Paul Stuart, az elismert skót gasztroszakértő lába alól

kicsúszik a talaj, amikor a barátnője egyik napról a másikra

faképnél hagyja. A férfi úgy dönt, hogy szerkesztője
javaslatára legújabb szakácskönyvét Toscanában fejezi be,
hátha a levegőváltozás (no meg alkalomadtán egy kis
szarvasgombás tészta és egy üveg vörösbor) meggyógyítja
összetört szívét, és az alkotói válságból is kihúzza. De amikor
Paul megérkezik Olaszországba, nem egészen úgy történnek a
dolgok, ahogy várta… A félresikerült autókölcsönzés után nem
marad más választása, mint buldózerre pattanni, az idilli
Montalcinóba vezető útja során azonban a szokatlan járműnél
sokkalta nagyobb meglepetések is érik. Miközben kellemesen
lubickol a toszkán vidék csodás látnivalóiban és ízeiben, a
legkülönbözőbb alakokat sodorja elé a sors – köztük egy fiatal
amerikai nőt, aki megdobogtatja a szívét.
A Találkozzunk Toscanában! az érzékek ünnepe, az emberi
kapcsolatok tanulmánya és a véletlenek vígjátéka. Bájos és
örömteli szerelmi történet mindazoknak, akik valaha is
álmodtak újrakezdésről. Kedves nyári olvasmány, amely
garantáltan mosolyt csal az olvasó arcára.
Alexander McCall Smith

Találkozzunk
Toscanában!
My Italian Bulldozer © Alexander McCall Smith, 2016

Hungarian translation © Nagy Viktória, 2019

Minden jog fenntartva.

Tilos a kiadvány bármely részét a kiadó írásos engedélye

nélkül adatrögzítő rendszeren tárolni, elektronikus,
mechanikus, fénymásoló vagy más technikai eszközzel
sokszorosítani, illetve terjeszteni!

ISBN 978-963-324-646-7

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben

Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Ez egy regény. A benne előforduló nevek, alakok, helyszínek
és történések a szerző képzeletének szüleményei, vagy ha
valósak, a felhasználásuk fiktív. Bárminemű egyezésük a
valósággal, élő vagy halott személyekkel, eseményekkel vagy
helyszínekkel csupán a véletlen műve.
 A könyvet William Dalrymple
írónak és történésznek ajánlom
 1

Az emberek
néha furcsa dolgokat művelnek

Paul most készített először narancsos kacsát a barátainak,

mióta Becky elhagyta a személyi edzőjéért. Négyévi
együttélés után lépett le, ami ugyan önmagában is meglepte
Pault, ám az igazi sokkhatás akkor érte, amikor megtudta, ki
a szeretője. Utólag visszagondolva belátta, hogy bőven voltak
figyelmeztető jelek, és könnyedén észrevehette volna őket. A
késői felismerés miatt szolid önvád gyötörte: ha nem merül
olyan mélyen a munkájába, észrevehette volna, milyen
szenvtelen; ha több időt áldoz rá, felfigyelhetett volna a
nyugtalanságára, a lopott, bűnbánó pillantásaira. De ha
mindezt érzékeli, akkor sem tudott volna felkészülni rá, hogy
éppen Tommyval, az agyontetovált izompacsirtával szűri
össze a levet.
– Nem így képzeltem – mondta Gloriának, a
szerkesztőjének, a tőle telhető legsztoikusabb arccal. – De
hát így alakult. Ennyi. Az emberek néha szakítanak.
Gloria konyhájában kávéztak éppen, amikor ez a
beszélgetés zajlott. A lakásában volt az irodája, és Paul
időnként beugrott, hogy váltson vele néhány szót,
próbanyomatokat vagy ötleteket szerezzen tőle, vagy
egyszerűen csak kiöntse a lelkét. Gloria ebben igazán jó volt
– főzött neki Assam teát, amit szeretett, azután maga alá
húzta a lábát a kanapén, és hagyta, hadd beszéljen.
 – Dehogyis, folytasd csak – mondta, ha Paul megkérdezte,
nem tartja-e fel. – Tudod, hogy szeretem, ha feltartasz, Paul.
Gloria az egyik legjobb barátom – tűnődött Paul – a maga
kissé régimódi, furcsa módján. A megbízható Gloria –
gondolta. Mindig elérhető, mindig pozitív. De azonkívül,
hogy közel áll hozzá, mit tud róla egyáltalán? Például azt,
hogy szabadúszó szerkesztő, Edinburghban él, de eredetileg
máshonnan jött – talán valahonnan Bristol mellől, ahova
egyetemre járt. A húszas évei elején mindkét szülője meghalt
– ezt elmesélte egyszer –, és nincsenek testvérei. Eléggé
egyedül lehet a világban. Említett valami nagynénit, meg
vannak barátai a túrázók klubjában. De ezen kívül vajon jár
társaságba? Paul eddig nem nagyon gondolkodott el ezen.
Nagyjából egyidős volt vele – jó harmincas –, és egészen
csinos volt a maga, hm, jelentéktelen módján. A haja rövid,
az arcát soha nem sminkelte. De nem is volt rá szüksége,
mert a bőre olyan tiszta, szinte áttetsző, amilyet csak a kelta
vidékeken lehet látni. Azt mesélte, hogy az anyja ír volt,
talán ennek köszönhette sápadt arcszínét. Eső áztatta.
Atlantiszél-fútta. Egy barátja egyszer azt mondta róla, hogy
„megér egy alapos szemügyrevételt", de Paul, aki soha nem
gondolt rá ilyen szempontból, csak bólintott, és azt felelte:
– Ja, biztosan.
De a legjellegzetesebb az öltözködése volt. Nagy ritkán
elegánsan is megjelent, amikor valamilyen könyves
rendezvényen vettek részt Londonban, de egyébként
ragaszkodott a bő szabású, indiai mintás ruhákhoz, amelyek
lógtak rajta, mint egy könnyű függöny. Valahol a függöny
mögött bizonyára volt egy test is, de soha nem látszott
igazán. Biztos van egy gyár valahol Indiában, gondolta Paul,
ahol kizárólag neki készítik a ruhákat: rengeteg ilyen típusú
ruhája volt, minden elképzelhető színben. Egyszer
megdicsérte valamelyiket, és Gloria arca úgy felragyogott,
mintha ő lenne az első férfi, akitől ilyet hall. Talán tényleg ő
volt az első, gondolta.
Most pedig Paulnak szüksége volt valakire, akivel
beszélhet, és Gloria természetesen ott volt, mint mindig,
kész meghallgatni, mint mindig.
A nő együttérzően bólogatott.
– Igen, de akit otthagynak, vagy hogy is mondjam, az
azért mindig egy kicsit sebzettnek érzi magát, nem? Ki ne
érezné?
– Meglehet. – Paul igyekezett megnyugtatni, nem akarta,
hogy úgy tűnjön, mintha sajnáltatná magát. – De biztosan túl
leszek rajta.
– Helyes.
Gloria éppen át akart térni valami más témára, amikor
Paul váratlanul folytatta:
– Mondjuk folyamatosan azt kérdezem magamtól: miért
pont vele?
A nő szeme elkerekedett. Örült, hogy Becky meglépett.
Örült neki, mert… Leállította magát. Egyszerűen félt, hogy
túlságosan nyilvánvaló. A legkevésbé sem lepte meg, hogy
Becky lelépett valakivel, aki… aki kevésbé okos, mint Paul. A
szex sötét, ellentmondást nem tűrő ereje. Ez annyi mindent
megmagyaráz.
– Az emberek néha furcsa dolgokat művelnek. A
legvalószínűtlenebb emberekbe esnek bele. – Kínosan érezte
magát, amiért ennyire bele kell mennie, de értette, miért
akar Paul erről beszélni. – Ez van és kész. És ide hallgass,
Paul. Nem a te hibád. Ennek semmi köze hozzád. – Ebben
azért nem volt teljesen biztos: időről időre az ember hibái
szükségszerűen közrejátszanak az események alakulásában.
Paul felsóhajtott.
– Láttad már őket együtt? – kérdezte a nőtől.
Látta, bizony. Egy szupermarketbe léptek be kéz a
kézben, és nem tudta nem észrevenni a férfi
ökölvívóvonásait: törött orr, üres tekintet, és az a ruganyos
járás, ami talán csak a tengerészek és a testépítők sajátja.
Kénytelen volt megbámulni, persze csak diszkréten, de mi
tagadás: egyfajta csodálattal.
– Hát, szemmel láthatóan eléggé… – Kereste a megfelelő
szót, és végül az edzett mellett döntött. – Eléggé edzett. –
Halkan, tűnődve ejtette ki a szót – mintha arra készült volna,
hogy szükség esetén azonnal visszaszívja, alighogy elhagyta
az ajkát.
Paul bólintott.
– Az edzőteremben ismerte meg – mondta. – Egyre
gyakrabban járt oda, néha már naponta kétszer is. Észre
kellett volna vennem, hogy valami nincs rendjén.
Gloria eltűnődött. Úgy vélte, nem épp az edzőterem a
legalkalmasabb helyszín a szerelmi légyottra. De talán
mégis: lehet valami abban az enyhén izzadságszagú
közegben, amely úgy megdobogtatja az ember szívét. Az
emberek különben is annyi helyen képesek szerelembe esni.
Az egyik barátnője például, Alice, egy olyan férfiba zúgott
bele fülig, akit a halpultnál pillantott meg, a helyi
szupermarketben. „Egy óriás laposhalat nézegettem éppen,
amikor azon kaptam magam, hogy már egy ideje Tonyt
bámulom, aki mellettem állt. És rögtön tudtam, abban a
pillanatban, rögtön tudtam."
– És minden alkalommal vele találkozott – folytatta Paul.
– Az ember azt gondolná, hogy van valami etikai kódex, ami
tiltja, hogy a személyi edzők kikezdjenek a tanítványaikkal. A
pszichológusoknak is van ilyen, ugye?
Gloria bólintott.
– Igen, van. Nem folytathatnak viszonyt a páciensükkel,
még akkor sem, ha az beléjük szeret – ami egyébként elég
gyakori. Sőt, szerintem titkon számítanak is rá.
– Valószínűleg – mondta Paul tétován. – De az bizonyára
teljesen természetes is, ha az ember beleszeret a
pszichológusába. Persze hogy belehabarodunk abba, aki
meghallgat.
– Lehet. Mellesleg nagyon kevesen vannak.
– Akik szerelembe esnek, vagy akik meghallgatnak?
Gloria úgy gondolta, hogy sokan csak úgy tesznek, mintha
meghallgatnák az embert, miközben valójában azon
gondolkodnak, hogy mit mondjanak.
– Akik meghallgatnak.
– És a kapcsolat edző és tanítványa között – folytatta Paul
a saját gondolatmenetét – nem is annyira más, mint
pszichológus és páciense között. Szerintem akár fel is
jelenthetném valami szakmai testületnél, ha úgy tartaná
kedvem.
Gloria egy pillanatig látta maga előtt, ahogy a szakmai
testület értekezletet tart: egy szigorú bizottság csupa
elképesztően fitt, izmos testű, egészségtől kicsattanó taggal,
akik ülésezés közben helyben futnak és súlyt emelnek,
miközben a titkár a szobabiciklin ülve vezeti a
jegyzőkönyvet.
Paul elvörösödött.
– Nem mintha megtenném. Egyáltalán nincs bennem
keserűség. Persze azért az sincs kizárva, hogy visszajön
hozzám – tétovázott.
Gloria komolyan a szemébe nézett.
– Paul, ha valaki lelép egy… egy ilyennel, az nem
valószínű, hogy visszajön. – Eszébe jutott a barátnője, egy
művészettörténész, aki belezúgott egy profi teniszezőbe. A
pasas semmi másról nem tudott beszélni, csak a teniszről. A
nő ragyogott a boldogságtól, amire eleinte nem sokan
fogadtak volna – vagy inkább nem sokan kívánták neki, az
ember ugyanis általában egyáltalán nem akarja, hogy a
barátai, akik szerencsét próbálnak, sikerrel járjanak. Vidal
híres mondása jutott eszébe, amely csípős volt ugyan, de
nagyon igaz: Valahányszor egy barátom sikert arat, egy
kicsit meghalok.
Paul a padlót bámulta. Nincs rá szükségem – gondolta.
Legyen boldog a személyi edzőjével. Tommy. Tommy és
Becky. Ó, istenem… Legszívesebben elsírta volna magát. A
nevét ismételgetni és zokogni.
Aztán ez is elmúlt.
– La donna é mobile – mormogta. – Mi is ez? Tudod,.. La
donna… tíraram.
– Verdi – felelte Gloria. – Rigoletto, ha jól emlékszem. La
donna é mobile, cjual piuma al vento, muta d’accento e di
pensiero… De hiszen te beszélsz olaszul, ugye? Nem éltél ott
egy ideig?
 – Két évig. Firenzében. Diákkoromban. – Felidézte azt az
időszakot: micsoda boldog idők! Húszévesen, Firenzében,
kötelezettségek nélkül, abban a biztos tudatban, hogy az élet
örökké ilyen marad, ilyen arany, ilyen lehetőségekkel teli.
– Akkor nem kell lefordítanom.
– Az asszony ingatag – ízlelgette a szavakat. – Akár egy
madártoll a szélben, úgy változik a hangja és a gondolatai…
Milyen igaz.
Gloria nem értett egyet – sem Verdivel, sem Paullal.
– Egyáltalán nem. Sokkal több férfi hagyja el a nőt, mint
fordítva. Ezt mindenki tudja.
– Biztos? Vagy csak a nők akarják ezt hinni?
– Nem, ez biztosan így van. Van egy csomó tanulmány. ..
– Széles karmozdulattal adott nyomatékot a szavainak.
Valószínűleg van egy csomó, gondolta, de hirtelen egyet sem
tudott volna idézni. – A la donna é mobile jól hangzik –
folytatta –, csak éppen nem igaz, akárcsak az operák
többsége.
Paul visszakanyarodott a személyi edző témájához.
– Egyszer-kétszer én is találkoztam vele. Elkísértem
Beckyt az edzőterembe, és láttam, ahogy a fickó tesztelgeti,
méregeti, mennyit fejlődött. – Összerezzent a fájdalmas
emléktől. – Nagyon közel állt hozzá, időnként megfogta a
bicepszét, és bátorítóan rámosolygott.
– Hajaj.
Paul felsóhajtott.
– Vajon miről beszélgetnek?
Gloria óvatosan közelített a témához.
– Az effajta kapcsolatokban rendszerint nem a
beszélgetés a legfontosabb. Vannak más… – Igyekezett
finoman fogalmazni. Ugyanakkor azt is gondolta: nincs
értelme erről beszélni. A dolgok megtörténnek. Az emberek
lelépnek.
A sebeket azonban nyalogatni kell.
– A szexre gondolsz? – kérdezte Paul.
A lány komoran bólintott.
– Fura. Én soha nem tudnám rávenni magam, hogy…
hogy közel kerüljek egy ilyen alakhoz. – Megborzongott. – Az
a sok izom. Az a vastag nyak. Mármint csak feltételezem,
hogy vastag nyaka van – a szupermarketben nem láttam a
nyakát.
– A nyakát? – kérdezte Paul szórakozottan.
– Igen. Elképzelem, ahogy kidagadnak az erei, akár a
kúszónövények egy fa törzsén. – Ismét megborzongott, majd
folytatta. – De ide hallgass, Paul, próbáld meg túltenni
magad. Lépj tovább.
A jótanács grimaszt csalt a férfi arcára.
– Nem te vagy az első, aki ezt mondja. Még az anyám is…
és amikor az anyád mondja, hogy lépj tovább…
– Tudom, hogy közhely – győzködte Gloria –, és tudom,
hogy soha senkinek nem kellene ezt mondani, de akkor is
igaz. Csak akkor tudsz túljutni rajta, ha… nos, ha
továbblépsz. Járj társaságba, szórakozz… Csődíts oda
magadhoz mindenkit. Főzz nekünk, ahogy szoktál. Sőt, akár
új embereket is megismerhetnél.
– Új embereket? – kérdezte Paul. – Szeretem a
barátaimat.
– Akkor hívd meg őket – mondta Gloria. – Én például
ráérek jövő szombaton.
Paul ránézett.
 – Te meg én? Úgy érted, hogy…
Viccnek szánta, de legnagyobb megdöbbenésére a nő
komolyan vette – amitől aztán ő is zavarba jött.
– Egek, dehogy! – vágta rá elpirulva. – Csak azt akarom
mondani, hogy a régi barátaid segítségével tudsz új életet
kezdeni. Ez paradoxnak tűnhet, de tudod, az igazság gyakran
paradox. Fogalmam sincs, miért, de így van.

Amikor Gloria felfedezte Pault, a férfi már ismert volt széles

körű gasztronómiai és borászati jártasságáról. De ha akkor
nem csikarja ki belőle az első könyvét – Paul Stuart
bordeaux-i konyhája –, még most is ugyanott tartana: egy
londoni borkereskedő skót fióktelepén dolgozna, írogatna a
helyi újság alkalmi rovatába, és időnként kisegítené a
barátait a csemegeüzletben.
– Megláttam benned a lehetőséget – mondogatta Gloria. –
Ennyi.
Akkor szúrta ki, amikor elolvasta egy rövid cikkét a helyi
életmódmagazinban, ahol alkalmanként megjelentek az
írásai. A fényképe sokat nyomott a latba. „Érdekes arca van"
– írta egy kollégájának. „Jóképű, de szerintem nem tudja – ez
látszik rajta. (Ki nem állhatom a hiú férfiakat.) Jól áll neki az
elveszett-kisfiú fizimiskája, és a stílusában is van valami.
Olyan, mintha a bizalmába fogadna. Az emberek szeretik az
ilyesmit: szeretik úgy érezni, hogy valaki olyasmit oszt meg
velük, amit senki másnak nem mond el – akkor is, ha csak
egy újságban vagy magazinban olvassák."
Gloria szabadúszó szerkesztő volt. Szakterülete a kiadók
által udvariasan életmódnak nevezett témájú könyvek.
Különös tehetsége volt hozzá, hogy előcsalja a gyakran
kaotikus kéziratokból a bennük lappangó nagy ötletet, majd
koherens művet állítson össze belőlük. Bár a legtöbb
megbízást a kiadóktól kapta, nagy ritkán ő is tett nekik
javaslatot, ami egyébként a felelős szerkesztő feladata.
Ilyenkor a kiadóknak bízniuk kellett a megérzéseiben,
amelyek az esetek többségében helyesnek bizonyultak.
– Nem vagyok ügynök – mondta Paulnak. – Szerkesztő
vagyok. Nem ugyanaz. A te oldaladon állok, de nem száz
százalékig, ha érted, mire gondolok.
– Ez azt jelenti, hogy megmondhatod, mit csináljak –
felelte Paul.
Gloria elnevette magát.
– Ilyet soha nem tennék. Nem, inkább arról van szó, hogy
megmondom, nem csinálhatod azt, amit akarsz.
– Értem.
– De úgy mondom meg, hogy közben ne érezd úgy, hogy
megmondom, hogy mit ne csinálj.
– Rendben.
– Más szóval… Figyelj, te is tudod, hogy megy ez, vagy
nem?
Tudta. És rendkívül hálás volt Glóriának. Mondjuk, a
háláját nem fejezte ki túl gyakran. Úgyis tudja, gondolta.
Gloria tudja, hogy kedveli és hálás neki. Nem kell állandóan
mindent kimondani.
Amikor megjelent a Paul Stuart bordeaux-i konyhája,
semmi nem indokolta, hogy kiemelkedjen a rettentően
zsúfolt mezőnyből. Úgy tűnt, hogy gasztronómiai szerzőkkel
tele a padlás: az összes elképzelhető nemzet és régió
konyhája alaposan le volt fedve minden oldalról. Julia Child
és Elizabeth David volt a két úttörő, a követőik a szó szoros
értelmében csak követték őket. Mégis volt valami Paul
stílusában, ami különösen vonzóvá tette: erre figyeltek fel a
kritikusok is.
Miután pedig egy fontos londoni újság ételrovatának
lelkendező szerkesztője azt találta írni róla, hogy „veszettül
olvasmányos", a kocka el volt vetve. Egymást követték az
interjúk és tévészereplések, és Paul egyszerűen bejött a
képernyőn. Az önreklámozás korában az emberek jól
fogadták a visszafogottságát. Teljességgel hiányzott belőle a
híres séfek primadonnás nagyképűsége. Röviden: szerethető
volt.
– Oké, Paul – kezdett bele Gloria. – Nagy siker, szép
munka. De… – Rengeteg szerzővel folytatta le ugyanezt a
beszélgetést, és ez a de túl gyakran bizonyult prófétainak. –
Az első könyv könnyedén válhat az utolsóvá is egyben. Az
igazi megmérettetést a második könyv jelenti. Adj bele
mindent amit csak tudsz.
Paul megfogadta a tanácsát. A bordeaux-i könyv sikerén
felbuzdulva otthagyta állását a borkereskedésnél, úgyhogy
szüksége volt az előlegre, amit a kiadó ajánlott a Paul Stuart
provence-i konyhájáért A recept másodszor is bejött, és
három hónapi provence-i tartózkodása eredményeként olyan
könyvet írt, amelyet még lelkesebben fogadott a közönség.
Azután további három francia könyv következett, majd egy a
portugál ételekről és borokról, végül három a spanyol
régiókról.
A harminchatodik születésnapjára, ami akkor volt,
amikor Becky lelépett a személyi edzőjével, Paul a tizedik
könyve, a Paul Stuart toszkán konyhája előtt állt. Addigra
olyan sikeres lett, hogy alkalmazhatott egy részidős kutatót,
aki a munka előkészületeinek nagyját elvégezte, és annyi
adatot gyűjtött, hogy azt Paulnak már csak bele kellett szőnie
a könnyed elbeszélésébe. Azért írhatott tájékozottan és
könnyedén az olyan trésors de cuisine-ről, mint a húsmáz,
mert az asszisztense szerzett egy példányt Mique
Grandchamp 1884-ben kiadott Le Cuisinier à la bonne
franquett című könyvéből, és kiderítette, hogyan kell
felmelegíteni egy madárlátta üveg Madeirát egy fazék forró
vízben, beleönteni a húsmázba, majd visszadugaszolni az
üveget. Paulnak arra sem lett volna ideje, hogy kikeresse a
soupe au pistou1 receptjét Eugène Blanchard Mets de
Provence-ából, de az asszisztensének volt. Ám az kétségtelen,
hogy Paul maga kóstolt végig minden receptet és minden
bort, mielőtt írt volna róla: Gloria tudta ezt, és megbízott
benne.
– Olaszország lesz a következő – mondta, amikor egyik
nap együtt ebédeltek. – Mit szólnál Toscanához? Tudom,
hogy túl kézenfekvő választás, de semmi nem ér a nyomába.
Legalábbis szerintem. A dombokon sorakozó ciprusok:
akárcsak a reneszánsz festmények. A poros utak. A redők
közt megbúvó kolostorok. A bableves…
– Rendben – bólintott Paul.
Gloria ránézett. Hiányzott a lelkesedés a hangjából,
máskor nem így beszélt.
– Ugye te sem akarsz még egy spanyol könyvet? Azt
hittem, azt mondtad, hogy valami mást akarsz.
A férfi vállat vont. Rá se nézett, csak kifele bámult az
ablakon.

1
Provence-i zöldségleves, francia pesztóval tálalva
 – Toscana jó lesz. Megcsinálom.
Gloria ismét ránézett.
– Valami baj van?
Paul vállat vont. Aztán letette a kést és a villát, mintha
nagy bejelentésre készülne.
Keserves arccal közölte, mi történt:
– Becky lelépett a személyi edzőjével.
Gloria meredten nézte egy darabig, és egy szót sem szólt.
Végre, gondolta. Végre-valahára.
Végül Paul törte meg a csendet.
– Soha nem voltál oda érte, ugye? Tárgyilagos hangon
tette fel a kérdést, nem szemrehányón.
Gloria elpirult. Becky önzése iránti undorát óvatosan
kellett megfogalmaznia.
– Én csak azt gondoltam, hogy ti ketten eléggé
különbözőek vagytok.
Beletelt egy kis időbe, míg Paul végiggondolta.
– Lehet – mondta. – Én például nyilvánvalóan nem
feleltem meg neki. Pedig próbáltam, te is tudod.
– Teljesen biztos vagyok benne. – Gloria Somerset
Maugham egyik regényére, a Színes fátyolra gondolt. A
klasszikus felállás: jólelkű férfi, mihaszna nő – ami
természetesen fordítva is létezik.
– Én mindent megtettem, hogy működjön – sóhajtott
Paul. – De gondolom, elege lett. Senkit nem lehet ezért
hibáztatni, ugye?
– Nem – felelte a nő, bár meggyőződés nélkül. – Vannak
kapcsolatok, amelyek működnek, mások pedig nem. Ez ilyen
egyszerű.
– Gondolom, de akkor is…
 – Ne ostorozd magad.
Most, hogy végre bevallhatta magának, Gloria egyre
jobban utálta Beckyt. Paulban minden megvolt, amiről a
legtöbb nő álmodik: jóképű, kellemes megjelenésű, kedves és
szórakoztató. Becky ezek közül szemmel láthatóan semmit
sem értékelt. A személyi edző azonban pont az a fajta férfi
volt, akiért egy Becky-féle nő odáig lehet, legalábbis rövid
távon.
Vajon tartósan is? Gloria nem volt biztos benne, hogy a
tisztán fizikai vonzalom sokáig fenn tud tartani egy
kapcsolatot. A személyi edzők, akárcsak a többi ember,
idővel elpuhulnak, meghíznak és legyengülnek. Ez
kétségtelenül így van, de az is lehet, hogy Becky megtalálta a
lelki társát, és a külső szemlélők tévesen ítélik meg a
kapcsolatukat. Talán egyszerűen összeillenek. Talán
mindketten úgy érzik, hogy a másik ugyanúgy látja a világot,
mint ő. Talán csak egymásba szerettek, aminek nem mindig
van köze a külsőhöz, a szexhez vagy a közös érdeklődéshez.
Lehet, hogy éppen ez volt a baj Paul és Becky kapcsolatával:
soha nem szerették egymást igazán – a négy együtt töltött
évük ellenére. Ilyen is van. Ugyanaz a tunyaság, amely miatt
az emberek évekig képesek olyan munkát végezni, amit nem
szívesen csinálnak, vagy olyan lakásban élni, amelyben nem
érzik jól magukat, arra is rá tudja venni őket, hogy olyan
emberrel éljenek együtt, akit nemhogy nem szeretnek, de
talán még csak nem is kedvelnek.
De Gloriát lassan valami más kezdte nyugtalanítani.
Látott már olyan írókat, akiknek hirtelen a munkában is
kicsúszott a lábuk alól a talaj, amikor a magánéletük
válságba került. Paul sok pénzt hozott a kiadójának, és Gloria
ennek köszönhette a fizetése nagy részét, ha nem az egészet.
Egyáltalán nem volt önző: elsősorban Paul lelki épsége
aggasztotta, de azért más is érdekelte. Paul esetleges
összeomlása elég sok embert érintett volna. Nagyobb volt
tehát a tét, mint a férfi magánéleti boldogsága.
Gloria havonta egyszer együtt ebédelt vele. Most úgy
döntött, hogy gyakrabban fog vele találkozni, legalábbis amíg
biztonságban nem tudja a toszkán könyvet.
– Rám mindig számíthatsz, Paul – mondta az egyik
munkaebédjük közben, néhány héttel később. – Sejtem, hogy
érzel.
Paul kétkedve nézett rá. Gloria kedves – ezt mindig is
tudta –, de vajon szakítottak már vele valaha is? Soha nem
kerültek szóba a kapcsolatai, és soha nem említette, hogy
bármikor a múltban szerelmi bánat érte volna. És aki soha
nem érezte a saját bőrén, az hogy is érthetné meg?
Kétkedve nézett rá.
– Valóban?
– Igen, ha hiszed, ha nem. – Szünetet tartott. – Kevés
rosszabb dolog van annál, mint amikor annak az embernek,
akivel együtt élsz, elege van belőled. Tudom.
– Bocs – mondta Paul. – Nyilván tudod. – Felsóhajtott. –
Én pedig azt tudom, hogy meg kell próbálnom túllépni rajta.
– Akkor próbáld meg.
– Csak az a baj, hogy még mindig rá gondolok. Hiányzik.
Reggel felkelek és elképzelem, hogy ott van mellettem. Aztán
megfordulok, és egyedül vagyok. Elcsépelt, mi?
– Nem, egyáltalán nem elcsépelt. Egyáltalán nem.
– Kinyújtotta a kezét, hogy rátegye Paulára. A
kapcsolatuk nem volt ilyen: soha nem értek egymáshoz. Paul
szinte meglepetten nézett Gloria kezére. Megszorította, aztán
elhúzta a sajátját, nem durván, inkább finoman és lassan.
Gloria lesütötte a szemét, aztán újra felnézett, mintha őt is
megdöbbentette volna a mozdulata.
– Próbáld meg – mondta. – Gondolj más dolgokra.
– Szünetet tartott. – Úgy volt, hogy meghívsz magadhoz
embereket. Várjuk ám.
Paul halványan elmosolyodott.
Nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet – gondolta a nő. Szíve
szerint egészen mással állt volna elő – arra azonban semmi
esélyt nem látott.
Segített a férfinak megtervezni az estét.
– Kizárólag régi barátokat – mondta Paul.
– Rendben.
– És ne túl sokat. Nyolcat?
– Tízet.
Paul belement.
– A szokásos csapatot? Jennyt és Billt? Bobot? Frant? És
ülhetek melletted?
– Hát persze, hogy ülhetsz – nyugtatta meg Gloria. – A
másik oldaladon meg majd Fran ül, mellette pedig Jock.
Paul elfordította a fejét.
– Nincs hozzá túl sok kedvem, ugye tudod. Valahogy úgy
érzem, hogy… elegem van mindenből.
– És épp ezért muszáj tenned valamit. – Legszívesebben
megrázta volna, és egy pillanatra látszott, hogy kezdi
elveszíteni a türelmét.
Paul meghökkent.
– Most haragszol?
A nő nagyot nyelt.
 – Nem… vagyis hát, igen. Igen, haragszom. Mindened
megvan, ami csak kell… mindened. Szeretnek az emberek.
Szeretik a könyveidet. Meg is veszik őket. írnak neked. Itt ez
a szép lakás. Van elég pénzed, hogy kényelmesen élj. És
egyáltalán nem nézel ki rosszul. Akkor miért… – Elhallgatott.
Tudta jól, hogy nincs igaza: a boldogtalanságnak semmi köze
az anyagi jóléthez. A boldogtalanság olyan, mint a rossz
időjárás: egyszerűen csak van, és hiába minden optimista
hozzáállás, nem fog tőle megjavulni az idő.
Valamilyen oknál fogva azonban mégis nyitott fülekre
találtak a szavai. Paul egy pillanatra lehunyta a szemét, mint
akiben megszületik a megoldás, aztán bólintott.
– Igazad van. Minden úgy van, ahogy mondod.
Gloria meglepődött.
– Tényleg? Úgy érted…
– Úgy értem, hogy pontosan azt kell tennem, amit
mondasz. Nem gondolhatok többet Beckyre. Nem nézhetek
hátra, hanem…
– Előre?
– Igen, előre.
– Hát, azt kell, hogy mondjam, megkönnyebbültem. Már
féltem, hogy elveszítünk. Azt hittem… elsüllyedsz, vagy hogy
mondjam.
– Hát nem. Nem fogok elsüllyedni.
– Helyes.
A férfi ránézett, mint aki várja, hogy mondjon még
valamit.
– Szóval lesz ez a parti. Mindenkit összehívsz. Olyan lesz,
mint valami bejelentés, hogy újrakezded. Ez lesz a Becky
utáni korszak kezdete.
 – És azután?
Gloria kapott az alkalmon.
– És azután újból nekilátsz a Toscana-könyvnek. Már hat
hét késésben vagy. – Azt nem említette meg, hogy az
ételfotós várja Paul instrukcióit, és már azzal fenyegetőzik,
hogy kiszáll.
– Sajnálom.
Gloria sietett megnyugtatni.
– Nem olyan nagy tragédia. Be tudod hozni. Szerintem
utazz el Olaszországba. írd meg ott. Végezz egy kis
terepmunkát.
– Jövő hónapban? Júliusban? – dünnyögte Paul.
– Tökéletes.
– Ezt meg kell szervezni. Lefoglalni mindent, satöbbi. ..
– Én mindent elintézek – szakította félbe a nő. –
Lefoglalom a szállást azon a helyen, amiről beszéltél, abban a
hotelban, a Mont-valamiben.
– Motalcino.
– Igen, ott. És elintézem a repülőjegyedet, az autóbérlést,
meg a többit is. Mindent. A kisujjadat sem kell mozdítanod.
Pault is magával ragadta a lelkesedés.
– Pisába érdemes repülni. Ott bérelek egy autót, és
elvezetek a szállásomig. Csak néhány óra.
– Pontosan. Pofonegyszerű.
– És befejezem a kéziratot. Már csak öt vagy hat fejezet
van hátra. Ülök rajta egy ideje.
– Tudom. – Egy pillanatra elképzelte a szerzőket, ahogy
ülnek a fejezetükön: a székükön szépen egymásra pakolt
papírhalmok, a tetején meg ott ülnek az írók, kicsit
kényelmetlenül, és bizonyára mardosó bűntudattal.
Elmosolyodott a gondolaton.
– Mi olyan vicces?
Gloria megrázta a fejét.
– Csak egy vicces gondolat. Ahogy a szerzők ülnek a
fejezetükön.
Paul komolyra váltott.
– Meg fogod kapni. Megcsinálom.
– Tudom.
– De mit adjak nekik? – terelte Paul a vacsorára a szót. –
Ezen még nem is gondolkodtam.
– Döntsd el. Te vagy a híres ételíró. Én meghívom
helyetted az embereket, de a vacsora meg a többi a te dolgod.
Paul kacsát javasolt, mert elsőnek az jutott eszébe, Gloria
pedig beleegyezett.
– És Brunello di Montalcinót iszunk. Valószínűleg ez a
létező legjobb olasz bor. És történetesen a kedvencem.
– Összefut a nyál a számban – felelte Gloria.

Gloria az összes vendéget ismerte. Részben közös volt az

ismeretségi körük Paullal, és mindegyikükkel találkozott
már.

– Eléggé megrendült az önbizalma – magyarázta a

telefonban, amikor sorra hívta fel őket. – Mondjuk, hogy
most kezd visszamerészkedni a vízbe. Óvatosan bedugja a
lábujját. De nagyon kell vigyáznunk. Fenn kell tartanunk a
pozitív légkört. Úgyhogy egy szót se Beckyről… meg úgy
egyáltalán a hűtlenségről. Csak pozitívan!
 Mindenki megértette, és biztosította afelől, hogy egyetlen
negatív megjegyzést sem ejt.
– Azt akarod, hogy Pollyannát játsszunk? Meglesz!2
Amikor megjöttek, szinte tapintható volt a vidámság. Ne
vigyétek túlzásba – gondolta Gloria, ahogy ott álltak mind a
tízen a nappaliban, egy-egy pohár proseccóval a kezükben.
– Paul Olaszországba utazik – jelentette be. – Jövő héten,
ugye?
Paul bólintott.
– Igen. Jövő szerdán.
– Bravó! – kiáltotta Fran.
Paul vállat vont.
– Azért nem akkora hőstett.
– De azért egyedül elutazni… – jegyezte meg Fran.
Néma csend támadt.
– Toscanába – tette hozzá Gloria sietve. – Montalcinóba.
Erről Bobnak eszébe jutott egy emlék.
– Ott voltunk nászúton! – mondta lelkesen. – Sienában és
Firenzében voltunk, aztán el akartunk vonulni a nyüzsgéstől.
Kitűnő nászutas hely.
Megszólalását újabb csend és Gloria rosszalló pillantása
követte.
– Ott készítik a Brunello di Montalcinót – mondta. Majd
egy szemrehányó pillantás kíséretében elismételte. – A
Brunello di Montalcinót. Paul ezzel kínál minket ma este, és
narancsos kacsával, ugye, Paul?
Paul bólintott.
– Ha készen álltok – mondta és letette a poharát.

2
Utalás Eleanor H. Porter regényére, Az élet játékára.
 – Narancsos kacsa! – kiáltott fel Jenny. – Imádom a
főztöd, Paul. Utána biztos el kell mennem az edzőterembe. ..
– Elcsuklott a hangja, majd sietve hozzátette. – Mármint,
hogy ledolgozzam…
Ideges nevetés futott végig rajtuk. Közben Gloria Paulra
pillantott, aki vigyorogva nézett vissza rá. Látván a férfi
jókedvét, végre ő is ellazult. Aztán kimondta, ami épp az
eszébe jutott:
– Gondolkodtatok már azon, hogy miként látják a
macskák a világot?
Elhalt a nevetés.
– Mostanában nem – felelte Paul. – De miért kérdezed?
A nő ivott egy korty bort.
– Hallottam egy történetet egy macskáról, aki New
Yorkban élt. És nagyon érdekes volt benne az az elképzelés,
hogy miként érzékelik a macskák a dolgokat.
A vendégek kíváncsian néztek rá.
– Folytasd – mondta Paul.
– A történet szereplői egy tízemeletes házban laktak. A
harmadik emeleten – amit mi egyébként a másodiknak
hívunk.
– Mert náluk a földszint számít az elsőnek – vágott közbe
Paul. – Ami egyébként teljesen logikus.
– Igen, ami náluk a harmadik. Szóval ez a macska
kétemeletnyi lépcsőn szokott leszaladni, hogy lejusson a
földszintre, s onnan egy ablakon keresztül ki a kertbe. – Itt
szünetet tartott. – Aztán elköltöztek egy másik házba,
amelynek sokkal több emelete volt. Itt a negyediken laktak.
– Felkapaszkodtak – viccelődött Paul.
– És velük együtt a macska is – tette hozzá Fran.
 – A macskák szeretik a társadalmi mobilitást.
– A macska ki akart jutni – folytatta Gloria. – Ha egyszer
kiengeded a macskád, soha többet nem akar bent maradni.
Így hát minden reggel leszaladt két emeletet, hogy kijusson a
kertbe.
Mindenki hallgatott. Aztán Paul elnevette magát.
– Elég észszerű.
Gloria bólintott.
– Lehet. De megmutatja, hogy bár a macskák sok
mindenre emlékeznek, arra nem képesek, hogy alkalmazzák
is a tudásukat. – Végignézett a vendégeken.
– Á! – kiáltott fel Fran.
– De még nincs vége – folytatta Gloria. – A macska talált
egy ablakot a második emeleten, két emelettel lejjebb, ugye,
és felugrott a párkányra. Egy darabig ott üldögélt, aztán
kiugrott, abban a hiszemben, ugye, hogy a földszinten van.
Elég nagyot esett, keményen és fájdalmasan landolt a járdán.
Jenny, a macskabarát, összerezzent.
– És megúszta?
– Hát, eléggé megviselte a dolog – felelte Gloria. – És
attól kezdve komolyan rettegett a New York-i járdáktól. Az
ablakokkal nem volt baja, de a járdáktól nagyon félt.
Gloria végignézett az asztaltársaságon. Tekintete
találkozott Paulával, akinek lassan mosoly terült szét az
arcán.
– Sajátos ok-okozati elképzelés – mondta halkan.
Gloria viszonozta a mosolyt.
– Igen. Elég sajátos.
Bob a homlokát ráncolta.
 – Ennyi? – motyogta, majd a szomszédja felé fordult. –
Nem rajongok a macskákért. Hálátlan teremtések. Hűtlenek.
Visszatért a csend, amit egy időre megtört a társalgás.
– Ennyit a macskákról – szólalt meg Paul. Aztán
körülnézett. – Beszéljünk inkább a tojásokról.
Mindenki rámeredt.
– Úgy bántok velem, mint a hímes tojással. Figyeljetek
ide: hadd mondjak valamit. A kapcsolatok véget érnek – van
ilyen. Senki nem tehet róla, és túl lehet élni. Én is túlélem.
Remélem, hogy Becky boldog, és biztos vagyok benne, hogy
az is lesz. Ami pedig engem illet… szeretném, ha tudnátok,
hogy jól vagyok. Nem kell aggódnotok értem. Nem kell úgy
tennetek, mintha életemnek ez a négy éve nem is lett volna.
Kibírom. Jól vagyok, na. Nem voltam jól, de már jól vagyok,
és most, hogy elutazom Olaszországba, szeretném, ha
tudnátok, hogy nagyón jól fogom érezni magam, és… és van
egy olyan érzésem, hogy… tudjátok… valami különleges fog
történni velem. Egyszerűen érzem.
Általános megkönnyebbülés moraja futott végig a
vendégeken.
– Olyan nehéz – súgta Fran Bobnak. – Olyan nehéz nem
beszélni azokról a dolgokról, amikre megkérnek, hogy ne
beszélj róluk.
– Mint például a személyi edzők… Láttad egyébként?
– Mégis mit képzel ez a nő? Hogy elhagy egy olyan
embert, mint Paul, azért a Mr. Universe-ért, vagy hogy is
hívják…
– Tommy.
– Na, ez az. Tommy Universe. Hogy tehette?
 – Ne legyünk igazságtalanok. Nem is ismerjük, igaz?
Biztosan vannak jó tulajdonságai.
– O, egészen biztosan. – Némi szünet után folytatta. – Jó,
valószínűleg igazad van. Nem ítélhetjük meg egymást a
külsőségek alapján. De egy idő után nem lesz egy kicsit… egy
kicsit unalmas?
– Valószínűleg. És Paul? Ő olyan jó parti.
– Olaszországban biztosan horogra akad. A nők már
sóhajtozva várják.
– Remélem, nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát.
Az ember hajlamos rá.
A többiek egyetértőn bólogattak.
– Állandóan. Újra meg újra kiválasztják ugyanazt a rossz
partnert.
– Hát igen…
– Úgy, ahogy mondod: hát igen. – Szünet. – Tudod, mit?
Szerintem Paulnak igaza van. Valami történni fog
Olaszországban.
– Jó vagy rossz?
– Jaj, hát jó.
– Nagyon jó?
– De még mennyire.
– Mert éppenséggel az ellenkezője is történhet, nem igaz?
Ott van Keats, aki meghalni ment Olaszországba. Azok a
végzetes tengerpartok! Mibe is haltak bele a romantikus
költők, amikor elmentek Olaszországba? Maláriába?
– Rupert Brooke-ot egy légycsípés ölte meg, ugye?
Mondjuk az Görögországban volt, nem Olaszországban. ..
valamelyik szigeten, azt hiszem. Von Aschenbach pedig
kolerás lett. Persze ő nem valós személy.
 – A fiktív halálok is valódi könnyeket csalnak a
szemünkbe.
– Olaszország vonzereje a szépségben rejlik – a végzetes
szépségben.
– Lehet. És mégis…
– És mégis elcsábít?
– És mégis elcsábít. Ezt teszi a szépség: elcsábít.
– Akkor hát mi lesz Paullal?
– Az a gyanúm, hogy majd beleszeret valakibe. Ez
történik az emberek jó részével, akik Olaszországba utaznak.
Szerelmesek lesznek. Az országba. Az emberekbe. Találnak
valakit.
– Szívből kívánom neki, hogy szeressen bele valakibe.
– Én is.
– És szívből kívánom, hogy valaki beleszeressen.
– D'accordo.
Elhallgattak. Paul behozta az amuse bouche-t, a
parmezánhabot. Hófehér volt és pihe-puha, akár egy sorbet.
– Isteni – mondta Fran.
Az asztal másik végén Gloria elmosolyodott. Úgy tűnt,
sokkal jobban állnak a dolgok. Belekanalazott a
parmezánhabba, és lehunyta a szemét.
 2

