A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Kerry Fisher: The Woman in My Home, 2022

Fordította
LUKÁCS ANDREA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Amiről hallgatunk, az nem fáj, 2020
Senki sem az, akinek látszik, 2020
Nem titok, amit ketten tudnak, 2021
A hazugság, ami utolér, 2021
Amit az időm sem gyógyít be, 2022

Copyright © Kerry Fisher, 2022

Hungarian translation © Lukács Andrea, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett, Faniszló Ádám

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bukovenszki-Nagy Eszter
Korrektúra: Hirsch Andrea
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5704-93-4
 Előszó

Rejtély számomra, hogyan képesek életben maradni a családok.

Szerintem a legtöbb embert a heves szeretet és a megbocsátás
furcsa és kiszámíthatatlan keveréke vezérli. És persze az, hogy
a szőnyeg alá söpörje a másikról megtudott, kínos igazságokat.
Még azoknak is vannak eltitkolt, kellemetlen tulajdonságaik,
akik kiscicákat és kiskutyákat posztolnak a közösségi oldalakon,
és ezzel feldobják mások napját.
A rokonaim között mindig az első rezzenésnél megérzem, ha
valami baj van, jóval azelőtt, hogy egy kívülálló megsejtené a
vihar közeledtét. De ahhoz persze túl kedves vagyok, hogy én
magam idézzem elő a vihart, bármennyire is csábító néha a
gondolat. Ha mégis meg akarnám tenni, ismerem a gyenge
pontokat, a védtelen szegleteket, a puha hastájakat, ahová
könnyedén bevihetnék egy célzott ütést.
Kíváncsi vagyok, van-e olyan, aki egy nagy családi
összejövetelen képes ölbe tett kézzel ücsörögni úgy, hogy nem
gondol bele, milyen furcsaságai vannak a közös géneknek.
Hogyan lehetünk ennyire egyformák, mégis ilyen különbözőek,
idegenek? Egy átlagos szülinapi bulin, karácsonykor, esküvőn
néhányan képesek összeveszni azon, hogy mi is történt
valójában húsz évvel azelőtt egy bizonyos eseményen. A
történtek alkoholgőzös boncolgatása felszínre hoz egy-két
kellemetlen igazságot, és lesz, aki sír, mert a nap nem úgy
alakult, ahogy ő szerette volna. De ez még semmi.
Ott van még az az állandó jelenség is, hogy egy család
pontosan tudja, milyen gombokat kell nyomogatni. A minden
alkalommal elmesélt, „vicces” történetben a főszereplő mindig
totál idiótának tűnik, és a nap hátralevő részében azon fortyog,
mivel vághatott volna vissza frappánsan, ami persze akkor nem
jutott eszébe. Aztán vannak még az örök „tréfák” a testsúlyról, a
kapcsolati kudarcokról, a hiányzó képességekről vagy bármi
más bizonytalanságról, amivel megbántják a másikat.
És ami a legbosszantóbb: a feltételezés, hogy valaki harminc-,
negyven- vagy ötvenéves korában is ugyanaz az ember, mint
tizenöt évesen. Ha bárki belekezd egy olyan mondatba, hogy
„Te mindig is…”, „Már gyerekkorod óta…”, én éberen figyelek,
mert egy ilyen beszélgetésből biztos, hogy nem sülhet ki jó. Ha
elég bátor lennék hozzá, hogy szembeszálljak az ilyenekkel,
akkor azt mondanám nekik: „fogalmad sincs, hogy most ki
vagyok”.
Ezek az önbizalmat aláásó, apró szurkálódások bárki mással
a kapcsolat végéhez vezetnének. Egyetlen barátomtól sem
tűrném el ezt a fajta rejtett célozgatást. De valahogy
megtanuljuk elfojtani a haragunkat, visszatartjuk a
megjegyzéseinket a családi béke érdekében. Én vagyok a
legrosszabb ezen a téren. Tovább botladozom,
belekapaszkodom az egység illúziójába, és azon imádkozom,
hogy soha ne kelljen rálépnem a legközelebbi rokonaimat
egymás ellen fordító viszály aknamezejére.
Mindig is azt feltételeztem, hogy egy közös ellenség ment
majd meg minket és egyesíti a családot. Ám valójában ez csak
még jobban egymás ellen fordított bennünket. Persze nem
mintha ez a téma valaha is felmerülne a beszélgetések során.
Isten őrizz, hogy hangot adjunk az érzéseinknek, és szóba
hozzuk az elefántot a szobában! Azt vettem észre, hogy az ilyen
helyzetekben a pereputtyból egyvalaki mindig jobban fel van
háborodva, mint a többiek, akiben frissen élnek a részletek,
mintha csak tegnap történt volna. Egy nagyszerű rokon, aki
nem vonja meg a vállát és legyint, mint a többiek, nem tudja
elengedni a dolgot. Az én értékrendemben a családok egyszerű
alapszabálya az – vagy annak kellene lennie –, hogy az
egymással vérrokonságban állóknak vannak ugyan bizonyos
„pillanatai”, melyekben megmutatják a hibáikat, az
elképzelhetetlen dolgaikat, megbántanak minket, gyakran akár
 g g g
úgy is feldühítenek, hogy egy szót sem szólnak, amikor azonban
úgy alakul a helyzet, mindannyian egy oldalon állnak.
Ez azonban néha nehezebb, mint ahogy sokan gondolják.
Időnként elég egy pillantás, egy sóhaj vagy egy gesztus, és
érzem, hogy ha nem rohanok ki innen és mászok meg néhány
hegyet a süvítő szélben, akkor nem tudok uralkodni a
haragomon. De szeretném azt hinni, hogy azért kiállunk
egymásért. Hogy bárki, aki árt nekünk, jobb, ha felköti a
gatyáját, mert lehet, hogy akkor kap egy váratlan szúrást
oldalról, amikor a legkevésbé számít rá.
A társadalom nagy ügyet csinál a megbocsátásból. És azt
hiszem, általában véve ez jó dolog – elfogadni, hogy az emberek
hibáznak, megtesznek minden tőlük telhetőt, csak néha nem
úgy jön össze, ahogy szeretnék. Vannak azonban idióták, akik
mindenkit magukkal rántanak. Ezt nem tartom
megbocsáthatónak. Mások pedig a hamis szeretet leple alá
rejtőznek, úgy tesznek, mintha a mi érdekeinket tartanák szem
előtt, miközben úgy egyengetik a dolgokat, hogy azok az ő
javukat szolgálják.
És ez, barátaim, megtorlást kíván.
 1

CATH

Nem tudtam, miért gondolja úgy a harminckét éves fiam, Sandy,

hogy sokkal okosabb, mint én ötvenhét évesen, de nem csinált
titkot belőle, hogy szerinte nekem teljesen elment az eszem.
– Ideköltözik hozzád egy férfi, akit hat hete ismersz? Mégis
mit tudsz róla pontosan? – Undor suhant át az arcán, amikor
belegondolt, hogy leginkább azt tudhatom, milyen az ágyban,
mást nem nagyon.
Legszívesebben rávágtam volna, hogy „Huszonegy éve nem
volt komoly kapcsolatom, a lelkemet is kitettem, hogy sikerre
vigyem a vállalkozásomat, soha nem hoztam haza férfiakat,
amíg itt laktál, úgyhogy most szeretném végre egy kicsit jól
érezni magam, mielőtt túl késő lenne.” Nagy kísértést éreztem,
hogy még azt is hozzátegyem: „És tudod mit, még szexelni is
akarok.”
Ehelyett azt feleltem:
– Miért, mit kellene tudnom róla? Úgy értem, mennyiben
másabb ez, mint hogy egy night-clubban megismerted Chloét,
aztán gyakorlatilag heteken keresztül minden éjszaka itt aludt?
Sandy egy kis sárfoltot kapirgált a ruhaujján.
– De neki volt saját lakása. Bármikor hazamehetett volna, ha
nem úgy alakulnak köztünk a dolgok.
– Robinnak is van saját lakása, csak ott most a leendő volt
felesége lakik. Ez pusztán átmeneti, amíg a nő el nem adja, ő
pedig megkapja a pénzt felét. Nincs értelme szállodába mennie,
miközben én egyedül élek ebben a hatalmas házban.
 Amikor kimondtam azt a szót, hogy „átmeneti”, éreztem, hogy
nem igaz. Annak ellenére, hogy elég régóta voltam már ezen a
világon ahhoz, hogy tudjam, aligha férne bele a lábam egy
üvegcipellőbe, makacs és gyakorlatias szívem akaratlanul is
megdobbant, valahányszor Robin üzenetet írt, vagy besétált az
ajtón. Nagyon sokáig az irányította az életem, hogy mi a legjobb
Sandynek, és eldöntöttem, hogy semmilyen szinten nem lehet
hatással az életére az, hogy az apja csaknem minden nőt
vonzóbbnak talált nálam, így a saját igényeimet hosszú időre
jégre tettem. Most viszont itt volt Robin. Ő megértett engem, és
volt olyan kedves, hogy azzal is törődjön, nekem mire van
szükségem. Vágytam a társaságára.
Egyáltalán nem voltam boldogtalan, tökéletesen kielégített,
hogy folyton dolgozom, esténként pedig otthon teszek-veszek,
leheveredem a kanapéra, és olvasok, vagy átfutom a legfrissebb
üzleti híreket. Sosem voltam magányos. Vagy legalábbis sosem
engedtem meg magamnak, hogy úgy gondoljam, jó lenne arra
hazajönni, hogy valaki más vacsorát készített, elmondani neki
az aznap történt kis bosszúságaimat, megosztani vele a
sikereimet. Most viszont úgy éreztem, mintha kinyílt volna az
ajtó egy másik világra, egy olyan helyre, ahol sokan laknak,
ahol még a velem egykorú nők is nevetnek a férjük
ügyetlenkedésén, hogy nem tudja szelektíven gyűjteni a
szemetet, vagy panaszkodnak a horkolására, ám mindig úgy
fejezik be, hogy „de nem tudnék nélküle élni”.
Sandy a fejét rázta.
– És mi lesz, ha beköltözik, aztán nem hajlandó kiköltözni?
Annyira csábító volt, hogy kritizáljam Sandy feleségét, akinek
egyetlen képessége az volt, hogy mesés stroganoff bélszínt
tudott készíteni, és a szalvétát virág alakúra hajtogatta, de azok
közé az emberek közé tartozott, akinek a tehetségét és a báját
nagyítóval kellett keresni. Szerettem volna, ha a fiam képes
lenne egy időre másra is gondolni saját magán kívül, és
ugyanúgy örülni nekem, ahogy én próbáltam örülni neki,
amikor bejelentette, hogy feleségül veszi Chloét. Az unalomig
ismételgettem magamban, hogy „ha boldoggá teszi őt”, és
 g g g gg
kitartóan mosolyogtam, miközben Chloe estéről estére a fiamat
kritizálta, de úgy állította be, mintha csak viccelne.
Gyűlöltem rosszban lenni Sandyvel, ezért magamba fojtottam
ezt a gondolatot, és azt feleltem:
– Csak egy kis időre jön ide, nem kell drámázni… Nem íratom
a nevére a fél házat, nem kérem, hogy járuljon hozzá a
jelzáloghoz. Tudom, hogy ez nagy változás, mert nem vagy
hozzászokva, hogy kapcsolatban legyek, de kérlek, adj neki egy
esélyt!
– Szerinted nem túlzás ez a nagymenő duma az
„ingatlanbirodalmáról”?
Felnevettem. Na, végre kezdtünk eljutni a probléma
gyökeréhez. Sandy mindig is utálta, ha valaki a vagyonáról
beszélt, az autók, a nyaralások és a munka témáját pedig csakis
a legáltalánosabb értelemben volt képes elfogadni.
– Neki ez más, drágám. Miután az apád elhagyott, az első
néhány évet leszámítva te sosem szenvedtél hiányt semmiben.
Neked az volt a természetes, hogy van itthon medencénk és
edzőtermünk, meg síelni mész a szünidőben. Ha az embernek
mindenért magának kell megküzdenie, másképp látja a
dolgokat. Amennyire kivettem Robin szavaiból, neki semmije
sem volt, és a saját erejéből küzdötte fel magát, ezért megértem,
miért olyan büszke mindenre.
– Igen, ezt értem, de olyan sznob, amikor arról beszél, hogy a
„kispénzű” emberek nem az ő célközönsége.
Ebben egyetértettem Sandyvel. Mindig is ragaszkodtam
hozzá, hogy a fiam legyen hálás azért, amije van, és sose nézzen
le másokat.
– Talán neki nem mondogatta folyamatosan az anyja, hogy
„Nem az a fontos, hogy mid van, hanem az, hogy ki vagy.”
Kedvelni fogod, ha egy kicsit jobban megismered. Bízz az
emberismeretemben, kérlek!
Sandy magához ölelt.
– Csak nem akarom, hogy megsérülj.
Nem tudtam, hogy őszintén aggódik-e a sorsom miatt, vagy ez
azt jelenti, hogy „nem akarom, hogy egy másik férfi fontosabb
 j g g g
legyen neked nálam”. Próbáltam bóknak venni, hogy a fiamat
érdekli az életem, mégis inkább azt bizonyította, hogy a nemek
közti egyenlőség még mindig fényévekre van. Az apja egy sor
olyan nővel állt össze, akik korukat tekintve inkább Sandyhez
álltak közelebb, mint hozzám, a fiam mégis csak legyintett rá, és
azt mondta, „Tudod, milyen apa”.
Mielőtt mélyebben belemehettünk volna a témába,
megszólalt a vezetékes telefon, és egy gyors köszönés után
anyám hosszas monológba kezdett arról, hogy a szomszédok
átalakítják a padlásukat, mert felköltöztetik oda a kamasz
fiaikat, ami azt jelenti, hogy megjelennek náluk az egerek, a
patkányok és a mókusok, és hozzá is át fognak mászni a tetőn.
Némán megpusziltam Sandy arcát, aztán csak az ajkammal
formáltam a szavakat: „később találkozunk, szeretlek”, közben
kitereltem a bejárati ajtón.
Anyám tovább méltatlankodott a mocskos kártevők miatt,
amiket a nem létező chipsdarabok és süteménymorzsák
vonzanak majd a szomszédba, én pedig elhatároztam
magamban, hogy a családomnak el kell fogadnia, hogy új
fejezet kezdődött az életemben. Úgy döntöttem, hogy miközben
kártevőirtást rendelek anyámnak, és segítek a fiamnak
elfogadni a gondolatot, hogy az anyja még nem akar zárdába
vonulni, minden percét élvezni fogom annak, ahogy egyre
jobban megismerem Robint, és ezt senki sem fogja tönkretenni
számomra.
 2

REBECCA

Úgy éreztem, fojtogat a keserűség. Graham anyja és apja – az

anyósom, Marge és az apósom, Pete – a kocsibejáró végén
dideregtek, várták, hogy bepakolják a férjem csomagjait kombi
Volvójuk csomagtartójába. A szerencsés Graham a szülei
Shoreham-by-Sea-i házában nyalogathatja a sebeit, néhány perc
sétára a tengerparttól, miközben Marge sürög-forog körülötte,
teát visz neki, és szapulja a szeszélyes, könyörtelen feleségét.
A gyerekek kiszaladtak, hogy megöleljék őket, ami úgy hatott
rám, mintha elárultak és kirekesztettek volna. Talán egy nap
majd felülemelkedem ezen, de még nem tudtam elfelejteni,
hogy Marge és Pete képesek voltak azt sugallni, hogy ha jobb
feleség lettem volna, átvészelhettük volna a férjem felelőtlen
viselkedésének viharát. Marge még megkoronázta a véleményét
azzal, hogy szerinte nem azért viszik el a fejünk fölül a házat,
mert Graham ezt kínálta fel biztosítékként, amikor megvett egy
flottányi élelmiszer-szállító furgont… „Nyáron egy vagyont
keres vele a fesztiválokon.” Úgy döntött, nem vesz tudomást a
tényről, hogy már két egymást követő évben nem tartottak meg
egyetlen nyári fesztivált sem, és inkább arra összpontosított,
hogy szerinte én nem vezettem elég hatékonyan a háztartást.
Na persze ő az a típusú nő, aki úgy gondolta, hogy valóságos
pazarlás csupán egyszer felhasználni egy teafiltert.
Hason csúszva kellett volna idejönniük szégyellve magukat,
hogy a gyerekeim apja olyan helyzetbe hozott minket, hogy
egyik pillanatról a másikra az utcára kerültünk. Amikor már
bizonyossá vált, hogy elveszítjük a házat, én osontam át
Meganhoz éjszaka, mert sírt, hogy itt kell hagynia a legjobb
barátját, a szomszéd Tillyt, miközben Graham úgy horkolt, mint
egy boldogságpirulát bevett rinocérosz. Ha még egyszer
meghallom Marge szájából azt, hogy „szegény Graham”,
alighanem olyan műsort rendezek a szomszédoknak, amiről
még tíz év múlva is beszélni fognak.
Megálltam, hogy ne hívjam be a házba a gyerekeket, nem
akartam megadni ezt az elégtételt Marge-nak és Pete-nek.
Inkább kisétáltam az apró hátsó kertünkbe, ahol nem sokkal
azelőtt még Megan játszóháza állt. Imádtam ezt a nyugodt kis
szigetet. Graham kinevetett, amikor összevissza magvakat
szórtam a földbe, azután izgatottan figyeltem, hogy a néhány
fontért vett magokból gyönyörű nagy csillagfürt, körömvirág és
búzavirág kelt ki nyáron. Most még nem sok látszott belőle,
csupán a tavasz közeledtét jelző néhány hóvirág. A hóvirágot
mindig a reménnyel azonosítottam régebben. Idén már nem.
Leültem az alacsony kőfalra, és Graham lépteit hallgattam
bent a házban, ahogy felment a lépcsőn. Még csak el sem
akartam köszönni tőle. Attól az embertől, akinek két gyereket
szültem. Akinek a BMW-jét, aztán a Ford Escortját, majd a
hamburgeres furgonját hallgattam, vártam minden este, mikor
fordul be a kocsifeljáróra. Az ajtó csapódása azt jelezte, hogy a
családom minden tagja végre újra egy fedél alatt van,
biztonságban. Most viszont az ostobasága miatt elvették
felőlünk ezt a fedelet. A házasságunkból eltűnt a szeretet utolsó
morzsája is. Eleinte csak fokozatosan, az utóbbi néhány évben
viszont riasztó sebességgel szivárgott el.
Nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna – ahogy az anyósom
mindig mondogatta –, hogy a házasélet nem fenékig tejfel.
Hanem arról, hogy ez az ember, a férfi, akire számítottam,
mindent kockára tett, hogy életben tartsa a vállalkozását, de
úgy, hogy nekem erről egy szót sem szólt. Meg tudtam volna
birkózni a kudarccal, hogy becsődölt az üzlete, hogy el kell
adnunk a házat, és valahol albérletben lakni. Munkát vállaltam
volna esténként, dolgoztam volna csaposként, vagy mosogattam
 g g g
volna egy sörözőben, bármit, csak megmaradjon a fedél a
fejünk fölött. Ő viszont nem mondott nekem semmit, ezért nem
is tudtam beleszólni, hogy alakul a családunk élete.
Megfordultam, mert Graham kijött a hátsó ajtón a kertbe.
Zsebre dugta a kezét, és megszólalt:
– Megyek.
Bólintottam.
– Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, de sajnálom. – Csak
állt, és várt valami választ.
Én nem akartam végighallgatni, hogy mennyire sajnálja. Ez a
szó már nem jelentett számomra semmit. Régen, ha azt
mondtuk, sajnálom, azért tettük, mert tényleg érdekelt minket a
másik boldogsága. Nem úgy, mint mostanában: „Bocsánatot
kértem, szóval ne lovagolj ezen a témán!” Nem érdekelt, hogy
megbánta, amit tett, azt akartam, hogy eleve meg se tegye. A
sajnálom nem mentette fel semmi alól.
Ott toporgott előttem, vészesen közel került hozzá, hogy
rálépjen a kis területre, ahová a mákmagokat ültettem. Nem
kellett volna, hogy érdekeljen. A mai nap után nem is fogom
látni többé ezt a kis kertet.
– Ne taposd le a magokat!
Oldalra húzódott.
– Majd tudasd velem, hogy vannak a gyerekek! És azt is, ha
szükséged van valamire. A jövő héten vagy azután eljövök, és
meglátogatom őket.
– És mi van, ha tényleg szükségem lesz valamire?
Megrohamozod az anyád kosztpénzes befőttesüvegét?
Megbántottság suhant át az arcán. Nem tudtam úgy gondolni
rá, mint arra a legyőzött apára, aki Eddie szőke hajába hajolva
zokogott, miközben elmagyarázta neki, hogy hozott néhány
„rossz döntést”, ami azt jelentette, hogy nem lakhatunk tovább
a házunkban. Akkor meginogtam. Kíváncsi voltam, tudom-e
inkább annak az embernek látni, aki együtt focizott Eddie-vel,
aki hamarabb jött el a munkából, hogy elhozhassa Meget az
iskolából. De nem tudtam. Az évek során lassan kiirtotta
bennem a szerelmet, miközben mindig támogattam Graham
 g g
legújabb, gyors meggazdagodási tervét, és biztattam, amikor
elveszítette az érdeklődését, mert nehezebbnek bizonyult a
dolog, mint gondolta. Már nem tudtam tekintettel lenni rá. A
gondtalan, kalandvágyó természete, amit olyan vonzónak
találtam a gyerekek születése előtt, arra kényszerített, hogy én
öltsem magamra az unalmas és megbízható szülő szerepét.
Nekem kellett gondoskodnom róla, hogy legyen valami
tartalékunk, amikor Graham figyelme a következő ragyogó
lehetőség felé fordul. Mindig félretettem egy kis pénzt, hogy ne
maradjunk üres zsebbel. Ebből tudtuk fizetni a számlákat és
fenntartani a kocsit, amíg újra pénzt nem keresett valamivel. De
még én sem gondoltam volna soha, hogy ilyen rossz helyzetbe
kerülünk.
– Tudod, sosem akartam, hogy ez legyen a vége.
– Tudom, hogy nem. De attól még tény marad, hogy eszedbe
sem jutott, hol fogunk lakni, ha biztosítékként felteszed a házat,
és hazudtál arról, honnan szereztél pénzt a furgonokra.
Lehorgasztotta a fejét.
– Többet akartam magunknak, Rebecca. Azt akartam, hogy
sikeres legyek a szemedben. Venni egy nagyobb házat,
luxusnyaralásra vinni téged.
Már nem volt energiám még egyszer elmagyarázni neki, hogy
nem az anyagi csőd vetett véget a házasságunknak, hanem az,
hogy nem vont be engem is a döntéshozatalba. Persze én is
ugyanúgy örültem volna a nagyobb kertnek vagy két hét
nyaralásnak egy napfényes tengerparton, mint bárki más, de
amíg a családom biztonságban volt és egészséges, addig nem
volt szükségem sokra a boldogsághoz.
Graham válla előreesett, azután bement a házba. Nem
akartam végignézni, ahogy elbúcsúzik a gyerekektől. Nem
bírtam volna látni, hogy Megan pici ujjai a hátába mélyednek,
miközben még egyszer utoljára átöleli őt, aztán a házasságunk a
szertefoszlott álmok mocsarába süllyed. Vagy azt, hogy Eddie a
járdaszegélynél rugdossa a földet, próbál úgy tenni, mintha
nem akarna sírni, és közben remegő hangon rászól Meganra,
hogy ne viselkedjen már úgy, mint egy kisbaba. Az pedig biztos
 g j g g g
volt, hogy a szülei közelébe sem megyek, különösen az
összevont szemöldökű és kezét tördelő Marge-nak. Biztosra
vettem, hogy el van ragadtatva, hogy a drága kicsi fia megint az
ő irányítása alá kerül. Az én szempontomból, ha valami
pozitívumot akartam volna találni a helyzetben, akkor azt
mondtam volna, hogy nem kell minden második vasárnap
elutaznunk hozzájuk ebédre. Többé már nem kell konzervrépát
és krumplit ennünk náluk.
Utoljára elszánt mozdulattal zártam kulcsra a hátsó ajtót,
végigsétáltam az üres házon, és próbáltam nem észrevenni a
vakítóan fehér foltokat a falon, ahol régen a családi fényképek
lógtak. Most a testvérem garázsában hevertek néhány bútorral
együtt, ami azt jelentette, hogy a kocsijuk csak az utcán tudott
parkolni. Kiléptem a házból, és becsaptam a bejárati ajtót.
Olyan üresen kongott, mint a reményeink és azok a dolgok,
amelyekre számítottunk, de a holminkkal együtt eltűntek
innen.
Kényszerítettem magam, hogy nyugodtan szóljak a
gyerekeknek:
– Eddie, Megan, gyertek! Ideje elindulnunk Debs nénihez.
Graham a karjában hozta oda a lányunkat.
– Szia, kicsim! – Megpuszilta Megan fejét, aztán letette őt,
majd összeborzolta Eddie haját. – Hamarosan találkozunk, pajti.
Szeretlek!
Beszállt a szülei Volvójába.
Féltem közelebbről is megvizsgálni az érzéseimet, nehogy
elszálljon belőlem az az ingatag bátorság, amit a gyerekek miatt
erőltettem magamra. Jelen helyzetben biztonságosabb volt, ha
inkább csak zsibbadtságot érzek. Majd megtalálom a módját,
hogy újrakezdjem. Muszáj lesz. Beültettem a gyerekeket a
kocsiba, bedobtam a lakáskulcsot a postaládába és elindultunk
a húgomékhoz.
A férje, Jason már figyelte, mikor érkezünk. Kiszaladt a
kocsihoz, kinyitotta az ajtót és kikapta Eddie-t a hátsó ülésről,
majd a levegőbe dobta.
– Sziasztok! Hogy vagytok? Ki kér egy kis fagyit?
 g g g g
Eddie-n látszott, hogy már el is felejtette, hogy az élete
alapvetően megváltozott, még Megan is kicsit vidámabban
követte a sógoromat, én pedig arra gondoltam, a
motorháztetőnek támaszkodom, aztán lecsúszom a földre, és
azt motyogom magam elé, hogy „Ez túl nehéz!”
A húgom jelent meg az ajtóban, és kitárta a karját.
– Ne… légy… kedves… hozzám. – De így is könnybe lábadt a
szemem.
Debs megölelt, és begörbítette a hátát, hogy ne nyomjuk össze
a terhes hasát.
– Nem leszek. Bort? Majd én is iszom veled, de csak
édesgyökér teát.
– Én is teát kérek, de rendeset, ne valami borzalmas
gyógyteát. A bortól valószínűleg összeomlanék.
– Láttad Grahamet? – kérdezte suttogva. – És a szüleit?
– Igen. Valószínűleg több mint egy millimétert reszeltem le a
fogamból, olyan erősen csikorgattam.
– Legalább nem kell többé meghívnod őket karácsonyra.
Bekísért a konyhába, azután megtöltötte a vízforralót,
miközben Jason fagyit adott a gyerekeknek.
– Hogy viseled a terhességet? Nagyon elfáradtál? – Szerettem
volna valaki más problémájával foglalkozni, hogy megállítsam
a készülődő pánikot, ami akkor fenyegetett, ha arra gondoltam,
milyen magas hegyet kell megmásznom, mielőtt újra rendes
életet élhetek.
Debs elfintorodott.
– Egész jól. Már körülbelül félidőben vagyok. Még
huszonhárom hét van hátra.
– Gyorsabban elrepül, mint hinnéd – feleltem.
Jason felnézett.
– A hétvégén kifestettem a gyerekszobát, úgyhogy jó lenne, ha
a kölykök nem csapnák az ajtót a falhoz, hogy meglátsszon rajta
a kilincs helye.
Néztem, ahogy Eddie a bárszéken fészkelődik, és közben
összekeni fagyival a munkapultot.
– Eddie! Egyél rendesen! Hallottad, mit mondott Jason bácsi
 g J
arról, hogy nem szabad a falhoz csapni az ajtót a hálószobában?
Eddie arcán üres kifejezés tükröződött.
Debs a homlokát ráncolva nézett a férjére, majd közbevágott:
– Egyébként nagyon örülünk, hogy itt vagytok. Anya
kölcsönadott néhány nagy párnát, abból csinálok ágyat az egyik
gyereknek a földön, a másiknak pedig tudok adni egy felfújható
matracot. Neked viszont, attól tartok, a kanapén kell aludnod.
Lerogytam a bárszékre.
– Nagyon sajnálom, hogy megszálltunk titeket, miközben
nektek is van elég bajotok. Nem is tudom, mihez kezdtem volna,
ha nem fogadtok be minket. Remélhetőleg nem maradunk
sokáig.
Jason olyan pillantást vetett Debsre, amit csak egyféleképpen
lehetett értelmezni: „jelentőségteljes”. Abból ítélve pedig, hogy a
húgom milyen bosszúsan vonta meg a vállát, bizonyára
vitatkoztak azon, mennyi ideig maradhatunk náluk.
Félő volt, hogy elönt az önsajnálat. Gyűlöltem másnak a
terhére lenni, utáltam, hogy harminchat évesen csak egy
ideiglenesen összetákolt ágyat tudok felajánlani a
gyerekeimnek a földön. Kimentettem magam, és felszaladtam
az emeleti mosdóba. Útközben belestem a gyerekszobába, és
könnyes lett a szemem. Olyan szép volt! Szinte láttam benne a
szülői lét küszöbén álló házaspárt, akik úgy gondolták, hogy egy
kisbaba kiegészíti őket, nem pedig apró kézigránát lesz, aki
miatt kimerülnek, ingerlékenyek, pénztelenek és bosszúsak
lesznek. Jobbnak láttam inkább megtartani magamnak ezeket a
gondolatokat, ha nem akartam, hogy a kocsifeljárón felállított
sátorba száműzzenek minket.
Kezembe vettem a lépcsőfordulóban lévő fotót, amelyen Debs
és én voltunk általános iskolás korunkban pici fogakkal és
selymes fürtökkel. Kettőnk között anya állt, mindkettőnk vállát
átölelte, és igazán ragyogóan nézett ki. Megint belém hasított a
harag, hogy anya nincs olyan helyzetben, hogy segítsen rajtam.
Nem tudott biztonsági hálót nyújtani nekünk. Mit meg nem
adtam volna azért, hogy azt mondja, „Gyertek, költözzetek
hozzám, és maradjatok, ameddig csak akartok!”. Nála
 j g
lakhattam volna abban az átmeneti menedékben Megannal és
Eddie-vel, és nem kellett volna néznem, ahogy a testvérem
terhessége hétről hétre fejlődik, és nem kellett volna azon
törnöm a fejem, hova megyünk öt hónap múlva, amikor
megszületik a kisbaba, és nekünk muszáj lesz kiköltöznünk
ebből a házból.
Megsimítottam a kankalinsárga falat, végighúztam az ujjamat
a kampó alá rajzolt vitorláshajókon. Nem akartam arra
gondolni, hány piszkos ujjlenyomat fogja kiegészíteni ezt a
dekorációt néhány hónapon belül. Próbáltam nem elképzelni
azt a sok ezer esetet, amivel Eddie próbára teszi majd a
vendégszeretetüket: teniszlabdát dobál a konyhafalnak, szinte
minden étkezésnél felborítja a narancslevet, és nem tud úgy
megfürödni, hogy ne kelljen hosszan felmosni utána a
kipancsolt vizet.
Hála istennek, hogy az apám már nem élt, és nem kellett
végignéznie, hogy anyám egy bérelt szobában él, és minden
életkedve elhagyja. Amikor viszont szóba mertem hozni azt a
régi történetet, mindig nagyon izgatott lett, sőt még ellenséges
is. Szerettem volna együttérző lenni vele, de valahányszor
beléptem az egyszobás albérletébe, ami tele volt zsúfolva
bútorokkal a régi házunkból, és megláttam őt bánatosan ülni a
kanapén – ami mellett alig lehetett elférni, ha az ajtóhoz
akartunk menni –, nem álltam messze tőle, hogy elítéljem a
gyámoltalansága miatt. Időnként megpróbáltam beszélni
Debsszel erről a helyzetről, de ő ilyenkor vagy témát váltott,
vagy egyszerűen elment.
Debs és anya is mindketten olyan kishitűek voltak. Ezt egy
este, még mielőtt teherbe esett volna, meg is mondtam Debsnek.
Ám nem sokkal ezután megtudtam, hogy Graham „befektetése”
nagy eséllyel be fog dőlni. Éppen koktélokkal kísérleteztünk, és
néhány tequila sunrise valamint a karácsonyi narancslikőr
maradékának elfogyasztása után azt felelte nekem, hogy túl
sokat várok az élettől.
A szavai mélyen megsebeztek, mert igazságtalannak éreztem.
Szerintem semmi rossz nincs abban, ha az ember sokat vár el
az élettől. Persze nem úgy, hogy palotában akartam lakni vagy
Ferrarit vezetni. Egyszerűen csak úgy akartam felébredni
minden reggel, hogy nem nyomaszt a gondolat, miből fogjuk
kifizetni a jelzálogot, ha Graham újabb ragyogó ötlete megint
kudarcba fullad. Ettől még nem lettem rossz ember, habár
valószínűleg kevésbé tudtam türelmesen elnézni, ahogy anyám
abban a nyomorult kis szobájában ült, és meg sem próbált
olyan helyet találni magának, ahol nincs kiszóródva a lépcsőre
a kínaiból hozott rizs.
– Tudom, hogy anyának nem volt szerencséje – mondtam
akkor. Magamban persze úgy értettem, hogy rossz döntéseket
hozott. – De még csak ötvenkilenc éves. Visszautasította az
előléptetést a szervizműhelyben, mert az ő korában nem akart
magára vállalni akkora felelősséget. Szerintem minden
reménye abban van, hogy rátalál a szerelem a szélvédőmosók
között, ahelyett, hogy megmozdulna, és kezébe venné a sorsa
irányítását.
Debs mindig anya pártját fogta.
– De mi értelme lenne, ha megtenné? Ő egyszerűen ilyen. Ez
jellemző az ő generációjára. Úgy érzi, csak akkor teljes az élete,
ha van mellette egy férfi.
Ez a mondat sok nő vesztét foglalta össze. Én viszont soha
többé nem akartam olyan helyzetbe hozni magam, hogy egy
férfi kihúzhassa a lábam alól a talajt, és aztán mások
jóindulatára szoruljak, ha biztonságban akarom tudni a
gyerekeimet.
 3

REBECCA

Miután a következő hétfőn elvittem iskolába a gyerekeket,

egyenesen bementem a városba. Boltokba és irodákba
kopogtattam be, megkérdeztem, nincs-e üresedés, aztán egyre
elkeseredettebben ballagtam a szitáló esőben, ahogy telt az idő.
„Bármit a világon… takarítás, irodai munka, mindenes
feladatok”. A reakciók általában kétfélék voltak. Vagy egy üres
és kapásból rávágott „Jelenleg nincs semmi” választ kaptam,
mintha valahogy kevésbé lettem volna alkalmas a munkára
attól, hogy ilyen elszántan próbáltam állást találni, vagy pedig
egy szánakozó fejbiccentést. „Nagyon sajnálom, jelenleg nincs
üresedés, de ha megadja az elérhetőségeit…” Az eredmény
mindkét esetben ugyanaz volt. Semmivel sem jutottam előrébb.
Szánalmas pénzügyi tervem arra épült, hogy a bank esetleg
olyan összeget kap a házunkért az árverésen, hogy marad még
valami nekem, miután minden adósságot kifizettek.
Március első napja volt, de úgy tűnt, a tavasz még nagyon
sokáig várat magára. Feltettem a kapucnit a fejemre, de semmi
sem tudott megvédeni a mindent átható, nyirkos levegőtől. Az a
baj azzal, ha valaki mindenét elveszíti, hogy a napi gondok nem
szűnnek meg, csak háttérbe húzódnak, de ottmaradnak, várják,
hogy előtérbe kerülhessenek, ha valamikor adódik egy unalmas
pillanat. Eddie tanulmányi eredménye leromlott. Nehéz volt
első helyre tennem, hogy megtanítsam neki a „lakáshelyzet”
szót betűzését, miközben annyira nyomasztott, hogy megoldjam
a saját lakáshelyzetünket. A nincstelenséggel az persze nem járt
együtt, hogy Megan ne nyafogjon, ha a legjobb barátnője nem
akart melléülni az ebédnél. Nekem kétszer akkora
erőfeszítésembe került ilyenkor, hogy megöleljem, ne pedig
felcsattanjak, hogy „akkor keress valaki mást, aki mellé
ülhetsz!”
Képtelen voltam bemenni még egy recepcióra, ahol egy fiatal
titkárnő – akinek nem kellett befestenie a haja tövét, és aki
munka után el tudott menni meginni valamit –, arra sem vette a
fáradságot, hogy felnézzen a mobiljából, miközben közölte
velem, hogy a mai nap nem a szerencsenapom. Volt még egy kis
időm, mielőtt el kellett mennem a gyerekekért, ezért magam
mögött hagytam a városközpont nagy ipari létesítményeit, és a
külváros széles sugárútjai felé vettem az irányt. Az utak mellett
egyre több lett a fa, a sorházakat lassan felváltották a családi
házak hatalmas kerttel és tölgyfa kocsibeállókkal.
Leparkoltam, majd gyalog indultam el a Hetherington
közben, az egyik kedvenc utcámon, ahol beleshettem a
kerítésen, és láthattam a tévéműsorba illő luxusotthonokat,
kerti szobrokat és virágágyásokat. Különösen este szerettem ezt
a környéket, amikor égtek a lámpák, és be lehetett látni a
konyhákba, ahol a család egy nagy, központi asztal körül gyűlt
össze. Olyan sok embernek volt padja az asztal mellett szék
helyett. Ha nekem ennyi pénzem lenne, én nem költeném
kemény falócára, mert az azon ülőknek mind meg kell
egyezniük abban, milyen közel legyenek az asztalhoz. Eddie és
Megan még azon is képesek voltak összeveszni, hogy ki látott
meg először egy legyet.
Megálltam egy kovácsoltvas kerítés előtt, végighúztam az
ujjam a virágbetéteken. Csodálatos lehet, ha valakinek annyi
pénze van, hogy ilyen elegáns kaput is megengedhet magának,
nem pedig csak valami egyszerűt, aminek összesen annyi
funkciója van, hogy a kutya és a gyerekek ne szaladjanak ki az
útra. Amikor benéztem egy pitypangdíszítésen keresztül, hogy
megnézzem vannak-e új szobrok a kertben, a kapu elkezdett
kinyílni és megindult hátra. Egy idős hölgy húzott maga után
egy kerekes kukát a lejtős kocsibejárón. Láthatóan nem állt
 g j j
biztosan a lábán. Bizonytalan volt, mintha attól félne, hogy
elcsúszik a nedves aszfalton. Félúton meg is állt.
– Segíthetek? – kérdeztem tőle. Ő azt csinálta, amit a gazdagok
szoktak: egy fél pillanatra megállt, hogy eldöntse, fenyegetést
jelentek-e rá vagy sem. Bizonyára átmentem a „majdnem
középkorú, kedves arcú nő saját retiküllel, vagyis nem
valószínű, hogy el akarna lopni egyet mástól” teszten.
Válaszolt, és a hangja inkább arra emlékeztetett, amikor
valaki a piacon a legújabb tisztítószereket reklámozza, mint
arra, ahogy egy gazdag nő a komornyikért kiált. A fülére húzta
a sapkáját.
– Ó, áldja meg az isten, kedvesem! Egy kicsit szédülök. Túl
öreg vagyok már ahhoz, hogy ezeket a kukákat húzgáljam. Vén
szatyor leszek hamarosan.
Odamentem a nőhöz, és megfogtam a kukát.
– Hadd segítsek!
Legyintett egyet.
– Általában nem én szoktam kihozni a szemetest, de a lányom
megkért, hogy tegyem ki, mert ma este csak későn jön haza.
Olyan sokat dolgozik!
– Biztosan nagyon hálás a segítségéért.
– Én takarítom a házát. Őszintén szólva egy kicsit sok már
nekem. Nincs annyi erőm, mint régen, ez pedig egy nagy, régi
ház. Isten tudja, miért kell neki annyi szoba. Az elmúlt néhány
hónapig teljesen egyedül élt benne. Én még a saját házammal is
alig boldogulok, de nem akarom cserbenhagyni. Most pedig itt
van ez a férfi is… ezért még többet dolgozik, mint máskor. –
Betűrte a sálját a kabátja alá. – Milyen szomorú ma az idő, nem
igaz?
Félresöpörtem az irigységet, hogy ennek a nőnek a lánya
egyedül lakik ebben az óriási házban. Ráadásul van valaki, aki
helyette takarítja. Előreléptem.
– Visszakísérhetem?
A nő megrázta a fejét.
– Nem, hamarosan hazamegyek. Majd leülök a
buszmegállóban.
 g
– Messze lakik innen?
– Nem, csak itt a park mellett, de nem akarok gyalog menni
ebben az időben, jogosítványom pedig nincs.
– Nekem itt van az autóm a sarkon. Elvihetem, ha akarja,
akkor nem fog bőrig ázni. – Nem is tudom, miért éreztem
szükségét, hogy hozzátegyem: – Nem vagyok zakkant vagy
ilyesmi. – Valószínűleg azért, mert én is kétszer meggondolnám,
hogy beüljek-e egy idős tag autójába, akit csak néhány perce
ismerek.
A nő nem reagált arra, amit mondtam, de felnézett az egyre
sötétebb égre, miközben habozott, hogy elfogadja-e az
ajánlatomat. Nem akart a terhemre lenni, de nem nagyon bízott
meg bennem.
– Maga errefelé lakik? – kérdezte.
– Jelenleg a húgomnál lakom, de ez egy hosszú történet.
Abban a kis lakónegyedben van a háza a vasút mellett, amit
mostanában építettek, de a gyerekeim egy közeli iskolába
járnak. A St. John’sba.
A gyerekek említésére felcsillant az idős nő szeme.
– Hány évesek?
– A fiatalabb, Eddie hét, az idősebb, Megan kilenc. Olyan
különbözőek, mint az ég és a föld.
– Nekem sosem volt fiam. Szerettem volna, de nem adatott
meg. Csak egy lányom van, Cath. Ő jó kislány volt, szeretett
tanulni. Mindig a könyveket bújta. Aztán sikeres nő lett belőle,
saját vállalkozása van.
– Ez nagyszerű. Biztosan nagyon büszke rá. – Próbáltam
egyenletesen beszélni, hogy ne hallatsszon a hangomon,
mennyire bánt, hogy az anyám, aki mindig ódákat zengett az én
„csodálatos kis családomról”, gyakorlatilag egy sarokba
húzódva hintázott előre-hátra, és azt mondogatta, hogy „ezt
nem tudom elviselni”, amikor elmondtam neki, hogy Graham és
én csődbe mentünk és elválunk. Szerencsére ott volt neki Debs
és Jason, akik magukra ölthetik a „csodálatos kis család”
szerepét, miután megszületik a gyerekük.
– Tényleg büszke vagyok rá. Nagyon sokat küszködött…
 g g g
egyedülálló anya volt… a férje az a fajta ember, aki mindig más
nőkkel szórakozott, és soha nem adott haza pénzt neki vagy
Sandynek, a fiának. Cath azonban nem fogadott el tőlem
segítséget, habár egy ideig nálam lakott. Nagyon makacs lány.
Folyton dolgozott, és végül sikerült felépítenie a saját
vállalkozását. Munkaközvetítéssel foglalkozik. Nem tudom,
hogy találja meg az embereket… tudja, azokat a fontos, főnök
típusokat, a legjobbakat. Amennyire én tudom, új munkát
szerez nekik, aztán ezért valahogy pénzt kap.
– Nekem is jól jönne egy ilyen ember, aki segít munkát találni.
Habár nem olyan magas szinten, mint amiről ön beszélt.
– Mivel foglalkozik?
– Csináltam én már szinte mindent. Voltam bolti eladó,
kertészeti munkás, idősotthonban gondozó. Nincs annyi
pénzem, hogy napközit fizessek a gyerekeimnek, ezért csak
akkor tudok dolgozni, amikor ők iskolában vannak.
Valószínűleg takarítanék, lehetőleg egy magánházban, ahol
nem számít, ha egy kicsit később kezdek, ha amúgy elvégzem a
munkát – válaszoltam.
– És mi a helyzet az apjukkal? Ő nem tud segíteni? Neki is
részt kellene vállalnia, nem gondolja?
Elmosolyodtam magamban. Már alig vártam, hogy én is idős
legyek és ennyire kíváncsi, hogy bármit megkérdezhessek
anélkül, hogy a másik ember tolakodónak tartana.
– Nemrég szakítottunk sajnos, és ő a szüleihez költözött
Shoreham-by-Sea-be.
Az idős hölgy a homlokát ráncolta, és csettintett a nyelvével.
Nekem elég volt a saját anyám rosszallása is, nem volt kedvem
ahhoz, hogy egy idegen is beálljon a sorba.
– Egyébként, ha nem akarja, hogy elvigyem, akkor jobb, ha
hagyom bemenni az esőről. – Nem akartam magára hagyni, de
nem érkezhettem késve a gyerekekért.
A nő kinyújtotta a kezét, és megütögette a karomat. A bőre
papírvékony volt és öregségi foltokkal tarkított.
– Nagyon kedves magától, de a lányom haragudni fog. Azt
mondja, túlságosan megbízom az emberekben, ezért egyszer
 j g g g
egy árokban fogom végezni elvágott torokkal. Veszekszik velem,
ha bárkivel szóba állok. Pedig ez viszi előre a világot, nem igaz?
Elmosolyodtam.
– Örülök, hogy megismertem. Mellesleg a nevem Rebecca.
– Dolly. Vagyis Doris, de mindenki Dollynak hív.
– Mint a musical?
Ez a kérdés úgy hatott rá, mintha átkapcsoltam volna benne
egy kapcsolót. Elénekelt néhány sort a Helló, Dolly!-ból, csontos
kezével integetett is hozzá, aztán hirtelen elhallgatott.
– Meglep, hogy egy ilyen fiatalka, mint maga, hallott róla
egyáltalán.
– Viccel? Ez volt a nagymamám kedvenc filmje. Legalább
tízszer láttam már. A karácsony nem múlhatott el anélkül, hogy
ne néztük volna meg a Hello, Dolly!-t.
Dolly ránézett az órájára.
– Esetleg áll még az ajánlata, hogy hazavisz? Éppen most
késtem le a kettő negyvenötös buszt, a következő pedig csak
negyven perc múlva jön. A kiskutyám, Alfie nagyon nyugtalan
lesz.
Elhessegettem magamtól a bosszúságot, hogy így már
szűkösen érek oda az iskolába.
– Szerintem az úton hívja fel a lányát, és mondja meg neki,
hogy én viszem haza.
– Elfelejtettem feltölteni a mobilomat. Cath mindig
bosszankodik miatta. – Látszott Dollyn, hogy talán meggondolta
magát.
– Semmi baj. Használhatja az enyémet. – Ekkor gyorsan
elszaladtam a kocsiért, mielőtt még tovább szóval tarthatott
volna.
Ragaszkodtam hozzá, hogy felhívja a lányát.
– Kihangosítom magának, így a lánya velem is tud majd
beszélni, és megnyugtathatom, hogy nem raboltam el magát.
Dolly a telefonra bámult.
– Beütné helyettem a számokat? Nincs nálam a szemüvegem.
Bepötyögtem a számokat, aztán elindítottam a hívást. Egy
előkelő beszédű asszisztens vette fel, és halkan sóhajtott egyet,
miközben kapcsolta Dolly lányát.
– Anya? Jól vagy? – hangzott fel Cath hangja a telefonban,
mintha az anyja csak azért hívhatná, mert valami baja van.
– Csak azt akartam mondani, hogy egy kedves hölgy segített
nekem kivinni a kukát, és most hazavisz kocsival. Rám tört egy
kis szédülés, különben is esik az eső.
– De azért jól vagy? Ismered a hölgyet? – Cath hangjából
aggodalom és türelmetlenség hallatszott.
– A neve Rebecca. Csak most ismertem meg, de nagyon
kedves. Itt ül mellettem. A telefont átállította olyan mikrofon
izére, hogy őt is halld.
– Kihangosítóra. Halló? Rebecca? Köszönöm, hogy hazaviszi
az anyámat. Volt valami probléma?
– Nem, nem igazán, csak láttam, hogy az édesanyja
bizonytalanul lépked. Nem akartam, hogy elessen az esőben.
Gondoskodom róla, hogy biztonságban hazaérjen.
– Köszönöm, nagyon kedves! – A szavak ellenére bosszúság
csendült ki a hangjából, mintha valami fontos dolgot szakított
volna félbe a telefonhívás vagy… sejtésem szerint… Dolly
jelentéktelen ügyek miatt rendszeresen hívogatta a
munkahelyén. – Ha biztos, hogy jól vagy, Anya, akkor majd
később felhívlak – tette hozzá Cath.
Dolly nem vette az egyértelmű célzást, hogy fejezze be a
beszélgetést, inkább megkérdezte:
– Átjössz később teázni? Vettem egy szép sonkát, és csak arra
vár, hogy megegyük.
– Ma este nem tudok, Anya. Ne haragudj!
Cath hangján felismertem azt a fajta ingerültséget, ahogyan
én is beszéltem az anyámmal, amikor úgy éreztem, hogy nem
elég, amit teszek, miközben próbálom megadni mindenkinek,
amit akar tőlem, ugyanakkor haragudtam is magamra, mert
nem tudtam megfelelni mások elvárásainak.
Ezután letette a telefont, Dolly pedig halkan azt motyogta,
hogy Cath nem a megfelelő ételeket eszi, vigyáznia kellene a
súlyára most, hogy a változó kor vége felé jár. Ezután hosszan
 g g j
fejtegette, hogy a fiatalok manapság már nem visznek
magukkal ebédet otthonról, inkább egy vagyont költenek
szendvicsre és kávéra.
– És mekkora adag kávét! Bárhova megy az ember, egy
vödörnyit kap! Ha azt mind meginnám, egész nap a vécére
szaladgálnék.
Lefékeztem egy kis sorház előtt, amelynek az előkertje
zsúfolásig volt tömve hunyorokkal, krókuszokkal és
elburjánzott rózsabokrokkal.
– Lefogadom, hogy ezek gyönyörűek nyáron.
– Ó, ez nem egy nagy kert, mégis elvadul. Már nem tudok elég
időt szánni rá, hogy mindet megnyessem. Cath új barátja azt
mondta, majd rendbe teszi nekem, de ő is folyton csak dolgozik.
– Mivel foglalkozik?
– Valamivel egy külföldi országban, tudja, olyan helyen, ahol
több háznak van egy közös medencéje. Folyton
Spanyolországba repül. Én még csak egyszer vagy kétszer
találkoztam vele.
– Szeretné, ha eljönnék valamikor és segítenék? Imádok
kertészkedni.
Dolly arcára olyan megkönnyebbülés ült ki, hogy megdobbant
tőle a szívem.
– Megtenné? Fizetnék is érte.
– Erről majd később beszélünk – feleltem, habár nem
engedhettem meg magamnak, hogy bármit is ingyen csináljak.
Elővettem egy tollat, és felírtam a telefonszámát.
Dolly megállt a bejárati ajtóban.
– Innen már elboldogulok, nagyon köszönöm a segítségét!
Én még maradtam egy kicsit, mert megígértem Cathnek, hogy
az anyja biztonságban hazajut. Nem akartam, hogy azt
gondolja, nem bízhat meg bennem. Dolly egy kis ideig habozott,
aztán előkotorta a kulcsát, kinyitotta az ajtót és bement a házba.
Azért még láttam, hogy az előszobában rengeteg újság hever a
földön.
Vészesen telt az idő, ezért legyintettem egyet Dolly
hálálkodására, majd megígértem, hogy felhívom, és gyorsan
 j gg g g
elhajtottam a gyerekekért. Nagyon régóta nem töltött már el
ilyen jó érzés. Nem akartam pénzzel lehúzni az idős hölgyet, de
ha rendbe raknám a kertjét, azzal keresnék egy kis pénzt, és
neki is szívességet tennék. Talán mégis fordult a szerencsém.
Eszembe jutott az apám és az a nap, amikor beköltöztünk a
házunkba. Az anyám megmutatta a kertet, ahol egy kis lombház
és egy csúszda is állt.
– Ugye milyen szerencsések vagyunk? – kérdezte anyám.
Erre apám magasra emelt a vállához, és felnevetett.
– Te vagy a saját szerencsédnek a kovácsa.
Emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy biztosan létezik
valami szerencsét kovácsoló gép, és meg is kérdeztem apámtól,
hol lehet olyat venni.
Apa megpuszilta az orromat.
– Kemény munkával kovácsolod a szerencsédet.
Hetek teltek úgy el, hogy eszembe sem jutott apa, aztán
felbukkant egy ilyen emlék, és úgy rám tört a hiánya, hogy
fizikai fájdalmat okozott. Annyira örültem, hogy már nincs
köztünk, és nem látja, mi történik az én „csodálatos kis
családommal”.
 4

CATH

Hat héttel azután, hogy Robin beköltözött hozzám, még mindig

lenyűgözve néztem alvás közben. Nem tudtam megunni, csak
bámultam, miközben halkan készülődtem a munkába. Bárcsak
Sandy is látná azt, amit én! Ő vagy egyáltalán nem beszélt
Robinról, mintha abban reménykedne, hogy ha tudomást sem
vesz róla, akkor eltűnik, vagy olyan kérdéseket tett fel, mint
„Egész pontosan mit csinál Spanyolországban? És miért nem
hív meg, hogy te is elutazz vele?”
Lassan a bőröm alá kúsztak a kérdései, mint az a fülbemászó,
idegesítő dallam, amit soha nem akarsz újra hallani. Egy idő
után én is kezdtem kíváncsi lenni, hogy Robin miért nem
ajánlja fel soha, hogy kísérjem el az egyik útjára. Különösen,
hogy mindig azt mondogatta, mennyire hiányzom neki, amikor
távol van. Egyszer végül szóba hoztam a témát, mire
felragyogott az arca.
– Majd szólj, mikor tudsz kivenni egy kis szabadságot, és
akkor elutazunk. Habár találnod kell valamit, amivel lefoglalod
magad, amíg én unalmas megbeszéléseken veszek részt a
mérnökökkel és a tervezőosztállyal.
Ezután egy csapásra elmúltak a Sandy miatt támadt
kétségeim. Amikor vacsoraidőben felhívott, nem tudtam
megállni, hogy ne meséljem el neki elégedett hangon, hogy
május végén én is elmegyek Robinnal Spanyolországba.
– Vigyázhatok a házadra, amíg távol vagy? – kérdezte.
– Az nagyszerű lenne… Te és Chloe meglocsolnátok a
virágaimat? Anya mindig elfelejti. És ha megmutatom nektek,
hogyan kell adagolni a vegyszereket a medencébe, akkor nem
kellene kulcsot hagynom a medencés fiúnak sem.
– Csak én jönnék, Anya. Innen túl sok időbe telne Chloénak
bejárni a munkahelyére.
– Nem lesz ellenére, ha csak te jössz?
Sandy úgy nevetett fel, mint az apja. Rideg torokhangon,
amelynek semmi köze sem volt a jókedvhez vagy a
vidámsághoz.
– Szerintem inkább örülni fog neki.
– Minden rendben van köztetek? – Szurkoltam, hogy igent
mondjon. Önző módon azt reméltem, hogy az estéimet nem
árnyékolja be semmi nyomasztó dolog, csak ülünk kint a
napfényben Robin és én. Soha nem gondoltam volna, hogy az
élet még ilyesmit tartogat számomra, most viszont állandóan
meg akartam őt érinteni, és megérteni minden apró részletet
vele kapcsolatban. Teljesen más érzés volt, mint amikor
huszonkét évesen beleszerettem Sandy apjába, Andrew-ba.
Akkor csak hagytam, hogy sodorjon az ár, nem foglalkoztam
azzal, hogy hasonlóak-e a tulajdonságaink, ugyanúgy bánunk-e
a pénzzel, ugyanúgy viszonyulunk-e a munkához és a
gyerekekhez. Robin esetében viszont nagyon sok tulajdonsága –
hogy mennyire elszánt, milyen csodálatos a modora, milyen
nagylelkűen bánik a pénzzel – szólt mellette.
Sandy elhallgatott, aztán szomorúan kibökte:
– Szakítottunk. Van valakije.
– Ó, drágám! Mióta tudod?
Miközben szegény fiam kiöntötte nekem a lelkét, figyeltem,
ahogy a vízitormás szósszal tálalt lazac, amit Robin
kimondottan csak miattam készített, lassan kihűl a tányéron.
Próbáltam elkapni Robin pillantását, hogy bocsánatot kérjek, ő
azonban átvitte a vacsoráját a nyugágyhoz.
Miután Sandy elmondta a legrosszabbat, megkérdezte:
– Anya, nem költözhetnék haza, amíg eladjuk a házunkat?
Nem tudom elviselni, amikor hajnal egykor jön haza, és tudom,
hogy a szeretőjével volt. Vagy azt, amikor egyáltalán nem jön
 g j g g j
haza.
Szégyenszemre haboztam egy kicsit, mert arra gondoltam,
hogy reagálna Robin a hírre, csak azután válaszoltam neki:
– Dehogynem, hát persze! Mindig szívesen látlak. – Próbáltam
elképzelni, hogy támogatom a fiam, ugyanakkor Robinnal is
folytatom a kapcsolatom. – Azt ugye tudod, hogy Robin is itt
lakik most?
– De csak amíg meg nem kapja a pénzét a válás után, nem?
Máris megrohant a félelem, hogy két tűz közé kerülök.
– Csak szép lassan haladunk, drágám. Meglátjuk, mi történik.
Sandy felmordult. Nem tudtam, hogy azért nem tetszik-e neki
a kapcsolatom, mert gyerekkorától kezdve megszokta, hogy
mindig a rendelkezésére állok, nem kellett versenyeznie
senkivel a figyelmemért, és eleve elutasította a gondolatot, hogy
az anyja szexuális lény, vagy pedig egyszerűen csak azt
feltételezte, hogy kitörő örömmel fogadom majd a visszatérését.
Igazság szerint már kialakult egyfajta rendszer, hogy Robin a
dolgozószobámban intézte az ügyeit, amikor itthon volt. Amikor
tudtam, elcsíptem egy-egy félórát vele, mielőtt visszamentem a
megbeszélésekre. Egy ilyen félóra után nem ritkán kipirult
arccal érkeztem vissza a munkába, és a nap hátralevő részében
alig bírtam a feladataimra koncentrálni. Felszabadult voltam,
gondolatban eljuthattam egy szabad és ígéretekkel teli helyre. A
jövő már sokkal kevésbé tűnt folyamatos gürcölésnek, hogy
munkalehetőséget találjak olyan embereknek, akiknek az
önértékelését kizárólag az határozta meg, milyen céges autót
kapnak. Mostantól kezdve a jövő tele volt lehetőségekkel, és úgy
éreztem, mintha egy hosszú tél után kiléptem volna a
napfényes tavaszba.
Befejeztem a telefonálást, és azt kívántam, bárcsak ez a két
férfi, akiket a legjobban szeretek a világon, ne lennének ilyen
rossz viszonyban egymással. Robin egyszer azt mondta: „Mióta
elvárás az, hogy az ember mindig boldog legyen? Ha még egy
alkalmazottam azt mondja, hogy nincs rendben mentálisan,
felhagyok az ingatlanfejlesztéssel, és részvényeket veszek egy
zárdában”. Ezután gondoltam, arra számít, hogy Sandy lesöpri
 g g
magáról a félresikerült házasságát, és újult erővel folytatja
tovább. Azt is sejtettem, hogy a fiam fesztelen, nyugodt stílusa
visszataszító egy olyan ember számára, aki felkel az éjszaka
közepén, hogy feljegyezzen egy hirtelen támadt üzleti
gondolatot vagy e-mailt küld Spanyolországba az
építésvezetőjének.
Átmentem a másik szobába, és közben döbbenten gondoltam
arra, hogy Sandy élete felborult. Robin a telefonján görgetett
felfelé. Nem is nézett fel azonnal.
– Nagyon sajnálom a vacsorát. Mindjárt megyek és idehozom
az enyémet is. Csak…
Nem csapta le a telefont dühösen az ágyra, de egyértelmű
volt, hogy bosszús.
– Miért nem mondtad neki, hogy majd visszahívod?
Nyugtalanság és neheztelés hasított belém, hogy megmondja
nekem, mit csináljak a saját házamban. Talán túl régóta voltam
vezető beosztásban, és hozzászoktam, hogy tisztelettel
viszonyulnak hozzám, vagy talán már elfelejtettem, milyen
amikor kompromisszumokat kell kötni egy kapcsolatban.
Mindig is büszke voltam rá, hogy olyan nő vagyok, aki nem
hátrál meg azonnal, csak mert valaki más úgy gondolja, hogy
joga van ingerülten viselkedni.
– Sajnálom! – feleltem. – Tudom, hogy kimondottan miattam
főztél, és más körülmények között megmondtam volna
Sandynek, hogy majd visszahívom, de nagyon feldúlt volt. Most
szakított a feleségével. Nem akartam azt mondani, hogy
„Sajnálom, hogy kútba esett a házasságod, de megvárnád, amíg
megeszem a lazacomat?”
Robin felpattant.
– Ó, ez szörnyű! Szegény Sandy! És szegény te! – Megölelt. –
Ne haragudj, hogy ilyen zsémbes voltam. Gyere ülj le, majd én
idehozom neked a vacsorát, azután elmesélheted, mi történt.
Bort?
Bólintottam, és megkönnyebbültem, hogy az első vitánk
komolyabb dráma nélkül zajlott le.
Visszajött egy tálcával, és a tányérom mellett egy kis cetlire
 j g g
szívet rajzolt. Ha valaki más csinálta volna, giccsesnek találtam
volna. Most viszont akaratom ellenére elmosolyodtam.
Teletöltötte a poharam.
– Szóval mi történt Sandyékkel?
Elmondtam mindent, amit tudtam, aztán hozzátettem:
– És van egy kis bibi, mert vissza akar költözni ide, amíg
rendbe teszi az életét.
Robin mozdulatlanul ült.
– És te mit feleltél erre?
– Természetesen azt, hogy jöhet – nevettem fel. – Nem
gondoltam, hogy az én koromban még vigyáznom kell, hogy ne
legyek túl hangos a hálószobában, de biztos vagyok benne, hogy
meg tudjuk oldani.
– És nincs ellenére, hogy itt lakom? – Védekező volt a hangja,
mintha azt kértem volna tőle, hogy költözzön el.
– Nem, egyáltalán nem. Bőven van hely mindannyiunknak –
puhatolóztam, és arra gondoltam, vajon lesz-e egyszer majd
olyan, hogy nem kell ilyen óvatosnak lennem. – Úgy értem,
biztosan saját házat akarsz majd venni, miután végre eladjátok
a tiéteket.
Robin előredőlt.
– Hát persze. Talán segíthetnél is keresni. Remélem, a válás
hamarosan felgyorsul egy kicsit. Ideális esetben július végén
meghirdethetjük a házat. Novemberben vagy legrosszabb
esetben karácsonykor már szeretnék a saját házamban lakni.
Furcsa érzés volt ez a kettősség, mert egyrészt
megkönnyebbültem, hogy nem tekinti biztosnak, hogy korlátlan
ideig lakhat nálam, másrészt pedig rájöttem, nem akarom, hogy
elköltözzön. Nem vallott rám, hogy így elragadtatom magam.
Viszont Robin szerette volna, ha én is részt veszek a
házkeresésben. Egy kis időre engedélyeztem magamnak az
ábrándozást, hogy együtt választunk karácsonyfát.
– Nagyon szívesen segítek neked keresni. Kíváncsi természet
vagyok, imádok más emberek házában nézelődni.
– Nem kell túl nagy, és a kert olyan legyen, amit könnyű
rendben tartani Ne legyen pázsit, ami túlságosan megnő, ha
 g g g
néhány hétig külföldön vagyok. És legyen zárt, hogy kettesben
lehessünk ott.
A gondolataim visszakanyarodtak a valósághoz.
– Tudom, nem épp ideális, hogy Sandy visszaköltözik, de talán
kibékülnek Chloéval vagy esetleg úgy dönt, hogy bérel valahol
egy házat. Napközben amúgy is a munkahelyén lesz.
Robin arca ellazult.
– Feltéve, ha neked nem lesz túl sok, hogy még vele is
foglalkoznod kell a többi feladatod mellett.
Elfogadtam, hogy az aggodalom mondatta ezt vele, ezért nem
azt a gúnyos reakciót vettem elő, amit tökélyre fejlesztettem az
alfahímekkel való közös munka évei során: nem vagyok
törékeny virágszál, amit elfúj az első nagyobb szél.
– Minden rendben lesz. Ne aggódj!
Megszorította a kezem.
– Velünk is minden rendben lesz.
Viszonoztam a szorítását. Olyan nagy szerencsém volt, hogy a
sors az utamba sodorta ezt a férfit!
 5

CATH

Az egész kedd délelőttöt arra szántam, hogy még egyszer

ellenőrizzem, megvan-e minden kinyomtatott anyagom a
háromnapos amszterdami konferenciára, ahová este készültem
indulni. Délelőtt fél tizenegykor az asszisztensem szólt, hogy
anya van a vonalban.
– Mondd meg neki, hogy megbeszélésen vagyok – feleltem. –
Majd később felhívom a taxiból. – Muszáj voltam koncentrálni,
nem akartam, hogy elterelje a figyelmem anya panaszkodása,
hogy nem ürítették ki a szemeteskukáját, vagy nem hozták
reggel az újságot. Amikor viszont megcsörgette a mobilomat –
amit soha nem tett, mert félt, hogy hatalmas lesz a
telefonszámlája –, belenyugodtam, hogy elveszítek húsz percet,
és felvettem.
– Cath, ne ijedj meg, de éppen úton vagyok a kórházba
Rebeccával.
– Micsoda? Jól vagy?
– Fogjuk rá. Hála istennek Rebecca éppen itt volt, a füvet
nyírta nálam. Kijöttem a házból, ekkor Alfie meglátta a
szomszéd macskáját, elém szaladt, én pedig megbotlottam
benne. Remélem, hogy csak kificamodott a bokám, de Rebecca
úgy gondolta, jobb lesz, ha bemegyünk a sürgősségire, és
megröntgenezik.
– Anya! Az a kutya lesz egyszer a veszted. Nagyon fáj? –
Ingerült lettem, mert megijedtem, hogy komolyan megsérült.
– Nem tudok ráállni. De biztosan semmiség. Nem is terhelném
vele az orvosokat, Rebecca viszont azt mondja, talán eltört.
– Ma este kellene Amszterdamba utaznom. – Kavarogtak a
gondolataim. Másnap tíz órakor tartottam előadást. Szörnyen ki
lesz centizve, de ha a reggel hatórás géppel repülök, még akkor
is odaérek.
– Ne aggódj! Boldogulok, drágám. – A hangja azonban feszült
volt a fájdalom miatt.
Belenyugodtam, hogy nem fogok elutazni, vagy ha valami
csoda folytán mégis sikerülne elérnem a gépet, tiszta ideg leszek
az aggodalomtól.
– Melyik kórházba mentek? Ott találkozunk!
Rebecca mondott valamit a háttérben, de nem értettem.
– Átadom neki a telefont – mondta anya.
– Üdvözlöm! Nagyon szívesen elviszem az édesanyját a
kórházba. Tényleg. Nincs értelme magának is odajönnie és a
várakozással pazarolni az idejét. Amúgy is azt terveztem, hogy
egész nap az édesanyjánál leszek. Majd értesítem, ha
megtudunk valamit.
Megkönnyebbülés töltött el, vele együtt aggodalom és
bűntudat is. Ha teljesen őszinte akartam lenni magamhoz, önző
módon csalódtam, hogy esetleg ki kell hagynom ezt az utat.
Soha nem tudtam betelni azzal, hogy elegánsan bevonulok a
törzsutazók várótermébe, és iszom egy pohár pezsgőt. Még
mindig betolakodónak éreztem magam ott, mintha bármelyik
pillanatban megkopogtathatná valaki a vállamat, és azt
mondaná: „Ide csak az jöhet be, aki magániskolába és
egyetemre járt.”
– Ha eltört a bokája, akkor nem maradhat egyedül. – Nem
kifejezetten Rebeccának szántam, csak hangosan
rendszereztem a gondolataim, azon töprengtem, sikerül-e
betegápolót találnom aznap estére.
– Felhívom, mihelyt megtudunk valamit.
Bűntudattal telve rájöttem, hogy az elmúlt hónapokban,
amióta Rebecca kisegített anya körül, nagyon sok dolgot
átvállalt tőlem, amit korábban nekem kellett megcsinálnom.
 *

