Keresd a szerző novelláit:

https://alomgyar.hu/kategoria/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Első tánc, 2016
A főnök, 2017
Egy év Rómában, 2018
Az igazság nyomában – Igazság I., 2018
Az igazság árnyékában – Igazság II., 2019
Az igazság ára – Igazság III., 2019
A főnök 2., 2020
Első tánc (bővített kiadás), 2020
Orosz rulett, 2020
Egymás szemében, 2021

© Baráth Viktória, 2021

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Kővári Bettina
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

ISBN 978-963-5701-42-1
A nagypapámnak, aki ezt a könyvet már nem olvashatja.
Lillának és Lizinek, mert a jövő a ti kezetekben van!
 1. FEJEZET

– Meg tudod csinálni! Évek óta ezért dolgozol, úgyhogy nem

hagyhatod, hogy átgázoljanak rajtad. Menj vissza, és adj bele
mindent!
Szerencsére egyedül vagyok a női mosdóban, ezért senki sem
néz rám furán, hogy a saját tükörképemhez beszélek. Bár ha jól
sejtem, nem olyan ritka az, ha valaki a vécébe bújik el a főnökei
elől. Nemegyszer hallottam szipogást egy-egy ajtó mögül, de én
még nem kerültem ilyen helyzetbe. És nem is akarok. Pont ezért
kell sikerülnie ennek a mai megbeszélésnek.
Észreveszem, hogy a rúzsom a jobb oldalon halványabb, mint
a balon, ezért előkeresem a táskámból, és kijavítom, hogy az
összhatás tökéletes legyen. Háromszor nyomok a kezemre a
kihelyezett szappanadagolóból, langyos vízzel megmosom
mindkét kézfejem, ügyelve arra, hogy a blézerem és a ruhám ne
legyen nedves vagy foltos. Amikor elkészülök, veszek egy mély
levegőt, és egyenesen a tárgyaló felé sétálok.
A hosszú folyosó fehér falairól visszapattan a magas sarkú
hangja, miközben elhaladok az irodák végeláthatatlan sora
előtt. Határozottan lépkedek, ám egy pillanatra megállok az ajtó
előtt. A tábla azt írja: „Mr. Walter Schmidt, társtulajdonos”. Azt
hiszem, a legtöbben ilyenkor fájdalmat és szomorúságot
éreznek, ugyanis Walter három hete hunyt el egy hosszú
betegség után. Én azonban nem a múlton kesergek, hanem
kihasználom a lehetőséget, hogy szebb jövőt teremtsek.
Természetesen magamnak. Mennyivel szebben mutatna az a
táblán: „Miss Elizabeth Carrington, társtulajdonos”! Ehhez
azonban le kell nyűgöznöm a többi tulajt. És úgy érzem, ez az
én napom.
A tárgyaló hatalmas üvegfalán elforgatták a redőnyöket, így
nem lehet belátni. Amikor belépek, csak akkor szembesülök
azzal, hogy az egész tanács részt vesz a megbeszélésen. Nagyot
dobban a szívem, de nem tántorodom el a célomtól, óvatosan a
helyemre ülök, miközben Alcott a saját divíziójának
beszámolóját tartja. Ő is nagyon teper az előléptetésért, ezért
legszívesebben félbeszakítanám az előadását, de azzal
vállalnám a kockázatát annak, hogy ő is keresztbe fog nekem
tenni. Tudom, hogy ő az egyik legesélyesebb Walter helyére,
úgyhogy mindenképp őt kell legyőznöm. Csendben leülök a
helyemre Colton mellé, és figyelem az eseményeket.
Amikor először hallottam arról, hogy az egyik társtulajdonos
meghalt, rögtön elvégeztem a fejemben a számításokat. A cég
történetében mindig is négyen voltak, ezért mindenki tudta,
hogy pótolni fogják a helyét, az a szék nem maradhat üresen. Az
a szék, ami most is ott áll Lewis, Dixon és Edwards között.
Szinte már érzem a fenekem alatt a finom bőrborítású
karosszéket, amiben könnyedén hátradőlhetek, nem úgy, mint
ezekben a kényelmetlen szarokban. Én lehetnék az első női
tulaj a cégnél. Tudom, hogy a nemem hátrányt jelent, ezért még
keményebben kell küzdenem azért, hogy egyáltalán számításba
vegyenek, de nem hátrálok meg a harctól. Megtanultam,
hogyan érvényesüljek ebben a férfiak uralta világban.
– Elizabeth! – fordul felém Lewis kérdő tekintettel. – Colton
úgy tájékoztatott, hogy szeretnél valamit megosztani velünk.
– Igen – válaszolok habozás nélkül, és felállok a helyemről.
A magabiztos fellépés már félsiker, ezért határozottan
szólalok meg, miközben kihúzom magam. Azt megtanultam
már a cégnél, hogy csakis úgy érhetünk el igazi sikereket, ha
nem törődünk másokkal, csak a saját célunkat tartjuk szem
előtt, még akkor is, ha ehhez át kell gázolnunk a kollégáinkon.
– Az élelmiszerrészlegen rátaláltunk egy olyan fejlesztési
lehetőségre, amit eddig nem vettünk számításba – kezdek bele.
– És mi lenne az? – kérdezi érdeklődve Dixon.
Felkészültem, mindenre tudom a megfelelő választ, ami szóba
jöhet, ezért nem is habozok tovább.
– Az önök előtt álló dossziéban az éves kakaóbab-
szállítmányunk részletes kimutatását találják. Vételár, eladási
ár, a szállítás költsége és az adók. Tudom, hogy a guatemalai
felekkel régóta szoros a kapcsolatunk, de az utóbbi években
egyre csak nőtt a nyersanyag vételára, miközben az eladás
stagnált. Ez a cégnek hatalmas kiesést jelent, ezért kicsit
kutakodtam. A következő oldalakon találnak egy leírást a világ
összes kakaóbab-termesztő országáról, a helyi termelői árakról
és az egyéb pluszköltségekről, mint például a szállítás díja.
Ezekből tisztán látszik, hogy ugyanolyan minőségi
nyersanyaghoz csaknem bármelyik másik országból olcsóbban
juthatnánk hozzá.
– Sosem volt gondunk Guatemalával, és ezt a kiesést annak
könyveltük el, hogy cserébe mindig időben, a megfelelő
mennyiséget és minőséget kaptuk. – Dixon szorosan összefűzi
az ujjait.
– És ha azt mondanám, hogy ugyanezt biztosítaná egy másik
beszállító is, csak közel harminc százalékkal olcsóbban?
Lewis és Edwards is kihúzza magát a székében, enyhén
előredőlnek.
– Folytassa! – biccent Edwards.
– Elefántcsontparton találtam egy olyan szövetkezetet,
ahonnan ugyanezt a minőséget és megbízhatóságot
elérhetnénk, és ha az ország kormánya még alacsonyabban
határozná meg a termelői árat, akkor ez még kevesebbe kerülne
a vállalatnak.
– És miért tennék? – szól közbe Dixon. – Eddig úgy tudtuk,
hogy Elefántcsontpart piaca telített ezen az áron is. Ha még
lejjebb viszi, akkor főképp nincs esélyünk.
– Kivéve, ha mi lennék az elsők, akik ezzel kapcsolatban
tárgyalnak velük – vetem be a legnagyobb érvemet. – Múlt
héten felkerestem a szövetkezetet, és úgy tűnik, hogy
hamarosan ők is bajban lesznek. Az egyik legnagyobb
kereskedőjük kihátrálni készül az üzletből, mivel az amerikai
anyacégük csődbe ment. Pont jókor írtam nekik, mert azt
ígérték, hogy mi lehetünk azok, akik átveszik a helyüket. És
cserébe azt is megígérték, hogy összehoznak egy találkozót a
kormány embereivel, hogy minél hamarabb
megállapodhassunk egy alacsonyabb árban.
A tárgyalóban mindenki meredten figyel rám. Ezt már
szeretem. Egyikük sem tudja leszólni az ötletemet, mert el kell
ismerni, baromi jó üzletet csinálnának vele. És ezt a vezetők is
tudják. Több százmillió fontról lehet szó, ha valóban sikerülne
minden tárgyalást pozitívan zárni.
– Nem fognak belemenni – csóválja a fejét Dixon. – Így is túl
nagy a felháborodás a kakaó körül. Szinte a semmiért veszik át
a gazdáktól, és ezt az egész világ tudja. A legtöbb gyártó már
bojkottálja azokat a cégeket, akik ilyen módon szerzik be a
nyersanyagot.
– Ugyan, minden nagyvállalat szeret azzal hencegni, hogy a
működésük fenntartható, de tudjuk, hogy ez valójában senkit
nem érdekel! – tárom szét a karom. – Ha meglátnák a számokat,
ők is ledobnák magukról ezt a nagy, erkölcsös álcát.
– És a gazdák?
– Nincs más választásuk, nem igaz? – Megvonom a vállam. –
Ha eddig is vállalták a munkát éhbérért, akkor ezek után sem
fogják feladni, ha néhány pennyvel kevesebbet keresnek.
Dixon nincs igazán elragadtatva, de Lewis és Edwards
szótlanul hallgat. Ők rugalmasabbak, és sokkal jobban szeretik
a pénzt, ezért rájuk könnyebben hatok.
– Lássuk, jól értem-e! – érinti össze tenyerét Lewis. – Ez az ön
által emlegetett szövetkezet kész lenne leszerződni velünk,
miközben garantálja, hogy ugyanolyan megbízható minőséget
és mennyiséget tud szállítani, mint Guatemala?
– Sokkal olcsóbban – bólogatok. – Eddig nem volt erre
lehetőség, de most kinyílt egy kiskapu, és mi lehetünk az elsők,
akik belépnek rajta. Ez egy hatalmas lehetőség, amit –
véleményem szerint – nem szabad elhalasztanunk. Egy
hozzáértő csapatot küldenék Elefántcsontpartra, akik annyi
kedvezményt tudnak kisajtolni belőlük, amennyit csak tudnak.
Most mi állunk nyerő pozícióban, mert a szövetkezetnek
jelenleg sok pénze áll a kakaóban, amivel nem tudnak mihez
kezdeni.
– Ha valóban ez a helyzet, akkor szerintem sem lenne szabad
figyelmen kívül hagynunk ezt az üzleti lehetőséget – biccent
Edwards. – Persze attól is függ, hogy a vevőink hajlandóak
lennének-e velünk váltani.
– Ezt mindenképp egyeztetnünk kell előre – helyesel Dixon. –
És persze a további résztvevőkkel is. Nem csodálnám, ha nemet
mondanának.
– De mindenképp áttárgyaljuk az új helyzetet. Köszönjük,
hogy felhívta rá a figyelmünket, Elizabeth!
Vegyes reakciókat kaptam, de semmiképp sem negatívat, és
ezt egy jó jelnek veszem. Tudom, hogy ezeket a nagy
változásokat heteken keresztül vitatják, elemzik és egyeztetik,
ezért nem is vártam mást, csak annyit, hogy ne utasítsák el
élből a javaslatomat. És persze azt is, hogy észrevegyék, mennyi
mindent teszek a cégért. Hiszen ki lenne a legalkalmasabb
társtulajdonosnak, mint az, aki mindig minden helyzetben a
vállalatot helyezi előtérbe?
– Köszönjük, holnap folytatjuk! – Dixon legyint, ezzel mintegy
elbocsátva minket.
Kiveszem a dossziémból a lapokat. Leellenőrzöm, hogy
sorrendben vannak-e, majd amikor meggyőződtem arról, hogy
minden rendben az iratokkal, a hónom alá vágom a mappát, és
kisétálok a tárgyalóból, egyenesen az irodám felé. Csak most
veszem észre, hogy késésben vagyok, ezért felgyorsítom a
lépteimet.
 – Ez nem volt semmi, Carrington! – szól utánam Alcott azzal a
magabiztos mosollyal az arcán. A vidámsága meglehetősen
hamiskás. Erőltetett nevetőráncok futnak a szája szélén.
El akar bizonytalanítani, de már kiismertem a viselkedését.
Úgy tesz, mintha nevetne rajtam, de csak a saját nyomorúságát
próbálja a jókedvével leplezni. Ezért sem foglalkozom vele,
befordulok az irodámba, és magamhoz veszem a kabátomat.
Véletlenül meglököm az asztalom, ezért a kikészített tollaim
megremegnek, némelyik elcsúszik a helyéről.
Rohannom kellene, ezért el is indulok az ajtó felé, de félúton
megtorpanok. Ökölbe szorítom a kezem, és elmormolom
magamban, hogy minden rendben van, nem történt semmi baj,
de a szívem mégis egyre hevesebben ver. A bőrömön hideg
verejték jelenik meg, előttem pedig bevillan a kép, ahogy a
sminkem lassan elmosódik tőle. Az egész nem ér ennyit!
Visszaszaladok, és gyors, de precíz mozdulatokkal elrendezem a
tollaimat, és még egyszer mindent ellenőrzök, hogy a helyén
van-e. Csak ezek után sietek el a lépcsőház felé.
Már épp becsukódna a lift ajtaja mögöttem, amikor Colton az
utolsó pillanatban beugrik mellém. Megvárja, hogy kettesben
maradjunk, és csak akkor fordul felém.
– Szép volt! – Rám mosolyog.
– Köszönöm! – biccentek vissza határozottan.
– Szerintem imádták az ötletet, de a döntés nem csak rajtuk
múlik.
– Igen, tudom. De egy nagyvállalat sem a saját
pénztárcájának ellensége. Nem fognak ellenkezni, ebben biztos
vagyok. Már csak az a kérdés, hogy Dixon beadja-e a derekát.
 – Délutánra behívatott magához. Biztos vagyok benne, hogy
rólad lesz szó.
Felvont szemöldökkel néz rám a szeme sarkából. Kíváncsian
lesi, mit válaszolok, de én higgadtan fordulok felé.
– Ne igyunk előre a medve bőrére! – Finoman megrázom a
fejemet.
– És mit szólsz a ma estéhez? Van otthon egy behűtött üveg
Veuve Clicquot-m.
– Jól hangzik! – Megvonom a vállam. – Délután felhívlak,
hogy mikor érek oda.
– Sok a dolgod?
– A bíróságra megyek – sóhajtom.
– Uh, sok szerencsét! Én is utáltam ezt az egész hercehurcát,
de a végén hidd el, sokkal jobb lesz!
– Tudom, de akkor is elegem van már ebből a cirkuszból, ami
ott megy. Ha minden úgy halad, ahogy terveztük, ma végre
pontot tehetünk az ügy végére.
– Akkor este duplán ünneplünk!
A pajzán tekintetéből nem nehéz kiolvasni, mire gondol.
Néha úgy érzem, felesleges teher ez a kapcsolat, de alapvető
szükségleteim nekem is vannak. És őszintén, kinek van
energiája arra, hogy a szex mellett még érdeklődjön is a párja
iránt? Engem nem nagyon érdekel Colton és a magánélete,
ahogy ő sem kérdezget rólam, és ez így teljesen megfelel nekem.
Örökre elment a kedvem attól, hogy bárkivel is megosszam az
életemet.
A lift halkan csilingelve jelzi, hogy megérkeztünk a
földszintre, ezért Colton a fal irányába tesz egy lépést, hogy
távolabb álljon tőlem. Már csak az undorító munkahelyi
pletykák hiányoznak mindkettőnknek. Szó nélkül sétálunk el
egymás mellett, ő a kávézó felé, én a főbejáraton keresztül az
utcára.
Összehúzom magamon a kabátom, mert amilyen peches
vagyok, még az eső is elered. Utálom ezt a londoni, szürke,
nyirkos időjárást. Az embernek folyamatosan öngyilkos
hangulata támad tőle. Most én is bármit megtennék, hogy ne
kelljen bemennem a bíróságra, de az erőt ad, hogy tudom, ez az
utolsó alkalom a tárgyalóteremben.
Leintek egy taxit, bemondom a címet, és csak utána veszek
egy mély levegőt. A táskámból elővett kis tükörben ellenőrzöm
a frizurámat; csak a vége ázott el kissé az esőtől, de tudom, hogy
ha megszárad, észre sem lehet venni. A sminkem viszont
szerencsére hibátlan maradt. Nem állíthatok be akárhogy az
ítélőszék elé, ráadásul késésben vagyok, ami még jobban ront a
helyzetemen.
Szeretek mindenhova korábban érkezni, hogy legyen időm
felkészülni arra, ami vár rám. Ugyanakkor a közlekedést
elnézve épphogy időben fogok beesni, ami szorongással tölt el.
A bőrömön mintha ezernyi hangya szaladgálna, a tenyerem
máris izzad. Most nem uralkodhat el rajtam. Nem adhatom át
magam ennek az érzésnek! Szinte észrevétlenül szorítom
ökölbe mindkét kezem, feszítve tartom az összes izmomat
néhány másodpercig, végül kinyújtom az ujjaimat, és kezdem
az egészet elölről. Háromszor ismétlem meg, mire a mellkasom
ellazul. A világom a helyére billent, ezért nyugodtan fordulok az
ablak felé, hogy a mellettünk elhaladó embereket figyeljem.
 Mindegyikük olyan gondtalannak tűnik! Olyan egyszerűnek…
Unalmasnak. Bágyadtan róják a köreiket a kockakövön, mint a
birkák, akiknek semmiféle szabad akaratuk nincs, csak élik az
életüket a saját, primitív kis világukban. Mondhatnám, hogy
sajnálom őket, mert sosem fogják elérni azt, amit én, de
valójában nem így van. Mindenki a saját sorsának a kovácsa.
Ha ők nem akarnak ennél többet letenni az asztalra, hát legyen.
Ha nem akarnak kitűnni ebből a szürke, homogén tömegből,
lelkük rajta. Addig is többet birtokolhatunk mi, akik tényleg
megdolgozunk a sikerért. Nem is éreznénk magunkat
kiváltságosnak, ha bárki közénk tartozhatna.
Miközben visszafordulok a táskám felé, hogy eltegyem a
tükrömet, megakad a szemem egy apró, a harisnyámat elcsúfító
kis lyukon. Alig látszik, én mégis tudom, hogy ott van.
Kiegyenesedem, és igyekszem nem tudomást venni róla, inkább
előveszem a mai előadásom anyagait, hogy átolvassam még
egyszer a részleteket, ha Dixon tényleg kötekedne az új partner
bevonásával kapcsolatban.
Minden egyes sort aprólékosan átrágok. Pontosabban csak
rágnék. Az első néhány szó után kikapcsol az agyam, és csak azt
a lyukat látom magam előtt, ami tönkretehet. Ami bármikor
továbbfuthat, hogy hülyét csináljon belőlem mindenki előtt. És
én azt nem engedhetem meg magamnak. Elizabeth Carrington
vagyok, az ország egyik legnagyobb kereskedelmi cégének
leendő társtulajdonosa, nem egy szakadt prosti, aki a Sohóban
árulja magát.
Az anyám mindig azt mondta, egy úrinő sosem szalad –
minden tettével arra törekszik, hogy a világ forogjon körülötte.
Ezért bármennyire is rohannék, komótosan lépek be a kijelölt
tárgyalóba, ahol a bíró türelmetlenül vár ránk. Az ügyvédek és
Hugh is a helyén ül, ezért úgy tűnik, én érkeztem utolsónak. Az
órámra pillantok, de látom, hogy alig múlt fél négy. Talán két
percet késhettem.
– Csodás, azt hittem, nem is jössz! – sóhajtja Hugh lekezelően.
– Valakinek dolgoznia is kell – vetem oda. – Nem vakarhatja
mindenki otthon ülve a…
– Ha vennéd a fáradságot, és végre elkezdenél vezetni, nem
kellene taxira várnod.
Most sem hagyja ki, hogy belém döfje a képzeletbeli tőrt.
Nagyon jól tudja, hogy nem urizálásból nem vezetek. Ő is ott
volt annál a vacsoránál, amikor az apám számonkérte rajtam a
rutinleckéket, és gyakorlatilag megtiltotta, hogy folytassam a
vezetést. Hallgatnom kellett volna rá, mert ami utána történt,
egy életre elvette tőle a kedvem.
– Kezdhetünk? – szól közbe a bíró, ezzel megtörve a
szócsatánkat.
Mr. Hastings, az ügyvédem kihúzza nekem a széket, hogy
leülhessek. Amikor lehajtom a fejem, megnézem a harisnyámat,
hogy megbizonyosodjak arról, ez már nem szakadt. Igaz, csak
egy ócska kisboltot találtam a környéken, ahol árultak
alsóneműt, ezért nem nagyon válogathattam. De még ez az
undorító színű, viszketést okozó combfix is jobb, mint az az
ocsmány lyuk, ami előtte az őrületbe kergetett.
– Mrs. Atkins – szólít meg a bíró, amitől feláll a hátamon a
szőr –, ha jól tudom, az ügyvédjének sikerült megegyeznie Mr.
Atkins képviselőjével.
 – Így van, bíró úr – bólintok.
– Mr. Atkins, ön is tudatában van a megállapodás
részleteivel?
– Igen, uram – válaszolja Hugh is.
Már a hangjától is rosszul vagyok. Rá sem merek nézni, mert
tudom, hogy akkor elfogna a hányinger. Minél hamarabb ki
akarok lépni ebből a házasságból, olyan gyorsan, ahogy csak
lehet. Fogalmam sincs, hogyan tudtam mellette élni ennyi időn
keresztül.
Amikor az apám bemutatott minket egymásnak, fiatalok
voltunk, és álmodozók. Hittük, hogy az érdekházasság is lehet
kellemes, ha mi azzá tesszük. A külsejét akkor is vonzónak
találtam, ezért nem kellett sokat győzködniük, hogy igent
mondjak. Azt reméltem, a szerelem idővel megérkezik, de
nagyot tévedtem. A barna, hullámos haj és zöld szem mögött
semmi más nem lakozott, ami kielégített volna. Se testileg, se
lelkileg.
Hugh olyan családban nőtt fel, ahol a vagyon és a siker csak
másodlagos volt, ezért sosem tudta megérteni, hogy miért
küzdök nap mint nap a munkahelyemen. Ő élvezni akarta az
életet. Utazgatni, fényképezni, jókat enni és inni. Eleinte tudtam
idomulni hozzá, főleg a nászút és a Londonba költözésünk
idején, de utána, amikor belecsöppentünk a valódi életünkbe,
nekem vissza kellett térnem a családi gyökerekhez. Nem azért
jártam a Cambridge-re, hogy utána a lábamat lógassam egész
életemben! Haszontalan és eltékozolt élet lett volna.
A munkámban kiteljesedhettem, ezért száz százalékot
akartam nyújtani. Hugh ezt sosem tudta megérteni. A viták
sűrűsödtek, ahogy a vádaskodások és hibáztatások is. Amikor
megtudtam, hogy hónapok óta dugja a titkárnőjét, na, az volt az
utolsó csepp a pohárban. Főleg, miután kiderült, hogy többen is
tudnak az esetről. Annál megalázóbb élményben még sosem
volt részem. Szinte láttam a barátai szemében tükröződni: ez a
nő vagy egy elviselhetetlen hárpia, vagy csak simán frigid.
Mondanom sem kell, egyik sem vagyok. De tény, hogy komoly
elvárásaim vannak az emberekkel szemben, amiből nem
engedek, és a szex is sokszor háttérbe szorult, ha egy fontosabb
munkával voltam elfoglalva.
– Akkor ezek szerint mindketten beleegyeznek a javasolt
vagyonfelosztásba – állapítja meg a bíró. – Mindkét fél a saját
maga által megszerzett ingatlanokat, ingóságokat és
pénzösszeget igényli.
– Mr. Atkins így is örülhet, hogy nem forgatom ki a
vagyonából – pufogom magamban.
– Te vagy az, akit mindig is a pénz hajtott, nem én! – vág
vissza Hugh.
– Keményen megdolgoztam minden egyes pennyért!
– Ha csak feleannyi időt fordítottál volna rám, most nem
kellene itt ülnünk.
– Csendet! – szól közbe a bíró. – A vitáikat intézzék el e
falakon kívül! Ha már végre sikerült minden egyes tételt
megbeszélni, ne kezdjék elölről ezt a vádaskodást! Tegyenek egy
szívességet egymásnak, és írják alá a papírokat!
A teremszolga mindkettőnk elé lefektet egy mappát, benne a
végleges iratokkal. Átfutom a lényeges adatokat, majd
leellenőrzöm, hogy valóban az szerepel-e benne, amiben
megegyeztünk. Szomorúnak kellene lennem. Törött szívvel
kellene itt ülnöm, de amikor utoljára leírom azt a nevet, hogy
Mrs. Elizabeth Atkins, megkönnyebbülés árad szét a testemben.
Mintha egy hatalmas sziklát dobtam volna le a vállamról azzal,
hogy lezárom ezt a fejezetet. Már tudom, hogy eleve hiba volt
belekezdeni, de szerencsére orvosoltuk ezt a problémát.
Holnaptól újra az a szabad nő leszek, akinek mindig is lennem
kellett volna.
Még egyszer utoljára Hughra pillantok, aki dühösen csukja be
a mappát, majd nyújtja át a teremszolgának. Benne több
érzelem vív csatát, mint bennem. Sajnálhatnám is, de már az
elején tudta, hogy mire vállalkozik. Hogy nem fogom otthon
ülve gondozni a három gyerekünket, eljátszani a figyelmes
háziasszonyt, és kiszolgálni minden igényét. Nem erre neveltek.
Anyám sosem kérte rajtam számon, hogy mikor lesznek unokái,
ellenben napi szinten téma, hogy mikor is kapom meg a
kinevezést. A szüleim sem akarják azt mesélni a barátaiknak,
hogy talán egyszer cégvezető lesz a lányukból. Nem. Én sem
ragadhatok bele ebbe az állapotba, de szerencsére ma
kiiktattam egy újabb hátráltató tényezőt. Most már semmi nem
állhat az utamba.
 2. FEJEZET

Colton ugyan elég messze lakik tőlem, de jobban szeretek hozzá

menni, mint az én lakásomra. Főleg úgy, hogy ma volt nálam a
takarítónő, és amíg nem látom a végeredményt, nem szívesen
engedek át senkit a küszöbön. Mire a bíróságon végzek, már
nem sok időm marad hazaugrani, ezért inkább bemegyek a
Harrodsba, hogy vegyek magamnak egy új harisnyát. Abban a
förmedvényben mégsem állíthatok be Coltonhoz. Az ő ízlése
kiváló, és nem szeretném, ha azt hinné, ilyen olcsó nő lettem. A
mosdóban cserélem le, hogy kilépve az utcára, már ne kelljen
ezen aggódnom.
A Harrodstól csupán néhány saroknyit kellene sétálnom, de
az eső miatt nem kockáztatom meg, hogy elázzak. Semmi sem
lehet lelombozóbb egy férfi számára, mint egy csatakos, büdös,
zilált nő, akinek sárpöttyök díszítik a ruháját. Na nem! Fogok
egy taxit, és elvitetem magam egészen Colton házáig.
Igaz, a családi hátterünk nagyban hasonlít, ő mégis egészen
máshogy él. Megmaradt a tradícióknál, a hagyományos
értelemben vett értékeknél, amíg mi haladunk a korral. Már a
szüleim sem abban a kastélyban élnek, ahol én felnőttem, de
Colton még mindig a megörökölt házában lakik. Végül is, abban
igaza van, hogy így egy pennyt sem kellett erre költenie. Több
pénze marad arra, hogy biztosítsa magának azt a luxust, amit
annyira szeret.
Engem is elhalmozott a családom minden jóval, de amint
befejeztem az egyetemet, a saját lábamra kellett állnom.
Magamnak teremtettem meg mindent, amim van, és erre
igazán büszke vagyok. Amit elértem, csakis magamnak
köszönhetem. Ezért nem tudom megérteni azokat az
embereket, akik állandóan csak panaszkodnak, hogy rossz
soruk van. Ha ők is keményebben dolgoznának, nekik is jobban
menne. Utálom, amikor mások sikertelenségét kell hallgatnom.
Szerencsére nem mozgom olyan körökben, ahol ez megszokott
lenne, különben valamit rosszul csinálnék.
Colton már nyitja nekem az ajtót, ahogy kiszállok a taxiból.
Átrohanok a fedett bejárathoz, hogy minél kevesebb víz érjen,
és rögtön be is lépek a házba. Bár sötétedik, nem szeretünk
nyilvánosan mutatkozni, mert a környéken több kollégánk is él.
Eddig elkerültük a pletykákat, ezek után sem szeretném, ha
rajtunk csámcsognának holmi kis titkárnők, akik kihallgatták a
főnöküket.
– Pontos vagy, mint mindig – segíti le rólam a kabátot Colton.
– Tudod, hogy nem tűröm a késést, és ez rám is ugyanúgy
vonatkozik. – Igyekszem nem a gyomrom szorítására figyelni.
Nemrég pont én rúgtam fel a szabályt, két percet várakoztattam
a volt férjemet és a bírót.
Alaposan megtörlöm a lábam, mielőtt beljebb lépnék. Utálom,
amikor foltot hagy a sáros cipőtalp a fehér márványon, és most
nem akarom, hogy ezen járjon az agyam. Pontosan az
ellenkezője miatt jöttem: kikapcsolódni, és élvezni a pillanatot.
Ismerem a járást, ezért a nappaliba sétálok, amíg Colton a
konyhába megy. Nem szoktunk nagy ügyet csinálni ezekből az
estékből. Általában egy kis koccintással kezdünk, vagy
megvacsorázunk, ezért leülök a kanapéra, és megvárom, hogy
visszaérjen. A lábamat keresztbe teszem, és megigazítom a
szoknyámat, hogy egy gyűrődés se legyen rajta, bár tudom,
hogy Coltont ez érdekli a legkevésbé. Ígéretéhez híven
pezsgővel és két pohárral tér vissza, amit letesz az üvegből
készült dohányzóasztalra, majd leül mellém.
– Dixon egy igazi agyrém volt délután – meséli.
Nem vártam el, hogy kérdezzen a tárgyalásról, de sejtheti,
hogy ha valami balul sült volna el, most nem lennék ennyire
nyugodt.
– Rosszabb a szokásosnál? – kérdezek vissza.
– Lewis és Edwards egész támogatóan állt az ügyhöz, ahogy
azt előre megjósoltuk. De Dixon már keményebb dió. Nehezen
engedett, és még mindig kételkedik abban, hogy jó ötlet-e egy
teljesen új útvonalat kiépíteni.
Colton magához veszi a pezsgőt. Ügyes keze alatt halkan
pukkan a dugó, majd mindkettőnknek tölt.
– Remélem, mellém álltál.
– Még szép! – biccent. – Szerintem is sokkal jövedelmezőbb
lenne Elefántcsontpart. Az ottani emberek már hozzászoktak
ahhoz, ahogyan élnek. Észre sem fogják venni, ha még
kevesebbet keresnek.
– Én is ezt mondom – vonom meg a vállam. – Annyian
gazdálkodnak, hogy mi diktálhatunk, mert ha nemet
mondanak, választunk mást, aki alacsonyabb áron szállít
nekünk.
 – Így van. Dixonnak is be kell látnia, hogy ez így működik.
Szerintem már csak megszokásból kötözködik. Az már biztos,
hogy Lewis és Edwards simulékonyabb sok tekintetben,
úgyhogy egyedül Dixonnal lesz nehezebb dolgod az
igazgatótanácsban.
Colton egy halvány mosoly kíséretében nyomja a kezembe a
poharat. Még egyszer lepörög előttem, amit mondott, mire
leesik, hogy mire akart ezzel kilyukadni. Majdnem elejtem a
pezsgőt, annyira beleremegek a gondolatba.
– Úgy érted, hogy…?
– Még nem hivatalos – csóválja a fejét. – De egyértelműen
magasra tetted a lécet a mai felvetéseddel. Lewis és Edwards
téged támogat, ezt egyenesen kijelentették, de csak akkor, ha
sikeres lesz az üzletkötés Elefántcsontparttal. Ehhez
ragaszkodnak.
– Az sima ügy – bólogatok. – Megvannak rá a tökéletes
embereim. Szinte csak annyi a dolguk, hogy odamennek aláírni
az iratokat.
– Ezzel a helyedben még várnék.
Gondterhelten sóhajt, és hátradől a kanapén.
– Mi a baj?
Kicsit tétovázik, csak utána szólal meg.
– Azt akarják, hogy mi menjünk oda. Személyesen.
Először nem értem, miért lenne ez probléma, de aztán
rájövök, hogy pontosan kiket is takar ez a mi.
– Ó! – csúszik ki a számon. – Úgy érted, hogy te meg én?
A szívem gyorsabban ver. Régebben szerettem utazni, de
mostanában már nehezen mozdulok ki a komfortzónámból.
Arról nem is beszélve, hogy egy harmadik világbeli országról
van szó, ahova még virtuálisan sem tenném be a lábam
megfelelő védőöltözet nélkül. Máris nyirkos lesz a tenyerem a
gondolattól, a szívem hevesebben ver.
– Dixon csak így hajlandó átgondolni a kinevezésedet. És
persze én is azért kellek, hogy megfigyeljelek, és minden
apróságot jelentsek neki.
– Ezt a képtelenséget! – A térdemre csapok, majd felállok a
helyemről, és az ablakhoz sétálok.
Nem tudok nyugodtan ülni. Erről nem volt szó! Hogy juthatott
egyáltalán ilyen az eszébe? Egyértelmű számomra, hogy azt
akarja, hogy elbukjak. Más magyarázat nincs arra, hogy miért
küldené a két legjobb emberét ilyen messzire, egy ennyire
pitiáner ügyhöz. Mindent lebeszéltem velük, egyeztettem a
részleteket, csupán egy futárra lenne szükségünk, aki aláíratja a
megfelelő dokumentumokat. Nekik persze nem így adtam elő,
mert azt akartam, hogy lássák, milyen komoly feladat áll
előttünk, így nagyobb lesz az elismerés is a részükről. De nem
gondoltam volna, hogy ez visszájára fordulhat.
– Ne izgulj, odamegyünk, aláírjuk a papírokat, aztán
lazítunk!
Colton mögém sétál, jobb kezével végigsimítja a vállamat,
miközben bal oldalról a nyakamba csókol. Más esetben
bizonyára ez megnyugtatna, de most csak még feszültebb leszek
tőle.
– Én intézem az utazást és a szállást is – folytatja. – Keresünk
egy kellemes hotelt a tengerparton. Délelőtt elintézzük az üzleti
ügyeket, aztán megiszunk egy koktélt a teraszon, majd egy
pihentető masszázs után egész éjjel ott leszünk egymásnak. –
Ismét csókot ad, de most a fülem tövébe. – Rendelünk pezsgőt,
és napokig ki sem dugjuk a fejünket a szobából. Dixonnak meg
azt mondom, hogy nehézségekbe ütköztünk, ezért maradnunk
kell egy ideig. Amikor hazaérünk, te leszel a hős, és megkapod
az előléptetést.
– És te mit nyersz ezzel? – kérdezem gyanakodva. – Én? Nos,
azt rebesgetik, hogy Dixon sem fogja sokáig húzni, és nem
hagyhatjuk, hogy Alcott kerüljön a helyére. – A kezét
végighúzza a combomon, majd becsúsztatja a szoknyám alá. –
De ha van egy belső emberem, akit én juttattam a pozíciójához,
akkor könnyebb dolgom lesz, hogy elérjem a céljaimat.
Gondolhattam volna! Egyik férfi sem támogatna csak azért,
mert valóban jó vagyok. Colton is érezhette, hogy most nincs
esélye bekerülni a tulajdonosok közé, de a következő széket
még megszerezheti, ha én hozzásegítem. Megremeg a kezem.
– És arra gondoltál, hogy néhány kefélés elég okot ad arra,
hogy neked kedvezzek?
– Nem csak az. De nélkülem sose kapod meg azt a széket. Elég
egy rossz szó Dixonnál, és az álmaidnak lőttek!
Eddig tűrtem ezt az arcátlanságot, de most már nem veszi be
tovább a gyomrom, amit mond. Megfordulok, és egyenesen a
szemébe nézek.
– Te most zsarolsz engem?
– Nem, ha nem muszáj… – Hamiskásan elvigyorodik. – Csak
emlékeztetlek, mennyi múlik az én szerepemen. Hidd el,
melletted állok, mert nekem is érdekem, hogy ez sikerüljön.
Kellesz nekem! – Elsimít egy hajtincset az arcomból. – És ha
mellette még jól is érezzük magunkat együtt, akkor az csak
bónusz.
Belemarkol a fenekembe, és magához húz. Olcsó szajhának
érzem magam a szavaitól, ugyanakkor jól tudom, hogy tart
tőlem. Hiába fitogtatja az erejét, ahogy mondta, nélkülem nem
ér semmit. És ez még mindig engem helyez fölénybe. Most
okosan kell játszanom. Nem mondhatok neki ellent, mert azzal
magam alatt vágnám a fát, bár legszívesebben jól tökön
rúgnám, mert velem senki nem beszélhet így. De eddig is
tudtam türtőztetni magam. Csak annak szabad a szemem előtt
lebegnie, hogy ha túlesünk ezen az értelmetlen úton, akkor
minden, amire vágytam, egy csapásra az ölembe hullik. Ehhez
viszont nekem is szükségem van Coltonra.
– Felmegyek lezuhanyozni – jelentem ki. – Tíz perc múlva
legyél a hálóban!
Felhajtom a poharamban lévő pezsgőt, kikerülöm Coltont,
megragadom az üveget, és elindulok a lépcső felé. Szinte érzem
magamon a perzselő tekintetét, ahogy sóvárogva utánam néz.
Elég volt a beszédből. Nem ezért jöttem. Lesz időm kitalálni,
hogyan tovább, ha hazaérek.
Amikor kilépek a fürdőszobából, Colton már az ágya mellett
vár. Talán azért is mentem bele ebbe a viszonyba, mert a lakása
mindig rendezett és tiszta. Nem kell a bútorokon álló porral
vagy a földön heverő szennyessel foglalkoznom, egyenesen a
tárgyra térek. Ledobom magamról a törölközőt, mire Colton is
vetkőzni kezd. Az ágyhoz sétálok, feltérdelek rá, majd
előredőlök. Néhány másodperccel később megérzem Colton
kezét a csípőmön. Az első mozdulatára felszisszenek. A
tekintetem nem veszem le a falon függő Lincoln Townley-
festményről. A kép címe: A bankár öröme. Ott voltam, amikor
megvásárolta kilencezer fontért. Őrültnek hittem, bár a
családom is megrögzött műgyűjtő, a kép azonban most már
több mint a dupláját éri. Colton lakását csak ilyen festmények
díszítik, amitől meg kellene nyugodnom, de A bankár öröme
kicsit oldalra dőlve pislog rám vissza. Sötét színek, felkavaró,
elmosódott arc. Ökölbe szorítanám a kezem, ha tudnám, de
mivel azon támaszkodom, nem tudok mozdulni. Már épp
szólnék Coltonnak, hogy álljon le egy kicsit, amikor megérzem a
szorítását a bőrömön. Erősen kapaszkodik belém, majd a
következő pillanatban az ujja elernyed.
Elhúzódom tőle, és a képhez sétálok, hogy megigazítsam.
Végre kifújhatom a belém rekedt levegőt, a következő
pillanatban azonban elönt az undor. Érzem, ahogy Colton
izzadságcseppjei végigfolynak a hátamon. Nem tétlenkedem,
visszamegyek a fürdőbe, hogy minél hamarabb
megszabadulhassak az illatától és a mai, egyáltalán nem
kielégítő este emlékeitől.

Késő este lépek be a lakásom ajtaján. A közlekedés valami

borzalmas volt, úgyhogy a félórás utat majdnem dupla annyi
idő alatt tettük meg. A Tower Bridge-en is alig jutottunk át, de
onnan legalább láttam a házat, ami megnyugvással töltött el.
Hosszú napom volt, vágyom már egy pihentető alvásra.
 Leveszem a cipőmet, és gondosan elhelyezem az előtérben
lévő szekrényben, utána a koszos kabátomat beteszem az erre a
célra kijelölt zsákba. Nem akarom, hogy bármi is saras legyen,
amíg eljutok vele a tisztítóba. Mezítláb lépkedek végig a hideg,
fehér kövön egészen a konyháig.
Első ránézésre minden csillog: a padló, a falak, sőt még a
kilincsek is. Szokatlan megnyugvással tölt el a tisztaságillat.
Minden bizonnyal ez a takarítónő végezte el az eddigiek közül
legjobban a munkáját az utóbbi hetekben. Már meg sem
tudnám számolni, hányan jártak nálam az elmúlt évben, de egy-
két alkalomnál többet egyikük sem maradt.
Nem értem, mi olyan nehéz a takarításban. Még egy listát is
kapnak, hogy mit várok el tőlük, amiben részletezem, hogy
melyik felületet milyen szerrel és melyik ronggyal vagy
szivaccsal tisztítsák. Bárki képes lenne egy ilyen egyszerű
feladat elvégzésére, még sincs könnyű dolgom a
takarítószemélyzettel. Eddig egyikükkel sem voltam teljesen
megelégedve, nálam pedig nincs olyan, hogy félig jól végzett
munka. Aki nem üti meg a mércét, az repül, és kész.
A konyhapult sima, szinte bársonyos tapintású. Egészen
elkápráztat. Még sosem láttam ilyen szépnek! A hűtőben
katonásan sorakoznak az élelmiszerek típus és lejárati dátum
szerint, amitől lecsendesedik a pulzusom. Legalább egy gonddal
kevesebb jut mára. Ez a legsarkalatosabb pontja a lakásnak, és
ha itt mindent rendben találok, akkor bizonyára a többi
helyiséggel is elégedett leszek.
Magamhoz veszek egy vizet és egy poharat, és az étkező felé
indulok. Az asztalra helyezek egy alátétet, csak arra teszem le
őket, nehogy foltot hagyjanak. A nappali bútorai is visszaverik a
fényt, az ablakon is megcsillan, ami mögött a Tower Bridge
tekintélyt parancsolóan magasodik a város fölé.
Nem győzök betelni ezzel a látvánnyal. Már majdnem
mosolyra húzódik a szám, amikor meglátom, hogy a teraszajtón
megtörik a fénysugár. Közelebb lépek, hogy alaposabban
megvizsgáljam az okát. A mellkasomra ismét mázsás súly
telepszik. Egy folt. Egy nagy, csúnya folt éktelenkedik a
tisztának vélt üvegen, amitől egy mély, sötét verembe zuhanok.
Elnyelnek a sötét és pánikszerű gondolatok. Azt hittem,
megúszom a mai napot. Először a válás, aztán Colton, most meg
még ez is… A gyomrom görcsbe rándul, a kezem pedig ökölbe
szorítom. Most viszont nem kell kiutat keresnem ebből az
érzésből. Tudom az okát, hát meg kell szüntetnem a belső, a
testemet elárasztó késztetést. Mintha ezernyi kis lárva kúszna a
bőröm alá.
Gyors léptekkel haladok a második számú fürdő felé, ahol a
tisztítószereket tárolom, és előkeresem az üvegmosó folyadékot.
Nincs szükségem a listámra, mert fejből tudom, mit mire kell
használni. Pontosabban kellene. Merthogy a vegyszerből alig
hiányzik az utolsó jelölésem óta. Mérhetetlen düh fog el, amibe
egy jó adag kiábrándultság vegyül. Végre azt hittem, hogy
találtam egy nem teljesen inkompetens nőt, aki képes az
utasításaimat betartva elvégezni a munkáját, de úgy tűnik,
nagyot tévedtem. Mind idióták!
Átnézem egyesével az összes flakont, és bizony találok még
olyat, amiből nem annyit használt, mint kellett volna. Látszólag
az egész lakás szép és tiszta, de ezek szerint ez valóban csak
látszat. Most már biztos, hogy ezentúl ezzel az ellenőrzéssel
fogom kezdeni, nem hagyatkozom a szememre. Pedig olyan
szépen indult az este… Elhatároztam, hogy tovább dolgozom az
elefántcsontparti tárgyalás előkészítésén, alaposan kialszom
magam, hogy holnap friss fejjel magyarázhassam el a
tanácsnak, miért nem kell nekem is odautaznom. De ezek
szerint egészen máshogy alakul az estém.
Kibújok a szoknyámból, amit szépen összehajtok, és a
szennyes közé helyezek, a harisnyámtól is megszabadulok. A
blézeremet gondosan vállfára teszem, és a többi tisztítandó
ruha mellé akasztom. A blúzom ujját feltűröm, az erre a célra
kinevezett tisztítószereket tartalmazó kosarat a hónom alá
veszem, és elsőként a nappaliba megyek. Addig nem tudok
koncentrálni semmi másra, amíg ott éktelenkedik az a folt a
teraszajtón. Amikor végre tükörsima az üveg, nagyot sóhajtok.
Nem ez az első ilyen estém, és biztosan nem az utolsó. Egy kis
megkönnyebbülés tör rám, de tudom, hogy ez még csak a
jéghegy csúcsa volt. Már többször próbáltam figyelmen kívül
hagyni a takarítók hiányosságait, de sosem sikerült. Most se
vágyom másra, csak arra, hogy ne érdekeljen a tisztaság. Hogy
ne azon járjon az agyam, mit felejtett még el a takarítónő. De a
kétely, a bizonytalanság beférkőzik a bőröm alá. Térdre
ereszkedem, előkeresem a felületfertőtlenítőt, majd a padlóra
fújom, amit körkörös mozdulatokkal tisztítok meg a legapróbb
baktériumoktól is, miközben igyekszem elterelni a
gondolataimat arról, mennyire utálom ezeket a pillanatokat.
A fejem hasogat a kialvatlanságtól. Hajnali négy órára végeztem
a takarítással, utána átolvastam a kakaóbabaktákat, hogy minél
hatásosabb érveket tudjak felhozni az utazásom ellen. A vártnál
jobban felzaklatott, hogy este megkaptam a hivatalos értesítést
Dixontól a kiküldetésemről. Túl gyors a döntés, szinte már
kétségbeesett törekvés arra, hogy ne legyek a központban. Már
csak az hiányozna, hogy oda kelljen mennem… Jó nekem itt
ebben a latyakos, kiégett Londonban. Ha New York az a város,
amely sosem alszik, akkor London az, amelyik fel sem akar
felébredni.
Még vastagabb sminket kellett feltennem, hogy a szemem
alatti karikákat eltüntessem. A ruhámmal is igyekeztem
eltakarni azokat a vonásaimat, amelyek lebuktatnának, hogy
összegörnyedve állok a fáradtságtól. Makulátlannak és
eltökéltnek kell tűnnöm.
Az irodám közepén kihúzom magam, és nagy levegőt veszek.
Már éppen összeszedem a bátorságom, hogy elinduljak, amikor
megszólal a mobilom. A nyugtalanságomon nem javít, amikor a
kijelzőn meglátom apa nevét. Nagyon ritkán hív, ezért
összeszorul a gyomrom. Mi lehet olyan fontos, ami miatt
munkaidőben telefonál?
– Szia!
A hangom tiszteletteljes és kicsit sem sürgető.
– Elizabeth! – érkezik a válasz a vonal túloldaláról. Kimérten
és hűvösen, ahogyan mindig. – George Townsend az imént
telefonált, hogy jövő hónapban szeretne meghívni minket a
cornwalli birtokukra.
Townsend. Emlékszem rá. Apám korábbi ügyfele, és teljesen
véletlenül van egy velem egyidős fia, aki a mai napig nem talált
magának feleséget. És persze kicsit sem gyanús, hogy pont a
válásom kimondása után érkezik egy ilyen invitálás.
– Mr. Townsend nagyon kedves, de…
– A meghívás az egész családnak szólt, amibe, ha jól tudom,
te is beletartozol.
– Andrew is jön?
Apám elhallgat. Talán ez a legrosszabb reakció, amit
kiválthatok belőle, mert ilyenkor van ideje összeszedni a
gondolatait.
– Elizabeth. Elvált nő lettél. Hibás áru. Ha továbbra is részt
akarsz venni a családi ünnepeken, akkor jobban teszed, ha
helyrehozod a félrecsúszott életedet. Örülj neki, ha egyáltalán
kapsz még meghívást bárhonnan.
A torkomon megakad egy nagy gombóc. Igaz, sosem
beszéltünk nyíltan a válásomról a családban, de a szüleim azóta
érezhetően átkapcsoltak kármentő üzemmódba. Ha én
szégyenbe kerülök, az az egész család szégyenévé válik. Ennél
rosszabb pedig nem is történhetne a Carrington névvel.
Nyelek egy nagyot, ökölbe szorítom a kezem.
– Ha még szeretnék is elmenni, nem biztos, hogy sikerülni
fog. Lehet, hogy el kell utaznom üzleti ügyben.
– Hova?
– Afrikába.
Még kimondani is szörnyű.
 – Afrikába? Te oda akarsz utazni?
– Természetesen nem. De az előléptetésem miatt
kulcsfontosságú ez az üzlet.
– És te ezt csak így elfogadod? – Apám hangjából mérhetetlen
gúny és lenézés árad felém. – Még mindig képtelen vagy elérni
azt, amit szeretnél. Így hogy akarsz cégvezető lenni?
Meghunyászkodsz az első nehezebb kihívásnál?
Automatikusan kihúzom magam, a fejem felszegem.
– Nem! – vágom rá.
– Akkor oldd meg, és kész! Townsendet pedig felhívom, hogy
köszönjük a meghívást, ott leszünk. Ne okozz nekem állandóan
csalódást!
Köszönés nélkül bontja a vonalat, a testem pedig egy pillanat
alatt reagál a felszabadulásra. Összegörnyedem, kifújom a
levegőt. A kezem remegni kezd, de letámaszkodom az asztalra,
hogy megfékezzem. Az apámnak igaza van. Nem hagyhatom
magam. Nem nyomhatnak el.
Utálok Dixonnal beszélgetni, főleg kettesben, de ezt most meg
kell tennem, különben sokkal nagyobb gondban leszek.
Határozottan sétálok el egészen a túlsó szárnyig, ahol a
tulajdonosok irodái kaptak helyet. Mindhármuknak külön
titkárnője van, akik az előtérben ülve fogadják a hívásokat és a
látogatókat.
Először Kittyn kell átverekednem magam. Ő legalább olyan
fafejű, mint a főnöke. Néhány évvel fiatalabb lehet nálam, de
mivel csak rajta keresztül juthatunk be Dixonhoz, ezért azt
képzeli magáról, hogy ő az atyaúristen a cégnél. Még az
alacsonyan fekvő monitorra is emelt fővel néz, mintha
legalábbis a királyi család egyik tagja lenne.
– Jó reggelt! – köszönök rá. – Mr. Dixonnal szeretnék beszélni.
– Megbeszélése van – vágja rá pökhendi hangon.
– És később ráér?
– Egész napra be van táblázva. – Még csak fel sem néz rám,
továbbra is a laptopja billentyűzetét püföli a tökéletesre
manikűrözött körmeivel.
– Akkor megtennéd, hogy szólsz neki, hogy kerestem?
– Nem fog ráérni. – Megrázza a fejét.
Legszívesebben itt helyben felképelném. Mit képzel magáról,
hogy így viselkedik velem? Amint bekerülök negyedik tagként,
abban biztos lehet, hogy nem lesz könnyű élete mellettem.
Akkor már nem rázhat le így.
Szerencsére nyílik az iroda ajtaja, én pedig rögtön ugrok,
mielőtt még Dixon kikerülne a látóteremből.
– Uram, beszélhetnénk egy percet? – lépek mellé.
Sietősebbre veszi a dolgot, de a lift messze van, úgyhogy
legalább néhány percet kénytelen velem lenni.
– Haladjunk, dolgom van! – vágja rá.
– Az elefántcsontparti utazással kapcsolatban lenne
felvetésem. Szerintem Bailey vagy Carter tökéletes lenne a
feladatra, hiszen ők direkt a külföldi kapcsolatokra
specializálódtak.
Dixon megtorpan. Egy pillanatra kicsúszik a lábam alól a
talaj. Az ujjaimat tördelem.
– Ne akarja áthárítani a feladatot! – szól közbe Dixon, jól
szórakozik megkínzott hangomon. – Ez a maga ügye, magának
kell elintéznie.
 – Megértem, hogy így gondolja, azonban úgy vélem, hogy itt,
a központban nagyobb szükség lenne rám.
Ebben a pillanatban hirtelen megáll, és szemtől szembe
fordul velem. Szigorú tekintetétől feláll a hátamon a szőr.
– Látta, hogy mi van kiírva az ajtómra? – kérdezi higgadtan.
– Richard Dixon, társtulajdonos – idézem fel a képet.
– És a magáéra?
Már tudom, mire megy ki a játék, ezért nem válaszolok.
Megértem, mire akar kilyukadni.
– Akkor ezt el is döntöttük – biccent. – Majd ha a maga neve
mellett is ugyanez a beosztás áll, akkor lesz beleszólása, mikor
mit csinál. Addig, ha jót akar magának, teszi, amit mondok.
Értette?
– Igen, uram – válaszolom halkan.
Egy szó nélkül faképnél hagy, és folytatja az útját a lift felé.
Örülök annak, hogy ezt senki más nem hallotta vagy látta.
Megalázóan lekicsinylő hangnemben beszélt velem, amitől
parányi méretűnek érzem magam. Megint az apámat látom
magam előtt, amikor közölte, márpedig üzleti főiskolára fogok
járni, ha tetszik, ha nem. Akkor ő is azt mondta, hogy ha képes
leszek saját magamat ellátni, azt kezdek az életemmel, amit
csak akarok. Neki sem volt igaza. Már abban a pillanatban
tudnom kellett volna, hogy hazudik, ahogyan Dixon is tette. A
legjobban mégis attól emelkedik meg a pulzusom, hogy
tudatosul bennem az utazás kényszerűsége.
Elönt a forróság, és felfordul a gyomrom, ezért az irodámba
sietek. Nem akarom, hogy bárki is így lásson, ezért bele kell
temetkeznem a munkába. Az elvonhatja a figyelmemet. Két
másodperc sem telik el az után, hogy beérek a helyemre,
kopogtatnak az ajtómon.
– Szabad! – kiáltok ki.
Mary lép be, az osztály vezető titkárnője.
– Mrs. At… – kezd bele, de végül javítja magát. – Miss
Carrington, megérkeztek a visszaigazolások a légitársaságtól.
Egészen az asztalomhoz sétál, és letesz elém egy piros színű
mappát. Végigfuttatom rajta a szemem, felnézek Maryre.
– Ez meg mi? – kérem számon.
Értetlenül néz rám vissza.
– Ahogy említettem, a visszaigazolás – mutat az asztalomra.
Már attól is elfog a hányinger, ha a mappára nézek. A
pulzusom egyre csak emelkedik, és képtelen vagyok megálljt
parancsolni az indulataimnak. De nem is akarok. Megfogom az
aktát, és Mary felé nyújtom.
– És milyen színű ez a mappa? – kérdezem tőle.
Egyre tanácstalanabb, hogy miért viselkedem így vele.
– Piros – válaszolja.
– És milyen iratokat teszünk piros mappába?
– A sürgőseket.
– És az utazás vajon mikor lesz?
Indulatosan dobom le az asztalomra az aktát, miközben
felállok, és megtámaszkodom mellette, de közben egy pillanatra
sem veszem le a tekintetem Mary arcáról, aki ennek
következtében egyre jobban összehúzza magát.
– Jövő… jövő héten – dadogja.
– Akkor mi a fenéért nem a kék dossziéba tetted? – emelem
fel a hangom, mire összerezzen.
 – Gondoltam, fontos időben iktatni, úgyhogy…
– Nagyon egyszerű dolgod van! – vágok a szavába ingerülten.
– Minden feladatodra pontos leírást adtam neked, de te még
arra is képtelen vagy, hogy megkülönböztess egymástól két
színt! Most pedig takarodj az irodámból, és végezd el a
munkádat úgy, hogy ne bánjam meg, hogy nem rúgtalak ki!
Kikapja a kezemből a mappát, majd sietve távozik a szobából.
A mellkasom fel-le hullámzik, és érzem, ahogy apró kis
izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon. Ökölbe szorítom
a kezem a már jól megszokott módon, majd kinyújtom, és ezt
elismétlem háromszor.
Mary úgy szalad el előlem, hogy majdnem fellöki Coltont, aki
ezután lép be hozzám. Derűs, hetyke mosoly játszik az arcán.
Valószínűleg a jelenet egészét láthatta.
– Látom, elemedben vagy – jegyzi meg, miközben becsukja
maga mögött az ajtót.
– Idiótákkal vagyok körülvéve – sóhajtom.
Leülök az asztalomhoz, a legfelső fiókból előveszem a kis
tükrömet meg a púderemet, és kijavítom az elfolyt sminkemet.
– Megkaptad a repülőjegyet?
– Igen, pont most – morgom. – Nem hiszem el, hogy egy ilyen
alantas munkával bíznak meg.
– Jó lesz, hidd el! – Colton közelebb lép, egészen a székem
mellé. – Már foglaltam szállást a legjobb tengerparti szállodába.
Olyan lakosztályt kértem, aminek az erkélyén jakuzzi van, és
előre bekészítik a szobába a jégbe hűtött pezsgőt.
A vállamról a hátamra söpri a hajamat, lehajol, hogy a
nyakamba csókoljon. Tudom, hogy nyugtatni próbál, de jelenleg
csak még jobban felidegesít.
Ő ezt nem értheti meg, és nem is akarom, hogy megértse.
Fogalma sincs, min megyek most keresztül. Nem láthatja ezt a
gyenge oldalamat, különben a végén meggondolja magát, és
mást segít hozzá az engem illető pozícióhoz. Nem, össze kell
szorítanom a fogam, és elfogadni, hogy ez az egyetlen járható
út. Bármilyen nehéz is belegondolnom: Afrikába kell utaznom.
 3. FEJEZET

Remegő kézzel nyújtom át az útlevelemet a légitársaság

munkatársának. Már a repülés gondolata is kikészít, nemhogy
egy ilyen hosszú út, ráadásul egy ismeretlen, teljesen más
kultúrájú országba. Nem tudok mihez kezdeni azokkal a
helyzetekkel, amikor nem én tartom a kezemben a gyeplőt.
Amikor kiszolgáltatottnak és elesettnek érzem magam. És a
repülés pont ilyen: csak ülsz a helyeden, és imádkozol, hogy ne
történjen semmi baj.
Colton persze lazán rendelgeti magának a pezsgőt, és flörtöl a
stewardesszel az út alatt, de nekem csak az jár a fejemben, hogy
mikor érek végre újra haza. Remélem, hogy nem kell egy
perccel sem tovább ott maradnom azon az isten háta mögötti
tanyán, mint amennyit muszáj. Nem vágyom napfényes
koktélozgatásra, csak a saját, megszokott kis lakásomra, ahol
mindent ismerek. És nem kell többféle oltás ahhoz, hogy
nehogy elkapjak valamiféle halálos kórt.
Még az is megfordul a fejemben, hogy talán nem is kell
nekem annyira az az előléptetés, hiszen enélkül is szép
eredményeket érek el. De a következő pillanatban már látom is
magam előtt a szüleim arcát, akik a fejüket csóválva
ismételgetik a rokonoknak, hogy csak ennyire vittem. Csak egy
területi ügyvezető vált belőlem, holott tárva-nyitva állt előttem
a lehetőség kapuja. Én mégsem éltem vele. Amit természetesen
meg kellene magyaráznom, de az még zavarba ejtőbb lenne,
mint a titulusom.
Amikor kinézek az ablakon, meglátom az óceánt, és a
távolban feltűnik a szárazföld is. Már innen is szörnyű helynek
tűnik. A kezem izzadni kezd, amikor eljut a tudatomig, hogy
hamarosan leszállunk, nekem pedig be kell szívnom azt a
koszos levegőt. Semmi más nem jut eszembe Afrikáról, mint a
nyomor, az éhezés és a sok szemét. Colton azt mondta, a legjobb
szállodában foglalt szobát, de erősen kétlem, hogy akár alulról
súrolni fogja azt a szintet, amihez hozzá vagyok szokva.
A gép nagy puffanással éri el a földet, amitől még erősebben
jelentkezik nálam a hányinger. Colton viszont egészen
jókedvűnek tűnik, mintha örülne ennek az egész utazásnak.
– Itt is vagyunk – jelenti ki. – Csak úgy elrepült ez a tíz óra!
Nagyot nyújtózkodik, de én moccanni is alig bírok. Fogalmam
sincs, mi lenne a jobb: a gépen maradni vagy minél hamarabb
átérni a szállodába. Abban biztos vagyok, hogy minél kevesebb
időt akarok kint tölteni a szabadban.
Már az első lépésnél megüti a hőség az arcomat. Mintha
rendesen fejbe vágna, amikor lesétálunk a gép lépcsőjén.
Állítólag most van a száraz évszak, így csapadékkal nem fogunk
találkozni, én mégis felkészültem minden eshetőségre. Annyi
ruhával és holmival érkeztem, mintha két hétre jöttem volna.
Minden egyes lépésnél kémlelem a környezetem, hátha
valami szokatlant észlelek. A nyugtalanító gondolataimat nem
tudom kikapcsolni, ezekkel együtt kell élnem, és ennek a
legjobb módja az, ha mindig nyitott szemmel járok.
 A reptér épülete átlagosnak mondható, mi vagyunk azok, akik
kitűnnek a tömegből. Nem csoda, a rikítóan fehér bőrünk és
szőke hajunk magunkra vonja az összes figyelmet. Kicsit zavaró
is a sok kíváncsi szempár, ezért noszogatom Coltont, hogy
azonnal vegyük át a csomagjainkat, és húzzunk el innen.
Szerencsére nem kell kétszer mondanom. Néhány percen belül
már a taxira várunk a bőröndökkel együtt.
– Rohadt meleg van! – legyezi magát Colton.
– Mikor jön a kocsink? – kérdezem.
– Már itt kéne lennie – néz az órájára. – Talán dugóba
keveredett.
Nagyszerű! Ha még fél órát itt állunk, tuti, hogy megsülök.
Pedig direkt szoknyában jöttem, de még így is érezhető a hőség,
amihez nem vagyok hozzászokva. Alig várom, hogy a hotelbe
érjünk. Le kell fürödnöm, átöltöznöm, fertőtlenítenem magam,
mert már érzem, ahogy a bőrömön kúsznak fel a különböző
húsevő bacilusok. Arról már nem is beszélve, hogy kezdek
kiszáradni a melegtől, de a gépen megittam az összes vizet. A
helyi árusoknál pedig nincs gusztusom újat venni, ki tudja,
honnan szerezték be.
Colton felhívja a társaságot, ahonnan a taxit rendelte, de azt
az információt kapja, hogy nem voltunk itt időben, ezért a sofőr
elment egy másik fuvarra.
– És mikor tudnak új kocsit küldeni? – kérdezi a telefonban. –
Aha… Igen… Hogy mennyi? Na jó, nem, köszönöm, akkor
szerzünk magunknak egyet.
Ezzel bontja a vonalat.
– Mi az?
 – Azt mondják, hogy egy órán belül biztosan nem ér ide senki
– pufogja. – Minden kocsi foglalt, megbeszélt időpontok vannak,
bla, bla, bla… De nem gond, megkérdezem egy helyitől, hogy
milyen társaságok vannak még, és intézünk egy fuvart
magunknak.
Már csak ez hiányzott… Nem mintha nem bíznék Coltonban,
de nem állhatok itt tétlenül. Minél gyorsabban jutunk taxihoz,
annál hamarabb leszek biztonságban a szállodai szobámban.
Amíg ő megkérdez egy helyit, én meglátok egy világos hajú
férfit, aki épp az autójához lép. Odaszaladok hozzá, és
leszólítom.
– Jó napot! Elnézést, itt hagyott minket a taxink, és el kellene
jutnunk a belvárosba, de…
Azt sem hagyja, hogy végigmondjam, franciául kezd nekem
makogni, amiből egy szót sem értek. Végignéz rajtam, majd
bepattan az autójába, és elhajt. Értetlenül állok tovább a járdán.
Meg sem próbált megérteni, csak fogta magát, és faképnél
hagyott. Ekkora bunkót! Láthatná, hogy nem holmi jöttment
vagyok, és nem koldulni akartam, csak segítséget kérni. Ez még
jobban megerősít abban, hogy már nem Európában vagyok.
– Elizabeth! – kiált utánam Colton.
Amikor megfordulok, látom, hogy egy taxi mellett állva int
felém. Legalább ezt sikerült elintézni.