Nincs autó

Egyre mélyebben terültek el alatta Skócia zöld legelői,

dombjai, kavargó ködfelhői. Hirtelen felragyogott a nap, és
már a fehér tornyocskákkal megszórt felhőmezők felett
repültek, amikor a gép délnek vette az irányt. Ablak melletti
ülésén lehunyt szemmel fordult a napsütés felé, és pár
pillanatig megpróbálta elképzelni az úti célt, ami most még
inkább csak valami eszményképnek, érzésnek tűnt, nem
pedig valóságos helynek. Megpillantott egy kis tornyot,
amelyet még sohasem látott: melegvörös téglából épült,
galamblyukakkal díszítve. Odalent egy ember húzta a
harangkötelet: amint megkondult a harang, a galambok
kirajzottak a lyukakból, és heves szárnycsapkodásokkal
felszálltak az égbe.
Amikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy a mellette ülő
utas, egy nagyjából az ötvenes évei elején járó, könnyű
lenöltönyt viselő férfi őt nézi. A férfi rámosolygott, Paul
viszonozta a mosolyt.
– Mi járatban Pisában? – kérdezte. Az akcentusa elárulta,
hogy olasz.
Paul habozott, nem volt biztos benne, hogy bele akar
menni egy olyan beszélgetésbe, amely túlmutat a felszínes
udvariaskodáson. Volt nála egy könyv, amely épp most
kezdett izgalmassá válni, és folytatni akarta az olvasást. De a
férfi ismét rámosolygott, így aztán a veleszületett
udvariassága eldöntötte a kérdést.
 – So parlare Italiano – kezdte. – Sono…
A férfi nem hagyta, hogy befejezze.
– Ó! – kiáltott fel, majd olaszul folytatta. – Micsoda öröm
nekünk, olaszoknak, ha találunk valakit, aki beszéli a
nyelvünket.
– Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak. Olyan
gyönyörű nyelv…
– Igen, de mit ér egy gyönyörű nyelv, ha senki nem
beszéli? Bezzeg a spanyoloknak milyen jó, hiszen rengeteg
spanyol ajkú él szerte a világon. De még a portugáloknak is
ott van Brazília. Mi viszont csak magunk vagyunk – csak
Olaszország –, és egy idő után megunjuk, hogy magunknak
beszélünk. Már mindent hallottunk, amit olaszul el lehet
mondani.
– Azért biztosan nem…
– Nem teljesen komolyan mondom. Egy kicsit talán, de
nem teljesen. – Paulhoz fordult, és a kezét nyújtotta. – De
hadd mutatkozzam be. Rossi vagyok, Silvio Rossi.
– Paul Stuart.
Silvio meglazította a nyakkendőjét.
– A skót királyokat hívták Stuartnak, ugye? Stuart
Mária… – Végighúzta kezét a nyakán, mintha elvágná a
torkát. – Rém szerencsétlenül járt. A királynők nem
választhatják meg a szomszédaikat, és ha éppen olyan jut
nekik, akinek van egy bárdja, az bizony sajnálatos. –
Felsóhajtott, mintha Máriát, a skótok királynőjét legalábbis a
múlt héten végezték volna ki.
– Az már nagyon régen történt – felelte Paul.
Silvio fél szemöldöke a magasba szökkent.
 – Csakhogy én történész vagyok – mondta. – Ami a
múltban történt, az nekem ma is eleven és… – Szünetet
tartott, levette a nyakkendőjét. – így kényelmesebb. Igen,
szerintem a múlt árnyéka sokkal nagyobb, mint azt az
emberek hiszik. Sokféleképpen kísért. Máig itt van
mellettünk, és a fülünkbe suttog.
– Figyelmeztet, hogy ne ismételjük meg a hibáinkat?
Silvio elmosolyodott.
– Van, amit megismétlünk. Es van, amire eléggé
érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy ne kövessük el még
egyszer. De nem erre gondoltam. Arra gondoltam, hogy a
múlt meghatározza a jellemünket, nemcsak az egyénekét,
hanem a népekét is. Egy gyermek, akivel rosszul bántak,
sérült felnőtt lesz. Egy nép, amellyel rosszul bánnak, haragot
és gyanakvást hordoz a szívében. Nem jó szövetséges az
ilyen.
Paul eddig a kezében tartotta a könyvét, de most betette
az előtte lévő ülés zsebébe. Korábban sokkal rosszabb
beszélgetéseket kellett elszenvednie a repülőn, beleértve egy
vallási vitakísérletet, egy házasságtörési vallomást, és egy
igen részletes előadást az adóparadicsom Panama
látnivalóiról.
– Mire gondol?
Silvio könnyedén intett.
– Ó, rengeteg példa van! Vegyük például Oroszországot.
Oroszország a parasztok országa. A jobbágyság intézménye
csak a tizenkilencedik században szűnt meg. Ennek
eredményeképpen létrejött ez az óriási, konok és tudatlan
lakosság – amely ráadásul rettenetesen haragos is. És ma is
nagyon haragszanak – főleg a Nyugatra.
 – Értem.
– A Nyugatot ugyanolyan fényben látják, mint annak
idején a földesuraikat. A hatalmat látják bennük. – Szünetet
tartott. – Hasonlóképpen a nyugati politikusok hiába
próbálják megtanítani az oroszokat arra, hogy tartsák be az
emberi jogokat, és ne támadják meg a szomszédaikat. Soha
nem fognak megváltozni. Fikarcnyit sem. Egy különleges
medvefajtával állunk szemben. Amelynek történelme van.
Egy bántalmazott és türelmetlen medve.
Paul ízlelgette a metaforát. Igazat kellett adnia.
– És mi a helyzet Olaszországgal?
– Nos, ez egy érdekes eset. Nálunk nagyon fontos, hogy
ne felejtsük el, milyen fiatalok vagyunk. Óriási történelmünk
van, persze, de maga Olaszország csak egy tinédzser. A
Risorgimento mintha csak tegnap lett volna. 1871-ben ért
véget. Az tegnap volt.
És ez azt jelenti, hogy államként még nagyon távol állunk
az érettségtől. Ezért van az, hogy a népesség fele nem is hiszi
el igazán, hogy az olasz állam létezik – vagy ha elhiszi is, úgy
érzi, hogy nem tartozik neki semmivel. Tudja, egyáltalán
nem vagyunk lojálisak Rómához. Gondoskodunk magunkról,
a családunkról, a városunkról – de nagyon nem szeretünk
adót fizetni Rómának.
– Senki sem szeret adót fizetni.
– De van, aki még annyira sem. Vegyük a görögöket.
Nekik aztán különleges averzióik vannak az adókkal
szemben, mégpedig azért, mert nem felejtették el, hogy
egykor az Oszmán Birodalom része voltak, és nem érezték
indokoltnak, hogy adót fizessenek az oszmánoknak.
– Maga szerint az emberek nem változnak?
 Silvio felsóhajtott.
– Sajnos nem. Vagy ha változnak is, csak lassan. Nagyon
lassan.
A gép zökkent egyet, mert egy kis turbulens áramlaton
haladtak keresztül. Paul kinézett az ablakon, majd
visszafordult beszélgetőtársához.
– Kérdezhetek valamit? Maga tulajdonképpen ezzel
foglalkozik?
Silvio a fejét rázta.
– Gazdaságtörténész vagyok – válaszolta. – Az eléggé más
terület, de attól még megvan a véleményem az általánosabb
témákban.
– Gazdaságtörténet – motyogta Paul.
– Földhözragadt tudomány. Ezért mentem Skóciába. Egy
konferencián vettem részt. – Szünetet tartott. – De még nem
árulta el, miért utazik Pisába.
– Hogy ételeket és borokat kóstoljak – felelte Paul.
Silvio meglepetten nézett rá.
– Szóval ezzel foglalkozik?
– Igen. Írok róla.
– Az olasz ételekről sokat lehet beszélni.
– Igen, ez nyilvánvaló.
Paul a könyvéért nyúlt.
– Nem hagyom olvasni – mondta az olasz.
Paul azonban nem akart udvariatlan lenni.
– Bocsásson meg. Nagyon élveztem a társalgást.
– De olvasnia kell a könyvét, nekem pedig a papírjaimat
kell átnéznem. – Silvio a zsebébe nyúlt. – Hadd adjam oda a
névjegykártyámat. A Pisai Egyetemen dolgozom. Minden
rajta van. Ha bármi segítségre van szüksége, amíg
Olaszországban tartózkodik, kérem, keressen meg. Mindig
nyitva áll az ajtóm.
Paul megköszönte, és elvette a kártyát. Silvio Rossi
professzor nemcsak a Pisai Egyetem gazdaságtörténész
professzora volt, hanem az Olasz Gazdaságtudományi
Akadémia tagja és a köztársaság cavalieréje is. Becsúsztatta a
kártyát a kabátzsebébe, és kinyitotta a könyvét.
Röviddel délelőtt tizenegy előtt érkeztek Pisába. Paul még
a repülőn elbúcsúzott Silviótól, de a poggyászkiadónál
várakozva ismét találkoztak.
– Ne feledje – mondta Silvio. – Megvan a kártyám. Állok
rendelkezésére, amíg az országban tartózkodik.
Paul megköszönte. Kigördült a futószalagon az első
bőröndje, és odaküzdötte magát. Néhány perccel később a
második bőröndje is megjelent, így az ilyenkor szokásos
megkönnyebbülés és a poggyászai biztonságos megérkezése
felett érzett hála érzésével indult az autókölcsönző felé, ahol
Gloria lefoglalt neki egy kis kocsit.
És ez volt az a pillanat, amikor az eddig kellemes utazás
rémálommá változott.
– Neve? – kérdezte az ügyintéző.
Paul átadta neki a foglalási visszaigazolást, amit Gloria
kinyomtatott.
– Minden rajta van – mondta.
Az ügyintéző elvette a papírt. Szemmel látható
gyanakvással tartotta a kezében, mintha hamisítványnak
vélné. A képernyőjére pillantott, és beütött néhány karaktert.
Majd ismét átvizsgálta a visszaigazolást, Paulra pillantott,
azután megint a képernyőjére.
 – Attól tartok, hogy nem volt semmiféle foglalás –
mondta végül.
Paul előrehajolt, és igyekezett megnézni, mi áll a
képernyőn. Az ügyintéző finoman elfordította, hogy még
kevésbé lássa.
– Elnézést, dottore, de itt nincs semmi. A foglalást az
egyik tengerentúli irodánk végezte, és nem egyeztette
velünk. Máskor is történt már ilyen. Nem a mi hibánk.
Paul érezte, ahogy felforrósodik a tarkója.
– De itt tisztán az áll, hogy…
Az ügyintéző a szavába vágott:
– A képernyőmön nincs semmi. – Felháborodott pillantást
vetett Paulra. – Semmi. Nincs autó.
– De itt van kinyomtatva… – Paul a papírjára mutatott,
amelynek szemmel láthatóan jócskán felment az értéke. – A
tetején ott áll a maga cégének a neve, alatta pedig, hogy
Foglalás visszaigazolva. Nézze. Itt van. Foglalás
visszaigazolva.
Az ügyintéző a fejét rázta.
– Ez a dokumentum már nem érvényes.
– Ezt meg hogy érti? – vitatkozott Paul. Udvarias maradt,
de a hangjába akaratlanul is bekúszott némi ingerültség.
– Úgy értem, hogy ha egy ilyen típusú dokumentumot
nem igazolnak vissza a központi számítógépen, akkor
érvényét veszti. Ez a dolgok rendje. – A türelmes bürokrata
hangján magyarázta, hogy a felnőtt világ miként intézi az
ügyeit, megváltoztathatatlan szabályok alapján. De a
legszigorúbb rendszerben is van helye az emberségnek. –
Viszont van egy tartalék autónk. Ez a legeslegutolsó
járművünk, értse meg: ez az év legsűrűbb időszaka. Ezt
rendelkezésére bocsáthatjuk a nemlétező autó helyett, amire
ígéretet kapott.
– Ugyanazért az összegért? – kérdezte Paul.
Az ügyintéző lesújtó pillantást vetett rá, mintha
rosszallotta volna, hogy egyáltalán felmerült benne a
gondolat, hogy esetleg magasabb árat kell fizetnie.
– Pontosan ugyanazért az árért – erősítette meg. – Sokkal
nagyobb, mint az az autó, amit le akart foglalni…
– Amit lefoglaltam – helyesbített Paul.
– Ez jóval nagyobb, mint az az autó – ismételte az
ügyintéző. – Mercedes-Benz. Előkészítem önnek a
dokumentumokat.
Paul megkönnyebbült. Ugyan még nem érkezett meg
Montalcinóba, de már kezdett reálisnak tűnni a gondolat,
hogy vacsora előtt odaér.
– Nagyon kedves – mondta az ügyintézőnek.
Az ügyintéző biccentett. Kitöltötte az űrlapot a
billentyűzetén, majd kinyomtatta a kétoldalas
dokumentumot, hogy aláírassa Paullal, mielőtt odaadja neki
a kulcscsomót.
– Kint megtalálja az autót – közölte, és megmondta,
melyik sorban parkol. – Mutassa meg a példányát a
sorompónál álló hölgynek, és be fogja engedni.
Dél volt, és a nap elérte a zenitet. Amikor Paul kilépett az
autókölcsönző légkondicionált hűvöséből, úgy nehezedett rá
a hőség, mint valami forró kéz.
Fülledt is volt, és kényelmetlenül rátapadt az inge,
nedves foltok sötétlettek rajta. Megtörölte a homlokát.
Montalcinóban hűvösebb lesz, hiszen több száz méterrel
magasabban fekszik, mint Pisa.
 Körülnézett. Az űrlapon rajta volt a jármű színe és a
rendszáma. Lassan elindult a megadott sorban. Végigment
rajta, de nem találta. Végignézte a szomszédos sor autóit is,
hátha véletlenül rossz helyen állították le. Lassan ezen a
soron is végigment, és minden egyes Mercedes-Benz
rendszámát ellenőrizte. De itt sem találta – és a következő
sorban sem. Már csak egy sor maradt, azon is végigment,
változatlan eredménnyel.
Izzadt volt és frusztrált. Többen is mondták, hogy
Olaszországban az autókölcsönzés meglehetősen misztikus és
embert próbáló folyamat, de reménykedett, hogy Gloria
ügyintézésének hála, nem ütközik akadályba. Fiát, ez bizony
nem jött össze, gondolta.
A viszonylag rövid idő alatt, amelyet a napon töltött,
megszomjazott. Körülnézett, és a parkoló másik végében,
csupán egy szerény kerítéssel elválasztva, megpillantott egy
kis kávézót. Arra gondolt, hogy jó lenne meginni valamit,
valami hideget és frissítőt, mielőtt visszamegy a
kölcsönzőbe. Biztos vannak itt más parkolók is, lehet, hogy
egy alkalmazott rossz parkolóban állította le azt az autót. A
repülőterek bonyolult helyek, azzal a sok úttal és épülettel,
és nem nehéz elkövetni egy ilyen hibát.
Nagyjából negyedórát üldögélt a kávézóban, élvezte a
légkondicionálást és a hideg ásványvizet. Azután visszament
a terminálépületbe, és megkereste a Personal-Drive Italia
irodáját. Az ügyintéző valamilyen oknál fogva úgy tett,
mintha nem ismerné fel, és újfent feljegyezte az adatait.
– Tehát azt mondja, hogy nincs ott az autó – mondta,
miután Paul befejezte a mondandóját.
 – Úgy van – mondta Paul. – Alaposan végignéztem, és
nincs ott.
Az ügyintéző rámeredt.
– Mégis aláírta ezt.
Paul összevonta a szemöldökét.
– A kölcsönzési megállapodást írtam alá.
Az ügyintéző a fejét rázta.
– Nem, maga az autó átvételét írta alá. Nézze… – Elvette
Paul papírját. – Itt, látja, itt és itt. Itt az áll, hogy a fent
nevezett autót jó állapotban átvettem. Ez a maga aláírása, ha
jól sejtem.
– Természetesen. Maga is látta, amikor aláírtam. Maga
adta ide ezt a papírt. Maga.
Az ügyintéző félrenézett.
– E szerint a megállapodás szerint – kántálta –, miután
átvette, maga felel a járműért.
– De ez nem történt meg! – csattant fel Paul. – Nem
találtam meg az autót. Éppen ezt próbálom elmagyarázni.
– A dokumentumon nem ez áll – vágott vissza az
ügyintéző.
Paulnak egy pillanatra elakadt a szava. Aztán kimérten és
határozottan közölte:
– Beszélni akarok a cégvezetővel. Kérem, hívja ide.
Az ügyintéző összevonta a szemöldökét.
– A cégvezető elutazott.
– Hova?
– A mamája temetésére. Ravennába.
Paul próbálta kitalálni, hogy hazudik-e. Nem tudta
eldönteni.
 – Ebben az esetben a helyettesével szeretnék beszélni –
mondta.
Az ügyintéző sietve vágta rá:
– Én vagyok a helyettese.
Paul a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Akkor felejtsük el az egészet.
Az ügyintéző vállat vont.
– Mikor hozza vissza az autót? Addig nem tudom
érvényteleníteni a szerződést, amíg vissza nem hozza az
autót.
Paulnak ismét elakadt a lélegzete.
– Soha nem láttam azt az autót – mondta, minden egyes
szót külön megnyomva. – Hogy hozhatnék vissza valamit,
ami soha nem volt nálam?
– Akkor köteles kifizetni az autó teljes árát.
Paul lehunyta a szemét.
– Hívom a rendőrséget – közölte.
Az ügyintéző ismét vállat vont.
– Odakint áll egy rendőr – mondta. – Látja? Idehívhatja,
ha gondolja.
Paul végigverekedte magát az érkezési csarnokon, és
odalépett a rendőrhöz. Az éppen egy nővel beszélgetett, aki
egy kis poggyászkocsit tolt, de azonnal abbahagyta, amikor
Paul megszólította.
– Van egy kis problémám, ott – mondta Paul az
autókölcsönző pult felé intve. – Azzal gyanúsítanak, hogy
elvittem egy autót, amit még csak nem is láttam soha. Azt
hiszem, pénzt akarnak kicsalni tőlem.
A rendőr megigazította az övét.
 – Odakísérem, uram – mondta. – Megnézzük, miről van
szó.
Paul megkönnyebbült, hogy talált valakit, aki talán át tud
hatolni azon a zavaros ködfelhőn, amelybe beletévedt. De
amint a pulthoz értek, kiderült, hogy korai volt az öröme.
– Ez az úriember – mondta az ügyintéző, miközben
felállt, hogy üdvözölje a rendőrt – kikölcsönözte az egyik
gépjárművünket. Nem hajlandó visszahozni, és tájékoztattam
a következményekről.
A rendőr összevonta a szemöldökét, és Paul felé fordult.
– Ez nagyon komoly dolog – mondta. – Hol van az az
autó?
Paul visszatartotta a lélegzetét.
– Nincs autó – mondta. – Színét se láttam soha.
Mintha csak erre várt volna, az ügyintéző átnyújtotta a
rendőrnek a bérleti szerződést.
– Itt a bizonyíték, hogy elvitte – mondta. – Láthatja az
aláírását a lap alján. Itt az áll, hogy birtokba vette az autót,
azt az autót, amit most nem hajlandó visszaadni.
A rendőr áttanulmányozta a papírt.
– Ez a maga aláírása, uram? Úgy hívják, hogy… –
Elbizonytalanította a kiejtés. – Paul Stuart?
– Ez én vagyok, igen – felelte Paul. – Az aláírás is az
enyém.
– Ebben az esetben – mondta a rendőr – be kell kísérnem
a rendőrőrsre.
– De hát ez abszurdum! – emelte fel a hangját Paul.
A rendőr megfogta a karját.
– Uralkodjon magán, uram. A kiabálás nem segít.
 – De hát még csak nem is láttam azt az autót! –
tiltakozott. – Nekem ehhez semmi közöm! Semmi!
A rendőr higgadtan a szemébe nézett.
– De aláírta ezt a papírt.
– Azelőtt írtam alá, hogy keresni kezdtem volna az autót
– felelte Paul.
– De itt nem ez áll – mondta a rendőr.
Paul az ügyintézőre nézett, aki meredten bámulta a
képernyőt, mintha azt várná, hogy végre távozzon a
problémás ügyfél, és folytathassa a munkáját. Aztán az
órájára pillantott. Ha el kell mennie a rendőrségre, hát
elmegy, hogy aztán másik autó után nézhessen. És úgy
képzelte, hogy az őrsön biztosan talál valakit, aki képes
értelmesebben felmérni a helyzetét, mint ez a fiatal rendőr.
– Hajlandó vagyok bemenni magával a rendőrőrsre –
mondta végül. – De be kell ülnöm az autójába, mivel nekem
nincs.
A rendőr elmosolyodott.
– Ne vegye ilyen könnyedén a dolgot – mondta, cseppet
sem barátságtalan hangon. – Az autólopás súlyos vád, tudja?
Paul kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de rájött,
hogy nincsenek szavai. Az olasz, az angol, a francia nyelv –
mind cserben hagyta. Kafka – gondolta, aztán meg, hogy
Lewis Carroll.
 3

Nagyon sajnálom, dottore

Némán tűrte, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőle, részben

azért, mert nem volt más választása, részben meg azért,
mert addigra már enyhén sokkos állapotban volt. Alig akarta
elhinni, hogy ez történik vele – hogy Olaszországban, az
Európai Unió egyik tagállamában, egy olyan országban,
amely aláírta az emberi jogok egyezményét, megtörténhet
az, hogy valakit hirtelen csak úgy, minden ok nélkül, vagy
legalábbis minden észszerű ok nélkül elvigyen egy
rendőrautó, és ujjlenyomatot vegyenek tőle, mint egy
közönséges bűnözőtől. És miközben ezen töprengett, nem is
sejtette, hogy ami ezután következik, az még rosszabb lesz.
– Hamarosan kihallgatjuk – közölte a rendőr, aki
ujjlenyomatot vett tőle. – Addig is biztonságba helyezzük.
Erre nem volt felkészülve. Mitől kell őt „biztonságba
helyezni"?
– De hát nem vagyok veszélyben – mondta udvariasan. –
Miért kell engem biztonságba helyezni?
A rendőr megvetően nézett rá.
– Én nem a maga biztonságáról beszélek – mondta. –
Hanem a lakosságéról.
Paul zavartan rázta a fejét.
– Elnézést, ispettore…
– Nem ispettore! – csattant fel a rendőr. – Még nem.
– Elnézést, de nem nagyon értem. Mi köze ennek a
lakossághoz?
 A rendőr felsóhajtott. Olyan hangon válaszolt, mintha
valami nagyon alapvető dolgot kellene elmagyaráznia:
– Mi azért vagyunk, hogy védjük a lakosságot, ugye? Az
olyanoktól, mint maga. – Rövid szünetet tartott. – Érti?
Paul akaratlanul is felnevetett.
– Az olyanoktól, mint én? De hát mit követtem el, ami
miatt veszélyes vagyok a lakosságra?
A rendőr szemügyre vette az előtte lévő asztalon heverő
papírlapot.
– Autólopást – felelte.
Paul felnyögött.
– Autólopást?
– Azt mondtam, igen – válaszolta a rendőr. – És azt, ugye,
nem engedhetjük meg, hogy az autótolvajok szabadon
mászkáljanak, és ellopják mások autóit? Nem bizony. Ezért
kell magát elzárnunk.
Paul csendesen leült. Egészen eddig úgy is tekinthetett az
egészre, mint valami bosszantó, de vicces kitérőre. Most
azonban kezdett a dolog halálosan komollyá válni.
– Szeretnék egy ügyvédet – mondta, olyan határozottan,
ahogy csak bírta.
– Mind ezt mondja – söpörte félre Paul kérését a rendőr.
– Ügyvédet, ügyvédet, ügyvédet. Állandóan ez az ügyvédes
duma. Ez a baj manapság Olaszországgal: az ügyvédek. – Az
órájára pillantott. – Elnézést, nincs időm társalogni. Pár óra
múlva itt lesz a Commissario. Beszélhet vele, ha szeretne.
Felemelkedett, és megállt Paul mellett, aki még mindig
ült.
– Erre – intett az ajtó felé.
 Paul feltápászkodott. Megingott, és egy pillanatra úgy
érezte, mindjárt elájul. Mély lélegzetet vett, és elmúlt az
érzés.
– Nyugodtan velem jön? – kérdezte a rendőr.
– Persze – motyogta Paul.
– Helyes – bólintott a rendőr. – Az a legjobb, ha
együttműködnek a rendőrséggel. Néha megmakacsolják
magukat, olyankor bonyolódik a helyzet – teljesen
feleslegesen. Képzelje, egyszer a miniszter-elnököt is le
kellett tartóztatnom. Szörnyű balhét csapott. Tájszólásban
szidalmazott minket. Az egyik kollégámat meg is rugdosta.
Éppen akkor léptek ki az ajtón, amikor a rendőr ezt
mondta.
– A miniszterelnököt? – kérdezte Paul.
– Igen – felelte a rendőr. – Nem a jelenlegit,
természetesen, hanem egy korábbit, régebben. Itt,
Olaszországban gyakran előfordul, hogy letartóztatjuk a
miniszterelnökeinket. Ezt tudnia kell, ha olvas újságot.
– Autólopásért? – kérdezte Paul.
A rendőr rezzenéstelen arccal válaszolt:
– Nem. Bármi másért.
– A végén még a pápát is letartóztatják – jegyezte meg
Paul. – Előfordult már?
A rendőr a fejét rázta.
– Nem a mi hatáskörünk. A pápa a szó szoros értelmében
nem is Olaszországban él. A Vatikán nem tartozik az ország
területéhez.
– Értem.
 – De természetesen, ha a Szentatya arra kérne minket,
hogy tartóztassunk le valakit, megtennénk… Tudja, az
együttműködés szellemében.
– Ez csak természetes. Jó dolog az együttműködés. És
minél több embert tudnak letartóztatni, annál jobb.
Gondolom.
Megjegyzését helyeslő bólogatás fogadta.
– Pontosan. És meg kell mondanom, hogy szörnyen
sajnálom, hogy egy olyan értelmes embert kell
letartóztatnom, mint maga. Remélem, nem kap többet egy-
két évnél.
A folyosó végére értek, és megálltak egy szürke ajtó előtt,
amelyen volt egy kis kerek kukucskáló, szemmagasságban.
– Visszatérve a miniszterelnökre – mondta a rendőr,
miközben előhúzott a zsebéből egy kulcsot –, természetesen
ártatlan volt. A letartóztatás hozzátartozik a munkánkhoz,
gondolom. – Szünetet tartott. – Ahonnan maga jött, ott is
letartóztatják a miniszterelnököt?
– Nagyon ritkán – felelte Paul.
– Túl okos? – kérdezte a rendőr.
– Lehet.
– Majd csak megbotlik, biztos vagyok benne. Mindig így
van. Akkor majd elkapják.
Paul körülnézett. A folyosó végén volt egy ablak, amelyen
keresztül láthatta az égboltot. Ugyanazt a toszkán égboltot,
amely alatt üldögélni és írni akart. Vajon mikor láthatja majd
újra?
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy osztoznia kell a cellán –
szólalt meg a rendőr, miközben bedugta a kulcsot a zárba.
Odahajolt Paulhoz, hogy a fülébe súgja. – Az a fickó
odabent… már régóta köröztük. Többszörös rablással –
erőszak alkalmazásával. Gyakorlatilag mindennel
gyanúsítják. – Megrázta a fejét. – Mocskos egy alak. Úgy
hívják, hogy Caloge-ro Occhidilupo. Hihetetlen, mi? Ezek a
déli nevek! Salvatore, Pasquale, Valentinianu, meg hasonlók.
Aztán még mellétesznek valami jó fura vezetéknevet, mint ez
az Occhidilupo. Farkasszem, mint a tészta. Ilyenkor azon
töprengek, mégis mit képzeltek.
Kinyílt az ajtó. Paul idegesen lesett be az őr válla fölött,
és elkapta cellatársa tekintetét. Visszahőkölt.
– Nézze – súgta a rendőrnek. – Nem zárhat össze egy
ilyen alakkal.
A rendőr megrázta a fejét.
– Kevés a helyünk – mondta. – Egyébként pedig az előtt
kellett volna gondolkodnia, hogy ellopta azt az autót.
– Soha nem loptam autót – válaszolta Paul. – Soha.
Támadt egy ötlete. Elővette zsebéből a névjegykártyát,
amit az utastársától kapott.
– Megtenne nekem valamit? – kérdezte. – Egy apró
szívességet? Felhívná ezt az embert, és megmondaná neki,
hogy itt vagyok? Csak ennyit kérek.
A rendőr szemügyre vette a kártyát.
– Professore Silvio Rossi – olvasta fennhangon. Aztán
Paulra nézett, és azt kérdezte: – Maga ismeri a Cavalierét?
– Nagyon közeli barátom – felelte Paul. Ez gyakorlatilag
így is van, gondolta: együtt ültek egy repülő zsúfolt
turistaosztályán. Ettől nyilván közeli barátok lettek.
A rendőr habozott.
– Gondolom, nem lesz baj…
 – Nem lesz – vágott közbe Paul. – Sőt, biztos vagyok
benne, hogy a Cavaliere nagyon hálás lesz magának. És ki
tudja? Talán megemlíti a segítségét valakinek… –
Fölmutatott a mennyezetre. – Valakinek odafönt.
A rendőr elmosolyodott.
– Örömmel felhívom.
Paul megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Most rögtön? – kérdezte.
– Immediatamente.
A rendőr félreállt, hogy Paul beléphessen a cellába.
– Hamarosan visszajövök, hogy megnézzem, jól
viselkedik-e a déli barátunk – mondta, és az ágyán üldögélő
alak felé bökött.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Paul tett egy lépést
előre. Alig mert ránézni a másik férfira, egyenesen az üres
ágyhoz ment, és leült. Aztán gyors pillantást vetett a társára,
és megpróbált köszönni neki. De elakadt a hangja, amikor
meglátta, hogy néz ki.
Occhidilupo a negyvenes éveiben járt, a termete szikár,
mint egy hegyi pásztoré. A feje kicsi – még sovány alkatához
képest is túlságosan kicsi és gyakorlatilag nem volt homloka.
Bozontos szemöldöke fölött csupán egy keskeny sáv
húzódott, majd sűrű, sötét sörénye következett, hanyagul
hátrafésülve. Bár sem bajuszt, sem szakállt nem viselt, egész
arcát, még az orrát is, sötét szőrzet borította.
Paul tekintete most a kezére siklott. Összekulcsolta az
ölében, de azt is sűrű szőr borította. Körmei, akár a karmok,
feltűnően hosszúra nőttek.
Paul ismét megpróbált beszélni: – Ciao – préselte ki
magából ideges, fojtott hangon.
 Occhidilupo villámló tekintettel válaszolt. Paul nem is
értette, mit mondott, hangja inkább tűnt morgásnak, mint
beszédnek.
Paul felemelte a kezét, reményei szerint barátságos
mozdulattal.
– Hát… – szólalt meg.
Occhidilupo várakozón nézett rá.
– Hát – folytatta. – Hát itt vagyunk.
Occhidilupo ismét felhördült. Hangja ezúttal
vicsorgásnak hangzott.
Paul lenézett a lábára.
Occhidilupo váratlanul megszólalt.
– Mit akarnak rád verni, he?
Paul szomorúan ingatta a fejét. Szüksége volt a
fantáziájára.
– Omicidio eccezionale – bökte ki. Nem volt biztos benne,
hogy létezik ez a kifejezés – kivételes emberölés –, de
kétségkívül súlyosabbnak hangzott, és reményei szerint
félelmetesebbnek is, mint az a homályos mindenfélével
gyanúsítják, amivel Occhidilupót letartóztatták.
Jó választás volt. Csodálat suhant át cellatársa arcán, ha
csak egy pillanatra is.
– Mennyi, he? – kérdezte.
Paul agya sebesen járt. Az egy nem túl meggyőző.
– Mi mennyi? A hulla? – kérdezett vissza. – Hét.
Legalábbis annyival gyanúsítanak. – Aztán hozzátette: – He.
Occhidilupo szeme elkerekedett. Ez jó jel, gondolta Paul,
pontosan ezt a hatást akarta kiváltani. Ha sikerül
lenyűgöznie, bizonyára nem szívesen kezd ki vele.
Paul úgy döntött, hogy ásít egyet.
 – Hullafáradt vagyok – mondta. – Le kell dőlnöm. – Kicsit
várt, aztán folytatta. – Hosszú üldözés volt.
Occhidilupo egy szót sem szólt, miközben Paul eldőlt a
piszkos ágyon. Résnyire nyitott szemével fekvő helyzetből is
látta a férfit, aki őt figyelte: szemében tükröződött a
mennyezeti lámpa halvány fénye. Meg sem moccant, ami
némi megnyugvással töltötte el Pault. És mivel valóban
fáradt volt, hiszen alaposan kimerítette a stressz, egyre
jobban elnehezült a szemhéja. Küzdött, hogy ébren
maradjon, de lecsukódott a szeme, távoli zümmögést hallott
a fejében, mintha a nyári méhek döngicséltek volna.

– Dottore!
A hang áttörte az álom falát – zavaros történet volt: egy
oszlopcsarnokban üldözte Beckyt, akit olaszul csúfolt néhány
izgő-mozgó kisfiú.
– Dottore!
Kinyitotta a szemét. A rendőr, aki bekísérte a cellába,
fölébe hajolva rázta a vállát. Mögötte ott állt Silvio Rossi, és
szemmel látható aggodalommal figyelte.
Paul sietve felült, és a zűrzavarban próbálta összerakni a
képet.
– Drága barátom – mondta a professzor. – Micsoda
szörnyűség!
Paul felállt, és kidörzsölte az álmot a szeméből.
– A Cavaliere gondoskodik magáról – mondta a rendőr. –
Azonnal felhívtam.
– Óriási segítséget nyújtott – mondta a professzor a
rendőrnek, miközben a cella másik végében ülő
Occhidilupóra pillantott. – Barátom, a Commissario
bizonyára örülni fog, ha értesül róla.
A rendőr az ajtó felé indult.
– Ne vesztegessük itt az időt – mondta. – Kint is el tudjuk
végezni a papírmunkát. Úgy értem, a hivatalos elbocsátást…
Kiléptek a cellából, a rendőr bezárta maga mögött az
ajtót. A folyosó elején volt egy kicsi, jól megvilágított iroda,
oda bevezette, majd udvariasan hellyel kínálta őket.
– Csak egy aláírásra van szükségem – bökött a rendőr az
asztalon fekvő nyomtatványra. – Ez csak arról szól, hogy
nem esett bántódása a… a sajnálatos őrizetbevétel során.
– Óriási hiba volt – jegyezte meg a professzor.
– Nagyon sajnáljuk – felelte a rendőr. – Már oda is
küldtem valakit az autókölcsönző irodába, hogy tartóztassa
le azt az embert. Valószínűleg már őrizetben van.
– Helyes – mondta a professzor.
Paul elvette a felkínált tollat, és aláírta a nyomtatványt.
– Ezzel le is zártuk az ügyet – mondta a rendőr. – És hadd
mondjam el még egyszer, Cavaliere, menynyire sajnáljuk ezt
az adminisztrációs hibát.
A professzor bólintott.
– Ne is beszéljünk róla többet – mondta.
Odakint a professzor egy elegáns szürke autóhoz kísérte
Pault, amely egy sor rendőrautó mellett parkolt.
– Megihatnánk egy kávét, ismerek egy helyet a közelben –
javasolta. – Elmesélhetné, mi is történt pontosan.
Megálltak, és beléptek egy út menti kávézóba. A pincér,
aki Cavalierének szólította a professzort, felvette a
rendelésüket, majd szinte azonnal visszatért két gőzölgő
tejeskávéval. Paul elismerően kortyolgatta a sajátját, és
elmesélte az eseményeket. Amikor a végére ért, a professzor
döbbenten csóválta a fejét.
– Rettenetes történet – mondta. – De a lényeg, hogy most
már szabad, és folytathatja az utazást.
– Hála magának.
A professzor legyintett.
– Az én szerepem csekély volt. Egyetlen telefonhívás
jóbarátomnak, a questorénak. Ennyi. Elmondtam neki, hogy
kezeskedem magáért, és hogy nem is lett volna alkalma autót
lopni, hiszen velem volt a repülőgépen, és nem lett volna rá
ideje. Ő pedig mindent elfogadott.
– Köszönöm. Rendkívül hálás vagyok.
– Semmiség. De mondja, mik a tervei? Egyenesen
Montalcinóba megy?
– Ha találok egy bérelhető autót – felelte Paul. –
Szükségem lesz rá, mert nagyon eldugott helyen van.
– Persze – mondta a professzor.
– Talán keresek egy másik autókölcsönzőt – mondta Paul.
– Gondolom, van egy pár.
A professzor a homlokát ráncolta.
– Tudja, mi a baj? – mondta. – Hosszú hétvége van. Ezért
ürültek ki a kölcsönzők.
– Vagyis nem fogok találni sehol?
A professzor a fejét vakarta.
– Attól tartok, a nagyobb cégeknél sem talál, de
történetesen van egy ismerősöm.
Paul már meg se lepődött. Hallott az olasz kapcsolati
hálók mindent átszövő, alattomos létezéséről és hatalmáról.
Ha pedig valaki a köztársaság cavalieréje, az minden
bizonnyal kivételesen jó hálóval rendelkezik, és úgy tűnt,
Silvio Rossival pontosan ez a helyzet.
– Ismerek valakit, aki haszongépjárművek bérbeadásával
foglalkozik – folytatta a professzor. – Ez a munkája. Hátha
van valami kis furgonja vagy hasonlója.
– Nem vagyok válogatós – felelte Paul. – Bármi megfelel,
ami elvisz A-ból B-be.
A professzor felnevetett.
– A-ból B-be? Maga tényleg nagyon rugalmas. – Megitta a
kávéját. – Indulhatunk? Odaviszem.
Az autóban a professzor Paul cellatársáról kezdett
beszélni:
– Nem lett volna szabad egy ilyen emberrel egy cellába
kerülnie – mondta rosszallóan. – Ezt meg fogom mondani a
Commissariónak, és talán még a Questorénak is.
Paul ettől inkább eltekintett volna. Így is elég
kellemetlenséget okozott a barátjának, és nem akarta ezzel
tetézni.
– Kérem, ne tegye – mondta. – Nem volt annyira rossz.
– Beszélt vele? – kérdezte a professzor.
– Csak néhány szót – felelte Paul. – Megkérdezte, miért
tartóztattak le. Aztán többet nem is.
A professzor bólintott.
– Látta a homlokát? – kérdezte.
– Igen. Egy kissé… alacsony volt.
A professzor nevetett.
– Finoman szólva. És a keze: csupa szőr volt a kézfeje.
Észrevette?
– Igen, azt hiszem.
– Tudja, hogy hívják? – kérdezte a professzor.
 – Biztos valami déli név.
– Occhidilupónak – felelte Paul. – Calogero Occhidilupo.
A professzorból kitört a nevetés.
– Tökéletes! – kiáltotta. Majd Paul felé fordult.
– Hallott már Cesare Lombrosóról?
A név kicsit ismerős volt, de Paul megrázta a fejét.
– Lombroso híres olasz kriminológus volt – magyarázta a
professzor. – A tizenkilencedik században jelentek meg a
művei. A bűnözők típusaival foglalkozott.
Paul figyelmesen hallgatta.
– Úgy vélte, hogy a bűnözőhajlam a testi adottságokban is
megmutatkozik – folytatta. – Elképzelését különböző
gazemberek fejéről és arcáról készült gyönyörű rajzokkal
illusztrálta. Tipikus szicíliai gyilkos, nápolyi tolvaj, pugliai
degenerált, és így tovább. Mindegyikük megfelelt a leírásnak,
a morcos tekintetével és a közel ülő szemével. Lombroso csak
rájuk nézett, és meg tudta mondani, milyen
bűncselekmények elkövetésére hajlamosak.
Paul egy szót sem szólt.
– Ez a maga Occhidilupója – folytatta a professzor – igen
jó példája Lombroso elképzelésének. Nemigen lehet őt
kóristafiúnak nézni, igaz?
– Nem hinném – felelte Paul.
– Nagyon kíváncsi lennék az agyára – jegyezte meg a
professzor. – Persze csak laboratóriumi körülmények között.
Az ember nem akar túlságosan közel kerülni egy ilyen
alakhoz, amíg az agya a helyén van, hogy úgy mondjam, in
situ.
– Biológiai determinizmus – jegyezte meg Paul.
 – Nincs abban semmi rossz – mondta a professzor. –
Lombrosónak alapjában véve igaza volt: ha ismerik a DNS-t
az ő idejében, az egyéni genomnak tulajdonított volna
mindent. Érti: van, akinek egyszerűen rossz a genomja.
– Lehetséges.
– Nem lehetséges, hanem így van – mondta a professzor.
– Manapság az a baj, hogy az emberek nem látják a
nyilvánvalót, vagy ha látják is, nem ismerik be. Természetes,
hogy az arcunk elárulja a jellemünket. Természetes.
Paul Beckyre gondolt. Egyszer valaki azt mondta rá, hiú
arca van, és ezen fel is háborodott. De vajon nem volt-e
igaza?
– Nos? – kérdezte a professzor.
– Lehetséges – felelte Paul. – Feltételezem, hogy ha az
érzelmek tükröződnek az arcunkon…
– Ami természetesen így is van – tette hozzá a professzor.
– A harag meglátszik, igaz? A neheztelés? Természetesen. A
jóindulat? Úgyszintén. Miért ne látszana meg akkor a
rosszindulat, a bűnözés, a csalárdság meg a többi jellemhiba?
– De ezek múló állapotok is lehetnek… És lehet, hogy a fej
vagy az arc, vagy tudom is én, mi, nem az oka a
viselkedésnek, hanem csak tükrözi azt. – Igen, gondolta: ez a
hibája a lombrosói gondolatmenetnek.
De Silvio Rossit nem nyűgözte le a logikája.
– Ugyan! – kiáltott fel! – Egyébként megérkeztünk. Ez az
út már a barátomhoz vezet.

A Központi Haszongépjármű-kölcsönző székhelye egy

kerítéssel körbevett kertes ház volt, egy poros mellékutca
végén. Az iroda a kapuhoz közel, egy ideiglenes épületben –
gyakorlatilag egy fészerben – működött. Itt találták meg a
tulajdonost, egy zömök, kissé túlsúlyos férfit, fényes, kék
öltönyben. Amikor beléptek, felpattant, és lelkesen kezet
rázott a professzorral.
– Cavaliere, micsoda megtiszteltetés!
A professzor az üdvözlés után bemutatta Paulnak.
– Ez itt Claudio – mondta. – Rendkívül segítőkész ember.
Claudio arca felragyogott a dicséret hallatán.
– Megteszem, ami tőlem telik – mondta.
– Nagyon is jól teszi, ingenere – mondta a professzor,
mérnök úrnak szólítva a férfit. – A barátomnak szüksége
lenne egy járműre néhány hétre. Nem válogatós. Nem
Maseratira gondoltunk.
Claudio nevetett, aztán elkomorodott.
– Ó, sajnos az összes járművet elvitték – mondta. – Tudja,
a hosszú hétvége…
– Egy furgon sincs?
Claudio a fejét rázta.
– Sajnos egy hónapra mindet kikölcsönözte egy grossetói
vállalkozó. – Bocsánatkérőn nézett Paulra.
– Nagyon sajnálom, dottore…
A professzor szomorúan szólalt meg:
– Hát, úgy látom, nincs mit tenni.
Ekkor azonban Claudiónak támadt egy ötlete:
– Tudok adni egy másfajta járművet – vetette fel. – Hogy
ne kelljen üres kézzel távoznia.
A professzor arca felragyogott.
– Ez az, Claudio. Tudtam, hogy nem hagy cserben.
 – Magának, Cavaliere, bármit elintézek. – Paulhoz
fordult. – Ez az utolsó szabad járművem. Kicsit lassú lesz, de
elviszi oda, ahova szeretné.
– Nagyon jó lesz – mondta a professzor. – Mi lenne az,
Claudio?
Claudio kissé zavarba jött.
– Egy buldózer, Cavaliere. – Majd hozzátette:
– Nagyon megbízható. – Paulra mosolygott. – Ezzel a
buldózerrel nem lesz gondja, dottore. Ezt megígérem.
 4

Biztos, hogy nem Rómából jött?

Paul lassan döcögött dél felé a frissen kikölcsönzött

buldózerén, és az előző nap különös történésein tűnődött.
ígéretes reggel volt: a júliusban megszokott hőséget
elviselhetővé tette a hűvös északi szél, amely éjszaka
érkezett, aztán most, reggel nyolckor, egész kellemes volt az
idő, a buldózer nyitott ablakai pedig gondoskodtak róla, hogy
így is maradjon. Az éjszakát a professzor házában, Pisa
külvárosi zöldövezetében töltötte, miközben a buldózer kint
parkolt az utcán, izgalmas beszédtémát szolgáltatva a
szomszédoknak.
Paul azonnal megtalálta a közös hangot a professzor
feleségével, Antoniettával, amit tovább fokozott a készséges
felajánlása, hogy segít az asszonynak vacsorát főzni. Utána
mindhárman a nappaliban üldögéltek, és kellemesen
társalogtak, amíg Paul látványosan el nem fáradt.
– Most már le kell feküdnie – mondta a professzor. –
Kimerítő napja volt. Az alváshiány pedig, mint tudjuk, az
antiszociális viselkedés legfőbb oka – és a baleseteké is.
Nézze csak meg a nagyobb baleseteket, a látványosabbakat,
és meglátja, hogy a szereplői mind kialvatlanságban
szenvedtek.
– Egy buldózerrel meg aztán végképp nem szabad
balesetet okozni – mondta Antonietta. – A markolókanál
játszva kettévágja a másik autót. Disastro!
 – Emlékszik a nagy robbanásra Csernobilban? – kérdezte
a professzor. – Mindenki fáradt volt a vezérlőteremben:
éppen akkor váltottak nappaliról éjszakai műszakra. És arra
emlékszik, amikor egy olajszállító tankhajó zátonyra futott
Alaszkában?
Antonietta felemelte a kezét.
– Szegény Paolo nagyon fáradt, kedvesem. Az
alvásmegvonás következményeiről máskor is
beszélgethetünk.
Paul érezte, hogy a professzor ismét rátalált valamelyik
kedvenc témájára, és megkönnyebbült, amikor
elbúcsúzhatott. Jól aludt, nem is álmodott, és másnap, nem
sokkal reggeli után el is indult, a vendéglátói integetésén
kívül a szomszédok élénk érdeklődésétől kísérve. Kisebb
tömeg gyűlt össze, hogy lássák, ahogy útra kel.
Előző este megmutatták neki, hogyan kell buldózert
vezetni. Amikor Claudio kiment vele az udvarra, hogy
megtekintsék a járművet, először azt hitte, csak tréfál. De
Olaszországban bármelyik pillanatban történhet valami
szokatlan, sőt szürreális esemény. Amikor – sok-sok évvel
ezelőtt – Firenzében tanult, érezte, hogy ez egy olyan
társadalom, amelynek a felszíne alatt különös dolgok
zajlanak, de a fiatalkori énközpontúság túlságosan lefoglalta
a figyelmét, és nem volt ideje ezzel foglalkozni. Most
azonban, a harmincas évei végén járva, jobban felfigyelt a
furcsa jelenségekre.
Claudio hamar világossá tette, hogy komolyan beszél,
akárcsak a professzor.
– Ne riassza el, hogy ez egy buldózer – mondta a
professzor. – Mi, emberek, gyakran túlságosan
kategorikusan, túlságosan korlátoltan gondolkodunk.
Nyitottabbnak kell lennünk, hogy megragadhassuk a
kínálkozó lehetőségeket.
Claudio bölcsen bólogatott.
– Igaza van a Cavalierének – mondta. – Mint mindig.
A tulajdonos büszkeségével veregette meg a buldózert, és
magyarázni kezdte, hogy működik.
– Amint látja, ez egy lánctalpas buldózer. Az ilyenek
nagyon lomhák tudnak lenni, de ennek különleges, könnyű
lánctalpa van, úgyhogy lehet vele az úton menni. Végül is
majdnem olyan, mintha kerekei lennének. Úgy fog menni az
úton, mint egy nagy kamion.
– Úgy van – mondta a professzor. – Minden további
nélkül elvezetheti az országúton. Én is megtenném,
gondolkodás nélkül.
Claudio a buldózer oldalához vezette őket, ahol egy kis
fellépő tette lehetővé a beszállást a sofőr számára.
– Kövessen csak – mondta –, és megmutatom a
műszerfalat.
Megmutatta a gyújtást, majd az öt előre- és a két
hátrameneti fokozatot.
– A kettes fokozat arra jó, hogy gyorsan kiszabaduljon, ha
bajba kerül – magyarázta Claudio. – Ha például
földcsuszamlást idézne elő, nagyon gyorsan hátra kell
tolatnia. – Szünetet tartott, és rámosolygott Paulra. – Nem
mintha ilyesmire készülne. Nem hinném, hogy használnia
kéne a markolókanalat.
– Nem – felelte Paul. – Nem tervezem.
– De azért megmutatom, hogy működik – mondta
Claudio. – Soha nem lehet tudni.
 – Ez így van – szólt közbe a professzor, aki
fölkapaszkodott utánuk a fülke mellé, és bekukucskált az
ablakon.
Claudio egy kiálló karra mutatott.
– Ezt kell maga felé húznia, ha fel akarja emelni a
markolókanalat – ami a normál utazási helyzete. Ha pedig
eltolja magától, akkor leereszti. Egyszerű.
– Megmutatná nekünk, Claudio? – kérdezte a professzor.
– Volentieri, Cavaliere – felelte Claudio. – De ahhoz be
kell indítanom a motort. – Paul felé fordult, és fölemelte a
mutatóujját, hogy nyomatékot adjon a szavának. – Soha ne
mozgassa a markolókanalat, ha ki van kapcsolva a motor.
Nagyon gyorsan lemerül az akkumulátor, ha mégis megteszi.
A hidraulikus rendszer rengeteg energiát fogyaszt. Világos?
Paul bólintott. Fogalma sem volt, hogy fog ebből
kimászni. Rettenetesen nevetségesnek érezte a helyzetet:
mindenekelőtt azt, hogy éppen kibérelni készül egy
buldózert, és azt is, hogy útra kel vele, mégpedig egy idegen
országban, ami már önmagában is, még egy normális autóval
is nagy kihívás. Persze visszautasíthatta volna, de érezte,
hogy nem teheti meg. A professzor határtalanul jó volt
hozzá, és ha most visszautasítja, egészen biztos, hogy
udvariatlannak tartja majd. De hát akkor sincs joguk
rátukmálni egy haszongépjárművet! Nem, össze kell szednie
magát. Meg kell mondania, hogy nagyra értékeli a
segítségüket, de úgy döntött, hogy inkább busszal utazik
Montalcinóba, ott pedig majd gyalog közlekedik. Ez teljesen
logikusnak hangzik, és mégis. .. Bármilyen elbűvölőek is ezek
az emberek, vajon mennyire gondolkodnak logikusan?
Kiszálltak.
 – Nos – mondta a professzor. – Minden megoldódott.
Micsoda megkönnyebbülés lehet!
– Én… – kezdte Paul.
A professzor megérintette a karját.
– Kérem, Mr. Stuart, nem kell hálálkodnia. Claudiónak és
nekem örömünkre szolgál, hogy segíthetünk valakinek, aki
ellátogatott az országunkba – ráadásul ilyen jól beszéli a
nyelvünket.
– Úgy bizony! – vágta rá Claudio. – Ha bármiben a
segítségére lehetünk, csak szóljon. Akkor hát aláírhatjuk a
bérleti szerződést? Elég egyszerű: egy hétre lehet kibérelni,
de ezt meg lehet hosszabbítani. Mennyi időt óhajt eltölteni…
– Montalcinóban – fejezte be a professzor.
Claudio arca széles mosolyra húzódott.
– Á, Montalcino! Nagyon kellemes hely! Kétszer vagy
háromszor jártam ott fiatalkoromban. Ismertem valakit, aki
Val d'Orciában lakott, és onnan lentről felbicikliztünk
Montalcinóba. Jó sokat tekertünk!
– Egy olyan út, amelyik soha nem akar felérni a tetejére –
jegyezte meg a professzor. – Amiből jó sok van az életben is,
sajnos.
– Hah! De jól mondja, Cavaliere! – kiáltott fel Claudio. –
Akkoriban Montalcino elfeledett kis település volt – egyszerű
falucska. Emlékszem, volt ott egy piazza egy szökőkúttal.
Kisfiúk állták körül, és kövekkel dobálták a halakat, amíg
egyszer csak ki nem jött az egyik házból egy asszony, és
seprűvel el nem kergette őket. Nem furcsa, hogy egyes
emlékek hogy megmaradnak az emberben? – Szünetet
tartott, az emlékein merengve. Aztán folytatta. – Szóval
meddig marad ott, dottore?
 Paul nem válaszolt azonnal. Érezte, hogy
útkereszteződéshez ért, olyan döntést kell hoznia, amely
valamiképpen az egész életére hatással lesz. Nincs más
választása, nemet kell mondania. Nem kelhet útra egy
buldózerrel. Nem válhat a többi sofőr megdöbbenésének és
nevetségének tárgyává, ahogy ott zötykölődik az olasz
vidéken ebben az óriási, acél markolókanalas munkagépben.
Ez egyszerűen elképzelhetetlen.
– Három hétig – felelte.
Ez az ő hangja volt. Ő beszélt. Pedig nem ezt akarta
mondani.
– Nagyszerű – mondta Claudio. – Szeptemberre
odaígértem valakinek, de addig bőven van idő. – Biztatóan
mosolygott. – Akkor aláírhatjuk a megállapodást három
hétre, természetesen úgy, hogy meg tudja hosszabbítani, ha
maradna még néhány napot? Elég, ha telefonál, hogy
szeretné meghosszabbítani.
– Igen – felelte Paul.
El se hitte, hogy ezt ő mondta, és egy pillanatra az is
megfordult a fejében, hogy valamiféle tudathasadásos
állapotba került. Nemrég olvasta valahol, miként
veszíthetjük el az irányítást cselekedeteink felett, amikor
fáradtak vagy stresszesek vagyunk. Ilyenkor egészen bizarr
dolgokat művelhetünk, amelyek nem vallanak ránk – ezt
teszi most ő is.
– Jól van – nyugtázta a professzor. – Miután aláírta,
elhozhatja a házamhoz. Éjszakára elszállásoljuk, hiszen nem
vághat neki az útnak ilyen későn.
– Én sem vezetném éjszaka – intette Claudio. – Persze
vannak fényszórói, de éjszaka előfordulhat, hogy félrenéz
valamit, és a markolókanál nekiütközik valaminek. Isten
őrizz, persze.
A professzor nevetett.
– Szerencsére legalább Szent Kristóf ott lesz magával.
Látta a hatalmas medált a fülkében?
– Látta – mondta Paul.
– Természetesen minden utas védőszentje, függetlenül
attól, hogy mivel utazik – töprengett hangosan a professzor.
– Ott van viszont Copertinói Szent József. Ő kifejezetten a
légi utasok védőszentje, mert arról volt híres, hogy levitált.
– A levegőben? – kérdezte Claudio. – Fölemelkedett a
levegőbe?
– Igen – válaszolta a professzor. – Fölemelkedett, és
aztán egész nagy távolságokat tett meg a levegőben.
Bámulatos.
– Olaszország tele van meglepetéssel – mondta Claudio.
– De ha jobban belegondolunk – folytatta a professzor –,
a buldózerek védőszentje minden bizonnyal Nursiai Szent
Benedek, aki az építkezőkre vigyáz.
– Ha maga mondja, Cavaliere – helyeselt Claudio.
Visszamentek az irodába, ahol Paul aláírta a szerződést,
átadta a hitelkártyáját, majd egy pillanatra lehunyta a
szemét, belenyugodva a sorsába. Nursiai Szent Benedek,
mondta magában, segítenél megúsznom ezt valahogy? Nem
mintha hitt volna abban, hogy a szenteknek hatalmukban áll
beavatkozni a dolgainkba, és valószínűleg egyébként sem
pont Szent Benedek a megfelelő szent. Van egyáltalán
védőszentjük azoknak, akik épp hülyét készülnek csinálni
magukból?
A professzorhoz fordult.
 – Bocsásson meg, hogy ezt kérdezem, professore, de
mondja: van védőszentjük a bolondoknak?
A professzor habozás nélkül rávágta:
– Szent Simeon. A Szent Bolondként is emlegették.
Nagyon bolond módon viselkedett…
Akárcsak én – gondolta Paul.
– … és titokban mindig nagy jócselekedeteket hajtott
végre.
– Értem.
– Úgyhogy most ő a bolondok védőszentje – fejezte be a
professzor.
Beleértve azokat is, akik buldózereket bérelnek –
gondolta Paul.
A professzor zavartan nézett rá.
– Remélem, nem arra gondolt, hogy maga is bolond?
– Hát…
– Mert maga egyáltalán nem ostoba. – Elhallgatott, kezét
barátságosan Paul vállára tette, majd folytatta. – Nézze,
dottore, mi itt, Olaszországban nyitottak vagyunk minden új
tapasztalatra. Mi mások vagyunk, mint a drága német
barátaink, akik mindig óvatosak és kimértek – nem, mi nem.
Mi szeretünk élni. Szeretjük félretenni az óvatosságot.
Élvezzük az életet. Buldózerrel menni Montalcinóig talán
furcsának tűnhet, vagy akár bolondságnak is, de nem az.
Elviszi magát oda, és amikor odaért, ott is elviszi bárhova,
ahova el akar menni. Ragadja hát meg a lehetőséget! Vágjon
bele daloló szívvel. Van egy buldózere, üres az út maga előtt,
van három szabad hete Európa legszebb vidékén. Bolondság
ez? Valóban az? Szerintem nem, dottore – szerintem nem.
Most tehát ott ült a vezetőfülkében, és egy csendes
mellékúton döcögött. Élvezte a kilátást a magasból. Meglepte
a felfedezés, milyen tekintélyt parancsoló a helyzete: a
mellette elhaladó autóknak csupán a tetejét látta; amikor
kanyarhoz ért, könnyedén körülnézett, és még messzebbre is
ellátott, amikor pedig kőkerítések mellett haladt el, belátott
az udvarokba és kertekbe. Egy pázsiton ölelkező pár riadtan
nézett fel rá, amint integetve elhaladt mellettük, egy almafát
metsző férfi pedig a létráján állva szemtől szemben találta
magát Paullal, és ámulatában nyitva felejtette a száját. A
váratlan emberi találkozások mögött pedig ott húzódott a
toszkán táj, hol a tengerpartig nyúló síkságaival, hol pedig a
távolban már meg-megcsillanó hőség homályában kéken
hullámzó dombjaival.
A buldózer lassú tempója miatt könnyen feltarthatta
volna a mögötte sorakozó autókat, de Paul, aki messzire
ellátott, intett, hogy előzzék meg, amikor biztonságosnak
ítélte. Azok pedig dudálással fejezték ki hálájukat az
építőipari munkásnak, aki – gondolták – valahova a
környékre siet földet kotorni, de tekintettel van azokra, akik
messzebbre igyekeznek. Egy rendőrautó is elhaladt mellette,
egy pillanatra lelassított, aztán továbbment. Senki nem
sejtette, hogy a buldózer hosszú távú és nem
rendeltetésszerű használatban van.
Egyvalami hamar világossá vált Paul számára.
Rendszeres olaszországi látogatásai során képet kapott az
olasz vezetési stílusról. Az olasz sofőrök nem a türelmükről
híresek, és többnyire kinyilvánítják a nemtetszésüket, ha
olyan sofőrrel találkoznak, aki betartja a
sebességkorlátozást. Egy külföldi számára ez riasztó lehet,
ahogy az is, amikor kisméretű és teljesítményű autók húznak
el mellettük veszélyes kanyarokban vagy beláthatatlan
emelkedőkön. De Paul ebből most semmit nem tapasztalt,
inkább azt vette észre, hogy egyfajta óvatos tisztelet övezi.
Semmi értelme ijesztgetni vagy akadályozni egy buldózert.
Semmi értelme olyan közel menni hozzá, hogy kénytelen
legyen felgyorsítani. Már csak azért sem érdemes ezzel
próbálkoznod, mert egyrészt akkor nem látnál tőle,
másrészt, ha hirtelen fékeznie kellene, észre se venné, ahogy
galacsinná gyűrődik az autód, amikor beleszalad az edzett
acélborítású járműbe. Nem kérdés tehát, hogy milyen helyet
foglal el a buldózer az olasz országúti hierarchiában.
Persze lassan haladt, de nem annyira lassan, ahogy
elképzelte. Amikor magasabb fokozatba váltott, rájött, hogy a
buldózer egész elfogadható sebességre is képes – mondjuk
annyira, mint egy óvatos vasárnapi motoros, laza vidéki
zötyögés közben. Lejtmenetben ezt tovább tudta fokozni,
mivel a markolókanál súlya lendületet adott neki, bár arra
figyelnie kellett, hogy a végén maradjon elég hely a
fékezéshez. Útja során csak egyszer rémült meg, mégpedig
akkor, amikor egy meredek domb tövében hirtelen élesen
elkanyarodott az út anélkül, hogy erre számítani lehetett
volna. Paul küzdött a kormánnyal, és egy ponton úgy érezte,
hogy menthetetlenül beleszalad a tanyaudvar falába, majd az
útjában álló istállóba. Ám az utolsó pillanatban sikerült
bevennie a kanyart, és csak egy apró forgácsot vájt ki a
falból – olyan aprót, hogy senki se veszi észre, vagy ha
mégis, akkor se zavarja.
Nem sokkal dél után megállt egy kis faluban. Ez a falu
kicsit távolabb esett a főúttól, és Paulnak kitérőt kellett
tennie. De amikor messziről meglátta a települést, majd az út
melletti táblán az egyetlen étterem hirdetését, úgy döntött,
hogy inkább ott ebédel, mint valamelyik nagyobb városban,
amelyen keresztülvezet az útja.
Bölcs döntés volt. Ahogy közeledett a faluhoz, rabul
ejtette a nyugodt légkör. Nem volt benne sok látnivaló: egy
kis piazza egy középülettel, az indokoltnál jóval nagyobb
barokk templom, valamint néhány hangulatos boltocska. Az
étterem a főtéren volt, kevés asztalkája részben néhány
rozoga napernyő, részben a szomszédos píneák árnyékában
talált menedéket. A piazzáról szűk utcácskák vezettek a régi
kőházak soraihoz, míg a falu mögött viharvert olajfák és
szőlőültetvények zöld vonalai húzódtak, ameddig a szem
ellátott.
Paul bemanőverezett a piazzára, és a templom mellett
állította le a buldózert. Amikor lemászott a fülkéből, az volt
az érzése, hogy minden szem rátapad – ahogy bárki másnak
is ez lenne az érzése, aki ellátogat egy faluba, mindegy, hogy
buldózerrel érkezik-e, vagy valami hagyományosabb
járművel, esetleg gyalog. Persze aki buldózerrel érkezik,
számíthat rá, hogy a rátapadó szemek a szokásosnál
tágabbra nyílnak, és most is éppen ez volt a helyzet. Paul
érkezése mindenkinek eszébe juttatta, hogy ki akar lépni a
házából, mert sürgős elintéznivalója van, és ha már kiléptek,
muszáj volt a kezüket napellenzőnek használva egyenesen és
őszinte kíváncsisággal megbámulniuk a szokatlan látogatót,
már amennyire a jó modoruk engedte. A legfontosabb üzlet,
az alimentari tulajdonosa úgy döntött, hogy mindenképpen
most kell letörölnie a kirakatüveget, majd ellenőriznie a
kibontott paradicsomosládákat az ajtaja előtt. A
cipészműhelyből, a calzolaióból, amely egy ideje újságot,
jegyzetfüzeteket és játékokat árult, feltétlenül most kellett
kilépnie a tulajdonosnak, hogy egy kis friss levegőt szívjon.
Még a falu macskái, a senkihez, csak önmagukhoz tartozó
teknőcmintás kóbor állatok is érezték, hogy valami jelentős
dolog történik az emberek világában – ami akár azt is
jelentheti, hogy életük legfontosabb eseménye következik:
megérkezik a halárus a cukorkacsíkos napernyőjével. A
macskák egyszerre bújtak elő az emberekkel, és minden
szempár, állati és emberi egyaránt, követte, ahogy Paul átkel
a téren, és csupán egy röpke pillanatra áll meg, hogy
megcsodálja a barokk templomot.
Leült az egyik kinti asztalhoz. Az étteremből szólt a rádió,
de amikor a tulajdonos kilépett, hirtelen elhallgatott.
Negyvenes nő volt telt idomokkal, kifakult kötényben. Lisztes
kezét a kötényébe törölte, amikor az asztalához ért.
Paul köszönt, a nő is, majd letette elé az étlapot. A férfi
megnézte, és hamar megállapította, hogy a választék
levesből, különböző ízesítésű tésztákból és egyetlen
húsételből áll.
– Persze nem muszáj az étlapról választania – mondta a
nő. – Mást is el tudok készíteni magának. Ma nem vagyunk
annyira elfoglaltak. – Felsóhajtott. – És máskor sem.
Paul elmosolyodott, és rendelt egy caprese salátát meg
egy tál helyi módon elkészített tésztát.
A nő bólintott, majd a buldózerre nézve megkérdezte:
– Dolgozik?
Paul követte a tekintetét.
– Csak vezetem – felelte. Túl bonyolult lett volna
elmagyarázni, és különben sem hitt volna neki senki.
 A nő visszament az étterembe, Paul pedig hátradőlt a
székén, és élvezte a csendet. A buldózer zajosabb volt, mint
gondolta, és örült, hogy egy kicsit megszabadulhat a
dízelmotor állandó zakatolásától. Fölnézett a világos,
felhőtlen égre, és megpillantott egy fölszálló fecskét:
aprócska folt a nagy kékségben. Lehunyta a szemét, és mély
lélegzetet vett. Itt van, Olaszországban, egy kis faluban, távol
a hétköznapoktól és a kötelességektől, senki sem ismeri, itt
szabad lehet.
Hangokat hallott, és kinyitotta a szemét. Két középkorú
férfi jelent meg magas derekú nadrágban és durva szövetű,
kigombolt nyakú ingben – ami az olasz vidéki férfiak
egyenruhája –, majd leültek a Paul melletti asztalhoz.
Nemsokára két nő követte őket, az egyik az alimentari
tulajdonosa volt, a másik, a fiatalabb, a piazza túloldalán
lévő zöldségesből jött. Paul arra lett figyelmes, hogy
mindenki őt nézi. Nem barátságtalanul, inkább kissé zavart
kíváncsisággal, udvarias óvatossággal, ugyanakkor kitartóan.
Paul, felismerve az érdeklődésüket, előredőlt.
– Buon giorno – mondta, mindenkihez fordulva.
Ezzel a buon giornók egész kórusát idézte elő, amit egy
középkorú férfi torokköszörülése követett.
– Messziről jött? – kérdezte a buldózerre mutatva.
– Pisából – válaszolta Paul.
Kétkedő tekintetek tapadtak rá.
– Azon? – kérdezte a férfi.
Paul bólintott.
Újabb pillantások. Aztán megszólalt a másik férfi.
– Épít valamit? – kérdezte.
– Nem – felelte Paul. – Átutazóban vagyok.
 Az alimentaris nő előrehajolt.
– Nem a környékről való, ugye?
– Nem, nem a környékről.
– Rómából?
Paul a fejét rázta.
– Nem Rómából.
– Csak mert régóta várjuk a rómaiakat – mondta a nő. –
Azt mondják, hogy jönnek segíteni, de hát jönnek? Nem
jönnek. Nincs idejük, mert bürokraták.
– Meg még rosszabbak – tette hozzá az egyik férfi.
– Meg még rosszabbak – helyeselt a nő.
– Biztos, hogy nem Rómából jött? – kérdezte a zöldséges
nő.
A másik nő oldalba bökte.
– Már mondta, hogy nem. Nem hallottad?
– Nem Rómából jött – mondta az egyik férfi.
– Nem hát – mondta a másik.
Elhallgattak. Néhány perc múlva megszólalt az idősebbik
férfi:
– Tudja, ide nem nagyon jön soha senki. Itt nem történik
semmi – évről évre semmi.
– Leszüreteljük a szőlőt – mondta az alimentaris nő. –
Olajbogyószüretünk is van, bár az néha elmarad. – Vállat
vont. – De ezen kívül niente, semmi.
– Így aztán minden látogatónak örülünk – mondta a
barátja.
– Igen – helyeselt az első férfi. – Nagyon örülünk.
Megérkezett a caprese saláta, és Paul nekilátott, a
szomszédos asztalnál ülők tekintetétől kísérve. Furcsa érzés
volt – pillantások kereszttüzében ebédelni –, de nem volt
benne semmi fenyegető, és nem érezte magát kínosan. A
tésztáját ugyanilyen körülmények között ette meg, aztán
jelzett a trattoria tulajdonosának, hogy fizetne.
Felállt.
– Nos, indulok tovább – mondta.
– Az ember nem jut el sehova, ha nem vág neki – mondta
az alimentaris nő.
Mintha ez lett volna a jel: mind a négy újdonsült
ismerőse felpattant. Amikor Paul átvágott a piazzán, úgy
mentek mellette, mintha a barátjukat kísérnék. A
buldózerhez érve az alimentaris nő elővett a táskájából egy
kis, muszlinkendőbe bugyolált süteményt.
– Ez a magáé, signore – mondta, miközben átadta az
ajándékot. – Útravaló, ha megéhezne.
Paul zsebébe csúsztatta a süteményt.
– Nagyon kedves – mondta.

