Name: Frank Emília

Order: 27628534
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
 Copyright © Papp Diána, 2019
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám és Németh Renáta

Szerkesztette: Huszti Gergely
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN: 978-615-6013-67-5
 ZOLI

Minden embernek csak egy sorsa van. Állandóan ezt a

Keresztapa-idézetet hallom a fejemben. Az enyém pedig az,
hogy nem jött be az élet.
Bezártam az ajtót a két néző után, szerencsére ma senki nem
akart velem beszélgetni az élményeiről. Kinyitottam a
pénztárgépet, kivettem belőle a jegyek árát, a váltópénzt, és a
nadrágzsebembe gyűrtem. Körbenéztem a nézőtéren,
összeszedtem a két kukoricásdobozt és a két kólás
papírpoharat. Elindultam a kézi porszívóért az irodába, de
miután kidobtam a szemetet, megálltam a büfénél, hogy
kivegyem a pult alól a pálinkát. Kitöltöttem egy decit, egy
mozdulattal lehúztam, de mivel marta a gyomromat, jobbnak
láttam egy kis baracklevet küldeni utána. Az viszont elfogyott,
és ettől iszonyú pipa lettem. Már nem is volt kedvem
porszívózni, csak kicseréltem a plakátot a bejárati ajtón, és
ennyi.
Holnap csütörtök, új hét, jó filmek, szép remények. Utóbbit
egy filmcímre értettem, ezt a régi Ethan Hawke-mozit is vetítem
holnaptól. Ez lesz az „éjszakai, senki által meg nem tekintett
művészfilm”, a főfilm után. Utóbbinak a címét sem tudom,
nyilván lövöldözni fognak benne és kefélnek egyet-kettőt.
Feltételezem, hogy holnap akár tízen is váltanak jegyet a
nyolcas kezdésre. Nem fogok mindent beütni a pénztárgépbe,
akkor nekem nem marad baracklére. És hát a pálinka is fogytán
van. Tulajdonképpen felesleges is az üveg alján hagynom azt a
keveset.
Lehajtottam az egyik retró moziszék ülőkéjét, ami a
váróteremben díszeleg, és egyik kezemben az üveget, másikban
a bögrémet tartva pihenem ki a nap fáradalmait. Hogy is
mondják, mit kell tenni a nap végén? Átgondolni, mi minden
történt aznap velünk? Illetve hálát adni, de miért is? És
igyekezni a jó oldaláról nézni az életet, ami adatik…. Hát, lássuk!
Ma tizenegyig aludtam, mert ötig neteztem és piáltam. Azért
volt annyi eszem, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót elalvás
előtt, és igyak egy kevés tejet. Ez mostanában beválik
másnaposság ellen, de idővel nyilván ehhez is hozzászokom
majd. A hat óra alvás viszonylag nyugodtan telt, köszönhetően
annak, hogy kiütöttem magam a borral. Egész nap a kanapén
döglöttem, aztán az ágyon, végül a szőnyegen. A nap besütött az
ablakon, de csak egy keskeny csíkban érte a szőnyeget, oda
feküdtem, mint a kutyák. Jól átmelegített. Május van, de lefagy a
tököm, még jó, hogy mostanában nem nagyon kell elhagynom
az épületet. Délután kaptam egy e-mailt a polgármesteri
hivataltól, hogy ismét napirendre veszik a mozi támogatásának
kérdését, mert a nézőszám nem emelkedik úgy, ahogy ígértem.
Az igazság persze az – ahogy a múltkor a kocsmában elszólta
magát valaki –, hogy a polgármester egyik haverja már rég
kinézte magának a helyet. Szóval nem voltam meglepve, hogy
megint ezzel cseszegetnek. Már akkor kitöltöttem a mai első
töményt, amikor megjött a levél. Végig se olvastam, látatlanban
is tudtam, hogy megint pályáznom kell, pénzt és szponzort
szereznem, elmenni a hülye ülésekre, smúzolni és kunyerálni,
hogy a végén ugyanitt tartsak, mint most. A mozim a végnapjait
éli.
A vetítés előtt beültem a kalitkámba a pénztárgép mögé, már
előre bekészítettem az állott kukoricákat a pultra. Gondoltam,
üvegen keresztül talán nem érezni a piás leheletem, és a
zavaros tekintetemet is megmagyarázza a tükröződés. Kár volt
túlgondolnom. Ketten jöttek, vagyis épphogy beestek kezdésre,
még hálásak is voltak a levegőn szárított kukoricáért, és már
nyomhattam is be a számítógépen az enter gombot.
A film szar volt, a filmnaplómban tízből kettest adok neki. És
ez a hétszázötvenkettedik, amit azóta vetítek, hogy
megörököltem a mozit Géza bátyámtól.
Ezt a poharat például Géza bátyám emlékére emelem, és a
hétszázötvenkettedik filmre, amit a mozimban játszom.
Harmincnégy éves koromra ez nem is olyan kevés. Viszont
ennyi a maximum, amit felmutathatok. Nincs csajom, aki most
fenyegetően nézne rám, hogy megint milyen állapotban vagyok,
és pontosan tudom, hogy addig nem lesz nő, aki megmaradna
mellettem, amíg ilyen közeli kapcsolatot ápolok az alkohollal.
Ránéztem a hatvanszor kilencvenes fekete-fehér fotóra, amin
a fiatal Géza pózol egy ugyanolyan ósdi moziszéken ülve, mint
most én, és egyáltalán nem értettem, a nagybátyám miért vág
ilyen barátságos arcot. Szinte kikacsint a képről, átkarolja a
vállam, meg akar velem beszélni egy kameraállást, vagy éppen
azon versenyzünk, hogy Al Pacino melyik filmjéért kapott
Oscart. Nem hiszem el, hogy Géza nem látja, hogy cseszem el az
álmát, és vele együtt az életemet.
Jobb is talán, ha nem bámulom tovább, mert idegesít a bárgyú
mosolya. Délután még sokkal összeszedettebbnek tűnt.
Lekapcsolom a lámpákat, csak a bejárat feletti neont hagyom:
Fil színhá – villog a foghíjas felirat, miközben felbotorkálok a
tetőtérbe aludni.

Már két órája próbálkozom, de nem jön álom a szememre.

Felrázom a párnát, hátha csak attól kényelmetlen, hogy úgy
hagytam, ahogy reggel felemeltem róla a fejemet. Kihullik pár
tollpihe belőle, és arra gondolok, lehet, hogy én vagyok az
utolsó ember a földön, akinek még valódi toll van az
ágyneműjében. Nem tudom, mi történik a világban,
elveszítettem a fonalat. És már arra sem emlékszem, hogy
mikor történt. Lehet, hogy be kellene vennem egy nyugtatót.
Aztán eszembe jut, hogy az utolsó pár szem is elfogyott, a
vésztartalékom, amit a helyi templomban találtam (a padsorok
közé leesve), ahova a tavaszi vihar elől menekültem be a múlt
hónapban. Egész kellemes élmény volt benyugtatózva, már-már
békésen, azon kaptam magam, hogy próbálom hallgatni a misét,
és hagyom, hogy kezet rázzon velem a végén az a pár lézengő
ájtatos. Keresek valamit, nyugtalan vagyok, és most még kiütni
se tudom magam, hogy legalább ne agyaljak. Pedig állandóan
jár az agyam, leginkább magamon, azon, hogy magányos
vagyok, csóró, és hogy mindjárt betöltöm a harmincnégyet és
egy tróger vagyok. Még a barátaimat is lekoptattam, ha anyám
hív, csak azért hallózok bele, hogy megnyugtassam, még élek.
Ezer szerencse, hogy kétszáz kilométer távolságra lakunk
egymástól.
Feladom, hogy az élet értelmét keressem, sokkal nagyobb
szükségem van egy üveg borra. Mintha tegnap nem ittam volna
meg mindet. Tessék, még előrelátó sem vagyok. Alig vannak
szükségleteim, és még azokat sem tudom kielégíteni. Na mégis
megvan, ide rejtettem egy palackkal, akkor ki is töltök egy
bögrényit. Annyi talán elég lesz, hogy álomba zuhanjak.
Rágyújtok, ma éppen utálom a bagó szagát. Feltépem az
ablakot, besüvít a fagyos májusi szél. Felállok a puffra,
kibámulok a tetőtérből, alig tudom tartani a cigarettát, mert a
hidegtől már most megdermedtek az ujjaim. Az ízét is utálom a
slukknak, hányingerem van. Elnyomom, a csikket
beletuszkolom egy vízzel félig teli flakonba.
Félig teli. Tehát optimista vagyok. Ha borúlátó lennék, azt
mondanám, egy félig üres flakonba ejtem a csikket. Mindegy.
Undorító látvány. Főleg, hogy már van benne, ha jól számolom,
tíz hasonló műtárgy. Olvasni próbálok. Kevés sikerrel.
Lehajolok, mert kiesett a kezemből a könyv.
Ahogy lógatom a fejem, érzem, hogy nagyon berúgtam. Hogy
lehetek ennyire könnyelmű; piásan tornamutatványokat
végezni! Forog velem a szoba, de egy pillanatra kijózanodok.
Észreveszek az ágy alatt egy dobozt. Sötétzöld bársony,
kifejezetten ronda. Mit tehettem bele? És mikor? Ki kéne
kotornom, hátha valami elegáns italt tartalmaz cirádás felirattal,
amit mondjuk a tizennyolcadik születésnapomra kaptam.
Négykézláb vagyok, majd lefekszem a szőnyegre, pont, mint
délután. A telefonommal világítok. Nagy nehezen kikotrom a
dobozt az ágy alól, és bár egy pillanatra megfordul a fejemben,
hogy talán Géza bátyám örökségét találom benne, egy bölcs
intelmet vagy egy zsák pénzt, de nem, a dobozban nincs más,
mint borítékok. Mégpedig lezárt borítékok címzés és feladó
nélkül, mindössze apró monogramnak tűnő betűk a bélyeg
helyén. Egyáltalán nem emlékszem, mi lehet ez. Töltök még egy
pohárral, és feltépem az elsőt.

Kedves 33 éves Kati!

Remélem, jobb passzban talállak, mint ahogyan én érzem magam
így az érettségi bankettünk éjszakáján. Nem, nem ittam semmit,
de erre biztosan emlékezni fogsz, vagyis én, tizenöt év múlva,
vagy mégsem? Az érettségi jól sikerült, de hogy hogyan tovább,
azt most nem pontosan látom. Ha egy hete írjuk ezt a levelet a
tizenöt évvel későbbi önmagunknak, még teljesen mást vetnék 
papírra. De egy hete még nem tudtam, hogy gyereket várok.
Őrület, de még csak nem is sejtettem, hogy ha nem jön meg, az
nem a vizsgadrukktól van. Vagy hogy a mellem feszülése sem
feltétlen mindennapos tünet. Most pedig megállapította a doki,
hogy hathetes terhes vagyok. Még jó, hogy végre betöltöttem a
tizennyolcat, és egyedül is elmehettem a nőgyógyászhoz. Erre
költöttem a ballagásra kapott ajándék pénzt. A szüleimnek
egyelőre nem szólok, majd ha már képes leszek vázolni egy tervet,
majd akkor. Aki teherbe ejtett, attól végképp nem várhatok
segítséget. Ezt világossá tette, amikor megmondtam neki még
azon a napon, amikor kiderült. És már nem is akarom, hogy
segítsen. Egyedül kell megoldást találnom a helyzetre. Ha már
voltam akkora idióta, hogy nem védekeztem. Ha már ő nem volt
hajlandó. Fejet hajtottam. Már-már udvariasságból. Ő a felnőtt, a
tapasztalt, nekem ő még csak a második férfi, a harmadik
alkalom az életemben. Egy éjszakát zokogtam, miután kiderült,
de aztán összeszedtem magam. Fogtam a korrektort, jó alaposan
bekentem a szemem alját. Aztán az alapozót sem sajnáltam,
kihúztam a szememet, kirúzsoztam a számat. Azt reméltem, hogy
kevésbé látszom szánalmasnak.
Szürke egér voltam mindig; kevés baráttal, seszínű hajjal, kicsi
mellel, lapos fenékkel. Az egyetlen barátnőm mindig azt mondja,
hogy a seggem vonalvezetése olyan „klasszikus”, de szerintem
szimplán rohadt lapos. Azaz semmilyen. Mint én. Eddig. Mert
most azt érzem, hogy megerősödtem. Egyik napról a másikra
megváltozott bennem valami. Érdekes, mert nem a terhességet
érzem. Nem az határoz meg, hogy egy kisbaba növekszik bennem.
Hanem az, hogy felnőttem. Pedig én nem így értettem az
érettségit. Én még egy kicsit gyerek akartam maradni. De a
gyerekkor egy csapásra elmúlt. Talán, ha nem hittem volna ennek
a pasinak. Ha nem aléltam volna el a közeledésétől. Hogy ő
észrevesz engem. Kíváncsi arra, amit mondok. Kíván. Alig várja,
hogy a magáévá tegyen. El sem akartam hinni, hogy valaki, mit
valaki, pont ő, a nagybetűs Nőt látja bennem.
Hát így, kedves harminchárom éves Kati. Te már tudod, mi
történik velem a következő hetekben és hónapokban. Lesz-e
addigra, amikor e sorokat olvasod, egy tizennégy éves fiam vagy
lányom? Boldog leszek végül? Mert most csak eltökélt vagyok, és
úgy érzem, erős. És ez talán elég ahhoz, hogy a döntést
meghozzam. Hogy hogyan tovább. Annak érdekében, hogy
amikor ezt a levelet kihúzom a borítékból a tizenöt éves
osztálytalálkozónkon, emelt fővel állhassak, annak tudatában,
hogy minden úgy történt addig az életemben, ahogy történnie
kellett. És remélem, addigra lesz mellettem egy férfi, aki pont
annyira hisz bennem, mint én benne. Akivel kölcsönösen tiszteljük
egymást. Akivel családot alkothatunk. Gyerekkel. Eggyel. Vagy
kettővel. Istenem, de nehéz!

Azt a rohadt életbe, ez elég kemény! Hát kipattant a szemem

mindattól, amit olvasok. Már-már józan vagyok, hadd
keresgéljek csak tovább, na, meg is van, Tibi levele!

Hát szia, Tibike!

Vagyis inkább Tibi. Na. Elegem van a tibikézésből. Apám ezzel is
azt próbálja érzékeltetni, hogy mennyivel felettem áll. Nem értem
az állandó játszmázását, hát még jó, hogy felettem áll, könyörgök,
a fia vagyok. Nagyon remélem, hogy tizenöt év múlva már alig
emlékszem ezekre a gyötrelmes évekre.
Hazajön a kórházból, ahol nap mint nap túljátssza a főnököt, és
rajtam vezeti le a frusztrációját. Meg anyámon. Meg a bátyámon.
De nekem a saját életemmel kell foglalkoznom. Hatalmat akarok
és pénzt. Hogy megmutassam apámnak, hogy nem kivételes.
Hogy bárki utána tudja csinálni. Persze nehéz dolgom lesz, de
rossz példának ott van ő. Állítólag az is segít az előrejutásban, ha
azt látod, hogy a szüleid micsoda elcseszett életet élnek. Anyámat
elviszem majd nyaralni. Falusi turizmusba. Hogy neki is
megmutassam, milyen a valódi élet. Hogy nem csak a trópuson
meg a füredi Bergmannban lehet töltődni koktéllal a kezében.
Apám egész nap bizonyít és hatalmaskodik, dirigál és
megjátssza magát, de otthonra a megalázó szavakon és a
csicskáztatáson kívül nem akad mondanivalója. Gyűlölöm nézni,
ahogy lóbálja a lábát a fotelben, kezében a kurva viszkijével,
oldalán az anyámmal, aki addigra megérkezik a shoppingolásból
meg a kávézásból vagy valamelyik szépségszalonból.
Mások szemében mi vagyunk a tökéletes család. Orvos fater,
korához képest fitt muter, orvosira járó bátyó, és a kis aranyos
Tibike. Ugyan már! Apám zsarnok és alkoholista, így tompítja az
egész napos stresszt. Aztán ahelyett, hogy megnyugodna, elkezd
otthon is bunkóskodni. Csak most nem az alantasaival, hanem a
családdal. Hülye nagyképű fasz.
Nem tudom, miből lesz pénzem, de lesz. Sok. Nagyon sok. Ez a
legfontosabb célom. Nem akarok az általa kínált lehetőségekkel
élni, nem akarok az általa vett lakásba költözni, az általa intézett
melóhelyre menni. Legszívesebben felvételizni sem mennék el,
mert nem akarom, hogy még ez is összehasonlítási alap legyen.
Hogy ő milyen „briliánsan” szigorlatozott ebből meg abból, én
meg mekkora idióta vagyok. Nem is érdekel az orvosi. Szerintem
ő sem a gyógyítás miatt tolja száz éve, csak a pénz motiválja. Meg
a hírnév. Eszik a tenyeréből mindenki, a többi orvos, a betegek, az
anyám. A bátyám is bekajálja apánk hitvallását, ő végez is
nemsokára.
Őszintén szólva, fogalmam nincs, hogy mihez fogok kezdeni. De
azt tudom, hogy a pénzt nekem is hajtanom kell. Már
harmincnégy évesen menő autóval akarok megjelenni az
osztálytalálkozón. Kétszemélyessel. Hogy senkit ne kelljen utána
hazavinnem. Azt fogjátok látni, hogy a mélynövésű Tibor, a
Mínusz, nemcsak az apját, hanem mindannyiótokat lekörözött.
Családom nem lesz. Legalábbis addigra még biztos nem. Mert
valamikor meg kell alapoznom az életet. Csajok jöhetnek. De jó is
lenne! Erre a témára is rá kell feküdnöm.
Sok a feladatom, és kevés az idő rá. Apám még nincs ötven, és
már egy öregember. Nekem negyvenéves koromra mindent el kell
érnem. És el is fogok. Néztek majd nagyot, ti nagyokosok. Akik
most észre se vesztek, és még rá is játszotok, hogy hol a Mínusz,
itt a Mínusz. Akkor meg majd az én ajtómon kopogtattok.

Na szép, Tibike mégsem volt olyan elveszett ember, mint

amilyennek néha tűnt. Remélem, megmutatta az apjának, hogy
hol lakik az úristen – röhögtem, és már kutattam is Iza levele
után.

Úgy tervezem, valamilyen menedzser leszel, Izám. Az olyan jól

hangzik, és biztos jól is keres, akinek ez van a névjegykártyájára
írva. Szerzel néhány diplomát, nem tudom, az ecserin árulnak-e
még, talán azért tanulsz is valamit, és persze közben dolgozni is
fogsz. Vagy ingatlanos leszel. Vagyis leszek. Pesten, persze. Nem is
ám itt Mucsafalván. Innen húzok a picsába, ahogy tudok. Itt már
évek óta nem tudják értelmezni azt, aki én volnék. Nem értik az
öltözködésemet, a frizurámat, a körmeim hosszát és színét. A
bordó szájfényt. Semmit. A Tomi érzi bennem a lehetőséget, azt
mondta, nála kezdhetem a fövárosi életet. Nem kér semmit a
lakhatásért. Gondolom, azért néha szét kel tárjam a lábam neki,
de hát az igazán méltányolható ár egy ingyen szobáért. Majd
becsukom a szemem. Aztán kimosom a szám. Meg alul is. A Tomi
ugyanis undorító. De csak így tudok elkerülni otthonról. Ha leszed
a keletiben a vonatról és segít becuccolnom az kéglilyébe. Azt
mondta, majd ki kell, hogy takarítsak, mert rohadt nagy a
dzsuva. Hát ez lesz az első, amúgy is tisztaságmániás vagyok.
Anyu mire hazajött a csokigyárból, mindig rend és
patyolattisztaság várta. Meg persze az apám. Aztán apa meghalt.
Az ofő nagyon sokat segített, hogy most itt ülhessek és
koccinthassak a többiekkel a sikeres érettségire. Ezt nem is
sejtettétek, mi. Talán majd amikor ezt a levelet felolvasom nektek,
vagy egy részét, akkor talán elárulok nektek ezt-azt. Hogy
gyakorlatilag előre megsúgta, melyik tételt tanuljam meg
rendessen, és hogy az asztal jobb vagy balszélére teszi majd a
szóbelin. A matek és a magyar írásbeli után pedig elkérte a
tollamat. Anyu se tudja, nem is fogom elmondani neki. Remélem,
ő is hamarosan összeszedi magát, de az ő életével, az ő kínjával
neki magának kell megbirkóznia. Én remélem, már jövő héten
dobbantok, és fényes élet vár Pesten. Sikeres akarok lenni, boldog
és szép. Önálló. Nincs szükségem férfiakra, csak az előrejutásom
érdekében. Szívesen lépdelek egyre feljebb a válukon. Talán nem
is itthon fogok élni, a szívem azt súgja, nekem Pest sem lesz elég.
Én a világot akarom.
Csak az első lépéshez kell ez a tetű. Tizenöt év múlva már csak
egy rossz emlék lesz. Mint olyan sok minden, amitől meg kell
szabadulnom. Itt kell hagyjam, ebben az isten háta mögötti
faluban azt az álarcot, amit évek óta viselek, és új életet fogok
kezdeni. A kettőpontnullás felnőttkoromat. A második eséjt is
megadom magamnak.

Hát valóban nagy szívességet tehetett Izának a tanár az

érettségin, mert ezzel a helyesírással normál esetben most futna
neki tizenötödjére a vizsgának. Ám a hibáinál már csak a
sztorija durvább. Annak idején még csak nem is sejtettem
mindezt. Na, lássuk Helga irományát!

Szia Helga,
először is leírom azt, hogy ez egy furcsa kérés szerintem. Hogy
írjuk le, mit szeretnénk elérni tizenöt év alatt. Én nem tudok
tervezni előre, bár szívesen tenném. De tizennyolc éves koromra
már láttam sok elcseszett házasságot, és látom, hogy a felnőttek
zöme nem érzi jól magát a bőrében. Nyilván én nem így szeretnék
élni, de még nagyon fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy
pontosan tudnom kellene, mit is akarok. Így most csak annyit írok
ide, hogy remélem, harminchárom évesen egy, az életével
elégedett ember leszek. És ha esetleg választanom kéne, hogy
miből szeretném nyerni a boldogságot, akkor az ne szakmai
kiteljesedés legyen, hanem egy boldog család és szerelem. Ja, és
legyen mindig egészség és térerő.

Kati, Helga. És a többi osztálytársam. És az egyáltalán nem

nekem szánt leveleik. A harminckettőnek legalább a felét
elolvastam az éjszaka folyamán.
Valami derengett. Az osztályfőnök kitalálta az érettségi
banketten, hogy mindannyian vessük papírra, hogyan is
képzeljük el az életünket tizenöt év múlva. És milyen jó móka
lesz majd felolvasni, amikor körbeüljük a nagy asztalt a majdani
osztálytalálkozónkon. Mert a tizenöt évesre ugye mindenki el
fog jönni, gyerekek? Azt már komolyan kell venni.
Amit viszont nem értettem, hogy nem találtam meg sem Viki
levelét, sem a sajátomat. Pedig nyilván nem ástuk el mi sem egy
bokor árnyékába.
Én egyébként azt hiszem, már akkor sem vettem túl
komolyan semmit, nyilván nem írtam semmi különöset. És az,
hogy mennyire lesajnáltam mindent, az meg is látszik a
pillanatnyi állapotomon. Mindenesetre megdöbbentett, hogy a
többség mennyire nekiveselkedett az írásnak. Meglepően
őszinte sorokat olvastam, talán akkoriban röhögtem volna, ha
átlesek a bankettasztalnál mellettem ülők papírjára, és látom,
miket hord össze egyik-másik, de most zavarban voltam.
Egyetlen sor sem tartozott rám. Kétlem, hogy bármelyikük
valaha is fel akarta volna olvasni ezeket a leveleket. Főleg nem
a tizenéve nem látott osztálytársai füle hallatára. Annyira régen
voltunk gimisek, hogy talán igaz se volt. Nem emlékszem az
osztálynévsorra. A padban ülők sorrendjére is alig. A levélbe írt
nevek láttán nemritkán el kellett gondolkodnom, kiről is van
szó. Aztán lassan elkezdett derengeni. Pont, mint az ég felettem.
Már megint hajnal lett. És én feltépett borítékok tengerében,
egy üres borosüveggel a kezemben elaludtam a szőnyegen.

Valahogy felrémlik, hogy pont tizenöt éve születtek ezek a

levelek. Akkor ezek szerint a tizenöt éves osztálytalálkozóra
idén kerül sor. Ha valaki megszervezi, mert én biztosan nem.
Egyiken sem voltam eddig. Sem az egyévesen, sem az ötödiken,
sem a tizediken. Pedig akkor még korántsem voltam ilyen
dicstelenül pocsék állapotban, mint most. Ahogy itt fekszem a
földön, a pálinka és a bor megtette a hatását, nem bírom oldalra
fordítani a fejemet. Ma reggel még a nap sem süt, fázom. Feljebb
kéne vegyem a fűtést, így május közepén. Amire kikapcsolják a
gázt a tartozásaim miatt, már nem is lakom itt, feltételezem.
Addigra már elkezdi a felújítást a polgármester cimbije. Vagy
mit tudom én, ki.
Ruhában aludtam. Szánalmas vagyok. Anyám tördelné a
kezét, ha látna. De szerencsére rég találkoztunk. Jó volna
felkelni. Ma nem ihatok. Meg holnap sem. Legalább két tiszta
nap kéne a hónapok óta tartó piálás után. Szarul vagyok. És még
a torkom is fáj. Nem, ma ágyban maradok. Lehúztam a
farmeromat, a tegnapi bevételem kiesett a hátsó zsebből. Csak
hogy tudjam, hol a helyem. Két darab ezres. Egy vagyon,
gratulálok. Inkább tényleg alszom. Legalábbis megpróbálok.
Még jó, hogy elkezdett zuhogni. Így legalább nem zavar a fény.
De azért a pólómat az arcomra gyűröm, még véletlenül se
zavarja meg semmi a sötétséget, ami körülvesz és kibélel
mostanság.

Katira gondolok. Az eszem megáll, hogy terhes volt az érettségi

idején. A jó házból való úrilány. És megállta, hogy elmondja
nekünk. Hogy segítséget kérjen. Tibike meg, istenem, micsoda
erőfeszítésébe került már akkor is, hogy észrevegyék, és
mindhiába, nyilván minden maradt a régiben. Az álmos
kisváros egyik jellegtelen, szürke figurája, aki az apja
árnyékában él. Nyilván orvos. Merne más lenni. Pedig jó srác
volt. Mennyit dumáltunk, miközben sétáltunk a gáton, a kutyák
meg boldogan loholtak előttünk.
Iza sok-sok éve nem jutott eszembe. Jó csaj volt, zűrös
családdal. És túlzottan magabiztos. Valamit leplezett, és ez
engem zavart. Addig a bizonyos nyárig. Azt, mondjuk, akkor
sem mesélte el, hogy már gimiben kurva volt, de hát mindenki
úgy boldogul, ugye, ahogy tud. Vajon mi lehet vele? Többet
érdemelt annál, mint ahogy akkoriban felsejlett előtte a jövő.
Forgolódtam, és sorra vettem a történeteket, amelyek
kibontakoztak a koszos szőnyegemen az éj leple alatt. A
következő, amire emlékszem, hogy álmodom.
 2003

– Meghoztuk a kaját, srácok! Gyertek ki a vízből! – Kati kiabál,

úgy tartja a kezét a szája elé, mintha legalábbis
hangosbemondóba kurjongatná, hogy vályúhoz. Egy apró felhő
sincs az égen, áll a levegő. Egy matracon fekszem, hátamat égeti
a nap, nem ártott volna bekennem magam az olajjal, amit Viki
kínálgatott. Viki egy másik matracon döglik, kissé arrébb
sodorta a víz, de jól látom az elégedett mosolyt az arcán. Boldog
itt. Hát igen, én is szeretem, hogy itt van. Pontosabban, hogy itt
vagyunk.
Tétova mozdulatot teszek, megpróbálom a part felé
kormányozni a matracot, de valójában annyira jó lebegni a
vízen, hogy estig itt lennék. De ha már Kati és Tibike voltak
olyan rendesek, és felhajtottak nekünk némi kaját, illik
kievickélnem. Helgát keresem a szememmel, éppen kifelé
úszik. Érdekes, hogy nem szeret matracon henyélni, mindig
mozgásban van. Amikor Kati másodjára is elüvölti magát, végre
mindannyian megmozdulunk. Már csak Iza hiányzik, de már őt
is látom, ahogy az egyik büfé felől érkezik, kezében tányér.
Remélem, megint kimosolygott egy kis palacsintát Lajosbától.
Hasra fordulok, két kézzel evezek a part felé, lassan Viki is beér.
Mellém kerül, egy pillanatra összeér a kezünk, megborzongok,
nagyon remélem, hogy nem veszi észre. Biztos, ami biztos,
rálocsolok egy kis vizet. – Hülye vagy, te Zoli, mindig elrontod a
legszebb pillanatot – jegyzi meg, aztán rám vetődik, mire
mindketten becsobbanunk a Balatonba.
 IZA

Sziasztok! Iza vagyok from New York . Remélem, mindenki

emlékszik rám. Aki nem, jobb lesz, ha eltitkolja. Mivel senki nem
volt hajlandó megerőltetni magát, és legalább úgy tenni, mintha
elkezdené szervezni az osztálytalinkat, én vagyok az, aki a messzi
távolból gondoskodik rólatok. Biztosan azt gondoljátok, hogy az
óceánnyi űr, ami köztünk van, lehet az oka, hogy túlbuzgok, de ha
visszaemlékeztek, én már gimiben sem tudtam megülni a
seggemen. Szóval, október közepére vettem meg a repjegyemet,
így arra jutottam, hogy október második felében sort kerítünk a
találkozóra. Addig szűk fél évetek van, hogy összekapjátok
magatokat. Szüljetek, fogyjatok, nőt, állást, önbizalmat
szerezzetek. Nekem nyárra van időpontom a plasztikai
sebészemhez, hahaha, és elárulom, hogy nem ez lesz az első, mi
több, nem is az utolsó alkalom. Fontos: aki egykori tanárt vagy
jelenlegi családtagot mer hívni az eseményre, azt kinyírom. A
tanárt akkor végképp nem hozhatod, ha időközben
családtagoddá vált. Akkor inkább te se gyere .
Tehát ez itt egy csoportosulás vagy mi, hívjatok bele minél több
tagot, de csak az osztályból. Jelezzetek vissza, hogy jó-e az
október, és kezdjünk el egyeztetni a többiről. Üldözési mániások
figyelmébe: látom, ha belépsz a csoportba, és elolvasod, amit írok.
Nem ér sunnyogni. Puszi mindenkinek: Iza
Iza akkoriban New Yorkban élt, de erről gyakorlatilag senki sem
tudott. Senki sem látta tizenéve, eltűnt a szemünk elől. Nem
véletlenül, mint később kiderült.
Amikor elküldte az e-mailt, amelyben javasolta, hogy essünk
túl az osztálytalálkozón, nem volt túl jó passzban.
Lecsukta a laptopot, végigsimított a tetején, hogy egyetlen
porszem se maradjon a fényes alma logón, felállt az asztalától,
és az ablakhoz sétált. Nagyon szeretett bámészkodni. Pedig nem
volt magasan az irodája, és nem is felhőkarcolókra nézett,
mégis boldogsággal töltötte el a tudat, hogy New Yorkban van, a
világ fővárosában, és nem elég, hogy itt él és dolgozik, de a saját
maga ura, ez az iroda csakis az övé, nincs főnöke, sem
tulajdonosa. A privát életében sem dirigál neki senki, ami talán
még ennél is fontosabb.
Nézte szemközt a tűzlépcsőket, amiket annyiszor, de
annyiszor látott hollywoodi filmeken, látta maga előtt, ahogy
Holly Golightly a párkányon állva szomorkásan énekli a Moon
River-t, és Paul hallgatja őt a fenti lakásból.
Ösztönösen megigazította az ujján a Tiffany gyűrűt, amit múlt
hónapban vásárolt magának a Fifth Avenue-n lévő üzletben.
Visszafordult az íróasztalához, kicsit arrébb húzta az óriás
üvegvázát, és elrendezte benne a rózsákat. Harminc szál
rózsaszín virág, és még illatuk is volt. Azért biztos, ami biztos, a
tizenkilencedik századi szekreter egyik fiókjából elővett egy új
csomag pálcikás szobaillatosítót, és a parfümjéből is fújt
néhányat a levegőbe. Világoskék farmernadrágot viselt, fehér,
kerek nyakú, egyszerű pólót, ami pont annyira volt lezser, hogy
azért még jól kivehetők legyenek formás idomai. Chanel stílusú
kis tweed kosztümkabátot húzott magára, új darab volt,
elsősorban vidám színei miatt választotta. Sötétbarna copfját
még szorosabbra húzta, felvette óriási, oldalt strasszköves
napszemüvegét, aprócska Gucci táskáját, és piros, magas sarkú
lakkcipőjében elindult a lift felé, ami egyenesen az irodából
nyílt.
Az utcán leintett egy taxit, és bemondta neki a megadott
címet. Még pár hónap, és végre új életet kezdhet, de addig még
sok a teendő, például ez a feladat is, ami most vár rá. Hányadik
új életet is kezdem? – talán halkan fel is nevetett a kocsi hátsó
ülésén, amikor erre gondolt. – Olyan vagyok, mint egy macska.
Hét életem legalább kell, hogy legyen, mert különben nekem
befellegzett.
Az utcát nézte, ahogy a forgalomban araszoltak, próbált
mindent megjegyezni. Amikor Amerikába érkezett, azt hitte, ez
lesz az utolsó állomás. És olyan jól indult minden. Először
takarított, aztán felszolgált, de hamar ráállt a kutyasétáltatásra.
Akadtak napok, amikor tizenkét kutyát istápolt. Szerették az
állatok, így hát a gazdik is, annak ellenére, hogy eleinte egy szót
sem tudtak vele váltani személyesen. Iza mindent írásban
bonyolított, hogy ne legyen félreértés, hamar rákapott a
különböző netes fordítóprogramokra, a nyelvtudáson vagy épp
annak hiányán nem múltak a kezdetek.
– Mit mondott, melyik hotel? – kérdezett hátra a figyelmetlen
taxis. – Csak a Central Parkot ütöttem be a GPS-be.
– Ritz Carlton – hangzott a válasz, és talán még a sofőr is
kihallotta hangjából a feszültséget, mert jelentőségteljesen
belenézett a visszapillantó tükörbe.
 Nem járt még a Ritz Carltonban, még a szálloda halljában sem.
Máskor hogy örült volna ennek a lehetőségnek, hogy ha ideig-
óráig is, de egy kicsit a gazdagok helyébe képzelheti magát.
Magabiztosan kérné ki a teát, automatikusan járna hozzá a
délutáni sütemény emeletes tálcán, liliomillat bódítaná el, és
figyelné, ahogy a londínerek fel-le tologatják a sárgaréz
bőröndszállító állványokat. Lesné, ahogy gondtalan életet élő
nők ülnek mellette a fotelekben és kanapékon, telefonálnak, és
néha belekortyolnak a kávéjukba.
Mindenesetre most nem azért ment oda, hogy a gondtalanság
érzésének próbálja legalább percekre átadni magát.
Elkerülhetetlen találkozója volt. Valakivel a múltjából.
Annyira régről, hogy normális esetben már nem is kellett volna
emlékeznie rá, hogyan is élt tinédzserként, kikkel találkozgatott
akkoriban. Az emlékeknek el kellett volna halványulniuk, vagy
legalábbis megszépülniük. Normális esetben – szólalt meg
hangosan, így a sofőr kénytelen volt megkérdezni, hogy minden
rendben van-e. Iza bólintott, ránézett a telefonjára, de nem
kapott újabb üzenetet. A céges e-mailjére klikkelt,
figyelemelterelés végett, az egyikre már válaszolt is volna, de a
következő pillanatban megtette helyette asszisztense, Nati.
Az ukrán lányt nemrégiben karolta fel, természetesen azért,
mert saját tizenöt évvel ezelőtti önmagára emlékeztette.
Közönséges volt, mohó, életigenlő, de kellőképpen eszes, hogy
boldogulni tudjon egy idegen országban. Legalább neki
szólhatnék, hogy hol vagyok, gondolta. És bár sejtelme sem volt
róla, mégis ki kereshetné, ha esetleg ma délután eltűnne,
elküldte Natinak az sms-t. Majd fizetett, és kiszállt a taxiból.
 2003

Tapolcára hirdették a Debileck bulit rögtön nyár elejére, afféle

tanévzáró koncertnek. Az érettségi éve előtt álltunk, mi voltunk
a gimi királyai. A Debileck voltak a legmenőbb helyi zenekar
akkoriban, nekem pedig volt egy friss jogsim, úgyhogy autóba
pattantunk. Mit autóba?, apám frissen felújított VW kisbuszába,
anyám nagy rémületére. De apám úgy vélte, nem árt nekem az
efféle mély víz; nagy autó, nagy csapat, akikért felelősséget kell
vállalnom. Legfeljebb megint felújítja a kocsit.
Helga jelentkezett elsőnek a koncertlátogató csapatba, mivel
tetszett neki Putyi, a zenekar gitárosa. Egyszer már hozzá is
szólt a srác, mondjuk valószínűleg csak azért, mert a pizzéria
teraszán véletlenül nekiment és elnézést kért. Mindenesetre
Helga most ebbe az „ismeretségbe” kapaszkodik. Katikát valami
isteni csoda folytán elengedték végül a szülei, vagyis később
kiderült, hogy csak azért, mert a koncert helyszínén lakott egy
rokon, aki ránézhetett, hogy minden rendben van-e vele, és
aztán leadhatta a drótot a szülőknek. Tibi örült, ha nincs otthon,
én imádtam a Debilecket. Akkoriban még nagyon tudtam
lelkesedni dolgokért, néha arra gondolok, nem ártana
visszakapni ezt a képességemet. Vikiért is lelkesedtem például,
az ő tudta nélkül. Pontosan 121 napja. Egy kémiaórán történt,
hogy összetalálkozott a tekintetünk, pont a kísérlet közben.
Vagyis a tanárnő kísérletezett, mi vadul untuk, és levelezni
kezdtünk. Tologattuk a papírt, Iza szóvá is tette hátulról, hogy őt
is bevonhatnánk a diskurzusba. De nem tettük. Kettőnk első
levélváltása maradt a kémiafüzetemből kitépett első lapon, nem
nagyon nyitottam ki más célból addig a jegyzetet.
Addig nem figyeltem fel Vikire, utólag látva talán azért, mert
első és második körben is inkább a jó csajokat
szemrevételeztem az osztályból és az évfolyamból is. Lizával
három hónapig jártunk, ő vette el a szüzességem, elég ciki, hogy
nem én az övét, de ez a sajnálatos tényállás utólag, vagyis
tulajdonképpen már menet közben derült ki. Az előtte lévő
lányokkal inkább csak moziba, koncertre jártunk, meg a
parkban lévő padok valamelyikére, ahol ugye lehetett smárolni.
A második félévben Liza összeállt egy negyedikes sráccal, ők
már nem padon randiztak, de mit bántam én. Addigra lett
jogsim, és állandó órai levelezésben voltam Vikivel. Dumáltunk
matekórán, fizikán, biológián, sokat hülyéskedtünk, de néha
komolyabb dolgokról is esett szó. Viki néha magáról is mesélt,
már a családjáról, hogy úgy érzi, nem értik meg. Hogy már most
világos, hogy nem azt a jövőt képzelik el neki a szülei, amire ő
vágyik, amiről álmodik. Ha azt akartam, hogy kicsit jobban
megnyíljon, mindig somlóit vettem neki a suli melletti
cukrászdában, apám egy idő után a hűtőre tett post iten kezdte
vezetni, hogy mennyi somlóira ad zsebpénzt, anyám meg a
csodámra járt, hogy a sütik ellenére is tartom a testsúlyom.
Szóval elindultunk a kisbusszal Tapolcára, ölemben a
térképpel, apuval előtte átbeszéltük az utat. Mellettem Tibi,
hátul a három csaj, és még annyi hely, hogy szólhattunk volna a
Debilecknek, hozzánk még fér egy-két erősítő és tizenkét
hangfal.
Az első kereszteződésig jutottunk, az egyetlen lámpás
kereszteződésig a városban, és mit ad isten, Iza volt a járókelő,
aki elsétált előttünk. Tibike kiintegetett neki, aztán persze én is,
hogy lássa, ki a sofőr. Még nem váltott zöldre a lámpa, de Iza
már a hatodik ülésen ült. Lehajította a hátizsákomat,
kényelmesen elhelyezkedett, és érdeklődött, van-e nálunk
alkohol. És bizony, boldog gyermekévek, nálunk még egy
alkoholmentes sör sem volt.
 ZOLI

Influenzás lettem, nem ettem és nem ittam napokig, majd

úgynevezett delírium lett úrrá rajtam a borítékfeltépős éjszaka
után. Egy napig tartott, és az volt a szerencsém, hogy pont rám
nézett Magdi, a pultos a kocsmából. Van kulcsa hozzám a
vénlánynak, azért másoltattam neki, hogy ne érezzem magam
annyira egyedül. És Magdi értett a jelbeszédemből. Nem tudom,
hogy most megérezte-e, hogy baj van, vagy csak szólt neki
valaki, hogy napok óta zárva a mozi, mindenesetre ő hívta ki az
ügyeletet. A doki rögtön levette, hogy mi a helyzet, és
meglepően normális volt, mármint Magdi elmondása alapján,
mert én nem sokra emlékszem az egészből. Összecsúszott tér és
idő. Képzelődtem. Azt állítottam, hogy meglátogatott a volt
osztálytársam, Tibor, aki egyébként most is ott ül Magdi mellett.
A doki be akart vitetni a zárt osztályra, de Magdi erősködött,
hogy ő majd gondomat viseli. És ez így is lett. Először is át kellett
költöznöm hozzá és a férjéhez. Két hétre. Hol az egyikük ül
majd az ágyam mellett, hol a másikuk. Mindennap fel kell
hívnom az orvost, akit, mielőtt kijött hozzám az ügyeleti
autóján, soha nem láttam. Most meg apám helyett apám lett.
Magdi meg anyám. Mert a sajátomat persze hogy nem riogatom
az állapotommal. Sajnáltam anyámat, hogy ilyen mihaszna fia
van. Hogy minden egyes nap bemegy melózni a könyvtárba,
ahelyett, hogy otthon hímezgetne vagy mit tudom én, és én
küldeném a számlájára a pénzt. Nem vettem fel neki a telefont,
sms-ben üzentem, hogy azért ne aggódjon, csak egy kis
szédülés.