A hotel egész tűrhető, jobb, mint vártam. Nem szívesen nyúlok

hozzá semmihez, csak amihez muszáj. Az összes holmimat
műanyag ruhazsákban tartom, úgy akasztom be őket a
szekrénybe. A polcokba és fiókokba külön hoztam magammal
takarófóliát. Mivel takarítószert nem vihettem fel a gépre, így
más megoldást kellett keresnem. Mire mindent elrendezek, már
be is esteledik. Újra lefürdök, hogy a vacsorához kellően friss
legyek.
Colton meghívta a hotel éttermébe azokat a partnereket,
akikkel holnap tárgyalni fogunk. Jobb előre megismerkedni
velük, kicsit felmérni a terepet azelőtt, hogy élesben
üzletelnénk.
Gyerekkoromban milliószor hívta meg apám az ügyfeleit a
házunkba, és nekem mindig kifogástalanul kellett
megjelennem. Mindössze annyi volt a dolgom, hogy
mosolyognom kellett, és megmutatni, milyen szép és tökéletes
család vagyunk. Mostanra viszont változott a helyzet, és nekem
kell elfoglalnom apám szerepét.
Mivel minden tisztának és rendezettnek tűnik, ezért nyugodt
szívvel sétálok le az étterembe. Szerencsére legalább itt
beszélnek angolul, ezért a pincér rögtön megérti, hogy hova
kísérjen. Colton már az asztalunknál vár, és úgy tűnik, rendelt
egy üveg bort a vacsorához.
– Nem korai ez egy kicsit? – mutatok a poharára, amiből épp
kortyol egyet.
– Ha most abbahagyom, utolér a kegyetlen másnaposság.
Inkább maradok egy kicsit spicces, ha már a gépen olyan finom
volt a pezsgő.
Ő tudja, de én biztos nem innék egy ilyen fontos megbeszélés
előtt. Igaz, hogy ma még nem születik megállapodás köztünk, de
az alaphangnemet a mai vacsora adja a tárgyalásokhoz. És én
szeretném, ha minden flottul menne, hogy legkésőbb holnap
este már ismét a repülőutat élvezhessem.
Nem nehéz kiszúrni az ügyfeleinket, amikor belépnek a
terembe. Ők az egyetlen olyan csoport, akik rajtunk kívül
öltönyben és kosztümben jelentek meg, nem úgy, mint a
turisták. A pincér hozzánk vezeti őket, én pedig határozottan
kezet fogok a vezetőjükkel.
– Mr. Konate – üdvözlöm.
– Miss Carrington – viszonozza a kézfogást a kedves
tekintetű, nagydarab férfi.
– Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk.
Még egy mosolyt is elengedek felé. Az egész belsőm görcsben
áll, de azt az egyet jól a fejünkbe véste a
kommunikációtanárunk, hogy az ismerkedős fázisban muszáj
némi empátiát és kedvességet mutatni a másik fél irányába.
Főleg, ha azon az oldalon állunk, amelyik épp engedményeket
akar elérni.
Colton is köszönti az egész csoportot, majd mindannyian
leülünk az asztalhoz. Fogalmam sincs, hogy ők tudták-e, hányan
érkezünk, mindenesetre okosan megszervezték, hogy eggyel
többen legyenek, mint mi. Az egyik helyi szövetkezet két
vezetője, valamint az irodavezető-nő jött el a vacsorára.
– És hogyan tetszik önöknek eddig az ország? Most járnak
először Afrikában? – kérdezi Mr. Diabagate, a másik igazgató.
Ő fiatalabb, mint Konate, és nem is igyekszik leplezni,
mennyire nem kedvel minket, hiába az érdeklődése. Jól
ismerem már az embereket ahhoz, hogy leolvassam az
arcukról, mire gondolnak. És azt is látom, hogy ő inkább Coltont
tekinti a magasabb rangúnak, hiába tudja, hogy én vagyok a
felelős ezért a szerződésért.
– Még nem sokat láttunk belőle – válaszolja Colton. – De
reméljük, hogy lesz időnk körülnézni.
Én inkább meg sem szólalok. Utálom ezt az egész szituációt, a
helyet, az embereket, ezért jobb, ha inkább csendben
mosolygok.
Rajtam kívül mindenki valamiféle helyi specialitást rendel, de
én maradok a salátánál. Ki tudja, miket darálnak bele a húsos
pitébe. Addig jó, amíg be tudom azonosítani, hogy mi kerül a
tányéromra.
– Miss Carrington, el kell mondanom, hogy nagyon lelkesek
vagyunk az együttműködést illetően – szólít meg ismét Mr.
Konate. – Alaposabban utánanéztem a vállalatuknak, és azok
alapján, amiket láttam és hallottam, biztos vagyok abban, hogy
meg tudunk egyezni egy olyan megállapodásban, ami mindkét
félnek kedvező.
Azt hittem, hogy ez csak ismerkedős vacsora, de ha már
felhozta a témát, kár lenne nem belemenni. Úgy tűnik, ők
jobban szeretnek kötetlen keretek között tárgyalni az üzletről.
– Én is elvégeztem a kellő házi feladatot – biccentek. – És
átgondoltam, amit a legutóbbi levelében írt, miszerint lejjebb
lehetne tornászni a termelői árat, ha kellő nyomást
gyakorolunk a kormányra.
– Ez attól függ, hogy milyen mennyiségről és minőségről
lenne szó. Manapság egyre nagyobb szerephez jutnak azok a
vállalatok, amelyek ragaszkodnak a fenntartható termeléshez.
– Minket ez nem érdekel – vonom meg a vállam. – Jó
minőségű kakaóbabra van szükségünk, olcsón. A többi
lényegtelen. A gazdák oldják meg maguknak a problémáikat.
Aki kakaót termeszt, az vállalja a kockázatot.
Diabagate élesen szívja be a levegőt, de Konate továbbra is
csak mosolyog.
– Ha a kellő profit a cél, akkor találunk megoldást arra, hogy
ezt elérjük. Nekünk is az a legegyszerűbb, ha gyorsan
túladhatunk az árun, az önök cége pedig megbízható, ezt több
helyről is megerősítették. Ha a pénz folyik, a csokoládé is fog.
– Azt hiszem, erre koccintanunk kell! – emelem a poharam.
Konate egészen magabiztos az üzletet illetően, ez
megnyugtató. Eddig is pozitívan állt hozzánk, de nem tetszik,
hogy ez a Diabagate ilyen csúnyán néz ránk. Szerencsére nem ő
dönt, úgyhogy nem kell tőle félnünk, de azért rajta tartom a
szemem.
A vacsora továbbra is kellemesen telik, bár már inkább
hétköznapi témák jönnek szóba. Konate még a búcsúnál is
kihangsúlyozza, hogy holnap szinte már csak alá kell írnunk a
papírokat, utána pedig kiélvezhetjük a szálloda
wellnessrészlegét.
Engem csak az nyugtatna meg, ha végre otthon lehetnék.
Semmi értelme nem volt ennek az útnak, bármelyik idióta
megtehette volna, hogy idejön és odafirkálja a nevét a lap
aljára. Remélem, hogy Dixon most boldog. Utoljára még
keresztbe tehetett nekem. Szerintem arról is szólt az a kis
monológja a rangokról, hogy most még ő parancsol, mert tudta,
hogy nemsokára ez nem így lesz. És ha Coltonnak igaza van, és
hamarosan ő is távozik a cégtől, akkor már senki nem állhat az
utamba.
Colton nem hazudott, tényleg jégbe hűtve várt a pezsgő a
lakosztályában. Igaz, még nincs mire inni, én mégis úgy érzem,
hogy már most nyert ügyünk van. Ezért hagyom, hogy töltsön
nekem, és amíg ő leveszi a zakóját, és megszabadul a
nyakkendőjétől, addig én az ablakhoz sétálok, és kinézek a
városra.
A legtöbb ember örömmel vetné bele magát a kinti
forgatagba, alig várnák, hogy megtapasztalhassák, milyen az
élet a világ másik oldalán. Nekem csak az jár a fejemben, hogy
minél hamarabb szabadulhassak innen. Egyáltalán nem érdekel
ez az ország, ez a kontinens, de még csak az emberek sem.
Hiába kecsegtet Colton olyan jól hangzó szavakkal, mint a
wellness, a koktélok és a lazítás, nekem nem ez a világom.
Rosszul vagyok, ha csak belegondolok, hogy holnap ki kell
lépnem ebből az egész tisztának és biztonságosnak mondható
épületből. Szinte már érzem a torkomban a levegőben szálló
por ízét, bármerre nézek. Elképzelni sem tudom, hogyan
élhetnek itt emberek.
A szálloda bejárata előtt egy ütött-kopott dzsip áll meg.
Valahonnan ismerős nekem az autó, aztán meglátom, hogy az a
férfi száll ki belőle, akitől segítséget akartam kérni a reptéren.
Bunkó és flegma módon hagyott ott a bajban, ráadásul ezek
szerint még ismeri is a hotelt, úgyhogy nyugodtan elhozhatott
volna minket. De mit is várok ezektől az emberektől? Mind
bennszülöttek, még akkor is, ha a bőrük fehér.
 – Holnap nagy nap lesz – szólal meg Colton, miközben
mellém áll. – Úgy láttam, sima ügy az egész. Már így is sokat
fogunk nyerni az új szerződéssel. Szerintem mindenki elégedett
lesz, még Dixon is.
– Az elégedett nekem nem elég – motyogom, még mindig a
várost bámulva. – Azt akarom, hogy elismerje, én vagyok a
legjobb, ami velük történhetett. Hogy könyörögjön, hogy
fogadjam el az ajánlatukat. Hogy tudja, nélkülem szart sem ér a
cégük.
– Hűha, valaki nagyon rápörgött erre a kinevezésre!
– Egész életemben ezért dolgoztam. Nem akarom úgy
végezni, mint… mint ezek – mutatok az utcán sétáló emberekre.
– Nézd csak meg, olyanok, mint a hangyák! Robotolnak, fel-le
rohangálnak, és miért? A nyomorúságos kis életük úgy fog
véget érni, hogy senki sem emlékszik rájuk. Az én nevem
azonban fenn fog maradni. Én nem tűnök el a tömegben.
Forróság támad a mellkasomban, ami lassan felkúszik a
torkomba. Felemészt a szégyen, amit az okozna, ha üres kézzel
térnék haza. Ahogy Colton is mondta, sima ügy az egész, én
mégsem nyugodhatok addig, amíg a kezemben nincs az aláírt
szerződés. Mindig is ez volt a cél: addig dolgozni, amíg a nevem
ott nem díszeleg a neki szánt helyen, történetesen a tulajdonosi
névtáblán. Addig egy percet sem lazíthatok. Nem távolodhat el a
fókuszból az előttem felrajzolt jövő képe. Nem végezhetem egy
senkiként. Nem bukhatok el.
 4. FEJEZET

Csak úgy árad belőlem a magabiztosság és a nyugalom. A kezem

ökölbe szorítom, majd elengedem, és ezt megismétlem
háromszor. Ma nem vonhatja el semmi a figyelmem. Ha ma
nem írjuk alá a szerződést, akkor utána nem lesz még egy ilyen
lehetőségünk. Ezért kell a legjobb formámat hoznom, úgyhogy
előkeresem a kedvenc rúzsomat, ami megfelelően illik a fekete
és szürke kosztümömhöz. A sminkes táskámban tartom a többi
árnyalat mellett, most mégsem találom. Letérdelek a hideg kőre,
hátha kicsúszott, és leesett a földre, de a szekrény alatt sem
látom. Különös. Pedig úgy emlékeztem, elhoztam magammal.
Most mégis mit csináljak? Csak az a szín passzol tökéletesen a
viseletemhez.
A szívem gongként visszhangzik, és hiába ismételgetem
magamban, hogy ez nem nagy dolog, a testem meg sem hallja.
Szerencsére kopognak, és ez eltereli a figyelmem a
problémámról. Ahogy kinyitom az ajtót, meglepődöm Colton
zilált kinézetén, és kétségbeesett tekintetén.
– Mi az? – ráncolom a homlokom.
– Nem hallottad? – kérdez vissza idegesen.
De már nincs időm megszólalni. Az utca felől hangos robajt
hallok, ezért az ablakhoz szaladok. A járdán és az úttesten is
emberek masíroznak, miközben többen futásnak erednek.
Legalább öt férfit látok, akinek gépfegyver lóg a vállán. Csak
most esik le, mit hallottam az előbb.
– Mi folyik itt? – préselem ki a levegőt magamból.
– Zavargások törtek ki az egyik szövetkezetnél – magyarázza
Colton, majd kinyitja a szekrényemet, és kikapja belőle a
bőröndöm. – Pontosan még nem tudom, miért és hogyan, de
fehér európaiként nem biztos, hogy túlságosan is biztonságos
tovább itt maradnunk. Beszéltem Dixonnal, és azt akarják, hogy
azonnal utazzunk haza.
A ruháimat csak úgy dobálja a táskámba, amitől görcsbe áll a
gyomrom. Ennél viszont most jobban izgat az, amit mondott.
– Nem mehetek még haza – rázom a fejem. – Még nem írtuk
alá a szerződést.
– Te normális vagy? – áll meg velem szemben Colton, a szeme
izzik a félelemtől. – Azok ott puskákkal rohangálnak az utcán, te
meg a szaros üzlet miatt izgulsz?
Visszafordulok az ablak felé, és tovább figyelem az
eseményeket. A szálloda előtt álló téren egyre többen
gyülekeznek, miközben egy számomra idegen nyelven
kántálnak.
– És ha a szállodában maradunk? – kérdezem.
– Te maradhatsz, de én nem kockáztatok. Bármelyik
pillanatban bejöhetnek ide is, elvégre ez az a hotel a városban,
ahol a legtöbb külföldi megszáll. Ha vért akarnak, bizonyára itt
fogják kezdeni.
Már épp ellenkeznék, amikor egy hatalmas durranás rázza
meg az üveget az ablakban, mire hátrébb ugrom. A szívem
szinte kihagy egy ütemet, és a reggelim kezd visszaköszönni.
Igaza van Coltonnak. Nem maradhatunk itt, hiszen ha nekünk
bajunk esik, akkor soha többé nem lesz lehetőségünk
szövetkezni Konatéval. Na meg persze az sem árt, ha életben
maradunk.
– Összepakolok – bólogatok zaklatottan.
– A recepciós hívott nekünk egy taxit. Tíz perc múlva
találkozunk a lobbiban.
Ezzel kisiet a szobámból, én pedig még egyszer kinézek az
utcára. Még sosem éreztem ilyet. A sav marja a nyelőcsövemet,
a pulzusom az egekbe szalad. A lábam remeg, ahogy a
gyomrom is. Elemi félelem lesz úrrá rajtam, amin képtelen
vagyok uralkodni. A téren sétáló emberek úgy szaladnak,
mintha az életükért kellene futniuk. Amikor a fegyveresek egy
kisebb csoportja elindul a hotel felé, megfeszülnek az izmaim.
Nincs több időm. Mihamarabb el kell hagynom ezt a helyet, ha
életben akarok maradni.
Kapkodva teszem be a bőröndömbe a ruháimat, de tudom,
hogy nem vagyok elég gyors. Még azt sem tudom, mire
készülnek ezek az emberek, és hogy egyáltalán veszélyben
vagyok-e, de nem kockáztathatok. Sietve készülök el, majd
kinézek a folyosóra, hogy tiszta-e a terep.
Mivel senkit nem látok vagy hallok, ezért elszaladok a lifthez,
és megnyomom a földszint gombját. Remélem, hogy legalább a
taxiig sikerül eljutnom, utána már gyorsan kiérünk a reptérre.
Igaz, jegyünk sincs, de jelenleg bármelyik járat megteszi. Most
az a legfontosabb, hogy kijussunk az országból.
A lift ajtaja kinyílik, én pedig körbenézek. Szerencsére senki
gyanúsat nem látok, és mivel Colton is a recepcióspultnál áll,
ezért kicsit megnyugszom.
– Itt van már a taxi? – kérdezem zihálva.
A dolgozók is fel-le járkálnak, mindenkit elfogott a pánik,
nem csak minket. A recepciósfiú felénk fordul.
– Asszonyom, uram, ha javasolhatom, akkor a hátsó
bejárathoz menjenek, mert az nincs annyira szem előtt.
Legalább ő próbál segíteni.
– Köszönjük! – biccent felé Colton.
Benyúlok a zsebembe, hogy megnézzem, mennyi az idő, de
ekkor észreveszem, hogy a telefonom nincs nálam.
– A rohadt életbe! – morgom.
– Mi az? – kérdezi Colton.
– A mobilom a szobámban maradt – fújtatom. – Vissza kell
mennem érte.
– Ez komoly?
– Azon van a fél életem.
– A taxijuk már várja önöket – szól közbe a recepciós is.
– Figyelj, menj nyugodtan, én hívok egy másikat! Legalább te
legyél minél hamarabb biztonságban! – fordulok Colton felé.
– Ne hülyéskedj, megvárlak!
– Tényleg ne várj meg! – erősködöm, majd a recepciósra
nézek. – Tud nekem intézni egy másik kocsit?
– Remélem – bólogat. – Megteszek minden tőlem telhetőt.
Colton láthatóan habozik, de végül beleegyezik.
– Oké, akkor a reptéren találkozunk. Addig lefoglalom a
jegyeket.
– Rendben. Rohanok, ahogy csak tudok!
A recepciós megmutatja Coltonnak a hátsó kijárathoz vezető
utat, én pedig ledobom magamról az összes táskámat, és
visszaszaladok a szobámba. Csupán néhány percre van
szükségem, és már én is úton leszek a reptér felé, de nem
hagyhatom itt a mobilomat. Hiába a sok funkció, sok mindent
még hagyományos jegyzetekben vezetek, amik pótolhatatlanok.
A milliónyi telefonszámról már nem is beszélve.
A szobába érve gyorsan megtalálom a telefont az ágy mellett,
a földön heverve. Biztosan kiesett a zsebemből, de a lényeg az,
hogy már megvan. Visszasietek a lobbiba, ahol a nagy
zűrzavarban alig jutok oda a recepcióspulthoz. Rajtunk kívül
szinte csak helyiek szálltak meg a hotelben, mégis pánikszerűen
jelentkeznek ki, hogy minél hamarabb elhagyják a várost.
Előretolakodom, mivel a csomagjaim már a pult mellett
várnak, úgyhogy gyakorlatilag én vagyok a soros. Nem
érdekelnek a szúrós tekintetek, nekem nagyobb szükségem van
a segítségre.
– Tudott nekem taxit szerezni? – kérdezem lihegve a
recepcióstól.
– Az összes autójuk foglalt – csóválja a fejét. – Mindenki ki
akar jutni a városból, úgyhogy most nem tudtak senkit küldeni.
Viszont megkértem egy barátomat, és ő szívesen elviszi önt a
reptérre.
– Bánom is én! – legyintek. – Csak vigyen ki innen minél
hamarabb!
A recepciós szól egy srácnak, aki felém int. Gondolom, azt
akarja, hogy kövessem, mert felkapja a csomagjaimat, és elindul
egy hátsó folyosó felé. Colton is arra ment, így valószínűleg arra
a legbiztonságosabb elhagyni az épületet.
 Szedem a lábam, de közben figyelnem kell, mert sokan
szaladgálnak körülöttem. Kikerülök mindenkit, miközben
próbálom nem szem elől téveszteni a fiút a bőröndjeimmel.
Amikor elérünk egy nagy ajtóhoz, kinyitja, a naptól pedig
hirtelen alig látok bármit is. Csak amikor már alkalmazkodott
hozzá a szemem, akkor veszem észre a zöld, személyzeti
bejáratnál várakozó dzsipet. A srác odaviszi a csomagjaimat,
mire kinyílik a kocsi ajtaja. Azt hiszem, még mindig káprázik a
szemem, mert ugyanaz a férfi áll előttem, aki tegnap olyan
tapló módon lerázott.
– Jöjjön, sietnünk kell!
Megragadja a karomat, és az autóhoz húz, de én elrántom tőle
a kezem.
– Maga beszél angolul? – kérdezem felháborodva. – Szóval
szándékosan nem akart segíteni?
Az egyébként is heves szívdobogásom még jobban
felerősödik. Elfog a düh, amit csak úgy tudok legyőzni, hogy
ökölbe szorítom a kezem.
– Most ne akadjunk fenn ilyen apróságokon! – húzza fel a
szemöldökét.
Kinyitja a kocsi ajtaját, és szinte beszuszakol az anyósülésre.
Nehezen viselem el, ha hozzám érnek, ezért elhúzódom tőle, de
teszem, amit tennem kell. Szomorú, de jelenleg ő az egyetlen
lehetőségem a menekülésre, úgyhogy nem ellenkezhetem. Bár a
kocsi állapotát meglátva inkább gyalogolnék. A gyomrom is
felfordul attól, hogy be kell ülnöm ebbe a koszos, poros
fémketrecbe. Nem is merek semmihez hozzáérni, elég az, hogy
a ruhám tönkremegy. Amikor már minden csomagom a
kocsiban van, ő is beül, és rögtön gázt ad. Olyan tempóban hajt
ki az útra, hogy jobbnak látom kapaszkodni, nehogy egy élesebb
kanyarnál kizuhanjak az ablak helyén.
Feszülten figyelem, mi történik az utcákon. Már nem
lövöldöznek, de egyre többen jelennek meg kendővel az arcuk
előtt, fegyverrel a vállukon. Nemrég még csak néhányan voltak,
de most már egészen úgy néznek ki, mint egy hadsereg.
Némelyik járókelőt megállítják, kérdeznek tőlük valamit, mások
pedig az üzletek kirakatait törik be. Még sosem láttam ilyet vagy
ehhez hasonlót. Londonban is néztem már végig tüntetéseket,
de azok feleennyire sem voltak rémisztőek. Talán az a
legijesztőbb benne, hogy miközben átjár a halálfélelem, egy fél
világ választ el az otthonomtól.
– A férje már a reptéren van? – szólal meg a férfi.
Nagyon is jól beszél angolul, és még akcentusa sincs. Egyre
jobban zavar a jelenléte és a viselkedése. Legszívesebben hozzá
sem szólnék, de ezt a kérdését nem hagyhatom szó nélkül.
– Ő nem a férjem – válaszolom. – De igen, már kint van.
– Jól teszik, hogy elmennek – folytatja. – Bár a legjobban
akkor tették volna, ha ide sem jönnek.
– Még szerencse, hogy senki nem kérdezte!
– Pedig kellett volna. Eddig sem volt túl biztonságos a
magafajtának, de most kimondottan forró a hangulat ezen a
vidéken.
Hirtelen több dolgon is fennakadok.
– Először is mi az, hogy a magamfajtának? Mintha maga nem
világítana köztük a szőke hajával.
– Én már jó ideje itt élek, nincs mitől félnem. De ha egy
európai üzletember ideállít, azt nem nézik jó szemmel. Főleg, ha
az illető nő.
– Azt akarja mondani, hogy miattam tört ki a lázadás? –
értetlenkedem.
– Nem, de ha megtalálják, biztosan nem ússza meg egy ejnye-
bejnyével. Pontosan azért vonultak utcára, mert elegük van a
jómódú nyugatiakból, akik csak kizsákmányolják az afrikai
népeket.
– Ez nevetséges! – horkantom. – Az itteniek csak azért nem
éheznek, mert a nyugat ellátja őket munkával.
– Úgy tűnik, nem érti, mi folyik itt – csóválja a fejét. – De nem
is kell értenie, gondolom, a cégénél is megelégednek a főnökei
azzal, ha csinosan riszálja a fenekét.
Felháborító! Épp kikérném magamnak, hogy egy agyatlan
Barbie-nak néz, amikor megragadja a vállamat.
– Bukjon le! – kiált rám.
Hirtelen ellenkezni sem tudok, a fejem egy pillanat alatt az
ölében köt ki. Szerencsére legalább nem kell farkasszemet
néznem a legnemesebb testrészével, hanem a kormány alját
látom, de így is érzem a fejemen minden egyes porcikáját.
– Mit művel? – szólok rá, de ő csendre int.
– Most ment el mellettünk egy nagyobb fegyveres csoport.
Gondolom, nem akarja, hogy megállítsanak minket.
– Nem, de…
– Akkor tegye, amit mondok!
Úgy viselkedik velem, mintha a főnököm lenne, holott tőlük is
ritkán fogadom el a parancsokat. Izzadt, poros kezével a
combjához nyomja az arcomat. Úgy érzem, menten felrobbanok
a dühtől. Eddig is felháborított a pimasz modora, de most már
egyre nehezebb visszafognom magam. Hirtelen megfogja a
vállam, és szinte visszalök a helyemre.
– Kiértünk a város szélére, itt már nincs akkora tömeg – közli.
Még mindig érzem magamon a mocskos kezét. Amikor
meglátom magam a visszapillantó tükörben, elfog a rosszullét.
A világos hajamon sötét foltokban éktelenkedik az a sok szenny,
amit a férfi kezéről és öléből szedtem össze. Az arcomon
megfolyt a smink, a szemem sarkában pedig összegyűlt a festék.
A szívem zakatolni kezd, de tudom, hogy ez most nem az a
pillanat, amikor ennek számítania kellene. Ökölbe szorítom a
kezem, majd elengedem, és várom, hogy lelassuljon a
pulzusom.
Felismerem a környéket, errefelé hoztak be minket a városba,
így tudom, hogy nemsokára odaérünk a reptérre. Alig várom,
hogy kiszabaduljak innen. Főleg ebből az autóból.
Összerezzenek, amikor hangos sistergéssel megszólal
mellettem egy férfihang. Megijedek, hogy honnan jöhet, de
utána meglátom, hogy a kézifék mellé egy rádiós telefon van
bedugva. Az autót vezető férfi felkapja, és válaszol egy
számomra idegen nyelven. Igyekszem valamit kivenni a
beszélgetésből, de egy mukkot sem értek. A férfi arca azonban
arról árulkodik, hogy nem éppen jó híreket kapott. Szinte
ledobja a telefont az ölembe, majd kiteszi az indexet, és egy
hirtelen mozdulattal megfordul a kétszer két sávos úton.
– Most meg mit csinál? – kérdezem idegesen.
– Nem maradhatunk a városban – magyarázza.
– Tudom, azért akarok kijutni a reptérre!
 – Innen ma biztosan nem fog elrepülni – csóválja a fejét. – Öt
perce szállt fel az utolsó gép, azóta lezárták a repteret. Senki se
ki, se be.
Ha eddig még nem voltam eléggé összetörve, most sikerült
egy utolsót belém rúgnia. Csak az jár a fejemben, hogy ez nem
történhet meg. Velem biztosan nem. Kétségbeesve tárcsázom
Coltont, de a telefonja ki van kapcsolva, és semmilyen más
platformon nem tudom elérni. Remélem, nem esett baja.
– Van erre vonat- vagy buszállomás?
– Van, de azoknak már korábban lőttek. Egyikkel sem
érdemes próbálkozni.
Hátradőlök az ülésben, és veszek egy mély levegőt. Most kell
racionálisan gondolkodnom. Problémamegoldásban jó vagyok,
ez is menni fog.
– Akkor mégis mit csinálunk?
– Megígértem, hogy kijuttatom a városból. És mivel nem
tehetem ki az út mellett, ezért kénytelen vagyok magammal
vinni.
– Hova?
Nagyot sóhajt.
– Helyezkedjen el kényelmesen! Hosszú út vár ránk…
 5. FEJEZET

Már legalább három órája zötyögünk egyik faluból a másikba. A

férfi sem szólal meg, ahogy nekem sincs kedvem a
beszélgetéshez. Fogalmam sincs, hova visz, de jelenleg hiszek
abban, hogy biztonságos helyre. Hinnem kell neki, elvégre
nincs más választásom. Egyedül maradtam a világ túlsó felén,
egy olyan helyen, ahol az életemért kell küzdenem.
Az úton többször ökölbe szorítom a kezem, hogy legyűrjem a
belső késztetést arra, hogy rögtön kiszálljak a kocsiból. A lábam
már elgémberedett, mert igyekszem olyan pózban ülni, hogy a
lehető legkevesebbet kelljen érintkeznem bármivel is. Azt már
tudom, hogy ezt a ruhát elégetem, amint hazaérek. Nincs az a
tisztítószer, ami kiszedné a most beleragadó mocskot.
A kísérőm többször is felhív valakit, de gondolom, nem
azokat a válaszokat kapja, mint amire várt, mert nekem nem
mondja el, mi történik. Na meg az arca sem azt tükrözi, hogy
megkönnyebbült volna; napbarnította homlokán egyre
mélyebbre futnak a ráncok, és gyakran beletúr szőke hajába.
Ha más helyzetben lennék, tartanék attól, hogy rossz kezekbe
kerültem, de ahogy elnézem, ő is szívesen megszabadulna
tőlem. Nem hiszem, hogy bármi rosszra készülne.
Eddig csak a tévében láttam ilyen falvakat, de most a szemem
előtt kelnek életre a faviskók és lakói. Színes törzsi ruhákban,
vagy éppen nagy, nyugati márkák pólóiban szaladgálnak, és
végzik a dolgukat. A helyi piacok mellett elsuhanva megcsapja
az orromat a fűszerek és különböző termények illata,
amelyekről valószínűleg még nem is hallottam. A gyerekek az
út szélén futkorásznak, labdáznak vagy fára másznak. A
növényzet is egészen más, mint Angliában. A sűrű bokrok
eredeti alakjukban pompáznak, nem metszik őket, ahogy a
fákat sem. Itt a természet az úr, nem az ember. Milyen szörnyű
lehet itt élni!
Az aszfaltról lehajtva egy földútra kanyarodunk. A kocsi
kerekei felverik a vörös földet, így hatalmas porfelhőt hagyunk
magunk után. Nem mintha bárkit is zavarna. Már egy ideje nem
találkoztunk más emberekkel, és ez kezd kicsit megijeszteni, a
sok stressz azonban kivette minden energiámat. Néha-néha
azon kapom magam, hogy elbóbiskoltam, de amikor ezt
észreveszem, kihúzom magam, és igyekszem észnél maradni. Ki
tudja, mik történhetnek itt velem! Elvégre is, azt sem tudom,
hogy ki ez a férfi, és hova visz.
Amikor lelassul alattam az autó, ismét kipattan a szemem.
Reménykedem abban, hogy végre megállunk egy kicsit pihenni.
Fogalmam sincs, mennyit utaztunk, de a hőség elviselhetetlen,
ezért szükségem lenne egy jó hideg üdítőre, és hogy fel tudjam
frissíteni magam.
Egy folyó mentén haladunk, majd amikor befordulunk egy
bokrokkal benőtt rész mögé, ott meglátok három fakunyhót egy
nagyobb síkságon. A nap már alacsonyan jár, de még mindig
erősen sugározza felénk a meleget. A kocsi megáll az egyik
viskó előtt, a motorja pedig leáll.
 – Pihenőt tartunk? – kérdezem.
– Nem, megérkeztünk.
A férfi kiszáll a kocsiból, de az én ajtómat nem nyitja ki.
Minden további magyarázat nélkül indul el az egyik ház felé.
Mivel a semmi közepén vagyunk, ezért nem szívesen maradok
egyedül. Én is kipattanok, és követem őt. Pontosabban csak
követném, mert már az első lépésnél a homokba süpped a
cipőm sarka. Most dobtam ki négyszáz fontot az ablakon!
– Várjon már! – kiáltok a férfi után, aki megáll a kis ház
tornácán, és visszafordul felém. – Hol vagyunk most?
Igazán örülnék neki, ha némi tájékoztatást nyújtana, ha már
eddig nem volt túl bőbeszédű. Láthatóan most sem szívesen
szól hozzám, de miután nagyot sóhajt, kinyitja a száját.
– A Marahoué Nemzeti Park szélén – válaszolja.
Úgy mondja, mintha nekem tudnom kellene, az hol van, és mi
dolgunk van itt.
– És miért hozott ide?
Lassú és megfontolt léptekkel haladok felé, nehogy meg
tudjon szökni előlem.
– Mivel a helyzet nem változott, így biztonságos környékre
kellett jönnünk. És ez az.
– Miért, ki lakik itt?
– Én – vágja rá, majd benyit az ajtón, és belép a házba.
Felgyorsítok, mert megannyi kérdés cikázik a fejemben,
amelyekre választ kell kapnom. Amikor a kunyhó verandájára
lépek, megkönnyebbülök, hogy végre szilárd talaj van a lábam
alatt. A következő lépésnél azonban két deszka közé szorul a
sarkam, így képtelen vagyok megmozdulni.
 – A jó rohadt életbe! – kiáltom.
Vendéglátóm ismét megjelenik az ajtóban, és végignéz rajtam.
– Ha életben akar maradni, jobban teszi, ha azt leveszi.
– És miért is lenne életveszélyes egy cipő? – hunyorgok rá
dühösen.
– Önmagában nem az. De ha megjelenik egy oroszlán a
folyónál – mutat a túloldalra –, akkor igencsak nehéz lenne
előle ebben elfutnia.
– Oroszlán? – kiáltok fel ijedten, majd mezítláb szaladok be a
kunyhóba.
Eddig bele sem gondoltam, hogy hol vagyok. De mégis hogy
élhet itt a vadonban egyedül, ha bármelyik pillanatban
megjelenhet egy ilyen fenevad? A szívem zakatol, ezért
megállok a ház közepén, és igyekszem menedéket keresni. A
férfi viszont alig tudja visszatartani a nevetést.
– Most szórakozik velem? – háborodom fel.
– Nem, tényleg vannak itt oroszlánok – vonja meg a vállát. –
De ilyenkor nem szoktak erre jönni. Az elefántok is inkább csak
éjjel.
– Elefántok? – kérdezek vissza fennhangon. – Talán mégis a
városban kellett volna maradnom. Még ott is nagyobb
biztonságban lennék.
– Azt nem hiszem – csóválja a fejét. – Az itteni állatok már
megszokták, hogy én itt vagyok, nem jönnek túl közel. A
gépfegyveres szabadságharcosoknak viszont maga jelenti a
legnagyobb veszélyt, így bármikor képesek lennének lőni.
A szavaitól kiráz a hideg. Igyekszem felmérni, hogy mibe is
keveredtem, és hogyan tudnék innen minél gyorsabban kijutni.
 – Vigyen át a határon! Az egyik szomszédos országból
biztosan haza tudnék repülni.
– Azt hiszi, hogy csak úgy átsétálhat egy másik országba? Már
nem Londonban van.
Kikerekedik a szemem.
– Honnan tudja, hogy londoni vagyok?
– Az akcentusából. Apám essexi, de az anyám miatt sokat
éltem Londonban. Bárhol felismerem ezt a kiejtést.
– Ez még nem jogosítja fel arra, hogy így beszéljen velem! –
kérem ki magamnak.
– Ez nem – mondja, majd az asztalához sétál, és visszanéz
rám. – Csak a viselkedése.
Olyan megvetően és lenézően pillant rám, amitől felfut az
agyamba az összes vér. Nem tudom, mit képzel magáról! De én
ezt nem vagyok hajlandó eltűrni!
– Én már itt sem vagyok – mondom, és elindulok az ajtó felé.
– És mégis hova megy? – szól utánam széttárt karral. –
Nemsokára besötétedik, és egy olyan terület mellett vagyunk,
ahol a legkülönbözőbb ragadozó állatok élnek. Komolyan kint
akarja tölteni az éjszakát?
– Na figyeljen ide! – emelem fel fenyegetően a mutatóujjam. –
Maga így nem beszélhet velem! Gyakorlatilag elrabolt engem,
ugyanis semmi beleszólásom nem volt abba, hogy hova
megyek. Senki meg sem kérdezett, hogy jó-e ez így nekem!
– Miért, maga szerint engem megkérdeztek? – emeli fel a
hangját. – Maga szerint nekem jó, hogy a nyakamon maradt?
Hát kurvára nem! Úgyhogy megköszönném, ha nem picsogna itt
nekem, hanem befogná a száját, különben visszaviszem
Abidjanba, és ott aztán azt csinálhat, amit csak akar!
Eddig sem volt túlságosan kedves, de most kimondottan
indulatossá vált. Azt viszont megértem, hogy neki sem hiányzik
ez a helyzet, mert magamból kiindulva őt is marhára
zavarhatja, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint amire
számított. Így visszafogom magam, és lenyugszom.
– Itt fogok aludni? – kérdezem halkan, az ágyra mutatva.
– Ez az én helyem. Maga aludhat a másik kunyhóban.
Nem válaszolok, csak biccentek egyet, mire ő nagyot sóhajt.
– Behozom a csomagjait.
Ezzel kisétál a házikóból. Most már újra képes vagyok
normális ütemben venni a levegőt, úgyhogy van időm és
energiám körbenézni a szobájában. Úgy látom, a minimális
megélhetésre törekszik, mert a kunyhóban csak fából,
valószínűleg kézzel készített bútorok vannak, abból is igen
kevés. A jobb oldalon egy ágy áll, szemben egy szekrény és
könyvespolc, a bal fal mentén pedig egy íróasztal, előtte szék.
Fürdőszobát és konyhát nem látok, de azok lehet, hogy egy
másik építményben vannak. Alig várom, hogy
lezuhanyozhassak és átöltözhessek! Szinte érzem, ahogy a por
felszívódik a bőrömön keresztül, amitől viszketni kezdek. A
ruháimnak már lőttek, de talán van még valami használható a
bőröndben.
Kimegyek a ház elé, és amikor már minden csomagom a
mellette lévő kunyhó előtt áll, átsétálok oda. Az ajtó mögött egy
hasonlóan puritán szoba terül el, de még kevesebb
berendezéssel; csupán egy nagy méretű ágy áll a közepén, a
falnál egy polcos szekrény, körülötte mindenféle dobozok
hevernek, mint egy raktárban.
– Nem vagyok vendégekhez szokva – morogja a férfi, majd
kikerül, és előremegy, hogy kicsit rendet tegyen.
A földön fekvő holmikat egy sarokba tolja, és lepakol nekem a
polcokról is. Biztos nem fogom kitenni a ruháimat ebben a
koszfészekben, de inkább nem szólok. Még én sem szívesen
teszem ide be a lábam, főleg cipő nélkül. El sem tudom képzelni,
hogy befeküdjek abba az ágyba… Jó ideje nem aludhatott benne
senki, mert ugyan szépen rendbe van téve, a takarón mégis
vastagon áll a por.
– Egyébként, Adam vagyok – mutatkozik be a férfi.
Most már ő is higgadtabban szól hozzám. A homlokáról
hátrasimítja szőkés haját, így könnyebben a szemébe tudok
nézni. Eddig csak a megtermett fizikumára figyeltem fel, de
most már az arcvonásai is tisztábbak.
– Elizabeth – bólintok felé.
Megvárom, amíg végez a szobával, addig az ajtó mellett állok
keresztbe font karral. Igyekszem minél kevesebb dologhoz
hozzáérni, nehogy elkapjak valamit. Igaz, minden oltást
beadattam, de ki tudja, milyen lépfenék keringenek erre.
– Akkor ezzel meg is vagyunk – sóhajtja Adam. –
Rendezkedjen be! Folyamatosan tartom a kapcsolatot az
abidjani barátaimmal, úgyhogy ha megtudok valamit, rögtön
szólok.
Elindul az ajtó felé, de utánaszólok.
– A zuhanyt hol találom?
– Megmutatom.
Kiterel a teraszra, majd a folyó felé mutat.
 – Ugye nem azt akarja mondani, hogy…?
Rémült arccal nézek rá, de ő csak megvonja a vállát.
– Mit várt? Már nem a hotelben van. Üdv a vadonban!
Ezzel visszasétál a saját kunyhójába, én pedig továbbra is
megrökönyödve állok. Hirtelen mérlegelem magamban a
lehetőségeket, de egyik sem tűnik sem biztonságosnak, sem
elfogadhatónak. Minél hamarabb el kell innen tűnnöm. Így
vagy úgy, de haza kell jutnom, különben meg fogok őrülni.
A táskámból előkeresem a mobilomat, és az esélytelenek
nyugalmával ránézek, hátha van térerő. Meglepetésemre
viszont éppen annyi csíkot mutat a kijelző, amivel talán el
tudok indítani egy hívást. Rögtön Coltont tárcsázom, és
reménykedem abban, hogy végre sikerül elérnem.
– Elizabeth! De jó, hogy hívsz! Merre vagy? – szól bele
idegesen.
– Valami pasi elhozott a városból, mert elég durva lett a
helyzet. Messze vagyok Abidjantól, de talán holnap vissza tudok
jutni, és akkor együtt megoldjuk valahogy, hogy kijussunk az
országból. Neked sikerült valahova elrejtőznöd?
– Én… – hezitál. – Én már Londonban vagyok. Nemrég szállt
le a gépem, most értem be az irodába.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni.
– Hogy mi? – kérdezek vissza halkan.
– Ahogy kiértem, indult egy járat Amszterdamba, és mivel
nem voltál ott, én…
– Fogtad magad és itt hagytál? – kiabálok. – Meg sem akartál
várni?
– A nő azt mondta, hogy bármelyik pillanatban leállíthatják a
forgalmat, nem kockáztathattam!
Fel sem tudom fogni… Az egész testem remegni kezd, mert
tudatosul bennem, hogy végleg egyedül maradtam. Magamra
maradtam.
– Hogy te milyen egy nyúlszívű kis pöcs vagy!
– Elizabeth, ki vagy hangosítva a tárgyalóban…
– Nem érdekel! – ordibálok tovább. – Igenis, egy kis pöcs
vagy! Szó szerint! Kár, hogy a farkad mérete nem azonos az
egódéval!
– Elizabeth – felismerem Lewis hangját –, sajnáljuk, hogy
ilyen helyzetbe kerültél. Hidd el, mindent megteszünk azért,
hogy hazahozzunk.
– Küldjenek egy magángépet a környékre! Valami nemzeti
park mellett vagyok.
– Ez nem ilyen egyszerű… Nem tudunk csak úgy leakasztani
egy repülőt a semmiből.
– Ráadásul ez jelentős költség, amit meg kell szavaztatnunk a
tanáccsal is – szól közbe Edwards.
– Nekem teljesen mindegy, hogyan, de juttassanak ki innen!
Bontom a vonalat. Azt hittem, hogy megnyugszom, ha elérem
Coltont, de csak még idegesebb lettem. Képes volt itt hagyni!
Képes volt saját magát menteni ahelyett, hogy engem is
biztonságban tudott volna. Eddig azt hittem, ő egy igazi férfi, de
úgy tűnik, sokkal beszaribb, mint gondoltam.
– Sikerült elérni az otthoniakat? – kérdezi Adam a szomszéd
kunyhó teraszáról.
– Igen – fújtatom. – A társam hazarepült, így egyedül
maradtam.
 – A kis farkú? Azt ránézésre is megmondtam volna.
Semmi jókedv nem szorult belém, mégis megkönnyebbülten
mosolyodom el egy pillanatra. Kezemmel hátrafésülöm a
hajam, ami ismét a szemembe hullik. Már bele sem merek
nézni egy tükörbe. Elég, ha a ruhámat látom, és már el tudom
képzelni, milyen koszos lehet az arcom és a hajam. Ismét elfog a
viszketés, mintha hangyák ezrei sétálnának a bőröm alatt. Nem
maradhatok így tovább. Bemegyek a házba, leveszem a
blézeremet, és előkeresem a törölközőmet. Ha nincs más
megoldás, marad a folyó. De az biztos, hogy képtelen vagyok
tovább elviselni ezt a mocskot magamon.
A nap már egészen alacsonyan jár, úgyhogy felgyorsítom a
lépteimet. A talpamat szúrják a földből kiálló száraz kórók, de a
repedezett talaj sem a legkényelmesebb járda. A folyó túloldala
erdővel borított, de remélem, nem ugrik elő belőle semmiféle
vadállat. Szerencsére elég széles és mély a víz ahhoz, hogy csak
nehezen jusson át rajta bármi is. Ezért nem is megyek túl közel
hozzá, nehogy beleessek.
Feltűröm a blúzom ujját, és kibújok a harisnyámból. A legjobb
az lenne, ha megmártóznék a vízben, de ki tudja, mik élnek
benne, a fertőzésekről már nem is beszélve. Elég csak ránézni a
sárszínű folyóra, hogy elmenjen a kedvem a fürdőzéstől. Inkább
csak belenyúlok, és a kezemmel megmosom az arcom, a
nyakam, a karom és a lábam. Vastagon folyik le rólam az a
vörös por, amit az út alatt szedtem magamra. Igaz, hogy nem
lettem makulátlanul tiszta, de sokkal jobb a helyzet, mint volt.
Addig sikálom magam, amíg a lehető legtöbb koszt el nem
távolítom a bőrömről, majd megtörölközöm, és visszasétálok a
kunyhó felé.
Adam a saját háza teraszán ül, kezében egy bögrével.
– Nem kér egy teát? – kérdezi.
– Nem, kösz! – rázom a fejem.
Van még víz a táskámban, a gyomrom pedig olyan picire
zsugorodott, hogy felesleges lenne bármit is beleerőltetni.
Amikor fellépek a tornácra, észreveszem, hogy Adam pislogás
nélkül figyeli a mozdulataimat. Először nem értem, miért, de
aztán meglátom, hogy mosakodás közben teljesen átázott a
fehér blúzom, és a hideg víztől megkeményedett a mellbimbóm,
ami átüt a csipke melltartómon.
– Nőjön fel! – hunyorgok rá lenézően.
– Higgye el, nekem már nem kell tovább nőnöm! – kacsint
rám, majd belekortyol az italába.
A fejemet csóválva lépek be a házba, majd magamra csukom
az ajtót.
Gyerekes! Az összes férfi átváltozik idióta kamasszá, ha a
hormonjaik bevetésre készen állnak. Colton sem tudott
gondolkodni, ha merevedése volt, ezért könnyen
keresztülvittem rajta mindent, amit csak akartam. Most viszont
semmit sem érek el ezzel a taktikával.
Pihennem kell. Hosszú és fárasztó volt ez a mai nap. Ha
belegondolok, hogy már Londonban lehetnék, és
ünnepelhetném az előléptetésemet… A torkomban lévő gombóc
nőni kezd. Ahogy szétnézek a szobámban, a lábam egyre
gyengébbé válik, így kénytelen vagyok leülni, de arra nem
tudom rávenni magam, hogy az ágyhoz érjek. A bőröndömet
választom, lefektetem, és rátelepszem.
 Túl sok volt ez a mai nap. Tudtam, hogy nem szabad
idejönnöm… Hiszen még a hoteleket is utálom, egyedül otthon
érzem jól magam, de a karrierem iránti vágyam erősebb volt,
mint a belső hangok. És most tessék! Jól megszívtam! Itt
ragadtam egy isten háta mögötti helyen, egy koszfészekben,
ahol csupa olyan dolog vesz körül, amivel képtelen vagyok
megbirkózni.
Mégsem omolhatok össze. Ki kell bírnom ezt a néhány napot,
amíg értem nem küldenek valakit. A levegőt egészen lassan
szívom be, mélyen a tüdőmbe, majd fokozatosan fújom ki.
Tudatosítom magamban, hogy a jelenlegi helyzetre nem lehetek
hatással, de a körülményeken változtathatok.
Felállok a táskámról, és azzal a lendülettel kinyitom az ágy
mögötti ablakot. A nap utolsó sugarai még bevilágítanak rajta,
így jobban látom, mit csinálok. Először is rendbe teszem a saját
holmijaimat, aztán szépen egymásra pakolom azokat a
dobozokat, amiket Adam egymásra hajigált. Nem fogok ekkora
kupiban aludni! A polcokon is rendszerezem az ott maradt,
fából készült tárgyakat, bár fogalmam sincs, mik lehetnek azok.
Valamiféle eszközöknek tűnnek, de számomra nem mondanak
semmit. Inkább nem is piszkálom őket, csak amennyire
szükséges.
Amikor a rendrakással megvagyok, lehúzom az ágyról a
takarókat és a párnát, azokat kiviszem a ház mögé, és alaposan
kirázom őket, de a szellő visszafújja a port az arcomba. Gyorsan
kiköpöm az összes koszt, miközben azt ismételgetem
magamban, hogy ez csak egy átmeneti fázis. Hamarosan
minden rendben lesz körülöttem, de ahhoz át kell esnem
ezeken a feladatokon ugyanúgy, mint otthon. Azt leszámítva,
hogy a lakásomban a csíkos ablaküvegen kell aggódnom, itt
pedig azon, hogy kígyót találok az ágyamban.
Mielőtt megágyaznék, fogok egy rongyot Adam holmijai
közül, és lesétálok a folyóhoz. Belemártom a vízbe, jól
kicsavarom, majd alaposan áttörlök vele mindent a házban. Ezt
többször is megismétlem addig, amíg a rongy tiszta nem marad
a takarítás után. Szinte érzem, ahogy a mellkasomról egyre
több súly hullik le. Könnyebben veszem a levegőt, mert már
tudom, hogy az adott helyzetből a legjobbat hozom ki.
Számomra ez a legfontosabb.
Amikor mindennel végzek, még egyszer kimegyek a folyóhoz,
és lemosom magamról a maradék koszt. Adam már bezárkózott
a kunyhójába, úgyhogy, gondolom, ma már nem látom. Nem
mintha hiányozna. Legalább nyugodtan tudok mosakodni
anélkül, hogy bámulna.
Visszasétálok a kunyhóba, és én is bezárom az ajtómat,
valamint az ablakot is. Nem hiszem, hogy biztonságos lenne
bármit nyitva hagyni éjszakára, így viszont olyan sötét lett,
hogy semmit sem látok. A mobilom töltöttségi szintje igencsak
alacsony, de nincs más választásom, azzal kell világítanom,
amíg átöltözöm és befekszem az ágyba. Furcsa érzés, hogy
átutaztam a fél világot, és még sincs időeltolódás. Csak az
változott, hogy legalább húsz fokkal melegebb van nappal, mint
Londonban, és ott ilyenkor már jócskán lement a nap. Bár az
éjszaka itt meglehetősen hűvös.
Oldalra fordulok az ágyban, és lekapcsolom a telefont, hogy
spóroljak az akkumulátorral. A viskóban teljes sötétség honol.
Kimerültem az utazástól és a fáradtságtól, ezért könnyen el
kellene aludnom, de ehelyett sokáig csak forgolódom. Még most
is keresem a magyarázatokat, miért is történik velem mindez,
hisz képtelen vagyok elfogadni, hogy itt ragadtam. Remélem,
egy-két nap alatt rendeződnek a viszonyok, mert úgy érzem,
nem fogom tudni elviselni tovább az ittlétet.
 6. FEJEZET

