírja, hogy a legnagyobb
melegben is kabátot, kalapot, sálat, sőt néha kesztyűt is muszáj
viselnünk), és összeszedték a táskáikat, zsebkendőiket, ernyőiket,
műfogsorukat és számtalan más, a tengerparton töltött napon
elengedhetetlen holmit.
Mrs. Swathen rám pillantott, miközben felemelte a táskáját.
– Azt mondják, huszonöt fok lesz ma a parton – jegyezte meg. –
Azt mondják, olyan, mintha csak a Földközi-tengernél lennénk.
– Nagyszerű! – válaszolta Hope. – De Faith meg én nem
szeretjük a nagy meleget. Szerintem itthon maradunk, és tévét
nézünk.
Mrs. Swathen, aki általában egész délután a Jerry Springert
nézte volna, miközben egyre ingerültebb, a fogát csikorgatta.
– Ahogy óhajtják – mondta, és elvonult a buszhoz.
Lengyel John utánapillantott.
– Oda se hallgassanak rá – jegyezte meg. – Megint esni fog.
Amikor a tengerhez megyünk, mindig esik. Én nem rajongok a
tengerért, de minden jobb ennél az Auschwitznál, nem?
Mr. Braun, aki éppen akkor ment el mellettünk, erre odafordult.
Apró termetű, elegáns, kopasz úr, aki bottal jár, és szereti Lengyel
Johnt heccelni.
– Nem tudta, hogy az apám Auschwitzban halt meg?
Lengyel Johnt ez majdnem kiütötte. Mi is most hallottuk
először, és mind Mr. Braunra meredtünk, közben meg azon
töprengtünk, nem ment-e el az esze, mint Mrs. McAllisternek.
Mr. Braun bólintott.
– Igen. Egy éjjel leitta magát, és kiesett az őrtoronyból. – Azzal
már ott sem volt, és Hope-pal majd megszakadtunk a nevetéstől,
Lengyel Johnnak pedig habzott a szája a bosszúságtól, és nem
először.
– Ha ettől az utazástól csak ennyi bajtársiasságot várhatunk,
akkor egészen jól elviselem, hogy nem megyünk el.
– Egyetértek – mondta Hope. – Képzeld csak el, két órán át
összezárva ezzel a kettővel, Maureennal és Lorraine-nel. Meg Mrs.
Swathennel. Kezdem azt hinni, hogy Sartre-nak igaza volt, amikor
azt mondta: a pokol, az a másik ember.
Hope néha megfeledkezik róla, hogy nem ismerem ezeket a
francia kollégáit. Ez a mondás mégis nagyon jó volt. De amikor a
társaság végre felkészült az indulásra, megint rám tört a korábbi
levertség. Kitárult az ajtaja a narancssárga busznak, és felszállt a
személyzet is: a kis Helen, a mérges Claire, aztán Lorraine, aki
szörnyen elégedett volt magával (megérdemelten) és végül a kövér
Maureen, aki majd szétrobbant a jókedvtől, és azt bömbölte:
– Micsoda remek mulatság! Micsoda remek mulatság!
És közben az utolsó lakókat is felterelte a buszra.
A hátsó ablaknál a kicsi, összeaszott és csillogó szemű Mrs.
McAllister vékonyka, izgatott hangon csipogott:
– Viszlát! Viszlát!
Gondolom, azt hitte, megint hazamegy. Mrs. McAllister mindig
ezt képzeli. Talán ezért is vette fel az összes ruháját. Legalább
három kabátot számoltam meg rajta: egy skót kockásat, egy barnát
és egy halványkék nyári kabátot, a zsebei pedig kidagadtak a sok
pár cipőtől. Ettől megint rám jött a nevetés, de amikor a busz
végre kikanyarodott a felhajtóról és a kerekek alatt úgy surrogott a
murva, mint a hullámok a kavicsokon, éreztem, hogy könnyek
szöknek a szemembe, és tudtam, hogy Hope is hasonlóan érez.
– Ne feledd Sarát – motyogtam, de ezúttal tudtam, hogy A kis
hercegnő nem fog segíteni. Lehet, hogy egy csésze tea sem, de
azért töltöttem a tálalón levő kancsóból, és a kiöblösödő ablakhoz
hajtottam a székemet, hogy kinézhessek.
 Hosszú napnak ígérkezett.
A teámnak halíze volt. Akkor szokott ilyen lenni, amikor túl
sokat áll. Félretettem. Hope letelepedett mellém, a rámpa
segítségével tapogatódzott el a székig, s egy darabig szótlanul
üldögélt, itta a halízű teát, és átadta magát az arcát érő napsütés
melegének.
– Hát, Faith. Végre magunkban vagyunk – törte meg a csendet.
Ez igaz volt: a meadowbanki otthonnak nincs kórházi szárnya,
és akinek napi szinten kórházi ellátásra van szüksége, annak az
utca végében levő Mindenszentekbe kell átmennie. Egyszer én is
voltam ott, amikor bronchitisem volt, és Mr. Bannerman is
hetente odajár felülvizsgálatra. De ma még Mr. Bannerman is
elutazott a tengerhez, és magunkra maradtunk Denise-szel, a
recepcióssal, Szomorú Harryvel, a sürgősségi ápolóval és
Chrisszel, akire annyi feladatot bíztak Maureen távollétében
(ablakmosás, villanykörtecsere, virágágyak felásása), hogy komoly
kétségeim voltak, látjuk-e majd egyáltalán.
A délelőtt java részében igazam is volt. Elérkezett a tízórai ideje,
túlestünk rajta, aztán jött az ebéd (tört burgonyában sütött vagdalt
hús), amit különösebb étvágy nélkül piszkálgattunk. Itt más
tempóban múlik az idő, de még így is elviselhetetlen lassan teltek
az órák. Délután általában film szokott lenni a tévében, de most az
sem volt, csak Mrs. Swathenhez hasonló emberek egyhangú sora,
akik a rokonaikra panaszkodtak. Hope minden tőle telhetőt
elkövetett, de két órára már ő is kifogyott a témából, és csak ültünk
ott, mint két könyvtámasz, és azt kívántuk, bárcsak vége lenne.
Vártuk, hogy meghalljuk a busz kerekeinek csikorgását a murván.
Még akkor sem lesz vége, ezt jól tudtam. Akkor még kénytelenek
leszünk elviselni a látottakról szóló beszámolókat, hogy mivel
töltötték a napot. Meadowbankben ritkán adódnak kirándulások,
és ez a mai legalább fél évre beszédtémát ad. Pletykálhatnak arról,
hogy emlékszel, amikor Blackpoolban, és nekem már a
gondolattól felfordult a gyomrom. Hope is így érezte, sőt ő
bizonyos fokig mindig ezt érzi, hiszen bőven akad meggondolatlan,
jó szándékú, ha látta volna megjegyzés, ami mind csak arra
emlékezteti, hogy vak.
 Ránéztem, és láttam az arckifejezését. Eleinte azt hittem, sír, de
Hope sosem sír. Én azonban sírtam. Hangtalanul, Hope mégis
megfogta a kezemet, és azt hittem, talán tévedtem a hatodik
érzékét illetően. Hosszú ideig üldögéltünk ott, amíg már nem
tudtam tovább tartani, és hívnom kellett Szomorú Harryt, hogy
kísérjen ki a fürdőszobába.
Amikor visszaértem a lakók társalgójába, Chris várt rám.
– Hé, Butch – vigyorodott el, és máris jobban éreztem magam.
Chrisben van valami, amitől ilyen érzés fog el, valami esztelenség,
ami őrült táncként repít magával. Lánykoromban a vásárban
felültem a körhintára, egy kétüléses, hatalmas teáscsészében
forogtam körbe-körbe, és végig kifulladva kacagtam. Chrisszel
kapcsolatban is sokszor ezt érzem. Azt hiszem, azért, mert fiatal,
bár Tommal kapcsolatban sosem éreztem ezt, még akkor sem,
amikor húszéves volt.
– Befejezte a munkát? – kérdeztem, bár tudtam, hogy Chris
nagyon szorgalmasan dolgozik, mégis azt reméltem, most az
egyszer ránk áldozhat pár percet.
– Csak a magáé vagyok, édesem – mosolygott, és körbeforgatott
a kerekes székemben, amivel kiváltotta Harry tiltakozását. – Ami
azt illeti, hoztam pár dolgot – laza mozdulattal elküldte Harryt. –
Titkos dolgok, Harry, szóval sipirc.
Szomorú Harry felhúzta az orrát, és a szemét forgatta. Nem
rossz ember – nem olyan vidám, mint Chris, de fele olyan rossz
sincs, mint Lorraine és amikor becsukta az ajtót, láttam, hogy
mosolyog.
– Titkos dolgok? – kérdezte Hope mosolyogva.
– Azt meghiszem. Mindjárt kezdetnek vessen ide egy pillantást.
– Azzal egy halom fényes magazint dobott az ölembe. Algarve, az
Antillák, a Riviéra, a Cook-szigetek szóródtak szét az ölemben,
lagúnák, liliomfehér tengerpartok, jachtok, fürdőhelyek, trópusi
gyümölcsökkel, ananásszal, kókusszal, mangóval és papájával
magasra tornyozott fatálak.
Ha olvasásról van szó, Hope inkább a könyveket szereti, nekem
viszont a magazinok a gyengéim. Minél divatosabbak, annál jobb.
Imádom a divatházak kreációit és a kerti partikat, a
városlátogatásokat és a márkás cipőket. Halkan felsikkantottam,
amikor megláttam a katalógusokat, és Chris felnevetett.
– És ez még nem minden – mondta. – Hunyják be a szemüket.
– Tessék?
– Hunyják be a szemüket. Mindketten. És ki ne nyissák addig,
amíg nem szólok.
Így is tettünk, és úgy éreztük magunkat, mint a gyerekek, de jó
értelemben véve. Chris percekig tett-vett körülöttünk, és
hallottam, hogy tárgyakat vesz fel és tesz le. Gyufa sercent, pohár
csengett-bongott, aztán papír zörgött, kattogások és zörgések
hallatszottak, amikre nem ismertem rá. Végül éreztem, hogy
hátrahúzza a székemet az ablak öblébe, és egy másodperccel
később Hope foteljével is ezt tette. Meleg simogatta meg a
hajamat, lágy levegő áradt be a nyitott ablakon, odakintről méhek
távoli zümmögése hallatszott.
– Rendben, hölgyeim – szólalt meg Chris. – Indulhatunk.
Háttal ültünk a kiöblösödő ablaknak. A szobát beragyogta a késő
délutáni napfény, amitől a lakók társalgója diapozitíves
vetítőgéppé vált. Elfordítottam a fejemet, és láttam, hogy Chris a
hallban levő csillár több kristályfüggőjét is felakasztotta az ablak
elé, és a prizmák által szétszórt színes fények a mintás tapétán
táncolnak. Több plakátot erősített fel rajzszöggel a falra (áthágva a
meadowbanki előírásokat): lila égboltra kirajzolódó fehér házakat,
levegőből fényképezett szigeteket, amelyek olyanok voltak, mint a
szoknyájukat rázó flamencotáncosok, derékig meztelen, gyönyörű
fiatal férfiakat, akik csípőig zöld indák között állnak. Hangosan
felnevettem a helyzet puszta abszurditásán, és akkor láttam, hogy
négy üvegpohárba tett gyertyát gyújtott meg a tálalón (ezzel újabb
meadowbanki szabályt szegett meg). Idegen szót olvastam rajtuk –
Diptyque –, amit nem ismertem. A gyertyákból enyhe illat
terjengett.
– Kakukkfű, nem? – kérdezte mellettem Hope. – Vad, lila
kakukkfű, ami az Eze-ben levő házunk felett nőtt. A nyarainkat
beillatosította, jaj, Christopher, hol akadt rá?
Chris elmosolyodott.
– Gondoltam, ma délután lerepülhetnénk a partra.
Olaszországban nagy a meleg augusztusban, és manapság a
Riviéra is rettenetesen zsúfolt. Provence? Túlságosan brit. Florida?
Túlságosan amerikai. Gondoltam, inkább megpróbálhatnánk az
arcachoni nagy dűnét, ami hosszan és fehéren lejt az Atlanti-óceán
felé, vagy beülhetnénk a fenyőfák árnyékába, és hallgathatnánk a
tücsköket meg a háttérben a tengert. Hallják a hullámokat?
És most már tényleg hallottam: a tenger halk susogását a
köveken. És távolabb a tücskök ciripelését, a fejem fölött pedig a
szelet.
Hipnózis? Nem egészen, hiszen most már láttam, hogy
bekapcsolta a lakók társalgójának magnóját, és a négy nagy
hangszóróból áradt a hang. Chris megint elvigyorodott.
– Tetszik?
Bólintottam. Képtelen voltam megszólalni.
– Levendulát is érzek – jegyezte meg álmodozva Hope. – Kék
levendula, amit a párnánkba varrtunk. És fű, frissen vágott fű és
érő füge illata…
A gyertyák felszabaduló illata, gondoltam, de Hope szaglása
sokkal jobb volt, mint az enyém, és én alig tudtam ezeket az
illatokat kivenni. Én viszont jól hallottam a tengert, a fenyők
susogását, a madarak vijjogását a levegőben, ami olyan kék és
forró, mint az utazási magazinok képein.
Chris letérdelt elénk. Levette Hope cipőjét, majd az enyémet is –
meadowbanki papucscipő praktikus, barna színben –, és a szoba
másik végébe hajította őket (szabályok, szabályok!). Aztán
megfordult, és egy szögletes mosdótállal jött vissza, amelynek ívelt
szélén ki-kilöttyent a víz, majd Hope lába elé tette.
– Sajnos az Atlanti-óceán még az évnek ebben a szakában is
hideg egy kicsit – figyelmeztetett, és amikor lenéztem, láttam,
hogy a tálat víz és kövek töltik meg, lapos, kerek kis kavicsok,
amiket a parton lehet találni. Hope csupasz, öreg lába elmerült a
vízben, és arca hirtelen felragyogott az örömtől.
– Ó! – hangja elfulladt, arca kipirult, ismét tizenöt éves lett.
Chris szája fülig ért.
– Egyet se féljen, Butch drágám – mondta nekem ismét
elfordulva. – Magáról sem feledkeztem meg.
 A második tál aljára homokot szórt, puha, száraz, porzó
homokot, ami csiklandozta a lábujjaimat, és halkan recsegett a
rüsztömön. Élvezettel fúrtam bele a lábamat – kicsit tudom
mozgatni, bár régóta nem táncoltam már –, és visszaemlékeztem
arra, amikor ötéves voltam, a blackpooli tengerpart húsz
mérföldön át nyúlt, és a vattacukor olyan volt, mint a nyári felhő.
– Úgy gondoltam, ebéd után nem maradtak éhesek – folytatta
Chris –, de azért érzésem szerint ezzel kísértésbe hozhatom
magukat. – Valami rejtélyes helyről, a lakók társalgójának végéből
elővarázsolt egy tálcát. – Nem éppen pezsgő és kaviár, arra az én
költségvetésemből nem futja, de minden tőlem telhetőt
elkövettem.
Így is volt: olívabogyós, sajtkrémes, spanyol paprikás és
vékonyra szeletelt lazacos falatkák, csokoládétorta, mangós
jégkása, tejszínhabos eper volt rajta. Kaptunk még jeges, whiskys,
citromos italt, sárga limonádét, és ami a legjobb az egészben: nem
volt se tonhal, se tojás, se rózsaszín, cukormázas torta.
Meg sem fordult volna a fejemben, hogy éhes vagyok, de Hope-
pal betöröltük az egészet az utolsó sós kekszig. Aztán még egy
kicsit áztattuk a lábunkat, majd Chris felnyitotta a társalgóban álló
zongorát, amin mintha rajta kívül soha senki sem játszana, és régi
kedvenceinket énekeltük, így például a Száztizenhét kilós bajnokot
és a Tudod, múlt éjjelt, aztán Chris és Hope Edith Piaf Non, je ne
regrette rienjét adta elő, majd végül már nagyon elfáradtunk, és
nem is tudom, mikor, de elaludtunk Hope-pal. Amikor
felébredtünk, az üres tálca már eltűnt, és a víz meg a kavics is, és
már nem voltak a falon a plakátok, a kristályfüggők pedig
visszakerültek a csillárra.
Csak a magnószalag forgott még (Chris biztosan megfordította,
míg aludtunk). És bár nem volt ott már egyetlen gyertya sem, még
éreztük az illatukat, a fű, a füge, a levendula és a kakukkfű illatát,
amelyek elnyomták Meadowbank szagát, és amikor visszamentem
egy pillanatra a szobámba, ott találtam a brosúrákat: szépen
összerakva, a sorba állított könyvek mögött voltak Chris üzenetével
együtt:
Isten hozta ismét itt – ez állt rajta.
 Visszagurultam a társalgóba, és éppen abban a percben ütötte
meg a fülemet a felhajtóra beforduló busz motorzaja. Hope is
meghallotta, és ügyesen kivette a kazettát a magnóból, majd
betette a ruhája zsebébe. Egyikünk sem beszélt, bár fogtuk egymás
kezét, és magunkban mosolyogtunk, míg barátaink visszatérését
vártuk: Lengyel Johnét és Mrs. McAllisterét, Mr. Bannermanét és
Mr. Braunét meg szegény Mrs. Swathenét, aki – mint elmesélte –
elvesztette a parton a csipkés zsebkendőjét, a cipőjébe homok
ment, és egészen biztosan napszúrást kapott a rémes napsütésben,
egyszerűen szégyen, fogalma sincs senkinek, mennyit szenved, és
ha tudta volna…
A nagy felfordulásban senkinek sem tűnt fel, hogy nekünk is
homok van a cipőnkben. Senki sem látta, hogy csak piszkáljuk az
„ünnepi vacsoránkat” (fasírtot) – talán az egy Szomorú Harryt
kivéve, de ő amúgy sem beszél sokat –, és senkit sem érdekelt,
amikor korán ágyba bújtunk. Hope a gyertyákat szagolgatta,
amiket Chris az éjjeliszekrénye fiókjába csempészett, én meg a
katalógusokat nézegettem, és narancsligetekről, epres-rumos-
citromos koktélról, repülőkről és jachtokról ábrándoztam. Jövőre
talán megnézzük Görögországot. Vagy a Bahamákat, Ausztráliát,
Párizst, New Yorkot. Ha Tom megteheti, miért ne tehetnénk meg
mi is, egyébként meg, ahogy Hope mondja, az utazás szélesíti a
látókört.
 Egész évben karácsony

Kiskoromban vakon hittem a karácsony varázsában. Most

viszont bárhogy igyekszem, ritkán látok mást, mint csiricsáré
üzletiességet, hamis reményeket, egyre növekvő
kiábrándultságot. Ezt a novellát azért írtam, hogy harcoljak ez
ellen az érzés ellen. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy
pontosan így is sikerült.
Hajnali hat van, és a Télapó éppen villog. Jó munka, ellenőriztem:
a ház előtti gyepen nem állhat rosszul működő Télapó, ma a
legkevésbé sem. Tudják, ront az összképen, és a szomszédság
fennhéjázó társaság, folyton hol ezért, hol azért reklamál. Múlt
héten a pingvinek miatt. Három vidám kis fickó, a ház előtti
fényfal legújabb kiegészítései: az egyik Télapó-sapkában, a másik
kettő kezében korcsolya, mindhármat úgy kötöttem be, hogy a
„Téli csodavilágot” játsszák, és egész éjjel sziporkázzanak.
Még egy napja sem álltak a helyükön, amikor Mr. Bradshaw
panaszkodni kezdett:
– Figyeljen csak, pajtás. A karácsonyi égőket még csak
elviseljük, és a táncoló hópelyhekkel meg a karácsonyfákkal, a
felfújható hóemberrel és a varázsbarlanggal, a napkeleti
bölcsekkel, sőt még a villogó Télapóval meg a tizenkét
rénszarvasával is kiegyezünk, de ezzel be is telt a pohár. Az
istenverte pingvineknek el kell tűnniük!
Hát, ez aztán a heves reakció! Mégis mi baj származna abból, ha
az évnek ebben az időszakában felteszek néhány karácsonyi
világító díszt? Nem kérem, hogy más is ezt tegye. Nem sértődöm
meg, ha nem viszonozzák a karácsonyi lapjaimat. Őszintén szólva
egyiküktől sem várok békességet és jóakaratot, de az ember azt
képzeli, hogy legalább békén hagynak, hadd élvezzem a magam
módján a karácsony hangulatát. De nem. Mindig van valami
hasfájásuk. Ha nem a pingvinek, akkor a száncsengők miatt nem
tudnak aludni. Vagy egy ingatlanügynök próbálja meg rám kenni,
hogy miattam esnek az ingatlanárak. Vagy valaki a napi
kiszállítások miatt rinyál. A postás furcsa pillantásokkal méreget,
amikor végigjön a felhajtón. Vagy a helybeli huligánok hajnali
egykor a Csendes éjt üvöltik az ablak alatt, és üres sörösdobozokat
hagynak az ajtóm előtt. A minap a bevásárlóközpontban egy srác
ezt ordította a polcok közötti folyosó végéből:
– Hol a rénszarvasod, Téltata? – És a pénztárnál a lány (az új
lány, a szőke) igencsak illetlen módon, gúnyosan vihogott.
Mostanában ezért is hozatom haza az élelmiszereket. Könnyen
le lehet bonyolítani: minden hétfőn kilenckor telefonálok, és két
óra múlva már ott a furgon a heti bevásárlással. Egy közepes
fagyasztott pulyka. Két és fél kiló King Edward burgonya. Fél kiló
kelbimbó. Fél kiló sárgarépa. Egy csomag zsályás-hagymás
töltelék. Egy csomag Bisto mártás. Hét darab chipolata, reggeli
kolbászka. Hét adag vékonyra szeletelt húsos szalonna. Egy luxus
karácsonyi puding. Egy csomag luxus mazsolás sütemény. Egy
csomag Bird’s-féle sodó. Egy üveg édes sherry. Egy üveg Branston-
féle savanyúság. Egy közepes Warburton kenyér. Egy kis doboz
Milk Tray csokoládé. És utoljára, de nem utolsósorban egy csomag
családi kiszerelésű, vörös és zöld petárda, hozzávaló
papírcsákókkal és illedelmes tréfákkal.
Szeretem a karácsonyt. Komolyan mondom. Szeretek karácsonyi
lapokat írni és ajándékokat csomagolni. Szeretem a királynő
karácsonyi beszédét és a Phil Spector karácsonyi albumot.
Szeretem a karácsonyfámat a csillogó arany- és ezüstlaméval, a
sztaniolba csomagolt kis csokoládékkal feldíszítve. Imádom a
kandallópárkányon a műhavat, az ajtón a műanyag
magyalkoszorút. Ami pedig az ételt illeti… Nos, még most sem
tudom, mit szeretek a legjobban – a karácsonyi ebédet a
körítésekkel, vagy a hideg pulykahúsos-savanyúságos szendvicset
a késő éjszakai film mellé, ami vagy a Fehér karácsony, vagy Az
élet csodaszép, miközben ropog a tűz, a zoknijaim ott lógnak a
kémény mellett, egy szem csokoládé meg egy pohár sherry vár, és a
mámorító, lázas várakozással teli érzés, hogy ma, az év összes
varázslatos éjszakája közül éppen ma bármi, egyszerűen bármi
megtörténhet…
Fehér karácsony… Sajnos ritkán esik meg. Többnyire műhóval,
vattával és flakonban kapható, ráfújható vacakkal kell beérnem.
Ezek azonban nem hajaznak a valóságra: a csendre, arra az
érzésre, hogy minden csodálatosan megújult. Hadd havazzon!
Hadd havazzon! Nem sok esély van rá, a globális felmelegedés,
amiről annyit hallani, betett neki, de azért reménykedhetünk.
Phyllis két éve adta fel. Morecambe és Wise műsora, valamint a
királynő – az 1977-es, videóra vett és az alkalomra félretett –
beszéde között távozott, és még annyi időre sem maradt, hogy
kibontsa az ajándékát. Az üzenete jellemzően zavaros volt: nem
bírja tovább, azt hitte, most, hogy nyugdíjasok lettünk, majd
utazgatni fogunk, változásra vágyik, ír majd, ha megtalálta a
helyét. És ír is, évente egyszer egy hosszú és kötelességtudó levelet
(de karácsonyi lapot soha), amiben minden jót kíván.
Soha nem élte bele magát úgy a karácsony szellemébe, mint én.
Ó, bárcsak minden nap karácsony lenne…
Képzeljék csak el! Ha minden nap karácsony lenne… minden
nap új kezdet, új ünnep. Gesztenye sülne a kandallóban (bár
nálam gázkandalló van), és Láttam, hogy a mami megcsókolta a
Télapót.
Kicsit azért nyugtalanít, hogy valaki talán megpiszkálta a
Télapómat. Aki pikkel rám, vagy csak kellemetlenkedni akaró
gyerekek. Ettől persze még lehet a biztosíték vagy akár egy kiégett
körte, amiből elég sok fogy, és bár nappal kikapcsolom a világítást
(végül is nyugdíjas vagyok, és a villanyszámlára is tekintettel kell
lennem), tudom, hogy nagyobb feszültség alá helyezem a fényfalat,
mint amire eredetileg tervezték. De akkor sem változtatnám meg.
Se Mr. Bradshaw, se a lakóközösség, se Kína összes teája kedvéért.
Az élet csodaszép. A mai nappal bezárólag háromszáz-
ötvennégyszer láttam. 1946-os film Frank Capra rendezésében,
James Stewarttal és Henry Traversszel. Hatéves voltam, amikor
bemutatták egy olyan világban, amelyben a férfiak kalapot
viseltek, és a család pénzügyeit irányították, a falu befagyott taván
rózsás arcú gyerekek korcsolyáztak, és a szomszédok igazi
szomszédok voltak, nem felvágós yuppie háztulajdonosok, akik
csak azt nézik, hogyan növelhetik a házuk értékét.
A várost Bedford Fallsnak hívták. Éveken át abban a hitben
éltem, hogy létezik. Éveken át ott akartam lakni, egyszer még
kivándorlási kérelmet is benyújtottam, mert azt reméltem, térdig
érő hóba süppedve, a karácsonyi ünnepek szellemétől áthatva vár
rám. Most azt hallom, nincs ilyen város. De én bebizonyítottam,
hogy nincs igazuk: most a Bedford Falls nevű házban lakom, a
malbryi Ünnep úton, és akkor van karácsony, amikor csak akarom.
Természetesen mindenki hülyének néz. De nem érdekel; nem
vagyok hülyébb, mint az a pasi a sült halas boltban, aki Elvisnek
képzeli magát, vagy az a Smith nevű fazon az utca végében, aki
druida vagy mi, vagy Mrs. Golightly, aki hajnali háromkor sétálgat
a Tesco parkolójában, vagy Al és Christine, akik fejenként két és fél
kilót akarnak újévre fogyni. Miért kéne a karácsonynak évente
csak egyszer lennie? És miért ne ünnepelném azt, amit akarok,
akkor, amikor akarom, vagyis bármikor?
Nem állítom, hogy mindig könnyű. Nehéz másnak lenni –
Jimmy Stewart ezt pontosan tudta Az élet csodaszépben, és még
nehezebb feladni azt, amit akarunk, azért, amiről tudjuk, hogy
helyes. De Jimmy Stewart becsületes ember volt. Az, amit tett,
megváltoztatta az embereket. Számított. És a magam módján én
is ezt próbálom csinálni. Meg akarom változtatni a dolgokat. Meg
akarom világítani az eget. Vissza akarom varázsolni a csodát a
gyerekek arcára, akik a szájuk sarkából kilógó cigarettával
slattyognak végig az utcán. A karácsony a csodák ideje, nem? A
varázslaté, a titokzatosságé, a ragyogó tekintetű apróságoké.
Tudják, én hiszek a csodákban. Muszáj hinni – nem? –, amikor
már nem marad más.
De nehéz napról napra megőrizni a hitet, amikor nem hisz senki
más, és mindenki azt gondolja, hogy röhejesek vagyunk. Tavaly
decemberben járt nálam egy stáb egy tévéműsortól, és
megpróbáltak a végére járni, miért csinálom ezt. Kedvesnek hittem
őket, a riporternő csinos és barátságos volt, az operatőrök
mazsolás süteményt ettek, teát ittak, és derültek a vicceimen. De
augusztusban került adásba, a legrosszabb évszakban, és írtak róla
az újságok is – Az időben megrekedt Télapó hóért imádkozik –, és
az emberek egy darabig az ország minden pontjáról eljöttek, hogy
megnézzék a fényfalat, és nevessenek a vén hülyén, aki azt hiszi,
mindennap karácsony van.
Egy ideig még élveztem is. A gyerekek leálltak velem beszélgetni,
néhányan még karácsonyi lapot is küldtek. Aztán vége szakadt
mindennek. A hír a rossz szándékúak fülébe is eljutott, vandálok
törtek be a kertbe, összetörték a világítást, egy újság azt híresztelte,
hogy valami perverz vagyok, aki fondorlatosan a házába csalja a
kisgyerekeket. Az új szalagcím – Baljós Télapó – után a gyerekek
elszaladtak vagy feliratokat festettek a kertfalamra. Négy hónap
telt el, és még ma is csinálják.
Megjavítottam a Télapót. Végül is az érintkezés volt hibás, és
nem szándékos károkozás történt. Azt hiszem, ettől most jobban
kellene éreznem magam, mégsem megy. Hajnali hatkor még sötét
van, és felkapcsolom a fényfalat, hogy lássam, hogy működik,
mielőtt feljön a nap. Furcsa, de nem érzem úgy, mintha karácsony
lenne. Most az egyszer a naptár szerint pedig az van, most az
egyszer nem ütök el a világtól. Még egy elromlott óra is napjában
kétszer pontosan mutatja az időt, ahogy Phyllis mondogatta, és
karácsony napjának reggelén pontosan így érzem magam. Mint
egy elromlott óra: csak a számlap, semmi ketyegő.
Más napokon általában teát főzök magamnak hajnali hatkor,
pirítóssal és narancsdzsemmel elfogyasztok egy kis reggelit, aztán
megtisztítom a kelbimbót, a sárgarépát meg a krumplit, és
beteszem a pulykát a sütőbe, hogy ebédre elkészüljön. De éppen
ma semmi kedvem hozzá. Tévézzem? Az egyik kábelcsatornán a
Karácsonyi ének (a klasszikus, 1938-as változat Reginald
Owennel) megy, és éppen ma nem lesz szükségem a videóimra. De
ezt a filmet már száznégyszer láttam (és az 1951-es feldolgozását
Alastair Simmel ötvenhétszer), ezt követi Az élet csodaszép, majd
szoros versenyben, háromszázegyszeri megtekintéssel és még
befejezetlen számlálással a Fehér karácsony. Különböző
csatornákon ma mindegyiket vetítik, de furcsa módon nincs
kedvem egyikhez sem. Megpróbálkozom a rádióval. Minden
állomáson karácsonyi zene szól. Nagy gyűjteményem van
karácsonyi kazettákból, a Csendes éj a King’s College kórusának
hátborzongató tolmácsolásától Mike Batt Baktató boldog
karácsonyt című daláig. Mindet ismerem, de ma képtelen vagyok
koncentrálni. A zenétől forog velem a világ, a DJ-k vidám hangja
rettenetes csenddel tölti meg a lelkemet.
Hadd havazzon, hadd havazzon, hadd havazzon.
Kinézek, de nincs kint semmi látnivaló. Csak a végtelen
kékesfekete, csillagtalan ég. Lassan fények gyúlnak a környező
házakban. Bradshaw-ék öt- és hétéves gyereke már órák óta fenn
van. Láttam a mozgást a hálószobaablakukban, ahogy elmosódott
arcuk kinéz a tetőmön táncoló pingvinekre.
Azok az istenverte pingvinek! Éjjel-nappal a Téli Csodaországot
éneklik! Hogy lehet ezt elviselni? Mr. Bradshaw-nak igaza volt,
tényleg hibát követtem el, és hirtelen felpattanok, bár még
napkeltéig bő két óra van hátra, és lekapcsolom a fényfalat.
A váratlan sötétség megrázkódtatásként ér. Ha elhúzom a
függönyt, kintről általában elég fény árad be, hogy bevilágítsa az
egész nappalimat. Most semmi sincs, csak a tévé mellett felállított
kis műfenyő ragyogása meg a kandallópárkányra felakasztott
fényfüzér. Kíváncsiságból azokat is eloltom. A sötétség
megnyugtató. Elképzelem, hogy az idén kihagyom a karácsonyt:
nem lesz se puding, se sütemény, se a királynő beszéde, se Az élet
csodaszép, se tejszínes burgonya, se Bisto mártás. Nem lesz
pulykahúsos szendvics, Morecambe és Wise-videó, ajándék,
csillogó lamé, csak béke és jóakarat.
Egy pillanatig varázslatosan fogva tart a gondolat. Hogy beadom
a derekamat, szabad leszek, olvashatok valamit – esetleg egy
krimit vagy egy történelmi szerelmes regényt – a sajtból és sós
kekszből álló egyszerű ebédem mellett. Még talán Phyllist is
meglátogathatnám. Nem lakik messze – a Meadowbank Roadon,
egy buszmegállónyira –, és egy másodpercig látom magam, ahogy
valóban megteszem: jegyet veszek, végigmegyek a murvával
felszórt kerti úton, bekopogok az ajtón (amelynek kopogtatójára
talán egy magyalkoszorút akasztott), és azt mondom: „jó reggelt,
Phyllis” (nem azt, hogy „boldog karácsonyt!”), és látom a
mosolyát, beszívom rózsa- és tisztaruha-illatát. Csak ennyi. Semmi
fényár vagy csoda. Se angyal, aki megmutatja az utat. Semmi
Bedford Falls.
Tudod, igazán megtehetnéd. Könnyű lenne. A hang egy kicsit
olyan, mint Alastair Simé a Karácsonyi ének 1951-es
feldolgozásában. Tekintélyt parancsoló, a szóvégeket elharapó
hang, aminek nem lehet könnyen ellentmondani. Egyszerűen
abbahagyhatnád. Ma. Ebben a percben. Most rögtön.
Valóban? A gondolattól leírhatatlan megkönnyebbülés vesz erőt
rajtam. Megkönnyebbülés és borzalmas, kimondhatatlan félelem.
Hogy abbahagyjam? Csak úgy, egyszerűen? De akkor mit
csinálhatnék?
Újra látom magam, ahogy végigmegyek Phyl házához a
murvával felszórt kerti ösvényen. Elképzelem a kavicsok fagyos
ropogását. Az ajtó mellett egy cserépben levendula lesz, az ösvényt
téli árvácskák szegélyezik. Phyllis kimondhatatlanul édesen
mosolyog, kivált ha meglepik, és rakoncátlan fürtjeit a füle mögé
simítja. Talán egy kanna tea melegszik a tűzhelyen, széke mellett
lesz egy doboz keksz. Phyllis szereti az utazási katalógusokat, s
talán ezúttal én is vele együtt nézegetem őket, és a karácsonyt
Portugáliában, Olaszországban vagy Spanyolországban töltjük.
Tényleg nagyon hideg van ebben az évszakban Angliában. Ránk fér
egy kis változatosság.
Már majdnem látom, majdnem hallom, mint a gondolataimban
felcsendülő muzsikát. Új élet, új remény, egy hely Bedford Fallson
és örök műhaván túl. Egy pillanatra a mámoros örömtől hajtva
felkelek a székemből, kezem az ajtón, kabátom és kalapom
ottmarad az akasztón, mintha a mozdulat, amivel esetleg
visszafordulok, hogy leakasszam őket, egy utolsó, végzetes
pillanatnak engedne, amelyben Bedford Falls visszahúz…
És akkor váratlanul megszólal a csengő.
Hogyan, ma? Reggel hatkor? Hallatlan! A postás nem lehet
(karácsonykor nem kézbesítenek). És egészen biztosan nem
Bradshaw-ék, hogy reklamáljanak a díszkivilágítás miatt. Akkor
hát ki lehet? Látogató? Tréfacsináló? Sietve felrántom az ajtót.
Fagyos szellő árad be a szobába, aminek karácsonyi illata van –
szegfűszeg, alma, fenyő és pálinka –, de az ajtóban senki sem áll. A
kertkapu csukva, az utca kihalt. És mégis csengettek.
Valahányszor csengőt hallasz…
Ismerem ezt a hangot. Henry Traversé Az élet csodaszépben:
kedves, meleg és lehetetlen ellenállni neki. Mégis olyan, mint az én
hangom, és olyan közelről hallatszik, hogy az, aki hallaná, nem
tudná a kettőt megkülönböztetni. Hogyan hihetném, hogy
elvégeztem a munkámat? Egyáltalán hogyan juthat eszembe, hogy
elhagyom az őrhelyemet éppen ma? Ajándékokat kell csomagolni,
tiltakozik a hang. A kelbimbót meg kell tisztítani, karácsonyi
dalokat kell énekelni, krumplit sütni, a tölteléket diónyi gömbökbe
kell hengergetni, és kolbásszal meg szalonnaszeletekkel betenni a
sütőbe, a kiengedett pulykából ki kell venni a hasába tömött
aprólékot, a pudingot kerámiaedénybe kell tenni és gőzölni kell.
Ha nem végzem el a kötelességeimet, miféle rettenetes
gátszakadás történhet? Melyik csillag huny ki, melyik szentírás
vész oda, miféle megváltást tékozlok el?
Most már belátom, hogy nem távozhatom. Elromlott óra vagyok,
ami örökre megakadt egy lehetetlen időpontban. Ha muszáj és ha
képesek rá, hadd lépjenek tovább mások. Nekem kötelezettségeim
vannak. Áldozatokat kell hoznom. Zoknikat kell megtöltenem.
Figyelmeztetéseket kell továbbítanom. Életekre kell hatást
gyakorolnom. Akár tetszik, akár nem, a mostani karácsony
szelleme vagyok, és vár a munka.
Nagyon lassan fordulok el az ajtótól. Egy mozdulat, és ismét
ragyog a fényfal. A kandallópárkányon fényfüzér hunyorog.
Furcsán nosztalgikus fenyőillat érezhető, ami talán az ajtórésen át
szivárgott be. És most, amikor felpillantok a lassan világosodó
ibolyakék égre, mintha megpillantanám az első kis szállingózó
hópelyheket.
 Kíván ismét csatlakozni?

Az internetet istenadta helynek tartom egy bizonyos típusú

kísértettörténethez. A laptop képernyőjének késő éjszakai fénye,
egy másik világból átszűrődő hangok. Amikor a kékszeműfiút
írtam, ami vitathatóan maga is egyfajta kísértettörténet, egyre
jobban kezdett izgatni a virtuális világtól való fokozott
függésünk, az ott kötött kapcsolatok, az ott szerveződő
közösségek mibenléte, az érintkezés olyanokkal, akikkel a való
életben talán sosem ismerkednénk meg. Ez a világ a baráti
kapcsolatok kincsestára is lehet, vagy a földön a
legmagányosabb hely. Minden csak nézőpont kérdése.

Online senki sem hal meg. Erre az igazságra csak most kezdek
ráébredni. Az, ami teljességgel mulandónak tűnik, örökre
elraktározódik, esetleg rejtett marad, de azok számára, akik igazán
szeretnék, a múlt e kis szeletkéi, a feledés archívumaiból
kiszabaduló villanások visszaszerezhetők.
Két éve csatlakoztam a Twitterhez, hogy kapcsolatban
maradhassak a fiammal. Charlie tizenkilenc éves volt, tőlem távol
járt egyetemre. Mindig is közel álltunk egymáshoz, és tisztában
voltam vele, hogy a távozása nagy űrt hagy maga után, de az űr
méretét vagy mélységét nem sejtettem előre, sem azt, hogy majd
órákig várok a hívására, és örökös szorongásban élek. Nem mintha
félnem kellene, de az, hogy ebben a házban egyedül vagyok
nélküle, rosszabb volt, mint amire számítottam.
 Nagy a ház, talán túl nagy is egy anya és fia számára.
Négyhektárnyi kert, egy bekerített legelő, egy erdő, amin patak
folyik át. De Charlie valahogy mégis megtöltötte, elérte, hogy
életre keljen, a belőle áradó nyughatatlan energiától felrobbanjon,
zsibongjon az egész. Most azonban majdnem elviselhetetlen volt.
Nem ürességet éreztem, nem bizony, hanem kísértetek
népesítették be: az ötéves Charlie a fára épített kunyhójában, az
üvegbe gyűjtött ebihalakkal, vagy a gitárján játszó Charlie, netán a
We Will Rock Youra egy régi fabábszínházzal és a Queen CD-jével
előadást rendező Charlie. Amíg el nem ment, nem is ébredtem rá,
hogy egy fiú milyen sok helyet foglal el, vagy hogy a hiánya
mekkora csendet teremt. A csend úgy préselte össze a házat,
mintha hirtelen megnőtt volna a nehézkedési erő.
No de a fiam megismertetett a közösségi média világával, a
Facebookkal, a YouTube-bal és ami a legfontosabb, a Twitterrel,
amit eleinte egy legyintéssel elintéztem, mert azt hittem, mind
közül a legjelentéktelenebb, és csak most jöttem rá, hogy olyan,
mint egy mentőkötél. Hogy a fiam a kisujjamban legyen, hogy
tudjam, mi történik a világában, hogy csatlakozhassam hozzá,
amikor csak kedvem tartja, mindez egyáltalán nem lebecsülendő,
és a kedvéért a technikai újdonságoktól való irtózásom ellenére is
szívesen fogadtam.
Az online felhasználónevem @uresfeszeklany volt, a szójáték a
zenés színház iránti szeretetét és az anyai szerepemet ötvözte.
Charlie neve @benacsavo volt, amit képtelenségnek tartottam,
mégis furcsa módon rávallott.
– Mindig elérhető leszek – mondta. – Bárhol legyek is, ígérem,
tartom veled a kapcsolatot.
És így is volt: jelentkezett az egyetemről, a világ bármely pontján
levő internetkávézóból, a telefonjáról, a BlackBerryjéről,
hangversenyekről, táborhelyekről és fesztiválokról. Nem könnyű
mindig vezeték nélküli kapcsolatot találni, de Charlie tartotta a
szavát, és mindennap twitterezett. Egy pillanat az egész:
száznegyven karakter vagy az idő, amíg rákattintunk egy linkre,
vagy képet küldünk a mobilunkról…
És egyszer csak már nem voltam magányos: én is ott voltam
Charlie-val és a barátaival. Elmentem velük az előadásaikra,
néztem a filmjeiket, hallgattam a zenéjüket. Charlie a Twitter
segítségével a legkülönfélébb emberekkel kapcsolt össze: való
életbeli barátai némelyikével, néhány előadóművésszel, akit nem is
ismert, színészekkel, énekesekkel, írókkal, technikusokkal. A
virtuális barátok az én barátaim is lettek. Felkerestem a
honlapjukat és a blogjukat, néztem a koncertjükről készült
klipeket, az életük része lettem. Tükör által homályosan figyeltem
a fiamat, és néztem, ahogy másokkal kommunikál. Testben nem
lehettem vele, de mindenben részt vettem, amit csak csinált:
szerető jelenlét voltam, éber tekintet, kísértet a gépben.
A hírek a Twitteren terjednek a leggyorsabban. A szív is ilyen
gyorsan szakadhat meg. Téli reggel, jeges út, szembejövő
teherautó, a fiam a kerékpárján, amit egy éve, a tizennyolcadik
születésnapjára vettem neki…
Száznegyven karakter több mint elég, hogy véget vessen a
világnak. Először érkeztek az idővonalamon és az övén elszórt
üzenetek: Ó, igaz ez @benacsavóról? Mit tudtok? Hallottatok
valamit? @uresfeszeklanyról van hír?
És aztán csaknem azonnal, újra meg újra megismétlődött: Ó, a
francba!
A halálnak némának kellene lennie, mondtam magamban. A
halálnak fekete lyuknak kellene lennie. De Charlie halálának hírét
a Twitter morfikus rezonanciája, ez a misztikus és titokzatos erő
hajtotta előre, ami összetartja a madársereget, és a rikoltó
részleges öntudat egyre táguló körébe sodorja…
Azt mondják, a madarak az ébrenlét és a másik világ közötti
hírvivők. Aznap reggel teljes számban kisereglettek a halál
virtuális hírnökei, eszeveszetten és tehetetlenül twitteltek,
szárnyuk csattogása akár a fehér zaj fala.
Charlie halála előtt csak egytucatnyi követőm volt. Most
vadidegenek is követtek. Több százan. Mit akartak?
Együttérzésükről biztosítani, kárörvendeni, egy való életbeli
tragédia részesei lenni?
Azt hajtogattam, hogy nem szabadna online lennem. Az
idővonalam csaknem elviselhetetlen volt. Charlie halálának
iszonyatos híre szinte percek alatt elterjedt. Több ezer Twitter-
felhasználó keresett meg. Idegenek biztosítottak a részvétükről,
énekesek és színészek, akiket a fiam a Twitteren követett, együtt
érző szavakat írtak. Több volt, mint amit el tudtam viselni,
mégsem tudtam kiszállni.
Emlékszem, hogy Charlie egyszer mesélt Schrödinger
macskájáról, egy egyszerre élő és holt lényről, aki két valóság
között lebeg. A Twitteren Charlie élt, még olvastam a státusát, és
tudtam, hogy alig egy órája izgatott volt egy Les Misérables-
előadás miatt, amit Londonban szeretett volna megnézni, hogy
reggelire szalonnás szendvicset evett, és a jelenlegi kontúros képét
egy olyan fényképre cserélte fel, amit évekkel ezelőtt készítettem
róla: tizenkét éves volt, a tengerparton diadalmasan terpeszben
állt egy hatalmas homokvár felett, miközben a közeledő dagály
fehér tarajos hullámokat vágott a mellvédnek, és a sirályok le-
lecsaptak…
De addig, abban a másik világban igyekeztem úgy tenni, mintha
élnék, bár minden olybá tűnt, mintha egy csomó szépiafényképet
látnék. Intézkedések, a temetés, férfiak és nők, akiket mintha
Magritte festett volna, fekete madarakként gyűltek össze a földbe
ásott lyuk körül. Gyötrelem és megkönnyebbülés keverékével
siettem vissza a Twitterhez. Megkönnyebbültem, hogy
otthagyhatom azt a halott világot, a gyötrelmet, hogy végig kellett
néznem: Charlie státusa 24 órával ezelőttről az időben egyre
távolabb került.
Megfordult a fejemben, hogy törlöm a felhasználói fiókját. De
ehhez a jelszavára lett volna szükségem. Ugyanez állt a többi
felhasználói fiókjára is; még nyitva volt a facebookos oldala, a falát
üzenetek borították. A YouTube-csatornáján még Charlie-ról
készült videók mentek, és amikor ismét bejelentkeztem a
Twitterre, az első, amit láttam, egy ajánlás volt, ami követésre a
figyelmembe ajánlotta a @benacsavót.
Az e-mailek még rosszabbak voltak. Az automatikusan
létrehozott üzenetek szabályos időközönként érkeztek a
levélládámba: Az egyik követett felhasználói fiók (@benacsavo) 14
napja nem küldött üzenetet. Kíván ismét csatlakozni?
 Eleinte töröltem az e-maileket. Próbáltam letiltani az
üzeneteket. De a felhasználói fiókomat Charlie nyitotta, és nem
tudtam, hogy változtassam meg.
Kíván ismét csatlakozni?
Gondoltam, akkor megszüntetem a fiókomat. De számomra a
Twitter sokkal többet jelent, mint a kapcsolattartás eszközét. Itt
közelebb éreztem magam Charlie-hoz. Itt a virtuális barátai között
voltam. Az emberek itt emlegették, és amikor megemlítették a
nevét, az megjelent az idővonalamon. Néha egész beszélgetéseket
kapcsoltak Charlie nevéhez, és könnyen elképzeltem, ahogy
hallgatja, részt vesz benne. Gondolom, a maguk módján így
tartották életben: gondoskodtak róla, hogy emlékezzünk rá.
– Gyakrabban kellene kimozdulnod – mondta anyám. – Nem
egészséges, hogy otthon búslakodsz. És az sem hozza vissza a mi
Charlie-nkat, hogy folyton a Twitteren lógsz…
Hát persze hogy nem, mama. De…
Az egyiptomiaknak ott voltak a piramisaik. A viktoriánusoknak a
márványuk. És Charlie-nak a Twitter; lehet, hogy egészségtelen, de
a fiam ott élt tovább elrejtve, kódolt információként tárolva.
Belevettem mindenbe, amit twitteltem. Megjegyzéseim
megtöltötték az idővonalát. Az utolsó nap, amikor feltett valamit a
Twitterre, egyre jobban kitolódott. Van, aki a szeretteivel beszélget
a sír mellett, én a szobámból beszélgettem Charlie-val, tea és keksz
mellett. Elmondtam, hogyan töltöm a napjaimat, a kertről
meséltem. Musicalekből vett dalszövegeket idéztem. Újra
tweeteltem posztokat, amikről tudtam, hogy kedvére lennének.
Egyre több követőm lett. Most már több mint kétezren voltak.
Csak az automatikus e-mailek emlékeztettek arra a másik
világra: Az egyik követett felhasználói fiók (@benacsavo) 40
napja nem küldött üzenetet. Kíván ismét csatlakozni?
Ezúttal az Igenre kattintottam.
És akkor egy nap a levélládámban egy értesítést találtam:
@benacsavo válaszolt a tweetedre.
Hát persze hogy lehetetlen. Biztos tévedés, gondoltam. Senki
más nem használta Charlie fiókját. A fiam aggályos gonddal
vigyázott az online biztonságra: jelszavait gondosan választotta
meg, hogy meghiúsítson a hackelésre tett bármilyen próbálkozást.
Bejelentkeztem a Twitter-fiókomba, és gyorsan legörgettem az
Említések oldalamat.
Ott volt! Megtaláltam. @benacsavótól. A szimbólumok kis
trigrammája: pontos vessző, vonás, zárójel bezárva, az online
közösség számára hangulatjelekként ismert számtalan kép egyike.
Ez esetben egy kacsintás egy kis mosollyal a halott fiam avatárja,
fejkörvonala mellett.
;-)
Hosszú ideig csak meredtem rá. Az írásjelek csoportjára.
Természetesen tudtam, hogy nem a fiam az, de valahol a lelkem
mélyén mégsem hittem benne. A Twitter felhasználói körében
végzett tesztek bebizonyították, hogy ugyanazt az endorfinlöketet
érezzük, amikor egy barátunk fejkörvonalát látjuk, mint amikor
hús-vér valójában megpillantjuk, és ott volt előttem Charlie,
valahogy a síron túlról is rám mosolygott…
Valaki biztosan meghackelte a felhasználói fiókot. Vagy ez a
magyarázat, vagy Charlie barátai valamiképpen hozzáfértek a
jelszavához. Szorongva lestem az üzenet nyomában
elkerülhetetlenül beérkező levélszemét tömegét – ha valóban
meghackelték a Twitter-fiókját –, vagy ami még rosszabb, a
személyazonosságával visszaélő egyik részeg lakótársa zagyválását.
De semmi sem történt. Csak az a mosoly…
;-)
Úgy tűnt, senki másnak nem tűnt fel. Charlie legtöbb barátja
továbblépett. A követőim is kezdtek elfordulni, figyelmüket
forrongások és háborúk kötötték le. Elmeséltem anyámnak, aki
arra biztatott, hogy keressek egy a gyász feldolgozását segítő
terapeutát.
De valami megváltozott bennem. Anyám sosem értett meg. A
fiam felhasználói fiókjából érkezett üzenet megváltoztatta gyászom
szerkezetét. Valami, amiről azt hittem, örökre elveszett, lassan
kibontakozott a sötétségből…
Nem mindig könnyű fenntartani a kapcsolatot. Összetettsége
ellenére az internet még mindig munkában levő mű. A világ
legeldugottabb sarkaiban még mindig perceket, sőt esetleg órákat
kell arra várni, hogy létrejöjjön ez a létfontosságú kapcsolat.
A gondolat abszurditása akkora volt, hogy nem mertem
szavakba önteni, mégis, ahogy éjjel az íróasztalomnál ültem és a
képernyőre meredtem, volt valami ellenállhatatlan az ötletben.
Charlie megígérte, hogy kapcsolatban marad velem. Csak egy
kicsit tovább tartott, hogy online legyen.
Az egyik követett felhasználói fiók (@benacsavo) 90 napja nem
küldött üzenetet. Kíván ismét csatlakozni?
A megerősítésre vártam. Végül egy link formájában érkezett
meg, egy bonyolult kódláncolatban, amit lerövidítettek, hogy
beleférjen a Twitter 140 karakteres követelményébe.
@benacsavo egy linket küldött.
Rákattintottam a linkre. A képernyő üres lett. Vírus, gondoltam
egy pillanatig. Aztán megjelent a homokórás szimbólum, és
rájöttem, arra várok, hogy a gép feltöltse a képet. Pár percbe telt,
majd a képernyő tetején elolvastam a szöveget, és láttam, hogy a
link a GoogleEarth egyik oldalára vezet. Felülről fényképezve egy
házat láttam, fákat, egy kis patakot…
Ez az én házam, döbbentem rá.
A házam, amit egy olyan napon vettek fel, amikor a falevelek
sárgulni kezdtek. A kocsim kint parkolt, és ott, a pázsit szélén, a
földön valamin ragyogva csillant meg a nap…
Tudtam, hogy az Charlie biciklije. Az, amin a halálakor is ült. És
most már pontosan tudtam azt is, hogy mikor készült ez a kép:
2009 szeptemberében, közvetlenül azelőtt, hogy elkezdte az
egyetemet. Helikopter repült el felettünk, árnyéka töredékét látni
lehetett a képen, amikor a gépet elsütötték, és Charlie-val ott
ültünk a nagy fák árnyékában. Ha az ember átlát a lombkoronán,
még minket, két reménykedő, örökkévalóságba dermedt kis alakot
is megláthatott volna.
Remegni kezdtem. Miért küldte nekem ezt a képet? A linkhez
nem volt üzenet, még egy hangulatjel sem. Mit akart nekem
mondani? Hogy semminek sem kell örökre elvesznie? Hogy
valamiképpen elérhetem?
Egész éjjel a gépem mellett maradtam. Féltem, hogy ha
kijelentkezem vagy elmegyek arról az oldalról, soha többé nem
találok vissza. Kicsit aludtam a székemben, ettem egy szendvicset,
ellenőriztem a leveleimet, kinyitottam egy ablakot a Twitterre.
Rájöttem, ezt megtehetem anélkül, hogy elveszteném a
kapcsolatomat Charlie-val. Egész nap, aztán egész éjjel a gépemnél
maradtam, és vártam az utasításokat. Odakint úgy suhantak el a
nappalok és az éjszakák, mint egy száguldó vonat ablakai.
Pár nap múlva felkeresett az anyám. Hallottam a kopogását, de
nem nyitottam ajtót. Nem akartam őrizetlenül hagyni a
számítógépemet. Végül aztán elment. Néha még megpróbál
felhívni, de sosem veszem fel a kagylót.
Száz nap telt el Charlie halála óta. A legtöbb követőm eltűnt. Ez
már nemigen érdekel, csakis az a lényeg, hogy Charlie még
megvan. Kezdek kicsit szédülni, valahányszor felállok az asztaltól.
Lehet, hogy nem eszem eleget. Nem igazán van étvágyam. De segít
Charlie fényképe, amin a házunk látszik felülnézetből, mintha egy
szerettünket angyali távlatból látnánk…
És ha nagyon erősen koncentrálok, néha úgy érzem, meg is
változott a kép: egy elmosódott folt a bal felső sarokban, egy szín
villanása a fák között. És Charlie biciklije nem az oldalán feküdt a
pázsit szélén? Most pedig a falnak van támasztva. Ugye? Biztosan
így volt.
Az egyik követett felhasználói fiók (@benacsavo) 120 napja
nem küldött üzenetet. Kíván ismét csatlakozni?
;-)
 Esős napok és hétfők

Egyesek rendkívül érzékenyek a légköri változásokra. Én is

közéjük tartozom. Napos, felhőtlen időben tele vagyok
alkotóerővel, nyomott, szürke, esős napokon alig tudok akár egy
mondatot is leírni. Az évszakkal kapcsolatos letargiával a
dolgozószobámban elhelyezett lámpákkal és élénk színekkel
szállok szembe, de az esős napok még így is lehangolnak.

Az ember azt hihetné, folyamodnunk kell az esőisteni állásért.