Öt órával később, miközben nem tudtam, hogy lemondjam-e az

utat, ugyanakkor önző módon reménykedtem, hogy mégis el
tudok menni, anya bicegett a házamba mankóval, a lábán egy
nagy gipszcsizmával. Rebecca a táskáját fogva jött utána. Nem
volt olyan idős, mint amilyenre a hangja alapján gondoltam.
Egy negyvenes, robusztus termetű nőt képzeltem el, azt a fajtát,
akinek nagy, bőr pénztárcája van, benne egy cipzáras zsebbel
az aprónak, és feltartja a sort a szupermarketben, mert
pontosan kiszámolja az összeget öt- és tízpennysekből. Ehelyett
Rebecca karcsú volt, már-már sovány, az arca manószerű, a
haja rövid, barna és tüskés. Ideges, de hatékony energia
sugárzott belőle, mint aki kész megtalálni a megoldást, még
mielőtt bárki sejtené egyáltalán, hogy probléma van. Beszámolt
róla, hogy mit mondott az orvos. Miközben beszélt, anya
többször is megütögette a karját, és azt ismételgette:
– Hála istennek, hogy ott voltál! Örülök, hogy te is hallottad.
Nem is emlékszem, hogy ez is elhangzott. – Meggyőztem
magam, hogy csak a rossz lelkiismeretem miatt gondolom úgy,
hogy anya neheztel rám, amiért nem hagytam mindent félbe és
rohantam oda hozzá.
Rebecca elmosolyodott.
– Nem vagyok meglepve, hogy nem emlékszik rá. Nagy
fájdalmai voltak. – Ezután felém fordult. – Az anyja nagyon
bátor nő. Elképesztő. Meg sem nyikkant, amikor az orvos ide-
oda forgatta a bokáját.
Bosszúság hasított belém, hogy Rebecca nem feltételezi
rólam, hogy én is tudom, milyen kemény fából faragták az
anyámat.
Anya bátornak mutatta magát, de láttam, hogy nagyon
megrázta a dolog.
– Nem gondoltam, hogy eltört. Csak egy kis botlás volt.
– Lemondjam az amszterdami utamat? – kérdeztem.
Anya habozott.
 – De nem kerülsz bajba miatta? Előadást kell tartanod, nem?
Hallottam a hangján a vonakodást, hogy nem akar egyedül
maradni. Anya egyáltalán nem ilyen volt. Tényleg kemény fából
faragták, és sosem csinált nagy ügyet semmiből.
Szó sem lehetett róla, hogy elmenjek.
– De igen, holnap beszédet kell tartanom, viszont te még a
vécére sem tudsz kimenni segítség nélkül. Murphy törvénye,
hogy Sandy is Manchesterben dolgozik most néhány napig.
Ügyeltem rá, hogy ne tűnjek önzőnek Rebecca előtt. Ő
valószínűleg az a fajta nő volt, aki pár sarokra lakott az
anyjától, és mindennap meglátogatta, nem érezte szükségét,
hogy úgy tegyen, mintha sokáig dolgozna, és túl későn végezne
ahhoz, hogy útban hazafelé beugorjon hozzá. Nem voltam
büszke erre a taktikára, viszont voltak napok, amikor egy jó
szándékú megjegyzés hallatán, például hogy „Sápadtnak tűnsz,
nem dolgozol te túl sokat?”, úgy kellett visszafognom magam,
hogy ne mondjak valami gorombaságot, amit később
megbánok.
Ezután Rebecca szólalt meg:
– Nem tudom, mit szólna ahhoz az ötlethez…
Őszintén szólva jelenleg bármit hajlandó voltam számításba
venni, mert negyvenöt percen belül el kellett döntenem, hogy
elutazom-e vagy itt maradok.
– Ha ön és az édesanyja beleegyeznek, én nagyon szívesen itt
maradnék néhány napig, amíg ön haza nem jön. Kicsit később
elmehetek Dollyhoz, hogy elhozzam a kutyát. Minden nap pár
órát a gyerekeimmel kell töltenem a húgoméknál, de azt
leszámítva itt lehetek. – Egy kis időre elhallgatott. –
Nyilvánvalóan nem ismernek engem, ezért egy idegent
fogadnának be a házukba…
Más körülmények között megkértem volna az
asszisztensemet, hogy kérjen róla referenciát többféle forrásból,
de zavarba ejtően gyorsan megszoktam, hogy ennek a nőnek a
segítségére támaszkodom, akit anya két hónappal azelőtt ismert
meg az utcán. Igazából csak annyit tudtam róla, hogy anyám
szerint csodálatos ember, és még a pitypangot is meg tudja
 g g g j
különböztetni a nárcisztól. De ki garantálhatta volna, hogy nem
kezd el majd kutatni a lakásban, és tesz zsebre néhány ékszert?
Vagy nem mondja el a barátainak, hogy pontosan milyen
riasztónk van, és nem másolja le a lakáskulcsot? Másfelől
viszont, több mint valószínűnek tűnt, hogy tényleg rendes nő,
aki odavan az anyámért, és csak segíteni akar.
Inkább az irgalmas szamaritánus verziót választottam.
Anyám jó emberismerő volt, és láthatóan nagyon megkedvelte
Rebeccát. Amikor körvonalazódott a megoldás, éreztem, hogy
lassan felenged bennem a feszültség. Különösen, amikor
Rebecca hozzátette:
– Szeretnék megbeszélni egymás közt? Addig kimegyek a
vécére, ha nem baj.
Megmutattam neki, hol van a földszinti mosdó.
– Mi a véleményed, Anya? Sandyt bármikor eléred telefonon,
ahogy engem is. De most az a legfontosabb, hogy te beleegyezel-
e.
Háromnegyed óra múlva kisiettem a bejárati ajtón. Anya még
utánam kiáltott, hogy ne aggódjak. Az utolsó pillanatban
utasításokat adtam Rebeccának, hogy hívjon fel, egész
nyugodtan rendeljen taxit, ha kell, hozasson ennivalót, bármit,
amit pénzzel meg lehet oldani a távollétemben.
Aggódtam, hogy Rebecca bizonyára elítél, amiért magára
hagyom az anyámat, ezért felajánlottam neki egy olyan
összeget, aminek hallatán elállt a lélegzete.
– Biztos benne?
Biztatónak találtam, hogy nem mohó és kapzsi.
– Igen, persze. Nagyon hálás vagyok magának!
A Heathrow repülőtér felé menet felhívtam Robint a taxiból,
és elmondtam neki, mi történt. Ő azonnal megnyugtatott:
– Sokkal jobb, ha egy olyan emberrel van, akit ismer. Talán
Rebecca odaköltözhetne hozzá, amíg meg nem gyógyul a
bokája.
– Anyának csak az emeleten van fürdőszobája. Belátható
ideig most nálam kell laknia, beköltözhet a földszinti szobába,
mert közvetlenül a szomszédos helyiségben van a mosdó. –
 g
Lehalkítottam a hangom, hogy a taxisofőr ne hallja a
beszélgetésünket.
– Nem egészen erre számítottál, hogy minden családtagom
hozzám költözik, ugye? Először Sandy, aztán az anyám.
A telefonvonal másik végén csend volt. Egy pillanatra már azt
hittem, megszakadt a vonal, végül azonban Robin megszólalt:
– Akarod, hogy visszamenjek a szállodába? Nagyon sok
gondod van. Talán nem ez a megfelelő idő számunkra. – A
hangja kedves volt és sajnálkozó.
Hirtelen pánik rohant meg.
– Sajnálom! Tényleg rossz az időzítés. De nem akarom, hogy
kiköltözz. Ígérem, nem marad így örökké, csak most egy kicsit
zűrösek a dolgok. Kérlek, ne hidd, hogy nem akarok veled lenni!
– A sírás kerülgetett. Gyerekes módon dühös lettem, mert amint
esélyem nyílt egy új kapcsolatra, a családom úgy döntött,
széthullik.
Valami lármát hallottam a háttérből.
– Most mennem kell. Majd később felhívlak! – köszönt el
Robin.
Az út hátralevő részében a kétségbeesés és a harag között
ingadoztam, de mindig emlékeztettem magam, hogy Rebecca
mennyire elcsodálkozott, és hálás volt, amikor pénzt ajánlottam
neki anyám gondozásáért cserébe. Összeszidtam magam, hogy
ne essek az önsajnálat hibájába. Én legalább nem a terhes
húgomnál éltem összezsúfolva egy kis házban, és nem kellett
azon gondolkodnom, hol fogok lakni. Legalábbis erre
emlékszem abból, amit anya elmondott róla, de bevallom,
gyakran az e-mailjeimet nézegettem, miközben Rebecca életéről
mesélt, ezért nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mindent
jól értettem.
Miközben a taxi az autópálya csúcsforgalmában cikázott,
engedélyeztem magamnak, hogy arra gondoljak, milyen hamar
hozzászoktam a gondolathoz, hogy Robin velem lakik. Amikor
elképzeltem, hogy összepakolja a holmiját, és többé nem látom
a borotvahabját meg a borotváját a fürdőszobapolcon, a szívem
úgy összefacsarodott, mint egy popsztár után sóvárgó
 g g g
kamasznak. Ez nem én voltam. Én nem epekedtem így férfiak
után. Amikor azonban megbizonyosodtam róla, hogy a
taxisofőr nem néz a visszapillantó tükörből, halkan sírtam egy
kicsit.
Amszterdamba érkezésem után sem éreztem magam jobban.
Még a májusi napfényben csillogó, kanyargós csatornák és a
hotel előcsarnokának nyüzsgése sem tudott jobb kedvre
deríteni. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy felhívjam
anyát, és megkérdezzem, hogy van. Megcsörgettem a vezetékes
telefont, aztán a mobilját, amit persze csak akkor kapcsolt be,
ha ő akart beszélni valakivel. Egyre idegesebb lettem, mert nem
tudtam elérni. Végül muszáj voltam Rebeccát felhívni.
– Éppen most léptem be a házba, a húgomtól jövök. Az
édesanyja jól van. Most kezdjük el nézni az Antiques Roadshow-
t.
– Ó, jól van, köszönöm!
Furcsa csend volt a vonal végén, mintha félbeszakítottam
volna az együtt töltött idejüket. Hirtelen szükségét éreztem,
hogy megszilárdítsam a tekintélyemet.
– Adott neki valamit enni?
– Most egy ideig csak figyeljük, hogy érzi magát. De ne
aggódjon, nem hagyom éhezni.
Mi. Mindig ez a többes szám első személy! Nem tudtam, miért
bosszant Rebecca nyugodt, mégis birtokló viselkedése. Talán
azért, mert nem akartam beismerni, mennyivel könnyebben és
problémamentesebben bánik az anyámmal, mint én.
Pár szót beszéltem anyával is, ami után furcsamód
megsértődtem, hogy olyan boldognak tűnt Rebecca
társaságában. Nyoma sem volt a panaszos kérdéseknek, hogy
„Mikor jössz haza? Mikor hívsz megint?”, amihez már annyira
hozzászoktam.
Úgy éreztem, muszáj lemennem, és belevetnem magam a
földszinti tömeg nyüzsgésébe. Nevetséges volt, hogy minden
követ megmozgattam, hogy eljöhessek, aztán itt feküdtem tele
bűntudattal. Ráadásul még az is aggasztott, hogy Robin esetleg
úgy dönt, ez már túl sok neki. Imádtam a családomat, de el
kellett ismernem, hogy Robin élete sokkal egyszerűbb volt
szülők, testvérek vagy gyerekek nélkül.
Lezuhanyoztam, aztán mielőtt fogat mostam volna,
kiugrottam a fürdőszobából megnézni, hogy nem hívott vagy
üzent-e Robin. A mobiltelefonnak ez volt a nagy hátránya a
randizás terén. Nem tudtad meggyőzni magad, hogy miközben
fürödtél, a szeretett személy telefonált, csak nem tudtad fogadni
a hívását. Vágyakozva gondoltam azokra az időkre, amikor az
anyám úgy védte a vezetékes telefont, mint egy anyatigris, és
tönkretett minden beszélgetést a barátaimmal, amikor azt
kérdezte, hogy „Mit tudtok annyit beszélni, miközben egész nap
együtt voltatok az iskolában?”
Végül beadtam a derekam és felhívtam. Tipikus, hogy az, aki
amúgy össze volt nőve a telefonjával, nem vette fel, amikor
hívtam. Igyekeztem nem az a nő lenni, aki alárendelte az életét
egy férfiénak, azt mondogattam, hogy én ennél jobb vagyok,
erősebb, és kelletlenül kivettem a bőröndömből egy tiszta
nadrágot.
Amikor valaki kopogott az ajtón, emlékeztettem magam,
miért utálom a szállodákat. Az a sok, ostoba alkalmazott, akik
jöttek „megágyazni”. Mennyire elkényeztetett az, aki képtelen
egyedül felhajtani az ágytakarót?
– Nyitom! – válaszoltam mogorván, és már felkészültem, hogy
bárki is az, közöljem vele, nem akarok nyomorult csokoládét a
párnámra. Csakhogy Robin volt az.
Magához ölelt.
– Ó, te jó isten! Mit keresel itt? És hogy értél ide ilyen
gyorsan?
– Úgy történt, hogy befejeztem a megbeszélést a fejlesztőkkel,
és amúgy is vissza akartam repülni ma este. Korábban
megkérdeztem a hotel címét az asszisztensedtől, mert meg
akartalak lepni valami kis aprósággal holnap reggel, hogy
szerencsét kívánjak az előadásod előtt. Aztán olyan lehangolt
voltál a telefonban, hogy egyenesen a repülőtérre mentem, és
inkább felültem egy ide tartó gépre. Volt egy KLM-járat, ami
 g g g j
éppen megkezdte a beszállást. Csak kézipoggyászom volt,
úgyhogy futottam és elértem.
A vállába temettem az arcom. A férfiak nem szoktak ilyen
nagyszabású gesztusokat tenni értem. Sandy apja, Andrew, már
attól úgy gondolta, hogy vörös szőnyeget terített elém, ha
kocsival hazavitt az állomásról esőben.
– Köszönöm! Köszönöm! Már mindenféle szörnyű gondolat
fordult meg a fejemben, különösen, amikor nem vetted fel a
telefont.
– Mint például?
Hátrahajoltam és megcsókoltam.
– Már nem is emlékszem.
Oldalra húzta a köntösöm egyik felét, és végigsimított nedves
bőrömön.
– Hazudós. – Az orrát végighúzta a nyakamon. – Mondd el,
vagy hazamegyek!
Ledőltünk az ágyra.
– Aggódtam, hogy túl sok problémám van… Sandy, anya, a
munkám, és féltem, hogy eleged lesz belőlem, mert rád már
nem jut időm.
Megsimogatta az arcom.
– Először is, szerintem fogalmad sincs róla, mennyire
megbabonáztál. Másodszor pedig, én hosszú ideig itt leszek,
szóval néhány problémás rokon nem fog elriasztani.
Éreztem, hogy valami felenged bennem, hajlottam rá, hogy
kockáztassak, és sebezhetővé tegyem magam. Miközben arra
gondoltam, hogy én még soha életemben nem babonáztam meg
senkit, nem tiltakoztam, amikor Robin lecsúsztatta rólam a
köntöst, és ő is levetkőzött. Kezdtem elhinni, hogy most már én
is megérdemlem a tündérmesét.
 6

REBECCA

Cath egyáltalán nem olyan volt, mint az anyja. Arra

számítottam, hogy olyan lesz, mint Dolly – beszédes, barátságos
és egy kicsit szeleburdi. Azokra az emberekre emlékeztetett,
akikkel gondozó koromban nagyon sokszor találkoztam.
Ahelyett, hogy hálásak lettek volna, hogy csak háromhetente
egyszer kell bemenniük egy nyomorúságos öregotthonba, még
akkor sem tudták elrejteni a valódi érzéseiket. Azonnal
kérdéseket szegeztek nekem, megkérdőjeleztek minden egyes
döntést, próbáltak hibázáson rajtakapni. Cathnek ugyanilyen
kisugárzása volt. Körülnézett a szobában, miközben azt
mérlegelte, van-e valami, amit gyorsan el kellene tennie a
biztonság kedvéért, ugyanakkor teljes nyugalommal rám bízta
az anyja gondozását.
Az Amszterdamban töltött három nap azonban láthatóan jót
tett neki. Lelkesen ölelte meg Dollyt, nem siettette, amikor
elkezdte neki mesélni, hogy egy férfi az Antiques Roadshow-ban
huszonötezer font értékű vázát talált az egyik adományboltban.
– De hogy az milyen ronda volt!
Lejöttem a földszintre a holmimmal.
– Én most megyek. Majd értesítsen, Dolly, amikor hazatér, és
megint elmegyek segíteni a kert rendbetételében. –
Megsimogattam Alfie-t. – És többé ne használja gördeszkának a
kutyát! – Dolly olyan remek társaság volt, sajnáltam, hogy el
kell válnunk, bár annak örültem, hogy ismét több időt tudok
szentelni a saját családomnak. Nem mertem többször megkérni
Debset, hogy vigyázzon a gyerekeimre, mint ahányszor
feltétlenül szükséges volt.
Dolly felnevetett.
– Ugyan, menj már! Hamarosan háromlábú futóversenyre
nevezek be veled.
Cath kikísért, és hirtelen nagyot sóhajtott, mintha feszült
lenne.
– Remélem, nem megyek túl messzire ezzel, de kíváncsi
vagyok, mit tervezett munkafronton. Arra gondoltam, nem
volna-e kedve itt is takarítani, valamint gondoskodni anyámról
a következő öt vagy hat hétben, amíg le nem veszik a lábáról a
gipszet. Azt mondja, nagyszerűen gondját viselte… pedig anya
utál bárkitől is segítséget elfogadni.
Hirtelen nem is tudtam válaszolni, annyira váratlanul ért ez a
bók és ez a lehetőség. Amióta a húgomhoz költöztünk,
ideiglenes munkát vállaltam a sarki újságosnál nem messze a
házuktól, és heti néhány óra kertészkedést Dollynál. Bár
mindent elkövettem, még nagyon messze voltam attól, hogy
rendszeres jövedelemre tegyek szert.
– Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni – tette hozzá Cath
gyorsan –, ha esetleg van valami jobb munkalehetősége. De jól
megfizetném.
Megdobbant a szívem az izgatottságtól. Pontosan ezt
szerettem volna. Sőt, még jobb is volt, mint amiben
reménykedtem.
– Az nagyszerű lenne, köszönöm!
Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, kinyílt a kapu, és egy
fekete Audi hajtott be a kocsifeljárón. Cath arca felderült, és
már nem tudott rám figyelni. Gyakorlatilag intett, hogy menjek.
– Holnap jöjjön el, amilyen hamar csak tud, és majd
megbeszéljük! Nagyon köszönök mindent!
Elindultam lefelé a kocsifeljárón. Az autóból kiszálló férfi
minden bizonnyal a titokzatos Robin volt, akiről Dolly
fintorogva azt mondta: „elbűvölő a modora, de majd kiderül,
hogy férjnek való-e.” A férfi magas volt, és jóképű, borzas haja a
gallérjára ért. Ránézésre azt gondoltam volna róla, hogy füstös
g j g g
kocsmákban gitározik. Dolly azonban fején találta a szöget,
amikor úgy jellemezte: „Kicsit olyan, mint egy filmsztár, de a
csinos arcnál többre van szükség, hogy működjön egy
házasság.”
Arra számítottam, hogy ő is az a típus, aki úgy viselkedik,
mintha a neki dolgozó személyzet láthatatlan lenne, azonban
egyenesen odalépett hozzám, és kinyújtotta felém a kezét.
– Maga biztosan Rebecca. Nagyon köszönöm, hogy gondját
viselte Dollynak. Tényleg életmentő volt Cathnek.
Elpirultam.
– Nagyon szívesen tettem. Remélem, jól érezte magát
Amszterdamban.
– Nagyon jól éreztük magunkat, köszönöm. Hívhatok önnek
egy taxit? Én állom.
El kellett ismernem, nagyon kevés munkaadónak jutott volna
eszébe taxit hívni az alkalmazottjának, nem beszélve arról,
hogy Robin még ki is akarta fizetni. Feltételeztem, hogy egy
ilyen férfinak, mint ő, aprópénz csupán a tízfontos viteldíj.
– Nem, köszönöm. Odakint parkol az autóm.
Elmosolyodott.
– Akkor vezessen óvatosan… elég nagy a forgalom… – Úgy
beszélgetett velem, mintha nagyon ráérne, annak ellenére, hogy
Cath léptei a kocsifeljáró kavicsán ropogtak.
– Máris visszajöttél? Ilyen korán? Azt hittem, még bemész
Londonba, miután leszálltál. – Szabályosan tapsikolt az örömtől.
Nyilvánvalóan nem olvasta a randizás kézikönyvét, hogy nem
szabad ennyire túlbuzgón kimutatnunk az érzéseinket.
– Úgy döntöttem, inkább holnap megyek Londonba – felelte
Robin. – Nem tudtam tovább távol maradni tőled.
Sietve távoztam, nem akartam tovább szemtanúja lenni a
munkaadóm és a barátja közti bensőséges beszélgetésnek.
Robin azonban odakiáltott nekem:
– Még egyszer nagyon köszönjük, Rebecca! – Már értettem,
miért gondolta úgy Cath, hogy megütötte vele a főnyereményt.
 *

Másnap reggel Eddie minden alkalmat megragadott, hogy

bosszantson. Kezdve attól, hogy fordítva vette fel az iskolai
ingét, addig, hogy úgy tett, mintha zombi lenne, és
gabonapehellyel dobálta Megant a reggelinél. Azután Megan
sírva fakadt, mert az öccse tejet fröcskölt a blúzára, mire Eddie
teli szájjal nevetni kezdett, és mindenfelé gabonapelyhet
prüszkölt szét. Én kiabáltam, Jason pedig felcsattant:
– Az isten szerelmére, Eddie, nőj már fel! Ne viselkedj úgy az
asztalnál, mint egy disznó!
Eddie elhallgatott, az arca elsötétült.
Debs követte Jasont a folyosóra. Úgy tettem, mintha nem
hallanám, amikor a sógorom dühös suttogással közölte, hogy
nem tud tovább így összezsúfolódva élni velünk. Azután kinyílt
és becsapódott a bejárati ajtó, Debs pedig feszült, kipirult arccal
jött vissza a konyhába.
– Ne haragudj Jasonre! Nincs hozzászokva a gyerekekhez.
– Nem! Én sajnálom! Mindketten olyan kedvesek voltatok
hozzánk. Remélem, hogy azzal a pénzzel, amit Cathtől kapok,
összegyűlik annyi, hogy kifizessem a kauciót és a bérleti díjat.
Mire a kisbaba megszületik, már biztosan elmegyünk. Ne
aggódj!
Debs a homlokát ráncolta.
– Nagyon oda kell tenned magad, hogy három hónap múlva
elköltözhessetek.
Megöleltem.
– Majd kitalálok valamit.
– Mint például?
– Csak bízz bennem! – Még nem álltam rá készen, hogy
megosszam vele a tervemet, ami miatt hajnal kettőkor is ébren
feküdtem. Már azért is megölt volna, hogy egyáltalán
megfordult a fejemben ilyesmi.

*
Elvittem a gyerekeket az iskolába, azután viszonylag korán
odaértem Cath házához. Majd kiderül, hogy ő is olyan-e, mint
sok nő, akiknek már életem során dolgoztam. Akik úgy
gondolták, hogy nehéz felfogású vagyok csak azért, mert nem
rendelésre készült ruhákban járok, amiket csak vegytisztítani
lehet.
Aznap reggel Cath barátságos volt, de szenvtelen, mint egy
orvos, aki nem akarja, hogy a kiszabott tíz percnél többet
beszéljek.
– Rebecca, üdvözlöm! Anya még mindig ágyban van, talán
úgy egy óra múlva menjen be hozzá. Hadd vezessem körbe
addig… Miután megszokja a házat, majd gyorsabban fog
haladni, úgyhogy ne aggódjon, ha most az elején nem tud
mindent elvégezni.
Ez nem az a fajta munkahely lesz, ahol ráérősen
elbeszélgetünk és előveszem a telefonom, hogy megmutassam
neki a gyerekeim fényképét. Részemről azonban rendben volt.
Pénzt akartam keresni, nem pedig barátkozni.
– Néhány szobát már biztosan látott – kezdte, miközben
körbevezetett a házban. A fő hálószoba ajtaja előtt megállt.
Láthatóan zavarba jött, amikor benézve megláttam a
hatalmas, magas támlás, fa franciaágyat és a gardróbszoba félig
nyitott ajtaján keresztül egy akkora helyiséget, ami nagyobb
volt, mint Debsnél a gyerekszoba. Úgy gondoltam, furcsának
találja, hogy idejött egy idegen és ítélkezik magában, hogy
milyen tiszta a háza. Ráadásul még az is eszébe juthatott, hogy
ez az idegen turkálhat a fiókjaiban, és felpróbálhatja a ruháit.
Szerettem volna azt mondani neki, hogy „Nézze, kedvesem,
nem vagyok kíváncsi a tangáira, és nem fogom felvonni a
szemöldököm, mert a pasija nem tud rendesen célozni. Én csak
azért vagyok itt, hogy fedelet biztosítsak a gyerekeim feje fölé.”
Aztán kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott:
– Biztosan furcsa, hogy egy új takarítónő van itt, amikor olyan
régóta az édesanyja tartotta rendben a házát. Nyugodtan
szóljon, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy szeretné.
Erre láthatóan megnyugodott.
 g g
– Robin néha itt van… habár ma Oxfordban van tárgyalása…
ezért valószínűleg nem árt, ha kopog, mielőtt bejön, mert lehet,
hogy éppen zuhanyozik vagy ilyesmi. Ma már elment. Olyan
sok energiája van, hogy elképesztő! – mondta, mintha alig
tudná visszafogni magát, hogy róla beszéljen. Szerencsére
eszébe jutott, hogy nem azért vagyok itt, hogy a csodálatos
barátjáról beszélgessünk, és visszaindult a lépcsőforduló felé. –
A fiammal, Sandyvel még nem találkozott, ugye?
– Nem. Dolly azt mondta, hogy amíg ön távol volt, ő egy
kertészeti fesztiválon vett részt Manchester közelében.
– Igen, kertészeti vállalkozása van, így standot állít fel
különböző rendezvényeken, részben pedig tájkertészettel
foglalkozik. – Szünetet tartott. – Most ő is nálam lakik. Majd
bemutatom neki. – Rápillantott a telefonjára. – Fél óra múlva
megbeszélésem lesz. – Követtem a földszintre. – Sandy? Itt
vagy?
Újabb meglepetés ért. Egy borzas, szőke hajú férfi sétált ki a
folyosóra kopott pólóban és bő farmerben.
– Szia! Biztosan te vagy Rebecca. A nagyi ódákat zengett
rólad. Anya szerint hetekig fogsz a nyomában szaladgálni. És
minket is rendben tartasz. Majd próbálok nem nagy rumlit
csinálni… Ha itthon vagyok, mintha visszaváltoznék kamasszá,
nem igaz, Anya?
Cath rámosolygott, de a mosolyában csak annyi melegség
volt, mint egy novemberi hajnalban. Úgy éreztem, furcsa
kereszttűzbe kerültem. Fogalmam sem volt, hogy Cath egyre
növekvő ridegsége ellenem vagy Sandy ellen irányul-e.
Aztán visszafordult hozzám.
– Hogy szeretné megkapni a fizetését? Havonta vagy hetente?
Sohasem tudnám megmagyarázni, hogy az ördögbe maradt
bennem még bármi büszkeség, miután végignéztem, ahogy a
végrehajtók kiviszik a házunkból a tévét, és közben az összes
szomszéd próbált úgy tenni, mintha nem bámulna kíváncsian.
Ennek ellenére sikerült kipréselnem a szavakat:
– Hetente.
Cath bólintott.
 – Adja meg a bankszámlaszámát!
Azután kiment az ajtón, mintha kipipált volna egy újabb tételt
a teendői listáján.
Sandy átkísért a konyhába.
– Kérsz egy csésze kávét? És egy pirítóst?
Ez az apró, kedves gesztus hirtelen könnyet csalt a szemembe.
Lehajtottam a fejem, hogy szemügyre vegyem a tisztítószereket,
és közben dühösen letöröltem a könnyeimet, majd
megköszörültem a torkom.
– Az remek lenne, köszönöm! – Nem akartam, hogy az legyen
az első benyomása rólam, hogy egy bőgőmasina vagyok. – A
lenti vécével fogom kezdeni.
Túl későn jutott eszembe, hogy Cath mosdónak nevezte azt a
helyiséget. Sandy azonban láthatóan nem törődött az
ilyesmivel.
Miközben megettem a pirítóst, amit nekem hagyott, arra
gondoltam, vajon miért lakik megint az anyjánál. Nem kellett
sokat várnom rá, hogy megtudjam. Amikor felsegítettem Dollyt,
megjegyeztem:
– Ma reggel megismerkedtem Sandyvel.
Erre olyan lett, mintha felhúzták volna. Mint Megan
játékkutyája, amit kicsi korában kapott. Az ember elfordított a
hátán egy kulcsot, mire a játék véletlenszerű módon ide-oda
ugrándozott a konyhapadlón. Dolly szeretett sok mindent
elárulni másokról.
– Beszélt neked a feleségéről? A nő lelépett azzal a fickóval,
aki a tetőteret alakította át a házukban. Amúgy sem kedveltem
sosem. – Elhallgatott, és közben bekrémezte a kezét. – A kis
lotyó! – Úgy beszélt, mint aki már elég régóta élt, és nem
foglalkozott azzal, hogy bármiféle szűrőt használjon, mielőtt
kimond valamit. – És mi a helyzet veled? Te hogy maradtál
egyedül?
Egyenes kérdése hallatán azon kaptam magam, hogy
kimondom az igazságot:
– A férjem a házunkat ajánlotta fel biztosítékként egy
kölcsönhöz anélkül, hogy szólt volna róla, és végül mindent
 g g
elvesztettünk. Ezután már nem tudtam megbízni benne.
Dolly ciccegett.
– Ostoba ember. Még ilyet! Na persze a férfiak sok
ostobaságot művelnek, nem igaz? Jobb, ha az ember a felét sem
tudja, és inkább a homokba dugja a fejét.
Arra gondoltam, hogy Dolly biztosan nem lenne a #MeToo
mozgalom éllovasa. Nem lett volna szabad szóba hoznom a
házunk elvesztését. Azonnal rám tört az idegesség, hogy hol
fogunk lakni három hónap múlva.
– Most megyek, és kitakarítom az emeletet.
Cath hálószobájával kezdtem. Leporoltam a fésülködőasztalt,
és közben néztem a számtalan nyakláncot és gyűrűt egy tálban
összegabalyodva. Szerettem volna, ha nekem is van valami
drága ékszerem, amit pénzzé tehetek, de csak a jeggyűrűm volt,
és az még egyetlen havi lakbérre sem lett volna elég.
Megpördültem, amikor Sandy jelent meg az ajtóban.
– Én most megyek. A nagyi a tévét nézi, és megkérdőjelezhető
véleményét kiabálja a képernyőnek. Ma itt dolgozom a
városban, szóval felhívhatsz, ha valami gondod van.
– Biztosan minden rendben lesz, köszönöm. Robin
megérkezik, mielőtt elmennék, azt hiszem, ezt mondta
édesanyád.
– Ő nem fog sokat segíteni a nagyi körül. – A hangja hirtelen
keményebb lett, mosolygós arca megfeszült.
Ó! Nem rajong Robinért. Vajon miért?
 7

CATH

Az utóbbi időben nem tudtam az a „bármi belefér, remekül

fogsz szórakozni, ha velem maradsz” típusú barátnő lenni, mint
ahogy reméltem. Abban a pillanatban, ahogy beléptem az ajtón,
anya rögtön arról fecsegett, mit látott a tévében, Sandy pedig
vagy váratlanul felbukkant vacsorára, amikor nem számítottam
rá, vagy öt perccel azelőtt, hogy elkészült volna az étel, írt egy
üzenetet, hogy nem jön haza enni. Ezen a bizonyos hétfőn
különösen rossz passzban voltam, mert nehéz szívvel úgy
kellett döntenem, hogy nem tarthatok Robinnal
Spanyolországba május végén, ahogy terveztük. Nem
hagyhattam itt anyát. Három napot eltölteni Amszterdamban
munkaügyben, amit nagyon fontosnak tartottam, egészen más
volt, mint egy hétre kiruccanni az új barátommal.
Ráadásul mindezek tetejében Robin duzzogva jött haza, és
csak egyszótagos szavakban kommunikált velem. Ahelyett, hogy
megcsókolt volna, ahogy mindig szokta, csak dörmögve köszönt,
aztán egyenesen felment az emeletre. Én befejeztem a krumpli
felvágását, és betettem a sütőbe. Közben bosszantott, hogy
Robin ilyen gyerekesen viselkedik, ugyanakkor legszívesebben
felszaladtam volna hozzá, hogy megkérdezzem, nem én tettem-
e valami rosszat.
Végül felvittem a hálószobába egy csésze kávét. Ott találtam
őt az ágyon fekve. Megkérdeztem, hogy jól van-e.
– Nem volt valami jó napom.
Ha bárki így viselkedett volna a munkahelyemen, hogy
harapófogóval kell kihúznom belőle minden szót, elvesztettem
volna a türelmem. Most azonban csak átnyújtottam neki a
kávét, leültem az ágy szélére és megsimogattam a lábát.
– Segíthetek?
Felmordult.
– Valószínűleg nem, hacsak nem tudod jobb belátásra bírni az
exfeleségemet. Moira ma közölte velem, hogy karácsonyig nem
fog kiköltözni, ami azt jelenti, hogy egy ideig még nem tudok új
házat venni. – Ökölbe szorította a kezét csalódottságában. –
Szeretnék saját otthont, ahol együtt lehetünk, kettesben
maradhatunk, és nem kell amiatt aggódnunk, hogy nyitva
hagyjuk-e a hálószoba ajtaját.
Fel kellett volna háborodnom a hálátlansága miatt, de olyan
szomorúan mondta, mintha nem tudna betelni velem.
Megfogta a kezem.
– Sajnálom! Szeretném, ha minden tökéletes lenne neked, de
egyik katasztrófából a másikba sodródom. Valahányszor úgy
gondolom, hogy már majdnem meg tudok valósítani valamit és
felajánlani neked, hogy igazi társad legyek, ne pedig a
nyakadon élő pióca, valami biztos, hogy felüti a fejét. Ma más
rossz hírt is kaptam.
Lelkiekben felkészültem a hírre. Furcsamód megrémültem,
hogy esetleg a kapcsolatunkat sodorja veszélybe, elveszi tőlem
Robint, pedig már megengedtem magamnak, hogy álmodozzak.
Folytatta:
– A spanyolok úgy döntöttek, hogy szeptembertől plusz adót
rónak ki az új fejlesztésekre, ami azt jelenti, hogy ha nem
tudunk új üzletet szerezni az előértékesítéssel, akkor nem
fogjuk tudni befejezni a legutóbbi munkánkat.
Annyira örültem, hogy nem minket érint a dolog.
– Megtehetik ezt ilyen rövid idő alatt?
Bosszúsan megvonta a vállát.
– Más szabályok vonatkoznak a spanyolokra, és mások a
külföldiekre. Ha nem fizetünk, lefoglalják a gépeinket, amíg
meg nem kapják a pénzüket.
Nem ismertem fel ezt a Robint. Olyan legyőzött volt most,
 g
olyan negatív.
Annyira más, mint a megszokott, karizmatikus jellem.
– Mi lenne, ha lejönnél vacsorázni és közben megbeszélnénk,
hogy mik a lehetőségeink?
– Inkább alszom egyet. Majd később eszem valamit.
Bezárkózott, kizárt engem, mintha amit én tanácsolhatnék
neki, az nem lenne érdemi segítség. Kezdtem kételkedni
magamban. Talán mindaz, amit a saját vállalkozásom során
megtanultam, nem alkalmazható az ingatlanfejlesztésre.
Leballagtam a lépcsőn, közben a férfiak és nők közötti nagy
különbségre gondoltam. Egyetlen olyan eset sem jutott
eszembe, amikor az lett volna a megoldás, hogy bebújunk a
takaró alá. Én az anyám életfilozófiáját vallottam, hogy az
ember szedje össze magát, és próbáljon megoldást találni.
Annak ellenére azonban, hogy bosszantott Robin legyőzöttsége,
éreztem, hogy szeretném helyrehozni neki a dolgokat.
Kétségtelen, hogy titokban versenyeztem Moirával. Robin
csak nagyon ritkán beszélt a házasságuk nehézségeiről, és
ekkor mindig az a visszatérő probléma került elő, hogy a
feleségével soha nem tudott beszélni a munkájáról, mert a
nőnek mindig az volt a megoldása, hogy rendelt egy nagy halom
ruhát az interneten, amire nem is volt szüksége, csak mert félt,
hogy esetleg elfogy a pénz.
– El sem hiszem, hogy feleségül vettél egy ilyen nőt –
mondtam neki. – Ki nem állhatod a megbízhatatlan embereket.
Erre az volt a magyarázata, hogy nagyon fiatalon ismerkedtek
meg.
– Akkor még nem tudtam, hogy léteznek ilyen nők is, mint te:
talpraesettek, találékonyak és függetlenek. Neki sohasem
tudtam elmondani a munkámmal kapcsolatos nehézségeimet
úgy, mint neked. Akkoriban vonzónak találtam a törékenységét,
csakhogy ez idővel már kezdett megkopni. Ő nem olyan masszív
alkatú, mint te. Mindig válogatós volt, nem tudta, mit vegyen
fel, hogy fázni fog-e vagy sem. – Volt valami kielégítő abban,
hogy én testesítettem meg számára az ideális nőt, de abban nem
voltam biztos, hogy örülök a „masszív alkatú” jelzőnek. Nem az
 g j
volt a vágyam, hogy olyan legyek, mint egy földműves felesége,
miközben az exneje egy éteri nimfa.
Amikor ezt neki is megmondtam, csak nevetett.
– Te sokkal szebb vagy, mint ő. – Mindig büszke voltam
magamra amiatt, hogy nem a külsejük alapján ítélem meg a
nőket, amikor viszont elővette a telefonját, és azt mondta:
„Kitöröltem minden fényképet róla, de ez még megmaradt.
Nézd, ez ő!”, nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg a
Facebook profilját.
Moirának hosszú, gesztenyebarna haja és nagy, kék szeme
volt, és legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt nálam.
Megnyugodtam? Egy cseppet sem. Legszívesebben azonnal
felhívtam volna a fodrászomat, hogy befesse a hajam. Ehelyett
beértem annyival, hogy megjegyeztem:
– Egy kicsit fiatalabb, mint gondoltam.
– Nem szívesen ismerem el, de tényleg jól tartja magát a
korához képest… na persze minden pénzemet
szépségszalonokra és arcpakolásokra költötte, meg ki tudja még
mire. Valójában negyvenhét éves, csak hat évvel fiatalabb
nálam.
Próbáltam elviccelni.
– Erre összejöttél egy nálad négy évvel idősebb nővel!
Magához húzott.
– Először is nem tűnsz annyinak, mint amennyi vagy,
másodszor pedig melletted nem kell bébiszitternek lennem, ami
ennyi év után rendkívül vonzó tényező.
Nem tudott teljesen megnyugtatni, mivel időnként még
mindig megnéztem titokban a neje Facebook-oldalát, és
kattingattam a bosszantóan kevés fénykép között, amihez
hozzáfértem. Ez a dolog az anyám mantrájára emlékeztetett:
„Ha valaki hallgatózik, ritkán hall jó híreket magáról.” A mai
modern világban ez egyenlő volt azzal, hogy „ha valaki az
exfeleség fényképeit nézegeti, ritkán nő meg az önbizalma a
saját lötyögő integetőizma miatt”.
Most pedig két véglet között tépelődtem: az a társ legyek-e,
akivel megoszthatja a munkahelyi problémáit vagy pedig
 g j g g
kövessem a természetes ösztönömet, és arra buzdítsam, hogy
szedje össze magát és jöjjön le vacsorázni.
Végül nélküle ettünk. Próbáltam nem védekezően beszélni,
amikor Sandy megkérdezte, hogy Robin miért nem csatlakozik
hozzánk.
Aztán amint tudtam, ismét felmentem hozzá az emeletre.
Robin összerezzent, amikor beléptem.
– Cath, annyira sajnálom, hogy ilyen szörnyen viselkedem.
Nem tudom, hogy tudsz elviselni. – Odalépett hozzám, és
átkarolta a derekamat. – Nagyon lehangoló, amiért rád kell
hagyatkoznom, hogy ne kelljen szállodában laknom, különösen
úgy, hogy több millió font lenne az enyém, ha hozzáférhetnék.
Ha megtalálnám a módját, hogy lerázzam magunkról a spanyol
tervezőket, esélyem lenne befejezni a munkát a jövő év végére,
vagy legkésőbb az azt követő év elejére, és gondtalan életet
élhetnénk.
– Nem tudsz felvenni áthidaló kölcsönt? – ültem le az ágy
szélére.
Robin felsóhajtott.
– Ez remek ötlet, de a Brexit óta a bankok nem szívesen
adnak kölcsönt a külföldi ingatlanokra, különösen az új
fejlesztésekre. – Megsimogatta a kezem. – Ez azt jelenti, hogy
még több időt kell ott töltenem, pedig nem ezt szerettem volna
most, hogy megismertelek téged.
Eltökéltem magam, hogy én leszek a felnőtt, és nem
kritizálom Moirát, de ez a hatalmi harc a pénz miatt már kezdte
megrendíteni az elszántságomat.
– Esetleg nem tudsz felvenni kölcsönt a házadra?
Robin megrázta a fejét.
– Moira sosem egyezne bele. A ház a kettőnk nevén van, és ő
nem írná alá a papírokat. Hacsak… – Csettintett egy a nyelvével.
– Nem, ez ostoba ötlet.
– Micsoda? Nem árt, ha minden lehetőséget megvizsgálunk.
Leült mellém.
– Ez nagyon bizonytalan dolog, és nem is fog tetszeni.
– Mondd már!
 – Szóval Moira részben azért akadékoskodik ennyire, mert
nem igazán akarja a válást. Habár az elején beleegyezett, de
most megmakacsolta magát, és az utolsó néhány papírt már
nem hajlandó aláírni, hogy elindíthassuk a folyamatot. Bármit
is mondok neki, hogy a házasságunk véget ért, nem hajlandó
elfogadni, hacsak nem költözöm haza egy időre, és sulykolom
újra és újra a fejébe.
Rögtön láttam magam előtt, ahogy Moira előveszi az esküvői
fényképalbumokat, a legfinomabb pezsgőt, és ők ketten az
ágyban fejezik be a nosztalgiázást.
– Biztos vagy benne, hogy nem írhatsz neki egy nagyon
határozott és kategorikus e-mailt? Vagy felhívhatnád és
egyértelműen közölhetnéd az álláspontodat. Ha visszaköltözöl,
nyilvánvalóan azt fogja hinni, hogy van esélye megváltoztatni a
véleményed.
– Mondtam, hogy nem fog tetszeni. Részben az is a probléma,
hogy bizonyos dolgok kezdenek elromlani a házban, és úgy érzi,
hogy elborítják a gondok. Nagyon feszült, mert a zuhanyzó nem
úgy működik, ahogy kellene, a padlás pedig beázik.
Megjavíthatnám ezeket, hogy a ház eladóképes állapotba
kerüljön, közben meggyőzhetném arról, hogy már nincs
visszaút.
– Az ég szerelmére! Ne mondd nekem, hogy egy felnőtt nő
nem tud felhívni egy vízvezeték-szerelőt vagy egy ezermestert!
Komolyan neked kell odamenned a szerszámosládáddal?
– Te nem tudod, milyen sok mindenben rám volt utalva. Most
pedig az az egyetlen módszere, hogy irányítson engem, hogy
akadályokat gördít a válás és az anyagi megállapodás útjába.
– Az biztos, hogy ebben elég határozott lett.
Robin elhúzódott tőlem.
– Én csak próbálok megoldást találni, hogy siettessem a
dolgot, és azzal foglalkozhassak, ami igazán számít. Veled.
A haragom ellenére meghatott a gondolat, hogy szeretné
siettetni a válást, és minél előbb elkezdeni a közös életünket.
– De akkor sem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Biztos,
hogy eljutna arra a pontra, amikor az ágyába csábít. Azt hogyan
 g j g g
kezelnéd? Szerintem ezzel a stratégiával csak darázsfészekbe
nyúlsz.
– Az nem történne meg. Neki ez nem olyan fontos. – derengett
fel halvány mosoly az arcán. – Nem úgy, mint egy bizonyos
személynek, aki nincs túl messze tőlem.
Én nem erre vállalkoztam. Egy olyan férfira, aki még nős, és
vissza akar menni a feleségéhez, hogy meggyőzze, tényleg véget
ért a házasságuk. Volt azonban bennem valami, ami nem
akarta, hogy bizonytalannak és túlságosan ragaszkodónak
tűnjek.
A karkötőmet forgattam a csuklómon.
– Miért nem mondod meg neki, hogy megismerkedtél
valakivel? Úgy nem lenne kétsége afelől, hogy véget ért a
házasságotok.
– Természetesen majd idővel elmondom neki, de még nem.
Nem hiszem, hogy ez segítene abban, hogy kiköltözzön a
házból. Sőt valószínűleg újabb akadályokat találna ki… csak
hogy engem bosszantson.
Csendben ültem, éreztem, hogy elönt a féltékenység, pedig
már évek óta nem volt jellemző rám.
Robin kinyújtotta felém a karját. Én elhúztam a kezem és
összekulcsoltam az ölemben.
Felmordult.
– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe a zűrzavarba. Azon
gondolkodom, nem volna-e okosabb, ha egy kis szünetet
tartanánk. Megvárnánk, amíg megoldódik a spanyolországi
fejlesztés problémája, és lezajlana a válási procedúra.
– Micsoda? Szakítani akarsz?
– Nem véglegesen, csak addig, amíg talpra nem állok. Utálom,
hogy a te pénzeden élek.
A kellemes, sőt izgalmas érzés, hogy Robinnal együtt vagyok,
hamar kétségbeeséssé változott.
Felé fordultam.
– Tisztázzunk valamit! Én nem úgy tekintem, hogy az én
pénzemen élsz, de még ha így is van, tudom, hogy ez csak
átmeneti. Ha a pénz az akadálya, hogy velem légy, mi lenne, ha
 g g
én adnék neked kölcsön, és majd visszafizetnéd, amikor eladod
a többi lakást is? Akkor már nem fog számítani, mennyi idő
múlva költözik ki Moira a házatokból.
– Azt hiszem, nem érted. Nekem ötvenezer fontra van
szükségem, nem néhány ezerre, hogy átvészeljem ezt a
helyzetet.
Már megint az az érzésem támadt, hogy Robin úgy gondolja,
én csak egy kis munkaközvetítő ügynökséget vezetek, ami
néhány irodai alkalmazottnak keres ideiglenes állást, nem
pedig egy több milliós forgalmú, sikeres fejvadász céget.
– Van ennyi pénzem a cégben. Kölcsön tudom adni neked
befektetésként.
Robin magához ölelt.
– Nagyon kedves vagy, de nem fogadhatom el. Felelősnek
érezném magam, ha az ingatlanfejlesztés nem jönne össze. Az
elmúlt huszonöt évben nem történt ilyesmi, de mindig félek,
hogy esetleg bekövetkezik. Sosem keverem össze a barátságot
az üzlettel. A nőkkel, akiket szeretek pedig pláne nem.
Mozdulatlanná dermedtem. Hanyatt feküdtem az ágyon, és a
szemem sarkából néztem rá.
Ő úgy mosolygott rám, mint amikor játszik velem vagy ugrat.
– Mi az?
Nem akartam bolondot csinálni magamból, ezért csak azt
válaszoltam:
– Semmi. – Talán csak viccelődött vagy rosszul értettem.
– Nem hiszel nekem, ugye?
– Nem tudom, mit higgyek.
– Egy dolgot megígérhetek, Ms. Cath Randell. Senki iránt nem
éreztem még olyat, mint amit ilyen rövid idő alatt irántad.
A gondolataim vadul kavarogtak. Egyszer úgy gondoltam,
hogy szakítani fog velem, aztán elfogadtam, hogy olyan
önzetlen, hogy bármennyire is szeret engem, helyesen akar
cselekedni.
– De egy perccel ezelőtt még szakítani akartál.
– Nem, nem, nem, nem. Ezt muszáj tisztáznunk. Összetörne a
szívem, ha elhagynál, de meg akartam adni neked a lehetőséget,
 g g g
hogy kiszállj, mivel olyan bonyolult most körülöttem minden.
Te olyan összeszedett vagy. Jól menő vállalkozásod van és egy
gyönyörű házad. Miért akarnál egy olyan emberrel kezdeni,
mint én?
– Mert szeretlek? – csúsztak ki a számon a szavak azelőtt,
hogy egyáltalán átgondolhattam volna, mit mondok.
Elhessegettem magamtól a lelkiismeret-furdalást, amiért
megígértem anyámnak, hogy kilenckor megnézem vele az
Oxfordi gyilkosságokat. Robin és én azonban meglehetősen
illetlen területre eveztünk, hogy bebizonyítsuk egymásnak,
mennyire komolyan gondoljuk, amit mondtunk. És mire este
lefeküdtünk, Robin lemondott arról, hogy néhány hétre
visszaköltözzön a régi házába, és beleegyezett, hogy másnap
reggel átutaljak neki ötvenezer fontot, amiért cserébe
részvényeket ad majd nekem. Alig tudtam aludni, olyan izgatott
lettem, hogy most már biztosan hosszú távra szól a
kapcsolatunk.
 8

REBECCA

Három héttel azután, hogy elkezdtem dolgozni Cathnél,

bementem a konyhába, és ott találtam Robint fürdőköpenyben.
Bárcsak én is a reggelizőasztalnál ülhetnék az újságot olvasva
és áfonyát szórva a müzlimbe reggel kilenckor!
– Jó reggelt, Rebecca! Hogy van? Egy csésze teát? – kérdezte.
– Az nagyszerű lenne, köszönöm!
Átnyújtott nekem egy csészével.
– Mi a terve mára?
Összeszedtem magam, hogy azon a vidám, barátságos
hangomon szólaljak meg, amit az emberek elvártak tőlem.
– Úgy gondoltam, ablakot pucolok az emeleten, miután
elrendeztem Dollyt.
– Remek ötlet. Én a földszinti szoba melletti irodában fogok
dolgozni, és egy nagyon fontos telefonhívást várok, szóval
nagyra értékelném, ha nem porszívózna az ajtó előtt vagy
ilyesmi.
Annyira szerettem volna, ha olyan életem van, amiben a
porszívó kétperces zúgása a legnagyobb problémám, nem pedig
az, hogy minden este a kanapén alszom, mert Debs és Jason
éjfélkor fekszenek le, sosincs öt percem, amikor egyedül
lehetek, és elképzelésem sincs, hol fogok lakni két és fél hónap
múlva.
– Rendben van, persze.
Kiültettem Dollyt a hátsó teraszra, és odaadtam neki az
Expresst, amit az ő kérésére vettem minden reggel munkába
jövet.
– Cath mindig a Timesot veszi, de az olyan komoly lap. Nem
szeretem. Nem sok olvasnivaló van benne számomra. Cath nem
helyesli, de ami engem illet, sokkal jobban érdekel Vilmos
herceg és Katalin, mint az, amit a miniszterelnök nyilatkozik.
Összeszedtem a tisztítószereket, és Sandybe botlottam a
folyosón. Egy borítékot tartott az egyik kezében, a másikban
pedig egy papírt, ami valami számlához hasonlított. Nem volt
barátságos, mint általában, épp csak felemelte a kezét, hogy
intsen, aztán már nem is foglalkozott velem. Percekkel később,
miközben felfelé ballagtam az emeletre, hallottam, hogy kiabál.
– Miért utalt át neked ötvenezer fontot? Még csak négy
hónapja ismered! Hogy tudtad ezt elérni?
Mindig is kíváncsi természetű voltam, ezért odatipegtem a
korláthoz, és hegyeztem a fülemet.
Robin higgadtan válaszolt:
– Hé, hé, nyugodj meg, Sandy! Nem hiszem, hogy az
édesanyád örülne neki, hogy felbontod a leveleit.
– Már mondtam neked, hogy véletlen volt. Azt hittem, az új
bankkártyám érkezett meg. Nem látszott a név a boríték miatt.
Letérdeltem a földre, és a lépcsőforduló szegélylécét
törölgettem. Robin motyogott valamit, amit nem hallottam,
aztán Sandy szólalt meg dühösen és hangosan:
– Ez egy befektetés, de vissza fogod fizetni neki, amikor elkel
a ház. Hát persze. Elég tipikus szöveg.
Végighúztam a rongyot a derékmagasságban futó díszlécen is,
és közben mozdulni sem mertem.
Ez jobb volt, mint bármilyen szappanopera.
Valami csattanás hallatszott, mintha valaki az asztalra csapott
volna egy könyvet. Aztán becsapódott az ajtó. Hallottam, hogy
rögtön utána megint kinyílik.
– Sandy, megbeszélhetnénk ezt felnőttek módjára? Megértem,
hogy védeni akarod azt édesanyádat, ez egy nagyszerű
tulajdonság. Én viszont a legjobbat akarom neki, tényleg,
csakúgy, mint te.
 – Ja, persze! Feltéve, hogy ami a legjobb neki, az finanszírozza
az életstílusodat?
– Egyáltalán nem erről van szó. Cath és én hosszú távra
tervezünk. Mihelyt lezajlik a válásom, és az exem beleegyezik,
hogy kiköltözzön a családi otthonból, minden egyes pennyt
visszafizetek, sőt még többet is. Úgy számítom, hogy legalább
hét- vagy nyolcszázezer fontot kapok.
– Baromság – vonult át Sandy dühösen a szobán.
Megpróbáltam odafent a lépcső széléhez húzódni, de kiesett
egy flakon a tisztítószeres kocsiból. Sandy rám bámult, aztán
beviharzott a szobájába. Nem is próbáltam úgy tenni, mintha
nem hallottam volna. Nem az én hibám, ha a család, ahol
dolgozom, a fülem hallatára teregeti ki a szennyesét. Egészen
más volt ez, mint Debs és Jason halkan sziszegett veszekedése a
konyhában, hogy Jason mennyire ki nem állhatja, ahogy Eddie
az italát szürcsöli, és hogy Debs mikor fog már kitenni
bennünket, „máskülönben megszületik a gyerek, és a
mózeskosár már csak a fürdőkádban fog elférni”. Debs javára
legyen mondva, próbált védeni minket, csitította a férjét, és
kérte, gondoljon bele, milyen nehéz ez a helyzet
mindannyiunknak.
Csodálkozva figyeltem, hogy Sandy milyen karakán jellem.
Már elkönyveltem olyan típusnak, aki csak ábrándozik, a
növényeinek énekel, és azon méltatlankodik, hogy a gyomirtók
mennyire ártalmasak a méhekre. Túl békés volt ahhoz, hogy
kiálljon valami mellett. Talán az volt a terve, hogy harminckét
évesen nyugdíjba vonul, és remélte, hogy az anyja majd őt
pénzeli, nem pedig Robint. Amennyire én láttam, már kezdettől
fogva nem kedvelte Robint, még Dollyval is összeveszett miatta.
Dolly kimondottan az az élni és élni hagyni típusú nő volt.
– Ha az anyád boldog, akkor ez miért zavar téged? Te is jártál
azzal a szörnyű lánnyal, akinek az apjáé volt a szupermarket.
Azzal, akinek füstölőszaga volt, és úgy nézett ki, mint aki a
fürdőszoba közelébe sem megy. Legalább ötven fülbevaló
sorakozott a fülében, és volt az a kis vakarcs kutyája, amit egy
hátizsákban hurcolt magával.
 g
Sandyben volt annyi tisztesség, hogy lehajolt, megsimogatta
Alfie-t, és közben nem jegyezte meg, hogy ő a legvakarcsabb
kutya ezen az egész világon.
– Nagyi, tizenhat éves voltam! Nem ötvenhét. És ne túlozz!
Csak két fülbevalója volt meg egy orrpiercingje.
– Én csak azt akarom mondani ezzel, hogy senki sem szólhat
bele. Az anyád azt mondta, hogy látta azt a lányt, amint
megcsókol egy másik focista fiút, mi is volt a neve? Te viszont
addig nem hitted el, amíg a barátnőd meg nem jelent kiszívott
nyakkal. A kis cafka.
Ekkor Sandy megrázta a fejét, és kisétált. Én odasúgtam neki:
– Még szerencse, hogy nem ismert engem tizenhat éves
koromban.
Sandy elmosolyodott.
– Azt hiszi, hogy a kiszívott nyak volt a legrosszabb… –
Felnevettem, és hálát adtam az égnek, hogy valaki legalább
normális.
 9

CATH

A pénzátutalás miatti felbolydulás után nem tudtam szabadulni

a félelemtől, hogy Sandy ellenséges viselkedése és anya még
hetekig való itt tartózkodása miatt Robin talán úgy dönt, hogy
túl sok neki ez a mi szentségtelen hármasunk.
Amikor megpróbáltam tisztázni a dolgokat Sandyvel
(„Drágám, tudom, hogy aggódsz miattam, de tényleg tudom, mit
csinálok”), megadóan felemelte a kezét:
– Jól van. Egy szót sem szólok többé róla. Ez a te pénzed.
Nem tehettem mást, legfeljebb dühösen dobbanthattam volna
a lábammal, és kijelenthettem volna azt, ami egyértelmű – igen,
ez az én pénzem –, mert megrekedtem. Zsákutcába kerültem a
beszélgetéssel, ám a neheztelés még mindig ott forrongott a
felszín alatt, semmi nem oldódott meg, csak vége szakadt a
vitának. Sandy annyira az apjára emlékeztetett, aki mesteri
szintre fejlesztette bármilyen vita egyetlen mondattal való
lezárását.
Fájt a szívem, hogy Sandy ennyire Robin ellen van. Azt
mondogattam magamnak, hogy majd megbékél, de ez az
ellenségeskedés nagyon rosszul esett. Robin leginkább nem
foglalkozott vele, amit megértettem, de attól még elszomorított.
Ehelyett inkább anyámra fordította a figyelmét, és próbálta
viccekkel oldani a hangulatot. Például, hogy majd összehozza
egy szexis, spanyol nagyapával.
– Erre van szüksége Dolly, hogy újra talpra álljon. Majd
megkérem a fiúkat az építkezésen, hogy mutassák be magának
a nagyapjukat.
Anya udvariasságból nevetett a viccen, de még mindig
sértésnek érezte, hogy egy nap majd megismerkedjen valakivel,
bár már tizenhét év telt el apám halála óta.
– Nem akarok másik férjet. Csak egy nagy szerelmem volt
egész életemben, Arthur.
Úgy döntöttem, eljött az ideje bebizonyítanom Robinnak,
hogy ismerek olyanokat is, akik csodálni fogják őt. Nem tudtam
titkolni, mennyire várom már, hogy felvágjak vele a barátaim
előtt, akik már évek óta nyaggattak, hogy még mindig nincs
senkim. Robin nemcsak külsőre volt elfogadható – magas,
karcsú alakján csodálatosan állt az öltöny –, de őszintén
érdeklődött mindenki iránt, akivel megismerkedett, sok kérdést
tett fel nekik, és meg is jegyezte a válaszaikat. Másnap
elmondtam neki, hogy szeretném meghívni péntek estére a
legjobb barátnőmet, Jaxet és a férjét, Dant.
– Úgy gondoltam, kicsiben kezdjük, hogy legyen lehetőséged
rendesen elbeszélgetni velük, ne pedig egy nagy csapat
csevegjen a régi szép időkről. Ráadásul a hétfő ünnepnap, ezért
lesz még egy napunk, hogy kiheverjük.
– Ki mondta, hogy nem szeretnék többet hallani a „régi szép
időkről”? Tudod, a tudás hatalom meg ilyesmi.
– Hah! Nyitott könyv vagyok. Mit szeretnél tudni? Kérdezz
bármit!
– Miért váltatok el Andrew-val?
Éreztem, hogy a szobában megváltozik a hangulat.
Leszámítva azt a néhány beszélgetést Robin házáról és arról,
hogyan vegyük rá Moirát, hogy kiköltözzön, nagyon éretten
kezeltük, hogy nem kérdezősködtünk egymás múltbeli
kapcsolatairól.
Buzgón lesepertem a morzsákat a munkapultról. Még mindig
fájt.
– Nőcsábász volt, én pedig nem akartam folyton gyanakodni –
fordultam felé. – Most én kérdezek.
Széttárta a karját.
– Amit csak akarsz. Nincs rejtegetnivalóm.
 j g
Már éppen a nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem,
miért nincs gyereke, de az utolsó pillanatban inamba szállt a
bátorságom. Sietve próbáltam témát váltani, ezért elfelejtettem
megszűrni, hogy mi hagyja el a szám, és kibukott belőlem egy
másik kérdés, amit már szintén nagyon régóta szerettem volna
megkérdezni, de sosem volt hozzá elég merszem.
– Tényleg el akarsz válni Moirától?
Harag suhant át az arcán.
– Elég sértőnek találom ezt a kérdést. – Néhány pillanat múlva
hátratolta a székét, és lefekvésig bezárkózott a dolgozószobába.
Én mentem fel először, elhatároztam, hogy nem fogok
bocsánatot kérni tőle, de utáltam rosszban lenni vele.
Amikor bebújtam az ágyba, csak feküdtem ott és vártam,
hogy mi fog történni. Ő fölém hajolt, az illata mentolos volt és
friss.
– Ne haragudj! Érzékeny pontomra tapintottál. Amellett, hogy
Sandy, fogalmazzunk úgy, folyton megkérdőjelez engem,
rosszulesik, ha azt érzem, hogy te sem hiszel nekem. Szeretlek.
Veled akarok lenni. Mindent elkövetek, hogy felgyorsítsam az
eseményeket. – Rám feküdt. – Csak még egy kicsit légy
türelemmel!
Robin szavai („minden akadályt igyekszem elhárítani, hogy
végre megtörténjen a válás”) azt sugallták, amire szükségem
volt, hogy megnyugodjak. Úgy tűnt, olyan nő lettem, akinek
nagyon nehéz a kedvére tenni.

A hét többi része összemosódott, egymás után jöttek a

megbeszélések, Robin pedig több egymást követő napon
Londonba utazott vonattal. Csütörtök estére már mindketten
nagyon fáradtak voltunk. Gratuláltam magamnak, amiért Jax és
én megegyeztünk, hogy péntek este csak otthon tartunk egy
laza, baráti vacsorát, hogy mindannyian nyugodt körülmények
között ihassunk pár pohár bort, és ne kelljen kiöltöznünk.
 Annak ellenére, hogy azt mondtam, egyszerű vacsora lesz,
korán eljöttem a munkából, hogy bepácolhassam a húst, és
szépen megteríthessem az asztalt.
Írtam egy üzenetet Jaxnek.

Izgulok!

Erre egy sor emojit küldött vissza, szíveket, lufikat és

virágokat.

Felesleges. Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogjuk.

Dannel beszélhetnek az autókról, miközben mi
megisszuk az ÖSSZES bort. Hétkor találkozunk!

A végére egy fegyver emojit biggyesztett.

Remélhetőleg erre nem lesz szükség, de azért elviszem,

csak hogy tudja, a barátaid nem viccelnek.

Reméltem, hogy Jax nem lesz túl lehengerlő. Huszonöt éve

voltunk barátnők, amióta megismerkedtünk a fiaink általános
iskolájában, és ez a hosszú idő szerinte feljogosította arra, hogy
bármit kimondjon, amit csak akart.
– Nézzünk szembe a tényekkel, Cath, én már inkább a
testvéred vagyok, mint a barátnőd. Ezzel pedig különleges
kiváltságok járnak.
Szerencsére Robin sem volt egy nebáncsvirág. Tényleg
nagyon szerettem volna, ha jól kijönnek. Dan olyan laza stílusú
volt, hogy mindig őt választottam először, ha valamilyen nehéz
vacsoravendégem volt. Ő sosem sértődött meg, még akkor sem,
amikor Jax egyszer nagyon berúgott, és arra kérte az asztalnál
ülőket, mondjanak javaslatokat, hogyan lehet feldobni a
szexuális életüket. Dan csak nevetett rajta, és felajánlotta, hogy
elviszi egy erotikus fehérnemű boltba.
Negyed hétre megcsináltam a frizurámat és a sminkemet,
kitettem az olívás-lazacos falatkákat előételnek, és arra
gondoltam, hol marad már Robin. Már fél órája haza kellett
volna érnie. Péntek este mindig egy rémálom volt eljutni ide a
London Bridge-től. Írtam neki egy üzenetet:

Ugye már nem vagy messze?

Nem kaptam választ. Elkezdtem készíteni a

legyezőburgonyát, de nem egyenletesen vagdostam be, mert
közben folyton a mobilomat néztem.
Hét óra előtt húsz perccel felhívtam. Ki volt kapcsolva.
Próbáltam megnyugodni, azzal győzködtem magam, hogy
valószínűleg alagútban van, és nincs térereje. Megnéztem a
menetrend applikációt, de nem láttam késést. Hét óra előtt öt
perccel megszólalt a csengő. Biztosra vettem, hogy Robin az,
csak elfelejtett kulcsot vinni, de Rebecca érkezett meg.
Korábban megkértem, hogy jöjjön el, és nézzen tévét anyával,
hogy ne érezzek bűntudatot, amiért nem mondtam, hogy
csatlakozzon hozzánk a vacsoránál.
– Üdvözlöm, köszönöm, hogy eljött! Bemenne anya
szobájába? A vendégeim mindjárt itt lesznek.
– Hát persze, csak először elugrom a vécébe.
Ekkor meghallottam Jax zengő hangját, miközben beütötte a
kódot a kapunál. Felsétált a kocsibejárón, sötét haja rakoncátlan
gyűrűkben libegett a fején. Mellette lépdelt mackós férje, Dan.
– Juhú! Megjöttünk!
Mindketten berontottak az előtérbe, bort hoztak és egy csokor
liliomot. Rebecca ekkor jött ki a mosdóból.
Jax kuncogott.
– Maga nem Robin, ugye?
Bemutattam őket egymásnak. Rebecca rászólt Alfie-ra, aki
későn kapott észbe, hogy ugatnia kell, azután elment, hogy
megkeresse anyát. Mi letáboroztunk a konyhában.
Jax teátrálisan túlozva körülnézett.
– Szóval hol rejtegeted?
 – Sajnálom, biztosan volt valami gond a vonattal. Bármelyik
percben itt lehet. Így viszont legalább tudunk egy kicsit
beszélgetni. – Éreztem, hogy lassan elszáll az estével
kapcsolatos izgalmam és örömöm, mert furcsamód úgy éreztem
magam, mintha megloptak volna. Megfosztottak attól a
pillanattól, amit már olyan régóta vártam: megérkezik a két
barátom, akik ezer éve házasok, ott találnak minket a
konyhában, és látják, ahogy egymás mellett állunk, és olyan
bensőséges viszony van közöttünk, amilyenben már évtizedek
óta nem volt részem.
Töltöttem egy kis bort, és elkezdtünk beszélgetni azon a
könnyed módon, ahogy az egymást évek óta ismerő barátok
szoktak. Számtalan témát érintettünk, úgy váltottunk át
egyikből a másikba, hogy nem is kellett magyaráznunk semmit.
Egy üveg bor és több tál chips után elkészült a hús, én pedig
kezdtem aggódni.
– Nagyon sajnálom! Megpróbálom megint felhívni.
– Írt üzenetet? Biztos vagy benne, hogy a vonaton ül?
Nem akartam bevallani, hogy Robin arra sem vette a
fáradtságot, hogy értesítsen a késésről, pedig már negyed kilenc
volt. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést, és
inkább kimentem a folyosóra, mert már a sírás kerülgetett.
Robin azt ígérte, hogy háromnegyed hatra hazaér, úgy még
bőven lesz ideje lezuhanyozni és kicsinosítani magát a
barátaimnak.
Már harmadjára csörgettem a telefonját, amikor nyílt a
bejárati ajtó, és ő besétált rajta. Nem akartam olyan első
benyomást tenni Jaxre és Danre bimbózó kapcsolatunkról, hogy
dühösen ráförmedünk egymásra.
– Szia, szerelmem! Leállt a vasúti közlekedés?
– Nem. Miért?
– Úgy volt, hogy háromnegyed hatra hazaérsz. – Igyekeztem
játékos hangon beszélni, mintha csak nem érteném a helyzetet,
nem pedig számtalan érzés kavarogna bennem, amelyek közül
egyik sem volt túlságosan kedves, és mindössze egy
hajszálvékony elhatározás tartotta őket az uralmam alatt.
 j
– Mindig mondtam, hogy negyed kilencig nem jövök haza, és
így is nagyon igyekeztem, hogy ideérjek.
Magához húzott, és megölelt, én azonban nem tudtam
hozzásimulni.
– Menjek most köszönni a barátaidnak, és csak utána
szaladjak fel gyorsan lezuhanyozni?
– Ezer éve várunk rád a vacsorával. – Szándékosan halkan
beszéltem, közben azon imádkoztam, hogy Dan és Jax ne
hallgatózzon.
– Én sosem mondtam, hogy hétre hazaérek. Az utolsó
megbeszélésem fél nyolckor ért véget. Jöttem, amilyen gyorsan
csak tudtam. Jól van, akkor kihagyom a zuhanyt.
Intett, hogy kövessem a konyhába, mintha ezzel le is lett
volna zárva a dolog.
Meg se várta, hogy bemutassam a barátaimnak, a kezét
nyújtotta Dan felé, Jaxnek pedig megpuszilta mindkét arcát.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek titeket! Sajnálom, ha
korábbra vártatok. Cath egy kicsit összekeverte, hogy mikorra
érek haza.
Én csak legyintettem, mondván:
– Manapság sok mindent elfelejtek, olyan nagy a zűrzavar
Sandy és anya körül. – Közben visszagondoltam a ma estével
kapcsolatos beszélgetésünkre. Robin annyira biztos volt az
időpontokban. Talán tényleg túl sok minden foglalkoztatott
egyszerre. Vagy esetleg a változókor zavarta össze a fejemet.
Majd később kiderítem. Most inkább azt szerettem volna, ha a
barátaim kedvelnék Robint, és örülnének a boldogságomnak.
Kivettem egy üveg Sauvignon Blanc-t a hűtőből.
– Ugyan már, Cath, ilyet bármikor ihatunk. Ma ünnepelünk!
Ez az este megérdemel egy pezsgőt. Hozzam a Moëtet?
Rendre utasítva éreztem magam, mintha nem lennék elég
nagylelkű, és nem lenne képzelőerőm.
– Hát persze, miért is ne? – próbáltam elviccelni. – Milyen
más ez, mint amikor mi ismerkedtünk meg, ugye, Jax? Azt
hittük, kirúgtunk a hámból, mert egy üveg Piat d’Ort ittunk.
Jax összeráncolta az orrát.
 J
– Vagy Pernod-t feketeribizlivel. Ma már a szagát sem bírom.
De azok még szép idők voltak.
Robin kiment a kamrába, és két üveggel tért vissza.
– Te aztán tudod, hogyan kell bulizni – jegyezte meg Dan.
Robin ekkor belekezdett egy hosszú történetbe, hogy milyen
fényűző bulikat rendezett, amikor belevágott az
ingatlanfejlesztésbe.
– Azok voltak a szép idők! Pezsgőszökőkút, hegyekben állt a
homár, és szép lányok vettek körül.
Megböktem.
– Úgy beszélsz, mintha a hetvenes években lett volna. –
Hirtelen belém hasított, hogy Jax, talán elítéli Robint emiatt.
Nem akartam, hogy azt gondolja, megnézi a nőket, és ezt
negatívumként könyvelje el. Sosem hallottam, hogy Dan egyszer
is elismerő megjegyzést tett volna egy másik nő külsejére.
Annak ellenére, hogy Dan testalkatát elnézve szerintem
pályát tévesztett, mert inkább rögbijátékosnak kellett volna
mennie, már több mint harminc éve volt házas, és még mindig
úgy beszélt a feleségéről, mintha megütötte volna a
főnyereményt vele. A saját sikeres tervezőmérnöki karrierjéről
alig beszélt, viszont mindenkinek elmondta, milyen
hihetetlenül jó angoltanár Jax.
– Nem tudom, hogy csinálja. Bárcsak engem is egy ilyen
inspiráló tanár tanított volna, mint ő! Lehet, hogy akkor nem
kellett volna háromszor nekifutnom az angol vizsgámnak az
érettségin.
Témát váltottam, és inkább elmondtam Dannek, hogy Robin
milyen fejlesztésekkel foglalkozik Spanyolországban. Aztán egy
kicsit megnyugodtam, mert a különböző építkezési projekteket
kezdték megvitatni. Jax és én szokásos módon a gyerekeinkről
beszéltünk, sajnálkoztunk, hogy nem képesek egy rendes társat
találni maguknak. Aztán Jax anyámról kérdezett, és elmondta,
hogy ő mennyire aggódik a saját anyja miatt, aki egyre
zavartabban viselkedik. Amikor Jax kiment a mosdóba, kicsit
megingott a lábán. Megkértem Robint, hogy hozzon fel a
garázsból néhány üveg szénsavas ásványvizet. Reméltem, hogy
g g g
a távollétében Dan titokban odasúgja nekem, mennyire tetszik
neki Robin, ő azonban inkább Sandyről kezdett kérdezgetni, és
arról, hogy viselem, hogy megint itthon lakik.
– Mi nagyon szeretjük, amikor George néhány napra hazajön,
de nem hazudok, olyan káoszt és rendetlenséget csinál maga
körül, mintha még mindig diák lenne – mondta.
Ekkor visszajött Jax a mosdóból, és elillant a pillanat.
Aztán Robin is visszatért.
– Ne haragudj, de nem találtam meg az ásványvizet. Az a
garázs olyan hatalmas.
Csettintettem egyet a nyelvemmel.
– Tipikus férfi. Nem talál meg semmit, csak ha ott van
közvetlenül az orra előtt. Remélem te nem az a fajta ember
vagy, aki szándékosan rosszul végez el egy feladatot, hogy többé
ne bízzák rá. – Éreztem, hogy egy kicsit rosszindulatúra
sikeredett ez a megjegyzés, ezért hosszan beszélni kezdtem
arról, hogy Robin milyen ügyesen meg tudja javítani a dolgokat
a ház körül. – Egy vagyont spórol nekem!
Próbáltam vizet önteni Jaxnek, ő azonban intett, hogy nem
kér, és inkább borral töltötte tele a poharát. Mire sorra került a
banános-karamellás torta, már bántóan harsány lett.
Felismertem a régi időkből azt a pontot, amikor az ital
megváltoztatta, és a szókimondó, szellemes nőből szándékosan
provokáló ember lett. Ránéztem az órára. Fél tizenkettőt
mutatott. Arról motyogtam, milyen sűrű napunk lesz holnap, át
kell mennünk anyám házába, hogy megnézzük, mit kell még
előkészíteni, mielőtt visszaköltözhet.
Jax azonban már nagyon belejött.
– Szóval, Robin, mi a te történeted? Miért kellene bíznunk
benne, hogy gondját viseled Cathnek? Hogy lehetünk biztosak
abban, hogy az ő érdekeit tartod szem előtt?
– Jax! Nem szegezheted neki ezt a kérdést!
Ő csak felemelte a kezét, hogy hallgassak.
– Cssss! Az apád már nem él, ezért az én feladatom feltenni a
mik a szándékai, fiatalember című kérdést.
Robinra pillantottam, hogy meg tud-e birkózni Jax
 g g J
támadásával.
– Nem kell válaszolnod rá.
Ő azonban hátradőlt a széken.
– Örömmel megteszem. Jó tudni, hogy nagyszerű emberek
vesznek körül, akik vigyáznak rád. A válaszom pedig az, Jax,
hogy Cath minden, amit valaha akartam.
Megszorítottam a kezét.
– Köszönöm! – Imádtam, hogy nem fél sebezhetőnek mutatni
magát a barátaim előtt.
Jaxbe azonban az ördög bújt.
– És mi az a minden, amit valaha akartál?
Danre pillantottam, hogy esetleg ő vette-e a célzást, hogy
„kellemes este volt, de a csúcson kell abbahagyni”, őt azonban
láthatóan nagyon érdekelte a válasz, mintha a felesége egy
teljesen észszerű kérdés tett volna fel, nem pedig kihallgatta
volna a páromat, mintha a rendőrségen lenne.
Robin meg sem rezzent, habár a mutatóujjával az asztalon
kezdett dobolni.
– Egy okos, kedves és talpraesett nőt.
Jax széttárta a karját, és körbemutatott a konyhában.
– De azért ez sem olyan rossz, nem igaz?
– Megteszi, amíg meg nem találjuk a saját otthonunkat –
felelte Robin szárazon. – Arra várok, hogy kimondják a válást,
eladhassam a házamat, és felszabadíthassam a tőkémet. – Kicsit
vidám volt a hangja, mintha észrevette volna, miben
mesterkedik Jax, és mulattatná, hogy incselkedhet vele.
Az alkoholszaggal körülvéve haragudtam Jaxre, amiért olyan
keményen bánik vele, habár biztosra vettem, hogy csak azért
teszi, mert engem akar védeni. De én tudtam vigyázni
magamra. Nem volt jó ötlet két üveg pezsgőt meginni a már
elfogyasztott bor után. Én utálnám, ha Robin egyik barátja így
vallatna. Ezzel a gondolattal együtt eszembe jutott az is, hogy
Robin még sosem javasolta, hogy találkozzam a barátaival.
Majd reggel felvetem a gondolatot, és úgy állítom be, hogy így
legalább lehetősége nyílik engem is kitennie egy ilyen
kihallgatásnak.
 g
Szerencsére ekkor megjelent a konyhaajtóban Rebecca.
– Az édesanyja lefeküdni készül. Készítsek neki egy forró
vizes palackot? Azt mondja, meghúzódott a nyaka.
Nagyon örültem ennek a figyelemelterelésnek, ezért
behívtam a konyhába, mintha ő lenne a fő műsorszám, amire
mindannyian vártunk. A megjelenése láthatóan megzavarta Jax
Robinra irányított lézersugarát, és mire Rebecca befejezte a
mondanivalóját, a barátnőm már arról beszélt, hogy indulnak.
Miközben kikísértem őket, túlzottan is lelkesen
mondogattam:
– Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek, nagyszerű volt látni
titeket! – Ami persze szöges ellentéte volt a csalódottságomnak,
amiért Jax nem súgta a fülembe: „Már pontosan értem, miért
vagy olyan boldog vele. Csodálatos ember!”
Visszamentem a konyhába, és átkaroltam Robint.
– Nagyszerű voltál. Imádtak. – Reméltem, hogy csak azért van
bennem ez a nyugtalanság, mert minden apróságot képes
voltam túlagyalni.
– Szerintem nagyon szórakoztatóak. Ez a Jax nem semmi nő.
Csodálatos társaság. Dan is nagyon rendes.
Felderültem.
– Egyszer talán mindannyian kimehetnénk hozzád
Spanyolországba, és meglátogathatnánk az építkezésen. Dant
biztos érdekelné, hogy min dolgozol odakint.
Robin hallgatott.
– De majd csak akkor, ha jobban megismered őket – tettem
hozzá sietve.
– Hát persze – felelte Robin.
A válasza úgy hangzott, mint amikor én futok össze valakivel,
akit már évek óta nem láttam, és azt mondom: „Egyszer igyunk
meg együtt egy kávét!”, de csak azért, mert nem jut eszembe
semmilyen elegáns kifogás, amivel lerázhatnám. Reméltem,
hogy tévedek.
 10

