Keresd a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A szerző eddig megjelent művei:

Első tánc, 2016
A főnök, 2017
Egy év Rómában, 2018
Az igazság nyomában – Igazság I., 2018
Az igazság árnyékában – Igazság II., 2019

Copyright © Baráth Viktória

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-5929-57-1

Lillának és Petinek,
életem értelmeinek
 A nyomozás

A lift halk csilingelésére kapom fel a fejem. Ez alatt a nagyjából

másfél perc alatt, amíg felértem a tizenhatodik emeletre,
végigzongoráztam magamban a tegnapi napot és a ma
reggelemet, aminek hatására, mondhatni, kikapcsolt az agyam.
Úgy lépek ki a folyosóra, mint egy zombi, aki semmit nem
érzékel a külvilágból, de nagyot dobban a szívem, ahogy
felemelem a fejem, és meglátom a hatalmas feliratot magam
előtt, ami a liftből kilépőket egyből üdvözli: Wilburn & Jones.
Egy pillanatra megtorpanok, de végül erőt veszek magamon, és
végigsétálok a sötét színű hajópadlón a fehér falak közt.
Elhaladok több iroda előtt, majd átvágok a gyakornokok és
asszisztensek szobáján, miközben azért imádkozom, hogy senki
ne szóljon hozzám. Meg se próbálnák. Tudják, hogy reggel még
legalább egy órára szükségem van a kávém után, hogy bárkit is
beengedjek magamhoz a kérdéseivel. Ma azonban ennél sokkal
több fog kelleni…
Belépek az irodámba, magamra csukom az üvegajtót, és
egyenesen az asztalomhoz sétálok. Leteszem a táskámat,
kibújok a blézeremből, mindent úgy csinálok, mint mindig,
majd leülök a székembe, és az ablak felé fordulok. Legalább tíz
irodaházat néztünk meg, mielőtt emellett döntöttük. Jason
találta. Emlékezett rá, hogy régebben járt itt egy cégnél, és a
CEO irodája pont a reptér felé néz. Átadta nekem a nagyobb és
szebb helyiséget, hogy ilyen kilátást kapjak.
– Á, végre itt vagy! Már azt hittem, sose érsz be!
 Hallom Jess hangját az ajtó felől, és tudom, hogy közeledik
felém, de képtelen vagyok megmozdulni. A tekintetem elvész a
horizonton, ahol épp egy hatalmas gép emelkedik az ég felé.
Bárcsak én is rajta lehetnék! – Collins hívott, hogy szüksége
lenne a legutóbbi tárgyalási nap jegyzőkönyvére, de nem
akartam elküldeni neki a beleegyezésed nélkül – folytatja Jess,
majd hallom, ahogy valami az asztalomra csapódik.
Valószínűleg egy nagy halom irat lehet, de jelenleg az sem
érdekel, hogy mi áll bennük. Rendületlenül nézem, ahogy a
repülő egyre magasabbra és magasabbra száll, maga mögött
hagyva a várost.
– Hahó! Mi van veled?
Jess hangja egyre közelebbről ér el hozzám. A jobb arcfelemre
árnyék vetül, amiből már tudom, hogy ott áll mellettem. Szinte
látom magam előtt az arcára kiült kíváncsiságot, de én továbbra
sem moccanok.
– Mondj le, kérlek, mindent mára! – szólalok meg halkan.
–  Mi történt? – kérdezi aggódva. – Ugye nem Ellie-vel van
gond?
– Nem – rázom a fejem. – Csak…
Mély levegőt veszek. Nem tudom, mit mondjak. Fogalmam
sincs, mi történt, ráadásul hogyan történhetett.
– Hannah!
Jess próbálja magára vonni a figyelmemet, ezért maga felé
fordítja a székemet. Üres tekintettel nézek fel rá. Egyszer ki kell
mondanom.
– Jasont letartóztatták.
A hangom hűvösen cseng. Magam is meglepődöm, milyen
érzelemmentesen vagyok képes kimondani ezt a két szót. Jess
arca persze egyből megváltozik; a szája tátva marad, a szemei
kikerekednek.
– Hogy mi? De miért? Mégis mi történt?
– Fogalmam sincs…
Össze kell szednem magam. Nem ülhetek úgy itt, mint akinek
az égvilágon semmi dolga. Intézkednem kell minél hamarabb,
hiszen biztos vagyok benne, hogy Jason számít rám. Nem
hagyhatom cserben. Kicsit megrázom magam, hogy visszatérjen
belém az élet.
– Lemondanád, kérlek, a mai megbeszéléseket?
– Persze! – bólogat Jess. – Mit intézzek még? Ellie hol van?
– Óvodában, szerencsére nem vett észre semmit az egészből.
Azt mondtam neki, hogy az apjának munkába kellett sietnie,
úgyhogy nem aggódik. Viszont minél hamarabb haza kell
hoznom Jasont.
– Összeszedem a cuccomat, és indulhatunk.
Ezzel kiszáguld az irodámból. Nem tudom, mihez kezdenék
nélküle. Valószínűleg még mindig az ablakon bámulnék kifelé,
ha azzal a hatalmas energiaáradattal, ami folyton körülötte
leng, észhez nem térített volna. Felpattanok a székemből, és én
is összeszedem a holmimat. Minél hamarabb cselekednem kell.
Nem vihetem Ellie-t úgy haza, hogy Jason nincs otthon. Már
reggel is majd megszakadt érte a szívem, amikor megtudta,
hogy nem közösen fogják befejezni a gofrisütést. Nemcsak
miatta, hanem Jason miatt is minél hamarabb a végére kell
járnom ennek az ügynek. És persze magam miatt is. A
családunkért.
 §

Jess nem engedte, hogy ilyen állapotban vezessek, így elkérte a

kulcsokat, és ő vitt el az ügyészségre. A portán már
megismernek, így csak elém tolják azt a vastag könyvet, amibe a
regisztráció miatt beírják az adataimat, nekem pedig csak alá
kell írnom.
– Kihez jöttek? – kérdezi az idős biztonsági őr.
– Mr. Finchhez.
Megkapjuk a kitűzőinket, és elindulunk a már ismert irányba,
fel a harmadik emeletre. Nagyon remélem, hogy legalább egy
kevés információhoz sikerül hozzájutnunk, bár én mindig a
lehető legtöbbet akarom kihozni a helyzetből. Azzal kell
indítanom, hogy most azonnal bemegyek a rendőrségre és
elhozom Jasont. Nem fogadhatok el nemleges választ.
A liftből kilépve balra fordulunk, a folyosón ülő titkárnő
borús tekintettel fogad minket.
–  Már várta magát – sóhajtja, majd feláll a székéből. –
Kövessenek!
A tárgyaló felé irányít minket. Nagyon hivatalosra akarják
venni a hangnemet, ha nem fogad az irodájában. Eddig azt
hittem, én vagyok a nagyobb játékos, de úgy tűnik, ő is tanult
valamit az évek során. Mindig nosztalgikus hangulat fog el, ha
az ügyészségen járok. Eszembe jut, hogy régen mennyi időt
töltöttem hasonló irodákban, hasonló falak között. Pont ezért
nem nézem le az itt dolgozókat. Ha bármelyik másik ügyvéd
beteszi ide a lábát, rosszul lesz az elavult berendezésektől, a
közalkalmazottaktól, de én nem. Én tudom, hogy ami itt folyik,
az nagyon is kemény és hasznos munka, ami csak keveseknek
adatik meg. Ha nem lennének ezek a szorgalmas és lelkes
emberek, a világunk sokkal kegyetlenebb és félelmetesebb
lenne.
Jess-szel leülünk a tárgyalóban, a titkárnő pedig kávéval kínál
minket. Úgy érzem, hosszú napnak nézünk elébe, ezért
elfogadom, majd gyors léptekkel távozik is a szobából. Tudom,
hogy mit akarok, hogy miért jöttem, ezért nem izgulok.
Hamarabb kell felkelniük, ha velem akarnak ujjat húzni. De
azért örülök, hogy Jess is mellettem van.
Ahogy nyílik az ajtó, már ugrok is fel. Felveszem a
támadópozíciómat, és összeszedem minden gondolatomat. Úgy
teszek, mintha ez is egy olyan ügy lenne, amiben teljesen
érintetlen vagyok, hogy ki tudjam zárni a személyes érzéseimet.
– Hannah, Jess! Már vártalak benneteket.
–  Elliot – biccentek felé hivatalosan. – Nem zavarunk sokáig,
csak…
Nagyot sóhajt, nem engedi, hogy befejezzem a mondatot.
–  Azt hiszem, ebben sajnos nem tudok segíteni – mondja,
majd zsebre vágja a kezét.
– Már miért nem?
–  Nézd, tudom, azért jöttél, hogy hazavidd Jasont, de ez nem
fog menni. Bent kell tartanunk.
Hűvösen és kimérten beszél hozzám. Tudom, a kapcsolatunk
megromlott az évek során, de ettől még igazán segíthetne
legalább egy kicsit. Úgy tűnik, a szakmai énjére kell hatnom.
– Hivatalos vádemelés? Nyomozati anyag? Valamit mutatnod
kell, különben olyan médiavihart támasztok, hogy azt az egész
irodátok megsínyli.
Elliot még mindig teljes nyugodtsággal néz rám. Maga elé
emeli az eddig csak a kezében lógó aktát, majd kivesz belőle egy
fotót, és elénk teszi az asztalra. Egy fiatal lányt ábrázol egy
ágyon fekve. Szemei felakadtak, a nyakán és a vállain
zúzódások tarkítják világos bőrét. A homloka közepén vörös folt
árulkodik a halála módjáról, alatta a lepedő eredeti színe már
meghatározhatatlan.
–  Az áldozat, Kimberly Rogers. Bántalmazták, fojtogatták,
majd egy lövéssel végeztek vele. A Jetben dolgozott
táncosnőként, másodállásban prosti volt. Ha jól tudom, Jason itt
ünnepelte éjjel a születésnapját.
Nem mondhatok semmit, még a végén képes lenne
felhasználni ellene. Keresztbe fonom a karomat, és a jobb
lábamról a balra helyezem a testsúlyt.
–  Remélem, mindenkit letartóztattatok, aki tegnap éjjel ott
járt.
–  Nem, nem mindenkit – rázza a fejét, miközben felveszi az
asztalról a fotót –, csak azt, akinek az ujjlenyomatát és DNS-ét
megtaláltuk a lány szobájában.
Mintha elégedettség futna át az arcán. Magamnak nem
hazudhatok, gyomron vágott a mondata. A múltunkat tekintve
nehéz lenne figyelmen kívül hagynom ezt a tényt, de elvégre is,
szülinapja volt, a haverjai pedig idióták, nem csodálkoznék, ha
befizették volna egy privát táncra.
– Ez még nem bizonyít semmit – vonom meg a vállam. – Te is
tudod, hogy a vádemeléshez ennél több kell.
– Van is, de azzal sajnos nem szolgálhatok. Ennyit mutathatok
egyelőre, de már készülnek a hivatalos parancsok. Pár nap, és
benyújtjuk a vádat.
A gyomrom összeugrik. Nem lehet, hogy ezt tette. Kizárt.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ő követte el, még ha
járt is a lány szobájában az éjszaka folyamán. Ezt azonban most
ki kell zárnom ahhoz, hogy a megfelelő védelmet biztosítsam
neki. Csak arra szabad koncentrálnom, hogy aláássam a
vádakat és hazavigyem Jasont.
Elliot köszönés nélkül sétál ki a szobából, ezzel magunkra
hagyva minket Jess-szel. Ebben az épületben viszont még a
falnak is füle van, ezért olyan gyorsan hagyjuk el, ahogy csak
lehet. Még véletlenül se mondhatok ki semmit, ami terhelő
lenne Jasonre.
A kocsihoz érve végre mély levegőt vehetek.
– Azt hittem, jóban vagytok – ráncolja a homlokát Jess, miután
beszállunk az autóba.
– Nem mondanám, hogy kifejezetten jóban – sóhajtom. – Elég
zűrös a közös múltunk. Azt hiszem, orrol rám egy kicsit azért,
mert nem hívtuk át dolgozni az irodánkba.
Valójában elég hülye voltam, amikor felajánlottam neki, hogy
ő is jöjjön Los Angelesbe. Abban viszont Jasonre hallgattam,
hogy nem biztos, hogy megbízható munkatársunk lenne, ezért
állást nem ajánlottam neki, amire ő valószínűleg számított. Így
a kapcsolatunk kicsit megingott, és mintha azóta kimondottan
keresztbe akarna tenni nekünk.
–  És most mit csináljunk? Úgy tűnik, az ügyészségen nem
fogunk túl sok segítséget kapni.
–  Fogalmam sincs – rázom a fejem lemondóan. – Először is
beszélnem kell Jasonnel. Talán tud valamit mondani, amivel
rövidre zárhatjuk az ügyet.
– Azóta nem is beszéltetek?
– Nem. Elvitték, én pedig csak Ellie-vel foglalkoztam, hogy ne
vegyen észre semmit ebből az egészből. Akkor értem be az
irodába, amikor bejöttél hozzám.
–  Akkor irány a rendőrség! Minél hamarabb ki kell onnan
hoznunk Jasont.

A percek úgy suhannak el, hogy közben fel sem fogom, mi folyik
körülöttem. Azt hiszem, az agyam átállt védekező álláspontra,
és inkább nem próbálkozik azzal, hogy belegondoljon, mi is
történik valójában. Én pedig nem is erőltetem addig, amíg az
ügy végére nem járok.
A rendőrségen ismét felveszik az adatainkat a portán, ahol
Jason ügyvédjeként regisztrálnak. Ez az egyetlen esélyem, hogy
bejussak hozzá, ráadásul ki más képviselhetné, ha nem én. Jess-
szel a kihallgatószobák felé terel minket egy rendőr. Ez a hely
még a börtönnél is rosszabb. Annyira mogorvák az őrök, és
egyáltalán nem segítőkészek, hogy majdhogynem kellemetlenül
érzem magam, hogy a terhükre vagyok. Holott ez a munkája. Én
sem jókedvemből jövök ide, elhihetik…
A szívem kihagy egy ütemet, mielőtt az őr kinyitná az
előttünk álló szürke ajtót. Alig várom, hogy láthassam Jasont,
hogy megbizonyosodjak róla, jól van. Ismerem a
vérmérsékletét, remélem, nem kezdett el hepciáskodni a
rendőrökkel. Ahogy kitárul előttünk az ajtó, meglátom őt az
asztal mögött ülve, amihez a kezeit hozzábilincselték. Egy
szürke kezeslábast visel, amit valószínűleg azért adtak rá, hogy
ne pizsamában legyen. Legalább ennyi emberség volt bennük. A
tekintetünk találkozik, ahogy beljebb lépek a szobába, az őr
pedig ránk csukja az ajtót. A szívemről hatalmas kő esett le,
hogy láthatom, de ő lassan emeli fel a fejét. Az arca semmi
örömöt nem sugároz. Vonásai kemények maradnak, mintha
dühös lenne. Megértem. Utálhatja ezt az egész helyzetet, ahogy
én is, de tudnia kell, hogy mindent megteszünk azért, hogy
kihozzuk. Jess-szel leülünk az asztal másik végében álló
székekre.
–  Hogy vagy? – kérdezem egyből Jasont. – Ugye nem
bántottak?
– Nem – rázza a fejét, de a tekintetem kerüli, inkább lehajtja a
fejét. – Mit kerestek itt?
–  Hogyhogy mit? Azért jöttünk, hogy kivigyünk innen,
mégpedig minél hamarabb. Voltunk az ügyészségen, de Elliot
természetesen nem hajlandó segíteni nekünk, úgyhogy…
– Felesleges itt lenned – szakít félbe Jason.
Nem értem a hűvösségét és az elutasító hangnemét, de
tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet neki egyszerű.
– Mégis, ki más képviselhetne, ha nem én?
– Majd én megoldom, nem akarom, hogy belekeveredj ebbe!
– Ugyan, miért keverednék bele bármibe?
–  Csak most az egyszer tedd azt, amit mondok! – emeli fel a
hangját.
Végre a szemembe néz, de bár ne tenné… Semmi jót nem
olvasok ki a tekintetéből, és ez megrémiszt. Ez, és amit mondott
nekem, amikor letartóztatták. Nem ellenkezett, nem próbált
magyarázkodni, csak annyit mondott, sajnálom. A felismerés
hideg zuhanyként ér. Többet tud a lányról és a gyilkosságról,
mint gondoltam.
– Nézd, ha bármit el akarsz nekem mondani, akkor…
–  Nem akarok semmit mondani neked – vág ismét a
szavamba.
Megilletődve nézek rá. Mintha eltűnt volna az az ember, aki
reggel még gofrit sütött nekünk. Hová tűnt az a férfi, aki
mosolyogva köszöntött minden alkalommal, amikor meglátott?
Mi történhetett, amit nem hajlandó elmondani?
–  Szükségem lesz információkra ahhoz, hogy ki tudjalak
hozni.
– Majd én megoldom, nem kell a segítséged.
– Hagyd már ezt abba! – emelem fel a hangom.
Képtelen vagyok kordában tartani az indulataimat. Kérdőn
nézek rá, választ várok, magyarázatot, de ő továbbra sem akar
beszélni. A fejét ismét elfordítja, de én közelebb hajolok hozzá.
– A férjem vagy – kezdem már halkabban, de feszült hangon.
– Nem fogom hagyni, hogy itt tartsanak. Bármi történt is az
éjjel, jobb lesz, ha elmondod.
Hezitál. Nem akar beszélni, ez egyértelmű, de ettől csak még
idegesebb leszek. Fel tudnék robbanni a szótlansága miatt, de
jelenleg rá kell vennem, hogy beszéljen, ezért igyekszem az
érzelmeire hatni. A tekintete azonban még mindig üres.
Lemondóan csóválja a fejét, miközben újból rám néz.
– Nem fogod tudni elintézni – mondja. – És nem is akarom.
 Dühömben nagyot csapok az asztalra, majd az arcomat a
kezeimbe temetem. Nem hiszem el, hogy ezt teszi velem…
Segíteni akarok, erre megmakacsolja magát. Hogy lehet valaki
ennyire fafejű? A hangokra megjelenik az őr a szobában.
– Lejárt az idő, kérem, távozzanak! – morogja.
Utoljára még Jasonre nézek, várok egy apró jelet, egy
segélykiáltást, de semmi. Ugyanúgy ül a helyén, mint eddig,
amitől még idegesebb leszek. Felpattanok az asztaltól, és szó
nélkül kivágtatok a folyosóra, majd az épületből, azt se
figyelem, hogy Jess követ-e. Egészen az autóig megyek, ahol
végre megállok. Nekitámasztom a hátamat az ajtónak, és veszek
egy mély levegőt. Annyira fel tud dühíteni! Idejöttem segíteni,
erre nem hajlandó beszélni, simán elküld. Mégis mi ütött belé?
Fel sem tudom fogni, hogy mire jó ez az érdektelensége.
– Nem hiszem el! – durrogom, ahogy Jess is utolér. – Szerinted
mi volt ez? Olyan önfejű tud lenni! Miért nem engedi, hogy
segítsek neki? Még csak meg sem próbál kiszabadulni onnan,
csak ül ott, és néz ki a fejéből, mintha azzal megoldódna a
helyzete!
Fel-alá sétálok, képtelen vagyok lenyugodni. Azzal a
szándékkal jöttem ide, hogy haza is viszem, erre nem akar
együttműködni. Én mindent megteszek érte, de ő a kisujját se
mozdítja azért, hogy kiengedjék.
– Nem lehet, hogy…?
Jess egészen halkan szólal meg, mire megtorpanok.
Egyenesen a szemébe nézek, csípőre tett kézzel.
– Hogy mi? – kérdezek vissza ingerülten.
– Hogy… – süti le a szemét. – Hogy tud valamit az ügyről?
 Újból felnéz rám. Haragudni akarok, dühöngeni, de nem
tehetem. A szavai hatására kiszalad belőlem minden méreg,
csak a kétségbeesés marad. Leengedem a kezem, és kifújom az
eddig benntartott levegőt.
– Nekem is eszembe jutott – vallom be. – Csak ez lehet…
–  Nem azt mondom, hogy ő tette – lép közelebb Jess –, de
elképzelhető, hogy látott vagy tud valamit, amit nem akar
elmondani. Ez megmagyarázná, hogy miért viselkedik így. Nem
akar téged belekeverni, távol akar tartani az ügytől.
– De tudja nagyon jól, hogy ez nem így működik! Ismer, nem
fogom feladni addig, amíg ki nem derítem, hogy mi történt.
–  Nem is szabad feladnod! Ki kell innen hoznunk, mégpedig
minél hamarabb. Nemcsak miatta vagy miattad, hanem Ellie-ért
is. Meg fogjuk oldani!
A szavai megnyugtatnak. Ha Jason nem hajlandó beszélni,
akkor a magam útján kell begyűjtenem az információkat.
Kénytelen leszek beszélni Elliottal, és hivatalos útra terelni az
ügyet, nehogy bármit eltitkoljanak előlem. Ismerem az
ügyészeket, nem szívesen osztanak meg minden tényt és
bizonyítékot, nehogy a védelem túlságosan is fel tudjon készülni
az esetleges tárgyalásra. De szerencsére nem kell egyedül
megvívnom ezt a harcot, mert Jess mellettem áll. Kinyitja a
kocsit, és mindketten beszállunk, hogy visszamenjünk az
irodába. Sok dolgunk lesz, nem pazarolhatjuk el az értékes
perceket.
– Jess, szeretném, ha segítenél nekem – mondom már teljesen
higgadtan.
– Persze, számíthatsz rám mindenben. Elintézek mindent.
 –  Köszönöm. És azt is szeretném, hogy te legyél a
másodügyvéd.
A szemei kikerekednek. Eddig csak kisebb ügyeken dolgozott,
polgári pereken, gyilkosságon ezelőtt még sosem. De én érzem,
hogy eljött az ideje. Felkészült rá, mert felkészítettem. Senki
másra nem merném bízni Jason jövőjét.
– Nagyon szívesen – bólogat, de az arcán látom, hogy ideges.
Szaporábban veszi a levegőt, és a szemmozgása is felgyorsul.
Én azonban nem aggódom. Ha mi ketten belevágunk ebbe az
ügybe, ott kő kövön nem marad.

Késő délutánra végzünk a telefonálgatással és a bizonyítékok

felhajtásával. A rendőrség egész közreműködőnek tűnt,
megígérték, hogy pár napon belül megkapom a teljes nyomozati
anyagot. Az ügyészségen viszont már akadtak problémák.
Hivatalos iratot akartak arról látni, hogy én vagyok Jason
ügyvédje. Mindenképp szükségem lesz egy ilyen papírra, de a
mai beszélgetés után elképzelhetetlennek tartom, hogy aláírna
bármit is ezzel kapcsolatban. Annyira hűvösen és
elhatárolódóan beszélt velem, ami teljesen összezavart. A
legészszerűbb magyarázat persze az, hogy többet tud a
gyilkosságról, mint amit elmond – ami ugye egyelőre a nagy
semmi. De ha így van, mégis miért nem engedi, hogy segítsek?
Tudhatná, hogy én vagyok az egyetlen, akiben teljes mértékben
megbízhat. Ha nekem elmondaná, mit tud, én mindent
megtennék azért, hogy kihozzam a börtönből, és
megmenekülne a büntetéstől. Ő mégis elzárkózott ettől, és nem
hajlandó beszélni velem. Szörnyű, mekkora fordulatot vehet az
ember élete néhány óra alatt. Reggel még egy boldog család
voltunk, most pedig azért kell küzdenem, hogy a férjem ne
kerüljön legalább húsz évre börtönbe.
Már jócskán lemenőben van a nap, az egész város
narancsszínben úszik. Tökéletes idő lenne egy sétára a parton,
ehelyett még mindig az asztalom fölé görnyedve bújom az eddig
megszerzett iratokat.
– Hát te még mindig itt vagy? – lép be az irodámba Jess.
–  Amíg nem találok legalább egy olyan információt, amin
elindulhatnék, addig képtelen vagyok hazamenni.
Nagyot sóhajtok, és hátradőlök a székemben.
– Figyelj, ma úgyse tudsz ennél többet tenni. Menj haza, Ellie-
nek is szüksége van rád. Ha jól sejtem, vele is lenne mit
megbeszélned.
– Csak hároméves – csóválom a fejem.
– Hidd el, megérzi, ha baj van. Itt úgyse tudsz mihez kezdeni.
– Igazad van – húzom el a számat kelletlenül.
–  Mint mindig – mosolyog rám. – Indulás haza, holnap
folytatjuk! Ó, és mielőtt még elfelejtem… Szombaton lesz a
jogászbál a Ritzben.
– Nincs sok kedvem hozzá – rázom a fejem.
–  Tudod, hogy fontos a kapcsolatépítés. Jason is azt akarná,
hogy továbbra is foglalkozz a cég ügyeivel. Ráadásul ingyen
kaja és pia lesz, te azt sosem hagynád ki!
Elmosolyodom. Talán igaza van, nem lenne szabad
bezárkóznom. Talán most különösen a hasznomra is válhat
ezekben a válságos időkben.
– Rendben – bólintok. – Elmegyünk.
– Helyes!
Ezzel kilép a szobából, én pedig az üvegfal mögött figyelem,
ahogy a liftek felé indul. A külső, nyitott irodában már
megkezdték a takarítást. Rá se merek nézni az órámra, hogy
mennyi lehet az idő. Jessnek igaza van. Az életem nem állhat
meg, nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. A
lányomnak szüksége van rám, és nekem is szükségem van arra,
hogy magamhoz öleljem. Ez mindig emlékeztet arra, hogy a
legnehezebb időszakokban is megéri küzdeni.

Már az ajtó előtt állva hallom Ellie hangját, amire

elmosolyodom. A nevetése, a jókedvű sikongatása megnyugtat,
hogy nincs semmi baja, jól érzi magát. A csengetés után pár
másodperccel ki is nyílik az ajtó.
– Azt hittem, hogy már nem is jössz – mosolyog rám Oliver.
– Bocsi, elhúzódott a meló.
Ellie odafut hozzám, mire én lehajolok, hogy megölelhessem.
– Szia, kicsim! Jól szórakoztatok?
– Igen – bólogat még mindig nevetve.
Hálás vagyok, hogy a bátyám ilyen közel költözött hozzánk.
Nem mintha örülnék annak, ami erre késztette, de ha már így
alakultak a dolgok, akkor igyekszem kihasználni, hogy a
közelemben van. És úgy érzem, neki is jót tesz. Leteszem Ellie-t
a kezemből, mikor Sophia is odaér hozzánk. Akárhányszor
ránézek, mindig Ana jut eszembe, amitől görcsbe rándul a
gyomrom. Fogalmam sincs, Oliver hogy bírja ezt.
– Szia! – köszönök neki is. – Jót játszottatok Ellie-vel?
Nem válaszol, csak bólogat. Sokkal visszafogottabb és
szendébb kislány, mint Ellie. Inkább Oliverre ütött, mint az
anyjára. Annak a nőnek be nem állt a szája…
– Szedd össze a cuccaidat, drágám! Hagyjuk most már Olit és
Sophiát pihenni – mondom Ellie-nek.
– Ami azt illeti, most készült el a vacsora – teszi hozzá Oliver.
– Ha jól sejtem, rád férne valami normális étel.
– Ennyire látszik? – kérdezem szuszogva.
Megfogja a kezem, és beljebb húz a lakásba.
– Megterítek, addig ülj le a pulthoz és mesélj!
Ellie visszasasszézik Sophiával a nappaliba, ahol a játékai
hevernek szanaszét. Elég messze vannak tőlünk, de azért
igyekszem minél halkabban beszélni. Oliver limonádét tesz
elém. Nagyon jólesne most egy pohár bor, de sosem iszom, ha
Ellie is velem van a kocsiban, és ezt ő is nagyon jól tudja.
– Kezdd az elejéről! – biztat Oli, miközben leszűri a tésztát.
– Reggel Jasont letartóztatták.
Egyszerűen gördülnek le a szavak a nyelvemről, de Oli
majdnem kiejti a kezéből a szűrőt.
–  Hogy mi? – fordul felém. – Valamelyik ügye miatt?
Túlságosan is beleásta magát?
– Nem – rázom a fejem. – Bárcsak úgy lenne! Az éjjel te is ott
voltál a buliban, ugye?
–  Igen, persze. De korán eljöttem, mert reggel mentem
dolgozni. Miért, mi történt?
 Azt se tudom, hol kezdjem. Még én se látom tisztán a
helyzetet, mivel Jason nem igazán akart beszámolni az éjszaka
történtekről.
–  Csak annyit tudok, hogy az éjjel megölték az egyik
táncoslányt, és Jasont gyanúsítják.
– De miért pont őt?
Nem is foglalkozik az étellel, megtámaszkodik velem szemben
a pulton, és a homlokát ráncolva néz a szemembe.
–  Na, ez az, amit még nem teljesen tudok. Állítólag
megtalálták az ujjlenyomatát és DNS-ét a lány szobájában, de
ennél többet Elliot nem mondott.
– Ő viszi az ügyet? Ez komoly?
– Úgy tűnik – vonom meg a vállam.
Oliver megkerüli a pultot, és hozzám lép. Szorosan megölel.
Jólesne kiengedni magamból az érzéseimet, sírni egy kicsit, de
képtelen vagyok rá. Nem adhatom át magam a gyengeségnek,
mert akkor csak azzal foglalkoznék, hogy a saját lelkemet
gyógyítgassam. Ennél pedig most sokkal fontosabb dolgom van.
– Ha bármiben tudok segíteni, akkor…
– Köszönöm – vágok közbe, miután elenged. – Ha néha tudnál
vigyázni Ellie-re, az nekem bőven elég. És ha megkínálsz abból
az isteni illatú paradicsomos tésztából!
Halvány mosolyra húzza a száját, majd ellép előlem, és
folytatja a vacsora utolsó simításait. Kedves tőle, hogy segíteni
akar, de nem hiszem, hogy hasznát venném ebben az ügyben
egy volt DEA-ügynöknek, ráadásul őt sem akarom leterhelni az
én gondjaimmal. Így is nagyon sokat van Ellie-vel, ami nekem
hatalmas segítség. Szívesebben bízom egy családtagra, mint
dadusra. Imádja Ellie-t, bármit megtenne érte, ezért nyugodt
szívvel tudok a munkámra koncentrálni, amikor vele van,
ráadásul Sophiával nagyon jól kijönnek. Sajnálom, hogy
Olivernek egyedül kell szembenéznie a szülőséggel, és csak
remélni tudom, hogy ez változni fog. Változnia kell, mert annyi
szenvedés után végre ő is megérdemelné a boldogságot.

Miután hazaérünk, megfürdetem Ellie-t, és lefektetem. Annyira

elfáradt a nagy játékban, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét,
de azért úgy tesz, mintha nem lenne álmos, csak azért, hogy
feküdjek mellé, és olvassak neki esti mesét. Nem mondhatok
nemet, bebújok mellé a puha ágyneműjébe, magamhoz ölelem,
és elkezdem olvasni a kedvenc történetét egy királylányról, akit
egy jóképű herceg ment meg a gonosz boszorkánytól.
Legszívesebben már most megmondanám neki, hogy ne élje
bele magát ezekbe a mesékbe, mert szőke hercegek nem
léteznek, és pláne nem mentenek meg minket. A legtöbbször ez
fordítva van. Azonban nem törhetem le gyermeki ártatlanságát,
addig jó, amíg tud miben hinni. Előbb vagy utóbb úgyis rá kell
majd döbbennie, milyen szörnyű világban élünk. De remélem,
ez minél később fog bekövetkezni.
Amikor végzek a mesével, a szeme már csukva van. Imádom
nézni, ahogy alszik. Mint egy kis angyal. A leggyönyörűbb dolog,
ami valaha is történt velem. Nem érdekel, milyen körülmények
között lett részese az életünknek, csak az számít, hogy most itt
van. Óvatosan megpuszilom a finom homlokát, és mélyen
magamba szívom az illatát, ami mindig feltölt energiával és
boldogsággal. Lassan mászom ki mellőle, nehogy felébresszem.
Lekapcsolom a nagylámpát, csak a halványan derengő éjszakai
fényt hagyom égve.
– Hol van apa?
Vékonyka kis hangját hallom magam mögül, ahogy kilépnék a
szobájából.
–  Dolgoznia kell – füllentem. – Nemsokára itthon lesz, aludj
csak!
Elfogadja a válaszomat, mert a következő pillanatban oldalra
fordul, és újból lehunyja a szemét. Enyhe bűntudattal hajtom rá
az ajtót. Egyrészt nem akarom, hogy Jason miatt izguljon,
másrészt valószínűleg azt sem tudja, mi is történik pontosan. Az
lenne a legrosszabb, ha magától kezdené el kitalálni, hová tűnt
az apja. Jobb így neki is és nekem is. Már ha egyáltalán létezik
olyan opció, ami ebben az esetben jónak mondható.
Fáradtan dobom le magamról a ruháimat a hálószobában. A
mobilomra pillantok, de nincs nem fogadott hívásom. Abban
reménykedtem, hogy Jason legalább felhív. Talán bocsánatot
kér azért, ahogy viselkedett, és megkér, hogy segítsek neki
kijutni. De nem. Hogy a büszkesége tartja ennyire a markában
vagy valami egészen más, nem tudom. De biztos vagyok benne,
hogy valamit nem mond el. Pontosabban, valamiért eltitkol
előlem mindent, ami tegnap éjjel történt. És ha nem akarja
bevallani, hogy ismét megcsalt? Ha szégyelli, hogy újból
megtette? Nem hiszem, nem lenne képes rá… Annak az
időszaknak már vége. Évekkel ezelőtt tett egy fogadalmat, amit
be is tartott, ebben biztos vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy
valóban a lánnyal lett volna. A fiúk biztosan befizették egy
privát táncra, de ennél messzebb nem merészkedett. Ez meg is
magyarázná a bizonyítékokat. Már csak azt kell kiderítenem,
mit tartogat még Elliot a tarsolyában. Nagy valószínűséggel
semmit, csak rám akart ijeszteni.
Egy gyors zuhany után egyből bebújok az ágyba. Legtöbbször
az ablak felé fordulva fekszem le, hogy gyönyörködhessek a
kilátásban, de most a másik oldalamra fordulok. Nem mondom,
hogy minden éjjel úgy aludtam el, hogy mellettem feküdt,
hiszen mindketten sokat utaztunk a munkánk miatt. Most
azonban szinte fáj az üres ágy látványa. Végigsimítom a kezem
a hideg lepedőn. Még soha nem hiányzott ennyire. Mintha egy
hatalmas falat építettek volna közénk, nemcsak fizikailag,
hanem a lelkünket is szétválasztották. Azt akarom, hogy itt
legyen mellettem, és megnyugtasson. Átcsúszom az ő oldalára,
arcomat a párnájába fúrom, és beszívom az illatát. Függővé tett.
Képtelen vagyok elképzelni, hogy újból nélküle kelljen élnem, és
ez erőt ad. Reggel első dolgom lesz beszélni Elliottal és a
rendőrséggel, és ha nem segítik a munkámat, hogy minél
hamarabb hazahozhassam a férjemet, akkor az Isten óvja meg
őket tőlem.

Már korán reggel felszívtam magam, hogy jól lehordok

mindenkit a sárga földig, amiért nem küldték még meg az
anyagokat, ezért meglepődöm, amikor beérek az irodámba, és
az asztalomon fogad néhány akta és mappa. Hirtelen nem is
tudom, mihez kezdjek, egyből rájuk vetném magam, de a
táskám és a kávém lefoglalja mindkét kezemet.
– Szívesen!
Jess lép be mosolyogva az irodámba. Először nem értem az
elégedettségét, ami beragyogja az arcát, de aztán leesik.
– Felhívtad őket?
–  Hajnalban ez volt az első dolgom, miután felkeltem. Egy
kicsit keményebben kellett szólnom hozzájuk, de végül
átküldték az eddigi bizonyítékokat.
Határtalan büszkeség tölt el, és ezt nem tudom palástolni.
– Ügyes! – mosolygok rá.
– Jó volt a tanárom – vonja meg a vállát.
Nem is húzom tovább az időt, lepakolok mindent a kezemből,
és egyből magam elé húzom a legfelső aktát. Jess is leül velem
szemben, és kinyit egy másikat. Csendben dolgozzuk fel az
anyagot, egy szó nélkül. Az évek alatt hozzászoktunk már a
közös munkához, kialakult egy amolyan rend, amivel
zökkenőmentesen tudunk együtt dolgozni. Egy félszóból vagy
egy pillantásból is megértjük a másikat.
Az első mappában a helyszínen talált nyomok elemzései
találhatóak. Úgy tűnik, Elliot nagyon gyorsan be akarta gyűjteni
a terhelő bizonyítékokat, mivel rövid határidővel el is készültek
az eredmények. Jason ujjlenyomata és DNS-e valóban ott volt a
szobában, de ami ennél is zavaróbb, az az, hogy a lány körme
alatt is olyan hámszöveteket találtak, ami alapján Jasont
azonosították be. Tehát nem egyszerűen ott volt a helyszínen,
de kontaktusba is léptek. Ez azonban még mindig
magyarázható egy tánccal. A szemtanúk mind felismerték
Jasont a fénykép alapján, és eskü alatt vallanák, hogy őt látták
aznap éjjel a bárban. Ezt hosszasan ki is fejtik, valamint
részletesen leírják, hogy a szoba melyik részén milyen nyomot
találtak, ami Jasontől származik. A lány nyakán található
zúzódások mintájából azonban nem tudtak ujjlenyomatot
levenni, ami jó jel. Ha be tudnák bizonyítani, hogy Jason keze
fonódott a nyakára, azt már nehéz lenne kimagyarázni.
– Van valamid? – kérdezi Jess.
– Semmi – rázom a fejem. – És nálad?
– Tanúvallomások, rendőri feljegyzések, semmi használha…
A mondatot félbehagyja, amikor lapoz egyet, és a következő
oldalon meglát valamit. A pulzusom az egekbe szökken, amikor
meglátom a kérdő arckifejezését.
– Mi az?
–  Egy DVD. – Kiveszi a mappába ragasztott borítékból a
lemezt, és felém mutatja. – Mi lehet ez?
–  Fogalmam sincs, de megtudjuk, miután megnéztük –
mondom, majd egyből felpattanok a székemből.
– Van egyáltalán olyan gépünk, ami ezt lejátssza?
Jess szörnyülködve nézi a DVD-t, mintha legalábbis az előző
évezredből maradt volna ránk. Félig megértem, manapság már
senki nem használ ilyet, csak az ügyészség és a rendőrség. Ha
jól emlékszem, a tárgyalóban lévő laptopon van optikai
meghajtó, ezért egyenesen oda megyek, Jess pedig követ.
Becsukom magunk után az ajtót, és az összes sötétítőt elhúzom,
hogy az üvegfalon keresztül senki ne láthasson be. Leülünk az
asztalhoz, a laptopot pedig elénk húzom, hogy mindketten jól
lássuk. Majdhogynem remegő kézzel teszem be a lemezt a
helyére, de ügyelek, nehogy eltörjem. Félek, hogy mit találunk
rajta.
– Megnézzem előbb én?
Jess a karomra teszi a kezét, és egyenesen a szemembe néz.
– Nem, köszi. Bármi is az, látnom kell.
– Rendben – bólint.
Tudom, hogy védeni akar engem, de képtelen lennék nem
megnézni. Az én életemről is szól ez az ügy, ezért mindent tudni
akarok, ami vele kapcsolatos. Nem hezitálok sokáig, amint
betölt a gép, megjelenik egy mappa, amiben mindössze egy
videófájl található. Gondolkodás nélkül kattintok rá, de a
szívem kihagy egy ütemet. Moccanni sem merek, a tekintetem
erősen a monitorra szegezem. Felnyílik a lejátszóprogram, és
már indul is a videó. Egy üres folyosót látunk, a falak feketék és
vörösek, tompa lámpafénnyel megvilágítva. Néha el-elhalad a
kamera alatt valaki: egy táncoslány, egy biztonsági őr, egy
pincér. A felső sarokban egy számláló mutatja a dátumot és az
időt. Feszülten figyeljük, hogy mi történik a képernyőn, de
semmi sem tűnik gyanúsnak, egészen addig, amíg fel nem
bukkan rajta egy lány, időpont szerint éjfél előtt két perccel.
Elsőre megismerem, róla mutatott képet Elliot. Ő lehet
Kimberly. A gyomrom összeugrik, főleg akkor, amikor
meglátom, hogy Jason követi a folyosón. Lassan lépked utána,
miközben jobbra-balra és a háta mögé nézeget. Amikor a lány
megáll egy ajtó előtt, Jason utoléri. Szembefordulnak egymással,
mire Kimberly egészen közel lép hozzá. Nem akarom nézni.
Nem akarom látni. De látnom kell, bármi is történjen. Ökölbe
szorított kézzel, meredten bámulok a monitorra, amin a lány jól
kivehetően flörtöl Jasonnel, ő viszont hűvösen viselkedik. Kicsit
elhúzódik tőle, amikor meg akarja érinteni az arcát. Kinyitja az
ajtót, és betereli Kimberlyt, aki vonakodva ugyan, de belép a
szobába. Jason még egyszer körbenéz, majd ő is követi a lányt,
és becsukja az ajtót maguk után. A videó hosszából ítélve még
sokáig tart a felvétel, ezért várunk. Nagyjából tíz perc múlva
nyílik ki újra az ajtó, amin Jason sétál ki. Feldúltan, gyors
léptekkel halad vissza az asztalok irányába, ahonnan korábban
érkeztek, közben a telefonját nyomkodja, majd a füléhez emeli.
Az ajtót becsukta maga után, de innentől kezdve nem nyílik ki
újra. Várom, hogy valaki bemenjen. Várom, hogy Kimberly
kilépjen a folyosóra. De hiába várunk, nem történik semmi.
Felgyorsítom a lejátszást, így az a nagyjából másfél óra hamar
letelik, amit a számláló mutat. Csak annyit látunk, hogy egy
másik lány be akar menni a szobába, de megtorpan, amikor
kinyitja az ajtót. Valószínűleg akkor találhatta meg a holttestet.
Többen is odaszaladnak, de ezt már nem bírom tovább nézni.
Kikapcsolom a lejátszást, és lehajtom a laptopot.
Üresnek érzem magam. Fogalmam sincs, mit gondoljak. A
kérdések és a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, de
egyik se olyan erős, hogy elnyomja a többit.
– Ez még mindig nem jelent semmit – szólal meg Jess.
Tudom, hogy csak nyugtatni akar.
– Tudom. De Jason viselkedése…
–  Te is zavarban lennél, ha a haverjaid rávennének erre,
holott tudod, hogy vékony jégen táncolsz a párodnál. Nem
hiszem, hogy szívesen ment be abba a szobába, ez látszott rajta.
– Akkor miért maradt olyan sokáig?
 –  Mert a fiúk előtt nem futamodhatott meg. A csaj biztos
próbálkozott nála, Jason meg lerázta, ennyi.
– És mi a magyarázat arra, hogy ő volt az utolsó személy, aki
bent járt nála?
Üveges tekintetemet Jessre emelem. Kinyitja a száját, hogy
mondjon valamit, de hang nem jön ki rajta. Ezt már ő sem tudja
megmagyarázni. Jason volt az utolsó, aki élve látta a lányt. Ha
ezt a videót megnézik az esküdtek, egyértelműen elítélik őt.
Olyan erős ellenbizonyítékot kell találnunk, ami megrengeti ezt,
sőt, az egész vádat, ha azt akarjuk, hogy felmentsék.
–  Biztos találunk valami magyarázatot – legyint Jess, majd
kiveszi a lemezt a gépből. – Összenyíló szobák, ablakon
bemászó gyilkos, ezer megoldás van, csak be kell
bizonyítanunk, hogy az egyik lehetséges ezek közül.
– Oda kell mennünk a bárba. Beszélni az emberekkel.
Hiába próbál jobb kedvre deríteni, ezt a lépést látom a
leglogikusabbnak. Kell valaki, aki azt mondja, biztos, hogy nem
Jason volt az, csak egy olyan férfi, aki nagyon hasonlít rá. Vagy
talán megerősíti, hogy a szobába máshonnan is be lehet jutni.
Nem tudom, mi lehetne a megoldás, de el kell indulnunk egy
irányba, különben ezen a felvételen fogok rágódni.
–  Este egyből odamegyünk nyitásra – bólogat Jess. – Akkor
még úgysincs senki ezeken a helyeken, biztosan tudunk
beszélni a személyzettel. De most menjünk vissza az irodádba,
és nézzük át a többi jelentést, hátha találunk valami
használhatót!
Sokkal józanabbul gondolkodik, mint én. Igaza van. Csak este
tudunk kérdezősködni, addig pedig le kell foglalnom magam és
a gondolataimat, mielőtt még magukkal rántanak.

Sem a környék, sem az épület nem túl bizalomgerjesztő.

Fogalmam sincs, melyik haverja szervezte ezt a születésnapi
bulit, de az biztos, hogy Jason önszántából sose lépte volna át
ennek az olcsó lebujnak a küszöbét. Már a „lányok, lányok,
lányok” alakú, villogó neonfelirat is elég visszataszító. Sosem
jártam még ilyen helyen – szerencsére –, és egy ideig nem is
tervezek visszatérni, ezért a mai este folyamán igyekszem
minden ide kapcsolódó kérdést és felvetést tisztázni. Jessnek
igaza volt, a dolgozókon kívül csak pár alak lézeng a bárban,
akik valószínűleg munkából hazafelé menet betértek egy gyors
italra és egy kis bámészkodásra. A padló ragad a kiömlött
italoktól – legalábbis remélem, hogy csak attól –, a bútorok félig
szétesőben várják az esti tömeget. A színpadon már
bemelegítenek a lányok az igazi műszakra. Látszik, hogy most
még csak illegetik magukat, hiszen a most bent lévő
vendégeknek ez is jó lesz.
Nem mondom, furcsán megbámulnak minket Jess-szel, ahogy
a pult felé sétálunk. Eléggé kitűnünk mind a dolgozók, mind a
vendégek közül. A csapos is kétkedve lép felénk. Kopasz fején
megcsillannak a neonfények, a homlokán lévő ráncokat pedig
még jobban kiemelik. Valószínűleg ő amolyan kettő az egyben,
pultos és kidobó, ha esetleg probléma adódna.
–  Mit adhatok a hölgyeknek? – kérdezi, miközben
mindkettőnket alaposan végigmér.
 – Gint, jéggel és citrommal.
Bólint, majd elkészíti az italokat, de közben fél szemét rajtunk
tartja. Kicsit elbizonytalanodom, hogy merjek-e inni abból a
pohárból, de most nem kényeskedhetek. Ahogy leteszi elénk,
egyből beleiszom a hűvös italba. Egyrészt nem mutathatom
magam elkényeztetett libának, hogy szóba álljon velem,
másrészt kell az alkohol nyújtotta bátorság ahhoz, hogy
kérdezősködni merjek. Ki tudja, melyik maffiaszervezet
működteti ezt a helyet. A végén még ránk küldenek valakit.
Elég hangosan szól a zene, ezért közelebb hajolok a
csaposhoz, hogy ne kelljen kiabálnom.
– Maga dolgozott itt két nappal ezelőtt? – kérdezem.
Nem válaszol, meg se rezzen, csak tartja a szemkontaktust.
Egyből leesik, hogy miért, úgyhogy benyúlok a táskámba, és
előhúzok egy húszdollárost, majd átcsúsztatom neki a pulton.
Kényelmesen összehajtogatja és zsebre teszi, majd nagyot
sóhajt.
– Mire kíváncsi?
Elé teszem Jason fényképét.
– Látta itt ezt a férfit aznap éjjel?
Kicsit vizsgálgatja a képet, úgy tesz, mint aki gondolkodik, de
valójában látszik rajta, hogy nem teszi, csak az időt húzza.
Élesen fújom ki a levegőt, miközben egy újabb bankó csúszik a
pultra.
– Igen, itt volt két napja is – bólint a kopasz kétajtós szekrény.
– Biztos benne?
– Igen, sűrűn látni erre. Megjegyzek egy ilyen kikent szépfiút.
Először azt hittem, eltévedt, mint maguk, de utána
rendszeresen járt ide.
Rendszeresen? Jason nem is járt soha bulizni, egy szóval sem
említette, hogy a fiúkkal beülnek valahova kiengedni a gőzt…
– Társasággal járt ide?
A pasas felvonja a szemöldökét. Nincs kedvem ehhez a
macska-egér játszmához, ezért egyenesen egy százdollárost
csúsztatok át neki.
– És most halljak mindent! – szegezem neki szigorúan.
Jókedvűen teszi zsebre a pénzt.
– A tag évek óta törzsvendég nálunk. Eddig nagyjából havonta
egyszer jött, leült a pulthoz, ivott egy párat, de soha nem
beszélgetett senkivel. Csak Kimmel.
A tekintete szomorúvá válik, a gyász ezek szerint rá is kihat.
–  És mit csinált ezek után? – kérdezem, mielőtt még
túlságosan is eltűnne a kedve a beszélgetéshez.
–  Mindig Kim jött ki hozzá, aztán hátramentek. Hiába
ajánlottunk neki más lányokat, ő csak vele akart lenni. Nem
hibáztatom, Kimmie értette a dolgát.
Valószínűleg ennek a tuskónak fogalma sincs, hogy ki lehetek,
mert olyan kaján vigyort villant felém, amitől legszívesebben
bemosnék neki egyet. Nehezen fogom vissza magam, hogy ne
tegyem meg, holott valójában nem is ő érdemelné meg. Nem ő
az, akire dühös vagyok…
–  Szóval havonta egyszer itt járt, egyedül, és mindig
ugyanazzal a lánnyal találkozott? – kérdez közbe Jess, amikor
látja az arcomon a bénító haragot.
–  Igen, így volt – bólint a csapos. – Kimnek mindig jókedve
volt utána, de nem is csodálom. A legtöbb vendégünk vagy
lecsúszott családapa, vagy kamionsofőr, vagy kétségbeesett
ötvenes férfi. Ez a pasi meg úgy néz ki, mint egy filmsztár. Még
akkor is, ha valami degenerált perverziótól hajtva szeret nőket
fejbe lőni.
A gyomrom egyre kisebbre facsarodik össze. Elfog a
hányinger, ahogy elképzelem, hogy Jason ide járt, és ezzel a
nővel találkozgatott a hátam mögött. Újra megtette volna? Újra
hittem neki, de ő elárult? Egyértelmű, hogy kapcsolatban álltak,
de mégis mi történhetett?
–  Mettől meddig dolgozott aznap? – kérdezi Jess, amíg én
igyekszem összeszedni a gondolataimat.
– Nyitástól itt voltam, de éjfélkor haza kellett mennem.
– Ezek szerint nem volt itt, amikor megtalálták Kimberlyt?
–  Nem, csak másnap hallottam róla. De nagyon remélem,
hogy azt az állatot jó hosszú időre lecsukják. A börtönben
biztosan nagyon népszerű lesz ezzel a testtel…
Tovább nem hajlandó beszélni, elsétál előlünk, és a többi
vendéghez lép. Moccanni sem bírok. Eddig azt hittem, teljesen
kizárt, hogy bármi köze is legyen Jasonnek ehhez az ügyhöz, de
amit ez a pasi elmesélt… Mi érdeke lenne hazudni róla? Hiszen
azt sem tudja, melyik oldalon állunk.
Jess belém karol, és úgy vezet ki az épületből. Alig kapok
levegőt. Biztos vagyok benne, hogy valaki hazudik, vagy
legalábbis nem mondja el az igazságot, de hogy melyik oldal,
azt nem tudom. Arra nem is merek gondolni, hogy Jason árult el
ismét… Nem, bíznom kell benne, hiszen ő a férjem, a lányom
apja, aki nem lenne képes bántani minket. Mégis, ez a sok
ellentmondás összezavar. Minden erőmmel azon vagyok, hogy
megbízzam benne, de a tények és bizonyítékok mind ellenem
játszanak.
– Megírom az összegzést, te pedig menj haza pihenni – próbál
nyugtatni Jess.
–  Szerinted képes lennék most pihenni? Minden pillanatban
egyre kevésbé hiszem azt, hogy Jason ártatlan. Túl sok a
bizonyíték ellene.
–  Sosem szoktunk következtetéseket levonni a teljes anyag
feltárása előtt, most se tedd!
–  És mivel magyarázod azt, hogy törzsvendég volt egy
prostinál? – szegezem neki a kérdést.
Kinyitja a száját, de hang nem jön ki rajta. Erre ő sem tud mit
mondani, ezért inkább csöndben marad, és lesüti a szemét.
Nem akarom elhinni, hogy megtette, de nem vagyok annyira
naiv, hogy elhiggyem, ő a jófiú és mindenki más hazudik.
– Most hazamegyek. Holnap találkozunk.
Nincs kedvem tovább beszélgetni. A szívem egyre kisebb
darabokra törik, minél jobban felfuttatjuk a szálakat. Azt
azonban nem adom fel, hogy segítsek neki. Még ha meg is csalt,
még ha újból el is árult, megérdemli, hogy tisztességes védelmet
kapjon. Hülyének érzem magam, de képtelen lennék nem
segíteni neki. Az az eskü, amit egymásnak tettünk, számomra
halhatatlan, és komolyan is gondoltam, hogy jóban, rosszban.
Jobb embernek tartom magam annál, mint hogy eldobjam őt
ezért a félrelépéséért. Hiszen ismerem, tudom, hogy milyen.
Láttam nap mint nap, ahogy Ellie-vel bánik, és ahogy engem is a
tenyerén hordozott. Ő sem hibátlan, de ki az? Egyelőre csak
arra koncentrálok, hogy kihozzam arról a szörnyű helyről. A
továbbiakat még ráérek átgondolni.

Az éjszakáim egyre rosszabbak. Nappal se jobb, de amikor

lemegy a nap és sötétség borul ránk, minden elcsendesül, én
pedig magányosan bámulom a helyét az ágyban. Folyton azon
jár az agyam, hogyan vethetnék véget ennek a szörnyű
rémálomnak, de egyre kevésbé érzem azt, hogy egyszerű
dolgom lesz. Vegyes érzések kavarognak bennem. Hinni
akarom, hogy ismerem Jasont. Biztos akarok lenni abban, hogy
soha nem követne el egy ilyen iszonyatos bűntényt. Másrészről
viszont ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy már sokszor
meglepett a viselkedésével. A sok-sok információról már nem is
beszélve, ami a tudomásomra jutott az elmúlt napokban… A
bizonyítékok és a pultos vallomása elég egyértelmű: Jason
rendszeresen járt a lányhoz, ismerte őt, és ő volt az utolsó, aki
élve látta. Beszélnem kell vele, mielőtt még bármit is
elkönyvelnék magamban. Mert egyedül képtelen vagyok
megoldani ezt az ügyet.
Az irodámba érve egy mappa fogad az asztalomon, rajta az
ügyészség pecsétjével. A szívem nagyot dobban. Mindent
eldobok a kezemből, és egyből leülök az asztalom mögé, majd
kinyitom az aktát. Az adatok felsorolását átugrom, és egyből a
tárgyra térek.

A vádlott: Jason Maximilian Wilburn

A vád: Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés
Már ettől a két sortól felmegy a pulzusom. Félek továbbolvasni,
de minél hamarabb túl akarok esni rajta. Tudnom kell, hogy mi
van az ügyészség kezében, amitől Elliot olyan magabiztos volt a
megbeszélésünkön.