Aztán hirtelen-váratlan kitört belőle a zokogás. Érezte, ahogy

előtörnek a könnyei, és tudta, hogy nem tudja megállítani
őket. Nem volt oka a sírásra – de a könnyeinknek nem
mindig kell indok: van, amikor nagyobb dolgokért sírunk,
mint a saját kis nyomorúságunk. Most tehát egyszerűen
azért sírt, mert létezik egy kis falu, ahol a kutya sem jár, és
mert élnek benne emberek, akik kedvesek az idegenekkel.
Azért sírt, mert a nagyobb, hangosabb világ túlüvölti ezeket a
helyeket, és eltűnik minden, ami kicsi és különleges, helyi és
ismerős. Azokért az emberekért sírt, akiknek az éttermében
kevesen esznek, azokért, akik olcsó játékot, újságot és fésűt
árulnak, azokért, akik olyan olajfákat gondoznak, amelyek
nem hoznak termést, és azokért, akik úgy érzik, hogy Róma
nem törődik velük. És azért is sírt, mert eddig nem siratta el
igazán Beckyt, aki elhagyta a személyi edzőjéért, de most
végre megtehette.
A helyiek szemmel láthatóan együttéreztek vele, a
zöldséges nő pedig megölelte és azt mondta:
– Egyszer majd jöjjön vissza, és látogasson meg minket.
Paul letörölte a könnyeit, maga is zavarba jött az
elgyengülésétől. Túlreagált egy érzelmes pillanatot, és
elszégyellte magát.
– Elnézést – mondta. – Eszembe jutott pár dolog.
– Mindannyian sírunk – mondta az alimentaris nő. –
Annyi mindenen lehet sírni.
Paul mosolyogni próbált.
– Köszönöm. Annyira ostobának érzem magam.
– Elvesztett valamit – mondta a nő.
Válaszolni akart, de elnémult, és csak bólintott.
A nőnek igaza van: elvesztett valamit. Valamit, amiről azt
hitte, hogy az övé, pedig nem volt az. És most egy idegen –
akit néhány perccel ezelőtt ismert meg, és akit talán soha
többé nem lát – kimondta.
Csak álltak, és nézték, ahogy beindítja a buldózert. Aztán
integettek, miközben hátratolatott, majd megfordult, és
kigördült a térről, vissza az útra, amely elvezeti
Montalcinóba, a szobába, amely már várja az Albergo il
Fioréban – azaz a Virág Fogadóban –, a falu szélén, egy hegy
gerincén, csodálatos kilátással a messzi mélyben elterülő
síkságig nyúló lejtőre. Még soha nem szállt meg ott, de
egyszer elsétált mellette, és lenyűgözte a látvány, amit a
nyitott bejárati ajtó nyújtott: hátul, a konyhában két nő
postát készített, kinyújtották a hosszú tésztacsíkokat, majd
kézzel sodorták, mint valami nagy, fehér gumiszalagot.
Amikor az ember szeretettel csinál valamit, az nagyon
meglátszik, mindegy, hogy miről van szó: a festőről, aki az
utolsó ecsetvonást végzi a vásznon, az ácsmesterről, aki az
utolsó szálkát csiszolja le a fa felületéről vagy az asszonyról,
aki gyúrja és nyújtja a tésztát, hogy megfelelő állaga legyen.
Egy napon, gondolta, feltétlenül visszajön ide, hogy itt
szálljon meg. Feltétlenül leül ebben az ebédlőben, és kinéz az
ablakán, amely olyan magasan van a dombtetőn, hogy a
madarak alatta szállnak el, így aztán fentről nézhet le rájuk,
ahogy csak az angyalok és a légi utasok szoktak.
 5

Ingatag alkalmi szövetségek

Kis híján rossz irányba kanyarodott, de az utolsó pillanatban

észrevette a jobbra mutató útjelző táblát. Váratlan manővere
heves dudálást és villogtatást váltott ki egy épp arra
közlekedő motorosból, de nyomban elhallgatott és elnézést
kért, amikor látta, hogy Paul lelassít, mintha vitába akarna
szállni vele. Ezek a buldózer méretének, súlyának és nyers
erejének vitathatatlan előnyei. Paul elmosolyodott. Mindig is
előzékeny sofőr volt, aki türelmesen elengedte a tolakodó
motorosokat, és némán tűrte, hogy mások bevágjanak elé
ahelyett, hogy kiállt volna a jogaiért. Most azonban elfogta a
kísértés, hogy érvényesítse újdonsült és kéretlen előjogait.
Ám a múló csábítás nem tartott tovább néhány
másodpercnél: soha nem lenne meggyőző kötekedő, még egy
buldózeren ülve sem. Így aztán amikor fölfelé indult a hegyi
falu felé vezető, kanyargós úton, lassított, hogy előreengedje
a mögötte közlekedő járműveket, és igyekezett minél jobban
félrehúzódni, hogy legyen helyük az előzésre.
Fülkéjének poros ablakán keresztül fölnézett a
hegygerincen sorakozó épületekre. Az olasz hegyi települések
ízig-vérig hegyi települések. Más helyeken beérik a hegyek
lábával vagy az alacsonyabb lankákkal, míg a csúcsokat
érintetlenül hagyják. De itt a toszkán táj tele van falvakkal és
városokkal, amelyek egykor a lehető legtekintélyesebb
pozíciót választották ki maguknak. Az az időszak az ingatag
alkalmi szövetségek kora volt, amikor a gyengébbek az
erősebbek védelmére szorultak, de az erősek is ki voltak
szolgáltatva a sors szeszélyeinek, és nem mindig lehetett
rájuk számítani. A hegytető azonban biztos katonai előnyt
jelentett: a támadókat messziről látni lehetett, és
visszaverésükben a legmegbízhatóbb szövetséges, a
gravitáció segített.
A buldózer lassan haladt fölfelé, és mire elérte az utolsó
hajtűkanyart, már alig vonszolta magát. Paul öt éve járt itt
utoljára – nem sokkal azelőtt, hogy megismerte Beckyt – de
úgy emlékezett, hogy közvetlenül a városfal alatt kell lennie
egy parkolónak. Amikor fölért a tetőre, kiderült, hogy jól
emlékezett: a parkoló pontosan ott volt, ahol sejtette. Arra
esély sem volt, hogy a buldózerrel benyomuljon az Albergo
Fiore környékén lévő szűk utcácskákba. Ez még a legkisebb
Fiat számára is nagy kihívást jelentett volna, nemhogy egy
méretes földmozgató haszongépjármű számára.
Most ismerte fel igazán helyzetének abszurditását.
Útközben elfoglalta a buldózervezetés újdonságának varázsa,
most azonban hirtelen ijesztő világossággal sejlett fel előtte,
hogy mit is tett valójában. Azért jött Olaszországba, mert
szabadságra vágyott, és a nyakába vett egy nevetségesen oda
nem illő járművet. Tényleg úgy gondolta, hogy ezzel járja
végig a helyeket, amelyeket meg akar nézni? Tényleg úgy
képzelte, hogy ha útközben megéhezik, szépen begördül egy
közeli faluba ezzel a sárga szörnyeteggel a rekedt hangú
dízelmotorjával meg a hatalmas, súlyos markolókanalával?
Így, utólag, elképzelni sem tudott ennél groteszkebbet.
De megtette. Pisát messze maga mögött hagyta, és most
az ő felelőssége, hogy vigyázzon rá, és majd épségben
visszavigye Claudiónak. Persze akár most rögtön
visszavihette volna, de azzal a munkaidejét rövidíti meg, így
aztán értelmesebbnek tűnt, ha otthagyja a parkolóban, és rá
se néz, amíg vissza nem indul. Arra gondolt, hogy
biztonságban lesz ott, hiszen ki akarna ellopni egy buldózert?
Az autótolvajok autókat kötnek el, lehetőleg nagy
teljesítményűeket, hogy a lehető leggyorsabban meglépjenek
velük, és – reményeik szerint – elvegyüljenek a forgalomban.
Egy buldózertolvaj azonban, ha egyáltalán van ilyen,
rendkívül lassú menekülésre számíthat, és bajosan maradhat
észrevétlen… Könnyű préda a rendőrségnek, gondolta Paul,
és egy pillanatig látta maga előtt a buldózert, ahogy egész
sor rendőrautó követi villogva és szirénázva –
buldózertempóban. Ez a komikus kép felderítette, miként az
a gondolat is, hogy sokkal rosszabb is lehetne a helyzete.
Eszébe jutottak a professzor bátorító szavai: a lényeg, hogy
megérkezett, pontosan oda, ahova akart, egy olyan helyre,
amely meg van áldva minden jóval, amit Toscana nyújthat.
Jobbnak látta hát kiverni fejéből a buldózert, és csak arra
összpontosítani, ami előtte áll.

A parkolóhoz vezető út modern épületek sora mellett haladt

el – az ősi település továbbgondolásaként. Már állt ott
néhány autó, de Paul megkönnyebbülésére még bőven volt
hely. Néhány méterre a bejárattól megpillantotta a táblát,
amelyen a parkolási díj és az automata elhelyezkedése volt
feltüntetve. Otthagyta a buldózert, és közelebb ment, hogy
szemügyre vegye. Ekkor derült ki, hogy bajban van: a
díjtáblázat szerint egy parkolójegy legfeljebb három óráig
érvényes, ami azt jelenti, hogy reggel nyolc és este hat óra
között újra meg újra le kell majd gyalogolnia, hogy pénzt
dobjon az automatába. És még csak nem is olcsó, sőt: a
parkolódíj célja éppen az volt, hogy a helyi önkormányzat
perselyét azok tömjék meg, akik ott akarnak megállni – és a
nagy többségük nyilván nem helyi lakos, hanem látogató.
Paul felháborodva fordult el a táblától. Toscana olyan
tágas, hogy semmi nem indokolja a parkolás ily módon való
korlátozását. Korábbi olaszországi látogatásai során azt
tapasztalta, hogy az emberek ott állítják le az autójukat, ahol
éppen kedvük tartja: fák alatt, járdán, az országút szélén.
Azóta, úgy tűnt, sokkal rendezettebb és némileg
szabályozottabb a hozzáállás. Ezt az észak-európai hatásnak
tudta be, amely a laza mediterrán életmódot helytelenítő
brüsszeli utasításokban öltött testet. Észak-Európa szereti a
rendet, Észak-Európa azt akarja, hogy az emberek mindenről
számlát adjanak, tartsák be a törvényt, fizessenek a
parkolásért – röviden: csupa olyan dolgot csináljanak, amit
Olaszország magától soha nem csinált volna. Olaszország jól
megvolt a több évszázados íratlan szabályaival, a szóbeli
megállapodásaival, hogy ki kinek mivel tartozik, a
gyakorlattal, amelyet nehéz lett volna felismerni és
elmagyarázni, de jól működött. Felsóhajtott. Aztán
megpillantott valamit, ami először elkerülte a figyelmét. A
tábla egy betontömbbe volt beleállítva, és ez állt rajta: Fizető
parkoló a tábla mögött.
Egy-két percig meredten nézte a táblát. Ha a tábla mögött
kell pénzért parkolni, akkor teljesen logikus azt feltételezni,
hogy a tábla előtt ingyenes a parkolás. A fizetős parkoló
kezdetét jelző pont előtt nem sok hely volt – talán néhány
motor elfért volna, de egy autó már nem… Hacsak… Hacsak
nem lehetne kicsit beljebb tolni a táblát. Akkor lenne hely
néhány autónak – vagy egy buldózernek –, hogy ingyen
parkolhasson a megnövelt szabad területen.
Tekintete a betontömbre siklott. Nem kicsi, és
nyilvánvalóan túl nehéz ahhoz, hogy bárki megemelje. Úgy
gondolta, hogy két-három férfinak is meggyűlne vele a baja.
Hacsak nem szerez az egyik egy buldózert…
Visszamászott a fülkébe. Körülnézett, és megállapította,
hogy egyedül van. A férfi, aki nemrég parkolt le a parkoló
másik végében, már a település központja felé gyalogolt; egy
zöldségekkel megpakolt kisteherautó az ellenkező irányban
döcögött fölfelé; valahol a távolban, talán az egyik
olajfaligetben, felzúgott egy láncfűrész. A környéken nem
volt senki.
Előrenyúlt, hogy bekapcsolja a gyújtást. Mindig járjon a
motor, amikor a markolókanalat mozgatja… Eszébe jutott
Claudio intelmének lényege. Mondott valamit a hidraulikáról
is, de az nem volt olyan fontos. A lényeg, hogy járnia kell a
motornak, és az meg is van.
Kezét a markolókanalat irányító karra tette. Ha magam
felé húzom, akkor föl… De a markolókanál már eleve fent
volt, végig ugyanabban a helyzetben. Ha előretolom, akkor…
Kiengedte a kart. Először nem történt semmi, de amikor
erősebben megnyomta, megmozdult. Valami felzúgott – Paul
úgy képzelte, hogy a hidraulikus pumpa. A zúgás egyre
erősebb lett, aztán a markolókanál nagyon lassan ereszkedni
kezdett a föld felé. Levette kezét a karról, és megállt. Újra
előrenyomta, és újra megmozdult.
Most már csak néhány centire volt a földtől. Paul teljesen
levette kezét a karról, és sebességbe tette a buldózert.
Leeresztett markolókanállal egész más érzés volt vezetni:
olyan, mintha az egész jármű előredőlne. De irányítható
maradt, és könnyedén odamanőverezett vele a betontömbhöz
– meg a beleállított táblához.
Paul mély lélegzetet vett. Amire készült, az törvénytelen,
és egyetlen olyan esetet sem tudott felidézni, amikor
szándékosan törvényt sértett volna, főleg nem ilyen előre
kitervelt módon. Ráadásul az egy dolog, ha valaki a saját
országa törvényét sérti meg, de egészen más, ha ugyanezt
külföldön teszi. Csodálkozott is, hogy mit művel. Tisztában
volt Olaszország Büntető Törvénykönyvével – emlékezett rá a
firenzei időkből. Egy joghallgató volt a szobatársa, aki
állandóan a Codice Penalét bújta. Vajon mit mond a
törvénykönyv arról, aki törvénytelenül elmozdít egy
betontömböt, amely a Comune di Montalcino tulajdonát
képezi – és ezt azzal a szándékkal teszi, hogy ne kelljen
megfizetnie egy törvényesen kiszabott díjat?
Az újságokból tudta, hogy akit egyszer elnyel az olasz
büntető igazságszolgáltatás, az évekre csapdába esik, akkor
is, ha csak valami jelentéktelen törvénysértést követett el.
Véget nem érő, bizánci átláthatatlanságéi, bonyolult
procedúrák, amelyeket csak a jogászok értenek – és közülük
sem mindenki. Fellebbezések végtelen sora, a bíróságok
rétegein át egyre feljebb vonszolt ügyek, amelyek gyakran
évtizedekig is elhúzódnak. Az egész végén pedig – hacsak
nem vagy politikus, és ennélfogva sérthetetlen – ott
találhatod magad egy olasz börtönben, olyan alakok
társaságában, mint Occhidilupo, aki szövevényes
rokonságban áll az összes rabbal, kivéve veled. Persze
valójában nagyon kevesen kerülnek börtönbe, ugyanis az
olasz igazságszolgáltatás gyakran rendel el otthon letölthető
börtönbüntetést, és ha ez az otthon történetesen egy villa az
Amalfi-parton, vagy egy idilli parasztház egy olajfaligetben,
akkor természetesen az is megteszi.
És persze ott az erkölcsi kérdés. Helyes-e elmozdítani egy
táblát, még ha csak néhány méterrel is? A parkolási
szabályok jelentéktelen apróságnak tűnnek, de mégiscsak
részét képezik annak a szabály-rendszernek, amely lehetővé
teszi a társadalmi együttélést. Egy kis záradék a társadalmi
szerződésben, amely nélkül Hobbes szerint az élet csúnya,
állatias és rövid. Paul Hobbesra gondolt, és látta maga előtt,
amint rosszallóan nézi, és fel van rá készülve, hogy
pillanatokon belül törvénysértés szemtanúja lesz.
Felsóhajtott. Nem ő akarta ezt a buldózert – ő csak azért
fogadta el, mert nem akarta megsérteni a professzort és
Claudiót, akik mindketten nyilvánvalóan rendes emberek, és
segíteni akartak. Úgyhogy ha valaki mérlegre tenné a
cselekedeteit, az bizonyára arra a megállapításra jutna, hogy
ezt a kis szabályelkerülést – vagy jelen esetben inkább
csúsztatást – teljes mértékben kioltja az a magasabbrendű
jóság, hogy nem sérti meg mások érzéseit.
Ekkor eszébe jutott a megoldás. Amint megfogalmazódott
benne, erkölcsileg támadhatatlanná vált. Nem fogja elkerülni
a parkolási díjat, hanem a következőt teszi: kiszámolja,
mennyi lenne a napidíja, amit be kellene dobnia az
automatába. Aztán ezt a számot megszorozza az itt eltöltött
napok számával (a vasárnapokat is beleszámítva, amikor
pedig ingyenes a parkolás), és az így kapott összeget kifizeti
az önkormányzatnak úgy, hogy amikor elmegy, becsúsztatja
az ajtó alatt egy lezárt borítékban. Ezáltal nem károsítja meg
a várost.
 Elmosolyodott. Ez az. Senki, még maga Thomas Hobbs
sem vethet a szemére semmit, senki sem vádolhatja
bűncselekménnyel. Így aztán a tábla elmozdítása nem lesz
más, mint átmeneti csel, amelynek eredményeképpen végül
még több pénzhez is jut a település, mint amennyihez
eredetileg jutott volna. Ha ugyanis nem mozdítaná el a
táblát, akkor kénytelen lenne a falun kívül parkolni a
buldózerrel, és ez a pénz nem folyna be az önkormányzat
perselyébe. Vagyis az ötlete nemcsak számára kényelmes,
hanem egyenesen nagylelkű gesztus a település felé. Van
erre egy szó – amire még iskoláskorából emlékszik, amikor
néha lapozgatta a szótárt, hogy megfelelő kifejezéseket
találjon a fogalmazásához: amire készül, az egy túlbuzgó
cselekedet. Szerette ezt a szót, és tizenhat évnyi mellőzés
után most végre újra használhatta. Túlbuzgó: aki túlteljesíti
a követelményeket… tökéletesen ráillik.
Most, hogy végre tiszta volt a lelkiismerete, Paul
megindult a buldózerrel. Enyhe zökkenés jelezte, hogy
nekiütközött a betonnak, de aztán lassan, furcsa reszelő
hangot adva, megmozdult a tömb. Az oszlop kissé megbillent,
és Paul egy pillanatra megijedt, hogy felborul, de aztán
visszaállt. Paul megállt. Nagyjából három méterrel tolta
arrébb a táblát, és most már volt elég helye, hogy
leparkoljon. Tökéletes parkolóhelyet alakított ki magának:
egy fa árnyékában, cseppet sem zavarva a többi autó ki- és
bejárását.
Mielőtt leállította a motort, felemelte a markolókanalat.
A hidraulikus rendszer kellemesen búgó hanggal végezte a
dolgát. Minden működött, és Pault hirtelen elöntötte a
szeretet ez iránt a furcsa jármű iránt, amely idehozta, az úti
céljához. Arra a következtetésre jutott, hogy rengeteg
pozitívumot lehet elmondani a buldózerekről. Például azt,
hogy őszinte járművek – abban az értelemben őszinték, hogy
nem próbálnak meg másnak látszani, mint amik. Nem a
luxusról vagy a sebességről szólnak: egyszerűen csak teszik a
dolgukat, és kész. Nem árulkodnak semmiről, nem állítanak
semmit a vezetőjükről. Megdolgoznak a kenyerükért, és
nincsenek nagy igényeik.
Amikor Paul felfelé indult a faluba, még mindig üres volt
a parkoló. Elég kevés csomagja volt, annak ellenére, hogy azt
tervezte, hetekig marad. Minden ruháját és személyes
holmiját egy puhafedeles bőröndbe pakolta, minden
jegyzetét és dossziéját egy másikba. így, kiegyensúlyozva, két
kezében egy-egy bőrönddel nekivágott az útnak, amely a
városfal megkerülésével elvezette a szállásához. Félúton
megpihent, bőröndjeit letette, kifújta magát, és lenézett a
dombról. Olajfákat látott. Távoli, kék dombokat látott, és
egymás mellett sorakozó ciprusokat a horizonton. Felnézett
az égre: teljesen üres volt, betöltötte a ragyogó kékség.
Legszívesebben dalra fakadt volna, de természetesen nem
tette, pedig Olaszországban aztán senkit nem zavar, ha
valaki énekel, de még csak el se csodálkozik rajta senki.
Aztán folytatta útját, és tíz perc múlva a Fiore kapuja előtt
állt. Valahol odabent, a hűvös sötétben egy nő énekelt. Paul
fülelt. A nő hangja olyan tisztán csengett, amilyen tisztán
csak egy kevéssé gyakorlott amatőr hangja tud csengeni:
Paul nem akarta elhallgattatni.
Recepció, hirdette egy tábla, alatta asztal. Paul letette a
bőröndjeit, és körülnézett. Az asztal mögött, a falon
bekeretezett kép lógott: Montalcino címerét ábrázolta élénk
színekkel. Ez a polgári büszkeség jele, amely minden
olaszországi kistelepülésre jellemző – kivéve azokra,
amelyek már feladták, mert mindenki otthagyta őket. A híres
olasz campanilismo – a nemritkán eltúlzott
lokálpatriotizmus, amely túltesz minden tágabb nemzeti
érzésen. Az én campanilém, az én harangtornyom nagyobb és
fényesebb, mint a tiéd…
– Buon giorno…
A nő váratlanul, szinte észrevétlenül lépett elő, és
mosolyogva üdvözölte a férfit. Az ének is abbamaradt már.
– Nagyon szépen énekel – mondta Paul. – Maremma
amara?
A nő örömében összecsapta a kezét.
– Ismeri! És olaszul is beszél!
– Csak egy kicsit.
– Ez hihetetlen. Mintha csak közénk tartozna.
Paul egy kézmozdulattal jelezte, hogy örül a
megjegyzésnek.
– Nagyon kedves. De ez egy szomorú dal, ugye?
– Pedig nem is vagyok szomorú, csak eszembe jutott,
hogy még az iskolában tanultam. Mindenki megtanulja,
legalábbis a környéken. És Maremma már nem olyan zord
hely, mint régen, így aztán a dal sem olyan szomorú.
Rátértek a foglalásra.
– Jó sokáig marad nálunk – mondta a nő. – Amikor
lefoglalták a szobáját, csodálkoztam is, miért akar ilyen sok
időt itt tölteni.
Udvarias érdeklődés volt, és Paul szívesen válaszolt rá.
– Dolgozom valamin. – Firkáló mozdulatot tett. – Írok.
– Gyakran jönnek hozzánk írók – bólintott a nő.
 – Gondolom, élvezik ezt a nyugalmat.
– Hát persze.
– És a borunkat…
Paul nevetett.
– A kettő talán erősíti is egymást.
A nő kitöltött egy űrlapot, majd átnyújtotta.
– A legjobb szobát kapja. A völgyre nyíló kilátással.
– Azt hiszem, már laktam benne – mondta Paul.
– Ó, igen. – Persze csak udvariaskodott, Paul is tudta,
hogy nem várható el tőle, hogy emlékezzen rá.
Felvezette a szobájába. Fölfelé menet megkérdezte,
autóval jött-e.
– Ha ilyen sokáig marad, szorítunk helyet a kocsijának.
– Van egy járgányom – felelte. – De már találtam neki
helyet. – Túl bonyolult lett volna elmagyarázni, azt meg
mégsem mondhatta, hogy „buldózerrel jöttem".
Beléptek a szobába. Nyitva volt az ablak, tiszta, hűvös
levegő áradt be rajta, a település és az alatta elterülő völgy
között lévő több száz méter távolságnak köszönhetően.
– Behoztunk egy asztalt is – mondta a nő, a falhoz tolt
egyszerű asztalkára mutatva. – Ahogy a hölgy kérte, aki a
foglalást csinálta. – Kicsit habozott. – Netán a felesége?
Paul megrázta a fejét.
– A szerkesztőm.
– És a felesége Skóciában maradt? Nem szereti
Olaszországot?
– Nincs feleségem – felelte Paul. – Egyedülálló vagyok.
A nő bocsánatkérőn nézett rá.
– Vagy valami hasonló – folytatta. – Volt valakim, de
most már…
 A nő finoman megérintette a karját.
– Biztos, hogy jön majd más. A maga idejében.
Paul megköszönte az asztalt.
– Csodálatos lesz itt dolgozni – mondta. – Ez a kilátás…
Vigyáznom kell, hogy ne üljek itt egész nap, a völgyet
bámulva. – Rövid szünetet tartott. – Még nem is árulta el,
hogy hívják.
– Elena Sabatino vagyok – felelte. – Mindenki Ellának hív,
akárcsak a nagyanyámat. A lányomnak is ez a neve. Nálunk a
családban minden nőt Ellának hívtak. Egészen addig
visszamenőleg, amikor a firenzeiek…
A firenzeiek említésekor Paul lesütötte a szemét.
– Borzalmas korszak volt – mondta.
A nő fürkészőn nézett rá.
– Szóval tudja?
Paul bólintott.
– Olvastam a történelemkönyveket. – Ez valóban így volt,
bár a részletekre és a dátumokra nem emlékezett. A
firenzeiek ostrom alá vették Montalcinót… mikor is? A
tizenhatodik században? Tegnap, olasz idő szerint.
Ella a fejét rázta.
– Nagyon régen volt, jobb lenne elfelejteni. De az
emberek nem akarják, tudja, hogy van ez.
– Annyi minden történt a történelem folyamán.
Ártalmatlan megjegyzésnek szánta, de a célnak megfelelt:
egy időre félretehették a firenzeieket. Ella rátért a
részletekre, mint hogy mikor szolgálják fel az étkezéseket, és
hogy miként juthat be a kapun, ha későn érne haza.
– Nem hinném, hogy későn jönnék – mondta Paul.
 Ella vállat vont. – Azt soha nem tudhatja. Ezen a helyen
bármi megtörténhet.
– Igaz is.
– És éppen ettől izgalmas az élet, nem gondolja, dottore?
– Kérem, ne hívjon dottorénak. Csak Paulnak. Vagy ha
úgy tetszik, Paolónak. – Ismerte az olasz formalitásokat, de a
dottore állandó használatát bosszantónak tartotta. Minden
diplomást így neveztek, és azt is, akiről csak feltételezték,
hogy diplomája van. Amikor Firenzében élt, egy barátja
elmagyarázta neki, hogy valószínűleg mindenkit így
szólítanak, aki szemüveget visel… „És inkább tévedj
óvatosságból, mint hogy megsérts valakit" – mondta ugyanez
a barát. „Egy tenentét szólíts mindig Capitanónak, egy contét
Principének. A lefokozás mindig sértő, az előléptetés viszont
megtisztelő."
A nő átnyújtotta a szoba kulcsát.
– Nagyon jól fogja itt érezni magát, Paolo. Akárcsak a
többi vendégünk.
 6

Egyszerű babétel
csípős házikolbásszal

Másnap harangszóra ébredt. A hang felváltva erősödő, majd

halkuló hullámokban érkezett, mintha a harangozó néha
elfáradna, aztán összeszedné magát, és újult erővel húzná
meg a kötelet. Paul kinyitotta a spalettákat, és a szobát
elárasztotta a napfény. Amikor az ablakot is kinyitotta,
teleszívta a tüdejét friss levegővel, amely a reggel, a fák, a
szőlők, a naptól felmelegedett kőházak és egy távolabbi
tűzrakásból felszálló fafüst illatát árasztotta. A hely illata
volt ez, a táj finom kézjegye. Toscana illata.
A harang egy utolsó, lagymatag kondulással fejezte be a
felhívást, majd elnémult. A csendet az ablak alatti lombok
közt rejtőző madár hirtelen dala törte meg. Paul lenézett.
Közvetlenül alatta, két emelettel lejjebb volt a szálloda
kertje: a szabálytalan alakú földdarab meredeken futott
egészen a szomszéd épületig, amelynek csak a vörös cserepes
teteje látszott. Azután a falu többi része is tovább lejtett,
egészen addig, amíg bele nem ütközött az olajfák sávjába,
amely már a szőlőültetvények kezdetét jelezte.
Oldalt látta a templomot, a háztetők fölé nyúló
harangtoronnyal. Emlékezett, az előző látogatásakor
hallotta, hogy a templom már nem látja el eredeti funkcióját,
azonban a falu egyik része közösségi vacsorákat és
találkozókat tart benne. Tulajdonképpen nem méltóságon
aluli sors egy templom számára, gondolta, és legalább a
harang megmaradt – hogy emlékeztessen azokra az időkre,
amikor a kongatása jelezte a különböző napszakokat. És
most erre a hangra ébredt ő is, ami összehasonlíthatatlanul
jobb, mint egy ébresztőóra elektronikus zümmögése.
Ella azt mondta, hogy a reggelit a lépcső aljában, a kis
étkezőben szolgálják fel, de ha szívesebben enne máshol, a
főtéren található kávézóban friss pékárut kínálnak a helyi
pékségből. Az utóbbit választotta, és miután sietve
lezuhanyozott az apró fürdőszobában, kilépett az utcára. A
szállodával szemben, a sarkon egy falba vájt Madonna-
szobor figyelte a járókelőket a Mária-alakokra annyira
jellemző sajátos, nem e világi, kissé álmatag tekintettel. A
szobor lábánál, olyan magasan, hogy lábujjhegyen épphogy
el lehessen érni, volt egy kis perem, ahova virágot lehetett
helyezni. Egy kis hervadt csokor hevert rajta, olyasfajta,
amilyet a gyerekek szednek, mellette pedig finom, mintás
selyempapír, amilyenbe az amarettinit csomagolják. Talán ez
is egy felajánlás lehetett, amit a Madonna az éjszaka leple
alatt diszkréten elfogyasztott.
Eszébe jutott az előző látogatásáról a Caffé Fiaschetteria
Italiana. A vörös bársonyszékekkel és díszes tükrökkel
berendezett art deco stílusú kávézó meglepte: az ember nem
éppen erre számít egy toszkán dombtetőn. De tény, hogy
Montalcino lakói rendkívül büszkék voltak rá: lehet, hogy
Firenzének és Velencének megvannak a maguk kincsei, de
nekünk is, és ha van egy jó hely, ahol elüldögélhetsz és
szemlélheted a világot, az untig elég. Úgysem lehetsz
egyszerre több helyen, nem igaz?
Talált egy asztalt odabent – a kintieket ugyanis már
elfoglalták a korán érkezők. Két turistacsoport – egy német
és egy svéd – tömörült be a napernyők alá, és onnan nézték a
reggeli nyüzsgést, amely – az esti passeggiata (séta)
szertartás előfutáraként – elindítja az olaszok napját. A benti
vendégek inkább helyinek tűntek. Néhány férfi, aki
félbehagyta a munkát a szőlőben, és bejött a városba
vásárolni és barátokkal beszélgetni. Egy nő kosztümben,
aktatáskával. Egy barátnőjével pusmogó tizenéves fiú. Paul
szemügyre vette a fiatalokat: a fiú aggodalmasnak tűnt, a
lány pedig mintha neheztelne. Azon tűnődött, mit
követhetett el a fiú: talán érzéketlen volt, megfordult más
lányok után, vagy nem hívta vissza a barátnőjét. Olyan
sokféleképpen tud tönkremenni egy kapcsolat, és a
fiatalember valószínűleg még csak most kezdi ezt
megtapasztalni.
Rendelt egy csésze tejeskávét és egy mandulás croissant-
t. A reggeli ébredés öröme – a boldogság, hogy ilyen távol
van az otthoni kötöttségektől – még nem halványult el
benne. Előtte az egész nap – amikor azt csinálhatja, amiben
örömét leli. Tudta, hogy dolgoznia kell – elhatározta, hogy
naponta legalább három órát fog ülni az íróasztalnál –, de
ezenkívül szabadon sétálhatott, olvashatott, vagy csak
beülhetett egy kávézóba, ha épp ahhoz támadt kedve.
Olaszország tele van emberekkel, akik egyszerűen csak
elüldögélnek a kávézókban, és nem tűnnek sem
boldogtalannak, sem feszültnek – leszámítva azokat a fiúkat,
akiknek a barátnője épp fenyegetően rázza az ujját.
Megjött a kávé és a croissant, és ugyanabban a
pillanatban belépett egy férfi, aki a mellette lévő asztalnál
foglalt helyet. Paul ránézett és biccentett. Bármilyen finom
hely is szeretne lenni ez a Fiaschetteria Italiana, mégiscsak
egy kistelepülésen van, ahol az emberek köszönnek
egymásnak, akárcsak bármely másik kistelepülésen.
A szomszédja negyvenes évei vége felé járó férfi volt,
akin elegáns öltözete ellenére látszott, hogy nem készül
munkába. Volt nála egy La Nazione újság, amit sóhajtva tett
le az asztalra.
– Szép napunk van – szólalt meg. Lassan, érthetően
beszélt, tisztán artikulálva a szavakat.
Paul kinézett az ajtón.
– Sehol egy felhő – mondta.
A férfi megkönnyebbült a válasz hallatán.
– Beszél olaszul… Megkérdezhetem, honnan jött?
Paul megmondta.
– Nem hiszem, hogy valaha is eljutok Skóciába – mondta
a férfi, némi sóvárgással a hangjában. – Nagy rajongója
vagyok a Lammermoori Luciának, de soha nem fogok eljutni
Skóciába.
Paul elmosolyodott.
– Soha nem tudhatja.
A férfi a fejét rázta.
– Nem, nem hagyhatom itt Olaszországot, nem
hagyhatom el ezt a helyet. Idős rokonaim vannak, tudja:
Montalcinóban, lent Grossetóban, még Sienában is – végül is
mindenfelé a környéken. Engem hívnak fel mindennap, soha
nem a fivéremet. – Szünetet tartott. – Még be sem
mutatkoztam. Fellini vagyok, Onesto Fellini. Ez a keresztem,
azt hiszem.
Paul tapintatosan megjegyezte:
– Nem látom be, miért…
 – Hát persze, azt hiszem, nem könnyű a nevem. Az
Onesto általában vezetéknév Olaszországban, de nálunk az
ilyesmi néha felcserélődik. A Fellini pedig elég gyakori név,
de nekem mindig Federico Fellini és a filmjei jutnak
eszembe. Ha egy híres embernek ugyanaz a neve, mint
neked, örökké az árnyékában maradsz. Örökké.
Paul vállat vont.
– Nekem eszembe se jutott, amikor bemutatkozott.
– Tovább nehezíti a dolgomat – folytatta Onesto – hogy
én vagyok a helyi tanító, vagyis hát az egyik. Én vagyok az
iskola igazgatója, és a gyerekek nagyon viccesnek találják az
Onesto nevet.
Paul belekortyolt a kávéjába.
– Nem akarom zavarni – mondta Onesto. – Nem mindenki
azért ül be ide, hogy beszélgessen.
Paul biztosította afelől, hogy nem zavarja.
– Szeretek beszélgetni. Legalább gyakorolhatom az olasz
nyelvet… tudja, az ember nyelvtudása eléggé be tud
rozsdásodni. – Szünetet tartott. – De gondolom, ez minden
tudásunkkal így van.
Onesto bólintott.
– Biztos vagyok benne. Az egyik tantárgyam a
matematika. A gyerekek elmennek a tanítási szünetekben –
most is éppen szünetük van, természetesen –, és amikor
visszajönnek, úgy tűnik, mindent elfelejtettek, amit
tanítottam nekik. – Elmosolyodott. – Az elődöm elég későn
ment nyugdíjba. Csak dolgozott, megállás nélkül,
nemzedékek nőttek fel a keze alatt. A vége felé már nem
emlékezett, mit tanított az előző tanévben a gyerekeknek, és
a gyerekek is elfelejtették – így aztán senki nem emlékezett
semmire.
Onesto a kezébe vette a La Nazionét.
– Íme, a világ – sóhajtotta, az egyik szalagcímre mutatva.
– A politikusok ravaszkodásai. Háborúk.
Árvizek. Végzetes balesetek. Ebből áll a világunk, nem
igaz?
– Legalábbis ezekről tudósítanak bennünket.
Onesto a fejét rázta.
– Azért tudósítanak ezekről, mert az emberek erről
akarnak olvasni. Senki nem akar jó híreket olvasni. Milyen
unalmas hír lenne, hogy Repülőgépek ezrei érnek földet
épségben. Mennyivel jobb az, hogy Egy repülőgép elvétette a
leszállópályát.
Kinyitotta a lapot.
– Látja ezt? – Onesto az oldal tetején lévő hírre mutatott.
– Ez a cikk arról szól, hogy Firenzében eltűnnek az
önkormányzati pénzek. Hova tűnnek a milliók? – kérdezik.
Megmondom én. Bárki megmondja. Annak a gazembernek a
zsebébe vándorolnak, akit a fényképen lát. Ő teszi fel a
kérdést, de ő az, aki a legjobban tudja rá a választ. – Hah!
Olaszország! – mérgelődött.
– Ez nem csak itt van így – mondta Paul, aki már ismerte
az olaszok önostorozását.
– Lehet – felelte Onesto. – Nyilván máshol is…
Paul a mondat végét már meg sem hallotta. Tekintete
megakadt egy másik szalagcímen. A firenzei pénzek alatt állt,
kisebb betűvel szedve. Occhidilupo szökésben.
Onesto észrevette, hogy összevonja a szemöldökét.
– Valami baj van?
 Paul elkérte az újságot.
– Van itt valami…
Elvette Onestótól, és hangosan olvasni kezdte.
– A pisai rendőrhatóság közölte, hogy Calogero
Occhidilupo (38), aki ellen büntetőeljárás folyik több
bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban, megszökött a
Központi Carabinieri cellájából. Occhidilupo lefegyverezte az
őrt, és egy ablakon keresztül menekült el a kaszárnya hátsó
részéből. Nagy erőkkel folyik a keresése, az utolsó ismert
lakóhelyét is átkutatták Siena megyében, de mindeddig
eredménytelenül.
Paul abbahagyta az olvasást, és Onestóra nézett.
– Találkoztam ezzel az emberrel – mondta. – Bonyolult
történet, a lényeg az, hogy egy rövid időre letartóztattak –
rövid időre, és tévedésből –, miután megérkeztem Pisába.
Egy cellába kerültem vele. Mindössze néhány órára, de
bizonyosan ő az.
Onesto visszavette az újságot. Ahogy a cikk alatti
fényképre pillantott, füttyentett.
– Ez igen!
– Rá van írva az ábrázatára, ugye? – kérdezte Paul.
– De mennyire – felelte Onesto. – Ez aztán megéri a
pénzét! Minden porcikájában a hagyományos haramia
mintaképe. – Egy darabig hallgatott, aztán rábökött a fotóra.
– Lefogadom, hogy visszatér a régi helyeire. Bizonyára
minden elképzelhető bűncselekményt elkövetett már, és
néhány elképzelhetetlent is. – Állával az alattuk futó út felé
bökött. – Pisa nem a megszokott terepe. Azért kapták el,
mert mostanában sok volt arrafelé a rablás. – Szünetet
tartott. – Van egy nője San Antimo környékén. Arrafelé
kellene keresni.
Paul egyre növekvő elragadtatással hallgatta. Hogy
hagyhatták, hogy Occhidilupo megszökjön a Carabinieri
börtön kellős közepéből? És hogy tud valaki elbújni egy
ennyire felismerhető ábrázattal, mint ez a gazfickó, egy
olyan árgus szemekkel figyelő közegben, mint a vidéki
Olaszországé?
– Szóval maga szerint hol lehet?
A tanító egy pillanatra elgondolkodott.
– Az erdőben – felelte. – Biztosan talált valami jó
rejtekhelyei. Ha a vaddisznóknak sikerül – márpedig bőven
akadnak errefelé –, akkor egy ilyen agyafúrt alaknak sem
okozhat gondot, amilyen ez az Occhidilupo.
Onesto az ajtó felé intett, a piazza irányába. A mozdulata
olyasmit jelentett, hogy idebent biztonságban vagyunk, de
ott kint… Aztán úgy tűnt, eszébe ötlött valami.
– Ráküldhetnék a kutyákat – tűnődött. – Rengeteg kutya
van errefelé.
Paul is látott kutyákat, apró termetű, elkényeztetett,
kicicomázott fajtákat – az utcán sétáltatták őket a gazdáik –,
de úgy képzelte, hogy Occhidilupo könnyen elbánna velük.
– Láttam néhányat…
Onesto a szavába vágott.
– Ja, nem azokat a kutyákat – mondta becsmérlően. –
Nem azokat. – Elmagyarázta, hogy tartanak a környéken más
kutyákat is, sokkal nagyobbakat, vaddisznóvadászat céljából.
A vaddisznók tönkreteszik a szőlőt, mondta, ezért időnként
szervezett vadászatot tartanak, amelyen rengeteg helyi férfi
vesz részt.
 – Nagyon zajos esemény – folytatta Onesto. –
Kilométerekről hallatszik az ugatásuk. A kutyák persze
élvezik, ezért élnek. Könnyen átveszik az emberek
lelkesedését. És mennyire megbíznak az emberben! Igaz?
Olyan könnyen félrevezethetőek.
Mindketten elhallgattak. Aztán Paul megkérdezte:
– Vajon újra… lecsap? – Tudta, hogy kissé drámaian
hangzott, de ennek az egész Occhidilupo-sztorinak volt némi
szürrealisztikus, valószerűtlen felhangja. Vajon léteznek még
haramiák? Úgy tűnt, hogy léteznek – legalábbis
Olaszországban. Minden országnak megvannak a maga
banditái: Indiában a dacoitnak nevezett útonállók, a Malaka-
szorosban a kalózok, Amerikában a maffia. Occhidilupo talán
egy univerzális embertípus.
– Igen, semmi kétség – jegyezte meg Onesto
tárgyilagosan. – Valaki belebotlik, mire ő… – A kezével
mutatta, hogy elvágja a torkát.
Paul visszafojtotta a lélegzetét.
– Tényleg?
– De még mennyire.
Ismét elhallgattak.
Onesto összehajtogatta az újságját.
– Úgyhogy vigyázzon magára – mondta.