CATH

Nagyon szerettem volna megkérdezni Jaxtől, hogy mi a

véleménye Robinról. A másnap reggel küldött köszönő
üzenetéből semmi sem derült ki, mert csak arról szólt, milyen
bőséges volt a pezsgő és az ennivaló. Arról viszont egyáltalán
nem esett szó, amit mindennél jobban szerettem volna tudni: ő
is olyan elbűvölőnek találta-e Robint, mint én. Annak ellenére,
hogy írtam egy olyan üzenetet, hogy „Robin úgy gondolta, mind
a ketten nagyszerű társaság vagytok”, ő csak egy like-ot és egy
puszit dobó emojit küldött vissza rá. Meggyőztem magam, hogy
Jax olyan régen kiszállt már a randizás világából, hogy nem is
tudta, most is ugyanúgy érzem magam, mint húszéves
koromban, remélve, hogy mindenki látja a sok jó tulajdonságot
a barátomban, amit én. Igazság szerint a Robin iránt érzett
szerelmem most még rémisztőbb volt, mert már tudtam, milyen
törékenyek a kapcsolatok, és az embernek milyen nehéz
megőriznie a saját személyiségét, miközben
kompromisszumokat köt, hogy működjön a kapcsolat.
Az ünnepi hétvége többi része szinte elrepült. Elérkezett a
kedd reggel, én pedig olyan nyugtalan voltam munkába
készülődés közben, amit nem tudtam mire vélni. Két véglet
között ingadoztam. Egyrészt úgy gondoltam, hogy Robin és a
barátaim tökéletesen jól kijönnek egymással, és nevetséges azt
várnom, hogy egyetlen este után a legjobb barátok legyenek.
Másrészt viszont nyugtalanított, hogy azok, akiket a legjobban
szeretek, még a legnagyobb jóindulattal szólva is csak
langyosan viszonyultak a szerelmemhez. Sandy esetében pedig
egyenesen ellenségesen.
Ráadásul olyan sok mindent összekevertem mostanában,
hogy már kezdtem azon töprengeni, vajon nem kezdődött-e
nálam idejekorán a demencia. A kavarodás után, ami Robin
péntek esti késése miatt támadt, azt is elfelejtettem, hogy ma
este Londonban marad éjszakára egy ügyfelével. Kicsit
neheztelt, amikor este fél kilenckor felhívtam, hogy
megkérdezzem, hol van.
– Már mondtam, hogy vacsorázni viszek egy új befektetőt, és
itt maradok a városban, mert nem akarok késő este a hazafelé
tartó vonat miatt aggódni. Vasárnap beszéltünk róla.
Biztosan a változókor volt az oka. Olyan megbízhatatlan
lettem. Robin sosem utalt rá, hogy négy évvel idősebb vagyok
nála – ez a kis korkülönbség a mi korunkban semmit sem
számított. Na persze csak akkor, ha nem viselkedem úgy, mint
aki elfelejti, hol parkolt a kocsijával, hacsak nincs nála egy
térkép, rajta egy nagy piros X-szel megjelölve a hely.
Éppen ezért, amikor Robin szerdán korán reggel küldött egy
üzenetet, hogy három órára hazaér, és van-e esély arra, hogy
hamarabb eljöjjek a munkából, megmondtam az
asszisztensemnek, hozzon előre minden fontos dolgot, aztán
kivettem a délutánt.
Húsz perccel Robin érkezése előtt értem haza, csak arra jutott
időm, hogy lezuhanyozzak, átöltözzek és megnézzem, hogy
anyámnak megvan-e mindene. Ő viszont szinte elküldött:
– Rebecca nagyon jól gondoskodik rólam. Te csak menj, és
folytasd a munkádat!
Motyogtam valamit arról, hogy vacsora előtt még meg kell
válaszolnom néhány e-mailt, azután üzentem Robinnak, hogy a
garázson keresztül jöjjön be, és a hátsó ajtón felszökhetünk az
emeletre anélkül, hogy anyám észrevenné. Volt valami nagyon
kamaszos ebben a tervben, de önző módon csak magamnak
akartam Robint anélkül, hogy ismét el kelljen magyaráznia
anyámnak, miért Spanyolországban épít házakat.
– Úgy gondolom, mivel itt is nagy igény van az új házakra,
 g g g g j
találhattál volna kicsit közelebb is munkát magadnak.
Kuncogva felszaladtunk a lépcsőn. Robin kulcsra zárta a
hálószoba ajtaját, aztán elővett a táskájából egy üveg pezsgőt, és
két csók között azt mondta:
– Ma ünneplünk.
– Hát persze. Korán hazaértél.
– Nem, valami mást is. Találd ki, mi történt!
Furcsán ideges lettem, hogy véletlenül valami hatalmas és
izgalmas dolgot mondok, amivel elrontom a meglepetést, ezért
azt feleltem:
– Nem tudom. Mi?
Vizespoharakba öntötte a pezsgőt.
– Ne haragudj, nem valami elegáns, de ez egy nagyon jó nap.
Értesítettek, hogy a válásom első része június közepére lezajlik.
– Ez nagyszerű hír! Milyen csodás, hogy ilyen hamar meglesz!
Biztos vagy benne? – Észre sem vettem, mennyire nyomaszt
Robin hónapokon, ha nem éveken át elhúzódó válása.
Megütögette az orrát oldalról.
– Pénz beszél. A beszélgetésünk után, amikor azt javasoltam,
hogy visszaköltözöm, de láttam, mennyire nem örülsz neki,
felajánlottam egy nagyobb százalékot a ház eladásából
Moirának. Aztán megmondtam az ügyvédemnek, hogy
prémiumot kap, ha el tudja intézni, hogy a bíróságon előbbre
vegyék az ügyemet.
Egyrészt megdöbbentem a naivitásomon, mert nem
gondoltam, hogy az ügyvédek megfelelő összeg fejében fel
tudják gyorsítani az eseményeket, másrészt viszont csodáltam
őt, és megkönnyebbültem, hogy képes így a tettek mezejére
lépni.
– És Moira ilyen könnyen meggondolta magát?
– Abba is beleegyeztem, hogy januárig maradhat a házban…
nem akart karácsony előtt elköltözni. Úgy tűnt, ez a feltétel és a
plusz pénz varázsszerként hatott, és meggyorsította a dolgokat.
Mindent aláírt, az ügyvéd pedig másnap elindította a válást. –
Koccintottunk. – Ez azt jelenti, hogy még egy kis ideig nincstelen
albérlőként fogok nálad lakni, de legalább hamarosan szabad
 g g
ember leszek.
Olyan boldognak tűnt, hogy elvetettem a szokásos
aggályaimat a lehetséges problémákról, és inkább ittam egy
korty pezsgőt, majd behúztam a függönyt, és odasúgtam neki:
– Anyám a lenti szobában van.
– Remélhetőleg nem fog hallani semmit a tévé miatt.
Mi csak nevettünk, próbáltuk megakadályozni, hogy
nyikorogjon az ágy, habár mire megittuk az egész üveg pezsgőt,
már nemigen érdekelt minket semmi. Később csak feküdtünk
ott félig elszenderedve, kavargó gondolataim kellemes
elégedettséggé tompultak a fejemben.
Robin felkönyökölt.
– Tudod, miért vagyok ilyen boldog?
– Leszámítva, hogy elindult a válásod?
– Azért, mert most már feleségül vehetlek.
– Haha!
– Nem viccelek. Szeretnélek elvenni. Ezért voltam olyan
zsémbes és szórakozott. Az élet megtanította, hogy ha valamit
akar az ember, akkor azt meg kell valósítania, nem szabad
várni. Nem akarok több időt elpazarolni. Ha elfogadsz engem,
szeretnélek feleségül venni. Gyere hozzám! Kérlek!
Sok mindent vártam a mai naptól, miközben álltam és
néztem, ahogy kint a pázsiton a harkályok hangyákat keresnek
a fűben, de a lánykérés meg sem fordult a fejemben. Talán
amiatt, mert az utóbbi években már nem tudtam ugyanolyan
lelkesen várni semmit, mint régen. A munkámban kaptam meg
azt az érzést, hogy sikerült megvalósítanom, amit akartam, ezt
leszámítva azonban összemosódtak a hetek, és nem sok
különböztette meg az egyik évet a másiktól. Próbáltam elfojtani
az irigységet, amikor azt hallottam, hogy a barátnőim befizettek
egy nyaralásra a férjükkel, vagy arról beszéltek, hogy miután
nyugdíjba mennek, az Amalfi partra utaznak, a Baleár-tengeren
hajóznak, vagy vonattal átszelik Kanadát. Talán a pezsgőtől
lettem merészebb, és éreztem úgy, hogy élnem kell, még mielőtt
túl késő lesz. Vagy az is lehet, hogy be akartam bizonyítani
mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy Robin csak egy hiánypótló
 g g g g
az életemben, egy olyan ember, akivel egy rövid időre
összejövök, aztán hamarosan már nem lesz más, mint „az az
ingatlanfejlesztő pasas, hogy is hívták?”. Meg akartam mutatni
nekik, hogy komoly a kapcsolatunk, és komolyan kell venniük
minket.
Ezért ahelyett, hogy fontolóra vettem volna akár egyet is a
több száz okból, amiért alaposabban is meg kellett volna
gondolnom a választ, Robinhoz hajoltam, a szemébe néztem és
azt feleltem:
– Semmi sem tenne boldogabbá.
 11

CATH

A következő héten magamban tartottam a titkunkat, de

valahányszor eszembe jutott, mindig megrohant a hitetlenkedés
és az öröm. Robin és én megegyeztünk, hogy nem szólunk róla
senkinek, amíg anyám vissza nem költözik a saját házába, és le
nem kerül némi teher a vállamról. Szerettem volna úgy közölni
a hírt Sandyvel, hogy anya nem hangoztatja a véleményét a
háttérben. Jót akart, de ebben a bizonyos esetben úgy éreztem,
a dolgok már önmagukban is elég bonyolultak, nem akartam,
hogy mindenki szabadon beleszólhasson.
Ez megadta a kellő lökést, hogy mindent elrendezzek, és anya
hazatérhessen. Sajnálatos módon a nálunk töltött öt és fél hét
alatt feszültté vált a kapcsolatunk. Mindig odabicegett a hátam
mögé valahányszor főztem, és azt mondta „szerintem tenned
kellene még egy kis keményítőt abba a szószba”, én pedig
ilyenkor legszívesebben olyan káromkodásokkal ismertettem
volna meg, amiket még sosem hallott. Most pedig, miután
bizonyossá vált, hogy többé nem takaríthat nálam, mintha az
ellenkező végletbe esett volna át. A konyhában minden felület
az ő jelenlétéről tanúskodott: a kávéscsésze kör alakú
lenyomata, a pirítós morzsái, egy kis darab margarin
elkenődve. Esküdni mertem volna rá, hogy igyekszik minél több
munkát adni Rebeccának.
Anélkül, hogy szóltam volna anyámnak, Rebecca, Robin és én
átmentünk a házába, és megnéztük, mi mindent kell
előkészítenünk a visszaköltözéséhez. Amikor végigmentünk a
kerti ösvényen, a kertkapu kilincse letört, a rozsda ekkor vetett
véget a karrierjének. A házban dohos, állott levegő fogadott
minket.
Rebecca azonnal felajánlotta, hogy átjön és alaposan
kitakarít.
– Biztos benne? – kérdeztem. – Egy kicsit szégyellem, milyen
rossz állapotban van itt minden. – És hogy mennyire elítél,
amiért hagytam idáig fajulni a helyzetet.
– Ne felejtse el, hogy gondozó voltam! Jártam olyan házakban,
ahol szart kellett lekaparnom a vécé faláról.
Nem tudtam kiigazodni ezen a nőn. Egyszer úgy éreztem,
hogy rendkívül hozzáértő ember, akit az ég küldött, hogy
levegyen a vállamról egy csomó terhet. Máskor viszont úgy
viselkedett, hogy zavarba jöttem, és alig mertem megkérni,
hogy pucolja meg az ablakokat a konditeremben. Mintha én
valami henyélő úrihölgy lettem volna, aki szépségszalonokban
tölti az idejét. Mindig megilletődtem, ha meghallottam a saját
számból azt a szót, hogy „egy kicsit”, mintha csak valami
jelentéktelen dolgot kértem volna, mintha lett volna választási
lehetősége. Szerda reggelenként, amikor tudtam, hogy jön a
fürdőszobát kitakarítani, végigszaladtam rajta a fertőtlenítővel,
és külön odafigyeltem, hogy egyetlen kóbor hajszál se maradjon
a mosdóban, valamint kivittem a szemetet.
– Csak amiatt aggódom, hogy mit kezdjek ezekkel – szólalt
meg Rebecca, és a nappali sarkában egymásra tett
cipősdobozokra mutatott. Az anyám félretette ezeket, hogy
majd karácsonyi ajándékokkal tömi meg a nélkülöző gyerekek
számára. Habár már három éve itt álltak.
– Mindent ki kell dobni – szólt közbe Robin. – Csodálom, hogy
nincsenek még itt patkányok.
Én is azonnal a kártevőkre gondoltam, amikor beléptem, de
nem akartam kritizálni az anyámat.
Legszívesebben megöleltem volna Rebeccát, amikor az
anyám védelmére kelt:
– Nyolcvanéves. Sokan ebben a korban már nem látnak olyan
jól, mint régen, ezért elsiklanak bizonyos dolgok fölött.
j g g
Ráadásul ők az a spórolós és mindent megjavító generáció,
ezért nagyon nehezen tudnak kidobni bármit, mert úgy
gondolják, egyszer majd talán hasznát veszik.
Robin láthatóan meglepődött, hogy Rebecca így ellentmondott
neki, de szerintem igaza volt. Mindezek ellenére nem
hagyhattam veszni a lehetőséget, hogy rendbe tegyük a házat.
– Nehéz lesz, de muszáj megcsinálnunk, amíg nincs itt.
Rebecca megmentett.
– Én elkezdem odafent, kitakarítok, amit csak tudok, aztán
egy halomba gyűjtöm az extra dolgokat, és majd az
édesanyjával együtt átnézzük, amikor hazaköltözik. – Nagyon
hálás voltam, hogy ilyen pártatlan kívülálló, akit nem
homályosítanak el az érzések.
Így hát, amikor egy utolsó kórházi vizsgálat után végül
hazahoztam anyámat, elillant belőlem a bűntudat, hogy nem
töltök elég időt a környezete rendbetételével. Az egész ház
világosabb lett, ragyogott, és citromillat érződött a levegőben,
nem pedig áporodott szag, mint amikor egy régi esőkabátot túl
sokáig hagy az ember vizesen a fogason lógva.
Alfie ide-oda szaladgált, megszimatolt minden új szagot. Anya
megdöbbent, és korántsem volt úgy elragadtatva, mint ahogy
reméltem.
– Hol vannak a dobozaim? Kis tollakat, jegyzetfüzeteket és
játékokat gyűjtöttem bennük a rászoruló gyerekeknek.
Próbáltam nem letámadni.
– Nem dobtuk ki őket. Biztosan az új fészerben vannak. Nézd,
Robin lebontotta a régit, és csinált helyette egy újat!
Anya a homlokát ráncolta.
– Azt a fészert még apád építette a gyárból hozott megmaradt
faanyagból – vékonyodott el a hangja. – Nem tudtam, hogy le
akarod rombolni.
– Anya, hiszen már majdnem szétesett! A teteje elkorhadt, és
minden holmi el volt ázva benne. A fűnyírót megette volna a
rozsda, ha úgy hagyjuk.
– Megjavíthattam volna a tetőt egy kis filccel és vízhatlan
ponyvával.
 Már csak az hiányzott volna! Anya, ahogy a frissen gyógyult
bokájával egy létrán állva javítja a fészer tetejét!
Nem sok választott el tőle, hogy hasra vágjam magam a
földön, és a kezemmel meg a lábammal a földet csapkodjam.
Mélyen magamba néztem, hol találok egy kis türelmet.
– Tudom, hogy nehéz a változás, de azt akartuk, hogy
kellemes legyen a környezeted, és sokkal könnyebben tudj
egyedül boldogulni.
– Tizenhét éve lakom egyedül, és még nem omlottam össze.
Megálltam, hogy ne javítsam ki, hogy de igenis összeomlott…
és közben eltörte a bokáját.
Anyám csak ciccegett, és a szekrényeket nyitogatta.
– Remélem, nem dobta ki az összes sózott marhahús
konzervemet. Ma este salátát akartam belőle csinálni.
Hát persze. Inkább azt, mint megenni a friss füstölt lazacot,
csirkét vagy makrélát, amit neki vettünk.
– Biztos, hogy nem dobta ki. Gyere, idd meg a teádat, mindjárt
megkeressük!
Anya azonban továbbra is a szekrényekben kutatott, mintha
az élete múlt volna azon, hogy megtalál-e egy körülbelül 1987-
es sózott marhahúskonzervet, miközben nem emlékeztem rá,
hogy az elmúlt öt évben egyszer is evett volna ilyet.
Csipogott a telefonom. Sandy küldött egy üzenetet.

Minél hamarabb beszélnünk kell.

Miért állítanak be a férfiak mindent úgy, mintha vészhelyzet

lenne? Fogalmam sem volt, miről akar beszélni. Sandy nem tett
különbséget az életveszély és az „arra gondoltam, hogy új
futógépet veszek a konditerembe” között. Rá kell tennem a
telefonomra egy üzenetrendező applikációt, ami sürgősség és
fontosság alapján sorrendbe állítja az üzeneteket.
Vajon meggyűlt a baja a rendőrséggel? Úgy döntött,
elköltözik? A szívem megdobbant a reménytől, aztán rögtön
bűntudat töltött el, hogy azt akarom, hogy a fiam elmenjen, és
valahol máshol lakjon. Egyszerűen csak nem volt kedvem
megint Robin szapulását hallgatni. Olyan érzés volt, mintha két
kisgyerek lakott volna nálam, akik folyton egymásra
árulkodtak.
Visszafordultam anyámhoz, aki megkérdezte:
– Felhívnád Rebeccát és megkérdeznéd, mit csinált a
konzerveimmel?
– Majd holnap megkérdezem. Nem szeretném zavarni,
amikor a gyerekeivel van.
Anya ingerülten fújt egyet.
– Most menj! Már elég idődet elraboltam. – Lecsíptem néhány
elszáradt levelet a zöldikéről. – Köszönöm, hogy nálad
lakhattam! – Úgy hangzott, mint amikor egy tízéves gyereknek
megmondja az anyja, hogy köszönje meg a barátnője szüleinek
a bulit, amit egyáltalán nem élvezett.
Úgy döntöttem, hogy inkább túlzott bőkezűséggel halmozom
el, és nem hagyom, hogy lehangoljon, amiért nem örül, hogy
egy tiszta és rendbe tett házba tért haza.
– Nagyon jó, hogy végre alkalmunk volt sok időt együtt
tölteni. Holnap felhívlak. – Megöleltem, és meglepetten éreztem,
milyen apró.
Miközben elhajtottam, azonnal megrohant az önutálat, hogy
lehettem volna megértőbb is vele. Már most tudtam, mennyire
fog hiányozni, ha meghal. Mégis volt egy rész az agyamban, ami
továbbra is gyerekes maradt, és képtelen volt elfogadni, hogy ez
könnyen bekövetkezhet tíz, öt vagy akár egy év múlva is. Sajnos
nem tudtam most türelemmé átalakítani azt, hogy a jövőben
mennyire fog hiányozni nekem.
Amikor azonban hazaértem, és megpillantottam Sandy arcát,
minden anyámmal kapcsolatos gondolat kiszállt a fejemből.
Meg sem várta, hogy bemenjek a házba, ott állt karba tett
kézzel előttem, és nekem szegezte a kérdést:
– Miért nem mondtad el, hogy férjhez mész?
Rám tört a hányinger. A szeméből sugárzó megbántottság
egyenesen a szívembe szúrt, arra az apró helyre, ahol a
különleges szégyeneim laktak azon szörnyű és fájdalmas
 g g j
tetteim miatt, amelyeket nem lehetett könnyen helyrehozni.
– Még nem igazán döntöttük el, hogy mi lesz.
– Hazudsz. Az ebédlőasztalon találtam egy árajánlatot
valamelyik ételszolgáltatótól egy „lakodalomra”.
Éreztem, hogy kiszökik minden levegő a tüdőmből. Tekintve,
hogy az esküvőre valószínűleg legalább egy évig még nem kerül
sor, nem értettem, miért olyan sürgős Robinnak, hogy
árajánlatokat kérjen az ételszállítóktól, és esténként órákig
keresgéljen dekorációt, nászutat és még ezer más dolgot az
interneten. Ugyanakkor nem akartam ünneprontó sem lenni,
ezért ragaszkodtam hozzá, hogy minden papírt zárjon el az
irodámban egy fiókba, amíg meg nem találom a megfelelő
alkalmat, hogy elmondjam Sandynek.
– De azért ne legyen túl sokára – kérte Robin izgatottan
toporogva. – Mindenkivel meg akarom osztani a hírt. Alig
várom, hogy elmondjam a világnak, milyen szerencsés vagyok!
Lehet, hogy sokakat megdöbbent majd, de miután rájönnek,
hogy komolyan gondoljuk ezt a kapcsolatot, majd ők is
elfogadják.
Tudtam, hogy Sandyre gondol, amikor ezt mondta, és azt is
tudtam, hogy igaza van. A beszélgetés után újra elhatároztam,
hogy hamarosan mindenkinek elmondom, de amikor eljött a
pillanat, hogy közöljem, torkomra fagyott a szó. Még nem álltam
készen rá, hogy Sandy eltávolodjon tőlem, mert
elkerülhetetlenül ez lesz a következménye annak, hogy egyre
közelebb kerülök Robinhoz. Az új férjem kiszorítja belőlem azt
a helyet, amit addig Sandy foglalt el, a fiam pedig egyre
távolabb kerül tőlem, mert nálam is megváltozik a fontossági
sorrend. Most viszont kényszerhelyzetbe kerültem, így nem
halogathattam tovább.
Robin biztosan nagyon sietett, hogy elérje a repülőt, ezért
elfelejtette eltenni a papírokat. Nagy nehezen megszólaltam:
– El akartam mondani neked, drágám. Tudom, hogy egy kicsit
bizonytalan vagy Robinnal kapcsolatban, de azt reméltem, hogy
idővel majd te is meglátod benne azt, amit én annyira nagyra
tartok.
 – Remélem, írtok házassági szerződést. Egyébként mikor lesz
a nagy nap?
Olyan gúnyos volt a hangja, hogy felcsattantam:
– Még nem döntöttük el a dátumot.
Nyugodtnak kellett volna maradnom, elfogadni az aggályait,
és bebizonyítani neki, hogy képes vagyok észszerű döntést
hozni a jövőmmel kapcsolatban. Amikor azonban azt
válaszolta, hogy „Talán jobb lesz, ha személyesen közlöd velem,
miután eldöntöttétek, nem csak hagysz egy esküvői meghívót az
asztalon”, átbillentem a határon.
Távozó hátának azt kiabáltam, hogy önző gazember, és nem
kellene rajtam kitöltenie a boldogtalanságát. Azonnal
megrohant a bűntudat, hogy megsértettem, miközben az idő
kilencvenkilenc százalékában azon dolgoztam, hogy újra
felépítsem, és megvédjem őt minden bajtól.
Épp csak fellélegeztem, amikor anya neve jelent meg a
telefonom kijelzőjén, a közelgő katasztrófa biztos jeleként. Most
nem tudtam elviselni egy újabb drámát, hogy megint hiányzik
egy marhahúskonzerv.
Köszöntem neki, ő pedig rögtön belevágott a közepébe:
– Eltűnt az anyám eljegyzési gyűrűje meg az az arany karkötő,
amit apád vett nekem a nászutunkon.
Egyre vonzóbbnak tűnt a gondolat, hogy megszökjek… akár
férjjel, akár anélkül.
 12

CATH

Nem aludtam. A gondolataim Sandy házasságommal szembeni

ellenállása és anyámnak az elveszett ékszerei miatti
nyugtalansága körül forogtak. Anya sírva fakadt, amikor azt
kérdeztem, hogy esetleg nem a bokatörés körüli felfordulásban
tette-e más helyre.
– Ha te nem avatkoztál volna bele, és nem hoztál volna ide
mindenkit, hogy a házamban kutasson, nem veszítettem volna
el őket.
Felháborított a hálátlansága. Elmagyaráztam neki, hogy csak
segíteni akartam rendbe tenni a házát, miután ő éveken
keresztül ugyanazt tette nekem.
– De azt sosem kérdezted meg, hogy én mit akarok. Majd csak
várd ki az időt, amikor valakiből, akit szerettél, már csak
néhány ékszer és emlék marad, aztán nézd meg, mennyire
rosszulesik, ha eltűnik minden, amit tőle kaptál.
Nem tudtam, mit feleljek erre. Folyton azt motyogta, hogy „az
emberek nem mindig olyanok, mint amilyennek tűnnek”.
Kilencvenkilenc százalékban biztos voltam benne, hogy csak
eltette valamilyen biztonságos helyre, amit azóta elfelejtett,
vagy leverte az éjjeliszerény széléről. Amikor azonban
elsoroltam neki ezeket a lehetőségeket, egyre jobban
megsértődött.
– Nem vagyok szenilis, tudod.
Végül, nem maradt más megoldás, egyenesen rá kellett
kérdeznem:
 – Szóval úgy gondolod, hogy Rebecca tette el őket?
Anya szipogott.
– Nem találok rá más magyarázatot. Nagyon őszintének tűnt,
de talán túlságosan nagy kísértés volt, amikor itt maradt
egyedül. Tudom, hogy pénzszűkében van. Meg kell kérdezned
tőle. És azt is nézd meg, hogy tőled nem vett-e el valamit!
Anya elmondásában olyan egyszerűnek tűnt az a „maga lop
tőlünk?” beszélgetés. Az ösztönöm azt súgta, hogy Rebecca nem
lehet tolvaj. Rengeteg alkalma lett volna belenyúlni a táskámba,
de sosem vettem észre, hogy bármennyi pénz is hiányozna
belőle. Még mindig úgy gondoltam, hogy anya ékszerei egyszer
majd előkerülnek, amikor már nem keressük. Ettől függetlenül
azért felszaladtam, hogy megnézzem az ékszeres dobozomat. A
gyémántokkal kirakott, platina karkötőm még mindig ott volt,
ahogy több arany karperec és a smaragd fülbevalóm is. Vajon
ez azt jelentette, hogy volt annyira okos, hogy tőlem ne lopjon?
Egész éjjel csak forgolódtam, fontolgattam, hogy szóba
hozzam-e a témát, és ha igen, hogyan csináljam, hogy ne tűnjön
vádaskodásnak. Már annyira hozzászoktam Rebecca
segítségéhez, csendes, hatékony munkájához, amivel elvégezte
az unalmas teendőket, nem beszélve arról, milyen sokat segített
anyám körül, átvállalta tőlem a teendőlistám legalján szereplő
dolgokat, amelyekre sosem jutott időm.
Robinnak is most kellett távol lennie, amikor szükségem lett
volna rá. A telefonja ki volt kapcsolva, csak a hangposta
jelentkezett. Most, hogy kölcsönadtam neki a pénzt, hogy
megállapodjon a spanyol hatóságokkal, megígérte, hogy jövőre
csak havonta négyszer kell kiutaznia az építkezésre, nem pedig
tizenötször, mint most.
– Nem fogom a fél életemet távol tölteni tőled. Együtt fogunk
elutazni… Mindig is szerettem volna körbejárni Toszkánát.
Én erre elképzeltem, ahogy a domboldalban épült
falucskában, egy napsütéses teraszon ülünk, és Chiantit iszunk.
Hálát adtam a szerencsémnek, hogy ilyen lendületes emberrel
találkoztam, aki megteszi mindazokat, amiket más pároktól
láttam, miközben én kidolgoztam a belem is, hogy felépítsem a
 g g
vállalkozásomat, próbáltam rendes anyja lenni Sandynek és jó
lánya a saját anyámnak. Nem voltam biztos benne, hogy
bármelyik fronton is kellően megálltam a helyem.
Levonszoltam magam a földszintre, felhívtam az
asszisztensemet, hogy megkérjem, halassza el az első két
megbeszélést. Nem engedhettem a házamba Rebeccát, ha a
leghalványabb gyanúja is fennállt annak, hogy lopott. Ha más
nem, legalább a reakcióját látnom kell. Az ilyesmit nem lehetett
telefonon megbeszélni.
Meglepődött, amikor én engedtem be a házba.
– Üdvözlöm! Ma nem dolgozik?
– Kicsit később megyek be – nyeltem egyet. Ha ez a
munkahelyemen történt volna, a HR osztály előírása szerint
jártam volna el tárgyilagos és hivatalos stílusban. A saját
takarítónőmmel azonban más volt a helyzet. Először is ott volt
az a hatalmas egyenlőtlenség, hogy mennyit tudtunk egymásról.
Annak ellenére, hogy próbáltam a lehetőségek szerint
maximálisan diszkrét lenni, Rebecca valószínűleg tudta, hogy
hormonpótló kezelést kapok, nem szeretem leseperni a
sajtmorzsákat a hűtőben, és nevetségesen sok zacskós salátát
dobok ki, amit azért veszek, mert próbálom azzal áltatni
magam, hogy egészségesen étkezem. Én pedig azt tudtam róla…
mit is? Hogy két gyereke van. Két fiú? Nem. Egy fiú és egy lány.
Egyedül neveli őket, de azt sem tudtam, vajon az apa képben
van-e vagy sem. A húgánál lakott. Szörnyű, édes parfümöt
használt, ami arra emlékeztetett, amivel én régen az iskolai
diszkókra fújtam be magam. Mindent megtett, amit kértem tőle,
sosem tiltakozott, mégis éreztem benne valami mélyen
gyökerező ellenállást, amit nem tudtam mire vélni. Volt benne
valami, amitől védekező lettem, mert úgy éreztem, kritizál.
Különösen, amikor Robin méregdrága ingekkel jött haza, vagy
hangosan arról beszélt, hogy Spanyolországban tesztvezetésre
vitt el egy új Porschét.
Húztam az időt.
– Kávét akartam csinálni magamnak. Maga is kér?
Elfogadta, de nem követett a konyhába, inkább letette a
 g
táskáját, és elkezdte összeszedni, amire a konditerem
takarításához szüksége lesz.
Bevittem a csészét a mosókonyhába.
– Rebecca, ez nagyon kínos, és egy pillanatra sem akarom,
hogy úgy gondolja, bármivel is vádolom…
Figyelmesen néztem őt. Az arca már kipirult, és zaklatottnak
tűnt.
– Mi az? – kérdezte komoran és dacosan.
Elmagyaráztam a helyzetet, aztán szinte a szemem láttára
omlott össze. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy anyámnak
igaza van, és nem tudtam, hogy visszaköveteljem-e az
ékszereket, vagy hívjam a rendőrséget. Aztán Rebecca sírva
fakadt, ami teljesen összeegyeztethetetlen volt vele. Mindig is
olyan erősnek tűnt, aki minden körülmények között uralkodik
magán.
– Nos, nekem pedig eléggé úgy hangzik, hogy vádol. Nem
loptam el az ékszereket, de biztos vagyok benne, hogy nem hisz
nekem. Miért is hinne? Tudja, hogy kétségbeejtő helyzetben
vagyok, a húgomnál lakom… aki éppen most kért meg, hogy a
jövő hét végéig költözzünk el, mert terhességi magas
vérnyomás alakult ki nála, és ágynyugalomra van szüksége. És
persze halálosan aggódnak, hogy sokkal hamarabb fog
megszületni a baba. Mindenesetre szerintem a következő
hónapban beindítják nála a szülést. A lényeg persze az, hogy
muszáj valami lakást keresnem magamnak és a két
gyerekemnek, különben hajléktalan leszek, és a gyerekeknek az
apjuknál kell lakniuk Shoreham-by-Sea-ben. Ráadásul
mindezek tetejében tegnap tudtam meg, hogy a bank
elárverezte a házunkat, és a befolyó összeg csak arra elég, hogy
fedezze a tartozásokat, így semmi pénzem nincs házat bérelni.
Szóval igen, ön úgy gondolhatja, hogy ha lehetőségem nyílt
volna, megtömtem volna a zsebem az anyja házában, és pénzzé
tehettem őket.
Megdöbbentem, mert fogalmam sem volt, hogy ennyire rossz
helyzetben van. Azt tettem, amit azt hittem, sosem fogok: a
személyzet kategóriájába soroltam őt, és végig sem gondoltam,
 g j gg g
mi történhet az életében. Ha célozgatott is rá valaha, biztos,
hogy elengedtem a fülem mellett, mielőtt arra utasítottam, hogy
a jövőben környezetbarát bútorápolót használjon.
– Ó, istenem! Nem is sejtettem, hogy ilyen nehéz helyzetben
van! – Nem tudtam, válaszolt-e a kérdésemre, hogy ő lopta-e el
anya ékszereit.
Kiment, és azt mondta:
– Kifújom az orrom.
Én ott álltam a mosókonyha közepén, körülnéztem a drága
járólapokon és a gránit munkalapon. Ha visszaadja az
ékszereket, akkor is ki kell rúgnom.
Ekkor visszajött.
– Soha nem fogja elhinni nekem, de nem vettem el semmit.
Nagyon szeretem az édesanyját. Soha nem tennék vele ilyet.
Volt valami a szavaiban, hacsak nem kiválóan színészkedett,
ami legyőzöttnek ugyanakkor lázadónak és őszintének
hangzott. Az egész vállalkozásom arra épült, hogy az
ösztöneimet követtem, és nagyon sikeres üzletet építettem fel
belőle. Elátkoztam anyámat. Biztosan meg fogjuk találni a
gyűrűt elrejtve egy teáskancsóba vagy felakasztva az egyik
kaktuszra, ahová ő tette, hogy biztonságos helyen legyen.
– Hiszek magának.
Olyan heves reakciót váltott ki belőle a válaszom, hogy
elszorult a torkom.
– Köszönöm! – Elhallgatott, és lesütötte a szemét. –
Folytathatom a takarítást, ahogy szoktam?
Bólintottam, és ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy
jóvátegyem, amiért egyáltalán szóba hoztam ezt a dolgot.
– Ne haragudjon, Rebecca, muszáj volt megkérdeznem!
Őszintén úgy gondolom, hogy nem vett el semmit, csak anya
annyira meg volt győződve róla, hogy a gyűrű és a karkötő a
fésülködőasztalának fiókjában volt. Néha viszont össze szokott
zavarodni.
Nem akartam látni Rebecca arcát. Kicsinyesnek éreztem
magam, és szégyelltem, hogy olyan lettem, mint régen azok a
főnökök, akik kihasználták, hogy egyedülálló anya vagyok, és
 g g g
fizetetlen túlórára kényszerítettek, különben elveszítettem
volna a munkám. Fogtam az aktatáskámat, és már azelőtt
fáradtnak éreztem magam, hogy egyáltalán elkezdtem volna a
munkát. Ekkor Sandy jött be.
– Miért sír Rebecca? Megvádoltad, hogy lopott a nagyitól?
Megráztam a fejem.
– Nem. Csak megkérdeztem, látta-e az eltűnt ékszereket.
Sandy döbbenten eltátotta a száját.
– Odafent van, és az egyik kezével a porszívót tologatja, a
másikban pedig egy zsebkendőt tart és abba sír. A nagyi
legtöbbször azt sem tudja, hogy a táskáját hova teszi. Nem
gondolhatod komolyan, hogy Rebecca odament, és zsebre tette
az ékszereit! Egyrészt van annyira értelmes, hogy tudja, ő lenne
az első számú gyanúsított.
Ezt a logikát nem lehetett megcáfolni.
– Bevallom, erre én is gondoltam.
Sandy még nem fejezte be:
– Ugye tudod, hogy hamarosan hajléktalan lesz?
– Ma reggel tudtam meg.
– Én már hetek óta mondogatom neked, hogy ki kell költöznie
a húga lakásából.
– Drágám, nem csak ezzel az egyetlenegy dologgal kell
foglalkoznom. Sajnálom, ha nem figyeltem rá eléggé, de
harmincöt alkalmazottam van, akiknek mind megvan a saját
gondjuk. Ráadásul még itt van anya is a törött bokájával… Nem
tudom megoldani mindenkinek a problémáját.
– De arra találtál időt, hogy igent mondj egy férfinak, akit öt
hónapja ismersz, és hatalmas összegeket utalj át neki.
Kedvem lett volna leülni és sírva fakadni.
– Azt reméltem, hogy most eljött az én időm, hogy jól érezzem
magam, és boldog legyek. Nem tudtam, hogy ez túl nagy kérés.
Sandy összeráncolta az orrát, mintha eszébe sem jutott volna
a szülő boldogságának gondolata. Nem először ismertem fel
benne ezt az apjától örökölt jellemvonást. Azt a makacs
ragaszkodást a tényekhez, amit az érzelmek vagy az emberi
gyarlóság egyáltalán nem befolyásol. Egy keményebb anya
g g g g
ilyenkor azt felelte volna: „Sajnálom! Ez az én házam, az én
szabályaim. Ha nem tetszik, amit csinálok, ott az ajtó!”
Csakhogy én nem ilyen anya voltam, hanem olyan, aki azt
szerette volna látni, hogy a harmincéves fia arca úgy felderül a
boldogságtól, mint négyéves korában, amikor váratlanul fagyit
kínáltam neki.
– Örülök neked, ha helyes az, amit teszel. Ez most egy kicsit
hirtelen és gyorsan történt, ez minden.
Nagyra értékeltem a hatalmas erőfeszítést, hogy ő is
közelíteni akart a kompromisszumhoz.
– Ezt megértem. De az én koromban már, ha valami helyes,
akkor helyes, és azt az ember tudja. Nincs értelme sokat várni,
és húzni az időt.
Sandy megpróbálta visszafogni magát, hogy ne vonja fel a
szemöldökét, de nem sikerült.
– Egyébként muszáj lesz egy kicsit jobban belefolynod
Rebecca életébe, mert mostanáig a nagyi nagyon jól kijött vele,
ezért nem engedhetjük meg, hogy elveszítsük.
Elmosolyodtam. Tudtam, mekkora csoda, hogy anya
megkedvelt valakit, aki a házában „kutat”.
– Nem tudom, beleegyezik-e, hogy visszavegyük Rebeccát.
– Bele fog egyezni, ha határozottan állítod, hogy a hiányzó
ékszereknek semmi közük hozzá. A nagyi hallgat rád, és bízik
az ítéletedben, bár úgy tesz, mintha nem így lenne.
Reméltem, hogy igaza van. Összeszorult a szívem a
gondolattól, hogy megint az én nyakamba szakad minden,
kezdve attól, hogy anyának időpontot egyeztessek az orvosnál –
„Én nem értem ezt a »nyomja meg az egyes gombot«
ostobaságot. Egy emberi lénnyel akarok beszélni”.
Sandy látta rajtam, hogy elgyengülök, ezért könyörtelenül
folytatta.
– Nem költözhetne be az egyik vendéglakosztályba a felső
emeleten, amíg nem talál valami lakást?
Nem igazán tudtam, hogyan jutottunk el onnan, hogy
megkérdőjeleztem a takarítónőm becsületességét odáig, hogy
szállást adjak neki.
 j
– Nem hiszem, hogy ez működne, drágám. Nemes gon-dolat,
de túlságosan elmosná a szakmai határvonalakat.
– Szóval inkább végignéznéd, hogy az utcára kerül a
gyerekeivel, minthogy feláldoznád az egyik vendégszobádat a
négy közül?
– Biztosan van, ahová mehet. Nincsenek szülei?
Sandy arcára kiült az undor.
– Mit mondogattál mindig kiskoromban? „Egy segítő kéz a
megfelelő időben, amikor valaki padlón van, neked nem kerül
semmibe, de másnak megváltoztathatja az életét?” Vagy amiatt
aggódsz, hogy mit szól hozzá Robin?
Sandy úgy hatolt mélyre és egyenesen a fenntartásaimba,
mint egy fogorvos, aki belefúr a fog sötét mélyébe, és eltalál egy
ideget. Hát persze, hogy nem akartam, hogy a házamban lakjon
valaki, aki nekem dolgozik. Már az is elég rossz volt, hogy tudta,
mennyire elkényeztetett vagyok, hogy mindennap tiszta
törölközőt veszek elő, és sohasem használok el teljesen egy
flakon sampont, mielőtt kinyitnám a következőt, hogy
megpróbáljak csodát művelni változókori, göndör fürtjeimmel.
Az igazság viszont az volt, hogy Robin sokkal nyugodtabbnak
tűnt a múlt héten, amikor tudta, hogy anyám haza fog költözni,
és biztosra vettem, hogy még jobb kedve lesz, amikor majd
Sandy is elmegy. A legkevésbé sem akartam, hogy ezek után
beköltözzön hozzám a takarítónőm.
Motyogtam valamit arról, hogy veszélyes a medence, és a két
általános iskolás korú gyerek nem értené meg, hogy én
itthonról dolgozom, és nem kiabálhatnak a háttérben, nem is
beszélve arról, mihez kezdünk, ha nem hajlandó kiköltözni.
Vadul kerestem azonban valami megoldást, amitől nem tűnök
gonosznak a fiam szemében, mégsem kell hozzá megnyitnom
az otthonomat a takarítónőm és a gyerekei előtt. Sandy
szemében viszont az a tekintet, az az elszántság tükröződött,
amivel az évek során leszerelte az ellenkezésemet, ki tudta
nyújtani a hazajövetel idejét tizenegy óráról hajnali egyre, és
amivel elérte, hogy ne kelljen egyetemre mennie, hanem
helyette kertészetből szerezhessen szakképesítést. A tapasztalat
megtanított, hogy jobban járok, ha nagylelkűen indítok, mintha
később sarokba szorít, és valami sokkal drasztikusabb
megoldásra kell rábólintanom.
– Nem akarom, hogy beköltözzön a házba, de mit szólnál a
kerti lakhoz? Abban van zuhanyzó is.
– A kerti lak? Az alig nagyobb, mint egy fészer!
– Nem engedhetem, hogy két tíz év alatti gyerek szaladgáljon
itt. Az már túlzás lenne. Hajlandó vagyok felajánlani neki, hogy
néhány hétre odaköltözhet. Elég meleg lesz az idő, mivel június
van. Talán segíthetsz neki kitakarítani. Betehetjük a
vendégágyakat a gyerekeknek, Rebeccának pedig a
kanapéágyat a földszinti szobából.
Sandy kétkedőnek tűnt, aztán felragyogott az arca.
– Megvan még az a rezsó, amit a konyha átalakítása alatt
használtál? Meg az a kis hűtő?
Felszaladt az emeletre, hogy elújságolja a megoldást
Rebeccának, mielőtt bármit mondhattam volna. Rebecca
tompán hallatszó hálálkodása („Ó, istenem, köszönöm! Nagyon-
nagyon köszönöm!”) kicsit ellensúlyozta az idegességet, hogy el
kell mondanom a hírt Robinnak.
 13

REBECCA

Amikor Sandy felajánlotta nekem a kerti lakot, hirtelen el is

felejtettem, hogy ki vagyok, és mit keresek Cath házában. Még
azt is elfelejtettem, hogy néhány perccel azelőtt Cath szinte
megvádolt azzal, hogy loptam Dollytól. Megöleltem Sandyt.
Szabályosan a karjába vetettem magam, és úgy szorítottam
magamhoz, mintha az utolsó csepp fogkrémet akarnám
kipréselni a tubusból. Csak később rémültem meg, hogy talán
összekentem az ingét az orrommal. Habár kertész volt, vagyis
gilisztákkal és meztelen csigákkal dolgozott, szóval valószínűleg
megbocsát nekem. Annyira különbözött az anyjától, akinek
selyem párnahuzata volt, hogy ne göndörödjön be a haja. És
Robintól, aki legalább olyan rossz volt, mert Chanel
borotvahabot használt. Egy olyan flakon árából edzőcipőt
tudtam volna venni Eddie-nek.
Félresöpörtem ezeket a gondolatokat, amikor Sandy a kert
legvégébe vezetett. Ilyen messze még sosem jártam, csak a
gyümölcsösig mentem, ahol kiteregettem az ágyneműt a
szárítókötélre.
– Nem nagy szám, de van benne két öltöző, amit a gyerekek
hálószobának használhatnak, a fő helyiségbe pedig betennénk a
kanapéágyat. Van egy kis zuhanyzó is, majd megnézem, hogy
működik-e a vízmelegítő. Amióta én elköltöztem, már senki sem
teniszezik, vagyis szerintem évek óta nem használta ezt a helyet
egy árva lélek sem. – Az ajtó nehezen nyílt. – Ezt majd
legyalulom.
 Milyen nagyszerű, ha valaki ilyen ezermester.
A mennyezetről pókháló lógott le, a sarkokban száraz
falevelek gyűltek össze. Sandy a homlokát ráncolta.
– Nem egy palota, sőt rosszabb, mint ahogy emlékeztem. Te
mit szólsz hozzá? Megteszi átmeneti megoldásnak a nyári
hónapokban? Segítek kitakarítani.
– Ez csodálatos, köszönöm! Tényleg nagyon hálás vagyok
neked… és az édesanyádnak. – Nem érdekelt, hogy Cath a
bűntudat miatt vagy bocsánatkérésként ajánlotta-e fel, amiért
egyáltalán eszébe jutott, hogy talán én emeltem el Dolly
ékszereit. Ebben a pillanatban csak megkönnyebbülést éreztem,
hogy végre van megoldás a jelenlegi vészhelyzetre.
Sandy próbálta leplezni, mennyire megdöbbenti a hálám,
amiért felajánlotta nekem ezt a pókhálós fészert. Nem akartam,
hogy sajnáljon, ezért sietve folytattam:
– Az édesanyád nem bánja, hogy ideköltözöm? Vagy Robin?
Persze mindent elkövetek, hogy távol tartsam tőle a srácokat,
mert tudom, hogy nincs hozzászokva a gyerekzsivajhoz.
– Ne felejtsd el, hogy anya is egyedül nevelt fel engem. Még
emlékszik rá, milyen nehéz volt. Ami pedig Robint illeti, neki
semmi köze hozzá. Ez nem az ő háza. Ha bármit beszól neked,
csak gyere hozzám! – válaszolta Sandy hevesen.
– Ó, nem hoználak ilyen helyzetbe! – feleltem, és közben
„hasznos szövetségesnek” könyveltem el őt magamban.
Felsóhajtott, csak úgy sugárzott belőle a boldogtalanság.
– Kapcsolatok! Őszintén szólva nem értem, miért fáradunk
egyáltalán. Senkinek sem sikerül. Ott van a feleségem, aki
lelépett a fickóval, aki a tetőteret jött átalakítani nálunk, amit
Chloe szerint mindenképpen meg kellett csináltatni a
családalapítás előtt. Hát, szuper vége lett. Aztán anya feleségül
akar menni egy fickóhoz, akit alig ismer, a nagyi pedig a
tizenhét éve halott férje után epekedik…
– Én pedig nem vettem észre, hogy a férjem az orrom előtt
ajándékozza el a házunkat, és tesz vele földönfutóvá minket… –
tettem hozzá.
Sandy hirtelen rájött, hogy túl sok személyes dolgot árult el,
 j g g
ezért visszazökkent a hivatalos stílusba.
– Jó. Akkor majd megnézem a vízvezetéket, te pedig menj, és
gyűjtsd össze a tisztítószereket a házból. Megnézzük, hogy
élhetővé tudjuk-e alakítani jövő szombatig. Addig kell
kiköltöznöd ugye?
Bólintottam. A megkönnyebbülésem elmúlt, és rájöttem, hogy
ha Megan megpillantja az első pókot, olyan hangosan fog
felsikítani, hogy felveri az egész környéket. Eddie-nek pedig úgy
kell beállítanom ezt az egész dolgot, mintha egy Bear Grylls
túlélési kaland lenne. Hatalmas energiát fog igényelni, hogy
fenntartsam az „az a kaparászás csak egy süni, átszalad a
füvön, hogy hazamenjen a kicsinyeihez” látszatot, de muszáj
lesz megtennem. Ez volt a legjobb lehetőségem. Vagyis az
egyetlen.
Mielőtt azonban beköltözhettem volna Cath birtokára,
tisztáznom kellett a dolgokat Dollyval. Nem tudtam volna
elviselni, ha hirtelen nyugtalanítaná, amikor felmegyek az
emeletre takarítani, vagy utánam jön a konyhába, valahányszor
otthagyja a táskáját. Mielőtt Dolly hazaköltözött, Cath azt kérte,
egyelőre csak minden másnap menjek át hozzá rendet tenni, és
elvinni Alfie-t sétálni.
– Csak tartsa rajta a szemét! – mondta Cath. – Hajlamos azt
mondani, hogy minden rendben van, aztán rájövök, hogy
valami múlt századból megmaradt antibiotikumot szed be, mert
„valami nincs rendben a mellkasában”. Ingerült lesz, ha
megkérdezem tőle, hogy csinálja-e a fizikoterapeuta által
javasolt gyakorlatokat, de úgy tűnik, magára jobban hallgat.
Ekkor elmosolyodtam. Amikor gondozóként dolgoztam, nagy
gyakorlatot szereztem benne, hogyan beszéljem rá még a
legzsémbesebb ápoltat is, hogy azt tegye, ami legjobban
szolgálja az érdekeit. Mindezek ellenére furcsán ideges voltam,
amikor először mentem át Dollyhoz azok után, hogy Cath
rákérdezett a karkötőre és az eljegyzési gyűrűre. Ő csak
legyintett az aggodalmaimra:
– Sosem gondolta komolyan, hogy maga lopta el, csak nem
tudott magyarázatot találni rá, hogy mi történt velük. –
 g g
Másrészt viszont Cathnek nagyon fontos volt, hogy meggyőzze
magát, csakis erről van szó, mivel a segítségem nélkül nagyon
sok teher nehezedett volna a vállára.
Amikor Dolly ajtót nyitott, kerültem a tekintetét, és inkább
Alfie-val foglalkoztam. Nem tettem semmi rosszat, de az arcom
olyan piros volt, mintha minden adandó alkalommal
ötfontosokat csentem volna ki a pénztárcájából. Félreállt, hogy
beengedjen, és a szokásos „Szia, Rebecca!” nem hangzott túl
lelkesnek.
Megálltam az előszobában.
– Dolly, tudom, hogy feldúlt az ékszerek miatt, és megígérem,
hogy segítek megkeresni őket, de el kell hinnie, ha azt mondom,
hogy nem én vettem el őket. Soha életemben nem loptam el
semmit, és nem most fogom elkezdeni. Nem dolgozhatok
magának úgy, ha nem bízik bennem. Tényleg nem.
Dolly átcsoszogott a konyhába, közben zavartan köhécselt, és
a vállát vonogatta.
– Tudom mit gondol Cath. Hogy kezdek megbolondulni. Ezt
mondta neked?
– Nem! Semmi hasonlót nem mondott. És én sem gondolnám,
hogy így lenne. Maga az egyik legélesebb eszű nyolcvanéves,
akit ismerek. – Úgy véltem, nem lenne tanácsos szóba hozni,
hogy Cath szerint Dolly időnként „összezavarodik”, mivel
éreztem, hogy elgyengül, és hajlik arra, hogy higgyen nekem.
Alfie a lábamat bökdöste, azt akarta, hogy játsszak vele.
– Ezek szerint minden rendben van köztünk? Megengedi,
hogy továbbra is idejöjjek? – Incselkedő lett a hangom. – Ha
akarja, mindig kiürítem a zsebemet és a táskámat, amikor
elmegyek innen.
Dolly arcán mosoly terült szét.
– Ugyan, menj már! Sosem gondoltam komolyan, hogy bármit
elloptál tőlem. Nem olyan fajtának tűnsz. Különben is, Alfie
szeret téged, márpedig ő kilométerekről kiszagolja a
csirkefogókat.
Legközelebb hozni fogok valami különlegesen finom falatot a
kutyaszövetségesemnek. Alighanem ő írná rólam a legjobb
 g g gj
ajánlólevelet.
 14

CATH

Három nappal később, hétfő este későn vettem fel Robint a

Gatwick repülőtéren. Már ott várt rám, pedig korán érkeztem.
Ki sem látszott egy hatalmas csokor rózsa mögül. Kíváncsi
voltam, vajon az exfelesége az a típusú nő-e, aki automatikusan
elvárja, hogy ajándékot kapjon, valahányszor Robin elutazik.
Félresöpörtem azt a hálátlan gondolatot, hogy most még a
virágokat is el kell rendeznem, pedig csak arra vágytam, hogy
leüljek, és igyak egy pohár bort.
– Hogy van a leendő feleségem? Annyira hiányoztál! Elegem
van már belőle, hogy távol vagyok tőled, különösen a
hétvégeken – mondta, majd szorosan magához ölelt, közben
valószínűleg össze is nyomtunk néhány rózsaszirmot. A
hálátlanságom nyomtalanul eltűnt, amikor hozzátette: – Akarod
hallani a remek hírt? A bíró lezárta a válásom első részét! Még
negyvenhárom nap, és hivatalosan is szabad leszek!
A hazafelé úton elmesélte a részleteket:
– Minden kezd összejönni. Nagyon sokat segítettél a
kölcsönnel. Aztán hívott az ügyvédem, hogy közölje, Moira
meggondolta magát, és nem akar a jövő évig a házban maradni.
Sőt, ami még jobb, beleegyezett, hogy alacsonyabb áron
hirdessük meg a házat, így hamarabb el fog kelni, és vissza
tudom fizetni neked a kölcsönt.
Az aggályok, amelyeket Sandy táplált belém, hogy átvernek,
mindig háttérbe szorult, valahányszor Robinnal együtt voltam,
és láttam, milyen rendes, és mennyire törődik velem. Nem
szabad hagynom, hogy mások véleménye fokozza az ösztönös
bizalmatlanságomat.
– Mennyivel kevesebbért hirdetitek meg a házat? –
kérdeztem.
– Körülbelül százötvenezer fonttal. Elfogadtam, hogy
százezerrel kevesebbet kapjak, csak hogy vissza tudjam fizetni
neked a pénzt, amint lehetséges.
– Erre semmi szükség. Nem kell sietned.
– De igen. Gyűlölök pénzzel tartozni. Mivel minden pénzem le
van kötve Spanyolországban, rengeteg idő lesz, hogy nagyobb
összeghez jussak, és másképp nem tudom kifizetni az
esküvőnket. – Megszorította a térdem. – Azt akarom, hogy minél
hamarabb Mrs. Franklin legyél, és megszilárdítsuk együtt az
életünket. Olyan szerencsés vagyok, hogy rád találtam!
– Mrs. Franklin? Tényleg szerencsés leszel. Én világéletemben
Cath Randell voltam, még akkor is, amikor feleségül mentem
Andrew-hoz. Sosem voltam híve annak, hogy egy férfihoz
tartozzak – nevettem fel, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
Az egyik első randinkon Robin csodálta, amikor elmondtam
neki, hogy még a házasságkötésem után is megtartottam a
leánykori nevem.
– Független vagy – állapította meg. – Ez tetszik.
Most viszont csend telepedett ránk, az a fajta, ami fojtogatóan
vesz körül. Oldalra pillantottam.
– Talán arra számítottál, hogy Cath Franklin leszek?
Nem. Ezt nem tudtam megtenni. Nehézkes és idegen volt ez a
név a nyelvemen.
– Akkor nem, ha te nem akarod – felelte olyan hangon, amiből
egyértelmű volt, hogy megsértődött.
Próbáltam megmagyarázni.
– Ötvenhét éve Cath Randell a nevem. Szerintem már nem
tudok megszokni egy új vezetéknevet. Túl öreg vagyok hozzá.
Robin csak bámult előre, összeszorította az állkapcsát.
Nem tudom miért nem mondtam azt neki, „Ne légy már ilyen
gyerekes! Ha ez olyan sokat számít neked, akkor változtasd meg
te a neved, és vedd fel az enyémet!” De nem tudtam kimondani.
Robinnak volt egyfajta kisugárzása. Céltudatosság jellemezte, az
a fajta ember volt, aki pontosan tisztában van a világban
elfoglalt helyével. Mivel én kiképeztem magam rá, hogy már a
munkaközvetítés első szakaszában leállítsam a velem
lekezelően beszélő pasik kilencvenöt százalékát, felismertem,
hogy olyan erő lakozik benne, amivel nem gyakran találkoztam,
és amit nagyon tiszteltem. Ha őszinte akartam lenni magamhoz,
kellett is ez az erő, hogy ne gázoljak át rajta.
Befordultam a kocsibejáróra.
– Ne haragudj! Nem akartam rosszul indítani az estét.
Annyira vártam már, hogy hazajöjj.
Robin arca ellágyult.
– Csak csalódott vagyok. Már elképzeltem, ahogy egymásba
karolva sétálunk, és minden spanyolországi kollégámnak úgy
mutatlak be, hogy Señora Franklin.
– Majd meggondolom. – A munkában az első számú
szabályom az volt: gyorsan közöljük a rossz hírt, és sose
engedjük, hogy az ügyfél azt higgye, később meggondolhatjuk
magunkat. Robin arca azonban annyira felderült, hogy úgy
döntöttem, elnapolom a kérdést későbbre. – Van még valami,
mielőtt bemegyünk.
Elmondtam neki, hogy Rebecca beköltözik a kerti lakba a
gyerekeivel. Felkészültem a mogorva reakciójára, ő azonban a
karjába vont.
– Hogy te milyen nagylelkű vagy! Igazán kedves volt tőled!
– Valójában Sandy érdeme. Én nem voltam oda túlságosan az
ötletért, de ő rábeszélt.
– Tudtam, hogy tőled is örökölt valamit! Nem kaphatott
mindent csak az apjától.
Nem foglalkoztam azzal a pici szúrással, hogy burkolt kritika
van ebben a bókban. De nem volt időm töprengeni rajta.
Mihelyt besétáltunk a konyhába, Sandy, mintegy végszóra fogta
a sörét, halkan mormolt egy hellót aztán felment az emeletre.
– Ne haragudj, ezért! Még emészti a gondolatot, hogy újra
férjhez megyek.
– Ne aggódj emiatt, drágám! Sok ez neki hirtelen, hiszen
 gg j g
éveken át nem kellett osztoznia rajtad. Biztos vagyok benne,
hogy idővel majd hozzászokik.
Annyira hálás voltam, hogy Robin ilyen megértően viszonyul
Sandy ellenséges viselkedéséhez, ettől éreztem, hogy az egész
testem ellazul.
– Már akartam beszélni veled az esküvőnkről. Most, hogy a
válásom július végére lezárul, mi lenne, ha szeptemberben
házasodnánk össze?
– Olyan hamar? Azt hittem, jövő nyáron akarsz elvenni. – A
szívem megdobbant a gondolatra, hogy én is az a nő vagyok, aki
egyszerűen „csak tudja”, aki majd az unokáinak mesél
szenvedélyes szerelméről, hogy nyolc hónap ismeretség után
összeházasodtak. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezek a nők
annyira különböznek tőlem, vakmerőek és felelőtlenek. Most
viszont megértettem, hogy csak azonnal felismerték, hogy
megismerkedtek a megfelelő férfival.
– Minél többet vagyok távol tőled, annál inkább rájövök, hogy
veled akarok lenni. Ha kis esküvőt tartunk, csak a családod és
néhány közeli barátunk részvételével, akkor össze tudjuk hozni
– felelte.
Hozzám hajolt, és megcsókolt. Én elengedtem minden
gondolatot anyámról, Sandyről, a kínos telefonhívásról, amit
másnap reggel kilenckor kellett elintéznem, és átadtam magam
annak az ismeretlen, luxus érzésnek, hogy egyvalaki számára
én vagyok a világ közepe. Arra gondoltam, meg lehet-e
szervezni mindent alig három hónap alatt. Eljátszottam a hiú
reménnyel, hogy Sandy talán felhagy ezzel a nevetséges
ellenállással. A reakciója bizonyára csak az apja iránti
érdemtelen hűség következménye volt. Csábított a gondolat,
hogy emlékeztessem, Andrew úgy gondolta, nem férfihoz méltó
kipakolni a mosogatógépet, ugyanakkor azt sem érezte
feladatának, hogy ő legyen a kenyérkereső.
Újult céltudatossággal e-maileket írtam az ételszállítóknak,
hogy megkérdezzem, van-e szabad kapacitásuk szeptemberre.
 15

REBECCA

Sandy állta a szavát, és egy héten keresztül minden este munka

után a kerti lak bebútorozásán dolgozott. Most pedig, egy héttel
később betereltem a gyerekeket a kocsiba, a paplanok, a laptop
és a bőröndök közé. Alig négy hónap alatt ez volt a második
költözésünk, amit izgalmas kalandnak kellett beállítanom,
igazság szerint viszont annyira örültem, hogy eljöhetünk Jason
és Debs lakásából, hogy akár még a puszta földön,
patkányürülék mellett is hajlandó lettem volna aludni. Épp csak
az utolsó erőnkkel voltunk képesek megőrizni a kulturált
viselkedés látszatát magunk között, a viszonyunk azonban
mindig is feszült volt, az elejétől fogva. Jason Debsnek
panaszkodott, hogy soha nem fogja megengedni a gyerekeinek,
hogy így válogassanak a zöldségben, én úgy tettem, mintha nem
hallottam volna, Debs pedig nem tudta, hogy Jasonre vagy a
gyerekeimre vessen lesújtó pillantást. Titokban azt reméltem,
hogy a gyerekük már a brokkoli látványától összezárja a száját,
és nem lesz hajlandó kinyitni, csak ha csokoládéhabot kap.
Debs megölelt, mielőtt beszálltam a kocsiba.
– Gyere és látogasd meg a kisbabát, ha megszületik! Bármikor
legyen is az. Remélhetőleg már nemsokára.
Szorosan megöleltem, amennyire csak tudtam anélkül, hogy
összenyomtam volna a hasát.
– Próbálj nem aggódni! Nagyon alaposan figyelemmel követik
az állapotod. És mire eljutsz a harminchetedik héthez, már
minden vágyad az lesz, hogy kijöjjön az a gyerek, különösen, ha
forró lesz a július. – Hirtelen olyan védelmező érzés rohant
meg, ami mellett nem tűnt helyénvalónak a vele szembeni
türelmetlenségem. Könny futotta el a szemem, de sűrűn
pislogtam, hogy ne buggyanjon ki. – Nagyon köszönöm! Tudom,
hogy az agyatokra mentünk, de fogalmam sincs, mihez
kezdtünk volna, ha ti nem segítetek.
– Ne butáskodj! – Megölelte a gyerekeket. – Gyertek,
látogassátok meg az unokatestvéreteket, mihelyt megszületik,
oké?
Eddie és Megan beszálltak a kocsiba, grimaszoltak és
integettek.
Jasonnek is köszönetet mondtam. Ő nem nézett a szemembe,
amikor azt felelte:
– Nagyon örültünk, hogy itt voltatok.
Cath háza felé az úton énekeltünk:
– Jason lába büdös, Jason lába büdös, tartsd tőlem táááááávol!
– Amellett, hogy nem tettem kötelezővé a borsó elfogyasztását,
nyilvánvalóan számtalan más módja is volt még annak, hogyan
legyek szörnyű anya.
Felhőtlen boldogságom, hogy nem kell többé azt hallgatnunk,
hogy „Ki használta el az utolsó tekercs vécépapírt?”, „Ne menj
be a szobába cipővel!”, „Muszáj folyton kiabálnod?”, hamar
szertefoszlott, amikor Megan megpillantotta az új otthonát.
Hála istennek Cath azzal fogadott minket, hogy „Tudja az utat.
Magára hagyom, hogy berendezkedjenek”, így nem volt
szemtanúja, mennyire elborzadt Megan, amikor meglátott egy
molylepkét átrepülni a szobán. Reméltem, hogy soha nem fog
takarítóként dolgozni, amikor felnő, máskülönben nagyon sok
házból fog sikítozva kiszaladni, ha meglátja, milyen állapotban
van az emberek lefolyója. Valószínűleg nem ez volt a megfelelő
alkalom, hogy elmondjam neki, az egyik komód mögött, amikor
elmozdítottam, egy kukacokkal teli, döglött egeret találtam.
Eddie a másik véglet volt. Ujjongott a teniszpálya és a
medence láttán annak ellenére, hogy emlékeztettem, most a
belső hangját kell használnia. Amikor Megan sírása elérte a
tetőfokát, és mellé még én is kiabáltam Eddie-re, hogy
 g g
csillapodjon le, mert a türelmem csak egy cérnaszálon lóg,
megjelent Sandy.
– Ne haragudj a lárma miatt! – Ebben a pillanatban olyan
hevesen gyűlöltem Grahamet, hogy ez az energia fél Londont el
tudta volna látni elektromossággal. Minden bizonnyal most
éppen a tengerparton sétált, mezítláb tocsogott a vízben,
miközben én molylepke-, sírás- és féktelenségelhárító
üzemmódban voltam. Valószínűleg én magam keserítettem meg
a saját életemet, mivel Graham minden második hétvégénél
gyakrabban is elvitte volna a gyerekeket, de iskolaidőben nem
akartam, hogy folyton két otthon között ingázzanak. Már így is
csodaszámba ment, hogy Eddie időben odaért az iskolába, és
mindene megvolt, ami aznapra kellett, Megant viszont egyre
jobban megviselte ez az ide-oda költözködés.
Sandy intett a gyerekeknek.
– Megmutassam nektek a kedvenc helyemet a kertben?
Elképesztő módon mindkét gyerek követte őt. Eddie sokkal
halkabb hangerőn, Megan pedig épp csak egy kicsit szipogva.
Lerogytam a kanapéra, és azt kívántam, bárcsak
behunyhatnám a szemem, és két héten keresztül egyfolytában
aludhatnék.
Amikor Sandy visszahozta a gyerekeket, így szólt:
– Arra gondoltunk, ha nincs más tervetek, a gyerekek
úszhatnának egyet, aztán rendelnénk pizzát. Meghívnálak
titeket pizzára – javította ki magát gyorsan. Sandy úgy nézett
rám, mintha könyörgött volna a tekintete, hogy „kérlek, most az
egyszer ne ellenkezz, csak egyezz bele!”
Haboztam, bár a gyerekek hangosan kiabáltak, hogy mondjak
igent. Cath házában az egész életem egy hatalmas érzelmi káosz
volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a munka lesz az,
ami tetőt ad a fejem fölé. Arra pedig végképp nem számítottam,
hogy megkedvelem ezeket az embereket. Jobban mondva
különösen az egyiküket. Annak ellenére, hogy mindent
elkövettem, tagadhatatlan volt, hogy a túlélésért folytatott
harcom közepette Sandy vidám arca láttán mindig remény
ébredt a szívemben. Az előre bekalkulált, sok kockázati tényező
mellett erre nem számítottam.
Mégsem engedhettem meg, hogy egy rosszul végződő románc
eltérítsen a szándékomtól.
 16

CATH

Nem kockáztathattam meg, hogy Sandy valami véletlen folytán

rájöjjön, hogy szeptemberben fogunk összeházasodni, ezért
vártam a megfelelő alkalmat, és azon a héten, amikor Robin
Spanyolországban volt, egyik nap vacsora közben elmondtam
neki.
Furcsa kifejezés ült ki az arcára, valahol a megvetés és a
hitetlenkedés között.
– Mire ez a kapkodás? Te és apa két évig voltatok jegyesek,
mielőtt összeházasodtatok volna. Robin miért más?
Elmagyaráztam neki, hogy amikor az ember idősebb, már
gyorsabban történnek a dolgok, mert jobban ismeri magát, és
tudja, mit keres egy társban, ez pedig felgyorsítja a döntés
folyamatát. Legalábbis reméltem, hogy ez a helyzet. Robin úgy
tűnt, nagyon jól megért engem. Amikor csak ketten voltunk,
tökéletes összhang uralkodott közöttünk. Csupán a külvilág
bonyolította a dolgokat számunkra. Nem utolsósorban Sandy,
aki hiába kértem, hogy mondja el az aggályait, csak eltolta
magától a tányérját, fogta a kabátját és motyogott valamit, hogy
elmegy a sörözőbe.
Sandy kelletlen reakciója után egyre félelmetesebb
feladatnak tűnt, hogy elmondjam a hírt anyának és a
barátaimnak is. Az idő pedig egyre csak telt. Megkértem Sandyt,
hogy még ne szóljon róla senkinek.
– Tudod milyen a nagyi. Egyszer így beszél, máskor meg úgy.
Szeretném egy jó pillanatában elkapni.
 Sandy megvonta a vállát.
– Nem az én dolgom, mikor mondod el másoknak.
Végül eljött a péntek, amikor Robin este hazajött, ezért nem
halogathattam tovább. Kit érdekel, ha senki sem érti meg, miért
házasodunk össze ilyen gyorsan? Huszonegy évig éltem
egyedül, úgyhogy most megragadom ezt a pillanatot. Ennek
ellenére ideges voltam, amikor elindultam a munkahelyemről
anyához, hogy elmondjam neki az esküvőm időpontját, közben
azt kívántam, bárcsak inkább tévézhetnénk helyette a kanapén.
Miközben a csúcsforgalomban vezettem, ingerült voltam, és
már eleve bosszantott a gondolat, hogy anyám faggatózni fog,
miért kapkodom el így a dolgokat… Valószínűleg soha nem
értené meg a carpe diem fogalmát. Ahhoz pedig még annyira
sem volt hangulatom, hogy a szokásos, elkerülhetetlen témákról
vitatkozzam vele, mint például a morzsasüti és a vaníliasodó,
vagy ami még rosszabb, a gyümölcsbefőtt és a sűrített tej. Ha
bármikor megpróbáltam ezeket visszautasítani, anya mindig
azt mondta: „A háború alatt örültünk, ha évente egy narancsot
tudtunk enni!” Túl sokszor éltem kekszen és mogyorón, amikor
tovább maradtam az irodában, ősi ellenségem, a változókor
pedig azt jelentette, hogy nagyon szigorúan oda kellett
figyelnem az étkezésre, ha nem akartam úgy kinézni az esküvői
fényképeken, hogy rájuk nézve azt gondoljam: „Ki ette meg az
összes tortát?”
Robin mindig dicsérve beszélt az alakomról, de gyakran tett
elismerő megjegyzést a tévében látott nőkre, ezért ilyenkor
inkább óvatosan feljebb emeltem a combomat a kanapén ülve.
Ha szóvá tettem, azonnal tiltakozni kezdett, mondván, hogy
semmit sem változtatna meg rajtam. Mégis természetesen
vékony alakja és aranybarna bőre mellett észszerűnek tűnt,
hogy ne dagadjak ki a ruhából az esküvőmön.
Mire odaértem anya házához, már valamivel pozitívabb
hangulatban voltam a kedvenc dalaimtól. Ez azonban gyorsan
elszállt, amikor anya végigsietett a kocsibejárón, és az autó
mellett várakozott, amíg összeszedtem a telefonomat és a
táskámat.
 – Nagy volt a forgalom? – kérdezte.
Próbáltam nem felcsattanni, hogy jöttem, amint tudtam, de
nehezményeztem, hogy nem érti meg, milyen sok időmet veszi
igénybe a munkám. Ugyanakkor sajnáltam is, hogy később
értem ide, mint szerettem volna.
Követtem a házba. Legszívesebben felszedtem volna a halom
újságot a földről és a kukába dobtam volna. Gondolatban
feljegyeztem magamnak, hogy javasoljam Rebeccának,
diszkréten selejtezze ki az olvasnivalókat minden alkalommal,
amikor eljön hozzá takarítani.
Eddig ez volt június legmelegebb napja, anyám mégis
marhahúsos-vesés pitét készített. Miután ötvenhét éve
mondogattam neki, hogy nem igazán vagyok oda a
belsőségekért, elfogadtam a vereséget, és nem szóltam egy szót
sem. Próbáltam nem arra gondolni, hogy Robin éppen most
száll fel a Londonba tartó gépre, és bizonyára első osztályon
ülve egy pohár finom bort iszogat. Inkább felkészültem rá, hogy
marhahúsos-vesés pitét eszek és citromos árpavízzel öblítem le.
Időközben anyám megállás nélkül beszélt, hogy a szomszéd
kutyája folyton ugat és idegesíti Alfie-t, aztán panaszkodott,
hogy a másik oldalról belógnak a faágak a kertjébe.
Amikor leszedte a tányérokat, úgy gondoltam, eljött az idő.
– Jó hírem van. – Hátrapillantott a válla fölött mosogatás
közben. Én sietve folytattam: – Robin megkérte a kezem.
Anya letette a fazekat, amit éppen súrolt, és lehúzta a
gumikesztyűt a kezéről. Visszaült az asztalhoz.
– Igent mondtál? – A hangsúlyából nem tudtam eldönteni,
hogy milyen választ szeretne hallani.
– Igen. Eldöntöttük, hogy mivel nemsokára lezajlik a válása,
ha minden a terv szerint alakul, szeptemberben
összeházasodunk. – Gyűlöltem, hogy bocsánatkérő a hangom,
mintha még én is tudtam volna, hogy ostobaság ilyen hamar
hozzámenni valakihez.
Anya nagyon megdöbbent.
– Idén szeptemberben?
Nem várhattam el valakitől, aki hatvan évvel azelőtt volt
utoljára szerelmes, hogy megértse azt a teljességet, ami azzal jár
együtt, ha valakinek van egy társa. Ezt az egyedi, összetett
érzést, amit úgy tűnt, rajtam kívül senki más nem tud átérezni.
Számomra Robin az otthonosságot, a vonzalmat, az
izgatottságot és a reményt testesítette meg, és azt éreztette
velem, hogy az én boldogságom fontosabb neki, mint a sajátja.
Képes volt Amszterdamba repülni utánam, csak mert zaklatott
volt a hangom a telefonban, és minden követ megmozgatott,
hogy rendezze az anyagi ügyeit, és együtt tudjunk házat
választani magunknak.
– Igen, Anya. Csak kis esküvőt tervezünk – mondtam, mintha
ettől észszerűbb lett volna a döntés. – Természetesen téged is
meghívunk.
– Reméltem is.
Vártam, hogy gratuláljon, ő azonban csak folytatta a
mosogatást.
– Mire ez a nagy sietség? Az apáddal két és fél évig voltunk
jegyesek, mielőtt összeházasodtunk.
– Akkor húszéves voltál, Anya. Én ötvenhét vagyok. Ez
teljesen más. Nem lehetne, hogy csak örülsz a boldogságomnak?
– Kezdtem belefáradni, hogy meg kell küzdenem mások
elvárásaival.
– Örülök én. Csak az előző házasságod után azzal a sok
gyanús üggyel nem akarom, hogy újabb hibát kövess el.
– Nem kedveled Robint?
– Dehogyisnem. Csak nem akarom, hogy megint megsérülj. –
Láttam azonban rajta, hogy lebiggyeszti az ajkát, mintha nem
tudná elhinni, hogy ilyen ostobaságra készülök.
A következő fél órában anyám életbölcsességeit hallgattam a
kapcsolatokról. „Vigyázz rá, hogy ő fizessen. Nem érdekel, mit
mondanak mások, vigyáznod kell a pénzedre. Elvégre az Sandy
öröksége lesz majd.” Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a fiam
titokban Robin ellen hangolta az anyámat. Anya szemében
Sandy soha nem tett semmi rosszat. Még ha verekedésbe is
keveredett az iskolában, anya azt mondta, hogy biztosan a
másik fiú kezdte. Még akkor is, ha megcáfolhatatlan bizonyíték
 g g
utalt rá, hogy nem így volt.
Csalódás töltött el, hogy nem örül felszabadultan a
boldogságomnak. Felálltam.
– Köszönöm a vacsorát, Anya! Hamarosan találkozunk.
Esetleg lenne kedved kiválasztani velem az esküvői ruhámat? –
Amint kimondtam, legszívesebben elátkoztam volna magam,
mert szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy felvonja a
szemöldökét, és azt kérdezi: „Ez nem túl mélyen kivágott egy
korodbeli nőnek?”
Megkönnyebbültem, de meg is sértődtem, amikor azt felelte:
– Ó, menj csak az egyik barátnőddel! Lefogadom, hogy Jax
nagyon szívesen veled tartana. A múltkor én mentem.
Noha Andrew-ról kiderült, hogy egy igazi nőcsábász, anyám
szemében mindig is ő volt az én „igazi, rendes” férjem.
Ezzel azonban még nem fejezte be a mondandóját:
– Ugye nem akarsz megint abroncsos szoknyát felvenni a te
korodban?
Elindultam, mielőtt a szavak visszavonhatatlanul és szűrő
nélkül kibuktak volna belőlem. Csak épp annyira futotta az
erőmből, hogy megöleljem, érzékeljem, milyen kis törékeny, és
hogy üres helyek vannak ott, ahol korábban gömbölyded volt.
Amikor elmentem, bosszúság és sajnálat kavargott bennem,
hogy a kapcsolatunk sosem volt az az igazán felszabadult anya-
lánya viszony, amit más nők erőfeszítés nélkül elértek.
Beszálltam a kocsiba, ő pedig a bejárati ajtóból integetett.
Hazafelé felhívtam Jaxet, és azt mondtam:
– Tudnánk találkozni most a bor bárban? Szükségem lenne
egy barátra és egy italra.
Legalábbis reméltem, hogy ő az a barát, akire szükségem van.
 17