Jason Maximilian Wilburnnel szemben (a továbbiakban

vádlott) az alábbi vádakat emelem: május 19-én éjfél előtt
összeszólalkozott Kimberly Rogersszel (a továbbiakban
áldozat) a Jet nevű szórakozóhelyen, majd egy privát
helyiségben fojtogatta, bántalmazta, végül egy
pisztolyból leadott lövéssel megölte. A vádlott több mint
öt éve szexuális viszonyt folytatott az áldozattal. A
rendőrségi nyomozás alatt az alábbi bizonyítékokat
találták:
–  A biztonsági kamerák felvétele bizonyítja, hogy a
vádlott járt az áldozat privát szobájában
–  A biztonsági kamerák felvétele bizonyítja, hogy a
vádlott tartózkodott együtt utoljára az áldozattal a
helyiségben
–  A vádlott DNS-ét és ujjlenyomatát megtalálták az
áldozat privát szobájában
– A vádlott DNS-ét megtalálták az áldozat testén, több
helyen (körmök alatt, jobb karján, arcán)
–  Az áldozatot az ágyán hanyatt fekve, arcán egy
párnával találták meg
–  A fent említett párnán szintén megtalálták a vádlott
DNS-ét
– A fent említett párnán keresztül okozott lövés okozta
az áldozat halálát, amit egy 9  mm-es, Glock  26-os
 maroklőfegyverből adtak le

A vád tárgyává tett bűncselekmény elbírálására a

Kalifornia állam Los Angeles-i Városi Bíróságnak van
hatásköre és illetékessége.
A vádirat benyújtására és a vádképviseletre a
Kalifornia állam Los Angeles-i Nyomozó Ügyészségnek
van hatásköre és illetékessége.
A tárgyaláson Kalifornia állam Büntetőtörvénykönyve
alapján az ügyész és a védő részvétele kötelező.
A tárgyalásra indítványozom megidézni:
Gyanúsítottat: Jason Maximilian Wilburn
Értesíteni indítványozom védőként: Hannah Wilburn
A gyanúsított és a tanúk kihallgatására, valamint az
okirati bizonyítékok sorrendjére vonatkozó indítványom
egyben a bizonyítás felvételének sorrendjére vonatkozó
indítványom is.
Elliot Finch, kerületi ügyész

Egyre több információ, egyre több kérdés, nekem mégis

megakad a szemem az egyik bizonyítékon. Nem akarom
elhinni, amit olvasok. Újra és újra megnézem, hátha én néztem
félre valamit, de nem. Minden adat egyezik, amitől a pulzusom
az egekbe szalad. Csak a táskámat kapom fel, és már rohanok is
a lift felé. A gondolataim csak egy dolog körül járnak, miközben
imádkozom, hogy ne legyen igazam. Hogy rosszul emlékezzem.
Sajnos ez ritkán esik meg velem, ezért egyre jobban elfog a
kétségbeesés. Olyan gyorsan hajtok a kocsimmal, ahogy csak
bírok, hogy minél hamarabb hazaérjek. Remeg mindenem, a
kezem, a lábam, a gyomrom. Fel akarom gyorsítani az időt,
hogy minél hamarabb hazaérhessek, ugyanakkor félek, hogy mi
vár otthon. Talán nem kellene tudnom róla. Akár el is lehetne
siklani efölött, hátha a rendőrség lesz olyan idióta, hogy ne
találjon rá. Csak hitegetem magam, győzködöm, holott legbelül
tudom, hogy ez teljesen lehetetlen.
Ahogy befordulok a ház elé, a szívem kihagy egy ütemet. A
fékre taposok, de már késő. Három rendőrautó áll a felhajtón és
az út szélén. Észrevettek. Nem futamodhatok meg, holott
legszívesebben beletaposnék a gázba, és messzire menekülnék,
távol mindentől. Ennél azonban erősebb bennem a tettvágy és a
kíváncsiság. Kipattanok a kocsiból, és felszívom magam, amíg
odaérek a rendőrökhöz, akik ki-be járkálnak a házunkba.
– Elmondanák, hogy mi folyik itt?
Dühösen lépek hozzájuk. Megjátszom a tudatlant, pedig
nagyon is tisztában vagyok azzal, mit is művelnek. Egy idősebb
nyomozó áll elém, az arcán egyértelmű jelei látszódnak annak,
mennyire unja a munkáját.
– Házkutatás.
– És a parancs?
A kezembe nyomja az iratot. Épp csak átfutom, mert tudom,
hogy mi áll benne. A teljes házat átvizsgálhatják, és mindent
magukkal vihetnek, amit bizonyítéknak vélnek.
–  A házvezetőnő engedett be – mutat az ajtó felé, miközben
kiveszi a kezemből az iratot.
Nem igazán törődik azzal, mennyire feldúlt a megjelenésük,
ezért én sem fecsérlek rá több időt. Beloholok a házba, hátha
sikerül menteni a menthetetlent. Luisa egyből felém szalad
gondterhelt ábrázattal, ahogy meglát.
–  Mrs. Wilburn, nagyon sajnálom, én… – hadar, de én
közbevágok.
–  Nincs semmi gond. Láttam a papírt, mindent jól csináltál –
nyugtatom. – Menj haza, ma már úgysem tudsz mit csinálni!
Hozzátenném, hogy holnap azonban jó sok munkája lesz,
hiszen a házat rendesen szétszedték, de nem akarom elvenni a
kedvét. Elég, ha én kétségbeesem a felfordulás láttán.
– Mindent felírtam, amit eddig elvittek – nyom a kezembe egy
papírt.
–  Köszönöm – biccentek felé. – Most pedig menj nyugodtan.
Holnap találkozunk.
Miután elköszönök Luisától, felmérem a terepet. A nyomozók
a ház minden egyes szegletét elfoglalták, esélyem se lenne
észrevétlenül belopakodni a dolgozószobába. Én mégis teszek
egy próbát. Előbb kell megtalálnom, mint nekik.
Felsétálok az emeletre, gondosan ügyelve arra, hogy ne
keltsek túl nagy feltűnést. Nehéz dolgom van, ugyanis
legszívesebben üvöltöznék, hogy húzzanak el azonnal a
házamból, de nem tehetem. Inkább visszafogom magam, és
csak a célt lebegtetem a szemem előtt. A dolgozószoba ajtaja
tárva-nyitva van. A szívem hevesen ver, amikor belépek. A bent
tartózkodó rendőr épp az íróasztalt nézi át, kihúz egy fiókot,
kipakol belőle, sőt, még magát a fiókot is kiszedi a helyéről és
átforgatja. Pechemre nem ez az első házkutatás, amit végezhet.
– Mrs. Wilburn!
Összerezzenek a hangra, ami mögülem érkezik. Úgy érzem,
mintha tetten értek volna, holott nem csináltam semmit. Még.
 Az a nyomozó közelít felém, aki az ajtóban is fogadott.
–  Mégis meddig lesznek még itt? – kérdezem feldúltan. –
Rendet kell raknom, a lányomat nem hozhatom haza egy ilyen
szemétdombra.
–  Ne aggódjon, amint minden megvan, amiért jöttünk, már
megyünk is.
–  Remélem, kapok egy hivatalos listát azokról a tárgyakról,
amit elvisznek.
–  Természetesen. Higgye el, nem akarunk semmilyen
kellemetlenséget okozni, csak a munkánkat végezzük.
–  Ahogy én is – bólintok. – Remélem, a védencem ellen
felhozott vádakat mihamarabb tisztázzák, hogy megkönnyítsék
az én munkámat.
– Ez sajnos nem mindig ilyen egyszerű, de…
– Főnök!
A szobában kutakodó rendőr félbeszakítja a beszélgetésünket.
Mindketten odakapjuk a fejünket. Ahogy meglátom a kezében a
fémdobozt, a szívem kihagy egy ütemet. Én sem tudom, mire
számítsak, ezért az egész testem remeg. Biztos vagyok abban,
hogy Elliot direkt így időzített. Nem akarta meghagyni az esélyt,
hogy cselekedhessek, mielőtt még kiérnek a rendőrök a
házkutatási paranccsal. A rendőr közelebb lép hozzánk a
dobozzal, majd átnyújtja a nyomozónak, aki vizsgálgatja egy
ideig.
– Mrs. Wilburn, tudja, hol található a kulcsa?
Persze hogy tudom, de nem akarom odaadni nekik. Makacsul
állok előtte, nem válaszolok a kérdésére.
–  Ha nem adja oda, akkor bent fogjuk kinyitni a laborban.
Csak az időt húzza vele.
Sajnos igaza van. Ráadásul, ha nem előttem nyitják ki, akkor
meg se tudom azt, amiért jöttem. Komótos léptekkel megyek a
könyvespolchoz, majd leemelem róla a Bibliát. A könyvjelzőt
kihúzom belőle, aminek a végén ott lóg a kulcs, majd
visszaviszem a nyomozónak. Úgy érzem, elárulom Jasont, de
talán pont ezzel segítek neki. Ez bizonyíthatja, hogy nem ő tette,
és talán az egész vádat ejthetik ellene. Igen, ebben kell hinnem.
Különben beleőrülök.
A nyomozó elveszi tőlem a kulcsot, majd egyből a zárba
helyezi. Feszülten figyelem minden mozdulatát, ahogy kattan a
doboz, és a következő pillanatban már fel is emeli a fedelét. A
lábaim egy pillanatra felmondják a szolgálatot, össze kell
szednem minden erőmet, hogy talpon maradjak. Az üres tároló
látványától elfog a hányinger, a szoba pedig forogni kezd
körülöttem.
– Jól van, asszonyom? – kérdezi a fiatal rendőr.
– Igen, persze – bólintok, de ezzel senkit nem vágok át.
Mindketten láthatják rajtam, hogy minden erő kifutott a
testemből. Nem, ez nem lehet…
–  Tudja, hogy hol lehet a férje pisztolya? – szegezi nekem a
kérdést a nyomozó.
Szerencsére annyi lélekjelenlétem még van, hogy
gondolkodni tudjak. Még véletlenül sem ronthatom most el a
dolgot.
–  Mr. Wilburn hivatalos képviselőjeként nem válaszolok a
kérdésre – nyögöm ki nagy nehezen, de még mindig küzdök a
rosszulléttel.
 – Rendben, nekünk így is jó.
A nyomozó biccent a rendőr felé, hogy vegye fel
bizonyítékként a fegyvertartó ládát. Még csak meg se tudom
nézni rendesen, el is viszi előlem. Nem hiszem el, hogy ez
történik. Jason évek óta nem vette ki a pisztolyt a tárolóból,
egyszerűen nem volt rá szükség. Most mégis eltűnt. Az egyre
jobban kibontakozó szálak és nyomok az őrületbe kergetnek. Az
összes bizonyíték, ami napvilágot lát, mind ellene szól. Ezt már
nem bírom elviselni, beszélnem kell vele, mégpedig azonnal.
Egy szó nélkül viharzok ki a házból, miközben előveszem a
mobilomat és tárcsázom Olivert.
–  Szia, pont hívni akartalak, hogy… – szól bele, de én
közbevágok.
–  Oli, most nincs időm erre, át kell jönnöd. A rendőrök épp
felforgatják a házunkat, de nekem el kell mennem.
– Persze, már indulok is! Pár perc, és ott vagyok!
Kinyomom a telefont, bepattanok a kocsiba, és már nyomom
is a gázt. Örülök, hogy nem kérdezget feleslegesen, csak
cselekszik. Képtelen lennék ott maradni és végignézni, ahogy
egyre több és több bizonyítékot halásznak elő. Mert érzem,
hogy van még. Kezdem elhinni, hogy nem létezhet ennyi
véletlen. Eddig próbáltam meggyőzni magam arról, hogy Jason
ártatlan, de a fegyver eltűnése az utolsó csepp volt a pohárban.
Elegem van a színjátékból, elegem van a makacsságából, és
elegem van abból, hogy folyton ezt teszi velem. Ki fogom húzni
belőle az igazat, még ha ez lesz életem legfájdalmasabb
eseménye is.
 §

Mire az őrök átengednek a kapukon a vizsgálatok után, már

egyenesen az egyik kihallgatóba terelnek. Már a
bejelentkezésnél közöltem, hogy sürgős ügyben jöttem, úgyhogy
jó lenne, ha kicsit kapkodnának. Ennek dacára, vagy éppen
ezért csigalassan töltötték ki a papírokat, kaptam meg a
kitűzőmet és végezték el a biztonsági átvilágítást. A lendületem
azonban nem lankadt, sőt. Csak még jobban feltüzelt a
várakozás. Ahogy belépek a szobába, Jason egyből rám emeli a
tekintetét. Láthatóan csalódott, hogy én vagyok a látogatója, de
most nem menekülhet előlem. A fejét ismét lehajtja, mint aki
nem hajlandó együttműködni. Amint becsukódik mögöttem az
ajtó és kettesben maradunk, megtámaszkodom az asztalon,
aminek a túloldalán ül. Nem veszem le róla a szemem, így
próbálok nyomást gyakorolni rá. Érezze végre ő is egy kicsit
rosszul magát.
– El kell mondanod mindent, ami aznap éjjel történt!
Olyan fenyegetően nézek rá, ahogy csak tudok, de ő meg se
moccan. Az elmúlt napok történései, az idegesség, a düh, ami
elöntött, most egyszerre zúdulnak rám. A fejemben érzem,
ahogy lüktetnek az ereim, szinte hallom a vér zubogását.
Elegem van ebből a kis játékából.
– A kurva életbe, beszélj már! – kiáltok rá, az asztalra csapva.
Össze se rezzen. Megtörten mered maga elé, mint aki nem is
akar védekezni, ettől pedig csak még jobban magával ránt a
harag. Közelebb hajolok hozzá, hátha a jelenlétem változtat a
gondolkodásán.
 – Jason – szólalok meg újra, de a hangom már remeg –, el kell
mondanod mindent! Tudok arról a nőről. Tudom, hogy sokszor
jártál nála, és tudom, hogy akkor is ott voltál. Nem kell már
semmit titkolnod előttem, csak mondd el végre az igazat, hogy
segíthessek! Utána mindent megoldunk, ahogy eddig is tettük!
Kérlek!
A végére már egészen elvékonyul a hangom. Nem törhetek ki
sírásban, de egy könnycseppet lenyelek, mielőtt még túlságosan
is elragadtatom magam. Végre megmozdul, de csak felemeli a
fejét, és a szemembe néz. Üveges tekintetéből semmit sem
tudok kiolvasni. Mindenem remeg. Úgy érzem, bármit
megtennék azért, hogy végre megnyíljon nekem, hogy végre
engedjen segíteni, de nem úgy tűnik, mint aki hajlandó erre.
–  Nem akarok veled beszélni – mondja halkan. – Nem
akarom, hogy bejárj hozzám, és végképp nem akarom, hogy az
ügyemmel foglalkozz. Mostantól tartsd távol magad tőlem!
Elszántan mered rám, amitől megtorpanok. Alábbhagy a
haragom, a helyébe valami egészen más költözik. Csalódottság?
Bánat? Fájdalom… Egymást nézve várjuk, hogy a másik
engedjen, de mindketten tudjuk, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Túl makacsak vagyunk ahhoz, hogy hagyjuk a másikat győzni.
Alig hallom meg, hogy kinyílik mögöttem az ajtó, de amikor
megszólal egy férfi, a hangját egyből megismerem.
– Mrs. Wilburn, micsoda meglepetés!
A nyomozó az, akivel a házunknál találkoztam. Csak azért
szakítom el a tekintetem Jasontől, hogy megtudjam, miért jött
ide. Nem egyedül van, egy fiatalabb nyomozó is elkísérte.
– Nem volt alkalmam bemutatkozni, Hunter nyomozó vagyok,
és én viszem a Rogers-gyilkosság ügyét.
Még hogy nem volt alkalma bemutatkozni? Elég szépen
eltársalogtunk, igazán megemlíthette volna… De nem is érdekel,
az viszont jobban, hogy mit keres itt.
– A védencemmel éppen egy megbeszélés közepén vagyunk.
– Nem zavarunk sokáig – legyint Hunter. – A helyzet az, hogy
még jó is, hogy itt van, mert lenne pár kérdésünk a
gyanúsítotthoz. A legfontosabb az lenne, hogy elmondja, hol
van az ön nevére bejegyzett Glock 26-os pisztoly.
Jason felé fordul, aki most nem kapja el a tekintetét.
– Ezt jobb lenne, ha csak hatszemközt tárgyalnánk meg.
–  Semmi gond, kiküldjem a társamat? – mutat Hunter a
mellette álló férfira.
–  Nem – rázza a fejét Jason. – Az ügyvédnő már nem a
hivatalos képviselőm. Szeretném, ha nem lenne jelen a
beszélgetésen.
Nem jutok szóhoz. Éreztem, hogy ezt akarja elérni, de nem
mertem belegondolni. Az összes levegő kifut a tüdőmből,
amikor Jason egyenesen Hunter szemébe néz:
– Szeretnék vallomást tenni.

Egy őr jelenik meg, hogy kikísérjen a szobából. Nem akarok

kimenni, mert tudnom kell, hogy mi folyik odabent, de azzal is
tisztában vagyok, hogy felesleges ellenállnom. Utoljára még
Jasonre nézek, de ő elfordítja a fejét, így nem marad más
választásom. Kisétálok a szobából, de nem hiheti azt, hogy
ennyivel elintézett.
– Bekapcsolná a mikrofont? – fordulok az őr felé, majd egyből
a detektívtükör túloldalán lévő helyiség felé indulok.
Csak reménykedem benne, hogy az őr nem kezd el
kérdezősködni, hiszen nem hallhatta az előző beszélgetésünket,
és a magabiztos fellépésemből adódóan teljesíti a kérésemet.
Szerencsémre így is tesz. Nem ez az első alkalom, hogy egy
ügyvéd kívülről figyeli az eseményeket, ezért nem feltűnő a
viselkedésem. A szobába lépve megállok a tükör mögött, amíg
az őr bekapcsolja a kihallgató mikrofonját. Komolyan azt hiszi,
hogy lerázhat? Hogy ennyivel megússza a dolgot? Hát nagyot
téved! Eddig se hagytam magam soha, most se fogom!
Hunter és a társa leülnek Jasonnel szemben, majd az asztalra
helyeznek egy diktafont, maguk elé pedig egy-egy jegyzetfüzetet
vesznek. Minden olyan lassúnak tűnik, de lehet, hogy csak én
nem bírom ezt már idegekkel.
–  Kalifornia állam kontra Wilburn, Rogers-gyilkosság, a
gyanúsított vallomása – mondja a diktafonba Hunter. – Mr.
Wilburn, kérem, mondja el a teljes nevét, majd meséljen el
mindent, ami aznap éjjel történt, amikor Kimberly Rogerst
holtan találták.
Jason mély levegőt vesz, majd lehunyja a szemét. Mintha
hezitálna, de amikor enyhén oldalra billenti a fejét és fél
szemmel a tükör felé pillant, újból erőre kap. Egyenesen Hunter
felé fordul, kihúzza magát, és kifújja a bent tartott levegőt.
–  A nevem Jason Maximilian Wilburn. Május 19-én a
kollégáimmal és barátaimmal a születésnapomat ünnepeltük a
belvárosban, a Jet nevű szórakozóhely mellett. Én választottam
a helyszínt, mert már jól ismertem. Nagyjából öt évvel ezelőtt
jártam először a Jetben, amikor az akkori barátnőm elhagyott.
A gyomrom egészen összeugrik. Már egyáltalán nem tartom
jó ötletnek, hogy végignézzem és -hallgassam ezt, de a lábaim a
földbe gyökereztek, és már nem engednek.
–  Akkor találkoztam először Kimberlyvel. Ő… Ő segített
túllépni a fájdalmamon.
–  Úgy érti, hogy viszonyt folytatott vele? – kérdez közbe
Hunter.
Jason ismét habozik egy kicsit.
–  Igen, így volt. Az óta a nap óta rendszeresen a vendége
voltam.
– Milyen gyakran?
– Havonta legalább egyszer. De előfordult, hogy kétszer.
– Mi történt május 19-én?
– Ez egy elég bonyolult sztori… – csóválja a fejét. – Négy évvel
ezelőtt rákot diagnosztizáltak nálam. Én viszont ahelyett, hogy
orvosokra és gyógyszerre költöttem volna a pénzemet, inkább
alkoholt, drogokat vettem rajta, és prostituáltaknak fizettem,
hogy jobb kedvre derítsenek. Ez persze nem tett jót a
karrieremnek, ami mélyrepülésnek indult. A vagyonomat és a
cégem vagyonát is elherdáltam. Nem láttam más kiutat, csak
ha… – lehajtja a fejét, a csuklóján lévő bilincset matatja, majd
megint felnéz. – Ha újra felkeresem a volt barátnőmet.
A szívem milliónyi darabra törik. Nem, inkább szakad.
Mintha a mellkasomra mázsás súly telepedne, alig kapok
levegőt. Szinte már tudom is, hogy mit fog mondani, hiszen
annyira egyértelmű. Ez magyarázat lehet minden tettére.
 –  Hannah-nak jól ment a sora. Kicsit kutakodtam, és
megtudtam, hogy jól fizető állást kapott egy ügyvédi irodánál,
menő helyen él, és van bőven megtakarítása, mivel semmire
sem költ. Amikor már minden veszni látszott, nem volt más
választásom, felkerestem őt San Franciscóban. Eljátszottam a
tékozló fiút, és elértem, hogy újra belém szeressen. Ő fizette az
orvosokat, a gyógyszereket és a műtétet. Elhatároztam, hogy
miután meggyógyultam, elhagyom, de aztán megtudtam, hogy
gyermeket vár. Eleinte nem akartam változtatni a tervemen, de
rájöttem, hogy a gyerek miatt akár egy életre is magam mellé
láncolhatom őt. Mindig is keményen dolgozott, ezért tudtam,
hogy sosem szenvednék hiányt semmiben, még akkor sem, ha
én nem veszem annyira komolyan a munkát. – Tárgyilagosan
beszél, az érzelmek csekély jele sem látszik rajta. – Rávettem,
hogy költözzön velem Los Angelesbe, elölről kezdtük a
vállalkozást, minden szépen haladt. Jó életünk volt, de én nem
akartam lemondani az élvezetekről. Továbbra is eljártam
szórakozni, nőkkel ismerkedni, és persze Kimberlyhez. Minden
jól ment, de éreztem, hogy bármikor lebukhatok, ezért
megkértem Hannah kezét. Nemrég összeházasodtunk, de előtte
írtunk egy házassági szerződést, hogy minden vagyonunk
közös, holott én nem sokat tettem hozzá. Sőt, amennyi pénzt
tudtam, félretettem, hogy ő ne tudjon róla. Az esküvőnk
azonban megjelent az egyik pletykalapban, amit Kimberly is
olvasott. – Mély levegőt vesz. – Május 19-én, amikor a szobájába
mentünk, megzsarolt, hogy elmond mindent Hannah-nak. Ezt
viszont nem engedhettem, mert a házassági szerződésben az
szerepelt, hogy ha az egyik fél hűtlensége miatt történik válás,
akkor a teljes vagyont és a céget is a másik fél kapja. Próbáltam
nyugtatni, de Kimberly csak fenyegetőzött tovább, én pedig… –
Most először látok bármilyen érzelmet az arcán, de nem tudom
megállapítani, mi is az. Az ajkát beszívja, homloka mély
ráncokba fut. Megtorpan a beszédben, de végül erőt vesz
magán, és folytatja. – Elvesztettem a fejem. Én okoztam a
halálát.
Mintha ez nem is velem történne meg. Nem velünk. Az
lehetetlen.
–  Köszönöm – mondja Hunter. – Ezek fényében beszélnem
kell az ügyésszel.
– Vádalkut akarok. Nem akarok tárgyalást, csak ítéljenek el, és
essünk túl ezen – vonja meg a vállát Jason.
Hunter meglepetten néz rá.
–  Rendben. Ezt el tudjuk intézni. Beszélek Finchcsel,
szerintem hétfőre el is készülhetnek a papírok.
Erre Jason már nem reagál, csak bólint egyet. Nem bírom
tovább nézni. Képtelen vagyok az épületben maradni, ezért
feltépem az ajtót, és gyors léptekkel a kijárat felé indulok. A
parkolóban már szinte futok az autó felé, és épphogy odaérek,
már a torkomban érzem az epém keserű ízét. Alig van időm
lehajolni, mielőtt még kijönne belőlem minden, amit előtte
ettem. A gondolataim úgy cikáznak a fejemben, hogy egyiket
sem tudom igazán feldolgozni. Csak egy biztos, mégpedig az,
hogy újra bedőltem neki. Hogy sosem fogok tanulni a saját
hibáimból. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint akinek bűntudata
vagy lelkiismeret-furdalása lenne, és talán ez az, ami a
legjobban fáj. Azt hittem, ismerem. Azt hittem, őszinte hozzám,
szeret engem. Szeret minket… De képes volt felhasználni a
lányát a saját, önös érdekei és céljai eléréséhez. Sokszor
gondoltam arra, hogy milyen ember is ő valójában. Hát most
megtudtam. Hiába akartam őt jónak, szeretőnek,
gondoskodónak látni, végül kiderült, hogy mindvégig hazudott
és szerepet játszott. Tudom, mindannyian álarcot viselünk, de
neki olyan tökéletesen állt, hogy képes volt engem is átverni.
Hinnem kell, hogy én is csak szerepet játszottam; egy naiv,
befolyásolható nőét, hiszen ha nem így volt, akkor valóban
sikerült átvernie. Ebbe pedig bele se merek gondolni…

Szükségem van néhány percre, mielőtt belépnék a házba.

Tudom, hogy Oliver bent vár rám, és az első dolga az lesz, hogy
kikérdezzen. Mégis mit mondjak neki? Lehordtam a rossz
párválasztása miatt, nem vettem komolyan a házasságát, nem
hittem a feleségében… És most tessék. Ilyen helyzetbe kerültem.
Még azt sem tudom, mit érzek valójában. Dühös vagyok, de nem
Jasonre, inkább magamra, amiért ennyire vak voltam. Elég
régóta ismerem őt, tudom, hogy mire képes, ha el akarja érni a
célját, ez a húzása mégis hideg zuhanyként ért. Jobban oda
kellett volna figyelnem a jelekre. De most már nincs visszaút.
Kiszállok a kocsiból, és besétálok a házba. A rendőrök már
mind elmentek, de a felfordulást maguk mögött hagyták. A
látvány, ami fogad, amikor belépek a házba, enyhén szólva
sokkoló. Mintha betörtek volna. Pont úgy érzem én is magam,
mint ahogy a lakás kinéz: felforgatva, kirabolva, igazi
katasztrófaként.
– Szia!
Oliver lép ki a nappaliba a hátsó folyosóról.
– Szia – köszönök vissza.
Nem érzek magamban erőt, de kibújok a cipőmből, leteszem
a táskámat, és egyből a nappali felé indulok. A komódok
fiókjaiból kilógó holmikat összeszedem, és megpróbálom
kitalálni, hogy milyen rendszer szerint tegyem őket vissza a
helyükre.
– Hé, most ezzel ne foglalkozz!
Oliver kikapja a kezemből azt a néhány apróságot, amit
megfogtam. A hangja nyugtató, lágy, kedves. Átkarolja a
derekamat, és a kanapé felé vezet, hogy leültessen, amikor
ismét hangot hallok a hátam mögül. A homlokomat ráncolva
fordulok meg, és meglepetten látom, hogy Jess áll mögöttünk.
– Te… – kezdenék bele, de közbevág.
– Oli felhívott, hogy baj van. Téged már nem találtalak itthon,
de amikor megláttam ezt a felfordulást, maradtam segíteni.
Ebbe a hazugságba most nem akarok belemenni. Nincs hozzá
kedvem, majd egyszer megbeszélem vele, ha összeszedtem
magam. Inkább elfogadom, amit mond, és leülök a kanapéra. A
bárpulthoz lép, tölt mindhármunknak gint, majd ő is
csatlakozik hozzánk, de a másik oldalamra ül, mint ahova Oli.
– Jasonnél voltál? – kérdezi Oliver.
Nem válaszolok, csak belekortyolok az italomba, és bólintok
egyet. Korán van még, de szükségem van egy kis alkoholra, ami
ellazít.
– Mondott végre valamit?
 Jess türelmetlenül néz rám, de én nem fordulok felé.
– Igen – bólintok ismét. – Mindent elmondott. Kirúgott, aztán
beismerő vallomást tett, és megegyezett egy vádalkuban.
Síri csönd ereszkedik ránk. Egyikük se tudja, mit mondjon
vagy kérdezzen, amit meg is értek. Még én se tudom, mit tegyek,
habár ezek után nem sokat tehetnék egyébként sem. El kell
fogadnom a döntését, sőt, támogatnom kell ebben. Írja alá
nyugodtan az alkut, vonuljon börtönbe, engem már nem
érdekel. Hosszú ideig éltem úgy, hogy magam elé helyeztem őt,
de ennek most vége.
– Ő tette? – szólal meg halkan Oliver.
–  Hazudott, megcsalt, kihasznált. Nekem csak ez számít. A
többi nem érdekel.
Felállok a helyemről, és a bárpulthoz lépek, hogy ismét töltsek
magamnak valami italt. Meg se nézem a címkéket, felkapok egy
üveget, és rendesen megdöntöm.
– De… De ez mégis hogy történt?
Jess hangja hitetlenkedve cseng. Ők se képesek felfogni, és én
se tudom elmagyarázni rendesen.
–  A lényeg az, hogy Jason nem az, akinek hittük – fordulok
feléjük, egyenesen rájuk nézve. Kihúzom magam, összeszedem
minden erőmet, és igyekszem érthetően beszélni. –
Pontosabban, az elejétől kezdve tudtuk, hogy milyen. Hiába
győzködtem magam arról, hogy megváltozott, kiderült, hogy
ugyanaz a manipulatív, narcisztikus seggfej, akit az elején
megismertem. Arra kellettem neki, hogy biztos élete legyen,
miközben megcsalt és hazudozott. Ezt ő maga vallotta be a
rendőröknek, ahogy azt is, hogy ő okozta Kimberly halálát.
 –  De az lehetetlen, Jason nem lenne képes erre, bármekkora
seggfej is! – rázza a fejét Oli.
– Pedig így volt. Úgyhogy… Hétfőn aláírják a vádalkut. Kedden
pedig beviszem neki a válási papírokat.
Legurítom az italomat, majd leteszem a poharam a pultra.
Jess egy hirtelen mozdulattal felpattan a kanapéról, hozzám lép
és átölel. Annyira váratlanul ér, hogy szükségem van néhány
másodpercre, hogy felfogjam, mit is csinál. Nem szokásunk
ennyire kimutatni az érzelmeinket, nekem pedig most
kimondottan nehezemre esik. Nem akarok gyengének tűnni. Ha
engedek a kétségbeesésnek és fájdalomnak, akkor maga alá
temet, és nem menekülhetek előle. Nem tolom el magamtól
Jesst, de nem is igazán viszonzom az ölelését. Megvárom, amíg
magától enged el.
– Itt maradok veled – szipogja, majd megtörölgeti a szemét.
–  Nem kell, köszi. Nem akarom, hogy Ellie bármit is
megérezzen ebből. Rendet kell raknom, mire hazaér, és azt is ki
kell találnom, hogy mit mondok neki, miért nem jön haza
többet az apja.
Ahogy most először kimondom ezt, a gyomromba éles
fájdalom hasít. Senkinek nem lenne szabad ezt éreznie, amin
most én megyek keresztül. És persze hogy pont velem történik
mindez. Lassan már semmin sem lepődöm meg, és ez a
legszörnyűbb az egészben.
–  Attól még maradhatunk, segítünk elpakolni, így hamarabb
végzel, és Ellie biztos nem látja meg ezt – mutat körbe Oli a
lakáson.
– Szeretnék egyedül lenni – zárom rövidre a vitát. – Most csak
erre van szükségem.
Tudom, hogy segíteni akarnak, de most ez az egyetlen módja
annak, hogy összeszedjem magam.
– Egy feltétellel! – szólal meg Jess szigorúan. – Holnap el kell
jönnöd velem a jogászbálba!
Ó, basszus! Teljesen kiment a fejemből… Semmi kedvem
hozzá, és ezt ő is tudhatná, de van egy olyan érzésem, hogy nem
fogadna el nemleges választ.
– Nem is tudom – vonom meg a vállam.
–  Na, jó lesz, hidd el nekem! Ma kapsz egy kis időt az
önsajnálatra, de holnaptól kezdve nem üldögélhetsz itthon
egyedül! Kicsípjük magunkat, eszünk, iszunk, bulizunk egyet,
kiadjuk magunkból a feszkót.
–  Én szívesen vigyázok addig Ellie-re – ajánlja fel Oli. –
Mindkettőtökre ráfér egy kis kikapcsolódás. Ráadásul meg kell
mutatnotok, hogy az iroda ugyanúgy működik tovább. A hírek
gyorsan terjednek, és nektek most az alkalmazottakra és
ügyfelekre is gondolnotok kell.
Igen, teljesen igaza van. Ha bárki megszimatolja, hogy gond
van a tulajdonosok között, akkor a konkurencia könnyen
lenyúlhatja az ügyfeleinket. Ezt pedig egyáltalán nem
engedhetjük meg magunknak.
–  Igazatok van – adom meg magam. – Az élet nem áll meg,
továbbra is jelen kell lennünk az üzleti életben. Ha nem megyek
el, még a végén tényleg azt hiszik, hogy valami gond van a
céggel.
– Na látod! – simítja végig a vállamat Jess.
– Akkor hazavigyelek? – fordul felé Oli.
 – Ha nem nagy gond…
Jess úgy süti le a szemét, mint valami szűzlány. Nem tudom,
meddig akarják még ezt játszani, de nekem nincs kedvem
végignézni. Kikísérem őket az ajtóhoz, elköszönök, majd jól
bezárkózom a házba, nehogy bárki is be tudjon jönni. Miután
kattan a zár, hátamat az ajtónak támasztom, és veszek egy mély
levegőt. A felismerés hideg zuhanyként ér, hogy a mai nappal
sok minden megváltozik körülöttem. Konkrétan az életem
alappillérei inogtak meg, nekem pedig most az a legnagyobb
feladatom, hogy amit eddig felépítettem, ne dőljön össze egy
pillanat alatt. Jason tetteit ki kell zárnom, mintha semmi közöm
nem lenne hozzájuk. Ahogy ő is mondta, ez az egész csak
hazugság volt, tehát nem tekinthetem az elmúlt pár évet a
mostani életem alapjainak. Rendet teszek magam körül, kezdve
a házban uralkodó káosszal, majd amikor hétfőn aláírja a
vádalkut, elküldöm neki a válási papírokat. Alá fogja írni, én
pedig nyugodtan élhetem tovább az életem Ellie-vel.
Mindenkinek így lesz a legjobb.

A Ritz bárja és tetőterasza szolid hangulatvilágítással és

dekorációval fogadja a város jogászait. Igazán kitettem
magamért, mielőtt még bárki is pletykálkodni kezd a
házasságunkról. A legdögösebb – de persze a hivatásomhoz
méltó – ruhámat vettem fel, elmentem fodrászhoz és
kisminkeltem magam, mielőtt a hiénák közé vetettem magam.
Szerencsére hírzárlatot rendeltek el Jason ügyében, de ettől
függetlenül meglehet, hogy az ügyészségről néhányan
hozzájutottak némi információmorzsához. Abban
reménykedem, hogy a vallomásról még nem tudnak, különben
az egész estémet azzal tölthetem, hogy rosszízű megjegyzésekre
reagálok. A résztvevők közül azonban mindenki kedvesen
fogad, és a csevegés közben sem kerülnek kényes témák a
terítékre. Néhányan ugyan tudják, hogy Jason bajban van, de
legtöbben csak sajnálatukat fejezik ki, amit szomorú, de hálás
mosollyal fogadok. És persze mindenkinek a tudtára adom,
hogy kitartóan harcolok a férjemért. Majd ráérnek megtudni az
igazat, amikor nem kell szemtől szemben közölnöm velük.
Jessnek igaza volt. Jót tett, hogy kimozdultam otthonról. Igaz,
ő még mindig nem érkezett meg, de addig is van lehetőségem
feltöltődni pozitív energiával. Egy rövid ideig úgy tehetek,
mintha semmi gondom nem lenne, és ez szörnyen jó érzés.
Iszom egy kis pezsgőt, cseverészek, és fogadom az ügyészek és
ügyvédek bókjait, flörtölését. Szinte sziporkázom. Ha legbelül
nem tudnám, min is megyek keresztül, azt mondhatnám, hogy
ez egy igazán jó este. Így viszont pont arra jó, hogy ne kelljen
arra gondolnom, hogy mi lesz, ha utána hazamegyek az üres
házba. Az államügyész-helyettes újabb pohár pezsgőt nyom a
kezembe, miközben egy szűkebb körben beszélgetünk a
legújabb törvényjavaslatokról.
–  Ha a szenátus nem hajlandó elfogadni a 62-es módosítást,
akkor a képviselőháznak fel kell adnia a harcot! – szól hozzá
Tucker bíró. – Már három hónapja ülnek rajta,
elképzelhetetlennek tartom, hogy átengedjék.
– Már kétszer sikerült benyújtaniuk a kérelmet, nem hiszem,
hogy ilyen könnyen feladnák – kortyolok a pezsgőmből. – Ők is
tudják, hogy ezen áll vagy bukik az egész javaslat, nyilván
rendesen átrágják a lehetőségeket.
– Szerintem csak azért ülnek ennyit rajta, mert olyan szenilis
mind, hogy mire a szavazáshoz érnek, elfelejtik, miről is volt
szó.
Mindannyian nevetünk. A legjobb közös téma mindig a
törvényhozók kibeszélése, ez most sincs másképp, álljon az
ember bármelyik oldalon.
A vállamon egy gyengéd érintésre leszek figyelmes. Biztos
vagyok benne, hogy Jess érkezett meg végre, ezért jókedvűen
fordulok meg, de amikor meglátom Elliotot, egyből lefagy az
arcomról a mosoly. Próbál kedvesen nézni rám, de én látom a
szemében a fölényességet és az arroganciát.
– Örülök, hogy látlak – mosolyog rám negédesen.
Biztosra veszem, hogy a nyomozók már szóltak neki a
vádalkuról, és csak azért jött ide, hogy az orrom alá dörgölhesse
a győzelmét. Én viszont nem adom meg neki azt az örömöt,
hogy szenvedni lásson. Jókedvet erőltetek magamra, úgy teszek,
mintha megkönnyebbültem volna a tegnapi beszélgetés után,
holott legbelül haldoklom.
–  Én is – mosolygok rá vissza. – Csatlakozol? Épp a 62-es
módosítás a téma.
Helyet adok neki magam mellett, majd visszafordulok a
többiek felé. Szinte érzem magamon a tekintetét, a felém áradó
energiái zavartságról árulkodnak. Vannak olyan csaták, amiket
kizárólag az ellenfél megtévesztésével lehet megnyerni. Ő nem
Jasont akarta bántani, hanem engem. Azt akarta, hogy
szenvedjek, de engem keményebb fából faragtak. Főleg egypár
pohár pezsgő után. Szörnyen makacs tudok lenni, ezt ő is
tudhatná. Nem fogom hagyni, hogy bármi jelét lássa a
győzelmének.
A társalgás jó kedélyűen folyik tovább. Néhányan
elbúcsúznak, mondván, későre jár, és haza kell menniük a
családjukhoz. Ilyenkor Elliot mindig felém pillant, de én úgy
teszek, mintha nem zavarna. Mintha nem facsarodna össze a
szívem minden egyes alkalommal.
– Neked nem kell még menned? – fordul végül felém, amikor
már nem bírja idegekkel.
– Ellie a bátyámnál van – legyintek. – Bőven ráérek.
A felénk tartó pincér tálcájára helyezem az üres poharam, és
egy újabb, pezsgővel telit veszek magamhoz. Egy idő után már
annyira ellazulok, hogy sikerül távol tartanom magam a rossz
érzésektől. Mindig is szerettem ezeket az eseményeket. Persze
kellemesebb volt, amikor még Jasonnel jártunk ilyen helyekre.
Minden szempár ránk szegeződött, amikor megérkeztünk.
Kevés jogásznak sikerül szakmán belül házasodnia, ezért
legtöbbször egyedül vesznek részt ezeken az estélyeken –
kivéve azokat a férfiakat, akik a titkárnőjük vagy egy külön erre
a célra felkért kísérő jelenlétében múlatták az időt. Irigykedtek
ránk, hiszen sikeresek és boldogok voltunk. Mi pedig élveztük,
hogy így tekintenek ránk.
Idővel egyre kevesebben maradnak a teraszon, már csak
néhányan beszélgetünk. Egyre többen mennek haza, de nekem
semmi kedvem hozzá, ezért addig igyekszem lefoglalni magam
a társasággal, amíg csak lehet. Amikor a pincérek már
ritkábban járnak körbe az újabb adag pezsgővel, a saját
kezembe kell vennem a dolgokat. Elnézést kérek a többiektől, és
a pulthoz lépek, hogy kérjek egy pohárral.
– Engem nem versz át!
Elliot hangját hallom magam mögött, de nem fordulok meg.
Társaságban jobban elő tudom adni magam, de négyszemközt
sebezhetőbb vagyok. Főleg úgy, hogy Elliot nagyon jól ismer,
tudja, hogy az álarcom mögött mi rejtőzik. Sokszor látta már
mindkét arcomat, ezért meg tudja különböztetni az igazit a
hamistól. Ami azért nagy szám, mert néha már én sem vagyok
képes rá.
–  Tegnap délután járt nálam Hunter. – Elliot mellém lép,
megtámaszkodik a pulton, és int a pincérnek, hogy töltsön neki
is egyet. Nem néz rám, de a szavait nekem szegezi. –
Meghallgattam a vallomást, és már elő is készítettem a
vádalkut. Hétfőn aláíratom a férjeddel. De ne aggódj! Utána
hagyok némi időt, hogy elbúcsúzhass tőle. Feltéve, ha be akarsz
menni hozzá azok után, hogy átvert, kihasznált és megcsalt… –
Egy húzásra kiissza a poharából a pezsgőt. – Igazán sajnálnálak,
ha nem magadnak köszönhetnéd az egészet. Remélem, most
már átértékeled, hogy ki milyen szerepet töltött be az életedben.
Ezzel, mint egy utolsó szúrással a szívembe, ott hagy a pultnál
egyedül. A szemben álló tükörből figyelem, ahogy elsétál,
egyenesen a kijárat felé véve az irányt. Gondoltam, hogy csak
azért jött, hogy engem csesztessen. Bármennyire is számítottam
rá, bármennyire is próbálom tartani magam, már nem tudom
leplezni az érzelmeimet. A szívem összeszorul, ahogy
megrohamoznak az emlékek. Ahogy végighallgattam és néztem
Jason vallomását. Az a személy árult el, aki az egyik
legfontosabb volt számomra. Ezt az érzést nem kívánom
senkinek. Ezt senki sem érdemli meg.
– Úgy tűnik, mint akinek szüksége van egy italra.
Egy idegen hang csapja meg a fülemet. Egy ismeretlen férfi áll
meg mellettem, szelíd mosolyát rám szegezve, egyenesen a
szemembe néz. Erős akcentussal, de helyesen beszél.
– Nem csak egyre – sóhajtom.
–  Akkor legyen valami erős! – biccent felém, majd int a
pincérnek. – Két Belugát kérnék, jéghidegen.
Nem vagyok túl nagy alkoholszakértő, ezért fogalmam sincs,
mit rendelt, de ha valóban erős, akkor jöhet. Az üvegből szinte
mézként csordul ki a sűrű, áttetsző ital egyenesen a fagyos
poharakba, amelyekből az egyiket felém tolja a férfi.
– Ivott már igazi orosz vodkát? – kérdezi.
Lehet, hogy csak az eddig elfogyasztott vodka hatása, de
világoskék szemei csillognak, amikor rám néz.
–  Még nem – rázom a fejem. – De egyszer mindent ki kell
próbálni!
Megvonom a vállam, mire még szélesebb mosolyra húzódik a
szája. Felém emeli a poharát, és én is megfogom az enyémet.
Eddig nem voltam oda a vodkáért, de ennek kimondottan
selymes íze van, ahogy végigcsorog a torkomon. Még csak
kellemetlen ízt sem hagy maga után a számban.
–  Azt hiszem, új kedvencet avattam – bólintok elismerésem
jeléül.
–  Ennek igazán örülök! – int a pincérnek, hogy töltse újra a
poharainkat, majd visszafordul, a kezét nyújtva felém. – Sasha
Smolyaninov.
– Hannah Wilburn – rázom meg a kezét. – Ugye nem baj, ha
Sashának szólítom?
Felkacag, miközben hátrasimítja szőke haját.
–  Nem, dehogy, csak nyugodtan. Néha még én is nehezen
mutatkozom be, főleg néhány pohár vodka után.
Ismét nevet, mire már én is elmosolyodom. Nem tűnik
ismerősnek, nem láttam még egyik ilyen rendezvényen sem. Jó
lenne egy kicsit kiszakadni a megszokott tömegből, főleg az
után, hogy Elliot elrontotta a hangulatomat.
– És mi szél hozta erre, messze az otthonától? Üzleti ügy?
Felülök az egyik bárszékre, majd ő is követi a példámat.
– Tulajdonképpen igen – bólint. – És ön? Szakmabeli?
– Ügyvéd vagyok.
– Akkor biztosan jólesik hétvégén lazítani egyet.
–  Ne is mondja! – legyintek. – Ha lehetne, hétköznap is ezt
csinálnám.
Újból rám mosolyog, majd kezébe veszi a poharát.
Koccintunk, és egyszerre hajtjuk fel a jéghideg italt, ami a
belsőmet forróvá változtatja. Egy kicsit megszédít a gyors
egymás utáni ivás, de az agyamat kellemesen elzsibbasztja, így
inkább csak élvezem ezt a békítő mámort, ami eláraszt.
– Honnan származik? – érdeklődöm.
–  Cserepovecben születtem, de az egyetem miatt
Szentpétervárra költöztem, aztán a munka miatt New Yorkba.
–  Átutazta a fél világot a munkája miatt? Szentpéterváron
nem tudott dolgozni?
– Itt jóval több a fizetésem, így több pénzt tudok hazaküldeni
a családomnak.
– Ó… Feleség, gyerekek?
Nem szándékosan kérdeztem rá a családi állapotára… Vagy
mégis? Nem tagadhatom, elég vonzó férfi, és az akcentusa csak
plusz a megjelenése mellé. Csak úgy árad belőle a férfiasság. És
persze neki is feltűnhetett a kérdésem mögött megbúvó
érdeklődés, mert a szeme összeszűkül, miközben az arcomat
kémleli.
–  Szülők – mondja végül nyomatékosan. – És ön… Egyedül
érkezett?
Nyilván arra kíváncsi, hogy van-e valakim, de jelenleg nem
akarok rá gondolni.
– Egyedül – bólintok.
–  Ennek örülök. Azt hittem, hogy az a férfi, akivel az előbb
beszélt…
– Csak egy ismerős – vágok közbe.
Mintha egy csapásra megváltozna a légkör körülöttünk.
Közelebb húzódik hozzám, jobban felém fordítja a testét. Azt
hittem, a mai estémnek lőttek, miután Elliottal beszéltem, de
Sasha újra felélesztett, és visszahozta a jókedvemet. A
munkámról kérdezget, miközben figyelmesen végighallgat. És
persze rendeli az újabb kör italokat. Nem tudom nem
észrevenni, ahogy méreget a beszélgetésünk alatt. Nőként
persze élvezem, ha felkeltem egy férfi érdeklődését, ezért nem
menekülök előle. Régebben talán azt tettem volna, de most
kimondottan jólesik a figyelme. Kedves, intelligens férfi, akivel
öröm beszélgetni. Sajnos nagyon ritka az ilyen, ezért
kihasználom az alkalmat. Azt ugyan nem tudom, hogy Jess
miért nem jött el, de már nem is érdekel. Valószínűleg jobb
dolga akadt, bár legalább szólhatott volna, hogy nem jön.
Mindegy is, találtam magam mellé egy kellemes társaságot.
–  Tudja, hogy a legjobb a vodka? – kérdezi Sasha, miután
lezártuk a gazdasági válságról szóló eszmecserénket.
– Hogy?
Int a pincérnek, aki egyből előttünk terem.
– Hozna nekünk néhány savanyú uborkát?
– Azonnal, uram – biccent a fiú, majd el is indul a konyha felé.
– Savanyú uborka? – vonom fel a szemöldököm.
–  Higgye el, mennyei! Ez olyan, mint amikor a tequila után
citromba harap.
–  Nem szeretem a tequilát – húzom el a számat. – Nemrég
jártam Mexikóban, ott inkább magában isszák, de nekem nem
sikerült megkedvelnem.
–  De ha a vodkát eleve szereti, akkor ki kell próbálnia
uborkával.
–  Eddig vodkát se nagyon ittam, de szeretek új dolgokat
kipróbálni.
A hangom egy árnyalattal kacérabban cseng, mint terveztem,
de Sasha mosolyából ítélve nincs ellenére a dolog. Egy kis flört
igazán belefér, főleg ennyi alkohol után. A pincér hamar
visszatér az üvegtálba szedett uborkával. Leteszi elénk, majd
teletölti a poharainkat, és ismét magunkra hagy.
–  Most pedig húzza le a vodkát, majd kapjon be rá egy
uborkát – magyarázza Sasha, majd meg is mutatja, hogyan kell
csinálni.
Követem a mozdulatát, így felhajtom az italt, de egy kicsit
melléfolyik, így nevetve engedem vissza a fejem, miközben az
arcomról törölgetem a vodkát.
– Semmi gond, ne essen ki a lendületből!
Sasha megfog egy darab savanyú uborkát, és a szám elé tolja.
Automatikusan bekapom a végét, miközben akaratlanul is a
szemébe nézek. Az arcáról eltűnik a mosoly, a helyét valami
egészen más kifejezés veszi át. Az alsó ajkába harapva fut le a
tekintete a számra, amiben még mindig ott tartja az uborkát.
Leharapok belőle egy darabot, mire gyengéden elhúzza tőlem a
maradékot, és egy mozdulattal megtörli az arcomat, ami még
mindig némi vodkától nedves. Nem tagadom, ettől a kis
közjátéktól egészen megemelkedett a pulzusom. Az érintése, a
mozdulata olyan hatással van rám, amit már jó rég nem
éreztem. Felvillanyoz az az energia, amit felém sugároz. A
tekintetéből egyből kiolvasni, mire gondol.
– Ez az uborka nem túl jóízű a vodka mellé. A szobámban van
egy üveggel a minibárban.
A felajánlása egyértelmű, hiába csak célozgat.
– Itt szállt meg? – kérdezem.
–  A negyvenhatodikon. Nagyon szép a kilátás, egyenesen a
Hollywood feliratra.
–  Biztos gyönyörű. Szívesen megnézném – vágom rá
gondolkodás nélkül.
Sasha szája szélére halvány mosoly húzódik. Nem mond
semmit, csak feláll a székéről, és megvárja, hogy én is
kövessem. Az első pár lépést nehézkesen teszem meg a sok
vodka hatására, de végül megtalálom az egyensúlyomat, így
határozottan eredek a nyomába. Mintha a tudatom leállt volna,
megszűnne működni. Nem gondolkodom, csak cselekszem, és
ez szörnyen felszabadító érzés. Jól akarom érezni magam, nem
akarok folyton azon töprengeni, hol ronthattam el, mit
ronthattam el. Ez az este pedig bebizonyította, hogy nem is kell
szenvednem. Eddig egy olyan ember mellett éltem, aki nem
értékelte azt, aki vagyok. Sasha felbukkanása pont erre
világított rá. Vannak még olyan férfiak, akik tudnak értékelni.
Akik azért törik magukat, hogy velem lehessenek, nem pedig
kihasználnak és átvernek. Ha jobban belegondolok, én teszem
most ezt. Ki kell ürítenem az agyamat, el kell terelnem a
gondolataimat a gondjaimról, és erre most Sasha a legjobb
orvosság.
A kártyával kinyitja a szobáját, majd előreenged. Az ablakból
valóban elképesztő a kilátás. A város fényei ezernyi csillagként
világítanak a sötétségben, a távolban pedig felbukkan a
kivilágított Hollywood felirat. Sosem vonzott az a kerület, mégis
csodás látványt nyújt messziről. Egyik lámpa sem ég, várom,
hogy Sasha felkapcsolja őket, de amennyire tudok, beljebb
lépek a szobába.
–  Akkor iszunk egyet? – kérdezem, ahogy megfordulok, de
amint szemtől szembe kerülök vele, megragadja a vállamat, és
határozottan magához ránt.
Ajkai egyből az enyémre tapadnak. Az első pillanatban
letaglóz az érintése, el akarom húzni magam, de a fáradtság és
az alkohol különleges arányától nemhogy nem gondolkodom
azon, mit teszek, hanem egyenesen képtelen vagyok leállni.
Viszonzom a csókját, karommal pedig átfonom a nyakát.
Hagyom, hogy érzéki mozdulatokkal felfedezze a testemet,
először csak a derekamat simogatja, majd a hátamat, végül jobb
kezét lecsúsztatja a fenekemre, és erőteljesen belemarkol,
amitől halkan az ajkai közé nyögök. Az elmúlt pár napban
összedőlt körülöttem minden, de azt nem engedhetem, hogy a
történtek engem is magukkal rántsanak. Kell valami
kapaszkodó, ami a felszínen tart, és jelenleg Sasha az. Semmi
mesterkélt nincs a viselkedésében, természetesen csábít és
vonz, amit már rég nem tapasztaltam. Elemi ösztöneim életre
kelnek. Éveken át azt hittem, hogy ami Jason és köztem van,
igazi, tiszta érzelem, de ő mindvégig nevetett rajtam a hátam
mögött. Hűséges voltam hozzá, szerettem, ő pedig elárult. Nem
érdemli meg, hogy segítsek neki, hogy mellette álljak, nem
érdemel meg engem, a hűségemet meg pláne nem. Mostantól
csak a saját érdekeimet tartom szem előtt, és azt fogom tenni,
ami nekem jólesik. Ő sem foglalkozott azzal, hogy én mit érzek,
amikor másokat dugott, hát engem sem fog érdekelni, hogy a
börtönben rohad meg. Megérdemli azok után, amiket velem
tett. Az igazság árnyéka végig ott lebegett felettünk, de most
már végre tisztán látok.
Magával sodor a vágy. Tudom, hogy ez a pillanat csak erről
szól, ezért nem is képzelek bele többet. Pontosan erre van
szükségem. Arra, hogy újra nőnek érezzem magam, hogy a
sokéves megaláztatás és hazugság a múlté legyen. Hogy végre
ismét úgy érezzem, én is érek valamit.

Szörnyen hasogat a fejem. Még csukott szemmel is forog velem

a szoba, az állapotomon pedig egyáltalán nem segít, hogy a nap
meleg sugarai egyenesen a fejemet célozzák meg. Kinyitom a
szemem, hátha jobb lesz a helyzet. Tévedtem. Egyre jobban
szédülök, főleg, ahogy megpillantom a mellettem fekvő férfit. A
haja szőke. Nem sötétbarna, amihez az évek alatt
hozzászoktam. Nem kellene, hogy meglepjen, hiszen nem
felejtettem el, mi történt az éjjel, mégis mintha most
tudatosulna bennem igazán, hogy mit tettem. Este elvakított a
düh, a fájdalom, de most újból tisztán látok. Lesüllyedtem az ő
szintjére…
Óvatosan mászom ki az ágyból, nehogy felébresszem Sashát,
és kisétálok a fürdőbe. Beállok a zuhany alá, és remélem, hogy a
hideg víz elmossa a másnaposságot. Ez eddig sose jött be, de
talán majd most. Megtámaszkodom a csempén, és csak
folyatom magamra a vizet. Szánalmas vagyok. Undorodom
magamtól. Elítéltem Jasont, és most tessék, kiderült, én sem
vagyok jobb nála. Azt hittem, a mámor és az önfeledt élvezetek
majd felvidítanak, de úgy érzem, most még mélyebbre
zuhantam.
A törölközőt magam köré csavarva lépek ki a szobába, hogy
minél hamarabb felöltözzek és itt hagyjam ezt a helyet.
Kapkodva veszem fel a bugyimat és a melltartómat, majd
belebújok a ruhámba. A fejemmel is kezdenem kellene valamit,
de mikor meghallom a matrac susogását, megtorpanok a
fürdőszoba felé menet.
– Jó reggelt! – köszön rám Sasha álmosan.
Nagyot ásít, nyújtózkodik. Nem hiányzott, hogy felébredjen,
de ha már így alakult, nem léphetek le néhány szó nélkül.
 – Jó reggelt!
Erőltetett mosollyal válaszolok. Szégyellem magam a
történtek miatt, de ő láthatólag nincs zavarban. Feltolja magát
félig ülő helyzetbe, a hátát a falnak támasztja. Hunyorogva néz
fel rám.
– Jó kis éjszaka volt – veti oda egy kaján vigyor kíséretében.
Erre mégis mit mondhatnék? Nem mondhatom, hogy rossz
volt, mert egyáltalán nem volt az. Sőt, kimondottan élveztem.
Minden feszültség távozott belőlem, de ezt sem ismerhetem be.
Már csak magam miatt sem, elvégre is házas vagyok.
–  Jól éreztem magam – bólogatok –, de most haza kell
mennem.
Úgy döntök, olyan az arcom, amilyen. Csak minél hamarabb
ki akarok szabadulni ebből a szobából.
– Hívjak neked taxit?
– Nem kell, köszi, az autóm a parkolóban áll.
– Éjszaka is azzal akartál hazamenni?
–  Van egy jól bevált sofőrszolgálat, őket szoktam ilyenkor
kihívni.
Annyira természetesen beszélget. Csak én érzem magam
ennyire szarul? Ő úgy viselkedik, mintha minden éjjel ezt
csinálná. Lehet, hogy ezt is teszi, hiszen megengedheti
magának. Jóképű, sármos, és úgy látom, pénznek sincs híján. De
nem akarom elemezgetni. Úgyse találkozunk többet, semmi
értelme jobban megismernem.
– Köszönök mindent – veszem magamhoz a táskámat. – Most
viszont tényleg rohanok haza.
Elindulok az ajtó felé, nem akarom megvárni, hogy elkezdjen
búcsúzkodni.
– Rendben, megértem – bólogat. – A lányod már biztosan vár.
Megtorpanok. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. A
lábaim a földbe gyökereznek, de a következő másodpercben
már meg is fordulok, kérdő tekintetem egyenesen rá szegezem.
– Honnan tudod, hogy van egy lányom? – kérdezem.
Az arcára zavart kifejezés ül ki, ajkai szétnyílnak, de hang
nem jön ki rajta. Biztos vagyok benne, hogy épp azon
gondolkodik, mit válaszoljon.
–  Tegnap mondtad! – kacagja játékosan, de én átlátok a
mesterkélt hangján.
– Nem, nem mondtam – rázom a fejem, miközben visszalépek
az ágy végébe. – Nem mondtam neked semmit magamról.
Honnan tudsz a lányomról?
Már határozottabban szegezem neki a kérdést, de ő csak
bámul rám, mint aki lebukott. Mintha eddig egy jól
megkomponált színjátékot adott volna elő, de most leesett róla
az álarc. Idegesen fészkelődik a helyén. Úgy érzem, már nem én
vagyok az, aki minél hamarabb el akarja hagyni a szobát.
–  Ki vagy te? – kérdezem, de nem felel, így felemelem a
hangom. – Ki a fene vagy te?
Kerüli a tekintetem, nagyot nyel.
– Direkt nyomultál rám? Mit tudsz még rólam? Elliot küldött?
Képtelen vagyok türtőztetni az érzéseimet, közelebb lépek
hozzá, hogy ne tudjon elmenekülni előlem.
– Nem tudom, ki az az Elliot – szólal meg végre.
Már egyáltalán nem az a nagydumás pasi, akit az este
megismertem. Meg kell tudnom, hogy ki ő és mit akar tőlem.
 – Ki küldött?
– Azt nem mondhatom meg – rázza a fejét, majd felém fordul
és a szemembe néz. – Csak infó kellett rólad. Meg a férjedről.
–  Ó, szóval azt is tudod, hogy házas vagyok? – akadok ki. –
Nagyszerű! Nos, bárki is küldött rám, megmondhatod neki,
hogy bekaphatja, mert tőlem semmit nem fog megtudni.
Remélem, büszke vagy magadra, hogy tönkreteheted az
emberek életét!
Nem várok válaszra, kiviharzom a szobából, és egyenesen a
lift felé indulok. Fortyogok a dühtől, a végtagjaim remegnek, de
nem állok meg, nehogy utolérjen. Én hülye, azt hittem, hogy
lehet egy nyugodt éjszakám, hogy végre kikapcsolhatom az
agyam és élvezhetem az életet, de nem. Még véletlenül sem
adatik meg nekem egy ilyen egyszerű érzés. Mintha egész
életemben egy átok követne, ami mindig akkor csap le, amikor
a legnagyobb szükségem lenne egy kis boldogságra. Úgy tűnik,
el kell engednem azt a vágyálmot, hogy az életem végre-
valahára a helyes útra terelődik. Hiába próbálkoztam, nem
ment. Nekem ez a sors van megírva.

Mielőtt még becsöngetnék Olihoz, a visszapillantó tükörben

letörlöm a szemem szélén elmaszatolódott előző napi sminket.
Nem tervezek mondani neki semmit, nem fogok
magyarázkodni, de azért nem akarom, hogy ennyire
szétcsúszva lásson. Még egy kellemes mosolyt is erőltetek az
arcomra, amikor megállok az ajtaja előtt és megnyomom a
csengőt. A tervem egyszerű: köszönök, felveszem Ellie-t, és már
megyünk is. Ahogy kinyílik az ajtó, még szélesebb mosolyra
húzom a számat.
– Jó reggelt! – köszönök Oliverre, aki alaposan végigmér.
– Jól sikerült az este? – kérdezi köszönés nélkül.
–  Kicsit több pezsgőt ittam a kelleténél, nem akartam Ellie-t
ilyen állapotban hazavinni.
– Szóval csak ezért töltötted az éjszakát valahol máshol?
Felvont szemöldökkel támaszkodik meg az ajtófélfán. Vádló
tekintetét rám emeli, amitől lefagy az arcomról a mosoly.
– Nem fogok magyarázkodni – közlöm vele nyersen.
–  Nem is kell – vonja meg a vállát. – Hiszen a férjed
börtönben, a lányodnak szüksége van rád, de te csak dorbézolj
nyugodtan!
Ezt nem vártam tőle. Szavai szíven szúrnak, mintha
bármilyen számadással is tartoznék neki arról, hol és kivel
töltöttem az éjszakát.
–  Nem vagyok kíváncsi a véleményedre! Hozd ide Ellie-t, és
már itt sem vagyunk.
Oli a háta mögé néz, majd lejjebb veszi a hangját.
– Nem viselkedhetsz így – néz a szemembe. – Feleség és anya
vagy!
Nem tudom tovább türtőztetni magam.
–  Te pedig, ha jól tudom, özvegy, mégis kefélgeted a
kolléganőmet! – vágok neki vissza. – Szóval te csak ne oktass ki
engem!
Erre már nem tud mit mondani. Meghátrál, még a szája is
tátva marad. Meglepődött, hogy tudom, de ez még semmi.
Sokkal többet tudok róla és a drága exéről, mint azt képzeli.
– Te ezt nem érted… – suttogja.
–  De, nagyon is értem! Eddig is sejtettem, hogy valami nincs
rendben azzal a nővel, és egészen biztos vagyok benne, hogy
valamit még most is titkolsz előlem. Sosem kérdőjeleztem meg a
döntéseidet. Elfogadtam és elhittem, amit mondtál nekem, mert
tudtam, hogy okkal történik minden. De ne játszd meg a
szomorú özvegyet, amikor egyértelmű, hogy ilyen gyorsan nem
tennéd túl magad a feleséged halálán. Én legalább az igazat
mondtam, tehát megérthetnéd, hogy min megyek keresztül, és
miért van szükségem arra, hogy újra embernek érezzem
magam.
A tekintete már egészen meglágyult, de nehezen veszem ki a
vonásait a könnyeimen keresztül.
–  Most pedig – szipogom – szeretném, ha kihoznád Ellie-t,
hogy hazavihessem.
Nem mond semmit, csak bólint egyet, majd sarkon fordul, és
elindul a nappali felé. Igyekszem megtörölni a szemem és
összeszedni magam, mire kiérnek. Nem akarom, hogy a lányom
ilyen állapotban lásson, így is örülök annak, hogy ő még nem
tudja, mit jelent az, ha valaki az előző esti ruhájában jelenik
meg reggel.
– Anya!
Ahogy meglátom Ellie boldogságtól ragyogó arcát, egyből
máshogy látom én is a világot. Ilyenkor mindig rájövök, hogy
nekem ő a mindenem.
– Szia, kicsim!
Lehajolok hozzá, hogy fel tudjam venni és erősen magamhoz
szoríthassam. Megpuszilgatom a fejét és az arcát, amitől nevetni
kezd.
– Csikis! – vinnyogja jókedvűen.
– Jól viselkedtél Olinál? – kérdezem.
– Igen – biccent. – Sokat játszottunk!
– Helyes! Oli a legjobb nagybácsi, igaz?
– Oli a legjobb nagybácsi! – ismétli.
Oliver felé fordulok, aki minket néz.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
– Bármikor – feleli.
Még egyszer mélyen a szemébe nézek, mert nem akarom úgy
itt hagyni, hogy haragban vagyunk. Persze szükségünk lenne
egy kiadós beszélgetésre, de van egy olyan érzésem, hogy az ő
élete bonyolultabb, mint az enyém, viszont ezt sose vallaná be,
és nem is mondaná el, hogy valójában mi történt. Az biztos,
hogy aki elveszíti a feleségét, az nem teszi túl magát rajta ilyen
könnyen. Valami van a háttérben, ahogy azt az elejétől
sejtettem, de biztos vagyok abban, hogy a munkája miatt nem
mondhatja el. Ezért nem is erősködöm, de azt tudnia kell, hogy
nem vagyok idióta. Engem nem tud átvágni.
Ellie-t bekötöm a hátsó ülésre rögzített gyerekülésbe, majd
beszállok a kocsiba és elindulunk haza. A fejem még mindig
sajog. Örülök, hogy ma nem kell dolgoznom, mert szükségem
lesz erre a napra, hogy embert varázsoljak magamból.
Remélem, Ellie szundizik egyet délután, hogy én is
lefeküdhessek kicsit aludni. Az biztos, hogy egy jó adag
fájdalomcsillapítóval kezdek, ha hazaértünk.
– Hol voltál? – kérdezi Ellie hátulról.
 – Dolgoznom kellett, drágám. Nagyon sok a munkám.
Úgy tűnik, ezzel a válasszal beéri, de végül újból kinyitja a
száját.
– Azért dolgozol ilyen sokat, hogy apu hazajöjjön?
Mintha gyomorszájon rúgtak volna. Nem tudom, miből rakta
össze, hogy ezért kell dolgoznom, de az még jobban zavar, hogy
azt hitte, az apjáért küzdök, miközben pont, hogy őt hagytam
cserben. Ő ezt persze nem értheti, de nem is akarom, hogy
értse. Olyan ártatlan még, nekem pedig fogalmam sincs, hogy
fogom neki elmondani, hogy az apja még jó sokáig nem fog
hazajönni. A szememből egy újabb könnycsepp csordul ki, végig
az arcomon, de én csak előrenézek. A hangomat igyekszem
vidámmá tenni.
– Igen – mondom határozottan. – Apu miatt dolgozom ennyit.
– Remélem, hazajön. Hiányzik!
A szívem szakad meg érte. Az biztos, hogy az előttünk álló
időszak zűrös és nehéz lesz, de remélem, hogy sikerül
átvészelnünk. Három évvel ezelőtt is biztos voltam abban, hogy
képes lennék egyedül felnevelni, most pedig eljött az a pillanat,
amikor komolyan el kell gondolkodnom a jövőnkön.