Hogy amikor a mennyei tulajdonságokat osztogatták, esetleg egy
pillanatra elgondolkodtak azon, milyen lehet annak, aki e
tulajdonságot kapja, vagyis nap mint nap, télen-nyáron esőben
élni, bár a méltányosság azt kívánja, hogy hozzátegyük, ez
mindenféle csapadékra vonatkozik, így a hóra, a havas esőre, a
ködszitálásra, a szemerkélésre, a felhőszakadásra, a skót
ködpárára, a londoni ködre, az áprilisi záporokra, a zivatarra, a
jégesőre, a monszunra és persze a jó öreg hétköznapi esőre:
gyenge, mérsékelt és szakadó esőre, valamint annak minden egyéb
lehetséges válfajára.
De valakinek ezt is csinálnia kell, és az elmúlt ötezer-valahány
évben ezen a helyen az a valaki én vagyok.
 Természetesen bolygószerte más-más megjelenési formám van.
Dél-Amerika esőerdőiben még a maják Csakjaként létezem, vagy
az azték isten, Tlalok vagyok, a jáde szoknyás Csalcsiutlikve
házastársa, Afrika egyes vidékein Heviosóként, a mennyei csepp
őrzőjeként ismernek, Ausztráliában Bara, a monszunistenség
vagyok, aki örökös harcban áll Mamarigával, a száraz széllel.
Láttam sárkányokat Kínában, kamit Japánban, Ju Csiként, az
Esők Mestereként legyőztem Huang Dit a Sárga Császár idején.
Taranis voltam, Mennydörgő, Enlil, az árpanövesztő, Triton, a
Viharok Lecsendesítője. Imádtak, szerettek, bálványoztak,
áldottak, átkoztak, könyörögtek hozzám és megidéztek.
Mostanában egyszerűen mindent elkövetek, hogy száraz
maradjak.
Tudják, nehéz esőistennek lenni, ha már túljutott valaki az élete
delén. Régen még számított az eső, a téli vihar félelmet és
megilletődést keltett, a nyári zápor ünneplésre adott okot. Az
időjósok manapság mindent elrendeznek. Elnézzük, ahogy
esőkabátban, összetekert ernyővel mászkálnak az emberek, és azt
gondoljuk: minek vesződjünk?
Természetesen rosszabb helyet nem is választhattam volna arra,
hogy letelepedjek. New York, azon belül is Manhattan, ahol senki
sem vesz észre semmit, ahol a járda csúszik a hazavitt ételek
zsírjától, és a természet erői csupán a város hatalmas, huszonnégy
órás fényjátékának alkotóelemei. Azért persze tudnak rólam –
tudat alatt, ezt ösztönösen érzem bármilyen depressziósak és
savanyú képűek, amikor a közeledtemre felhajtják a
kabátgallérjukat, és zavartan pillantanak fel az égre, miközben a
havi átlagos csapadékmennyiség egyetlen nap leforgása alatt
megkétszereződik, megháromszorozódik.
Tizenkét hónapja vagyok itt. Kétszer annyi ideje, mint amennyit
általában egy helyen töltök. De New York kedvemre van: szeretem,
ahogy a neonfények a kis, harmadik emeleti, kétszobás lakásom
nedves ablaküvegén átsütnek, szeretem a poros járdán kopogó
nyári eső forró, savanykás illatát, a magas épületek felett kisülő
elektromosságot, a kristálycukorhoz hasonló havat.
Pillanatnyilag Arthur Pluviôse-nak hívnak. Olyan franciásan
hangzik, mondja enyhe rosszallással a háziuram. Én pedig – az
igazsághoz híven – azt válaszolom, hogy soha nem jártam
Franciaországban (bár hallottam hírét, hogy az egyik
megtestesülésem még Párizsban él, ami azt illeti,
kabarétáncosként, és a vizes póló a specialitása, a művészneve
pedig Reine Beaux. Nekem nincs különösebb foglalkozásom. Még
mindig az előző állásomból, a déli államok szélhámos
esőcsinálójaként keresett jövedelemből élek. A sarlatán végül
tavaly nyáron megőrült, miután látogatást tett egy mezőgazdasági
városkában, az arkansasi Deuteronomyban, ami szokatlan, hat
hónapos megállás nélkül szakadó esőt idézett elő.
Még mindig nosztalgiával gondolok vissza Deuteronomyra. Az
volt az utolsó nagy szokatlan felhőszakadás, ami teljesen elmosta a
kukoricát, a felhők fenyegetően tornyosultak az égen, a
mennydörgés tehervagonként gördült végig odafent. Az ember
igazán büszke lehet egy ilyen teljesítményre, hiszen nagy változás
támad a munkája nyomán, tágas tereket nyit meg, úgy jár-kel a
világban, mintha minden az övé volna, és nem fordítva.
Ez a város azonban egészen más. Eleinte nem is láttam, csak
háztömbök újabb erdejét, az esőben csupa sötét üveg- és
betonfákat, a csepegő kirakatok előtt vibráló neonfényt, sötét
felöltős, leszegett fejű, lesütött szemű embereket, néha vidáman
cigánykereket hányó, az utcán végiggörgő ernyőt, és akkor azt
gondoltam, ó, igen, ezt már mind láttam Londonban, Moszkvában,
Rómában. Minden város egyforma az esőben. Ahogy minden
ember is.
És akkor ismerkedtem meg vele. A lánnyal. Tudják, kire
gondolok. Párszor már láttam az ablakomból: lehetetlen nem
észrevenni, kitűnik a tömegből. Derékig érő haj, szeme akár a
tenger, még esőben is sárga ruhát visel.
Ezúttal az előcsarnokban keresett menedéket. Az én
előcsarnokomban. Véletlen. Én is véletlenül tartottam lefelé,
véletlenül pillantottam meg. Bőrig ázott, és keservesen sírt.
Bevezettem az esőszürke függönyös, felhőszürke szőnyeges,
csupasz kis szobámba, odaadtam az egyik pulóveremet, hogy
felvegye, és citromos teát főztem neki.
 – Átkozott eső! – jegyezte meg.
Törülközőt adtam neki, hogy megszárítsa a haját. Igazi szőke
volt, a haja olyan, mint a nap, amikor először bukkan ki egy
viharfelhő mögül. Idegenes neve volt, svéd vagy ilyesmi, de a
barátai Sunnynak hívták. Sárga ruhája aljára kis százszorszépeket
hímeztek – vagy talán igazi százszorszépek voltak, nem tudom –,
és zöld spárgából font nyári szandált viselt, én pedig akkor és ott
helyben beleszerettem, a szerelem váratlanul tört rám, mint a
semmiből egy jégverés, piff-puff, dirr-durr.
– Átkozott eső.
– Tudom – biztosítottam az együttérzésemről. – Ernyőt kellett
volna hoznia.
– Nincs ernyőm – mondta Sunny.
– Tessék – nyitottam ki egy szekrény ajtaját, és megmutattam a
szekrény tartalmát.
Egy darabig elkerekedett kék szemmel tanulmányozta őket.
Hát, lehet, hogy meglehetősen sok ernyőm van. Fekete, tíkfa
fogantyús ernyők, elefántcsont fogantyús selyemernyők, praktikus,
kék, összecsukható ernyők, amik zsebben is elférnek, frivol,
pikáns, vörös ernyők, gyerekernyők kiálló békaszemmel, átlátszó
ernyők, amelyek medúzák fejére hasonlítanak, remekművekkel
díszített ernyők (Monet vízililiomaival, Lowry emberkéivel,
Modigliani álmatag, mandulaszemű szépségeivel), pszichedelikus
angol golfernyők, amerikai ernyők, amik az egyetemi
diákszövetségek színeiben pompáznak, sikkes francia ernyők ezzel
a felirattal: Merde, il pleut!
A lány sokáig szemlélte őket.
– Azt hiszem, maga tényleg szeretheti az ernyőket – törölte meg
végül a szemét.
– Gyűjtő vagyok – válaszoltam. – Gyerünk, válasszon egyet.
– Nem akarom megdézsmálni a gyűjteményét – szabadkozott.
– Nem bánom, higgye el. Örülnék neki. – Odakint jobban esett,
mint korábban. – Kérem – folytattam. – Szerintem esős nyarunk
lesz.
Akkor kiválasztott egyet: egy égszínkéket karcsú, aranyozott
ezüstfogantyúval és százszorszépes mintával. Illett hozzá, és ezt
meg is mondtam neki, miközben tudtam, hogy valami eddig nem
tapasztalt történik velem. A fejemben megszólalt a vészcsengő, de
alig hallottam az angyalhangoktól, amelyek a nyomában jártak,
bárhova ment.
– Köszönöm – hálálkodott Sunny, aztán ismét sírva fakadt,
arcát a tenyerébe temette, mint egy kislány, az ernyőt a melléhez
szorította. – Úgy restellem – akadt el a hangja. – Az eső miatt van.
Nem bírom elviselni. Tudja, mint a dalban: esős napok és hétfők.
Olyan hideg van! És olyan sötét lesz… – elhalt a hangja, és
kényszeredetten rám mosolygott. – Bocsásson meg –
mentegetőzött ismét. – Tudom, hogy butaság, de egyszerűen
gyűlölöm. Őrültségnek hangzik?
Zsebre vágtam a büszkeségemet. Tudják, az még egy esőistennek
is van, és meg kell mondanom, hogy a felhőszakadást az egyik
legnagyszerűbb alkotásomnak tartottam.
– Dehogy – fogtam meg a kezét. – Minden bizonnyal… Hogy is
mondják? Szezonális depresszióban szenved. Igaz?
– Gondolom – ismét elmosolyodott, és ez olyan volt, mint a
hajnalhasadás. Madarak csicseregtek, virágok nyíltak, a tavaszi
erdőben a legkülönbözőbb vadak ugrabugráltak. Ó, engem aztán
rendesen elkapott! Egészen odavoltam.
– Nézze csak! – mutattam. – Elállt az eső!
Gyomorégésem lett tőle, mégis megtettem, de megérte az
arckifejezéséért. Megmozgattam a nagylábujjamat, és egy picit
megnyíltak a felhők. Egy kansasi búzamezőn a munkások
meglepetten látták, hogy az addig felhőtlen égből súlyos hópelyhek
szállingóznak.
Fejünk felett egyetlen, pihekönnyű napsugár hullott a földre.
– Nézze! Szivárvány! – kiáltotta Sunny.
– Hm! Ki hitte volna?! – Volt egyszer egy megtestesülésem,
Ngaljod, a szivárványkígyó, ami képes volt egy világokon átívelő
utat elővarázsolni, és ez egyenesen a halottak birodalmába
vezetett. Felemeltem a kisujjamat. Kinshasában az esős évszak
csaknem három hónappal előbb köszöntött be. Manhattanben a
szivárvány felragyogott, megkettőződött, aztán hirtelen hétszeres
színorgiába burkolta a várost.
 – Hűha! – csodálkozott Sunny.
– Nem lenne szivárvány, ha nincs eső – jegyeztem meg.
Bámulatos szemét felém fordította.
– Kimehetünk?
– Hát persze, ha van kedve – válaszoltam.
Kiválasztottam egy ernyőt – barna volt, és koncentrikus körök
díszítették –, majd együtt – ő a kék, eges-százszorszépes
ernyőjével – újból kimentünk az utcára. A nap megcsillant a
sekély, kék pocsolyákon, ahogy szandálba bújtatott lábával
topogott és fröcskölt. Szemerkélt az eső, de vidám hangon, mintha
apró kezek tapsolnának. Zivatarfelhők gyülekeztek, de egy diszkrét
kézmozdulattal, ahogy tudtam, szétkergettem őket. Japánban,
Okinava szigetén egy váratlanul jött jeges zápor elvert egy
bevásárlóközpontot, és ezzel tizennégymillió dolláros kárt okozott.
Körülöttünk dervistáncot lejtettek a szivárványok.
– Kész őrület! – nevetett Sunny. – Életemben nem láttam még
ilyet!
Mosolyogva bólintottam. Kétlem, hogy New Yorkban bárki látott
ehhez foghatót.
A világ minden zegzugában lehetnek megtestesüléseink. Régi
istenek, elveszett istenek, félig elfeledett, halandó istenek, akik
kabarékban kaparják össze a megélhetésüket, és
vándorcirkuszokban mutogatják magukat ott, ahol egykor
királyságaink voltak. Könnyű megfeledkeznünk magunkról, a földi
lét jegyében gondolkodni, örökösen egy házzal arrébb cihelődni,
megtalálni a módját, hogyan leplezzük az esetleg megőrzött
készségeinket, az időnkénti gyógyítást, a váratlan, isteni szikra
felvillanását, az augusztusi kék égen hirtelen támadt viharfelhőiből
az aszály sújtotta földre morcosan hulló esőt.
Kíváncsi voltam, vajon tudja-e, vajon sejti-e egyáltalán, akár
álmában is, hogy kicsoda is valójában. A megtestesülés töredékei,
amelyek szétszóródtak és elhintődtek a folyton táguló világban. A
naptojásból kikelő Atum, Hüperion házastársa, Theia, Japánban
Amateraszu, Mexikóban Tezkatlipoka vagy egyszerűen csak Sól, a
Ragyogó, az édes, egyszerű kis Sunny a százszorszépes ernyőjével a
sziporkázó esőben.
 Mindent összevetve azt hiszem, nem tudta. Túlságosan is a
pillanat gyermeke volt: az egyik pillanatban könnyekben tört ki, a
másikban boldogan nevetett. Egyediségében senki nem volt hozzá
fogható. Ó, találkoztam én már istenekkel, megtestesülésekkel,
inkarnációkkal. Az én foglalkozásomban ez elkerülhetetlen, bár a
többség munkaképtelen, roskatag öreg, aki a dicsőséges múltat és
a megfelelő szentélyek hiányát siratja, és azon kesereg, hogy ma
már a hívek sem olyanok, mint régen.
Sunny nem ilyen volt. Még New Yorkban is feltűnt az
embereknek, ahol senki sem figyel fel semmire. Ahogy elmentek
mellette, észrevették a szemük sarkából; az arcok felragyogtak, a
meggörnyedt hátak mintegy varázsütésre kiegyenesedtek, a
tésztaképű közlekedési rendőrök alig észrevehetően ellazultak,
amikor elment mellettük, és az emberek igen gyakran csak
megálltak és felpillantottak, vagy beleszagoltak a szélbe, esetleg
anélkül, hogy tudták volna, miért, elmosolyodtak.
És én? Őszintén megvallva kikészített a látszat fenntartása. Fájt
a gyomrom, hasogatott a fejem, a kezemen és a lábamon az ujjak
görcsbe merevedtek attól, hogy mozgatásukkal és rángatásukkal
elzavarjam a felhőket. Világszerte tőlem függetlenül dolgok
történtek: halraj zuhogott az emberekre Mexikóvárosban,
minihurrikán volt a londoni Ealingben, kevesebb, mint tíz perc
alatt tizenkét centiméternyi eső esett a Baïse folyó mentén levő
egyik faluban. És eleven békák is estek. Zöldek.
De Sunny boldog volt, és csak ez számított. Körülötte
szivárványok táncoltak, énekelt az eső, a nap lila felhők karéjából
sütött le rá. Majd belepusztultam, és mégis azt kívántam, bárcsak
örökké tartana, az eső és a nap egymás kezét fogva sétálhatnának a
New York-i Manhattan egyik forgalmas utcájában.
Sunny átázott, de vettem neki egy gumicsizmát – sárgát,
kacsákkal –, hogy beletapicskoljon a pocsolyákba, és egy kék
esőkabátot, amin virág formájú gombok voltak. Fagylaltot ettünk a
százszorszépes ernyője védelmében, és beszélgettünk: ő a
napsütötte gyerekkoráról Svédországban vagy bárhol, ahol
elképzelése szerint élt, én az arkansasi Deuteronomyban átélt
kalandjaimról. És a szivárványok egész idő alatt táncoltak, az
emberek örömteli elképedéssel és bizonytalansággal az arcukon
mentek el mellettünk, és néha megjegyzést tettek a szokatlan
időjárásra, vagy még gyakrabban egy szót sem szóltak.
Hosszú-hosszú ideig kitartottam. Kizárólag az ő kedvéért, de
még nekem sem ment egy örökkévalóságig. Lüktetett a fejem, az
ujjaim rángatóztak, hogy egy intéssel engedjem, hogy a felhők
kitombolják magukat. És végül így is lett: elhomályosították a
napot, a szivárvány eltűnt, a tapsikoló kezek a százszorszépes
ernyőn hangosan doboló mennykövekké váltak, és egy
szempillantás alatt lehervadt a mosolya.
– Arthur, kérem! Mennem kell.
Ránéztem. Illetve az igazat megvallva le sem vettem róla a
szemem.
– Esős napok, igaz?
– Bocsásson meg.
– Semmi baj. Nem a maga hibája.
– De szeretném, ha tudná, hogy nagyszerűen éreztem magam. –
Egyszer elmosolyodott kislányos, félénk mosollyal, ahogy a gyerek
köszönetet mond a felnőttnek a kellemes zsúrért. Aztán
megfordult, majd hirtelen visszarohant hozzám, és csókot nyomott
az arcomra. – Megismételjük? – kérdezte. – Egyszer, amikor majd
nem esik?
– Hát persze – hazudtam. – Bármikor.
Természetesen már akkor tudtam, hogy ez kizárt. Még a rózsás
ködben is terveket szőttem arra, hogy elköltözzem, becsomagoljam
a holmimat, és elmeneküljek a városból, esetleg még a
kontinensről is. Végül úgy esett, hogy nem kellett olyan messzire
szaladnom. Egyszerűen elhagytam a kis lakásomat, és az
ernyőgyűjteményemmel együtt egy brooklyni szobába költöztem
át. Brooklynban azóta valami oknál fogva sokkal gyakrabban esik,
mint Manhattanben valaha.
Nem arról van szó, hogy nem akartam viszontlátni – semmit
sem akartam jobban! –, de tekintettel kellett lennem az ellentétes
megtestesüléseinkre és arra, milyen kihatással lenne a
találkozásunk a világra. Hurrikán, tornádó, szökőár; még a
legvalódibb romantikus is tisztában van vele, hogy nem lehet csak
szivárványra építeni egy szerelmet.
Így aztán hagytam, hogy elmenjen, és végig követtem a
tekintetemmel, ahogy sárga ruhában és százszorszépes ernyővel az
utca végére ért, ahol tisztán láttam, hogy egy napsugár áttöri a
felhőket, és egyenesen a ragyogó kis alakra hullik, aki örökre
kisétált az életemből.
– Szeretlek – vallottam meg neki, ahogy az esőben álltam. Hideg
kis patakokban víz csorgott le az arcomon. Elmúlt a fejfájásom, de
a szívembe, ahol egy pillanattal korábban semmi sem volt, új
fájdalom költözött.
Amint már említettem, esős nyár ígérkezett.
 Erdei nimfa

A szerelem a legkülönösebb helyekről lep meg minket. Ez a furcsa

kis történet az egyetlen fajokat áthidaló, nem emlősök közötti
szerelmi regény, amit valaha írtak.

A botanikus kert egy nyugalmas kis sarkában, egy öreg facsoport

és a sűrű magyalsövény között van egy kis, zöld pad. A zöld
növények miatt szinte láthatatlan, kevesen használják, mert nem
süt ide a nap, és a pázsitot is csak részben látni innen. A közepén
levő táblán ez áll: Josephine Morgan Clarke emlékére, élt 1912-től
1989-ig. Ismernem kellett volna – hiszen én helyeztem el a táblát
–, mégis alig ismertem, szinte észre sem vettem, kivéve azon az
esős tavaszi napon, amikor véletlenül keresztezte egymást az
utunk, és majdnem barátok lettünk.
Huszonöt éves voltam, várandós, és a válás szélén álltam. Öt
évvel korábban az élet nyitott ajtók végtelen sorának tűnt, most azt
hallottam, ahogy egymás után csapódnak be: házasság, állás,
álmok. Egyetlen örömöm a botanikus kert volt a mohlepte
ösvényekkel, kusza sétautakkal, a tölgyek és hársak csendes
fasoraival. Oda menekültem, és amikor David a munkahelyén volt
(vagyis majdnem mindig), ott sétáltam, élveztem a levágott fű
illatát, a faágak között megcsillanó fény játékát. Meglepően nagy
volt a csend; kevesen fordultak meg ott rajtam kívül, és ennek
nagyon örültem. Volt azonban egy kivétel: egy sötét kabátos, idős
hölgy, aki mindig ugyanazon a padon ült a fák alatt, és rajzolt.
Esős időben ernyőt hozott, napsütésben kalapot viselt. Ő volt
Josephine Clarke, és most, huszonöt évvel később, amikor egyik
lányom már férjhez ment, a másik még iskolába jár, én még
mindig nem felejtettem el, ahogy a történetet sem, amit első és
egyetlen szerelméről mesélt.
Rossz volt a reggel. David ismét egy veszekedést követően ment
el hazulról. Szó nélkül hajtotta fel a kávéját, majd az esőben
elindult az irodába. Fáradt voltam, a kismamaruhámban
idomtalan, a konyhát ki kellett takarítanom, a tévében nem adtak
semmit, és a világon mindennek valahogy sárgulni kezdett a széle,
mint egy elolvasott, majd oly sokszor forgatott újság széle, amiben
már semmi új nem maradt. Délre betelt a pohár; elállt az eső, és
elindultam a botanikus kertbe, de alig léptem be a kovácsoltvas
kapun, amikor ismét eleredt az eső – hatalmas pászmákban
sodorta az esőt a szél –, ezért a legközelebbi fa alá futottam, ahol
Mrs. Clarke volt.
Egymás mellett ültünk a padon, ő nyugodtan rajzolgatott a
vázlatkönyvébe, én olyan enyhe zavarral bámultam a lehangoló
esőt, amit olyankor érzünk, ha az időjárás egy vadidegen közelébe
kényszerít. Akaratlanul is belepillantottam a vázlatkönyvbe, titkon,
a szemem sarkából, mint amikor a metrón beleolvasunk más
újságába, és láttam, hogy a lap tele van fákról készült vázlatokkal.
Vagyis inkább egy fáról, a mi fánkról, egy bükkfáról, amelynek
friss levelei reszkettek az esőben. Puha, krétaszerű, zöld ceruzával
rajzolta a fát biztos, finom kézmozdulatokkal, és sikerült
visszaadnia a kéreg textúráját, a magas, egyenes törzs erejét és a
levelek mozgását. Rajtakapott, hogy nézem, mire elnézést kértem.
– Semmi baj, kedvesem – nyugtatott meg Mrs. Clarke. –
Nyugodtan nézze csak meg, ha akarja – mondta, és átnyújtotta a
vázlatkönyvet.
Udvariasan elvettem tőle. Nem igazán akaródzott ezt tennem.
Szerettem volna, ha eláll az eső, nem akartam egy öreg hölggyel
beszélgetni a rajzairól. Ám a rajzok csodálatosak voltak, még én is
láttam, pedig nem vagyok szakértő: kecses, a fa anyagát kiemelő, a
felesleges díszítéseket kerülő vázlatok. Az egyik oldalon csak a
levelek kaptak helyet, a következőn a kéreg, egy oldalon csak a
finom hasadék az ág és a törzs találkozásánál, ahol a kéreg
megvastagodik, mielőtt ismét kisimulna, ahogy a faág kecses
cikornyával libben fel a lombok közé. Voltak téli ágak, nyári
lombkorona, rügyek, gyökerek, szél rázta levelek. Talán
ötvenoldalnyi tanulmányt néztem végig, mind gyönyörű volt, és
ugyanarról a fáról készült.
Felpillantottam, és láttam, hogy az idős hölgy engem figyel.
Ragyogó szeme volt, fényes, barna és kíváncsi, s furcsa mosoly ült
apró, élénk arcán, amikor visszavette a vázlatkönyvet, és
megjegyezte:
– Szép szál, igaz?
Pár percbe telt, mire megértettem, hogy a fára utal.
– Mindig is a bükkök voltak a gyengéim, már kiskoromban is –
folytatta Mrs. Clarke. – Nem mindegyik fa ilyen barátságos, és
némelyik meg, kivált a tölgyek és a cédrusok, kifejezetten
ellenségesen viselkednek az emberekkel. Valójában nem az ő
hibájuk, végtére is ha valakit olyan régen üldöznek, mint őket,
gondolom, joguk van némi faji ellenségességet érezni, nem? –
Szegény kis öregasszony rám mosolygott, én meg idegesen néztem
az esőt, és azon töprengtem, megpróbáljak-e átrohanni a
buszmegálló fedele alá. De ártalmatlan öregasszonynak látszott,
ezért viszonoztam a mosolyát, és bólintottam, miközben abban
reménykedtem, ennyivel beéri. – Ezért is nem szeretem az ilyesmit
– mutatott Mrs. Clarke a padra, amin ültünk. – Egy élő fa alá
helyezett fapad: a kivágás és égetés emberi története. A férjem
asztalos volt. Semmit sem konyított a fákhoz. Számára minden
csak a termékről, a bútorokról és a padlódeszkákról szólt. Mindig
azt mondogatta, hogy a fák nem éreznek. De komolyan, hogy lehet
ilyen ostobaságot gondolni? – felnevetett, és gyöngéden
végighúzta ujjbegyét a vázlatkönyve szélén. – De hát fiatal voltam,
és akkoriban egy lány maga mögött hagyta az otthonát, férjhez
ment, gyerekeket szült. Ezt várták el tőle. Ha nem így tett, valami
baj volt a fejével. Így aztán huszonkét évesen bekaptam a legyet, és
mind közül éppen Stan Clarke felesége lettem, s egy fent két, lent
két szobás sorházban találtam magam a Station Road egyik
mellékutcájában. Felmerült bennem, hogy ez lenne az élet? Ez
minden?
Akkor kellett volna elmennem. A pokolba az udvariassággal és
az esővel. De a saját történetemet mesélte el az övével együtt, és
éreztem, ahogy a szívem magányos folyosóin visszhangzik a szava.
Anélkül, hogy tudtam volna, bólintottam, s barna szeme
együttérzéssel és váratlan humorral csillant meg, amikor a
tekintetemmel találkozott.
– Nos, ott keresünk csekélyke vigaszt, ahol lehet – vonta meg a
vállát. – Stan nem tudott róla, és amiről nem tudunk, az nem is fáj,
igaz? De Stanley nem volt nagy képzelőerővel megáldva. Mellesleg
kinek jutott volna eszébe, ha rám nézett? Vezettem a háztartást,
szorgalmasan dolgoztam, neveltem a fiamat, és senki sem
gondolta volna, hogy a pasim ott van a szomszédban, és hogy
mennyi időt töltünk együtt.
Ismét rám pillantott, és eleven arca a mosolyától ezernyi ráncba
szaladt.
– Úgy bizony, volt egy pasim – erősítette meg. – És igazi férfi
volt! Magas, hallgatag, magabiztos, erős. És szexi, de még
mennyire! Néha, amikor meztelen volt, alig bírtam ránézni, olyan
gyönyörűnek láttam. Csak éppen egyáltalán nem férfi volt!
Mrs. Clarke felsóhajtott, és még egyszer végighúzta kezét a
vázlatkönyve lapjain.
– Igazság szerint még csak hímnemű sem – folytatta. – A fáknak
nincs nemük, az angolban legalábbis, de identitásuk igenis van! A
tölgyek férfiasak a mélyre hatoló gyökereikkel és haragtartó
természetükkel. A nyírfák csapodárak és nőiesek, ahogy a
galagonya és a cseresznyefa is. De az én pasim bükkfa volt,
közönséges bükk, akinek a haja vörös lett ősszel, és tavasszal a
legelképesztőbb lilás-zöld árnyalatokban játszott. Bőre sima volt és
sápadt, tagjai akár egy táncoséi, a teste egyenes, karcsú és erős. A
szürkeségben elkomorodott, de a napsütésben felragyogott, mint
egy Tiffany lámpaernyő, csupa tarka bronz és napfoltos rózsaszín
lett, és ha az ember az ágai alá állt, hallotta a levelei között az
óceánt. Csöpp kis kertünk végében állt, így őt láttam utoljára,
amikor lefeküdtem, és ő volt az első, akit megpillantottam, amikor
reggel felkeltem. Esküszöm, néha csak a miatt a tudat miatt keltem
fel, hogy ott vár kevélyen kirajzolódva a sötétkék égboltra. Ahogy
teltek az évek, kezdtem megtanulni a szokásait. A fák lassan élnek
és sokáig. Az én életemben egy év neki csak egy nap volt.
Megtanítottam magam, hogy türelmes legyek, egy beszélgetést
inkább hónapokra, évekre nyújtsak el, mint percekre vagy napokra
rövidítsek le. Mindig jól ment a rajzolás, bár Stan
időpocsékolásnak tartotta, és most kezdtem újra meg újra
lerajzolni a bükköt – vagy ahogy én gondoltam rá, a Bükköt –,
ahogy télből nyár lett, majd ismét tél. A szerelmes minden
részletre kiterjedő alaposságával dolgoztam. Egyre
megszállottabbá tett az alakja, a mámorító szépsége, a levél és a
rügy hosszú és bonyolult nyelvezete. Nyáron az ágaival szólt
hozzám, télen alvó gyökereinél suttogtam el a titkaimat. Tudja, a
fák a legnyugalmasabb, legszemlélődőbb élőlények. Minket sem
arra teremtettek, hogy ilyen eszeveszett tempóban éljünk, a
végtelenségig egyre újabb dolgokat hajszolva rohanjunk az
elkerülhetetlen vég felé, mint a kísérleti patkányok az útvesztők
tömegében, és útközben kapkodjuk fel keserű örömöt adó
falatjainkat. A fák egészen mások. Köztük úgy érzem, lelassul a
lélegzetvételem, ráébredek a szívdobogásomra, a körülöttem
harmonikusan áramló világra, az óceánokra, amiket sosem láttam
és soha nem is fogok. A Bükk sosem szorongott, sosem dühöngött,
sosem volt annyira elfoglalt, hogy meghallgasson vagy figyeljen
rám. Mások lehetnek kicsinyesek, álnokak, kegyetlenek,
igazságtalanok, de A Bükk soha. Ő mindig ott volt mellettem,
mindig önmagát adta. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több
támogatást nyújtott nyugodt derűje, amit a jelenlétéből
merítettem. Egyre jobban taszítottak az izzadó, rózsaszín kísérleti
patkányok az undok szokásaikkal, és lassan, de elkerülhetetlenül
mind közelebb kerültem a fákhoz. Ám még így is sok időbe telt,
mire megértettem érzéseim szenvedélyességét. Akkoriban nehéz
volt beismerni, ha valaki egy fekete férfit szeret, még kevésbé
vallhatta be, hogy egy nőt szeret, de ez az aberrációm… nos, erről
semmi sem szerepelt a Bibliában, amiből azt szűrtem le, hogy
talán egyedi perverzitásról van szó, és még Mózes ötödik könyve is
megfeledkezett egy nem emlős, fajokon átívelő szerelem
lehetőségéről. Ezért hát több mint tíz éven át hitegettem magam,
hogy ez nem szerelem. De az idő múlásával nőtt a rögeszmém, az
időm javát a szabadban töltöttem, és rajzoltam, a fiam, Daniel a
Bükk árnyékában tette meg az első lépéseit meleg nyári
éjszakákon, míg Stan odafent úgy horkolt, hogy azzal a holtakat is
felébresztette, mezítláb és hálóingben kisettenkedtem a kertbe,
átöleltem a szerelmem eleven, kemény testét, és a ficánkoló
csillagok alatt szorosan hozzásimultam. Nem volt mindig könnyű
titokban tartani. Stan ugyan nem volt fantáziadús, de gyanakodott,
és biztosan megérezte, hogy valamiképpen megcsalom. Nem
szerette sosem a rajzolásomat, és most már neheztelni kezdett rám
a kis időtöltésem miatt, mintha a fákról készült tanulmányaimban
meglátott volna valamit, ami kínosan érintette. Stanen nem
javítottak az évek. Félénk fiatalember volt, amikor még csak
udvarolt, nem volt túl eszes, és azoknak a nehézkessége jellemezte,
akik legszívesebben kétkezi munkát végeznek. Mostanra
megkeseredett, idő előtt megöregedett. Csak a műhelyében
élénkült fel igazán. Kitűnő mesterember volt, a munkájában
nagyvonalú, de a Bükk mellett leélt éveim miatt más szemszögből
láttam az asztalosmesterséget, és titkolt türelmetlenséggel, egyre
nagyobb undorral fogadtam el Stan ajándékait, a gyümölcstálakat,
dohányzóasztalokat, szekrénykéket, amelyeket tükörfényesre
polírozott, és csodálatosan készített el. És ami még rosszabb, most
már azt emlegette, hogy el kell költöznünk, egy szép kis ikerházat
kellene kinéznünk, amihez kert is van, nem csak egy nagy, öreg fa
és egy falatnyi zöld. Megengedhetjük magunknak, Dannek is lenne
helye, ahol játszhatna, és bár én a fejemet ráztam és nem voltam
hajlandó beszélni róla, a házban kezdték mindenütt némán felütni
a fejüket a prospektusok, mint tavasszal a krókuszok, és saját
fürdőszobás hálószobákat, kemencepadkás kandallókat, a házzal
egybeépített garázst és gázbojleres központi fűtést ígértek.
Bevallom, nagyon kellemesen hangzott. De elképzelhetetlen volt,
hogy elhagyjam a Bükköt. Függtem tőle. Ismertem, és kezdtem úgy
érezni, hogy ő is ismer, úgy van szüksége rám, úgy szeret, ahogy az
eddig ismeretlen volt rátarti és ősi fajtája körében. Talán a
nyugtalanságom árult el. Talán alábecsültem Stant, aki mindig
olyan gyakorlatias volt, és mindig olyan hangosan horkolt, mialatt
kisettenkedtem a kertbe. Én csak annyit tudtam, hogy egyik éjjel,
amikor a sötéttől, a csillagoktól és az ágak között motozó széltől
felajzva, kócos hajjal, zöld mohától kifényesedett talppal
visszatértem a házba, Stan már várt. „Van valakid, igaz?”, szegezte
nekem a kérdést. Nem is próbáltam tagadni, sőt majdnem
megkönnyebbültem, hogy magamnak is bevallom. A nemzedékünk
szégyenletesnek tartotta a válást. A kudarc beismerése volt.
Bírósági ügy lesz belőle, Danielt is belerángatják a mocskos
részletekbe, a barátaink mind Stan pártját fogják majd, és hiába
törik a fejüket, ki lehet a rejtélyes szeretőm. Mégis vállaltam,
belenyugodtam, és a lelkem mélyén egy madár olyan erősen dalolt,
hogy alig bírtam megállni, el ne nevessem magam hangosan.
„Ugye, van valakid?” Stan arca olyan volt, mint egy rothadt alma,
szeme parányi fénypontként perzselte az arcomat. „Ki az?” „Sosem
fogod megtudni.”
– Az éjszaka hátralevő részét a Bükk alatt töltöttem egy takaróba
burkolózva. Szeles idő volt, de nem hideg, és amikor felébredtem,
a szél is elült, s pompás, lilás-zöld levélszőnyeg alatt feküdtem.
Amikor visszamentem a házba, Stan már nem volt ott; a
szerszámait és a ruháit is elvitte. A hét végén Daniel is elköltözött
hozzá. Egy tizenkét éves fiúnak szüksége van az apjára, és Daniel
egyénként is inkább az apjához húzott, mint hozzám. Én
mindenesetre boldog voltam. Senkivel sem találkoztam, de nem
voltam magányos, hanem furcsa módon szabadnak éreztem
magam. Stan és Daniel távozása után sokkal inkább az érzékeimre
hagyatkoztam, mint korábban, és időm nagy részét a Bükk alatt
töltöttem, a föld mozgását, a fű növését, a gyökerek lassú
terjeszkedését hallgattam, ahogy centiről centire siklanak a sötét
föld alatt. Életemben először mindent érzékeltem: az ágak között a
madarakat, a kéreg alatt furakodó rovarokat, a fél mérföldnyire a
föld alatt folyó vizet. Éjjel ott aludtam kint. Elfelejtettem enni. Már
nem is rajzoltam. Inkább éjjel-nappal a Bükk fenséges
lombkoronája alatt feküdtem, és volt olyan pillanat, amikor
biztosra vettem, hogy gyökeret eresztettem, miközben lassan és
édesen besüppedtem a földbe, nyomot sem hagyva magam után.
Gyönyörűséges volt. Az idő elvesztette jelentőségét,
megfeledkeztem a sietség és a test nyelvéről. Egy szomszéd kétszer
is átkiáltott hozzám a kerítés felett, de a hangja éles volt és
kellemetlen, s nem vettem róla tudomást. Esett, de nem fáztam,
inkább az eső felé fordítottam az arcomat, és hagytam, hogy lágyan
beleessen nyitott számba. Nem volt szükségem más táplálékra.
Ahogy teltek a napok, megértettem, hogy végre egyesülök vele,
mint a régi mítoszban a két szerelmes, Philemon és Baucis, azt
hiszem, így hívták őket, akik fává váltak, hogy soha többé ne
váljanak el. Végtelenül boldog voltam, a földet úgy húztam
magamra, mint egy paplant, és ujjaimat a talajba mélyesztettem.
Tudtam, hogy most már nem kell sokáig várnom, tagjaim máris
gyökeret eresztettek, még ha próbáltam is, képtelen voltam
megmozdítani őket. A kerítés felől hallatszó kiáltások már alig
jutottak el hozzám, arcomat a földre fektettem, mint egy alvó
gyerek a párnára, és a Bükk megnyugtató, szerető, hívogató hangja
vett körül. De valami baj történt, valami megzavart minket,
éreztük a gyökereinkben. Egy éles, számunkra hallhatatlan hang,
egy mozgás, amit gyorsasága miatt képtelenek voltunk követni.
Visszajöttek a patkányok, a borzalmas, rózsaszín patkányok, és
miközben aludtunk, s hűs, lassú álmunkat álmodtuk, ide-oda
rohangáltak, körbefutkostak, vinnyogtak és rágcsáltak, gyötörtek
és fogdostak. Tiltakozni próbáltam, de elvesztettem a nyelvemet.
Gyökerestül kitéptek a helyemről, arcuk felettem lebegett, és
ahogy a miből ismét én lettem, a hangjukat is hallottam, és a
Bükkét is, ahogy most először szomorúan és a veszteségtől
megkínzottan felkiáltott, és hangja elnyomta a lenti világét.
Jaj istenem, édesem
Hívjátok a mentőt ő már
Ó, szerelmem
– Tiszta, fehér lepedők között, ágyban ébredtem, és
rádöbbentem, hogy ismét helyreállt az idő. Megtudtam, hogy Stan
két héten át minden éjjel az ágyam mellett ült, az ápolónők ódákat
zengtek kutyahűségű odaadásáról. Nem sok híja volt, mondták.
Szerencsém volt. Tüdőgyulladást kaptam, alultáplált voltam és
kiszáradtam. Még pár óra, és elveszítenek. Elmesélték, hogy Stan
visszament a házhoz, de elég gyorsan visszajött, és bár
megpróbáltam kizárni a hangját, rájöttem, hogy elvesztettem a
képességemet. „Bocsáss meg, drágám”, mondta. „Fel kellett volna
ismernem a jeleket.” Szemmel láthatólag minden összevágott: a
neurotikus viselkedés, a szexuális undor, a magány utáni vágy, a
rögeszmés, kényszeres farajzolás. Idegösszeroppanás, ennyi az
egész, és hamarosan rendbe jövök, ígérte, mert a jó, öreg Stan
majd vigyáz rám. Az ostoba veszekedés már a múlté, sosem volt
másik pasi, és nemsokára olyan jól leszek, mint régen. És jó híre is
volt: talált vevőt a házra. Az illetőnek ez lesz az első otthona, nincs
más kötődése, és meglátom majd, hogy pillanatokon belül abban a
kis ikerházban lakunk, amire mindig is vágytunk, ahol lesz egy
szép kert, és nem lesznek azok az átkozott fák. Nagy kínnal
próbáltam megszólalni, de képtelen voltam rá. Stan megfogta és a
kezében tartotta a kezemet. „Ne aggódj, szerelmem. Mindent
elintézek. Nagyon kedves emberek, gondját viselik majd a háznak.
De a hatalmas, öreg fának el kell tűnnie…” Mozgott a szám. „Hát
persze, szerelmem. Nem maradhat ott, elfogja a fényt. Egyébként
sem akarom veszélyeztetni az eladás sikerét. Most aludj szépen, és
ne izgasd magad. Most már a gondodat viselem.” Sosem mentem
vissza a házba. Azt hiszem, mindazzal, amit tudtam, nem bírtam
volna elviselni. De a kis ikerházban sem jártam soha. Amint mód
nyílt rá, elköltöztem egy kis bérlakásba a botanikus kert közelében.
De Stan még akkor sem adta fel. Majdnem egy éven át minden
vasárnap felkerestek Daniellel. De nem volt mit mondani.
Megmentették az életemet, de az, ami a legjobb volt belőlem, a
Bükk alatt maradt, és még ha akarok, akkor se tudtam volna
visszatérni a régi életemhez. Aztán egy nap, csaknem tizenkét
hónappal azután, hogy kiengedtek a kórházból, Stan ajándékot
hozott, amit krepp-papírba csomagolt. „Nyisd ki – biztatott. –
Neked csináltam.” Egy körülbelül hatvan centi átmérőjű,
elnagyoltan szív alakú fatál volt, és egy fatörzs tökéletes
keresztmetszetéből készült, a koncentrikus körök átragyogtak a
fán. „Gondoltam, szeretnél valami emléket – mondta Stan. –
Láttam, hogy mennyire kedvelted meg minden.” Szótlanul
érintettem meg a tál szélét. Sima volt, hűs, hibátlanul polírozott.
Ujjam hegyével kitapogattam a fa közepét, a szívét, és lehet, hogy
csak a képzeletem játszott velem, de egy másodpercig mintha
remegést éreztem volna, mintha egy haldokló ideget érintenék.
„Gyönyörű”, mondtam, és komolyan is gondoltam. „Kösz, szivi”,
felelte Stan.
Az ebédlőasztalomon tartom a tálat. Tudják, rám hagyta a
vázlatkönyveivel és a fákról készült rajzaival együtt. Szegény kis
öregasszonynak senkije sem volt, Stan már tíz éve meghalt, és
szegényke azóta egy nyugdíjas otthonban élt. Füzes, ez volt a neve.
Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Daniellel, de nem volt meg a
címe. A Füzesben a hölgy úgy gondolja, talán Új-Zélandon él, de
senki sem tud biztosat.
A botanikus kert egy nyugalmas kis sarkában, egy öreg facsoport
és a sűrű magyalsövény között áll egy kis zöld pad. A zöld
növényzet miatt szinte láthatatlan, rajtam kívül kevesen
használják. Az embereket túlságosan lekötik a saját gondjaik
ahhoz, hogy megálljanak és beszélgessenek, s egyébként sincs
rájuk szükségem, hiszen ott vannak nekem a fák.
 Harry Stone és Elvis 24 órás egyháza

Néha kapok valakitől egy történetet, sokszor úgy, hogy az illető

nem is tud róla. Ezt a történetet egy póló indította el, amit egy
amerikai rajongómtól kaptam ezzel a felirattal: Elvis 24 órás
egyháza. Kétségtelenül valóságos egyházról van szó, amelynek
sok híve van. Azt hiszem, mostanában ott lelünk rá a vallásra,
ahol lehet. Az egyházat Yorkshire-ba helyeztem át, a gyülekezetét
egy főre zsugorítottam, de az elv maradt.
Mit tett volna Elvis?
Ez a kérdés gyakran átsegített a nehéz időszakokon, keserves
választásokon, erkölcsi dilemmákon. Zsúfolt vonaton ülök, sokan
állnak, felszáll egy nő, lehet, hogy terhes, lehet, hogy nem – nehéz
a bő kötényruhában megállapítani egy Burberry baseball-sapkás
srác meg egy Tesco szatyros idős hölgy közé préselődöm. Nekem
ott a gitártokom, még ki vagyok dögölve az előző esti műsor után a
Lord Nelsonban, és felteszem magamnak a kérdést: Mit tett volna
Elvis?
Ha leszámítjuk azt, hogy Elvis eleve sosem ült volna fel a
Huddersfieldbe tartó vonatra, a válasz elég kézenfekvő. Ezért aztán
mosolyogva és kifinomult modorra való mozdulattal (amin csak
keveset ront a fogódzkodó rúdnak verődő gitártok) felállok, nem?
A srác gúnyosan vigyorog mögöttem, a szatyrokkal megpakolt idős
hölgy csúnyán néz rám, mintha neki kellett volna felállnom, a
talán terhes nő egyetlen köszönő szó nélkül lezöttyen, és feltépi a
füstölt szalonnás-krumpliszirmos zacskót. Ostoba tehén.
Fél órával később elmeséltem a történteket Lilnek, a Cape Cod
hal- és sültkrumpli-boltban. Lilnek, Halpogácsa Lilnek, az első
számú és legnagyobb rajongómnak (s ügynökömnek a terepen),
aki Malbrytól a faluig mindent lát, mindenről tud, ami komoly
előnyt jelent az én munkakörömben.
– Milyen kár, szivi. Beteszek neked még pár apróbb darabot,
rendben?
Elvis szívesen fogadta volna, én azonban nem.
– Inkább ne. Fittnek kell maradnom ebben a munkában, Lil.
Bólintott. Nagydarab lány, arca sima, púderezett, haja hosszú és
barna. Heti négy napot a sütödében dolgozik, és csütörtök
esténként tarokk-kártyából jósol a kocsmában Lady Lilith néven.
Tisztában van a show-biznisz működésével, ami nagy
megkönnyebbülés, mert – lássuk be – az emberek többségének
sejtelme sincs, micsoda megerőltetéssel és igénybevétellel jár
kiváló Elvis-imitátornak lenni.
– Jól ment a fellépés az este?
– A legjobban. – Valójában elég durva volt: a Lord Nelsonban új
volt a közönség, és rögtön látni lehetett, hogy nincsenek
hozzászokva a klasszis teljesítményhez. Az egyik, egy magas, vézna
pasi, aki tépett pólót viselt, amiben kicsit Bruce Springsteenre
emlékeztetett, folyton közbeüvöltött: Állj fel!, és ilyen
megjegyzéseket tett: Ez csak egy félember! Akkor most
visszakapjuk a pénzünk felit? Leszidtam Bernie-t, aki Mike Stand
művésznéven a konferanszié, hogy a bevezetőjében nem
magasztalt eléggé. Mondtam, tudom, hogy nem valami daliás a
termetem, de maga a király sem olyan magas, csupán a
fényképészek és az operatőrök veszik fel ügyesen, és egyébként is
az egész attitűd kérdése. Mike erre azt felelte, piszkosul biztos
benne, hogy Elvis sosem mászott le a színpadról a szám közepén,
és nem hülyézte le a közönség egyik tagját, amiért annyit mondott:
Én csak felet kérek.
Ami igaz, az igaz, kicsit túlreagáltam a dolgot. Mégis elvárná az
ember, hogy hat hónapnyi incidensmentes fellépés számít valamit.
– Megvallom, Lily – öntöttem ecetet a krumplimra –, azt
fontolgatom, hogy továbbállok. A Lord Nelsonon kívül vannak más
helyek is. Például a Rat.
Ez a Ratcliff Arms volt, Malbry legkeményebb sörözője. Évekkel
ezelőtt már játszottam egyszer ott esténként ötven fontért, de
annak minden fillérje a veszélyt kompenzáló felár volt.
Lily elkámpicsorodott.
– Csak nem rúgott ki?
– Á, dehogy! – felhajtott gallérom mögül a Jailhouse Rock-os
pillantásomat vetettem rá. – Csak az otthonomhoz közelebbi
helyet szeretnék. A hivatásom miatt – tettem hozzá lehalkított
hangon.
Elkerekedett a szeme.
– Arra célzol…?
– Ühüm! – Lilynek van annyi sütnivalója, hogy ne említse a
boltban hangosan, amikor folyton emberek jönnek-mennek, de ő
volt az egyetlen, természetesen az ügyfeleimet leszámítva, aki
tudta a titkomat. Nappal (és szerda esténként) egész Huddersfield
Jim Santanaként, a Legjobb Elvis-számként ismer (kocsmák,
esküvők és magánrendezvények), de éjjel Harry Stone-ként, a
magányos hekusként és magándetektívként, a bűnöző elemek
ostoraként és a bűn minden megnyilvánulása elleni egyszemélyes
keresztes hadjárat vezéreként rovom a városi utcákat. Ha
valakinek gondja támad, és meg is talál (a helyi lap üzleti
tudakozóját vagy a malbryi postahivatal kis hirdetőtábláját
ajánlom), akkor én megoldom. Emlékeznek a Raj gyümölcs- és
zöldségüzlet esetére? Nahát, az én voltam. Mr. Raj azt hitte,
megússza, ha nagykereskedelmi áron vesz mazsolát fél kilónként
ötven pennyért, aztán vízbe áztatja, újracsomagolja, és egy húszért
árulja egy kis háncskosárban ezzel a címkével: „Hatalmas, azonnal
fogyasztható mazsola!”
De Harry Stone-nal nem számolt. Feljelentettem a
fogyasztóvédelemnél, ami postafordultával kemény hangú levelet
írt neki. Én mondom, egyhamar nem próbálkozik ezzel a trükkel.
Aztán ott volt Darren Bray, a Bray fűrésztelep tulaja, aki az úton
parkolt, a szélvédőjén egy lejárt adóigazolással. Vagy John
Whitehouse, aki felvette a halott apja segélyét, miközben az anyja
építési engedély nélkül hozzáépített a garázsukhoz. Vagy Mrs.
Rawlinson a metodista templom melletti büfében, aki a sajtos-
savanyúságos szendvicseit azzal reklámozta, hogy
„Vegetáriánusoknak”, amikor nagyon is jól tudja, hogy a megfelelő
hatóságok sem a sajtot, sem a margarint nem hagyták jóvá. Ez egy
hirdetési szabályokat áthágó ügy volt, és egy teljes héten át ott
kellett ülnöm, a mini-fényképezőgépemmel fel kellett vennem az
áruszállításokat, és közben Mrs. Rawlinson tejes teáját kellett
innom. De a végén célt értem. Mindig célt érek. A közösség
érdekében. A magaméban. Elvisért.
És ha már itt tartunk, a fizetés nem mindig jó. A jövedelmem
oroszlánrészét még most is a fellépésemért kapott pénz teszi ki, de
minden valamirevaló nyomozónak szüksége van
fedőtevékenységre, és az enyém van olyan jó, mint másé. Az én
szakmámban sokfelé megfordulok, emberekkel ismerkedem meg,
és persze informátoraim is vannak.
Ilyen például Lily is. A többségnek Halpogácsa Lil (csütörtök
esténként és előjegyzés szerint Lady Lilith). Gyorsan
hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon, senki sem hallgatózik,
aztán odasúgta:
– Ki az?
– Brendan Mackie. A Malbryi Bányász futballedzője.
Lil gyorsan végiggondolta.
– Nagydarab fickó. Kicsit indulatos. Szeret inni. Mindig
tőkehalat, sült krumplit, két fésűkagylót és sörtésztában sütött
kolbászt rendel. Mindig ugyanazt a viccet süti el a kolbászról
(láttam már nagyobbat is, kedves, de csak a nadrágomban),
néha a felesége is elkíséri. Gail a neve. Melírozott szőke,
szoláriumozott barna bőr, kicsit kurvás, a testvére a
barkácsboltban dolgozik, diétás kólát iszik, sosem kéri a halat
tésztába forgatva.
– Tökéletes. – Mondtam, hogy Lil utolérhetetlen. Körülnéztem,
de a bolt üres volt, kint csak Mr. Menezies ette a krumpliját a
buszmegállóban, a hallókészülékét kikapcsolta, hogy spóroljon az
elemmel. – Magunk közt szólva, Lil, a nő a célpont.
– Ne már, Gail!
Bólintottam.
– Egyik este váltottam pár szót Brendannel. Az Aranykakasban
meccs utáni buli volt. Szóval beszélgetésbe elegyedtünk, és
Brendan azt mondta, lehet, hogy a neje idegenben játszik.
– Szóval felbérelt – mondta Lil.
– Aha! – Vagyis majdnem. Valójában ezt mondta: sokat adnék
azért, hogy tudjam, miben mesterkedik, amikor focizom, de egy
nyomozónak a sorok közt is olvasnia kell, ha nem akarja leleplezni
a fedőtevékenységét. Gondoltam, napi tízet számolok fel neki a
költségeken felül, ha eredményre jutok. Tudom, nem sok, és alig
vártam, hogy egy igazi bűntényt kaparintsak a markomba,
nemcsak egy családi perpatvart, de úgy okoskodtam, ha Brendan
Mackie tényleg kideríti, hogy a felesége megcsalja, akkor én
indulok a legjobb eséllyel a gyilkosság kinyomozásában.
Brendan Mackie. Lilynek igaza volt. Éppen csak elérem a
százhatvanöt centit, ha beleszámítjuk a kacsafarok-frizurát meg a
cowboycsizmát, és Brendan fölém tornyosult, bár ő ült, én meg
álltam. Igaz, tetszett neki a számom, azt mondta, azóta nem
nevetett ennyit, amióta a nagyi melle beszorult a mángorlóba,
aztán fizetett nekem egy italt.
– Szóval élvezed ezt az Elvis mókát?
– Aha!
– Jól fizet?
– Megjárja. – Kezdettől fogva éreztem, hogy nem értené meg a
finomságokat, a jelmezeket, a világítást, a vándorélet mámorító
igézetét, szabadságát és izgalmát.
– Jim Santana az igazi neved, vagy tudod, izé, a núm de
plúmod?
– Az igazi – válaszoltam. – 1977-ben egyoldalú szerződéssel
változtattam meg.
– Szuper. – Egy pillanatig nagyokat kortyolt a világos söréből,
míg én a rumos kólámmal tettem ugyanezt. – Asszem, mindennek
igazinak kell lennie, mármint a számodhoz. Mint azoknál a
transziknál, akiket Amszterdamban árulnak. Úgy értem,
huszonnégy órán át, igaz? Úgy értem, senki sem venne komolyan,
ha egész nap normál hapsi lennél, aztán este meg Elvis.
– Aha!
– Nagyon komálom, de komolyan.
Beszélgettünk egy darabig. A fellépésem felénél tartottam, Két
átöltözés volt mögöttem, kettő még előttem. Elvis összes slágerét
eléneklem: a Love Me Tendert, a Jailhouse Rockot, a King of the
Roadot. Az emberek imádják, kivált az idősebbek, azokra az időkre
emlékeztetik őket, amikor még lázadók voltak. Mostanában nehéz
olyasmit találni, ami ellen érdemes lázadni. Már minden megvolt.
Nincs semmi új, és bármilyen fényesen lángol is az ember – a Kurt
Cobainek meg a Jim Morrisonok a végén mind ugyanabban a
lepusztult szállodai szobában végezzük, drogosan és
kétségbeesetten. Kivéve Elvist.
A nappalimban szentélyt emeltem neki: fényképek, a
lemezborítói, kis szobrok. Lily Elvis 24 órás egyházának nevezi.
Nem mintha istennek tartanám Elvist vagy ilyesmi, de ő ihlet meg.
Ő az ideálom. A múzsám.
Ezt megpróbáltam Brendan Mackie-nek is elmagyarázni, de
láttam, hogy nem jut el az agyáig. Tényleg csak az időmet
pocsékoltam. Minél többet vedelt, annál inkább csak a feleségéről
akart beszélni. Így aztán hagytam, hadd csinálja, és figyeltem,
ahogy az ügy lassan körvonalazódik.
Nézzük először is a gyanúsítottat. Gail Mackie. Harminckét éves,
kilenc éve ment férjhez, gyerek nincs, állás sincs. Megpusztul az
unalomtól – én is így járnék, ha Brendan lenne a férjem –, mert
egész nap semmi dolga, csak fürdik, a körmeit manikűrözteti, a
Kérdéses Testbe jár pilátesre meg ebédelni. Tényleg csalja a férjét?
Elég valószínű. Minden összevágott: a titkolódzás, a mobil, ami
kicseng, az éjszakai kimaradások, utána meg zuhanyozás,
miközben Brendan az ágyban fekszik. Odaadó férjként Brendan
sosem szegezte neki a kérdést. Gail hamar felkapja a vizet, mesélte
Lily, és gondolom, Brendan nem is fogadna el kevesebbet, mint
fényképes bizonyítékot. Végre egy Harry Stone-hoz méltó munka,
gondoltam.
– Mikor kezdünk? – ragyogott fel Lily szeme.
 Az a többes szám. Ő meg én. Bárcsak tudnám. De büszke és
magányos élet a hivatásos hekusé és Elvis-imitátoré, és ha az
ellenségeim valaha is rájönnének, hogy Lily meg én…
– Nem engedhetek meg magamnak egy partnert, Lil –
szabadkoztam már nem először. – Az árnyékba húzódva dolgozni.
Be-ki… – a krumplis villámmal mutattam, mint egy fegyverrel. –
Csak lelassítanál, ha harcra kerülne a sor, és ha bármi történne
veled…
– Jaj, Jim – mondta lágyan Lily. – Bárcsak hagynád, hogy
segítsek.
A Love Me Tender-es pillantásommal néztem rá.
– Már eleget segítettél, szivi.