Paul visszament a szállodába. Elbizonytalanította a

beszélgetés Onestóval. Természetesen örült, hogy alkalma
nyílt egy helyivel társalogni – ráadásul egy ilyen tájékozott
emberrel, egy tanítóval –, de az Occhidilupóról folytatott
értekezés baljós érzéseket ébresztett benne. Aztán a
vadászkutyák említése is… Paul elképzelte, milyen lehet
hallgatni a csaholásukat, ahogy végigvezetik gazdáikat az
erdőn – valószínűleg az egyik legfélelmetesebb hang az
emberi fül számára. A zsákmányukat üldöző állatok hangja –
pláne, ha történetesen te magad vagy a zsákmány.
Már eltervezte a napját, annak tudatában, hogy nem
üdülni jött, hanem dolgozni. Megígérte Gloriának, hogy mire
hazatér, kész lesz a kézirat, és át lehet adni az
olvasószerkesztőnek – és ehhez tartani is akarta magát. Úgy
tervezte, hogy három órát dolgozik az íróasztalnál, majd
ellátogat az egyik szőlőültetvényre. Ezt még előző este
beszélte meg telefonon a Consorzio képviselőjével: ez a
társaság közvetít a bortermelők és az érdeklődők között, és a
környéken tartózkodó borkritikusok látogatásait is ők
szervezik. Paul tizenkét oldalt szánt a helyi boroknak, és
hatot már meg is írt arról, miként nőtt meg a népszerűségük
a huszadik század utolsó évtizedeiben. Ezt egy személyes
jellegű beszámolóval akarta folytatni, amelyben elmeséli
saját élményeit egy helyi borásznál, Antonio Bartolo del
Boscónál. Amikor a Consorzio képviselője felvetette a nevét,
Paul először tétovázott:
– Biztosan nagyon jó bort kínál – mondta a lehető
legtapintatosabban –, de nem lenne okosabb, ha valamelyik
ismertebb termelőt látogatnánk meg? – Azonnal észbe
kapott. – Nem akartam megbántani Signor Barto…
– Bartolo del Bosco.
A vonal másik végén rövid hallgatás következett, majd
egy vallomás:
– Az unokatestvérem.
 – Ó, persze, persze. Nos, nagyon várom a találkozást.
És… és biztos vagyok benne, hogy rendkívül jellegzetes a
bora.
– Igen, az – erősítette meg a képviselő. – Nagyon
rokonszenvesnek fogja találni, higgye el. Mindenki
megkedveli. És a bora is sokkal jobb, mint… mint azt egyesek
állítják, rosszindulatúan. – Újabb szünet következett. –
Tudja, nagyon előkelő, patinás családból származik. Majd
meglátja.
Az íróasztal mellett hamar elszaladt az idő. Több munkája
volt a kézirattal, mint hitte: ahogy újraolvasta, észrevette,
hogy helyenként túl nehézkes, unalmas, ami nem volt
jellemző a korábbi könyveire. Ezt a lelkiállapotának
tulajdonította. Amikor hozzáfogott az íráshoz, még együtt
voltak, aztán kezdett megromlani a kapcsolatuk. Hogy
hiányzott az ihletettség a kéziratából, ami pedig a kritikusok
szerint a könyvei legfontosabb jellemzője – az a bizonyos
lelkesedés az új helyek és a hozzájuk tartozó ételek és borok
felfedezéséért –, nyilvánvalóan annak volt köszönhető, hogy
a magánéletéből is pontosan ez a kíváncsiság és odaadás tűnt
el. De hát hogy is vihetne ihletettséget az életébe, ha belőle is
kiveszett? Úgy gondolta, azzal szerezheti vissza, ha elutazik
Montalcinóba, és hagyja, hogy a toszkán vidék elvarázsolja.
És most éppen ezt tette.
Kinézett az ablakon. Tudta, hogy az ablak az író
legnagyobb ellensége, amikor munka helyett csak bámulja a
kinti világot. De ez az ablak nem az: éppen ellenkezőleg. A
kilátás, amit eléje tárt, a domboldal, és távolabb a messzi
dombok és az égbolt, felemelték a lelkét, és újult
lelkesedéssel töltötték el a könyve iránt. Valahogy sikerült
átvennie a környezete hangulatát: a vidéki élet csendes
elégedettségét, a ritmusát, az érezhető történelmet és azt a
megsejtést, hogy évszázadok óta ugyanolyan minden, mint
volt. Mindez szinte tapintható, amikor az ember Montalcino
utcáin sétál, és ha ezt sikerül valahogy éreztetnie a toszkán
konyhaművészetről szóló könyvében, akkor eléri a célját. És
meg fogja csinálni.
Lenézett az előtte heverő oldalra, és áthúzott egy sort. A
margóra odaírta: kezdd újra – különös figyelmet fordítva a
megformálás hősies határozottságára. Ezek nem egy olyan
író szavai voltak, aki halogatni akarja a munkát – hanem egy
olyan íróé, aki befejezi, amit elkezdett, és jól fogja befejezni.
A laptopja engedelmesen várta, ő pedig gépelni kezdett: „Az
erdei gombának az a lényege, hogy ott nő, ahol ő akar, nem
pedig ott, ahol mi akarjuk, hogy nőjön. A kis toszkán falu
domboldalán elterülő erdőben hétvégenként gyakorta látni
embereket, néha egész családokat, akik a falevelek alatt és a
földbuckák mögött rejtőzködő gombákat keresik…" Igen!
Pontosan ez a megfelelő kezdés. Lehunyta a szemét, és egy
pillanatra maga elé képzelte, ahogy a gombaszedők átfésülik
Montalcino erdőit. Látott egy férfit, aki épp leguggolt a
zsákmányához, kezébe vette a fungust, és leporolgatta az
olasz gombászkés végén található kis ecsettel, mielőtt
bedobta a válltáskájába. Ezt az életmódot akarja bemutatni a
Paul Stuart toszkán konyhája bán: amely közel van a
természethez, és közvetlen kapcsolatban áll annak
kincseivel, amelyek végül a vacsoraasztalon landolnak. Fel is
jegyezte magának: gomba, gombászkés ecsettel…
Kicsit tovább dolgozott a tervezett három óránál. Amikor
meghallotta a lenti templom harangjának kondulását,
meglepődött, milyen gyorsan eltelt az idő. Ennek ellenére
többet írt, mint gondolta, és a jó teljesítmény elégedett
érzésével kelt fel az asztal mellől. Felakasztott a falra egy
térképet a környékről, és most megnézte, hogy pontosan hol
található a Castello Riccio birtok. A telefonban csak általános
instrukciókat kapott, hogy miként jut oda. Azt mondták,
nincs messze, csak egy kicsit kell menni a Sant'Angelo in
Colléba vezető úton. A térkép azonban egészen mást
mutatott, és Paul csak most szembesült vele, hogy amiről azt
képzelte, hogy mindössze félórás séta, amit még a déli
hőségben is meg lehet tenni, az valójában jó néhány óra
gyaloglást jelent.
A buldózerre gondolt. A korábbi elképzelését, miszerint
ez lesz a fő közlekedési eszköze, hamar elvetette, és helyette
inkább a taxit fontolgatta. Látta, hogy van helyi
taxiszolgáltatás – ott parkolt az autó a zöldséges előtt –, de
belegondolt, hogy ha ezt választja, akkor a látogatása után,
visszafelé vagy gyalog kell jönnie, vagy újra taxit hívnia. És
mi van, ha nem megbízható, vagy nehéz elérni, vagy nem
szívesen jön ki érte Castello Riccióba? Paul megfigyelte, hogy
nem minden taxisofőr akarja valóban elvinni az utasait: van,
amelyik csak a beszélgetés kedvéért csinálja, vagy azért,
mert élvezi, hogy papolhat, vagy azért, mert örömét leli
abban, hogy elhúz azok mellett, akik az út szélén próbálják
leinteni.
Döntött. Mire jó egy buldózer, ha nem használja az
ember? Muszáj eljutnia néhány helyre, hogy be tudja fejezni
a könyvét, és ez azt jelenti, hogy azzal kell közlekednie,
amije van. Az emberek megbámulhatják, ha akarják, ő emelt
fővel, büszkén fogja használni a buldózert.
 Kifele menet megpillantotta Ellát.
– Kutatóútra indul? – érdeklődött az asszony.
– Igen. Castello Riccióba. Van ott egy pincészet. Ismeri?
Kérdésére különös hang volt a felelet. Lehet, hogy beszéd
volt, valami ritka szó a helyi tájszólásban, valami titokzatos
sibbolet, amit Paul soha nem fog megfejteni, de az is lehet,
hogy csak torokköszörülés.
Várta, hogy mond még valamit, de Ella hallgatott.
– Hát – szólalt meg végül Paul –, oda készülök.
Erre már Ella is megszólalt:
– Szegény Tonio. Olyan szomorú.
Paul szemöldöke a magasba szökött. A Tonio legalább
kisebb falat, mint az Antonio Bartolo dél Bosco.
– Miért? Miért mondja, hogy szomorú?
Ella elkezdte volna magyarázni, de meggondolta magát.
Végül csak vállat vont, és annyit mondott:
– Igyekszik.
Paul várta, hogy folytatja, de a nő az órájára pillantott, és
elmosolyodott.
– A könyvet meg kell írni, a szállodát pedig ki kell
takarítani. – Szünetet tartott. – Számíthatunk önre a
vacsoránál?
Paul bólintott.
– Remélem.
– Fagioli con salsiccia? – kérdezte.
– Tökéletes – felelte Paul. Bab és kolbász – ennél jobbat
nem is ehetne az ember egy dolgos nap végén. Másnap
délelőtt pedig meg is írhatja a könyvében. Cucina ipovera –
ezt fogja írni. „A szegényember konyhája. Ennek a toszkán
hagyománynak az alapja a bab, a maga egyszerűségében. És
valóban: mi is lehetne jobb az egyszerű babételnél, hozzá egy
kis csípős házikolbász, amit egy üveg Chiantival öblítünk le,
miközben a nap éppen lebukik a távoli dombok mögé, és az
utolsó madarak is elhúznak az égen..
Ellának támadt egy ötlete.
– Küldhetnék valamit Toniónak? Egy tortát – egy kis
castagnacciót. Elvinné neki? Autóval megy, igaz?
Paul habozott a válasszal.
– Igen. – Nem akart magyarázkodni. Végül is ez az
igazság: autóval megy. – Igen, szíves-örömest elviszem neki.
– Szegénykém – mormolta maga elé a nő, miközben
kiszaladt a konyhába a tortáért. – Mármint Tonio. Nem
maga. Tonio. Szegény.
 7

A fokhagymából soha nem elég

Elindult a parkoló felé. A városfalat megkerülő útról lenézett

a parkoló autók rendezett sorára: a végén, a külön neki
kialakított helyen ott állt a buldózer. Megállt, hogy
megcsodálja, és nem bírta abbahagyni a vigyorgást.
Bármilyen nehéz is buldózerrel közlekedni Olaszországban,
örömmel töltötte el a tudat, hogy lesz mit mesélnie a
jövőben. Ha hiszed, ha nem, buldózerrel utaztam be
Toscanát… Az emberek majd hitetlenkednek, de ő fényképpel
fogja bizonyítani. Majd megkér valakit, hogy fotózza le a
vezetőfülkében, talán még úgy is, hogy le van eresztve a
markolókanál, hogy megmutassa, bizony arra is használta,
amire való. Lehet, hogy még a könyvéhez is felhasználja: a
szerző Toscanában, a buldózerén… A szerzőket ábrázoló
fényképek annyira kiszámíthatóak, legtöbbször kifejezetten
unalmasak: ül az író az írósztala mellett, vagy ha
szakácskönyvről van szó, akkor áll a konyhapult mögött. Az ő
képe lesz az üdítő kivétel.
Amikor odaért a parkoló bejáratához, aggasztó látvány
fogadta. Egyenruhás ellenőr, fehér sapkáját lezseren a fejébe
csapva viselő fiatal nő járkált a parkoló autók között, és az
autók szélvédőjére helyezett jegyeket vizsgálgatta. Az egyik
járműnek különös figyelmet szentelt, elővette táskájából a
noteszét és jegyzetelni kezdett. Paul habozott. Ha most
belép, a nő meglátja, hogy a buldózerhez megy, és
kérdezgetni kezdi. Lehet, hogy már meg is büntette, vagy az
is lehet, hogy kihívta a rendőrséget az elmozdított tábla
miatt. Egy darabig tétován álldogált, miközben a lehetőségeit
fontolgatta. Ha viszont pár percen belül elindul a
buldózerrel, az ellenőr talán még mindig az áldozatát
keresgéli, és nem foglalkozik vele. Meggondolta hát magát,
és gyorsan, határozottan besétált a parkolóba.
Rá se nézett az ellenőrre, csak arra koncentrált, hogy
beszálljon a fülkébe, és beindítsa a motort. Elsőre sikerült.
Aztán az ellenőr irányába nézett, és látta, hogy az is őt nézi.
Amikor találkozott a tekintetük, a nő kedvesen intett neki.
Paul visszaintett, és egyesbe kapcsolt.
Mielőtt elhagyta a szállodát, alaposan szemügyre vette a
térképet, és megkereste Castello Ricciót. A birtok a dombok
között kanyargó úton feküdt, amely Sant'Angelo in Colléhoz
közeledve enyhén lejtett. Ez a kis település, amely a saját
dombján, a Brunello borvidék délnyugati végén terül el,
sokkal csendesebb és kevésbé népszerű célpont a látogatók
számára, mint Montalcino. Most, a kora délutáni szikrázó
napsütésben kék volt, amilyenek a távoli hegyek szoktak
lenni az akvarell képeken. Amikor
Paul megpillantotta, félrehúzódott és megállt egy kis
időre. Leállította a motort, és a fülkéjéből csodálta a vidék
látványát és hangjait. Az út menti növényzetet csupa bozót
alkotta – vadszeder, kisebb cserjék, élénk, szív alakú
levelekkel borított vadszőlő –, de kicsit odébb, mindössze
néhány méterre, egy olajfaliget kezdődött, amely a távolban
fekvő kis parasztházig nyúlt.
A levegőben kitartóan nyüzsögtek a rovarok. A hangjuk
hullámokban erősödött és halkult: a tetőpontján csaknem
fülsiketítő volt, mint valami állhatatos, gyógyíthatatlan
fülzúgás, de aztán szinte teljesen elhalt, majd ismét
felzúdult. Időnként elhaladt mellette egy-egy autó, de
különben egyedül volt.
Tíz percig üldögélt így, aztán folytatta útját. Castello
Riccio nem sokkal a Sant'Angelo in Colle-i lehajtó után
következett, hatalmas tábla hirdette, amelyre gondosan
kidolgozott családi címert festettek. A címer központi eleme
egy romos kastély volt, melynek egyik oldalán egy vaddisznó
állt, agyarral meg mindennel, a másikon pedig egy erdő. Az
egész alatt, a címer alapját képezve, régi bőrkötésű könyv
feküdt kinyitva.
A lehajtótól már látszott a cél: nagy parasztház, körülötte
kisebb melléképületekkel. Az egyiknek új teteje volt, a
többinél világosabb vörös cserepekkel: Paul feltételezte, hogy
ez lehet a cantina, ahol a bort készítik és tárolják. Sejtését
alátámasztotta, hogy egy ládákkal megpakolt teherautó állt
előtte. Az épületek mögött kis tölgyfaállvány állt, azon túl
pedig már maga a szőlőültetvény kúszott fel a lépcsőzetes
domboldalra. Ahogy a toszkán vidékeken lenni szokott,
messziről nézve nem látszott semmilyen mozgás, a hőséghez
és a mozdulatlan levegőhöz illő csend uralta az épületeket, az
udvart és a szőlőt is, és Paul tudta, hogy csak akkor fedezhet
fel bármilyen életjelet, ha közelebb megy.
Egy fa alatt állította le a buldózert, a ház közelében.
Továbbra sem látott senkit, de amikor közelebb ért a bejárati
ajtóhoz, és a lába alatt megcsikordult a kis ösvény kavicsa,
apró, dühödt kutyák hada szaladt elé ugatva. A kutyák tisztes
távolságból ugatták, de legalább értesítették a gazdájukat,
aki előbb a földszinti ablakban jelent meg, majd a bejárati
ajtóban. Tonio, gondolta Paul. Micsoda nagy, súlyos név,
aztán csak ez az emberke…
Paul üdvözölte Toniót, majd bemutatkozott.
– Tudom, ki maga – mondta Tonio. – Felhívtak telefonon.
Mondták, hogy jönni fog.
Paul megállapította, hogy Tonio az ötvenes éveiben
járhat, talán kicsit idősebb, barna haja sűrű, a szemöldöke
vastag. Csillogó szemmel üdvözölte Pault, aki azonnal
felengedett a mosolya láttán. Pedig volt benne valami
rezignáltság, mintha a korok súlya nehezedne rá. Paulnak
eszébe jutott a címer és a romos kastély meg a régi könyv: a
nagy múltú család története mázsás súllyal nyomhatja az
ember vállát, ha az ő felelőssége, hogy életben tartsa a nevet
és a birtokot.
Tonio az előszobán át egy nagyobb helyiségbe vezette
Pault, amely valószínűleg nappaliként és irodaként szolgált.
A túlsó végében, a falnál íróasztal állt, amelyen rendezett
halomban tornyosultak a papírok, előtte faragott lábú,
kopott, sötét tölgyfaszék: a támlájára vetett kabát azt az
érzetet keltette, hogy épp csak az imént ürült ki a szoba. Két
falat is könyvespolcok borítottak, a másik kettőn pedig a
kortól elsötétült festmények sorakoztak: az Egyiptomba
menekülő szent család, egy fiú vadászkutyával, egy nő, aki a
kancsóját tölti a forrásnál.
A házigazda hellyel kínálta egy viharvert kanapén,
magának pedig odahúzott egy könyvtárszéket.
– Akkora megkönnyebbülés, hogy beszél olaszul – kezdte.
– A legtöbb vendég, akit hozzánk küldenek, nem beszél
olaszul, és az én távolról sem tökéletes angoltudásomra kell
hagyatkoznunk. Sok hibát ejtek, és attól tartok, ez gyakran
zavarba hozza a vendégeket. Az olasz és az angol nyelv
szókincsében van jó néhány félrevezető egyezés.
– Ó, én is sokszor elkövettem ugyanezt – mondta Paul.
– Nem tudom elképzelni.
Paul felnézett a boltíves mennyezetre. Valamikor freskó
díszítette, de már elhalványultak a színei, és csak homályos
alakok és körvonalak maradtak belőle. Tonio észrevette,
hogy mit néz, és magyarázni kezdett:
– A Risorgimento jelenetei – mondta. – Camillo di Cavour
Piemontban összeesküvést sző az osztrákok ellen. Sajnos
néhány éve csőtörés volt a felettünk lévő emeleti szobában,
és a víz leáztatta a vakolatot, az összes osztrákkal együtt.
Helyre kellett állítanunk, megtettünk minden tőlünk telhetőt.
– Szóval régóta élt itt a családja? – kérdezte Paul.
Látta, hogy a kérdés nagy hatást tett a házigazdára.
Mintha valami felkavarót kérdezett volna, és kutakodnia
kellene az emlékezetében. Végül válaszolt.
– Régóta, igen, egész pontosan évszázadok óta. Előtte le
Marche-ban éltünk – innen a nevünk.
Paul összevonta a szemöldökét.
– Bocsásson meg, ezt nem egészen…
Tonio elmosolyodott.
– Bartolo, talán ismerősen cseng ez a név, híres jogász
volt azon a vidéken. A trecentóban élt, amit maguk a
tizennegyedik századnak neveznek. Úgy tudom, hogy talán az
ő családjától származunk, bár ennek még alaposabban utána
kellene járni.
Talán az ő családjától származunk… Ez elég homályosan
hangzott. Talán inkább hamarosan leszármaztatjuk
magunkat – Paulnak eszébe jutott di Lampedusa parvenüje,
akinek nem voltak előkelő felmenői, és azt mondták neki,
hogy szerezzen magának…
Paul megemlítette a címert és a nyitott könyvet. Úgy
tűnt, ez elégedettséggel tölti el Toniót.
– A legtöbben észre se veszik az ilyesmit. Bele se
gondolnak, hogy egy család egész történelme megjelenhet
rajta – a családfa egy-két egyszerű jelképén keresztül. De
maga észrevette a könyvet, ami Justinianus műveinek
összefoglalása.
– Értem.
Tonio tovább magyarázott:
– Justinianus a Kelet-Római Birodalom császára volt –
odaát, Konstantinápolyban. Ő építette a Hagia Sophiát –
talán maga is járt már ott azt a nagyszerű templomot, amit a
törökök elloptak tőlünk, és mecsetté alakítottak. És ő
gyűjtötte össze a római jogászok írásait.
Szünetet tartott, mint aki időt akar hagyni Paulnak, hogy
egy ekkora időugrás után felvegye a fonalat. – Úgy hiszem, a
családomat rokoni szálak fűzik Justinianushoz – mondta. –
Ez persze elég homályos, és nem is fektetnék rá túl nagy
hangsúlyt, de azért úgy hiszem, van benne igazság.
Paul csodálatát fejezte ki.
– Nagy felelősség lehet – mondta. – Egy ilyen nagy múltú
helyet fenntartani.
Tonio komoly ábrázattal fogadta és bólintással nyugtázta
a dicséretet. Az egyik alsó polcon sorakozó bekeretezett
fényképekre mutatva elmondta, hogy az újabb nemzedékeket
ábrázolják: nagybácsikát és nagynéniket, a nagyapját. A
nagyapja, magyarázta, különösen tehetséges borász volt, de
nem kapta meg az őt megillető elismerést. – Irigyelték,
természetesen. Tudja, az irigység fontos tényező
Olaszországban. Mindenki irigyel mindenkit. Ez mindig így
volt.
Paul együttérzett vele.
– Skóciában is. Nálunk ezt úgy nevezik, hogy nagyra nőtt
pipacs szindróma. Ha valaki valami különlegeset tesz, a
többiek le akarják vágni, hogy ugyanakkora legyen, mint ők.
Levágják a magas pipacs fejét, érti.
Tonio nevetett.
– Ez egy nagyon jó metafora. Meg is jegyzem. –
Föltápászkodott. – Szeretné megtekinteni a cantinát?
Kiléptek a házból, és elindultak ahhoz az épülethez,
amelyet Paul még az útról látott. Útközben Tonio hirtelen
megtorpant. Eddig nem vette észre a fa alatt álló buldózert,
de most megpillantotta.
– Maga ezzel jött, Signor Stuart?
Paul elmosolyodott.
– Tudom, kissé szokatlan, de ezzel közlekedem.
Kölcsönzöm.
Tonio őszinte döbbenettel nézett rá.
– Egy buldózert vezet?
– Nem olyan lassú ám, mint képzeli.
Tonio füttyentett.
– Döbbenetes! Hallottam, hogy az angolok különcök, de
ez…
– Skótok.
– Bocsásson meg, igen, a skótok is. El sem tudnám
képzelni, hogy valaki másnak eszébe jusson buldózerrel
közlekedni. Elképesztő!
 Folytatták útjukat a cantina felé. A hűvös épületben Paul
megpillantotta az állványokon szép rendben sorakozó
tartályokat és hordókat, amelyekre krétával ráírták a
dátumot.
– A tavalyi kivételesen jó évjáratnak bizonyult – mondta
Tonio. – Megkóstoljuk, és egyből érteni fogja, mire gondolok.
Elindult egy durva faállványon nyugvó, nagy hordó felé.
Kezébe vett egy pipettát, és az ablak fénye felé tartva
szemügyre vette. Majd Paulhoz fordult.
– Elnézést, hogy megkérdezem, Signor Stuart, de… –
Finoman a tenyeréhez ütögette a pipettát. – Mennyire ismeri
az olasz borokat?
Paul meglepődött. Azt hitte, a Consorzio képviselője
elmondta, hogy könyvet ír róla.
– Igyekszem – felelte. – Ez elég összetett kérdés.
Tonio elmosolyodott.
– Bizony, nagyon is összetett. Csak mert sokan azt hiszik,
hogy az olasz bor a Chianti, meg esetleg még a Soave, és
kész. Ezek az erőtlen löttyök. Azt hiszik, más nincs is. –
Szünetet tartott. – Csodálkozna, ha tudná, milyen sok
vendégünk hiszi azt, hogy a Chianti az egy konkrét bor, vagy
hogy Montepulcianóból csak egyfajta létezik. Megdöbbenne.
Tanult emberek is. Mit tanítanak nekik az angol meg az
amerikai iskolákban?
Paul igyekezett megőrizni a komolyságát.
– Gondolom, vannak más dolgok…
Tonio nem hagyta, hogy befejezze.
– És azt hinné, hogy legalább a franciák jobban tudják –
folytatta. – Hatalmas tévedés. Ok ugyanis azt hiszik, hogy
egyfajta bor létezik a világon: a francia bor. El sem hiszik,
hogy rajtuk kívül más is tud bort készíteni. Bordeaux,
Bordeaux, Bordeaux. Toujours Bordeaux. A jó ég tudja,
honnan veszik ezt.
– Ó, hát…
De Toniót nem lehetett leállítani.
– Ez a Chianti-ügy… – folytatta. – Az emberek látják,
hogy rá van írva a címkére, hogy Chianti, és azt hiszik, hogy
az egy konkrét bor, pedig óriási területen termelik. Óriási
területen. Így aztán több száz fajtája van a Chiantinak.
Paulnak sikerült közbevágnia és megemlítenie a fekete
kakast.
– Szerintem az emberek felismerik a fekete kakas
szimbólumot. Azt ismerik.
Tonio vállat vont.
– Lehet, hogy olyan is akad, de ritka, mint a fehér holló.
És persze ott van a Lambrusco. Az a lötty, amit a maguk
szupermarketjeiben árulnak, kész szégyen!
– Borzalmas – helyeselt Paul.
– Piros limonádé, nem más. – Tonio nem hagyta abba. –
Azt hiszik az emberek, hogy ez a Lambrusco: édes és pezseg,
mint a szájvíz. Pedig létezik jó Lambrusco is, amire büszke
lehet Parma és Modena, meg a többi hely arrafelé. Az a baj,
hogy a nagy bortermelők édesre fermentálják a borukat:
szőlőmustot adnak hozzá. Az igazi Lambrusco finom és
száraz: épp csak egy hajszálnyit idézi az eper zamatát.
– Kóstoltam – mondta Paul.
Tonio tisztelettel nézett rá.
– Akkor tudja, miről beszélek.
Paul bólintott.
 – Igazán figyelemre méltó boraink vannak itt,
Olaszországban – mondta Tonio. – Gondoljon csak a csodás
déli vörösborokra: az Etna-ízű szicíliai borokra. Amikor egy
ilyet tartok a kezemben, lehunyom a szemem, és látom
magam előtt a füstölgő vulkánt.
Tonio szavai felidéztek egy emléket, és Paul is maga előtt
látta a vulkán fehér leheletét a mélykék szicíliai égen, a
korábbi kitörések alkalmával kilövellt lávatakarót a kráter
körül, a fekete talajtól élénken elütő zöld szőlőt.
– Iskoláskoromban – mondta – volt egy tanítóm, aki
hosszú verseket tanított meg nekünk kívülről.
– Nekem is volt – mondta Tonio. – Dante. Mi Dantét
tanultunk.
– Volt egy vers, egy angol költő írta, akit Lawrence-nek
hívtak. D. H. Lawrence-nek. Szerette Olaszországot.
– Az angol költők mind szerették Olaszországot.
– És írt egy verset egy kígyóról, amit Szicíliában látott.
Máig el tudom szavalni. Lehet, hogy olaszul furcsán hangzik,
vagy legalábbis máshogy, de egy kígyóról szólt, ami reggel
odajött inni az ő vizes vályújához. Egy forró, forró napon (én
csak pizsamát vettem a hőség miatt)…3. A kígyó ért oda
előbb, ezért várnia kellett. Elmondja, hogy földbarna volt,
földes-aranyszín… a sziciliai júliusi napon, háttérben a
füstölgő Etna.
Tonio csak nézte:
– Jó dolog fejből idézni egy verset.
– Háttérben a füstölgő Etna… Ez nagyon megragadt
bennem.

3
Szabó Lőrinc fordítása
 – Mint a bor íze, amit szeret. Úgy? – Tonio meg sem várta
a választ. – Igen. Annyi csodálatos bor van, és néhányuk még
csak nem is híres. Találkozott már a szardíniái Vernacciával?
Nagyon más, mint a mi San Gimignano Vernacciánk. Egy
kicsit olyan, mint a sherry, és bottargával fogyasztják. A
tengeri pér ikrájával. Nagyon különleges. És még
sorolhatnám, hosszú a lista, kedves barátom! Kétezer
borfajta, azt hiszem. Kétezer!
– Nagyon magas ez a ranglétra, nehéz feljutni a csúcsára.
Tonio szeme összeszűkült.
– Igen, gondolom. És mi mégis ott vagyunk, egészen a
csúcson a…
Paul megragadta az alkalmat, hogy a szavába vágjon:
– A Barbaresco és a Barolo mellett?
Tonio megfontolta a kérdést.
– Sokan azt mondanák, igen. Ha a Brunellóra gondol.
– Igen, arra gondolok. De miért pont a Brunello? Miért
gondolja – úgy értem, személy szerint maga miért gondolja –
úgy, hogy annyira különleges?
– Az íze – felelte Tonio. – Ha egyszerű választ szeretne
kapni: az íze miatt. Finom az íze. Egyszerűen briliáns
találmány. Hallott már Ferruccio Biondi Santiról?
– Természetesen.
Tonio elmosolyodott.
– Errefelé térdet hajtanak a neve előtt. És úgy vélem,
hogy meg is érdemli. Szükségünk van szentekre, nem igaz?
Mindannyiunknak, mindegy, mit csinálunk, szükségünk van
saját szentekre: saját hősökre, mindegy, miben hiszünk.
Legyen az vallás. Étel. Labdarúgás. Bármi. Kellenek a
szentek.
 Paul várta, hogy folytassa. Tisztában volt vele, hogy az
elején rosszul ítélte meg Toniót. Azzal az előítélettel jött ide,
hogy egy ripaccsal találkozik, és ehelyett egy értelmes,
megnyerő urat talált itt. És a kellemes csalódás érzete még
most sem múlt el, noha a házigazda nagyon belemelegedett a
borokról folytatott eszmecserébe.
Tonio visszafordult a hordóhoz, és finoman
megkopogtatta az ujjával.
– A tizenkilencedik században Biondi Santinak az a remek
ötlete támadt, hogy nem keveri a sangiovesét más
szőlőfajtákkal. A szokásosnál hosszabb ideig hagyta a
hordóban. És megszületett a Brunello.
– De más tényezőnek is kell lennie.
– Van is. Az elhelyezkedés. A Montalcino környéki dűlők
tökéletesek a szőlőműveléshez. Elegendő napsütés éri őket,
éjszakára mégis lehűlnek, mert magasan vannak. Ez nagyon
jót tesz a savtartalomnak. És a talajunk is, azt hiszem. Adj
hozzá mindenből egy kicsit, és meg is van a Brunello. Az a
kellemes íz, és az érési potenciál. Ez egyensúly kérdése.
Megfelelő egyensúlyra van szükség, hogy éveken keresztül
érni tudjon. – Szünetet tartott. – Kóstolta már valamelyik
kiemelkedő évjáratot?
– Nekem azok kicsit drágák – felelte Paul.
Tonio vállat vont.
– A piac irányítja az örömeinket, nem igaz? De az újabbak
közt is akadnak egész jók – ha nem is bordeaux-i mércével
mérve. 2001 például jó évjárat volt. 1995 is. 1961 is.
– Majd megpróbálom elképzelni. Már rájuk gondolni is
élvezet.
 – 1945 – mondta Tonio. – Nagy évjárat volt, tudja?
Gondoljon csak arra, milyen rossz dolgok történtek akkor
Olaszországban. A szegénység. A háború utáni létezés maga
volt a nélkülözés. És akkor az Anyatermészet előáll egy ilyen
ajándékkal: egy remek szürettel. Azt mondja Olaszországnak:
Nem voltál valami jó, ugye tudod, és meg sem érdemled ezt a
remek évjáratot – de tessék, itt van.
– Talán nem is ítélkezik.
– Talán nem. – Tonio Paulra nézett. – Tudja, rengeteg
szégyellnivalónk van abból az időből. Próbáljuk áldozatnak
beállítani magunkat, de nem voltunk azok. Hagytuk, hogy
megtörténjen. Belőlünk nőtt ki Mussolini. És rengeteg
családban voltak fasiszták. Az enyémet is beleértve.
Paulnak eszébe jutott, mit mondott Ella Tonio
családjáról. Mondani akart valamit a múltról és arról, hogy
egy ponton el kell tudnunk szakadni tőle, de Tonio folytatta:
– A nagy-nagybátyám lelkes fasiszta volt – mondta. –
Szégyellem magam miatta. Nagyon szégyellem. – Habozott. –
De mindenkinek van a családjában valaki, akit szégyell.
Sehol nincs olyan család, ahol ne lennének csontvázak a
szekrényben.
Paul eltöprengett. Toniónak igaza van, gondolta.
– Nálunk is volt egy szélhámos – mondta. – Apám egyik
unokatestvére. Rengeteg embert csapott be, aztán
Ausztráliába szökött. Egy árvízben halt meg, Queenslandben.
Elsöpörte az ár.
– Mondom én – felelte Tonio. – De most már meg kellene
kóstoltatnom magával a boromat, ahelyett, hogy csak
beszélünk róla. – Elmosolyodott, és odaintette Pault a
hordóhoz. – Órákig tudnánk beszélgetni, ha jól sejtem, de a
végére nagyon megszomjaznánk.
Tonio kihúzta a dugót az egyik hordó tetejéből, és
behelyezte a pipettát. Az így előcsalt bort két pohárba
öntötte. Az egyiket átnyújtotta Paulnak.
– Rosso di Montalcino – mondta. – Tessék, kóstolja meg.
Paul a fény felé emelte a poharát.
– Nagyon jó a színe – mondta.
– Hát persze – felelte Tonio.
Paul beleszimatolt a pohárba.
– Az illata is finom.
– Nagyon finom – mondta Tonio, és szintén beleszimatolt.
Paul az ajkához emelte a pohár peremét, és belekortyolt a
borba. Forgatta a szájában, szívott rá egy kis levegőt. Aztán
Tonio felé fordult.
– Ez nagyon jó – mondta.
Tonio arca örömében felragyogott.
– Igen, az. Ugye? Sangiovese szőlő, ugyanaz, amiből a
Brunello készül. Színtiszta sangiovese, és semmi más, én
soha nem adtam hozzá mást, nem úgy, mint egyesek. És… –
Megállt, hogy egy kis szünet után nagyobb hangsúlyt adjon a
szavainak. – Emlékszik, hogy nemrég megváltoztatták a
szabályt, és engedélyezték, hogy a Brunellót huszonnégy
hónapnyi hordóban érlelés után is el lehessen adni? A Rossót
pedig már tizenkét hónapnyi hordóban érlelés után lehet
eladni. Nos, én tartom magam a huszonnégy hónaphoz. De
hiába a száz százalék sangiovese, és hiába a huszonnégy
hónapnyi érlelés, nem készíthetek Brunellót. Rosso di
Montalcinónak kell neveznem a boromat pusztán azért, mert
ötszáz méterrel kívül esem a kijelölt termelői területen.
Ötszáz méter! A férfi, aki a szőlőmet metszi, elköp odáig!
– Ezt nehéz lehet elfogadni – mondta Paul. – Ez a bor
kétségkívül Brunello ízű. Engem személy szerint meg lehetne
téveszteni.
Tonio felsóhajtott.
– Semmibe nem telne újrarajzolni a termelői terület
határait, de mit gondol, hajlandóak rá? Dehogy hajlandóak!
Időről időre kérvényezem, de mindig azt felelik, hogy a
terület határai ki vannak jelölve, és nem lehet átrajzolni
őket. Most mondja meg!
Paul együttérző mozdulatot tett. A határok kijelölése
mindig igazságtalan, és minden más is az. Az ember húz egy
vonalat, és valaki mindig kívül reked. Az önkényesen
meghúzott vonal egyik oldalán boldogság van és jólét, a
másikon meg nyomor. De ezt nem mondta ki.
Folytatták útjukat. Felsétáltak a szőlőbe, Paul
visszanézett, és a ház meg a cantina felett látta Sant'Angelo
in Collét. Ez a tökéletes mezőgazdasági egyszerűség és
változatlanság, gondolta: bizonyára ugyanez a látvány
fogadta az ötven vagy száz évvel ezelőtt idelátogatókat is.
Tonióhoz fordult, és megkérdezte, hány láda bort ad el
évente. Tonio mondott egy számot. Az égen egy fecske húzott
el felettük, pörögve és alá-alábukva, láthatatlan zsákmányt
keresve. Tonio felnézett.
– Fecskék – mondta.
– Igen – felelte Paul.
Várta, hogy a házigazda mond még valamit, de úgy tűnt,
mélyen a gondolataiba merült.
 – Egészen másképpen alakulhatott volna az életem –
szólalt meg hirtelen. – Élhettem volna Firenzében vagy akár
Milánóban. Élhettem volna olyan emberek között, akik
értenek, nem pedig itt, ezen a helyen, ahol csak olyanok
vesznek körül, akik lenéznek.
Paul a homlokát ráncolta.
– Ez biztosan nincs így.
– Dehogynem, így van – vágta rá Tonio. – Mégpedig azért,
mert én csak Rosso di Montalcinót termelek. Sokan
leereszkedően viselkednek velem.
– Nem tudom elhinni – mondta Paul.
– Kedves magától, hogy ezt mondja – válaszolta Tonio. –
De az az igazság, hogy itt keresztülnéznek mindenkin, aki
csak Rosso di Montalcinót termel. Itt csak az ő boruk számít,
az ő Brunellójuk.
Paul nem tudta, mit mondjon.
– Vigasztalja a tudat, hogy jó bort készít – szólalt meg
végül. – Az életben végül is ez a fontos, nem igaz? Ha tudjuk,
hogy valamit jól csinálunk, nem számít, mit gondolnak
mások.
Ez mintha jobb kedvre derítette volna Toniót.
– Milyen igaza van – mondta. – Ezért boldog minden
művész – mit számít, mit tart róla a világ! Ha tudja, hogy
amit alkotott, az jó, könnyebben elviseli mások közönyét.
Az ültetvényen nem időztek sokáig. Szépen érik a szőlő,
állapította meg Tonio, és jó szüretet jósolt. Egy
buonconventói család segít szüretelni minden évben: szolid,
megbízható emberek, akik évek óta életerős fiúgyermekekkel
látják el az olasz hadsereget.
 Visszamentek a házba. Tonio közölte, hogy maga főzte az
ebédet, és mivel hallotta az unokatestvérétől, hogy Paul
ételekről is ír, nem csak borokról, a szokásosnál is jobban
kitett magáért. Paul azon tűnődött, vajon van-e Toniónak
felesége, ugyanis egy szó sem esett róla, és eddig semmilyen
jel nem utalt női jelenlétre a házban. Úgy döntött, hogy
megkérdezi.
– Más is csatlakozik hozzánk ebédre? – érdeklődött,
amikor a házigazda megkínálta egy kis pohár borral. Ő kérte,
hogy kis pohár legyen, mert tudta, hogy kint várja a
buldózer. Ha társadalmi felelőtlenség borozás után autót
vezetni, akkor annál is rosszabb buldózert vezetni nem
teljesen tiszta fejjel. Elhatározta hát, hogy visszafogja magát:
egy pohárkával teljes biztonsággal megihat, ha úgyis
mindjárt megtölti a hasát egy jó nehéz toszkán ebéddel.
A házigazda a homlokát ráncolta a kérdés hallatán, és
Paul úgy érezte, hogy talán megbántotta. De amikor
válaszolt, nem tűnt úgy, mintha kellemetlennek találta volna
a kérdést.
– Egyedül élek – válaszolta. – Valaha házas voltam, de az
régen volt.
– Ó, értem.
– A feleségem elhagyott egy kommunistáért – folytatta
Tonio, korábbi jókedvét félretéve. – Nem volt könnyű.
– Képzelem… Sajnálom.
Tonio nyugtázta Paul együttérzését.
– Tudja, ez bárkivel megeshet.
Paul habozott. Tonio egyre rokonszenvesebb volt neki.
Szegény Tonio – mondta Ella, és most már értette, miért
mondta. El akarta mesélni, hogy ő is ugyanebben a cipőben
jár – legalábbis majdnem.
– A barátnőm, nos, több is volt annál, hiszen sokáig
együtt is éltünk…
– Az asszonya?
– Nos, annak azért nem nevezném. És biztos vagyok
benne, hogy ő sem nevezte volna így magát. Egy szó, mint
száz: elhagyott. Mégpedig a személyi edzőjéért.
Tonio a fejét rázta.
– Ez igazán megdöbbentő. Azt mondja, egy személyi
edzőért?
Paul bólintott.
– Egy nagyon jó kondiban lévő férfiért.
– Ó, mi, szerencsétlen férfiak! – sóhajtott fel Tonio.
– Azt hiszem, nagyon rosszul bánnak velünk a nők.
Kitehetjük a lelkünket, akkor sem leszünk soha elég jók.
Paul kortyolt egyet a borból. Kicsit fel akarta dobni a
hangulatot.
– De természetesen más nők is vannak. Még találkozhat
valakivel – ki tudja.
Tonio hitetlenkedve nézett rá.
– Kivel találkoznék?
– Hát, sohasem tudhatja…
Tonio közbevágott.
– Engem nemigen hívnak meg sehova.
– Azt soha nem tudhatja. Ha megkérdezi az embereket,
hol ismerkedtek meg a feleségükkel vagy a partnerükkel,
vagy mindegy, kivel, gyakran azt felelik, hogy egyszerűen
csak egymásba botlottak. – Szünetet tartott. – Talán
beléphetne valahova. Ha belépne valami egyesületbe vagy
ilyesmibe, ott megismerkedhetne bárkivel.
Tonio egy pillanatra eltöprengett.
– De még egyetlen egyesület sem kért fel, hogy lépjek be.
– Lehet, hogy magának kellene kérnie. Mit szólna… – Ki
akart találni valamit. Tudta, hogy az olaszok szeretik a
teniszt. Mindenütt vannak teniszklubok, és mintha látott
volna is egyet Montalcino mellett. – Mit szólna egy
teniszklubhoz?
Mintha árnyék suhant volna át Tonio arcán.
– Nem teniszezem.
– Ahhoz nem is kell teniszezni, hogy az ember
beléphessen a klubba. Nézőként is lehet csatlakozni. Biztos
vagyok benne, hogy sokan csinálják.
– Nem, nem hinném, hogy örülnének nekem.
Paul az ajkát harapdálta. Ez már neki is hervasztó volt.
– Nos, számtalan más lehetőség van. Mit szólna az
internetes párkereséshez? Manapság rengeteg ember így
ismerkedik. Elég általános lett – legalábbis ott, ahonnan én
jövök. De biztos vagyok benne, hogy Olaszországban is.
Tonio kétkedőn nézett rá.
– Nem nagyon értek a számítógéphez.
– De biztosan akad egy barátja, akinek van tizenéves
gyermeke. Ők aztán igazi szakértők a témában. Pillanatok
alatt megtanítanák magának is.
Tonio bánatosan nézett rá.
– Kötve hiszem – mondta.
Paul úgy érezte, hogy Tonio átmeneti derült hangulata és
lelkesedése ismét átadta helyét a kezdeti mélabúnak. A
házigazda most bevezette az ebédlőbe. Leültette az asztal
egyik végéhez, majd eltűnt a konyhában, hogy behozza az
első fogást: toszkán bablevest. Ezt erősen fokhagymás
tésztaétel követte.
Ez a leves igazi toszkán fogás, gondolta Paul, mégpedig
az egyszerű receptek erényeinek tökéletes példája. Úgy
képzelte, hogy a titka az alaplében rejlik.
– Milyen alaplével készül? – kérdezte.
– Nem szükséges bele – felelte Tonio. – A hagyományos
toszkán bablevesben csak fehérbab van, petrezselyem,
fokhagyma és olívaolaj. Vízzel főzzük. Nálunk a bab a lényeg.
– Szünetet tartott. – Ismeri azt a híres festményt a
babevőről4? Annibale Carraccitól. Valahol Rómában van
kiállítva. Van egy képem róla az egyik receptkönyvemben.
Paul a fejét rázta.
– Ül az asztalnál – mondta Tonio –, egy kanál babot
egyensúlyoz a szája felé, előtte egy tál bab. Meglehetősen
élesek a vonásai a mi babevőnknek, de megdöbbentő, milyen
izgatott a tekintete. Alig várja, hogy megehesse a babját.
Tonio megkóstolta a levest.
– Igen – mondta. – A saját fokhagymám. Tudja, a
fokhagymából soha nem elég.
– Távol tartja a vámpírokat – tette hozzá Paul.
– Az embereket tartja távol – mormogta Tonio, majd jót
nevetett a saját viccén.
A következő fogás vaddisznóhús volt, édesköménnyel.
– A vaddisznó nagyon veszélyes állat – jelentette ki Tonio
az asztal másik végén.

4
Annibale Carracci II. Mangiafogioli (A babevő) című festménye
 Paul úgy hallotta, hogy rengeteg vaddisznó van a
környéken, de ő maga egyet sem látott.
– Képzelem – felelte. – Sok van a birtokán?
– Nincs – válaszolta Tonio. – Ez volt az egyetlen. Most
már egy sincs.
Paul a tányérjára nézett. Rossz érzése volt, amiért
megeszi: mintha egy kihalófélben lévő faj utolsó példányát
fogyasztaná el, mondjuk egy dodót, vagy egy hihetetlenül
ritka antilopot.
Az ebéd hátralévő részében alig beszéltek. Evés után Paul
megköszönte Toniónak a vendéglátást, és közölte, hogy ideje
visszatérnie a szállására.
Úgy tűnt, Tonio ismét jobb kedvre derül.
– Remélem, máskor is eljön – mondta. – Élveztem a
társaságát.
Miközben az ajtóig kísérte, megemlítette, hogy van egy
testvére a faluban.
– Ő a pap – mondta. – Az öcsém, és nagyon érdekes
ember: nagyon művelt, tudja, a Gregorianén tanult,
Rómában. Biztos, hogy fognak találkozni. Gyakran jár a
Fiaschetteria Italianába. Biztos ismeri azt a helyet.
– Igen – felelte Paul. – Majd megkeresem.
– Stefanónak hívják – mondta Tonio.
Kiléptek a házból. Tonio egészen a buldózerig kísérte
Fault, és mosolyogva figyelte, ahogy felmászik a fülkébe.
– Kifele menet talán még az utamat is megjavítja –
kiáltotta, amikor Paul beindította a motort.
Paul nevetett.
– Történnek különös dolgok – kiáltott vissza. –
Arrivederci!
 – Ciao! – integetett Tonio. – Ciao, ciao!
Paul induláskor még visszanézett a válla fölött, és látta,
hogy Tonio ott áll, félig felemelt kézzel: magányos figura,
gondolta, aki olyasmire vágyik, amit soha nem kaphat meg.

Mostanra egészen hozzászokott a buldózerhez – olyannyira,

hogy már a lomhasága és a dízelmotor rekedt hangja sem
zavarta. Egyenesen a délutáni nap felé tartott, nyugat felől
hűvös szellő támadt. Nem sietett vissza Montalcinóba, és
amikor megpillantott egy jelzés nélküli mellékutat, amely
egy völgybe vezetett, úgy döntött, tesz egy kis kitérőt. Úgy
képzelte, hogy egy idő után úgyis visszakanyarodik a főútra,
sőt rémlett neki, hogy látta a térképen. Erre még úgysem
járt, és van ideje bőven: akár meg is állhat valahol, és tehet
egy sétát, ha talál alkalmas ösvényt.
Egy korábbi esőzés annyira megrongálta a burkolatot,
hogy helyenként eltűnt a pereme. Autóval kényelmetlen lett
volna ilyen úton zötykölődni, de a buldózerrel magabiztosan
haladt előre. Mindkét oldalon bozótokkal tarkított,
rendezetlen erdő szegélyezte, de itt-ott feltűnt egy-egy apró,
elhanyagolt, köves kaszáló, amellyel évek óta nem
foglalkozott senki. A fák között sok volt a fiatal tölgy, de jó
részük idősebb volt, és kellemes árnyékot vetett. Az úttól
kissé távolabb megpillantott egy tanyát: a zegzugos ház sötét
ablakai akár a figyelő szemek, a bejáratnál csűr és elhagyott
talicska, félig leszakadt ajtajú fészer. A fészer mellett, egy
terebélyes tölgyfa árnyékában két fehér Chianina ökör állt
mozdulatlanul a vályúhoz kötve. Lógatták a fejüket,
természetellenesen nagy fülük a homlokukat csapkodta,
csupán a farkuk lassú rángása jelezte, hogy ébren vannak,
vagy hogy egyáltalán élnek.
Paul lassított, amikor elhaladt mellette, és eltűnődött,
milyen lehet itt élni, távol a falutól, szomszédok nélkül, nem
törődni mással, csak az olajfákkal és a szőlővel, meg még
esetleg az ökrökkel és néhány birkával, amelyek a köves
mezőn legelésznek. Elképzelte, hogy évszázadok óta élnek
emberek ezen a talpalatnyi földön, ebben a házban. Túlélték
a fejedelemségek háborúskodásait, a hódítók fosztogatásait,
a földesurak könyörtelenségét, a fasizmust: éppolyan
közönyösen szemlélhették mindezt, akár a többi vidéki – a
contadini – a külvilág viszontagságait. Számukra sokkal
fontosabbak voltak az olyan elemi dolgok, mint a tavaszi
zápor, a téli fagy, a tűz vagy a rossz termés. Más nem is
számított.
Maga sem értette, miért, de hirtelen sugárzó, szinte
mámoros boldogság öntötte el, ami éppen annyira volt
fizikai, mint érzelmi jellegű, és úgy érezte, mintha hirtelen
sokkal könnyebbé vált volna – mintha fel is tudna szállni, ha
akarna, és odafentről lenézhetne az útra, a fákra, a házra és
a zsúfolt udvarra. Mint aki megrészegült, elengedte önmagát,
olyan érzés kerítette hatalmába, mintha felkaphatná a szél,
és oda vihetné, ahova akarja.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és elmúlt az eufória.
Éppen időben nyitotta ki, hogy a buldózer az út szélére ne
sodródjon, és arra gondolt, azért olyan boldog, mert nagyon
jólesik itt lenni, ez alatt az égbolt alatt, az illatos levegő
ölelésében, a lassan emelkedő domboldalon haladva. Nem
volt forgalom, nem voltak nyüzsgő üzletek, nem volt semmi,
ami a városi élet éjjel-nappal zsibongó kaptárára
emlékeztette volna: nem volt olyan érzése, hogy ha hirtelen
abbamaradna az emberi tevékenység, megállna az élet és
összeomlana a világ.
Jött egy kanyar, és ráfordult a buldózerrel. Eközben arra
lett figyelmes, hogy nem messzire előtte egy autó letért az
útról és az árokba borult: a kis piros autó orra az árokban,
fara a levegőben, hátsó kerekei hozzá sem érnek a talajhoz és
az aljnövényzethez. A vezető oldalán nyitva volt az ajtó, és
hirtelen elfogta a bizonyosság, hogy ül benne valaki, de mire
közelebb ért, az illető már ki is szállt. Egy nő volt, és neki
integetett.
Félrehúzódott a buldózerrel, leállította a motort, és
lemászott a fülkéből.
– Jól van?
A nő elindult felé. Sértetlennek tűnt, és ezt meg is
erősítette.
– Igen, teljesen jól vagyok. Olyan volt az egész, mint
egy…
Jól beszélt olaszul, de kissé tétován, ezért Paul angolul
fejezte be helyette a mondatot:
– … lassított felvétel?
A nő elmosolyodott.
– Pontosan. Folytathatjuk angolul?
– Természetesen.
Paul jobban megnézte: lezser, de drága öltözék, csinos
bojtok a cipőjén, ízléses megjelenés. Nagyjából egykorú
lehetett vele, talán valamivel fiatalabb, a kiejtéséből ítélve
amerikai vagy esetleg kanadai. Tipikusan az a fajta észak-
amerikai turista, gondolta, aki otthagyja Firenze és Siena
leglátogatottabb látványosságait, és átruccan Toscanába –
érthető okból. Széles arccsont, finom vonások: intelligens
arc.
– Azt hiszem, valószínűleg lelöktek – mondta a nő. –
Másképp nem tudom elképzelni, hogy repülhettem le így az
útról. Hirtelen csak úgy… csak úgy megtörtént.
– Elaludt?
Nem volt szemrehányás a hangjában, a nő mégis
mentegetőzve válaszolt.
– Attól tartok, igen. Emlékszem, hogy fáradt voltam –
nemrég érkeztem ugyanis, és Rómából vezettem idáig. Már
egy jó ideje rossz úton jöttem. Mindenről én tehetek.
Paul nyugtatni próbálta:
– Szerencsére nem történt kár – ez a lényeg.
A nő az autóra mutatott:
– Ezt leszámítva.
Paul az autóra nézett.
– Bérli?
A nő az ajkába harapott.
– Kölcsönkaptam.
Paul majdnem elmosolyodott, de nem Schadenfreudéból
(káröröm), hanem együttérzésből, mert el tudta képzelni a
kínos helyzetet. Az autó, amit kölcsönadtál… szóval, volt ott
egy árok, és hát…
– Ajaj.
A nő bólintott.
– Igen. – Tekintetét Paulra emelte. – Most mitévő legyek?
A férfi az autóhoz lépett, és benézett a hátsó ablakon. A
poggyász és a személyes holmik szétszóródtak az ülésen: egy
nagy bőrönd, egy kézipoggyász, néhány palack víz, könyvek.
Visszafordult a nőhöz:
 – Megpróbálhatom kihúzni.
A nő a buldózerre nézett.
– Azzal a… azzal?
– A buldózeremmel, igen. Van hozzá kötél. Azt hiszem, a
hátulján még egy lánc is van.
A nő szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Igazán nagyon kedves. – Szünetet tartott. – De biztos
feltartom a munkájában.
Paul a fejét ingatta.
– Nem, visszafelé tartottam Montalcinóba. Gondoltam, a
festői utat választom. De úgy tűnik, ez az út nem vezet
sehova.
A nő elmondta, hogy ő is Montalcinóba tart, csak rossz
helyen kanyarodott be. Aztán megkérdezte Pault, miért
buldózerrel közlekedik. A közelben lakik? Épít valamit?
Találkozott a pillantásuk.
– Ha megmondom, nem fog kinevetni?
A nő meglepődött.
– Persze hogy nem fogom kinevetni. Miért tenném?
– Mert az emberek nem szoktak bérelt buldózerrel
furikázni – normális esetben.
Ezt a nő is elismerte.
– Az lehet. De ha jól sejtem, normális esetben a volán
mellett sem szoktak elaludni, és nem hajtanak az árokba
kölcsönkapott autóval.
– Meglehet.
A nő elmosolyodott, Pault pedig megdöbbentette a
látvány, ahogy felderült az arca. Tetszett neki.
 – De ahelyett, hogy itt ácsorgok és buldózerekről
beszélgetek, jobban tenném, ha inkább megkeresném azt a
kötelet, és segítenék.
Nem tartott sokáig, míg a kötél egyik végét a buldózer
markolókanalához, a másikat pedig az autó égnek álló hátsó
feléhez erősítette. Azután beindította a buldózert,
hátramenetbe kapcsolt, és kiengedte a kuplungot. Lassan
akart tolatni, de mivel még nem ismerte a hátramenetet, a
vártnál gyorsabban indult el. Ez azt eredményezte, hogy
kissé hirtelen rántotta ki az autót az árokból. Ez sok porral
és furcsa, fémcsikorgásszerű hanggal járt. Paul megállt, és
riadtan rezzent össze az erőteljes mozdulat láttán, amellyel
kitépte az autót a nyugvóhelyéből.
Kiszállt a fülkéből, és az autóhoz lépett, hogy megnézze a
kárt. A lökhárító, ahova a kötelet erősítette, elhajlott, de más
baja nem esett. Bocsánatkérőn fordult a nőhöz.
– Nem akartam ilyen erősen – mondta.
A nő haragnak nyomát se mutatta.
– De hát kénytelen volt. És megcsinálta. Kihúzott az
árokból.
– Hát…
A nő már be is szállt az autóba.
– Megnézem, be tudom-e indítani.
A motor életre kelt, a nő pedig le se állította, kipattant,
odaszaladt Paulhoz, és puszit nyomott az arcára.
– Maga egy hős – mondta.
Paul elpirult, a nő pedig hátralépett.
– Még be sem mutatkoztam – mondta. – És már
elhalmozom csókokkal. Anna vagyok.
 – Én pedig Paul. – Az autóra mutatott. – Azért próbálja ki.
Menjen el vele az út túloldaláig. Hogy lássa, valóban jól
működik-e.
A nő visszaült az autóba, és elindult. Az autó ugyan
megindult, de hangos csikorgással. Anna lefékezett,
kinyitotta az ajtót, és ijedten nézett Paulra. A férfi odament,
átvette a kormányt, és ismét beindította a motort. Ahogy
előrearaszolt, megállapította, hogy a kormánnyal történt
valami: merev és irányíthatatlan. Aztán leállt a motor.
Megpróbálta újraindítani, de hiába. Annára nézett, és
vállat vont.
– Sajnálom – mondta. – Valószínűleg nagyobb ütés
érhette, mint gondoltuk. A kormány nem működik, és a
motor sem… Úgy tűnik, be kell vontatni.
A nő a kezébe temette az arcát.
– Ez rettenetes! – mondta. – Az autó egy barátnőmé, aki
Rómában él. Most éppen Párizsban tartózkodik pár hónapig,
és azt mondta, kölcsönvehetem, ha jövök. Én meg
összetörtem…
– Meg lehet javítani. Az ilyesmit meg tudják javítani.
Úgy tűnt, ez nem vigasztalja.
– Fogalmam sincs, mitévő legyek. – A hangja
elbizonytalanodott. Paul arra gondolt, hogy mindjárt elsírja
magát: látta, ahogy nedves lesz a szeme, és apró rángások
suhannak végig az arcán.
– Nézze – mondta. – Kihúzom az autót az út szélére. Itt
hagyhatjuk, elég nagy biztonságban. Aztán beviszem
Montalcinóba, tudom, hol van a szerviz. Megkérjük, hogy
jöjjenek ide a vontatójukkal, és húzzák be a kocsit.
Anna hangja kicsit magabiztosabb lett.
 – Ez olyan egyszerűen hangzik.
– Mert az is. – Az autó felé intett. – Segítsek kipakolni a
holmiját? Bőven elfér a fülkémben.
Kipakoltak, s Paul a buldózerrel óvatosan az út szélére
tolta az autót. Miután így biztonságba helyezték, és Anna is
beült mellé a fülkébe, elindultak Montalcino felé. Útközben a
nő elmesélte, miért van itt.
– Egy hónapra jöttem – mondta. – Bonyolult történet, a
lényeg az, hogy könyvet írok.
– Én is – kiáltott fel Paul, és elnevette magát. – Ez a hely
nagyszerű a könyvíráshoz! A magáé miről szól?
Úgy tűnt, Anna azt hiszi, hogy őt nevette ki – hogy
beképzeltnek tartja. A nő elfordította a fejét, zavarba jött.
– Néhány festményről.
Paul összevonta a szemöldökét.
– Elnézést, nem akartam komolytalankodni. Én is
ugyanezt teszem. Könyvet írok. Vagyis amikor
megkérdeztem, hogy miről…
Anna visszafordult és ránézett.
– Csak olyan nagyképűen hangzik, amikor valaki azt
mondja, hogy könyvet ír.
– A könyveket is meg kell írnia valakinek. De meséljen
azokról a festményekről. Nem hiszem, hogy túl sok van
Montalcinóban.
– Persze, tudom. Csak egy sienai könyvtárban akartam
utánanézni valaminek. De biztosan nem bírnám ki ott egy
hónapig. Tudja, milyen meleg van. És tömeg is.
– Ezért úgy döntött, hogy elvonul ide, a hegyekbe?
– Igen.
– És időnként leszalad a könyvtárba?
 A nő elmosolyodott.
– Igen, ez a tervem. Néhány nap Siena, aztán vissza ide.
– Jó terv, ha engem kérdez.
Erre megeredt a nő nyelve.
– Van egy intézet Sienában. Az egyetemhez tartozik. Van
egy gyűjteményük, ami érdekel. – Kíváncsian nézett Paulra. –
És maga?
– Befejezek egy munkát. Ez is egy könyv.
– Valójában nagyjából egy hétre van szükségem, hogy
befejezzem a munkámat – vallotta be Anna. – Mégis kivettem
egy egész hónapot. – Szünetet tartott. – Maga még nem
árulta el, mit csinál.
Hogy mit csinálok? – gondolta Paul. Azon kapta magát,
hogy szeretné lenyűgözni a nőt, de ha azt mondja, hogy
szakácskönyvíró, az… nos, kevésbé lenyűgözően hangzik,
mint az, ha valaki művészet-történetről ír.
– Ételekről és borokról írok – mondta. Nagyon prózaian
hangzott.
A nő csodálattal nézett rá.
– Komolyan?
Paul önbizalma visszatért.
– Igen. A toszkán konyháról és borokról írok könyvet.
– Ó, istenem!
Paul riadtan nézett Annára.
– Mi az? Valami rosszat mondtam?
– Tudom, ki maga – felelte Anna. – Láttam az egyik
könyvét. Bordeaux-i ételek, ugye?
Pault elöntötte a büszkeség, miközben kimondta a könyv
címét:
– Paul Stuart bordeaux-i konyhája.
 – Igen, ez az! Két nyarat töltöttem Oxfordban. Láttam a
könyveit a Blackwell'sben – biztos ismeri a helyet. Maga volt
az állványokon. Mindig láttam. Láttam a fényképét is, és azt
gondoltam… – Megtorpant. Túl sokat beszélt. – Maga híres.
Paul elmosolyodott.
– Aligha.
– De igen, az.
– Nem vagyok az. Az én szakmámban akkor lesz igazán
híres az ember, ha sorozata van a tévében. Nekem soha nem
volt. – Témát akart váltani, hogy ne róla szóljon a
beszélgetés. – És mit csinált Oxfordban? – kérdezte.
– Vendégtanár voltam egy főiskolán. – Anna
szemlátomást zavarba jött. Micsoda kiváltság, gondolta Paul.
Túlzott kiváltság. Megfigyelte, hogy az egyetemi tanárok
gyakran mentegetőznek az életmódjuk miatt, a szabadságuk
és a jólétük miatt. És mi lehetne irigylésre méltóbb, mint a
vendégtanárság egy oxfordi főiskolán?
– Egy modern főiskola volt – mondta. – Nem az All Souls,
vagy ilyesmi. Teljesen átlagos körülmények.
Paul elmosolyodott.
– Nem is képzeltem másként.
– Csak mert az emberek azt hiszik, hogy… szóval azt
hiszik, hogy ha egyetemen dolgozol, jobb helyzetben vagy,
mint bárki más.
– Miért, nem így van?
Anna döbbent arca láttán azonnal megbánta a
megjegyzést.
– Bocsánat… Nem akartam, hogy úgy hangozzon, ahogy
hangzott.
A nő habozott, de végül folytatta:
 – Tudja, én Massachusettsben dolgozom. Egy főiskolán
tanítok. De szeretik, ha részt veszünk külföldi
tanulmányutakon. Nyáron is tanítjuk a diákjainkat, amikor
olyan helyekre mennek, mint Oxford vagy Cambridge.
Rómában és Becsben is van nyári iskolánk, de ott még soha
nem jártam. A többi helyre viszont rendszeresen járok, mert
az összes diák az én tantárgyamat akarja tanulni:
művészettörténetet.
– Itt jön a képbe Siena?
– Igen. A firenzei és a sienai művészet a szakterületem.
– Szép hivatás. – Amint kimondta, rögtön rádöbbent,
hogy ez nagyon közhelyesen hangzik, de úgy tűnt, Anna nem
vette észre, vagy legalábbis nem zavarta. Kifelé bámult az
ablakon. Már egészen jól lehetett látni Montalcinót.
– Ez az? – kérdezte.
Paul szinte tulajdonosi büszkeséget érzett: azt a fajta
elégedettséget, hogy bár ugyanannyira kívülálló, mint a
később érkezők, mégiscsak ő volt itt előbb.
– Ez az.
– Máris imádom.
Megállította a buldózert, hogy megcsodálják a látványt.
Onnan, ahol álltak, láthatták a Roccát, az ötszög alakú várat
a nyúlánk tornyaival. Túl zömök volt, hogy szép legyen, de
kétségkívül kiváló hátteret szolgáltatott az olasz
mandulafenyőknek, amelyek elég öregek, ennélfogva elég
nagyok is voltak ahhoz, hogy óriási, földbe szúrt nyalókának
hassanak. A kanyarulatban pedig ott volt a fal, amely lusta
parabolaként ölelte körül a Montalcino óvárosát alkotó
épületeket.
– Hát az a torony? – kérdezte a nő.
 – A Palazzo dei Priori harangtornya. A település kellős
közepén. A keskeny épület úgy áll ott feszengve, mintha
beszorult volna két széles vállú kolosszus közé.
– És harangja is van?
– Van. Meg órája is.
A háztetőkre mutatott. – Leginkább háztetőket látni. Az
utcák nagyon szűkek, így aztán rejtve maradnak a házak. Ez
egy olyan hely, amit csak úgy lehet felfedezni, ha benne
vagyunk.
Észrevette Anna arcán az elragadtatást.
– Örül? – kérdezte. – Ilyen helyre vágyott?
– Csodás. – A nő felnézett az égre. – Ugyanaz az égbolt,
mint nálunk, igaz?
– Milyen értelemben?
– Abban az értelemben, hogy az égen nincsenek határok.
Csak a levegő választja el az egyik helyet a másiktól. Nem
számít, mekkora távolság van köztük. Csak levegő.
– Azt hiszem, igaza van. – Azon tűnődött, mit jelenthet
ez. Azt, hogy több dolog köt össze minket, mint gondolnánk?
– És mégis olyan más – folytatta Anna. – Ahol én élek, ott
keresztbe-kasul szövik az eget a kondenzcsíkok. Azok a nagy,
fehér vonalak – mintha valaki felparcellázná az eget. Itt
viszont… egyetlen kondenzcsíkot sem látok. Csak kékséget.
Paul felnézett. Aznap hallotta egy repülő távoli, ám
kitartó zúgását, de valami kisebb gép lehetett, túl
jelentéktelen ahhoz, hogy nyomot hagyjon maga után.
– Poussin – mondta Anna. – Ismeri az égboltjait?
Paul igyekezett felidézni, milyen Poussin-képeket ismer.
Ott van például a Táj kígyómarta emberrel, vagy a Tánc az
Idő muzsikájára. Azon van egy jó nagy felhő, amelyen az Idő
Szekere megszületett. Az égboltokra homályosan emlékezett:
nagy kékség fehér pamacsokkal.
– Azt hiszem, látom magam előtt.
– Ez az ég olyan, mint azok. Ugyanaz a kékség.
– Igen, azt hiszem.
Anna Paulra nézett.
– És azok a fák, ott a vár előtt: mintha csak egy művész
tette volna oda őket. Egy művész, aki ránézett a művére, és
azt mondta: Ide még kell néhány fa. Ide meg ide meg ide meg
ide.
Érti, miről beszél, mondta Paul. Az olasz tájat a művészi
képzelet ihlette – és persze nem csupán ihlette.
Megkérdezte, hol fog megszállni.
– Kibéreltem egy lakást erre a négy hétre, amíg itt
vagyok. Valakinek a háza, azt hiszem, de külön konyhával
meg minden. Csak néhány szoba. Nem olcsó.
Paul bólintott.
– Azt elhiszem. A Brunello divatba hozta ezt a helyet.
– Milyen kár.
Paul elgondolkodott.
– Szerintem óvatosan kell bánnunk az ilyen
kijelentésekkel: mégsem akarhatjuk, hogy a nekünk tetsző
helyek… Nos, olyanok maradjanak, amilyenek voltak.
Látta, hogy a nő várja a folytatást.
– A jólét megváltoztatja a helyeket, és az embereket is.
Nem várhatjuk el, hogy megmaradjanak romlatlannak.
– Nem? Akkor sem, ha a pénz nem teszi őket boldogabbá?
– Akkor sem. – Korábban nem fejtette ki erről a
véleményét, de biztos volt benne, hogy igaza van. – Nem
várhatod el az emberektől, hogy a szegénységet válasszák,
csak azért, mert az olyan festői. – A Brunello előtt a
montalcinóiak igen szűkösen éltek. Vajon boldogabbak
voltak, mint most? Nem. Egészen a legutóbbi időkig a
földesurak szeszélyeinek voltak kitéve, akik szegénységben
tartották a bérlőiket. Ennek ma már vége, és a contadini már
nem a telhetetlen földesurak hasznára dolgozik.
Anna szemmel láthatóan elröstellte magát.
– Elnézést – mondta. – Nem kellett volna ezt mondanom.
Akinek bőven van mit ennie, nem mondhatja azt másoknak,
hogy jobban néztek ki soványan.
– Pontosan erről van szó – mondta Paul. És miközben ezt
mondta, arra gondolt: Becky miért nem mondott soha
semmit, ami legalább fele ilyen érdekes lett volna? A
gondolattól bűntudata lett: akkor se becsméreld a volt
barátnőd értelmi képességeit, ha a személyi edzőjéért
hagyott el.
Anna érdeklődő pillantást vetett rá:
– Min mosolyog?
– Csak eszembe jutott valami.
– Én mondtam valamit?
Paul megrázta a fejét.
– Nem, csak az élet furcsa szabályaira gondoltam: tudja,
hogy mi az, amit nem szabad csinálni.
– És csinálta valamikor – mármint azt, amit nem szabad
csinálni?
– Épp az imént – felelte Paul. – De aztán rájöttem, hogy
nem kellene, és valami másra gondoltam. – Témát váltott. –
Látja azt a templomot? – kérdezte. – Az a Chiesa della
Madonna di Soccorso.
A nő felnézett.
 – Maga hisz benne? – kérdezte.
– Szűz Máriában?
– Igen.
– Nem – válaszolta Paul. – Egyáltalán nem. Valójában egy
mediterrán istennő – csak éppen tetőtől talpig magába
szippantotta a kereszténység.
– Lehet. De ez egy kissé élesen hangzik, nem gondolja?
Hagyjuk, hogy az emberek abban keressenek menedéket,
amiben jólesik nekik.
– Élesen fogalmaztam? Meglehet. – Szünetet tartott. –
Maga hisz benne?
– Én szeretem a gondolatát. Ő az Anya, igaz? Én pedig
eléggé szeretem az Anya eszméjét.
– Magának ez a menedéke?
– Lehet.
 8