Az a két hét vendégeskedés Magdiéknál sok mindent helyre

rakott bennem. Bár persze tudom, hogy nem az a tizennégy nap
számított valójában, hanem az az egy, amit révületben
töltöttem. Baromira megijedtem. És most iszonyú hálás voltam,
hogy egyáltalán élek.
Mert voltak pillanatok, amikor kívül álltam a helyzeten, és
döbbenten figyeltem, hogy mit művelek. Hogy nem tudom,
milyen nap van és hány óra. Rettegtem, hogy még egyszer ilyen
állapotba kerülök. Ez nem fordulhat elő többet. Életem
szerencséjének éreztem, hogy emlékszem arra az egy napra.
Vagyis néhány percére. És tudom, hogy mit tehet velem a pia, a
nyugtató. Főleg így keverve. Hogy túltolom, és rászokom, és
már nem élhetek nélküle. Mert már a hiánya is megölhet.
Magdiéknál természetesen nem ittam. És nem is
gyógyszereztem magam. Néha barátságosan megütögette a
hátamat a vénasszony, hogy ne vágjak már olyan fancsali képet,
látott ő már ezer ilyen szitut kocsmai karrierje során. Túlleszek
rajta, de azért ő is ajánlja, hogy ezt az életvitelt ne folytassam.
Elmentem a falig. Persze én már addigra meghoztam a döntést.
Egy év szünetet tartok, ez idő alatt nem piálok és nem szedem
úgy a nyugtatót, mint más a C-vitamint. Aztán majd meglátjuk.
Hátha ennyi idő alatt kinyílik a világ, megpillantom a sarki
fényt, behálóz egy jó dumájú próféta, vagy egyéb csoda történik
velem.
És nemcsak anyám és magam előtt égett a pofám. De iszonyú
lelkifurdalást éreztem a kibontott levelek miatt is.
Belepofátlankodtam mások életébe. A vágyaikba, a
reményeikbe, a titkaikba lestem bele. Ez az érzés csak erősödött,
amikor megérkezett a meghívás a tizenöt éves
osztálytalálkozóra. Micsoda időzítés! És ki küldte? Iza. Ő
próbálja egybentartani a csapatot. Ő talált rám.
Így még egy feladatot kiadtam magamnak, egy kicsit rövidebb
határidővel. Az osztálytalálkozóig öt régi haver, jó barát életét
jobbá kell tennem. Öt embernek kell jótékonyan, lehetőség
szerint titokban beleavatkoznom az életébe, hogy amikor ott
ülünk majd a feltételezhetően lepattant étterem asztalánál, és
arra kényszerít minket a szokás, hogy egyesével felálljunk és
beszámoljunk a velünk történtekről, az az öt ember, amikor
megilletődötten bontogatja a frissen borítékolt, amúgy tizenöt
éve írt levelét, tényleg meg tudja erősíteni az annak idején leírt
mondatait – ha azt szeretné. Hogyha tényleg ragaszkodik az
eredeti elképzeléseihez, akkor hathatós közbenjárásommal
megkönnyebbülten állapíthassa meg, igen, megcsináltam. Az
lett belőlem, aki akartam lenni, úgy élek, ahogy annak idején
elképzeltem, és ez pont így jó, elégedett, mi több, boldog
vagyok. Persze azzal tisztában voltam, hogy az évek elmúltával
változhatnak az álmok, a tervek, az elképzelések. Változunk,
vagy nagyot fordul velünk a világ, így arra is nyitott voltam,
hogy valahogy feltérképezem, ez az öt ember most mire vágyik.
Hátha abban tudok valahogy a kezére játszani. És én már azt is
tudtam, ki lesz az az öt ember, akinek segíteni akarok.
 HELGA

A parton gyalogolt, kezében a gumipapucsával. A korai óra

ellenére most is sokan voltak a végtelen strandon. A kezdő
szörfösök leckét vettek, egyelőre még csak a parton gyakorolták
a mozdulatokat. Egy-két oktató odaintett neki, hiszen ő is
annyira hozzátartozott ehhez a partszakaszhoz, mint a helyi
asszonyok, akik minden hajnalban áldozati kosárkát vittek a
tenger isteneinek. Helga mindig gondosan ügyelt, nehogy akár
egyre is rálépjen, bár tisztában volt vele, hogy a balinézek ebből
nem csinálnak ügyet. Nézte, ahogy az apró pókok és rákocskák
fürgén rohangálnak a fövenyen, gyakorlott szeme rögtön
észrevette, ha egy szebb kagyló előbukkant a homokból, de már
nem nyúlt utána. Nem kell, hogy emléket gyűjtsön innen,
hiszen ez a hely immár az otthona.
Helga nem az anyagi boldogulást kereste a hazájától távol,
hanem újra akarta teremteni önmagát.
Azon a napon a tenger egészen nyugodt volt, lustán mosta a
futók lábát, mert azokból is akadt bőven a parton. Persze nem
helyiek próbálkoztak a homokban előrejutással, eltökélt
vakációzók vették rá magukat, hogy mielőtt még a nap teljes
erejéből elkezdene tombolni az égbolton, lefutják a magukra
mért kilométeradagot.
A jógaórán szintén turisták vesznek majd részt. Helga már
harmadik éve oktat jógát Balin, a Poppy Lodge-ban tavaly év
elején kezdett. Korábban egy nagy szállodában oktatott, ott is
lelkes volt a közönség, zömében túlsúlyos ausztrál nők
próbálták rávenni magukat, hogy a reggeli nagy zabálás és az
azt követő egész napos sörözés előtt még úgy tegyenek, mintha
sportos életet élnének. Nem mondhatja senki, hogy ők nem
tettek meg mindent ennek érdekében. Főleg, hogy gondosan
dokumentálták is az ászanákat. Helga nem győzte órák után a
betaggelt fotókat lepörgetni az instán. Miközben komótosan
kortyolta a flat white-ot, átnézte az otthoni híreket a
hírportálokon és a fészbukján. Minden reggel ugyanabba a
kávézóba járt, már mondania sem kellett, mit kér, a mosolygós
balinéz fiú azonnal készítette a kávét.
Most viszont már csak be-beköszön, mert a Poppyban egyre
több lehetőséget kap. A tulaj holland, és nagy könnyebbség
neki, hogy olyan európai munkavállalót talált itt, a világ másik
végén, aki valóban komolyan veszi a munkáját, és ez nem
merül ki abban, hogy a legszebb urdhva dhanurászanát mutatja
be, és aztán próbálja ösztökélni lelkes csapatát, hogy többé-
kevésbé ők is lemenjenek hídba.
A vegán banánkenyér tehetett mindenről. A konyhába szabad
bejárást kapott, a Poppy igazán családias hely volt. És
karácsonykor különösképpen szerette a konyhát. Igazi
ünnepillatot akart, ha már nem utazott haza az ünnepekre.
Fahéj, kardamom volt benne a fűszer, datolya édesítette a
süteményt. Peter és a felesége, Zoe is Balin maradtak, nem volt
miért és kiért hazamenniük Európába. A banánkenyeret
hármasban ették, a műanyag karácsonyfa mellett, amit Helga az
internetről rendelt az apartmanjába, de végül jobb helye lett a
közösségi térben. Nem volt túl hagyományosnak mondható,
pink színű volt a tűlevele, és díszítésként csak lila és arany
girlandokat dobott rá. Karácsony első napján, amikor a
vendégek nyugovóra tértek, Peter ráerősített néhány
csillagszórót a fára, kitették a süteményt az asztalra, és
kibontottak egy üveg közepes minőségű, de méregdrágán
vásárolt pezsgőt. Falatoztak, beszélgettek – tulajdonképpen
most először hosszan és őszintén, nem is az ital tehetett róla,
inkább a leheletnyi honvágy. De miközben pukkant az újabb
pezsgősdugó, és pár másodpercre elcsendesedtek az újbóli
koccintás után, mindannyian tudták, hogy nekik van a legjobb
dolguk a világon. Zúgott a tenger, Helga már nem is félt tőle.
Pedig az első estéjén még nagyon riadt volt. Idegen volt a
hullámok hangja, a madarak éjszakai rikoltozása. Gondolta is,
hogy nem szabadna éjszaka megérkezni semmilyen új helyre.
De most már megnyugtatták, hiszen ismerősek voltak a zörejek.
Melyik a madár, melyik a gekkó neszezése. Tudta, hogy a helyén
van, és ezek a hangok, és a Hold csillogása a vízen a végtelen
szabadságot jelképezik számára.
 2003

Elnéztem a térképet, vagyis inkább a várost. Tudta a franc, hogy

Tapolcából kettő is van az országban. A Balaton-felvidéken
kötöttünk ki, mert én hajthatatlan voltam, és megállás nélkül
vezettem. Tibike néha jelezte, hogy neki gyanús, hogy nem erre
van az úti cél, de én rá se bagóztam. Magabiztos sofőrként
szeltem az utat, a lányok hátul dumáltak, nevetgéltek,
alkalmanként hamisan énekeltek, hangolva az esti Debileckre.
Amiből semmi se lett, nekem köszönhetően. Viszont legalább
dupla annyi volt az út – fedezd fel Magyarországot.
– Zolikám, te aztán izgalmas srác vagy. Micsoda
meglepetéseket szerzel nekünk – röhögött Iza, amikor végre-
valahára leparkoltam és kikászálódtunk a kocsiból.
– Nehogy bevedd, Iza, fogalma sem volt róla, hogy rossz az
irány. Én végig pofáztam neki, hogy eltévedtünk, de le se szarta.
– Tibike felbátorodott, pillanatnyilag ő tűnt az egyetlen
megbízható férfinak a társaságban.
– Már rég be kellett volna jelentkeznem Márta néninél,
szerintem már egy órája befújt anyukáméknál, hogy nem
vagyok sehol. Úristen, tuti a rendőrséggel kerestet. – Kati a fejét
fogta, miközben fejhangon sípolt, és ami a legelkeserítőbb,
tényeg megvolt rá az esély, hogy igaza lesz.
Viki előtt égett a pofám, hogy ennyire lúzer vagyok. Erre volt
ilyen nagy az arcom, hogy majd én sofőrként elvezetem a
társaságot életük első olyan koncertjére, ami nem a
városunkban zajlik. Hát, ezt cseszhetik. Meg én is.
– Emberek, mit óbégattok? Debileck koncertre bármikor
mehetünk még. Errefelé viszont nem olyan gyakran járunk.
Vagy tegye fel a kezét, akit már elhoztak az anyjáék erre a
vidékre – kérdezte egykedvűen Helga. – Én személy szerint még
a Balcsin se jártam soha, a mi családunk állandóan
Hajdúszoboszlóra megy, ha kikapcsolódni vágyik. Szóval, ha
engem kérdeztek, baromi boldog vagyok, hogy láthatom a
türkizkék Balatont.
– Éhes vagyok – nyögte Viki, aki szerette, ha kiszolgálják. –
Keressünk valami kajáldát, és amíg én eszem, ti felőlem
őrjönghettek tovább.
Egy élelmiszerboltra esett a választásunk. Vettünk pár száraz
kiflit, némi párizsit, fonnyadt paradicsomot és kólát. Aztán
letelepedtünk a parkolóban a kisbusz elé, és a hátizsákjainkra
terítve falatoztunk. Utólag visszagondolva idilli volt, jöttek-
mentek a turisták körülöttünk, de valójában senki ügyet sem
vetett ránk, egy védett buborékban voltunk. Röhögtünk a
helyzeten, tanakodtunk, hogyan fordítsuk jóra, és mikor
induljunk haza, csak én hallgattam, mint a sír, hogy a dupla
útnak köszönhetően a benzinünk igencsak megcsappant.
– Nem mondod komolyan, hogy nem tankoltad tele a verdát. –
Tibike nem bírta a váratlan helyzeteket, de úgy látszik, jól olvas
arcról.
– Tibi, ha teletankolja, az se lenne elég a hazaútra,
gondolkozzál már – szólt Iza, aki keresztbe vetett lábakkal
elegánsan igyekezett ülni a farmerdzsekijén, hiszen neki még
pakkja sem volt, és az utolsó szál cigijét gyújtotta meg épp. –
Kinél van pénz, skacok, tegye fel a kezét, aki kihúz minket a
szarból! – próbálta menteni a helyzetet Iza.
– Nálam annyi van, amennyi elég lett volna három boros
kólára és a vécésnéninek – közölte Helga, és felröhögött.
– Én hasonlóképp állok – nyögtem ki megszégyenülve.
– Nyugi, Zoli, én egy fillér nélkül jöttem el – veregette meg a
vállamat Iza, így már hárman voltunk, akik kérdőn néztünk a
többiekre.
Viki megszámolta a pénztárcájában a forintokat, kiderült
hogy azzal sem jutunk messzire. Tibi kelletlenül előhúzott egy
ezrest, amit Iza rögtön ki is tépett a kezéből és a melltartója
pántjába dugott, ezt meg majd elisszuk, felkiáltással. Kati
zavarban volt, hebegett-habogott, végül bevallotta, hogy az apja
képes volt egy fillér nélkül elengedni, szerinte azért, hogy ezzel
is megóvja attól, hogy alkoholra vagy egyéb bűnös dologra
költsön.
– Hogy bírod elviselni a szüleidet? – Iza a fejét fogta. – Én már
rég kinyírtam volna apámat, ha ennyire kretén – röhögött, majd
felpattant, és elfutott a boltig. Némán várakoztunk.
– Hoztam egy kis rumot a kólába, ha már itt éjszakázunk –
közölte, amikor visszaért, mi pedig néztünk rá tágra nyílt
szemmel. – Miért, szerintetek a mai nap még elhozza
számunkra a megoldást? Vagy talán azt gondoltátok, hogy
kiállok az út szélére strichelni? – Megint nevetett, majd
felsorakoztatta a műanyag poharainkat, mindegyikbe kicentizte
a rumot, és rátöltötte az addigra szénsavmentessé vált üdítőt.
 – Csincsin! – kiáltott. – Igyunk az első igazi bulinkra, az első
közös éjszakánkra.
 VIKI

Viki aznap fél tízkor kelt, összesen kilenc órát aludt – mesélte el
utóbb, nem nagyon hagyta, hogy bárki vagy bármi kizökkentse
a megszokott napirendjéből. Nyolckor levette a telefon hangját,
hogy véletlenül se hívja fel senki, vagy ha így lenne is, ő meg ne
hallja. Ilyenkor persze lelkifurdalás gyötörte, nehogy
valamilyen segítségkérő telefon fusson be, ami süket fülekre
talál részéről. Életkora előrehaladtával már nem azt gondolta,
hogy egy papagájt kell lecsalogatnia a nagymama tizenöt
méteres fenyőfájának a legtetejéről, hanem hogy legalábbis a
sürgősségire kell száguldania valamelyik barátja vagy
családtagja után.
Aztán annyira megilletődött a kései ébredéstől – pedig csak
délutánra kellett bemennie dolgozni –, hogy elfelejtett felmenni
a közösségi oldalakra. Arra jutott, hogy bizonyára
idegkimerülése van, hogy ennyit alszik, és már a virtuális
barátokra sem kíváncsi.
Úgy döntött, ad magának fél órát, aztán elkezd takarítani. A
harminc perc alatt netezik, beáll a zuhany alá, talán felvesz
valami normális ruhát, még véletlenül sem melegítőt, aztán
visszatelepszik a kanapéra.
Viki a lovin dolgozik, az egyik üvegkalitkában ül, ő intézi a
fogadásokat. Tehát nem traktoros, aki a füvet gondozza vagy
viszi a szénát az állatoknak, hanem tulajdonképpen irodai
dolgozó – korrigál, vagyis inkább magyarázkodik. Így
divatosabb és vállalhatóbb a meghatározás, fűzi hozzá, hiszen
rokonsága körében viszonylag vegyes a megítélése a
foglalkozásának. Anyjáék szerint például naplopó, és kudarcra
ítélve, karrierlehetőségek nélkül él bele a vakvilágba. Nehéz
ezekről az elejtett megjegyzésekről nem tudomást venni, ezt én
megértem.
– A legjobb az lenne, ha az állatokkal dolgozhatnék, az
istállókban. De ezt említeni sem merem otthon. Pedig már rajta
vagyok az ügyön, ám az a helyzet, hogy nem vagyok valami
rugalmas. Ez az alapkövetelmény az álláshirdetésekben, ugye?
Na, olyan tulajdonságom nekem nincsen. Nagyon szórakoztató
hallgatni a lovin dolgozó öreglányok kétszázhúsz éves
történeteit, de egyre gyakrabban érzem azt, hogy megállt velem
az idő. Arról persze fogalmam sincs, hogyan tovább. Ha esetleg
nem sikerülne cégen belül a váltás. Van, hogy arra jutok, a
legjobb lenne, ha pizzára a ketchup fölé nutellát kennék, és azt
enném meg a webkamerám felé fordulva, míg százezren
néznek. Egy-két őszinte barátnőm szerint viszont már ez sem
pálya, mert harminchárom évesen, az úgynevezett krisztusi
korban tripla hülyét csinálnék magamból. Megbotránkoznának
a netező ovisok is, nemhogy a szeretteim, és soha többé nem
kapnék normális munkát.
Viki a fészbukot sem kedveli, ha már itt tartunk, azt mondja,
nem nagyon szereti nézegetni, ki nyaral épp Hawaiin,
mutogatja büszkén az esküvői meghívóját, vagy azt, hogy
tizenöt kilót fogyott két hónap alatt, és nemhogy nem hájas, de
kockásra gyúrta a hasát. Minden második poszt kisebbségi
érzést kelt benne, hogy ő semmire sem jutott.
De azért csak felment aznap is a közösségi oldalra, csak
vonzotta a kíváncsiság. Rögtön látta, hogy értesítése érkezett,
ráklikkelt, és konstatálta, hogy valamiféle zárt csoportba
akarják felvenni.
– Már majdnem megyek vissza a hírfolyamra, amikor
odanézek még egyszer, hogy jól látom-e, és igen, a tizenöt éves
osztálytalálkozómra érkezett meghívó. A zárt csoport
létrehozója pedig Iza, mint már tudod. Hát, én azonnal
visszamentem a hírfolyamra, mintha mi sem történt volna,
természetes, hogy nem veszek részt az osztálytalálkozón,
döntöttem rögtön, és ebben a szellemben még csak meg sem
nyitom a csoportmeghívót.

Pásztázta tovább a hírfolyamot, amit főleg gasztro- és lótartással

kapcsolatos oldalak posztjai töltenek ki. Majd felállt, odament a
tükörhöz, hogy megszemlélje magát.
– Nem festettem valami jól. Biztos, ami biztos, jó közel
hajoltam a tükörhöz, hogy esetleg meg is ijedjek önnön
látványomtól – nevetett. – És arra gondoltam, de most tényleg,
hogy vajon kell-e nekem, hogy elfogadjak egy ilyen zárt
csoportba szóló meghívást? Hogy ott felbukkanjanak a régi
nevek? Olyanok, akiket nyomon követhetnék a mai napig, de
már leszedtem őket a hírfalamról, mert napról napra ők is
abban erősítettek meg, hogy valamit baromira elcseszek? Vagy
jöjjenek újabb meglepetések, rég eltűnt osztálytársak, haverok,
akiket most mégis előrángatnak valahogyan a fészbuk
leskelődős, álneves homályából, és azokról is kiderül, hogy
mind egy szálig sikeresebbek, mint én.
 2003

A vegyeskereskedés, bár kivételesen későig nyitva tartott a

nyaralók kedvéért, az orrunk előtt csukta be kapuit.
Összeszedtem minden bátorságomat, és odakutyagoltam a
zárral babráló boltos asszonysághoz.
– Tessék mondani, nem lenne esetleg a számunkra szállás?
Már úgy értem, ingyen – tettem gyorsan hozzá, és hátrébb
léptem, hogy a rumos leheletem ne bizonytalanítsa el, ha
esetleg valóban elgondolkodna a dolgon.
– Drágáim, még pénzért se – nevetett –, láttam én már eleget,
jó ideje bezártam a zimmer ferim a nyaralók elől. Elég nekem az
üzletben a sok marha. Aludjatok a kisbuszban – mutatott a
járgányra, majd a többiekre –, fiatalok vagytok, mindent
kibírtok. – Azzal sarkon fordult, én meg a hátának tátogtam.
– Most mit izgatod magad, simán elalszunk a kocsiban –
közölte Iza, és töltött magának még egy pohárral.
– Én nem akarok a fiúkkal egy kocsiban aludni – Kati
láthatólag megijedt. – És különben is fel kellene hogy hívjam
apáékat, hogy minden rendben. – Helga, eljössz velem, hátha
találunk telefonfülkét a közelben?
Tibinek nem volt véleménye, mert az alkohol megártott neki.
Én se gyakoroltam még sokszor az ivást, de úgy tűnt, nála azért
jobban bírom. Iza elvolt a poharával, így szerencsére
feltűnésmentesen Viki mellé ülhettem a földön. Aki a
meteorokról kezdett nekem beszélni.
– Nyáron sok a hullócsillag, de én már gyerekkorom óta nem
láttam egyet sem. Akkor is csak azért, mert a nagypapámmal
gyakran sátraztunk a hátsó kertben. Feküdtünk a sátor előtt, se
a házakból nem szűrődött ki fény, se utcai világítás nem zavart.
Csak feküdtünk a papával a pléden, még most is érzem a szagát,
kicsit dohos volt, a föld göröngyös és kemény. Imádtam akkor
ott lenni, olyan jó lenne, ha visszakaphatnám.
– A nagypapádat? – nyeltem egyet, és próbáltam beleképzelni
magam a helyébe.
– Őt is. És azt a világot, amit ő mutatott meg nekem. Nem
hiszem, hogy annak a gyerekkor végével el kell tűnnie. A világ,
amiben senki nem siet. Amiben van idő egymásra. Amiben nem
a pénz az úr. Ahol a természettel együtt élsz. Te készíted az
aludttejet, csorog rajtad a dinnyelé, nem félsz kint maradni
sötétben, csak akkor eszel, ha már megetetted az állatokat.
– Így szeretnél élni?
– Igen. De anyámék hallani sem akarnak róla. És annyira
tartanak tőle, hogy megteszem, hogy mindenképpen Pestre
küldenek főiskolára, hátha ott kijózanodok.
– És miért nem tiltakozol?
– Ugyan, Zoli, te is egy jó gyerek vagy, te is azt csinálod, amit a
szüleid mondanak. – Viki csóválta a fejét, én meg még
kínosabban éreztem magam, mint eddig. A jó fiú, aki annyira
hülye, hogy elkormányozza a csapatot az ország másik végébe
benzin és pénz nélkül.
– Most mit kellene tennünk a szüleink szerint? – kérdeztem
hirtelen.
– Hát, jobb híján tényleg a buszban aludni, de persze előtte
telefonálni nekik, hogy valaki jöjjön értünk és mentsen meg.
– Hát azt leshetik. Én biztos nem teszem meg nekik ezt a
szívességet.
– Hát, én sem – Viki vihogott. A csajok visszaértek,
szerencsére találtak telefonfülkét, így Kati szülei
megnyugodhattak. Kati persze fel volt zaklatva, gondoltam,
hogy nem teszi zsebre, amit kap a vonal túlvégéről.
– Akarsz csillagokat nézni? – már álltam és nyújtottam a
kezem Viki felé. Addigra egészen besötétedett. Viki hagyta, hogy
felhúzzam, és felbotorkáltunk a közeli dombra. Tök sötét volt,
felhő sem volt az égen, és a Hold is eltűnt. Letettem a
farmerdzsekim, Viki arra telepedett. Én a fűre, nem volt valami
kényelmes, de ha közelebb húzódtam hozzá, már jó volt.
Csendben néztük az eget, lélegzet-visszafojtva vártuk a
hullócsillagokat.
– Kívántál? – suttogta Viki.
– Igen. Azt kértem, hogy… izé…
– El ne mondd! Majd egyszer, ha teljesült. Legfeljebb akkor.
 IZA

Iza már fél órája ült a hallban, és még senki nem ment oda
hozzá. – Ennyire azért nem változtam meg, gondolta. Egy kis
hialuron ide-oda még nem okoz maradandó változást az ember
fizimiskáján. Meg kell hogy találjon Ervin itt, a sok japán között.
Hogy rohadna meg – tette hozzá.
Belenézett a púdertartója tükrébe, mintha meg akarna
győződni róla, hogy hasonlít-e önmagára. De a tükörből Ervin
nézett vissza rá.
– Izám, egyre szebb vagy – mondta könnyedén, és lehuppant a
lány mellett lévő fotelbe. Kifogástalan öltönyben volt, és jól
látszott, hogy egyébként nyurga testalkata kidolgozottságára
nagy gondot fordít. Az idő előrehaladtával ő magától is egyre
jobban festett, a szeme körüli szarkalábak, a gyakorta tapasztalt
trópusi napsütés következtében kialakult cserzettebb barna
arcbőr csak emelte sármját.
– Ha pénzt akarsz tőlem, azt egyelőre nem tudok adni – vágott
a közepébe, nem is reagálva a bókra. Ervin felhúzta a
szemöldökét, egyik lábát átvetette a másikon, a nadrágja szárát
feljebb húzta, így Iza megcsodálhatta pöttyös zokniját. – Úgy
nézek én ki, mint akinek pénzre van szüksége?
– Akkor miért nem hagysz élni, miért jöttél utánam? – Iza
feszült volt, nem akarta elhinni, hogy majd tízezer kilométerre
jött otthonról, évek óta nincs szem előtt, és még így is
rátalálnak, pont akkor, amikor egy lépés választja el az új
életétől. Ahol nincsenek kigyúrt Tomik, apák, akiknek a
simogatása nem természetes, anyák, akik szintén tehetetlen
áldozatok.
– Úgy látom, jól megy a kutyasétáltató biznisz – nézett végig
rajta Ervin, a szeme megakadt a gyűrűjén. – Vagy talán
ajándékba kaptad valakitől?
– Mit akarsz? – Iza sziszegett. Gyűlölte Ervint, mert magával
hozta a múltat. Újra maga előtt látta a nyolcadik kerület
legmélyét. A zaklatásból, a nyomorból, amit a szülői házban élt
meg, illúziók nélkül, mégis nagy elhivatottsággal érkezett
Budapestre, és sokáig úgy tűnt, újra fogoly lett.

Izának voltak titkai, sokkal súlyosabbak, mint nekem valaha is

lehettek volna. Pedig aztán velem is történt ez meg az, amit nem
osztottam meg az anyámmal, és még tökrészegen a kocsmában
is ciki volt elmesélni. Amikor nem lehetsz úgy berúgva, hogy ne
érzékeld: ezt most ne, ez nem tartozik senkire. Iza múltjáról –
iskolásként akkori jelenéről – valójában mit sem tudtam. Csak a
nagypofájú csajt láttam, a hosszú combját, a miniszoknyáit és a
karika-fülbevalóját. Na igen, meg a mellét, pedig nem is volt
nagy. Ha egészen pontosan akarom megidézni a múltat és
jelent, ez az állapot mostanra megváltozott. Szóval nem
érdekelt Iza annak idején, nem láttam a tekintetében semmit,
ami magához húzott volna, ami felkeltette volna az
érdeklődésemet, amitől meglátom benne a lehetséges barátot,
az embert, és esetleg segítségére sietek. Addig a nyárig persze.
És New Yorkban, a Ritz Carltonban sem voltam ott, hogy
megállítsam Ervint, hogy ne mondhassa ki, mit akar. Nem
voltam ott, hogy rendeljek egy viszkit, koccintsak vele és
eltereljem a figyelmét. Iza pedig kisétálhatott volna a mosdóba,
majd onnan egy hátsó kijárathoz, és időt nyert volna, ha teret
már nem is. Amikor remegő kézzel a hotel lobbijában ült, és
attól tartott, hogy fenekestül felfordul újra a jól felépített élete,
én éppen narancsot vettem magamnak a kocsma melletti
zöldségesnél.

– Úgy hírlik, lett egy befolyásos barátod – kezdett bele Ervin

megfontoltan. – És mivel te megkaptad már tőle a
lehetőségedet, arra gondoltam, hogy most segíthetnél a régi
barátoknak egy kicsit boldogulni.

Iza elképzelni sem tudta, honnan tudhat Ervin Jamesről. És az ő

sokadik, ám eddigi legnagyobb lehetőségéről, amivel végre
hátat fordíthat a múltjának, és beléphet egy másik világba, egy
másik kasztba, elfelejthet mindent, hogy hány hazugságon,
hány halotton át és túl jutott idáig. Nagyon ügyelt rá, hogy ne
tartsa a kapcsolatot senkivel a régi életéből, hogy mit oszt meg
magáról akár személyesen, akár a közösségi oldalakon, és ez a
rohadék pont most került elő, amikor már majdnem
biztonságban érezte magát.
Nézte a turistákat, az állóvázákban elhelyezett pálma- és
banánleveleket, a színes bőröndöket, érezte a jólét illatát, így
akart élni mindig is. Mindez most egy karnyújtásnyira van tőle,
nem akadályozhatja meg Ervin, nem törhet elő ilyen
erőszakosan a múltból.
Nyilvánvaló, hogy csakis valami törvényellenes ötlettel áll elő.
És kizárt, hogy ebben ő partner legyen. Normális életet akar, ő is
megérdemli, mint bárki más.
– Jamest hagyjad ki a dolgaidból! – sziszegte.
– James? Te már csak így? Semmi Jani bátyám? Hát mit
gondoltál te, hogy mi már nem is törődünk veled,
elfeledkeztünk rólad, nem követünk? Azt hitted, egyedül vagy a
világban, mint az ujjam, amióta Tamás olyan furcsa
körülmények között meghalt?
Ervin nem váltott hangnemet, ugyanolyan barátságosan, de
kíméletlen határozottsággal beszélt Izához, mint eddig. Ő állta a
tekintetét, de nem volt képes megszólalni. Tudta, hogy Ervin
előtt nem tudja letagadni a történteket. Nem tudja másképp
vázolni a sztorit. Hogy baleset volt, sajnálatos és véletlen
baleset. Hogy ő gyűlölte Tamást, de ezt nem tudta volna vele
megtenni. Ervin átlátott rajta. És az is nyilvánvaló, hogy miért.
Mert minden rezdülését ismerte Izának, mert szinte kisfiú volt,
amikor bekerült a csapatba, ahol Iza már játszhatta a
nagyasszonyt, a haját mindig kócos kontyban hordta, óriási
karika-fülbevaló himbálózott a fülében. Vörösre festett száj,
műszempilla, mélyen dekoltált ruhák. Ervin fülig vörösödött, ha
csak hozzászólt vagy megsimította a fiú arcát, direkt játszott
vele, élvezte a fiú zavarát. Ervin valaha szerette őt, mindennél
jobban, talán jobban, mint a saját anyját, és ő akkor sem
becsülte ezt meg, amikor kimenekítette a szarból, és elintézte
neki a messzi újhazát. Évek teltek el, a fiúból férfi lett, és már
nyoma sincs a zavarnak, alaposan megtanulta a leckét, méltó
utódja lett Tamásnak.
 ZOLI

Kérdeztem magamtól: miért csinálom? És nem tudtam

válaszolni rá. Én is furcsállom az elhatározásomat.
Visszakozhatnék is, mert nem mondtam el senkinek. Vagyis
nem igaz, mert tegnap elszóltam magam Wendy előtt. Wendy
Magdiéknél látogatott meg. Mintha legalábbis szanatóriumban
lennék. Egyébként tényleg arra emlékeztetett a helyzet.
Elbóbiskoltam jódolgomban, és arra ébredtem, hogy valaki ül
mellettem és fogja a kezem. Wendy volt. Beleélte magát, na.
– Baszd meg, Wendy, nem haldoklom – bevallom, kirántottam
a kezemet a fogságból.
– Édesem, persze hogy nem fogsz meghalni, túl vagy már a
nehezén. Meg kellett látogassalak, hogy saját szememmel
lássam, hogy minden rendben veled. Kicsit lefogytál, de annyi
baj legyen, már úgyis kezdtél pocakot ereszteni, azt meg nagyon
nem bírom egy pasin.
Wendy rózsaszín háremnadrágot, fehér farmermellénykét
viselt, szőke haját aranykeretes rózsaszín napszemüveggel tolta
hátra. Kezében egy bevizezett konyharuha volt, és már emelte
volna a homlokom felé.
Feltápászkodtam, és morogva közöltem: – Még mindig hetero
vagyok.
– Édesem, tudod, hogy tudom. De ne vedd el tőlem ezt az
örömöt. Magdi anyád helyett anyád, én pedig feleséged helyett
feleséged vagyok. Krízishelyzet van krízismegoldásokkal.
Magdiék ma későn jönnek haza, így én vigyázok rád.
Wendy hátradőlt a fotelben, és rám kacsintott.
– Mit főzzek neked, te kis vacakpacak? De csak olyat kérhetsz
ám, ami tizenöt perc alatt megvan!
– Szerintem rendeljünk inkább pizzát – javasoltam, hiszen
élénken élt az emlékezetemben, amikor Wendy legutóbbi
alkalommal bizonyítani akarta, hogy alkalmas a tartós
párkapcsolatra, hiszen főzni is kiválóan tud.
Odahúztam a sporttáskámat, és kikotortam belőle a leveleket.
– Arra gondoltam, hogy tennék végre valami értelmeset az
életben.
– Parancsolsz? – Wendy felkapta a fejét. – Kijössz a pride-ra az
oldalamon? Nem kell az én ruháimban! Elmennénk vásárolni
neked.
– Nem erre gondoltam – közöltem, és elmeséltem neki, hogy
mit műveltem. Még mindig nagyon bántott, hogy megsértettem
a levéltitkot. Harmincszorosan.
– Jó nagy paraszt vagy tényleg, drágám – ásított Wendy,
amikor a történetem végére értem. – Én már csak tudom. Az
első szerelmes levelemet előbb olvasta el az apám, mint én.
Kinyitotta; érted te ezt? És azóta nem nagyon beszélünk, mint
tudod. Mert ugye pasitól jött az az illatos levél, máig emlékszem,
hogy Kenzo parfümmel fújta be az a cuki. 1999-ben. Ma már
belátom, hogy apámnak ez akkor megrázkódtatás volt. Még
annyira sem volt informálva, felkészülve, felkészítve, mint
amennyire manapság a lehetőség adott. Meséltem, hogy egy
karácsonyra parfümöt vettem neki, és kis híján hozzám vágta?
Az ördög szagát ismerhette fel benne. – Wendy eltűnődött. – És
most mitévő leszel?
– Passz. Csak az elhatározásom van meg.
– Igazán nagyon kedves gondolat, drágám, és tényleg csak
barátilag teszem hozzá, hogy pillanatnyilag talán a saját házad
táján kéne söprögetned. Mert már ne is haragudj, de jelenleg
egy rakás szerencsétlenség vagy. És ha belegondolsz, éghet is a
pofád magad előtt, mert mindened megvolt a normális élethez.
Soroljam?
Wendy beleélte magát. Már épp jeleztem volna, hogy a
szónoklatot elhalaszthatja későbbre, más alkalomra és
mindenképpen más témát érintve, de már átvedlett a
megmondó ember szerepébe. Hogy nyomatékot adjon a
szavának, fel is állt, valamiért kivette a hatalmas
textilszatyrából az aranyszínű szálakkal átszőtt méretes
kendőjét, és mint egy palástot magára terítette. A textilszatyor
egyébként a retikülje gyanánt funkcionált, a kozákok elől is
menekülhetett volna vele, egy élet belefért. Ő csak egy óriási
kendőt tartott benne, ami jól bedobható akár plédként is,
alkalmi pásztorórákhoz vagy masszírozáshoz, merthogy Wendy
foglalkozását tekintve masszőr volt. Egy rakás dohányt és
dohánypapírt is tárolt a szatyorban, hogy bárhol, bármekkora
mennyiségben elő tudja állítani a cigit, amiből mindig szívesen
kínált. Egyik pillanatban igazi csaj volt, úgy ocsúdtam fel, hogy
hoppá, de hiszen ez a kocsmai haver. Másik pillanatban meg
asztal alá ivott, pedig bennem emberére akadt. Amiben
különösen képzett volt, az a keverve ivás. Sör, bor, unikum,
konyakmeggy egyszerre és ebben a sorrendben, egymás után,
őt nem tudta kikészíteni. Bár néha mégis. Olyankor négykézláb
távozott.
– Érted, értelmiségi szülők gyereke vagy, kisvárosban születtél
és nőttél fel, anyádat-apádat mindenki ismeri. Szépen
végigviselkedted a gyerekkorodat, aztán elmentél a főiskolára.
Még azt is rendjén végigcsináltad, mert későn érő típusként
még mindig számított, hogy mit mondanak anyádék. Utána
feljöttél a székesfővárosba csodát látni, mert be volt sózva az a
formás segged. Meg nyilván untad, hogy apád szabja meg azt is,
hogy mikor mész vécézni. Otthon intéztek volna neked
szolgálati lakást, de te nem kértél ebből. Inkább éheztél Pesten,
és ilyen-olyan munkákból éltél. Pedig, fiam, otthon mostanra
iskolaigazgató lehetnél. Vagy legalábbis fogalmaznád a
pályázatod.
– Ki kell hogy igazítsalak, Wendy. Nem ilyen-olyan munkákból
éltem, egy ideig megpróbáltam a tanítást.
– Igazad van, én kérek elnézést. Egy teljes évet tanítottál egy
hetedik kerületi általánosban, ahonnan nem is a tanári kar
miatt menekültél el, hanem mert rettegtél a tanítványaidtól.
– Ki mondta ezt neked?
– Te, drágám. És egy kicsit sírtál is a vállamon.
– De most tényleg, senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz
tanítani, hogyha nem adsz bele mindent, nem lesz meg a
közönséged sem. Engem csak a magyar várak érdekeltek, és a
biogazdálkodás, de hát nem beszélhettem minden órán minden
évfolyamnak a hobbimról.
– Akkori hobbidról – emelte fel a mutatóujját Wendy. – Mert
most már olyanod sincsen. Szegény Géza bátyád, ha tudta volna,
hogy nem összeránt, hanem még jobban szétapróz az örökség,
hát inkább az egyházra hagyja.
– A mozit?
– Azt. Mit kell mindenbe belekötni? Szóval megkaptad a
sokadik lehetőségedet, és nem éltél vele. És itt vagy
harminchárom évesen kifaszolva, akarom mondani keresztre
feszítve. De te legalább meg is érdemelted. Ennyi idősen nulla
tudatossággal, ne is haragudj, barátocskám, de tényleg
legfeljebb delíriumot lehet kapni, de életcélt, azt biztos nem. És
nagyon kedves gesztus, hogy most ég a pofád és szeretnél
jótevőként megmutatkozni, de ez csak akkor járható út, ha te
magad is megpróbálsz helyre jönni. Vagy a Sutyi és Sasi bár
ablakán kívülről akarod sóvárogva nézni az általad gatyába
rázott, éppen ezért az osztálytalálkozón kiegyensúlyozottan
megjelenni tudó díszes társaságot? Már ha valaki letörli az
ablakot, mert abban a nagy októberi hidegben már nyilván
tiszta pára lesz.
Wendy teljesen belelovalta magát a hozzám intézett
prédikációba. De én nem néztem magamba újra, mert már
megtettem ezerszer az elmúlt napokban. Pontosan tudtam,
hogy így áll a helyzet, hogy egy tróger lettem, de bele is
fektettem az időt, egészen pontosan tíz évet, hogy
százszázalékosan tudjam hozni a figurát. Ez idő alatt
elfogyasztottam egy komoly kapcsolatot, természetesen Lilla
mondta be az unalmast, nem bírta tovább a perspektíva
hiányát. Elment inkább egy új-zélandi tengerjáró hajóra
énekelni, pedig nem is tud és nem is szeret, csak válasszon el
minket több óceán. Nem tudok róla semmit, mások néha
említik, hogy ezt meg azt láttak róla a fészbukon, de azt hiszem,
engem azon kiválasztottak közé helyezett, akik soha semmilyen
körülmények között nem értesülhetnek sorsának alakulásáról.
Nem is hiszem, hogy a bosszú vezérli, egyszerűen menekül
előlem, örül, hogy saját józan eszének köszönhetően megúszta,
hogy szeretettel teli, ám jócskán félresiklott életet élhessen
velem.
– Wendy, szentül hiszem, hogy ha segítek ezeken az
embereken, akkor talán számomra is eljön a megváltás, és új
életet kezdhetek a mostani elcseszett helyett. Segítesz nekem
ebben? – kérdeztem őszintén, remélve, hogy igent mond, de
csak megszorította a kezem. Nekem az is elég volt.
 KATI

Kati is elmondta nekem később, hogy hogyan is telt az a napja,

amikor megkapta Izától a meghívót. Talán túlságosan is
részletesen mesélte el, mintha a pszichiáterénél járna.
Gondoltam is, hogy félbeszakítom, hogy ennyire ne higgyen
bennem, de aztán idejében elhallgattam. Pedig akkor ő még
nem is tudta, hogy milyen elhatározásra jutottam.
Szóval azon a reggelen Kati megitta a mentateáját, elkészítette
a müzlijét a már előző este beáztatott chiamagból, és a hétvégén
megpucolt gránátalma magjából is szórt rá egy keveset. Gyorsan
kikereste a YouTube-on a kedvenc jógaoktatója csatornáját, és
már tekerte is ki a jógaszőnyeget a perzsára. Lila leggings volt
rajta óriás pálmalevelekkel, és fekete trikó – otthon is megadta a
módját. Fél óra jóga, fél óra meditálás. Utána jöhet a kávé és a
gyerek ébresztése. Ő persze smoothie-t kap és cornflakest
mandulatejbe keverve.
Mindjárt középiskolás, de még mindig elvárja, hogy az anyja
ágyba vigye neki a reggelit. Igaz, cserébe még most is hajlandó
puszit nyomni az arcára. Olyan finom illata van a kislány
bőrének, pedig már rég nem baba. Annyira imádja, hogy
legszívesebben bebújna mellé az ágyba, és álló nap csak
sutyorognának és sorozatot néznének. Közben vaníliafagyit
ennének makadámdióval, aztán lángolt kolbászt, végül egy kis
csoki következne. Felhívnák a nagyit, hogy van-e kedve velük
este kiruccanni? Elmennének megnézni egy musicalt, és utána
rendelnének a McDrive-ban két sajtburgert sült krumplival és
cukros kólával. Mármint fejenként kettőt.
– Anya, mit bámulsz már megint rajtam – zökkentette ki Janka
az álmodozásból. – Nehogy már megint egy pattanást stíröljél.
Biztos, hogy nem engedem, hogy kinyomd.
– Isten bizony, hogy egyetlen mitesszert sem pécéztem ki
magamnak – szabadkozott Kati. – Egyszerűen csak elbambultam
kicsit.
– Ugyan, anya, te olyat sose szoktál. Még sosem láttalak
bambulni – nevetett fel a lány. – Ilyen löttyöt pedig ne vegyél
többet, utálom. Répa van benne. Nem igaz, hogy nem tudsz rá
figyelni. Ott van a dobozon a répa, hát nem látod?
– Jó, bocs. A neten rendeltem lóhalálában. Csak azt néztem,
hogy bio, meg organikus, meg izé – összenevettek. – Na,
készülődj, mert kilenctől meetingem van.
– Nem mondod! Majd akkor szólj, ha nincs.
Kati felállt, kényszeresen visszaigazgatta a paplant azon a
részen, ahol ült, annak ellenére, hogy a gyereke még mindig az
ágyban feküdt.
– Janka, huszonkilenc és fél perc múlva indulunk – nézett rá
az okosórájára.
– Nyugodj meg, anyám! És csukd be az ajtót magad után, plíz!
Ja! Szeretném ma kölcsönvenni a pink Michael Kors táskádat,
köszi! – kiabálta még gyorsan utána.
Katinak tizenéves a lánya, tehát valóban megszülte a
gyermeket, akivel terhes volt az érettségi idején. Egyedül
nevelte, ezt nem könnyen nyomoztam ki, mert megdöbbentő és
kóros álomvilágot teremtett maguk körül. Ha a közösségi
oldalakra hagyatkoztam volna, azt hihetném, hogy boldog és
kiegyensúlyozott a családi háttere egy megbízható férjjel az
oldalán.
Miután kirakta a gyereket az iskolánál, beletaposott a gázba,
pár perc késésben volt, és már érezte, hogy kizökkenti a
nyugalmi állapotából a dugó, a pirosnál mellette várakozó kocsi
sofőrjének rosszul fésült frizurája és a kéregető hajléktalan.
A meetingen mindössze öten voltak jelen a nagyfőnök
aprócska szobájában. Éppen a következő negyedévre
vonatkozó terveket és javaslatokat vázolták. Kati csupán
félszavakat volt hajlandó meghallani, és megnyugvással
állapította meg, hogy hosszú évek óta semmilyen újdonság nem
hangzik el ezeken az üléseken. Eleinte még nagyon izgatott volt
az értekezletek előtt, pont úgy, ahogy annak idején az iskolában.
Vajon ma feleltetik-e, mit kérdeznek a dolgozatban, lesz-e
röpdoga, és ha igen, ötösre írja-e, mert a négyest otthon nem
vallhatta be. Az első meetingek alkalmával annyira izgult, hogy
gyakran engedélyt kért rá, hogy kinyithassa az ajtót, ezzel
egybenyitva a kis teret a naggyal. Szerette volna, hogy levegő
járjon át mindent, hadd áramoljon be a kint ülők kisebb
felelőssége, nagyobb szabadsága, hátha belélegez belőle
valamennyit. Nem nőtt még fel a feladathoz, de a személyisége
alapvetően pozitív, pillanatokon belül belerázódik majd,
aggodalomra semmi ok – biztatta a pszichológus, akit felkeresett
egy pánikroham után. Magazinos olvasmányaiból és a neten
turkálásból ugyanis megállapította, hogy bizony őt is utolérte a
szorongásos depresszió. Hogy miért pont itt és most történt,
amikor már jóval korábban is annyi oka lett volna rá, nos, erre
a pszichológus sem tudott választ adni. Bár az ülések nem is úgy
voltak felépítve, hogy ő kérdezzen. Sőt. A szakember egy-két
kérdésével olyan övön aluli ütést mért Katira, hogy fuldokolva
zokogott az ülések során. – És erre fizetek ki egy zsák pénzt –
bosszankodott mindig utána –, hogy csak bőgök és nem jutunk
egyről a kettőre.
Kati viszont nem állt készen arra, hogy a gyereknevelés és a
munkahelyi elvárások mellett elkezdje felgöngyölíteni az eddigi
életét. Elköszönt a pszichológustól, és még a számát is kitörölte
a telefonjából.
 2003

Arra keltünk, hogy a többiek körbeállnak minket, és hasukat

fogva röhögnek. Egyszerre ültünk fel Vikivel, és tárult elénk a
látvány: egy temetőben sikerült nyugovóra térnünk.
Pontosabban a dombon, mellettünk nem messze csak egy
kereszt állt, a sírok a domb aljában helyezkedtek el, a látványt
tulajdonképpen festőinek is leírhatnám, de azért inkább bizarr
volt.
– Ennyi erővel egy kriptában is hálhattatok volna, az legalább
biztonságosabb, mint a szabad ég alatt – nevetett Tibi.
– Már ha aludtak – méregetett minket Iza.
– Kettőt találhatsz – Viki zsémbesen felkászálódott, és hátra
sem nézve indult a busz felé.
– Megbeszélést tartunk, találkozó a busz előtt – kurjantott
Helga, majd menetelni kezdett, mi pedig mindannyian
követtük.
A vegyeskereskedés épp akkor nyitott, a boltos asszony
elégedetlenül vette tudomásul, hogy még mindig ott esz minket
a fene. Messziről láttam, hogy felhúzza a szemöldökét,
miközben veszi le a rácsról a lakatot. Kisvártatva begurult a
kenyereskocsi egy hetven körüli sofőrrel, aki lumbágóval
küzdhetett, mert az üléséből négykézláb szállt ki.
– Azonnal szaladjatok, kérdezzétek meg Marikát, hogy mit
segíthettek – intézkedett Iza.
– Marikát?
– Persze, tűz esetén ő az értesítendő – kacsintott, és az ajtóra
ragasztott feliratra mutatott, mi pedig egy percen belül már a
kenyeresrekeszeket pakoltuk Tibivel. Jutalmunk egy
hatszemélyes reggeli volt, mégpedig nagyon előkelő helyen: a
beton virágládák szélein üldögélhettünk, mondván, úgyis
kiégette már a paprikavirágot a nap, itt az ideje kikapálni. Nos,
Viki sem volt rest, a két kezével kezdte kihúzogatni a kórókat,
csak hogy segíthessen Marika néninek. Iza utasítására Helga
törölgette, Kati pedig átrendezte a polcokat, míg ő Marika
nénivel trécselt mindenféle Marika nénit érdeklő témákról, bár
meggyőződésem volt, hogy valójában nem érdekli, hogyan is
készül Tapolcán a sült pisztráng.
– Nem akarok hazamenni – szólta el magát egyszer csak Kati.
– Katika megérezte a szabadság ízét – röhögött fel Helga –,
szegénykém, neked ilyen kevés is elég.
– Én sem akarok hazamenni – nézett rám Tibi. – Mi volna, ha
itt maradnánk egész nyáron?
– Akkor már a Balatonon! – kiáltotta Helga.
– Igen, igaza van Helgának! Menjünk a Balatonra! Szerezzünk
munkát és szállást, és legyünk együtt a nyáron. – Vikinek is
megtetszett az ötlet.
– Badacsonyban tudok is egy helyet – lepett meg minket
Marika néni. – Az öcsémnél. Talán még munkát is tud szerezni
nektek. Ahogy bezárom a bazárt mára, fel is hívom. De addig
járuljatok szépen a telefonfülkéhez, és kérjetek engedélyt a
szüleitektől. Itt a telefonszámom, engem hívhatnak, ha úgy
vélik, rosszul hallanak. De csak esténként, mert valaki dolgozni
is szokott ám!
Nem hittünk a fülünknek, hogy ez velünk történik! Hogy
talán ez lesz kamaszkorunk legszebb nyara, bár ezt tizenöt
évvel később fogalmazom meg így. Mégis így lett. Sőt, velem
azóta se történt annyi jó, mint akkor, kettőezerhárom nyarán.
 IZA

– Szóval, galériát fogsz nyitni? És még csak nem is kutyafotókkal

aggatod tele a falakat?
– Honnan tudsz te erről? – Iza megpróbált nyugodt maradni.
A tekintete ismét Ervin zoknijára tévedt, hátha az ott táncoló
pöttyök javítanak a hangulatán. Úgy érezte magát, mintha
legalábbis szerepet kapott volna a Keresztapa negyedik
részében. És egyáltalán nem a túlélők közé castingolták. Viszont
mielőtt kinyírják, még harcolnia is kell az életéért. Ervin
komótosan, lassan csepegtette az információt, most éppen ő is
Izát vizslatta, miközben simogatta a példásan nyírt szakállát.
– Ugye csak viccelsz? Te is tudod, hogy nincs olyan sarka a
világnak, ahova ne érne el a kezünk.
– Ervin, baszki, ne játszd itt a maffiózót! Mondd el, hogy mit
akarsz, és essünk túl rajta! De előtte kikérek magunknak egy-
egy kávét. Megfelel? Vagy legyen valami erősebb? Üljünk át arra
a részre, ahol pincérek is kószálnak.
– Jollyt kéne kihúzni a szarból – vette magához a szót Ervin,
amikor helyet foglaltak a kávézóban. Egy zöld bársonykanapén
ültek szorosan egymás mellett, mert zsúfolásig volt a máskor
szinte üres helyiség. – Lehet, hogy nem emlékszel, vagy nem is
tudod, de a bátyám fest. Nem is rosszul. Viszont sajnálatos
módon még mindig drogozik. És ez a kettő nála is legfeljebb
inspirációban kamatozik. Ritkán jön az ihlet, de akkor úgy tolja,
mint a gép. Festi a nőket ezerrel, el nem tudod képzelni, hány
csaj áll neki modellt. Egy pillanat alatt leimádkozza róluk a
bugyit, aztán már készül is az aktkép.
– Remélem, azért egyik-másik a horgára is akad, ha már ott
van bugyi nélkül a lakásban – mosolyodott el Iza, most először
érezve, hogy talán nem fog ma senki sem kést tartani a
torkához.
– Na, akkor valamire csak emlékszel.
– Természetesen.
– És itt van a kutya elásva. Az elmúlt húsz évben három
gyereket is csinált. Az anyák meg az én véremet szívják. A
legnagyobb srácot esetleg alkalmazásba vehetem valamelyik
üzletemben – mondta, majd megállt a mondat közepénél, mert
észrevette, hogy Iza szemöldöke magasra szalad. – Ne csináld,
Iza, vannak legális bizniszeim is. Bár ennek a srácnak tök
mindegy, mert most éppen a hűvösön van testi sértés miatt. Ő
nem úszta meg – közölte hirtelen, és jelentőségteljesen a nőre
nézett.
Iza viszont azonnal intett a pincérnek, mert nem állta Ervin
tekintetét. Kávét kért, két ristrettót és két limonádét. Nem
bajlódott azzal, hogy ismét Ervin beleegyezését kérje.
– Szóval, otthon senki sem vesz olajképet, gondolhatod, hogy
százféleképp megpróbáltuk. Nyitottam galériát, fizettem PR-est,
rendeztünk sajtótájékoztatót, megnyitót, lefizettem nagy
művészt és kurátort néhány bevezető szóért. Megnézték, de
utána senki nem vett semmit, csak egy-kettő kelt el, de
visszanyomozva azt is olyanok vásárolták, akik tartottak a
haragomtól.
– Mármint, hogy bebetonozod őket a következő házad
alapzatába?
– Ne nézz annyi krimit, nem áll jól neked! – mosolyodott el
Ervin. Iza feszengett. Ideges volt Ervin nyilvánvaló kérésétől, de
ugyanakkor egyre kényelmesebben érezte magát, újra az
ismerős keretek között mozgott. Ismerős volt Ervin összes
gesztusa, bár betanult volt egytől egyig, mára a vérévé vált. Jolly
nevének említése is visszarepítette a világba, ahonnan
menekült, de akadtak abban a világban is olyan emberek vagy
pillanatok, amelyek a gyötrő múltat, ha pillanatokra is, de
megszépítették… Jolly a maga százkilencven centijével,
torzonborz fekete hajával már Pestre érkezése napján
lenyűgözte Izát. Pedig a fiú az égvilágon semmit sem csinált,
csak létezett. Úgy hódította meg Iza szívét, mint aki talán nem is
volt tudatában annak, amit csinál. Pedig életveszélyes volt akár
csak a gondolata is annak, hogy ők ketten esetleg egymásra
találnak, hiszen Iza Tamáshoz jött, az ő hivatalos barátnője lett,
aki mellette ülhet a vacsorákon, megbeszéléseken.
Tamás mindenben az ellentéte volt Jollynak. Nagypofájú,
agresszív pasas, aki bármikor lekevert egy pofont Izának. Ha
nem úgy nézett, ha nem volt elég kedves, ha túl magas sarkú
volt rajta a cipő. Ha húzta a száját a reggeli szexre, ha túl
hangosan nevetett egy másik pasas poénján. Izát kemény fából
faragták, a pofonokon pedig meg sem ütközött, az járt már neki
gyerekkorában is. A nő verve jó – hangoztatta az apja, aki a
szíjat sem vetette meg, sőt, kéjes öröm tükröződött az arcán,
amikor kihúzta lassan az övét a nadrágjából. Iza tudta, hogy kell
túlélni a verést, hogy nem hal bele a sokadik pofonba. Miként
kell nyitott szemmel kikapcsolni, hogyan kell koncentrálni,
hogy ne jussanak el a legbensőbb énjéhez, a szívéhez, a
lelkéhez az ütések, hogy ne törhessen össze apró darabokra
legbelül. Mert ha az megtörténik, akkor neki valóban vége. Így
is bekerült párszor a kórházba még kamaszlányként, de egy-két
öltéssel és gipszeléssel megúszta, a kamuzás meg lassan már
passzió volt. Az orvosok, a nővérek szívesen elhitték, amit
összehord, egyszerűbb volt ez így mindenkinek, nekik
bizonyosan. Egyetlen ember akadt, a középiskolai
osztályfőnöke, aki tanítás után egyszer elvitte a cukrászdába,
vett neki egy sütit, és kérdőre vonta. Most már szégyelli, ahogy
akkor reagált, de ezért nem haragudhat tizenéves önmagára.
Persze akad olyan, amit nem tud magának megbocsátani.
Legfeljebb még mélyebbre taposni a feledés mocsarában, hátat
fordítani, és végre elkezdeni élni. – Harminchárom éves vagyok,
annyi mindent kell behoznom. Fel kell zárkóznom, mert pikk-
pakk, véget ér az élet, gondolta gyakran igen borúlátón. De
James elhozta neki a megváltást. És talán, amit Ervin kér, az sem
túl nagy ár.
– Szóval, tudsz segíteni? Futtassuk be együtt Jollyt, ha nem
tévedek, egykor úgyis a szíved csücske volt a bátyám – Ervin
gúnyosan fintorgott. – Vásárolják szanaszét magukat a hülye
amerikaiak a tesó nyolcadik kerületi művészetéből. Hintsd tele
a köreidet azzal, hogy felfedeztél valami csodát, de szerintem
nem kell mondjam, mi a teendő, nagy szélhámos vagy, Bella
Donna, tudod, hogy kell csinálni. James pár kőgazdag
lekötelezettje vásárol néhány festményt, kifüggesztik a falra,
ugye. Adsz néhány partit, ahol megcsodálja a többi birka az új,
páratlan műalkotást. Kifizetsz néhány cikket ilyen-olyan
újságban, és bejuttatod rangos kiállításokra, aukciókra a sok
meztelen lányt. Mert mást ne várj, csak akt van, meg némi
rózsás rongy a képeken. Az még nagyon megy Jollynak, a
rózsafestegetés.
Ervin az órájára nézett, mint aki sürgeti a választ. Iza már
régen megállapította a márkáját. Attól tartott, az a korszak már
a múlté, amikor Ervin Thaiföldről hozatta a hamis
szerkezeteket, hogy ne az legyen a probléma a tárgyalásokon,
hogy nem elég menő a kocsi, az óra meg a cipő, így biztosan
komolytalan maga a srác is.
Egyelőre próbált kitérni a válasz elől, nem mert határozott
nemmel felelni, mert sehogy sem érzett rá, mi lehet Ervin
bosszúja, ha hálátlannak mutatkozik. Ha úgy tesz, mintha
elfelejtette volna a gesztust, hogy a legnagyobb bajból
menekítette ki, vagy akár azt, ahogy a fagyasztott zöldborsókat
hordta fel neki a házuk melletti éjjelnappaliból, hogy azzal
jegelje a karját, miután Tamás jól elintézte.
– Nos, Bella Iza? – Ervin kérdőn nézett rá, tekintete
megkeményedett. Nyoma sem maradt a közvetlenségnek. – Egy
hét elég lesz, hogy elindítsd a dolgot?
– Nem vagy túl nagyvonalú a határidők terén – köszörülte
meg a torkát a lány. – Mi lesz, ha egy napot csúszok? –
megpróbált laza maradni.
– Nemcsak James, hanem a magyar hatóság is megtudja, hogy
te ölted meg Tamást. Ugye erre számítottál, Izám? – Ervin
odaintette a pincért, fizetett, majd felállt, odalépett Izához, aki
addigra már szintén felpattant, átölelte, puszit adott neki, és
annyit mondott még: – Azért hiányoztál.
 HELGA