Nem tudom, mikor aludtam el, de egyszer csak hatalmas

csattanásokra ébredek. Az elsőnél még azt hittem, hogy valami
leesett, de most már gyanús, hogy nem erről van szó.
Kimászom az ágyból, és kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be
egy kis fény, amíg megkeresem a ruháimat és felöltözöm.
Szerencse, hogy hoztam magammal egy lapos talpú cipőt, így
abba bele tudok bújni. Így is érzem, hogy az előző esti
mezítlábas sétálgatásomnak megvan az eredménye; a sarkam
kirepedezett, ezért a testápolómmal alaposan bekenem, mielőtt
harisnyát húznék. Szinte rosszul vagyok a tudattól, hogy egy
napja nem zuhanyoztam. A mobilom képernyőjét használom
tükörként, hogy felvigyem a sminkemet. Jó alaposan el kell
dolgoznom a púdert, mert a szemem alatti karikák
folyamatosan átütnek rajta.
Miután mindennel elkészülök, beágyazok, rendet teszek, és
kilépek a tornácra. Adam a házaktól nem messze épp egy
fahasábot tesz fel egy rönkre, majd kézbe veszi a fejszét. Gyors
és határozott mozdulattal csapja ketté a fát, mintha ez a feladat
olyan könnyű lenne. Mikor leengedi a kezét, karjával letörli a
homlokáról az izzadságot. Kiráz a hideg, ha belegondolok,
milyen koszos lehet ettől a munkától.
– Jó reggelt! – köszön rám.
 – Hol van a mosdó? – morgom vissza.
A fejét csóválva sóhajt.
– A harmadik kisház oldalából nyílik.
Sarkon fordulok, és visszasétálok a kunyhókhoz. Az utolsó
házat is megkerülöm, hogy megtaláljam a vécé ajtaját.
Kinyitom, de a látvány elborzaszt. Alapvetően rend van, de a
kerti budi nekem már túlmegy minden határon. Hiába
bámulom a lyukat, képtelen vagyok a közelébe menni. De nincs
más választásom, a hólyagom már hatalmasra nőtt, úgyhogy
muszáj lesz ezt használnom, ha nem akarok a bozótba menni.
Óvatosan elhelyezkedem fölötte, és úgy pisilek, hogy még
véletlenül sem érjek hozzá semmihez. Így is azt érzem, mintha
ezernyi bacilus mászna át rám.
Gyorsan végzek, hogy minél kevesebb időt kelljen benn
töltenem, majd lemegyek a folyóhoz kezet mosni, és még a
táskámból is előkeresem a kézfertőtlenítőmet, amit az ágyam
melletti polcra teszek. Sokat fogom még én ezt használni.
– Reggeli? – kérdezi tőlem Adam, amikor észreveszi, hogy
ismét megjelentem, és a mellette álló kis asztalra mutat.
Közelebb lépek hozzá, és alaposan megvizsgálom a tál
tartalmát.
– Gyümölcsöt reggelizem granolával – közlöm, mire felvonja
a szemöldökét.
– Tojás van meg kenyér.
Elhúzom a számat.
– Kávé? – kérdezem.
– A termoszban. De tej nincs.
– Nem is kell.
 Megfogok egy bögrét, de amikor meglátom, hogy vastagon
megállt rajta a por, inkább meggondolom magam.
– Éhen fog halni, ha ilyen finnyás – szurkálódik Adam, és
visszatér a farönkjéhez.
– Nem vagyok finnyás – kérem ki magamnak. Fogalmam
sincs, hogyan fogom ezt az egészet kezelni. A félelem attól, hogy
bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezem közül az irányítás,
jobban megrémiszt, mint gondoltam. Muszáj vagyok
összeszedni magam. – Csupán van egy bizonyos szint, ami alá
nem akarok süllyedni.
– Ó, elnézést, nem tudtam, hogy magát a királynőt látom
vendégül! – hajol meg színpadiasan.
– Fölösleges ez a gúnyos hangnem! Nekem sincs semmi
szükségem arra, hogy el kelljen viselnem magát.
– Akkor ebben megegyeztünk.
– Addig viszont, amíg nem jön értem valaki, kénytelen lesz
megtűrni engem.
– Felőlem – vonja meg a vállát, és újból lecsap a fára. – De
jobb lesz, ha lejjebb ad abból a bizonyos szintből, mert itt nem
marad meg sokáig, ha azt várja, hogy ugyanúgy élhet, mint
Londonban.
– Néhány napot kibírok a házban – felelem.
– Igen? – fordul felém. – És mit fog enni?
Az asztalra pillantok, majd vissza rá.
– Tojást és kenyeret.
– Ezek az utolsó tojásaim azokon kívül, amiket nem fogok
megosztani magával. Úgyhogy sétáljon szépen vissza a
szobájába, és vegyen fel valami kényelmesebb ruhát, mert nem
az irodaházba készül. Amint ezzel végzek, elmegyünk ételt
gyűjteni.
Több dolog is felmerül bennem, amit nem értek ki a
mondataiból.
– Gyűjteni? – kérdezek vissza.
– Mégis mit gondol, honnan van az étel? Készüljön, mert
nemsokára indulunk!
Végignézek magamon. Szürke ceruzaszoknyában és
világoskék blúzban vagyok.
– Nincs más ruhám – jelentem ki.
Adam megáll, velem szembefordul, és ő is alaposan végigmér.
– Az baj. Ebben nehéz lesz fára mászni.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
– Fára mászni?
– A banánt valahogy le kell szedni!
Ezzel felkapja a fejszéjét, és visszasétál a saját kunyhójába.
Már végre túltettem magam a kezdeti sokkon, erre ő rátesz egy
lapáttal. Ugye ezt nem gondolja komolyan? Mégis mire gondol,
hogy majd felmászom egy fára, mint a bennszülöttek?
Kezd ismét eluralkodni rajtam a pánik, de most már legalább
biztosra tudom, hogy Adam az oka. Még csak meg sem próbál
nekem segíteni, amikor most ez lenne a dolga. Nemhogy nem
könnyíti meg a helyzetem, egyenesen tetézi a bajt, de vele
szemben sem hagyhatom magam. Ha megalázkodom és
ellentmondok, akkor ő nyer. Azzal elismerném, hogy igaza van,
és csak egy hisztis picsa vagyok.
Nem öltözöm át, de a kocsihoz sétálok, és megvárom, amíg ő
is odaér. Két zsákot és egy puskát tesz a csomagtartóra, majd
ismét végignéz rajtam.
– Szóval nem öltözik át?
– Mondtam már, hogy csak ilyen ruháim vannak. Üzleti
megbeszélésre készültem, nem pedig dzsungelkalandra.
– Akkor legalább a harisnyáját vegye le! Teljesen felesleges,
és csak viszketni fog a portól.
Ebben viszont igaza van. Hozzászoktam, hogy szoknyához
mindig harisnyát kell hordani, ezt anyám már jó korán belém
nevelte. Nehezen veszem rá magam, de tudom, hogy csak
hátráltatni fog.
– Forduljon el! – parancsolok Adamre, aki hátat fordít nekem.
Benyúlok a szoknyám alá, és lassan legörgetem a combomon
a harisnyát. Amikor megvagyok, Adam rögtön vissza is fordul
felém.
– Honnan tudja, hogy már végeztem? – háborodok fel.
– A visszapillantóból láttam mindent – mutat a kocsira, majd
kinyitja az ajtót, és beszáll a vezető ülésre.
Gondolhattam volna… Már tegnap is úgy bámult, mint akinek
mindjárt kiesik a szeme, de ebből ugyan nem eszik! Túl
kifinomult ízlésem van a férfiak terén ahhoz, hogy akár egy
ujjal is hozzáérjek. Vagy engedjem, hogy hozzám érjen. Még a
kocsijába sem szívesen szállok be, nemhogy az ágyába!
Abba az irányba indulunk el, ahonnan tegnap érkeztünk. A
bozótos mellett elhaladva kiérünk egy füves terepre, ahol
letérünk az útról. Eddig sem volt kényelmes ebben az autóban
utazni, de most, hogy hepehupás lett a talaj, még jobban dobál.
Megkapaszkodom az ajtó felső részében, másik kezemmel pedig
a szoknyámat igazgatom, nehogy túlságosan is felcsússzon.
Ismét elég sokáig zötyögünk, de most a rossz terep, nem pedig
az út hosszúsága miatt. Kapar a torkom, a szám megremeg.
Teljesen ismeretlen hely felé tartunk.
Ahogy elérjük az erdő szélét, Adam leállítja az autót. Amíg én
kiszállok, ő kiveszi hátulról a zsákot.
– A banánfák egy kicsit beljebb vannak – magyarázza. –
Addig is találhat a földön ananászt vagy jamszgyökeret, azok is
ehetőek. Csak tegye be őket a zsákba!
Egy tapodtat sem mozdulok az autó mellől, csak figyelem,
ahogy átvág a magas aljnövényzeten.
– Maga komolyan azt akarja, hogy én szedjem össze a
vacsorámat? – kérdezem, mire visszafordul felém.
– Miért, mire gondolt, honnan lesz étele?
– Nem adna a sajátjából?
Kihúzza magát, és megint úgy néz rám, mint tegnap este.
– Megfelelő ellenszolgáltatásért szívesen – vigyorog rám.
– Adok tíz fontot – vágom rá, mielőtt még nagyon
elkalandozna a fantáziája.
– És mégis mihez kezdjek vele? Ugorjak le a sarki Mekibe?
Olyan szép feje van, használja egy kicsit!
– Nem fogok lefeküdni magával a kajáért cserébe – kötöm ki.
– Akkor ajánlom, hogy kapkodja magát. Ha nem végzünk
időben, akkor maga lesz a vacsora!
Sarkon fordul, és továbblépked, lassan eltűnik a fák között.
Késztetést érzek arra, hogy felkapjam a puskát, mert legalább
azzal meg tudnám védeni magam. De félek, hogy hirtelen
felindulásból rossz irányba tartanám, és Adam banánját
találnám el. Mindenesetre sietve követem őt az erdőbe. Ha
netán mégis összetalálkoznék egy oroszlánnal, inkább őt egye
meg, mint engem.
Most hálát adok azért, hogy megkaptam a védőoltásokat.
Mindenféle rovar repked körülöttem, és arra is odafigyelek,
nehogy rálépjek valamire, ami kárt okozhat bennem. Adam
megáll egy fa előtt, és felnéz rá. Először nem értem, miért
bámulja, aztán meglátom, hogy néhány banán lóg rajta pont
elérhető magasságban, így felnyújtózkodik értük, és mindet
leszedi.
– Akkor is érvényes az, hogy nem ad belőle, ha mindet elveszi
előlem? – piszkálódom.
– A földön van ananász, azt könnyebben eléri. Utána
cserélhetünk. De addig is – a kezembe nyom egy banánt –, egye
meg ezt. Nem is reggelizett.
Nem gondoltam volna, hogy ez őt egy kicsit is érdekli. De
elfogadom tőle a gyümölcsöt. Már kívülről sem úgy néz ki, mint
amit megszoktam, és amikor beleharapok, rögtön ki is köpöm a
számba került falatot. Mintha bogarakra haraptam volna rá, de
aztán meglátom, hogy hatalmas fekete magok vannak a
belsejében. Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de ennek nem
ilyennek kellene lennie. Hiába, még a gyümölcs is jobb
Londonban…
Fogalmam sincs, hogyan néz ki az ananász, vagy hogy min
terem. Bokrot keressek? Vagy a földből nő ki? Szerencsére
megpillantok valamit, ami hasonló ahhoz, amit a boltban
szoktunk látni. Egy bokorszerű, hosszú levelű növény közepén,
mintegy koronaként csücsül. Ahogy befejezem a banánt,
eldobom a héját, és nekilátok az ananász leszüretelésének.
Meghúzom, hátha elengedi a tövénél, de nem moccan.
Csavargatni kezdem, de így sem sikerül kivenni a helyéről.
Végül Adam megkönyörül rajtam, és az övéről lecsatol egy nagy
pengéjű kést. Mellém lép, és egy gyors mozdulattal már le is
vágja a növényről a gyümölcsöt.
Panaszosan nézek rá. Mégis hogy gondolta, hogy én majd
puszta kézzel le tudom szedni?
– Csak kíváncsi voltam, hogy egyáltalán hajlandó-e rá – vonja
meg a vállát.
A kezembe nyomja a kést, és így folytatjuk tovább a szüretet.
Az egész zsákot megpakoljuk, majd visszamegyünk a kocsihoz,
és feltesszük a csomagtartóra.
– A puskát miért hozta? – kérdezem.
– Önvédelemből – magyarázza. – A mai vacsorához nem kell
hús, mert nem tudnám eltárolni a maradékot. Különben is, az
ananász jó zsírégető, maga meg biztos csak ilyen szarokat eszik.
– Hé! – szólok rá. – Miből gondolja, hogy szükségem van
zsírégetőre?
– Egyáltalán nincs rá szüksége. De ahogy kinéz, nem hiszem,
hogy normális táplálékhoz jutott volna az utóbbi néhány
hónapban. Mostanában minden nő beleőrül a diétába. Na, üljön
be, el kell még mennünk máshova is!
Teszem, amit mond, már nincs kedvem felvenni a beszólásait.
Ha jól sejtem, egyre csak távolodunk a szállásunktól. Pedig
nagyon örülnék neki, ha végre megmosakodhatnék és
átöltözhetnék. A ruhám tiszta kosz lett, és a növények
összekenték a karomat és a lábamat is. Majdnem egy órát
kocsikázunk, amikor meglátok egy másik autót az út szélén.
Adam lelassít, és megáll mögötte.
– Néhány perc, és jövök! – mondja, majd kiszáll, engem pedig
a kocsiban hagy.
Nem mintha utána akarnék menni, vagy bárhova máshova
elindulnék gyalog. A másik járműből kiszáll egy korunkbeli,
fekete bőrű férfi. Köszönnek egymásnak, és az ismeretlen jó
alaposan megbámul engem. Nem tudom, miről beszélhetnek, de
Adam csak legyint a kocsi felé, és a másik férfi platójáról
lehúzzák a takaróvásznat. Alatta egy kisebb gép áll, de nem
látom, mi az pontosan. Nézegetik egy ideig, mutogatnak
különböző részeire, két oldalról megfogják, és átteszik a mi
csomagtartónkra. A tekintetemmel követem őket, és amikor
elköszönnek egymástól, Adam visszaül mellém a kocsiba.
– Mi ez? – kérdezem hátramutatva.
– Ezzel nem kell foglalkoznia – mondja, és beindítja a motort.
– Ez az én dolgom.
Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek az a férfi, és Adamből is
bármit kinéznék, úgyhogy inkább nem is kérdezősködöm. Nem
akarok semmibe beleavatkozni, csak elviselem ezt a néhány
napot.
Már jócskán délután van, amikor visszaérünk a házakhoz.
Adam lepakol a csomagtartóról, én pedig bekapcsolom a
mobilomat, hogy megnézzem, ki keresett. A felismerés szíven
üt. Egy darab nem fogadott hívásom sincs. A cégtől sem keresett
senki, és a családomból sem. Ezek szerint nemcsak nem
hiányzom nekik, de jelenleg teljesen esélytelen az is, hogy
kimenekítsenek innen. Ismét elfog a tehetetlenség és a
haszontalanság érzése. Nem hiányolnak a cégnél? Nem
hiányzik nekik a munkám? Az egész részleget én vezettem, a
rohadt életbe! Minden követ meg kellene mozgatniuk, hogy
hazajuttassanak, hacsak nem tudnak helyettesíteni. De ebbe
még belegondolni is rossz. A gyomrom nagyot bukfencezik.
– Minden rendben? – kérdezi Adam.
Valószínűleg látja az arcomon, hogy nem erre számítottam.
– Persze! – bólogatok. – Bizonyára a hazautazásomat
szervezik. Megértem, hogy nincs idejük telefonálgatni, mert ez
minden energiájukat felemészti.
Nem mond semmit, csak továbbáll. Biztos vagyok benne, hogy
nem akarja kimondani, amit gondol, holott eddig sem
finomkodott a szavakkal. Azt a gépet is becipeli, amit attól a
férfitől hozott, majd a zsákból kivesz néhány banánt és
ananászt.
– Megcsinálom a vacsorát. Addig sétáljon egyet, de ne menjen
túl messzire!
Ezzel hátramegy arra a helyre, ahol reggel is találkoztunk. A
tűzrakó melletti asztalra pakol, és nekilát a fahasábok egymásra
pakolásának. Nincs sok energiám, de én is úgy érzem, hogy jót
fog tenni egy séta.
A folyóhoz megyek, és ugyanott leguggolok, ahol előző nap.
Először gyengéden simogatom a bőrömet, mert nagyon igénybe
veszi ez az időjárás. Aztán a mozdulataim egyre durvábbak és
gyorsabban lesznek. A szívem úgy dobog, mintha elefántokat
zártam volna a mellkasomba. Hiába öblítem le tizedszer is a
karomat, még mindig érzem magamon a koszt, ezért még
erősebben dörzsölöm. Már fáj a kezem és a karom is, amikor
azt veszem észre, hogy a körmömmel úgy megkarcoltam a
bőröm, hogy kiserken a vérem. Ez annyira megrémiszt, hogy
felpattanok. Üvölteni akarok. Ordítani. Sikítani. Utálom ezt az
egész helyzetet. Utálom, hogy itt kell lennem, hogy ebben a
mocsokban kell ennem, aludnom és léteznem.
Ökölbe szorítom a kezem, elszámolok háromig, veszek egy
mély levegőt, és elengedem minden izmomat. Ezt megismétlem
háromszor, közben tudatosan figyelek a légzésemre. Eddig is
tudtam, hogy senki másra nem számíthatok, csak magamra, de
ez az eset most megerősített ebben. Ettől csak erősebb leszek.
Nem szabad negatív élményként felfognom, inkább úgy, hogy ez
egy lehetőség a fejlődésre. Ha így tekintek a körülményekre,
azzal sikerül lenyugtatnom a pulzusomat és a légzésemet is.
Visszaguggolok a vízhez, és leöblítem a karom, majd a lábam
is, utána pedig elindulok gyalog a folyó mentén. Mély levegőket
veszek, és közben arra gondolok, már nem kell sokáig kibírnom.
Ha ezt mantrázom magamban, könnyebben elviselem ezt a
néhány napot.

Adam épp elkészül a vacsorával, amikor visszaérek. Nem nehéz

felismerni a kínálatot: banán, ananász, mangó és valamiféle
hús, amit a reggel összevágott fákból készített tűzrakó helyen
sütött meg. A gyomrom nagyot korog az étel látványára, holott
egyáltalán nincs étvágyam. A testem jelzése viszont felülírja az
elmémet.
Leülök az egyik, tűz mellett álló rönkre, de a szoknyám miatt
nagyon kényelmetlen. Húzogatom, igazítom, de sehogy sem jó.
Adam közben egy fémtányérra tesz némi gyümölcsöt és egy kis
húst, majd az ölembe nyomja.
– Ez mi? – nézek végig az ételen homlokráncolva.
– Ananász, banán és egy kis csimpánz.
– Hogy mi?
Majdnem eldobom a tányért undoromban.
– Nyugodjon meg! Csak csirke. Gondolom, a mellét szereti.
Ő jól szórakozik magában, amíg én átélek egy kisebb
infarktust.
– Igen – bólintok végül.
– Megértem, én is melles típus vagyok. De a jó comboknak is
csak nehezen tudok ellenállni.
Amikor végignéz rajtam, akkor esik le, hogy a szoknyám
annyira felgyűrődött, hogy rendesen kikandikál alóla a lábam.
De már nem is próbálkozom eltüntetni, hadd csámcsogjon ezen
egy kicsit. Ha arra vár, hogy majd beadom a derekam a
beszólásaitól, hát nagyon téved.
Leül a velem szemben álló rönkre, és nekilát a vacsorájának.
Én is beleharapok a csirkébe, de csak óvatosan. Meglepetésemre
nem is olyan rossz. Kicsit fűszeresebb, mint ahogy szeretem, de
ízletes. Banánt sem ettem még sütve, de kimondottan
kellemesen passzol a hús mellé.
– Van valami hír az otthoniakról? – kérdezi két falat közt.
– Nehéz beszervezni egy magángépet – vonom meg a vállam.
– Főleg egy olyan országba, ahol éppen zavargások vannak.
Ilyenkor egyik pilóta sem kapkod az ajánlatért.
– Hűha, különgépet küldenek magáért? Ilyen fontos ember?
 – Ügyvezető vagyok. És napokon belül társtulajdonos leszek.
– Az igen! – biccent elismerően. – Szép karrier. Ahhoz képest
nem is annyira öreg.
Azt a szót, hogy annyira, inkább el is engedem a fülem
mellett. Már nem állok le vele apróságokon rágódni.
– Sokat dolgoztam érte – magyarázom. – Éveken át güriztem,
hogy meglegyen a kellő tőkém, ezért amint hazajutok innen, és
aláírjuk a szerződést a BHMT-vel, onnantól kezdve már a
zsebemben lesz a pozíció.
– BHMT? – A tekintete érdeklődővé válik. – A kakaóbab-
szövetkezet?
– Igen. Ismeri?
– Hallottam már róluk – bólogat. – És milyen szerződésről
van szó?
Először megtorpanok, hiszen egy idegennek készülök
beszámolni egy üzleti tervről, de aztán ahogy alaposabban
átgondolom, ugyan mit tudna ő ártani nekem? Egy senki a
vadon közepén. Én pedig imádok az üzleti sikereimről beszélni.
– A vezetőjük azt ígérte, hogy lejjebb tudják nyomni a
termelői árat, hogy olcsóbban jussunk hozzá a kakaóbabhoz.
Guatemala túl drága lett, nem kell nekünk ez az újhullámos fair
trade csokoládé, mert azokat lassan csillagászati árakon adják.
Az olcsó szeletekbe, kakaókba és csokimikulásokba pedig elég
az, amit innen kapunk.
Türelmesen és figyelmesen hallgat végig, mintha értené,
miről beszélek. És még valamit felfedezni vélek a tekintetén, de
azt nem tudom, miért változott meg az arckifejezése.
– Szóval, azért jött ide, hogy még olcsóbb kakaóbabhoz
jusson?
– Igen, ez a cél. És ha hazaérek, én leszek a cég megmentője.
Milliókat spórolunk meg ezzel!
Újabb falatot tesz a szájába, és alaposan megrágja, miközben
engem vizslat. Rákérdeznék, hogy mi baja, de nem igazán
érdekel. Hozzászoktam már az ilyen tekintetekhez, amikor
pénzről és üzletről beszélek. Hiszen mit tudhat ő erről? Nem is
kérdezősködik tovább, bizonyára nem akarja lebuktatni magát,
hogy fogalma sincs, miről magyarázok neki.
Folytatjuk a vacsoránkat. A bőröm azonban egyre jobban
viszket az egész nap rárakódott portól. Minden falat után
vakarózni kezdek, hol a lábamon, hol a nyakamon. A tudat,
hogy már két napja nem fürödtem, undorral tölt el. Kezd ismét
elnehezedni a mellkasom, ezért ökölbe szorítom a kezem. A
mocorgásommal Adam figyelmét is felkeltem.
– Jól van? – kérdezi.
Erre mégis mit felelhetnék? Nem, nem vagyok jól! Utálok
mindent, de jelenleg magamat a legnehezebb elviselnem.
– Csak hiányzik a fürdés – vallom be.
Leteszem a földre a tányéromat, hogy könnyebb legyen
átdörzsölni a bőrömet. Adam feláll a helyéről, megfog néhány
hasáb fát, és a harmadik ház felé biccent.
– Jöjjön!
Fogalmam sincs, mit akarhat, de követem. Amikor kinyitja a
kunyhó túlsó oldalán lévő hatalmas ajtót, a lélegzetem egy
pillanatra eláll. Az egész ház oldalát ki lehet tárni, így a benne
lévő hatalmas dézsa a szabad ég alá kerül.
– Azt mondta, hogy nincs zuhany! – jegyzem meg.
 – Zuhany nincs is. Ez egy kád. Befűtöm estére – mondja, majd
elkezdi alápakolni a fát –, bizonyára jót fog tenni egy alapos
áztatás.
Meg kell mondanom, hatalmas kő esett le a szívemről. Még ez
a dézsa is mérhetetlen örömöt jelent most a számomra. Mert én
ugyan bele nem mentem volna abba a folyóba…
– Fejezze be a vacsoráját! – biccent vissza a tűz felé. –
Hamarosan lemegy a nap. Utána a legjobb a fürdés.
Már sokkal nyugodtabban sétálok vissza a tányéromért. El
sem hiszem, hogy ekkora szerencsém van… Biztos nem bírtam
volna ki még egy napot fürdés nélkül. Abba beleőrültem volna.
Amikor végzek a csirkével, a tányért az asztalra teszem, és
visszamegyek a kunyhómba. Megpróbálom bekapcsolni a
mobilt, de olyan alacsony a töltöttsége, hogy azon nyomban ki is
kapcsol. Remek! És így mégis hogy fogok beszélni a céggel?
Hogyan fognak szólni, ha jönnek értem? Ha jól emlékszem,
Adamnek van egy rádiós telefonja, talán azzal sikerül felvenni
velük a kapcsolatot. De egyszerre csak egy probléma. Mivel
lement a nap, bízom abban, hogy Adam már előkészítette a
vizet. Jót fog tenni egy kis pihenés.
Kikukkantok az ajtón, és látom, hogy már gőzölög a víz a
dézsában, Adam ajtaja pedig csukva van. Mivel nem készültem
wellnessezni, és jó lenne mindenhol kiáztatni magam, ezért
leveszem az összes ruhámat. Csak a törölközőmet csavarom
magam köré, és miután meggyőződöm arról, hogy egyedül
vagyok kint, átsétálok a harmadik kunyhóhoz. Meglepődöm,
hogy lelátni a dézsa aljára. Vajon honnan szerzett ilyen tiszta
vizet? Mert az biztos, hogy nem a folyóból. Jelenleg nem is
nagyon érdekel, csak élvezni akarom, ahogy a meleg víz
körbeöleli a testemet.
Ledobom magamról a törölközőt, és gyorsan behuppanok a
kádba. Már rég nem éreztem ilyen eksztázist. A bőröm bizsereg,
a testem és a lelkem egyszerre nyugszik meg. Életemben nem
gondoltam volna, hogy Adamnek lehetnek jó ötletei is. De ez
most betalált. Amikor körülnézek, már nem azt az ellenséges
vidéket látom, ahol kínszenvedés lennem. A fák, a bokrok, a nap
utolsó sugarai mind megnyugvást árasztanak felém, amit
igyekszem magamba szívni. Lehunyom a szemem, és csak
lebegek. Mintha minden gondom kiáramolna belőlem.
Hirtelen padlórecsegést hallok, ezért kinyitom a szemem.
Adam áll a dézsa mellett egy szál törölközőben, és mikor
tudatosul bennem, hogy meztelen vagyok a víz alatt,
összehúzom magam. Főleg, amikor megnyom valamit a kunyhó
falán, és a kád körül felvillannak a lámpák. Adam nem
szégyenlősködik, ledobja magáról a törölközőt, ami alatt semmit
sem visel. Sőt, még nagyot nyújtózik is, de én elkapom a
tekintetem.
– Mit művel? – kérdezem ingerülten.
Hallom, ahogy csobban mellettem a víz, és a hullámok is
elérik a bőrömet.
– Mégis mit gondol? Fürdök – érkezik a válasz.
– Ezt sejtettem. De miért meztelenül? És miért most?
– Én is kiverhetném a balhét, hiszen maga is meztelenül ült
be a dézsámba. Amúgy meg van fogalma arról, hogy mennyi
energiát használ fel, ha be akarom fűteni ezt a kádat? A víz
tisztításáról már nem is beszélve.
 Van egy olyan érzésem, hogy szándékosan idegesít. Végre el
tudtam engedni magam, erre megjelenik ő, aki mindent a feje
tetejére állít. A szemem sarkából látom, hogy leült a helyére,
ezért elhúzódom a másik irányba, hogy minél távolabb legyek
tőle.
– Ugyan, ne legyen már ilyen prűd! Ne mondja, hogy még
nem látott meztelen férfitestet! Ott van a kis farkú haverja,
azzal is ruhában csinálták?
– Semmi köze a szexuális életemhez – vágom rá. – És ha tudni
akarja, a fejlett civilizációknál ez kimeríti a zaklatás fogalmát.
– Pereljen be! – közli nagyképűen. – Abban a bokorban biztos
talál egy sztárügyvédet.
A távolba mutat. Tudom, hogy csak piszkál. Bár nem értem,
miért akarja megkeseríteni az életemet. Kinyúlok a dézsa mellé,
és megfogom a törölközőmet, hogy kiszálljak, de ő utánam szól.
– Hé, várjon! Ígérem, nem nyúlok magához. Ennél közelebb
nem is megyek.
Kétkedve fogadom a szavait, de őszintének tűnik, úgyhogy
visszaereszkedem a vízbe. Szerencsére a fények
visszatükröződnek a felszínéről, így nem látni a testét
mellkastól lefelé. Csak remélni tudom, hogy ő sem lát engem.
Nem vagyok hozzászokva ehhez a viselkedéshez. A szüleim
mindig is arra tanítottak, hogy csak annak fedjem fel a testem,
akihez igazán közel állok, sőt még annak sem teljes mértékben.
Igen konzervatívok, ami ellen lázadtam egy ideig, de aztán
sikerült elnyomniuk a saját érzéseimet. És most, ahogy egy
idegen férfival ülök meztelenül egy kádban, újra felötlenek
bennem anyám szavai.
 Hangtalanul élvezzük a vizet. Ő sem szólal meg –
szerencsémre –, és nekem sincs kedvem beszélni. Lehunyt
szemmel, hátradőlve pihen, nekem pedig van időm
alaposabban szemügyre venni őt. Persze szigorúan csak
deréktól felfelé.
Az arca sokkal kisimultabb, mint eddig, a homlokáról
eltűntek a gondterhelt gödröcskék. Egyenletesen veszi a levegőt,
nem olyan feszülten és kapkodva, mint napközben. Talán neki
is ez jelenti a kikapcsolódást és megnyugvást a megterhelő
fizikai munka után. Nem is értem, miért jó neki itt a semmi
közepén. Nagyon elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy bárki
feladja a kényelmes, európai életét, és beköltözzön a vadonba,
ahol mindent saját magának kell megteremtenie.
Ő viszont pont olyan típusnak látszik, akit ez egyáltalán nem
érdekel. Sőt, még élvezi is. Azt sem tartom kizártnak, hogy a
társadalom köpte ki magából, mint a romlott ételt. Ilyen
személyiséggel és arroganciával nehezen tudna beilleszkedni
egy normális munkahelyen. Én már az első napon elküldeném,
ha bárkivel ilyen stílusban beszélne. Az is lehet, ő vette észre,
hogy képtelen a hétköznapi társadalmi normákat követni, ezért
önkéntes száműzetésbe vonult. Jobb helye van itt egyedül,
mintha másokkal kellene élnie. Az ő helyében talán én is így
döntöttem volna.
 7. FEJEZET

Szörnyen hasogat a fejem. Talán most jön ki rajtam a stressz,

most tudatosult bennem, mi is történik, mert hiába lazítottam
este a meleg vízben, egész éjjel rémálmok kínoztak. Az egyikben
egy oroszlán falt fel, a másikban egy elhagyatott faluban
ragadtam, amit kannibálok laknak. Még mindig hevesen ver a
szívem, ha eszembe jutnak azok a hátborzongató képek,
amelyek az éjszaka folyamán ötlöttek fel bennem.
Valamikor hajnalban tudtam normálisan elaludni, de azt is
csak onnan tudom, hogy az ajtóm alatt már beszűrődött némi
fény. Jelenleg fogalmam sincs, mennyi lehet az idő.
Megpróbálom bekapcsolni a mobilomat, de már amikor
ráteszem a gombra az ujjam, tudom, hogy semmi esélyem rá.
Mégis hogy fog így Colton vagy bárki utolérni? Honnan fogom
megtudni, hogy ki jön értem, mikor és hova? A görcs egyre
élesebb a halántékomnál, és hiába masszírozom, nem javul.
Talán egy tea vagy kávé segít majd feloldani.
Az ajtó és ablak mellett jön be annyi fény, hogy tájékozódni
tudjak. Nadrágot és blúzt veszek fel, valamint a tegnapi lapos
talpú cipőmet. Még ebben is nehéz a közlekedés, a
magasabbakkal nem is próbálkozom. Amikor kilépek a
tornácra, a vakító napsütéstől hunyorognom kell. A fejem még
erősebben lüktet, ezért felgyorsítom a lépteimet, hogy minél
hamarabb vízhez és koffeinhez jussak. Az étkezőhely azonban
teljesen üres, az asztalon még egy kis maradékot sem találok.
Körbenézek, hátha meglátom a vizesballont, de még az sincs
elöl.
– Azt hittem, már ki sem bújik a csigaházából!
Adam hangját hallom magam mögül, így megfordulok.
– Nincs reggeli? – kérdezem nyúzottan.
– Lassan dél van, úgyhogy nincs. De ha már ilyen szépen kéri
– lép közelebb –, maradt a tegnapi gyümölcsből, azt
idehozhatom.
– Az is megteszi.
Adam a szemét forgatja, de visszamegy a házába, és nem
sokkal később megjelenik egy tányérral, rajta némi sült
banánnal. A másik kezében egy bögre teát hoz, amit szintén
átnyújt nekem, én pedig leülök az egyik rönkre, és megpróbálok
némi ételt magamba gyűrni.
A tűzrakó helyen még pislákol némi parázs. Adam összegyűjti.
– Azzal meg mit csinál? – kérdezem.
Egy kis vödörbe lapátolja, majd a farönkökön túl lévő
gödörbe dobja.
– Kenyeret sütök.
Egy fazekat vesz elő, aminek leveszi a tetejét, és felém
mutatja. Nyers tészta van benne, és kicsit sem hasonlít
kenyérre. A szememet forgatva fordulok vissza a tányérom felé.
– Ma a szokásosnál is savanyúbb a hangulata – jegyzi meg
Adam. – Mi baja van?
– Fáj a fejem – magyarázom. – De gyakran előfordul. A
legtöbbször van nálam gyógyszer, most viszont mind elfogyott.
 Adam a fazekat a gödörbe teszi, és a tetejére is parazsat
lapátol, végül földdel ássa be.
– A friss levegő és egy kis mozgás biztosan segít majd. Be kell
mennem az egyik faluba, van kedve velem jönni?
– Kedvem az nincs. De képtelen vagyok tétlenül ülni. Semmit
nem tudok az otthoniakról, sem arról, hogyan és mikor fognak
értem jönni. Még a telefonom is lemerült, így aztán esélytelen,
hogy felhívjanak.
– Miért nem tölti fel? – vonja meg a vállát.
– Jó vicc! – horkantom.
– Nem, komolyan – kerekedik ki a szeme. – Ha van töltője,
akkor nyugodtan dugja be a kunyhómban.
Lassan nézek fel rá. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, de
talán a düh a legerősebb, ami most kikívánkozik belőlem.
– Azt akarja mondani, hogy van áram? – kérdezek vissza.
– Persze! – bólogat. – Mit gondol, mivel működik a világítás a
dézsánál? Meg a lámpa a szobájában.
– Van lámpa a házamban?
– Igen, ott van a kapcsoló rögtön az ajtó mellett!
Úgy néz rám, mintha én lennék a hülye, pedig minden épeszű
ember azt hinné, hogy még áram sincs ezen az istenverte
helyen. Ráadásul meg sem mutatta! A fejem egyre jobban
hasogat, ezért mély levegőket veszek.
– Ezek szerint konnektor is van a szobámban?
– Az csak nálam van – rázza a fejét. – De ha hozza a töltőjét és
a mobilját, akkor én szívesen bedugom… a telefont.
Kell vennem néhány mély levegőt, mire lenyugszom.
Legszívesebben ordítanék vele, de annak nem sok értelme
lenne, maximum annyi, hogy elküld melegebb éghajlatra, vagy
hogy felajánl más módot, hova dughatom még a mobilomat.
Egyikkel sem leszek előrébb, így higgadtan szólalok meg.
– Akkor hozom a töltőmet.
A kezébe nyomom a maradékot, és a házba megyek, hogy
előkeressem a telefont és a kábelt, majd átviszek mindent
Adamhez. Ő addigra már előkészíti nekem a rádió melletti
akkumulátort. Első alkalommal is láttam ezt az asztalt, de akkor
még nem esett le, mi is áll rajta. Ide-oda kötögeti a kábeleket, és
felém nyúl, én a kezébe nyomom a töltőt, és amikor ezzel is
megvan, rádugja a telefonom, ami a következő pillanatban
felvillan. Máris jobban érzem magam. Elönt a
megkönnyebbülés, hogy legalább bármikor képes leszek
telefonálni.
Be is kapcsolom, és megnézem, kerestek-e. Az apám hívott, de
ő bizonyára nem azért, mert aggódik értem. Talán csak azt
akarja közölni, milyen megalázó, hogy a család egy tagját
bármilyen szál is a harmadik világhoz fűzi. Sokáig azonban
nem hagy kétségek között, néhány másodperc múlva pittyeg a
mobilom. Üzenet érkezett.

Sejtettem, hogy nem fogod tudni elintézni, hogy itthon

maradj. Townsend csalódott, ahogyan én is. Majd ha
hazaértél, megbeszéljük, hogyan tovább.

Őt tuti nem fogom visszahívni. De ezen kívül semmi. Még

csak az üzleti partnerek sem keresnek, holott előtte napi száz
hívásokat bonyolítottam le, most pedig már napok óta semmi.
Nem tudok tétlenül ülni. Tárcsázom Coltont, de hiába csörög ki,
nem veszi fel, így Lewisszal próbálkozom. Ő már sokkal
gyorsabban reagál.
– Elizabeth, jó hallani felőled! – köszönt jókedvűen. – Minden
rendben veled? Jól vagy?
– A körülményekhez képest igen – hazudom. – De reméltem,
hogy mostanra már sikerül hazajutnom.
– Ma is beszéltem három pilótával, de egyikük sem hajlandó
berepülni az országba. Még mindig elég erőszakos az ottani
helyzet, ezért nem vállalják a kockázatot. Remélem, megérted.
– Persze! – horkantom. – Muszáj lesz, nem igaz?
– Még egy kicsit tarts ki, ígérem, hogy minél hamarabb
szerzünk valakit, aki elhoz téged arról a szörnyű helyről.
– Eleve ide sem kellett volna jönnöm – szakad ki belőlem. –
Megmondtam Dixonnak, hogy a külkeres csapatot küldje.
– Ezen most már hiába rágódunk… – Igyekszik megnyugtatni.
– Arra törekedjünk, hogy megoldjuk a helyzetet!
Ő könnyen beszél… Az ő élete mit sem változott. Ugyanúgy
Bentley-vel jár reggel az irodába, egész nap kávézgat és
beszélget, este hazamegy a milliókat érő palotájába, ahol
whiskyt iszogat és szivarozgat. Ezzel ellentétben én a
mocsokban tengetem napjaimat. Ezt mégsem vághatom a
fejéhez, mert ő legalább mellettem áll. Ha az ő támogatását
elveszítem, búcsút inthetek a kinevezésemnek.
– Igazad van – bólintok. – Kérlek, jelentkezz, amint megtudsz
valamit!
– Így lesz! Addig is vigyázz magadra!
Ahogy kinyomom a telefont, leteszem az asztalra.
– Rohadjatok meg mind! – morgom magamban.
 – Rossz hírek? – kérdezi Adam.
– Muszáj kihallgatnia a privát beszélgetéseimet? – fordulok
felé.
– Ez még mindig az én házam – jelenti ki. – Ha valami nem
tetszik, aludhat a szabad ég alatt is.
Nagyot fújtatok. Ezzel is meg vagyok áldva!
– Na, akkor eljön velem? – kérdezi, miközben magához veszi
a kulcsot.
– Nincs jobb ötletem – sóhajtom, és követem az autóhoz.
A csomagtartón megint ott áll az a gép, amit tegnap átvett
attól a gyanús kinézetű férfitól. Amikor beülünk a kocsiba, átfut
az agyamon, hogy mennyire keveset tudok erről az Adamről.
Még a vezetéknevét sem. Lehet akár bűnöző is, mert hát a
habitusa megvan hozzá. És ezek a kétes dolgok… Itt él
elszigetelten, és titkos találkozókon vesz át különös
szerkezeteket. Talán jobban kellene vigyáznom. Jobban kellene
tőle tartanom.
Hosszasan zötyögünk az úton, és várom már, hogy kiérjünk
az aszfaltra, de olyan érzésem van, mintha egyre csak
távolodnánk a civilizációtól. Mintha egy szafarin vennék részt,
bár a legtöbb ember ezért jó sok pénzt fizetne, de én inkább
azért, hogy elhúzhassak innen. Az autó dübörög alattunk,
küszködik a terep adottságaival, de kitartóan halad előre. Adam
mégis elveszi a gázról a lábát, és egy egész hirtelen mozdulattal
lelassulunk. Előredől, gondterhelten kémleli az utat.
– Mi az? – kérdezem, mire csendre int.
– Azt hiszem, láttam valamit – suttogja.
A feszültsége rám ragad. A tekintetemmel pásztázom a
környezetünket, de semmi érdekeset nem látok.
– Ott, nézze! – mutat a bokrok közé.
A fák és a teljes növényzet megmozdul, mintha valaki
megtépné őket. Vagy valami.
– Mi lehet az?
Már én is halkabban beszélek.
– Ha jól sejtem, nem kedveli a jelenlétünket – morogja, és
már éppen rükvercbe teszi a váltót, amikor a bozótosból
előbújik egy hatalmas elefánt.
A lélegzetem is eláll. Még sosem láttam ekkora állatot élőben,
pláne nem ilyen közelről. Még húsz méterre sincs tőlünk, és
ahogy megáll velünk szemben, le sem veszi rólunk a tekintetét.
Nagyot fújtat az ormányával, amitől egy halk sikoly hagyja el a
számat. A testem remegni kezd, és majdhogynem farkasszemet
nézek az előttünk várakozó állattal. Hosszú, fehér agyarai
fenyegetően nyúlnak felénk, nekem pedig átfut az agyamon,
mekkora pusztítást végezhetne velük. Cafatokra téphetne. Egy
pillanat alatt kettétörhetné a gerincünket.
– Maradjon nyugodtan ülve! – suttogja Adam mozdulatlanul.
Mégis hogy maradhatnék nyugodt? Legszívesebben
kipattannék a kocsiból, és elszaladnék a másik irányba, de a
csuklómra teszi a kezét, ezzel megakadályozva a
menekülésemet. És talán ezzel akarja a tudtomra adni, hogy
vigyáz rám. Lassan kinyitja a kocsi ajtaját, és kiszáll belőle,
majd megáll az autó mellett. Mintha párbajra akarná hívni az
elefántot. Fogalmam sincs, mit akar ezzel elérni, de elég
nyugtalanító, hogy senki nem ül a volán mögött, ha esetleg
menekülőre kell fognunk. De mivel azt mondta, hogy maradjak
a helyemen, ezért nem mozdulok. Egyébként sem jutnék
messzire, mert a lábam olyan gyenge, hogy talán rá sem bírnék
nehezedni.
Adam szemtől szemben áll az elefánttal, ami néha ide-oda lép
egyet, majd ismét ránk ordít. A hangjától megremegek, de
továbbra is tartom magam, ahogy Adam is. Szinte kőszoborként
vár valamire. A mellkasa fel-le hullámzik, de ennél több
mozgást nem látok rajta. Mereven állja az elefánt fenyegetését.
Nem értem, miért nem húzunk el innen, de egyre feszültebb a
helyzet, ahogy az állat támadásra készen dobog a lábával. Tesz
felénk néhány lépést, majd hátra. Ezt újra és újra elismétli,
nekem meg úgy dobog ilyenkor a szívem, mintha ki akarna
szakadni a mellkasomból. Végül amilyen hirtelen elénk került,
úgy sétál vissza a fák közé, mi pedig megvárjuk, hogy kellő
távolságba kerüljön tőlünk. Ekkor Adam megint kinyitja a
kocsiajtót, és beszáll a vezetőülésbe.
– Mit művelt? – Ráripakodok, de annyira halkan, amennyire
csak tudok.
– Látszott rajta, hogy nem akar megtámadni.
– És ezt mégis miből gondolja? Kiolvasta a tekintetéből? –
kérdezem szarkasztikusan.
– Majdnem. A füle és az ormánya állásából lehet tudni, hogy
valóban támadásra készül, vagy csak el akar ijeszteni –
magyarázza. – Ilyenkor nem szabad megfutamodni, mert azt
provokálásnak veszi. És persze az is előny, ha az ő irányából jön
a szél, mert így nem érzi a szagunkat.
Nem gondoltam volna, hogy ennyit tud az elefántokról.
Mindenesetre most jól jött, hogy megmondta, mit tegyek, mert
én biztos, hogy elfutottam volna, amivel valószínűleg a saját
halálos ítéletemet írtam volna alá. A szívem még mindig a
torkomban dobog, de már kezd alábbhagyni a remegésem.
– Nos, legközelebb szóljon, mielőtt Indiana Jonest akar
játszani, úgy talán nem kapok szívinfarktust.
– Szerintem Krokodil Dundee-ra gondol – hunyorog Adam.
– Maga szerint ebben a pillanatban komolyan az a
legfontosabb, hogy kijavítson? – kérdezem dühösen.
– Valamiért úgy érzem, hogy ez számomra bármikor örömet
okozna.
Mosolyra húzza a száját, szinte kuncog, amitől legszívesebben
behúznék neki egyet. Mégis mit képzel? Hogy szórakozhat
velem? Ha nem lennénk ilyen messze a házaktól, elindulnék
gyalog visszafelé. És persze akkor, ha nem félnék attól, hogy az
úton akár egy oroszlánnal is szembetalálhatom magam.
Talán csak a vérnyomásom gyors emelkedése okozza, de a
fejfájásom egészen alábbhagyott. Ki gondolta volna, hogy csak
egy idegesítő férfi kell a gyógyszereim helyett? Oldalra
fordulok, mert rá sem bírok nézni, inkább a tájat bámulom az
út hátralevő részében. Észre sem veszem, amikor megérkezünk
egy falu szélére. Vagy legalábbis valami hasonlónak tűnik.
A szedett-vedett kunyhók szabálytalanul állnak egymás
mellett, közöttük gyerekek rohangálnak koszos pólóban és
rövidnadrágban, cipő nélkül. A nők tálak előtt ülnek a földön, és
valamiféle gyökeret reszelnek bele, miközben hangosan
beszélgetnek. Úgy érzem magam, mintha egy nyomortelepre
érkeztem volna, de a lakói arcán más érzelem tükröződik. A
gyerekek boldogan rugdossák a félig lapos focilabdát, az
asszonyok nagyokat nevetnek munka közben. Úgy tűnik,
megelégednek ezzel az élettel.
Adam a kocsi platójához megy, és leveszi a ponyvát a furcsa
gépezetről. Mivel nem szól semmit, ezért az autóban maradok,
és megvárom, amíg végez a dolgával. A kunyhók felől egy férfi
közeledik felénk. Csak akkor ismerem fel, amikor elsétál
mellettem, hogy ez ugyanaz az ember, akivel előző nap
találkoztunk az út szélén. Köszönti Adamet, majd franciául
kezdenek beszélni. Sajnos már megkopott a franciatudásom,
ezért csak annyit értek, hogy víz, és hogy köszönöm.
– Nem száll ki? – szól előre Adam.
– Minek? – kérdezek vissza.
– Lehet, hogy sokáig itt leszünk. Nézzen addig körbe!
Nem értem, mit nézhetnék ezen a falun vagy az embereken,
de ha sokáig itt akar rostokolni, akkor valóban jobb lenne
kinyújtóztatni a végtagjaimat. Nem túl kényelmes ez a dzsip, az
ülését nem arra tervezték, hogy órákon keresztül zötyögjünk
benne a szavannán. Megváltás belőle kiszállni. Jó magasra
ágaskodom, hogy a gerincemet is kiegyenesítsem, a nyakam is
körbe-körbetornáztatom.
Adam és a másik férfi a kunyhók felé indulnak, én pedig a
nyomukba eredek. Azt az egyet megtanultam már, hogy jobb
Adam közelében tartózkodnom a vadonban, ha életben akarok
maradni. Bármikor olyan helyzetben találhatom magam,
amikor jól jöhetnek a túlélési technikái.
Amikor közelebb lépek a házakhoz, a nők tekintete rám siklik.
Kellemetlen érzés fog el, ahogy megbámulnak. Mintha a
bőrömet égetné a pillantásuk. Nem értem, miért remeg a
gyomrom, amikor némelyikük mosolyog is. Eleve miért
érdekelhet engem, hogy mit gondolnak rólam? Gondoljanak,
amit akarnak! Nem akarok én velük barátkozni, sőt beszélgetni
sem. Csak azt várom, hogy Adam végezzen a dolgával, hogy
végre visszamehessünk a házunkhoz.
Elsétálok a kíváncsi tekintetek elől, és megkeresem Adamet.
Az egyik kunyhó mögött térdel, előtte a földön fekszik az a gép,
amit hoztunk. Mintha szerelne rajta valamit, bár én nemigen
tudom ezt megállapítani. Sosem értettem a műszaki dolgokhoz.
A másik férfi egy tartály mellett áll, és tartalmát folyamatosan
ellenőrzi, közben többször is elhangzik a nem jó kifejezés
franciául.
Keresztbe fonom a karom magam előtt, és figyelem, mit
csinálnak. A belső szorongásom egyre csak erősödik minden
egyes pillanattal, amit itt kell töltenem. Ahogy belélegzem a
port, érzem, ahogy lerakódik a tüdőmben, és onnan soha többé
nem tudják kipucolni az orvosok. Egyáltalán lesz-e lehetőségem
arra, hogy valaha is újra a modern orvoslás közelébe jussak?
Hiszen senki nem töri magát azon, hogy kimenekítsen erről az
istenverte helyről.
Azon kapom magam, hogy attól rettegek, milyen állapotban
találnának rám, ha mégis értem jönnének. A hajamba ivódott a
kosz és a bűz, a ruháim egytől egyig gyűröttek, és a bőrömnek
sem ártana egy jó alapos hidratálás. Elfog a rosszullét, szédülni
kezdek, és a fejfájásom is visszatér. Egyszer csak egy tompa
ütést érzek a vádlimon, és mire megfordulok, látom, hogy a
labda pattant rólam vissza.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltok fel. – Hogy nézek ki?
 Mintha nem lett volna elég, hogy itt kell lennem, még össze is
koszolják a nadrágomat ezzel az undorító vörös, mindent
belepő porral. Két kisfiú áll meg mögöttem, de nem jönnek
közelebb, a labdáért sem nyúlnak.
– Van fogalmatok arról, hogy mennyibe kerül ez a nadrág? –
üvöltöm feléjük.
– Hé, nem direkt volt! – nyugtat Adam.
– Maga csak ne hézzen nekem! – emelem fel a hangom vele
szemben is. – Idehozott az isten háta mögé ezekhez az
ősemberekhez, és még elvárja, hogy jó képet vágjak hozzá? Hát
nem! – Otthagyok mindenkit, és az autó felé indulok. – A
kocsiban megvárom!
Gyorsan trappolok, hogy minél hamarabb kikerülhessek
ebből a nyomasztó légkörből. Az egy dolog, hogy ők
hozzászoktak ahhoz, hogy mindenük koszos és szakadt, de én
nem vagyok hajlandó ezt eltűrni.
A kocsiban keresek egy rongyot, amivel letörölhetem magam,
azonban csak olyat találok, ami mocskosabb a ruhámnál. Nem
maradhatok így. Érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, és a
mellkasomra hatalmas súlyok nehezednek. Nem fogom kibírni
itt. Nem leszek képes megbirkózni ezzel. Minél hamarabb haza
kell jutnom innen.
Ökölbe szorítom a kezem, majd ellazítom az ujjaimat. Olyan
rutinszerűen jön már ez a mozdulat, hogy oda sem kell
figyelnem, magától megy. Éppen ezért viszont egyre kevésbé
segít. Az autó mögé megyek, és megtámaszkodom a platón.
Lehajtom a fejem, lassan beszívom a levegőt, amit egy ideig
benntartok, és csak utána fújom ki. Úgy érzem, az egész világ
összefogott ellenem. Az univerzum minden egyes részecskéje
azért tevékenykedik, hogy engem kikészítsen. És mi tagadás, jó
úton haladok afelé, hogy feladjam.
Legalább egy órát ülök a kocsiban, mire Adam újra feltűnik.
Nem szól semmit, csak beül, és beindítja a motort. Nem lennék
képes elviselni még egy otromba beszólást tőle, de tudom, hogy
nem ezért marad csöndben. Haragszik rám, amiért úgy
beszéltem, de nem érdekel, hogy mit gondol rólam.
Hangtalanul utazunk egészen az aszfaltútig, ahol az ellenkező
irányba fordul, mint ahol a házunk van. Nem kérdezek semmit,
csak várok, hogy hova visz. Talán lead valaki másnál, mert ő
már nem bír velem. És még az is meglehet, hogy én is jobban
járnék ezzel. Nem bírom elviselni, ahogy fennhordja az orrát.
Azt hiszi, hogy ő felsőbbrendű, mert az erdőből szerzi az ételét?
Mert mindent saját magának termel vagy készít? Lenéz engem
azért, mert a haladó szellemű nyugaton élek, míg ő itt tengődik,
és közben igyekszik beadni saját magának is, hogy boldog.
Mégis hogy lehetne valaki boldog itt? Pont itt? A nyomorban, a
szegénységben, a koszban, a mocsokban… Nincs semmije azon
a néhány holmin kívül, ami a házában van. Csak irigykedik.
Mert nekem mindenem megvan, amire ő maximum csak
vágyhat.
Egy nagyobb településre érünk, ahol már nem kis viskókban
élnek az emberek, hanem az épületek egészen hasonlítanak a
házakhoz. Nem megyünk messzire, rögtön az elején megállunk
az út szélén, ahol egy kisebb tömeg sürög-forog. Hangosak, és
mintha állatok is lennének köztük, mert csirke hangját hallom.
– Mi ez a hely? – kérdezem.
 – Piac – válaszolja.
– Van itt piac? – döbbenek le.
De ő természetesen szó nélkül hagyja a kérdésem, pedig jól
tudja, miért háborít fel. Engem bezzeg elvitt a susnyásba banánt
gyűjteni, amikor eljöhettünk volna simán bevásárolni!
Gondolhattam volna, hogy az is csak az én bosszantásomra lett
kitalálva. De itt legalább beszerezhetek néhány olyan ételt, amit
én is szívesen megennék.
Követem Adamet az árusok közé. Nem mondom, hogy
kellemesen érzem magam. Igyekszem senkihez és semmihez
sem hozzáérni, de ahogy egyre többen vesznek körül, nehezebb
uralkodni magamon. Ételre viszont szükségem van, Adamben
pedig nem bízom. Képes tényleg csimpánzt felszolgálni nekem
vacsorára. Nem nyúlok semmihez, inkább felügyelem, amit ő
csinál és vásárol.
Az árusok jó kedélyűen köszöntik őt, némelyik asszony kilép a
pultja mögül, hogy egy csókot nyomjon az arcára. Valamiért
nagyon szerethetik őt, bár arra nem jöttem rá, mi lehet ennek
az oka. Szerencsére normális ételeket vesz: rizst, kenyeret,
zöldségeket, gyümölcsöt. Ám amikor megállunk a húsok előtt,
az étvágyam is elmegy. Azok a csirkék, amik az asztalon
fekszenek kiterülve, talán már órák óta ott állnak a napon. Egy-
egy légy néha rájuk száll, amit az eladó igyekszik elhessegetni,
de ez engem nem győzött meg. Azt hiszem, mostantól átváltok a
vegán életmódra, legalábbis addig, amíg itt vagyok. Ha csak
belegondolok, hogy nekem azt meg kell ennem… Nem,
köszönöm. A zöldséget legalább meg tudom hámozni.
Adam megáll egy utcai kifőzde előtt, de ahogy végignézek a
kínálaton, felfordul a gyomrom. Semmi gusztustalan nincs
rajta, csupán sült húsok, de azok csak úgy szerteszét hevernek a
koszos asztalon. Nem értem, hogyan ehetik ezt meg. Ki tudja,
hány napja ivódik bele a hús leve abba a fába, talán már hetek
óta még csak le sem törölték. És Adam itt akar enni? Csoda,
hogy nem beteg állandóan. Én már attól ételmérgezést kapok,
ha csak ránézek az árura. Inkább elfordítom a fejem, és bele
sem gondolok, hogy talán az én vacsorámnak is ezt szánja.
Két nagy szatyornyi étellel térünk vissza a kocsihoz, majd újra
beülünk, és visszahajtunk a kunyhóinkhoz. A gyomrom majd
kilyukad, de egy falatot sem lennék képes lenyomni a
torkomon. A mai napon túl sok minden történt. És amikor
meglátom, hogy senki nem keresett a mobilomon, a dühöm csak
még jobban felerősödik. Kihúzom a töltőt, és a telefonommal a
saját házamba megyek.
Magamra zárom az ajtót. Ledobom magamról az összes
ruhámat, összehajtogatom őket, és szépen a helyükre
rendezem, mintha volna ennek bármi értelme. Mintha
bárminek lenne értelme. A bőröndömből előveszem az
arctisztító kendőimet, és alaposan áttörlöm velük az egész
testemet, de hiába, a bőröm továbbra is irgalmatlanul viszket.
Vakarom, vakarom, de nem lesz jobb, csak még nagyobb
területen terül el az égő fájdalom. A légzésem felgyorsul, és
hiába állok le, a szoba forogni kezd körülöttem.
Ekkor néhány vércsepp hullik a padlóra. Először azt hiszem,
hogy megint a bőröm tisztogatása okozza, de ekkor meglátom,
hogy a combom is véres. Szükségem van néhány másodpercre,
mire leesik, mi is történik. Azt hittem, hogy ilyenkor már rég
otthon leszek, ezért nem készültem semmilyen higiéniai
termékkel, amitől még kisebbre ugrik a gyomrom. A vér
látványától viszont elfog a pánik, úgyhogy előkeresek egy
vékonyabb spagettipántos topot, összehajtom, majd a combom
közé fogom, és bugyit húzok rá. Ez a vég. Még egy rohadt
tampon sincs nálam. Koszosan, összetörve állok a ház közepén,
és most először suhan át az agyamon a halál gondolata.
Képtelen vagyok elviselni, ami itt folyik. Felemészt a
bizonytalanság, a düh, és hogy teljesen elvesztettem az
irányítást az életem felett. Ki lettem szolgáltatva a természetnek
és egy idegesítő férfinak, aki igyekszik még jobban
megnehezíteni az egyébként is elviselhetetlen helyzetemet.
Nem látok kiutat. Belebújok a hálóingembe. Nem akarok semmi
mást, csak aludni. Elfáradtam, lefáradtam, nem tudok tovább
harcolni. A testem és a lelkem is kezdi feladni a harcot.
Már épp lefeküdnék, amikor kopogást hallok.
– Vacsora! – hallom kintről Adam hangját.
Nem foglalkozom vele. Megágyazok, de ekkor mindenféle
figyelmeztetés nélkül kinyílik az ajtó.
– Jöjjön vacsorázni – szól ismét, de már a küszöbön állva.
– Nem vagyok éhes – válaszolom.
– Egész nap nem evett semmit. Jöjjön, kész a kaja!
– Azt mondtam, nem vagyok éhes – emelem fel a hangom.
– Nem tudom, mi ütött magába, de jobb lesz, ha változtat a
viselkedésén, mert fogytán a türelmem.
Fenyegetően emeli felém mutatóujját, de ezzel csak még
jobban feltüzeli a dühömet.
– Képzelje, az enyém már elfogyott! – vágom rá. – Elegem van
abból, hogy lábtörlőnek használ.
– Még hogy én? – kiabál már ő is. – Maga mégis mit csinál?
Eljátssza az elkényeztetett úrinőt, mintha maga lenne a
királynő. Mindenért csak nyafog, holott a feneke alá van tolva
minden, ami itt lehetséges. Azok a szegény gyerekek mégis mit
ártottak ma magának? Koszos lett a nadrágja, na, bumm, ott a
folyó, mossa ki, aztán hordja tovább! Majd ha hazamegy, vesz
helyette három drágábbat.
– És az mégis mikor lesz? Hm? – vonom fel a vállam. –
Merthogy marhára nem foglalkozik azzal senki, hogy én itt
ragadtam. Senkinek nem hiányzom. Senkinek sem vagyok még
annyira sem fontos, hogy megkérdezzék, ugyan jól vagyok-e. És
nem, nem érdekel, hogy mennyibe került az az istenverte
nadrág, de az igen, hogy minden egyes alkalommal
pánikrohamom lesz, ha hozzáérek valamihez, ami nem kellően
tiszta. Hogy ha csak belegondolok, hogy bármi kosz jut a
szervezetembe, akkor képes lennék fertőtlenítőt inni, hogy
jobban érezzem magam. Hogy ha kócos és maszatos vagyok,
akkor attól rettegek, hogy kinevetnek az emberek, és
összesúgnak a hátam mögött. Hogy ha nem úgy viselkedem itt
is, ahogyan kell, akkor a családom kitagad, mert bemocskoltam
a Carrington nevet. Hogy a rendetlenségben is a rendszert kell
keresnem, különben beleőrülök abba, hogy nem én irányítom
az életemet.
Alig kapok levegőt, de csak törnek elő belőlem a szavak.
Mélyről és kétségbeesetten.
– Úgyhogy nem, nem hiszem azt, hogy én vagyok a királynő,
de azt igen, hogy senki nem érti meg, min megyek keresztül, és
senki még csak nem is próbálja megérteni. Ez a hely nekem
maga a pokol. Mindentől viszketek, mindentől félek, és
mindezek tetejében egy trikót kellett a bugyimba gyömöszölni,
mert még egy nyamvadt betétet vagy tampont sem tudok
szerezni magamnak. Szóval nem, nem vagyok éhes, és nincs
étvágyam, csak arra vágyom, hogy végre békén hagyjon egy
kicsit!
A végére már remegek az idegtől, a szemem pedig könnybe
lábad. Soha senkinek nem mondtam el ezeket, mert még attól is
rettegtem, hogy mit szólnának hozzá. De ő nem érdekel. Ő egy
senki, mert én sem érdeklem őt. Nem tud nekem ártani, nem
érdekel, hogy mit gondol vagy nem gondol rólam. Csak azt
akarom, hogy menjen ki a szobámból, és hagyjon végre aludni.
Szerencsére nem is mond semmit, egy ideig állja a tekintetem,
majd sarkon fordul, kilép a házból, és becsukja maga után az
ajtót.
Végre újra levegőhöz jutok, de ezzel egyszerre kitör belőlem a
sírás. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor sírtam
utoljára. Anyám mindig azt mondta, hogy csak a gyenge nők
mutatják ki az érzelmeiket, apám szerint pedig egy Carrington
sosem lehet gyenge. Én most mégis annak érzem magam. A
testem és a lelkem is összetört, elhagyott minden erőm. Arra
van csak energiám, hogy lerogyjak az ágyra, és lehunyjam a
szemem. Kifut belőlem a düh és a küzdés is, mintha csak
lebegnék a semmiben. Megkönnyebbülés árad szét bennem,
miközben lassan álomba szenderülök.
 8. FEJEZET

Léptek zaja szűrődik be az ajtóm alatt. Dereng valami, hogy

korábban az autót hallottam elhajtani, de nem vagyok abban
sem biztos, hogy ez valóban megtörtént, vagy csak álmodtam.
Kusza gondolataimat nehezen rendezem – ismét fáj a fejem és
csodálatos a reggel –, de a kopogás éles hangját szinte az
agyamban érzem. Nincs értelme kiszólni, hogy ki az.
– Mit akar? – dünnyögöm.
– Bemehetek?
Feltápászkodom az ágyon, felhúzom a lábam, és alaposan
betakarózom, miközben a hátamat a falnak támasztom.
– Szabad! – szólok ki.
Nem akarok megint veszekedni, már nem érdekel, hogy mivel
áll elő. Essünk túl rajta, és kész. Vágja a fejemhez, hogy hálátlan
vagyok, hogy elkényeztetett úrilányként viselkedem, és hagyjon
utána békén.
Lassan belép a kunyhóba. Az ablakon beszűrődő napfény
bevilágítja a szobát, így szemtől szemben látjuk egymást.
Először megáll a küszöbön, és a kezében lévő papírzacskót
szorongatja. Nem szól egy szót sem, csak közelebb lép, és az
ágyra, a lábam elé teszi a szatyrot. Kétkedve nézek rá.
– Ez meg mi? – kérdezem.
Nem válaszol, csak a csomag felé bök az ujjával, jelezve, hogy
nézzem meg. Nagyot sóhajtok, de amikor belenyúlok, és egy
gyógyszeres dobozt veszek ki belőle, az arcomon értetlen
kifejezés terül el. Ezt bizonyára ő is észreveszi, mert végre
kinyitja a száját.
– A városban van egy orvos ismerősöm – magyarázza
nyugodt hangon. – Először nem akartam szóba hozni, de aztán
mégis magára terelődött a téma. Amikor elmeséltem neki, hogy
miket mondott nekem tegnap, azt javasolta, hogy próbálja ki
ezt. Állítólag segít a… a problémákon.
A kezemben forgatom a dobozt, de fogalmam sincs, mi van
ráírva. Biztos nem fogok beszedni semmit, amiről nem tudom,
mit tartalmaz. Eleve nem értem, miért lenne szükség erre.
– Maga őrültnek tart? – ráncolom a homlokom, de nem
merek felnézni rá.
– Nem, dehogy! – mentegetőzik. – Már nem. Eleinte azt
hittem, hogy maga csak egy gazdag, finnyás liba, akinek semmi
és senki nem elég jó. De most már látom, hogy segítségre van
szüksége.
A szavai villámként csapnak át a gondolataimon. Egy pillanat
alatt megfordul velem minden, és már sokkal több erőt érzek
magamban, mint előtte.
– Nincs szükségem semmire, főleg nem magától! – kérem ki
magamnak. – Csak hagyjon magamra!
Ezzel visszafekszem az ágyba, és magamra húzom a takarót.
A pulzusom megemelkedett, és legszívesebben kiabálnék, de
nincs hozzá erőm. Méghogy segítségre van szükségem! Mégis
mit képzel magáról? Azt hiszi, hogy pont ő lesz az, aki
megment? Na, nem mintha bárkinek is meg kellene mentenie.
Egy Carringtonnak sosincs szüksége segítségre, és ennek így is
kell maradnia.
Végighallgatom, amíg Adam nagyot sóhajt, majd kilép a
házból. Végre újra egyedül vagyok. Eleve be sem kellett volna
engednem. Hogy nézhetek ki? Szinte érzem, hogy fel van
dagadva a szemem a sok sírástól, és mivel még nem
fésülködtem, bizonyára a hajam is kócos. Talán már a
lenövésem is látszik, hiszen a hétre van időpontom a
fodrászhoz. Ez is arra emlékeztet, hogy még a hajam színe sem
elég tökéletes, hogy a család tagja lehessek.
Mindenki aranyszőke, kivéve engem és az öcsémet. Őt ez
egyáltalán nem érdekli, de én fiatalkorom óta próbálom
elrejteni a világosbarna tincseimet. Persze soha senki nem tett
erre megjegyzést, de mivel annyi mindenben voltam tökéletlen,
fel sem merült bennem, hogy megtartom az eredeti hajszínem.
Az egész életem erről szól. Olyan képet alkotni magamról,
amivel megfelelhetek mindenkinek. Nem is szimplán
megfelelhetek. Túl akartam szárnyalni mindenkit. Saját
magamat, minden ismerősömet és rokonomat.
Már gyerekkoromban világossá tették számomra, hogy én
jelentem a család számára a jövőt. Nekem kell tovább vinnem a
nevünket, és úgy élnem, ahogyan azt elvárják. Korán be kellett
állnom a sorba. Csak azért éltem, hogy a szüleim büszkék
legyenek rám. Azonban meglehet, hogy túlságosan is magával
rántott a megfelelési kényszer. Még ha éreztem is eddig, hogy
valami nincs rendben, mégsem mertem bevallani magamnak,
hiszen azzal megtörne a tökéletes látszat. Pedig nem, nem
vagyok tökéletes. Egy kicsit sem.
 Most szörnyen frusztrál, hogy pont Adam döbbentett rá erre.
Lerántotta rólam az álcát. Meglátta azt az arcomat, amit még
sohasem mutattam meg másnak, és nem is állt szándékomban.
Jól elvoltam a saját kis világomban, megtanultam kezelni a
problémáimat, de ez az új helyzet egy új énemet hozta elő.
Elfogyott az erőm. Már magamnak sem tudok hazudni, pedig
mennyire szeretnék! A szépen felépített falak leomlottak
körülöttem, és most egyedül állok a világgal szemben.
Csupasznak és kiszolgáltatottnak érzem magam. De nem
tehetek semmit ez ellen. Ha nem akarok valóban megőrülni,
akkor alkalmazkodnom kell, és bizony ez azzal jár, hogy le kell
vetnem a páncélomat.
Újból kinyitom azt a zacskót, amit Adam hozott, és megnézem
a benne található üvegcsét. Egy szót sem értek abból, ami rá
van írva, úgyhogy félre is teszem, de ekkor meglátom, hogy van
még valami a szatyorban. Egy másik dobozt húzok ki belőle.
Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Hát ezt is
megértem. Egy vadidegen férfi hozott nekem tampont. A
megaláztatás mellé mégis társul valami egészen más érzés, amit
nem tudok beazonosítani.
Lassú mozdulatokkal mászom ki az ágyból, mert minden
egyes lépésnél a fejembe hasít a fájdalom. Amikor
kiegyenesedek, még egy kis hányinger is társul hozzá. A
gyomrom olyan üres, hogy meg lehetne kongatni, és kezdek
kiszáradni. Az ágy mellett hever az egyik hosszú blúzom, abba
belebújok, de nadrágot nem veszek. Nem is értem, hogyan
bírtam ki ebben a hőségben úgy felöltözve. Bele sem nézek a
tükörbe, anélkül sétálok ki a házból. Adamet a tűzrakó hely
mellett találom, ahol éppen az egyik rönkön ülve eszik. Felemeli
a tekintetét, de utána visszafordul a tányérja felé. Vele szemben
helyezkedem el egy másik fahasábon, és figyelem, ahogy
jóízűen fogyasztja el az ételt. A gyomrom nagyot kordul.
– Maradt még? – kérdezem halkan.
Adam meglepetten néz fel rám.
– Persze! A tűzön van csirke, az asztalon pedig rizs meg
gyümölcsök. A tegnapi kenyérből is bőven maradt.
A parázson álló fazékba nézek, de amikor eszembe jut, hogy
milyen körülmények között vettük a húst, elmegy tőle az
étvágyam. Inkább a rizsből szedek magamnak, mellé pedig egy
kis ananászt, majd visszaülök a helyemre.
Kellemetlenül érzem magam. Mondanék valamit, de képtelen
vagyok megszólalni. Velem ilyen még sosem fordult elő.
Általában én vagyok az, akihez nem mernek beszélni egy ilyen
helyzetben, de most nekem kell összeszednem a gondolataimat
és az erőmet, hogy kinyissam a számat. Végül halkan bukik csak
ki belőlem, amit mondani szeretnék:
– Sajnálom!
Adam kezében megáll a villa. Maga elé bámulva igyekszik
vagy feldolgozni a hallottakat, vagy megfelelően válaszolni.
– Én is sajnálom! – feleli. – Nem gondoltam bele, hogy mit
érezhet most. És így már teljesen érthető, ahogyan reagált.
– Ó, nem, az nem azért van, otthon is elviselhetetlen vagyok,
higgye el!
– Hiszek magának.
Egy halvány mosoly is társul a biccentés mellé, amitől én is
elhúzom a számat. Könnyebben lélegzem, a mellkasom
felszabadult a nyomás alól. Eddig azt hittem, akkor fogom
túlélni ezt az egészet, ha kemény maradok, de most már
belátom, hogy alkalmazkodnom kell. Elvégre is, itt nem lát
senki, aki igazán fontos lenne, a többiek pedig úgyse
számítanak.
– Tudja – szólal meg ismét Adam –, egyszer olvastam, hogy az
űrhajósok azt a feladatot kapják, hogy mindennap készítsenek
egy kis videót magukról, amiben elmondják, mi történik velük,
mit élnek át. Ezt amolyan terápiaként használják, amikor nincs
lehetőségük kibeszélni magukból a problémáikat.
– Nekem nincs semmiféle problémám.
Oldalra biccenti a fejét, úgy néz a szemembe.
– Jó, talán legmélyen vannak olyan dolgok, amik zavarnak –
adom meg magam. – De nem hiszem, hogy ez segítene.
– Próbálja ki! Ártani nem árthat.
– Amúgy sincs annyi tárhely a mobilomon, hogy videókat
mentsek el.
Próbálok kibújni a feladat alól, de Adam hajthatatlannak
tűnik.
– Sok felület van, ahova feltöltheti őket.
– Úgy érti, azt internetre? És mégis honnan szedjek én netet a
semmi közepén?
– Megadom a wifijelszót – vágja rá egyszerűen.
Újabb értetlen kifejezés ül ki az arcomra.
– Azt mondja, hogy van itt internet? – kérdezek vissza.
– Igen, a nemzeti park központja egészen közel van, úgyhogy
megállapodtam velük, hogy rajtuk keresztül kiépíthetem ide is a
hálózatot.
 – Egyáltalán minek magának wifi? Remélem, nem azt akarja
mondani, hogy pornót néz rajta.
– Az egy kicsit drága szórakozás lenne. Csak azért használom,
hogy tudjam tartani a kapcsolatot a külvilággal, és persze
információszerzésre is. Mindennap megnézem, hogy mi a
helyzet az országban, hátha lecsillapodtak a kedélyek. De ha
szeretné, megadom a jelszót, és azt néz rajta, amit csak akar.
Már meg sem lepődöm, hogy ezt is eltitkolta előlem. Nem
húzom fel magam, inkább élek a lehetőséggel, bár még nem
tudom, mire fogom használni.
– Elfogadom, köszönöm – válaszolom, majd folytatom az
evést.
Adam csak hümmög egyet magában.
– Mi az? – kérdezem.
– Most először köszönt meg bármit is, mióta itt van.
Megemeli a villáját, és egy adag csirkét tesz a szájába.
Igaza van. Talán még életemben nem köszöntem meg semmit.
Elvégre is, miért köszönném meg, ha valaki a munkáját végzi?
Az a természetes, az a dolga, és ezért nem várhat cserébe
semmit. Most mégis kicsúszott a számon.
– Mi a mai program? – kérdezem.
– Vacsora – mutatja fel a tányérját –, utána már semmi.
– Micsoda? – nézek körül. – Már este van?
– Délután. Majdnem az egész napot átaludta. De nem gond,
magára fér. Úgy néz ki, mintha most rángatták volna ki az
elefánt szájából.
– Csodás bók! – forgatom a szemem.
– Az jó, mert nem annak szántam. Tényleg szarul néz ki.
 Ennél jobb már nem is lehetne. És a legfurcsább az, hogy
jelenleg nem is érdekel. Nem számít, hogy ő mit gondol rólam,
mert nemsokára úgyis itt hagyom ezt a helyet, és megint azok
között lehetek, akiknek fontos a véleménye. Addig is meghúzom
magam, és igyekszem a legtöbb pozitívumot kihozni a
helyzetből.
Vacsora után Adam segít beállítani az internetet a
mobilomon, utána kocsiba ül, mert vissza kell mennie a faluba,
ahol előző nap jártunk. Fogalmam sincs, mit csinálhat ott, de
nem is érdekel. Amint meg tudom nyitni az e-mailjeimet,
befekszem az ágyba, és belevetem magam a munkába.
Pontosabban csak rákészülök, mert amikor meglátom, hogy a
levelezésemet is átirányították, elfog a pánik. Rögtön tárcsázom
Coltont, de végül nem hívom fel. Inkább üzenetet írok neki,
hogy maradjon nyoma.