CATH

Jax berontott a bor bárba. Úgy érkezett meg, mint egy szélvihar,
a haja lobogott, holdjáró cipője miatt pedig az átlagos férfiak
fölé magasodott. Beült hozzám a bokszba.
– Mi történt? Feldúltnak tűntél.
Mielőtt elmagyaráztam volna, éreztem azt a régi, ismerős
megnyugvást, hogy egy olyan ember társaságában vagyok, aki
igazán megért.
– Azért vagyok feldúlva, mert leginkább boldognak kellene
lennem… Robin és én úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk…
Anya és Sandy viszont úgy viselkednek, mintha egy parcellát
vettem volna magamnak a temetőben.
Jax még csak el sem mosolyodott, pedig kimondatlan szabály
volt köztünk, hogy még a nehéz időkben is megpróbálunk némi
vidámságot találni.
– Összeházasodtok? Máris? Ugye nem vagy terhes?
Kezdtem arra gondolni, hogy a férjhez megyek kijelentésre
elfogyott a világon az összes gratulálok válasz.
– Az aztán váratlan fordulat lenne ötvenhét évesen. Nem,
nem vagyok terhes, csak szeretjük egymást, és nem akarjuk
húzni az időt.
– De hiszen még csak öt hónapja ismered, és ennek az időnek
legalább a felét külföldön töltötte. Hány napot is voltatok
összesen együtt? Százat? És mi is csak egyszer találkoztunk vele.
Még mindig fájt, hogy Jax nem a legelbűvölőbb oldalát
mutatta a páromnak, hanem kérdésekkel nyaggatta. Nem
hibáztattam Robint, amiért nem akarta egyhamar újra átélni
ezt az élményt, mikor múlt hétvégén azt javasoltam, hogy
találkozzunk velük. „Nagyon hosszú volt ez a hét. Nem lehetne,
hogy csak összebújjunk, és megnézzünk egy filmet?”
Jax feltette a szemüvegét.
– Így már jobb. Homályosan láttalak. Szóval mi a probléma?
Az, hogy Sandy és az anyád szerint túl korai?
Elmeséltem neki Sandy viselkedését, de éreztem, hogy arra
helyezem a hangsúlyt, hogy a fiam viselkedése volt
észszerűtlen, nem pedig arra, hogy Robiné. Amikor anya
tapintatlanságáról beszéltem, akkor mégis elnevette magát.
– De nem lehet, hogy igazuk van? – gesztikulált a kezével, és
hosszú, vörös körmei ide-oda repkedtek.
– Én úgy gondolom, hogy nem sok közük van hozzá.
– Azért valami mégiscsak van, mert azt akarják, hogy boldog
légy. És bár szerinted felesleges az aggodalmuk, azért nem
olyan megalapozatlan, mert túl gyorsan történik ez az egész.
Rendeltem még egy pohár bort, és rájöttem a fájdalmas
igazságra, miszerint nem objektív véleményt akartam hallani
Jaxtől, hanem hogy azt mondja, Robin igazán nagyszerű ember,
az anyámnak és Sandynek nincs más választása, el kell
fogadnia, és hogy ő meg Dan már alig várják, hogy még több
időt töltsenek velünk.
Jax azonban egymáshoz támasztotta az ujjait.
– Oké, akkor nézzük ezt úgy, mintha üzleti ajánlat lenne.
Elvégre, ha úgy vesszük, a házasság is üzleti tranzakció.
Egy egész üveg bort kellett volna rendelnem, hogy túléljem
Jax tanácsait.
– Milyen romantikus! Dan is így gondolja?
– Nem, de még szemtelenül fiatalok voltunk, amikor
megismerkedtünk. Engem akkor csak az éttermi vacsorák és a
Valentin-napra kapott rózsák érdekeltek. Puszta szerencse, hogy
együtt nőttünk fel. De te, te már elég idős vagy ahhoz, hogy
cinikusan nézd ezt a kérdést.
– Valóban? Azt javaslod, készítsek táblázatot az előnyeiről és a
hátrányairól? Hol van ebben a szerelem?
 Jax hátradőlt a székén.
– Szerelem? Ugyan már, kislány! Olyan rövid ideje vagytok
együtt, hogy a vágy még elhomályosítja az agyadat – kuncogott
egyet. – Figyelj rám!
Leginkább azt szerettem volna, ha valakinek eszébe jut rám is
figyelni, de tudtam, hogy Jax addig nem nyugszik, amíg el nem
mondja, amit akar. Belenyugodtam a hegyi beszédbe.
– Abban mindannyian egyetértünk, hogy sármos, vicces,
elugrik Amszterdamba csak mert kiborultál, és szeret
nagyszabású gesztusokat tenni. – Úgy mondta ezt, mintha ez
nem lenne nagy ügy.
– Ez igenis nagy dolog. Amikor az apám először kapott
szívrohamot, Andrew még a kanapéról is alig akart felállni,
hogy megkérdezze, mit tehet érte.
– Ezt értem, de te egy sikeres nő vagy, egy szexis anyuka, és
bármelyik pasasnak egy főnyeremény lennél. Szóval, ha a
helyedben lennék, én mindenképpen megbizonyosodnék róla,
hogy egy egyenlő emberhez megyek hozzá, nem pedig
olyanhoz, akit nekem kell cipelnem a hátamon. Tudod, hasonló
anyagi helyzetű, képes felelősséget vállalni a tetteiért,
érzelmileg stabil. Úgy értem, tudod, hogy hozzávetőleg mennyi
pénze van?
Elmondtam neki a házat és az ingatlanfejlesztési vállalkozást.
Jax elfintorodott.
– Ez nagyon szépen hangzik.
– De?
– Nem tudom, de amikor nálatok voltunk vacsorázni, az volt
az érzésem, hogy felvág. És ettől egy kicsit hivalkodónak tűnt.
Egyfelől arról beszélt, hogy mennyi pénze van, milyen sokat
keres az ingatlanfejlesztéssel, másfelől viszont, amióta nálatok
voltunk, nem hagyja békén Dannyt, folyton azzal nyaggatja,
hogy fektessen be az üzletébe. Nekem már egy kicsit
kétségbeesettnek tűnik.
Nagyon haragudtam, hogy Robin ilyen helyzetbe hozott. Bár
azt a filozófiát vallotta, hogy ha nem kérsz, nem kapsz, de akkor
is dühös voltam, hogy a megkérdezésem nélkül lépett
 g g
kapcsolatba a barátaimmal.
– Sajnálom. Nem tudtam, hogy ezt fogja tenni. – Nem
hibáztattam Jaxet és Dant, hogy furcsának találták, mivel az is
volt.
Most, hogy elismertem, nem tudtam erről, Jax bevetette a
nagyágyút:
– Danny utánanézett a Companies House cégnyilvántartóban,
és azt találta, hogy az elmúlt tíz évben legalább hat
megszüntetett cége volt. Úgy értem, ennek biztosan megvan az
oka.
– Szerintem emiatt nem kell aggódnod. Egy ideig volt egy
társa, de aztán külön utakon folytatták, és azt hiszem, a
törvényi szabályozás is megváltozott az ingatlanfejlesztést
illetően, ezért valami kedvezőbb adózási formát kellett találnia.
– Az emlékezetemből próbáltam előhívni információmorzsákat,
az igazság azonban az volt, hogy az üzlettel kapcsolatban
engem leginkább az érdekelt, mikor fogja lecsökkenteni a
Spanyolországban töltött időt.
– Aztán olyan érzésem is volt, hogy tiszteletlen veled.
– Nem, egyáltalán nem! Ezt nem jól látod. Remekül erősíti az
önbizalmamat.
Jax nem nézett a szemembe.
– Ha te mondod.
Tudtam, hogy vagy most, vagy egy másik alkalommal úgyis el
fogja mondani, amit akar, ezért úgy döntöttem, essünk túl rajta
azonnal, ha már úgyis minden körülöttem lévő ember
felbosszant.
– Ezt miből gondolod?
– Az normális, hogy egy korunkbeli ember azzal henceg,
milyen szép lányokkal ismerkedett meg a harminc évvel
ezelőtti bulikon? Szerintem ez tiszteletlenség volt veled
szemben. Aztán amikor kimentem a mosdóba, nehezen nyílt az
ajtó. Erre elkezdett a házról beszélni, hogy milyen nagy ez
neked, és milyen rossz állapotban volt, amikor beköltözött, de
hála istennek, ő egy igazán nagyszerű ezermester. Pedig a
házad gyönyörű!
 g
Megbántottság és harag öntött el.
– Ahhoz képest elég boldogan él benne ingyen! – bukott ki
belőlem hirtelen.
Azonnal megbántam azonban, amikor Jax azt felelte:
– Biztos vagy benne, hogy hirdeti egyáltalán a házát?
– Igen. Úgy értem, néhányszor meghirdették, aztán levették,
mert a felesége ezt használta fel eszközként, de most már úgy
tűnik, ő is el akarja adni.
– Tudod a címet?
– Londonban van, a Fulham negyedben a Sartre utcán.
Jax előkapta a telefonját. Bizonytalanság, csalódottság és
neheztelés töltött el, amiért Jax okot keres rá, hogy ne kedvelje
Robint, engem pedig úgy kezel, mintha idióta lennék, aki bármit
bevesz. Mindezek ellenére nem tudtam leküzdeni a félelmet,
hogy ő esetleg észrevett valamit, amit én nem. Megnyitotta a
Rightmove ingatlanportált a telefonján, beírta az utcát, azután
felém fordította a telefont.
– Ez az? Négy hálószobás ház? Egy egész kilenctized millió
font. Remélhetőleg így hamarosan körülbelül egymilliót kap
belőle.
Megkönnyebbültem, hogy nem kell több száz okot keresnem,
miért nincs még az eladandók között a ház.
Ezután megnyitotta a videós bemutatót.
– Ó, szép ólomüveg ablak. Arra a fürdőszobára ráférne egy kis
felújítás. Az egy szép festmény. Mindig is akartam tetőteraszt. A
hűtő olyan, mint amit a nagymamám használt régen. – Tovább
nézte a felvételt. – Képzeld el, hogy van egy majdnem kétmillió
fontot érő házad, és mégis vannak alsó szomszédaid, akik
panaszkodnak a zaj miatt.
– Hagyd abba! – mondtam neki nem túl erélyesen, de nem
tudtam ellenállni, és én is a telefon fölé hajoltam, hogy
megnézzem, mit bámul annyira. Az én ízlésemnek túlságosan
silány volt, mindenhol brokátfüggöny és perzsaszőnyeg.
Magamban megállapítottam, hogy az én házam sokkal szebb, de
ezt nem mondtam ki hangosan, nehogy Jax kiforgassa a
szavaim, és bizonyítékként használja fel, hogy Robinnak nincs
 j g
ízlése.
Jax minden képet élvezettel nézett.
– A felesége eléggé odavan a dísztárgyakért, nem igaz? Nem
csoda, hogy Robin szereti a te házadat. Biztos felüdülés lehet
neki az után a hatalmas zsúfoltság után. Tényleg el akarod adni
és közösen venni vele másikat?
Kiittam a boromat.
– Még semmi nincs kőbe vésve.
Jax abbahagyta a képek nézegetését.
– De az biztos, hogy feleségül mész hozzá.
Bólintottam és elszomorított, hogy nem olyan izgatott, mint
én, és ennyire védelmez Robinnal szemben.
– Adj neki egy esélyt! Lehet, hogy túl elszántan próbált jó
benyomást tenni rád, de azért te is elég elemi erejű nő vagy –
próbáltam viccelődni. – Egy csodálatos elemi erő, de azért
félelmetes is tudsz lenni, ha az ember még nem ismer. Talán
ezért akart annyira lenyűgözni, csak rosszul fogott hozzá. –
Felálltam. – Gyere, Robin üzent, hogy erre fordul útban haza a
reptérről és hazavisz.
Jax a mobilján pötyögött valamit.
– Nem, az nem esik útba nektek. Majd hívok egy taxit. –
Mielőtt tiltakozhattam volna, máris megnyitotta az appot. – Öt
perc.
Megöleltem, ő pedig azt felelte:
– Mi csak a legjobbat akarjuk neked.
Könny szökött a szemembe. Úgy éreztem, mintha egész
hátralevő életemben Robint kellene megvédenem. Úgy
emlékszem, Andrew ellen senki nem emelt egyetlen kifogást
sem, és láthatjuk, mi lett a vége. Én pedig most újra férjhez
akartam menni harminchárom évvel az első után, bölcsebben,
mégis mindenki úgy viselkedett, mintha semmit sem tudnék az
életről.
 18

REBECCA

Amióta beköltöztünk a Wimbledon Hotelbe, ahogy Eddie

nevezte a kerti lakot, Cath láthatóan nem tudta, hogyan
viszonyuljon hozzám. Egyszer mintha félt volna tőle, hogy el
fogom hanyagolni a munkám most, hogy rendeződött a
helyzetem.
– Sikerült eljutnia a gyógyszertárba, és megrendelni anyám
gyógyszerét?
– Igen. A receptet még nem adták ki, de sikerült elintéznem. A
hétvégén majd elviszem neki, amikor a gyerekek az apjuknál
lesznek.
Cath szórakozottan elmosolyodott.
– Köszönöm, az remek lenne. Remélem, nem pazarolt rá túl
sok időt.
Szerettem volna, ha a szemembe meri mondani, hogy
„Kíváncsi vagyok, miért nem sikerült kitakarítania a
konditermet.” Nem tette fel a kérdést hangosan, de láttam rajta,
hogy ezt gondolja, ezért tisztáztam a dolgot. Nem akartam
abban a hitben hagyni, hogy egész nap a kis házikómban
ücsörögtem, és a felhőket néztem.
– Robin az evezőgépen edzett, és azt kérte, hogy hagyjam a
takarítást. Én persze mondtam neki, hogy ön kifejezetten
megkért rá.
Máskor pedig, például ma reggel úgy viselkedett, mintha
barátnők lennénk.
– Úgy gondoltam, hogy itt tartjuk a lakodalmat… feltennénk
fényfüzéreket meg zászlókat. Maga szerint még szeptemberben
is működnek a napelemes lámpák? Láttam egy nagyon cuki
lámpasort, amin kis, fehér libák vannak… Nem akarok olyan
öreg menyasszony lenni, aki szíveket és harangokat tesz fel
dekorációként az én koromban.
Napelemes libalámpák. Mikor lesz olyan az életem, hogy nem
azon aggódom, ki tudom-e fizetni a villanyszámlámat, hanem
azon, hogy a libalámpám elég napfényt kap-e napközben, hogy
este világítson?
– És kitűzték már a napot?
Cath elfordult.
– Szeptember negyedikét szeretnénk. Jelenleg még próbálok
egyeztetni… csak egy kicsit bonyolult, mert addig nem kapunk
hivatalos engedélyt a házasságkötésre, amíg be nem mutatjuk a
hivatalos válási papírokat. Azt pedig csak július végén kapjuk
meg.
Én még az egész folyamat előtt álltam, de Grahammel
legalább azon nem fogunk hadakozni, hogy osszuk fel a
vagyonunkat, mivel ő gondoskodott róla, hogy ne maradjon
semmink. Még mindig fájt a tudat, hogy miután majdnem
tizenegy éven keresztül minden hónapban kifizettem a
jelzálogot, a végén nem maradt semmim. Akaratlanul is arra
gondoltam, miért házasodnak össze egyáltalán az emberek
manapság. Cath úgy nézett ki, mint akinek az egész világ terhe
nyomja a vállát, nem pedig úgy, mint aki boldogan elsétál a
naplementébe jóképű, új férjével.
– Azt reméltem, esetleg tudna segíteni nekem a szervezésben,
ha egy kicsit többet fizetnék. Valószínűleg minden az utolsó
percekre marad, és ilyenkor mindig sokkal többet kell
rohangálni, mint először gondolta az ember, nem igaz?
– Nagyon szívesen segítek, köszönöm. – Úgy véltem, nem ez a
megfelelő pillanat, hogy elmondjam, az esküvőm előtt én hajnal
kettőig ébren voltam, mert a vendégek gomblyukába tűzendő
virágokat válogattam. Amennyire meg tudtam állapítani, Cath
kiszervezte ezt a sok rohangálást. De nem lehettem udvariatlan.
Ezzel az esküvővel nagyon sok plusz pénz ütötte a markomat,
 g
amire egyáltalán nem számítottam. Minél inkább
nélkülözhetetlenné teszem magam, annál jobb.
– Kitakarítsam most az irodát? – kérdeztem.
Amikor fogta a táskáját, már nagyon szerettem volna, ha
elmegy, hogy minél hamarabb az irodába mehessek, és kész
lehessek, mire Robin elkezd dolgozni. Az a férfi nagyon kényes
volt a rendre, utálta, ha bármit máshova teszek az íróasztalán.
Ezért kitaláltam, hogy lefényképezem az asztalt az elején, hogy
mindent a helyére tehessek vissza. Viszont mindig készített
nekem kapucsínót, és őszintén érdekelte, elég erős és elég forró-
e. Ez is része volt a sármjának. Sosem éreztette velem, hogy én
csak egy takarítónő vagyok, sokkal inkább úgy kezelt, mint a
Robin-csapat egyik értékes tagját, akik egy közös cél érdekében
dolgoznak, hogy minden szervezetten és zökkenőmentesen
működjön. Nagyon lovagias volt, felvitte helyettem a porszívót
az emeletre, segített elmozdítani a kanapét a nappaliban.
Miután Cath autója kigurult a kocsifeljáróról, beszaladtam az
irodába, lefényképeztem az asztalt, és elkezdtem port törölni.
Sosem értettem egyes takarító kollégáimat, akik azt mondták,
ők nem szokták megnézni az ügyfelek magánjellegű iratait. Én
nem tudtam ellenállni neki. Valószínűleg az alaptermészetem
volt a kíváncsiság. És furcsa módon nagyon szórakoztatónak is
találtam belepillantani más emberek gondolkodásába. Egy
reality tévéműsor, ahol a pszichológusok elemzik, amit a
takarítónők találnak az ügyfelekről, biztos, hogy
népszerűbbnek bizonyulna, mint a Celeb vagyok, ments ki innen
vagy a Szerelemsziget.
Elolvasgattam az árajánlatokat – virágok, esküvői ajándék,
ételszállítók, sátor, bérelt székek. Több ezer font. Ez egy igazi
hercegnős esküvő lesz. Ugyanakkor Cath még mindig a
legolcsóbb és leghígabb tisztítószert vette, valamint kisimította
és eltette a Robintól kapott számtalan virágcsokor
selyempapírját. Megnéztem a virágrendelés árajánlatát
(kilencszáz font!), és nem tetszett az a kép, amit Cath kipipált:
halvány rózsaszín rózsa. Milyen unalmas! Megfordítottam a
lapot. Nekem sokkal jobban tetszett a sötétrózsaszín dália, az
élénk narancssárga kaliforniai kakukkmák és a levendula.
Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy az
oroszlánszáj milyen szépen fest a kasvirág mellett, hogy nem is
hallottam, amikor Robin megérkezett. Már csak akkor figyeltem
fel rá, amikor bement a konyhába, és kiáltott nekem:
– Kér egy kávét?
Összerezzentem, sietve visszatettem az árajánlatokat egy
halomba, és polírozószert fújtam a szék karfájára, majd
dörzsölni kezdtem. Robin letett egy csészét egy poháralátétre.
Az arcát figyeltem, hogy észrevette-e, hogy belenéztem az
iratokba.
A tekintete a szépen egymáson heverő levelekre tévedt.
– Befejezte itt a takarítást?
– Majdnem. Már csak fel kell porszívóznom. – Nagyon
alaposan letöröltem a számítógép képernyőjét, hogy
megmutassam, nem véletlenül ácsorgok az íróasztal mellett,
azután ittam egy kortyot a kávéból. – Köszönöm! Maga mindig
olyan finom kávét készít.
Robin elmosolyodott.
– Nagy gyakorlatom van benne. Naponta legalább tíz
csészével iszom. Valószínűleg az én koromban már nem lenne
szabad, de enélkül elaludnék.
– Nos, maga sokkal edzettebb nálam. Én nem tudnék olyan
sokat evezni és futni, amennyit ön. – A hízelgés jó taktikának
tűnt, hogy eltereljem a figyelmét.
Robin kidüllesztette a mellkasát.
– Maga pedig nagyon sokat megy a munkája során. Én
legtöbbször az asztalnál ülök. Valószínűleg maga edzettebb
nálam.
Felnevettem.
– Ugyan már! Magának nem kell diétáznia a nagy nap előtt.
– Hála istennek nem. Ha a papírok időben megérkeznek,
akkor csak két hónapom marad formába jönni.
– Hűha! Az már mindjárt itt van.
Az arcán önelégült kifejezés terült szét, mint egy macskának,
 g j g
ami belenyalt a tejfölbe, hogy sikerült megszereznie egy ilyen
nőt, mint Cath. Azonban a javára legyen mondva, nagyon sokat
tett is érte. Rendszeresen feltöltötte a kocsiját szélvédőmosó
folyadékkal, vagy ellenőrizte az olajat. Ha valaki odavolt ezért a
hős lovag stílusért, akkor Robin határozottan megfelelt az
ízlésének. Az a sok „csak utánad, hadd vigyem ezt helyetted, te
csak pihenj” szöveg. Az viszont még engem is lenyűgözött,
amikor láttam, hogy egy nagyon modern hangrendszert szerelt
fel a konditeremben. Ha Grahamnek kellett volna felszerelnie,
bármibe lefogadtam volna, hogy megrázza az áram.
Kíváncsi voltam, vajon hozzá tudnék-e valaha szokni egy pasi
segítőkész ugrándozásához körülöttem azok után, hogy Graham
éveken át csak hevert a kanapén, és azt mondogatta, hogy majd
mindjárt megcsinálom. Mielőtt alaposabban bele tudtam volna
gondolni, Robin visszazökkentett a jelenbe, mert így szólt:
– Miután meglesz az esküvő, meghirdetjük ezt a házat
eladásra.
Érzékeltem a figyelmeztetést a szavai mögött. Egy mosolygós,
vidám szúrást, hogy ne bízzam el magam túlságosan. Levettem
néhány könyvet a könyvespolcról, és letöröltem alattuk a port.
– Mindig jó tiszta lappal indulni egy új kapcsolat kezdetén –
feleltem könnyed hangon. Ha abban reménykedett, hogy
megijeszt, akkor csalódást fogok okozni neki.
Robin azonban már nem foglalkozott velem, bele sem
gondolt, hogy ha ők elköltöznek, akkor hajléktalan lesz a
takarítónő, aki lemosta a szakálla maradványait a
mosdókagylóban. A legtöbb ember számára én egy láthatatlan
jelenség voltam, egy nem létező személy tisztítószerfoltos
cicanadrágban és kinyúlt pólóban. Reméltem, hogy egy nap
majd mindenkinek meglepetést okozok.
 19

CATH

A Jaxszel folytatott beszélgetésem utáni napokban azt vettem

észre, hogy kéretlenül befurakodott a gondolataim közé a
gyanakvás. Az egyik este vacsoránál lazán megjegyeztem
Robinnak:
– Amikor a múltkor megittam valamit Jaxszel, említette, hogy
szeretnéd, ha Dan befektetne az üzletedbe.
Olyan arcot vágott, mintha elrontottam volna egy nagyszerű
meglepetést.
– Ő nem igazán az a kaliberű befektető, akiket általában
szerezni szoktam, de elmondta, hogy nincs annyi pénzük, hogy
egy plusz szobát építsenek a házhoz Jax anyjának, az
idősotthoni ápolás díját pedig nemigen tudják fedezni. –
Felszúrt egy darab csirkehúst a villájára, és a szájába tette. –
Csak segíteni akartam neki. Elvégre ő a barátod, ezért hajlandó
voltam felajánlani neki egy rövid lejáratú befektetést, ami egy
évig tart. Úgy vélem, legkésőbb jövő karácsonyra körülbelül
ötvenezer fontot keres majd vele.
– Nem is említetted.
Oldalra biccentette a fejét, és a homlokát ráncolta.
– Pedig beszéltünk róla, amikor itt voltak. Te is határozottan
részt vettél a beszélgetésben, mert Jaxszel együtt azon a
véleményen voltatok, hogy sokkal olcsóbb lenne egy szobát
hozzáépíteni a házukhoz, mint az idősotthont fizetni.
Zavarba jöttem.
Robin felemelte a borospoharát és felém nyújtva ingatta.
 – Szerintem neked pezsgő okozta amnéziád van.
Szégyelltem, hogy egyáltalán nem emlékeztem erre a vitára.
Ideje volt végre megtanulnom, hogy ne igyak üres gyomorra.
– Dan nagyon buzgó, folyton hívogat és nyaggat a
részletekért. Nagyon sok dolgom volt, ezért még nem sikerült
összehoznom a találkozót, de nemsokára sort kerítek rá.
Nem kérdeztem többet. Nem tudtam, mi történt. Talán Robin
túl lelkes volt, és félreértette Dan udvarias érdeklődését. Vagy
talán Dan állította be jelentéktelenebbnek, amikor Jaxnek
beszélt róla, mert nem értettek egyet, vagy nem is vallotta be a
feleségének, hogy nincs pénzük az anyja elhelyezését kifizetni.
Kavarogtak a gondolataim, hogy próbáljak valami értelmet
találni a dolog mögött. Inkább témát váltottam, és egy sokkal
biztonságosabb terület felé eveztem, hogy melyik bort fogjuk
választani az esküvőnkre. Az a mámorító öröm, amikor Robin
egy hónappal azelőtt feleségül kért, mintha évszázadokkal
korábban lett volna. Olyanok voltunk, mint két igásló, akik egy
ellenzőkkel és szőrszálhasogatókkal megrakott szekeret
próbáltak elvonszolni a célvonalig.
Hirtelen hangos csörgéssel tette le az evőeszközét a tányérra.
– Cath, minden rendben van? Még mindig hozzám akarsz
jönni, ugye?
– Hát persze! Csak olyan sok embernek próbálok a kedvére
tenni, és tudom, hogy csak jót akarnak nekem, de bármerre
fordulok, valaki biztosan megkérdezi, hogy helyesen
cselekszem-e.
– Azért, mert nem kedvelnek engem?
– Nem! Nem. Ennek semmi köze ehhez. Gondolom, csak
látták, milyen sok időbe telt, hogy összeszedjem magam, miután
Andrew elhagyott, és nem akarják, hogy újra megsérüljek. –
Ásítottam egyet. – Jelenleg bármelyikükkel össze tudnék veszni.
Robin hozzám hajolt, és megcsókolt.
– Ez csak azért van, mert szeretnek téged, és még nem
ismernek engem. És azt se felejtsük el, hogy nem volt túl
egyszerű leválasztanom magam Moiráról. Nem ideális, ha az
exfeleség dróton rángatja az embert anyagilag.
 g g j g g
Imádtam, hogy ilyen megértő.
– Igen, szerintem is csak emiatt aggódott Jax. Igazán kedvel
téged – tettem hozzá, habár semmiféle bizonyíték nem mutatott
erre –, de egy kicsit nyugtalanítja, hogy Moira mennyire
megnehezíti az életünket. Még a házat is megkereste a
Rightmove-on.
Robin arcán egy árnyék suhant át.
– Ez a nő aztán nem semmi, ugye?
Elátkoztam magam, amiért kikotyogtam ezt az információt.
– Csak kíváncsi volt, és azt akarta megnézni, hogy mennyiért
hirdetitek. Érdeklődik az ingatlanok iránt… Szereti azt hinni
magáról, hogy képes megjósolni a piacot. – Nem tudtam
hosszan Robin szemébe nézni, és dadogni kezdtem.
– Vagyis ezzel azt akarod mondani, hogy ellenőrizni szeretett
volna?
– Nem, egyáltalán nem. Csak kíváncsi volt. Igazából nagyon
kedves nő. Ha majd jobban megismeritek egymást, jót nevettek
ezen az egészen. Jax nagylelkű és vicces.
Robinon látszott, hogy nem győztem meg, mégis azt felelte:
– Alig várom, hogy jobban megismerjem őt. – Hátratolta a
székét. – Most szombaton elmegyek a házhoz, hogy rávegyem
Moirát, egyezzen bele a pénzügyi megállapodásba.
Máskülönben továbbra is akadályozni fog minket a
fontoskodásával. Arra gondoltam, esetleg velem jöhetnél, ha
szeretnéd. Örülnék a társaságodnak útközben, aztán
elmehetnénk ebédelni valahová.
A gyomromat összeszorító idegesség némiképp felengedett.
– Örömmel elkísérlek Londonba, de nem hiszem, hogy
segítene az ügynek, ha én is megjelennék veled Moiránál.
– Igazad van. Akkor majd úgy csináljuk, hogy ne lásson.
Távolabb parkolok le az utcán, te pedig megvársz a kocsiban.
Remélhetőleg gyorsan végzek, aztán ehetünk utána egyet…
hova akarsz menni? A Moróba? Vagy az Ottolenghibe?
Az evés volt a legkisebb gondom. Másra sem tudtam gondolni,
csak hogy Robin végre anyagilag is független lesz Moirától, ha
minden a terv szerint halad. Nem akartam azonban elrontani a
jókedvét, ezért elmosolyodtam, és azt feleltem, hogy válasszon
ő.

Aznap reggel, amikor Londonba készültünk, Robin a kert

végében járkált és telefonált. Eltakarta a mikrofont, úgy intett,
hogy ne menjek közelebb hozzá, amikor megnéztem, minden
rendben van-e.
– Csak még ellenőriznem kell néhány részletet, aztán
lazíthatok. – Visszamentem a házba készülődni, és a folyosón
összefutottam Rebeccával.
– Hová mennek? Valami szép helyre? – kérdezte, miközben
kirúzsoztam a szám.
Kimondottan jókedvem volt, hogy Robin végre kézbe veszi a
pénzügyei elrendezését, ezért beszédesebb voltam, mint
máskor.
– Nem hinném, hogy szép helynek lehet nevezni… Londonba
megyünk, hogy Robin lezárhasson bizonyos ügyeket az
exfeleségével… de aztán valószínűleg eszünk valamit és
sétálunk egyet.
Tisztában voltam vele, hogy úgy próbálom beállítani, mintha
csak bekapnánk egy szendvicset, és leülnénk a Hyde Parkban,
nem pedig egy Michelin-csillagos étteremben ebédelnénk, ahol
Robin asztalt foglalt. Nekem az is megfelelt volna, ha
piknikezünk egy londoni parkban, Robin azonban
megszállottan ki akarta próbálni a legújabb éttermeket,
amelyekről a vasárnapi újságban írtak.
– És maga? – hallgattam el zavartan, mert szinte biztos voltam
benne, hogy az ő szombatja közel sem lesz olyan élvezetes, mint
az enyém.
Rebecca vett egy mély lélegzetet, mintha hosszan akarná
sorolni az eltervezett, sok-sok csodálatos dolgot.
– Elviszem a gyerekeket az apjukhoz, úgyhogy valószínűleg a
tengerparton töltöm a napot. – Kinyújtóztatta a karját. – Rám
férne már egy kis napsütés.
Felismertem a próbálkozását, hogy úgy tegyen, mintha nem
lenne nagy ügy elvinni a gyerekeket a férjéhez, de még
emlékeztem, milyen fájdalom kísért végig a hazafelé úton,
milyen csend honolt a házban, és néma volt az este, miután
Sandyt az apjához vittem. Megfogtam Rebecca kezét.
– Majd hozzá fog szokni. Ígérem! Mindig nehéz, de végül majd
nem fog azon gondolkodni, hogy biztosan most vacsoráznak, és
nem fog azon aggodalmaskodni, hogy jól alszanak-e.
Rebecca sűrűn pislogott.
– Köszönöm. Ezt jó tudni. – Elfordult, szép napot kívánt
nekem, én pedig akaratlanul is arra gondoltam, hogy a nők
milyen sok mindent elviselnek, magukba fojtanak és kibírnak
az anyaság nevében. Csodáltam őt. Sosem panaszkodott, csak
halkan és hatékonyan elfogadta a sorsát, és megtette, amit
tennie kellett.

Amikor felhajtottunk a London felé tartó autópályára, a

rádióból az esküvői számaink szóltak, amiket Robin állított
össze, én pedig nagyon jó hangulatban voltam. Hangosan
énekeltünk Neil Diamondtól kezdve a Boney M-ig, majd Lou
Reed Perfect Day című dalával fejeztük be, amikor beértünk a
Fulham negyedbe, és ráfordultunk a Sartre utcára. Robin
leparkolt, magához vette az aktatáskáját a hátsó ülésről, és azt
mondta:
– Nem maradok sokáig. – Aztán becsapta az ajtót. – Ha azt
látod, hogy egy konyhakéssel üldöz, hívj segítséget!
– Valószínűleg sétálok egyet, kinyújtóztatom a lábam.
Megölelt, majd elindult az utcán. A kocsi mellett vártam, amíg
rá nem fordult egy szép viktoriánus házhoz vezető, fekete-fehér
kövekkel kirakott ösvényre. Az előkertben az „Eladó” tábla állt.
Becsengetett. Én egy fa mögé bújtam, vártam, hogy
megpillantsam az elődömet. Robin rápillantott az órájára, aztán
kopogott, majd hátralépett, és felnézett az emeleti ablakra.
Ezután elővett egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta a bejárati
ajtót. Már alig vártam, hogy elmondjam Jaxnek, a saját
szememmel láttam az otthonát, és kezeskedem érte, hogy ott
lakott. Nehéz lesz megállnom, hogy ne vágjak önelégült képet
közben. Másrészt viszont csalódtam, hogy nem láthattam
Moirát. Reméltem, hogy ha élőben is megpillantom, akkor
ormótlan papucsot és kitérdelt nadrágot fog viselni, és nem
olyan lesz, mint a Facebook-profilképén. Azt sem tagadhattam
azonban, hogy megkönnyebbültem, hogy nem érzi meg a
jelenlétemet, és nem rohan ki felbőszülten.
Elindultam az utcán, az árnyékba húzódva mentem, és
vigyáztam, hogy ne legyen túl feltűnő, amikor időnként fel-
felpillantok a felső ablakokra. Nem láttam semmi jelét, hogy ott
lenne. Nem tudom, mire számítottam, talán hogy megpillantom
egy kombinéban, ahogy átmegy az ablak előtt, és egy üveg
pezsgővel a kezében magához hívja a férjét? Sokkal
valószínűbb volt, hogy szándékosan elment otthonról, amikor
tudta, hogy Robin eljön hozzá, vagy talán csak taktikázásból
nem nyitott ajtót.
Ahogy teltek a percek, elképzeltem, amint Robinnak
könyörög, hogy gondolja meg magát, esedezik, hogy állítsák le a
válást, mielőtt túl késő lenne. Vagy keménykedik, és még
nagyobb százalékot kér a vagyonból. Vagy egyáltalán ott sincs,
és Robin egyik szobából a másikba megy, mindent megnéz, amit
együtt vettek, nosztalgiázik a régi szép időkről. Erre nem
akartam gondolni, inkább megint egy ellenséges találkozást
képzeltem el.
Egyrészről megbántam, hogy Robin ilyen sietősen akar
összeházasodni velem, mert ki voltunk szolgáltatva Moira
kényének-kedvének, miközben Robin megpróbálta elvarrni a
szálakat. Viszont azt sem tudtam tagadni, mennyire hízelgő,
hogy egy férfi ilyen hamar akar feleségül venni. Különösen a mi
korunkban, amikor már szinte feladtam a reményt, hogy valaha
is romantikus viszonyba kerülök valakivel. Már kezdtem azt
gondolni, hogy harmincöt éves kor fölött kihal az emberből az a
g g
lázas izgatottság, és az élete azután már nem szól másról, csak
hogy milyen jó minőségű kakaót iszik. Igazi felfedezés volt
számomra, amikor rájöttem, hogy még ötvenhét éves koromban
is izgatottan figyelem, mikor hallom meg Robin kocsiját, és
boldogság tölt el, amikor belép az ajtón.
Elkezdtem idegesen járkálni. Biztos voltam benne, hogy
Moira nem tudja lebeszélni a válásról, de olyan sokat kellett
küzdenem ezért a kapcsolatért, szembeszállni az egész világgal,
hogy nem tudtam szabadulni a félelemtől, hogy egy nap a
szerelmünk majd nem tudja kiállni az ellenünk irányuló sok
támadást.
Körülbelül háromnegyed óra múlva, miközben az agyam
mindenféle lehetőséget lejátszott, Robin kilépett az utcára.
Vártam, hogy odaérjen az Audihoz, megbizonyosodtam róla,
hogy Moira nem követi, aztán én is odaszaladtam, ahol
leparkoltunk. Beszálltam a kocsiba, és felkészültem valamiféle
drámára.
Ő a tenyerébe hajtotta a fejét, olyan ember látszatát keltette,
akit halálosan kimerített az élet.
– Na, mi történt? Otthon volt egyáltalán?
Felemelte a fejét.
– Igen. A kanapén aludt. A Sanderson Hotelben volt a
szeretőjével, koktélokat iszogattak, és csak hajnali háromkor ért
haza. Ezért nem hallotta a csengőt.
– De elfogadta a javaslatodat?
Egy nagy, barna borítékot nyomott a kezembe, aztán
beindította az autót.
– Igen, némi rábeszélés után. Az anyagi dolgok el vannak
intézve. Végre! Halleluja! És ami még jobb, egész jó ajánlatot
kaptam a házra. – Hozzám hajolt, megcsókolt, és ezzel együtt
elszállt minden félelmem és aggodalmam, hogy Moira
tönkreteszi a boldogságunkat. Ünnepi hangulatban és jókedvvel
mentünk ebédelni, úgy éreztem, mintha tényleg most kezdődne
életünk hátralevő része.
 20

CATH

A jó hír ellenére, hogy Robin és Moira végre megállapodtak a

pénzügyeket illetően, a következő héten a pénz problémája újra
és újra előjött. Egyre kényelmetlenebb volt számomra, milyen
sokat akar költeni Robin az esküvőnkre. Valahányszor azt
mondtam, hogy nekem nem fontos az ízlelőbimbók
semlegesítésére szolgáló szorbet vagy a minyon, ami újabb
néhány száz fonttal dobta meg a már amúgy is csillagászati
összegű költségeket, kigúnyolta az aggályaimat, mintha azt
javasoltam volna, hogy papírtányérból együnk.
Folyton azt mondogatta:
– A végén úgyis én állom az egész számlát, hadd adjak meg
magunknak mindent, hogy a lehető legjobb élményben
lehessen részünk.
Amikor tiltakoztam, hogy ebben a modern korban a nőknek is
illik fizetniük a saját részüket, szinte megsértődött.
– Lehet, hogy azok a férfiak, akiket te ismersz, azt szeretnék,
hogy a feleségük mindenben osztozzon velük az utolsó
fogkeféig, de a mi nagy napunkat én állom. Ez jelzi, hogy
szakítottam a múltammal, és új életet kezdek.
Szokás szerint rábeszélt, meggyőzött, hogy a fenntartásaim a
szabad és teljes élet útjában állnak. Felemelte az államat az
ujjával, megcsókolt és azt mondta:
– Miért ne kezdenénk a közös életünket egy hatalmas
ünnepléssel? Nem lesz több esküvőm, ezért számomra ez a
vízválasztó, a megafonnal szétkürtölt bejelentés, hogy végre
megtaláltam álmaim asszonyát, az igazi lelki társamat.
Próbáltam ezt elfogadni, és nem gondolni arra, milyen
keményen megdolgoztam azért a pénzért, amit most folyton át
kellett utalnom neki. Kezdetben nagyon örültem, hogy
átadhatom neki a szervezést, mivel kimondhatatlanul
unalmasnak találtam a menümintákat kóstolgatni, a különböző
virágárusokkal beszélni, minden apró részletre ügyelni.
Ezenkívül az is tetszett, milyen jó szeme volt a színekhez és a
formákhoz, hogy melyik passzol legjobban egymáshoz.
Amikor azonban belenéztem a költségekbe, nagy erőfeszítés
árán tudtam csak megállni, hogy ne legyek ünneprontó. Nem
akartam garasoskodónak tűnni, de alapvetően még mindig az a
nő voltam, aki miután sikerült valakinek munkát szereznie
huszonegy évvel ezelőtt, az első jutalékából elvitte a szüleit és a
fiát egy weymouthi üdülőparkba. A faházunk beázott, gyakran
szakadt az eső, mégis életünk legjobb nyaralása volt. Ültünk a
klubházban, részt vettünk a vetélkedőkben, amiben apa
elfelejtette, hogy suttognia kell nekem a választ, és izgalmában
hangosan mondta ki, anya pedig dühöngött, mert a mellettünk
lévő asztalnál meghallották, és ők nyerték meg helyettünk az
üveg Malibu likőrt. Annak az egy hétnek a teljes költsége
csupán töredéke volt a mi antiguai nászutunkra szánt
összegnek. Amikor ezt megpróbáltam elmagyarázni Robinnak,
azt felelte:
– Az akkor volt, ez pedig most van. Te sem akarsz egy
lakókocsiban lakni a nászutunkon, ugye?
Persze, hogy nem akartam, mégsem tudtam szabadulni az
érzéstől, hogy nagy pazarlás ennyi pénzt elszórni, miközben
láttam, milyen hálás Rebecca, ha vacsorára átviszek neki
valami ennivalót. Szokásommá vált, hogy azt mondjam, a Tesco
nem jó sajtot, gyümölcsöt, kenyeret küldött, mert nem akartam
megsérteni. Nem tudtam, miért számít annyira, hogy mit
gondol, mégis nagyon szégyelltem magam, amikor Robin előtte
beszélt arról, hogy legyen-e magán jakuzzink, és komornyik
szolgáljon-e ki minket a nászutunkon. Szükségét éreztem, hogy
ezután megjegyezzem neki:
 gj g
– Én beérném valami sokkal olcsóbbal is, de Robin igazán
ünnepelni akar.
Rebecca azonban sosem élt vissza ezzel. El sem hittem, hogy
valaha is őt gyanúsítottam anya ékszereinek ellopásával.
Szerencsére anya is elfogadta mindannyiunk érdekében, hogy
nem ő a felelős az ékszerek eltűnéséért, habár még mindig nem
kerültek elő. Miközben kialakult az a rendszer, hogy Rebecca
rendszeresen elment anyához, rájöttem, nagyon ritkán volt
ennyire megbízható alkalmazottam. Anyának is jót tett a
társaság. Ritkán, amikor a gyerekek nem voltak iskolában, és
Rebeccának el kellett vinnie őket anyámhoz, anya mindig
izgatottan mesélte, milyen jól szórakoztak, és hogy a gyerekek
milyen jót játszottak Alfie-val. A Rebecca és köztem lévő
nyilvánvaló anyagi különbség ellenére sosem várt el többet,
mint amennyit felajánlottam neki, mindig lelkiismeretesen
kitöltötte a munkaidejét, pontosan adta ide a visszajárót és a
nyugtát, ha megkértem, hogy vegyen meg valamit helyettem.
Őszintén szólva inkább Robin viselkedése bosszantott, amikor
olyanokat mondott, hogy: „Látom, most, hogy már megszoktál,
beérjük a szupermarketben kapható tusfürdővel is. Bezzeg
amikor ideköltöztem, drága gyömbéres-citromfüves tusfürdőt
használtunk.”
Tudtam, hogy csak viccel, de mivel az időnkénti borrendelést
és néha egy-egy különlegességet (a kapribogyótól kezdve a
mézbe forgatott kesudióig) a londoni Harrods
élelmiszerosztályáról leszámítva mindent én fizettem,
legszívesebben az orra alá dugtam volna egy táblázatot, hogy ki
mennyi pénzt költött el idáig. Amint átadtam neki a kért pénzt,
mindig előkerült egy újabb számla – előleg a sátorra,
pezsgőrendelés, és ami miatt a legjobban szívtam a fogam:
egyedi, kézzel készített Savile Row öltöny. Amikor félig viccesen
megkérdeztem tőle, hogy mi a baj a Moss Bross-szal, azt felelte,
hogy a legjobb menyasszony a legjobban öltözött vőlegényt
érdemli.
Próbáltam elhessegetni magamtól azt az egyre gyakoribb,
nyugtalanító érzést, hogy az én pénzemből költ nagylelkűen
 g g g
magára. Nem tudtam visszafogni magam, kibukott belőlem a
kérdés:
– A vásárlóid megszervezték már az ingatlanok
megtekintését?
Ingerülten válaszolt:
– Az ellenőr július végéig szabadságon van. Kamatostól fogom
visszafizetni a pénzedet, ha emiatt aggódsz.
Összeráncoltam az arcom.
– Nem várom el, hogy kamatot is fizess, ne butáskodj! – Habár
nagyon szerettem volna már eljutni arra a pontra, amikor nem
lebeg fölöttünk a nyugtalanság felhője, és ahol a pénz nem ilyen
érzékeny téma. Most, hogy már láttam a házát, előtte az „Eladó”
táblával, kicsit csökkent a nyugtalanságom. Titokban csináltam
róla egy fotót, és elküldtem Jaxnek egy vicces megjegyzéssel.

Idekint várok, amíg Robin bent van a családi

otthonban… Reszketek a félelemtől, nehogy kijöjjön az
exfelesége seprűnyélen lovagolva!

Jax nevető emojikat küldött vissza, én azonban éreztem azt a

csendes elégedettséget, hogy bebizonyítottam neki, a ház és a
feleség pont úgy van, ahogy Robin mondta.
A pénz miatt érzett feszengés azonban eltörpült ahhoz képest,
amilyen vitáink voltak Sandy miatt. Az igazi veszekedés akkor
kezdődött, amikor Robin kijelentette, hogy szerinte Sandynek ki
kellene költöznie a házamból.
– Nem viccelek, egy harminckét éves férfinak nem lenne
szabad ingyen laknia az anyjánál és rajta élősködnie, miközben
rendes fizetést kap.
– Még mindig fizetnie kell a jelzálogot, amíg el nem adják a
házat.
– Igen, de semmiért nem fizet neked, amíg itt van.
Ekkor telt be a pohár. Ösztönös reakció volt részemről. Sosem
tudtam elfogadni, ha valaki a fiamat kritizálta.
– Ahogyan te sem!
 Ekkor szembesültem Robin egy olyan oldalával, amit még
sosem láttam azelőtt. Odavonult a szekrényhez, kivette a
bőröndjét, és azt mondta:
– Még soha senki nem vádolt meg azzal, hogy nem fizetem a
saját részem, és nem hagyom, hogy most kezdjék el.
Én csak álltam ott, az agyam próbálta felfogni, hogy egy
felnőtt ember a bőröndjébe dobálja az alsónadrágjait. Már
szinte vicces volt.
– Te mit csinálsz? – Vártam, hogy megfordul és felkiált, hogy
„Hah! Bevetted!”.
De nem tette. Továbbra is az ingeit rángatta a vállfákról,
aztán a bőröndbe dobálta őket. Egyszerűen nem tudtam
felfogni ezt a reakciót, vissza kellett fognom magam, hogy ne
szóljak rá: „Hajtsd össze őket rendesen! Rebecca nagyon sokáig
vasalta.”
Végül megszólalt:
– Nem tudok feleségül venni egy olyan nőt, aki nem bízik
bennem, és megvádol azzal, hogy potyázom.
– Akkor mi lesz? Vita nélkül kisétálsz? – Egy ideig a harag volt
a domináns érzelem bennem, de már éreztem, hogy gyűlnek a
könnyek is a távolban, mint a felhők egy messzi völgy fölött. –
Ha így kidobálod az összes játékodat a babakocsiból,
valahányszor olyasmit mondok, ami nem tetszik neked, az nem
túl biztató kilátás a házasságunkra nézve.
Robin leült az ágyra, és a kezébe temette az arcát.
– Fogalmad sincs, mennyire fáj, hogy jelenleg nem tudlak
eltartani. Olyan sok gondom van, hogy egy nap huszonnégy
órája is kevés, hogy mindent elintézzek. Kapom a fejemre
mindenkitől… a spanyolországi építésvezetőktől, Moirától és
még tőled is, miközben mindent elkövetek, hogy olyan esküvőd
legyen, amilyet megérdemelsz.
Ekkorra elszállt a haragom, és megrohant a bűntudat, hogy
én továbbra is ugyanolyan keményen dolgoztam, mint addig,
csak időnként bólintottam rá egy-egy képre, ha esküvői tortákat
mutogatott, vagy ebédidőben kiugrottam megvenni az
eljegyzési gyűrűt mindössze negyven perc alatt, vagy amikor
 j g g g g
azt kérdezte, milyen evőeszközt, széket, étkészletet szeretnék a
lakodalmon, csak annyit feleltem, nekem bármi megfelel,
döntsd el te. Így utólag visszatekintve valószínűleg nekem
kellett volna intéznem mindezeket, mivel a harminc vendég
kilencvenöt százaléka az én rokonságomból vagy
ismeretségemből állt, mert Robinnak néhány távoli
unokatestvért leszámítva már nem volt élő családtagja. Ő
azonban olyan boldogan szervezte ezt az eseményt, órákig
kereste az interneten a legtökéletesebb dolgokat.
Letérdeltem a lába elé, és a combjára tettem a kezem.
– Sajnálom! Tudom, hogy nagyon sok gondod van
mostanában. Nem akartalak felzaklatni.
Megfogta a csuklómat.
– Tudod, hogy te vagy a legfontosabb számomra a világon.
Számít a véleményed. Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy
csalódást okozok neked.
Megráztam a fejem.
– Nem okozol csalódást. Te vagy a legjobb dolog, ami évek óta
történt velem. – Bárcsak el tudnánk rendezni ezt a pénzkérdést
egyszer s mindenkorra, hogy ne hasítson belém ez az állandó
rossz érzés valahányszor azt kéri, hogy utaljak át neki egy újabb
összeget.
Ellazult a válla.
– Komolyan mondod?
Igen, komolyan gondoltam. Azt hittem, az a sorsom, hogy
életem végéig dolgozzak, közben egyre jobban belefolyjak
anyám életébe, remélve, hogy egy nap majd Sandynek is
lesznek saját gyerekei. Már feladtam a reményt, hogy esetleg
találok egy férfit, akit nem zavar, hogy ilyen sokat dolgozom, és
aki nem érzi fenyegetőnek az üzleti sikereimet. Most pedig már
engedélyeztem magamnak, hogy elképzeljem, ahogy egy
cabrioval körbejárjuk Galíciát, télen elutazunk a napsütéses
Karib-tengerre, spontán kiruccanunk hétvégén Cotswoldsba.
Ezek a dolgok nem vonzottak, amikor egyedül voltam, most
viszont úgy lebegtek előttem, mint a szentjánosbogarak, és
fénybe borították az augusztusi égboltot. Félresöpörtem a
 g g
csalódottságomat, hogy Robin házeladása olyan sokáig
elhúzódik, és azt feleltem:
– Talán el kellene halasztanunk egy időre az esküvőt.
Megvárni, hogy ne legyen rajtad olyan nagy a nyomás.
– Nem! Nem! Nem fogom hagyni, hogy bármi más fontosabb
legyen, mint az, hogy feleségül vegyelek! Mi lenne, ha
elutaznánk a hétvégén, csak mi ketten? Szükségünk van egy kis
időre, hogy mindentől távol csak egymással foglalkozzunk.
Annyira megkönnyebbültem, hogy nem kell mindenkit
felhívnom a hírrel, hogy lefújtuk az esküvőt, és ezzel azt
bizonyítanom, hogy a kétkedőknek volt igaza („Ejha, ez egy
kicsit gyors, biztos vagy benne?”) Éppen ezért nem foglalkoztam
a bosszúsággal, amiért jelenleg olyan sok volt a munkám, hogy
egy hétvégi utazás megtervezése is újabb teendőt jelentett az
elvégzendő feladatok között.
– Az nagyszerű lenne. Hová akarsz menni? Akarod, hogy
keressek valami helyet? – mosolyogtam bocsánatkérően.
Robin megütögette az orrát.
– Ismerek egy csodálatos szállodát Herne Bayben a kenti
tengerparton. Csak bízd rám!

Így hát egy perzselően forró, júliusi szombat délelőtt

elindultunk a tengerpartra. Robin aznap reggel lazán
bejelentette, hogy nem Herne Baybe megyünk, hanem Dealbe.
– Nagyon sajnálták, de túlfoglalták a szállodát. Viszont jobbat
ajánlottak, úgyhogy nagyszerű lesz minden. – Próbáltam nem
bosszankodni, hogy milyen sok időt pazaroltam el a Herne Bay-i
éttermek és sétaútvonalak keresésével, és inkább csendben
lemondtam a foglalásokat, majd felhívtam szinte minden
éttermet Dealben, mielőtt sikerült végre asztalt találnom
valahol.
Másfél óra múlva, amikor ragyogó időben megérkeztünk a
városba, rám is átragadt Robin lelkesedése az itteni környezet
iránt.
– Imádni fogod ezt a helyet. Gyerekkoromban gyakran
jöttünk ide, az apám nem szerette a homokos tengerpartokat,
szóval ezért nagyon odavolt, mert itt kavicsos a part. Az élet
sokkal lassabb, az emberek barátságosabbak, mint Surreyben.
Én csak kószálni szerettem volna, és nézelődni a boltokban,
bemenni a művészeti galériákba, de Robinnak más tervei
voltak.
– Menjünk, igyunk meg egy kávét Ramsgate-ben, tudod,
abban az olasz stílusú üvegházban, az Italianate Glasshouse-
ban, amíg ilyen szép az idő. Gyönyörű arra a vidék, és ismerve a
nagy brit nyarakat, holnap biztosan zuhogni fog. Akkor majd
vásárolhatunk.
Tudtam, hogy nagyon szeretné megmutatni nekem a
környéket, ezért beleegyeztem, és néhány csodás órát töltöttünk
a napsütésben ülve egy tea és sütemény mellett. Annyira
elégedettek voltunk egymás társaságában, hogy csak most
kezdett tudatosulni bennem, hogy a jövőnk valóban közeleg,
örömmel lehet várni, nem pedig egy bizonytalan álom, amit
beárnyékolnak Moira szeszélyei és Sandy ellenkezései. Nagyon
sok időt töltöttünk az álomotthonunk megvitatásával, ahol
mindkettőnknek lesz irodája, egy nagy hálószoba két, belőle
nyíló fürdőszobával, azután arról csevegtünk, hogy kinek mire
van szüksége, ami a „luxus, milyen jó, ha van” kategóriába
tartozik.
Amikor visszaindultunk Dealbe, szerettem volna elnyújtani a
pillanatot, ezért azt javasoltam, hogy igyunk meg valamit a
tengerparton.
– Ilyen korán?
– Hat óra. Valahol a világon most délelőtt van. És különben is
olyan, mintha nyaralnánk. Nem azt mondom, hogy igyuk le
magunkat a sárga földig, csak igyunk meg egy pohár bort és
nézzük az embereket!
Robin a homlokát ráncolta.
– Én azt reméltem, visszamegyünk a hotelbe, és tartunk egy
kis sziesztát, mielőtt elmennénk enni.
 Robin nagyon szerette az ilyen sziesztákat, amelyek gyakran
nem alvással teltek. Hosszú évek után, amikor csak itt-ott akadt
némi szex az életemben, meglepő volt egy olyan férfival lenni,
aki nem tudott betelni velem.
– Élvezzük a tengeri levegőt egy órácskát! Olyan régen voltam
már a tengerparton.
Évődő volt a hangom, Robin azonban lebiggyesztette az ajkát.
– Már nem vonzódsz hozzám úgy, mint régen, ugye?
Hozzáhajoltam és megcsókoltam.
– Dehogynem. Nagyon is.
Elhúzódott.
– Akkor miért fontosabb neked egy pohár bor, mint én?
Megfogtam a kezét.
– Nem gondoltam, hogy ez olyan nagy dolog. Akkor menjünk
vissza a hotelbe!
– Nem, mert most csak azért mondod, hogy a kedvemre
tegyél, nem azért, mert te is ezt akarod.
Elszakadt nálam a cérna.
– Néha olyan gyerekes vagy! Jól van, csinálj, amit akarsz, de
én sétálok egyet a tengerparton, és iszom egy pohár bort a
napsütésben.
– Ez a másik dolog. Szerintem kezdesz alkoholfüggő lenni.
Otthagytam. Furcsa harag töltött el, hogy miközben minden
együtt állt, hogy egy csodálatos hétvégét töltsünk el együtt, egy
ostoba és elkerülhető vitával tönkretettük.
Nem is válogattam a helyek között, beültem a legközelebbi
teraszra. Rendeltem egy pohár Sauvignont, miközben azon
méltatlankodtam, hogy alkoholizmussal vádolt. A légzésem
lecsillapodott, miközben a látóhatárt néztem. Ittam egy korty
bort, és arra számítottam, hogy Robin bármelyik pillanatban
leül a szemben lévő székre, és egy üveg pezsgővel bocsánatot
kér: „Semmi nem simítja el jobban a vitát, mintha eszünkbe jut,
milyen sok okunk van ünnepelni egymást.”
Folyton a telefonomra pillantottam, vártam egy „Ne haragudj,
hogy undok voltam, kérlek bocsáss meg!” üzenetet, de nem
érkezett semmi. Próbáltam a víz fölött ragyogó napra
 g g
összpontosítani, ahogy a sirályok hirtelen irányt változtattak az
égen, a hullámok zajára, de nehéz volt a szívem, és nyomasztott
a vita Robinnal, emiatt nem tudtam ellazulni. Végül kifizettem a
bort, és elmentem. Már nagyon szerettem volna visszajutni a
hotelbe, kibékülni vele, és megmenteni a hétvége hátralevő
részét.
Benyitottam a szobába. Robin nem volt sehol. Egy pillanatra
megrémültem, hogy nélkülem ment haza, de aztán megláttam a
bőröndjét. A kedvenc zöld inge nem volt benne. Biztosan
visszajött és átöltözött. Tudta, mennyire szeretem, ha az van
rajta. Nyilvánvalóan csak elkerültük egymást. Írtam neki egy
üzenetet.

A szállodában vagyok, és rád várok. Puszi.

Az üzenetet néztem, vártam, mikor olvassa el.

Percek teltek el, aztán egy fél óra, majd egy óra. Ha nem
jelenik meg hamarosan, nem érünk oda az étterembe. Ráadásul
ott volt még az a kényelmetlen dolog is, hogy minél hosszabb
ideig tart ez, annál nehezebb lesz nem felrobbannom, amikor
végre besétál az ajtón. Sosem tudtam munka nélkül eltölteni
egy teljes hétvégét. Mindig sok e-mailt kellett megválaszolnom,
problémákon gondolkodnom, amelyekre hét közben nem
tudtam időt szakítani. Az ilyen napok nálam nagyon értékesek
voltak.
Felhívtam, de csak a hangpostája jelentkezett be. Egyre
csalódottabb és dühösebb lettem az elpocsékolt idő és energia
miatt. Lefeküdtem az ágyra, és azonnal megrohantak a
kételyek, amelyeket addig mindig félresöpörtem, mint a
bizonytalanságomat csipkedő, kíváncsi csirkéket.
Elérkezett a hét óra, aztán el is múlt. Nem tudtam, hogy
mérges legyek-e vagy aggódjak. Robin nem túl előnyös
tulajdonsága a heves, lobbanékony természete és a
szenvedélyessége volt. Ezért neki valószínűleg több időre volt
szüksége, hogy megnyugodjon. Sandy apja mindig azt mondta,
hogy nekem szigorúan objektív, logikus agyam van. Talán én
voltam a furcsa. Én elmondtam, ami a szívemet nyomta, aztán
túlléptem rajta. Lemondtam a foglalást az étteremben, ahol már
alaposan tanulmányoztam az étlapot, és megkívántam a napi
ajánlatot, a friss halat. Még ha Robin most meg is jelenne,
komolyan el kellene beszélgetnünk, és nem akartam, hogy egy
pincér közbekotyogjon, hogy „Még egy kis borsot? Milyennek
találják az ételt? Kérnek még vizet?”, miközben mi a
kapcsolatunk alapját próbáljuk rendezni.
Ahogy teltek az órák, lassan rájöttem, hogy nem fog
visszajönni. Éjfélkor kisurrantam a szállodából, és odasétáltam,
ahol a kocsit hagytuk. A tengerparton egy csapat tinédzser állt,
a nevetésük messzire elhallatszott a mozdulatlan levegőben.
Irigyeltem őket. A szabad ég alatt töltött, gondtalan éjszakák,
mintha egy másik életben történtek volna velem.
Végigballagtam az utcán a parkoló felé, és nem tudtam, hogy
abban reménykedem-e, hogy ott legyen az autónk, vagy abban,
hogy ne. Furcsa lett volna, ha magával viszi a pótkulcsot.
Próbáltam nem elképzelni, milyen nyomorúságos lenne, ha
egyedül kellene hazamennem vonattal. Mit csináljak Robin
holmijával? Hagyjam itt? A Range Rover azonban ugyanott állt,
ahol hagytuk. Kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, Robin
nem a hátsó ülésen alszik-e. Aztán szinte láttam magam előtt,
ahogy valaki kiugrik egy másik autó mögül, kést szegez a
torkomnak, majd elrabol. Hangosan dobogott a szívem, amikor
kihajtottam az úttestre. El sem hittem, hogy én, ez a nyugodt,
logikus nő ilyen emberré vált, aki az éjszaka közepén egy
idegen városban cirkál, és egyre több végzetes képet képzel el.
Visszamentem a hotelbe remélve, hogy ott találom Robint az
ágyon összegömbölyödve, de még mindig nem láttam nyomát
sem.
Néhányszor felhívtam, üzenetet hagytam neki, először
dühöset, aztán kétségbeesettet, végül könnyekkel telit: „Kérlek,
csak tudasd velem, hogy jól vagy!”, aztán az álomba
menekültem, és hajnalban ébredtem fel ismét. Rápillantottam a
telefonomra, majd kinézve a tenger fölötti, narancssárga
 j g g
felhőket figyeltem. Mi van, ha balesetet szenvedett? Hol lehet
egyáltalán hajnali fél ötkor? Nem tudtam elképzelni róla, hogy
egy izzadt emberekkel teli éjszakai klubban whiskyt iszik
sörrel.
Nevetségesen drámai hangulatban rákerestem az interneten,
hogy mikor kell bejelenteni a rendőrségen egy eltűnt személyt.
Egyszerre reménykedtem és rettegtem, hogy azt találom, hogy
huszonnégy órát várni kell vele. Azonban azt tanácsolták, hogy
azonnal értesítsük a rendőrséget, mihelyt úgy gondoljuk, hogy
egy személy eltűnt. Csak feküdtem ott, és azt kívántam, bárcsak
más lenne az életem. Akkor nem kellene végül a rendőrséghez
fordulnom azzal a szöveggel, hogy a fiúm (képes lennék komoly
arccal kimondani az én koromban azt, hogy „a fiúm”?) szexelni
akart, én viszont szerettem volna meginni egy pohár bort, de
nem vagyok alkoholista vagy ilyesmi, csak már ezer éve nem
jártam a tengerparton, és kellemes lett volna leülni a víz
mellett… Talán idegesen hebegnék-habognék, amitől végül azt
feltételeznék, hogy valami rejtegetnivalóm van.
Azt persze sokkal könnyebben el tudtam képzelni, hogy egy
frissen borotválkozott rendőr odamegy a kollégáihoz, és azt
mondja: „Megint van egy fickó, aki »eltűnt«, és megmenekült a
házasságtól, amíg még lehetősége volt rá. Szegény nő! Azt hiszi,
valami történt a fickóval. Megmondom én nektek, hogy mi
történt. A pasas felébredt reggel, és hanyatt-homlok menekült.”
Ezután hangos nevetés harsan fel, ami hozzám is elhallatszik,
miközben elmegyek a recepció előtt, és a világ legrondább és
legbecsapottabb nőjének érzem magam.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy olyan helyzetbe
kerültünk, amibe a hatóságokat is be kell vonni. Sokkal
valószínűbbnek tűnt, hogy Robin dühösen visszament
Surreybe, hogy ott várjon meg. Azon törtem a fejem, hogyan
tudnám kideríteni Sandytől, hogy Robin otthon van-e anélkül,
hogy elárulnám neki, nem tudom, hol van. Sehogy. Ezért kilenc
órakor inkább Rebeccát hívtam fel:
– Kíváncsi vagyok, látta-e Robint ma reggel.
– Nem, még nem. – Hallottam, hogy zavart a hangja. – Azt
 g g gj
hittem, önnel van.
– Sajnos otthon hagyott valami iratot, amire szüksége van,
ezért hazaugrott érte. Még korán reggel elment, mielőtt
felébredtem volna, és nyilvánvalóan lemerült a telefonja, ezért
csak próbálom megsaccolni, hogy mikorra érhet vissza. Semmi
baj, akkor majd várok türelmesen.
Tudtam, hogy túlmagyarázom a helyzetet, mint ahogy azok
szokták, akik próbálnak titkolni valamit. Rebecca és köztem
azonban nem volt az a fajta felszabadult, csevegős kapcsolat –
nagyon féltem túlságosan közvetlen lenni, ha esetleg meg
kellene kérnem, hogy távozzon –, ezért megszokta, hogy nem
kérdez rá a részletekre.
– Megmondjam neki, hogy hívja fel önt, ha megérkezik?
– Igen, az nagyszerű lenne. Köszönöm!
Letettem. Úgy éreztem, mindjárt sírva fakadok, csakhogy én
nem az a típusú ember voltam, aki szipogva ücsörög a
szobájában. Felálltam, kóvályogva lementem a földszintre.
Büszkeségből vidáman integettem a recepciós srácnak, mivel
Robin előző nap elárulta neki, hogy össze fogunk házasodni.
Gyorsan átfésülöm a várost, és aztán? Most először néztem
szembe a ténnyel, hogy talán mégis el kell mennem a
rendőrségre.
A rendőrségre. Életemben akkor kerültem a legközelebb egy
rendőrőrshöz, amikor bementem megkérdezni, nem adta-e le
valaki anyám táskáját, amit a buszmegállóban hagyott. Kétség
sem férhetett hozzá, hogy mielőtt megismertem Robint, csak
fáradtan baktattam előre az életben. Ő viszont felébresztett
bennem régóta szunnyadó érzéseket, amelyeket talán még
húszéves koromban sem éreztem, ám ezekkel a heves
érzelmekkel együtt járt a bizonytalanság is.
Megérdemeltem, amiért el mertem hinni, hogy ez az én időm,
az esély, hogy átéljem, milyen egy olyan emberrel lenni, aki
vigyáz rám, akivel együtt tervezhetek, nevetek és hallgatok.
Hogy csinálják mások? Hogyan maradnak hosszú ideig egy
kapcsolatban? Én még egy évet sem bírtam, nemhogy az
örökkét.
 Magyarázatot kerestem a helyzetre, de csak arra tudtam
gondolni, hogy vagy egy szörnyű baleset történt vele, vagy
elhagyott anélkül, hogy ezt velem is közölte volna. Az
optimizmus azonban, ami egész életemben elkísért, nem volt
hajlandó magamra hagyni, ezért a szívemben még mindig
reménykedtem, hogy van valami logikus magyarázat arra, amit
a tökfej agyam képtelen felfogni.
Kiléptem a hotelből, és végignéztem a tengerparton. Az a sok
hétköznapi életet élő hétköznapi ember fényképeknek pózolt,
fagyit vett, és azon vitázott, melyik a legjobb hely a parton.
Aztán megpillantottam egy ismerős, zöld inges alakot. Robin
felém sétált, a külseje zilált volt, mintha egész éjjel nem aludt
volna. Amikor elképzeltem, milyen érzés lesz, ha újra
megpillantom, arra gondoltam, majd odafutok hozzá, és
megkönnyebbülten a karjába omlok. Elönt az öröm, hogy nem
kell belevetnem magam a rendőrség ismeretlen világába, Jax
együttérzően viselkedik majd velem, de igaza lesz, az anyám
pedig újra és újra azt hajtogatja, hogy „Minél több férfit
ismerek, annál kevésbé értem őket.”
De ezek közül egyiket sem éreztem. Ránéztem, aztán leültem
a legközelebbi padra és a tengert bámultam, a harag hullámai
kavarogtak bennem, a csüggedés sziklájához csapódtak.
Robin leült mellém.
– Meg tudom magyarázni.
– Megéri meghallgatnom? Megváltoztatja a véleményem?
Mert jelenleg azt gondolom, hogy egyáltalán nem ismerlek, és
hatalmas hibát követek el, ha hozzámegyek valakihez, aki képes
eltűnni egy egész éjszakára anélkül, hogy legalább egy üzenetet
küldjön, és tudassa, jól van. Nagyon önző dolog volt. Halálra
aggódtam magam miattad.
A kezemre tette a kezét, én azonban elrántottam.
– Hallgass meg!
Meg akartam hallgatni. Hallani akartam a magyarázatot, ami
gondoskodott róla, hogy a jövőm érintetlen maradjon, nem
vezetett ahhoz, hogy az emberek arcán szánakozás
tükröződjön, és kéretlenül megjegyezzék: „Ha engem kérdezel,
 j gj g g
szerintem szerencsésen megúsztad.”
Robin előrehajolt, a térdére könyökölt.
– Egész éjjel a parton sétáltam, és azt kérdeztem magamtól,
bevonhatlak-e az én bonyolult életembe.
A kialvatlanságtól türelmetlen lettem, ezért félbeszakítottam:
– Ezt már egyszer megbeszéltük.
Felemelte a kezét.
– Sajnálom, hogy olyan gyerekes és ostoba voltam tegnap. Azt
terveztem, hogy csak megkerülöm a szállodát, aztán
visszamegyek hozzád, de mielőtt odaértem volna, Moira írt egy
üzenetet, hogy visszalép a ház eladásától, mert az ügyvédje
szerint sokkal nagyobb rész illeti meg a vagyonból, és addig
nem hajlandó kiköltözni, amíg ezt meg nem beszéljük.
– És ezt miért nem mondtad el nekem ahelyett, hogy eltűntél,
mint szürke szamár a ködben?
Robin felsóhajtott.
– Tudtam, hogy képtelen vagyok tisztán gondolkodni, ha
veled vagyok. Szeretlek, nem ez a probléma… Nos, vagyis mégis,
mert olyan ember akarok lenni, aki boldoggá tesz, nem pedig
olyan, aki folyton csak ígérget, de sosem adja meg azt, amit
megérdemelsz. Már így is mindenki azt gondolja, hogy
kihasznállak téged, pedig ez akár évekig is így folytatódhat még.
Már befektettél a cégembe, és nem tisztességes, ha neked kell
pénzelned a hátralevő életünket is.
– Ki az a mindenki? Csak egyszer találkoztál Jaxszel és Dannel
egy rövid időre. És nem beszéltem nekik az anyagi dolgainkról.
– Jax nem kedvel engem. Szerinte kihasznállak téged.
– De csak egy estét töltöttél vele… honnan tudnád, mit gondol
rólad? Mellesleg sosem utalt arra, hogy szerinte nem tudod
eltartani magad.
Próbáltam kizárni a tudatomból Jax szavait. „Az a sok duma
az ötcsillagos szállodákról meg az első osztályon való utazásról.
Ráadásul nagyon bőkezűen mérte a te pezsgődet. Vigyázz,
nehogy a cukrosnénije legyél!”
Robin felmordult.
– Reménytelenül rosszul hazudsz.
 – Ha ezt a benyomást keltette benned, akkor csak azért
lehetett, mert próbál védeni engem. Tudja, milyen nehéz volt
nekem, miután Andrew elhagyott. Ő segített talpra állnom.
Robin megvakarta borotválatlan arcát. Még sosem láttam más
külsővel, csakis tökéletesen ápoltan. Furcsán megnyugtató volt
a gondolat, hogy nem csak nekem volt pocsék éjszakám.
– De nem csak róla van szó.
– Ki másról? Sandyről?
– Ő a fiad, úgyhogy nem akarom kritizálni.
Belefájdult a fejem, annyira próbáltam megfejteni, hová vezet
ez a beszélgetés. Úgy tűnt, folyton mentségeket keresek a
hozzám közel állóknak.
– Nehéz helyzetbe került, mert sosem kellett alkalmazkodnia
egy másik férfihoz. Nem volt komoly kapcsolatom… legalábbis
olyan, amiről ő is tudott… amióta az apja húsz évvel ezelőtt
elhagyott. A gyerekek hajlamosak azt gondolni, hogy a
szüleiknek fogalmuk sincs, mit csinálnak.
– Biztosra veszem, hogy fordított helyzetben én is így
viselkednék. De a lényeg az, hogy nem akarok kolonc lenni a
nyakadon, ami csak lehúz. Ennél jobbat érdemelsz.
Olyan lehangoltnak és szomorúnak tűnt, hogy éreztem,
elgyengülök. Kényszerítettem magam, hogy feltegyem a nehéz
kérdéseket, pontosan úgy, ahogy egy üzleti helyzetben tenném.
– Szóval az a megoldásod, hogy eltűnsz, és lemondod az
esküvőt anélkül, hogy megkérdeznéd, én mit gondolok? Vagy
csak neked van beleszólásod a dolgokba, én pedig engedelmes
nőként fogadjam el, bármit is döntesz? Ahelyett, hogy felnőtt
módon megbeszéltünk volna mindent, egész éjjel csak
forgolódtam, és elképzeltem, hogy halálra késelnek. Ez
mennyire tisztességes?
Robin a kezét nézte.
– Semennyire. Sajnálom. Csak annyira szeretlek, hogy tudom,
nem lennék képes a helyes dolgot tenni. Most visszajöttem,
hogy elmondjam, szerintem el kellene halasztanunk az esküvőt,
amíg be nem fejezem a spanyolországi üzletemet, kamatostól
vissza nem adom a befektetésedet, aztán majd meglátjuk,
 j g j
hogyan tovább. A házeladásból egy ideig még nem remélhetek
pénzt.
– De azt mondtad, hogy még legalább egy vagy két év, mire
befejezed Spanyolországban. – Éreztem, hogy könnyek
csorognak le az arcomon. Ennyit arról, hogy kemény maradok.
Robin felé fordultam, és közben furcsa mód érzékeltem
mindenkit, aki elsétált mellettünk, és tanúja volt a
szenvedésünknek.
Robin úgy festett, mint aki szintén mindjárt elsírja magát.
– Nem lett volna szabad összejönnöm veled. Tudtam, hogy túl
korai, de nem bírtam megállni, muszáj voltam randira hívni
téged, amikor megláttalak azon a műhelyfoglalkozáson. Olyan
lelkes voltál, tele energiával. Azt hiszem, még sosem
találkoztam ilyen nővel, mint te.
– Mégis azt feltételezed, hogy túl szánalmas vagyok ahhoz,
hogy megbirkózzak az akadályokkal, amiket az élet az utunkba
gördít. – Miközben beszéltem, egyre inkább úgy éreztem,
muszáj megmutatnom neki, milyen erős vagyok. Valószínűleg
az olyan nőkhöz volt szokva, mint a menyem, aki rettegve egy
sarokba húzódott, ha beszállt egy darázs a konyhába. Én
problémamegoldó voltam, aki nemcsak átvészelte a vihart, de
menedékbe is terelte az embereket.
Robin megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem vagy szánalmas. Te vagy az egyik
legerősebb ember, akit valaha ismertem.
– Akkor ennyi volt? Örülök, hogy találkoztunk, majd felhívlak
néhány év múlva, és megnézzük, üres-e még a férjjelölt helye?
Magához húzott, én pedig egy rövid pillanatig a vállába
zokogtam, aztán éreztem, hogy nem akarom közszemlére tenni
a fájdalmamat.
– Ne itt beszéljünk! Menjünk vissza a szállodába!
Robin felsegített.
– Amúgy is össze kell szednem a holmimat.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy komolyan beszél. A
gondolataim lázadtak a hatalmas feladat ellen, hogy lemondjam
az esküvőt, magyarázatot adjak, elintézzem a
 g j
pénzvisszatérítéseket. Sandy elégedett lesz. Anya értetlenkedik.
Robin mögött lépkedtem, amikor beléptünk az előcsarnokba,
ahol a vidám srác a recepciós pultból ránk nézett, aztán
diszkréten beletemetkezett a számítógépébe, amikor látta,
milyen állapotban vagyunk.
Fent a szobában lerogytam az ágyra, a megfelelő szavakat
kerestem, amelyek más lehetőséget kínálnak.
– Ez a pénzről szól? Vagy csak egy kényelmes kifogás, mert
valójában beijedtél?
Robin letérdelt a földre, és az ölembe tette a kezét.
– Semmit sem szeretnék jobban, mint feleségül venni téged.
Ezt te is tudod. De nem tudom, mit tartogat számomra a jövő…
Nekem könnyebb, mert a szüleim meghaltak, és sosem volt
gyerekem… Szóval nekem nem kell több hozzám közel álló
ember elvárását kezelnem. Egyszerűen csak nem akarom
megengedni, hogy egész idő alatt engem kelljen védened. Végül
bele fogsz fáradni, ezért inkább most engedlek el. – Elhallgatott
egy kis időre. – Ha most nem megyek el, soha többé nem fogok.
– Megölelnél? Nem akarom, hogy elmenj! – Nem ismertem
magamra. Még soha életemben nem könyörögtem senkinek
semmiért.
Robin felült az ágyra, és átkarolt.
– Ne nehezítsd meg még jobban! – Finoman lefektetett, én
pedig felemeltem a fejemet, hogy megcsókoljam. És ekkor úrrá
lett rajtunk a heves érzelmeket kísérő szenvedély, és
elfelejtettük, milyen nehéz lehet az élet, milyen akadályokat kell
legyőznünk, és csak belefeledkeztünk egymásba.
Utána Robin kisimította a hajamat az arcomból.
– Én megpróbáltam elmenni.
– De nem akarom, hogy elmenj. Jóban-rosszban együtt
leszünk.
– Hát legyen, ahogy akarja, Mrs. Franklin!
 21