Ellie szerencsére annyira elfáradt az egész délelőttös játékban,

hogy ebéd után pár perc alatt mély álomba szenderül a
kanapén. Óvatosan felveszem, és a szobájába viszem, hogy a
saját kiságyába fektessem. Még csak meg se moccan, olyan
mélyen alszik. Betakargatom, nyomok egy puszit a homlokára.
Rám is rám férne egy kis pihenés, de képtelen vagyok itt hagyni.
Ő az egyetlen, aki meg tud nyugtatni, aki miatt úgy érzem, van
még remény. A saját szobámban valószínűleg kényelmesebben
le tudnék feküdni, de jelen pillanatban nem érdekel a
kényelem. Bemászom Ellie mellé az ágyba, magamhoz ölelem,
és csak szívom magamba a finom babaillatát. Ez a hely az én
mentsváram. Imádom nézni az angyali kis arcát, miközben
alszik. Sokáig nem akartam gyereket. Eleinte azt hittem, azért,
mert nincs meg bennem az az anyai ösztön, ami erre késztet,
hiszen sosem éreztem azt a vágyat, hogy egy új életet hozzak
létre. Aztán az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy pont azért
féltem gyermeket vállalni, mert tudtam, mekkora felelősséggel
jár. Mert tudtam, annyira szeretni fogom, hogy képtelen leszek
megbirkózni azzal a fájdalommal, amit neki kell átélnie azon az
úton, míg felnőtté nem válik. Azt akarom, hogy örökké ilyen
ártatlan és naiv maradjon. Hogy ne kelljen megismernie az élet
valódi arcát. Hogy ne törjék össze a csalódások, a pofonok, és
persze a férfiak. Nem azt mondom, hogy mi, nők jobbak
vagyunk. Igenis tönkre tudjuk tenni egy férfi életét, de a női
lélek törékeny, nehezen gyógyul fel a szívfájdalomból. Az egész
életünket végigkíséri, hiába hisszük azt, hogy kihevertük a
minket ért gyötrelmeket. Valójában mindvégig ott marad
bennünk egy kis tüske, ami egy rossz mozdulatnál mélyebben
fúródik a szívünkbe. Ezt ő is meg fogja tapasztalni, én pedig
semmit sem tehetek ellene, csak annyit, hogy az ajtómat mindig
tárva-nyitva hagyom előtte, hátha szüksége van rám. Mert
mától csak mi ketten vagyunk az egész világ ellen.
Csak akkor veszem észre, hogy én is elbóbiskoltam, amikor
félálomban meghallom a csengőt. Ellie nyugodtan szuszog a
karjaimban, ezért óvatosan mászom ki mellőle. A fejem még
mindig nem tisztult ki, és ezen az sem segít, hogy hirtelen
riadtam fel. Halkan behúzom az ajtaját, és lesétálok a
földszintre. A csengő kitartóan harsog, amitől még erősebben
tör rám a migrén. Nagyon remélem, hogy csak egy hittérítő
vagy házaló ügynök, akit elküldhetek melegebb éghajlatra.
–  Na végre! – kiált fel Jess, amikor kinyitom az ajtót. – Azt
hittem, már nem vagy itthon!
Nem zavartatja magát, hatalmas lendülettel besasszézik a
házba, egészen a nappaliig, miközben én alig fogom fel, mi
történik. Egy rakás iratot és mappát tesz a dohányzóasztalra,
majd leül a kanapéra és rendezgetni kezdi a papírokat.
–  Jess, most nincs túl sok energiám dolgozni – morgom a
másnaposságtól meggyötörten.
–  Hallottam, hogy nem vagy túl jó állapotban, de ezt látnod
kell.
Biztos Olival beszélt. A szememet forgatva lépek hozzá
közelebb.
–  Bármit is hallottál, igaz, úgyhogy nem kell lefoglalnod a
munkával, ezeket holnap megbeszéljük az irodában – mutatok
végig a papírhalmazon.
– Nem, ezt nem érted – rázza a fejét izgatottan. – Holnap már
késő. Jasonről van szó.
A neve hallatára is összeugrik a gyomrom. Bár hirtelen nehéz
eldöntenem, hogy nem a vodka és uborka mix kívánkozik-e
vissza.
–  Nem érdekel, bármi is van vele – rázom a fejem keresztbe
font karral. – Innentől kezdve magát képviseli, levettem róla a
kezem.
–  Hannah, kérlek, csak hallgass meg! Hatalmas hiba lenne
aláíratni vele a vádalkut.
Gondolhattam volna, hogy valahogy meg akarja majd
menteni, de nincs túl sok kedvem és türelmem ahhoz, hogy
Jasonnel foglalkozzak.
–  Akkor intézd el te! Én már nem akarok vele foglalkozni.
Biztosan hallottad vagy olvastad a vallomását, tudod, hogy mit
tett velem, miket mondott, úgyhogy kérlek, ne is beszéljünk róla
többet.
–  Igen, olvastam és hallottam is. Nekiálltam a válási
papíroknak, ezért elővettem a házassági szerződéseteket. – A
papírok között keresgél, majd egy lapot a kezembe nyom. – Azt
mondta, hogy ha hűtlenség miatt bomlik fel a házasság, a másik
fél kap mindent.
– Ez így van, és? – vonom meg a vállam.
–  Gondolod, hogy felhozta volna ezt a témát, ha csak a
pénzért van veled? Ráadásul úgy, hogy te is halld? Azt akarta,
hogy ha elváltok, te és Ellie kapjátok a vagyont. Pontosabban te.
Ha valóban megcsalt, átvert, kihasznált, akkor miért akarná,
hogy végül te járj jól?
Eddig ebbe bele se gondoltam.
–  Mit tudom én? – rázom meg magam. – Talán Ellie miatt,
hiszen ő nem tehet semmiről.
–  Ellie-t a közös vagyon feléből is bőven fel tudnád nevelni.
Sőt, az öröksége is szép lenne.
Ezzel a ténnyel valóban összezavart. Hiszen ő maga hozta fel
a házassági szerződést a vallomásában, amivel mintha engem
akart volna figyelmeztetni, hogy vegyem el tőle a pénzét a válás
során. Mégis ki tenne ilyet? Melyik lelketlen, csaló férj akarná,
hogy a feleségének jó sora legyen?
A fejem egyre jobban hasogat, de leülök Jess mellé a
kanapéra, és átbogarászom az iratokat, amiket hozott.
Kikeresem Jason vallomását, és újból elolvasom. A szívem még
apróbb szilánkokra törik, de igyekszem a tényekre hagyatkozni,
és nem az érzelmeim által elhomályosított szubjektív
véleményemre.
–  Tudta, hogy ott vagyok – mondom halkan, magam elé
bámulva. – Rám nézett. Igaz, hogy a tükör elválasztott minket,
de tudta, hogy hallom minden szavát. De ha ez igaz, akkor azt is
tudhatta, hogy nem fogom ennyiben hagyni az ügyet.
– Talán így akarta jelezni, hogy magadat és Ellie-t védd. Hogy
ő nem lát másik kiutat ebből. Talán…
Hirtelen elhallgat. A szemén és a szája mozgásán látom, hogy
mondani akar valamit, csak nem meri. Nekem pedig egyből
beugrik, hogy mire gondolhat.
–  Talán tényleg ő tette – mondom ki. – De nem azért, amit a
zsaruknak mondott.
– Én is pont erre gondoltam.
Jess szinte suttog, a hangja megremeg. A testemen átfut a
borzongás. Hirtelen nem tudom eldönteni, melyik lehetőség
akaszt ki jobban: az, hogy megcsalt, hazudott, kihasznált és
megölte a szeretőjét, vagy hogy az egész története csak egy
mese volt, mert elkövette ugyan a gyilkosságot, de nem azért,
amit bevallott. A legjobb persze az lenne, ha semmi köze nem
lenne az egészhez, de ha így volna, nem ülne még mindig a
börtönben arra várva, hogy elítéljék.
–  Mutasd azt a vallomást! – nyújtom Jess felé a kezem, aki
azonnal belenyomja az iratokat.
Mintha egyik pillanatról a másikra elmúlna a rosszullét és a
fejfájás, csak a célt látom magam előtt. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy most elnyomjon a migrén és a hányinger.
Nem az én jövőm miatt, nem a karrierem vagy a jó hírem miatt,
hanem azért az ártatlan lélekért, aki fent nyugodtan alszik az
ágyában. Nem nőhet fel abban a tudatban, hogy nem tettem
meg minden tőlem telhetőt az apjáért.

Jess-szel korán találkozunk a börtön épülete előtt, hogy a

látogatási idő első percében rögtön bemehessünk Jasonhöz.
Sokáig fent voltunk, hogy összeszedjünk minden bizonyítékot
az ellen a történet ellen, amit be akar adni az ügyészségnek és a
zsaruknak. Őket átverheti, de minket nem. Legalábbis most már
nem.
A szokásos átvizsgálás után feliratkozunk a látogatói listára,
majd gyors léptekkel haladunk a kihallgatószoba felé. Korán
reggel még nem nagy a mozgás, így a cipősarkak koppanása
csak úgy visszhangzik a betonfolyosón. A mogorva őr sem repes
az örömtől, hogy az előtt be kell minket kísérnie, mielőtt
megihatná a kezében szorongatott reggeli kávéját. Unott arccal
nyitja ki előttünk az ajtót. Egy pillanatra megtorpanok, amikor
meglátom, hogy Elliot és még egy ügyész már Jasonnel szemben
ül az asztalnál. Felkapják a fejüket, és ránk néznek. Elliot
szeméből mérhetetlen elégedettség árad felém, Jason inkább
csak értetlenül bámul ránk. Jason kezében a toll már az iratok
fölött lebeg, ezért tudom, hogy nincs sok időm.
–  Nem írhatod alá! – jelentem ki határozottan, és közelebb
lépek hozzájuk.
Elliot egyből felpattan a székéről, és felém fordul.
– Ha jól tudom, már nem te vagy Jason ügyvédje, úgyhogy…
Nem húzom az időt felesleges körökkel, felkapom az asztalról
a vádalku iratait, majd egy mozdulattal kettétépem. A szobában
mindenki megrökönyödve néz.
–  Jelenleg még házasok vagyunk, a házassági szerződésben
pedig az szerepel, hogy ha bajba kerülünk, akkor a másik fél
látja el automatikusan a védelmet, történjen bármi. Így nem
rúghat ki.
Valójában lehetne ezzel vitatkozni, de remélem, hogy
mindenki elfogadja a magyarázatomat. Főképp Jason.
– Akkor sem ronthatsz be így egy megbeszélésre!
Elliot majd felrobban a dühtől. A nyakán csak úgy lüktetnek
az erek.
– Mint Jason hivatalos képviselője, jogom van hozzá! És most
megkérlek, hogy távozzatok, ugyanis beszédem van az
ügyfelemmel.
–  Hannah, én… – próbál közbeszólni Jason, de én csendre
intem.
– Te meg se szólalj! – ripakodok rá.
Szigorúan fordulok Elliot és a segédje felé, akik összeszedik az
összes iratot az asztalról, majd elindulnak az ajtó felé, de Elliot
végül visszafordul felém.
– Ezzel még nincs vége! – veti oda fenyegetően, végül kilép az
ajtón.
Csak akkor merek újból levegőt venni, amikor már csak
hárman maradtunk a szobában. Egy pillanatra sikerül
megnyugodnom, hiszen megakadályoztuk a vádalkut. A neheze
viszont csak most jön.
– Ez meg mégis mi volt? – értetlenkedik Jason.
Kimérten fordulok felé, felveszem a szemkontaktust, és
igyekszem minél érthetőbben magyarázni.
–  Fölösleges tovább titkolóznod – mondom egyenesen a
szemébe. – Tudom, hogy hazudtál a vallomásodban. Nem
tagadom, hatalmas seggfej vagy, és képes vagy tönkretenni az
emberek életét, de biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem erről
van szó. Úgyhogy nem fogom hagyni, hogy a saját életedet is
elcseszd, főleg azért, mert van egy lányod, akinek szüksége van
rád.
A tekintete, az arckifejezése egészen ellágyul. Tudtam, hogy
csak szóba kell hoznom Ellie-t, és egyből elárulja a viselkedése.
Leszegett fejjel bámulja tovább a kezén csillogó bilincset.
–  Szörnyű dolgokat tettem, amiért bűnhődnöm kell –
motyogja.
– Lehet – biccentek. – De biztos vagyok abban, hogy nem tettél
meg mindent azok közül, amiket a vallomásodban mondtál.
Igen, egy hazug disznó vagy, de szereted a családodat. Hiába
próbálod az ellenkezőjét beadni, nem fog sikerülni. Úgyhogy
készülj fel, mert szerdán lesz az előzetes meghallgatás.
Arcát lefelé fordítva kerüli a tekintetem. Csak akkor néz fel
rám, amikor megtámaszkodom az asztalon és felé hajolok.
Megvárom, hogy a szemembe nézzen. Kételkedtem benne.
Megingott a hitem, a múltunk, de amikor belenézek a
szikrázóan kék szemébe, látom az igazi arcát. Látom, hogy
megtört, hogy titkol valamit, ebből pedig tudom, hogy jó úton
járok.
– Ha nem is értem, tedd meg Ellie-ért. Hiányzol neki!
Ahogy kimondom a lánya nevét, a homloka megrezzen.
Nagyot nyel, vissza kell tartania az érzéseit. Nem tudja leplezni
azt a szeretetet, amit iránta érez. Még ha minket már nem köt is
össze a szerelem, a lányát nem hagyhatja cserben. Erre még ő
sem lenne képes.

Az ügyészség és Elliot pont úgy fogadta a visszalépésünket, mint

amire számítottam. Nem akarják megkönnyíteni a
helyzetünket, de engem sem kell félteni. Nem ma kezdtem a
szakmát, tisztában vagyok a buktatókkal, de a kiskapukkal is.
Néhány telefonbeszélgetés után meg is szerzem azokat a
hivatalos papírokat, amelyekre szükségem van ahhoz, hogy
felkészülhessek az előzetes meghallgatásra. És persze tudom,
hogy kit kell keresni azért, hogy a nem hivatalos
dokumentációhoz is hozzájussak.
Felipe évek óta dolgozik nekünk. Ő a legjobb hacker, akivel
találkoztam, pedig volt már szerencsém jó párat megmenteni a
sittől. Gyorsan és zökkenőmentesen végzi a munkáját, és
mindig egyből ugrik, amikor hívom. Jó, nem mindig… Általában
szüksége van egy kis noszogatásra.
Magamra zárom az irodám ajtaját, és elhúzom a
szalagfüggönyt, hogy senki ne láthasson be. Visszaülök az
asztalom mögé, majd felülről a második fiók mélyéről
előkeresem a mobilomat. A feltöltőset, amit csak különleges
esetekben használunk, és amiről senki nem tud, csak Jason és
én.
– Hola, señora Wilburn!
–  Felipe, hagyjuk ezt a kamu akcentust, fontos dolog miatt
kereslek.
Eddig jót szórakoztam azon, hogy mexikóinak igyekszik
kiadni magát, holott jól tudom, hogy Texasban született.
– Ó, valami nagy gond lehet – vált komolyabb hangvételre. –
Miben állhatok a szolgálatodra?
– Tiszta a vonal?
– Olyan tiszta, mint Jorge bácsikám a féléves elvonója után.
Utálok telefonon egyezkedni, de igyekszünk olyan keveset
találkozni, amennyire csak lehet.
– Egy kis magánnyomozás kellene.
–  Ó, azokat imádom! Ezúttal kit kell lenyomozni? Egy
drogbárót? Egy hollywoodi filmsztárt?
– A férjemet.
Néhány pillanatra elhallgat. Valószínűleg megleptem a
kijelentésemmel.
– Jasont? – kérdez vissza meghökkenve.
– Miért, szerinted hány férjem van?
– Oké, oké, értem, bocsi! Csak furcsa, hogy…
–  Nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Gyors és alapos
munkára van szükségem. Mindent tudnom kell róla, amit eddig
nem mondott el.
Hallom, hogy a keze már a billentyűzetet veri.
– Megint félrelépett?
–  Nem mondhatok semmit. Nézd át, kérlek, az összes
nyilvántartást, azokat is, amikhez nem juthatok hozzá.
–  Van valami extra kívánság? Ha gondolod, elrejthetek
néhány terhelő bizonyítékot itt-ott…
–  Az ég szerelmére, pont hogy olyan bizonyítékok kellenek,
amivel megmenthetem!
– Uh, akkor jó, hogy ezt tisztáztuk. Mikorra kellene?
– Tegnapra.
– Ó… – Szinte látom magam előtt, ahogy felcsillan a szeme. –
Az sajnos feláras.
– Mennyi? – sóhajtom.
– Azt még nem tudom, el kell kezdenem a melót, hogy lássam,
hogy haladok. És hát ugye félre kell tennem a többit, ha ilyen
sürgős az ügy.
– Csak írd meg az időpontot, a helyet és az összeget! És siess!
Bontom a vonalat. Nem szeretek túl sokat beszélni vele
telefonon, hiszen sosem lehet tudni. Figyelek arra, hogy ne
legyen egyikünk se bemérhető. Igaz, hogy tudomásom szerint
csak mi hárman ismerjük ezt a vonalat, de nem lehetünk túl
könnyelműek. Az ördög sosem alszik.
Összerezzenek, amikor kopogást hallok az ajtómon. A mobilt
gyorsan elrejtem, csak utána szólok ki. Szerencsére csak Jess lép
be hozzám.
– Jól bezárkóztál – ráncolja a homlokát. – Minden rendben?
 –  Persze, csak nem akarom, hogy a többiek folyton befelé
bámuljanak. Napok óta úgy érzem magam, mint a ketrecbe zárt
állatok az állatkertben.
– Csak aggódnak érted. Már mindenki tudja, hogy mi történt.
– Gondoltam – sóhajtom.
Jess közelebb lép, és leül velem szemben, az asztalomra egy
újabb adag iratot és aktát helyez.
– Ezeket csak alá kell írnod.
– A többi ügy… – nézek végig a papírhalmon.
–  Az összeset kézben tartjuk! – próbál nyugtatni. –
Kiosztottam a feladatokat, átszerveztem a melót, úgyhogy
mindenki tudja, mi a dolga. Semmi mással nem kell
foglalkoznod, csak Jasonnel.
Nem is tudom, mi lenne velem Jess nélkül. Én még talán
meglennék, de az iroda biztosan nem tudna működni, ha ő nem
venné a kezébe a dolgok irányítását.
– Köszönöm – bólintok, miközben a hangom elcsuklik.
–  Ne köszönj semmit! Én tartozom neked köszönettel!
Többször is megmentettél, most itt az idő, hogy viszonozzam.
Ráadásul… – Mély levegőt vesz, mintha nem akarná folytatni a
mondatot, de végül megint kinyitja a száját. – Van egy olyan
megérzésem, hogy valami nagyon nem stimmel Jason ügyével.
–  Ebben egyetértünk – biccentek. – De még nem tudom, hol
van a csontváz elrejtve.
– Még? – vonja fel a szemöldökét.
–  Erről nem kell tudnod – rázom a fejem. – Hamarosan
mindent kiderítek. Érzem, hogy hazudik, de még nem jöttem rá,
miben és miért.
 – Szeret téged.
– Talán – vonom meg a vállam. – Talán nem. De most nem is
ez a lényeg. Csak az számít, hogy Ellie ne úgy élje le az életét,
hogy az apja elítélt bűnöző.
–  Nem fogja! – vágja rá Jess, majd átnyúl az asztal felett, és
megszorítja a kezem. Egyenesen a szemembe néz. – Velünk
senki sem baszakodhat!
Felnevetek, mire ő is csatlakozik. Hihetetlen, hogy pár évvel
ezelőtt még senkim sem volt, most pedig szoros kapcsolatot
ápolok Olival, van egy barátnőm, akire mindenben
számíthatok, és van egy csodálatos kislányom, akiért bármire
képes lennék. Nem sok, tudom, de nekem ez jutott, és értük is
mérhetetlenül hálás vagyok a sorsnak. Már csak azon kell
dolgoznom, hogy megmentsem a férjemet az életfogytiglantól.
A tekintetem lesiklik a letartóztatási parancs másolatára. Egy
darabka papír képes lehet így tönkretenni valaki életét! Csak
néhány szó, mondat, száraz adatok, semmi egyéb, mégis
sorsokról, életekről dönthet. Ahogy végigfutom a szememmel a
sorokat, feltűnik valami. A szívem hevesebben kezd verni. Ezt
eddig észre se vettem! Én hülye, miért nem néztem át
figyelmesebben az iratokat? Izgatottan veszem a kezembe a
parancsot, mire Jess a homlokát ráncolva tekint rám.
– Mi az? – kérdezi.
Csak azután emelem fel a fejem, miután meggyőződtem arról,
jól látom a számokat. Arcomon elégedett kifejezés terül el.
– Jason szabadulásának kulcsa.
 Előzetes meghallgatás

Az előzetes meghallgatás előtt mindig elfog a kétely, hogy talán

nem készültem fel eléggé. Talán figyelmen kívül hagytam
valamit, és amikor elkezdődik a tárgyalás, az ügyész valami
olyan bizonyítékot tesz le elénk, amire nem tudok reagálni. Ez
persze bármikor megtörténhet az ügy során, de mindig az első
lépések a legnehezebbek. Utána, ha már benne vagyok, benne
élek, akkor sokkal könnyebben és gyorsabban tudok reflektálni
a felmerülő akadályokra. És most, hogy az ügyben személyesen
is érintett vagyok, még hevesebben dobog a szívem. Úgy érzem,
képtelen vagyok ezt végigcsinálni. Egy pillanatra még az is átfut
az agyamon, hogy hagynom kellett volna, hadd írja alá a
vádalkut, hiszen akkor sokkal nyugodtabb lenne az életünk.
Hamarabb hozzászoknánk ahhoz, hogy Ellie-vel kettesben
vagyunk, így viszont életünk legnehezebb hetei, hónapjai állnak
előttünk. Én képes vagyok megkeményíteni a szívemet, de mi
lesz a lányommal? Hogy fogja viselni? Az ő érdekeit kell szem
előtt tartanom, de jelenleg fogalmam sincs, hogy azzal, hogy
meg akarom védeni az apját a börtöntől, jót teszek-e neki és a
jövőjének.
A teremben hatalmas a hangzavar, egymás után szólítják a
vádlottakat és az ügyvédeket. A padsorok dugig vannak
rokonokkal, hozzátartozókkal, akik azért jöttek, hogy akár csak
pár percre, de láthassák a szeretteiket, akiket talán hosszú időre
rács mögé zárnak. Pikk-pakk lezavarják a meghallgatást,
kiszabják az esetleges óvadékot, és már jön is a következő ügy.
Mintha csak az igazságszolgáltatás futószalagján ülnénk, mi is
csak egy eset vagyunk a bíró listáján, amit minél hamarabb ki
akar pipálni.
–  Jason M. Wilburn – szólal fel a törvényszolga, mire
felkapom a fejem.
Átverekszem magam az ügyvédek és ügyészek tömegén, és a
pulpitushoz lépek. Egyszerre érünk oda Elliottal, így amikor
felemelem a fejem, egyenesen az ő arcát látom magam előtt.
Kissé sértődötten, mégis gőgösen tekint rám, majd el is fordítja
a fejét. Ezt azért egy kisebb sikernek könyvelem el, hiszen
piszkálja a csőrét, hogy nem sikerült már az elején megnyernie
az ügyet. Hiába próbálkozott, nem tudta megakadályozni, hogy
szembe kelljen szállnia velem. Nem félek tőle. Többek között az
én tanítványom is, ezért ismerem a módszereit.
A jobb oldali falon húzódó rácsok mögött felbukkan Jason
alakja. Elgyötört arccal bámul maga elé. Ismerem ezt a nézését,
marhára nincs kedve itt lenni, legszívesebben elsüllyedne a föld
alá, hogy senki se láthassa. Eddig ezt az arcát nemigen mutatta
meg idegenek előtt, de úgy tűnik, az elmúlt napok történései őt
is megváltoztatták.
–  Jason M. Wilburn, ügyiratszám 16532-18, a vád előre
megfontolt szándékkal elkövetett emberölés – olvassa fel a bíró,
majd felnéz ránk. – Mr. Finch, tájékoztatták a vádlottat?
– Igen, bíró úr – biccent Elliot.
– Mrs. Wilburn, ha jól tudom, ön képviseli a védelmet – fordul
felém Edwards bíró, akit már jól ismerek.
 – Igen, bíró úr.
Feljegyzi a válaszunkat, majd Jasonhöz intézi a szavait.
– Mr. Wilburn, megértette az ön ellen felhozott vádakat?
Jason némi hezitálás után nyitja ki a száját.
–  Igen – biccent, remegő hangját alig hallani a teremben
uralkodó alapzajban.
– Minek vallja magát, bűnösnek vagy ártatlannak?
Mielőtt még válaszolhatna, közbeszólok.
– Mr. Wilburn ártatlannak vallja magát, bíró úr.
A bíróságnak el kell fogadnia azt a nyilatkozatot is, amit a
vádlott hivatalos jogi képviselője tesz a nevében. Jasonre
pillantok, aki tátott szájjal, megrökönyödve néz rám, és
szerencsére szóhoz se jut. Nem számított arra, hogy átveszem
az irányítást.
–  A korábban benyújtott bizonyítékok mellé kívánnak újat a
bíróság elé terjeszteni?
–  Nem, bíró úr, valamint a vádalkuval sem kívánunk élni, a
tárgyalást kérvényezzük – válaszolom.
Elliot nem szól közbe, hiszen nem akarok megfutamodni. Ő is
tudja, hogy a tárgyalás sokkal kockázatosabb a vádlott számára,
mint a vádalku, ezért nem fog ellenkezni.
–  Továbbá szeretnék kérelmet benyújtani az óvadék
megállapítására – folytatom.
–  Bíró úr, Mr. Wilburnt erőszakos bűncselekménnyel
vádoljuk, a vád ragaszkodik ahhoz, hogy a tárgyalás ideje alatt
őrizetben védekezzen.
–  Mrs. Wilburn, milyen indokot hoz fel a szabadlábra
helyezésre? – fordul felém Edwards.
 – Először is, Mr. Wilburn büntetlen előéletű, és tisztában van
a szökés vagy a bíróság megkerülésének jogi
következményeivel. Másrészt pedig – előhúzom az aktámból a
letartóztatási parancsot, majd átadom a törvényszolgának, aki a
bíró elé viszi – a letartóztatási parancson helytelenül szerepel a
vádlott lakcíme. Ahogyan ön is láthatja, a házszámnál 8
szerepel, azonban Mr. Wilburn a 18-as szám alatt él.
–  A többi adat viszont megfelel a valóságnak – vág közbe
Elliot.
–  Ez igaz, de a negyedik kiegészítés szerint csak akkor
érvényes egy letartóztatási parancs, ha azon minden adat
helyesen szerepel, ami a jelen esetben nem valósul meg. Így
kérem, hogy az ügyfelem szabadlábon védekezhessen.
Elliot szinte fortyog a dühtől. Ha jól érzékelem, neki csak most
esett le ez a kis baleset, eddig nem is tudott róla. Ó, hogy én
hogy szeretem ezeket a pillanatokat!
–  Rendben, köszönöm. A benyújtott bizonyítékok alapján
elrendelem a tárgyalást, amit az esküdtek kiválasztásával
kezdünk meg jövő hétfőn. Mr. Wilburn házi őrizetben
védekezhet, az óvadékot egymillió dollárban állapítom meg.
Hogy mennyi? Hiszen most bizonyítottam be, hogy nem volt
teljesen tiszta a letartóztatása, mégis ilyen magas összeget szab
ki rá? Még csak ellenkezni sem tudok, már int is, hogy hívják a
következő ügyet. A boldogságom nem tartott túl sokáig, Elliot
diadalittasan vonul el, amíg nekem sikerül elkapnom Jason
tekintetét. Ő is tudja, hogy nincs ennyi pénzünk. Mintha némi
csalódottságot látnék az arcán, holott eddig ő akart a börtönben
maradni. Leszegett fejjel kísérik ki a teremből. Mi sem
maradhatunk sokáig, a kezemben maradt iratokat betuszkolom
a táskámba, és Jess-szel együtt kilépünk a folyosóra. Nem várom
meg Elliotot, semmi kedvem hozzá és a megjegyzéseihez, de
szerencsére nem is követ minket.
–  Egymillió? – szörnyülködik Jess. – Mintha Jason egy
pszichopata sorozatgyilkos lenne.
– Inkább a bíró nem hisz abban, hogy a seggén marad. Talán
azt gondolja, hogy az első adandó alkalommal Mexikóba
szökünk.
– Milyen szép is lenne! – sóhajtja Jess. – Képzeld csak el, egész
nap a parton feküdnénk, koktélt szürcsölgetnénk…
– És buknánk az óvadékot – fejezem be helyette a mondatot. –
Akkor maximum egy viskóra telne a nyomornegyedben.
Szigorúan, de egyben szomorú szemekkel néz rám. Tudom,
hogy fel akart dobni, de jelenleg nem fog sikerülni.
–  Honnan szerzel pénzt? – kérdezi, komolyabb hangnemre
váltva.
–  Nem tudom – rázom a fejem lemondóan. – Elmegyek a
bankba, hátha Derek tud segíteni.
– És… Biztos, hogy ezt akarod? Mármint, feláldoznál mindent,
ha nem jól sülnek el a dolgok? Hiszen eddig hallani sem akartál
arról, hogy megmentsd.
–  Fogalmam sincs, mit akarok – sóhajtom. – Egy részem azt
kívánja, hogy rohadjon meg ott, ahol van, a másik felem viszont
azt akarja, hogy este már mellettem aludjon el. Szerinted ez
normális?
– Sajnos igen – húzza el a száját. – Ez az az érzés, ami erősebb
a szerelemnél. Ez visz minket tovább, ettől lesz különleges egy
kapcsolat. Nem a lángoló szenvedélytől, hanem attól, hogy
tűzön-vízen át harcolunk a másikért, még ha nem is vagyunk
biztosak abban, hogy helyesen cselekszünk.
Felvont szemöldökkel fordulok felé.
–  Csak nem suhintott meg téged is a szerelem szele? – nézek
rá kérdőn.
Enyhe pír fut végig az arcán, ami egyből elárulja. Persze
eddig is tudtam a viszonyáról, de nem gondoltam volna, hogy
többről van szó, mint puszta testi kapcsolat.
– Talán – vonja meg a vállát. – Sose voltam jó ebben, de most
úgy érzem, hogy ez valami más. Valami sokkal jobb és tisztább,
mint amit valaha is átéltem. Szörnyű ember vagyok, igaz?
Kihasználtam egy gyászoló férfi gyengeségét.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy szerintem
egyáltalán nem gyászolt, de ezt megtartom magamnak.
Amennyire elleneztem az elején ezt a kapcsolatot, most mégis
egyre jobban kezdem belátni, hogy mindkettejüknek jót tesz ez
a változás.
–  A szívednek nem parancsolhatsz. Én úgy tekintenék rá,
mintha megmentetted volna a bánattól.
A szavaimra halvány mosoly húzódik végig az arcán. Be kell
látnom, a kapcsolatuk valóban más, mint az eddigiek. Jess sem
lángol annyira, nem csinál őrültségeket, nem vakítják el az
érzelmek. És Oli is azóta boldog, hogy kialakult ez a kapocs
kettejük között. Csak remélni tudom, hogy egyikük sem sérül.

§
A fehér márvány vakítóan csillog a váró falain és padlóján,
engem mégsem tud feldobni ez a fényűzés. Hiába a világosság,
a képekről rám mosolygó munkatársak arcképe, a sok növény,
én csak egyre nyomorultabbul érzem magam. Eddig azért
jártunk ide, hogy tanácsot kérjünk, mihez kezdjünk a
pénzünkkel. Befektetések, tőzsde, nyugdíjalap. Most pedig azért
kellett ide jönnöm, hogy felszabadítsam az összes létező
vagyonunkat, amit talán soha vissza se kapunk. Fel kell vennem
az Ellie iskoláztatására szánt alapot, az értékpapírokat
készpénzre kell váltanom, és még ki tudja, mit kell
feláldoznunk. Mindezt egy bizonytalan ügyletért. Attól nem
tartok, hogy Jason nem jelenik meg a tárgyaláson, vagy hogy
megszegi a házi őrizetet. Habár ezt is számításba kéne vennem.
Eddig is azt hittem, hogy végre kiismertem, de újra és újra
bebizonyítja, hogy nem szabad bíznom benne. Talán életem
legnagyobb hibáját követem el. De képtelen lennék azzal a
tudattal élni, hogy meg sem próbáltam helyrehozni.
– Hannah!
Derek jókedvűen, lazán sétál felém. Dús, fekete haját
hátrasimítva, mosollyal az arcán lép hozzám, amit igyekszem
viszonozni.
– Szia, Derek!
– Valami gond van?
Egyből észreveszi rajtam, hogy valami nem stimmel.
– Beszélhetnénk erről bent?
A tekintete még aggódóbbá válik, ezért nem mond semmit,
csak az irodája felé terel. Szól a titkárnőjének, hogy fontos
megbeszélése van, ezért senkit ne kapcsoljon és ne engedjen be
hozzá, majd előreenged a mahagóniajtón. Eddig csak pozitív, a
jövőnket építő okokból látogattunk el hozzá, ezért furcsa érzés
negatív gondolatokkal átlépni a küszöbét.
– Kérlek, foglalj helyet!
Derek a kanapéhoz kísér, nem az asztalhoz. Sejtheti, hogy
komoly beszélgetésre számíthat, ezért nem akar túlságosan
hivatalos lenni. Vérbeli üzletkötő. Olyan módszerekkel dolgozik,
amivel belopja magát mindenki szívébe, amitől nyíltan tudunk
beszélni, bármiről is legyen szó. Leülök a kanapéra, ő pedig a
velem szemközti fotelben foglal helyet.
– Miben tudok segíteni? – kérdezi hivatalosan, de a hangneme
egészen gyengéd.
– Pénzre van szükségem – közlöm egyszerűen.
–  Semmi gond – vonja meg a vállát, mint aki fellélegzett. –
Mondd meg az összeget, és leszólok a pénztárnak, hogy adják ki
a számláról. Mennyi kellene?
Kezébe veszi a telefont, és már tárcsáz is, de én közbeszólok.
– Egymillió.
A mozdulata félbemarad, pár másodpercre teljesen lefagy,
majd higgadtan visszateszi a telefont a dohányzóasztalra. Azt
hiszem, most tudatosult benne, hogy miért is kerestem fel.
– Ha jól tudom, nincs ennyi a számlátokon.
–  Jól tudod – bólintok. – Ezért is jöttem el hozzád. A cégből
nyilván nem tudok kivenni, és a házat sem fizettük még ki
teljesen, szóval kíváncsi lennék, hogy te mit javasolsz.
– Ha valóban tudni akarod, én azt javaslom, hogy legyen szó
bármiről is, ne vegyél ki egymilliót a vagyonotokból. Kivéve, ha
végre el akarod hagyni azt a seggfejet, és arra kell a pénz.
 – Elhiheted, hogy ennél sokkal boldogabban ülnék most itt, ha
erről lenne szó. A helyzet viszont az, hogy az óvadékára kell.
Derek nagyot sóhajtva dől hátra a fotelban. Szeme
kikerekedett, alsó ajkába harapva kémleli a tekintetem,
miközben valószínűleg az jár a fejében, hogy mi az isten
történhetett. De mivel a kapcsolatunk pusztán szakmai, ő pedig
profi, ezért nem kérdezősködik. Felpattan a fotelből, az
asztalához sétál, és leül a gépe elé. Azt hiszem, átváltottunk egy
hivatalosabb formára, ezért én is átülök vele szembe az asztal
túloldalára. Gondterhelt arckifejezéssel bámulja a monitort,
kattintgat, püföli a billentyűzetet. Tisztában vagyok azzal, hogy
nincs sok megtakarításunk, mert a bevételt általában
visszaforgatjuk az üzletbe, vagy a törlesztésekre fordítjuk. Az
viszont egyre nagyobb pánikkal tölt el, hogy Derek homloka
mélyebb és mélyebb ráncokban fut össze. A tenyerem izzadni
kezd, a szoknyámba törlöm.
–  Nos – köszörüli meg a torkát. – Ideiglenesen fel tudunk
szabadítani ekkora összeget. Milyen hosszú lesz a tárgyalás?
– Fogalmam sincs – rázom a fejem.
– Vád?
– Emberölés.
Derek felkapja a fejét. Rémülten néz rám, de én csak
legyintek. Most nem ez a legnagyobb gondom.
– Oké… – sóhajtja, majd visszafordul a monitor felé. – Nos, ott
van Ellie iskolai alapja, némi értékpapír, a nyugdíjalap, egy
kevés megtakarítás, de ez még kevés. El kell adnunk a
részvényeitekből, és jelzálogot kell bejegyezni a házra.
Húha… Nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz a helyzet.
 – A cég is veszélybe kerülhet?
–  Nos, ha piaci áron akarjuk eladni a részvényeket, az
beletelhet egy kis időbe. Úgy megmaradhat a többségi
tulajdonotok, viszont ha sürgős a dolog, akkor névértékben
adjuk el. Így viszont kevesebb marad nektek, az is előfordulhat,
hogy valaki más szerzi meg a többségi tulajdont, és később nem
tudjátok visszavásárolni.
Ebbe bele se merek gondolni… De abban biztos vagyok, hogy
ha úgy kezdjük meg a tárgyalást, hogy Jason még a börtönben
van, nem tudunk úgy felkészülni, ahogy szeretném. Ráadásul
Ellie is sokkal boldogabb lenne, ha az apja végre hazajönne.
– A piaci árat mikor kapnánk meg? – kérdezem.
–  Talán még a napokban. De az is lehet, hogy beletelne
néhány hétbe. Sosem lehet tudni – vonja meg a vállát.
– És a jelzálog?
–  Azt se perc alatt elintézem. Egy ilyen értékű ingatlanra
szívesen bejegyez a bank még több hitelt, mint amennyi már így
is terheli.
–  Csodálatos – jegyzem meg némi iróniával. – Szóval, ha jól
értem, mindent elveszíthetünk, ha elbukjuk az óvadékot.
Derek nem szépíti a dolgokat.
–  Így van. Esetleg abban tudok segíteni, hogy a bank
névértéken megvegye a részvényeiteket. Ezeket letétbe
helyezzük, amolyan fedezetként, és amikor visszakapjátok a
pénzt, visszavásárolhatjátok. Igaz, egy időre így is a banké lesz a
cégetek egy bizonyos hányada, de ha ügyesen csináljuk, akkor
nem ér semmilyen hátrány benneteket.
– Kivéve, ha nem tudjuk visszavásárolni a részvényeket…
 Erre Derek már nem mond semmit, csak nagyot sóhajt.
Gondoltam. Mérlegelnem kell, hogy megéri-e kockára tenni
mindent egy olyan ügy érdekében, aminek a kimenetelében
nem vagyok teljesen biztos. Mi lesz, ha kiderül, Jason valóban
végig csak átvert? Ha megjátssza magát, és amint kikerül a
börtönből, Mexikóba szökik, én pedig itt maradok Ellie-vel és
egy hatalmas tartozással. Jelenleg ötven százalék az esélye,
hogy ez megtörténhet, már ami a bizonyítékokat és Jason
előéletét illeti.
–  Ezt még át kell gondolnom – mondom, majd felpattanok a
székből.
Derek követi a mozdulatomat. Biztatóan pillant rám, mintha
afelől akarna biztosítani, hogy ő mindent megtesz azért, hogy
jól járjunk.
– Várom a hívásodat!
Kezet fogunk, én pedig kisétálok az irodájából. A titkárnője
féltékenyen pillant rám, ahogy elmegyek az asztala előtt.
Ismerem ezt a típust. Akkor nem így nézne rám, ha megkapná
azt, amit akar. Pontosabban, akit akar. De Derek boldog
házasságban él, efelől semmi kétségem. Találkoztam jó párszor
a feleségével, és mindig sütött róluk a szerelem és a boldogság.
A gyomrom összeugrik, ahogy eszembe jut a mi házasságunk.
Én is így gondoltam. Azt hittem, minden rendben, hogy semmi
és senki nem állhat közénk, hiszen annyi szarságot éltünk túl
együtt, hogy ennél már csak jobb lehet. Végig hittem
magunkban, az elmúlt három évben. De rá kellett jönnöm, hogy
minden mulandó. A szerelem, a boldogság, az öröm. És nagyon
szeretném hinni, hogy a fájdalom is. Vajon létezhet, hogy egyes
embereknek egyszerűen nem jut boldogság? Miért van az, hogy
minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, hogy végre egy
jó időszak jön, történik valami, ami az egészet aláássa? Nem
vágyom sokra. Csak arra, hogy ne érezzem magam állandóan
ennyire szarul.
A mobilom csörgése kiszakít a gondolataimból. Ráadásul
azért, mert ez nem a személyes telefonom hangja, hanem azé,
amit a fiókomban tartok, és amit ezúttal magamnál hordok.
Privát szám hív.
– Igen? – szólok bele.
– Ma este kilenckor. 545 Main Street garázs.
Ezzel bontja is a vonalat. Nagyon hamar rábukkant valamire,
nem szokott ennyire gyorsan dolgozni. Nyugodtabbnak kéne
lennem, hogy kideríthetek valamit az üggyel kapcsolatban, de a
szívem egyre gyorsabban kalimpál. Mi van, ha valami
szörnyűséget tudok meg? Ha ma este végleg kiderül, milyen
ember is Jason valójában? Nem bírom ki addig tétlenül.
Egyenesen az irodába megyek, és elárasztom magam munkával,
hogy ne kelljen ezen gondolkodnom.

Hozzászoktam már ezekhez a különleges találkozókhoz, most

mégis jobban izgulok, mint eddig valaha. A kocsiban ülve
minden apró neszre felkapom a fejem, hátha Felipe érkezett
meg. Ilyenkor még elég nagy a forgalom a parkolóházakban,
ezért nem olyan feltűnő, ha itt találkozunk. Felipe ismeri az
összes helyet, azt is tudja, hol vannak elhelyezve a biztonsági
kamerák, ezért már az elején adott egy térképet, hogy melyik
garázsban hova álljak, hogy ne legyen közös felvétel rólunk.
Vérbeli profi, én pedig mindig hallgatok rá.
Kilenc után pár perccel megérkezik a sötétkék Mustangjával,
és két hellyel odébb parkol le. Lezárja a kocsit, majd lazán felém
sétál, kinyitja az ajtót, és beül mellém a jobb oldali ülésre. Csak
úgy árad belőle a dohányszag.
– Rég találkoztunk – mondja köszönés gyanánt.
– Szerencsére mostanában nem voltak kétes ügyeim.
– És Jason? Mi lett vele?
Kíváncsi tekintetét rám szegezi. Szemei még sötétebbek a
parkoló halovány megvilágítása mellett.
–  Úgyis tudsz már mindent, nem igaz? – vonom fel a
szemöldököm.
– Tudod, hogy hogy értem – sóhajtja.
–  Ha azt kérdezed, hogy valóban ő tette-e, arra nem tudok
válaszolni. Szerinted miért kértem a segítségedet?
– Ki tudja, talán csak látni akartál!
Kaján vigyort villant felém, de én elengedem a fülem mellett
a próbálkozását. Nem azért jöttem, hogy jókedvűen
elcsevegjünk.
– Inkább azt mondd el, hogy mit találtál!
Kicsit csalódottan húz elő a pulóvere alól néhány papírlapot,
amit négybe hajtva nyújt át nekem.
– A rendőrségi nyilvántartásban ezekre akadtam rá. Nem volt
könnyű, de gondoltam, a hivatalos iratokat már úgyis
megkaptad. Nem azért fordultál hozzám, hogy a vádiratot
töltsem le. Jól eldugták az infót, egy amatőr észre sem vette
volna, de szerencsére nem egy amatőrrel van dolgod.
Izgatottan bontom szét a papírokat, hogy minél hamarabb
belenézhessek. Azt én is egyből látom, hogy a rendőrségi
adatbázisból mentett ki valamit. Az adatoknál Jason neve és
lakcíme szerepel, majd az, hogy „elveszett lőfegyver”. Egy 9
mm-es, Glock 26-os maroklőfegyverről írnak, ami két hónappal
ezelőtt tűnt el. A bejelentő Jason volt, de a nyomozást
visszavonták.
–  Ezt nem értem – rázom a fejem. – Jason bejelentette, hogy
ellopták a fegyverét?
– Minden jel arra utal. De pár nappal később visszavonta.
Ez érdekes… Ha valóban ellopták a Glockot, akkor nem
lehetett Jasonnél, viszont ha valóban megtalálta később és
visszajutott hozzá, akkor igen. De miért nem mondta, hogy
eltűnt? Egy szóval sem említette nekem, hogy bármi gond lett
volna a fegyverrel. Most sem hozta fel védekezésképp, holott
tudja, hogy a rendőrök nem találták meg a házkutatás alatt.
Vajon tényleg visszakerült hozzá? Vagy csak azt mondta?
–  Áskálódjak tovább? – kérdezi Felipe, ezzel félbeszakítva a
gondolatmenetemet.
–  Öhm… Igen, azt hiszem. Kéne némi infó az áldozatról.
Kimberly Rogers, a Jetben volt táncosnő és prosti.
– Mi kéne róla?
– Minden – vágom rá. – A gyerekkora, a családja, iskola, előző
melóhelyei, priusza. Bármi, ami érdekes lehet.
– Ez egy kicsit több időbe fog telni. És persze…
– Több pénzbe, tudom – bólintok. – Nézd, jelenleg elég szarul
állok, hónap elején tudok kivenni pénzt a kasszából.
 –  Ne aggódj, tudom, hogy megfizeted az adósságodat –
mondja, majd kinyitja az ajtót, és kiszáll a kocsiból. Nem indul
el, a lehúzott ablakra támaszkodik, és utoljára még felém fordul.
– Ráadásul, ha nem kapom meg a jussomat, pár kattintással
elintézhetem, hogy Jason örökre a börtönben rohadjon…
Kiráz a hideg attól, amilyen érzelemmentes tekintettel néz
rám. Igen, tudom, hogy így van. Simán tönkretehet minket,
ezért nem jó vele ujjat húzni, és nem is szándékozom.
Megvárom, amíg elsétál a kocsitól, és csak utána veszek egy
mély levegőt. Az elején is vitatkoztunk Jasonnel arról, hogy
mennyire jó ötlet kétes alakokkal üzletelni. Én féltettem a céget,
a családunkat, de ahogy egyre jobban alkalmazkodtam ehhez a
világhoz, rájöttem, hogy mennyi segítséget is nyújthatnak.
Nagyon remélem, hogy nem ez lesz az első eset, hogy megütöm
a bokámat egy üzleten.
Amint elhajt a Mustang, előveszem a mobilomat, és
tárcsázom Derek számát. A hangposta fogad, ami nem meglepő
ilyen későn. Megvárom a sípszót, és csak utána kezdek beszélni.
– Szia, itt Hannah. Szeretnélek megkérni, hogy holnap reggel
minél előbb indítsd el azokat a folyamatokat, amiket ma
megbeszéltünk. Számítsd hozzá a jutalékodat is. Holnap délután
benézek!
Bontom a vonalat, és a mobilt az ölembe ejtem. A hajamat két
kézzel tűröm hátra, hogy az arcom minél több friss levegőhöz
jusson. Elönt a forróság. Még mindig nem lehetek biztos
semmiben, de ezt egy jelnek tekintem. Nem lehet véletlen, hogy
két hónappal ezelőtt Jason bejelentette, hogy eltűnt a fegyvere,
és erről a nyomozás során egy szó sem esett. Vagy ő akarta
eltitkolni, vagy az egyik jóakarója a rendőrségnél, netalántán az
ügyészségen. Bárhogy is történt, ezen átsiklottak, mintha valaki
direkt nem akarta volna, hogy kitudódjon. Mindenesetre Jason
biztosan el akarta titkolni előttem, hiszen nem mondott erről
semmit. Már akkor sem említette. Tudom, sokszor vezetnek
tévútra a megérzéseim, ha Jasonről van szó, de abban az
egyben biztos vagyok, hogy ha sáros is az ügyben, a
gyilkosságot nem ő követte el. De akkor ki? És miért nem
tagadja le? Ha nem ő tette, csak annyit kéne mondania, hogy
nem ő volt, mégsem teszi. Csak arra tudok gondolni, hogy ezzel
védeni akar valakit. Talán az igazi gyilkost. De ki lehet olyan
fontos a számára, hogy akár önként börtönbe vonulna miatta?
Egy újabb szerető? Egy olyan nő, akivel nemcsak megcsalt, de
érzelmileg is kötődött hozzá? Nem tudom felfogni, mi
történhetett, de az biztos, hogy elegem van a hazugságaiból.
Bárhogy is alakul a tárgyalás, köztünk mindennek vége.

Utálom az egész óvadékprocedúrát. Annyi papírt kell kitölteni,

hogy néha azon gondolkodom, ezzel akarják elrettenteni az
embert attól, hogy óvadékot akarjon fizetni. Mire mindent
leadok és kifizetem azt a hatalmas összeget, már meg is jelenik
egy őr mellettem, hogy a rabot hamarosan szabadon bocsátják.
A kapunál megvárhatom. Mintha ki akarnának terelni az
épületből, rögtön az után, hogy egymillió dollárt fizettem ki.
Ennyi pénzért nem ezt várja az ember. Nyilván nem egy
luxusszállodában fizettem a szolgáltatásokért, de akkor is. Úgy
kezelnek, mintha én is bűnöző lennék. Nem is foglalkozom
velük, kisétálok a kocsihoz, de nem ülök be. Az oldalának
támaszkodva várok. Nos, a hamarosan szó, úgy tűnik, mást
jelent nálam és börtönidő szerint. Majdnem egy órát várok még
odakint, mire végre megmozdul a hatalmas vaskapu.
Automatikusan kiegyenesedek, amikor meglátom Jason alakját
közeledni felém. Szemmel láthatóan fogyott, a ruhái nem úgy
állnak rajta, mint eddig. Hoztam neki egy nadrágot és egy pólót,
mivel a köntösében és pizsamájában rángatták el reggel. Nem
akartam, hogy úgy kelljen hazajönnie.
Miközben felém sétál, csak egy pillanatra néz fel, hogy
bemérje, merre vagyok, majd ismét leszegi a fejét, és úgy lépked
tovább. A kocsihoz érve nem szól egy szót sem. Elmegy
mellettem, a jobb oldali ajtóhoz lép, majd beül az anyósülésre.
Nem számítottam nagy ölelésre, csókra, de azért egy hellónak
örültem volna. Vagy nem. Magam sem tudom, mire vágyom,
vagy én mit tennék az ő helyében. Valószínűleg ugyanezt, ezért
nem is töröm magam, hogy szóra bírjam. Beülök az autóba,
bedugom a slusszkulcsot a helyére, de mielőtt indítanék, megáll
a kezem. Hosszú napok óta most először vagyunk kettesben. Se
kamerák, se mikrofon, se közönség. Mégse merek ránézni. A
bíróságon elég volt, hogy láttam a meggyötört, beesett arcát.
Akkor el tudtam fojtani minden személyes érzést, mert a
munkámra kellett koncentrálnom, de most ugyanerre a férfira a
férjemként, a gyermekem apjaként tekintek. Belülről egyszerre
emészt a kíváncsiság és a fájdalom. Azt akarom, hogy beszéljen,
hogy mondjon végre valamit, de legbelül tudom, hogy nem fog,
és ha még mondana is valamit, nem biztos, hogy hallani
akarnám. Néha értékesebb a csend, mint bármelyik szó. Én sem
tudom, mit mondhatnék neki. Vissza kell fojtanom a
könnyeimet, de ehhez nem szabad rá figyelnem. Elindítom a
motort, és lassan kigurulunk a parkolóból.
Az úton csendben ülünk egymás mellett. Jason az ablakon
kifelé bámulva nézi a tájat, de valószínűnek tartom, hogy csak
azért fordul a másik irányba, nehogy találkozzon a tekintetünk.
Néha-néha felé pillantok, így lehetőségem van kicsit
alaposabban megvizsgálni. A kezein zúzódások nyomai
ékeskednek, de egyéb sérülést nem látok rajta. Nem hiszem,
hogy betették volna keményebb bűnözők közé, de kinézem az
őrökből, hogy szórakozás gyanánt összezárták néhány korábbi
védencével, akiknél nem épp jól sült el a tárgyalás. Esetleg
olyanokkal, akiket ő maga juttatott rács mögé. Az arca viszont
sértetlen, így az a gyanúm, hogy maximum a fallal került
összetűzésbe. A találkozóink alkalmával mindig kimért és
nyugodt volt, de ezek szerint mégsem telt olyan kellemesen a
benntartózkodása.
Bekanyarodok a házunk elé, mire fészkelődni kezd a helyén,
nyugtalanná válik. Sejtem, hogy miért.
– Nincs itthon – mondom halkan.
Mély levegőt vesz, megnyugszik. Nyilván rendbe akarja
szedni magát, mielőtt Ellie meglátja. Nem várom meg, hogy
kiszálljon a kocsiból, egyből az ajtó felé megyek. Nem érzem,
hogy ennél többet kéne adnom, hiszen ő se mutatja semmi jelét
annak, hogy hálás lenne, amiért kihoztam. Sőt. Mintha még egy
kicsit meg is lenne sértődve, hogy nem hagytam a börtönben. A
házba lépve leteszem a táskámat és a kocsikulcsokat, majd
egyenesen a konyha felé indulok. A torkom kiszáradt, muszáj
valamit innom, viszont amikor Jason a lépcső irányába sétál,
megállok és felé fordulok.
–  Megágyaztam neked a vendégszobában – közlöm vele
hűvösen.
Most először látok bármi változást az arckifejezésén. A
homlokát ráncolva fordítja felém a fejét. Remélem, nem
gondolta, hogy egy ágyban fogok vele aludni. Netán azt, hogy
majd én költözöm ki a hálóból. Farkasszemet nézünk
egymással, szinte teljesen lesokkolták a szavaim. Nem engedem
a tekintetét. Nincs mit mondanom neki, mégis úgy áll előttem,
mintha arra várna, hogy megmagyarázzam a dolgot. Nagyon is
jól tudja, hogy miért nem engedem be a szobámba és legfőképp
az ágyamba. Mi már nem vagyunk egy család. Még mindig a
férjem, de már nem az az ember, akihez hozzámentem.
Szoknom kell még ezt a felállást, és azt is, hogyan viselkedjek
vele. Olyan, mintha egy idegen férfi állna velem szemben. Egy
olyan férfi, akit még sosem érintettem, akinek még nem
hallottam a hangját és nem éreztem a csókjának ízét. Nem. Nem
egy egyszerű idegen. Fáj, ha ránézek. Végigpörög az agyamban
az a sok szarság, amit megtudtam róla, amit mondott, amit tett.
Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá.
Az érzelmek a könnyeimmel együtt készülnek feltörni, így
tudom, hogy tennem kell valamit. Nem láthat sírni. Nem
láthatja, hogy akár egyetlenegy könnycseppet is ejtek miatta.
–  Amint vége a tárgyalásnak, szeretném, ha elköltöznél. – A
remegő hangom elárul, hiába próbálok határozott lenni. –
Addig itt maradhatsz. Vagyis, addig muszáj itt maradnod –
mutatok a bokáját díszítő nyomkövetőre. – Valamint nagyon
szeretném, ha betartanád a házi őrizet és a szabadlábra
helyezés minden szabályát. Ha nem teszed, elúszik a cég, a ház
és minden megtakarításunk, amit Ellie-nek tettünk félre. Szóval
szedd össze magad, és csak most az egyszer ne magadra és az
önző céljaidra gondolj, hanem az ártatlan lányodra, aki nem
tehet arról, hogy az apja egy seggfej.
Ezzel sarkon fordulok, és folytatom az utamat a konyha felé.
Pár pillanatig még mozdulatlanul áll, de végül hallom, hogy
lassan elindul az emeletre. Büszke vagyok magamra, hogy sírás
nélkül képes voltam elmondani ezt a pár mondatot, most
azonban úgy érzem, egyszerre szakad rám az összes fájdalom
és sérelem, amit még jól a fejéhez kéne vágnom, de nem teszem.
Mintha egy dugó elállná az útját a szavaknak és pofonoknak,
amiket legszívesebben rázúdítanék. Tudom, ez a legrosszabb,
amit tehetek. Magamban őrlődöm, pufogok, mint a kisgyerekek.
De nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy szenvedni
lásson. Élem tovább az életem, dolgozom, és megmentem a
börtöntől. Mert be akarom bizonyítani, hogy én sokkal jobb
vagyok nála.

Nem szívesen hagytam otthon egyedül, de képtelen lettem

volna ott maradni vele. Vissza kellett jönnöm az irodába, hogy
haladjak az ügyével és egyeztessek Jess-szel a továbbiakról.
Behívtam magamhoz, szokás szerint elhúztam a szalagfüggönyt,
mert nem akarom, hogy bárki is meglássa, mit csinálunk bent.
Helyet csinál magának a kanapén az iratok között, majd leül a
szokásos pozíciójában. Ledobja a cipőjét, és felhúzza a térdeit.
– Beszéltetek? – kérdezi érdeklődőn.
Először nem esik le, hogy miről van szó, de aztán rájövök,
hogy Jasonre kíváncsi. Az iratokkal a kezemben ülök le mellé.
–  Nem igazán. Megmondtam neki, hogy a tárgyalás végéig
maradhat, aztán ki kell költöznie, de ennyi.
– És biztos, hogy ezt akarod?
– Miért gondolod, hogy nem? – vonom fel a szemöldököm.
–  Mert sokszor úgy tűnsz, mint aki még mindig szereti és
segíteni akar neki.
–  Persze hogy szeretem – kapom fel a vizet. – Nem tudom
egyik pillanatról a másikra kitörölni őt a fejemből, de hidd el,
hogy minden erőmmel ezen vagyok. Hiába gondolom azt, hogy
valamilyen szinten ártatlan, attól még tudom, hogy szörnyű
dolgokra képes. Tudom, hogy megcsalt. És biztos vagyok benne,
hogy azért vállalta volna a börtönt, hogy valakit megvédjen.
– És szerinted ki lehet az?
– Talán egy másik nő – vonom meg a vállam. – Sőt, biztos. Ki
más lehetne?
– Fogalmam sincs – rázza a fejét Jess lebiggyesztett ajkakkal. –
De az egyértelmű, hogy Ellie-t nem bántaná meg. Nem vonulna
börtönbe akkor, ha nem lenne rá nyomós indoka, hiszen akkor
egyedül hagyná a lányát. Azt már bebizonyította, hogy ő a
legfontosabb a számára.
–  Igen, ebben biztos vagyok – sóhajtom. – De a családi
helyzetünk megvitatásával nem jutunk előre. Fontos dolgot
találtam, ami segítheti az ügyet.
 – Micsodát?
A kezébe nyomom azokat a papírokat, amiket Felipe szerzett.
Figyelem, amint átfutja őket, majd a homloka egyre mélyebb
ráncokba fut.
– Ez meg mi?
Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy nem titkolhatom tovább
a feketén szerzett információimat.
–  Elmondok mindent, de nem szólhatsz erről senkinek.
Senkinek! Érted?
Majdhogynem riadtan néz rám, de bólint. Nagyon remélem,
hogy tényleg tudja tartani a száját.
–  Ismerek egy hackert. Évek óta segít nekünk az ügyekben.
Olyan adatbázisokat tud feltörni és olyan információkhoz jut
hozzá, amihez más nem. Még a törölt feljegyzéseket és
bejelentéseket is megtalálja a hálózaton.
Jess tátott szájjal, kikerekedett szemmel hallgat.
– Úgy érted, hogy…?
–  Nem tiszta források. De eddig mind igazi volt. Ráállítottam
Jasonre, és most ezt találta. Bejelentette, hogy ellopták a
fegyverét, két hónappal a gyilkosság előtt.
– De vissza is vonta – kontrázik rá.
–  Igen, viszont az egész bejelentést törölték. Mintha el
akarnák tüntetni a nyomát is, nehogy rátaláljunk.
–  Értem… Szóval azt gondolod, hogy a Glockot valóban
ellopták, de a nyilvántartásból törölték a bejelentést, hogy úgy
tűnjön, mintha meg se történt volna?
–  Pontosan – bólintok. – Ráadásul van egy olyan sejtésem,
hogy a bejelentés visszavonását sem ő tette meg. Először ezzel
próbálkoztak, de rájöttek, hogy sokkal jobban járnak, ha az
egészet törlik a nyilvántartásból. És ez szörnyen gyanús. Főleg,
hogy Jason egy szót sem szólt erről a bejelentésről. Amikor
elmondták neki, hogy nem találják a fegyvert, nem ellenkezett.
Nem mondta, hogy ő jelentette az eltűnését.
–  Így már teljesen érthető az az elmélet, hogy véd valakit.
Hiszen szó szerint magára tereli a gyanút, holott tudja, hogy
mások akarják bemártani.
– Én is így gondolom.
Jess előredől, megtámaszkodik a térdén, és végigsimítja az
állát.
–  Akkor az egyenlet már kétismeretlenes. Az egyik, hogy kit
véd ezzel Jason, a másik pedig az, hogy ki akarja rákenni a
gyilkosságot.
–  Remélem, hogy tényleg így van – sóhajtom. – Legalábbis
szeretném azt hinni, hogy nem mentem hozzá egy hidegvérű
gyilkoshoz.

Jess-szel órákon keresztül bújtuk az aktákat és feljegyzéseket,

hogy bármilyen összefüggést találjunk Jason tettei közt. Sajnos a
hivatalos dokumentációkból nem sok derül ki, ezért felhívtam
Felipét, hogy alaposabban nyomozza le Jasont is, ne csak az
áldozatot. Biztosított afelől, hogy minden meglesz, majd ismét
emlékeztetett rá, hogy sokba fog ez nekem kerülni.
Egészen addig bent maradtunk az irodában, amíg mindenki
más haza nem ment. Jesstől sem várhatom el, hogy állandóan
ennyit dolgozzon, ezért hazaküldöm, én pedig felveszem Ellie-t
Olivernél. Ő még szerencsére nem tudja, hogy Jason hazajött,
így nem is kérdezősködik, csak átadja Ellie táskáját, ad egy
biztató ölelést, és jó éjszakát kívánunk egymásnak. A hazafelé
vezető úton Ellie végig azt meséli, mit csináltak délután Olival,
de én nem tudok odafigyelni rá. Csak az jár az eszemben, hogy
elmondjam-e neki, hogy az apja hazajött. Nem merem előre
bejelenteni. Őszintén szólva félek attól, hogy vajon otthon
találjuk-e, mire hazaérünk. Mi van, ha megszökött? Ha
egyszerűen lelépett? Ha csak rólam lenne szó, simán kinézném
belőle, de nagyon remélem, hogy Ellie-vel nem tenné ezt meg.
Azért biztos, ami biztos, nem szólok neki.
A házba lépve teljes sötétség és csend fogad. Ellie persze
tovább magyaráz, amíg én felkapcsolom a lámpát. Gondoltam,
hogy ez lesz. Az ajtó zárva volt, a riasztó bekapcsolva. Elment.
–  Kicsim, fürdés és alvás, holnap korán kelünk! – mondom,
majd leveszem a cipőmet.
– Nem vagyok álmos! – hisztizik Ellie.
– Nem baj, akkor is le kell feküdni. Gyere, megfürdünk, aztán
olvasok neked mesét!
Igyekszem elrejteni a kétségbeesésemet és csalódottságomat,
nehogy bármit is észrevegyen belőle. Mosolyogva kísérem fel az
emeletre, és egyenesen a szobája felé sétálunk a folyosón. A
szívem majd kiszakad a helyéről, de tovább kell lépnem. Addig
nem zuhanhatok össze, amíg Ellie el nem alszik. Kézen fogva
vezetem, miközben igyekszem arra koncentrálni, nehogy egy
könnycseppem is kibuggyanjon. Hát, ennyi volt. Ennyire
félreismertem. Sosem mertem volna feltételezni, hogy ezt
megtenné velünk. Pontosabban Ellie-vel. Mit fogok neki
mondani? Hogyan magyarázzam el neki, hogy az apja
mindvégig hazugságokkal áltatott minket?
Már majdnem belépünk a gyerekszobába, amikor hangot
hallok magunk mögül. Egy ajtó nyílik, és amikor megfordulok, a
vendégszoba küszöbén megjelenik Jason. Megilletődve néz
ránk. Először rám, majd a tekintete lefut Ellie-re.
– Apa! – kiáltja, majd szaladva indul az apja felé.
Hatalmas kő esett le a szívemről. Még a lábaim is
beleremegnek a megkönnyebbülésbe, majd a hajamba túrok,
hogy levezessem a feszültséget. Jason arca egészen megváltozik,
amikor felkapja Ellie-t és magához szorítja. Mintha egy pillanat
alatt ledobná magáról az álarcot, amihez eddig annyira
ragaszkodott, és újból megmutatná a valódi énjét. Legalábbis
szeretném ezt hinni. Szeretném hinni, hogy él még tiszta
érzelem a szívében, még ha nem is irántam. Ellie a nyakán
csimpaszkodik, el sem akarja engedni.
– Hol voltál? – kérdezi szemrehányóan.
Jason felém pillant. Mintha azt kérné, hazudjak helyette én,
de egy hang se hagyja el a torkomat, ezért visszafordul a lánya
felé.
–  Dolgoztam. Fontos munkám volt, ami miatt el kellett
utaznom.
– Ugye itthon maradsz? Szülinapom lesz!
A fenébe! A szülinapi buli… Teljesen kiment a fejemből! Két
hete kezdtük szervezni, de a történtek miatt megfeledkeztem
róla. És ahogy Jason arcát elnézem, ő is elfelejtette, hogy egy
egész csapatnyi gyereket és szüleiket hívtuk meg szombatra.
Szerencsére Jason hamarabb kapcsol, mielőtt még leesne Ellie-
nek, hogy valami gond van.
– Hát persze hogy itthon maradok! – bólogat. – Hiszen ki nem
hagynám a születésnapodat, csak ezért jöttem haza!
Ellie boldogan öleli át ismét a nyakát. Valószínűleg egyéb
helyzetben melegséggel töltene el, hogy milyen boldog kis
családom van, de a Jasonön ékeskedő bokaperec látványa elég
lehangoló. Egyből tarkón vág a felismerés, hogy nem
engedhetek a gyengéd érzéseknek. Nem bízhatok meg benne, és
nem hihetem el a színjátékát.
– Kicsim, ideje fürdeni! – szólok bele a megható jelenetbe.
Jason rám néz, az arcára újból kiül az érzelemmentesség,
amivel eddig is megajándékozott.
–  Anyának igaza van, reggel korán kelsz – mondja gépies
hangon, majd leteszi az öléből Ellie-t, aki sértődötten bandukol
a szobája felé.
– Olvasol nekem esti mesét? – fordul vissza az apja felé.
– Ha gyorsan megfürdesz, akkor lehet róla szó!
Ellie arca újra felragyog, és máris több kedvvel lépeget a
folyosón, majd befordul a szobájába. Utána indulok, de Jason
hangja feltartóztat.
– Szívesen megfürdetem én. Te menj, pihenj! Sokat dolgoztál
ma is.
Hirtelen nem tudom hova tenni a kedvességét. Kétkedve
nézek rá, de nem látok rajta semmi gyanúsat, sőt. Azt elhiszem,
hogy Ellie-vel szívesen foglalkozik, és több időt akar vele tölteni,
ezért nem rázom le.
– Rendben – bólintok, majd egyenesen a szobám felé veszem
az irányt. – De időben aludnia kell!
Belépek a hálóba, és magamra csukom az ajtót. Ki akarom
zárni a külvilágot és őt is, de az ajtónak támaszkodva képtelen
vagyok megmozdulni. Homlokomat a hideg fának nyomom,
hátha enyhíti valamennyire azt a migrénes fejfájást, ami éppen
megtámadni készül. Napról napra egyre nehezebben viselem
ezt a helyzetet. Ha csak belegondolok, hogy itt van a házban, itt
sétálgat, miközben én szörnyen érzem magam, elfog a
rosszullét. A fejem hasogat, a vérnyomásom vagy az egekbe
szökken, vagy a béka segge alá, mellé pedig még egy kis
hányinger is társul. Hihetetlen, hogy a lelki teher alatt
mennyivel hamarabb összeroppan az ember, mintha betegség
sújtaná.
Az ajtó alatt beszivárgó fényekből látom, ahogy Jason elsétál a
folyosón, de az árnyéka egy pillanatra megáll. Szinte érzem,
ahogy az ajtóm előtt áll. A kisugárzása még mindig olyan erős
hatással van rám, hogy bárhol és bármikor megérzem, ha a
közelemben van. Mintha a bőrömet égetné a jelenléte. Nem
tudom, mit csinál odakint, mire vár, de majdhogynem hallom a
levegővételét. Az ösztöneim azt súgják, kopogni fog. Beszélni
akar velem, elmondani mindent, amit tud. A következő
pillanatban azonban az árnyék továbbáll, az én lelkemre pedig
ismét mázsás súly telepszik.