Nos, ez volt az első szakasz. Kész, vége, ezzel meg is voltam. Most
bizonyítani kellett a megbízó gyanúját a felesége hűtlenségéről
fényképes bizonyítékot kellett szerezni, végül beseperni a jól
végzett munka után a készpénzt. Úgy számoltam, egy hétbe telik
majd, vagy legfeljebb tíz napba, plusz a költségek, az annyi, mint
kábé százötven font, ami nem is rossz, és sokkal könnyebb meló,
mint a Lord Nelson egy szombat estén.
Az első dolgom a célpont felkutatása volt. Úgy gondoltam, nem
lesz nehéz, és véletlenül meccs volt aznap, így egyszerűen
elmentem a házuk elé egy minifényképezőgéppel, és vártam.
Szeptember elsejéhez képest hideg volt. A trencskómat viseltem,
derékban szorosan megkötöttem az övet, felhajtottam a gallért, és
fel-alá járkáltam kicsit, hogy ne fázzam annyira. Gail végül
háromkor jelent meg, tíz perccel azután, hogy Brendan elment. A
sporttáskáját cipelte, és úgy rázta a lófarkát, mint egy iskolás lány.
A francba! Kocsival indult el, egy kis Fiestával. Ez kissé
visszavetett, pillanatnyilag ugyanis nincs kocsim (a legutóbbi
totálkáros lett egy korábbi üggyel kapcsolatos problémák
következtében), és gyorsan ki kellett valamit találnom. Kénytelen
voltam elvetni az ötletet, hogy beugrom egy taxiba, és követem – a
Meadowbank Roadon nem jár taxi –, és bár a 10-es busz éppen
befordult a sarkon, tudtam, nem számíthatok rá, hogy a sofőr
átengedi nekem a busz irányítását. Végül vissza kellett rohannom
a Cape Codba, és kölcsön kellett kérnem Lily Micráját, de addigra
Gail már messze járt, és kihűlt a nyom.
Ennek ellenére a megérzésemre hagyatkozva követtem Gailt a
Kérdéses Testbe, ami a helyi edzőterem, ahol is sikerült néhány
rejtett kamerás felvételt készítenem a női öltözőből kijövő Gailről.
Utána bementem a szomszédos sportboltba, pénzt áldoztam egy
fürdőnadrágra (hat font plusz a fürdősapka), és letelepedtem az
utcafront felé üvegfalú pilátes stúdió melletti uszodában, ahonnan
kényelemben és biztonságban figyelhettem meg a célpont minden
mozdulatát.
Meg kell hagyni, sportos lány volt. Egy óra pilátes, utána fél óra
az evezőgépen, fél óra úszás, harminc perc szteppóra, zuhanyozás
és – lám csak! – egy hosszú pohár koffeinmentes latte egy ujjatlan
pólóban és Lycra futónadrágban pompázó fiatalember
társaságában.
Egy szempillantás alatt kiugrottam a medencéből,
lezuhanyoztam és felöltöztem, mielőtt még egy tejeskávét
rendelhetett volna. Eleinte kicsit tovább tartott, mint gondoltam
(sietségemben elfelejtettem törülközőt venni), de még így is
sikerült a párocskától nem messze helyet találnom, ahonnan még
egy pár terhelő fényképet készítettem, és reményeim szerint a
beszélgetésüket is rögzíthettem a zsebemben lapuló mini digitális
magnó segítségével.
Kólát rendeltem. A pult mögött álló lány furcsa pillantást vetett
rám – ami igaz, az igaz, nem járok gyakran úszni, és a kacsafarkam
vizes lett –, s két fontot kért. Még szerencse, hogy az ügy
gyakorlatilag megoldódott. Még hogy két font egy kóláért! Lehet,
hogy a következő nyomozásom tárgyául ezt kellene választanom;
mellesleg a kóla határozott felvizezettnek tűnt. Vigyáztam, hogy
kitartson, míg a fülemet hegyeztem, hogy elcsípjem, mit sutyorog
Gail és Lycra-fiú, de túl sokáig voltam a medencében, víz ment a
fülembe, és egy istenverte szót sem hallottam.
Talán emiatt nem voltam elég elővigyázatos. Vagy ez, vagy valaki
követett, és a vadászból üldözött lett a sors bizarr fintora folytán.
Mindenesetre Gail gyanakvó lett. Rajtakaptam, hogy néha különös
tekintettel méreget, és egyszer Lycra-fiú is megfordult, s olyan
leplezetlen erőszakossággal meredt rám, hogy egy jelentéktelenebb
embernek talán inába szállt volna a bátorsága.
De nem nekem! Nem Harry Stone-nak. Álltam a tekintetét,
majd felemeltem a poharamat, és a felvizezett kólával némán
köszöntöttem, mire Gail feldúltan talpra szökkent, és Lycra-fiú egy
lépést tett felém, de aztán meglátta acélos tekintetemet, és
meggondolta magát, majd farkát behúzva elinalt a lengőajtón át a
parkolóba Gail Fiestájához, amit – nem szabályosan, egy rosszul
beállított oldalsó tükörrel – a vezetőségnek fenntartott helyre
parkoltak be.
Követtem őket a Mackie-házig, és az utca végében, a Cape
Coddal szemben állítottam le a kocsit. Lily éppen zárta a boltot
(szombat esténként csapos a Ratben), és elmosolyodott, amikor
megpillantott.
– Minden rendben, Jim?
Jesszusom, az álcám!
– Harry – szűrtem a szót a fogaim között, és átnyújtottam a
kocsikulcsot.
– Jaj, bocs, szivi. Hogy ment?
– Elvis sem csinálhatta volna jobban. Nézz csak oda. – Az út
másik végén levő Mackie-házra pillantottam, ahol most minden
ablak világos volt, a függönyök behúzva, és a célpont meg a
gyanúsított a nappaliban isten tudja, mit művelt. – Valószínű ok,
ahogy a tévében mondják. Azt jelenti, hogy nyugodtan
körbeszimatolhatok, bár betörésre nem vetemedem.
– Légy óvatos, Jim – Lily szeme elkerekedett. – Ugye nem
akarod, hogy fülön csípjenek?
– Korán kell annak felkelni, aki Harry Stone-t lehúzott
nadrággal rajta akarja kapni – vigyorodtam el. Lily valamiért
elpirult.
– Veled megyek. Őrködni meg ilyesmi.
– Bocs, Lil. Ez szigorúan egyszemélyes meló.

A Mackie-háznál rám mosolygott a szerencse. Résnyire nyitva

hagyták a függönyt, és egyenesen beláttam a nappaliba. A
gépemért nyúltam. A szoba üresnek látszott – gondolom, Gail és a
pasija átment a konyhába kávét főzni –, de az ablak alatt egy szép,
kényelmes kanapé volt, pontosan úgy elrendezve, hogy tiltott
hetyegésre alkalmas legyen, és a megérzésem azt súgta,
hamarosan el is foglalják.
Szóval elálldogáltam ott egy darabig, figyeltem és vártam. Hideg
volt, esni kezdett, és éreztem, hogy a víz becsorog a kabátom alá és
a bakancsomba. Mégis kicseszettül béna az a magánhekus, akit egy
kis eső eltántorít, meg aztán egyébként is vizes voltam a
medencében tanyázástól. De aznap este hétkor fellépésem volt –
vagyis inkább Jim Santanának –, és éreztem, hogy a
kacsafarkamat alaposan helyre kell pofoznom, mielőtt ismét a
legjobb Elvis-számnak nevezem magam.
Igaz, a kötelességteljesítés meg hasonlók. Már vagy tizenöt perce
állhattam ott, és egyre jobban átáztam-fáztam. Aztán hoppá, a
célpont és a gyanúsított besétált a nappaliba a kávéjával, és leültek
egymás mellé. Nem olyan közel, mint szerettem volna, de azért
elég közel. Lekaptam mindkettőt a függönyrésen keresztül. Nem
hallottam, mit beszélgetnek, de Gail nevetett, és Lycra-fiú úgy
bámult bele a dekoltázsába, mintha az összes karácsonya egyszerre
lenne itt. Eltűnődtem, mit mondana, ha Brendan Mackie
rajtakapná. Valószínűleg nem sokat.
Gyerünk már, Gail! Nem állhatok itt egy örökkévalóságig!
Legalábbis ebben reménykedtem; hétkor mennem kellett onnan,
különben lekésem a fellépésemet, és máris háromnegyed hét volt.
Már csak a gyanúsított hűtlenségének megdönthetetlen
bizonyítékára vártam, amivel Brendan elé állhatok (és
megkereshetem a béremet). Az nem volt elég, hogy Gail ott ül, és
nem lehetett megjósolni, hogy az eddig szerzett bizonyíték
meggyőzi-e Brendan Mackie-t. Közelebb nyomultam az ablakhoz,
és más szögből próbáltam képet készíteni, amikor egy húsvéti
sonka nagyságú és súlyú kéz nehezedett a vállamra, és egy
sonkaszínű arcot toltak az enyémhez közel. Egy ismerős hang
morajlott ki az arcból, s imigyen szólt:
– A pokolba is, hiszen ez Elvis!
– Brendan! – Képzett hangom egy oktávval feljebb csúszott. –
Á… milyen volt a meccs?
 – Tisztességtelenül legyalogoltak minket. Kettő nullra. Az
istenverte bíró miatt. – Kicsit a homlokát ráncolta, mintha akkor
kezdené észrevenni a felhajtott gallért, a szokatlan frizurát, a
kezemben a digitális fényképezőgépet. – Figyusz! – csúszott a keze
a torkomra. – Mi folyik itt?
Magyarázkodni kezdtem. De még alig fogtam bele, amikor Gail
újságot tartva a feje fölé kirohant a házból, nyomában a Lycra-
fiúval.
– Ő az! – rikoltotta Gail. – Az átkozott perverz az edzőteremből!
Most gyorsan kellett gondolkodnom.
– Harry Stone – lengettem meg a névjegykártyámat. –
Magánnyomozó.
– Magán mi? – kérdezte kórusban Brendan, Gail és Lycra-fiú.
Gail a névjegyemre pillantott.
– Harry Stone – olvasta fel –, magánnyomozó, bármilyen
ügyet vállal, elsősorban házastársi vitákat. Bren? – fordult a férje
felé, pillantása akár a lézer. – Mi a franc folyik itt?
Brendan Mackie ravaszkás képet vágott. Eleresztette a torkomat,
és a cowboy csizmám visszaereszkedett a földre, ahol lennie
kellett.
– Mellesleg nem is rendes névjegy – folytatta Gail fülsértő
hangon. – Csak számítógéppel nyomtatott, a jelzést golyóstollal
rajzolták rá.
– Minket figyelt – tette hozzá Lycra-fiú (azt hittem, elinal,
amikor rájön, hogy lebukott). – Képeket készített a mi Gailünkről
meg az edzőteremben a lányokról.
– Mit műveltél? – Au! Nem úgy mentek a dolgok, ahogy
elterveztem. A mi Gailünk. Lehet, hogy elsiklottam egy kis részlet
felett? Későn villant az agyamba, hogy Lily említett egy testvért,
aki a barkácsboltban dolgozik. És később jöttem rá, hogy a
barkácsbolt rövidítése, a B&Q a Kérdéses Test (B&Q) rövidítése is.
És most, amikor Lycra-fiúra pillantottam, a melírozott szőke
hajára meg a gyanúsan egyenletes barnaságára, azonosítottam a
rokoni hasonlóságot.
Brendan ismét megragadta a galléromat.
– Te kis perverz!
 Későn próbáltam meg a zsebembe csúsztatni a fényképezőgépet.
Brendan gyorsabb volt nálam, és egy másodperc alatt végignézte a
képeket. Arca egyre jobban emlékeztetett egy nyers sonkára. El
kellett volna futnom, azt hiszem. De az becstelenség: hozzám,
Harry Stone-hoz és mindenekelőtt Elvishez méltatlan lett volna.
Akkor hát mit tett volna Elvis?
Nagy valószínűséggel dalra fakad, vagy szájon törli Brendant,
mielőtt felébred, és ugyanezt teszi. Nekem egyik változat sem jött
be, és különben is lefogadom, hogy még a rock and roll királyának
is nehezen ment volna kimászni abból a slamasztikából, főként
akkor, ha harminc centivel a föld fölött himbálózik Brendan
Mackie markában.
– Titkos akció volt – nyögtem fojtott hangon.
– Inkább perverz akció, te kis mocskos… – rikoltotta Gail.
– Nézd, Brendan, nekem még csak nem is jön be a te Gailed…
– Micsoda? – sötétült el az arca. – Azt mondod, csúnya a
feleségem?
– Dehogy! Nagyon sajnálom!
– Sajnálhatod is majd – emelte fel az öklét Brendan.
– Csak az arcomat ne – könyörögtem. – Ma este fellépésem
van…
Homályos ökle egy pillanatra eltakarta a világot, mintha egy
hatalmas meteor akarna a földbe csapódni. Lehunytam a szemem,
és arra gondoltam, hát ennyi, többé nem lépek fel klubokban,
hacsak nem léptetnek fel Elefántembereket, ám ekkor nyugodt és
ismerős hang csendült fel az árnyékból, és minden abbamaradt.
Természetesen Lily volt az. Bizonyára az út felől figyelt, és
amikor látta, mi folyik, átszaladt ide. Határozottan megfogta
Brendan karját, aki lazított a szorításon. Mint már említettem, Lily
termetes leányzó.
– Nono – mondta Lily. – Mi a baj?
Brendan elismételte a lerövidített történetet. Gail és Lycra-fiú
alátámasztotta. Én csak álltam, és úgy éreztem magam, mint egy
hülye.
– És azt hitték, Gail után kajtat? – kérdezte Lil, amikor Brendan
befejezte.
 – Hát persze – válaszolta Lycra-fiú. – Ki más után?
Lily csak szótlanul ránézett. Egy pillanattal később Gail is.
– Csak nem arra céloz…
Lil bólintott.
– Hát nem tudták?
Most már mind engem bámultak. Még Brendan arcán is mosoly
jelent meg.
– Hát, ha jól belegondolok…
– Várjunk csak! – tiltakoztam.
Kezdtem felfogni, miről van szó, és cseppet sem volt ínyemre.
– Igenis hetero vagyok! Nálam heteróbb kevés akad. Istenre
esküszöm… – De Lily a maga jellegzetes módján rám meredt, én
meg elhallgattam. Mindenesetre nem ment könnyen, és az
arckifejezésükből ítélve biztosra vettem, hogy a dolognak jövő
hétig faluszerte híre megy. A francba! Ez aztán végleg betesz a
Ratben való fellépésemnek; azon a helyen szinte kézzel fogható a
tesztoszteron a levegőben. Egy Elvis-szám, egy kurta Elvis-szám is
elég keserves, de egy homokos Elvis-szám felér egy
öngyilkossággal.
– A fenébe! – dünnyögtem.
Lycra-fiú szánakozva nézett rám.
– Minden rendben, haver – vigasztalt. – Én is éveken át úgy
éltem, hogy tagadtam, és csak aztán vallottam színt nyilvánosan.
– Úgy ám, nagyon félénk volt – erősítette meg Gail. Most már
mosolygott. Még Brendan is mosolygott, ami rám nézve a lehető
legjobb volt. Arca most már inkább főtt, mint nyers sonkára
emlékeztetett. – Tudja, vannak ám helyek, ahova mehet. Klubokba
meg hasonlókba. Lefogadom, hogy a Rózsaszín Párducban
bombasiker lenne a száma. És meg is ismerkedhetne emberekkel…
– paskolta meg a karomat ahelyett, hogy a B&Q-ban lóg.
Hát ennyi. Nem találtam szavakat. Szemrehányó pillantást
vetettem Lilyre, de ő kerülte a tekintetemet. Lehet, hogy
megmentette az életemet, gondoltam keserűen, de mekkora árat
fizetett a hiúságom?
Így végződött hát a Brendan Mackie-eset. Vagyis nem egészen,
mert „minden rosszban van valami jó” alapon ebben a fiaskóban
akadt valami pozitívum, ami visszahozta a kidobott pénzt, és
bizonyos mértékig helyreállította a jó híremet. Gailnek ugyanis
igaza volt a klubokkal kapcsolatban. Péntek esténként a
legkeresettebb szám lettem a Rózsaszín Párducban –
fellépésenként száz fontért, plusz borravalók meg italok –, és a
helyi sajtó rajongó kritikát közölt rólam.
Jim Santana a leghangosabb, legbüszkébb Elvis-szám a show-
bizniszben! A Morning Post írta ezt rólam, és rányomtattam a
névjegyemre is. Máról holnapra valamiféle celeb lettem. Hirtelen
mindenki az én fellépésemre kezdett pályázni, és a Lord
Nelsonban Bernie felajánlotta, hogy a szokásos összeg duplájáért
léphetek fel újra.
De mint a minap egyik este Lilynek mondtam a Cape Codban, ez
azzal jár, hogy még keményebben kell törnöm magam, hogy Harry
Stone-t rejtve tartsam.
– Nem a pénzért csinálom, Lil – magyaráztam. – A hírnév
szeszélyes barát, amint azt Elvis is jól tudta, és sosem hagynám,
hogy a reflektorfény elvakítson. A színpad talán a titkos
szenvedélyem, de a nyomozás az életem.
Lily feszélyezetten bólintott, de nem nézett a szemembe. Meg
kell mondanom, hogy az utóbbi időben kicsit keményen bántam
vele, kivált azok után a megjegyzések után, amiket Brendan
Mackie-től meg a kocsmában a fiúktól kaptam. Tulajdonképpen a
Mackie-eset óta most jöttem be először a Codba, és láttam Lilyn,
szorongással tölti el, hogy a fiaskóban játszott szerepe nem ront-e
különleges kapcsolatunkon. Kicsit remegett a keze, amikor a
halsütő hőfokát ellenőrizte, és talán nem csak a forróságtól pirult
ki az arca. Amikor ezt láttam, kissé megenyhültem iránta. Sosem
tudok Lilyre sokáig haragudni, és egyébként is péntek este volt,
amikor halat vacsorázom.
– Akkor most hogyan tovább? – kérdezte Lily félénken, és betett
egy tőkehalat sülni. Az olajsütő sziszegett és fortyogni kezdett,
amikor a hal elmerült az olajban, és ettől összefutott a nyál a
számban. Senki sem süt úgy halat, mint Lily, és krumplit sem:
rajta a héja, kézzel vágja fel pontosan a megfelelő méretre. Só,
ecet, zöldborsópép és halvagdalék forró, olajos papírba és a Daily
Mailbe csavarva.
Egy hajszál választotta csak el a tökéletességtől.
– Halpogácsa? – pillantott rám.
Elvis biztos ezt választaná.
– Persze, miért is ne?
Úgyhogy ezt is választottam.
 A karácsony kísértetei

E kis mese elbeszélője először az Egész évben karácsonyban

bukkant fel, s azóta továbbkerekítettem a történetét. Bizonyos
szempontból szomorú, megtévesztett kis ember, aki álomvilágban
él. De azt gyanítom, hogy valahol mélyen elrejtve épeszűbb, mint
sokan, akik teljesen épelméjűnek tartják magukat.

Szenteste az Ünnep úton. Ötvenöt perc maradt éjfélig, és úgy

látszik, végre fehér karácsonyunk lesz, bár a fehérség
pillanatnyilag csak néhány felhőkorpa, ami a sárgásan fakó égből
lebeg alá. De ez is elég. Mi, szellemek megtanultunk élni a
rendelkezésünkre álló varázslattal. Isten a megmondhatója, hogy
manapság kevés van belőle, de az ma este itt van az Ünnep úton.
Egy óránk van. Ez a szabály. Évente egyszer egy óra varázslat, de
az is csak akkor, ha havazik. Mert a hó leple alatt minden
megváltozik: a habos, fehér, ünnepi Guinness-sapkával fedett
városi járda olajos felszíne, a tetők és a kémények, a parkoló autók,
a virágcserepek, a tejesüvegek és a parkolóórák. És most, amikor
az első kis hópelyhek százszorszépekként kezdenek letelepedni a
gyepre, már láthatjuk is őket – a karácsony szellemeit – kibújni a
fehér szegélyű árnyékból, a sötét kapualjakból.
Ott a kis Miss Gale, aki imádta az összes régi filmet, a Fehér
karácsonyt és Az élet csodaszépet, de elsősorban az Óz, a csodák
csodáját. Olyan fiatalnak látszik, ahogy előugrál a piros sarkú,
dorothys varázscipőjében az utcai lámpák sárga fénye alól. És ott
az öreg Mr. Meadowes, aki annak idején mindennap az iskolai
sportpályán sétáltatta a kutyáját, Mr. Fisher, aki író akart lenni, de
nem találta a megfelelő történetet, Sally Anne, aki mindig is csak
csinos és jó akart lenni, meg Jim Santana, aki olyan
szenvedélyesen szerette Elvist, hogy végül egyedül maradt.
Természetesen már mind csak kísértetek, akárcsak én, akárcsak
maga az út, ami szenteste a hó alatt mindig vadul feleződni kezd.
Tudom, mit kell tennem. Azóta teszem ezt, amióta Phyllis oly
sok éve elhagyott. Még mindig hiányzik, bár a karácsonnyal
kapcsolatban sosem egyezett a véleményünk. Mint tudják, én
mindig szerettem az ünnepeket. A királynő beszédét és a mazsolás
süteményt. Phil Spectort és Az élet csodaszépet. Számtalan
karácsonyi égősort, és nem csupán a fán, hanem a ház minden
pontján, a tetőn, a kertben, mintha az égősorok mesébe illő
folyondárok lennének, amik folyamatosan növekednek.
De Phylt más tésztából gyúrták. Érezte a hideget. A napról
álmodozott, nyugtalanította, hogy mit gondolnak a szomszédok.
Így most már csak magam vagyok. Én és a kísérteteim, meg a
fényfal a neon rénszarvassal, a táncoló pingvinekkel s a
szivárványon innen és túl minden elképzelhető színben pompázó
virágfüzérekkel és koszorúkkal.
És íme, jönnek a szellemek, a fényfal sziporkázni kezd. Gyufával
nem lehet mindent megoldani, manapság valami technikailag
sokkal fejlettebb dologra van szükség. Van itt valami mindenkinek,
és nemcsak fények, hanem magyalágak, varázslámpások, fel-
felvillanó tekintetű, táncoló hóemberek. A kis Miss Gale-nek van
egy hatalmas Télapója, és amikor közelebb lép a kis piros sarkú
cipőjében, a Télapó oroszlánbömböléshez hasonló nevetéssel,
csilingelés közepette ugrik ki a szánjából. Sally Anne félénken
előrébb lép, és váratlanul sokszínű ruhában van, míg Jim Santana
– aki flitteres ruhájában ismét kifogástalanul öltözött, és a
kacsafarka olyan magas és fényes, mint egy fekete cilinder – a
kezét nyújtja, hogy felkérje az első táncra. Van fagyöngy és
mazsolás sütemény, apró pohárkákban gyümölcspuncs, és egész
idő alatt szól a zene, Mr. Fisher Dickenstől mesél, és a fényfal
villódzva narancsról aranyra, aztán smaragdzöldre, majd kékre
vált, és boszorkányfény szilánkjait szórja szét a lassan leülepedő
havon.
Ez a mi pillanatunk. A fények alatt mindenki ragyog, a hó alatt
minden átformálódik. Most már sűrűbben hull a hó, és vele együtt
még több varázslat száll le, ahogy puha, fehér ujjakkal beburkolja a
múltat, eltörli a rossz gondolatokat, rossz cselekedeteket, rossz
emlékeket, és a friss, fehér hó tiszta, vastag leplével fed be
mindent.
Ezért jönnek ide a kísértetek. Csak egyetlen órára, egyszer egy
évben, hogy feloldozást nyerjenek, újrakezdjenek, és miközben
hull a hó és szól a zene, azok az emberek legyenek, akikké mindig
is válniuk kellett volna.
Öt perc van hátra éjfélig. Eljön-e? Minden évben őt várom,
évente egyre több és ragyogóbb fényforrással bővítem a fénylő
falat, s teszem ezt abban a reményben, hogy idén talán eljön ő is,
az elmúlt karácsonyaim kísértete az édes arcával és csilingelő
száncsengő nevetésével. De minden évben hiába várom, és úgy
érzem, minél több fényfüzérrel bővítem a falat, minél több szellem
érkezik az Ünnep útra, annál kevesebb esélyem nyílik megtalálni a
magam kísértetét, az én Phyllisemet, akit a királynő beszéde s
Morecambe és Wise műsora között szentestén vesztettem el
ostobán, egy korán bekövetkező szélütés miatt, aki azóta minden
karácsonyt a meadowbanki öregek otthonában tölt, és se nem
látva, se nem hallva, se nem teljesen álomba merülve, de nem is
ébren, haloványan mered a világba, mint egy hótakaró alatt pihenő
királylány egy olyan gonosz tündérmeséből, amiben nincs se
varázslat, se boldog befejezés.
Egy perc maradt. A kísértetek megérzik, és csendesen kezdenek
elszállingózni. Egyenként oltom le a kivilágítást: elsőnek Mr.
Fisher távozik, és lassan beleolvad a sötétségbe, őt Sally Anne
követi, és reszket, miközben a báli ruhája visszaváltozik
rongyokká. Utána Miss Gale indul el, piros topánkája megcsúszik a
jeges ösvényen, majd Jim, Mr. Meadowes és a többiek, akik
visszaváltoznak csavargókká, stricikké, kurvákká és nemkívánatos
személyekké, mialatt kialszanak a fények.
Csak egyet hagyok égve, amikor a templomtorony órája elüti az
egész órát. Mindig meghagyom ezt az egyet, bár az orvosok már
számtalanszor elmondták, hogy nincsenek csodák, még
havazáskor sem. Azt hiszem, még elüldögélek itt egy kicsit, és az
egyetlen lámpa, egy égszínkék, a remény színe mindent
csodálatossá tesz. Karomra, arcomra hó telepszik, betakar, mint
egy gyermeket, és jóéjt-puszit nyom a szememre. Ahogy elúszom a
sötétségbe, azt hiszem, Phyllis hangját hallom egészen közelről.
Boldog karácsonyt! – mondja.
És váratlanul…,
…egyetlen pillanatra…
…az is.
 Futótűz Manhattanben

Ezt a történetet Neil Gaiman Mesék című antológiájába írtam. Az

Esős napok és hétfők valamiféle folytatása, és a Rúna-könyveim
rajongói ráismernek majd több szereplő megtestesülésére is…

Nem ez a nevem, vagyis hát nem egészen, de hívhattok Luckynak.

Itt élek, pontosan Manhattanben, a Central Park közelében egy
szálloda tetőtéri lakosztályában. Minden tekintetben mintapolgár
vagyok: pontos, udvarias és fegyelmezett. Feltűnő öltönyöket
viselek. Gyantázom a mellszőrzetemet. Senki sem gondolná, hogy
isten vagyok.
Gyakran figyelmen kívül hagyott igazság, hogy a régi isteneknek
– mint az öreg kutyáknak – valamikor meg kell halniuk. Csupán
több időbe telik, ennyi az egész, és addig is fellegvárak esnek el,
birodalmak omlanak össze, világok érnek véget, s a hozzánk
hasonlók ott hevernek feleslegessé válva és jobbára elfeledetten a
romok tetején.
Sok tekintetben még szerencsésnek is mondhatom magam. A
tűz az alapelemem, ami sosem megy ki a divatból. Vannak még
mindig hatalmat gyakorló megtestesüléseim; túl sok primitívség
maradt meg bennetek, emberekben, hogy ez máshogy legyen, és
bár nem kapok olyan sok áldozatot, mint régebben, ha akarom –
és ki ne akarná? –, sötétedés után, amikor tábortüzet gyújtanak,
még mindig sokan áldoznak nekem. És enyémek a síkságokra
lecsapó száraz villámok, igen, az enyémek, ahogy az erdőtüzek, a
halotti máglyák, a véletlenül kipattanó szikrák és az emberi fáklyák
is.
De itt, New Yorkban Lukas Wilde vagyok, a Futótűz nevű
rockbanda frontembere. Bandát mondtam. Egyetlen albumunkból,
a Gyújtsd felből platinalemez lett, amikor a dobossal tragikusan
végzett egy véletlen villámcsapás a színpadon.
Talán nem is volt véletlen. Egyetlen amerikai turnénkat az
elejétől a végéig alattomosan villámok követték, az ötven
helyszínből harmincegyet közvetlen villámcsapás ért, kilenc hét
alatt még három dobost, hat technikust és egy teherautónyi
felszerelést vesztettünk el. Még bennem is felmerült, hogy kicsit
túllőttem a célon.
Azért óriási show volt.
Az utóbbi időben félig-meddig visszavonultan élek. Meg is
engedhetem magamnak: mint az életben maradt két zenekari tag
egyikének, szép kis jövedelmem van, és ha unnám magam,
elmegyek zongorázni egy Vörös Szoba nevű fétisbárba. Én nem
vagyok oda a gumiért (túlságosan izzasztó), de el kell ismerni,
hogy remekül szigetel.
Mostanra már biztosan rájöttek, hogy éjszakai bagoly vagyok. A
nappal korlátozza a stílusomat, és a tűz egyébként is az éjszakai
égbolton mutat a legjobban. A Vörös Szobában egy-egy este, egy
kis zongorázás, a lányok gusztálása, aztán bemegyek a belvárosba
pihenni és feltöltődni. A testvérem nem jár ilyen helyekre, így
aztán meglepődtem, amikor aznap éjjel egyenesen belefutottam,
amikor az Upper East Side-on a kellemesen gyúlékony hátsó
utcákat jártam végig, a Gyújtsd meg a tüzemet dúdoltam, és egy
kis gyújtogatást fontolgattam.
Még nem említettem? A mostani megtestesülésemben van egy
testvérem. Brendan. Ikrek vagyunk. Nem állunk közel egymáshoz:
a Futótűzben és a Családi Tűzhelyben kevés a közös. Testvérem
helyteleníti lángolóan kirívó életstílusomat, és jobban élvezi a
sütés, grillezés házias örömeit. Éget a szégyen, amikor arra
gondolok, hogy egy tűzisten éttermet vezet, de hát ez az ő
temetése. Mind a magunk módján jutunk pokolra, meg aztán a
grillezett marhasültjei a legjobbak a városban.
Már éjfél is elmúlt, és kicsit kóvályogtam a piától – bár nem
voltam olyan részeg, hogy az szemet szúrt volna –, és az utcák
olyan csendesek voltak, mint egy olyan városban, ami mindig csak
a fél szemét hunyja le. Egy tűzlétra alatt kartondobozokban alvó
lecsúszott alakok, egy nagy szeméttárolóban keresgélő macska.
November volt, gőz gomolygott ki a csatornanyílásokon, a járdák
csillogtak a lecsapódott párától.
Éppen a Nyolcvanegyedik utca és az Ötödik sugárút
kereszteződésében, a magyar húspiac előtt mentem át, amikor
megpillantottam: ismerős figura parázsvörös hajjal, amit hosszú,
szürke kabátja gallérja mögé tűrt. Magas, karcsú, gyorsjárású,
mint egy balett-táncos; megbocsátható lett volna, ha azt hiszi
valaki, hogy én vagyok. Ha azonban közelebbről veszi szemügyre,
rögtön rájön az igazságra. Az én szemem vörös és zöld, az övé
viszont zöld és vörös. Különben inkább meghalok, mint hogy ilyen
cipőt viseljek.
Vidáman üdvözöltem:
– Égésszagot érzek?
Üldözött pillantással fordult felém:
– Pszt! Hallgass!
Ez kíváncsivá tett. Tudom, hogy sosem kedveltük különösebben
egymást, de azért legalább üdvözölni szokott, mielőtt belefog a
vádaskodásaiba. A valódi nevemen szólított. Ajkára tette az ujját,
aztán bevonszolt egy kis, húgyszagú sikátorba.
– Figyelj csak, Bren, mi a gond? – kérdeztem a hajtókámat
igazgatva.
Kurtán a csaknem teljesen elhagyatott sikátor felé biccentett. A
sötétben két férfi szögletes alakját vettem ki, akik hosszú kabátot,
keskeny, egyforma, homlokba húzott kalapot viseltek. Egy
pillanatra megtorpantak a járdaszegélyen, balra, majd jobbra
néztek, aztán gyors és könnyed mozdulatokkal eltűntek az
éjszakában, mint a farkasok.
– Értem – és értettem is. Már azelőtt is láttam őket. Éreztem a
véremben. Ismertem őket egy másik helyen, más
megtestesülésben, és ők is ismertek engem.
És higgyék el, csak alakjukban voltak férfiak. A karikatúra
detektívekre jellemző nagykabát alatt csupa fog volt mindkettő. –
Mit gondolsz, mit keresnek itt?
A testvérem vállat vont.
– Vadásznak.
– Kire?
Újabb vállvonogatás. Sosem volt a szavak embere, még amikor
ember volt, akkor sem. Velem ellentétben, én ugyanis úgy érzem, a
szavak segítenek.
– Szóval láttad már őket máskor is?
– Éppen őket követtem, amikor megjelentél. Kerülőt csináltam,
mert nem akartam a lakásomhoz vezetni őket.
Ezt meg tudtam érteni.
– Mik ezek? – kérdeztem. – Minek a megtestesülései? Ragnarök
óta nem láttam ilyet, de amennyire fel tudom idézni…
– Pszt!
Kezdett elegem lenni a lökdösésből és a lepisszegésből. Tudják,
ő az idősebb, és ezért néha többet enged meg magának. Már éppen
indulatosan vissza akartam vágni, amikor a közelből zajt
hallottam, és valami sebesen megjelent a látóteremben. Eltartott
egy kis ideig, míg rájöttem: nehéz ebben a városban észrevenni a
hajléktalanokat, akiknek egyike egy tűzlétra alatt rejtőzködött egy
kartondobozban, de most elég gyorsan változtatott helyet, s ócska
nagykabátja szárnyként verdeste csontos bokáját.
Futó ismerősök voltunk. Az öreg Moony volt, aki Máni, a hold
megtestesüléseként járt most itt, de szegény vén fószer őrült volt,
mint egy kakadu (gyakran megesik, amikor valaki tintázik, és a
költészet mézbora hamar a fejbe száll). Futni azonban még tudott,
és most neki is lódult, de amikor Brennel kitértünk előle, a két
nagykabátos krapek útját állta a sikátor kijáratánál.
Ezúttal közelebb voltam, és megcsapott a szaguk. Félig rothadó,
bűzös, állati szag volt. Nos, mindenki tudja, mit szoktak erre
mondani. Egy ragadozót nem lehet szájápolásra megtanítani.
Éreztem, hogy a bátyám remegni kezd mellettem. Vagy talán én
remegtem? Nem voltam biztos benne. Tudtam, hogy rémült
vagyok, bár még elég alkohol keringett az ereimben, hogy némileg
távolról szemléljem az eseményeket. Mindenesetre nem
mozdultam, a sötétségbe húzódva álltam, és nem mertem
megmoccanni. A két pasi a sikátor végén állt. Moony megtorpant,
és a harc meg a menekülés között hezitált. És akkor…
…a harc mellett döntött. Rendben, gondoltam. Még egy patkány
is támad, ha sarokba szorítják. Ez még nem azt jelenti, hogy
nekem is bele kell folynom. Én is megéreztem azt a piából, koszból
és bűzös-bágyadt költőszagból összeálló alapkipárolgását. Tudtam,
hogy ő is fél. De isten is volt, bár csak az isten agyonstrapált
megtestesülése, és ez azt jelentette, hogy istenként fog harcolni, s
még egy olyan Moony-féle öreg, szeszkazán istennek is van egy-két
trükk a tarsolyában.
A két alaknak még lehet része némi meglepetésben.
Egy pillanatig farkasszemet nézett a két nagykabátos és az őrült
poéta… sötét háromszög egyetlen utcai lámpa fénykörében. Aztán
megmozdultak, a két alak azzal a könnyed, sikló mozdulattal, amit
már korábban is láttam, Moony pedig egy kiáltással nekilódult, és
villanást láttam az ujjhegyén. Týrt hajította el, ami egy nagy erejű
rúna, és láttam, ahogy a villanás sziporkázva áthatol a sötétségen,
mint egy acéltüske, és a két nem egészen férfi felé repül, akik
lekapták a fejüket – nincs az a pas de deux, ami kecsesebb lett
volna –, szétváltak, aztán ismét egyesültek, amikor az elhajított
lövedék túlrepült rajtuk, és szorosan egymáshoz simulva, ék
alakban indultak meg az öreg isten ellen.
De Týr elhajítása kibillentette Moonyt az egyensúlyából. Erő kell
ahhoz, hogy elhajítsuk az ősi írás rúnáit, és a varázsereje jó része
már nem volt meg. Kitátotta a száját, azt hittem, varázsigét akar
mondani, de mielőtt megtehette volna, a nagykabátok
kísértetiesen emberfeletti gyorsasággal nyomultak közelebb, és
megint megcsapott a bűzük, csak most sokkal erősebben, mintha
beleszagoltam volna egy borzüreg belsejébe. Körülvették Moonyt, s
futás közben kigombolták a kabátjukat – de valóban futottak-e?
Inkább mintha siklottak volna, mint csónakok a vízen, hosszú
kabátjukat úgy bontották ki, mint a vitorlát, hogy elrejtsék és
beburkolják a körülzárt holdistent.
 Moony kántálni kezdett – tudják, a költészet mézbora! –, és egy
pillanatig megtört a részeg hang, aztán megváltozott, és az igazi
valójában megmutatkozó Mánié lett. Hirtelen ragyogás támadt – a
ragadozók egyszer mordultak csak fel, s kivicsorították a fogukat
–, és egy perc múlva már az őrült holdisten diadalmas kántálását
hallottam egy olyan nyelven, amelyet sosem lehet megtanulni, de
amelynek egyetlen szava az elragadtatás őrületébe tud kergetni egy
halandót, le tudja hozni a csillagokat, és agyon tud csapni vagy
ismét életre tud kelteni egy embert.
Monoton énekelt, és egy szívdobbanásnyi időre a vadászok is
megtorpantak, majd a fekete puhakalap árnyékában lehet, hogy
egy könnycsepp csillant meg? Máni a szerelem és halál
káprázatáról dalolt, meg a szépségéről, ami maga a pusztulás, no
meg a szentjánosbogár röpke létéről, ami – egy szárnycsapásnyi,
egy lélegzetvételnyi időre – fényt gyújt a sötétségben, mielőtt
csöpögni kezd, leég és végleg kihuny.
De az ének csak egy másodpercre állította meg őket. Könny ide
vagy oda, éhesek voltak. Kinyújtott kézzel előresiklottak, és most
már azt is láttam, mi van széttárt kabátjuk alatt: se szőr, se
pikkely, se hús, se csont. Csak árny, a Káosz feketesége, a színeket,
sőt azok hiányát sem ismerő feketeség, lyuk a világban, ami
mindent felfal és örökké éhes.
Brendan tett egy lépést, de elkaptam a karját, és visszatartottam.
Már amúgy is késő volt: az öreg Moonynak vége. A földre hullott –
nem döndüléssel, hanem inkább kísérteties sóhajjal, mintha
kilyukasztották volna –, és a lények, amik most már nem is
emlékeztettek emberre, rárontottak, mint a hiénák, tépőfogaik
megvillantak, ruháik redői között statikus elektromosság
sistergett.
Nem volt semmi emberi a mozgásukban. Semmi hiábavaló. A
vértől az agyvelőig felszippantották Moonyt, magukba szívtak
minden káprázatot, szikrát, szőröstül-bőröstül bekapták, és ami
megmaradt, már nem annyira ember volt, mint a sikátor
mocskában heverő, kartonpapírból kivágott alak.
Azután kabátjukat az alatta levő rettenetes csend fölött
begombolva már el is mentek.
 A csend. Brendan sírva fakadt. Mindig is ő volt az érzékenyebb.
Letöröltem valamit az arcomról – azt hiszem, a verítéket –, és
vártam, hogy megnyugodjon a lélegzetvételem.
– Hát ez csúnya volt – szólaltam meg végül. – A világ vége óta
nem láttam ehhez foghatót.
– Hallottad? – kérdezte Brendan.
– Igen. Ki gondolta volna, hogy az öregben még ennyi káprázat
és varázs maradt?
A bátyám nem szólt semmit, csak eltakarta a szemét.
Hirtelen ráébredtem, hogy éhes vagyok, és átfutott a fejemen,
hogy meghívom pizzázni, de aztán meggondoltam magam. Bren
mostanában olyan önérzetes, még a végén megsértődik.
– Hát akkor… azt hiszem, majd összefutunk… – Bizonytalan
léptekkel kereket oldottam, s közben azon járt az eszem, miért
olyan nehéz mindig a testvérekkel, s azt kívántam, bárcsak képes
lettem volna meghívni magamhoz.
Nem tudhattam, de bárcsak így lett volna; ezt a megtestesülését
már soha többé nem láttam.

Másnap sokáig aludtam. Fejfájással és koktélok utáni ismerős

hányingerrel ébredtem, aztán eszembe jutott, éspedig úgy, ahogy
az ember felidézi, hogy az edzőteremben történt valami a hátával,
de amíg nem alszik egyet, nem is tudja, mekkora a baj, és a
gondolattól felültem az ágyban.
A pasik, gondoltam. Az a két pasi.
Éjjel részegebb lehettem, mint hittem, mert ma délelőtt a vérem
is megfagyott az emléküktől. Késleltetett sokkhatás, amit jól
ismertem, és hogy leküzdjem, hívtam a szobaszervizt, és reggelit
rendeltem. Kávéval, sült szalonnával, juharszirupban tocsogó
palacsintával igyekeztem feltámasztani magam, és bár elég jól
dolgoztam, az adott körülmények között úgy találtam, hogy
képtelen vagyok teljesen kiverni az öreg Moony halálát a fejemből,
meg azt, ahogy a két nagykabát rásiklik, és felzabálja a káprázatát,
majd a kabátjukat begombolva dolgukra mennek. Mozgásba
hozott költészet.
Szerencsés megmenekülésemen morfondíroztam – gondolom,
ha nem szimatolták volna ki hamarabb Moonyt, akkor az önök
alázatos szolgája és Bren lett volna a nap dupla ajánlata a
nagykabátok étlapján, de a szívem nem könnyebbült meg, amikor
arra a következtetésre jutottam, hogy ha ez a két alak tényleg a
fajtánkra vadászik, akkor ez legjobb esetben is csak haladék, nem
felmentés, és előbb vagy utóbb a nagykabátok az én ajtóm előtt
élesítik majd a fogukat.
Befejeztem a reggelit, és felhívtam Brent. De csak az
üzenetrögzítőjével tudtam beszélni. Kikerestem az étterme számát,
és azt tárcsáztam. Ki sem csengett.
A mobilján kerestem volna, de mint mondtam, nem álltunk
közel egymáshoz. Nem tudtam se a mobilszámát, se a csaja nevét,
de még a címét sem. Késő bánat, igaz? Ez is csak azt mutatja, hogy
carpe diem meg hasonlók. Így hát lezuhanyoztam, és a gyülekező
felhők alatt elsiettem a Repülő Pizzához, Bren munkahelyére
(micsoda hülye név!), mert azt reméltem, kicsikarhatok valami
értelmes magyarázatot az ikertestvéremből.
Ott jöttem csak rá, hogy valami nem stimmel. Már tíz
háztömbbel korábban leesett a tantusz, a szirénázás, a
tűzoltókocsik, a kiabálás és a füst csak megerősítette a rossz
érzésemet. Volt valami baljós a gyülekező viharfelhőkben és
abban, ahogy orosz kucsmaként a belőlük tüskésen kiálló
villámokkal a letarolt helyszín fölött terpeszkedtek. Minél közelebb
értem, annál jobban összefacsarodott a szívem. Valami tényleg
nagyon nagy szerencsétlenség történt.
Körülnéztem, hogy megbizonyosodjam, senki sem figyel, majd
bal kézzel Bjarkán jövőbelátó rúnáját hajítottam el, és hunyorogva
belenéztem a messzelátó-formába. Füstöt láttam, a földből előtörő
villámokat, a bátyám sápadt és feszült arcát, aztán tüzet,
sötétséget, majd – amint tartottam is tőle – az Árnyékot és
tányérnyalóit, a farkasokat, az árnyvadászok nehéz nagykabátban
szögletes alakját.
Azok az alakok, gondoltam, és átkozódni kezdtem. Már megint.
És most már arra is emlékeztem, hol láttam őket korábban, és
abban a megtestesülésükben is elég szörnyűségesek voltak, bár
akkoriban volt elég gondom-bajom, és bevallom, nem szenteltem
nekik akkora figyelmet, mint kellett volna. Most azonban nagyon
is odafigyeltem rájuk, és miközben a fekete füsttölcsért, a bátyám
éttermének – és amennyire tudtam, akár a bátyámnak – a halotti
máglyáját megkerültem (látomásomban Brendan elég rosszul
festett), a rejtőzködés rúnáival vettem körül magam.
Végre odajutottam, de mindvégig lestem, nem látok-e
nagykabátokat. Mindenütt tűzoltókocsik és zsaruk nyüzsögtek. Az
út végén kordon volt, és a tűzoltók vízzel próbálták locsolni a nagy,
sistergő tűzoszlopot, ami már mélyen beleásta magát a Repülő
Pizzába.
Megmondhattam volna, hogy csak az idejüket vesztegetik. Egy
tűzisten munkáját, még egy családi tűzhely tüzének istenéét sem
tudták volna úgy eloltani, mintha egy petárda lenne. Kilenc,
tizenkét, tizenöt méter magasra törtek fel a lángok tisztán és
sárgán, és át- meg átszőtte őket a káprázat, ami egy halandó
szemében táncoló szikráknak tűnik, de ami – ha a bőrére jut –
egyből csontig leégeti a húsát.
És Brendan? – kérdeztem magamban. Életben lehet-e még
valahol?
Hát, ha életben volt is, bizonyára elmenekült. Ezt a poklot senki
sem élhette túl. És nem Brenre vallott, hogy elmeneküljön a
helyszínről. Sarkon fordult, és harcba szállt, ezt láttam is a
látomásomban; a bátyám egyébként is olyan konokul ellene volt a
népség között a káprázat használatának, hogy akkor sem
folyamodott volna hozzá, ha választási lehetősége van.
Óst – a rejtély rúnáját – alkalmaztam, hogy kifürkésszem a
bátyám sorsát. Láttam a lények keskeny, farkasszerű arcát, a
bátyám mosolyát, ahogy látomásomban egy pillanatra kivicsorítja
a fogát, és ez én is lehettem volna, ahogy gyilkos haragtól fűtve vad
düh járta át. Rendes ember volt, csak több időbe telt
felbosszantani. Láttam, ahogy kivonja lángoló, az élénél kicsit
remegő, áttetsző fényt kibocsátó elmekardját, ami úgy hatolt át
grániton vagy selymen, mint kés a vajon. Azt a kardot, amit a világ
legutolsó vége óta nem láttam. Láttam a tűzisten kardjának
pislákoló lángját, ami csak megérintette a kigombolt nagykabát
alatti árnyat, s úgy aludt ki, mint egy füstgomoly.
 Aztán a sötétben rá is rontottak. Kérdésemre megvolt a válasz. A
bátyám legalább elegánsan halt meg.
Megtöröltem az arcomat, és kezdtem sorra venni a
szempontokat. Ad egy: az ikrek közül már csak én maradtam. Ad
kettő: hacsak nem ragadta magával a támadóit – amiben
kételkedtem –, mostanra a két nagykabát már a nyomomban van.
Ad három…
Amikor éppen a hármas pontra tértem, súlyos kéz nehezedett a
vállamra, egy másik kéz könyök fölött markolta meg a karomat,
aztán fájdalmasan húzni kezdték, és a kín hamarosan, amint az
ízület beragadt, elviselhetetlenné fokozódott. Ismerős hang
suttogott reszelősen a fülembe.
– Lucky. Tudhattam volna, hogy valami módon benne vagy. Ez a
pusztítás magán viseli a kezed nyomát.
Felkiáltottam, és megpróbáltam kiszabadítani a karomat. De a
másik gazember túl erősen tartott.
– Ne mozogj, különben eltöröm a karodat – acsarogta a hang
tulajdonosa. – A pokolba is, talán mindenképpen el kellene
törnöm. A régi szép idők emlékére.
Jeleztem, hogy szeretném, ha inkább nem tenné. Még jobban
kiakasztotta a karomat – éreztem, hogy mindjárt kiugrik a
helyéről, és felsikoltottam –, aztán keményen nekivágott a sikátor
falának. Nekiestem, visszapattantam róla, majd egy félig kivont
elmekarddal pördültem meg. Egy szempárral találtam szemközt
magam; olyan komor és színehagyott volt, mint egy esős nap. Ilyen
a szerencsém: egy sérelmeket dédelgető barát. Mostanában csak
ilyen barátaim vannak.
Barátot mondok. Közénk tartozik, de tudják, hogy van ez. A tűz
és az eső – hát, nem nagyon jövünk ki egymással. Mellesleg a
jelenlegi megtestesülésében magasabb lett, mint én, súlyosabb, és
nagyobbat is tud ütni. Arca viharfelhőre emlékeztetett, és abban a
pillanatban, amikor megláttam, elpárolgott minden vágyam, mint
az olcsó parfüm, hogy harcba szálljak vele. Hüvelyébe csúsztattam
a kardot, és összeszedtem a bátorságomat.
– Ohó, ez a mi Thorunk! – szólaltam meg.
Szipogott egyet.
 – Ha bármivel próbálkozol, jeges esőt zúdítok a nyakadba –
jelentette ki. – Egy sereg viharfelhő várja a parancsomat. Pislogni
sem lesz időd, úgy kioltalak. Szeretnéd látni?
– Próbálkoztam-e valaha is? Örülök a találkozásnak, barátom.
Régen nem láttuk egymást.
Felmordult.
– A jelenlegi megtestesülésemben Arthurnak hívnak. Arthur
Pluviôse-nak… te pedig halott vagy. – Úgy hangzott, mint egy
bizarr névadási szertartás.
– Tévedsz. Brendan halt meg. És ha azt hiszed, hogy a saját
testvérem meggyilkolásában részt vállalok…
– Kinézem belőled – vágott közbe Arthur, de láttam, hogy a hír
megrázta. – Brendan meghalt? – kérdezett vissza.
– Sajnos igen. – Meghatódtam. Azt hittem, mindkettőnket
gyűlöl.
– Akkor hát nem te voltál?
– Azta, gyorsan vág az eszed!
Dühösen nézett rám.
– Akkor hogyan?
– Hogy máshogy? – vontam meg a vállamat. – Természetesen az
Árny volt. A Káosz. A Fekete Szurt. Válaszd a kedved szerinti
átkozott metaforát.
Arthur hosszan, halkan felsóhajtott. Mintha oly sokáig
aggasztotta volna valami, hogy bármilyen, még a rossz, még a
rettenetes hír is megkönnyebbüléssel töltötte volna el.
– Szóval igaz – mondta. – Kezdtem azt hinni…
– Végül…
Elengedte füle mellett a gúnyolódásomat, és ismét felém
fordította csillogó esősnap-tekintetét.
– A farkasok voltak, Lucky. Ismét a nyomunkban vannak.
Bólintottam. Farkasok, démonok, a nép nyelvén nincs egyetlen
szó sem, ami pontosan kifejezi azt, amik. Én kérészéletűeknek
hívom őket, bár bevallom, hogy semmi kérészéletű nem volt a
jelenlegi megtestesülésükben.
– Skól és Haiti, az égvadászok, az Árnyék szolgái, a Nap és a
Hold felfalói. És ami azt illeti, minden másé is, ami az útjukba
kerül. Brendan bizonyára megpróbálta elkapni őket. Sosem volt
egy szemernyi sütnivalója sem.
De láttam, hogy nem figyel rám.
– A nap és…
– A hold. – Rövidített változatban meséltem el az éjszakai
eseményeket. Hallgatott, de azért láttam, hogy nem figyel.
– Tehát a hold után a nap következik. Így van?
– Gondolom – vontam meg a vállamat. – Feltéve, hogy a Sól
egyik megtestesülése a környéken tartózkodik, ami, ha így van is…
– Így van – mondta Arthur komoran. – Sunnynak hívják. – Volt
valami a tekintetében, amikor ezt mondta, valami, ami baljósabb
volt, mint a fejünk fölötti, esőtől elnehezült felhők, vagy a keze a
vállamon, ami ijesztően barátságos és olyan ólomnehéz volt, hogy
az jutott eszembe, hogy a napom még pocsékabb lesz, mint eddig
volt.
– Sunny – ismételtem meg. – Akkor ő lesz a következő.
– Csak a testemen át – fogadkozott Arthur. – És a tiéden – tette
hozzá mintegy utógondolatként, közben pedig keményen markolta
a vállamat, és veszélyes, viharos mosolyával nézett rám.
– Hát persze, miért is ne? – igyekeztem a kedvében járni.
Megengedhettem magamnak; nem szoktam el a futástól, és
tudtam, hogy ha minden kötél szakad, Lukas Wilde egy órán belül,
nyomtalanul képes eltűnni.
Ő is tisztában volt vele. Összeszűkült a szeme, fejünk felett a
felhők finoman megindultak, és egyre jobban lendületbe jöttek,
mint orsón a gyapjúszál. A mélyponton egy gödröcske jelent meg,
amiről jól tudtam, hogy azt jelenti, hamarosan megjelenik egy
halálos káprázattüskékkel megtűzdelt légtölcsér.
– Ne feledd, mit mondanak – szólt hozzám a valódi nevemen
szólítva. – Amerre jársz, magaddal viszed az időjárást.
– Igazságtalan vagy velem – mosolyogtam, bár még sosem esett
ennyire nehezemre. – Nagyon is boldogan segítek a barátodnak.
– Helyes – válaszolta Arthur. Kezét nem vette le a vállamról, és
mosolya inkább vicsorgás volt. – A sötétbe húzódunk. Nem
szükséges a kelleténél jobban belevonni a népet, ugye?
Sötét és viharos délután volt. Úgy sejtettem, hogy még sok ilyen
követi majd.
Sunny a Hell’s Kitchenben lakott, egy kis mellékutca második
emeleti lakásában. Ez nem az a környék, ahova gyakran
elvetődöm, ezért is nem tűnt fel a lány hamarabb. A fajtánk
diszkréten szokott közlekedni. Tudják, az isteneknek is vannak
ellenségeik, és úgy találjuk, érdemes a káprázatunkat rejtve
tartani.
De Sunny egészen más volt. Először is Arthur szerint (micsoda
hülye név!) ő már nem tudta, kicsoda. Néha előfordul az ilyesmi,
hogy valaki elfelejti. Annyira leköti a jelenlegi megtestesülése,
hogy kezdi azt hinni, olyan, mint bárki más. Talán emiatt volt ilyen
sokáig biztonságban; azt mondják, az istenek vigyáznak a
részegekre, a féleszűekre meg a kisgyerekekre, és Sunny tényleg
ilyennek minősült. Így fordulhatott elő, hogy öreg barátom, Arthur
már vagy egy éve vigyázhatott rá úgy, hogy Sunnynak fel sem tűnt,
és Arthur arról is gondoskodott, hogy Sunnynak annyi napfény
jusson, amennyi boldoggá teszi, és távol tartotta a lakásától a
szimatolókat meg az ólálkodókat.
Mert még a népben is gyanakvás ébred, amikor olyasvalaki él a
közelben, mint Sunny. Nemcsak az a tény, hogy hónapok óta nem
esett, hogy néha New York egészét felhő takarta, kivéve azt a két-
három utcát, ami a háztömbjét körülvette, vagy hogy olykor furcsa
északi fények villództak az égen közvetlenül a lakása felett. Ő volt,
csakis ő, aki arcával és mosolyával elérte, hogy amerre csak jár,
utánaforduljanak. Egy férfi – egy isten – könnyen szerelmes lesz.
Arthur elhagyta az esőisten megtestesülését, és most többé-
kevésbé úgy festett, mint egy átlagpolgár, én azonban láttam, hogy
ez emberfeletti erőfeszítésébe kerül. Ötsaroknyira már láttam,
hogy kezd uralkodni magán, ahogy a kövér férfi behúzza a hasát,
amikor egy csinos lány lép be a szobába. Aztán már távolról láttam
a lány színeit, mint égen villódzó fényeket, és megpillantottam
Arthur arckifejezését: erős vágyakozása tovább fokozódott.
Bíráló tekintettel mért végig.
– Kicsit halványíts a színeiden, jó? – mordult rám.
Hát, ez igazán sértő volt. Lukas Wilde-ként sokkal feltűnőbb
voltam, de amikor abban a pillanatban Arthurra néztem, úgy
véltem, nem ez az alkalmas pillanat, hogy ezt szóvá tegyem.
Mindenesetre kevésbé harsányra vettem a kabátom piros színét,
de a hajamon nem változtattam, a kétszínű szememet pedig
divatos napszemüveg mögé rejtettem.
– Így már jobb?
– Megteszi.
Már a ház előtt álltunk. Átlagos lakás volt több más lakás
mögött, fekete tűzlétrával, kis ablakokkal, egy kis tetőkerttel,
amiről zöld folyondár kúszott le az esővízcsatornába. De az
ablakban csillogott valami fény, ami nem napfény volt, hanem
inkább valami időnként lüktető, ami Sunny mozgását követte,
ahogy jött-ment a lakásában.
Egyeseknek fogalmuk sincs, hogyan vegyüljenek el
észrevétlenül. Meglepő volt, hogy a farkasok már nem kapták el
hamarabb. Még csak el sem próbálta rejteni a színeit, ami őszintén
szólva páratlan ostobaságra vallott. A pokolba is, még csak be sem
húzta a függönyt!
Arthur rá jellemzően meredt rám.
– Megvédjük, Lucky – közölte. – És rendesen fogsz viselkedni.
Jó?
Elfintorodtam.
– Mindig rendesen viselkedem. Hogy is kételkedhetsz bennem?