Helga itthon recepciósként dolgozott egy kis cégnél, nem sok

dolga akadt, de ez nem különösebben zavarta. Arra gondolt,
hogy idővel beiratkozik egy nyelvtanfolyamra, hogy a régóta
esedékes diplomáját megszerezhesse. Ám ahelyett, hogy így tett
volna, inkább élt bele a nagyvilágba. De miért is lett volna
lelkifurdalása, hiszen még csak a húszas éveit taposta
akkoriban.
– Én is azt hittem, hogy ráérek. Ráérek tanulni, ráérek
komolyan ismerkedni, ráérek gyereket szülni, még csak most
költöztem el anyáméktól, huszonéves vagyok. Csak a bulin járt
az eszem. Meg a ruhákon. Hogy hova megyünk a hétvégén, ami
már természetesen csütörtökön elkezdődött, és mit veszek fel a
következő alkalomra.
Helgával fésztájmon vettem fel a kapcsolatot, mintha nem
lenne jobb dolgom. Először nem ért rá, főleg azért, mert aludt,
mivel elfeledkeztem a köztünk lévő időeltolódásról. Aztán
egyeztettünk új időpontot. Azt is eltévesztettem, de akkor
felvett a telefonján, bemutatott a jógázó csapatának, és így
történhetett, hogy tizenhárom japán nő egyszerre integetett
nekem, és mondta: Yoiichinichiwo.
Amikor végre felvettük a fonalat, én úgy adtam elő magam,
mint aki Iza jobbkezeként minden osztálytársat felkutat,
felveszi velük a kapcsolatot, időpontot és helyszínt egyeztet,
vagy ha szó sem lehet arról, hogy az illető részt vegyen a jeles
eseményen, akkor rövid interjút készít vele, hogy az otthon
maradottak megnyugodhassanak, idegenben is mindenkinek jól
megy a sora.
Elhelyezkedtünk a két laptop előtt, két kontinensen, magam
elé vettem egy alkoholmentes soproni szüzet, hogy ha bármitől
zavarba jönnék, csak belekortyoljak, és közben jöjjenek a
megváltó gondolatok. Lássuk, hogyan tehetem Helgát boldoggá,
milyen megoldást tudok kínálni neki.
A helyzet az, hogy Helga az első beszélgetésünkkor
gyakorlatilag semmi használható információt nem osztott meg
magáról, tudtam, hogy jógaoktató Balin, és hogy előtte otthon
élte a világát. Most nagyon elégedett az életével – állította, de ez
sem elég meggyőzőnek, sem elég őszintének nem tűnt. Így meg
kellett állapítanom, ez nem lesz olyan egyszerű menet. Na nem
mintha gyorsan túl akartam volna esni rajta, de mégiscsak lett
volna más dolgom. Például a saját boldogulásommal törődni,
na, az sem lett volna egy utolsó szempont.
Addigra persze már újra a tetőtérben laktam, a mozi fölött, de
mindennap kötelező volt bejelentkeznem Magdinál. Kötelező
lett a napi kocsmázás – hogy örültem volna ennek egy évvel
korábban.
A hatos mozit be kellett szüntessem, sőt a tíz órásit is. Már
régóta tudatosíthattam volna magamban, hogy tök feleslegesen
fogyasztom az áramot. Be kellett lássam, nem lehet olyan úri
passzióm, hogy hozzám hasonló mozirajongó elvetemülteknek
vagy magányos farkasoknak egyesével vetítem a filmeket. Név
szerint ismerhettem volna már mindegyiküket, ha egy kicsit is
szociálisabb vagyok. Maradt a főműsoridő, képes voltam az
Oroszlánkirály remake-jét is arra az időpontra betenni, remélve,
hogy nem borítom fel nagyon a családok időbeosztását vagy a
gyerekek biológiai óráját.
Az alkohol nem hiányzott. Tulajdonképpen felszabadító
hatással volt rám, hogy nem iszom. Hogy nem az történik, hogy
már reggeltől várom a délutánt, amikor az első üveget
kinyithatom. Furcsa, de kiderült, hogy pia nélkül is van nap. És
ha nem is fényesebb, de mindenképpen tisztább.
És furcsa volt azt is megtapasztalni, hogy bár a gondom nem
lett kevesebb, mégis úgy éreztem, kezelni tudom. Ha nem is
most, de később találok megoldást a problémáimra, hiszen azon
vagyok.
Időpontot kértem például a városházára, hogy elmondhassam
az illetékesnek, szarban vagyok. Úgy terveztem, felkészülök egy
emberszagú prezentációval, hogy megessen rajtam a szívük, és
kicsikarjak valami támogatást. Hogy felfogják végre, hogy az
csak jó a városnak, hogy van egy ilyen kulturális intézmény, ami
hagyományőrző és mégis modern. Wendy azt tanácsolta, írjam
a dolgozatomba bele azt is, hogy szerveznénk a moziba egyéb
rendezvényeket. Diszkrét ülős koncertet, stand-upos műsort,
esetleg transzvesztitashow-t. Utóbbit ingyen prezentálják ő és a
barátai. Éreztem, hogy jó az ötlet, meg is köszöntem, de
jeleztem, hogy kidolgozásra vár.
A borítékokat és a dobozt, amiben már feltépve vártak az
októberi debütálásra, az éjjeliszekrényemre tettem, hogy
lefekvéskor és reggel is, amikor kipattan a szemem, még
véletlenül se kerülje el a figyelmemet. Ahogy az se, hogy a
tudatalattimból előcsalogassam, vajon hol lehet az egyetlen
hiányzó boríték, a harminckettedik, ami az enyém. Vagyis
várjunk csak, kettő! Két boríték hiányzik! Hol lehet Vikié?
 2003

– Hogy mit kéne csinálnom? Kálmi bácsit ki-be tologatni?

– Igen, nekem nehogy azt mondd, hogy ez olyan veszett nagy
meló. Arra kell csak figyelned, hogy ne toljad el messze az
oxigénpalacktól.
– Na ne! Én ezt nem vállalom. Mi van, ha elpatkol… izé,
akarom mondani, jobblétre szenderül? – Tibi a szemét forgatta.
– Ő? Soha. Hadd mutassam be az apámat nektek. Íme, a
srácok, drága apuka, srácok, íme az örökösöm.
– Ne viccelődj, fiam, ma nem vagyok vevő a humorodra.
– Pedig azt hittem, az éltet.
– Tudod te jól, hogy a napi egy pohár viszki az én életelixírem.
Remélem, feltöltötted a készletem – botjával fenyegetően a fia
felé bökdösött.
– Fel bizony. Bár ami azt illeti, áttérhetnél a pálinkára, az
kifizetődőbb. Mint tudod, többek között páleszfőzésből élünk.
– Ne is mondd, mardos a szégyen. Még jó, hogy már nem
találkozom senkivel. Valaha báró voltam, most meg a fiam
illegális szeszfőzdét üzemeltet.
– Apuka. Már régen megkaptuk az engedélyt. Ha nem
emlékeznél, borászatunk is van. Vége már az illegalitásnak.
– És a Marika? Ő még mindig Bécsben kurva?
– A lányod? Nem, ötvenöt éves tisztes asszony,
vegyeskereskedést üzemeltet Tapolcán, és utoljára öt perce
láttad, de ha akarod, megint behívom, most éppen a kertedet
kapálja.
– De kurva volt, nem? – az öreg nem hagyta magát.
– Az az unokád, apuka – Mátyás kissé zavarba jött. – Tudod, a
Marika lánya. De csak ideig-óráig, apuka, inkább önmaga, mint
mások szórakoztatására. Megbolondította, hogy megnyíltak a
határok.
– Egy fenét! Jó dolgában nem tudta, mit csináljon! Mindent a
valaga alá tettetek. Nézd meg ezeket a gyerekeket – ezúttal ránk
mutogatott vadul a botjával. – Ezek bezzeg munkát keresnek,
hogy legyen mit enniük és hol aludniuk. Ezeken nem segítenek
a szüleik! Hogy is hívnak? Tibor? – Tibi vigyázzba állt. – Örülök,
hogy te leszel az új szolgálóm. Majd elmondom a szabályokat,
ha ezek végre-valahára mind elkotródnak.
Tibi a kilencvenéves Kálmán bárónál talált melót, én
kisegíthettem egy kocsmában. A lányok a strandon kaptak
munkát egy fagyizóban, kivéve Vikit, aki egy panzióban
mosogathatott. Mindegyikünknek Mátyás és Marika segített, a
főhadiszállás pedig Mátyás apartmanja lett
Badacsonytördemicen.
Esténként ott gyűltünk össze, vagy éppen éjszakánként, kinek
mikor járt le a műszak. Mi Tibivel a nappaliban aludtunk egy
kinyitható kanapén, néha egymást rugdosva, mert a fekhely
nemcsak kényelmetlen volt, de keskeny is. A lányok a két
szobát osztották fel maguk között, nekik sem volt sokkal úribb
dolguk, Viki például rendszeresen leesett az emeletes ágyról, de
Iza így sem volt hajlandó szintet cserélni.
 Több közösségépítő szokásunk is kialakult, azonkívül, hogy
mindig bevártuk egymást a vacsorával.
Például minden hajnalban elkísértem Vikit tojásért meg a
pékhez, mert ez az ő feladata volt. Két kerékpárunk volt, Mátyás
sufnijából húztuk elő őket, de miután Viki egyszer elesett a
tojásokkal, visszafelé csak toltuk.
– Így szeretnék élni – közölte majdnem minden reggel.
Egyáltalán nem zavarta a hajnali kelés, hogy tulajdonképpen a
meló előtt már melózik. – Azzal a különbséggel, hogy nem
bánnám, ha saját tyúkállományom lenne.
– Tyúkállomány. Milyen szép szó – próbáltam elviccelni, mert
nem állt túl közel hozzám a falusi élet, miközben Vikit egyre
jobban megkedveltem, annak ellenére, hogy még csak meg sem
csókoltuk egymást. Őszintén nem tudom, hogyan lehetséges,
hogy ennyire lassan, de biztosan ismerkedtünk, mintha
legalábbis visszarepültünk volna a harmincas évekbe. Még
mezei virágot is szedtem neki a hazaúton, igaz, utána a
többieknek azt mondtuk, hogy közös szerzemény, és
tulajdonképpen mindenkié. Este pedig, ha tudtam, elmentem a
panzióhoz, hogy aztán nagy kitérőkkel jussunk csak el a
szállásig. Volt egy kedvenc helyünk a hegyen, csodás kilátással.
Egy pad biztosított kényelmet a megfáradt vándoroknak, akik
mi voltunk akkoriban, kimerülve a mosogatástól, pakolástól.
– Ne variáljuk át a szobák felosztását, Zoli? – vetette fel egyik
nap Tibi igazán figyelmesen, és én töredelmesen bevallottam
neki, hogy szükségtelen, még az ismerkedési fázisban jár
Vikivel a kapcsolatunk.
– Ne bassz! – csúszott ki Tibi száján. – Én meg már hetek óta
irigykedem, hogy neked bejött az élet. Én meg Kálmán bácsi
sztorijait hallgathatom, és még az unokája se látogatja.
– Aki kurva volt Bécsben? – röhögtünk.
– Na, ő lenne a nekem való. Kitaníthatna, még sosem volt
dolgom nővel. De pasival sem – korrigált Tibi, megint
röhögtünk, kinyitottunk egy-egy doboz sört, dolgos
férfiemberként tizenhét évesen megérdemeltük az esti itókát.
 IZA

Amikor hazaért, a kinti lépcsőn Nati várta. Ott üldögélt a

csiricsáré cuccaiban, a mahagónivörösre festett hajával, és Iza
hálás volt neki ezért. Hálás volt, hogy törődik vele, hogy ránéz,
és nem kell egyedül maradnia a gondolataival. Jamest egyelőre
képtelen felhívni. Ezer szerencse, hogy épp Londonban van, így
nem szükséges azonnal erőt vennie magán.
– Nati? Baj van? – nézett kérdőn az asszisztensére.
– Azt én kérdezhetném! Egybeugrott a gyomrom, amikor
megláttam az üzenetedet a telefonomon.
– Élénk a fantáziád – mosolyodott el Iza.
– Valóban? Hallod, te mire gondolnál egy ilyen üzenet láttán:
bármi történne velem, az utolsó tartózkodási helyem a Ritz
Carlton, ilyen és olyan ruhában vagyok, blablabla…
– Ezt írtam volna? – Iza meglepődött, ezek szerint annyira
berezelt, hogy nem is volt tudatában, mit gépel Natáliának. – Na
de akkor miért nem hívtál? Annyira mégsem aggasztott, hogy
mi lehet velem?
– Hogy én nem hívtalak? Rápillantanál a telefonodra?
Tizenkét nem fogadott hívás Natitól, kettő Jamestől – ezt
mutatta a mobilja kijelzője.
– Talán Jamesnek is szóltál? – Iza megdermedt.
– Persze, miután ilyen rémes üzenetet írsz, aztán pedig nem
veszed fel a telefont? Miután tizedjére sem reagáltál,
megcsörgettem őt is.
– Nem lett ideges? Tudod.… – már belekezdett volna, hogy
James nem szereti, ha tárgyalás közben zavarják. Sőt, egyáltalán
nem szereti, ha zavarják, inkább ő szereti kiválasztani az
időpontot, amikor rendelkezésre áll. Vagyis hogy a
rendelkezésére lehet állni. Lehet csacsogni, csivitelni, vicces
sztorikat mesélni neki, fokozottan koncentrálva arra, hogy
éppen mekkora az igénye Iza társaságára.
– Nem volt ideges. Épp shoppingolt. Megígérte, hogy ő is
megcsörget. De nem is értem, miért olyan furcsa ez, elvégre a
vőlegényed.
– Még nem a vőlegényem, Nati. Ne beszélj hülyeségeket, és
főleg neki ne. Ugye nem használtad azt a szót, hogy vőlegény,
amikor beszéltetek?
– Dehogy. Azt mondtam, hogy uram, nem érem utol a
menyasszonyát. – Iza a fejét fogta, de Nati elnevette magát. –
Nyugodj meg, a neveden szólítottalak, és őt is. De azért elég
durva, hogy ilyen szinten megy nálatok a játszmázás.
– Szerintem meg neked ehhez semmi közöd – zárta rövidre
Iza. Kinyitotta a bejárati ajtót, és míg Nati kávét főzött, ő
visszahívta Jamest, hogy elnézését kérje a zaklatásért, de a férfi
nem vette fel a telefont.
Jamest, vagyis Jánost egy éve ismerte meg a reptéren. Éppen
Mexikóba utazott egy minivakációra, amikor magyar szót
hallott. Egészen pontosan káromkodást, el is vigyorodott. Régen
hallott bárkit magyarul megszólalni, főleg nem ilyen ízesen.
Elnevette magát, és szinte akaratlanul hozzászólt a férfihoz: – Ki
bosszantotta fel? Segíthetek?
Jamest szintén meglepte a magyar szó, ő is elnevette magát.
Bemutatkoztak, pár udvarias szót váltottak, James az órájára
nézett, és közölte, hogy megy a gépe, pedig boldogan
beszélgetne még. Előhalászta a névjegykártyáját a tárcájából, és
átnyújtotta Izának.
– Bocsásson meg, remélem, nem veszi tapintatlanságnak, de
örülnék, ha felvenné velem a kapcsolatot.
– Hát hogy a francba ne keresném, végre valaki, akivel
versenyre kelhetek magyar káromkodásból – viccelte el Iza,
átvette a névjegykártyát, és kezet ráztak.
Először járt Mexikóban, és csak egy hosszú hétvégét fizetett
ki, nem gondolta, hogy megengedhet magának akár egy egész
hetet is. Amikor belépett a szállodába, azonnal meglátta a
tengert, tulajdonképpen felkészületlenül érte az a gyönyörű,
vakító kékség. A könnyeivel küszködve intézte a bejelentkezést,
mindvégig az járt a fejében, hogy nem hiszi el, hogy itt lehet.
Hogy ő, Iza, az isten háta mögötti kis magyar faluból, a saját
erejéből idáig jutott.
A szobában épp hogy lerakta a bőröndöt, már vette is ki
belőle a bikinijét, míg vetkőzött, nézte magát a tükörben, és
alapvetően elégedett volt a látvánnyal. A kutyák utáni
rohangálás megtette a hatását, bár edzőterembe nem járt el, a
hasa így is lapos volt, a lába izmos. Megfordult, hogy hátranézve
a fenekét is szemügyre vehesse a tükörben.
Szokta mondani, hogy szerencséjére, nem nagyon szeretett
enni, és inni sem. Nem vonzották a flancos éttermek, a finom
falatok, sem az alkohol, még dohányozni sem dohányzott.
Tulajdonképpen nem volt káros szenvedélye, mégis nagyobb
volt a bűne, mint amit elviselni tudott.
Felvette a pink szalmakalapját, direkt erre az alkalomra
rendelte a netről, a karimáján színes flitterekből kirakva állt a
Holiday felirat. Becsukta maga mögött az ajtót, és kisétált a
partra.
Bár már délután volt, a homok még mindig sütötte a lábát, le
is vette a papucsot, hogy mindenhol érezze, ahogy simogatja,
melengeti a lelkét is a tenger közelsége.
Leült a parton, lassan felmérte a terepet. Ez volt az első
tengerparti nyaralása. Hányszor álmodozott arról, hogy Tamás
egyszer őt is elviszi Thaiföldre, hiszen nagyon sok időt eltöltött
ott korábban. De a kívánsága süket fülekre talált, ha pedig épp
olyan kedve volt Tamásnak, még üvöltözött is vele emiatt. Hogy
mégis mit képzel magáról, becsülje meg magát, hogy kikaparta
a szarból, majd még utaztatni is fogja. És ha valami nem tetszik,
el is lehet menni, de valójában meg ne próbálja, mert vagy ő öli
meg, vagy utoléri a végzet.
Iza összerázkódott, már pattant volna fel, hogy valami
elfoglaltság után nézzen, amikor egy felszolgáló érintette meg a
vállát. A mosolygós mexikói fiú koktélokkal teli tálcát
egyensúlyozott, azzal kínálta Izát. – Miért is ne? – gondolta Iza,
megkérdezte, melyik az alkoholos, és már keverte is fel a rumot
a mojitós pohár aljáról.
Nézte a véget nem érő kékséget, a családokat, a hullámokkal
nem törődő párokat, akik egymásba kapaszkodva nagyokat
nevetnek, majd úsznak egyre beljebb, ahol már nyugodtabb a
tenger. Iza elfogadott még egy mojitót a pincértől, a rum
megnyugtatta, megpróbált tényleg a jelenre koncentrálni, nézni
a naplementét, a végtelen vizet, és lassan béke költözött a
szívébe, ha ideiglenesen is.
Vacsora előtt még sétálni akart egyet a parton, fel akarta
fedezni a szomszédos szállodákat is. Már csak néhányan
feküdtek a napágyakon, azok is inkább azért, mert napközben
elbóbiskoltak. Iza kinézte magának a következő partiőr-
állomást, már csak pár tíz méterre volt tőle. Elhaladt egy
társaság mellett, akik két csapatra oszolva harsogó jókedvvel
strandröplabdáztak. Lassított, hogy megnézhesse őket,
valójában kicsit irigykedett. Nem tudta elképzelni azt a
lazaságot, hogy ő bekéredzkedjen egy alakuló csapatba, ahol
egymástól függnek a játékosok, és a végén neki is köszönhetően
dől el, hogy ki a vesztes és ki a nyerő. Iza nem tudott játszani, ő
mindent véresen komolyan vett.
– Hahó, hahó, kisasszony, hát nézzenek már oda, ilyen hamar
elfelejtett? – egyszer csak magyar szót hallott, alig hitt a fülének.
A reptéri pasas állt vele szemben, akinek a névjegykártyája ott
lapult a pénztárcája egyik rekeszében. Sem a repülőn, sem azóta
nem jutott eszébe, hogy megnézze, ki is a férfi, mivel
foglalkozik, vannak-e a fészbuk szerint közös ismerőseik.
Annyira meg akarta élni a pihenést, hogy csak arra tudott
koncentrálni.
– Jó napot, kedves…
– James, James vagyok, vagyis János – de ha lehet, maradjunk
a Jamesnél – a férfi magabiztosan mosolygott, neonzöld
bermudanadrágot viselt, és kicsi pocakot.
– Iza, a nevem Iza, örülök, hogy újra látom – nyögte ki végre-
valahára, de a férfi már hátat is fordított.
– Nem várathatom a csapatom, sajnos vesztésre állunk, van
még mit bizonyítanom. Melyik szállodában lakik? – szólt hátra
menet közben.
– Innen a harmadik – Iza mutatta az irányt.
– Este eljön velem vacsorázni? – kiabálta a férfi, miközben
már két kezét összekulcsolva ütötte vissza a másik térfélre a
labdát.
– Szívesen – Iza mosolyogva integetett, és továbbsétált, mint a
filmeken.
– Akkor kilencre ott vagyok magáért – James nagyon beleélte
magát a játékba, rohant a labda után, lecsapta, de rosszul, és
még orra is esett. A homokból integetett Izának, aki felnevetett,
a pink kalapját megigazította, és hosszú idő óta először
magabiztos, tiszteletet érdemlő nőnek érezte magát.
 ZOLI

Nem állítanám, hogy a feladat, amit magamra róttam, egyfajta

mániámmá vált és új értelmet adott volna az életemnek. Mégis
voltak pozitív mellékhatásai, például a felelősségérzet, aminek
eddig nyoma sem volt bennem.
– Dehogynem, drágám, hát mindennap kinyitsz, majd bezárod
a mozit, hogy jöjjön a közönséged. Mi ez, ha nem
felelősségvállalás? – Wendy a jegykiadó ablak elé húzta ki az
előcsarnok sarkába betolt asztalt, de előtte még leszedte róla az
évek óta felhalmozott moziplakátokat.
– Te, ide figyeljél már! Miért nem keretezzük be ezeket, és
csinálunk egy filmtörténeti kiállítást? Aztán a végén jó pénzért
eladjuk a képeket az érdeklődő látogatóknak? Állítólag úgy
szokták az ilyet, hogy a bevétel egy részét felajánlod jótékony
célra. Például állatmenhelyen szomorkodó kiscicáknak. A
többiből meg feltámasztjuk a mozit, te és én, mint férj és feleség.
És elhozunk a menhelyről egy kiscicát. Ugye milyen jó ötleteim
vannak? – utóbbi mondatot már fejhangon sikkantotta Wendy,
miközben az asztalra tálalt.
Hozott ételhordóban zöldborsófőzeléket, feltétnek meg virslit.
A főzelékétől is tartottam, de a virslivel kapcsolatos sikamlós
vicceitől még inkább. Viszont az elképzelése egyáltalán nem
volt rossz.
 Csak a kitartás és a lelkesedés hiányzott belőlem hozzá. Hogy
tulajdonképpen miért is csinálom? Akarom én egyáltalán ezt a
mozit? Ezt az életet választom, amíg élek?
Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg lehet
ezt az életet élni, csak sokkal tartalmasabban és színesebben,
telve ambícióval meg maga az élet iránt érzett szeretettel. Így
elraktároztam Wendy ötletét, és arra ügyeltem, hogy jó pofát
vágjak a kajájához, és ne görgessem magam előtt a kitűzött
feladatot, hanem vegyem fel a kapcsolatot Katival, Tibivel és
végre Vikivel is.
– Szívem, én veled vagyok. Ha kell, a félretett pénzemet is
elkölthetjük repjegyre, hogy Helgát boldoggá tegyük. De csak ha
én is veled jöhetek Balira. Büszke lennél rám, drágám, olyan
szép a fürdőruha-kollekcióm – Wendy pislogott, és gyanússá
vált, hogy a szempillája valahogy, szóval hogy egészen friss,
tulajdonképpen mű, mégis természetes, nagyon csinos volt,
meg kell hagyni.

Helga utólag bevallotta, hogy nagyon kizökkentette őt a

hívásom. Nem is a kezdeti bénázások, hanem amikor valóban
úgy tűnt neki, hogy őszintén érdeklődöm a hogyléte felől. Régen
nem keresi senki. Az anyjáék leszoktak róla, nehezen bár, de
szemlátomást elfogadták, hogy ilyen távol él tőlük, és szinte
egyáltalán nem jár haza. Csak a mindennapokról való
tájékoztatásra korlátozódtak a beszélgetéseik, és sokszor az
időeltolódásra fogták, hogy a fésztájm, a telefon ki is marad.
Levélben mindenkinek könnyebb volt a kommunikálás. Ott
nem villant a tekintetekben a sok ki nem mondott gondolat, az
e-mailből ki lehetett húzni az elhamarkodott mondatot. Szülei
és bátyja nem mert kérdezni, Helga pedig képtelen volt beszélni
arról, ami elmúlt.
Örült, hogy a főnökei sem faggatják a múltról, arra jutott,
biztos ők sem véletlenül hagytak hátra mindent és kezdtek új
életet Indonéziában.
 2003

– Nézzétek, mit hoztam! Ez a mai zsákmányom! – Iza a kanapéra

dobott egy szatyor ruhát. – Mindenki választhat egyet, csajok!
– Meglátogatott az amerikai nagybácsid, vagy felszedtél
valakit? – Tibi nem köntörfalazott.
– Az előbbi. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy van
egy nagybátyám Amerikában, és véletlenül összefutottunk itt, a
strandon. Na, gyertek, csajok, próbálni!
A lányok visítva gyönyörködtek a göncökben, Tibi pedig
félrevont. – Gyanús nekem ez az Iza. Múltkor már észrevettem,
hogy egy német rendszámos, fekete béemvéből száll ki. És hát
nem egy éppen velünk egykorú szőke pasi ült a volánnál, aki
csókot dobott utána! Hidd el, nem hazudok.
– Biztos csak benézted, és különben is, te se nem látsz, se nem
hallasz, hiszen ott gubbasztasz álló nap Kálmán bá’ mellett a
nappalijában.
– Csak hiszed! – Tibi elvigyorodott. – El ne mondd Mátyásnak,
sőt, tulajdonképpen neked sem árulhatnám el, de mindennap
kijárunk Kálmán bá’val.
– Mégis hova? És hogyan? Az oxigénpalackkal a hátán
tologatod a korzón, mint valami partra vetett búvárt?
– Béla, Kálmán báró állandó sofőrje jön értünk. A báró négy
órát lehet távol a palacktól. Jobb napokon akár hatot is.
Úgyhogy, srác, a legjobb dolgom itt nekem van, ezt azért nem
gondoltam volna, mikor a lehúzott redőnyös szobában
hadonászott felém a botjával.
– Nem értem, hogy miért örülsz ennek ennyire, hogy
tologathatod a cébéában.
– Cébéá? Kerekesszék? Dehogyis! Az a fiának szól, hogy ne
legyen annyira elkeseredve, hogy Kálmán báró még mindig él.
Mit él! Virul! Felveszi az öltönyét meg a Rolex óráját, szegfűt tűz
a gomblyukába, aztán már mehetünk is. Tegnap bordélyban
jártunk, csak mondom.
– Mi van?
– Jól hallod. De nyugi, nem történt semmi. Ritát látogattuk
meg, aki a kócerájt vezeti. Kálmán báró régi kuncsaft, de ma
már csak egy kávéra ugrik be Ritához, meg hogy felelevenítsék
a régi emlékeket. Zolikám, fantasztikus volt hallgatni őket.
Egyszer Rita felállt és odament Kálmán bácsihoz, akkor azért
megijedtem, hogy olyat látok, amit biztosan nem szeretnék, de
csak kicsit megmasszírozta a vállát az öregnek. Hát, én is így
akarok élni ennyi idős koromban, ha van olyan szerencsém,
hogy megélem. Ha akarod, szívesen bemutatlak Ritának –
fordult hirtelen felém a mélázásából.
– Kösz, nem! – válaszoltam gyorsabban, mint akartam. – És
még hova mentek az öreggel?
– Nagyon szeret éttermekbe járni, és ismeri mindenki. Mindig
elhúzzák a nótáját. És kérdés nélkül hozzák a kedvenc fogását, a
kedvenc fehérborát. De a legkedveltebb helye egy borozó a
hegytetőn, ahonnan rálátunk a tóra. Ott üldögél a
legszívesebben az öreg, a botján támaszkodva. Figyelj, így! –
Tibike lehuppant a kanapéra, és bemutatta a lábáltalvetést.
– Apám, neked tényleg egy aggastyán lett a példaképed?
– És mi van, ha igen? Lúzerség?
– Dehogyis. Végül is mindig fura gyerek voltál.
 IZA

Visszafelé, a hotel halljában megállt az egyik butiknál, és

hosszan nézte az óriási, színes nyakláncot a kirakatban. Kék-
sárga-pink kövek díszítették az aranyszínű, többsoros láncot,
feltűnő jelenség volt, és sokba is került. Túlzó volt az ára egy
bizsuhoz képest, de Iza azt érezte, most duplán megérdemli.
Élete első igazi nyaralásán van, ráadásul mindjárt vacsorázni
viszi egy udvarias, normálisnak tűnő férfi. Aki igaz, hogy
legalább húsz évvel idősebb nála, de sármos és magabiztos.
Fekete ruhát választott, a haját bevizezte a tusolás közben, és
nem is szárított rá, hadd maradjon kicsit hullámos, amolyan
nyaralós frizura. Felvette az új, malomkeréknyi nyakéket,
vigyorogva állapította meg, hogy strapás lesz magán tartani
órákon át. Egyszerű és kényelmes fekete papucsba bújt, ne érje
meglepetésként, ha sétálni kell.
De nem kellett, taxi várta, benne James, és a kezében két
koktél.
– Negyed óra az út, addig csak elszürcsöljük – mosolygott a
férfi, és koccintásra emelte a poharát. Világoskék leninget viselt,
és egy sötétkék farmerbermudát. Lábán papucs, megjelenése
természetes volt, semmi túlzás. Iza kényelmesen elhelyezkedett
a hátsó ülésen James mellett, koccintottak, és már az első
percekben elégedetten állapította meg, hogy nem érez zavart,
szorongást. Magát tudja adni, és nem gondolkodik sem előre,
sem hátra. Élvezi a pillanatot, a férfi megnyugtató mosolyát.
Gyertyafényes asztalhoz vezette őket a pincér a parton, Iza
áldotta az eszét, hogy papucsot húzott. Látta magukat kívülről,
ahogy leülnek, megkapják az étlapot, balról a tenger morajlását
hallja, jobbra az étterem teraszát nézheti, a színes
fényfüzérekkel. Tele volt a hely, úgy tűnt, a parton és a teraszon
is mindenki elégedett, boldogan rendelik a halat, a tacót, a chilis
babot, hozzá koktél vagy sör, szól a zene, gitároznak a kalapos
mexikói férfiak, és Iza meglepve állapítja meg, hogy nem
kívülálló, jól érzi magát. Nem retteg a kérdésektől, amiket
folytonos csacsogással kellene elkerülni. Hanem hátradől a
széken, és koccintásra emeli a poharát.
– Szóval, James, ki kezdi a bemutatkozást?

Nem aludtak együtt azon az éjszakán, viszont együtt töltötték a

következő napokat. Iza a reggeli után szaladt is ki a partra, ahol
James már várta. Két koktél a kezében, Iza boldogan kortyolt az
övébe. Már tudta, hogy James harminc évvel idősebb nála, és
hát igen, remekül tartja magát. Harminc éve érkezett
Amerikába, annyi idősen, mint Iza. Fotós, tanította is a
mesterségét, de ma már csak hobbiszinten fényképez, különben
a befektetéseiből él.
Család? Igen, van, egy amerikai feleség és két ikergyerek, akik
most lettek tizennyolc évesek. De ne izgassa magát Iza,
valójában évek óta külön élnek Theresával. Szóval, ha úgy
gondolja, nyugodtan folytathatják az ismerkedést New Yorkban
is.
 És hogy Iza mit árult el magáról? Nem sokat. Annak ellenére,
hogy biztonságban érezte magát James mellett, nem akarta
magát kiadni neki. És sejtelme sem volt arról, hogy valaha el
akarja-e mondani, hogy pontosan kicsoda ő, hogy egyáltalán
akad-e valaki, akinek fel meri fedni az igazi Izát.
Arra jutott, Jamesnek most pont elég lesz annyi, hogy
kutyasétáltató vállalkozása van, és már hamarosan egy
alkalmazottat is felvehet, így bővítheti az üzletét. És mivel a férfi
tapintatos volt, úgy érezte, egyelőre inkább csak jól érzi magát a
társaságában, és majd később fogalmaz meg válaszokat. Vagy
egy komplett bemutatkozást. Amikor már benne is helyükre
kerültek a dolgok. Ha ez egyáltalán valaha bekövetkezik.
 HELGA

Mangót, dinnyét vett magának, és sajtot a szupermarketben,

mert nem élt a lehetőséggel, és nem költözött be a személyzeti
lakrészbe a Poppyban. Önálló életet akart, még ha költségesebb
is. Azt akarta, hogy legyen hova elvonulnia, ha elege lesz
mindenből és mindenkiből, tudjon egyedül üldögélni esténként,
vagy akár éjszaka, ha képtelen aludni. Kimehessen úgy a
teraszra, hogy ne kelljen előtte egy biztonsági őrnek vagy egy
vendégnek mosolyogva biccenteni, miszerint minden rendben,
csak levegőzik kicsit.
Most egy enyhén szólva puritán apartmanban lakott, ahol
még meleg víz se nagyon folyt a csapból, viszont volt
légkondicionálás. És azért az sok mindennél fontosabbnak
bizonyult a forró égövi éghajlaton.
Nem aludt jól ezen az éjszakán sem, mert ismét Benivel
álmodott. Sírva ébredt, de már tudta, hogy ilyenkor ki kell
szakítania magát az álomból, ki kell kászálódjon az ágyból, és
valami elfoglaltságot találni megint. Kiült a teraszra, hallgatta a
madarakat, nézte a szomszédos apartmanokat, szinte az összes
ablak sötét volt. A medence vize csillant meg csupán, amikor a
lámpa fényét épp nem takarta ki a pálmafa nagy és nehéz
levele.
Jégkockát dobott a pohárba, a csapból vizet folyatott rá, majd
hosszan tartotta a hideg üveget a homlokához, mire rájött, hogy
tulajdonképpen iváshoz készülődött. Hirtelen azt érezte, nem
kap levegőt rendesen, mintha víz alá került volna… el fog fogyni
minden ereje, és egyedül van, nincs ki segítsen rajta… Nyomott
a mellkasa, a sírás fojtogatta, hogy már megint tehetetlen, és
egyre jobban hatalmába kerítette ez az elviselhetetlen érzés.
Végül felpattant a székből, magára kapott egy trikót és egy
sortot, és kiszaladt a recepcióhoz. A kis vityilló zárva volt, Helga
az ablakon át látta, ahogy a biztonsági őr békésen horkol
odabent.
Mivel a pánik nem múlt el, elképzelhetetlen volt, hogy
visszamenjen a kisházba, inkább kisétált a kapun és elindult az
éjszakába.
Gyalogolt az utcán éjjel egykor, alig páran ténferegtek arra,
leginkább turisták és pár helyi. Senki sem szólt hozzá, nem
tettek neki ajánlatot, senki nem kínálta kokainnal. Ő is
megszokott járókelő volt az éjjeli utcákon, egy apró termetű
európai holdkóros. Zsebre dugott kézzel, leszegett fejjel
menetelt előre, kutatta a bukkanókat, a járdán volt belőlük elég.
Nem kellett sokat sétáljon, hogy elérje a partot. A sarkon álló
nagy szálloda ki volt világítva, megnyugtató látványt nyújtott, és
már többször is járt ott éjszaka. A mosolygós balinézek
valójában azt sem tudták, hogy ő is szállóvendég-e, vagy csak az
utcáról esett be, ezért nem törődtek vele. Üldögélt egy darabig a
nyitott, tágas előcsarnokban, nézte, ahogy befordulnak a taxik,
hozzák-viszik a vendégeket. Találgatta, ki honnan jött, hány órát
utazhatott, mire ideért a paradicsomba. Volt, hogy körbesétált,
de csak óvatosan, hogy ne keltsen feltűnést, gyönyörködött a
balinéz istenségek színes faszobraiban, néha eszébe jutott, hogy
majd egyszer, ha hazamegy, egészen biztosan felvisz magával a
repülőre egy ilyet. Ha hazamegy.

Ezúttal nem tért be a hotelbe, hanem egyenesen átsétált a nagy

és díszes faragott kőkapun az óceánhoz. Nem bóklászott,
azonnal a vízhez ment, és leült ott, ahol biztonságos, ahol még
csak a lábát sem nyalja a tenger, hogy ne kelljen állandóan
vándorolnia, ha kicsit kijjebb fodrozódna. A Hold megvilágította
a vizet, a távolban felbukkant pár halászhajó. Ringtak a vízen,
egymástól ugyanakkora távolságban a kis bárkák, bennük apró
alakok szorgoskodtak. Fénycsóva világított rá, megfordult és
intett. – Helga, hi – szólt a hangszóróból halkan, már itt is
ismerték. Ismerte a part nappali és éjszakai személyzetét, szinte
együtt élt velük. Eleinte szeretett volna éjszaka fürdőzni, de
nem engedték. Jöttek az őrök, és hangosan, aggodalmaskodva
fegyelmezték, hogy naplemente után tilos, és különben is a
tenger istenét legyen szíves félje és tisztelje. Így csak üldögélt a
parton, néha egy-két kutya is mellékuporodott. Helga úgy
érezte, azok is csak vigasztalni akarják, ezért néha dalolt nekik.
Régi magyar slágereket, halkan, pont, mint Beninek három
évvel ezelőtt.
Omegát, Piramist, Eddát, hamisan, alig hallhatóan, mintha
bölcsődalok lennének. Megnyugtatásul. Hogy végre talán új
értelmet nyerjenek. Vagy pont a régit, amikor hazafelé a
szórakozóhelyről ezeket a számokat énekelték jókedvűen.
Sétáltak haza Benivel, hamburgerestől non-stopig, mindenhol
megálltak egy kicsit. Mintha nem akarták volna, hogy véget
érjenek azok a hajnalok.
 IZA

Iza élete nagyot változott Mexikó után. James közbenjárására

kapuk nyíltak meg előtte. Először csak kicsiben természetesen,
például bővíteni tudta a kutyasétáltató vállalkozását. Vett egy
nagyobb kocsit, hogy még több és még nagyobb termetű
kutyákat is tudjon egyszerre ide-oda szállítani. Gyakran
napköziztetett is, ami bizonyos kutyák számára pár napos
bentlakással járt.
Őszintén szólva, elképzelni sem tudtam, hogy miféle
személyiség az, aki ezt a munkát nem csupán rutinból, hanem
szívvel-lélekkel végzi, de aztán Iza története megértetett velem
egyet s mást.
– A legjobban a tacskókat szerettem – mesélte. – Velük
gyakran egy ágyban is aludtam, pihe-puha párnák között,
annyira hálásak voltak érte. Meg a figyelemért, a
kényeztetésért, a cuppanós puszikért – Iza nevetett, amikor
elhúztam a számat. – De ha egyszer korábban velem nem
fordult elő ilyen! Én a kutyáktól kaptam a szeretetet. Értem én,
hogy furcsállod, James is finnyáskodott. Annyit azért megtett,
hogy még az elején megtolta egy kicsit a boltot. Nem az
ismerőseinek szólt, hanem fizetett reklámot, meg adott kölcsön
pénzt kocsira. Most mit nézel, persze, hogy kölcsön, hát voltunk
mi olyanban?
 Nos, igen, Iza sosem volt senkivel olyanban. Én legalábbis erre
jutottam a beszélgetésünk során, már itthon, de erről majd
később.

Szóval, sétáltatta és puszilgatta a kutyákat. Sportolt és pihent

velük, altatta őket betakarva puha gyolcsba… Esténként pedig
James rendelkezésére állt. Na nem minden este, csak amikor a
férfi úgy akarta. Nem éppen egy romantikus történet, jobban
mondva, kinek mi a romantikus, ugye? Mert Izának már ez a
kapcsolat is perspektíva volt, az előzőhöz képest. Ami viszont
annak idején szintén annak tűnt, amikor otthonról, a
szülőfalunkból kellett nagyon gyorsan eltűnnie. Tehát a helyzet
az, hogy Izának megfelelt ez a viszony Jamesszel. Nem zavarta,
hogy családja van, és hogy tulajdonképpen nincs befolyással a
közös életük alakulására, ennélfogva pillanatnyilag a saját
életének alakulására sem. Biztonságban voltam – mesélte –,
senki sem zaklatott, nem volt csesztetés, mint amikor Tamás
felpörgött a szertől, amit nemcsak árult, hanem használt is, és
nem ismert se istent, se embert. „Iza, a kurva anyádat,
kikapartalak a szarból, és még egy rohadt Fantát se vagy képes a
hűtőben tartani? Hát tudod, hogy a pörkölt után nekem
jéghideg Fanta kell. Ennyit se tudsz megjegyezni, akkor mégis
mit várjak tőled? És különben is: hol a só, miért nincs az
asztalon, és a kenyeret megint a nejlonban tároltad, ehetetlen
szarrá puhult.” Ekkor már felállt a székből, ami persze föl is
borult alatta a svungtól, a vonásai már amúgy is torzak voltak,
szóval nem láttam túl sok változást. Legfeljebb, hogy gúvad a
szeme és habzik a szája, és én közben azt néztem, hogy istenem,
hogy lehet egy ember ennyire gonosz és ronda egyszerre,
szegény. Sajnáltam őt, mindig ki kellett alakítanom valami
módszert a túlélésre. Sajnáltam, miközben kaptam a pofonokat.
Minden egyes pofonnál azzal vigasztaltam magam, hogy nem
tehet róla, sérült a lelke, pont, mint az enyém.
– Egyébként megkefélni sem tudott, a gyógyszert viszont nem
merte beszedni. Érted? Aki szanaszét drogozta és itta az életét, a
gyógyszerektől félt. Azt az egyet felmérte, hogy ahhoz nincs
meg a kellő gógyi az agyában, a tudomány. Tudott lopni, csalni,
mulatni, kábítani magát. Ütni, verni, ordítani. Néha
megkegyelmezni. Egy embert szeretett csak, az anyját. Néha le
is cseszett, hogy igazán ránézhetnék az enyémre. De én nem
voltam képes. Ő is a múltam része volt, és azt akartam, hogy az
is maradjon. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, vagy
akár a gondolataimba ragadjon, mert féltem, hogy fertőz a múlt,
hogy akkor újra az az elesett Iza leszek, aki behúzza fülét-farkát,
és a túlélésért küzd. Hogy az apám ma józan legyen, vagy csak
egy kicsit igyon. Hogy ne lássam, mit művel anyámmal, és
engem is békén hagyjon. Elhiszed, hogy nőként stírölt, és volt,
hogy fogdosott? Sosem felejtem el a tekintetét. Mindent, ami
történt vele, megérdemelte. Csak én tudnék szabadulni a gyötrő
álmaimtól!
Így történhetett, hogy Tamás, az impotens, kisstílű, drogos
maffiavezér után nem volt ellenére Izának az a szeretői státusz,
amit James biztosított, mégsem akarta felvállalni még egy
vendéglőben sem. Mexikó után maradt a műterem mint
szerelmi fészek, bár a szerelem szó véleményem szerint csak Iza
részéről jogos. Jamest szórakoztatta a fiatal magyar lány, főleg
az amúgy is megunt amerikai feleség után vágyott egy kis
frissességre, hazai ízekre. Szórakoztatták Iza történetei a
mindennapjairól és az álmairól, talán fiatalkori önmagát látta
benne valahol. Egykor ő is ambiciózusan, tele tervekkel
érkezett Amerikába, arra gondolt, miért ne segíthetne a maga
eszközeivel Izának.
 2003

– A szüleim eljönnek holnap meglátogatni – közölte síri hangon

Kati a szombat délutáni csendespihenőnk alatt, amikor csodával
határos módon összegyűlt az egész társaság, ha csak pár órára
is.
– Micsoda? – Helga fektéből ugrott fel, kicsit el is vesztette az
egyensúlyát, ki kellett támasztanom. – Ezt mégis mióta tudod?
– Már egy hete – cincogott Kati, nagyon oda kellett figyelni,
hogy mit beszél. – Csak nem mertem szólni.
Tény, hogy eddig egyikünk szülei sem látogatták meg kis
csapatunkat, elég volt nekik, hogy mindennap bejelentkeztünk,
hogy még élünk. Illetve az én édes jó anyám kezének tördelését
még telefonon keresztül is hallottam, szóval lehet, hogy nem
bánta volna, ha láthat, de tudtam, hogy apám megtiltotta neki
az elgyengülést. Biztos voltam benne, hogy azok után, hogy az
ország másik felére térítettem el a társaságot, most akar
belőlem embert faragni.
– Azonnal ki kell takarítanunk a kéglit! – adta ki a parancsot
Iza. – Újra minden helyiséget rendeltetésszerűen kell
használnunk. Fel kell ismerniük, melyik a fürdőszoba, melyik a
nappali.
– Miért mondod ezt? – röhögtem, de persze tudtam, az is a
problémája, hogy napok óta a fürdőkádban alszom, mert Tibike
megfázott és rettenetesen horkol. Úgyhogy, bár csónakázni
akartunk Vikivel, helyette gyökérkefét fogtunk, és négykézláb
suvickoltuk a konyhapadlót, de legalább együtt voltunk. Közben
mesélt a panziós hétköznapokról, mit hogyan csinálna másképp
a panzióban, újra és újra elmondta, mennyire szeretne ő is
valami hasonlót, illetve olyan halkan, hogy alig hallottam,
közölte: – Egészen forgalmas napunk lesz holnap, mert el fogok
hozni egy alpakát a Dunyhából.
– Mipakát? – még ma sem akarom elhinni, hogy van egy állat
a világegyetemben, amely az alpaka névre hallgat.
– Egy alpakát fogok idevezetni pórázon. Egy hétig lesz nálunk,
amíg a gazdája nyaral. Furcsán nézel. Talán lerajzoljam, miről
van szó?
És persze lerajzolta. Egy tizenkét évvel ezelőtti, az
apartmanban lelt Nők Lapja egyik cikkének margójára. Ott
tündökölt a kölcsönállat, és Viki maga is. Én nem rajzoltam
olyan jól, mint ő, de elkértem a tollat, és közvetlenül Viki mellé
odapingáltam pálcikaember magamat, a biztonság kedvéért
föléírtam a nevem, plusz odakanyarintottam egy szivecskét, és
azt hiszem, ez volt az első szerelmi vallomás. Egymásra
mosolyogtunk, majd zavartan visszatértünk a fugák
tisztításához.