Percenként lesem a titkos mobilomat, hátha Felipe már keresett,

de semmi életjelet nem ad magáról. Mondtam neki, hogy sürgős
a dolog, mégse sieti el az információk átadását. Talán csak azért
húzza az időt, hogy még több pénzt csikarhasson ki belőlem. A
következő találkozónkon azonban elbeszélgetek vele. Nincs
nekem türelmem ehhez a játékhoz.
Reggel nem vártam meg, míg Jason felébred. Fogalmam sincs,
mikor feküdhetett le, de én is elég sokáig ébren voltam.
Hallgattam a mozgolódást, a neszeket, és próbáltam kitalálni,
mit csinálhat a szomszéd szobában. Beszédet nem hallottam,
ezért gondolom, hogy nem telefonált, viszont a laptopja nála
volt. Talán utána kéne járnom, mit művel otthon. Felipe azt is
biztosan kiderítené nekem.
– Jó reggelt! – lép be az irodámba Jess jókedvűen.
– Amúgy is ilyen mosolygósan keltél, vagy csak engem akarsz
felvidítani?
– Miért, szükség van rá? – kémleli az arcomat.
Nem aludtam túl sokat az éjjel, ezért most nincs kedvem
belemenni a részletekbe.
– Van valami jó híred a számomra? – sóhajtom.
Ebből ő is tudja, hogy nem akarok az éjszakámról beszélni.
Visszavesz a mosolyából, és közelebb lép az asztalomhoz.
– Utánanéztem a Glocknak – kezdi halkan, nehogy bárki más
is meghallja. – A rendszerből valóban törölték a bejelentést.
– Ez elég jó hír, nem igaz?
Ez egy olyan nyom, amin elindulhatunk, Jess mégis kétkedve
néz rám.
–  Nem tudom – vonja meg a vállát. – Mi van, ha ez az egész
csak egy csapda? Ismered te egyáltalán azt a pasit, aki az infót
szerzi? Valóban megbízható?
 –  Jess, nyugi! Hidd el, nincs semmi baj az informátorommal.
Sokszor húzott már ki a szarból, most se verne át. Elég szép
fizetséget kap érte, nem éri meg neki megszakítani ezt a forrást.
Nagyot sóhajt. Az arcán látom, hogy nem tudtam teljesen
megnyugtatni, de beletörődik a helyzetbe. Leül velem szembe,
és a kezében lévő aktát felém nyújtja.
–  A rendőrség átküldött minden bizonyítékot, köztük a
részletes boncolási jegyzőkönyvet – tájékoztat. – Én nem igazán
értek ehhez, de te elég sokat láttál és olvastál már, talán
észreveszel benne valamit.
– Köszönöm! – bólintok, és elveszem tőle a mappát.
Nem túl vaskos, de már előre megkaptunk elég sok
feljegyzést, vallomást és jegyzőkönyvet, tehát nem is
számítottam másra. Így is csoda, hogy Elliot nem tartja vissza az
információt.
– Van még valami? – kérdezem.
– Ami azt illeti… – húzza el a száját. – Nem tudom, mennyire
akarsz ezzel foglalkozni, de a cukrászda hívott, hogy szombaton
két óra körül szállítják Ellie tortáját.
Mély levegőt veszek, lassan fújom ki. Igen, a szülinapi buli.
Fogalmam sincs, mihez kezdjek azzal, hiszen már mindenkit
meghívtam, beharangoztam, ráadásul annyira szeretném látni
Ellie arcát, amikor meglátja a barátait, az ugrálóvárat és a sok
finomságot a kertben. Önzőség lenne, ha a saját fáradtságom és
lelki erőtlenségem miatt megfosztanám őt egy ilyen élménytől.
–  Ha gondolod, lemondom az egészet – teszi hozzá Jess
gyorsan, miután végignéz rajtam.
–  Nem, dehogy – rázom a fejem. – Megoldom. Inkább
foglalkozzunk a munkával! Mi a következő lépés?
–  Arra gondoltam, kérdezősködhetnénk kicsit az áldozatról.
Biztos volt olyan barátnője, akivel jóban volt a Jetben. Akinek
elmondott olyan dolgokat, amiket másnak nem.
–  Gondolod, hogy a rendőrség még nem hallgatta ki a
lányokat?
– De, biztos vagyok benne. De abban is, hogy egy egyenruhás,
flegma férfinak nem mondanak el mindent.
Ez egy jó meglátás. Talán ha két nő akar velük beszélgetni,
akkor máshogy állnak hozzá a dolgokhoz. Talán jobban
kinyitják a szájukat.
– Rendben, este odamegyünk. Ha csak nincs más programod –
vonom fel a szemöldököm.
– Elintézem – kacsint rám, majd kisétál az irodából.

Az egész napom elmegy azzal, hogy újra elolvasom a

bizonyítékokat és alaposan átnézem a boncolási jegyzőkönyvet.

Áldozat neve: Kimberly Rogers

Kora: 26 év

Istenem, milyen fiatal volt! Belegondolni is szörnyű, hogy előtte

állt még az egész élet… Mégis, csak az jár a fejemben, hogy
amikor Jason először nála járt, még fiatalabb volt.

Foglalkozása: Táncosnő
Halál oka: Koponyát ért lövés
 Külső nyomok: ruházat nélkül került felvételre.
Külső vizsgálat: haja színe: barna, szeme színe: barna,
magasság: 5,5 láb, súly: 112,4 font. Kaukázusi. Enyhén
alultáplált.
Külsérelmi nyomok: zúzódások körben a nyakon, a
karokon, tompa ütésnyom a fej jobb oldalán. Nemi
erőszakra utaló nyom nincs. A körmök alatt emberi
hámszövet, azonosítása külön folyamatban. Fogai épek,
szemei épek. Csontjai épek.

A belső szerveit épphogy átfutom, mert semmilyen

elváltozásról nem írnak. Jobban érdekel a fej és az agy állapota,
valamint a végső diagnózis. A golyó szemből érte, a homlokán
hatolt be, majd 55 fokos szögben a homloklebenybe fúródott. A
lövés pillanatában valószínűleg tudatánál volt, mert
oxigénhiányos állapot nem lépett fel. Tehát a fojtogatás inkább
csak fenyegetőzés és bántalmazás volt, mintsem valós
próbálkozás az emberölésre. A szemei ezért lehetnek épek,
ezért nincs rajtuk bevérzés nyoma. Lehetséges, hogy eleinte
csak ráijeszteni akartak? És amikor nem akart együttműködni,
keményebb eszközökhöz folyamodott a tettes? Ez elég
valószínű, hiszen miért nem fojtotta meg egyszerűen? Miért
kellett a lövés?
Lesz min elgondolkodnom. Össze kell vetnem a jegyzőkönyvet
a vádakkal, hátha találok olyan anomáliát, ami megrendítheti
az egész ügyet. Addig is előveszem a Jetben dolgozók névsorát
és azokat a vallomásokat, amelyeket a rendőröknek tettek a
gyilkosságról. Remélem, hogy sikerült belőlük extra
információkat kihúzni.
 §

Fáradtan és elgyötörten érek haza a munkából. Felhívtam Olit,

hogy vigye haza Ellie-t és fektesse le aludni, mert sokáig
dolgoznom kell, de úgy döntöttem, inkább hazaugrok jó
éjszakát kívánni, és csak utána indulok el a Jetbe. A házban
csend fogad. Amikor Oliver fürdeti és fekteti Ellie-t, mindig
nagy a zsivaj, mert sosem sikerül időben elaludni, inkább
játszanak, ezért aggaszt, hogy mi történhetett. Azonnal az
emeletre sietek. Még haza se értek volna? Vagy Oli félreértett, és
azt hitte, azt szeretném, hogy Ellie nála aludjon? A kérdésemre
azonban egyből választ kapok, amikor meglátom, hogy ég a
lámpa a gyerekszobában. Igaz, csak a kicsi, éjjeli, de rögtön
megnyugszom, hogy minden rendben. Közelebb lépek, de csak
halkan, majd a küszöbön megállok. Csak ekkor hallom meg
Jason hangját, aki a kiságyon ül Ellie mellett, kezében egy
mesekönyvvel. Meghúzom magam, hogy ne zavarjam meg. Ellie
szeme már csukva, egyenletesen veszi a levegőt, így Jason
befejezi az utolsó mondatot, majd óvatosan behajtja a könyvet,
és leteszi az éjjeliszekrényre. Előrehajol, gyengéd jóéjt-puszit
nyom Ellie homlokára. Az eszem azt súgja, nem szabadna
engednem neki, hogy ilyen közel legyen a lányához, hiszen még
mindig nem tudom, milyen ember is ő valójában. A szívem
viszont nagyot dobban, ahogy végignézem, amint betakargatja,
végigsimít a homlokán és csendesen elindul az ajtó felé, nehogy
felébressze. A tekintetünk találkozik, ahogy felém fordul. Egy
pillanatra megtorpan, de végül elkapja a fejét és folytatja az
útját. Kilép mellettem a folyosóra, és a földszint felé indul.
Tanácstalanul állok továbbra is a küszöbön. Mintha a lábam a
földbe gyökerezett volna. Fogalmam sincs, mit érzek. Még azt se
ismerem fel, hogy kellemes-e vagy sem. Ellie mindig pozitív
energiával tölt fel, ezért közelebb lépek hozzá, és én is nyomok
egy puszit a homlokára. És ezzel a világom újra a helyére kerül.
Érzem az illatát, a bőrének puhaságát, szinte még a lelke
tisztaságát is. Én magam is megtisztulok, feltöltődöm, és egyből
más színben látom a dolgokat. Erre csakis egy gyermek képes.
Óvatosan húzom be magam után az ajtót, nehogy
felébresszem, majd lesétálok a konyhába. Muszáj valamit
ennem, mielőtt elindulok. Egész nap csak az iratokat bújtam,
még ebédelni se jutott eszembe. Egy pillanatra megtorpanok,
amikor meglátom Jasont a konyhapultnál ülve. Átfut az
agyamon, hogy inkább elindulok a városba és eszem valamit
útközben, de basszus! Ez az én házam is! Nem fogok bujkálni,
főleg nem most, és nem előle!
A hűtőhöz lépek, hogy keressek valamit magamnak.
– Van még pizza – szólal meg Jason a hátam mögött. – Ellie azt
szeretett volna enni, ezért rendeltünk. A fele prosciuttós. Az a
kedvenced.
Megtalálom a dobozt a hűtő középső polcán. Tényleg a
prosciuttós a kedvencem, ráadásul abból a nápolyi pizzériából
rendelték, ahol a legjobban készítik. Mégsem vagyok képes
hozzányúlni. Nem kívánom. A gyomrom nagyot kordul, de a
kezem nem engedelmeskedik.
–  Nem akarok zavarni – mondja Jason halkan, majd feláll a
székéről. – Egyél nyugodtan. Jó éjt!
Elindul az ajtó felé. Erőt kéne vennem magamon. Nem fog
úgy működni a tárgyalás és a védelme, ha egymáshoz se
szólunk. Nem akarok kibékülni vele, nem akarok jópofizni, de
muszáj lesz szóba állnom vele, ez így nem mehet tovább.
–  Ma későn jövök haza – szólalok meg, mire Jason megáll és
visszafordítja a fejét felém. – De köszi a pizzát. És azt is, hogy
lefektetted Ellie-t.
Pár pillanatig csak nézzük egymást, rezzenéstelen arccal. Én
képtelen vagyok bármilyen érzelmet kifejteni, ő pedig nagy
valószínűséggel meglepődött, hogy hozzászóltam. Még szoknom
kell a gondolatot, hogy itt van, hogy újra együtt élünk, egy fedél
alatt. Hogy újra egy család vagyunk. Vagy valami hasonló.
Mondanék még valamit, de a torkomon akadnak a szavak.
Egyelőre ennél több nem telik tőlem, és úgy érzem, ő sem tud
mit mondani. Válaszként csak egy biccentést kapok, majd
kisétál a konyhából. Kezdetnek ez sem rossz. Igaz, jobban
örülnék neki, ha megosztana velem olyan információkat, amik
könnyítik a munkámat, de talán ez még korai. És talán jobb is
így.

Jess már a klub előtt vár, amikor kiszállok a kocsimból. A

javaslatára nem kosztümben, hanem egy miniruhában jöttem,
hogy könnyebb legyen elvegyülni, és ne a hivatalos személyeket
lássák bennünk. Bár így is kemény dió lesz egy sztriptízbárban
feltűnésmentesen megjelenni nőként. Az épület előtt is csak
férfiak tartózkodnak, jó eséllyel bent sem lesz ez másként.
– Készen állsz? – kérdezem Jesstől, amikor mellé érek.
 – És te készen állsz? – vonja fel a szemöldökét.
Igaza van, ő jártasabb ezekben a berkekben. Nem titkolom,
izgulok egy kicsit, de minél hamarabb túlesünk rajta, annál
hamarabb szabadulhatok erről a helyről. Még a hideg is kiráz. A
biztonsági őrök jól megnéznek minket, de nem tartóztatnak fel.
Kinyitják nekünk az ajtót, és udvariasan beengednek.
Gondolom, nem sok nő fordul meg errefelé. A múltkor
majdhogynem nappali fényben, vendégek nélkül láttuk a
klubot, most viszont egészen más színben fest. A neonfények
villognak, a vendégek itallal a kezükben ülnek az asztaloknál és
a színpad előtt, amin egyszerre három lány vonaglik és táncol,
lenge öltözetben. Azt is mondhatnám, hogy kilóg mindenük,
amitől egy kicsit zavarba jövök. Azt se tudom, hova nézzek. A
nők ilyenféle tárgyiasítása mindig haraggal tölt el. Azért is, mert
a férfiak azt hiszik, ezek a lányok csak erre jók, de legfőképp
azért, mert ezek a nők nem gondolnak magukról többet. Nem
hisznek abban, hogy többre is vihetnék. Jessre pillantok, aki
számomra igazi példakép. Az ő múltja is bonyolult és nehéz, de
mégis képes volt elindulni egy olyan úton, ami igaz, hogy
kemény munkával volt kikövezve, de végül eljuttatta egy olyan
élethez, amit megérdemel. Persze most, ahogy végignézek rajta
és a piros miniruháján, amiből mindene kivan, az első
gondolatom nem az, hogy egy tanult, intelligens nőt látok
magam előtt.
A pultossal már beszélgettünk a múltkor, ezért nem futunk
felesleges köröket. Jess leül az egyik asztalhoz, én pedig
követem a példáját. Régebben sokszor megfordult ilyen
helyeken, ezért teljesen rá hagyatkozom. Figyelem a
mozdulatait, és igyekszem úgy viselkedni, ahogyan ő. Ez nem
kis kihívás, ugyanis ő annyira természetesen nőies, amilyen én
sose voltam és nem is leszek. Magához inti a pincérnőt, majd
rendel tőle két gint, citrommal és jéggel. Mindvégig tartja vele a
szemkontaktust. Ha Jess férfi lenne, azt gondolnám, hogy
kikezdett a lánnyal, de így… Várjunk csak! Azt hiszem, sejtem,
mire megy ki a játék! Hiszen valahogy el kell vegyülnünk
nőként egy sztriptízbárban, és ehhez tökéletes álcát talált ki.
– Tudod, hogy kivel kell beszélnünk? – hajol közel hozzám.
Ez bizony jó kérdés. A vallomásokból kiderül, hogy van egy
lány, akivel Kimberly nagyon jóban volt, de ezek a barátságok
csalókák tudnak lenni.
– Dalia – válaszolom. – Szerintem vele kéne kezdeni.
Nem válaszol, csak biccent egyet. Amikor a pincérnő visszaér
az italokkal, Jess pénzt csúsztat a tálcájára, majd int neki, hogy
hajoljon közelebb. A szőke lány készségesen teszi, amit Jess kér,
aki súg valamit a fülébe. A pincérnő bólint egyet, majd egy nagy
mosoly után elsétál az asztalunktól. Felesleges lenne
kérdezősködnöm, ezért csak várok. Bízom Jessben és a
módszereiben, hiszen eddig mindig minden információt
megszerzett, amire szükségünk volt. Tudom, hogy ez most sem
lesz másként.
– Jason rendelt nekem pizzát – dobom fel a témát, hogy addig
is elüssük az időt, amíg várakozunk.
–  Komolyan? – ráncolja a homlokát Jess. – Hogyhogy rendelt
neked pizzát?
–  Ellie-vel azt vacsoráztak. És külön nekem rendelt a
kedvencemből.
 – És ez csak véletlen, vagy…
– Nem, teljesen szándékos – bólintok. – Ő maga mondta.
– Szerinted ez mit jelent?
–  Fogalmam sincs – vonom meg a vállam. – Valamiért
próbálkozik. De hogy mit akar elérni, azt nem tudom. Tegnap
este azt hittem, hogy lelépett, itt hagyott minket, de nem tette.
Otthon várt. Ma pedig megfürdette és lefektette Ellie-t. Még
mesét is olvasott neki. Teljesen összezavar a viselkedésével. Az
egyik pillanatban minden érzelemtől mentesen bámul ránk, a
következőben pedig jóéjt-puszit ad a lányának, nekem pedig
pizzát rendel. Nem értem!
–  Örülj neki! – noszogat Jess. – Legalább elindult egy úton;
aztán ki tudja? Még az is lehet, hogy megered a nyelve, hogy ne
nekünk kelljen rohangálni minden apró kis
információmorzsáért.
– Az lehetetlen – rázom a fejem. – Szerintem csak Ellie miatt
igyekszik ennyire. Talán ki akarja használni a maradék időt,
amit még vele tölthet.
Folytatnánk még a csevegést, de ekkor egy latin kinézetű,
széles csípőjű és nagy mellű lány áll meg előttünk. Szélesen
mosolyog ránk.
–  Dalia vagyok. Melyikőtök szeretné a táncot? – kérdezi
kedvesen, ugyanakkor kicsit kacéran.
Jess egyből rám mutat.
– A barátnőmnek nagyon tetszel – mondja. – De szeretném én
is nézni, ha nem gond.
– Dehogy – rázza a fejét a lány. – Gyertek velem!
Igen, én is pont erre gondoltam. Sejtettem, hogy erre készül,
de reméltem, hogy legalább nem engem hoz ilyen helyzetbe.
Kár volt bármit is hinnem, hiszen mindig is szeretett kiszúrni
velem, miért lenne ez pont most másképp? A klub hátsó
részébe, egy függönnyel elválasztott különszobába vezet minket
Dalia. Pont olyan, mint a filmeken. Sötét, mindent műbőr borít,
a piros fények halványak, ugyanakkor idegesítően vibrálnak. Az
egész undorító, de nem fanyaloghatok. Végig kell csinálnom, ha
már belekezdtünk.
Dalia leültet a kanapéra, majd egy pohár pezsgőt nyom a
kezembe, utána Jesst is hellyel és itallal kínálja. Várom, hogy
Jess visszautasítsa, de ő csak kényelmesen leül a kanapé másik
felére, és minket néz. Tudom, azt gondoltam az elejétől fogva,
hogy úszom az árral, teszem, amit ő, de ez már kezd
kényelmetlen lenni. Nem kéne közbeszólnia? Mikor térünk a
tárgyra?
Dalia előttem áll, kacéran rám kacsint, majd egy könnyed
mozdulattal megszabadul a melltartójától. A szívem nagyot
dobban, de inkább az idegesség, mint a vágy miatt. Most akkor
mit tegyek? Hogyan tovább? Teljesen lemerevedek, tágra nyílt
szemmel nézem, ahogy közeledik felém, majd a zene ritmusára
billegetni kezdi a csípőjét. Egészen elém áll, a lába súrolja az
enyémet. Érzem a belőle áradó hőt és az enyhe alkoholszagot,
amit valószínűleg egy pasi ragasztott rá az előző táncánál. És
nagyon remélem, hogy csak táncoltak, mást nem csináltak.
Dalia feltérdel a kanapéra velem szemben, a térdemre ül, úgy
vonaglik tovább. Jessre pillantok, aki jókedvűen emeli felém a
pezsgőspoharát. Csak ekkor esik le… Szórakozik velem!
Megvárta, hogy Dalia majdhogynem az arcomba nyomja a
melleit, direkt nem szólt közbe. Ezért még kapni fog!
– Kérdezhetek valamit? – fordulok Dalia felé.
Elég nehéz szemkontaktust létrehozni, amikor a mellbimbója
alig pár centire van a számtól.
– Amit csak szeretnél! – lihegi, de közben nem hagyja abba a
jobbra-balra ringatózást.
– Ismerted Kimberly Rogerst, igaz?
Egy szempillantás alatt leáll a tánccal, szinte lemerevedik a
kérdésemtől. A szemében nem csak meglepettség, hanem
egyszerre félelem is tükröződik. Ezek szerint jó helyen
tapogatózunk. És ezt most nem arra értem, ahogy a kezemet az
előbb a combjára nyomta.
Egy pillanat alatt pattan fel az ölemből, és elindul a kijárat
felé, de Jess feltartóztatja. A táskájából néhány bankjegyet húz
elő, amiket Dalia elé nyújt.
– Nincs kedved beszélgetni? – kérdezi a lánytól.
Alig merek megmozdulni, mivel fogalmam sincs, mi fog
történni a következő pillanatban. Csak ülök meredten és várok,
figyelem az eseményeket. Dalia alaposan végigméri Jesst, majd
egy kis gondolkodás után elveszi tőle a pénzt.
– Mit akartok? – kérdezi sértődötten.
Jogosan érezheti, hogy átvertük, de ha a bárban ezzel
indítunk, nehezebben vettük volna rá egy privátabb
beszélgetésre. Valószínűleg a főnökének sem tetszett volna, ha
csak úgy leül velünk.
– Ki akarjuk deríteni, mi történt aznap éjjel – közli vele Jess.
Dalia nagyot sóhajt, majd visszafordul felém, és leül mellém a
kanapéra. A mellettem fekvő melltartóját felemelem, és
átnyújtom neki, ne érezze magát annyira megalázva. Miután
felöltözött, Jess is leül mellé.
– Melyik oldalon álltok? – kérdezi Dalia.
–  A jó oldalon. Csak a tények érdekelnek, az objektív
vallomások. Mit láttál, kit láttál…
– A rendőröknek már mindent elmondtam.
– Dalia, ezt már ismerjük – szólok közbe. – Nem hiszem, hogy
minden apróságot megosztottál velük. Biztos van olyan részlet,
ami utána jutott eszedbe.
Gyanakvó tekintetét rám szegezi. Nem érti, miért akar belőle
két idegen nő ilyen információkat kiszedni. A kintről beáramló,
lüktető zenétől nehezen hallani a csevegésünket, ezért nem
tartok attól, hogy lehallgatnak. Dalia azonban idegesen
fészkelődik a helyén.
–  Kim a barátnőm volt – kezd bele komoly hangvétellel. –
Mindent megosztottunk egymással, hiszen ebben a világban
kincsnek számít, ha találsz valakit, akiben megbízhatsz. Sosem
hagytuk cserben a másikat, ezért mindenről beszámoltunk
egymásnak, hogy ha bármi történne, tudjunk róla. De ez a
pasi… – a fejét csóválva kapja el a tekintetét. A sarokba bámul,
mintha a könnyeit akarná visszatartani. – Róla alig mondott
valamit. Azt mondta, veszélyes ügybe keveredett, ezért jobb, ha
nem tudok semmit erről az egészről.
Ez elég rosszul hangzik… Bár érthette a veszélyes ügyet arra
is, hogy mivel Jason egy idő után közszereplővé vált, ezért
titokban kellett tartani a viszonyukat. Én legalábbis egyből erre
gondolok.
–  Semmi mást nem mondott? – kérdezi Jess. – Félt ettől a
férfitól?
–  Nem – rázza a fejét meglepetten. – Úgy mesélt róla, mint
valami megmentőről. Mintha ő jelentené számára a kiutat erről
a helyről.
Jess-szel egymásra nézünk. Vajon még mindig Jasonről van
szó? Miért ölte volna meg a lányt, ha az a megmentőjét látta
benne? Ha segíteni akart neki, akkor talán komolyabb volt a
kapcsolatuk, mint azt eddig gondoltuk.
– Ezt elmondtad a rendőröknek is? – kérdezem.
– Csak arra válaszoltam, amit kérdeztek – vonja meg a vállát.
– Arra voltak kíváncsiak, hogy milyen sűrűn járt ide, és volt-e
köztük szexuális kapcsolat.
–  Az szóba se került, hogy ő segítette Kimet, hogy itt
hagyhassa ezt a helyet?
–  Nem – rázza a fejét. – Nem volt túl hosszú a kihallgatás,
mintha nem is nagyon érdekelte volna őket. De… Ha őszinte
akarok lenni, nem hiszem, hogy ez a pasi bántotta volna. Én
lennék a legboldogabb, ha a gyilkost rács mögé dugnák, de
ahogy Kim mesélt róla, elképzelhetetlennek tartom, hogy ő ölte
meg.
Őszintének tűnik. És azok alapján, amit elmond, engem is
egyre jobban összezavar ez az ügy. Mindig, amikor azt hiszem,
jó nyomon járok, előkerül egy újabb bizonyíték, egy újabb
vallomás, ami fenekestül felforgatja a gondolataimat. Olyan
érzésem van, mintha Jasonnek lett volna egy másik, titkos élete,
aminek én egyáltalán nem voltam a része. Ennél szörnyűbb
már csak az lenne, ha kiderülne, az volt a valóság, és a mi
életünk volt a mellékvágány.
 –  Köszönjük, hogy elmondtad – biccentek Dalia felé, majd
felállok a kanapéról és kisétálok a különszobából.
Ahogy jobbra pillantok, meglátom azt a folyosót, ami a
biztonsági kamera felvételén is szerepelt. Egyből felismerem azt
az ajtót, ami Kimberly szobájába vezet. A gyomrom összeugrik.
Eljátszom a gondolattal, hogy elsétálok arra, benézek, felmérem
a terepet, de bármit is találnék, nem használhatnám fel a
bíróságon. Csak hivatalos keretek között vehetünk fel
bármilyen bizonyítékot is.
–  Ha úgy alakul, ezeket elmondanád a bíróságon is? –
fordulok vissza Dalia felé, aki meglepetten néz rám.
– Azt hiszem – vonja meg flegmán a vállát.
Ez nekem elég. Ha nem határolódik el teljesen a
tanúskodástól, akkor biztos vagyok abban, hogy segítene
nekünk.
A klub előtt felajánlom Jessnek, hogy hazaviszem. Az éjszaka
közepén ne taxizzon, és főleg ne buszozzon egy ilyen
környéken. Ahogy elindulunk, egyből kinyitja a száját.
– Látnod kellett volna az arcodat! – vigyorog rám.
– Ezt még vissza fogod kapni! – bólogatok.
–  Ugyan, azt hittem, hogy egyből a tárgyra térsz, nem
gondoltam, hogy kiélvezed az öltánc minden apró kis
mozzanatát.
Nagyot nevet. Haragszom rá, fáradt vagyok és a problémáktól
csak úgy zsong a fejem, de ez a jelenet valóban elég vicces volt.
Kibukik belőlem is a nevetés, habár inkább csak a fejemet
csóválom, halkan kacarászva. De jólesik. Kicsit úgy érzem,
kiadhatom magamból a feszültséget, ami mostanában
felgyülemlett.
–  Szerintem ez jó jel – szólal meg újból Jess, de már
komolyabb hangon. – Mármint, amit Dalia mondott. Kim nem
félt Jasontől, sőt.
– Eddig is sejtettem, hogy a gyilkosságot nem ő követte el…
–  De téged nem is az zavart, nem igaz? Inkább a kapcsolata
ezzel a nővel. Meg a hazugságai.
– Nyilván! – vágom rá. – Szerintem minden nő kiállna a férje
mellett, ha gyilkossággal vádolnák. Akkor viszont már kevésbé,
ha közben kiderülne, hogy a pasi végig átverte, és titokban
megcsalta. Ekkor már minden egészséges gondolkodású nő
önbecsülése üvöltené, hogy még csak a közelébe se menjen a
férjének, nem hogy segítsen neki.
– De te mégis megteszed.
–  Mondom… Minden egészséges gondolkodású nő. Én sose
voltam az. Bármi történt is, hittem abban, hogy csak egy
félreértésről van szó. Naivan azt gondoltam, hogy a történtek
csak véletlenül alakultak így, miközben mindvégig
reménykedtem, hogy csak egy rossz álomba csöppentem.
Vártam, hogy kiderüljön az igazság, ami szép és jó, és hogy
visszatérjen az életünk a boldog hétköznapokba. Az elmúlt
három év ilyen volt. Túl szép, hogy igaz legyen. Talán el kéne
fogadnom, hogy az életem folyton kisiklik, és bármit teszek
ellene, ezen nem változtathatok.
Jess most először nem mond ellent nekem. Eddig bármikor
ilyen negatívan beszéltem az életemről, rögtön lehülyézett, meg
azt mondta, hogy tévképzeteim vannak. De most csak hallgat. Ő
is látja, min megyek keresztül, mit élek át. Bevallom, jólesne, ha
azt mondaná, csak én gondolom kilátástalannak a helyzetemet.
Így, hogy gyakorlatilag ő is belátja, menthetetlenül boldogtalan
vagyok, kicsit nehezebb megbirkóznom az előttem álló
feladatokkal. Hiszen miért is küzdenék, ha úgysem leszek soha
boldog? Ha valami folyton beárnyékolja az örömömet. Csak egy
okom van rá. Egyetlen ok, aki bearanyozza az életemet. Miatta
nem hagyhatom el magam. Ha én már nem lehetek boldog,
legalább az ő jövőjét biztosítanom kell.
Jesst kiteszem a lakása előtt, megbeszéljük, hogy reggel kicsit
később jön be, hogy ki tudja pihenni magát. Néhány órára
tudom őt mellőzni, inkább frissen jelenjen meg, úgy több
hasznát veszem. Én úgysem alszom sokat mostanában, ezért
korán hozzálátok majd a munkához.
A házunkhoz érve befordulok a feljáróra, majd lehajolok,
hogy magamhoz vegyem a garázs távirányítóját. A szemem
sarkából egy árnyat látok elsuhanni a bokrok között. Felkapom
a fejem. Már képzelődöm is? Üldözési mániám lett? Vagy csak
egy macska ijedt meg az autó hangjától, és az szaladt át az
előkertben? Egy ideig mozdulatlanul várok, hátha meglátok
valamit, de úgy tűnik, csak az én fantáziám túl élénk. Bár az is
lehet, hogy a fáradtság hozza ki ezt belőlem. Miután leparkolok
a garázsban, bemegyek a házba. Nyugalmat áraszt az a csend,
ami fogad, ezért én is halkan lépegetek a folyosón. Belesek a
gyerekszobába, ahol Ellie mélyen alszik. Továbbmegyek,
kezemet a hálószoba kilincsére teszem, de mielőtt még
lenyomnám, megállok egy pillanatra. A fejemet a vendégszoba
ajtaja felé fordítom. Nehéz megszoknom, hogy itt van. Főleg azt,
hogy úgy élünk egymás mellett, mint két idegen. Elkap a
gondolat, hogy bemenjek hozzá és beszéljünk. Csak kettesben
lennénk. Szemtől szemben. Nem lenne értelme titkolóznia
előttem, elmondhatná, hogy mi folyik körülötte. De legbelül
tudom, hogy vagy hazudna, vagy nem osztana meg velem
semmit. Értelmetlen lenne a próbálkozásom, és csak magamat
bosszantanám fel, úgyhogy inkább belépek a saját szobámba,
ahol egyedül leszek a gondolataimmal.

A mobilom csörgése ébreszt. Hajnalban sikerült végre

elaludnom, de úgy tűnik, az univerzum nem akarja, hogy egy
keveset is pihenjek. Először csak magamban morgolódok, de
amikor meghallom, hogy melyik telefonom szól, egyből
kipattannak a szemeim.
– Igen? – szólok bele nyúzottan.
– Holnap este nyolckor. 115 S Central Ave – közli Felipe, majd
bontja is a vonalat.
Ő is éjjeli bagoly, ezért számára biztosan elfogadható, ha az
embert hajnali ötkor hívja, de mások ilyenkor még bőszen
alszanak. Szerencsére nem hagytam maximum hangerőn a
csengést, ezért Ellie-t valószínűleg nem ébresztette fel.
Kimászom az ágyból, hogy összeszedjem magam, mielőtt
felkelteném. Nem árt egy zuhany, és egy alapos arcmosás sem.
Az előző napi sminkem fele még mindig elfolyva díszíti az
arcomat, a másik fele pedig a párnámat. Miután teljes harci
díszbe szedem magam, lesétálok a konyhába, hogy reggelit
készítsek Ellie-nek az ovi előtt. Viszek magammal néhány
jegyzőkönyvet, hogy közben ráhangolódjak a munkára, és
bekapcsolom a laptopomat, amit a konyhapultra teszek. Nem
vagyok egy mintaanya, ezt beismerem. Sokkal több időt kéne a
lányommal töltenem, közös programokat szervezni, de a
munkám az ő jövőjét is megalapozza. Igyekszem annyit
foglalkozni vele, amennyit csak tudok. Annyi szeretetet adni
neki, amennyit csak tudok. És csak remélem, ez elég ahhoz,
hogy ne utáljon meg.
Tojást verek fel egy tálban, hogy elkészítsem az egyik kedvenc
reggelijét, ami rántotta sonkával és sajttal. Jason szoktatta rá.
Egyszer magának készített egy adagot, de Ellie szinte kinézte a
szájából, pedig akkor még nem nagyon evett tojást. Onnantól
kezdve viszont nem volt megállás. Ahányszor Jason omlettet
vagy rántottát reggelizett, a felét tuti, hogy Ellie elkunyerálta
tőle, ezért a végén már inkább nagyobb adagot készített. Én
próbáltam volna a változatos reggeli felé terelni, de ha tojást
látott, mondhattam én bármit.
A laptopomon egy újabb értesítés ugrik fel. Leveszem a
serpenyőt a tűzhelyről, mert már messziről látom, hogy a bank
üzent. Közelebb lépek a gépemhez, és megnyitom az e-mailt.
Először arra gondolok, csak egy hírlevél, esetleg újabb
szolgáltatásokat vagy hitelkártyát akarnak felajánlani, de aztán
meglátom, hogy egészen másról van szó. Kicsit elszámolhattam
magam, mert a hiteltörlesztést nem tudták levonni a
számlánkról. Derek elszúrhatott valamit. Megmondtam neki,
hogy mekkora összeget emelhet le a számlánkról, hogy elég
legyen az óvadékra, nem is értem, mi történhetett. Az egyenleg
pedig sokkal alacsonyabb, mint vártam. Nemrég néztem meg,
hogy mennyi pénzünk van, talán egy hete, de azóta nem
vonhattak le semmit, ami ekkora összeg lenne. Most nincs időm
átnézni a számlatörténetet, de amint beérek az irodába, ez lesz
az első dolgom. Inkább folytatom a reggeli készítését. A
tojásokra nézek, megáll felettük a kezem. Eszembe jut az előző
este, és hogy Jason pizzát rendelt nekem. Ezt nem tudom
kiverni a fejemből. Felütök még két tojást a többihez, és úgy
folytatom a főzést.

A rendőrségtől kikértük a Jet biztonsági kameráinak korábbi

felvételeit. Szeretnék látni legalább egy olyan estét, amikor
Jason ott járt a gyilkosság előtt. Kíváncsi vagyok, hogyan
viselkedtek egymással, mit csináltak, mennyiben tért el az az
este a korábbi találkozóktól. Sajnos várnom kell jó néhány
napot arra, hogy engedélyezik-e a felvételek megtekintését, de
addig se lazsálhatok. Nem mintha bármikor is lazsálnék, mindig
találok magamnak munkát.
Beugrik, hogy meg kell néznem a bankszámlánkat. Nem
szoktam ellenőrizgetni, hiszen mindig volt rajta annyi pénz,
ami elegendő Ellie óvodájára, a bevásárlásra, Luisa bérére és
minden egyéb kiadásra. Eddig Jason intézte a pénzügyeket, és
mivel sosem volt belőle probléma, én nem is avatkoztam bele. Ő
intézte a magánszámlánkat, a hivatalos vagy nagyobb
pénzforgalommal pedig Derek foglalkozott. Most viszont nem
hiszem, hogy Jason belenyúlna a banki dolgokba, ezért
kénytelen vagyok a kezembe venni az irányítást. Egy sor
biztonsági ellenőrzés után sikerül belépnem a számlánk
kezelőfelületére. Valóban nincs rajta annyi pénz, amennyi
elegendő lenne a törlesztőrészletre. Ezt viszont azért nem
értem, mert ebben a hónapban semmilyen pluszkiadásunk nem
volt. Ellie szülinapi bulijára csak foglalókat fizettünk, ami nem
nagy összeg. Basszus! Még azt is ki kell fizetnem! De egyszerre
csak egy problémával foglalkozom… Már nem nagyon
emlékszem, hogyan kell lekérdezni a tranzakciókat, de addig
keresgélem az oldalon ezt az opciót, amíg meg nem találom.
Csak az e havi forgalmat nézem, hátha könnyebb kiszúrni, hol
csúszhattak félre a kiadások. Végiggörgetem a közüzemi
számlákat, a vásárlásokat, a pénzfelvételeket, amiből az
egyiknél megakad a szemem a sok nullán. Jason a buli
éjszakáján személyesen felvett ötvenezer dollárt az egyik
bankfiókban. Sosem tartottunk magunknál ennyi készpénzt,
mert egyikünk sem tartja biztonságosnak. Ő mégis egy ekkora
összeggel ment el bulizni? Értem én, hogy negyvenedik
születésnap, de ez azért egy kicsit túlzás, főleg egy olyan helyen,
ahol pár dolcsiért be lehet rúgni. Mire kellett neki a pénz?
A kíváncsiságom és a nyomozási szellemem nem hagy
nyugodni, ezért lekérdezem az előző havi tranzakciókat is. A
szokásos kiadások mellett ismét feltűnik egy nagyobb összeg,
ám ezúttal csak tízezer dollár, amit Jason ugyanannál a banknál
vett fel, nagyjából ugyanabban az időben, a hónap közepén.
Érthetetlen számomra, hogy miért tette. És mit csinált a
pénzzel? Egy szóval sem említette, hogy vett fel pénzt, egyszer
sem, de ahogy rászűrök a pénzfelvételre, kiadja, hogy minden
hónapban, nagyjából ugyanakkor vett fel tízezer dollárt. Csak
egy évre visszamenőleg nézem, onnantól már nem, de ez is elég
nekem. Egy újabb nyom, a kirakós egy újabb darabja, amit nem
tudok hova tenni. Havi rendszerességgel költött valamire
tízezer dollárt, amiről nekem nem számolt be. És miért
változott ez meg az utolsó hónapban? Miért kellett neki hirtelen
ötvenezer? Valószínűleg a kisebb összegek még belefértek a
havi keretünkbe, de ez az utolsó már nem, ezért bukott ki a
dolog.
Tudom, a legegyszerűbb az lenne, ha rákérdeznék, de biztos
vagyok benne, hogy nem válaszolna a kérdéseimre. Még a
börtönt is vállalta volna, nehogy el kelljen mondania, mi történt
valójában azon az éjjelen. Az viszont biztos, hogy nem fogom
ennyiben hagyni a dolgot. Nem arról vagyok híres, hogy
megfutamodom a kihívások elől. Elvégzem a kötelező
teendőket, majd mire mindennel végzek, már indulok is haza.
Időben vagyok ahhoz, hogy én hozzam el Ellie-t az oviból,
úgyhogy arra kanyarodok. Nagyon megörül, amikor meglát.
Általában Oli hozza el, hiszen úgyis megy Sophiáért is, én pedig
csak később érek haza. A lányoknak is jobb, ha tudnak kivel
játszani délután, nem otthon ülnek külön-külön. Most viszont
úgy érzem, szükségem van arra, hogy egy kis pluszidőt töltsek
Ellie-vel. Amint meglátom a kis arcocskáját, egyből jobb kedvre
derülök.
– Szia, hercegnőm! – ölelem erősen magamhoz az óvoda előtt.
– Jó volt ma az oviban?
– Igen. Sophia átjön hozzánk játszani?
Annyira hozzászokott a közös délutánokhoz, hogy nehéz
elszakadniuk egymástól. Ezt meg is értem, ezért igyekszem
elnyomni magamban a feltörő irigységet. Velem biztosan nem
olyan szórakoztató, mint egy hasonló korú játszótársával.
– Persze – bólintok. – Mindjárt felhívom Olit, és megbeszélem
vele.
Elengedem Ellie-t, hogy tudjak telefonálni. Oliver persze
belemegy, így kikérem Sophiát is az oviból, majd hármasban
indulunk haza. Útközben veszünk sült csirkét és sült krumplit, a
lányok kedvencét. Egyre hevesebben dobog a szívem, ahogy
befordulunk a garázsfelhajtóra. Ellie és Sophia rögtön
kipattannak a kocsiból és befutnak a házba, de az én
mozdulataim sokkal lomhábbak és átgondoltabbak. Nem
tudom, mi vár odabent, de ezen túl kell esnem. Az ügyvédi
képviselet egyik alapja a kommunikáció, és ezt Jason is tudja.
Ha nem mond nekem semmit, azzal megnehezíti a munkámat.
Nagyon remélem, hogy az itthon töltött napok alatt kicsit
változott a hozzáállása a tárgyalásához.
A konyhába érve látom, ahogy tányérokat vesz elő a
lányoknak, és szépen megterít nekik a pultnál, miközben Ellie
és Sophia már könyékig a csirkés dobozban turkálnak. Úgy
viselkednek, mintha két napja nem ettek volna. Elmosolyodom
rajtuk, és azon, ahogy Jason igyekszik nyugalomra inteni őket.
Teljesen esélytelen, de vicces, ahogy próbálkozik. Az
ajtófélfának támaszkodva állok keresztbe font karral, és csak
nézem őket. Milyen idilli képet festenek! Jason felemeli a fejét, a
tekintetünk találkozik. Mintha csak most venné észre, hogy én
is a konyhában vagyok.
– Te is kérsz? – kérdezi.
Ami azt illeti, eléggé megéheztem. Eddig nem is éreztem, de
most, hogy látom, milyen jóízűen nyomják a lányok a szájukba
a csirkecsíkokat, én is megkívántam.
– Igen – bólintok, majd közelebb lépek hozzájuk.
Jason még egy tányért vesz elő, és elém teszi.
– Köszönöm a reggelit – mondja, de nem néz rám, folytatja a
pakolást.
–  Igazán nincs mit – válaszolom hasonló hangnemben. –
Hoztam neked is csirkét. Van benne fűszeres szárny is.
– Edd meg nyugodtan!
– Neked hoztam! – jelentem ki határozottan.
Mindig a szárnyon vesztünk össze. Eleinte vegyes kosarat
ettünk, de mivel egy idő után rájöttünk, hogy mindig ezen megy
a vita, pluszszárnyat kértünk hozzá. Furcsa érzés ebbe az
életünkbe belelátni azokat a szokásokat, amik régen jelen
voltak a kapcsolatunkban. Már azt is megkérdőjelezem, hogy
valóban szerette-e azokat a dolgokat, amikről korábban azt
állította, hogy igen.
Kellemes hangulatban eszünk négyesben. Ellie előtt úgy kell
tennünk, mintha minden rendben lenne, és ezt Jason is tudja. A
lányoknak be nem áll a szájuk, mesélik, hogy mit csináltak az
oviban, Jason pedig reagál rá, kérdezősködik. Én is igyekszem
belefolyni a beszélgetésbe, de nekem nehezebben megy, főleg
úgy, hogy tudom, utána nehéz feladat áll még előttem. Amikor
végzünk a csirkével, a lányok a nappaliba szaladnak játszani,
mi ketten a konyhában maradunk pakolni és mosogatni.
Megvárom, amíg kellő távolságba kerül Ellie, majd nagy levegőt
veszek. Túl kell esnem rajta.
–  Ma kaptam egy üzenetet a banktól – mondom, miközben
kidobom a csontokat. – Nem tudták levonni a ház
törlesztőrészletét.
A szemem sarkából látom, hogy Jason kezében megáll a
tányér.
– Nincs elég pénz a számlán?
–  Nincs – rázom a fejem. Szembefordulok vele,
megtámaszkodom a pulton, és határozottan a szemébe nézek. –
Van valami sejtésed, hogy mi történhetett?
A számonkérő hangsúlyom nem rémiszti meg. A szeme se
rebben, úgy vonja meg a vállát.
– Fogalmam sincs – jelenti ki.
Szóval folytatni akarja a hazudozást… A táskámhoz lépek,
előveszem belőle a számlakivonatokat, majd elé tolom a pulton.
A papírokon egyértelműen látszanak a felvett összegek, mert jó
erősen bekarikáztam őket szövegkiemelővel.
– Esetleg erről tudsz valamit? – kérdezem, de a hangom már
nem olyan nyugodt, mint eddig.
Végre az ő szemében is megjelenik némi pánik. A kezébe
veszi a papírokat, és alaposan átnézi őket.
– Ezek csak… – vonja meg a vállát ismét.
– Kurvára jó lenne, ha végre nem hazugságokat találnál ki! –
ripakodok rá, de végül visszaveszek a hangerőből. Nem akarom,
hogy a lányok bármit is meghalljanak. – Vagy elmondod, hogy
mit csináltál a pénzzel, vagy fogom Ellie-t, és a tárgyalás végéig
átköltözünk Olihoz.
Erre a mondatomra kikerekednek a szemei. Tudja, hogy
képes vagyok rá. Megteszem, ha kell, ezért leszegi a fejét, és
mélyen elgondolkodik. Nagyon remélem, hogy végre kitálal
mindenről. Amikor kinyitja a száját, az izmaim megfeszülnek.
– Nem tehetem – mondja a fejét csóválva.
Hát ezt nem hiszem el! A fejemet fogom hitetlenkedésemben,
miközben fel-alá sétálok a konyhában. Fel tudnék robbanni!
Nem tudom tovább türtőztetni magam. A dühtől forrongva
lépek elé, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni, és ne
menekülhessen.
–  Éjt nappallá téve azért dolgozom, hogy megmentselek. Az
összes pénzünk ráment az óvadékra. Elveszíthetjük a céget, az
otthonunkat, tönkreteszed a családodat, de arra nem vagy
képes, hogy egy kicsit is megerőltesd magad, és segíts nekem
helyrehozni, amit te elbasztál!?
A szavaim csak úgy fröcsögnek felé, de ő meg se rezzen.
Annyira fel tud ezzel húzni, hogy szükségem van egy kis időre,
amíg lenyugszom. Sarkon fordulok, hogy otthagyjam a
konyhában, de elkapja a karomat, és nem enged. Annyira
megijedek a mozdulatától, hogy majdnem megütöm
védekezésből, holott egyáltalán nem támadó a testtartása.
– Hidd el, hogy nem akarlak tönkretenni benneteket. De az a
legjobb, ha ezekről a dolgokról nem tudsz.
Meglep az őszintesége. Hirtelen azt se tudom, mit reagáljak
rá.
–  A tárgyaláson úgyis kiderülnek ezek a dolgok – mondom
már nyugodtabb hangon.
– Nem biztos – rázza a fejét.
–  Ha nem derülnek ki, akkor nem tudlak megvédeni a
börtöntől. Szükségem van bizonyítékokra, amik téged
igazolnak.
 –  Mégis mit igazolnának? – vonja fel a szemöldökét. – Nem
tudod, mit tettem. És ennek így is kell maradnia.
Ezzel kikerül engem, és kisétál a konyhából, fel az emeletre,
így megakadályozva a beszélgetés folytatását. Ez mégis mit
akart jelenteni? A viselkedése és hangulata teljesen összezavart.
Egyre inkább az az érzésem, hogy direkt akar börtönbe kerülni,
nehogy el kelljen mondania az igazat. De kit akar ezzel védeni?
Ki kell derítenem, hogy hova került a pénz és miért. Az
ösztöneim azt súgják, hogy ebben van az ügy kulcsa is. Ha
rájönnék, mit csinált a pénzzel minden hónapban, sokkal
közelebb kerülnék az egész ügy megoldásához. De úgy tűnik, az
ő segítségére nem számíthatok. Ha valóban minket akar védeni
a hallgatásával, akkor talán hagynom kéne. Ellie-nek nem
származhat ebből még több hátránya. Épp elég lesz, ha
elveszítjük a munkánkat és az otthonunkat.

Hősiesen megvallom, semmi kedvem a mai naphoz.

Határtalanul boldognak kéne lennem, hogy a pici lányom
immár hároméves lett, és ezt egy nagyszerű zsúr keretein belül
ünnepelhetjük meg, de én csak azt látom magam előtt, hogy túl
kell élnem ezt a délutánt. Jópofiznunk kell a vendégekkel, úgy
tenni, mintha egy boldog kis család lennénk, mintha minden
rendben lenne, holott jó néhányan tudják, hogy belülről rohad
a kapcsolatunk Jasonnel. Egy limonádéval a kezemben kiállok a
teraszajtóba, hogy onnan figyeljem az előkészületeket. Az
asztalok, padok már mind a helyükön állnak, a légvárat is
éppen most fújják fel. A limonádés stand már készen áll a
vendégek fogadására, a konyhából pedig már hordják ki a nem
romlandó ételeket a büféasztalra. Egyedül abban
reménykedem, hogy Ellie-nek tetszeni fog a zsúr, mert egyelőre
csak a dollárokat látom röpködni a szemem előtt.
– Minden rendben halad?
Jason hangjára összerezzenek, főleg azért, mert egészen
közelről szól.
– Azt hiszem, igen.
Elég suta és esetlen beszélgetés, de ez is több, mint a semmi.
Rajta is azt érzem, amit magamon. Mondani akar valamit,
kommunikálni, de mire oda jutna, hogy kinyitja a száját, csak
sablonos, jelentéktelen mondatok jönnek ki rajta.
– Mikor hozza Oliver Ellie-t?
– Nagyjából fél óra múlva. Addigra, remélem, mindenki ideér.
– Láttam az előbb pár autót leparkolni.
Legalább lesz néhány vendég. Talán sokan el sem jönnek, ha
hallották, hogy min megyünk keresztül. Elvégre, ki akarja a
gyerekét egy gyilkos közelében tudni? Lepillantok Jason lábára.
Hosszúnadrágot vett fel, holott olyan meleg van, hogy rólam
még a könnyű, nyári ruhámban is folyik a víz.
– Nyugi, nem fogom mutogatni – közli, mikor észreveszi, hogy
a bokáját bámulom.
– Ez a nap nem rólunk szól, hanem Ellie-ről. Nem szeretnék a
tárgyalásról beszélni.
– Én sem, elhiheted.
Annyira hűvösen és tárgyilagosan beszélgetünk, amitől kiráz
a hideg. Ez még annál is rosszabb, mint amikor az irodában
vitattuk meg a munkával kapcsolatos ügyeket. Akkor is kizártuk
a személyes érzelmeinket, de pár perc múlva ugyanúgy
nyomott egy puszit a homlokomra, mielőtt ismét hozzáláttunk
volna a munkához. Most viszont még a közelében sem érzem jól
magam.
Szerencsére az oldalsó teraszkapu nyikorgása megment ettől
a kellemetlen társalgástól. Befutnak az első vendégek, így
magamra öltöm a boldogcsaládanya-mosolyomat, és köszöntöm
őket. Jason is csatlakozik, de már nem menekülhetek előle,
hiszen azt kell mutatnunk, mennyire szeretjük egymást és
milyen boldogok vagyunk. Egymás után érkeznek a vendégek.
Mindenkinek elmondjuk, mit hol találnak, érezzék jól magukat
stb. A végére már egy egészen jól betanult színjátéknak érzem
az egészet. Egyedül akkor változik ez meg, amikor megérkezik
Oli a lányokkal. Ellie arca egyenesen felragyog, amikor meglátja
a sok színes lufit, a kis barátait, a sütiket és az ugrálóvárat.
Egyszerre kiáltja mindenki, hogy boldog születésnapot, mire
Ellie nevetni kezd. Ez a szívből jövő kacaj az, ami mindent
szebbé varázsol. Ami minden gondot elfeledtet, amitől én is
sokkal derűsebben látom a világot. Ezért megéri élni.
Egy kéz simít végig a karomon. Elsőre jóleső érzés fog el, de
amikor tudatosul bennem, hogy Jason áll mellettem,
összehúzom magam, és egy lépést távolodom tőle, hogy ne
tudjon hozzám érni. Szinte ég a bőröm, ahol megérintett. Egy
pillanat alatt képes volt kirángatni a boldog kis buborékomból,
és ismét csak azt érzem, hogy képtelen vagyok eljátszani a
gondtalan feleség szerepét. Amíg Ellie és Sophia letámadják a
sütisasztalt, én bemegyek a konyhába. Egy kíváncsi pillantás is
elég ahhoz, hogy meglássák az arcomat, és akkor jönnének a
pletykák és a végeláthatatlan feltételezések. Szerencsére a
legtöbb vendég Ellie óvodai csoporttársa és a szüleik, akik
valószínűleg nem tudnak a háttérben zajló eseményekről, de
jöttek néhányan az irodából is. Ha ők úgy vennék észre, nem
állok Jason mellett, akkor azzal olyan lavinát indítanánk el, ami
nem tudom, hol állna meg. Még a cég is tönkremehet, ha úgy
látják, nem állunk biztos alapokon.
A konyhai csapból töltök magamnak egy pohár vizet, és
egyben megiszom az egészet. Le kell nyugodnom. Csak a mai
napra. Ellie miatt. Nem is húzom az időt, veszek egy mély
levegőt, és elindulok a terasz felé. Felveszem a legszebb
mosolyom, és elhatározom, hogy megkeresem Jasont. Nem
menekülök előle és az érintésétől. Hadd lássák az emberek,
mennyire szeretjük egymást.
Mielőtt még kilépnék az ajtón, meghallom, hogy a bejáratnál
csöngetnek. Biztos egy vendég, aki nem olvasta el figyelmesen a
meghívót, amin pontosan ott állt, hogy a teraszon leszünk, így
az oldalsó kapun tudnak bejutni a bulira. Nagyot sóhajtva
indulok az ajtó felé. Mindig van egy dilettáns, aki nem érti meg
az egyszerű tőmondatokat sem. Széles mosollyal nyitok ajtót,
nehogy az arcom tükrözze az érzéseimet. Ez az álarc azonban
egy pillanat alatt leolvad rólam, amikor egy olyan ismerős arcot
látok meg, amit legszívesebben örökre elfelejtenék.
– Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezem ingerülten.
Kék szeme a nappali fényben még világosabb, mint amire
emlékeztem. Az arca pedig még fiatalabbnak tűnik…
– Beszélnem kell veled – közli egyszerűen.
 A tekintete kiismerhetetlen, de nem is érdekel, hogy mi jár a
fejében.
– Azonnal takarodj a házamtól!
Rá akarom csukni az ajtót, de ő kitámasztja a lábával, és
beslisszan, mielőtt még kizárhatnám.
– Csak hallgass meg! – lép közelebb hozzám, de én távolodom
tőle. – Segíteni akarok!
–  Mégis mivel? – emelem fel a hangom, de abban a
pillanatban le is nyugtatom magam. Nem hiányzik, hogy bárki
is felfigyeljen ránk. – Azzal, hogy idejössz a lányom születésnapi
bulijára, amikor a ház tele van vendégekkel?
– Nem tudtam, hogy mások is vannak itt – vonja meg a vállát
védekezőn.
–  Szombaton, fényes nappal állítottál be! – rivallok rá. –
Bármit is akarsz, nem érdekel! Az az éjszaka tévedés volt, sokat
ittam, szomorú voltam, de ennyi! És most tűnj el!
Ingerülten nézek a szemébe, miközben az ajtóra mutatok, ő
azonban meg se moccan. Ez is egy orosz jellemvonás lenne?
Olyan kimérten és nyugodtan áll előttem, hogy fogalmam sincs,
mit tehetnék vele, hogy végre elhúzzon.
– Minden rendben?
Mindketten a hang felé fordulunk. Már csak ez hiányzott!
Jason a homlokát ráncolva közeledik felénk. Most mégis mit
kéne mondanom?
–  Persze – igyekszem nyugodtan reagálni. – Sasha csak
munkaügyben jött, de már megy is. Nem akarja megzavarni a
bulit, igaz?
– Melyik üggyel kapcsolatos? – lép közelebb Jason.
 Gyanakodva néz végig Sashán, akin most először érzem, hogy
zavarban van. Az persze nem számított, hogy az otthonomban
keresett fel, egyedül Jason jelenléte váltotta ki belőle ezt a
reakciót. Nem tudta, hogy hazaengedték? Vagy csak nem
számított arra, hogy hazahozom magunkhoz. Most viszont
gyorsan kell kapcsolnom, ha nem akarom, hogy Jason gyanút
fogjon. Habár nem kéne rejtegetnem előle, amit tettem, azok
után, ahogy ő bánt velem.
– Egy új ügy, két napja kapta meg az iroda – legyintek. – Ne is
foglalkozz vele, intézem! – Ismét Sasha felé fordulok. – Köszi,
hogy benéztél, de majd hétfőn beszélünk az irodában, rendben?
Két tűz közé kerültem, a bőrömet és belsőmet égeti a
feszültség. Egyikük se moccan, nem szólnak egy szót sem, de
tekintetüket magamon érzem. Rég voltam már ilyen
kellemetlen helyzetben.
– Akkor hétfőn – bólint végül Sasha. – További jó szórakozást!
Jason felé is biccent egyet köszönésképp, majd kilép az ajtón.
Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy végre eltűnt a házamból.
Mit képzel magáról, hogy egyszer csak ideállít? Egyre jobban
idegesít, hogy ki is ő valójában és miért akar beszélni velem.
Jason előtt azonban természetesen viselkedem, nehogy
gyanakodni kezdjen.
–  Nem is értem, miért zavar hétvégén a melóval – pufogom
felé, majd elindulok a terasz irányába.
Meg se várom, hogy reagáljon, csak remélem, hogy ennyivel
elintéztük a dolgot. Gyorsan elvegyülök a vendégek között, és
kedélyes társalgásba kezdünk, mielőtt még Jason megtalálna és
tovább faggatna. Nem tudom, miért érzem hibásnak magam.
Bűnösnek. Ő az egyetlen, aki tönkretette a családunkat, nem én.
Nem azt mondom, hogy szép dolog, amit tettem, de néha eljön
az ember életében egy olyan pillanat, amikor meg kell szegni a
szabályokat. Amikor át kell lépni azt a bizonyos határt, hogy
világossá váljon, milyen utat kell tovább követnünk.
Maradhatunk a régi életünknél, de meg is léphetjük azt, amire
előtte csak kacsintgattunk. Ritkán pedig fennáll az a helyzet,
ami most nálam is. Tudom, mi lenne a helyes döntés, mégis ott
motoszkál a fejemben a gondolat, hogy talán elhamarkodottan
ítéltem. Talán át kéne gondolnom, hogy mi legyen a következő
lépés. A legegyértelműbb az lenne, ha a tárgyalás után –
bárhogy végződjön is – elválnék Jasontől, és Ellie-vel kettesben
folytatnánk az életünket. Még ha nem is ő ölte meg a lányt, épp
elég okot adott arra, hogy így döntsek. De mégis, hányszor
követhetem el életemben ugyanazt a hibát? Valamiért képtelen
vagyok ellenállni neki. És a legrosszabb az, hogy nem tudom
eldönteni, ennyire ostoba lennék, vagy valóban van köztünk
egy olyan kapocs, amit lehetetlen szétválasztani.
Ahogy ránézek, mintha két külön embert látnék: látom azt,
aki megkeseríti az életem és folyton csak árt nekem, és látom a
férfit, aki reggelente gofrit süt a lányának, nekem pedig kávét
hoz az ágyba. Ezt a részét nem lehet megjátszani. Csak nézem,
ahogy ott áll az ugrálóvár mellett, és segít Ellie-nek bemászni a
többi gyerek közé. Aggódva figyeli minden egyes mozdulatát,
majd ahogy Ellie közelebb ugrik hozzá, felkapja őt, feldobja a
magasba, mire hangos gyerekkacaj tölti be a levegőt.
Mindketten nevetnek. Jason arcán őszinte boldogság
tükröződik. Akárhányszor a lányával van, a tekintetén látszik,
mennyire szereti. Süt róla a boldogság, az öröm, az apai
büszkeség. A vallomásában azt mondta, csak azért örült, hogy
terhes lettem, mert így volt egy indok, amiért együtt kellett
maradnunk. Ez hazugság. Látom rajta. De ha ebben és a
gyilkosságban is hazudott, miben nem mondott még igazat?
Hiszen nem tudja titkolni az igazságot, hiába is próbálkozik. A
börtönben töltött napjai alatt sikerült elhitetnie velem, hogy
nem jelentünk neki semmit, de mióta itthon van, képtelen
leplezni a valódi érzéseit. Ahogy Ellie-vel bánik, azt nem lehet
színlelni. Csak az képes így viselkedni a gyermekével, akinek ő a
világ közepe. Még az én szívemet is meglágyítja. Lehetséges,
hogy túl kemény vagyok hozzá? Hogy megértőbbnek kéne
lennem? Türelmesebbnek? Hiszen valamiért a belemet is
kidolgozom érte, és meg akarom menteni a börtöntől. A
házasságunk talán még ér annyit, hogy az utolsó heteket ne
veszekedéssel töltsük.
Amikor Jason az italospulthoz sétál, követem. Valószínűleg
Ellie-nek visz üdítőt, mert almalevet tölt az egyik pohárba.
Mellé állok, és egészen halkan szólalok meg.
– Tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom, de itt biztosan nem
rendezek jelenetet, szóval… – nagyot sóhajtok. – Utoljára
kérdezem meg: nem akarsz elmondani nekem mindent, ami
aznap éjjel történt?
Jason türelmetlenül fújja ki a levegőt.
– Megmondtam, hogy nem. Így lesz a legjobb mindenkinek.
–  Mégis kinek? Jason, tudom, hogy védeni akarsz valakit! –
Teljes testemmel felé fordulok, hogy nyomatékosítsam a
mondandómat. – Tudok róla, hogy bejelentetted a Glock
eltűnését. És tudok a pénzről is, amit minden hónapban
felvettél a számláról. Ismersz, tudod, hogy addig nem
nyugszom, amíg ki nem derítem az igazságot!
Ő is felém fordul. A tekintete megváltozik, szinte fenyegetően
néz rám.
–  Már megmondtam, hogy ne kutakodj! Ne üsd bele az
orrodat mindenbe!
Ezt el is engedem a fülem mellett… Még hogy ne üssem bele
az orromat!
– Csak azt nem értem, hogy kit védesz! Ki az, akinek a bűnét
leplezni akarod? Ki az, aki annyira fontos neked, hogy képes
vagy feláldozni magad miatta?
Tartja a szemkontaktust, a tekintete egyre csak izzik.
Összeszorított fogakkal igyekszik visszatartani, hogy kimondja,
amit akar, de enged a kísértésnek.
–  Nem tudod elhinni, hogy létezik olyan ember a földön,
akiért képes lennék ezt megtenni? – kérdezi végül.
–  Őszintén? Fogalmam sincs – rázom a fejem. – Azt hiszem,
eddig nem is ismertelek. De talán csak velem viselkedtél folyton
úgy, mintha egy darab rongy lennék, amit kedvedre
használhatsz, majd eldobhatsz.
A fejét csóválva sóhajt. A szívem darabokra szakad ez alatt a
beszélgetés alatt, de egyszer meg kell tennünk ezt a lépést.
Furdal a kíváncsiság, tudni akarom, hogy eddig miről nem
beszélt nekem. Pontosabban, kiről.
–  Ha eddig nem tudtad volna… Van két ember is az
életemben, akik ennyire fontosak nekem. Akiket akár a saját
életem árán is megvédenék. Az egyikük ott ugrál a barátaival –
mutat a légvárra.
– És a másik? – kérdezem könnyes szemmel.
–  A másikkal nem találkozhatsz – jelenti ki. – Nem
akadályozhatod meg, hogy megvédjem őt attól, ami rá várna.
Ezzel kikerül, és újból Ellie felé veszi az irányt. Arcán ismét
széles mosoly terül szét, mintha ez az előbbi beszélgetés meg
sem történt volna. Mintha benne nem hagyott volna nyomot.
Mintha őt nem szomorította volna el. Miért mindig én vagyok
az, aki összetört szívvel és földbe gyökerezett lábbal áll minden
egyes beszélgetésünk után. Hát igaz… Van valakije. Valaki, aki
fontosabb annál, mint hogy végignézhesse, ahogy a lánya felnő.
Inkább börtönbe vonulna, mintsem feladná azt a másikat, hogy
ő a családjával maradhasson. Miért nem sejtettem eddig?
Ennyire vakon hittem benne? Ennyire elvakított a szerelem,
amit iránta éreztem? Hibás lennék én is? Hiszen ha csak
ránézek, eszembe jutnak azok a boldog időszakok, amiket
együtt éltünk át. Amikor a szemembe nézve suttogta, hogy
szeret. Hogy én vagyok az egyetlen, aki fényt hoz az életébe. Hol
ronthattam el? Túlságosan is biztosra vettem őt és a
kapcsolatunkat? Mikor kergettem őt egy másik nő karjai közé és
szívébe?
Szánalmasnak érzem magam. Egy olyan férfi szerelmére
vágyom, aki már lemondott rólam. Aki hazudott nekem,
megcsalt, kihasznált, átvert… És én mégis úgy érzem, mintha
valaki ellopta volna őt tőlem. Mert ő az enyém, és most már
egészen tisztán látok: nem adom fel a harcot érte. Nem adom fel
a harcot a családunkért!
 §

A buli nagy sikert aratott a gyerekek és a felnőttek körében is.