REBECCA

Miután Cath telefonált, hogy megjelent-e Robin a házban,

megpillantottam Sandyt, ahogy kigurul a kocsifeljáróról a
furgonjával, tetején egy kajakkal. Nyomasztó érzés fogott el,
amiért több órát kell még eltöltenem, amíg elindulhatok
Shoreham-by-Sea-be, hogy elhozzam a gyerekeket Grahamtől.
Már kezdtem hozzászokni, hogy Sandy leballag hozzánk egy
kisasztallal, amit az egyik kertészeti ügyfele kidobott, vagy egy
rögbilabdával, amit a padláson talált, és úgy gondolta, Eddie
örülne neki.
Nem feküdtem le a kanapéra, inkább rávettem magam, hogy
kimenjek a napsütésre, és próbáltam megfogadni a saját
tanácsomat, amit mindig a gyerekeknek mondtam: „Jobban
fogod érezni magad, ha szívsz egy kis friss levegőt.” Egy ideig
azzal szöszmötöltem, hogy eltávolítottam a magtokokat a
körömvirágról és a muskátliról, aztán eszembe jutott, vajon a
régi kertemben él-e még a hortenzia úgy, hogy nem locsoltam
ebben a száraz időszakban. Alig tudtam felfogni, milyen
könnyen elveszítettünk mindent. Rekordidő alatt süllyedtünk le
a hajléktalanságba a Kígyók és létrák valós tábláján, ahol
kevesebb biztosítékunk volt, mint hittem.
Hirtelen megszólalt a csengő távoli dallama. A konyhában
visszhangzott, és megzavarta bősz semmittevésemet. Az oldalsó
kapuhoz szaladtam, arra számítottam, hogy Robin jött meg a
kulcsa nélkül.
De egy szőke nő állt előttem. Körülbelül negyvenéves lehetett,
elegáns ruhát viselt, és vékony volt, mint egy kismadár. Mintha
soha nem bontott volna fel úgy egy doboz csokis kekszet, hogy
nem tudta abbahagyni az evését. Az a sovány tejes,
koffeinmentes kapucsínó és gluténmentes banánkenyér típus.
Meglepett arcot vágott, amikor megpillantott.
– Üdvözlöm! Catht keresem. Cath Randellt – Úgy ejtette ki a
vezetéknevet, mintha nem lenne biztos benne, hogy helyes.
– Most nincs itt. Átadhatok neki egy üzenetet?
A nő arca felderült, nekem pedig leesett a tantusz. Nem tudta,
hogy néz ki Cath, de abban biztos volt, hogy nem egy régi Nike
melegítőalsót viselő, strandpapucsos nő az.
– Nem tudja, mikor jön vissza?
Nem tetszett, ahogy sunyi módon végignézett a kerten és a
házon, mintha emlékezetébe vésné a részleteket, és azt
találgatná, melyik a leggyengébb hely, ahol betörhet. Vagy talán
túlságosan sokszor néztem este egyedül a Netflixet, és már
minden elhaladó idegenről azt hittem, hogy be akar törni a
házba, és megver, hogy áruljam el neki a széf kódját.
Nem válaszoltam a kérdésére. Nem akartam úgy beszélni,
mint Michael Caine egy gengszterfilmben, és megkérdezni, ki
keresi. Úgy gondoltam, nem lenne bölcs dolog túl sok
információt elárulni neki.
– Nem is tudom. Az esküvővel kapcsolatban jött? Megadhatja
a nevét, és megmondom, Cathnek, hogy hívja fel önt.
A nőnek elakadt a lélegzete.
– Esküvő? Cath férjhez megy? Ó, te jó isten!
Karba tettem a kezem.
– Elnézést, nem akarok tolakodó lenni, de megmondaná, hogy
ki maga?
– Maga kicsoda? – kérdezett vissza.
Arra gondoltam, vajon meddig fogjuk oda-vissza passzolgatni
a labdát, kérdéssel válaszolva egymás kérdéseire.
– Cathnek dolgozom. – Nem akartam elárulni, hogy a
házvezetőnője vagyok, bár biztosan nem kevert össze a
jógaoktatójával.
– Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele.
 g g j
Hirtelen rossz érzés fogott el.
– Maga Robin egyik barátja?
Majdnem kiabálva felelte:
– Nem!
– De ismeri őt? – kérdeztem.
Nem válaszolt, csak állt ott, mintha visszafojtaná a lélegzetét.
Kicsit úgy, mint amikor Cath közel hajol hozzám, hogy
elmagyarázzon valamit, én viszont előző este valami nagyon
fokhagymásat ettem. Végül azonban kiszakadt belőle a levegő,
és hirtelen felzokogott.
– Igen, mondhatjuk, hogy ismerem őt.
Nem volt szükségem különlegesen hangolt, megbántott nő
érzékelő antennára, hogy megfejtsem, ki ő, de azért nem ártott
megbizonyosodnom róla.
– Maga Moira?
Úgy nézett rám, mintha nagyon messze járnék az igazságtól.
– Nem. Én Amy vagyok, Robin barátnője. Pontosabban az
exbarátnője.
Ebből a beszélgetésből semmi jó nem fog kisülni. Cath nem
akarná, hogy beszéljek vele, azt pedig még annyira sem, hogy
bármit elmondjak a terveikről. Ösztönösen is tudtam, hogy
bármit mond nekem ez a nő, két tűz közé fogok kerülni. Nem ez
lenne az első alkalom, hogy lelövik a hírvivőt. És miután
megtudom, hogy mit akar ez a nő, nem fogom tudni kizárni a
tudatomból. Ez is egy újabb titok lesz, ami a lelkemet nyomja,
valaki másnak a súlyos terhe, amit már én is cipelni fogok.
Mintha nem lett volna nekem is bőven belőle.
A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult nálam.
– Mennyi ideig volt együtt vele?
– Öt évig. Tegnap szakítottunk.
– Tessék? Hiszen ők alig két hónap múlva összeházasodnak! –
A meglepődéstől megfeledkeztem arról, hogy befogjam a szám.
– Ezért próbálom figyelmeztetni önt. És Cathnek is tudnia kell
erről – nyomott a kezembe egy névjegykártyát. – Mondja meg
neki, hogy hívjon fel! Esküszöm, hogy a legjobb szándék
vezérel. Ha pedig nem hisz nekem, kérdezze meg Robint, hol
 g g
volt tegnap este. Mert velem volt Dealben. És az ég szerelmére,
mondja meg Cathnek, hogy ne adjon Robinnak pénzt!
Egy fogaskerék kattogott a fejemben, aztán a helyére kattant.
Az a furcsa telefonhívás Cathtől… bizonytalan volt, azt kérdezte,
láttam-e Robint. Ezek szerint ő nem tudta, hogy hol van. Én
viszont már igen.
Vajon tényleg képes volt arra, amit ez a nő állít? Öt év? Még
belegondolni is fárasztó volt. Hogyan tudta összeegyeztetni
Amyt a spanyolországi útjaival és az esküvő szervezésével?
Nem beszélve arról a rengeteg időről, amikor márkás ruhákat
rendelt magának. „Mit gondol, Rebecca, ez a rózsaszín ing illik
jobban a sötét öltönyömhöz vagy a lila?” Azt mondta, nagyra
értékeli a véleményem. Eleinte megfogadtam magamban, hogy
csak azt válaszolom, amit hallani akar, de olyan lefegyverző
volt a stílusa, hogy egy idő után azon kaptam magam, hogy azt a
nyakkendőt javasoltam, ami szerintem jól állna neki.
Furcsamód úgy éreztem, meg kell védenem Catht, mintha
nem akarnám, hogy ez a nő azt gondolja, ő egy lágyszívű idióta,
akit Robin ugyanúgy behálózott, mint magát Amyt. Ezután
elfogott a vágy, hogy elküldjem, megmondjam neki, hogy vigye
innen minél messzebb a károgó fekete varjú rossz híreit.
– Cath nagyon zárkózott ember. Szerintem nem akarna
beszélni magával. Ami azt illeti, biztos vagyok benne.
– Pedig jobban járna. Fogalma sincs, hogy mivel áll szemben.
– Megfordult, hogy beszálljon a kocsiba. – Nem vagyok őrült. Az
igazat mondom.
Nagy volt a kísértés, hogy azt feleljem: „Kérem, tartsa meg
magának az igazságát, és ne borítsa fel a terveket!”
Lenéztem a névjegykártyára. Amy Barron nagyon nehéz
helyzetbe hozott engem, ám amit elmondott, az mindent
megváltoztathat, és meg is fog.
Végiggondoltam magamban a különböző lehetőségeket.
„Cath, arra gondoltam, beszélhetnénk-e…”
„Cath, nem tudom, hallotta-e már ezt…”
Bármennyire is forgatta Cath a szemét, és úgy állította be,
mintha sosem csinálna ekkora felhajtást az esküvőjéből, ha
 j j
nem lenne Robin, volt benne valami gyengeség, valami
sebezhetőség, mintha nem hinné el, hogy valaki szeretheti
annyira, hogy ilyen nagyszabású eseménnyel koronázza meg a
kapcsolatukat. Ami most már korántsem tűnt annyira
ígéretesnek.
Eltátottam a szám a döbbenettől. Komolyan képes volt
viszonyt folytatni egy nővel, miközben egy másikat készült
feleségül venni? Minden okom megvolt a cinizmusra, bár az a
rengeteg virágcsokor, az öltözőasztalon hagyott kis cetlik
(„Sosem tudtam, milyen jó az élet, amíg nem ismertelek meg
téged.”) mind azt a benyomást keltették, hogy tényleg szerelmes
belé. Most pedig Amy fenekestől felforgat mindent. El kellene
mondanom Cathnek, amit tudok. És el is fogom. Minél többet
gondolkodtam rajta, annál bizonyosabbá vált, hogy a
következmények legnagyobb áldozata én leszek. Utcára
kerülök, mielőtt készen állnék rá, és még egy fészert sem
tudnék biztosítani a gyerekeimnek, hogy fedél legyen a fejük
fölött. Ha minden terv meghiúsul, nekem erre az eshetőségre is
előre kell terveznem. A melegítőm zsebébe csúsztattam a
kártyát.
Amy őszintének tűnt, de mi van, ha csak egy csalódott
exbarátnő, aki ilyen álnok módon próbál bosszút állni Robinon?
Miközben megvizsgáltam ezt a lehetőséget is, már tudtam, hogy
csak szalmaszálakba próbálok kapaszkodni. Tényleg hagyom,
hogy Cath folytassa az esküvői készülődést anélkül, hogy
legalább céloznék rá, hogy Robin esetleg átveri? Biztos voltam
benne, hogy nem akarná hallani, nem örülne neki, ha
harmincnyolcas gumipapucsommal sárba tipornám az álmait.
De vajon olyan kőszívű lettem, hogy tétlenül hagyom, hogy
valaki más élete rémálommá váljon?
A bűntudat eleinte csak egy vékony kis patak volt bennem, de
mire visszaértem a kerti lakba, már hatalmas folyóvá duzzadt.
Alig tudtam elhinni, milyen önzővé váltam csak azért, mert
nem volt más lehetőségem. Egy dolog azonban biztos volt: nem
hagyhatom, hogy eltántorítson a szándékomtól az, hogy mi a
legjobb Cathnek. Arra kellett összpontosítanom, hogy mi a
 gj g
legjobb nekem. Nekünk.
 22

REBECCA

Pánik lett úrrá rajtam. Nekidőltem a kerti lak ajtajának, aztán

elővettem a névjegykártyát. Amy Barron személyi stylist. Mi
van, ha Cath rájön, hogy beszéltem vele, de neki nem szóltam
semmit? Tényleg képes vagyok hagyni, hogy az életemet tévútra
vigye egy olyan nő, aki szín szerint rendszerezi mások
ruhatárát?
Rápillantottam az órámra. Miután azon aggódtam, hogyan
töltöm ki a napot, el fogok késni, ha most nem indulok el a
gyerekekért. Összerezzentem, mert megszólalt a mobilom. Egy
pillanatra azt hittem, hogy Cath az, mert be van szerelve ide egy
rejtett kamera, és most meg akarja kérdezni, miben
mesterkedem. De Graham volt.
– Ugye még nem indultál el?
– Nem, épp most készülök. Valami baj van?
– Megan nem akar visszamenni. Könyörög, hogy hadd
maradhasson itt.
Hallani sem akartam ilyen ostobaságról.
– Ne butáskodj! Holnap iskola. Ha esetleg elfelejtetted volna, a
nyári szünet csak két hét múlva kezdődik.
– Én nem bánom, ha korán kell kelnem, hogy elvigyem őket
az iskolába. Csak negyvenöt perc az út. Kimostam az
egyenruhájukat, amikor pénteken elhoztam őket.
– Nem, ezt nem kezdjük el. Kéthetente egy hétvégén lehetnek
nálad, iskolaidőben hétköznapokon pedig nálam vannak. Majd
a nyári szünetben felülvizsgálhatjuk ezt a rendszert.
 – Rebecca, figyelj rám! Nagyon jól érzik magukat a
tengerparton. A jövő hétre is még jó időt mondanak. Nagyon jót
tesz Eddie-nek, ha itt szaladgálhat, miután egész nap az
iskolapadban ül. Ettől jobban is tud majd koncentrálni.
Ráadásul az úszásban is nagyon sokat fejlődött.
– Nem, Graham, te figyelj rám! Miattad veszítettük el az
otthonunkat. Nem fogod még a gyerekeimet is elvenni!
Szükségük van rám.
– Rebecca, ez nem erről szól, hanem arról, hogy mi a legjobb
a gyerekeknek. Megan egész éjjel ébren volt, kisírta a szemét,
hogy mennyire utálja azt a helyet, ahol most laktok, mert olyan
sok a bogár.
– Szóval azért lehetnek nálad a gyerekek, mert te olyan
szerencsés voltál, hogy visszaköltözhettél az anyádhoz? Szép
próbálkozás, mondhatom. Nem, visszajönnek ide! – Reméltem,
hogy határozottabb a hangom, mint ahogy éreztem magam.
Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy Megan a párnájába
zokogott éjszaka, én pedig nem voltam ott, hogy
megvigasztaljam. Minden porcikám sajgott azért, hogy
átölelhessem, és elmondjam neki, minden rendben lesz.
Graham és én még hadakoztunk egy ideig, és ahogy telt az
idő, a dühöm egyre nőtt, amiért ő eljátszhatja a boldog családot,
és lemehet a tengerpartra, miközben nekem minden egyes nap
újabb problémát kellett megoldanom. Aztán Megan vette át a
telefont, és zokogva könyörgött:
– Anya, hadd ne kelljen visszamennem! Kérlek! Ott nem
tudok aludni! Itt akarok maradni a nagyinál.
Éreztem, hogy úgy illan el belőlem a harci szellem, mint egy
összeesett Yorkshire pudingból. Megan visszaadta a telefont
Grahamnek.
– Nagyon remélem, hogy nem te biztattad! És mi van Eddie-
vel?
– Eddie nem akarja, hogy egyedül légy, ezért azt mondta, hogy
ő hazamegy veled. – Lehalkította a hangját. – Tudom, hogy nem
szívesen hallod ezt, de barátokat szerzett a parton, és nagyon
szeretnek együtt krikettezni. Tőled függ, de szerintem ő is
 g gg
nagyon szívesen maradna itt még egy hetet.
Nem hagyhattam, hogy a hétéves fiam vállaljon felelősséget
értem. Elképzeltem, ahogy a frufruját húzgálja, mint mindig,
amikor kavarognak benne az érzések. Fájt érte a szívem. De
azért jó volt tudni, hogy nem felejtett el teljesen.
– Hát jól van. Add a gyerekeket!
Igyekeztem nyugodt hangon beszélni, miközben elmondtam
nekik, hogy hamarosan újra találkozunk, érezzék jól magukat,
ne aggódjanak miattam, nekem nagyon sok munkám van, és a
tengerparton sokkal jobban fognak szórakozni. Aztán a
kezembe hajtottam a fejem, és sírva fakadtam.
Egy ideig a kerti lak előtti teraszon szipogtam, és azzal
próbáltam felvidítani magam, hogy maximális hangerőn
hallgattam a rádiót, és minden dallal együtt énekeltem. Nem
segített.
Végül megadtam magam a szomorúságnak. Lerogytam a
kanapéra, és néztem, ahogy a mennyezeten egy szőrös
kullancshoz hasonlító pók szövi a hálóját. Hálát adtam az
égnek, hogy Megan nincs itt. Elfogott a vágy, hogy átmenjek
Dollyhoz, és a kertjében dolgozgassak, de éberen figyelő
gombszeme elől sosem tudtam elrejteni a szomorúságomat.
Nem lett volna helyes minden bánatomat egy nyolcvanéves
nőre zúdítanom, és nem akartam azt hallgatni, hogy az élet
nem igazságos, de attól még el kell fogadnunk, és menni tovább.
Ezt már én is tudtam, csak nagyon nehezen sikerült a
gyakorlatba is átültetnem. Ehelyett inkább szunyókáltam estig,
még az is megfordult a fejemben, hogy írok egy üzenetet a
barátnőimnek, Alinek és Liznek, és megkérdezem, nem
akarnak-e meginni velem valamit. Aztán eszembe jutott, hogy
már nem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy egy sörözőben
szórjam el a pénzem. Korábban már kitértem a meghívásaik
elől, azt mondtam, hogy éppen költözködöm, de majd
megkeresem őket, ha már berendezkedtem. Belegondoltam,
milyen fárasztó lenne elmagyarázni nekik az életem, sőt, ami
még rosszabb, látni, hogy mulatságosnak találják. „Hogy mit
csinálsz? Egy kerti fészerben laksz? Ezek után majd úgy fogunk
 g j g g
hívni, hogy remeterák.” Mintha egy másik életben lett volna,
hogy esténként a Vörös Oroszlánban voltunk, az egyikünk
kertjében grilleztünk, és Liz mindannyiunkat rávett, hogy
karaokézzunk. Cath házába nem hívhattam meg egyikőjüket
sem, nem akartam, hogy elborzadjanak, milyen kicsi a kerti lak,
vagy meztelenül akarjanak fürdeni a medencében.
Amikor már azt hittem, ennél magányosabban nem
érezhetem magam, láttam, hogy felkapcsolódik a villany a
házban, Cath és Robin pedig kimennek a teraszra egy üveg
borral a kezükben. Lekapcsoltam a villanyt, leguggoltam a
földre, és az ablakpárkány fölött leskelődtem, próbáltam
megállapítani, hogy úgy néznek-e ki, mint akik veszekednek. Ők
viszont többször is egymáshoz hajoltak és csókolóztak. Cath
nevetése az egész kertben visszhangzott. Nagyon sok mindenen
nevetett, amit Robin mondott. Elismerem, tényleg elég
szellemes férfi volt, de nem annyira vicces, hogy egyfolytában
nevetni kelljen rajta. Talán ezt teszi az emberrel, ha ennyire
elkeseredetten akar megfogni egy férfit. Vagy talán én lettem
ilyen zsémbes, mert négy év múlva betöltöm a negyvenet, és
nem gondoltam volna, hogy egy villanyrezsón fogom
felmelegíteni a tejberizsemet, mert már nincs konyhám.
Koccintottak. Murphy törvénye, hogy férjezett koromban
nagyon szerettem, amikor Graham lement biliárdozni a
barátaival, én pedig kommentár nélkül nézhettem a tévében,
amit csak akartam. Most viszont hiányzott, hogy valaki itt
matasson mellettem, megkérdezze, kérek-e teát, még a hűtőajtó
nyitása és csukódása is hiányzott. Talán én is úgy végzem, mint
Cath, így nevetgélek egy férfi viccein, aki egy kis érdeklődést
mutat irántam. Hagyom, hogy azt gondolja, pályát tévesztett,
mert humoristának kellett volna mennie. Cath láthatóan
megbocsátotta Robinnak, hogy „visszajött, mert itthon hagyott
valami iratot”. Miután Amy elment, alaposabban is
körülnéztem, és biztosra vettem, hogy Robin a ház közelében
sem járt.
Már éppen fel akartam állni, hogy kinyújtóztassam a
guggolástól elzsibbadt lábam, amikor Sandy lépett be az oldalsó
g gg
kapun a kajakjával együtt. Cath felugrott és üdvözölte.
Amennyire én láttam, Sandy nem köszönt Robinnak, hanem
rögtön elmenekült, hogy eltegye a kajakot a kerti lak melletti
fészerbe.
Halkan odatipegtem a kanapéhoz, felkapcsoltam a lámpát és
kezembe vettem a könyvemet. Sandy zörgött egy ideig, aztán
bekopogott hozzám.
– Jól vagy? Arra gondoltam, lenne-e kedved csatlakozni
hozzánk, és meginni velünk valamit?
– Köszönöm, de már készültem lefeküdni és olvasni. – Szó
sem lehetett róla, hogy ott üljek, és udvariasan cseverésszek
velük. Sosem voltam jó a cseléd a munkaadóival barátkozik
bájcsevegésben. Ki tudja, mi csúszna ki a számon, ha egy kicsit
becsípnék?
Sandy hunyorogva nézett rám a félhomályban.
– Jól vagy? Itt vannak a gyerekek?
Annyira próbáltam tartani magam, mégis sírva fakadtam.
– Nem, úgy döntöttek, hogy Shorehamben akarnak maradni.
– Várj egy percet, mindjárt visszajövök!
Végigszaladt a kerten, be a házba. Aztán kijött egy tálcával,
mondott valamit az anyjának, amitől Robin felkapta a kezét.
Visszajött hozzám, és letett néhány üveg bort a kinti asztalra.
– Ma este iszunk, és szomorú történeteket mesélünk.
Annak ellenére, hogy az az ostoba Amy megjelent és dilemma
elé állított, rosszulesett, hogy Megan inkább az apjánál akart
maradni, valamint az életem katasztrofális irányba haladt,
mégis akaratlanul is nevettem, amikor Sandy a magas
fenntartású feleségét jellemezte. Amikor odaért ahhoz a
részhez, hogy a neje harmincadik születésnapjára
meglepetésként bérelt egy régi lakóautót, de a nő ragaszkodott
hozzá, hogy minden éjszakát szállodában töltsön („Én abban
nem fogok aludni!”), akkorra már olyan hangosan nevettem,
hogy csoda, hogy nem prüszköltem ki a bort az orromon.
Besötétedett, én pedig láttam, hogy Cath és Robin bemennek a
házba.
– Az édesanyád nem bánja, hogy a takarítónővel beszélgetsz
 j g g
ahelyett, hogy velük lennél?
Sandy hanyagul legyintett.
– Szerintem ő nem úgy gondol rád, hogy a takarítónője vagy.
Felbátorodtam a bortól.
– Ó, én pedig biztosra veszem, hogy de.
– Ha ezt a benyomást keltette benned, akkor csak azért lehet,
mert zavarban van. Láttad a nagyi házát. Anya ott nőtt fel, és
sosem volt takarítónőjük vagy ilyesmi. Azt nem bánta, hogy a
nagyi takarítja a házat, mert így legalább lefoglalta magát
valamivel, anya viszont nagyon fél attól, hogy úgy tűnik, mintha
a kastély úrnője lenne, aki a szolgáknak parancsolgat, ezért
kínosan érzi magát.
Nem voltam biztos benne, hogy Sandy jól látja a dolgokat, de
még ez is jobb volt, mint az én meggyőződésem, hogy Cath
lúzernek tekint engem, aki gondatlanság, lustaság vagy
ostobaság miatt ilyen helyzetbe került, és ő meg a gyerekei
alamizsnára szorulnak, hogy ne az utcán éljenek.
Még ebben a „három pohár bor, és ez még nem a vége”
állapotomban is tudtam, ha most Sandy anyjáról beszélünk –
tekintve, hogy tőle függ ez a minimális stabilitás az életemben –,
másnap olyan üldözési mániám lesz, mint még soha.
– Egyébként nem tisztességes, ha az édesanyádról kérdezlek.
Neked mi a terved? Mihez kezdesz az életeddel?
– Hűha! A jó öreg kérdés!
Elpirultam, mintha megharagudna rám, hogy fel mertem
tenni neki ezt a kérdést, miközben csak én voltam a
legtudatlanabb mindenki közül.
Hátradőlt a széken.
– Elválok, létrehozom a saját vállalkozásomat, segítek az
embereknek visszavadítani a kertjüket, ráveszem őket, hogy
próbáljanak elszakadni a makulátlanul ápolt kinézettől.
– Nagyon szeretném, ha nekem is segítenél ebben – húztam
össze a szemem. – Mármint, ha valaha lesz kertem. Sajnálatos
módon ezt csak egy váratlan örökség tudná lehetővé tenni.
– Van rá valami esély?
– Nincs. Az anyám tizenhárom évvel ezelőtt mindenét
elvesztette. Épphogy csak meg tud élni. Most pedig úgy tűnik, a
történelem megismétli önmagát.
Sandy töltött nekünk még egy pohár bort.
– Még fiatal vagy. És okos. Sikerülni fog.
Végtelen hálát éreztem, hogy hisz bennem, miközben én egy
konzervdobozt sem mertem kinyitni, mert attól féltem, úgyis
elrontom. Nagyon jólesett, hogy van a világon valaki, aki nem ír
le, hogy béna lúzer vagyok.
Tudtam, hogy rossz ötlet, amikor bement a konyhába még egy
üveg borért. Az pedig még rosszabb volt, amikor azt mondtam
neki, hogy a felesége egy igazi idiótának tűnik, és Sandy
szerencsés, hogy a neje úgy döntött, lelép az építőmunkással.
Volt egy pillanat, amikor a magány, az alkohol és a puszta
vakmerőség arra ösztönzött, hogy a kanapéra invitáljam
Sandyt. Alkoholgőzös állapotomban úgy tűnt, azzal tudom a jó
irányba terelni kaotikus életemet, ha lefekszem a munkaadóm
fiával. Mielőtt azonban eldadoghattam volna ezt a ragyogó
ötletet, Sandy felállt.
– Jobb, ha én most megyek.
Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást. Aztán hozzám
hajolt, és gyengéden megcsókolt. Én magamhoz húztam, ő
azonban nem simult hozzám.
– Azt hiszem, erre a bonyodalomra most nincs szükségünk.
Nagyon szép este volt. Aludj jól!
Legszívesebben átkaroltam volna a nyakát, ledobtam volna a
ruháimat, és azt kiáltottam volna, hogy nem érdekel a
bonyodalom, egyszerűen csak azt akarom, hogy valaki
átöleljen, szeressen, és reményt ébresszen bennem. Azok után,
hogy hónapok óta meghúztam magam mások mellett, mert
tartoztam nekik – Jasonnak, Debsnek, Cathnek –, már el is
felejtettem, milyen érzés egy olyan emberrel beszélgetni, aki
kedvel engem, aki talán többet is érez irántam, minthogy
kedvel.
Ő azonban kinyitotta a kerti lak ajtaját és beterelt. Aztán
megcsókolta az arcomat.
– Lefekvés! Ha holnap szükséged lenne fájdalomcsillapítóra,
 g j
írj egy üzenetet!
Leheveredtem a kanapéra, próbáltam a sarki gerendára
összpontosítani, de folyton fel kellett ülnöm, hogy ne forogjon
körülöttem a szoba. Nekidőltem a párnáknak, mert melegség
öntött el, és elmosolyodtam, amikor eszembe jutott Sandy
csókja. Tizenkét éve az első, amit nem Grahamtől kaptam.
Aztán hangosan megszólaltam:
– Ne gondolj Sandyre! – Bármi, ami vele kapcsolatos, biztosan
kudarccal végződik. Nem érdemli meg, hogy magammal
rántsam, akármi jön is ezután.
Egy dolgot azonban eldöntöttem, mert már nem
halogathattam tovább, és reméltem, hogy másnap, józan fejjel is
helyesnek fogom tartani.
 23

REBECCA

Miután meghoztam a döntést, a következő kilenc nap

gyötrelmes várakozással telt el. A szívem mindig hevesebben
dobogott, amikor rágondoltam. Egy részem azt kívánta, bárcsak
sosem adódna rá alkalom, de mivel az esküvő kevesebb mint
másfél hónap múlva volt esedékes, és vészesen telt az idő, ezért
ha a csillagok állása nem kedvez az ügyemnek, akkor minden
követ meg kell mozgatnom, hogy megteremtsem rá az alkalmat.
Sandy néha elkapta a pillantásom, és bizalmasan rám
mosolygott, amikor reggelente elment. A szívem ilyenkor
mindig megdobbant egy kicsit, de emlékeztettem magam, hogy
kettőnk történetének sosem lenne boldog befejezése.
Egy hétvége után, amikor Sandy és én folyton „egymásba
botlottunk” a kertben, a beszélgetéseink egyre hosszabbak
lettek, és ezzel párhuzamosan az elhatározásom is gyengült.
Muszáj voltam megtenni, mielőtt végleg elszállt a bátorságom.
Hétfő este Sandy elmondta, hogy másnap Észak-Londonban fog
dolgozni, hogy egy földbe ásott trambulint állítson fel. Ragyogó
ötletnek tartottam ezt a módszert minden gyerekes család
számára, mivel a fiam képes volt bármiről leesni, ami öt
centinél magasabban volt a földtől. Amikor Eddie-re és
Meganra gondoltam, mindig új erőt éreztem magamban. A
húgom mindig engem nevezett tökösebbnek, be kellett
bizonyítanom neki, hogy nem tévedett. Neki viszont majd csak
utólag fogom elmondani. Nagyon dühös lenne, ha megneszelné,
mire készülök.
 Amikor épp próbáltam kideríteni, hogy Cath és Robin holnap
otthonról dolgoznak-e, Cath késő este bekopogott hozzám.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, Rebecca! Most beszéltem
anyámmal, aki azt mondta, hogy holnap délután fél négyre be
kell mennie a kórházba. Nekem elfelejtett szólni róla, én viszont
egész nap Londonban leszek. Robin itthon dolgozik, de lesz
néhány fontos Zoom megbeszélése, amit nem tud áttenni
máskorra. Esetleg el tudná vinni anyámat a kórházba?
A pulzusom felgyorsult, egyszerre töltött el félelem és izgatott
várakozás.
– Hát persze, ne aggódjon! – Amúgy is szerettem volna már
látni Dollyt. Reméltem, hogy nem lesz rossz véleménnyel rólam,
és nem gyűlöl meg, ha megtudja az igazat.
Cath megkönnyebbült.
– Nagyszerű, köszönöm! – Egy rövid időre elhallgatott. –
Megan és Eddie nincsenek itt?
Nem akartam, hogy a hangom feszült és túl magas legyen,
miközben azt feleltem, hogy úgy döntöttek, hogy az apjuknál
maradnak még ezen a héten. Ez is egy olyan pillanat volt,
amikor valaki csak lazán feltett egy kérdést, a másik embernek
viszont a szívébe szúrt. Valójában lehet, hogy nem is érdekelte a
válasz, csak kötelességének érezte egy percre úgy tenni, mintha
érdekelné az életem, és nem csak azzal foglalkozna, hogyan
tudnám megkönnyíteni az övét.
Meglepő módon azonban azt felelte:
– Ez biztosan nagyon nehéz magának. Én is gyűlöltem,
amikor Sandy az apjánál volt, különösen, amikor lelkendezve
jött haza, és az élményeiről mesélt meg arról, hogy milyen
nagyszerű az apja új barátnője.
Bólintottam erre a nem várt, bizalmas információra.
Ő viszont folytatta:
– Végül rájöttem, hogy a gyerekek nagyon ingatagok, amikor
ilyen kicsik. Hajlamosak csak a legújabb vonzó dologért
lelkesedni, ám végül megértik. Nem olyan hamar, mint ahogy
szeretnénk, de aztán mindig tudják, hogy ki mit tett értük, kinél
voltak ők az első helyen.
 Cath heteken keresztül beszélhetett volna velem, hogy
megértse az életem, ne csak az az ember legyen, aki üzeneteket
hagy a konyhapulton, miszerint ne használjak dörzsis szivacsot
a vendégszoba fürdőjében. Ő azonban pont ezt az alkalmat
választotta. Ezt a pillanatot, amikor nem volt szabad azzal
törődnöm, milyen hatással lesz bárki más életére az, amire
készülök.
Ezután még hozzátette:
– Lenne szíves haza is vinni anyát a kórház után? Nekem
munka után a menyasszonyi ruhaboltba kell mennem, ezért
holnap későn jövök haza. Ugye tudja, milyen hálás vagyok
mindazért, amit tesz? – Megfordult, hogy elmenjen. – Maga
olyan jól bánik az anyámmal. Köszönöm, hogy ilyen türelmes
vele! Bárcsak én is olyan lehetnék, mint maga!
Volt valami annyira emberi és nagylelkű ezekben a
szavakban, hogy azt akartam, jobban érezze magát.
– Mindig sokkal könnyebb annak, aki nincs rokoni
kapcsolatban az emberrel. Látnia kellene, milyen türelmetlen
vagyok a saját anyámmal.
Cath felnevetett.
– Maga jó ember, Rebecca.
Ekkor megláttam benne Sandy nagyon sok tulajdonságát. Az
egyenes megnyilvánulásokat, azt, hogy alaposan felméri az
embert, aztán egy olyan őszinte bókot mond, amitől a másik
akaratlanul is jobban érzi magát. Hiányozni fog Sandy. Nem lett
volna szabad egyiküket sem ennyire megkedvelnem.
Cath összedörzsölte a tenyerét.
– Jól van, most hagyom, hogy lefeküdjön.
– Köszönöm. És azt is köszönöm, hogy megengedte, hogy itt
lakjunk. Nagyon kedves volt magától.
– Nekem kellene köszönetet mondanom, Rebecca. Isten tudja
csak, hogy tudtam volna megszervezni az esküvőmet, ha maga
nincs itt.
Az arca megrándult egy picit a boldogságtól, mintha el sem
tudná hinni, hogy ennyi év után megint férjes asszony lesz.
Mint egy zarándok, aki megérkezik az ígéret földjére.
 g g g j
Becsuktam az ajtót, és belülről nekitámaszkodtam. Még
egyszer utoljára végiggondoltam a tényeket, próbáltam
megbizonyosodni róla, hogy valós dolgokra alapozok mindent,
nem pedig csak családi szóbeszédre. Aztán ott feküdtem a
kanapén, hallgattam a kertben lévő kaparászást és
motoszkálást, amíg a hajnal rózsaszín fénye fel nem derengett a
szikomorfák lombja fölött.
Másnap reggel lezuhanyoztam, felvettem a legjobb pólómat
és nadrágomat. Összefogtam hátul a hajam. Megettem a
maradék sertéshúsos pitét, hogy erőt adjon. Korán reggel kellett
túlesnem rajta, máskülönben elveszítettem volna a
bátorságomat. És bárhogyan is alakulnak a dolgok, el kell
vinnem utána Dollyt a kórházba a megbeszélt időpontra. Nem
hagyhattam cserben.
Megkerültem a házat, és megnéztem elöl, hogy Sandy
furgonja és Cath Range Rovere elment-e már. Azután bementem
az erkélyajtón keresztül, háromig számoltam és bekopogtam
Robin irodájának ajtaján. A kopogásom korántsem volt olyan
határozott, mint amennyire kellett volna. Benyitottam, még
mielőtt válaszolhatott volna.
Robin azonnal kikapcsolta a számítógép képernyőjét, és a
homlokát ráncolta.
– Mindjárt kezdődik egy Zoom megbeszélésem. Szüksége van
valamire?
– Igen. Beszélnem kell magával.
– Nem várhat?
– Ami azt illeti, nem. Tudja, múlt hétvégén meglátogatott Amy
Barron.
Igazi profi volt, valóban kiváló, csupán alig észrevehetően
szívta be hirtelen a levegőt.
– Nem tudom, kiről beszél.
– Az furcsa. Mivel szerinte önnek viszonya volt vele. – Robin
hátradőlt, és hadarva beszélni kezdett.
– Jézusom, minek néz maga engem? Valami playboynak? Hol
lenne már időm viszonyt folytatni valakivel, miközben a fél
életemet Spanyolországban töltöm, a másik felét pedig
 g g
Cathszel? Biztos csak valami haszonleső nő, aki hamar meg
akar gazdagodni, és szeretné ellesni a titkaimat, hogyan legyen
ő is ingatlanfejlesztő. Meglepődne, hányan gondolják úgy, hogy
a házépítés bombabiztos módja a hatalmas vagyonszerzésnek.
Ő is ugyanazt a logikát követte, mint én az elején. Csakhogy ő
nem tudta azt, amit én. Az ujjaival dobolt az asztalon.
– Úgy tűnt, Amy aggódik amiatt, hogy Cath kölcsönad önnek
pénzt. Van valami magyarázata arra, hogy ez miért lehet?
Egy pillanatra elsötétült az arca. Nem igazán gondoltam át,
mit fogok tenni, ha eldurvul a helyzet. Megmarkoltam a
telefonom a zsebemben. Aztán felderült az arca, mint amikor a
fénymásoló fénye végigsiklik az üvegtábla alatt.
– Már tudom, kiről beszél – mondta. – Magas, szőke nő? Egy
kicsit sovány? – Úgy nevetett fel, mint aki azt sugallja, el sem
hiszi, hogy bevettem annak a nőnek a meséjét. – Elismerem,
volt vele egy futó kalandom nagyon régen, talán négy vagy öt
évvel ezelőtt. Jóval azelőtt, hogy megismertem Catht. Még a
tervezés fázisában megvette az egyik spanyol lakásomat, aztán
mielőtt befejeződött volna az építkezés, meggondolta magát.
Adtam neki egy kedvezményes ajánlatot, ő viszont sok pénzt
veszített az ingatlanpiac akkori visszaesése miatt.
Muszáj voltam ragaszkodni az általam ismert, valós
tényekhez. Itt volt a bizonyíték a telefonomon, a banki
kimutatásokról készült fotók, hogy Cath több ezer fontot utalt át
neki. Ha bármikor lebuktam volna, hogy lefényképeztem az
irataikat, a válási határozatot, ennek a háznak a
dokumentumait, akkor már készen álltam a fedősztorival: csak
azért tettem, hogy biztosan mindent a helyére tehessek vissza.
Valójában azonban információt gyűjtöttem bármiről és
mindenről, amit felhasználhattam Robin ellen. Még így is, hogy
tagadhatatlan volt a tény, könnyed modorával, lassú, alapos
magyarázataival sikerült megingatnia a meggyőződésemet, és
fokozta a félelmem, hogy kétségbeesésemben olyan dolgokat
véltem igaznak, amelyek nem is voltak azok. Csak egyetlen kiút
volt ebből a helyzetből.
– A helyzet az, Robin, hogy szerintem nem lenne tisztességes,
 g g
ha feleségül venné Catht úgy, hogy nem tud mindent magáról.
Felpattant.
– Rebecca, nem tudom, hova akar kilyukadni, de azt ajánlom,
itt hagyja abba, mert különben azt fogom gondolni, hogy
fenyeget. Ha lett volna beleszólásom, Cath sosem engedte volna
meg, hogy a kertjébe költözzenek, és biztosra veszem, képes
vagyok őt úgy befolyásolni, hogy meggondolja magát.
Erősen begörbítettem a lábujjaimat, hogy ne remegjen a
lábam.
– Én nem fenyegetem magát, Robin, csak azt kérem, ami az
enyém, és ha megkaptam, úgy eltűnök, hogy soha többé nem
fog hallani felőlem. – Most, hogy kimondtam a követelésem,
légből kapottnak, sőt egyenesen nevetségesnek hangzott. –
Maga kétszázezer fonttal tartozik nekem.
Robin hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett.
– Biztos, hogy nem akar inkább félmilliót, ha már
követelőzik? – Majdhogynem a térdét csapkodta, mintha ez
lenne a legviccesebb dolog, amit valaha hallott. A színészkedés
mögött azonban éreztem rajta a gyengeséget és a félelmet, mint
Grahamen, amikor megkérdeztem tőle, hogy megy az üzlet, és ő
egy túlzottan vidám soha jobbannal válaszolt.
Kényszerítettem magam, hogy rezzenéstelenül nézzek a
szemébe.
– Nem. Nem félmilliót. Csak kétszázezret. Azt a pénzt, amit az
anyámtól lopott el.
 24

REBECCA

Erősebben nyomtam a lábam a földre, még mélyebbre a

cipőmben. A halk dzsesszzene, amit Robin mindig
háttérzeneként hallgatott munka közben, most
természetellenesen hangosnak és vidámnak hatott. Olyan
régóta álmodoztam erről a pillanatról, hogy szembesítem a
tettével, nézem, ahogy kényelmetlenül fészkelődik, elmondom
neki, hogy az anyámat átverhette, de ez nem családi vonás
nálunk.
Robin elgondolkodva nézett egy ideig, miközben a szavaimon
töprengett, hogy ez a senki miért követelőzik itt, miközben azért
van, hogy megkönnyítse az életét, nem pedig azért, hogy
megnehezítse.
– Nem tudom, miről beszél. Jól érzi magát, Rebecca?
– Ma már másodjára hagyja cserben a memóriája. Hadd
segítsek! Lynette Ruddick? Emlékszik rá? Az a nő, aki eladta a
házát, majd a pénzt egy önnel közös bankszámlára tette, hogy
együtt egy vidéki házat vehessenek Franciaországban? Egészen
Ausztráliából repültem vissza az esküvőre, amire sosem került
sor. És mire az anyám rájött, hogy az elbűvölő vőlegénye
lelépett a pénzével, magának már csak bottal üthettük a
nyomát. Átverte őt.
Akaratlanul is megsajnáltam anyámat. Esélye sem volt egy
ilyen simulékony modorú férfi ellen, mint Robin. Emlékszem,
milyen boldog és büszke volt, hogy egy nála hat évvel fiatalabb
férfinak megakadt rajta a szeme. „Negyvenhat éves vagyok,
Rebecca, de még mindig tudok hódítani”. Ez adott erőt, hogy
bátran szembenézzek Robinnal.
– Amíg Amy nem bukkant fel, azt hittem, hogy ez a csalás
csak egyszeri eset volt. Amikor elmondta nekem, annyira
megdöbbentem, hogy Cath mellett egy másik nővel is viszonya
volt, nem is kötöttem össze a dolgokat. Nyilvánvalóan azonban
rendszeresen átveri a nőket a pénzükért. Amy is elveszítette az
otthonát? Nem mintha érdekelné, de az anyám most egy
autószerelő-műhelyben dolgozik, garzonlakásban lakik, ahol
idegenekkel közösen használja a fürdőszobát és a konyhát, és
még mindig azon tépelődik, hol rontotta el.
Robin az ujját ingatta felém.
– Nem ez történt, Rebecca. Az édesanyjának mindig is
nehezére esett megkülönböztetni a valóságot a képzelettől.
Csípőre tettem a kezem, mert éreztem, hogy alábbhagy a
magabiztosságom. Ezúttal nem fogja kidumálni magát ebből a
helyzetből.
Robin a mellkasára tette az egyik kezét, mint egy prédikátor,
aki a nyájához beszél.
– Az ingatlantulajdonos mindkettőnket átvert. Nem én vittem
el a pénzét. Mindketten elveszítettük mindenünket. Az
édesanyja engem vádolt, így viszont nem lehetett belevágni egy
házasságba. Maga pedig megőrült, hogy így meggyanúsít
embereket.
Olyan nyugodt és olyan meggyőző volt, hogy elgondolkodtam
rajta, vajon az anyám nem csak bebeszélte-e magának, hogy
Robin verte át, mert így könnyebb volt elviselnie, mint
szembesülni vele, hogy a pénz elvesztése miatti hisztérikus
viselkedésével üldözte el a leendő férjét. Anyám enyhén szólva
is az a fajta ember volt, akit senki sem akar, hogy először
érkezzen meg egy vérontás helyszínére.
Visszaemlékeztem arra a párizsi időszakra, amikor anya sírt,
és folyton csak azt hajtogatta, hogy el van átkozva az élete. Debs
és én ezt nagyon bántónak találtuk. Még csak tizenkilenc és
huszonhárom évesek voltunk, de akkor is azt szerettük volna
hallani tőle, hogy legalább a gyermekei itt vannak neki.
 g g g
Végül nekünk kellett átvennünk az irányítást. Beváltottam az
utolsó ausztrál dollárjaimat is, hogy összekaparjuk a pénzt, és
mindannyian hazautazhassunk busszal Londonba.
Miközben Robin úgy tárta szét a karját, mintha a valóságtól
elrugaszkodott lett volna az, amit én gondolok, emlékeztettem
magam anyám elgyötört arcára, ahogy a busz ablakához
nyomta, miközben felhajtottunk az autópályára Calais felé.
Fátyolos, tengerészkék kis kalapját a térdén tartotta. Arra az
esetre, ha csökkenne az elszántságom, igyekeztem észben
tartani, milyen sokat jelentene anyának, nekem és a
gyerekeimnek az a kétszázezer font. Megengedtem, hogy
eszembe jusson mindaz, amit általában félresöpörtem. Hogy
mindig kulcsra zárta az ajtaját a szomszédban lakó alkoholista
miatt, hogy inkább a szobájában mosakodott a mosdókagylónál,
minthogy kimenjen a fürdőszobába, ahol mások hajszálait és
piperecikkeit kellett néznie, hogy mennyire elszigetelődött,
szégyellte, hol lakik, ezért már nem hívta meg magához a
barátnőit. Amyre és a zokogására gondoltam. És ki tudja még,
hány hasonló sorsú nőre.
Az, hogy Robin ilyen nyugodt és higgadt maradt, csak
megerősítette a gyanúmat, hogy nem az a férfi, aki csak néhány
ravasz anyagi húzást követett el életében. Nem arról volt szó,
hogy olyan sok nő közül választhatott, hogy egy kicsit
összemosódtak számára a kapcsolatok, és belekezdett egy újba,
mielőtt lezárta volna a régit. Az igazságtalanság szinte forrt
bennem. Nem. Ez a férfi pontosan tudta, hogy mit csinál.
– Elmondom az ajánlatomat, Robin. Maga átutal nekem
kétszázezer fontot. Mennyi időt illene adnom rá? Tizenhárom
évig vártunk, ezért nagylelkű leszek. Egy magafajta ember
könnyen megszerezheti ezt az összeget, mondjuk egy hónap
alatt? Tegye meg, és örökre békén hagyom. Feleségül veheti
Catht és boldogan élhet, amíg meg nem hal. Ha viszont ez a
pénz nincs a számlámon augusztus tizenhetedikéig, mindent
elmondok Cathnek, és idehozom az anyámat meg Amyt is.
Árnyék suhant át Robin arcán, mintha alig tudná elhinni,
hogy ez az ember, akit alig vett észre, akire csak akkor figyelt
 g g g
fel, amikor a konditermet takarította, és ő éppen az evezőgépre
akart menni, volt olyan pimasz, hogy kihívást intézett felé.
Tett egy lépést felém.
– Nem lopom el Cath pénzét. Szerelmes vagyok belé.
Felmutattam a telefonom.
– Ha közelebb jön, hívom a rendőrséget!
Megadóan felemelte a kezét.
– Teljesen félreért engem. Egy rakás hazugságot mondtak
magának.
– Baromság. Maga a megrögzött hazudozó, de én nem fogok
bedőlni neki. Én csak az anyám pénzét akarom, máskülönben
elmondom Cathnek az igazságot. Egyszerű vagy-vagy helyzet.
Hátrálva mentem ki az irodából. Még soha életemben nem
éreztem, hogy elgyengül a térdem, azt hittem, ez csak a
rajzfilmekben fordul elő, amikor valaki szellemet lát. Most
viszont tudatosan kellett a lábizmaimra parancsolnom, hogy
végig tudjak sétálni a kerten. Az ujjamat végig a kilences szám
fölött tartottam a mobilomon, hogy gyorsan tárcsázhassam a
segélyhívót, és közben feszülten hallgatóztam, hallom-e magam
mögött Robin lépteit. Feltéptem a kerti lak ajtaját, aztán kulcsra
zártam, és még a reteszt is rátoltam. Behúztam a függönyöket.
Megforgattam a szerencsekereket. Hosszú lesz ez a hónap, mire
kiderül, hogy bejött-e a hazardírozásom. Időközben pedig össze
kellett szednem magam, és készülődnöm, hogy elvigyem Dollyt
a kórházba. Összerándult a gyomrom, ha arra gondoltam,
mennyire megbántódik majd, amikor rájön, hogy csak
felhasználtam őt, hogy befurakodjak Cath házába és ezáltal
Robin életébe. Sosem fogja elhinni nekem, mennyire sajnálom.
 25

REBECCA

Másnap, miután szembesítettem Robint, Debsnél megindították

a szülést, mert az orvosok aggódtak a vérnyomása miatt. Azóta
nem jártam náluk, amióta egy hónappal azelőtt elköltöztünk, és
bár FaceTime-on beszéltünk néhányszor, a hívások feszült
hangulatúak voltak, mint amikor a két ember haragszik
egymásra, ugyanakkor tudják, hogy ez nem az ő hibájuk,
hanem a körülményeké. Végül is Debs volt az egyetlen, aki
segített nekünk, és befogadott minket, én viszont még mindig
csalódott voltam egy kicsit, hogy Jason pártjára állt.
Valószínűleg úgy gondolta, korántsem vagyok annyira hálás,
mint amennyire kellene, hogy befogadtak minket a pici
lakásukba, és úgy éltünk együtt összezsúfolódva.
Cath már hazajött a munkából, amikor megkaptam az
értesítést. Megijedtem, ahogy megláttam, amikor lejöttem
porszívózás után a tetőtérből. Félig azt vártam, hogy Robin
egyenesen hozzá megy, és beköp engem – „Tudod mivel
fenyegetett meg ma az az őrült nőszemély, aki a vécédet
takarítja?”.
Felkészültem egy „Ó, Rebecca, lenne egy perce?” kezdetű
beszélgetésre, de nagyon vidámnak tűnt, pici vázákról
áradozott, amelyek tökéletesek lesznek az asztalokon lévő pici
csokroknak. Reméltem, ha sor kerül rá, leszek olyan kemény,
hogy beváltsam a fenyegetésem, és mindent elmondjak
Cathnek. Még ha nem is szerzem vissza a pénzünket Robintól,
meglesz az az elégtétel, hogy megmentettem egy nőt attól, hogy
anyám sorsára jusson. Nagy nehezen elhessegettem magamtól a
gondolatot, hogy egy tisztességes ember azonnal figyelmeztette
volna őt. De nem veszíthettem el az alkupozíciómat.
Kétszázezer font nagyon sok pénz volt ahhoz, hogy Robin csak
úgy előteremtse, ám amennyire én láttam, egyenes út vezetett
hozzá, ha Catht feleségül veszi… különösen, ha aztán elválik
tőle, és viszi mindennek a felét. Ehhez képest az én helyzetem
kissé elkeserítő volt. Egyetlen férfi felesége voltam, hűséges
maradtam hozzá, számtalan rosszul fizető munkát elvállaltam,
hogy a gyerekek mellett is pénzt keressek, aztán tizenegy év
kemény munka után itt maradtam ház nélkül, egy csomó
hitelkártya-tartozással és két gyerekkel, akik az első pókot
meglátva azonnal elmenekültek az apjukhoz.
Cath arcára őszinte öröm ült ki, amikor megkérdeztem,
elenged-e korábban, mert szeretnék bemenni Debshez a
kórházba látogatási időben. Odaszaladt a hűtőhöz.
– Tessék, vigye el neki ezt az üveg pezsgőt!
– Biztos benne? Nem akarom ettől megfosztani önöket ma
este.
Úgy nevetett fel, mintha valami nagyon eredeti és vicces
dolgot mondtam volna.
– Robin most amúgy sincs itt. El kellett utaznia
Spanyolországba egy sürgős megbeszélésre.
Majdnem kibukott belőlem a kérdés, biztos-e benne, hogy
Spanyolországban van. Bármennyire is arra próbáltam
összpontosítani, hogy visszaszerezzem anyám pénzét, egyre
nehezebben tudtam elnézni, hogy egy olyan talpraesett nő, mint
Cath, mit sem sejtve halad afelé, hogy feleségül menjen egy
férfihoz, akinek a nőkkel és a pénzügyekkel kapcsolatos múltja
nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után.
Ami anyámat illette, mindig is azt feltételeztem, hogy Robin
kihasználta a gyenge pontját – hogy az a fajta nő, aki képtelen
férfi nélkül létezni. Miután apám tizenöt évvel azelőtt meghalt,
anya csak akkor élénkült fel, ha egy férfi is megjelent a színen.
Már nem is tudom, a szakításuk után hányszor hallgattam végig
a sirámait, hogy „Mi a baj velem?” Éppen ezért némi
 g j
fenntartással fogadtam, amikor kaptam tőle egy e-mailt
Ausztráliában – ahol huszonhárom évesen vadul ittam és
buliztam, hogy feldolgozzam a gyászt –, és azt mondta, eladja a
házát, férjhez megy, és Franciaországba költözik. Nem nagyon
foglalkoztam vele, úgy gondoltam, hamarosan úgyis jön majd
egy másik levél, hogy a vőlegényéről kiderült, mégsem ő az
igazi.
Végül azonban muszáj voltam komolyan venni, ráadásul
Debs, aki akkor tizenkilenc éves volt, elszántan könyörgött
nekem, hogy repüljek haza az esküvőre.
– Nem tudom egyedül végigcsinálni, Rebecca. Még csak
másfél év telt el apa halála óta. Alig ismeri ezt a pasast.
Egy egész éjszakán át tartó buli után még másnaposan
hazarepültem Sydneyből, és megérkeztem a párizsi Charles De
Gaulle repülőtérre. Az érkezési oldalon megpillantottam
anyámat, akinek a könnyeit tévesen úgy értelmeztem, hogy
ennyire örül, hogy újra lát. Végül azonban Debs megmagyarázta
a zokogást:
– Robin elhagyta anyát. Kiderült, hogy a helyszín, amit
„lefoglaltak”, nem is tudott az esküvőről. Nem válaszol a
hívásaira, eltűnt a ködben.
Az első reakcióm a harag volt, hogy otthagytam az ifjúsági
szállóban végzett munkámat és a fáradságosan megkeresett
pénzemet arra fordítottam, hogy korábban utazzak haza, mint
ahogy terveztem. A repülőn elfogyasztott whisky – aminek
segítenie kellett volna elaludnom – csak fokozta a
másnaposságomat, és egyáltalán nem álmosított el. Ingerült
voltam, gyötört a honvágy Sydney és a felelősség nélküli
életforma után. Amiben nem kellett gondolkodnom.
– Azt akarod mondani, hogy a semmiért repültem
tizenhétezer kilométert?
Debs pillantásából láttam, hogy próbál figyelmeztetni anyám
közelgő összeomlására. Csakhogy ezúttal már nem csak
közelgett az az összeomlás. Ráadásul nem is az volt a
legnagyobb baj, hogy Robin elhagyta őt. Az igazi katasztrófát az
jelentette, hogy az anyám volt olyan ostoba, hogy a ház
j g g
eladásáért kapott pénzt egy közös számlára tette, hogy majd
együtt vegyenek egy kis vidéki házat Franciaországban. Ahogy
később megtudtam, a kék zsalugáteres, tölgyfa gerendás,
pékségre néző, erkélyes kis ház ugyanúgy elillant, mint anya
összes pénze.
Nem tudtam felfogni. Tátott szájjal álltam, miközben emberek
vettek körül minket, akiknek az élete nem borult fel fenekestől,
megölelték a rokonaikat, magasba dobálták az unokáikat, és a
boldog idők felé sétáltak el.
– Úgy érted, elveszítetted a ház árát, és meg sem fordult a
fejedben, hogy „talán ezt a pénzt a saját nevemre kellene
betennem, amíg nem látom a konkrét ingatlant, amire kiadom,
hogy ne legyek földönfutó a végén”?
Debs megpróbált elhallgattatni, és inkább anyát vigasztalta.
Na persze, akkoriban hittem az igazságban, hogy a törvény
azok oldalán áll, akik alapvetően tisztességesek, még ha kissé
híján is vannak a józan észnek. Nem estem rögtön pánikba, és
rohangáltam fel-alá kétségbeesetten kiabálva, és azt gondolva,
hogy nekünk annyi. Amikor azonban visszatértünk Angliába,
egyértelművé vált, hogy a közös számlán lévő pénzt valóban
kivehette egy napraforgókat, saját méhek által termelt mézet és
ritka fajtájú kecske friss sajtját ígérő férfi.
Annyi pénzem már nem volt, hogy visszarepüljek
Ausztráliába. Túlságosan haragudtam anyára, hogy ilyen ostoba
volt, Debsre, mert nem volt olyan dühös, mint én, sőt, még
apára is, hogy meghalt, ezért inkább egy párkapcsolatból
próbáltam vigaszt meríteni. Ekkor ismertem meg Grahamet.
Utólag visszatekintve csak egy kaland volt, amit végül sosem
zártam le. Mintha fent ragadtam volna egy vonaton, ahol
elszalasztottam az első megállót, aztán inkább úgy döntöttem,
hogy a könnyebbik utat választom, és fennmaradok rajta
egészen a végállomásig. Az évek során anya nem mutatta jelét,
hogy újra talpra akarna állni. Már csak a múlté voltak azok az
idők, amikor a konyhában táncolt, túlzásba vitte a karácsonyi
fényfüzér-dekorációt, és elővette az összes krémet és kenőcsöt,
hogy pedikűrözze Debs és az én lábamat.
 g
Miközben egyre elégedetlenebb lettem Graham és a pénzzel
való zavaros bánásmódja miatt, ismét előtérbe került a
haragom, hogy Robin mennyire tönkretett minket. Először csak
lazán keresgéltem az interneten, nem volt semmi különös
tervem, csak önpusztító módon szítottam a saját dühömet.
Amikor azonban Graham szerencséje kezdett leáldozni és vele
együtt az enyém is, egyre nagyobb vágyat éreztem, hogy
bosszút álljak. Az elmúlt körülbelül öt évben még mindig nem
volt tervem, sem célom, csak nyomon követtem a Robin által
létrehozott, különböző ingatlannal kapcsolatos vállalkozásokat.
Az interneten kerestem a bizonyítékot, hogy egy újabb mutatós
lakásokat hirdető weboldal létesült az esernyőcége alatt.
Amennyire meg tudtam állapítani, anya pénze nagy lökést adott
az üzlete beindításához. Ahhoz viszont, hogy az addig
megszerzett tudásomat és minden ellenérzésemet konkrét
tervvé formáljam, és meg akarjam keresni őt, a saját
kétségbeesésem kellett. Talán beszélek vele. Talán megpróbálok
hatni rá. Vagy legalább megtudom, anyám zavarosan előadott
története hasonlít-e legalább távolról az igazságra. És még ha
nem is tudom visszaszerezni a pénzét, ha legalább hallhatnám
Robin verzióját a történtekről, talán véget vethetnék a saját
haragomnak. Aztán a sors felkínálta Dollyt, és így a közelébe
tudtam férkőzni, átvenni az irányítást úgy, hogy neki fogalma
sem volt semmiről. Miután pedig kinyílt a bosszú lehetőségének
ajtaja, semmi sem tudta visszazárni.
A kórház felé tartva átkoztam az elromlott ventilátoromat,
mert majd megsültem a forró júliusi napsütésben. Inkább
visszagondoltam arra, mit láttam az elmúlt néhány hónapban.
Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy Robin őszintén szereti-
e Catht. Ha elment mellette, amikor Cath a számítógépe előtt ült,
mindig megmasszírozta a vállát. Gyakran önként bement a
városba, hogy hozzon valamit vacsorára. Viszont anya is mindig
azt mondogatta, milyen gondoskodó volt, azt éreztette vele,
hogy ő a világ közepe. „Fogalmad sincs, milyen érzés, amikor
valaki így szeret főleg, hogy apád halála után annyi ideig
egyedül voltam.” Csak néha engedtem a kísértésnek, hogy
 g g g
kiigazítsam, az az „annyi ideig” egészen pontosan tizennyolc
hónapot jelentett. „Anya, csupán másfél év telt el, te máris
elfeledkeztél apáról, és összejöttél Robinnal.”
Még mindig nehezen tudtam elhinni, hogy Robin csak a
megfelelő alkalmat várja, hogy Cath pénzével is meglépjen.
Megkeményítettem a szívem. Biztosra vettem, hogy a
legrosszabb esetben is csak egy részéhez fér hozzá, nem a teljes
vagyonához. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy nem az én
felelősségem megakadályozni minden középkorú nőt, hogy
ostoba hibát kövessen el.
Abbahagytam a puzzle darabjainak összerakását, és
végigsétáltam a szülészet folyosóján. Nagyon szerettem volna
már látni, hogy a kishúgom jól van. Amikor benyitottam a
kórtermébe, láttam, hogy Jason és anya az ágya körül állnak.
Váratlanul könnybe lábadt a szemem, olyan büszkeség
sugárzott Jason arcáról, és olyan gyengéd kifejezés ült Debs
arcán, miközben a kisbabáját tartotta a karjában. Mindketten
kimerültek voltak, de ragyogtak. Rám tört a nosztalgia. Eszembe
jutott, hogyan simogattuk Grahammel Megan sötét haját. „Nem
csoda, hogy égett a gyomrom.” Vagy hogyan csodálkoztunk rá
Eddie hosszú ujjaira. „Vennünk kell egy zongorát.” Az a sok
remény és várakozás! Az a sok szeretet!
Anya arca védekezővé vált, mint mindig, amikor én is a
közelében voltam, mintha felkészítette volna magát a kritikára.
Annyira elkeserítettek az életkörülményei (lelakatolt
szekrényben tartotta az ennivalóját, éjszaka vécépapír-
gurigával sétált végig a folyosón abba a szörnyű, pisis padlójú
fürdőszobába), hogy gyakran hibáztattam őt mindezért. Hogy
elhallgattasson, sokszor rávágta: „Igazad van, Rebecca, ez mind
az én ostoba hibám következménye.” Sosem tudtam biztosan,
hogy tényleg így gondolja-e.
Ma azonban ünnepeltünk. Debs átnyújtotta a kislányát.
– Sophiának neveztük el. – Még Jasonnek is sikerült többé-
kevésbé meggyőző arcot vágnia, hogy örül nekem. Sophia
azonban sírni kezdett, ezért visszaadtam Debsnek, és tipikus
brit módon mindannyian próbáltunk úgy tenni, mintha teljesen
 g j
rendben lenne, hogy Debs előkapja tejtől duzzadó mellét.
Gyötrelmesen hosszú időbe telt azonban, amíg Sophia
megtalálta, miközben mi mindenfelé nézegettünk, kivéve Debs
mellbimbójára, ami dühös, vörös kistányérra emlékeztetett.
– Istenem, ez nagyon fájdalmasnak tűnik! – Valószínűleg nem
örült a tudatnak, hogy ha már az első napon így szenved, akkor
a hetediken inkább szemen szúrja magát, minthogy
megszoptassa a gyerekét. Ő azonban mosolygott, olyan
kábultan és zavartan, mint aki még a szülési hormonok hatása
alatt áll. Néhány nap múlva majd ő is rájön, hogy négy óra
megszakítatlan alvásról fog álmodozni, és irreálisan haragudni
fog, ha valaki virágot küld neki, mert ahhoz vázát kell
elővennie, ahhoz pedig olyan energia kell, ami neki nincs.
– Gyönyörű kislány! Gratulálok!
Anya megpaskolta Debs lábát.
– Csodálatos kis családod van!
Ingerült lettem. Nem akartam azt hallani, hogy „csodálatos,
stabil kis család két szülővel”. Elszorult a torkom, annyira
hiányzott Eddie és Megan. Iskola után kellett volna elmennem
értük előző nap, de könyörögtek, hadd menjenek haza
Grahammel, hogy tovább gyakorolják a búvárkodást. Végül
engedtem nekik, mert tudtam, hogy másnap beindítják a szülést
a húgomnál, és talán nem örülne, ha Eddie ott rohangálna
körülötte a kórteremben. Fájt, hogy úgy tűnt, nem hiányzom
nekik. Megpróbáltam elképzelni, hogy telnek a napjaik, és
Graham csak ímmel-ámmal kérdezgeti őket, nem pedig komoly
erőfeszítéssel szedi ki belőlük az élményeket feszült
telefonhívások során, hogy aztán kincsként őrizze.
Anyám hozzám fordult.
– Neked sem késő, hogy még egy kisbabád legyen.
Éreztem, hogy leesik az állam.
– Ez nem valószínű, mivel éppen válófélben vagyok.
Anya megbökött a vállával, mintha vicceltem volna.
– Nem úgy értettem, hogy Grahamtől. Hanem talán
megismersz valaki mást, aki szeretne gyereket.
Anya emiatt jutott ilyen sorsra. Az életet mindig csak férfival
 j g
tudta elképzelni.
Nem akartam elrontani Debs napját.
– Nem számítok rá, hogy a közeljövőben bárkivel is
összejöjjek.
– Sosem tudhatod, mit tartogat az élet.
Felálltam, hogy elmenjek, mielőtt olyasmi szalad ki a számon,
amitől mindenki azt mondja rám, „mindig el kell rontania
mindent.”
– Jobb, ha megyek. Dolgoznom kell.
Elköszöntem, és kivonultam a szülészeti osztályról. Most
mindennél elszántabb voltam, hogy visszaszerezzem Robintól
anya pénzét, és ne kelljen mindannyiunknak úgy gondolkodnia,
hogy az egyetlen kiút szörnyű életünkből az, ha behálózunk egy
férfit, aki megment minket.
Én a saját életemet fogom irányítani, nem akarok függeni
senki mástól.
 26

REBECCA

Hét nappal Robin határideje előtt Cath megkérdezte, elvinném-

e az édesanyját vásárolni, hogy új ruhát vegyen az esküvőre. Az
elmúlt hetekben valahányszor beszélt velem, mindig felgyorsult
a pulzusom, mert arra számítottam, hogy rákérdez, milyen
pénzt követelek Robintól. Most viszont barátságos volt, szinte
már bizalmas.
– Elég későre hagytam. Nem mertem kísérteni a sorsot, hogy
azelőtt vásárolok, mielőtt lezajlik Robin válása. Most viszont
beadtuk a kérvényt a házassági engedélyre, szóval
megnyugodhatok. Én magam vinném el, de próbálok mindent
lezárni a munkahelyemen, hogy az esküvő előtt legyen egy kis
időm. Ettől szörnyű vagyok? – kérdezte.
Én azt válaszoltam, amit ilyenkor illik, nem utolsósorban
azért, mert nagyon örültem minden lehetőségnek, amivel
kiszabadulhattam a házból, minél messzebb Robintól.
Leszámítva néhány rosszindulatú megjegyzést, amikor Cath
nem volt a közelben, Robin úgy viselkedett, mintha a
beszélgetés meg sem történt volna közöttünk. Ahogy teltek a
napok, többször belopóztam az irodájába, bizonyítékot
kerestem, hogy eladott egy ingatlant, vagy kölcsönt vett fel,
hogy kifizessen. Talán egy hónap nem elég egy ilyen embernek,
hogy összeszedje a pénzt. Amikor már csak egy hét volt hátra,
és semmi jelét nem láttam, hogy egy nagy összeget készülne
utalni a számlámra, a rettegés és a gyűlölet versengett bennem
egymással. Talán tényleg semmibe veszi a fenyegetésemet, és
csak nevet rajta, ha elmondom a dolgot Cathnek. Hol teljesen
tehetetlennek éreztem magam, hol pedig féltem, hogy annyira
elveszítem az önuralmamat, hogy jobban teszi, ha elzárja
előlem a konyhakéseket.
A Dollyval való vásárlás nagyszerűen elterelte a figyelmem
egyre kétségbeesettebb gondolataimról. Dolly ingerülten
pufogott:
– Nem szeretek pénzt elfogadni Cathtől. Nagyon sok ruhám
van, amit felvehetnék, de ő ragaszkodik hozzá, hogy újat vegyek
– nevetett fel halkan. – Remélem, Robin nem fogja befolyásolni,
hogy aztán szégyenkezzen miattam.
– Dolly, el sem tudom képzelni, hogy bárki szégyenkezne
maga miatt. Maga a legjobb. – Elhessegettem magamtól a
kényelmetlen érzést, hogy ha minden beindul, valószínűleg
elköszönni sem fogok tudni tőle, vagy megmagyarázni, miért
tettem, amit tettem.
Kikísértem a kocsihoz, észrevettem, milyen lassan lépked,
amióta eltört a bokája. A saját esküvőjéről mesélt:
– A nagybátyám, Tom ukulelén játszott, és felugrott az
asztalra, hogy szerenádot adjon nekünk a Can’t help falling in
love with you-val, de túlságosan az asztal szélére állt, és
felborult, a menyasszonyi tortám pedig lerepült róla.
Imádtam Dolly történeteit. Mindig megnevettettek.
– Kezdjünk a Marks and Spencerben?
Megpróbáltam rábeszélni egy tengerészkék, térdig érő,
egyrészes ruhára, de hallani sem akart róla.
– Nem akarok beleolvadni a háttérbe. Mit szólnál ehhez az
élénk rózsaszínhez?
Igazam volt, amikor azt jósoltam, hogy abban úgy fog kinézni,
mint egy egzotikus paradicsommadár, de miután
végigvonszoltam több üzleten is, nem tudtam lebeszélni a
papagájruháról. Jó annak, aki ennyire tudja, mit akar. Csak
remélhettem, hogy nyolcvanéves koromban én is ilyen feltűnő
akarok majd lenni.
Hazavittem és felakasztottam a ruhát az emeleti szekrényben.
Amikor távozni készültem, megöleltem Dollyt. Olyan
sebezhetőnek tűnt, ahogy ott ült és a cipőjét csodálta, miközben
dúdolt valami számomra ismeretlen dallamot. Minden
bizonnyal visszautazott gondolatban a boldog időkhöz. Bárcsak
úgy tudnék eltűnni az életéből, hogy érintetlenül hagyjak
mindent, és ne tegyem tönkre a családja boldogságát csak azért,
hogy megkapjam, amit akarok… Nem, nem azt, amit én akarok.
Hanem ami a miénk. Amire szükségünk van.
Dolly hozzám hajolt, az illatában keveredett a nyirkos
szekrényből kivett dohos ruha szaga és Rive Gauche
parfümjének illata.
– Te jó ember vagy, Rebecca. Köszönöm a mai napot!
Megfogtam a kezét.
– Én is nagyon élveztem. Szeretném, ha ilyen idős koromban
ennyi energiám és jókedvem lenne.
Aztán elmentem, siettem, nehogy kibukjon belőlem a mázsás
súlyként rám nehezedő titok: miután megtudtam, hogy Cath és
Robin együtt van, sokszor ólálkodtam a háza körül. Mindenféle
őrült tervet szőttem, hogyan kerüljek Robin közelébe, kezdve
attól, hogy én leszek a postása, odáig, hogy takarítóként munkát
vállalok az épületben, ahová az üzleti vállalkozása van
bejegyezve. Később rájöttem, hogy az csak egy irodaépület, ahol
Robin egyetlen helyiséget bérel, amikor szüksége van rá.
Megkérdeztem a recepción lévő fiatal lányt, hogy kaphatok-e
időpontot Mr. Franklinhez, mire megrázta a fejét:
– Már egy jó ideje nem jött be. – Megdicsértem a manikűrjét,
beszéltem neki Meganról és hogy kilencévesen már a
sminkeléssel kísérletezik. Jót nevettünk mindkettőnk
legrosszabb divatbakiján, aztán bizalmasan megkérdeztem,
nem kaphatnám-e meg Robin magántelefonszámát.
– Sajnos nem adhatom meg, de itt hagyhatja nálam az
elérhetőségét – felelte. – Habár nem maga az első nő, aki meg
szeretné kapni a számát. Igazi sármőr az az ember. Bár azt
hiszem, foglalt. A legutóbb azzal a nővel láttam, aki a szemben
lévő munkaközvetítő ügynökséget vezeti. Cath Randell? A
kocsiját már biztosan látta, az a fekete Ranger Rover, aminek a
 j g
rendszáma C4 TH.
Semmit nem mondott nekem ez az információ, de úgy tettem,
mintha ismerném.
– Ja, már tudom, hogy kire gondol! Hogy is hívják az
ügynökségét?
– Randell Munkaközvetítő Ügynökség, azt hiszem. Nem
valami eredeti név.
Innen már nem volt nehéz megtalálnom Cath vállalkozását az
interneten, megtudni, hol lakik, és kideríteni, hogy Robin
gyakori vendég a házában. Annak ellenére azonban, hogy több
százszor végigsétáltam a Hetherington sugárúton, sőt még
Robint is láttam az Audijánál, nem tudtam elfogadható tervet
kovácsolni, hogyan vegyem rá, hogy adja vissza a pénzünket.
Dolly azonban az ölembe pottyantotta a lehetőséget. A
bizalmába férkőztem, és felhasználtam őt. Fájt a szívem a
gondolatra, hogy az élete vége felé megrendül a hite az
emberekben, és megtanulja, hogy ne higgyen el mindenkinek
mindent. Ugyanúgy, ahogy az én anyám is. És nekem most az ő
érdekeit kellett szem előtt tartanom.
Aznap este Cath futólag megkérdezte, hogy ment a vásárlás
Dollyval, én pedig megmutattam neki egy fényképet a
telefonomon az új ruháról. „Remélem nem túl rikító.”, mire
Cath rosszallóan azt felelte: „Mindig is szerette a feltűnő
színeket.”
Mielőtt azonban udvariasan azt mondhattam volna neki,
„Nos, akkor jobb lett volna, ha maga viszi el vásárolni”, Cath
felállt.
– Nem tudom, hogy tudja-e, de Sandy egy időre elköltözik
tőlem, ezért azt gondoltam, egy ideig talán hajlandó lenne
átvenni Robintól az esküvőszervezés egy részét, mivel Sandy
szobáját már nem kell kitakarítania.
A hír gyomorszájon vágott, megrohant a félelem, hogy
elveszítem a reményt, amiről nem is tudtam, hogy dédelgetem.
– Visszament a feleségéhez? – kérdeztem.
Cath arca szigorúvá vált.
– Igen, már beszélnek.
 g
Ahhoz képest, hogy elárulni készültem mindenkit, volt képem
neheztelni az igazságtalanság miatt. Tudtam, hogy nem szabad
többet kérdezősködnöm, a szívem azonban fájt, hogy ennyire
ostoba voltam. Mintha én – aki titokban beosont a
mosókonyhába, hogy kimossa a ruháit, amikor mindenki
dolgozott – méltó párja lehetnék egy olyan férfinak, akinek saját
vállalkozása van, és egy hatalmas házat fog örökölni a város
előkelő negyedében.
Visszasétáltam a kerti lakhoz, a lábam elnehezedett, olyan
megterhelő volt vonszolnia engem előre. Hogy gondolhattam,
hogy szembeszállhatok az ilyen gazdag és tehetős emberekkel?
Felhívtam Grahamet.
– Beszélhetnék a gyerekekkel?
– Most a trambulinon vannak. Vissza tudnál hívni később?
– Nem! Most akarok beszélni velük. – Graham felsóhajtott. –
Egy perc!
Nevetést hallottam, aztán Megan hangját:
– Mindjárt visszajövök! Michelle, ne mutasd meg Eddie-nek,
hogyan kell szaltózni, amíg nem vagyok itt! – Michelle? Az meg
kicsoda?
– Szia, Anya! – A lányom hangja egy kicsit közömbös volt.
– Szia, drágám! Hogy vagy? Hiányzol! Arra gondoltam, nem
akartok-e itt lenni a hétvégén?
– Ide tudsz jönni úgy, hogy itt maradsz egész nap?
Hivatalosan sosem egyeztem bele, hogy a gyerekek korlátlan
ideig legyenek Grahamnél, de kezdtem rájönni, hogy ha az
iskolaidő alatt nehéz volt összeegyeztetnem a munkát a
gyerekekkel, akkor a szünidőben szinte lehetetlen lesz. Megan
el tudta foglalni magát, Eddie azonban mágnesként vonzotta a
bajt, és hétéves kora ellenére még mindig állandó felügyeletet
igényelt. Belenyugodtam, hogy nem életszerű, ha itt laknak,
miközben én Cathnél dolgozom, és hetente több délelőttöt
Dollynál töltök. Ráadásul folyton bűntudatom lenne, mert az
volt a legfontosabb, hogy csendben maradjanak, és ne
csináljanak semmi zűrt. Így hát fokozatosan lemondtam róla,
hogy ragaszkodjunk a korábban kidolgozott beosztáshoz, amíg
 g g j g g
a körülményeim meg nem változnak. Ami valószínűleg Robintól
függött, hogy kifizeti-e nekem a kétszázezer fontot, aztán anyám
beleegyezik-e, hogy egy nagyobb házba költözzön, ahol
mindannyian elférünk, amíg nem tudom eltartani magunkat.
Nem volt valami nagyratörő stratégia, de ennél jobbat nem
tudtam kitalálni jelenleg.
Próbáltam úgy beszélni, hogy ne hallja a hangomon a
vágyakozást.
– Akkor elmenjek pénteken? Kivehetek egy szabadnapot, és
lemehetünk a tengerpartra. Talán a nagyit is elviszem
magammal. Már jó ideje nem láttátok.
– Ó! Oké.
Ha az embernek gyerekei vannak, az az első számú szabály,
hogy ne várja el tőlük, hogy erősítsék az önbizalmát, vagy
megjátsszák a lelkesedést, ha nem érzik.
Nagy levegőt vettem.
– Szóval hogy vagytok?
Néhány fájdalmas percig még beszélgettünk, én pedig arra
gondoltam, hogy Megan talán az iPadjén játszik közben.
Egyszer csak váratlanul azt mondta:
– Eddie beszélni akar veled.
– Anya! Mikor jössz meglátogatni minket? Pénteken? Akkor
állatkertbe megyünk apával és Michelle-lel.
Hallottam, hogy Megan ráförmed:
– Fogd be, Eddie, te idióta!
– Ki az a Michelle? – kérdeztem kihasználva, hogy Eddie nem
tud jól hazudni.
– Tudod, ő az a barát… – Elhallgatott, és hallottam, hogy
rámordul a nővérére: – Mi van? – Aztán valamit beszéltek
dühösen egymás között, amit nem értettem.
– Add át apának a telefont, kérlek!
Megan könnyes hangja hallatszott:
– Látod, mit csináltál, Eddie?
Ezután Graham vette át a telefont, és hallottam, hogy
távolabb megy a gyerekektől. Michelle pedig biztosan
hátraszaltókat csinált, miközben én itt ültem a kanapén
macskaszőrrel a ruhámon, és úgy éreztem, soha többé nem jön
helyre semmi.
– Rebecca, már el akartam mondani neked.
– Mégis mikor? Még a világ legnagyobb seggfejében is lehetett
volna annyi tisztesség, hogy megemlíti nekem az új barátnőjét,
mielőtt bemutatja a gyerekeimnek.
– Ne haragudj, csak Chelle összefutott velünk a
tengerparton…
Elszállt belőlem minden hajlandóság, hogy civilizáltan
beszéljek.
– Nos, te meg Chelle elmehettek kettesben az állatkertbe
pénteken, mert én odautazom, és a gyerekeimmel fogom tölteni
a napot, mielőtt még azt is elfelejtik, hogy nézek ki.
– De már olyan izgatottak az állatkert miatt! Ugyan már,
Rebecca, el kellett volna mondanom neked, de ezért ne őket
büntesd! Te ennél jobb vagy.
– Ott leszek szombaton tíz órára, és elhozom őket magamhoz
néhány napra. – A karom már bizsergett, hogy magamhoz
ölelhessen őket. Vágytam, hogy halljam, ahogy Eddie forgolódik
álmában, lássam, ahogy Megan haja szétterül a párnán. Nem
tudtam elviselni több félvállról folytatott, hamis beszélgetést,
ezt az egyirányú szeretetáradatot, ami nem igazán ért célba.
Graham vitatkozni akart, de én nem engedtem.
– Ez nem vita tárgya. Látnom kell a gyerekeimet! – Dühösen
rányomtam a hívás befejezése gombra, és arra gondoltam,
igazságtalan vagyok-e. Másrészt viszont, ha Robinnak tényleg
sikerül kitennie engem innen, talán ez lesz az utolsó alkalmam,
hogy belátható időn belül nálam maradjanak éjszakára is.
Ez a gondolat kavargott bennem, miközben ott feküdtem a
kanapén, beszívtam a bicikliláncolaj és a régi festékek
vegyszeres szagát, amit még a friss levegő sem tudott eloszlatni,
bármilyen sokat szellőztettünk. Ráadásul az augusztusi
hőségben még intenzívebben lehetett érezni. Becsapódott a
fészer ajtaja. Kilestem az oldalsó, homályos ablakon, és láttam,
hogy Sandy visz ki egy létrát. Chloe minden bizonnyal
megvárta, hogy visszatérjen hozzá, és rábízta a javítanivalókat.
Talán elhagyta az építőmunkás, és Sandy volt az a balek, aki a
helyébe lépett, hogy megjavítson egy összetört csempét.
Mielőtt visszafoghattam volna magam, a nap történései
dührohamban törtek ki belőlem. Kirontottam a házból.
– Sandy! Az anyád azt mondta, hogy visszamentél a
feleségedhez. Igaz?
Fáradtnak és legyőzöttnek tűnt. És határozottan nem volt
kedve végighallgatni egy nőt, aki kanapén aludt a gerendákra
felszögelt, régi hálók alatt, és közölte vele, hogyan kellene
szerinte élnie az életét.
– Megpróbáljuk helyrehozni a dolgokat.
Micsoda pasis megfogalmazás! Milyen dolgokat? A pénzt?
Hogy hogyan váljanak szét anélkül, hogy tönkretennék a
másikat? Vagy úgy értette, hogy kivesznek egy hotelszobát
baldachinos ággyal, puccos masszázsolajokkal és gyakorolják a
gyerekcsinálást?
Nem tartozott rám.
Sajnos már nem érdekelt, ha gorombának tűnök.
– Szóval megpróbáljátok még egyszer? – sütött a féltékenység
a szavaimból. Sandy rendes, intelligens ember volt, Chloénak
azonban elég volt csettintenie, ő máris ugrott.
Sandy elhúzta a száját.
– Sajnálja, ami történt. Azt mondta, megrémisztette a
gondolat, hogy gyereket akarok, de most már készen áll rá.
Egyébként jobb is, ha nem vagyok itt az esküvő szervezése
közben. – Vártam, hogy mond-e valami olyasmit, hogy Robin
ellentámadást tervez, ehelyett elkövette azt az alapvető hibát,
hogy megkérdezte, én hogy vagyok.
Ez az egyszerű kérdés igazi dühös kirohanást eredményezett.
– Én? Kurvára pazarul! A gyerekeim állatkertbe mennek az
apjuk új barátnőjével, aki képes úgy ugrálni a trambulinon,
hogy nem izzad meg, és nem akarnak hazajönni ide, mert
remekül elvannak nélkülem. Én viszont az ajtó alá gyűröm a
zoknikat, hogy ne jöjjenek be az egerek, miközben mindenki
más vígan éli az életét. Nincs olyan nap, amikor ne arra
 g
ébrednék rettegve, hogy a híd alá kerülök.
Tett egy lépést felém, de én hátráltam. Nem volt szükségem az
együttérzésére. Arra volt szükségem, hogy az az ember, aki
ellopta az anyám pénzét, helyrehozza a dolgokat.
Be kellett volna érnem ennyi életbölcsességgel, mégis muszáj
volt hozzátennem:
– Sose kezdj olyan pasival, akinek a felesége még ott van az
oldalvonalon. – Azután megfordultam. – Remélem, sikerül
nektek! Őszintén. – Nem tudtam eltitkolni a keserűségemet,
hogy ne legyen egyértelmű, valójában ezt értettem alatta:
„Remélem, sikerül kibékülnöd a feleségeddel, akinek
valószínűleg tartalékban ott van a vízvezeték-szerelő és a
darázsfészekirtó fickó egy-egy gyors menetre.”
– Rebecca…
Őszintén szólva nem érdekelt egy újabb ember magyarázata
arra, hogy miért teszi azt, amit tesz. Egyébként pedig, ha
megtudja, hogy csupán azért férkőztem az életükbe, hogy
megszerezzem, ami az enyém, nem én fogom elárulva érezni
magam.
Kinyitottam a kerti lak ajtaját.
– Sok szerencsét! Szia!
 27