Kedves Colton!

A mai naptól van internet-hozzáférésem, így tovább tudom

intézni a céges ügyeimet. Kérlek, állítsátok vissza a
levelezésemet, és szóljatok az ügyfeleknek, hogy ismét
elérhető vagyok!

Az a biztos, ha a többiek is láthatják, így mindenkit ráteszek

címzettként. Az egyetlen módja, hogy ne dilizzek be, ha
folytathatom a munkát. Így olyan, mintha otthonról dolgoznék,
csak néhány ezer kilométerrel távolabbról. A válasz gyorsan
meg is érkezik.
 Elizabeth!

Örülök, hogy jelentkeztél. Mivel a jelenlegi helyzetedben

nem tudod ellátni a feladataidat, így átvettük az ügyfeleidet,
amíg vissza nem térsz. Addig is vigyázz magadra!

Mérgemben elhajítom a telefont a ház másik sarkába.

Semmivel sem vagyok hátrányosabb helyzetben, mintha ott
ülnék az irodában. A szerverről bármit elérek, hacsak nem…
Gyorsan megkeresem a mobilom, és megpróbálok csatlakozni,
sikertelenül. A hozzáférésemet is elvették. Nemcsak a
munkámtól fosztottak meg, hanem a teljes életművemtől,
amiért annyit dolgoztam. Ezt nem tehetik meg!
Fortyogok a dühtől, képtelen vagyok visszaülni az ágyra. Fel-
le járkálok, és közben azon jár az agyam, hogy miért teszik ezt
velem. Hiába gondolkodom, semmi nem jut eszembe, kivéve
egy dolgot. Mielőtt elutaztunk, Colton azt mondta, utánam ő a
következő esélyes a tulajdonostársi címre. De így, hogy én
kikerültem a képből, most előreugrott. Az a szemét! Tudhattam
volna, hogy az első adandó alkalommal át fog verni! Hiszen én
is ezt tettem volna. De ahhoz, hogy ezt mind végigcsinálja,
szüksége volt arra, hogy fentről jóváhagyják a tervét. És ezek
szerint mind lemondtak rólam.
Megint elfog a szorongás. Az egész életemet a cégnek és a
munkámnak szenteltem, és most ez a hála. Érzem, ahogy úrrá
lesz rajtam a pánik, de nem engedhetem meg magamnak, hogy
újra olyan állapotba kerüljek, mint tegnap.
Eszembe jut Adam ötlete. Talán ha kibeszélném magamból a
problémáimat, könnyebb lenne elviselni őket.
 Még sosem csináltam ilyet. Terápiára sem jártam, holott az
első néhány pánikrohamom után erősen javasolták, hogy
keressek fel egy szakembert. De ők sem gondolhatták
komolyan! Ha kitudódott volna, hogy agyturkászhoz járok…
Ennél nagyobb szégyen nem érhetné sem a családomat, sem
engem. Most viszont úgy érzem, szétrobbanok, ha továbbra sem
teszek semmit.
Az egyik polcra állítom a telefonomat, és leülök elé az ágyra.
Amikor meglátom magam a képernyőn, elfog a rosszullét. A
hajam valóban kócos, ahogy sejtettem, és az előző napi
sminkem maradéka még mindig megpöttyözi a szemem alatti
karikákat.
Előkapok hát egy törlőkendőt, és alaposan megtisztítom az
arcom, és egy újabb, friss sminkkel varázsolom elfogadhatóvá a
kinézetem. A hajamat kifésülöm és lelapogatom. Ideje volna
már megmosnom, ezért inkább összefogom, úgy kevésbé látszik
koszosnak. Ruhát is cserélek: kiválasztok egy még ép állapotban
lévő blúzt és nadrágot.
Remegő gyomorral ülök vissza az ágyra. Fogalmam sincs, mit
várok ettől, de ha csak egy kicsit is jobban érzem magam utána,
akkor már megéri hülyét csinálni magamból.
Elindítom a felvételt.
Néhány másodpercig szótlanul bámulom a telefon kijelzőjét,
aztán ismét felpattanok a helyemről. Zavarban vagyok, pedig
sosem szoktam szégyenkezni a tetteim miatt. Ez a videó
azonban kívül esik a komfortzónámon.
– Hülyeség ez az egész! – morgom, miközben végigsimítok a
homlokomon.
 Fel-alá járkálok a szűk szobában, de ha megállok, akkor
bizonyára ismét egy újabb roham törne rám.
– Már a napokat sem számolom. Nagyjából egy hete érkeztem
ide, de azóta konkrétan semmi jó dolog nem történt velem.
Kitört valamiféle polgárháború, amiről azóta nem hallottam
semmit, mióta eljöttünk Abidjanból. Csak azt tudom, hogy
lehetetlen kijutni az országból. Itt ragadtam, és jelenleg még
csak esélyét sem látom annak, hogy rövidesen kikerülhetek
ebből az őrületből.
Magam elé meredve magyarázok. Elerednek a szavak, de
kusza érzéseimet nehezen rendezem. Talán ez is elég.
– Még sose kívántam ezt, de most az egyszer vissza akarom
tekerni az idő kerekét – dünnyögök. – Ha újra ott állhatnék az
irodában, tuti, hogy nem vállalkoznék erre az útra. Nem is
tudom, mire számítottam. Az persze egyértelmű volt már akkor
is, hogy ez a hely nem nekem való, hiszen még a nagyobb
települések is jobban hasonlítanak egy nyomornegyedre, mint
valódi városokra. Mindent ellep a szemét, a káosz, és az
infrastruktúra teljes hiánya az idegeimre megy. És az emberek…
– Nagyot sóhajtok. – Még csak véletlenül sem kedvesek.
Lenéznek engem, mert jobb vagyok náluk. Mert több vagyok
náluk. Amíg én visszatérhetek a normális élethez, nekik itt kell
maradniuk ebben a koszfészekben.
Ezernyi rémisztő és kétségbeejtő gondolat cikázik a fejemben,
mégis most egyet érzek mind közül a legerősebbnek.
– Dolgozni akarok – folytatom. – A munkámat akarom. Újra
teljes embernek akarom érezni magam, nem egy
csődtömegnek. Ez a hely megfosztott még az emberi
méltóságomtól is. Vissza akarom kapni az irányítást a saját
életem felett. Igen, ez zavar a legjobban, a tehetetlenség, és ebbe
képtelen vagyok beletörődni. Másokra kell hagyatkoznom,
mintha nem én lennék a magam ura, és ezt nem tudom
feldolgozni. Londonban, a munkámban a legfelső, legelitebb
réteghez tartozom, itt meg úgy bánnak velem, mint egy
kutyával. De nem hagyom magam. Erős maradok, és
reménykedem, hogy egyszer vége lesz ennek a rémálomnak. De
addig is küzdök azért, hogy még ebben a nehéz helyzetben is a
legjobbat hozzam ki magamból.
Csak most döbbenek rá, mennyire rosszul áll a szénám. Most,
hogy kimondtam azokat az eddig rendezetlenül rám támadó,
kósza gondolatokat. Ez is bizonyítja, hogy mindennek
szabályozottnak és normakövetőnek kell lennie. Még a
zűrzavarnak is.

Egy nagy halom ruhával a kezemben állok a folyó előtt. A

talpam alól egy kevés vöröses föld hullik bele, de ez a víz színén
semmit sem változtat: sáros, már-már mocsaras jelleggel úszik
el előttem.
Nagyot sóhajtok. A ruháimat már mind elhasználtam, ideje
lenne legalább tiszta vízzel kimosni őket. És igen, a hangsúly a
tisztán lenne, de jelenleg úgy érzem, nagyobb kárt okoznék
azzal, ha ebben a pocsolyában akarnék bármit is kiöblíteni.
– Mi a gond?
 Adam megfontolt léptekkel áll mellém.
– A dézsában van még víz? – fordulok felé. – Kimosnám a
ruháimat.
– És tisztított vízben szeretné ezt megtenni?
– Az lenne a mosás lényege.
Értetlenkedve bámulom, mire az ő szemöldöke is magasba
szökik.
– Oké! – fújtat. – Van fogalma arról, hogy mekkora energia
kell ahhoz, hogy tiszta vizet állítsunk elő?
– Bekapcsol valami gépet, és lesz.
Úgy magyarázok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga, de ő elhúzza a száját.
– Nem. Napelemek kellenek az áram előállításhoz, és
akkumulátor a tárolásához. Kell egy szivattyú, ami a rendszerbe
viszi a vizet a folyóból, egy tisztítóberendezés, ami kiszűri
belőle az összes szennyeződést. Egy óra alatt nagyjából két liter
tiszta vizet nyerünk így, de ez az egész szerkezet annyi energiát
használ fel, hogy naponta csupán néhány órát tudom
üzemeltetni. Az így kapott vizet pedig főzésre és ivásra
használjuk. Nem pazarolhatunk.
– Miért nem használ palackos vizet?
Adam felkacag. Egyszeriben ismét távolságtartó lesz velem
szemben.
– Maga sok mindent nem tud a világról. Természetesnek
veszi a palackos vizet, mert úgy hitte, a föld kiszolgálja… de
fogalma sincs, hogyan működnek a dolgok a való életben.
Remélem, egyszer rájön.
Ezzel a végszóval ismét elsétál mellőlem.
 – Kösz a segítséget! – kiáltom utána.
Válaszként felemeli a kezét. Én viszont visszafordulok a folyó
felé, és tovább bámulom a vizet. Már most viszket a bőröm,
pedig még bele sem nyúltam, de igyekszem tudatosítani
magamban, hogy a védőoltások megvédenek a betegségektől, a
koszt pedig egy kis fertőtlenítővel letisztíthatom. Egy mély
levegővétel után belemártom a folyóba a ruháimat, és csak
reménykedem, hogy nem lesz mindegyik sárga.

Amíg a ruhák száradnak, leülök a verandára egy pohár vízzel,

és csak bámulom a tájat. Csend van. Olyan csend, amilyennel
még életemben nem találkoztam. Még a szél sem játszik a fák
leveleivel. Ezelőtt felkavart volna, ha valami ennyire csendes
körülöttem, most mégis mérhetetlen nyugalom telepszik rám.
Nincs semmi dolgom. Talán még azt is mondhatnám, hogy
unatkozom, aminél csak kevés dolgot utálok jobban. El sem
tudom képzelni, hogy Adam mit csinál itt minden egyes nap…
Hiszen egyedül él a nagy semmi közepén.
Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, kisétál a
házából, és a fahasábok felé indul, kezében egy fejszével.
Meglehet, hogy ő észre sem vett, olyan mozdulatlanul ülök a
székemben. Amikor a rönkhöz ér, a baltát ledobja a földre,
válogatni kezd a fák közül. Végül megragad egyet, maga elé
helyezi, és nagyot lendítve a fejszén, lecsap rá. Újabb válogatás,
újabb csapás. És így tovább.
 Meg sem áll gondolkodni, csak teszi a dolgát. Mondjuk, így
belegondolva, akad itt munka bőven. Elvégre is egyedül kell
ellátnia minden feladatot: az ételek beszerzését, a főzést, a
karbantartási munkákat, és sokat eljár más falvakba is. Talán
egyszer láttam néhány percre megpihenni, amikor a kávéját
vagy teáját issza, esetleg olvas. Ezen kívül meg sem áll, amíg
minden el nincs végezve.
Én is egyedül élek, de jóval több segítségem akad. Neki is
könnyebb lenne, ha lenne mellette valaki. Vajon miért nincs?
Vagy volt, csak magára maradt? Az, mondjuk, érhető lenne,
hiszen a modorán van mit csiszolnia. Egy nő sem lenne
hajlandó arra, hogy ezt a viselkedést tolerálja, de nem hiszem,
hogy még alkalmi partnerei sincsenek. Biztos vannak olyan
lányok, nők, akik szívesen eltöltenek vele egy-egy éjszakát,
hiszen a külseje igen megnyerő.
Szőkés haját gyakorta hátrasimítja munka közben. Robosztus
testalkata pedig tökéletesen passzol ahhoz az élethez, amit
folytat. Látszik rajta a fizikai megterhelés eredménye:
tökéletesen dombordó izmai még jobban kirajzolódnak, amikor
megemeli a fejszét, és teljes erejéből lecsap az előtte álló
farönkre. Gyöngyöző homlokáról letörli az izzadságcseppeket,
majd derekánál megragadja a pólója szélét, és egy határozott
mozdulattal megszabadul tőle. Láttam már kevesebb ruhában
is, ám ez a helyzet egészen más.
A torkomon akad a víz, amitől köhögnöm kell. Ekkor felém
fordítja a fejét. Most már biztos vagyok abban, hogy csak most
vett észre. Magabiztos mosoly terül szét az arcán, mintha a
reakciómon szórakozna, de nem tesz megjegyzést, én pedig
inkább gyorsan behúzódom a házba, mielőtt még félreérti a
dolgot.
Engem nem babonáz meg egy férfi felsőtest látványa. Soha
senki nem érte még el nálam, hogy szétfeszítsen iránta a vágy.
Én már csak ilyen vagyok. Vannak szükségleteim, de azok
általánosak, senki irányába nem húznak. Colton megfelelt a
célnak, mert kényelmes volt, de ugyanúgy megtette volna más
is. Persze kizárólag egy olyan személy, aki rangjából és nevéből
adódóan eleget tesz a kívánalmaknak. Adam nem tartozik ebbe
a kategóriába.
Azt hiszem, jobb, ha most inkább távol tartom magam tőle,
mert tudom, hogy úgysem hagyna békén, és különböző
beszólásokkal utalna arra, ami történt. Holott nem történt
semmi.
Hogy lefoglaljam magam, újra beállítom a mobilomat, és
rendezem a külsőmet. Úgy érzem, a tegnapi videó segített
helyretenni magamban néhány gondolatot, ezért kipróbálom,
hátha most is sikerülni fog. Ezúttal sokkal koordináltabban
fogok neki.
Elindítom a felvételt, és leülök az ágy szélére.
– Ez a második videóm – kezdem. – A tegnapi elég kusza lett,
úgyhogy nekifutok még egyszer, mert nem bírom elviselni, ha
valami nem tökéletes. Éppen ezért nehéz megszoknom ezt a
környezetet.
Felidézem magamban azt, amit mondani szeretnék saját
magamnak.
– Nagyjából egy hete érkeztem Abidjanba egy üzleti út
keretei között. A második napon fegyveresek foglalták el a
szállodát, akik a hozzánk hasonló, nyugati hatalmak ellen
tüntetnek, ezért minél hamarabb ki kellett onnan jutnunk. A
társamnak sikerült elhagynia az országot, de én itt ragadtam.
Most az egyik nemzeti park mellett vagyok egy Adam nevű
férfivel, aki kimentett a városból.
Megköszörülöm a torkomat. Ismét be- és kihajtom az
ujjaimat.
– A körülmények enyhén szólva is siralmasak. Nincs
rendesen ivóvíz, de még a tisztálkodáshoz elegendő higiéniai
feltételek sem éppen adottak. Az ételt az erdőből és egy közeli
piacról szerezzük be, de alig merek enni. Sokkal kevesebb erőm
van, mint előtte. – Megrázom a fejem. – De nem adom fel, ezt a
néhány napot még kihúzom valahogy, utána pedig
visszamegyek Londonba, és visszatérek a régi életemhez. Ezt az
egészet pedig elásom jó mélyre a rossz emlékek közé. Mert
abban biztos vagyok, hogy semmit sem akarok majd
feleleveníteni ebből az egészből.
Iszom egy korty vizet, mert kiszáradt a szám. Úgy is izgulok,
hogy még én sem akarom visszanézni ezeket a felvételeket.
– Ez a hely maga a pokol – folytatom. – Fogalmam sincs, hogy
élhetnek itt emberek, és miért nem tesznek valamit, hogy jobb
életük legyen. Miért nem költöznek el innen? Hiszen egy
szemétdombon élnek! Alig van ruhájuk, az is sokszor szakadt,
és amiket esznek… A gyomrom felfordul tőle. Nem értem őket.
Londonban a legrosszabb környék is ezerszer jobb hely ennél a
vidéknél. Persze nem lehet mindenkinek olyan tökéletes élete,
mint nekem, de ennél csak létezik jobb megoldás.
Azon kapom magam, hogy dühít az itteni helyzet, holott
semmi közöm hozzá. Az itteni emberek tehetnek arról, ahogyan
tengetik a mindennapjaikat, én mégis haragszom azért, ami itt
folyik. Sosem szokott érdekelni a mások élete. És most sem
kellene.
– Mindegy is – rázom meg magam. – Azt csinálnak, amit
akarnak. Nemsokára úgyis elhúzok innen, és akkor már ennyire
sem fog izgatni a dolog.
Leállítom a felvételt.
Rendeznem kell magamban a gondolataimat. Olyan hirtelen
támadt fel bennem ez az indulat, hogy szükségem van egy kis
időre, hogy lenyugodjak. Azt reméltem, hogy ezek a videók
segítenek feldolgozni, amin keresztülmegyek, de a hatásukra
minden alkalommal újabb és újabb érzések törnek fel belőlem.
És ez nem tetszik. Egyáltalán nem.
Inkább magamhoz veszem a telefont, és lefekszem az ágyra.
Megnyitom a böngészőt, és beírom azokat a szavakat, amelyek
azon az üvegcsén szerepelnek, amit Adam hozott nekem.
Először csak francia oldalakat dob ki, de szerencsére latinul is
szerepel néhány szó benne, ezért gyorsan rátalálok az angol
leírásra is. Ezek szerint ezt a típusú gyógyszert a szociális
fóbiával, pánik- és kényszerbetegséggel küzdőknek szokták
felírni. Nem is értem, miért gondolta, hogy nekem ilyesmi
problémám van. Nincs nekem semmilyen fóbiám vagy
betegségem, egyszerűen szeretem, ha minden rendben van. És
ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy vártam, egy kicsit
nehezebben kezelem a helyzetet. Na és? Ehhez nem kell
gyógyszer. Le is teszem a polcra, mert abban biztos vagyok,
hogy nem fogom beszedni.
 Nem vagyok őrült. Csupán a világ őrült meg körülöttem.

Legközelebb a vacsoránál találkozom Adammel. Így is elkapok

egy kósza, játékos vigyort, mintha azt hinné, fékezhetetlen
vágyat érzek iránta. Ki kell ábrándítanom. Délután csupán
elkalandoztak a gondolataim, de végre újra önmagam vagyok.
Kicsit kezdem már unni a rizst és gyümölcsöt, de képtelen
vagyok rávenni magam arra, hogy húst egyek. Adam mégis egy
nagy kanál szószos valamit tesz a tányéromra.
– Nyugi, hal – teszi hozzá. – Reggel fogtam, teljesen friss.
Tekintetem a sárszínű folyó felé fordítom.
– Csak egyen! – szól rám Adam. – Nem lesz tőle semmi baja.
Kétkedve fogadom a szavait, de végül a számhoz emelek egy
adagot. Kimondottan fűszeres, de kellemes ízharmónia fogad.
Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen jól főz.
– Nem rossz.
Halkan jegyzem meg, mert még véletlenül sem akarom, hogy
elbízza magát. A végén még ezt is flörtölésnek venné.
Egy üveget nyújt felém, ami sörnek tűnik, de nem fogadom el,
ezért visszaül a helyére, és kibontja a sajátját.
– Megszáradtak a ruhái? – kérdezi.
– Fogjuk rá. És a csodával határos módon nem is annyira
koszosak, habár a fehér blúzomat azért nem mártottam bele
abba az iszapba.
– Nincs annak a víznek semmi baja. Én mindig abban fürdök,
és még egyszer sem kaptam el semmit.
– Szerencséje volt. De miért nem használja a dézsát?
– Már mondtam, hogy spórolnom kell a vízzel. Ha egy olyan
nap után, mint a mai, beleülök, akkor cserélhetem le az egészet.
Márpedig rendesen megizzadtam, de ezt úgyis látta.
Már azt hittem, megúszom, de neki be kellett szólnia. Mellé
pedig egy olyan önelégült mosoly társul, amitől a szememet
forgatva fordulok vissza a tányérom felé.
Épp folytatnám a vacsorámat, amikor meghallom, hogy
csörög a telefonom. Izgatottan szaladok be érte a házba, és
amikor meglátom, hogy Colton hív, a remény csillogó sugara
jelenik meg előttem. Tudtam, hogy nem hagynak cserben!
– Szia! – Szinte remegő hanggal szólok bele. – Na, sikerült
valamit intézni?
– Nem. – Colton rémisztően határozott. – És nem is fogunk.
– Ezt hogy érted?
Kisétálok a teraszra, mert szükségem van friss levegőre.
– A tanács engem jelölt ki arra a feladatra, hogy
hazahozzalak. De őszinte leszek. Ez egy ideig még nem fog
megtörténni.
– De miért? Nincs rá ember? Nem adottak hozzá a
körülmények?
A hangom egyre követelőzőbb.
– Semmi ilyenről nincs szó. Egyszerűen csak… – Nagyot
sóhajt. – Többet ér nekem, hogy olyan messze vagy.
Egy pillanat alatt világosodom meg. Tehát igaz az, amire
gondoltam. Jól sejtettem, hogy Colton ellenem dolgozik, de hogy
ennyire egyenesen a képembe vágja ezt, arra nem számítottam.
 – Mit akarsz ezzel mondani?
– Elizabeth, te is tudod, hogyan működnek a dolgok. A hónap
végéig valakinek be kell töltenie a megüresedett széket, és mivel
én segítettem neked ebben az üzletben, így Alcott elé került a
nevem. Igaz, hogy még nem írtuk alá a szerződést, de ami késik,
nem múlik. Amint rendeződnek a dolgok Elefántcsontparton,
miénk lesz a kakaó, én pedig elfoglalom a méltó helyem az
öregek mellett.
– Ezt nem teheted – préselem ki a fogaim között.
A mellkasomra egy nagyobb súly telepszik. A tenyerem
izzadni kezd, majdnem kicsúszik belőle a mobilom.
– Természetesen várunk vissza a céghez, amint kiszabadulsz
arról a helyről. Pontosabban, amikor már kiszabadíthatlak.
– Te utolsó szarházi!
Nincs erőm a kiabáláshoz, ezért csak halkan sziszegek felé.
– Ez nem személyes. Csupán üzlet. És tudom, hogy megérted,
hiszen mi ketten ugyanolyanok vagyunk. Te is ugyanezt tetted
volna ellenkező esetben. Ja, és hiába hívod fel Edwardsot vagy
Lewist árulkodni, ők az én kezembe adták a feladatot. Én pedig
szörnyen meggyőzően tudom előadni a kétségbeesett
próbálkozásaimat.
– Te szemét kis…
Ennél többet nem tudok mondani, mert Colton közbevág:
– Vigyázz magadra, Elizabeth! Mindannyian várunk haza!
Ezzel bontja a vonalat.
Mintha kifutna a lábam alól a talaj. Eddig még
reménykedtem, hogy hamarosan visszatérhetek az életemhez,
de most Colton bebiztosított arról, hogy ez lehetetlen. Ráadásul
hiába is mennék vissza, az álmomnak már lőttek. Amiért egész
eddig dolgoztam. Keményen, mindent feladva. Már csak egy
lépés választott el attól, hogy elfoglalhassam az engem megillető
helyet, erre jön ez a senkiházi, és képes learatni a babérokat,
amiért én vért izzadva küzdöttem.
Talán nem harcoltam eléggé. Talán ezzel üzen az univerzum,
hogy mégis kevés vagyok ehhez. Hogy nem vagyok elég jó.
Túlságosan is leeresztettem, de mostantól máshogy lesz
minden. Össze kell kapnom magam.
A ruháim és egyéb holmijaim a helyükön vannak, egymás
mellett sorakoznak a polcon, azonban nem tökéletesen.
Mindent lesöprök a szekrényről és az elejéről kezdem a
rendezést. Különválogatom az alsóneműket, a nadrágokat, a
blúzokat és a szoknyákat. Remegő kézzel hajtogatok, de ha nem
sikerül úgy, hogy elégedett legyek vele, újrakezdem. Így
gyakorlatilag megrekedek az első nadrágnál. Nem elég jó. Nem
elég tökéletes. Kusza, kibogozhatatlan, az őrületbe kerget.
A belső szorongásom ezúttal nem csillapodik, hiába szorítom
ökölbe a kezem. Megteszem háromszor. Majd hatszor. De az
izmaim egyre jobban megfeszülnek, és az a kevés kis hal is
kikívánkozik belőlem, amit vacsorára fogyasztottam. Én
azonban nem állhatok le. Azért büntetnek, mert elengedtem
magam. Nem a célommal foglalkoztam, hanem gondtalanul
üldögéltem ahelyett, hogy a hazajutásomra koncentráltam
volna. Nem szabad elveszítenem a fókuszt, különben soha
többé nem találok vissza hozzá. Én pedig feladtam.
Ezekre a gondolatokra felerősödik a remegésem. A nyirkos
bőrömhöz tapadnak a finom ruhaanyagok, amiket így újra ki
kell mosnom. Már nem tiszták. Nem vehetem így fel őket.
Felállok, és egy kupacba helyezem a ruhákat.
– Maga meg mit csinál?
Észre sem vettem, hogy közben Adam megállt az ajtóban.
– Rendet – válaszolom, miközben igyekszem leplezni az
idegességemet.
– Eddig is rend volt.
– Nem, eddig nem volt rend. Lehet, hogy magának ez azt
jelenti, de azoknak, akik adnak magukra és a környezetükre,
azoknak nem.
– Most meg mi ütött magába?
Sértődött hangja sem tántorít el. Nem nézek rá, folytatom a
dolgomat, hogy minél előbb készen legyek. Hogy minél előbb
megnyugodhassak. De legbelül tudom, hogy itt sosem lennék
képes akkora tisztaságot és rendszert teremteni, amivel
elégedett lehetnék, és ettől csak még erősebben dobog a szívem.
– Ellustultam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lusta
legyek. Bármikor kikerülhetek innen, és akkor nem
mutatkozhatok gyűrött és koszos ruhákban.
Gyorsabban kapkodom a kezem, aminek az az eredménye,
hogy egyre nagyobb a rumli körülöttem. Belefogok valamibe, de
aztán észreveszem, hogy a sminkeszközeim szanaszét
hevernek, úgyhogy átmegyek az asztalhoz. Útközben azonban
Adam elkapja a karomat, és maga felé fordít. Azt akarja, hogy rá
nézzek, de kerülöm a tekintetét.
– Elizabeth, mi történt? – kérdezi határozottan.
Hiába próbálok kiszabadulni, szorosan tart a vállamnál
fogva. A testem néhány másodperc alatt megadja magát,
elernyedek, ezért végre újra levegőhöz jutok.
– Colton – nyögöm fáradtan. – Az előbb hívott. Nem fognak
kivinni innen. Nincs érdekében.
– Ezt hogy érti?
– Ő fogja megkapni a helyemet. Azt a helyet, amiért annyit
szenvedtem. Amiért mindent feladtam. Az egész életemet.
Önmagamat.
Elfog a sírás. Kitör belőlem minden érzelmem, amit eddig a
pakolással igyekeztem elnyomni. Adam leültet az ágyra, és
mellém telepszik, amíg én az arcomat a kezembe temetve adom
ki magamból az összes fájdalmamat. Még sosem sírtam más
előtt. A szüleim szerint ez a gyengeség jele, ezért ha mégis
könnyek szöknek a szemünkbe, azt csak és kizárólag egyedül
engedhetjük meg magunknak. Most azonban képtelen vagyok
magamban tartani.
Nem tudok uralkodni az adott helyzeten. Elvesztettem az
irányítást még önmagam felett is, ha egyáltalán valaha a
kezemben volt. Minden összedőlt néhány nap alatt.
Nagyokat szipogva nyitom ki újra a szemem. A fapadlót
bámulva hosszú levegőket veszek. Elmúlt a remegés, a helyén
pedig csak üresség maradt.
– Mindent elvesztettem – szólalok meg ismét.
– Csak nem mindent. – Adam igyekszik tartani bennem a
lelket.
– Eddig sem volt semmim a munkámon kívül. Barátaim
nincsenek, és a családommal sincs szoros kapcsolatom. Már
gyerekként is azért taníttattak, hogy ha felnövök, olyan
munkám legyen, amivel öregbíthetem a család jó hírét. Amit
büszkén újságolhatnak a barátaiknak és üzlettársaiknak.
– Ez szörnyű, Elizabeth…
– Gyengeségnek és ellenkezésnek semmi helye nem volt. Ha
nem a legjobb jegyet kaptam az iskolában, akkor egy hétig
minden estét a szobámban kellett töltenem, ami nem volt
újdonság, mivel sehova nem járhattam, de sokszor elvették a
könyveimet vagy a tévét, hogy még véletlenül se
szórakozhassak egy kicsit. Az szerintük elferdíti az öntudatot és
a koncentrációs képességet.
– Valami kiképzőtábor volt az otthona, vagy mi? – kérdezi
Adam.
– Hát… Csak komolyzenét hallgattunk, és ritkán eljártunk
színházba, de csak azért, mert ez az elvárt viselkedési forma.
Ezenkívül partikon és estélyeken vettünk részt, ahol szótlanul
kellett állnunk a szüleink mellett, mint a tökéletesség
mintapéldányai. Két nevelőnő vigyázott arra, hogy a
megjelenésünk mindig makulátlan legyen.
Az emlékekre összeszorul a torkom. Fogalmam sincs, miért,
de csak úgy ömlenek belőlem a szavak.
– Egyszer kiszakítottam az iskolai egyenruhámat – mesélem.
– Amikor anyám észrevette, megkérdezte, hogy mikor történt.
Amikor azt feleltem, hogy reggel, kirúgta a nevelőmet. Szerinte
az ő hibája volt, hogy a lánya ilyen módon mutatkozott az
iskolában, holott egyáltalán nem ő tehetett róla. Az első óra
után beleakadtam a padba, de hiába magyaráztam. Az anyám
erre csak annyit mondott, hogy minden tettünknek
következménye van. És örüljek, hogy nem nekem kellett
elszámolnom vele.
 Megtörlöm a szemem, hogy folytatni tudjam.
– Nem választhattam meg, hogy mit akarok tanulni. A
családunk mindig is a kereskedelmi szférában jeleskedett, ezért
nekem is ezen az úton kellett elindulnom, hiába akartam
valami teljesen mást csinálni. Belém nevelték, hogy csak így
lehetek teljes. Csak így érhetek bármit is. Az egyetemen töltött
évek alatt már szereznem kellett magamnak munkát, hogy
minél hamarabb feljebb juthassak a ranglétrán.
Nem használ, hiába tördelem az ujjaimat. Adam meleg keze
ráfog. Nyugalmat sugároz.
– Addig a szüleim nem is dicsekedtek senkinek azzal, hogy
mivel foglalkozom, csak azóta, hogy divízióvezető lettem. És
persze mindig hozzáteszik, hogy már kilátásban van a
tulajdonosi pozíció. De most, hogy ez elúszott… Az egész
életemnek lőttek. Mindent feladtam azért, hogy ezt elérjem.
Minden egyes tettem arra irányult, hogy én legyek a legjobb, és
még véletlenül sem kelljen a családomnak miattam
szégyenkeznie.
– Az élet nem ennyiből áll – biztat Adam.
– Nekem igen – szipogom. – Enélkül nincs semmim. És ezek
után a családom sem fog szóba állni velem.
– Biztosan megértik, ha elmagyarázza nekik.
– Fel sem hívtak, mióta itt vagyok. – Adam felé fordulok, és a
szemébe nézek. – Nem érdekli őket a kudarc. Nekik csak a
tökéletes az elég jó. Én pedig jelen állapotomban minden
vagyok, csak nem tökéletes.
– Mindannyian tökéletesek vagyunk a magunk módján. Még
akkor is, ha néha nem így érezzük.
 Nagy levegőt veszek. Igyekszem nem elsírni magam, de
vékony jégen táncolok. A legjobban nem is a saját, hanem Adam
szavai mozgattak meg. Még úgy sem gondoltam magamra
tökéletesként, hogy mindent megtettem a cél érdekében, pláne
nem most. De a pozitív hozzáállása valamelyest engem is
vigasztal.
– Nehezen ismerem be a hibáimat, de azt hiszem, igaza volt –
biccentek. – Segítségre van szükségem. Talán azért
ragaszkodtam ennyire a szabályokhoz, mert úgy éreztem, saját
magam fölött elvesztettem a hatalmat. Eddig megszállottan
törekedtem a sikerre és a kifogástalan életre, és nézzen most
rám! Hiába minden, mert így is a világ végén ragadtam, és senki
nem töri magát, hogy kiszabadítson innen.
– Nem olyan rossz ez a hely.
– Magának könnyű, ehhez szokott hozzá. De én legalább
három kilót fogytam, mióta itt vagyok, mert alig merek valamit
enni.
Egy pillanatra elréved, és úgy fordul vissza hozzám.
– Tudja, egyet megtanultam az életem során, mégpedig azt,
hogy sosincs késő a változtatáshoz, sem a változáshoz. Higgye
el, sok mindent tapasztaltam és láttam ahhoz, hogy ezt ki
merjem jelenteni. Ha valóban akarja, szívesen segítek abban,
hogy elfogadhatóbb legyen az itt töltött idő. De ha nem, akkor
békén hagyom. Esküszöm, nem piszkálom többet. Csak magán
múlik, hogy készen áll-e maga mögött hagyni azokat az
embereket, akik nem érdemlik meg. – Feláll mellőlem. – Tudja,
hol talál.
Ezzel kisétál a házból, és magamra hagy.
 Nem értem, mi történt velem. Megeredtek a szavak, a
gondolataim, és miközben az életemről meséltem, olyan
felismerések röpködtek felém, amelyekről nem is tudtam, hogy
léteznek. Holott legbelül talán mindig is ott voltak, de sosem
voltam elég bátor ahhoz, hogy a felszínre hozzam őket. Most
viszont már nem tudom kitörölni, kéretlenül is ott
motoszkálnak a fejemben.
Adam már a múltkori alkalommal is meglepett a
kedvességével, de a mai biztató és támogató hozzáállása még
azt is felülmúlta. Félreismertem őt.
Magam elé veszem a mobilomat, és elindítom rajta a felvételt.
Nem érdekel, hogyan nézek ki. Nem érdekel, milyen kupleráj
van körülöttem, mert ez most nem erről szól. Ez rólam szól.
Veszek egy mély levegőt, és lassan kifújom, mielőtt kinyitnám
a számat.
– Elvesztettem a munkámat – mondom ki hangosan. –
Legalábbis azt hiszem. Mert még ha haza is térek valamikor,
már nem ugyanaz az ember leszek, mint az utazás előtt voltam.
Valahol félúton elvesztettem önmagam is. Szorongás és
pánikrohamok gyötörnek, éjjel alig alszom, és étvágyam is alig
van. Ezek persze nem új tünetek, de eddig nem akartam róluk
tudomást venni. Most, hogy gyakorlatilag az egész életem
romokban hever, már nem kell bujkálnom előlük.
Elszorul a torkom. Úgy érzem, mintha feladnám a harcot,
amihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Dolgozik bennem
a bűntudat, ugyanakkor tudom, hogy jelenleg nincs értelme
tovább küzdenem.
– Fogalmam sincs, mihez kezdjek – sóhajtom a kamerának,
majd leállítom a felvételt.
Megakad a tekintetem a polcon álló gyógyszeres dobozon.
Felállok, és a kezembe veszem, még egyszer alaposan
megnézem a rajta álló szöveget. Nem mintha értenék belőle
bármit is, inkább csak időre van szükségem, hogy átgondoljam,
mit is akarok. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy egyedül
kevés leszek ehhez a feladathoz. Már régebben be kellett volna
látnom, hogy segítségre van szükségem.
Felpattintom az üveg tetejét, és a kezembe gurítok egy
tablettát, majd némi gondolkodás után a nyelvemre teszem, és
gyorsan lenyelem. Az első lépést megtettem.
Lefekszem aludni, de egész éjjel csak forgolódom. Rémálmok
gyötörnek, de az ébren töltött idő sem kellemesebb. Az agyam
megállás nélkül jár: néhol azon, hogy akár stoppolva is, de
valahogy átszököm a határon, aztán pedig azon, hogy akár
ágyban fekve is kivárhatnám, mire végre haza tudok repülni.
Végül mindkét verziót elvetem, mert legbelül tudom, hogy csak
egy logikus megoldás létezik.
Reggel, ahogy meghallom Adam lépteit, én is kisétálok az
autóhoz. Éppen a csomagtartóra pakolja fel a
szerszámosládáját.
– Jó reggelt! – köszönök rá. – Megy valahova?
– Igen, megint elromlott a berendezés, amit a múltkor
javítottam, úgyhogy vissza kell mennem.
– Abba a faluba, ahol együtt jártunk?
– Igen. Miért?
Felcsukja a plató hátulját, rátámaszkodik, miközben felém
fordul. Kérdőn tekint rám. Nehezemre esik megszólalni, holott
tudom, hogy mit akarok.
– Elmehetnék én is? – kérdezem félénken.
Adam arca meglepettséget tükröz, és ki is húzza magát. De a
következő pillanatban már halvány mosollyal a szája szélén
bólint felém.
– Szálljon be! Hozok vizet, és indulhatunk.
 9. FEJEZET

Kezdek hozzászokni az itteni klímához. A szél egészen csendes,

helyette viszont kimondottan erősen tűz a nap. Oldalra
húzódom, hogy a karomat se érje, arra viszont ügyelek, hogy ne
kerüljek túlságosan közel Adamhez. Így is félreérthető volt
némely megmozdulásom az irányába, nem akarom tetézni a
dolgot.
Szerencsére nem kérdezget, szótlanul utazunk egészen a falu
széléig. Nagyjából ugyanott állunk meg, és majdnem
ugyanannyira rándul görcsbe a gyomrom, mint amikor
legutoljára itt jártunk. A kunyhók között szaladgáló gyerekek
látványa szorongással tölt el, de most valami egészen más érzés
kerít hatalmába.
Adam kipattan a kocsiból, és lenyitja a csomagtartót, de én
képtelen vagyok megmozdulni. Talán mégsem volt olyan jó
ötlet, hogy eljöttem vele. Jobb lett volna, ha a házaknál
maradok, és inkább elfoglalom magam valami mással. Adam is
észrevehette a hezitálásomat, mert lassan előresétál, és kérdő
tekintetét rám szegezi, miközben megtámaszkodik az ajtón.
– Mi a baj?
Nehezemre esik megfogalmazni.
– Még mindig látom magam előtt az arcukat – magyarázom. –
Élesen él bennem a kép a tekintetükről.
 Még sosem éreztem ilyet. Eddig, ha valakinek gondja volt
velem, akkor azt mindig az irigységre fogtam. Hiszen én
tökéletes voltam. Most viszont már látom a hibáimat.
– És mégis mi a legrosszabb, ami történhet?
Adam nyugtatni akar, de az ő arcára is kiül a bizonytalanság.
Felé fordítom a fejem.
– Nem akarom, hogy úgy nézzenek rám. Soha többé.
Közelebb hajol hozzám.
– Akkor mutassa meg, hogy már nem az az ember, aki akkor
volt!
Félek. Hiába a biztatás, a gyomrom csak úgy remeg a
gátlásoktól. Ez szintén egy új fogalom a számomra.
Londonban minden olyan egyszerű volt. Én voltam a
tápláléklánc csúcsán, az alattam állókkal pedig maximum akkor
foglalkoztam, amikor nem végezték rendesen a munkájukat,
amivel megnehezítették az életemet. Nem kellett azt néznem,
mit gondolnak rólam – én megtettem helyettük. Elvégre is,
nehogy már pont ők akarjanak engem kritizálni. Az akkori
énem szerint nem is lett volna rá okuk, hiszen én voltam a
tökéletesség mintapéldánya. Azonban pont a legfontosabb
tényezővel nem foglalkoztam: a belső értékekkel. Már maga a
gondolat, hogy nem érdekel más negatív véleménye,
ellehetetlenítette a makulátlanságom tényét.
De most, több ezer kilométerre az otthonomtól szembesültem
azzal, hogy az ottani életem mit sem ért. Hiába tettem le annyi
mindent az asztalra, most mégis egyedül kell boldogulnom egy
idegen helyen. Senkit nem érdekel, hogy egyáltalán élek-e, sőt!
Talán néhányan jobban örülnének az ellenkezőjének.
 Tétovázom egy rövid ideig, de végül kinyitom a kocsi ajtaját.
Adam előremegy, én pedig követem egészen a falu széléig.
Amikor a lakói észrevesznek, nagy örömmel fogadják Adamet,
és nyomban beszélgetésbe elegyednek. Én viszont inkább
keresztbe fonom magam előtt a karom, és meghúzódom a
háttérben. Elfog a szorongás, hogy látom, mennyire szeretik őt,
velem viszont egyáltalán nem foglalkoznak.
Adam jókedvűen beszél hozzájuk, majd felém nyújtja a kezét.
Ekkor az előttünk álló nők és férfiak is rám szegezik a
tekintetüket. Mivel nem értem, miről beszélnek, így kétkedve
ugyan, de közelebb lépek hozzájuk. Adam továbbra is franciául
beszél, de a nevemet kihallom a többi szó közül.
Eddig is rettegtem attól, mit fognak szólni az ittlétemhez, de
most, hogy mindenki engem bámul, még levegőt is elfelejtek
venni. Vizslatnak, méregetnek, majd az egyik, színes ruhát
viselő nő megfogja a kezem. Nagyot mosolyog rám, és franciául
köszönt. Ezek után még ketten állnak mellénk, két oldalról
átkarolnak, és a házak felé terelnek, miközben folyamatosan
magyaráznak. Kérdőn pillantok hátra Adamre, aki biztatóan
bólint felém. Ebből csak remélni tudom, hogy jó kezekben
vagyok.
A házak között még többen ülnek a földön egy nagy körben,
csak nők. Hogy miről beszélgetnek, nem tudom, de az jobban
érdekel, hogy mit csinálnak. Mindegyikük ölében egy-egy fából
vagy fémből készült tál van, amibe egy érdekes kinézetű
gyökeret reszelnek. A legutóbb is pont ezt csinálták, bár akkor
nem volt lehetőségem alaposabban megnézni. Amikor a kör
széléhez érünk, a kísérőm megszólítja a többieket, akik
kíváncsian tekintenek fel rám. Talán néhányan felismernek
közülük, mert kétkedve fogadják a jelenlétemet.
Zavarban vagyok a sok vizslató szempártól. Elfog a szorongás,
főleg, mert tudom, mit gondolnak rólam. A mellettem álló nő
viszont folyamatosan magyaráz nekik, mire az egyik fiatalabb
lány feláll a földről, és bemegy a legközelebbi házba. Néhány
pillanat múlva egy zsámollyal a kezében tér vissza. Leteszi a
többiek mellé, és rámutat.
– Üljön le! – mondja nekem angolul.
Meglep, hogy beszélik, hiszen eddig Adamen kívül csak a
szállodában szóltak hozzám az anyanyelvemen. Azt pedig
végképp nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis faluban fog
legközelebb megtörténni.
Köszönésképp biccentek felé, és elhelyezkedem az ülőkén.
Mintha itt sem lennék, az asszonyok és lányok folytatják a
munkát és a beszélgetést, így van időm kicsit körbenézni. A
zsúptetős házak agyagvörös falain pici ablakok engedik be a
fényt. Számomra úgy tűnik, mintha ezeket a kunyhókat csak
alvásra használnák, napközben pedig a szabad levegőn
végeznek minden tevékenységet. Kevés férfit látok, de a
gyerekek kint játszanak a poros úton; jókedvű sikongásuk
betölti a teret. A nők egy része a tűz mellett szorgoskodik, a
többi az általam is elfoglalt körben végzi a dolgát, miközben le
sem veszik a szemüket a legkisebb gyerekekről. Némelyik még
az anyja hátára kötve figyeli a külvilágot, de a nagyobb lányok
már segítenek a munkában. Mind színes, nagy mintás ruhát
viselnek, ami szöges ellentéte az én szürke blúzomnak és fekete
nadrágomnak.
 A térdemre könyökölve nézem, ahogy gyakorlott mozdulattal
dolgozzák fel a növényeket, miközben néha jókedvűen, néha
ingerülten szólalnak fel.
Furcsa ez az egész helyzet, hiszen én egy kívülálló vagyok, ez
a közösség pedig annyira összetartónak és jól komponáltnak
tűnik. Mégis beengedtek a saját kis körükbe, és barátságosan
fogadtak. Újra eszembe jut, hogyan viselkedtem legutóbb. Egy
eddig számomra teljesen ismeretlen érzés fog el. A mellkasom
felforrósodik, ugyanakkor mérhetetlenül szabadon és
nyugodtan áramlik a levegő a tüdőmbe.
– Kipróbálja? – szólít meg ismét az a lány, aki a széket hozta
nekem.
Hirtelen csak kapkodom a fejem, annyira elmerültem a
gondolataimban. Először nem is értem, miért kérdezi, de
amikor felém mutatja a tálat, elbizonytalanodom. Nincs
ínyemre ez a fajta munka, nem is végeztem még soha
életemben, de mire kinyitnám a számat, hogy ellenkezzek, a
másik oldalamon ülő asszony már a kezembe is nyom egy
gyökeret. A lány jót kacag az arckifejezésem láttán.
– Ne aggódjon, nem nehéz! – Feláll, az ölembe helyezi a tálat
és a reszelőt, majd a gyökeret végighúzza rajta. – Ennyi az
egész.
Megfogja a kezem, és megismétli a mozdulatot.
Szerintem még életemben nem főztem semmit. Még csak az
alapanyagok közelébe sem nagyon jutottam, ezért félek, nehogy
valamit elrontsak. A feladatban azonban most a kihívást látom,
úgyhogy igyekszem jól elvégezni.
– Nagyon ügyes!
 A lány felém biccent. Belenézek a tálba, és büszkén veszem
észre, hogy valóban ugyanúgy néz ki a végeredmény, mint a
többieké. Azonban szörnyen bénán és lassan haladok vele, ezért
visszaadom az eszközöket.
– Ez egyébként mi? – kérdezem kíváncsian.
– Manióka. Ebből az adagból lisztet készítünk, amiből majd
kenyér lesz.
– Kenyér? – Kétkedve pillantok rá. – Ebből?
– Igen. Abból kell gazdálkodnunk, amink van.
Nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a trutyiból liszt lesz,
de nem kérdőjelezhetem ezt meg. Ők biztos jobban értenek
hozzá, mint én.
– Honnan jöttél? – A lány visszafordul felém.
– Londonból.
– És ott mivel foglalkozol?
– Cégvezető vagyok. Vagyis voltam. Igazából nem tudom.
– Nehéz lehet most neked itt. Ez a hely nem olyan, mint
London.
Nagyot nevetek.
– Hát nem. Még a közelében sincs. De nem olyan vészes.
Sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha is kimondom, de
mióta elfogadtam a sorsom, sokkal könnyebb minden. Rájöttem,
hogy hiába ragaszkodom ahhoz az énemhez, aki otthon voltam,
itt teljesen más törvények uralkodnak.
– És te hol tanultál meg ilyen jól angolul? – kérdezek vissza.
– Az egyetemen, Abidjanban.
Kicsit talán túlságosan is magasra fut a szemöldököm ennek
hallatán.
 – Egyetemre jártál?
– Igen, egészségügyi szociális munka szakra. Igaz, csak két
szemesztert, mert az édesanyám – mutat arra a nőre, aki
idekísért – megbetegedett, és haza kellett költöznöm.
– Te ápoltad?
– Igen, azért is. Az egyetem pedig drága volt, úgyhogy inkább
a kezelésekre költöttem a pénzt.
Ha most az anyjára nézek, vidámnak és boldognak látom.
Nagyokat nevet munka közben, és amikor elsétál mellettünk,
végigsimít a lánya vállán.
Az én anyám talán akkor ért hozzám utoljára, amikor
megszülettem. Eleinte irigykedve bámultam a barátnőimet,
akiket az édesanyjuk hozott iskolába, és a kapuban egy puszival
búcsúztatták őket. Délutánra pedig olyan programokat
szerveztek, mint a vásárlás vagy egy közös hajvágás. Engem az
aktuális dadus hordott iskolába, és ő is jött értem. Nagyon
megkedveltem őket, bár nem sokat maradtak a háznál. A
szüleim mindenkiben találtak hibát. A legtöbbször bennem.
Az idősebb nő felénk kiált a ház ajtajából.
– Mennem kell – fordul felém a lány, majd a kezét nyújtja. –
Egyébként Massandje vagyok. Ha bármikor erre jársz, szívesen
látunk.
Sugárzóan szép lány, de ezzel a kedves mosollyal az arcán
még elragadóbb.
– Elizabeth – viszonzom a bemutatkozást.
Nincs sok időnk tovább beszélgetni, mert az édesanyja egyre
türelmetlenebb. Bizonyára új feladatot talált neki, ami nem
tűrhet halasztást. Így viszont én is felkerekedem, és
megkeresem Adamet. Jó ideje nem láttam már, és ez egy kicsit
aggaszt. Nem mintha hiányozna, de jelenleg ő az egyetlen stabil
pontja az életemnek.
A kunyhók mögött találok rá annál a gépnél, amit a legutóbb
is javítottak. Ő és a másik férfi ismét szerelnek valamit.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Persze, csak ez az átkozott szivattyú nem akar beindulni!
Adam hangosan morog, miközben a földön fekve igyekszik
életet lehelni a szerkezetbe.
– Mihez kellene?
– Az ivóvízhez. Eddig jól működött, most viszont nem jövünk
rá, hogy mi lehet a gond. Ideadná azt a csavarkulcsot?
A szerszámosláda felé mutat. Bizonyára tőlem vár segítséget,
de vajon tényleg úgy gondolja, hogy tudom, miről beszél?
Értetlenségem láttán inkább feláll a földről, és ő maga keresi
ki a megfelelő eszközt.
– Elizabeth, ő Seydou – mutat be a másik férfinak.
A fekete bőrű, vékony testalkatú, kedves mosolyú férfi a kezét
nyújtja felém.
– Helló!
– Üdv! – viszonzom a köszönést, bár gyanítom, hogy ennél
többet nem tud angolul.
Tovább figyelem, ahogy Adam dolgozik, hangos
káromkodások közepette. Jó ideje probléma lehet már a
szivattyúval, mert napok óta ezzel foglalkozik.
– Ha ez nem működik, honnan van vizük? – kérdezem.
– Mivel az itteni folyó vize csak tisztítva fogyasztható, ezért
egy távolabbi épített csaphoz kell menniük, ami nagyjából hat
kilométerre van innen.
– Olyan messze?
– Volt közelebb is egy használható folyó, de az a terület már
egy gyáré. A környékbeliek nem használhatják tovább azt a
vizet, cserébe kaptak egy csapot, ami messzebb került, mint
maga a folyó.
Ezt nem értem. Miért rakták távolabb? És mi az, hogy
kisajátították a folyót?
– Privatizálták a vizet? Mégis milyen gyár költözött ide a
semmi közepére? Mit állítanak elő?
Adam rám emeli a tekintetét.
– Palackos vizet.
Nem hiszek a fülemnek. Afrika közepén, ahol egyébként is
alig van víz… Most már értem, miért nézett rám Adam olyan
cinikusan, amikor megkérdeztem, miért nem használnak
palackozott vizet. Valóban semmit sem tudok erről a világról. A
Föld működéséről.
– És nincs lehetőség nagyobb mennyiségben idehozni a vizet?
– A nők és lányok csak egy bizonyos mennyiséget bírnak el.
Ráadásul a gyár, amelyik ideköltözött, kiépített egy forgalmas,
kétszer két sávos autóutat a falu és a kút közé. Ha vizet akarnak
hozni, át kell vágniuk rajta keresztbe.
Egyre zavarosabb a helyzet. Hiszen itt mindenki olyan
szabadnak tűnik, mégis ekkora hatalma van egy cégnek
felettük. Nem csoda, hogy utálnak mindenkit, aki hasonlóval
foglalkozik. Ez az üzem is… Elvette a lakosoktól a vizet, amihez
eddig ingyen jutottak hozzá, hogy bepalackozzák, és borsos
áron eladják nekik. Nem csoda, hogy inkább mindennap
eljárnak a kúthoz.
– Az elég veszélyes lehet – jegyzem meg.
– Seydou tudna mesélni róla – sóhajtja Adam. – Egyik reggel a
lányát küldték el vízért. Sokáig várták haza, már készültek
volna ebédelni, de ő még nem ért vissza, ezért néhányan a
faluból elindultak megkeresni. Az édesanyja talált rá az út
szélén. Ott feküdt, zúzódásokkal a testén, a cserépedény pedig
darabokra tört, amiben a vizet hozta. Az anyja karjában halt
meg. És csupán azért, hogy a testvéreinek legyen tiszta ivóvize.
Adam hangja megremeg, és az én torkom is összeszorul. A
sírás kerülget, de a döbbenet erősebb a szomorúságnál. Mintha
arcon csapna a valóság. Egyszeriben megértek mindent, amit
Adam mondott és tett az elmúlt néhány napban. Igaz, fogalmam
sincs az anyai érzésekről, de egy ilyen apróság miatt elveszíteni
a gyermekünket, értelmetlen és felesleges. Amíg a távolból
szemléltem a világot és az embereket, nyugodt voltam. A
halálesetek csak számok voltak. Statisztika. De most
testközelből érint meg a veszteség, amitől végigfut a hátamon a
hideg.
– Nem lehet máshogy megoldani?
A hangom alig hallható.
– Ezért kell a szivattyú. De amíg nem működik, minden egyes
nap kockáztatniuk kell az életüket.
– És nagyobb mennyiségben nem tudnak vizet hozni?
Mondjuk, kocsival?
– Itt csak nekem és néhány szállítónak van autója. Azok pedig
nem foglalkoznak vízzel, abban nincs üzlet és pénz.
– Miért, mivel foglalkoznak?
 Adam nem válaszol rögtön, az arcomat kémleli. Talán azt
nem tudja eldönteni, beszámoljon-e mindenről, ami itt folyik.
Végül Seydou felé fordul, és franciául kezdenek beszélni.
Ezúttal egy szót sem értek ki belőle, ami egy kicsit zavar.
– Holnap megmutathatom, mit csinálnak – válaszolja végül
nekem. – De ma be kell fejeznem a szivattyút, mert ha még ma
sem lesz jó, akkor holnapra elfogy a víz.
– Csinálja csak! Addig én sétálok egyet.
Bólintok, és magukra hagyom őket, hadd dolgozzanak. Úgyis
szükségem van egy kis időre, hogy feldolgozzam a hallottakat.
Visszalépkedek a házak irányába, ahol a nők továbbra is
dolgoznak, a gyerekek önfeledten játszanak. Eddig csak egy
oldalról láttam őket és az életüket. Egy távoli képként
tekintettem rájuk, de most közelebb érzem magamhoz a
történetüket. Mintha kicsit jobban ismerném őket, mint eddig.
Annyi érzés kavarog bennem, amit ki akarok mondani, de
nem tudom, hogyan tegyem. Ezért előveszem a mobilomat,
magam elé tartom, és elindítom a felvételt.
– Egy kis faluban vagyok – mondom a kamerába. – A
legutóbb, amikor itt jártam, nagyon csúnyán viselkedtem.
Szörnyű dolgokat mondtam az itt élőkre. Most mégis kedvesen
fogadtak, amitől még szarabbul érzem magam.
Nagyot sóhajtok, és oldalra pillantok.
– Már nem ugyanúgy tekintek rájuk, mint eddig. És én sem az
vagyok, aki első alkalommal. Nálunk, Londonban, ha valaki
ellenségként kezel minket, felvesszük a kesztyűt, és harcolunk.
Csak azért is megmutatjuk, hogy mi vagyunk az erősebbek, és
tönkretesszük a másikat. Haragot tartunk. Nem értjük meg, min
mennek keresztül a többiek, csakis a saját érdekünk számít.
Átgázolunk másokon, ha erre van szükség.
Leszegem egy pillanatra a tekintetem.
– De akik itt élnek, nem ítélkeznek. Kedvesen, mosollyal
fogadtak. Mi több, befogadtak. Holott pont az olyan emberek
miatt élnek így, mint amilyen én is vagyok. Amilyen voltam.
Veszek egy mély levegőt, és Adam felé fordítom a fejem. Majd’
beleszakad a munkába, hogy elkészüljön a szivattyú, amiből
neki semmi haszna nem származik. Nem is ezért teszi.
Valamiért megszállottan segíteni akar, ami az én
szemszögemből furcsának hat, hiszen az elején velem is
csúnyán viselkedett, de amint közelebb kerültünk egymáshoz,
felajánlotta a támogatását. Cserébe nem kap tőlem semmit,
mégis igyekszik elviselhetővé tenni az ittlétemet. Ezt
valószínűleg senki más nem tenné meg értem.
Amikor a szivattyú felbúg, Adam nagyot kiált örömében,
miközben Seydou magához öleli. Őszinte érzelmek és boldogság
lengi be a levegőt körülöttük. Ha néhány nappal ezelőtt látom
ezt, bizonyára egyáltalán nem hatott volna meg. Elvégre is,
minek örülnek ennyire azért, mert újra van víz? De most már
tudom, hogy a számunkra annyira egyértelmű és kézenfekvő
dolgokért itt minden egyes nap meg kell küzdeni. Az itt élőknek
a túlélést jelenti, ha van a faluban tiszta víz. Szó szerint élet és
halál függ tőle.
Egészen elmerülök a tájban, amikor Adam elém nyújt egy
üveget. Amikor meglátom, hogy sört hozott, felemelem a kezem.
– Nem iszom, köszönöm!
A hosszú nap után jólesett a vacsora, és talán egy pohár bor
vagy pezsgő is lecsúszna, de sört sosem iszom.
– Nem iszik semmit?
Adam leül egy másik farönkre. A tűz helyén még izzik a
parázs, ami kicsit sem segít az egyébként is nehéz levegőt
elviselni. Legyezem magam, és igencsak csábító a hideg ital
gondolata is, azonban a régi berögződések még felütik a fejüket.
– Sört nem iszom. Anyám szerint az a gyári munkások és a
koszos zenészek itala.
Adam jót nevet a mondatomon.
– Biztosíthatom róla, hogy egyik sem vagyok. Egy kicsit
koszos talán igen, de semmi egyéb nem mondható el rólam.
Mégis jólesik leülni este egy üveg sörrel, főleg egy ilyen sikeres
nap után.
Kétkedve húzom el a számat. Egyre jobban vonz, hogy igent
mondjak, ami még engem is meglep. Tudom, sok mindenen
mentem keresztül az elmúlt napokban, és már sokat változott a
felfogásom is bizonyos dolgokról, mégis nehezen hagyom el a
régi, belém nevelt normákat. Még mindig attól tartok, hogy ha
bárki meglát egy üveggel a kezemben, mit fog gondolni rólam.
Itt viszont senki nem láthat meg, csak Adam. Ő meg aztán
végképp nem ítélkezik. Most már.
Elveszem az asztalról a sört, és kinyitom. Egy ideig csak
nézegetem, szagolgatom, ismerkedem vele. A szívem erősen
dobog. Ökölbe szorítom a kezem, és nagy levegőket veszek,
majd a végén a számhoz emelem, és óvatosan belekortyolok.
Nem is olyan rossz. Kesernyés ízű, de kimondottan könnyen
csúszik ebben a melegben, ezért újra a számhoz emelem.
Adam fél szemmel követi a mozdulatomat, és látom rajta,
elégedetten nyugtázza, hogy erre is sikerült rávennie.
Nem mondom, hogy nem szorít a mellkasom, de jóval
könnyebben túlteszem magam rajta, mint eddig. Megtettem.
Beleittam. Adam végignézte. És nem történt semmi. Nem dőlt
össze a világ, nem lettem tőle kevesebb, és nem gúnyolt ki senki.
Nyugodtan kortyolok ismét, és engedem, hogy a hideg ital
ellazítson.
– Tudja, szívesen találkoznék egyszer az édesanyjával – szólal
meg Adam.
– Mondanám, hogy előtte legalább hívjon meg egy vacsorára,
de gyakorlatilag már megtette, szóval…
Adam ismét felnevet. Mióta idekerültem, nem láttam úgy
felengedve, mint ma. Folyamatosan jó a kedve, amitől nekem is
kicsit könnyebb.
– Mit gondol, mit szólna hozzá, ha tényleg az udvarlójaként
vinne engem haza?
Kíváncsian fürkészi a tekintetem. Nem tudom, hogy ez most
valóban érdekli vagy csak szórakozik, de anyám reakcióját
biztosra venném.
– Be sem engedné a házba – ingatom a fejem. – Ebben a
ruhában biztosan nem. Az utcán alázná meg azzal, hogy először
fürödjön le, mielőtt vendégségbe megy, majd engem is
megalázna, hogy mégis hova gondoltam, hogy magát vittem
haza. Talán még pszichiáterhez is elvinne, ami nagy szó, mert a
családunkban nem létezhetnek mentális betegségek.
– Ezért nyomja el a sajátját?
A mellkasom ismét elnehezedik. Adam a szemembe néz, de
már nyoma sincs a jókedvének. Ez a kérdése igazán szíven
ütött.
– Annyira sikerült elnyomnom, hogy még én sem ismertem
be magamnak.
Ez a téma annyira kényes és fájó, hogy a hangom egészen
halkan és gyengén cseng. Még talán meg is remeg. Visszanyelem
a könnyeimet, mielőtt kicsordulnának.
– A családom úgy kezelte a problémáimat, hogy igyekeztek
tudomást sem venni róluk. Akárhányszor anyámhoz fordultam
a rosszullétekkel, ő elhessegetett, mondván, semmi bajom. Ilyen
az élet, nőjek fel, és tanuljam meg kezelni a helyzetet. Nemhogy
segítséget nem kaptam, de még rá is tettek egy lapáttal. Ezért
azt tettem, amit mondtak. Mindenben.
Adam felé fordítom a tekintetem.
– Maga az első, aki a szemembe merte mondani, hogy
gondjaim vannak. És ezért utálom magát!
Ő persze csak nagyot nevet rajtam, holott félig-meddig
komolynak szántam. Ő szembesített azzal, hogy nézzek
farkasszemet a problémáimmal, ami rohadtul fájdalmas.
Egyáltalán nincs kedvem hozzá. De már elindultam ezen a
lejtőn, és úgy érzem, nincs megállás.
Adam leül a földre, hátát a farönknek támasztja. Egyik térdét
felhúzza, és arra támasztja a karját, miközben alaposan
végigmér. Már-már túl alaposan.
– Vitt már haza egyáltalán bárkit is a családjához?
 A szememet forgatom. Úgy tűnik, ma én vagyok a téma.
– Nem mintha bármi köze lenne hozzá, de nem. A férjemet is
ők mutatták be nekem.
– A férjét? – Adam a homlokát ráncolja. – Most
összezavarodtam. Azt hittem, hogy a kollégájával szűrte össze a
levet.
– Hosszú sztori – sóhajtom. – A szüleim ragaszkodtak
Hughhoz, mert ez szolgálta a család érdekeit. És mivel egész
életemben azt tettem, amit a családom parancsolt, vígan hozzá
is mentem. Szerencsére nem tartott sokáig, hogy rájöjjünk,
semmi közös nincs bennünk. A szüleimnek ő volt a tökéletes, és
természetesen úgy gondolták, hogy én rontottam el mindent.
– Ez komoly, érdekházasság?
– Nem sokáig… Amikor közöltem velük, hogy elválunk,
először napokig engem hibáztattak, és megpróbáltak rávenni
arra, hogy béküljünk ki. Aztán egy nap hirtelen anyám elkezdte
támogatni a döntésemet. Mint nem sokkal később kiderült, ő
már kinézte nekem az új férjemet, aki sokkal gazdagabb és
befolyásosabb családból származik, mint Hugh, ezért onnantól
kezdve a szüleim is azon drukkoltak, hogy minél hamarabb
véget érjen a válóper.
– És vele megismerkedett már?
– Nem. A legnagyobb szerencse ebben az egész tragédiába
torkolló útban, hogy így nem kell részt vennem a holnapi
vacsorán, ahol véletlenül egymásba botlottunk volna.
– Látja, minden rosszban van valami jó.
Félmosolyra húzom a számat.
– Mi az? – kérdezi Adam.
 – Semmi, csak elgondolkodtam azon, mennyire különbözően
látjuk a világot. Én ezt úgy ismerem, minden jóban van valami
rossz.
– Én jobban szeretek a pozitív dolgokra koncentrálni. Több
erőt adnak, mint a fájdalom és a keserűség.
– Én pedig csak ezeket az érzéseket ismerem.
– Hé, épp most bizonyítottam be, hogy igenis létezik legalább
egy jó dolog abban, hogy ide került. Úgyhogy szerintem ez már
elég komoly haladás.
Igen, igaza van. Lemaradtam a nagy találkozásról a következő
exférjemmel, de ennél sokkal fontosabb dolgot tanultam meg
önmagamról: erősebb vagyok, mint gondoltam. És ezt
mindenképp ennek az útnak köszönhetem.
– Van még ebből?
Adam felé lóbálom az üres üveget, aki először meglepődik,
majd fel is pattan a földről. A hűtőtáskából újabb sört vesz elő,
és átnyújtja nekem, aztán visszatelepszik a helyére.
– És magával mi a helyzet? Egyedül él itt a semmi közepén?
Magam is meglepődöm, hogy érdekel a sorsa. Talán csak
azért, hogy tereljem a témát, és ne kelljen tovább az én
magánéletemről beszélni. És ahogy elnézem, őt is váratlanul
érte a kérdésem.
– Amióta itt élek, egyedül vagyok – meséli. – Előtte viszont…
Túl sokan voltak.
Mintha kicsit elszégyellné magát, holott azt hittem, őt
semmivel sem lehet zavarba hozni.
– Megrögzött agglegény?
– Úgy is mondhatjuk – bólint. – Ezt az életet nehezen viselné
el egy nő.
– Maga pedig nem akar egy nő miatt változtatni az életén.
– Nem. Ha valaki így elfogad, akkor nem hátrálnék ki egy
kapcsolat elől. De jelenleg nem erről szól az életem.
– Hanem arról, ami ma történt? Segíteni akar az itt élőknek?
Elgondolkodik. Mintha ő maga sem tudná biztosan, miért van
itt.
– Örülök, ha segíthetek nekik. Ha hasznos lehetek.
Ez nem teljesen válasz a kérdésemre, de úgy látom, hogy
érzékeny témára tapintottam. Adam úgy tesz, mintha az üvegén
talált volna valami szörnyen érdekeset, ezért kerüli a
tekintetem. Megértem, én sem szeretek olyan dolgokról
beszélni, ami nem tartozik másra. Igaz, ő simán rákérdez
mindenre, de nem lennék köteles válaszolni. Mégis úgy érzem,
mintha vele bármit megoszthatnék. Elvégre is, bármelyik
pillanatban kiszabadíthatnak innen, és utána soha többé nem
találkozunk.
 10. FEJEZET