Szerencsére nem nyomta rá a bélyegét a jelenlegi helyzetünk.
Jason továbbra is elbűvölően és odaadóan foglalkozott Ellie-vel
és a barátaival, én pedig szóval tartottam a szülőket. Nagyokat
nevettünk, jól szórakoztunk, de fél szememet folyton Jasonön
tartottam. Arra vártam, hogy történjen valami, kapjon egy
hívást, eltűnjön a szobájában telefonálni vagy csak e-mailt írni.
De semmi ilyet nem csinált. Hiába igyekszem fogást találni
rajta, nem megy.
Miután mindent elpakoltunk és a cateringes cég, valamint a
partiszerviz is elment, újból hármasban maradunk a házban.
Ellie olyan sokat játszott, hogy amíg én elintéztem a fizetést, ő
elaludt a kanapén. Nincs szívem felébreszteni, ezért csak
felveszem a karomba, felviszem az emeletre és lefektetem az
ágyába. Félálomban átkarolja a nyakamat, és hozzám bújik,
amitől elmosolyodom. Remélem, ez azt jelenti, hogy valóban jól
érezte magát. Ahogy behajtom az ajtaját, az órámra nézek.
Indulnom kell, ha nem akarom lekésni a találkozót Felipével.
Abban reménykedem, hogy sikerül észrevétlenül elindulnom,
de amikor leérek a lépcsőn, meglátom Jasont a nappaliban, a
kanapén ülve. Egyből rám néz, és követ a tekintetével, amíg
magamhoz veszem a táskámat és a kocsikulcsot.
– Mész valahova? – kérdezi.
Legszívesebben azt válaszolnám, hogy semmi köze hozzá, de
nem akarok veszekedni. Azt pedig végképp nem akarom
bevallani, hogy Felipével találkozom. Kinézem belőle, hogy
elintézi, ne adjon nekem több információt.
– Van egy kis dolgom – válaszolom félvállról, majd folytatom
az utam az ajtó felé.
Azt hiszem, ennyivel elintézem, de mielőtt még elérnék a
bejáratig, újból megszólal.
– Hazajössz éjszakára?
Megtorpanok. Egyrészt miért is érdekli, másrészt milyen
jogon kérdez ilyet? Azok után, amit ő művelt, azt csinálok, amit
csak akarok.
– Valószínűleg – vetem oda, majd kilépek az ajtón.
Hagyom, hadd főjön egy kicsit a levében. A hangjából ítélve
zavarja, hogy este eljövök otthonról, de nem számolok be róla,
hova megyek. Féltékeny lenne? Eléggé úgy tűnik. De mégis
miért? Miért zavarná az, ha mással találkozom? Hiszen ő
ugyanezt csinálta évekig, legalább egy nővel, de valószínű, hogy
többel is, csak róluk nem tudok. Ha én nem kérem őt számon,
akkor neki sincs joga hozzá.
A parkolóba érve a szokásos módon megvárom Felipét, aki
időben meg is érkezik. Átül az én autómba, majd egyből a
kezembe nyom egy nagy méretű borítékot.
– Mit hoztál? – kérdezem izgatottan.
–  Neked is szia – vonja fel a szemöldökét. – Utánanéztem
ennek a lánynak, az összes létező iratot megszereztem róla. A
zsarukkal is volt jó néhányszor dolga, ezért a priuszát is
letöltöttem az adatbázisból.
Belenézek a borítékba, és gyorsan átfutom az egyes papírok
fejlécét. Valóban jó sok kihágása volt, a legtöbb prostitúció és
drogbirtoklás miatt. Találok adatokat a családjáról, a
lakhelyeiről, de első ránézésre semmi érdekes.
–  Hoztál valami olyat, amivel kezdeni is tudok valamit? –
ráncolom a homlokom, miközben tovább kotorászok a
borítékban.
Nem válaszol elsőre, csak ő is benyúl a papírok közé, és
előhúz belőle egy listát, amin csak számok tömkelege látható.
Aztán, amikor jobban megvizsgálom, látom, hogy az első sorban
telefonszámok vannak.
– Híváslista? – kérdezem meglepetten.
–  Az bizony – bólint Felipe, majd rámutat néhány időpontra,
amit sárgával emelt ki. – A gyilkosság napján Kimberly többször
is felhívta Jasont, de mindegyik beszélgetés csak pár
másodpercig tartott. Végül este beszéltek egy kicsit hosszabb
ideig, de az is csak fél percig tartott.
– És az ezt megelőző napok?
–  Előtte nem beszéltek, elég sokáig. Nagyjából egy hónappal
előtte hívta Kimberly, előtte megint egy hónappal. A teljes lista a
pendrive-on van, nézd át, hátha neked jelent valamit.
A boríték alján megtalálom az adathordozót is. Első
pillantásra valóban nem tudom megállapítani, hogy mit is
jelentenek ezek a hívások, de biztos vagyok benne, hogy köze
van ahhoz, hogy pont aznap ölték meg a lányt. Legalább van
min gondolkodni és elindulni.
– Köszi, Felipe – bólintok. – Mikor kéred a pénzed?
–  Mivel törzsvásárló vagy, megbízom benned. Gondolom,
szükséged lesz még rám, úgyhogy a végén majd benyújtom a
számlát, ne aggódj!
– Efelől egy pillanatig sem kételkedtem. És igen, ami azt illeti,
biztos vagyok benne, hogy kelleni fog még néhány infó,
úgyhogy hívni foglak.
– Várom a hívásod! – rám kacsint, majd kiszáll a kocsiból, és
elindul a sajátja felé.
Hosszabb munka lesz mindent átnézni, de jó érzésem van
ezzel a híváslistával kapcsolatban. Ha előtte csak egyszer-
egyszer beszéltek, aznap mégis többször, akkor azoknak a
hívásoknak biztosan köze van Kimberly megöléséhez. Vajon a
lány előre tudta, hogy mi vár rá? Segítséget akart kérni
Jasontől? Még ezt is el tudom képzelni, de nem akarok
elhamarkodottan ítélni. Beindítom a motort, és kihajtok a
garázsból. Megfordul a fejemben, hogy beülök valahova
vacsorázni csak azért, hogy Jasont idegesítsem. Úgy később
érnék haza, őt pedig biztosan megenné a fene, hogy merre
járok, de az igazat megvallva annyira fáradt vagyok, hogy még
ahhoz sincs kedvem, hogy őt bosszantsam. Így egyenesen
hazamegyek, hogy végre kipihenhessem magam ez után a
hosszú és fárasztó nap után.

Szép elgondolás volt tőlem, hogy majd csak úgy lefekszem

aludni. Egészen addig működött is, amíg a fejem le nem ért a
párnára. Onnantól kezdve jöttek az idegesítő gondolatok, a
fejemben cikáztak a kérdések, amik hatására le sem tudom
hunyni a szemem. A plafont bámulom, majd az órát, amin a
percek nem akarnak telni. Egy órája még bármit megadtam
volna azért, hogy lefeküdhessek, most pedig úgy kalapál a
szívem, mintha lefutottam volna a félmaratont. Csak Jason mai
viselkedésén és mondatain jár az agyam. És persze azon, hogy
ezek milyen érzéseket váltanak ki belőlem. Pár nap múlva
megkezdődik a tárgyalás, de még nem tudom eldönteni, vajon
tényleg képes leszek-e minden erőmmel mellette állni és azért
dolgozni, hogy megmentsem őt. És mégis, ha ennyire aggódom
emiatt, akkor valószínűleg jobban izgat a felmentése, mint azt
gondolom. Ha nem érdekelne, akkor nem izgulnék azon, hogy
sikerül-e száz százalékot nyújtanom, így viszont megőrjít a
tudat, hogy rajtam múlik a jövője. És ha jobban belegondolok,
nem csak az övé. Az én életem is megváltozik, bárhogy érjen is
véget a tárgyalás. Eddig minden ügyemnél azért volt fontos,
hogy nyerjek, mert az nemcsak a pénzügyi stabilitásomat,
hanem a szakmai renomémat is növelte. Most viszont egészen
más a helyzet. Ennél személyesebb ügyem még nem volt, és
talán nem is lesz. A tárgyalás végkimenetelétől függ, hogy az
életem milyen irányba halad tovább. Ha Jasont elítélik, hosszú
időre rács mögé kerül, ezért sem Ellie, sem én nem fogjuk
gyakran látni. Gyakorlatilag azzal megszűnne a család része
maradni. Azonban, ha felmentik… Még ha el is válunk, Ellie
életében akkor is fontos szerepet töltene be. Számomra pedig…
Nos, fogalmam sincs, számomra mit jelentene. Napok óta az jár
a fejemben, hogy mindenképp megszakítom vele a kapcsolatot,
de mióta hazajött, egészen máshogy gondolok a jövőnkre. Eddig
úgy éreztem, az lenne a helyes, ha elfelejteném, hiszen annyi
fájdalmat okozott már nekem, hogy ezt úgysem lehet kitörölni.
De mégis, amikor ma ránéztem, újra azt a férfit láttam, akibe
beleszerettem. Aki bármilyen tapló módon tud is viselkedni,
legbelül képes az önzetlen, tiszta szeretetre. Eszembe jutnak
azok az idők, amikor boldog családként éltünk együtt.
Igyekszem visszagondolni az árulkodó jelekre, de nem találok
semmit. Nem viselkedett soha gyanúsan, nem tűnt el esténként,
nem túlórázott, nem folytatott titkos telefonbeszélgetéseket.
Sokszor megjelent a bíróságon csak azért, hogy a hátsó sorokból
szurkoljon nekem egy-egy tárgyalás alatt. Esténként a kedvenc
éttermemből hozatott vacsorát, vagy akár csak egy desszertet.
Amikor sokáig dolgoztam, játszott Ellie-vel, hogy én csak a
munkámra tudjak koncentrálni. Később pedig, amikor a
dolgozószobában elaludtam a kanapén, bevitt az ölében az
ágyunkba, és betakargatott. Valamit éreznie kellett irántam. Ha
el is múlt az a lángoló szerelem, ami köztünk volt, egy kis
reménysugárnak még mindig utat kell mutatnia, hogy
visszataláljunk egymáshoz. Talán csak én vagyok képtelen arra,
hogy továbblépjek, de nem hagyom, hogy egy ilyen szerelem
nyom nélkül elmúljon.
Kimászom az ágyamból, és egészen halkan kilépek a
folyosóra. Csönd fogad. Ellie szobájából csak az éjszakai fény
szűrődik ki, de a vendégszoba ajtaja alatt teljes a sötétség.
Lábujjhegyen sétálok el egészen odáig, majd óvatosan a
kilincsre helyezem a kezem, és lenyomom. Egy pillanatra átfut
az agyamon, hogy hátha zárva van, de sikerül lassan kitárni az
ajtót. Csak annyira nyitom ki, hogy éppen beférjek rajta, majd
amikor már bent vagyok a szobában, becsukom magam után. A
tiszta ég miatt a hold fénye visszatükröződik az óceánon, és
egyenesen a szobába világít. A szemem pillanatok alatt
alkalmazkodik a sötéthez, de a szívem olyan hevesen ver, hogy
úgy érzem, a hangja felveri az egész házat. Az ágyhoz lépek,
ahol Jason hanyatt fekve alszik. Szokásához híven csak egy
takaró fedi, alatta teljesen meztelen. A félhomályban
kirajzolódnak az izmok a felsőtestén. A köldökétől kiinduló
vékony szőrcsík befut a takaró alá, ami épp csak annyira fedi el,
hogy a csípővonala még merészen flörtöljön velem. Imádtam
erre a látványra elaludni és felébredni. A világ
legszerencsésebb nőjének éreztem magam, és most, ahogy
ismét végignézek rajta, megint elfog a vágy, hogy
bebizonyítsam, ő csak az enyém.
Óvatosan megemelem a takaróját, feltérdelek a matracra,
majd egy határozott mozdulattal átvetem fölötte a lábam, hogy
fölé kerüljek. Két térdemen és tenyeremen támaszkodom, majd
lassan közelebb hajolok hozzá. Az ajkai felé közelítek, de végül
inkább a nyakánál kötök ki. Gyengéd, mégis szenvedélyes
csókot nyomok rá, majd a nyelvemmel kényeztetem, mire
mocorogni kezd alattam. Nem nyitja ki a szemét, de nagyot
sóhajt, és jobb kezével végigsimítja a combomat, egészen a
fenekemig. Nem hagyom abba a csókolgatását, simogatását, és ő
is egyre határozottabban fészkelődik alattam. A csípőmet
leeresztem, és már érzem is, hogy a kis akcióm elérte a kívánt
hatást. Egyre élénkebben nyomja nekem magát, miközben
megmarkolja a fenekemet. Nagyokat sóhajt, liheg, majd ahogy
kinyitja a szemét, egyből rám néz. Mintha csak most
tudatosulna benne, mit is csinálunk.
– Han, én… – nyögi, de mielőtt még folytathatná a mondatát, a
mutatóujjamat az ajkára nyomom.
– Ne! – lihegem mélyen a szemébe nézve. – Most ne beszélj!
 Egy pillanatra elgondolkodik, de végül felemeli a fejét, és
határozottan megcsókol. Karjával magához von, a hátamba
mar, majd egy gyors mozdulattal félrehúzza a bugyimat, és
mindenféle hezitálás nélkül belém nyomul. Nagyot nyögök,
mert a testem még nem készült fel rá, de a lelkem szinte
fellélegzik. Tudom, ez nem jelent semmit, de a kapcsolatunkban
mindig is erős szerepet játszott a szexualitás, ezért megnyugtat,
hogy ez a kötelék még mindig megvan köztünk. És nem csak
egyszerűen jelen van vagy ugyanolyan, mint régen. A heves
mozdulatait és csókjait több hajtja, mint a puszta vágy. Birtokba
veszi a testemet, de nem csupán a saját kielégülése miatt. Úgy
szorít magához, mintha soha többé nem akarna elengedni,
mintha azt akarná, hogy ezek a percek örökké tartsanak. Ez
most nem a szexről szól, hanem kettőnkről.

Napok óta most először tudtam több órát aludni egyhuzamban.

Nem tudom, hogy a fizikai vagy a lelki aktivitásnak köszönhető,
de miután visszamentem a saját szobámba, úgy kidőltem, mint
akit fejbe vertek. Azonban mióta ébren vagyok, azon
gondolkodom, milyen lesz a mai napunk. Nem akarok bemenni
dolgozni, mert akkor nem tudok Ellie-vel foglalkozni, viszont
mivel Jason is itthon van, ezért gyakorlatilag hármasban kell
töltenünk az időnket. Ez régebben nem okozott gondot, sok
közös programot szerveztünk, de most teljesen tanácstalan
vagyok. Nem akarom az egész napomat Jasonnel tölteni, viszont
nem tarthatom távol Ellie-től. Ennek a megoldásán még
dolgoznom kell.
Remélem, hogy egy jó erős kávé segíteni fog a
gondolkodásban. A konyhába érve meglátom Jasont, aki épp
reggelit készít. Nem számítottam arra, hogy ilyen korán ébren
lesz, ezért kicsit váratlanul ér, hogy itt találom. Ennek ellenére
töretlenül folytatom az utamat a kanna felé, amiben már ott vár
a lefőzött kávé.
– Jó reggelt! – köszönök.
– Neked is!
Érzem, hogy követ a tekintetével, de én direkt nem nézek rá.
Nem akarok beszélni az éjszakáról, és úgy veszem észre, hogy ő
is feszeng miatta. Egy szó nélkül váltunk el az éjjel, de nem is
hiányzott az összebújás és a lelkizés. Túl korai lett volna,
ráadásul nem akartam elrontani ezt a szép élményt.
– Van programod mára? – kérdezi Jason.
– Nincs – rázom a fejem, miközben leülök a reggelizőpulthoz,
vele szemben.
– Arra gondoltam, lemehetnénk a partra. Kipróbáltam reggel,
és ott még nem csipog be a kis ékszerem – mutat a bokájára. –
Ellie imád fürdeni, és neked is jót tenne egy kis lazítás.
Készíthetek egy nagy kancsó jéghideg Margaritát…
– Jól hangzik – vágok közbe, amivel egy kicsit meglepem.
Pontosabban, inkább azzal, hogy beleegyeztem a közös
programba. Nyilván Ellie-vel akarja tölteni a napját, amit én
nem akadályozhatok meg. Ki tudja, talán hosszú ideig ez lesz az
utolsó nyugodt vasárnapunk.
–  Rendben – bólint még mindig döbbent arccal. – Akkor
összekészítem majd a hűtőládát.
 – Oké – biccentek én is.
Csönd ereszkedik ránk. A pirítósok megkenése közben rám-
rám pillant, de nem szól semmit. Én se tudok mit mondani,
pedig elég sok kérdésem lenne, de nem akarom megint
letámadni. Csak szépen, lassan, hátha úgy nagyobb az esélyem
arra, hogy kiszedjek belőle némi információt, amivel
megkönnyíthetné a munkámat.
Miután Ellie felébred, megreggelizünk hármasban, majd
Jason feldobja neki is az ötletet, hogy töltsük együtt a napot a
parton. Ellie persze nagyon örül neki, ezért lelkesen segít
összepakolni a strandolós dolgokat, mint a napernyő, hűtőtáska,
felfújható labda. Nem mintha nem tudnánk beugrani a házba,
ha valamit elfelejtettünk, de mindig is jobban szerettünk úgy
tekinteni az ilyen napokra, mint egy mininyaralásra. Előre
összekészítünk mindent, hogy ne kelljen hazarohangálni
mindenért, majd átöltözünk fürdőruhába, és irány a part. A
terasz lépcsőjétől alig pár méterre már ott hullámzik az óceán.
Ahogy a lábunk homokot ér, Ellie már ugrálgat is a víz felé,
mire Jason ledobja a homokba a táskákat, és a nyomába ered.
Sosem hagyjuk egyedül, mert az óceán kiszámíthatatlan, ő
pedig még kicsi ahhoz, hogy felmérje a veszélyét. Csak ekkor jut
eszembe, hogy talán nekem kéne mennem vele, nehogy Jason
bokapántja becsipogjon, de szerencsére még a vizet elérve sem
jelez. Rá akarok szólni, hogy ne ő rohangáljon vele, mert a
végén még kijön a rendőrség, ha valami gondot észlelnek a
nyomkövetővel, de végül nem teszem. Nem akarom túlaggódni
a mai napot. Kinyitom az egyik napozóágyat, ráterítem a
törölközőm, majd felállítom a napernyőt, és befekszem alá. Ellie
szerencsére Jason bőrét örökölte, így ők jól bírják a napot, de én
egy pillanat alatt képes vagyok leégni. De nem is zavar, hogy a
hűvösben kell pihennem. Előveszem a Margaritát, töltök
magamnak egy pohárral, majd kényelmesen hátradőlök, és csak
élvezem a friss levegőt, a hullámok hangját, és a látványt, amit
Jason és Ellie nyújtanak. Ha csak rájuk nézek, eszembe jut, hogy
miért érdemes élni. Ők adnak nekem erőt. Hiába is próbálom
bizonygatni magamnak, hogy véget kell vetnem a
kapcsolatunknak Jasonnel, legbelül tudom, hogy képtelen
lennék rá. Már nemcsak az életem része, de nélküle én sem
vagyok teljes. Eddig azt hittem, Ellie miatt akarok neki segíteni,
de rá kellett jönnöm, hogy puszta önzés vezérel. Én nem tudnék
nélküle élni. Bármit tett is, nem tudom ellökni őt magamtól. A
részemmé vált, és tudom, hogy ő is így érez velem
kapcsolatban, hiába okozott annyi fájdalmat. A szívem és a
lelkem az övé, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy
velünk maradjon.

Az esküdtszék kiválasztása

Nagyjából fél órával a kezdés előtt érkezünk meg a bíróságra.

Jess átküldte este az észrevételeit az esküdtek kiválasztásával
kapcsolatban, amiket tudunk majd hasznosítani. Jason nem is
kérdezősködött, csak felöltözött, beszállt a kocsiba, és megjelent
velem a megbeszélt időpontban. Mintha nem is érdekelné az
egész. A kisujját sem mozdítja annak érdekében, hogy sikeres
legyen a tárgyalás. Nem mintha eddig bármilyen
együttműködést is mutatott volna, de azért reméltem, hogy
előbújik belőle az ügyvéd, és megpróbál majd tanácsokat
osztogatni. Mindig is szeretett beleszólni a munkámba. Ő
segítségnek hívta, én kötözködésnek, de a lényeg ugyanaz volt.
A tárgyalóteremben lassan megtelnek az első sorok. Nem is
számítottunk másra, hiszen nem kavart nagy port a gyilkosság a
médiában. Csak néhány érdeklődő és ügyvédtanonc ül unottan
a padokon, amíg mi felkészülünk a kezdésre. Természetesen
Elliot is a helyén vár. Tudja, hogy mindig korábban érkezem,
hogy átvegyem a terem és az ügy hangulatát. Ilyenkor
terminátor módba váltok, és nem hagyom, hogy bármi is
kizökkentsen.
– Szóval, akkor maradunk a tervnél? – kérdezi Jess halkan.
– Igen. Ahogy megbeszéltük. Minél több férfira és konzervatív
nőre van szükségünk.
– És ránézésre ítélünk majd, hogy mennyire konzervatív?
–  Igen, de mellette felteszünk néhány kérdést, amiből
megtudjuk, hogy mire számíthatunk tőle. A bántalmazottakat
mindenképp ki kell ejtenünk.
Direkt olyan hangosan beszélek, hogy Jason is halljon minden
egyes szót, de a füle botját se mozdítja. Türelmesen és csendben
vár. Komolyan nem ismerek rá. Akárhányszor tárgyalóterembe
lépett, folyton be nem állt a szája, most mégsem képes
megszólalni. Ha szóvá teszem, akkor biztosra vehetem, hogy
még ennyire se lesz hajlandó együttműködni, ezért inkább nem
kérdezek rá a szótlanságára. A hétvége folyamán egészen
feloldódott, de most megint befordult. Nem hibáztatom érte, az
én gyomrom is fel-le liftezik, gondolom, hogy ő is ideges.
Amikor a törvényszolga bejelenti a bíró érkezését,
mindannyian felállunk. Tucker bíró bevonul, és egyből a
tárgyra tér.
– Hosszú napunk lesz ma – sóhajtja. – Vágjunk is bele, kérem
az első húsz jelöltet.
A törvényszolga ismét kinyitja a hátsó ajtót, amin belépnek az
esküdtjelöltek, majd leülnek a helyükre. Rögtön kiszúrok két
lehetséges esküdtet, az egyikük egy szőke, huszonéves lány, a
másik pedig egy Jasonnel egykorú férfi. Elliot is végignéz rajtuk,
majd jegyzetelni kezd, amíg a bíró tájékoztatja a jelölteket a
kiválasztás menetéről.
–  Nos, Mr. Finch, ön kezdi! – fordul végül Elliot felé, aki
nyomban feláll a helyéről.
–  Bíró úr, a vád szeretné kikérdezni a hatos, a kilences és a
tizennyolcas jelöltet.
Természetesen pont azokat, akik a legcsúnyábban néznek
Jasonre. Ez is egy taktika. Ilyenkor a behívottak még nem
tudják, hogy mivel vádolják azt, akinek az ügyében eljárunk,
ezért sokszor az első benyomás alapján döntenek. Csak annyit
tudnak, hogy Jason az ügyészség szerint elkövetett valamit, ami
vagy igaz, vagy nem. De ez nekik nem is számít. Ahogy
belépnek és meglátják őt, sokan már el is döntik magukban,
hogy bűnös-e vagy ártatlan. Akik már most úgy néznek rá,
mintha azonnal börtönbe akarnák küldeni, ők valószínűleg
nem nagyon változtatnának a véleményükön a későbbiekben
sem. Ezt a módszert még én tanítottam Elliotnak. Sosem
gondoltam volna, hogy egyszer ellenem fogja felhasználni.
 A hatos jelölt egy fiatal lány, rövid hajjal, színes atlétában és
khaki nadrágban. Ő az első, akit kilőnék a listáról. Lerí róla,
hogy már csak azért is elítélné Jasont, mert férfi. Tipikusan az a
nő, aki mindenkit utál, akinek pénisze van. Ez a válaszaiból is
kiderül. A nők elleni erőszak ellen harcol, több alapítvány és
szövetség tagja, akik ezzel foglalkoznak. Nem szeretném ellőni
az összes vétómat, de ő nagyon erős ellenzéknek tűnik, ezért el
fogom utasítani. Kinézem belőle, hogy a többieket is meggyőzi a
szónoki tehetségével. A másik két jelölt nem tűnik vészesnek,
ezért rajtuk még gondolkodom.
– Mrs. Wilburn? – fordul felém Tucker bíró.
– Szeretném kikérdezni a tizenkettes és a tizenhatos jelöltet.
A szőke lány rögtön feláll, hogy válaszolhasson. Úgy tűnik,
nagyon szeretne a tárgyaláson részt venni. A listáról gyorsan
kinézem a nevét, amíg én is felállok a székemről és közelebb
lépek hozzá.
– Miss Wilson, milyen a családi állapota?
– Ó, nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel! – bólogat.
Hát, nem egy észlény… Többen is felkuncognak a jelöltek
közül, és még Elliot is elmosolyodik. Nehezen tartom vissza,
hogy a szememet forgassam.
– Úgy értem, van-e barátja, férje, gyermeke?
– Ó… – csodálkozik el. – Nincs senkim, csak randizgatok.
– És milyen tapasztalatai vannak azokkal a férfiakkal, akikkel
randizik?
– Általában nagyon kedvesek hozzám.
– Szóval, nem érte semmilyen atrocitás a párkeresés során?
Nem válaszol, a szemei kikerekednek. Kell pár pillanat, mire
kapcsolok.
–  Előfordult, hogy a partnere bántalmazta, erőszakoskodott
önnel?
–  Ja, nem! – rázza fejét. – Nem atrocitált soha senki! Mindig
szépen bánnak velem.
Elliot kimondottan jól szórakozik a válaszokon, de nekem
türtőztetnem kell magam. Aranyos lánynak tűnik, ráadásul
mosolyog, ami jó jel. Még Jasonre is oda-odapillant, amiből
látszik, hogy tetszik neki. Persze, kinek ne tetszene? Egyáltalán
nem úgy néz ki, mint aki szörnyű dolgokra lenne képes. Ha
sikerülne még pár ilyen jelöltet összeválogatni, én már nyugodt
lennék.
– Köszönöm – bólintok, majd a törvényszolga megkéri a lányt,
hogy üljön vissza, a tizenhatos jelöltet pedig felállítja. – Mr.
Barkley, milyen idős?
Nagyjából velünk egykorúnak tűnik, jól szituált, a tekintete
nem szigorú, de nem is unott. Úgy néz ki, mint aki szívesen
ellátja az esküdti kötelességeit, de nem túlbuzgó módon.
– Harminchat vagyok – válaszolja.
– Van családja?
– Igen, feleségem és egy kisfiam.
Ez még jól jöhet. Ha fiatal gyereke van, hathatunk az
érzelmeire.
– Hány éves a fia?
– Öt.
Bingó! Ha Jasont tökéletes családapaként állítjuk be, akkor ő
biztosan együtt fog vele érezni.
–  Köszönöm, Mr. Barkley – biccentek felé, majd visszaülök a
helyemre.
– Kérném a vádat! – szólal fel a bíró.
– Kérvényezem a hatos és a kilences jelölt felvételét – mondja
Elliot.
Rögtön gondoltam. De nem gond, szerencsére nálunk van a
vétó joga.
– Mrs. Wilburn? – fordul felém Tucker bíró.
–  A védelem elutasítja a hatos jelöltet, kérvényezi a
tizenkettes és tizenhatos felvételét.
Elliot morcosan fordul felém, de ezen nem lepődöm meg. Az
egyik legígéretesebb jelöltjét vettem el tőle, de van egy olyan
érzésem, hogy ezt még visszakapom.
–  Rendben, a kilences, tizenkettes és tizenhatos jelöltet
felvettük, a többieknek köszönjük, hogy megjelentek!
A legtöbben megkönnyebbülve lépnek ki a teremből. Egyre
kevesebben gondolják úgy, hogy esküdtnek lenni állampolgári
kötelességük, és ennek érdekében megtesznek mindent, hogy
segítsék az igazságszolgáltatást. A fiatalabb korosztály már
inkább nyűgként tekint erre, ezért néha megkérdőjelezem az
esküdtszék hatékonyságát. Azonban amíg ez a hivatalos eljárás,
addig nem tehetek semmit.
A következő körben sajnos én kezdek, így Elliot kigolyózhatja
azt a családapát, akit kinéztem magamnak, valamint azt az
idősebb hölgyet, aki végig úgy nézett Jasonre a kérdések alatt,
mintha a saját unokája lenne. Majdhogynem vártam, mikor lép
oda hozzá, hogy megcsipkedje az arcát, de szerencsére nem
tette. Sok érdekes dolgot láttam már a tárgyalóteremben, ez se
lepett volna meg. Elliotnak sikerül kiválasztania még egy erős
jelöltet, aki szúrós tekintettel bámulta Jasont. Arra nem sikerült
rájönnöm a kérdések során, hogy mi okból kifolyólag, de ez
talán nem is fontos. Ő már elkönyvelte magában a bűnösségét,
és ez a vádnak bőven elég. Ezek az emberek nagyon ritkán
változtatják meg a véleményüket.
Úgy veszem észre, Elliot sem akarja elhúzni az esküdtek
kiválasztását. Ebédidőre már nyolcat sikerül felvenni, így a
délutánra már csak négy marad. Valamiért az a sejtésem, hogy
ha Jason még mindig a börtönben lenne, akkor akár napokig is
elmolyolnánk velük, de így csak minél hamarabb túl akar esni
rajta, hogy belekezdhessünk a tárgyalásba. Most már csak úgy
tudja elérni, hogy mindkettőnket szenvedni lásson, ha minél
hamarabb lecsukatja Jasont, ezért nem fogunk fölösleges
köröket futni. Bár azt még nem látom előre, hogy mennyire lesz
bonyolult az ügy. Egyelőre az én kezemben nem sok minden
van, cáfolni se nagyon tudom a vádakat, csak a megérzésemre
és a közvetett – illegálisan megszerzett – bizonyítékokra
hagyatkozhatom. Igazán jól jönne, ha Jason kicsit
megemberelné magát, és segítene.
Jess-szel hármasban ebédelünk, de nem abba az étterembe
megyünk, ahova régebben jártunk. Nem hiányzik a többi
ügyvéd és ügyész kérdezősködése, hogy a szemünkbe
mosolyogjanak, majd kibeszéljenek a hátunk mögött. A pletyka
gyorsan terjed, és én inkább megelőzném őket. Mindhárman
szendvicset eszünk, amit könnyen feldolgoz a szervezetünk.
Nem tesz jót, ha az agyunkból a gyomrunkba tódul az összes
vér. Egyszer kicsit nehezebbet ettem ebédre, és utána egész
délután használhatatlan voltam.
 –  Hozhatok még valamit? – kérdezi a pincérnő, amikor
összeszedi a tányérjainkat.
– Egy eszpresszót – vágjuk rá egyszerre Jasonnel.
Jess minket néz, miközben mi egymás felé fordulunk.
Valószínűleg neki is eszébe jutottak a régi szép idők. Ő tanított
meg arra is, hogy evés után mindenképp igyak egy minél
rövidebb és erősebb kávét, mert az segít a koncentrációban.
Mintha elmerülne az emlékekben. Megnyugtat, ugyanakkor
felkavar a tekintete, ahogy az arcomat kémleli. Úgy néz rám,
mintha előtörnének belőle az érzelmek, de a következő
másodpercben már elkapja a pillantását, és zavarodottan áll fel
a helyéről.
– Mindjárt jövök – motyogja, majd elindul a mosdók felé.
Mindig azt hiszem, hogy na majd most megtörik. Majd most
mond valamit, amitől megváltozik a helyzet. De a végén mindig
csalódom, hiába várom a nagy áttörést.
– Oké, ez mi volt? – bámul rám Jess.
– Micsoda? – ráncolom a homlokom.
–  Ez a nagy szemezés. Csak úgy szikrázott köztetek a levegő.
Történt valami, amiről nem tudok?
Nagyot sóhajtok. Ő az egyetlen, akivel meg tudom beszélni a
hétvégét, de nem tudom, mennyire jó ötlet elmondani neki.
Úgyis csak hülyének nézne, ráadásul én sem tudom igazán, mi
is történt. Talán ő objektíven látja a dolgot, és adhat valami
tanácsot.
– Fogalmam sincs, hányadán állunk – vonom meg a vállam. –
Szombat éjjel…
Be se fejezem a mondatot, Jess szája máris tátva marad.
 – Azt akarod mondani, hogy…?
–  Csak szex volt – vágom rá. – Mármint nem, mert közben
olyan dolgok jártak a fejemben, ami teljesen megváltoztatta a
hozzáállásomat Jasonhöz és az ügyhöz.
–  Még szép, egy ilyen intim helyzet újból felszítja a tüzet. De
mégis hogy történt? Egymásnak estetek, vagy letámadott?
– Én támadtam le őt – vallom be. – Azt hiszem, a szombati buli
olyan érzéseket hozott elő belőlem, aminek hatására már
máshogy gondolkodom.
– Mégis hogy? – vonja fel a szemöldökét.
Még magamnak is nehéz bevallani, de ő a másodügyvédem.
Tudnia kell, hogyan kezeljük a tárgyalást. Mély levegőt veszek.
–  Meg akarom nyerni az ügyet – jelentem ki. – Nem
veszíthetem el őt.
Ennél többet nem merek kimondani, sőt, még gondolni se
merek rá. De elég, ha Jess ennyit tud, és úgy tűnik, meg is
értette. Biztatóan bólogat. Remélem, hogy nem gondol bele túl
sokat, és nem adja vissza Olinak, amiket elmondtam neki.
Akkor aztán kapnék a fejemre, hogy milyen idióta vagyok.
Együtt sétálunk vissza a bíróságra, ahol nem kell sokat
várnunk, bele is kezdünk a délutáni ülésbe. Jess folyton Jasont
és engem kémlel, de igyekszem nem foglalkozni vele. Talán csak
arra kíváncsi, hogyan befolyásolja a munkámat az az
érzelemcunami, ami a hétvégén ledöntött a lábamról. Nagyon
remélem, hogy nem árulja el magát, és Jason nem jön rá, hogy
elmeséltem neki mindent. Majdnem mindent.
Az esküdtekkel egész jól állunk, bár a vád oldalán többen
állnak, de nem látom menthetetlennek a helyzetet. Olyanok is
felkerültek a listára, akiket akár még sikerülhet is meggyőznöm
egy remek érveléssel. A következő körben azonban olyan
jelölteket kapunk, akik között csak olyat látok, akik vagy a
hátuk közepére kívánják az egészet – tehát arra fognak
szavazni, amire a többség, csak hadd húzzanak minél
hamarabb haza –, vagy már eleve a sorozatgyilkost látják
Jasonben.
– Ez nem néz ki jól – súgom Jessnek.
Mindketten Elliotra nézünk, aki ennél boldogabb már nem is
lehetne. Nyugodtan válogathat, hiszen már csak egy vétóm
maradt, így akár három ellenszenves jelöltet is bejuttathat. Így
viszont már nem túl rózsás a helyzet…
– Szerintem a nyolcast sikerülhet bejuttatni, ő erősnek tűnik –
suttogja Jess. – Kérdezzük ki őt!
– Én is őt néztem, vagy a tizenegyeset – bólogatok. – Nem sok
esélyünk van, talán nézzük meg mindkettőt, aztán választunk!
– Ez most komoly? – vág közbe Jason.
Jess-szel mindketten meglepve kapjuk fel a fejünket. Jason
értetlen arckifejezéssel bámul ránk, mintha valami hatalmas
nagy hülyeséget mondtunk volna. Eddig a hangját se hallottuk
egész nap, most mégis mitől szól bele a munkánkba?
– Mi a baj? – kérdezem összevont szemöldökkel.
– Csupán az, hogy semmire nem megyünk azzal, ha ezt a két
idiótát kérdezgetitek. Teljesen egyértelmű, hogy a tizenkilences
srác a megoldás!
Jess-szel egyszerre fordulunk az esküdtek felé, hogy
megnézzük a fiút. Fiatal, jól ápolt, rendezett külsejű. Félénknek
tűnik, nem nagyon néz felénk.
 – Mit akarsz vele? – fordulok vissza Jasonhöz.
– Hát nem látod? Nem mer rám nézni!
– Igen, fél tőled, látom – bólogatok. – De ez miért jó nekünk?
– Nem fél – rázza a fejét. – Az előbb idenézett és elpirult. Nézz
csak rá, nem azért ad magára, mert egy elkényeztetett kisfiú,
hanem egészen más miatt.
Erre eddig nem is gondoltam… Újból a srác felé fordulok, és
alaposan megvizsgálom. Talán Jasonnek igaza van. Nem tűnik
gazdagnak, de a mozdulatai és a viselkedése azt tükrözik, hogy
szeretne minél jobban kinézni. Ez az én figyelmemet elkerülte.
Inkább gondoltam arra, hogy egy jó családból származó,
elkényeztetett gyerek, aki már attól is rosszul van, ha a bűn
közelébe kerül. De így, hogy Jason felnyitotta a szemem, egészen
máshogy látom. Meg kell várnom, hogy Elliot hogyan reagál. Ő
is nagyon nézi a srácot, talán pont beválasztaná ő is a sorba.
Remélem, hogy ő is azt a következtetést vonja le róla, amit én
elsőnek, így megmarad a vétóm, és marad egy következő kör,
amiben lesz esélyem még egy olyan jelöltet kiválasztani, aki a
mi oldalunkra állhat.
Elliot kikérdez négy jelöltet, és igen, szerencsére a fiú is
köztük van.
– Védelem? – fordul felénk Tucker bíró.
– A védelemnek nincs kérdése, bíró úr.
Elliot meglepetten néz ránk, de én csak megvonom a vállam,
mire elégedett mosoly terül el az arcán. Azt hiszi, nyert ügye
van.
–  A vádat kérdezem – ad szót a bíró Elliotnak, aki
magabiztosan szólal fel.
 –  A vád kéri a hármas, négyes, tizenhetes és tizenkilences
jelölt felvételét.
Ahogy gondoltam! Igyekszem nem túl lelkesnek tűnni, de
azért ennek örülök.
– Védelem?
Jessre nézek, aki csak bólint. Már a kérdések alatt is
egyértelmű volt, hogy ki az, akit a legkevésbé szeretnénk látni
az esküdtek között.
– Kérnénk a négyes jelölt elutasítását, a másik három jelöltet
elfogadjuk.
Elliot úgy ül a helyén, mintha ő lenne ennek a körnek a
győztese. Nem is baj, nem kell tudnia, hogy ez volt a terv. Így
érkezik még egy adag jelölt, akik közül mazsolázhatunk, de
mivel neki sincs már vétója, így most egyértelműen mi állunk
nyerésre. Bárkit választunk is, neki el kell fogadnia. Már csak
azt remélem, hogy nem lesz olyan siralmas a felhozatal, mint az
előzőek.

Se okunk, se kedvünk ünnepelni, ezért az esküdtek kiválasztása

után Jess visszamegy az irodába, mi pedig felvesszük Ellie-t az
óvodában. Nagyon örül nekünk, hiszen régebben sosem volt
alkalmunk így elmenni érte, valamelyikünk mindig tovább
dolgozott. Hazafelé még fagyizni is megállunk vele, ahol azt
választhat, amit csak akar. Szeretném kihasználni azt az időt,
amit még így hármasban tölthetünk, hiszen sosem tudhatjuk,
mit hoz a jövő.
 Hazaérve megmelegítem az ételt, amit Luisa főzött nekünk,
majd közösen megvacsorázunk. Ellie előtt úgy teszünk, mintha
semmi sem változott volna, igyekszünk mosolyogni, beszélgetni
vele, de kettőnk között erősen ritkult a párbeszéd. Nekem ez
nem gond, úgysem tudnánk miről beszélni, maximum arról,
hogy adja oda a vizet az asztal túloldaláról. Miután befejezzük a
vacsorát, én elmosogatok, Jason pedig Ellie-vel játszik.
Megbeszéljük, hogy ő fürdeti és fekteti le ma este, így én át
tudom gondolni a másnapi teendőket. Töltök magamnak egy
pohár bort, és kimegyek a teraszra. Leülök az egyik
napozóágyra, és csak nézem a végtelen óceánt. Szükségem van
pár nyugodt percre, mielőtt még belemerülök a gondolataimba.
Mély levegőket veszek, behunyom a szemem, és csak hallgatom
a hullámokat. A víz közelsége mindig megnyugtat. Fogalmam
sincs, miért van rám ekkora hatással, de akár csak egy kis
csobogó hangja is annyira ellazít, hogy képes lennék pillanatok
alatt elaludni. Most azonban nincs erre időm. Holnap tartjuk a
nyitóbeszédeket, nekem pedig úgy kell kiállnom az esküdtek
elé, hogy teljes mellszélességgel Jasont védem. De mit is
mondhatnék róla? Mit mondhatnék, amitől az esküdtek első
benyomása az lesz, hogy ő semmiképp nem követhette el a
gyilkosságot? Hiszen ott a DNS-e… Bizonyíték van rá, hogy járt
ahhoz a nőhöz, ezek után hogy adjam elő, hogy milyen szerető
férj és apa? Ez az én számból kimondottan hülyén hangzana…
Vagy mégsem? Hiszen ha én így is mellette állok, akkor az
sokkal hitelesebb, mintha bárki más jellemezné Jasont. Erre kell
felépítenem a beszédemet.
Elkezdem összerakni magamban a mondatokat, de ekkor
meghallom a terasz léceinek nyikorgását. Hosszú léptekkel
közelít valaki, ezért egyből arra gondolok, hogy Jason az, nem
Ellie. Veszek egy mély levegőt és kinyitom a szemem, de rögtön
összerezzenek. Nem Jason arcát látom magam előtt.
– Te mit keresel itt már megint?
Ijedtemben benézek a házba, hogy lát-e minket valaki, majd
felpattanok a székről, karon ragadom Sashát, és levezetem a
lépcsőn a homokba.
–  Azt mondtad, hogy hétfőn beszélünk, de nem voltál az
irodában. A bíróságon meg folyton hármasban voltatok, nem
tudtam a közeledbe férkőzni.
–  Ezért úgy gondoltad, hogy ismét idepofátlankodsz a
házamba? – bököm meg a mellkasát.
– Megmondtam, hogy muszáj beszélnünk!
–  Tudom, mert segíteni akarsz, de mégis miért hinnék el
neked bármit is azok után, amit tettél?
– Mert tudom, hogy nem a férjed a gyilkos!
A levegő a tüdőmbe szorul. Nem mozdul se ki, se be. Az egész
testem lebénul.
– Ezt… Ezt honnan veszed? – dadogom.
– A biztonsági kamera felvétele mindent elárul!
Ismét lépteket hallok a teraszon, mire Sasha felnéz a korlátok
mögé. Én is követem a mozdulatát, és mire észbe kapnék, a
kezembe nyom egy papírfecnit, a következő pillanatban pedig
már ott sincs. Egyedül állok a homokban összezavarodva,
mintha csak hallucináltam volna.
– Minden rendben? – szól le Jason a teraszról.
Hirtelen nem tudok válaszolni, de végül összeszedem magam.
Ökölbe szorítom a kezem, hogy ne lássa meg benne a
papírdarabot, és felnézek rá.
– Igen, persze – bólogatok. – Csak lejöttem kicsit sétálni. Ellie?
– Már lefürdettem, most issza a kakaóját. Gondoltam, szólok,
hogy most jön az esti mese, ha szeretnél bejönni.
–  Igen, mindenképp – mondom még mindig enyhén
zavarodottan. – Máris megyek!
Jason gyanakodva néz végig rajtam, majd sarkon fordul és
visszamegy a házba. Kinyitom a kezem. A papíron egy
telefonszám áll, felteszem, Sasháé. Nem értem ezt a férfit.
Elcsábított, kihasznált, információkhoz akart jutni, most pedig
átállna az én oldalamra? De mégis milyen indíttatásból? És az,
amit mondott… Tudja, hogy nem Jason tette. Valószínűleg
létezik olyan bizonyíték, ami ezt alátámasztja, csak még nem
került a kezem közé. Miért nem adja egyszerűen oda? Miért
nem mondja el, hogy mit tud? És ha csak meg akar vezetni?
Vigyáznom kell vele… Az is lehet, hogy Elliot küldte rám. Igen,
kinézem belőle. Direkt terelte el a figyelmemet, csak azt akarta,
hogy ne tegyek meg mindent Jasonért. Hát, most nagyon
félrelőtt ezzel. Nem hiszek Sashának, bármiről próbál is
meggyőzni. Azt viszont nem tudom kiverni a fejemből, hogy
nem Jason a gyilkos…
A kiságy mellett ülve simogatom Ellie fejét, és hallgatom,
ahogy Jason felolvassa a kedvenc meséjét. Pár perc alatt álomba
merül, de Jason minden egyes alkalommal végigolvassa az
egész történetet. Azt hiszem, ez inkább az ő megnyugtatása
miatt kell. Nem szeret félbehagyni dolgokat, rosszul van tőle,
ezért mindent végigcsinál az elejétől a végéig. Már az én
szemem is csukódik le, ahogy az utolsó mondatokat hallgatom.
Ahogy becsukja a könyvet, óvatosan felállunk, nehogy
felébresszük Ellie-t, majd egy-egy jóéjt-puszi után kilépünk a
szobájából, és behajtom az ajtót. Amikor megfordulok, látom
Jasont távolodni a folyosón. Megáll a vendégháló ajtaja előtt, a
kezét a kilincsre teszi, de még az előtt utolérem, hogy
beléphetne a szobába.
– Miért segítettél ma? – kérdezem tőle halkan.
Először nem válaszol, csak élesen kifújja a levegőt. Szinte
látom magam előtt, hogy ott hagy a folyosón, de végül leveszi a
kezét a kilincsről, és felém fordul.
– Nem tudom – sóhajtja. – Ösztönből.
–  Szerintem nem – rázom a fejem egyenesen a szemébe
nézve. – Te sem akarsz börtönbe menni. Meg akarod nyerni ezt
az ügyet, ahogy én is. Mert nem te követted el a gyilkosságot.
Lehet, hogy viszonyod volt vele, de nem bántottad őt.
Nagyot nyel, a szemei bevörösödnek. Összeszorított fogakkal
küzd az ellen, hogy kimondja, amit gondol.
– Nem tudhatod – vonja meg a vállát.
Közelebb lépek hozzá, hogy csak alig pár centi válasszon el
bennünket egymástól, de a szemkontaktust tartom.
– Egyszer sem mondtad ki, hogy te ölted meg – jelentem ki. –
Még a vallomásodban sem. Meghagytad magadnak a kiskaput,
mert féltél, hiába makacsoltad meg magad. Elfelejted, hogy ez a
munkám már hosszú évek óta, és sok hazug emberrel
találkoztam. Te is hazudtál nekem sok mindenben, de nem vagy
képes a szemembe mondani, hogy megölted a lányt.
Néhány másodpercig még farkasszemet nézünk, végül
lehajtja a fejét. Gondoltam. Igazam volt, nem tudja kimondani,
mert nem tud erről hazudni. A gyilkosság olyan szörnyű tett,
amit még hamisan sem tud állítani magáról. Mert bármekkora
seggfej is, nem egy szörnyeteg.
–  Tudom, hogy meg akarod védeni azt a bizonyos személyt,
aki ennyire fontos neked, és ezért nem is kérem, hogy elmondd,
ki az és mit tett. De mi ketten eddig mindenre találtunk
megoldást. A mai nap is egy bizonyíték arra, hogy mi együtt
alkotunk egy igazi csapatot. Szóval… Ha mégis úgy gondolod,
hogy nem akarsz börtönbe menni, akkor csak mondd el, amit
tudsz. A többit pedig majd megoldjuk közösen.
Nem várom el, hogy bármit is reagáljon rá. Időre van
szüksége, hogy ezt átgondolja, én pedig nem fogok visszalépni
az ajánlatomtól. A szobámba megyek, becsukom magam mögött
az ajtót, majd leülök az ágyam szélére. Észre kell vennie, hogy
az egyetlen módja annak, hogy megmeneküljön, az, ha beavat.
Ha ketten kitaláljuk, hogyan úszhatná meg a büntetést úgy,
hogy közben senki más ne kerüljön bajba. Ehhez viszont együtt
kell működnie velem, különben megnehezíti a munkámat.
A táskámból előkeresem a mobilomat, és egyből elindítom a
hívást. Nem csak Jasonről kell több információhoz jutnom.
– Mondd, gyönyörűm! – szól bele Felipe.
– Infó kéne. Sasha Smolyaninov.
– Mit akarsz róla tudni?
– Bármit! Mindent! És minél hamarabb.
Ezzel bontom a vonalat. Ki kell derítenem, hogy mit akar
tőlem Sasha, már ha ez az eredeti neve. Általában jók a
megérzéseim, és most valami azt súgja, hogy ő sokkal többet tud
az ügyről, mint amennyit bármilyen más úton kideríthetnék.
 A tanúk kihallgatása