Száraz falevelek, szélfútta magok,

a szél ajándékai

A szerviz épphogy belül volt a régi városfalon. Olyan szűk

utcában állt, hogy a buldózerrel bajosan közelíthették volna
meg, ezért Paul inkább otthagyta a járművet a parkolóban, és
gyalog mentek a szerelőért. A tábla még mindig ott állt,
ahova áthelyezte, és senki nem állt be a helyére. Az
ellenőrnek híre-hamva sem volt: Paul megállapította, hogy
ideje nagy részét a Rocca melletti parkolóban tölti, ahol
beszélgethet a barátaival – és ahol bizonyára több büntetést
tud kiosztani.
Annának sikerült az autóból kimentett holmija nagy
részét két bőröndbe beletömni. Néhány könyve azonban nem
fért be, és Paul felvetette, hogy hagyja őket a buldózerben,
bár a fülkét nem lehetett biztonságosan bezárni.
Felkapott egy sötét borítós könyvet, és elolvasta a címét.
– Nem hiszem, hogy bárki is el akarná lopni a Caravaggio
életét – mondta. Letette, és a kezébe vett egy másikat. – Vagy
akár az II Rinascimento a Mantovát.
Anna felkacagott.
– Én el akarnám.
Paul gyanakvón fürkészte.
– Ellopná egy buldózerből?
– Nem, dehogy. Csak vicceltem.
 – Biztonságban lesznek. Majd visszajövök értük. – Paul
pakolni kezdte a könyveket abba a rekeszbe, ahol a
vontatókötelet találta, de a Caravaggiónál megállt.
– Szereti a művészetet? – kérdezte Anna.
– Caravaggióét?
Paul látta, hogy a nő figyeli, és úgy érezte, vizsgáztatja.
De hát tanár, és a tanárok vizsgáztatják az embert…
Végigpörgette a könyvet, amely egy pazar festménynél
nyílt ki: négy zenészt ábrázolt.
– Ezt már láttam – mondta. – Nem az eredetit, hanem egy
reprodukciót.
Anna odapillantott a válla fölött.
– Ezt egy pártfogójának festette. Del Monte bíborosnak.
Egy ideig a bíboros római házában tartózkodott. Több
festményt is készített neki.
Paulnak eszébe jutott valami Caravaggióról.
– De hát nem volt Caravaggio egy kissé… vad? Jó vendég
volt a bíborosnál?
Anna egy pillanatra eltűnődött.
– A bíboros szerette az összejöveteleket. Egész napos
hangversenyeket tartott. Meg banketteket.
– Ó.
– Mindazonáltal igaza van Caravaggio viselkedésével
kapcsolatban. Valószínűleg hallott róla, hogy el kellett
menekülnie Rómából, mert megölt valakit. – Szünetet tartott,
és Paulra nézett. A férfi most vette csak észre, hogy
pettyezett zöld szeme van. – Régebben azt mondták, egy
teniszmérkőzés felett folytatott vita volt az oka. De most van
egy új elmélet, miszerint egy nőn veszekedett a
vetélytársával. Vagy egy fiún. Gyanítom, hogy Caravaggiónál
mindkettő szóba jöhetett.
Paul ismét a képre nézett. A zenészek fiatal férfiak
voltak, és a tekintetüknek erotikus töltete volt. Veszélyesnek
tűntek.
Anna leszállt a buldózerről, és Paul átadta neki a
bőröndjeit.
– Nincs olyan messze – mondta. – De ha gondolja,
megkeresem a helyi taxit. Addig megvárhat itt a
bőröndökkel.
A nő a fejét rázta.
– Megoldom. – Aztán hozzátette: – Már így is
tönkretettem a napját. Maga mit sem sejtve vezette a…
– A buldózeremet.
– Igen, a kedves olasz buldózerét, és egyszer csak belém
botlott. Én meg ide-oda vitetem magával a bőröndömet,
miközben a dolgát kellene végeznie, bármi legyen is az.
– Enni. Inni.
– Nos, ez a munkája, nem igaz?
Paul elnevette magát, és mindkét bőröndöt felvette.
– Viszem mindkettőt, így legalább egyensúlyban leszek.
Igen, ez a munkám, de nem csinálom megállás nélkül.
Időnként sofőr és hordár is vagyok. Úgyhogy gyerünk.
Hamar odaértek a szervizbe. Az egyik autó alól előbújt a
szerelő – alacsony, göndör, ősz hajú férfi kék overallban –,
hogy meghallgassa Paul beszámolóját a történtekről. Anna
nem szólalt meg, de érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést. A
szerelő időnként ránézett, mint aki megerősítést vár.
Miközben figyelt, egy kék kendőbe törölte a kezét.
 – Ez egy típushiba ennél a márkánál – mondta végül. – A
kormánymű… – Becsmérlő hangot hallatott.
– Meg tudja javítani? – kérdezte Paul.
A szerelő felsóhajtott. A műhely mögött felhalmozódott
járművekre mutatott.
– Azt ott mind meg kell csinálnom – mondta. – A
munkatársam kórházban fekszik Sienában. Műtik. Itt. – A
hasára mutatott. – Egy hónapra kiesik a munkából, miközben
persze fizetnem kell a bérét.
Anna aggódó pillantást vetett Paulra.
– Mondja meg neki, hogy egy barátomtól kaptam kölcsön.
Muszáj megjavíttatnom.
Paul elmondta, a szerelő pedig együttérző pillantást
vetett Annára.
– Megteszem, amit lehet – felelte. – Igyekezni fogok. Ma
este el tudok menni érte. Szerzek egy teherautót, amire majd
felteszem, és behozom. – Széttárta a karját. – De aztán… –
Vállat vont. – Talán két-három hét. Attól függ, mennyi idő
alatt sikerül beszerezni az alkatrészeket. Tudják, milyenek
ezek. Torinóból vagy honnan hozzák, aztán elvesztik, és újra
kell rendelni. Beletelhet egy kis időbe. Tőlük függ minden,
értik.
Paul értette. Ezt már megfigyelte párszor
Olaszországban: meg vannak győződve róla, hogy valaki
másnak a kegyeire vannak bízva, valakinek, aki távol van,
leginkább Rómában, és hatalma van felettük, és nem tartozik
nekik magyarázattal.
– De biztosra veszem, hogy megtesz minden tőle telhetőt.
A szerelő bólintott, Paul pedig átadta neki a kulcsot.
– A hölgy nagyon hálás – mondta. – Rossz napja volt.
 A szerelő Annára nézett. Rámosolygott.
– Néha a rossz napok is jól végződnek – mondta. – Néha.
– Habozott, az órájára nézett. Megkérdezte, hova tartanak,
Anna pedig megmondta a címet. Paul megállapította, hogy
nincs messze a szállodájától.
– Szívesen elviszem magukat – ajánlkozott a szerelő. – Én
is arra megyek.
– Nagyon kedves.
A szerelő vállat vont.
– Ma nem járt szerencsével. Olaszország néha így fogadja
a vendégeit: balszerencsével.

A kis lakás, amit Anna bérelt, csupán néhány méterre volt a

Fiorétól, kicsit lejjebb. Olyan közel volt, hogy az ablakai a
szálloda éttermére néztek. Mindössze egy keskeny kertsáv
választotta el őket egymástól és egy régi, romos fal.
– Úgy tűnik, szomszédok vagyunk – mondta Paul,
miközben segített vinni a bőröndjeit. – Én ott lakom, fönt, a
Fioréban.
Megköszönték a segítséget a szerelőnek, aki megígérte,
hogy a lehető leghamarabb megnézi Anna autóját, de jövő
héten mindenképpen felhívja, hogy tudassa vele, hogy áll a
munkával. Aztán együtt odavitték a bőröndöket a ház
ajtajához. Becsöngettek, és már jött is a tulajdonos, egy
alacsony, gömbölyded férfi, aki mosolyogva üdvözölte a nőt.
Igen, már várták, és igen, a Professoressa egész nyugodtan
ott hagyhatja a bőröndjeit az előtérben, amíg megmutatja
neki a szállását, és igen, gondolta, hogy nem fog kérni
semmit.
Anna Paulhoz fordult.
 – Nos, nem is tudom, hogy köszönjem meg.
A férfi legyintett.
– Nem hagyhattam az árokban. – Szünetet tartott.
Egyértelmű volt, hogy a nő már alig várja, hogy
berendezkedhessen, és nem akarja, hogy Paul ott tébláboljon.
– Arra gondoltam…
Anna fürkészőn nézte.
– Arra gondoltam, hogy… esetleg… elmehetnénk valahova
vacsorázni. Vagy inkább elvihetném valahova vacsorázni.
Van itt néhány jó hely.
A nő elgondolkodva válaszolt.
– Gondoltam, kipakolok, és…
– Természetesen nem ma este – tette hozzá Paul sietve. –
Holnap?
A nő habozott, aztán beleegyezett.
– Holnap, igen, nagyszerű.
– Elmehetnénk a Stracottóba – mondta a férfi. – Szereti a
gombát? Fantasztikus ételeket készítenek gombából.
Anna bólintott, de szórakozottnak tűnt. A
köszönetnyilvánítása őszintén melegnek és már-már
túláradónak hatott, de most kissé hűvösen viselkedett.
Nyilvánvalóan látni akarta a szállását, ő pedig gombákról
próbált cseverészni. Idétlenül elmosolyodott.
– Bocsásson meg, nyilván sok dolga van még mára, és
nem kéne a gombás rizottóval fárasztanom.
– Nem, nem, semmi baj.
Paul idegesen felnevetett.
– Rengeteget tudnék mesélni a gombákról, de nem
akarom untatni. – Kár volt mondania, és meg is bánta. Ő volt
az, aki kihúzta a csávából, és a nő az, aki újonnan jött, alig
beszél olaszul és semmit nem tud Montalcinóról, mégis ő érzi
magát alkalmatlannak.
A tulajdonos türelmetlenül csörgette a kulcsokat, így hát
Paul elindult. De ahelyett, hogy visszament volna a Fioréba,
úgy döntött, inkább beugrik egy kávéra a Fiaschetteria
Italianába. Zavart volt: egyrészt örült, hiszen a nő elfogadta
a másnapi vacsorameghívását, de örömébe kétely és
bizonytalanság keveredett. A meghívás elfogadásába
tétovaság vegyült. De hát valóban olyan meglepő ez? Hiszen
csak néhány órája ismerkedtek meg, és ő éppen egy
buldózert vezetett. Melyik nő fogadna el habozás nélkül egy
vacsorameghívást egy olyan férfitól, aki előzetes
figyelmeztetés nélkül csak úgy felbukkan a semmiből,
méghozzá egy buldózeren?
A gondolat megmosolyogtatta. Az emberek hajlamosak az
autójuk alapján megítélni egymást: a sportosak gyors autót
vezetnek, a félénkek szerény, kis teljesítményűt, a
környezettudatosak környezet-védő autót, és így tovább. De
ki vezet buldózert? Elképzelte Annát, ahogy felhívja egy
barátnőjét, és elmeséli, hogy „elhívott vacsorázni egy férfi,
aki buldózert vezet". A barátnője pedig figyelmezteti, hogy
„csak vigyázz, légy nagyon óvatos, ne hagyd, hogy
erőszakoskodjon veled…".
Vagy lehet, hogy férjnél van? Vagy tartós
párkapcsolatban él? Úgy érezte, nincs senkije, de most, hogy
belegondolt, rájött, hogy erre semmi alapja nem volt. Semmi
nem utalt arra, hogy ne legyen valamilyen kapcsolata, hiszen
vonzó és érdekes – miért ne lehetne együtt valakivel, aki
nem tudta elkísérni Olaszországba, mert mondjuk dolgozik?
 Zavarba jött a saját bénaságától. Valami kevésbé
jelentőségteljes dolgot kellett volna felajánlania, mint ezt a
vacsorát – például egy kávét a Fiaschetteriában. Az kevésbé
tűnt volna randevúnak. Az ember ilyesmit javasol, ha semmit
nem tud a másik körülményeiről – és aztán kihasználja az
alkalmat, hogy kiderítse, egyedülálló-e. Ez sokat elárul az
alapvető szociális készségeinkről, és ő csúnyán megbukott a
vizsgán.

Onesto is ott volt a kávézóban, annál az asztalnál, ahol

megismerkedtek, és elmélyülten olvasta a Corriere della
Serát. Ám amikor Paul belépett, letette az újságot, és intett,
hogy üljön oda hozzá.
– No – mondta. – Ma kutatómunkát végzett. Hallom,
meglátogatta Toniót.
Paul csodálkozott, hogy honnan tudja. Talán említette
neki korábban? Nem emlékezett. – Hallotta?
– Igen, persze. – Ezt úgy mondta, mintha a világ
legtermészetesebb dolga volna. Aztán elmagyarázta. – Az
emberek errefelé szeretik tudni, mi folyik körülöttük. –
Figyelte a szavai hatását, s volt némi elégedettség a
hangjában. – Montalcinóban nincsenek titkok.
Paul intett a pincérnek.
– Kicsit Skócia is ilyen, legalábbis egyes részei.
Ez szemmel láthatóan tetszett Onestónak.
– Lehet, hogy mi, olaszok, kicsit olyanok vagyunk, mint
maguk. – Belekortyolt a kávéjába. – És Tonió? Hogy tetszett
a birtoka?
 – Nagyon szíves fogadtatásban volt részem – felelte Paul.
– Körbevezetett. Mindenféléről beszélgettünk. A borról. A
helyről. A családja történetéről.
Onesto olyan heves mozdulattal tette le a csészéjét, hogy
hangosan csörömpölt a csészealj.
– A családja történetéről! – kiáltott fel. – Micsoda
ostobaság!
Paul vállat vont.
– Gondolom, büszke a származására…
Onesto nem engedte, hogy befejezze.
– Ugyan, ugyan – legyintett.
Paul kíváncsian vizslatta az arckifejezését. Az olasz
baloldal néha kissé nyersen fejezi ki magát, és mit is
várhatna az ember egy vidéki tanártól, aki Gramsci
hagyományain nevelkedett, ha nem azt, hogy erőteljes
nézetei vannak az arisztokrácia maradványairól.
– Az egészet csak kitalálta – folytatta Onesto. – Semmivel
nincs nagyobb történelme az ő családjának, mint az
enyémnek, és én is pont akkora proletár vagyok, mint
mindenki.
– Tehát nem igaz?
– Hát persze, hogy nem az – felelte Onesto. – Ide
hallgasson, én kedvelem Toniót, nincs vele semmi bajom. De
tudja, kik voltak az ősei? Néhány nemzedékkel ezelőtt
szénégetők voltak. Ott volt lent a kunyhójuk az erdőben,
Sant'Antimónál. Aztán kicsit feljebb küzdötték magukat, de
továbbra is ugyanolyan contadini voltak, mint mi. Tonio
apjának volt egy fivére, Ernesto, akinek különleges tehetsége
volt, és tudta használni.
 Odalépett a pincér, hogy felvegye Paul rendelését. Mielőtt
továbbállt volna, Onesto megállította:
– Hallottad ezt, Domenico? A barátunk meglátogatta
Toniót, tudod, ott, az a hely Sant Angelónál, és találkozott
Őfelségével.
Onestóból és a pincérből kitört a nevetés.
Onesto most Paulhoz fordult.
– Látja? – kérdezte. – Mindenki tudja, hogy kész
ostobaság. Fogalmam sincs, hogy gondolhatja, hogy ezt bárki
is beveszi – kivéve persze az idegeneket. De ez az Ernesto –
tudja, Tonio nagybátyja – nagyon jóképű ember volt. Van, aki
szerint egyenesen a leg-daliásabb férfi volt Olaszországban.
– Ez volt az a tehetség, amit említett?
– Nos, az előnyös külső még nem feltétlenül jelent
tehetséget, de ha az ember élni is tud vele, na, az már
tehetség, szerintem. – Onesto most bocsánatkérőn nézett
Paulra. – Ernesto Poggio, mellesleg ez volt a családneve, nem
pedig ez a Bartolo del Bosco-hülyeség, tudta, hogyan kell
izgalomba hozni a hölgyeket, ha megbocsátja ezt a kifejezést.
Elég volt csak ránézniük, és máris… nos, rendkívül izgatottak
lettek. Megragadta a tekintetüket a szokatlan külseje.
Fantasztikus volt.
– Nagyszerű adottság – jegyezte meg Paul.
Onesto bólintott.
– Rengeteg férfi bármit megadna érte, de… – Elhallgatott,
és tett egy jellegzetes olasz gesztust, amely azt fejezi ki, hogy
a világ már csak ilyen.
– Na és?
 Onesto végignézett a kávézón, ki az ajtón, egészen a
térig. A délutáni fény már szelídebb volt, és az ég a háztetők
felett kezdte felvenni az éjszaka finomabb árnyalatait.
– Hogy mi történt? – folytatta merengve. – Ernesto nem
volt rest: tudta, hogy jóképű, elment hát Sienába, hátha talál
magának valami gazdag hölgyet, de végül úgy döntött, hogy
mégiscsak az a legjobb, ha a saját háza táján keresgél. Ott
van az a szép kis hely Sant'Angelónál, amelynek a
tulajdonosa már öregecske, így okoskodott, és egyetlen fia
sincs, aki gondot okozhatna, csak egy lánya. Tudja, a föld
mindennél többet jelent ezeknek az embereknek. A pénz az
csak pénz, de a földet meg lehet fogni, ültetni lehet bele, rá
lehet lépni. Ezt értik meg. Tudja, ez a parasztmentalitás. Így
hát munkához látott, és feleségül vette a lányt. A
Sant’Antimó-i szénégetőknek bejött a dolog.
Paul megjegyezte, hogy megesik az ilyesmi.
– Persze hogy megesik – mondta Onesto. – De a tervek
néha félresiklanak, nem igaz? Ez a harmincas évek végén
történt. Ernestónak meg kellett volna húznia magát, és a
birtok gyarapításán kellett volna dolgoznia, de nem ezt tette.
Fasiszta lett, méghozzá jelentős, nagyhangú fasiszta. És
aztán, amikor a németek visszavonultak és összeomlott az
egész, őt meg a feleségét elfogták a partizánok, és bizony,
eljött a leszámolás ideje. Felakasztották őket, fejjel lefelé,
akárcsak Mussolinit és a feleségét, és kész. Ez lett a vége az
egyenruhának és a dicső életnek.
Paul összerezzent. Nehéz volt Olaszországra brutális
országként gondolnia – pedig az volt.
– És miután így elintézték őket, azt gondolhatná, hogy
elkobozták a földjüket, de annyi minden történt, hogy mással
voltak elfoglalva, és senkit nem érdekelt. Mivel nem voltak
gyermekeik, Ernesto öccse örökölte a földet, aki akkor még
csak tizenéves volt. Ez volt Tonio apja, Alfonso. Az ő halála
után pedig Tonio vette át a birtokot. Néhány évvel később
megváltoztatta a családnevét, és elkezdte Boscónak hívatni
magát. Szénégetők leszármazottjaként, gondolom, maga is
fának nevezné magát.
– És a Bartolo?
Onesto vállat vont.
– Az valami légből kapott név lehet. Biztos valami
újságban olvasta. Volt egy híres jogász, akit Bartolónak
hívtak, ha jól emlékszem. Odalent, Perugiában, azt hiszem.
Az emberek nevettek rajta, de úgy tűnt, nem törődik velük,
és még egy táblát is kitett a birtoka elé. Valaki idézőjelet
festett a neve köré, még most is látszik, de Toniót ez sem
tántorította el. Persze hogy mindenki kineveti. Úgy
gondolják, régóta ez a legjobb vicc. Az igazat megvallva most
már csalódottak lennének, ha egyszer csak Poggiónak
hívatná magát. Az embereknek mindig kell valaki, akin
nevethetnek, nem igaz?
Paul egyre rokonszenvesebbnek találta Toniót. Felidézte a
magányos alakot, ahogy ott állt és integetett, amikor
kigördült az udvarból a buldózerrel. Milyen érzés lehet
nevetség tárgyának lenni? Persze túl lehet élni, mindenki
túléli. A társadalom kivetettjei is túlélik az elnyomást, és
elviselik valahogy a rájuk mért kirekesztést. Eszébe jutott
egy fiú az iskolából, akit Macdonaldnak hívtak, eléggé lányos
volt, és ezért sokan csúfolták. Emlékezett egy beszélgetésre,
amikor kilenc- vagy tízéves korukban Macdonald azt mondta
neki: Nem vagyok lány, hiába mondják, nem vagyok az.
 Megválaszolta hát Onesto kérdését. Igen, az embereknek
mindig kell egy célpont.
– Nem mintha én is kinevetném – tette hozzá sietve
Onesto. – Mint mondtam, én eléggé kedvelem. Szegény
Tonio.
De te is nevettél – gondolta Paul, amikor eszébe jutott,
mit beszéltek a pincérrel. De nem mondott semmit, és
rátértek arra, hogy miről ír.
– Ez a könyv, amit ír – kezdte Onesto. – Tulajdonképpen
micsoda? Szakácskönyv? Receptkönyv?
Paul nem akart nagyképűnek tűnni, de ő nem
szakácskönyvíró, még akkor sem, ha néhány receptet is
tartalmaznak a könyvei.
– Egy kicsit több annál. Inkább szól az ételekről, mint az
elkészítésükről.
Onesto bólintott.
– Filozófia? Ilyesmi?
Paul érezte, hogy ennyire azért nem értékelheti túl a
munkáját.
– Csak valami nagyon általános értelemben – válaszolta.
– Azt hiszem, az, hogy hogyan állnak az emberek az
ételeikhez, filozofikus kérdés. De esztétikai kérdés is.
Onesto ezen eltöprengett.
– Mint a futuristák? – kérdezte. – Marinetti és barátai?
Paul elmosolyodott.
– Ők eléggé szélsőségesek voltak. Egyébként sem hiszem,
hogy egyetértenék velük. Már csak azért sem, mert szeretem
a tésztát.
Onesto szemmel láthatóan örült, hogy Paul értette az
utalást.
 – Valaha érdekelt a futurizmus, még a főiskolán. A
futurista irodalom. A futurista képzőművészet. Izgalmasnak
tartottam.
Paul helyeselt.
– Nos, biztosan az is volt. Minden indítványuk a fennálló
rend ellen irányult. A fejük tetejére állították a dolgokat, és
ez egy bizonyos életkorban nagyon vonzó tud lenni. – Eszébe
jutott, milyen volt ő tizenkilenc évesen. Kereste, mi ellen
lázadhatna, de nem volt könnyű dolga.
Onesto a tészta említésére elvigyorodott.
– Szó szerint azt mondták, hogy a tészta letargikussá
teszi az embereket. Hogy a nehéz, tészta uralta konyha lassú,
lomha embereket eredményez, és ha Olaszország vissza
akarja nyerni az erejét, akkor el kell búcsúznia a tésztától.
– Bizarr.
– De nem olyan bizarr, mint a futurista lakomák –
mondta Onesto. – Imádták a furcsa párosításokat. Hús és
ananász. Ételekre ráfújt illatok. – Elhallgatott, mert eszébe
jutott valami. – És összeálltak a fasisztákkal, akik le akarták
szoktatni az embereket a tésztáról, mert a búzát importálni
kellett. Azt mondták, hogy a rizs sokkal olaszosabb.
Férfiasabb és hősiesebb is. Lesz erről bármi is a könyvében?
– Nem – válaszolta Paul. – Igyekszem minél kevesebbet
írni a divatos étkezési szokásokról.
Onesto érdeklődve kérdezte:
– Miért?
– Mert nem tartanak sokáig – felelte Paul. – Az az étel,
amit itt esznek, és egyébként a toszkán vidéken mindenütt,
nagyjából ugyanaz, mint amit a nagyszüleik ettek.
Ugyanazok a gombák. Ugyanazok a sajtok. Ugyanazok a
szószok. Ez maradandó. A futurizmus nem volt az. A
tésztaellenes mozgalom nem járt sikerrel. Végül a
mangiamaccheroni, azaz a makarónievők nyertek.
– Úgy bizony – mondta Onesto. – Hála az égnek. Lehet,
hogy az emberek elolvasták a futuristák kiáltványait, és
látták, hogy le akarják rombolni a múzeumokat és galériákat,
mert a múltat éltetik.
Paul megjegyezte, hogy sosem árt elolvasni egy
mozgalom kiáltványát, mielőtt csatlakozna hozzá az ember,
csak sajnos kevesen teszik meg. – A politikusok meg erre
alapoznak – mondta. – Ők azt szeretik, ha az emberek az A
tervet sem vizsgálják meg túl közelről, nemhogy a B-t.
Onesto fölemelte az újságját, és elolvasta a főcímeket.
Aztán olyan mozdulatot tett, amit Paul nem tudott pontosan
értelmezni. Az általános olasz gesztikulálást már értette, de
ez új volt: körbeforgatta a csuklóját, majd hirtelen legyintett.
Nyilván valami dialektus, gondolta.

Amikor kilépett a kávézóból, Paul úgy döntött, hogy

megkerüli a falut, mielőtt hazamegy a Fioréba. A nappali
hőség már szinte teljesen elmúlt, tiszta és kellemesen hűvös
volt a levegő. A kirándulók, akik napközben ellepték a falut –
turistabuszok Sienából és Firenzéből –, szintén elmentek,
csak néhány autóval érkező, leszakadt társuk csellengett még
a környéken. Végigment a külső városfal tetején vezető úton,
és eljutott a templomhoz. A templomkertből egy út vezetett
le a dombról egy olajfaligetbe. Gondolt egyet, és elindult
rajta. Elment egy kisebb, elhagyatott templom mellett,
amelyet benőttek a kúszónövények, a teteje itt-ott beomlott,
az ablakaiból hiányzott az üveg. A kapualjban kőbe vájt rés,
postaládának tűnt, fölé azt a szót vésték, hogy eleemonsyna –
alamizsna. A betűket szemmel láthatóan megviselte az
időjárás, a rést pedig eltömítették a környező fák törmelékei:
száraz falevelek, szélfútta magvak, a szél ajándékai.
Megérintette a kőbetűket, és amikor a kezére pillantott,
látta, hogy az ujjai barnák a kosztól. Lehajolt, és
bekukucskált a deszkán, amely valaha súlyos faajtó lehetett,
de azóta elkorhadt. Érezte, hogy a templom belsejéből hűvös
levegő árad: egy haldokló épület gyönge lehelete.
Az ablakokat benőtte a tolakodó repkény, ezért sötét volt
odabent, de amikor a szeme hozzászokott a homályhoz, ki
tudta venni a régi padok alakját: néhány a feje tetején állt,
mások minden bizonnyal ugyanott, ahol korábban is, mielőtt
a gyülekezet utolsó tagja is elhagyta a helyet. Egy szekrény
állt a fal mellett, félig leszakadt, nyitott ajtóval. És ott volt a
kőoltár, egy foszladozó terítővel letakarva: a szövet olyan
lyukacsos, hogy már csak sűrű pókhálónak tűnt.
Nagy levegőt vett. Valami mozgást érzékelt – olyan gyors
volt, olyan rövid, hogy nem tudta kitalálni, mi lehetett az, de
valami megmozdult. Hátrahőkölt. Bármi volt is, egy madár,
egy denevér, vagy akár a faluból elkóborolt, elvadult macska.
Aztán meghallotta. Valaki köhögött.
Ösztönösen megfordult, és lefelé indult az úton. Valaki
volt a templomban, és ez az ember, bárki volt is, észrevette,
hogy ott áll. A válla fölött visszanézett. Nem látott semmit,
valami mégis arra késztette, hogy ahogy csak tud, siessen
vissza a faluba.
Arra gondolt, hogy tényleg akármi lehetett. Szeretők,
akiket megzavart a légyottjuk közben, hiszen nem
számítottak rá, hogy jön valaki, és beles az ajtón. Gyerekek,
akik találtak egy titkos helyet, ahol végrehajthatják a kisfiús
terveiket. Egy kiránduló, akit becsalogatott a templom
hűvöse, és elaludt. Nevetséges, hogy így megrémült a
váratlan emberi jelenléttől, de túlságosan erős volt benne a
késztetés, hogy elmeneküljön. Vissza akart jutni a falu
közelébe, de legalább hallótávolságba, vissza a fényre, minél
távolabb a régi kövek és árnyak világától.
 9

Kitöröltem a szerelem szót

Rosszul aludt. Bár spaletták takarták az ablakokat, egy kis

fénycsík így is bejutott az utcáról, finom vonalakat vetítve a
falra. Hajnali háromkor teljesen éber volt, és a mennyezetre
vetülő mintákat bámulta. Továbbra is kavarogtak benne az
érzések: egyrészt még a sétája során átélt nyugtalanság
hatása alatt állt, másrészt ehhez társult az a különös
izgalom, amellyel az Annával való újabb találkozást várta.
Gyakran gondolt rá, amióta előző délután elváltak.
Gondolatban végigvett mindent, amit a nő magáról mondott.
Maga elé képzelte az autót, a holmiját és a nő tekintetét,
ahogy a buldózeren utazva nézett rá. Megpróbálta pontosan
felidézni a szeme színét – azt a pettyegetett zöldet – és a
fejtartását is. Aztán egyszer csak felült az ágyban – olyan
egyenesen, mint a cövek – és azt gondolta: belezúgtam.
Felkapcsolta a lámpát. Amikor sikerül megnevezni egy
érzést, az néha el is oszlatja magát az érzést, mintha
megfosztaná a hatalmától. Ha tudjuk, hogy dühösek vagyunk,
és megtaláljuk a szavakat, amelyekkel kifejezhetjük a
dühünket, alábbhagynak az indulataink. Ha tudjuk, hogy
amit érzünk, az szerelem, akkor ez a tudásunk enyhítheti a
bizsergést. De maguk a szavak azok – a szavak, amelyeket az
elménkben használunk –, amelyek meghatározzák a
gondolatot. Más az, ha azt mondjuk, hogy belezúgtam, és
más, ha azt, hogy beleszerettem.
 Fölkelt és az ablakhoz ment. Kinyitotta a spalettákat,
kinézett az éjszakába, tekintete a házra tapadt, ahol Anna
megszállt. Valamelyik ablak mögött van egy szoba, ahol ő
alszik.
Visszament a szoba másik felébe, és lepöccintette a
villanykapcsolót. Beletelt néhány pillanatba, amíg szeme
hozzászokott a sötéthez, de amikor megtörtént, látta, milyen
tiszta az éjszakai égbolt. Felnézett, és beleveszett a
feketeségbe meg a csillagmezőbe. Felismert néhány
csillagképet, de nem tudta a nevüket, kivéve a Sagittariust,
azaz a Nyilast – vagy legalábbis azt, amit ő annak vélt.
Nyitva hagyta a spalettákat, és élvezte a szobába beáradó
friss levegőt. Visszafeküdt, és megpróbált a munkájára
gondolni. Be kell fejeznie a könyvét, és nem tenne jót, ha
most belebonyolódna valami egynyári kalandba – már ha
egyáltalán ő is érdeklődik iránta, ami korántsem biztos.
Különben is, mi értelme? Néhány hét múlva Anna úgyis
visszamegy az Egyesült Államokba, ő pedig Skóciába. Mire jó
az, ha olyan nyomorúságosan érzi majd magát, mint egy
tizenhat éves fiú, akit szerelmi bánat gyötör? Ő már túl van
ezen. Ő már meg akar állapodni. Családot akar alapítani.
Stabilitásra, kiszámíthatóságra és hűségre vágyik – ez utóbbi
nyilvánvalóan hiányzott Beckyből. Becky… Lehunyta a
szemét. Nem akart rá gondolni. Legyen csak boldog a
személyi edzővel. Ne, ne legyen. Visszafogadná, ha
visszajönne hozzá. Azonnal visszafogadná, kérdés nélkül.
Leállította magát. Nem, nem fogadná vissza. Csak a szexre
gondolt. Ez minden. Semmit nem akart volna elmondani
Beckynek, míg Annának mindent el akart mondani. Mindent
el akart neki mesélni.
 Az álmatlan éjszaka azt eredményezte, hogy későn kelt,
és zavarta a szobalány hangos porszívózása a folyosón. A
Fiore könnyű reggelit kínált, de lemaradt róla, ezért inkább
elment a Fiaschetteriába, ahol egy gőzölgő kávé és egy
szalámis zsömle mellett elolvasta az aznapi újságot. Néhány
helyi lakost már felismert, és köszönt is egy-két embernek,
akik a dolgukra siettek a Piazza del Popolón. Egy olyan
helyen, mint Montalcino, különböző mértékű és gyorsaságú
elfogadásra számíthat az ember, az elfogadás típusától
függően. A teljes elfogadás gyakorlatilag kizárt – kivéve, ha
valaki montalcinói, a környéken született és nevelkedett, és
ennél is mélyebb elfogadásra számíthat az, aki több
nemzedék óta itt él. Egy gyermek, aki Montalcinóban
született, de a szülei még valahol máshol, egyértelműen
otthon fogja érezni magát, de soha nem lesznek olyan jogai,
mint egy olyan gyermeknek, akinek már a nagyszülei is
montalcinóiak voltak. Egy ilyen gyermek mindig kicsit
kívülálló marad: félig déli, félig római, félig firenzei.
Az egynapos kirándulók túl sokan vannak, és túl
futólagosak ahhoz, hogy bármilyen szerepük is legyen – a
nagyon is hasznos gazdasági szerepükön kívül persze –, de
azok, akik több napig maradtak, vagy még tovább, mondjuk
hetekig, hamar az érdeklődés célpontjává válnak. Paul ezt
már abból is megállapította, hogy Onesto tudott a Toniónál
tett látogatásáról. Ez az érdeklődés pillantásokban,
biccentésekben nyilvánult meg és abban, hogy néhány szót
váltottak vele a napi hírekről vagy az időjárásról, de ez
minden. Aki ennél többre vágyik, annak évekig kell várnia.
Reggeli után Paul visszatért a könyvéhez, és a
zaklatottsága ellenére is nagyon jól haladt vele. Ám
ebédidőben elfáradt, és a sziesztája odáig fajult, hogy
nagyjából egy órát aludt, jó mélyen. Amikor felébredt, az
órájára nézett, és kiszámolta, hogy négy óra múlva találkozik
Annával. Törte a fejét, mivel üsse el addig az időt, és úgy
döntött, hogy tesz egy teljes kört a faluban, ügyelve arra,
hogy elkerülje a házat, ahol a nő megszállt – nehogy még azt
higgye, hogy őt keresi. Ugyanakkor persze remélte is, hogy
összefutnak, váltanak pár szót, és a nő esetleg felveti, hogy
előbb is találkozhatnának, például megihatnának egy
aperitifet a Fiaschetteriában, mielőtt elmennek az étterembe.
De nem futottak össze, és amikor visszaért a szállodába, még
mindig órák voltak hátra a találkozásig.
Úgy döntött, hogy megnézi az e-mailjeit. Aznap már nézte
egyszer, amikor reggel bekapcsolta a számítógépét, de nem
látott semmit, amivel foglalkoznia kellene. Volt néhány
szokásos levél, de semmi olyan, ami ne várhatna a válaszra.
Most azonban talált valamit, amivel foglalkoznia kellett.
Meglátta a nevét a beérkező levelek tetején. Mellette
piros felkiáltójel jelezte az üzenet sürgősségét. Habozott: a
törlésgomb csupán egy kattintásnyira volt tőle, és olyan
könnyű lett volna olvasatlanul belökni abba a fekete lyukba,
amely elnyeli az ilyen és hasonló száműzött üzeneteket –
gyógyszeripari ajánlatok, váratlan és kétes hitelű
nyeremények csábító hírei, előzetes figyelmeztetések a világ
bank-rendszerének küszöbön álló összeomlásáról, elfeledett
alma materek megválaszolatlan felhívásai alkotják ezt a
zagyva galaktikus kotyvalékot. De nem tette. Arra gondolt,
hátha Becky bajba került, és a lelkiismerete nem engedte,
hogy ne vegyen róla tudomást.
Megnyitotta az üzenetet.
 Paul, remélem, jól vagy. Tudom, hogy Olaszországban
vagy, mert Harry mondta. Beszélnem kell veled – muszáj.
Hívtalak a mobilodon, de ki volt kapcsolva. Kérlek, Paul –
tényleg beszélnünk kell. Meglátogatlak. Már lefoglaltam a
repülőjegyet Rómába, és onnan vonattal megyek Sienába.
Harrytól tudom, hogy egy Mont-valami nevű helyen vagy.
Felírtam a nevét. Én is odautazom – ugye nem bánod? Nem
maradok sokáig, csak három-négy napig.
Egyre növekvő kétségbeeséssel olvasta az üzenetet. Aztán
újra elolvasta, és halkan felnyögött. Meg kell próbálnia
lebeszélni, akkor is, ha csak a reptéren sikerül elérnie.
Elővette a mobiltelefonját, megkereste a számát, bár
fejből is tudta – ahogy annyi minden mást is, amit a hosszú
kapcsolatuk alatt jegyzett meg: a számítógépes jelszavait, a
bankszámlái PIN-kódját. Ezek a mai megfelelői azoknak az
emlékeknek, amelyeket a régmúlt szerelmesei őrizgettek
dédelgetve egymásról: összehajtogatott szerelmeslevelek,
hajtincsek, préselt virágok egy album lapjai közt, mindenféle
szerelmi jelképek. Ma már nincsenek virágok, se levelek,
csak az elektronikus üzenetek telegrafikus nyelvezete: a
virtuális világ fakó falevelei. Miközben rákapcsolódott a
rendszerre, kitalálta, mit mondjon. Kedves lesz vele, de
határozott – nincs más választása. Ha szakítás után nyitva
hagyod az ajtót, soha nem fogod tudni lezárni a dolgokat.
Világosan kell fogalmazni: semmi ha meg de – vége és kész.
És különben sem ő tehet róla, nem ő szakított vele, nem ő
hagyta el, hanem fordítva – nincs oka szemrehányást tenni
magának.
Kattanást hallott, majd egy hang közölte, hogy a szám
nem elérhető. Ebből arra következtetett, hogy ki van
kapcsolva a telefonja, vagyis olyan helyen van, ahol nem
lehet telefont használni: moziban, hangversenyen,
repülőgépen…
Felhívta a vezetékes telefonját is, és ezúttal hangfelvétel
invitálta, hogy hagyjon üzenetet. Habozott, mielőtt
belefogott: Csak én vagyok. (Mindig ezt mondta, ez is a közös
múltjuk kis relikviája.) Megkaptam az e-mailed, és… nézd,
nem valami ragyogó ötlet, hogy ide gyere. Igazából jobban
örülnék, ha nem jönnél. Nem akarok barátságtalan lenni… ezt
ne gondold, csak ne gyere ide. Légy szíves. Azzal letette.
Aztán az e-mailjére is válaszolt. Ez nem jó ötlet, Becky. Ne
haragudj, de tényleg nem gondolom, hogy ide kellene jönnöd.
Nem akarom, hogy itt legyél – ne haragudj, ha
barátságtalanul hangzik, de így érzem. Úgyhogy… kérlek, ne
gyere. Ölel, Paul. Amikor átolvasta, kitörölte az ölel szót, és
azt írta helyette, hogy Üdv. Aztán arra gondolt: kitöröltem az
ölel szót… ez egy vers kezdete is lehetne. Most már készen
állt az elküldésre, és meg is tette, még mielőtt eszébe jut,
hogy mást is megváltoztatna benne.