Kati, akinek tényleg fogalma nem volt az életről, és a

mosogatást is úgy intézte, hogy legszívesebben kivettem volna a
kezéből a szivacsot, most teljesen megtáltosodott. Még a
függönyöket is leszedte, kimosta és újragurigurizta Tibi
segítségével. Kikupáltuk Mátyás zimmer ferijét, ha aznap
betoppant volna, hát biztos kimegy, bekopog, és bejön még
egyszer, mert nem ismert volna a házára.
Iza tovább merészkedett, összeszedte a valóban nem túl
ízléses, vagyis inkább baromi giccses és ronda nippeket,
párnákat és terítőket, és közölte, hogy másnap hajnalban ezzel a
sok szarral kimegy a bolhapiacra, túlad rajtuk, és mire Kati
előkelő anyja megérkezik, úgy kell majd a végén kiebrudalni,
annyira otthonosan érzi majd magát az apartmanban.
És így is lett. Iza Tibivel kivonult hajnalban a piacra, még
előtte leakasztotta a tévé fölötti festményt is. A vásárban
szándéka szerint eladják majd a német turistáknak az összes
szarságot, ami Mátyásnál összegyűlt. Kati és Helga meggyes
pitét sütött, nézni is fájt, milyen esetlenül mozognak a
konyhában. Na nem is zavartunk sokáig, mi is elindultunk
reggeli után az alpakáért, aki még nem tudta, hogy aznap
bébiszitterekhez költözik.
Nem is nagyon akaródzott neki jönni, húztuk-vontuk
szegényt félútig. Amikor végre egy belátható méretű tisztáshoz
értünk, Viki úgy döntött, hogy megszelídíti. Elengedte,
simogatta, beszélt hozzá, és hallani véltem, hogy az alpaka
válaszolgat. Tény, már reggel baromi erős nap sütötte a fejemet.
Mire megérkeztünk az utcánkba, kellemesen égett
süteményillat fogadott a sarokról, valamint egy Citroën kacsa
látványa. Az biztos volt, hogy nem Kati rongyrázó szülei
érkeztek meg a kis kék járgánnyal, de akkor vajon ki jött
vendégségbe hozzánk? Szedtük a lábunkat, amennyire az
alpaka engedte, és amikor betoppantunk, meglepve láttuk, hogy
Kálmán báró üldögél az egyik fotelben, enyhén remegő kezében
kistányér, benne a feketéllő pite.
 HELGA

Beni volt Helga első komoly szerelme, akivel úgy tűnt, hiába
akarnák ellinkeskedni, minden stimmelni látszik. Pedig Beni
nem árult zsákbamacskát, már ott, a száztizenötös buszon
mindent elmondott a lánynak. A második kört írták le vele a
Boráros tértől az Árpád hídig, amikor bevallotta, hogy beteg.
Vagyis csak volt, de még nem múlt el öt tünetmentes év, és
titkolózni semmiképpen sem akar. Helga egy pillanatra
ledermedt, de hamar elhessegette a vészjelzést, ami a fülében
csengett.
Persze hogy nem vette komolyan, amit Beni mondott, hiszen
ő előtte ilyesmiről még sosem hallott. A lány családjában nem
fordult elő komoly betegség, legfeljebb háromnapos nátha.
Éltek a nagyszülei, a szülei sem váltak el, sőt, nem is
veszekedtek, a gazdasági válság nem vitte el a házukat, és még a
kutyáját sem ütötte el az autó. Nem történt vele semmi eget
rengető vagy drámai, aminek segítségével kiderült volna
számára, hogy mi is pontosan az élet. Hogy mi a félelem. Mi a
bánat. És mi az igazi öröm.
Helgának egészen addig nem volt félelemérzete,
legyőzhetetlennek hitte magát. Ugyan ki és mi ellen kellene
harcolni, mikor olyan szép az élet, nem igaz?
Az egyetlen gondja az lehetett volna, hogy lakáshitelhez
jusson, mert anyagilag nem tudták segíteni a szülei. Volt némi
megtakarítása, amit huszonév alatt apránként gyűjtöttek neki,
nem sok, de pont elég az induláshoz. Ám Helga azt gondolta,
ráérünk még a nagybetűs életre.
A közösségi oldalak világának élt, folyton pózolt; liftben,
étteremben, plázson. Képes volt megvenni egy ruhát, hogy
abban fotózkodjon, majd másnap visszavitte, és ez így ment
hétről hétre…
Amíg Beni mellé nem ült a buszon. Pontosan addig tartott a
soha véget nem érő gyermekkora.
– Eleinte nem volt semmi gond. Éltük az átlagos fiatalok
életét. Persze ott lebegett a fejünk fölött, a mi van, ha…, de
próbáltunk nem törődni vele. Beni, most már tudom, nagyon
bölcsen állt a tragédia lehetőségéhez. Élt bele a világba, mindent
akart, habzsolt, de nem tagadta meg a valóságot, nem fordított
hátat a problémáknak. És tudod, még csak nem is traktált, csak
ha kérdeztem, akkor beszélt az elmúlt hónapokról. De én sokáig
nem álltam készen arra, hogy kérdezzek. Tulajdonképpen úgy
tettem, mintha minden rendben lenne. Hiszen így volt mindig is
a kis életemben, miért is lenne másképp.
Sok mindent nem tudtam hozzászólni még ezen a ponton
Helga mondókájához, de igyekeztem jó hallgatósága lenni. A
beszélgetéseink után kénytelen voltam újra átvenni magamban
az elmondottakat, és beleképzelni magam a helyébe. Tudom,
nem biztos, hogy elegendő, de utólag azt gondolom, hogy
legalább nyitott voltam arra, hogy fejlesszem az empátiámat.
Vagy hát, ki tudja? Bizonyos dolgokat csak akkor tudsz érteni és
érezni, ha a zsigereidben is van hova kötnöd őket. Én nem
tudtam. Én is védett felnőtt voltam, aki megengedheti magának
azt a luxust, hogy évekre elcsessze az életét, és ne tudja, hogy
merre tovább.
 IZA

– Így indultunk, Zolikám – ásított Iza, majd megigazította a

melltartója pántját, ami lecsúszott a válláról a felső karjára, és
kilógott az ujj nélküli ruhájából.
Piros volt, élénkpiros, legalábbis a pántja, továbbá csipkés.
Istenemre, én sosem láttam még ilyet. Max a neten, na de ott
nem ezt figyeltem, inkább a csajt, aki hordta. De most sem
izgatott fel. Iza továbbra sem érdekelt. Pedig Wendy ettől tartott,
hogy ha újra találkozunk tizenöt év elteltével, immár két
felnőtt, ivarérett egyed, biztosan várható egy kis gabalyodás. És
most sem a külseje hibádzott, mert Iza nő a javából, de a
kisugárzásában van valami zavaró, egyszerűen nincs
harmóniában a külső és a belső, de ennek az okát még meg
kellett fejtenem. Arra gondoltam, hogy ha megfejtem a
diszharmónia okát, talán boldoggá tudom tenni Izát.
James egyébként kiművelte, mint Higgins professzor Elizát a
My fair Ladyben. Lefaragott a közönségességéből, alakította a
szóhasználatát. Alapvető társalgási témákban továbbképezte őt
a saját szórakoztatására. És Iza szépen fejlődött, hiszen nagyon
akarta, hogy túlszárnyalja önmagát. Számolta, hogy még hány
év van addig, amíg valamennyi sejtje kicserélődik, és akkor
talán végleg megszabadul Tamás világától. Igazából nem is
akart ő sokat Jamestől, hálás volt neki minden gesztusért. Már
így is többet kapott tőle, mint bárkitől eddigi életében. Ha nem
veszi számításba Ervint…

– A kicsi Ervin kegyetlen nagyfiú lett, legalábbis elsőre ezt

éreztem. Ott, a Ritz Carltonban betojtam egy kicsit. Hogy ennyi
volt, nekem befellegzett, pedig akkoriban James már az utcára
is kimerészkedett velem. Biztos már nem hordtam össze annyi
hülyeséget, mint korábban, nem tudom. Ha találkoztunk,
szépen felöltöztem, persze nem úgy, mint az amerikaiak ám.
Arra azért ügyeltem, hogy az öltözékemben maradjon egy
leheletnyi közönségesség. James szereti a leopárdmintát,
legalábbis mindig beindult, ha azt viseltem. Vagy a piros színt.
Vagy a nagy fülkarikát. Igazából nem is kellett neki túl sok.
Meséltem, hogy egyszer elvitt lovas kocsizni a Central Parkban?
Láttad a Szex és New Yorkot? Nem? Az hogy lehet, már ne is
haragudj?! A moziverziókat sem? – Iza kicsit csalódott volt. –
Tehát pont úgy randiztunk, mint Mr. Big Carrie-vel, csak nem
hóesésben. Talán akkor voltam a legtávolabb a régi Izától, és
imádkoztam a jó Istenhez, hogy kérhet bármit, ha itt és így
maradhatok.
Aztán a jó Isten kérte vagy sem, de én éveken át jó kislány
voltam, és Jamesszel elmélyült a viszonyunk. Annyira, hogy úgy
tervezte, rám bízza az új galériája irányítását. – Iza ezen a
ponton eltűnődött, talán ő maga is most először próbálta
kívülről nézni és értékelni ezt a furcsa fordulatot.
Akkor azt gondolta: persze hogy kiérdemelte a bizalmát, ez a
minimum a szolgálataiért, és persze hogy elbír a feladattal.
Annak ellenére, hogy előtte még csak a kutyabizniszben volt
jártas, most belevetette magát a művészettörténetbe, és azzal
biztatta magát, hogy a gimiben is akadt egy-két tanár, aki jelezte
neki, hogy csak kicsit kellene erőltetnie a tanulást, és fényes
jövő várna rá. Elkezdett hát tanulni, tanfolyamokra,
magántanárhoz járt. Kiállításmegnyitókon lebzselt. Kihajigálta a
kurvás gönceit, vagyis inkább a javát, példának okáért a piros
melltartót is megtartotta.
Javaslatokat tett a célnak megfelelő ingatlanokra, amiket
kibérelhetnének. És még csak a fülébe se kellett búgnia
Jamesnek. Egyszerűen ráéreztek egymásra. Iza tudta, hol a
határ, meddig mehet el az érzelmi követelőzésben, hogy nem
kérhet többet James szeretetéből, mint amennyit az adni akar,
és a férfi kimondatlanul is, de hálás volt ezért.
– Volt két tabutéma; a gyerek és a házasság. De hát ez nekem
se volt sürgős! – Iza már megint fészkelődött kicsit a Gerbeaud
teraszán. Ott akart találkozni, mint valami ötvenhatos magyar
disszidens. Nem is ám romkocsmanegyed vagy Kiosk, esetleg
Four Seasons. Pedig kicsit tartottam tőle, hogy majd a szállodája
halljába hív randevúra, csak győzzem fizetni a cechet, én, mint
jövendőbeli megmentő, akiről ő még mit sem sejt.
– Mindig arról álmodtam gyerekként, hogy elhozom ide az
anyámat. Külön csészébe kérem majd a kávéhoz a cukros
tejszínhabot, és befalok két szelet Sachert is. Most meg
fogyózom. Üres kávét és szódát iszom. Ha nem azért, hogy
James nehogy összefogja a bőrt a hasamon, akkor azért, mert
osztálytalálkozóm lesz. Te most tényleg akarsz nekem segíteni a
szervezésben, Zoli? – nézett rám furcsán, és isten látja lelkem,
elnyomott egy diszkrét büfögést.
 – Hát, arra gondoltam, mégiscsak könnyebb innen ezt-azt
elintézni, mint tízezer kilométerről.
– Hétezer – vonta fel a szemöldökét Iza, nos, kétségtelenül
kiművelődött az utóbbi években. – És különben is, téged soha
nem érdekelt semmi. Még én se.
– Ami azt illeti, most sem ez hajtott – csúszott ki a számon, de
Iza csak röhögött.
– Jó, hát ezen csak túlteszem magam. De tényleg, te mindig
olyan se hús-se hal srác voltál. Mostanra megtaláltad magad?
Erre hirtelen nem tudtam, mit feleljek, mert arról mégsem
akartam tájékoztatni, hogy még annál is lejjebb kerültem, mint
ahogy legutoljára látott, pedig akkor még csak egy kisstílű
nihilista voltam.
Azt kellett először is kipuhatolnom, hogy mégis mi járatban
van itt, Magyarországon. Mert amikor kiírta a csoportba, hogy
jön az osztálytalálkozó előtt is pár héttel, csak a rá váró
plasztikai műtétekkel viccelődött, és ahogy az lenni szokott,
kapott is pár képmutató kommentet és bókot.
Illetve a levelemet, miszerint alig várom, hogy segíthessek
neki az étteremfoglalásban a Sutyi és Sasinál, odamegyek,
személyesen egyeztetek a tulajjal, kérek árengedményt, mert
régi haverom, satöbbi.
Ám amikor rákérdeztem, hetet-havat összehordott nekem.
Majdhogynem ott tartottunk, hogy azért iktatott be
villámlátogatást Budapestre, mert még a repjegyet számolva is
olcsóbb az új fogsor meg a szemész. Így egyelőre annyit tudtam,
Jamesszel megvannak, lépésről lépésre halad a
becserkészésében, és egy hajszál választja el attól, hogy a
galéria megnyitásával a legmagasabb társadalmi kasztba
kerülhessen, ahová talán még ő sem vágyott sose. Abban
mindenesetre biztos voltam, hogy az a sosevágy jobban hajtja,
mint a James iránt érzett szerelme, ami igazából szintén sose
volt.
 VIKI

A fordulat akkor állt be, amikor Wendy kitalálta, hogy menjünk

le néhány napra Kapolcsra. A mozi nyáron annyira se hasít,
mint egyébként, pedig rendszerint kinyitom a kertre nyíló
oldalajtót, hogy kapjanak levegőt a kedves nézők. Wendy
szerint nekem is levegőváltozásra van szükségem, így
elutaztunk a Balaton-felvidékre. Ő vezetett, én rettegtem – ez
volt a korántsem tipikus leosztás.
– Ma ünnepelem a jogosítványom megszerzésének tizedik
évfordulóját, úgyhogy itt az ideje, hogy meglegyen az első tíz
kilométerem. Vagy akár száz? Szóval, nyuszifül, vezethetem az
autódat? – hajolt be az ablakon, amikor megálltam a
lakótelepen a lépcsőháza előtt.
Három bőröndje volt, egy narancssárga, egy türkiz és egy
pink. Utóbbi két színről ő világosított fel, én kéket és rózsaszínt
mondtam volna.
– Az egyikben pia van, a másikban könyvek, a harmadikban a
ruháim. Úgyhogy szállj ki, légy szíves, tedd be a cuccaimat a
csomagtartóba, aztán az anyósülésre pattanj vissza!
– Wendy, te füveztél? – tértem magamhoz, amikor elhagytuk a
várostáblát. – El nem tudtam képzelni, hogy mi ez az új parfüm,
erre rájövök, hogy kender. Állj félre, légy szíves, átveszem!
– Ugyan már, mióta vagy ennyire beszari? – meglepően
férfiasan beszélt, így már biztos voltam benne, hogy valóban
spanglizott. Mire megérkeztünk Kapolcsra, teljesen kimerültem
a koncentrálástól, állandóan a féket tapostam a jobb oldalon.
Wendy felszabadult volt, és az út végére végtelenül magabiztos
is, kicsit tartottam az előttünk álló napoktól.

– Segítenél összetákolni azt a kurva sátrat? – kénytelen voltam

megkérdezni, amikor már harmadjára omlott össze, mint a
kártyavár, és Wendy oda se bagózott, egyáltalán nem érdekelte,
hogy szerencsétlenkedem. Ült az egyik kempingszéken,
olvasott, és csak azért tette le néha az aktuális könyvét, hogy
még egy réteget felkenjen a körömlakkból.
– Nem látod, hogy a többi sátor körül is ott fetrengenek a
másnapos asszonyok, és csak a férfiak dolgoznak? Találd fel
magad, igyekezzél, aztán induljunk a malomhoz, már olyan
izgatott vagyok. Este pedig Kiscsillag koncert lesz, alig várom.
– Mi? Kis Csilla?
– Atyaég, Zoli, ne legyél már ennyire primitív –
méltatlankodott Wendy, a szeme fennakadt, ezzel is jelezve
lesújtó véleményét. – Figyelj, nem igaz, hogy nem hallottad a
híres Kockacukor című számot.
– Pedig nem.
– Na, akkor a mai éjszaka után soha többé nem fogod tudni
kiverni a fejedből. És most vegyél fel valami normális göncöt,
mert totál ciki vagy így mellettem.
Ezen a ponton kikotort egy szettet a bőröndjéből. Kék szőtt
török nadrág és egy barna velúrmellény volt az elképzelése
fehér pólóval, azt mondta, hogy csak az alsógatyám és a
tornacipőm maradhat rajtam. Ezen a ponton nagyon
megkívántam egy viszkit jéggel, továbbá egy üveg hideg sört, de
végül arra jutottam, hogy miért ne öltözhetnék ma vásári
mutatványosnak vagy tűznyelőnek? Mégis, milyen szinten
határozza meg az öltözködésem azt, hogy valójában ki vagyok?
Semennyire, nem igaz? Így átvedlettem, de azt azért nem
bántam, hogy anyám nem lát.
Elsőként a Cili kocsmát céloztuk be, hogy Wendy alapozni
tudjon, mert nem kívánt semmit sem a bőröndje tartalmából,
hazai ízekre vágyott. Hátra ültettem a műpálma mögé, hogy ne
keltsen feltűnést, de ez lehetetlen vállalkozás volt. Ismét rózsás
blúzt viselt fehér sztreccsnadrággal, elképzeltem, hogy fog
kinézni holnap hajnalra, amikor visszaérünk a sátorhoz, és ő
már annyira részeg, hogy seggen szánkázik ide-oda a füvön. Én
mentem inkább a pulthoz, és bár tartottam tőle, hogy a
tisztességben megőszült kocsmáros megbotránkozik a
ruhámon, a szeme se rebbent. Van  tíz nap évente, amikor
ideözönlik a völgybe az összes idióta, a falubéliek már semmin
sem lepődtek meg.
Én azért maradtam lesütött szemmel, de közben röhögtem,
hogy ilyen helyzetbe hoztam magam, hagytam, hogy Wendy
bazári majmot csináljon belőlem. Ebben a pillanatban
kocogtatta meg a vállamat valaki. Addig csak a szürke kövezetet
láttam a lábam alatt, illetve a kocsmáros fehér trikóját, de ahogy
balra néztem, úgy tűnt, hogy valaki nagyon ismerősen
mosolyog rám. Néztem a lányt, de nem tudtam rájönni, hogy ki
lehet, mindenesetre udvariasan biccentettem.
– Talán a tinderről ismerjük egymást? – vicceskedtem, de már
égett is a pofám. Fogalmam nincs, miért mondtam ezt, még csak
regisztrálva sem voltam a népszerű társkereső oldalon. A lány
kicsit molett volt, a haja összevissza állt, és ő is meglehetősen
furcsán öltözködött.
– Viki vagyok. Zoli, tényleg nem ismersz meg?
 2003

– Ez a kedvenc fotelem. Régen gyakran üldögéltem benne.

Tudjátok, annak idején itt éltem, csak aztán a hülye fiam
közelebb költöztetett magához. Állítólag az én kényelmem
érdekében, de mindannyian tudjuk, hogy miatta. Néha
beugrunk ide Bélával, vagyis inkább én bebotorkálok. Már ha
nincsenek vendégek. De ti lassan családtagok lesztek, így mivel
most volt kedvem nosztalgiázni, hát semmi nem állta utamat,
főleg, hogy nemrég felírt az orvos valami új tablettát, úgyhogy
akár több és tartalmasabb időt is eltölthetek Ritáéknál – Kálmán
báró vén kecskeként elvigyorodott.
– Tibi? – nézett körbe, amikor megszámolt minket és
érzékelte, hogy valami hibádzik.
– Nemsokára jön! Ha tetszik gondolni, elszaladok érte, és
akkor máris szolgálatba tud állni – mondtam haptákba állva.
– Á, hagyjad csak, fiacskám! Neki is kell szabadidő, remélem,
csajozik. Ráférne, ami azt illeti. Ti ott, kislányok, köszönöm a
pitét, igazán borzalmas volt, még gyakoroljatok sokat! Esetleg
megpróbáltok lefőzni nekem egy teát? De nehogy sokáig
áztassátok a filtert, mert még a vénülő szememmel is kiszúrom
a tetején a foltokat. Amit utálok. És ugye, tej van? Meg a
csészém. Hol is tartjuk, Béla?
– A konyhaszekrény felső polcán jobbra a cukortartó mögött,
uram.
– Nos, igen. Abban szeretném inni, Zsolnay, a készlet többi
részét átköltöztettem az új otthonomba. Végül is nevezhetem
már annak, hiszen lassan húsz éve élek ott. Mátyás nem
számított azért erre, ugye, Bélám, hogy az élettartamom
finoman szólva átlag feletti lesz? – Kálmán báró megint
kuncogott, aztán elhallgatott, megpihent kicsit, talán egy
pillanatra el is aludt. Majd kipattant a szeme, körbesiklott a
tekintete a szobán, és felordított: – Hol a gondolás festmény a
falról? Eltűnt a legértékesebb műkincsem! A fiam meglopott!
Vikivel egymásra néztünk, de hát kérdés nem volt, az ezek
szerint rendkívül értékes, ám ocsmány festményt Iza és Tibi
kitalicskázták a vásárba.
– Kálmán bácsi, sehol sem találom a herendi bögréjét, biztos
hogy nem tetszett eltörni? – kukkantott ki Helga a konyhából.
– Zsolnay! – ordított újra Kálmán báró. – Béla! Izzítsd az autót,
megyünk rendet tenni!
Így történt, hogy hamarosan már az autóban ültünk, vagyis
hát mihelyst röpke tíz perc alatt kikísértük Kálmán bácsit és
behajtogattuk a hátsó ülésre. Búcsút intettem Vikinek és az
alpakának, Helga és Kati izgatottak voltak, ők ugyanis tisztán
emlékeztek rá, amikor Iza becsomagolta a csészét és az aljat,
valamint belehajította a nem túl nagy méretű képet egy ikeás
szatyorba.
Ami természetesen már nem volt a piacon, ahogy Iza sem.
– Hát ti? – Tibi igencsak meglepődött, amikor felbukkant a
kompániánk az árusító szőnyege előtt. Aztán amikor Kálmán
báró felismerte a csészéjét, illetve egy serleget, amit még
valamikor a harmincas években kapott vívóteljesítménye
elismeréséül, már nem tudtam, kinek lenne hamarabb szüksége
oxigénre.
– Tibor! Te loptál meg, nem is az a marha fiam? – a báró
magánkívül volt.
– Én nem! Dehogyis! Iza volt! Vagyis ő se direkt – Tibi már
felállt a horgászszékről, és próbálta ráültetni a bárót.
– Mit fogdosod a vállamat, már meg is bolondultál? – rikácsolt
Tibire.
– Én, én csak láttam, hogy Rita néni is így nyugtatja – dadogta
Tibi, én pedig nem láttam, de éreztem, hogy mögöttem Béla
rázkódik a röhögéstől.
A fekete béemvét kellett üldözőbe vennünk Badacsony
utcáin, abban tűnt el nemcsak a festmény, hanem Tibi szerint
Iza is.
– Egyszer csak megjelent itt a szőke pasi, tudod, akiről már
beszéltem neked. Szóval én megmondtam! – diadalmaskodott
Tibi, hogy legyen már egy jó pontja is.
A bárót ott hagytuk a horgászszéken, Tibi istápolta, illetve
átválogatták az ereklyéket. Két kupac készült, mert végül is az
idős úr igen nagyvonalúan hajlandó volt szanálni.
Mi meg robogtunk a kacsával. Béla biztosított afelől, hogy már
régen érezte ilyen jól magát. Végre történik valami! Most épp
egy lopott műkincs nyomában jár.
– Micsoda érték lehet! Gondolj bele, fiam, ha a báró így
kiborult. Szerinted kifizethetném belőle az adósságom? – nem is
válaszoltam, inkább tovább pásztáztam az utat, hátha feltűnik
végre a nagy fekete autó.
 Fel is tűnt, az egyik legjobb hotel előtt, Béla beletaposott a
fékbe.
– Jövök veled! Ki nem hagynám! Talán még a Kisváros
újságban is benne leszek! A szeptemberi számban, mert hogy
nyáron nem jelenik meg a magazin, mivel a főszerkesztő hekket
süt a strandon.
Szedtük a lábunkat, fel a lépcsőn, miután a recepciós
természetesen kérdés nélkül megmondta a szobaszámot a helyi
lakosnak. Béla nyilván több Bud Spencer-filmet is megnéz
hetente, így az ajtót kopogás helyett azonnal rugdosni kezdte.
– Béla, megengedi? – kérdeztem. Kopogtam, majd miután
senki nem felelt, óvatosan benyitottam. Csukott szemmel
indultam neki, hogy ne lássam a velem szemben lévő
pisztolycsövet.

A szobában senki nem volt, a pisztolyt is vizionáltam, de Béla is

be volt majrézva, éppen karatés mozdulatokat tett. A falnak
támasztva viszont ott találtam a festményt, amit gátlás nélkül a
hónom alá csaptam.
– Mehetünk – távozást indítványoztam, mielőtt tényleg
szükség lesz a küzdősporttudásra.
Tibit és a bárót összeszedtük a piacon, Kálmán bá’ alig akart
jönni, annyira élvezte, hogy körbeállják az asszonyok és ő csak
sztorizik. Eladni semmit nem adtak el, de Tibi megkapta az
engedélyt, hogy legközelebb is kijöhet. Feltéve, ha… megvan a
kép.
– Örülök, hogy visszaszerezted, fiam – a báró hangja már
fáradt volt. Megfordult a fejemben, hogy nem érünk haza
idejében, hogy oxigénre tegyük.
– Nagy érték, tudod, már mondtam. Magam festettem, amikor
elhagyott az első szerelmem.
Béla a visszapillantóból figyelt.
– Először még hozzátok menjünk, akarom mondani, hozzám!
Vissza akarom tenni a csészémet a polcra. Ugye emlékszel, Béla,
hogy azt szeretném, ha a hamvaim abban a cukortartóban
lennének? És maradjon is ott minden a szekrényben. Ne felejtsd
ezt felügyelni, mert a fiam ezt a kérésemet sem tartja majd
tiszteletben.
Béla biccentett, leparkolt, mi szépen lassan besétáltunk. Jobb
karomba a báró kapaszkodott, a bal hónom alatt a festményt
cipeltem. Az apartmanban merev háttal már ott ültek Kati
szülei. A lányok kezüket tördelve állták körbe őket, vagyis
inkább Emit, az alpakát, ami a perzsaszőnyeg közepén
mélabúsan kérődzött.
– Egy csésze teát, asszonyom? – találta fel magát a báró, és
már nyújtotta is Kati anyja felé a Zsolnayt. – Kislányok, hozzátok
a kancsót a hölgynek. És a cukrot se felejtsétek!
– Jó napot kívánok! – csapta össze a bokáját is, majd kezet
nyújtott Kati apjának. – Én vagyok a gyerekek gardedámja,
akarom mondani, én vagyok itt a tábornok.
 HELGA

Egy éve volt együtt Helga és Beni, amikor a fiú javasolt egy
hosszabb utazást. Balira vágyott, már nagyon régóta, és most
érezte az erőt, és volt is partnere hozzá. Összegyűjtötték a pénzt,
Helga szabit vett ki, Beni mint szabadúszó marketinges
bármikor repülőre szállhatott. Helga még sosem járt Ázsiában,
sőt, egyáltalán nem repült sokat. Félt is az úttól, de Beni
megnyugtatta. Elég volt, hogy fogja a kezét a fiú, és biztatóan
mosolyog felszálláskor. Helga akkor még nem tudta, hogy aki
ennyi mindenen van túl, mint Beni, a repülés miatt soha többé
nem fog idegeskedni.
Bejárták Balit a három hét alatt, láttak mindent, amit kell, és
még annál is többet. Elkészültek a kötelező fotók, Beni
türelmesen dokumentált százszor-ezerszer az instagram-
helyszíneken. Rizsföldön hintázás, igaz, csukott szemmel és
sikítva, megvolt, majomerdőben majmok mellett pózolás,
megvolt, kipipálták Uluwatut és átmentek Nusa Penidára is.
Helga nem győzte számolni a lájkokat a posztjai alatt.
– Mindenki engem irigyel! – ilyeneket kiáltoztam, mesélte
utólag nekem.
– Otthon most a hóban és fagyban szobroznak a megállóban,
várnak a villamosra, mennek a melóba, én meg itt pompázom a
szirteken egy ilyen sármos, okos és aranyos fiúval, mint te! –
megcsókolta Benit, aki a csókot viszonozta is, mégpedig olyan
erővel és határozottsággal, hogy Helga lába földbe gyökerezett.
Alig várta, hogy a taxis visszavigye őket az apartmanba, olyan
heves szenvedéllyel akarta Benit.
Némán ültek a kocsiban, Beni néha megsimította a karját,
vagy finoman belecsókolt a nyakába. Helga teste izzott, nem
ismert magára. Eddig sem volt oka panaszra, de talán ez lehetett
az a pont és az a hely, amikor úgy érezte, mindenestül elfogadja
és akarja ezt a fiút, eggyé akar válni vele, mindörökké. Épphogy
becsukták a kunyhó ajtaját, Beni erősen a falnak döntötte
Helgát, és csókolni kezdte a mellét, a nyakát, a hasát. Helga
minden kontrollját veszni hagyta, pedig szorult azért bele elég,
kissé felületes természete ellenére is.
– Életem legszebb napja volt – jelentette ki nekem. – Eggyé
váltunk a szexben, és én sírni tudtam volna. Tudtam, hogy ő az
igazi. Megbízom benne, szeretem, tisztelem, kívánom, vele
képzelem el a jövőm. Soha senkivel nem volt ilyen
tapasztalatom, bár ne képzeld, hogy annyi pasim lett volna. És
tudtam, hogy Beni ugyanúgy érez, mint én. Sokáig nem keltünk
ki az ágyból, nem is beszélgettünk, csak feküdtem a mellkasán,
és ő cirógatott. Néztem a gyönyörű tájat, és nem volt semmi
gondom. Hogy lehettem ekkora idióta, mondd?

Amikor hazaértek az egzotikus útról, elég hamar kiderült, hogy

Helga teherbe esett. Amikor nem jött meg neki és a teszt is
világosan kimutatta, madarat lehetett volna fogatni vele
örömében. Órákon át tervezte, hogy fogja Beninek elmondani a
jó hírt. Végül vásárolt ebédidőben egy pár babacipőt, és ahogy
este hazaért, letette kettejük cipői közé, majd elkészítette a
legújabb megkomponált instafotót. Szerencsére csak Beninek
küldte el. A fiú hosszú órákon át nem válaszolt. És amikor Helga
nem tudta mire vélni a hallgatását és felhívta, a telefonját sem
vette föl. – Majd otthon megbeszéljük – ennyit írt a fiú
esemesben, Helga egy szmájlit válaszolt.
– Alig bírtam magamban tartani, legszívesebben hívtam volna
anyámat, tesómat, a legjobb barátnőmet, mindenkit. Ehelyett
vártam és vártam, mire Beni elég későn, de végre hazajött.
Nagyon meglepődtem, mert látszott rajta, hogy ivott, nem is
keveset. Tudod, ez azért is volt furcsa, mert talán a betegsége
miatt, de figyelt az ilyesmire. Semmit nem vitt túlzásba, és ma
már tudom, hogy az irántam érzett érzelmekkel is így volt.
Megpróbálta kordában tartani őket, elnyomni vagy legalább
kézben tartani, hogy ne fájjon annyira, ha újra elszabadulna a
pokol. Szóval, láttam rajta, hogy ivott, bár próbált viselkedni. Én
meg annyira, de annyira csalódott voltam. Hát nem így
képzeltem el ezt a napot, amikor kislányként álmodoztam,
milyen lesz majd gyereket várni, közölni a szerelmemmel az
örömhírt. Nem azt láttam lelki szemeim előtt, hogy egy kapatos
fajankó ölelget mint apa- és férjjelölt. Kiabálni kezdtem, na ez
sem szerepelt a képzeletbeli vision boardomon. És ütöttem a
mellét két kézzel, hogy mégis mit gondol, hogy lehet engem így
megalázni. Aztán lefogott, és kezébe vette az arcom, a
szemembe nézett, és megcsókolt. És én újra elgyengültem,
egyszerűen megadtam magam neki. Soha senki nem volt rám
ilyen hatással, egyszerűen nem tudom leírni. Téptem le róla a
ruhát, odavolt a nagykönyvben megírt diszkrét, mégis örömteli
ünneplés, helyette magáévá tett, ha néha képes voltam kinyitni
a szemem, láttam, hogy ő is pont úgy élvezi, ahogy én.
Ugyanazzal a testi-lelki szerelemmel néztünk egymás szemébe,
és a csúcspont után megint csak zokogni tudtam. Hogy
uramisten, én mennyire boldog vagyok. Hol érdekelt már, hogy
piált, eszembe se jutott, csak hogy lesz egy kisbabánk. És ez
hatalmas erőt adott.
Hogy mihez kapott erőt Helga, azt még nem is sejtette akkor,
helyette álomba szenderült, és talán az volt az utolsó éjszaka,
amikor nyugodtan aludt.
Másnap Beni megkérte, hogy jelentsen beteget, mondja, hogy
gyomorrontása van, és munka helyett töltsék együtt a napot.
Helga fel akarta hívni a szüleit, hogy elújságolja nekik a hírt, és
kérdőre vonta Benit, hogy ő miért nem teszi ugyanezt. De Beni
hallgatott, csak a napi programot vázolta neki. Úgy tervezte,
elmennek a Dunakanyarba, kirándulnak, ebédelnek,
álmodoznak kicsit, aztán egy padon ülve, a Dunát nézve
megvárják a napnyugtát.
Szép nap volt. Persze alig sétáltak, annál többet ettek és
beszélgettek mindenféle csacskaságról. A gyerek szóba sem
került.
Aztán leültek a padra, a Duna-kanyar fölött, hétköznap lévén
alig lézengtek páran. Még nem tavaszodott, Helga fázósan húzta
össze magán a kabátot, Beni átkarolta, és csendesen beszélni
kezdett. Elmondta, hogy a betegsége kiújult, és akart már szólni,
de egyszerűen nem tudta, hogy fogjon bele.
– Iszonyúan fáj ez nekem, hogy boldogtalanná teszlek, Helga.
Hogy tönkreteszem az életedet a bajommal. Amúgy is
rettenetesen nehéz lenne, de most, hogy terhes vagy…
– Hogy, hogy derült ki, miért nem szóltál, és mióta tudod? –
Helga dadogott.
– Bali előtt tudtam meg – Beni lesütötte a szemét, mintha még
neki kellene szégyellnie magát valamiért.
– És akkor, most mi lesz? De azért ma elmondhatom a
szüleimnek a hírt? – Helga kívülről hallotta magát.
– Melyikre gondolsz? Hogy visszatért a betegségem, vagy
hogy annyi eszünk se volt, hogy normálisan védekezzünk? –
Beni hűvösnek tűnt.
– Hogy mondhatsz ilyet, nem állhatsz így ehhez, ez a
legfontosabb dolog, ami valaha történt velem! – Helga felemelte
a hangját, pedig már több autó is leparkolt, hogy a kirándulók
pár percet elidőzzenek itt, és fotózzák az eléjük táruló látványt.
– Akár hiszed, akár nem, velem is ez a legfontosabb dolog,
ami történik.
– Tudtam. – Helga hozzábújt.
– Helga. Én nem a gyerekről beszélek. Főleg, hogy meg sem
tarthatod.
– Micsoda? – Helga felkiáltott, majd felugrott, és el akart
rohanni, de Beni erősen megfogta a karját. – Ne csináld itt a
fesztivált, Beni, van nézőközönségünk. Engedd el a kezem,
különben üvölteni fogok – sziszegte Helga.
– Gyere, sétáljunk egy kicsit! – javasolta Beni.
– Nem, azonnal üljünk be a kocsiba, haza akarok menni.
Néma csendben hazaautóztak, Helga kiszállt a lakásnál,
becsapta az ajtót, elindult a bejárat felé. Miközben nyitotta a
kaput, akkor érzékelte, hogy Beni nem parkolt le, hanem
továbbhajtott.
Felment a lakásba, rávetődött az ágyra, és zokogott. Még soha
nem érezte ennyire tehetetlennek magát, pedig a java még
hátravolt.
 IZA

Mit láttam én Izából a Gerbeaud teraszán? Láttam végül egy

Sachert, mert csak kikérte azt a szelet tortát, hála istennek.
Aztán láttam a piros melltartót, amit hazahozott magával,
szíverősítőnek, hazai színek hazai terepen, hogy kellőképpen
felvértezze magát. Láttam a régi magabiztosságát, ami sokakat
irritált már gimiben is, és továbbra is éreztem ennek
hamisságát. De nem jutottam közelebb a megfejtéshez.
Végül egy nagyon banális közjáték segített. Éppen Iza
okosórájában gyönyörködtem, és ő elmondta, hogy bizony még
szívverést is mér. Rácsatolta a csuklómra, hogy játszhassak vele,
mert annyit azért csepegtettem neki magamról, hogy
mostanában, úgymond, gyengélkedtem. Aztán felpattant, és
elment megkeresni a mosdót, ott hagyva a még véletlenül sem
hamis Gucci retiküljét. Így egy kicsit kutakodni kényszerültem.
De nem jutottam sokra, mert egyszer csak megszólalt a
telefonja, méghozzá egyszerre a csuklómon és a táskában. Hát
majdnem elhajítottam azt a drága dolgot a Vörösmarty tér
közepéig. Nem akartam én felvenni Iza telefonját, de rettentő
zajos volt. Így beszélhettem Iza asszisztensével, Natáliával, aki
miután megbeszéltük, hogy milyen érdekes, hogy ő is tud
magyarul, meghagyta nekem, hogy adjam át Izának, bizonyos
Ervin kereste többször is, az ő saját mobilján. És nagyon
idegesnek tűnt. És mindenképpen visszahívást kér, hogy hol és
mikor találkoznak Iza és ő Pesten, hogy pontosítsák a tervet.
– Ervin Baker? – kérdeztem vissza számomra is váratlanul.
– Nem, Ervin Horváth – és letettük a telefont meg az órát.
Iza még mindig nem volt sehol, betudtam ezt annak, hogy a
Gerbeaud-ban valóban nagy feladat megtalálni a mosdót, így
gyorsan, már az én telefonomat használva megnéztem, kik Iza
ismerősei a fészbukon. De egyetlen Ervint sem találtam, viszont
Horváthból volt néhány, például bizonyos Józsi, aki zárójelbe
még odatette a nevéhez a következőt: Jolly, ejtsd Dzsoli.
Ráklikkeltem a fotóira, és rám szakadt az ég, szállingózó
rózsaszirmok és festményeken heverésző meztelen nők
formájában. Egyikkel sem fukarkodott Jolly a virtuális
galériájában.
Ezután jobbnak is láttam eltenni a telefonomat, annak
reményében, hogy majd otthon folytatom a bámészkodást,
hátha az elvezet Ervinig. Hátha megtudom, miért van itthon Iza
ilyen váratlanul, köze van ehhez esetleg egy bizonyos Ervinnek,
és hátha körvonalazódik, hogy miben is segíthetek neki. Meg
kell hagyjam, azért ezen a ponton valami furcsa érzés fészkelte
be magát a gyomromba.
 2003

Katit végül nem vitték haza a szülők, ha jól emlékszem, úgy

ítélték meg, az lesz a nagyobb büntetés, ha ott hagyják velünk a
Balatonnál.
– Akkor most bulizunk egy nagyot? – kérdezte Tibi, és
rávetette magát a kanapéra.
– Szerintem inkább Izát kellene előkeríteni – javasoltam.
– Ugyan már, Iza nagylány. Majd jön, ha akar. Nyilván pasizik.
– Nem tudom, nekem rossz előérzetem van – mondtam ki
számomra is váratlanul.
– Biztos csak én hoztam rád a frászt, hogy a múltkor egy vén
fasszal láttam.
– Na hát, ugye azért ennél már kissé több minden történt,
hiszen valószínűleg pont ennek a pasinak a szobájában találtuk
meg a szajrét, és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ezt az
egész piacozást ők ketten valójában előre eltervezték –
tűnődtem el.
– Arra célzol, hogy Iza tudta, hogy nem lomot, hanem értékes
cuccot visz ki?
– Szerintem, igen. Járhatott itt valamikor az a tag?
– Lányok, hallottátok a kérdést? – kurjantotta el magát Tibi.
– Milyen tag? – Viki a fürdőszobából kukkantott ki, épp hajat
szárított. Én meg azon kaptam magam, hogy nem tudom
levenni róla a szemem. Ott állt a maga köré csavart egy szál
törölközőben, és én csak bámultam. Még sosem láttam ilyen
tökéletlenül szépet. Pontosan tudtam, hogy vastagabb a combja
és nagyobb a feneke a kelleténél. Ráadásul kicsi a melle, és az
orra sem éppen fitos, sőt kifejezetten nagy és karakteres. Ennek
ellenére, mindennél jobban vágytam arra, hogy végre
elmondhassam neki; azt hiszem, szeretem. Még soha nem
éreztem ezt, zavarba hoztam saját magam, így csak bénultan
álltam, beleragadva a plátói szerelembe, és hagytam, hagy
múljon a nyár, múljanak a percek.
– Egy magas szőke – tájékoztatta Tibi végül, mert érzékelhette,
hogy velem semmire sem megy. – Különös ismertetőjegye, hogy
külföldiül beszél, egészen pontosan németül. És egy nagy fekete
kocsija van. Rémlik valami?
– Egy béemvé? – kérdezte Helga.
– Bingó!
– Vele összefutottam. De csak pár percet töltöttek itt. Én meg
ki se mentem a szobából, épp tetriszeztem, tulajdonképpen az
ágy melletti nagy tükörből figyeltem a nappaliban zajló
eseményeket.
– Mégis mit? – Tibi felült.
– Leemelte a festményt a falról, azt, amit visszahoztatok.
Megvizsgálta a hátulját is.
– Atyaisten. Attól tartok, Kálmán báró valamit elhallgat
előlünk. – Tibi vakarta a fejét.
– Talán utánaeredjünk?
– Tudsz jobbat? Kifaggatjuk, már ha hagyja, aztán indulunk
megkeresni Izát, könnyen lehet, hogy tényleg bajban van.
 Kálmán báró a foteljében szuszogott, nem volt túl jó bőrben,
nyilván kimerült a sok hercehurcától.
– Mi van, ha attól kap szívrohamot, hogy felébresztem? –
komolyan tartottam tőle, hogy akaratomon kívül elteszem láb
alól. Abban a pokrócban, amit magára terített így nyár közepén,
igen elesettnek tűnt. A lakás sötét volt, nem árasztott túl
otthonos hangulatot. Fogtam, és szélesre nyitottam az
ablakokat, és még villanyt is kapcsoltam, hogy beáramoljon az
élet, és némi fény és levegő érje Kálmán báró hófehér bőrét.
– Kálmán bácsi, tessék felkelni, hasára süt a nap! – ordítottam,
Tibi még a fülét is befogta.
– Ne üvöltsél, fiam, hát nem látod, hogy ébren vagyok? Az
ilyen matuzsálemek gyakran tűnnek tetszhalottnak,
képzelheted, a fiam már hányszor örült hiába, és tárcsázta a
koporsóst. Mi szél hozott titeket, tényleg nem találtok jobb
társaságot egy vénembernél?
– Ami azt illeti, a festmény miatt jöttünk, azt szeretnénk
megkérdezni, hogy azt tényleg a báró úr festette? – Tibi a kezét
tördelte, úgy izgult, hogy magára haragítja az öregurat, aztán
oda a meló.
– Miért kérdezed? – Kálmán bácsi méregetni kezdte.
– Hát, mert attól tartunk, hogy nem véletlenül került az a
piacra, a többi lom mellé. Szerintünk Iza pasija tudta, hogy
műkincs – hadarta Tibi.
– És most nem fog örülni, ha kiderül, hogy mégsem tehette rá
a kezét – egészítettem ki.
– Ha így állunk, akkor jó, hogy idejöttetek. Nem is vagytok ti
olyan hülyegyerekek, ennek igazán örülök. Tibor, készítesz egy
kávét, alig érzem a pulzusom.
Aztán a báró elmesélte, hogy a kép valóban nem az ő keze
munkája, na de hogy is lehettünk ilyen balgák, hogy hittünk
neki. Annak idején, a háborúban mindenüket elvették, tényleg
alig maradt valami a családi vagyonból. Ezt a festményt nagyon
sokáig a padláson rejtegette, aztán jobbnak látta mégiscsak
kiakasztani, amikor már jöttek az új idők, és nem volt mitől
tartani. Mivel a képről egyik gyereke sem tudott, egyszerűen
kitalálta, hogy szabadidejében ő pingálta, és kitette a falra,
eggyel több vagy kevesebb giccs, ki törődött vele. Amikor meg
költöznie kellett, direkt ott hagyta az apartmanban, hogy még
véletlenül se tűnjön fel, hogy ragaszkodik hozzá, mert értékes.
A végrendeletében persze benne van, hogy a kép
hozzávetőlegesen ötvenmilliót ér, és a gyerekei öröklik.
– Csak remélni merem, hogy a nagy civakodásban majd nem
vágják széltében ketté – felvonta a szemöldökét, mi meg nem
tudtuk, hogy mitévők legyünk. A kép már nincs biztonságban a
helyén, és Iza is eltűnt.
 HELGA

Másnap sem ment be dolgozni, megint beteget jelentett. A

telefonjának levette a hangját, senkiről nem akart hallani. Egész
nap csak takarított, rámolt, szortírozott. A gondolataival volt
elfoglalva, azok ugyanis nem hagyták nyugodni. De most lassan,
óráról órára a helyükre kerültek a dolgok. Helga, mint nekem
elmondta, akkor értette meg, hogy Beni betegsége mit jelent
pontosan a fiúra és kettejükre nézve.
– A rák szó hallatán az ember szinte sokkot kap. Az is, aki
érintett benne, és az is, aki csak hozzátartozó. Én először
minden érzést elnyomtam magamban, hiszen így volt a
legegyszerűbb. És akkor éppen úgy tűnt, hogy Beni túl van az
egészen. De amikor újra benne volt, és én is vele voltam, leesett,
hogy mi vár ránk. Akkor ültem le először a laptopom elé, és
ütöttem be a Google-ba a rettegett szót. Hamar lecsaptam a
számítógép tetejét, mert az információáradat és a betegség
lefolyásának rémisztő ecsetelése elviselhetetlen volt. Estére
magamonkívül voltam.
– Benit felhívtad?
– Igen. És onnantól kezdve úgy viselkedtem, mint egy robot,
és mindig csak a következő lépésre figyeltem. Tudod, amikor
valaki beteg lesz a környezetedben, először még nem értesz
semmit, csinálnád tovább az életedet, hiszen olyan szép és
gondtalan. És eddig is megoldottál mindent, most miért ne
folytatódna minden úgy, ahogy eltervezted. Én hónapokig
védekeztem legbelül, egyszerűen nem hittem el, hogy ez
megtörténhet velem, velünk. Még éltem tovább a régi életemet.
Találkozgattam a haverokkal, buliztam. A rossz hír pedig csak
ülepedett. És aztán, egyszer csak megértettem. Hogy az élet
most már soha nem lesz olyan, mint rég. Én azon a napon
fogtam fel először, hogy mi történik velünk, és főként a
legfontosabb, mi történik Benivel.
Helga sírógörcsöt kapott, amikor másnap felkelt, és
tudatosította, hogy ez nem egy rossz álom, ez a való élet,
amiben neki most küzdenie kell. Úgy érezte, nem bír el a
teherrel egyedül, felhívta az anyját, és a munkahelyére sietett.
Anyja megrökönyödve hallgatta, hiszen eddig arról sem tudott,
hogy Beni beteg volt, nem beszélve Helga terhességéről.
Próbálta a lányát vigasztalni, bátorítani, nyugtatni, hogy majd
együtt megtalálják a megoldást mindenre. Helga képtelen volt
ott ülni tovább az iroda melletti kávézóban, hívta Benit,
századjára aznap, hogy beszéljenek nyíltan. De a fiú nem vette
fel. Ömlött róla a víz, ahogy lélekszakadva futott a busz után,
eltökélte, hogy most azonnal elmegy Beni szüleihez. Az apja
talán otthon van, ő majd segít. Hiszen ők már asszisztáltak
egyszer Beni betegségénél, csak tudják, mi a teendő, és mit tehet
ő annak érdekében, hogy újra minden rendben legyen.