Már reggel összefutottam Felipével, de még nem volt időm

átnézni a mappát, amit adott. Rohantam haza, hogy fel tudjam
venni Jasont, majd egyből a bíróságra mentünk. Korán
kezdődnek a nyitóbeszédek, így a mai nap folyamán már az első
tanúkig is eljutunk. Sajnos Kimberly barátnőjén kívül nem sok
tanút tudunk felmutatni, de remélem, hogy Elliot olyanokat
hívott be, akik szintén nem nyújtanak nagy segítséget.
A tárgyalóteremben már többen jelen vannak, mint az
esküdtek kiválasztásánál. Úgy tűnik, gyorsan terjed a hír az
ügyészségen és a bíróság épületében is, mert sok ismerős arcot
látok, akik mind minket bámulnak, miközben a helyünkre
vonulunk a padsorok között. Jason körbe sem néz, csak
egyenesen az asztalhoz lép, és leül a székére, ahol már Jess vár
minket. Még számomra is kellemetlen, hogy a kollégáink,
ismerőseink így látnak, el sem tudom képzelni, Jason mit
érezhet. Mindig fontos volt neki, hogy a külvilág felé
tökéletesnek látsszon, ezért ez a megaláztatás most egy
hatalmas törés a számára.
–  Felkészültél? – kérdezi tőlem Jess, miután mindannyian
elhelyezkedtünk.
– Azt hiszem – bólintok idegesen.
A tenyerem izzad, mély levegőket veszek, hogy ne legyek
rosszul.
 – Ha gondolod, átveszem a nyitóbeszédet – ajánlja fel Jess.
–  Nem, köszi – rázom a fejem. – Nekem kell kiállnom az
esküdtek elé. Úgy lesz hatásos.
Biztatóan rám mosolyog, majd megszorítja a kezemet. Tudom,
hogy ha már felkértem, hogy segítsen, akkor feladatot is kellene
neki adnom, de ezt most nekem kell végigcsinálnom. Azt
akarom, hogy az esküdtek az én számból hallják, amit tudniuk
kell Jasonről.
Elliot ismét úgy jelenik meg a teremben, mintha már a
zsebében érezné a győzelmet. Jókedvűen odaköszön néhány
kollégájának, akik az első sorokból követik majd az
eseményeket. Némelyikükkel még vált pár szót, mielőtt leülne a
helyére. Ha nem ismerném, egy kicsit megijednék tőle, de mivel
jó ideig együtt dolgoztunk, ezért tudom, hogy nincs okom
aggodalomra. Jasonnel minden tárgyalási napon így jelentünk
meg, hiszen a magabiztosság már félsiker. És ezt Elliot is tudja.
Amint Tucker bíró megérkezik, tájékoztat minket a
napirendről, a törvényszolga pedig behívja az esküdteket. Újból
végignézek rajtuk, amíg felesketik őket. Igyekszem még egyszer
memorizálni, hogy melyikőjük milyen eséllyel állítható a mi
oldalunkra, de úgy érzem, évek óta most először szörnyen
nehéz helyzetben vagyunk. A bíró felolvassa nekik a vádakat,
én pedig még alaposabban megfigyelem őket. Minden apró kis
arcrezzenésüket észre akarom venni. Jess már rajzolja is fel az
esküdtek elhelyezkedését, és mindegyikükről készít egy rövid
leírást. Többen a homlokukat ráncolják a vádak felolvasása
közben, melléjük felkiáltójelet tesz, a semleges arckifejezéssel
ülők mellé kérdőjelet. Sajnos olyan nincs köztük, aki
sajnálkozón nézne Jasonre, pedig nagyon örülnék neki. Csupán
ketten tűnnek zavartnak, ők valószínűleg nem tudják
összetenni azt, hogy egy jó kiállású, jómódú férfi miért akarna
bárkit is megölni. Legalábbis remélem, hogy erről van szó.
– Mr. Finch, kérem, kezdje meg a nyitóbeszédjét! – szólal fel a
bíró.
Elliot komótosan áll fel a helyéről, majd az esküdtek elé sétál.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit talált ki.
– Tisztelt bíróság, tisztelt esküdtek! – köszönti őket túlságosan
is hivatalosan. Látszik rajta, hogy nagyon oda akarja tenni
magát. – Az imént végighallgathatták, hogy mivel vádolják Mr.
Wilburnt, de ez az ügy jóval komplikáltabb ennél. A vádiratban
csak a tények szerepelnek, miszerint Mr. Wilburn május 19-én
éjjel egy szórakozóhelyen fejbe lőtt egy fiatal nőt.
Utálom, amikor az ügyészek ezt csinálják! Nem mondhatja,
hogy ezek tények, hiszen még csak feltételezésekről beszélünk!
–  Ám ehhez a tragikus eseményhez egy hosszú út vezetett,
amit szintén nem hagyhatunk figyelmen kívül. Amint önök is
hallották, a vád előre megfontolt szándékkal elkövetett
emberölés, ami annyit tesz, hogy ez a férfi nem hirtelen
felindulásból, nem véletlenül ölt meg egy fiatal, élettel teli nőt,
hanem mindent alaposan eltervezett előre, hogy a tettét
végrehajtsa. Mert ilyen ember Jason Wilburn. Egész életében
csak az vezérelte, hogy az ő akarata teljesüljön, és ehhez nem
volt rest átgázolni embereken, eltiporni életeket. Számára csak
a saját boldogulása volt fontos, és ezért még a hozzá
legközelebb állókat is képes volt bántani. A családját. Akik
mindvégig támogatták őt, mellette álltak jóban-rosszban. Ez
azonban nem érdekelte – vonja meg a vállát. – Éjszakai
szórakozóhelyekre járt, elverte a pénzét, viszonyt folytatott
Kimberly Rogersszel, és még ki tudja, hány nővel, miközben a
családja otthon várta. Egy ilyen férfitól, akiben semmi becsület
nincs, mégis mit várhat az ember? Csak egy dolgot: ha valaki az
útjába áll, gondoskodik róla, hogy ne maradjon ott túl sokáig.
Elég velős kis beszédet rakott össze… Magabiztosan sétál
vissza a helyére, ahol a segédje már bólogatva várja.
Gondoltam, hogy az esküdtek érzelmeire akar majd hatni, nem
is nagyon ment bele a részletekbe vagy a bizonyítékokba. De ez
nem is gond, sőt. Pont, hogy tökéletes.
Nem úgy közelítem meg az esküdteket, ahogyan Elliot.
Kellemes, megnyugtató arckifejezéssel lépek eléjük, nem a
szigorú tekintetemmel. Sokszor többet érünk el, ha egy
kiegyensúlyozott, békés környezetet hozunk létre a
tárgyalóteremben, nem pedig egy háborús övezetet.
–  Tisztelt bíróság, tisztelt esküdtek! – kezdem ugyanúgy a
beszédemet, mint Elliot, de sokkal kedvesebb hangon. – Először
is szeretném megköszönni, hogy itt vannak, és teljesítik a
szolgálatot. Az évek során megannyi esküdttel találkoztam, akik
sokat meséltek a hosszú tárgyalási napokról, amiken részt
kellett venniük. Meleg van, nincs levegő, nem tudnak akkor
enni, inni, mosdóba menni, amikor szeretnének, ami szörnyen
kellemetlen tud lenni. De nem egy apróság múlik azon, hogy
önök most itt ülnek. Nem kisebb a tét, mint egy ember jövője és
élete – mutatok Jasonre, aki az asztalon támaszkodva, izgatottan
figyeli az eseményeket, majd visszafordulok az esküdtek felé. –
Mr. Finch tájékoztatta önöket, hogy az ügyészség mivel vádolja
Mr. Wilburnt, azonban több dologban is tévedett. Először is, a
vádirat nem csak tényeket tartalmaz. Egészen addig, amíg a
bíróság meg nem hozza a döntést az ítéletről, addig a vádlottat
megilleti az ártatlanság vélelme. Az ügyész úr feladata
bebizonyítani a bűnösségét a tárgyalás alatt, ez most még sehol
sem szerepel. A másik dolog, amiben hatalmasat tévedett, az az,
hogy úgy hiszi, ismeri Mr. Wilburnt. Hogy néhány személyes
tapasztalatából és mendemondákból úgy véli, ismeri a vádlottat
annyira, hogy véleményt formálhasson a személyiségéről. Ez
azonban hatalmas hiba a részéről. Külső szemlélőként látja őt,
és néha bizony előfordul, hogy a látszat csal. Mr. Wilburn
múltja igencsak zűrös. Az életét a karrierjének szentelte, ez
valóban igaz, de nem hiszem, hogy ezzel egyedül lenne, vagy
hogy ettől úgy kellene ránéznünk, hogy képes lenne elkövetni
egy gyilkosságot. Mr. Finch csak azt látja, amit látni akar, és
ebből von le nem átgondolt következtetéseket. Hogy milyen
ember valójában Jason Wilburn? Csak egyvalaki tudja, és az a
felesége. Aki tisztában van azzal, hogy a férje nem a tisztesség
és a hűség mintapéldánya. Aki tudja, hogy az általa szeretett
férfi megcsalta, átverte, hazudott neki, mégis bátran kiáll
mellette, mert attól, hogy valaki elkövetett pár hibát az
életében, még nem lenne képes gyilkolni. Kérem, nézzenek
magukba! Gondolják át, hogy önök vagy szeretteik milyen
ballépéseket követtek el, és gondoljanak bele, hogy ettől
valóban szörnyű emberek lennének-e! Mert Jason Wilburn
hiába tért le a helyes útról, szereti a családját és bármit
megtenne értük, ezt első kézből tudom. Ahogy azt is, hogy
képtelen lenne gyilkolni.
 Végignézek az esküdteken, akik valóban gondolkodóba estek.
Néhányan már egészen máshogy tekintenek Jasonre, akár azt is
mondhatnám, hogy áldozatként. Elliot persze szépen alám
játszott, de az ő nagyzoló beszéde nélkül is majdnem ilyen
hatásos lett volna az enyém.
Köszönetképp biccentek az esküdtek felé, majd visszasétálok
a helyemre. Jess vörös szemekkel néz rám. Ha még őt is így
meghatotta a beszédem, remélem, hogy az esküdteket is. Ahogy
leülök a székemre, Jason felém fordul. A tekintetéből azt
olvasom ki, hogy meglepődött, ugyanakkor megnyugtatta a
nyitóbeszéd. Mintha így akarná jelezni, hogy igazat mondtam.
Legalábbis szeretném ezt hinni.
–  Köszönöm – bólint a bíró mindkét irányba. – A
nyitóbeszédek után folytassuk a vád tanúival. Mr. Finch,
felkészültek a meghallgatásukra?
– Igen, bíró úr.
Gyorsan végigfutom a listát a mai naphoz. Azokat a
nyomozókat hívta be, akik aznap éjjel kiérkeztek a helyszínre,
és ha jól látom, Hunter is köztük van, aki a házkutatást végezte
nálunk. Az a fickó nem lopta be magát a szívembe…
A rendőrök ugyanazt mondják el, amit a jelentésekben is
olvastam, így nem ér meglepetés. Leírják a helyszínt, képeket
mutogatnak, a klub alaprajzát elemzik. Csupa olyan dologról
van szó, ami valójában nem is Jasonhöz kötődik, hanem
magához a gyilkossághoz, tehát ha nem ő követte el, akkor is
ugyanezek lennének a tények. Elliot azonban szeretné úgy
előadni, mintha ezek mind bizonyítékok lennének Jasonnel
szemben. Így nem is töröm nagyon magam, mindegyik
rendőrtől csak annyit kérdezek a végén, hogy ezek közül az
információk közül van-e olyan, ami konkrétan Jasonre
bizonyítaná a gyilkosságot. A válasz természetesen mindig
nemleges, de csak az után, hogy mindannyian Elliotra
pillantanak. Mintha engedélyt kérnének, hiszen őket azért
hívták ide, hogy Jasont elítéljék. Nem félek attól, hogy a száraz
tényekkel befolyásolják az esküdteket.
Hunter azonban már keményebb dió. Már a házkutatás és a
pisztollyal kapcsolatos kihallgatás alatt is éreztem, hogy vele
még meggyűlik a bajunk, és most, ahogy kényelmesen
elhelyezkedik a tanúk padján, végigfut a hátamon a hideg.
– Ez az a pasi? – hajol hozzám Jason suttogva.
– Igen, sajnos – motyogom.
Biztosra veszem, hogy a fő téma a fegyver lesz. Azt azonban
nem említhetem, hogy a rendszerből törölték azt a bejelentést,
miszerint ellopták a Glockot. Valami mást kell kitalálnom arra,
hogyan terelhetem el a szót. A legjobb persze az lenne, ha
megkerülne a fegyver, és a ballisztikusok bebizonyíthatnák,
hogy nem abból származott a gyilkos lövés. Ugyanakkor félek,
hogy a vizsgálat más eredményt hozna ki…
– Hunter nyomozó – lép közelebb hozzá Elliot. – Ha jól tudom,
ön vezeti a nyomozást a Rogers-gyilkosságban.
– Így van – bólint Hunter. – Az elejétől kezdve jelen voltam a
helyszínelésnél.
–  Leírná nekünk, hogy milyen látvány fogadta, amikor
megérkezett?
– Brutális – vonja fel a szemöldökét. – A szobában dulakodás
jeleit találtuk, az áldozat pedig meztelenül feküdt az ágyon,
hanyatt, fején egy párnával, amit vér itatott át.
–  Hozzányúltak bármihez is, mielőtt dokumentálták volna a
helyszínt?
–  Természetesen nem. Mindenben követtük a protokollt, így
az egész szórakozóhelyet bezárattuk, ahogy kiérkeztünk, hogy a
rendőrökön, helyszínelőkön és orvos szakértőkön kívül senki ne
tartózkodjon a közelben.
–  Mik voltak az első következtetései, amikor végignézett a
szobán?
–  Nem kellett következtetnem, minden teljesen egyértelmű
volt – vonja meg a vállát. – Miss Rogers összetűzésbe keveredett
a támadójával, aki végül leteperte és kegyetlenül kivégezte őt.
Az összes nyom arra utalt, hogy a gyilkost a düh vezérelte.
Elliot bekapcsolja a kivetítőt, amin megjelenik néhány tárgyi
bizonyíték: ujjlenyomat, DNS-eredmények, lábnyomok.
–  Hunter nyomozó, a képernyőn azokat a bizonyítékokat
láthatjuk, amelyeket a helyszínen találtak?
– Igen, így van.
– Elmondaná nekünk, hogy melyik mit jelent pontosan? És azt
is, hogy mire következtettek belőlük?
Hunter kicsit fészkelődik a helyén, alaposabban megnézi,
hogy melyik kép mit ábrázol.
–  Nos, az ujjlenyomatokat Miss Rogers szobájában, illetve az
ajtaja kilincséről gyűjtöttük be. Több személyhez is
kapcsolódtak, de egyiké sem tűnt fel annyiszor, mint Mr.
Wilburné.
– Pontosan hol találták meg őket?
–  Amint már említettem, a kilincsen, valamint a komódon,
amit a földre döntve találtunk. További néhány használati
tárgyon, amik szintén szertehevertek az egész szobában. Nem
utolsósorban pedig azon a párnán, ami az áldozat fején feküdt.
–  Vagyis pont azokon a tárgyakon, amelyek szorosan
köthetőek a dulakodáshoz és a gyilkossághoz?
– Tiltakozom, bíró úr, spekuláció! – pattanok fel a helyemről.
– Csupán a tényeket közöljük, bíró úr – kontrázik Elliot.
– Elutasítom, folytassa, kérem, nyomozó!
Ez nagyon nem jó… Egyre többet beszélnek olyan
bizonyítékokról, amelyek valóban arra utalhatnak, mintha
Jason ölte volna meg a lányt. A keresztkérdéseimmel ezeket
mind semmissé kell tennem, mielőtt még túlságosan is
elkanyarodunk a bűnösség irányába. Jasonre pillantok, de az
arca semmiféle érzelmet nem tükröz.
Hunter nagy levegőt vesz, mielőtt még folytatná. Nem tudom
eldönteni, hogy csak ilyen a stílusa, vagy ennyire unja a
tanúskodást.
–  Igen, így is mondhatjuk – bólint. – Azokon a tárgyakon
fedeztük fel Mr. Wilburn ujjlenyomatát, amelyeket szokatlan
helyen találtunk meg, vagyis a földre hajítva, összetörve.
Elliot sokatmondóan Jasonre, majd az esküdtekre pillant,
hogy meggyőződjön róla, mindenkinek leesett, miért is fontos
ez, majd folytatja a kérdezősködést.
– A DNS-vizsgálatok mit mutattak ki?
–  Hasonlóan az ujjlenyomatokhoz, több különböző DNS-t is
begyűjtöttünk a helyszínről és az áldozat testéről, de a
legnagyobb számban Mr. Wilburnével tudtuk azonosítani.
– Az ő DNS-ét pontosan hol találták meg?
 –  Nyálmintát gyűjtöttünk a szoba különböző pontjairól, de a
legtöbbet az áldozat arcán találtuk, valamint a körme alatt némi
szövetmaradványt.
– Ezek mire utalnak?
–  Az ekkora területen szétfröccsenő nyál azt igazolja, hogy
Mr. Wilburn kiabált az áldozattal, a köröm alatti szövetek pedig
azt, hogy Miss Rogers védekezni próbált. Feltehetőleg
megkarmolta Mr. Wilburnt a dulakodás közben.
Jason egyre feszültebben fészkelődik a helyén. Én sem vagyok
túl nyugodt, de meg kell őriznem a hidegvéremet, ha minden
egyes szóra összpontosítani akarok. Hunter fáradtnak tűnik,
ezért kicsit aggaszt, hogy Elliot mennyi ideig húzza még el a
kérdezősködést. Ha még ezek után kell elé állnom, erős a
gyanúm, hogy nem lesz túl segítőkész.
– Már csak egy dolog van hátra – szólal meg Elliot, majd lapoz
a kivetítőn.
Először csak egy fényképnek tűnik a klub belsejéről, de végül
rájövök, hogy ez az a videó, ami Jasonről készült, amikor
bemegy Kimberlyhez, majd távozik. Tudtam, hogy előbb vagy
utóbb terítékre kerül ez is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen
hamar. Elliot tényleg nem vesztegeti az időt, minél előbb túl
akar esni az egész tárgyaláson.
– Arra kérném az esküdteket, hogy alaposan nézzék végig ezt
a videót. Előre nem mondanék semmit, utána viszont beszélünk
róla kicsit bővebben.
Elindítja a lejátszást, majd félreáll, hogy mindenki jól láthassa
a képernyőt. Ugyanazt nézzük végig mindannyian, amit én már
láttam. Tudom, mikor mi fog történni, de azért reménykedem
benne, hogy valami megváltozik. Végig azt várom, hogy ne azt
lássam, amit elsőre, de sajnos hiába. Képről képre ugyanaz
minden. Jason felé pillantok, aki feszülten figyeli a képernyőt. A
homlokát ráncolja, mint aki nem érti azt, amit néz. Nem
tudhatta, hogy biztonsági kamerák működnek? Vagy csak
meglepődött valamin, amit lát? Vagy ő is azon gondolkodik,
hogyan juthatott be a gyilkos úgy, hogy senki se látta?
Mindenesetre gyanúsan viselkedik. Úgy érzem, hogy ebben a
videóban ő lát valami olyat, ami fontos lehet az ügyben, de nem
mondja el.
–  Nos, Hunter nyomozó, elmondaná nekünk, hogy mit
láttunk? – kérdezi tőle Elliot, miután a végére ért a felvétel.
– A Jet biztonsági kamerájának felvételét, ami rögzítette, hogy
Mr. Wilburn éjfél előtt két perccel ment be Miss Rogers
társaságában az áldozat szobájába, majd hét perccel később jött
ki onnan, de immár egyedül.
–  És utána már senki más nem ment be a gyilkosság
helyszínére, amíg Miss Rogers egyik kolléganője fel nem fedezte
a holttestet, igaz?
– Így van – bólint Hunter.
– Ez mikor történt?
– Nagyjából fél kettőkor.
– És önök mikor érkeztek ki a helyszínre?
–  Még kettő előtt. Nyugodt éjszakánk volt, így egyből
indultunk, amint megkaptuk a segélyhívást.
Elliot ismét váltja a képet a kivetítőn, amin most egy lövedék
látszik. Az összes adu ászt kijátssza már az első napon…
– Nyomozó, elmondaná, hogy mi szerepel a képen?
 –  Ha jól látom, ez egy kilenc milliméteres lőszer. Egy ilyen
végzett az áldozattal is.
–  Konkrétan ezt a lövedéket távolították el Miss Rogers
koponyájából. Bevallom, nem nagyon értek a fegyverekhez,
ahogy, gondolom, az esküdtek sem. Elmondaná, kérem, hogy
milyen lőfegyverhez használnak ilyen típusú lőszert?
–  A ballisztikai jelentés szerint egy Glock 26-os pisztolyból
adták le a lövést, amely végzett Miss Rogersszel.
–  A rendőrségi nyilvántartás szerint Mr. Wilburnnek is van
egy fegyvere. Ön tud erről?
–  Igen – bólint Hunter. – Rögtön utánanéztünk, és Mr.
Wilburn nevére egy 26-os Glock van bejegyezve.
–  A vizsgálat során meg tudták állapítani, hogy abból a
pisztolyból származik-e a képen látható lövedék?
–  A házkutatás során nem találtuk meg a fegyvert, így nem
tudtuk alaposabban megvizsgálni.
Halk morajlás és suttogás lepi el a termet. Ha Jason nem a
férjem lenne, már rég feladtam volna a harcot érte.
– Már csak egy kérdésem van… Felmerült más vádlott neve is
a nyomozás során? – kérdezi Elliot.
–  Nem – rázza a fejét Hunter. – A bizonyítékok teljesen
egyértelműnek tűntek, ezért egyből elindítottuk Mr. Wilburn
letartóztatását.
Elliot kivárja a szokásos hatásszünetet, majd egy kényelmes
biccentéssel jelzi Hunternek az elégedettségét.
– Köszönöm, nyomozó! – mondja, majd visszasétál a helyére,
miközben fél szemmel az esküdteket figyeli, akik döbbenten
bámulnak a nyomozóra és Jasonre felváltva.
 Nem mondanám, hogy túl jól áll a szénánk… De szerencsére
én hiszek abban, hogy az igazság mindig kiderül, ezért nem
vesztem el a reményt, hogy most is így lesz. Mély levegőt
veszek, majd Jason felé fordulok. Ő még mindig magában
elmélkedik a látottakon és hallottakon. Nagyon jól jönne, ha
segítene, ha súgna, hogy mibe kössek bele, de úgy tűnik, ezt
magamnak kell megoldanom. Megvárom, amíg a bíró szólít, és
csak utána állok fel a helyemről. Meg kell kérdőjeleznem az
összes bizonyítékot, amit csak említettek. Nem lesz könnyű
dolgom.
–  Hunter nyomozó – lépek közelebb hozzá. – Ha jól értem, a
helyszínen nem csak Mr. Wilburn ujjlenyomatát és DNS-ét
találták meg. Az áldozat testéről azonban nem esett szó. Ott is
találtak más személyektől származó nyomokat?
– Igen, de lényegesen kevesebbet, mint Mr. Wilburntől.
–  És tapasztalata szerint ettől a ténytől minden kétséget
kizáróan állítható, hogy ő követte el a gyilkosságot?
Lehet, hogy most magam alatt vágom a fát, de jelenleg nincs
jobb ötletem. Merésznek kell lennem, ha meg akarom győzni az
esküdteket.
–  Nem mondanám, hogy százszázalékosan meg lehetne
állapítani a gyilkos kilétét, de a legtöbb bizonyíték és nyom erre
utal.
– Előfordult már, hogy a bizonyítékok nem a valódi vádlottra
mutattak?
–  Elő – bólint. – De ahhoz a nyomoknak nagyon
félrevezetőnek kell lenniük.
– Rendben. Akkor nézzük kicsit más szemszögből a helyzetet.
Mr. Wilburn viszonyt folytatott Miss Rogersszel. Aznap éjjel egy
találkára ment hozzá, ami kissé hevesebbre sikerült a
kelleténél. Így ezzel is magyarázható, hogy miért került a DNS-e
és ujjlenyomata a szoba különböző pontjaira, valamint az
áldozatra.
– Tiltakozom, bíró úr – áll fel Elliot. – Ez nem kérdés, ráadásul
az ügyvédnő a tanú szájába adja, amit hallani akar.
–  Én csupán felvetettem egy olyan történetet, amit szintén
igazolhatnak a bizonyítékok anélkül, hogy a vádlott elkövette
volna a gyilkosságot. Szeretném, ha az esküdtek is látnák, hogy
ezek mind közvetett bizonyítékok.
–  Elutasítom, de, Mrs. Wilburn, kérem, tegyen fel kérdést a
tanúnak.
Azt hittem, abba kell hagynom az érvelést. Meglep, hogy
Tucker bíró ilyen könnyen továbbenged.
–  Akkor máshogy fogalmazok – kezdek bele újra. –
Lehetséges-e az, hogy a bizonyítékok csak azt támasztják alá,
hogy Mr. Wilburn aznap éjjel járt az áldozat szobájában és
fizikai kontaktusba lépett vele?
–  Valójában a fizikai kontaktust sem támasztják minden
kétséget kizáróan alá, csak az áldozat körme alatt talált szövet.
Akkor mondhatnánk, hogy biztosan Mr. Wilburn támadta meg,
ha a Miss Rogers nyakán lévő zúzódások visszaadnák a vádlott
ujjlenyomatát.
Nem is rossz. A végén még ő fog segíteni nekem.
– A vád Mr. Wilburnnel szemben előre megfontolt szándékkal
elkövetett emberölés. Ez ugye azt jelenti, hogy előre eltervezte,
kigondolta, hogy miért és hogyan végez az áldozattal?
 – Így van – bólint.
– Ön mégis azt mondta, hogy a DNS-nyomok arra utalnak, Mr.
Wilburn vitatkozott az áldozattal. Hogy dühből rontott rá. Ez a
kettő nekem nem jön össze. Vagy előre kitervelte a gyilkosságot,
vagy ott, dühből döntötte el, hogy megöli a nőt.
– Ezek valóban szembemennek egymással, de attól még nem
zárja ki, hogy Mr. Wilburn bántalmazta Miss Rogerst.
–  Ahogy az is lehet, hogy a gyilkosságot nem ő követte el,
csupán egy szenvedélyes légyottra tért be hozzá, nem igaz?
Hunter elhúzza a száját. Nem tetszik neki ez a macska-egér
játék, ahogy nekem sem. De muszáj ezt végigzongoráznunk,
hogy az esküdtek ne csak azt hallják, amit Elliot akar.
– Van esély rá, hogy így történt – sóhajtja Hunter. – Amíg nem
tudjuk megvizsgálni Mr. Wilburn fegyverét, addig nincs
egyértelmű bizonyítékunk, csupán ezek.
Nekem már ez is épp elég. A videóra nem térek ki, mert azzal
nem tudok dűlőre jutni. Így is sikerült legalább annyit
kihúznom Hunterből, hogy ne tűnjön annyira egyértelműnek a
gyilkos kiléte. A többit pedig majd ráérünk később
megkérdőjelezni.
–  Köszönöm, nyomozó – biccentek felé, majd visszaülök a
helyemre.
Ennél többet nem tudtam kihozni belőle. Jess biztatóan
bólint, amit jó jelnek veszek, de tudom, hogy ő mindig
mindenben mellettem áll, ezért azt se mondaná meg, ha szar
voltam. Igyekezne támogatni, nehogy magamba zuhanjak.
Jason azonban teljesen más tészta. Az ő arcán látom a
szomorúságot és némi kétségbeesést, amit azért nem értek,
mert ő akar börtönbe menni. Most mégis, hogy elkezdett
szorulni a hurok a nyakunk körül, már egészen máshogy néz ki.
Mintha rettegne. Mintha átgondolta volna a történteket, és most
esne le neki, mi is folyik körülötte. Nagyon remélem, hogy
megjön az esze, és végre elkezd beszélni, mert ha nem teszi,
képtelen leszek megmenteni őt.

Miután Ellie-t ágyba tettük, fogok egy pohár bort, és kiülök a

laptopommal a teraszra. Csak most van lehetőségem egyedül,
nyugodtan átgondolni a mai napot. Eszembe jut, hogy még a
Sasháról szóló aktát se néztem át, ezért azzal kezdem, mielőtt
még belemerülnék a munkába.
Az iratok közül, amiket Felipe szerzett, sok a cirill betűs, de
alattuk ott szerepel a fordítás is. Nagyon remélem, hogy
megbízható a szöveg. A legtöbb csak arról szól, amit Sasha
nekem is elmondott. Tényleg Cserepovecben született, de a
születési ideje meglep. Jóval fiatalabb, mint gondoltam. Kicsit
szégyellem is magam… A főiskola mellett már egy nagy
pénzintézetnek dolgozott, majd a diploma után New Yorkba
költözött. A neve nem nagyon merül fel hivatalos helyeken.
Azóta nem volt bejelentett munkahelye, a biztosítását is maga
fizette, valamint se bankszámlája, se hitele. Csoda, hogy nem
vizsgálták még ki, hogy miből él, hiszen évek óta nincs bevétele.
Legalábbis papíron. Szerencsére Felipe olyan dolgokat is ki tud
deríteni, amire én soha nem találnék rá.
Sasha egyedül egy lényeges helyen bukkant fel az évek során,
mégpedig egy olyan orosz étteremben, amit a Morozov család
üzemeltet. Hallottam már róluk, de csak annyit, hogy az orosz
maffia egyik meghatározó alakjai. Az viszont nem derül ki, hogy
mi dolga van Sashának a Morozov családdal, de biztos vagyok
benne, hogy vagy nekik dolgozik, vagy ellenük. Egy átlagember
nem kerül csak úgy véletlenül egy ilyen közegbe, ráadásul
valamiből élnie kell. És ha nem a bankban tartja a pénzét, akkor
azt azért teszi, mert nem akarja, hogy az adóhatóság
kérdezősködjön felőle. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mit
akar tőlünk Sasha. És főleg azt, hogy mit akar tőlünk az orosz
maffia.
–  Jó idő van – hallom Jason hangját magam mögül, mire
gyorsan összepakolom a papírokat, és visszacsúsztatom a
borítékba.
Mire közelebb lép hozzám, már el is tettem mindent szem
elől, nehogy meglásson bármit is.
– Igen, kellemes – bólintok.
Leül a mellettem álló székre, de nem fordul felém, az óceánt
nézi. Rákönyököl a térdére, és kicsit előrehajol, majd vesz egy
nagy, mély levegőt, amit lassan fúj ki.
– Jó voltál ma – szólal meg halkan.
Meglep, hogy felhozza a tárgyalást. Eddig még nem beszélt
róla magától.
–  Köszi – biccentek, majd belekortyolok a boromba. –
Könnyebb lenne, ha vissza tudnék támadni…
Érti a célzást, de nem reagál rá. Ismerem annyira, hogy
tudjam, mondani akar valamit, azért ült le mellém, csak nem
tudja, hogyan kezdjen hozzá. Ezért nem is sürgetem. Ha most
nekiállnék vallatni, csak elmenekülne.
–  Arra gondoltam, hétvégén áthívhatnánk Olivert és Sophiát
vacsorára – mondja. – Biztosan örülnének neki.
– Igen, ez jó ötlet – bólintok. – Holnap fel is hívom.
– Meg talán Jesst is – teszi hozzá, majd felvonja a szemöldökét,
miközben fél szemmel felém pillant.
– Szóval te is észrevetted – mosolyodom el.
– Csak a hülye nem veszi észre – húzza félmosolyra a száját. –
Olyanok, mint az idióta kamaszok, ha egy légtérben vannak.
Magamban kuncogok, mert az arcuk megjelenik előttem, és
valóban úgy néznek ki, mint két szerencsétlen, akik igyekeznek
eltitkolni az érzéseiket. Azt hiszik, működik, de külső szemmel
szörnyen feltűnőek.
–  Sophiának meg kell szoknia, hogy talán Oliver elkötelezi
magát egy másik nő mellett.
– Igen – bólint Jason, majd lehajtja a fejét. A tekintete derűsről
komorrá válik. – Ha engem lecsuknak… Szeretném, ha nem
egyedül nevelnéd Ellie-t. Szüksége van egy apára.
A hideg végigfut a hátamon, ahogy tudatosul bennem, mit is
mond. Beleremegek a gondolatba, hogy olyan hosszú időbe telt
rátalálnom, és most újra elveszíthetem, talán örökre.
– Ne beszéljünk ilyenekről! – rázom a fejem.
–  De muszáj róla beszélni! Te is látod, hogy milyen irányba
haladunk már az első napon. Nincs a kezünkben semmi, amivel
megfordíthatnánk a dolgok állását.
– Mert még mindig nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi a
fene történt akkor éjjel! – emelem fel a hangom.
– Megmondtam, hogy nem tehetem! – válaszol ő is hasonlóan
ingerülten. – Hidd el, hogy én lennék a legboldogabb, ha
sikerülne ezt megoldani, de hiába járatom az agyam, nem látok
más kiutat. El kell fogadnunk, hogy elítélnek, ezért meg kell
ígérned, hogy továbblépsz, ha én börtönbe kerülök.
– Nem – rázom a fejem. – Nem ígérek meg semmit. Ha neked
ennyit jelent a családod, én nem fogok semmit tenni azért, hogy
a lelkiismereteden könnyítsek. Most pedig hagyj magamra,
kérlek, mert dolgoznom kell! Legalább nekem fontos, hogy a
családunk egyben maradjon.
Meredten nézek a monitorra, még véletlenül sem akarom,
hogy a tekintetünk találkozzon. Nem láthatja azokat a
könnycseppeket, amik kibuggyanni készülnek, ezért remélem,
hogy minél hamarabb elmegy mellőlem. Miután sóhajt egy
nagyot, feláll a székből, és besétál a házba, én pedig végre
fellélegezhetek. Megtörlöm a szemem, de ennél többet nem
vagyok hajlandó búslakodni. Sok munka vár még rám a holnapi
nap előtt, ezért veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom,
ezzel lenyugtatva a szívverésemet. Nem érek rá Jasonnel és az
érzelmeimmel foglalkozni. Sokkal jobban aggaszt, hogy úgy kell
belevágnom egy újabb tárgyalási napba, hogy közben tudom,
semmi nincs a kezemben.
Egy dolog azonban szöget ütött a fejemben, mégpedig Jason
arca, amikor a biztonsági kamera felvételét néztük. Valamiért
nyugtalan lett, ezért megnyitom a videófájlt, és újból lejátszom.
Érzem, hogy valami nem stimmel vele. Sasha is azt említette,
hogy azon rajta van a válasz a kérdéseinkre, de én nem látom.
Ott van rajta valami, egy apró jel, ami talán a megoldása lehet
az egész ügynek, ha Jason is ennyire felfigyelt rá, de nem
találom azt az árulkodó pillanatot. Hiába nézem át többször is,
egyszerűen nem tudom, hogy mi lehet az. Márpedig ezt nem
hagyhatom ennyiben. Ha Jasonből nem is sikerül kihúznom
semmit, én rá fogok jönni, hogy hol találok fogást az ügyön.

Egy újabb nap, egy újabb kilátástalan helyzet. Az orvos szakértő

aprólékosan beszámol arról, hogy milyen sérüléseket és
nyomokat találtak az áldozat testén. Sok újdonságot azonban
nem tud mondani, ez csak arra jó, hogy az esküdtek még jobban
elszörnyülködhessenek a gyilkosságon, miközben Elliot Jason
nevét ismételgeti. Beléjük akarja ültetni a gondolatot, hogy
mindenképp ő felelős a lány haláláért, holott ezekre a
bizonyítékokra pontosan ugyanaz illik, mint amikről a
rendőrök is beszámoltak. Amíg nincs meg a gyilkos fegyver,
addig ezek mind csak közvetett bizonyítékok Jason ellen, és ezt
Elliot és az orvos is jól tudja. Ezért nem idegesítem magam.
–  Dr. Roberts, a sérülésekből kiindulva el tudná nekünk
mondani, hogy hogyan következhetett be Miss Rogers halála? –
teszi fel a kérdést Elliot.
A doktor úr megigazítja a szemüvegét, majd komótosan
kinyitja a száját.
–  A vizsgálatok alapján megállapítottuk, hogy az áldozatot
álló helyzetben, majd fekve fojtogatták, majd a párnát a fejére
szorítva egy lövés végzett vele, ami a homloklebenybe fúródva
a halálát okozta.
– Tehát a lövés volt az, ami megölte?
 – Igen, minden bizonnyal – bólint dr. Roberts.
– Köszönöm – biccent felé Elliot.
Valószínűleg ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a fegyver,
amit nem találnak, mennyire fontos szerepet játszik az ügyben.
Azt a látszatot akarja kelteni, hogy Jason direkt szabadult meg a
Glocktól, nehogy azonosítani tudják.
–  Dr. Roberts – lépek közelebb hozzá. – A halottkémi
jelentésben azt olvastam, hogy a lövés 55 fokos szögben érte
Miss Rogers koponyáját, ez igaz?
– Igen, a golyó ilyen szögben fúródott bele az agyba.
– Tehát, ha jól sejtem, nagyjából úgy érhető el ez a dőlésszög,
ha a gyilkos az áldozattal szemben volt, mégpedig olyan
testhelyzetben, hogy a lövést nem teljesen felülről, hanem,
mondjuk, az áldozat fölött térdelve adták le.
– Nagyjából úgy történhetett – biccent kimérten a doktor.
–  Nos, nekem nem tűnik egyértelműnek, hogy hogyan lehet
úgy lelőni valakit, hogy közben csak az egyik kezünkkel
szorítjuk rá a párnát a fejére. Ha valóban dulakodtak a
gyilkossal, hogyan volt képes leadni úgy a lövést, hogy közben
még a párnát is fogni tudta?
–  Az áldozat karján lévő zúzódások alapján az is lehetséges,
hogy a gyilkos a térdével szorította le a karját, hogy ne tudjon
ellenkezni.
– És a párna? Ha csak az egyik oldalát fogta le, akkor nem éri
el a kívánt hangtompító hatást, ha viszont középen nyomta a nő
arcába, akkor a saját kezét is át kellett volna lőnie.
–  Ez valóban jó kérdés – bólogat dr. Roberts. – Erre sajnos
nem tudom a választ.
 – Elképzelhető, hogy a gyilkosságot így nem követhette el egy
ember? A sérülések alapján részt vehetett a gyilkosságban még
valaki?
– Lehetséges, igen.
– Köszönöm!
Ennél jobb ötletem nem volt. Szánalmasnak érzem magam,
hogy mindössze ennyit tudtam kihozni a halottkém
jelentéséből, de máson nem találtam fogást. Ez is elég gyengére
sikerült. Még Elliot is csak a fejét csóválja, de szerencsére
néhány esküdt elgondolkodott rajta, és nekem ez jelenleg bőven
elég.
Visszaülök Jason mellé, de nem nézek rá. Haragszom. Dühös
vagyok. És ilyenkor ő is tudja, hogy képtelen vagyok
koncentrálni. De legalább meghúzza magát, és nem idegesít
tovább. Amíg a tanú távozik és a teremben lecsendesednek a
kedélyek, meglátom, hogy az Elliot mögött ülő srác, aki nagy
valószínűséggel az egyik gyakornok, hozzá hajol, és súg neki
valamit, majd Elliot bólogatva visszafordul a pulpitus felé.
–  Bíró úr – áll fel a helyéről. – A vád szeretne indítványt
benyújtani.
Hogy mit? A tárgyalási nap közepén?
–  Mr. Finch, az indítványokat és kérvényeket mindig a
tárgyalás megkezdése előtt kérem benyújtani.
–  Tudom, bíró úr, de a helyzet sürgőssége miatt sajnos nem
halaszthatjuk holnap reggelre, mert félő, hogy bizonyítékok
sérülnének vagy semmisülnének meg.
Egyre idegesebb vagyok. Mégis mit akar? És milyen
bizonyítékokról beszél? Tucker bíró a homlokát ráncolja, nem
tetszik neki Elliot kérése.
– Jöjjenek közelebb!
Remegő térdekkel lépek a pulpitus elé, Elliot mellettem áll
meg. A bíró kikapcsolja a mikrofont, majd közelebb hajol
hozzánk.
– Mr. Finch, elmondaná, hogy miről van szó?
–  Bíró úr, tudomásomra jutott, hogy a vádlott laptopján és
mobiltelefonján döntő erejű bizonyítékok lehetnek.
–  Milyen bizonyítékok? – kérdezem ingerülten. – Ha ilyen
fontos, miért nem foglalták le őket a házkutatás alatt?
– A csapatom csak most talált olyan nyomokat, amik a vádlott
személyes levelezéséhez vezetnek.
– Milyen nyomokat?
– Ezt csak akkor hoznánk nyilvánosságra, miután befejeztük a
nyomozást.
– Bíró úr – fordulok Tucker felé –, a vád csak húzni akarja az
időt egy felesleges vizsgálattal.
Igyekszem megakadályozni, hogy lefoglalják az elektronikai
eszközöket. Nem adhatom csak úgy oda őket, mielőtt
egyeztetnék Jasonnel. Ki tudja, mit találnának rajta… A bíró
mély levegőt vesz, majd élesen fújja ki, miközben Elliotot és
engem néz felváltva.
– Menjenek vissza a helyükre! – biccent.
Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de egyáltalán nem
nyugtat meg. Egy gyors egymásra pillantás után visszasétálunk
a helyünkre Elliottal, miközben halljuk, hogy Tucker bíró
visszakapcsolja a mikrofont.
–  Mr. Finch, a vádlott mobiltelefonjának és laptopjának
lefoglalásáról szóló kérelmét holnap reggel újra megvitatjuk!
Addig készüljenek pró és kontra érvekkel. A tárgyalást mára
berekesztem.
Ez is jobb, mint a semmi. Kicsit nyugodtabban ülök le a
helyemre, hogy összepakoljam az iratokat az asztalról, de ahogy
Jasonre pillantok, elfog a pánik. A szemében látom, hogy
szörnyen ideges lett attól, hogy átvizsgálják a holmijait.
– Mi az? – kérdezem tőle halkan.
–  Majd otthon megbeszéljük – motyogja, majd felpattan a
helyéről, és egyből a kijárat felé indul.
Alig tudok elköszönni Jesstől, szinte rohannom kell, hogy utol
tudjam érni. Csak a parkolóban sikerül, amikor megáll a kocsi
mellett. Idegesen járkál fel-alá, jobb kezével a hajába túr.
Tényleg nagy lehet a baj.
–  Elmondod, hogy mi folyik itt? Mi van a laptopodon, amit
nem láthatnak? – kérdezem ingerülten.
Nem mond semmit, csak a fejét csóválja, és továbbra sem áll
le.
– Nem adhatjuk oda. Se a laptopot, se a mobilt – hadarja.
Rosszul leszek attól, ahogy követem jobbra-balra, ezért
megragadom a vállát és megállítom, hogy a szemébe tudjak
nézni.
– Mit találnának rajta?
Erélyesebben kérdezek rá, hátha végre hajlandó valamit
mondani.
–  Elég legyen annyi, hogy ha az ügyészség átvizsgálja őket,
akkor azzal olyat adunk a kezükbe, amivel egy pillanat alatt
lecsukathatnak. Ha nem akarod, hogy börtönbe menjek, akkor
intézd el, hogy a bíró ne engedélyezze Elliot kérvényét!
Őszintének tűnik, és végre látom a szemében azt, hogy nem
akarja, hogy elítéljék. Most először viselkedik úgy, mint aki
komolyan meg akar menekülni a börtöntől. Most először látom
a szemében a kétségbeesést és a félelmet. Ezt hiányoltam eddig.
Az egy kicsit aggaszt, hogy mi lehet a laptopján, ami ennyire
terhelő rá nézve, de egyelőre nekem elég, hogy végre ő is kezdi
komolyan venni az ügyet.
– Rendben – bólintok higgadtan.
Mintha felkészült volna a veszekedésre, meglepett arcot vág,
amikor beleegyezem a kérésébe, és nem kérdezősködöm
tovább.
– Hazamegyünk, és kitaláljuk, hogy mivel vehetjük rá a bírót,
hogy ne engedélyezze – folytatom. – Ugye nem az e-mailjeid
között vannak az információk?
–  Ott is – bólogat lemondóan. – De egy privát e-mail-címen,
amit nem találnak meg, hacsak nem tudják, mit keressenek.
Nagyot sóhajtok.
– IP-cím?
–  Le van fedve. Ha nem jut a kezükbe a laptopom, akkor
védve vagyok.
– Hát töröljük az előzmények közül azt, amikor beléptél.
–  Tudod jól, hogy egy jó IT-s két másodperc alatt rátalál a
titkos e-mail-címre – sóhajtja.
Igaz. Akkor nincs más választásunk, meg kell akadályozni,
hogy a kezükbe kerüljön a laptop és a mobil. Intek Jasonnek,
hogy szálljon be a kocsiba, majd én is beülök. Hosszú nap vár
még rám, úgyhogy minél hamarabb bele kell kezdenem a
munkába.

Ismét a teraszra telepszem ki a gépemmel és néhány előző

ügyem aktáival. Olyan megoldást próbálok találni, amivel
biztosra vehetem, hogy Tucker bíró a mi oldalunkra áll,
azonban nehéz dolognak nézek elébe. Kinyitom a napozóágyat,
felhúzom a lábamat törökülésbe, és kipakolok magam elé.
Szeretek a szabadban dolgozni. A friss levegő és az óceán
hangja annyira ellazít, hogy sokkal könnyebben tudok
koncentrálni, mint a szobában. A legtöbb ötletem itt jön, szinte
beugranak a megoldások. Remélem, hogy most is így fogok
járni.
–  Szeretem ezt a szemüveget – szólal meg Jason a hátam
mögül, mire felkapom a fejem.
Automatikusan az arcomhoz nyúlok, és megigazítom a fekete
keretet.
–  Már kezdem megszokni – mondom. – Bár mindig öregnek
érzem magam, ha fel kell vennem.
–  Ne érezd! Szerintem kimondottan jól áll – közelebb lép
hozzám, majd megáll előttem. – A bíróságon is hordanod kéne,
sokkal tekintélyt parancsolóbb vagy tőle.
Kezd zavarni az, ahogy engem néz. Nem veszi le rólam a
tekintetét, folyamatosan az arcomat kémleli, amitől
megemelkedik a pulzusom. Régebben imádtam, amikor így
nézett rám, mert ez azt jelentette, hogy aznap már nem
dolgoztunk tovább… Most azonban muszáj a munkával
foglalkoznom.
–  Van kedved segíteni? – próbálom terelni a témát, mire
felvonja a szemöldökét.
– Azt szeretnéd, hogy segítsek? – kérdezi meglepetten.
– Igen – bólintok. – Azt hiszem, megakadtam. Talán neked van
ötleted, hogyan oldjuk meg ezt az átvizsgálást.
Mintha egy pillanatra elgondolkodna. Szinte látom magam
előtt, ahogy ismét begubózik, megmakacsolja magát, és
visszavonul a szobájába, nehogy megkönnyítse a dolgomat. De
legnagyobb meglepetésemre nem így tesz. Leül a napozóágy
végébe, és maga felé fordítja a laptopomat. Átolvassa azokat az
információkat, amiket eddig gyűjtöttem a régebbi ügyeinkből,
és néhány ötletet, amit lejegyzeteltem, de még nem találtam
konkrét megoldást. Feszülten nézi a képernyőt, ami előidéz
bennem néhány kellemes emléket. Sokszor kértük ki a másik
véleményét egy-egy ügyben, amikor elakadtunk. Időbe tellett,
de megtanultuk, hogyan ne avatkozzunk bele egymás
munkájába, csak akkor, ha kimondottan erre kérjük a másikat.
Néha annyira ellepik a fejünket a gondolatok, hogy szükségünk
van egy friss, szűz szemre, ami teljesen más megközelítésből lát
rá az ügyre. Éjjeleken keresztül ültünk kettesben a papírhalmok
fölött, hogy megtaláljuk a megoldást egy adott problémára.
Jason mindig is képes volt órákon át koncentrálni az előtte álló
feladatra. Csak rá kell néznem, és látom rajta azt az
elszántságot, amit régebben. Ahogy összevont szemöldökkel,
homlokát ráncolva, a borostáját piszkálva gondolkodik…
Mintha az elmúlt napok meg se történtek volna. Mintha újra az
a férfi ülne velem szemben, akit előtte annyira csodáltam és
szerettem.
–  Mit szólnál a tulajdonjoghoz? – vonja meg a vállát, majd
felnéz egyenesen a szemembe.
Valószínűleg észrevette, hogy eddig őt bámultam, mert kicsit
zavarba jön a tekintetem láttán. Elkapom a fejem, mielőtt még
kellemetlenebb lesz a helyzet, és megköszörülöm a torkomat.
– És mivel érvelnénk? – kérdezem.
–  Azzal, hogy a te tulajdonjogodat is negatívan befolyásolná
az átvizsgálás.
– Vagyis? – ráncolom a homlokom.
Jason nem válaszol, de a szemében egy kis huncut fény csillan
meg, amikor újból felém fordítja a laptopomat. Nem
számítottam erre a látványra, ezért a szemem kikerekedik. A
monitoron egy fénykép jelenik meg, amit a nászutunkon
készítettünk. Rómában, a hotelszobánkban állunk a tükör előtt.
Jason hátulról átkarolva húz magához a bal kezével, miközben
a jobban lévő mobiljával lefényképezi a tükörképünket.
Mindkettőnk hajáról csurog a víz, mert előtte léptünk ki a
zuhanyzóból. Nevetünk. Boldogok vagyunk. És teljesen
meztelenek.
– Emlékszel erre? – kérdezi Jason halkan.
– Már hogyne emlékeznék? – kacagok fel. – Kifogásoltad, hogy
sosem küldök neked meztelen fotókat magamról.
–  Ezt nem hagyhattam annyiban! Szükségem volt legalább
egyre, amit nézegethetek!
– Nem inkább magadat nézegetted ezen a képen? – vonom fel
a szemöldököm.
Maga felé fordítja a gépet, hogy ismét megnézhesse a képet.
 –  Most, ahogy így mondod… Marha jól nézek ki! – állapítja
meg bólogatva.
Annyira rá vall ez az egész, hogy nem bírom ki nevetés
nélkül. Elképesztő egy figura, azt meg kell hagyni!
– Az volt életem egyik legjobb utazása – mosolyog.
– Ó, azok a kávék és pizzák! – sóhajtom.
–  Még jó, hogy Oliver ajánlotta nekünk azt a kis éttermet.
Elképesztően jó volt a kaja!
–  És olyan kedves volt ott mindenki! Emlékszel az atyára?
Akivel egyik este szóba elegyedtünk, és megígértük neki, hogy
ha egyházi szertartásunk is lesz, akkor mindenképp
visszamegyünk, hogy ő adhasson minket össze?
–  Sosem gondoltam volna, hogy egy pappal ilyen jól el lehet
beszélgetni!
– Szegény próbálta volna megmenteni a lelkünket… – húzom
el a számat.
–  Szerintem ő is rájött egy idő után, hogy teljesen felesleges
próbálkoznia – legyint Jason, mire ismét felnevetek.
– Csak úgy áradt rólunk a bűn!
–  Még szép, nászúton voltunk! Egy percre se vettük le a
másikról a kezünket.
Ahogy ezt kimondja, enyhén közelebb hajol hozzám, és jobb
kezével gyengéden végigsimít a meztelen combomon.
Érintésére az egész testemben végigfut a bizsergés, főleg,
amikor mélyen a szemembe néz. Megrohamoznak az emlékek.
Valóban sok időt töltöttünk az ágyban a nászutunk alatt, hiszen
előtte nem sok lehetőségünk volt rá. Itt volt Ellie, aki nagyon
rosszul aludt, mellette pedig annyi munkánk volt, hogy alig
jutott idő kettőnkre. A romantikára. Pedig igencsak jó párost
alkottunk. Ismerem minden egyes porcikáját, ahogy ő is az
enyémet, és azt is tudja, hogyan érjen hozzám; hol cirógasson és
hol ragadjon meg erélyesebben. Úgy játszik rajtam, akár egy
hangszeren.
Tekintete egyre jobban elsötétül, ahogy közelebb hajol
hozzám. Résnyire nyílt ajkait csak néhány milliméter választja
el az enyémtől, miközben az orrával gyengéden súrolja az
arcomat. Villámcsapásként szalad végig a gerincemen a vágy,
ami kiadja az utasítást az egész testemnek. Lehunyt szemmel
dőlök kicsit előre, hogy végre megízlelhessem a csókját. Nyelve
először csak puhán kóstolgat, majd határozottabban veszi
birtokba a számat. Képtelen vagyok ellenállni neki. Mintha az
érintése kiütné minden racionális gondolatomat, onnantól
kezdve, hogy hozzám ér, csak mi vagyunk egymásnak. Nem
számítanak a gondok, a problémák, csak az, hogy együtt
lehessünk. Ezért nem is ellenkezem, amikor megfogja a
karomat és magával húz a háló felé. Ajkaink alig szakadnak el a
másikétól, úgy rontunk végig a házon, hogy közben nem
engedjük el egymást. Magához von, szorít, ölel, én pedig
engedelmesen átadom magam neki. Ahogy a szobába érünk,
bezárja az ajtót, és már húzza is le rólam a pólómat. Az ágy az
egyetlen hely, ahol átengedem neki az irányítást. Ahol ő
parancsol, én pedig mindent úgy teszek, ahogy akarja. Sem a
hétköznapi életünkben, sem a munkában nem hagyom, hogy ő
domináljon, de ilyenkor nem tudom figyelmen kívül hagyni az
erejét, a mindent elsöprő kisugárzását. Szeretem, hogy mellette
igazi nő lehetek. Gyenge, elesett nő, akit a tenyerén hordoz ő, az
erős férfi. Simogat, kényeztet, és semmit sem siet el.

Egymás mellett, hanyatt fekve, felváltva veszünk mély

levegőket, hogy a pulzusunk visszaálljon a normálisra. A karján
fekszem, és a plafont bámulom, ő pedig játszani kezd a
hajammal. Én utálom, amikor ezt csinálja, de őt megnyugtatja,
ezért sose szólok neki, hogy hagyja abba. Zavarban vagyok,
hogy mit is mondhatnék. Kérdezzem meg, hogy most mit is
csinálunk? Köszönjem meg? Vagy csak menjek ki a fürdőbe,
aztán majd úgyis eltűnik az ágyamból?
– Szóval, tulajdonjog? – kérdezi.
Szerencsére ő is hasonlóan gondolkodik, mint én, ezért tereli
a szót.
–  Szerintem működhet. Mondjuk meg, hogy az adott e-mail-
szolgáltató szerveréről bekérhetik a levelezésedet, ha nagyon
kíváncsiak rá.
– És ha nem arra kíváncsiak? – fordul felém.
– Van más is, amit akarhatnak? – kérdezem, miután én is felé
fordulok.
– Fogalmam sincs – rázza a fejét. – Nem hiszem.
–  És azon a titkos e-mail-címen kívül kell még valamit
takargatnod?
Ahányszor tudatosul bennem, hogy mit tett, a szívembe
nyilall a fájdalom. Legszívesebben felpofoznám, sírnék,
ordítoznék, de ilyenkor csak nyelek egyet, és folytatom a
beszélgetést, ahol tartottunk.
 – Nem, csak az van. De… – egy pillanatra elkapja a tekintetét,
majd ismét rám néz. – Az nagyon fontos.
– Rendben – bólintok, és a fejemet a plafon felé fordítom.
Én sem értem magamat. Nem tudom, miért nem vagyok
képes arra, hogy elengedjem. Hogy ne foglalkozzak vele, amikor
annyi fájdalmat okozott. Újra és újra azon kapom magam, hogy
küzdök érte, harcolok, hogy az enyém maradjon.
Nagyot sóhajt, majd kihúzza alólam a karját, és felül az
ágyon. A mozdulatából ítélve fel akar öltözni, de végül ülve
marad, meg se mozdul.
–  Sajnálom – suttogja. – Nem akartam, hogy ez legyen.
Elcsesztem mindent. De szeretném helyrehozni, ha még
lehetséges.
Hirtelen szóhoz se jutok. Vajon mire értheti ezt? A
gyilkosságra, vagy a megcsalásra?
– Hogyan? – kérdezem remegő hangon.
– Részt akarok venni az ügyben. Segítek, ahogy csak tudok, de
vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem mondhatok el.
Ha ezt elfogadod, akkor közös erővel talán sikerül
megnyernünk. Mint a régi, szép időkben.
A fájdalom a mellkasomban egészen átalakul. Kellemes,
meleg érzés veszi át a helyét, ami simogatja a lelkemet. Eddig is
úgy éreztem, hogy meg akar menekülni a börtöntől, de végre ki
is mondta. Végre ő is tenni akar valamit azért, hogy ne ítéljék el.
És ezzel talán azt is szeretné, hogy ne hulljon szét a családunk.
– Szeretnél itt maradni? – kérdezem halkan.
Erre már hátrafordul, és kérdőn néz rám.
– Itt. A szobánkban. Velem – mondom.
 Meglepetten vonja össze a szemöldökét, de utána egyből ki is
simulnak az arcvonásai. Nem válaszol, csak lassan hátradől, és
újból magához húz.

Jesst felvesszük reggel, úgy megyünk hármasban a bíróságra.

Jason kimondottan pozitívan áll a mai naphoz, ami nemcsak
engem lep meg, de Jess arcát is látom a visszapillantóban, amint
a homlokát ráncolva próbál rájönni, mi a fene történhetett. És
persze, amikor elmegyünk a mosdóba a kezdés előtt, egyből rá
is kérdez.
–  Szóval… – kezd bele kézmosás közben. – Elmondod
magadtól, vagy…
Körbenézek, de rajtunk kívül senki más nincs a helyiségben,
ezért bátran merek beszélni.
– Végre megnyílt – vonom meg a vállam. – Fogalmam sincs, mi
ütött belé, de segíteni akar. Látom rajta, hogy próbálkozik, és ez
nekem elég.
– Mihez elég? – kérdezi kíváncsian.
Nagyot sóhajtok.
– Visszaköltözött a hálóba.
– Szóval megbocsátottál neki?
–  Azt nem mondtam – rázom a fejem. – Még azt sem tudom,
mit kéne megbocsátanom neki, de egyelőre csak egy célt tűztem
ki, mégpedig azt, hogy felmentsék a tárgyalás végén.
– Hajlandó együttműködni?
–  Egy bizonyos mértékig. Segíteni fog, de fenntartja azt a
döntését, hogy nem mond el mindent.
–  És így mégis hogy fogjuk megnyerni az ügyet? – ráncolja a
homlokát.
– Hát, ez jó kérdés – bólogatok. – Mindenesetre eggyel előrébb
vagyunk. Talán nemsokára sikerül elérnem azt is, hogy
elmondja, mi a fene folyik a háttérben.
– Legyen így – bólint Jess.
A tárgyalóteremben ismét nagy a tömeg, de főként
szakmabeliek töltik meg a sorokat. Szerencsére a sajtó még
mindig nem szimatolta ki a nagy hírt, bár van egy olyan
sejtésem, hogy Jason karrierje már sosem lesz a régi. Hiába
mentik fel, hiába mondják ki az ártatlanságát, a szakmában
már sosem fogja visszaszerezni a tekintélyét. És ezt ő is tudja.
Aggódó tekintettel néz végig a teremben ülőkön, akik szintén őt
bámulják. Sokukkal találkoztunk már, együtt is dolgoztunk
velük, most pedig úgy ülnek itt, mint a keselyűk, akik a bukását
várják. Biztos vagyok benne, hogy elégedettséggel tölti el őket a
tudat, hogy láthatnak összeomlani egy férfit, akire eddig csak
irigykedve néztek.
–  Ne foglalkozz velük! – súgom oda Jasonnek. – Egyik sem
érdemli meg, hogy egy pillanatig is törődj azzal, mit gondolnak.
Láthatóan meglepem a támogató hangsúllyal, de utána sokkal
kisimultabban néz rám. Legalább ő meg tudott nyugodni kicsit,
mert az én fenekemben ott van az a bizonyos zabszem.
Miután a bíró bevonul, egyből a tárgyra tér.
– Nos, Mr. Finch, kezdheti!
Elliot fel is áll a helyéről, gondosan begombolja a zakóját,
majd maga elé veszi az aktáját.
 –  Bíró úr, a vád indítványt kíván benyújtani, miszerint
szeretnénk átvizsgálni Mr. Wilburn személyes laptopját és
mobiltelefonját.
– Miért van erre szükség?
–  Olyan bizonyítékok lehetnek rajta, amik döntő erejűek a
tárgyalásra nézve.
– Bíró úr – állok fel én is. Bár a térdeim remegnek, a hangom
határozott marad. – A védelem szeretné tudni, hogy pontosan
milyen bizonyítékokról van szó.
–  Ezt nyilvánvalóan nem mondhatjuk el előre, csak az
átvilágítás után – tárja szét Elliot a karját.
– Ezt a részét értem, de ha a laptop és a telefon merevlemezét
is át akarják nézni, akkor a védelem kéri az indítvány
elutasítását.
– Milyen alapon? – kérdezi a bíró.
– Mivel Mr. Wilburn a férjem, ezért a gépe és a telefonja az én
személyes adataimat is tartalmazza, így a Legfelsőbb Bíróság
megállapítása értelmében az én tulajdon- és személyiségi
jogomat is sértenék az esetleges intézkedések.
–  Nyilván nem Mrs. Wilburn személyes adatai érdekelnek
minket – teszi hozzá Elliot.
– A kutakodás közben azonban olyan fájlok is előkerülhetnek,
amik rossz fényt vetnének rám a tárgyalás alatt. Olyan fájlok,
amiket szeretném, ha csak a férjem látna, senki más.
Még a bíró is kicsit zavarba jön, mert végre leesik neki, hogy
miről is beszélek.
– Ügyész úr – fordul Elliot felé.
–  A vád mindössze Mr. Wilburn személyes levelezésére
kíváncsi.
– Ahhoz teljesen felesleges lefoglalni az elektronikai tárgyakat
– magyarázom. – Mr. Wilburn hajlandó megadni az engedélyt,
hogy a szolgáltató szerveréről letölthessék a teljes levelezését.
– Akkor ezt megbeszéltük – bólint Tucker bíró. – Az indítványt
elutasítom, ellenben engedélyezem Mr. Wilburn személyes
levelezésének átvizsgálását. Most pedig folytassuk a tárgyalást!
Ennél jobban nem is mehetett volna. Majdhogynem
mosolygok, amikor visszaülök Jason mellé, akinek az arcán
szintén a megkönnyebbülés látszik, szemben Elliottal. Az még
kicsit aggaszt, hogy ő esetleg tudhat valamit, amit én nem. Miért
ilyen fontos neki, hogy átnézze az e-mailjeit? Vagy lehetséges,
hogy csak próba szerencse alapon akart kutakodni, hátha
rábukkan valamire? Most már azonban nem aggódom,
legalábbis ezen. Az persze továbbra is zavar, hogy nem tudom,
mi legyen a következő lépés.
Elliot a klub dolgozóit szólítja egyesével, hogy kikérdezze őket
az esküdtek előtt. A legtöbben csak azt tudják elmondani, amit
eddig is tudtunk: Jason gyakran járt náluk, mindig Kimberlyvel
találkozott, majd távozott. Többször is lejátsszák a videót, amin
Jason szerepel, miközben bemegy a lány szobájába. Mindegyik
pincérnő beazonosítja őt, és megerősítik, hogy aznap éjjel is őt
látták Kimberlyvel utoljára. Most is erősen figyelem a felvételt,
de nem látok rajta semmi gyanúsat. Egyre jobban zavar, hogy
miért mondhatta Sasha, hogy a biztonsági kamera mindent
elárul.
A klubban dolgozó összes lányt kikérdezzük, de feltűnik, hogy
Daliát nem hívták be. Nyilván olyan dolgokat mondana, ami a
vád szemében nem előnyös, ezért nem merik kiültetni a tanúk
padjára. Sebaj, még szerencse, hogy én rátaláltam, és amikor
eljön a mi időnk, be tud számolni mindarról, amit nekünk
elmesélt.
A nap utolsó tanújaként a pultost szólítják, akit mi is
kikérdeztünk Jess-szel. Ő is ugyanazt mondja el, amit a többiek.
Már számomra is unalmas, nemhogy az esküdteknek, akik már
láthatólag teljesen mással törődnek, mint ami előttük zajlik.
Értem én, hogy Elliot minél jobban tudatosítani akarja bennük,
hogy ha minden tanú ugyanazt mondja, akkor biztosan így
történtek a dolgok, de ez már túlzás. Ráadásul semmi konkrétat
nem hallunk, csak azt, hogy Jason járt ott, bement Kim
szobájába, majd távozott, és később megtalálták a lány
holttestét. Valaki mondhatna már valami újat.
–  Mr. Morales, aznap éjjel is dolgozott a pultban, igaz? –
kérdezi tőle Elliot.
– Igen, én voltam az esti műszakban.
– Mettől meddig?
– Nyitástól éjfélig.
– Találkozott Mr. Wilburnnel aznap este?
–  Igen, szokásához híven leült a pulthoz, ivott néhány
whiskey-t, majd megvárta, hogy Kim odamenjen hozzá.
– Milyen hangulatú volt a találkozásuk?
–  Kim jókedvűnek tűnt, de… – keresi a szavakat, hogyan
szólíthatná Jasont. – De Mr. Wilburn nyugtalan volt.
– Miből gondolja?
–  Az egész testbeszédén látszott. Folyton az óráját nézte, az
ujjaival dobolt a pulton, és csak úgy nyelte a whiskey-t.
 –  Tehát mondhatjuk, hogy ittas állapotban volt, amikor Miss
Rogersszel találkozott?
– Eléggé – bólint Morales.
– Agresszíven viselkedett?
–  Nem volt kimondottan indulatos, de látszott rajta, hogy
valami nincs rendben.
– A többi látogatásánál is ilyen hangulatban volt?
–  Nem igazán – rázza a fejét Morales. – Előtte sokkal
nyugodtabb volt, kiegyensúlyozottabb.
– Köszönöm – bólint Elliot, majd visszasétál a helyére.
Oké, ez nem hangzott túl jól, de nem is vészes. Még
átfordíthatjuk semlegesre a vallomását, csak kicsit erősebben
kell próbálkoznom, mint eddig.
A nap végére mindenki elfárad, így nem marad idő, hogy én
is feltehessem a kérdéseimet Moralesnek. Nem is bánom. Jobb
lesz frissen, kipihenten belekezdeni, mert már olyan szinten
leállt az agyam, hogy egy épkézláb mondatot nem lennék képes
kimondani. Bár nekem már az is elég, hogy végre nem kell még
egyszer végignézni a videót és kielemezni minden egyes
pillanatát.
Amíg a kocsihoz sétálunk, előveszem a második mobilomat,
és írok egy sms-t Felipének.

„Biztonsági kamerák felvételei. Május 19. Jet klub.”