Azonnal behívott bennünket. Nem ellenőrizte a

személyazonosságunkat, nem vetett gyanakvó tekintetet a
széthúzott függöny mögül. Korábban csinosnak, de ostobának
tartottam, de most láttam, hogy valóban maga a megtestesült
ártatlanság: a nagyvárosban eltévedt kislány. Természetesen nem
az én zsánerem, de világos volt számomra, mit lát benne Arthur.
Ginszengteával kínált.
– Arthur barátai az enyémek is – tette hozzá, és láttam, hogy
Arthur milyen fájdalmas grimasszal próbálja hatalmas tenyerébe
fogni a kis porceláncsészét, és közben uralkodik magán, hogy
Sunnynak meglegyen a napsütése…
Végül aztán mégsem bírta tovább. A megkönnyebbülés
sóhajával eresztette el magát, az ablakon pedig vastag patakokban
csorogni kezdett az eső, és sziszegve ért az ereszcsatornába.
– Átkozott eső! – kiáltott fel ijedten Sunny.
Arthur olyan képet vágott, mintha keményen beleöklöztek volna
éppen oda, ahol az esőistenek az egójukat tartják. Halványan ismét
elmosolyodott.
– Nem érzed úgy tőle, hogy biztonságban vagy? – kérdezte. –
Nem gondolod, hogy van valami költőiség ebben a hangban,
mintha kis kalapácsokkal vernék a tetőt?
Sunny a fejét csóválta.
– Brr!
Egy diszkrét varázsigével és a Kaen-rúna felmutatásával
meggyújtottam a tüzet. A kandallóban kis lángnyelvek lobbantak
fel, és elbűvölően táncoltak a tűztérben. Még ha én mondom,
akkor is ügyes trükk volt, különösen ha azt vesszük, hogy
villanykandalló volt.
– Szép – mosolyodott el újra Sunny.
Arthur halkan felmordult.
– Szóval… nem láttál mostanában errefelé valami szokatlant?
Micsoda hülye kérdés, gondoltam magamban. Költöztessünk
egy napistennőt egy manhattani barna téglás ház második
emeletére, és biztosan többet látunk majd egy-egy időnkénti
tűzijátéknál.
– Esetleg öltönyös alakokat? – faggattam. – Sötét nagykabát és
puhakalap, mint egy ötvenes évekbeli, rossz képregényben?
– Aha, azok! – töltött még teát Sunny. – Igen, tegnap láttam
őket. Körülszimatoltak a keresztutcában. – Sunny kék szeme kicsit
elsötétült. – Nem látszottak barátságosnak. Mit akarnak?
El akartam mesélni, mi történt Brennel és az öreg Moonyval, de
Arthur egy pillantással belém fojtotta a szót. Sunnynak ilyen
hatása volt: rábírta a férfiakat, hogy ostobaságokat tegyenek.
Ostoba, nemes, önfeláldozó tetteket, és kezdtem megérteni, hogy
akár akarom, akár sem, én is részt veszek majd benne.
– Semmi olyat, amiért aggódnod kellene – válaszolta Arthur
széles mosollyal, aztán megragadta a karomat, és kiterelt az
erkélyre. – Csak két pasi, akiket keresünk. Ma éjjel idekint
táborozunk, és helyetted fogjuk figyelni őket. Ha gond van, itt
leszünk. Ne izgasd magad, rendben?
– Persze – felelte Sunny.
– Rendben – mondtam összeszorított foggal (úgy éreztem,
mintha a karomra kalapáccsal többször is odasóztak volna).
Megvártam, amíg magunkra maradunk, és Sunny behúzza a
függönyt, aztán felé fordultam. – Mi az ábra? – kérdeztem. – A
kérészéletűeket nem tudjuk feltartóztatni. Mostanra már tisztában
kellene, hogy legyél vele, nem? Láttad, mit tettek Moonyval és
Brennel. Az egyetlen esélyünk, ha gyorsabban szaladunk, mint ők,
és magunkkal visszük a kis hölgyismerősödet is, aztán úgy a
nyakunkba szedjük a lábunkat, hogy meg sem állunk egy másik
városig, ha lehet, egy másik kontinensig, ahol az Árnyéknak kisebb
a befolyása…
Arthur konok képet vágott.
– Én nem menekülök el.
– Rendben. Igazán kellemes volt megint… Au! A karom!
– És te sem fogsz – jelentette ki a mi Thorunk.
– Hát, ha így gondolod…
Egy picikét lobbanékony természetű vagyok, de tudom, mikor
hajoljak meg a force majeure előtt. Arthur eltökélte, hogy
mindketten hősök leszünk. Egyetlen választási lehetőségem
maradt: el kellett döntenem, hogy segítek-e neki, és ezzel
feltehetően megmentem mindkettőnk életét, vagy első adandó
alkalommal kihasználom a kutyaütő óvatlanságát, és szedem a
sátorfámat…
Lehet, hogy mindkét úton végigmentem volna, de éppen abban a
pillanatban láttam meg a fiúkat a sikátorban: szimatoltak és
acsarogtak, mint két öltönyös farkas, és már nem maradt
választási lehetőségem. Kihúztam az elmekardomat, és Arthur is
az övét. Káprázatok és rúnák gyötörték az éjszakai levegőt. Nem
mintha segítenének rajtunk, gondoltam; nem javítottak a bátyám,
Bren, vagy az öreg, őrült holdisten helyzetén sem. És az Árnyék –
vagy ha úgy tetszik, a Káosz – maga is bőven rendelkezett
káprázattal és varázslattal, amellyel lesújthatott három hűtlen
istenre, aki a világ végéről menekülve maradt itt…
 – Hé! Idefent! – kiabálta a mi Thorunk.
Két szempár fordult felénk a magasba. Statikus zörejhez hasonló
sziszegés hallatszott, ahogy a kérészéletűek ráhangolódtak a
tartózkodási helyünkre. Fogsor villant, amikor elvigyorodtak,
aztán már az emberi mivoltuk minden színlelésével felhagyva a
szögletes, fekete kabátok alatt síkosan kapaszkodni kezdtek a
tűzlétrán, és nem voltak többek, mint fogak és karmok, mint nagy
étvágyú költészet.
Nahát, ez remek, gondoltam. A mi Thorunk ért ahhoz, hogy
meghúzza magát. Önfeláldozás vezérelte, egy ügyes manőverrel
próbálja elterelni a figyelmüket, vagy esetleg valami terve van? Ha
igen, úgy ez lenne az első alkalom. Rá az esztelen önfeláldozás a
jellemző. Ezt ugyan nem bántam volna annyira, de nyilvánvaló
volt, hogy határtalan nagylelkűségében engem is fel akar áldozni.
– Lucky! – Megint eleredt az eső. Pászmákban suhogó vad eső
verte lehajtott fejünket, és csillogott a feketén meg a narancsos
neonfényben. A statikus kisülésektől villódzó égből nagy
hópelyhek hullottak alá. Hát ez történik egy esőisten közelében,
akire nyomás nehezedik, de ettől még bőrig áztam, és arra
gondoltam, bárcsak magammal hoztam volna az ernyőmet. És
ettől a kérészéletűek sem torpantak meg. Még a sikátorba
elszabadult lövedékként lecsapó villámok sem voltak a Káosz
farkasaira hatással – én is értek egy s máshoz, és most
lángcsóvákként használtam őket: hihetetlenül síkos és
valamiképpen kígyószerű testük ott egyensúlyozott alattunk a
tűzlépcsőn, mindössze háromméternyire, ugrásra készen.
Az egyik ugrott is, egy elmevillám lecsapott. Megismertem a
Hagall-rúnát. Egyik kollégám legerősebb rúnája volt, mégis
ijesztően sikoltó hanggal suhant át a kérészéletűn, majd a lény a
kabátját kigombolva máris újra támadt, és most már biztos voltam
abban, hogy csillagok vannak odabent, csillagok és az űr
értelmetlen kisülései…
– Figyeljetek ide – szólaltam meg. – Mit akartok? Lányok, pénz,
hatalom, hírnév, mindezt megszerezhetem nektek, semmi gond.
Befolyással bírok ebben a világban. Két egyedülálló, jóképű fiú,
mint ti, gyilkos sikert arathatnátok a show-bizniszben…
 Lehet, hogy nem a legjobban választottam meg a szavaimat.
Az első farkas gúnyosan pillantott rám.
– Gyilkos – ismételte meg. Ekkor már újra éreztem a bűzét is, és
tudtam, hogy a szavak nem menthetnek meg. Először is a lény
farkaséhes volt. Másodszor ilyen büdös szájszaggal senki sem tud a
zeneiparban karriert csinálni. Ismerek néhányat, akinek majdnem
sikerült. Például a lányom, Hel a – mondjuk alternatív – külseje
ellenére is komoly rajongói tábort mondhat a magáénak bizonyos
körökben. De ezek a fiúk? Most komolyan! Pfuj!
Ekkor egy maroknyi elmerúnát hajítottam oda. Týrt, Kaent,
Hagallt, Ýrt, de egyikük sem lassította le őket. Most már a másik
farkas is ránk rontott, és a fekete kabátja szárnyába csavarodott
Arthur birkózni kezdett vele. Az erkély kezdett elválni a faltól, a
zuhogó esőbe szikrák és rúnafényszilánkok szisszentek.
A fenébe is, gondoltam. Átázva halok meg. Azzal felhajítottam
egy pajzsot a Sól rúnájával, majd a varázserőm egy utolsó,
kétségbeesett nekibuzdulásával az Első Aettir összes tüzes rúnáját
a két lényre zúdítottam, akik valamikor farkasok voltak, de már
csak a bosszú kegyetlen, vad megtestesüléseiként léteznek, mert a
Káosztól semmi sem menekül meg, sem a Mennydörgés, sem a
Futótűz, de még a Nap sem…
– Jól vagytok odalent, fiúk? – Sunny kukucskált ki a függöny
résén. – Kértek egy kis ginszengteát?
– Á… kösz, de nem – felelte Arthur, mindkét markában egy-egy
démoni farkassal, az arcán pedig ismét azzal az ostoba kifejezéssel.
– Nézd, Sunny, menj be inkább. Most nagyon elfoglalt vagyok…
A lény, amit a mi Thorunk féken tartott, végül csak kiszabadult a
markából, bár nem jutott messzire: rám vetette magát, és a
korlátnak döntött. Az erkély egy reccsenéssel végleg elvált a faltól,
és háromemeletnyit zuhantunk. Átkozottul keményen csapódtam
a földhöz, a lény rám esett, és már nem volt erőm harcolni.
Tudtam, hogy végem van.
Sunny nézett le az ablakából.
– Szükséged van segítségre? – kérdezte tőlem.
Most már egyenesen beleláttam a lénybe, és a látvány gyászos
volt: mint a tündérmesékben, amikor a lányok lábujját levágják, a
rosszakat varjak csipkedik halálra, és még a kis sellőnek is élete
végéig pengéken kell járnia, mert szerelmes mert lenni… Tudtam,
hogy Sunnyé a Disney-változat, aminek boldog vége van, a
mókusok, nyulak és prérikutyák – gyűlölöm a prérikutyákat! –
nagy harmóniában énekelnek, és még a farkasok is jók, és
valójában soha senkinek nem esik baja…
Gúnyosan rámosolyogtam.
– Hát, ha volna kedved – mondtam.
– Rendben – felelte Sunny. Elhúzta a függönyt, és kilépett az
erkélyre.
És akkor valami bizarr dolog történt.
A sikátorból figyeltem, a kérészéletű lefogta a karomat, és
rajtam lovagolt, kabátját széttárta, mint egy szemgolyót kivájni
készülő dögkeselyű. Olyan iszonyatos hideg volt, hogy már nem
éreztem a kezem, a lény bűzétől forgott velem a világ, az eső verte
az arcomat, és olyan sebesen folyt belőlem a varázslat, hogy
tudtam, már csak másodperceim vannak hátra…
Az első, amit Sunny tett, az volt, hogy kinyitotta az ernyőjét.
Elengedte a füle mellett Arthur kétségbeesett parancsait. Arthur
egyébként is a másik kérészéletűvel birkózott. Színei csiricsárén
villogtak, rúnajelek kavarogtak körülöttük, és a vadul szakadó
esővel viaskodtak.
Azután Sunny elmosolyodott.
Olyan volt, mintha előbukkant volna a nap. Csakhogy éjszaka
volt, a fény mondjuk hatvanszor erősebb volt, mint a valaha ismert
legerősebb fényforrás, és a sikátorban áttetsző fehér fény robbant,
én pedig kénytelen voltam összeszorítani a szememet, nehogy
kifolyjon a gödréből, és aztán hirtelen egyszerre történt minden.
Először is elállt az eső. A mellemre nehezedő nyomás megszűnt,
és megint mozgatni tudtam a karomat. A fény, ami olyan intenzív
volt, hogy amikor először felvillant, látni sem lehetett, most
zöldes-rózsaszín ragyogássá szelídült. A háztetőkön dalolni
kezdtek a madarak. Valami virágillat töltötte meg a levegőt, és ez
volt talán a legkülönösebb a sikátorban, ahol a húgyszag elnyomott
minden mást. Aztán valaki az arcomra tette a kezét, és így szólt:
– Minden rendben, édesem. Már elmentek.
 Hát ennyi. Kinyitottam a szememet. Úgy gondoltam, talán
erősebb agyrázkódást kaptam, mint eleinte hittem, vagy van
valami, amit a mi Thorunk nem osztott meg velem. Fölém hajolt
zavartan és szégyenlősen. Sunny a sikátor mocskával mit sem
törődve mellettem térdelt, kék ruhája ragyogott, mint a nyári
égbolt, hamvasszőke haja az arcomba hullott, és örültem, hogy
tényleg nem az én típusom, mert ez a hölgy csak bajt hozhatott
volna rám. Úgy mosolygott rám, mint egy nyári nap, és Arthur
arca ijesztően elvörösödött.
– Lucky? Minden rendben? – kérdezte Sunny.
Megdörzsöltem a szemem.
– Azt hiszem. Mi lett Skóllal és Haitival?
– Azokkal a fickókkal? – kérdezte Sunny. – Hát el kellett
menniük. Visszaküldtem őket az Árnyékba.
Most Arthuron látszott a hitetlenkedés.
– Honnan tudsz az Árnyékról? – kérdezte.
– Jaj, Arthur, olyan édes vagy! – Sunny egy piruettel talpra állt,
és puszit nyomott a mi Thorunk orrára. – Mintha élhettem volna
itt ennyi időn át úgy, hogy ne tudnám, más vagyok… – felnézett a
megvilágított égre. – Északi fény – mondta boldogan. –
Gyakrabban kellene, hogy lássuk. De azért igazán méltányolom –
folytatta. – Ti, fiúk, úgy törődtök velem meg ilyesmi. Ha más lenne
a helyzet, és nem lennénk ilyen ellentétes alkotóelemekből, akkor
talán te meg én… tudod…
Ha lehet, Arthur még jobban elvörösödött.
– Szóval mihez kezdtek most? – kérdezte Sunny. – Azt hiszem,
egy darabig legalábbis biztonságban leszünk. De a Káosz most már
tud rólunk. És az Árnyék sosem adja fel.
Eltöprengtem ezen. Aztán eszembe jutott valami. – Gondoltál
már arra, hogy a szórakoztatóiparban csinálj karriert? Találhatnék
neked munkát a bandában…
Vajon tud-e Sunny énekelni? A legtöbb éggömb persze tud, és
egyébként is fénybe borítana mindent már azzal, hogy színpadra
lép. Egy vagyont spórolnánk a pirotechnikán.
Rám villantotta megawattos mosolyát.
– Arthur is a bandában van?
 Arthurra néztem.
– Gondolom, benne lehetne. Mindig van hely egy dobosnak.
Ha jobban belegondolok, sok szól amellett, hogy ismét
turnézzunk. Új emberek, új műsor, új helyek…
– Jó lenne – sóhajtotta Sunny ábrándosan. Arthur arca inkább
egy hasfájós kiskutya képére emlékeztetett, és még nagyobb kő
esett le a szívemről, hogy nem vagyok romantikus alkat. Próbáltam
előrevetíteni a dolog kimenetelét: napistennő és esőisten együtt a
színpadon, minden áldott este…
Most már úgy éreztem, látom is magam előtt. A Futótűz ismét
koncertezik, halrajok hullnak az égből, egyenlítői északi fény,
hurrikánok, napfogyatkozások, napkitörések, a semmiből lecsapó
áradások és villámlás. Rengeteg villámlás.
Persze kicsit kockázatos.
Ennek ellenére piszkosul nagy show!
 Süti

Néhány éve beléptem egy fogyókúrás klubba, és sikerült is sokat

leadnom, bár történetekben visszanyertem, amit leadtam. Sok
történet az ételek különféle vonatkozásairól szól, s arról, miért
jelentenek nekünk olyan sokat. Ez a novella egy asszony sötét és
bonyolult viszonyáról szól, ami a kenyerekhez, süteményekhez
köti. Az illető nem én vagyok, de tudom, mit érezhet.
Akkor támadt az a gondolata, hogy terhes, amikor reklámszünet
volt A helyszínelők alatt. Egy csomag Mr. Kipling-féle francia
cukrászkülönlegességet evett; a rózsaszínűekkel kezdte (ezek
voltak a kedvencei), és a barnákat hagyta utoljára, amiket
visszataszító színük miatt a legkevésbé szeretett. Néha megfordult
a fejében, hogy a barnákat meg sem eszi, de ezt felületességnek
tartotta, és a végén mégis mindig megette őket.
Maggie szeretett tévézés közben rágcsálni. Ettől nagyobb
biztonságban érezte magát, és jobban el tudott lazulni. Az este
különben is az az időszak volt, amikor nem gyötörte bűntudat az
evés miatt. A munkahelyén a szendvicsével és a müzliszeletével
mindig elfogta a feszélyezettség. Mintha a többiek figyelnék – ami
nagy valószínűséggel így is volt – a nyolcvankét kilós súlyát
(„nézzétek, és még szénhidrátot eszik, az isten szerelmére!”).
Inkább várt, míg hazaért, főzött valami finomat – tésztát vagy rizst
–, és töltött egy pohár bort…
De aztán néha kicsúszott minden a keze közül. A dolgok
valahogy mindig finomabbak voltak, ha a tévé előtt evett. Kivált az
édességek, gondolta Maggie. Édes dolgok, cukormázas dolgok,
cukormázas rózsaszín és sárga dolgok. És a húszpercenkénti
reklámszünetekben folyton emlékeztetik az embert, hogy a fagylalt
jó, a csokoládé boldoggá tesz, a Betty Crocker fagyasztott
túrótortát most akciósan meg lehet venni az Icelandben.
Így aztán Maggie evett. Ugyan mi más van az életében? Evett
emésztést elősegítő kekszet, málnás sütit, kókuszosat,
csokoládéreszelékest, mini svájci croissant-t, puffasztott rizses,
négyszögletű, préselt szeletet és citromos habcsókot. A Mr.
Kiplingre és a Betty Crockerre – másoktól eltérően – mindig
számítani lehetett. Biztonságot nyújtottak Maggie-nek, az egyre
keserűbb világban édes kis szigeteket teremtettek számára.
De most itt van ez. A visszatérő gondolat. Mi van, ha terhes
vagyok? Először kinevette az ötletet – a „nyolcvankét kilós
szeplőtelen fogantatás” –, a gondolat mégis makacsul visszatért,
mint egy reménykedő kóbor állat, aminek egyszer enni adtunk. Mi
van, ha terhes vagyok?
Mindenesetre annak látszott. Egykor lapos hasa kerek és puha
lett, mint egy félig sült cipó. Karja is puha lett, és megereszkedett,
combja fakóvá és gödröcskéssé vált. A terhesség persze nem
látszana, még biztos nem, ahhoz még korai, gondolta. Maggie
tapasztalatból tudta, hogy a negyedik hónapig nem sok látszik.
Akkoriban persze sokkal vékonyabb volt. Még a terhessége alatt
sem volt soha több hatvanhárom kilónál. Aggódott a baba súlya
miatt, vagy még inkább Jack miatt. Jack Maggie férje volt, és
szerette, ha valaki megőrzi az alakját. Naponta öt mérföldet futott,
és tréfálkozott Maggie egyre növekvő pocakján. A baj csak az, hogy
ezek a megjegyzések egyáltalán nem voltak viccesek, és ezt Maggie
is tudta. A terhesség miatt kezdte megkívánni a péksüteményeket.
Cukormázas kelt tésztákat, mindenféle kenyeret, fánkot,
kétszersültet, zabpogácsát és teasüteményt. Jack – aki sosem evett
szénhidrátot – próbálta rávenni, hogy nyers, ropogós nasikat
egyen, de Maggie szervezete fellázadt. Egyszerűen nem tudott
enni. Egy alma vagy egy sárgaréparopi nem olyan, mint egy Krispy
Kreme.
 Próbált a kötésbe menekülni, kis főkötőket és cipőcskéket
készített, de ettől nem lett kisebb az étvágya. Sőt még tovább
rosszabbodott a helyzet. A habcsókrózsaszín és vaníliafagylalt-
színű pasztellgombolyagok növelték a farkasétvágyát.
Jack kezdte kerülni. Igaz, Maggie lassan dagadni kezdett.
Nemcsak a pocakja, hanem az arca és a lába is. Jack nem szerette a
telt idomokat, ezt Maggie jól tudta. Szerette a fiús külsejű
lányokat. Ugyanannál a vállalatnál dolgoztak, de Jacknek külön
irodája volt, ahonnan nem jött ki, Maggie-nek meg csak egy
fülkéje. Így ritkán látta a férjét a munkahelyükön, ahogy ritkán
látta otthon is.
Fokozatosan történt. Eleinte Jack úgy állította be, mintha
tapintatosságból csinálná. Tudom, hogy fáradt vagy, Mags. Miért
nem fekszel le korábban? És Maggie tényleg fáradt volt. Bármi
történt, is a szervezetével, úgy tűnt, hogy sok pihenésre és evésre
van szüksége. Ezért aztán Maggie korán lefeküdt, míg Jack
különféle kifogásokkal sokáig maradt fenn. És Jack munka után
edzőterembe járt, Maggie pedig otthon maradt, és cipőcskéket
kötött, A helyszínelőket nézte, A rejtélyt meg az Eltűnteket, és
neveket próbált találni a babának, a süteményre pedig igyekezett
nem gondolni.
Ez egy darabig működött is. Még fogyni is tudott. Nem annyit
persze, hogy látszódjon. Jack mellesleg addigra már fütyült az
egészre. Megvolt a maga szülés előtti rutinja, amit nagyon
szigorúan betartott. Reggel hatkor mindig futott, esténként az
edzőteremben gyúrt. Fittnek kell maradnom, hogy bírjam az
iramot a fiammal. Ez megint csak tréfásan hangzott, de Maggie
tudta, hogy nem vicc. Jack kék babaruhákat vett, kis sporttrikókat,
sortokat és cipőket, amik tornacipőre hasonlítottak. Maggie néha
megkérdezte magában, miért akar Jack egyáltalán gyereket; a férje
elkeseredett maratonnak tekintette az egész terhességet. Mi vagy
ki elől fut? És miért kell egyáltalán futnia?
Maggie megpróbálta rávenni, hogy maradjon otthon, de nem
sokra jutott. Miért szüneteltetném átmenetileg az életemet csak
azért, mert te terhes vagy? – kérdezte Jack. Ha komolyan
akarnád, velem tarthatnál az edzőterembe. De te csak
babanevekkel meg babaruhákkal törődsz, és persze azzal, hogy
tömd magad…
Ami igazságtalan megjegyzés volt, ezt Maggie is tudta. Már
teljesen felhagyott azzal, hogy kettő helyett egyen. Már egy helyett
is alig evett, jobbára csak puffasztott rizses kekszet és nyers
sárgarépát. Utálta, forgott tőle a gyomra, de muszáj volt rendbe
ráznia magát. Jack digitális mérlege szerint máris hét és fél kiló
túlsúlyt szedett fel. Visszataszítónak érezte magát. Kövérnek és
ocsmánynak. Most először jelentkezett nála a reggeli hányinger.
Eleinte még nem is bánta, legalább nem volt étvágya. De még
humuszon és sárgarépán élve sem vesztett a súlyából. És új tokája
egyre teltebb lett.
Maggie edzeni kezdett. Kényszerítette magát, hogy elmenjen az
edzőterembe. Felállt a futógépre, edzett az evezőpadon,
kivörösödött arccal és izzadva gyötörte magát. Sosem szerette az
edzést. És korábban nem is volt rá szüksége. De Jack hasznosnak
vélte, és Maggie azt hitte, majd együtt edzenek. De Jack nem
szeretett mellette futni. Megzavarja a ritmusomat, mondta.
Maggie így messziről figyelte, igyekezett tartani vele a tempót,
miközben fáradt volt, enyhe hányinger környékezte, és fánkra meg
A helyszínelőkre gondolt…
Aztán elvesztette a babát. A huszonegyedik hétben (kicsit túl
korán). Bárkivel megeshet, mondta a nőgyógyásza. Nem a maga
hibája. Csakhogy nem bárkivel történt meg. Hanem vele. És ez
kinek a hibája?
Ami Jacket illette, nos, Jack csak futott tovább. Egy nap
egyenesen kifutott a konyhaajtón egy lány karjába, akit az
edzőteremből ismert, s Maggie ott maradt a hasznavehetetlen
terhességi hájéval és a gyászával meg az étvágyával, ami nem
hagyott alább, amit semmi sem elégített ki.
Jack úgy vélte, tanácsadásra kellene járnia. Maggie azt gondolta,
hogy Jack elmehet a pokolba. Látta néha a parkban, az új
barátnőjével futott. Jack szerette a sovány, sportos szőkéket. A
legújabbat Cherrynek hívták, amit Maggie falrengetően viccesnek
talált. Úgy tűnt, hogy Jack még a barátnők terén is az egészséges
nassolást szereti.
 Emiatt még nehezebb volt megemésztenie az egyre szilárdabb
meggyőződését: És mi van, ha terhes vagyok? A terhességhez,
érvelt hiábavalóan Maggie, férfira is szükség van. Jack elment, és
az utóbbi időben nem volt más férfi az életében, mint Mr. Kipling
meg a késő éjszakába nyúló tévéműsorok szereplői. És mégis…
A jelek megvoltak. Megnőtt a hasa. Duzzadt és fájt a melle. A
vetélését követő hónapokban mindig olyan üresnek érezte magát.
Mindegy, mit evett, semmi sem tudta betömni a baba alakú lyukat
a gyomra alatt. De most volt valami. Teltség, gondolta magában.
Valami lehetőségérzet. Kettő helyett eszem, mondta magában a
tévéképernyő villódzó fényében, és ez valahogy majdnem igaznak
tűnt, bár mégsem lehetett az. Történnek csodák. Tudom! Az élet
néha ad egy újabb esélyt.
Egyik nap aztán megint felvette a kötését. Gyógyító hatásúnak
érezte. Egy babaruha-együttest kötött pontosan abban a
cukorrózsaszín színben, mint a Mr. Kipling-féle francia
sütemények cukormáza. Ettől megjött az étvágya, kötött egy
második együttest, ezt most citromosmignon-sárgában, és egy
vanília-törtfehér cipőcskét. Ezúttal nem volt ott Jack, aki
megfékezhette volna a szervezete ösztöneit. Nézte, ahogy hasa
napról napra kerekedik, és érezte, ahogy ezzel együtt nő a
boldogsága meg a büszkesége. És ha nincs férfi? Ez a baba csak az
övé lesz. Az én kis legyem, akit bekaptam, gondolta magában,
amikor kibontott egy csomag Bakewell gyümölcslepényt. Ezúttal
azonban nem volt bűntudata. Végtére is kettő helyett eszik!
Rejtélyes várandóssága ötödik hónapjában már mások is
kezdték megbámulni. Maggie érezte a szemek sarkából rá irányuló
pillantásokat, a munkahelyén a kollégák kimondatlan szavait.
Felhagyott a szendvicsekkel és a müzliszeletekkel. Most, hogy
kettő helyett evett, nyugodtan engedhetett farkasétvágyának.
Ebédidőben az íróasztalánál Greggsnél vásárolt dundi cornwalli
lekváros táskát, egész csomag rózsaszín vagy fehér cukormázas
süteményt, és talán még egy-két fánkot evett, ami a vastag
porcukorréteg alatt vigasztalóan sűrű és puha volt. Kíváncsi volt,
mikor kérdezi meg valaki, hogy mikorra várja a babát. De senki
sem merte, végtére is biztosan mindenki tudott Jack
félrelépéséről. Maggie irodai barátai nem az ő barátai voltak,
hanem Jackéi, ami azt jelentette, hogy nem maradt senki, aki
feltette volna neki a kérdést, ami már hetek óta furdalta mindenki
oldalát: lehet, hogy Maggie valóban terhes?
De Maggie rájött, hogy nem is érdekli. Hadd pusmogjanak,
amennyit csak akarnak. Az, hogy senki sem tudta biztosan, még
csodálatosabbá tette a babát. Az enyém vagy, gondolta gyöngéden.
Egyedül az enyém, kis Süti.
Maggie úgy találta, hogy a süteményes nevek jönnek legjobban a
szájára. Sally Lunn. Angel Cake. Huncut, de megnyerő. A
becenevek is mindig édesek voltak: Cukor, Kosárka, Süti,
Mézeskalács, Bonbon. És most afelől sem voltak kétségei, hogy a
baba kislány lesz. Nem kellett ultrahangot csináltatnia, hogy
megbizonyosodjon róla. Egyszer sem járt orvosnál. Miért ment
volna? Remekül érezte magát. Ezeken már első alkalommal
átesett. Akkor nem segítettek rajta az orvosok. Ezúttal egyedül
boldogul majd.
Kezdett elálmosodni a munkahelyén, főként ebéd után. Néha
alig tudta nyitva tartani a szemét. Chloé, a csoportvezetője említést
is tett róla, és végül Maggie képtelen volt tovább magában tartani a
titkot. Vérvörös arccal bökte ki:
– Nézd, igyekszem, de tudod, az én állapotomban hamar
elfáradok…
– A te állapotodban? – kérdezte Chloé.
– Hát, a terhességem…
Chloé rámeredt:
– Micsoda?
Nem volt valami hízelgő pillantás. De Maggie sosem kedvelte
Chloét, a zörgő csontú vöröst, aki tizennégy évesnek néz ki, és csak
zsírszegény joghurtot eszik ebédre. Egyébként is mit tud ő erről?
Hogyan is érthetné meg?
Természetesen ennek aztán híre ment. Kollégái nyíltan
megbámulták, amikor a fülkéjében ebédelt. Maggie-t azonban nem
érdekelte; meg kellett őriznie az erejét. És a többiek egyszerűen
irigyek, gondolta. Irigyek rám és rád, Süti.
Jack egy héttel később teaszünetben kereste fel.
 – Igaz, amit mondasz, hogy terhes vagy? – kérdezte. – Chloé
mesélte.
Maggie vállat vont.
– Igen – válaszolta.
Jack meghökkent.
– Van valakid?
– Miért lenne? – kérdezte Maggie. – Jól érzem magam. Ja…! –
Kis szünetet tartott. – Értem már, mire célzol.
Tudta, hogy ha megismerkedett volna valakivel, arról Jack
tudna elsőként. Jack zseniálisan gyűjtött (és terjesztett) híreket, és
bár kétségkívül nem akart visszamenni Maggie-hez, a Maggie-nél
felbukkanó barát kilátása borzolná a kedélyét.
Kritikus tekintettel mérte végig.
– Borzalmasan nézel ki – jegyezte meg.
– Tényleg? Mennyire jellemző, hogy ezt mondod.
Jackben volt annyit tisztesség, hogy elpiruljon.
– Nem úgy értem, Mags. Csak azt akarom mondani, hogy
felszedtél némi felesleget.
– Hát hogyne szedtem volna fel. Hiszen terhes vagyok.
– De ez nem igaz, Mags, vagy igen?
– Honnan tudhatnád? – vonta meg a vállát Maggie. Jackre
pillantott, és hirtelen arra gondolt, hogy inkább Jack néz ki
borzalmasan. Arccsontján megereszkedett a bőr, és a csont kiáll, a
kézelőből kilátszó csuklója szokatlanul csontos. Talán fogyott, tette
fel magának a kérdést Maggie. Talán túl sokat edzett?
– Te sem nézel ki valami jól – jegyezte meg. – Még mindig
Cherryvel vagy, vagy a friss gyümölcs étrend nem bizonyult elég
táplálónak?
– Ne próbáld elterelni a beszélgetést, Mags. – Jack szerette azt
hinni, hogy mivel a Kezelés alattot nézi, már ért a
pszichoanalízishez. – Most rólad van szó. Arról, amit másoknak
mesélsz. Hogy terhes vagy.
Maggie elmosolyodott.
– Miért feltételezed, hogy nem igaz?
– Nos, mert… egyszerűen nem az – válaszolta Jack, és a
hanghordozása olyan volt, mint egy kisfiúé. – Honnan lenne
babád? Tőlem biztosan nem, és nincs senki más. Minek adsz majd
életet? Egy családi csomag Krispy Kreme-nek?
Bosszankodnia kellene, gondolta Maggie. De ez a terhesség
mintha újfajta, nyugodt derűt váltott volna ki belőle. Ezért csak az
új, nyugodt mosolyával nézett Jackre, és így szólt:
– Négy hónap múlva meglátod, Jack, nem? Ugyan már. Vegyél
egy emésztést elősegítő kekszet!
Utána már mindenki tudott róla. Mindenkinek megvolt a
véleménye Maggie rejtélyes terhességéről. A vélemények csak
annyiban változtak, hogy egyesek szerint Maggie megőrült, mások
viszont úgy gondolták, hogy csak azért találta ki, hogy felkeltse
Jack érdeklődését. Mindkét nézet akkora képtelenség volt, hogy
Maggie még vitába sem próbált szállni velük, csak továbbra is a
hasából kiáradó édes, meleg érzésre figyelt, és kenyérrel,
süteménnyel, keksszel és lepényekkel táplálta.
Miért képzelte valaha is, hogy férfira van szüksége a
gyermeknemzéshez? Mindvégig a gyermekmondókának volt igaza.
Cukor és fűszer és minden, ami szép, ebből vannak a kislányok, és
Süti, igen, ez a neve, pontosan tudja, mire van szüksége. Ahogy telt
az idő, úgy lett egyre követelődzőbb, Maggie miatta vágyott édes
rizsfelfújtra, tejszínhabos almás pitére, epres vajas tésztára,
melaszos gyümölcslepényre, mézes croissant-ra és ropogós héjú,
francia kenyérre.
Maggie a hetedik hónapra olyan fáradt lett és úgy elnehezült,
hogy már csak otthon akart maradni, és takaróba csavarva tévét
nézni, rózsaszín limonádéval (vagy esetleg egy kancsó forró
csokoládéval) és egy tál még meleg sárgabarackos fánkkal a keze
ügyében. Kivette a szülési szabadságát, és ennek jogosságát senki
sem vitatta. Különleges családi ügyben soron kívül adott
szabadság, ez állt a levélben. Maggie nem vette a fáradságot, hogy
tiltakozzon. Nem hisznek az ő Sütijében? Kit érdekel? Maggie-nek
senkire sem volt szüksége. Páran felhívták. Tudta, hogy a jó
szándék hajtja őket. De Maggie nem vágyott a segítségükre. Nem
kért a fogyókúrás tippekből, a gyásztanácsadásból, a párterápiából
vagy a sok megoldásból, amit álterhessége láttán ajánlottak neki.
Tudta jól, hogy Süti nem fantom. Süti magzati léte hetedik
hónapjában máris olyan erős egyéniséggel bírt, hogy mellette
mindenki más szellemnek tűnt. Süti meleg, édes, egy kis
szeretetcsomag, és mindig éhes! Így hát Maggie a legcsekélyebb
megbánás nélkül hagyta ott az állását, és minden idejét Sütinek
szentelte. A döntés valamiért megújult energiával töltötte el. Maga
kezdett el sütni, így nem kellett olyan gyakran elmennie hazulról.
Festéket hozatott a barkácsboltból, és végre kifestette a
gyerekszobát, amire Jackkel annak idején nem kerítettek sort.
Rózsavíz árnyalatú rózsaszínre festette, kivágott süteménykosárka-
szegéllyel. Két függönyt is varrt ugyanilyen süteményes mintával.
Éppen a gyerekágyat állította össze, ami világos fából volt, és az
ágynemű mintája illett a függönyhöz, az erejét pedig egy csomag
Wagon Wheelsszel őrizte meg, amikor csengettek.
Jack állt az ajtóban. Ezúttal még rosszabbul nézett ki, mint
korábban: borotválatlan volt, sápadt és sovány, mint egy kóró.
Futócipőt és szürke pólót vett fel agyonhordott farmeréhez,
mintha most jött volna az edzőteremből. Egy pillantást vetett a
babaszobára, és úgy zöttyent le, mintha meglökték volna.
– Jaj, Mags! Mi folyik itt?
Maggie szánakozva mosolygott rá. Némelyik férfi nehezen viseli
el, főképpen az olyanok, mint Jack. Az anya és a gyerek közötti
kapocs olyan erős, hogy az apák sokszor kiszorulnak belőle. De ez
aligha az ő, Maggie hibája; végtére is Jack lépett ki az életükből.
Most, hogy már közel van a szülés ideje, talán megbánta, hogy
elhagyta. Sajnos ez kevéssé izgatta Maggie-t. Most csak Sütire van
szüksége.
Maggie leült Jack mellé a kanapéra, ami ijesztően besüppedt
alatta. Az elmúlt két-három hónapban komolyan megnőtt a baba
súlya, de Maggie egyáltalán nem volt rosszul. Most kifejezetten
gyönyörűnek érezte magát. Ragyogott a bőre, a haja. Teste
megkelt, mint a meleg tészta. Friss kenyér, édesség-, élesztőillata
volt. Látta, hogy szép, abból, ahogy Jack félig rémülten, félig
áhítatos tisztelettel ránézett, mint egy gyerek.
– Mit csinálsz? – kérdezte Jack újra.
– Felkészülök – válaszolta Maggie. – Süti most már nemsokára
itt lesz.
 – Süti? – kérdezett vissza Jack.
– Ez a neve. Eddig még senkinek sem mondtam el. – Maggie
ismét elmosolyodott, és öröm járta át. Igaz, Jack elhagyta, de ő
még mindig szereti, és helyénvalónak tartja, hogy Jack még a baba
megszületése előtt tudja a nevét. Védelmezőn feszülő hasára tette a
kezét. Süti odabent mélyen aludt, de nemsokára megint éhes lesz,
és Maggie kíváncsi volt, vajon Jack ráteszi-e a kezét a pocakjára,
mint akkor, amikor még együtt voltak. Nem tudta, szeretné-e, ha
így lenne, vagy ez már mind a múlté.
De Jack feldúltnak látszott. Száját erősen oldalra húzta, mintha
túl gyorsan futott volna.
– Maggie – nézett rá. – Véget kell vetned ennek. Kérj segítséget.
– Mihez? – kérdezte Maggie. – Mondtam, hogy minden
rendben. A babával is.
– Milyen babával? – kérdezte Jack. – Kinek a babája ez?
Honnan származik? A Pizza Hutból? És most még szülési
szabadságot is kivettél, babaruhákat választasz, ezt műveled… –
intett a gyerekszoba nyitott ajtaja felé, amin be lehetett látni a
kosárkás szegélyre. – Maggie! Muszáj segítséget kérned!
– Te ajánlkozol? – kérdezte Maggie félig-meddig tréfának
szánva a kérdést.
Jack megvonta a vállát.
– Magamat okolom. Nem kellett volna így elhagynom téged. De
a baba elvesztése… – elfordította a pillantását. – Nem tudtam, mit
tegyek, Mags. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Remélem, tudod,
mennyire bánom már.
– Bánod? – kérdezte Maggie zsibbadtan.
– Nem lett volna szabad, hogy elhagyjalak. Most már tudom.
Meg is mondtam Cherrynek, hogy vége. Amikor csak akarod,
visszaköltözöm…
– Vissza? – kérdezte Maggie.
Jack bólintott.
– Gondoskodom rólad. Mindent elkövetek, hogy ismét talpra
állj. Már beszéltem a vezetőséggel odabent. Tartják az állásodat,
amíg csak kell. Angliában négyből egy ember szenved élete során
valamikor depresszióban. Eljárunk tanácsadásra, esetleg Prozacot
íratunk fel, vagy lítiumot. És aztán megint elkezdhetünk edzeni,
hogy jobban érezd magad a bőrödben. Amint fogyni kezdesz,
túljutsz ezen a… téveszmén.
– Úgy gondolod, túlteszem magam rajta? – Maggie most végre
dühös lett. – Azt hiszed, a baba csak a képzeletemben létezik?
Tessék! Tapogasd meg! – elkapta Jack kezét, és a hasára
szorította. – Érzed, hogy rúg, Jack?
Jack elhúzta a kezét.
– Bélgáz, nem több – motyogta.
– Azt hiszed?
– Jaj, Maggie, tudom!
– Rendben, akkor most tűnés innen! – Maggie remegett. Süti
megint meghozta az étvágyát. A hűtőben egy hideg rebarbarás
lepény várta, ami egy gombóc fagylalttal eszményi lesz. – Erre
most nincs időm – jelentette ki Jack meglepett arcát látva. – Vár a
munka, az igazi munka, szemben az edzéssel…
– Kérlek, Maggie. Szeretlek – mondta Jack.
És komolyan is gondolta, ezt most már Maggie is látta. De azt is
tudta, hogy késő. Süti sokkal fontosabb. És ha Jack valóban akarja,
akkor választania kell.
– Ha be tudod bizonyítani – mondta –, hogy a babám igazi apja
akarsz lenni…
– De nincs baba! – ordította Jack. – Sosem volt! Te találtad ki!
Azért vagy kövér, mert állandóan eszel, és nem azért, mert terhes
vagy!
– Oda se figyelj rá, Süti – mondta Maggie. – Többé nincs
szükségünk rá – kitárta az ajtót. – Isten veled. Sajnálom, hogy
nem alakultak számodra jól a dolgok.
Maggie ettől fogva szűrte a telefonhívásokat, és kémlelőnyílást
tetetett a bejárati ajtóra. Annyira lefoglalta a Süti fogadására való
készülődés, hogy nem viselte el, ha bárki megzavarja ebben. Az
otthoni szülés mellett döntött – úgy érezte, túlságosan
megterhelné, ha el kellene hagynia a házat –, és egyébként is
meggyőződése volt, hogy nincs szüksége segítségre. Csak
békességre és nyugalomra.
Ezek után hetekig senki sem látta. Már senki sem vette fel a
telefont, senki sem nyitott ajtót. Jack többször is kereste, de nem
járt sikerrel, bár egyszer-kétszer megesküdött volna rá, hogy
mozgást hall a házból. Maggie lecseréltette a zárakat. Jack már
meg sem lepődött. Amikor első alkalommal a rendőrséghez
fordult, közömbösséggel találkozott, amikor másodszor,
leplezetlen derültséggel.
Bűncselekmény történt, uram? Van valami oka, hogy azt higgye,
a volt felesége veszélyben forog? A volt felesége kirabolt egy
kenyérboltot? Jack dühösen, megalázottan és egyre
aggodalmasabban távozott. Valami zajlott abban a házban. A
csinosan összehúzott függönyök mögött. Jack figyelni kezdte a
házhoz szállított árut, amely kétnaponta érkezett. A csomagok
nagyja pékségekből jött, de némelyik babagondozási cikkeket
forgalmazó cégektől. Maggie sosem beszélt azokkal, akik
odaszállították az árut. A csomagokat a verandán, közvetlenül a
külső ajtón belül hagyták. Amikor Jack egyszer a kocsijából figyelt,
egy nagy, homályos körvonalú alakot pillantott meg rózsaszín
köntösben, aki kilépett a házból, hogy bevigyen egy
süteményesdobozt. Furcsa, kacsázó lépésekkel döcögött, majd
eltűnt a lesötétített házban.
Úristen, gondolta Jack. Milyen hatalmas lett!
Legközelebb már tudta, mit kell tennie. Senki sem lesz a
segítségére. Megvárta, amíg a pék furgonja megérkezik a reggeli
áruval. Kiugrott a kocsijából, és rámosolygott a kifutófiúra.
– Kösz, majd én beviszem – mondta.
A kifutófiú bizonytalanul pillantott rá.
– Ne aggódjon, itt lakom – mondta Jack, és a vállára emelte a
letakart tálcát. Kenyérillata volt, és valami erősebb szagot is érzett:
vajas tészta és lassan párolt gyümölcs illatát. – Várandós a
feleségem – magyarázta. – Gyakorlatilag ezeken él.
– Hát akkor rendben – mondta a kifutófiú, és nézte, ahogy Jack
felmegy a verandára. Persze, hogy olyannak látszott, mint aki ott
lakik. Úgy ment be, mint akinek ez az otthona. És azt mondta,
várandós a felesége… nos, csak egy várandós asszony eszik meg
ennyi pitét.
A kifutófiú legalábbis ezt mondta a rendőrségen kis idővel
később. Abban a pillanatban csak megvonta a vállát, és anélkül,
hogy a fejét törte volna, elindult. Jack pedig benyitott Maggie
nappalijába, és benézett, hogy lássa, mi van bent…
Úgy képzelte, hogy Maggie a sötétben fekszik, egy paplan alatt
összekucorodva. De a nappali fényárban úszott. A fal mentén
rózsaszín ernyős lámpákat helyeztek el szabályos közönként, a
bútorokról fényfüzérek tucatjai lógtak és a padlón burjánoztak.
Mozgó, felakasztható babajátékok függtek a mennyezetről: kis
harangok, kivágott formák, fényvisszaverő kristályok. És minden
elképzelhető felületen torták: állványokon és papírterítőkön – kis,
cukrozott mesetorták, cukormázas sütemények cseresznyével a
tetejükön, citromos lepények, habcsókok, almatorták, emeletes
tartón a mennyezetig felhalmozott dús, édes tekercsek, amik a
színes fényben úgy csillogtak, mint Aladdin barlangjában a
kincsek.
Jack Télapó barlangja és a mézeskalács ház keverékének látta, s
ha eddig táplált is kétséget azt illetően, hogy a felesége teljesen
megőrült, a bizonyíték, e gyermeki látásszögből mutatott
tündérország láttán az is elpárolgott.
Barbie kéjpalotája. Jézusom, segíts!
– Maggie! Itt vagy? – kiáltotta.
Ostobaság lett volna azt hinni, hogy másutt is lehet. De nem
kapott választ. A szobában csend volt, csak a papírjátékok
libegésének zaja és a másik szobából egy zenélő doboz csilingelőse
hallatszott.
Jack letette a tálcát. Fojtogató édességillat volt. A szomszéd
szobába vezető ajtó résnyire nyitva. Jack kitárta. Ezt a szobát
szánták a babának, ha majd megszületik, csakhogy Maggie
rózsaszínre akarta festeni, Jack pedig kékre, így aztán a szoba
fehér és csupasz maradt, mint az a nap, amikor a kisbabájukat a
kórháztól kapott ládában eltemették. A láda hasonlított a pékség
dobozára, és olcsó, fehér műselyemmel bélelték.
A szoba azóta teljesen megváltozott. Jack már akkor észrevette,
amikor először itt járt. Gyermekszoba lett, ragyogó fényben úszott,
és a falát rózsaszínre festették, a padlón díszpárnákat szórtak szét,
és a közepén kiságy állt, amit félig eltakartak a függönyök.
 Jack pár lépést tett a szobában. Maggie nem volt itt. De
valahonnan csilingelő zene szólt, és a kiságy mellett lámpa forgott
lassan körbe, a frissen festett falakra pedig kis, színes
fényakkordokat vetített.
– Maggie! – Jack nem akart óvatosan, parancsolóan
megszólalni, de ebben a különös szobában elveszett a hangja,
agyonnyomta a cukros illat, a párnák és függönyök pasztell
örvénye. Egyedül volt, mégis jelenlétet érzett, furcsán telt volt a
levegő. Mintha lett volna ott valami, ami lélegzik.
A gyermekágy. Az az istenverte kiságy, gondolta. Ott áll némán.
Úgy fest, mintha idetartozna, mintha okkal lenne itt ez a sokféle
kellék. És a körülötte összehúzott függönyök olyanok, mint egy
sátor, mintha elrejtenék azt, aki benne fekszik.
Baba persze nincs, gondolta. Nem is lehet. A baba sosem létezett
a felesége kétségbeesett képzeletén kívül. Sütinek hívja. Inkább
Lököttnek kellene neveznie. Bármi van is az ágyban – egy mackó
vagy egy játék baba –, az csak azt helyettesíti, amit elveszített, a
megbomlott elme jele, bizonyíték arra, hogy neki joga van
beavatkozni…
Szembesíti majd vele, bizonygatta magában Jack. Hiszen végül
is még mindig szereti Maggie-t. Amint sikerül rákényszerítenie,
hogy szembesüljön az igazsággal, esetleg ismét megpróbálhatják,
újrakezdhetik onnan, ahol régen abbahagyták. Tett egy lépést az
ágy felé. Az édes dolgok illata felerősödött. Cukros, lisztes, tejes
illat volt, mint a palacsinta tésztájának illata vagy a sütemény
tésztájáé. Megint úgy vélte, hall valami motozást, sóhajtást a
mintás függöny mögül. Valami élő lenne ott? Egy nyúl vagy egy
macska?
– Jack? Mit keresel itt?
Maggie. Mérete dacára hangtalanul jelent meg mögötte. Jack
akarata ellenére is bűntudatosan fordult meg. Motyogott valamit,
hogy nyugtalankodott miatta.
– Nyugtalankodtál? – mosolygott az asszony. – Nos, mint
láthatod, mindketten remekül vagyunk.
– Mindketten?
– Süti és én.
 Jack nem bírta tovább. Megfordult, és az ágyhoz lépett, hogy
remegő kézzel elhúzza a függönyt. A kosárka mintás anyaga
elszakadt. Harangocskák csilingeltek vidáman. Jack belenézett az
ágyba, a váratlan meglepetéstől tátva maradt a szája, amikor
meglátta, mi fekszik ott…
Maggie elmosolyodott.
– Tökéletes – jegyezte meg. – Ugye tökéletes kislány, Jack?
Jack nem szólt semmit, csak a szemét meresztette.
– Tudtam, hogy minden rendben lesz, ha rábízom magam az
ösztöneimre. Cukor és fűszer és minden, ami szép. Ebből vannak
a kislányok. Nem, Süti? – mosolygott Maggie. Tésztaképe
ragyogott. Benyúlt a kiságyba, és felvette, ami ott feküdt, Jack
pedig hátrálni, kezdett, távolodott a feleségétől, kihátrált a
szobából, és miközben vakon tapogatózott az ajtó után, majdnem
felbukott a nappali padlóján indákként tekergőző fényfüzérekben.
Maggie figyelte, ahogy hátrál, és elmosolyodott. Az járt a
fejében, hogy időbe telik, amíg Jack kibékül az apaság tényével.
Aztán lenézett a babára, és beszívta azt a tejszagú babaillatot.
Cukor és fűszer és minden, ami szép…
Megcsókolta, amit a karjában tartott, és így szólt:
– Szia, Süti. Itt a papa.
 Kísértetek a gépben