Mire eljött a találkozás ideje, összeszedte magát. Rájött,

hogy csak akkor tudja igazán élvezni az estét, ha kiveri a
fejéből Becky üzenetét. Mindig is jó volt az elfojtásban –
amikor kisfiúként néhány hónapra magára vonta az iskolai
zaklató figyelmét, azt is sikerült eltitkolnia a szülei előtt,
azzal az egyszerű módszerrel, hogy úgy tett, mintha meg sem
történt volna. Csak akkor derült ki az egész, amikor az anyja
észrevette rajta a zúzódásokat. Később ugyanezt a módszert
alkalmazta, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, hogy tagadja
a kellemetlen valóságot, és ennek eredményeképpen híre
ment sztoikus nyugalmának. Az ilyen életszemlélet persze
elég problematikus, hiszen a tagadás tompítja ugyan a
fájdalmat, de az okát nem szünteti meg. Ezen az estén
azonban hasznát vehette. Becky bármelyik pillanatban
betoppanhat, de arra a néhány órára, amit Annával tölt, nem
fogja elrontani a kedvét.
Lassan haladtak az étterem felé, érdeklődéssel nyugtázva
a többi ember esti parádézását a főtéren és a főutcán,
valamint azt a tényt, hogy őket is, mint mindenki mást,
figyelik.
– La bella figura – mondta Paul. – Erről szól az egész.
Anna hallotta már a kifejezést, de nem volt biztos a
jelentésében.
– Az olasz élet lényege – magyarázta Paul. – Az
esszenciája. A jó benyomás. Szépen csinálni a dolgokat.
– Mit csinálni?
Paul rámutatott egy kart karba öltve sétáló párra a
piazzán.
– Például ők. Vacsora előtt elmennek sétálni, de nem
azért, mert az egészséges – nem a testmozgás miatt. Azért
sétálnak, hogy megmutassák a ruhájukat. Azért sétálnak,
hogy megmutassák: tudják, hogyan kell stílusosan
viselkedni. La bella figura. És amikor hazaérnek, és a nő az
asztalra teszi az ételt, virulva teszi. Újabb bella figura.
Anna megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint egy teljes
életfilozófia.
– Igen, az is – felelte Paul. – Fél szemmel mindig azt
figyelni, hogy fest, amit csinálunk.
 Egy kis csapat galamb – fél tucatnál nem több – valamit
csipegetett az úton, de hirtelen élénk szárnycsapásokkal
felrebbentek a biztonságos háztetőkre.
– Még a galambok is – mondta Paul. – Még ők is
elegánsan repülnek.
– Ugyan már!
– De, így van. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de
látta valaha a sienai galambokat? Azon a pompás kagyló
alakú piazzán? Látta őket felszállni a harangtoronyra? Olyan
gyönyörű – a madarak meg azok a vörös téglák és az égbolt.
La bella figura. Minden erről szól ebben az országban –
minden.
– Még a buldózervezetés is?
Paul elnevette magát.
– Még a buldózervezetés is… Ha egy olasz vezetné azt a
buldózert, sokkal elegánsabban csinálná, mint én – sokkal
magabiztosabban.
– Úgy érti… színpadiasan?
Ez volt a legmegfelelőbb szó.
– Igen, színpadiasan. Ez az egész ország teátrális, még az
is, ahogy a buldózert vezetik, az egész egy nagy színház. És
mindenkinek jut szerep, senki sem marad ki.
Szembejött velük egy nő, aki udvariasan ráköszönt
Paulra. A férfi néhány pillanatig nem tudta, ki lehet, de
amikor elhaladt mellette, rájött.
– Ismeri magát? – kérdezte Anna.
– Van egy boltja, ahol vásárolni szoktam – felelte Paul. –
Egy alimentari. Szőlőt vettem nála, és eléggé
belebonyolódtam egy sajtokról szóló vitába. Majdnem
mindennap látom, és újabban köszön az utcán.
 – Imádom a sajtot – mondta Anna. – Már tele is ettem
magam vele. Tegnap vettem egy nagy darab parmezánt, és
valahogy már el is fogyott a fele, pedig még meg se
kóstoltam igazán.
– Nekem is az a kedvencem – jegyezte meg Paul. –
Tudom, hogy nem hangzik túl fantáziadúsan, de szerintem a
parmezánt nemigen lehet túlszárnyalni, ha jó érett. Az a baj,
hogy Olaszországon kívül sokan olyankor eszik, amikor vagy
túl fiatal még, vagy már kiszáradt. Azok a dobozos
parmezánok, amiket kapni lehet, tudja, azzal a kis műanyag
kupakkal: hát én mindig úgy éreztem, hogy annak a sajtnak
darált kartoníze van.
– De van rengeteg más is, ugye? Innen a környékről is.
– Toscanának megvannak a maga sajtjai – mondta Paul. –
Kalandvágyó?
– Szeretem azt gondolni magamról.
– Akkor megkérdezem az étteremben, adnának-e egy kis
pecorino nerót. Ehetjük mézzel.
A nő elmosolyodott.
– Ehhez kalandvágy kell?
– A pecorino nero ritka. A fekete gyapjas juh tejéből
készítik. És azért kalandos, mert nem mindenkinek tetszik a
gondolat, hogy juhtejből készült sajtot egyen.
– Én állok elébe.
– Helyes. Aztán ott van a pecorino Senese, ami
olívaolajba, paradicsomszószba és – azon a helyen, ahova
megyünk – hamuba mártott pecorino. Mézet is adhatunk
hozzá, ha gondolja.
Odaértek az étteremhez, amely kezdett megtelni. Paul
áttanulmányozta az étlapot, és kiszúrta a vaddisznóhúst.
Megkérdezte Annát, evett-e már. Még nem evett. Ahogy
articsókalevest sem, megöntözve szarvasgombaolajjal.
– Olyan keveset tudok az ételekről – mondta a nő. –
Megeszem, és ha kell, főzök is, de semmi több. – Némi szünet
után hozzátette: – Nem úgy, mint maga.
– Kevesebbet tudok, mint gondolja – szerénykedett Paul.
– Nem olyan nehéz ám ételekről és borokról könyvet írni.
Mindent leírtak már – valahol. Csak meg kell találni, hogy
hol. Aztán felhabosítani.
Anna megütközve nézett rá.
– Csak nem arra céloz, hogy plagizál?
– Nem, nem arra célzok. Az egyetemen az a legnagyobb
bűn, igaz?
– Valószínűleg igen – felelte Anna. – Manapság komoly
gondot jelent a diákoknak, mert nem emlékeznek, hol
találták az információt az esszéjükhöz. Minden ott van,
online, csak rá kell keresniük. De még ha kijegyzetelik is,
amit megtesznek, úgy tűnhet, mintha a képernyőn olvasott
szavakat használnák. És akkor valaki ellenőrzi, és azt látja,
hogy szó szerint idézik az esszéjükben. Plagizálás.
– És mi a helyzet a tanárokkal?
– Hogy plagizálnak-e? Erre gondol?
Paul bólintott.
– Időnként igen – mondta Anna. – És időnként
szándékosan is. – Ha valaki csak megbízott előadó,
iszonyatos a nyomás, hogy publikáljon. De mi van, ha nincs
mit mondania?
– Akkor lehet, hogy rossz szakmát választott.
 – Lehet, de valószínűleg nem fogja ezt gondolni. És ettől
még ragyogó tanár lehet, de az senkit nem érdekel. Ez nem a
pozícióról szól. Meg kell mutatnia, hogy ő is tudós.
– Ezzel nem felmenteni akarja őket, ugye?
Nem akarta.
– Én csak azt mondom, hogy érthető, miért csinálják.
– Ezt mindenről el lehet mondani – jegyezte meg Paul. –
Meg lehet érteni, hogy miért lopnak. Meg lehet érteni, hogy
miért gyilkolnak. De nem hiszem, hogy ezzel sokra
megyünk… – Hirtelen eszébe jutott Occhidilupo. Vajon meg
tudja érteni, hogy miért lett Occhidilupóból az, aki? Persze
hogy meg tudja. Silány, durva neveltetés az elhagyatott déli
vidéken. Erőszakos apa, a Camorra vagy a 'Ndrangheta
jelentéktelen tagja. Korán rögzült meggyőződés, hogy
mindenért küzdeni, verekedni, harapni és karmolni kell,
mert a körülötted lévő embereknek is pontosan ugyanezt kell
tenniük, ha nem akarnak ott rohadni, ahonnan indultak. És
természetesen nem bízhatsz senkiben, mert mindenki csak
magával törődik, és senki nem érzi szükségét, hogy segítsen.
Megjött a pincér, és elsorolta az este specialitásait.
– Nem is tudom, mit válasszak – mondta Anna. –
Valószínűleg rosszat rendelnék.
Paul ajánlott néhány fogást, Anna pedig nagy
megkönnyebbüléssel hallgatott rá. Paul habzóbort rendelt
maguknak. Koccintottak.
– A kutatása sikerére – mondta Paul.
– És a magáéra.
– Nekem ez a vacsora is a kutatás része.
Anna meglepetten nézett rá.
– Ezt is megírja?
 – Lehetséges. Majd meglátjuk.
Megkérdezte Annát, hogyan akar eljutni Sienába.
– Van rendszeres buszjárat – mondta –, ami akkor is jobb
választás, ha van autója.
– Vagy buldózerem?
– Vagy buldózere, igen.
Aztán Anna hozzátette:
– A barátom kocsival jön.
Paul a kezébe vette az étlapot, miközben Anna ezt
mondta. Csak bámulta, de elhomályosult a tekintete. A
barátja.
– Ismer valakit errefelé? – kérdezte feszülten.
– Nem, csak valaki meglátogat. Pár napon belül.
Paul igyekezett közömbös maradni.
– Honnan jön?
– Az Államokból. Csak egy hete van, vagy talán valamivel
több, de a repülés is elvesz belőle.
Számba vette a lehetséges szalmaszálakat, amelyekbe
belekapaszkodhat. Ez a barát egy gyerekkori ismerős, akivel
az évek során is szoros kapcsolatban maradt. Vagy egy
unokatestvérének a szerelme – és ez az unokatestvér most
éppen Szingapúrban van, a férfi pedig megszakítja az útját
Olaszországban, mert Rómában üzleti kapcsolatai vannak, és
akkor már őt is meglátogatja. Könnyű kiruccanás Toscanába.
Vagy ez a barátja meleg, és sokat vannak együtt, és mindig is
meg akarta nézni Olaszországot, ezért Anna felajánlotta,
hogy „úgyis ott leszek egy hónapig, nyugodtan látogass
meg"…
A nő őt nézte.
 – Remélem, megbirkózik az olasz utakkal. Még soha nem
járt itt.
– Igen, ez más.
A nő még mindig őt nézte.
– Jól van? – kérdezte végül.
Paul sietve megnyugtatta.
– Igen tökéletesen. Csak arra gondoltam, hogy… –
Könnyedén legyintett. – Az articsókalevesre.
– Jól hangzik – mondta Anna.
– A barátja – bukott ki Paulból. – Mivel foglalkozik?
– Pénzügyes – mondta. – Alapokat kezel. Bostonban
dolgozik. Nem túl ideális.
– Bostonban dolgozni?
Anna elmosolyodott.
– Nem, nem a munka. Hanem az, hogy neki ott kell
laknia, én meg a városon kívül élek. Egy Concord nevű hely
közelében, talán hallott már róla. Történelmi szempontból
igen jelentős.
Paul még nem hallott róla.
– Más a történelmünk – mondta. Egyszeriben minden
világos lett. Nincs más magyarázat.
– A főiskola, ahol dolgozom, nincs messze Concordtól.
Van ott egy lakásom. Egy nyugdíjas pár házának az
alagsorában. Nagyszerű lakás, nagyon csendesek, és még jó
is, hogy ott laknak fölöttem. A néni kiválóan süt, és mindig
készít nekem valamit. Úgy teszek, mintha megenném, de
igazából elosztogatom, mert olyan sokat kapok, hogy
elhíznék, ha mind megenném. Nem akarom megbántani.
– Hát persze.
 – Úgyhogy a hallgatóimnak adom. Nagyon szeretik. A
diákok mindent megesznek.
– És mindent meg is isznak.
– A bácsi meg, mármint Mr. Ellis, hajómodelleket készít,
és üvegpalackba teszi. Régiségboltokban látni ilyeneket, de
soha nem gondoltam bele, hogy valaki most is készít
ilyeneket.
– Hogy hívják a barátját? – kérdezte Paul.
– Andrew-nak.
Néhány pillanatig hallgattak. Aztán Paul megkérdezte:
– Régóta együtt vannak?
– Az idők kezdetétől fogva.
Paul kicsikart magából egy mosolyt.
– Ó! Az hosszú idő. – Rövid szünetet tartott. – Biztosan
nagyon várja már. Mikor érkezik?
– Pár nap múlva. Még nem mondta meg, hogy pontosan
mikor.
– És ha még előtte elmegy Sienába, akkor buszra száll?
– Gondolom.
Úgy tűnt, nem hajlandó többet mondani Andrew-ról. Paul
persze csalódott, így aztán néhány pillanatig mindketten
leszegett fejjel, intenzíven bámulták az asztalterítőt. Paul
mélységesen le volt sújtva: ahhoz túlságosan is
reményteljesen indult a kapcsolatuk, hogy már a legelején
meghiúsuljon. Foglalt – ilyen egyszerű. De hát persze hogy
az: elvégre rendkívül vonzó, fiatal nő, okos, élénk, szellemes
– teljesen érthető, hogy van valakije, az ilyeneknek mindig
van.
Nagyot nyelt. Felnőttként fog viselkedni.
 – Örülök, hogy jön valaki, akivel megoszthatja ezt az
élményt. – Miközben ezt mondta, arra gondolt: Fogalmad
sincs, hogy éppen az ellenkezőjét érzem annak, amit
mondok.
A nő felnézett.
– Hát, köszönöm. Mindig jobb, ha van mellettünk valaki,
akivel együtt élvezhetjük a helyeket – feltéve, hogy a
megfelelő ember van mellettünk.
Paul azt gondolta: velem, velem, velem!
– És maga? – kérdezte Anna.
– Én? Hát, nem… Úgy értem, én csak úgy itt vagyok.
Egyedül.
Anna fürkésző pillantást vetett rá. Paul látta, hogy
olyasmit szeretne kérdezni, amit nem akar megfogalmazni.
Megkönnyítette a dolgát.
– Volt valakim – mondta. – Volt valakim az elmúlt négy
évben. De már vége.
Rádöbbent, hogy nem válaszolta meg teljesen a kérdést. A
valaki bárki lehet: nő vagy férfi egyaránt.
– Elhagyott valaki másért.
Már megint túl kevés információ. A valaki más szintén
lehet akárki. A nők elhagyhatják a férfiakat férfiakért vagy
nőkért, ahogy a férfiak is elhagyhatják a nőket nőkért vagy
férfiakért.
– Egy férfiért – tette hozzá. – A személyi edzőjéért.
Erre már reagálni kellett. Anna szeme – a foltoszöld
szeme, most megint felfigyelt rá – tágra nyílt a közlés
hallatán.
– Komolyan? Egy személyi edzőért?
 – Igen. Eléggé… – Paul kínlódott. Nem akart keserűnek
tűnni: akit elhagynak, és emiatt keserű, nagyon nevetséges
tud lenni. Ezt nem akarta. De aztán meg: miért ne
mondhatná el neki, hogyan érez? Ha nem is lesznek szeretők,
azért barátok még lehetnek, akik őszintén beszélnek
egymással. Ki mással beszélhetne ezekről a dolgokról, amíg
itt van? Onestóval? Tonióval? Egyiküket sem érezte
potenciális bizalmasának.
– Eléggé borzalmas alak – mondta végül. – Nem mintha a
személyi edzők eleve borzalmasak lennének, nem, nem azok,
csak…
Anna félbeszakította.
– De sokan közülük azok. Olyan energikusak és buzgók.
Futnak melletted, és közben beszélnek hozzád. Bűntudatot
ébresztenek. Fájdalmat okoznak – Elmosolyodott. – Persze
túlzok, de én soha nem járnék egy személyi edzővel. Soha.
A mosolya jobb kedvre derítette Pault.
– Ebben biztos vagyok. Vannak, akik járnának személyi
edzővel… Nem is járnának, inkább futnának vele, igaz? Hát,
nem sétálgatnának, az biztos.
A nő most már nevetett.
– Nagyon kimerítő lehet. És ha elmész vacsorázni a
személyi edződdel, nagyon óvatosnak kell lenned, nehogy
valami kalóriadúsat rendelj. Mindig salátát kell enned.
Paul is belemelegedett. Egészen vakmerő lett.
– És gondoljunk csak a kapcsolat fizikai részére. Milyen
fárasztó lehet… – Leállította magát. Nem akart ilyet
mondani, ilyet csak gondolni akart.
És most még zavarba is hozta Annát, aki elfordította a
fejét.
 – Elnézést – mondta. – Csak kicsúszott a számon.
Csak úgy lubickolt a mosolyában. Mintha valami kellemes
fény árasztotta volna el.
– Nem kell elnézést kérnie. Én is ugyanerre gondoltam.
– Akkor váltsunk témát – mondta a férfi. Már jobban
érezte magát: csak barátok lesznek, ezzel is megelégszik.
Nem szerethet bele az ember minden nőbe, akivel a
buldózerével találkozik. Elmosolyodott a gondolatra.
– Holnap megyek Sienába – mondta Anna. – A korai
busszal.
Sienáról beszélgettek. Látta-e már a Paliót, a lóversenyt a
főtér körül, amely hónapokig lázban tartja a népet, és aztán
néhány másodperc alatt véget ér? Filmen látta, mondta
Anna, de nem igazán érdeklik a lóversenyek.
– De ez nem is a lovakról szól – jegyezte meg Paul.
– Inkább a helyiek vetélkedéséről. Ugyanez van itt,
Montalcinóban is. Ők íjászversenyt rendeznek. És az sem
feltétlenül az íjászatról szól. Minden negyednek van egy
íjásza, aki hónapokig erre edz, mint az őrült. Így juttatják
kifejezésre, mit jelent nekik a quartieréjük. Igazából erről
szól.
Anna eltűnődött.
– Ezt rengeteg sportról el lehet mondani, nem? A
mérkőzés arról a helyről szól, ahol az ember él, akihez
lojális, és így tovább. Nem arról, hogy egy labdát dobálnak
vagy rugdosnak, vagy mit tudom én, mit csinálnak vele.
Megjelent a pincér az első fogással: Pappa al Pomodoro –
egy paradicsométel, telis-tele fokhagymával, mellette száraz
kenyér.
– Ilyennek kell lennie a kenyérnek – mondta Paul.
 – Friss kenyérrel nem lenne jó.
Ehhez a fogáshoz part menti fehérbort rendelt, ami meg
is érkezett. Felemelte a poharát, a nő szintén. Ahogy kortyolt
a borból, belenézett a szalmaszínű folyadékba, és arra
gondolt: Kedvel. Ahogy rám néz, abból látszik, hogy kedvel.
Majd ezt a gondolatot is megengedte magának: Mi van, ha
úgy dönt, hogy inkább engem választ a helyett az Andrew
helyett? Mi van, ha… Leállította magát. Erre még gondolni is
fölösleges. A puszta tény, hogy Andrew egészen idáig eljön
Bostonból, csak azért, hogy eltöltsön vele egy hetet
Olaszországban, világossá tette, hogy elkötelezettek egymás
iránt.
Most a művészekre terelődött a beszélgetés. Egyikük,
mesélte Anna, egy Montalcinóhoz közeli faluból jött, és
Firenzében tanult Ghirlandaiónál.
– Mármint az apánál. Volt egy fia is, Ridolfo, aki szintén
festő volt. Domenico festette azt a híres festményt, amelyik a
Louvre-ban van, talán ismeri: egy szemölcsös orrú férfi, aki
lenéz az unokájára, az pedig felnéz rá.
Paul ismerte.
– A Nagyapa az unokájával – mondta.
– Igen. Szóval, nála tanult ez a festő, aztán visszajött
Sienába. Volt egy pártfogója, egy egész sorozatot festett neki.
Nem számítanak különösebben jónak, de én szeretem őket.
írtam is róluk.
Paul nézte, ahogy beszél. Az embereken mindig látszik,
ha szeretik, amit csinálnak, gondolta: ragyog az arcuk,
miközben beszélnek róla. Most is ez történt. És tudod mit,
mondta magának, amikor Andrew-ról beszélt, nem ragyogott
így az arca. Talán nem is várja annyira a látogatását, mint
azt gondolni lehetne.
Miközben ezen töprengett, Anna hirtelen megkérdezte:
– Talált már valaki mást?
Épp válaszolt volna, a nő máris félbeszakította:
– Mert ha még nem, mit gondol az online ismerkedésről?
Manapság így csinálják az emberek.
Paul a fejét rázta.
– Nem is tudom.
– Nem engedheti át magát a szomorkodásnak –
erősködött a nő.
– Nem hát.
Érezte, ahogy egy csepp paradicsomszósz végigcsorog az
állán, és letörölte az asztalkendőjével.
– Nos – sóhajtotta.
– Igen – felelte Anna. – Nehéz.
– Az élet?
– Igen, az élet is, de a szerelem különösen: az az igazán
nehéz falat.
Elvett egy darab száraz kenyeret, és belemártotta a
paradicsomszószba.
– A legtöbb ember azért túléli valahogy, nem igaz?
Végigették a fogásokat. Közben könnyed, de nem
felszínes beszélgetést folytattak. A nő mesélt a szüleiről, akik
Floridába költöztek. Paul elmesélte, hogyan kezdett el
ételekről írni. Már a vacsora vége felé jártak, amikor a
pecorino nero következett a rácsorgatott mézzel.
– Még a méznek is megvan a maga saját élete –
magyarázta Paul. – Minden évben tartanak itt mézfesztivált.
– Montalcinóban?
 – Egész Olaszországból jönnek ide termelők, és árulják a
mézüket. Ha akácmézet szeretne, itt megkapja. Ha
rózsamézet szeretne, azt is megkapja. Egy külön világ a
maga módján.
A nő lenyalta a mézet az ujjairól.
– Ez a sajt fantasztikus volt – mondta.
– Szerzek magának.
– Ne fáradjon. – Elmosolyodott. – Teljesen elkényeztet.
Kimentett az árokból. Meghívott vacsorázni. Most meg még
ebből a fekete szőrű juh tejéből készült sajtból is szerezne
nekem…
Paul a kedvére akart tenni: ha csak barátok lesznek,
akkor is. Örömet akart neki szerezni.
Annának hirtelen eszébe jutott valami.
– A buldózere – kezdte.
– Igen, a buldózerem…
– Hol parkol vele?
Paul csodálkozott a kérdésen.
– A szokott helyen. Ahol hagytam, amikor idehoztam
magát.
Anna összevonta a szemöldökét.
– De ma délután nem volt ott. Elmentem sétálni. Amikor
arra jártam, nem láttam.
– Pedig ott kell lennie. Biztos egy másik parkolóban
nézte.
Anna azonban hajthatatlan volt.
– Nem, határozottan ugyanabban a parkolóban voltam.
Paul nagy levegőt vett, és lassan kifújta.
– Egészen biztos benne?
– Igen.
 A férfi felsóhajtott.
– Akkor ellopták.
– De hát ki lopna el egy buldózert?
Paul vállat vont.
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, muszáj lesz odamennem
megnézni.
– Most rögtön?
Úgy látszik, gondolta Paul, rossz hangulatban ér véget az
este. – Nem bánja? Tudja, akkor be kell jelentenem a
rendőrségen. És mivel ez egy bérelt buldózer, telefonálnom
kell Pisába.
– Bocsásson meg, amiért szóltam – mentegetőzött Anna. –
Csak hát…
Paul hirtelen meggondolta magát.
– Tudja mit? Egy desszertet még megehetünk. Az már
úgysem változtat semmin. – Hirtelen rádöbbent, hogy
valószínűleg elvontatták a buldózert, illegális parkolás miatt.
Ez sokkal valószínűbb – és sokkal egyszerűbb is. De azért a
saját szemével is látni akarta, és arra gondolt, talán hagytak
ott valami üzenetet: Ezt a járművet elvontatta az illegális –
parkolásért felelős hatóság.
– Nem. Nem ülhet itt, miközben töri a fejét, hogy vajon
mi történt. Oda kell mennünk.
Paul intett a pincérnek.
– Változott a terv – mondta. – Elnézést. Nem kérünk
desszertet.
A pincér szemrehányón nézett rá, de aztán Annára
pillantva megértette a döntést. Előfordul, hogy két ember az
asztalnál összevész és szakítanak, mielőtt még befejeznék a
vacsorát. Az emberek olyan kiszámíthatatlanok. Pincérként
ezt hamar megtanulta. Biccentett, és elment a számláért.
 10

Arról volt híres,

hogy csipkedte a nőket

Másnap reggel a Fiaschetteriában, az asztalon heverő La

Nazione legfrissebb száma mellett Onesto figyelmesen
hallgatta Paul beszámolóját az előző nap eseményeiről.
– Eltűnt? – kérdezte. – Nem volt ott?
– A barátom azt mondta. Teljesen biztos volt benne.
– Akkor hát mégis… mégiscsak ott volt? Hol hagyta?
– Pontosan ott volt, ahol hagytam. A helyén. A saját
szememmel láttam, amikor kiléptünk az étteremből és
lenéztünk a parkolóra. Van ott egy utcai lámpa, pont ott, ahol
a buldózer áll, így hát nem tévedhettem.
Onesto egyik szemöldöke a magasba szökött.
– És ő is látta? A hölgy is látta?
– Igen. Mindketten láttuk.
Onesto szája mosolyra húzódott.
– Biztosan csak képzelődött. A nők furcsán viszonyulnak
a buldózerekhez…
– Látta, hogy ott van. Elismerte, hogy ott állt, amikor
megnéztük, de ragaszkodott hozzá, hogy korábban nem volt
ott. Váltig állította, hogy amikor délután arra járt, nem állt a
helyén. Kereste, de nem volt ott.
Onesto hátradőlt a székén, és kibámult az ajtón. A
piazzán két fiú heccelt egy korláthoz kikötött kisméretű
kutyát. Az eb kétségbeesetten kereste a gazdáját, és közben
védte magát a fiúk piszkálásától.
 – Azok ketten – mormogta Onesto, a fiúkra mutatva. –
Látja? A nagyobbikat Carlónak hívják, a másik meg az
unokaöccse, Alfredo. Mi soha nem vertük a gyerekeket, mint
az angol iskolákban, de ha nálunk is ez lenne a szokás, ez a
kettő az első helyen szerepelne a listámon.
Paul követte a tekintetét.
– Tanítja őket? – kérdezte.
– Próbálom. De nagyon tudatlan családból származnak, és
elég nehéz. A nagyobbik rendkívül falánk, és másra sem tud
gondolni, mint az evésre. A kisebbik meg szeret benézni a
lányok szoknyája alá. Nagyon aggaszt. – Felsóhajtott. – De ha
meglátja az apját, megérti, honnan szedte ezt a szokását. Az
apja korábban arról volt híres, hogy csipkedte a nőket –
amikor még nem nézték rossz szemmel az ilyesmit
Olaszországban. Rendszeresen lebuszozott Bounconventóba
csak azért, hogy belecsípjen a mellette elhaladó nőkbe, akik a
szabad ülések felé igyekeztek. Aztán ugyanazzal a busszal
vissza is jött, és ugyanazt csinálta. Ez volt a hobbija. – A fejét
csóválta. – Szerencsére Olaszország azóta megváltozott,
legalábbis idefent. Odalent délen még megesik a nőkkel ez a
nonszensz.
A piazzáról hirtelen kiáltás hallatszott. A kutya
megelégelte az idősebbik fiú bökdösését, és belekapott a
bokájába. A fiú megtorlásképpen épp bele akart rúgni,
amikor megjelent a gazdi, és hangosan leszidta kis kedvence
kínzóit.
– Helyes – mondta Onesto. – Ez a hölgy a patikus
unokahúga. Három fia van, és tudja, hogy kell bánni velük. –
Visszafordult Paulhoz. – Szerintem ez a maga barátja, ez a
hölgy…
 – Anna.
– Ez az Anna mégiscsak igazat beszélhet. Szerintem
valaki használta a buldózerét. Megesik az ilyesmi. Az
emberek errefelé segítenek magukon. Azt a nézetet vallják,
hogy ha valamit nem használ senki, azt nem vétek
kölcsönvenni egy időre. Szerintem ez történhetett a maga
buldózerével is. – Szünetet tartott. – És úgy gondolom, hogy
ez rendben is van. Nem lett baja, ugye?
Paul elmondta, hogy lement a parkolóba ellenőrizni,
minden rendben van-e, de nem látta sérülés nyomát a
járművön.
– De miért venne kölcsön valaki egy buldózert?
Onesto vállat vont.
– Talán, hogy kiásson egy árkot? Az emberek folyton
árkot ásnak. – Elmosolyodott. – Hiába mondom nekik, hogy
elég árkunk van már, de az emberek azt mondják, hogy nem,
még több kell. Tudja, hogy van ez. Vannak, akik egyszerűen
több árkot szeretnének.
Paul megitta a kávéját.
– Továbbra sem értem – mondta.
De Onesto még nem ért a végére.
– Hát, nem lep meg. Persze még az is lehet… – Megállt a
mondat közepén, mint aki eljátszik egy gondolattal. – Talán.
– Talán mi?
– Talán valamit leromboltak vele. Hiszen a buldózer arra
is jó, hogy ledöntsön dolgokat. Talán valaki le akar dönteni
valamit – sokan vannak, akik szívesen eldöntenének egy-két
dolgot. Nekem is megvan a saját listám. Lehet, hogy erre
használták a buldózerét.
– De hát nem lehet csak úgy ledöntögetni ezt-azt.
 Onesto ingerülten legyintett.
– Ugyan! Ebben az országban mindent lehet. Róma
gyenge. Odalent azzal vannak elfoglalva, hogy egymással
harcoljanak, miközben az emberek mindenhol olyan dolgokat
építenek az Európai Unió pénzéből, amelyekre semmi
szükségünk, aztán jönnek mások, és ledöntik őket. Állandóan
ez megy.
Paul az órájára pillantott.
– Munkához kell látnom.
Onesto az újságjáért nyúlt.
– Nekem meg ezt kell folytatnom. – Rábökött az egyik
főcímre, és szomorúan csóválta a fejét. – Én megmondtam
volna előre, hogy ez lesz. De hát kérdezték a véleményemet?
Dehogy kérdezték.
– Nem szokásuk – mondta Paul. – Soha nem kérdeznek
meg minket.
Ez az ártalmatlan megjegyzés telibe talált.
– Pedig azt gondolná az ember, hogy tanulnának belőle.
Paul kifizette a kávéját, és elbúcsúzott Onestótól. Kilépett
a Fiaschetteriából, és egyenesen belefutott Beckybe, aki kint
álldogált, és a kávézó cizellált fin-de-siècle tábláját nézegette.
Becky széttárta a karját.
– Drágám – kezdte. – Paulie…
Paul elfintorodott. Utálta, ha Paulie-nak hívják,
Becky elindult, hogy átölelje, de megtorpant.
– Ugye, örülsz, hogy látsz? Kérlek, mondd, hogy örülsz,
hogy látsz!
Paul igyekezett uralkodni magán.
– Megkaptad az üzenetemet?
A nő legyintett.
 – Ó, azt a… láttam valamit, de addigra már Rómában
voltam. Nem fordulhattam vissza. Én csak beszélni szeretnék
veled.
Paul kétségbeesetten nézett körül. Nem volt hová futni,
de rájött, hogy nem is akar. Ahogy a nőre pillantott,
ráébredt, hogy nem olyan könnyű túllépni rajta, mint hitte.
El akarta felejteni, de most itt van, és egy pillanatra látta
magukat együtt, ölelkezve, és eszébe jutott, milyen volt
együtt.
Lehunyta a szemét.
Becky megérintette a karját: tisztában volt a hatalmával.
– Nem akarsz meghívni egy csésze kávéra? Na?
Az egyik kinti asztalnál voltak üres székek. Paul
odamutatott, szinte magatehetetlenül.
– Annyi mindenről kell beszélnünk – mondta a nő,
miközben leültek.
– Becky…
A nő az ajkára tette az ujját.
– De nem most. Most csak egyetlen szót akarok mondani.
Bocsánat. – Szünetet tartott. Elszántan nézett Paulra. –
Tessék, kimondtam, és kimondom még egyszer: bocsánat. –
Újabb szünet után hozzátette: – Látod?
Paul felsóhajtott.
– Nem kell bocsánatot kérned.
Folytatni akarta, de Becky hirtelen előrenyúlt, és ismét
megragadta a karját.
– Dehogyisnem kell – mondta. – Én mondtam, hogy
legyünk külön.
Paul először hallotta ezt a kifejezést. A külön levés akár
átmeneti is lehet: ők azonban szakítottak.
 – Azt hiszem, én másképp nevezném…
Becky megint félbeszakította.
– De hát ez történt. Ezt tudnod kell. Sok pár különválik.
Az az igazság… – Most megszorította a férfi karját, mintha
nyomatékot akarna adni a mondanivalójának. – Az az
igazság, hogy olvastam valahol, hogy egyes párkapcsolati
tanácsadók kifejezetten javasolják is az időnkénti
különválást, csak azért, hogy az emberek biztosak legyenek
abban, amit akarnak. A többség aztán újra egymásra talál. –
Újabb szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Nem mintha ezt
tervezném.
Úgy mosolygott, mintha olyasvalakinek akarna
elmagyarázni valamit, akinek egy kicsit lassú a felfogása. –
De lehetünk újra barátok, ugye? Én bocsánatot kértem. Te
bocsánatot kértél. És most itt vagyunk ezen a pompás helyen.
– Elismerő pillantással nézett körül. – Csak egy éjszakát
akartam maradni, de azt hiszem, meghosszabbítom. Talán
három vagy négy napot is maradok.
Paulnak elakadt a lélegzete, és Becky észrevette.
Együttérzőn nézett rá.
– Ne aggódj. Kivettem egy szobát egy szállodában.
Mindent intézek magamnak.
Paul elfúló hangon szólalt meg:
– Melyik szállodában?
– A Fioréban. Itt van egy köpésre. – A piazzáról nyíló kis
utcára mutatott. – Nagyon romantikus. Ismered?
Paul keservesen bólintott.
– Ott lakom.
Becky felkacagott.
– Micsoda véletlen!
 – Igen. De Becky, én tényleg úgy gondolom, hogy ez az
egész… Miért érezted úgy, hogy egészen Olaszországig kell
jönnöd, csak azért, hogy bocsánatot kérj?
A nő átható pillantással meredt rá.
– Mert bűntudatom volt. Annyira rosszul éreztem magam,
hogy arra gondoltam, csak úgy tudom feldolgozni, ha
idejövök és beszélek veled. Tudod, milyen az, amikor úgy
igazán megbántasz valakit: úgy érzed, csak akkor jöhetsz
rendbe, ha a szemébe nézel, és úgy beszélsz vele.
– De nem kellett volna…
Becky fölemelte a mutatóujját:
– Ssss! Most elég, ha itt üldögélünk, és csak pozitívan
gondolkodunk.
Paul az égre emelte a tekintetét. Eközben meghallotta az
ismerős csengést, amellyel a telefonja egy sms érkezését
jelezte.
– Népszerű vagy – jegyezte meg Becky. – De mindig is az
voltál, nem igaz?
Paul előhalászta a telefonját. Elárnyékolta a képernyőt, és
elolvasta az üzenetet. Gloria írta. Hallottam, mi a helyzet. Jól
vagy? Úton vagyok. Majd szólok, ha már tudom, mikor
érkezem. A jó öreg British Airwaysszel Pisába. Onnan
vonattal, ha létezik még olyan. G.
Paul hirtelen arra lett figyelmes, hogy Becky bámulja.
– Jó hír? – kérdezte. – Valami fontos tévéműsor?
– Nem. Semmi.
A nő tovább faggatta, és Paulnak eszébe jutott, hogy
mindig elolvasta az e-mailjeit anélkül, hogy engedélyt kért
volna rá. Becky rettenetesen kíváncsi volt.
– Egy barát? – kérdezte.
 – A szerkesztőm.
Becky elmosolyodott.
– Ja, ő… hogy is hívják?
– Gloria – felelte Paul élesen.
– Bocs! Elfelejtettem. A főnök.
Paul úgy érezte, meg kell védenie Gloriát.
– Egyáltalán nem főnök, és nem is próbál soha az lenni. Ő
a legsegítőkészebb, a legtapintatosabb, a leghűségesebb… – A
hűséges szónál elidőzött, de Becky észre sem vette. – A
leghűségesebb szerkesztő, akinél jobbat álmában sem
kívánhat egy szerző.
– Valóságos szent – mondta Becky. – Hát persze. – Aztán
mintha észbe kapott volna, hogy idegesíti Pault, visszakozott.
– Nem, igazad van. Gloria tényleg csodás.
Paul eltűnődött. Egy kisebb katasztrófából hirtelen sokkal
nagyobb lett. Gloria és Becky soha nem jött ki egymással, és
bár nyíltan nem vitatkoztak vagy veszekedtek, Becky
fortyogó utálata a szerkesztő iránt mindig is érezhető volt a
felszín alatt.
– És mit írt? – kérdezte a nő.
– Semmit – válaszolta Paul.
– Minek írt, ha nem volt mondanivalója?
Paul visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
– Az az én dolgom – felelte.
Becky az ajkába harapott.
– Nem akartam kíváncsiskodni.
Paul ránézett.
– Nézd, Becky, azt hiszem, tisztáznunk kell valamit.
Tudom, hogy hosszú utat tettél meg…
 – Igazából egyáltalán nem hosszú a repülőút Rómáig. Volt
nálam egy jó könyv. Attól a nőtől, elfelejtettem, hogy is
hívják, az a furcsa nevű, olyan nehéz megjegyezni azokat a
neveket, amik nem egyszerűek, tudod, hogy van ez…
Paul nem is figyelt rá.
– A dolog úgy áll, Becky, hogy vége. Vége. – Felsóhajtott.
– Nagyon sajnálom, és tényleg nem akarok érzéketlen lenni,
de ez van: vége. V… É… G… E. Közted és köztem: vége.
Becky lehorgasztotta a fejét, és az asztalterítőt bámulta.
– Oké, kimondtad, én pedig felfogtam. De ugye nem
gondolod, hogy újra akartam kezdeni?
Paul elbizonytalanodott. Volt valami az egészben, amitől
kellemetlenül érezte magát. Vajon tényleg csak azért jött,
hogy bocsánatot kérjen, vagy titokban abban reménykedik,
hogy ott folytatják, ahol abbahagyták? – Tényleg megkaptad
az üzenetemet? Megkaptad?
– Persze hogy megkaptam. Nem vagyok az a fajta, aki
ráerőlteti magát másokra. Érzékelem a hangulatot.
– Helyes.
– Mindössze annyit akarok mondani: adjunk esélyt a
barátságunknak. Adjuk meg az esélyt ebben a pár napban. És
majd meglátjuk, mi lesz.
Paul mély lélegzetet vett. Össze kell szednie minden
türelmét, ezt már látta, de lehet, hogy ennyivel tartozik is
neki. Mégiscsak négy évig voltak együtt, és nem lehet vele
ellenséges, amíg itt van. Hamarosan úgyis elmegy, de addig
igenis kedvesnek kell lennie vele.
– Nem hiszem, hogy túl sok esély van arra, hogy jó
barátok legyünk – mondta.
Becky azonnal lecsapott a szavaira:
 – Ha túl sok nincs is, de valamennyi azért csak van.
Mindössze ennyit kérek, Paul. Nem többet.
Paul elfordította a fejét.
– És mi van azzal a fickóval?
– Milyen fickóval? Tommyra gondolsz?
A férfi bólintott.
– Igen, a személyi edződre.
– Még mindig jól megvagyunk. De Tommynak vannak
problémái.
Paul várta a folytatást, de Becky hallgatott.
– Milyen problémái?
– Komoly problémái.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Akkor meg minek léptél le vele? Mit láttál benne?
– Nem tudtam a problémáiról. De Paul, amikor
megismerkedsz valakivel az edzőteremben, nem tudhatod,
milyen problémái vannak. Honnan tudhatnád? Csak amikor…
amikor kiléptek onnan, akkor derülnek ki ezek a dolgok.
– Hát akkor legyél óvatosabb az edzőtermi ismerőseiddel.
Lehet, hogy épp azért járnak oda, hogy kiizzadják a
problémáikat.
– Ne dörgöld még te is az orrom alá, Paul. Téma lezárva,
oké? Tommy és én még mindig együtt vagyunk. Emiatt nem
kell aggódnod.

Visszakísérte a Fioréba, aztán a munkájára hivatkozva

elbúcsúzott.
– Haladnom kell a dolgaimmal – mondta. – Azért jöttem
ide, hogy befejezzem a könyvemet.
Becky jelezte, hogy tudomásul vette.
 – Mikor menjünk vacsorázni?
Paul nem válaszolt azonnal. Lesújtotta a feltételezés:
honnan tudja, hogy nincs programja estére? De aztán
meggyőzte magát, hogy gorombaság lenne, ha nem enne vele
– legalább az utazása első napján. Hétkor legyen lent a
lépcsőnél, mondta, és elviszi egy olyan helyre, ami szerinte
tetszeni fog neki.
– Mint a régi szép időkben – felelte a nő.
Távolságtartón búcsúzott el tőle. Aztán a szobájához
ment, kinyitotta az ajtót. A háta mögül hirtelen zajt hallott:
megreccsent a padló. Megfordult, abban a hiszemben, hogy
Becky áll ott. De a folyosó üres volt. Belépett, és leült az
asztalhoz. Most végre volt ideje gondolkodni, mit csináljon
Gloriával: nem mintha bármit is csinálhatott volna. Úgy
érezte, semmi értelme megpróbálni lebeszélni a látogatóit:
úgyis jönnek. Vajon ki lesz a következő? A fogorvosa? A
fodrásza?
Paul leült, és a papírjaira meredt. Egy fejezetvázlat
hevert az asztalán, annyira telejegyzetelve, hogy újra le
kellett gépelnie. Mivel ez egy unalmas és monoton feladat,
közben legalább gondolkodhat a Becky-problémán, vagy
inkább a Becky-Gloria-problémán. Ez az elnevezés egészen
megtetszett neki: pont olyan baljós és nehézségekkel teli
hangzása van, mint a Schleswig-Holstein-kérdésnek.
Hirtelen zajt hallott az ajtajánál. Ismét a padló reccsent
meg. Felállt és halkan végigosont a szobán. Megállt az
ajtónál, és hallgatózott. Először nem hallott semmit, de aztán
úgy tűnt, valaki lélegzik: kicsit szaporábban a normálisnál,
mintha az illető most jött volna fel a lépcsőn, vagy izgatott
lenne. A fülét hegyezte, hogy többet is halljon, de a légzés
csak egyre gyengébb lett. A parketta újabb nyikordulása
jelezte, hogy az illető távolodik – Paul pedig elképzelte, hogy
Becky az.
Amilyen óvatosan csak tudta, kinyitotta az ajtót, és
kilesett. Senki nem volt ott, síri csend vette körül. Valahol
lent megkondult egy harang: ismeretlen harang, hangját a
szellő hozta fel a domboldalon. Becsukta az ajtót, és visszaült
az asztalhoz. A gomba a toszkán konyhában. A cím
magányosan meredt rá, alatta az egyetlen mondat:
Toscanában az ember soha nem tudhatja, mibe botlik bele,
különösen a toszkán erdőben, az év bizonyos időszakában.
Hát az ember tényleg nem tudhatja. Persze nyilván gombába,
de más meglepetésbe is, és nemcsak a toszkán erdőben,
hanem a toszkán kávézóban és a toszkán szállodai folyosón
is.
Hirtelen eszébe jutott, hogyan mászhat ki a
nehézségekből. Összepakolhat, leviheti a holmiját a
parkolóba, és útnak eredhet a buldózerrel. Elmehetne
valahova – egy olyan helyre, ahol senki, még Gloria sem
találhatja meg, például Montepulcianóba vagy egy kis faluba,
ahol évekkel ezelőtt járt, ahol senki sem ismeri, San Casciano
dei Bagniba, Toscana legdélibb csücskébe. Ott zavartalanul
befejezhetné a könyvét… De hátha van arra valami módszer,
hogy megvédje magát a hívatlan vendégektől.
Persze nincs – legalábbis konkrét módszer nincs. Ő
azonban nem az a fajta, aki csak úgy megfutamodik,
különben pedig tisztesség is van a világon meg elvek,
amelyek azt diktálják, hogy tartozol annak az embernek, aki
négy évet szánt rád az életéből. A legkevesebb, hogy eltöltesz
vele négy napot, még akkor is, ha bizonyos vagy benne, hogy
ez alatt az idő alatt nem éled újra a tűz.
Paul felsóhajtott, és írni kezdett. „A porcini nem egy
gombafaj, hanem egy sok fajból álló típus. A porcini szó
malackákat jelent, és ennek a gombának bizony igen finom,
húsos íze van…"
Fél órán keresztül írt, könnyen és magabiztosan jöttek a
szavak. Milyen intenzív érzéseket tud kiváltani az emberből
a gomba, gondolta: független, igénytelen, és mégis milyen jót
tesz gyakorlatilag bármilyen ételnek, amihez hozzáadjuk.
Miközben így elragadták a gondolatai, és lelkesen zengte az
olasz gombakultúra dicséretét, egyszer csak meghallotta,
hogy csenget egyet a telefonja: üzenete érkezett. Ezúttal alig
mert ránézni, ám amikor végre összeszedte a bátorságát, és
megnézte, összeszorult a szíve. Elindultam Pisából! – írta
Gloria. – Útközben ebédelek valahol. Találkozunk a Fioréban.
Este vacsora egy kedves családi trattoriában? Alig várom! G.
Paul lehunyta a szemét, és elképzelte magát a
buldózeren, ahogy a nagyszerű gép vidáman zakatol alatta, a
haját fújja a szél, miközben a Mezzogiorno felé vezető úton
dübörög, amely mindig is a szabadságot jelentette mindazok
számára, akik el akartak menekülni északról és mindattól,
ami hozzá tartozik.
 11

A szerelem egy szuflé

Nem mert kimenni ebédelni, inkább beérte néhány szem

keksszel és egy fél csomag fügés pitével, amit egy fiókból
vett elő. Montalcino túlságosan kicsi ahhoz, hogy
biztonsággal lehessen benne járkálni, ha az ember el akar
kerülni valakit. Nyilvánvalóan nem a megfelelő hely, ha nem
akarsz összefutni a régi szerelmeddel. De legalább a
szobájában biztonságban érezte magát, az íróasztala és a
papírhalmai mögé bújva, miközben Becky, számításai
szerint, felfedezte a falut.
Szenvedett tőle. Nem, mintha megutálta volna, ahogy
sokan teszik a volt szerelmükkel, hiszen sok mindent kedvelt
és csodált benne. Még csak nem is őt hibáztatta kizárólag,
amiért lelépett a személyi edzőjével: tisztában volt vele,
hogy túlságosan belemerült a munkájába, és valószínűleg
nem áldozott rá elég időt. De ha ez nem történik meg, akkor
is eltávolodtak volna egymástól, legalábbis úgy érezte: a
kezdeti varázslat, kémia és szikra – ami a kapcsolatuk savát-
borsát adta – már jóval azelőtt megkopott, hogy szakítottak,
és nem gondolta, hogy bármelyik helyrehozható lenne. A
szerelem egy szuflé, ami könnyen összeesik, és nemigen
éleszthető újjá. És nem is érezte magában a vágyat, hogy
megpróbálja, még ha a jelenléte felébresztett is benne némi
nosztalgiát az intimitás iránt, ami most hiányzott az életéből.
Igen, gondolta, el tudná képzelni, hogy mellette ébred,
kinyitja a spalettákat, lenéz a völgyre, ágyba viszi neki a
teát, és együtt bámulják a plafont, miközben az előttük álló
napot tervezgetik. Igen, gondolta, magányos vagyok itt, vele
pedig nem lennék az.
De akkor sincs joga csak így rárontani. Ez jól példázza azt
a jellemvonását, amit mindig is ismert, de még soha nem
látott ennyire világosan, mint most: a tapintatlansága és a
rámenőssége már-már a faragatlanság határát súrolja. Becky
érzéketlen más emberek lelkivilága iránt. Ezt régebben is
észrevette, de nem foglalkozott vele. Most azonban, hogy őt
érintette, nem tudott nem tudomást venni róla. Egy érzékeny
ember soha nem erőltetné rá magát ilyen tolakodón valakire,
aki épp elvonult a világtól – és Becky nagyon is jól tudta,
hogy azért jött Olaszországba, hogy befejezze a könyvét.
Egyszerűen csak nem gondolta végig: ilyesmit csak egy
impulzív tizennyolc éves csinál – egy impulzív és önző
tizennyolc éves.
Annára gondolt, és megállapította, hogy soha többé nem
lehetne boldog Beckyvel, ha tudja, márpedig most már tudja,
hogy vannak olyan emberek is, mint Anna – tapintatos,
intelligens emberek, akik intellektuálisan is izgalmasak, nem
úgy, mint szegény Becky. Nem, mintha lenne jövője Annával,
gondolta bánatosan. Hacsak… Nem. Tudatosan igyekezett
kiverni fejéből a gondolatot. Idejön a bostoni pasija, és
onnantól csak vele fog foglalkozni, talán még össze is fut
velük a Fiaschetteriában vagy valamelyik étteremben, és
egymásba lesznek gabalyodva, miközben ő, aki csak kívülről
szemléli mások örömét, egy újság vagy egy könyv mellett
üldögél, hogy legyen mibe menekülnie, ha megunja a saját
társaságát, ami előbb-utóbb bekövetkezik.
Ő pedig – a barátja – talán még meg is kérdezi:
 – Ki az a pasas annál az asztalnál? Az a bánatos képű, aki
tök egyedül van?
Anna pedig azt feleli:
– Jaj, az egy fickó, aki ételekről meg borokról ír, és
buldózert vezet.
Amire a barátja csak annyit mond, hogy – Szegény ürge –
vagy hogy – Milyen szomorú, ugye? –, vagy valami hasonlót,
aztán tovább beszélgetnek, és többet nem is foglalkoznak
vele.
A sok töprengés közepette maga is meglepődött, hogy
milyen sokat haladt a munkájával, és már kora délután
készen volt azzal a fejezettel, amiről azt hitte, hogy rámegy
az egész napja. Mindent elmondott, amit el akart mondani a
porcini gombákról, sőt mindenféle gombáról. Több
bekezdésen keresztül taglalta, micsoda élvezet felkutatni a
ritka fajtákat, és felsorolta, hogy melyik fajtát mely fák alatt
érdemes keresni. Majdnem egy egész oldalt írt az erdei
gombák szállításáról és szárításáról – arról, hogy ajánlatos
inkább kosarat használni a műanyag doboz helyett, a
műanyag ugyanis könnyen felsérti a gomba érzékeny húsát.
Fél oldalt írt arról, hogyan ajánlatos elkészíteni a
hagyományos olasz funghi trifolatit, és egy kisebb bekezdést
arról, miként lehet új életet lehelni a szárított gombába. És
miközben rácsukta a laptopja tetejét a gombák világára, el is
döntötte, mit csinál este. Addig halogatta a döntést, hogy
majdnem kifutott az időből. Úgy képzelte, hogy Gloria három
óra körül érkezik, és hogy addig majd kitalálja, mitévő
legyen. Most fél kettő volt.
Hirtelen támadt elszántsággal írni kezdett egy üzenetet
Beckynek: Sajnos változott a terv, kezdte. Ma nem tudok
veled vacsorázni, amiért elnézést kérek. De holnap
ebédelhetnénk együtt – megígérem, hogy ezt nem mondom le!
Találkozzunk tíz körül, elviszlek egy étterembe, a Grosseto
úton. Utaztál már buldózeren? (Ezt egyébként komolyan
kérdezem.) Holnap mindent megtudsz. Paul.
Elolvasta, amit írt. Nem hazudott: csak annyit mondott,
hogy nem ér rá vele vacsorázni. Ha valamihez nincs kedvünk,
az elég ok arra, hogy azt mondjuk, nem áll módunkban
megtenni… Letette a papírt. Nem küldhet el egy ilyen
üzenetet. Így hát a „nem tudok veled vacsorázni" részt átírta
arra, hogy „nincs kedvem vacsorázni". Ez sokkal őszintébb.
Tényleg nincs kedve. De még mindig szégyellte magát az
üzenet miatt: miért nem képes ugyanezt Becky szemébe
mondani? Bizonyos, hogy a tisztesség ezt kívánná, de ha
megpróbálná, Becky nyilván nem hagyná, hogy nemet
mondjon. Megpróbálná rávenni, hogy gondolja meg magát,
hiszen ebben mindig jó volt. Ismét rápillantott az üzenetre,
és megint változtatott rajta. A „nincs kedvem vacsorázni"-ból
az lett, hogy „nincs kedvem veled vacsorázni". Ez még
inkább igaz volt, mint az előző változat: nem ahhoz nincs
kedve, hogy elmenjen vacsorázni, hanem ahhoz, hogy vele
menjen el vacsorázni.
Felnyögött. Megrökönyödött önmagán – de hát van más
választása? Van olyan erkölcsi szabály, amely szerint
kötelező elmennie vacsorázni valakivel, aki ráerőlteti magát?
Nem, nincs. Erősnek kell lennie. Igenis megvédi magát az
intim szférája indokolatlan megsértése ellen. Becky nem
jöhet csak úgy ide, és nem erőszakoskodhat vele, ehhez
egyszerűen nincs joga. Csak hát, csak hát…
 Összehajtogatta az üzenetet, és felállt. Aztán ráírta egy
borítékra a nevet: Miss Becky Rogers,… szoba. Nem tudta,
milyen számot írjon rá, így hát áthúzta a szoba szót, és
helyette azt írta: helyben. Volt ebben valami grandiózus, a
nagyobb szállodák használták. A Fioréban ez kissé oda nem
illőnek tűnt, de úgy hagyta, lement a lépcsőn, és átadta a
levelet Ellának, aki a vendégkönyvet nézegette a recepción.
A nő megnézte a borítékot.
– 4-es szoba – mondta. – Majd átadom a
menyasszonyának. Éppen elment sétálni.
Paul mély lélegzetet vett.
– A menyasszonyomnak?
– A hölgy ezt mondta – felelte Ella. Tétovázott. –
Nincsenek eljegyezve?
Paul a fejét rázta.
– Értem – mondta Ella. Paul arcát fürkészte, hátha talál
valami kapaszkodót, ami segít megoldani a rejtélyt. – Lehet,
hogy ő azt hiszi, hogy el vannak jegyezve. Elképzelhetőnek
tartja?
– Elképzelhető – mondta Paul. – De biztosíthatom, hogy
nem vagyunk.
Ella zavartan nézett rá.
– Eredetileg azt mondta, hogy csak egy éjszakára lesz
szüksége a 4-es szobára. Most már négy éjszakára szeretné
kivenni, de nem lehet, másik szobát pedig nem tudok adni.
Telt ház van. Holnap is jön valaki. Szükség lesz a szobájára.
Paul egy pillanatra elbizonytalanodott, nem tudta, mit
mondjon. Ella furcsán nézett rá – nem annyira rosszallón,
mint inkább zavartan.
 Paul önkéntelenül megtörölte a homlokát – de mivel az
olaszok elsősorban a kezükkel kommunikálnak, Ella
megértette.
A hangjából együttérzés csendült.
– Úgy látom, van egy kis problémája – mondta.
– A hölgy… ha jól értem, üldözi magát.
Paul hálásan biccentett.
– Én nem így fogalmaznék. Azt hiszem, kissé zavarodott.
– Szünetet tartott, majd folytatta. – Korábban együtt voltunk,
és aztán…
Nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e. Nem akarta a
szövevényes érzelmi életével terhelni Ellát, ugyanakkor úgy
érezte, megértő fülre és hasznos szövetségesre talál.
– Elmeséljem?
Felesleges volt aggódnia: Ella készséggel meghallgatta. És
amikor a története végére ért, látta az arcán, hogy meg is
értette.
– Nem mindig a férfi a hibás – mondta tűnődve.
– Gyakran a nő az. Annyiszor láttam már ilyet.
– Ó, tényleg?
– Igen. Ebben a szakmában, tudja, annyi mindent lát az
ember. – Felemelte a mutatóujját, hogy nagyobb hangsúlyt
adjon a szavainak. – Mindent. Nincs olyan titok, amit egy
szállodaüzemeltető ne tudna, és nincs az az emberi
viselkedés – egy sincs –, amin meglepődhetnénk.
Paul szeme elkerekedett. Egy pillanatra elképzelte, miket
fedeznek fel a szobákban, miután elhagyják a vendégek,
milyen beszélgetéseket hallgatnak végig, milyen igényeket
elégítenek ki, milyen tárgyakat találnak…
 – És ha arról van szó, ki a rosszabb – folytatta Ella –,
szerintem egyenlő az arány. Fele-fele arányban hunyok a
férfiak és a nők.
– Bizonyára így van – felelte Paul.
– Tudja – folytatta Ella –, sok nő gondolja úgy, hogy
mindig a férfiak a hibásak. Ha egy nő meg egy férfi
összevész, a nő rögtön azt gondolja, hogy „na tessék, újabb
bizonyíték, hogy a férfiak alávalók". De ez egyáltalán nem
ilyen egyszerű. Igen, vannak férfiak, akik aljas módon
viselkednek, és otthagyják a nőt, ha felbukkan a láthatáron
egy jobb fogás, és úgy dobják el a nőt, hogy…
Én nem – gondolta Paul. Én nem.
– …hogy bele se gondolnak, mit érezhet szegény. De
ugyanígy vannak nők is, akik pont ugyanezt teszik a
férfiakkal. Vagy akik elviselhetetlenné teszik a férfi életét a
féltékenységükkel és az örökös szemrehányásaikkal. Vagy
akik megakadályozzák, hogy a férfi azt csinálja, amit szeret,
bármi legyen is az. Vagy akik minden haragjukat a férfin
töltik ki. Bizony, vannak nők, akik semmivel sem jobbak,
mint a férfiak.
– Biztos vagyok benne – mondta Paul. – De Becky – ez a
hölgy – nem ilyen. Elhagyott valaki másért, mint már
mondtam, de azért nem egy hárpia.
Ellának tetszett a kifejezés.
– Hárpia? Mint a madár?
– Igen. Lehet, hogy ez nem fair a hárpiával szemben, de
az emberek így hívják az erőszakos nőket. Vagy inkább
régebben hívták így.
– De hisz az előbb mondta.
 – Jó, de nem úgy gondoltam. Én arra gondoltam… amit
mások hárpiának neveznének. – Eszébe jutott Shakespeare. –
Shakespeare például. Az egyik drámája épp egy ilyen nehéz
természetű nőről szól. Commedia dell'Arte. Ugyanaz.
– Szóval ez a hölgy, ez a Signora Becky, ő nem ilyen
karvaly?
– Hárpia. Nem. Ő nem az.
– De azért olyasvalaki, akit inkább kerülni szeretne?
Paul mély lélegzetet vett.
– Nem arról van szó, hogy kerülni szeretném. Mint már
mondtam, nem szeretnék gorombán bánni vele. Csak
szeretném élni az életem.
Ella mélyen egyetértett.
– A legtöbben ezt szeretnénk. Élni az életünket – anélkül,
hogy Róma vagy Brüsszel beleszólna. – Szünetet tartott,
mintha eltűnődne valamin. – Azt hiszem, el tudom intézni.
Paul élénk érdeklődéssel nézett rá.
– Becky ügyét?
– Igen. Van itt egy hely, ezen az úton, a Pensione
Garibaldi. Időnként átveszik a vendégeinket, ha telt házunk
van, és fordítva. Mindig adnak szobát, ha megkérjük őket.
Nagyon jó viszonyban vagyunk.
Paul arca felragyogott.
– Tehát el tudják szállásolni Beckyt?
Ella úgy vélte, igen.
– Az megoldaná a problémát.
Ella elmosolyodott.
– Sajnálom, hogy ilyen nehézségekbe kell ütköznie, Paolo.
Idejön a buldózerével, hogy nyugalma és békéje legyen, aztán
meg menekülnie kell egy nő elől. Nincs szerencséje.
 Paul csodálkozott, honnan tud a buldózerről, de nem
kérdezett semmit. Nyilvánvaló volt számára, hogy
Montalcino nem az a hely, ahol sokáig titokban maradnak a
dolgok. Az órájára pillantott: Gloria bármelyik pillanatban
megérkezhet.
– Van még valami, Ella. Egy kollégát várok ma délután. A
szobámban leszek.
Ella készségesen válaszolt:
– Azonnal szólok, ha megérkezik az úr.
– Hölgy. Az illető egy hölgy.
Paul sejtette, mit gondol magában.
– Nem az, amire gondol – mondta. – A hölgy a
szerkesztőm.
– A szerkesztője? – kérdezte, olyan hangon, mintha
idézőjelbe tenné a szót.
– Biztosíthatom, hogy tényleg az – felelte Paul. – Azért
jön, mert tudomására jutott, hogy a másik hölgy utánam jött.
Ella habozott, és Paul rájött, éppen azon töri a fejét,
melyik ötven százalékba sorolja őt. De aztán elmosolyodott,
és Paul tudta, hogy hisz neki.
– Tudja, nem gondoltuk volna, hogy az angoloknak ilyen
izgalmas életük van. Egy spanyolról vagy egy franciáról még
csak-csak el tudja képzelni az ember, de egy angolról
egyáltalán nem.
– Skótról.
– Igen, skótról. Nagyon különös. – Becsukta a
vendégkönyvet. – De ne aggódjon. Senkinek nem beszélek
róla. A lényeg, hogy be tudja fejezni a munkáját.
Paul megköszönte, és visszament a szobájába. A 4-es
szoba mellett is elhaladt, és lehalkította a lépteit, ha esetleg
Becky időközben visszatért volna. Nem kellene így
viselkednem – gondolta. Nem kellene úgy lopakodnom, mint
valami tolvajnak. Aztán eszébe jutott Occhidilupo.
Elképzelte, ahogy a környékbeli erdőkben ólálkodik, sötét
szeme éberen és óvatosan tekinget jobbra-balra. Mi lenne, ha
Occhidilupo megjelenne a Fioréban, vagy akár a
Fiaschetteriában, kezében egy csésze kávéval és a La Nazione
legfrissebb számával, hogy elolvassa, merre látták
legutoljára? Ebben az országban már semmin sem lepődne
meg – még ezen sem. Commedia dell'Arte, gondolta.