REBECCA

Könyörögtem anyámnak, hogy jöjjön velem, amikor elmegyek a

gyerekekért az anyósomékhoz, de nem akart.
– Nincs kedvem látni a körülményeiket. Ő négyszobás, pazar
házban lakik, míg én egyetlen szobában. Az én koromban!
Idővel az anyám lakáskörülményei miatt érzett
együttérzésemet elhomályosította a harag, hogy kiszolgáltatta
magát egy jöttment pasasnak. Még most is lelkesen beszélt a
villanyóra leolvasóról, aki valami olyasmit mondott neki, hogy
„Mit keres egy ilyen bájos nő egy ilyen helyen?”
– Még mindig van bennem élet. Azt mondta, ha jól játszom ki
a lapjaimat, megszökik velem Gretna Greenbe, hogy feleségül
vegyen.
Már mosolyogni sem tudtam. Képtelen voltam túltenni
magam azon, hogy mindent elveszített, amiért az apám
megdolgozott. Úgy szerettem volna abban a házban élni, amiért
apa a belét is kidolgozta. A soha véget nem érő éjszakai
műszakok, miközben a taxijában ült a helyi éjszakai klub előtt,
és felvette a részegeket, akik a heti keresetük felét vodkára
költötték, de felháborodtak tíz font miatt, amiből hazavitte őket.
A jó napokon csak azzal foglalkoztam, hogy anya milyen nagy
örömét találja a gyerekeimben. Megannal együtt ragasztgatták a
levonókat a matricagyűjteménybe, és volt türelme játékosan
megtanítani Eddie-nek a helyesírást.
Ma viszont rossz napom volt, nem utolsósorban azért, mert
három nap múlva Robin vagy átutal nekem kétszázezer fontot,
vagy mindent el kell mondanom Cathnek, és csak
imádkozhatok, hogy elhiggye az én verziómat. A legkevésbé
sem hiányzott, hogy elmenjek Grahamékhez és az anyja úgy
csicseregjen „Chelle-ről”, mintha nem csupán nagyszerű fogás
lenne, de egyenesen megfogták volna vele az isten lábát.
– Kérlek, gyere velem, Anya!
– Nem tehetem, drágám. Az idegeim nincsenek jó állapotban
most. Nem tudnék szembenézni velük.
Legszívesebben megálltam volna annak a nyirkos háznak a
folyosóján, ahol az összes szobában olyan ember lakott, aki
bizonyára többet remélt az élettől, mint annak örülni, hogy még
mindig megvan a cheddar sajtja a közös hűtőben, és
rákiabáltam volna anyámra, hogy „Ez most nem rólad szól!
Csak állj végre a sarkadra, és a változatosság kedvéért támogass
engem!”
De nem lett volna értelme. Anyám már eldöntötte a szerepét.
Az a nő volt, akinek sosincs szerencséje a szerelemben. „Először
az apád halt meg, aztán egy férfi lelépett az összes pénzemmel.
Nem tudom, mit tettem, hogy ezt érdemeltem…”
Nem számított, hányszor mondtam el neki, hogy nem
„érdemelt” ki semmit, ez maga az élet, ilyen dolgok
előfordulnak, és túl kell tennie magát rajta, de ő továbbra is
ugyanazt fújta. Végül már inkább lenyeltem a megjegyzéseimet.
A haragom azonban nem múlt el, hogy ilyen könnyű célpont
volt Robin számára, sem pedig az, hogy az elmúlt évtizedben
ugyanabban a szervizműhelyben dolgozott pénztárosként, és
várta, hogy egy másik férfi megmentse. Ahelyett, hogy azon
dolgozott volna, hogy valahol egy jobb lakást tudjon bérelni.
– De ha egyedül vagyok nem számít, hol lakom, nem igaz? –
Csak akkor telt meg élettel a hangja, amikor randija volt
valamelyik ügyféllel: „Szép új Golfja van.” – Néhány hétig tele
volt energiával, folyton azt hallgattuk, hogy Brian/Roger/Phil
így, Brian/Roger/Phil úgy, amíg egy nap felhívtam, és a hangja
ismét színtelenül csengett: „Nos, az én szerencsémmel erre
számítani lehetett.”
Lemondtam anyáról, és rávettem Grahamet, hogy hozza el a
 g
gyerekeket egy benzinkútra félúton Conenfield és Shoreham-by-
Sea között. Odamentem, és közben próbáltam nem sírni. Ha
nem válik be a fenyegetésem Robinnál, alighanem néhány nap
múlva hajléktalan leszek. Debs már szóba sem jöhetett… Alig
egy hónap alatt büszke, újdonsült anyukából olyan ember lett,
aki egy mondatot is alig bír rendesen összerakni. Amikor
utoljára felhívtam, éppen az orvosnál járt emlőmirigy-gyulladás
miatt, és zokogott a telefonban, miközben Sophia a háttérben
sírt. Szerettem volna olyan nővér lenni, aki odarohan hozzá,
átvállalja az éjszakai műszakot, hogy egy kicsit pihenhessen.
Megfogadtam magamban, hogy egy nap, mihelyt egyenesbe
kerül az életem, meg is teszem.
– Debs, tarts ki! Kérd meg Jasont, hogy időnként adjon a
babának tápszert, hogy egy kicsit pihenhess!
A húgom hallani sem akart róla, a férje pedig a háttérből
kiabált, hogy Debs csak tartson ki. Nem. Hozzájuk nem
mehettem.
A rádiót egy retro állomásra tekertem, és teli torokból
énekeltem minden számot az Abbától a Carpentersig. Nem
akartam, hogy Megan és Eddie egy pillantást is vessenek
elgyötört arcomra, és úgy döntsenek, hogy Chelle sokkal
szórakoztatóbb. A léc azonban nem volt túl magasan: bárki
alkalmasabb lett volna nálam, egy lestrapált vén banyánál, aki
azzal nyaggatta őket, hogy ne tegyék tönkre a fehér zoknijukat a
füvön szaladgálással, és csak kevés fogkrémet használjanak,
mert „a pénz nem fán terem”. Hála istennek, amikor kiszálltam
a kocsiból, mindkét gyerek a karomba szaladt. A hajukba
temettem az arcomat, beszívtam az illatukat, éreztem az
ismeretlen sampon és mosópor szagát – valaki más
gondoskodásának bizonyítékát. A szeretetáradat azonban ott
volt, a szívem megnyugodott, miután napokon keresztül
minden megsebezte, ami azt bizonyította, hogy távol vannak
tőlem.
– Anya! – Eddie szorosan ölelt magához, Megan pedig próbált
szemügyre venni.
Amikor Grahamre néztem, a tekintetemben diadal
tükröződött, hogy Chelle mégsem csábította el őket teljesen,
valamint szomorúság, hogy az életünkből már csak az ilyen
átadások maradtak McDonald’s-os szendvicsek
csomagolópapírjai és chipses zacskók között.
Graham haja oldalt fel volt nyírva, a tetején pedig hosszúra
hagyva. Úgy nézett ki, mint egy fiúbanda tagja, nem pedig úgy,
mint aki földönfutóvá tette a családját.
Beültettem a gyerekeket a kocsiba, mielőtt még nyilvános
helyen jelenetet rendeztem volna. Nem örültem a Graham
arcán tükröződő szomorúságnak, amikor megölelte őket, és
elbúcsúzott tőlük. A következő évtizedben minden bizonnyal
sajátos fájdalmat jelent majd rendszeresen elszakítani
magunkat tőlük, azt a fajtát, ami garantáltan áthatol mindenféle
önvédelmen.
Kikaptam a kezéből a táskájukat.
– Mikor láthatom őket megint? – kérdezte.
– Majd jelentkezem. – Képtelen voltam megállni, hogy ne
tegyem hozzá: – Te csak menj haza, és kérd meg Chelle-t, hogy
masszírozzon meg!
Graham felkapta a kezét.
– Kedvelnéd őt, csak adj neki egy esélyt!
Megfordultam, és éreztem, hogy villámokat szór a tekintetem.
– Graham, biztos vagyok benne, hogy nagyon kedves nő, de el
sem tudom mondani, mennyire bosszant, hogy te a
tengerparton vagy egy új nővel, az anyád mos és főz rád, neked
pedig még dolgoznod sem kell. Fogalmad sincs, milyen az én
életem, halvány gőzöd sincs róla, de annyit mondhatok, hogy
nem megyek gyertyafényes vacsorákra egy új fickóval. –
Félresöpörtem a képet, amikor Sandy hozzám hajolt, hogy
megcsókoljon. – Halálra dolgozom magam, és mindezek
ellenére egy fészerben lakom. Szóval bocsásd meg, ha nem
lobogtatom a „Gratulálok az új kurvádhoz” zászlómat.

*
Hazahajtottam, próbáltam vidám és lelkes lenni, meséltem
Megannak a kóbor macskáról, ami beköltözött a kerti lakba.
– Még ha ki is zavarom, felmászik kint az esővízgyűjtő-
tartályra, és visszajön az ablakon át.
Eddie erre mesélt egy kutyáról, amit a parton láttak.
– Mindennap engem várt, Anya.
– Meg engem! – tette hozzá Megan.
– Engem jobban szeretett, mert te nem voltál hajlandó
eldobni neki a labdát, mivel kutyanyálas volt.
– Biztos, hogy szeretni fogjátok a cicát. Talán még az
ágyatokon is alszik éjszaka – mondtam.
Erre összevesztek, hogy kivel aludjon ma este. Én ahelyett,
hogy rájuk kiabáltam volna, hogy ha nem hagyják abba a
veszekedést, akkor egyikükkel sem alhat, inkább motyogtam
valamit egy macskabeosztásról. Macskabeosztás! Az ég
szerelmére!
Nem akartam olyan anya lenni, aki folyton újabbnál újabb
trükköket és programokat húz elő a kalapból. Én csak szerettem
volna leülni velük a kanapéra, pattogatott kukoricát enni, és
megnézni a Harry Pottert, nem pedig véget nem érően
versengeni Grahammel. Szerettem volna önmagam lenni, nem
pedig nyomás alatt érezni magam, hogy vigyem őket a parkba,
az állatkertbe, a medencéhez, máskülönben veszítek Graham és
a barátnője ellen, ők pedig úgy behálózzák a gyermekeimet,
hogy nekem végül be kell érnem néhány morzsával, amikor
láthatom őket.
Amikor megérkeztünk Cath házához, fáradt voltam, és
lehangolt. Graham és Michelle csillogó szórakozása a
gyerekekkel ahhoz vezetett, hogy megrendült az önbizalmam. A
valóság viszont még annál is rosszabb volt, mint amit
elképzeltem. Igazi aknamezőnek bizonyult, ha rá akartam
venni Megant, hogy egye meg a brokkoliját, vagy Eddie-t, hogy
feküdjön le fél kilencre, mert ilyenkor mindig azt vágták a
fejemhez, hogy „apánál ezt nem kellett”. Tekintve, hogy ő volt a
ragyogó főnyeremény, én pedig a szigorú katonatiszt, állandóan
megkérdőjeleztem magam. Rettegtem tőle, hogy az lesz a túlzott
 g j g g g
keménységem eredménye, hogy azt mondják: „Apánál akarunk
lakni állandóan.”
Muszáj voltam megtalálni a módját, hogy működjön a dolog.
 28

CATH

Robin egész hétvégén olyan energiával pörgött, hogy azzal

viccelődtem, talán drogozik.
– Te vagy az én kábítószerem – felelte. – Elkábít a gondolat,
hogy közös jövő elé nézünk. Alig várom, hogy feleségül
vegyelek, és tudjam, hogy örökre az enyém leszel.
Megböktem.
– Úgy beszélsz, mintha elefántcsonttoronyba akarnál zárni.
– Nagyon szívesen lennék kettesben veled életem hátralevő
részében.
Elfojtottam a gyanúmat, hogy a jelenlegi vidám hangulata
Sandy kiköltözésének köszönhető. Sajnos én is
megkönnyebbültem, hogy egy kicsit fellélegezhetek a házban
uralkodó, állandó feszült hangulat után, és meg sem
kérdőjeleztem Sandy döntését, hogy visszatér Chloéhoz, pedig
más körülmények között talán megtettem volna. Én csak
örültem, hogy megszűnnek azok a helyzetek, ahol néhány
pohár bor és Sandy egy rossz megjegyzése után olyan
kellemetlen igazságok kerültek napvilágra, amelyeket már
nehezen lehetett visszavonni.
Azonban nem volt sok időm a saját szülői kudarcomon
elmélkedni, mert vasárnap este az anyám hívott, és a vele
kapcsolatban érzett bűntudatom elhomályosította azt.
– Anya! Egész héten fel akartalak hívni. Úgy hallottam,
nagyon jó napot töltöttél Rebeccával kedden. Mutatott képet az
új ruhádról. Elragadóan néz ki. Kalapot is veszel hozzá?
 – Nem fogok úgy kinézni, mint egy karácsonyi pulyka. A
kalapoktól mindig megfájdul a fejem.
Szerettem volna anyát is bevonni a napomba, de rosszat
mondtam, habár isten tudja, mi lett volna az, ami jónak
minősül nála.
– Nem probléma, csak azt akartam mondani, hogy nem
szeretném, ha spórolnál vagy azon aggódnál, hogy kihasználsz
engem.
Anya halkan felhorkant.
– Hah!
Nem telt bele sok idő, hogy rájöjjek, anya nem szándékozik
megkérdezni, hogyan haladnak az esküvői előkészületek. Ami
azt illeti, semmire sem akart rákérdezni, nekem pedig nem volt
energiám mindenféle témát megemlíteni, amíg véletlenül rá
nem akadok arra az egyre, ami élettel teli választ vált ki belőle.
Múlt hétvégén már megbeszéltük, kinek milyen betegségei
vannak, és hogy megpenészedett a paradicsomja.
Megkockáztattam egy hosszú hegyi beszédet arról, hogy miért
nem ettem már korábban, és így szóltam:
– Anya, ha nem bánod, most megyek és elkezdem csinálni a
vacsorát. Még nem ettünk.
Egy ilyen megjegyzésre általában panaszkodni kezdett, hogy
amikor az apám még élt, bármi történt is, a vacsora mindig az
asztalon volt fél hétkor. Ehelyett most csak annyit felelt:
– Azt hiszem, kezdek megbolondulni.
Hallottam a félelmet a hangjában.
– Miért mondod ezt?
– Eltűnt az órám. Egész hétvégén azt kerestem, de nem
találtam meg, ahogyan a gyűrűt és a karkötőt sem.
Elfojtottam egy nyögést. Már megint a régi lemez! Az elveszett
ékszerek.
– Anya, biztos vagyok benne, hogy elő fognak kerülni.
Valószínűleg csak eltetted őket valamelyik fiókba, hogy biztos
helyen legyenek.
– De már mindenhol megnéztem. Nincsenek sehol.
Őszintén szólva már az is csoda volt, hogy anya bármit
 g
megtalált a sok táskája, doboza és papírja között.
– Holnap reggel dolgozom, de megkérhetem Rebeccát, hogy
menjen át, és segítsen megkeresni.
Szipogott egyet.
– Azt hiszem, talán ő a ludas. Biztos vagyok benne, hogy az
órámat a fésülködőasztalra tettem, tudod, amit az apád vett
nekem, amikor…
– Igen, amikor Sorrentóban voltatok. – Nem volt türelmem
megint végighallgatni, hogyan osont ki apa este, aztán hogyan
vette elő a kisasztalt a reggelinél.
Anya hangja sértődött volt, mintha elloptam volna a
történetét.
– Szóval újra és újra végiggondoltam. Levettem az órát, mert
nem akartam, hogy beleakadjon, amikor felpróbálom a
ruhákat. Aztán hazaértünk, Rebecca pedig felvitte a ruhámat a
szekrénybe. Azóta nem találom.
– Biztos vagy benne, hogy nem az egyik köntösöd zsebében
van, vagy ilyesmi? – Egyetlen porcikám sem gondolta, hogy
Rebecca a bűnös. Nagy nehezen megálltam, hogy ne veszítsem
el a türelmemet. Egyszer már nagyon közel jártam ahhoz, hogy
megvádoljam lopással. Nem akartam megint kérdőre vonni.
– Nem. Mondom neked, hogy nincs sehol.
Búcsút inthettem a vasárnap esti laza tévénézős
kikapcsolódásnak.
– Akkor jobb, ha átmegyek és megnézem. Induljak most?
– De még nem vacsoráztál.
Felkaptam egy banánt, és elfogadtam Robin ajánlatát, hogy
elvisz. Rebecca túlságosan okos volt ahhoz, hogy elvigyen
valamit egy olyan házból, ahová alig jártak mások, mivel
automatikusan ő lenne az első számú gyanúsított. Egyszer már
megvádoltam két hónappal korábban. Ha szorult belé bármi
értelem – márpedig biztosra vettem, hogy igen –, nem
kockáztatott volna, hogy akár egy tízpennys érmét is eltegyen.
Az anyám holmija pedig közel sem volt olyan értékes, mint
nálam egy-két darab.
Megkérdeztem Robint, ő mit gondol erről.
 g g
– Én nem bízom Rebeccában. Túlságosan otthon érzi már
magát itt. Gyakran kaptam azon, hogy a dolgozószobában
nézegeti a dolgaimat. Jobb lesz, ha ellenőrzöd a hitelkártyád
számlakivonatait, mert te mindig szanaszét hagysz mindent.
Nem lenne nehéz megszereznie az adataidat.
– Ezt még sosem mondtad. – Nem ezt akartam hallani.
– Nem akartam tetézni a feszültségedet. De ez az őszinte
véleményem.
– Akkor tisztázzunk valamit! Szerinted, ha nem találom meg
az ékszereket anyánál, ki kellene rúgnom Rebeccát? Nem
tudom, hogyan bizonyíthatnánk rá, hacsak nem kutatjuk át a
holmiját a kerti lakban, ami azért túlzásnak tűnik. –
Hátradöntöttem a fejem a fejtámlához. – Nincs hova mennie a
gyerekekkel.
Robin megpaskolta a combomat.
– A másik lehetőség még rosszabb, hogy értesíted a
rendőrséget. Ha úgy adod elő, hogy „Amennyiben most
csendben elmegy, nem szólunk senkinek”, akkor kapni fog az
alkalmon. – Imádkoztam az univerzumhoz, hogy ne kerüljön
erre sor, és amikor majd bemegyek anya konyhájába,
megtaláljam az órát az ablakpárkányon.
Amint megérkeztünk a házhoz, anya azonnal megjelent az
ajtóban. Egy hajszál választotta el a sírástól.
– Ne haragudj, hogy iderángattalak este! Szerintem kezd
elmenni az eszem.
Legszívesebben megcsókoltam volna Robint, amikor azt
felelte:
– Dolly, mi mindig itt vagyunk magának. Nagyon szívesen
segítünk.
Felszaladtam az emeletre. Miközben a fiókokat húzgáltam ki,
és benéztem az ágy alá, hallottam az emeletre felszűrődő
hangokat:
– Nem is gondoltam volna róla. Mindig olyan rendesnek tűnt.
– A féltékenység szörnyű dolog. Talán volt egy őrült pillanata.
Vagy csak kétségbeesett. Én nem nagyon örültem, amikor Cath
megengedte nekik, hogy ott lakjanak a kertben.
 g g g j
Anya felcsattant:
– Csakhogy az nem a maga háza, és nem maga dönt ebben,
nem igaz?
A büszkeség és a bosszúság között ingadoztam. Jaj annak, aki
engem kritizált, kivéve, ha maga anya tette, ez esetben teljesen
szabad préda voltam. Bárcsak egy kicsit kedvesebb lenne
Robinnal! Őszintén szólva nagyon örültem volna neki, ha bárki
a családomból egy kicsit elnézőbben viselkedik vele.
Felforgattam mind a két hálószobát, rendet raktam, aztán
benéztem a fürdőszobába is. Végül kelletlenül lementem a
földszintre.
– Nem találom sehol, Anya. De nem vádolhatom meg
Rebeccát, ha nincs bizonyítékunk.
– Ki más lett volna? – vágott a szavamba Robin. – Meg kell
szabadulnod tőle. Nem mondhatod neki egyszerűen, hogy már
nincs rá szükséged? Adhatnál neki egy hét felmondási időt.
– Ezt még át kell gondolnom. – Még mindig nem voltam
meggyőződve róla, hogy az eltűnt ékszerek nem fognak
előkerülni valahonnan.
Robin a homlokát ráncolta.
– Dolly, beszéljen már a fejével!
Belém hasított a bosszúság, hogy Robin azt feltételezi, övé az
utolsó szó abban, hogyan vezetem a saját háztartásomat. Azt a
háztartást, amit jelenleg kizárólag én finanszíroztam.
Anya a szemét forgatta.
– Rám már évek óta nem hallgat.
Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy elviseljem ezeket az
ellenem irányuló, apró szurkálódásokat.
– Majd holnap felhívlak, Anya. Próbálj nem aggódni! Meg
fogjuk oldani.
Beszálltam a kocsiba.
– Tudom, hogy csak vigyázol rám, de én is el tudom intézni a
saját dolgaimat. Nincs szükségem rá, hogy bárki is „beszéljen a
fejemmel”. Tökéletesen képes vagyok döntéseket hozni egyedül
is.
– Hát persze. Ha továbbra is egy tolvajt akarsz alkalmazni, aki
 g j
szabadon járkál a házadban, akkor csak nyugodtan.
– Erre semmi bizonyítékunk nincs – feleltem.
Robin hitetlenkedve horkant fel. Ha még valaki úgy
viselkedik, mintha én lennék a leghiszékenyebb ember a
világon, esküszöm, szétrobbanok a dühtől.
Egy szót sem szóltunk a hazafelé úton.
 29

REBECCA

Hétfő reggel majdnem lehetetlennek találtam, hogy benyissak

Cath házába, mert tudtam, hogy Robin mostanra már
eldöntötte, kifizet-e engem másnap vagy sem. Elképzeltem,
hogy először megnézem a bankszámlámat, aztán vagy azonnal
menekülök, vagy pedig sor kerül a nagyszabású leleplezésre.
Cath későn indult dolgozni, ami csak fokozta a
nyugtalanságomat. Folyton azt vártam, hogy odarohan hozzám
és szembesít a dologgal, miközben Robin cipőgyűjteményét
rendezem, ami úgy tűnt, minden héten egy újabb párral
gyarapodott. Egy-két Moncler edzőcipő árából én és a gyerekek
hónapokig tudtunk volna lakást bérelni. Kinek mi a
legfontosabb. Cath kimondottan bőbeszédű volt, megkérdezte,
nem találtam-e kicsit furcsának vagy feledékenynek az anyját
az elmúlt héten. Némán ácsorgott még egy ideig a közelemben,
mintha bátorságot gyűjtene, hogy elmondjon valamit.
Az idegesség miatt be nem állt a szám, megkérdeztem, nem
akarja-e, hogy kiselejtezzek néhány cipőt a sok közül.
Megjátszott kétségbeeséssel emelte fel a kezét.
– Félek bármit is kidobni. Nem tudom, melyiket használja
még.
– Biztosan jó árat kapna értük az eBayen, ha már megunta
valamelyiket.
– Ez jó ötlet – felelte Cath olyan hangon, mint aki túl elfoglalt
ahhoz, hogy tárgyakat fotózgasson, amivel csekély pár száz
fontot keresne.
 Próbáltam elviccelni:
– Jutalékért cserébe én megcsinálom.
– Lehet, hogy szaván fogom – válaszolta, de az volt a
határozott érzésem, hogy a gondolatai valahol máshol járnak.
A jelenléte már kezdett kínossá válni. Talán Robin elmondta
neki az ő verzióját, próbálta másképp beállítani a dolgot,
mielőtt rázúdítom az én változatomat. Nem tudtam reggelizni, a
gyomrom idegesen kavargott. Még mindig próbáltam
belekapaszkodni a reménybe, hogy Robin sokkal többet nyer,
ha feleségül veszi Catht, ezért bármit megtesz, hogy minden úgy
menjen tovább, ahogy eddig. Magamat is próbáltam felmenteni,
meggyőzni, hogy Robin tényleg szereti, számára ő az igazi, nem
pedig csak ki akarja forgatni a vagyonából. Mert ha nem így
lenne, akkor én mi lennék ebben a felállásban? Valami
kiegészítő a nők átveréséhez? Félresöpörtem a bűntudatot, hogy
mégis el kellene mondanom Cathnek, nem lenne szabad
megengednem, hogy más is úgy szenvedjen, ahogy az anyám.
De fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki ennek a
beszélgetésnek, hogy mellette azért vissza is szerezzem, amivel
Robin az anyámnak tartozik. A gondolataim zavarosak voltak,
nem tudtam, mitévő legyek, aztán végül Cath elment. Alig
vártam, hogy véget érjen ez a nap. Még ha Robin tényleg úgy is
dönt, hogy előteremti a pénzt, az utolsó pillanatig fog várni
vele, és hagyja, hogy holnapig főjek a saját levemben. A
dolgozószobából ingerült hangok vonták magukra a figyelmem,
és gátat vetettek a készülő pániknak.
– Ha most adok neki kétszázezer fontot, nem fogja ellenezni
az eladást, és néhány héten belül kiköltözik ahelyett, hogy
megvárná a jövő januárt. Így legkésőbb november végére
egymillió fontom lesz – mondta Robin.
Lábujjhegyen végigtipegtem a folyosón, és megálltam a
konyhaajtónál, de bent a konyhában. Cath hangját nem
hallottam rendesen.
Puffanás hallatszott, mintha valaki az asztalra csapott volna.
– Tudom! Tudom, hogy már kölcsönadtál nekem ötvenezer
fontot, de részvényeket adtam érte cserébe, elfelejtetted? Ha
 j
nem bízol bennem, mi értelme van összeházasodnunk? Vagy
kérjek meg egy ügyvédet, hogy tanúként írjon alá egy
adóslevelet?
Cath hangja magas volt és feszült.
– Bízom benned, hát persze, hogy bízom. Moirában nem
vagyok biztos. Mi van, ha csak elfogadja a pénzt, és ennek
ellenére nem költözik ki a házból? Van pénz a
vállalkozásomban, de szükségem van tőkére a napi költségek
fedezéséhez is.
– Megkérem az ügyvédemet, hogy állítson össze egy
megtámadhatatlan egyezményt. – Halkabb lett a hangja. – Azt
akarom, hogy érjen véget ez a huzavona, szabad lehessek, és
elkezdhessük végre a közös életünket.
Csend következett, aztán valami halk mormolás hallatszott.
Cath hangja békítő volt, megnyugtató.
Aztán Robin vette át a szót:
– Ez olyan kiábrándító! Megismertem a nőt, akivel le akarom
élni az életem hátralevő részét, és valami mégis folyton
meggátol benne.
Hangosan dobogott a szívem. Nem lehetett véletlen
egybeesés, hogy Robin kétszázezer fontot akart kölcsönkérni
Cathtől. Egy részem izgatott lett, hogy ki akarja fizetni nekem a
pénzt. Engedélyeztem magamnak, hogy eljátsszak a gondolattal,
hogy belépek anya szörnyű bérelt szobájába, és látom a
boldogságtól felragyogó arcát, hogy megint saját házba
költözhet, ahol biztonságban élhet.
Az izgatott várakozást azonban azonnal rettegés követte.
Robin ugyanazt akarta tenni Cathszel, amit az anyámmal tett,
hogy megvásárolja a hallgatásomat. Milyen ostoba és naiv
vagyok! Nem hagyhattam, hogy átverje Catht. Nem vehettem –
lophattam – el azt, amiért Cath megdolgozott. Akkor én is
ugyanolyan aljas lennék, mint Robin. Ő nyilvánvalóan játékos
volt, manipulátor, én viszont azzal áltattam magam, hogy
tényleg szereti Catht. Most azonban megértettem valamit, amit
nem hagyhattam figyelmen kívül: Robin számára a szerelem
egy olyan érzelem volt, amit ő teremtett meg, hogy
 g g g
manipuláljon másokat.
Még mindig kavarogtak a gondolataim, mert azt hittem, hogy
majd elad egy ingatlant, vagy kölcsönt vesz fel a vállalkozására,
varázslatos módon előteremti a pénzt, ahogyan a gazdag
emberek szokták áthidaló kölcsönök és a kapcsolataik révén.
Kiléptem a rejtekhelyemről, és hátramentem a kerti lakba
megnézni a gyerekeket. A szívem nehéz volt, mert már
meghoztam a döntést. A gyerekek üveggolyókat gurítgattak a
fapadlón. A játéknak bonyolult szabályai voltak a nyertesre
vonatkozóan. Bárcsak olyan anyjuk lettem volna, akire
szükségük van, aki ebédet csomagol piknikre, történeteket talál
ki űrlényekről, és várat épít lepedőkből. Ehelyett én csak
épphogy éltem. Könny szökött a szemembe, amikor Megan a
homlokát ráncolta annyira koncentrált, nyilvánvalóan a kék
üveggolyóval tudott nyerni. Intettem nekik, és odakiáltottam,
hogy egy óra múlva elkezdek ebédet főzni, aztán rájuk szóltam,
hogy ne menjenek a medence közelébe.
Ezután visszabaktattam a házhoz. Vajon tényleg a világvége
lenne, ha Cath elveszítene kétszázezer fontot? Az anyámnak
ennyi pénz az egész életét megváltoztatná. Önző módon arra
gondoltam, ha anya vehetne belőle egy házat, akkor biztosan
megengedné, hogy átmenetileg odaköltözzek Eddie-vel és
Megannal. Nem akartam mohónak tűnni, de őszintén szólva
jelen helyzetben még ha Robin nem is tud elüldözni innen, az
volt az egyetlen épkézláb tervem a gyorsan közelgő őszre, hogy
anya vesz egy házat, ahol a hideg, nyirkos kerti lak helyett
lakhatunk. De hogyan tudnám elfogadni a pénzt, ha Robin
miattam lopja el Cathtől? Akár még börtönbe is kerülhetek.
Leültem egy padra a fedett lugasban, és beszívtam a
nyáriorgona illatát. Aztán lassan felálltam, nem tudtam,
harcoljak-e azért, ami a miénk, vagy dobjam el a jövőmet… a
jövőnket, mint egy törékeny vázát a falhoz úgy, hogy fogalmam
sincs, hová esnek a darabjai.
Amikor visszamentem a házba, ők még mindig veszekedtek a
dolgozószobában. Felmentem az emeletre, gondoltam,
elkezdem a takarítást, ahogy máskor, de minden kiabálástól,
 g
minden mozgástól csak még hangosabban vert a szívem.
Végül hallottam, hogy Cath becsapja az ajtót, és még utoljára
odakiáltja Robinnak:
– Elegem van belőle, hogy úgy ugrálok, ahogy az exfeleséged
fütyül. Döntsd el, hogy az első helyen áll-e a kapcsolatunk nálad
vagy sem! – A szavai és a hangja azonban nem ugyanazt
fejezték ki. A hangja olyan volt, mintha könyörögne ahelyett,
hogy rendre utasítaná őt.
Elrejtőztem a fürdőszobában, amikor Cath dühösen bevonult
a hálószobába. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem rám
tartozik, hogyan intézik el az anyagi ügyeiket. De nem sikerült.
Fáradt beletörődés lett úrrá rajtam, amikor bekopogtam az
ajtaján. Meg sem vártam, hogy válaszoljon, benyitottam. Az
ágyon feküdt, de amikor meglátta, hogy én vagyok az, felült.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, de beszélnem kell magával
valamiről.
A homlokát ráncolta.
– Most igazán nem alkalmas – felelte, és könnyek csorogtak le
az arcán.
– Csakhogy ez nem várhat – tettem hozzá sürgetően. Cath
intett, hogy menjek el, én viszont becsuktam magam mögött az
ajtót. – Nem voltam teljesen őszinte magával.
Elkezdtem a legelejéről, nem hagytam ki semmit. Anyát, Amy
látogatását, még azt is elmondtam, hogy kihasználtam Dollyt,
hogy beférkőzzek Cath életébe. Láttam, ahogy az arcán átsuhan
a döbbenet, a rémület, a hitetlenkedés és végül a harag maradt
meg.
– Nem tudom, hogy meri ezzel vádolni Robint, miközben
maga lopott az anyámtól. Fel kellene jelentenem a rendőrségen.
– A szavai nyersen és zaklatottan buktak ki belőle.
– Miről beszél? Sosem loptam senkitől, pláne nem Dollytól! –
Forrt bennem az indulat az igazságtalanság miatt, hogy én
próbálok segíteni neki úgy, hogy ezzel a saját családomat
teszem tönkre. Belekapaszkodtam az illendőség utolsó, vékony
fonalába, ami megakadályozta, hogy megrázzam.
Cath hitetlenkedve felhorkant, és ez sajnálatos módon elvágta
 j g
az utolsó cérnát is, ami visszatartotta „ezt az egyszerű
takarítónőt, hogy visszafogja magát a ház úrnőjével szemben.”
– Jobb lenne, ha kinyitná a szemét! Kezdhetné például azzal,
hogy üzeneteket vált az exfeleséggel. Lefogadom, hogy
mondana önnek egy-két furcsa dolgot.
Cath arca úgy felpuffadt a felháborodástól, mint egy gömbhal.
Mielőtt azonban visszavághatott volna, Robin jelent meg az
ajtóban.
– Ne mondd… hogy előadta azt a képtelenséget, hogy elloptam
az anyjától az összes megtakarítását!
Cath tekintette úgy ugrált kettőnk között, mint egy teniszbíróé
a meccsen.
– Micsoda? Te tudtál erről?
Robin olyan értelmes, megnyugtató hangon kezdett beszélni,
ami ellensúlyozta egy őrült nő fecsegését:
– Cath, szerelmem, tudtam, hogy nagyon elfoglalt és feszült
vagy az esküvő miatt, ezért nem akartalak terhelni Rebecca…
ööö… hogy is fogalmazzak… képtelen történetével. Úgy
gondoltam, enélkül is elég nagy rajtad a nyomás.
Éreztem Cath megingását, és pánik töltött el, hogy tényleg
hinni fog ennek a férfinak a fényes cipőjével,
mandzsettagombjával és puccos töltőtollával, amivel az
esküvőhöz szükséges szerződéseket írta alá.
Közelebb mentem Robinhoz.
– Maga pontosan tudja, hogy kétszázezer fontot lopott el a
családomtól. – Ezután Cathhez fordultam. – Menjen el, és
látogassa meg anyámat a bérelt szobájában! Ő majd elmondja
az igazat.
Cath arca összeomlott, mintha csak most kezdené felfogni a
dolgot.
Robin azonban ismét közbeszólt:
– Cath, ez a nő nem tudja, mit beszél. Csak valami lehetőséget
keres, hogy megzsaroljon és pénzt csikarjon ki belőlem. Azt a
pénzt az anyja és én közösen vesztettük el, az a francia
ingatlantulajdonos lopta el, akitől meg akartuk venni a házát.
Nem én vittem el a pénzét… hanem az ingatlankereskedő. Én is
 g
veszítettem rajta.
Cath nem tudta, minek higgyen: annak, amit hinni akart vagy
annak, amit hallott.
Robin folytatta:
– Meg tudom mutatni neked a levelezést, ami azt bizonyítja,
hogy mindketten befektettük a pénzünket és elveszítettük.
– Ez baromság. Maga összetörte az anyám szívét, mert egy
nappal az esküvő előtt eltűnt, és kiürítette a bankszámláját is.
Robin Cath felé fordult.
– Mondtam neked, hogy nem jó ötlet megengedni
Rebeccának, hogy itt lakjon. Már kezdettől fogva tudtam, hogy
valami nincs rendben vele. Szerintem Sandyt is ő hangolta
ellenem.
Cath arcán remény tűnt fel, hogy minden kétsége, mindaz,
ami nem stimmelt, tőlem eredt. Megdörzsölte a szemét, mintha
ki akarná tisztítani zavaros fejét.
Robin kíméletlenül folytatta:
– Persze nem kell elhinned, amit mondok. Csakhogy akkor
tűnt el ékszer az anyád házából, miután vásárolni ment
Rebeccával. Ezt mivel magyarázod?
Megálltam, hogy ne vágjam rá: „Nem én vagyok az egyetlen,
akinek kulcsa van Dolly házához”, de éreztem, hogy lassan
szertefoszlik az előnyöm. Szinte láttam Cath arcán, hogy
mentségeket keres Robinnak, és szítja magában a
felháborodást, hogy a takarítónője, aki leseperte a morzsákat,
azt merte állítani magáról, hogy tudja az igazságot. Csakhogy ez
tényleg így volt. Vagy legalábbis úgy gondoltam. Robin annyira
meggyőzően érvelt, hogy még én is eltöprengtem azon, vajon
tényleg úgy történt-e minden, ahogy anyám elmesélte.
Cath intett, hogy menjek ki.
– Rebecca, lenne szíves magunkra hagyni minket néhány
percre, kérem?
Elszállt belőlem a harci szellem. Nem indultam sok eséllyel,
mégis kockáztattam.
Ezért még egyszer utoljára megpróbáltam:
– Ne dugja a fejét a homokba! Nekem abszolút semmi
 gj j
előnyöm nem származik abból, hogy ezt elmondom önnek.
Robin kért magától kétszázezer fontot, hogy kifizessen engem,
és ezzel befogja a szám. De nem tudtam végigcsinálni. Nem
tudtam így átverni önt. Nem kell hinnie nekem, de az a nő
Dealből, Amy, minden szavamat alátámasztja. Robin biztosan
nálam jobban meg tudja magyarázni, hogy az a nő miért
kereste meg önt.
Robin kiabálni kezdett, hogy az egy őrült nőszemély, akivel
csak futólag találkozott egyszer. Cath gyakorlatilag kilökött a
szobából.
Lefutottam az alsó szintre, aztán ki a kertbe. Összeszedtem a
gyerekeket, betereltem őket a kocsiba.
– Elmegyünk Dollyhoz.
Nem tiltakoztak. Eddie imádta a kutyáját, Megan pedig a
karamelles ostyát. Mivel az esküvő kicsivel több mint két hét
múlva esedékes, ez volt az utolsó esélyem, hogy valakit… bárkit
rábírjak, hogy értelmesen gondolkozzon. Amikor megérkeztünk
Dolly házához, Eddie végigszaladt az ösvényen és becsengetett,
mire Alfie ugatni kezdett. Aztán csoszogás és matatás hallatszott
az ajtó másik oldaláról.
– Ki az?
– Dolly, Rebecca vagyok. Bemehetek egy percre? – kiáltottam
kívülről.
Résnyire nyitotta csak az ajtót, mintha az a személy, aki
végignézte, hogy felpróbál mindent a cilindertől a pávatollas
fejdíszig, most ki akarná rabolni őt.
– Ó, szia, Rebecca! – Nem volt az a szokásos energia és öröm a
szavai mögött, hogy lát engem. A leendő veje nyilvánvalóan
közelebb állt hozzá, mint én.
Eddie helyzetfelismerő képességét még nagyítóval is nehéz
lett volna megtalálni.
– Játszhatok Alfie-val? Rajzoltam neki valamit.
Dolly már éppen nemet akart mondani, Eddie viszont
leguggolt, simogatni kezdte a kutyát, és hagyta, hogy az
megnyalja az arcát.
Elkaptam Dolly tekintetét, és úgy tűnt, az én szememből
 g
sugárzó kétségbeesés meghatotta.
– Be akartok jönni? Hátramehettek a kertbe, és ehettek egy
karamellás ostyát. A dobozban van, tudjátok, melyikben. Én
addig beszélek az anyukátokkal.
Némán köszönetet mondtam neki, a gyerekek pedig
beszaladtak a házba, és a konyhán keresztül kimentek a kertbe.
Dolly nem mosolygott.
– Cath nagyon fog haragudni, ha megtudja, hogy
beengedtelek.
– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. De köszönöm, hogy
nem csinált jelenetet a gyerekek előtt. Tudom, hogy azt hiszi,
loptam öntől, de tényleg nem én tettem. – Elmondtam neki, amit
Robinról tudtam.
– Menj már! Úgy beszélsz róla, mintha James Bond lenne. –
Majdnem fel is nevetett, de aztán észbe kapott, hogy azt hiszi,
én loptam el az óráját.
– Még ha nem is ő volt, az biztos, hogy nem én. Azt mondja,
csak olyan tárgyak tűntek el, amik érnek is valamit?
Biztosíthatom, hogy én egy zuhanyfüggöny-karikát sem tudnék
megkülönböztetni egy aranygyűrűtől.
Dolly nem tudott olyan pókerarcot vágni, mint Cath.
– Nem tudom, mit higgyek! Cath egy dolgot mond, Robin
lyukat beszél a hasamba, hogy milyen ostoba voltam, amiért
befogadtam egy nőt, akit az utcán ismertem meg, maga pedig
azt állítja, hogy Robin a csaló. Olyan ez, mint a Kisvárosi
gyilkosságok, amikor megpróbáljuk eldönteni, hogy a hentes, a
pék vagy a hunyorgó gyertyakészítő volt-e a gyilkos.
Megszólalt a telefonja.
Tudtam, hogy Cath az.
– Igen, igen, itt van. Igen, bent vagyunk a házban. Öreg
vagyok, nem ostoba.
Sajgott a szívem. Bármerre mentem, csak bajt okoztam.
Dolly letette a telefont, törékenynek és idegesnek tűnt.
– Megtalálták az órát a kerti lakban. – Az arca elé tette a kezét,
és úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírva fakad.
 Bólintottam.
– Hát persze, hogy megtalálták.
Könnybe lábadt a szemem.
– Tudom, hogy hisz nekem, Dolly. Tudom, hogy hisz.
A kezét tördelte.
– Ő a lányom, Rebecca. Rajta kívül nincs senkim. – Aztán
láthatóan összeszedte magát, és követte Cath utasításait. – Meg
kell kérjelek, hogy távozz.
Szóltam Eddie-nek és Megannak, akik mindketten hevesen
tiltakoztak, hogy itt kell hagyniuk a kutyát. Minden
önuralmamra szükség volt, hogy ne kezdjek el olyan hangon
kiabálni, amitől Dolly szomszédai átugrálnak a kerítésen, hogy
megnézzék mi történik. Miután betuszkoltam a gyerekeket a
kocsiba, és Eddie vadul integetett Dollynak meg Alfie-nak,
elcsodálkoztam azon, hogy bármilyen mélyre süllyedtem, még
annál is volt lejjebb. Már az is elég rossz volt, hogy elveszítettük
a házunkat. A korábbi elhatározásom, hogy „megtalálom a
módját, hogy működjön”, már nevetségesnek tűnt. Nemcsak,
hogy nem szereztem vissza anya pénzét, de még egy huzatos
fabódét sem tudtam biztosítani a gyerekeimnek többé.
Tárcsáztam Graham számát. Nem ránthattam magammal a
gyerekeimet is.
 30

CATH

A nap hátralevő része kétségekkel és vádaskodásokkal telt.

Anya visszahívott, hogy elmesélje Rebecca látogatását. Annyira
megbántott és zavart volt a hangja, hogy mire Rebecca
összeszedte Eddie és Megan holmiját, legszívesebben
megráztam volna, és csúnya szavakkal rákiabáltam volna,
amiért elárulta egy nyolcvanéves ember bizalmát.
A bennem lévő anya azonban csak egy pillantást vetett a
gyerekek arcára, hallotta, amikor Eddie azt kérdezte, „De ez azt
jelenti, hogy sosem lakunk többé együtt veled?”, és
emlékeztettem magam, hogy a nehéz helyzetbe került jó
emberek drasztikus dolgokra is képesek. Ha legalább beismerte
volna, talán meg tudtam volna bocsátani neki.
Nem a házon keresztül jött be, ahogy máskor, hanem az
oldalsó kapun.
Robin megjelent a konyhában.
– Szerencse, hogy megszabadultunk tőle. Mindenbe beleüti az
orrát. Neked is át kellene vizsgálnod az ékszeresdobozodat,
hogy nem vitt-e el abból is valamit.
Miközben néztem, ahogy a gyászos trió végigballag a kerten,
legszívesebben odaszaladtam volna hozzájuk, és adtam volna
egy csekket, hogy újra talpra álljanak. Még élénken élt az
emlékezetemben, milyen megalázó érzés volt, hogy nem tudok
gondoskodni magunkról, amikor bezsúfolódtunk anya házába
Sandyvel.
– De mi van, ha nem ő volt? Mi van, ha tényleg anya
feledkezett meg róla, hova tette?
– Imádom, hogy mindenkiről a legjobbat feltételezed, de nem
szállhatsz vitába a bizonyítékkal, hogy az óra a kerti lakban volt
– lóbálta az orrom előtt.
– Mit mondtál, hol találtad?
– A ponyva sarka alá volt rejtve.
– Semmi más nem volt ott, ugye? Az ember azt gondolná, több
esze van ennél, és elrejti a bizonyítékot.
Robin megvonta a vállát.
– Szerintem nem ő a legélesebb kés a fiókban. – Magához
szorított. – Nem úgy, mint te, kedvesem.
Nem tudtam hozzásimulni. Azt kívántam, bárcsak úgy tudnék
viselkedni, mint a munkahelyemen, amikor rajtakapunk
valakit. Olyankor félretettem az érzelmeket, követtem az
ilyenkor szokásos eljárást, aztán továbbléptem, és vissza sem
néztem. Most viszont csakis arra tudtam gondolni, hogy amiatt
a néhány olcsó ékszer miatt Rebecca az utcára került, a
gyerekeknek pedig az apjukhoz kell költözniük. Idős koromra
milyen szentimentális lettem.
Robint keményebb fából faragták.
– Nem élhetsz úgy, hogy mindig ébernek kell lenned és
gyanakodnod. Tizenkilenc nap múlva összeházasodunk.
Magunkkal kell foglalkoznunk és a közösen eltöltött, boldog
életünkkel ahelyett, hogy elvonja a figyelmünket más emberek
drámája.
Rebecca odajött az üvegezett erkélyajtóhoz.
– Elviszem a gyerekeket Grahamhez, aztán visszajövök és
összepakolom a holmim többi részét. Holnap korán reggel
elmegyek.
Nem tudtam a szemébe nézni. Bizarr módon azt akartam,
hogy kedveljen, habár lopott az anyám házából.
– Rendben van. De a gyerekek is maradhatnak holnapig, ha az
jobb magának.
Nem reagált az ajánlatomra, ehelyett visszatámadt:
– Ugye tudja, hogy rettenetes hibát követ el? Valójában nem
hiszi el, hogy én voltam. Látom magán, hogy nem.
 g g g
Mielőtt válaszolhattam volna, Robin elém lépett, és az anyám
óráját lóbálta előtte.
– Akkor hogy magyarázza meg azt, hogy ez a kerti lakban
volt? Nem véletlenül került oda, ugye?
Rebecca fojtott hangot hallatott, ami a nevetés és a zokogás
között lehetett, én pedig olyan undort és megvetést éreztem,
hogy legszívesebben behúztam volna előtte a függönyt.
– Nem fogok vitatkozni, hiszen már mindketten döntöttek. –
Elindult, de még hátravetette a válla fölött: – Tegyen magának
egy szívességet, és ne menjen hozzá feleségül! Ő a tolvaj, nem
én.
Robin felhorkant.
– Tényleg sajnálod őt, ugye? Egyébként nekem mennem kell.
Ma este egy fontos megbeszélésem lesz az egyik befektetővel.
Egész jól állnak a dolgok – vonult át fütyörészve a
dolgozószobába.
Nem tudtam elszakadni az ablaktól. Megan húzta maga után
a kis kerekes bőröndjét, a hóna alatt pedig a paplanját
szorította. Eddie pulóvereket és cipőket ejtett le, miközben
lehajolt, hogy megsimogassa a macskát. És Rebecca. Elbújtam a
függöny mögé, hogy ne lásson, mert kicsinek, gonosznak és
bosszúállónak éreztem magam, ahogy Megan plüsstigrisét és
Eddie focilabdáját vitte a kezében, közben a gyerekeket sürgette
azon a különleges, „nincs semmi baj, ne aggódjatok” hangon,
ahogy az anyák szoktak beszélni, hogy megvédjék a
gyerekeiket, miközben igenis nagy baj volt. Ki tudja, én mire
lettem volna képes, ha nem lett volna ott anyám háza, hogy
odaköltözzek Sandyvel.
Becsapódott a kocsiajtó, én pedig kifújtam a levegőt. Már
éppen fel akartam hívni az asszisztensem, hogy megkérdezzem,
nincs-e valami sürgős elintéznivaló, amikor megszólalt a
mobilom. Renee volt, a nő, akinek a fényfüzért és a zászlókat
kellett beszereznie az esküvőre. Megköszörülte a torkát.
– Megérkezett a rendelése. Szörnyen sajnálom, de a fényfüzér
rózsaszín, nem pedig kék, ahogy kérte. Mindent elkövetek, hogy
időben megérkezzen a kék, de nem tudok garantálni semmit.
 g g
Robin nagyon haragudna, mert minden apró részletet
megtervezett, a fényfüzér színe passzolt a virágokhoz és a
zászlókhoz. Renee-nek viszont ez volt a szerencsenapja. Éppen
most tettem ki az utcára egy anyát a két gyerekével, ezért nem
tudtam felháborodni egy fényfüzér színe miatt.
– Csak küldje el, amit kapott, majd megoldjuk! – Renee bőszen
hálálkodott, és nagyon megkönnyebbült, amikor letette a
telefont.
Robin kidugta a fejét a dolgozószobából.
– Ki volt az? – Elmondtam neki, mi történt.
Másodpercekkel később már a telefonba kiabált:
– Nem érdekel, hogy mit mondott Ms. Randell, én kéket
kértem, és azt is fogok kapni, különben lemondom az egész
rendelést!
Próbáltam beleavatkozni, felemeltem a kezem, hogy jelezzem,
nyugodjon meg, ám ekkor nyílt a bejárati ajtó, és Sandy lépett a
konyhába.
– Istenem, mi húzta fel ennyire? – kérdezte, és a
hüvelykujjával Robinra mutatott. Sandy elutasító hangneme
volt az utolsó csepp a pohárban.
– Kérlek ne kezdd! Szörnyű napom volt ma, és nem akarok
újabb feszültséget!
Sandy lehuppant egy karosszékbe.
– Azért jöttem ide, hogy egy kis nyugalmat találjak. Mi
történt?
A háttérben Robin továbbra is kiabált, szerződésszegéssel
vádolta meg szegény Renee-t, akinek a napja valószínűleg
versenyre kelhetett volna az én nyomorúságommal. Elmeséltem
Sandynek, mi történt Rebeccával, hogy Robin megtalálta az
órát, és ezért távoznia kell a gyerekekkel.
Tudtam, hogy Sandy meg fog döbbenni. Eleinte mindannyian
hálásak voltunk Rebeccának, hogy elvégzi azt a fajta
rabszolgamunkát, amit egyikünknek sem volt sem ideje, sem
hajlandósága megcsinálni. Végül pedig, ha nem is barát lett, de
olyan ember, akit tiszteltünk, és akiben megbíztunk.
Sandy reakciója azonban sokkal rosszabb volt a vártnál.
 j
Csendes düh.
– És te Robinnak hittél vele szemben? Eszedbe sem jutott,
hogy talán Robin az igazi tolvaj? Hogy valahogy megszerezte a
nagyi ékszereit, és bemártotta Rebeccát? Ő az, aki folyton ide-
oda repked, pénzt kér tőled, és üres ígéretekkel hiteget. Még
egyik barátjával vagy családtagjával sem találkoztál, sosem
mentél el Spanyolországba, hogy megnézd az
„ingatlanfejlesztéseit”. Mégis elküldted Rebeccát, miközben
pontosan tudtad, hogy nincs hova mennie?
A fejét rázta, mintha én lennék a világon a legmegvetendőbb
ember.
– Ezzel most nem tudok megbirkózni, Sandy. Tényleg nem. –
Amióta Robinnal voltam, megláttam Sandy egy olyan oldalát,
amitől elgondolkodtam rajta, vajon a házassága kudarca csakis
Chloénak köszönhető-e. Most először értettem meg, hogyan tud
elidegenedni egy szülő a gyerekétől. Nem akartam ilyen szülő
lenni.
– Nem beszélhetnénk meg ezt máskor?
Robin befejezte a telefonálást:
– Vagy megszerzi nekem azt a fényfüzért keddre, vagy a jövő
hét vége előtt az ügyvédemmel fog beszélni!
Sandy alig hitt a fülének.
– Anya, a jövő hónap elején feleségül mész egy olyan
pasashoz, aki ügyvéddel fenyegetőzik egy fényfüzér miatt. Azt
akartam kérdezni, hogy hazaköltözhetnék-e. Chloeval a
kapcsolatunk egy zsákutca. De így nem lakhatok itt. Úgy nem,
ha ő is itt van.
Olyan sietve igyekeztem kiterelni Sandyt a folyosóra, minél
távolabb Robin dühöngésétől, hogy csak késve fogtam fel, mit
mondott Chloéról.
– Jaj, ne! Mi történt? Azt hittem, helyrehozzátok a dolgokat.
– Még mindig folytatja. Őszintén szólva viszont rájöttem, hogy
nem is szeretem őt annyira, szerelmes pedig egyáltalán nem
vagyok belé. Inkább leszek egyedül.
Kitártam felé a karom, ő azonban hátrált, mert Robin ekkor
viharzott ki a folyosóra.
 – Idióták! Éppen azért választottam azt a fényfüzért, mert a
színe passzol a teraszon lévő hortenziához. Egyébként jól
megmondtam neki a magamét. – Esküszöm, Robin mindig úgy
viselkedett Sandy közelében, mint egy nagymenő, aki elintézi a
dolgokat. Bárcsak nyugodtabb lenne és hagyná, hogy Sandy
meglássa, milyen gyengéd is valójában. Felkapta a vizet, ha
valami keresztülhúzta a számítását, de megértettem, hogy a
tökéletességre törekszik, ahogy azt is, milyen bosszantó, amikor
mások nem végzik el rendesen a munkájukat. – Mi szél hozott,
Sandy? – kérdezte.
Biztosra vettem, hogy nem akart úgy beszélni, mint aki a
területét védi. Sandy ellenséges viselkedése miatt az elmúlt
hónapokban nem tudták megtalálni az összhangot. Reméltem,
hogy idővel ez majd javulni fog, máskülönben nagyon nehéz út
áll előttünk.
Közbeléptem.
– Nem sikerült rendbe hozniuk a házasságukat Chloéval, ezért
egy rövid időre megpihen itt, amíg összeszedi magát. – Nem
igazán értettem, miért reszket a gyomrom az idegességtől, és
miért bocsánatkérő a hangom.
Robin rám nézett.
– Ugye, nem azt akarod mondani ezzel, hogy visszaköltözik az
esküvő előtt? – Meg sem várta a válaszom, Sandyhez fordult: –
Ez nem tisztességes az édesanyáddal szemben. Olyan sok
gondja van. Miután volt az az ügy Rebeccával, szerintem jobb
lenne, ha valahol máshol laknál, amíg le nem zajlik az esküvő.
Sandy az arcába nevetett.
– Mi az? Most már az az ember szabja meg, hogy ki lakhat az
anyám házában, aki tudomásom szerint a mai napig egyetlen
pennyvel sem szállt be a költségekbe? Abban a házban, ahol
felnőttem, és ahol évekig laktam, mielőtt te megjelentél volna a
színen?
Robin megfordult, szembenézett velem. A harag eltűnt a
hangjából, helyette fáradt beletörődés sugárzott belőle.
– Talán nekem kellene elmennem. Igen, ezt kellene tennem.
Elmegyek néhány napra, meghúzom magam Simon barátomnál
 g g g
Chichester közelében, úgy mindenkinek lesz ideje megnyugodni
a nagy nap előtt. Aztán ismét rendezzük a sorainkat.
Megérintettem a karját, ő azonban felvonult az emeletre.
Hamarosan szekrényajtók csapódása, valamint fiókok
húzgálása hallatszott.
Sandy válla előreesett.
– Felmegyek a szobámba.
Én utánanyúltam, de elhúzódott, így a kezem a levegőt
markolta.
Az élet olyan egyszerű volt, amikor csak Sandy és anya miatt
kellett aggódnom. Naiv voltam, hogy nem láttam előre,
mennyire nem leszek képes mindenki igényét kielégíteni,
boldoggá tenni mindenkit, legfőképpen magamat. Próbáltam
kiszűrni az igazságot a fejemben kavargó, egymásnak
ellentmondó információk közül. A látszat azt mutatta, hogy
kétségkívül Rebecca a tolvaj, de láttam anyán, hogy nincs
meggyőződve róla, és őszintén szólva én sem éreztem, hogy így
lenne. De milyen más magyarázat létezett volna? Olyan sok
minden nem stimmelt, és furcsábbnál furcsább dolgok
bukkantak elő – például az a nő Dealből, Amy.
A szívem megdobbant a rémülettől, amikor eszembe jutott,
hogy eredetileg nem is oda akartunk menni, de a Herne Bay-i
szállodában túlfoglalás miatt nem kaptunk szobát, ezért
átirányítottak minket a testvérszállodájukba Dealbe. Aztán
Robin aznap este eltűnt. Azzal a gondolattal nyugtattam
magam, hogy másnap megtaláltam. Olyan zilált volt, és annyira
aggódott, hogy hibát követek el, hogy arra biztatott, hagyjam el
őt.
Amikor senki sem ütötte az orrát a dolgainkba, nem
ébresztettek kétségeket bennem, akkor annyira szeretettnek
éreztem magam. Az én koromban nem tűnt valószínűnek, hogy
olyan férfival ismerkedem meg, akinek nincsenek exfeleségei
vagy zavaros pénzügyei. Talán mindenki más – Sandy, anyám,
sőt még Jax is – jobban szerette, ha mindig elérhető vagyok
számukra, és nem örültek neki, hogy van magánéletem is tőlük
függetlenül. Robinnak és nekem nyilvánvalóan meg kellett
beszélnünk néhány dolgot, de nem akartam megengedni, hogy
bárki is elrontsa a boldogságomat. Néhány nap távollét
egymástól a nagy nap előtt, mindenkinek segít majd
megnyugodni.
 31

REBECCA

Azt hittem, szinte semmim sincs, mégis nagyon sok időbe telt,
mire összepakoltam. Büszkeségből egész kedd délelőtt
takarítottam, ezért már dél felé járt az idő, amikor
megérkeztem Debshez. Kockáztattam és nem telefonáltam oda
előbb, csak megjelentem, amikor Jason munkában volt.
Debsnek nehezebb lesz szemtől szemben visszautasítania a
kérésemet, mint telefonon, miközben Jason a háttérben bőszen
rázza a fejét.
Debs az ablak előtt állva a levegőbe dobálgatta Sophiát.
Felderült az arca, amikor meglátott, bizonyára örült, hogy végre
valaki más is vigyáz egy kicsit a gyerekre. Felsétáltam a házhoz
a kocsibejárón, közben csakis egy gondolat foglalkoztatott: hogy
tudott ilyen gyorsan széthullani az életem? Az egyik percben
még Graham csak megemlítette, hogy nehézségei vannak az
üzletben, aztán alig egy év múlva már nem szívesen látott
vendég lettem, aki mások jótékonyságára szorult.
A húgom szélesen mosolyogva nyitott ajtót.
– Szia! Nézd csak, ki jött el meglátogatni téged, Sophie!
Rebecca néni!
Elvettem a kisbabát Debstől, Sophia gurgulázott, pici ujjaival
megmarkolta a hüvelykujjamat. Ebben a pillanatban mindent
elsöprő irigységet éreztem a húgom iránt. Nem kellett mást
tennie, csak megetetni a lányát, valamint melegen és
biztonságban tartani, és Sophia máris úgy nézett rá, mintha ő
lett volna a legcsodálatosabb ember a világon. Én még ezt sem
tudtam megtenni. Talán soha többé nem is fogom tudni.
Belefúrtam az orrom puha, piheszerű hajába a feje tetején. Ha
palackba zárhatnám ezt a meleget és elégedettséget,
meggazdagodnék belőle, és ez egy csapásra megoldaná minden
problémámat.
– Nagyon édes! És milyen sokat nőtt! – Megsimogattam pici
arcocskáját. – Hogy vagy?
Debs bekísért a házba, és hosszú panaszáradatba kezdett az
emlőmirigy-gyulladása miatt, hogy nem tud aludni, és hogy
Sophia mindig sír, valahányszor leteszi az öléből. Emlékeztem
erre az állapotra, amikor annyira fáradt voltam, hogy még egy
gabonapelyhes dobozt is alig bírtam kinyitni, hogy egyek
valamit. Akkoriban arra gondoltam, lesz-e valaha is olyan,
amikor megint normálisnak, vidámnak és energikusnak érzem
magam. Bárcsak visszamehetnék oda az időben! Sokkal
hálásabb lennék mindenért, miközben újra végigcsinálom. És
sokkal jobban odafigyelnék rá, mit írat alá velem a férjem.
Debs megszagolta Sophia fenekét.
– El sem hinnéd, milyen sokat kakil ez a gyerek.
– Akarod, hogy tisztába tegyem? Te addig készíthetsz nekünk
egy csésze teát.
Csak húztam az időt, mielőtt feltettem a kérdést, amivel
minden bizonnyal nagyon nehéz helyzetbe hozom.
Az a puha bőr, a vaskos, pici lábak, az az elégedett gügyögés.
Bárcsak visszafordíthatnám az időt!
Debs teával és süteménnyel jött vissza. A szájába tett egy
gyömbéres kekszet.
– Még mindig azzal áltatom magam, hogy amíg szoptatok,
addig bármennyi kekszet ehetek. – Elmosolyodott, ahogy nézte
a gyerekét a karomban. – Nézd, milyen nyugodt nálad!
Egyébként mi történt a kinti világban?
A szavak megakadtak a torkomon, de nagy nehezen
kimondtam őket:
– Kirúgtak. A gyerekek visszamentek Grahamhez. Nem
szívesen kérdezem meg tőled újra, de itt maradhatnék egy kis
ideig?
 g
Debs meglepődött.
– Kirúgtak? Hogyhogy kirúgtak?
– Lopás miatt, amit nyilvánvalóan nem követtem el.
Bemártott a munkaadóm pasija.
– Micsoda? De miért tett ilyesmit?
Nem akartam elmondani neki, de az életem, a katasztrófák és
a szomorúság már túl sok volt ahhoz, hogy magamban tartsam.
Mindenben kudarcot vallottam, a legalapvetőbb és
legfontosabb dolgokban is. Elmeséltem az egész szánalmas
történetet.
Debs hitetlenkedve kiáltott fel:
– Te megőrültél? Csellel befurakodtál a házba, és
megpróbáltad megzsarolni Robint? Szerencséd, hogy nem ment
el a rendőrségre, és nem tartóztattak le!
– Nem volt zsarolás. Robin lopott tőlünk. Vagyis anyától. Anya
vehetett volna abból a pénzből egy házat, amiben saját
fürdőszobája van. És nem hazudok, hatalmas segítség lett volna,
ha egy ideig hozzá költözhetünk.
– Én nem vehetek részt ebben. Mi lesz, ha a nyomodba ered?
– Ő nem gyilkos, hanem csaló. – A vállamon rázogattam
Sophiát, mert nyöszörögni kezdett az emelt hangunk miatt.
– Erre nincs bizonyítékod. Anyát és őt egyaránt átverték
valami ingatlancsalásban… ő is vesztett pénzt. – Debs elkezdte
összehajtogatni a takarókat, felvenni a földről a sípoló
játékokat, bármit, csak ne kelljen a szemembe néznie.
– Lehetséges, de azt a konkrét bizonyítékot te sem tagadhatod,
hogy az összes pénz eltűnt a közös számlájukról, amiből házat
akartak venni Franciaországban, és amire mellesleg Robin
beszélte rá anyát. Aztán pedig úgy eltűnt, hogy soha többé nem
láttuk.
– Nem tudom. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a ház
tulajdonosa volt a probléma. De anya nem beszél róla. Azt
mondja, ez már nagyon régen történt. – Belemártott egy kekszet
a teájába, aztán káromkodott, mert beleesett a csészébe.
A kétségbeesés miatt még csalódottabb lettem, hogy Debs
ilyen passzívan állt a történtekhez.
 – De az apa pénze volt! Tudod, milyen keményen
megdolgozott érte. Aztán anya az összeset elveszítette valami
mondvacsinált álom miatt, ami sosem vált valóra.
– Jason nagyon ki fog akadni, ha elmondom neki, mit
csináltál.
– Miért kellene véleményt alkotnia róla? – Ez egyszer
szerettem volna, ha valaki mellém áll.
– Mert ő a férjem! Sophia apja! Nem tehetek meg bármit, amit
csak akarok, és várhatom el, hogy elfogadja.
– Vagyis ez azt jelenti, hogy nem alhatok néhány napig a
kanapén, amíg nem találok ki valamit?
Debs lesütötte a szemét, és visszavette tőlem a lányát, majd
kis testébe temette az arcát.
– Rebecca, bárcsak igent mondhatnék! De Jase és köztem most
nem a legjobb a viszony. Alig alszunk, ő dolgozik, és azt
gondolja, hogy egész este a tévé előtt heverhet, miközben én
leteszem Sophiát. Amúgy sem egyezne bele. Az ő családjában
nem ilyen összetartó a viszony, nincs hozzászokva ahhoz, hogy
kisegítsék egymást.
Tudtam, hogy Debs két tűz közé került ezzel, és
emlékeztettem magam, hogy ez nem az ő hibája, semmi köze a
tönkrement házasságomhoz és az ostoba férjemhez. Ennek
ellenére könyörögtem:
– Csak annyi pénzem van, hogy három napig tudok
szállodában maradni.
Debs sírva fakadt, amitől a baba is sírni kezdett.
– Van egy kis pénzem, azt odaadhatom.
A csípőjére ültette Sophiát, és elment a táskájáért. A
legyőzöttség úgy söpört végig rajtam, mint egy jeges áramlat.
– Nem kell, Debs. Majd megoldom.
– Ne csináld ezt! – Megpróbálta megfogni a karom, de én nem
tudtam elviselni az érintését.
– Nem csinálok semmit. Találnom kell egy helyet, ahol
alhatok, amíg be nem sötétedik. – Még az én fülemnek is túl
drámaian hangzott ez a kijelentés, de rádöbbentem, hogy
bármennyire is drámai, ez a szörnyű, szomorú valóság.
 g
Becsaptam az ajtót, és számba vettem a lehetőségeimet.
Alhatok a kocsimban, elszórhatom az utolsó pennymet egy
szállodára vagy megkérdezhetem anyámat, nem lopódzhatnék-
e a szobájába anélkül, hogy kilakoltatnák az éjszakai vendég
miatt.
Elmentem hozzá, és becsengettem. Valaki beengedett a sötét,
szemét- és marihuánaszagú lépcsőházba. Bekopogtam a szobája
ajtaján.
– Rebecca! – derült fel az arca. – Ma nem dolgozol?
Évek óta nem számíthattam az anyámra. Már nem is
emlékeztem, mikor mentem hozzá utoljára azt remélve, hogy
megment. Most sem reménykedtem, csak nem maradt más
lehetőségem. Amikor a küszöbön állva sírva fakadtam, az
arcára kiülő félelem mindent elmondott. Ez nem így működött.
Neki nem az volt a szerepe, hogy azt mondja, minden rendben
lesz velem, nem adjuk fel és nem adjuk meg magunkat.
Ahogyan az sem, hogy mellém álljon, miközben megpróbálom
visszaszerezni Robintól, amit ellopott tőle. Sosem beszéltem
neki Robinról… Azt sem mondtam, hogy megkeresem, azt pedig
pláne nem, hogy meg is találtam. Most viszont nem volt más
választásom.
A sarokig hátrált, ahol a vízforraló egy szekrény tetején állt.
Furcsa szögben tartva megtöltötte vízzel az apró
mosdókagylónál.
– Csinálok egy csésze teát. – Rémült szavai szánalmasan
helyettesítették azt, amit valójában mondania kellett volna:
„Bármi történt is, túljutunk rajta, én majd erős leszek érted.”
Kisietett a folyosóra.
– Hozok egy kis tejet a konyhából.
Visszatért, és átnyújtott egy csésze teát.
– Jól vagy? – kérdezte olyan hangon, ami azt sugallta, hogy
csak azzal tud megbirkózni, ha csupa szép és jó dologról
beszélek neki, miközben ott ültem a széken, és a ruhaujjamba
törölgettem a szipogó orrom.
– Nem igazán. – Elmondtam neki, hogyan találtam meg
Robint, beférkőztem az életébe, és megpróbáltam
 g
visszaszerezni tőle a pénzét.
Anyám arcán minden érzelem megmutatkozott a döbbenettől
a felháborodásig. A ravaszságom miatti büszkeség, a hála, hogy
igazságot akartam szolgáltatni neki, sőt az együttérzés, hogy
nem sikerült, nyilvánvalóan nem szerepelt köztük.
Anya nem volt az a kiabálós fajta. Lerogyott az ágyra, és úgy
nézett rám, mintha én rontottam volna el mindent, nem pedig
Robin.
– És mit mondott, amikor felfedted magad, hogy ki vagy?
– Szerintem el tudod képzelni, Anya. Tagadta, hogy bármit is
tudna róla, aztán valami ócska kifogással jött arról, hogy
mindkettőtöket átvert az ingatlantulajdonos.
Anya döbbentnek tűnt. Egy pillanatra azt hittem, hogy leszid,
amiért olyasmibe ütöttem az orrom, ami nem az én dolgom
volt, vagy valami hasonló régi dorgálást mond. Úgy döntöttem,
hogy túlesek rajta, és egy nagy kupacban minden rossz hírt
elmondtam neki. Azt, hogy még megszorongatnom sem sikerült
a fickót, nemhogy kipréselni belőle a pénzt, de közben
kirúgattam magam, és mindannyian az utcára kerültünk.
Anya a ruhaujját piszkálta, lebiggyesztette az ajkát.
– Ó, istenem, Rebecca! Bárcsak előbb beszéltél volna velem,
mielőtt meggondolatlanul belevágtál! Mindig is forrófejű voltál,
ebben az apádra ütöttél. Egy olyan embert, mint Robin, sosem
lehet legyőzni.
Csak egy hajszál választott el attól, hogy elveszítsem a
türelmem. Könnyű volt távol tartania magát a bajtól annak, aki
ennyire passzív, és sosem próbált meg semmit helyrehozni.
– De abban biztos vagy, hogy elvette a pénzed? Hogy nem vert
át mind a kettőtöket az ingatlant áruló személy? – Kicsit késő
volt már tisztázni a részleteket, de amíg korábban bátor és
elszánt voltam, most kétségek gyötörtek, mert anya attól
borzadt el, amit én próbáltam tenni, nem pedig attól, amit
Robin csinált vele.
– Az ügynek ezt a részét kizárólag Robin intézte – túrt bele a
hajába. – Nem tudom. Akkoriban azt hittem, hogy elvitte az
összes pénzem, mert egy nappal az esküvő előtt eltűnt. Már
 g
nem is vagyok benne annyira biztos. Olyan régen történt. –
Sírva fakadt. – Annyira szerettem, bármit megtettem volna érte.
Olyan boldog voltam! Azok után, hogy az apád szinte észre sem
vett, ő azt éreztette velem, hogy különleges vagyok.
Ha volt valami, amitől felforrt a vérem, az az volt, ha anyám
rosszakat mondott az apámról. Apát nem lehetett a
legromantikusabb férjnek nevezni, viszont szilárd volt,
szorgalmas és megbízható. Mindezeket természetesnek vettük,
amíg nem találkoztunk olyan férfiakkal, akik nem voltak
szilárdak, szorgalmasak és megbízhatók.
– Szerintem soha többé nem fogok olyan férfival találkozni,
aki azt érezteti velem, mint Robin. Randizom ezekkel az
emberekkel az internetről, de egyikük sem érhet a nyomába.
Benne volt valami nagyon különleges. Még mindig nem értem,
miért tette ezt.
Kedvem lett volna megrázni anyámat. Ha valakinek, hát neki
rá kellett volna már jönnie, hogy egy szakállas, becsületes pasas
mérföldekkel lekörözi a csaló szőke herceget. Valószínűleg ő
még a halálos ágyán is a társkereső oldalakat fogja böngészni.
Még most sem voltam benne biztos, hogy ha Robin megjelenne
egy csokor temetőből lopott krizantémmal, az anyám nem
söpörné-e a szőnyeg alá azt a kis apróságot, hogy eltűnt
kétszázezer fontja, és nem próbálna-e meg meggyőzni minket
arról, hogy Robin valójában jó ember.
Őszintén szólva persze én sem lehettem túl büszke magamra,
ami a férfiakat illette. Valahogy azonban kisebb ostobaságnak
tartottam, hogy arra az emberre bíztam a pénzügyeink
intézését, aki már tizenegy éve a férjem volt, mint azt, hogy
anya néhány hónapos ismeretség után megengedte egy
pasasnak, hogy a bankszámláját kezelje. De vajon nem ilyen az
emberi természet? Próbáljuk megindokolni, miért nem olyan
nagy hiba az, amit mi követtünk el, mint amit más emberek.
Anya reszketett, a szavai szaggatottan jöttek ki a száján,
mintha nem igazán tudná összekötni a gondolatait. Végül így
szólt:
– Szóval mihez kezdesz most, hogy nincs munkád?
 g
Milyen jó lett volna csak most az egyszer, ha átölel, és azt
mondja: „Köszönöm, hogy megpróbáltad. Sajnálom, hogy nem
sikerült.” Ehelyett azt éreztem a kérdése mögött, hogy hibáztat,
amiért ismét meggondolatlan voltam.
Felcsattantam:
– Nem tudom, mihez kezdek, Anya! Miközben Graham a
naplementét nézi Shoreham-by-Sea-ben a gyerekekkel és egy új
nővel az oldalán, én hajléktalan vagyok. Még ma este sem tudok
hol aludni. Hacsak nem maradhatok itt nálad.
Anya összezsugorodott a fotelban, reszketett a keze.
– Nem maradhatsz itt. Nem fogadhatunk éjszakai vendéget.
– Még egyetlen éjszakára sem? Korán felkelek és kiosonok,
senki sem fog észrevenni.
Anya rémült arcot vágott.
– Nem lehet, Rebecca. Alan… az, aki mindig iszik,
kiszámíthatatlan időpontban jön és megy. Amilyen szerencsém
van, biztosan összefutnál vele, és elveszíteném emiatt ezt a
szobát.
Gyűlöltem könyörögni.
– Anya, kérlek! Debshez nem mehetek, mert azt mondja,
Jason nem engedné meg.
– Miért nem hívod fel az egyik barátnődet?
– Ali anyja kórházban van, és arra van a legkevésbé szüksége,
hogy a kanapéján aludjak. Liz nyaralni ment, Finél pedig éppen
itt vannak az anyósáék. Nem ismerek senki mást annyira jól,
akit felhívhatnék, és azt mondhatnám, „hajléktalan vagyok”,
mert biztosan megrémülne, hogy soha többé nem tudna
megszabadulni tőlem. Szó szerint nincs hová mennem.
Anya benyúlt a táskájába.
– Tessék! Ez az összes pénzem – nyújtott át negyvenöt fontot
és egy marék aprót. – Próbáld meg az ifjúsági szállót!
Fájdalom hasított a szívembe amiatt, amit az anyám most
csinált. Én sohasem leszek ilyen szülő. Elképzelni sem tudtam,
hogy elküldjem Megant, bármilyen életkorban is, hogy a
kocsijában, egy szállón vagy valami idegen vendégszobájában
aludjon.
 j
– Anya, tartsd meg a pénzed! Majd kitalálok valamit.
Amikor elmentem, anyám tehetetlenül állt az ajtóban. A
szállodára hamar rámenne az utolsó pár száz fontom, ezért
inkább beültem a kocsimba, elővettem a telefonom, és
rákerestem az egy éjszakára kivehető szobákra. Végül találtam
egyet tizenhét fontért nem túl messze innen. Lefoglaltam, és
egyenesen oda indultam.
Leparkoltam az utcán, aztán a táskákból összeszedtem annyi
ruhát és piperecikket, ami néhány napra kitartott.
Összeszedtem az utolsó erőmet, és becsengettem.
Egy sovány srác nyitott ajtót, a húszas évei végén járt,
melegítőalsót és egy valaha fehér pólót viselt.
– Szia! – Nem intett, hogy menjek be.
– Lucas? A szoba miatt jöttem. – Arra gondoltam, jó helyen
járok-e.
– Ja igen. Te üzentél korábban, ugye?
Legszívesebben elmenekültem volna ettől a sráctól, aki úgy
ráncolta a homlokát, mintha csellel próbálnék bejutni a házába.
Hátralépett és végigvezetett egy szűk folyosón, aztán egy
nappalin, aminek a sarkában főzőfülke állt. A mosogatóban
lévő néhány bögrétől és a kanapé karfáján egyensúlyozó
tányértól eltekintve nem volt rendetlen, habár a levegőben
halványan érezni lehetett a kiürítendő szemetes szagát. A
vízforralóra mutatott.
– Csinálhatsz teát, ha akarsz.
Bólintottam. Nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a pazar
ajánlattal.
– A szobád az emeleten van.
Még mindig nehezen tudtam elfogadni, hogy követek egy
idegent – akinek kilátszik a feneke vágata a melegítőnadrágból
– egy szálláshirdető weboldalon véletlenszerűen kiválasztott
házban. Benyitott egy raktárszobába, ahol a sarokban egy
halom súlyzó hevert.
– Nem valami nagy szám. Elég szegényes, ami azt illeti.
Nem csinálna karriert ingatlanügynökként. Vagy
testépítőként. Valószínűleg vissza kellene kérnie a súlyzókért
 g
adott pénzt.
Mivel nem volt más tervem, bólintottam.
– Megteszi, köszönöm. Tiszta az ágy?
– Igen.
Több mindent is kérdezhettem volna, például milyen gyakran
adja ki a szobát, mennyi ideje foglalkozik ezzel, hogy legyen
köztünk valami kapcsolat, amitől elhiszem, hogy csak egy kicsit
félénk, nem pedig sorozatgyilkos.
Ehelyett megjegyezte:
– Nem az enyém mind a tizenhét font. A weboldal leveszi a
részét.
Nem tudtam, miért mondja ezt el nekem. Talán ez volt a
mentsége, amiért csak minden második vendégnek mosta ki az
ágyneműt? Vagy arra számított, hogy egy ötfontost hagyok a
párna alatt, miután elmegyek?
Hirtelen feszengeni kezdett a kis szobában, ezért megfordult,
hogy elmenjen.
– A fürdőszoba itt van a szomszéd helyiségben. Nyolckor
megyek dolgozni, addig el kell menned, hacsak nem akarsz még
egy éjszakát itt tölteni.
Haboztam, bizonytalan helyzetem azonban áthatolt ködös
gondolataimon. Szükségem volt egy napra, hogy felhívjam az
önkormányzatot és a jótékony szervezeteket, hogy kiderítsem,
milyen lehetőségeket kínálnak egy ilyen helyzetbe került
embernek, mint én.
– Ha maradok még egy éjszakát, használhatom holnap a wi-
fit?
Rezzenéstelen arccal megkérdezte:
– Tudsz készpénzzel fizetni?
A táskámban kotorásztam, és leszámoltam neki a pontos
összeget. Úgy éreztem, egyre távolodik tőlem a lehetőség, hogy
újra együtt lakjak a gyerekeimmel.
Miután elment, felhajtottam a paplant, és megszagoltam az
ágyneműt. Nem éreztem öblítő illatát, de kóbor hajszálakat sem
láttam rajta. Mozdulatlanul feküdtem az ágyon, és a
lámpaernyő nélküli, csupasz villanykörtét bámultam.
Kérlek, add, hogy ez legyen a legmélyebb pont!
 32

CATH

A következő néhány nap során két véglet között ingadoztam.