A lányomnak írtam ezt a novellát, aki nagy rajongója Az

Operaház fantomjának és aki mindig is úgy gondolta, hogy
Christine Daaé nem az igazit választotta…
Mindig az éjszakai műszakot választja. Szereti a sötétséget és a
magányt. A képernyő ragyogása és néhány LED elég, hogy
megvilágítsa az útját, s egyébként vakon is el tudná végezni a
munkát. Tizenöt éve dolgozik itt, amióta csak össze tudott
erősíteni egy kábelt, és most már a hely minden centijét ismeri,
tud minden fájlról az archívumban. Ő segítette át a stúdiót az
analógból a digitálisba. Több egyszerű műszerésznél, jóval több
hangtechnikusnál. Szemmel láthatólag ő maga a Fantom Rádió.
Ismer minden titkot, hall minden szót, amit a hanghullámokon
innen és túl kimondanak. Megfordult már minden berendezés a
kezében.
De a nappalosok többségének csak az az ember, aki működésben
tartja a gépet. Néhányan ismerik a hangját a hangkeverő szobából,
de alig látta valaki az arcát. Éjjel erre még kisebb az esély, a
rádióállomás minimális személyzettel működik, a késő éjszakai
műsorokat előre felveszik, és ilyenkor adják le, hogy az élet
illúzióját keltsék, miközben a nappalosok otthon alszanak az
ágyukban, és az övé az egész stúdió.
Ilyenkor a legboldogabb. Amikor teljesen egyedül lehet. Az
előcsarnokban csak egy biztonsági őr ül, de vele sosem törődik, és
éjféltől hajnali ötig a Fantom Rádió kísértetek kagylóból susogó
hangját suttogja és zümmögi, ezek a fülhallgatóból szólnak, és
hamis jó szándékról tanúskodó üzeneteiket küldik az
álmatlanoknak és a kétségbeesetteknek.
Az egyik ilyen álmatlan hallgató most is a számítógépe előtt ül.
Shalott kisasszonyának nevezi magát, a valódi neve sokkal
prózaibb. Ő is éjszakai lény – lehet, hogy mert így akarta –, és
szeret rádiót hallgatni: a vidám, ismerős hangokat, a zenét, a
dalokat, ahogy az éjszaka irdatlan ernyőjén zörögnek, fecsegnek,
csengenek.
Igaz, a dolgok egészen máshogy hangzanak éjszaka. Még a
csendnek is más színezete van, nappal nem is hallható a zengése. A
hallgató ujjai a kézalátéten bámulatos pontossággal mozognak, és
hangokat, képeket csalnak elő. Arca – amit olyan közel tol, hogy
homloka majdnem megérinti a képernyőt – víz alatti fényben
fürdik. Gyönyörű az arca, bár ennek nincs a tudatában: olyan
sápadt, mint az, aki nappal alig jár ki, szemében elektromos
csillagok pislákolnak. Ez a kedvenc rádióműsora: előre felvett és
éjfél meg hajnali három között leadott program. Semmi
különleges, csak háromórányi régi szám, amiket éjszakai
monológgal kötnek össze, de számára néha mégis van valami más
is. Valami, amiről senki sem tud. Legalábbis ő ezt gyanítja.
Egyébként is ki más hallgatja? Ez csak egy helyi állomás.
Beküldi a kérését. Gyakran teszi, a keresek@fantomradio.com
címre ír. Bár az adás nem élő, eddig mindig lejátszották a kedvenc
számát. Kell, hogy legyen bent valaki, bizonygatja magában, aki
várja az e-mailjeit. Ma este a lányt csendes vágyakozás tölti el,
talán kicsit még szomorú is. Mit válasszon, ami tükrözi a
hangulatát? Esetleg valamit a Carpenterstől, egy édes, komoly, tán
kicsit csöpögős számot, például olyat, amiben még hisznek az igaz
szerelemben.
Kedves Fantom!
 Ott vagy?
Gépel.
A számítógépéhez hangfelolvasót és frissíthető Braille-kijelzőt
csatlakoztattak. E tapintható közeg révén tud másokkal online
beszélgetni. Tükör által homályosan látja őket. Hallja a hangjukat,
mint egy élet visszhangját, ami a holtak világán át zeng.
Természetesen egyik sem valóságos. De a szavak érzését, amit az
ujjbegyei közvetítenek, a Braille-kijelző textúráját olyan
ismerősnek találja, mint saját tenyerén a vonalakat és a
sebhelyeket. És ez tagadhatatlanul vigaszt nyújt. A tapipad
segítségével egy sor kiálló gombostűfej révén weboldalakat
olvashat, amelyek érthetőre fordítják le a szöveget. Ezt jobban
szereti, mint a hangfelolvasót; a generált hang kellemetlen, míg a
Braille-kijelző szép: olyanok a fejek, mint a gyöngyök, üvegben a
rizsszemek, vagy az eső dobolása a tetőn.
Kedves Fantom!
Ott vagy még?
Beírja az üzenetét, elküldi, vár, ujja alatt a web siklik és mozog,
mint pixelekből szőtt szőttes.
Mire várok?, gondolja. Mit hiszek, mi történik majd?
Néha annyira elfárad, miközben a képernyő előtt vár, és az
ujjhegyén érzi a világot ahelyett, hogy szemtől szemben állna vele.
Kíváncsi, mi történne, ha egyszerűen kikapcsolná a számítógépet,
és egyedül kisétálna a világba, aztán gyorsan meggondolja magát,
és felsóhajt, keze visszatér a tapipadra, a domború pettyekkel teli
érintőre, ami a képernyőn felbukkanó formák szerint emelkedik és
süllyed, és amit hihetetlen érzékenysége révén a lány az ujjaival
tolmácsol.
Ott vagy?
A férfi azt gondolja: Igen, itt.
Olyasmi ez, mint egy megérzés, az igézethez hasonlít, és
miközben a lány sző, énekel magában, mint mesében a sellő,
mintha a hálójával egy nap lehullott csillagok csillámló raját
foghatná ki.
A képernyő természetesen csak visszatükröz. Nem egészen ez a
valóság, ezt a lány is tudja, mégis így kerül a legközelebb mások
világához. Shalott kisasszonya, gondolja magában, homályos
tükörben figyeli a világot, s várja, hogy valaki áthúzza rajta, várja,
hogy valaki lássa az arcát…
A férfi mosolyog, miközben az e-maileket rendezgeti. Elenyésző
azok száma, akik ebbe a műszakba, az éjféltől hajnali háromig
tartóba beírnak. Éjszakai műszaknak hívják, és ő boldogan
dolgozik ilyenkor, mert maga is kísértet itt, az ismerős
sötétségben, távol a pillantásoktól és a suttogásoktól.
A többség nappal alig bír ránézni. Nem annyira az arcformája,
ami csak bizarr, nem több, hanem az anyajegy miatt, ami
elcsúfítja, mintha egy dühös isten képen csapta volna.
Egyesek ügyesebben leplezik az érzéseiket, mint mások. Van, aki
csak mereven rámosolyog, mintha kárpótolni próbálná. Mások
sosem néznek rá egyenesen, inkább folyamatosan egy pontra
szegezik a tekintetüket a feje fölött. Van, aki túlzottan vidám,
mások mindent elkövetnek, hogy ne kelljen a közelében lenniük.
A nők és a gyerekek a legrosszabbak: a gyerekek azért, mert látni
a szemükben a félelmet, a nők a szánakozásuk miatt. Már az is
feltűnt neki, hogy némelyik nő furcsa módon vonzódik hozzá, s
ezeket bírja a legkevésbé. Középkorú, túlsúlyos, anyáskodó
típusok, akik egy szörnyeteg megszelídítéséről álmodoznak. Úgy
érzi, ezek a legrosszabbak, és igyekszik őket elhajtani, bár szívósak,
mint a gyom, és a durvaságában nem látnak mást, mint annak
bizonyítékát, hogy megérett a megváltásra.
Az internethez menekül. Ott senki sem látja. Avatárként
létezhet, szavak formájában a képernyőn, hangként a sötétben. Itt
kedvére felfedezheti a világot, a világot, amelyben nemcsak neki,
de senkinek sincs arca.
Újra ellenőrzi a beérkező leveleket.
Shalottkisasszonya@gmail.com. Gyakran küld olyan e-maileket,
amelyekben számokat kér, néha mellékel egy üzenetet, amiben
leírja, mit csinált ma, vagy miért éppen ezt a felvételt választotta,
vagy csak szeszélyes gondolatai egyikét osztja meg…
Kedves Fantom! (mindig ezzel kezdi)
Eltűnődtél-e már azon, mi történik a zenével, amikor elhallgat?
A hanghullámok természetesen tovább gyűrűznek, így azt
hiszem, a zene tulajdonképpen sosem hallgat el, csak
legömbölyödik az űrbe, hogy bárki elkaphassa, aki csak akarja.
Azt szokták mondani, ha hullócsillagot látsz, kívánhatsz valamit,
de nem lehet hullódal hallatán is kívánni valamit?
Sosem szokott válaszolni. A Fantom sosem szokott engedni a
személyes csevegés csábításának. De ez nem téríti el Shalott
kisasszonyát. Mintha nem lenne szüksége válaszra. Ami azt illeti,
üzenetei mostanában hosszabbak, mint akkor, amikor írni kezdett.
Talán a sötétség vonzerejének, a gyóntatófülke válaszfalának
tudható be. Személyes dolgokat árul el; mindent elmond, kivéve
egyet, hogy eleve miért is van itt, miért tapogatózik be az ő
világába…
Kedvelem a számokat, amiket játszol (írja). Szeretem, ahogy
összeilleszted őket, és nemcsak találomra játszod őket egymás
után, hanem olyan sorrendben, ami elmond egy történetet.
Hallottam már a hangodat? Vagy csak a DJ-k felvételei
kapcsolódnak, és valaki más köti össze őket?
Ezt a kérdést még senki sem tette fel neki. A rádióhullámokon
késő éjszaka csevegők hangja mindig sok levelet kap a rajongóktól.
De a lányt sokkal jobban érdekli, hogy mi folyik a kulisszák
mögött. A férfi okosnak találja. A lány tudja, hogy az egész
hamisítvány, amit ügyesen úgy szerkesztenek, hogy élő adásnak
hangozzék. Az éjszakai adásnak éppen az a különleges vonzereje,
hogy olyan, mintha közös élmény lenne. Azt az érzést közvetíti,
hogy van itt valaki, aki csak beszél az éjszakába, megosztja a
hallgatókkal az idejét, a gondolatait…
Ugyan ki maradna fent hajnali háromig, hogy egy előre felvett
műsort meghallgasson?
Ő. Persze, hogy ő, a lány.
Mostanában a férfi nagyobb gonddal állítja össze a késő éjszakai
zeneszámok listáját. Tudja, hogy a lány figyelmesen hallgatja,
megpróbálja erőpróbát jelentő játékká tenni, és teletűzdeli friss
eseményekre, filmekre, darabokra, néha még az álmaira vonatkozó
agyafúrt megjegyzésekkel…
Kedves Fantom!
Azt hiszem, múlt éjjel magányos voltál. Annyi végtelenül
szomorú dalt játszottál. Annyi d-mollt. Talán D-vel kezdődik a
neved? Megpróbálom elképzelni, mi lehet. David. Dominic. Nem,
az nem lehet. Valójában szerintem nincs is neved. Egy fantomnak
nem szabad, hogy neve legyen, ugye?
És nem lenne szabad, hogy a fantomoknak álmaik legyenek,
főként nem ilyen veszélyesek. Főz magának egy teát, aztán kimegy
a fürdőszobába. Felkapcsolja a mennyezeti lámpát, és lassan,
aprólékosan szemügyre veszi az arcát.
Nem teszi ezt gyakran. De néha muszáj, ahogy egy férfinak az
életben néha szenvednie kell, hogy fejlődjön. Arra gondol, ha a
lány most látná, biztosan úgy reagálna, mint mások. Nem tudna
uralkodni magán, és ő látná a szemében azt a félig szánakozó, félig
undorodó pillantást, s azzal vége is lenne. Megtörtént már máskor
is. És így lesz a jövőben is. És mégis… mégis…
Kedves Fantom!
Azt kívánom…
Mit is kíván? Azt, hogy a férfi válaszoljon neki. Vagy még inkább
azt, hogy hallja a hangját. A Braille-kijelző mindig olyan
jellegtelen, megfosztja a szavakat a modulációtól. A lány azt
kívánja, bárcsak ismerné a zengését, a dialektusát, hogy melyik
szótagra helyezi a hangsúlyt, milyen a szavai textúrája.
Kedves Fantom! (írja)
Tudod, mit kívánok? Azt, hogy bárcsak hallanám a hangodat!
Nagyon értek a hangokhoz. És az akcentusokhoz is, kétszáz
lépésről kiszúrok a tömegben egy hamisat.
Hamisítvány, gondolja a férfi. Ez lennék? Egy szörnyeteg, aki
férfinak képzeli magát? Azt kívánja, bárcsak eleget tudna tenni a
lány kívánságának. De hiba lenne, ebben egészen biztos. Nem
úszná meg. Ha belekontárkodik a műsorba, elbocsáthatják, és
hova mehetne, ha elveszti az állását? Mit tenne az emberek
világában?
Bárcsak…
Legalább lejátszhatom, amit kér, gondolja a férfi. Ez a
hatalmamban áll. És mégis…
A stúdió üres és sötét. A szék, amin a DJ szokott ülni, olyan,
mint egy sötét bölcső. Mögötte vászonlepellel letakart kis
koncertzongora. Leveszi a rövid zongoráról a takarót. Végigsimítja
a sima, hűs billentyűk sorát.
A fülhallgatóban zsongnak és mormolnak a kagylóhangok.
Mindjárt két óra, senki sincs itt, senki sem tehet panaszt ellene.
Ugyan ki hallgatja a rádiót ilyenkor? Egy maroknyi
álmatlanságban szenvedő, egy részeg, egy depressziós, egy
magányos, fiatal lány…
Kedves Fantom!
Tényleg ott vagy? Persze szeretném azt hinni, hogy igen, de
néha kétségeim vannak. Mint a zene, ami legömbölyödik az űrbe
abban a reményben, hogy valaki majd meghallja. Vajon én is
ugyanígy küldök-e találomra jelzéseket annak reménye nélkül,
hogy valaha meghallanak? Tudom, hogy nem válaszolhatsz, és
talán helytelen, hogy megpróbállak válaszra kényszeríteni, de
talán adhatnál valami jelet. Bármit. Egy pontot. Egy
gondolatjelet. Vagy talán olyan vagy, mint én: kísértet a gépben?
Kísértet a gépben. A férfi elmosolyodik. A lány már megint
átlátott az álcáján. Mindig is ilyen volt: névtelen, arctalan,
hangtalan…
Pár másodpercbe telik, míg ellenőrzi a mikrofont, és kiválaszt
egy csatornát. Megvárja a szám végét. Felteszi a fülhallgatót. Leül a
keverőasztalhoz. Aztán kikapcsolja a rádióműsort, és előre
felvettről élőre vált.
Piros fény villog. Megigazítja a mikrofont. Ugyanazon a lágy,
meghitt hangon folytatja, mint ahogy az előre felvett műsor
vezetője beszélt…
Itt a Fantom Rádió. Az éjszakai, éjféltől hajnali háromig tartó
műsort hallják…
Senki sem fogja tudni, hogy más beszél, hacsak nem hegyezik a
fülüket. Ezek általános hangok, olyan jellegtelenek, mint a
madárdal, de a lány tudni fogja. Ő hallgatja. Ráhangolódott a
frekvenciájára, és tudni fogja, hogy itt van.
Egyszer csak hozzá beszél. Bár természeténél fogva
barátságtalan, most meglepetten tapasztalja, hogy végül is van
hangja. Ma éjjel itt, a stúdióban lejátszik egy különleges
kívánságot. Az életben először, élőben, akusztikusan…
 A lány hallja a csendben. Az élő adás és a felvett műsor csendje
egészen más, és árnyalatokra érzékeny füle azonnal felismeri a
különbséget.
Azután meghallja a férfi hangját, és a karján felállnak a
szőrszálak, akárcsak a tapipadon a gombostűfejek. Igazgatni kezdi
a hangbeállítást, beigazítja a sávközepet és a basszust, hogy
optimális eredményt kapjon. A digitális hang annyira tiszta,
gondolja. Minden hangot hall, amit a férfi kiad, a forgószék
nyikorgásától a torkában elakadó lélegzetéig, amikor egyes
szavakat kiejt a száján.
Ujjai a tapipadon. A lány most majdnem látja: kitapogatja a férfi
szájának körvonalát, ahogy arcát elfordítja a mikrofontól,
valahányszor az ajtó felé pillant.
A zongora kissé lehangolódott. Mások talán észre sem veszik, de
a lány, akinek kísértetiesen tökéletes a hallása, minden változatot
érzékel. És amikor a férfi énekelni kezd – eleinte halkan, majd
egyre nagyobb magabiztossággal –, a lány minden hangárnyalatot,
minden hangnemváltozást magába szív. Az előadásmód, a
hangsúly, a modorosságok… hirtelen minden teljesen tiszta, ahogy
maga a hang is, ez az iskolázatlan, mégis meleg, tompa, füstös
bariton, ami tökéletesen összevág azzal a képpel, amit a lány a férfi
arcáról alkotott…
Bárcsak. Bárcsak. Ezt kívánom. Hogy ez a pillanat soha ne érjen
véget, hogy egyetlen, tökéletes algoritmusban repítsen a
csillagokon túlra…
Kevesebb, mint öt perc az egész. Aztán folytatódik a felvett
műsor a színtelen, stúdióbeli csendekkel. A férfi kíváncsi, mi a lány
véleménye. Hallgatta-e egyáltalán. Lehet, hogy elaludt. Esetleg
soha nem is volt ott…
Megnézi az e-maileket.
Kedves Fantom! (írja a lány)
Köszönöm.
Semmi több. A férfi szeretné tudni, miért. Idegesség-e az oka,
gondolja, vagy tudtán kívül átlépett egy határt? Végül is könnyű
olyannal beszélni, gondolja, aki esetleg nincs is ott. De egy hangot
– vagy egy arcot – mutatni ennek a személynek felér egy illúzió
összezúzásával. A lány most talán húzódozik tőle, vagy ami még
rosszabb, csalódott benne…
A férfi vár. A lány aznap éjjel nem ír többet. A férfi másnap éjjel
annyira türelmetlen, hogy alig képes koncentrálni. Napközben –
emberemlékezet óta először – a Fantom Rádió technikai
problémákkal küszködik. Végül bejön a producer, és a fülkében
talál rá: alszik. Együtt érzőn elbeszélget vele, de ez egyben
figyelmeztetés is – szedd össze magad, te! –, de egy pillanatig sem
néz rá.
Éjfél van. Kezdődik az éjszakai műszak. A lány még most sem
írt. A férfi keserűen elmosolyodik, hogy miért is várt mást. A tény,
hogy ennyi év után is képes bolondot csinálni magából,
természetellenes élvezettel tölti el. Mintha egy ilyen lánynak
fontos lenne olyasvalaki, mint én, gondolja. Anélkül, hogy az
arcomat látta volna, tudja, hogy torzszülött vagyok.
És mégis…
A műsor alatt csak a lány e-mailjét várja. Nem jön semmi, még
egy számot sem kér. A férfi megmagyarázhatatlanul haragszik
magára, amiért másra számított. A lány már valószínűleg
továbbkapcsolt egy másik éjszakai állomásra. Vagy alszik otthon,
vagy elment valakivel, aki fontos neki.
A lány ma este nem próbál olvasni. Ujja érzéketlen a Braille-
tapipadon. A képernyő megmerevedett a Fantom oldalán, de a
lány nem próbálkozik frissítéssel. Nem tesz mást, csak a dalokat
hallgatja, amiket a férfi választott; mostanra már kívülről ismeri a
lejátszandó zeneszámai listáit, sőt még nevet is adott nekik. A
mostanit Szomorúnak nevezi; ez az egyik legmelankolikusabb
szám. Véletlenül ez az egyik kedvence is, ezért nem kér egyetlen
dalt sem ma este. Ma este az összes számot csak neki játsszák, és a
gondolat jeges víz és elviselhetetlen forróság, miközben a
csodálatos hangokat hallgatja, bár egyik sem elbájoló, mint a férfi
hangja, a hang, amely befurakodott az álmaiba…
Lehet, hogy szerelmes lettem? – teszi fel magában a kérdést.
Beleszerethetünk valakibe csupán a hangja csengése alapján?
Megmozdítja a kezét a paden, és megpróbálja felidézni a férfi
arcának alakját, elképzeli, ahogy az ujjával kitapogatja a
szemhéját…
Kedves Fantom!
Szeretlek. Azt hiszem, már korábban szerettelek, de múlt éjjel,
amikor beszéltél hozzám…
Elküldi, mielőtt meggondolhatná magát. A mondat közepén,
mintha azt várná, hogy a férfi majd befejezi helyette. A férfi
kénytelen többször is elolvasni, mielőtt felfogja a szavak értelmét.
A legegyszerűbb szavak az emberi nyelvben, mégsem tudja
megfejteni a jelentésüket.
Kedves Shalott kisasszonya! – kezdi, de aztán meggondolja
magát. Nem vagyok író, gondolja. A szavak nem
engedelmeskednek. Inkább ismét csatornát vált, az adást megint
élőbe kapcsolja. Egy pillanatig sejtelme sincs, mit fog mondani,
aztán a zongora felé fordul, átfog egy d-moll akkordot, és beszélni
vagy talán énekelni kezd…
Bárcsak, mondja fennhangon. Bárcsak.
Valami lehet a levegőben. Életében még soha nem volt ilyen
kifejező. Lehet, hogy az éjszaka teszi, mondja magában, vagy talán
a gondolat, hogy a hanghullámok a legtávolabbi űrbe röppennek
ki…
Bárcsak lehetne, bárcsak tehetném…
A betelefonáló pulton a vörös lámpa kezd kitartóan villogni.
Talán többen hallgatják a műsort, mint gondolta. Újabb lámpa
kezd villogni. Egy csillag, aztán egy egész csillagkép. A pultot
nemsokára ellepik a betelefonálók, a minden ponton villogó
lámpák. A Fantom dolga fogadni a hívásokat, de ma éjjel más köti
le. Mindez várhat holnapig, gondolja. Holnap már nem lesz állása.
A gondolattól kiszárad a torka. A Fantom Rádió az élete. Mit
tett? Elment az esze? Miféle démon szállta meg?
Leveszi a fülhallgatót, ellép a mikrofontól. Visszakapcsolja a
felvett adást. De persze már késő, mondja magában. Nem rejtheti
el, amit tett. Egy életen át rejtőzködött, de most felfedte mindenki
előtt, aki csak hallgatta, ha nem is az arcát, de a szívét…
Megnézi, jött-e e-mail.
Kedves Fantom! (írja a lány)
Azt hiszem, eljött az ideje. Kérlek, találkozzunk itt fél óra
múlva.
Megad egy helyet, egy utcát, egy címet.
A férfi visszagépeli: Rendben van. És lenyomja a Küldés
billentyűt.
Azután feláll. Megdermeszti, amit tett. Kezével eltakarja az arcát
– aminek láttán a kisgyerekek sírva fakadnak –, és sokáig így áll:
nagydarab, félszeg férfi, arcán csúf, lilás folttal, ami olyan, mintha
bíbor tintát öntöttek volna rá. A mögötte levő hangpulton őrülten
villognak a lámpák. Valami, talán egy áramkör lett zárlatos. A
Fantom Rádió elnémul. Nem mintha még számítana.
Érzi, hogy kalapálni kezd a szíve.
A lány úgy érzi, forog vele a világ.
Mi lesz, ha nincs itt? – gondolja a férfi.
Mi lesz, ha nem jön el? – kérdi magában a lány.
A férfi begépeli: Valamit tudnod kell.
A lány ezt gépeli: Valamit nem mondtam el…
De most már a számítógépek sem működnek, a képernyő üres,
már semmit sem látni, csak a kurzor villog a kék háttéren, semmit
sem lehet érezni, csak az utolsó hullámba dermedt Braille-padet.
És senki sem látja, amikor a lány kabátba bújik, és fogja fehér
botját, aztán kitárja az ajtót, és senki sem látja, amikor a férfi
kirohan, csak a portás, aki félálomban üldögél a helyén, miközben
a Fantom Rádió kísértetei suttognak és zümmögnek az elsötétült
szobákban, s a keverőpulton a lámpák kódolt üzeneteket villognak.
 Csináld magad

Novelláim között nagyon sok a kísértettörténet. De a kísértetek,

akárcsak maguk a történetek, váratlan helyekről érkezhetnek. Az
itt következő történet középpontjában álló ház már szerepelt
(néhány regényemben is). Nem teljesen az én házam, de néhány
kísértet az enyém.

Azt mondják, az első lépés az elfogadás. Utána az elengedés a

gyógyulási folyamat része lesz. Igazán éreznünk kell a fájdalmat,
hogy továbbléphessünk. Ha ez így volna, szenvedése biztos
mélyebben fészkelt, mint gyanította. A férfiak többsége válás
esetén a barátaihoz fordul, inni kezd, vagy elvonulva nyalogatja a
sebeit.
Michael Harman vett egy házat.
A helyiek udvarháznak nevezték. Olyan régi, elhanyagolt ház
volt, amilyeneket a filmekben látni: egy helyes, fehér,
középosztálybeli család beköltözik egy rémregénybe illő
borzalomba (amihez indián temető is tartozik), aztán nem érti,
miért történnek furcsa dolgok. Az ő esetében azonban nem volt
család. Nem voltak bizarr események. Talán ezért is vette meg,
gondolta. A most támadt űrt ki kellett tölteni.
Mindenki egyetértett abban, hogy Michael végképp bekattant. A
válás anélkül is rengetegbe került, hogy még ezzel, ezzel a
hasznavehetetlen, drága játékszerrel is tetézze, amit öthektárnyi,
gondozatlan kert övezett, aminek a teteje megrogyott száz tél súlya
alatt, aminek a vízvezeték-hálózata ólomcsöves, időzített bomba
volt, és amelynek a kertjéhez – ehhez a jobbára erdős területhez,
ami magában foglalta egy elburjánzott gyümölcsös maradványait,
egy kerek japántavat, egy fallal körülvett kertet, egy en espalier
telepített öreg körtefasort, egy rózsákkal szegélyezett sétautat és
még isten tudja, mit. Egy sereg kertészre lett volna szükség, hogy
valamiféle rendet teremtsenek. Michael ennek ellenére megvette,
senki sem tudta, miért, s ezzel hihetővé tette Annie állítását,
miszerint Michaellel lehetetlen együtt élni, és már senki sem tud
szót érteni vele – a hangulatváltozásai, az irracionális viselkedése
miatt jutottak el odáig, hogy Annie már az életét és a gyerekek
biztonságát félti. De akik ismerték Michaelt, nem hittek neki.
Michael sosem volt hajlamos az erőszakra. Bonyolult személyiség
volt, meglehet, és tartózkodó is, olyan, aki a hivatása ellenére is
ritkán árulta el az érzéseit, és még azok elől is elrejtette egyénisége
lényegét, akik szerették.
Valamikor színész volt. Jobbára zenés színházakban játszott, és
bizonyos ismert színpadi szerepekben nyújtott kiváló alakításával
emelkedett a legjobbak közé. Nagydarab, esetlen férfi volt göndör
hajjal, félénk mosollyal. Negyvenes évei elején hajlamos lett a
hízásra, kellemes, de érdektelen ember volt, ám csodálatos
énekhangja sok odaadó rajongót szerzett, jobbára nőket, akik
között néhány őrült is akadt. Az egyik ajándékokkal megrakva
csaknem tíz éven át üldözte egyik művészbejárótól a másikig,
mások levelekkel zaklatták, sőt egyikük azzal fenyegetőzött, hogy
lelövi a feleségét. Mind azt állították, hogy szeretik. Egyik sem
ismerte igazán. Valójában az idő múlásával ő maga is egyre
bizonytalanabbá vált azt illetően, hogy ismeri-e önmagát. Éveken
át bőröndből élt, egyik albérletből a másikba költözött, lemaradt a
gyerekei első lépéseiről, első szavairól, gyerekkoráról. Tizenöt évi
vasárnapi sültet, karácsonyi misztériumjátékot, focimeccset,
családi körben töltött estét, mindent a poros, vén istennek
áldozott, akinek fűrészpor-, arcfesték-, elektromosság- és
izzadságszaga volt, a poros, vén istennek, aki a sötétben élt, a
színpadi világításon túl…
 Azután egy nap minden zátonyra futott. Elbűvölő hangja
cserbenhagyta. Csak egyetlenegyszer történt meg a nyilvánosság
előtt – fáradtság, szénanátha, idegesség, vagy ki tudja, mi okozta
–, de attól a perctől fogva rettegett, valahányszor színpadra lépett,
és a félelem hamarosan olyan elviselhetetlenné vált, hogy elég volt
egy dal nyitó taktusait hallania, amelynek eléneklésére készült,
hogy kiverje a víz, szája fűrészporral teljen meg, és olyan pánikba
esett, hogy alig fogta fel. Betegségre hivatkozva az előadássorozat
felénél állt fel, de tudta, hogy a poros, vén isten bíráló tekintete
előtt nem állta ki a próbát.
Nem sokkal később költözött el otthonról. Annie támogatta,
amíg az otthonuktól távol dolgozott, de meghaladta a
tűrőképességét, hogy Michael most folyton láb alatt van.
Yorkshire-ban volt egy házuk, ahol Michael a szabadságát töltötte,
és azokban a rövid hónapokban élt, amikor nem dolgozott. Annie
most ébredt rá, hogy a ház kicsi négyüknek. Michaelt már senki
sem ismerte. Barátaik feszengtek a jelenlétében. Annie úgy bánt
vele, mint egy vendéggel. Még a gyerekek is érezték, hogy túl sok
helyet foglal, és Michael rabnak érezte magát, aki nem
reménykedhet a kegyelemben…
Aztán Annie elhagyta, magával vitte a gyerekeket is, és otthagyta
fél élettel, fél bankszámlával, fél szívvel.
Michael Harman tehát vett egy házat. Még most sem volt biztos
abban, hogyan is történt. Az egyik pillanatban még a gyerekeitől
nem messze keresett egy lakóhelyet, esetleg egy átalakított
tetőteret vagy egy folyóparti lakást. Ám ehelyett besétált egy
omladozó, félig összedőlt ház kertjébe, amit elleptek az elvadult
rododendronok, és ahol a csalán között egy hámló „ELADÓ”
feliratú tábla árválkodott.
Nem lehetett volna szerelem első látásra, Michael Harman
számára mégis az volt. Talán a kert fogta meg, a gyommal felvert
kerti utak csendje. Talán az, hogy már akkor tudta, ideális lenne
gyerekek számára. Esetleg az egész ingatlanra felhőként
rátelepedő elhanyagoltság, az érzés tette, hogy a felhő alatt talán
valami kiszabadításra vár.
Még ilyen leromlott állapotban sem volt alkalmi vétel. De egy
szerelmes férfi nem ismer lehetetlent, és az ingatlan hamarosan az
ő tulajdona lett. Azonnal be is költözött, noha a ház alig volt
lakható. Annie közben visszaköltözött a családi házukba, és
Michael ismét albérletbe szorult. Igaz, a házban beázott a tető,
nyirkosak voltak a falak, alig működött a fűtés. De tavasz volt,
melegek voltak az éjszakák, és semmi sem lehet rosszabb annál,
mint hogy megint bőröndből éljen.
Azt mondják, az első lépés az elfogadás. Az első három hetet
azzal töltötte, hogy megismerkedett azzal, amit vett: az
udvarházzal, a repkénnyel befuttatott falakkal, a tömör yorkshire-i
kőtetővel, a négy hálóval és a két fürdőszobával, a könyvtárral, a
konyhával, a kamrával, a gyerekszobával, a mészárostőkével és
húsakasztó horgokkal teli mosogatókonyhával, ahol valamikor
sonkák, kacsák, fácánok, egész marhaoldalak lóghattak, az ódon,
ma már vastag porréteggel fedett borospincével, a néhány színes
ólomüveg ablakkal. Az üveg nagy része már megsérült, de a reggeli
napsütésben felragyogott az ablak, és színes fénypászmákat szórt
szét az egykor csodálatos, mára már összekaristolt és viharvert
parkettán. Majdnem fájó volt belegondolni, milyen lehetett az
udvarház fénykorában: saját parkjában álló, tetszetős épület
elegáns berendezéssel, ami grandiózus és fényűző lehetett még
Malbry falvának mércéjével mérve is – ahol a helybeliek kérkedése
szerint négyzetmérföldenként több Rolls-Royce van, mint északon
bármelyik városban.
Ez persze már rég elmúlt. A Milliomossor, ahogy a környéket
nevezték, jobbára irodákká, lakásokká és idősek otthonává alakult
át. Csak néhány régi ház maradt érintetlen; rendíthetetlenül állták
a sarat az ingatlanfejlesztőkkel szemben. De Michael számára még
így is világos volt, hogy a ház egykor gyönyörű lehetett. A málló
tapéta leszedése után Morris & Co.-eredetiket fedezett fel. Egy nap
letisztított egy lépcsőfödémnyílást, ahonnan tűrhető állapotban
levő, festett rózsalugason túli idilli tájképet ábrázoló trompe-l’oleil
freskó került napvilágra. Michael tudta, hogy a ház legalább
tizennyolc hónapja lakatlan, de hamarosan ráébredt, hogy ez csak
előnyére szolgált. Az elmúlt öt évtizedben semmit sem újítottak fel.
A villanyvezeték régi volt, de a kapcsolók, a díszes zárcímerek, a
faragott cédrusfa oszlopos korlátok, a színes üvegablakok, a
monumentális porcelánkád, a hatalmas, tölgyből faragott
kandallók is. Kísérletet tettek arra, hogy a konyhát modernizálják,
de amikor jobban szemügyre vette, kiderült, hogy a bitumenpadló
alatt gyönyörű, ódon kőlapokkal kövezték ki, ami – ha felsúrolta és
megfelelően kezelte – meleg, lágy fénnyel ragyogott.
Annie-nek tetszene, futott át a fején, és ettől a gondolattól
váratlan fájdalom nyilallt bele. Annie-nek tetszene a kályha, a
kovácsoltvas konyhai tűzhely, a kémény, a mészárostőke, a tálaló
és a kopott gránitpult is. Valóban a sors iróniája, gondolta. Tizenöt
évvel késett el: megtalálta azt az otthont, amiről a felesége mindig
is álmodozott.
Michael kezdte belátni, hogy a házakat – akárcsak az embereket
– szeretni kell. Ezt a házat túl sokáig elhanyagolták, és most
kitűzte maga elé a feladatot, hogy feltámassza haló poraiból az
udvarházat.
Mielőtt a színház felfalta volna az életét, építőmester apja
mellett nőtt fel. Ő tanította meg sok mindenre, aminek a hasznát
most fedezte fel, és bár még ma is meghaladta a tudását a víz- és
villanyvezetékek cseréje, rájött, hogy képes rég elfeledett
képességeket csatasorba állítani.
Eleinte azért dolgozott, hogy tompítsa a fájdalmat. Hogy ne
gondolkodjon. Dolgozott, míg ki nem serkent a vére, míg a tüdejét
el nem lepte a por, míg minden porcikája sajogni nem kezdett,
amíg úgy el nem tompult a kimerültségtől, hogy már semmi sem
számított. De egykettőre kezdte magát máshogy érezni. A fizikai
munkában – parkettacsiszolásban és lakkozásban, a régi tölgyfa
ajtók tábláinak levételében, hogy látszódjon az eredeti
asztalosmunka, a tapétázásban, a festék lecsiszolásában, a
felszálkásodott fa lyukainak betapasztásában és színre festésében
– volt valami kellemes egyszerűség. Egyik nap azon kapta magát,
hogy énekel, amikor a parketta sérült furnérozásának eltávolítása
után csodálatos szurokfenyő padlót talált…
Mi folyik itt? – kérdezte magában. Az, ami vezeklésként
kezdődött, élvezetessé vált. Kérges lett a tenyere, és már nem
vérzett. Izmai sem fájtak, hanem könnyedén és hatékonyan tudott
dolgozni. Mintha az ódon ház elhanyagolt rétegeinek lehántásával
ő is levedlett volna egy réteget – egy réteg bőrt vagy a múltat. Az
üres házban egyedül dolgozva magában énekelt, pusztán a maga
örömére, és most az egyszer a poros, vén, elfeledett isten
figyelemre sem méltatva, kielégítetlenül somfordált el.
Hat hét telt el. Beköszöntött a nyár. Michael ez idő alatt alig
hagyta el a házat. A szomszédok diszkréten visszahúzódtak, senki
sem háborgatta. A házban gyenge volt a térerő – valószínűleg a fák
miatt – bár az SMS-ek átjöttek. SMS-ben rendelt hát
építőanyagokat és adott megbízást a mesterembereknek. Ami az
étkezést illette, állt a közelben egy szendvicsbolt, bár Michaelnek
alig volt étvágya. Energiája még így sem csökkent. A sokszobás
házban dolgozva rábukkant a múlt rejtett nyomaira: egy
kéményben talált egy pár bőr babacipőt, a padló alatt egy csomag
Woodbine cigarettából négy szálat (a mesterember biztosan szidta
magát a feledékenységéért), egy 1908-as újságból kitépett lapot, a
tanulószobában neveket az ablakdeszka aljába vésve.
Minél többet fedezett fel a ház korábbi életéből, annál
kíváncsibb lett rá. Egészen mostanáig egy bizonyos dr. Graham
Peacock tulajdonában volt, és annak halála után üres maradt, míg
meg nem hirdették a benne levő bútorzattal együtt. Egy takarító
ügynökség kiürítette a házat, csak a felszerelési tárgyakat és a
szerelvényeket hagyták meg, s néhány terjedelmesebb
bútordarabot, amely már a ház építése óta ott volt. Ami a ház
történetét illette, Michael kérdezősködni kezdett, és megtudta,
hogy az idős dr. Peacock rég halott szüleitől örökölte, s hogy az
anyja a házasságkötése előtt Miss Emily Lundy volt, az udvarház
első tulajdonosainak egyetlen leánya.
Fred Lundy a textiliparban volt érdekelt; a Lundy szövőüzemet
országszerte ismerték. Frances Liversidge-et vette el, egy liverpooli
teakereskedő lányát. Három gyermekük született, Emily és Ned,
valamint egy csecsemőkorában elhunyt kisfiú, Benjamin.
Michaelben felmerült, hogy a kiscipő talán a rég halott kisfiúé volt,
és esetleg Frances tette fel a kéménybe egy titkos szertartás
keretében…
Michael az elmúlt hat hétben nem tett kísérletet arra, hogy
felvegye a kapcsolatot a feleségével. Még csak fontolóra sem vette a
fájdalom miatt, ami a viszontlátást – és a gyermekei látását –
kísérte volna. De különélésük negyedik hetében egyre többször
eszébe jutott, vajon Annie mit gondolna az új házról. Látta a
feleségét a konyhában, ahogy a régi kőpadlót nézi, és csodálja,
hogy Michael milyen nagyszerű munkát végzett, miközben a
gyerekek – a kilencéves Holly és a hatéves Ben – a kertben
rohangálnak, és helyet keresnek egy kunyhó építéséhez, a padlást
derítik fel, vagy éppen a gyerekszobát bámulják meg.
Végül meghívta őket, hogy lássák, mit csinált. Kétség sem fért
hozzá, hogy a ház még messze van a befejezéstől, de a tető már
nem ázott be, és néhány szobában volt már parketta. Michael
büszke volt a keze munkájára, büszkébbnek érezte magát, mint a
színpadon, a közönség előtt valaha.
A látogatásuk előtti napon ösvényeket nyírt a magasra nőtt
fűben, hogy valami rendet teremtsen a káoszban. Eközben fedezett
fel egy dísztavat és egy sellő alakú szökőkutat. A felfedezése feletti
öröme gyermeki és meglepő volt.
Annie-t és a gyerekeket négyre várta, de még ötkor sem érkeztek
meg. Az udvarházban nem volt telefon, ezért Michael ellenőrizte a
mobilját.
Talált is egy SMS-t Annie-től, és a fejében hallotta rideg hangját.
Nagyon sajnálom, Michael. Azt hittem, készen állok rá, de nem.
A gyerekek olyan jól vannak, hogy nem volt szívem összezavarni
őket. Talán pár hét múlva. Vigyázz magadra, A.
Kitörölte az üzenetet. Teát főzött. Dolgozni kezdett a nagy
fürdőszobában. Az eredeti padlólapok némelyike megrepedt, de a
tetőtérben talált még lapokat, amikkel, úgy érezte, pótolhatja a
hibásakat. Fél órával később már magában énekelt munka közben.
A csodálatos hang úgy szárnyalt a levegőben, mint egy mesebeli
madár.
Másnap benézett hozzá a barátja, Rob. Rob valójában inkább
Annie barátja volt, az egyik szomszédjuk, aki ezer éve ismerte őket.
Annie nagyon aggódik, mesélte Rob. Azért küldte, hogy
ellenőrizze, mi a helyzet.
Ellenőrizze, mi a helyzet. Megint az a hang. A fejében Annie
élénk és rideg hangja. Valahol ez reményt ébresztett benne: ha
Annie szemmel tartja, akkor ez csak azt jelentheti, hogy nem
közömbös iránta. De Rob hamar eloszlatta a reményét. Az
emberek beszélnek ezt-azt, magyarázta. Felébred majd a
kíváncsiságuk. Michael híres – a maga módján, természetesen –,
és a sajtó bizonyosan megneszeli.
– Mit? – kérdezte zavarodottan Michael.
– Ezt a házat – feszengett Rob. – A házzal kapcsolatos
hátborzongató rögeszmédet.
Nyilvánvaló volt, hogy a szomszédok jobban megfigyelik, mint
gondolta. Kérdezősködött a faluban, építőanyagot rendelt, itt járt a
tetőfedő, a vízvezeték-szerelő, a villanyszerelő. Mindezt
megfigyelték. Egy faluban mindenre felfigyelnek, és a malbryi
hírharangok olyan sebesen vitték szét a híreket, ahogy a kertjében
a vadszeder burjánzott.
– Jézusom! – mondta. – Miféle rögeszme?
Rob elismételte, amit hallott. Hogy Michael megőrült, úgy él,
mint egy remete, halálra dolgozza magát.
– Lefogytál – emlékeztette a barátját.
– Le kellett adnom néhány kilót – védekezett Michael.
– De minek csinálod az egészet? – kérdezte Rob. – Nem élhetsz
itt egyedül. Mekkora is ez a ház? Tízszobás? És mi lesz, ha megint
dolgozni kezdesz?
Michael vállat vont.
– Ki tudja? Kit érdekel?
– Egyébként is kísértetjárta – jelentette ki Rob úgy, mint aki
hatásos érvvel áll elő.
Michaelnek ezen már nevetnie kellett.
– Mi kísértene itt?
– A régi házakban mindig vannak kísértetek – mondta Rob.
A gondolat, hogy Rob – aki a reklámszakmában dolgozott,
ezüstszínű BMW-vel járt és szombatonként fallabdázott –
babonás, még inkább megnevettette Michaelt. Néhány ódon épület
tényleg huzatos – Michael nem azért dolgozott csaknem húsz évig
színházakban, hogy ne legyintette volna meg időnként egy
megérzés de az udvarház nem tartozik közéjük. Nincsenek benne
váratlanul hideg helyek, nem suttognak hangok a sötétben. Semmi
nyoma egy ott tanyázó kísértetnek. Misztikus szempontból az
udvarház tiszta lap. Olyan ritka a levegője, mint a Holdnak.
– Nézd, Michael, Annie úgy érzi, talán terápiára kellene járnod.
Ez rögtön a torkára forrasztotta a nevetést. Terápia. Mennyire
jellemző Annie-ra. Mit gondol, mit csinál? Épp ez a terápiája,
mondta Michael, nem valami ütődött gyerekkel való üldögélés,
akinek szociológia diplomája van. Ami az őrültséget illeti, talán
inkább Annie-nek kellene tanácsadásra járnia; a kísértetjárta
házakról szóló elmélkedés nem az ésszerű gondolkodás jele…
Hangja egyre élesebb lett beszéd közben. A hang, ami egykor az
erkélyzsöllyére is felhallatszott erősítés nélkül, úgy vágta ketté az
árnyakat, mint egy penge. Rob nem sokkal később elment, és
Michaelben az a határozott érzés támadt, hogy Rob megerősítést
kapott a felesége összes vele szemben táplált gyanúját illetően.
Megnézte a mobilját. Nem jött üzenet. A térerő egy csíkra
csökkent. Gondolta, besétál a faluba, hogy erősebb vételi
lehetőséget keressen, de aztán meggondolta magát. Ugyan minek?
Inkább bement a falu könyvtárába, és kikölcsönzött néhány
helybeli történeti munkát. Fred Lundy és családja jelentős helybeli
személyiségek voltak. Talán a falu története többet is elárul a
családról.
Három napba telt elolvasni a könyveket a munka közben tartott
szünetekben. Megtudta, hogy a házat 1886-ban építette Fred
Lundy, 1910-ben modernizálták (akkoriból származtak a színes
üvegablakok, a freskók és a parkosított kert), Ned 1918-ban halt
meg, néhány nappal a háború vége előtt, és Emily későn ment
férjhez Mr. Travers Peacockhoz. Az ő fiuk volt Graham Peacock, de
a házasság nem tartott sokáig. Travers Peacock külföldön hunyt el,
Emily 1925-ben hazatért a kisfiával, és 1964 nyarán bekövetkezett
haláláig itt élt. Ami Graham Peacockot illette – a malbryi
pletykafészkek szerint – agglegényként halt meg, és jelentős
vagyonát egy vakokat segítő alapítványra hagyta.
Hát ezek az udvarház hiányzó kísértetei! Ez az átlagos család.
Egy anya, egy apa, egy lány- és egy fiúgyermek. Vajon boldogok
voltak? Úgy képzelte, hogy igen. Még a kisbaba halálakor is vigaszt
nyújtottak egymásnak. Azokban az időkben a családok persze
mások voltak. Együtt küzdötték le az akadályokat ahelyett, hogy
kitértek volna előlük. A kísértetek – már ha léteznek, gondolta –
bizonyára boldogtalan lények, mert egy olyan múlt jeleneteit
próbálják újra átélni, ami megoldatlan vagy nem kielégítő.
Nagyon is jól ismerte ezt az érzést. Éveken át maga is
kísértetként élt, láthatatlanná tette magát, mások mondatait
ismételgette, csak a rivaldafényben volt látható, és olyan
tökéletesen játszotta a szerepeit, hogy végül teljesen eltűnt…
Lehet, hogy ő a kísértet, gondolta. Talán ezért fogadta olyan
szívesen az üres, öreg ház. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, amit
Rob mondott. A házzal kapcsolatos hátborzongató rögeszméd. Mi
olyan hátborzongató abban, hogy valaki ismét otthonná akar
varázsolni egy házat?
Addig nem is döbbent rá, hogy pontosan ezt teszi. A ház nem
csupán a szobák számának összességét jelenti a mennyezetekkel,
falakkal, ablakokkal együtt. A ház azoknak az embereknek az
összessége is, akik itt éltek, szerettek, s itt haltak meg, akik itt
vésték a nevüket a fába, és lépteik koptatták a lépcsőket. Egy olyan
ház, mint ez, tiszteletet érdemel; a mesteremberek munkájáért, a
munkájukban lelt büszkeségükért, a részletekre fordított aprólékos
figyelmükért, a ház történetéért, koráért és mindazért a munkáért,
amivel a fenntartása járt. Akkoriban biztosan szolgák éltek a falai
között, gondolta Michael: a gyerekek dadusa, a házvezetőnő, a
kertészek, a szobalány, a szakácsnő. Most már csak ő maradt. A
gondolat egyszerre töltötte el elégedettséggel és szégyenítette meg.
Keresett egy különleges tapétákkal foglalkozó kereskedőt, és
kicserélte a Morris-eredetiket. Olyan bútort hajtott fel, amilyet
Lundyék vásároltak volna, és darabonként szállíttatta házhoz.
Drága volt, de megérte; a villanyszerelés, a vízvezeték-szerelés és a
tapétázás már készen volt egy ideje, és most lehetősége nyílt arra,
hogy a különleges részleteknek – az üvegmunkáknak, a
csempéknek, a falburkolatoknak – szentelje a figyelmét, amitől
annyira különlegessé válhatott a ház.
Tizenkét hét telt el azóta, hogy beköltözött. A nyár őszbe hajlott,
a levelek kezdtek sárgulni, az eddig enyhe éjszakák hidegre
fordultak. Amióta beköltözött, most először próbálta ki a központi
fűtést. Úgy találta, hogy viszonylag jól működik, a súlyos
osztálytermi radiátorok és a tágas kandallók kombinációja volt.
Megtisztította és újraólmozta a tűzrostélyokat, ebben egy könyv
volt a segítségére, amit a könyvtárban talált a viktoriánus házakról.
Mrs. Beeton könyvéből is talált egy példányt a helyi
régiségboltban, és meglepődött rajta, mennyire hasznosnak találja
a Háztartásvezetés útmutatóját.
Bemerészkedett a faluba, és még többet sikerült megtudnia
Lundyékról. Felfedezte, hogy van egy családi sírboltjuk a falubeli
temetőben: egy kaviccsal felszórt kis, négyszögletű kő fölött
megfeketedett obeliszk állt, amit rozsdás lánccal összekötött négy
kőoszlop vett körbe. Fred és Frances egymás mellett feküdtek,
mellettük Emily és Benjamin. Ned neve is szerepelt a síremléken,
de a helyi feljegyzések szerint a maradványait sosem találták meg.
Emily fiának is hagytak helyet, de Graham Peacockot nem a
családi sírboltba temették. Michael ezt bizonyos szempontból
helyesnek tartotta. Peacock nem volt Lundy. Az udvarházban élt,
de nem törődött vele, ezért a ház elutasította.
Michael kíváncsisága egyre nőtt. Alaposabban is kutatni kezdte
Lundyékat. Rájött, hogy szoros szálak fűzték őket a St. Maryhez, a
közelben levő plébániatemplomhoz, és Fred 1918-ban megrendelt
egy kis, színes üvegablakot a halott fiuk emlékére. A templomtető
javítására adott csekk abban is Michael segítségére volt, hogy
hozzáférjen a helyi anyakönyvekhez: születési és halotti
bizonyítványokhoz, Fred Lundy és a plébános levelezéséhez, egy
köszönőlevélhez, amiben megköszönték Emilynek, hogy pénzt
adományozott a szegényeknek. Előkerült még egy letétbe helyezett
bádogdoboz, benne még több levéllel, a családról és a házról
készült néhány fényképpel, az udvarházból származó háztartási
számlákkal, egy gondosan vezetett jegyzetfüzettel, Emily
Peacocknak címzett, a világ minden tájáról küldött képes
levelezőlapokkal, egy vízikert építésének részletes terveivel,
valamint a Ned Lundy számára 1900 és 1904 között kiállított
iskolai bizonyítványokkal. Senki sem tudta és nem is törődött
azzal, hogy ezeket az iratokat miért tartották meg, és a
templomtető felújítására szánt újabb adomány révén végleg
Michael birtokába került a bádogdoboz és annak tartalma.
Lebilincselő olvasmánynak tartotta. A dobozban levő iratok még
több szállal kötötték a házhoz és annak lakóihoz. Most már
fényképei is voltak róluk: esküvői kép, amin Fred magas gallért és
pofaszakállat visel, Frances pedig nagyon fiatal, és sötét, befont
haját kis koszorúba tekerve a fejtetőn viseli, a fonatok közé pedig
repkényt font. Emilyről és Nedről készült csecsemőkori képek,
virágkosár, matrózruha. Aztán idősebben, Cameron stílusában.
Családi fénykép 1908-ból: a házaspár egymás mellett ül, Emily
mögöttük áll, nagyon hasonlít az anyjára, halvány ruhát visel,
hozzá kibontja a haját, Ned katonai egyenruhában van, kicsit
homályos a körvonala, mintha a türelmetlen vágy miatt, hogy
elmehessen, elrontotta volna a képet.
Vajon tudták-e? – kérdezte magában Michael. Megérezték-e
valamiképpen, hogy a családi kör felbomlik? Vagy csak a
végeláthatatlan expozíciós idő miatt lett ilyen ünnepélyes és merev
az arckifejezésük?
Fred nagydarab férfi volt, s e tekintetben kicsit hasonlított
Michael Harmanre. Sötét haja volt, ami göndörödött volna, ha
engedi. Ned Francesre ütött, vékony csontú volt és energikus. A
bizonyítványaiban szó esett szörnyű kézírásáról, a kritikát
alátámasztották a Franciaországból küldött macskakaparásos
levelezőlapok. Eleven, szertelen gyerek volt, a kertben álló fák – és
a tanulószoba kandallópárkánya – a bicskája nyomát viselték, és a
házat kitakarító ügynökség figyelmét elkerülő több
gyermekkönyvben is látni lehetett ugyanazt a nemtörődöm
kaparást: Edward Albert Lundy.
Michaelnek tetszett, amit megtudott. A kert fiúgyerekek
számára valóságos paradicsom lehetett. Hintákat képzelt el, fára
épített kunyhókat, kuckókat, egy korcsot, aki mindenhova követte
a gyerekeket. Az előcsarnokban sáros focicipőt, a házvezetőnő
kiabálását: Ned úrfi, azonnal jöjjön vissza! Papírsárkányokat,
ebihalakkal teli üvegeket, békákat. Frances igyekszik bosszús arcot
vágni, de titkolja elnéző mosolyát. A fiúk már csak ilyenek, Fred.
Hadd csinálja.
 Hidegre fordult az ősz, lehullottak a levelek. Michael örült, hogy
a külső mázolással már elkészült. A kerttel kezdett foglalkozni:
visszavágta az aljnövényzetet, összegereblyézte a leveleket, az
elhanyagolt pázsitot, amiből már rég legelő lett, lenyírta. Irt az
ügynöke, és felpanaszolta, hogy Michael sosem veszi fel a
telefonját; Michael két hét óta először nézte meg a mobilját, és
talált is rajta egy tucat üzenetet, amit olvasatlanul törölt, aztán
folytatta a kerti munkát.
Az elhanyagoltságnak még annál is több nyomát találta, mint
ahánytól tartott: rothadó levelek alá temetett sétautakat, ledőlt
szobrokat, elvadult rózsákat, egy japán vízikertet – valószínűleg
azt, aminek az eredeti terveit már látta – vén rododendronoktól
benőve. Tüskebokrok kusza összevisszaságában egy kis nyári lak
állt, és amikor Michael benyomakodott, egy dobozt talált
ecsetekkel, kiszáradt vízfestékekkel és egy vázlatfüzettel, amit
tönkretett a nyirkosság, rajta a név – Emily Geraldine Lundy –
gondosan formált barna, nyomtatott betűkkel.
Szóval Emily szeretett festegetni? Valamiért ez nem lepte meg. A
lánya, Holly is szeret festeni, Michaelnek volt is egy képe tőle, amit
az öltözője tükrére erősített. Kíváncsi volt, vajon Holly mit szólna
ehhez a helyhez, és bűntudattal eszmélt rá, hogy hetek óta nem is
gondol Hollyra, Benre és Annie-re.
Hogyan felejthetett ilyen gyorsan? Nem, nem is felejtett, de
miközben a veszteség fájdalmát keresgélte magában, csak távoli
emlékeket talált: azt, amikor először pillantotta meg Annie-t
valami helyi kis színház első sorában, a lánya kezét, ahogy az
ujjába kapaszkodik, Ben kék szemét, ahogy bizalommal tekint rá.
De most azt is észrevette, hogy e képeket olyan emlékek fedik el,
amik nem is az övéi, de amik olyan tisztán vetülnek elé, hogy az
dacol az emberi felfogással. Ned matrózruhában, ahogy fára
mászik, Emily a nyári lakban, ahogy a nagy összpontosítástól a
homlokát ráncolja egy akvarell fölött, amit tavasszal a japánkertről
fest. És Frances. A bájos Frances lazán befont hajával és két szülés
után is karcsú alakjával boldogan mosolyogva, ragyogva fut végig a
fasoron, karjában egy csokor rózsa…
Összerándult a háta mögül hallott zörejre.
 – Frances?
Megfordult, és egy pillanatig olyannak látta, mint Orpheus
Euridikét: sápadt arc, sötét haj, a nosztalgiától elmosódott…
Aztán felismerte Annie-t. Farmerben, kabátban, haja frissen
rövidre vágva. Jobban szerette hosszan, gondolta, ahogy Annie
akkor hordta, amikor megismerkedtek.
– Ki az a Frances? – kérdezte Annie.
Michael megpróbálta elmagyarázni. De azonnal megérezte a
felesége közönyét. Annie azért jött, hogy prédikációt tartson neki,
és addig nem ment el, míg Michael az utolsó szóig végig nem
hallgatta.
A helyzet arra a fejmosásra emlékeztette, amiben Rob
részesítette. Annie is szót ejtett a megszállottságáról, a fogyásáról,
hogy nem veszi fel a telefont. Michael azzal védekezett, hogy a
házban nincs térerő, Annie erre összehúzott szemmel végigmérte,
és ismét megemlítette a terápiát.
Michael felajánlotta, hogy körbevezeti a házon. Annie
udvariasan elhárította a meghívást. Biztosan azt gondolta, hogy ha
belép az ajtón, kicsúszik a kezéből az irányítás, nem érdekli a
munkája, közölte, még kevésbé a családkutatása. Michael a
gyerekek felől érdeklődött, mire Annie azt válaszolta, hogy amint
észhez tér, megegyezhetnek valamiben. Amikor Annie elment,
Michael hetek óta először érzett dühöt, tehetetlenséget és
fájdalmat, de estére már visszanyerte a lelki egyensúlyát. Egy öreg
aranyesőfa ágáról lógó gyermekhinta visszasegítette a realitásba,
egy levélhalom alatt véletlenül megtalált, félig elfedett kőpad
rendbehozatala munkával látta el, és nemsokára a felesége és a
kegyetlen szavak, amiket a fejéhez vágott, a feledéshez hasonló
ködbe vesztek.
Aznap éjjel tüzet gyújtott a japánkerten túli kerek tűzrakó
helyen. Elégette a kerti hulladékot, amit aznap összeszedett,
valamint a régi élete egyes mementóit: az Olivier-jét, lapokból
kivágott képekkel teleragasztott albumokat, egy dobozt, amiben
pályája során – jobbára el sem olvasott – lapkivágásokat gyűjtött
össze. Szemernyi sajnálkozás nélkül dobta tűzre őket. Valójában
úgy érezte, mintha a régi bőre utolsó rétegét is fájdalommentesen,
erőfeszítés nélkül levetette volna, és most friss, új s egész lett
ismét…
A gyerekei fényképét felakasztotta a gyerekszoba falára, de ott
valahogy nem mutattak jól. Túl színesek, túl modernek voltak.
Kitette inkább azokat a fényképeket, amiket Emily és Ned
Lundyról talált: Ned nyolc- vagy kilencévesen, boglyas hajjal, jóval
azelőtt, hogy az első világháború elragadta volna, Emily tizenkét
vagy tizenhárom éves korában, ahogy fehér ruhában művésziesen
pózol, haját szalaggal köti fel. Csodálta a fényképészet varázsát,
nem a digitálisat, hanem ezt, ami oly gyönyörűen, időtlenül
örökítette meg a Lundy gyerekek portréját. Ami ezt az időszakot
követte – Emily férjhezmenetele, Ned háborúja – többé már
semmit sem számított. Már mind feledésbe merült. Itt nem kell
soha felnőniük a gyerekeknek, Francesnek sem kell megöregednie
vagy meghalnia. Frances portréja már a szalonban lógott, a
kandalló felett. A képen huszonkilenc éves volt, hosszú haját
fényűző kontyba fogta össze, sötét selyemruhát viselt, és hímzett
kendőt. Michael Frances ruhája ellenére is úgy gondolta, hogy arca
modernnek látszik: szeme mintha mosolygott volna, amikor
Michael ránézett, és tekintete mindenhova követte a szobában.
Ami Fred Lundyt illette, hozzá még közelebb érezte magát, mint
a többiekhez. A házban, a kertben mindenütt érezte a jelenlétét. A
letétben hagyott dobozban talált levelek többsége magától Fredtől
származott: számlák, munkásoknak szóló utasítások, levelek,
amiket szövőgyáraknak küldött vagy onnan kapott, a helyi,
Lundyék alapította és finanszírozta árvaházzal folytatott levelezés.
A levelekből egy viszonylag művelt ember képe bontakozott ki, aki
nemes lelkű munkaadó volt, és a Malbryban betöltött státusa
ellenére is meglepő alázatot mutatott. Őszinte érdeklődéssel
fordult azok felé, akik nála dolgoztak, törte magát, hogy javítson a
körülményeiken, valódi szenvedéllyel emlegette a szegények
rettenetes helyzetét és elsősorban azt, amilyen nehéz helyzetben a
gyermekeik vannak…
Ott volt még a jegyzetfüzet is, amit a dobozban levő levelek
között talált. Fred világi prédikátor volt, és néha a St. Maryben is
prédikált, vagy az árvaházban tett látogatásai alkalmával rövid
beszédeket mondott. A jegyzetfüzet ezekhez szánt ötletekkel volt
tele, de ide jegyezte le a találomra eszébe ötlő gondolatait is.
Lefirkantotta őket, ahogy eszébe jutottak, és szerepeltek itt földhöz
ragadtabb emlékeztetők is: áruszállítási időpontok, személyi
változások, családi események, születésnapok.
A külvilág kegyetlen hely, olvasta Michael, miután lapozott
egyet. A családi kör, az otthon vigasza, ahol az embert gyöngéden
szeretik és nagyra becsülik – egy férfinak csak erre van szüksége
ezen a világon. Ennek birtokában legyőzhetetlen. Ám e nélkül a
befolyása nem több hulló esőnél, ami egy időre megfesti az
utcaköveket, és eltűnik, amint kisüt a nap.
Majd nem sokkal később ezt olvasta:
Az otthon nem tégla és habarcs. Az otthon abból van, ami
fennmarad, amikor már a tégla és a habarcs nyomtalanul
eltűnik.
És még később ezt:
Egy férfit mindenekelőtt azoknak kell körülvenniük, amiket s
akiket szeret.
Michael kezdett ráébredni, hogy ez az ember rokon lélek, aki
továbbél az udvarház minden téglájában és tölgyében. Fred
portréját a könyvtárban levő kandalló fölé akasztotta; ez a szoba
volt a kedvence – bőrkötéses kötetek töltötték meg a polcokat. Egy
ilyen helyen a férfiember nyugodtan üldögélhet a karosszékben, a
kandallóban égő tűz mellett, és beszívhatja a bőr és a füst illatát…
Michael rászokott a pipázásra. Korábban sosem dohányzott, de
most valahogy teljesen természetesnek érezte. A pipadohány olyan
illatos és emlékeket idéző volt, mint az égő faleveleké. Csak a
könyvtárban pipázott. A konyhában, vagy ami még rosszabb,
Frances szalonjában dohányozni megbocsáthatatlan lett volna.
Kérlek, Fred! Gondolj a gyerekekre. Csak a könyvtárban.
Beköszöntött a tél. Hosszúra nőtt a pofaszakálla. Még több
belsőépítészettel kapcsolatos könyvet rendelt. Végigkutatta a
közeli roncstelepet, és eredeti ajtógombokat, zsanérokat, csapokat
keresett. Játékokkal, könyvekkel rendezte be a tanulószobát,
amiket helyi régiségboltokban fedezett fel. Még karácsonyfát is
rendelt – egy három és fél méteres lucfenyőt, ami súrolta a szalon
mennyezetét, amikor becipelték –, és egy boldog délelőttöt töltött
azzal, hogy fenyőtobozokkal és antik üvegdíszekkel ékítse. Cseppet
sem érezte úgy, hogy ez furcsa lenne, sőt nehezére esett elhinni,
hogy a gyerekei nem játszanak a kertben, nem hógolyóznak vagy
nem építenek hóembert, nem énekelnek vidám karácsonyi
dalokat, vagy nem szednek magyalt, hogy koszorút fonjanak,
mialatt a felesége a sütést felügyeli. Mi több, még szinte érezte is a
szilváslepény és a vajas sütemény, a brandy, az alma és a marcipán
nehéz illatát.
Kíváncsi volt, vajon Annie eljön-e vagy tényleg távol tartja tőle a
gyerekeket, amíg ő bele nem egyezik a terápiába. Ez persze
képtelenség. Michael bírósághoz fordulhat, hogy kikényszerítse a
láthatást. De az igazság az, hogy nem szívesen hagyta el az
otthonát. A jogi képviselők, a bankok és az ügynökök egy olyan
múlthoz tartoztak, amitől sikerült elmenekülnie. Fárasztónak és
szükségtelennek tartotta, hogy visszatérjen hozzá. Mellesleg még
mindig temérdek munka várta. Egy olyan ház, mint amilyen ez,
sosem készül el, minden elvégzett feladat újabb kettőt szül, amivel
foglalkoznia kell. Nem sajnálta az időt, amit a házra fordított, sőt
hálás volt érte. A régi életében mindig ki volt szolgáltatva a
rendezőknek, producereknek, íróknak, kritikusoknak. Itt, az
udvarházban a maga ura volt. Itt elfogadták.
Félig-meddig arra számított, hogy Annie felkeresi. Karácsonyi
ajándékokat vett a gyerekeknek. Hollynak babát, Bennek
papírsárkányt, mindkettőnek narancsot. Annie-nek vett a helyi
régiségboltban egy karkötőt: fehéraranyból készült, zafírokkal
díszítve, és finom mívű volt, mint egy csipkecsík. Becsomagolta az
ajándékokat, és a fa alá tette őket, aztán gyertyákat gyújtott, és
várt… de mire?
Odakint esett a hó. Az adventi naptár a falon – egy viktoriánus
eredeti – csak hat napot mutatott karácsonyig. A hallban levő
zongoránál Michael karácsonyi dalokat énekelt, ezt húsz év alatt
egyszer sem tette meg a másik családjával. Kicsit megdöbbentette,
hogy Annie-re így gondol, de a mostani élete annyira különbözött
attól, mint amiben mellette volna része…
Aztán szentestén kocsi hajtott fel a házhoz, majd Annie ott állt a
bejárati ajtó előtt, és meglepetten nézte a koszorút, amit Michael a
kopogtatóra akasztott. Holly és Ben is Annie-vel volt, és
mindketten sokkal idősebbnek látszottak. Nagyon megváltoztak
azóta, hogy utoljára látta őket. De persze azóta már fél év is eltelt.
És Michael munka közben néha napokig csak régi fényképeket
látott a gyerekeiről, ha látni szerette volna őket. Holly haja például
egyik napról a másikra bebarnult, pedig régebben angyalian szőke
volt, Ben a csodálkozó kisgyermekkorból egyetlen könnyed,
visszavonhatatlan lépéssel átlibbent a kiskamaszkorba.
Annie fekete kabátot viselt, ami a koránál idősebbnek mutatta.
Ragyogóan mosolygott, amikor Michael ajtót nyitott, de a mosolya
azonnal lehervadt.
– Istenem! – kiáltott fel. – Mi történt veled?
Természetesen túlreagálta a dolgot. Annyit azért nem változott,
gondolta Michael. És a gyerekek; Annie biztos felkészítette őket,
hogy úgy nézzenek rá, ahogy most, mintha idegen lenne.
De égett a vágytól, hogy megmutassa a házat. A munkája
gyümölcsét. Rádöbbent, hogy erre a pillanatra várt: szerette volna
az arcukat látni, amikor megpillantják a tanulószobát, a
gyerekszobát, a lépcsőfordulóban a hintalovat, mindent, amit az
érkezésükre várva elrendezett. A szövőmadár hímje abban a
reményben épít fészket, hogy odavonzza a megfelelő társat, és
amikor kész a fészek, a nőstény egyik fészektől a másikig repül, és
szemügyre veszi a leendő jelöltek munkáját, majd kiválasztja az
egyiket. A többiek kezdhetik elölről, vagy kereshetnek egy kevésbé
bakafántos társat…
– Istenem! Mennyi munkát öltél ebbe a házba! Hallottam, hogy
csaknem romhalmaz volt. – Annie szavai biztatóan hangzottak, de
hangját furcsán tompította. Kötelességtudóan megcsodálta, amit
Michael mutatott neki. Michael egyre jobban fellelkesült:
elmesélte a ház történetét, megmutatta a stukkó mintáját, a
mennyezetpárkányt, felsorolta, hányféle mester munkáját végezte
el, és még mi mindenre készül. A gyerekek végig a nyomukban
voltak, szorosan az anyjuk sarkában lépkedtek. A gyerekszoba
láthatóan lenyűgözte őket, de Ben félt a hintalótól és a
porcelánbabáktól, amiknek foguk volt. Holly hátborzongatónak
nevezte, ezt a szót Rob is használta, és Michael előtt hirtelen
világossá vált, hogy Annie-nek sem tetszik jobban a ház, mint a
gyerekeknek. – Dehogynem tetszik. Gyönyörű – bizonygatta
Annie, de a hangjából hiányzott a meggyőződés. – Csak egy kicsit…
– …hátborzongató? – segítette ki Michael.
Annie vállat vont.
– Olyan, mint egy kísértetjárta ház. Azok a rémes, öreg portrék
mindenütt. Hogy bírod elviselni a látványukat?
Michael rájött, hogy Annie a Lundy családról készült
fényképekről beszél. Majdnem felnevetett, amikor belegondolt,
hogy Annie megijed tőlük. Próbálta megmagyarázni, de érezte,
hogy Annie-t az idő múlása foglalkoztatja. Állandóan a mobilját
ellenőrizte.
– Idebent nincs térerő?
Michael megrázta a fejét.
– Azt hiszem, a fák miatt.
Annie megborzongott.
– Hogy bírod ezt, Michael? Olyan hideg van itt… olyan
rettenetesen hideg…
– Tényleg? – lepődött meg Michael.
– És ezek a furcsa zajok…
Egy régi ház zajai nyugtalanítóak tudnak lenni: a padlódeszka
lágy reccsenése, az ólomcsövekben a víz sóhajtozása, az állóóra
tiktakolása (az óratokot olyan fából készítették, ami még William
Shakespeare gyerekkorában volt fiatal).
– Tudom, milyen hangok, zajok vannak egy régi házban,
Michael. Ez valami egészen más. Én mondom, hogy emberi
hangokat hallok…
Michael elmosolyodott.
– Nem is sejtettem, hogy ilyen élénk a fantáziád.
Annie megfogta a karját.
– Gyere haza, Michael. Hiányzol a gyerekeknek. És nekem is.
Gyere haza, és megpróbáljuk rendbe hozni a házasságunkat.
Újrakezdünk mindent. Hagyd itt ezt a helyet, és gyere haza…
Michael kifejezéstelenül meredt rá.
– De ez az otthonom.
 Az első lépés az elfogadás.
Nem sokkal később elmentek, az ajándékaikat ki sem bontották,
úgy hagyták a karácsonyfa alatt. Leszállt az éjszaka. Még több hó
esett. Michael a könyvtárban ült és pipázott. A dohányillat
betöltötte a levegőt, és összekeveredett a fenyőtű és az égő fa
illatával, ami a szalonból kúszott át. A könyvtár asztalán álló
kristályüvegből brandyt töltött egy pohárba, aztán átment a
szalonba, ahol már begyújtott a kandallóba. Leült a kanapéra, és
várta, hogy történjen valami.
A konyhából most ismét sütés illata áradt be, ami
megmelengette a szívét. Oly régen nem evett már házi kosztot.
Meggyújtotta a karos gyertyatartóban a gyertyákat, és eloltotta a
villanyt. Sokkal szebb volt így: a lángok a visszatükrözött fény
szikráit hányták a karácsonyfadíszekre, az árnyak melegek és
bensőségesek voltak. A játékszobából mintha a gyerekei hangját
hallotta volna: Ned izgatottan megemelte a hangját, míg Emily
intően suttogott valamit.
Az állóóra éjfélt ütött.
– Boldog karácsonyt – szólalt meg, és elmosolyodott.
Aztán lehunyta a szemét egy pillanatra, fejét hátrahajtotta a
kanapé párnájára, és az éjszaka neszeit hallgatta: az ablaknak
koppanó faágakat, a kandallóban a fa ropogását, a lépteket,
amelyek szinte hangtalanul óvakodtak mind közelebb a fényes
parkettán, majd egy pillanatra megtorpantak a fánál, óvatos
papírtépés, gyermeki kuncogás, amit azonnal el is fojtottak…
Pszt! Felébreszted a papát!
Aztán érezte, hogy van valaki mellette: leül mellé a kanapéra, a
vállára hajtja a fejét, és hűvös kis kezét a tenyerébe csúsztatja.
Most már a parfümjét is érezte: ibolya és szantálfa keveréke, a
lehelete olyan érzés a nyakán, mint egy kis szellőlegyintés, és félig
nyitott szempillái alatt nem zafírok csillogását látja, egy karcsú
csuklóra csatolt fehérarany karkötő aprócska félholdját?
Azt mondják, az első lépés az elfogadás. Utána következik a
gyógyulás. Michael csak azt nem tudta soha, hogy tükrözi egymást
ez a kettő, hogy a megmentésből megváltás lehet, hogy az építőt
magát is esetleg újraépítik, és amikor egyszerűen elengedünk
valamit, akkor messzebb érhetünk, mint valaha álmodtuk…
Az otthon nem tégla és habarcs. Az otthon abból van, ami
fennmarad, amikor már a tégla és a habarcs nyomtalanul eltűnik.
Michael kinyitotta a szemét.
– Szervusz, drágám – mondta. – Hazaértem.
 Múzsa