Hajnalban rendet teszek a kunyhómban, és amikor

összeszedem a ruháimat, egy kósza gondolat suhan át az
agyamon. A szomszédos kisházba megyek, és megnézem a
dézsát. Szerencsére még találok benne vizet, ezért gyorsan
megmártózom benne. A víz egészen hűvös, de most
kimondottan jót tesz. Mintha az egész testemet és az elmémet is
felfrissítené, de tudom, hogy ha elkényelmesedem, akkor akár
órákat is képes lennék feküdni.
Azt hittem, túl vagyok a nehezén, de újra hasogatni kezdett a
fejem. Az éjjel rosszul aludtam, sokat forgolódtam, holott sokkal
nyugodtabb vagyok, mint eddig. Talán most engedek fel
teljesen, és ezek a bennem lévő utórezgések. Hagyom, hogy
tovahaladjanak, az érzelmek átmossanak, ahogy a víz.
Mire végzek a fürdéssel, Adamet már a tűz körül találom.
– Jó reggelt! – köszönök rá.
– Jó reggelt! Kér enni?
Meglepetésemre éppen egy ananászt darabol. Nem tűnik
gyümölcsöt reggelizőnek, de talán emlékszik arra, amit első nap
mondtam. Mosolyra húzom a számat, de amikor észreveszem,
mit is csinálok, kihúzom magam, és komolyabb arccal fordulok
felé.
– Igen, köszönöm!
 Ő magának tojást süt, amíg én elmajszolom az ananászt.
– Van mára valami program?
Adam nagy levegőt vesz. Felém fordul, az arcomat kémleli,
mintha az érdekelné, valóban szeretném-e vele tölteni a napot.
– Ami azt illeti, lenne valami. Megígértem Seydounak, hogy
besegítek a munkába.
– Tegnap nem azt csinálta?
– A valódi munkájába. A vizet a falu miatt kellett
helyreállítanom, de a szüretben is szükségük van segítségre.
– Szüret? Itt is termelnek szőlőt?
Adam jóízűen felkacag. Rajtam nevet, ami kicsit sem tetszik.
Utálom, ha kigúnyolnak, ezért felpattanok a helyemről, de ő
utánam int.
– Maradjon, ne haragudjon! Csak… Furcsa nekem megszokni,
hogy maga mennyire nem tudja, mi folyik itt.
– Mégis honnan tudnám? – csattanok fel. – Sosem jártam még
itt. Vagy maga rögtön tudott mindent, amikor ideköltözött?
Nagy arca van, de megnéztem volna az első napjait távol az
otthonától.
– Igaza van, sajnálom. – Bűnbánóan néz felém. – Teljesen
jogosan mérges rám. De szívesen megmutatnám, hogy mit
csinálunk.
Sértődötten tekintek le rá. Gyűlölöm, ha valaki jobbnak hiszi
magát nálam. Ha lenéznek.
– Oké! – bólintok. – Átöltözöm és indulhatunk.
A házba megyek, és előveszem a nadrágomat. Valami azt
súgja, a szoknya nem lesz túl praktikus viselet.
Az úton nem szólok Adamhez. Még mindig bánt, ahogyan
beszélt velem. Igazából nincs sok kedvem a társaságához, de
felcsigázott a titokzatos munkával kapcsolatban. Kíváncsi
vagyok, hova visz.
A földút az erdőbe visz, ahol egyre több ember mellett
haladunk el, míg az autó lelassul, és megállunk egy fa tövében.
– Megérkeztünk.
Adam kiszáll a kocsiból, én pedig követem. Fogalmam sincs,
hova hozott, és milyen szüretről van szó, mert nem ismerem fel
sem a növényt, sem a terményét, ami különböző színekben
pompázik az aranytól kezdve a bordóig. A fák között viszont
meglátom a hatalmas késsel felénk közeledő Seydout. Ha nem
tudnám, hogy Adam barátja, igencsak megijednék tőle.
Jókedvűen köszöntik egymást, majd Adam magyaráz valamit
Seydounak, miközben rám mutat. Erre a férfi arcáról eltűnik a
jókedv. Nem értem, hiszen találkoztunk már, most mégis
teljesen másképp tekint rám. Megvetően és dühösen. Nem is
mondd egyebet, Adam magyaráz neki tovább, amit végighallgat,
de végül újra eltűnik a fák között.
Adam nagyot sóhajtva lép mellém.
– Mi történt?
– Most mondtam el neki, hogy ki maga.
Gondterhelten simítja végig a tarkóját. Nem értem, miért lett
hirtelen baj, hogy ki is vagyok valójában.
– És mit mondott, ki vagyok? – kérdezem.
 – Csupán megemlítettem a céget, ahol dolgozik.
– Miért, mi köze van neki a céghez? Mit csinálnak itt?
Adam egyenesen a szemembe néz.
– Kakaót.
– Akkor sem értem. – Zavartan rázom meg a fejem. –
Örülniük kellene nekem. Hiszen én vagyok az oka, hogy ők
pénzt kapnak.
– Nem. Maga az oka annak, hogy ilyen kevés pénzt kapnak.
Ezzel elsétál mellőlem. Felkap egy kést, és ő is a fák közé lép.
Ezzel azonban én még nem fejeztem be a beszélgetést.
– Ezt hogy érti? – megyek utána. – Ha a cégünk nem venné
meg a kakaót, akkor ezek az emberek éhen halnának.
Adam feldúltan fordul felém.
– És mit gondol, az a pénz, amit kapnak érte, mire elég?
Tudja, mennyit keresnek ezek az emberek? Kevesebb, mint napi
egy dollárt. És ezért cserébe egész nap kemény fizikai munkát
végeznek.
Engem ez a része sosem hatott meg. Mindenkinek meg kell
dolgoznia a pénzéért, csak van, akinek egy kicsit jobban.
– Én is keményen dolgozom – vágom rá.
– Nézzen már magára! – hunyorog Adam. – Mennyibe kerül
az a lakás, ahol él? Mennyibe került csak a repülőjegy, amivel
ideutazott? Ezeknek az embereknek sosem lesz annyi pénze,
hogy akár csak a régiót elhagyhassák. Komolyan nem szorult
magába annyi emberség, hogy legalább rosszul érezze magát,
amiért kizsákmányolja az itt élőket?
Erre képtelen vagyok válaszolni. Nem, nem érzem azt, hogy
bocsánatkéréssel tartozom. Az az én életem, az én munkám, ez
pedig az övék. Semmi közöm hozzájuk.
Adam lemondóan ingatja a fejét, tekintetét elkapja tőlem.
– Már azt hittem, találtam magában egy apró kis
reménysugarat, de sajnos tévedtem. Semmit sem változott.
– De igen – bólogatok. – Tegnap a faluban átéreztem Seydou
tragédiáját. Bizonyára sokan haltak meg bizonyos nyugati
nagyhatalmak miatt, de azok a halálok nem az én lelkemen
száradnak. Ezek az emberek élnek!
– Hát nem látja, hogy semmi különbség nincs a két sors
között? Csupán annyi, hogy nekik lassabb és fájdalmasabb a
haláluk egy gyors gázolásnál. Ők minden egyes nap meghalnak
egy kicsit. És ez bizony a maga műve is.
Még mindig nem értem, mire akar ezzel kilyukadni. Egy ideig
még a szemembe néz, de végül ellép mellőlem, és követi
Seydout. Megfog egy fáról lelógó gyümölcsöt, majd elvágja a
szárát a kocsiról levett a késsel. Talán egy kicsit több indulattal,
mint amennyire szükség lenne hozzá.
Érzem, hogy engem hibáztat a történtekért. Az emberek
sorsáért. De én csak azt látom, hogy van munkájuk, kapnak
pénzt, és közben a családjuk boldog. Hiszen ott voltam,
vidáman nevetgélnek, miközben dolgoznak. Igen, nehezebb itt
az élet, de ahogy én látom, jól alkalmazkodnak, és ezért nem
sajnálom őket. De Adam vajon miért ilyen elkötelezett? Miért
érdeklik őt ennyire az itteniek?
A kocsinak támaszkodva figyelem a férfiakat, ahogy
dolgoznak. A legtöbbjük szakadt ruhában, izzadtan, cipő nélkül
csépeli a fát, amíg egy másik csoport a gyümölcsöt nyitja fel.
Innen messziről elég undorítóan néz ki, és egy kicsit olyan
érzésem van, mintha át akarnának verni. Ez lenne a kakaó?
Igaz, élőben még egyszer sem láttam, de a képeken nem így néz
ki. Barna, száraz, babszerű termést mutatnak mindenhol, de ez
úgy néz ki, mintha egy földönkívülit hasítottak volna ketté.
Nyúlós, nyálkás és fehér. A szaga pedig olyan, mintha valami
megromlott volna a napon.
Legszívesebben megkérném Adamet, hogy magyarázza el, mi
micsoda, de úgy sejtem, hogy haragszik rám. Talán ma már
hozzám sem fog szólni, ami valljuk be, nem nagy büntetés.
Legalább megkímél a szövegétől.
Azt viszont nehezebben veszi be a gyomrom, hogy a
mellettem elsétáló férfiak mind úgy tekintenek rám, mintha
leprás lennék. Az egyikük épp előttem sétál el, amikor a
szemembe néz, majd határozottan a földre köp, majdnem a
lábamra. Félre kell ugorjak, hogy ne találjon el, de hang nem
jön ki a torkomon. Nemrég még rákiáltottam és talán be is
pereltem volna, de most azt veszem észre magamon, hogy
inkább meghúzom magam. Nem szólok egy szót sem.
Megint elfog az az érzés, ami a faluba visszatérésemkor. A
gyomrom fel-le liftezik a lenéző pillantásoktól. Ez régebben
sosem zavart, sőt az volt a mottóm, hogy minél többen utálnak,
annál jobb vagyok náluk. Most mégis rosszul érzem magam. A
torkom összeszűkül, mintha nem kapnék levegőt. Be kell ülnöm
a kocsiba, különben elájulok.
A tüdőm egyszer csak kitágul, és olyan szaporán veszem a
levegőt, mint a pánikrohamaim elején. Mégis mi ütött belém?
Mióta érdekel engem az, hogy mit gondolnak rólam? Ezt a
folyamatot sürgősen le kell állítanom. Nem akarok olyan
gyenge lenni, mint a többi ember. Nem akarok sírni, összetörni,
magamba zuhanni. Eddig tudtam uralkodni az érzelmeimen,
most miért vagyok rá képtelen?
– Jól van?
Adam hangjára összerázkódom. Kíváncsian pillant rám, ami
összezavar. Az előbb még haragudott rám, most pedig
őszintének tűnik az aggodalma.
– Nem bírom ezt – rázom a fejem. – Nem tudom elviselni a
helyzetemet. Mindenki engem okol valami olyanért, amiről
nem én tehetek. Nem én költöztettem őket Afrikába. Nem én
mondtam, hogy kakaót termesszenek. Nem én veszem el tőlük a
vizet. Mégis minden egyes pillantásuk azt tükrözi, mintha én
lennék minden rossz forrása.
– Pedig egy részéről maga is tehet. De ezzel nincs egyedül. Én
is ugyanolyan hibás vagyok ebben, ahogyan mindenki más, aki
támogatja a kizsákmányolást. Elsőre nem tűnik olyan
szörnyűnek az itteni élet, de higgye el, ha mélyebben megismeri
a történetüket, a mindennapjaikat, rá fog jönni, hogy bizony
lehet mit tenni. Kezdve azzal, hogy nem nyomja le a termelői
árat, hogy legalább egy kicsit több pénzhez juthassanak az itt
dolgozók.
Ebben igaza van, azért valóban én vagyok a felelős. Én értem
el a tárgyalások alatt, hogy még alacsonyabb legyen az ár, de
abba nem gondoltam bele, hogy akkor a munkások milyen
keveset kapnak egy zsák kakaóbabért. Nem is akartam
belegondolni. Olyan távolinak tűnt ez az egész, és most mégis itt
van! Érzem a bőrömön a forróságot, amiben ők dolgoznak.
Érzem a szagot, amit ők is belélegeznek. És látom a sebeket,
amelyeket az éles kések okoznak.
Adam karját is egy kisebb vágás szeli keresztbe. Friss, még a
vére is kiserken. Megemelem a kezem, és gondolkodás nélkül
végigsimítok rajta. Ő pedig hagyja. A szívem visszatér a
normális üteméhez. Furcsamód megnyugtat az érintése, pedig
épp hogy fel kellene zaklatnia. A valóság kijózanít.
– Kipróbálhatom?
A tekintetem Adamre emelem, aki nem kérdez vissza. Tudja,
mit szeretnék, ezért kinyitja az ajtót, és megvárja, amíg
kiszállok. Követem őt a fák közé, ahol a földről felveszi a kését,
és a kezembe adja.
– Itt vágja le – mutat a gyümölcsöt és a fát összekötő szárra. –
De óvatosan, nagyon éles a macséta.
Kicsit hátrébb lép, én pedig feltűröm a blúzom ujját. Laza
terpeszbe állok, majd megsuhintom a kést, és lecsapok.
Természetesen a közelébe sem érek annak, amit el kellett volna
vágnom. Olyan béna vagyok, hogy sikerül a gyümölcsöt
eltalálnom.
– Majdnem. – Adam a száját húzza. – Kicsit feljebb célozzon!
Ismét nekilódulok, és már egészen jó helyen kapom el, de
nem elég erősen ahhoz, hogy le is essen a gyümölcs. Nagyot
sóhajtok.
– Talán ezt nem magának találták ki.
Adam megvonja a vállát, ami engem még jobban feltüzel.
Nekem senki ne mondja meg, hogy mire vagyok képes és mire
nem! Amit a fejembe veszek, azt meg is csinálom.
A következő mozdulat tiszta dühből fakad, ezért egy gyors
mozdulattal már le is csapom a helyéről a kakaót. Adam
elismerően bólogat, én pedig kihúzom magam.
– Csak bele kellett jönnöm.
– Szeretné még csinálni?
Átfut az agyamon, hogy visszaadom a macsétát, de akkor
megfutamodnék a feladat elől. Ráadásul Adam azt mondta, meg
kell ismernem az itteni életet ahhoz, hogy átérezzem a
viszontagságaikat. Akkor hát, állok elébe!
– Ha van elég eszköz, szívesen besegítek.
Adam meglepetten néz rám, de végül bólint, és magamra
hagy. Én pedig folytatom a munkát. Az egyik gyümölcs helyére
Coltont képzelem, ezért könnyűszerrel vágom keresztbe a
vékony kis szárát. Szépen, sorban megyek, miközben igyekszem
csak az érett gyümölcsöket leszedni. Néhány perc múlva már én
is izzadok. Talán az iskolai tornaórán voltam utoljára ilyen
koszos és büdös, de még az sem érhet fel ehhez. A nadrágomat
fel kell hajtanom, mert megőrülök a hőségtől, és a blúzom is
rám tapad, ezért leveszem. Csak az alatta lévő trikóm marad
rajtam, de a portól az is hamar elszíneződik. Most mégsem
izgat. Csak a feladatot látom magam előtt, és addig le sem
teszem a kést, amíg Adam nem szól.
– Nem éhes? – kérdezi.
– Nem – rázom a fejem, majd folytatom a szüretet.
– Azért egy kis vizet igyon! Rosszul lesz!
– Már hozzászoktam.
Ekkor Adam mellém lép, és megfogja a kezem, kiveszi belőle a
macsétát, a helyére egy kulacsot nyom.
– Nem akarom, hogy elájuljon.
Megint megjelenik az arcán az aggodalom, ami igazán jólesik.
 – Nem szívesen cipelném vissza a kocsihoz – teszi hozzá,
amitől visszaáll a rend.
Már kezdtem azt hinni, hogy valóban érdekli az állapotom, de
megnyugtat, hogy még mindig nem. Visszatér ő is a munkához,
és én is felveszem újra a kést.
A tekintetem azonban rajta tartom még egy ideig. Figyelem,
ahogy mozog, ahogy a többiekkel beszél, és ahogy dolgozik. Jó
emberismerő vagyok, gyorsan rátalálok a gyenge pontjaikra,
most mégis elbizonytalanodom vele kapcsolatban. Az egyik
pillanatban úgy tesz, mintha törődne velem, a másikban pedig
elhord mindenfélének. Talán az én viselkedésem is közrejátszik
ebben, mert még én sem tudom, hogyan kezeljem őt. Hálás
vagyok neki, amiért segít, de még véletlenül sem akarom, hogy
azt higgye, az adósa vagyok. Én senkinek sem tartozom. Most
mégis úgy érzem, valahogyan viszonoznom kellene azt, hogy az
oltalmába vett.
Előveszem a telefonom, és beindítom a kamerát. A fák között
dolgozó embereket veszem, ahogy a forróságtól és fáradtságtól
megtörten ugyan, de kitartó lendülettel szüretelnek tovább.
– Ez itt a kakaóültetvény – kommentálom az eseményeket. –
Fogalmam sem volt, hogyan néz ki, hol terem, és hogyan
szüretelik. Évek óta én vezetem a kakaódivíziót a cégnél, mégse
ismertem volna fel egy kakaófát, ha előtte állok. Adam hozott el
ide, hogy lássam, mennyit dolgoznak a helyiek azért, hogy mi
megvehessük a csokit a boltokban. Ők ezzel napi egy dollárt
keresnek, amiért nálunk még egy szelet csokoládét sem kapni.
Arról nem is beszélve, hogy a munka szörnyen nehéz és
fárasztó, amivel a gyümölcsöket leszedik, és a többit még nem is
láttam.
Azt hiszem, most döbbenek rá arra, mit is akart Adam
megmutatni nekem. Én csupán néhány órát dolgoztam, de így is
annyira kivagyok, hogy alig állok a lábamon, ők pedig minden
egyes nap ezt csinálják. Azt viszont ők nem értik, hogyan
működik a piac.
Észre sem veszem, de a kamerát Adamre fókuszálva állítom
meg, miközben elrévedek a gondolataimban. Vívódom, hogy
vajon melyikünknek van igaza, hiszen mindketten
szélsőségesen védjük a saját véleményünket. Ő megszállottan
harcol a helyiek jólétéért, én pedig még mindig amellett állok,
hogy mindenki a saját sorsának kovácsa. Bár minden egyes nap
sikerül bebizonyítania, hogy olyan keveset tudok a világról…
 11. FEJEZET

Amíg Adam a házában van, én hátramegyek a tűzrakó helyhez.

Még sosem csináltam ilyet, de már többször is végignéztem,
ahogy Adam előkészíti a fát, ezért előveszek néhány kisebb
gallyat, és az előző esti szén tetejére teszem, majd nagyobb
rönköket pakolok rá. Megkeresem a gyújtót, és a rakás alá
tartom, hogy minél hamarabb használható tüzet csiholjak, de
már az is kifog rajtam, hogy az öngyújtó le van zárva, és sehol
sem találom a kioldót.
– A fenébe már!
A földre hajítom, miközben nagyot dobbantok a lábammal.
– Mit ártott magának?
Adam közeledik felém a házától.
– Segíteni akartam a vacsorával, de ez a szar nem akar
működni!
Utálom, amikor valami nem sikerül. Bénának érzem magam,
holott tudom, hogy nem vagyok az. A saját kis életemet úgy
rendeztem be, hogy mindent el tudjak végezni benne, ezért
kimondottan stresszel, ha valami újat kell kipróbálnom.
Adam egy könnyed mozdulattal pattintja fel az öngyújtó
végét, ahol benyom egy kis gombot, és máris megjelenik a
végén a tűz.
– Én is rájöttem volna – vonom meg a vállam.
 – Elhiszem. Na, üljön le, és bízza rám a többit!
Megsemmisülve ülök le az egyik rönkre. Képtelen vagyok
feldolgozni a kudarcot. A gyomrom erősen liftezik fel és le,
miközben ökölbe szorítom mindkét kezem.
– Még mindig gyötrik a rohamok?
Észre sem veszem, hogy Adam engem néz. Az értetlenségem
láttán a kezemre mutat.
– Mindig ezt csinálja, ha ideges. Szinte már kényszeresen.
Eddig még bele sem gondoltam, de igaza van. Valóban
kényszeres. Ahogyan sok más is, amit teszek.
– Ez a mozdulat nyugtat meg már gyerekkorom óta. Az egyik
dajkám mutatta meg, és azóta ezt használom, ha valami zavar.
– Mint például?
– A kudarc. A szégyen. A megaláztatás. A félelem. És még
sorolhatnám…
Adam félmosolyra húzza a száját.
– Mi az? – kérdezem.
– Csak furcsa látni, mennyit változott néhány nap alatt.
Amikor megismertem, még magának sem merte volna
bevallani, hogy ezek az érzések nyugtalanítják. Próbált
kapaszkodni az otthoni életébe, és mindent úgy igazított,
ahogyan Londonban tette.
– De közben rájöttem, hogy itt nem fogom tudni ugyanazt az
életet tartani. Rosszul voltam a kosztól és rendezetlenségtől, de
most már el tudom fogadni. És… Ezt magának köszönhetem.
Alig hallhatóan mondom ki az utolsó szavakat. Eddig
igyekeztem elfojtani magamban a változást, de most már be kell
látnom, hogy nem az a nő vagyok, aki Londonban felült a
repülőre, és felesleges is ragaszkodnom hozzá. A munkámat
elvesztettem. A családomat nem érdeklem. Barátaim sose
voltak. Miért ne kezdhetnék új életet? Mondjuk, itt, távol
mindentől?
Adam a tüzet nézi, mintha meg sem hallotta volna, amit
mondtam, a szemében mégis felcsillan valami. Egy olyan
érzelem, amit nem tudok beazonosítani.
– Miért akarta begyújtani a tüzet? – fordul felém kérdően.
– Vacsorát akartam készíteni – vallom be. – Hálám jeléül.
– Egyáltalán főzött már bármit is életében?
Most megfogott.
– Még egy vajas kenyeret sem kentem meg.
Adam jóízűen felkacag.
– Akkor mégis hogy akart főzni?
– Lehet, tudat alatt reménykedtem abban, hogy megjelenik és
megment.
Egyenesen a szemembe néz.
– Mint mindig.
A jókedve eltűnik az arcáról. Képtelen vagyok levenni róla a
szemem, a tekintete hozzáláncol. Mi járhat a fejében? Miért néz
rám így? Máskor is megbámult már, de az inkább a testemnek
szólt, most viszont a lelkembe lát. Én sem tudok ugyanúgy nézni
rá, mint eddig. Bár keveset tudok róla és a múltjáról, a jelen
tetteivel azonban kivívta nálam, hogy már ne egy idegenként
tekintsek rá.
Végül elkapja a fejét, és megpiszkálja kicsit a tüzet, hogy
jobban égjen. Visszamegy a házba, én pedig magam elé
bámulva igyekszem a helyükre tenni a gondolataimat. Eddig
minden egyes megmozdulása idegesített, bosszantott, hiszen
tudtam, hogy megveti azt, ahogyan élek. Szándékosan nem volt
hozzám kedves, sőt sokszor kimondottan kellemetlen helyzetbe
akart hozni. Ma délután sem értettünk mindenben egyet, mégis
teljesen máshogy viselkedik velem. Ő is megváltozott volna?
Ahogy visszafordulok a pislákoló tűz felé, a szemem sarkából
látom, amint a bokrok között motoszkál valami. Elsőre úgy
tűnik, csak egy madár rezgeti az ágakat, ezért nem is törődöm
vele, de amikor kidugja a fejét a levelek közül, az ereimben
megfagy a vér. Egy kisebb termetű, foltos, oroszlánszerű emlős
néz velem farkasszemet.
Ledermedek. Az állat engem bámul, nem mozdul, de száját
szélesen kitátja. Fenyegetően kitámasztja mellső lábát, mintha
ugrani készülne. Fogalmam sincs, mitévő legyek. Szaladnom
kéne, de tudom, hogy hamarabb utolérne, mint hogy felállnék a
farönkről. Vagy maradjak mozdulatlan? Akkor viszont nem
állok készen a menekülésre. Tanácstalan vagyok, mert tudom,
hogy tennem kellene valamit, de lefagyok.
– Maradjon ott! – hallom Adam hangját a hátam mögül. – Ne
mozduljon!
A sírás kerülget. Még akkor sem féltem ennyire, amikor az
elefánttal találkoztunk. Ez most egészen más, hiszen néhány
méter választ el egy veszélyes, ragadozó állattól, aki
valószínűleg könnyedén szét tudna marcangolni. Az egész
testem remegni kezd. Talán itt a vég. Vicsorogva bámul rám,
mintha ezzel jelezné, hogy engem szemelt ki áldozatául.
– Nem akarok meghalni – nyögöm ki egészen halkan.
– Nem is fog. Csak maradjon a helyén, és bízza rám!
 Adam egy gyors mozdulattal elém lép, amitől az állat is
megrezzen, de nem tántorodik el a támadóállástól. Nagyot
mordul ránk, én pedig alig kapok levegőt.
– Ez nem jó – suttogja Adam.
Az összes vér a fejembe tódul, amitől szédülni kezdek.
– Mi az? – megremeg a hangom.
– Valami nincs rendben. Tudnia kellene, hogy ez nem az ő
területe, mégsem akar távozni. A leopárdok ritkán támadnak
emberre.
A hangos üvöltés betölti a teret. Az ájulás szélén állok, de azt
még látom, ahogy Adam elindul. Kezd szétesni a kép. Erős
pánikroham tör rám, el akarok futni, de a lábam nem
engedelmeskedik. Csak a körvonalakat látom, de Adam éles
kiáltása mintha fejbe verne.
Amikor vöröslő csíkok jelennek meg körülötte, nem
gondolkodom, felpattanok a helyemről, kihúzok a tűzből egy
ágat, és ordítva szaladok felé. Az állat pedig abban a pillanatban
meghunyászkodik, és bukdácsolva ugyan, de az ellenkező
irányba menekül. A kép végre kitisztul, és amikor a karomra
hullik a parázsló szén, kijózanodom.
A földön fekvő Adam mellé lépek, és segítek neki felkelni. Az
agyam átkapcsol túlélő üzemmódba. Az adrenalin megtette a
hatását, mert eddig nem gondoltam volna, hogy képes lennék
egy ekkora férfit elhurcolni métereken keresztül, de most
sikerül bejutnunk Adam házába. Az ágyára fekszik, miközben
igyekszik visszafogni a kiáltásait, ezért bőven utat enged a fogai
közt kiszűrődő káromkodásoknak.
Alaposan felmérem a helyzetet. A jobb lábán tenyérnyi sebből
vérzik, de egyéb sérülést nem látok rajta.
– Vannak kötszerei? – kérdezem.
– Az asztalban.
Alig bírja kinyögni ezt az egy szót is. Előkeresem az
elsősegélydobozát, és mellé fektetem. Sosem kellett még ezzel
foglalkoznom, minden apró sérülést a saját orvosunk látott el,
de most nincs más választásom. Adam nincs olyan állapotban,
hogy bekötözze a sebét. Ügyetlenül kotorászok a gézlapok és
tekercsek között.
– Először az injekciót!
A fedélben lévő fecskendőkre mutat, benne átlátszó folyadék
táncol. Kiveszek egyet, és bár fogalmam sincs, mi van benne,
leveszem róla a tetejét.
– Hova szúrjam?
Adam feljebb húzza a rövidnadrágja szárát, és a combjára
mutat. Emlékszem, hogyan nézett ki, amikor engem oltottak az
itt terjedő betegségek ellen, ezért követem azokat a
mozdulatokat. Kinyomom a fecskendőből a levegőt, majd
megmarkolom Adam combját, és határozottan beleszúrom a
tűt. Szinte nekem fáj, ahogy átlyukasztom a bőrét, de most nem
lehetek gyenge. Az élete függ tőlem.
Miután megkapta az injekciót, visszatérek a sebhez. Csak vért
látok. Elkapok egy törölközőt a polcról, és azzal tisztítom le a
lábszárát, amikor végre megpillantok három mély vágást a
húsában. Felfordul a gyomrom. Sosem láttam még ilyen
sérüléseket élőben, és őszintén szólva soha nem is akartam
volna. A szétmarcangolt sebeknél már csak Adam vívódása
ijeszt meg jobban.
 A dobozban szerencsére angol felirat szerepel az eszközökön,
ezért gyorsan átnézek mindent. Gyerekkoromban egyszer
csúnyán elestem az iskolában, és az akkori dadusom látta el a
sérüléseimet. Akkor még nem igazán érdekeltek a balesetek, de
később, amikor véletlenül megvágtam magam egy irattömbbel,
és megláttam kiserkenni a saját véremet, elájultam. Ez sok
embernél természetes reakció, de én az iroda közepén estem
össze, amit az ott dolgozók végignéztek. Szörnyen megalázó
volt. Ezért ez után az eset után elhatároztam, hogy elvégzek egy
elsősegély-tanfolyamot, hogy még véletlenül se fordulhasson elő
újra hasonló. Szeretek felkészülni minden forgatókönyvre,
minden vészhelyzetre. Így a mostani utazás előtt is
felelevenítettem a tudásomat egy online kurzussal. Az oktató
elmagyarázta, hogy az első lépés mindig a fertőtlenítés és
tisztítás, ezért előveszem azt a tubust, amire sebfertőtlenítő van
írva. Alaposan lekenem vele az egész területet, mire Adam még
cifrább káromkodásokat intéz felém, amiket igazán meg sem
hallok, és végképp nem veszem őket magamra.
Amikor végzek, egy új csomag gézt bontok, és ügyelve arra,
hogy ne érjek ahhoz a feléhez, a sebre teszem, lefedem a
vágásokat. Végül egy hosszabb géztekerccsel körbetekerem a
lábszárát, hogy megfelelően tartsa a kötést, és kicsit meg is
húzom, hogy elálljon a vérzés. Mire végzek, már Adam is
lassabban veszi a levegőt, és én is igyekszem lenyugodni.
– Na, most ki mentett meg kit? – vágom oda, hátha ezzel
sikerül jobb kedvre derítenem.
Letörli gyöngyöző homlokát, és a szájára halvány mosoly ül
ki. Le-lehunyja a szemét, a mellkasa ütemesen hullámzik. Már
nem üvölt, amit jó jelnek veszek.
– Nem láttam, hogy sebesült a leopárd – magyarázza. – A
hátsó lábán volt egy vágás, ezért merészkedett ilyen közel
hozzánk, és ezért érezte inkább támadásnak a reakciómat, mint
területvédésnek.
Óvatosan feljebb húzza magát az ágyon, hogy ülő helyzetbe
kerüljön, de a lábát még nehezen mozgatja.
– Megijesztett – vallom be.
– Sajnos előfordulnak ilyen esetek, de ne aggódjon, nagyon
ritka.
– Nem a leopárd. Maga.
Értetlen tekintetéből azt olvasom ki, hogy nem tudja, miért
mondom ezt. De nem is baj, már én is megbántam, hogy
egyáltalán eszembe jutott.
– Mi volt a fecskendőben? – kérdezem, hogy eltereljem a
témát.
– Az a fertőzések ellen véd. A vadon élő állatok sokszor
döghússal táplálkoznak, ezért a karmolásuk és a harapásuk
akár életveszélyes is lehet, ha a romlott hús a véráramunkba
kerül.
– Megint okosabb lettem.
– És maga jól van?
– Persze, semmi bajom.
Ám amikor Adam megfogja a karom, felszisszenek.
– Megégett. Elég csúnyán.
Eddig nem is foglalkoztam a saját sérülésemmel, de most,
hogy Adam emlékeztetett rá, valóban elkezd bizseregni a
bőröm. Az alkaromon egy öklömnyi, szabálytalan szélű vörös
folt éktelenkedik. Az első gondolatom az, hogy valószínűleg
sosem fog onnan eltűnni. Az eddig hibátlan kinézetemet örökre
megpecsételte a mai nap. Mint egy jelet, úgy fogom magamon
viselni, hogy emlékeztessen a halandóságomra.
– Várjon, segítek!
Adam maga mellé húzza az elsősegélydobozt, és most ő turkál
benne.
– Nem szükséges – rázom a fejem, de ő nem törődik a
szavaimmal.
A csuklómnál fogja meg a kezem, és valamiféle átlátszó,
hűsítő zselét ken az égésre. Úgy látszik, felkészült mindenféle
balesetre és sérülésre, bár a lakhelyéből kiindulva ez a
normális. Itt nem lehet elugrani a gyógyszertárba, ha
megvágjuk az ujjunkat, vagy ránk támad egy leopárd.
– Még meg sem köszöntem, hogy megmentette az életemet.
Adam hangja halkan cseng, de nem tudom eldönteni, hogy a
köszönet vagy a fájdalom miatt.
– Ez csak természetes – vonom meg a vállam. – Szükségem
van magára. Mármint a túléléshez – teszem hozzá gyorsan.
Játékos mosolyra húzza a száját. Talán szándékosan nem tesz
megjegyzést a vallomásomra, hogy ne hozzon még
kellemetlenebb helyzetbe. Ebben is megváltozott. Az elején
állandóan kereste annak a lehetőségét, hogy belém kössön,
most, noha tálcán kínálom fel neki a lehetőséget, mégsem él
vele. De vajon miért? És legfőképp az érdekel, hogy engem
miért frusztrál ennyire ez a helyzet?
– Hagyom is pihenni.
Felállok az ágyról, és kisétálok a házából. Úgy érzem,
menekülnöm kell ebből a helyzetből, holott semmiféle veszély
nem leselkedik rám. Mégis kényelmetlen a közelében
maradnom.
A saját kunyhómban leülök a földre, és előveszem a
telefonomat. Napok óta nem néztem rá az üzeneteimre, mert
semmi értelmét nem láttam. Tudtam, mi fogad, amikor
megnyitom a levelezésemet, ezért meglepődöm, hogy érkezett
egy új értesítés. Attól az egyetlen embertől, akinek még talán
számítok egy kicsit.
Az öcsémmel régóta csak ünnepekkor tartjuk a kapcsolatot. Ő
más utat választott magának, mint én. Nem volt hajlandó
beállni a sorba, nem akarta követni a család példáját, ezért
elköltözött, és egy teljesen új életet alakított ki magának, holott
ugyanabban az elvben nevelték őt is, mint engem.
A legutolsó találkozásunkkor nagyon összevesztünk. Én
elhordtam mindenféle lusta és önző művésznek, aki nem
törődik senki mással, csak a saját boldogulásával. Azt vágtam a
fejéhez, hogy nem foglalkozik a családunkkal, a Carrington
névvel, és szégyent hoz ránk, ha újságírásra adja a fejét.
Ráadásul el akar venni egy amerikai lányt. Egy amerikait!
Akkor, abban a pillanatban minden szavamat komolyan
gondoltam, ám most, hogy jobban átlátom az akkori helyzetet,
nem azért haragudtam rá, mert nem akar a család
nyomdokaiba lépni, hanem azért, mert engem magamra
hagyott. Ő meg merte lépni azt, amiről én legfeljebb csak
álmodoztam, de azt is szinte kizárólag tudat alatt. Ő ellent mert
mondani a szüleinknek, és nem volt hajlandó engedni, hogy
beskatulyázzák. Én előtte nem is láttam ezt lehetőségnek. Szó
nélkül követtem minden utasítást, erre jött ő, és mindent
fenekestül felforgatott.
És ami a legfájóbb, az az, hogy a szüleim engedték neki. Azt
az egy feltételt szabták neki, hogy legyen sikeres abban, amit
csinál, cserébe megválaszthatta a szakmáját. Én pedig azóta is
beleragadtam abba az életbe, amit a szüleim kényszerítettek
rám.
Andrew aggódó levele azonban megdobogtatja a szívemet.

Liz! Mi történt? Jól vagy? Most hallottam, hogy ott ragadtál

Afrikában. Mikor tudsz hazajönni? Írj, kérlek, mert megöl
minket az ideg!

Ezek szerint valaki mégis elmondta neki, bizonyára apa vagy

anya. Ők bezzeg nem vették a fáradságot, hogy érdeklődjenek
irántam. Lehet, hogy ők már el is temettek.
Nem válaszolok rögtön, mert fogalmam sincs, mit írjak, és
legfőképp, hogyan. Át kell gondolnom minden egyes szót.
Inkább magam elé tartom a kamerát, és felveszek egy újabb
videót a ma történtekről, hátha könnyebb lesz feldolgozni.
– A ma délután borzalmas volt – kezdem. – A délelőtt sem
volt sétagalopp a kakaóültetvényen, de ami vacsora előtt
történt…
Még most is kiráz a hideg, ha belegondolok. Látom magam
előtt a leopárd éles fogait, a mindent beterítő vért, és hallom
Adam kiáltását is. Megborzongok.
– Egy sérült leopárd egészen közel jött hozzánk. Adam
igyekezett elijeszteni, de rosszul sült el. Az állat elég csúnyán
megkarmolta a lábát, és én is megégtem – mutatom fel a karom
–, de szerencsére ennyivel megúsztuk. Lehetett volna rosszabb
is. El sem tudom képzelni, milyen lehet mindennap így élni.
Rettegésben, folyamatosan készenlétben állva. Nekünk
szerencsénk volt, de ha, mondjuk, egy kisgyereket talál meg,
akkor…
Elcsuklik a hangom. Belegondolok, akár vízhordás közben is
megtörténhet, hogy oroszlánnal vagy leopárddal találkoznak.
Bár lehet, hogy őket már jobban kiképezték arra, mit kell
ilyenkor tenni, de Adam is tudta, hogyan reagáljon, mégis balul
sült el minden. Fogalmam sincs, hogy ugrott be, hogy a tűzzel
talán elijesztem az állatot, de szerencsére bevált a terv. Ha nem
sikerült volna, akkor talán mindkettőnknek annyi.
– Ez a hely maga a borzalom. – Megrázom magam, hogy
folytatni tudjam. – És nem úgy, ahogy eddig gondoltam. Teljesen
máshogy kezdem látni az itt élő embereket. Eleinte azt hittem,
csak sajnáltatják magukat, és ők tehetnek a problémáikról, de
egyre csak erősödik bennem az az érzés, hogy nem csak ők a
hibásak. Ők ide születnek, ahol eleve semmibe veszik őket a
nyugati társadalmak, sőt még talán a saját kormányuk is, ha
képesek ellenük dolgozni azzal, hogy folyamatosan lenyomják
az exportárakat. Hiába szeretnének ők jobban élni, ha nem
kapják meg a lehetőséget. Ha folyton eltiporjuk őket, mert a
saját gazdagságunk fontosabb, mint az ő szegénységük.
Összeszorítom a számat. Kellemetlenül ér a felismerés.
– Nekem is az volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy nekem
mindenem meglegyen, én elérjem a céljaimat, és nem láttam,
hogy ezért mennyi embert eltiportam. És nem csak itt. Nem
kellett volna ennyire messzire utaznom ahhoz, hogy általam
tönkretett életekkel találkozzam. Elég lett volna kinéznem az
irodám ajtaján. Éveken keresztül tapostam a titkárnőim lelkébe,
és közben egyszer sem jutott eszembe az, hogy ők is emberek.
Hogy ők is éreznek. Hogy nekik is vannak problémáik, amiket
legfőképp én okoztam, és céljaik, amelyeknek egyedül én álltam
az útjában.
Egy pillanat alatt áll össze a kép. Nem akartam tudomást
venni a bennem lakozó szörnyetegről, de ez a néhány nap
felnyitotta a szemem. Mintha arcon csaptak volna. Akkora
pofont adtam saját magamnak, amitől forogni kezd velem a
világ.
– Nem csinálhatom ezt tovább – ingatom a fejem. – Nem
élhetek így. Hiszen mit is kaptam azért, hogy a belemet
kidolgoztam? Az irodában senki nem kérdezte meg soha,
hogyan érzem magam. Esténként, munka után egyedül ültem le
a nappaliban, egyedül vacsoráztam, egyedül aludtam, és
egyedül ébredtem fel. Senkit nem érdekelt, hogy mi mozgat meg
igazán. Mi lakozik a lelkem mélyén.
Megremeg az ajkam. Nem akarom elsírni magam, de a
torkom kapar.
– Ráadásul a családom és a cég, ahol dolgoztam, le sem
szarja, hogy egy idegen kontinensen rekedtem. És ami a
legborzasztóbb, valószínűleg azt hiszik, hogy ez nekem fel sem
tűnik. De igen! Rohadtul feltűnt, és a helyzet az, hogy marhára
zavar! Eddig azt sem tudtam, hogy vannak érzelmeim, de most
minden egyes nap magukkal rántanak, jól kifacsarnak, majd
összetörve kiköpnek magukból.
A szemem könnybe lábad.
 – Rettenetesen fáj! Ugyanakkor most érzem először azt, hogy
élek. Nem a hétköznapok langymeleg pocsolyájában evickélek,
hanem minden egyes pillanatot átélek és megélek. Mintha egy
izgalmas és váratlan fordulatokkal teli örvény húzna magával,
ami megsebesíti a testemet, de a lelkemet erősebbé teszi.
Ez a felismerés akkora adrenalinlöketet ad, hogy fel kell
állnom a helyemről. Képtelen vagyok ülve maradni, az összes
izmom egyszerre feszül meg, majd zsibbadva jelzi, hogy
mozognom kell. Mintha ezernyi hangya mászna a bőröm alatt,
és arra késztetnének, hogy egy pillanatra se álljak le. És
nemcsak a testem, az elmém is vágtába kezdett. Tennem kell
valamit. Helyre kell hoznom minden kárt, amit okoztam. Talán
még nem késő.
Amikor meghallom Adam telefonjának csörgését, leállítom a
kamerát. Ilyen későn már nem szokták keresni, talán megint baj
van a szivattyúval.
Képtelen vagyok legyűrni a kíváncsiságomat, ezért kilépek a
verandára, hátha hallom, kivel beszél.
– Tudom, Massandje, és hidd el, hogy engem bánt a
legjobban, de jelenleg lábra sem tudok állni. Hívjátok fel Koffit,
ő közelebb lakik a városhoz, biztos el tud vinni titeket!
Massandje. Ő az a fiatal lány, akivel a faluban beszéltem.
Közelebb lépek, hogy könnyebben kivegyem Adam szavait, de
egyelőre csak mély, zaklatott sóhajtásokat hallok.
– Nem kap levegőt? Mi lett az előző gyógyszerével?
Valaki bajban van. A szívem gyorsabban ver. Halkan benyitok
a házba, de nem lépek be, nekitámaszkodom az ajtófélfának.
Adam a homlokát törölgeti.
 – Mi történt?
Csak most veszi észre, hogy előtte állok.
– Massandje édesanyja megint rosszul van. Elfogyott a
gyógyszere, de csak Yamoussoukróban kapható.
– És mi ezzel a baj?
– A faluban nincs autó, én szoktam elintézni nekik mindent,
amihez utazni kell. Most viszont képtelen lennék vezetni a
lábam miatt. – Újra Massandjéhoz kezd beszélni. – Figyelj,
reggelig bírjátok ki, telefonálok párat, hátha jár errefelé valaki,
akivel el tudom hozatni!
Massandje hangját nem hallom, fogalmam sincs, mit mond,
de Adam egyre feszültebben fészkelődik a helyén.
– Én elmehetek érte.
Olyan gyorsan mondom ki ezeket a szavakat, hogy bele sem
gondolok, mit jelentenek. Adam is kétkedve figyeli az arcom.
– Mindjárt visszahívlak – mondja a telefonba, majd
megszakítja a vonalat. – Tud egyáltalán vezetni? – szegezi
nekem a kérdést.
– Vettem pár leckét még fiatalkoromban – vonom meg a
vállam. – Ha vezetni nem is, mellém be tud ülni, hogy segítsen.
Nem hiszem, hogy akkora lenne a forgalom, hogy ne bírjak el
vele.
– Ha még életében nem vezetett élesben, akkor ne egy
négyórás úttal kezdje.
– És akkor mi lesz Massandje édesanyjával? Az a lány feladta
az egész jövőjét azért, hogy őt ápolja, most pedig szüksége van a
mi segítségünkre.
– Mikor lett magából Teréz anya? – lepődik meg Adam a
viselkedésemen.
– És magát mióta nem érdekli mások sorsa?
Ezen elgondolkodik. Kinyitja a száját, hogy megvédje magát,
de tudja, hogy igazam van. Megoldást kínálok egy súlyos
problémára, de ő nem akar élni vele. Pedig hiába csűrjük-
csavarjuk a kérdést, senki más nem fog segíteni.
Adam egy baljós sóhaj után ismét magához veszi a telefonját.
– Én vagyok. Néhány órát kibír még? Éjfélre ott leszünk!
 12. FEJEZET