Egyrészt kétségbe vontam mindazt, amit Robin mondott,
másrészt pedig meg voltam győződve róla, hogy a közelgő
esküvőm olyan feszültséggel tölt el, hogy szörnyeket vélek
felfedezni az ágy alatt. Mindig is a munka volt a mentsváram,
de ahelyett, hogy kedélyesen társalogtam volna a
vezérigazgatókkal a Zoom tárgyalásokon, nyersen „kell vagy
nem” stílusban beszéltem, amikor a feltételekről vitatkoztak.
Mindig bezártam az irodaajtót, hogy felhívhassam Robint, és
csak legyintettem az asszisztensemnek, amikor emlékeztetett,
hogy tíz perc múlva megbeszélt telefonhívásom lesz. Annyira
megkönnyebbültem, valahányszor felvette.
– Szia! – Ó, az a hang! Ahogy beszélt, a gyengédség és a szexis
tónus keveredett, és azonnal úgy éreztem, bármit meg tudnék
bocsátani neki.
– Ne haragudj Sandy miatt! Nem is akarok mentségeket
keresni a viselkedésére. Kérlek, gyere haza! Az esküvő után
segítek neki lakást bérelni valahol.
Robin kedves, megértő hangon beszélt:
– Nehéz neki. Nagyon szeretném jobban megismerni őt. Talán
ez egyfajta teszt, hogy kiderüljön, komolyan gondolom-e veled a
kapcsolatot, megérdemellek-e – kuncogott egyet halkan.
– Kérdezhetek valamit? Már egy ideje foglalkoztat.
Elmagyaráznád, honnan ismered azt az Amy nevű nőt, aki
megjelent a házamban? Rebecca szerint pénzt adtál neki
kölcsön, és viszonyod volt vele.
Robin felsóhajtott.
– Először is Rebecca remekül tudja terjeszteni a pletykát.
Fogalma sincs, miről beszél, összerakja a mozaikdarabkákat, és
ahogy én látom, teljesen téves következtetésekre jut. De igen,
tényleg ismerem Amyt. Vagy legalábbis egyszer találkoztam
vele. El kellett volna mondanom neked, miután azon a hétvégén
Dealbe mentünk, de olyan sok minden történt utána, hogy
elfelejtettem.
Rémület söpört végig rajtam. Soha nem gondoltam volna,
hogy ha egyszer újra szerelmes leszek, az majd ilyen hatalmas
érzelmi kilengésekkel jár együtt. Robin hangjára koncentráltam,
határozottan és magabiztosan beszélt. Nem kereste a szavakat,
nem bonyolódott bele a mondatokba.
– Egy padon ült a parton, és a napkeltét nézte, miközben én
fel-alá járkáltam, és róttam a kilométereket, hogy
kiszellőztessem a fejem. Elkezdtünk beszélgetni az életről, a
világegyetemről, elmondta, hogy most lett vége egy hosszú
kapcsolatának, tudod, hogy van ez néha az idegenekkel.
Szerintem úgy érezte, valami kapcsolat szövődött közöttünk, és
szeretett volna újra látni.
– És? Találkoztál vele újra? – Birtoklási vágy hasított belém.
– Ne butáskodj! Talán akaratlanul hamis reményt keltettem
benne, amikor elmondtam neki, hogy feleségül akarlak venni,
de minden egy kicsit összekuszálódott. Szerintem nincs minden
rendben vele, ezért nem akartam csak úgy otthagyni. Kitalálta,
hogy romantikus kapcsolat van közöttünk, amiről
biztosíthatlak, hogy semmi köze a valósághoz. Ezenkívül
lenyűgözte az ingatlanfejlesztésem is. Talán azzal áltatta magát,
hogy befektet az üzletembe vagy ilyesmi. Ki tudja? Vannak
furcsa emberek.
Egy kicsit megnyugodtam. Simán el tudtam hinni, hogy egy
összetört szívű nő vonzódni kezd Robinhoz, mivel ő olyan
könnyen megtalálta azokat a szavakat, amitől a másik ember
különlegesnek érezte magát.
– Honnan tudta, hogy hol lakom?
 g
Robin felmordult.
– Ez az én hibám. Mindent elmondtam neki a
vállalkozásodról, hogy milyen elképesztő vagy. Szerintem
megtalálta a címedet az interneten valahol.
Aznap most először nyugodtam meg. Ironikus volt, hogy
Robin kedvessége ilyen problémát okozott.
Szóba hoztam a másik aggodalmamat:
– Még mindig Simonnál vagy? – Próbáltam nem aggódni
amiatt, hogy mit gondolhat arról egy olyan pasas, akivel még
sosem találkoztam, hogy Robin két héttel az esküvője előtt
megjelent nála. Nem akartam, hogy azt terjessze a barátainak,
hogy csak egy évet jósol a házasságunknak.
– Igen. Igazság szerint nagyon örült, hogy lát. Az esküvőre
nem tud eljönni, mert nyaralni megy, úgyhogy ez most remek
lehetőség, hogy két legyet üssek egy csapásra… Néhány napra
elszakadok tőled, vele pedig megbeszéljük, mi történt velünk
mostanában.
– Amikor majd visszajössz, szeretném felolvasni neked a
beszédemet. – Félresöpörtem a csalódást, hogy szükségesnek
tartottam szavakba önteni, miért olyan jó társ számomra Robin,
mert még mindig kétséget éreztem a barátaim és a családom
felől.
– A beszédedet? Azt hittem, csak köszöntőt mondasz.
– Nem, megegyeztünk, hogy mivel neked nincs tanúd,
mindketten mondunk néhány szót. A múltkor beszéltünk róla,
amikor a teraszon ültünk. Néhány nappal azelőtt, hogy anya
felhívott az eltűnt ékszerei miatt.
– Én erre nem emlékszem. Ez nem igazán hagyományos,
ugye?
Kíváncsi voltam, hogy vajon annyira tele volt-e a fejem a sok
beszélgetéssel, hogy néha elfelejtettem volna hangosan is
kimondani azt, amit akartam?
– Muszáj tradicionálisnak lenni a mi korunkban? Azt
tervezem, hogy idős koromra szakítok a hagyományokkal. –
Próbáltam viccet csinálni belőle. Emlékeztettem magam, hogy
Robint eleve az vonzotta hozzám, hogy olyan magabiztosan
 g g
beszéltem nagyközönség előtt. Amikor megismerkedtünk az
általam vezetett műhelyfoglalkozáson, így bókolt nekem: „Már
sok nőt láttam, köztük sikereseket is, akik háttérbe húzódtak, és
hagyták, hogy a férfiak vegyék át helyettük az irányítást. Te
viszont igazán jól helyt álltál.”
Vártam a reakcióját, reméltem, hogy nem kell próbára
tennem magam, meddig vagyok hajlandó elmenni az akaratom
érvényesítéséért. Már így is bőven volt, ami miatt
vitatkozhattunk. Hál’ istennek hallottam a mosolygást a
hangjában.
– Te bármit képes vagy elérni, amit csak akarsz. Alig várom,
hogy halljam, mit mondasz. De valószínűleg csak szombat
reggel fogok visszamenni.
– Szombaton? Már csak két hétvégénk van az esküvőig. Azt
reméltem, hogy péntek este átnézhetjük még az
elintéznivalókat, és szombaton nekikezdhetünk.
– Nem lenne jobb időt adni Sandynek még a hét hátralevő
részében, hogy megnyugodjon?
Imádtam, hogy ennyire tapintatos, de kezdett elfogyni a
türelmem mások iránt.
– Ez most nem Sandyről szól, hanem rólunk. Hozzá kell
szoknia, hogy itt vagy, és elfogadnia, hogy az életem újabb
szakaszba lépett. Kérlek, gyere vissza péntek este!
– Máris hiányzom?
– Hát persze hogy hiányzol! – Gyűlöltem, hogy szánalmas és
vékony a hangom, de valahányszor Robin távol volt tőlem, a
kétségeimet csak fokozták a fiam megjegyzései, és egyre
csökkent a kettőnkbe vetett hitem.
– Jól van. Meglátom, mit tehetek. Most eléggé el vagyok
havazva munkával, és Simon egész nap nincs itthon, és így
sokkal jobban tudok haladni itt.
Úgy döntöttem, hogy bátorságot mutatok felé.
– Akkor a forró vizes palackkal kell ágyba bújnom.
– Szerencsés forró vizes palack. Szombaton majd bepótolom.
Utolsóelőtti hétvégéd Ms. Randellként.
Tudtam, hogy csak ugrat, mert többször is beszéltünk róla,
 g g
hogy nem fogom megváltoztatni a vezetéknevemet.
– Most megyek, el kell intéznem néhány telefont, mielőtt az
asszisztensem szívrohamot kap.
– Ó, már akartam mondani, ki kellett fizetnem a fennmaradó
összeget a virágokért. Ma reggel hívtak. Hétszáz font. Átutaltam
először a pénzt a céges számlámra, hogy költségként leírjuk az
adóból, mintha a bemutatóházakat díszítettük volna fel
virággal. Így negyven százalékot spórolunk.
Nem helyeseltem, hogy így trükközik az adóval, de nem
szóltam semmit.
– Jól van, rendben. Ez az összeg a kétszáz fontos előlegen felül
van?
– Igen. De megéri. Saját mini Chelsea Virágkiállításunk lesz!
– Akkor jobb lesz, ha eljössz! Nem akarok itt maradni
kilencszáz font értékű virággal, amivel nem tudok mit kezdeni.
Van már valami hír a saját házadról? – Akaratlanul is
összehasonlítottam ezt a hatalmas extravaganciát azzal a
néhány csokor vadvirággal és rózsával, amit az anyám
kertjében szedtünk, amikor Andrew-hoz mentem hozzá.
– Igen, jól áll az ügy. A megtekintés során csak néhány
apróság került elő, semmi komolyabb probléma, és még Moira
is hajlik rá, hogy siettessük a dolgot most, hogy szembesítettem
a helyzettel. Szörnyen összeomlott, amikor elmondtam neki,
hogy megnősülök, de úgy tűnik, ez végre hatott. Ez egy igazi
vízválasztó.
Nem mondtam ki hangosan a véleményem, miszerint
Robinnak ezt már sokkal hamarabb meg kellett volna lépnie,
csak megkönnyebbültem, hogy miután nem voltam hajlandó
kölcsönadni neki azt a pénzt a hét elején, nem volt más
választása, mint megmondani az exfeleségének, hogy elzárja a
pénzcsapot. Micsoda meglepetés! Ez a lökés kellett hozzá, hogy
a nő abbahagyja a játszadozást, és végre rendezzék az anyagi
ügyeiket. Egy probléma megoldva.
Csütörtökön már alig tudtam koncentrálni a munkában.
Valahányszor Zoom megbeszélésem volt, zaklatottnak és
felkészületlennek éreztem magam. Aznap reggel különösen
 g gg
udvariatlanul és türelmetlenül reagáltam, amikor egy ügyfél
megkérdőjelezte a tiszteletdíjamat.
– Elég magas ez az összeg.
– Csak az általánosan elfogadott díjat számítom fel.
– De annak a felső kategóriáját.
– Viszont a szolgáltatás is felsőkategóriás.
– Az már biztos! – Az az önelégült vigyor volt az utolsó csepp
a pohárban, mert azt sugallta, hogy a magas honoráriumnak
semmi köze a tehetséghez, sokkal inkább a női vonzerőhöz.
Nem voltam hajlandó belemenni a játékba.
– Fel akarja venni azt a férfit vagy sem?
– Ugyan már, csak vicceltem. Még ma aláírom a szerződést –
hervadt le a mosolya, mintha alig hinné el, hogy megint
találkozott egy nővel, aki nem akar belemenni ebbe az
„évődésbe”.
Megnyomtam a „vége” gombot, és felmutattam a középső
ujjamat a sötét képernyőnek.
Még ilyen magas jutalékért sem voltam hajlandó asszisztálni
egy férfinak, aki azt feltételezte, hogy ha egy nő sikeresen akar
munkát szerezni valakinek, akkor előre kell hajolnia a
képernyő előtt, és belátást engedni a dekoltázsába.
Az asszisztensem sorolni kezdte, hogy kik próbáltak elérni
telefonon.
Kicsit úgy éreztem magam, mint Miranda Az ördög Pradát
visel című filmben, amikor felkaptam a táskámat.
– Majd holnap visszahívom őket.
Befordultam a kocsifeljáróra, és arra gondoltam, vajon
öregszem-e. Sosem hagytam, hogy az ilyen soviniszta disznók
elvegyék a kedvem, mindig volt a tarsolyomban valami
megalázó, ugyanakkor elbűvölő visszavágás az ilyen
őskövületek számára, akik láthatóan megdöbbentek, hogy egy
sikeres nő mögött nem áll egy sikeres férfi a háttérben, aki
intézi az üzletet. Már nem tudtam legyezni törékeny
hiúságukat, vagy végigülni díjátadó vacsorákat, amelyeken én
több száz kérdést tettem fel róluk, nekik pedig eszükbe sem
jutott legalább egyet kérdezni rólam.
Ezért voltam olyan szerencsés Robinnal. A
megismerkedésünk első napjától mágnesként vonzott a vágya,
hogy megismerje a gondolataimat, kíváncsi volt az ötleteimre.
Számomra nem az osztriga jelentette az afrodiziákumot, hanem
az, hogy valaki értékelte, amit mondtam.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy először nem is
jutott el a tudatomig, hogy Robin autója ott áll a kocsifeljárón,
Sandy furgonja pedig nem.
Azonnal jobb kedvre derültem, a napi feszültség és
ingerültség elillant belőlem. Beosontam a bejárati ajtón, és
hallottam, hogy Robin azt ismételgeti a telefonban:
– Mondom önnek, hogy a számla ki van fizetve. Elküldhetem
a képernyőmentést is róla. A probléma az önök bankjában van,
valami miatt még nem utalta át a pénzt. Most azonnal küldök
egy e-mailt. A saját bankjuktól kérjék az összeget!
Még szerencse, hogy ő ilyen jól tudta intézni az ilyesmit.
Bedugtam a fejem a dolgozószoba ajtaján.
– Hát itt vagy! Pedig azt mondtad, szombaton jössz. Mi
történt, nem tudtál tovább távol maradni tőlem?
Úgy ugrott fel, mint akit rajtakaptak.
– Meg akartalak lepni, és vacsorát főzni, de tudod, az
esküvőszervezés közbeszólt – felelte, és egy csomó papírt söpört
le az asztalról, majd begyömöszölte őket egy fiókba. – Nem
tudtam elviselni, hogy úgy torkig vagy. – Kinyújtotta a kezét. –
Ennek kellene életünk legszebb időszakának lennie! Igyunk egy
kis pezsgőt, amíg tiszta a terep, és gyakoroljunk a
nászéjszakára!
Én arra vágytam, hogy megigyak egy pohár bort, aztán
hosszan áztassam magam a kádban, de mélyen magamba nézve
találtam hajlandóságot a spontaneitásra.
– Te hozd a pezsgőt, én addig lezuhanyozom. Nagyon nehéz
napom volt.
Hosszan és keményen megcsókolt, az ujjaival beletúrt a
hajamba.
– Egy perc és visszajövök – súgta. Miután elment, rájöttem,
 g j g j
hogy véletlenül kikapcsolta az egyik fülbevalómat. A hátsó
tüskéje a fülemben maradt, de a kis gyémánt tengeri csillag
kiesett a fülemből. Letérdeltem a földre, és az íróasztal alatt
tapogatózva ráakadtam egy kupac lazán egymásra tett papírra.
Megakadt a szemem az egyiken, egy kézzel írott nyugtán a Cash
Express fejlécével. Női eljegyzési gyűrű.
Huszonegy karátos. Egy darab gyémánttal. Háromszázötven
font készpénz.
Döbbenten bámultam a nyugtát. Zálogház. Ugye nem az
anyám gyűrűje volt?
Az a gyűrű, amire az apám három évig spórolt, mire úgy ítélte
meg, hogy méltó az anyámhoz. Az a gyűrű, amit anya levett,
nehogy elveszítse, mert apa halála után sokat fogyott, és már
lötyögött az ujján. „Sosem bocsátanám meg magamnak. Az apád
minden héten majdnem a fél fizetését félretette, hogy
megvehesse nekem. Ez volt a legértékesebb tulajdonom
életemben, amíg meg nem vettük a házat.”
Háromszázötven font. Egy olyan tárgyért, ami nagyon sokat
jelentett az anyámnak, és amiről még mindig nem hittem, hogy
elveszítette. Vajon honnan van ez a nyugta? Robin mindig arra
panaszkodott, hogy Rebecca kutat a dolgozószobában. Az
agyamban kavarogtak a gondolatok, próbáltam kibogozni ezt a
bonyolult helyzetet.
Rebecca biztosan nem dobott volna el egy nyugtát egy lopott
tárgyról, amit pénzzé tett. Talán fel kellene hívnom a
rendőrséget. De ezzel szörnyű bajba keverném. Szegény
gyerekei! Mi van, ha börtönbe kerül? Viszont akkor sem tudtam
ezen csak úgy túllépni. Hányingerem lett a gondolattól, hogy
nagylelkűen megengedtem neki, hogy a házam kertjében
lakjon, és gondoskodjon anyámról. Le mertem volna fogadni,
hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Isten tudja csak, mi tűnt még el,
amit nem vettünk észre. A többi papír között keresgéltem,
amikor Robin jelent meg a dolgozószoba ajtajában, kezében egy
üveg pezsgővel és két pohárral.
– Miért váratsz? Azt hittem, zuhanyozni mész.
– Úgy is volt, de elveszítettem a fülbevalóm. Nézd csak, mit
 g
találtam az asztal alatt! – Az orra alá dugtam a zálogcédulát.
– Ja ez, elvittem a zálogházba egy régi gyűrűt, amit az anyám
hagyott rám a halála után. A nővéréé volt vagy ilyesmi.
Számomra nem volt semmi szentimentális értéke, ezért úgy
gondoltam, abból a pénzből megvendégelem magunkat.
– Azt hittem, elidegenedtél az anyádtól, mielőtt meghalt. –
Összezavarodtam, gondolatban sávot váltottam arról, hogy ez a
legfőbb bizonyítéka Rebecca lopásának és annak, hogy eladta
anyám holmiját. Megkönnyebbülés söpört végig rajtam, hogy
nem kell a rendőrségre rohannom. Több eljegyzési gyűrű is
létezett a világon, amiben egy gyémánt volt, nem csak az
anyámé.
– Igen úgy volt. Csak elfelejtette megváltoztatni a
végrendeletét. Az ügyvéd bukkant a nyomomra.
A homlokomat ráncoltam. Biztos voltam benne, hogy azt
mondta, az anyja egyetlen pennyt sem hagyott rá.
– Az unokatestvéreddel is összevesztél, mert anyád mindent
rá hagyott, nem?
Hátrahúzta a vállát, és felnevetett.
– Hé, mi ez? Barkochba a családi hátteremről? Megmelegszik
a pezsgő. El tudnád halasztani a kihallgatást későbbre, miután
gondoskodtam a jövendőbeli feleségemről?
Legszívesebben mélyebbre ástam volna, de Robin már
sürgetett, hogy menjünk fel az emeletre. Néhányszor
megemlítette, hogy a jelenben kellene élnem. Tetszett a
gondolat, hogy szabadon cselekvő nő vagyok, aki ágyba bújik a
szeretőjével a délután közepén. Jobban tetszett, mint az a
személy, aki azon stresszelt, hogyan fogja kibírni a másnapot,
ha tizenegy óra után feküdt le előző este.
A pezsgő és Robin vállmasszázsa („Túl sok időt töltesz az
íróasztal mellett”) ellenére sem tudtam ellazulni. Halvány
riadalom ébredt bennem. Nyugtalanított, hogy ilyen feltűnően
próbált témát váltani. Zálogház? A zálogház nem azoknak való,
akiknek adósságuk van, és nem tudják kifizetni a számláikat?
Miért nem ment el egy ékszerészhez, hogy rendesen
felbecsültesse a gyűrűt ahelyett, hogy beérte néhány száz
 g g
fonttal? Minden erőmmel próbáltam Robin simogatására
figyelni, de a gondolataim folyton visszakanyarodtak a Dealben
töltött hétvégéhez, és hogy Robin készpénzzel fizetett a
hotelszobáért. Amikor megjegyeztem, azzal magyarázta, hogy
eladott valami gépet, és a vevő egy halom húszassal fizetett
neki. „Nekem megfelelt, így legalább nem kell bevezetnem a
könyvelésbe.”
Amikor megcsókolta a nyakam, arra gondoltam, egyetlen nő
sincs a világon, akinek ne volnának kétségei, hogy helyesen
cselekszik-e, miközben közeledik az esküvője napja. Miután két
évtizeden keresztül nem kellett alkalmazkodnom egyetlen férj
furcsaságaihoz sem, nem volt meglepő, hogy sok mindent
különösnek találtam. Nem várhattam el egy ötvenhárom éves
embertől, hogy ugyanúgy viszonyuljon a pénzhez, mint én.
Bőven lesz még időm többet megtudni a furcsa családjáról.
Abból, amit addig megtudtam, csoda, hogy ilyen kedves és
nagylelkű ember lett belőle egy olyan kőszívű anya mellett.
Nem akartam elmenekülni az életemtől, de már alig vártam,
hogy nászútra menjünk.
Távol mindenkitől, aki nem örül a boldogságomnak, és csak
szaporítja a zavarba ejtő kétségeket.
 33

REBECCA

Amikor Lucas azt mondta, hogy jobb, ha néhány percig nem

megyek be a fürdőszobába, nyilvánvalóan úgy értette, hogy
néhány évszázadig. Előző nap feltártam, milyen korlátozottak a
lehetőségeim most, hogy hivatalosan is hajléktalannak
nyilvánítottam magam, ezért a haragom utolsó, apró szikráját
megpróbáltam arra felhasználni, hogy hasznos tettekre
sarkalljon.
Kijöttem Lucas házából, nem is próbáltam fogat mosni,
miután láttam a mosdókagylóban a levágott lábkörmeit. A
gondolataim a saját sorsom körül forogtak, és ezzel együtt egyre
inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy nem
engedhetem Cathnek, hogy bevonuljon az anyakönyvi hivatal
üvegezett előcsarnokába tele boldog reménnyel a jövőt illetően,
és elkötelezze magát egy olyan ember mellett, aki mindenkinek
csak ártott, akivel kapcsolatba került.
Amikor beindítottam a kocsit, próbáltam objektíven nézni a
helyzetet. Talán Robin tényleg szereti őt. Azonban már a
gondolattól is legszívesebben pofon vágtam volna magam. Az
ilyen férfiak, mint Robin, kizárólag magukkal törődnek.
Tizenhat nap maradt az esküvőig. Ilyen rövid idő alatt valami
nagyon meggyőző mutatvánnyal kellett előrukkolnom, hogy
Cath hajlandó legyen lemondani a boldog befejezésről.
Kikerestem az interneten egy címet, aztán összehúzott szemmel
néztem az üzemanyagszint-jelzőre. Épp csak annyi benzinem
maradt, hogy eltöltsek egy napot a tengerparton.
 Szurkoltam, hogy Amy ne emlékezzen rám, ugyanakkor félig
reménykedtem benne, hogy nem lesz otthon, így elmondhatom:
én mindent megtettem, miközben mégsem kellett megtennem
semmit.
Sajnos nem volt ilyen szerencsém. Úgy üdvözölt, mintha egy
kicsit félne attól, mit fogok tenni ezután. Én sietve megelőztem:
– Sajnálom, hogy amikor a múltkor találkoztunk, nem voltam
valami segítőkész. Esetleg beszélhetnénk most? Robinról van
szó.
Imádtam, hogy az élet néha olyan embereket sodort az
utamba, akik könnyebben megbocsátottak, mint én. Intett, hogy
menjek be, és a nappaliba vezetett.
– Ő küldte magát?
– Egyáltalán nem. Azért vagyok itt, mert ön az egyetlen, aki
megakadályozhatja, hogy Cath szörnyű hibát kövessen el.
Erre láthatóan megnyugodott.
– Amikor odamentem a házhoz, azt hittem, maga Robint
próbálja fedezni. Ezután írtam egy levelet is Cathnek, de nem
kaptam rá választ.
Összeráncoltam a homlokom.
– Én egyáltalán nem láttam semmilyen levelet. Nem mintha
feltétlenül látnom kellett volna. – Nem akartam, hogy azt
higgye, mindig mindenhol kutatok, habár határozottan ez volt a
helyzet.
Elmondtam a történetem, de azt azért hozzátettem, „Anya
nem teljesen biztos a tényekben…”
Amy a kezébe támasztotta az állát.
– Robin körülbelül három évvel ezelőtt kérte meg a kezem.
Akkor már két éve jártunk együtt. Többször kitűztük az esküvő
napját, de mindig volt valami, ami miatt nem jöhetett össze.
Eleinte azért, mert a válása nagyon lassan zárult le.
– A válása? De hiszen éppen most vált el. Az elmúlt pár
hónapban.
– Nem, nekem megmutatta a válási határozatot. Legalább két
évvel ezelőtt történt.
– Moira Franklintől?
 – Igen.
Úgy éreztem, mintha egy norvég fjordot ábrázoló puzzle-t
próbálnék kirakni, de a darabok felét kicserélték volna egy
unikornis képére.
– De esküszöm, én is nemrég láttam a határozatot.
Amy fáradtan kifújta a levegőt.
– Talán akkor megint elvette? Engem már semmi sem lep
meg. Az az elhúzódó válási procedúra csak mellékes esemény
volt amellett a több millió kifogás mellett, amit mondott, hogy
miért nem tud feleségül venni. Szükség van rá
Spanyolországban, másképp kútba esik a legnagyobb projektje.
Rejtélyes módon leállították a beruházási finanszírozást, így
nagyon megszorult anyagilag. A nagybátyja, az egyetlen élő
rokona haldoklik, és ha nem gondoskodna róla, nem tudna
többé tükörbe nézni. El akarta adni a családi otthont, hogy
tiszta lappal újrakezdhesse… Már nem is tudom, hányszor
kerestünk új helyszínt. Egyszer még az esküvői meghívókat is
kiküldtem.
– Mi történt?
– Harmincöt éves voltam, amikor összejöttünk. Már szinte
lemondtam róla, hogy valaha is társat találjak. El sem hittem a
szerencsémet, amikor megismertem ezt a csodálatos embert,
aki gyereket szeretett volna tőlem.
Hitetlenkedve felhorkant.
– Megígérte, hogy mihelyt összeházasodunk, elkezdünk
próbálkozni, de természetesen folyton csak későbbre tolta a
napját. El kellett volna hagynom, de mindig arra gondoltam,
hogy olyan hosszú idő, mire újra megismerek valakit, és
akkorra már túl idős leszek a családalapításhoz. Szóval… –
Megremegett a hangja, ezért megköszörülte a torkát. – Ezért
mellette maradtam.
Letörölte a könnyeit, bár elszántan próbálta visszatartani
őket… sikertelenül.
– Én beértem volna egy kis esküvővel is az
anyakönyvvezetőnél, Robin azonban mindenképpen nagy
felhajtást akart rendezni. Neki nem elég az, hogy ő győz, valaki
 j g g g
másnak veszítenie kell – hajtotta hátra Amy csalódottan a fejét.
– Tizenhárom évvel fiatalabb vagyok nála. Olyan büszke volt rá,
a férfiassága bizonyítékának tekintette, ezért mindenkinek el
akart vele dicsekedni. Hallani sem akart kis szertartásról,
miközben én csak arra vágytam, hogy minél hamarabb
túllegyünk rajta, és aztán a teherbeesésre koncentrálhassak.
A hangja teljesen elcsuklott.
– Először is megnöveltem a jelzáloghitelemet, hogy
befejezhesse Spanyolországban a projektjét, és felgyorsíthassuk
a dolgokat. Aztán, mivel néhány évvel azelőtt kútba esett egy
ingatlanfejlesztése, és kedvezőtlen feltételekkel kapott volna
hitelt, kiváltottam egy hitelkártyát a saját nevemre, és
odaadtam neki. Azt mondta, minden hónapban közvetlen
terheléssel rendezi. Majd néhány héttel ezelőtt, egy szombati
napon, amikor azt mondta, Londonban dolgozik, érkezett egy
számlakivonat, amin az látszott, hogy csak a minimum összeget
fizette vissza, és tízezer font adósságot halmozott fel rajta…
legfőképpen készpénzfelvétel miatt. Felhívtam, és ultimátumot
adtam neki. Közöltem vele, hogy kérem vissza a pénzemet, vagy
különben lefújom az esküvőt. Sértetten és lesújtottan
viselkedett, azt mondta, amint befejezi ezt a nagyon sürgős
ügyet, azonnal átjön hozzám.
Kifújta az orrát.
– Körülbelül este hétkor jelent meg, bőszen bocsánatot kért,
azt mondta, nem akarta, hogy aggódjak, de volt egy kis
„bonyodalom” a pénzáramlásban, ezért a hitelkártyát használta
a pénzfelvételre, hogy ki tudja fizetni a beszállítókat: „Muszáj
volt, Amy, mert tudtam, milyen fontos, hogy befejezzem ezt a
projektet, hiszen csak azután tudunk összeházasodni.”
– Annyira ostoba vagyok, hihetetlenül ostoba, amiért
bedőltem neki. Itt maradt nálam éjszakára, és valahogy rávett,
hogy higgyek neki. Szánalmasan hangzik, de olyan meggyőző
volt, tele jövőbeni tervekkel. Még azt is javasolta, hogy spanyol
nevet adjunk a gyerekünknek. Elvakított az a dolog, amire a
legjobban vágytam a világon.
Sírásra állt az arca, amikor a szertefoszlott álmára gondolt.
 g
Próbált úgy tenni, mintha nem számítana, mintha már az is
ostobaság lenne, hogy ilyesmire vágyik. Én azonban
megértettem őt. Nagyon aljas az a fájdalom, amikor semmivé
válik a biztosnak hitt jövő, különösen, ha utólag visszatekintve
az ember tudja, hogy már korábban észrevehetett volna sok-sok
figyelmeztető jelet, ezért magára is haragszik, amiért ennyire
vak volt.
Felálltam, és magamhoz öleltem. Átéreztem a szomorúságát,
hogy nem lehet gyereke, mert én amiatt voltam kétségbeesve,
hogy nem tudtam gondoskodni a sajátjaimról. Nemsokára ott
ültünk a tönkrement életünkkel egymást átölelve, sírva. Végül
hozott két csésze teát és csokoládés kekszet.
– Ha valamikor itt az ideje a csokoládénak, akkor szerintem a
mai nap az.
Teázás közben elmondta, hogy Robin vasárnap korán reggel
elment, hogy befejezzen egy sürgős munkát Londonban. „Van
egy tárgyalásom egy fickóval, aki eljön ide, hogy megbeszéljük,
hogyan tudjuk növelni a szerepét a spanyol projektben.”
Természetesen furcsálltam, miért kell ezt éppen vasárnap, de
állítása szerint lemondta vele a vacsorát előző nap, hogy
eljöhessen hozzám. „Nem hagyhattalak ilyen állapotban.” Hálás
voltam, sőt megkönnyebbültem, és úgy véltem, ez bizonyítja,
mennyire elkötelezett mellettem. Aztán aznap délelőtt beugrott
hozzám a barátnőm, Em.
Amy beleharapott a kekszbe, és folytatta:
– Em Ramsgate-ben volt előző nap az Italianate Glasshouse-
ban, és ott látta Robint. Em egy kollégám, és csak egyszer
találkozott Robinnal, amikor eljött értem a stúdióba. Nem is volt
biztos benne, hogy ő az, amíg Cath ki nem mondta a nevét.
Aztán le is fotózta őt. – Elővette a telefonját, és megmutatta a
képet, amelyen Cath és Robin kézenfogva, egymás felé hajolva
ül az asztalnál.
– Hogy hozta szóba ezt a dolgot? – Tényleg jó barát lehetett.
Nem tudtam, nekem lett volna-e bátorságom elmenni a
barátnőmhöz, és megmutatni neki egy fényképet, amelyen a
leendő férje egy másik nővel ül összebújva.
 j g j
Amy hangosan felnevetett.
– Em férje lelépett a legjobb barátnőjével, úgyhogy azóta
nagyon rosszul tűri az ilyesmit.
– Felismerte Catht a képen?
– Nem, fogalmam sem volt, hogy ki az a nő. Az egész olyan
volt, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Nagyon nehéz volt látni az arcára kiülő fájdalmat, de muszáj
voltam megtudni az egész történetet.
– Akkor hogy derítette ki, hol lakik Cath? Robin biztosan nem
mondta el, ugye?
– Végül nevetségesen egyszerű volt. Em és én keresgéltünk
egy kicsit az interneten, és találtunk egy csoportképet valami
konferenciáról, amelyen mindketten részt vettek, és a nő
tartotta a műhelyfoglalkozást. Miután azt megtaláltam, nem
volt nehéz rábukkanni a cégére a nyilvántartóban.
– És ezek után dühösen elindult az autópályán Surreybe, ahol
egy nem túl segítőkész házvezetőnővel találkozott, aki minél
hamarabb el akarta küldeni. – Sajnálkozva gondoltam vissza
erre az emlékre. – Annyira sajnálom! Csakhogy az volt az
egyetlen aduász a kezemben, amivel visszaszerezhettem anyám
pénzét, ha megfenyegetem Robint, hogy megakadályozom a
Cathszel kötendő házasságát, ha nem fizet. Nagyon el vagyok
keseredve… Majd később elmesélem ezt a történetet, de
anyámnak és nekem tényleg nagyon nagy szükségünk van arra
a pénzre. Nem hagyhattam, hogy beleavatkozzon a tervembe
azzal, hogy figyelmezteti Catht. – Amy arca elsötétült, amikor
megértette, mi történt akkor. Elszégyelltem magam, mintha
arra gondolt volna, mennyire önzőn csak a saját érdekemet
néztem. Folytattam a kérdéseket: – Szembesítette Robint ezzel a
dologgal?
– Igen, de képzelheti, milyen hihetetlen magyarázatot adott
rá: a nő egy kollégája, aki éppen most veszítette el az anyját. Ő is
részt vett volna azon a vacsorán szombat este, de amikor Robin
lemondta, hogy inkább hozzám jöjjön, felajánlotta neki, hogy
tartson vele Dealbe, és szívjanak egy kis tengeri levegőt. A nő
minden bizonnyal nagyon szomorú volt, és Robin megpróbálta
 g g
felvidítani azzal, hogy elvitte a teaházba. A fotón csak őt
próbálja vigasztalni. Nagyon szerettem volna elhinni, de már
tudtam az igazat. Bármennyire is hiszékeny vagyok, nem
tagadhattam, hogy egy nappal a kép készülte előtt velem töltötte
az éjszakát, aztán másnap reggel elrohant arra az állítólagos
tárgyalására. Megígérte, hogy később felhív, de a mobilja ki volt
kapcsolva, és néhány napig nem is hallottam felőle semmit. El
tudja ezt képzelni? Egy tízezer fontos tartozás miatt
összevesztem a férfival, akihez hozzá akartam menni, aztán
lefotózzák, hogy összebújva ül egy másik nővel, majd eltűnik.
Nem hazudhattam tovább magamnak.
Már szinte ott volt a nyelvemen, hogy rávágjam, „Nem
mondja!”, de együtt éreztem vele. Amikor Graham a házunkat
ajánlotta fel biztosítékként a hamburgerüzletéhez, inkább én
sem vettem tudomást a nyomasztó érzésről, hogy nem mondja
el nekem a teljes igazságot. Sokkal könnyebb volt szemet
hunynom, és remélni, hogy ha nem foglalkozom vele, akkor
valahogy helyrejön magától.
Nagy örömömre Amy úgy döntött, hogy ez a nap nem a
fogyókúráról szól, és hozott néhány szelet tortát. Minden egyes
cukros falat után a gondolataim egyre határozottabban a
bosszú felé fordultak.
– Sikerült visszaszereznie a pénzt, a hitelkártya tartozást?
Amy elfordította a tekintetét.
– Nem, mivel a kártya az én nevemen volt. A hitelfolyósító
céget nem érdeklik a házastársi viták. Ne kérdezze meg, mi lett
a sorsa a kölcsönnek, amit az üzleti vállalkozásához adtam,
mert szerintem tudja, mi lenne a válaszom.
– Micsoda gazember! Maga szerint azért akarja feleségül
venni Catht, hogy később elváljon tőle, és megszerezze a
vagyona felét?
Amy felsóhajtott.
– Nem tudom. Robin nagyon meggyőző és rendkívül hiteles.
Tudom, hogy a történetem úgy hangzik, mint amit a
szenzációhajhász magazinokban lehet olvasni, amikor egy
gazdag özvegy összeházasodik egy húszéves pincérrel valami
g g g g
távoli országban, aztán meglepődik, amikor kiderül, hogy a pasi
csak a pénzére hajtott. Robin képes elhitetni az emberrel, hogy
ő a legkülönlegesebb személy és nemcsak a szobában, hanem
az egész világon. Mindenkiről emlékszik minden részletre,
elraktározza az információkat, hogy eleinte csak elbűvölje vele,
később pedig kihasználja.
Bólintottam.
– Tudom, hogy érti. Amikor elkezdtem dolgozni Cathnél, néha
el is felejtettem, mit művelt az anyámmal, mert annyira kedves
volt. Sokkal barátságosabb, mint Cath, péksüteményt hozott
nekem, amikor leugrott a pékségbe… „Nem hagyhatjuk, hogy
éhen maradjon.”
Amy felemelte a haját a nyakáról.
– Végül azonban ez a részletek iránti, rendkívüli figyelme lett
a veszte. Em csak azért ismerte fel őt, amikor az Italianate
Glasshouse-ban látta, mert amikor a stúdióban találkoztak,
Robin mindenre emlékezett, amit korábban futólag Emről
mondtam neki. Hogy egyedül neveli a gyerekét, sőt még arra is,
hogy a fia neve Nathan, amit azt hiszem, csak egyszer
említettem neki. Ezért Emben élénken megmaradt a találkozás
emléke.
Gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy ha egyszer újra
bele akarom vetni magam a randizás világába, azokat a
mogorva, de rendíthetetlenül jó embereket keressem, akik
számára csak én létezem a világon. És közvetlenül ezen
gondolat után Sandy arca jelent meg előttem… Nem. Nem
kellenek férfiak. Csak egy nagy, kajla kutyára van szükségem,
hogy ne legyek egyedül. Akkor is sok szarral kell majd
megbirkóznom, de azt legalább zacskóba tehetem és
kidobhatom.
Amy a szék karfáján dobolt az ujjaival.
– Még ha tényleg szereti is Catht, alig hat héttel ezelőtt nálam
járt, és lefeküdt velem. Ez biztosan nem elfogadható Cath
számára, ugye?
– Csakhogy két hét múlva összeházasodnak.
Amy felállt.
– Akkor jobb lesz, ha nem vesztegetjük az időt.
 34

REBECCA

Hosszú idő óta először éreztem, hogy tele vagyok energiával.

Felspannolt voltam és vidám, mintha Amy és én a vadnyugatra
készültünk volna egy fegyveres expedícióra, nem pedig London
egyik előkelő negyedébe, hogy őszintén elbeszélgessünk Robin
exfeleségével – azzal a nővel, akitől úgy tűnt, három év alatt
kétszer vált el.
Izgatottak voltunk és idegesek, miközben késő délután a
Fulham negyedbe hajtottunk. Mindenféle képtelen ötlet jutott
eszünkbe, hogy mit fogunk találni a Sartre út huszonkilenc
szám alatt.
– Szerintem lesz egy szoba tele esküvői ruhákkal, amiket
sosem viselt senki.
Amy felnevetett.
– Akkor elviszem őket a stúdiómba, és elkezdek
menyasszonyokat öltöztetni. De az sem kizárt, hogy ötvenöt
Moira Franklin nevű nőt fogunk ott találni, akik Robin
kultuszában élnek.
– Vagy talán huszonöt gyereke született – mondtam, de rögtön
azt kívántam, bárcsak elharaptam volna a nyelvem. – Sajnálom,
Amy! Túlzásba vittem a viccelődést.
– Semmi baj. El tudod képzelni, milyen lenne gyereket szülni
neki? – Az arca azonban szomorú lett, a vidám hangulat pedig
azonnal eltűnt a kocsiból.
– Ez az? – kérdeztem, amikor megálltunk egy ház előtt. Az a
fajta hely volt, ahol a fizetett sofőrök, alagsori konditermek és
fehér liliom virágküldemények megszokottnak számítottak. A
nyakamat nyújtogattam, úgy néztem a bejáratot. – Két csengő
van az ajtónál. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy két lakás van
odabent. – Ez volt az a pont, amikor rájöttem, az én lakásról
alkotott elképzeléseim és az előttem lévő épület ég és föld volt.
A kovácsoltvas kerítésre egy „Eladó” tábla volt erősítve.
– Legalább abban igazat mondott, hogy megpróbálja eladni –
jegyezte meg Amy, az arcán remény tükröződött, mintha még
mindig magyarázatot keresne, hogy Robin nem verte át
teljesen, és még mindig megpróbálja kártalanítani, még ha
feleségül venni nem is.
Én nem ítélkezhettem. Én is ugyanilyen hiszékeny idióta
voltam, hittem benne, hogy a sajtburger és a sült hagyma
eladásából majd milliomosok leszünk. Akkoriban csak egy
megbízható autóra vágytam, hogy ne kelljen minden évben
cidriznem, vajon átmegy-e a műszaki vizsgán. Ezt az érzést
ezerrel megszorozva, megkaptuk azt, amit Amy érzett, aki
gyerekre vágyott. Már értettem, hogy működik az agy. Több száz
okot képes keresni, miért nem hajlandó tudomásul venni
bármilyen kétséget, ami az útjában áll.
Leparkoltunk az utcán. Amy több egyfontos érmét dobott be a
parkoló automatába. Én ott toporogtam mellette, és a világ
legnagyobb potyázójának éreztem magam. Mint az a nő, aki
csapvizet iszik egy kocsmában, de ha valaki más is odaül a
bárpulthoz, akkor azt mondja, hogy dupla vodka.
– Sajnálom, jelenleg nincs hol laknom, ezért egy kicsit
pénzszűkében vagyok.
Amy a homlokát ráncolta, aztán félmosolyra húzódott a szája,
mintha a „nincs hol laknom” azt jelentené, hogy nem igazán
tetszik a kis lakásom, vagy várom, hogy befejezzék az új házam
építését, és addig a családomnál húzom meg magam.
– Akkor hol lakik?
– Az elmúlt két éjszakát egy srác vendégszobájában töltöttem,
aki a mosdókagylóban hagyja a levágott lábkörmét.
Miközben odasétáltunk a házhoz, kicsit részletesebben is
elmagyaráztam neki a helyzetemet. Nagyon finoman
 g g
egyensúlyoztam a határon, hogy ne érezze kötelességének, hogy
be kell fogadnia az egyik szobájába éjszakára, de eléggé sarokba
szorítsam ahhoz, hogy szívtelen dögnek tűnjön, ha nem ajánlja
fel nekem a kanapéját.
Amikor odaértünk a bejárathoz, azt kérdezte:
– Hogy tudott ilyen pozitív maradni?
– A gyűlölet életben tart – mosolyodtam el, amikor magasba
ugrott a szemöldöke. – Jól van! Akkor kopogjunk be!
Akaratlanul is úgy éreztem, hogy Amynek nagyobb esélye van
válaszokat kapni. A nyakában lévő sál kiemelte kék szemét.
Trapézszárú nadrágja drága edzőcipővel rajtam úgy nézett
volna ki, mintha kötelet mászni készültem volna az iskolai
tornateremben, rajta viszont úgy állt, mintha azt reklámozná,
hogyan viseljünk munkahelyi öltözetet egy laza vacsorához.
– Mi van, ha nem tud semmit Cathről? – fordult felém Amy. –
Mi van, ha nem is váltak el? Mi van, ha dühbe gurul, és hívja a
rendőrséget?
Nem tudtam, mi adott erőt, a színlelt bátorság, a harag vagy
az az érzés, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetek, de
határozott léptekkel felmentem a lépcsőn az ajtóhoz, és
megnéztem a csengők melletti neveket. Megnyomtam azt,
amelyiken a Franklin állt. Egy távoli csilingelés hallatszott
valahol az épület belsejében, az a fajta hang, amit én inkább a
szolgáknak való csengetéssel kötöttem össze.
Amy mögöttem állt. Vártunk. Nem hallottam semmi mozgást.
Az a furcsa érzés töltött el, mint amikor az ember felkészül az
összecsapásra, aztán a lehetőség hirtelen elillan. Hátraléptem,
hogy megnézem van-e valami életjel a házban.
– Nincs itthon senki. – Benéztem az ablakon, mintha Robin
kétszínűségének bizonyítéka ott ült volna egy asztalnál az ablak
mellett. Miközben azt fontolgattam magamban, vajon Amy
meghúzza-e ott a határt, hogy segítséget nyújtson nekem,
recsegni kezdett a kaputelefon. Amy odahajolt, bemondta a
nevét, de nem érkezett válasz, csak zúgás hallatszott, aztán
elnémult a vonal. Ott álltunk, és egymást néztük. Mi történt?
Csengessünk megint? Nyilvánvalóan van itthon valaki.
 g g
Miközben ezen tanakodtunk, kinyílt a bejárati ajtó, és egy
idős nőt pillantottunk meg. Botra támaszkodva állt, bütykös
ujjain drága gyűrűk voltak, és nem úgy néztek ki, mint ami
bármelyik pillanatban le akarna csúszni róla.
– Elnézést, néha rendetlenkedik a kaputelefon. Segíthetek?
Amy előrelépett.
– Ne haragudjon, hogy zavarjuk. Moira Franklint keressük.
A nő a füle mögé simított egy hosszú, ősz tincset, ráncos arcán
a gyanakvás és az üdvözlés keveredett.
– Én vagyok Moira Franklin.
Amy sokkal tapintatosabb volt nálam.
– Ó! Nem tudom, hogy jó helyen járunk-e. Én azt a Moirát
keresem, aki Robin Franklin felesége. – Én közben izgatottan azt
gondoltam, micsoda váratlan fordulat, hogy ennek a behízelgő
modorú, vén kecskének legalább huszonöt évvel idősebb a
felesége.
A nő arca elsötétedett.
– Itt nincs olyan Moira Franklin, aki Robin felesége.
Összeszedtem magam.
– De ismer egy Robin Franklin nevű férfit? – Elővettem a
telefonom, és a fotók között keresgéltem. – Ismeri ezt a férfit? –
kérdeztem, és a szeme elé tettem a képernyőt.
– A szemüvegem nélkül nem látok.
Éreztem, hogy az ajtó pillanatok múlva bezárul az orrunk
előtt. Majdnem megérintettem a nő karját, de aztán eszembe
jutott, hogy talán pánikgomb van odabent.
– Kérem, ez tényleg nagyon fontos!
– Bajba került? – csuklott el egy kicsit a hangja, a szavai
mögül beletörődés és dac csendült ki. De határozottan nem
döbbenet, nem az, hogy „fogalmam sincs miért kérdezősködik
egy nő Robin után itt az ajtómban, akinek az alkarjára az Eddie
és Megan nevek vannak tetoválva.”
Aztán hirtelen leesett a tantusz. A szeme árulta el. Moira
szemhéja már megereszkedett ugyan a kor miatt, kék színe
kifakult, a szemöldöke megritkult, de a tekintete ugyanolyan
egyenes volt, mint a Robiné.
 g
– Maga az édesanyja?
Szomorúság suhant át az arcán.
– Évek óta nem láttam őt.
– Ígérem, hogy nem akarunk bajt keverni, de feltehetnénk
önnek néhány kérdést? – kérdeztem.
Amy elővette a legkifinomultabb hangját, és azokat a
szavakat, amelyekkel a gazdagok felé sugározta, hogy „nem
akarjuk felzaklatni” és „rendkívül hálásak vagyunk”. Kíváncsi
voltam, képes leszek-e valaha megtanulni ezt a nyelvet, aminek
hallatán az emberek megbíztak benne, miközben ugyanazt
mondta, mint én, de olyan előkelő stílusban, amire jómagam
képtelen voltam. Most is bevált.
Végül Moira bevezetett minket két ajtón keresztül egy
előtérbe, majd fel egy gyönyörű lépcsőn. Bicegő csoszogása
ellenére olyan elegánsan mozgott, amit képtelen lettem volna
utánozni. Egyes emberek egy kardigánban, szoknyában és
öreges, praktikus cipőben sem lógtak volna ki a Ritz
vendégköréből.
Leültünk a Moira által fogadószobának nevezett helyiségben,
és Amy elmagyarázta, hogy volt „egy kis félreértése” Robinnal
anyagi értelemben. Véleményem szerint nem ez volt a legjobb
módszer, hogy információt tudjunk meg tőle, mert az anyám
kétszázezer fontja nem kifejezetten a „kis félreértés”
kategóriájába tartozott. Nem tudtam visszafogni magam,
felhorkantam.
– Lopott magától? – kérdezte Moira.
Egyre jobban csodáltam Amy foglalkozását, hogy stylistként
képes volt alternatív valóságokat tálalni. Finoman elmesélte
Moirának a története főbb pontjait: a megnövelt jelzálogot, a
hitelkártya-tartozást, én pedig könnyen el tudtam képzelni
közben, hogy ehelyett azt mondja, „a halványkék nagyon szép
szín magán, de szerintem egy kicsit feltűnőbb még jobb lenne.”
Csodáltam, milyen tapintatosan képes közölni a rossz hírt, ám
ennek ellenére éreztem, hogy Robin viselkedésének valódi
hatása azért ott húzódik benne, mélyen eltemetve a jó modor
alatt.
 – Amy azt próbálja elmondani, hogy Robin sok pénzt lopott
tőle és az édesanyámtól, és azt ígérte mindkettőjüknek, hogy
feleségül veszi őket. Két hét múlva a főnököm akar hozzámenni,
mert már elvált egy bizonyos „Moira Franklintől”. Rengeteg
pénzt kért kölcsön a főnökömtől, mondván, hogy a házeladást
várja, és abból majd visszafizeti neki.
Az idős hölgy a szája elé kapta a kezét.
– Egy pennyt sem fog kapni ebből a házból! Azért adom el,
hogy vegyek magamnak egy lakást egy idősgondozó
komplexumban. Már nem tudok lépcsőzni – mutatott a botjára
–, de bármi marad is a ház árából, az a lányomé lesz.
– Azt hittem, Robinnak nincs testvére – jegyezte meg Amy.
Moira az egyik gyűrűt forgatta az ujján.
– Ő a fiatalabb a két gyerek közül.
Nagyon sajnáltam, hogy így felzaklatjuk ezt az elegáns, idős
hölgyet. Megviseli, ha elmondja nekünk az igazat, ráadásul
megkockáztatja, hogy ez a két idegen nem fogja tudni
elkülöníteni Robin viselkedését az ő anyai nevelésétől. És
elítélik őt. Én is anya voltam, és pontosan tudtam, hogy a
gyereknevelés távolról sem egzakt tudomány, de még nekem is
beletelt néhány percbe, amíg képes voltam visszafogni magam,
hogy ne azt gondoljam, „Hűha, a nevelése valahol nagyon
félresiklott, és tudja mit, magához képest én most nagyon
elégedett vagyok magammal.”
Miután azonban Moira mesélni kezdett, nem tudott megállni:
– A férjem igazi sármőr volt. A hadseregben szolgált, és
nagyon sokat volt távol. Robinhoz hasonlóan ő is folyton
meséket talált ki, jó ürügyeket, miért volt hűtlen, aztán nagy
gesztusokat tett, hogy kiengeszteljen, és megígérte, hogy soha
többé nem fog előfordulni. A gyerekekkel zsarnoki módon bánt,
egyik nap csupa vidámság volt, a következőn pedig
rosszindulatú, rideg és kritikus. Az apám biztatott, hogy
hagyjam el, pedig akkoriban szégyen volt a válás. „Moira,
egyszerű a döntés. Mentsd magad, vagy mind a hármótokat
tönkretesz.” Nem ismertem senkit, aki elvált. Féltem tőle, hogy
kiközösítenek, de a gyerekek miatt mégis megtettem.
 g g g
Elővett egy zsebkendőt a ruhaujjából, és megtörölte a szemét.
– Robinnak viszont már túl késő volt. Az apja megfertőzte
azzal a furcsa nyughatatlansággal, ami azt jelentette, hogy
semmi sem tudta kielégíteni. Az kellett neki, hogy mindenki
csodálja, imádja, felsőbbrendűnek, a legjobbnak, a
legbátrabbnak és a leggazdagabbnak tartsa.
Amy többször is közbevágott:
– Ne izgassa fel magát, biztos vagyok benne, hogy maga azt
tette, ami a legjobb volt a családjának. – Én egyszerre irigyeltem
Amy kedvességét, és szerettem volna kiküldeni a szobából,
nehogy idő előtt véget vessen a beszélgetésnek. Az én
véleményem az volt, hogy addig üssük a vasat, amíg meleg,
szerezzünk meg minden apró információt, amit majd
fegyverként használhatunk fel Robin ellen.
– Miért veszett össze vele?
Moira azt tette, amit minden anya tett volna. Egy pillanatra
elhallgatott, hogy félretegye a szeretetet, ami soha nem szűnik
meg, és a megbocsátás képességét, ami minden anyában ott van
az első pillanattól kezdve, amikor a gyereke csokoládés szájjal
áll, és a szemébe hazudik, hogy az édességes doboz közelében
sem járt. Végül sikerült neki. Megtalálta a szívében azt a helyet,
ahol elfogadta, hogy már nem tudja visszacsinálni a dolgokat,
soha többé nem engedheti meg magának, hogy újra sebezhető
legyen, és ahol meg kellett tanulnia megmenteni magát.
– Úgy tett, mintha segítene a demenciával küzdő apám
gondozásában. Ragaszkodott hozzá, hogy ne adjuk otthonba,
tudunk mi gondoskodni róla a saját otthonában is némi
segítséggel. Gondozók jöttek hozzá a nap folyamán, az egyikük
pedig éjszakára is ott maradt. Úgy gondoltam, Robin
csodálatosan bánik apámmal, hetente többször is meglátogatta,
és énekelt vele… apa nagyon szerette a régi dalokat. Úgy
éreztem, hogy hosszú évek drámája után, amikor Robin nem
talált rá a saját útjára, egyik vállalkozás, kapcsolat, hobbi és
még ki tudja mi más követte a másikat, a kezdeti lelkesedés
után mindig elvesztette az érdeklődését, de most végre
bebizonyította, hogy tisztességes ember. Azt hittem, megtalálta
 g g g
az életcélját.
Moira elhallgatott, és egy pillanatra behunyta a szemét. Az
állát a kezére támasztotta. Amikor ismét felnézett, a szeme
könnyes volt, de folytatta:
– Apám folyton morgolódott, hogy eltűnnek a tárgyai. A
demenciájára fogtuk. De aztán eltűnt egy zsebóra is, amit még
az anyám adott neki karácsonyra a halála előtt. Amikor apám
már az én nevemet sem tudta, vagy azt, hogy húzza fel a
zokniját, minden este megpuszilta azt a régi órát, és azt mondta,
„Szeretlek, Penelopé, aludj jól!” Természetesen nem akartam
elhinni, hogy Robin volt. Mindent megadtam volna azért, hogy
az egyik gondozó legyen a tolvaj. Még a rendőrségen sem
jelentettem volna fel, csak hálás lettem volna, ha apám
visszakapja az óráját.
Nem akartam sajnálni ezt a nőt. Dühös akartam maradni,
hogy az a kisfiú, akit a világra hozott, szörnyű emberré vált, aki
életeken gázolt át, és elvett mindent, amit csak akart anélkül,
hogy meg kellett volna fizetnie az árát.
Csakhogy láttam, Moira rendes ember.
Amy a kezét paskolta, azt kérdezgette, „Hozhatok egy pohár
vizet?” Őszintén szólva én is aggódtam, hogy szegény úgy
felzaklatja magát, hogy esetleg rosszul lesz, de győzött bennem
a vágy, hogy megtudjam, mi történt.
– És végül kiderült, hogy Robin volt?
Moira a vállam fölött nézett el valahová, mintha gondolatban
újraélné azokat a jeleneteket.
– Lorna, a lányom mindig kritizálta Robint. Úgy gondolta, egy
semmirekellő, másokat kihasználó ember, aki soha semmit nem
tesz anélkül, hogy ne azt nézné, neki mi ebből a haszna.
Szerintem túl szigorú volt vele, talán még része is a
problémának, mert mindig leszólta őt, és ezzel letörte az
önbecsülését. A hátam mögött… mert tudta, hogy sohasem
egyeznék bele… megkérdezte a gondozókat, hogy szerintük mi
történt. A háromból kettő túlságosan félt bármit is mondani, de
a harmadik nő, aki különösen megkedvelte az apámat, azt
mondta, hogy egyszer váratlanul visszament az esernyőjéért, és
 g g j
hallotta, hogy Robin azt kérdezi az apámtól, hol van a
végrendelete. Egy másik alkalommal azon kapta, hogy apa
pénztárcájában kutat, és azt dörmögi maga elé, hogy
visszaküldi a jogosítványát a Gépjárműnyilvántartási Hivatalba,
mert már nem biztonságos, ha vezet.
– De ezek egyike sem bizonyítja, hogy ő lopta el az órát –
jegyezte meg Amy.
Moira szája halvány, beletörődő mosolyra húzódott.
– Nem, valóban nem. Csakhogy miután hónapokon keresztül
panaszkodott, hogy nincs pénze, sőt azt kérte, hogy fizessem a
benzint az autójába, hirtelen márkás ingekben jelent meg,
pezsgőket hozott, és azt mondta, hogy sikerült egy fantasztikus
üzletet kötnie. – Megmasszírozta a jobb keze ízületeit. –
Valójában az árulta el legjobban, hogy folyton kis morzsákat
csempészett a beszélgetésbe, amikkel megrendítette a
bizalmamat a gondozókban. Mesterien tud aláásni más
embereket.
Elegánsan szipogott egy picit.
– Végül már nem tudtam nem törődni azzal, amit a gondozó a
lányomnak mondott. Lorna könyörgött nekem, hogy soha többé
ne legyen vele semmi kapcsolatom. Azt mondta, zárjam ki
mindkettőjüket a végrendeletemből, és hagyjak mindent valami
jótékony szervezetre, ha ez azt jelenti, hogy nem adok több
esélyt Robinnak. Folyton azt mondogatta: „Engedd el őt, anya!
Nem fog megváltozni.” Így hát megtettem. Lemondtam róla.
Több mint tíz éve nem is láttam.
– Én viszont hallottam, hogy a főnököm azt mondta, néhány
héttel ezelőtt Robin és ő eljöttek ide a házhoz. A főnököm
odakint várt az utcán, amíg Robin állítólag bejött, hogy
rábeszélje a feleségét az anyagi megállapodásra. – Cath nagyon
határozottan állította, amikor Jaxnek mesélte a telefonban.
Moira a homlokát ráncolta.
– Csak a közös előtérbe tud bejutni a kulcsával. Lorna évekkel
ezelőtt rávett, hogy cseréljem le a zárat.
– Mikor volt ez?
– Talán július elején.
 j j
Moira arca lehervadt.
– Üdülési jogom van egy dorseti hotelben július elején.
Negyven éve minden évben odautazom. Robin tudta, hogy nem
leszek itt.
Egy ideig mindannyian hallgattunk és elképzeltük, ahogy
Cath odakint járkál az utcán, miközben Robin az előtérben
lófrál.
Moira magas arccsontja megremegett, aztán engedett a
zokogásnak. Meglepően hangosan sírt ahhoz képest, milyen úri
módon viselkedett addig. Megfogta Amy kezét.
– Örülök, hogy nem szült neki gyereket! Semmi jó nem
származott volna belőle.
Valószínűleg igaza volt, Amy azonban még nem állt rá készen,
hogy ezt szerencsének tekintse. Kiszaladtam a konyhába egy
papírtörlő gurigáért, hogy Moira megtörölhesse az arcát.
Azonban még ilyen körülmények között is látszott rajta, hogy
elegáns stílusába nem fér bele a papírtörlő, ezért a földszinti
mosdó felé mutatott, hogy onnan hozzak neki zsebkendőt.
Amikor elköszöntünk egymástól, mindannyian fáradtak
voltunk. Odasétáltunk Amy kocsijához, a hangom úgy
hallatszott, mintha összefolynának a szavaim.
– Eljössz velem Cathhez?
Hála istennek azonnal beleegyezett.
– Nincs vesztegetni való időnk. Holnap kellene odamennünk.
– Ha nem akarsz találkozni Robinnal, akkor menjünk az
irodájába! – javasoltam.
– Rendben. Essünk túl rajta holnap reggel! Elmenjek érted
kocsival?
– Nálad hagytam az autómat, nem emlékszel? – Összeszorult a
szívem, amikor arra gondoltam, hogy abban fogok aludni.
– Ó, ezt már elfelejtettem. – Hirtelen elakadt a lélegzete. –
Nincs hova menned ma, ugye?
– Nincs, de majd kitalálok valamit. – Muszáj leszek a
kocsimban tölteni az éjszakát. Alig vártam, hogy Liz hazajöjjön
a nyaralásból, és könyörögjek neki, hogy néhány napig hadd
aludjak a kanapéján. Féltem, hogy hajnali háromkor véletlenül
 j j g j
megnyomom a dudát, vagy arra ébredek, hogy egy arc
nyomódik az ablakhoz. Nem is beszélve arról, hogy a sötétben
kell kiosonnom, ha hajnal előtt kell pisilnem.
– Akarsz a vendégszobában aludni ma este? Nem sértődöm
meg, ha nem szívesen töltöd az éjszakát egy idegen házában –
mondta Amy.
Még mindig úgy viseltem magamon a büszkeségemet – amit
már nem engedhettem meg magamnak –, mint egy jelvényt,
ezért csak visszafogottan annyit feleltem:
– Az nagyszerű lenne, köszönöm! – Valójában viszont
legszívesebben térdre rogyva hálálkodtam volna neki, hogy
nem kell egész éjszaka a visszapillantó tükröt lesegetnem, nem
közelítenek-e az autómhoz álarcos férfiak feszítővassal.