A helybeli vasútállomásunkon sok éven át üzemelt egy –

pontosan ilyen büfé. Nagyon szeretem az állástól
megkérgesedett, régen ott aszalódó krémes tortaszeleteket, a
kicsorbult bögréket, a rosszat sejtetően ragacsos szőnyeget, a
zsíros szalonnás szendvicseket, a pult mögött álló férfi
megmagyarázhatatlan gorombaságát. Valahogy mégis kreatív
melegágy ez a hely: valahányszor megfordulok itt, egy történet
ötletével térek haza. Most felújítás fenyegeti, és érzem, hogy meg
vannak számlálva a napjai. De e percig érintetlenül vészelt át
mindent, mint egy időkapszula az ötvenes évekből. Talán egy
jelentéktelenebb istenség a védelmébe vette…

Egyesek illatgyertyákat gyújtanak. Mások imádkoznak. Megint

mások a város utcáit járják éjszaka, és ihletben reménykednek.
Nálam ezt a szerepet a szalonnás szendvics és egy bögre édes tea
tölti be a malbryi vasútállomáson, az ötös peronon levő büfében,
ahol a laptopom a térdemen egyensúlyozom, és a továbbhaladó
vonatok kattogása nyújtja az aláfestő zenét.
Egyes helyek pontosan ilyenek. Úgy értem, ihletadók. Talán van
valami a levegőben, vagy a lábunk alatt egy Ley-vonal fut. Kívülről
nem valami nagy szám. Napszítta tábla, rajta a felirat: ÁLLOMÁS
BÜFÉ, amit kétfelől két festett maszk, egy komikus meg egy
tragikus vesz közre, és van még egy hangszer is, ami talán lant. A
művészi motívumoknak azonban ezzel végük is. Benn egy ragacsos
pult, egy grill, egy üveges tárló, amiben olyan sütemények
sorakoznak, amik talán akkor voltak frissek, amikor Lloyd George
a Downing Street lakója volt. A polcon vaskos kerámiabögrék, egy
repedt számlapú óra, egy akkora szamovár, mint egy földönkívüli
mutáns, egy macska, egy tucat kis asztal, körülöttük billegő székek
és kiirthatatlan cigarettabűz.
Igen, az ötös peronon még mindig dohányoznak az emberek.
Egyesek panaszt emeltek, de amennyire tudom, a hatóságok még
semmit sem tettek, hogy megakadályozzák. A rendes népeknek is
van büféjük, ahol paninit, szárítottzöldség-ropit és táplálkozási
szempontból egészséges szendvicseket árulnak, amelyeknek a
csomagolásán egyértelműen feltüntetik a tápértékét. Az itt
vásárlóknak semmi közük az Állomás büféhez. Jóformán észre
sem veszik. Ide már csak dohányosok, mozdonyfigyelők,
hajléktalanok, jogaiktól megfosztott emberek járnak, és persze
olyanok, mint én, aki valami többért tér be ide, mint egy csésze tea
meg egy lisztes buci, Kövér Fred, a pultos barátságtalan biccentése
miatt, vagy hogy behúzódjam valahová az eső elől, ahol stikában el
lehet szívni egy staubot.
Időbe tellett, hogy ezt átlássam. Van otthon egy dolgozószobám,
egy íróasztalom mappával, telefonnal. A magam szűk körében
bizonyos fokú hírnévre tettem szert, könyveimet kapni lehet a WH
Smithben, talán még az arcomat is felismerik. Azzal hitegetem
magam, hogy nem kell egy zsíros lebujban írnom, ami büdös a
cigarettafüsttől és ahol nem takarítottak, mióta lefektették a
szőnyeget, de az igazság az, hogy kell. Isten a megmondhatója,
hogy próbáltam már. De ez a hely valahogy megfogja az embert.
Valami lehet a levegőben.
Jennifer, a feleségem őrültnek tart. Vagy ami még rosszabb, azt
képzeli, hogy félrelépek. Csak tudnám, kivel. Esetleg Kövér
Freddel? Vagy Buci Brendával, aki a kenyeret szeleteli, megvan
legalább ötvenéves, és akinek olyan a képe, mint egy Class 40
mozdony, a fara meg mint egy zongoraszék? Jennifernek sejtelme
sincs a kreativitásról. Amikor könyvet vesz, mindig megnézi a
szerző fényképét, mielőtt beleolvasna a fülszövegbe. Az
irodalomról alkotott elképzelése kimerül abban a regénytípusban,
amelyben középkorú nők ráncfelvarrással újra kitalálják magukat,
vagy vidám afro-karibi családok győzedelmeskednek kőkemény,
sokat látott cockney bandákon pusztán a kétszer csípős csirke és a
pozitív lelki hozzáállás segítségével. Sok szempontból ő az ideális
olvasó. De fogalma sincs, honnan támad ez a valami, ami
megragadja a lapon levő szavakat, és erősen kidomborítja őket.
Nincs több fogalma róla, mint nekem, a megfoghatatlan arannyal
teli edény évek óta tartó hiábavaló keresgélése után.
Jennifer hisz a múzsában. Én már harminc éve vagyok az
iparban, és még nyomát sem láttam. Se egy lebbenő drapéria, se
egy lanthúr, se az égi muzsika futama. Útközben csak felvillanó
képek adódtak: egy idegen arcán felderengő mosoly, az esti
égbolton egy – bizonyos fény, a városi aszfalt résében növő
pitypang.
És az elmúlt öt évben már ez sem volt. Csak a sivatag, amiben a
szavak úgy nyúlnak el, mint a kaktuszok árnyékai a sivár láthatár
felé, ami sosem kerül közelebb.
De az elmúlt tizennyolc hónapban megváltozott a helyzet.
Kivirágzott a pusztaság. Éspedig minden hely közül éppen itt, az
ötös peronon levő Állomás büfében. Nem én vagyok az egyetlen,
aki észrevette a levegőben remegő különleges aranyfüstöt.
Másokat is idevonz: Moleskine jegyzetfüzetes, lopakodva járó
fazonokat, arcukon bizonytalan megrökönyödéssel. Bevallom,
hogy a derékhadat főként a költők alkotják, de időnként akad egy-
egy hozzám hasonló regényíró is, egy festő a vázlatfüzetével vagy
egy elgyötört tévés forgatókönyvíró, aki a tökéletes párbeszédet
keresi. Mind idejárnak ebbe a lepusztult büfébe, ami az emberek
többségének fel sem tűnik, amit a malbryi önkormányzat már
szeretne bezárni, és egy lemosható műanyag székekkel,
neonlámpákkal meg diétás kólát és thai csilis ropogós falatokat
kiadó automatával felszerelt rendes váróteremmé átalakítani.
A régi hellyel túl sok a baj. Olyasmik, amiket az új törvények
már betiltottak: a dohányzás, a kétes higiénia meg az, hogy az
összetevőkről és a tápértékről nem nyújtanak kellő felvilágosítást.
Kerekes székkel nem közelíthető meg, mert nincs rámpa, és az ötös
peron macskája olyan helyen tartózkodik, ahol ételt szolgálnak fel.
– De sosem teszik meg – jelenti ki Fred, miközben
szalonnacafatokat kapar ki a serpenyőből, és beleteszi a
szendvicsembe. A cafatok a legfinomabbak az egészben, a
szalonnát a saját zsírjában sütik meg, így maximálisan átjárja a
puha, fehér zsemlét. Az eredmény olyasmi, amitől egy
táplálkozástudományi szakember a haját tépné, és ezt nagy
szakértelemmel még a mellé csapott barnamártással tálalják egy
kicsorbult és kétes tisztaságú tányéron (az ötös peronon nincs
tisztiorvosi szolgálat), hozzá pedig nagy bögre erős tea jár, és az
egészben van valami varázslatos, ami egy regény első száz oldalát
hajtja, és ami ha kiszabadul a kötelékei közül, talán a legjobb lesz,
amit ez az öreg író valaha is papírra vetett…
Talán valóban hiszek a múzsában. Egy férfi, aki hisz egy
szalonnás szendvics varázserejében, biztos bármi másban is képes
hinni. A szalonna teszi? Vagy a barna mártás? A buci? Vagy Kövér
Fred, aki bár eleinte morc volt, az elmúlt hónapok alatt felengedett
irántam, és végül azzá vált, akihez kritikus pillanatokban
fordulhatok?
Kövér Fred nem konyít a mondattanhoz és a stílushoz. De annak
az embernek az ösztönösségével ért a meseszövéshez, aki már sok
embert látott jönni-menni, és szemöldökrándulással vagy húsos
válla rándításával adja tudtomra a helyeslését vagy a rosszallását
azokkal a történetekkel kapcsolatban, amiket a figyelmébe ajánlok.
Ott van még Brenda is, akinek az a különleges feladat jut, hogy a
szendvicsekhez felszeletelje a bucikat, és akinek páratlan időérzéke
biztosítja, hogy a pirítós mindig forrón és félig olvadt vajjal
elkevert eperdzsemmel ízletesen átitatva kerüljön az asztalra (házi
dzsem, egyenesen a befőttesüvegből), s mindez napot varázsol a
felhős, bús időben, és olyan érzést ébreszt, mintha nyár lenne.
Modora eleinte érdesnek tűnik, de egy mosollyal és egy jó
szándékról tanúskodó gesztussal – ha visszavisszük a bögrét és a
piszkos tányért a mosatlannak fenntartott pultra – le lehet venni a
lábáról. A mosogatás Pattanásos Sam, a jókedvű, tizenhét éves srác
reszortja, akinek Brendával és Freddel való viszonyában van annyi
félvállról jelentkező ellenségesség, ami megerősíti a
feltételezésemet, miszerint ez a három, egymáshoz nem illő ember
valahogy rokonságban áll egymással, bár eddig még nem mertem
rákérdezni.
Tizennyolc hónapja vagyok törzsvendég: hajszálpontosan reggel
nyolckor érkezem, és csak záráskor távozom, amivel a kegyeikbe
férkőztem. De hármuk körül létezik egy kézzel fogható kirekesztő
zóna, ami valamivel több puszta tartózkodásnál vagy a
magánszféra igényénél. Nem arról van szó, hogy bármi módon
különlegesek lennének. Valójában majdnem karikatúraszerűek:
egy kövér férfi, egy kockaképű nő és egy fiú. Ennyi idő alatt
semmit sem sikerült megtudnom róluk, sejtelmem sincs, hol
laknak, mi érdekli őket, mit csinálnak, amikor nem itt dolgoznak.
De ma különleges nap van: olyan, ami az események
összejátszása révén valami többet is elárul. Az idő maga a tökéletes
április, az ég tavasziasan, mesebelien kék árnyalatú. Új könyvem a
csúcspontjához közeleg, már csak egy alkotóelemre van szükség,
mielőtt kész a csodás átalakulás. A Malbryból induló összes
vonatot törölték – valami gond támadt a manchesteri vonalon –,
ezért az Állomás büfé a törzsvendégeinket leszámítva majdnem
teljesen üres: itt van egy helyi költő (a Moleskine jegyzetfüzetről és
a szemébe lógó hajról lehet felismerni, amit elkívánnak költői
körökben) és néhány idős vonatrajongó, aki a peron végén
vonatokat számol.
Az ajtó melletti szokott helyemre ülök le. Teát és szalonnás bucit
rendelek. Brenda fáradtnak és szórakozottnak látszik, Frednek
nyoma sincs. Az ötös peron cirmos cicája a biztonsági és higiéniai
előírásoknak nyilvánvalóan fittyet hányva besurran a pult mögé,
ahol sejtésem szerint biztos ételt talál.
Brenda elkészíti a szendvicset, és odahozza nekem. Nem olyan
jó, mint a Fredé, de azért elég jó, forró, és csak annyira pirította
meg, hogy karamellizálja az édes bucit.
– Fred ma nincs bent, Brenda? – érdeklődöm. Mindig
visszaviszem a piszkos edényt. Úgy érzem, ez felhatalmaz rá, hogy
ilyen személyes kérdést tegyek fel.
Brenda megfontolt tekintetet vet rám.
– Itt lesz valahol – közli. – Hogy haladjon a dolgokkal.
 Most jövök csak rá, először járok úgy az Állomás büfében, hogy
Fred nem áll a pult mögött. A haladjon a dolgokkal nem elég ok
egy ilyen hanyagságra. Sam is szórakozottnak tűnik, egyáltalán
nem olyan vidám, mint szokott lenni; a pult mögött téblábol,
felületesen törölget egy poharat, és időnként ki-kinéz az ablakon,
ahol a síneken továbbra sem haladnak a vonatok.
– Mi folyik itt? – kérdem tőle.
Sam vicces képet vág.
– Nem tom.
Lehalkítom a hangomat.
– Ne etessen már. – A büfé csaknem üres. A költő a
jegyzetfüzetével hallótávolságon kívül ül, és egyébként is elmerül a
saját világában, ebédidőig nem is eszmél fel. – Valami baj van.
Fred nincs itt. Maguk ketten meg lógatják az orrukat. Szóval mi a
hézag?
Sam a fejét csóválja.
– A főirodából az öltönyösök. Levelet kaptunk. Bezárnak
minket.
– Az önkormányzat folyton ezzel riogat – mondom. –
Aláírásgyűjtésbe kezdünk. – Tény, hogy mindig azzal
fenyegetőznek, bezárják az ötös peronon a büfét, de senki sem
hiszi, hogy ez megtörténik. A büfé elválaszthatatlanul az
állomáshoz tartozik. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne legyen
itt.
– Nem az önkormányzat – árulja el Brenda. – A mi főirodánk.
Hazahívnak minket. Aszongyák, leépítés.
– A maguk főirodája? – Eddig azt hittem, az Állomás büfé
független intézmény. Nem látszik egy hálózat tagjának, akkor hát
kik az öltönyösök a főirodából?
Brenda megvonja kicsit a vállát.
– Szerintem már úgysem számít. Maga mindig rendes vendég
volt. – Neheztelő pillantást vet a költőre, akinek a haja a szemébe
lóg, s aki az egész délelőttöt itt tölti egy bögre langyos teát
kortyolgatva, aztán köszönés nélkül elinal, még a bögrét sem viszi
vissza. – Ha nagyon kíváncsi – folytatja Brenda –, akkor
elárulhatom, hogy itt nem egy szigorúan előírásszerű boltot
viszünk.
– Nem egészen értem, ez mit jelent – mondom.
– Azt – magyarázza türelmesen –, hogy minden jónak vége
szakad egyszer. Gyakorlatilag időtlen idők óta itt vagyunk az ötös
peronon, meghúzzuk magunkat, a lehetőségek szerint
elboldogulunk, és nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Tényleg
szerettünk itt dolgozni. De most a válság miatt meg minden,
visszahívnak minket a főirodába. Nincs meg a háttér, hogy a
jövőben ilyen személyes projekteken dolgozzunk. Csatlakoznunk
kell a csapathoz, és sajnos ez azt jelenti, hogy be kell zárnunk.
Legkésőbb a hét végéig…
– A hét végéig?! – kiáltok fel. – De mi lesz a kéziratommal?
Próbálom elmagyarázni szorult helyzetemet. Hogy valamilyen
nevetséges oknál fogva az elmúlt tizennyolc hónapban ez volt az
egyetlen hely, az ötös peronon álló büfé, ahol inspirációt kaptam, a
zsíros szalonnás szendvicsek és a hatalmas bögre olcsó, erős tea
volt az egyedüli, létfontosságú utánpótlásom. Ha ez az intézmény
most bezár, hogy az ördögbe fejezem be a könyvemet?
Brenda Samre néz, és felsóhajt.
– Hát igen – mondja. – Ez bizony nagy kár.
Próbálom elmagyarázni a hétköznapi pszichológia
szakkifejezéseivel az érzékcsalódásomat. Az írók babonás népség,
és állandó nyomás alatt élnek, egyéni szertartásokhoz
ragaszkodnak, amik mások számára alig érthetők. Van, aki csak
egy bizonyos tollal tud írni, vagy csak bizonyos napszakban és
helyen…
Sam elvigyorodik.
– Ne strapálja magát a magyarázkodással. Pontosan tudom,
hogy érti.
– Tényleg? Fogalmam sem volt. Mit ír?
– Én nem írok. Inkább színházi ember vagyok.
Próbálom Samet a színpadon elképzelni, de nem megy.
– Az inkább Frednek való dolog – néz Brendára. – Az írás, a
költészet, a színdarabok meg hasonlók.
– Kitűnő – válaszolom Samnek. – Jó, ha az embernek van
hobbija. És maga, Brenda?
 – Én táncosnő voltam.
– Á! – igyekszem merev udvariassággal mosolyogni. Könnyebb a
kövér, éppen csak olvasni-írni tudó Fredet íróként vagy Samet
színészként elképzelnem, mint Buci Brendát táncosnőként.
– Nem szabad hinni a látszatnak – jegyzi meg Brenda, mintha
olvasna a gondolataimban. – Az ihlet minden méretben és
formában felbukkan, amint meggyőződésem szerint ön is tudja.
Azzal visszamegy a pulthoz, ahol a torták átrendezésének örve
alatt ismét hallgatásba merül.
Lassan iszom meg a teámat. A szembe csüngő hajú költő már
elment. Brenda összeszedi az edényeket, rendbe teszi a pultot,
végül az oldalajtóhoz megy, és a NYITVA táblát a ZÁRVA oldalára
fordítja.
– Már akár be is zárhatunk – jegyzi meg. – Már nem jön senki.
– Akkor hát tényleg elmennek?
Brenda bólint.
– Sajnálom, kedves. Nincs mit tenni. – Aztán mintha hirtelen
ötlete támadna, így folytatja: – Felteszem, maga is vezethetné. Ha
mi elboldogultunk vele, magának sem lehet olyan nehéz, nem?
Nem kell mást tennie, mint szalonnát sütni és teát főzni…
Valahogy sikerül elfojtanom a mosolyomat.
– Valójában én nem is…
– És persze megtarthatná a macskát – teszi hozzá Sam felderülő
ábrázattal.
Felsóhajtok.
– Bármennyire szeretem is a macskákat, szerintem ez nem oldja
meg a problémámat.
– Nem biztos. Sosem tudhatja – buzdít Sam.
Ezért aztán tíz perc múlva olyan okoktól vezérelve, amiket
sejtésem szerint lehetetlen lesz elmagyarázni a feleségemnek,
korán érek haza. Nem írtam egy sort sem, de a hónom alatt ott a
cirmos. Amint megérkezünk, azonnal leugrik a földre, és
egyenesen a hűtőhöz megy.
Jennifer nincs otthon. Egy tálkába tejet öntök a macskának, és a
dolgozószobámba megyek, ahol érzésem szerint most meddő
csendben ülök majd a következő három órában.
 De nem, írni kezdek. A múzsa, bárki légyen is, munkába állt.
Négy órára hatezer szót írtam, és a cselekményrejtvényem utolsó
darabját is a helyére illesztettem. Se szalonnás buci, se tea, se
pirítós, mégis egyre csak árad. Az ihlet, amikor bevágódik, olyan
sebességgel rohan, mint az expresszvonat.
A macska dorombolva ül a székem alatt. Majdnem elfelejtettem,
hogy egyáltalán ott van. Ötkor, amikor az ujjaim már fájnak a
gépeléstől, csak akkor hagyja el a helyét, és kezdi követelni a
vacsorát.
Egy szelet sonkát adok neki. Elismerően dorombol. Most látom
csak, hogy nyakörv van rajta, nevét egy rézlapba gravírozták. Ez áll
rajta: KALLIOPÉ. Elég furcsa név egy macskának; nem ezt vártam
olyan egyszerű emberektől, mint amilyen Brenda és Fred. A név
ismerősen cseng. Megkeresem az interneten.
Amint gondoltam is, klasszikus név, az egyik múzsa neve. A
bejegyzés felsorolja mind a kilencet, a nevüket, a jelképüket és a
jellegzetes tulajdonságaikat. Hárman rögtön felkeltik a
figyelmemet, hiszen mindennap láttam őket az ötös peron Állomás
büféje felett: Melpomené tragikus, Thália komikus álarcát és
Terpszikhoré, a tánc múzsájának jelképét, a lantot.
Ismét visszagondolok az ötös peron hármasára. Kövér Fred a
tragikumra való hajlamával, Sam a maga vidám, komikus arcával,
Brenda, aki azt állította, hogy egykor táncolt. A gondolat
hitetlenkedéssel tölt el. Hát persze hogy groteszk párhuzam! A
múzsa csak egy őstípus, egy metafora, ami az emberiség örök
törekvését szimbolizálja. Ostobaság azt hinni, hogy valóságos,
hogy képes emberekben testet ölteni, és beleavatkozni az emberi
ügyekbe. Vagy nem? Jennifer ilyesmikről szokott olvasni azokban
a novelláskötetekben, amiket egy olyan komolytalan írónő ír, aki
véletlenül az ilyen történeteket szereti. De nekem több eszem van.
Nem alacsonyodom le képzeletszülte cselekményhipotézisekhez.
Tanulmányozom az emberi természetet, az ihlet belőlem ered,
vérrel, verítékkel és kemény munkával alkotok. Ez az a tisztaság,
ami másoktól megkülönböztet. Teljes mértékben öntudatos
vagyok.
Ami a macskát illeti, akit komolytalanul a költészet múzsájáról
neveztek el, talán senkinek sem okozok gondot, ha néhány hétig
magamnál tartom. Nem mintha valaha is elhinném, hogy nem
csak egy macska, de tudják, a művészek furcsa szerzetek,
kreatívak, babonásak. Van, aki gyertyát gyújt. Mások az őseikhez
imádkoznak. Megint mások tartanak valamit az íróasztalukon,
hogy szerencsét és ihletet adjon.
Ami pedig az ötös peronon levő büfét illeti, nos, egyelőre a
megszokott módon üzemel, bár most önkéntesek vezetik, jobbára
állástalan színészek, reménybeli költők és más hasonlók, akiknek
ideje, mint a pelyva. Még most is szeretek ott dolgozni, úgy érzem,
valahogy földhöz köt, szorosabbá teszi kapcsolatomat az
olvasóközönségemmel. Magammal szoktam vinni a macskát,
nyugtalan egyedül, odahaza.
A büfé továbbra is prosperál, a vendégek – költők, drámaírók,
még az olyan írók is, mint én, akik méltányolják az egyszerű
környezetben végzett alkotótevékenység iróniáját – a vajas pirítós,
a tea és a zsíros, szalonnás szendvics mellett fenntartják a
kapcsolatot a múzsájukkal.
 A Játék

Egyszer késő este jutott eszembe ez a történet, ami a mesék

kísértetjárta raktárából, az internetről származik. Remélem, csak
mese. De valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy igaz.

Nincs kibaszott X. szint. Tudom, mert már játszottam. Feljutottam

egészen az 1000. szintig, és esküszöm, hogy semmi sincs odafent,
csak a Játék. Se titkos üzenet, se különleges letöltés, se meztelen
csajok vagy ilyesmi, semmi, csak egy újabb képernyőnyi szám,
forma és összezagyvált állatság, ami úgy fest, mint egy régi
játéktermi játékgép, az Űrgolyhók vagy a Kitörés, amiket a
divatbolondok a lakássá alakított tetőterükbe vásárolnak, és
nyolcvanas évekbeli retrónak neveznek.
Persze nem a Játékról beszélünk. Arra bármelyik lúzer vagy
lógós képes. Ja, és persze Charlie. Róla mindjárt többet is mondok.
A lúzerek pofáznak a Játékról, de kibaszottul francot se tudnak
semmiről. A lógósok próbálnak úgy tenni, mintha odajutottak
volna, de valahogy mindig kilóg a lóláb. OC – a legjobb haverom –
azt mondja, ő 10 000-nél is tovább jutott, de OC-nek csak jár a
pofája. Ennyi időt senki sem lóg a neten.
Mégis OC volt az, aki először rávett, hogy a Játékot játsszam. A
kényszeres, ahogy hívni szoktuk, mert kibaszottul képtelen
megülni a fenekén. Ha nem a lába ugrál le-fel, akkor a térde vagy
az ujjai. Kop-kop-kop, mint mókus a kerékben. De ettől még jó
játékos, és gyorsabb, mint bárki, akit eddig láttam. Ő szólt nekem,
még akkor, amikor az egész elkezdődött, hogy van ez a Játék a
neten, amit mindenki játszik.
Eleinte nem tűnik nagy számnak, mondja, de komolyan rá
lehet kattanni. Tökön ragadja az embert.
Tökön ragadja. Na persze, magától értetődik. Szeme alatt barna
árnyék, mintha egy éve nem aludt volna. Napok óta nem láttam a
suliban. Ha ez nem megszállottság, mi az? Lehet, hogy végül is
nem csak a pofája járt.
Komolyan kell nyomnod, mondja, különben szart sem ér. Ha
nem gondolod komolyan, el se kezdd.
Mondtam, komolyan gondolom.
Oké, haver. Csak mondom. Mert a Játéknak nincs website-ja,
csak egy spéci URL-je. Tudnod kell, hol találod.
Na ne baszakodj már, mondom. Akarod, hogy játsszam vagy
sem?
Persze hogy akarom, mondja. Éppen azt mutatom, nem?
Szóval kezdd az első szintnél, haver, és ha túljutsz, és nem adtad
fel, akkor megkapod a második szinthez szóló kódokat. Aztán a
harmadikhoz meg a negyedikhez és így tovább…
És mi van, ha nem jutok túl? – kérdeztem.
Majd rájössz. És rám vigyorog, mint aki sztaniolt rág, szemét
félig lecsukja, de azért látom benne a képernyőről tükröződő,
táncoló kis fényeket. De csak egyszer mutatom meg a kódokat. És
azok is csak huszonnégy órán át érvényesek. Utána a link lejár.
És nincs értelme elölről kezdeni, mert a játék úgysem hagyja.
Meg kell mutatnod, hogy elkötelezett vagy, ha oda akarsz jutni.
Szóval pontosabban… hova is?
Nahát, éppen az benne az érdekes, mondja. Ezt senki sem tudja
igazán. Senki sem tudja, hány szint van, vagy nem tart-e örökké
az egész. Senki sem tudja, ki írta a szoftvert. Egyesek szerint vicc
az egész. Ezek mind lúzerek vagy lógósok. De az igazi Játékosok
még ott vannak. Várják a nagyot.
A nagyot, ismétlem.
Az X. szintet. Hangja suttogóra halkul. Tudni fogod, amikor
odajutsz. Csak azt nem, hogy mikor. Egyesek számára ez
mondjuk a 101. szint, másoknak meg az ezredik. Hallottam, hogy
egy srác a 12. szinten érte el, újonc volt, és bumm!, hirtelen ott
volt az X. szint. Ennyi volt az egész. Szerencsés rohadék. Hát
ilyen ez. Sosem lehet tudni. De hát ilyen a Játék. Ezért játsszuk.
Nekem elég rendszertelennek tűnt. De arra gondoltam, miért
ne? Hisz csak egy játék!
Szóval, mi van az X. szinten, haver?
Vállat vont. Mondtam már. Még nem jutottam oda. De elfogom
érni. Tudom. Érzem. Közel vagyok. Elvigyorodik, a szeme
felcsillan, ragyogó kis szikrák táncolnak és villódznak benne, mint
amikor az ember papírt éget. Van, aki azt beszéli, egy különleges
site-ra viszi az embert. Valami játékosoknak való középpontba.
Vagy egy olyan helyre, ahonnan ingyen pornót tölthetsz le. Vagy
egy szuperbiztonsági site-ra, amihez a katonaságnak van köze.
Volt egy srác, egy lúzer, aki megesküdött mindenre, ami szent,
hogy egy másik dimenzióba vezető kaput talált vagy valami
ilyesmi, de ez mind baromságnak bizonyult, és különben is egy
hét múlva meghalt, és a szülei a Játékot próbálták okolni, de
mindenki tisztában volt vele, hogy nem az volt a hibás, hanem a
srác mindenféle őrültségekkel foglalkozott…
Most megmutatod végre, vagy mi? – kérdem.
Rám néz azzal a hátborzongató tekintettel, és kop-kop-kopog a
padlón, ahogy akkor szokott, amikor tisztára fel van pörögve.
Aztán nehogy cserbenhagyj, haver. Ha feladod…
Nem adom fel.
Oké. Ülj le. Csak tedd, amit mondok.
Belép. Beírja ezt a kódot. Én beírom az adataimat, az e-mail-
címemet meg a többi szarságot. Aztán hirtelen kivilágosodik a
képernyő. Nincsenek se szabályok, se honlap, se figyelmeztetés.
Benne vagyok a Játékban. Az első szinten.
Hát először nem valami nagy szám. Se villogó grafika, se
művészi kép, csak számok fekete háttéren, mint valami nyolcvanas
évekbeli szarság.
Tudom, de jobb lesz. Higgy nekem, mondja.
Akkor most mit kell csinálni, haver?
Csak érezd. Mozdulj rá. Vedd át az irányítást.
Így kezdtem játszani a Játékot. Három órával később úgy
éreztem, mintha egy perce kezdtem volna. OC már rég elment, de
eleinte észre sem vettem. Otthon voltam a saját gépem előtt, a
család lent volt, szülős dolgokat csináltak. A fekete képernyőn levő
számok véletlenszerűen zuhogtak, csak éppen egyáltalán nem volt
véletlenszerű, amit egy-két óra után világosan látni is lehetett. A
számok bizonyos módon való csoportosításával valami más képét
lehetett megalkotni, ami a számok mögött volt, mintha egy régi
tévét állítana be az ember. És bár nem volt hozzá hang vagy
ilyesmi, betettem a fülhallgatómat, hogy jobban tudjak
koncentrálni, és időnként suttogást vagy zörgést hallottam.
Elég eredetinek tűnt. Érdekesnek, bár nem igazán kapiskáltam,
mit kell csinálni. Aztán hirtelen vége lett, még meg is fordult a
fejemben, hogy kiment az áram, és káromkodni kezdtem, aztán
megnyomtam a frissítést, de semmi sem történt. Ellenőriztem a
számítógépemet. Minden okés volt. Ellenőriztem az internet
elérhetőségemet. Az is rendben. Aztán belekukkantottam a
fájltörténetbe, de a könyvtárat törölték, és nyoma sem volt a
kibaszott Játéknak.
Üzenetet küldtem OC-nek. Nem volt online. Próbáltam
telefonon hívni. Semmi. Akkor meg honnan az ördögből tudjam,
hogy túljutottam-e az első szinten? Az órámra néztem. Fél egy. A
fél estét a Játékkal töltöttem, a házimhoz hozzá se szagoltam, és
mit tudtam felmutatni? Eszembe jutott, hogy OC talán megpróbált
összezagyválni, de ez valahogy nem vallott rá. Szóval akkor most
nyertem vagy veszítettem? Benne vagyok még a Játékban vagy
sem?
Aztán a beérkezett üzenetek csipogni kezdett. E-mailje érkezett!
A küldő egy admin@ez-vagy-az volt, egy webes cím, ami vagy fél
mérföld hosszú volt, és egy rakás számból meg kettős keresztes
címkéből állt.
Kinyitottam. Ez állt benne:
ELSŐ SZINT. NYERTÉL. 200 PONT. JÁTSZOL VAGY
FELADOD?
Mindegyik lehetőséghez egy link kapcsolódott, amit nem villogó
kékkel húztak alá.
Erre lenyomtam a JÁTSZOL-t, és vártam.
 Tíz másodperccel később már meg is érkezett egy újabb link.
Egy URL. Szerettem volna látni, mi lesz ezek után, ezért
rákattintottam a linkre. Visszakerültem a Játékba. Se honlap, se
második szint, csak azok a számok, amik úgy úszkáltak, mint halak
a koromfekete háttérben. Ugyanaz volt, mint az első szint, csak ez
valahogy tisztábbnak látszott, HD-nek, sűrűbbnek, kevésbé
hangyásnak.
Semmi értelme, tudom jól. De ilyennek láttam, s bár hullafáradt
voltam, és másnap suli volt, hajnali ötkor, amikor a fény már
beszűrődött a függönyök résein, és átjátszottam majdnem az egész
éjszakát úgy, hogy észre sem vettem, a fejem pedig úgy hasogatott,
mint állat, csak arra tudtam gondolni, amikor a képernyőre
bámultam, ami ismét kiürült: Akkor most túljutottam? Bent
vagyok még a Játékban?
Öt perc múlva az admintól kapott válasz közölte, hogy igen,
túljutottam a hármas szintre, és 550 pontom van. Akarok tovább
játszani, vagy feladom?
Hááát…
Ma semmi értelme suliba menni, bizonygattam magamnak,
miközben rákattintottam a linkre. Ésszerűbb beteget jelenteni,
gondoltam; pihenek, megcsinálom a házit, lezuhanyozom,
bekapok egy falatot, és már vége is a napnak, mielőtt elkezdődött
volna. Ettől a döntéstől aztán rögtön jobban éreztem magam. A
család biztosan hisz nekem, ha azt mondom, nem vagyok jól.
Akkoriban ritkán blicceltem. Így aztán továbbléptem a harmadik
szintre, és délre kinyiffanva és holtfáradtan, de 680 ponttal
gazdagabban be is fejeztem, és készen álltam, hogy továbblépjek a
negyedik szintre…
Hát így kezdődött. A Játék. A kibaszottul mesés, értelmetlen,
függőséget okozó, lélekromboló, életerőt kiszívó, gyönyörűséges
Játék. És már nem olyan intenzíven, mint első alkalommal.
Megtanultam, hogyan osszam be az erőmet. Hogyan legyek
napközben rendes, jó fiú, és hogyan lépjek be este a Játékba.
Máskülönben a családom rájött volna, hogy már nem vagyok
teljesen önmagam. Az iskolában és otthon is a Játékban éltem. A
Játékot ettem, ittam, álmodtam. Amikor nem játszottam, website-
okra, chatszobákba, üzenőfalakra és beszélgetőcsoportokba
jártam, hogy minél többet megtudjak arról, ki tervezte és írta a
Játékot, ki játszik még és ki hagyta abba, és elsősorban mindent
tudjak az X. szintről, ami egyesek szerint talált pénz, mások szerint
egy rakás szar.
Akkoriban hívő voltam. A Játék újjászületett játékosa. OC-hez
hasonlóan, akivel még összefutottam időnként, és akivel online
beszélgettünk (ha éppen nem játszott), a pontokban és az X.
szintben hittem, meg abban, hogy valami többet teszünk, mint egy
csomó pixel kedvéért kiégetjük a retinánkat.
A 16. szinten, 15 000 pont birtokában kezdtem még csak bele.
Mi több, akkor kezdtem azt hinni, hogy tudom, hova tartok, hogy
valahol a számok és formák katyvaszában kezd alakulni a válasz.
Azt hiszem, valamennyien ezt hisszük, legalábbis addig, amíg el
nem jön az igazság pillanata, hogy úgy mondjam, és belénk csap a
villám.
Nálam ez a múlt hónapban volt, amikor Charlie meghalt. Azt
mondták, valami agyi történés; kétségkívül nem ismerték fel nála
időben az epilepsziát. Ő is az osztálytársam volt. Osztálytársam,
nem barátom. Az igazság az, hogy mindig is utáltam, és nem azért,
mert nagyobb volt nálam, mert jó volt a sportokban, vagy mert
tökéletes fogsora volt, és még azért sem, mert mindig basztatott,
amikor még mindketten rövidnadrágosak voltunk.
Nem, nem, egyedül azért gyűlöltem, mert Charlie azt állította,
hogy elérte az X. szintet, és mindenki hitt neki. Kivéve persze OC-t
meg engem. Tudtuk, hogy Charlie-nak csak nagy a pofája. Először
is nem látszott virtigli játékosnak. Ahhoz túl tiszta volt a bőre, a
haja, a házi feladatai túl jók, és olyan friss, szabadlevegős ragyogás
áradt róla, ami a szexszel, friss gyümölccsel és sporttal jár, meg
azzal, hogy valaki sokat van a jó levegőn.
A csajok szerették Charlie-t, és ő is a csajokat. Ezért is játszott.
Hogy csajokat csípjen fel a suliban. Én nem így képzelem el a
komoly dolgokat. Ezért is pöccentünk be annyira OC-vel, amikor a
fülünkbe jutott a suliban keringő szóbeszéd, hogy Charlie eljutott
az X. szintre, és most árulja a Játékot.
Úgy bizony, árulja. Az ilyen Charlie-félék nem adnak csak úgy
oda valamit, hanem tudják, hogyan mutassák be magukat a
legjobb fényben. És Charlie a múlt héten egy csomó reménybeli
epigonnak árulta a Játékot; úgy pofázott a titkokról, mintha
kétfilléresek lennének, és tök lenézte az olyanokat, amilyenek mi
vagyunk OC-vel, akik befogják a pofájukat, betartják a szabályokat,
és soha senkinek egy szót sem rizsáznak.
Jesszusom, hallani kellett volna Charlie-t. Charlie evangéliuma.
Mindent elmondott, bár többé-kevésbé pontatlanul: azt, hogy
hogyan lehet a számos képernyő mögé látva feljutni egyik szintről
a másikra, hogyan lehet pontokat nyerni, és hogyan lehet – na, ez
új volt nekem – erre-arra elkölteni a pontjainkat…
Elkölteni? – kérdezte OC. De hogyan?
Érezned kell, magyarázta Charlie. A valóság mögé kell nézned.
Meg kell értened, hogy ez az egész, körözött a kezével
bizonytalanul a levegőben, valójában semmi más, csak számok és
pixelek, amiket azért halmoztak fel, hogy úgy nézzen ki, mintha
lenne ott valami. Tulajdonképpen nincs más odakint, csak az űr.
Se te, se én, csak az űr, haver. Mint a kvantumfizika vagy ilyesmi.
Ettől a ponttól Charlie rizsáját kicsit nehezebb lett követni. OC
megpróbálta rávenni, hogy magyarázza meg, de Charlie hirtelen
begombolkozott, hallgatag lett, és csak annyit mondott:
Óvatosnak kell lennem, mert ha túl sokat fecsegek, mindenféle
szarság történhet.
Miféle? – kérdeztem kíváncsian.
Elvigyorodott. A foga vakítóan fehér volt. Ha elárulom, mondta,
akkor te is benne lennél a szarban. Mellesleg csak a lógósok meg
a lúzerek pofáznak. És vigyázz, mit kívánsz.
Nem sokkal később már OC-vel szálltunk el aznap éjjel a
szobámban a csokis sütitől, miközben chatszobákból üzenőfalakra
ugrottunk, és próbáltuk kiötölni, hogyan vághatunk vissza Charlie-
nak, gondolom, főként azért, mert olyan önelégült faszfej volt, de
elsősorban azért, mert rossz hírét keltette a Játéknak. Aztán már
megint a Játék következett – soha nem tudtunk sokáig szabadulni
tőle –, s a 29. szinten totál kipurcantam, és 4000 pontot
szereztem, ám amikor ezúttal csipogni kezdett a beérkező, és
megjelent az üzenet, hogy túljutottam, váratlan választási
lehetőség bukkant fel:
29. SZINT. NYERTÉL, írta. 100 000 PONT. GYŰJTESZ VAGY
KÖLTESZ?
Egy-két pillanatig tétováztam, ujjam bizonytalanul a billentyűk
fölött lebegett. A GYŰJTESZ VAGY KÖLTESZ? kérdés villogni
kezdett.
OC-re pillantottam, aki fáradtan végigdőlt a kanapén egy félig
elrágott sütivel a kezében.
– Kaptál már ilyet, haver?
– Milyet?
– Lehetőséget, hogy elköltsd a pontjaidat.
OC erre rögtön felült. Totál ki volt purcanva, de ha a Játékkal
kapcsolatban valami új merült fel, azonnal felvillanyozódott.
– Mutasd – mondta, és összevont szemöldökkel meredt a
képernyőre.
– Ezek szerint a jó öreg Charlie-nak mégis igaza volt. Mit
gondolsz?
Az üzenet most már sürgetően villogott.
– Nyomd meg, haver – mondta végül. – Üsd le a KÜLDÉS-t, és
meglátjuk, történik-e valami.
– Mi a franc? Történik?
– Csak nyomd le – sürgetett.
Így is tettem. Lenyomtam a billentyűt. Egy-két másodpercre
üres lett a képernyő, aztán megjelent az üzenet: JÁTSZOL VAGY
FELADOD?
Nyilván a JÁTSZOL-t ütöttem be. Aztán… azt hiszem,
kinyúltam. OC füve szokatlanul erős lehetett, és előző éjszaka nem
sokat aludtam. Amikor magamhoz tértem a bűzös, sutyorgós
kábulatból, láttam, hogy a pontjaim lenullázódtak, OC lelépett, és
mindjárt hajnalodik. S ami még furább volt: egyetlen éjszaka alatt
– ami nemcsak jó, de kibaszottul lehetetlen volt – 35 szinttel
feljebb jutottam a Játékban; biztos valami guzmi van a
programban, gondoltam, mert senki sem ennyire jó, senki…
Ettől még jól vagyok, gondoltam. Talán jobban, mint
megérdemeltem. Ezért aztán lezuhanyoztam, felöltöztem,
bepakoltam egy giga reggelit, és laza hangulatban, tök éberen
mentem be a suliba. Alig vártam, hogy megbeszéljem az éjszakai
Játékot valakivel, aki igazán megért.
De OC nem volt bent. Nem igazán lepődtem meg rajta.
Gondolom, még éjszakáról ki volt ütve; nálam jobban nyomta a
Játékot, és sosem tudta, mikor kell abbahagyni. Azt hiszem, ez
tipikus kényszeres viselkedés, de addigra már olyan rosszra fordult
a helyzet, hogy néha elfelejtett enni, és ez már meg is látszott rajta.
A játékosokra jellemzően görnyedt lett a tartása, és arcbőrére kiült
az a túl kevés napsütés, túl sok tévézés hatása. Szülei mintha észre
sem vették volna, vagy ha igen, nem tudták megállítani. A többi
szülőnél idősebbek voltak – ősz haj, sudoku –, és azt hiszem,
normálisnak gondolták, hogy ezzel tölti az idejét. Mindenesetre
nem volt suliban, ezért elegyedtem szóba Charlie-val.
A sportpálya mellett akadtam rá, ott ette magányosan az
ebédjét. Ami, ha jól belegondolok, elég furcsa volt, mert akkoriban
ebédidőben mindig a diáktársalgóban lehetett megtalálni, ahol
csajokkal meg reménybeli játékosokkal körülvéve udvart tartott, és
egyáltalán bámulatos volt. Ma azonban rosszul festett, mintha
influenza bujkálna benne. A haja is zsírosnak látszott, és arcán
keresztben piros folt terjengett, mintha ekcémája vagy hasonlója
lenne.
Leültem mellé, és kinyitottam az uzsonnadobozomat.
Rozskenyéren sonka és sajt; nem is rossz, gondoltam. Anya
időnként egészséges táplálkozási hóbortokon esik át, és az ember
sosem tudhatja, mit talál: kuszkuszt, mungóbabot vagy tésztát,
egyszer még egy kibaszott falafelt is találtam…
Charlie-nál bagett volt, de nem pusztított belőle sokat.
– Mi az ábra a Játékkal? – kérdeztem. – Még benne vagy?
Charlie vállat vont.
– Persze. – De nem hangzott túl boldognak. Próbáltam kihozni
ebből, nem azért, mert annyira izgatott a lelkiállapota, hanem
mert szerettem volna ráterelni a szót az éjszaka történtekre. Nem
mintha egyáltalán emlékeztem volna rá. Azt hiszem, a fű kicsit
elködösíti a dolgokat, de a sutyorgásra határozottan emlékeztem,
meg arra is, hogy benyúltam a képernyő mögé – vagy legalábbis
akkor úgy éreztem –, mintha semmi másból, mint számokból és
fényből teremtett finom hangszer volna, és a kezem olyan volt,
mint egy vonó vagy ilyesmi, a fény meg mint a húrok és a zene –
ha annak lehet nevezni –, mintha valami távoli és különös,
mondjuk rezonanciára vagy hasonlóra hangolódnék rá…
Tudom, tudom. Kezdek úgy beszélni, mint OC. De akkor
ilyennek éreztem. Kozmikusnak. Fontosnak. Titokzatosnak. És
Charlie is tud valamit, ezt láttam rajta. Rá volt írva az arcára.
Lehet, hogy nem valami jó dolgot. Mégis valami fontosat. Ami
nekem fontos.
– Azt hittem, eljutottál az X. szintre, haver – mondtam. – Hova
mész azután?
Keserűen bámult rám.
– Ne izélj már. Nincs is kibaszott X. szint.
– Akkor az mind csak rizsa volt?
Persze sejtettem, hogy az. A Charlie-hoz hasonló faszik
beleszületnek a szaros jólétbe. Még abban is kételkedtem, hogy
valaha játszotta a Játékot, nem hogy pontokat szerzett volna. De
most megint kételyeim támadtak. Lehet, hogy az arckifejezése
tette, vagy az, hogy káromkodott. A Charlie-hoz hasonlók túl
tiszták ahhoz, hogy ilyesmit kiejtsenek a szájukon. A papája világi
prédikátor, az anyja pszichoterapeuta, ő meg bagettet kap ebédre.
Biztos Gruyère sajttal vagy tudom is én, mivel. És persze ki is tudja
ejteni.
– Tudod, hogy van ez – mondta végül, és lenézett a bagettjére. –
Az emberek kíváncsiskodnak, ennyi az egész. Emily is ott volt,
engem meg elragadott a hév…
Emily. Most már értettem. Mind láttuk Charlie barátnőjét.
Olyan lány, akitől az ember rögtön horogra akad. Maximálisan
elérhetetlen, mégis édes kis pofa, mintha őszintén sejtelme se
lenne, hogyan él a csőcselék.
– És amikor valaki említette az X. szintet… – vonta meg Charlie
a vállát. – Csak úgy kicsúszott a számon. És akkor mi van? Semmi
hézag. Egyébként sincs X. szint.
– Mesélj a pontokról – kértem.
Megint megvonta a vállát.
– Nincs miről beszélni. Csak így tartják nyilván az
eredményeidet.
– Neked hány pontod van?
Lenézett a bagettre, amit nem evett meg.
– Nem emlékszem – válaszolta.
Hát, ez bazi nagy hazugság volt. Amikor az ember a Játékot
játssza, mindig számon tartja, hány pontja van. Mint a Twitteren a
követői: mindig tudja, ha elveszt egyet, és mindig érzi azt a kis
nyilallást, amikor az egyik már nem követ…
– Nem emlékszel?! – kérdeztem.
– Figyelj, hagyj már békén, haver. Nem érzem jól magam.
Ez valószínűleg igaz is, gondoltam. A jó, öreg Charlie nem nézett
ki valami fényesen. Lehet, hogy a lány lapátra tette, gondoltam, és
most már talán nekem is lenne Emilynél esélyem. Tudtam persze,
hogy nem, de az ábrándozás még senkinek sem ártott. Egyébként
is jól éreztem magam; talán az éjszakai Játéktól, talán a
napsütéstől. Már közeledett a nyár, és olyannak éreztem a nap
melegét az arcomon, mintha tíz évet húztam volna le a sötétben.
Több időt kellene a szabadban töltenem, mondtam magamban,
amikor otthagytam Charlie-t a bagettjével. Besavanyodik az
ember, ha csak játszik, nekem pedig az arcbőrömre is gondolnom
kellett.
Ennek ellenére tovább játszottam. Késő esténként pár szintet
haladtam, hogy a link ne szűnjön meg. Nem akartam túllépni a
határidőt, amikor olyan jól megy a Játék. És tényleg nagyon jól
ment: már a 100. szinten tartottam, és visszatornáztam magam
1000 pontig, bár az első alkalom után többé nem kaptam meg a
GYŰJTESZ VAGY KÖLTESZ? választási lehetőséget. A Játék a
maga módján elég szeszélyes – mondhatni, mint az élet –, és így
sikerült valamennyire kordában tartanom. Részben a szüleim
miatt; nekik több sütnivalójuk volt, mint OC szüleinek, és nem
akartam, hogy túlzottan érdeklődni kezdjenek, mit művelek
online. De inkább csak Emily miatt, aki nemcsak lapátra tette
Charlie-t, de szabad préda volt egy hozzám hasonló számára…
Tudom. Túl szép, hogy igaz legyen. Én meg Emily: ez már olyan
jó, hogy az majdnem rossz, mint sajt és savanyúság helyett füstölt
lazacot találni a szendvicsemben. Jobbak lettek a jegyeim.
Kezdtem ápolni a külsőmet. Felhagytam a káromkodással
(majdnem teljesen). Az arcbőröm rögtön megszűnt pattanásos
lenni. Esténként futni kezdtem, és nemsokára már pár mérföldet is
meg tudtam tenni anélkül, hogy izzadtam volna, mint egy ló…
Nem mintha valaha is elfelejtettem volna a Játékot. OC-nek
igaza volt: függőséget okozott. Azzal biztattam magam, hogy a
Játék terápia, segít levezetni a feszültséget az egész napi kemény
munka után. Van, aki zenét hallgat, mások tévéznek. Nekem ott a
Játék. Ilyen egyszerű. És ha néha eltűnődtem is, hol jártam
azokban a sutyorgós órákban, amikor az arcomat a villódzó
képernyőhöz tolva ültem a sötétben, és úgy éreztem, át is tudnék
hatolni rajta… de hova? Egy pixelbölcsőbe? Egy fényállományba?
Soha nem engedtem, hogy torkon ragadjon, hanem betartottam a
szabályokat, Játékban maradtam, és sosem pofáztam róla.
Aztán Charlie meghalt. Teljesen váratlanul. Azt mondták, valami
fel nem ismert betegségben, bár az anyja és az apja a Játékot
okolta. Kiderült, hogy volt valami támogató csoport, ahova azok a
szülők jártak, akiknek a gyereke úgynevezett „káros reakcióban”
szenvedett, köztük, ha hihetünk nekik, olyan változatos
tünetekben, mint antiszociális viselkedés, depresszió, pattanásos
bőr, étvágytalanság, hangulatváltozások, titkolódzás, nárcizmus,
rossz jegyek az iskolában és a többi.
Isten hozott a tinédzserek világában! Csakhogy Charlie anyja
váltig állította, hogy Charlie sosem volt ilyen. És Charlie anyja
befolyással bírt, plusz Charlie apja világi prédikátor volt, így a sajtó
neszét vette, aztán megjelent valami a helyi lapban, és említettek
valamit a helyi tévé híradójában, aztán megszimatolta az országos
média, és mielőtt bárki tudta volna, mi folyik, egy középkorú,
túlbuzgó szuka írt egy cikket a Daily Mailbe, és a népszerű diák
tragikus haláláért a Játékot hibáztatta (fura, hogy a halott tinik
mindig népszerű diákok, hacsak nem rendeznek a columbine-ihoz
hasonló vérfürdőt, ez esetben beilleszkedni nem tudó és magányos
farkasok, akikről mindenki előre tudta, hogy rossz véget érnek).
Erre varrj gombot. Mindenesetre a netet egyik napról a másikra
elárasztották a kommentek meg a lelkiismeret-furdalás. A Játékot
kipellengérezték a Twitteren, mindenki hozzászólt, még azok is,
akik sosem játszottak. OC szülei végre kapiskálni kezdték, hogy a
drágalátos fiuk a Játékot játssza, és elvették a számítógépét, ezért
minden áldott este nálam volt, és ott rinyált, hogy engedjem néha
a gépemhez – „csak fél órát, haver!” –, és nagy általánosságban
totál kiakasztott.
Nem arról volt szó, hogy ne akartam volna találkozni vele vagy
ilyesmi, de a Játék meg Emily mellett a nap huszonnégy órája sem
volt elég, és egyébként is a rángatódzásával meg a kimeredő
szemével a jó, öreg OC kezdett kolonc lenni a nyakamon, és lássuk
be, mosakodni sem szeretett…
Lényeg a lényeg, hogy végül találhatott magának valami más
helyet, ahol játszhat. Lehet, hogy a játékteremben vagy a
könyvtárban, mert pár napig nem láttam a suliban, és azt hiszem,
el is felejtettem felhívni. A szülei egyszer felhívtak, és
megkérdezték, hogy nálam van-e. Azt válaszoltam, hogy nincs, de
aztán többet nem is törtem rajta a fejemet. Gondoltam, majd
előkerül. Egyébként is volt más gondom.
Aztán ismét megtörtént. A gép feldobta a GYŰJTESZ VAGY
KÖLTESZ választási lehetőséget. Csakhogy ezúttal volt egy
harmadik lehetőség, a KOCKÁZTATSZ is.
Szerencseszériám volt, 300 000 pontom volt már, és a 999.
szinten jártam, de még mindig semmi nyoma sem volt az X.
szintnek. Ahogy ott ültem a képernyő előtt, és figyeltem a lehulló
számokat, arra gondoltam: mi van, ha csak ennyi az egész? Hogy
minden este játszom, és olyasmi után nyújtózkodom, ami sosem
jön el? Mi van, ha az egésznek éppen ez a célja?
GYŰJTESZ, KÖLTESZ VAGY KOCKÁZTATSZ? – kérdezte a
képernyő, és arra gondoltam: mi a fene? És rákattintottam a
KOCKÁZTATSZ-ra.
Egy pillanatra kiürült a képernyő. Aztán ismét villódzni kezdett,
és kiírta, hogy 500 000 pontom van. Vártam, hogy jelezze, melyik
szintre értem el. A Játék lassan reagált.
Végül visszajött az elsődleges képernyő, a JÁTSZOL VAGY
FELADOD? gombokkal, pontosan úgy, mint előbb. Csakhogy
ezúttal nemcsak ezt mutatta, hanem annyit mondott: DUPLA
VAGY SEMMI?
 Ezen kicsit törtem a fejemet. Mit akar ez jelenteni? Aztán a
képernyő villódzni kezdett, majdnem úgy, mintha türelmetlenné
válna, és feljött az üzenet:
TÍZ MÁSODPERC
KILENC MÁSODPERC
És most a képernyő mögött számokat láttam, ahogy le-fel
mozognak, rajban úsznak, mint az apró halak, amiket morfikus
rezonancia köt össze, majd időnként feloszlottak vagy kirobbantak,
mint az összezúzott szélvédőből a törött üveg…
Folytatódott a visszaszámlálás.
NYOLC MÁSODPERC
HÉT MÁSODPERC
HAT MÁSODPERC
ÖT MÁSODPERC
DUPLA VAGY SEMMI?
Arra gondoltam, hogy a pontjaimat már nem lehet
megszámlálni. A kibaszott zónában voltam. Fejemet megtöltötték
a számok, testem már nem volt más, csak pixelek meg fény, s úgy
éreztem, egy másodperc múlva bele tudok nyúlni a képernyőbe, és
megérinthetem a Mindenható Atyaúristen arcát…
Ezért sietősen begépeltem: DUPLA.
A képernyő megint üres lett. Húsz másodperccel később a
beérkezett üzenetek csipogott, és kaptam egy e-mailt az admin@-
tól. Csak ennyi állt benne: VÉGE A JÁTÉKNAK.
Semmi „próbáld újra”. Semmi második esély. Semmi X-ik. szint.
Egyetlen pont sem.
Vége a játéknak. Kiestem.
A képernyőre meredtem.
– A kibaszott, rohadt életbe… – Emlékszem, hogy angol
irodalomból olvastam arról a költőről, aki LSD-t vagy tudom is én,
mit szedett be, és elkezdte írni azt a bámulatos verset, de valami
pasi váratlanul beesett hozzá, és sehogy sem akart elmenni, és
amikor végre elette a fene, nem maradt semmi. Se vers, se lélek.
Hát így éreztem magam én is, amikor kiestem a Játékból.
Mintha futólag megpillantottam volna istent, de valaki elhalászta
volna előlem. Felhívtam OC-t. Nem vette fel. Gondoltam, feltette a
fülhallgatót, ezért SMS-eztem neki.
Mi a f sz? Elvesztettem a Játékot!
Majdnem azonnal érkezett a válasza. Tudom, haver. Sajnálom.
Hogyhogy? – kérdeztem.
Én most ott vagyok. Éreztem. 10 000. szint, és még nincs vége.
10 000. szint? Baromság. Senki sem tölt ennyi időt online.
Mégis azt hiszem, ez megoldotta a rejtélyt, hogy OC honnan szerzi
az élvezetet. A szülei biztos beadták a derekukat, és visszakapta a
gépét.
Tutira átversz, mondtam.
Nem én. Bámulatos. Nem láttam még ehhez fog6ót.
Nem vagyok biztos benne, mi pöccentett be legjobban: hogy
elvesztettem a Játékot, vagy hogy OC még játszhat. Még az is
megfordult a fejemben, hogy talán csak húz, de OC nem ilyen
agyafúrt. Nem volt ilyen agyafúrt. Vagy nem az. Mindegy.
Meg kellett kérdeznem. Milyen?
Bámulatos. Tyűha! Bámulatos.
OC sosem volt képes magát árnyaltan kifejezni, és a Játék
hevében, plusz ha hozzávesszük, amit beszedett, gondoltam, ennél
többet nem préselek ki belőle.
Átugorhatok hozzád? – kérdeztem.
Sejtettem, hogy megszakad majd a szívem, de a saját
szememmel kellett látnom. Persze a kettő nem egy és ugyanaz,
mégis…
Ne hozzám, válaszolta.
Már éppen meg akartam kérdezni, hol van, amikor újabb üzenet
érkezett csipogva a beérkezettek közé. Egy pillanatig a szavak
homályosan úszkáltak a képernyőn, mintha az óceán fenekét
látnám.
Azt hiszem, ez az, haver. Végre. Az X. szint.
Baromság! De tudtam, hogy nem hazudik. OC sosem hazudott
nekem, még kiskorunkban sem. Most már nincs időm elérni,
gondoltam. Csak annyit tehetek, hogy maradok a fenekemen, és
ráveszem, hogy beszéljen hozzám.
Jaj, haver, ez bámulatos, mondta, 1szerűen leírhatatlan.
Na, kösz, OC. A szavak embere. Beszélj hozzám, sürgettem.
 A válasza előtti szünet egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán ezt írta:
Nem lehet. Nem vagy benne a Játékban.
Micsoda? Ezt nem mondod komolyan! Hirtelen olyan dühös
lettem, hogy majdnem a falhoz csaptam a telefont. Nem ment a
fejembe, hogy lapátra tesz azok után, amiken együtt
keresztülmentünk, és azok után, hogy eleve ő állított rá a Játékra.
Hány éjszakán át fogadtam be, megvédtem a többi sráctól a
suliban, akik tréfát űztek a kényszerbetegségéből, és el akarták
lopni a szemüvegét…
A számát tárcsáztam. Ezúttal fel is vette. A vonal kibaszottul
recsegett, de azért ki tudtam venni OC hangját a fehér zajból és az
ujjai ismerős, eszelős kopogását is az asztallapon.
– Hol a pokolban vagy, haver? – kérdeztem.
Mintha fényévekre lett volna. Mindenütt, mintha ezt válaszolta
volna. Mindenütt és sehol. Charlie-nak igaza volt. Ez az egész
csak űr. Semmi, csak kihalt űr…
Hát persze hogy nem volt magánál. Isten tudja, mit szedett be.
De totál kísérteties volt hallgatni, ahogy érdes, távoli hangja
eljutott hozzám, mintha a Marson lenne, és nem az utca másik
végében. Erőmet megfeszítve próbáltam kivenni, mit mond, de a
hangja el-elhalkult, mintha valami interferencia lépett volna fel.
Bárcsak elmondhatnám, milyen, folytatta az álmodozó, kábult
hang. De azt hiszem, ezt a saját szemeddel kell látnod. Ha az
ember egy álom során elmehetne a paradicsomba, és kapna egy
virágot annak bizonyítékaként, hogy a lelke valóban ott járt, és
ha ébredéskor a kezében találná a virágot… na, az milyen lenne,
haver?
Hangja kezdett elszállni.
– Mondd meg, hol vagy – sürgettem.
Aprót kuncogott, amitől felállt a szőr a hátamon.
– Mennem kell. Vigyázz magadra – mondta…
Akkor beszéltem vele utoljára. Két nappal később egy elhagyott
raktárban találtak rá. A halottkém szerint legalább egy hete halott
volt, bár a halál okát nem tudták pontosan meghatározni. A szülei
persze a Játékot hibáztatták, de lehettek a drogok vagy tudom is
én, mi. A Daily Mail népszerű, ígéretes diákként írta le, a suli
igazolt eltávozást biztosított azoknak, akik el akartak menni a
temetésére, amitől több barátja lett és nagyobb népszerűségre tett
szert, mint élete során bármikor.
Már nem játszom online játékokat. Szépen meghúzom magam.
Az OC-vel folytatott utolsó beszélgetésem olyan hátborzongató
volt, hogy teljesen elvette a kedvemet tőlük, de mostanában a
legelképesztőbb helyekről hallom OC hangját. Egyszer a rádióból,
amikor állomásokat kerestem. Egyszer Emilyvel beszéltem
telefonon, a vezetékesen, mert a mobilomat már nem használom
sokat, és megesküdtem volna rá, hogy őt hallom, ahogy a kagylót
kocogtatja. Egyszer meg a laptopomon néztem meg a Facebook-
üzeneteimet, próbáltam kerülni azt, ami a felhasználói fiókjából
érkezik folyton – kíván ismét csatlakozni? –, és mintha a nevetését
hallottam volna. Aztán néha akkor is hallom a hangját, amikor a
YouTube-ról töltök le dolgokat, halkan kiszűrődik egy dalból vagy
a gitárom hangosítójából, mintha jelzések érkeznének odaátról…
És az emberek folyvást a Játékról kérdeznek. Játszom-e még?
Feladtam-e? Vannak-e még pontjaim?
Mostanában igyekszem nem gondolni ezekre. Mert ha eszembe
jutnak, olyankor majdnem elhiszem, hogy az élet talán olyan, mint
a Játék, ahol a pixelbölcső és a sír között nincs semmi, csak üres
tér, és hogy odakint valahol, az űrön és az időn túl van egy
monitorra tapadó játékos, egy billentyűkön ugráló irdatlan kéz,
ami bármikor lenyomhatja a Ctrl/Alt/Del billentyűket az egész
kibaszott világegyetemre…
És az X. szint? Nincs ilyen. Ez csak mese, amit a kölykeinknek
mesélünk, hogy boldogok legyenek, és játsszák a Játékot. Mert ha
elárulnánk nekik a tényleges igazságot, hogy nincs ellenőrzés,
nincs megvilágosodás, nincsenek nyertesek és vesztesek, se X.
szint, mind megőrülnének, mint Charlie meg én.
Hát ezért nem említjük soha a Játékot. Ezért színlelünk. És ezért
játsszák továbbra is a kölykök: pontokat szereznek, számolgatják
őket, egy-egy szinttel feljebb másznak a végső felirat, a VÉGE A
JÁTÉKNAK felé…
Persze az is lehet, hogy totál tévedésben vagyok. Egy
negatívumot nem lehet bizonyítani. Nem vagyok benne a
Játékban, akkor honnan is tudnám? Mindenki egyforma esélyt
kap. Ezt mondtam Emilynek is a minap, amikor a hatodik szintre
ért. Nem vagy nagy játékos, de mindenkinek lehet szerencséje.
Szóval…
Benne vagy, vagy sem?
JÁTSZOL VAGY FELADOD?
Te döntöd el.
 Faith és Hope visszavág