–  Felipe? – lép mellém Jason, mire ijedten a zsebembe

csúsztatom a telefont, és igyekszem úgy tenni, mintha mi se
történt volna. – Nyugi, gondoltam, hogy vele dolgozol. Sikerült
valamit kideríteni?
 – Szerinted ennyire kétségbe lennék esve, ha bármi is lenne a
kezemben?
– Mit kértél most tőle?
Körbenézek, nehogy bárki is meghalljon minket.
– A biztonsági kamerák felvételeit.
– Miért nem kéred be őket legálisan?
– Az sokkal lassabb, nincs időm erre. Át kell néznem az összes
felvételt, mert valami nem stimmel velük.
– Honnan veszed ezt?
Be kéne számolnom Sasháról, de akkor azt is el kéne
mesélnem, hogyan találkoztunk. Ezt a részt inkább ki akarom
hagyni, sőt, lehetőleg elfelejteni.
–  Megérzés – vonom meg a vállam. – Valamiért zavar, hogy
ekkora jelentőséggel bír ez a bizonyíték.
–  Értem – bólint. – Szóval nem volt elég ma hatszor
végignézni, szeretnéd a teljes, huszonnégy órás anyagot
kielemezni, amit összesen hat kamera vett fel?
Ebbe még nem gondoltam bele.
– Talán – jelentem ki nem túl magabiztosan. – De inkább csak
reménykedem, hogy akkor is kiszúrok valamit, ha kicsit
felgyorsítom a lejátszást.
–  Sok sikert! – biccent felém Jason, mielőtt beszállna a
kocsiba.
Azt már szóvá sem teszem, hogy sokkal egyszerűbb lenne a
dolgom, ha elmondaná, hogy találok-e bármi nyomot vagy
bizonyítékot a többi felvételen. Nem is próbálkozom, teljesen
esélytelen. Inkább csak beülök az autóba, és elindulunk haza.
Az esti vacsora, fürdetés, estimese-olvasás rituáléja után Ellie
elalszik, így nyugodtan folytathatom a munkát. Szétpakolok a
hatalmas franciaágyon, magam elé veszem a laptopomat, és
bármennyire fáj is, elindítom azt a videót, amit már lassan
akkor is látok magam előtt, ha behunyom a szemem.
–  Azért még én is elférek valahol? – kérdezi Jason, amikor
kilép a fürdőből, és szétnéz a szobában.
– Ott van egy kis hely – mutatok az ágy szélére, de a fejemet
nem fordítom arra, tekintetemet a monitoron tartom.
Jason nagyot sóhajt, majd felmászik mellém az ágyra. Arrébb
tol néhány mappát és iratot, majd közelebb húzódik hozzám,
hogy ő is láthassa a felvételt.
– Ennyire hiányzott? – kérdezem felvont szemöldökkel.
–  Engem is kíváncsivá tettél – magyarázza, miközben az
oldalára fekszik, fejét megtámasztva. – Most már engem is
érdekel, hogy miért olyan nagy szám ez a videó.
Szinte biztos vagyok benne, hogy nagy segítséget nem fog
nyújtani, de legalább némi érdeklődést mutat az ügy iránt.
Kicsit kifelé fordítom a laptopot, hogy ő is jobban lássa a
képernyőjét, és együtt nézzük tovább a videót. Mindig görcsbe
rándul a gyomrom, amikor bemegy a szobába azzal a nővel. Ő
is megköszörüli a torkát, mintha zavarban lenne, de nem mond
semmit. Jobb is, hogy nem kell ismét átbeszélnünk, hogy mit
csinált, kivel és hányszor, mert már elegem van ebből a
témából. Még csak nem is akarok arra gondolni, hogy miket
művelt a hátam mögött, ezért csak a videóra koncentrálok, és
igyekszem külső, objektív szemlélőket vizsgálni az
eseményeket. Miután kijön a szobából, tárcsáz, telefonál, majd
eltűnik a folyosón. Innentől kezdve jön az unalmas rész, amikor
csak a dolgozók mászkálnak fel-alá a kijárat és a vendégtér
között. Dalia is feltűnik, és még két pincérnő, akik a mai napon
tanúskodtak a bíróságon. Legszívesebben felgyorsítanám a
lejátszást, de félek, hogy így lemaradok valamiről. A szemeim
már kezdenek lecsukódni, amikor feltűnik valami. Mint egy
isteni szikra, mintha megvilágosodnék.
– Ez mi volt? – kapom fel a fejem, majd leállítom a videót.
– Mi? – ásítja Jason.
Nem lepődnék meg, ha közben ő már aludt volna.
Visszatekerem a felvételt, és újból lejátszom.
– Ott – mutatok egy alakra, aki a folyosón sétál el.
Jason felkönyököl, még közelebb húzódik a képernyőhöz, és
alaposabban megnézi.
– Az ott…
–  Szerintem igen! – bólogatok. – Morales. Azt mondta, hogy
éjfélkor hazament, de itt az áll, hogy egy óra múlt.
– Akkor nem lehetett már ott – ráncolja a homlokát Jason.
– Nem bizony!
Erre már az ő szemei is kipattannak, és felül mellém.
– És ha csak visszajött valamiért?
– Nem gondolod, hogy azt mondta volna? Arról volt szó, hogy
éjfélkor hazament. Pont.
– Akkor ez azt jelenti, hogy…
– Hogy valaki manipulálta a felvételt – jelentem ki.
A hideg futkos a hátamon. Hát ezt akarta Sasha elmondani! Ő
tudta, hogy valaki Jasonre akarja terelni a gyanút, de vajon azt
is tudja, hogy ki?
Összerezzenek, ahogy megszólal a mobilom, amin Felipe
szokott hívni. Egyből felkapom a telefont és fogadom a hívást.
– Igen?
– Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de… Nem
fog menni. Eddig a felvételeket kerestem, de egyik
nyilvántartásban sincsenek, se szerveren, se felhőben. Mintha
nem is léteztek volna.
– Ezt hogy érted?
–  Úgy, hogy valaki el akarja tüntetni az eredeti felvételeket.
Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni.
Bontja a vonalat, én pedig megsemmisülve engedem le a
telefont a fülem mellől. Magam elé bámulok, igyekszem
összetenni a képet.
– Mi az? – kérdezi Jason ingerülten.
–  Nincsenek meg az eredeti felvételek – motyogom. – Valaki
nagyon jó munkát végzett a takarítással.
– Felipe se találta meg őket?
–  Nem – rázom a fejem, majd Jason felé fordulok, hogy a
szemébe nézhessek. – Valaki rád akarja terelni a gyanút.
– Erre már én is rájöttem – bólogat.
– Valószínűleg ők végeztek a lánnyal…
–  De ki lenne képes ilyesmire? És miért akarnak engem
belekeverni?
– Ez jó kérdés… Amire talán te megadhatnád a választ!
Felvont szemöldökkel nézek rá, de ő csak fújtat és a szemét
forgatja.
– Megmondtam, hogy nem tehetek semmit!
–  Csak azt mondd el, hogy milyen kapcsolatban álltál a
lánnyal!
 – Nem mondhatok semmit! – emeli fel a hangját.
– Értsd már meg, hogy mondanod kell valamit, ha azt akarod,
hogy megmentselek!
–  Talán meg sem érdemlem, hogy megments! – vág vissza. –
Miért akarnál segíteni, ha egyszer megcsaltalak és hazudtam
neked?
–  Mert nem számít, hogy mit tettél, a férjem vagy, és még
mindig szeretlek!
Az utolsó mondatomra visszahőköl. Engem is meglepett, hogy
kimondtam, és talán ő sem számított erre. De nem bántam meg.
Az indulat eltűnik, mindketten megnyugszunk, miközben
egymást nézzük.
– Pont ezért van szükségem arra, hogy segíts. Annyi fájdalmat
és csalódást okoztál már… És én így sem tudlak cserben hagyni.
Szeretlek – vonom meg a vállam. – Nem tehetek róla. Még
mindig reménykedem abban, hogy a történetünk happy enddel
zárul, mert ebben a rohadt világban csak rád számíthatok. Csak
rátok. Ti vagytok az utolsó mentsváram, ezért kérlek, ha bármi
ötleted van, hogy mi történhetett, akkor mondd el.
Figyelmesen végighallgat, majd leszegi a fejét. Annyiszor
láttam már ezt a mozdulatot tőle, hogy tudom, mire
számíthatok. Semmire. Nem fog segíteni, megint begubózik, én
pedig egyedül vihetem tovább az ügyet. Már épp készülök
felállni az ágyról, hogy átköltözzek a vendégszobába, amikor
ismét felemeli a fejét.
– Nem én tettem – motyogja. – A fiúkkal az egyik szomszédos
bárban ünnepeltünk, ezért át tudtam menni a Jetbe. A pultnál
azért voltam ideges, azért nézegettem az órámat, mert féltem,
hogy észreveszik, hogy eltűntem. Valóban jártam bent Kim
szobájában, de amikor kijöttem, még élt. A folyosóra érve
megláttam, hogy van egy nem fogadott hívásom Hugh-tól, ezért
gyorsan visszahívtam. Már épp kerestek, ezért azt mondtam,
hogy kicsit eljöttem sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem, de
utána egyből visszamentem a fiúkhoz. Esküszöm, ennél többet
nem tudok.
Vörös szemekkel nézem őt, és a könnyfátyolon keresztül
igyekszem eldönteni, hogy hazudik-e. A hangja végig nyugodt,
de nem betanult szöveget mond. Őszintének tűnik.
–  Add a telefonod! – nyújtom felé a kezem marcona
tekintettel.
– Miért? – ráncolja a homlokát.
– Csak add ide azt a kurva mobilt! – mordulok rá.
Meglepődik a kirohanásomon, ezért egyből az
éjjeliszekrényhez hajol, és feloldja a telefon képernyőjét, majd
átadja nekem. Azonnal a híváslistára megyek. Nem is nézek
mást, csak a 19-ét. Éjjel fél 12-kor valóban volt egy nem fogadott
hívása Hugh-tól, majd három perccel később egy kimenő,
amikor visszahívta. Feljebb görgetek, de a listán nincs több
forgalom aznap, sőt, 20-án se. Visszatekerem a videót arra a
pillanatra, amikor Jason kijön a lánytól, és előveszi a telefonját.
A kijelző szerint ez fél egykor történt, de valójában egy órával
korábban.
–  Most már biztos, hogy manipulálták – mutatom a mobilt
Jasonnek. – Egy óra eltérés van. Nem jött vissza a pultos, úgy
vágták össze a videót, hogy úgy tűnjön, te voltál bent
Kimberlynél fél egykor.
 – Már csak azt kell kideríteni, hogy ki tette ezt. A nyom pedig
elvezet a gyilkoshoz.
–  És nyert ügyünk van – bólintok. – Már csak a fegyver a
kérdéses.
– De azt nem találják – jelenti ki Jason, amire ismét összeugrik
a gyomrom.
– Te tüntetted el? – kérdezem bizonytalanul.
– Nem – rázza a fejét. – Ellopták. Fogalmam sincs, hogy hol a
pisztoly.
–  Akkor reméljük, ez így is marad! Holnapra lekérem a
hivatalos híváslistádat, amivel bizonyítani tudjuk, hogy a videó
hamis. Ha Hugh-t is beidézzük tanúnak, és ezt megerősíti, akkor
innentől kezdve meginog a vád.
– Remélem, hogy nemcsak meginog, de össze is dől.
– Én is – bólintok.
Örülnöm kéne. Ugrálnom, ünnepelnem, de semmi kedvem
hozzá. Fáradt vagyok, nemcsak a mai nap miatt, hanem az
elmúlt néhány nap, hét miatt. Őszintén remélem, hogy minél
hamarabb kiderül, Jason csak az események áldozata, és így
rövidre zárjuk az ügyet. Hiszek abban, hogy így lesz, mert már
nem bírom sokáig idegekkel. A bírónak be kell látnia, hogy a
bizonyíték hamis, ezért nem vehetjük figyelembe. Jasonnek
viszont vallania kell, hogy járt bent a lánynál, mert a DNS-ét és
az ujjlenyomatát nem tudjuk máshogy magyarázni. Talán még
arra is bizonyítékot kell szereznünk, hogy nem egyszeri
alkalomról volt szó. Ha elismeri a viszonyt, akkor egészen más
színben látják majd az esküdtek a történteket. Hiszen mi oka
lett volna megölni azt a nőt, akivel évek óta titkos viszonyt
folytatott?
Ma azonban már képtelen vagyok koncentrálni és
gondolkodni. Mindent összeszedek az ágyról, és leteszem
magam mellé a földre. Aludnom kell. Jason továbbra is csak ül a
helyén, és a mozdulataimat nézi.
– Visszamenjek a vendégszobába? – szólal meg halkan.
– Ne – vágom rá egyből. – Maradj itt!
Eldőlök az ágyon, és őt is magammal húzom. Semmi másra
nem vágyom, csak hogy érezzem az érintését, az ölelését. Tudni
akarom, hogy mellettem van, ezért magamhoz vonom, és
bekuporodom a karjai közé. Először csak óvatosan, majd kicsit
határozottabban ölel magához. Pillanatok alatt magával ránt az
álom.

Végigsimítok az ágyon. Még ki se nyitottam a szemem, de már

keresem Jasont magam mellett, azonban nem érzem sehol.
Oldalra fordítom a fejem, hogy megnézzem, miért. Üres az ágy.
Csak egy kis papírcetli fekszik a lepedőn, amitől a pulzusom
egyből a duplájára ugrik. Gyorsan felülök, és a kezembe veszem
az üzenetet, hogy minél hamarabb elolvashassam.

El kell intéznem valamit. Nem akartalak felébreszteni. A

bíróságon találkozunk!

Nem igazán nyugtat meg. Azt hittem, lelépett, és ahhoz képest

ez egy teljesen normális üzenet, de én mégsem érzem azt, hogy
jó jelnek kéne vennem. Miért nem írta meg, hogy hova megy?
Ráadásul a bíróságon kívül máshova nem is nagyon mehetne,
mert a bokapántja minden egyes lépését rögzíti. Nagyon
remélem, hogy nem felejtette ezt el, és nem keveri magát még
nagyobb bajba.
Ellie-t és Sophiát ma én viszem oviba, ezért igyekeznem kell
az öltözéssel. Úgy aludtam, mint a bunda, de már háromszor
kinyomtam a telefon ébresztőjét. Hallom, ahogy Ellie kint
randalírozik a folyosón, ezért gyorsan összeszedem magam és
leszaladok a konyhába. Útközben felkapom Ellie-t, aki nagyot
nevet azon, ahogy az ölembe huppan, majd gyors léptekkel
haladunk a konyha felé. A pulton azonban már vár az
előkészített reggeli és egy bögre kávé. Jason nemcsak hogy
korán lelépett, de még erre is volt ideje. Nem sokat aludhatott,
az biztos, de ennek én most kimondottan örülök. Leültetem
Ellie-t reggelizni, hogy nyugodtan tudjak készülődni, majd őt is
rendbe szedem.
Tartok a mai naptól, főleg azért, hogy miként tudom tálalni a
bírónak és az esküdteknek az éjjeli felfedezésünket. A legjobb
az lenne, ha egyből irányított ítélet születne, de ebben nem
hiszek. Meg kell védenünk az álláspontunkat, és be kell
bizonyítanunk, hogy Jasonnek hiába volt köze a lányhoz, nem
érintett a gyilkosságban. Nehéz lesz, de meg kell oldanunk, mert
ez az egyetlen esélyünk arra, hogy véget vessünk ennek a
tortúrának.
A bíróságra érve egyre gyorsabban kezd dobogni a szívem.
Azért is izgulok, hogy Jason időben ideérjen. Pontosabban,
inkább azért, hogy eljöjjön. Nagyon furcsán viselkedik
mostanában, ráadásul azt se mondhatnám róla, hogy
túlságosan megbízható. Így csak a remény marad, egészen
addig, amíg be nem lépek a tárgyalóba. Jess és Jason már a
helyükön ülnek, és nagyban diskurálnak valamiről összedugott
fejjel.
–  Jó reggelt! – köszönök rájuk, mire mindketten felnéznek
rám.
Jess elmosolyodik, Jason pedig a kezembe nyom egy
papírlapot.
– Remélem, ma végzünk – biccent az irat felé.
Jobban megnézem, mit is adott oda. Ahogy végigfuttatom a
szemem a sok számon és dátumon, egyből leesik, miről van szó.
Még csak nem is sejtettem, hogy ezért indult el otthonról olyan
korán. Meglep, hogy ahhoz képest, hogy ki sem akarta nyitni a
száját, a végére még ő segít, hogy megnyerjem az ügyet.
Visszaadja a hitem abban, hogy talán van még remény a
számunkra. Ettől függetlenül még nagyon sok csontváz hever a
szekrényünkben, de legalább egyet sikerül kidobni onnan.
Magabiztosan biccentek feléjük. Ez sima ügy. Nem tudnak
belekötni, és innentől kezdve átvehetjük az irányítást.
– Jess – fordulok felé, majd átnyújtom neki a papírt. – Ez a te
napod!
Hirtelen szóhoz se jut, a szája tátva marad, a szemei
kikerekednek.
– Ezt… Ezt hogy érted? – dadogja.
–  Nemhiába kértelek fel másodügyvédnek. Ismered az egész
ügyet, te is ugyanúgy benne vagy, mint mi. Szeretném, ha ezt
most te csinálnád!
 Láthatólag képtelen felfogni, hogy mit is mondok, de végül
felpattan a helyéről, és a nyakamba ugrik. Szorosan megölel, de
a következő pillanatban el is enged. Megköszörüli a torkát, majd
megigazítja a ruháját.
– Bocsi, ez nem volt túl profi – mondja, de az izgalomtól alig
tudja visszatartani a vigyorát.
–  Ugyan, ennyi még belefér! – mosolygok rá, majd leülök a
helyemre.
Jason megfogja a kezemet az asztalon, és gyengéden
megszorítja. Nem tudom, hogy azért, mert átadtam Jessnek egy
ilyen feladatot, vagy mert ő is izgul a végkimenetel miatt. Az
arca azonban magabiztosságot tükröz, ezért én inkább arra
tippelnék, hogy nem nézte volna ki belőlem, hogy egy ilyen
fontos tanút és bizonyítékot csak úgy lepasszolok valakinek.
Volt idő, amikor én voltam a legfontosabb. Csak azt tartottam
jónak, megfelelőnek, amit én magam végeztem el. Mára
azonban megtanultam, hogy néha tenni kell egy lépést hátra,
hogy más is kaphasson a rivaldafényből. Nekem ettől nem jut
kevesebb belőle, viszont sokkal többet kapok vissza az élettől.
–  Tegnap Mr. Moralesnél hagytuk abba – szólal fel Tucker
bíró, hogy megnyissa a tárgyalási napot. – A védelem következik
a keresztkérdésekkel!
Jess arcára pánik ül ki. Még sosem vett részt gyilkossági
ügyben, csak polgári perekben, ezért hatalmas rajta a nyomás.
Engem is elbizonytalanít kicsit, de bízom benne. Tudom, hogy
jól fogja végezni a munkáját, ezért egy mosollyal bátorítom.
Minden egyértelmű, neki csak oda kell tolnia a bizonyítékot az
orruk alá. Mindenki feszülten néz minket, ezért Jess kissé
bizonytalanul áll fel a helyéről. Elliot meglepetten, ugyanakkor
kicsit vidáman figyeli őt, ahogy kisétál a tanúk padja elé. Mintha
azt gondolná, ez a kiscsaj tuti el fogja rontani.
–  Mr. Morales – szólítja meg Jess a tanút. – A tegnapi napon
kifejtette, hogy mikor és milyen minőségben találkozott Mr.
Wilburnnel. Felidézné, kérem, hogy az esküdtek emlékeit is
felfrissítsük?
Eddig jó. A mondat végére már határozottabb a hangja, mint
az elején, de azért minden egyes szavára és mozdulatára
figyelek. Ha úgy látom, kétségbeesik vagy elbizonytalanodik,
azonnal át kell vennem a helyét.
–  A Jetben dolgozom pultosként – kezd bele Morales. –
Nagyjából havonta egyszer láttam őt a klubban, mindig
whiskey-t ivott, majd Kimberlyvel hátramentek a privát
szobába.
– Május 19-én hogyan találkoztak?
– Ugyanígy.
Jess a kezében lévő mappát babrálja. Elbizonytalanodott.
Elakadt. Nem tud mit kérdezni, nem tudja, hogyan vezesse fel a
kérdést. A másodperc töredéke alatt már mozdulnék is, de Jason
a karomra fekteti a kezét, így megtorpanok. Értetlenül nézek rá,
de ő csak biccent egyet. Tudom, hogy meg akarja nyerni az
ügyet, ezért először nem értem, miért nem engedi, hogy
közbelépjek, de végül meghallom, hogy Jess megköszörüli a
torkát.
–  Szóval, önnél rendelt a pultnál italt, majd Miss Rogersszel
távozott a hátsó folyosó felé?
– Igen, így volt – bólint unottan Morales.
 –  Azt is látta, hogy Mr. Wilburn mikor jött ki a szobából,
esetleg azt, hogy mikor hagyta el a klubot?
–  Azt nem – rázza a fejét. – Nagyon sokan megfordulnak a
vendégtérben, így nem láthatok mindenkit, főleg nem úgy, hogy
közben a munkámra koncentrálok.
Újra elengedem magam. Már látom, hogy minden rendben
lesz. Jess továbbra is összeszedetten, egyenesen áll a pulpitus
előtt, nem inog meg.
– Meg tudná mondani, hogy a Jetnek hány ki- és bejárata van?
–  Van egy főbejárat, amit a vendégek használnak, valamint
egy hátsó ajtó, ahol többnyire az áruszállítók és a dolgozók
közlekednek.
– Ez a hátsó ajtó hol található?
– A privát szobák folyosójának végén.
Jess a kivetítőhöz lép, és elindítja rajta a biztonsági kamera
felvételét. Szinte hallom, ahogy jó páran felszisszennek és
felsóhajtanak a teremben.
–  Tudom, sokszor láttuk már ezt a videót, de szeretném, ha
még egyszer, utoljára, alaposan végignéznénk közösen, mivel
Mr. Finch minden tanúnak lejátszotta a tegnapi nap folyamán,
csak önnek nem.
Morales arcán azt látom, hogy ő örül ennek, de sajnos ez nem
arról szól, hogy jól érezze magát. Én is végigszenvedtem elég
sokszor, neki is belefér az idejébe. Az már jobban aggaszt, hogy
az esküdtek nem igazán figyelnek, de remélem, hogy Jess
felkelti majd az érdeklődésüket. Először ott állítja meg a videót,
ahol Jason bemegy Kimberlyvel a szobába.
– Elmondaná, kérem, hogy mit lát a képen? – fordul Morales
felé.
– Wilburn és Kimberly, amikor szobára mennek.
– Milyen időpontot olvas le a képernyőről?
– 23 óra 58 perc.
– Ha jól tudom, ön aznap éjjel éjfélkor fejezte be a műszakot.
– Igen, így volt – bólint Morales.
– És pontosan éjfélkor indult haza?
–  Talán egy picivel utána – vonja meg a vállát. – De nem
sokkal.
–  Hogyan emlékszik, valóban pár perccel azelőtt hagyta ott
Mr. Wilburn a pultot Miss Rogers társaságában, hogy ön
befejezte volna a munkáját?
Erre Morales már elgondolkodik. Eddig úgy látszik, ez nem
tűnt fel neki.
– Nem – rázza a fejét. – Jóval előtte elmentek a pulttól.
Erre Jess nem reagál, csak megnyomja a gombot, hogy
folytatódjon a lejátszás. Így még jobb is, hogy ő csinálja ezt a
részt, mert így láthatom az esküdteket. Néhányan már
felfigyeltek a videóra, és enyhén előredőlve nézik a kivetítőt.
Eddig hallottam némi duruzsolást a teremben, de most teljes
a csönd. Mindenki feszülten figyel.
–  Elmondaná, hogy most mit látunk? – kérdezi Jess, amikor
újból kimerevít egy képet a felvételből.
– Ez Wilburn, ahogy kijön Kimtől.
– Az időpont?
– 0 óra 6 perc.
– Látja, hogy mit csinál éppen?
– Ha jól veszem ki, telefonál.
 –  Így van, Mr. Wilburn az egyik kollégáját, Hugh Petersont
hívta vissza, mivel volt tőle egy nem fogadott hívása, amíg bent
tartózkodott Miss Rogersnél.
– Bíró úr, miért fontos az, hogy kit és mikor hívott a vádlott? –
szól közbe Elliot.
–  Nagyon is fontos – bólint felé Jess erélyesen, majd
visszafordul Tucker bíró felé. – Bíró úr, a védelem szeretne új
bizonyítékot bemutatni – mondja, majd a mappából előhúz egy
papírlapot, és a pulpitusra helyezi a bíró elé, egyet pedig Elliot
elé. – Ez a híváslista bizonyítja, hogy Mr. Wilburn aznap este 23
óra 28 perckor hívta fel Mr. Petersont, nem pedig 0 óra 6
perckor.
– És miért hinnénk el, hogy akkor épp ez a telefonbeszélgetés
zajlott? – köt bele Elliot újból.
–  Mert a hivatalos híváslista szerint Mr. Wilburnnek ez volt
az utolsó kimenő hívása egészen másnap reggelig, az időpontot
pedig Hugh Peterson híváslistája is megerősíti. – Jess a
kivetítőre is kiteszi a listát, hogy az esküdtek is láthassák. – Ezt
Mr. Wilburn mobilszolgáltatója is megerősítette, tehát ez
bizonyítja, hogy a videó, ami alapján Mr. Wilburn éjfél után
nem sokkal hagyta el a szobát, nem a valóságot ábrázolja.
–  Tiltakozom, maximum az időpont csúszhatott el! – áll fel
Elliot a helyéről.
Már nem tűnik olyan nyugodtnak, mint eddig.
–  Nem csak elcsúszott az időpont – folytatja Jess, majd
odatekeri a videót, ahol Morales is látszik, és kimerevíti a képet.
– Ez a felvétel időpontja szerint egy órával az után történt, hogy
Mr. Wilburn elhagyta a szobát és kezdeményezte a hívást. Mr.
Morales, lát valami furcsát a képen?
A pultos összevont szemöldökkel vizsgálja a kivetítőt, majd
mély levegőt vesz.
– Az ott én vagyok – jelenti ki meglepetten.
Én csak Elliot arcát figyelem, valamint az esküdteket, akik
szintén értetlenül állnak a helyzet előtt. A teremben némi
suttogás veszi kezdetét, ami számunkra jó jel. Jess tart egy kis
hatásszünetet, hogy mindenki felfogja, mi is történik, majd
folytatja.
–  Tehát, ha az időzítő lenne elcsúszva, akkor is a fél egyes
eseményeket mutatná a felvétel, ön azonban akkor már nem
tartózkodott a klubban, igaz?
– Nem – fújja ki élesen a levegőt Morales. – Éjfél után hagytam
el az épületet, de nem fél órával. Ráadásul a kezemben van egy
üveg vodka, amit nagyjából 11 körül vittem be a pultba. Tisztán
emlékszem rá.
A sutyorgás élesebbre vált, én pedig nem tudom visszatartani
a mosolyomat. El sem hiszem, hogy végre sikerült fogást
találnunk az ügyön! Jess is nehezen türtőzteti magát, de úgy
viselkedik, mint egy profi. Higgadt marad, hagyja, hogy
leülepedjen az információ az esküdtekben és persze Elliotban
is.
– Bíró úr – szólal meg végül teljes nyugodtsággal. – A védelem
indítványozza, hogy a bizonyítékok listájáról kerüljön le a
biztonsági kamera felvétele, mivel minden bizonnyal
manipulálták. Továbbá kivizsgálást kérünk, hogy az ügyészség
hogyan juthatott hozzá egy hamisított bizonyítékhoz.
–  Az indítványt elfogadom – vágja rá Tucker bíró, meg sem
várva, hogy Elliot közbeszóljon. – Mr. Finch, várom a
magyarázatot!
Elliot bizonytalanul áll fel a helyéről, hirtelen köpni-nyelni
nem tud. Lesimítja a nyakkendőjét, és igyekszik összeszedni a
gondolatait.
– Bíró úr, a vád szörnyen sajnálja a történteket. A felvételhez
a klub biztonsági szolgálatán keresztül jutottunk hozzá, nem is
kételkedtünk az eredetiségében.
–  Nos, legközelebb ne forduljon elő ilyen! Most pedig legyen
szíves az eredeti felvételeket megszerezni.
–  Igen, bíró úr – bólint Elliot, mint egy megszeppent
kisiskolás.
–  Tekintettel a koholt bizonyítékra, a tárgyalást a mai napra
berekesztem. A vizsgálatot megindítjuk a videófelvétel
eredetiségét illetően, valamint megkérem a vádat és a védelmet,
hogy holnaptól ne használják bizonyítékként. Az esküdteket
pedig arra utasítom, hogy vegyék figyelmen kívül a videón
látottakat. Holnap folytatjuk!
A kalapács koppan, majd a teremben nagy zsivaj veszi
kezdetét. Majdnem mindenki egy emberként áll fel a helyéről,
hogy minél hamarabb megvitathassák a történteket. Én is
felállok a székről, és megvárom, amíg Jess visszaér hozzám.
Már messziről látom a hatalmas vigyort, ami beragyogja az
arcát. Ahogy elém lép, határozottan magamhoz ölelem. Nem
tudnám leírni, mit érzek. Nem szimpla boldogságot, ez annál
sokkal több.
–  Büszke vagyok rád! – suttogom a fülébe. – Még sosem
voltam ilyen büszke semmire és senkire!
 Érzem, hogy szorosabban húz magához, majd halkan
szipogni kezd. Ahogy elenged, a keze még mindig remeg, de
mély levegőket véve igyekszik nyugtatni magát.
– Ez valami elképesztő volt! – fújja ki a levegőt.
– Nagyon jó voltál! – dicséri meg Jason is. – Köszönöm!
Ő is megöleli. Ez tőle hatalmas szó, talán még soha nem
láttam, hogy ennyire kimutatta volna a büszkeségét.
Mondanám, hogy még az én irányomban sem, de ez nem
meglepő. Ha nem is mondta, én mindig éreztem, hogy elismeri
a munkámat.
– Este gyertek át vacsorára Oliverrel! – ajánlja fel Jason.
Mindketten összevonjuk a szemöldökünket a meghívására.
Egyrészt furcsa, hogy ennyire örül ennek az előrelépésnek,
másrészt feltűnik, hogy úgy ajánlotta fel a vacsorát, hogy
Oliverrel együtt jöjjenek. Erre azonban Jess nem tér ki, hiszen
sejthette, hogy mi már régóta tudunk a kapcsolatukról.
– Köszi, megbeszélem vele – bólint. – Most viszont vissza kell
mennem az irodába. Este találkozunk!
Zavarában otthagy minket, és egyedül siet a kijárat felé.
– Mit ennél? – kérdezem Jasontől. – A mai vacsit én állom.
–  Szó sem lehet róla – rázza a fejét. – Én főzök! Hazafelé
megállunk vásárolni, felvesszük Ellie-t, és vacsorára pont
készen leszünk mindennel.
Olyan magabiztosan adja elő, hogy nem is merek közbeszólni.
Enyhe kifejezés, hogy meglep a viselkedése. Nem számítottam
arra, hogy ennyire feldobja a mai nap sikeres zárása, de nem
szólok érte. Mintha kicserélték volna. Az én kedvem is egészen
megváltozik, ha csak ránézek. Nem akarok hazudni, rám fért
már végre egy kis jókedv.

A vacsora jó hangulatban telik. Sophia és Ellie hamar befejezik

az evést, és egyből szétpakolnak a nappaliban, hogy
játszhassanak. Néha elgondolkodom azon, hogy miért nem
született Ellie-nek testvére. Igazából szóba se jött, hogy
szeretnénk még egy gyereket; de miért nem? Talán azért, mert
őt sem terveztük. Sosem terveztünk meg előre semmit, se a
gyereket, se az esküvőt. Az is inkább amolyan praktikus döntés
volt, hiszen a pénzünket és a céget könnyebb így menedzselni,
mintha folyton aláírásokat és engedélyeket kéne kérnünk
egymástól. Nem cselekedtünk ösztönből, szerelemből, hirtelen
fellángolásból, csupán megfontolt döntéseket hoztunk, ami
megkönnyíti az életünket. Jasonből nem is nézem ki, hogy
bármit is érzelemből tenne. Ő annyira logikusan élte az életét,
hogy nem igazán fértek bele az emóciók. Ez persze nem jelenti
azt, hogy nem szereti Ellie-t teljes szívéből, csupán azt, hogy ez
az érzés csak, úgymond, véletlenül bukkant fel az életében. És
talán ezért nem is vágyik arra, hogy újra átélje, hiszen egyszer
már megtapasztalta, milyen apává válni. Neki nem hiányzik
még egy gyerek. És nekem?
– Isteni volt a steak! – nyög fel Jess, majd leöblíti a vacsoráját
egy korty vörösborral.
– És még nem kóstoltad a felfújtat! – emeli fel az ujját Jason.
Feláll a helyéről, és elkezdi összeszedni a tányérokat, mire én
is követném, hogy segítsek neki, de a vállamra teszi a kezét.
 – Maradj csak, én intézem!
Nem veszekszem vele. Nem tagadom, élvezem, hogy ilyen
aktív és jókedvű. Engem is feldob a viselkedése, ugyanakkor
nem tudom kitörölni a gondolatot a fejemből, hogy miért
változott meg ennyire egyik napról a másikra. Nem kéne
folyton gyanakodnom, de nem tehetek róla. A véremben van.
Megvárjuk, amíg Jason mindent elpakol az asztalról, majd
felszolgálja a csokifelfújtat, és a hűtőből elővesz egy üveg
pezsgőt. Mindenki elé poharat tesz, majd önt nekünk az italból,
és a saját poharát állva megemeli.
–  Ha már ilyen szépen összegyűltünk, szeretnék egy kis
köszöntőt mondani. Jessre, aki a mai napon bebizonyította,
hogy egyedül is képes helytállni a tárgyalóteremben. Szép
munka volt, igazán büszke vagyok rád!
Mindhárman megtapsoljuk, de Jess kislányos zavarában csak
összehúzza magát és elpirul. Bizonyára még mindig a történtek
hatása alatt van, de nem is csodálom. Nagy nap volt ez a mai
számára.
– De nem ő az egyetlen, aki megérdemli, hogy koccintsunk rá
– folytatja Jason, majd felém fordul, egyenesen a szemembe néz.
– Tudom, hogy nem úgy viselkedtem veled mostanában, ahogy
megérdemelnéd. A szíved-lelked kitetted értem, én pedig nem
tudtam viszonozni. Igaz, még nincs vége a csatának, amit meg
kell vívnunk, de nagyon remélem, hogy hamarosan magunk
mögött tudhatjuk ezt az egész felfordulást. Bízom benned,
bennetek, és abban, hogy megoldjátok ezt az ügyet. Ma
hatalmas lépést tettetek előre, és remélem, hogy a bíró
hamarosan belátja, hogy az ügyészségnek nincs elég
bizonyítéka. Ejteniük kell a vádakat. Mert nem adunk nekik
más lehetőséget.
– Éljen! – szól közbe Jess, majd ő is megemeli a poharát.
Mindannyian koccintunk, és iszunk a pezsgőből. Úgy tűnik,
Jason szívből beszél, mégis ott motoszkál bennem egy gondolat,
miszerint valami nem stimmel. Eddig hozzám se akart szólni,
nem volt hajlandó megnyílni, most pedig úgy adja elő magát,
mintha ő lenne a világ legboldogabb embere. Hiszen végig arról
volt szó, hogy viszonya volt, ráadásul beismerte, hogy egy olyan
embert akar védeni, aki mindennél fontosabb számára.
Pontosabban, aki olyan fontos, mint Ellie, és ezért még rólam is
képes lenne lemondani. Egyik pillanatban azt gondolom, hogy
az egész kapcsolatunk hazugság volt, a következőben pedig úgy
viselkedik, mintha szeretne. Mintha számítanék. Ez életem
legrejtélyesebb ügye, amit valószínűleg sosem fogok kibogozni.
Mert hogy ő nem fogja elárulni, hogy mi is folyik a háttérben, az
egyszer biztos.
–  És mi a helyzet veletek? – kérdezem Olira és Jessre nézve,
miután mindannyian nekiláttunk a desszertnek.
Mindketten meglepetten fordulnak felém, de engem ez egy
cseppet sem zavar. Elegem van a titkolózásból, és hogy
mindenki mindent a szőnyeg alá akar söpörni. Beszéljünk végre
nyíltan!
–  Mi megvagyunk – bólogat Oli. – Sophia jól érzi magát az
előkészítőben, halad, úgyhogy jövőre elkezdheti az iskolát.
–  Jajj, ne játsszuk már ezt! – fújtatom. – Tudjátok, hogy mire
gondolok! Mind felnőttek vagyunk, miért nem lehet nyíltan
beszélni?
 Jess és Oli egymásra néznek. Tekintetükben némi aggodalom
tükröződik, valamint szomorúság.
– Nincs mit elmondanunk – böki ki végül Jess.
Először nem értem, miről van szó, de ahogy végignézek
rajtuk, leesik.
– Ó…
Zavarban vagyok. Valószínűleg a legrosszabb időpontban
hoztam fel ezt a témát.
–  Úgy döntöttünk, hogy jobb így mindenkinek – teszi hozzá
Oliver. – Mert… – Nagy levegőt vesz, amit aztán élesen fúj ki. –
Szóval, úgy néz ki, hogy visszamegyek dolgozni. Nem megy
nekem ez az otthonülő apuka életmód.
– De… – hirtelen alig tudom összeszedni a gondolataimat és a
kérdéseimet. – Oké, én ezt megértem. De miért kell ezért…
–  A DEA chicagói irodájában tudnak elhelyezni – vág közbe
Oli. – Pár hét múlva kezdek, amint befejeződik Sophia ovis éve.
Az iskolát már ott fogja kezdeni.
Ezt nem hiszem el… Alighogy visszakaptam őt, újra el fogom
veszíteni? Megint csak a késő esti telefonhívások és a
karácsonyi vacsorák maradnak nekünk? Persze örülök neki, ha
ez teszi boldoggá, de olyan hirtelen jött ez az egész. És mi lesz
így a lányokkal? Ellie annyira ragaszkodik Sophiához, szinte
minden napjukat együtt töltik, mostantól pedig alig fognak
találkozni. Hogyan tudom majd elmagyarázni neki, hogy a
dolgok megváltoznak?
– Jól vagy? – kérdezi Oli a kétségbeesett arckifejezésem láttán.
– Igen, persze, csak… Hirtelen jött ez az egész – magyarázom.
– Nekem is. De láttalak titeket napról napra, ahogy dolgoztok,
ahogy a szenvedélyeteknek éltek, én pedig úgy éreztem,
eltékozlom az életemet. Vissza kell kerülnöm a körforgásba,
különben beleőrülök a semmittevésbe.
Megértem őt. Hosszú ideig a munkája volt az élete, hiszen
ezért is ment rá egy házassága. Talán a második is, de az elég
ködös számomra, és nem is akarok belefolyni a részletekbe. A
lényeg az, hogy azt akarom, hogy boldog legyen. Neki is jobb
lesz így, és Sophiának is.
– Elnézést – mondom, majd a poharammal együtt kisétálok a
teraszra.
Friss levegőre van szükségem. Túl sok minden történik
egyszerre, amit fel kell dolgoznom. Túl sok a változás, amitől a
biztos alapokon nyugvó életem egy csapásra ingataggá válik.
Azt hittem, ebben a korban az embernek már nyugodt,
kiegyensúlyozott élete lehet, de az enyém napról napra tartogat
meglepetéseket. A korláthoz sétálok, rátámasztom a könyököm,
és csak nézem az óceán. Szükségem van néhány percre, hogy
feldolgozzam a hallottakat.
Nemsokára azonban lépéseket hallok magam mögül, majd
Oliver megáll mellettem, és felveszi ugyanazt a testhelyzetet,
amit én. Csak állunk egymás mellett, nézzük a vizet, és
hallgatjuk egymás légzését.
–  Hiányozni fogsz – szólal meg halkan. – Szeretném, ha
tudnád, hogy a kapcsolatunk nem fog megváltozni.
– Dehogynem – vágok közbe. – Ne hazudjunk se magunknak,
se a másiknak. Eleinte sűrűn felhívjuk egymást, beszámolunk
mindenről, majd ezek a telefonbeszélgetések egyre jobban
ritkulni fognak, míg végül csak évi egy-két helyzetjelentés és
szülinapi köszöntés marad.
Mély levegőt vesz, amit élesen fúj ki.
–  Nem akarok hazudni. Valószínűleg így lesz. De neked is
élned kell a saját életed, ahogy nekem is.
– És ha nem tudok megbirkózni vele? – fordulok felé könnyes
szemmel. – Ha szükségem van valakire, akire támaszkodhatok a
nehéz időkben?
– Nincs szükséged rám – rázza a fejét. – Mindig is te voltál az
erősebb, és én terheltelek téged a problémáimmal. Most már
legalább miattam nem kell majd aggódnod. Ráadásul – fejét a
nappali felé fordítja, majd vissza felém – jobban tennéd, ha nem
az én gondjaimmal foglalkoznál. Hozd rendbe a saját életed,
amíg van rá lehetőséged. Én elcsesztem, amikor… Amikor
eljöttem Mexikóból. Nem így kellett volna alakulnia a
dolgoknak, és most már hiába akarom helyrehozni. Neked még
van lehetőséged rá. Tegyél meg mindent annak érdekében, hogy
visszaszerezd, ami a tied, mert hirtelen eljön az a pillanat,
amikor rádöbbensz, hogy már túl késő.
Tudom, hogy Jasonre és a kapcsolatunkra gondol. Ő már két
feleséget veszített el, így nagyon is jól tudja, hogy mit beszél. Én
is tisztában vagyok azzal, hogy igaza van, és tennem kell
valamit.
– Ezek az utolsó jó tanácsaid? – vonom fel a szemöldököm.
– Ez egy báty dolga – vonja meg a vállát, mire elmosolyodom.
Annyira tipikus! Szereti kihangsúlyozni, hogy ő a nagy
testvér, még ha alig két perc van is köztünk. De ő mindig is úgy
fog tekinteni rám, mint a kishúgára, akire vigyáznia kell.
Bevallom, én is szeretem, amikor ilyen. Ő az egyetlen, akitől
elviselem, ha meg akar védeni. Istenem, szörnyen fog
hiányozni!

Miután elköszönünk Oliéktól, először Ellie-t tesszük ágyba, majd

visszamegyek az étkezőasztalhoz, és elkezdek lepakolni róla.
Amikor gyötörnek a gondolatok, mindig nekiállok takarítani,
ami segít kicsit lenyugodni. Nem tudom, miért, de a fizikai
aktivitás során könnyebben sikerül a fejemben is helyretenni a
dolgokat.
– Hagyd, majd én megcsinálom! – veszi ki Jason a kezemből a
tányérokat.
–  Muszáj csinálnom valamit, te is jól tudod – csóválom a
fejem.
Erre fog egy poharat, tölt bele pezsgőt, és a kezembe nyomja.
–  Tessék, foglald el magad ezzel! – mondja, majd a
távirányítóért nyúl, és bekapcsolja a hangszórót. Halk zene
csendül fel. – Csak lazíts, a többit én elintézem!
Rá se ismerek… Mintha tegnap óta kicserélték volna.
Örülnöm kéne neki, de folyton csak azon jár az agyam, hogy
miért lett hirtelen ilyen jókedvű és pozitív. Most azonban nem
akarok választ találni erre. Ki akarom élvezni, hogy ilyen, mert
sosem tudhatom, mit hoz a holnap.
A földig érő ablakokhoz lépek, miközben lágyan ringatózom a
zene ütemére. Belekortyolok a pezsgőmbe. Kellemesen
elzsibbasztja a fejemet és az egész testemet. Szinte nem is
hallom, hogy Jason mit művel az étkezőben és a konyhában, de
nem is érdekel. Sikerül kikapcsolnom az agyam. Még akkor sem
rezzenek össze, amikor lassan végigsimít a derekamon.
– Emlékszel erre a dalra? – kérdezi halkan, majd ő is felveszi a
ritmusomat.
– Igen – bólintok, a szám szélén halvány mosoly jelenik meg. –
London.
–  A Houston-ügy – egészíti ki. – Szörnyen nehéz volt az
Egyesült Királyságban tárgyalni.
– A felkészülés nagy részében csak azt tanultuk, hogy milyen
az ottani jogrendszer – kacagok.
–  Iszonyatosan fárasztó volt! – sóhajtja Jason. – De így még
jobban élveztem, amikor megnyertük. Mindig az a győzelem a
legszebb, amiért keményen megharcolunk. A munkában és az
életben is…
Kezét a derekamról lecsúsztatja, végig a csípőmön, egészen a
combomra. Lehunyt szemmel engedem át magam az érzésnek,
amitől az egész testem libabőrös lesz, főleg akkor, amikor
megérzem Jason leheletét a nyakamon.
– Az az éjszaka felejthetetlen volt – suttogja a fülembe.
Bizony, hogy az volt! Vacsorára lazacot és rákot ettünk, majd
pezsgőt rendeltünk a szobánkba. A győzelem és az alkohol
együtt részegített meg minket, amitől minden lehetséges
gátlásunkat elhajítottuk. A hotelszoba teraszán estünk
egymásnak. Nem érdekelt minket, hogy ki néz, mert mi csak a
másikat láttuk, mintha csak mi léteztünk volna a világon.
Hiányzik az az érzés. Hiányzik, hogy újra egy
szétválaszthatatlan párost alkossunk, akiket semmi sem állíthat
meg. Ellie volt az, aki ilyenné tett minket. Aki bebizonyította
nekünk, hogy jöhet bármi, egymásnak mi vagyunk a
legfontosabbak. Azóta ezt sajnos elfelejtettük, az emlék
megkopott.
A karjai között megfordulok, de egy lépést sem távolodom
tőle, sőt. Még szorosabban hozzábújok, orrommal a nyakát
cirógatom, majd felemelem a fejem.
– Szeretnék még egy gyereket – suttogom, majd úgy fordulok,
hogy a szemébe nézhessek.
Nem lepődik meg. Nem hátrál el, tartja a szemkontaktust
néhány másodpercig, ami nekem éveknek tűnik. Végül egy szó
nélkül lehajol, és határozottan megcsókol. A kezemből kiveszi a
poharat, majd egy könnyed mozdulattal megszabadít a
ruhámtól. Felszisszenek, ahogy a meztelen hátam és a fenekem
a hideg ablaküveghez nyomódik, de a következő pillanatban
már eltereli a figyelmemet Jason ölelése, amint a dereka köré
fonja a combomat, hogy minél hamarabb a magáévá tehessen.

Izgatottan vágok neki a mai napnak. A mai első felszólalásom

után eldől, hogy milyen irányba haladunk tovább, de nagyon
bizakodó vagyok. Jess és Jason is tele van pozitív energiával.
Igaz, Jason oka erre teljesen tiszta számomra, hiszen az éjszaka
igencsak jól sikerült. Talán azért is ilyen jókedvű, mert
visszatért közénk az a szenvedély, ami mindig is összetartott
minket. Ami miatt képtelenek voltunk megszakítani a
kapcsolatot, mert tudtuk, úgyse tudnánk elengedni a másikat.
És ilyenkor nem is érdekel, hogy volt más az életében. Hogy
talán még most is van. A lényeg az, hogy még mindig azt érzem,
hogy kellek neki.
Az esküdteken látszik némi zavarodottság. Sokszor
végignéztek egy olyan felvételt, amit most teljesen ki kell
törölniük a gondolataikból. Személy szerint úgy hiszem, ez
lehetetlen, és rajtuk is érzem, hogy nem tudják, mihez
kezdjenek ezzel az információval.
A bíró megnyitja a tárgyalási napot, mire egyből felállok a
helyemről.
–  Bíró úr, a védelem indítványt kíván benyújtani – szólalok
fel.
Elliot és Tucker bíró is a szemüket forgatják már az
indítványok miatt, de nem érdekel. Ilyenkor ez a megfelelő
lépés, és szerintem számítottak is rá. Elliot maximum
remélhette, hogy nem kerül rá sor.
– Igen, Mrs. Wilburn – bólint felém a bíró.
– A védelem indítványozza, hogy az ügyészség ejtse a vádakat
Mr. Wilburnnel szemben.
– Milyen alapon?
– Bizonyítékhamisítás miatt, ráadásul így a vád kezében nincs
olyan vallomás vagy bizonyíték, ami továbbra is indokot adna a
tárgyalás folytatására.
– Bíró úr – áll fel Elliot is. – A vád még nem vonultatta fel az
összes tanúját, és a videófelvétel mellett is maradtak még
bizonyítékok, amelyek Mr. Wilburn bűnösségére utalnak.
–  Milyen bizonyítékok? – ráncolom a homlokom. – A gyilkos
fegyvert nem találták meg, a DNS és az ujjlenyomatok
magyarázhatóak azzal, hogy Mr. Wilburn csak a szokásos
találkozóján járt Miss Rogersnél, indíték pedig végképp nincs.
Elliot nem foglalkozik velem, mintha meg se hallotta volna,
amit mondok.
– Bíró úr, a vád szeretné folytatni a tárgyalást, mert akadnak
még olyan bizonyítékok, amelyek nem kerültek még az
esküdtek elé.
Mégis miről beszél? Én nem tudok több tárgyi bizonyítékról,
hacsak nem… Nem, az nem lehet. Nem találhatták meg a
fegyvert, akkor szólniuk kellett volna. Azt pedig végképp
kizártnak tartom, hogy egyezés lenne.
–  A vád benyújthatja a bizonyítékot, ön pedig eldönthetné,
hogy érdemes-e folytatni miatta a tárgyalást.
–  Mrs. Wilburn, ön szeretné megmondani, hogyan végezzem
a munkámat? – vonja fel Tucker bíró a szemöldökét.
– Nem, dehogy, elnézést kérek – mentegetőzöm. – Csupán egy
lehetséges kompromisszumot ajánlottam fel. Arról nem
beszélve, hogy a hamis bizonyítékok miatt az esküdtszék
döntési képessége is erősen vitatott.
– Mr. Finch, jutottak valamire a felvételekkel kapcsolatban? –
fordul felé a bíró.
–  Nos – köszörüli meg a torkát Elliot –, a biztonsági cég
merevlemezein nem találták meg az aznap esti felvételeket.
Csupán ez az egy videó volt rajta.
–  Bíró úr, ebből is látszik, hogy valaki manipulálni akarja a
tárgyalást – magyarázom.
–  Köszönöm, ügyvédnő, még mindig nincs szükségem arra,
hogy kioktasson a munkámról.
– De én… – próbálom védeni magam, de hiába.
 –  A bíróság a mai napra visszavonul, a tárgyalást holnap
folytatjuk – szól közbe Tucker bíró, majd egyből le is súlyt a
kalapácsával.
Még csak lehetőséget se hagy, hogy elmondjam a
véleményemet. Elliot láthatólag elégedett, és szörnyen tetszik
neki, hogy a bíró jól leteremtett engem. De nem érdekel, ez a
munkám, ez a dolgom. Volt már ennél rosszabb is.
Fenyegetőzött már bíró azzal, hogy a zárkában tölthetem az
éjszakát, ha nem hagyom abba a visszapofázást, tehát egy
csúnyább pillantás nem rettent el. Akkor sem fogom hagyni,
hogy mindenféle ok nélkül folytassuk ezt a tárgyalást.
–  Nálunk találkozunk – mondom Jessnek és Jasonnek, majd
felkapom a cuccaimat, és egyenesen a kijárat felé indulok.
Újra át kell néznem minden egyes aktát és mappát, hogy mi
kerülhette el a figyelmemet. Nem kaptunk több bizonyítékot,
nem létezik olyan tanú, aki ennél többet tudhatna az ügyről.
Egyedül a miénk, Dalia. Őt minél hamarabb a tanúk padjára kell
ültetni, hogy ő is elmondhassa, Jasonnek semmi oka nem volt
bántani Kimberlyt.

Órák óta ülünk a papírok fölött szótlanul, meredten. Talán Jess

és Jason is érzik rajtam, hogy nem vagyok beszédes kedvemben,
mert eddig akárhányszor hozzám szóltak, vagy morgással, vagy
egy vállrándítással válaszoltam nekik. Eleinte ketten még
elbeszélgettek, de amikor kezdtek túl hangosak lenni, egy
csúnya pillantással rendre teremtettem őket. Nem
pletykálkodni, hanem dolgozni kértem, hogy jöjjenek. A
fecsegéssel nem jutunk előbbre.
–  Csak a fegyver lehet – sóhajtja Jess, miután már képtelen
visszatartani a hangját. – Biztos, hogy nem tudsz róla semmit?
–  Semmit – vonja meg a vállát Jason. – Amikor volt néhány
betörés a környéken, akkor itt is jártak. Elvittek némi ékszert,
készpénzt és a pisztolyt.
– Ezt miért nem mondtad el nekem akkor? – fogom a fejem.
–  Mert nem akartam, hogy idegeskedj miatta. Utáltad, hogy
fegyver van a házban, Ellie miatt.
– Igen, de talán most tudnám igazolni, hogy valóban ellopták
akkor, így nem lehetett nálad a gyilkosság idején.
– Ezen már kár idegeskedni.
– Igen, kár! – vágom rá ingerülten. – De lassan már rájöhetnél,
hogy ha nem lennél ekkora önző barom, akkor talán
megkönnyíthetnéd mindannyiunk életét!
Idegesen pattanok fel az asztaltól, hogy a hűtőhöz lépve hideg
vizet töltsek magamnak. Nem tudom, honnan jöttek ezek az
indulatok, de képtelen vagyok visszafogni magam. Újra és újra
ugyanoda lyukadunk ki, mégpedig, hogy ő hazudozik, én pedig
mindig mindent elnézek neki, és próbálom helyrehozni a
dolgainkat.
Megtámaszkodom a konyhapulton.
– Mi a helyzet a pénzzel? – kérdezem halkan.
Választ nem kapok, ezért megfordulok, keresztbe fonom a
karomat, és egyenesen Jasonre nézek.
–  Miért vittél neki pénzt? – teszem fel a kérdést már
határozottabban.
 Továbbra is szótlanul ül, lehajtja a fejét is. Jess is őt nézi,
hátha neki hamarabb megnyílik, mint az én tekintetemnek.
– Jason, ez az egyetlen fennmaradó bizonyíték… – szól hozzá
Jess szinte suttogva.
– Felcsináltad, igaz?
A hangom megremeg, ahogy felteszem a kérdést. Meredten
nézem Jason arcát, hátha látok rajta valami jelet, ami igazolja a
feltevésemet, de egyetlen arcizma se rezdül. Viszont ismét
megjelenik rajta az a melankólia, ami az ügy legelején.
Tanácstalan lehet, hogy mi az, amit elmondjon, és mi az, amit
ne. De nekem már nagyon elegem van ebből az egészből.
–  Azt mondtad, hogy összesen két ember van, akiért képes
lennél feláldozni a saját életedet – kezdek bele. – Az egyikük
Ellie. A másikat nem voltál hajlandó elmondani, de
feltételezem, hogy ugyanazt érzed iránta, mint a lányod iránt,
tehát a titkos kis viszonyod alatt teherbe ejtetted a lányt. Azért
jártál hozzá minden hónapban, hogy pénzt vigyél. De nem neki.
Hanem a gyerekének. Igazam van?
Nem kapok választ. A csend talán még az igazságnál is
ijesztőbb. Az ember természetes reakciója a védekezés, de ő
még erre sem képes. És ez csak egy dolgot jelenthet, mégpedig
azt, hogy beletrafáltam. Hazudni nem akar, de nem is cáfolja az
állításomat. Hamarabb is rájöhettem volna… Hiszen mi másért
vitt volna annak a nőnek havi rendszerességgel pénzt? Miért
akarta ennyire titkolni előttem, hogy oda jár, és főleg azt, hogy
miért? Ez az egyetlen logikus magyarázat. Védeni akarta a
gyerekét. És azért örült annyira annak, hogy jó irányba halad a
tárgyalás, mert ha ejtik a vádakat, akkor nem kellett volna
beszámolnia erről. Ráadásul nem kerülne börtönbe, és
továbbra is tudná őt segíteni.
Képtelen vagyok a közelében maradni. Ezt már nem tudom
feldolgozni. Felkapom a táskámat és a kocsikulcsot, majd
kivágtatok az ajtón. Beülök az autóba, és csak megyek a város
felé, céltalanul.

A pultos hezitál ugyan egy kicsit, de végül elém tolja a harmadik

pohár gint.
– Kocsival vagy? – kérdezi.
– Közöd? – vágok vissza, mire védekezőn felemeli a kezét, és
meghátrál.
Utálom, amikor mások akarják megmondani, hogy mire
vagyok képes és mire nem. Nem vagyok hülye, ha nem tudok
vezetni, akkor nem fogok volán mögé ülni. Meg amúgy is, azt se
tudom, hova mennék. Haza biztos, hogy nem. Kidobnám Jasont
a házból, de a miatt a hülye bokapántja miatt nem mehet
sehova. Arra viszont képtelen vagyok, hogy otthon töltsem az
éjszakát, amikor tudom, hogy ő is ott van. Elég lesz holnap
reggel látni őt, találkozni vele. Át kell gondolnom az egész
ügyet… Eddig szentül hittem, hogy rendbe hozhatjuk a
dolgokat, de ezek után nem tudom, hogyan birkóznék meg
azzal a gondolattal, hogy valahol van egy gyereke. Egy másik
nőtől. Egy olyan nőtől, akivel megcsalt engem. Még azt is nehéz
feldolgoznom, nemhogy ezt… Szakmailag etikátlan lenne, ha a
tárgyalás közepén cserben hagynám, és átadnám valaki másnak
az ügyét. Arról nem is beszélve, hogy az összes kárörvendő
ügyész és ügyvéd, akik részt vesznek a tárgyaláson, a következő
pillanatban már azon csámcsogna, hogy vajon miért tettem. Az
esküdtek egyből elítélnék. Hiszen még én magam mondtam a
nyitóbeszédben, hogy azért védem őt, mert tudom, milyen
ember, és nem lenne képes ilyen szörnyűségre. De ha elpártolok
mellőle, azzal nemcsak neki teszek keresztbe, hanem az ügynek
és az irodánknak is.
– Egy gint kérnék! – hallok meg egy ismerős hangot.
Jess huppan le a mellettem álló székre.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezem.
–  Ez a törzshelyünk – néz rám értetlenül. – Nem ide kellett
volna jönnöd, ha el akarsz bújni. Már ha az volt a cél.
Elhúzom a számat. Magam sem tudom, mi volt a cél.
– Ellie? – kérdezi Jess.
– Olinál alszik. Beszéltem vele telefonon, megkérdeztem, hogy
nem szeretne-e pizsamapartit csapni Sophiával. Nemsokára
úgyis elveszítik egymást, legalább addig érezzék jól magukat.
Hirtelen le se esik, hogy érzékeny témát érintettem ezzel, csak
akkor, amikor meglátom Jess szomorú arcát.
–  Hogy viseled? – kérdezem, hiszen eddig még nem is
beszéltünk erről.
–  Megvagyok – vonja meg a vállát, majd belekortyol az
italába. – Azt hiszem, végig éreztem, hogy ennek nem lehet
jövője. Sokat beszélt a munkájáról, hogy mennyire hiányzik
neki. Ez az élet nem neki való, nekem pedig semmi jogom
ahhoz, hogy visszatartsam őt.
– Meg se próbáltad?
 – Nem – rázza a fejét. – Én mondtam neki, hogy menjen vissza
a DEA-hez. Azt akartam, hogy boldog legyen, de arra nem
számítottam, hogy ezzel elveszíthetem. Gondoltam, legalább
elfoglalja magát. Sophia úgyis megkezdi hamarosan az iskolát,
csak délután érne haza, addig pedig én is tudtam volna rá
vigyázni. De amikor megtudtam, hogy csak Chicagóban van
üresedés…
A hangja elcsuklik, nagy levegőt vesz. A szeme könnybe
lábad. Nem is gondoltam, hogy ennyire komoly volt a dolog, azt
hittem, hogy csak elvannak, szórakoznak. De Jess arcát látva
sokkal többről volt szó, mint puszta időtöltésről.
– A szerelem szar dolog – bököm ki.
– Az bizony! – bólogat, majd koccintunk a poharainkkal.
Rég beszélgettünk már így kettesben. Ő is folyton eltűnt
munka után – most már legalább tudom, hogy hova –, és engem
is lefoglalt Ellie és Jason. Sajnálom, hogy eltávolodtunk
egymástól, de talán még nem késő visszahozni azt a barátságot,
ami régen volt köztünk.
–  Emlékszel arra, amikor abban a gazdasági peres ügyben
elkezdett udvarolni neked az ügyész?
–  Jajj, ne is mondd! – sóhajtja. – A mai napig rémálmaim
vannak tőle!
– Ugyan! – kacagok fel. – Pedig olyan kedves volt!
–  Nagyon, csak épp a fogkeféjével nem ápolt túl szoros
barátságot! Minden egyes tárgyalási nap kínszenvedés volt.
Egyre jobban nevetek, ahogy felötlenek bennem az emlékek.
Hálát adok, amiért nem engem talált meg az a pasi.
– Azóta nem is láttam a bíróságon.
 – Lehet, hogy kitiltotta a katasztrófavédelem! – nevet fel Jess
is.
– Pedig egész tűrhetően nézett ki.
– Úgy látszik, nekem már csak ez marad. A tűrhető réteg.
–  Dehogyis, hidd el, hogy valahol itt kering a te szőke
herceged, csak még nem találtál rá.
– Hát, nem tudom – csóválja a fejét lemondóan. – Egyre csak
azt látom, hogy manapság a kapcsolatok halálra vannak ítélve.
Az emberek képtelenek harcolni vagy kompromisszumot kötni.
Nem kitartóak, az első veszekedésnél eldobják a másikat,
mondván, majd találnak jobbat. De ez egyáltalán nem biztos.
Mindannyian különbözőek vagyunk, ezért természetes, hogy
vannak viták és súrlódások. Ahhoz pedig idő kell, hogy a két
embert ezek a súrlódások úgy alakítsák, hogy végül egy
összefüggő egészt alkossanak.
– Azt a rohadt életbe! – bukik ki belőlem, miközben meredten
bámulom Jesst. – Te aztán marha bölcs lettél!
– Ez a korral jár, öregszem – vonja meg a vállát.
Jót nevetek rajta, de legbelül elgondolkodom azon, amiket
mondott. Manapság tényleg sokkal nehezebb megtartani egy
kapcsolatot. A környezetünk azt sulykolja belénk, hogy legyünk
szabadok, keressük a boldogságot, legyünk önmagunk. De ha
ezt mind betartjuk, sosem fogunk egy normális kapcsolatot sem
kiépíteni, mert mindig az lesz a fontos, hogy mi boldogok
legyünk. Az ego teszi tönkre a párkapcsolatokat, mert nem azt
tartjuk szem előtt, hogyan tehetnénk boldoggá a párunkat,
hanem azt, hogyan lehetnénk mi még boldogabbak.
– Nálad aludhatnék ma éjjel? – kérdezem Jesstől.
 Egy kedves mosolyt villant felém, mielőtt kinyitná a száját.
– Épp kérdezni akartam.