– Beni kezelésen van, az anyja kísérte be, nem mondta neked? –

valóban a fiú apja nyitott ajtót, de most valahogy olyan öregnek
tűnt.
 Persze Helga ezt is csak utólag rakta össze, amikor újra és újra
mindent végigfuttatott magában, hogy megértse, feldolgozza a
történteket. Utólag értette meg, hogy Beni szülei mi mindent
álltak ki, mennyire fáradtak és összetörtek voltak. Helga akkor
annyit mondott, hogy ő tulajdonképpen semmit sem tud, de
erről nem Beni tehet, leült az első székre, és sírva fakadt.
Beni apja vigasztalta, és Helga kérésére mindent elmondott,
egészen a kezdetektől. Így tisztulhatott ki Helgában a kép Beni
betegségéről. És arról, hogy mennyire akar élni, és mindenki a
csodájára jár, és most mennyire kétségbe vannak esve, hogy
nem múlt el a baj. De nem mutathatják Beninek, tartani kell
magukat, holott sokszor hangosan zokogni tudnának, de
helyette automatára állítva élik a mindennapokat, és
tulajdonképpen ugyanazt csinálják, mint Beni. Mindenki
viselkedik, hogy ne omoljanak össze, hogy tovább tudják
csinálni, hogy együtt legyőzzék a betegséget, vagy legalább
addig kitolják az életet, amíg csak lehet.
– Nagyon érdekes kívülről nézni magadat ilyen esetekben,
vagy éppen utólag, hogy hogyan próbálsz a saját érdekedben
hidegfejű maradni. Vagy éppen Beni érdekében, hogyan nem
üvöltöttem a kétségbeeséstől, hanem csak tettem a dolgom. Az
apja akkor végre ki merte mondani a nyilvánvaló tényt, hogy
hatalmas a tét, és korántsem biztos, hogy Beni megmenekül.
Ezen a ponton Beni apja sírva fakadt, és itt lettem én is részese a
család tragédiájának. Én voltam a vigasztaló, mert annak a
szegény idősödő férfinak szüksége volt rá, hogy végre egyszer
elengedhesse magát, és ne ő legyen a kőszikla, aki mindig csak
megoldást talál és támogat.
Helgával nagyon sokat beszélgettem, és ez nagy próbatételnek
bizonyult számomra is. Sosem voltam még ilyen szituációban.
Wendy értette és érezte volna, miről mesél Helga, mert ő nem
olyan rég az édesanyját veszítette el hasonló betegségben. De
nem akartam idő előtt bevonni, nehogy Helga visszakozzon, és
ne akarjon kitárulkozni. Biztos voltam benne, hogy már ez is
nagy segítség neki, hogy végre beszél, és elmondhatja, mi
mindent élt át, mi minden történt addig, hogy most Balin él, egy
szemlátomást szegényesen berendezett kunyhóban, ahová
száműzte magát.
Szóval igényelte, hogy hívjam, vagy hogy ő bármikor
hívhasson engem.
Néha iszonyúan nem volt kedvem hozzá, hogy felvegyem a
telefont. Mert nem tudtam távol tartani magam a sztoritól, mert
hatott rám, behúzott, és végtelenül sajnáltam őt. De beszéltünk
mindig, legfeljebb utána felpattantam a kerékpárra, és róttam a
köröket a városban, hogy kiszellőztessem a fejem.
Sok mindenre felnyitotta a szemem, főleg az élet
kiszámíthatatlanságára, és arra, hogy mennyire kell értékelnem
mindent, amim van.
 IZA

– Mit mondtál? Mi a neve? – kérdezte a kocsmában Wendy,

akinek nem tudtam levenni a szemem a szűk kis
kertészgatyájáról. Helyette éreztem kínosan magam, bár tudtam
jól, hogy nincs szüksége rá.
– Ervin Horváth – feleltem, és azon tűnődtem, vajon
alsónadrágot vett-e alá. Vagy egy bugyit, hát meg nem merném
kérdezni a preferenciáiról. – De ilyen nevűt nem találok a neten
az ismerősei között. Sem Tamást. Bár ha azt valaki kinyírta,
akkor nyilván bottal üthetem a nyomát. Találtam viszont egy
Jollyt.
– Jolly, ejtsd Dzsoli és Ervin? – kapta fel a fejét Wendy. – Ó, így
már tudom.
Nem hittem el, hogy ilyen egyszerű.
– De régen is volt, hogy utoljára eszembe jutott kicsi, aranyos
Ervin, olyan cuki fiú volt mindig a drágám – folytatta.
– Biztos vagy benne, hogy ugyanarról az emberről beszélünk?
– miért pont most történnének ilyen flottul a dolgok,
kételkedtem.
– Most hülyének nézel? Totál idiótának? Szerinted hány
testvérpár futkos ilyen nevekkel? Van annak már vagy tíz éve
is, hogy Ervinkével összehozott a sors. Kezdő volt a szakmában.
Még magának sem vallotta be, hogy a fiúkhoz vonzódik. De
aztán egy kicsit megszelídítettem. Tudod, ahogy veled is
tenném, ha hagynád – ekkor megsimogatta a hajam. – Szárazak
a tincseid, drágám. Tudok rá egy jó ellenszert…
– Nem, Wendy, nehogy kimondd! – ordítottam rá, majd
gyorsan kikértem Magditól még egy alkoholmentes sört.
– Most mit vagy úgy oda, már a ricinusolajtól is a hideg ráz? –
felvonta a vállát, grimaszolt, aztán visszaterelte a témát. –
Szóval, nem láttam Ervinkét hosszú évek óta, de úgy tudom,
közös ismerősök által, hogy vastagon belekerült az alvilágba.
Hát, drágám, nem örülök, hogy pont Izára esett a választásod,
most mi lesz, ha levágják a kis micsodád nekem. Biztos vagy
benne, hogy bele kell folynod ebbe az egészbe?

Én semmiben sem voltam biztos, és talán valóban el is

bizonytalanodtam volna, ha nem érkezik Izától egy üzenet: Zoli,
találkoznunk kell.
Úgyhogy nem tudok itt nagy csodákról beszámolni, hogyan is
alakultak ilyen szerencsésen a dolgok, hogy én magam
nyomoztam ki, vajon miért is van Iza Magyarországon. Azért
volt itt, mert Ervin megzsarolta, hogy ha nem jön haza és nem
találkozik Jollyval, rábeszélni, hogy fessen még képeket a New
York-i kiállításra, akkor kitálal Iza viselt dolgairól. Az fel sem
merült Ervinben, hogy Iza még csak említést sem tett Jamesnek
a magyar felfedezettről és saját kényszerű feladatáról.

Iza az éj leple alatt érkezett, kicsit ittas volt. Nem jött fel a mozi
tetőterébe, pedig még volt két teafilterem és cukrom is egy
befőttesüvegben. Bementünk a sötét moziterembe, és ő felült a
színpad közepére. Lóbálta a lábát, akár egy kislány, majd
megkért, hogy világítsam meg a telefonom lámpájával. Örültem
neki, hogy nem küldött fel emiatt a furcsa hóbort miatt a
kulisszák mögé ténylegesen ráirányítani a fényeket. Csendben
ültem a nézőtéren egymagam, szememet és a lámpámat
rászegeztem, és kezdődhetett a VIP-műsor, csak nekem.
Elmondta, amit nem tudtam – mert nem figyeltem, vagy
túlságosan gyerek voltam akkor –, hogy az apja hogyan
terrorizálta őt és az anyját. És ő cserébe hogyan hagyta magára,
hogy belehaljon az alkoholizmusába egy éjszakán.
– Nem hívtam mentőt, pedig tudtam, hogy nagyon rosszul
van. Irtózatosan részeg volt. Mielőtt bement volna a szobájába
és beesett volna az ágyba cigivel a kezében, még a falhoz kente
anyámat. Én a torkomban dobogó szívvel vártam, hogy eltűnjön
az ajtó mögött. Aztán hallottam, hogy köhög, meg ahogy hányni
kezd. De nem segítettem. És nem engedtem meg anyámnak se,
hogy bemenjen. Felelőtlen voltam, nem akartam megölni,
bosszúvágyat sem éreztem. Annyi volt bennem, hogy talán most
megmenekülhetünk, talán most vége szakad ennek a borzalmas
életnek! – Iza szinte kiabált.
– Kapcsold le a lámpát, elég volt a vallatásból! – közölte
egyszer csak.
Kinyomtam a gombot, és hallgattam tovább.
– Az osztályfőnök tudott erről az egészről, hogy mi zajlik
nálunk, ő pontosan tudta szerintem azt is, hogy segíthettünk
volna apámnak. Ő volt, aki átrugdosott az érettségin és segített a
tételhúzásnál. Néha még ma is rám ír az öreg, hogy csak egy
igent kér, ugye jól vagyok. És én minden alkalommal elküldök
neki egy igent, és tulajdonképpen hazudok.
Aztán Iza elmesélte, hogy Tamáshoz azért menekült, hogy
elkerüljön a városból, ne legyen szem előtt, még véletlenül se
merüljön fel a gyanú, hogy hagyta meghalni az apját. Az
anyjában megbízott, ő a sírba is magával viszi a titkot. Ám
idővel Tamás is elkezdte verni őt. Főleg, mikor rájött, hogy Iza
Jollyba szerelmes. Minden erejével azon volt, hogy kiverje
belőle a vonzódást. Iza viszont máig nem érti, hogy Jollyt miért
nem bántotta. Mit tudhatott róla, amivel árthatott volna neki?
Tamás öngyilkos lett. Na nem az Iza miatti bánatában,
egyszerűen ezt tették vele a szerek. Izát hívta utoljára
telefonon, segítséget kért. Könyörgött, hogy menjen át hozzá, de
ő csak ült a bevásárlóközpontban egy padon, és várt. Nem a
halálát kívánta, de megint megérezte, hogy közel a szabadulás.
– Így történt, hogy két embert is megöltem – tárta szét két
karját Iza. – És ezzel zsarol most Ervin. Neki zokogtam el Tamás
halála után ugyanis, hogy én tehetek róla. Hogyha odarohanok,
még mindig élne. Ervin kimenekített Amerikába, hogy hátam
mögött hagyhassam az előző életem. Főleg, hogy Tamás
halálával néhány igen kényes ügyre derült fény.
Ide-oda cikáztak a gondolataim, hogyan is foglalhatnám össze
Izának, hogy ő nem gyilkos. Lehet, hogy már ez az egy mondat
vigasztalná, de valójában nem értené meg, miért gondolom.
Hiszen ha értené, már régen megbocsátott volna magának. Így a
praktikus oldaláról próbáltam megközelíteni a dolgot.
– Mitől félsz, meg tudod fogalmazni? Hogy elveszíted Jamest?
Vagy az általa kínált életet? Ha őszinte leszel, mindent
elmondasz és segítséget kérsz tőle?
– Nem tudom – Iza egyszerre kiabált és zokogott.
Most kicsit bántam, hogy kihajítottam otthonról az összes
piát. Még a mozibüfé pultjában sem hagytam egy árva sört sem.
Odamentem Izához, de nem értem fel. Így csak a lábszárát
tudtam megsimogatni. Teátrálisnak éreztem volna, ha elfutok a
lépcsőig, majd át a fél színpadon, mellé telepszem, így inkább
megpróbáltam onnan lekönyörögni.
Ültünk az első sorban, feje a vállamon, már vagy öt perce
bőgött. Hagytam, hadd sírja ki magát, majdnem biztos voltam
benne, hogy annyi évnyi feszültség készül belőle távozni,
amennyi gyertya van idén a tortáján. Végre elmondhatta
valakinek, mi nyomja a szívét és terheli a lelkiismeretét hosszú-
hosszú ideje. Csak remélni mertem, hogy nemcsak a szükség
hozta, hanem tényleg bizalomgerjesztő vagyok.
Ekkor ránk kapcsolta valaki a lámpát.
 2003

Ami azt illeti, Iza tényleg eltűnt, éjszakára sem jött haza, így
Tibivel újra a szálló felé vettük az irányt. Egyáltalán nem
élveztem a helyzetet, sohasem vágytam ilyen férfias mulatságra,
hogy meg kelljen mentenem egy nőt, aki ráadásul teljesen
bolond, és a végén még miatta nyír ki ez a gengszter.
Gyalogoltunk a sötétben le a hegyről, nem nagyon volt
közvilágítás. A kerítések mögül kutyák morogtak, rajtuk kívül
senki sem volt ébren a faluban. Szívem szerint megfogtam
volna Tibi kezét, hogy kissé lenyugodjak, és utána is kaptam,
amikor egy autó fényszórója a hátunk mögül bevilágította az
utat, majd lépésben követni kezdett minket.
Mint akik eszüket vesztették, kézen fogva szaladni kezdtünk,
majd amikor már láttuk, hogy esélytelen a menekülésünk,
utolsó erőnkkel átugrottunk egy bokrot, és egymás hegyén-
hátán bezuhantunk mögé.
– Hova szaladtok, fiúk? Nem győzlek utolérni titeket. Kicsit
elaludtam, így majdnem lemaradtam az akcióról – a nyitott
ablakban Béla hadonászott felénk. – Gyertek, gyerekek, csak
nem gondoltátok, hogy a báró cserben hagy benneteket. Én
majd segítek megkeresni azt a lányt.
A szállodában nem találtuk, sőt, a német pasi már ki is
jelentkezett. A recepciós nem látott vele senkit, amikor
bőröndöstül távozott. Én aggasztónak találtam a helyzetet, már
láttam magam előtt, ahogy a határőrség is beszáll a
nyomozásba, bár kételkedtem, hogy Izánál lett volna útlevél.
– Mi van, ha betuszkolta Izát a csomagtartóba –
gondolkodtam hangosan, de Tibi biztosított afelől, hogy
eltúlzom. Igaza volt, imádtam a krimiket. Meg a vígjátékokat. És
az akciót. Meg a romantikus mozit. Mindenevő voltam már
akkor is. Éppen ezért sokféle forgatókönyv volt a fejemben az
aktuális esetre.
– Béla, most jövök rá, neked nem velünk kellene lenned. Sőt,
mind azonnal menjünk vissza az apartmanba, hiszen a lányok
egyedül alszanak, a falon meg ott az az értékes festmény! –
valóban ez tűnt a legreálisabb forgatókönyvnek, hogy valaki
éjnek idején belopakodik, és az alvó lányok feje fölül elemeli a
műkincset.
Száguldottunk vissza a kis kacsával a kihalt utakon, és a
sejtésem beigazolódott, a ház előtt ott parkolt a béemvé.
Meghűlt az ereimben a vér, hiszen most egyértelmű volt, a
találkozás elkerülhetetlen. Aztán Vikire gondoltam,
természetesen megkötözve láttam magam előtt, a német
foglyaként, úgyhogy ebből merítettem bátorságot, és már
indultam is az ajtó felé. Béla még hátrarohant a ház mögé, csak
remélni mertem, hogy valami fegyverként is használható kerti
szerszámot hoz.
A férfi a nappaliban állt, mellette Iza, a kép meg ismét egy
ikeás zsákban mellettük.
– Azt nem viheti el – kiáltottam, és közben szememmel
kutattam a lányokat, vajon élnek-e még.
 – Ich verstehe dich nicht – válaszolta a férfi unottan.
– Iza, mondd meg neki, hogy az a kép a báróé. Ragaszkodik
hozzá, tévedésből került a piacra. – Iza meg sem mert szólalni.
Pedig pontosan tudtam, hogy igen jól beszél németül.
– Mégis, mit ígért neked, vagy mivel fenyegetett meg ez az
ember? Térj már észhez! – kiabáltam, de Iza meg se szólalt, csak
állt mozdulatlanul. Úgy nézett ki, mint akit begyógyszereztek.
– Kezeket fel, fegyvereket eldobni! – ordította egyszer csak
Béla, a kezében pisztollyal. Na, ennek már fele se tréfa,
gondoltam, de a német férfi is hasonlóképp vélekedhetett, mert
egyszer csak fogta magát, és szatyor nélkül elindult az ajtó felé.
Valóban feltett kezekkel kihátrált, majd kiment az ajtón, beült a
kocsijába és elszelelt, ott hagyva nekünk a festményt, a betépett
Izát és a lányokat, akik nyugalomban végigaludták az egészet.
– Béla! Megmentőnk! – Tibi a nyakában lógott. – Honnan van
neked fegyvered?
– Honnan?, sehonnan! – nevetgélt. – Ez itt egy játék pisztoly. A
bárótól kaptam, a fészerben kellett tartanom, ne kérdezzétek,
miért. Látjátok, nem lő – Béla meghúzta a ravaszt, ami halk
kattanással válaszolt. Aztán még egyszer bemutatta a
tudományát. Tibinek is megtetszett az attrakció, elvette Bélától
a pisztolyt, játékosan célzott, a ravaszra tette a kezét, és
hatalmas durranással a kép kellős közepében landolt a golyó.
Tibi seggre ült, mi tátott szájjal álltunk, a szobák felől sivalkodás
hallatszott. De öröm az ürömben, hogy Iza, úgy tűnt, magához
tért az irdatlan zajra.
– Jaj de jó titeket újra látni, srácok! Nem eszünk valamit?
Baromi éhes vagyok – és mintha mi sem történt volna, elindult
a konyha felé.
Mi bámultunk bele a lyukba, a velencei gondolás
szalmakalapját fúrta át a golyó.
– Szerinted be tudjuk foltozni? – kérdezte rekedt hangon Tibi.
– A kalap szalagját? Piros papírmaséval? Minden bizonnyal,
Tibikém – mondtam, hiszen nem is volt más választásunk.
– Béla, vérszövetséget kell kötnünk. Meg kell esküdjön, hogy
nem árulja el a bárónak, hogy mi történt – Tibi könyörgött.
– Én, fiam, hát nem bolondultam meg! Dehogy vallom be. Hát
kiskorú kezébe fegyvert adtam. Meg egyébként is! Csak tudnám,
miért adott nekem valódi pisztolyt a báró.
 IZA

– Most mégis egymásba zúgtatok? – Wendy érezte úgy, hogy a

megmentésemre siet. – Na, mi a helyzet, fiatalok, elmesélitek
Wendy néninek, mi folyik itt?
Karját keresztbe fonta, és én azon kaptam magam, hogy azt
számolom, hány karkötő díszíti. Aznap egyébként orchideás
háremnadrágot viselt, és rózsamintás pólót.
– Hát te ki vagy? – szipogott Iza, és már nyújtotta is a kezét,
hogy bemutatkozzon. Aztán ránézett Wendyre, majd a pólójára,
és újra keserves sírás tört ki belőle. – A rózsák! A rózsák lesznek
a vesztem. Ó, Jolly!
– Iza, légy oly kedves, segíts nekünk felvenni a fonalat –
néztem rá biztatóan, mint a gyakorlott pszichiáter, aki körül
mindennap odaadóan ülnek a páciensei.
És akkor Iza elmesélte, hogy találkozott ma Jollyval, és újra
lángol az ennyi éven át elfojtott szerelem. Hogy ő nem tudja,
mitévő legyen. New Yorkban várja a nagybetűs élet, tele
lehetőséggel, tiszta lappal, fiatal még, bármit megtehet. James is
rendes volt vele, nem okozhat neki csalódást. Itthon pedig meg
kellene birkóznia a múlttal, és nem várna rá más, csak a fényes
nyolcadik kerület. Mert ugyan Jollytól nem várhat többet, az
előrejutás csak tőle függ, ez már most egyértelmű, ő még férfit
meg nem változtatott. Mégis Jolly az egyetlen férfi, akit
szeretett. És imádja most is a százhúsz zabigyerekével és a
fertelmes mázolmányaival együtt. Jolly mindig megnevetteti, és
csak vele jó a szex!
– Egyszerűen együtt rezgek vele – mesélte. – Amikor ma
találkoztunk, azt éreztem, végre hazataláltam. Pedig el nem
tudod képzelni, milyen retkes volt az ágynemű.
– Ez nagyon szép felvetés, Iza – léptem fel ismét támogatóan –,
de mi a helyzet az Ervinnek tett ígérettel.
Ekkor már tudtam, hogy most érkezett el az én időm, itt
segíthetek Izán. Hogy dönteni tudjon, és ha döntött,
megerősíteni a döntésében – első emberként az életében. Majd
megvédeni Ervin haragjától – nos, ennek már a gondolatától is
kicsit berezeltem.
– Bella Iza, én amondó vagyok – affektált Wendy –, hogy tök
mindegy mit döntesz, én tudok neked segíteni. Fontos tudnod,
hogy régóta ismerem Ervint, és tudok neki ártani. A keresztapák
szakkörében tudtommal nem annyira nézik jó szemmel, ha
valakiről kiderül, hogy szereti az olyan lányokat, akik valójában
fiúk. Most mit bámulsz? Igen, magamra gondolok! – Wendy
kacagott. Igen, ez a helyes szó. Kacagott, akár egy csinos, fiatal,
buja nő. Iza pedig tágra nyílt szemmel nézte, majd egyszer csak
ő is nevetni kezdett. Én pedig arra gondoltam, hogy talán jobb,
ha egy életre szingli maradok. Vagy mégsem?

Az események felgyorsultak, legalábbis Iza sorsát illetően.

Wendy felkereste Ervint, és kedélyesen elbeszélgettek.
Legalábbis így mesélte, és Wendyt azóta is az élők sorában
üdvözölhetjük. Mi több, valamilyen testhezálló munkáról is
tárgyalnak, Wendy fellendíthetné Ervin egyik bárjának a
forgalmát. Izával még egy egész éjszakát át kellett beszélgetnem
több doboz alkoholmentes sör társaságában, és arra jutottunk,
hogy hazaköltözik Amerikából. A java persze még hátravan, de
a szíve diktált neki, oda akar tartozni, ahol szeretik, akikkel
valóban egy nyelvet beszél, akikkel közös a múltja. Hogy abban
a múltban történt sok minden, amit még helyre kell tennie
magában, hogy ne legyenek titkai, vagy éppen együtt tudjon
élni azokkal, nos, igen, az valóban nagy feladat lesz, de talán
menni fog.
Minden figyelmemmel és energiámmal próbáltam őt abban
támogatni, ami felé érzésem szerint hajlott. Amikor hazament
végre, csak jelzem: Jolly jött érte egy Zsigulival, én bizony vállon
veregettem magam.
 2003

– Csak 464 lépcsőfok, holnap nem lesz annyira meleg állítólag, ki

kell, hogy bírjuk. Mit gondolsz? Belevágunk? – Hiába, Vikinek
sosem voltak csajos javaslatai közös szabadidő-eltöltésre. Sőt,
még nekem kellett elgondolkodnom néha, hogy bírom-e az
általa diktált tempót.
– Hát, ha nem pihegünk, majd megpihenünk. Abban úgyis jók
vagyunk. Legalább beszélgetni is tudunk, nyilván lépcsőzés
közben nem marad rá szufla.
– Te! Még csak tizennyolc vagy. Mi ez a nyugdíjas-
gondolkodás?
– Jó, jó, ígérem, felzárkózom. – Tény, hogy mindig is jobban
szerettem a kanapén heverni, mint mondjuk focizni, de erről
akkor mélyen hallgattam.
– Az a tervem, hogy megmászom a Badacsony bazaltorgonáit.
– Viki kifejezetten lelkes volt.
– Kérlek, azt akkor, ha nem vagyok veled. Vagyis akkor se. Ha
lehet.
– Talán féltesz, vagy mi van? – nevetett.
– Igen, féltelek – elkaptam a kezét, próbáltam a szemébe
nézni, de most ő volt zavarban. Nekem se kellett több,
elvicceltem a helyzetet.
A hétvégi kirándulás jól sikerült, annak ellenére, hogy
másnaposan indultam neki. Egész későig a kocsmában kellett
segítenem, és az idős helyi alkeszek egyesületének korelnöke
elég komolyan itatott. Nem tudom, hogy nyugdíja érkezett-e,
esetleg fogadást kötött rám, hogy mennyire bírom, de nem
mertem neki nemet mondani. A szüleim arra tanítottak, hogy az
idősebbnek mindig igaza van, hát csak tudja, hogy hány kupica
unicumot és hány korsó sört bírok. Végül a záróra szabott
határt az italozásnak, vagy az mentett meg az
alkoholmérgezéstől. De a másnaptól nem, nagyon szarul
voltam, amikor Viki keltett.
– Hányni jár belém a lélek, muszáj elindulnunk?
– Persze! Holnap már megint dolgozom. És ha jól tudom, te is.
– Viki a kredencen ült, a lábát lógatta, én pedig úgy jutottam el a
kávéfőzőig, hogy minden lépésemnél kapaszkodnom kellett. –
Na, ülj le, gyorsan főzök neked kávét. Szerintem egyébként
érdemes lenne ráinnod egy pohárral. Akarod, hogy útba ejtsük
a kocsmát, már nyilván kinyitott.
– Honnan tudod, hogy rá kell inni? – nálunk a családban senki
sem ivott.
– A bátyáim így szokták. Kérsz tőlük kiképzést?
– Kávét kérek és rántottát, ha lehet – nyögtem.
– Na, azt már nem. Szendvics van a hátizsákban, de majd
útközben.
A Madonna-szobornál pihentünk meg először, nem is tudtuk,
hogy egy ilyen égi meglepetés vár ránk az egyik elágazásnál.
– Végigkíséri nyarunkat az áldás – nevetett Viki, miközben
leterítette a plédet, és gyorsan végig is feküdt rajta. – Az első
reggel egy temetőben ébredünk, a kereszt mellett, most meg ez
itt…
– Ja, ha még egy ilyesmi az utunkba kerülne, bizony isten
feleségül veszlek – ez a mondat az én számon csúszott ki.
– Tényleg? – Viki hasra fordult, és egészen komolyan nézett
rám. Pont úgy sütött be a nap a fákon keresztül, hogy fénybe
vonta az arcát. A szeplők konkrétan fickándoztak az arcán, de
az is lehet, hogy az alkoholmegvonás okozta a látomásomat.
Felemelkedtem, hogy melléheveredjek, de ő már fel is pattant,
indulásra készen. Összetekerte a plédet, a hátizsákra csatolta, és
már meneteltünk is tovább. Kullogtam utána, egész reggel csak
zabáltam, hogy magamhoz térjek, végül délutánra lettem
jobban.
– Most már oké vagyok – jelentettem ki vígan. – Újra
felelősségem teljes tudatában és száz százalék energiával.
– Akkor a reggeli ígéreted nem is számít? – Viki váratlanul
átölelt, minden adott volt az első csókhoz.
– De igen – mondtam ki szinte dadogva, annyira
megilletődtem. Nem ismertem magamra, hogy mit is művelek.
Hogy ennyire hatása alá kerülök egy lánynak. Hogy azt hiszem,
hogy szerelmes vagyok. Ebbe a vörös hajú, szeplős, egyáltalán
nem vékony, egyáltalán nem csajos, számomra mégis gyönyörű
lányba. Annyira, hogy meg sem merem csókolni. Most sem,
hogy a szám a szájától tíz centire van.
– Füge, a kurva anyádat, hát már megint elszöktél? – ez lett a
szállóigénk a nyár hátralévő részében, a mondat, amire
szétrebbentünk, és a hang, vagyis inkább dörej, a kutya gazdája,
főnököm, a kocsmáros.
 – Gyerekek, ti itt? Nehogy nekem gyermekáldás legyen belűle!
Aztán még én magyarázkodhatok a szüleiteknek! – Röhögött.
Mindig éreztem, hogy számíthatok rá. Viki elpirult, persze én is
zavarba jöttem, így jobb híján együtt kerestük tovább Fügét, a
vizslát.
 KATI

Kati a neten próbált ismerkedni, miután elege lett abból, hogy

sehol a világon nem talál magának párt. Amíg kicsi volt a
gyerek, az kötötte le, később aztán lehetősége nem nyílt rá.
Ahogy előhozakodott vele, hogy otthon egy kislány várja, az
aktuális randipartner eltűnt, mintha a köd nyelte volna el.
Huszonévesen, kirobbanó formában és biztos egzisztenciával
nem talált magának párt. Alkalmi kapcsolatokba nem akart
belemenni, rangon alulinak találta, és kísértetiesen
emlékeztette a helyzetre, ami miatt most ott tart, ahol. Olyankor
mindig egybeugró gyomra figyelmeztette, hogy meneküljön, ha
egy pasiról kiderült, hogy csak kalandot akar. Őt ugyan soha
többé meg nem alázzák, nem kerül kiszolgáltatott helyzetbe.
Akkor inkább maradnak ketten a gyerekkel.
Az újabb ismerkedési törekvését már nem is a szexuális vágy
motiválta, vagy éppen az igény, hogy valakivel szoros
kötelékben éljen, hanem az, hogy úgy érezte, nem bírja tovább,
hogy a szüleivel kell lakniuk.
Mert hogy Kati és a kislány a nagyszülőkkel élt. Egy villában,
de ez mit sem számított. Főként annak nem, aki beleszületett a
jómódba, és talán elhihette, hogy ez most már egész életében
így is marad. Hogy ha jön egy férfi, aki végre ideális, akkor
biztosan jó anyagi körülmények közé viszi őket a mesebeli
fehér lovon. Már ha a papa hagyja. Meg a mama. De hát csak
lesz valaki annyira bátor, hogy szembeszálljon velük.
Kati mindezt a Balaton-felvidéki falusi élelmiszerboltból
átalakított trendi, kizárólag tehetős városiak által látogatott
kocsmájának teraszán mesélte el nekem. Ha az anyám lennék,
azt is jelnek vettem volna, hogy milyen gyakran vagyok újra ott,
ezen a helyszínen. De az igazság az, hogy akkor vettem fel
Katival a kapcsolatot, amikor Wendyvel Kapolcs felé
igyekeztünk, és nagy volt a meglepetés, hogy egy köpésre
vagyunk egymástól.
A kocsmában kicsit feszengtem, túl sok volt a Ralph Lauren
felhajtott galléros póló egy négyzetméteren. Mert a
kocsmákban, amikhez én szoktam, egy négyzetméteren
legfeljebb a vodkás- vagy fröccsöspoharak száma szokott
túltengeni.
Na, Kati sem pont abban a szerelésben érkezett, mint amihez
hozzászoktam a környékemen, már amikor mostanában
bármikor hosszabban stíröltem egy nőt. Selyemruhában ült le a
sörpadra, és tartottam tőle, hogy egy szálka kihúzza a szálát.
– Bocsánat a késésért, anyámék a tihanyi piacon voltak, úgy
érezték, kell még pár szőnyeg és régiség a balatoni hangulathoz
– hadarta, én meg kérdőn néztem rá, hogy ezek szerint közös
kulcsuk van a nyaralóhoz, vagy mi a csattanó.
– És a lányomat nem akartam egyedül hagyni. Igaz, hogy már
nagylány, de akkor is. Nagyon féltem őt, tudod.
– Ööö, izé, tényleg van egy lányod? – Én idióta, nem készültem
fel rendesen, hogy képes legyek improvizálni és minden
információra rácsodálkozni. Mert semmi esetre sem
mondhatom el neki, hogy egy szar alak vagyok. Hogy részegen
levéltitkot sértettem, és talán többet tudok, mint sokan Kati
legszűkebb környezetéből.
– Igen, Janka most lesz nyolcadikos. Nagyon aranyos kislány.
Várjál, mutatok fényképet. – És elkezdte pörgetni a
mobiltelefont.
– Te várjál! – adtam a hülyét. – Akkor Janka ezek szerint….
– Ne csináld, Zoli, ezen már túl vagyok, nem kell
udvariaskodnod. Nem verem nagydobra, meg kicsit ködösítek is
nyilván olyanok előtt, akiknek nem kötöm az orrára, de rögtön
suli után szültem.
– Mármint a gimi után? – nem tágítottam.
– Igen, és térjél magadhoz! Ha akarod tudni, már az érettségi
idején terhes voltam.
– És ki a boldog apuka? – nyögtem ki ügyesen. – Már bocs a
kérdésért.
– Hát, azt majd meglátom, hogy elmesélem-e valaha.
Szerintem nem, bár én már régóta nem mondom azt semmire,
hogy soha – nevetgélt kicsit idegesen. Kati még mindig szép volt,
elegáns, de korántsem kiegyensúlyozott. – Pincér, pincér!
Legyen szíves! – kiáltott, és fel is tartotta a karját a nyomaték
kedvéért.
– Te most vagy itt először? – kérdeztem, miközben
böngésztem az itallapot.
– Dehogy. Egy héten legalább kétszer-háromszor jövünk,
amikor szabin vagyok. Vagy hétvégén, amikor nyáron leugrunk
Jankával anyuék után. Ők itt vannak tavasztól őszig. Csak apu
rohangál fel néha ügyeket intézni. Olyankor szeretek otthon
lenni, mert nem dumál nekem senki. Csak ketten vagyunk a
gyerekkel. Nem kell megfelelni.
– Miért nem költözöl el? Biztos vennének neked valami fullos
kéglit – csúszott ki a számon.
– Vettek is. Albérlő lakik benne. Mert annyira féltenek és
szeretnek minket, hogy sehova nem engednek. Én pedig lassan
megőrülök, mert úgy érzem, megfojtanak a szeretetükkel.
– Pasi?
– Ha nem menekül el rögtön, akkor a szüleim riasztják el.
Hallanád apám keresztkérdéseit. Persze utólag vicces, de
amikor asszisztálsz hozzá, mi több, áldozat vagy… Igen, még
nem rendeltünk. Egy limonádét kérek, ne legyen benne jég,
viszont egy kis levendulaszörp igen, meg egy kis citrom. És
láttam a szomszéd asztalnál, hogy borospohárban érkezett,
málnaszemekkel. Kérem, nekem is így hozza ki. Ja, és a szál
levendulát se felejtse! Az úr rendelését is mondom. Egy sör
megfelel? Itt vannak kézműves sörök. Mondjuk egy mangós az
pont megfelelő lesz, ugye, Zoli? Az viszont hideg legyen! És
kérem, üvegben hozza ki. Csak csapolt van? Jesszus, ez
borzalmasan hangzik.
– Nekem jó lesz egy ugyanolyan limonádé, mint neked –
nyögtem ki, és úgy éreztem, erőtlenül elterülök az asztalon.
 ZOLI

– Nem tudom, Katin hogy fogok segíteni, teljesen tanácstalan

vagyok – a sátor előtt üldögéltünk Wendyvel, az esti koncertre
gyűjtöttük az erőt. Ő például lábat áztatott egy erre a célra
otthonról elhozott rózsaszín műanyag lavórban.
– Mit gondolsz, mire lenne szüksége?
– Egy pasira. Aki kiragadja a gyerekszobából, ahol a
kislányával él. Teljesen bizarr. Bár nyilván ez sem teljesen fedi a
valóságot, mert a helyzet az, hogy annyira megkeményedett az
évek alatt, hogy nem is enged senkit közel magához.
– Hozzuk össze Tibikével. Már csak ő van a listán, két legyet
üthetünk egy csapásra – megütközve néztem Wendyre, így
gyorsan korrigált. – Jó, csak vicceltem. Hozzuk össze Tibit
Vikivel.
– Na jó, most már legyen elég! – üvöltöttem. A szomszédos
sátrak előtt ejtőző másnapos fesztiválozók levették a fejükről a
nap ellen védelmező sötét pólót, és a hang forrását keresték.
– Ő ordibál, szíves elnézéseteket kérem. Mindjárt kap egy
gyógypuszit, és megnyugszik a lelkem – mutatott rám Wendy
készségesen.
– Tudjuk, hogy Helgát haza kell hozni Baliról egy új élet
reményében. Iza életén úgynevezett finomhangolást végeztünk,
mert amúgy is öntörvényű ember. De ott voltunk, amikor
kellett, nem igaz, Wendy?
– Ó, és még leszünk is, drágám. Ne hidd, hogy Jollyval olyan
fasza lesz az élet! De hát végül is úgy izgalmas, ha zajlik. Izát
meg nem féltem. És Viki? Tudod, hogy rajta miként segítesz?
– Hát, izé, szerintem támogatom abban, hogy megvalósítsa az
álmát. Hogy legyen egy farmja, ahol…
– Ahol térdig járhat a kecskeszarban – Wendy ásított.
– Így is mondhatjuk – röhögtem el magam.
– Azt hittem, feleségül is veszed.
– Hogy mi? Ez most honnan jött?
– Barátocskám, a mindentudó varázsgömbömből. Meg a
hatalmas élettapasztalatomból, abból. Tudod, hány munkaórát
eltöltöttem már azzal, hogy beültem egy bárba vagy kocsmába,
és tanulmányoztam a népet. Előbb-utóbb gyakorlottá válik az
ember, anélkül is tudja, kinek mi nyomja a lelkét, hogy az illető
megszólalna. Annyiszor segítenék, de ki vagyok én, Teréz anya?
Így csak akkor hívok meg valakit egy pohár italra, ha látom,
hogy nagyon el van szontyolodva.
– Engem is meghívtál, jó párszor. – Wendy vállára tettem a
kezem. – Köszi, haver, a támogatást. De most sürgősen ki kéne
találnunk, mi legyen Katival.
– Én esetleg nem találkozhatnék vele, hogy a szemébe nézzek
és olvassak belőle?
– Hát, figyelj, annyira merevnek tűnik, hogy félek, nem
jutnánk messzire. De van még pár napunk, és elég közel
vagyunk hozzájuk. Mi itt, a kempingben, érted, ő meg a
struccformájú bukszusokkal teletűzdelt kertben lévő
luxusnyárilakban.
 – Struccformájú?
– Nem, Wendy, csak vicceltem.
– Furcsa humorod van. De a szíved nagy. Köszi, hogy reggel
megölted azt a szőrös pókot a sátorban.
– Nézd, más választásom nem volt, így is többeket felkeltettél
a sivalkodásoddal.
– Honnan veszed?
– Onnan, hogy hallottam hogy káromkodnak, hogy hamarabb
riadtak egy kicseszett araknofóbiás miatt.
– Ja, hát azt én is hallottam. De nem tudtam, mit jelent. Én az
lennék? Wendy, aki gyűlöli a pókokat, de szereti a szép
selyemblúzokat?
– Pontosan.
– Nagyszerű, amondó vagyok, drágám, hogy csavarintok egy
cigit. Nyugi, csak simát. Nem szeretném, ha idő előtt kéne
távoznunk innen. – Belibegett zöld-türkizkék csíkos
lenoveralljában a sátorba, de előtte még dobott a
nagyérdeműnek egy csókot.
 VIKI

– Viki! Ne már, sokkal fiatalabbnak néztelek! – ez teljesen

őszintén szaladt ki a számon.
– Hát, köszi, ez jólesik. De ez a tinderes duma nagyon ciki volt.
– Miért, tán az applikációval kelsz és fekszel?
– Nem, de kipróbáltam. Nem nekem való. Kivel vagy itt? – Viki
körbenézett, és esküszöm, láttam az arcán a megrökönyödést,
amikor bátortalanul a kocsmai növényzet mögé mutattam. De
nem is volt rá szükség, hiszen Wendy már két kézzel integetett,
sőt felpattant, a pult felé vágtázott, és bemutatkozott.
– Helló, szia, én Wendy vagyok, Zoli barátnője, és te ki vagy,
még sosem hallottam rólad.
– Viki vagyok, volt osztálytárs a gimiből. – Wendy
arckifejezésén látszott, hogy ezerrel agyal.
– Viki? Osztálytárs? Gimi? Csak nem… – ezen a ponton el
kellett hallgattatnom Wendyt.
– Viki, neked mit kérhetek? Fröccs, persze jóféle borból – csak
nem szólja el magát ez az idióta Wendy, nem hiszem el, hogy ez
történik. Járt az agyam, mi a következő lépés, mert a sors akarta
így, hogy összefussunk, csak Wendy nehogy elszólja magát,
hogy hány borítékot téptem szét, és nehogy a semmiből
rákérdezzek, hogy na igen, Viki, a tiéd hol lehet, és az enyém,
azt nem láttad egész véletlenül?
 – Tényleg az osztálytársa voltál ennek a pernahajdernek? Hát,
ami azt illeti, sokkal jobban tartod magad, mint ő. Mondd, mivel
foglalkozol? Nem lepődnék meg, ha hangtálterapeuta lennél. –
Wendy észhez tért.
– A lovin dolgozom, nálam tudsz fogadást kötni.
– Hát, elég uncsin hangzik – közölte Wendy gátlástalanul.
– Van azért jó is benne. – Viki nem úgy tűnt, mint aki
megsértődött.
– Este eljöhetnél velünk Kiscsillagra – indítványozta Wendy.
– Kis Csilla, Kis Csilla, mi? – felröhögtem, amikor Viki is
visszakérdezett.
– Jézusom, ti mindketten a cseh kettest nézitek? Viki, te sem
ismered a Kockacukor című számot? – Viki rázta a fejét és
mosolygott.
– Na, holnaptól neked is élethosszig tartó dallamtapadásod
lesz, azt garantálom.
A Cili kocsma után a malom felé vettük az irányt, a patak
partjára, de ott Wendyt eltérítette egy gitáros fiú. Egy perc alatt a
hatása alá került, ott tekergőzött körülötte, az meg hagyta,
abban a reményben, hogy így több pénzt tud összekalapozni.
Otthagytuk, és lesétáltunk a malomhoz. Kiderült, hogy Viki
szüleinek itt van nyaralója, és nem múlik el nyár fesztivál
nélkül. A szülők gyakran jönnek, Viki szinte csak a fesztivál
idején, mert unja, hogy folyamatosan tömik az agyát.
– Egyedül élek, és ettől vannak besokallva. Folyamatosan
megy az okoskodás. Tudom, hogy jót akarnak, de kibírhatatlan,
hogy nem hagynak élni. És anyám még azt is megszabná, hogy
mit melózzak. Nagyon ciki neki a jelenlegi helyem. Mintha ő a
munkaügyi osztályon annyival nagyobb karriert futott volna be.
Apám egy fokkal jobb fej, de összességében kibírhatatlanok. És
te, veled minden oké? – nem kerülte el a figyelmemet, hogy
furán méregette a tőlünk pár méterre táncikáló Wendyt.
– Ja, hetero vagyok amúgy még mindig. Csak Wendyt nagyon
szeretem. Akarom mondani, jó haver, sok közös élményünk
van, és támogat a nehéz napjaimon – hát ebből nem jöttem ki
túl jól, így el is röhögtem a mondanivalóm végét. – És ha a te
állásod furcsa, akkor még nem hallottad, én mivel foglalkozom:
kérlek szépen, mozigépész vagyok.
– Szerintem nagyon menő a munkád, Zoli, nincs miért
szégyenkezned. Hacsak nem a gatyád miatt. Na, az
meglehetősen kínos.
– Ja. Wendy adta rám, azt mondta, ebben tetszem neki.
– Jó, hát, ha holnap farmer lesz rajtad, akkor megállapítom,
hogy az én véleményem is számít.

Vettünk egy rozét, nekem meg mentes söröket, Viki előhalászott

a hátizsákjából egy hálós szatyrot, belerakta az üvegeket, és
amikor leültünk a patakpartra, beletette a szákot a vízbe, hadd
hűljön az ital. Ámultam a praktikusságán, és azon töprengtem,
hogyan terelem el a figyelmét, ha megkínál a rozéból.
Aztán egyszer csak kicsúszott a számon, hogy én nem iszom,
egy fogadalom miatt, és talán elmondom, hogy mi az, talán nem,
és akkor remélem, megbocsát nekem. Különös volt a
találkozásunk, mert nem éreztem, hogy a hátam közepére
kívánom a helyzetet, hogy itt összefutottunk, és ne tudnék mit
kezdeni vele. Egyáltalán nem zavart, hogy vele vagyok, és nem
kerestem a szavakat, hogy mégis mit kérdezhetnék,
mondhatnék ennyi év szünet után. De az sem történt, hogy ki
nem fogytam a szóból, vagy elárultam, hogy azért nagyon sokat
gondoltam rá az eltelt évek alatt, és úgy hiszem, nekünk bizony
van egy lezáratlan ügyünk. Egész egyszerűen hallgattam.
Ledőltem a fűbe, és néztem a patak sodrását. És visszaköszönt
egy régi érzés. Szinte azonnal. Döbbenten hagytam, hogy
behálózzon, hogy elöntsön a melegség. Hogy a lány, akit az
előbb meg sem ismertem, az én első szerelmem itt ül mellettem.
És mellette ugyanaz a biztonság tölt el, mint tizenévvel ezelőtt.
Figyeltem a lélegzetvételemet, és azt, ahogy a népek hűtötték
a lábukat a sebesen folyó vízben, a kutyák fürödtek és a bor
hűlt. Viki két felhúzott térdét átkarolva üldögélt és szemlélte a
tömeget.
– Apámék nem jönnek ám ki ilyenkor, de haza sem mennek,
mert az sem lenne az igazi. Ha nem bosszankodhatnának
valamin. Például a tömeg által felvert poron. A teli
szemeteskukákon. Hogy minden szomszéd kiadja a telkét
sátorhelynek vagy éttermet nyit. Ők bezzeg előkelők, lenézik ezt
az egész hóbelevancot. És ha még egyszer a kapu elé parkol
valaki, azt biz’ isten feljelentik. Komolyan mondom,
kibírhatatlanok. Annyiszor beszólnak, hogy azon se
csodálkoznék, ha egyszer pofán vágná valamelyiküket egy
másnapos fesztiválozó.
– Sokat kell velük találkoznod? – kérdeztem, gondoltam,
összehasonlítom azzal, amennyiszer én nézek rá a szüleimre
mostanság.
– Igen, de ami a legrosszabb, hogy imádnak telefonálni, így
sok-sok kilométerről is képesek szívni a véremet.