Az időseket sokszor terrorizálják, gyakran elhanyagolják, néha

éppen azok a szakemberek, akikre a gondozásukat bízzák. A
kelleténél többször vagyunk ennek tanúi a kórházakban és a
gondozó intézményekben: az öregekkel lekezelően bánnak,
elfelejtik őket, a legalapvetőbb ellátást is megtagadják tőlük,
néha kifejezetten visszaélnek a kiszolgáltatottságukkal, és
bántják őket, erőszakoskodnak velük. A társadalomnak
szokásává vált elfordulni a nem kellemes tényektől. Faithnek és
Hope-nak ebben a történetben sikerül visszavágnia. Ha ez bárkit
is arra ösztönöz, hogy ne hagyja magát, annál jobb!

Milyen kedves, hogy ismét eljött meglátogatni minket! Tudja,

nincsenek gyakran látogatóink, kivéve a fiamat, Tomot, aki
rendszeresen és kötelességszerűen felkeres, de soha nincs igazán
mit mondania. Beszélgetni nem lehet vele, az ember csak
meghallgatja, és a megfelelő helyeken bólogat. Beszél a
munkájáról, a főnökéről, az ingatlanárakról. És ne feledjük, az
időjárásról is. Tom világában az öregek mást sem akarnak csinálni,
mint az időjárásról beszélni.
Azt azonban tudom, hogy vannak dolgok, amiktől óvnom kell őt.
A meadowbanki idősek otthona olyan színpad, amin a tragédia és
a bohózat chauceri lendülettel kergeti egymást, és kiváló
humorérzék (meg erős gyomor) kell ahhoz, hogy megússzuk.
Bármennyire szeretem is, a fiamban ez a kettő nincs meg, így aztán
maradok az időjárásnál. Az ép eszem megőrzéséhez szerencsére
még itt van nekem Hope.
Hope a legkedvesebb barátnőm. Fiatal korában az angol
irodalom professzora volt, és még mindig megvan az a cambridge-i
modora, jellegzetes élénksége, a fejnek az a szinte katonás tartása,
noha tizenöt éve vak, és azóta, hogy bekerült ide, senki sem
látogatta meg. De megvan az összes kereke, sőt több mint amivel
az emberek többsége született, és sikerül megőriznie – az én
kerekes székes kis segítségemmel – azt a méltóságot és humort,
ami egy ilyen helyen elengedhetetlen az életben maradáshoz.
Megbízhatónak tartottak minket, de ez most már a múlté: a
tavalyi londoni szökésünk óta a vezetőség csaknem gestapós
felügyelet alatt tart minket. Egy recepciós őrzi a kijáratot, egy
másik gondozó probléma esetére a portafelügyeletet látja el, illetve
figyeli, hogy a heti ötperces telefonálási időnket ne próbáljuk
túllépni.
Kellyt, az alacsony IQ-jú szőkét már régen felváltották. A
felügyelők egy igazgatónőt neveztek ki a helyére, hogy
gondoskodjon az intézmény működtetéséről: egy Maureen nevű
nagydarab, hozzáértő asszonyt, aki rendíthetetlen, wagneri
vidámsággal beszél hozzánk, de ez sem leplezi apró, kék
szemhéjpúderrel árnyékolt szeme fémes csillogását.
A többiek alávetik magukat Maureennak. A vaskos Claire, a
locsogó Denise, Szomorú Harry, aki soha nem mosolyog, Helen, az
újonc, a vidám Chris (a mi különleges barátunk) és az új lány,
Lorraine, aki a személyzeti társalgóban dohányzik, és Hope Chanel
parfümjét használja, amikor Hope nincs a szobában. Chris – az
egyetlen, aki igazán beszélget velünk – azt mondja, hogy a
vezetőváltásnak semmilyen tekintetben nem kell érintenie
bennünket. De szórakozottnak látjuk: nem olyan víg, mint
régebben, nem énekel nekünk olyan gyakran, és a minap azt is
észrevettem, hogy kivette a füléből az aranykarikát.
 – Maureennak nem tetszett – válaszolta, amikor rákérdeztem. –
Már figyelmeztetésben részesültem, és nagy szükségem van erre az
állásra.
Ezzel mi is tisztában vagyunk. Tudja, Chris egyszer
összeütközésbe került a törvénnyel, és most a szokottnál is
elővigyázatosabbnak kell lennie. Á, semmi komoly, csak rossz
társaság és még nagyobb balszerencse. Kilenc hónapot kapott
betörésesért, aztán közösségi szolgálatra ítélték, és utána tiszta
előélettel mehet tovább. De akár tiszta az előélete, akár sem, az
ilyesmi rajta ragad az emberen. Még most, évekkel később sem
kaphat hitelkártyát, kölcsönt, és nem nyithat bankszámlát.
Minden ott van a kartotékjában, és az olyanok, mint Maureen, el is
szokták olvasni azokat, holott az emberekben kellene olvasniuk.
Múlt hónapban anyák napja volt. Hope ezen a napon mindig
kicsit lehangolt, bár sosem mutatja, csakhogy én olyan régen
ismerem, hogy észreveszem az ilyesmit. Priscilla, a lánya
Kaliforniában él, és sosem ír, bár időnként küld egy levelezőlapot,
egy olcsó, rosszul nyomtatott lapot, amit felolvasok Hope-nak, és
ahol szükséges, engedélyezek magamnak egy kis költői
szabadságot.
De óvatosnak kell lennem: Hope mindig észreveszi, ha túl
messzire megyek. Mindazonáltal megtartja a lapokat – a
szekrényében egy cipősdobozban őrzi őket –, és ha Priscilla tudná,
mennyit jelentenek neki, talán több gondot fordítana arra, hogy
mit ír.
Tom természetesen eljött. A felesége soha nem kíséri el, sem a
gyerekek. Bevallom, nem hibáztatom őket; miért akarna bárki is itt
üldögélni egy csodás tavaszi napon, amikor a családjával is jöhet-
mehet? Tom el akart vinni autózni, de nem akartam Hope-ot
otthagyni, és tudtam, hogy Maureen nem engedné, hogy Tom
mindkettőnket elvigyen. Ezért inkább az otthonban maradtunk,
azt a csokoládét ettük, amit Tom hozott, és élveztük a virágokat.
Örömmel mondhatom, nem a szokásos csokrát hozta, hanem egy
édes illatú gyöngyvirágcsokrot, aminek Hope legalább annyira
örül, mint én.
Az ünnepnapok mindig fárasztóak itt, a meadowbanki
otthonban. Túl nagy a jövés-menés, túl sok az izgalom, túl sok a
meghiúsult remény. A nővérek ingerültek, a konyhaszemélyzet
ideges és agyonhajszolt, mert képtelenül kevés pénzből „ünnepi”
ételt próbálnak az asztalra varázsolni. A lakók között napirenden
vannak az irigykedések és a dühkitörések.
Mrs. Swathennek látogatója volt. A családja rendszeresen
látogatja, és Mrs. Swathen szeret páváskodni, hogy magára
irányítsa a figyelmet, ezért harsányan bejelenti, hogy nemsokára
meglátogatja a lánya a férjével, aki könyvelőként dolgozik,
valamint a két tüneményes gyerekükkel, Laurie-val és Jimmel.
Ezek után hozzáteszi, hogy a Volvójukkal elviszik a kertészetbe,
ahol teát isznak meg fánkot esznek, és megnézik a tavaszi
palántákat.
Olyan kárörvendő hangon adja elő mindezt, mintha nem csak
tizenkét hónapja lenne az otthon lakója, és hinne abban, hogy a
szerettei kitüntető figyelme egy örökkévalóságig tart majd. Mi,
többiek már tudjuk az igazságot, de ettől még sóvár tekintettel
nézünk utána, amikor elmegy, vagy belénk nyilall az irigység a
kocsi hátsó ablakában látható két rózsás arcú gyerek láttán.
Ezek után Mrs. McAllister természetesen belebújik a kabátjába,
sálat, kesztyűt vesz, aztán a táskájával kivonul a hallba, hogy ott
várjon. Ok nélkül nem szabad a hallban ácsorognunk, de Mrs.
McAllister mindig ezt teszi, ha valakinek látogatója érkezik.
Ilyenkor erősködik, hogy a fia, Peter hamarosan itt lesz, hogy
hazavigye.
Peter McAllisterről sokat hallunk, és ez nem mind hitelt
érdemlő. Amióta itt vagyok, Peter már volt bankár, kutatóvegyész,
rendőr, divattervező, hajóparancsnok, és tanított latint meg
görögöt a St. Oswald gimnáziumban, bár semelyikünk, még a
legrégebbi lakók sem emlékeznek rá, hogy valaha látták volna.
A nővérek már rég felhagytak vele, hogy elmagyarázzák Mrs.
McAllisternek, a fia hét éve prosztatarákban meghalt, és
mostanában hagyják, hadd üldögéljen az ajtónál, ameddig akar,
csak ne legyen láb alatt.
Most azonban más volt a helyzet. Ha más van a recepciós
pultnál – mondjuk Chris vagy Helen –, akkor ők hagyták volna, de
az új lány, Lorraine volt ott. Maureen választotta, és bár még csak
rövid ideje dolgozott nálunk, világos volt, hogy határozottan a
vezetőség oldalán áll. Zsémbes nőszemély mindenkivel, kivéve
Maureent, akinek a felbukkanása minden esetben teljes
személyiségváltozást idéz elő nála, és olyan heves tevékenységi
rohamot, ami annyira meglepő, mint amennyire rövid életű.
Amikor Maureen nincs a közelben, Lorraine a lehető
legkevesebbet dolgozik, tízpercenként szünetet tart, és már-már
megvetésbe hajlón éles hangon szól hozzánk, ha egyáltalán szóra
érdemesít.
Őszintén meg kell vallanom, hogy egyszer-kétszer már mi is
bosszantónak találtuk Mrs. McAllistert. Szegény drágám nem
tehet róla; kilencvenkét évével ő itt a legidősebb, és bár sokkal jobb
erőben van, mint Hope vagy én, a feje rettenetesen zavart. A
holmija – a csokoládéja, szemüvege, ruhája, foga – rendre eltűnik.
Chris mesélte egyszer, hogy tizennégy műfogsort talált a matraca
alatt eldugva, ezenkívül két laposra préselt fánkot, egy zsák
yorkshire-i selyemcukrot, fél csomag csokoládés, emésztést
elősegítő kekszet, egy játék pandát, néhány háborús kitüntetést,
ami Mr. Brauné, a német lakóé volt, valamint egy zöld gumilabdát,
ami a társalgóban levő kutya tulajdonát képezte.
Chris természetesen erről egy szót sem szólt a vezetőségnek.
Szépen, csendben visszavitt mindent a tulajdonosának, és
megjegyezte magában, hogy időnként ellenőriznie kell a matracot.
Ha sejtelmem nem csal, Lorraine ezt nem hagyta volna annyiban.
Ahogy Mrs. McAllister nem szentesített jelenlétét sem a hallban.
– Kedveském, menjen szépen vissza a szobájába – szólt rá. Éles
hangja a nappali tartózkodóban is jól hallható volt, ahol Hope-pal
üldögéltünk, én a kerekes székemben, Hope az otthon egyik magas
támlás székén, miközben Tom csokoládéját ettük, és élveztük a
napsütést. Chris a közelben az ablakot törölgette, és halkan
fütyörészett magában.
– Menjen vissza most azonnal! – hallottuk a hallból. – Senki
sem jön magáért, és nem tűröm, hogy itt üljön egész nap!
A válasz halk volt, de azért jól kivehető.
– De Peter mindig eljön csütörtökönként (vasárnap volt).
Egyenesen Londonból jön le. Tudja, törzsvásárlói ügyintéző, és ma
hazavisz.
Lorraine hangja felerősödött, mintha sükettel beszélgetne.
– Na, most jól figyeljen rám! – kezdte. – Elég ebből a
badarságból! A fia nem jön el magáért, senki sem jön, és ha nem
megy vissza most rögtön a szobájába, én magam viszem oda!
– De megígértem Peternek…
– Ó, az isten szerelmére! – Lorraine tenyere hangosan csattant a
pulton. – A fia meghalt, hát nem emlékszik? Évek óta halott. Hogy
jöhetne magáért?
A nappali tartózkodóban Hope hirtelen beszívta a levegőt, Chris
pedig abbahagyta a törölgetést, és rám nézett, szája boldogtalanul
görbült lefelé.
És a hallban mindennél szörnyűbb csend támadt.
Hát igen, Mrs. McAllister idegesítő tud lenni. Ő vitte el a
kedvenc sálamat, a sárga szegélyű selyemsálat, és azt a rózsaszín
cukormázas kekszet, amit Tomtól kaptam karácsonyra. A sálat
végül visszakaptam – csak egy zsírfolt volt rajta, ami sosem jött ki
–, de a kekszet nála kellett hagynom, mert addigra már
meggyőződése volt, hogy Petertől kapta, és nem vettem volna a
szívemre, hogy elölről elmagyarázzak neki mindent.
– Olyan jó fiú – ismételgette újra meg újra, és szeretettel nézte a
karácsonyi kekszemet. – Olyan csodás tortákat készít a nagy
éttermében. És tudta, hogy onnan messziről, Londonból jön le
hozzám?
Így hát nála hagytam. Tomtól úgyis mindig kapok kekszet – azt
hiszi, az idős hölgyek csak azt esznek –, és tudtam, hogy előbb
vagy utóbb vesz nekem egy új dobozzal. Nem nagy ár, igaz? És
legalább boldoggá tettem vele Mrs. McAllistert.
De most bejött a nappali tartózkodóba, arca szürke volt és
beesett, egy nagyon régi almára hasonlított, ami már rothadni
kezdett.
– Azt mondja, Peter meghalt – nyögte ki. – Meghalt a fiam, és
senki sem szólt.
Hope jobban ért az ilyesmihez, mint én. Talán a cambridge-i
tapasztalatai, talán az egyénisége teszi. Mindenesetre átölelte Mrs.
McAllistert, és hagyta, hadd sírja ki magát a vállán, csak időnként
paskolta meg szegény, öreg, púpos hátát, és dünnyögte:
– Ugyan, ugyan, kedveském, minden rendben.
– Jaj, Maud – mondta Mrs. McAllister. – Úgy örülök, hogy itt
vagy. Mikor mehetünk haza?
– Most még nem – nyugtatta meg Hope. – Gyere csak, drágám.
Faith meg én hozunk neked egy csésze teát.
Azt mondják, az embernek sosem fáj annyira az igazságtalanság,
mint gyerekkorában. Igaz, a gyerekkori esetek – az őket kísérő
érzelmekkel – sokkal tovább megmaradnak az emlékezetben, mint
a friss események. Még ma is emlékszem, hogy hétéves koromban
egy lány – Jacqueline Bondnak hívták – meglesett, amikor
hazaindultam ebédelni, és számomra megfejthetetlen októl
vezérelve többször is megütött a két lapockám között, mialatt a
húga, Caroline nézte és nevetett. Még ma is tudom, mit éreztem:
tehetetlenséget és haragot. Nem volt szó a velük szemben érzett
gyűlöletemre. Semmi gyermeki nem volt benne. Még most, hetven
évvel később is emlékszem azokra a lányokra, a jellegtelen, barna
hajukra, a csontos, beltenyésztett arcukra, és még ma is gyűlölöm
őket, noha már nagyon öregek lehetnek, már ha egyáltalán élnek
még. Remélem, nem. Az igazságtalanság ezt teszi az emberrel, és
bár a dolog már rég a múlté, a hétéves gyerek hangja ugyanolyan
erősen cseng a fülemben: Nem igazság! Nem igazság!
Születéseken, halálokon, házasságon és más csalódásokon túl is,
miközben azok elhomályosultak és elfelejtődtek.
Lorraine-nek a szegény, zavarodott Mrs. McAllisterrel szemben
tanúsított nemtörődöm kegyetlensége felett érzett haragom nem
egészen ilyen nagyságrendű volt. De egy kis ideig kellemetlenül
közel járt hozzá. Inkább az igazságtalanság dühített, mint más;
hogy Lorraine vagy az otthon bármelyik alkalmazottja azt
képzelheti, félelem vagy panasz retorziója nélkül joga van
terrorizálni minket.
Tudja, próbáltunk panaszt emelni – még aznap este, amikor
Maureen szolgálatba állt –, de akkorra Mrs. McAllister már
kimerülten aludt a szobájában, Lorraine példaszerűen viselkedett,
és Chris, aki azután is maradt, hogy véget ért a műszakja,
kifejezetten nyugtalannak látszott.
Lorraine a személyzeti konyhában kávézott, és úgy tett, mintha
nem tudná, mi folyik. Ceruzával körülrajzolt ajkán mosoly játszott,
kávéscsészéje szélén barnásvörös rúzsnyomok voltak. Maureen a
hallbeli pult mellől Lorraine-re pillantott, aztán ismét Hope-ra és
rám tekintett. Nem nézett Chrisre és nem is tett megjegyzést a
jelenlétére.
Hope-pal befejeztük a beszámolónkat. Hope a legtökéletesebb
cambridge-i hűvös, hivatalos modorában a puszta tényeket adta
elő, én azonban akaratlanul is hangot adtam a
felháborodásomnak.
– Kifejezetten aljas dolog volt – jelentettem ki, még mindig
Lorraine-t figyelve a nyitott konyhaajtón át. – Aljas és
szükségtelen. Mit számít Lorraine-nek, ha Mrs. McAllister az ajtó
mellett ül? Mi kár származik abból, ha kicsit a kedvében jár?
– Úgy érzem, nem méltányolja eléggé mindazt a munkát, amit
Lorraine végez – jelentette ki Maureen.
– Munkát? – kérdeztem. – Csak akkor dolgozik, amikor maga a
közelében van. Egyébként a személyzeti társalgóban ül,
cigarettázik és tévét néz.
De ez olyan terület volt, ahova Maureen nem volt hajlandó
betévedni.
– Nono, lányok – mondta hátborzongató dévajsággal –,
remélem, nem lódítanak! Mert tudják, ha nem képesek semmi
kedveset mondani, akkor…
– Nem vagyunk az óvodában – szakította félbe Hope. – És ez
nemcsak szóbeszéd. Panaszt teszünk, amit ha kívánja, akár írásba
is adhatunk.
– Értem – Maureen arckifejezése mindent elárult, amit tudnom
kellett a panasztételi eljárásról és arról, mekkora a valószínűsége,
hogy a levelünk eljusson a felügyelőkig. – És mit tud Mr. Ööö… –
szegezte Chrisre a tekintetét –, …mit tud hozzátenni ehhez?
Chris elmagyarázta, hogy ő is hallotta a beszélgetést, és úgy
érezte, Lorraine viselkedése érzéketlenségről tanúskodott.
Maureen csendben meredt rá kék szemhéjpúdere alól, aztán
végre-valahára bólintott.
 – Rendben van. Bízzák csak rám – mondta. – Azt hiszem, nem
lesz több gond.
Természetesen tévedett. Lorraine magabiztosan folytatta, és ami
azt illeti, rosszabb lett, mint azelőtt. Időbe telt, mire felfogtuk
kicsinyes rosszindulata mértékét, de addigra már sikerült
elnyernie a vezetőség kegyeit számos apró, de jelentőségteljes
módon, és ügyesen aláásta azok hitelét, akik jelezhették volna
Maureennak, mit művel.
Lába kelt ennek-annak. Eleinte kisebb holmiknak, a saját
teáscsészémnek, aminek a szélét rózsaszín virágok szegélyezték.
Egy új harisnyámnak. Egy kis doboz törökcsemegének, amit
Tomtól kaptam és amit egy különleges alkalomra tartogattam.
Lehet, hogy ez önnek nem olyan fontos, de itt, a meadowbanki
otthonban nem engedik, hogy sok saját holmink legyen. Csak
annyit hozhattunk magunkkal, ami elfért egy kis szekrényben és
egy háromfiókos komódban. Tudom, hogy ezek csak tárgyak, de
ezen a helyen, ahol a Meadowbank jelzéssel ellátott holmik
uralkodnak, bennünket csak a tárgyak emlékeztetnek arra, kik is
vagyunk.
Még mindig hiányoznak a saját tárgyaim. Tudom, hogy nem
hozhattam volna magammal a zongorát vagy az üveges vitrint,
benne anyám porcelánjával. De néhány dolgot azért bizonyára
engedélyezhettek volna. A kis zöld-barna mintás szőnyegemet, a
hintaszékemet, a saját ágyamat. Esetleg egy-két festményt az
olcsó, virágos nyomatok helyett, amiket itt annyira szeretnek. De a
szabály az szabály, mondják. Csak azt nem árulják el, miért.
De azért megvagyok. Amikor már csak apróságok maradnak,
megnő a jelentőségük, és tényleg megdöbbentő volt, mennyire
élveztem a teámat, ha a saját csészémből ihattam. Most már a
meadowbanki csészét kellett használnom, és az íz egészen más
lett: közétkeztetési, mint az a tea, amivel a háború alatt kellett
beérnünk. Fele fűrészpor, fele pitypang.
Hope-nak is eltűntek dolgai. Amikor olyan kevés a holmink,
mint Hope-nak is, ez rendkívül fájdalmas, de aznap, amikor a
szekrényéhez ment, és rájött, hogy a cipősdoboz, amiben Priscilla
levelezőlapjait őrizte, eltűnt, végre rádöbbentünk, hogy itt nem a
szokásos meadowbanki tolvajlásokról van szó. Ez személyes volt.
Természetesen először is Mrs. McAllistert ellenőriztük. De
amióta értesült Peter haláláról, apatikus volt, és nem érezte jól
magát, a szobájában maradt, és szinte senkihez sem szólt. Hope-
pal azt hittük, elfelejti majd, ahogy szokta, de ezúttal fonák módon
jól működött a memóriája. Más nemigen: az étkezések, a vécére
menés vagy az a néhány tévéműsor, ami köré az életét építette.
Úgy tűnt, mintha ez az egyetlen igazság, a fia halála, a friss gyász
oly hatalmasra nőtt volna az emlékezetében, hogy elhomályosított
minden mást.
– Egy anyának sosem lenne szabad túlélnie a fiát – ismételgette,
amikor Hope begurított hozzá. – Tudják, hogy még a temetésre
sem engedtek el? Így megy ez a hadseregben, amikor valaki harc
közben tűnik el. Hála istennek, hogy itt vagy, Maud – mondta
Hope-nak. – Most majd muszáj lesz elengedniük, mert te haza
tudsz vinni.
Erre Hope csak ennyit válaszolt:
– Most még nem, kedvesem – aztán kitolt a szobából.
Mrs. McAllister vesztesége mellett eltörpült a miénk, ezért egy
darabig nem is tettünk semmit, kivált azért, mert addigra már
rájöttünk, hogy Mrs. McAllisternek semmi köze hozzá.
Tudja, semmi konkrét nem volt, csak Lorraine szemében az a
pillantás, ahogy a dolgát végezte, vagy az a kemény, megvető
hanghordozás, amivel kedveskémnek nevezett minket. Ahogy ujjai
a vállamba és a derekamba mélyedtek, amikor a székemből
átemelt a vécére. Lorraine műszakja alatt igyekeztem visszatartani
a szükségemet, és megvártam, míg más turnusa következik, de
néha nem ment, és olyankor az ujjai pontosan tudták, hol fáj a
legjobban. Úgy mélyedtek belém, mint egy aranyásóé, és meg is
találták az idegvégződéseket. Olyankor felkiáltottam, ő pedig
elnézést kért, de tudtam, hogy legbelül vigyorog.
Megpróbáltunk még egyszer panaszt emelni. Chris is elkísért
minket, de nem szólt semmit, és Maureen mesterkélt mosollyal
hallgatott végig minket, majd célzott rá, hogy talán egy icipicit
kezdünk feledékenyek lenni. A bizonyítékunkat – a konyhai
szemetesben talált törött teáscsészémet – figyelembe sem vette. Én
is beleejthettem, mondta Maureen, aztán megfeledkeztem róla.
Mellesleg ugyan miért tenne Lorraine ilyesmit? És mi az ördögöt
kezdene egy olyan lány, mint Lorraine, Hope régi leveleivel?
Természetesen nem mondhattuk meg neki. De más dolgok is
eltűntek, erősködött Hope.
– Értékes holmik? – csillant fel Maureen szeme.
– Nem egészen. – Értéket nem tarthattunk az otthonban, bár
nekem volt néhány apróbb ékszerem, a gyöngysorom, egy bross,
néhány gyűrű és karkötő, amiket a kerekes székem párnájába
rejtettem.
– Ó! – Maureen csalódottnak tűnt. – Mert ha pénz tűnt el…
– Nem – jelentette ki határozottan Hope. – Biztos tévedtem.
Azzal megfordított, és kezdett fürgén visszafelé tolni. Volt idő,
amikor ezt vitattam volna, de Hope – a vaksága ellenére is –
többet lát nálam, és tudtam, hogy kihallott valamit Maureen
hangjából, ami veszélyre figyelmeztette.
Természetesen észrevettem, hogy Maureen figyeli Christ.
Tudtam azt is, hogy nem kedveli, de addig a pillanatig meg sem
fordult a fejemben, hogy őt gyanúsítja a lopásokkal. Chris azonban
tisztában volt vele, és ezért volt olyan csendes, ezért tartotta
később a három lépés távolságot, mintha megérezte volna, hogy
miattunk esetleg tüzetesebb vizsgálatnak vetik alá őt meg azt a
régi, ostoba priuszt. Lorraine is tudta, és a második hétre már
nagyon elszemtelenedett. Eltűnt Hope parfümje és az ágyamról A
világ legjobb nagymamája feliratú párnám. Lorraine biztosra
vette, hogy nem fogunk panaszt emelni, mert ha így tennénk, még
több bajt zúdítanánk a barátunkra.

A következő napokban észrevettük, hogy Maureen egyre

kevesebbet van ott. Átvette az otthon adminisztratív teendőinek
intézését, ami azzal járt, hogy gyakran volt távol, és Lorraine-re
hagyta a többi gondozó felügyeletét. Meadowbankben az élet
ijesztő gyorsasággal alakult át Lorraine kedve szerint.
Rá kellett jönnünk, hogy a kiváltságainkat váratlanul
megnyirbálják. A sorba szépen beálló lakók kedvezményekben
részesültek, a többiek viszont különleges figyelemben. Így a
virágot, amit Tom hozott, „higiéniai okokból” kivitték a
szobámból, Hope kazettás magnóját elkobozták, mondván Hope
„megrázhatja magát”, s Christ a jobbára nem hivatalos gondozói
állásából ablakpucolóvá meg ezermesterré fokozták le, és
szigorúan meghagyták neki, hogy nem pletykálhat a lakókkal.
Nem sokkal később felfedezték Mrs. McAllister titkos készletét a
matraca alatt. Nem találtak semmi értékeset – csak keksz,
szappan, játékok, harisnyák és Mrs. McAllister örök kedvencei, a
fogsorok voltak ott –, de Lorraine szörnyű felhajtást csinált. Mrs.
McAllistert ennek következtében a nap jó részében a szobájába
zárták, és a személyzetet utasították, hogy csak étkezésekre
hagyják bent a műfogsorát. Lorraine magyarázata teljesen
ésszerűnek hangzott: Mrs. McAllisterre nem lehet a saját fogsorát
rábízni, és Lorraine nem értette, miért kellene a személyzetnek
minden étkezés előtt órákig keresnie a lakók fogait. Képtelenség! A
személyzetnek rengeteg a dolga, és az öreg drágának amúgy sem
kell a foga semmire.
Akár ésszerű volt, akár sem, ez megvetendő terrorizálásnak
minősült. Hope-pal átláttunk Lorraine-en, de addigra már
megtanultunk óvatosnak lenni. Lorraine a bőrünkre pályázott, és
tudtuk, hogy a legcsekélyebb provokációval is magunkra zúdítjuk a
haragját. Ezért aztán elviseltük. Eleinte sztoikusan, aztán egyre
nagyobb szenvedéssel.
Hope nélkül, azt hiszem, már feladtam volna. De Hope a
cambridge-i modor alatt vasból van. Esténként elvonultunk a
szobájába (ez volt legmesszebb a halltól és Lorraine-től), a
meadowbanki csészékből teát ittunk, és beszélgettünk. Néha
felolvastam – Hope szereti a könyveit, és a kazettás magnója
nélkül ismét a felolvasásomra szorult –, s néha utazási
katalógusokat nézegettünk. A képeket szerető részletességgel írtam
le neki, és elképzeltem, milyen utakat tennénk meg, ha szabadok
lennénk. Ám mindenekelőtt Lorraine-ről beszélgettünk.
– Az egészben a tehetetlenség a legrosszabb – jelentette ki Hope
egyik este. – A gyerekek is tehetetlenek, de legalább valami jobb
vár rájuk a jövőben. Az öregeknek nincs ilyesmi. Nem lesznek
nagyok meg erősek, és nem szállhatnak szembe a zsarnokaikkal.
Aki egy öreget terrorizál, azt egy örökkévalóságig teheti.
Nyomasztó gondolat volt. Ismét eszembe juttatta Jacqueline
Bondot.
– Mi lett vele? – kérdezte Hope, és rájöttem, hogy ugyanaz jár a
fejében. Tudja, megesik az ilyesmi: mint egy öreg házaspár,
egymás gondolataiban olvasunk.
– Elment – válaszoltam. – Egy nap nem jött többé.
– Jól hangzik – mondta Hope. – Kirúgták?
– Nem emlékszem.
Hope kicsit elgondolkodott.
– Kár, hogy soha nem szálltál szembe vele – jegyezte meg. –
Katartikus élmény lett volna, és jót tett volna neked. Mégis… –
édesen elmosolyodott, ami ritkán fordult elő. – Sosincs késő a
katarzishoz. Egyetértesz?
De mennyire, hogy egyetértettem, ám nem tudtam, mit
tehetnénk érte. Maureenhoz nem fordulhattunk, és nyilvánvaló
volt, hogy valami drasztikus lépést kellene tennünk. De mit?