Gyűlöltem, hogy milyenné váltam a hajléktalanságtól való

félelmemben. Túl sokat ettem vacsorára, túl hosszú ideig
maradtam a zuhany alatt, és visszaéltem Amy kedves
javaslatával, hogy használjam nyugodtan a sampont, a
törölközőt és bármi mást, amire szükségem van. Megfordult a
fejemben, hogy elteszem az egyik tekercs vécépapírt, de aztán
szigorúan magamra parancsoltam. Volt képem csalódni, amikor
megittuk az első üveg bort és annak ellenére, hogy diszkréten a
konyha sarkában álló bortartóra pillantottam, Amy okosan azt
javasolta:
– Jobb lesz, ha most lefekszünk, hogy odaérjünk Cath
irodájába holnap fél tízre.
Gondolatban próbáltam eldönteni, hogyan tudnám legjobban
meggyőzni Catht arról, hogy a) én nem loptam tőle, és b) Robin
viszont igen. Ezután pedig rögtön adódott a kérdés, vajon
hogyan tudom elérni, hogy a gyerekeim ismét velem lakjanak.
Egy önkormányzati bérlakásra több mint két évet kellett várni,
ráadásul nem is voltam kiemelt helyzetben. A sok gond mellett
arra is rájöttem, hogy bár eredetileg úgy döntöttem, hogy csak a
saját családommal foglalkozom, Cathével nem, nem tudnék
tükörbe nézni, ha hagynám, hogy Robin az ő életét is
tönkretegye, ahogyan a miénkkel tette.
A holnapi nap emlékezetes lesz, bárhogyan is alakul.
 35

CATH

Kihajoltam a korláton, hogy megnézzem, hogy halad Sandy a

növények telepítésével a recepció körül. Már évek óta dolgozott
tájkertészként és növénygondozóként, de egy részem még
mindig azt a tízéves kapust látta benne, aki egymás után
kivédett négy lövést, aztán arccal a sárba esett, és sírva fakadt.
Olyan magabiztos volt, ahogy felfúrta a falra az új
lugasrácsokat, addig igazgatta a cserepes növényeket, amíg meg
nem elégedett az eredménnyel. Nyújtogattam a nyakam, hogy
lássam, kit üdvözöl olyan nagy lelkesedéssel.
Abból a szögből csak egy rövid barna hajú személy hátát
láttam, valamint egy magas, szőke nőt. Sandy átkarolta az
alacsonyabbik vállát, a magasabbal pedig kezet fogott. Még
beszélgettek egy kicsit, aztán Sandy az emeletre mutatott.
Amikor a nők megfordultak, felismertem Rebeccát, és egy
csapásra elillant belőlem a büszkeség, hogy a fiam ilyen
magabiztosan mozog a saját szakterületén. Felkészültem a
konfrontációra. Talán ez a nő az ügyvédje, habár Rebeccával
sosem kötöttem írásbeli szerződést. Gondolatban gyorsan sorra
vettem a jogtalan elbocsátás feltételeit, és ezzel párhuzamosan
az ismerőseim között kutattam, kit hívhatok fel jogi segítségért.
Amikor Rebecca és a társa elindultak a lift felé, leszaladtam a
lépcsőn, és még azelőtt elértem őket, hogy kinyílt volna a lift
ajtaja.
– Rebecca, üdvözlöm! Mi szél hozta ide? – Nem tettem hozzá,
hogy „Még van képe idejönni?”, pedig fojtogatta a torkomat.
 Rebecca szokás szerint inkább bocsánatkérő volt, mint
némán dacos.
– Igen, elnézést, hogy a munkahelyén zavarom, de nekem…
nekünk… nagyon fontos lenne beszélnünk önnel.
– Nekünk? Ő pedig…?
A másik nő nagyon kifinomult és elegáns volt.
– Amy vagyok. Én is szeretnék bocsánatot kérni, hogy az
irodájában zavarom, de nagyon fontos, hogy beszéljek magával.
Valószínűleg nem volt őszinte a hangom:
– Nem akarok udvariatlan lenni, de erre tényleg nincs időm.
Próbálom lezárni az ügyeimet, mielőtt jövő héten szabadságra
megyek.
Rebecca csalódottan felkapta a kezét.
– Cath, meg kell hallgatnia Amyt! – Na ezt a Rebeccát már
ismertem. Egyenes, lényegre törő és megingathatatlan, aki
furcsa módon megfélemlített, pedig a saját munkahelyem
recepcióján álltam, különben is örülhetett, hogy a lopási ügynél
nem hívtam rá a rendőrséget.
Elfojtottam az ösztönös reakciómat, hogy „Nem hiszem, hogy
életvezetési tanácsokat szeretnék hallani egy olyan embertől,
akinek az élete sokkal zavarosabb, mint az enyém.” A hangjából
kicsendülő sürgetés azonban áthatolt öntelt meggyőződésemen,
hogy bármit akar is mondani nekem, az nem fontos.
– Tizenöt percem van a következő tárgyalásig.
– Addigra befejezzük – tette hozzá Amy. – Van valami csendes
hely, ahol nyugodtan beszélhetünk?
Az iskolai ápolónőkre emlékeztetett, akik próbálják
megnyugtatni a hormonoktól felspannolt kamaszokat.
Bevezettem őket a recepció melletti tárgyalóterembe. Rebecca
leült, aztán Amy is követte a példáját, miután a pillantásával
engedélyt kért tőlem. Én állva maradtam.
– Mit tehetek magukért? – Ez a sokszor használt kifejezés
valójában az ellenkezőjét jelentette: „Mikor szabadulhatok már
meg maguktól?”
Amy nagy levegőt vett, és így szólt:
– Az elmúlt néhány évben viszonyom volt Robinnal. Össze
akartunk házasodni, de nagyon nehezen tudott elválni
Moirától.
Mindig is érdekelt, vajon, hogy fogok reagálni a rossz hírekre.
Gyanítottam, hogy eleinte problémamegoldó üzemmódba
kapcsolok, gyorsan lépek át a következő lépcsőfokra, és
mindent elkövetek, hogy tompítsam a közelgő katasztrófát.
Most azonban úgy éreztem, hogy a szavak hidegzuhanyként
zúdultak rám, elmosták az ígéretes jövőt, széttépték az
álmaimat, a reményeimet és a vágyaimat, és ettől végtelenül
sebezhetővé váltam. Csak álltam ott pislogva, próbáltam
felfogni ezt az új világot, ezt az árulást. Olyan érzés fogott el,
mint amikor egy tömegben csupa idegen vesz körül, én pedig
körbe-körbe forgok, elkeseredetten keresem azokat, akikkel
jöttem, hogy biztonságban hazamehessek.
Amy láthatóan leeresztett, mintha az elmondani kívánt hír
nemcsak az én életemet tette volna tönkre, hanem az övét is.
Kétszer is elismételte:
– Moira az anyja. Nem a felesége. Nincs felesége.
Csípőre tettem a kezem.
– Nem. Láttam az ügyvéd levelét, a válási papírokat, mindent.
Elment a londoni házához. Én is ott voltam. Az anyagiakról
tárgyaltak egymással.
Bármit mondtam, hogy megcáfoljam az állításait, és
ragaszkodjam a gondolathoz, hogy a rossz dolgok nem
történnek meg az olyan jó emberekkel, mint én, Amy mindenre
tudott ellenérvet mondani. Felajánlotta, hogy a naplóját is
megmutatja, hogy összevessük, és kiderüljön, hogy amikor
Robin nem velem volt, akkor hozzá ment.
– Honnan tudjam, hogy nem maga próbál becsapni engem?
Szánalom jelent meg az arcán, de nemcsak futólag, hanem
minden pórusából az sugárzott. Az ösztönöm azt súgta, hogy
Amy kedves és becsületes nő. Nem akart többet elmondani
annál, mint amit feltétlenül tudnom kellett. Habozott, próbálta
megfogalmazni az igazságot úgy, hogy puha párnára essen, és
tompuljon a hatása.
– Csak mondja ki! – Bennem minden üres volt és kábult.
 j
– Összevesztünk, mert nagy adósságot csinált a
hitelkártyámon, és ultimátumot adtam neki. El kellett jönnie
hozzám, hogy megnyugtasson, de azt hiszem, ugyanekkor egy
hétvégi kirándulást is tervezett magával, aztán végül
összekötötte a kettőt. Elvitte önt Ramsgate-be vagy valahová a
közelbe? A barátnőm látta magukat az Italianate Glasshouse-
ban.
– Dealben volt a szállásunk. – Próbáltam valami más,
hihetőbb magyarázatot találni rá, de hirtelen minden értelmet
nyert: az utolsó pillanatban történt csere Herne Bayből; amikor
Robin ragaszkodott hozzá, hogy Ramsgate-be menjünk, ne pedig
Dealben sétáljunk; nem akart a tengerparton ücsörögni, ahol
bárki észrevehette; a vita az ivásom miatt. Megtervezte ezt az
egészet, hogy legyen ürügye elmenni, és Amyvel tölteni az
éjszakát.
Aztán megéreztem. Az árulás erejét. Azt a perzselő forróságot,
hogy bolondnak néztek. Mennyire aggódtam a hotelszobában,
gondolatban mindenféle szörnyűséget képzeltem el, miközben
ő egy másik nővel hetyegett az orrom előtt.
Leültem.
– Két hét múlva lenne az esküvőnk.
– Adott kölcsön neki pénzt? – kérdezte Amy.
Már túl késő volt, hogy megkíméljem magam a
megaláztatástól.
– Mindent én fizettem az esküvői előkészületekben, mert
Robin várta, hogy eladja a londoni házat.
Rebecca és Amy egymásra néztek, mintha némán azt
kérdezték volna egymástól, „Te mondod el ennek a becsapott
bolondnak vagy én?”
Összehúztam a szemem.
– Feltételezem, az a ház volt az, ahol meglátogatták az anyját?
Gondolatban sorra vettem a cégében vásárolt részvényeket és
az általam fizetett számlákat. Minden egyes új gondolatnál,
újabb felfedezésnél éreztem, hogy megreped és beomlik a föld,
amin korábban olyan magabiztosan és határozottan sétáltam.
Nem sírtam. Tartottam magam, de úgy elzsibbadtam, hogy nem
 g g g
tudtam, érzek-e még valaha bármit is, legyen az jó vagy rossz.
Az élet megtanítja nekünk, amit magunktól nem vagyunk
hajlandóak megtanulni.
Hányszor ítélkeztem öntelten más nők fölött, a barátnőim
fölött, akik hagyták, hogy a párjuk beleszóljon, hogyan
öltözködjenek, mire költsék a pénzt, mikor és hová menjenek.
Biztosra vettem, hogy én sosem leszek ilyen. Végül azonban én
sem lettem jobb, mint bárki más. Sőt, még rosszabb is, mert
hagytam, hogy Robin legyen számomra a legfontosabb
anyámmal és Sandyvel szemben. Homokba dugtam a fejem, sőt
még várat is építettem köré ahelyett, hogy odafigyeltem volna a
figyelmeztető jelekre. Vajon mit árult ez el rólam? Hogy ennyire
kétségbeesetten akarok egy férfit? Hogy ostoba vagyok? Vagy
Robin volt olyan hihetetlenül okos, hogy így manipulált engem?
Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre.
Viszont mégsem voltam annyira ledermedve, mint
gondoltam. Végigsöpört a testemen a semmivel össze nem
téveszthető szégyen amiatt, ahogyan Rebeccával bántam.
Magam előtt láttam, amint a gyerekeivel együtt távozik, próbál
nem sírni, nekem pedig megszakad érte a szívem. Felszegtem az
állam.
– Sajnálom, hogy azt gondoltam, maga lopott az anyámtól, és
nem hittem el, amikor megpróbált megvédeni engem.
Rebecca elmosolyodott, és a rá jellemző, egyenes stílusban azt
felelte:
– Bocsánatkérés elfogadva.
Jóvá kell tennem, amit elkövettem. De először a leszámolás
következik.
 36

REBECCA

Mindig is félelmetesnek találtam Catht. Olyan nő volt, aki

rendes retikült hordott magánál, benne a szokásos dolgokkal
(rúzs, pótharisnya, körömreszelő), nem pedig sok szeméttel,
mint az enyém – régi hajgumi, szöszös mentolos cukorka,
szalvéta, amit takony- vagy hányásvészhelyzet esetére tettem el.
Robin átverése után azonban lekerült róla a külső máz, hogy a
beszélgetések során csak a legfontosabb információkat közölte,
mintha a szószaporítás lúzerségre vallana. Ilyen legyőzötten
sokkal szerethetőbb lett.
A rosszindulatomat bizonyította, milyen örömmel néztem
végig Robin kihajítását. Cathben azonban felismertem ugyanazt
a legyőzöttséget, amit én is éreztem, amikor véget ért a
házasságom. Amy és én a kertben ültünk, feszült hangulatban
beszélgettünk, nem tudtuk, ott kellene-e egyáltalán lennünk,
hogy szemtanúi legyünk Cath életének nagyon is magánjellegű
széthullásának. Ő nem akart egyedül szembenézni Robinnal,
ezért mi is itt voltunk, figyeltük, ahogy táskákkal megpakolva
elmegy a lépcsőforduló ablaka előtt, aztán meglazított
nyakkendőben és kigombolt ingujjal átvonul a konyhán.
Összerezzentem, amikor Cath rákiabált, hogy igyekezzen és
tűnjön el innen. A hangjában hallatszott a sírás, amit azonban
még nem engedélyezett magának. Egy ideig még összetartotta a
harag, de a mindent elsöprő fájdalom már nem volt messze.
Amy önállósította magát, és bement a konyhába, hogy
megnézze, jól van-e Cath. Én még mindig inkább
„alkalmazottnak” éreztem magam, mint „bizalmas barátnak”,
ezért nem voltam biztos benne, hogy szeretné, ha ott
bámészkodnék, így inkább idegesen kint maradtam a hátsó
teraszon.
Végül Amy Cath vállát átölelve jött ki az udvarra, és az
asztalhoz vezette őt.
– Elment? – kérdeztem, ám ekkor Robin jelent meg az ajtóban,
és odaviharzott hozzánk.
– Most elmegyek – közölte, majd az asztalra dobta a kulcsát.
Látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva. – Meg fogod
még bánni, hogy nem nekem hittél, hanem ezeknek a szomorú
nőknek, akiknek olyan üres az élete, hogy muszáj bajt
keverniük másokéban. Szeretlek téged, Cath. Tényleg szeretlek.
Robin született showman volt. Úgy vallott szerelmet Cathnek,
hogy egy kicsit sem zavarta, hogy Amy és én alig egy méterre
tőle kíváncsian nézzük.
Cath megmerevedett mellettem, még mindig érezte a
kettőjüket összekapcsoló köteléket, amit elszántan próbált
szétszakítani. Le a kalappal előtte, milyen nyugodtan és
határozottan volt képes megszólalni:
– Nem fogok megbánni semmit, Robin. Még azt sem, hogy
hinni akartam neked a számtalan lehetőség ellenére, amikor
észrevehettem volna az igazságot. Én képes vagyok szeretni és
megbízható emberi lényként becsületesen élni. De azt is tudom,
hogy te nem. – Körbemutatott mindannyiunkon. – Ezek a nők is
tudják. Bár azt gondolod, hogy valami perverz és szánalmas
módon te nyertél, az én életemben viszont tényleg vannak
olyanok, akik szeretnek engem, a tiedben viszont nem hinném.
– Elhallgatott, mintha nem lett volna elég levegője, hogy
befejezze a mondanivalóját.
Amy felállt.
– Mindennel egyetértek, amit Cath mondott. Most pedig tűnj
el innen! – Majdnem felnevettem idegességemben, de sikerült
még időben megharapnom belülről a szám, és elfojtani a
kuncogást. Amy Cathre nézett, hogy engedélyt kérjen, aztán
előrelépett.
 Robin összevonta a szemöldökét.
– Te vagy a kidobóember? Elég távol áll attól, hogy
megmutatod a nőknek, hogyan hordjanak egy sálat, hogy ne
tűnjenek kövérnek.
Furcsa módon ez az arrogancia volt nálam az utolsó csepp a
pohárban, az, hogy tisztességes nőket szólt le ahelyett, hogy a
földön csúszva kért volna bocsánatot.
– Ó, menj a picsába, Robin! A saját anyád nem hajlandó szóba
állni veled, mert olyan undorító a viselkedésed!
– Hagyd ki ebből az anyámat! – Volt képe rám förmedni.
– Miért? Mit csinálsz, ha nem? Kiforgatsz a vagyonomból?
Mindhárman egyszerre mozdultunk felé, bár nem tudtam,
hogy valójában mit is tervezünk. Nekem nem esett volna
nehezemre fizikailag is kidobni, Cath és Amy azonban
túlságosan kifinomultak voltak ahhoz, hogy saját kezűleg
hajítsák ki őt az ajtón. Szerencsére Robin egy utolsó, gúnyos
arckifejezéssel sarkon fordult és távozott.
Mindannyian némán ültünk, miután becsapódott a bejárati
ajtó.
Cath annyira elszántan próbált úgy tenni, mintha látná a
dolog vicces oldalát. Nem akartam anyáskodni fölötte, mivel
annyira félelmetesen okos volt, hogy úgy véltem, nem tudnék
semmi okosat mondani neki. Próbáltam a megfelelő szavakkal
megfogalmazni, hogy „Nem kell bátornak mutatnia magát, ez a
dolog tényleg szörnyű, és biztosan totál idiótának érzi magát, de
nem maga a seggfej, hanem Robin. Maga csak egy nő, aki
próbált boldog lenni, ezért megbocsátott olyan dolgokat is,
amiket alaposabban is meg kellett volna vizsgálni.”
Hála istennek Amy mindezt elegánsan tudta tálalni neki.
Megfogta Cath kezét, és azt mondta:
– Nem szégyen, ha az ember meg akarja találni a szerelmet,
Cath. Mindannyian számtalan kompromisszumot kötünk, és
megmagyarázunk sok mindent, ha szeretünk valakit. Robin
pedig valószínűleg a leglefegyverzőbb ember, akivel valaha
találkoztam. – Megremegett a hangja. – Amíg Robin az esküvői
dekorációt válogatta magával, én arról fantáziáltam, hogyan fog
 g g g g
kinézni a fiunk vagy a lányunk. Reméltem, hogy ugyanolyan
vonzereje lesz, mint neki. – A fákra felakasztott fényfüzérekre
és a háromszög alakú zászlókra nézett. – Én sem voltam jobb
magánál. Az esküvőt elodázó minden késedelmet jó jelnek
tekintettem, hogy Robin a megfelelő sorrendben akarja csinálni
a dolgokat, és ez is az elkötelezettségét jelzi. Nem kérdőjeleztem
meg az állítólag Spanyolországban töltött idejét sem, vagy
amikor elment Londonba, hogy megpróbáljon „Moira” fejével
beszélni.
Cath hirtelen felkapta a fejét.
– Maga szerint nem is Spanyolországba ment? És mi a helyzet
az ottani ingatlanfejlesztéssel?
Amy arca összeráncolódott, aztán kisimult.
– Miután megkaptam a hitelkártyaszámlát, megnéztem a
cégnyilvántartóban a vállalkozását. Öt évvel ezelőtt megszűnt.
– Ugye nem keveri össze egy korábbival? Amikor én
befektettem a cégébe, akkor igazi részvényeket adott. Biztosra
vette, hogy végül jó profitot csinálok vele, és… – Cath hangja
elcsuklott. – Valószínűleg az internetről nyomtatta ki azokat a
részvényeket, ugye? – Összecsípte az orrnyergét. – Micsoda
szemétláda! Őszintén szólva, ha valaki elmesélné nekem ezt a
sztorit, hogy ötvenezer fontot adott kölcsön egy férfinak, akit
még alig ismert… – Próbálta könnyedén venni a dolgokat, de
könnybe lábadt a szeme. Letörölte a kibuggyanó cseppeket az
arcáról, aztán felugrott és a kertbe szaladt.
Én egyszerre irigyeltem, hogy volt ötvenezer fontja
kölcsönadni, és csodáltam, hogy ilyen nyugodtan beszél róla.
Szinte meg voltam győződve róla, hogy mindjárt azt mondja,
amit a gazdagok szoktak, „Ez csak pénz. Nem halt meg senki.”
Vigyáznom kell rá, hogy sose legyek olyan, aki minden
beszélgetést úgy kezd: „Jó neked, te szerencsés vagy.”
Cath megjelent néhány üveg pezsgővel, és azt mondta:
– Négy rekesszel vettem az esküvőre, de úgy érzem, itt az
ideje, hogy nekilássunk.
Elismeréssel adóztam az ízlésének, és kötelességemnek
éreztem, hogy kisegítsem.
 g g
Órákig ültünk ott, lelkesen pusztítottuk a piát, miközben Amy
és Cath a Robinnal töltött idejük részleteit vetették össze. Egy
idő után mellőzöttnek éreztem magam ebben a fontos
összebarátkozásban.
Elérkeztünk az estének arra a pontjára, amikor Amy már nem
úgy viselkedett, mint aki sosem hagyta a kesztyűjét a vonaton,
vagy sosem botlott meg a lépcsőn. Azt javasolta, hogy ússzunk
egyet. Néhány órával korábban még olyan érzésem volt, hogy
Cath azt mondja nekem, „Tegye le azt a pezsgőt, aztán menjen,
keresse meg a fertőtlenítőszert!”, ezért kicsit furcsának
találtam, hogy most levetkőzöm, és belemegyek a vízbe
melltartóban és bugyiban, ami korántsem volt olyan elegáns,
mint Amyé és Cathé. Tudtam, hogy másnap rám tör majd a
félelem, most viszont pezsgőáztatta agyam bátor volt és dacos.
Ám mindennek hirtelen vége szakadt, amikor Sandy
felkapcsolta a kinti villanyt, döbbenten megtorpant, és azt
kérdezte:
– Mi a fene folyik itt?
Cath felbotorkált a medence lépcsőjén, maga köré csavart egy
törölközőt és Sandy felé futott, miközben Amy és én a kerti
lakba szaladtunk.
Megtörölköztünk felöltöztünk, közben a gyászos vidámság
határán egyensúlyoztunk, amit akkor érez az ember, amikor
már nem tud többet sírni.
Amy hamarabb összeszedte magát nálam.
– Nem tudok így hazamenni. Túl sokat ittam, nem vezethetek.
Én felnevettem.
– Nekem pedig nincs hova hazamennem. – A vicces
megjegyzésem közben fájó szívvel gondoltam Eddie-re és
Meganra. Lerogytam a kanapéra, és csak egy hajszál választott
el a sírástól, amiről tévesen mindig azt gondoltam, hogy az
alkohol távol tartja tőlem.
Amy a kezemet paskolta, és azt javasolta, hogy feküdjek le.
– Biztos vagyok benne, hogy Cath nem bánja, ha ma itt alszol.
– Mielőtt bármi mást mondhattunk volna, Sandy jelent meg a
kerti lak ajtajában.
 j j
– Anya lefeküdt. Elég rossz állapotban van. Jól gondolom,
hogy elmarad az esküvő?
Amy meglepően józannak tűnt, pedig ugyanannyit ivott, mint
én. Nekem be kellett hunynom az egyik szemem, hogy élesen
lássam a dolgokat. Elmagyarázta Sandynek, mi történt,
nagylelkűen elviselte, hogy mindig bele-beleszóltam,
hozzátettem ezt-azt, ami véleményem szerint Robin bűnösségét
bizonyította.
Sandy válogatott káromkodásokat dörmögött Robinról,
mintha mi két, finom úri hölgy lettünk volna, akik elájulnak, ha
hangosabban mondja. Magához hívott minket.
– Jól van, egyikőtök sincs olyan állapotban, hogy bárhova is
menjen ma este, ezért azt javaslom maradjatok itt. A
vendégszobában meg van ágyazva nektek.
Nem számítottam rá, hogy feljebb lépek, és a nagy ház egyik
puccos hálószobájában tölthetem az éjszakát.
– Semmi baj, én majd itt alszom.
Sandy fáradt vidámsággal nézett rám.
– Aggódnék, hogy kitámolyogsz, és beleesel a medencébe. –
Felállított, majd hátratántorodott, amikor megbillentem.
Amy sokkal gyakorlottabb részeg volt, mint amilyennek
hittem. Annak ellenére, hogy ő sem fogta vissza magát a
pezsgővel, velem ellentétben képes volt úgy kimenni a kerti
lakból, hogy közben ne ütközzön az asztal lábának, a
teniszütőknek vagy – kínos módon – Sandynek. Én
megragadtam Sandy derékszíját, hogy megálljak a lábamon, és
ezután viccesen eszembe jutott, hogy csak kérnem kell, ha
meztelenül akarom látni őt. Úgy tűnt, élvezném is, de
szerencsére az agyam túl lassan forgott ahhoz, hogy
megtaláljam a szavakat, és ezt hangosan is kimondjam.
Sandy felkísért minket az emeletre, a szobákba irányított, és
fogkefét keresett nekünk. Pezsgőtől ködös agyam még így is le
volt nyűgözve. Graham egy vekni kenyeret sem talált volna meg
a fagyasztóban térkép nélkül.
Éppen a pólómat vettem le, amikor kopogtak az ajtón.
– Egy pillanat! – Beugrottam az ágyba, és felhúztam a takarót
 g g g
egészen a nyakamig.
– Hoztam neked egy pohár vizet – mondta Sandy, és letette az
éjjeliszekrényre. – Nem tudom, hogy érdemes-e most
beszélgetnünk, mert holnapra biztosan elfelejted, de szerettem
volna megköszönni, hogy megakadályoztad, hogy anya szörnyű
hibát kövessen el. Kíváncsi is voltam, miért kerested fel az
irodájában – vigyorodott el. – Habár mindig örülök, ha látlak.
– Nem érdemlek köszönetet. – Az italtól kábult és nehéz volt a
fejem. Minden erőmmel igyekeztem koncentrálni, de csak egy
gondolat dobolt az agyamban: nem hagyhatom, hogy Sandy azt
gondolja, jobb ember vagyok, mint amilyen valójában. – Vissza
akartam szerezni az anyám pénzét. Robin tőle is lopott.
Majdnem el sem mondtam az édesanyádnak, hogy mi folyik itt.
Sajnálom. Nagyon sajnálom! Majdnem hagytam, hogy
hozzámenjen. De ez volt az egyetlen aduász a kezemben, ezzel
tudtam csak fenyegetni, hogy elmondom Cathnek, amit tudok,
és ezzel egy rudat dugok a küllői közé. Cath nagyon sok pénzt
veszíthetett volna. – A szemem megtelt könnyel, miután az
alkohol szembesített a kudarcommal, hogy nem tudtam
visszaszerezni Robintól a pénzt. Sajnáltam, hogy hajlandó
lettem volna a busz alá lökni Catht, csak hogy igazságot
szolgáltassak anyámnak, és egy kis nyugalmat szerezzek
magamnak.
Sandy megütögette a vállam.
– Tudom, anya elmondta. De még ő is elismerte, hogy nem
akart senkire hallgatni. Amikor elé álltál és elmondtad, amit
tudsz, nem hitt neked, ugye? Elszánta magát, hogy feleségül
megy Robinhoz. Nagyon nehéz helyzetben voltál. Én láttam,
milyen keményen próbálod tartani magad a gyerekeid miatt.
Nagyon könnyű erkölcsi fölényben lenni, ha az embernek több
lehetősége van. És különben is rendesebb vagy, mint hinnéd…
meghúztad a határt ott, hogy Robin nem lophatja el a pénzt
anyámtól, amivel téged kifizet. – Elmosolyodott. – Jobb későn,
mint soha.
– Ne légy kedves velem! Tényleg ne! – De már túl késő volt,
nem tudtam visszatartani a könnyeimet, lecsorogtak az
 g
arcomon.
Sandy leült az ágyra.
– Hé! Aludj egy kicsit! Majd holnap reggel beszélünk.
Szipogtam egyet.
– Vissza fogja kapni a pénzt, amit kölcsönadott neki?
– Talán a rendőrök tudnak valamit intézni. Ha rá tudom
beszélni, hogy tegyen feljelentést. Őszintén szólva szerintem
nagyon megalázottnak érzi magát, hogy így a bolondját járatták
vele. – Elhallgatott. – Ezenkívül nagyon sajnálom, hogy azt
gondolta, te loptad el a nagyi ékszereit. Ha ez vigasztal, én egy
pillanatig sem hittem el.
– Igen, ez segít. Köszönöm! – Hátradőltem a párnára, és
magamhoz vettem az elegáns zsebkendőtartót az
éjjeliszekrényről. – Mi van veled és Chloéval? – Annyira nem
voltam részeg, hogy ne gondoltam volna rá, milyen jó lenne
megcsókolni, bár sejtettem, hogy a taknyos arcom nem igazán a
legjobb ajánlat, amit a héten kapott. Vagy talán egész évben.
Felállt.
– Ezt a történetet majd holnap mesélem el. Jó éjszakát!
– Jó éjt, hacsak nem akarsz itt maradni, és beszélgetni még
egy kicsit. – Ebben a pillanatban mindennél jobban vágytam rá,
hogy összebújjak valakivel, nem a szex miatt… bár az is
határozottan vonzónak tűnt… hanem azért, hogy érezzem egy
másik emberi lény melegét, és ne legyek annyira egyedül.
Majdnem ez lett a vesztem.
Sandy azonban megmentett saját magamtól.
– Ideje aludni. Reggel hozok egy csésze teát, mielőtt elindulok
dolgozni.
A hangjában volt annyi határozottság és ígéret, hogy ott
maradtam a helyemen. Harminchat évesen még mindig
másoknak kellett helyes döntéseket hozni helyettem.
 37

REBECCA

Hat héttel korábban, szeptember elején, amikor Cath befordult

egy hatalmas ház elé az ő utcájával párhuzamos sugárúton, egy
pillanatra megfeledkeztem magamról, és meglepetten
káromkodtam egyet.
– Amikor azt mondtad, hogy a tulajdonos keres valakit, aki
vigyáz a házára, nem gondoltam volna, hogy egy palotába fogok
költözni. Uzsonnaidőben meg sem találom majd Megant és
Eddie-t.
Többet nem tudtam mondani, mert elszorult a torkom, úgy
megkönnyebbültem, hogy végre nem kell ébren hánykolódnom
éjszakánként azon aggódva, hogy a közeljövőben hol fogok
aludni, és hosszú távon hogyan fogom megoldani, hogy stabil
otthont biztosítsak a gyerekeknek, és közös felügyelettel
neveljük őket. Itt ez a duplaüveges, kétgarázsos csoda volt az én
menedékem, az esély, hogy végre ismét talpra álljak.
– Tetszik? – kérdezte Cath, mintha lett volna más választásom,
vagy mintha egy rikító színű festék és egy provokatív tapéta
láttán sarkon fordulnék. Inkább arra gondoltam, hogy csak
udvarias, vagy úgy tesz, mintha kérdést tenne fel, de valójában
csak azt várja, hogy hálálkodjak neki. Ha az utóbbiról volt szó,
akkor megkapja a jutalmát.
A mellkasomra tettem a kezem, próbáltam lecsillapítani a
légzésemet, miközben néma zokogás fojtogatott. Végül azonban
ki tudtam mondani a szavakat:
– Ez csodálatos! El sem hiszem, hogy a tulajdonosa fizet
nekem, hogy itt lakjak, miközben ő Amerikában van!
– Elmondtam neki, hogy milyen csodálatos házvezetőnő vagy,
és hogy Eddie és Megan is milyen bájosak.
– Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm!
Cath lesütötte a szemét, és a kormányt bámulta.
– Nekem kell köszönetet mondanom. Ha te nem lettél volna,
nagyon nagy bajba kerülök.
Elfogadtam a köszönetét és a szándékát, hogy szállást
keressen nekem, de végig nyomasztott a bűntudat, nem tudtam
szabadulni a gondolattól, hogy nem érdemlem meg a segítségét.
Többször is próbáltam szóba hozni, de mindig csak legyintett
rá. Nem tudtam, hogy azért-e, mert zavarban van, hogy egy
ilyen csaló hálójába került, vagy azért, mert megkérdőjelezte a
szavahihetőségemet. Azt viszont határozottan eldöntöttem,
hogy mielőtt elfogadom a legalább egy évre biztosított szállás
lehetőségét, valamint a kialkudott, nagyon magas fizetést,
amellett, hogy Dolly gondozásáért még ő is fizetett nekem, nem
halogathattam tovább a dolgot, meg kellett beszélnem vele.
Hátrahajtottam a fejem a fejtámlához.
– Cath, muszáj bocsánatot kérnem, hogy nem mondtam el
neked már sokkal korábban. Nagyon nagylelkű voltál, én
viszont rendkívül szégyellem, milyen önzőn viselkedtem. Azt
hiszem, ha őszinte akarok lenni magamhoz, annyira
megszállottan próbáltam új otthont szerezni, hogy a könnyebb
utat választottam, és meggyőztem magam, hogy bármi történik
is, veled minden rendben lesz. – Haboztam. Muszáj volt
őszintének lennem. – Mert neked van pénzed. – Olyan
sekélyesnek tűnt így hangosan kimondva.
Cath felemelte a kezét.
– Ne is gondolj ilyenekre! Nagyon sok alkalom volt, amikor én
magam is rájöhettem volna… szó szerint mindenki vörös
zászlót lobogtatott előttem, hogy figyelmeztessen… Jax, Sandy,
Dan… én viszont úgy döntöttem, nem veszek róluk tudomást.
Nem a te feladatod volt megakadályozni, hogy hatalmas hibát
kövessek el.
– De kiszemeltem a házadat, hogy Robin közelébe
 g
kerülhessek. Visszaéltem a bizalmaddal. – Az egész testem
görcsbe rándult, hogy ne adjam fel, mondjak el mindent, ami a
szívemet nyomja. Nem vártam, hogy teljesen megértse, de azt
akartam, hogy tudja, én igazából nem ilyen ember vagyok, csak
a körülmények áldozatául estem, ezért viselkedtem úgy, ahogy
más helyzetben nem tettem volna.
Szomorúság suhant át az arcán.
– Nincs erőm haragudni rád emiatt, miközben az sokkal
rosszabb volt, amit Robin tett. Sosem hittem volna, hogy ezt
mondom, de örülök neki, hogy beférkőztél a házamba és az
életembe. Máskülönben most férjnél lennék, és néhány év
múlva valószínűleg elveszíteném a vagyonom felét. – Felém
fordult a vezetőülésen. – Nekem is bűntudatom van amiatt,
hogy lopással vádoltalak. Őszintén sajnálom.
Ezúttal én legyintettem.
– Az már nagyon régen volt. Robin mesterien tudott
megtéveszteni másokat.
Cath ellazult, aztán kiszállt a kocsiból.
– Gyere! Menjünk és nézzük meg az új otthonodat! Itt
mindannyian tiszta lappal kezdhettek.
Nagyon reméltem, hogy tényleg így lesz. Abban már
megegyeztünk, hogy nem leszek tovább takarítónő nála. Úgy
adta elő nekem, hogy szerinte mindkettőnknek jobb, ha
továbblépünk.
– Őszintén szólva jobban szeretnék egy olyan alkalmazottat
felvenni, aki nem tudja, mi történt, ráadásul amellett, hogy
vigyázol a házra, még anyámról is gondoskodsz, ezért ez bőven
elég lesz neked. – Kicsit sértőnek találtam, de hálás is voltam,
hogy eltűnik a kínos érzés a kapcsolatunkból most, hogy már
egészen más vizekre eveztünk. Nehéz lenne visszatérni ahhoz,
hogy „Melyik ágyneműt húzzam fel a vendégszobában, és
tudnál még vízkőoldót venni?” azok után, milyen mély
bepillantásunk nyílt egymás életébe.
A házvezetőnői állásom elveszítése nem amiatt esett rosszul,
hogy nem tudtam ilyen minőségben tovább dolgozni, hanem
inkább amiatt, hogy így már nem futottam össze rendszeresen
 g g
Sandyvel. Többé nem kér bocsánatot, ha bepiszkítja a
kitakarított zuhanyzót, nem évődünk, miután sáros lábbal
végigment a felmosott padlón, és nem kávézunk együtt
időnként. Ezért nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy
őt szerződtették az új otthonom kertjének átalakítására, amíg
Cath ügyfele külföldön van. Sandy vigyorogva közölte a hírt:
– Hetente kétszer ott leszek. Gondolod, hogy tudsz majd
csinálni nekem egy csésze teát?
Olyan kedves volt velem a pezsgős, melltartó-bugyis fürdőzés
kínos incidense után. Azt mondta, hogy vicces voltam, és „édes”,
nem pedig egy részeg idióta, aki majdnem rámászott. Bár ez
sokkal közelebb állt az igazsághoz. Valahányszor a közelemben
volt, szerettem volna beszívni az illatát, a férfiasság és a
gyengédség keverékét, amitől megfeledkeztem a teás
kancsókról és a tejkiöntőkről, és inkább azzal foglalkoztam,
hogy nézne ki az inge nélkül. De mivel féltem, hogy bolondot
csinálok magamból, és elveszítem őt szövetségesként, barátként
meg a zavaros életem biztos pontjaként, inkább tartózkodóan
viselkedtem. Nem kockáztathattam meg, hogy baj történjen,
vagy veszélybe sodorjam a biztonságot, amit Megannak és
Eddie-nek próbáltam nyújtani, amíg kitaláltam, hogy legyen
tovább.
Többnyire sikerült is, bár még mindig illetlenül érdekelt, mi
történik a feleségével. Sokszor kaptam magam azon, hogy
célzatos kérdéseket teszek fel neki: mit tervez a hétvégére, akar-
e nyaralni menni valahová. Olyan volt, mintha haleledelt
szórtam volna egy tóba, és vártam volna, hogy egy ritka koi
ponty felússzon a felszínre azzal a konkrét információval, ami
vagy megöli a reményeimet, vagy kockázatos módon turbó
fokozatba kapcsolja, és olyasmit teszek, ami nem tanácsos.
A legfontosabb azonban az volt, hogy a gyerekeim tudják,
rám mindig számíthatnak. Aznap, amikor Graham elhozta őket
a házhoz, szörnyen ideges voltam. Mintha jobb akartam volna
lenni, mint a hibákkal teli anyjuk, aki imádta őket, néha
zsémbesen, néha szórakozottan és gyakran olyan odaadóan,
hogy nehéz lett volna megállapítani, hol végződöm én, és hol
 g g g
kezdődnek ők. Dalolt a szívem a gondolatra, hogy magamhoz
ölelhetem őket, az ujjaim felismeri a testük minden porcikáját,
mert olyan jól ismerem őket, mint a saját arcomat.
A valóság persze a kettő között volt valahol. Eddie fel-alá
szaladgált a kertben, versenyzett Megannal, amíg a lányom bele
nem unt, aztán a saját idejét mérte, amíg halálosan el nem
fáradt. Megan sokkal visszafogottabban viselkedett. Megvárta,
amíg Eddie elalszik, csak azután bújt oda hozzám a kanapén.
Kibulizta magának, hogy igyunk egy forró csokit, de
sokszorosan meghálálta, amikor megfogta a kezem, és azt
mondta, „Mindennap hiányoztál, amíg apánál voltunk.” Sikerült
megállnom, hogy ne tegyem tönkre a pillanatot a faggatózással,
hogy jött ki Chelle-lel.
A másfél hónap alatt, amióta itt laktunk, lassan kialakult egy
rendszer. A gyerekek minden második hétvégén elmentek az
apjukhoz, ami – ahogy Cath megjósolta – már kevésbé volt
traumatikus számomra. Végül még örültem is az egyedül töltött
időnek. Annak ellenére, hogy korábban azon alkudoztam, hogy
ha „valaha is visszakapom őket”, imádni fogok minden egyes
percet, amit velük töltök, nem vettem számításba, hogy
elfáradok, feszült leszek, ezért néha jó volt úgy leheveredni a
tévé elé, hogy senki sem akart tőlem semmit.
Azt persze nem lehetett tagadni, hogy az ilyen hétvégék
csigalassan teltek nélkülük, éppen ezért lett szombatonként a
nap fénypontja Sandy kertészeti látogatása, amit persze
senkinek sem vallottam volna be. Egész nap gürcöltem, hogy
elvégezzek minden munkát, majd kicsinosítottam magam
Sandy látogatására. Kis szerencsével azt fogja gondolni, hogy ez
a valódi énem, nem pedig az a tántorgó, derékszíjat megragadó
részeg nő, aki azt kérte tőle, hogy – kacsintás, kacsintás –
maradjon még egy kicsit beszélgetni. Ettől az emléktől még
mindig elpirultam, valahányszor láttam őt.
Az egyik komor novemberi reggelen az a fajta eső esett,
amitől úgy éreztem, hogy legalább öt év múlva lesz legközelebb
tavasz. Kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, fel tud-e
robbanni a Netflix a túlzott használattól. Ekkor megpillantottam
 g
Sandyt, ahogy vízhatlan ruhába öltözve, mint egy űrhajós, a ház
hátsó részéhez támasztja a létrát. Isten tudja csak, mi volt olyan
sürgős ebben a zuhogó esőben, amiért megkockáztatta, hogy
esetleg lezuhan és szörnyethal. Felosontam az emeletre, hogy
kilessem, de az első hálószobában, ahová bementem, szemtől
szemben találtam vele magam. Ő a létra tetején állt.
Megkopogtatta az ablakot, és intett, hogy nyissam ki.
– Ne haragudj, szólnom kellett volna, hogy jövök. A tulajdonos
már nagyon régen megkért, hogy tisztítsam ki a csatornát, de
mindig elfelejtettem. Úgy gondoltam, jobb, ha most
megcsinálom, nehogy beázzon valami, vagy elöntsön valamit ez
a sok eső.
Szabályosan kilógtam az ablakon, hogy halljam, amit mond. Ő
oldalra dőlt, hogy ne rá zúduljon a csatornából kiömlő esővíz. A
medencés incidens óta most voltunk a legközelebb egymáshoz.
Én egy kicsit magasabban álltam, mint ő, és kizárólag a szemét
néztem, mivel az eső hátrasöpörte a haját az arcából. Egy őrült
pillanatra elfogott a kísértés, hogy még néhány centit kijjebb
hajoljak és megcsókoljam.
Feljebb mászott a létrán, és azt mondta:
– Örökké szeretni foglak, ha készítesz nekem egy teát, és hozol
nekem egy törölközőt, miután befejeztem, persze csak ha
belefér az idődbe. Mondjuk egy óra múlva.
Próbáltam nem az a nő lenni, aki mindenfélét belemagyaráz
abba, amit hall. De azért beszaladtam a szobámba, gyorsan
fújtam magamra egy kis dezodort, és előkotortam azt a
parfümöt, amit Debstől kaptam a szülinapomra. Aztán pánikba
estem, hogy az illat egyértelműen a reménykedést és a
kétségbeesést fogja sugallni, ezért egy törölközővel
ledörzsöltem az illatot a nyakamról, aztán visszamentem a
földszintre. Még a lépteim is könnyebbek voltak, pedig nagyon
szigorúan magamra parancsoltam.
A következő órában folyton kilestem a függöny mögül, hogy
megnézzem, még mindig ott van-e a létrán, és nem döntött-e
úgy, hogy elrakja a szerszámait, és elmegy. Mire végül
becsengetett, a küszöbön vette le magáról a vízhatlan ruháit, és
 g g
lerázta róluk a vizet, mint egy ázott kutya. Én már annyira
belefáradtam az idegeskedésbe, hogy jó úton haladtam az
ingerültség és bosszankodás felé.
– Egyedül vagy ma? – kérdezte.
– Igen, a gyerekek Grahamnél vannak. Őszintén szólva
nagyon élvezem ezt a csendet és nyugalmat. – Nem akartam a
szomorú, magányos lúzer látszatát kelteni.
– Nem maradok sokáig.
– Nem így értettem. Még egy ilyen antiszociális ember is, mint
én, el tudja viselni a társaságot, amíg megiszunk egy teát. – Most
komolyan, ha csak ennyire futotta a barátkozós, sőt mi több a
flörtölős képességemből, akkor jobb lesz, ha betárázok puzzle-
ből.
Sandy összeborzolta a haját, amivel mindenfelé vízcseppeket
szórt szanaszét.
– Nem rossz egyedül lenni egy ilyen nagy házban?
– Nem. Furcsamód, miután egyáltalán nem volt semmilyen
házam, úgy döntöttem, nem zavar, ha öt hálószobám és három
fürdőszobám van.
– Ne haragudj! Hülye kérdés volt – pirult el, az egész arca
lángba borult.
Annyira elszégyellte magát, hogy felnevettem.
– Ne butáskodj már! Valószínűleg én is ugyanezt mondtam
volna, ha nem tudnám, milyen érzés, amikor nincsenek
lehetőségeid. De meg kell köszönnöm Robinnak, hogy segített
rajtam.
– Hogy érted ezt? Ellopta a családod összes pénzét!
– Ez igaz. De éppen emiatt megakadályoztam, hogy az
édesanyád besétáljon ugyanebbe a csapdába, aztán a karma
viszonozta nekem a szívességet ezzel a hellyel.
Sandy megborzongott. Lázasan kerestem valamit, amivel
rábírhatom, hogy maradjon még.
– Hozzak neked egy takarót?
– Nem, köszönöm nem kell. Majd odaülök a radiátor mellé.
Erre én pirultam el.
– Nincs bekapcsolva a fűtés. – Igaz, hogy nem kellett bérleti
 g g
díjat fizetnem, de rettegtem tőle, hogy mennyibe kerül majd a
fűtés, ezért szigorúan csak délelőtt ment egy órán keresztül,
meg este egy újabb óráig. A kettő között pedig jól felöltöztem.
Szerencsére Sandynek volt annyi esze, hogy ne kérdezze meg,
miért hideg konyhában ülök egy esős, őszi napon.
– A takaró nagyszerű lenne, köszönöm!
Felszaladtam az emeletre, és levettem a paplant Megan
ágyáról.
Sandy elhelyezkedett a nagy kanapén a konyha sarkában,
kinyújtotta a karját a feje mögött, és úgy tett, mintha elaludna.
– Ezt a kényelmet könnyen meg tudnám szokni.
– Kérsz egy kis pirítóst? – Hirtelen eszembe jutott, hogy Cath
egyszer megemlítette, Sandy exfelesége „kiváló” burgundi
marharagut tud csinálni. Pff. Az gyakorlatilag nem más, mint a
jó öreg marhapörkölt gombával. Én viszont készítek neki egy
baconös szendvicset barnaszósszal, hogy megmutassam, miről
marad le.
Jó volt, hogy van valami, amivel lefoglalhatom magam.
Könnyebb volt úgy beszélgetnem vele, hogy nem néztem rá.
Széles mozdulattal nyújtottam át neki a kész pirítóst.
– Tessék, parancsolj!
Beleharapott és megjátszotta, hogy elalél a gyönyörűségtől.
Még a szemét is behunyta.
– Ez nagyon finom! Jövök máskor is.
– Meghívnálak, de ami azt illeti, éppen most hívattad meg
magad.
A levegőben ott vibrált az az érzés, hogy haladunk valami
felé. A beszélgetés a baconös szendvicsről szólt, ugyanakkor egy
másik szinten valami más is történt. Olyan érzés volt, mint a
szobor nevű gyerekjáték, amiben mindketten felváltva
lopakodtunk a másik felé, készen arra, hogy bármikor szoborrá
merevedjünk, és úgy tegyünk, mintha semmi nem történne.
Sandy túl hamar felállt, és azt mondogatta, hogy hazamegy,
mielőtt még több időmet rabolja el. Én csak álltam ott, mint egy
idióta, legszívesebben belekapaszkodtam volna, hogy
megakadályozzam a távozását. Mosolyt ragasztottam az
 g g
arcomra, és az ajtóhoz kísértem. Elmentem a csizmája mellett,
és megkérdeztem magamtól, hogy csak képzeltem-e azt a
szikrát kettőnk között. De nem jutott eszembe semmi, amit
mondhattam vagy tehettem volna úgy, hogy megőrizzem a
maradék méltóságomat, ha esetleg mégis félreértettem valamit.
Az ajtónál álltunk, mindketten jó hétvégét kívántunk a
másiknak, aztán Sandy megjegyezte:
– Lehet, hogy jövő héten beugrom, hogy visszavágjam a
lilaakácot. Jót tesz neki ilyenkor a metszés.
Úgy éreztem magam, mint egy kamasz, akinek a barátnői azt
suttogják, hogy a srác, aki tetszik neki, folyton őt nézi, aztán azt
látom, hogy egy másik lánnyal táncol. Még utoljára integettem,
majd becsuktam az ajtót, és megrohant a magány, pedig néhány
perccel előtte még nevetés és melegség vett körül.
Odasétáltam a mosogatóhoz, és nagy csörömpöléssel
mosogatni kezdtem. Letöröltem az asztalt, de erősebben
dörzsöltem a kelleténél, aztán bekapcsoltam a tévét, és a
csatornák között válogattam. Végül megálltam a Pomádénál.
Nem voltam biztos benne, hogy szívesen nézném mások
románcát, ami az esélyek ellenére mégis beteljesül, de a „Grease
Lightning” éneklése a táncmozdulatokkal együtt némi reményt
adott, hogy nem süllyedek teljes csüggedésbe.
Éppen lelkesen táncoltam és mutogattam, ahogy a
koreográfiában kell, amikor kopogást hallottam az ablakon.
Villámgyorsan leengedtem és magam mellé szorítottam a
karomat. Sandy kétrét görnyedve nevetett. Odavonultam az
ajtóhoz, felkészültem rá, hogy utasításokat fog adni, hogy ne
felejtsem el bevinni az olajfákat a télikertbe, ha fagyra áll az
idő.
Az ajtófélfának támaszkodva állt.
– Nos, ez nem mindennapi látvány volt.
Próbáltam megtalálni a legkevésbé sértő visszavágást.
– Fogd be! – Zavaromban csak tőszavakban tudtam beszélni. –
Itt hagytál valamit?
Lesütötte a szemét.
 – Téged?
Összehúztam a szemem, és sorra vettem az összes
lehetőséget, ahogyan félre tudnám érteni ezt az egyszerű szót.
Felnézett.
– Ne haragudj, hogy félbeszakítottam John Travolta táncát,
de… – Összeráncolta az arcát. – Ó, a fenébe is, csak kimondom,
ahogy van!
Álltam ott, vártam néhány pillanatot, aztán azt kérdeztem:
– Be akarsz jönni, mielőtt tüdőgyulladást kapsz?
Ő beljebb lépett, közvetlenül elém. A félénkség megbénított.
Lehajtottam a fejem, ő pedig még közelebb jött, amíg a
homlokomat a mellkasára nem támasztottam.
– Rebecca! Szerintem van köztünk egy kis szikra.
Nekem szokás szerint muszáj volt elrontanom a pillanatot.
– Kis szikra? Semmi több?
Magához húzott, ezért muszáj voltam felemelni a fejem, és a
szemébe nézni.
– Nos, nem tudtam, hogy reagálnál egy nagy vallomásra.
Próbálom kezelhető keretek között tartani ezt a témát. – De
közben mosolygott. Aztán már nem, mert csókolóztunk, és a
szívem megtelt napfénnyel, ami nem is hasonlított a kinti, esős
időre.
Jobban kellene bíznom benne, hogy ismét jó időszak
következik.
 38

REBECCA

Korábban sosem értettem, milyen érzés, amikor az embernek

van ideje, nem pedig minden pillanatban azon igyekszik, hogy
ne hulljanak szét a dolgok. Így hát ahelyett, hogy feszültséggel
telve közeledtünk volna a karácsonyhoz, én már ura voltam a
helyzetnek. Ezúttal elég pénz jutott ajándékokra is. Graham
nem nyögte be az utolsó pillanatban, hogy elköltött száz fontot
„egy kis extra ajándékra a gyerekeknek”. Nem vettem semmi
olyat, amihez elem kellett vagy össze kellett rakni karácsony
reggelén, és amit a gyerekek végül meguntak és félretettek.
Őszintén reméltem, hogy Megannak és Eddie-nek nem fog
nagyon hiányozni az apjuk. Most, hogy már nem stresszeltem
azon, hol fogunk lakni, láttam, hogy Graham jó apa, bár férjnek
csapnivaló volt. Idővel a párbeszédeink is civilizáltak lettek,
már-már barátiak.
Néhány héttel karácsony előtt Sandy megkérdezte, hogy
szeretném-e vele, Dollyval és Cathszel tölteni a karácsony első
napját.
– Az anyád javasolta ezt? – Még mindig kerestem a
bizonyítékot, hogy Cath az univerzumhoz imádkozik, hogy a fia
ne jöjjön össze a volt takarítónőjével. Bár csupán néhányszor
futottam össze Cathszel Dollynál, amióta elköltöztem a kerti
lakból, mindig őszintén örült, hogy láthat, de egyikünk sem
említette Sandyt.
Sandy magához ölelt.
– Igen. Ne keress problémát ott, ahol nincs! Anya boldog, ha
én is az vagyok.
Nem számítottam rá, hogy Cath meghív magához, ezért már
felajánlottam Debsnek, hogy jöjjön el hozzám Jase-szel és a
kicsivel. Hálátlan voltam, amikor korábban náluk laktunk, ezért
most jött el az ideje, hogy újra visszatérjen közénk a jó viszony.
Megan és Eddie imádták Sophiát, ezért reméltem, hogy ha ők is
itt vannak, talán nem lesz olyan nehéz ez az első karácsony
Graham nélkül. Debs kapva kapott az alkalmon.
– Éppen azon törtem a fejem, hogyan fogok főzni, mert
Sophia nem tudja elviselni, ha leteszem. – Elhallgatott egy kis
időre. – De anyát is meg kell hívnod. Nem hagyhatjuk magára.
– Hát persze, meg is akartam – feleltem, és rögtön bosszús
lettem, hogy a húgom nem tételez fel rólam annyi kedvességet,
hogy nyilvánvalóan meghívom az anyánkat is. Ennyire nem
voltam reménytelen.
Amikor elmondtam Sandynek, hogy már meghívtam a saját
családomat karácsonyra, megjátszott kétségbeeséssel tárta szét
a karját.
– Szóval te bulizni fogsz, amíg Dolly megnéz minden létező
musicalt, anya úgy tesz, mintha nem a munkahelyi e-mailjeit
olvasná, én pedig lassan becsípek a forralt bortól?
– Majd a szilvesztert együtt töltjük. Ugyan már! Ez csak
egyetlen nap. – Őszintén szólva azonban kicsit
megkönnyebbültem, hogy nem kell egy asztalnál ülnöm
Cathszel, és vigyázni, mit mondok, nem beszélve arról, hogy rá
kellene parancsolnom Eddie-re, hogy ne tüsszentsen a
krumplira meg Meganre, és ne borítsa fel a kristálypoharakat.
Dollyval viszont nagyon szerettem volna együtt lenni
karácsonykor. Még ha Cath nem egészen olyan nőt is szánt a
fiának, mint amilyen én voltam, Dolly nagyon örült a hírnek.
– Pontosan erre van szüksége. Egy olyan nőre, aki nem
affektál, hanem gyakorlatias, és meg tud enni egy KitKatet
anélkül, hogy előadást tartana arról, hogyan növeli meg a
csokoládé az inzulinszintet.
Felnevettem, hogy Dolly azért értékel olyan nagyra, mert
gondolkodás nélkül meg tudok enni egy szelet csokoládét.
g g g
Folytatta:
– A felesége nem kért vaníliasodót, mert bántotta a gyomrát,
és este öt óra után nem evett semmit, mert kettő-nyolcas diétát
tartott.
Dolly összekeverte a számokat, mivel az a diéta a tizenhat-
nyolcas időszakos böjt volt, de nem javítottam ki.
Az egyik látogatásom alkalmával, amikor elmentem hozzá,
hogy megnézzem, elég hot dog virsli konzerve van-e, és milyen
kuponokat vágott ki az újságból („Dolly, maga szerint mikor lesz
szüksége ötven penny kedvezményre egy doboz tamponból?”),
valamint hogy kitakarítsak, Dolly elkezdett nosztalgiázni.
– Hiányoznak a fiatalkorom karácsonyai. Meghívtuk az
unokatestvéreimet, a gyerekeiket, a szomszédainkat és
mindenkit, akinek nem volt hol ünnepelnie. Az anyám
nagyszerűen értett hozzá, hogy hozza ki a legtöbbet a legkisebb
dolgokból. Mindannyian összegyűltünk, Activityt játszottunk,
énekeltünk, a kisgyerekek pedig az asztal alatt aludtak. – Rám
nézett. – Milyen kár, hogy most már nem tudjuk együtt tölteni
az ünnepeket. Ostobaságnak tűnik, hogy te ott vagy az egyik
házban a családoddal, miközben mi Cathszel a nagy régi
házban, csak hárman.
Mindig is balek voltam. A szavak hamarabb kibuktak a
számon, minthogy az agyam közbeszólhatott volna:
– Esetleg mindannyian eljöhetnének hozzánk. A húgomat
hívtam meg, a családját és persze az édesanyámat.
Dolly úgy tapsikolt örömében, mintha magamtól találtam
volna ki ezt a remek ötletet, miközben minden vágyam az volt,
hogy visszatáncolhassak, és azt mondhassam: „Nem nem, ez
nagyon stresszes lesz, különben sem akarom, hogy Cath azt
gondolja, nem vagyok elég jó a fiához, mert a krumplim nem
elég ropogós.”
A gondolat azonban annyira felvidította Dollyt, hogy a
lelkesedése rám is átragadt. Azonnal elment, hogy megkeresse a
Karácsony Val Doonicannel CD-jét és azt kérte, nézzek be a
vendégszobai szekrénybe.
 – Vettem néhány hógömböt a karácsonyi kiárusításon abban
az érdekes kis ajándékboltban a pályaudvar mögött. Elviheted
őket. – Ez más szóval azt jelentette, hogy megszabadul a
felesleges tárgyaitól, és áthelyezi őket az én házamba. De mivel
nem tartottam lehetetlennek, hogy Megannak esetleg
tetszenének, benéztem a szekrénybe, és találtam négy
hógömböt. – Darabja csak egy font negyvenkilenc volt. Tíz
fontról értékelték le!
Meglepetésemre és rémületemre, Cath elfogadta a
meghívásomat. Dolly szavaival élve „örömmel nézett elébe”.
Ezért ahelyett, hogy a nagy nap előtt az az egyszerű
forgatókönyv lett volna érvényben, hogy „pulyka a sütőben,
anyát megkérni, hogy terítsen meg, ellenőrizni, hogy a királynő
beszéde felvételre van-e állítva”, hozzá kellett adnom a listához,
„a sminkeléssel bénázni, felpróbálni minden létező ruhát a
szekrényből, aztán mindet leszavazni, hogy túl hétköznapi, túl
elegáns, túl takarítónős”. Végül úgy döntöttem, hogy senki sem
fogja megszabni nekem, hogyan öltözzek, és farmert vettem fel.
Anya megerősítette az önbizalmamat, amikor megkérdezte:
– Ugye még átöltözöl? – Közvetlenül azután, hogy
megérkezett.
Szerencsére Dolly annyira élvezte megkérni Alexát, hogy
játsszon le bármilyen dalt, amit csak szeretne („Alexa, játszd
le… Cath, hogy is hívják azt a pasast, Michael kicsoda?”), hogy új
karácsonyi játékot játszottunk: „Találjuk ki, melyik dalra
gondolt Dolly”. Sandy kicsit csökkentette a lármát azzal, hogy
megkérte Alexát, játssza le a Fairytale of New Yorkot, és örökre
belopta magát Eddie szívébe azzal, hogy az összes csúnya szót
elénekelte a dalban.
Amikor összeráztam a pirított krumplit – nyilvánvalóan csak
egy jó minőségű sütő kellett, hogy csodálatosan ropogós legyen
–, Debsszel beszélgettünk, miközben megetette Sophiát, és
Sandyről kérdezgetett.
– Te aztán megtaláltad a szerencsédet itt. Gondolom, ezek
után nem akarsz megint a kanapémon aludni.
 Mivel nagyon hosszú ideig mindenkinek azzal kellett
foglalkoznia, hogy én hol fogok lakni, nem hibáztattam, hogy
azt gondolja, találkoztam egy pénzeszsákkal és lecsaptam rá.
Hagytam, hogy a békesség és a jóindulat vezéreljen ezen az
ünnepen, ezért beértem annyival:
– Ő tényleg nagyon rendes ember.
– Azt látom – felelte Debs. – És odáig van érted, ugye? –
Inkább annyiban hagytam a dolgot.
Debs elment tisztába tenni Sophiát, utána Cath lépett oda
hozzám gyönyörű nadrágban és bő ujjú blúzban.
– Hogy vagy? Úgy látom, otthon érzed magad itt. Minden
rendben van?
Nagyon szerettem volna lenyűgözni a szeretett férfi anyját,
ezért zavarban voltam, és nem találtam a szavakat. Arról a
biztonságos témáról beszéltem, hogy a gyerekeknek most
sokkal jobb a napirendjük, és hogy végre félre tudok tenni egy
kis pénzt.
– Nagyon jó, hogy végre anyának is rendes helyet
biztosíthattam azok után, ahol addig lakott. Királynőnek érzi
magát, mert saját fürdőszobája van. – Mindenféle régi dologról
beszéltem csak hogy elkerüljem Sandy témáját, ami
kényelmetlenül feszült közöttünk. Végül elhallgattam. – Hát ez a
válasz elég hosszúra sikeredett. Nagyon szeretek itt lenni,
köszönöm! Örülök, hogy mindenki eljött ma.
Amikor ezt mondtam, és a háttérből Eddie hangja hallatszott,
ahogy teli torokból elismételte a Fairytale of New York
legcsúnyább szavait, rájöttem, hogy tényleg így van. Jó érzés
volt egy zajos, kaotikus család része lenni. Sehol nem lettem
volna szívesebben, mint abban a konyhában akkor és ott
Dollyval és az anyámmal, aki azt kiabálta, „Játssz John Denvert!
Játssz Dean Martint! Játssz Bing Crosbyt!”
Egy hűvös kéz szorította meg a karomat.
– Sandy nagyon boldog veled.
Nagyon nem akartam belemenni ebbe a beszélgetésbe, ezért
feltűnő módon a pecsenyeszószt kavargattam.
 – Ezt örömmel hallom.
– Azt próbálom elmondani, hogy örülök, hogy megtalált
téged. – Megfordultam és ránéztem.
– Komolyan mondod?
– Igen. Komolyan. – Most először jöttem rá, ahogy így
egymásra néztünk, anya az anyára, hogy bár nem sok tételt
lehetett kipipálni nálam „a fiam ideális társának tulajdonságai”
listában, de Cath rájött, hogy csak néhány dolog az, ami
boldoggá tesz minket. Lehet, hogy nálam túl alacsonyan volt a
léc, de ha a gyerekeim jól voltak, és úgy tudtam felkelni reggel,
hogy nem nyomaszott semmi, akkor inkább ezt
választottamvolna bármikor, mint egy luxusnyaralást vagy egy
drága autót.
Ahogy telt az idő, a gyerekek leültek a tévé elé, a beszélgetés
pedig elkerülhetetlenül Robin felé kanyarodott. Az elfogyasztott
bornak köszönhetően anya és Cath egymással versenyeztek,
hogy kit vert át Robin jobban. Cath bevallotta, hogy amikor
kapcsolatba lépett az esküvő különböző beszállítóival,
megtudta, hogy Robin húsz-harminc százalékot rátett az árakra,
így szép kis profitra tett szert.
– Egyeseket egyáltalán nem fizetett ki. Most minden
bizonnyal egy függőágyban nevet Antiguán.
Anya azonban nem hagyta, hogy lepipálják.
– Én egy randioldalon ismertem meg, és miután véget ért a
kapcsolatunk, rájöttem, hogy az én hitelkártyámmal fizette ki
az új regisztrációját.
Kitört belőlem a nevetés, nem tudtam visszafogni magam.
Mekkora pimaszság! Már szinte csodáltam Robint a
pofátlansága miatt. Szerencsére a Sauvignon Blanc után anya
mindennek a vicces oldalát látta, és nem sértődött meg. A
legvalószínűtlenebb témában barátkozott össze Cathszel, akit
még sosem láttam ennyire barátságosnak.
– Ki tudja, vajon tényleg el akart-e venni feleségül? – kérdezte.
– Talán arra készült, hogy titokban megint lelép éjszaka. –
Hallatszott a hangján, hogy próbálja könnyedén venni, de a
szavai mögött érezhető volt a még be nem gyógyult seb
 g g g g
fájdalma.
Anya megfogta és megszorította a kezét.
– Mindig emlékeztesd rá magad, milyen jó ember vagy!
Mekkora szerencse, hogy nem vagy a velejedig romlott, mint
Robin. – Lelkesen bólintottak egymásra nézve, a megértés
összekapcsolta őket és az a vigasz, ami abból ered, hogy
felismerjük a másik szívében ugyanazt a fájdalmat, ami a
miénkben is van.
Sandy cinkosan rám pillantott. Megmagyarázhatatlan
melegség töltött el a gondolatra, hogy együtt gondoskodunk az
anyáinkról. Debs és Jason úgy nézték ezt a jelenetet, mintha egy
szappanopera díszletei közé csöppentek volna. Dolly pedig
kihasznált minden alkalmat, hogy azt mondja:
– Arra iszom, hogy az az ember börtönben végezze! – Aztán
felhajtott egy újabb pohár Baileyst.
Cath anyához fordult, mintha már évek óta a legjobb
barátnők lennének, és megjegyezte:
– Nem lepődnék meg, ha most is fent lenne valamelyik
randioldalon.
Anyának nem kellett hosszan rábeszélnie, hogy nézzék meg a
legnépszerűbb oldalakat, Robin fent van-e. Minket már nem
érdekelt, ők azonban Cath telefonja fölé hajoltak. Én
megkérdeztem a vendégektől:
– Ki kér még egy forró csokit? Darálthúsos-pitét? – Pedig
annyira tele voltunk az ebéd után, hogy alig tudtunk áttotyogni
a nappaliba.
Hirtelen anya és Cath egyszerre kiáltottak fel:
– Megvan! – Cath hangosan felolvasta a profilját. – „Én:
őszinte, elbűvölő, tehetős és művelt férfi vagyok. Egész héten
keményen dolgozom, hogy a hétvégéken veled utazgathassak
mindenfelé. Nem érdekelnek a játszmák, csak szeretnék
összekapcsolódni valakivel, aki élvezni akarja az életet és a
jelenben élni.” – Az asztalra csapott. – Tehetős! Tehetős az én
pénzemből! Élvezi az életet abból a pénzből, amit én adtam
neki a nem létező részvényeiért!
Anya folytatta:
 – „Te: Légy őszinte, egyenes, karrierorientált és kalandvágyó.”
Feltételezem, a karrierorientált azt jelenti, hogy gazdag nőket
keres. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy valaki mással is
eljátssza ugyanezt. – A leírás többi részét csak mormolva
mondta, de az utolsó mondatot hangosan olvasta: – „Ne légy
magányos, gyere, érezzük jól magunkat együtt!”
– Az új évben elmegyünk a rendőrségre és feljelentjük –
jelentette ki Cath. Ez volt a helyes lépés, de nagyon megijedtem,
hogy innentől elromlik a hangulat, mert anya az est hátralevő
részében erőtlen kifogásokat gyárt majd, miért nem fog ez
megtörténni.
A következő pillanatban azonban kézfogásra nyújtotta a kezét
Cath felé.
– Kezet rá! Megegyeztünk!
Felvont szemöldökkel néztem Sandyre. Az a dolog, amire
anya mindig azt mondta, hogy már nagyon régen volt, úgy tűnt,
megint felszínre került. A kérdés csak az, vajon ki az, akit
elsöpör, és ki ússza meg sértetlenül.
Ott és akkor nem tudtam megjósolni a végeredményt.
 39

KRISTA

Idén nem érdekelt, hogy a húgom egy viktoriánus medált visel,

amit – mit ad isten! – a tökéletes férje vett neki egy
régiségvásárban. Majdnem elmosolyodtam, amikor anya
hozzám hajolt, és azt suttogta: „Majd a te időd is eljön drágám!
A nagy ő odakint van valahol, és csak rád vár.” Még azt sem
bántam, hogy megint egyedül leszek szilveszterkor egy
párokkal teli teremben, és zavartan ácsorgok éjfélkor a szoba
sarkában, amikor mindenki megcsókolja a párját. A barátaim
szinte féltek megölelni előttem a férjüket, mert ezzel
kihangsúlyozták, hogy zsinórban ez a negyedik alkalom, hogy
pár nélkül jelentem meg, amióta a férjem hűtlensége miatt
véget ért a házasságom.
Idén azonban a saját kis titkomat szorítottam magamhoz, de
még nem álltam rá készen, hogy megosszam a világgal. Nem
akartam mikroszkóp alá kerülni.
Már az első pillanatban, amikor megismertem tudtam, hogy
különleges. Olyan lovagias volt.
– Szerintem jobb, ha inkább napközben iszunk meg egy kávét.
Bizonyára félelmetes sötétben találkozni egy idegennel.
Kihúzta nekem a széket, elbűvölő és udvarias volt a pincérrel
(„Nem kell sietnie, mi jól elvagyunk itt”), külön rákérdezett,
hogy nem sietek-e valahová: „Nem akarlak feltartani, de egész
nap képes lennék itt ülni, és téged hallgatni.”
Háborús történeteket meséltünk a házasságunkról. Én
gondosan ügyeltem rá, hogy egyértelmű legyen, már
továbbléptem, és John hűtlensége szívességet tett nekem.
– Hosszú éveket pazarolhattam volna még rá az életemből.
Persze neki is megvoltak a gondjai.
– Én már lassan eljutok oda. A válás lezajlott, már csak a
házat kell eladnunk, de arra is hamar sor kerül, aztán szabad
leszek és független. – Felnevetett, majd félénken lesütötte a
szemét. – Az viszont hiányzik, hogy legyen mellettem egy társ.
Imádok utazni, de egyedül nem az igazi. Tudod, az olyan
apróságok miatt, ha nincs ott valaki, akinek átnyújthatsz egy
pohár bort, és azt mondhatod, „Tessék ezt kóstold meg!”, vagy
nem nézheted valakivel együtt a naplementét vagy egy
gyönyörű hegyláncot.
Azok után, hogy John már attól végtelenül romantikusnak
tartotta magát, ha vacsora után visszafojtotta a böfögését,
nagyon izgatott lettem, hogy végre találtam egy férfit, aki
sikeres a munkájában. Feltörekvő ingatlanfejlesztő volt (már
szinte láttam magam előtt, ahogy elmesélem a barátaimnak,
hogy Spanyolországba utazunk egy hosszú hétvégére),
ugyanakkor szereti a természetet is, és az apró, de fontos
dolgokat az életben. Valahányszor eszembe jutott a következő
év, lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy egy tengerparti
étteremben ülünk, a nap lenyugszik a látóhatár mögé, ez a
jóképű férfi pedig megfogja a kezem, és azt teszi, amihez
annyira ért: érezteti velem, hogy én vagyok az a nő, akire
mindig is várt.
Nagyon sokára találtam meg, fárasztó keresés előzte meg, de
hihetetlen módon tökéletesen igaza volt az anyámnak. A nagy ő
valóban ott volt, és csak rám várt. Még csupán három hónapja
ismertem, de mihelyt vége az ünnepeknek, hozzám fog költözni.
A barátaimat és a családomat kész tények elé állítom majd,
mert nem akarom, hogy a figyelmeztetésük elrontsa az
örömömet. Igen, valóban gyors volt a tempó, de vannak az
életben olyan helyzetek, amikor az embernek bíznia kell a saját
megérzéseiben. Robin tökéletes társ számomra, ezért nem
akartam egyetlen percet sem elvesztegetni nélküle.
Ez az év végre tényleg boldog lesz.
 Levél Kerrytől

Kedves Olvasó!

Szeretném megköszönni, hogy úgy döntött, elolvassa az Egy

házban az ellenséggel című könyvemet. Ha tetszett, és szeretne
friss információkat kapni a legújabb megjelenéseimről,
iratkozzon fel a következő linkre. Az e-mail címét nem adjuk ki
másnak, és bármikor leiratkozhat.

www.bookouture.com/kerry-fisher/

A könyv alaptörténetét egy nőről szóló újságcikk ihlette, aki úgy

gondolta, megtalálta a szerelmet, és csak több mint tíz évvel
később jött rá, hogy egy csaló hálózta be. Leginkább az volt rám
hatással, hogy ez a nő intelligens, sikeres és magabiztos ember
volt, mégis állandóan mentségeket keresett a szeretett férfi
egyre manipulatívabb viselkedésére. Emiatt elgondolkodtam
azon, hogy volt idő, amikor a barátaim olyan emberekkel jöttek
össze, akikben én nem bíztam. Fiatalabb koromban ennek
hangot is adtam (de úgy emlékszem, nem végződött jól… soha).
Most viszont, idősebb fejjel megtanultam, hogy senkinek sem
lehet elmondani dolgokat, ha nem akarja meghallani… És azt is
megértettem, hogy mindenkinél más az a szint, amit még
elfogadhatónak tart. Mégis lenyűgöz, hogy vannak emberek,
akik istenítik a partnerüket, akit közben szinte senki sem kedvel
a környezetükben.
Emellett az is érdekelt, hogyan reagálnak arra a felnőtt
gyerekek, ha a szülő új társra lel. Nagyon bonyolult ez a helyzet.
Vannak gyerekek, akik megkönnyebbülnek, hogy nem csak
rájuk hárul a szülő boldogságának teljes felelőssége, mások
viszont kirekesztve érzik magukat a családból, amelyben –
szerintük – nincs helye másnak. És persze nagyon sok érzés
létezik még e két véglet között.
A történet felépítésének folyamata során megragadott a
gondolat, hogy egy takarítónő tárgyilagos kívülállóként figyeli
más emberek életét, és mennyivel többet tud a munkaadóiról,
mint azok róla.
Az ügyfél szinte semmit sem tud a takarítója életéről, a
házában lévő minden szemetes, íróasztal és hálószoba azonban
saját történetet rejt magában. A takarítók bizalmas
információkkal rendelkeznek a ház lakóiról, olyanokat is
tudnak, amiket még a közeli barátok sem. Csak félig vicceltem,
amikor azt írtam a regényben, hogy lebilincselően érdekes
lenne egy olyan reality tévéműsor, ahol pszichológus elemzi,
amit a takarító megtud az ügyfélről. Ki tudja, mit mondanának
rólam a lépcsőfordulóban álló, fél pár zoknikkal teletömött
kosár láttán?
Végül pedig megint visszatértem a családok gondolatához – a
kötelékhez, ami összefűz, megfeszül és néha elszakad. Mindig is
nagy érdeklődéssel tártam fel az anyaság rejtélyeit. Amikor a
gyerekeim kicsik voltak, naivan azt gondoltam, hogy miután
betöltik a tizennyolcadik évüket, már nem fogok aggódni
miattuk többé… És nagyon csalódottan tapasztaltam, hogy ez
egyáltalán nem így van! Ezúttal azt a nehéz időszakot akartam
megvizsgálni, amikor a gyerek lesz a szülő, és meg kell találnia
a bonyolult egyensúlyt a között, hogy támogassa idős rokonát,
ugyanakkor ne is bántsa meg azzal, hogy túlságosan
beleavatkozik az életébe.
Ezt mindig elmondom, de a munkám egyik legnagyobb
kiváltsága, hogy üzeneteket kapok az emberektől, akiknek
tetszettek a könyveim. Néha a regények arra inspirálják az
olvasókat, hogy megosszák velem a saját történeteiket.
Megható, milyen nyers őszinteséggel beszélnek, és micsoda
bizalom az, amivel megtisztelnek. Köszönöm!
Remélem, tetszett az Egy házban az ellenséggel. Hálás lennék,
ha írnál róla egy értékelést. Nagyon szeretem hallani, hogy mit
gondolnak az olvasók, és nagyon fontos az új olvasóknak is,
akik most találkoznak először a könyveimmel.
Szeretek hallani az olvasók felől – ezért kapcsolatba léphet
velem a Facebook-oldalamon, a Twitteren, a Goodreadsen és a
saját honlapomon. Amikor az olvasók írnak nekem, mindig
eszembe jut, miért imádom a munkámat. Az üzenetek mindig
feldobják a napomat.
Nagyon köszönöm, hogy olvassátok a könyveimet!

Kerry Fisher
Facebook: kerryfisherauthor
Twitter: @Kerry FSwayne
Honlap: www.kerryfisherauthor.com
 Köszönetnyilvánítás

Valahányszor elérkezek egy regény befejezésének utolsó (és

csodálatos) fázisához, mindig eszembe jut az a naiv énem, aki
boldogan megírta az első (és méltán kiadatlan) könyvét, majd
arra számított, hogy azonnal nagy siker lesz. Akkoriban még
nem tudtam, milyen fontos szerepe van egy szerkesztőnek. Tíz
regénnyel később viszont már pontosan tisztában vagyok vele.
Kimondottan ebben a könyvben nagyon sok okos meglátása
volt a szerkesztőmnek, Jenny Gerasnak. Imádok együtt dolgozni
vele mind emberileg, mind szakmailag. Kivételes képességgel
rendelkezik, hogy rámutasson dolgokra, amelyek még
szükségesek a történethez, és bízik bennem, hogy ezt meg is
tudom valósítani. Vakon hiszek az értékítéletében, ez pedig
nagyon ritka és különleges dolog.
Olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy az egész
Bookouture csapat azon dolgozik, hogy a végeredmény a lehető
legjobb legyen. Többek között (de biztos vagyok benne, hogy
rajtuk kívül még mások is) a szerkesztőségvezető, az
olvasószerkesztő, a korrektor és a borítótervező. Külön
köszönet Alexandra Holmesnak világklasszis nyelvtani
tudásáért – imádom azt, akinek határozott szabálya van
minden egyes eltévedt aposztrófra vagy kötőjelre! Köszönet a
csodálatos publicista csapatnak: Kimnek, Noelle-nek, Sarah-nak
és Jessnek. El sem tudom képzelni, hogyan vagytok képesek
ilyen sok mindent elvégezni!
És mint mindig, most is rendkívül hálás vagyok Clare
Wallace-nak, a szuperügynöknek, aki megnyugtató hatással van
rám, a könyvkiadás (és az élet) minden terén bölcs guru, és
minden szempontból csodálatos ember.
Nem hagyhatom ki a köszönetek sorából az olvasóimat sem…
 g
ti vagytok a legjobb szurkolótábor! Azoknak is köszönöm, akik a
Facebook-oldalamra írnak, felajánlják a szaktudásukat a
számos, véletlenszerű kérdésemre, amelyeken könnyen
elcsúszhatnék egy könyvben, vagy amire én napokig keresném
a választ a Google-ben. Nagyra értékelem a segítségeteket!
Végül pedig köszönet illeti a családomat, akik
megakadályozzák, hogy elszálljak magamtól. Soha nem
gondolnám, hogy hatalmas sztár vagyok, de mindig nevetnem
kell, amikor valamelyik gyerekem döbbenten meséli, hogy az
egyik barátja anyja elolvasta valamelyik könyvemet, és „nagyon
tetszett neki”. Ti vagytok a legjobbak!