Vikivel egész Kapolcsot körbesétáltuk az elmúlt napokban, és

meg kell hagyni, a tempója most is ugyanaz, mint annak idején,
amikor végighajtott a teljes Badacsonyon.
– Mondd meg, honnan szorult beléd ennyi energia? –
ziháltam éppen hegynek fel, amikor egy bizonyos Vörösmarty-
házat érintve caplattunk az erdő felé.
– Nem tudom, de alig várom, hogy valahol levezessem.
Nagyon szeretnék egy farmot.
– Ó, mintha ezt már hallottam volna. Ezek szerint nem
elhallgattad előlem ezt a meglepetést, hogy már van egy farmod
valahol. Hanem nem haladtál semmit tizenéve a legfontosabb
projekteddel az életedben, amiről gyerekkorunk óta álmodozol.
– Valóban ez lenne a legfontosabb projektem? – nézett rám. –
Mármint szerinted is?
– Hát figyelj, én másról se hallottam azon a nyáron, de ezt te is
pontosan tudod – nevettünk, és én arra a kirándulásra
gondoltam, amikor másnaposan vonszoltam magam végig a
terepen.
– Emlékszel Fügére? – nevetett fel Viki, és szinte rögtön a
szája elé kapta a kezét.
– Még szép. Ugye tudod, hogy megint ugyanakkor ugyanarra
gondolunk – nem tudtam megállni, hogy ne jegyezzem meg ezt
neki.
Pedig azért erre nem voltam felkészülve. Igaz, hogy ki
akartam magamat is kaparni a szarból. Illetve segíteni akartam
ezen az öt kedves bolondon is. És sokat gondoltam Vikire az
elmúlt évek alatt. De most meglepett, hogy egyszer csak
világossá vált, Viki boldogságáért talán úgy tehetem a legtöbbet,
ha közben a magaméra is gondolok. Nekünk még mindig
dolgunk van egymással, és ez ebben a pillanatban vált
egyértelművé.
Mindeközben arra is gondoltam, hogy én eddig nem álltam
készen egy komoly kapcsolatra, és fogalmam nem lehet, hogy
Vikinek van-e valakije. De nem hagyhattam figyelmen kívül az
érzéseket, amelyek mostanában soha nem köszöntöttek rám. A
megnyugvást, a biztonságot, a bizalmat, a szeretetet, amelyek
mint visszatértek, gyakorlatilag varázsütésre, itt, a patakparton.
 KATI

Katival és kislányával, Jankával másnap a káptalantóti piacon

találkoztunk. Nagyon furcsa érzés volt újra látni a kis Katit
Jankában. Bennem feléledt az a régi balatoni nyár. Jobban
belegondolva, nem volt annyira messze időben, mégis mennyi
minden történt azóta, sok megmásíthatatlan és
helyrehozhatatlan döntésen vagyunk túl, és én elpazaroltam
tizenöt szép évet. Na de most pont azon vagyok, hogy mindent
helyrehozzak, és Kati élete az elmúlt években a lehető
legjobban alakult. Ez a kislány rengeteg örömet adhat neki.
– Helló – nyújtotta a kezét a gyerek. – Anya mondta, hogy
nyugodtan tegezhetlek.
– Persze, helló, Janka, Zoli vagyok.
– Anya azt mondta, hogy van egy mozid. Tök jó lenne, ha
elmehetnénk egyszer oda a barátaimmal. De csak privát parti!
– Hoppá, köszi a tippet, Janka, átgondolom! Tudod, amúgy
éppen próbálom feltámasztani a mozit, mert nem megy valami
jól.
– Kérj tanácsot a papától. Ő mindenhez ért. Vagyis mindenhez
is – vigyorgott.
Kati felvonta a szemöldökét, de aztán már nem foglalkozott
velünk tovább, intézte a vasárnapi nagybevásárlást, ami, ha jól
érzékeltem, nem éppen alapélelmiszerek beszerzésére
korlátozódott, sőt. A „hogyan csesszünk el minél több pénzt a
semmire” elfoglaltságban vett részt, láthatólag lelkesen, őt nem
érintette még meg a spórolás szele. Vásárolt hal formájú
hűtőmágnest, mert azt a múlt héten nem látott, és tizenöt deka
szarvasgombát, amit állítása szerint rizottóba szór majd. Nekem
is ad majd belőle. Nem mertem bevallani, hogy teljesen kizárt,
hogy én kétes eredetű gombával készült rizottót egyek.
De rábólintottam, hogy persze velük ebédelek, hármasban,
mert a szülők szerencsére vendégeskednek valahol.
A gyereknek fagyit vettünk, a kedves mama megbízásából
beszereztünk az ajtóra egy csicsás virágdíszt, és néhány üveg
bort. Fehéret, vöröset, rozét. És egy hatalmas görögdinnyét.
Végre hasznomat vették. Cipelhettem a kocsiig a cuccot.
A ház a legmerészebb elképzeléseimet is felülmúlta. Úgy
éreztem magam, mintha egy provence-i villába látogatnék, ahol
a belépés előtt a lábamra kell húzni a nejlonpapucsot.
Mindenesetre próbáltam fesztelen lenni, nem is tudom, kinek a
kedvéért.
Kati tényleg megfőzte azt a rizottót, kaptam ismét csicsás
limonádét, és kint üldögélhettem a panorámás étkezőben,
velem szemben egy mobiltelefonozó kislánnyal, lábamnál pedig
egy zsemleszínű tacskóval. Tulajdonképpen ideális volt. Kati a
hófehér konyhában tüsténkedett, még kötényt is vett a
kifogástalan ruhájára. Halk zene szólt a gondosan elrejtett
hangszórókból. A falakon értékesnek tűnő festmények, a
polcokon nippek, de még véletlenül sem olyan bóvlik, mint
annak idején Kálmán bácsi lakhelyén. Még soha nem voltam
ilyen fényűző környezetben, és be kellett valljam magamnak,
tetszett. Megnyugtató hatással volt rám. Amolyan béke szigete.
Egy család, egy burok, ahol semmilyen baj nem érheti az
embert, ahol már kora reggel sülő kuglóf illatát érzed, ahova
délután vendégek érkeznek, és összekoccanó poharak
csilingelnek. Ahol a fű sosem ég ki a kertben, leginkább azért,
mert mű. Ahol mindenki szép, még a kedves mamát is sikerült a
komódon álló fotón szemrevételeznem.
– Na, bevállalod a rizottóm? Láttam rajtad, hogy rettegsz –
mosolygott Kati.
– Hát persze, egy életem-egy halálom, az otthonodat látni és
meghalni, mi többet akarhatok ennél – próbáltam elviccelni a
helyzetet.
– Most mit szórakozol velem, tudod, hogy nem én
teremtettem elő. És úgy teszel, mintha nem tudtad volna, hogy
van lóvénk. – Kati lehuppant mellém, miután szedett
mindhármunknak. Megkóstoltam, és meg kellett állapítsam,
hogy jól főz.
– Anya, hallom a papa autójának a hangját – közölte egyszer
csak Janka.
– Dehogy hallod, Edericsen vannak egész nap.
– Pedig de – Janka felállt és kiszaladt. Majd kisvártatva
visszatért egy tagbaszakadt, ám bicegő grizzly medvével és egy
agyonplasztikázott, ám életben is igen csinos mamával.
– Hát ti? – Kati szemlátomást nem örült nekik, kicsit zavarba
is jött. – És veled meg mi történt, apu, miért bicegsz?
– Rosszul léptem, és annyira zavart a fájdalom a bokámban,
hogy képtelen voltam ott ücsörögni a vendégségben. Szívem,
tölts egy fröccsöt, légy szíves. – És ezzel helyet foglalt, vagyis
elfeküdt a kanapén, majd rám mutatott.
– Apád nem mond igazat, valójában Vilmosék helyi barátai
irritálták annyira, hogy megjátszotta a szenvedőt. Ahogy
beültünk a kocsiba, már szélesen vigyorgott, a gázba meg úgy
taposott, mintha semmi baja nem lenne a jobb bokájának.
– Mert nincs is! Holnapra kutyabajom. De nem pazarlom az
időmet idiótákra. Gyere ide, fiam, és mutatkozz be szépen. Ki
vagy te, és mi szél hozott erre, főleg, amikor nem vagyunk
itthon – nem volt valami barátságos.
– Zoli anya barátja – közölte tárgyilagosan Janka, miközben
éppen terelte ki a kutyát a kertbe játszani.
– Barátja? Milyen barátja? – a szülők egymásra néztek, aztán a
konyhában matató Katira. Fogalmam sem volt, hogy újabb
fogásnak állt-e neki, vagy három méterrel arrébb ment a
nyugalma érdekében.
– A barátom – szólalt meg hirtelen. – Mutatkozz be, drágám.
Anya, apa, ő Zoli. Zoli, ők a szüleim – én meredten néztem. Nagy
nehezen, nyilván csak másodpercek voltak, amelyek óráknak
tűntek, de Kati apja kinyújtotta a kezét. És miután vele kezet
rázhattam, az anyja is hajlandó volt fogadni a bemutatkozásom.
Kérdőn Katira néztem, de nyilvánvaló volt, hogy esze ágában
nincs tisztázni, hogy valójában ki is vagyok.
– Szóval Zoli. És mivel foglalkozol? Ha szabad kérdeznem –
tért a lényegre a mama. Idegesen csavargatta a haját, még nem
döntötte el, hogy mit gondoljon rólam.
– Zoli mozikat üzemeltet, és emellett most készül nyitni egy
bisztrót az egyik egység mellett. Aztán, ha az jól működik, akkor
elgondolkodik azon, hogy a többi helyen is beindít egyet-egyet. –
Kati odajött hozzám, és belém karolt. – Nem akartam még
szólni, biztosra akartam menni, értitek. De Zoli minden próbát
kiállt, azért gondoltam, hogy itt az ideje a bemutatkozásnak.
Csak kicsit hamarabb ideért, mert a kedves nagymamáját hozta
le a szívkórházba, és a nagyi már nem igényelte tovább a
társaságot, úgyhogy inkább röpült hozzánk. – Nem tudtam
megszólalni, mondjuk, jobban is tettem.
– Szívem, kérek még egy fröccsöt. Duplát. – Kati apja nyújtotta
a poharát, és nem vette le a szemét rólam. Hogy fogok én
kimászni ebből a szituból? Ha a gomba nem öl meg, hát a fater
megteszi, én nem is emlékeztem, hogy ilyen nagydarab. Ott
voltam egy idilli házban, ahol baromira semmi sem volt idilli.
Világossá vált, hogy az apának egyszerűen senki sem jó, és nem
akarja elengedni a lányát.
– Aztán, fiam, hogy már térjünk a lényegre, téged az sem
zavar, hogy a lányomnak is van egy lánya?
– Már miért zavarna, uram – nyögtem ki, és elhatároztam,
hogy a következő megszólalásom már férfiasabb lesz, de
egyelőre még gyűjtöttem az erőt, hát ne kelljen már minden
akadályt flottul vennem, ha már Kati ilyen helyzetbe hozott! –
Janka nagyon kedves kislány, és nyitott is. Nem látom, hogy
zavarná, hogy az édesanyja partnert keres magának.
– Szóval partnert. Talán szexpartnerre gondolsz, fiacskám?
– Szívem, kérlek, ne – csitította Kati anyja a férfit, akit én
közben ámulattal figyeltem, és arra gondoltam, hogy ha egyszer
ennyi idős leszek, ha leszek, add, uram, hogy ilyen fessül
nézhessek ki, mint ő.
– Dehogy szexpartner. Társ. Bocsánat a kifejezésért –
közöltem, és Katira mosolyogtam. Sajnáltam, hogy Wendy nem
ül a kanapé sarkában, hogy gyönyörködhessen a színdarabban,
bár ez már nem próba volt, így beleszólásra nem lett volna
lehetősége.
– Mégis, mióta ismeritek egymást?
– Ó, apukám, van annak már legalább négy hónapja; ugye,
Zolikám? – Katit azon kaptam, hogy jókedve van, élvezi a
helyzetet, miközben én izzadok. Nem tudom állni az apja
tekintetét, már felfedezem a mintákat a függönyön, a perzsán,
már tudom, hogy pálmafamintás fehér porceáncserépben
pompázik a fikusz. – A munkahelyemen mutattak be
egymásnak minket. Egészen pontosan a főnököm. Zoli a legjobb
barátja. Tudod, apu, a főnökömet már te is láttad, meg
mutattam róla azt a cikket a múltkor a Forbes-ban, na, hát csak
emlékszel! – Kati remekelt, és ez a pár mondat valamelyest
hatott. Ez volt az, ami számít a papának. A vagyon, az
ismeretség, a kapcsolatok. Végül is megérthettem, hiszen a
lányáról volt szó, aki egyszer már nagyot csalódott. És nyilván el
kellett viselje azt is, hogy sokan kibeszélik, hogy úgy maradt és
lányanyává vált.
– Hát mit is mondhatnék? – enyhült valamelyest a bariton. –
Iszol velem egy fröccsöt? – bátortalanul bólintottam, aztán
megráztam magam.
– Nem, uram, én nem iszom alkoholt, de köszönöm a
bizalmát.
– Ez igen! De nehogy azt hidd, hogy a vizsgáztatás
befejeződött, sőt. Csak most kezdődik igazán! – hátba csapott, és
én hálát adtam Wendynek, hogy reggel nem ő készítette ki a
ruhámat, így felhajtott galléros, saját márkás teszkós pólóban
állhattam a sarat.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Legszívesebben

végigrohannék a közeli mezőn felszabadultságomban!
Legurulnék egy gátról, vagy csak kibontanék egy üveg pezsgőt
és húzóra meginnám! – érkezett a Messenger-üzenet Katitól
még az este folyamán. Már Wendyvel ültünk a malomvölgyben,
sült kolbászt ettünk, ami sokkal jobban esett, mint a rizottó.
Vártuk Vikit, hogy együtt megyünk a Kis Csilla-koncertre –
nekem már csak így marad –, mert az állítólag jó. Az égen felhők
gyülekeztek, én percenként néztem a telefonomon az időjárás-
jelentést. Nem akartam, hogy elmossa az eső ezt az estét.
– Tehát a pasijaként mutatott be teljesen váratlanul a hétfejű
sárkánynak, aki történetesen az édesapukája neki? – Wendy el
volt ragadtatva.
– Igen. És én belementem. Mert más lehetőség nem volt.
– Vajon hogyan tovább? Mi a szándéka? Erről már
tájékoztatott Kati?
– Arra számítok, hogy egész éjjel, míg a koncerten tombolunk,
aztán valamelyik kocsmában iszogatunk, áradni fognak az
üzenetek, amelyekben a terveit szövögeti.
– Mondom én, hogy rendes gyerek ez a Zoli! Hát komolyan,
drágám, el vagyok ájulva tőled. Ilyen spontánul beleállni egy
helyzetbe, hát nem sok mindenki képes ilyesmire.
– Ugyan, Wendy, nem volt más választásom – szabadkoztam,
és komolyan is gondoltam. – Persze hogy a segítő szándék is
vezérelt, de inkább a félelem rántott egybe, annyira tartottam az
apjától. Te, az egy grizzly medve vagy mi. Széttép ez bárkit, aki a
lányát bántja vagy az útjába áll.
 VIKI

– Szia, szia, Zoli. Nem zavarlak? A világért sem akarlak ám… –

Viki zavarban volt a telefonban, hallatszott a hangján.
– Dehogy, dehogy, mondd csak, miben segíthetek? – sikerült
megint egy igazán béna hivatalos hangot megütnöm.
– Az a helyzet, hogy találtam egy helyet, ahol lakhatnék, és
szeretném, ha lenne valaki velem, amikor megnézem. Tudod,
az az igazság, hogy ez egy farm.
– Ahol majd élünk? – nevettem el a dolgot. – Viccet félretéve,
persze hogy elkísérlek. Addig felkészülök, mit kell egyáltalán
kérdezni egy farmról, a neten biztos kiokosítanak. Melyik nap
megyünk?
– Ami azt illeti, ma. Ööö, már ha ráérsz.
– Ja, vagy úgy, persze! Te aztán nem halogatod a dolgot.
– Hát, nem is. Elég időt pazaroltam el eddig. Döntöttem.
Eladom a lakásomat, és veszek egy farmot. Már ha egyetértesz.
Most én jöttem zavarba.
– Esetleg, nem kellene inkább apádat megkérni? Mégiscsak
építész.
– Jó, ha nem akarsz jönni, semmi probléma. Apámtól viszont
nem kérek segítséget. Akkor megyek egyedül.
– Nyugi, Viki. Jövök – csitítottam. – Csak nem akarom, hogy
elszúrjuk.
 – Akkor jó. Pesttől nem messze van, én kihévezek, ott
találkozunk. Átküldöm a címet. És, Zoli, nagyon köszi. Ez
nagyon fontos mérföldkő nekem.
A farm valójában egy tanya volt, történetesen azon a
településen, ahol évek óta lakom. Egy kellőképpen lepattant
házzal és kerttel, ahonnan káposztaszagot hozott a szél. Az
udvarban óriási kupleráj fogadott, körülöttünk kész
állatsereglet rohangált. A jelenlegi tulaj, egy idős bácsi
beköltözik egy otthonba, a fia parancsára. Bár ő arról
tájékoztatott minket, hogy szerinte előbb adja be a kulcsot, mint
hogy oda betegye a lábát. És mivel a tanya állatállományát nem
tudja elköltöztetni sehova, az épületet és a telket az ott élő
háztájival együtt adja el.
– Ő Micu – mutatott a macskára. – Öreg és süket, mint én. De
ha megérzi a csirkenyak szagát, még mindig kiódalog a táljához.
Nem szereti, ha simogatják. Egy lovam is van, amellé nem
ártana, ha még beszereznének egyet legalább. Ugye nem félnek
a lovaktól? Van kecske is, három. Egy időben próbáltam sajtot is
készíteni. De ahhoz a hercehurcához már túl vén vagyok.
A ház elképesztően roggyant volt. Gyanús, hogy a bácsi sosem
tataroztatta. De Vikit szemlátomást még így is lelkesítette. A
cementlapot nem most hozatták valami antikcentrumból egy
vagyonért, hanem hatvan éve lett lerakva, ötven éve pedig
véletlenül egyik-másik csempéje összetörve és úgy hagyva. A
falon valaha fehér, most már szürke festéken sárga hengerelt
minta bágyadozott. A konyhában sparhelt, rajta épp rotyogott a
felmelegített pörkölt. Jó illat volt. Otthonos.
– Viki, ez úgy szar, ahogy van – vontam félre. – De pontosan
olyan a hangulata, mint amire vágysz. Ha nem próbálod meg,
egy életre bánni fogod. Ha meggondolod magad, csak találunk
egy hasonló bolondot, mint amilyen te vagy, hogy továbbadjuk
neki.
– Te is pont olyan racionálisan gondolkodsz, mint én. De hát
ez rémlik valahonnan – mosolyodott el. – Emlékszel, amikor
Badacsonyban álmodoztunk? Lábunknál a kosár tojás,
mögöttünk a bicajok, én ugyanezt hajtogattam, mint most. De
te. Te emlékszel rá, miről álmodoztál? Mit ígértél nekem?
Az a helyzet, hogy nem. Nem emlékeztem. De ezt nem
mertem elmondani. Csak vigyorogtam, mint a tejbetök, és
visszatereltem Vikit az öreghez, hogy tovább tárgyaljunk.
Otthon, nyugalomban muszáj lemennem alfába, kényszeríteni
magamat, hogy emlékezzek. Nem lehet, hogy már azt sem
tudom, hogy valaha mit szerettem volna. Ha az megvan, ha van
egy fogódzó, könnyebben alakítok én is a sorsomon.
Viki és az öregember hamar megállapodtak, úgyhogy most
már átengedhették magukat a sztorizásnak. A bácsi csapongva
mesélt, Viki lelkesen hallgatott, én meg nem akartam elhinni,
hogy öt perc alatt vett egy lerobbant tanyát, az én
segítségemmel.
Szórakozottan sétáltam az udvarban, benéztem a csirkeólba,
mintha legalábbis mindennap ezt csinálnám. És láss csodát,
tojásokat találtam. Óvatosan körbenéztem, nehogy
tyúktámadás áldozata legyek, és elemeltem két tojást. Hogy fog
örülni Viki! Talán neki is adja az öreg, kéttojásos rántottával
pecsételik meg a megállapodást. Sétáltam és nézelődtem a
birtokon, akár a gazda, és akkor eszembe jutott.
 Tulajdonképpen én mindig ilyesmire vágytam, mint amit
most csinálok. Értéket akartam közvetíteni. És ezt értette meg
Géza bátyám, amikor rám bízta a mozit. Én sosem pénzt
akartam, hanem azt, hogy élvezzem, amit csinálok, és örömet
szerezhessek másoknak is. Igen, most már emlékszem.
Versekről, regényekről beszéltem Vikinek ott, a padon, és
filmekről, amiket láttam, és amiket neki is meg kell néznie. A
dévédé-gyűjteményemről, a könyvekről a polcomon. Arról,
hogy attól tartok, én nem vagyok valami tehetséges. De talán
abban, hogy átadjam a jó dolgokat, talán abban ügyes lehetek.
És Viki bátorított. Azt mondta, érdekesen mesélek. Hogy
egyáltalán nem unja, amit mondok. De azért ne meséljem el
minden regénynek és filmnek a végét. Ne rontsam el neki.
De jó is volt ott Badacsonyban! Pedig ott még tévé sem volt,
nemhogy internet. Ott ültünk a padon, sehova nem siettünk,
előttünk állt az egész élet. Igaz, nekem alkalmanként eszembe
jutott, hogy talán megcsókolhatnám Vikit. De nem mertem. És
vajon most akarom? Nagyon jó nézni, amikor felszabadultan
nevet. Főleg, hogy tudom, a gátlásaitól nem szabadult meg. De
ez a mai egy olyan lépés lehet számára, amivel korlátokat
rombol. Számíthatunk a szülői ellenállásra, de én támogatni
fogom. Végigvisszük ezt a tervét, és én leszek, aki megveszi neki
az első ganézós crocs papucsot. A gondolatra is önkéntelenül
elmosolyodtam, főleg, amikor megállapítottam, hogy ehhez a
megállapításomhoz romantikus érzés társul. Hogy nem úgy
gondolok egy nőre, hogy magas sarkú cipőben és
sztreccsfarmerben látom. És hogy jól van ez így. Ez a délután
pedig most pont olyan, mint annak idején a Balatonnál volt.
Amikor már éreztük egy kicsit, hogy közeleg az ősz. Augusztus
huszadika után. Amikor szinte minden nyaraló hazautazott, és
minden második bódé bezárt a strandon. Amikor kicsit minden
elcsendesedik, ember és a természet is a szüretre készül. A mi
életünkben is el kell jöjjön végre a szüret ideje. Mindketten
megérdemeljük.

– Viki! Tudom már, hogy miről dumáltunk akkor ott

Badacsonyban – pötyögtem be az sms-t.
Nem telt el kis idő, már jött is a válasz. Ezt már szeretem!
Amikor annak idején száz évvel ezelőtt Lillának udvaroltam,
állandóan órákat kellett várnom, hogy válaszoljon. Az esetek
többségében utólag kiderült, hogy a Bravo és Ifjúsági
Magazinon szocializálódott csajok az újságból úgy tanulták,
hogy váratni kell a fiút. Késni a randiról, és úgy csinálni, mintha
a telefon nem lenne állandóan a kezük ügyében, hogy vajon a
válasz mikor érkezik.
– Kíváncsian hallgatlak – na ez nem sok, de legalább rakott
egy kacsintós fejet a végére, ezek szerint mégsem minden
érzelemtől mentes a levelezésünk.
– Az önmegvalósításomról. Hogy nekem is pont annyira
fontos volt megfogalmazni, hogy mit is szeretnék az életben,
mint neked. És én ezt a felismerést neked és a rengeteg
beszélgetésünknek köszönhettem. Hogy rájöttem, milyen
ember vagyok.
– Hááát. Én nem pont erre gondoltam – ez az üzenet is
gyorsan megérkezett.
Na bassza meg, már megint nem jó úton haladok – vakartam
a fejem.
– Még agyalj egy kicsit, jó? – írt gyorsan még egy sms-t, én meg
hálás voltam, hogy nem bosszantottam fel. De hogy honnan
fogok rájönni, mi lehetett az ígéretem, arról fogalmam sem volt.
Majd talán Wendy megihlet, vagy mit tudom én.
Mindenesetre a következő kihívásom az volt, hogy
elköltöztessem Vikit a lakásából. Nagyon gyorsan sikerült
túladnia rajta, gyanús, hogy ezt az egészet már jóval hamarabb
elindította. Persze, akkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi volt
ebben a szerepem, de Wendy erre azt mondaná, elég, ha kis
koboldként ott lebegek Viki válla fölött, és súgom a fülébe, amit
hallani szeretne. A helyzet az, hogy én a legszívesebben azt
súgnám a fülébe, hogy mit szólna, ha ott folytatnánk, ahol
évekkel ezelőtt abbahagytuk. De egyszerűen nem tudom
elhinni, hogy erre a kérdésemre ő igennel felelne. Mégis kinek
kell egy ilyen pasi? De most komolyan. Hát már anyám is egyre
ritkábban hív, szerintem le is mondott rólam.
Pedig már a javulás útjára léptem. Legalábbis gondolatban.
Még mindig van egy félig-meddig működő mozim, és már be is
nyújtottam egy támogatási pályázatot. Hónapok óta nem iszom.
Van egy barátom, Wendy, aki mindenben mellettem áll.
Felvettem a kapcsolatot több régi baráttal is, és ez
megdobogtatja a szívem. De a legesleginkább az töltené el
örömmel, ha tudná, hogy felbukkant az életemben Viki.
Méghozzá hogy! Még mielőtt megkerestem volna. Mi ez, ha
nem jel, mondaná anyám. Mit mondaná? Kiabálná bele a
telefonba. Fel is hívom. De előtte még válaszolok Vikinek:
Persze, rájövök. Minden vágyam, hogy örömet szerezzek neked.
Az üzenet elrepült, én döbbenten meredtem a képernyőre,
illetve magamra kívülről; mégis, mi van velem? Az én vállam
fölött röpdöső házikobold Wendy nyilvánvalóan közölné: ez
bizony szerelem.
– Kisfiam. Nem hiszem el. Te magadtól felhívsz? Várjál,
kihangosítalak, és idehívom apádat.
– Jaj, ne, várjál, anya! Most kicsit dumáljunk kettesben.
– Valami baj van? Beteg vagy? Nincs pénzed? Vagy gyereket
csináltál valakinek, és házasodsz? – anyám egyre hangosabban
beszélt. Biztosra vettem, hogy apu is feláll a
keresztrejtvényfejtésből, és mellécsoszog.
– Mi van, fiam, elverted a pénzedet a lovin, mi? Nehogy azt
hidd, hogy nem tudunk mindent rólad – apám átvette a telefont.
Na ez a kedvencem! Ez az egyik fő gyerekgyötrő mondat
bármilyen életkorban. „Én azt is tudom, hogy mit gondolsz!
Jobban ismerlek, mint te saját magadat.” Hogy utáltam én ezt
hallgatni kamaszként. Mindazonáltal igencsak érdekelt, hogy
apám miről beszél.
– Lovi? Ez most honnan jött?
– Hát ott volt a Szilárd, a szomszéd, pont aznap, amikor te is,
fiam.
– Szilárd nagyon sok pénzt vert el aznap, Emike mondta –
vette vissza anyám a telefont. – Azóta fasírtban vannak. Te
mennyit vesztettél? Tényleg pénz kéne, azért hívsz? Édes, drága
fiam, miért csak akkor csörögsz, ha baj van?
– Anya. Nincs baj. Csak bejelentkeztem. Hogy minden
rendben, úgy érzem, alakul az életem. És képzeld, talán
barátnőm is lesz. – Anyám sikkantott egyet örömében.
– Nála voltam a lovin. – Azt nem árultam el, hogy szimplán
leskelődni. Bemenni nem mertem.
– Nála? Mit keres ott?
– Nála lehet fogadni.
– Ilyen foglalkozásról sem hallottam még – anyám
méltatlankodott.
– Tudod, nem lehet mindenki tanár, orvos vagy jogász, esetleg
teniszbíró. – A sorrend változhatott, de hát anyámék tényleg ez
alapján rangsorolták az embereket.
– Nagyon örülök, fiam, bízom benne, hogy hosszú távú
kapcsolat lesz, apáddal már nagyon örülnénk egy unokának.
Akár oda is költözhetnénk a környéketekre, végül is már semmi
nem köt ide. Csak nem az Emike fog itt tartani, utálom, ahogy
minden alkalommal, amikor átjön, a lakást stíröli. Hogy hol van
valami újdonság, vagy egy kósza pók, esetleg talál-e porcicát.
– Képzeld, a múltkor talált – vette át a szót apám. – Úgyhogy
anyádat másnap vihettem a szemészetre, és tényleg szükség
van több dioptriára. Szóval, van barátnőd? És mikor mutatod
be?
– Még nem a barátnőm. De remélem, hamarosan az lesz. És
nem kell bemutatnom, mert ismeritek. – Vettem egy nagy
levegőt: – Viki az.
– Viki? Ki az a Viki? – apám mindig is értett az
ünneprontáshoz.
– Add oda a telefont – hallottam anyámat –, én tudom, hogy ki
ő.
 – Zolikám, a Viki az? Hát ennél nincs romantikusabb! Ugye
tudod, hogy mi is így lettünk egy pár apáddal.
Hogyne tudtam volna, ezerszer hallottam, pont, mint a
születésem történetét, vagy azt, hogy pontosan hol, mikor és
milyen körülmények között lettem szobatiszta.
– Drága kisfiam, nem is olyan régen még pelenkáztalak, most
meg esküvőre megyünk. Az ő szülei is tudják már? Hívhatom a
Gizust? – hallottam anyámat, annyit mondtam jól hallhatóan,
hogy nem, és ne merjen neki telefonálni. Aztán arra jutottam,
hogy ennyi elég is volt a bejelentkezésből, most legalább két
hétig lesz miről beszélgetniük.
 ZOLI

Hajnalban indult a gépünk, már majdnem elszunyókáltam az

egyik reptéri padon a váróban, amikor arra lettem figyelmes,
hogy valaki mellettem pezsgősdugót pukkant.
– Wendy. Hajnali négy van, ezt komolyan gondolod? –
körbenéztem, hátha kisvártatva feltűnnek a biztonsági őrök,
esetleg a hitelkártya-ajánlatokkal bombázó reptéri dolgozók
látnak bennünk soha vissza nem térő lehetőséget. És akkor
hiábavaló lesz Wendy beruházása, miszerint egy füst alatt
töltsük el a mézesheteinket Balin, és mentsük meg önmagától
Helgát is – egy élete-egy halála, megvesz két repjegyet.
– Csak folytatom, amit tegnap elkezdtem. – Wendyt akkor
szemléltem meg figyelmesebben, addig lefoglalt az útlevél-
ellenőrzés, csomagátvilágítás – magamat is megleptem, milyen
izgulós lettem. Ami azt illeti, tökrészeg volt.
– Baszki, veled meg mi van? A végén még nem szállhatunk fel
a gépre!
– Jaj, dehogynem, figyeld csak meg, mennyire jól tudok
desztillálni!
– Disztingválni? Azt akartad mondani?
– Igen, de nem mindegy neked?
– Add ide a piát, kidobom! – nyúltam az üvegért.
– Még mit nem, egy vagyonba került! Egyébként meg alig volt
drágább, mint a víz, még szép, hogy ezt választottam.
El akartam venni tőle az italt, de erősen megmarkolta, mint
kisgyerek a tesója játékát.
– Ne vedd el tőlem, be vagyok rezelve, és nem találtam meg
otthon a nyugtatómat. Pedig biztos voltam benne, hogy van
még egy levéllel. Teljesen kész vagyok, annyira majrézok.
Lába közé tette az üveget, két kezével elkapta a kezemet, és
csak szorongatott.
– Te félsz a repüléstől? – jutott eszembe végre a magától
értetődő kérdés.
– Tulajdonképpen nem is tudom erre az igazi választ, mert
még soha nem repültem. De tény, hogy jelenleg rettegek. Mi
van, ha vadkacsák tömítik el a hajtóművet? Példának okáért.
– Mi?
– Nehogy már azt mondd, hogy még nem hallottál róla!
Sólymokat is tartanak sok reptéren, pont azért, hogy elcsípjék a
vadkacsákat, hogy aztán azoknak már ne legyen lehetőségük
egy másik halálnemet választani. De le merem fogadni, hogy
Ferihegyen nincs sólyomfelelős pozíció, és éppen ezért
hivatalos sólyom sincs. Balin meg pláne nem lesz. El tudod
képzelni, hogy azt figyelné bárki, hogy mekkora a
vadkacsaállomány a reptéren?
– Állj már le! – ekkor már Wendy női hangon sikítozott, pedig
alapvetően aznap reggel férfiasra vette a figurát. Még borostája
is volt, holott azt nagyritkán engedte csak meg magának.
– Ugye vigyázol rám, Zolika? Ugye fogod a kezemet a gépen?
Ugye simogatod a kis fejem, ha bepánikolnék? Uram, irgalmazz
nekem! – a sok álmos szem mind ránk szegeződött. A korai órán
még a kávézók sem voltak nyitva. Mindenki pihenni próbált
vagy épp csendben unatkozott, most végre volt tévézési
lehetőség: két férfi fogja egymás kezét, egyikük gyakorlatilag
zokog, és a következő pillanatban a másik magához öleli és úgy
vigasztalja őt.
– Nagyon kérlek, Wendy, ne csinálj jelenetet. Természetesen
simogatni fogom a fejedet a repülőn. Ahol egyébként még ezer
veszély fenyeget a vadkacsákon kívül is – röhögtem el magam.
– Szemét – Wendy eltolt magától, húzott egy nagyot az
üvegből, aztán elővette a neszeszeréből a sminktükröt.
A döcögős induláshoz képest a repülőút meglepően
zökkenőmentesen zajlott, főleg, hogy Wendy azonnal bealudt,
így kipihente a hajnali részegségét. Az átszállás után már
gyakorlott utazóként irányított engem, csivitelt a légikísérőkkel,
akiket a hátuk mögött bennfentesen csak sztyuvinak hívott.
Maga fáradt ki hozzájuk, ha újra inni kívánt, és egyáltalán nem
zavarta, hogy senki sem ért és beszél magyarul.
Egyszer kerültünk csak turbulenciába, nem volt vészes, akkor
Wendy elmondott pár miatyánkot, és előkerült valahonnan egy
rózsafüzér is, majd egy újabb adag viszki.
Még sosem jártam trópusi országban, de így is én voltam a
vakok közt a félszemű, mert legalább képes voltam angolul
megszólalni. Mondjuk semmi szükség nem volt rá, mert minden
zsírozottan ment, ahogy kiszálltunk a repülőből. Szinte arcomba
csapott a forró pára, az ismeretlen szagok, tapadt rám a
farmerom, alapvetően nem éreztem túl komfortosan magam az
egy napig tartó út után, mégis rögtön éreztem, hogy Bali és én
jóban leszünk.
 HELGA

– Srácok, hát itt vagytok végre! – Helga kint várt minket a

reptéren.
– Szia, drágám, én a Wendy vagyok, hangulatfelelős mediátor.
Minden konfliktust képes vagyok kezelni, mindenkit képes
vagyok megnyugtatni, és most azért jöttem, hogy a
segítségemmel téged innen hazarángassunk.
– Wendy nem úgy gondolta – javítottam ki gyorsan, és
megfogadtam, hogy ha újra négyszemközt leszünk, agyonütöm,
mint férfi a férfit.
– Az jó – mosolygott rám hálásan Helga, így világossá vált,
hogy nem lesz könnyű dolgunk.
– Bemutatom Gedét, a sofőrt, ő bárhova elvisz majd titeket,
ahová csak szeretnétek. Én ugye dolgozom, nem mindig fogok
tudni rendelkezésre állni.
Beszálltunk a taxiba, nevezzük inkább fagyasztónak, és
elindultunk az apartman felé. A repjegy árát a szálláson
akartam visszahozni, így Helgát arra kértem, hogy a lehető
legolcsóbb szállást válassza ki nekünk a közelében.
Meglepetésünkre a Poppy Lodge-ban kaptunk szobát, a
tulajdonosok kedvező áron adták, mint kiderült, mi voltunk az
egyetlenek eddig, akik otthonról eljöttek meglátogatni Helgát.
– Anyuék párszor érdeklődtek, hogy jöhetnének-e, de kértem
őket, hogy inkább ne – szabadkozott Helga, amikor kérdőn
néztem rá.
– Meg vagyunk tisztelve, drágám! Még sosem szálltam meg
ilyen előkelő helyen, pedig azért volt már néhány pasim, akinek
volt mit a tejbe aprítania. Csak tudod, igénytelenek voltak mind.
Csak a márkás ruha meg a mellizom, aztán kész. Se egy jó
könyv, se egy finom pezsgő, se egy utazás. Igaz, mindig kellett
nekik a zseton a családra. Engem meg legfeljebb a nádasba
vittek csónakkal naplementét nézni, ha érted, mit akarok
mondani.
– Én nem akarom érteni, Wendy – közöltem, majd kisétáltam,
hogy körbenézzek a kertben. Helga utánam sietett.
– Tényleg nem nyaralni jöttetek, hanem hogy hazavigyetek?
Mondd, hogy nem igaz! És azt is, hogy valójában nem a
szüleimmel szövetkeztetek.
– Helga. Sosem találkoztam a szüleiddel, erre esküszöm. Sőt,
interneten, telefonon sem vettük fel egymással a kapcsolatot.
De ami azt illeti, a beszélgetéseink során arra jutottam, hogy te
valójában már elérkeztél arra a pontra, hogy haza tudnál
menni, és újrakezdeni az életedet, otthon.
– Miért, amit itt élek, az nem az? – megállt, dacosan rám
nézett. Én inkább egy kókuszdiót kezdtem fixírozni a fa tetején.
Ez alá majd nem fekszem be napozni, jegyeztem meg
magamban.
– De, csak ez nem az igazi életed. Azelől elmenekültél. Bár
sokan ugyanígy tennének.
– Igazad van. Elmenekültem. – Helga is felnézett a
kókuszokra, pedig nyilván látott már pálmát. Aztán rögtön
feltűnt, hogy ezzel a fejtartással próbálja megakadályozni, hogy
folyni kezdjenek a könnyei.
– Látod, ezért nem akartam soha, hogy idejöjjenek a szüleim
vagy a bátyám. Mert nem álltam készen. És jó, ha tudod, hogy
most sem.
– Nem is fogsz soha. Be kell csuknod a szemedet, és lépned.
– És hogyan fogok tudni megbocsátani magamnak?
– Hosszú addig az út, sokat meg is tettél, de könnyebben fog
menni abban a környezetben, ahol annak idején meghoztad a
döntést. És az is lehet, hogy soha nem fogod tudni kimondani,
hogy már nem haragszol magadra. Egyszerűen csak mennek
majd az évek, és könnyebb lesz már a múlt. Lesznek új
emberek, lesz új szerelem, család.
– Család! – már nem állta útját a könnyeknek. – Hogy lenne
nekem családom?
– Ne viccelj! És ne hagyd, hogy elszaladjon az idő, hidd el, Beni
sem ezt akarta, amikor megkért, hogy menj el. Ő is azt akarta,
hogy legalább te élj.
– Nagyon nehéz. – Helga zokogott. Átöleltem. Simogattam a
fejét. Pont azt tettem, amit Wendy kért tőlem az utazás elején.
– Nagyon régen sírtam – hüppögte Helga. – Elnyomtam
magamban mindent. De Balinak nagyon sok mindent
köszönhetek. Bali segített túlélni, Bali megnyugtatott.
– Senki nem kényszerít rá, hogy ne élj itt már soha többé.
Csak most gyere haza, hogy megnézd, mik otthon a
lehetőségeid. Milyen élet várhat rád. Add meg magadnak ezt a
sanszot!
Helga nem válaszolt. De jó jelnek tekintettem, hogy nem
bámulja a fán a kókuszt.
– De ugye nem kell most megígérnem? – sandított rám.
– Nem. Főleg, hogy én ezt a beszélgetést napokkal későbbre
terveztem, viszont baromira örülök, hogy máris túlvagyunk
rajta. Úgyhogy én csobbannék is egyet a medencében, ha lehet.
– Persze hogy lehet. Szóljunk Wendynek is.
Wendy persze eltűnt. Végül a kerti szentélyben találtunk rá,
átszellemülten ült a tér közepén törökülésben, frissen
borotválkozva, szárongban. A hajnyírásra is volt ideje, csak a
feje közepén hagyott egy nagyobb hidrogénszőke tincset, amit
most kis copfba kötött.
– Drágáim, gyertek, ti is üdvözöljétek az isteneket! Adjunk
hálát nekik, meg a sajátunknak is, hogy itt lehetünk!
 ZOLI

Gede, a sofőr már várt minket. Tízpercenként kiszaladtam

megnyugtatni, hogy mindjárt indulhatunk, bár egyáltalán nem
tűnt feszültnek, sőt, néha el-elszundított. Wendy természetesen
elaludt, de így sem akarta kihagyni a meditálást, meg úgy
általában véve a reggeli rutint. Nem hagyta magát kizökkenteni,
én pedig már tűkön ültem. Vártam, hogy induljunk végre
Ubudba.
A kerti templom lépcsőjén ültem, hallgattam a hangosan
kerepelő gekkókat, és szemmel tartottam a sofőrt és Wendyt is,
mármint a szobánk ajtaját, hátha kitárul végre.
Kisvártatva előbukkant Wendy, pontosabban
méltóságteljesen kivonult. Ma pink és sárga színű
frangipánikkal ékesített zöld szárongot viselt, egy fehér trikót és
fehér flipflopot. Hajába rózsaszínű frangipáni virágot tűzött.
Beültünk a „fagyasztóba”, én is előszedtem a hátizsákomból
egy szárongot, amit terveim szerint hazaviszek anyámnak, de
addig is fagyhalál ellen abba bugyoláltam magam a taxiban.
Gedének Wendy kérésére számtalan kérdést kellett
feltennem, kezdve azzal, hogy mennyibe kerül a benzin a
szigeten, vagy hogy pontosan mikor is született az unokája.
Ugyanis azóta ismerősök lettek a fészbukon. Wendy elmondta,
hogy mi a horoszkópja a mini-Gedének, de ez a nagypapát
egyáltalán nem érdekelte. Annyi hiedelemmel és hagyománnyal
vannak a balinézek megáldva, hogy még egy már nem fér bele.
– Nem akarok megállni az ékszerboltnál, Wendy. Csak azért
javasolja, hogy kapjon belőle jutalékot – sziszegtem, de
feleslegesen, sofőrünk leparkolt, Wendy beszáguldott, majd
negyed óra múlva diadalittasan jött ki egy új fülbevalóval.
– Veszek még egy szárongot is, mert mondta Gede, hogy a
következő állomás egy textilműhely lesz. Imádok shoppingolni!
Micsoda szerencse, hogy bárhol feltalálom magam! Nyitott
vagyok mindenre, ennek megfelelően bármennyi pénzt el
tudok szórni. Szerinted a repülőn elfér mellettünk egy kisebb
szekrényke? Rajongója lettem a művészetüknek!
Egy textilmanufaktúrával és két festménygalériával később, a
majomerdőnél tett ki minket a sofőr. Odaadta a
névjegykártyáját, hogy hívjuk majd fel, ha kinézelődtük
magunkat.
Gede tapasztalata szerint a külföldiek átlag másfél órát
töltenek el az erdőben. Nem úgy mi, Wendynek hála. Először a
napszemüvegét lopták le a fejéről a majmok, utána pedig
annyira felizgatta magát ezen, hogy attól tartottam, elájul.
– Te is láttad a tekintetén, hogy meg akar ölni? – kapkodott
levegő után, pedig akkor már egy padon ültünk, közel s távol
egy állat sem kóborolt.
– Wendy, persze hogy védekezik, ha te sikoltozva
számonkéred rajta, hogy miért vette el a szemüveged, sőt, még
kapkodsz is utána, hogy visszaszerezd. Gede is világosan
megmondta a maga ékes angolságával, hogy ilyet soha ne
tegyünk.
 – A legszebb szemüvegem volt – siránkozott –, kérlek, vizezd
be a törölközőmet, hadd borogassam egy kicsit a homlokomat.
Teljesen felizgattam magam, minek kellett idehoznod engem, a
te hülye ötleted volt ez a majomerdő, ahol az ember nem tudja
megőrizni a méltóságát.
Kihalászta a törölközőjét a szatyrából, én elszaladtam a közeli
mosdóig, majd visszafelé a vizes törölközővel a kezemben,
látom, hogy egy majom ül a helyemen, közvetlenül Wendy
mellett, aki moccanni sem mer.
– Ugye megmentesz? – nézett rám könyörgőn. – Én nem
tudtam, hogy ennyire félek a majmoktól. Ha tudom, ide se
jövök, az tuti. Hát mindjárt elvisz a szív- és érrendszerem,
baszki.
– Nyugalom, várjál, idecsalogatom – és ezzel felkínáltam az
állatnak a saját napszemüvegemet. Áldottam az eget, hogy ezer
forintért vettem a hipermarketben még indulás előtt egy
nappal. A majom elfogadta az ajándékot, vagyis kikapta a
kezemből, én pedig szedhettem a lábam Wendy után, aki
ezennel befejezettnek tekintette a park látogatását. Az első
kapun kiment, hiába jeleztem, hogy ez nem a főbejárat, sőt, még
csak nem is az oldalajtó, a park viszont nagyobb, mint hogy kint,
az utcán tévelyegjünk.
– Elegem van ebből az idióta programból, keressük meg
Gedét, aztán kajáljunk. Éhes lettem az idegtől – közölte
ellentmondást nem tűrve.
Természetesen Gedének nyoma sem volt, sőt, a parkolót sem
találtuk, ellenben ránk szakadt az ég. Esernyő nélkül
meneteltünk, mint kiderült, kizárólag motorosok számára
kijelölt kis sikátorokban, Wendy kicsit szipogott a stressztől, de
azért próbálta leplezni. Én pedig megpróbáltam rájönni, hogy
merre lehetünk, ám térkép és háromgé híján kissé
tanácstalanul lődörögtünk. Az eső egyre vadabbul vert, így
bevezényeltem magunkat egy üzletsor elhagyatott trafikjába,
hogy ott húzzuk meg magunkat, amíg elvonul az ítéletidő.
– Köszönöm, hogy fedelet biztosítottál a fejünk fölé, igazán
gondoskodó vagy, drágám. Esetleg a szomszéd üzletből el
tudnád nekem kérni azt a csodás lila esernyőt, amivel a tulaj
kijött az előbb?
– Azt szeretnéd? – kérdeztem békésen. – Megszerzem neked.
Csak még egy kicsit üldögéljünk itt. Olyan jó nézni az esőt. El se
hiszem, hogy eljutottunk Balira, hogy itt lehetünk. Talán
alakulnak a dolgaim. És még te is itt vagy nekem – röhögtem el
magam. Wendy viszont beleélte magát a romantikus filmünkbe,
és a vállamra hajtotta a fejét.
– Aztakurva! Egy egércsalád! Nem hiszem el, tűnjünk innen! –
ez már a következő pillanat volt, Wendy visított, én csak
pislogtam a masírozó egerek láttán. Majd felpattantam, és
elmentem alkudozni egy használt esernyőre, hogy
téblábolhassunk tovább, hátha kiderül, hol vagyunk.
Mire megtaláltuk Gedét, kiderült az ég, újra vakítóan sütött a
nap. A páratartalomtól csatakosan szálltunk be a jéghideg
kocsiba, ahol elmondtam Gedének, nem hívtam, mert úgyse
értette volna, mit magyarázok, mégis hol lehetünk, hol találjuk,
ő hol talál meg. Gede mosolyogva megnyugtatott, nem is értem
volna el, ugyanis otthon felejtette a mobiltelefonját. Nos, én
ekkor még jobban elkezdtem irigyelni a balinézeket.
 Útban visszafelé még megálltunk egy étteremnél, ahol Wendy
szorosan mellém ült a padon. A koktélunkat szürcsölgettük, és
hallgattuk a balinéz dallamokat, ismét nagyon romantikus
pillanatokat élhettünk át együtt.
– Drágám. Szerintem te megértél a párkapcsolatra. – Egy
pillanatra meghűlt az ereimben a vér.
– Annyira gondoskodó vagy velem, amióta csak elindultunk
erre az útra, hogy tisztán látszik, te képes lennél háttérbe
szorítani magadat. A másikat ugyanakkor előtérbe helyezed, és
ez nagyon megható. Tudsz már csapatban gondolkodni,
elpárolgott az önzőséged. Köszönöm, drágám, hogy annyiszor
megvédtél. Önmagamtól, a majmoktól, vagy akár csak egy
egércsaládtól. Itt az ideje csajoznod. Itt lenne az ideje újra
megpróbálnod Vikit. A piát is pianóban nyomod már, sőt. Jó,
pénzed nincs, de hát minden nem lehet… Na? Felhívjuk a
szállásról?
Dobbant a szívem. Olyan régóta nem éreztem ilyet. De most,
amióta Vikivel újra találkoztam, és most itt, Balin, a
füstölőillatban, a lemenő nap fényében úgy tűnt, mintha újra
élnék. Mintha nemcsak mások életét akarnám rendbe tenni
valamiféle őrült fogadalom miatt, mintha nemcsak egyik napról
a másikra haladnék a sajátommal, akár egy gép, hanem
szenvedélyt akarok, energiákat, szeretetet és igen, szerelmet is.
– Hívjuk fel Vikit, rendben. És köszönöm, hogy ott leszel
velem, Wendy. De addig is, van egy cigid? – esetlenül
átkaroltam, mint egy jó barátot szokás, itt volt az ideje ennek is.
– Biztos, hogy nem haragszol meg rám, ha nem jövök veletek
haza? – Wendy majdnem sírt. Sárga csipkés blúzt, tarka
selyemnadrágot viselt, valamilyen balinéz ünnep volt aznap is,
ő pedig már teljesen átlényegült. – Tartom itt a frontot, hogy ha
visszajönnétek, legyen, ki tárt karokkal vár. De ígérjétek meg,
hogy tényleg jöttök, és nem az lesz, hogy marad a fésztájm!
Wendyt biztosítottam, hogy a következő hónapban már jövök
is látogatni, nyilvánvalóan egyikünk sem gondolta komolyan,
pénz híján, de így könnyebb volt az elválás. Nem gondoltam
volna, amikor megérkeztünk, hogy két hét alatt beleszeret az
országba. Hogy valakit megkapok, és valakit elveszítek, hogy
Helgát hazaviszem, de cserébe Wendy itt marad. A helyzet az,
hogy nagyon kiborultam, de nem mutathattam neki.
– Nagyon csinos vagy, Wendy – dicsértem meg, és tudtam,
hogy ez nagyon sokat jelent neki. – Hívlak mindennap,
rendben?
– Rendben, drágám, nagyon várom, az lesz a napom
fénypontja, addigra öltöztetem díszbe a szívemet majd. Egyet
kérhetek tőled?
– Igen, Wendy? – szívből reméltem, hogy búcsúcsókot nem
akar váltani.
– Most, hogy én is hallottalak csivitelni benneteket, és
biztosítalak afelől, hogy nincs akadály, ugye végre megteszed
Viki felé azt a konkrét, mindenki számára nyilvánvaló lépést, és
így, tizenakárhány év után hajlandó leszel neki bevallani, amit a
vak is lát?
– Azon vagyok, Wendy, igen, hazafelé összeszedem a
bátorságom – mondtam, és megöleltem az én bolond barátomat.
 HELGA