Támogatnom kell Adamet, hogy elérjünk a kocsihoz. A jobb

lábára nem bír ránehezedni, ezért csak lassan haladunk, de
végül sikerül beszállnia az anyósülésre. Minden porcikám
remeg, amikor megfogom a kormányt, de legbelül tudom, hogy
ezt kell tennem. Azért, mert ők is megtennék értem.
– Nyomja ki a kuplungot, és fordítsa el a kulcsot!
Adam utasításai egyszerűnek tűnnek, én mégis
megrökönyödöm. A tenyerem izzad, a lábam nem akar
engedelmeskedni. Elméletben tudok vezetni, és régen egész jól
is ment, de most leblokkolok.
– Nem tudja, melyik a kuplung? – kérdezi Adam.
– De igen, csak…
A torkom kiszárad, kapar. A pedálra teszem a lábam, és
elfordítom a kulcsot, mire a motor felbőg. Láthatóan Adam is
meglepődik azon, hogy tudom, mit kell csinálni.
– Megy ez! – teszi hozzá.
– Mondtam, hogy megy. Azt már nem tudom, képes vagyok-e
rá.
Elfog a pánik, és Adam arca is azt tükrözi, már ezerszer
megbánta, hogy belement a javaslatomba.
– Mégis jobb lesz, ha én vezetek.
– Nem, nem! Megoldom.
 Óvatosan emelem a lábam, mire az autó megugrik, majd leáll.
– A rohadt életbe! – kiáltom.
– Nyugodjon meg, elsőre igazi csoda lett volna, ha sikerül.
Csak próbálgassa! Menni fog!
Utálom, amikor valami nem megy. Kevesebbnek érzem
magam tőle, ezért mindig mindent a jól bevált módszereim
szerint végeztem. Most viszont életet menthet, ha végre
elindulunk. Már szinte hallom is magamban Adam hangját,
ahogy kigúnyol, de a sokadik próbálkozás után is meglepően
türelmes velem. Tippeket ad, de annyira lehetetlen küldetésnek
tűnik, hogy inkább feladom.
A kormányra csapok. Dühös vagyok. Magamra, az apámra, az
egész világra, amiért ennyi gátlás és félelem szorult belém.
– Nem lesz semmi gond, ha mégis, felhívom Koffit…
Adam nyugtatni próbál, támogatni, de én nem lennék képes
tükörbe nézni, ha egy régi sérelem miatt Massandje
édesanyjának baja esne.
– Mondtam, hogy megoldom, csak egy kis időre van
szükségem.
Adam a tekintetem fürkészi.
– Mi történt?
A lelkembe lát. Annyira kiismerte már a tetteimet és a
reakcióimat, hogy tudja, valami komoly dolog áll a háttérben,
ha ennyire megakadok valamiben.
– Alig múltam húsz, amikor elkezdtem a rutinleckéket.
Vezetni akartam, mert tudtam, hogy sokkal függetlenebb
lennék, ha nem kellene sofőrrel járnom. Az apám valahogy
rájött, és kiíratott az autósiskolából. Mindenről tudni és
mindent irányítani akart.
A szívem hevesebben kezd el dobogni az emléktől. A
megaláztatástól. Talán már akkor sem bízott bennem eléggé,
sikerülhet bármi is nekem?
– Az osztálytársaim megtudták, hogy otthon megtiltották
nekem a vezetést, és hónapokig gúnyoltak miatta. Ezért később
elkötöttem az egyik Mercedesünket, hogy elmehessek egy
buliba. Minden rendben volt, de amikor hazafelé tartottam,
nem vettem észre egy útszélen parkoló autót. Pont a bal oldalon
találtam el, de szerencsémre az ijedségen kívül más bajom nem
esett. Azt már mondanom sem kell, hogy az apám tajtékzott. De
persze nem az volt az elsődleges szempontja, hogy
megsérülhettem volna, hanem hogy pont a kedvenc Mercijét
törtem össze.
Nagy levegőt kell vennem, hogy folytatni tudjam.
– Az autóba gyorsan visszaszoktam, de azóta nem ültem
volán mögé.
Az emlékekre még jobban összeszorul a torkom. Látom
magam előtt apám arcát, ahogy rám sem néz, kikerül, és
egyenesen a rendőrhöz sétál megkérdezni, hogy mi történt a
kocsijával. Azóta sem volt annál megalázóbb élményem vele.
Akkor bebizonyította, hogy ha nem engedelmeskedem, ha
ellenszegülök, számára halott is lehetek.
Adam figyelmesen végighallgat. Nem sürget, nem siettet, meg
sem moccan. Talán a történeteimből már kiismerte a
családomat annyira, hogy ne rökönyödjön meg egy ilyen eset
hallatán.
– Várjon, segítek!
 Átnyúl az én oldalamra, és megfogja a lábam. Először
összeugranak az izmaim, de a tenyere melegsége otthonos érzés
a bőrömön. Az elején felpofoztam volna, ha így ér hozzám, de
most segítő szándék vezérli. Amikor kezdem elengedni a
kuplungot, ő lassan lefelé nyomja a lábam, ezzel előregurulunk.
– Úristen! – kiáltok fel. – Most mit csináljak?
Újabb pánikhangulat. Megindult alattam az autó, én pedig azt
sem tudom, mit tegyek.
– Csak ügyesen, menni fog ez! Emlékezzen a tanultakra!
Semmi másra ne gondoljon, csak arra, hogy Massandje
édesanyjának kell segítenünk. Ez most nem rólam vagy magáról
szól.
Nem merek sokat akadékoskodni, amikor ilyen higgadtan
kezeli a kétbalkezűségemet. Igen, ezt kell tudatosítanom
magamban. Most nem az én problémám a legfontosabb
tényező, hanem az, hogy segíthessek.
A kocsi szépen halad, és mivel nincs rajtunk kívül senki más
az úton, nyugodtabban közlekedem. Az első sikeres
sebességváltás és kanyar után széles mosoly terül el az
arcomon. Adam is elvétve meg-megdicsér, ami jólesik. Már most
fáj a lábam a pedálok nyomogatásától, és még hosszú út vár
ránk.
– Nem fáj a karja?
Először nem értem, miért kérdez rá Adam, de aztán leesik az
égési sérülés.
– Kutya bajom! Engem inkább a lába aggaszt.
Ezzel arra akarnék célozni, hogy ő is mondja el, hogyan érzi
magát, de meg sem szólal. Talán nem érti az aggodalmamat, de
amikor egy pillanatra felé fordulok, valami egészen mást
olvasok le az arcáról. Mintha ő is azon tanakodna, mit rejt a
tekintetem.
– Mi az? – kérdezem.
– Feltűnt magának, hogy ebben a pillanatban a saját érdekeit
szorította a háttérbe ahhoz, hogy valaki másnak jót tegyen?
A régi életemben teljesen távol állt tőlem ez a viselkedés.
Akkor senki más nem érdekelt, csak én.
– Nem gondoltam bele. Csak cselekedtem.
– Néhány nappal ezelőtt még az ágyában fekve sajnáltatta
volna magát a karja miatt, most pedig megtanul vezetni az
éjszaka közepén, hogy gyógyszert vigyen egy számára teljesen
ismeretlen embernek.
– Nem ismeretlen – rázom a fejem. – Massandje és az
édesanyja kedvesek voltak hozzám, amikor a többiek ferde
szemmel néztek rám. Ők befogadtak, bátorítottak, akkor is,
amikor nem érdemeltem meg. Épp itt az ideje viszonozni a
kedvességüket.
– És miattam miért aggódik annyira?
– Megsebesült – magyarázom. – És én… nem akarom, hogy
szenvedjen.
Olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre a választ nehezemre
esik kimondani, mégis megteszem. Jólesik az őszinteség, és vele
az lehetek.
– Köszönöm! – biccent maga elé. – Ez igazán jólesik. Tudja,
már jó ideje nem volt senki, akit érdekelt volna a testi vagy akár
a lelki épségem.
Mindig is kíváncsi voltam a történetére, de még nem mertem
rákérdezni. Most viszont ő hozta fel a magánéletét, ezért
könnyebben faggatom a régi életéről.
– Mikor költözött ide?
– Kilenc éve.
– És azóta egyedül él?
– Igen, teljesen. Erre volt szükségem.
A szemem sarkából látom, hogy lehajtja a fejét.
– Összetörték a szívét?
– Nem – nevet fel. – Az lehetetlen lett volna.
– Miért?
– Mert azt nehéz összetörni, ami nincs.
– Elég nehéz ezt elképzelnem magáról. Mi változott?
Ma este sokat sóhajtozik, de a mostani a lelke legmélyéről tör
elő.
– Nem voltam különb, mint maga – kezdi. – A legjobb
iskolákba jártam, a szüleim kitapostak nekem minden utat, így
huszonkét évesen már az egyik leghíresebb ügyvédi irodában
dolgoztam gyakornokként, majd három éven belül feljutottam a
legmagasabb szintre. A nevem ott volt a cégtáblán, amitől újabb
és újabb kapuk nyíltak ki előttem. Éveken keresztül utazgattam,
sorra nyertem a felső tízezer polgári pereit, amikből úgy
megszedtem magam, hogy lassan minden kontinensen külön
nyaralóm és lakásom volt. Akkoriban a legnagyobb problémám
az volt, hogy a vacsorához Veuve Clicquot-t vagy Laurent-
Perrier-t igyak.
Különös, mert ahogy beszél mindezekről, semmi büszkeség
nem hallatszódik ki a hangjából. Sőt, inkább mélységesen lenézi
az egykori életét. Még mindig dühös. Leginkább magára.
 – A világ tetején voltam. Két kézzel szórtam a pénzt, mintha
nem lenne holnap – folytatja Adam. – A napjaimat kemény
munkával, az éjszakákat bulizással töltöttem, amíg szépen
lassan maga alá nem gyűrt ez az élet. A szervezetem nem bírta,
kezdtem leépülni, de a hedonista viselkedésemet nem hagytam
volna magam mögött semmi pénzért. A végén már semmi nem
volt elég. Olyan voltam, mint azok az önértékelési zavaros
rapperek a klipekben. Az alkohol, a nők és a drogok világában
találtam magam, ahonnan csak egy kiút létezett.
Nagy levegőt vesz. Nehezére eshet folytatni, ennek ellenére
összeszedi magát. Oldalvást látom, a tekintetemet viszont
továbbra sem keresi. Mitől fél, hogy elítélem? Pont én?
Mindazok után, amin keresztülmentünk? Hogyan lenne jogom
hozzá? Hogyan tehetném meg vele? Sosem tudnám már
lenézni.
– Az egyik buliban rábeszéltek valami kemény anyagra, amit
előtte sose próbáltam. A drogot kínálgató csaj meg dögös volt,
úgyhogy belementem. Borsos árat kértek érte, de azt
gondoltam, biztosan jóféle cucc lehet, ha ilyen drágán adják.
Abban a pillanatban, ahogy belém szúrták a tűt, forogni kezdett
velem minden.
Nem merem félbeszakítani. Adam viszont kihajol az ablakon,
a szavait alig hallom, elsodorja a szél.
– Eleinte még élveztem a pörgést, de csupán néhány
másodperc kellett ahhoz, hogy a bőröm égni kezdjen, utána
pedig olyan hányingerem lett, hogy még a mosdóig sem
jutottam el. Állítólag rohamom volt, de én arra már nem
emlékszem, csak a vérfagyasztó félelemre, ami megbénította a
testemet. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy
meghalok. És gyakorlatilag igazam is volt. – Nagyot nyel. –
Negyvennyolc másodpercig halott voltam.
Az én szívem is kihagy egy ütemet, a gyomrom összeugrik. El
sem tudom képzelni, ő mit élhet át az emlékek felidézése
közben, mégsem hagyja abba.
– Az orvosok szerint valódi csoda, hogy megúsztam
agykárosodás nélkül. Akár néhány másodperc is döntő lehet
ilyen esetben, és én a szerencsések közé tartoztam. Akkor, ott
valami megváltozott bennem. Amikor már a harmadik
professzor vizsgált meg, mert nem akarták elhinni, hogy
teljesen egészséges vagyok, akkor tudtam, hogy nem
folytathatom az életemet úgy, ahogy előtte. Szó szerint
újjászülettem.
Ekkor megáll, és felém fordítja a fejét.
– Maga szerint is szörnyen giccses, nem igaz?
– Szerintem elképesztő! – Egy pillanatra én is felé fordulok. –
Ha hamarabb tudom, akkor…
– Nem akartam, hogy tudja. Akkor máshogy bánt volna
velem.
– Nem képzeltem volna akkora seggfejnek!
Ezen jót nevet. De tényleg így van, ha tudom, min ment
keresztül, és milyen élete volt otthon, akkor teljesen máshogy
állok hozzá. Így még jobban tisztelem azért, hogy itt van.
– És miért éppen Afrika? – kérdezem.
– Nem tudom. Akkoriban marhára nem érdekelt a harmadik
világ, de Afrikáról mindig is sok rosszat hallottam. Szerettem
volna egy igazán elnyomott közösségnek segíteni, úgyhogy az
egész vagyonomat szétosztottam a különböző alapítványok
között, és a maradék pénzemből megvettem azt a területet, ahol
most is élek. Annyi tartalékom maradt, hogy néhány évre elég
legyen ételre, benzinre és a váratlan kiadásokra.
– Mint például egy ismeretlen nő elszállásolása?
– Sokba van nekem, de ne aggódjon! Ettől nem jut kevesebb a
rászorulóknak.
Így már teljesen érthető a hozzáállása és az elhivatottsága.
Eddig azt hittem, csak egyszerű fanatikus, de már látom, hogy
nem így van. Ő is olyan volt, mint én.
A vártnál lassabban, de elérünk a fővárosig. A szélső
utcákhoz érve Adam megkér, hogy húzódjak félre, bár én még
sehol nem látok se gyógyszertárat, se kórházat.
– Innen egyedül megyek – jelenti ki Adam.
– Mégis miért?
– A jelenlegi helyzetben nem mutatkozhat a városban. Nem
engedem.
– És mióta érdekel engem, hogy mire ad engedélyt és mire
nem? – kérem ki magamnak. – Nem fog egyedül sétálgatni az
éjszaka közepén! És főképp nem fog itt hagyni engem egyedül.
– A hátsó ülésen betakarom, senki nem fogja meglátni.
– Persze, még mit nem!
Újra beindítom a motort.
– Most meg mit csinál?
– Együtt jöttünk, együtt is intézzük el a dolgokat!
– Elizabeth…
– Ne kezdje, inkább azt mondja, merre menjek!
Ellentmondást nem tűrően beszélek hozzá, amiből is leszűri,
hogy felesleges győzködnie. Első próbálkozásra sikerül
elindulnom, ami biztosan nem a remegő lábamnak köszönhető,
de szépen eljutunk a város belső részébe.
Adam folyamatosan kémleli az utat, hátha itt is masíroznak a
katonák, de úgy tűnik, mára már elcsendesedtek. Azonban
halkan és szinte észrevétlenül közelítjük meg a városi kórházat.
A hátsó bejáratnál állunk meg.
– Itt dolgozik az egyik ismerősöm, ő ki tudja hozni nekünk a
gyógyszert – magyarázza Adam, majd előveszi a telefonját. – A
fenébe!
– Mi történt?
– Lemerültem. Be kell mennem. Addig maradjon itt, és bármi
is történik, ne szálljon ki a kocsiból, értette?
Eszembe jutnak a képek Abidjanból. Azok a lázadók senkit
sem kíméltek, akik az útjukba álltak, ezért semmiképp nem
szeretnék újra összefutni velük. Nyugodtnak tűnik az éjszaka,
de bármi megeshet.
– Nem megyek sehova – rázom a fejem.
– Nagyon helyes! Sietek, ahogy csak tudok!
Kiszáll a kocsiból, és lassan elbiceg az ajtóig. Rossz nézni,
ahogy húzza maga után a lábát, de megígértem, hogy nyugton
maradok, ezért nem megyek segíteni. Lecsúszok az ülésben, bár
a dzsip olyan nyitott, hogy hiába, akkor is látszom. Főleg a szőke
hajam, ami szinte világít a sötétben. Remélem, hogy Adam
tényleg siet.
A kezemet tördelve várom, amikor egy fénycsóva jelenik meg
a kórház falán. Elsőre fel sem fogom, mi lehet az, de utána
egyre világosabb lesz a kis sikátorban. Egy másik autó az. És
éppen felém tart.
Még jobban lehúzódom, de tudom, hogy semmi értelme.
Bárki is legyen az, ha ellenségként tekint rám, akkor nekem
annyi. Az autóban nincs esélyem elrejtőzni. Gondolkodás nélkül
kiszállok a kocsiból, visszacsukom az ajtaját, és a legközelebbi
falhoz futok, ahol a kukák mögé el tudok bújni. Csak remélem,
hogy nem vettek észre.
Az autó megáll a dzsip mögött, és két állig felfegyverzett
katona száll ki belőle. A kezem a számra tapasztom, mielőtt még
hangosan felsikítanék. Most már áldom az ötletet, hogy
elhagytam a kocsit. Ha ott találnak, nekem annyi. Így legalább
talán sikerül elkerülnöm őket.
Nem értem, mit mondanak egymásnak, de szinte teljesen
átvizsgálják az autónkat. Összébb húzom magam, nehogy
valamelyik testrészem kilátszódjon, a kíváncsiságom azonban
legyőzi a félelmemet, és óvatosan szemmel tartom a két férfit.
Az egyik int a másiknak, mire az ellép a kocsi mellől, és a
falra világít az elemlámpájával. Minden izmom megfeszül,
amikor átfut az agyamon, ez mit is jelenthet. Átkutatják a
sikátort. És ha ezt megteszik, engem is meg fognak találni. Nem
létezik olyan forgatókönyv, amikor életben hagynak. Itt, egy
afrikai kórház hátsó bejáratánál fogok golyót kapni a fejembe
azokért a tetteimért, amelyeket már véghez sem akarok vinni.
Ezt viszont ők nem fogják se megérteni, se elhinni.
Összekuporodom, ahogy csak bírok. A szívem a torkomban
dobog, miközben a falon egyre csak közeledik felém a lámpa
fénye. Már csak pillanatok kérdése. Ezek az utolsó
másodperceim. Nekem csak az jár a fejemben, hogy mennyire
megérdemlem a sorsomat.
Egy újabb hangot hallok, és a fény hirtelen eltűnik mellőlem.
Megismerem. Adam az. Ijedten lesek ki a kuka mellől, amikor
meglátom őt kisétálni a kórházból. A két fegyveres hozzálép, és
szóba elegyednek, de nem értem, amit mondanak. A félelmem
átcsap féltésbe. Már nem magam miatt, hanem Adamért
aggódom.
Fogalmam sincs, hogy mit akarnak ezek a férfiak, de amikor
Adam magyarázkodni próbál, az egyikük meglöki őt a
fegyverével, amitől kibillen az egyensúlya. Meghátrál, de talpon
marad, az én lábam azonban felmondja a szolgálatot. A földre
ülök, miután már képtelen vagyok megtartani magam. Ki
akarok szaladni, hogy eltereljem a figyelmüket, de ezzel a saját
halálos ítéletemet írnám alá. Vajon lenne értelme? Meg tudnám
menteni őt?
A fegyveresek elkérik a papírjait, és alaposan megnézik, majd
visszaadják neki. Hangosan kiáltva mutatnak a kocsi felé, mire
Adam elbiceg az autóig, és beszáll a vezetőülésre. A gyomrom
összeugrik, amikor beindítja a motort, és kitolat a sikátorból,
majd a másik két férfi is visszaül a saját kocsijába, és követik.
Fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet. De úgy érzem, semmi
jót. Miért követték? És Adam miért hagyott itt?
Nem tudom, mihez kezdjek. Magamra maradtam. Átjár a
félelem, a bőrömön érzem a sikátor hűvös levegőjét, amitől még
jobban reszketek. A könnyeim utat törnek maguknak, amikor
újra meglátom a fényeket. Szinte biztos vagyok abban, hogy a
fegyveresek jöttek vissza értem. Annyira összehúzom magam,
ahogy csak bírom, és várom a biztos halált.
 Az otthoniak talán meg sem tudják, mi történt velem. Nem
mintha érdekelné őket… Egyedül Andrew vette a fáradságot,
hogy felvegye velem a kapcsolatot, és én nem voltam képes
válaszolni neki. Úgy kell meghalnom, hogy cserben hagytam az
egyetlen rokonomat, aki egy kicsit is érdeklődik felőlem.
Lehunyom a szemem, és magamban elmormolok egy imát.
Az autó hangos fékcsikorgása betölti a sikátort, a motor
hangját visszaverik a falak.
– Elizabeth!
Kipattan a szemem. Ez Adam hangja!
Amikor kilesek a kuka mögül, meglátom a kocsiját.
– Jöjjön már! El kell tűnnünk innen!
Gondolkodás nélkül nekiiramodok, és beugrok mellé az
autóba. Abban a pillanatban a gázra tapos. Olyan gyorsan
haladunk végig az úton, hogy még akkor sem tudnának minket
megállítani, ha szeretnének.
– Mi volt ez? – kérdezem remegő hangon.
– Két szélsőséges – magyarázza. – Azt akarták tudni, hogy mit
csinálok itt éjjel. A sebem szerencsére jó ürügy volt.
– Hogyhogy nem bántották?
– Megmutattam az irataimat, amiből látták, hogy mennyi
ideje élek már itt. Ráadásul beszélem a nyelvüket, úgyhogy el is
hitték, hogy nem turista vagyok. Elengedtek, de azzal a
feltétellel, ha azonnal elhagyom a várost.
– Mégis visszajött értem – állapítom meg.
– Baj?
Felém fordul, egyenesen a szemembe néz, de végül visszatér
az úthoz. Az életét kockáztatta értem. Ismét.
 Amikor kiérünk a városból, félrehúzódik. Leállítja a motort,
az arcára kiül a lába miatt érzett fájdalom. Felszisszen, és egy
elég cifra káromkodás hagyja el a száját.
– Jól van?
– Persze, csak a sebem.
– Szálljon ki, átveszem!
Én is kiugrok a kocsiból, és segítek neki visszaülni az
anyósülésre. Igyekszik leplezni a szenvedését. Igazi férfi. Még
véletlenül sem ismerné be, ha fáj valamije.
Beemelem a lábát, amikor újra felhördül. Nincs sok időnk,
ezért olyan gyorsan pattanok a vezetőülésre, ahogy csak bírok.
Elsőre sikerül elindulnunk, és nemsokára már a következő falut
szeljük át. Hosszú út vár még ránk. De még hosszabbat hagyunk
magunk mögött.

Éjfél után érkezünk meg Massandjéhoz. Amikor begurulunk a

házak elé, rögtön kisiet hozzánk. Ő is segít, így együtt húzzuk ki
Adamet a kocsiból.
– Mi történt? – kérdezi Massandje aggódva.
– Ma elég sok minden. Elmesélem, de először vigyük be a
gyógyszert! – válaszolja Adam.
Annyira izgultam a kórháznál, hogy el is felejtettem
megkérdezni, sikerült-e elintézni, amiért mentünk.
Mindhárman bemegyünk a kunyhóba, ahol Massandje
édesanyja az egyik ágyon fekszik. Hangosan köhög, mintha nem
jutna elég levegőhöz. A homloka verejtékezik, az egész teste
remeg.
Adam leül egy székre, én megállok mellette, amíg Massandje
segít bevenni az édesanyjának a gyógyszert.
– Mikor fog hatni? – érdeklődöm.
– Órák kérdése – sóhajtja a lány. – Talán csak reggelre. Ha
jobban lesz…
– Mi a baja?
– Az orvos nem igazán tudja. Rohamok gyötrik, ilyenkor nem
kap levegőt, a tüdeje szinte összeomlik. A szer, amit felírtak,
segít, de nem képes meggyógyítani, amíg az okát nem tudják.
– Másik orvossal beszéltetek már?
Massandje felhorkant.
– Másikkal? Az is csoda, hogy egy orvos látta. Napokig ültünk
bent a kórházban, mire sikerült bejutnunk egy doktorhoz.
Amikor már azt hiszem, nem lehet ennél is elkeserítőbb a
helyzet, megtudok valamit, ami az egész hitemet megrengeti.
– És mi a helyzet a többiekkel? – kérdezem. – A gyerekeknek
folyamatos orvosi ellátásra van szüksége.
– A többségük soha nem járt még kórházban, még a
születésükkor sem. Nincsenek autóink, nincsenek orvosaink,
ehelyett van munka, amit el kell végezni. Az embereknek nincs
idejük napokat tölteni a kórházban.
Felháborít, ami itt folyik. Még a legalapvetőbb ellátást sem
kapják meg, aminek alanyi jogon kellene járnia. Bár kezdem azt
érezni, hogy a legtöbb embernek itt semmilyen joga nincs.
– Nagyon köszönjük a segítséget! – fordul felénk Massandje. –
Nélkületek bele sem merek gondolni, mi lett volna velünk.
 – Elizabethé az érdem – vágja rá Adam. – Én nem tudtam
volna egyedül végigcsinálni.
Massandje feláll az anyja mellől, hozzám lép, és megölel.
Váratlanul ér. Már az idejét sem tudom, mikor ölelt meg bárki
is, ezért kényelmetlenül érzem magam, mégis valamiféle
melegség jár át. Viszonzom az ölelését.
– Köszönöm!
A szemembe néz, mielőtt visszaülne az ágyra.
Ebben a pillanatban az egész félelem és riadalom semmivé
válik. Ha bárki megkérdezné, hogy vállalnám-e újra ezt az utat,
habozás nélkül igent mondanék.
– Nem is zavarunk tovább. – Adam feláll a helyéről. – Holnap
meglátogatunk titeket.
– Neked is köszönöm – biccent Massandje Adam felé.
– Nem érdemlem meg.
Ezzel kisétál a kunyhóból, és én is követem. Most már nem
tudunk mit tenni, csak várni, azt pedig otthon is tudunk.
Mindkettőnkre ráfér a pihenés.
 13. FEJEZET

Hazaérve betámogatom Adamet a házába, és segítek neki leülni

az ágya szélére. Felkapcsolok egy kislámpát, hogy meg tudjam
nézni a sebét. Bizonyára nem tett jót neki a vezetés és a sok
gyaloglás.
Óvatosan lehúzom róla a kötést, és ahogy sejtettem, átázott a
vértől. Újra előkeresem a kötszereket, és még vastagabb gézzel
tekerem be a lábát.
– Ma egyszerűen fantasztikus volt!
Adam dicsérete váratlanul ér. Olyan mélyen néz a szemembe,
hogy már attól tartok, a lelkemet is látja.
– Tudja, mit? Én is így érzem.
Felkacag, mire én is elmosolyodom. Gyorsan befejezem a
kötést, és felállok az ágyáról.
– Reggel találkozunk! Pihenje ki magát!
Ezzel kisétálok a házából, vissza a sajátomba. Amikor egyedül
maradok, leveszem a ruhámat, és csak egy könnyű kombinét
húzok magamra. Lemosom az arcomról a maradék sminkemet,
és bebújok az ágyba. Átfut az agyamon, hogy talán egy zuhany
sem ártana, de ma talán kihagyhatom. Régebben előfordult,
hogy naponta háromszor is fürödtem, ha a helyzet megkívánta,
de ma már fontosabbnak tartom, hogy pihenjek, ha arra van
szükségem. Sok mindent elképzelhetetlennek tartottam eddig,
ami most teljesen természetesnek hat. Nem kergetnek az
őrületbe a különböző szokások, amelyek nélkül élni sem tudtam
volna. És hogy az érzéseimről beszéljek, ha csak magamnak is.
Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy észrevegyük, itt az ideje a
változásnak. Ha hangosan szembesítjük magunkat a hibáinkkal.
Örülök neki, hogy Adam rábeszélt a videók készítésére. Így nem
arra koncentrálok, hogyan büntethetném magam, hanem a
megoldást tudom keresni.
Rám férne egy kiadós alvás, azonban képtelen vagyok
lecsukni a szemem. Folyamatosan az elmúlt napok, főleg a mai
történések jelennek meg előttem. Az egész világ megfordult
velem, mióta ide kerültem. Az ültetvényen még nem értettem,
miért gondolja Adam azt, hogy én valamiféle gonosz
boszorkány vagyok, de most már tudom. Hiába borzasztott el az
itteni helyzet, mégsem tettem ellene semmit. A tétlenség
sokszor egyenlő lehet egy halálos ítélettel.
És hogy mitől változott meg ennyire a gondolkodásmódom?
Fogalmam sincs. De úgy érzem, képtelen vagyok végignézni,
ahogy ezek a kedves emberek szenvednek. Ők befogadtak
engem annak ellenére, ahogy bántam velük, most rajtam lenne
a sor, hogy segítsek nekik. De hogyan?
Izgatottan pattanok ki az ágyamból. Valószínűleg szakmai
ártalom, de amíg nem találok megoldást a problémámra, addig
nem leszek nyugodt. Márpedig ez az állapot tarthatatlan.
Beállítom a kamerát, hátha könnyebb lesz, ha hangosan
gondolkodom.
– Ma majdnem meghaltam. – Továbbra is fel-alá sétálok a
szobában. – Kétszer is. És csupán azért, mert két másik ember
épségét igyekeztem megóvni. Londonban ilyen talán sosem
fordult volna elő velem, és most rögtön kétszer is. Ami itt folyik,
az még a legrosszabb rémálmaimban sem jelent még meg.
Senkinek sem szabadna így élnie.
A fejemet csóválom. Próbálom összeszedni a gondolataimat.
– Családok hullanak szét, emberek mennek tönkre fizikailag
és lelkileg, az éhezésről már ne is beszéljünk! Az oktatás és az
egészségügy romokban. Négy órát vezettem egy doboz
gyógyszerért, ami csak abban segít, hogy egy nő ne fulladjon
meg, de meggyógyítani már nem fogja. Gyakorlatilag semmi
sem működik ebben az országban úgy, ahogyan azt a
huszonegyedik században elvárhatnánk. És miért? Mert
egyesek úgy gondolják, többet ér az életük a másokénál. Ők
jobban megérdemlik a luxust, a fényűzést, és nem érdekli őket,
ha ezért a világ másik felén éhen halnak néhányan.
Elhallgatok. Tudom, hogy az én számból ezek a mondatok
túlságosan is képmutatónak tűnnek, de a mostani énem nem
tehet arról, hogy a múltban sorozatosan rossz döntéseket
hoztam. Most már nincs értelme ezen siránkozni, inkább a
megoldást keresem.
– Én is ilyen voltam – mondom egyenesen a kamerába. – Nem
érdekelt a szegénység, az éhínség, a betegségek, hiszen ezek
egyike sem ért el a Temze partján álló luxuslakásomig. De most,
hogy a bőrömön tapasztalom az itteni élet rideg valóságát, már
tudom, hogy nem hunyhatok szemet ezek felett. Főleg azért
nem, mert megkedveltem Seydout, Massandjét, az édesanyját,
és…
Mielőtt kimondanám a nevét, elharapom a mondat végét.
 – Eddig talán nem találtak kiutat a helyzetükből, de most már
nincsenek egyedül. Adam persze eddig is itt volt, de ő más
szemszögből közelített a segítségnyújtáshoz. Egy ideig elég volt
ez is, de ennél radikálisabb lépésre lesz szükségünk. Úgy érzem,
ez volt a valódi célja annak, hogy a sors erre a helyre hozott.
Leállítom a kamerát, és rányomok a feltöltésre. Alig van már
hely a telefonomon, és ha továbbra is videózni akarok, akkor
szükségem lesz a memóriára.
Már rég nem éreztem magam ennyire elevennek. A munkám
része volt a kármentés és a problémamegoldás, de egyik feladat
sem rázott fel annyira, mint ez. Nem lelkesedtem semmiért,
még talán az előléptetésemért sem. Keményen dolgoztam,
gépként, robotként, érzelmek nélkül.
Most úgy érzem, mintha lángra lobbantam volna. A tűz
felemészti a bensőmet, és kitörni készül belőlem. Csak
egyvalakit ismerek, aki tudja, min megyek most keresztül. Ő
biztosan megértene, hiszen ugyanazt az utat járta be, mint
aminek én most az elején tartok. Ő biztosan tudna segíteni,
mitévő legyek.
Kilépek a házamból, és gondolkodás nélkül átmegyek Adam
kunyhójába. Halkan megyek be, és becsukom magam után az
ajtót. A kislámpa még mindig ég, de Adam már alszik. Nem
kellene zavarnom, mégis a földbe gyökerezik a lábam. Lassan
megmozdul, kinyitja a szemét.
– Elizabeth – motyogja. – Valami baj van?
Baj az nincs. De a bennem lüktető érzelmeket le kell kötnöm,
és ehhez most rá van szükségem. Minden egyéb gondolatom
kiszalad a fejemből, és csak arra tudok koncentrálni, ahogy ott
fekszik előttem. Sebzett, csapzott, mégis árad belőle az a nyers
erő, amitől képesek vagyunk közösen szembenézni az elénk
gördülő akadályokkal.
– Ezt most ne értse félre!
A fejemet ingatom, mire ő a homlokát ráncolva néz rám.
– Mit?
Megkerülöm az ágyát, majd átvetem fölötte az egyik lábamat,
és lovaglóülésben fölé kerekedem. A szeme kipattan, még a
levegő is bennragad a tüdejében, amikor lehajolok hozzá, és
határozottan megcsókolom. A bőre még mindig forró, a
számban sós íz keveredik. Régebben utáltam volna, ha
zuhanyzás nélkül kell bárkihez hozzáérnem, most pedig úgy
vonz magához a belőle áradó tesztoszteron, mintha drog lenne.
Egyre többet és többet akarok belőle.
Élesen beszívom a levegőt, és vele együtt az illatát is.
Biztonságot ad, ugyanakkor veszélyt és izgalmat rejt. A bennem
tomboló adrenalinnal nem tudok mit kezdeni, ezért nem
finomkodom, úgy tépem le róla az ingét, mintha csak
másodperceink lennének hátra. Elemi vágy köt hozzá, a
részemmé válik. Ha minden nem is, egy dolog teljesen világossá
válik számomra: ő az én jobbik felem. Találkoznom kellett vele,
hogy magamat és az életemet is más színben lássam.
Próbál megmozdulni, de a lába miatt nem hagyom. Segítek
neki vetkőzni. Kapkodva, ügyetlenül akadunk egymásba,
mégsem érzem kellemetlennek a helyzetet. Nem zavar, mert
csak arra tudok gondolni, hogy végre a bőréhez érhetek, hogy a
karjában tart, ahol biztonságban érzem magam. Elengedhetem
minden problémámat, nem kell tovább a megoldásokat
keresnem, mert ebben a pillanatban ő maga jelenti a megoldást.

Reggel kissé kótyagos fejjel ébredek, de nem is csoda, alig

aludtam valamit. Ahogy eszembe jut az éjszaka, még inkább
összezavarodom. Amikor visszaértem a házamba, bedőltem az
ágyba, és már aludtam is, nem gondoltam a történtekre. De
most sem akarok belemélyedni abba, ami köztünk volt.
Kellemes volt, jólesett, de ennyi. Nincs szükség arra, hogy
túlgondoljam.
Felöltözök, és kisétálok a házból. Adam épp a kocsinál
készülődik, ezért odamegyek hozzá.
– Te meg hova mész? – kérdezem.
Láthatóan meglepődik azon, hogy ott állok mellette.
– Ki kell néznem egy ültetvényre – válaszolja.
– És te akarsz vezetni? Nem fáj már a seb?
– Még nem az igazi.
Lenéz a kötésre, és megpróbál ráállni a jobb lábára, de
néhány másodpercnél tovább nem bírja.
– Elviszlek – bólintok.
– Nem szükséges, megoldom.
– Nem kell a macsót játszanod! Tegnap kétszer is
megmentetted az életem, ideje törlesztenem.
Kelletve ugyan, de elfogadja az ajánlatomat. Segítek neki
beülni, és én is elhelyezkedem a vezetőülésben. Nem tudom
nem észrevenni, hogy le sem veszi rólam a szemét. Remélem,
nem akar a köztünk történtekről beszélni, mert ahhoz nagyon
nincs kedvem.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Semmi, csak nem láttalak még smink nélkül.
Ez igaz. Eddig minden reggel felvittem némi festéket az
arcomra, kivéve ma.
– Nem modellkedni jöttem – felelem. – Dolgunk van, amihez
nem szükséges kicicomáznom magam.
– Ehhez képest a legszebb ruháidat vetted fel.
Én is végignézek magamon.
– Nincs más. – Megvonom a vállam.
Nekem is kényelmetlen ez a sok selyem és taft, de jelenleg
azzal kell beérnem, amim van.
Elindulunk a poros úton. Egyre jobban megy a vezetés,
amihez persze az alacsony forgalom is hozzájárul. Nincsenek
dugók, nincsenek lámpák, sőt még kereszteződések is csak
ritkán. Egy ideig Adam rám sem néz, csak az utat mondja, majd
egy pillanatra felém fordul.
– Smink nélkül sem vagy olyan csúnya.
Mire rá tudnék nézni, ő már ismét az utat figyeli. Még
véletlenül sem tudna normálisan megdicsérni. Nemrég még
vérig sértett volna ezzel a megnyilvánulásával, de most csak jót
mosolygok rajta. Tudom, hogy tőle ez is nagy szó, és többet nem
is várok el. Sőt, nem is azért választottam ma azt, hogy natúr
arccal lépek elé, hogy bármit is mondjon. Magam miatt tettem.
Egyszerűen nem éreztem szükségesnek a sok sminket, hiszen
fontos feladatokat kell ellátnom. Eszembe sem jutott, hogyan
nézek ki közben.
 – Massandje jelentkezett? – kérdezem.
– Igen, reggel hívott. Az édesanyja már jobban van, hála
neked. Ezért meghívtak minket estére, hogy vacsorázzunk
velük.
– Komolyan?
– Igen. Mindig igyekeznek valami okot találni az ünneplésre,
és most van miért enni és táncolni.
Adam egy távolabbi ültetvényre irányít. Azt mesélte, hogy ott
teljesen máshogy mennek a dolgok, mint Seydouéknál.
Fogalmam sincs, ez mit jelent, de azt mondta, látnom kell ezt az
oldalát is, ha a kakaóüzletben akarok tevékenykedni.
Egy erdő szélén állunk meg. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint
ahol a múltkor jártunk, mert a fák nagy része a földön fekszik.
Amikor kiszállunk a kocsiból, közelebb lépek az erdő széléhez.
– Miért vágták ki ezeket a fákat? – kérdezem.
– Azért, hogy a helyükre kakaót ültessenek.
Adam hangja rosszallóan cseng. Biztos megvan az oka annak,
hogy hirtelen ilyen rosszkedvű lett, de már hozzászoktam, hogy
mindent harapófogóval kell belőle kihúzni.
– És ez miért baj?
– Mert ez a terület nem az övék. A nemzeti park része, ami
szigorúan védett, sokan mégis azt hiszik, azt tesznek a földdel,
amit csak akarnak. Tönkreteszik a fákat, ezzel gyakorlatilag
kiirtják az erdőket csak azért, hogy a saját gazdaságukat
növeljék.
– De ez illegális.
– Igen – nevet fel keserűen Adam. – És szerinted ez kit izgat?
Senki nem tud tenni ellenük semmit. Évek óta pusztítják az
erdőket, és senkinek nem sikerült megállítani őket. Az elmúlt
harminc évben több mint hatvan százalékkal csökkent a
természetes esőerdők területe az országban. És ez nem csak
abból áll, hogy kevesebb a fa. Sokszor még csak fel sem
használják az anyagot.
– Akkor mit tesznek? – ráncolom a homlokom.
Adam nem válaszol, csak beljebb tessékel, hogy a saját
szememmel nézzem meg. Óvatosan lépkedek a földön fekvő fák
között, nehogy valamiben hasra essek. Az egész úgy néz ki,
mintha egy nagy gép ledarált volna mindent. A tuskók még
kilátszanak a földből, de a növények többi része vagy szanaszét
hever, vagy levelek nélkül magasodnak az ég felé. Az egész táj
kopár és kiábrándító. A levegőt betölti az égett növények keserű
szaga. Itt-ott még füstölög a talaj, és ahogy megtámaszkodom az
egyik fa törzsében, feketére festi a tenyeremet.
– Mi történt itt?
Még a szám is tátva marad a szörnyű rombolás láttán.
– Nagyban végzik a pusztítást. Nem vágják ki egyesével a
fákat, ledózerolnak mindent, ami az útjukba kerül. A legtöbb
esetben végül fel is égetik a talajt, hogy semmi akadály ne
maradjon.
Itt is valami hasonlót végezhettek. A talaj menti növények
megpörkölődtek, de a fák törzsein látszik a legjobban a
rongálás. Épp beljebb lépnék, amikor meglátok valamit a
földön.
Hirtelen nehéz beazonosítani, de amikor meglátom a
szőrcsomók közül kiálló csontokat, egy hangos sikoly hagyja el a
számat. Elkapom a tekintetem, és Adam mellkasába fúrom az
arcom. Rosszul vagyok. Hiába hunyom le a szemem, még
mindig látom magam előtt a vörös bundát, a koponyát, a
fogakat… Az orromban égett hús szaga vegyül. Felfordul a
gyomrom.
Olyan gyorsan szaladok ki a fák közül, ahogy csak bírok, de
amint kiérek a kocsihoz, elfog a rosszullét. A reggeli tea és tojás
egyszerre távozik belőlem, de ettől az emlékképek még nem
halványulnak. Ökölbe szorítom a kezem, de hiába ernyednek el
utána az izmaim, a feszültség nem távozik belőlem. Ez most
más. Valami erősebb. És hiába próbálkozom a szokásos
rutinnal, szükségem van néhány percre, mire a szívverésem
visszatér a normális ütemhez.
– Mi volt az? – kérdezem Adamtől elcsukló hangon.
– Csimpánzok. Nem tudtak hova menekülni.
– Itt nem csupán erdőt irtottak. Ez gyilkosság!
A pulzusom ismét az egekbe szalad. Már nem elkeseredett,
hanem dühös vagyok, amiért ezt kell látnom. És nem, nem
azért, mert a másik irányba akarok nézni. Az dühít fel, hogy
egyáltalán létezik ez a probléma. Hogy vannak olyan emberek,
akik semmibe nézik az állatokat. A természetet. Nem törődnek
semmivel, csak a profittal.
És ekkor ismét arcul csap a felismerés. Nem, én nem lehettem
ilyen. Nem gázolhattam át másokon csak azért, hogy nekem
több pénzem és hatalmam legyen. Márpedig tudom a választ.
Megtettem. Újra és újra, amíg senki más nem maradt talpon,
csak én. De ez nem mehet így tovább. Ideje visszaadnom
valamit abból, amit ez alatt a néhány nap alatt kaptam.
– Mi folyik még itt?
 – Biztos tudni akarod?
Gondolkodás nélkül nyitom ki a számat.
– Mutass meg mindent!
– Nem lesz szép.
– Tegnap délután majdnem szétmarcangolt egy leopárd. Éjjel
fegyveresek vettek minket körbe. Órákon keresztül kellett
utaznunk egy gyógyszerért. Ma láttam egy összeégett csimpánz
holttestét. Ezek után nem hiszem, hogy bármi is eltántorítana.
Adam röviden maga elé mered.
– Rendben! Nagyjából mindent láttál, de van itt még valami.
– Vigyél oda! – vágom rá.
Kelletve ugyan, de Adam beleegyezik. Bólint, de mielőtt még
visszaülnénk az autóba, előveszem a mobilomat. Készítek egy
rövid videót az erdő maradványairól. Talán azért, hogy vissza
tudjam nézni, talán bizonyítékként. Még nem tudom, fogom-e
hasznosítani, mindenesetre minden történést meg akarok
örökíteni. Ki tudja, talán évek múlva máshogy fogok tekinteni
ezekre a képkockákra.
Visszaülünk az autóba, és a városba hajtunk. Az úton
igyekszem rendezni a gondolataimat. Nehezen birkózom meg
azzal a sok traumával, ami az utóbbi időben ért. A tegnapi
történések, a ma látottak, na meg az éjszaka Adammel… Reggel
nem kérdezett semmit. Úgy viselkedik velem, mintha mi sem
történt volna, azt leszámítva, hogy kötetlenebbül beszélgetünk.
Bizonyára ő is tudja, hogy ez egyszeri alkalom volt, és csak az
adrenalin dolgozott bennünk. Szükségem volt arra, hogy
levezessem a feszültséget, hogy a sok megrázkódtatás után
valami jó is történjen velem. Ahogy belegondolok, megremeg a
térdem és összerándul a gyomrom. Az éjszaka tényleg
különleges volt. Nem tudnám megmagyarázni, mitől, mert még
sosem tapasztaltam hasonlót. De ezzel részemről ennyi. És
remélem, hogy nem is hozza majd fel a témát.
Egy közeli kisvárosba érünk, ahol Adam a buszvégállomásra
navigál. Először megijedek, mert néhány gépfegyveres férfi
sétál át előttünk az úton, és csak utána gurulunk közelebb,
miután ők továbbálltak. Azt hiszem, egy életre meggyűlöltem a
fegyvereket.
A buszmegállóval szemben lévő parkolóban állunk meg,
ahonnan rálátni az eseményekre. Autók, motorok állnak
előttünk, de senki sem mozdul. Először még fogalmam sincs,
hogy mit kellene néznem, de csendben figyelek. Néhány perc
után azonban az az érzésem támad, hogy valamit nem értek.
– Mi történik?
– Hamarosan jön egy busz – magyarázza Adam. – Azt várjuk.
Busz? Fel akar rá tenni? Haza akar küldeni? Vagy mégis miért
várunk itt?
Amint ez végigfut az agyamon, bekanyarodik egy kisebb busz
a végállomásra, a motorok pedig felbőgnek. Hangos robaj vesz
körül minket. A busz ajtaja kinyílik, az emberek elkezdenek
leszállni róla, majd megjelenik egy férfi, aki három
kisgyermeket vezényel a motorosok irányába. Az egyikük
szörnyen sír. Az egész kis teste remeg, de a férfi csak kiabál
velük. Összeugrik a gyomrom a látványra és a hangokra is.
Mégis miért viselkedik így szegény gyerekkel? Amikor felülteti
őket egy-egy motoros mögé, már egy másik kislány is sírásban
tör ki. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de az ösztöneim azt súgják,
hogy valami nagyon nincs rendben.
– Mit csinál velük az apjuk?
– Ő nem az apjuk – magyarázza Adam. – Nem is idevalósiak.
Átcsempészték őket a határon, hogy a kakaóültetvényeken
dolgozzanak.
Adam felé kapom a fejem.
– Hogy mi? Gyerekeket dolgoztatnak? De hiszen látszik
rajtuk, hogy nem akarnak itt lenni! Egyik jobban sír, mint a
másik.
– A legtöbbször a saját családjuk küldi ide őket, hogy pénzt
keressenek. Azt már persze nem tudják, hogy valószínűleg egy
frankot sem fognak soha látni a fizetésükből.
A gyerekeket figyelem, ahogy a motorosokba kapaszkodva
elhajtanak. Legszívesebben utánuk mennék és összeszedném
őket, hogy utána hazavigyem őket a családjukhoz. Már nyúlok
is a kulcsért, hogy beindítsam a motort, de Adam lefogja a
kezem. Megrökönyödve nézek rá.
– Semmi értelme – csóválja lemondóan a fejét. – Akit ma
hazaküldenek, holnap visszajön.
– Akkor a rendszert kell megváltoztatni! – akadok ki.
– Igen, azt kellene. De amíg a kakaóból van az országnak
pénze, addig nem fognak ennyire radikális változtatásokat
bevezetni.
– És te képes vagy ezt végignézni?
Még jobban megemelem a hangom. A fejemben lüktetnek az
erek, érzem, ahogy zubog benne a vérem.
– Hónapokon keresztül menekítettük vissza a gyerekeket a
hazájukba. Amíg mi kettővel voltunk elfoglalva, addig behoztak
tízet. Majd következő héten visszahozták azt a kettőt is.
Szélmalomharcot vívunk. Mi kevesek vagyunk ehhez.
Könnyes szemmel nézem, ahogyan a motorok távolodnak
tőlünk. Még mindig hallom a kislányok sírását. Látom a félelmet
a szemükben. És dühös vagyok, amiért tétlenül kell ezt
végignéznem.
– A hatóságok dolgoznak az ügyön – magyarázza tovább
Adam. – Több szervezet is alakult a gyerekmunka
felszámolására. Nekik megvannak az eszközeik, ezért rájuk
bízzuk a kimentésüket.
– De többet tudnánk tenni, ha…
– Nem tudnánk, hidd el! Ezt a legnehezebb elfogadni, de nem
menthetünk meg mindenkit. Ezek az emberek veszélyesek. Ha
eléjük állnál, nem hezitálnának sokat, ott helyben
megvernének, vagy még rosszabb. Én már csak tudom. Egyszer
megállítottam egy motorost, mire másik három termett ott a
semmiből. Úgy összevertek, hogy hetekig alig kaptam levegőt.
Ennek persze nem akarnám újra kitenni, mégis fáj, hogy csak
ülünk a fenekünkön, miközben ártatlan kisgyerekek jövője és
élete a tét. Ők nem tehetnek semmiről. Nem tudják megvédeni
magukat. Ez a mi feladatunk lenne, és képtelenek vagyunk rá.
Remegő kézzel indítom be a motort, és egy szó nélkül vezetek
hazáig. Az sem érdekel, ha Adamnek még dolga lenne. Semmi
kedvem a további kocsikázáshoz, csak be akarok menni a
házamba, hogy gondolkodhassak.
Amint visszaérünk, bezárkózom a saját kunyhómba, vissza
sem nézek Adamre. Most senkire nem vagyok kíváncsi. Fújtatva
járkálok fel-alá, és mielőtt még felrobbannék, bekapcsolom a
kamerát, hogy kibeszélhessem magamból a dühömet. Először
még nehezen jutok szóhoz, de utána csak úgy ömlik belőlem a
mondanivaló. Felidézem, mit láttam az ültetvényen, majd a
buszvégállomáson, és közben olyan cifra káromkodások
hagyják el a számat, mint még soha. Csapkodok, toporzékolok,
dobálózok, míg végül nem marad energiám. Sírásban török ki.
Képtelen vagyok feldolgozni azt a sok igazságtalanságot, amivel
nap mint nap találkozom. A családok megélhetése, a
kizsákmányolás, az egészségügy, a természeti pusztítások, a
gyerekmunka… Ha ebből akár csak egy felütné a fejét
Angliában, abból hatalmas botrány lenne, és itt úgy élnek
ezekkel, mintha normális lenne. De nem az! És ez kinek a
hibája? Nem mondhatom, hogy csak és kizárólag a nyugati
társadalmaké, hiszen az itt élők is tehetnének az ellen, hogy így
éljenek. De mindenki csak ül a fenekén, beletörődött a sorsába,
és elfogadja azt, amit kapott. Én viszont nem ilyen vagyok.
Addig nem nyugszom, amíg nem sikerül megoldást találnom
legalább egy problémára.
Órákon keresztül csak ülök az ágyamon, és járatom az agyam.
Ebédelni sem mentem ki, nincs étvágyam.
A veranda kopogásából hallom, hogy Adam közeledik, ezért
nem lep meg, amikor bedugja a fejét az ajtón.
– Indulnunk kellene.
– Hova?
– Seydouékhoz.
Teljesen ki is ment a fejemből… Annyira nincs kedvem
ünnepelni! A hangulatom a béka segge alatt van, talán még
annál is lejjebb.
 – Menj csak nyugodtan, én ezt most kihagyom.
– Azt nem lehet! – rázza a fejét Adam. – Hiszen miattad van
okunk a mai bulira! Ha te nem segítesz, akkor ki tudja, mi
történt volna.
– Én nem ezt érzem – sóhajtom. – Csak azokat a
szörnyűségeket látom magam előtt, amiket ma mutattál. Nem
tudnék nyugodt szívvel ünnepelni, amikor annyi tragédia vesz
körül.
– Pont ilyenkor kell felállni és összeszedni magunkat! Mert
tegnap megmentettünk egy életet. Ez igen is méltó arra, hogy
megünnepeljük, mert tudom, hogy Massandjénak és a
családjának fontos ez a nap.
Talán igaza van. Nemcsak azt kell látnunk, mennyi borzalom
vesz minket körül, hanem azt is, ha ajándékot kapunk az élettől.
Massandje édesanyja túlélte a ma éjjelt, ezért mindenképp
örülhetünk.
– Jól van – sóhajtom.
– Tíz perc múlva a kocsinál!
Ezzel kisétál a házamból, hogy átöltözhessek. Kimegyek a
folyóhoz, hogy a délelőtti port lemossam magamról, majd új
ruhát veszek. Nem is nézem, melyik tiszta, kiválasztom a
legkényelmesebbet, és már indulok is.
 14. FEJEZET

Már navigáció nélkül is odatalálok a faluba. Megállok a

szokásos helyen, és amikor közelebb sétálunk a házakhoz,
meghalljuk a hangos beszélgetést. A kunyhók között, ahol a
múltkor az asszonyok dolgoztak, most asztalok állnak, középen
pedig tűz ég, amin egy nagy lábosban rotyog az étel. Már a
fűszerek illatától összefut a nyál a számban. Amikor
megkavarják, látom, hogy valamilyen hús rotyog sűrű, vöröses-
barnás szaftban. Kevés húst ehetnek, ezért sejtem, hogy ünnepi
lakomára készülnek. Az egész falu összegyűlt a vacsorához, és
amikor meglátnak minket, többen is felénk szaladnak.
Franciául köszöntenek, és valamit kántálni kezdenek, miközben
engem ölelgetnek, ami elég ijesztő. Egyedül az nyugtat meg,
hogy közben mosolyognak.
– Mit mondanak? – kérdezem.
– Azt, hogy te vagy a megmentő! – lép mellém Massandje
széles vigyorral az arcán.
– Én?
– Igen. Ez az este miattad van! Gyere, a többiek már várnak
téged!
Miattam? Az oké, hogy megünneplik egy nő felépülését, de én
ehhez alig tettem hozzá. Nem rajtam múlt, hogy jobban lett,
hanem a gyógyszeren.
 – Erre igazán semmi szükség.
A fejemet rázom, de Massandje és Adam is beljebb kísér a tűz
mellé.
– Ha te nem vagy, ki tudja, mi történt volna anyával. Úgyhogy
igenis megérdemled az ünneplést! A te tiszteletedre készítették
az ételt. Sőt, én készültem egy kis meglepetéssel is.
– Meglepetéssel? Mivel?
Massandje izgatottan karol belém, és az egyik ház felé vezet,
miközben én aggódva pillantok Adamre, aki láthatóan jól
szórakozik a bizonytalanságomon. Amikor már csak kettesben
maradunk Massandjéval, az ágyához lépünk, ahonnan felvesz
egy színes, mintás ruhadarabot, és felém nyújtja.
– Szeretném, ha ezt elfogadnád.
Őszintén mosolyog rám, a szeme egészen csillog. Hirtelen azt
sem tudom, mit mondjak.
– Ez nagyon kedves tőled, de mégis miért?
– Köszönetképp.
– Nem ezért csináltam – rázom a fejem. – Nincs szükségem
ünnepségre, ajándékra…
– Tudom, de mi így szeretnénk hálát adni neked. Ez a
szoknya még az édesanyámé volt, tőle örököltem, és most azt
akarom, hogy a tiéd legyen. Rám egyébként sem jó, mert túl
széles a csípőm. De neked biztosan nagyon jól állna!
Mire észbe kapok, Massandje már adja is rám a szoknyát,
még ellenkezni sincs időm. Körbetekeri rajtam, megköti, és a
blúzomat felcsavarja, hogy a hasam kilátszódjon. Soha
életemben nem volt rajtam olyan felső, amiből kilógott volna
bármim is, de most jólesik, ahogy a bőrömet éri a friss levegő. A
következő pillanatban pedig már a hajamat igazgatja. Magasan
összefogott kontyot készít, amilyen neki is van, és ahogy láttam,
rajtunk kívül még sok másik fiatal lánynak. Amikor végez,
mosolyogva néz végig rajtam.
– Tökéletes! Gyere, mutassuk meg a többieknek is!
Belém karol, és kivezet a házból. Az asszonyok és lányok
rögtön csodálni kezdik a ruhámat, és alaposan megfogdossák a
hajam, miközben folyamatosan magyaráznak. Kár, hogy nem
értem, mit.
A tömegből kiszúrom Adamet, aki éppen Seydouval beszélget,
de a tekintetét rám szegezi. A száját résnyire nyitja, miközben
alaposan végigmér. A pillantásából elég sok mindent ki tudok
olvasni.
Jó néhányszor nézett már így rám, és mindig tudtam, hogy
mire gondol, most azonban valami más is vegyül az
arckifejezésébe. Nem pusztán a nőt látja, nem a testemet,
hanem a szemembe néz. Libabőrös leszek, a gerincem mentén
megfeszül minden izmom.
Felelevenedik bennem az együtt töltött éjszakánk, és ahogyan
velem bánt. Érzem az ajkát a bőrömön, a forró leheletét a
hasamon. Ahogy határozottan, mégis gyengéden markolt a
csípőmbe. Elveszek az emlékekben, de vissza kell térnem a
jelenbe.
Elkapom a fejem, mert észreveszem, hogy a tűz felé húznak.
Az asztalfő melletti székre ültetnek, és a többiek is helyet
foglalnak, amíg néhányan megtöltik az asztalt mindenféle
finomsággal. Kenyeret tesznek elém egy kosárban, ami pont úgy
néz ki, mint amit Adam szokott sütni. A gőzölgő, szaftos húst
színes kerámiaedényekben tálalják, mellé pedig a már
megszokott gyökérzöldségeket teszik. A hangos beszélgetés és
az evőeszközök csattogása száll a levegőben. Adam eközben a
férfiakkal ül le, körülöttem pedig csak nőket látok. Massandje
persze mellettem foglal helyet, hogy ne érezzem magam
annyira egyedül, és mindig jól jöhet egy tolmács is. Egy pillanat
alatt megtelik a tányérom, mert mindenki nekem akar szedni
abból, amit ő készített. Csak kapkodom a fejem, olyan gyorsan
történik minden.
– Ne aggódj, nem kell mindent megenned – nevet Massandje.
– De azért jobban teszed, ha belekóstolsz az összes ételbe.
– Ennyire látszik rajtam a pánik?
– Még annál is jobban. De nem kell félned, ez mindig így
megy itt. Esküvőkön például annyi étel szokott összegyűlni,
hogy utána napokig azt esszük. És a jegyeseknek mindet meg
kell kóstolniuk.
Még belegondolni is szörnyű! Az utóbbi napokban olyan
picire zsugorodott a gyomrom, hogy már félek nekikezdeni az
evésnek. Főleg azért, mert az ételek nagy részéről azt sem
tudom, mi. Massandje nagyjából elmagyarázza, ezért bele
merek kóstolni.
– Ez az alloco – mutat rá egy pogácsaszerű ételre a
tányéromon –, vagyis a sült banán. Nem túl édes, köretként is
eheted. Mellette van a maafe, ami marhahús mogyorószószban.
Ott pedig a kedjenou, ami zöldséges, fűszeres csirke. Olyan, mint
egy pörkölt. A jamszgyökeret már ismered.
Nem minden az én ízlésem szerint készült, de nem
bánthatom meg őket, végig mosolyogva eszem meg, amit
kiszedtek nekem. A kedjenou kifejezetten ízlik, de a
mogyorószószos hús nekem egy kicsit sok. Az indiai
éttermekben sem szoktam ilyet rendelni, de egyszer kibírom.
A vacsora közben is folyamatosan beszélgetnek, és Massandje
igyekszik mindent lefordítani, bár őszintén szólva többet is
megtudok, mint amennyi érdekelne, ezért inkább megmondom
neki, hogy egyen ő is nyugodtan. Egy ideig elvagyok a fordítás
nélkül.
Miután mindenki elfogyasztotta az ételét, lassan áttelepszünk
a tűz túloldalára, ahol, ha jól látom, hangszereket készítenek
elő: különböző méretű sípokat és dobokat. Egy nagy körben
állunk meg, Adam pedig a túloldalról figyeli az eseményeket.
Nem mintha félnék egyedül, mégis jobb a lelkemnek, ha időről
időre megbizonyosodom róla, hogy ott van. Massandje belém
karol, mintha ezzel is biztosítani akarna arról, hogy nem hagy
magamra.
A dobok egyszerre kezdenek rá. A sípok harmonikus, mégis
éles hangja a zenészekre vonja a figyelmet, főleg akkor, amikor
a kunyhók közül megjelenik egy álarcos, színes rojtokba
öltözött ember. Első ránézésre elég félelmetes látványt nyújt. A
sárgára festett maszkja körül kendő takarja a fejét, lábán színes,
csíkos harisnya van. A derekán és a bokáján minden lépésére
ide-oda libegő rojtok lógnak. Ahogy megjelenik a kör közepén,
mindenki tapsolni kezd a zene ritmusára, ezért én is
csatlakozom hozzájuk.
A férfi hirtelen ugrálni, dobogni kezd, de olyan módon, hogy
a felsőteste nem mozdul. Hihetetlen, ahogy mozog, amilyen
gyorsan kapkodja a lábát. Még pislogni sincs időm, annyira
koncentrálok az előadására. Mindenki őt figyeli, lélegzet-
visszafojtva. Amikor a zene megáll, a táncos is, mire még
nagyobb taps és üdvrivalgás tör ki.
– Ez valami elképesztő volt! – nyögöm magam elé.
– Ő Zaouli.
– Úgy hívják?
– Nem – rázza a fejét Massandje. – A maszk ábrázolja Zaoulit.
Minden ünnepségen és szertartáson táncol nekünk, hogy a
faluban élőknek szerencsét hozzon. De most mi jövünk!
Egyre többen kezdenek táncolni, amikor ismét megszólal a
zene.
– Én nem vagyok jó táncos.
Ellenkezem, de Massandje és még egy lány megfogják a
karomat, és egyenesen behúznak a kör közepére. Szerintem
még életemben nem táncoltam. Nem emlékszem olyan
alkalomra, amikor kellett volna. Még az esküvőmön sem, mert
nem akartam leégetni magam. Erre tessék, egy falunyi
ismeretlen előtt kényszerülök rá, hogy bemutassam, mennyire
tehetségtelen vagyok hozzá!
Massandje mutat néhány mozdulatot, de nehezen veszem rá
magam, hogy utánozzam. A csípőmet jobbra-balra ingatom,
miközben igyekszem kizárni a külvilágot. Úgy teszek, mintha
senki sem látna, amitől egy kicsit megjön a bátorságom. Ettől
viszont sajnos nem leszek jobb táncos. Massandje és a másik
lány is nagyokat nevet, de nem veszem magamra, én is jókat
derülök a saját ügyetlenségemen. Hangosan kacagunk,
miközben gyakorlatilag teljesen hülyét csinálok magamból. De
élvezem. Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam.
 Az egyik forgásnál elkapom Adam tekintetét. Megint úgy néz
rám, mint amikor meglátott ebben a ruhában. Hiába beszélnek
hozzá, ő csak engem figyel, és én is őt. Tudom, hogy nem a
legvonzóbbak a mozdulataim, mégis úgy érzem, mintha egy
egyszerű tánccal el tudnám csábítani. De miért gondolkodom én
azon, hogy el akarom csábítani? Nem ezért jöttem, hanem
szórakozni. Mégis, képtelen vagyok levenni róla a szemem.
Massandje elhúz, hogy igyunk valamit a nagy táncolásra.
Eddig fel sem tűnt, de tényleg szörnyen szomjas lettem.
– Kérdezhetek valamit? – szólal meg két pohár víz között.
– Persze, mondd csak!
– Te és Adam… Ti együtt vagytok?
Majdnem félrenyelem a vizet. Rendesen meglepett ezzel a
kérdéssel.
– Nem – rázom a fejem. – Ő csak… segít nekem az itteni
dolgokban. Miért?
– Csak kérdeztem – vonja meg a vállát. – Nálunk elég
szigorúak a szabályok arra, ha valaki kapcsolatban akar élni.
Ott van például Awa és Konan. – A távolba mutat egy fiatal
párra. – A hétvégén lesz az eljegyzésük, de addig csak
felügyelettel találkozhatnak. Nem maradhatnak kettesben. Ha
kapcsolatot akarnak, akkor össze kell házasodniuk.
– Szegények! – horkantom. – Nem tudják, mire vállalkoznak.
– Te is házas vagy?
– Elváltam.
Massandje arca elsötétül.
– Komolyan? És most hogy élsz? Egyedül?
– Igen. Pontosabban nem, most Adammel, de otthon teljesen
egyedül élek már egy ideje.
– Nagyon különböznek a kultúráink – csóválja a fejét
Massandje. – Londonban biztos könnyebb szerelmesnek lenni.
Itt annyi a szabály, hogy majdnem megéri inkább az
érdekházasság. Kevesebb bajjal jár.
– De kicsit sem élvezetes. Hidd el nekem!
Massandje kérdőn tekint rám, de én nem akarok belemenni
ebbe a történetbe, inkább visszahúzom őt táncolni. Egyre
többen és többen gyűlnek körénk, amíg lassan lemegy a nap. A
sötétben már csak a tűz lángja világítja be a teret.
– Látom, kezdesz beilleszkedni.
Adam a hátam mögött áll. Megfordulok, hogy a szemébe
nézhessek.
– A lányok hihetetlen kedvesek. Meg mindenki. Köszönöm,
hogy végül rábeszéltél erre!
– Én megmondtam, hogy jót fog tenni.
Mély levegőt veszek. A lelkem valóban egy kicsit könnyebb.
Látom, mennyi örömet okoztunk ezeknek az embereknek, és
ettől úgy érzem, van remény arra, hogy másoknak is
segíthessünk.
– Tudod, mi tenne most még jót? Egy jó nagy fürdés!
Adam felkacag.
– Azt elhiszem! Nem akarsz tovább maradni?
– Nem igazán pihentem ki magam az éjjel. Egy kicsit
elfáradtam.
– Rendben, akkor köszönjünk el.
Visszafordulok Massandjéhoz és a többiekhez, hogy mindent
megköszönjek. Szerencsére nem kell sokáig magyarázkodnom,
elfogadják, hogy pihenni szeretnék, ezért hazaengednek. A
kocsihoz sétálva intek Seydounak is, aki mosolyogva búcsúzik el
tőlem.
Mennyit változott minden! Néhány napja még rám sem akart
nézni, annyira utált. De nem csodálom. Én sem tudnék már
tükörbe nézni, ha annak a nőnek az arca fogadna, aki régen
voltam.
Amikor hazaérünk, egyenesen a kunyhóm felé megyek, Adam
pedig a sajátjába, de félúton meggondolom magam.
Utánanézek, és irányt változtatok. Megállok az ajtajában, és
csak várok. Úgy tűnik, nem számított a látogatásomra, mert
kíváncsian tekint rám.
– Fürdök egyet – mondom, majd minden további nélkül
elindulok a folyó irányába.
A teraszomon leteszem a ruháimat, és kisétálok a partra,
közben felkapcsolok egy lámpát a harmadik kisházon, hogy
lássam az utat. Elmerülök a hűvös vízben, miközben átfut az
agyamon, mekkora hülyeséget csinálok. És ha valami bajom
esik? Ha egy veszélyes állattal találkozom? Az egész napos por,
a szárazság és a meleg mind kikészíti a bőrömet, de a kellemes
csobbanás után máris új erőre kapok. Főleg akkor, amikor
meglátom Adamet közelíteni. Már nem azon tanakodom, hogy
milyen rossz dolog történhet velem, hanem azon, hogy ha ő
mellettem van, semmi baj nem érhet.
Lassan tud még csak lépkedni, de a partra érve ő is
megszabadul a ruháitól, és mellém csúszik a vízbe. Egészen
közel jön hozzám, amitől máris megemelkedik a pulzusom.
Csak egyszeri alkalomra vágytam, de képtelen vagyok
türtőztetni magam, amikor a közelében vagyok. Hozzásimulok,
és a lábammal átfonom a derekát, hogy még közelebb
tudhassam magamhoz.
– Nem fázol? – kérdezi.
– Most nem – válaszolom, a tekintetem az ajkát keresi.
– Ha akarod, bemehetünk a házba.
Bizonyára tudja, milyen kényelmetlen nekem egy idegen
helyzet.
– Jó itt. Jó így.
Végigsimítja a combomat.
– Ez is jó?
A hangja selymesen búg, résnyire nyílt szája pedig az
enyémet keresi, de végül a nyakamon köt ki. Lehunyt szemmel
élvezem az érintését. Olyan sokáig próbálok neki ellenállni,
amíg csak bírok, míg végül magával ránt a vágy. Megcsókolom,
miközben szorosan magához ölel. Egész este erre vártam. Végre
ott vagyok, ahol lennem kell.