Napokig fontolgattuk a lehetőségeket. Chrisnek biztos feltűnt

volna, ha ott van. Hé, Butch! – kiáltott volna oda. Szökésen jár az
eszük? De Chris feszélyezetten figyelt a perifériáról, ahova
kiszorult. Tudta, hogy egyetlen óvatlan lépés, és repül. Láttam a
tekintetén, amikor reggel Lorraine teáját hozta, szokatlan
elővigyázatossággal járt oda-vissza.
Mi azonban tervezgettünk. Egy régi újságban egyszer olvastunk
egy nyugdíjasról, aki könnyedén kirabolt egy rakás postahivatalt.
Még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy eltakarja az arcát. Egy
micisapkát és sálat viselő öregember a többség szemében
ugyanolyan, mint bármelyik más öreg, és egyébként is ki
gyanúsítana egy nyugdíjast?
– Ne feledd, Faith, csak egy dobásunk van – figyelmeztetett
Hope egy este, amikor a szobájában beszélgettünk. – Ha olyasmit
teszünk, ami elővigyázatra készteti Lorraine-t, akkor le nem fog
szállni rólunk. Bármit teszünk is, gyorsan, tisztán és egyértelműen
kell cselekednünk – úgy beszél, tudja, mint egy cambridge-i
professzor, mert az is volt. – És mindenki füle hallatára – tette
hozzá, és kortyolt a teájából. – A nyilvánosság a legfontosabb.
Szép, szép, gondoltam, de miféle nyilvánosságunk van nekünk?
Már alig hagytuk el a szobánkat, csak az egyhangú és nem valami
étvágygerjesztő étkezésekre mentünk ki, valamint a meadowbanki
nővér által végzett havi orvosi rutinellenőrzésre. A külvilág hírei
Chris, Tom és a személyzethez tartozó fodrász révén jutottak el
hozzánk (a fodrász három jóváhagyott frizurát vág, mindhárom
egyforma, valamint egy csomó, nem különösebben vonzó kezelést
végez, úgymint tyúkszem-eltávolítást és nyirokmasszázst).
Januárban mindig van egy nyílt napunk, de amilyen gyorsan
romlott Mrs. McAllister állapota, lehet, hogy a következő hónapot
sem éri meg, nemhogy a jövő évet.
Törtük a fejünket, de semmi sem jutott az eszünkbe. Közeledett
a húsvét; Lorraine egy kis partit rendezett, hogy megünnepelje a
felügyelőhelyettesi kinevezését, és ettől fogva még jobban
korlátozott minket a mozgásunkban: hosszú kérőlapokat kellett
kitöltenünk a legelemibb igényeink kielégítése érdekében, a
napnak csak bizonyos időszakában fogadhattunk látogatót, és a
kedvenc tévéműsorainkat az állítólagosan rossz időpont miatt nem
nézhettük.
Ekkor támadt a pompás ötletem. Bevallom, elmélkedtem rajta
egy darabig, mert alig mertem elhinni, hogy sikerül
véghezvinnünk. Hope-nak kellett volna, hogy eszébe jusson,
gondoltam, Hope-nak a BBC-s magánhangzóival meg a féktelen
függetlenségével. De az utóbbi napokban Hope veszített az
elevenségéből. Nem úgy, mint szegény Mrs. McAllister, és nem is
úgy, hogy a többieknek feltűnt volna, de én észrevettem.
Természetesen megőrizte a méltóságát, ugyanolyan nyugodt volt,
mint máskor, beszélgetett Mrs. McAllisterrel, aki Maudnak
szólította, és a vállán sírt, mindig gondosan ápolta magát, és
sosem kóborolt pongyolában napközben, ami oly sok lakónál
előfordul, de láttam, hogy valami hiányzik öreg barátnőmből.
Talán egy szikra, a lázadás vidám csillanása.
Akkor történt. Christ néztem, aki a füstjelzőt javította (Lorraine
rajtacsípte Mr. Bannermant, hogy megint a vécében dohányzik).
Aznap Maureen volt az ügyeletes, és Lorraine példaszerűen
viselkedett. Chris is: csendben dolgozott, és rám sem nézett, még
csak nem is fütyörészett. Általában mesélni szokott futballról,
tévéről, a kislányáról, Gemmáról, az anyósáról, a volt feleségéről, a
kertjéről, a fiúkkal átmulatott éjszakákról. Ma azonban Lorraine
árnyéka vetült rá, és bűntudatosan összerezzent a hangom
hallatán.
– Kér teát, Chris? Meg sem állt egész nap.
– Bocs, Butch – kis híján stimmelt a hangja, de én ismertem
Christ, és tudtam, hogy nincs minden rendben. – Dolgom van. Ki
kell próbálnom, amikor elkészülök vele.
– A füstjelzőt?
– Úgy van.
– Jó ötlet – mondtam. – Ne felejtse el a személyzeti szobát sem.
Ezen elmosolyodott, amire számítottam is, de nem tett
megjegyzést. Lorraine szereti a Silk Cutsot, és bármibe lefogadtam
volna, hogy egy ilyen vagy olyan szabály révén továbbra is
élvezheti a cigarettázást. Ami minket, többieket illetett, ha
Lorraine örömjelzőket szereltethet fel a szobákban, gondolom,
már rég megtette volna, amivel megfoszt minket mindentől, ami
örömet szerez. Ezt el is mondtam Chrisnek, mire a mosolya
szélesebb lett.
– Maga mondhatja, Butch, de én nem merem – válaszolta. És
abban a pillanatban, a merem szó kiejtése után támadt az ötletem.
A meadowbanki intézőtestület (nagy szabálybetartó!)
ragaszkodik hozzá, hogy évente legalább kétszer tűzoltógyakorlatot
tartsunk. Mint az iskolában: megszólal a tűzjelző, felsorakozunk a
gyepen, valaki beüti a számkódot a riasztóberendezésbe, hogy a
tűzoltóknak ne kelljen valóban kijönniük, és az ügyeletesek közül
ketten körbeszaladnak az épületben, ellenőrzik a szobákat, mialatt
Maureen a legwagneribb hanghordozásával nyugtat meg
mindenkit (Ugyan már, kedveském, ne essen pánikba. Ne feledje,
ez csak gyakorlat. Azt mondtam, EZ CSAK GYAKORLAT!), és
közben úgy hinti szét a zűrzavart, mint vetőgép a magot.
Valójában nagyon mulatságos az egész, mert akárhányszor
figyelmeztet is minket, néhányan mindig megfeledkeznek róla,
vagy éppen nincs bent a fülhallgatójuk, amikor elmondja, vagy
éppen a vécén vannak (és a mi korunkban, kedvesem, ez sok időt
követel!), vagy tévét néznek, és nem akarják a műsort félbehagyni.
Tavaly majdnem fél órába telt kiüríteni az épületet, és ezt is csak a
személyzet minden tagjának maximális erőfeszítése mellett. Valaki
elfelejtette beütni a kódot, mire a rendőrség és a tűzoltók is
kijöttek, és Maureen nevelőnői szigorral tartott nekünk fejmosást,
aminek a lényege az volt, hogy ha igazi tűz lett volna, mind
elevenen megsülünk.
Az új füstjelzők felszerelése miatt most feltétlenül gyakorlatot
kellett tartani. Gondoltam, Lorraine ragaszkodik majd hozzá,
hiszen ez remek lehetőség lesz arra, hogy Maureen előtt fitogtassa
a tekintélyét, s a lehető legnagyobb felfordulást és
boldogtalanságot okozza az otthon lakóinak. Ez elég nyilvános
lesz, gondoltam, a zajban és a zűrzavarban talán – csak talán –
Hope-nak és nekem is lesz esélyünk.
Még aznap este Hope-nak is előadtam a tervemet. Mrs.
McAllistert látogatta meg, akinek megint rossz napja volt, és bár
Hope ugyanolyan türelmesen viselkedett, mint máskor, feltűnt,
hogy látszik rajta a feszültség. De Lorraine nem volt ügyeletben –
az ostoba Claire ült a recepcióban, rágózott, miközben a Goodbye!
magazint olvasta –, és viszonylag kellemesen telt az esténk egy
halom utazási katalógus (azon a héten Olaszországot jártuk be), a
konyhából csent pár keksz és kimeríthetetlen képzelőerőnk
segítségével.
– Ma este hova megyünk? – kérdezte Hope, és kinyújtóztatta a
hátát, hogy hangosan ropogott.
– Gondoltam, bebarangolhatnánk Rómát.
Megrázta a fejét.
– Elég volt mára az antikvitásokból – jegyezte meg szárazon. –
Inkább lássunk valami… idillit. – Eleget tettem a kérésének:
megterveztem az útvonalat: London, Párizs, Milánó, Nápoly,
onnan hajóval átmentünk a szigetekre: Szicília, Ustica, Pantelleria,
narancsligeteket, ragyogó, harmatos reggeleket, kövér, lila
olajbogyókat, sózott citromot, szardellás pirítóst, szilaj borokat,
heroikus szépségű, ruganyos testű fiatalembereket és a
hihetetlenül kék égen szálló hófehér kócsagokat néztünk. Így
szoktunk utazni, és megtanultam, hogyan írjam le úgy, hogy Hope
is olyan tisztán lássa, mint én. Kizárt, hogy valaha is elkerüljünk
ezekre a távoli helyekre, de álmodozni azért szoktunk. De még
mennyire!
Hope lehunyt szemmel feküdt az ágyán, és átadta magát az egyik
legszebb naplemente meg egy képzeletbeli pohár szicíliai vörösbor
élvezetének.
– Ez az igazi élet – jegyezte meg, de olyan vágyakozó hangon,
hogy egészen megrémültem.
Általában kirobbanó humorérzékkel szokott részt venni a
játékunkban, és felháborító részletekkel fűszerezi, hogy engem
szórakoztasson (meztelenül fürdő fiatalemberek egy elhagyatott
strandon, Sousa-indulót játszó rezesbanda zenéjére vízisíző kövér
asszony). De most ernyedten feküdt, nem mosolygott, csak
keservesen igyekezett ott lenni, annyira, de annyira akarta!
Tudtam, hogy Priscillára gondol, és a dobozban őrzött
levelezőlapokra, arra az utolsó elszakított kapocsra közte és
elvesztett lánya között.
– Én legalább még tudom, hogy jól van – mondogatta Hope,
amikor nagy ritkán kapott egyet. – Képzeld el, ha semmit sem
tudnék róla. Ha végleg elveszíteném, mint Mrs. McAllister Petert…
Mintha már nem veszett volna el így is, gondoltam. Az önző,
buta Priscilla, aki túlságosan elmélyült szövevényes afférjaiban, és
ezért nem gondolt másra.
– Egyre rosszabb lesz. Ma a tanúja voltam. Szegény kis öreg,
kezdi feladni.
– Lehet, hogy nem. – A tervemre gondoltam, a kockázatra, az
időzítésre, arra, mit veszíthetünk, ha nem üt be. Szívem hevesen
vert, elakadt a lélegzetem; hatvan évvel ezelőtt a tánc váltott ki
belőlem ilyen érzést.
Hope azonnal megneszelte.
– Miért? – kérdezte, és felült. – Eszedbe jutott valami? – erre
elmondtam, és láttam, ahogy apránként megváltozik az arca,
kiélesedik, mint egy polaroid-kép, mint egy arc körvonalai a vízen.
– Nos? – kérdeztem. – Mit gondolsz, beválik?
 – Igen, Faith – bólintott. – Komolyan úgy gondolom.
Lorraine másnap reggel jelentette be a tűzoltógyakorlatot.
Hope-pal fél éjszaka fent voltunk, tervezgettünk, mint a csintalan
iskolás lányok, az ágyunkat úgy rendeztük el, mintha aludna ott
valaki, ha netán valaki arra járna – Lorraine, ki más? –, és
bekukucskálna a kémlelőnyíláson.
Lorraine a leghivatalosabb hangján szólt hozzánk: aznap
délután pontban kettőkor lesz a gyakorlat, közölte. A bejelentést
néhány kelletlen nyögés kísérte: ebben az időben a többség az
Archeréket hallgatta.
Lorraine megrovóan nézett körül (Hope-pal úgy véltük, így is
tervezte), és kiselőadást tartott arról, milyen önzők vagyunk, hogy
ő mennyit töri magát értünk, és valójában ő az egyetlen, akinek
annyira fontosak vagyunk, hogy megvédjen minket a
füstmérgezéstől, a tűztől és attól, hogy megrázzon bennünket az
áram.
– Maureen elmondta, hogy milyen hánya veti reakciót kapott a
legutóbbi tűzoltógyakorlat során – folytatta. – Remélem, ezúttal
tényleg kitesznek magukért, és tíz perc vagy még rövidebb idő alatt
elhagyják az épületet. Máskülönben… – nézett körül jellegzetes
mosolyával, ami csupa fog és mesterkéltség, s még a szeme is
hamisságot tükröz – …esetleg kénytelen leszek bizonyos lépéseket
tenni. – Igazi lorraine-i kifejezés volt, és közben egyenesen Chrisre
szegezte a tekintetét.
Nos, Hope-pal pontosan tudtuk, hogy ez mit jelent. Lorraine
már azóta, hogy Chris felemelte a szavát Mrs. McAllister
érdekében, csak az ürügyet kereste, hogy visszaüssön. Láttam,
hogy ezt Chris is tudja. Ajka megfeszült, és elfordította a
pillantását. A tíz perc igazságtalanul és kivitelezhetetlenül rövid
idő, és ezt Lorraine is tudta.
Hope-ra néztem, aki derűsen mosolygott maga elé, és Mrs.
McAllisterre, aki a másik oldalamon ült az egyik meadowbanki
széken, és fog nélkül teljesen beesett az arca.
Lorraine szaporán folytatta:
– Elvárom, hogy mindenki, aki járni tud, az első öt percben
hagyja el az épületet. Azután kivisszük a többieket, ahogy legutóbb
is. Azt viszont nem akarom látni, hogy bárki is táskákat, kabátokat
vagy isten tudja, mit cipeljen magával! Minden személyes
tárgyukat hagyják a szobájukban. Hallották? A szobájukban! Ne
idegeskedjenek. Nem igazi tűzről van szó. A holmijuk a
legteljesebb biztonságban lesz.
Elfojtottam egy halvány mosolyt. Lehet, hogy a lábam már nem
engedelmeskedik, de a fejemmel semmi baj. Elcsíptem azt a
pillantást, amit a szeme sarkából rám és a kerekes székemre vetett.
Tudtam, mi jár a fejében, és megtapogattam a derekam mögé
dugott hímzett párnát, amelyben a még megmaradt kevéske
értékemet tartom.
Semmi világraszólóról nincs szó. Néhány ékszer, amely túl jó,
hogy mindennap viseljem, és amit Tom kislányának tartogatok.
Egy kis köteg készpénz (nem lenne szabad pénzt tartanunk, de
néha jó, ha van pénz nálunk). Itt, a meadowbanki otthonban nem
lehet titkot tartani, és a többség szerintem tudott a párnáról, de
korábban mindig úgy tettek, mintha nem vennék észre. Végtére is
mi baj származna abból, ha ragaszkodom néhány aprósághoz?
Lorraine persze más volt. Már azelőtt is láttam, hogy a kerekes
székemet méregeti, bár sosem adtam rá lehetőséget, hogy
átkutassa a párnát. Most azonban itt volt az esély, a
tűzoltógyakorlat, az alig leplezett ürügy, ami miatt a szobákban
kellett hagynunk a személyes tárgyainkat, és láttam, hogy apró
szeme csaknem felcsillan a gondolatra, hogy végre valami
értékeset kaparinthat a kezébe.
– Amikor majd mind felsorakoztak kint, Chrisszel ellenőrizzük
az épületet. Senki sem mozdulhat, amíg mindent át nem néztünk.
Egy karika tolvajkulcsot adott át Chrisnek. Ez is rá vallott.
Többnyire figyelemre sem méltatta, de most, amikor tolvajlásra
készült, szerette volna, ha a közelében van, mint egy kézre eső
bűnbak, ha a dolgok rosszul sülnek el, és mint lehetséges
gyanúsított, ha bárki arra panaszkodik, hogy az értékeinek lábuk
kelt.
Hope a kezem után nyúlt, és éreztem, hogy futólag megszorítja.
A másik oldalamon Mrs. McAllister idegesen motyogott magában,
és öreg fejével néha bólogatott, mintha nyomatékosítaná a
véleményét. Én is a keze után nyúltam, és éreztem, hogy belém
csimpaszkodik, mint egy rémült gyerek.
– Mi történik, Maud? – suttogta kivörösödött szemmel.
– Minden rendben – nyugtattam meg, és reméltem, hogy így is
van.
A két óra előtti percek gyötrelmesek voltak. Minden
türelmünkre szükségünk volt, hogy várjunk, mintha semmi
szokatlan nem történne. Maureen húsz perccel kettő előtt érkezett,
és letelepedett az irodájában, hogy kávézzon és elszívjon egy
cigarettát. Lorraine is csatlakozott hozzá. Láttam az üvegajtón át:
beszélgettek és nevetgéltek, mint régi barátnők. Egyszer együtt
pillantottak ki, és biztosra vettem, hogy Hope-ot és engem
emlegetnek, de úgy tettem, mintha észre sem venném, ők pedig
ismét elfordították a tekintetüket.
Húsz percen át sakkoztunk (Hope mindig nyer), aztán csak
vártunk a társalgóban. Nem fogadtuk el Chris kínálását, aki teát
akart hozni (szívesen ittam volna, de az én koromban a kritikus
pillanatban egy váratlan vécémenet katasztrofális lehet). Inkább a
rádiót hallgattam, és mindent elkövettem, hogy ne aggódjam. Azt
már sejtettem, hogy sok múlik majd Chris együttműködésén, és
inkább kockáztattam, hogy nem árulok el előre neki sokat.
Chrisnek tényleg nagy szüksége van az állására, és e nélkül is
óvatos, ami a vezetőséget illeti.
Azután meghallottuk az Archerék szignálját, és olyan erősen
szaladt végig rajtam az izgalom, hogy majdnem elnyomta a
félelmemet. A fel-feljajduló szirénabőgéstől összecsikordult a
fogam.
– Itt az idő, Hope – suttogtam, mire ő felállt, és óvatosan a
kerekes székem fogantyúja után tapogatózott.
Az iroda ajtajára szegezte a tekintetemet. Még mindig csukva
volt. Maureen és Lorraine nem sietett, ami nekem is tökéletesen
megfelelt. Maureen mindenesetre itt volt, hogy felügyeljen – biztos
voltam benne, hogy nem vesz majd részt aktívan a lebonyolításban
–, és Lorraine túlságosan sokra becsülte a méltóságát, semhogy
foglalkozzon a kiürítéssel. Ezt a beosztottjaira hagyta, a
műszakonként három-három emberre, ez esetben Chrisre, Denise-
re és Szomorú Harryre.
Tíz percet mondott. Becslésem szerint inkább húsz volt.
Mindenesetre elég idő, hogy Lorraine alaposan körülnézzen.
Chris felügyelte a zűrzavart. Ha idegesnek érezte is magát, nem
adta jelét. Kellemes és erőteljes volt a hangja, nem túl éles, és
hiányzott belőle az a terrorizáló hanghordozás, amit a lányok
mindig felvettek.
– Tudják a menetet, emberek. Mindenki ki a gyepre. Tíz
percünk van rá… csodás az idő… Mrs. Banerjee, komolyan
szüksége van a harmadik kabátra? Ugyan már, Mrs. Swathen, ha
azt gondolja, ez hangos, hallania kéne a Wembleyben a Metallicát.
Erre jöjjenek, emberek… Tíz perc…! Nem, maga nem, kedves,
magát átemelik a küszöbön, hát nem szexi? – Butaságokat hordott
össze, és a többségünk ezzel tisztában is volt. De azért
megnyugtató butaságokat, úgyhogy még a legidősebbek és a
legzavartabbak is reagáltak rá, és aki tudott, lassan a kétszárnyú
ajtó és Chris hangja felé csoszogott.
Nekem ott kellett maradnom. Hope-nak velem kellett volna
várnia, amíg a többiek ki nem mennek, és valaki fel nem szabadul,
hogy kivezessen minket. De egyikünk sem engedelmeskedett a
parancsnak. Amint Chris elfordult, Hope gyorsan és magabiztosan
visszatolta a kerekes székemet a folyosóra.
Balra, az ajtóm előtt kettővel egy szárítóhelyiség van. Tágas
gardrób, a polcokon lepedőket, takarókat, párnákat tárolnak. Most
azonban, mielőtt a szobámhoz értünk volna, Hope megállt a
szárítónál, és kinyitotta az ajtót.
Jobbra-balra néztem. Senki sem figyelt. Chris most a kijáratnál
állt, és lakók vették körül. Denise kint volt, és sorba állította az
embereket. Szomorú Harry Lengyel Johnnak próbálta
elmagyarázni, miért nem várhattak a gyakorlattal, míg az
Archeréknek vége nincs, és Mrs. McAllister zavartan kóválygott a
társalgóban, miközben jajveszékelt: Tűz van?, mígnem az egyik
lakó – Mr. Braun – karon fogta, és az ajtóhoz vezette.
– Tiszta a levegő, kedvesem – jelentettem, és Hope székestül
betolt a szekrénybe. Aztán kiemelt a székből (ha akarom, segíteni
is tudok a karommal), és leültetett egy halom pokrócra, majd
megfordult, és nagy nehezen kimanőverezte a széket a polcok
között.
– Ne feledd, két ajtó jobbra – suttogtam.
Hope a jellegzetes cambridge-i arckifejezésével fordult felém.
– Szenilisnek nézel? – kérdezte. – Jobban eligazodom ezen a
helyen, mint te – azzal ügyesen kitolta a széket a hímzett párnával
együtt a gardróbból, és becsukta maga mögött az ajtót. Az egész
folyamat eddig öt perc volt… tudja, nem vagyunk gyorsak, de végül
mindig odajutunk… és úgy számítottam, hogy a hall már többé-
kevésbé kiürült.
A kijutásnál segítségre szoruló lakóknak – köztük Hope-nak és
jómagamnak is – még bizonyára az épületben kell lenniük, és
türelmesen kell várniuk, hogy valaki kivezesse vagy kicipelje őket a
gyülekezőhelyre. Lorraine szolgálatban volt, Maureen csak
megfigyelőként vett részt, és a többiek le-fel rohangálva
ellenőrizték a szobákat, gondoskodtak róla, hogy senkiről se
feledkezzenek meg, nehogy valakivel előforduljon, hogy nem
hallotta a szirénát, vagy váratlanul vécére ment.
A sziréna – a nénózó hang, és nem az, amit tűzjelző csengőnek
nevezünk – közben elhallgatott. A folyosón léptek kopogását
hallottam, és felismertem, hogy valaki tűsarkúban közeledik.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Lorraine-nek voltaképpen a
szekrényeket is ellenőriznie kellett, nemcsak a szobákat, de
számítottam arra, hogy Hope majd eltereli a figyelmét.
– Lorraine? – Helyes. Épp időben. Hope hangja, amely tompán
szűrődött át az ajtón, rá nem jellemzően nyavalygó volt.
– Jaj, istenem, mit művel maga itt? – Lorraine hangja éles volt,
mint a borotva.
– Lorraine? Maga az? Tűz van? – kérdezte Hope olyan hangon,
mint Mrs. McAllister, és a számba kellett harapnom, nehogy
elnevessem magam.
– Nem, maga butuska… hol van a beteghordozó…? Na, jó, jöjjön
velem – szólt rá türelmetlenül Lorraine, és hallottam, ahogy
magas sarkai elkopognak a hall felé, nyomában Hope halkabb
lépteivel.
Elmosolyodtam. Eddig minden a terv szerint alakult. Lorraine-
nek pár percébe telik majd, hogy kivezesse Hope-ot. Esetleg
tovább is: Hope azt az utasítást kapta, hogy addig tartsa fel
Lorraine-t, amíg csak tudja, és számítottam rá, hogy beveti a
képzelőerejét, így Chrisre hárul, hogy ellenőrizze a szobákat, és ha
előbb jutok oda hozzá, mint ahogy Lorraine visszajön, biztosra
vettem, hogy hallgatni fog rám.
Ha. A polcokba kapaszkodva araszoltam az ajtó felé, és egy
halom lepedőn egyensúlyozva sikerült úgy kinyitnom, hogy nem
estem el. Kinéztem a folyosóra. Üres volt.
Halkan kiszóltam.
– Chris! Ott van?
Senki sem jött. Kíváncsi voltam, meddig tudja Hope
feltartóztatni Lorraine-t úgy, hogy ne tűnjön fel a távollétem.
Megint kiszóltam. Ezúttal lépteket hallottam a hall túloldalán levő
öltöző felől, és most nem magas sarkakat, hanem egy edzőcipő
halk és gyors lépteit.
– Chris! – integettem felé a gardróbból, és egy pillanattal később
már szaladt is felém a folyosón.
– Hé, Butch! – kiáltotta aggodalmasan. – Jól van?
– Bújjon be ide. Gyorsan! Mielőtt visszajön.
Chris egy pillanatig tétovázott.
– Kérem, Chris!
Gyorsan jobbra és balra pillantott a folyosón. Aztán felsóhajtott
– rendben –, és belépett a gardróbba.
– Tudja, Butch, kevésbé bonyolultan is hívhat. Miről van szó?
Amilyen gyorsan csak tudtam, előadtam a tervemet.
Amikor az ő szerepéhez értem, megrázta a fejét.
– Azt nem – mondta. – Ha megteszem, végem van.
– Amúgy is vége – csaptam le rá, és beszéltem Lorraine-ről meg
a hímzett párnáról.
– Akkor magának is meg nekem is – mondta Chris, amikor
befejeztem. – Csakhogy maga már túl öreg, hogy dutyiba zárják,
nekem meg az utóbbi időben elég egyet tüsszentenem… – Kis
szünetet tartott, a fülét hegyezte, aztán még jobban lehalkította a
hangját. – Minden rendben – mondta aztán. – Még nem késő.
Kiviszem innen… Lorraine-nek majd azt mondom, hogy vécére
kellett mennie, és egyikünk sem kerül bajba. Amúgy sem meri
majd átnézni a holmiját…
– Dehogynem – erősködtem. – Korábban is megtette.
– Ugyan, Butch…
– Maga is tudja, hogy megtette. Amióta idejött, elcsen ezt-azt.
Így van?
Chris elfordult, és nem válaszolt.
– Nem? – csend. – Tudja, hogy igazam van. És azt is tudja, hol
tartja, igaz?
Chris felsóhajtott.
– Mi ez, valamiféle kihallgatás?
– Mekfannak a mótszereink – válaszoltam olyan hangon, ami
érzésem szerint igencsak a Mr. Braunéra hasonlított.
Chris a fejét rázta. Ímmel-ámmal elmosolyodott, bár feltűnt,
hogy még mindig nem néz a szemembe.
– Muszáj szembeszállni a zsarnokokkal – mondtam neki. – Nem
élheti úgy az életét, hogy abban reménykedik, ráunnak, és végre
békén hagyják. Mert sosem fogják. Csak még
megveszekedettebbek lesznek tőle. Eleve nem lett volna szabad
beadnia a derekát, Chris. Kiálltunk volna maga mellett. Lorraine
most azt hiszi, maga szőröstül-bőröstül az övé. Azt hiszi, hogy a
kedve szerint ugráltathatja. De maga nem olyan, mint ő, igaz,
Chris? Ismerem magát. Maga nem tolvaj.
Erre elég váratlanul megpördült, s nyílt arca fagyos és nehezen
kiismerhető lett.
– De hiszen az vagyok – mondta színtelen hangon. – Maga is
tudja, ő is tudja…
– Butaság – feleltem. – Nem lehet valakit az elkövetett hibái
alapján megítélni.
– Akkor hogy a pokolba ítél meg valakit? – csattant fel. Már nem
érdekelte, ki hallja, és olyan dühös volt, amilyennek még sosem
láttam. Persze nem rám haragudott, azt rögtön láttam a tekintetén.
Talán saját magára, vagy a világra, ami az embereket dossziéban
őrzött lapokká, listán szereplő nevekké alacsonyítja…
– Chris – mondtam –, én nem ítélem el. – Az ezt követő
viszonylag hosszúra nyúlt csendben a tenyerébe temette az arcát,
és csak ült a törülközőhalmon, zihált, és nem szólt egy szót sem,
amíg nyugtalankodni nem kezdtem, és meg nem érintettem a
vállát, hogy lássam, jól van-e.
– Hogy jól vagyok-e? – kérdezte, amikor végre felnézett. – Hát
persze. Nagyszerűen. – Akkor aztán elmondta, amit már régen
gyanítottam. – De igaza volt abban, hogy tudom, hol rejtegeti a
cuccot. Közvetlenül az orrom előtt. Így veri le rajtam, hogy
panasszal éltem… tudja, Mrs. McAllisterrel kapcsolatban.
– De ha segít nekem – tiltakoztam –, akkor tetten érhetjük!
Egyikünknek sem okoz többé problémát.
Gyászos képet vágott.
– Még nem mondtam el, hol rejtegeti.
– Hol? – kérdeztem.
– Az öltözőszekrényemben.
Hát persze! Erre nem gondoltam. Természetesen Lorraine-nél
vannak a tolvajkulcsok, és ezzel kinyithatja a személyzeti öltöző
összes szekrényét. Könnyen eldughat bármit, amit ellopott, még
könnyebben helyezhet el cselből valamit Chris szekrényében, hogy
gyanúba keverje.
– És meg is tenné – erősítette meg Chris, amikor ezt elmondtam
neki. – Alig várja, hogy önállóan cselekedjem. Sarokba szorított,
Butch. Nem figyelhetem örökké a szekrényemet, és ezt ő nagyon
jól tudja. Elég egyetlen villámellenőrzés…
Újabb csend következett, amit csak Lorraine magas sarkainak
kopogása központozott a folyosóról.
– Már itt is van – szólalt meg zordan Chris. – Letelt az idő.

Mint említettem, már nincs sok saját holmim. A tulajdonunkat

képező tárgyak – még az olyan triviálisak is, mint egy könyv, egy
csésze, dobozban fényképek – kétszer olyan értékesek, mivel kevés
van belőlük. És a hímzett párnában levő ékszerek – az évfordulóra
kapott gyöngysorom (persze nem valódi, csak tenyésztett, de
annyira szeretem!), anyám kis aranybrossa, az eljegyzési gyűrűm,
ami túl kicsi lett a dagadt ujjamra – nem hétköznapi értelemben
értékesek. Ennyi maradt az életemből, ők a bizonyítékai, hogy
egyáltalán éltem. És ennyi időn át megóvtam őket: Tom, a
gyerekek számára, de elsősorban azért, hogy énem egy részét
titokban, másoktól elzárva őrizzem ezen a megszokottá vált
tolakodással és közönnyel átitatott helyen.
De a tárgyak végül is csak tárgyak. Ha Lorraine-t szembesíteném
az igazsággal, megtarthatnám az értékeimet, de elveszteném a
barátomat. És ha valamit tanultam ezen a helyen, az az, hogy egy
jó barát többet jelent, mint egy gyöngysor.
Rámosolyogtam Chrisre.
– Menjünk – mondtam. – A tíz percünk már majdnem letelt.
Meglepődött.
– Akkor hát hagyja, hogy megússza?
– Ne izgassa magát – vontam meg a vállam. – Nagy része csak
kacat.
Majdnem elmosolyodott.
– Butch – mondta megrovóan. – Nem is tudtam, hogy egy
tiszteletre méltó idős hölgy képes ilyen szemenszedett hazugságot
mondani.
Elutasító pillantást vetettem rá.
– Elég a hízelgésből, vigyen ki innen.
Felkapott – nem vidáman, de könnyedén –, és kivitt a folyosóra.
Lorraine ott volt, a hálószobaajtókat ellenőrizte. Láttam, hogy
kétajtónyira van az én szobámtól, és amikor meglátott, arcára
gyilkos düh ült ki.
– Mi ez? – kérdezte.
Chris idegesen pillantott rá.
– Bocs – mentegetőzött. – Rossz ajtó. Azt hiszem, Faith kicsit
összezavarodott. Most kiviszem, rendben?
Lorraine megvetően bámult rá.
– Siessen – sürgette fagyosan. – Itt van magára szükségem.
Chris harminc másodperc alatt kivitt a szabadba. A többiek már
kint voltak, a füvön ültek vagy álldogáltak: Mrs. Swathen
hangosan panaszkodott a kényelmetlenség miatt, Maureen az
óráját nézte, Hope Mrs. McAllistert nyugtatgatta.
– Mennem kell, Butch – mondta Chris, mielőtt visszarohant az
épületbe. Az övén zörögtek a tolvajkulcsok.
Láttam, hogy Hope felém fordítja az arcát.
 – Bocs – suttogtam. – Nem jött össze.
Később majd elmagyarázom neki. Tudtam, hogy megérti majd.
Végtére is a dolgok, amiket elvesztettünk – és amik, akárhogy is
vesszük, csak tárgyak –, eltörpültek a barátunk dilemmája
mellett. A dolgokat pótolni lehet, de egy barátot…
Hirtelen ismét megszólalt a tűzjelző. Ezúttal jóval hangosabban:
a sziréna nénózásához sürgető és ismeretlen vijjogás csatlakozott.
Az új füstjelző volt.
Meglepetten néztünk össze (a morgós Mr. Bannerman
kivételével, aki éppen akkor kapcsolta ki a hallókészülékét, és
letelepedett a fűre).
Szegény, összeaszott Mrs. McAllister, aki Hope hatására
valamicskét megnyugodott, most felsikkantott.
– Tűz van! – sikoltotta, és éppen fel akartam hívni a figyelmét
(már nem is tartottam számon, eddig hányszor tettem), hogy ez
csak gyakorlat és nincs mitől tartania, amikor az egyik ablakban
megpillantottam a halvány, sárgán remegő lángot, és tudtam, hogy
Mrs. McAllisternek mégis igaza van.
– Szent ég! – kiáltott fel Mrs. Swathen. – Azt hittem, ez csak
gyakorlat!
Nyugtalan suttogás kelt lábra az összegyűlt lakók között, mialatt
Maureen, Szomorú Harry és Denise körbejárt, s próbálták
megnyugtatni őket. Mrs. Swathen siratni kezdte a dolgokat, amiket
a szobájában hagyott, Lengyel John azt mondta, hogy ez pontosan
olyan, mint a háborúban, Mr. Braun megjegyezte, hogy mindig is
szerette nézni a szép tüzeket, Mrs. McAllister megint elsírta magát,
mi meg Hope-pal erősen szorítottuk egymás kezét, és azt
suttogtuk: Chris!
A folyosói ablakban most már jól lehetett látni a lángokat, amik
felforrósították és korommal feketére festették a tejüveget. Az én
szobám a túloldalon volt, a személyzeti társalgóval szemben;
kívülről nehezen lehetett megállapítani, hol lobbant fel a tűz. Még
mindig semmi nyoma sem volt Chrisnek és Lorraine-nek.
Az eljárás rendjére fittyet hányva Szomorú Harry a főbejárathoz
futott, de az ajtó nem nyílt ki.
– Biztos beragadt! – kiabálta, és sikertelenül ütögette a kódos
ajtónyitót.
– Elektromos hiba – jelentette ki Hope nyugodt hangon.
– Szabotázs – tette hozzá zord kárörömmel Lengyel John.
– Lorraine! – rikoltotta legwagneribb hanghordozásával
Maureen. – Lorraine, hall engem?
Az épület túlsó végéből halk üvegcsörömpölés hallatszott.
– Lorraine!
– Idebent vagyok!
Maureen olyan sebesen indult el a kiáltás helye felé, ahogy
hatalmas termete engedte. Hope és én – érthető okoknál fogva –
nem mozdultunk. Egy-két perccel később Chris rohant ki egy
vészkijáraton kócosan és kormosan, de néma nevetéssel, kezében
egy meadowbanki tűzoltó készülékkel.
– Hol van Lorraine? – szűrtem a szót a fogam között.
Chris nem szólt semmit, csak vigyorgott.

Később a részletekből összeállítottuk az események sorrendjét, de

abban a pillanatban csak spekulálni és fülelni tudtunk.
A szemtanúk beszámolójának persze nem mindig lehet hinni.
Ha az ember elhitte volna a később keringő történetek némelyikét,
akkor megbocsátható lett volna, ha azt gondoljuk, a Pokoli
toronyhoz hasonló tűzvészt éltünk túl. Mire pár perccel később
kiértek a tűzoltók, a tüzet – már ha ezt annak lehetett nevezni –
már régen eloltották, és nem maradt más emlékeztető, csak
néhány megrepedt ablaküveg és a falakon kormos nyomok, amik
azt mutatták, hol is volt a tűz.
Úgy tűnt, hogy a személyzeti társalgóban lobbant fel. A
parancsnok szerint a tűz oka egy cigaretta volt, ami egy halom
újság mellett parázslott. A tűz onnan hamar átterjedt az ablak
melletti függönyökre és a kanapé párnáira. Jelentéktelen tűz volt;
mindenesetre nem akkora, ami a meadowbanki személyzet egyes
tagjainak, főként egy bizonyos Miss Lorraine Hutchens nevű
vezető gondozónak a páni rémületét indokolta volna, akit az egyik
lakó szobájában, a szekrénybe bújva találtak, miután megpróbálta
az ajtót kinyitni (legalábbis ezt mondta), de úgy találta, hogy
beszorult. Nagy szerencse, hogy az ezermester éppen a közelben
tartózkodott: gyors helyzetfelismerése (és a kéznél levő poroltó
készülék szakszerű használata) révén a tűz nem terjedt át az
otthon többi részére.
– Mindenesetre, kedvesem – mondta megnyugtatóan a
tűzoltóparancsnok, miközben Lorraine-t kivezették az épületből –,
az ajtó tömör fából készült, és igazi tűzvésznek kellett volna lennie,
hogy égni kezdjen. Így viszont a festék is alig perzselődött meg.
Gondolom, megérezte a füstöt, és pánikba esett. Sokszor megesik.
Lorraine, akit megrázott az eset, de minden lépéssel egyre
jobban visszanyerte az erélyességét, gyilkos pillantást vetett rá.
– Egyszer sem mondtam, hogy az ajtó beszorult. Azt mondtam,
hogy rám zárták. Óriási különbség!
Maureen szeme összeszűkült.
– Bezárták?
Lorraine hideg tekintete megállapodott Chrisen, aki csendesen
állt Hope és mellettem, a szemét pedig lesütötte. Most futólag
Lorraine-re pillantott. Már nem vigyorgott, inkább könnyen
felismerhető bűntudat ült ki az arcára.
Láttam, hogy a mellette álló Hope a keze után nyúl. Fém halk
csörrenése hallatszott, amit csak Hope meg én vettünk észre.
Aztán Hope visszatette az ölébe a kezét, és újra azt a hangot
hallottam, majd Hope a kezemre tette az övét, és éreztem, hogy
valami hideg és fogazott nyomódik a tenyerembe.
Lorraine közben tovább beszélt Chrishez.
– Figyelmeztettem – mondta. – Azt hitte, mulatságos, mi?
Tényleg azt hitte, hogy megúszhat egy ilyen lépést?
Chris semmit sem szólt. Bár normális körülmények között
istenáldottan bőbeszédű, még mindig szófukar lesz, ha egy
tekintéllyel bíró személy szól hozzá. Válasz helyett rám sandított,
tekintetében bűntudat és némi rosszullét bujkált. Karján
koromfolt, amit idegesen dörzsölgetett.
Lorraine egy lépést tett felé.
– Magához beszélek – mondta hangosan. – Mi volt ez, valami
tréfa? Vagy valami egészen más járt a fejében? De mi? Átnézte az
öltözőszekrényeket, amíg nem voltam láb alatt? Értéktárgyakat
keresett a szobákban?
 Ez már több volt, mint amit Hope-pal el tudtunk viselni.
– Hagyja békén! – szóltam rá Lorraine-re, ő pedig megfordult,
és az egyik legutálatosabb pillantását szegezte rám.
– Maga maradjon csak ki ebből, kedveském – válaszolta. – Az az
ajtó zárva volt, és csak egyetlen személy van itt, aki bezárhatta.
Ugye? – meredt villámló tekintettel Chrisre. – Látta, amikor
odaadtam Chrisnek a kulcsokat, igaz, Maureen?
Maureen bólintott.
– Csak ő zárhatta be az ajtót.
Maureen ismét bólintott, amikor Lorraine különös vonzereje
hatni kezdett. Megkeményedett az arca, apró szeme még kisebb
lett.
– Így történt? – kérdezte.
Csend támadt. Maureen vizslató tekintetének kereszttüzében
Chris még nyomorultabbul festett.
Ekkor Hope szólalt meg azon a cambridge-i hangján, ami
könnyed természetességgel tekintélyt parancsol.
– Nem tehette – jelentette ki.
– Miért nem? – kérdezte gúnyos megvetéssel a hangjában
Lorraine. – Mert a maga barátja? Hát hadd mondjam meg…
– Nem – szóltam. – Mert nálam vannak a kulcsai – kivettem a
kulcscsomót a kabátzsebemből. – Láttam, hogy elejti, amikor
kihozott – folytattam. – Utánakiáltottam, de nem hallott meg. –
Kis szünet következett, mialatt Maureen Lorraine-re bámult,
Lorraine dühösen Christ nézte, és szinte mindenki rám meredt,
ahogy még mindig a kulcsokkal a kezemben ülök.
Lorraine felé nyújtottam a kulcscsomót.
– Tessék – mondtam mosolyogva. – Jaj, és Maureen… –
Maureen pillantása most már rám szegeződött, és arcán a
meglepetés komor megértésnek adott helyet. – A szobámban
elrejtettem pár dolgot egy kis párnában. Biztonságban vannak,
tudom, de ha nem gond, ellenőriznénk együtt? Persze Chrisre az
életemet is rá merném bízni… – a legbűbájosabb mosolyommal
néztem Lorraine-re. – Mit mondott, melyik szobába is szorult be,
kedvesem? Még ilyet! Micsoda véletlen! Nos, megesküdnék rá,
hogy a holmim a legnagyobb biztonságban volt magánál. Mi az? –
Lorraine artikulátlan hangot adott ki. – Ó, hát magával hozta őket!
Jaj, milyen kedves! És milyen okos, hogy kitalálta, hova rejtettem
őket, mármint a gyöngysoromat, az eljegyzési gyűrűmet, anyám
brossát és hát persze a pénzemet! Kétszáz fontot. Nagy kő esett le a
szívemről. Milyen jó érzés, hogy vannak még tisztességes,
becsületes emberek a világon!
Még mindig mosolyogva süllyesztettem el értékeimet a
kabátzsebembe. Addigra már egészen szép kis hallgatóság gyűlt
körém: Szomorú Harry, ajkán olyasmivel, ami gyanúsan
mosolynak tűnt, Claire, aki meglepetésében majdnem elfelejtett
rágózni, Mr. Braun, Lengyel John, Mrs. Swathen, aki nagyon okos
is tud lenni, ha megerőlteti magát, és aki most úgy bámult
Lorraine-re, mintha azelőtt sosem látta volna igazán, Maureen,
akinek tésztaszerű arca dühös mosolyba merevedett, a kábult
Chris, és mögötte öt vagy hat tűzoltó, mosolygó fiatalemberek,
akik eloltották a kocsijukon a villogó fényeket, és átnézték az
épületet, nincsenek-e bent csellengők, nincs-e valami hiba,
megrongálódott elektromos berendezés vagy bármi, ami a
meadowbanki otthon lakóit, akik most csendben várakoztak a
füvön, veszélybe sodorhatja.
Csaknem egy órájukba telt megtisztítani az épületet. Meleg,
napsütéses, ragyogó nap volt, a gyepen százszorszépek virítottak, a
füvet szegélyező azáleabokrokon poszméhek döngtek. Lengyel
John kártyázni kezdett Szomorú Harryvel és Mr. Braunnal, Mrs.
Banerjee levette az egyik nagykabátját, Hope meg én halkan
beszélgettünk, miközben Maureen és Lorraine elvonult a parkoló
melletti főkapuhoz, ahol úgy gondolták, senki sem hallja addigra
már igen szenvedélyes szóváltásukat. Azért persze hallani lehetett
– legalábbis részletekben – de mi udvariasan úgy tettünk, mintha
nem figyelnénk oda, kivéve annál a résznél, amikor Lorraine azt
mondta Maureennak, hogy feldughatja a rohadt munkáját, ami
amúgy is csak rohadt keveset fizet, és ki a franc akarná egy ilyen
pöcegödörben tölteni az életét, mint amilyen a meadowbanki
otthon, ugye, tudja, hogy hívják a városban? Rohadt hullaháznak.
Hogy tetszik ez, kedveském, mi?
Aztán ebben a stílusban folytatta. Rosszabb volt, mint Mr.
Bannerman valamelyik rossz napján. Egyébként már akkor sem
volt sok kétségem, hogy most látjuk utoljára Lorraine-t. Chris a
kert másik végében úgy tett, mintha nem hallaná, de a mosolya
elárulta.

Persze tudtam, hogy Chris zárta be. Még azt is le mertem volna
fogadni, hogy ő gyújtott tüzet a személyzeti társalgóban. Úgy tett,
mintha Lorraine örökösen füstölgő Silk Cutjától lobbant volna
lángra a papír. Volt egy sejtésem, hogy ő zárta be a bejárati ajtót,
és biztos voltam abban, hogy ő nem ütötte be a tűzoltógyakorlat
kódját, így a vészhelyzetről azonnal értesültek a tűzoltóságon.
– Nagy szerencse – mondta a tűzoltóparancsnok, aki az utolsó
embereivel jött ki az épületből. – Ebből is látszik, hogy az ember
sosem lehet elég óvatos az ilyesmikkel. Jó, hogy volt füstjelző.
– Ideje bemenni! – harsogta Maureen a parkoló felől. –
Mindenki itt van? Mindenki hallotta? Azt mondtam, ideje
bemenni!
Csaknem tiltakozásnak hangzó morgás támadt a gyepen
összegyűlt lakók között. Szomorú Harry kelletlenül állt fel a
kártyaasztaltól. Denise felnézett az ölében fekvő virágkoszorúról,
amit százszorszépekből font. Mr. Bannerman bekapcsolta a
hallókészülékét. Mrs. Banerjee levett még egy kabátot, és Hope
megkérdezte:
– Hol van Mrs. McAllister?
Egy pillanatig mind egymásra néztünk. Jellemző Hope-ra, hogy
észreveszi azt az egyedüli dolgot, amit a látók nem. Nyugtalanul
fürkésztem a kertet, hátha meglátom Mrs. McAllistert, és lelki
szemeimmel már azt láttam, hogy eltűnt, elkóborolt, vagy ami még
rosszabb, a forgalmas főútnál jár, és keres valakit, aki a második
világháború óta nincs meg.
– Mrs. McAllister! – bömbölte Maureen. – Most bemegyünk,
kedveském!
Mrs. McAllisternek továbbra sem volt nyoma. Hope-ra néztem.
Rossz érzésem támadt – nevezzük, ha tetszik, előérzetnek –, és
már láttam, hogy az öreg hölgy beesett, fogatlan szájjal hever az
épület sarkán túl, karja, mint száraz ág fekszik a murvával felszórt
kerti úton…
Ebből is látszik, hogy nem lehet bízni az előérzetekben.
Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor kart karba öltve
befordult a ház sarkánál egy huszonöt év körüli, vidám
fiatalemberrel, az egyik tűzoltóval, egy magas, sötét hajú, a
tűzoltókra jellemzően nem túlzottan izmos fiúval (jól van, no,
tudom, hogy hetvenkettő vagyok, de attól még van szemem,
nem?). Egyébként a fiatalember biztos valami kacagtatóan
mulatságosat mondhatott, mert Mrs. McAllister úgy vihogott, mint
egy őrült paradicsommadár. Azóta nem láttam ilyen
felszabadultnak, hogy Lorraine a hallban közölte vele, Peter
meghalt, és elszorult a torkom, hogy most ilyennek látom: öreg
volt, pici, úgy csimpaszkodott a tűzoltó karjába, mint egy kis
majom, és majd megszakadt a nevetéstől.
– Hát maga meg hol volt? – kérdezte Maureen szemrehányóan.
A fiatalember elmosolyodott.
– A tűzoltóvizsgára gyakorolt – mondta, és némi nehézség árán
lefejtette magáról Mrs. McAllister kezét. – Meg kell hagyni,
Norah… – ha hiszi, ha nem, eddig azt sem tudtam, hogy Mrs.
McAllister keresztneve Norah –, …úgy fut, mint a nyúl.
Mrs. McAllister ismét felkacagott. Felkukucskált a fiatalember
arcára (az ő arca körülbelül a tűzoltó övcsatjával volt egy
vonalban), aztán megfogta a kezét.
– Úgy örülök, hogy eljöttél! – áradozott boldogan. – Most végre
bemutathatlak a barátnőimnek. Ő Faith, ő pedig Hope – integetett
nekünk, madárszeme ragyogott az izgalomtól. – Nehéz időkön
segítettek át. Nagyon jók voltak hozzám.
– Ne butáskodjon – mondta Hope élénken. – És most talán
bemutathatna a barátjának.
– A barátomnak? – nevetett fel ismét Mrs. McAllister. Még
sosem láttam ennyire kacagni, valósággal megfiatalodott tőle.
Csillogott a szeme, ugrált és táncolt, fogatlan szája körül vidám
ráncokba szaladt a bőr.
Kézen fogta a fiatalembert, és arra a kis tisztásra vezette, ahol
Chris, Maureen, Denise és Szomorú Harry várakoztak, hogy
visszavezessenek minket a meadowbanki otthonba.
– Ő a fiam, Peter – mondta Mrs. McAllister. – Tudják, tűzoltó!
 Az út dala

Öt évvel A folyó dala után a Plán UK-vel Togóba utaztam. Ott

értesültem a gyermekkereskedőkről, akik gazdagságot és
vagyont ígérve rabszolgaságba és prostitúcióba csalják a
hiszékeny fiatalokat. Az alábbi történet egy azok közül, amiket ott
gyűjtöttem.

Olyan sok isten van itt. Esőistenek, halálistenek, folyóistenek,

szélistenek. A kukorica istene, a gyógyításé, régi istenek, újak,
akiket máshonnan hoztak ide és akik helybelivé váltak, gyökeret
eresztettek itt, jeleket adnak, történeteket mesélnek, dalokat
énekelnek mindenhol, ahova csak a szél viszi őket.
Ilyen isten a Nagy Északi Út. Loméból a Benini-öblön át a távoli
tartományokban Dapaongig kanyarog, mint egy poros folyó. A
kezdete Lomé városa a párásan forró utcáival, piacaival, bájos
körútjaival, tengerpartjával, a sétányon ide-oda hullámzó emberi
hordalék szemetével és a forgalmat kitevő mopedek meg biciklik
rajaival. A folyóval ellentétben a Nagy Északi Úton még aszálykor
sem apad el a forgalom, ahogy a legendák és dalok, utazók és
történeteik terhe sem könnyebbedik.
Ez a történetem éppen itt kezdődik, Sokodé városában. Lométól
északra, ötórányi autóútra fekszik, nagy és forgalmas település,
amit kisebb falvak vesznek körbe, mint gazdát a szolgálók. Létük
az úttól függ, bár nem egy falusi sosem járt messzebb, mint
északra vagy délre pár tucat mérföldnyire. Az emberek sokszor
végigsétálnak a földúton, és ülnek, figyelnek, várnak az út szélén
arra, amit az út esetleg arra sodor: biciklin ülő kereskedőket,
robogókat, teherautókat, a földekre tartó asszonyokat, akik a
kukoricát takarítják be vagy fát vágnak.
Egy ilyen megfigyelő Maleki is, a közelben levő Kassenából
származó lány. Tizenhat éves, öt testvére közül a legidősebb.
Szeret a fák árnyékában üldögélni, és szívesen nézi, ahogy az út
kanyarog előtte. Marcellin, az öccse az égen a kondenzcsíkokat
szerette figyelni, míg Jean-Baptiste kedvencei a teherautók voltak,
és bolondosan integetett, amikor egy elment előtte, de Maleki csak
az utat figyeli, éberen lesi az élet jelét. Az évek során megerősödött
benne a meggyőződés, hogy az út pornál és köveknél több, ereje,
személyisége van. Abban is hisz, hogy hangja van: néha csak egy
távoli sziszegés, néha meg sok hang összessége, mint egy templomi
kórus.
Hajnali ötkor, amikor Maleki felkel, hogy hozzáfogjon a ház
körüli teendőkhöz, az út már halkan zümmögve, ködpárába
burkolózva várja. Úgy látszik, mintha még aludna, de Malekinak
több esze van, és átlát rajta. Az út olyan, mint egy krokodil:
álmában is nyitva a fél szeme, hogy bekapja azt, aki van olyan
ostoba, hogy nem figyel. Maleki mindig résen van. Amikor a
szarongját magára tekeri, és erősen megcsomózza a csípőjén,
amikor felköti a hajszalagját, és mezítláb átmegy az udvaron, vizet
húz a falu kútjából és a mosókunyhóba cipeli, amikor fát vág,
nyalábba köti és a fején hazaviszi, közben mindig az út hangját
hallgatja, az út fondorlatos, csalárd hosszát figyeli, és a port, ami a
nappal együtt emelkedik a magasba, s látogatók jelenlétét adja
hírül.
Az út ma reggel csaknem néma. Egy fügefaliget felett néhány
denevér köröz, egy asszony, aki fát egyensúlyoz a fején, átkel az
úton a túloldalról, és valami apró állat – talán egy feketelábú
patkány – motoz az aljnövényzetben. Maleki arra gondol, hogy ha
itt lennének az öccsei, ma biztosan elmennének vadászni. A falutól
nem messze, de a szélirányba eső száraz aljnövényzetet
felgyújtanák, aztán lesnék az égő fű közül kirohanó feketelábú
patkányokat. Egy patkányon sok a hús – ami rágósabb a
csirkehúsnál, de jó ízű –, és az öccsei eladnák a kibelezett,
gallyakból ácsolt keretre feszített állatokat az út mellett a piacra
tartó embereknek.
De Maleki testvérei már régen elmentek, akárcsak a gyerekek
többsége. Senki sem fog ma feketelábú patkányra vadászni, vagy
Sokodéban az út mellett állni, és a járműveknek integetni. Senki
sem fog Malekival ampét játszani az udvaron, vagy a hátán fekve a
fák alól a kondenzcsíkokat lesni.
Maleki a nyitott konyhaajtó elé dobja a köteg felaprított fát.
Otthona egy udvart körülvevő, vályogházakból álló épületegyüttes,
a tetők hullámbádogból vannak. Van tyúkól, kukoricaraktár, egy
sor pad, amin üldögélni lehet, és az udvar túlsó végén egy bogrács.
Maleki anyja ebben a bográcsban készíti a tchoukoutout, a köleses
sört, amit a faluban ad el, vagy a szójasajtot meg a kukoricakását,
amit a sokodéi heti piacon árul.
Maleki nagyon szereti a piacot. Olyan sok ott a látnivaló!
Fiatalemberek robogókon, a nők a hátsó ülésen. Manióka- és
sültbanán-árusok. Lapos platós, fát szállító teherautók. Vaudou-
árusok, akik varázsigékkel és talizmánokkal kereskednek. Az út
mellett tésztagombóc standok. Palacsinta, foufou, jamgyökér és
banán, halmokban a köles, a paprika és a rizs. A szivárvány
minden színében anyagok, szarongok, kendők és dupatták.
Üveggyöngy nyakláncok, bronz fülbevalók, harissa konzervek,
karkötők, kerámiaedények, üvegek és ivótökök, fűszerek és só,
füzérben a csilipaprika, főzőedények, seprűk, kosarak, műanyag
vödrök, kések, Coca-Cola, motorolaj és fűből font szandálok.
Az áru java elérhetetlen Maleki és a családja számára. De Maleki
szereti elnézni a piacot, miközben az anyjának segít az asztaluknál
a kukoricakását elkészíteni, hogy aztán eladhassák: két kő között
megőrli a kukoricát, aztán egy öblös edényben megsüti. Az út dala
itt hallatszik a legerősebben: távoli helyek, kereskedők és utazók,
pletyka meg hírek s olyan helyek dala, amelyek nevét csak a
táblára krétával felrajzolt térképekről ismeri.
Az út tanúja annak, ahogy Maleki piacra menet és onnan jövet a
port tapossa, amióta csak járni tud. Néha egyedül teszi meg a
távolságot, de többnyire az anyjával. A kukoricát egy fonott
kosárban egyensúlyozza a fején. Két évvel ezelőttig az út azt is
látta, ahogy iskolába jár, csak a másik irányba: fehér blúzban,
khakiszínű szoknyában, összekötött könyveit cipelve ment.
Akkoriban más volt a dal: matematikáról és angolról, földrajzról és
szótárakról, futballmeccsekről, zenéről és reményről szólt. De
amióta az öccsei elmentek otthonról, Maleki már nem jár iskolába,
és nem visel khakiszínű egyenruhát. És az út dala ismét
megváltozott; most házasságról meg otthonról és az udvaron
rohangáló gyerekekről szól, a kukoricaföldeken töltött hosszú
napokról és az örökre háttérbe szorított, gyerekes
ábrándozásokról…
Nem mintha ott akarta volna hagyni az iskolát, ígéretes tanuló
volt. Majdnem olyan okos, mint egy fiú, és a futballban is felért
velük, ezt még a főnök is megjegyezte, bár nem szívesen, mert nem
helyeselte a női futballt. De az anyjának – akinek a férje egész
évben távol van, és kisebb gyerekekről kell gondoskodnia
(mindhárom maláriás, és az egyik még a kettőt sem töltötte be) –
segítségre van szüksége, és bár az asszony sajnálja a lányát, tudja,
hogy az olvasás még senkinek sem adott ennivalót a szájába, s nem
szántott fel egy négyzetméternyi földet…
Különben is, amikor majd a fiúk hazajönnek, lesz pénz
mindenkinek: lesz ruhára, orvosságra, ételre – úgy hallotta, hogy
Nigériában az emberek mindennap csirkét esznek, és mindenkinek
van rádiója, szúnyoghálója, varrógépe…
Az anyja ezt a dalt hallja. Valóra vált álmok altatódalát, ami
egészen Adjale, az aranymosolyú hangján szól, és bár hiányoznak a
fiai, tudja, hogy egy nap mindketten hazajönnek, és magukkal
hozzák azt a gazdagságot, amit neki, az anyának ígértek. Nehéz
volt a fiait – két, még a tízes évei elején járó gyereket – elküldeni
egy idegen városba. De áldozatot kell hozni, mondta Adjale. És
szépen gondoskodnak majd róluk: mindkettőnek biciklije lesz,
mindketten mobiltelefont kapnak. Az ilyen vagyontárgyak
elérhetetlenek itt, Togóban, de Nigériában más az élet. A házaknak
csempepadlójuk van, van fürdőszoba, folyóvíz, villany. A
munkaadók kedvesek és tiszteletteljesek, s úgy törődnek a
gyerekekkel, mintha a sajátjaik lennének. Még a lányok is új ruhát,
ékszert és arcfestéket kapnak. Adjale, az aranymosolyú mesélte
mindezt, amikor az emberkereskedők először jöttek.
Emberkereskedők. Milyen kegyetlen szó. Maleki anyja jobban
szereti emberhalászoknak nevezni őket, mint amilyen Jézus és a
tanítványai voltak. A Nagy Északi Út a folyójuk, és minden évben
északra utaznak, mint a halászok az ívóhelyekre. És minden évben
bőséges halászzsákmánnyal térnek vissza: fiúkkal és lányokkal,
akik között tizenkét-tizenhárom éves kicsik is vannak, mint
Marcellin és Jean-Baptiste. Éjjel csempészik át őket a határon – a
rendőrjárőröket elkerülik –, mert egyiküknek sincs útlevele. Néha
fából meg műanyag hordókból összeeszkábált és banánlevelekből
font kötéllel összekötött tutajokon viszik át őket a folyón.
Maleki anyja eltöpreng azon, hogy megismeri-e majd a fiait,
amikor visszatérnek. Addigra már mindketten férfivá cseperednek.
Szíve fájdalmasan elszorul a gondolattól. És a lányára gondol –
Maleki olyan okos, fiatal, a hajába piros zsinórt fon, és a hangja,
mint egy arany angyalé aki még ennyi idő után is csak vár. És
amikor a napi munkának vége, s a vörös nap eltűnik a nyugati
égről, a kisebb gyerekek pedig már alszanak a kunyhóban, a dupla
matracon, nézi, ahogy Maleki mozdulatlanul áll a Nagy Északi Út
mellett, alakja élesen kirajzolódik a falubeli tüzek fénye előtt, és
halkan énekelget magában, miközben az öccsei visszatértéért
imádkozik.
Mert Maleki tudja, hogy az út isten, veszélyes isten, akit ki kell
engesztelni. Néha elragad egy elkóborló gyereket, vagy talán, ha
szerencsés, egy kutyát, ami elpusztul egy teherautó kerekei alatt.
De az emberkereskedők többet visznek el: tavaly négy gyereket,
tavalyelőtt hármat. Ezért énekli Maleki: Ne engedd, hogy az idén
eljöjjenek, kérlek, az idén tartsd távol őket, és nem biztos benne,
hogy Isten-e az, akihez imádkozik, vagy Allah, vagy a Nagy Északi
Út maga, ez az alattomos és poros kígyóisten, ami eltünteti a
gyerekeket.
Éjjel az út még elevenebbnek látszik: szóbeszédek és suttogások
töltik meg. A régi, ismerős hangok az út végén levő faluból – a
kántálás, a dobolás, a játszó gyerekek hangja, egy rádió csipogása,
vagy a főnök háza elől, ahol a férfiak tchoukot isznak és üzleti
dolgokról beszélgetnek, egy mobiltelefoné – mind olyan messzinek
és távolinak tűnnek, mint a repülőgépek, amik néha felrajzolják az
égre az útvonalukat, és elmosódott kondenzcsíkot hagynak maguk
után, mintha körömmel karcolták volna az égre. Csak az út
valóságos, gondolja az asszony, az út a csábítás dalaival, amiknek
egy gyönyörű hazugság, egy jobb dolgokról szóló fényes álom
kedvéért feláldozzuk a gyermekeinket.
Tudja, hogy a többség nem jön vissza. Nem kellenek dalok
ahhoz, hogy ezt tudja. Az emberek halászai ragadozók a megváltás
csillogó csábításával. Az igazság az, hogy úgy érkeznek, mint a
harmattan, ez a forró, kesernyés szél, ami minden évben fúj,
kiszívja a környékből a nedvességet, és savanyú, vörös porral tölti
meg a szájukat. A harmattan alatt semmi sem nő, csak az ostoba
fiúk és a még ostobább anyáik álmai, mert elküldik a gyerekeiket
az emberkereskedőkkel (az ünnepi ruhájukban mentek el, hátha a
járőrök észreveszik őket, és megérzik kétségbeesésüket, s
mindegyiknél egy vastag szelet hideg kukoricakása volt, amit nagy
szeretettel banánlevelekbe csomagoltak, és hogy szerencsét
hozzon, piros madzaggal kötötték át).
Pénz cserél gazdát. Nem sok, még egy zsák búza ára sem, de a
babának moszkitóháló kell, a nagyobbnak orvosság, és nem arról
van szó, hogy eladja a gyerekeit, mondja magában Maleki anyja,
csak elküldi őket az ígéret földjére. Adjale majd vigyáz
mindkettejükre. Adjale, aki minden évben hírt hoz a fiairól, és azt
mondja: Talán jövőre küldenek majd lapot, vagy levelet, vagy
egy fényképet…
De az anya lelkében valami még mindig tiltakozik, és megint
csak azt kérdi magában, vajon helyesen cselekedett-e. És Adjale
minden évben mosolyogva azt válaszolja: Bízz bennem. Tudom,
mit teszek. És bár nagyon nehezére esik, hogy évente csak egyszer
látja, tudja, hogy Adjale jól van, gyerekeket segít az út mentén, és
azt is megígérte, hogy majd érte küldet – nemsokára, egy nap,
mondja. Amint a gyerekek felnőnek. Négy év, esetleg öt, ennyi az
egész.
 És Maleki anyja hisz neki. Hozzá nagyon jó volt. De Maleki nem
bízik benne. Sosem bízott. De mit tehet egymagában egy lány?
Ugyanúgy nem állíthatja meg őket, ahogy a harmattant sem az
évente leszüretelt vörös porral. Mit tehetek?, kérdi az utat.
Hogyan szállhatnék szembe velük?
Aznap éjjel, amikor egyedül áll az út mellett, eszébe jut a válasz.
A hold magasan jár az égen, az út mégis meleg, mint egy állat, por-
és benzinbűze van, s a felszínét nap mint nap taposó sok csupasz
láb izzadságáé. És talán az út meghallgatja az imáját, vagy talán
egy másik isten hallgatja meg, de ma éjjel csak Malekinak egy
másik történetet mesél: magányról énekel, szomorúságról és
becsapásról. Beteg gyerekekről, akiket a Nigériába vezető út
mentén otthagynak meghalni, prostituáltnak eladott lányokról,
meghiúsult reményekről, erőszakról, betegségről, éhezésről és
AIDS-ről. Csalódásról énekel, és két fiúról, akiknek arcába
Kassena jelét karcolták, testüket keserű, vörös por borítja, és
hazafelé tartanak a Nagy Északi Úton. A fiúknak egy fillérjük sincs,
éheznek, és a Nigériában töltött két év után betegek, miután napi
tizennégy órát dolgoztak a földeken, és akiket egy bicikli áráért
adtak el. De élnek, gondolja Maleki, még élnek, és hazajönnek, s az
új dal lüktető ritmusa egybeolvad Maleki szívdobogásával, ahogy
Kassenánál az út mellett áll, és lába dobogni kezd a porban, teste
hajlong és ring, s abban a pillanatban mindegyiküket hallja, az
eltűnt gyerekeket, akik valamennyien együtt énekelnek az úttal egy
dalt, amit lehetetlen semmibe venni.
És most megérti, mit kell tenni, hogy szembeszálljanak a
gyerekek halászaival. Nem sokat, de ez mégis valami kezdet, a
mag, amiből majd fa nő ki, aztán a fából erdő lesz, az erdőből
szélfogó, ami egyszer talán majd a harmattantól is megvédi őket…
De nem ma. Nem is az idén. De talán még az ő életében…
Hát az aztán nem lenne akármi.
Azon az éjszakán Maleki a tüzek mellett sétál haza. Elmegy a
főnök kunyhója mellett, a kukoricaföld mellett, a hasas falú
tyúkólak sora mellett, s amikor az arcát megmossa a nyomós
kútnál, amikor a kivájt tökhéjból iszik, és megeszik egy szelet
hideg kukoricakását, amit az anyja hagyott kint neki az asztalon,
amikor kiteríti a régi iskolai egyenruháját, a fehér blúzt, a
khakiszínű szoknyát és a kopott, régi futballcipőt, amit még ki sem
nőtt, amikor lefekszik a matracra, és az éjszakai zajokat hallgatja,
más utakra gondol. Azokra az ösvényekre, amiket magunknak
taposunk ki.
Arra gondol, hogy holnap már más lesz. Holnap nem az utat
figyeli, nem piacra megy, hanem elmegy az iskolához a khakiszínű
egyenruhájában, a focicipőjét a zsinórnál fogva annak a dalnak a
ritmusára lengeti majd, amit csak ő hall. Az anyja talán vissza
akarja tartani, de csak tétován. És amikor a testvérei végre
hazatérnek, azt fogja mondani nekik: Miért mentetek el? Az ígéret
földje mindig is itt volt. Bennem. Bennetek. És talán idővel rá
tudja venni őket, hogy ők is hallják ezt a dalt, amit ő olyan tisztán
hall, és talán a gyerekeik is hallják majd, és megértik, amikor azt
mondja: Ha az út nem visz el oda, ahova menni akarsz, akkor
magadnak kell kitaposnod az utat…
Olyan sok isten van Togo földjén. Folyami istenek, úti istenek, s
lehet, hogy mind hamisak. Az igazi erő az emberi szívben lakozik,
az emberi szív bátorságában, lendületében. Ez is az út dala, és a
gyerekek hangjában örökké él majd, minden nappal erősebb lesz,
és mélyen a földbe ereszti a gyökereit, a változás magjait pedig
szétszórja mindenhova, ahova csak viszi őket a szél.
 Köszönetnyilvánítás

Hálával tartozom világszerte mindazoknak, akik a történeteimhez

az ihletet adták: az emberkereskedők karmai közül kimentett
gyerekeknek, a zúgókban úszó gyerekeknek, színészeknek, akik
időt szakítottak arra, hogy a színészbejáróknál beszélgessenek
velem, a metróban adódó véletlenszerű találkozásoknak,
taxisofőröknek, akik valami érdekeset akartak elmesélni,
könyvklubok tagjainak, akik dedikáláshoz álltak sorba, idős
hölgyeknek, akik tökéletesen emlékeztek hatvan évvel ezelőtt
történt eseményekre. Twitterezőknek, csokoládékészítőknek és
boltosoknak, állomások büféiben várakozóknak, pékeknek és
cukrászoknak, akik postán küldenek nekem tortákat, parkok
padján ülő fiatal szerelmeseknek. És azoknak, akik velem
vállvetve, keményen dolgoznak, kivált Louise Page-Lundnak, a
sajtósomnak, Anne Rileynak, a titkárnőmnek, Mark Richardsnak,
aki a honlapomat kezeli, a szerkesztőmnek, Marianne Velmasnak
és a Transworldnél minden kollégámnak, köztük is Larry
Finlaynek, Kate Samanónak, Deborah Adamsnek, Claire Wardnak,
Suzanne Rileynak, valamint az összes korrektornak,
olvasószerkesztőnek és könyvkereskedőnek, aki továbbra is a
polcokon tartja a könyveimet, és természetesen Önöknek, kedves
Olvasóim, akiknek a történetek utáni sóvárgása tartotta
működésben ilyen sokáig az álomgépezetet. És Kevinnek meg
Anouchkának, akik nélkül nem is lenne álomgépezet.
 Table of Contents
Bevezető
A folyó dala
Faith és Hope világot lát
Egész évben karácsony
Kíván ismét csatlakozni?
Esős napok és hétfők
Erdei nimfa
Harry Stone és Elvis 24 órás egyháza
A karácsony kísértetei
Futótűz Manhattanben
Süti
Kísértetek a gépben
Csináld magad
Múzsa
A Játék
Faith és Hope visszavág
Az út dala