– Amikor a leveleket írtuk, még olyan bőszen terveztük az életet

– a repülőn ültünk, éjszaka volt, a fényeket is lekapcsolták a
légikísérők. Helga szinte csak suttogott, nem is nézett rám,
mindketten pokrócba bugyolálva, csukott szemmel ültünk. –
Önérzettel, magabiztossággal, mi baj lehet, nem igaz? Én is azt
gondoltam, hogy sérthetetlen vagyok. Előttem az élet, és
megkapok mindent, amit csak akarok. Én sosem voltam egy
renitens lány. Sőt, kirívó egyéniségnek sem képzeltem magam.
Egy átlagos kiscsaj, aki tudta, hogy el kell végezni az iskolákat,
aztán majd megérkezik a szerelem, lesz eljegyzés, házasság, jön
a gyerek. Terveim szerint ekkor még mindig csak 24-25 éves
vagyok. Lesz családi házunk, persze hol máshol, mint a
szülővárosunkban, dolgozunk és szépen élünk. Ennyit
gondoltam. Ez volt a szüleim mintája is.
Ma pedig már fél évet nem merek előre tervezni. Ha látok egy
koncertet, amit egy év múlva ilyenkorra hirdetnek,
elcsodálkozom, hogy más emberek hogyhogy ennyire
bizakodók? Hogy ennyi időre előre mernek kalkulálni? Balin
egyébként hasonlóan gondolkodnak, mint én.
Emlékszel, hogy meséltem, milyen gyakran sétáltam éjjel a
parton, mert nem tudtam aludni a bűntudattól, a félelemtől, a
szégyentől, hogy mennyire gyáva voltam és vagyok. Wiyaya a
parti őrségből vigyázott a legjobban rám. Szerintem eleinte attól
tartott, hogy az óceánnak megyek. Aztán szinte barátok lettünk.
Csak éjszakánként találkoztunk, amikor rám jött a sétálhatnék,
vagyis a menekülési vágy a gondolataim és önmagam elől. Ő
vigasztalt azzal, hogy nincs semmi baj ezzel a felfogással. Hogy a
mának élünk, hogy elfogadjuk, és már nem is akarjuk tudni, mit
hoz a holnap. Ők talán azért is vélekednek így, mert egy apró
szigeten, amit körülvesz a hatalmas óceán, hogyan is
gondolkodhatnának másként. Arrafelé nem az ember az úr,
hanem a természet és az istenek. Ők tartanak az óceántól, és
tisztelik, mert tudják, hogy erősebb náluk. Amit megtehetnek,
hogy mindennap leteszik az áldozati kosarat a partjára. Wiyaya
azt mondta nekem, én is tegyek csak ennyit, találjam ki az én
szertartásomat. Ha most így jó nekem, éljek egyik napról a
másikra, csak a következő feladatot nézzem. Aztán majd jobb
lesz, higgyem el. Hiszen azért nekik is vannak céljaik, ilyenkor
mindig nevetett, amikor ezt bizonygatta. Főleg, amikor
megszületett az unokája. Hogy majd meg kell ünnepelni,
amikor kibújik az első fogacskája. Tudod, a balinézek állandóan
ünnepelnek valamit.
Szóval én is kialakítottam egy szertartást. Minden este
átgondoltam, mi történt velem aznap. Sorra vettem a jó
dolgokat, és hálát adtam értük. Sorra vettem a kevésbé jó
dolgokat, és átgondoltam, hogy lehetett volna másként csinálni.
Mi volt az én szerepem, felelősségem benne. Aztán megnéztem
abból a szempontból az adott kellemetlen helyzetet, hogy mégis
mi volt benne a jó, ha más nem, az biztos, hogy tanultam belőle,
némi tapasztalattal lettem gazdagabb. És persze reggeli
szertartást is kialakítottam. Kiültem az ajtóm elé, de csak
miután felszedtem a fűből vagy a medence vizéről egy rózsaszín
frangipani virágot. Beletűztem a hajamba, és miközben
szürcsöltem a kávém, minden egyes nap hálát adtam, hogy
felébredtem, hogy vagyok. Hogy süt rám a nap, hogy ott lehetek
Balin. Hogy előttem áll egy új nap, és hagyom, hogy sodorjon,
hogy vigyen magával, hogy felejtsek, hogy átmosson, hogy új
élményeket kapjak, és egyszer újra mosolyoghassak és egyszer
újra a régi Helga lehessek.
Aztán már elhagytam a fohászból a régi én iránti vágyamat.
Mert talán valamennyire megbocsátottam magamnak, és
elfogadtam magamat, ahogy vagyok. A rossz döntésekkel, a jóra
való törekvéssel, azzal, hogy hagyom, hogy minden az én
tempómban folyjon. Ha lassú is az a tempó, nem bántam, majd
csak alakulok. Majd csak tudni fogom egyszer újra, hogy mit
szeretnék, és nekem is lesz legalább annyi tervem, mint a
balinézeknek, hogy ünnepséget szervezhessek akár a leendő
gyerekemnek is.
Egyébként Wiyayát egyetlenegyszer nem láttam nappal. Még
csak eszembe sem jutott, hogy azt mondjam neki, üljünk be a
kedvenc kávézómba egy délelőtt. Igaz, balinézt sosem láttam
abban a kávézóban, most, hogy erre gondolok. Ezek a helyek
nekünk vannak, külföldieknek. Ők, ha nem dolgoznak, otthon
vannak a családdal. És most, látod, én is erre készülök.
 TIBI

Egy budai szanatórium melletti kávézóban beszéltük meg a

találkozót Tibivel, miután hazaérkeztem Helgával. A közösségi
oldalakon nem leltem nyomát, végül anyám kérte el a
telefonszámát a nagymamájától. Így Izát majd én segíthetem
elérhetőséggel, gondolom, Tibinek egyelőre fogalma nincs a
készülő osztálytalálkozóról. Hamarabb értem oda, leültem az
egyik padra, szemben az épülettel, és nézegettem a parkoló
autókat. A legnagyobb terepjárót kiválasztottam, és úgy
képzeltem, az lesz Tibi kocsija. Nyilván szűkített szabású
öltönyben fog kilejteni a kapun, magabiztosan, karján drága
óra. Azon kaptam magam, hogy feszengek. Hogy már bánom,
hogy nem gondoltam át az öltözékemet. Hogy megint a
legelnyűttebb farmeromat húztam, és a százéves Converse
cipőm. Jól fogunk mutatni egymás mellett a kávézóban, ezt
jobban átgondolhattam volna. Biztos majd valami menő kávét
kér, mondjuk eszpresszó tonikot vagy flat white-ot, ezekből már
kiképzett Kati az elmúlt pár hétben. Nyugalmas volt a környék,
lehet, a szanatórium hatása. A gesztenyék már értek, a forró
nyárnak köszönhetően. Nemsokára osztálytalálkozó. Az ötből
már csak ő maradt, aki tudtán kívül rám vár. Most, hogy itt
ülök, elképzelésem sincs, hogy majd miben segíthetnék neki. Mi
lehet az az apró dolog az életében, amivel hozzájárulhatok a
boldogságához. Hatalma, pénze nyilván van, ennek
köszönhetően csajozni is tud. Talán már meg is nőtt azóta,
istenem, milyen aljas vagyok.
Üzenetem érkezik, gondolom, lemondja vagy elhalasztja
valami fontos találkozó vagy épp fogadóóra miatt. Nyilván
számos privát páciense van a doktor úrnak.
De csak Iza írt, bár ő eléggé izgatottnak tűnik. Beszélnünk kell,
fontos – írja –, hívj, amint tudsz! Na, a drámakirálynő. Aki
hazatalált a drámakirályhoz. Kellett nekem ezekkel sújtanom
magam. Mert abban biztos lehetek, hogy ezek a közös
történetek nem érnek véget azzal, hogy az osztálytalálkozó után
elköszönünk. Izával, Katival, Helgával, Vikivel végleg
összekötött a sors. És ha őszinte akarok lenni magamhoz, egy
cseppet sem bánom. Jó valahova tartozni. Jó érezni, hogy van
kivel törődnöm egy szürke, esős napon. Amikor eddig csak
feküdtem az ágyon és sajnáltam magam, és annyi eszem nem
volt, hogy legalább örökbe fogadjak egy kutyát. Hogy ne legyek
annyira egyedül. De most már itt vannak a csajok, Wendyről ne
is beszéljünk. Úgyhogy mit bánom én, hogy mennyire lesz
nagyképű Doktor Tibi. Aki már közeledik is felém, ha jól látom,
hogy ő az. Mi tagadás, azóta sem nőtt meg, ami azt illeti.
Farmerben van, és tornacipőben, meg egy repipólóban. Hát ez
nagyon érdekes. Á, ez biztos nem ő – gondolom végül –, de már
integet.
Tibi ideért, átölel, meglapogat, érzem, hogy nagyon örül
nekem, így rám is átragad a jókedve.
– Tibi, Tibike, de jó, hogy találkozunk, öreg haver.
– Na igen, igencsak elhanyagoltuk egymást, pedig voltak
fogadalmaink. De hát az élet, az már csak ilyen.
– És milyen a meló orvosként? Apád büszke lehet rád –
mondom, amikor már végre hátradőlünk a székeken, és
kikérjük a két presszókávét.
– Orvosként? Te, Zoli, én betegápoló vagyok – zavarba jöttem
a válaszától. – Látom, megütköztél. Azt hitted, hogy elvégeztem
az orvosit, mi? – mosolyog.
– Gondoltam, az a minimum ilyen családi háttérrel. És apád
mit szól, már bocs.
– Szerinted? Nem is beszélünk, de jól van ez így. Azt sajnálom,
hogy ezért anyámat is kevesebbet látom, de ezt az áldozatot
meg kellett hoznom, hiszen a saját életem volt a tét.
– El se kezdted az egyetemet? Nekem úgy rémlik, mintha…
Hogy eleinte minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben… –
találgatok.
– Igen. Aztán egyszer csak megvilágosodtam. De ez egy
hosszú történet. Mennyi időd van? És egyáltalán, hogy kerülsz
ide? Hiányoztam? Azért jólesne, ha ezt mondanád – vigyorgott,
majd a pulthoz ment, és kikért nekünk két melegszendvicset.
– Mégis, hogyan történt a megvilágosodásod? – A
történetének ez a része természetesen különösen érdekelt
engem, mint friss megvilágosodót.
– Már két évet elvégeztem a suliból, csak a vizsgák voltak
hátra, meg még négy év és a többi száz, tanulással, gyakorlattal
eltöltött esztendő. Mondhatnád, vagy mondhattad volna, hogy
rossz a hozzáállásom, hiszen mindent azért kellett volna
tennem, hogy aztán embereken segíthessek. De én akkor
mondtam ki végre, hogy először magamon kell segítenem.
Hogyan is gyógyíthatnék másokat, ha én magam egy lelki
nyomorék vagyok. Tele kisebbségi érzéssel, köszönhetően a
narcisztikus apámnak.
– De én úgy emlékszem, hogy a balatoni nyarunkon te másról
sem beszéltél, csak hogy mindenképp sikeresebb akarsz lenni
nála. Hogy te majd megmutatod – csak ez jutott eszembe.
– Mert akkor még elhittem, hogy csak az lehet az utam. Hogy
csak így lehet valaki sikeres. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy
ez tévedés. Hogy nem lehetek azért orvos, mert az apám, a
testvérem, a nagyapám is az volt. És ha ezért én leszek a fekete
bárány, ám legyen úgy. Akkor éreztem először, hogy felnőtt
lettem, amikor ezt a döntést meghoztam. Hogy otthagyom az
egyetemet, ezt közlöm apámmal, kilépek az árnyékából, és a
saját életemet élem.
– Én húszévesen még mindennap sírva telefonáltam haza
anyámnak a kollégiumból, és nem viccelek – szabadkoztam, de
minek.
– Na, nekem szerencsére addigra megjött a józan eszem.
Úgyhogy el is mentem buszsofőrnek.
– Mondd, hogy nem igaz! – röhögtem. Nem láttam magam
előtt Tibikét a metrópótlón.
– Így volt. Később Londonban buszsofőrködtem. Képzelheted,
én voltam az értelmiségi család szégyene.
– És hogyhogy visszajöttél? Valami nő miatt?
– Kálmán bácsi temetése volt az egyetlen ok, amiért hajlandó
voltam repjegyet foglalni – mondta váratlanul Tibi.
– Az a Kálmán bácsi? A mi Kálmán bácsink? Pontosabban, a
tiéd? – csaptam az asztalra.
 – Igen, képzeld el, majdnem száz évet élt. A fia, Matyi
nyugdíjas lett, mire élvezheti az örökséget, amit annyira várt.
Meg hát Marika se fiatal már.
– És mi lett a lányával, aki Bécsben kurva – jöttek elő az
emlékek, és csak röhögtem.
– Ő Ildi, és feleségül vettem.
– Na jó – merevedtem le. De csak egy pillanatra, aztán tovább
nevettem, majd Tibi is velem röhögött, amiért hálát éreztem.
Majd felálltam, hogy biztos, ami biztos, hozok magunknak két
alkoholmentes sört is. – Jól gondolom, hogy idősebb nálad? –
arra jutottam, mit kerteljek.
– Jóval. Mi több, magasabb is – Tibi elvigyorodott, és
koccintásra emelte a sörösdobozt.
– Talán gyerek is van? – kérdeztem meg óvatosan.
– Természetesen. Kettő.
– És ha nem akartál orvos lenni, hogyhogy végül mégis egy
kórházban dolgozol? – ez azért nem fért a fejembe.
– Mert segíteni viszont akarok. Ezt azóta tudom, hogy egy
véletlen folytán akkor megkaptam egy nyárra Kálmán bárót.
Nagyon sok mindenre megtanított. Azt tudtad, hogy én később
is rendszeresen meglátogattam?
– Nem tudtam én semmit, Tibikém, magammal voltam
elfoglalva.
– Hát én is. Azért vagyok itt. Ahol nap mint nap látom, hogy
mi mindenért kell hálásnak lennünk. Hogy egyáltalán
felébredünk reggel. Hogy járunk, látunk, beszélünk. Hogy
egészségesek vagyunk. Tudom, hogy szar dumának,
menekülésnek is tűnhet, hogy ilyeneket hordok össze, hogy
magyarázom a bizonyítványom. De azért, ha egy kicsit is
belegondolsz, te is tudod, hogy ez igaz, és hogy már az csoda,
hogy élünk.
Nem is tudtam erre mit mondani, persze, hogy igaza van
Tibinek. Cukrot tettem a második kávémba, és megállapítottam,
hogy az őszinte, emelkedettebb párbeszédben még van
fejlődnivalóm. És hát gőzöm sincsen, hogy mégis miben
segíthetném, hiszen úgy tűnik, elégedett mindazzal, amit
önerőből elért. Értesítettem az osztálytalálkozóról,
elköszöntünk, hiszen várja a család, de abban maradtunk, hogy
októberig még látjuk egymást, van miről dumálnunk, hiszen
eltelt ezer év.
 HELGA

Helga végül tárcsázta a számot, amit évek óta nem mert, és ami
évek óta nem jelentkezett. A torkában dobogott a szíve, de
amikor várta volna a csörgést, a telefon csak sípolt. Erőtlenül
rogyott le a szülei házában álló kanapéra, nem tudta, mit
gondoljon. Az nem lehet, egyszerűen nem létezik, hogy tényleg
bekövetkezett, amitől a legjobban tartott. Érezte, ahogy a pánik
újra a hatalmába keríti, hogy egyre szaporábban kapkodja a
levegőt. Pedig most már végig kell csinálnia, amit elhatározott.
Ezért jött haza, hogy szembesüljön a múlttal, hogy
magyarázatot adjon, megbocsátást kérjen, nem is egy embertől.
Azért, hogy újra lehessenek apró céljai, hogy ne napról napra
élje az életét, hogy végre el tudjon lazulni. Hogy ne csak a
másodperc törtrészéig legyen boldog, amikor az épp átélt
helyzet egy réges-régi, szívmelengető élményre emlékezteti.
És bár nagyon tartott tőle, hogy rossz híreket kap, de szíve
legmélyén abban bízott, hogy a rossz hírek elől nem bújhatott
volna el Balin sem, sőt, sehol a világon.
Próbált újra szabályosan lélegezni, és tárcsázta a vezetékes
számot. Beni szüleinek a számát.
– Igen? – szólt a telefonba egy nő, akinek a hangja nem volt
ismerős.
– Jó napot, beszélhetnék, kérem, Attilával? – Beni apjától és a
vele való beszélgetéstől valahogy kevésbé félt.
– Nincsenek itthon az apósomék, elutaztak nyaralni. A
férjemet sem tudom a telefonhoz hívni, mert dolgozik. Miről
lenne szó? – igazán készséges volt.
– Egy… nos, egy régi családi ügyről van szó – Helga kereste a
szavakat. – Esetleg elkérhetem a férje mobilszámát, ha nem
vagyok tolakodó? – Beni él, és felesége van! Helga belül
ujjongott, ugyanakkor össze is tört. Mégis, mit akartam, mit
gondoltam, hallotta a belső hangot.
– Természetesen, már mondom is. Egyébként nemsokára
itthon lesz, mert a kislányunkat hozza haza a bölcsődéből.

Helga gépiesen leírta a diktált számot, elismételte, majd letette a

telefont. Maga sem tudta, miért gondolta, hogy hosszú évek
után hazatér Baliról, ahol úgy elrejtőzött, mintha a föld nyelte
volna el, senkitől nem búcsúzott, lejelentkezett a közösségi
oldalakról, egy mobilszámot és egy e-mail-címet hagyott, ez volt
hozzá az összes elérhetőség, ami manapság nem túl sok.
Láthatatlan lett, megtehette, hogy nem kapcsol be telefont, hogy
nem válaszol e-mailre. De sem hívásból, sem levélből nem jött
túl sok.

Amikor otthon elvetélt, az volt a harmadik sokk annak idején.

Nem elég, hogy a szerelme újra beteg lett, és feketén-fehéren
kimondta, hogy nem akarja a közös gyereket, most még ez a
tragédia is megtörténik vele.
Hiába vigasztalta az anyja, hogy ez gyakran megesik, ha nem
beszélnek is erről szívesen az emberek, és higgye el Helga,
hamarosan készen fog állni újra, hogy teherbe essen, és neki is
lesz gyönyörű, egészséges kisgyereke.
Semmit nem számított a vigasztalás, hiszen Helga érezte,
hogy ezzel is a szerelmük erejéből veszít el egy újabb darabot.
Hosszú hónapokon át mámorban élt, kikapcsolta a világot.
Ami most csak pofonokat osztott neki. Teljesen össze volt
zavarodva, semmit sem értett abból, ami körülötte történik.
Később, már Balin némileg letisztult a kép. Hogy Beni azért
nem akarta a gyereket, mert félt tőle, hogy nem tudja
felnevelni.
Hogy akkor a saját sorsáért, életéért rettegett, és jogosan volt
annyira önző, hogy nem érdekelte őt egy még meg sem született
gyerek. És Helga sorsa, aki viszont egészséges, és bármikor lehet
még gyereke.
Beni egyértelműen megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy
Helga elvetélt. Bár akkor már nem is igazán tudott odafigyelni.
A kezelések, a félelem már jóval a kórházi napok előtt, a
rosszullétek, az, hogy másokra kell támaszkodnia, hogy
kiszolgáltatott, teljesen elterelték a figyelmét. Helga kísérte a
kórházba, megvárta, míg lezajlik a kezelés, a váróban ült, amíg
Beni a doktornál volt konzultáción. Helga felajánlotta, hogy
legyen nála a kezelések után, és ő majd szabadságot vesz ki és
ápolja – de nem volt túl meggyőző, mivel maga is kételkedett a
saját erejében. Talán ezt érezte meg Beni, vagy pontosan tudta,
hogy abban a helyzetben a legjobb neki az anyjáéknál. Helga ott
látogatta, már amikor mehetett, mert voltak időszakok, amikor
Beni inkább azt kérte, hogy ne is látogassa.
 Hónapok teltek el így, míg egy kora őszi délutánon megtörtént
– éppen a kórházkertben séltáltak, nézték a sárguló-bordóba
hajló leveleket a fákon és a kis sündisznót az avarban, és csak
hallgattak, nyilván egyikük sem tudott szabadulni a gondolattól,
hogy ez az ősz milyen szép is lehetne, és mégsem adatott meg.
Hogy talán az ő életük már egy pillanatra sem lehet felhőtlen. És
akkor történt, hogy Beni megkérte Helgát, hogy menjen el.
Hogy elengedi. Hogy nem haragszik rá, és nyugodtan élje a saját
életét. Nem büntetheti magát azzal, hogy ilyen fiatalon ezt a
sorsot méri magára. Hogy sosem lehet tudni… Hogy ez a
minimum, ha már ő nem akarta azt a gyereket. És így alakult.
Helga akkor tiltakozott, zokogott is, aztán észrevette magát.
Bár tele volt a kórház súlyos betegekkel, soha senki sem sírt,
mindenki fegyelmezett volt, mindenki viselkedett, mindenki
élni akart, segíteni a hozzátartozóját. Végigülte hát ő is Benivel a
hosszú órákat, amíg sorra került az orvosnál, aztán bement a
kezelésre, majd fogta a fejét, amikor az udvaron hányt.
Aztán hazakísérte, megvárta, amíg letusol és bebújik az
ágyba. Odament hozzá, megcsókolták egymást, aztán a fiú
rögtön a fal felé fordult a régi gyerekszobájában lévő
egyszemélyes ágyában. Magára húzta a paplant, és kicsit
hátranézett, nagyon fáradt volt a tekintete. – Köszönök
mindent, Helga, legyél jó, vigyázz magadra, élj boldogan – csak
ennyit mondott, bágyadtan elmosolyodott, majd rátette a fejét a
párnára, és elaludt.
Helga megsimogatta a haját, megpuszilgatta, majd csendesen
behúzta maga mögött az ajtót. A nappaliban üldögélve kivárta,
hogy megérkezzen Beni anyja. Ekkor elköszönt, és akkor
találkoztak a fiúval utoljára.
 ZOLI

Iza galériája felé tartottam épp, és azon morfondíroztam, hogy

vajon a megnyitón már összehozzam-e a csapatot. Szóljak-e
Tibinek, Katinak, Helgának. Vikinek mindenképpen akartam,
előle már nem sokáig szerettem volna eltitkolni, hogy miért is
vettem fel velük hónapokkal ezelőtt a kapcsolatot. A galéria a
nyolcadik kerületben volt, és úgy tűnt, Iza egy cseppet sem
bánja, hogy a New York-i művészet helyett „csak” ez jutott. A
kutyaszarokat kerülgettem gondosan, és épp egy játszótér
mellett haladtam el, amikor ismerős hangra lettem figyelmes.
Tibi hangját hallottam, és amikor végre megtaláltam a szülők és
gyermekek hadában, már azt is láttam, hogy a felesége és
mindkét gyerek vele van, akár meg is ismerkedhetünk. Ám a
következő másodpercben azt láttam, hogy a nagyobbik kisfiúval
Tibi jelbeszéddel kommunikál. A kisfiú minden bizonnyal
süketnéma. Nem akartam, hogy meglássanak, de képtelen
voltam továbbmenni, földbe gyökerezett a lábam. Figyeltem
őket a kerítésen kívülről, röplabdáztak, Tibi és a két srác, az
anyjuk csak figyelte őket. Tibi nem győzte dicsérni a gyerekeket,
ha ügyesen elkapták vagy visszaütötték, nyilvánvaló volt, hogy
más nevelési módszert alkalmazott, mint az apja annak idején.
Mozdulataiból, kommunikációjából hamar egyértelművé vált,
hogy a kisfiú sérült, valószínűleg születése óta. Vajon tudják Tibi
szülei, hogy az egyik unokájuk beteg? Ez volt az első
gondolatom. Vagy ezzel a tragédiával Tibiék magukra lettek
hagyva?
Döbbenten néztem őket, és közben csak a saját piszlicsáré
dolgaimra gondoltam. Hogy én majdhogynem milyen
semmiségekbe rokkantam bele, hogy nem szégyellem magam.
És itt van Helga, aki Baliig menekült, mert összetört a szíve. És
mostanra képes talán újrakezdeni. Vagy itt van Iza, aki
megnyomorított gyerekkorból küzdötte idáig magát. És bármi
áron boldog akar lenni, a gazdagságot hátrahagyva visszatérni a
gyökerekhez, mert tudja, hogy ez a valódi élete. És most látom
Tibit, aki nemhogy szembement az apja akaratával, és maga
döntött, milyen életet akar élni, mégis kapott a sorstól egy
vállalást, amit meg kellett tanulnia elfogadni.
Wendy most azt mondaná, ne dramatizálj, drágám, csak éld és
élvezd az életet, mindig csak a következő lépést tedd meg,
úgyhogy most lépj be azon a kapun, kapd el azt a labdát, és
játsszál együtt Tibivel és a gyerekeivel.
Így teszek, a kapu nyikordul, arrébb tolom vele a frissen
lehullott száraz leveleket, látom kívülről magam, ahogy
lépkedek, megsimogatom a srácok fejét, intek az anyjuknak, és
ügyetlenül visszadobom a labdát, ami Tibi felől érkezik.
 HELGA

Tudta, hogy újra nem menekülhet el, fel kell, hogy hívja Benit
az új számán, de egyelőre megint megfutamodott. Pedig az új
életétől ez a lépés választotta el, ez az egyetlen hívás, ami
életbevágó volt.
Eddig kétségek között élt, hiszen szándékosan elzárva magát
a külvilágtól azt se tudta, hogy Beni életben van-e.
Végül nem ő tette meg a lépést. Beni hívta fel még aznap, ő
már nem teketóriázott.
– Helga, szia, de régen is, ugye, hát nagyon örülök, hogy
hallhatlak – sorolta egy szuszra, és Helga boldog volt, hogy
milyen vidám és erőteljes Beni hangja.
– Igen, előkerültem – köszörülte meg a torkát, és
gondolkodott, hogy is kezdje, hányszor átgondolta, de most
semmi értelmét nem érezte annak, amit begyakorolt. – Bocsáss
meg, kérlek – csak ennyit tudott mondani, és zokogott. – Bocsáss
meg, bocsáss meg, bocsáss meg! – hallotta saját magát, sírt, és
nem is próbálta a könnyek árját megállítani.
– Ne sírj, kérlek, nyugodj meg – Beni hangja annyira
megnyugtató volt. – Tudunk esetleg találkozni?
Így Helga elhüppögte, hogy jó neki a parkban, az egyik
kedvenc helyükön a találkozó, igen, pont egy óra múlva
megfelelő.
 Nem is tudta, mit csináljon, amikor a tükörbe nézett, és látta a
kisírt szemeit. Sok év telt el, mióta Beni utoljára látta, és azért ő
észrevette ennek a jeleit. Az apró szarkalábakat a szeme körül, a
mélyülő barázdákat a szája sarkában. De megvonta a vállát, és
úgy döntött, nem teszi rendbe az arcát, nem kerül fel smink, így
is kendőzetlenül fog beszélni, hogy végre túllegyen ezen az
egészen, és Beni megbocsásson neki.
Amikor találkoztak, a régi padnál, Beni szemében is könny
csillogott. Némán szorította magához Helgát, csókot lehelt a
fejére, és nem engedte el percekig. Helga újra sírt, és nem bánta,
hagyta, hogy folyjanak a könnyei, hogy rázza a zokogás. Aztán
lassan megnyugodott.
Leültek a padra, már hűvös volt, ősz volt, de nem olyan szép
ősz, mint évekkel ezelőtt, az utolsó napon.
– Beni, én annyira, de annyira örülök annak… Én úgy féltem,
hogy… El sem tudom mondani neked…
– Hát még én hogy örülök, hogy élek – nevetett Beni, nem is a
helyzetet oldotta, így volt természetes. – És képzeld, az orvosok
szerint én ebből egészen biztosan kigyógyultam, most már
teljesen megnyugodhatok. És én, tudod, bár nehéz hinnem
nekik, de kénytelen vagyok. Egyszer élek, nem igaz? És most
egészséges vagyok! Így hát újra belevetettem magam a
mindennapokba, és boldog vagyok attól, hogy felébredek, és
boldog vagyok attól, hogy…
– Van családod – fejezte be a mondatot Helga.
– Igen, hogy van családom – mosolyodott el Beni. – Ha látnád,
milyen aranyos kisbaba Molli. Vagyis már nem is kisbaba,
hiszen pár hete bölcsibe jár. Ma is én hoztam haza. De hiszen
ezt tudod – simította meg Helga kezét. – De most mesélj te!
Nagyon régen nem hallottam felőled. Igazság szerint
alkalmanként rád is kerestem a fészbukon, de nem találtalak.
– Balin éltem.
– Balin? A kedvenc helyünkön? Hát ezt nem hiszem el!
Képzeld, én azóta nem jutottam oda vissza, de Szilvinek mindig
ígérem, hogy majd egyszer. Remélem, nem kell addig várnunk,
amíg megnő a gyerek – nevetett, Helga szíve pedig
összefacsarodott. Mégis mit vártam, gondolta, és egyáltalán
miért nem azt érzem, hogy maradéktalanul örülök?
– És mit csináltál Balin? Szörfözést oktattál? – vigyorgott a fiú.
– Jógát. És próbáltam megnyugodni. És megbocsátani
magamnak. De rájöttem, hogy egyedül nem fog menni. Ahhoz,
hogy én megbocsássak magamnak, arra van szükségem először,
hogy te a szemembe mondd, hogy nem haragszol rám. Hogy
magadra hagytalak. Hogy elmenekültem a legnagyobb bajban.
Szóval azon se csodálkoznék, ha te nem állnál készen rá. –
Helga Beni szemét fürkészte, hátha kiolvassa belőle a választ.
– Helga, én sosem haragudtam rád. Én kértem, hogy menj el,
nem emlékszel? Kértem, felajánlottam a lehetőséget.
– De nyilván nem ezt a reakciót vártad.
– Nem vártam semmit. Már régen tudtam, hogy ha kiújul a
betegségem, ezt fogom tenni. Bárki lett volna akkor mellettem.
Elhatároztam már sokkal előbb, mint hogy kimondtam. Tudtam,
hogy ha akkor mellettem lesz valaki, amikor esetleg újra beteg
leszek, akkor neki felajánlom, hogy elmehet. Hogy legalább
neki megadasson a lehetőség, hogy teljes életet éljen.
– De istennek hála, most már te is végre megnyugodhatsz,
teljes életet élhetsz.
– Hát nagyon bízom benne. És nem is biztos, hogy ma már
megkérném Szilvit, hogy menjen el, ha az orvosok tévedtek
volna, és visszatérne a betegség. Már csak azért sem, mert Szilvi
nővér. A kórházban ismertem meg – mondta Beni, majd
felnevetett. – Na jó, vicceltem. Félig-meddig persze.
– Örülök, hogy boldog vagy – Helga így is érzett, meg másképp
is, de tudta, hogy ezt ki kell, hogy mondja.
– Köszönöm. Tényleg boldog vagyok most. Nem várok nagy
dolgokat az élettől, a legnagyobbat már megkaptam, az
egészséget, és hogy itt van Molli. – Helga csendesen mosolygott,
miközben Benit hallgatta.
– Persze sosem felejtem el Minket, a mi nagy kettősünket,
ugye, tudod. – Beni kereste a tekintetét, így Helga kénytelen volt
állni azt. – Nagyon szerettelek téged. És valójában borzasztó volt
kimondani is, hogy menj el, és átélni a következő napokat. De a
döntést én hoztam elsősorban, tehát megtiltom, hogy haragudj
magadra.
– Akkor végre élhetem az életemet – nevetett halkan Helga.
– Még jó, hogy! Eddig nem azt tetted? Balin mégis mit
csináltál?, hát ne őrjítsél meg!
– Eltettem magam téli álomba a trópusokon – vallotta be
Helga tulajdonképpen magának is végre. – De most talán
elkezdődhet valami. Még én sem tudom, mi. De a legfontosabb,
hogy elfogadjam, amit mondtál, és megtanuljak újra bűntudat
nélkül élni, lélegezni.
– Húzzál bele, kicsi Helga, mert telnek az évek, jó? – Beni
átkarolta Helga vállát, előrenézett, valahova messzebbre, talán
újra látta maga előtt az évekkel ezelőtti őszi napot,
mindenesetre a szemében könny csillogott. Helga a vállára
hajtotta a fejét, nézte a nyugovóra térő természetet, neki is épp
annyi ereje volt, mint a kis levélnek, ami szállingózott le a fáról
épp, mégis milyen vidáman tette, szinte fickándozott a gyenge
szélben.
– Akkor mostantól nem nézhetek hátra – mondta ki magában
–, hanem végre elkezdem élni az életem hátralévő részét.
 IZA

– Gyereket várok – közölte velem Iza azonnal a hírt. – Te vagy az

első, akinek elújságolom.
– Gratulálok! Ami azt illeti, nem gondoltátok túl – állapítottam
meg tárgyilagosan.
– Neked is ez lenne a dolgod – közölte, miközben éppen egy
képet igazgatott a falon, hóna alatt egy kalapácsot szorongatva.
– Mármint gyereket csinálni?
– Igen, nehogy azt hidd, hogy ráérsz. Hülyeség ez az először
karrier, aztán egzisztencia, majd nyaralunk, aztán jöhet a baba
hozzáállás.
– Iza, én úgy nézek ki, mint akinek akár karrierje, akár
egzisztenciája, üdülési vócsere vagy legalább egy párja van
mindehhez?
– Majd lesz! Kerítek neked egyet! – sziszegte, mivel néhány
szög időközben a szájába került.
– Kösz, inkább ne, már úgyis rajta vagyok a dolgon –
hárítottam, és azon morfondíroztam, hogy ki kellene vennem a
kezéből a szerszámot.
– Csak nem? Ki a szerencsés? Mikor mutatod be? Tudod, hogy
jóvá kell hagynom. Nem udvarolhatsz csak úgy. – Rózsás
selyemköntösét összefogta magán, ledobta magát a kanapéra, és
lábát úgy, westerncsizmában felcsapta az előtte lévő asztalra. –
Köszi, hogy segítesz. Olyan fáradékony vagyok – mondta,
látszott, hogy jobban beleéli magát a terhesség mellékhatásaiba,
mint kellene.
– Biztos vagy benne, hogy nem fogod megbánni, hogy nem
kapkodod el?
– Mit? A gyereket, vagy hogy nem nyithattam New York-i
galériát? Esetleg azt, hogy elhagytam Jamest? Ugyan már, Zoli,
pontosan tudtuk, hogy teljesen mindegy volt neki, hogy vagyok
vagy nem.
– És Jolly? Ő biztos, hogy nem ilyen?
– Nem. Ő szeret! – válaszolt vehemensen Iza.
– És mit szól a terhességedhez?
– Ja, arról még nem tud – vonta meg a vállát Iza. – Mondtam,
hogy neked szóltam először.
– Talán tartasz tőle? Szerintem felesleges. Biztosan szívesen
fogadja a tizedik gyereket is – nem bírtam megállni, és
elröhögtem magam.
– Te egy szemétláda vagy – Iza lehúzta és hozzám vágta az
egyik csizmáját.
– Na, látom, szenvedély dolgában jól állsz, tényleg emberére
akadt Jolly, Izám.
– Az biztos, hogy jobban, mint te. Te kis halvérű pöcs.
– Most meg mit ártottam neked?
– Semmit, de unom, hogy nem éled az életed. Leszel a gyerek
keresztapja, mondd? Akkor még többet kell velünk legyél, és mi
majd megmutatjuk, hogy kell.
– Élni?
– Élni hát! Szerinted hová tegyem ezt a műalkotást? – váltott
témát, és feltápászkodott a pamlagról, esküszöm, még a derekát
is fogta, mint egy kilenc hónapos állapotos.
– Ha jól látom, ez egy hímvessző. Jolly már ebben is utazik?
– Igen, faragni is nagyon tehetségesen tud. Ezt fogjuk árulni
nagy mennyiségben piacokon. De azok kisebbek lesznek
természetesen, és kevésbé díszesek. Már most készít néhányat
ide, a galériába, az egyik ketrecben lesz, a másik egy fiókból áll
majd ki, a többit elfelejtettem. Sőt, tervei szerint Jolly verseket is
ír majd mindegyik alkotása mellé. Annyira tehetséges a drágám,
nem tudok betelni vele. És azt mondja, én vagyok a múzsája, ő
pedig a termékenység istene, bizony ám.
– Ebben legalább igaza van a jó öreg Jollynak. Már várom,
hogy megismerkedhessek vele.
– Csak mondom, hogy kicsit féltékeny rád. Azt hiszi, hogy
összeszűrtük a levet. Nem bírta, hogy azzal az öreg csávóval
voltam, érted, így hagytam, hadd higgye azt is, hogy veled.
Egyszerűbb volt, mint elmagyarázni neki, hogy az életkor nem
számít, amikor szerelmes vagyok. Én szeretem a matuzsálemet
és a fiatal húst is. Ahogyan az sem érdekel, hogy neki száz
gyereke van, és a családjából minden második ember ült már
előzetesben. Ha egyszer ő nekem az igazi, ez mind nem számít.
Annyira köszönöm, Zoli, hogy hazahoztál Amerikából, és végre
én én lettem.
 TIBI

Egyik délután, amikor a plakátokat válogattam át a kiállításhoz,

és pötyögtem be a számítógépbe a hozzájuk tartozó ismertető
szöveget, Tibi kopogott be a mozi ajtaján.
– Mi járatban, barátom? – invitáltam, nagyon örültem, hogy
meglátogat. Megmutattam neki szerény hajlékomat, és
boldoggá tett a felismerés, már nem szégyellem, ahogy élek. Ez
vagyok én, és végre tudom, ebben a munkában szeretnék
továbbra is kiteljesedni.
– Nagy szívességet szeretnék tőled kérni, nem tudom, van-e
egyáltalán lehetőség ilyesmire. A kisfiam még sosem volt
moziban, tudod, nem tud nyugton ülni, hangoskodik, szóval
zavarja a többieket. Viszont minden vágya, hogy láthassa a
Grincset.
– A Grincset? Milyen jó ízlése van – állapítottam meg, ugyanis
nekem is nagy kedvencem a karácsonygyűlölő zöld manó,
vajon miért is? Aztán gyorsan folytattam is: – Természetesen.
Mikor szeretnétek, és hányan jönnétek? Remélem, a kisfiaid
elhozzák a barátaikat is. Mozi után játszóteret is
berendezhetünk a színpadon, ha gondolod – soroltam egy
szuszra.
– Ez jobb, mint reméltem – mondta Tibi, és óvatosan
megkérdezte, hogy mennyiért gondoltam.
 – Tibi, te nagyon hülye – reagáltam, aztán már tudtam, hogy
felesleges volt. Hogy mennyi ilyen helyzete lehet neki, amikor
kérnie kell és elutasításba ütközik, vagy fizetnie, hogy valami
működjön, mert az ő életükben semmi sem működik könnyen.
Nekik semmi nem természetes, sem a mindennapok, sem az
önzetlen segítség.
Szóval így esett, hogy a következő szombaton matiné előadást
vetíthettem huszonhárom üvöltő kisgyereknek piros
bohócorral. Végül Tibi ragadtatta el magát ennyire, mentségére
szóljon, ő sem kapott rendesen levegőt. Együtt menedzseltük a
napot, rendesen kifáradtam, de nem volt kérdés, hogy minden
fáradságért kárpótolt a csillogó szemű kisfiú, aki az első sorban
akart ülni, még akkor is, ha elfárad tőle a nyaka, és valójában
nem is érti pontosan, hogy mi zajlik a vásznon. Mellette ült a
testvére és az édesanyja, aki mindent magyarázott és
mutogatott neki, én pedig Tibivel leghátul, a sok apró fejecske
mögött, éltük át újra Grincs haverunk kalandjait.
 ZOLI

Ültem a Sutyi és Sasi bárban, amit Iza anélkül foglalt le, hogy
legalább a galériát megnézte volna a honlapon, és én persze a
szervezésben csak igen felületesen segítettem neki. Vártam a
többieket Vikivel, és kicsit azért izgultam. Nem tudom, mit
hittem, mitől tartottam, mert direkt nem gondoltam át, hogy mi
vár ránk a mai napon, és azzal is tisztában voltam, hogy senki
nem fogja megfogalmazni, hogy azért, hogy ő most éppen jól
érzi magát a bőrében, rajta kívül még egy ember felelős,
nevezetesen én. És akkor megtapsolunk.
Szállingóztak az osztálytársak, én mindenkiből naprakész
voltam, hiszen a „segítő angyalka lettem” hobbi odáig
ragadtatott, hogy akit tudtam, nagyjából lenyomoztam, hogy
fest, hogy megy a sora neki. Úgyhogy, ha bárki zavarban lett
volna, én minden helyzetet megoldottam, flottul társalogtam és
lapogattam a vállát minden régi havernak.
– Ti együtt? – kérdezte meg spontán egyikük, és mi erre a
kérdésre sem számítottunk. Aztán Viki elnevette magát, és
közölte: – Valami olyasmi. – Én pedig hálásan megszorítottam a
kezét, és még azon se tipródtam, hogy már megint mekkora
balfasz vagyok.
A dobozt feltűnésmentesen a nagy, U alakú asztal közepére
tettem. Gondosan kicseréltem az összes borítékot. Anyám a
könyvtárból szerzett sárga őskövületeket, senki meg nem
mondja, hogy tizenöt éve nem ezekben nyálaztuk le az
örökkévalóságnak az irományokat. Vikié és az enyém nem lett
meg, így mi ketten új leveleket írtunk.
Nagyon igyekeztem figyelni, de valójában szórakozottan
hallgattam végig a felolvasásokat és beszámolókat. Az azért az
esetek többségében nyilvánvaló volt, hogy a régi vágyak és a
mai élet köszönőviszonyban sincs egymással. De nem
érzékeltem elégedetlenséget, és ez csodálkozással vegyes
örömmel töltött el. Hogy mennyire sokan tudják szerencsére
humorral, iróniával kezelni az életet! Ahogy az elcsépelt
mondás szól, mennyire sokan próbálnak az élet által ránk mért
citromokból finom limonádét készíteni. Persze lehet, hogy csak
az osztálytalálkozónak szólt az elégedettség, hogy senki nem
akart rosszabb színben feltűnni, mint a másik. Vagy éppen
megérintette őket a nosztalgia szele, talán fel is dobta őket a
biztonságérzet, és mindent jobb színben láttak abban a
pillanatban, mint mondjuk akár egy nappal előtte.
Az én kis csapatomból elsőként Izára került a sor. Némán
elolvasta a régi levelét, az arca végig rezzenéstelen maradt,
ahogy számítottam. Majd boldogan világgá kürtölte, hogy
gyermeket vár. Akárhogy számoltam, még nem telt le a pár
hónap, amíg az ember elővigyázatosságból nem beszél erről. Ő
nagyon akarta, hogy vele együtt ünnepeljen a társaság.
– Tudjátok, nyáron hazarepültem egy plasztikai
beavatkozásra, hogy minél jobban nézzek majd ki a mai napon.
De ma már egyáltalán nem ez az első számú szempontom, bár
természetesen gyakorlatilag tegnap óta készülök, hogy én
legyek ma a legszebb itt. Lett egy szerelmem, Jolly, vigyázok a
kisbabánkra, és lesz, ahogy lesz az élet. Nagy utat tettem meg
azóta, hogy megfogalmaztam ezt a levelet annak idején a
mostani önmagamnak. És remélem, megbocsátotok, a tartalmát
inkább megtartanám magamnak. Nagy utat tettem meg,
nemcsak kilométerben, hanem legbelül is. Végre tudom, hogy a
pénz biztonság, de nem feltétlenül boldogít, gyakorlom a
megbocsátást, főleg önmagamnak, és ma már tudom, hogy az
őszinte szeretet világosan felismerhető. És nem kell olyan
emberekre éveket pazarolni, akiket mi szórakoztatunk, de ők
csak használnak, és nem szeretnek minket eléggé. Hacsak nem
mi is használni szeretnénk őt – ezen a ponton visszatért a régi
Iza, mert már kezdtem azt hinni, hogy a terhesség elvette az
eszét. – Szeretném köszönni Zolinak a sok higgadt tanácsot,
komoly segítséget, hogy mellettem állt. Boldog vagyok, Zoli,
hogy visszakaptam a barátságodat, és hogy te leszel a kisbabám
keresztapja.
 ZOLI

Ekkor még nem tűnt fel senkinek semmi, nemsokára sor került
Katira.
– Már körbemutogattam mindenkinek a fotókat, nagyon
büszke vagyok a kislányomra, Jankára, aki már valójában egy
gyönyörű nagylány, pont annyi idős, mint amikor mi
mindannyian megismertük egymást annak idején. Nem is volt
olyan régen, ugye, srácok, és mégis mennyi minden történt
azóta. Én például már lassan egy nagykorú gyereket is
felmutathatok – vihogott kicsit zavartan. – Nemrég költöztünk
új lakásba Jankával, most éppen a berendezésével vagyunk
elfoglalva, mindketten imádunk kilimszőnyegeket nézegetni,
vagy éppen kutatni a Vaterán régi tálalók után. Most elkezdtünk
bútort is festeni, tudjátok, ilyen krétafestékkel, ami most
nagyon divatos. Na de ez nem tartozik ide, látjátok, összevissza
beszélek. Szóval a levélben nincs nagy meglepetés számotokra,
ha átmentetek a matekérettségin, márpedig szerintem
mindenkinek sikerült. Már akkor terhes voltam, amikor
megírtuk magunknak ezeket a leveleket. És persze nyilván ez
átírta a sorsomat. De nem adnám semmiért ezt a sorsot, és nem
adnám semmiért a lányomat. Nagyon büszke vagyok
magunkra, a mi kis duónkra. És talán egyszer lesz társam is
mindehhez. De az önállósodás terén én nagyon kis lépésekkel
haladok, ám most sikerült egy nagyobbat megtenni, köszönet
ezért Zolinak.
– Zoli, te valami lelkipásztor lettél vagy mi? – röhögött fel
Gábor, az osztály ünnepelt és ezek szerint örökös parasztja. Én
pedig nem válaszoltam, hanem inkább beleittam az
alkoholmentes és egyben citromos sörömbe, ami rémes volt.
Kati végül visszaült, nem mesélte el senkinek, amit nekem
nagy nehezen elárult, hogy a gyerek apja a Debileck gitárosa,
Putyi, és nem fejtette ki a lelkipásztori tevékenységemet sem.
Azt, hogy még legalább háromszor kellett találkoznom a
szüleivel ilyen-olyan menő éttermekben, amikbe sosem
vágytam, mindig zakóban, ingben, Kati öltöztetett előtte.
Egészen pontosan el kellett küldenem fotókat arról, hogy
milyen ruhák lógnak a szekrényemben, ő szörnyülködött, aztán
választott, szetteket állított össze. A kocsimat mindig jóval
messzebb kellett leparkolnom, mint ahova a találkozó meg volt
beszélve, és inkább hetet-havat összehordott a
környezettudatosságomról meg a sportosságomról, hogy
ezerszer inkább gyalogolok és biciklizem, mint hogy
egymagamban üljek az autóban és kipufogógázzal árasszam el
az utcákat. Az apja méregetett folyton, nyilván legbelül
érezhette, hogy valami nem stimmel, de az anyja megkedvelt.
Tulajdonképpen már gyerekkoromban is szimpatizált velem,
úgyhogy egészen következetes volt az érzelmeiben. Így
történhetett meg, hogy Kati végre elő merte hozni, hogy esetleg
itt lenne az idő, hogy ők elköltözzenek az egyébként
rendelkezésre álló lakásba a szülők családi házának tetőteréből.
És néhány hét után erre tényleg sor kerülhetett. Az apa fejet
hajtott, elfogadta, hogy lánya felnőtt édesanya, aki most már egy
komoly szándékú udvarlót is fel tud mutatni. Nyilván az is
vezérelte a nem is olyan vén grizzly medvét, hogy az apák nem
szeretnek tudni a lányuk nemi életéről, de az is, hogy látta
bennem a lehetőséget, hogy át tudom venni a stafétát, ha arról
van szó, tudok támasz lenni, és meg tudom védeni bármivel
szemben Katit és Jankát.
Ez pedig nekem is önbizalmat adott. Hogy végre valaki ilyet
feltételez rólam. Méghozzá egy meglett férfi, aki számára
egyértelműen első a család, az a legfontosabb érték. Meg hát
önbizalmat adott az is, hogy Viki is támaszkodott rám, hogy
segítettem neki a házvásárlásban, a költözködésben, és hát csak
tervez velem, velem, a tróger mozigépésszel. Láthatja bennem
mégiscsak a lehetőséget, hiszen az előbb elszólta magát. Nem is
elszólta, magabiztosan, vidáman kijelentette az osztálytársunk
előtt, hogy bizony, mi együtt vagyunk. Még jó, hogy mellettem
ül most is! Az asztal alatt gyorsan megfogtam a kezét.
Futólag egymásra mosolyogtunk, csak senki ne vegyen észre
semmit, maradjanak meg nekünk ezek az intim pillanatok.
Olyan jó volt felfedezni az érzést, hogy újra ugyanazt a
biztonságot érzem a társaságában, mint annak idején
Badacsonyban. És biztos voltam benne, hogy ő ugyanezt
gondolja. Ugyanebben a pillanatban.
– Na, gyerekek, ki mit kér? – ordított fel Gábor. – Maláj sikolyt
vagy kalasnyikovot? A régi szép idők emlékére! Na, lányok,
vodka tequilával legyen az első komolyabb pia, ami visszarepít
a gimis éveinkbe, vagy inkább az a lőre, amit mindig ti ittatok?
Szerintem abba a sikolyba mindent beletöltöttek a vendégek
poharainak aljáról a Sutyiban. Mindjárt rendelem és
utánajárok, jó?