A hajnali levegő simogatja a meztelen bőrömet. Az ajtót és az

ablakot kinyitottam, hogy az ágy mellett lévő székben érjen a
friss szellő.
Ma nem mentem vissza a saját ágyamba. Azt hittem, a
feszültség levezetése után tisztábban látok majd, de sokáig
pörögnek még a kerekek az agyamban. Csak arra tudok
gondolni, hogy nem lehetett véletlen, hogy ide kerültem. Olyan
eszközök vannak a kezemben, amik az ittenieknek soha nem
fog rendelkezésre állni. Van pénzem, hatalmam, és ezt ezúttal
valami jóra, valami magasztosabbra akarom felhasználni.
– Nem tudsz aludni?
A hangra összerezzenek. Teljesen belefeledkeztem a
gondolataimba.
Adam álmosan pillant felém.
– Gondolkodtam – válaszolom.
– Az sosem jelent jót – sóhajtja, majd ülő helyzetbe húzza
magát. – Min gondolkodtál?
Hülyeségnek tűnik. Talán túlságosan is nagyratörő a tervem,
de mindig az volt a mottóm, hogy a megérzéseinkre kell
hallgatnunk. Nekem pedig most jó előérzetem van.
Visszaülök Adam mellé az ágyra, és a szemébe nézek.
– Rájöttem, hogyan változtathatunk az itteni helyzeten.
– Egyedül akarod leverni a felkelést? – húzza fel a
szemöldökét.
– Nem a lázadásról beszélek. – A fejemet ingatom. – Az csak
múló állapot. Hanem arról, ami kiváltotta.
Adam homlokára egyre sűrűbb ráncok ülnek.
– Miről beszélsz?
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De a legnagyobb
problémát jelenleg az jelenti Seydounak és az egész falunak,
hogy az általuk leszüretelt kakaóbabért alig kapnak némi pénzt.
Túl sok emberen megy keresztül az áru, és a kereskedők még le
is nyomják az árat, hogy minél kevesebbet kelljen fizetniük. Én
azt mondanám, hogy ne is adják el a kakaót!
– És akkor mégis hogy lesz belőle pénzük?
 Nagy levegőt veszek.
– Saját csokoládéval.
Adam néhány másodpercre elgondolkodik. Talán azon, hogy
agyamra ment-e a sok napsütés vagy a szex.
– Gondolj csak bele! – folytatom. – Itt van a kakaóbab, az
emberek, a munkaerő, már csak egy kisebb üzemet kell
megépíteni, és a nyugati országok két kézzel fogják kapkodni a
helyben készült kézműves csokoládét. Hiszen ez lett a
legnagyobb divat! Minden kézműves, házi, bio, öko, és ezekért
képesek az emberek akár egy vagyont kifizetni.
– Ez azért nem ilyen egyszerű – csóválja a fejét Adam. –
Ehhez mind eszközök kellenek. Egy létesítmény. Képzések.
Vagyis sok-sok pénz.
– Ami nekem megvan.
Felhúzom a vállam, miközben Adam arcát kémlelem. Ő még
mindig kétkedve néz rám, és egyre mélyebbeket sóhajtozik.
– Elizabeth…
– Ne kezdd megint! – vágok közbe. – Te is tudod, hogy
zseniális ötlet! Én értek a kereskedelemhez, úgyhogy az
eladással nem lesz gond. Egy kisebb épület kell csak, az
eszközöket pedig be tudjuk bárhonnan szerezni. Idehívunk
valakit, aki megtanítja a nőket a csokoládékészítésre, a férfiak
pedig dolgozhatnának tovább az ültetvényen.
Felszámolhatnánk a kizsákmányolást és a gyerekmunkát! Végre
tehetnék valamit az itt élőkért. Szeretnék segíteni, hogy
viszonozhassam azt a sok jót, amit tőlük kaptam. Csak ez
vezérel!
– És mégis hogy gondoltad ezt, ha egyszer senki nem juthat át
a határon? A szomszédos országokból talán be tudnánk hozatni
valamit, de nem hiszem, hogy Ghánában megfelelő felszerelést
találunk a temperáláshoz, vagy esetleg egy csokiszakértőt.
– Akkor addig megépítjük az üzemet. És amikor megnyílnak a
határok, intézzük a többit is!
Erre Adam nem felel, csupán mélyen a szemembe néz, majd
lehajtja a fejét.
– Mi az? – kérdezem.
– Ha megnyitják a határokat, akkor te is haza tudsz utazni.
Ebbe bele sem gondoltam… Annyira magával ragadott az
ötlet, hogy nem jutott el az agyamig ez a lehetőség. Igaz. Ha
elindulnak a gépek, nekem nem lesz itt többé semmi
keresnivalóm. Miért is maradnék, ha haza is mehetek a régi,
kényelmes életembe? De vajon vissza akarok menni? Már nem
az az ember vagyok, aki elindult Londonból egy üzleti
megbeszélésre. Már nem érdekel az előléptetés, a régi munkám,
a kollégáim. Új életem lett. De azt nem tudom, itt akarom-e
folytatni.
– Ha ebbe belevágunk, ígérem, hogy segítek befejezni, amit
elkezdünk.
– Mi vágunk bele?
– Igen! Te és én. Szükségem lesz a segítségedre, mert te
ismered a helyieket. Először is minél több ültetvényre el kell
jutnom, hogy lássam, hogyan működik ez az egész
kakaóbiznisz. Utána megbeszéljük Seydouval és a társaival az
ötletet, de szerintem bele fognak menni. Utána engedélyek
kellenek, alapanyag az építkezéshez, és…
Adam hirtelen előrehajol, és ajkát az enyémre tapasztja. A
beszédem hevében én is izgatott lettem, a feladatok pedig
lelkesedéssel töltenek el. Most már tudom, hogy ez volt az én
célom. Azért kellett idejönnöm, hogy az eddig megszerzett
tudásommal segíthessek az itt élőkön. És talán azért is, hogy
találkozzak Adammel. Ha ő nincs, sosem jutok el idáig.

A reggeli napfény egyenesen a szemembe világít. Ahogy feljebb

húzom magam az ágyban, meglátom a mellettem fekvő tálcát,
tele friss gyümölccsel és joghurttal, egy nagy bögre kávéval.
Rögtön hatalmas mosolyra húzódik a szám. Rég ébredtem ilyen
boldogan.
Az eddigi kapcsolataimban a szex egy hatalmi játszma
eszköze volt, de most már tudom, milyen az, amikor az
érzelmeink vezérelnek. Az pedig, hogy ilyen kedves
apróságokkal kényeztessenek, teljesen ismeretlen a számomra.
Nehéz beismernem, de Adam fontos nekem. Fontosabb, mint
eddig bármelyik férfi az életemben. És ahogy a múltjáról
mesélt, nála sem volt megszokott, hogy az egyéjszakás kalandjai
után bármilyen további kapcsolatot fenntartson.
– Felébredtél?
Adam épp belép a házba, amikor kinyújtózok.
– Ne haragudj, hogy idepofátlankodtam éjjel! Biztos nem
tudtál rendesen aludni tőlem.
– Gondoskodtál arról, hogy rendesen elfáradjak!
Leül mellém az ágyra, és egy csókot nyom a számra. Rögtön
nem a kávé tűnik a legjobb ébresztőnek.
– Mit szólnál hozzá, ha ma itt maradnánk? – kérdezi,
miközben áttér a nyakam harapdálására.
Rendkívül csábító az ajánlat, és nehezen mondanék rá nemet.
Mégis úgy érzem, nem hagyhatom figyelmen kívül azt, amire az
éjjel jutottam.
– Én arra gondoltam, hogy megbeszélhetnénk Seydouval a
csokiüzemet.
Adam megáll, és egyenesen a szemembe néz.
– Szóval komolyan gondolod ezt?
A tekintete teljesen megváltozik. Mintha gondterhelt lenne,
de nem értem az okát. Hiszen segíteni szeretnék. Azt hittem, ez
a közös érdekünk. Vagy talán tart attól, hogy elvesztem az
érdeklődésemet, és rá marad minden feladat?
– Igen! Nem voltam elég konkrét az éjjel?
– De, csak azt hittem, hogy ez egy amolyan fellángolás, aztán
el is felejted.
– Nem! – rázom a fejem határozottan. – Meg fogom csinálni!
Akár segítesz, akár nem.
Adam mélyen beszívja a levegőt. Tanácstalanul tekint maga
elé, majd bólogat.
– Oké. Benne vagyok!
Átölelem a nyakát, és szorosan magamhoz húzom. A testemet
elönti az adrenalin, úgy érzem, most bármire képes lennék.
Megcsókolom Adamet, és lassan hanyatt dőlök vele az ágyon.
– Azt hittem, sürgős dolgunk van! – lihegi.
– Egy kicsit még ráér…
 15. FEJEZET

A faluba érve jókedvűen köszönt minket Seydou. Adam már

előre felhívta, hogy érkezünk, és egy fontos dolgot szeretnénk
megbeszélni vele.
Amíg a kunyhójába sétálunk, átveszem magamban az összes
olyan információt, amit el kell mondanom ahhoz, hogy
sikerüljön a tervem. Otthon az irodában napokig készültem fel
egy-egy tárgyalásra, de most nem volt több időm néhány óránál.
Gyakorlatilag még a kutatómunkát sem végeztem el hozzá,
csupán egy határozott véleményem van arról, hogyan lehetne
megoldani a problémát. De ez az első lépés. Minden egy ötlettel
kezdődik.
Seydou hellyel kínál minket, egy fiatal lány vizet hoz nekünk,
majd magunkra hagy. Adam elmondja Seydounak, hogy van egy
üzleti tervem, amit szeretnék vele megosztani. Nem arat
osztatlan sikert már a bejelentés sem, de Seydou bólint, hogy
meséljek róla.
– Úgy láttam, hogy a legtöbb problémát itt az emberek
megélhetése jelenti, az alacsony életszínvonal, a halandóság, az
éhezés. – Belekezdek, Adam pedig fordítja, amit mondok. –
Mivel a faluban gyakorlatilag mindenki a kakaóültetvényeken
dolgozik, ezért csak abból származik bevételük, ami valljuk be,
szörnyen alacsony. És tudom, hogy ezen a kereskedő cégek
biztosan nem fognak változtatni. Csak egy megoldás maradt,
mégpedig az, hogy nem adjuk el a kakaót ezeknek a
vállalatoknak.
Seydou homloka mély ráncokba szalad. Megértem, hiszen
még nem mondtam el a lényeget.
– A tervem az, hogy megtartjuk a kakaót. Elvégzünk rajta
mindent, amit eddig, de nem adjuk tovább, hanem itt történne a
felhasználása. Egy kisebb üzem bőven elég lenne arra, hogy
csokoládét készítsünk, és magát a készterméket adjuk el akár
belföldön, akár exportra.
Seydou szinte meg sem várja, hogy Adam befejezze a
mondatot, közbevág. Nagy gesztusokkal magyaráz neki, és
Adam arcát elnézve, nem lelkesedik annyira az ötletért, mint
én.
– Mit mond? – kérdezem kétségbeesve.
Adam a száját húzza. Kelletve ugyan, de végül megszólal.
– Azt, hogy eleve miattatok kerültek ilyen helyzetbe. Ha
tisztességes fizetséget kapnának, nem okozna gondot a
megélhetés.
A mellkasom kissé elnehezül.
– Teljesen igaza van – bólintok. – De ezt a folyamatot nem
tudom egyedül megállítani. Az egyetlen járható út az, ha
kiszállunk a rendszerből.
Seydou tovább beszél.
– Nincs pénzünk arra, hogy gyárat építsünk. Nem is értünk a
csokoládékészítéshez.
– Ez nem gond! Nem szükséges holnapra minden feltételt
előteremteni. A csokoládé előállításához biztosan találunk
segítséget, és persze építeni kell egy kisebb helyiséget is, ahol
ezt elvégezhetjük.
– De pénzünk még mindig nincs rá.
– Nekem van elég. Ki tudom fizetni az építkezést, a gépeket, a
munkaerőt, bármit.
Seydou hirtelen Adam felé fordul, mintha nem értené, amit
mondok, pedig Adam bizonyára jól fordított. Néhány mondatot
váltanak egymással, majd Adam újra hozzám beszél.
– Azt kérdezi, hogy mit akarsz cserébe.
– Semmit! – A hangom már szinte felháborodott. – Semmit
nem kérek cserébe. Nem kell a profit, nem kölcsönt adok,
hanem egy lehetőséget. Nem hagyhatják, hogy az eladók
határozzák meg az árat, ezzel az életük színvonalát. A saját
készítésű csokoládét eljuttathatjuk akár Európába is, ahol
kisebb vagyont fizetnének a helyi termékekért. Az egész
közösség megélne belőle. És nemcsak megélne, hanem jól élne.
Láthatóan Seydout még nem sikerült meggyőznöm.
Bizonytalan és kétségei vannak, amit teljesen megértek. Eddig
én voltam a gonosz, aki kizsákmányolta őket, és most hirtelen
segíteni akarok. Nekem is gyanús lenne. Én sem hinnék benne.
De tudom, hogy nincsenek hátsó szándékaim, és azt szeretném,
ha ők is tudnák.
– Seydou azt mondja, hogy átgondolják. Meg kell beszélnie a
többiekkel is – mondja Adam.
– Persze! Nyugodtan tárgyalják meg, és ha bármi kérdésük
lenne, akkor szívesen válaszolok.
Seydou feláll a helyéről, és kezet fog Adammel és velem is,
majd kikísér minket. Őt már várja a többi munkába igyekvő
férfi, ezért nem tartjuk fel tovább. Remélem viszont, hogy
komolyan vette az ajánlatomat, és tényleg átgondolja. Félek,
hogy nem fognak hinni nekem.

Hazafelé megállunk a piacon, hogy kenyeret vegyünk. Nincs

időnk a sütésre, ezért gyorsabb megoldásra van szükségünk. Az
árusok között sétálva nézegetem a kínálatot, és még mindig
rácsodálkozom, mennyire más itt minden, mint Londonban. A
forgatag zajos, a felvert por pedig mindenre rászáll. A
gyümölcsöket már kezdem ugyan felismerni, de még mindig
van olyan, amiről fogalmam sincs, micsoda. Az egyik árus
például kizárólag egy kisebb, vöröses-narancs színű bogyót
árul. A rajta lévő francia feliratból arra következtetek, hogy a
pálmához van köze. A mellette álló standon az ananász és a
banán mellett látok egy tüskés, zöld növényt, amit kettévágva is
árulnak. A húsa fehér, a magja fekete.
– Ugye tudod, hogy az egy kisebb csoda lesz, ha Seydou
belemegy az egyezségbe? – kérdezi Adam séta közben.
– Tudom – sóhajtom. – És teljesen megértem. Még most sem
bíznak bennem, pedig semmilyen hátsó szándékom nincs.
Tényleg segíteni akarok.
– Ez nem a te hibád. Senkiben sem bíznak. Nem mernek
bízni. Annyian hitegették már őket, hogy nem fognak fejest
ugrani egy újabb ajánlatba anélkül, hogy száz százalékig
biztosak lennének benne.
 – Szerinted jó ötlet? – fordítom felé a fejem. – Szerinted
működhet?
Adam megáll, és elgondolkodik.
– Szerintem ez egy nagyon jó ötlet. Hogy működhet-e? Az
már egy teljesen más kérdés. De én a helyükben tennék vele egy
próbát. Adnék neki egy esélyt.
– Nekem is?
Adam egyenesen a szemembe néz.
– Nem vittelek volna oda, ha nem így lenne. Kilenc éve
építem velük a kapcsolatot, és nem szeretném ezt elrontani.
Úgyhogy ajánlom, hogy ne okozz csalódást. Senkinek!
Ezzel továbbsétál. Nem mintha eddig nem lett volna elég
nyomás rajtam, most tett rá még egy lapáttal.
Még sosem izgultam annyira egyik üzletnél sem, mint most.
És egyiket sem akartam ennyire, mint ezt. Hatalmas a nyomás
rajtam, mert ennek most sikerülnie kell. Elfog a szorongás, és
ökölbe kell szorítanom a kezem, hogy lenyugodjak. A másodikra
már le is lassul a pulzusom. Remélem, hogy Seydouék
belemennek, mert tényleg úgy érzem, hogy ez az az út, ami
kihozhatja őket a gödörből.
Elsétálok egy árus mellett, az asztalán pedig megakad a
szemem. Megállok, hogy alaposabban megnézzem, mire Adam
visszafordul.
– Menj csak nyugodtan! A kocsinál találkozunk.
Nem akarom feltartani, ezért amíg én nézelődök, ő hadd
vásároljon. Közelebb lépek az árushoz, aki rögtön segíteni akar.
Még szerencse, hogy van nálam némi készpénz.
Mire visszaérek az autóhoz, Adam épp a csomagtartóra tesz fel
egy nagy, letakart dobozt. Kíváncsian lépek mellé.
– Ez meg mi? – kérdezem.
– Majd otthon meglátod!
Nem is mond semmi egyebet, csak beül a kocsiba. Én is
beteszem a szatyrokat, és már indulunk is haza.
Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok, mert szörnyen éhes
vagyok. Az ebédet kihagytuk, ezért délutánra valami
tartalmasat kell ennem. A sok gyümölcs már marja a
gyomromat, de szerencsére a kenyér és a rizs felszívja a savam.
Most biztosan kenyeret fogok enni.
Már az idejét sem tudom, mikor ettem utoljára ennyi
szénhidrátot. Ha a ruháim nem csalnak, akkor fel is szedtem
néhány kilót, mert igencsak szűkek a nadrágjaim. Szerencsére
ezt a problémát ma orvosoltam.
A házak előtt megállok, és kiveszem a szatyrokat a kocsiból,
amíg Adam leemeli a dobozt, ami furcsa hangokat hallat.
Amikor lerántja róla a plédet, meglátom, hogy három csirke ül
egy ketrecben.
– Csirkék? – lépek közelebb. – Mégis minek?
– Neked. Látom rajtad, hogy nem vagy oda a húsételekért, de
talán ha saját állatból, frissen származik, akkor szívesebben
megeszed.
Szegények elég nyúzottnak tűnnek, és ahogy alaposan
megvizsgálom őket, rettentően félnek is.
 – Le akarod vágni őket? – kérdezem döbbenten.
– Igen. Élve elég nehéz megenni.
Adam is végignéz rajtuk. Igen, ebben teljesen igaza van, az én
szívem mégis elnehezedik. Az persze jólesik, hogy gondolt rám.
Magától jutott eszébe, hogy milyen kevés húst ettem, mióta
megérkeztem, és ebben szeretne segíteni. Ezelőtt nem érdekelt
másokat az egészségem vagy a testi-lelki jólétem. Nehéz
megszoknom, hogy létezik legalább egy ember, akinek fontosak
ezek. Akinek én fontos vagyok.
Mert bárhogy is nézzük, Adam és köztem kialakult egy
kapocs, amit nem tudok megmagyarázni. Segítjük és óvjuk a
másikat, akár a saját életünk árán is, és mindez olyan
természetesen jön, hogy egy pillanatig sem gondolkodunk el
rajta. De ennél messzebb nem is akarok menni. Nem tudom, mit
jelent az, ami köztünk van, de nem is akarom tudni. Ez most
pont így jó. Ennél többre nincs is szükségem.
Délután Adam egy ideiglenes ólat állít fel, hogy ne tudjanak
elszökni a legújabb háziállataink, amíg én bemegyek a házba,
hogy felpróbáljam a legújabb szerzeményeimet. Felhúzom a
khaki sortot, hozzá egy fehér atlétát. Meglepően jó holmikat
találtam a piacon, és még kényelmesek is. Amikor kilépek a
verandára, Adam nagyot füttyent.
– Az igen! – kiált felém. – Ezeket meg honnan szedted? Ne
mondd, hogy végig ott lapultak a bőröndödben!
– A piacon vettem őket – fordulok körbe. – Azt hiszem, ebben
egy kicsit kellemesebb lesz mozogni.
Adam a fejét csóválva kacag magában.
– Most meg mi az?
 Az én arcomról lefagy a mosoly.
– Semmi, csak… Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így
látlak. Smink nélkül, kócosan, trikóban…
– Én sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ruhákat fogok
hordani. De tudod, mit? Még sosem éreztem ilyen jól magam.
Ennyire szabadnak.
– Üdv a világomban! Itt aztán senki nem szól rád semmiért.
Imádom, hogy a magam ura vagyok.
– Igen, én is kezdem megszokni.
Megvonom a vállam, és beindítom a szivattyút, hogy
holnapra megfelelő mennyiségű vizünk legyen. Igyekszem én is
kivenni a részem a munkából, hogy ne csak élősködjek
Adamen. Hiába dolgozom, nem érzem tehernek. Nincs stressz,
nem akarok senkinek megfelelni, csak magamért teszek
mindent. Pontosabban magunkért, hiszen nem csak az én
megélhetésem múlik rajta.
Adam előkészíti a vacsorát. Szerencsére nem vágja le egyik
csirkét sem, helyette a piacon vett halat főzi meg, amiből egy
keveset eszem, de inkább maradok a szokásos gyümölcsnél és
kenyérnél.
Már épp végeztünk, amikor megszólal a telefonja.
Bennhagyta a kunyhóban, ezért leteszi a tányérját, és beszalad
érte. Nem szokták sokan keresni, de tudjuk, hogy ha csörög a
telefon, akkor az csakis fontos hívás lehet. Elég sokáig bent
marad, ezért én is utánamegyek. A háza közepén áll, a tarkóját
vakargatja beszéd közben. Bár nem értem, mit mond, bizonyára
nem kapott jó híreket. A gondterhelt tekintete mindent elárul.
Amikor kinyomja a mobilt, beljebb lépek.
 – Mi történt?
Nagyot sóhajt. A fejét csóválja, amíg visszateszi az asztalára a
telefont.
– Seydou hívott.
A gyomrom nagyot bukfencezik. Az arcáról ítélve már tudom
is, mit mondhatott.
– Ó…
Ennél többet nem tudok kinyögni. Mérhetetlenül csalódott
vagyok. Végre azt éreztem, hogy találtam egy célt, amiért
harcolhatok, amin dolgozhatok, és most ezt is elvették tőlem.
Leülök az ágy szélére, és csak bámulok magam elé, amikor
Adam ismét mély levegőt vesz.
– Azt mondta, hogy az egész közösség támogatja az ötleted. És
hogy szívesen belevágnának a csokoládéüzembe.
– Hogy mi? – Felpattanok a helyemről. – Azt hittem, hogy…
– Előadta a tervedet a faluban, és a nők is szívesen
dolgoznának többet a kakaóval, sőt néhányan a
csokoládékészítést is meg akarják tanulni. Massandje persze
elég nagy hatással volt mindenkire, gyakorlatilag ő volt az, aki
eladta nekik az ötletet.
– Akkor ezek szerint benne vannak? – kérdezem lélegzet-
visszafojtva.
– Igen – bólint Adam. – Holnap várnak minket, hogy
megbeszéljük a részleteket.
Nagyot sikítok, és gondolkodás nélkül Adam nyakába vetem
magam. Felugrok az ölébe, és úgy csókolgatom, hogy alig jut
levegőhöz. A súlyomtól hirtelen megtorpan, mert már ki is
ment a fejemből, hogy a lába talán még nem bírja a strapát.
 – Jaj, ne haragudj! – szabadkozom, amikor leesik, hogy nem a
legjobb ötlet még magamat is cipeltetni, de nem enged el.
– Ne is törődj vele!
Ezzel ismét megcsókol, majd az ágy felé indulunk.
El sem hiszem, hogy sikerült! Annyi energiát érzek magam,
amennyit már régen nem. A testemben csak úgy zakatol a vér.
Végre egy olyan feladatot találtam, ami igazán testhezálló, és
amivel ráadásul segíthetek is Seydou közösségének. Most már
csak mindennek úgy kell alakulnia, ahogy kitaláltam.

A dézsában ülve Adam vállára hajtom a fejem, miközben

belekortyolok a sörömbe. Nincs is ennél tökéletesebb módja az
ünneplésnek. Végtelenül nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, és
alig várom, hogy belekezdjünk a munkálatokba. A fejemben
már kezd összeállni a kép, egymásután megtervezem a
lépéseket, hogy már csak a kivitelezés legyen hátra. Elengedem
magam, mélyen beszívom a levegőt. Végre újra visszavettem az
irányítást a saját életem felett.
– Holnap mikor megyünk? – kérdezem Adamet két korty
között.
– Délelőtt. Délután eljegyzés lesz, akkor nem akarok zavarni.
– Tényleg, Massandje mesélte. Szegény gyerekek!
– Nem vagy valami romantikus alkat, igaz?
Adam felém fordítja a fejét, az arcomat kémleli.
– Gyerekkorom óta azt hallgatom, hogy a szerelem mindent
csak tönkretesz. Úgyhogy nem, nem igazán hiszek a rózsaszín
ködös tündérmesékben – mesélem.
– Nem is voltál soha szerelmes?
Már majdnem rávágom, hogy soha, de végül becsukom a
számat. Felelevenednek előttem az emlékek.
– Csak egyszer – mondom, majd ismét iszom a sörömből. – De
szinte még gyerek voltam, és nem is tartott sokáig.
– Nem úgy sült el, ahogy szeretted volna?
– Gyakorlatilag sehogy sem sült el – ingatom a fejem. – Egy
ideig találkozgattunk a teniszedzések után, de az anyám rájött,
hogy mivel töltöm az időmet, ezért átíratott a város túlsó
végébe.
– Nem tetszett neki, hogy fiúzol?
– Inkább Liam személye nem tetszett neki. Egy ír. Igazi
balhés gyerek. Szinte folyton kék-zöld volt a verekedésektől, a
belőle áradó fűszagról már nem is beszélve.
Adam nagyot nevet.
– Akkor megértem az anyád döntését. Azt viszont nem, hogy
te hogyan szúrtad ki pont őt magadnak.
– Mondtam már, fiatal voltam. – Megvonom a vállam, a
tekintetem a távolba réved. – Talán pont a sok tiltás és
fegyelmezés ellen akartam vele lázadni. Már sosem tudjuk meg.
Újból kortyolok a sörömből, és elgondolkodom a múlton.
Egész életemben az volt az egyetlen kihágásom, hogy egy olyan
srácba zúgtam bele, aki a rangomon aluli volt. Olyasvalamiért
büntettek, amiről nem is tehettem, elvégre is nem mi szabjuk
meg, hogy kibe szeretünk bele. A szerelmek jönnek és mennek,
némelyik egyenesen magával ránt, de a legtöbbjük idővel
elhalványul. Vajon mit tartogat még számomra a jövő? Képes
lennék újra szeretni valakit?
 16. FEJEZET

Adam még alszik, engem azonban kidob magából az ágy. Az

utóbbi napokat azzal töltöttem, hogy előkészítsem a terveim
megvalósítását, de még mindig úgy érzem, nem készültem fel
minden buktatóra. Hajnal óta bújom a helyi törvényeket és
szabályozásokat, hogy minél hamarabb belekezdhessünk a
projektbe. Terület szerencsére nem kell, a falu elég nagy helyen
épült ahhoz, hogy még egy kisebb üzemet is létrehozhassunk
mellette.
Mire Adam felébred, én már a reggelit is elkészítettem.
Izgatottan várom, hogy végre magához térjen, és
beszámolhassak neki a fejleményekről. Csendben várom, amíg
megissza a kávéját, és csak utána fordulok felé.
– Gyerünk, mondd, mert látom, hogy mindjárt felrobbansz! –
mosolyodik el.
Én viszont ahelyett, hogy bármit is mondanék, elé tartom a
mobilomat. Beszéljenek helyettem a számok.
– Ez meg mi? – kérdezi Adam hunyorogva.
– Létrehoztam egy új számlát. Elindítottam már az alapítvány
papírügyeit is, de az még nem készült el.
– És mire fel ez az egész?
Nagy levegőt veszek.
– Szeretném, ha a társam lennél ebben a vállalkozásban.
Egyedül nem tudom végigcsinálni, kelleni fog a segítség, és te
ismered a helyieket, a szokásokat, a nyelvet. Én adom a pénzt és
az ötleteket, de szükségem lesz valakire, akiben megbízom. Aki
nem herdálja el a tőkét, és lelkiismeretesen véghez viszi a
tervet.
Adam nem tűnik annyira lelkesnek, mint én, de ezt már
megszoktam. Bizonyára tele van kétségekkel és kérdésekkel, de
mindenre felkészültem.
– Ez nagyon sok pénz.
Mindössze ennyit nyög ki.
– Amire szükségünk is lesz, ha életben akarjuk tartani a
csokiüzemet. Fel kell építeni, el kell indítani, ráadásul az
embereknek fizetést is kell adnunk, ha azt akarjuk, hogy az
eddigi munkájuk helyett belevágjanak valami újba. Arról nem
beszélve, hogy nem két penny az sem, ha egy igazi csokikészítőt
kell elhívnunk, hogy betanítsa őket. Nemcsak a terméket kell
előállítanunk, hanem a többi, kiegészítő tevékenységet is el kell
végeznünk. Honnan lesz csomagolóanyag? Ki fogja szállítani a
kész csokoládét? Hol fogjuk árulni őket?
Szinte nem is hagyja, hogy végigmondjam, feláll a farönkről,
visszamegy a házába, majd rögtön vissza is tér hozzám a
laptopjával a kezében. Eddig nem láttam, hogy számítógépe is
van. Nagyon jól titkolta előttem, hogy valójában minden
eszköze megvan egy kényelmes élethez. Bizonyára csak engem
akart elrettenteni a nomád stílusával.
Felhajtja a laptopot, és már neki is lát kikeresni azokat az
infókat, amiket én nem találtam. Órákon keresztül ülünk
egymás mellett, és igyekszünk minél többet haladni a projekttel.
Úgy látom, Adam is hasonló típus, mint én vagyok. Ha egyszer a
fejünkbe veszünk valamit, akkor nincs megállás. Jó csapat
lennénk. Vagyis jó csapat vagyunk. Ő francia nyelvű oldalakon
néz utána a különféle cégalapításoknak, én pedig addig keresek
egy olyan csokikészítőt, aki kurzusokat is vállal. Felosztjuk
egymás között a feladatokat, hogy minél hamarabb
belevethessük magunkat a kemény munkába.
Kicsit olyan érzés, mintha visszataláltam volna önmagamhoz.
Dolgozni mindig is szerettem, főleg akkor, ha láttam az
értelmét. És most, hogy egy egész közösség sorsa múlhat
rajtunk, még nagyobb erőbedobással küzdünk.
– Megvan! – kiált fel Adam.
– Mi?
Izgatottan fordulok felé.
– Kész a cég!
A laptop monitorjára mutat, ahol az áll: Carrington
Alapítvány.
– Már csak be kell küldeni a kérvényt – teszi hozzá. – Ha
biztos vagy benne, akkor nyomj egy entert, és már kész is!
Kiveszem a kezéből a laptopot, és alaposabban megnézem a
beadványt. Felfedezem benne, amit keresek, majd átírom az
alapítvány nevét, és visszaadom a gépet Adamnek.
– C&W? – ráncolja a homlokát.
– Az a vezetékneved, nem? Wells.
– Igen, de…
Közbevágok, és lenyomom az entert, mielőtt még
ellenkezhetne.
– Már megmondtam – nézek egyenesen a szemébe. – Társak
vagyunk. Együtt csináljuk!
– De a pénz…
– Ne érdekeljen a pénz!
Nagyot legyintek. Engem sem érdekel, pont ezért akarom,
hogy végre valami jóra fordíthassam a vagyonomat.
Gondolkodás nélkül kapom magam elé a mobilomat, és indítom
el a felvételt.
– Az jutott eszembe, hogy nemcsak a rossz dolgokat akarom
kiadni magamból, hanem a jókat is – kezdek bele. – És most van
okom az ünneplésre. Az imént létrejött az az alapítvány, amivel
a helyi közösséget fogjuk segíteni, hogy önellátók lehessenek. A
pénzem nagy részét az alapítvány fogja használni arra, hogy új
jövőképet biztosítsunk az itt élőknek. Hamarosan belekezdünk
a csokoládéüzem építésébe, amivel fellendíthetjük a
gazdaságot. És ha jól megy, ki tudja, hol lesz a vége? Talán több
manufaktúrát is építünk majd a régióban, ezzel kiszorítva a
kizsákmányoló kereskedelmi cégeket. Új kapukat nyitunk meg,
amelyeket eddig nem is ismertek. És hogy miért beszélek többes
számban?
Oldalra fordítom a kamerát, hogy Adam is látszódjon.
– Mert ezt nem tudnám egyedül végigcsinálni. És remélem,
ha egyszer visszanézzük majd ezt a videót, akkor jókat fogunk
nevetni azon, hogy hogyan indult ez az egész mozgalom. Mert
sosem szabad elfelejtenünk, honnan is indultunk.
Kikapcsolom a felvételt.
– Nem is gondoltam, hogy még mindig csinálod ezeket.
– Áh, csak saját szórakoztatás! – legyintek. – Amikor
mondtad, hogy talán így könnyebb lenne feldolgoznom az
eseményeket, akkor kipróbáltam, és tényleg jobban éreztem
magam. Azóta minden számomra fontos dolgot rögzítek. És ez
egy nagy pillanat a számomra.
Adam közelebb hajol hozzám. Váratlanul ér a csókja,
ugyanakkor rettentően megnyugtat. Ilyenkor mindig úgy
érzem, hogy jó irányba haladok.
– Ehhez egy méltó ebédet kell főznünk – mondja. – Hozz egy
fazekat bentről, és itt találkozunk!
Az ebéd jól hangzik, mostanában mindig megéhezem a nagy
munkában. Beszaladok a házba, és mire visszaérek a tűzrakó
helyhez, Adam már vár rám. És nincs egyedül.
– Mit tervezel vele?
Átfut rajtam a félelem. Baljós gondolataim támadnak, ahogy
meglátom, hogy az egyik piacon vásárolt csirkét fogja.
– Ő lesz az ebéd.
Megtorpanok. Az előbb úgy éreztem, bármit fel tudnék falni,
most azonban máshogy látom a helyzetet. Nem vagyok naiv,
tudom, hogy a húshoz le kell vágni az állatot, de ennyire
konkrétan még sosem szembesítettek ezzel.
– Oké, akkor én, mondjuk, keresek addig alapanyagot az
építkezéshez, te meg…
– Nem-nem – ingatja a fejét Adam. – Te fogod levágni!
Felfordul a gyomrom.
– Ugye ez csak valami vicc?
– Neked nem felelt meg a vásárolt hús, úgyhogy neked kell
vállalnod a következményeit. De szívesen segítek.
– Kösz, sokra megyek vele, ha elájulok! Gondolod, hogy a
piaci húst nem eszem meg, de képes lennék elvenni egy életet?
 – A húsevés ezzel jár. Addig nem tudod értékelni az ételt,
amíg meg nem tapasztalod ezt az oldalát. Én is sokat járok
vadászni, és tisztelem azokat az állatokat, amelyeket megeszek,
annyira, hogy kíméletesen és gyorsan vessek véget az
életüknek.
Ha csak belegondolok, hogy tulajdonképpen meg kell ölnöm
egy állatot, elfog a rosszullét. A lábam megremeg, és a gyomrom
is felfordul. Érzem, ahogy kifut belőlem az erő. Abban viszont
igaza van, hogy nem hunyhatok szemet afölött, hogy ha meg
akarom enni, akkor előtte az életét is el kell vennem.
Olyan mélyen szívom be a levegőt, ahogy csak tudom.
– Hol a kés? – kérdezem halkan.
Remegő kézzel hajtom végre a feladatot, de legbelül tudom,
hogy ez a helyes döntés. Nem lehetek képmutató, és nem
várhatom el mástól, hogy elém tegye az ételt, miközben én
kényelmesen hátradőlök. Már nem az a nő vagyok, aki így él. Az
a nő vagyok, aki macsétával vágja a kakaóbabot. Aki
szembeszáll egy leopárddal. Aki fegyveresek elől menekül. Aki
képes túltenni magát a vezetéshez fűződő traumáján, ha egy
élet múlik rajta. És ami a legfontosabb: olyan nő vagyok, aki
büszke magára.
Az ebéd kimondottan jól sikerül. Először még le kell
küzdenem a bennem fortyogó stresszt, amit a csirke levágása
okozott, de végül túlteszem magam rajta. Adammel közösen
készítjük el némi fűszer és egy kis jamszgyökér társaságában,
majd evés közben tovább tervezzük az üzem építését.
Teljesen belefeledkezem a munkába, de most a jó értelemben.
Nem a megszállottság hajt, hanem a vágy, hogy valami jót
tegyek. Ezért még határozottabban küzdök a célomért.
Amikor a mobilom megszólal, először azt hiszem, hogy
valamelyik építőanyag-kereskedés hív vissza, akikkel
tárgyalófélben vagyunk, de végül meglátom Andrew nevét a
kijelzőn. Csak most esik le, hogy nem válaszoltam az üzenetére.
– Szia! – szólok bele.
– Hála az égnek! – kezd bele köszönés nélkül.
– Ne haragudj, akartam válaszolni, de kiment a fejemből.
– Semmi gond, tudom, hogy elfoglalt vagy. Csak hallani
akartam a hangodat. És persze megkérdezni, hogy mikor jössz
haza.
Már jó ideje nem gondoltam ebbe bele. A tüzet piszkáló
Adamre pillantok, aki igyekszik úgy tenni, mintha nem
hallgatná a beszélgetésemet.
– A cég nem tud segíteni – magyarázom. – Gyakorlatilag már
nem is dolgozom nekik, Colton kitúrt a helyemről.
– Igen, tudom. Lenne egy-két szavam hozzá, szerencséje,
hogy épp New Yorkban vagyok. De inkább arról mesélj, hogy mi
történik veled! Még mindig le vannak zárva a repülőterek?
– Úgy tudom, igen. Az egyik nap megpróbáltunk bemenni a
fővárosba, de mindenhol katonák voltak. Nem hiszem, hogy
rövidesen változna a helyzet.
– Szörnyű lehet, amiket átélsz! Én biztosan belebolondulnék.
Még jó, hogy van kire támaszkodnod.
Hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Ezt meg honnan tudja?
És eleve, minden mondatát úgy kezdte eddig, hogy „tudja”… Ez
csak most tűnt fel, de semmi nem lepte meg, amit eddig
mondtam neki.
 – Ezt meg honnan veszed? – kérdezek vissza.
– A videóidból. Az egyik haverom talált rájuk, ő mutatta.
– Az nem lehet – vágom rá. – Mégis hol látta őket?
– Az egyik videómegosztón, már nem emlékszem a nevére.
De miért vagy így meglepődve? Hiszen te készítetted őket.
– Igen, de én privátra állítottam a feltöltést! – Felpattanok a
helyemről, és idegesen járkálni kezdek fel-alá. – Mégis hogy
történhetett ez?
Elfog a pánik. Ezt nagyon nem így terveztem. Mégiscsak
hülyeség volt ez az egész. Kellett nekem terápiába kezdeni, most
meg ismeretlen emberek hallgatják a gondolataimat és nézik az
idegösszeomlásaimat.
– Ezt ne tőlem kérdezd! A cégnél már mindenki látta a
videóidat, úgyhogy nem sikerült valami jól az a beállítás. Miért
baj az, ha nyilvánosak? Szerintem nagyon jók, kimondottan
várja mindenki, hogy mikor töltesz fel újat.
Megállok.
– Komolyan?
– Igen, mindenki be van sózva! A főszerkesztőm odáig lenne,
ha valami kulisszatitkot tudnék szerezni tőled. Sokan azt
gondolják, hogy ezt az egészet csak megjátszod.
– Megjátszani, hogy Afrikában rekedtem? Mégis kinek jutna
eszébe ilyen hülyeség?
– Tudod, hogy a mai világban már semmi sem
elképzelhetetlen.
Mély levegőt veszek. Adam kíváncsian áll meg előttem, a
tekintetem fürkészi.
Összezavarodtam. Nem így terveztem, nem akartam, hogy
bárki is lássa ezeket a videókat, most mégis ezen csámcsognak.
Le kell szednem őket. Nem hagyhatom, hogy még többen
megnézzék.
– Andrew, figyelj csak, majd visszahívlak! A lényeg, hogy
minden rendben, ne aggódj értem. Majd jelentkezem!
Meg sem várom, hogy mit reagál, rögtön kinyomom. Az első
dolgom az, hogy megnyitom azt a weboldalt, ahova a videókat
fel szoktam tölteni. Adam már épp kinyitja a száját, hogy
kérdezzen valamit, de én csendre intem. Túlságosan is feszült
vagyok ahhoz, hogy mindent el tudjak neki magyarázni.
Amikor meglátom a videók mellett, hogy „nyilvános”, egy
kisebb szívroham ragad magával. Le kell ülnöm, hogy
alaposabban megnézzem a beállításokat, de hiába is keresgélek,
sajnos be kell látnom, hogy ezt rendesen elszúrtam.
– Mi történt? – kérdezi Adam aggódva.
– A videóim nyilvánosak. Bárki megnézheti őket. Az öcsém
most hívott, hogy az egész szerkesztőség követi a profilomat.
– Hűha! Gondolom, nem így tervezted.
– Hát marhára nem! – hördülök fel. – Le kell törölnöm őket,
nincs más választásom.
Épp rányomnék a törlés gombra, amikor Adam kikapja a
kezemből a mobilomat. Hiába nyúlok utána, elfordul, és ő is
megnézi az oldalamat.
– Elég sokan látták. Sőt, nagyon sokan!
– És jó lenne, ha többen nem is látnák!
– Miért nem?
Visszafordul felém, és a szemembe néz. Nem is értem a
kérdését. A legbelső gondolataimat és problémáimat osztom
meg a felvételeken, ami másra nem tartozik.
– Mert nem akarom, hogy mások nézegessék, ilyen egyszerű!
– Hát nem érted? – lép közelebb hozzám. – Ez a véletlen, amit
te csapásnak tekintesz, valójában ajándék is lehet. Gondolj csak
bele, mennyi mindent elérhetünk a videókon keresztül! Nézd,
még kommenteket is írtak alá, hogy izgulnak érted, és hogy
várják a következő bejelentkezést, és figyeld! A legutolsó videód
alá már cégek is írtak, hogy szeretnének beszállni a
csokiüzembe.
– Tényleg?
Visszaveszem magamhoz a telefont, és én is elolvasgatom a
hozzászólásokat. Először a hideg futkos a hátamon, de aztán egy
kellemes melegség járja át a mellkasomat. Talán Adamnek igaza
van. A követőim lelkesek, és támogatni akarják a kitűzött
célunkat. Nem a saját, hanem a közösség érdekeit kell
figyelembe vennem. És ha ez a csatorna segíthet abban, hogy a
helyieknek gyorsabban és könnyebben új megélhetést
biztosítsunk, akkor nem szabad lemondanom róla. Nyelnem
kell egy nagyot, és bevállalni, hogy folytatom, még akkor is, ha
eleinte kellemetlen érzés lesz.
Adam az arcomat fürkészi, idegesen harap a szája szélébe.
Végül felemelem a mobilt, és elindítom a felvételt.
– Sziasztok! – köszönök a videón, holott még fogalmam sincs,
hogy mit fogok mondani. – Képzeljétek, most tudtam meg, hogy
elcsesztem a beállítást, és gyakorlatilag bárki meg tudja nézni a
videóimat. Elég béna voltam, tudom, és hülyének is érzem
magam miatta. Viszont, ha már így alakult, akkor itt az ideje egy
kicsit komolyabban venni ezt a témát.
 Talán most még jobban izgulok, mint valaha. Hiszen hatalmas
tétje van a szavaimnak.
– Mint tudjátok, a helyzet még mindig feszült az országban,
minket azonban ez nem állíthat meg. Adammel a napokban
belekezdünk az építkezésbe, és remélhetőleg néhány héten
belül megnyílhat a csokimanufaktúra. Ti szívesen vásárolnátok
helyi csokoládét? Olyat, amit maga a termesztő állít elő?
Mindenféle flancolás és extra költségek nélkül? Ha igen, akkor
terjesszétek a hírünket, mert hamarosan kezdünk!
Leállítom a felvételt, és Adam felé fordulok.
– Valahogy így gondoltad? – kérdezem.
Ő csak félmosolyra húzza a száját, és lassan bólogat.
– Pont így!

Az estémet azzal töltöm, hogy visszanézem a videóimat.

Borzasztó látni, hogy milyen emberként érkeztem ide, de sokkal
jobb érzés tölt el amiatt, amivé váltam. Eleinte még a
sminkemet is tökéletesen vittem fel minden felvétel előtt, most
meg kócosan, hatalmas karikákkal a szemem alatt közöltem,
hogy bizony belevágunk a küzdelembe. Csak a sokadik videó
után jut eszembe, hogy ha Andrew látta őket, akkor bizonyára a
szüleim is. De ha így van, miért nem kerestek? Az apám eddig
sem titkolta az érzéseit, a legutóbbi alkalommal is egyenesen
kimondta, hogy számára már selejtes áru vagyok. Az
előléptetéssel még talán vissza tudtam volna szerezni a
bizalmát, de most már teljesen lehetetlennek képzelem. Talán
már a fáradságot sem akarja venni, hogy velem beszéljen. És ez
az első alkalom, hogy nem is hibáztatom ezért. Ő még abban a
világban él, amiből én már szerencsésen kiszakadtam. Már nem
akarok megfelelni neki, nem akarom elnyerni a kegyeit. Csak az
bánt, hogy még a legnagyobb vészhelyzetben sem képes a
családom bármilyen gyengédséget mutatni felém.
De most nem is ők a legfontosabbak, hanem az, hogy a
projektem sikeres legyen. Tudom, hogy hosszú út áll még
előttünk, de már most megnyugtat a tudat, hogy a jó cél
érdekében harcolunk a tervünkért.
Adam halkan kopog az ajtómon.
– Gyere!
Két üveg sörrel lép be a kunyhómba, majd leül mellém az
ágyra, és az egyiket felém nyújtja.
– Mit csinálsz? – kérdezi.
– Nosztalgiázom. Ezt nézd!
Felé fordítom a telefont, hogy ő is lássa.
– Mintha nem is te lennél.
– Nekem is furcsa – ingatom a fejem. – Idegesítő egy nő
lehettem.
– Ebben egyetértünk – bólogat Adam, mire mindketten
nevetünk. – De akkor még nem értettelek meg úgy, mint most. –
A hangja komolyabbá válik. – Sajnálom, hogy ennyi időbe telt
felismernem, mivel kell megküzdened nap mint nap. A
rohamok, a kényszeres cselekvések…
– Nem tudhattad!
– Inkább csak nem akartam észrevenni. Bunkó és érzéketlen
voltam, amit most már szégyellek. Könnyebb volt beskatulyázni
téged, mint megérteni.
– Szerencsére mégis megértettél. Jobban, mint bárki más,
egész életemben. Ezért én is szörnyen érzem magam amiatt,
ahogy az elején viselkedtem veled. Ne haragudj!
– Egyáltalán nem haragszom. Tudom, hogy min mentél
keresztül, és hidd el, eleinte én sem voltam túl kedves a
helyiekkel. Az első napokban Seydou egy vadászpuskával
kergetett el a faluból.
Jót derülök a képen, ahogy elképzelem magam előtt.
– Az első napokban én is legszívesebben puskát fogtam volna
rád – vallom be.
– És most?
– Most már csak néha – vonom meg a vállam.
Ahogy a válla az enyémhez ér, otthonos érzés kerít a
hatalmába. Ösztönösen hajtom oldalra a fejem, hogy még
közelebb legyek hozzá, de a meghitt pillanatot egy hangos
morajlás szakítja félbe.
– Ez mi volt? – kérdezem ijedten.
– Gyere, nézzük meg!
Adam megragadja a karomat, és kimegyünk a kunyhóból. Én
nem tartom jó ötletnek, hogy sötétedéskor mindenféle furcsa
hangoknak járjunk utána, főleg a múltkori leopárdincidens
után, de ő magabiztosan vezet a folyó felé.
Amikor a közelébe érünk, a túlparton már felsejlik néhány
elefánt körvonala. Én megállnék, de Adam továbbhúz. Egészen
a folyó partjánál állunk meg, és onnan nézzük, ahogy egy egész
csorda fürdik előttünk. Kicsik és nagyok merik fel a vizet az
ormányukkal, majd egymásra és magukra fröcskölik. A puszta
látványtól mosolyra húzódik a szám.
– Ez még mindig elképesztő! – nyögöm magam elé. – Nem
jöttünk túl közel hozzájuk?
– Nem, innen nem zavarjuk őket.
Adam átkarol, és úgy nézzük tovább az elefántok fürdését. A
borjak még egészen kicsik, ezért a parton állva nyújtogatják az
ormányukat a víz felé, az anyjuk pedig segít nekik.
– Van gyereked? – kérdezem Adamtől.
Meglephettem a kérdésemmel, mert pont olyan arcot vág,
mint aki egyáltalán nem számított erre a témára.
– Nem hiszem – válaszolja. – Csináltam pár hülyeséget, de
szerintem tudnék arról, ha következménye lett volna. Főleg
azért, mert nem hagyna ki senki egy vaskos gyerektartási
csekket. És neked?
– Nincs.
– A férjeddel nem akartatok?
– Nem úgy alakult. Először a munkára akartam koncentrálni,
most meg már talán túl késő hozzá.
– Már miért lenne késő?
– Túl vagyok a harmincon, és jelenleg azon dolgozom, hogy
újraépítsem az egész életemet. Azt sem tudom, hogy mi fog
velem történni a következő héten. Felelőtlenség lenne gyereket
vállalnom.
– Talán a nem túl távoli jövőben, amikor rendeződnek a
dolgaid.
– Ha rendeződnek. De egyre csak zavarosabb lesz minden.
Újra Adam vállára hajtom a fejem, mert ez az egyetlen hely,
ahol képes vagyok megnyugodni. A lemenő napfény még éppen
megvilágítja a folyót, ami elég ahhoz, hogy lássuk elvonulni az
elefántokat. Ez azért nem egy rossz kilátás. Csendben figyeljük
az állatokat, hallgatjuk a hangjukat, és közben összefonjuk a
kezünket. Régóta nem voltam ilyen boldog és kiegyensúlyozott.
 17. FEJEZET

A faluba érve Seydou és a többi férfi összegyűlve vár minket.