Paul elbóbiskolt, és arra ébredt, hogy Ella kopogtat az

ajtaján.
– A kollégája – mondta, a kelleténél nagyobb nyomatékkal
ejtve ki a szót – odalent vár. Felkísérjem?
Paul úgy döntött, hogy inkább lemegy elé. Gloria egy
magányos széken üldögélt a recepción, mellette kis
kézitáska. Amint meglátta Pault, felugrott és odaszaladt
hozzá. Ella kurta pillantást vetett rájuk, majd sietve eltűnt az
irodában, hogy elfoglalja magát.
Gloria első mondata így hangzott:
– Ugye nem vagy rém mérges?
– Mérges?
– Amiért idejöttem.
Paul kibontakozott az ölelésből.
– Miért lennék? – Rövid hallgatás után folytatta. –
Hallottad, hogy… – Önkéntelenül fölnézett a lépcső tetejére,
Gloria pedig elkapta a pillantását.
– Ott van?
Paul megrázta a fejét.
 – Pillanatnyilag nincs, de jobb lenne, ha elmennénk
valahová. Van egy hely, a Fiaschetteria – tetszeni fog.
Gloria a táskájára nézett.
– Itt hagyhatom a csomagomat?
– Persze – felelte Paul. – Letehetjük a szobámban. Elvette
a táskát, és elindult felfelé a lépcsőn. A nő követte.
– Veled mehetek? – kérdezte. – Próbáltam elképzelni a
helyet, ahol dolgozol.
Paul végigvezette a folyosón.
– Ez az ő szobája – suttogta, amikor elhaladtak a 4-es
mellett.
Gloria megvető pillantást vetett az ajtóra. – Arcátlan! –
súgta Paulnak, cinkos mosollyal.
– Igazi zaklató.
– Nem – felelte Paul. – Nem az. Igazából egy kicsit
sajnálom is.
– Mert ott maradt a nyakán Mr. Universe? Ezért?
– Nem, nem ezért. – Törte a fejét, hogyan tudná
elmagyarázni. – Azért, mert… nos, azt hiszem, magányos.
– Magának csinálta a bajt – mondta Gloria. – És szörnyen
zavarodott szegény.
– Azok vagyunk mindnyájan, tán nem? – kérdezte Paul. –
Ki-ki a maga módján.
Megérkeztek Paul szobájához, és beléptek. Gloria
körülnézett, aztán a nyitott ablakhoz lépett. – Nahát! –
kiáltott fel. – Olyan, mint egy reneszánsz festmény. Ó,
micsoda gyönyörű ország! – Paulhoz fordult.
– Miért nincs olyan szerencsénk, hogy olasznak
születtünk, Paul? Mit követtünk el valamelyik előző
életünkben? Mi hozta ránk ezt a rossz karmát?
 – Szerintem rengeteg ember szeretne valaki más lenni –
mondta Paul. – Még az olaszok is.
Gloria kihajolt az ablakon. – Ez az égbolt… És a ciprusok.
És az alattunk szálló madarak, Paul – alattunk.
Paul követte a tekintetét. Mivel a domboldal meredeken
lejtett, és mivel a Fiore – és a falu maga is – a tetején volt,
valóban alattuk repkedtek a madarak: rovarokat üldöző
fecskék cikáztak odalent. A távolban, a Val d'Orciáról fehér
füstoszlop szállt fel – messziről vékonykának tűnt, mint egy
eloltott gyertyából szivárgó halvány csík. Néhány pillanatra
eltűnődött, vajon milyen lenne, ha kicsit egyszerűbb lenne az
élete. Milyen lehet annak a parasztnak, aki gallyakat éget,
nem törődik azzal, mi folyik a nagyvilágban, nem kell
társasági eseményekkel és határidőkkel zsonglőrködnie, nem
kell volt szeretőkkel bajlódnia, meg mindenféle homályos
megbocsátással és barátsággal – vagy akár többel, ahogy a
társkereső hirdetésekben fogalmaznak –, és védelmező
szerkesztők sem üldözik.
Gloria ismét körülnézett a szobában. Észrevette a dupla
ágyat, amelyeknek Paul csak az egyik felét foglalta el, a
másik érintetlen maradt.
Rámosolygott a férfira.
– Szeretnék feltenni egy kínos kérdést. Úgy érzem, elég
jól ismerjük egymást.
– Igen? – Paul hangja tétován csengett.
– Igazából nincs hol aludnom ma éjjel. Holnap már lesz
szobám, de ma nincs. – Az üres ágyra pillantott. –
Megengednéd? Persze csak barátként. Mintha maga a kínai
nagy fal lenne köztünk.
 Paul nagy levegőt vett. Eszébe sem jutott, hogy éppen ő
foglalta le telefonon azt a szobát, amelyikben most Becky
szállt meg.
– Sehol nincs, ahol… – kezdte, de megállt a mondat
közepén. Gloria azért utazott ennyit, mert úgy gondolta,
hogy segítségre van szüksége. Nem utasíthatja el. – Nem –
folytatta. – Úgy értem, igen. Igen, alhatsz itt.
– Kifogástalanul fogok viselkedni – mondta Gloria. – Nem
horkolok, és nem beszélek álmomban.
Az üres ágyhoz lépett, és jó messzire eltolta a másiktól.
– Így ni – mondta. – Közöttünk a mélységes mély tenger.
Paul az íróasztalára mutatott.
– Láthatod, milyen jó fiú vagyok. Tökéletesen tartom az
ütemtervet.
Gloria felkacagott.
– Nem is képzeltem másként. Csak aggódtam, hogy…
hogy az exed esetleg eltérít.
Az exe? Még soha nem gondolt Beckyre az exe-ként.
– Furcsa kifejezés – jegyezte meg. – Nem is tudom, illik-e
rá.
– De hát az, nem? Az exed. És az exek sajnos néha
problémásak.
– Én teljesen jól vagyok – mondta Paul. – Jólesik, hogy
aggódsz értem, de úgy gondolom, hogy minden rendben.
Gloria elszántan a szemébe nézett.
– Biztos vagy benne?
– Igen, többé-kevésbé.
Gloria gyöngéden megérintette a karját.
– Légy óvatos, Paul. Valószínűleg nem is tudja, mit akar.
De te nem tartozol neki semmivel. Ismerlek, Paul. Amilyen
kedves és tapintatos vagy, valószínűleg hagynád, hogy
visszacsalogasson. Ki tudja, nem éppen ezen ügyködik-e.
Éppenséggel nincs kizárva, hiszen ismerjük. De te nem ezt
akarod, ugye?
Paul a padlót bámulta.
– Ó, Gloria, nem is tudom, tényleg nem. Az egyik felem
azt mondja, hogy miért is ne? Ha arra kérne, hogy kezdjük
újra.
Gloria határozottan nézett rá.
– Ne, Paul, ne. Ne hallgass erre a feledre!
Paul az ablakhoz lépett. A füstoszlop eltűnt a völgyben.
– De van még valami. Valami, amit eddig nem mondtam
el neked.
Gloria összevonta a szemöldökét.
– Csak nem terhes?
– Tudomásom szerint nem.
Gloria szeme elkerekedett. Támadt egy gondolata. Hát
persze. Hát persze. – Éppenséggel lehet, hogy az. Mondjuk,
hogy ez a Mr. Universe…
– Tommynak hívják.
– Hát persze hogy Tommynak hívják, nagyon jó név egy
személyi edzőnek. Szóval ez a Tommy teherbe ejti, és aztán
köd előtte, köd utána. Ő pedig körülnéz, és azt gondolja:
valakinek gondoskodnia kell a gyerekről. És akkor úgy dönt,
hogy…
Paul félbeszakította.
– Manapság ez nem jelent problémát. Nem muszáj
megtartania a babát.
– Jó, ez igaz. De mondjuk, hogy meg akarja tartani. A
biológiai óra meg minden.
 – Akkor megtartja, és kész. Ehhez én nem kellek.
Gloria azonban másképp gondolta.
– Egyedülálló anyának lenni nem egy leányálom, Paul.
– Nem hiszem, hogy terhes. Erre mindig nagyon
vigyázott.
Nem tudta teljesen meggyőzni Glóriát.
– Rendben, tegyük félre ezt a kérdést. – Rövid hallgatás
után hozzátette: – De mit akartál elmondani?
Paul eljött az ablaktól, és leült az ágyára.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Gloria pár pillanatig meg sem szólalt, csak a döbbenet
tükröződött az arcán.
– Belé? Beckybe?
Paul megrökönyödve nézett fel.
– Nem, dehogyis.
– Akkor kibe?
A férfi elmesélte megismerkedését Annával.
– Nem tudom kiverni a fejemből – mondta. – Alig
ismerem, és mégis… letaglózott… ez minden, amit
mondhatok. Teljesen letaglózott.
Gloria leült Paul mellé.
– Ezt még nagyon, nagyon alaposan gondold át – mondta.
– Még Beckyn sem tetted túl magad. Nem biztos, hogy ez a
legjobb időpont.
– Nem csak ez a baj. Van valakije.
Ezután hallgattak. Végül Gloria szólalt meg.
– Akkor ez le is van zárva. El fogod felejteni. Nincs más
választásod, igaz?
– Tudom. De nem bírom, egyszerűen nem bírom.
 Gloria felsóhajtott. Aztán olyan hangon szólalt meg, mint
egy türelmes tanárnő, aki egy gyereknek magyarázza éppen,
hogy milyen a világ.
– Figyelj, Paul. Ezen mindannyian keresztülmegyünk az
életünk során. Beleszeretünk valakibe, aki nem lehet a
miénk. A tanulság nagyon egyszerű. Ki kell verned a fejedből
az illetőt. Bele kell törődnöd, hogy nem lesz belőle semmi.
– Ezt én is tudom.
– Tudod?
– Igen, tudom. De attól még nem tudok másképp érezni,
mint ahogy érzek. – Egy darabig hallgatott, nem tudta,
hogyan magyarázza el, mit érez. – Pőrének érzem magam.
Ismered ezt az érzést? Kiszolgáltatottnak érzem magam.
Pőrének.
Gloria megfogta a kezét.
– A szerelem fáj. Ezt szokták mondani, ugye? A szerelem
fáj.
– Igen, fáj. Nagyon is fáj.
Gyengéden megsimogatta a férfi kezét. Paulnak jólesett a
vigasztalás.
– Szeretnél hazajönni? – kérdezte a nő.
– Nem.
– Biztos vagy benne?
Paul bólintott.
– Teljes mértékben. Jól leszek. Túlleszek rajta.
Gloria megszorította a kezét.
– Mindenki. Mindenki túllesz rajta. Velem kétszer is
megesett. Amikor… – Hirtelen elhallgatott. Szemlátomást
úgy érezte, így is túl sokat beszélt.
 Paul most döbbent rá, hogy semmit nem tud Gloria lelki
életéről. Furcsának érezte, hogy egyáltalán előfordulhat
ilyesmi az életében: az örökké tapintatos, higgadt Glóriának,
aki folyton csak másokról gondoskodik, és ő maga nem
bonyolódik lelki ügyekbe. Egészen más szemmel nézett most
rá.
– Veled? Kétszer?
Gloria elfordította a fejét.
– Milyen meglepettnek tűnsz.
Paul elszégyellte magát.
– Bocsáss meg. Csak tudod, soha nem gondolok rád ilyen
szempontból.
Gloria erőltetetten vidáman szólalt meg:
– Az első – mondta – tizenhat éves koromban történt. Volt
az iskolában egy fiú, akit a világ legcsodálatosabb
teremtményének tartottam. Fekete haja volt és kék szeme,
tudod, milyen az a kombináció, és nem tudtam levenni róla a
szemem. De ő még csak észre sem vett. Pedig mindent
megpróbáltam, mégis olyan volt, mintha nem is léteznék. Azt
hiszem, nem nagyon volt ideje a lányokra.
Paul együttérzőn jegyezte meg:
– Azt hiszem, ezt a legtöbb ember megtapasztalja.
– Igen. De ez nem könnyít a helyzeten, igaz?
Gloria elengedte a férfi kezét: milyen egyszerű megtenni,
és mégis milyen nehéz.
 12

Nem szabad alábecsülni

a tyúkokat

Még csak harmadszor járt az étteremben, de máris

törzsvendégként kezelték. Az a szóbeszéd járta, hogy híres
ételkritikus, mások azt pusmogták, hogy a New York Times
szerzője, megint mások azt beszélték, hogy olyan könyvet ír,
amely Montalcinót Olaszország kulináris fővárosának
nyilvánítja, és már épül is egy új szálloda, hogy fogadni tudja
a várhatóan óriásira duzzadó turistaáradatot. Ezt az új
szállodát a svédek építik, legalábbis így szólt a pletyka, de
azt senki nem tudta megmondani, hogy miért. A vad
spekulációk közepette Pault egyre nagyobb tisztelet övezte.
Különösen akkor, amikor belépett a Stracottóba, ahol a
sokatmondó pillantások azt jelezték, hogy ha esetleg tényleg
Michelin-ellenőr, itt akkor sem talál semmi kivetnivalót.
Gloria beleszimatolt a levegőbe.
– Itt ennünk sem kell – mondta. – Az illatokkal is
jóllakhatunk.
– Ez a szarvasgombás lasagne – jelentette ki Paul. –
Vannak, akik szerint a szarvasgomba illata mindent elnyom.
– Nincs igazuk – jelentette ki határozottan Gloria. –
Egyszerűen nincs igazuk.
Ez volt a szavajárása, Paul el is mosolyodott. Hányszor
hallotta, amikor kacskaringós, terméketlen vitákat azzal zárt
le, hogy „egyszerűen nincs igazad". Egy ilyen kijelentéssel
nehéz vitatkozni, bár néha megpróbálkozott azzal, hogy
„neked nincs igazad", de ez soha nem működött.
Kicsi étterem volt, és ők voltak az első esti vendégek.
Miközben a tulajdonos aperitifje mellett üldögéltek,
megérkezett még egy pár, fiatal dánok, majd röviddel utánuk
egy idősebb úr, aki helyinek tűnt, és hosszú beszélgetésbe
elegyedett a konyhaajtóban.
Gloria kíváncsi volt, miről beszélgetnek.
– A tyúkjairól – felelte Paul halkan. – A tyúkjairól mesél.
Elkaptak valami betegséget, amitől úgy tántorognak az
udvaron, mint a részeg matrózok.
– Jaj, szegények.
A konyhából valóságos tanácsáradat zúdult az idős
férfira.
– És? – kérdezte Gloria.
Paul fülelt.
– A nő azt mondja, hogy a nagynénjének is ugyanez volt a
gondja, de azután jobban lettek a tyúkjai. Azt mondja,
szerinte ehettek valamit. Azt mondja, a tyúkoknak sokkal
érzékenyebb a gyomruk, mint azt mi, emberek gondoljuk. És
hogy pszichés eredetű is lehet.
– Azt nem hinném – jegyezte meg Gloria.
Paul mosolygott, miközben a konyhaajtóban folyó
beszélgetést hallgatta.
– Az úr is azt mondja, nem hiszi, hogy a tyúkoknak
pszichés gondjaik lehetnek, hiszen túl kicsi az agyuk. Azt
mondja, hogy a tyúkoknak fogalmuk sincs semmiről.
Erre kurta válasz érkezett a konyha felől.
– A nő meg azt mondja, hogy nem szabad alábecsülni a
tyúkokat.
 Visszajött a pincér, hogy felvegye a rendelésüket.
Helyeslőén bólogatott Paul választására. – Pontosan,
professore – mondta. – Pontosan ezt ajánlottam volna én is.
– Professore! – suttogta Gloria.
A pincér visszasietett a konyhába, Paul pedig Gloriához
fordult, és tósztra emelte a poharát. És ebben a pillanatban
lépett be Becky.
Paul ledermedt.
Gloria, aki háttal ült az ajtónak, nem vette észre.
– Hogy találtad meg ezt a helyet? – kérdezte Paultól. –
Tökéletes!
A hangja elcsuklott. Észrevette Paul rémült tekintetét,
megfordult a székén, és megpillantotta Beckyt. Az előbb
fölemelte a poharát, hogy koccintson Paul-lal, de most
leeresztette. A mellette lévő üres tányérra meredt, mintha
annak fakókék mintáját tanulmányozná.
Becky bizonytalanul álldogált, de a pincér odalépett
hozzá, és egy asztalra mutatott. Kihúzta neki a széket, és
Becky leült. Felnézett a plafonra, a falakra, de nem nézett
Paulék irányába.
– Mondanom kell neki valamit – suttogta Paul. – Elnézést,
de ez a hely túl kicsi. Nem ülhetünk itt úgy, hogy ne vegyünk
róla tudomást.
– Idehívod? – kérdezte Gloria. – Engem nem zavar.
– Nem akarom – felelte Paul kínlódva.
– De hát mi mást tehetnél? Nem ülhetünk itt sugdolózva
olyasvalakiről, aki a terem másik végében ül.
Paul felállt. Eközben Becky felnézett. Ő is felállt.
Paul megállt előtte.
– Nézd – mondta. – Betoppant Gloria.
 Becky a kezébe vette az asztalkendőt. Az ujjaira
csavargatta.
– Azt látom.
– Munka – mondta Paul.
Becky rábámult.
– Te hazug – mondta.
– Miért? A szerkesztőm. Te is tudod.
Becky felemelte a hangját.
– Nem telt sok időbe, mi? Előbb megszabadulsz tőlem,
aztán meg… vele.
– Bocsáss meg, szerintem nem tudod, miről beszélsz.
– Ó, nem tudom, tényleg? Ma este nem tudsz elmenni
vacsorázni. Nem akarsz elmenni sehova, igaz? Én meg
belépek, és mit látok? Hogy itt vagy ezzel a nővel!
Paul mentegetőzni próbált.
– Ez nem ilyen egyszerű.
A mellettük lévő asztalnál már feszengtek a vendégek.
Paul próbálta csitítani.
– Nem hiszem, hogy jelenetet kéne rendeznünk – mondta.
– Jaj, nem hiszed, ugye? – Körülöttük kínos csend volt, a
kazettás mennyezet visszhangzott a nő hangjától. A tántorgó
tyúkok gazdája tátott szájjal nézte őket, a fiatal pár pedig az
étlapot bámulta.
Becky lenézett az asztalra, megragadta a villáját, és
hirtelen beledöfte Paul kezébe. A férfi felordított, a villa a
földre esett. Gloria felpattant a székéről, és Paul segítségére
sietett. Egy pohár felborult, és nagy csörömpöléssel a földre
esett.
Becky sarkon fordult, és kisétált az ajtón: minden
szempár rászegeződött, majd ismét Paulra, aki némán a
kezére meredt. Kicsit kiserkent a vére: azon a három ponton,
ahol a villa átszúrta a bőrét.
Az étterem vezetője odasietett.
– Professore – mondta, miközben a sebesült kezét
vizsgálgatta. – Ó, professore, micsoda szörnyűség! Az a nő
biztos őrült.
– Csak zaklatott – felelte Paul.
– Zaklatott? – kiáltotta Gloria. – Zaklatott!
Paul furcsán nyugodt maradt.
– Ne csináljunk belőle nagy ügyet. Baleset volt.
– Baleset? – háborgott Gloria. – Láttam, Paul. Beléd
döfött egy villát. A saját szememmel láttam.
Paul a szájához emelte a kezét, és a sebeit szívogatta.
– Semmiség. Semmiség. Csak néhány csepp vér, semmi
több. És azt gondolom, hogy csak nyomatékot akart adni a
véleményének, és… és hát kicsit túlzásba vitte.
– Tudok adni valamit a kezére – mondta a tulajdonos. –
Van egy ragtapaszom.
Visszament a konyhába, elhaladt a felesége mellett, aki a
konyhaajtóból bámult döbbent és hitetlenkedő arccal. Miután
visszajött, ráragasztotta a tapaszt Paul kezére.
– Köszönöm – mondta Paul, majd a többi vacsoravendég
felé fordult. – Kérem, bocsássanak meg.
A sokkoló helyzeteket gyakran hangzavar követi. Most is
mindenki lázas beszélgetésbe kezdett: a dán pár elmélyült
társalgást folytatott, egymás szavába vágva beszélgettek,
csak úgy pergett a nyelvük, miközben az idős úr mondott
valamit a tyúkjairól, de a konyhában nem hallotta meg a nő,
aki a pincérnek kiabált valamit.
Miután visszaült, Paul azt mondta Gloriának:
 – Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. Élvezzük a
vacsorát.
Gloria bosszúsan a szemét forgatta.
– Hogyan? Úgysem megy.
– Nekem megy – mondta Paul. – Egyszerűen nincs igazad,
Gloria.
– És mi lesz most?
Paul vállat vont.
– Semmi. És nem is hiszem, hogy bármit tehetnék.
Gondolom, hazamegy. – Szünetet tartott. – Sajnálom, hogy
így lett vége, de azt hiszem, néha megesik.
Gloria ránézett.
– Azt hiszem, igazad van – felelte. – Azt hiszem, így
szoktak véget érni a kapcsolatok. Az egyik felkap egy villát,
és beledöfi a másik kezébe. És kész is.
Paul felsóhajtott.
– Megyek, megnézem, hogy jól van-e. Nem hagyhatom így
magára.
– Veled megyek – közölte Gloria. – Lehet, hogy veszélyes.
– Ostobaság. Itt maradsz. Negyedóra múlva itt vagyok.
Kezdj el enni. Majd csatlakozom.
Paul nem vett tudomást a tiltakozásáról, és elment. A
Fiore mindössze öt perc sétára volt tőlük, és úgy gondolta,
hogy ott találja Beckyt. Útközben eszébe jutott valami, amire
eddig nem gondolt, és most úgy érezte, hogy ki kell
mondania, hogy lezárhassa az egész ügyet. Soha nem kért
bocsánatot, amit furcsamód sokszor éppen az vár el, aki
megbántotta a másikat.
A szállodában megtalálta. Sírt, de a szája remegésén
látszott, hogy a könnyei leginkább bűntudatból fakadnak.
 – Tudom, hogy nem akartad – kezdte Paul. – És azt is
tudom, hogy régóta tartozom neked egy bocsánatkéréssel,
amiért… nos, mindenért. Amiért nem áldoztam rád elég időt.
Amiért nem figyeltem rád eléggé. Mindezért.
Becky a fejét ingatta.
– De hát én…
– Nem, figyelj arra, amit mondok. Most én kérek
bocsánatot. És azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy vége, és
hogy folytatnunk kell az életünket. Nem akarom, hogy azt
gondold, hogy gyűlöllek vagy ilyesmi.
– Én sem akarom, hogy ezt gondold – szipogta Becky. –
Én sem gyűlöllek téged.
– Akkor jó. – Rövid szünetet tartott. – Mi lenne, ha most
visszajönnél, és együtt vacsoráznál velünk? Tudod, semmi
nincs köztem és Gloria közt. Tényleg semmi.
A nő megrázta a fejét.
– Most nem bírok. És holnap elmegyek.
– Akkor együtt reggelizhetnénk. A Fiaschetteriában.
Ehhez mit szólsz?
Becky letörölte a könnyeit.
– Rendben.
 13

Ne szeressen bele ebbe a helybe

– Szóval – mondta Gloria másnap ebéd közben. – Ennyi volt?

– Nagyon sajnálta a történteket – felelte Paul.
Gloria a kezére pillantott. Az étteremvezetőtől kapott
sebtapasz helyett már rendes kötszer volt rajta, amelyet két
átlátszó ragtapaszcsík tartott a helyén. Ezt a Fiore közelében
található gyógyszertárban vették, és maga a gyógyszerésznő
helyezte a kezére, miután megvizsgálta a sebet, és közölte,
hogy nem súlyos.
– Hogy történt? – kérdezte a gyógyszerésznő, miközben
befújta fertőtlenítővel.
– Villával – válaszolta Paul.
A gyógyszerésznő közelebbről is megvizsgálta a sérült
bőrt. – Felettébb szokatlan, meg kell, hogy mondjam. Ám itt
minden megesik. Egyszer egy férfi elharapta a nyelvét,
miközben a szomszédjával vitatkozott. És hasonlók.
Most, hogy Gloriával a Fiaschetteria egyik kinti
asztalánál ült, Paul elmerengett a reggeli eseményeken.
Együtt reggelizett Beckyvel, aki nem győzött bocsánatot
kérni az előző este történtekért. „Soha nem akarnék
fájdalmat okozni neked, Paul, ugye tudod?"
Paul biztosította, hogy igen, tudja. „Remélem, barátok
maradunk" – mondta.
„Igen, azok maradunk" – felelte Becky. „És tudod, mit,
Paul? Eddig ezt nem mondtam el, de most megteszem. Volt
más oka is, hogy idejöttem. Nem csak az, hogy bocsánatot
kérjek."
Tudtam, gondolta Paul.
De amikor Becky folytatta, egészen más derült ki, mint
amire számított. Tommy és én nehéz időszakon mentünk
keresztül. Úgy éreztem, hogy kicsit túlságosan biztos a
dolgában.
– Tényleg?
– Igen. És arra gondoltam, hogy ha meglátogatlak, talán
elgondolkodik egy kicsit, és rájön, hogy van más választásom
is.
Paul igyekezett változatlan hangon beszélni – nem volt
könnyű.
– Értem.
– És képzeld, bevált. Tényleg bevált. Egyfolytában
bombáz az üzenetekkel, kérlel, hogy minél előbb menjek
haza. Azt mondja, utazzunk el valahova. Azt mondja,
szörnyen hiányzom neki.
Paul megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Örülök. Tényleg, örülök, hogy így alakult, Becky.
– Tudod, mit? – folytatta a nő. – Olvastam valahol, hogy
egy kis versengés ki tudja húzni a kapcsolatot a kátyúból. Azt
hiszem, ez nálunk is bevált.
Paul Beckyre meredt. Értettem őt valaha is? – tűnődött
magában.
– Biztos vagyok benne, hogy jól összeilletek, Becky.
Szerencsés ember.
– Kedves srác – felelte Becky. – És gyengéd. Az erős
férfiak gyakran azok, nem?
 Paul elgondolkodott. Igaza lehet. Eszébe jutott az iskolai
zaklatója, aki tulajdonképpen aprócska volt, de japán
harcművészeti fogásokkal kibillentette támadóit az
egyensúlyukból.
– Azt hiszem, most kikerültél a szűkebb körömből –
mondta Becky elmerengve. – Tudom, hogy ez egy kicsit
durván hangzik, és remélem, nem érted félre, de azt hiszem,
ez az utazás nekem több szempontból is bevált. Megmutatta,
hogy soha nem tudnálak visszafogadni.
Paul kicsit elvesztette a fonalat.
– Hogy engem visszafogadni?
– Igen – felelte Becky. – Nem hiszem, hogy hosszú távon
működhetne. Mi nagyon különbözőek vagyunk, Paul. És ezt
már réges-rég tudomásul kellett volna vennünk.
Paul megállapította, hogy igaza van.
– Igen, így van.
– Egy csomó ember úgy éli le az életét, hogy nem a
megfelelő ember van mellette – folytatta Becky. – Azt
gondolják, hogy összeillenek, pedig nem. Néha még azt sem
találják el, melyik nemhez vonzódnak. Ismerek egy nőt, aki
évek óta együtt van egy férfival, és csak most jött rá, hogy
igazából egy másik nővel akar együtt lenni. A negyvenes évei
végén jár. Mennyi elvesztegetett idő.
– De végül megtalálta, amit keresett.
– Meg. Tommy azt szokta mondani, hogy az élet nem
ruhapróba.
– Ó, ezt mondja, tényleg?
– Igen. Azt mondja, hogy éljünk a mának.
Paul igazat adott Tommynak.
 – Az ember nem is gondolná, mennyi minden rejlik
Tommyban a megnyerő külső mögött – jegyezte meg Becky.
– Fecseg a felszín, hallgat a mély – felelte Paul.

Becky a tizenegy órás busszal utazott el Sienába. Gloria egy

órával később költözött be az üresen maradt szobájába, a
szokatlanul csöndes Ella segítségével, aki azon törte a fejét
rendületlenül, hogy vajon mi folyik itt. A villás incidensről
már mindenütt pletykáltak, reggel a piacon ez volt a fő téma.
Mire Ella a szobát kitakarította Gloriának, már azt beszélték,
hogy előző éjjel gyilkossági kísérlet történt az étteremben,
Pault megtámadták egy steakkéssel, melynek következtében
olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy huszonnégy
öltéssel kellett összevarrni a sebét, és azonnali
vérátömlesztésre volt szüksége. Az elkövető, mesélték,
elmenekült a faluból, de többé-kevésbé biztos, hogy elkapták
a Róma-Fiumicino repülőtéren, miközben megpróbálta
elhagyni az országot.
Gloria beköltözött az új szobájába, és a falu
mindennapjaiba. Hosszú sétákat tett, hogy hagyja Pault
dolgozni a könyvén, vett egy vázlatfüzetet, és készített
néhány ceruzarajzot a kanyargó utcákról és a rejtett
sikátorokról. Paul egyszer elvitte a buldózerén
Sant'Antimóba, ahol meghallgatták a gregoriánokat éneklő
szerzeteseket. Gloria imádta a buldózert.
– Annyira vicces! – lelkendezett. – Teljesen és tökéletesen
abszurd.
– Naná, hogy az – felelte Paul. – De hát miért is várnánk
el a világtól, hogy földhözragadt és egyértelmű legyen?
 – Csak nem szoktak az emberek buldózereket bérelni –
mondta Gloria. – Nem furikáznak velük Toscanában. Nem
szokásuk.
– Dehogynem – mondta Paul.
Készítettek maguknak pikniket – zsömle, szalámi,
olajbogyó és elvitték egy helyre, amit egyszer séta közben
fedeztek fel. Csendes, nyugodt hely volt, itt-ott szétszórt
tölgyekkel, a távolban pedig szőlőültetvény kapaszkodott fel
az enyhén emelkedő domboldalra, egészen az égig. Gloria
egyszer csak szóba hozta Annát.
– Hol van most? – kérdezte.
– Azt hiszem, néhány napot Sienában tölt. Azt hiszem,
hamarosan visszajön. De igyekszem nem gondolni rá.
Gloria lehunyta a szemét.
– Ez valószínűleg jó ötlet. – Aztán újabb kérdést tett fel. –
Szerinted fogok vele találkozni?
– Nem hiszem.
Paul felvett a földről egy gallyat, és hámozni kezdte a
kérgét.
– Nem tudom, mihez kezdjek az életemmel – mondta. –
Egyszerűen fogalmam sincs.
Gloria félig kinyitotta a szemét. Felette a határtalan
égbolt: zengő, szédítő, kék üresség. – Hogy érted? – Majd,
mielőtt még Paul válaszolhatott volna, hozzátette. –
Egyáltalán van, aki tudja?
– Amit csinálok – mondta. – Mi értelme? Van hatása
bárkire is?
– Úgy érted, hogy amit csinálsz, az felszínes? Erre
vonatkozik a kérdésed?
 – Bizonyos értelemben: igen. Annyi emberrel találkoztam
már, akik sokkal fontosabb dolgokat csinálnak az életben.
Például az orvosok. Vagy néhány hónapja megismerkedtem
egy ápolóval, egy pszichiátriai ápolóval. Az otthonukban
gondozza az embereket: meglátogatja őket, ellenőrzi, jól
vannak-e, elviszi őket sétálni, és ettől jobban érzik magukat.
Én meg mit csinálok? Gombákról írok.
Beletelt néhány pillanatba, míg Gloria megfogalmazta a
válaszát.
– Örömet szerzel az embereknek. Ez tökéletesen jó
életcél.
Paul kétkedőn kérdezte:
– Tényleg az?
– Igen, az. Nézd meg a művészeket. Mit csinálnak a
művészek?
– Festenek. Elgondolkodtatnak. Megmutatják, mi a szép.
– Te is elgondolkodtatsz. Te is megmutatod, mi a szép.
– Aligha.
– Dehogynem. A művészetnek rengeteg megnyilvánulási
formája van, Paul. Az az ember, aki szőlőt művel és bort
készít, szerintem maga is művész.
Paul kelletlenül ráhagyta.
– Lehet.
Egy darabig mindketten hallgattak. Aztán Gloria
megszólalt:
– Az a baj, hogy nem látod a jövődet.
– De hát kell azt látni?
– Igen, kell. Kell, hogy higgyünk valamiben. És ehhez a
többségünk számára az is hozzátartozik, hogy érezni kell,
merre tartunk.
 – És én ezt nem érzem?
– Szerintem nem.
A gally teljesen lemeztelenedett. Paul közelről szemügyre
vette, orrát megcsapta a növényi nedv szaga.
– Gondolom, majd tisztázom a soraimat. Egyszer.
– Régi hagyomány, hogy az ember eljön Olaszországba,
hogy ezt megtegye – mondta Gloria. – Olyan, mint egy
beavatási szertartás az élet bizonyos szakaszában. Az
északiak délre jönnek, hogy megismerjék a szerelmet és a
szépséget. Költők, festők. Mind ezt tették.
Paul eldobta a gallyat.
– És van, aki soha nem tért vissza.
– Van, aki soha.
Eljött az ideje, hogy visszasétáljanak a faluba. Gloria
másnap készült hazautazni, és utoljára még együtt akartak
vacsorázni. Útközben alig szóltak egymáshoz.
– Ugye, nem bántottalak meg azzal, amit mondtam? –
kérdezte Gloria.
– Dehogyis. Miért bántottál volna meg?
– Mert igazából semmi közöm hozzá, hogy mihez kezdesz
az életeddel. Nincs szükséged rá, hogy megmondjam, mit
csinálj.
Paul azonban nem gondolta, hogy a barátság ilyen
korlátozott hatáskörrel rendelkezik.
– Szerintem meg kell mondanunk a barátunknak, ha úgy
látjuk, hogy valamit nem jól csinál.
– És te is megmondanád nekem, ha…
– Ha úgy gondolnám, hogy mindenbe beleütöd az orrod. –
Paul elmosolyodott. – Nem gondolom úgy. – Szünetet tartott.
– Bár azt hiszem, ha jól meggondolom, tudnék egy-két dolgot
mondani neked.
– És mi lenne az?
– Hogy engedd el magad. Például engedd meg magadnak,
hogy szerelmes legyél. Ne legyél ennyire, hogy is mondjam,
mindenek fölött álló.
Gloria lesütötte a szemét, Paul pedig azt gondolta: Na,
most megbántottam.
– Bocsáss meg – dörmögte.
– Semmi baj.
Paul megpróbálta helyrehozni a tapintatlanságát.
– Biztos, hogy jön majd valaki. Valaki, aki levesz a
lábadról.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos, de egy csöppet se
bánnám.
Paul folytatta:
– Miért is ne?
– Nem valószínű. Egyébként meg nem engem kell levenni
a lábamról, hanem őt – ütötte el végül a kérdést Gloria. Majd
hozzátette: – Bárki legyen is az.

Nézte, ahogy a busz elhúz a Rocca mellett. Integetett, és úgy

látta, mintha az egyik ablakból visszaintegetne neki egy kéz.
Meleg volt a reggel, hátulról a nyakára tűzött a nap. Furcsán
üresnek érezte magát: élvezte ezt az utolsó néhány napot
Glóriával, jó volt osztozni vele Montalcino felfedezésének
örömeiben, és úgy mutatni be átmeneti otthonát, mint egy
büszke helyi lakos. Most, hogy elment, véget értek a közös
séták, és véget ért az örömteli együttlét egy régi jóbaráttal,
akinek soha nem kell magyarázkodni vagy mentegetőzni, aki
olyan, mint egy jól ismert ruhadarab. Az érkezésekor érzett
kezdeti feszengés átadta helyét az örömnek. És legnagyobb
meglepetésére, amíg együtt voltak, alig jutott eszébe Anna,
főleg miután bevallotta Gloriának, hogy mit érez iránta. Már
bánta is ezt az elhamarkodott vallomást – az ember hajlamos
megbánni, ha túlságosan feltárja valakinek a szívét. De már
nem is tudta igazán, mit érez. Szerette Anna gondolatát:
kétségkívül vonzó, és izgalmas volt vele beszélgetni, ám az
az elképzelés, hogy szerelmes belé, most már túlzásnak tűnt.
Nem volt már kamasz, aki fülig beleszeret valakibe, akit alig
ismer. Vagy igen? Ki lehet ezt nőni egyáltalán? Ilyen
egyszerű ez? Az ember beleszeret egy arcba, egy alakba, egy
járásba vagy testtartásba, és valami ősi biológiai ösztön arra
készteti, hogy egyszer csak összemossa a szépséggel, végül a
szépség iránti vágy a másik birtoklása iránti vággyá alakul.
Ez az ösztön hajókat indított útnak, verseket ihletett,
rendezett életeket döntött romba, de a lényegét tekintve
olyan egyszerű, hogy nappali fényben egészen abszurdnak
tűnik a hatalma. És mégis létezik, és senki sem tud ellenállni
szirénénekének.
Várta az íróasztala, de Gloria nemcsak barát, hanem
munkafelügyelő is, és a távozásával Paul munkamorálja is
eltűnt. Majd később folytatja a kéziratot, de most inkább
beül a Fiaschetteriába, és csak nézi a helyiek életét. Rendel
egy kávét, és gondolkodik. Hagyja, hogy csak történjenek a
dolgok, ahelyett, hogy bármit is csinálna.
Onesto is ott volt, de nem egyedül. Vele szemben ült egy
valamivel fiatalabb férfi, fekete papi ruhában, egy pohár
jéghideg víz mellett. Amikor Onesto észrevette Pault,
integetett, hogy csatlakozzon az asztalukhoz.
 – Ez itt Stefano atya – mondta Onesto, miközben Paul
leült. – Mint látja, pap. Jobban mondva a pap, bár én nem
tartozom a nyájához, mert nem foglalkozom ilyesmivel.
A pap elvigyorodott:
– Mindig van számodra visszaút.
Onesto határozottan megrázta a fejét.
– Köszönöm, nem, Stefano. Ez az út lefelé visz, ha engem
kérdezel.
Paul összerakta a képet. Ez az a Stefano, akiről Tonio
beszélt: az öccse.
– Azt hiszem, a maga bátyjával, Tonióval találkoztam.
Meglátogattam.
A két másik férfi kurtán egymásra pillantott, majd
Stefano enyhén elpirult.
– A bátyám, Tonio – mondta gyorsan. – Igen, Onesto
mesélte, hogy járt nála. Magam is elég gyakran járok hozzá
enni. Tonio sokkal jobb szakács, mint amilyennek mutatja
magát.
Paulnak eszébe jutott, hogy Tonio említette a feleségét,
aki elhagyta.
– Ha jól tudom, a bátyja korábban nős volt.
Stefano bólintott.
– Az volt. A felesége elhagyta, és Milánóba költözött. Már
évek óta nem láttam.
Onesto arca haragosra váltott.
– Szégyen – mondta. – Összeállt egy kommunistával, aki
Palermóból jött. Rossz bor, rossz emberek.
– Ó, én nem ismerem a borukat – mondta Stefano.
– Biztos nem olyan jó, mint a miénk, de azért nem lehet
rossz. – Paulra nézett. – Maga mit gondol, dottore?
 – Azt hiszem, igaza van – felelte Paul óvatosan.
– Van egy-két nagyon jó szicíliai bor.
– De az emberek nem azok – mondta Onesto.
– Ugyanolyan emberek, mint bárki más – szólalt meg
Stefano. – Nem ítélhetjük meg őket annak alapján, hogy
honnan jöttek.
– De az, hogy honnan jössz, meghatározza, ki vagy –
érvelt Onesto. – Ha egy istállóban születsz, akkor ló vagy.
– A Mi Urunk is istállóban született – jegyezte meg
Stefano.
– Én nem róla beszélek! – csattant fel Onesto. – Én
Szicíliáról beszélek.
Stefano megpróbált témát váltani.
– Nagyon jól beszél olaszul – mondta. – Kevés külföldi
beszél ilyen jól. Senki sem veszi magának a fáradságot,
hiszen sehol máshol nem beszélik a nyelvünket, csak itt.
– Gyönyörű nyelv – felelte Paul. – Az országot is
szeretem.
– Ne szeressen bele ebbe a helybe – mondta Ones-to. –
Olaszország gaz csábító. Ezt jegyezze meg.
Stefano rosszalló pillantást vetett Onestóra.
– Kóstolta a bátyám borát, ugye?
Paul elmosolyodott.
– Igen. És nagyon ízlett.
– Persze csak Rosso di Montalcino – folytatta Stefano. –
Vagyis nem kap érte annyit, amennyit egy Brunellóért kapna.
– Micsoda sznobság – vetette közbe Onesto.
Stefano bólogatva intette le.
– Lehet, de a világ már csak ilyen, sajnos.
 – Te mondod ezt, pont te? – méltatlankodott Onesto. – Az
összes ember közül éppen te, Stefano? Azt mondod, hogy a
világ olyan, amilyen, mi meg csak fogadjuk el, és kész. Akkor
meg minek van rajtad ez a ruha? Miért mondod azt az
embereknek, hogy imádkozzanak, hogy jobb legyen? Mihez
imádkozzanak, kérdem én? Az éghez?
– Imáinkat nem az éghez intézzük – mondta Stefano
csendesen. – Hanem az…
– Valakihez, aki az égben lakik – szakította félbe Onesto.
– Ott fent, ahová Michelangelo festette. Odafent. Úgy van!
Stefano türelmesen elmosolyodott, és bocsánatkérő
pillantást vetett Paulra, mintha a barátja helyett
mentegetőzne.
– Nagyon durva elképzelésed van arról, hogy mi mit
hiszünk, Onesto. Te magad nagyon is szilárdan hiszel
bizonyos dolgokban – tudom, hogy így van: az emberi
jogokban, az értelemben és hasonlókban – de nem tudod
nekem megmutatni ezeket, ugye? Nem tudsz rámutatni
valamire, amit meg tudok érinteni vagy érzékelni tudok, és
azt mondani, hogy látod, Stefano, ez itt az Értelem. Nem
tudod megtenni, tőlem mégis azt várod, hogy mutassak rá
Istenre, és mondjam neked, hogy látod, Onesto, ez itt Isten.
Onesto Paulhoz fordult.
– Kérem, bocsássa meg nekünk ezt a kis teológiai vitát.
Goromba dolog mások jelenlétében teológiai vitát folytatni,
de Stefano és én nagyon régóta ismerjük egymást, és azóta
vitatkozunk ezeken a dolgokon, amióta a Gregoriánban
tanult. Szerintem úgy tekint rám, mint egy feladatra.
Stefano felkacagott.
 – Nem akarlak én megtéríteni téged, Onesto. Jó ember
vagy, és Isten szemében ez bőven elég. A kegyelmét
mindenkinek ingyen adja.
– Ez így nagyon leereszkedő – felelte Onesto. – És mi van,
ha én nem kérek a kegyelméből? Mi van, ha tagadom, hogy
egyáltalán létezik ilyesmi?
Stefano nem engedett a provokációnak, inkább a piazzára
mutatott a nyitott ajtón keresztül. – A firenzei barátunk.
Nézd.
Paul kinézett a térre. Egy nagydarab férfi meglehetősen
ingerülten magyarázott valamit egy kisebb, szemüveges
alaknak. Ütős érvei lehetnek – gondolta Paul, ahogy elnézte a
nagydarab férfi taglejtéseit.
– Á, ott van! – kiáltott fel Onesto. Majd Paul felé fordult.
– A nagydarab, nem a szemüveges, egy nagyon gazdag
firenzei. Ingatlanfejlesztő, és itt is vett egy házat. Ritkán jár
erre, még nyáron is, de a házát rendben tartja egy házvezető,
aki benne lakik. Nagyon arrogáns pasas.
– Valóban nem sok szerénység szorult belé – helyeselt
Stefano.
– Legutóbb egy falat is épített – folytatta Onesto. –
Elkerített egy gyümölcsöskertet, amelyen azelőtt
keresztüljártak az emberek. Ez nagyon népszerűtlen húzás
volt tőle. Ezzel ugyanis nemcsak azt az utat zárta el, amelyen
szerettek átjárni az emberek, hanem a kilátást is a Casa di
Riposából, az idősek otthonából. Azelőtt kint üldögéltek az
öregek az erkélyen, és nézték a völgyet, de mióta a fal
felépült, nem látnak semmit.
Stefano nyugodt hangon szólalt meg:
– Bizony. De most már más a helyzet, nem igaz?
 Onesto elvigyorodott.
– Az biztos. Egyik éjszaka leomlott a fal. Csodával határos
módon. Az emberek egyszer csak újra átjárhattak a
gyümölcsösön, az idősek pedig újra láthatták a völgyet.
– Csoda történt – mondta Stefano.
Onesto arckifejezésén nehéz volt eligazodni. Úgy tűnt,
mintha el akarna mondani valamit, de nem tehetné.
– Van ebben a történetben némi igazságtétel – tűnődött. –
Mindenki akarata ellenére építette fel azt a falat.
Paul várta volna a további magyarázatot. Végül
Stefanótól kapta meg.
– Az építéshez engedély kell, ugye. Vége azoknak az
időknek, amikor bárki bármit építhetett. El kell menni a
Commissione Ediliziához, hogy rábólintsanak. De ő nem
törődött vele, csak felépítette.
– Ha törődött volna – vette át a szót Onesto –, a
Commissione figyelembe vette volna a közösség tiltakozását.
De ő csak ment a feje után, és véghez vitte, amit akart.
Paul azon tűnődött, nem lehetett volna-e megoldani a
problémát. Nem lehetett volna hivatalos utasításra
lerombolni az engedély nélküli építményt? Eszébe jutott
otthonról valaki, akit arra köteleztek, hogy tegye lejjebb a
tetőt, mert magasabbra építette, mint ahogy a terveken
szerepelt. Itt nem lehetett volna ugyanígy eljárni?
– De, elméletileg – felelte Onesto. – Csakhogy benyújtott
valami bonyolult fellebbezést. Ha az ember le akar lassítani
valamit Olaszországban, a bírósághoz kell fordulnia. A
legegyszerűbb ügy megoldása is éveket vehet igénybe.
Késleltesd az eljárást, emelj kifogást és viszontkifogást,
nyújts be fellebbezést minden köztes döntés és ítélet ellen, és
tíz évre megbénítod a dolgokat, vagy még tovább is.
– Jól mondja – helyeselt Stefano. – Legalább ennyi időbe
telt volna, hogy ítéletet hozzanak a fal ügyében, és addigra
lehet, hogy meggyőzte volna az ellenfelét, hogy vonja vissza
a keresetét, és a fal valószínűleg tíz év múlva is ott állna a
helyén.
– Cinikus – jegyezte meg Onesto. – Cinikus módon
kihasználta a rendszert, hogy legyőzze a helyi ellenzéket.
Stefano mosolygott.
– De most, hogy leomlott a fal, minden megváltozott. A
vállalkozót bírósági végzés tiltotta el az újabb építéstől. A
Comune most már óvatos vele: akivel most beszélget, az a
polgármester. De ettől nem várhat semmi jót.
– De nem ám – helyeselt Onesto.
Paul a gondolataiba mélyedt.
– Voltaképpen mi történt a fallal? – kérdezte végül. –
Rosszul építették fel? Nem volt elég stabil?
– Ó, nem – árulta el Stefano. – Nagyon is jól építették
fel… – Onesto ránézett, erre elhallgatott. – Nem is tudom –
folytatta kissé ügyetlenül. – Igazi rejtély.
– Pontosan – mondta Onesto. – Ezekre a dolgokra nincs
mindig kézenfekvő magyarázat. Igazán különös.
 14

Annyi éven át mindvégig szerette

Paul úgy képzelte, hogy neki kell majd megkeresnie Annát,

ha visszajön Sienából, de nem így történt: a nő tette meg az
első lépést. Mégpedig egy levél formájában, amit a Fioréban
hagyott neki érkezése másnapján, azaz szombaton. Paul
rövid szünetet tartott a munkában, és lesétált a parkolóba,
hogy megnézze, ott van-e a buldózer. Amikor visszaért a
szállodába, ott várta az üzenet. Meghívhatlak egy piknikre? –
írta a nő. Fogalmam sincs, hova menjünk, de veszek pár
dolgot az utca végén az alimentariban, te meg biztosan
ismersz jó helyeket. Holnap? Itt a telefonszámom.
Amikor felért a szobájába, rögtön fel is hívta a számot, és
az ablakban állt, miközben kicsöngött.
– Éppen kinézek az ablakon – mondta, amikor a nő
felvette a telefont. – A szállásodon vagy?
– Igen, itt vagyok.
– Nem tudom, melyik a te ablakod. Kiintegetnél?
Végignézett a kerten, át a lejtős tetőkön a sötét falakra.
Hirtelen kinyílt egy spaletta – nem az, amelyikre gondolt –,
és megpillantotta Annát. Integetett, ő pedig visszaintegetett.
– Milyen furcsa – mondta Paul. – Furcsa úgy telefonálni
valakivel, hogy közben látod.
Anna visszahúzódott a szobába.
– Így jobb?
– Voltál Sienában?
 – Nagyon eredményes volt az út – ezért is maradtam egy
kicsit tovább, mint terveztem. De jó volt most már
visszajönni.
– Túl meleg van odalent?
– Meg lehet főni. De a könyvtár, ahol dolgoztam, jó
hűvös. Azok a régi épületek nem engedik be a hőséget.
– Télen meg nem engedik ki a hideget.
Anna nevetett.
– Gondolom. Bár én nem hinném, hogy errefelé tél is van
néha.
– Nagyon hideg tud lenni. Onesto mesélte neki, hogy az
előző tél különösen zord volt, túl korán jött, és teljesen
tönkretette az olajbogyótermést.
– Gondolom, megkaptad az üzenetemet – mondta Anna.
– Meg. És a piknik nagyon jó ötlet. Ha nem lenne
vasárnap, akkor is jó ötlet, persze.
Eljátszott a gondolattal, hogy megkérdezi, ráér-e este
együtt vacsorázni, de nem tette meg. Nem akart túlságosan
tolakodónak tűnni. Már csak a gyakorlati részleteket
beszélték meg: Anna azt mondta, hogy majd ő beszerez
mindent, de Paul azért esetleg hozhatna egy üveg fehérbort,
mert ahhoz nem ért annyira. Be tudja hűteni a Fioréban?
Paul úgy gondolta, hogy be tudja. És vajon buldózerrel kell
majd menniük?
– Olyan hülyén érzem magam, amiért ezt kérdezem –
mondta Anna. – Még mindig nem tudom hova tenni azt a
tényt, hogy buldózered van.
Paul elnevette magát.
– Én sem. Néha azt gondolom, hogy csak egy furcsa álom,
és nemsokára felébredek, de aztán meglátom a buldózert, és
megállapítom, hogy tényleg létezik. De nem, nem buldózerrel
megyünk, hanem gyalog.
Aztán letették a telefont – Paul úgy érezte, hogy
mindketten nehezen –, és egy pillanatig még ott maradt, ahol
állt, és nézte a nő ablakát. A beszélgetésük közben észre sem
vette, de most úgy érezte, csak úgy dörömböl a szíve a
mellkasában. Tagadhatatlanul izgatott volt – azt érezte, amit
a szerelmes, aki épp találkozni készül a kedvesével vagy
azzal, aki reményei szerint hamarosan a kedvese lesz.
Lehunyta a szemét. Valóban ezt akarja?
Ellépett az ablaktól, lefeküdt, és a plafont bámulta. Aztán
a mögötte lévő falra siklott a tekintete, és egy kis piros
folton állapodott meg. Olyan volt, mint egy tanító néni piros
pipája a munkafüzetben. Valaki ott ütött le egy szúnyogot –
túl későn, hiszen már megszívta magát vérrel. Előző éjjel ő is
hallott egy szúnyogot állhatatos drónként repkedett
körülötte, mint valami aprócska éjszakai harcos, és be is
dugta a fejét a paplan alá, hogy megvédje magát. De mindig
találnak valahol szabad bőrfelületet, ahova leszállhatnak és
megszerezhetik, amit akarnak.
Lehunyta a szemét. Miért csinálom ezt? Mit izgulok
valaki miatt, akinek megvan a saját élete? Úgysem látjuk
többet egymást, még akkor sem, ha… Egy pillanatra
elképzelte magát vele, és a gondolat vággyal töltötte el.
Végül is megtörténhet, és azt akarta, hogy megtörténjen.
Miért is ne? Miért kéne szégyellnie magát, ha egy kis
gyengédségre, egy kis szerelemre vágyik?
Felállt, megpróbálta erőszakkal kiverni a fejéből ezeket a
gondolatokat. A piknikig még tizennyolc óra van hátra –
tizennyolc órát kell kibírni valahogy, anélkül, hogy…
abszurdan hangzik, de: felrobbanna. De hát ez ilyen,
gondolta. Ilyen az, ha az ember szerelmes. Mint amikor azt
várjuk, hogy megtörténjen valami iszonyúan fontos. Mintha
valaminek a szélén egyensúlyoznánk. Mintha Bach dallamai
visszhangoznának egy hatalmas katedrálisban. Mintha egy
óriási hullámon szörföznénk, és hagynánk, hogy magával
ragadjon a morajló vízi szörny.
Nem, gondolta. Nem lehet. Van valakije, és egyszerűen
csak barátságos. Nincs értelme – egyáltalán semmi értelme.