Helga már nem akart feltűnést kelteni, így ő nem részletezte,

hogy mi rángattuk haza Baliról a meleg haverommal, aki aztán
inkább ott maradt és lelkesen takarítja az apartmanokat. Csak
gyakran pislogott felém, miközben mesélt, utalva arra, hogy
most épp munkát keres, vagyis inkább egy kis stúdiót, ahol
tarthatja a jógaóráit, és megköszöni, ha visszük a hírét, és mi is
menjünk nyugodtan, nem baj, ha kezdők vagyunk, majd ő
minden ászanára megtanít.
Valaki váratlanul megkérdezte tőle, hogy mi lett a Beni nevű
barátjával, aki talán követte élete alakulását bizonyos ideig,
vagy csak véletlenül tudott arról, hogy volt egy komolyabb
kapcsolata. Helga nyugodtan, mosolyogva mesélte, hogy Beni
boldog férj és családapa, nemrég futottak össze, hogy
gratuláljon neki.
Nem tudom, hogy mennyire őszinte az öröme, mert erről
nem akart még beszélni nekem, én pedig biztosan nem fogom
erőltetni. Ha én lennék a helyében, lenne ebben még néhány
év, amíg helyre teszem magamban ezt az egészet. A mi lett
volna, ha… nem egy könnyű menet, és itt van mit átgondolni.
Helga életútja nem könnyű, pedig látszólag semmi nem történt
vele, ugye. Félinformációk birtokában azt gondolhatta bárki,
hogy milyen jó dolga van ott, Balin. Ha fészbukozott volna, és
feltesz pár kókuszdió-szürcsölő képet, hát az irigyei száma is
nagyot ugrott volna. Senki nem sejthette a családján kívül, hogy
mi a valós ok, hogy ő odáig repült. Hogy összejött egy sráccal,
aki beteg lett, ezért nem vállalta fel a közös gyereket, mi több, el
is küldte a lányt. Aki ment, mert félt, és a meg sem született
kisbaba elvesztése is felzaklatta. Évekig élt remeteségben a világ
másik felén, hogy büntesse magát, és ne kelljen szembesülnie
azzal, hogy a fiú esetleg meghalt, és ő nem volt vele a
betegségében, hogy segítse, támogassa. Aztán hazajött, kiderül,
hogy a fiú, hála az égnek, egészséges, elnyerte a megbocsátását,
és láthatja, mi lehetett volna belőlük, ha marad. Ha belekiabálja
akkor Beni arcába, hogy ő nem megy sehova. Hogy lesz, ami
lesz, csinálják végig együtt ezt az egészet. Van még mit
megemésztenie, feldolgoznia Helgának, na.
– Szóval nem tudom, hogy itthon maradok-e. De most
megpróbálom kicsit hosszabb ideig, hogy mi alakul. Hátha
időközben lesz egy párom, és akkor együtt kigondoljuk, hogy
milyen úton megyünk – hallottam meg Helga hangját. És persze
már agyaltam is rögtön, mert tudom, hogy Wendy is
fészkelődne és rögtön kérdezné tőle: drágám, mit segíthetünk?
Tibi és Viki már nem hoztak szóba engem, helyette röviden
méltatták a nagy beszédek után a barátságunkat és a balatoni
nyarat, és mire térültem-fordultam, már Katival, Helgával,
Izával egyeztettek, hogy Katiék családi nyaralójában, apjáék
távollétében, nehogy feltűnjek nekik, szervezünk egy
nosztalgiabulit.
Most, hogy Iza New York helyett a nyolcadik kerületet
választotta, Helga Bali helyett szintén hazánkra voksolt, Kati a
pénz helyett az önállóságot igényelte, Viki iroda helyett kétkezi
melót, és Tibiről kiderült, hogy réges-rég megtalálta a lelki
békéjét, itt volt az ideje, hogy elgondolkodjak magamon.
– Zoli, mi tenne téged boldoggá? – tépelődtem. És bármilyen
furcsa, a válaszom az, hogy ha megtarthatnám a mozit, és
enyém lenne Viki. Ennyi elég lenne nekem a boldogsághoz, sőt
azt hiszem, nem lenne nálam boldogabb ember a földön.
Így kénytelen voltam lépéseket tenni mindkét ügyben. Tehát
nemcsak hagyni, hogy megtörténjenek velem az események,
hanem végre irányítani azokat. Egész eddigi életemben nem
volt rám jellemző ez a magatartás, de legalább felismertem,
hogy szükséges, úgyhogy itt volt az ideje megdicsérni magamat.
Ha úgy vesszük, tulajdonképpen szerencsém volt, hogy a
barátaim életébe alig kellett beleavatkoznom. Mert mégis miféle
segítségre volt szükségük? Nem szegénységtől, betegségtől,
terrortól, fájdalomtól kellett őket megóvnom. Csak egy jó szó,
egy apró segítség, egy gesztus elég volt, vagy jókor lenni jó
helyen. Mindenesetre csodás érzés, hogy mégis jelen lehettem
sorsok alakulásánál, tudni, hogy az illető talán általam is
boldogabb életet kap, mert megérdemli. Az én boldogabb
életem pedig ott kezdődik, hogy beterjesztettem egy elképzelést
a mozi megújításáról, azt hiszem, így mondják ezt félig-meddig
hivatalosan. Wendyvel is leegyeztettem, az ő extrém ötleteit
kicsit finomítottam, és ígéretet tettem, hogy ha nem veszik el a
mozit, sőt, összejön a támogatás és Wendyt is haza eszi a fene
Baliról, akkor beülhet esténként pénztárosnak.
 De a legnagyobb feladatom még hátravolt, elmondani
Vikinek, hogy komolyak a szándékaim, hogy attól tartok, hogy
tizenöt éves korom óta szeretem, és most már igazán jó lenne a
dolgok közepébe vágni, és ha ő is úgy gondolja, hát én készen
állok.

Viki éppen kapált, amikor megérkeztem, nem állt túl jól a

kezében a szerszám, de igazság szerint én is utoljára
nagyapáméknál kertészkedtem úgy tíz éve.
– Képzeld, jelentkeztem egy képzésre, aminek a végén
kalászos gazda leszek, vagy mi – újságolta, és nem tudta
megállni a nevetést.
– Nagyszerű hír, remélem, névjegyed is lesz, amelyen majd ez
lesz feltüntetve foglalkozásként.
– Mindenképpen. És pink színű lesz a kártya, hogy minél
nagyobb legyen a kontraszt, így tervezem. Egyébként ez egy
szokás, hogyha ekkora méretű a farmod, és ipari céljaid vannak
vele, vagy hogy mondják.
– A szüleid biztos büszkék – röhögtem.
– Hát, szerintem anyám el fogja titkolni mindenki elől. És
apám sem fog dicsekedni. Hogy hiába taníttatták a lányt, hiába a
több ezer kötetes könyvtár otthon, hiába volt Vikinek már kora
gyerekkora óta színház- és operabérlete, most mégis
gumicsizmára vált.
– Akkor nem is várható, hogy betoppannának mostanában? –
kérdeztem, és már a kérdéstől izgatott lettem, mint kamaszként
az első alkalmak előtt.
– Dehogyis. – Viki a kapára támaszkodott, és én csodálkoztam
a legjobban, de nagyon izgatónak találtam a látványt.
Ahogy ott áll előttem ez a vagány, független csaj, aki
természetesen már kockás inget visel a farmerjához. A kockás
ing kicsit mélyebben volt kigombolva, mint Viki arról tudhatott,
és mindez engem arra késztetett, hogy odalépjek hozzá,
ledöntsem a kapát, és végre megcsókoljam.
Az előző tulaj által hátrahagyott régi ágyon szeretkeztünk
először, aztán másodjára is.
Amikor magunkhoz tértünk, és csak szemlélődtünk egymás
karjában, én vettem észre először, hogy az egyik itt hagyott
macska a sarokban ül. Ott ült kíváncsian, érdeklődőn, talán
kicsit féltékenyen is, hogy eloroztam tőle az új gazdáját, így
jobbnak is láttam nem felvenni vele a szemkontaktust, nehogy
a végén még nekem ugorjon. Inkább csókoltam Vikit, ez amúgy
sem esett nehezemre, és ő hagyta, hogy kényeztessem, az
ágyban nyoma sem volt a keménységének, az érdességének,
igazi finom nő volt.
– Már tizennyolc éve gyakorolhatnánk ezt a műveletet, ha
annak idején több a bátorságom. De én egy gyáva kis faszkalap
voltam – mondtam neki.
– Most gondolj bele, ha tizennyolc év alatt mindennap kétszer
csináltuk volna, most hol tartanánk. Rengeteg mindent be kell
pótolnunk – nevetett, és megcsókolta a nyakamat.
Annyira jó volt végre összebújni valakivel, érezni a testét és a
lelkét is, és hogy ez a valaki ráadásul az első szerelmem, hát ez
valóban filmre kívánkozott.
 – Talán jobb is, hogy csak most jöttünk össze, mert most már
tényleg tudjuk, hogy mit akarunk. – Épp elkezdtem
gondolkodni, hogy melyik film szól hasonló sztoriról, de Viki
elterelte a figyelmemet. – Ha tizennyolc éve együtt lennénk,
talán meg is untuk volna már egymást. Mindenesetre tuti nem
szexelnénk napi kétszer – gondolkodott hangosan, és
vigyorgott. – Vagyis háromszor, ha nincs ellenedre – majd ránk
húzta a pokrócot.
 ZOLI

Az osztálytalálkozó utáni hétvégére készültem el mindennel.

Wendy fésztájmon igazgatott. Kati is beszállt a szervezésbe,
hozott vagy tíz tarka szőnyeget, meg odaszállíttatott a mozihoz
egy csomó raklapot. Lampiont kellett vennem, legalább tíz
füzért, és a piknikhez tányért és poharakat. Wendy parancsára a
pattogatott kukoricát sem szolgálhattam fel a mozi szánalmas
papírdobozában. Szendvicsnek retrót terveztem, hogy
emlékeztessen a balatoni nyárra. Amikor a kedvenc
párizsiskenyér-ízesítőnk a piros arany és az uborka volt. A
vetítővásznat kifeszítettem, és lázasan gondolkodtam, melyik
film legyen a nyerő, melyiket játsszam le neki. Nem akartam
akciót, nem akartam vígjátékot, nem akartam romantikust.
Wendyvel közöltem, hogy végül is valamelyik Woody Allen-
filmet szándékozom levetíteni, de teljesen kikelt magából. Végül
abban maradtunk, hogy az ő egyik kedvence lesz a kiválasztott,
a Mamma Mia első része. Nyilván látta, de annyi baj legyen,
legalább dumálhatunk is közben, ha jólesik.
– Mamma Mia? Hát legyen – nevetett Viki, amikor
megérkezett, és felmászott velem a mozi tetejére. Mi tagadás, jól
meglepődött. – Zoli, ez aztán randi a javából – nyögte ki. – Ha
lenne instagramom, most kábé élőznék, vagy mi – vigyorgott,
aztán lehuppant az egyik szőnyeggel borított raklapra, amire
Kati délelőtt még színes párnákat is hozott.
A világító füzéreket bekapcsoltam, nekem is tetszett a látvány,
sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes vagyok azok
után, hogy évekig hogyan éltem, vagyis hogy tulajdonképpen
elfelejtettem élni. De milyen jó is, hogy az embernek vannak
barátai. Segítőkész és jó ízléssel rendelkező barátai. Rendesen
fel is öltöztem, kifogástalanul, mondta volna anyám, ha látta
volna, de persze még a tervemről se szóltam neki, nincs
szükségem, hogy kétszáz kilométerről is rám sugározzon az
aggodalom.
A film végén terveztem, de a helyzet másképp hozta. Viki
észrevette a gyűrűt, felismerte a dobozt. A nagy kapkodásban és
izgalomban elfelejtettem eldugni, így tulajdonképpen a
szendvicsek és a traubiszóda mellett volt közvetlenül. Viki
sikkantott egyet, és rámutatott, majd rám nézett, kezét a
szívéhez kapva.
– Jaj, ne haragudj, nem így terveztem – kiáltottam, de aztán
már szidtam is magamat az elfuserált bevezetőért. – Vagyis,
vagyis – és akkor végre kezembe vettem az Iza által intézett
világoskék dobozt –, tulajdonképpen nem most akartam, izé,
hanem a film végén, de most, hogy ilyen béna voltam, szóval
na… Viki – lassan csak összeszedtem magam. – Rájöttem, hogy
mit ígértem neked akkor, a Balatonon. Hogy ha még egyszer a
Szűzanya áldása ennyire szemmel látható, vagyis hogy ha már
megint valami kereszt, vagy templom, vagy bármi ilyesmi mellé
sodor a közös utunk, akkor én megkérem a kezedet. Szóval, én
most kicsit megkésve, főleg mert az új házad, a mellett a
romhalmaz mellett a sarkon, ha jól láttam, van egy kis
vakablakban egy Madonna, akinek valaki minden reggel friss
virágot visz, szóval, hogy a lényegre térjek ismét, én meg
szeretném kérni a kezedet. Ha nincs ellenedre. Úgy érzem, már
bőven itt van az ideje. Sőt. Ahogy beszéltük is, már nagyon sok
évet elpazaroltunk. Szeretlek, amióta az eszemet tudom. Még
akkor is szerettelek, amikor nem tudtam az eszemet, hosszú-
hosszú évekig. Köszönöm, hogy elfogadsz olyannak, amilyen
vagyok, mégis ügyesen nógatsz, és célt is érsz, hogy már tudom,
hogy én is képes vagyok haladni és fejlődni, és tudom, hogy jó
ember vagyok. És tudom, hogy te is szeretsz, jobban, mint a
cicád, a kutyád vagy a lovadat. És ha nem is ígérem, hogy
minden hajnalban kelek veled ganézni, de szeretnélek
biztosítani, hogy szándékaim szerint egész életünkre hű és
szerető társad maradok. Szóval most már befogom, csak azt
szeretném kérdezni, hogy érzed-e a hajlandóságot, hogy
hozzám gyere feleségül.
– Hát persze, te édes bolond. – Viki boldog volt, és én tettem
boldoggá. – Látod, én vagyok az ötödik, és teljesítetted az én
kívánságomat is. Azt ugye tudod, hogy én csempésztem be az
ágyad alá a dobozt a borítékokkal? És előtte én szedtem ki
belőle kettőnk leveleit, csak hogy megtaláljál végre – és már
csókolt, én pedig persze hogy tudtam már ezt, és persze hogy a
karomba kaptam, mint aki megbolondult, és forogtam vele
körbe-körbe a mozim tetején, és nem érdekelt, hogy mit hoz a
holnap, csak a mostot akartam, hogy végre révbe értem, érzem
végre a biztonságot, és mostantól elkezdődik végre az életem.

Helló Viki!
Én tudom ám, mit csinálsz tizenöt év múlva nyáron! A saját
termőföldeden szeded le a kukoricát és főzöd épp vacsorára. A
családod a következőkből áll: két macska, két kutya, négy kecske,
nyolc-tíz baromfi, két ló ééés: egy gyerek és egy pasi. Nem hiszem,
hogy szeretnék hófehér habos ruhában férjhez menni, nagy
lakodalmon az asztalon táncolni, elég, ha szeretjük egymást, nem
kell nekem papír. Meg különben is. A szüleim semmilyen
választásom nem nézik jó szemmel, szinte biztos, hogy
kacskaringók és kitérők árán jutok el majd a célomig. Csak ne
hagyjam magam, ez a legfontosabb. Hogy mindig a szemem előtt
lebegjen, hogy valójában mit szeretnék az élettől kapni. És hogy
mit? Hát egy farmot, ahol élünk… És Zolit.
De pszt, meg ne tudja idő előtt, most gyorsan be is fejezem az
írást, pont itt ül mellettem és rálát a papíromra. Remélem,
egyszer majd megcsókol. Már olyan régen várok rá. És mostantól
nem is találkozunk mindennap. Hogy fogom én ezt kibírni?
Nagyon szeretem őt. Ő az én hercegem a lovon. A lovat
megszerzem neki, csak ébredjen már rá végre, hogy ő is szeret, és
mi összetartozunk.

Szia Zoli!
Nem tetszik ez a feladat. Nem szeretem az ilyesmit. Most
komolyan, mit kellene ideírnom. Majdnem olyan hülyeség, mint
amikor alsóban arra kényszerítettek, hogy fogalmazzuk meg,
hogyan képzeljük a 21. századot. Hogy robotok dolgoznak majd
helyettünk, és már tudjuk, hogy van élet a Földön kívül. Tényleg
nem tudom, mit írhatnék ide. Utálom a feleltetést. Ha akarom,
leírom magamnak otthon. Aztán elsüllyesztem a komód mélyére.
És egyszer majd megtalálom. Biztos vagyok benne, hogy nem
fogom felolvasni tizenöt év múlva ezt a levelet. Megtartom
magamnak a legbensőbb vágyaim. Most sem írok ide semmit.
Csak egy betűt. Én tudni fogom: V.

Na szia, drágám!
Örülök, hogy végre meglépted, és eljegyezted a mátkád. Lásd,
milyen nagyvonalú vagyok, elengedem a témát, és nem bánom,
ha nem én leszek a feleséged. Viszont tudjál róla, hogy az esküvőd
idejére időzítem a hazalátogatásomat, így remélem, nem lep meg,
itt az ideje felkérned, hogy én legyek az esküvői tanúd. Már
megvettem itt, Balin a selyemnacit és a csipkefelsőt, gyönyörű
leszek, nem hozok rád szégyent, ezen nem kell aggódnod. Addigra
megnő a hajam is, a nap gyönyörűen kiszívta, hát szebb leszek,
mint az asszony, amondó vagyok. Na puszi Vikinek is, add át neki,
hogy kapja össze magát, a legjobb pasit fogta ki a környéken,
gratulálok! És már most mondom, hogy a tizenöt éves házassági
évfordulótokat majd ide szervezem, itt lesz, Balin.
Csók, Wendy
 1.

A forradás Alice Brockley bal halántékától majdnem az álláig

húzódott. Miután összevarrták a sebet, úgy nézett ki, mint egy
nagy, rózsaszín könnycsepp. Az évek múlásával a színe
megfakult, és már alig látszott. Új sejtek képződtek, melyek a
szó szoros értelmében elhomályosították és nagyrészt
feledtették a lány kellemetlen múltját.
Alice többé már nem ugyanaz a lány.
Tizenkilenc éve – vagyis tízéves kora óta. Ekkor történt a
baleset, melyben megsérült.
Most épp a legmagasabb ugródeszkára készül felmászni.
Meggondolatlan, önsorsrontó, önző, bolond. Alice
gondolatban kipipálta az előbb felsorolt jelzőket, miközben
lelkiismerete hadakozott eltökélt szándékával. Egy pillanatra a
medencére nézett, miközben alig látta az ablakokon beszűrődő
fényt. A csempéknek köszönhetően mély türkiznek tűnt a víz,
de a napsugarak aranyszínűre festették a felszínét. Egyik
lábával a hideg, fém lépcsőfokra lépett, aztán a másik
következett. Megfogta a korlátot, ami egy kicsit megmozdult.
Sok százan fogták már, ezért csúszott is, de Alice nem ijedt meg.
Az elmúlt napokban úgy felgyülemlett benne a feszültség, hogy
olthatatlan vágyat érzett a csillapítására.
Lábujjaival akaratlanul is rámarkolt a lépcsőfokokra, ezért a
lábfeje is megfeszült. Minden egyes lépéssel magasabbnak,
bátrabbnak és könnyebbnek érezte magát. A víz felszínén
lebegő hangok és a víz csobbanása már alig hallatszottak, a
mennyezeti lámpa jóval közelebb került hozzá, mint a medence
padlóját borító csempék.
Vajon mit szólna a barátja, ha látná, hogy Alice ennyire
magasan van? Mit szólnának a többiek?
Alice egy kicsit megállt és elgondolkodott. Aztán a deszkára
koncentrált. Ott volt előtte, és szinte várta, hogy a lány rálépjen,
kicsit elrugaszkodjon, majd egy pillanatra elmerüljön az
ürességben, mielőtt medencét ér. Pontosan ez az érzés vitte őt
előbbre.
Ahogy szaladt, szíve hevesen dobogott, majd fájni kezdett,
amikor ugrott, és duzzadt, amikor a víz alá merült.
Folyamatosan tempózott a víz alatt, ezért sikerült hamar
felszínre kerülnie.
Arra gondolt, nem érte meg a fáradságot. Megállás nélkül
zihált, és alig kapott levegőt, míg elért a medence végébe. Haja
csuromvizesen összekócolva, szemét csípte a klóros víz.
Félelme, hogy rajtakapják az efféle viselkedésen és így csalódást
okoz a szeretteinek, sokkal nagyobb volt, mint a pillanatnyi
megkönnyebbülés, melyet az ugrás után érzett.
Végigsimított a sebhelyén.
Talán soha nem lesz képes megfeledkezni róla.
 2.

– Srí Lanka?
Alice hol barátja, Richard szemüveg mögé rejtett barna
szemébe nézett, hol édesanyja világoskék tekintetére
koncentrált. Pont egyszerre kiáltottak fel kétségbeesésükben,
mintha Srí Lanka egy másik bolygón lenne. Pedig csak egy Dél-
Ázsiában fekvő szigetország.
– Mi a baj Srí Lankával? – kérdezte, majd rögtön meg is bánta,
ahogy meglátta anyja arckifejezését. Richard átnyúlt az asztal
fölött, hogy megkaparintsa a telefonját, majd diadalittasan Alice-
re nézett.
–  A kormány weboldala szerint – kezdte, majd felemelte
hangját, hogy Alice még a testvére és apja evőeszközének
csikorgása mellett is hallja – Srí Lankában rendkívül nagy az
esély, hogy drogot csempésznek az italodba, és ellopják a
hitelkártyádat.
– Mintha csak itthon lennénk – válaszolta Alice.
Hiába próbálta iróniával oldani a feszültséget, barátja
összeráncolta a homlokát. Alice úgy képzelte, hogy Richard a
diákjaival is így tesz, ha épp rosszall valamit. Barátja
történelemtanár volt. Ha Alice-szel beszélt, sokszor keveredett
benne a tanár és a szerető. Alice tudta, hogy ez nem szándékos,
inkább szakmai ártalom, mert Richard hosszú évek óta tanár,
ahogy Alice is sok időt töltött az önkormányzatnál. Épp ezért
tele volt a feje adózással és mindenféle bírsággal kapcsolatos
információkkal. Még azt is tudta, mennyibe kerül kicserélni a
megrongálódott járdalapot, ezért nem neheztelt a párjára,
amikor keveredett nála a munka és a magánélet. Mi több,
sokszor jól jött neki, hogy tudta, miként fog Richard reagálni
egy-egy felvetésére.
A férfi megpróbált válaszolni, miközben Alice anyja
felsóhajtott.
–  Azt akarod, hogy még több ősz hajszálam legyen? –
kérdezte.
Alice imádta anyja szőke fürtjeit. Marianne Brockley haja
makulátlan volt. Soha egy kiálló hajtincs, netán ősz hajszál.
Nagyon adott magára, ezért mindig tökéletes volt a
megjelenése. Alice sokkal sportosabb volt, ezért nagyon
irigyelte anyja vékony bokáját és apró kézfejét. Ő inkább apja
alkatát örökölte. Széles vállal, erősebb testalkattal rendelkezett,
barna haját pedig apai nagymamájától örökölte. Az sem
könnyítette meg a dolgát, hogy anyja sokszor nézegette a kezét,
majd a férje felé fordult, és így szólt:
–  Nem igazság, hogy ez a lány sokkal jobban hasonlít rád,
mint rám, Peter.
Alice apja, Peter Brockley – aki a maga közel két méterével
minden családtagjánál magasabb volt – csak a fejét csóválta,
majd vigyorogva a feleségére nézett, magához ölelte, és az
asszony feje fölött Alice-re kacsintott. Pontosan úgy, ahogy
annak idején, Alice gyerekkorában. Mintha azt mondta volna:
–  Tudom, hogy anyád időnként kiállhatatlan, mégis olyan
aranyos, nem igaz?
 Alice azon gondolkodott, hogy Richard is viselkedett-e így
vele szemben. Aztán rájött, hogy az ő esetükben a férfi inkább
Alice anyjával kacsintana össze, mert ha
véleménynyilvánításról van szó, rendkívül nagy köztük az
összhang.
–  Még egyáltalán nem őszülsz, anya – vágta rá Alice, apja
pedig egyetértően bólogatott az asztal túlvégéről.
– Semmi baj az ősz hajjal – mondta Freddie. Ellentétben Alice-
szel, aki próbálta kerülni a konfliktust, Freddie mindig
sikeresen felbosszantotta a szüleit. – Nézd meg Helen Mirrent és
Jamie Lee Curtist! – folytatta, miközben Alice-re nézett. – Csak
azt mondom anya, hogy az ősz hajú banyák népszerűek – tette
hozzá.
Alice-nek feltűnt, hogy Freddie nem evett olyan sokat, mint
általában. Jó eséllyel másnapos, mert előző este bulizott a
haverjaival. Mióta felhagyott gyerekkori álmával, hogy olyan
alapítványnál dolgozzon, amelyik zsíros hozamot ígér a
befektetőknek, ezáltal ő maga is kaszálhat, Freddie többet volt
házon kívül, mint idehaza. Alice-nek kezdett elege lenni, mert
szinte soha nem tudta őt elérni telefonon. Már két hónapja vége
a karácsonynak, de úgy tűnt, bátyja számára folytatódott a
buliszezon. Freddie mindig is okosabb, ravaszabb és sokkal
népszerűbb volt, mint Alice. Ő volt a kedvenc, így Alice
reménykedett, hogy ha sok időt tölt a testvére közelében, talán
rá is ragad ebből valami. Gyerekkorukban úgy hitték, képesek
olvasni egymás gondolataiban. Órákat töltöttek a Freddie által
párnákból eszkábált fészekben, és próbára tették a másikat.
Alice kíváncsi volt, bátyja tudja-e, milyen izgatott a Srí Lanka-i
utazás lehetőségétől, anyja és Richard rosszalló
megjegyzéseinek ellenére.
–  Ezt a szerencsétlen fickót nemrég ölte meg egy krokodil –
mondta Richard, és Alice felé fordította a telefonját, hogy ő is
lássa. – Ilyesmi nyilván nem fordulhat elő a Stour folyónál –
tette hozzá.
Mert a Stour folyónál az ég egy adta világon soha, semmi nem
történik – gondolta magában Alice, de jobbnak látta, ha
véleményét nem osztja meg a barátjával. Richard imádott
horgászni, és beleszeretett a környékbe, mióta Alice hazahozta
bemutatni Suffolkba. Soha nem beszéltek arról, hol szeretnének
letelepedni, miután lediplomáznak.
–  Megígérem, hogy semmilyen veszedelmes lény nem fog
megenni. Nem leszek sem krokodil, sem cápa martaléka –
válaszolta Alice, és Richard térdére tette a kezét. – Csak két
hétről van szó. Azelőtt visszajövök, hogy feltűnt volna a
távollétem. Aztán úgyis jön a húsvéti szünet.
Richard „Pff” hangot hallatott, melynek hatására Alice
összeszorította a fogát. Emlékeztetnie kellett magát, hogy
Richard reakcióit az aggódás vezérli, akárcsak az anyjáét. Még
mindig a féktelen, kiszámíthatatlan Alice-t látták benne, akit
mindketten próbáltak megállítani. Részben hálás volt nekik
ezért. Most könnyebb az élete, és biztonságban érzi magát.
Eszébe jutott a reggel, amikor a legmagasabb ugródeszkáról
vetette magát a mélybe, és átvillant az agyán, hogy az
aggodalmuk talán nem is Alice-ről szól. Elhessegette a
gondolatot.
–  Maureen ötlete volt a nyaralás? – kérdezte Richard, mire
Alice felszegte az állát.
Barátja nem igazán rajongott Alice sötét hajú, extravagáns
barátnőjéért, mert úgy gondolta, rossz hatással van Alice-re.
–  Igen. És Steph is menni akar – válaszolta Alice. – Évek óta
nyaggat azzal, hogy szeretne oda eljutni, mert látni akarja az
elefántokat. Betámadtak ezzel az ötlettel, én pedig nem
mondhatok nemet.
Olyan szemrebbenés nélkül füllentett, hogy maga is
meglepődött. Már azt sem tudta, mikor hazudott először. Csak
abban volt biztos, hogy ezt sokszor saját maga és a szerettei
érdekében tette. Épp ezért sokszor ő is elhitte, amit mond, és
már nem érezte, hogy megtéveszti a külvilágot. Arra persze
gondosan ügyelt, hogy komoly, életbe vágó dolgokról ne
hazudjon, de az apró-cseprő ügyek úgysem számítanak. Inkább
ködösített, mint hogy megbántson valakit.
– Maureen egy veszedelem – szólt közbe Freddie, miközben a
vörösbort kortyolgatta.
Alice inkább nem mondott semmit. Amúgy is kellemetlen volt
számára, hogy testvére folyamatosan megkörnyékezte a legjobb
barátnőit. Főképp, mert Maureen szívesen osztott meg intim
részleteket minden pasiról, akivel dolga volt. Alice szerette a
bátyját, de azért volt pár dolog, amit nem akart róla tudni.
–  Az bizony – mormolta Richard, miközben visszaidézte
Freddie szavait. – Nem tudnátok ti hárman például Londonban
ünnepelni a közelgő harmincadik születésnapotokat?
–  Kiváló ötlet! – csapta össze elégedetten a tenyerét Alice
anyja. – Miért nem mentek mondjuk színházba?
Alice összeszorította a száját, és igyekezett mosolyt erőltetni
az arcára. Nem látta értelmét bizonygatni, hogy a főváros a
maga forgalmával, ezer zsebtolvajával és szmogos levegőjével
éppen olyan veszélyes, mint Srí Lanka.
– Napozni, és pancsolni szeretnénk – vágta rá kurtán. – Tudod,
hogy soha nem sodornám magam veszélybe – tette hozzá.
Marianne Brockley a mellkasához szorította a kezét.
–  Olyan, mintha tegnap lett volna – állapította meg
szomorúan. – Soha nem felejtem el a sikítást és a vért. Azt
hittem, véged.
–  Ugyan már! – mondta Alice szelíden, miközben arca sérült
felére fésülte haját.
–  Még mindig rémálmaim vannak – válaszolta anyja
keserűen.
Alice látta, hogy Freddie a szemét forgatja, majd kiissza a
pohár alján lévő bort.
–  Szegénykém. Még rágondolni is szörnyű – folytatta
Marianne.
– Sajnálom – válaszolta Alice, miközben tehetetlennek érezte
magát.
Ha visszaforgathatná az idő kerekét, és meg nem történtté
tehetne mindent, egy percig nem habozna. Még szép, hogy
mindent másképp csinálna, mint akkor. Ez viszont lehetetlen.
Csak annyit tehet, hogy bocsánatot kér, és megígéri, hogy többé
semmi rosszat nem enged be az életébe. Még úgy is, hogy ezzel
megfosztja magát az izgalmas, új lehetőségektől.
– Ígérd meg! – erősködött az anyja. – Ígérd meg, hogy semmi
butaságot nem csinálsz, ha odamész!
Alice magabiztosan mosolygott, mert ígérgetésben mindig is
jó volt.
– Megígérem – válaszolta.
 3.

Alice és Richard a Plymouth Egyetemen találkoztak. Richard

történelmet tanult, Alice szociológiát. Azon a bizonyos szerdai
napon mindketten részt vettek a gólyabálon. A legtöbben
parókát viseltek, a fiúk tapadós ruhát vettek vaskos combjaikra,
rengeteg sört vedeltek, és megállás nélkül, folyamatosan
énekeltek.
Richard azzal hívta fel magára Alice figyelmét, hogy ő volt az
egyetlen srác, aki nem volt teljesen részeg. Richard később
bevallotta, hogy neki Alice extrém rövid szoknyája tűnt fel,
persze nem a szó rossz értelmében foglalatoskodott a lány
szoknyájával. Aggódott, hogy útban hazafelé megfázik, ezért
felajánlotta, hogy ad neki pénzt taxira.
Alice, aki akkor nemrég múlt tizennyolc, és életében először
került távol a szüleitől, boldogan kezdte meg
szárnypróbálgatásait. Elsőéves egyetemistaként megnyílt
számára a világ, így lakótársai legnagyobb örömére a
szégyenlős suffolki lány egyik napról a másikra igazi partiarccá
vált. Az új Alice sminkkel takarta sebhelyét, feltűrte ruhájának
ujját, és cigarettával az ujjai között rohangált egyik előadásról a
másikra. Olyan messzire nem ment, hogy el is szívja, csak arra
kellett neki, hogy megmutassa, milyen laza és vagány. Akár a
többiek.
Richardnak jó néhány nap kellett, hogy átlásson rajta.
 – Ez nem a valódi éned, ugye? – kérdezte halkan, amikor Alice
megpróbálta legyűrni a második pohár italt, amit lelkes barátai
a kezébe nyomtak.
A lány felajánlott párat Richardnak is, de ő visszautasította, és
cseppet sem érdekelte, mit gondolnak róla a többiek. Alice, aki
az elmúlt nyolc évet azzal töltötte, hogy megpróbálta elrejteni a
sebhelyét, és azt kívánta, bárcsak más ember lenne, igen
karakánnak találta a fiú viselkedését. Richard komoly volt és
megbízható. Kedves, megértő, akit egyáltalán nem zavart Alice
sebhelye. A lány hamar rájött, hogy Richard mellett
biztonságban érezheti magát, így kevésbé törnek elő
gyermekkorának szörnyű emlékei. A fiú arra a lányra
emlékeztette, aki lenni akart, és segített neki legyűrni a
szorongását. Így amikor Richard kerek perec megkérdezte, van-
e kedve moziba menni a hétvégén, Alice boldogan a fiú karjaiba
vetette magát, és azóta is együtt vannak.

Alice szüleinél voltak ebédelni. Ahogy visszaértek, Richard

bevonult az apró szobába, melyben a dolgozatokat javította. A
tulajdonos úgy hirdette a lakást, hogy két hálószoba van benne,
és ez csak egyike volt a kellemetlen meglepetéseknek. A fickó
közölte, hogy a szekrényeknek azért nincs ajtaja, mert ez a feng
shui része, valamint megígérte, hogy kitakarít mire
beköltöznek, de persze nem így történt. Azért döntöttek mégis
emellett, mert olcsó volt, közel az iskolához. Ami pénzt meg
tudtak spórolni a bérleti díjon és az utazáson, azt félretették,
hogy következő évben lakást tudjanak venni. Alice-nek volt
elég pénz a számláján, így bőven ki tudta fizetni a nyaralást Srí
Lankára, mégis bűntudata volt, hogy ennyit költ utazásra.
– Az isten szerelmére! Csak egyszer harmincéves az ember! –
mondta Maureen, amikor Alice elmesélte, szerinte mit fog
szólni Richard, ha elárulja neki az útitervet.
Steph, aki jóval kevésbé volt kalandvágyó mint Maureen, és
jól ismerte Alice barátját, egyetértően bólogatott Maureen
szavai hallatán.
Valami furcsa véletlen, vagy a sors keze folytán Alice és két
legjobb barátnője április három egymást követő napján
születtek, méghozzá elsején, másodikán és harmadikán. Tehát
mindhárman idén töltik be a harmincat. Elég ok az ünneplésre,
és ha Alice őszinte akar lenni, el kell ismernie, hogy Maureen
terve kitűnő. Évek óta senki mással nem nyaralt, csak
Richarddal, ráadásul a férfi nem szívesen utazott messzire az
otthonuktól. Srí Lanka egzotikusnak és érdekesnek tűnt. Olyan
élményben lehet része, amit soha nem fog elfelejteni, amíg él.
Alice-nek tetszett Maureen ötlete, mégis három napba telt,
mire elő mert állni vele Richardnak és az anyjának a családi
vacsora mellett. Három nap, mely alatt Alice rettegett, és úgy
érezte, valahogy le kell vezetnie a feszültségét. Most nagyon
hülyének érezte magát. Persze, hogy a kockázat minden
fajtájától rettegő Richard nem örült az ötletnek, mégsem
mondta neki, hogy ne menjen. Ilyet soha nem tenne.
Alice hallotta, ahogy csukódik a dolgozószoba ajtaja. Felkapta
a tévé távirányítóját, és megállt az egyik csatornánál, amikor
Richard megjelent a hálószoba ajtajánál. Fáradtnak tűnt, Alice
mégis aranyosnak találta, ahogy ott állt, mártásfolttal a szürke
pólóján.
 – Jó volt a fürdés? – kérdezte, miközben igyekezett elnyomni
az ásítást.
Alice bólintott. Vastag szálú, világosbarna haját még mindig
nedvesnek érezte. Eszébe jutott, hogy alvás előtt még be kell
fonnia, ezért megfogta hajának végét. Annak idején Richard
felajánlotta, hogy megcsinálja neki, de az már nagyon régen
volt. Az együttélés kétségtelenül megváltoztatta a kapcsolatuk
dinamikáját. Alice tudta, hogy ez elkerülhetetlen, de azzal
nyugtatta magát, hogy többet nyert, mint amennyit veszített.
Richard talán nem olyan figyelmes, mint annak idején volt,
mégis jó vele együtt élni, és az intimitás is megmaradt.
– Arra gondoltam – kezdte, és elindult Alice felé, majd az ágy
végébe ült –, hogy én is meglepnélek valami különlegessel a
születésnapod alkalmából.
– Igen? – kérdezte Alice, majd keresztbe fonta a lábait.
Az a pizsama volt rajta, melyet még Richard vett neki
karácsonyra. Pihe-puha polár, jegesmedve mintákkal díszítve.
Tökéletes viselet a jéghideg februári időben, mely sosem
kímélte őket.
– Tudom, azt mondtuk, várunk, míg saját otthonunk lesz, de…
Szünetet tartott, és figyelte Alice reakcióját.
Alice tudta, mi következik, ezért egyre jobban kalapált a szíve.
Pont ugyanolyan érzése támadt, mint amikor az ugródeszka felé
vette az irányt. Szólni akart, de hirtelen egy hang sem jött ki a
torkán. Richard megfogta Alice arcát, hüvelykujjával a füle
mögé tűrt egy kósza tincset, majd a nyakát kezdte simogatni.
Alice megborzongott.
–  Szerintem, ha megjössz Srí Lankáról, kitűzhetnénk a
dátumot – mondta gyengéden.
 4.

Alice a táskája hátuljába csúsztatta a Srí Lankáról szóló

útikönyvet, majd felhúzta a cipzárt, és majdnem kiejtette az
útlevelét. Izzadni kezdett a tenyere, amikor kigyulladt a
biztonsági öv becsatolására vonatkozó fényjel, és a kapitány
bejelentette, hogy nemsokára megérkeznek. Érzékei
turbósebességre kapcsoltak, és egy perc nyugtot nem hagytak
neki. Csak ámult és bámult, amikor a Bandaranaike Nemzetközi
Repülőtéren bolyongtak a legnagyobb káosz közepén.
Orrcimpái kitágultak, ahogy megérezte a számára ismeretlen,
mégis kellemes illatokat. Füle csengett a rengeteg különféle
hanghatástól.
–  Hú! Micsoda élet, nem igaz? – sóhajtotta Maureen, akit
ugyancsak meglepett ez a hatalmas nyüzsgés.
Steph a szemét dörzsölte, és megállás nélkül ásított. Szőke
fürtjeit lófarokba kötötte, arca kicsit kipirult. Míg Alice azzal
töltötte a tizenegy órás repülőutat, hogy a könyvét olvasgatta és
megnézett pár filmet, addig barátnője megette a vacsorát,
feltette a rózsaszín szemmaszkot, és rögtön elaludt. Maureen
követte a példáját, de előtte megivott egy pohár bort.
– Fáj a fejem – mondta Maureen.
Alice pedig elmosolyodott.
–  Gyertek! – mondta, és izgalmában egyik lábáról a másikra
helyezte a súlyt. – Irány az útlevél-ellenőrzés, aztán fogjunk egy
taxit!
Átverekedték magukat a tömegen, bebámultak minden
üzletbe, ahol az elefántcsont jegyzetfüzettől kezdve a
mosógépig mindent árultak. Alice még soha nem látott olyan
repteret, ahol háztartási gépeket árultak, de úgy tűnt, csak ő
lepődött meg ennyire. Mindenki kedvesen mosolygott, akire
ránézett a helyiek közül. Amikor viszonozta a mosolyt, az
emberek mélybarna szeme azonnal felcsillant. Amikor elérték a
folyosó végét, mindhárman egy hatalmas Buddha-szoborral
találták szembe magukat.
–  Szelfit! – kiáltotta Maureen, de Alice gyorsan megfogta a
kezét, mielőtt Maureen elővehette volna a telefonját.
–  Ne! Buddhának háttal állni rendkívül nagy
tiszteletlenségnek számít.
Maureen bólintott, a velük szemben álló biztonsági őr pedig
hálásan nézett Alice-re.
–  Jó, hogy te utánanéztél a dolgoknak, így legalább nekünk
nem kellett – mondta Steph, miközben az útlevél-ellenőrzésre
vártak a hosszú sorban.
Alice vállat vont, de kicsit kellemetlenül érezte magát. Nem
akarta elárulni, hogy mióta felmerült az ötlet, hogy Srí Lankára
jönnek, ő az összes elérhető cikket és irodalmat elolvasta a
szigetről, hogy kellően felkészült legyen. Listát írt a számára
legfontosabb látnivalókról, és megtanult néhány kifejezést,
hogy egy kicsit tudjon kommunikálni a helyiekkel. Teljesen
belemerült Srí Lanka történelmébe és kultúrájába. Örült, hogy
előre tudta, mi vár rájuk a repülőtéren, mert ahogy
lepecsételték az útlevelüket, és a kijárat felé vették az irányt, a
helyiek köréjük gyűltek.
– Ayubowan, hölgyeim. Kérnek taxit?
– Tuk-tuk? Nagyon olcsó!
– Viszem a táskáját!
A taxisofőrök folyamatosan kínálták szolgáltatásaikat, Alice
pedig egyre kellemetlenebbül érezte magát. Megállás nélkül a
fejét csóválta, ahogy megpróbált elhaladni mellettük. Maureen
és Steph követték. Egy izmos, fehér szakállú, erős hajú férfi
megfogta Alice táskájának a pántját, és intett neki, hogy adja
oda.
– Néhé istouti – mondta Alice udvariasan. Vagyis: köszönöm,
nem.
– Mióta tudsz srílankaiul? – kérdezte Steph, miközben erősen
megmarkolta saját táskájának pántját.
–  Ezt a nyelvet szingaléznek hívják – javította ki Alice,
Maureen pedig elismerően füttyentett.
– Mindig mondtam, hogy ő a kakukktojás – mondta Steph-re
kacsintva, és kis híján arcon könyökölt egy sofőrt, amikor a
kezével hadonászott. Végül elérték az ajtót, mire Alice
megkönnyebbülten sóhajtott.
– Hú! – kiáltott fel Maureen, mint akit váratlanul ért az itteni
párás, meleg idő. Úgy érezte, mintha forró zuhanyt kapott
volna. Sikerült olyan helyre érniük, ahol a hivatalos taxik
várakoztak, így a tuk-tuk vezetők szépen eltűntek, majd ismét
elvegyültek a tömegben.
– Máris jobban érzem magam – mondta boldogan Steph, majd
lehunyta a szemét, és leengedte mindkét vállát.
Alice a telefonjára nézett, mert kíváncsi volt, átállt-e magától
helyi időre. Itt Colombóban este fél tíz volt, otthon pedig délután
négy. Koromsötét volt már. Már majdnem harminchárom órája
talpon volt, mégsem érezte magát fáradtnak. Épp ellenkezőleg.
Úgy érezte, hegyeket tudna megmozgatni, és akár a szállodáig is
képes lenne elfutni, úgy kicsattan az energiától. Holnap reggel
majd ellátogatnak a Kulturális Háromszögbe, ahol feledhetetlen
élmények várják őket.
–  Alice Csodaországban! Vár a taxi! – kiáltotta Steph, akinek
mindig sikerült Alice-t kizökkentenie az ámulatból. A lány
odaszaladt, és átadta a sofőrnek a nehéz hátizsákot.
Megköszönte a vezető segítését, majd a kocsi hátsó ülésén
foglalt helyet, Steph mellett.
Maureen elfoglalta a vezető melletti ülést, majd hátrafordult,
hogy rájuk nézzen.
–  Örültök, hogy végül tényleg itt kötöttünk ki, csajok? –
kérdezte.
Alice örömtől sugárzó arccal nézett rá.
– Maur – kezdte, amikor a sofőr beindította a motort. – Olyan
boldog vagyok, hogy legszívesebben megcsókolnálak.
Maureen vigyorgott.
– Jut eszembe: még nem meséltem neked az utolsó randimról.
Alice felnézett, ahogy az autó besorolt a forgalomba.
– A szerelővel, ugye?
Maureen bólintott, bár az arckifejezésén egyértelműen
látszott, hogy legújabb Tinderes randija nem volt túl sikeres.
– Koszosak voltak a körmei – idézte fel az emléket. – Amikor
megkérdeztem, mi a hobbija, azt mondta, harmonikázik.
–  Ciki! – vágta rá Steph, majd szitkozódni kezdett, amikor
szabálytalan fürtjeitől nem sikerült levennie a napszemüvegét.
Bár nem sok időt töltöttek kint a párás levegőn, Steph hajának
ez pont elég volt.
–  Tudom – mondta Maureen, majd elmerült a saját
gondolataiban.
–  Miért nem inkább szaxofon? A szaxofonosok őrülten
szexisek tudnak lenni.
Alice elpirult, amikor tekintete találkozott a sofőrével a
tükörben. Kényelmetlenül érezte magát a barátnőivel folytatott
párbeszéd miatt. Egyrészt a sofőr mindent hall, másrészt nagyon
jól tudta, mi lesz a beszélgetés végkimenetele.
–  Lemaradtok a kilátásról – szólt nekik, majd ijedtében
lehunyta a szemét, amikor egy zsúfolt busz kis híján az
autójuknak ütközött. Colombo igazi, nyüzsgő város. Folyamatos
a hangzavar, mert az utcán megállás nélkül dudálnak az autók,
csilingelnek a biciklik, beszélnek az emberek, és még a kóbor
kutyák is ugatnak. Akárki mellett elhaladt az autó a forgalmas
utcán, élénkpiros, neonsárga, vagy élénkzöld ruhát viselt.
Ricsaj, kosz, ordító zene mindenütt, de Alice odanyomta az orrát
a kocsi üvegéhez, és igyekezett telítődni az élménnyel.
Egyszerre érzett kiegyensúlyozottságot és hatalmas káoszt.
Maureen közben azon siránkozott, hogy nem kap újabb
üzeneteket a szerelőjétől, ezért Alice nevetésben tört ki. Amikor
szóba került a szerelmi életük, tudta, hogy két barátnője
teljesen mást keres. Maureen olyan férfit akart maga mellé,
akinek saját háza, kocsija, jól menő állása, és lehetőség szerint
gyerekei vannak, mert ahogy ő fogalmazott, a terhesség
tönkreteszi az ember testét. Steph ezzel szemben a nagy Ő-t
kereste, akinek nincsenek rossz szokásai, legalább hat gyereket
szeretne, és ahogy Steph hozzátette: legyen szép, méretes farka.
Alice tizennyolc évesen megtalálta a párját, ezért soha nem is
gondolkodott másban. Richard mindig mellette állt. Kitartott
mellette, megbocsátott, amikor kellett, és mindig megvédte,
amikor Alice anyja jobban bele akart szólni az életébe, mint
kellett volna. El sem tudta képzelni, milyen lenne Richard
nélkül.
–  Bárcsak végig ezzel a kocsival járnánk be Srí Lankát! –
sóhajtott Maureen, aki úgy nyújtózott végig a taxi bőr ülésén,
mint egy elkényeztetett macska.
– Hagyjuk ki az öt-hat órás vonatutakat? – kérdezte Alice.
–  Ezt ne is mondd! Még a tízperces metróutat sem bírom a
munkahelyemig, úgyhogy ne lepődj meg, ha egyszer csak
sírógörcsöt kapok – nyöszörgött Maureen.
Steph csettintett egyet a nyelvével.
–  Ne nyafogj! Csodás lesz, meglátod. Mellesleg hol a fenében
találkozunk helyes pasikkal, ha állandóan egy kocsiban ülünk?
– Azért a férfiakon kívül is van élet – kacsintott rájuk Alice.
– Könnyű neked – vágta rá Maureen, miközben mosolygott a
szeme. – Téged otthon vár a szerető Richardod. Én hónapok óta
nem láttam épkézláb pasit magam körül.
– Én sem. De lehet, hogy álmaim férfija pont Srí Lankán van,
és arra vár, hogy megtaláljam – vetette oda Steph.
Alice nem volt igazán járatos randitémában, így jobbnak látta,
ha csendben marad, és hagyja, hogy két barátnője folytasson
erről magvas beszélgetést. Tudta, hogy Maureen és Steph
szemében ő már révbe ért. Olyan férfival él, aki szereti, kedves
hozzá, és ugyan a barátnői még nem tudják, de feleségül akarja
venni. Azt viszont nem látták, mennyire vívódik, amikor eszébe
jut, hogy valami még sincs rendben azzal az élettel, amit
választott. Mióta Richard megemlítette, hogy ki kéne tűzni a
dátumot, Alice úgy érezte, jobb lenne léggömbbé válni, és
elrepülni. Egyszerűen nem talált megnyugvást, pedig minden
erejével azon volt.
Megszegte a légkondicionáló használatára vonatkozó
szabályt, letekerte az autó ablakát, így megérezte a kintről
érkező édes, tömény, égő fa illatát.
Amit valójában érzett, nem volt más, mint a puszta
felismerés: annak ellenére, hogy kézenfekvő lépés hozzámenni
Richardhoz, jobban megijedt a gondolattól, mint hitte.
 Mindazok figyelmébe, akik
nemcsak nézik a csillagokat,
hanem elég bátrak ahhoz,
hogy megpróbálják őket elérni.