Eltelt majdnem két hét, amióta utoljára hallottunk felőlük. Én
persze nem adtam fel, minden egyes nap szövögettem tovább a
terveimet, és folyamatosan készítettem tovább a videókat, hogy
a külvilág is jobban megismerje, mire készülünk.
Amikor meglátom Seydou tekintetét, a kezem ismét ökölbe
szorul. Mély levegőt veszek. Megijedek, talán meggondolták
magukat, ezért ahogy kiszállunk a kocsiból, rögtön odasietünk.
Adam alig bír követni, mert ugyan már rendesen rá tud állni a
lábára, még mindig biceg egy kicsit.
– Valami baj van?
Seydounak szegezem a kérdést, de Adam fordít, amikor ő is
utolér. Izgatottan várom a választ.
– Azt mondja, arról volt szó, hogy kijelöljük az üzem helyét,
ezért maradtak itthon.
A pulzusom egy pillanat alatt visszaáll a normális ütemre, sőt
a szívem kellemes melegséggel dobban. Végtelenül örülök neki,
hogy ők is olyan lelkesen állnak az ügyhöz, mint én.
Mivel itt nem olyan egyszerű a helyzet, mint Londonban
lenne, ezért az idősebbektől kérünk segítséget, hogy mondják
meg, melyik terület tartozik még a közösséghez. Ők is szívesen
kiveszik a részüket a munkákból, ám sokkal jobban kétkednek a
sikerében. Elhiszem, hogy sok rossz tapasztalatuk volt már
hozzám hasonló, nyugati üzletemberekkel, akik minden szépet
és jót megígértek, aztán azon kapták magukat, hogy még a
vízforrástól is megfosztották őket. Ezért amikor végzünk az
üzem kitűzésével, megkérem Adamet, hogy hívja őket össze.
– Tolmácsolnál, kérlek?
Adam meglepetten néz rám, de bólint. A falu lakosai felé
fordulok, és megköszörülöm a torkomat.
– Helló! Talán még nem mindenkivel beszéltem vagy
találkoztam személyesen, ezért szeretnék bemutatkozni. A
nevem Elizabeth, és Londonból érkeztem. Azzal a céllal
érkeztem az országba, hogy a kakaóbab árát minél
alacsonyabbra tudjuk lenyomni, hogy a cégnek, ahol dolgoztam,
még magasabb legyen a profitja.
Adam felvont szemöldökkel pillant felém, de én jelzem, hogy
folytassa csak a fordítást.
– Csak az érdekelt, hogy minél több pénzt nyerjek az üzleten.
De amikor itt ragadtam, megismertem Adamet, aki elhozott ide,
és megismertem önöket. Ekkor minden megváltozott
körülöttem.
Nyirkos lesz a tenyerem. De nem állhatok meg.
– Már nem érdekel a haszon, a pénz, a nyugati kényelem,
mert a saját szememmel láttam, a saját bőrömön tapasztaltam
meg, milyen itt az élet. Tudom, hogy nehéz elnyerni a
bizalmukat, most mégis arra kérek mindenkit, hogy ha nem is
hisznek a sikerben, adjanak nekem egy esélyt. Semmit sem
szeretnék jobban annál, hogy segíthessek a közösségnek. Hogy
talán egy kicsit javítsak az életszínvonalukon. Egy kicsit jobb
egészségügyi ellátást kapjanak. Mostantól minden napomat
ennek a célnak fogom áldozni, úgyhogy forduljanak hozzám
bizalommal, ha bármi kérdésük akad, szívesen megválaszolom
őket!
Felfedezem Massandje mosolygós arcát a tömegben, ami még
több önbizalmat ad.
– Még a héten elkezdjük az építkezést. Szeretném, ha néhány
önkéntes segítene abban, hogy a legjobban tudjuk kihasználni
az üzemet. Én sajnos nem értek a kakaóbab termesztéséhez és
felhasználásához, de ha kapnék némi információt, akkor…
– Én szívesen segítek! – kiált fel Massandje elsőként.
A többiek még gyanakodva pillantanak rám, majd
Massandjéra, de néhányan felteszik még a kezüket. Elsőnek
nem is rossz.
– Köszönöm! Ígérem, nem okozok csalódást. Most pedig
lássunk munkához!
A fiatalabbak hangosan tapsolnak, az idősebbek közül csak
néhányan csatlakoznak hozzájuk. De nem baj, tudom, hogy ez
egy hosszú és rögös út lesz, de a végére ők is meglátják majd,
hogy semmi rosszat nem akarok nekik.
A házak közötti közösségi téren felállítunk egy asztalt, ahol
dolgozhatunk. A tervezés alatt visszatér a szívembe az az öröm,
amit az első saját projektjeimnél éreztem. Felkészültem sok-sok
jegyzetfüzettel, nagy papírlapokkal, amire rajzolunk,
számolunk, miközben az összes energiámat és figyelmemet a
feladatra összpontosítom. Szinte fel sem emelem a fejem az
asztalról, csak akkor, amikor Adam letesz mellém egy bögre
teát.
 – Hogy haladtok? – kérdezi.
– Egész jól. De a termelést még nem látom át teljesen.
– Ezt könnyen megoldhatjuk – vonja meg a vállát Massandje.
– Délután megyünk ki az ültetvényre, gyere el velünk! Ott végig
tudod követni, hogy mi mikor történik.
– Ez jó ötlet – bólogatok. – De délután be kell mennünk a
városba, hogy leadjuk a hivatalos kérelmeket az üzem
építésére.
– Azt elintézem én egyedül – legyint Adam. – Az most
fontosabb, hogy haladjunk a tervezéssel.
– De csak egy kocsink van.
– Megoldom, ne aggódj!
Ha Adam azt mondja, hogy megoldja, akkor az úgy is lesz.
Bízom benne, és tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy a
legjobb irányba haladjon a projekt.
Ebédre az asszonyok főztek csirkét jamszgyökérrel, amit
közösen fogyasztunk el, majd a legtöbben gyalog indulnak
útnak az ültetvény felé. Nincs közel, de ők már megszokták a
hosszú utat, mi viszont Massandjéval beülünk az autóba, és ott
csatlakozunk azokhoz, akik már elkezdték a betakarítást.
A gyümölcsöket már megismerem, ezért fogok egy macsétát,
és én is segítek a szüretben. Szeretném minél jobban átélni a
folyamatot, hogy lássam, melyik lépésnek mi a fontossága, és
így alakíthassuk ki a műveletek sorrendjét. Már attól is
könnyebb lesz a lelkem, hogy segíthetek, hogy hozzáérhetek a
kakaóbabhoz.
Amikor széthasítjuk, és feltárul előttünk a fehér húsa, benne
a magokkal, máris jobban beleélem magam az itt dolgozók
helyzetébe. Iszonyatos fizikai munkát művelnek, amiért
nemhogy kellő fizetést nem kapnak, de sokszor embertelen
körülmények között kell elvégezniük a betakarítást. Ezen is
változtatni fogunk. A hőségtől kifulladva, robotként dolgoznak,
hogy időben befejezzék a gyümölcsök begyűjtését.
A telefonomat sűrűn előveszem, és rövid videókat készítek,
amiben bemutatom a szüretet. Fontos, hogy mostantól a
külvilág is a részese legyen a munkának, mert akkor sokkal
gyorsabban fog majd beindulni az üzlet.
A kettéhasított babokat egyelőre a fák alatt hagyják, hogy a
húsuk megerjedjen. Ez adja majd meg a csokoládé ízét, ezért
nem hagyhatják ki ezt a lépést. Az előző adagot összegyűjtjük,
és egy kölcsönkért platós autóra teszik.
– Honnan van a kocsi? – kérdezem Massandjét.
– Az egyik szállítótól, máskülönben nem tudnánk elvinni
innen a kakaót.
– És csak úgy odaadják?
– Nem – nevet fel keserűen. – Ezt mind levonják majd a
végleges árból, amikor elszámolnak a kakaóval.
– Gondolom, nem valami alacsony a bérleti díj.
– Hát nem. De nincs más módja. A szárításhoz haza kell őket
vinnünk, mert így is félünk, hogy valaki az éjjel elviszi a
termést.
– Előfordult már ilyen?
– Sajnos igen, de nem sűrűn. Mindig vannak olyanok, akik
mások kárán akarnak meggazdagodni.
Nem elég, hogy nehéz helytállni ebben a munkában, még az
ültetvények tulajdonosai is egymás ellen harcolnak. Azt
megértem, hogy nekik is nehéz, de hogy tehetik ezt meg a
sorstársaikkal?
Segítek felpakolni a platóra, majd visszaülünk Massandjéval a
saját kocsinkba, és visszamegyünk a faluba. Ott ismét
lerakodunk, hogy folytassuk a munkát. Az asszonyok
banánleveleket terítettek a földre, ahol a legjobban éri őket a
nap. A kakaóbabból kikaparjuk a magokat és a maradék húst,
aminek a nagy része elrothadt a gyümölcsből. Mire végzünk,
kapkodom a levegőt. Szerencsére kapunk egy kancsó vizet,
amire rögtön rávetem magam.
Leülök az árnyékba, hogy újra energiát gyűjtsek, amíg a
többiek folytatják a munkát. Massandje is mellém telepszik.
– Hogy bírják ezt csinálni? – kérdezem lihegve.
– Ehhez szoktak hozzá. Ha nem végeznek vele, kárba vész a
termés, azt pedig nem engedhetik meg.
– Én biztos feladnám – csóválom a fejem. – Már most is
kivagyok a melegtől.
Massandje felnevet.
– Nem ehhez vagy szokva. Csoda, hogy nem égett még le a
bőröd.
– Kenem magam rendesen, különben már első nap
homárvörösre perzselődtem volna. Londonban teljesen más az
időjárás.
– Hiányzik az otthonod?
Egy ideje már nem gondoltam erre. De mégis, mit
nevezhetnék az otthonomnak? A családommal nincs túl jó
viszonyom, a munkámnak valószínűleg befellegzett, és már a
lakásomba sem vágyom vissza.
 – Hiányzik egy otthon – válaszolom végül. – De hogy hol, azt
még nem tudom.
Massandje a vállamra teszi a kezét. Igyekszik bátorítani,
amiért hálás vagyok neki. Jó érzés, hogy Adamen kívül még
valaki mellettem áll, és nem ellenségként tekint rám.
Ahogy Adam eszembe jut, megjelenik egy kisteherautó a falu
szélén. Ő száll ki belőle, majd lassan felénk sétál. Szörnyen
izgatott vagyok, hogy ment az ügyintézés, ezért minden erőmet
összeszedve felállok, és felé szaladok.
– Na? – kérdezem sürgetve.
– Minden rendben ment – bólogat. – Szerencsére van egy
ismerősöm a városházán is, úgyhogy nem kellett órákat
várnom. Beadtam a papírokat, lepecsételték, és kész.
– Akkor ezek szerint…
– Hivatalosak vagyunk! Az alapítvány működik, és
megkaptuk az engedélyt az építkezésre.
Magával ragad a hév és a túlzott öröm, ezért a nyakába vetem
magam, és megcsókolom. Váratlanul éri a mozdulat, de végül
viszonozza.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Semmi, csak még nem csináltunk ilyet nyilvánosan.
A vállam fölött pillant a többiek felé, akik közül néhányan
minket néznek. Az igazat megvallva semmi közük a
magánéletünkhöz, de így, hogy Adam ezt szóba hozta, én is
kicsit kényelmetlenül érzem magam.
– Ne haragudj! – szabadkozom. – Igazad van.
– Engem nem zavar! – Megvonja a vállát, és ismét magához
húz, megcsókol.
 – Ezt este folytathatjuk – mondom a szemébe nézve. – Most
viszont vissza kell mennem, vár még ránk néhány ládányi
kakaó. Gondolom, neked is vissza kell vinned a bérelt kocsit.
– Ami azt illeti… Ez az én hozzájárulásom az üzlethez.
– Hogy mi?
Eltátom a számat.
– Az üzemnek vettem. Kényelmesebb lesz vele dolgozni.
Egyébként is szükség lett volna egy szállítóeszközre, de így akár
már most is hasznosíthatjuk a szüretnél. A bérlés drága, ebbe
pedig csak benzint kell venni.
– Ez fantasztikus!
Közelebb lépek a kocsihoz, hogy alaposabban megnézhessem.
– Kicsit lerobbant, de jól működik. Már régebben kinéztem,
de nekem túl nagy lett volna – magyarázza Adam.
– És ezt te vetted? Már hozzá is fértél a bankszámlához?
– Nem, ezt a saját pénzemen vettem. Szerettem volna én is
beleadni valamit. Őszintén szólva kicsit rosszul érinti a férfiúi
büszkeségemet, hogy mindent te csinálsz.
– Emiatt nem kell rosszul érezned magad.
– De igen! Azt hittem eddig, hogy segítek a közösségnek, hogy
jobb életet biztosítok nekik, erre jössz te, és…
Elhallgat. Nem akarom, hogy hátrányban érezze magát.
– Ez hülyeség! Közösen csinálunk mindent, csak az ötlet volt
az enyém. Egy csapat vagyunk!
Erre elmosolyodik.
– Igen, egy csapat.
Mélyen a szemembe néz. Furcsa bizsergés szalad végig a
gerincem mentén, ami végül a mellkasomban robban. Elkapom
a tekintetem, mert Adam pillantása égeti a lelkemet.
– Akkor fogj meg egy ládát, és segíts kiteríteni a kakaót, mert
én már alig bírom szusszal!
Sarkon fordulok, és visszasétálok a többiekhez, Adam néhány
másodperc múlva követ.
Estig folytatjuk a munkát, majd végül éjszakára kihúzunk egy
nagy vásznat a babok fölé, hátha esik némi eső. Ezt nappal újra
le kell szednünk, ha azt akarjuk, hogy a kakaó szépen
kiszáradjon. A munka végére már egészen megszokják, hogy én
is ott vagyok. Engem is befognak mindenféle folyamatba, a
kezembe adják az eszközöket, és megmutatják, mit hogyan
használjak. Mintha a körükbe fogadtak volna, amitől olyan
érzés fog el, mintha… Mintha otthonra leltem volna.
 18. FEJEZET

Amióta napokkal ezelőtt megkaptuk az engedélyt, Adam már be

is szerezte az építőanyagot, és elkészült az üzem alapja,
miközben én az asszonyokkal és lányokkal igyekszem
megértetni, hogy ha szeretnének, ők is készíthetnek csokoládét.
A legtöbbjük egész életében háztartásbeli volt, de most egy új
világ nyílik ki előttük. Massandje nagy segítségemre van abban,
hogy elfogadtassuk velük ezt a változást, persze úgy, hogy
semmit sem kényszerítünk rájuk. Végül egy közös főzéssel még
közelebb kerülünk egymáshoz, és egyre több kérdést tesznek fel
a vállalkozással kapcsolatban.
Amikor elkészülünk a kenyerekkel és sült zöldségekkel, a
férfiak is körénk gyűlnek, hogy együtt fogyasszuk el az ebédet.
– Ezt te főzted? – nézi Adam kétkedve a tányért, amit a
kezébe nyomok.
– Segítettem, miért?
– Jól néz ki. Egyszer otthon is kipróbáljuk!
Ezzel visszasétál a férfiak közé, de az én szívemet megüti a
szó: otthon. Mintha saját háztartásunk lenne. Csak kettőnknek.
Most már nem ő és én vagyunk, hanem mi, amit nehezen tudok
megszokni.
– Méghogy nincs köztetek semmi! – lép mellém Massandje.
– Ez elég bonyolult – ingatom a fejem.
 – Láttam azt a csókot valamelyik nap. Nekem egyszerűnek
tűnik. És őszintének.
– Az őszinte érzelmek a legbonyolultabbak. Főleg egy olyan
időszakban, amikor még a saját helyemet sem találom.
– Kár! – vonja meg a vállát. – Szerintem aranyosak vagytok
együtt. Adam igazán kedves pasi, megérdemelné, hogy végre
találjon maga mellé valakit.
– Talán ő is megtalálja a boldogságot. Egyszer már én is
majdnem megtaláltam.
– Tudod, az egyik barátnőm szerint a legszomorúbb szó a
világon a majdnem. De én őszintén remélem, hogy
mindkettőtök sorsa megfordul majd.
Amikor Massandje elsétál mellőlem, a tekintetem
visszafordítom Adam felé. Megannyi kérdés és kétely kavarog
bennem, ami bizonyára annak köszönhető, hogy már nem
robotként, gépies életet élek, hanem egyre több érzelmet
engedek meg magamnak. De hiába jár az agyam azon, hogy mi
is van köztünk, nem tudom megmondani. Jó érzés vele lenni. Jó
érzés arra gondolni, hogy együtt visszük véghez a terveinket.
Egyszerűen csak minden jó, ami vele kapcsolatos.
Ebéd után mindenki visszatér a munkájához, én pedig
mindent igyekszem dokumentálni, hogy este feltölthessem az
oldalamra. Adam segít megszólaltatni néhány helyi lakost, hogy
ők mit gondolnak a készülő vállalkozásról. A hitelességét az
adja, hogy nemcsak olyanokat kérdezünk, akik teljes
mellszélességgel mellettünk állnak, hanem olyanokat is, akik
kicsit óvatosabban állnak hozzá. Épp ezért láthatják mások,
hogy komolyan gondoljuk a segítségnyújtást, és még azok is
részt vesznek a munkálatokban, akik nem annyira biztosak a
sikerünket illetően.
Maga az építkezés gyorsan halad, amitől egész nap hevesen
dobog a szívem. Már látom magam előtt a kész üzemet, ahol
majd sürögnek-forognak a munkások, hogy minél több
csokoládét készítsenek. A lelkem mintha szárnyra kapna. Rég
éreztem utoljára ennyire szabadnak és élettel telinek magamat.
Úgy érzem, végre a megfelelő úton járok.
Adam a vacsora előtt eltűnik néhány órára, és csak az étkezés
végére ér vissza. Az autó platójáról három karton pezsgőt vesz
le, mire a többiek segítenek neki önteni és szétosztani.
– Ünneplünk? – kérdezem.
– Az első igazán dolgos napunkon vagyunk túl, gondoltam,
mindenkinek jót fog tenni egy kis lelkesítés.
– Ha holnap másnaposan fognak ténferegni, akkor…
Ujjával betapasztja a számat, és a kezembe nyom egy
pezsgővel teli poharat.
– Lazíts egy kicsit! – mondja. – Amióta megismertelek, csak a
munkán és a feladatokon jár az eszed.
– Ehhez vagyok hozzászokva. Haszontalannak érzem magam,
ha nem dolgozhatok, még akkor is, ha belerokkanok.
– Na látod, pont ezért kell néha szórakozni! Ha feltöltődsz,
akkor utána a munka is jobban fog menni.
Mély levegőt veszek, mert tudom, hogy igaza van, de ezt még
véletlenül sem ismerném be neki. Főleg azért, mert eddig csak
akkor tudtam igazán elengedni magam, amikor kettesben
voltam vele. Azt pedig végképp nem tudhatja meg, mekkora
hatással van rám.
 – Arra már van terved, hogyan akarod leépíteni a
kereskedőket? – kérdezi Adam.
– Még nem tudom. De egyértelmű, hogy nem lesz könnyű
menet. A szerződést csak úgy nem bonthatjuk fel, de fél év
múlva egyébként is lejárna. Azt még ki kell várni, de előtte már
jelezni fogjuk, hogy nem hosszabbítjuk meg. Így a teljes
ültetvény termése a falunál maradhat.
– Szerinted ennyiben hagyják a dolgot?
– Kénytelenek lesznek. Igaz, hogy nekik drága, jól menő
ügyvédeik vannak, de a közösségnek itt vagyok én. Ha bárki
ujjat mer húzni az üzlettel, akkor annak velem gyűlik meg a
baja.
Adam jó kedélyűen kacag fel, majd a poharát az enyémhez
koccintja. Az üveg hangja melegséggel tölt el, ahogyan Adam
tekintete is. Büszkeség járja át a testem, amikor végignézek a
félig kész épületen. Most csak egy lelketlen bádogdoboz, de
nemsokára igazi csodáknak ad otthont. A sok, fáradságos
munka meghozta a gyümölcsét. Újabb e-mail érkezik a
telefonomra, és én ugyanolyan izgalommal nyitom meg, mint az
előzőeket, hátha egy új megrendelésről vagy támogatóról van
szó. Azonban amikor meglátom a feladót, a gyomrom
összeugrik.
– Mindjárt jövök! – vetem oda Adamnek, és félrehúzódom.
Magányra van szükségem, hogy elolvassam a levelet.

Kedves Elizabeth!

Jó hírünk van, találtunk egy pilótát, aki hajlandó elutazni

érted Elefántcsontpartra még ebben a nehéz időszakban is. Az
 előkészületeket megtettük, így akár holnap indulhat.
Láttuk a videóidat, amelyek mélyen érintettek minket.
Szeretnénk támogatni téged ebben a vállalkozásban, mert
szerintünk közösen még nagyobb célokat tűzhetünk ki
magunk elé. A cég kereskedelmi részlegének egyik ágát
átirányítanánk Elefántcsontpartra, hogy az ott készített
csokoládét világszerte értékesíthessük, te pedig megkapnád
azt, amire mindig is vágytál: a negyedik széket. A te
kitartásoddal és a mi erőforrásainkkal hisszük, hogy valami
csodálatosat alkothatunk.
Várjuk mielőbbi válaszod, és reméljük, hogy hamarosan
személyesen is itt köszönthetünk téged a nagyteremben!

Baráti üdvözlettel:
Arthur Lewis

A lábam remegése felerősödik, ahogy a levél végére érek.

Mintha csak egy álomba csöppentem volna, de azt nem tudom
eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. A fejem dübörög, és
folyamatosan újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem.
Mit akarhatnak tőlem? Igaz lehet, amit ír? Tényleg engem
akarnak a tulajdonosok közé? Ha ez így van, akkor ez
kihagyhatatlan alkalom lenne arra, hogy…
– Minden rendben?
Adam megérinti a vállamat, amire összerezzenek. Általában
megnyugtat, ha láthatom, most mégis nehezebben kapok
levegőt.
– Persze! – válaszolom.
Igyekszem érdektelenséget tettetni, de Adam átlát a szitán.
 – Liz, mondd el, hogy mi a baj! A projekt körül van valami
zűr?
Olyan kedvesen szólít meg, amitől még jobban összeugrik a
gyomrom.
– Nem, dehogy, csak…
Azt sem tudom, hogyan mondjam el. Hogy egyáltalán
elmondjam-e. Amíg nem rendezem magamban a gondolataimat
és az érzéseimet, addig nem tudom, érdemes-e egyáltalán
bevonnom őt is.
Elfog a rosszullét, a fejfájásom felerősödik. Hiába szorítom
össze a kezem, a pulzusom egyre csak emelkedik. Félek,
képtelen vagyok visszatartani a rohamot, ami már jó ideje nem
tört rám ilyen élesen.
– Nem érzem jól magam – mondom. – Hazamegyek.
Elindulok az autó felé, de az nem esik le, hogy akkor
Adamnek is jönnie kell. Kapkodom a levegőt, de szerencsére ő
nem kérdez semmit. Elköszön Seydoutól, majd beülünk a
kocsiba.
Csendben ülünk hazáig. A fejemet fogom, és igyekszem
csillapítani a szédülést, de az ereimben így is dübörög a vér.
Alig várom, hogy végre beérjek a kunyhómba, és lefeküdjek az
ágyamra. Menekülök Adam elől, hátra sem nézek, úgy csukom
be magam után az ajtót. A mai estének az ünneplésről kellene
szólnia. Egy csodás eseményről, mert végre már csak napok
választanak el attól, amiért hetek óta dolgozunk, most mégis
nyomorultul érzem magam. És még csak nem is értem, miért.
Amikor kinyílik az ajtóm, Adam határozottan lép be rajta, és
megáll a szoba közepén. A kezét ingerülten felemeli, miközben
kinyitja a száját.
– Ez nem így működik! – kezdi. – Tudom, hogy baj van, és
mégse mondasz róla semmit. Ez – mutat rám, majd magára –
nem így működik! Egy csapat vagyunk, együtt küzdünk, egy a
célunk, ezért ha bármi történik, arról nekem is jogom van
tudni!
Mély levegőt veszek, mert sajnos tudom, hogy igaza van.
Elkerülhetetlen, hogy beavassam a részletekbe, mégis
reméltem, hogy nem kell megtennem. Megnyitom az e-mailt, és
odaadom neki a telefont. Figyelmesen olvas, miközben a
homloka egyre mélyebb ráncokba szalad. Azon kapom magam,
hogy félek a reakciójától.
– Ez meg mi? – kérdezi értetlenül. – A volt munkahelyed
küldte?
– Igen – bólintok.
– Ezek megőrültek! – fújtat, majd a mobilomat mellém, az
ágyra dobja. – Mégis mit gondoltak? Hogy ennyitől hazafutsz
hozzájuk?
Már-már komikusnak tekinti a helyzetet, én azonban nem
tudok nevetni rajta. Magam elé bámulok, mert képtelen vagyok
ránézni. A szemébe nézni.
A nevetése elhalkul, a levegő a tüdejében reked.
– Várjunk csak… Ugye nem gondolkodtál el rajta?
Rá kellene vágnom, hogy eszem ágában sincs visszamenni
oda, mégsem tudom kinyitni a számat. A fogaskerekek csak
kattognak az agyamban, megállíthatatlanul.
– Nem hülyeség, amit ír – vonom meg a vállam.
Adam a tarkójához kap. Idegesen sétálni kezd fel-alá.
 – De, hülyeség! Óriási baromság! Hát nem látod? Kikerülnek
a videóid az internetre, látják, hogy milyen sikeres lettél, és
hopp, máris ugranak érted? Eddig feléd sem néztek!
– Most nem ez a lényeg! – Én is felállok, hogy szembekerüljek
vele. – Nem azt kell nézni, hogy nekem mi a jó, hanem az ügyet
kell szem előtt tartanunk.
– Mi is ugyanúgy képesek vagyunk véghez vinni, segítség
nélkül.
– Tudom, de nekik olyan eszközeik vannak, amik nekünk
sose lesznek. Hosszú évekbe telhet, mire eljutunk oda, hogy
Európában is áruljuk a termékeket, ők viszont hetek alatt
megoldják. Nem kell külön logisztika, külön személyzet. Hát
nem látod? Ez egy hatalmas lehetőség arra, hogy egy még
nagyobb célt tűzhessünk ki magunk elé!
Mélyen a szemembe néz.
– És mi lesz velünk? – kérdezi már nyugodtabb hangon.
– Mi lenne? Nem változna semmi. Te vezetnéd az alapítványt,
én pedig intézném a céges ügyeket, ahogy az elején
megbeszéltük.
Felhorkant, a fejét csóválja.
– Tudod, azt hittem, hogy tényleg megváltoztál. De most
rájöttem, hogy az igazi érzelmekre még mindig képtelen vagy.
Sarkon fordul, és kilép a házamból. Hallom, hogy a saját
kunyhójának ajtaját hangosan csapja be, amitől az összes
izmom összerándul. A szavai újra és újra belém hasítanak. A
fortyogó pillantását még most is tisztán látom magam előtt. A
szívem egészen kicsire zsugorodik össze, ahogy belegondolok,
mit is jelentene az elutazásom. Hiába dolgoznánk hivatalosan
együtt, lehet, hogy soha többé nem találkoznánk. Nem
szabadna, hogy számítson. Nem függhetünk a másiktól, mégis
úgy érzem, hogy ő az egyetlen szál, ami ideköt. Tudtam, hogy
egyszer el kell hagynom ezt a helyet, de abba nem gondoltam
bele, mi lesz velünk. Kettőnkkel. Hiszen eddig nem is igazán
volt olyan, hogy „kettőnk”.
Érzéketlen lennék, ha az utazás mellett döntök? Ha azt
akarnám, hogy az itt élők sorsa gyorsabban, könnyebben jobbá
váljon? Elvégre is végig ezért küzdöttünk, miért dobnám el ezt a
lehetőséget? Az pedig, hogy vissza kell Londonba költöznöm…
Vegyes érzelmekkel tölt el. De ott van az otthonom. És most,
ebben a helyzetben az lenne az önző tett, ha lemondanék erről
az előléptetésről. Adam úgy gondolja, képtelen vagyok a valódi
érzelmekre. De most először érzem azt, hogy a saját érdekeimet
minden fenntartás nélkül a háttérbe kell helyeznem egy
magasabb cél érdekében.

Hangtalanul dolgozunk az építkezésen. Adam már korán reggel

eljött értem, pedig az egyik fiú ugrott el az új kocsival. Hiába
próbálok Adam közelébe férkőzni, ő folyamatosan kikerül.
Tudom, hogy a célra kellene fókuszálnom, nekem azonban csak
az lebeg a szemem előtt, ahogy az előző este rám nézett.
Elbizonytalanít. Sosem jelentettük ki, hogy mi van köztünk, épp
ezért most sem tudom, mit vár el tőlem. Még szép, hogy vele
akarok lenni! Vele akarok maradni! De most nem arról van szó,
hogy én mit akarok, hanem arról, hogy mi a jó a közösségnek.
– Elizabeth – lép hozzám Massandje. – Tegnap bementem a
városba, és az egyik könyvtárban találtam pár érdekes
kiadványt, ami segíthet a csokoládékészítésben.
Ahogy végignézek rajta, elfogy a levegő a tüdőmből.
– Ezzel mostantól én foglalkozom!
Adam váratlanul kikerül, és elveszi a könyvet. Némán állok
mellette, szóhoz sem jutok, amíg Massandje a tekintetem
fürkészi.
– Miért, mi a baj? – kérdezi érdeklődően.
– Mondd csak el neki! – noszogat Adam. – Előbb-utóbb meg
kell tudniuk. Ráadásul hamarosan úgyis szükség lesz a nagy
szónoki képességeidre.
Tudom, hogy gúnyolódik, és ez fáj a legjobban. Mintha azt
gondolná, nekem könnyű ez a helyzet.
De abban igaza van, hogy tartozom nekik annyival, hogy
őszinte leszek. Az építkezés közepére sétálok, és felemelem a
hangom.
– Kérhetnék egy kis figyelmet?
Mivel Adam egy tapodtat sem mozdul, Massandje nyomban
mellém szegődik, hogy fordítson. Amikor a munkások leteszik
az eszközeiket, mind felém fordulnak.
– Szeretnék valamit megosztani veletek. – A hangom
megremeg, de nem tántorodom el. – Mint tudjátok, mielőtt
idekerültem, egy nagy kereskedelmi cégnél dolgoztam. A minap
megkerestek, és… – Nem tudom kimondani. Massandje elakad a
fordításban, felém fordul. – Segíteni szeretnének. Felajánlották
az erőforrásaikat, hogy még sikeresebb lehessen az üzlet. Ehhez
azonban vissza kellene költöznöm Londonba.
Néhányan sugdolózni kezdenek, és Massandje is
gondterhelten néz rám.
– Adam itt marad, és továbbra is segít nektek az építkezésben
és az üzemeltetésben. Én viszont Londonból fogok dolgozni.
Adam ledobja a kalapácsát, és egy szó nélkül elsétál, vissza a
kocsijához, és elhajt. Sokan visszatérnek a munkájukhoz, de a
többiek egymás között sustorognak, miközben néha-néha rám
tekintenek. Ismerem ezt a nézést. Annyiszor okoztam már
csalódást, hogy ezt semmivel sem keverném össze. Szinte ki
tudom olvasni a szemükből, amit gondolnak: megint itt egy
fehér, aki jött, felfordulást okozott, és mindent a nyakunkban
hagyott.
Elindulok a kunyhók felé, de Massandje elkapja a karomat.
– Elizabeth, mi ez az egész?
Egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában. Képtelen
vagyok ránézni, ezért leszegem a fejem.
– Haza tudnak juttatni.
– Azt hittem, az már nem a te otthonod.
Ezzel megfogott.
– Jó ajánlatot kaptam.
– Ajánlatot? – Megcsóválja a fejét. – Már megint az üzlet…
– Igen, az üzlet! – csattanok fel. – Nem mindenki engedheti
meg magának, hogy az érzelmei vezéreljék! Nem magam miatt
teszem, hanem azért, hogy a csokiüzem százszázalékosan
sikeres legyen!
– Tudom, ne haragudj, én csak…
Nagyot sóhajt. Mindkettőnket elragadtak a heves és kínzó
érzések. Képtelen vagyok higgadtan gondolkodni a jövőmről.
– Hiányozni fogsz!
Massandje szeme ismét könnyes lesz, amitől én is
elérzékenyülök. Az öcsémmel nem volt soha túl szoros a
viszonyunk, de azt hiszem, hasonló lehet, ha az embernek van
egy húga.
– Te is nekem!
Megölelem.
– Hiányozni fogsz… nagyon – suttogja újra. – Azért
meglátogatsz minket?
Erre nem tudok válaszolni. Kinyitom a számat, de végül
Massandje csendre int.
– Igazad van! – mosolyodik el. – Ne ígérj olyat, amit végül
nem tudsz betartani! Isten veled!
Végigsimít a karomon, majd megtörli a szemét, és ő is elsétál
mellőlem. Mindannyian azt hiszik, cserben hagyom a
közösséget, holott csak az vezérel, hogy még nagyobb előnyhöz
juttassam őket. Nem értik meg, mire készülök. Nem érthetik,
mert ők csak azt látják, hogy felforgattam mindent, majd
lelépek.
Rám tör a szédülés. Nem akarom így itt hagyni őket, de hiába
magyarázkodom, süket fülekre lelek. Megkeresem azt a srácot,
aki reggel értem jött, hogy vigyen haza. Amikor beülök a
kocsiba, végignézek a falun. Még egyszer, utoljára. A mellkasom
elnehezedik. A gyerekek most is önfeledten labdáznak, mint az
első látogatásomkor, most mégis teljesen máshogy látom őket.
Hiányozni fognak.
A visszapillantó tükörben még felsejlenek a kunyhók vonalai,
de a felvert por lassan eltakarja őket. Lehunyom a szemem, és
várok. Várok, hogy alábbhagyjon a szédülés, a remegés és a
viszketés, amit a por okoz. Az utóbbi időben egyáltalán nem
zavart, most mégis, mintha égetné a bőrömet. Minden összedőlt
körülöttem. Mindenkit elvesztettem, aki fontos volt számomra,
hiába választottam az önzetlen célt. Talán jobb is, ha elmegyek.
Amikor visszaérek a házakhoz, Adam a teraszán sörözik. Már
elkezdett lemenni a nap, ezért félhomályban látom csak, de már
messziről kiszúrom. Nehéz léptekkel közelítem meg, mert nem
tudok úgy bejutni a kunyhómba, hogy ne kelljen kereszteznem
az útját. Ő látszólag nem akar megszólítani, még a fejét is
leszegi, ahogy elsétálok előtte. Én is hasonlóképpen teszek, de
amikor megállok az ajtóm előtt, visszafordulok. Tökéletes az
alkalom arra, hogy megbeszéljük a jövőnket. Amikor azonban
kinyitnám a számat, a zsebemben megrezzen a mobilom.
Röviden, ezért tudom, hogy csak üzenet érkezett. Először meg
sem akarom nyitni, de végül ránézek, hátha a cégtől írtak. Az
apám az.
Annyira meglepődöm, hogy folytatom az utam a házamba, és
ott nyitom meg.

Elizabeth!

Most hallottuk a nagyszerű hírt! Lewis felhívott gratulálni.

Édesanyád már összeírta a vendéglistát a partira, ahol a
visszatérésedet és az előléptetést is bejelenthetjük. Amint
hazaértél, értesíts!

De hiszen még nem is fogadtam el az ajánlatot! Azok a

mocskok a cégnél tudják, mivel lehet rám hatni. És tényleg
hatnak rám. Képesek még jobban elbizonytalanítani.
Nemrég még azt éreztem, hogy sosem tudnék elszakadni
innen. Itt valami olyat fedeztem fel, amit eddig nem ismertem:
nyugalmat, szeretetet, az otthon melegségét. Ha nem kapom
meg Lewis levelét, valószínűleg egész életemben itt maradtam
volna. Beilleszkedtem, kezdtem megtanulni a helyi szokásokat,
és megkedveltem a helyieket. És persze itt van Adam… Az tény,
hogy egy olyan oldalamat hozta elő, amiről nem is tudtam, hogy
létezik. Örökké hálás leszek neki azért, hogy megtanította, így is
lehet szeretni. És hogy engem is lehet szeretni. Azt hittem, ez
lehetetlen.
De ha csak emiatt maradnék a falu közelében, ha a saját
boldogságom miatt dobnék el egy ekkora lehetőséget, az olyan
önzőség lenne, amivel már nem tudnék megbirkózni. Dühös
vagyok, mert nem értem, miért kell feláldoznom saját magam,
amikor végre jó irányba tartott az életem.
Előveszem a bőröndömet, de egy ideig csak bámulom.
Vívódom, hogyan tudnám megoldani, hogy itt maradhassak, de
egy ilyen üzletet nem vezethetek ennyire távol az irodától. Azt
hiszem, csak húzni akarom az időt, hiszen jól tudom, hogy nincs
más megoldás. A lelkiismeretem nem engedi, hogy elszalasszam
ezt a lehetőséget, ezért nem tehetek mást. Kinyitom a bőröndöt,
a ruháimat pedig alaposan összehajtom. Gondosan ügyelek
arra, hogy semmi ne gyűrődjön, holott már hetek óta nem is
viseltem őket. Úgy rendezem el a holmijaimat, ahogyan
Londonban, indulás előtt. Utoljára azt a szoknyát teszem el,
amit Massandjétól kaptam. Összeszorul a gyomrom, amikor
végignézek a magammal hozott tárgyakon, és közben őszinte
szomorúság fog el, hogy nem vihetem haza magammal
mindazt, ami igazán fontos.

A reptér felé vezető úton Adam nem szól hozzám, de én sem

tudok mit mondani. Ha lett volna más lehetőség, nem kérem
meg, hogy vigyen ki a géphez, de a faluban szüret van, ezért
senki más nem tudott segíteni.
Utoljára még magamba szívom a perzselő meleget. A
fejemben elraktározom a képet, amit a távolban felsejlő
elefántok látványa okoz. A bőrömön érzem a port, a napsütést,
mindent, amit régebben utáltam, most mégis magamra
tapasztanám őket, ha lehetne. Emlékezni akarok mindenre.
Minden egyes útra, minden növényre és állatra. Minden
pillanatra, amit itt töltöttem. Örökre.
A kis repülőgép már a kifutópályán vár minket, amikor
megérkezünk. Adam leparkol mellé, én pedig kiszállok a
kocsiból, hogy a csomagjaimat átadjam a személyzetnek. A cég
rendesen kitett magáért, pont olyan magángépet küldtek,
amilyennel az igazgatóság szokott utazni. A steward segít
levenni a csomagtartóról a bőröndömet, és felviszi a gépre.
Adam hosszasan ül a kocsiban, de végül, amikor már
mindennel készen vagyunk, kiszáll ő is.
– Minden megvan? – kérdezi tárgyilagosan.
– Igen, a pilóta azt mondta, hogy néhány perc múlva fel is
szállhatunk.
– Az jó.
Bólogat, de a szavai nem őszinték. Hogy lehetne ez jó?
– Az alapítvány papírjait átküldtem e-mailben – folytatom. –
Amint megvannak a szerződések, azokat is küldöm. A
csokikészítő hétvégén érkezik, de erről már úgyis tudsz
mindent. Ha mégis bármi kérdésed lenne, akkor elérsz
telefonon is. Bármikor.
– Nem hiszem, hogy lenne.
Az ajkát lebiggyeszti, a tekintetét a gépre szegezi. Kerüli a
szemkontaktust, amitől úgy érzem, mintha kést döfnének a
szívembe. Most kellene mondanom valamit. Ezek az utolsó
perceink együtt, most elmondhatnék mindent, ami a lelkemet
nyomja, de hiába nyitom ki a számat, egy hang sem jön ki rajta,
holott belül kiabálok és sikítok. Rég nem éreztem ezt a nyomást
a mellkasomban, de most ismét előjött.
Nézhettem én a tájat. Figyelhettem az élővilágot. A legjobban
mégis ez a kép fog hiányozni. Az álla vonala, a nyaka lüktető
mozgása, a homlokán elterülő barázdák. A szeme mélysége. Az
ajka puhasága. Egy örökkévalóságnak tűnik, mégis csak
másodpercek telnek el csendben.
– Kisasszony, felszállásra készen állunk!
A steward szavaira összeszedem magam.
– Máris megyek, köszönöm!
Megvárom, míg újra kettesben maradunk Adammel. Az utolsó
lehetőség. Most még fordíthatok a dolgon.
– Vigyázz magadra!
Csupán ennyire telik, mielőtt megfognám a kézipoggyászom.
Adam rettenetesen mérges rám, én pedig képtelen vagyok neki
elmondani, mit érzek. Sarkon fordulok, és elindulok felfelé a
lépcsőn. Nem merek visszanézni. A lábam nehezen teszi, amit
kérek tőle, mégis feljutok a gép ajtajához, ahol a helyemre
kísérnek. Nem érdekel a csillogás. Nem érdekel a luxus. Csak az,
hogy ha kinézek az ablakon, Adam még mindig ott áll a dzsip
mellett, és a gépet nézi. Engem néz.
Forró könny csurog végig az arcomon, amikor lassan elkezd
gurulni a gép. Mintha a lelkem darabokra törne, hogy egy részét
örökre itt hagyhassam neki. Mert tudom, hogy nélküle már
sosem lesz olyan az életem, mint amilyen itt volt.
 EPILÓGUS

Otthon. Már a szó is idegennek cseng. Idegenek a falak, az eddig

személyesnek hitt tárgyaim, a kopár és lélektelen berendezés.
Már az arcom sem a régi. A ruháim közül egyik sem passzol
rám, az alakom egészen megváltozott a néhány hét leforgása
alatt, a megbeszélésre azonban ki kell öltöznöm. Még némi
sminket is felviszek, holott már hozzászoktam az arcomhoz.
Furcsa kettősség önt el. A lelkem tiltakozik a felszínes
megjelenés ellen, ugyanakkor gépiesen végzem el magamon az
előkészületeket. Mintha visszatérne minden régi rutinom,
többek között a reggeli fejfájás is. Késztetést érzek arra, hogy
csinosan, sőt mi több, tökéletes kinézettel jelenjek meg a
tárgyalóban. A mai egy nagy nap, és én nem akarom elszúrni.
Már épp fordulnék ki a fürdőből, amikor meglátom, hogy a
tükröm alján egy folt éktelenkedik. Nevetséges kis piszok, ennél
sokkal nomádabb körülmények között éltem, most mégis
hányingerem lesz tőle. Ott kellene hagynom, de a kezem nem
hagyja abba a remegést, egyre csak erősödik, ezért a
takarítószerekhez lépek. Néhány percem még úgyis van
indulásig.
A taxi az irodaépület előtt áll meg. Minden egyes napomat így
kezdtem. Kifizetem a fuvart, majd miután kiszálltam,
lelapogatom a szoknyámat. Határozottan lépek be a hatalmas
üvegajtón, holott a magas sarkútól bizonytalan a mozgásom.
Hozzászoktam a bakancshoz és a mezítláb járkáláshoz.
Az izmaim összerándulnak, amikor megnyomom a liftben a
gombot. Becsukódik rám az ajtaja, és én lehunyom a szemem.
Biztosnak kell lennem abban, hogy ez volt a legjobb döntés.
Nem szabad a saját érdekeimet mások elé helyeznem. Ez most
nem rólam szól, hanem Seydouról, Massandjéról és az egész
faluról. És persze…
A lift halkan jelzi, hogy megérkeztünk. A szívem nagyot
dobban, a gyomrom pedig tovább liftezik, hiába álltunk már
meg. Amikor megpillantom a falon a cég logóját, a kezem
görcsbe rándul. Ökölbe kell szorítanom, majd lassan
elengednem, hogy újra levegőhöz jussak.
– Elizabeth!
Lewis felé fordulok, aki a folyosó végén vár rám mosolyogva.
Mellette Colton áll, aki bizonyára nem repes attól, hogy újra
láthat. Elvégre is, ha nekem akarják adni a negyedik széket,
akkor valószínűleg ő kiesett a játékból… Tudom, hogy
gyakorlatilag neki köszönhetem, amit Afrikában átéltem, mégis
mérhetetlen káröröm jár át, amikor a savanyú arcára nézek.
Remélem, rendesen fő most a saját levében.
Erőt veszek magamon, és közelebb lépek hozzájuk.
– Mr. Lewis!
A kezem nyújtom felé, amit ő szívélyesen két kezébe fog.
– Szólíts csak Arthurnak, kérlek!
Colton feje egyre vörösebbé válik, amitől egy kicsit jobb
kedvem lesz. Még úgy sem sikerült elérnie a célját, hogy engem
teljesen kivont az egyenletből. Így is én nyertem, mert a többiek
tudják, hogy én vagyok az egyetlen, aki sikerre tudja vinni ezt a
céget.
A tárgyalóba vezetnek, ahol már Edwards és Dixon is minket
vár. Felém fordulva tapsolnak, amikor belépünk. Még Dixon is
mosolyog rám, aki ritkán állt velem szóba, és tudom, hogy nem
is kedvelt soha. Nem értem, mire fel ez a nagy változás.
A tárgyalóban ülnek a cég ügyvédjei, a személyzeti vezető és
a titkárnőik. Valami igazán nagy dobásra készülhetnek.
– Azt javaslom, kezdjünk is, mert sok a megbeszélnivalónk! –
mondja Edwards, és hellyel kínál, majd a többiek is leülnek.
Az egyik titkárnő rögtön szalad, hogy egy pohár vizet tegyen
elém. Ezt régebben elvártam volna, most inkább úgy érzem,
mintha rabszolgát tartanánk.
– Örülünk annak, hogy sikeresen hazajutottál – kezd bele
Dixon. – Reméltük, hogy így lesz.
Legszívesebben a szemükre vetném, hogy igazán egyikük sem
mozdította a kisujját sem, hogy kimentsenek, de ezt ők is tudják.
Felesleges belemennem egy ilyen vitába.
– Köszönöm a segítséget! – biccentek. – Igazán kedvesek
vagytok, hogy aggódtatok értem.
– Ez csak természetes. Hiszen a cég alkalmazottja vagy,
ráadásul igencsak nagy becsben tartott kolléga. És ha te is úgy
szeretnéd, lehetnél a legfontosabb négy egyike.
Egész karrierem során erre vágytam. Ezért dolgoztam, ezért
szenvedtem, és most végre karnyújtásnyira van tőlem. Tudom,
hogy a cég vezetőjeként csodálatos dolgokat érhetnék el, mégis
nehezen veszem a levegőt.
– Köszönöm, ez igazán megtisztelő. Nagyon szívesen venném
át Mr. Schmidt székét. És hiszem, hogy az új csokoládéüzemek
beváltják majd a hozzájuk fűzött reményeket.
– Ami a csokikat illeti… – Edwards előredől a székében, és
megtámaszkodik az asztalon. – A cég átvenné az alapítványtól a
teljes gyárat. Természetesen a költségeket is mi állnánk innentől
kezdve.
A homlokom ráncba szalad.
– Miért, mi baj az alapítvánnyal?
– Semmi gond nincs vele, de abban a kis üzemben nem érné
meg a termelés. Egy nagyobb gyárat építenénk, ahol a
környékről felvásárolt kakaóbabot is feldolgozhatnák. Így sok
olyan lépcsőt hagynánk ki, ami eddig növelte a kiadásokat, így
azonban minden bevétel a mi kezünkben maradna. Főleg azzal
a termelői árral, amit Konaténál kiharcoltatok.
– Várjunk csak! – ingatom a fejem. – Hiszen pont az lenne a
lényege az egész manufaktúrának, hogy a közösségé legyen a
bevétel.
Összezavar, amit hallok.
– Ugyan már, ők eddig is elvoltak a fizetésükkel! – legyint
Dixon. – Gondolj csak bele, mennyi mindent kezdhetnénk egy
olyan márkával, mint az elefántcsontparti csokoládé. A sok
idióta, újhullámos hippi meg fogja venni a drága kézműves
termékeket akkor is, ha az ott dolgozók napi egy dollárért
kevergetik a csokit.
– Gondolj bele, Elizabeth, hogy mekkora haszonra tehetünk
így szert! – erősíti meg Lewis.
Hirtelen azt sem tudom, hogyan reagáljak erre. Teljesen
félreértettük egymást, és úgy tűnik, ők még mindig azt hiszik,
könnyen megvehetnek engem a pénzükkel. A pulzusom
nemcsak megemelkedik, de olyan erősen dobog a szívem, hogy
majd kiugrik a helyéről. A tenyerem izzad, ezért megtörlöm a
szoknyámban.
– Ezt nem értem – támaszkodom én is az asztalra.
– Pedig semmi sem egyszerűbb ennél. Te megkapod a
pozíciót, amire mindig is vágytál, mi pedig cserébe a kis
vállalkozásodat, ami nélkülünk kudarcra van ítélve. Megkapsz
minden juttatást, béremelést, amit csak akarsz. A csillogás, a
fényűző élet itt hever a lábad előtt. Na, mit szólsz hozzá?
A meglepettségtől szóhoz sem jutok. Ez egy hatalmas
lehetőség a számomra. Végre lehetek valaki, végre az egész
családomnak megmutathatom, hogy mire vagyok képes. Talán
még büszkék is lennének rám, ha bejelenteném az
előléptetésemet. Hiszen mindig is azt várták, hogy felérjek a
csúcsra, és most ott vagyok. A csúcson, ahova mindig is
vágytam. Csak egy egyszerű szót kellene kimondanom ahhoz,
hogy elérjem azt, amiért annyit dolgoztam.
Nekem mégis csak egyvalami jár a fejemben.
– Felmondok – közlöm nyugodt hangon, majd kényelmesen
felállok a helyemről, és kisétálok az irodából.
Nem nézek vissza, de az ablak tükröződésében látom, hogy
tanácstalanul állnak a bejelentésem előtt. Én mégis úgy érzem,
sosem voltam ilyen boldog és felszabadult. Leráztam magamról
az utolsó láncot is, ami a régi életemhez kötött. Senki sem
szabhatja meg ezentúl, hogy hogyan éljek. Mert már tudom,
hogy ki vagyok, és mi a célom az életben, és ezt senki sem
veheti el tőlem. Mert a java még csak most kezdődik!
 CATHLYN

Megtérül(ök)

„A marketingesek gyakran mondják, hogy ők csak

opciókat kínálnak a vásárlóknak, akik azt veszik meg,
amit akarnak. Ez nem igaz. A marketing annyira
hatékony, és annyira része a mindennapi életünknek,
hogy a fogyasztók nem a tények racionális elemzése
alapján, hanem az életüket átható különböző történetek
hatására döntenek.””

(Seth Godin)

– Sikerült! – kiáltottam fel örömömben, és a barátom, Max

nyakába vetettem magam. – Igen! Igen! Igen! – ujjongtam
önfeledten.
– Alig hiszem el! – ámult el ő is, és nyomott egy hosszú csókot
a számra.
– Én megmondtam, hogy a vendéglátás sem más, mint a többi
vállalkozás. A siker kulcsa az értő és tudatos marketing –
magyaráztam.
Boldog táncot lejtettem a szobában, amikor megérkezett a
Boka étterem elégedett tulajdonosa.
– Katie, drágám, maga egy kincs! – tárta ki előttem a karját
Rob. – Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy bekerültünk
Chicago húsz legkiválóbb étterme közé – lelkesedett ő is. –
Bevallom, az elején kicsit aggódtam, amikor nem a szokásos
marketingfogásokkal rukkolt elő. Nem értettem, miért olyan
fontos a reklámok és a hirdetések mellett megváltoztatni a
weboldalunkat, a pincérek stílusát, ruházatát, az étlapot, a
terítéket, a menüsort: egyszóval mindent. De most hivatalosan
is beismerem, igaza volt! Bevált a jól kitervelt, aprólékos,
precízen megvalósított, tudatos marketingstratégiája és ennek
köszönhetjük a sikerüket.
– Már akkor is megmondtam, minden apró momentum
fontos, amivel találkozik a vendég. A baj az, hogy a vendéglősök
még mindig elhiszik, hogy a jó bornak nem kell cégér –
kacsintottam felé. – De napjainkban ez badarság! Manapság
minden a marketingről szól.
– Az utolsó pillanatban toppant az életünkbe, Katie. A
társammal már azt hittük, lehúzhatjuk a rolót. Mellettünk
sorban zárnak be hetente az éttermek. Amíg maga nem jött, mi
sem tudtuk, hogyan maradhatnánk talpon, de maga más
szemszögből láttatta a dolgokat. Rávilágított, hogy mitől lesz
valódi élménye a vendégeinknek, hogyan csábíthatjuk be őket
újra és újra az étterembe. Örökké hálásak leszünk magának –
nézett rám csillogó szemmel. Én eközben széles vigyorral az
arcomon gyűjtöttem be a jogosan járó elismerést, izgatottan
illegtem-billegtem, mert már szinte láttam is a hálájának
legékesebb jelét a bankszámlámon, amit a cégem keresett ezzel
a több hónapos projekttel. – Itt egy tapasztalatlan, általános
tudással rendelkező marketinges könnyen melléfoghatott volna,
de maga egy profi! – ölelt át újra.
– Akkor, ha jól értem, már nincs rám szükségük. Elérték, amit
akartak – teszteltem, mennyit tanult ez alatt a rövid idő alatt.
– Nem egészen. Hiba lenne magát elengedni. Mi már a
legjobbak közé tartozunk. Egy specialista pedig értő kezet
kíván. Szeretnénk, ha ezentúl is maga egyengetné az étterem
jövőjét.
Átment a vizsgán!
– Természetesen állok rendelkezésükre, de azt el kell
ismernem, megkönnyítették a dolgom, hiszen az éttermük
különleges, hiszen fantasztikus és ízletes szezonális amerikai
ételeket kínálnak. Kiérdemelték a Michelin-csillagot –
biccentettem elismerően.
– Majd elfelejtettem, a szakácsművészet legrangosabb
Egyesült Államok-beli elismerésére, a James Beard-díjra is
jelöltek minket. Ám mi tudjuk, hogy az alkalmazottjainkat nem
csillagokkal fizetjük ki, és hogy van már miből, az a maga
érdeme. Köszönöm – nyújtotta át a sok nullával tarkított
csekket.
Az elmúlt hónapokban elég sűrűn gyűjtöttem be az ehhez
hasonló dicséreteket, ami hozzásegített ahhoz, hogy a
pénztárcám rendületlenül duzzadjon. Minden kétséget
kizáróan, én voltam Chicago egyik legmenőbb marketingese. A
barátaim gyakran feltették nekem a kérdést: Mit csinál egy profi
marketinges? Hát… véleményem szerint az első és legfontosabb
elvárás, hogy tudjak jól kommunikálni. Na ez az, amit én
professzionális szintre fejlesztettem. A semmiről is órákat és
ódákat tudtam zengeni, őrületbe kergetve ezzel a
környezetemet. Emellett bizton állíthatom, hogy a kreatív
ötleteim is kifogyhatatlanok. Emellett nem ördögtől való elvárás
a klienseimtől, hogy új partnereket kutassak fel számukra, és
mivel nem ártott, ha növelem a munkaórámat, ami borsos
óradíjat is vont maga után, igyekeztem kicsit bepillantást
nyerni, beletanulni az adott szakmába. Ám az egyik
legfontosabb feladatom mégis az volt, hogy behozzam,
megtérítsem a saját fizetésem. Ha az üzletfelem bevétele
megsokszorozódott, nem érezte úgy, hogy kidobott pénz voltam.
Ez volt az én saját marketingem.
Könnyűnek tűnhet a munkám, de egy-egy projekt elvégzése
meglehetősen sok időmet, energiámat veszi el, és a hozzám
fordulóknak ez és persze az ötleteim költségesnek bizonyulnak,
de végül mindig belátják, hogy a siker érdekében mindezt
bizony rá kell szánni.
Miután Rob távozott, tudtam, hogy ez esetben – habár nem
tudatosan –, de ő fog engem marketingelni, mégpedig teljesen
ingyen. Elmeséli majd mindenkinek, milyen fantasztikus
munkát végeztem. Ennél jobb reklámra pedig nem is volt a
cégemnek szüksége.
– Ügyes voltál! – lépett mellém Max, akivel évek óta nemcsak
a munkám és az abból befolyó jutalékom egy részét, de az
ágyamat is megosztottam.
– Voltunk! – helyesbítettem.
– Ünnepeljünk? – ölelte át a derekam, és a fedetlen vállam
csókolgatta.
 – Már hogy a viharba ne! Hisz megérdemeljük – pördültem
vele szembe. – Ma este a Boka étterem vendégei vagyunk –
kacsintottam rá. Átkaroltam a nyakát és nyomtam egy csókot az
ajkára. Max arcáról leplezetlen vágy sugárzott.
– Én kicsit másfajta ünneplésre gondoltam – húzta ki a
blúzom a nadrágomból. Halk kuncogással tűrtem a kendőzetlen
hevességét.
– Hihetetlen, hogy mit művelsz velem – rebegte rekedtes
hangon. – Gyere! – húzott a kanapé felé.
– Itt? – kerekedett ki a szemem. – Bármikor bejöhet valaki –
rökönyödtem meg.
Angelának, a titkárnőmnek, időnként úgy véltem, tőből
szakadt volna le a karja, ha egyszer is kopogott volna. Napjában
többször beront az ajtón, teljesen váratlanul.
– Nagyon egyszerű. Bezárjuk az ajtót – sétált oda Max, és
elfordította a kulcsot a zárban. Karba font kézzel a fejemet
ingattam, amikor felém tartott. Megmosolyogtatott az
igyekezete, és már éppen azon morfondíroztam, hogyan
fejthetném ki, hogy szerintem Angela hallgatózik is, amikor az
ajtó majd kiszakadt a tokból. A titkárnőm minden bizonnyal a
szokásos lendülettel akart belépni, de visszapattant a masszív
fadarabról. Hangos kacagásban törtem ki.
– Pontosan erről beszéltem – túrtam a hajába. – Csak nem
esik nehezedre várni rám egy kicsit – toltam el magamtól.
– Hát persze – horkantott fel. – Gondolhattam volna, hogy ez
lesz a vége – indult meg sértődötten az ajtó felé. Értetlenül
meredtem rá.
– Max! Várj! – siettem utána. Ahogy utolértem, a vállát
simogattam. Bűntudatom támadt, de nem tudtam volna
megmagyarázni, miért. Tény, hogy nem voltam az a típus, akit
csak úgy felcsaphatnak az asztal tetejére, és megdöngetnek,
még egy hároméves kapcsolatban sem. Pedig Max hevességéből
tudtam, még mindig ott volt benne irántam a vágyakozás.
Ugyanolyan tökéletesen működött köztünk a kémia, mint az
elején.
Mélyen a szemébe néztem, és apró csókokkal igyekeztem őt
megbékíteni. Max átkarolta a derekam, felkapott és felültetett
az asztalra.
Ó, ó! – sepertem hátra a hajam. Ez nagyon nem lesz így jó!
Mialatt az ingem kigombolta, fejben a határidőnaplóm
lapozgattam. Hány óra lehet? Egész biztos, hogy nem jön senki?
– Istenem, Katie, annyira kívánlak – csatolta ki az övét,
amikor leugrottam az asztalról. Kacéran féloldalas mosolyt
eresztettem felé.
– Oké, Max! Legyen, ahogy akarod – vezettem a
nyakkendőjénél fogva a kanapéhoz, ahol végül beadni
készültem a derekam. Nem tudom, mi ütött belé, de úgy esett
nekem, mintha valami ajzószer hatása alatt állna. Kapkodva
szívogatta a felső és az alsó ajkamat felváltva, de olyan erővel,
hogy biztosra vettem, hogy a vákuummal a szemem alatti apró
kis szarkalábakat is kisimította.
– Mr. Brannen, az édesanyja keresi. Azt mondja, nagyon
sürgős – harsant fel az ajtó túloldaláról Angela hangja, amitől
Max azonnal eltávolodott tőlem.
– Ezer ördög és pokol – szitkozódott, gondosan megigazgatta
az öltözékét, majd egy szó nélkül távozott.
 Csalódottan ültem a megtépázott ruházatomban. Ha én
mondom, hogy ne, akkor halálra sértődik, de ha az anyja
füttyent, azonnal ugrik – bosszankodtam. Nem akarok kötélnek
állni, de ő hajthatatlan, egészen addig, amíg a vén tyúk fel nem
bukkan. Mérgesen kászálódtam fel a kanapéról, és betűrtem az
ingem a nadrágomba, amit még éppen időben tettem, mert a
következő pillanatban szintén kopogás nélkül viharzott be az
anyósjelölt.
– Catherine, szívem – tárta előttem szélesre a karját. Rám
vetette magát, én pedig a szememet forgattam, hogy ennyi év
után sem volt képes megjegyezni a nevemet. Látványosan a két
oldalamra hajolt, és csattanós, nyálas puszikat nyomott az
arcomra.
Pfuj! – törölgettem le leplezetlen undorral magamról a
testnedveit.
– Ugye nem felejtetted el, hogy ma közös programunk van?
Az ismerősöm vár minket egy esküvőiruha-próbára – tolt el
magától, de el nem eresztett.
– Max nem szólt, hogy nem alkalmas? – dadogtam, mire
megbotránkozva bámult rám.
– Édes szívem, ebbe a szalonba szinte csak kihalásos alapon
lehet időpontot kapni – igyekezett kedves lenni, de kihallottam
a hangjából a sértődöttséget.
Szerettem volna elküldeni őt a pokolba, ugyanis előző este
hosszan ecseteltem Maxnek, hogy az esküvői ruhám olyan
dolog, amit az édesanyámmal szeretnék kiválasztani. Mire azzal
kontrázott, hogy nem muszáj azt választanom, amit az ő
anyjával nézek meg, de menjek el vele, hogy ne sértsem meg.
Ezen hangosan felkacagtam, hiszen éppen az ő anyja volt az, aki
minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül gázolt bele
mások lelkébe. Mióta csak megismert, képtelen volt elfogadni,
hogy a fia egy zsaru lányáért bolondul. Amikor Maxszel
egymásra találtunk, szebbnek láttuk a világot. Felvettük azt a
bizonyos rózsaszín szemüveget, és hittük, hogy boldogabbak
már nem is lehetünk. Aztán jött a pofon: az anyja. A saját
bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, ha az anyósjelölt nem
kedvel, és minden egyes napodat megkeseríti.
Minden meggyőződésem és józan eszem ellenére elmentem
vele az esküvői ruhaszalonba, ahol végig az anyám járt az
eszemben. Elárultam őt! – bámultam magam a talpig érő
tükörben. Ráadásul ez a ruha undorító! – fintorogtam magamra
a nevetségesen giccses gúnyában. Kizárt, hogy én ebben
nyilvánosság előtt megjelenjek.
– Tökéletes! – csapta össze az anyósom lelkesen a tenyerét. –
Elbűvölő vagy, drágám!
Elbűvölő, mi? Sokkal inkább elborzasztó!
– Megveszem – jelentette ki.
– Isten ments! – szaladt ki a számon. Az anyósom
meghökkenve mért végig.
– Ne haragudj, Sabrina, de ez a ruha nekem sok. Ehhez a… a
ruhához több száz méter tüllt használtak fel a varrodában, és
ráadásul abroncsos – préseltem az ajkam vékony csíkká, hogy
ne lássa rajtam a viszolygást.
– Miért, mit gondoltál? – pukkadozott. – Az esküvői ruhák
pontosan ilyenek.
Na jó, nekem ez nem megy! – vágtam csípőre a kezem.
 – Ez a ruha tüllös-fodros-uszályos. Én valami egyszerűbbet
szeretnék – haladtam határozottan az öltöző felé.
– Hallja ezt!? – fordult az eladóhoz. – Egyszerűbbet –
gúnyolódott.
Direkt csinálja a vén szipirtyó. Szinte letéptem magamról a
frusztráló göncöt.
Kezdett elszakadni a cérna, mindketten egyre idegesebben és
türelmetlenebbül válogattuk a ruhákat, de a végére sikerült egy
fokkal egyszerűbb darabban megállapodnom vele, azzal a
feltétellel, hogy még meg akarom mutatni az édesanyámnak,
akivel összefogva, biztosra vettem, hogy megvétózzuk a szintén
visszataszító göncöt.
Fortyogott bennem az indulat, és a késői óra ellenére nem
hazafelé vettem az irányt, hanem vissza az irodába. Szükségem
volt egy kis magányra. Az irodába lépve azonban nagy
meglepetésben volt részem. A villany nem volt lekapcsolva, és
Angela táskája is a bekapcsolt gépe mellett várakozott. A helyzet
arról árulkodott, hogy még nem ment haza. Körülkémleltem, és
keresni kezdtem őt, de hiába szólongattam, nem válaszolt.
Végül úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Megindultam az
irodám irányába, ahonnan a behajtott ajtón keresztül furcsa
hangok szivárogtak ki. Megtámasztottam a tenyerem az ajtó
lapján, és kitártam azt. Legnagyobb megdöbbenésemre egy
férfit pillantottam meg, ahogy nekem háttal, az íróasztalomon
lelkesen döngette Angelát. Kikerekedett szemmel meredtem a
belefeledkezett párba, és beletelt egy kis időbe, mire
ráeszméltem, hogy a férfi nem más, mint az én drága
vőlegényem, Max.
 – Max? – A hangomra, ahogy elérte a félreérthetetlen
pozícióban lévő Angelát és a hűtlen vőlegényem, azonnal
szétrebbentek.
– Katie – ámult el Max. – Te mit keresel itt? – rángatta magára
sápadtan a nadrágját.
– Ez az én irodám, baszd meg! – keltem ki magamból. – Aki itt
magyarázkodásra szorul, az te vagy – ordítottam felindultan. –
És jelen pillanatban baromira érthetetlen számomra, hogy mi a
fenét keresel a titkárnőmben. Te rohadék! – Képtelen voltam
józanul gondolkodni. Ha pisztoly lett volna a kezemben, tuti
elsütöm. – Én marha! Tényleg bevettem, hogy köztünk a
szerelem és a vágy karöltve jár. Mekkora egy hülye vagyok –
túrtam a hajamban, miközben tanácstalanul forogtam a saját
tengelyem körül. Egy pillanatra eszembe jutottak a délután
eseményei… és a fodrok. Én hülye! Hirtelen felkaptam az első
tárgyat, ami a kezembe akadt, történetesen egy ruhafogast, és
teljes erőből Max felé dobtam. – Nem az az ember vagy, akinek
hittelek. – Alig tudtam nyelni a feszítő, kínzó gombóctól a
torkomban. Gyökeret vert lábbal bámultam, ahogy Maxről
lehull az álarc, és láthatóvá válik a valós személyisége.
– Karöltve, mi? Olyan rohadtul prűd vagy, Katie, hogy azt
három év alatt sem sikerült leküzdenem. Reménytelen vagy! –
tárta szét a kezét. Hogy micsoda? Értetlenül ingattam a fejem.
– Csak azért, mert nem vetettem szét előtted első szóra az
íróasztalomon a lábam? – szaladt könnybe a szemem. Max
hangosan felhorkantott.
– Katie, te egyetlenegyszer sem vállalsz fel olyan pózt, ami
testileg vagy lelkileg kitárulkozással jár. Olyan vagy, mint egy
kibaszott tengeri kagyló. De én egy hús-vér férfi vagyok, a kurva
életbe. Belefáradtam már, hogy feszegesselek.
– Nyomorult gazember vagy! – emeltem meg a kezemben
lévő táskám, és eszem vesztve nekiestem. Angela hangosan
visítozott a rémülettől. – Szóval túl prűd vagyok neked? Akkor
takarodj az életemből! – üvöltöttem.
A mellkasom fel-alá járt, a tüdőm sípolt, ahogy levegőért
kapkodtam. Farkasszemet néztem vele, aztán Angelára is
vetettem egy megsemmisítő pillantást, kihúztam magam, majd
hátat fordítottam nekik, és kiviharzottam az épületből.