Valahogy eltelt az idő vasárnap délelőtt tizenegyig. A közeli

templom harangjának hangja zengett a háztetők felett, a
távolból pedig, valahonnan a mélyből egy másik harang
válaszolgatott tompán, amit csak azért lehetett hallani, mert
arról fújt a szél. Előző este vett egy üveg bort – egy könnyű
toszkán bort a tengerpartról: egy Vermentinót. Nemrég
fejezte be azt a részt a könyvében, amelyben a tengerparti
borok különleges sajátosságait taglalja. Írt a sapiditàról is,
de bárhogy próbálta, nem sikerült lefordítania ezt a szót,
amely ennek a szőlőfajtának az ízét írja le. Úgy hagyta hát:
sapidità. Úgy gondolta, maradhat így, lefordítatlanul,
akárcsak például az a szó, hogy simpatico.
Anna azt javasolta, hogy jöjjön érte. Van egy hátizsákja,
abba bepakolják az ételeket, és a bor is belefér. –
Újságpapírba csomagoljuk, és akkor hideg marad – mondta.
Paul számolta a perceket, és pontban tizenegyre ért oda.
Két kapucsengő volt, az egyikre papírdarabot ragasztottak,
és az állt rajta: Appleton. Szóval így hívják. Anna Appleton.
A. A. Tökéletes. Anna Appleton: Gondolatok a quattrocento
firenzei festészetéről, Vagy: Az igazi Raffaello, írta Anna
Appleton.
A nő ajtót nyitott. Pont olyan vonzó volt, mint emlékezett
rá, sőt még vonzóbb. Még sugárzóbb, mintha ragyogna, mint
azok a nők a festményein. Arcát megvilágította az utca és az
égbolt fénye, míg mögötte sötét volt az előszoba. Ezt a hatást
hívják úgy, hogy chiaroscuro, mondaná.
– Nagyon pontos vagy – mondta.
Paul idegesen felnevetett.
– Mindig az vagyok. Egyetlen vonatot sem késtem le soha
életemben.
– Az jó. Én meg mindig lekésem őket.
Paul látta, hogy a hátizsák mögötte hever a földön.
Észrevette, hogy túrabakancsot visel: okos döntés, még
akkor is, ha végig az úton maradnak.
– Kész vagy?
Anna bólintott.
– Kész. És Andrew is lejön két másodperc múlva. Valamit
babrál a fényképezőgépével, talán memóriakártyát cserél.
Nagyon nagy felbontású képeket készít, és villámgyorsan
megtelik…
Paul nem is hallotta, mit mondott ezután, de amikor
végre elhallgatott, meghallotta a saját hangját, amint azt
mondja:
– Hát persze. – Aztán rövid és kínos, legalábbis számára
kínos csend után megkérdezte, mikor érkezett Andrew. –
Nem gondoltam, hogy már itt van – mondta.
– Tegnap jött – felelte Anna. – Négy nappal korábban a
tervezettnél. Sikerült kicsit több szabadnapot kivennie.
– Nagyszerű!
 – Igen. Ez azt jelenti, hogy Firenzébe is el tudunk menni
néhány napra. És Veronába is. Andrew azt mondja, hogy
mindig is el akart menni Veronába. Imádja az operát.
Próbálok jegyet szerezni az Aidára.
– Élő elefántokkal? – kérdezte Paul, de hiányzott a
hangjából a lelkesedés.
– Remélem.
Bentről ajtócsukódás hallatszott, majd megjelent Andrew.
Anna félreállt, hogy a férfiak kezet foghassanak
egymással.
– Bemutatom Andrew-t – mondta. – Ő pedig Paul.
Paul kezet rázott a férfival. A szemébe nézett – és
megpillantotta a hatalmas, borvörös anyajegyet a homlokán.
Látta, hogy egészen lenyúlik a jobb szemöldöke alá, a
szeméig. Megborzongott. Nem tehetett róla, és biztos érezni
lehetett a kézfogásán, mert Andrew még erősebben
megszorította a kezét.
Anna sietve magához vette a kezdeményezést.
– Akkor hát készen állunk – mondta vidáman. – Paul
tudja, hova megyünk, igaz, Paul?
A férfi összeszedte magát.
– Igen, tudom. – Túl hangos volt a hangja. Lehalkította. –
Van egy út, amely levezet a dombról, a falu másik végére.
Körülbelül két-három kilométert kell mennünk, lehet, hogy
egy kicsit többet, és eljutunk egy tölgyfáig. Úgy hallottam,
hogy szarvasgombát keresnek arrafelé, de kiváló hely a
piknikezésre.
– És nincsenek vaddisznók? – kérdezte Andrew. – Azt
olvastam, hogy hemzseg a környék a vaddisznóktól.
 – Ó, vannak – felelte Paul. – De nem kell félnünk tőlük.
Távol tartják magukat az emberektől.
Felfigyelt Andrew érdekes beszédstílusára, és az
akcentusára is. Pontosan beszélt, minden egyes szót nagyon
megfontoltan artikulált, és volt benne valami íres: bostoni,
hát persze.
A borosüveget betették a hátizsákba.
– Majd én viszem – ajánlkozott Andrew. – Te vagy a
vezető. A vezető nem cipekedik.
Paul nézte, ahogy Andrew a hátára veszi a zsákot. Nem
volt nagydarab, talán egy hajszállal alacsonyabb is volt
Annánál, aki inkább magasnak számított. Paul nem egészen
ilyennek képzelte. Sportos külsejű férfira számított, egy Ivy
League egyetem férfiasan jóképű termékére, aki a bostoni és
New York-i pénzügyi cégek görög isteneinek önbizalmával –
vagy akár arroganciájával – rendelkezik. Nos, Andrew nem
ilyen volt.
Elindultak. Ahogy elmentek a Fiaschetteria mellett, látta
Onestót az ajtóban, amint a tulajdonossal beszélget. Vidáman
integetett neki, Paul pedig visszaintegetett. Az út mellett egy
pillanatra megálltak a trafiknál, mert Andrew bélyeget akart
venni a képeslapjaira. Paul és Anna kint megvárta.
– Mióta ismeritek egymást Andrew-val? – kérdezte Paul.
Anna benézett a boltba.
– Tizenhat éves korunk óta.
– Együtt jártatok gimnáziumba?
Anna bólintott.
– Igen. Utána más-más főiskolára jártunk, és egy darabig
nem is láttuk egymást, de néhány évvel később
összetalálkoztunk. Aztán ő Frankfurtba ment dolgozni, és
megint nem láttuk egymást egy ideig. Amíg vissza nem jött
Amerikába.
– Szóval ilyen szakaszos a kapcsolatotok?
– Igen. De most… – Nem fejezte be a mondatot.
– Tudod, Andrew-nak nem könnyű.
Paul nem tudta biztosan, mire gondol.
– Úgy érted…
– Úgy értem, nem könnyű az élete. Az emberek nem is
tudják, milyen nehéz annak, akinek van egy ilyen
problémája. – Egyenesen Paul szemébe nézett.
– Tudod, miről beszélek. Az anyajegyéről. Az emberek
idegenkednek tőle. Zavarba jönnek. Te is, nem igaz?
Paul feszengett.
– Azt hiszem…
– Igen, de ne legyen bűntudatod miatta. Szólnom kellett
volna előre.
– Nem kellett volna.
– Az emberek meglepődnek. Nem tudják, hova nézzenek.
Megint bekukkantott az üzletbe. Andrew kifizette a
bélyegeket, és kifelé indult, közben az ingzsebébe
gyömöszölte a pénzt. Paulra nézett, és elmosolyodott.
– Elértem az olasztudásom határait – mondta.
Hamar meglátták a faluból kivezető kis ösvényt, és szép
lassan ereszkedtek lefelé. A nap már magasan járt, rövid,
sötét árnyékokat vetett, az út mentén kabócák ciripeltek – a
hőség hangja, gondolta mindig Paul. Elmentek a templom
mellett, ahol néhány nappal ezelőtt elidőzött, de most, hogy
nem volt egyedül, nem kísértette a nyugtalanító érzés, ami
akkor.
 – Pár napja itt jártam – mondta. – Volt valami különös
ebben a templomban. Valamiért kifejezetten rosszul éreztem
magam. Azt hiszem, volt itt valaki.
– A régi templomok néha ilyen érzést keltenek – felelte
Anna. – Tudom, mire gondolsz.
– Ez azért van, mert régiek – jegyezte meg Andrew.
– De hát Olaszországban minden az – mondta Paul. – És
ez a templom valószínűleg csak pár száz éves.
Nem akart bántó lenni, de miután ezt kimondta, úgy
érezte, nagyképűen hangzottak a szavai.
– Andrew most jár először Olaszországban – magyarázta
sietve Anna.
Paul az ajkába harapott. Andrew-ra pillantott, és látta,
hogy elpirult.
– Elnézést – mondta. – Nem akartam gúnyolódni.
Andrew könnyed legyintéssel ütötte el a helyzet kínos
élét:
– Nem is vettem annak. Semmi gond.
Mentek tovább, és egy idő után elértek a tölgyfához és
ahhoz a helyhez, amit Paul piknikezésre alkalmasnak ítélt.
Leültek, Paul kibontotta a bort, Anna szeletelni kezdte a
szalámit, Andrew pedig papírtányérra szedte az üvegből az
olajbogyót.
Paul kitöltötte a bort. Az újságpapír hidegen tartotta a
palackot, így aztán a hűvös italtól bepárásodtak a kis
műanyag poharak. Paul a magasba emelte a sajátját. Anna
letette a szalámit, és ő is felemelte a poharát. – A könyvedre
– mondta.
– Meg a tiédre – felelte Paul.
 Andrew-ra pillantott, és látta, hogy Annát nézi. Szereti –
gondolta. Annyi éven át mindvégig szerette. Most Annára
pillantott, aki felnézett, és összevillant a tekintetük. A
szexuális vonzalom szikrája volt. Nem lehetett félreérteni.
Ezt nem érti félre az ember, ha egyszer megtapasztalja. Nem
kellett mondaniuk semmit, nem kellett tenniük semmit. Csak
megtörtént.
Anna ekkor félrenézett. Sietve odahúzta a tányért,
amelyre a szalámit szeletelte, és félretolta a szeleteket.
– Segíthetek? – ajánlkozott Paul.
Anna azt felelte, hogy nem kell, egyedül is boldogul, és
már csak néhány szeletet tesz hozzá. Ha valaki kér még,
vághat magának.
Andrew belekortyolt a borba. Felnézett az égre.
– Azta! – kiáltott fel. – Nézzétek az eget!
– Szédítő – mondta Anna.
Paul az ajkához emelte a poharat. A műanyag pohár
elrontja a bor ízét – még egy ilyen borét is, mint ez,
gondolta.
– Megnézem azt a kis építményt. Mi lehet? – kérdezte
Andrew.
Egy kis kőépítményre mutatott az erdő szélén: akkora
volt, mint egy kisebb kunyhó.
– Az egy kegyhely – felelte Paul. – Biztos találsz benne
egy Madonna-szobrot.
Andrew elsétált. Paul Annához fordult, és azt mondta:
– Rokonszenves.
Anna egy pillanatig egy szót sem szólt. Aztán megfordult,
és a távolodó alakot nézve megszólalt:
– Rajtam kívül nincs senkije.
 Paul hallgatott.
– Nyilvánvalóan szüksége van rád.
– Igen.
Paul mély lélegzetet vett.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – mondta.
Anna összevonta a szemöldökét.
– Micsoda?
– Ha te meg én közelebb kerülnénk egymáshoz. –
Gondolkodás nélkül mondta ki, és csak utólag jött rá, hogy
már nem tudja visszavonni.
Anna rámeredt.
– Nem. Azt hiszem, igazad van.
– Sajnálom – mondta Paul.
Anna nagyon halkan válaszolt, pedig senki nem volt a
közelükben, aki meghallhatta volna:
– Én is – felelte.
Paul hallgatott: rátelepedett saját szavainak és az általuk
kiváltott hatásnak a súlya. Olyan érzés volt, mintha a
legbensőbb gondolatait osztotta volna meg egy vadidegennel
– és bizonyos szempontból valóban ez történt. Hiszen alig
ismerte – hányszor is találkozott vele… háromszor-négyszer
–, és most gyakorlatilag közölte vele, hogy felismerte benne
ugyanazt a vágyat, amit maga is érez. És mindezt akkor,
amikor a férfi, aki iránt szemmel láthatóan elkötelezett, egy
pillanatra hátat fordított.
Szégyellte és mocskosnak érezte magát – és gyanította,
hogy ezzel a nő sincs másként.
Andrew közeledett feléjük.
– Igazad volt – mondta. – Kegyhely. Van benne egy
Madonna-szobor meg virágok. Valaki virágot helyezett oda.
 – A birtok gazdája – felelte Paul. – Vagy esetleg
szarvasgombavadászok. Nem látjuk őket, de ez az erdő tele
van emberekkel.
– Ez tetszik – mondta Andrew elgondolkodva. – Tetszik,
hogy itt van ez a kis kegyhely a semmi közepén. És hogy
nyugodtan ott lehet hagyni egy gipszszobrot.
– Senki nem lopná el a Szűz Máriát – mondta Paul.
– Gondolom – válaszolta Andrew. – Az olyan lenne,
mintha tönkretennének valami ártatlant.
Majdnem ezt tettem én is – gondolta Paul. Aztán pedig
azt gondolta: De rosszabb vagyok-e, mint bárki más? Nem
tenné-e ugyanezt bármelyik férfi? Vajon az emberi természet
eleve ilyen?
Anna mindkettőjüknek adott egy tányért kenyérrel,
szalámival, olajbogyóval és egy darab parmezánnal. Nem
nézett Paulra, és a férfi sem őrá.
– Piero di Cosimo – szólalt meg aztán Anna. – Délután
elmentem Firenzébe az egyik sienai könyvtárossal. Éppen
Cosimo-kiállítás volt az Uffiziben.
Paul kinyomta a maradék sós lét egy olajbogyóból. Nem
szerette, ha túl sós.
– Ő melyik is volt? – A hétköznapi társalgás lenyomja a
dolgokat a felszín alá.
– Aki azt a kutyát festette. – Ezt Andrew mondta.
– Ugye, Anna?
– Igen, a kutyát. De nem a kutya a lényeg. A kép
valójában a fiatal lányról szól, akit éppen sirat egy szatír.
Andrew elvigyorodott.
– Ragadt rám egy s más – magyarázta Paulnak.
 – Ha sokáig együtt van valakivel az ember, sok minden
ráragad a másiktól. Órákig tudnék mesélni a Ghirlandaiókról
és Michele Tosiniről. De nem fogok. – Annához fordult. – Mit
mondtál, miről szól az a festmény?
Paul sebtében a nőre pillantott, és látta rajta, hogy
kellemetlenül érinti a kérdés.
– Szerintem nem mondtam semmi különöset – motyogta
Anna.
Andrew meglepettnek látszott.
– De mondtál. Láttam róla a fényképet is az asztalodon.
Megvitattad a hallgatóiddal. A féltékenységgel kapcsolatban
volt valami. – Szünetet tartott. – Nem volt valami színdarab
vagy vers is róla? Attól az Ovidius nevű ürgétől.
Anna felkacagott.
– Attól az Ovidius nevű ürgétől? Na, de Andrew…
– Tudom, kire gondolsz – mondta Paul.
– Igaz, hogy Andrew tőkealap-kezeléssel foglalkozik –
mondta Anna, Paul felé fordulva. – De a Dartmouth-ban
diplomázott. Onnan ismeri azt az Ovidius nevű alakot. Meg a
Vergiliust is.
Paul egy szót sem szólt.
– Tudod, milyen érdekes volt di Cosimo? – folytatta Anna.
– Nagyon különc életet élt. Tudod, mit írt róla Vasari? Azt,
hogy „nehezére esett elviselni a gyereksírást, mások
köhögését, a harangszót, a szerzetesek énekét".
Andrew-nak eszébe jutott valami.
– És nem mondtál valamit a főtt tojásról is?
– Azon élt – felelte Anna. – Legalábbis Vásári ezt állítja.
Egy egész halom tojást megfőzött magának, miközben az
enyvet főzte, egyszerre akár ötven-hatvanat is, és munka
közben szép lassan megette.
Paul töltött még bort a poharakba. A Vermentino a fejébe
szállt, de legalább eloszlatta benne az érzelmi kitárulkozást
követő szégyent. Annára pillantott, aki rámosolygott. Benne
is ugyanez zajlott. Barátok voltak. Az a furcsa, zavaró és
rossz érzés elmúlt, karanténba került valahol a lelkűk
mélyén, és most már nem volt sem veszélyes, sem felkavaró.

A piknik nem tartott sokáig. A távolban felhők gyülekeztek,

és elindultak feléjük: nagy, nehéz, szürke és lila
gomolyfelhők. A szélnek esőszaga volt, az a jellegzetes,
összetéveszthetetlen, poros szag, amely csiklandozza az
ember orrát.
– Vissza kell mennünk – mondta Paul. – Hacsak nem
akarunk bőrig ázni.
Annát szemmel láthatóan nem izgatta, Andrew azonban
ideges lett.
– Nem szeretem a villámlást – jegyezte meg.
– Tudom, miért – mondta Anna. – Emlékszel Mr.
Humphrey-ra, a kémiatanárra?
Andrew beavatta Pault. Mr. Humphrey-ba belecsapott a
villám egy golfpályán. – Nagyon megviselt minket
gyerekkorunkban – magyarázta Andrew. – Volt, aki ki sem
merészkedett, ha úgy látta, hogy vihar közeleg. Nagyon nagy
hatással volt ránk.
– Ráadásul olyan kedves volt – tette hozzá Anna. – Más
tanár jobban megérdemelte volna. Ezt gondoltuk.
 – A villám nem válogat – jelentette ki Paul.
Összeszedték a piknik maradványait, az üres palackot, a
szalámi papírját, a félig üres olajbogyós üveget, és
elindultak. Visszafelé, amikor felfelé igyekeztek a dombra,
szembejött velük egy lefelé tartó alak. Befordultak, és ott állt
velük szemben, a szupermarketekben kapható műanyag
szatyorral a kezében.
A pap megtorpant, amikor meglátta őket. Úgy tűnt,
mintha tétovázna, hogy továbbmenjen-e, de mivel csak pár
lépésre voltak egymástól, elkerülhetetlen volt a találkozás.
– Stefano atya – mondta Paul. – A vihar…
Stefano felnézett az égre.
– Nem, ebből nem lesz igazi vihar. Elvonul. Valószínűleg
el sem ér minket.
Paul bemutatta a többieket.
– A barátaim – mondta.
Stefano átváltott az angolra, és kezet rázott velük.
– Sétálni indult? – kérdezte Paul. Kicsit zavarba jött a
szatyor láttán: a nyitott száján keresztül megpillantott egy
kis vekni kenyeret, meg csomagolt sajtot.
Stefano bólintott.
– Igen. Oda le. – A völgy mélye felé intett.
Észrevette, hogy Paul a szatyrát nézi.
– Egy hívőnek – motyogta Stefano.
– Hogyne.
Elbúcsúztak, aztán folytatták útjukat.
– Furcsa itt találkozni egy pappal – jegyezte meg Anna.
– Igen – mondta Paul. – Az.
Közben arra gondolt: kenyér, sajt.
 15

Milyen gazdag volt az élet

Ezután még több alkalommal is találkoztak. Egyszer

összefutott velük a Fiaschetteria felé menet, és üdvözölték
egymást. Andrew felvetette, hogy egyik este megihatnának
valamit, Paul pedig ráállt, bár arra gondolt, hogy úgysem
lesz rá idejük. Aztán Veronába mentek – ugyanis elcsíptek
két last minute jegyet az Aidára –, és nekivágtak Andrew
bérelt autójával.
Anna viselkedésében szemernyi jele sem volt a
megbánásnak, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el Pault.
Úgy érezte, mintha elapadt volna benne egy érzés forrása, és
nem maradt utána más, csak a barátság, némi melegség,
semmi több. Megállapította, hogy ez is azon ritka pillanatok
egyike volt, amikor egy csábító arc láttán elragadja az
embert a gondolat, hogy mi lenne, ha: váratlanul elfogja a
sóvárgás, a pillanatnyi kísértés, amely – nem meglepő
módon – ritkán képes túlmutatni önmagán.
Amikor elmentek Veronába, Paul rájött, hogy már csak
néhány napja maradt Montalcinóban. Keményen dolgozott,
már csak tíz oldal volt hátra a kéziratból. Sőt ehhez is
előkészítette az anyagot, és maga a megírás nem igényelt sok
időt. Küldött egy e-mailt Gloriának, amelyben azt írta: Már
csak az utolsó simítások vannak hátra. Aztán jövök. Hiányzol.
P. A hiányzolt gondolkodás nélkül írta le. Ki is akarta törölni,
de aztán arra gondolt: De hát hiányzik. Hiányzik. Úgy hagyta
hát az üzenetet, ahogy volt, és várta a választ. Gloria híres
volt arról, hogy mindig gyorsan válaszol az e-mailekre, és
most is perceken belül megérkezett a válasza. Te is hiányzol
– írta.
Két nappal az indulás előtt fejezte be a könyvét. Kicsit
majd még át kell írnia, de csak azután, hogy Gloria
megszerkesztette a kéziratot. Most gyakorlatilag végzett a
munkájával. Felállt az íróasztaltól. Reggel hat óta ott ült, és
már tíz óra volt. Kinyújtózott, és lehunyta a szemét.
Befejezte.
A szállodából kifelé menet megállt, hogy elújságolja
Ellának: elkészült.
– Nagyon keményen dolgozott – válaszolta a nő. – Akár
egy német.
Annyira megkönnyebbült, hogy szinte bódultnak érezte
magát, miközben a Fiaschetteria felé vette az irányt.
Ragyogó reggel volt, és bár később hőségre lehetett
számítani, most hűvös szellő enyhítette az időt. Mélyeket
lélegzett, és magába szívta a falu illatait: süteményszag,
sarkantyúvirág nehéz illata az ablakládákban, a körülötte
lévő épületek kőszaga.
Onesto és Stefano a kávézóban ültek. Melegen
üdvözölték, és az asztalukhoz invitálták.
– Befejeztem a könyvemet – jelentette be Paul.
– Tíz perccel ezelőtt.
– Egy egész könyvet! – kiáltott fel Onesto.
– Igen. Az egész könyvemet. Befejeztem, időben.
– Complimenti, complimenti, complimenti! – kántálta
Onesto. – Én az enyémet még el sem kezdtem.
– A könyvedet? – lepődött meg Stefano. – Onesto, nem is
mondtad, hogy könyvet írsz.
 – Minden falusi tanító ír könyvet – felelte Onesto.
– Legalábbis fejben.
– Az enyém csak ételekről és borokról szól – jegyezte meg
Paul.
Onesto azonban nem hagyta, hogy alábecsülje a
teljesítményét.
– Akkor is könyv – mondta. – És ez a lényeg. –
Elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. – Ezt meg
kell ünnepelnünk.
– Holnapután elutazom.
Stefano összevonta a szemöldökét.
– A buldózeren?
Paul megrázta a fejét. Előző nap telefonáltak a Fioréba a
pisai kölcsönző cégtől. Valakinek szüksége volt a buldózerre
Pienzában, és nekik kényelmesebb eljönni a járműért és
elvezetni odáig. De megígérték, hogy cserébe küldenek egy
autót, amivel visszajut Pisába. „Magának is kényelmesebb
lesz így" – mondta az ügyintéző. „És nem kell fizetnie érte
semmit."
Kávézás közben Paul elmesélte mindezt Stefanónak és
Onestónak, akik jelentőségteljes pillantásokat váltottak
egymással.
– Akkor holnap velünk kell ebédelnie – közölte Stefano. –
A bátyámhoz megyünk.
– De én nem vagyok meghívva.
– Nagyon boldog lesz, ha meglátja. Nem jelent gondot
még egy fő számára helyet szorítani az asztalnál.
Onesto szintén támogatta a meghívást. Létfontosságú,
hangsúlyozta, hogy Paul is velük menjen. Nem hagyhatja el
úgy Montalcinót, hogy nem ünnepelte meg méltón a könyve
befejezését – arról szó sem lehet.
– És esetleg mehetnénk a buldózerével? – kérdezte
Stefano. – Az én autóm mostanában elég megbízhatatlan.
– Az enyémet meg a feleségem használja – tette hozzá
Onesto sietve. – Montepulcianóba ment vele. Ott él a nővére.
Paulnak még tetszett is az ötlet, hogy utoljára még
egyszer vezetheti a buldózert, így aztán beleegyezett.
– Holnap tizenkét órakor? – kérdezte Onesto. – Lent a
parkolóban?
Onestót már várták otthon, ezért elbúcsúzott. Paul is
felemelkedett, hogy elinduljon, de Stefano marasztalta.
– Ne siessen annyira. Már befejezte a könyvét.
Paul visszaült, Stefano pedig rendelt mindkettőjüknek
még egy kávét. A pap közelebb húzódott a székén, és Paul
úgy érezte, hogy valami kínos témába készül belekezdeni.
Végül megszólalt:
– Maga jó volt a bátyámhoz.
– Ő volt jó hozzám – felelte Paul. – Nagyon finom ebéddel
vendégelt meg.
– Jó szakács. Mindig is az volt. De most nem erről van
szó. Az elmesélése alapján az a benyomásom, hogy maga
nagyon kedvesen végighallgatta. Rendkívül hálás vagyok
ezért.
Paul legyintett.
– Igazán semmiség.
Stefano megrázta a fejét.
– Nem, nagyon is nagy dolog. Tudja, a bátyámat kinevetik
az emberek. Főleg a neve miatt.
– Igen, erről hallottam.
 – És valószínűleg azt is tudja, hogy kitaláció az egész.
Valójában ugyanúgy hívják, mint engem: Poggiónak.
Paul azt felelte, hogy Tonio számára bizonyára
jelentőséggel bír a neve.
– Vannak, akiket lenyűgöz a genealógia. Nekem semmit
nem jelent, de sok embert érdekel.
– Kedves magától, hogy ezt mondja – felelte Stefano –, de
a bátyám esetében ennél többről van szó. Ő ezt nagyon
komolyan veszi.
– Nem is gondoltam – mondta Paul.
– Az az igazság, hogy megvan rá az oka – folytatta
Stefano. Némi habozás után előrehajolt, és suttogva
folytatta: – Nagyon személyes oka van rá. Nem akarom ezzel
terhelni, de úgy érzem, fontos, hogy tudjon róla.
– Ha el szeretné mondani, tegye meg bátran, nekem ez
nem teher – mondta Paul.
A pap körülnézett: senki nem hallotta őket.
– A bátyám valójában csak a féltestvérem. Az anyánk
közös, de az apám nem az ő apja. Amikor anyám 1960-ban
feleségül ment az apámhoz, már terhes volt egy másik
férfitól. Anyám akkor tizenhat éves volt, és félállásban
dolgozott egy villában, arra lent, Grosseto felé. Szobalány
volt. A villa tulajdonosa egy meglehetősen tisztességtelen
férfi volt. Szemet vetett anyámra, és… – Lehalkította a
hangját, annyira, hogy Paulnak is nagyon kellett hegyeznie a
fülét, hogy meghallja, amit mond. – Akkoriban azok a
kapcsolatok nem feltétlenül alapultak kölcsönös
beleegyezésen. Az a férfi kihasználta anyámat.
Paul visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Nagyon sajnálom – mondta.
 – Köszönöm. Manapság a kölcsönös beleegyezés hiánya
miatt bűncselekménynek számítana az ilyen, de akkoriban
más idők voltak. Először is, hogyan bizonyítod, hogy a nő
nem egyezett bele? Ez nagyon nehéz feladat – olykor
egyenesen lehetetlen.
Paul lehorgasztotta a fejét. Tisztában volt vele, hogy egy
nagyon mély családi titokba avatták be. A pap gondosan
megválogatta a szavait, de világos volt, hogy miről beszél.
– Az emberek nem mertek kiállni magukért – folytatta
Stefano – és akkoriban, Olaszországban, gyakran a nőt
hibáztatták. Ezt nevezik stigmának, ugye. Szóval azt a nőt,
aki ilyen helyzetbe került, valamiképpen felelősnek tartották
a történtekért, hogy úgy mondjam. Bármilyen megrázó is, így
működött. Mindenesetre apám elvette, mert attól tartott,
hogy soha nem talál magának megfelelő feleséget, anyám
pedig hajlandónak és készségesnek mutatkozott. Apám tudta,
hogy gyereket vár, de így is vállalta. A bátyám abban a
hitben élt, hogy ő az apja – legalábbis tizenhárom éves
koráig. Aztán szörnyű dolog történt: egy osztálytársa, egy
durva, agresszív fiú meghallotta, hogy a szülei erről
beszélnek. A villa személyzetétől hallották a történteket,
egyikük ugyanis tanúja volt annak, hogy történt valami. A
durva fiú mindent elmondott a bátyámnak. Ő pedig nagyon
rosszul fogadta a hírt. Azt hiszem, alapjaiban rengette meg a
saját magáról alkotott elképzelését. Nagyjából tizenhat vagy
tizenhét lehetett, amikor megpróbálta megkeresni az igazi
apját. Elment a villába, és kiderült, hogy már valaki más a
tulajdonosa. Az apja – mármint az igazi apja – Rómába
költözött. A bátyám oda is leutazott, és ott tudta meg, hogy
nemrég halt meg az apja. Akkor jutott eszébe az az ötlet,
hogy nevet változtat. De megvárta, amíg az én apám is
meghal.
Paul megdöbbent:
– De hát miért? Mi a csudáért akarta felvenni annak az
embernek a nevét, aki ezt tette az anyjával?
Stefano felsóhajtott.
– Úgy gondolta, mégiscsak az ő fia. Tudja, azért volt
olyan fontos neki, mert az apám, sajnos ezt kell mondanom,
nem bánt vele jól. Mindig távolságtartó volt Tonióval.
Gondolom, úgy volt vele, hogy… szóval szerintem egyfajta
bűn gyümölcsének tartotta. – Stefano Paulra nézett. –
Gondolom, maga nem pont ezt a szót használná. Igaz?
Paul vállat vont.
– Hát nem. De van rá egy másik szó – persze nem
használnám egy ilyen helyzetben. Hogy is határozhatnák
meg az embert a fogantatása körülményei?
– Ó, erről engem nem kell meggyőznie – mondta Stefano.
– És manapság már az Egyház sem ítélkezik ily módon. –
Belekortyolt a kávéjába. – Nem aggasztja ránk a múltunk
eseményeit. Tudja, mi is megváltoztunk.
Paul szótlanul ült. Elképzelte az ifjú Tonio érzéseit. Ha az
a férfi, aki nyilvánosan az apjának vallja magát, nem kér
belőle, akkor kicsoda is ő?
– És egész idő alatt azon igyekezett, hogy…
– Hogy helyére tegye magát – fejezte be helyette a
mondatot Stefano. – Hogy megállapítsa, kicsoda. Azért
küzdött, hogy megtalálja a helyét a világban.
– Amire mindannyian vágyunk – mondta Paul.
– Így van. De szegény bátyámban ez a vágy sokkal
erősebb volt, mint más emberben. És tulajdonképpen
sikerült is neki, legalábbis bizonyos értelemben. Ahhoz a
másik családhoz tartozik, még ha ők nem is tudnak róla. Ide
is tartozik, de az emberek nem kedvesek vele, mert egy kissé
különc, magában beszél, meg ilyesmi. De nagyon jó ember,
tudja, nagyon kedves. Soha nem ártana senkinek.
Néhány percig némán ültek. Paul újra végiggondolta a
hallottakat. Végül megszólalt:
– Nehéz élete lehetett a bátyjának.
– Így igaz.
Paul felsóhajtott.
– Képzelje csak el, milyen érzés, ha valakinek azt kell
gondolnia, hogy valami eleve nincs rendben vele. Hogy
valahogy rossz. Alapjaiban, a lényegét tekintve az. Így
érezhette, azt hiszem.
Stefano bólintott. Némi habozás után folytatta:
– Pontosan. És hányan élték meg ugyanezt. Nagyon
sokan. Ugyanolyan emberek, mint mi. Bűntudatot éreztek
önmaguk miatt.
Paul a papra nézett, és hirtelen megértette. Vagy talán
mégsem. Ilyen ez az Olaszország: mint egy palimpszeszt. A
jelentések rétegei egymásra rakódnak, akárcsak a
történelemben az évszázadok. Egy emberélet sem elég, hogy
megértsük.

Hárman alig fértek be, de Onesto és Stefano a pótülésen

ültek, és egész jól meg tudtak kapaszkodni a fülke tetején
lévő fogantyúkban.
– Kényelmesen elférünk – jelentette ki Onesto, amikor
Paul beindította a motort. – Tudja, most ülök először
buldózeren.
 – És Stefano atya? – kérdezte Paul.
A pap habozott.
– Én egyszer már ültem – mondta végül.
– Teljesen megbízom magában – mondta Onesto. –
Indulhatunk.
Ahogy lefelé mentek a grossetói úton, Onesto a mellettük
futó tájra mutatott.
– Itt volt a nagybátyám szőlője – mondta egy kis
kanyarulatnál. – Azelőtt adta el, hogy befutott a Brunello. Ha
megtartja, most gazdag lenne.
– Sokan jártak így – jegyezte meg Stefano.
– Arra pedig… – folytatta Onesto. – Ott rejtették el az
élelmet egy barlangban a németek elől. Ezt a nagyapám
mesélte. Tele volt sonkával, sajttal, mert a megszállók
mindenre rátették a kezüket, amire tudták. A németek soha
nem találták meg a rejtekhelyei.
Stefano elfordította a fejét.
– Annyi minden történt ebben az országban – mondta. –
Szívesen beérném egy kicsit kevesebb történelemmel.
– A múltat nem tudod megváltoztatni – felelte Onesto.
– Azt nem – helyeselt Stefano. – De meg tudsz békélni
vele, igaz?
Onesto nem bírta ki, hogy ne csípjen bele:
– Na nem mintha az Egyház nagyon gyakorolná.
Stefano elengedte a füle mellett a megjegyzést.
Közeledtek Tonio birtokának bejáratához. Amikor
elhaladtak a tábla mellett, amelyen a kidolgozott címer volt
látható, Onesto megszólalt:
– Ez aztán a címer! Igazán büszke lehetsz rá, Stefano!
 – Nekem ugyan semmi közöm hozzá – felelte nyugodtan
Stefano. – Vannak dolgok, amelyek a bátyámnak sokkal
fontosabbak, mint nekem. – Kis szünetet tartott. – De attól
még a bátyám marad.
Paul ugyanott állította le a buldózert, ahol az első
látogatása alkalmával, és mindhárman felsétáltak a villához.
Amikor Tonio megjelent, először Stefanót ölelte meg, majd
Onesto és Paul felé fordult, hogy kezet rázzon velük, melegen
üdvözölve őket.
– Stefano említette, hogy ez a nap ünnep a maga számára
– mondta, miközben Paul válla fölött megnézte, hol parkol a
buldózer. – Ünnep, és egyben búcsú is, ha jól sejtem.
– Befejeztem a könyvemet – felelte Paul. – írtam benne
magáról és a boráról is. Biztosíthatom, hogy nagyon
dicsértem.
– Nagyon kedves – mondta Tonio.
Bementek a házba, ahol a házigazda ízletes ebéddel várta
őket. A bort ezüstkancsóból töltötte. Paul lassan, óvatosan
kortyolt bele, hiszen tudta, hogy hazafelé is vezetni fog,
azonban megállapította, hogy Onesto és Stefano nem ilyen
visszafogott. Ebéd közben egyre hangosabban beszélgettek.
Ha voltak is korábban összezördülések Onesto és Stefano
között, most teljesen eltűntek, és a társaság kerülte a nehéz
vagy vitás témákat. Felidézték az iskolás éveiket,
megvitatták a közelgő vaddisznóvadászat kérdéseit, és
hosszasan latolgatták a különböző quartieri fiataljainak
íjásztudományát.
Egyszer csak, miközben Stefano és Tonio a borkészítés
csínját-bínját vitatta meg egymással, Onesto Paulhoz fordult:
– Elkapták, tudja? Tegnap éjjel.
 – Elkapták?
– Azt a szökevényt. Occhidilupót. Elkapták egy bárban,
lent a völgyben. Nyilvánvalóan azt gondolta, hogy
észrevétlenül elvegyülhet az emberek között, de a csapos
látta a fényképét, és hívta a Carabinierit.
Stefano megszakította a beszélgetést a bátyjával.
– Én is hallottam. A házvezetőnőmnek mondta a fivére,
aki a Carabinierinél dolgozik.
– Na, legközelebb nem lóg meg olyan könnyen! – mondta
Onesto.
– Lehet, hogy ártatlan – jegyezte meg halkan Stefano.
– Ő aztán biztos nem az! – nevette ki Onesto.
– Valójában soha nem bizonyítottak rá semmit – mondta
Stefano. – Legalábbis mostanában. Talán nagyon régen. De
aztán már csak az alapján ítélték meg. Kitaszított lett.
– Inkább törvényen kívüli – helyesbített Onesto.
– Kitaszított – ismételte meg Stefano.
Paulnak eszébe jutott valami. Amennyiben
megcselekedtétek eggyel is az én legkisebb atyámfiai közül…5
Amint kimondta e szavakat, Stefano felkapta a fejét. Paulra
nézett.
– Úgy van – mondta.
Tonio kihozta a következő fogást.
– Erről az ebédről is írnia kéne! – mondta Onesto.
– Talán fogok is – felelte Paul.
Tonio felállt az asztaltól, hogy hozzon még egy üveg bort,
de kettővel tért vissza.

5
Máté 25:40; Károli Gáspár fordítása
 – Ne aggódjon – mondta, miközben kihúzta a dugókat. –
Nem kell mindet meginni. Csak egy kis pohárral
mindkettőből. Egy kortyot, nem többet. Fejenként két
pohárra lesz szükség. – Elővette a tiszta poharakat a
szekrényből, és szétosztotta. Aztán óvatosan töltött
mindegyikbe egy keveset az egyik, illetve a másik borból.
Paul észrevette, hogy a palackokon nincs címke.
– És most… – mondta Tonio Paul felé fordulva. – Kérem,
kóstolja meg mindkettőt. Ízlelgesse, amilyen hosszan csak
szeretné.
Paul felemelte az első poharat, körbelötybölte a bort, és a
fény felé tartotta, hogy megvizsgálja a színét. Aztán mindkét
pohárból ivott egy kis kortyot.
Tonio le nem vette róla a szemét.
– És most hadd kérdezzem meg: melyik a Brunello?
Paul újra ivott egy kortyot.
– Ez – mondta, és rábökött az egyik pohárra.
Tonio szélesen elmosolyodott.
– Nem – felelte. – Ez az én Rosso di Montalcinóm. A
másik a Brunello, történetesen a Consorzio egyik bizottsági
tagjának a szőlőjéből.
Ennek hallatán Onestóból és Stefanóból kitört a nevetés.
– Látom magam előtt az arcukat – mondta Onesto.

Tonio újabb borral kínálta őket, de Paul visszautasította. Ő

épp csak ellazult, ám a többiek egészen felpezsdültek – ez
látszott és hallatszott is rajtuk.
– Szeretnénk kérni egy apró szívességet – szólalt meg
hirtelen Stefano. – Segítene a bátyámnak? – Tonióra
pillantott, aki bátorítón bólogatott.
 Paul azt hitte, hogy szeretnék, ha újra megemlítené
valahol Tonio borát. Esetleg egy újságcikkben, gondolta.
– Megteszem, amit tudok.
– Jó – mondta Stefano. – A buldózere…
Paul értetlenül nézett rá.
Tonio vette át a szót.
– Egy földkupacot kellene arrébb tolni. Elég nagy, de egy
ilyen buldózer könnyedén elbánik vele. Nagyjából félórás
munka lehet. Legfeljebb egyórás.
Paul vállat vont.
– Mutassák meg.
– Szíves-örömest megtesszük – válaszolta Tonio. –
Stefano beszáll a fülkébe. Én lentről irányítok.
– Nagyszerű ötlet – csatlakozott Onesto. – Maga igazán
nagylelkű, Paul. Minél hamarabb vissza kell térnie
Olaszországba.
Kimentek. Paul és Stefano felmászott a fülkébe, Tonio és
Onesto pedig gyalog indult el a szőlősorok irányába.
– Látja ott azt a nagy halmot? – szólalt meg Tonio, egy
kisebb dombra mutatva. – Át kell pakolnunk a szőlő másik
oldalára.
Paulnak elakadt a lélegzete.
– De hát az nagyon tömör.
– Nem kicsi – ismerte el Stefano. – De csak egy lapos
tisztás választja el attól a helytől, ahova át kell vinni. Nem
lesz nehéz áttolni. – Szünetet tartott. – Végül is erre való a
buldózer, nem?
– De minek? – kérdezte Paul. – Mi értelme?
– Majd később elmondom – felelte Tonio. – Azt mondta,
segít.
 – Hát, igen, azt mondtam, de…
– Annyit mondok: megvan rá a jó okunk. Biztosíthatom.
Paul felsóhajtott.
– Nem biztos, hogy tudom, hogy kell csinálni az ilyesmit
– mondta. – De rendben, megpróbálom.

Tovább tartott egy óránál, de Tonio és Onesto kiabálása és

integetése, valamint Stefano javaslatai kíséretében Paul
végül az utolsó darab földet is átkotorta az új helyére.
– Szép munka volt! – kiáltotta Onesto.
– Pompás! – lelkendezett Tonio. – Most pedig bemegyünk,
és megünnepeljük.
Paul visszaállt a buldózerrel a helyére, azután követte a
három férfit a házba. Tonio elővett a szekrényből egy újabb
palackot.
– Ez egy nagyon különleges bor – mondta. – Látja az
évjáratot? Nagyon jó évjárat volt. Már csak öt-hat palackom
maradt belőle.
Az asztalra tette az üveget. Stefano a kezébe vette,
megnézte, aztán súgott valamit Onestónak, amit Paul nem
hallott. Onesto elmosolyodott, majd felnevetett. Elővett a
zsebéből egy tollat, áthúzott valamit a címkén, és ráírt
valamit. Megmutatta Toniónak, akinek felragyogott az arca.
– Nézze csak – mondta Onesto, miközben átadta a
palackot Paulnak, hogy megnézhesse.
Paul elolvasta, mi van ráírva. A címkére Rosso di
Montalcino volt nyomtatva, közvetlenül Tonio címere alá.
Most azonban, az áthúzott szavak helyett az állt rajta, hogy
Brunello di Montalcino.
 – Mondtam, hogy majd megmagyarázom – szólt Stefano.
– Az a helyzet, hogy a Brunello-övezet határa közvetlenül a
bátyám szőlője mellett húzódott. Mindig is úgy tartottuk,
hogy igazságtalanul jelölték ki, de soha nem hallgattak ránk.
– A fejét csóválta. – Mármost, a határt egy képzeletbeli vonal
jelölte egy kisebb dombocska… – Itt egy kis szünetet tartott,
hogy leülepedhessenek a szavai. – …és egy másik domb
teteje között, arra, Sant’Angelo in Colle felé. Most ez a
dombocska egy sokkal – hát, hogy is mondjam – előnyösebb
pozícióba került. Ha most megrajzoljuk azt a képzeletbeli
vonalat, látjuk, hogy a bátyám szőlője a Brunello-övezet
határán belül van.
– Hah! – kiáltott fel Tonio. – Majd én megmutatom nekik!
Majd elmondom nekik, hogy nagy hibát követtek el, és
alaposabban meg kéne vizsgálniuk azt a határt. Iderángatom
a Commune felügyelőjét, hogy nézze meg a saját szemével.
Hah!
A magasba emelte a poharát.
– Magára, dottore! És az új Brunellónkra!
Paul is felemelte a saját poharát, de túlságosan döbbent –
és meghatott – volt ahhoz, hogy megszólaljon. De ha meg
tudott volna is szólalni, mit mondhatott volna?
Később, amikor már Montalcino felé zötykölődtek,
Stefano azt mondta Paulnak:
– Nagyon jó dolgot vitt ma véghez.
– Nem az én ötletem volt – felelte Paul.
– Az lehet, de maga vitte véghez – csatlakozott Onesto.
Kis szünetet tartott. – Tudja, a jó dolgokat néha egyszerűen
meg kell tenni – csak meg kell tenni, és kész. És a legtöbben
– magamat is beleértve – túl gyámoltalanok vagyunk ahhoz,
hogy megtegyük. De szerencsére vannak bátor emberek, akik
vállalják a kockázatot, és megteszik, amit kell, gyakran
olyankor, amikor senki nem látja őket. Azt mondják: A
világnak nem kell olyannak lennie, amilyen. Meg is
változtathatjuk. Ezt mondják – aztán meg is csinálják.
Paul észrevette, hogy Onesto Stefanóra nézett, miközben
ezt mondta, de Stefano elfordította a fejét.

A buldózert másnap reggel elvitte egy pisai alkalmazott.

Társa, aki autóval odavitte, azért jött, hogy Pault kivigye a
repülőtérre, hogy elérje a délután induló járatát. Onesto és
Stefano eljöttek, hogy búcsút vegyenek tőle. Mindannyian
végignézték, ahogy eltűnik a buldózer, majd Paul bepakolta a
poggyászát az autóba.
– Vannak tartós búcsúk, és vannak átmenetiek mondta
Onesto, miközben megölelte. – Azt hiszem, barátom, ez a
miénk most átmeneti.
– Köszönöm – mondta Stefano. – Maga sokkal több jót
tett velünk, mint gondolja.
Paul rámosolygott.
– Maguk is.
Egy darabig még állta Stefano zavart tekintetét, aztán
beszállt az autóba és becsukta az ajtót.
– Mindig nehéz elválni a barátoktól – mondta a sofőr,
miközben beindította a motort.
– Nagyon nehéz – bólintott Paul.
Stefano az induló autóhoz lépett, és megkocogtatta az
ablakát. Paul letekerte.
– Nem szeretek tanácsot adni – mondta az olasz. – Még
akkor sem, ha az emberek elvárják tőlem, mert pap vagyok.
 Paul felnézett rá, és elmosolyodott.
– Mondja – szólt.
– Hallgasson a szívére – mondta Stefano. – A lehető
legjobb iránytű.

Aznap este Gloriával vacsorázott egy kis étteremben, a

lakásához közel. Még Montalcinóból küldött neki reggel egy
üzenet – egy nagyon fontos üzenetet. Gloria válaszolt is rá,
de Paul csak akkor kapta meg, amikor földet ért a gépe. A
poggyászát várta, amikor megérkezett. Csupán csak ennyi
állt benne: Persze.
Nemrég még tanácstalan volt, de most mintha kitisztult
volna a feje.
– Elképzelhető, hogy benne volt a kezed a történtekben? –
kérdezte Paul. Majd hozzátette: – Nem kell megmondanod,
ha nem akarod.
Gloria megpróbált ártatlanul nézni, de nem sikerült neki.
– Nem bírok hazudni – felelte. – Úgyhogy azt hiszem,
kénytelen vagyok igennel válaszolni. Persze azért nem
mindenben, de néhány dologban igen.
Paul bólintott. Továbbra sem értette, miért látogatta meg
Becky.
– Tényleg lehetséges, hogy valaki ennyire ne legyen
tisztában önmagával?
– Igen – felelte Gloria. – Lehetséges.
– És tényleg bocsánatot akart kérni?
– Igen, tényleg. Eléggé gyötörte a bűntudat.
– Honnan tudod? – kérdezte Paul.
Gloria habozott.
– Nem fogsz rám megharagudni?
 – Nem, ha megmondod végre.
– Onnan, hogy elmondta. Eljött hozzám, és mindent rám
zúdított. Nagyon belehergelte magát. Aztán megkérdezte,
hogy szerintem odautazzon-e, hogy személyesen kérjen
bocsánatot tőled. Hogy megmagyarázza.
– És mit mondtál neki?
– Attól tartok, azt, hogy igen, menjen. Bátorítottam.
– Miért?
– Mert dűlőre akartam vinni a dolgot. Tudod, izgultam,
hogy amikor visszajössz, esetleg… szóval, hogy esetleg
visszaesel. És arra gondoltam, hogy ha utánad megy
Montalcinóba, amikor te éppen igyekszel befejezni a
könyved, valószínűleg pont kerül az ügy végére. –
Bocsánatkérőn nézett Paulra. – Azt hiszem, kicsit önző
voltam. Magamra gondoltam.
– Megbocsátok – felelte a férfi, és úgy is tett.
– Aztán hirtelen elfogott a pánik, mert elképzeltem, hogy
rád erőlteti magát, vagy ilyesmi. Úgyhogy odamentem, hogy
megvédjelek.
Paul hátradőlt, és Gloriára meredt.
– És többé-kevésbé minden a terveid szerint alakult?
– Történetesen igen.
– És mi van azzal, hogy azt hittem, beleszerettem
valakibe?
– Az majdnem kifogott rajtam – válaszolta Gloria. – De
végül te magad oldottad meg. Helyesen cselekedtél. Szóval,
ha ez egy teszt lett volna, akkor csillagos ötösre vizsgázol.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy az egész egy teszt
volt?
 – Persze hogy nem. Hacsak te magad nem tekinted annak.
Ez esetben persze te tesztelted önmagadat.
Paul megrázta a fejét.
– Én ugyan nem.
– Nos, így állunk. – Gloria a férfira mosolygott. –
Remélem, volt értelme az utazásnak.
– Volt.
Többet is akart mondani. El akarta mesélni, miként
segített: szándékosan és akaratlanul is. De nem tette, mert
túl nagyképűnek tűnt volna: a jó cselekedeteit soha nem
hirdeti az ember, bármilyen nagy is a kísértés.
Gloriára nézett. Néha a legfontosabb dolgok ott vannak
az orrod előtt, csak nem veszed észre őket. Végül akkor esik
le a hályog a szemedről, amikor távol vagy az otthonodtól,
például egy kis toszkán faluban, ahol szokatlan és rendkívüli
dolgok történnek. És ráébredsz, milyen gazdag és értékes az
élet.
– Menjünk el Velencébe? – kérdezte. – Úgy emlékszem,
azt mondtad, hogy még nem jártál ott.
– Boldogan megyek – felelte Gloria. – Mikor?
– Minél hamarabb – mondta Paul.
– És írhatnál egy könyvet Velencéről. A tenger
gyümölcseiről, mondjuk.
– Már látom is magam előtt – mondta Paul. – Paul Stuart
úszó konyhája.
Paul kinyújtotta a kezét, és megfogta Gloriáét, aki
könnyes szemmel nézett rá.
– Nem tehetek róla – mondta. – Mindig ezt csinálom.
Sírok, amikor boldog vagyok.
 – Akkor sírd ki magad nyugodtan. Lehet, hogy mindjárt
én is csatlakozom.
– Mi lenne, ha bérelnénk egy hajót Velencében? –
kérdezte Gloria.
Paul eltöprengett.
– Miért is ne?
És egy pillanatra látta is maga előtt a hajót – egy
nagydarab, ormótlan uszályt daruval –, ahogy lassan elúszik
a Grand Canal bejárata mellett, és a fedélzetén, sőt talán
egyenesen a kormánykeréknél, két végtelenül boldog ember
áll összeölelkezve. Örülnek, amiért megtalálták Velencét, a
hajót és önmagukat.