Jason már a helyén ül, amikor belépünk a terembe. Este

szerencsére jól bevacsoráztunk Jess-szel, ezért semmi nyoma a
másnaposságnak. Már csak az kéne! Így is elég rosszul érzem
magam, nem hiányzik még a hányinger is. Nem nézek Jasonre,
amikor leülök mellé, és Jess is csak egy gyors biccentéssel
köszön neki. Nem tudom, miről beszélhettek tegnap, mielőtt
Jess utánam jött volna a bárba, de remélem, hogy nem fogtak
össze a hátam mögött.
–  Szép reggelt! – libben be Elliot jókedvűen, majd elkezdi
rendezgetni az iratokat az asztalán.
– Reggelt – vetem oda.
Eddig se nagyon haverkodtunk, de most még kevésbé van
kedvem ehhez a jópofizáshoz. Főleg úgy, hogy tudom, miért
csinálja. Azt hiszi, nyerésre áll, de ma végre én szólíthatok
tanút. Már amennyiben folytatódik a tárgyalás, de úgy érzem,
elvethetem azt az opciót, hogy visszavonják a vádakat.
Tucker bíró szúrós tekintettel foglalja el a helyét. Nagyszerű.
Még ő is morcos.
– A tárgyalást a védelem tanúival folytatjuk – sóhajtja.
Úgy tűnik, ez a nap mindenkiből ilyen érzéseket vált ki.
Nekem sincs hozzá túl sok kedvem.
–  Bíró úr, a védelem először szeretné megvitatni, hogy az
ügyészség kiderítette-e már a videófelvétel hamisítójának
kilétét.
–  A rendőrség még nyomoz az ügyben, de amint találunk
nyomot, közölni fogjuk az ügyvédnővel és természetesen önnel
is, bíró úr – magyarázza Elliot.
–  Rendben, de ne húzzák el sokáig! – utasítja Tucker bíró. –
Most pedig, Mrs. Wilburn, kérem, szólítsa az első tanúját.
Biccentek Jessnek, aki feláll a helyéről, és átveszi a szót, amíg
én visszaülök a helyemre.
– Bíró úr, a védelem szólítja első tanúját, Miss Dalia Santiagót.
Oda se kell néznem, hogy lássam, Jason meglepődött azon,
hogy Jess teszi fel a keresztkérdéseket. Tudja, hogy csak ritkán
irányítom át másra a rivaldafényt, de az esti megbeszélésünkön
abban maradtunk, hogy ő is tökéletesen képes elvégezni a
feladatot. Nekem pedig jót fog tenni egy kis pihenés. Addig is
tudom rendezni a gondolataimat, és külső szemlélőként jobban
megragadnak a vallomás részletei.
–  Miss Santiago, elmondaná nekünk, honnan ismeri az
áldozatot, Miss Kimberly Rogerst?
Dalia a füle mögé igazítja barna hajzuhatagát.
– Egy helyen dolgoztunk.
– A Jetben?
– Igen, ott.
– Körülbelül mennyi ideje ismerte őt?
–  Úgy négy éve. Amikor én elkezdtem ott dolgozni, Kim egy
ideje már ott volt. Ő tanított be.
– Pontosan milyen munkát végeztek a klubban?
Dalia kicsit zavarba jön, hiszen nem tudja, mi az, amit
elmondhat, és mi az, amit nem. Kaliforniában illegális a
prostitúció és annak támogatása, ezért megmondtuk Daliának,
hogy erről csak annyit mondjon, hogy magát ne keverje bajba.
–  Pincérnőként és táncosként is dolgozom. Kimberly is ezt
csinálta – mondja bizonytalanul.
–  Van arról tudomása, hogy Miss Rogers esetleg mással is
foglalkozott a klubban a táncon és a pincérkedésen kívül?
Dalia felém pillant, de én csak biccentek egyet.
– Néha fogadott férfi vendégeket a privát szobájában.
– Úgy érti, prostituáltként dolgozott? – kérdez rá Jess.
– Azt sosem említette, hogy pénzt kér a szexért.
Ezt fontos elmondani, mielőtt még őt vagy Jasont további
vádakkal illetnék. Így nem marad annak nyoma, hogy pénzért
kínált volna szexuális szolgáltatást, vagy hogy Jason fizetett
volna neki érte.
–  Beszámolt önnek azokról a férfiakról, akikkel szexuális
kapcsolatot folytatott?
– Csak néhányról, az érdekesebbekről – vonja meg a vállát. –
Elég jó barátnők voltunk, ezért a műszakok végén mindent
kibeszéltünk, ami aznap történt.
– Mesélt önnek arról, hogy Mr. Wilburn is járt nála?
–  Igen – bólint Dalia. – Akkor mindig jókedvű volt, ezért
könnyebben kinyílt a szája.
– Jókedvű volt, miután Mr. Wilburnnel találkozott? – húzza fel
a szemöldökét Jess.
–  Igen, minden alkalommal, sőt, már előre madarat lehetett
vele fogatni.
– Milyen gyakran fordult ez elő?
– Nagyjából talán havonta, de nem figyeltem.
 –  Egyszer sem fordult elő, hogy Miss Rogers negatívan
számolt be a találkozójukról? Hogy bántotta, esetleg fenyegette
őt?
–  Nem, soha – rázz a fejét határozottan Dalia. – Mindig örült
neki, és úgy fogalmazott, hogy ő a megmentője.
– Mintha több lett volna köztük pusztán testi kapcsolatnál?
–  Azt nem tudom, mert a két találkozó között nem nagyon
beszélt róla, csak azokon a napokon, amikor felbukkant. De
akkor nagyon várta mindig.
– Ön szerint elképzelhető, hogy Mr. Wilburn ezek után mégis
bántotta Miss Rogerst?
– Kizártnak tartom – rázza ismét a fejét Dalia. – Kim mindig is
szépen beszélt róla, teljesen ártalmatlannak írta le. Azt mondta
többször is, hogy talán ő az, aki segíthet neki kijutni ebből az
életből.
Ez egész jól hangzott. Remélem, hogy az esküdtek is úgy vélik,
Jason valóban nem bánthatott egy olyan lányt, aki ilyen szépen
beszélt róla. Hiszen mi oka lett volna rá?
Jess egy biccentéssel megköszöni Daliának a vallomást, majd
visszasétál az asztalunkhoz, és leül mellém. Egy halvány
mosollyal jelzem, hogy büszke vagyok rá, és hogy jól csinálta.
Elliot persze egyből felpattan, még egy kevés szünetet sem hagy
Daliának, hogy levegőhöz jusson.
–  Miss Santiago, ön is közelebbi kapcsolatba került néhány
vendéggel a Jetből?
Kompromittálni akarja a tanút. Rossz hírét akarja kelteni, de
szerencsére felkészítettük erre is. Nagyon remélem, hogy Dalia
emlékszik, mit kell tennie. Aggódva pillant felém, hiszen tudja,
hogy ezt nem vallhatja be, de amikor bólintok, összeszedi magát
és a gondolatait, majd újból Elliot felé fordul.
–  Az Alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkozva nem
válaszolok a kérdésre.
Ügyes lány! Elliot is megszeppen, de amikor rám pillant, és
látja rajtam az elégedettséget, leesik neki. Igen, jól
felkészítettem a tanút, de miért is lepi ez meg? Nem vagyunk
amatőrök! Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az
agyában, hogy milyen irányban folytassa a kérdezősködést.
– Milyen szoros volt a barátság ön és Miss Rogers között?
– Nagyon szoros. A munkánk mellett nem nagyon volt időnk
társasági életet élni, ezért a klubban szereztünk barátokat. Ő
volt az első, aki befogadott és jó tanácsokkal látott el, amikor
elkezdtem dolgozni, így egészen közeli barátság alakult ki
köztünk.
– Tehát mindent elmondott önnek, ami fontos volt a számára?
– Igen.
– Akkor hogyhogy nem avatta be a Mr. Wilburnnel folytatott
kapcsolatának részleteibe?
–  Azt mondta, hogy még nem akar semmit elkiabálni. Nem
mondhatja el, mi történik köztük, de mindig pozitívan mesélt
róla.
–  Igen, ha jól emlékszem, úgy emlegette őt, mint a
megmentőjét, igaz?
–  Igen – biccent Dalia. – Bár nem igazán értettem, hogy
Kimberly miért nem hagyja ott azt a lepratanyát. Nem úgy
nézett ki, mint akinek szüksége van a pénzre.
Kihúzom magam, egyenes háttal dőlök előre és feszülten
figyelek. Mégis miért hozta most fel ezt a témát? Eddig erről
nem volt szó! Miért most jutott eszébe? Sajnos Elliotnak is
feltűnik ez a tényező, mert a homlokát ráncolva áll meg Dalia
előtt.
– Ezt kifejtené, kérem?
–  Tudja, mindig márkás holmikban járt, mindig ő fizetett,
amikor elmentünk kajálni vagy inni egyet, sőt, még néha nekem
is vett kisebb ajándékokat.
– Nem említette, hogy honnan volt ennyi pénze?
–  Nem – rázza a fejét Dalia. – De nem kereshetett ennyit a
klubban. Külső forrásból kellett pénzhez jutnia.
Elliot gyanakodva pillant Jason felé, aki igyekszik meghúzni
magát. Igaz, hogy Elliot nincs olyan régóta a szakmában, mint
mi, de nagyon jó orra van ahhoz, hogy megtalálja a
részletekben rejlő apró jeleket. És most úgy érzem, szagot
fogott.
– Észrevett esetleg egy mintát abban, hogy Miss Rogers mikor
költekezett jobban? – fordul vissza Dalia felé. – Folyamatosan
így élt, vagy csak bizonyos időszakokban?
–  Néha kevésbé, néha jobban. Volt pár nap, amikor nagyon
elengedte magát, csak úgy szórta a pénzt, aztán egy ideig
visszafogta a költekezést. Majd pár hét múlva megint jött pár
nap, amikor új cuccokban jelent meg.
A fenébe! Szerencsére Ellioton látszik, hogy nem tudja hova
tenni ezt az információt, de az már számára is világos, hogy
Jasonnek köze van hozzá. Hiszen elég gyanús, hogy havonta járt
hozzá, és nagyjából ilyen időközönként lódult meg Kimberly
vagyona is. Hiába is szeretném, ha Elliot egy ostoba kezdő
lenne, nem az. Látom rajta, hogy összefűzte ezt a két szálat, csak
még a részleteket nem bogozta ki.
– Bíró úr, a vád szeretné elnapoltatni a tárgyalást – szólal fel.
– És mégis miért? – kérdez vissza Tucker bíró.
– Mert szeretnénk megvárni a biztonsági kamera felvételének
kivizsgálását a tanú további kikérdezése előtt?
Ezt nem hagyhatom! Nem nyerhet időt a gondolkodásra!
– A felvételnek semmi köze a tanúhoz, bíró úr – pattanok fel a
székemről. – Mr. Finch csak az időt húzza, mert nem tud több
kérdést feltenni neki.
– Igaz ez, Mr. Finch? – vonja fel a szemöldökét Tucker.
Elliotnak most nagyon gyorsan járatnia kell az agyát, hogy
megfelelő választ adjon.
– Nos, én…
Nem tud mit mondani.
– Mr. Finch, van még kérdése a tanúhoz?
Tucker bíró szigorúan néz rá, ezért Elliot végül meghátrál.
– A vádnak nincs több kérdése, bíró úr – válaszolja.
Legszívesebben ugrálnék, a levegőbe csapnék örömömben, de
helyette higgadtan figyelem az eseményeket. Elliot legyőzötten
kullog vissza a helyére, amitől hatalmas kő esik le a szívemről.
Azt azonban tudom, hogy nem fogja ennyiben hagyni az ügyet.
Szaglászni fog, nyomoztatni, ezért egy lépéssel előtte kell
járnunk. Reméltem, hogy nem fog kiderülni a pénz, de az ördög
sosem alszik. Ezt igazán megtanulhattam volna már.
– A tárgyalást holnap folytatjuk, addig szedje össze magát, Mr.
Finch!
A bíró mindenkit elbocsát a teremből, Elliot pedig durcás
kisfiúként vágtat a kijárat felé. Megértem, hogy nem tetszik neki
a döntés, de tudom, hogy úgyis kitalál valamit, amivel
felgöngyölítheti a szálakat. Ő is nyughatatlan, ha a munkáról
van szó. Bárcsak ne tanítottam volna meg ennyi mindenre!

Egyedül indulok Malibu felé, miután Jesst bevittem az irodába.

Jasont meg se vártam, úgy jön haza, ahogy akar. Ha nem
érkezik meg időben, és bejelez a bokapántja, az se érdekel.
Eltalálta a legfájóbb pontomat. Lefeküdt mással, megcsalt,
hazudott, mégis megbocsátottam neki, mert képtelen lettem
volna nélküle élni. De az, hogy a viszonyának ilyen
visszafordíthatatlan következménye lett… Ez már túlmegy
minden határon. Nem bírom elviselni a közelségét, nem bírok
ránézni és belegondolni, hogy mit tett. Hogy valahol van egy
gyereke, aki nem tőlem van. Hogy létezik egy olyan kisember,
akihez szorosabb kapcsolat fűzi, mint hozzám. Nem léphetünk
túl ezen. Nem tudnék így tovább élni vele, mikor a világban ott
él valahol a hűtlenségének bizonyítéka.
A hálóból hallom, amikor megérkezik. Nem megyek elé,
mintha észre se venném, hogy megjött. Továbbra is csak
hajtogatom a ruháimat. A lépteit egyre közelebb hallom, de
akkor sem fordulok meg, amikor már a jelenlétét érzem a
szobában. A szemem sarkából látom, hogy a küszöbön
megtorpan.
– Mit csinálsz? – kérdezi halkan.
– Amit már rég meg kellett volna tennem.
 A hangom enyhén megremeg, de ennél több érzelmet nem
engedek meg magamnak. Szenvedtem már eleget miatta, most
azt akarom, hogy lássa, nem tehet tönkre.
– Han…
Közelebb lép hozzám, de én is teszek egy lépést oldalra, így
megáll.
–  Olivernél leszünk Ellie-vel, amíg folyik a tárgyalás. Utána
eladjuk a házat, felezünk, és mindenki megy a saját útjára.
– El akarsz válni? – kérdezi meglepetten.
–  Mégis mire gondoltál? Örülj neki, hogy kirángattalak a
szarból, miután elittad és elkurváztad az összes pénzed.
– Tudod, hogy ez nem így történt…
– Nem, nem tudom!
Úgy ráordítok, hogy még én is meglepődöm a saját
hangomon. A szemébe nézek, hogy láthassam a reakcióját, de
nem kellett volna. Elgyengülök egy pillanatra, kitörni készül
belőlem a sírás, de erőt veszek magamon, és lenyelem a
könnyeimet.
–  Kurvára nem tudom, hogy mi folyik itt! – folytatom. – De
megmondom őszintén, már rohadtul nem is érdekel! Elegem
van! Fáradt vagyok! Belefáradtam abba, hogy a hazugságaidat
hallgassam, hogy a szívemben folyamatos harcok dúlnak azért,
mert veled akarok lenni, el akarom hinni, hogy szeretsz, aztán a
következő pillanatban már azt érzem, hogy csak kihasználsz és
átversz. Nem akarok így élni! Nem vagyok már fiatal, de a
jövőmre nekem is gondolnom kell. Nem fecsérelhetem el az
éveimet rád, amikor boldog is lehetnék egy olyan ember
mellett, akinek valóban fontos vagyok és megérdemel. És
érzem, hogy ha most nem lépek, ismét itt ragadok veled.
– Még helyrehozhatjuk!
Ismét közelebb lép, karját felém nyújtja, de már nem tudok
hova menekülni előle, így csak összehúzom magam, nehogy
elérjen.
–  Ezt már nem lehet helyrehozni! – vágom rá. – Mégis
hogyan? Amikor tudom, hogy ott van az a gyerek…
– Nincs semmilyen gyerek! – emeli fel ő is a hangját.
A szeme vörösen csillog. Most először szólal fel
indulatosabban, eddig csak higgadtan beszélt hozzám, és ettől
egészen megszeppenek. Arról nem is beszélve, amit mond…
– Ezt hogy érted? – kérdezem értetlenül.
–  Úgy, ahogy mondom! Nincs gyerekem Kimberlytől, nem ő
az, akit védeni akarok!
Hirtelen össze kell szednem a gondolataimat.
– És mégis ki lehetne még olyan fontos neked, mint Ellie?
– Te, baszki! – vágja rá ingerülten.
Nem jutok szóhoz. Még a levegő is bennem ragad, főleg attól,
ahogy rám néz. Az egész ügy alatt nem láttam még ilyen
megtörtnek. Az arca egészen eltorzul a fájdalomtól, ugyanakkor
pár pillanat alatt a megkönnyebbülés fut át rajta. Az én
gyomrom azonban erős görcsbe rándul.
– Ezt nem értem – nyögöm halkan.
Jason lassan a fejét csóválja, majd leszegett tekintettel az ágy
szélére ül a bőröndöm mellé. Könyökét a térdére támasztva
beletúr a hajába, és hosszasan fújja ki a levegőt.
–  Amikor elhagytál, teljesen magam alatt voltam – kezdi
egészen halkan, maga elé bámulva. – Tudtam, hogy elcsesztem,
és ezt nem voltam képes normálisan feldolgozni. Minden
estémet bárokban és klubokban töltöttem, leittam magam,
remélve, hogy elmúlik a fájdalom. De nem így lett. A
bűntudatom egyre csak erősödött, míg át nem csapott valami
egészen másba. Én… Egyik este betértem a Jetbe. A pultnál jött
oda hozzám Kim. Rögtön látta rajtam, hogy valami gyötör, ezért
felajánlotta, hogy segít túltenni magam rajta, én pedig…
Belementem. Közben behunytam a szemem, és csak rád
gondoltam. Szánalmas voltam. Undorodtam magamtól és az
egész helyzettől, de végül újra és újra visszatértem hozzá. Az
egyik látogatásomkor annyira berúgtam, hogy képtelen voltam
bármire is. Bementünk a szobájába, de elfogott a rosszullét, és
csak a fájdalom és a szörnyű emlékek törtek elő. És a hiányod.
Ott ültem az ágyán, ő mellettem, én pedig csak meséltem rólad,
kettőnkről, egészen az első közös munkánktól kezdve odáig,
hogy kisétáltál az életemből. A végére már nem magamra
haragudtam, hanem rád. Valahogyan bemagyaráztam
magamnak, hogy tulajdonképpen te vagy a hibás mindenért, és
az, hogy elhagytál, mennyire szemét húzás volt tőled. Hogy
tönkretettél, holott én mindig segítettem neked. Hogy én voltam
az, aki kimentett a szarból Miamiban, amikor kibukott a
hamisítási ügy. Eltussoltam az egészet, de te mégis elhagytál.
Hálátlannak állítottalak be, akit én mentettem meg a börtöntől
és a kamarából való kicsapástól. Végül nem is emlékszem, hogy
jutottam haza. Csak arra, hogy másnap reggel tudtam meg, hogy
San Franciscóban vagy. Nem is volt kérdés számomra, hogy mit
kell tennem. Az után a szörnyű éjszaka után jelnek vettem, hogy
újra láttam az arcodat az egyik sajtófotón. Egyből odautaztam,
és… Nos, a többit már tudod.
Mély levegőt vesz. Rákérdeznék, hogy ezek után mégis mi
történt, de képtelen vagyok megszólalni.
–  Minden rendben is volt, egészen addig, amíg vissza nem
költöztünk ide. Már egy ideje felfutott az iroda, amikor kaptam
egy hívást. Kimberly volt az. Találkozót kezdeményezett aznap
estére. Nem értettem, hogy miért hív, hogy egyáltalán honnan
tudta meg, hol dolgozom, hogy hívnak és ki vagyok. Hiába
kérdeztem, nem volt hajlandó válaszolni, csak annyit mondott,
hogy majd személyesen megbeszéljük. Majd hozzátette, hogy ha
nem megyek el aznap este a Jetbe, akkor nagyon rosszul
járhatok – a hangja egészen elhalkul. – Ekkor még fogalmam
sem volt, hogy mit akar, de nem hangzott túl jól a meghívása.
Odamentem, de csak azért, hogy megtudjam, miért akar velem
találkozni. A szobájába hívott. Hiába közöltem vele, hogy nem
akarok tőle semmit, azt válaszolta, hogy nem olyan jellegű a
találkozónk. Egyre kíváncsibb lettem, ezért követtem. Nem
köntörfalazott. Mikor kettesben maradtunk, közölte, hogy tudja,
ki vagyok. Tudja, hogy mekkora a vagyonom, hogy milyen céget
vezetek, és azt is tudja, hogy újra összejöttem veled.
Lenyomozott minket. Összerakta a képet, hogy te vagy az az
ügyvédnő, akiről anno meséltem neki. És ekkor állt össze
számomra is, hogy mit akar… – Nagyot sóhajt, majd
gondterhelten végigsimít a homlokán. – Tudta, hogy mennyire
fontos vagy nekem, ezért megzsarolt, hogy ha nem fizetek a
hallgatásáért, akkor kitálal a múltadról. El akarta mondani az
ügyészségnek, hogy Miamiban bizonyítékokat hamisítottál,
amiért nemcsak a kamarából zárnának ki, de jó eséllyel
letöltendő börtönbüntetést is kapnál. Nem volt más
választásom. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy
megmentselek.
Bénultan állok előtte. Fogalmam sem volt erről, pedig így
utólag olyan nyilvánvalóak a tények és a történtek. De hogy ezt
mind értem tette… Képtelen vagyok felfogni. Egy pillanatra se
gondoltam azt, hogy én vagyok az, akit ennyire védene. Aki
ennyire fontos a számára. Egyszerre tör rám a
megkönnyebbülés és a szörnyű bűntudat, amitől az a néhány
másodperc, amit csöndben töltünk, éveknek tűnik. Leülök én is
az ágy szélére, de a bőröndöm túlsó oldalára.
–  Miért nem mondtad el? – kérdezem olyan halkan, hogy
szinte még én is alig hallom a saját hangomat.
–  Mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni, hogy
valamivel zsarolt engem, ami Elliotnak elég lenne indítékként.
Főleg, hogy Kimberly egyre több pénzt követelt tőlem, amit már
nem tudtam volna anélkül kivenni a számlánkról, hogy
észrevetted volna. És azt is tudtam, hogy nem hagynád, hogy
helyetted vigyem el a balhét.
–  Még szép, hogy nem! – vágom rá. – De ha az elején
elmondod, hogy mi történt valójában, akkor talán máshogy
alakíthattuk volna az ügyet, és sikerül megúsznunk, hogy…
–  Te is tudod, hogy ez lehetetlen! – szakít félbe. – A
bizonyítékok rám mutatnak, nincs másik gyanúsított.
– Akkor meg kell találnunk az igazi tettest! Feltéve, ha…
–  Nem én voltam! – vágja rá határozottan, miközben
egyenesen a szemembe néz. – Semmi közöm a gyilkossághoz.
–  De valaki rád akarja kenni – folytatom a megkezdett
gondolatmenetet. – Ki kell derítenünk, hogy ki az, egy új
gyanúsítottat kell szereznünk, így az ellened felhozott vádak és
bizonyítékok már nem állnák meg a helyüket.
–  Te is láttad, hogy Elliot rákapott a pénz témára. Ki fogja
deríteni, hogy miért fizettem Kimberlynek.
– Nem adunk rá lehetőséget. Egy lépéssel előtte kell járnunk.
– És ezt hogy gondoltad?
Felállok az ágyról, és fel-alá kezdek sétálni a szobában.
–  Időt kell nyernünk. Az elejéről átgondoljuk az egész ügyet,
de most már úgy, hogy a tényeket vesszük figyelembe. A
zsarolást, a pénzt, a hamisított videófelvételt, a vallomásokat,
mindent.
– Ez többnapi, talán -heti munka.
–  Igen, ezért kell kitalálnunk valamit, amivel halasztást
kérhetünk. Mondhatnánk, hogy addig nem folytatjuk a
tárgyalást, amíg ki nem derítik, ki játszadozott a biztonsági
kamerákkal.
– A rendőrség sose fogja megtalálni a tettest – csóválja a fejét.
–  Az nekünk mindegy – vonom meg a vállam. – Csak
időhúzásnak kell, amíg kitalálunk valamit. Nekünk viszont
megvannak az eszközeink arra, hogy kiderítsük, mi történt.
Az agyam megállás nélkül kattog, dolgozik, egy pillanatra sem
áll le. Minél hamarabb megoldást kell találnunk a
problémánkra, különben nem tudunk majd mivel védekezni, és
Elliot egy nap alatt lezáratja az ügyet. Most nincs helye a
büszkeségnek és a gőgnek. Minden egyes erőforrásunkat be kell
vetnünk.
– Van valaki, aki talán segíthet – fordulok Jason felé.
 Összevont szemöldökkel néz fel rám.
– Ki?
A szavak alig akarják elhagyni a torkomat, de tudom, hogy
nincs más megoldás. Ő az egyetlen, aki nagy valószínűséggel
sokkal többet tud az ügyről, mint mi.
– Találkoztál vele. Idejött Ellie szülinapi buliján.
– Az az orosz? – ráncolja a homlokát.
– Azt mondta, hogy tudja, nem te tetted. Ő vezetett rá arra is,
hogy a biztonsági kamera felvételei hamisak. Talán ennél
bővebb információi is vannak.
– És megbízol benne?
Nem vágom rá egyből, hogy igen, mert ez nem lenne igaz.
– Ő az egyetlen esélyünk – vonom meg a vállam.
Mély levegőt vesz, amit lassan fúj ki. A fejét csóválja,
láthatólag nem hisz abban, hogy sikerülne a számunkra
kedvező módon lezárni az ügyet. Nem tagadom, nekem is
vannak kétségeim, de ennél jobb ötletem nincs. Meredten
nézzük egymást, miközben egyikünk jobban kétségbe van esve,
mint a másik. Ilyen se volt még. Legalább az egyikünk tudta,
hogy mi legyen a következő lépés, de most mintha teljesen
tanácstalanok lennénk. Jason lassú, megfontolt mozdulattal áll
fel az ágyról, majd elém lép, de a szemkontaktust végig tartja.
– Meg kell ígérned valamit – suttogja.
– Mit? – ráncolom a homlokom.
–  Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy várjuk… Hagynod
kell, hogy én vigyem el a balhét.
– De…
–  Semmi de! – vág közbe. – Ellie-nek szüksége van rád, nem
veszíthet el. Én csesztem ezt el, ezért én leszek az, aki viseli a
következményeit. Ráadásul tudom, hogy a cég is jobb kezekben
lenne, ha te vezetnéd egyedül, mint ha én.
Tudom, hogy oldani akarta ezzel a feszültséget, de nem
nagyon sikerült. Hiába próbál mosolyogni, a szemében látom a
félelmet, a rettegést. Fejét kicsit lejjebb hajtja, hangja ismét
elhalkul.
– Ígérd meg! – mondja.
Nem ad más lehetőséget. Bólintok, de épphogy csak
megmozdul a fejem.
– Ígérem – suttogom elcsukló hangon.
Kinyújtja felém a karját, magához von, majd szorosan
megölel. Hirtelen levegőhöz jutok, mintha eddig nem is
lélegeztem volna. Mélyen magamba szívom az illatát, és a
mellkasához bújva hallgatom a szívverését.
– Annyira hiányoztál! – morogja a hajamba, majd egy csókot
nyom a fejemre.
Rendeznem kell magamban a gondolataimat, de egyelőre
csak ki akarom élvezni ezt a pillanatot. Már jó ideje nem
éreztem ennyire őszintének a mozdulatait és mondatait. Én
viszont nem voltam őszinte hozzá. Megígértem, hogy hagyni
fogom, hogy helyettem bűnhődjön, de képtelen lennék rá. Ha
ellentmondanék, nem bízna meg bennem és nem mondaná el a
részleteket, nem segítené a munkámat. Szörnyű bűntudatom
van, de kénytelen voltam hazudni. Addig nem nyugszom, amíg
ki nem találom, hogyan menthetném meg őt, azt viszont
semmiképp nem viselném el, ha miattam kerülne börtönbe. Ha
engem akarna védeni. Ő nem tett semmit. Én voltam az, aki
hibázott, ezért én vagyok az egyetlen, aki elviheti a balhét.
Naivan hittem, hogy a múltamat magam mögött hagyhatom, de
egyszer minden elásott csontváz a felszínre kerül. Előbb vagy
utóbb meg kell fizetnünk az igazság árát. És talán most jött el az
én időm.

Megkértem Olivert, hogy Ellie hadd maradjon nála még egy

éjszakát, mivel tudtam, hogy minden egyes percre szükségünk
lesz a munkához. Ellie még örült is neki, mert sokkal jobban
elszórakoznak Sophiával, mintha egyedül lenne itthon.
Természetesen beszéltem vele telefonon, hogy halljam a
hangját, de úgy tűnt, nem hiányzunk neki, amitől azért
megnyugodtam.
Áthívtam Jesst, hogy őt is tájékoztassuk a fejleményekről. Azt
ígérte, este érkezik, addig Jasonnel igyekszünk minden eddigi
információt összegyűjteni. A konyhapulton szétpakoltuk a
papíralapú bizonyítékokat, és beállítottuk a két laptopot is, hogy
kutatni tudjunk. Újra úgy dolgozunk, mint a régi szép időkben.
Azt leszámítva, hogy most a mi szabadságunk a tét.
Rendeltem pizzát, mivel egész nap nem ettünk semmit. Jason
eléggé belemerült az eddigi vallomások olvasgatásába, ezért én
megyek ajtót nyitni, amikor csöngetnek. Magamhoz veszem a
pénztárcámat és kihúzom belőle a pénzt, de amikor meglátom,
hogy nem a futár érkezett, leeresztem a kezem.
– Hát itt vagyok – tárja szét a karját Sasha. – Nem gondoltam
volna, hogy felhívsz.
 – Megmondom őszintén, én sem – vonom meg a vállam, majd
közelebb lépek hozzá, hogy csak suttognom kelljen. – Jason is itt
van.
Ennél többet nem mondok, de egyből leesik neki, hogy mire
akarok ezzel célozni.
– Nyugi, csak segíteni jöttem. Nem akarok balhét.
Nagyon remélem, hogy komolyan is gondolja. Kétkedve
ugyan, de bólintok, és félreállok, hogy beengedjem. Lehet, hogy
hatalmas ostobaságot követtem el azzal, hogy idehívtam, de
ebben a szorult helyzetben minden lehetséges segítség jól jön.
Abban viszont biztos vagyok, hogy szemmel kell tartanom.
Bekísérem a konyhába, ahol Jason felemeli a fejét az
érkezésünkre. Először kérdőn néz ránk, de utána felismeri
Sashát.
– Jason Wilburn – nyújtja felé a kezét.
– Sasha Smolyaninov.
Szerencsére egész tűrhető maradt a légkör, ennél sokkal
rosszabbra számítottam. Jason azonban nem kérdezősködik,
hogy honnan ismerem Sashát, miért segít nekünk, így nem
kényszerít arra, hogy hazudnom kelljen. Megbízik bennem
annyira, hogy tudom, kihez fordulhatok, ha szükségem van
némi információra. Én viszont nem bízom meg annyira
Sashában, hogy beavassam a részletekbe. Megállok mögötte, és
keresztbe font karral vizsgálom.
– Vedd le az inged! – utasítom határozottan.
Ő is és Jason is meglepetten néznek rám.
– Tudni akarom, hogy nincs rajtad mikrofon!
–  Szerinted állig bedrótozva kémkednek manapság? A
gombom helyén is elférne egy aprócska mikrofon, de nincs
rajtam semmi.
–  Nem érdekel – rázom a fejem. Előre kikészítettem egy
melegítőnadrágot és egy pólót, amit most a kezébe nyomok. –
Ezt vedd fel!
Úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Nem, nem vagyok
bolond, csak nagyon óvatos és elővigyázatos, ami ilyenkor
fontos tulajdonság. Nagyot fújtatva veszi tudomásul, hogy nincs
más választása.
– Hol öltözhetek?
A fejemmel a fürdőszoba felé biccentek, majd előreindulok,
hogy mutassam az utat. Ahogy odaérünk, előreengedem, majd
én is belépek mögötte, és magunkra csukom az ajtót. Megállok
előtte, mire még magasabbra vonja a szemöldökét.
– Végig akarod nézni? – kérdezi meglepetten.
– Nem hagylak magadra, az nem lenne túl biztonságos.
Keresztbe fonom a karomat, és a hátamat az ajtónak
támasztom. Belül szinte remegek az idegességtől, de
határozottan nézek rá. Nem adok neki más lehetőséget. A fejét
csóválja hitetlenkedésében, de végül nekiáll kigombolni az
ingét. Egyszerű átöltözésre számítok, de amikor felveszi velem a
szemkontaktust, a pulzusom hirtelen megugrik. A meztelen
felsőteste látványára előjönnek az emlékek, amitől zavarba
jövök. Muszáj hűvösen és objektíven kezelnem a helyzetet, de
amikor kigombolja a nadrágját, ami a földre esik a csípőjéről,
reflexszerűen megköszörülöm a torkomat.
–  Ha lehetne, egy kicsit gyorsabban – mondom, hogy úgy
tűnjön, mintha unnám az egészet.
 A szemében látom, hogy egy kicsit szórakoztatja a helyzet.
Veszélyes vizekre eveztem azzal, hogy idehívtam, de ő sem
tűnik ártatlan báránykának. Magához veszi a nadrágot, hogy
belebújjon, de én közbeszólok.
– Az alsót is!
Igencsak döbbenten néz rám. Erre ő sem számított, de nem
lehetek elég óvatos. Nem sokat hezitál, két hüvelykujját betolja
a csípőjén feszülő, szűk bokszerébe, majd egy laza mozdulattal
megszabadul tőle. A tekintetem automatikusan lesiklik, de
amint észbe kapok, hogy mit is nézek, felkapom a fejem. Sajnos
nem voltam elég gyors, így ő is észrevette, hogy jól megnéztem
magamnak.
– Így már jó? – tárja szét a karját.
Most már egészen biztos vagyok abban, hogy jót szórakozik
rajtam. Szemében játékos fény csillan, amitől minden nőnek
lecsúszik a bugyija, de a sajátomat magamon kell tartanom.
Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.
–  Igen – biccentek, majd a ruhákra mutatok. – Most pedig
öltözz, sok a dolgunk!
Alig várom, hogy végre magára húzza a nadrágot, hogy ne
kalandozzon el a tekintetem és a gondolataim. Szerencsére
egész gyorsan felöltözik, így ki is nyitom az ajtót, hogy minél
kevesebb időt töltsünk összezárva kettesben. Félreállok, hogy
utat engedjek neki, de amikor elsétál mellettem, egészen
lelassít, hogy közel kerüljön hozzám.
– Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a férjemet – suttogom,
de csak azért, hogy Jason ne hallja meg. – Semmi egyébért.
A szemébe nézek, hogy lássam, megértette-e.
 – Tudom – bólint. – De egy kis szórakozás sosem árt!
Hát persze. Ismerem a fajtáját. Jason is ugyanilyen volt,
szerette feszíteni a húrt, egészen pattanásig, mert ez élteti őket.
Hogy lássák, hatással vannak másokra, pontosabban a nőkre.
Ők persze a következő pillanatban már nem is emlékeznek
rájuk, továbblépnek, de azt remélik, hogy a másik nem
képviselői onnantól kezdve csak róluk ábrándoznak.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni a kis flörtjét, ezért hátat
fordítok neki, és elindulok a konyha felé. Nem azt mondom,
hogy teljesen hidegen hagy a próbálkozása, de szerencsére már
elég idős vagyok ahhoz, hogy volt időm megtanulni kezelni az
ilyen pasikat.
Mire visszaérünk a konyhába, Jason már ismét a laptopját
bújja, de lehajtja a képernyőt, amikor észrevesz minket. Sashát
hellyel kínálom a pult mellett, majd kiteszek egy üveg vizet elé.
Még ilyen helyzetben is szeretek jó házigazda lenni.
–  Honnan tudtad, hogy meghamisították a felvételt? –
kérdezem tőle.
Épp beleiszik a vízbe, így a mozdulatát félbeszakítja, hogy
tudjon válaszolni. Láthatólag meglepi, hogy így belevágtam a
közepébe. Hirtelen végignéz rajtam, majd Jasonön, de végül a
tekintete megállapodik rajtam.
– Hallottam, amikor erről beszélnek – közli egyszerűen.
– Kik?
–  A megbízóim… Akik különböző utasításokat adnak ki
nekem.
Tudom, hogy mire céloz. Ugyanazokról az emberekről van
szó, akik kémkedni küldték utánam.
 –  Nem szeretem a felesleges köröket – csóválom a fejem. –
Elmondod végre, hogy kik ezek az emberek?
Nagy levegőt vesz, majd megtámaszkodik a pulton, fejét
lehajtva sóhajt. Nehezére esik nyíltan kimondani, hogy ki áll az
egész hátterében, ezért úgy érzem, szüksége van egy kis lökésre.
– Morozov? – kérdezek rá.
Nem néz fel rám, de a gyors szemmozgása elárulja az
idegességét. Nem értem, miért akar segíteni, ha közben ennyire
fél a következményektől.
– Nézd, nekünk nincs időnk erre… – kezdem, de ekkor végre
megmozdul.
– Ők – vágja rá, de ennél többet egyelőre nem mond.
Ez is valami. Nem mondom, hogy megnyugtat, hogy az orosz
maffia szaglászik körülöttünk, de legalább el tudunk indulni
egy nyomon. Talán többet is kihúzhatunk Sashából, és úgy
kiderülhet, miért olyan fontos a Morozov családnak, hogy Jason
rács mögé kerüljön.
– Miért? – folytatom a kérdezősködést.
– Fogalmam sincs – rázza a fejét, és végre ismét felnéz ránk. –
Csak ennyit tudok, hogy ők adták ki a biztonsági cégnek, hogy
semmisítsék meg az összes felvételt, kivéve ezt az egyet.
– De mi közük nekik ehhez az egészhez? – kérdez közbe Jason.
–  A Morozov család vezeti a Jetet. Így könnyen meg tudták
oldani a dolgot.
– És nekünk mi közük hozzájuk? – vonom fel a szemöldököm.
– Miért akarhatnak nekünk kárt okozni?
– Ennél többet tényleg nem tudok – mondja nyomatékosan. –
Engem nem avattak be a részletekbe, csak véletlenül hallottam
meg a beszélgetést a kamerákról, és azt is csak utána, hogy mi…
A szívem nagyot dobban, de szerencsére elharapja a
mondatot. Így is túl későn, ami neki is leesik, de legalább
igyekszik menteni a helyzetet. Minél előbb tovább kell görgetni
a beszélgetést.
– Tegyük fel, hogy tényleg nem tudsz semmit, csak ennyit. Azt
viszont nem értem, hogy miért akarsz segíteni. És remélem,
nem azt akarod beadni, hogy puszta jóindulatból, amikor egy
kegyetlen maffiaszervezetnek dolgozol.
– Ki fogok szállni – magyarázza. – Mármint, ki akarok szállni.
Eddig minden rendben volt, de elegem lett a sok kétes
ügyletből, ráadásul be akarják szervezni az unokaöcsémet is.
Ha én megszakítom velük a kapcsolatot, akkor talán őt is békén
hagyják.
– És az, ha elárulod őket, hogyan segít abban, hogy kiszállj? –
értetlenkedem.
– Nos… Senki sem szereti a téglákat.
Ezt nem értem. A maffia általában nem túl kedves a
besúgókkal és árulókkal.
– És azt várod, hogy majd engednek elsétálni? – kérdezi Jason
is értetlenül.
–  Így vagy úgy, de nem fogok tovább nekik dolgozni. De ez
legyen az én problémám. A lényeg az, hogy ők állnak az egész
hátterében. Innentől már csak azt kell kiderítenetek, hogy
miért. Sajnos abban már nem tudok segíteni.
–  Ha már úgyis benne vagy nyakig, te is nyomozhatnál
nekünk.
–  Annyira azért nem akarom beleásni magam – csóválja a
fejét. – Sőt. Még ma este véget kell vetnem ennek az ügynek. Ez
után a beszélgetés után biztos, hogy a nyakamat szegnék, ezért
gyorsan kell cselekednem.
Először nem teljesen értem, hogy mire gondol, de aztán
leesik. Az egyetlen lehetőség számára az, ha lelép, jó messzire,
és vissza se jön.
– Nem tudom, hogy hihetünk-e neked – csóválom a fejem.
–  Azt gondoltok, amit akartok – vonja meg a vállát. – Én
elmondtam, amit tudnotok kell, a többi rajtatok múlik. – Az
órájára néz, majd nagyot sóhajt. – Indulnom kell. Ha van még
kérdésetek, most tegyétek fel!
Jasonre nézek, aki szintén hezitál. Reméltem, hogy többet
tudunk meg tőle, vagy legalábbis sikerül kicsit kitisztítani a
képet, de most csak még zavarosabb lett minden. Ha valóban
igazat mond, akkor sokkal bonyolultabb az ügy, mint azt
gondoltuk. Viszont nem vehetjük készpénznek az információit,
elvégre azoknak dolgozik, akik valamiért rács mögött akarják
látni Jasont. És ha pont ők küldték ide, hogy ezt elmondja
nekünk? A viselkedése nem ezt tükrözi, de ez is egy lehetőség.
–  Akkor ezt megbeszéltük – biccent felénk, miután egyikünk
sem szólal meg. – Most megyek, felöltözöm, és már nem is
zavarok tovább.
Most már nem kísérem el, hagyom, hadd menjen egyedül.
Nem akarom még egyszer végignézni, ahogy öltözik, ráadásul
teljesen összezavart azokkal, amit elmondott. Ahogy kilép a
konyhából, Jason egyből felém fordul.
– Mit gondolsz? – kérdezi halkan.
– Fogalmam sincs – vonom meg a vállam. – Őszintének tűnik,
de nem tudom, mennyire hihetünk neki. Elvégre… Az orosz
maffia? Mi közünk van nekünk hozzájuk?
– Ezt én sem értem – csóválja a fejét. – Mi van, ha ez az egész
csak egy csali? Ha valaki más küldte ide, aki el akarja terelni
magáról a gyanút?
– Nekem is eszembe jutott – bólogatok. – Ezt még rendesen át
kell rágnunk.
Alig fejezem be a mondatot, Sasha meg is jelenik az ajtóban.
– Remélem, segíthettem – mondja.
– Azt majd meglátjuk – biccent felé Jason.
Mielőtt még bármi egyéb téma a felszínre tör, elindulok Sasha
felé.
– Kikísérlek.
Jason meg sem moccan, még csak kezet sem akar fogni vele,
ami Sashának is feltűnik, de nem teszi szóvá. Csak a felvont
szemöldökéből látszik, hogy kissé zavarban van, de mire
eljutunk a bejáratig, a zavara teljesen eltűnik. Kinyitom neki az
ajtót, de nem lép ki rögtön. Felém közelít, hogy ne kelljen
hangosan beszélnie.
–  Remélem, helyre tudjátok hozni a dolgot – mondja a
szemembe nézve.
– Én is remélem – biccentek határozottan.
Azt hiszem, ezzel mindent elmondtunk egymásnak, amit
tudnunk kell. Nem is vár tovább, kilép az ajtón, és egyenesen a
kocsijához sétál. A hátsó ülésen két hatalmas bőröndöt látok.
Nem úgy tűnik, mint aki csak vakációzni indul. Csodálom, hogy
van benne elég erő és mersz ahhoz, hogy elmenjen és maga
mögött hagyjon mindent, még úgy is, hogy ezzel kockázatot
vállal a testi épségét illetően. A szívem mélyén nagyon
szeretnék hinni neki. Szeretném hinni, hogy van egy olyan
nyom, amin elindulhatunk, ami talán vezet valahova. De a
lelkem mélyén tudom, hogy óvatosan kell bánni azokkal az
információkkal, amiket az előbb átadott nekünk, hiszen nem
bízhatunk meg benne, nem is ismerjük. Az ilyen emberek nem
szoktak puszta jófejségből segíteni, pláne nem viszik vásárra a
bőrüket egy másik ember miatt. Fenntartásokkal fogom kezelni,
amit most elmondott, de legalább van valami, amin
elindulhatunk.
Épphogy elhajt a kocsijával, amikor megérkezik Jess.
Reméltem, hogy hamarabb ideér, hogy ő is végighallgathassa a
mondandóját, de így sem rossz. Majd felvilágosítom a
történtekről. Amíg besétál a házba és elérünk a konyháig, el is
mondom neki, hogy miről maradt le. Meglepetten néz rám, fel
sem tudja fogni, hogy miért van a sarkunkban az orosz maffia,
de az ő fantáziáját is rendesen piszkálja a dolog.
–  Utánanéztetek már annak, hogy tényleg ők vezetik-e a
klubot? – kérdezi, ahogy leül a pulthoz Jasonnel szemben.
–  Nem értem el Felipét, de amint sikerül, megkérem, hogy
nézzen utána.
– Ki az a Felipe? – ráncolja a homlokát Jess.
– Jobb, ha nem tudod – legyintek. – Valami egyéb?
Jason a laptopját bújja összevont szemöldökkel.
–  Az interneten elég sokat írnak a Morozov családról –
mondja. – Ügyletek, leszámolások, üzleti háló, de ezek mind
publikus információk.
– Az is több, mint a semmi.
 A mellette álló székre ülök, hogy láthassam a képernyőt.
–  Szóval, hadd összegezzem a helyzetet – kezd bele Jess. –
Megjelent egy ismeretlen orosz pasi, aki azt állítja, hogy Jasont
direkt sárosnak akarja beállítani az orosz maffia, mintha ő ölte
volna meg Kimberlyt.
– Így van – bólintok.
– És mióta akarunk újból segíteni Jasonnek? – kérdezi felvont
szemöldökkel.
Ez jogos, ő lemaradt a fejleményekről. Jasonnel egymásra
nézünk.
–  Mindig is segíteni akartunk neki – mondom halkan, majd
Jess felé fordulok. – Nem ő tette, elég, ha ennyit tudsz.
Látom rajta, hogy nem érti a helyzetet. Mindkettőnket
vizsgálgat, próbál rájönni, hogy mi történhetett, amiről ő nem
tud.
– Nem akarom tudni, igaz? – kérdezi kétkedve.
– Nem – rázza a fejét Jason. – Elég, ha ennyit tudsz. Így is elég
nagy szarban vagyunk mindannyian, ha valóban
belekeveredtünk a maffia ügyleteibe. Veszélyes vizekre
evezünk, szóval, ha nem vagy biztos a dologban, akkor most
még elmehetsz. Nem hibáztat érte senki.
Jess állja a tekintetét. Egy pillanatra azt hiszem, itt hagy
minket, de végül lecsúszik a székéről, és átjön a mi oldalunkra,
hogy ő is lássa a laptop képernyőjét. Egyből olvasni kezdi a
cikket, amit Jason megnyitott.
– Ez a Morozov család keménynek tűnik – húzza el a száját.
–  A nyugati és a keleti parton is érdekeltek a
szórakoztatóiparban és a vendéglátásban – teszi hozzá Jason. –
Azt nem tudom, hogy valóban ebből szerzik-e a pénzt, vagy
vannak mellette kétes ügyleteik is, ebben majd Felipe tud
segíteni.
–  Az éjszakai klubokban a legkönnyebb drogot terjeszteni.
Talán ezzel a szállal kéne kezdenünk – teszem hozzá.
–  Talán, de a prostitúciót se hagyjuk ki – dobja fel az ötletet
Jess. – Virágzik az ipar az oroszoknál és az ukránoknál.
Szörnyen sok illegális bevándorlót hoznak be az Egyesült
Államokba azzal a feltétellel, hogy meg kell dolgozniuk a
pénzükért.
– Igen, ez is lehetséges – bólogatok.
Együtt nézzük át az összes információt, amit a családról és az
üzleteikről szereztünk. Mindent alaposan átolvasunk, de
egyszerűen nem találunk olyan kapcsot, ami Jasonhöz kötné
őket. Még azt is végigvesszük, hogy milyen klubokban járt,
milyen lányokkal találkozott ott, látott-e valamit, amit nem
kellett volna, de semmi. Látszólag teljesen érthetetlen az
összefüggés. Órákon keresztül bújjuk a honlapokat, az
archívumokat, de csak tűt keresünk a szénakazalban.
A szemem már kezd lecsukódni, de még tartom magamban a
lelket. Nem elég folytatni a kutatást, reggelre még ki is kell
találnunk valamit, hogy miért kérünk halasztást az ügyben.
Addig nem aludhatunk.
–  Mi van akkor, ha csak rosszkor voltál rossz helyen? –
kérdezem Jasont, mire értetlenül fordul felém.
– Ezt hogy érted?
–  Talán csak a lányt akarták likvidálni. Talán ő volt az, aki
útban volt, és mivel te aznap éjjel nála jártál, könnyű volt rád
kenni a gyilkosságot.
–  Nem hiszem – rázza a fejét Jason. – Annak nincs sok
értelme. Ezek az emberek nem így intézik az ügyeiket. Ha
Kimberlyvel lett volna bajuk, akkor csak simán eltüntetik, és
másnap úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna. Nem
hagyták volna ott a testet, nem hagyták volna, hogy napvilágot
lásson az eset. Éjjel kiviszik, eltemetik valahol, és utána úgy
tesznek, mintha soha nem is hallottak volna róla.
Ez igaz… De ennél jobb ötletem már nincs. Az agyam kezdi
felmondani a szolgálatot, hiszen már órák óta ezen
gondolkodunk. A kávé már nem használ, a szemem előtt
jojóznak a betűk, de ahogy látom, a többiek sincsenek jobb
formában. Muszáj áttelepülnünk a nappaliba, ahol normálisan
le tudunk ülni, de a kommunikáció és a hatékonyság egyre
csökken. Nem akarom feladni. Még nem. Reggel be kell
mennem a bíróságra, és villantanom kell valamit, különben
hiába folytatjuk a tárgyalást, nem olyan ítélet fog születni a
végén, amit szeretnénk.
Végül Jess bedobja a törölközőt. Ahogy ránézünk Jasonnel,
meglátjuk, hogy a kezében a laptopjával eldőlt a kanapén.
Szeme csukva, majdhogynem horkol. Kikészült. Nincs szívem
felébreszteni, hiszen így is hatalmas kockázatot vállal azzal,
hogy beleássa magát egy ilyen veszélyes ügybe a kedvünkért.
Bár van egy olyan érzésem, hogy nemcsak miattunk teszi,
hanem azért is, mert nyerni akar. A saját karrierje miatt teper
még mindig, és őszintén, ez még nagyobb büszkeséggel tölt el.
Jasonnel egymásra nézünk, és némán bólintunk. Egyszerre
állunk fel a helyünkről, ügyelve arra, hogy Jesst nehogy
felébresszük. Átfut az agyamon, hogy bekísérem a
vendégszobába, de olyan jól elhelyezkedett, hogy kár lenne
zavarni. Óvatosan felsétálunk az emeletre, be a hálóba. Csak az
után szólalok meg, hogy becsuktam magam mögött az ajtót.
– Mi lesz, ha nem találunk semmit? – kérdezem lemondóan.
Jason az ágy mellé lép és lehúzza róla a dísztakarót, majd
elkezdi leszedni a párnákat, de közben felém fordul.
– Akkor az lesz, amit megbeszéltünk.
– És ha elmondanánk, hogy… – kezdek bele, de csendre int.
–  Nem mondunk el semmit – szakít félbe, mielőtt még
végigmondhatnám a mondatot. – Megígérted, hogy nem teszed.
Ha valakinek el kell vinnie a balhét, akkor az én leszek. –
Befejezi az ágyazást, majd egészen közel lép hozzám. Ajkát csak
néhány centi választja el az enyémtől, így érzem a bőrömön a
leheletét. Jobb kezével végigsimít az arcomon és a nyakamon,
amitől kellemes melegség fog el. – Nem hagyom, hogy bármi
bajod essen!
A szavai egészen a lelkemig hatolnak. Félek, hogy nem tudom
megmenteni. Félek, hogy az én hibám miatt kell neki
bűnhődnie. És félek, hogy talán örökre elveszíthetem. Sosem
fogom tudni visszatekerni ezt a pár hetet, hogy kitöröljem az
emlékeit. Az a sok szörnyű gondolat, ami vele kapcsolatban
megfordult a fejemben, és hogy cserben akartam hagyni,
miközben ő végig engem védett… Képtelen vagyok megbirkózni
a bűntudattal, és azzal, amit tettem.
– El kell mondanom valamit – suttogom a szemébe nézve.
– Nem – rázza a fejét. – Nem kell. Semmit sem kell mondanod.
Mintha már tudna mindent. Nem azért mondja, mert nem
akarja hallani, hanem azért, mert felesleges elmondanom.
Tudja. Érzi. Érezte már akkor, amikor először meglátta Sashát,
de nem szólt semmit. Ma sem szólt. Pedig a tekintete mindent
elárul.
A csókja puha és kedves, nincs benne vád vagy ellenséges
érzés. Azt hiszem, ez az, amitől működik a kapcsolatunk.
Elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Nem vetjük
a másik szemére a hibáit és gyengeségeit, mert tudjuk, hogy
ezektől függetlenül az érzéseink tiszták és erősek egymás iránt.
Annyi mindenen mentünk keresztül, és még mindig itt állunk,
összefonódva, egy lélekként. Nem volt egyszerű, és a jövőben
sem lesz az. De erről ismerszik meg a valódi szerelem: szemet
huny a hibák és a tökéletlenség felett.

Kezem, lábam remeg. Az éjjel nem jutottunk túl sokra, ezért

muszáj valamilyen indokkal elnapoltatni a tárgyalást, lehetőleg
kicsit hosszabb időre. Egész reggel és az ide vezető úton ezen
kattogott az agyunk, és csak egy megoldás jöhet szóba. Már a
gondolatától is kiráz a hideg, de ez az egyetlen lehetőségünk, így
ki kell játszanunk azt a kártyát, amiről azt hittem, hogy már
soha többé nem kell vele foglalkoznunk. Már csak
reménykedem, hogy a fagyi nem fog visszanyalni.
Elliot szintén gondterhelt ábrázattal helyezkedik el az
asztalánál. Van egy olyan megérzésem, hogy ő is örülne neki, ha
kapna némi időt a további nyomozásra. Nem fog ellenkezni,
bármilyen kérelmet nyújtunk is be, sőt, támogatni fogja. Attól
nem félek, hogy talál valamit Jason ellen, hiszen mi már tudjuk
az igazságot. A legrosszabb esetben is képes vagyok arra, hogy
megmentsem Jasont. Bár valószínű, hogy utána szörnyen dühös
lesz rám, de nem fogom hagyni, hogy ő szenvedjen miattam.
Tucker bíró bevonulása után gyorsan kell cselekednem,
mielőtt még elkezdhetnénk a további tanúk kihallgatását, ezért
egyből felállok a helyemről, amint mindenki megérkezik.
–  Bíró úr, a védelem kérelmezi a tárgyalás elnapolását –
közlöm hivatalosan.
– Milyen indokból? – kérdez vissza Tucker.
– Közelebb mehetnék?
Lustán int, mire Elliottal együtt a pulpitus elé lépünk. A
kikapcsolt mikrofon mellett, az esküdtek tudta nélkül akarom
megbeszélni vele a részleteket, hogy az ügy még komolyabbnak
tűnjön.
– Mi a gond, Mrs. Wilburn? – kérdezi a bíró.
–  Mr. Wilburn sajnos nincs olyan egészségi állapotban, hogy
jelenleg folytatni tudjuk a tárgyalást.
– Miért?
–  Néhány évvel ezelőtt diagnosztizálták nála a rákot. – Még
most is nehéz úgy kimondanom, hogy ne remegjen meg a
hangom. – Tegnap este azonban rosszul lett otthon, orvost
hívtunk hozzá, de további vizsgálatokra lesz szükségünk ahhoz,
hogy kiderítsük, nem a rák újult-e ki nála.
–  Orvosi igazolás vagy bármi hasonló van Mr. Wilburn
állapotáról?
–  Bíró úr, Mr. Wilburn valóban küzd a betegséggel, ezt én is
első kézből tudom – erősíti meg Elliot.
 Nagyon reméltem, hogy mellém fog állni ebben. Na nem
azért, mert félti Jasont vagy aggódik érte, csupán neki is
szüksége van egy kis halasztásra. Valószínűleg az sem érdekli,
ha kamu az egész.
–  Mennyi időre van szükségük a vizsgálatokhoz? – kérdezi
Tucker bíró.
– Azt sajnos előre nem tudom, de minél hamarabb kórházba
szeretném vinni a férjemet.
Igyekszem egy kis aggodalmat csempészni a hangomba, ami,
úgy látom, eléri a célját. A bíró nagyot sóhajt.
–  Rendben – bólint, majd int, hogy menjünk vissza a
helyünkre, és újból bekapcsolja a mikrofont. – A tárgyalást
elnapolom, a folytatásáról később hozok döntést.
Egyszerre sóhajtunk Jess-szel és Jasonnel. Reméltem, hogy így
alakul a helyzet, de bármikor bármi közbejöhet. Már csak azt
kell elintéznem, hogy jó sokáig tartsanak a vizsgálatok. Esetleg
még a kórházba is befeküdhetne, hogy még több időt nyerjünk.

Jason bokapántja miatt néhányszor megtesszük az utat a

kórházba és haza, hogy ha ellenőrzik a mozgását, akkor lássák,
hogy valóban vizsgálatokra járunk vele. Mármint nyilván nem
igazából, de ha már ott voltunk, megkértük az egyik orvost,
akivel már dolgoztunk együtt, hogy segítsen egy olyan irat
kiállításában, amivel igazolni tudjuk, hogy Jasonnek szüksége
van az ellátásra. A bíró el is fogadta, így bőven van időnk
kideríteni, hogy mi történt Kimberlyvel azon az éjjelen.
 Kezdésnek felállítottuk a bázist a házunkban. Jess átköltözött
hozzánk a vendégszobába, és reggeltől estig megállás nélkül
dolgozunk. Neki is jót tesz, hogy folyamatosan lefoglalja magát,
és nem azzal foglalkozik, hogy Oliver pár nap múlva elköltözik
Chicagóba. Szóba se hozom, nehogy gond legyen belőle, de azért
figyelem azokat az apró jeleket, amelyek arra utalnak, hogy
éppen rá gondol. Ilyenkor igyekszem elterelni valamivel a
gondolatait.
Az összes dokumentumot és bizonyítékot összegyűjtöttük,
majd tematikusan szétosztottuk hármunk között. Így talán
gyorsabban és hatékonyabban rátalálunk azokra a nyomokra,
amelyeket eddig nem vettünk észre. Jason nézi át az
ujjlenyomatokat és a DNS-bizonyítékokat, Jess az eddigi
tanúvallomásokat, én pedig megkaptam a klubot és a Morozov
család utáni nyomozást. Hosszú keresgélés után és Felipe
közreműködésével sikerül elérnem azt a céget, amelyik a Jet
biztonsági szolgáltatásait végzi. Nem volt könnyű dolgom, mert
miután kiderült a videóhamisítás, mintha a föld nyelte volna el
őket. Meg is értem, hiszen senkinek nem hiányzik egy ekkora
botrány, főleg nem úgy, ha nemcsak egy szórakozóhelyet
védenek, hanem számos klubot a keleti és a nyugati parton. A
cég természetesen nem is az Egyesült Államokban van
bejegyezve, hanem Oroszországban. Micsoda meglepetés, hogy
az orosz maffia egy ilyen vállalkozást bíz meg a piszkos
ügyeivel!
A teraszon állva hűvös levegő csapja meg az arcomat, ami
felfrissít, kicsit le is nyugtat. Kezdek fáradni, de még sok munka
vár ránk.
 –  Ezenkívül lenne még valami – mondom Felipének a
telefonba.
– Tudod, neked bármit! – válaszolja negédesen.
– Szükségem lenne némi infóra a Morozov családról.
– Bármit, kivéve ezt.
A hangjában némi félelmet vélek felfedezni. Eddig minden
kérésemre azonnal rábólintott, maximum emelte a tarifáját a
veszélyességi pótlék miatt.
– Miért? – kérdezem értetlenül.
–  Mert ha megtudják, hogy szaglászom utánuk, akkor
nagyjából egy óra alatt találnak rám és távolítják el az összes
létfontosságú szervemet.
– Ennyire veszélyesek?
– Még ennél is veszélyesebbek. Az egyik legkeményebb orosz
család. Sokat hallottam már róluk, rengeteg balhéjuk volt az
egész országban, ezért nem is szívesen kerülök a közelükbe.
Nagyot sóhajtok. Benne volt minden hitem, nem is gondoltam
volna, hogy visszautasítana egy megbízást. De ezek szerint
valóban tartanunk kell tőlük, ha még ő sem mer nyomozni
utánuk.
–  Esetleg tudsz valami tippet adni, hogy hol érdemes
elkezdeni a kutakodást? – kérdezem lemondóan.
– Ha rám hallgatsz, akkor sehol. Nem éri meg belebonyolódni
a dolgaikba. De ha mindenképp kockára akarod tenni a testi
épségedet, akkor talán tudok segíteni. A főhadiszállásuk a
belvárosban van, a hely neve Trinity. A legtöbbször ott látják a
család fejét, Jevgenyij Morozovot. De a helyedben nem egyedül
mennék oda. A végén még egy furgon hátuljában kötsz ki, a
következő pillanatban pedig már végig is ment rajtad az összes
emberük.
– Ennyire aggódsz értem? – vonom fel a szemöldököm.
–  Csak a pénzemért! A legutóbbi munkáimmal még nem
számoltunk el. Nem szeretném, ha kivégeznének, mielőtt még
kifizeted a jussomat.
–  Egy igazi lovag vagy! De ne aggódj! Ha bármi történne
velem, Jason elintézi a pénzedet.
– Nagyon helyes! Nemsokára jelentkezem, hogy behajtsam.
Ezzel bontja a vonalat. Nos, sokkal okosabb nem lettem, csak
annyiban, hogy nem érdemes ujjat húzni ezzel a Morozov
családdal. Valakinek viszont muszáj lesz, ha ki akarjuk deríteni,
hogy miért szálltak rá Jasonre. Jesst nyilván nem küldöm oda,
hiszen bármennyire tökös is, egy rakás orosszal ő sem tudna
elbánni. Jasont valószínűleg felismernék, ezért ő is kizárva. Így
csak én maradtam.
Visszalépek a nappaliba, ahol Jess és Jason a földön ülve
dolgoznak.
– Na? – pillant fel rám Jason.
–  Azt ígérte, utánuk néz – hazudom. – Addig is folytassuk
valami mással. Van időnk bőven, nem kell kapkodni.
Leülök melléjük, és az ölembe veszem a laptopom. Úgy
fordítom, hogy senki más ne lássa, így biztonságban tudok
keresgélni. Szerencsére Felipe egyszer felhúzott rá egy olyan
programot, ami gátolja, hogy bárki is le tudja nyomozni, mire
kerestem rá az interneten, így ha megnyitok egy biztonságos
böngészőablakot, azt még a szolgáltató sem látja, miket
nézegetek. Azonnal rákeresek a Morozov családra és a
Trinityre. Ez az egyik legnagyobb éjszakai szórakozóhely a
városban. Híres és hírhedt emberek törzshelye egyaránt, ahol
az évek alatt megannyi botrány kerekedett, de érdekes módon
egyiknek se lett következménye. Néhány napos bezárás után
újra kinyitottak, és az élet és az üzlet ment tovább, ahogy előtte
is. Prostitúció, drogok, még fegyverek is képbe kerültek, de
egyik ügy sem tartott sokáig. Jó eséllyel megvették maguknak a
megfelelő támogatást a megfelelő emberektől. Ebben a világban
már csak így megy ez. Ha van pénzed, megvan mindened.
Külön rákeresek Jevgenyij Morozovra. Számtalan képet dob
fel a kereső, fiatal korától kezdve egészen napjainkig. Egy mai
cikkben éppen azt taglalják, hogy felújítást tervez a Trinityben,
ezért lehetséges, hogy egy időre bezárják a klubot. A főcím
mellett pedig ott a képe, ahogy tegnap este megérkezik a klubba
a testőreivel. Ezek szerint egy kis szerencsével most is a
városban van, és talán sikerülhet legalább messziről
megfigyelni egy kicsit. Átfut az agyamon, hogy hülyeségre
készülök, de gyorsan el is hessegetem a gondolatot. Nem
félhetek ettől a feladattól. Nem eshet bajom, ha csak odamegyek
és feltűnésmentesen körülnézek. Egyedül kell mennem, hogy
biztonságban legyünk, mert ha Jason is velem jön, őt nagyobb
eséllyel kiszúrják. Nem szólhatok neki erről. Valamilyen
ürüggyel ki kell szöknöm éjszaka, hogy egyedül nyomozhassak.
Éjfél után Jess feje már igen erősen bukik az asztal felé, ezért
megállapodunk abban, hogy lefekszünk aludni, és majd reggel
folytatjuk a munkát. Mindenkinek jobb, ha újult erővel,
kipihenten állunk neki holnap. Nekem azonban még nincs vége
a mai napnak. Felmegyünk a hálóba, és reménykedem, hogy
Jason minél hamarabb elalszik. Szerencsére gyorsan letusol, és
egyből bedől az ágyba. Mire én kijövök a fürdőből, már
hangosan szuszog elterülve. Kedvem lenne hozzábújni. Hívogat
a puha ágy, de nem engedhetek a kísértésnek. A gardróbból
kiveszek egy fekete miniruhát, és visszalépek a fürdőbe, hogy
olyan külsőt varázsoljak magamnak, amivel elvegyülhetek egy
éjszakai klubban.

Még sosem jártam ehhez hasonló helyen. Jasonnel sok bárban,

klubban és szórakozóhelyen megfordultunk, már csak a
munkánk miatt is, de ez mindegyiket felülmúlja. Már a bejutás
is nehézkes, mert olyan hosszú a sor, hogy az ember azt hinné,
egész éjjel kint kell állnia, az esély a bejutásra nagyjából
egyenlő a nullával. Beállok én is a sorba, és egy ideig csak
nézem a biztonsági őröket. Figyelem, kiket engednek be és kiket
nem. Elég gyakran mehetnek be soron kívül olyanok, akik
láthatólag törzsvendégek, vagy csak ismerik az őröket. A férfiak
szinte észrevétlenül csúsztatják a tenyerükbe a kenőpénzt, hogy
ne kelljen végigállniuk a sort, azonban mást is észreveszek,
amin felbuzdulva kiállok a tömegből, és határozottan elindulok
a bejárat felé. Kicsit ringatom a csípőmet, és a hajammal
játszom, amikor odaérek az őrök elé. Bárgyú vigyorral
igyekszem elvarázsolni őket.
– Helló, fiúk! – köszönök enyhén affektálva. – A barinőim már
bent várnak a koktélommal.
Kicsit homorítok, hogy a melleim még jobban szétnyomják az
amúgy is mély dekoltázsomat. A mosolygást egy pillanatra se
hagyom abba, és mindkét őr szemébe nézek, mire az egyik
félreáll és utat enged. Szégyenlősen megremegtetem a
szempilláimat, miközben elsétálok köztük. Nem gondoltam
volna, hogy ennyire könnyű dolgom lesz. Van egy olyan
érzésem, hogy a nőket azért engedik be szívesebben, mert
különben nem lenne arányban az ellenkező neműek száma. A
sorban is sokkal több férfi volt, mint nő; és vajon miért jönnek a
pasik ilyen helyekre? Hát persze hogy csajozni.
Ahogy belépek, még a lélegzetem is eláll. A rövid folyosó után
a hatalmas tánctérbe érek, aminek a közepén egy óriási
kristálycsillár lóg a plafonról a táncoló tömeg fölé. A
hangfalakból a legújabb slágerek dübögnek, az elegáns és
modern berendezésről pedig visszatükröződnek a fények. Ó, ha
fiatalabb volnék… És persze nem házas, anya, és amúgy is karót
nyelt, aki úgysem tudja ezt élvezni. A fejem két perc alatt kezd
el hasogatni a hangos zenétől, amire a levegőtlenség és a
túláradó tesztoszteronszag is rátesz egy lapáttal. Bármennyire
fényűző is ez a hely, rá kell jönnöm, hogy nem nekem való ez az
élet. Minél hamarabb körbe akarok nézni, aztán hazamenni a
puha, meleg ágyikómba Jason mellé.
A pulthoz lépve rendelek magamnak egy italt. Jó pár
luxusszállodában megfordultam már, de az itteni árakra
kipattan a szemem. Nem értem, hogyan lehet tömve ez a hely,
amikor ilyen drága minden. Ezek az emberek miből élnek?
– Meghívhatlak? – lép mellém egy idegen férfi.
Csábító mosollyal villantja felém tökéletesen fehér fogsorát.
Egyből le akarom rázni, de aztán eszembe jut, hogy miért is
jöttem. Alaposabban megvizsgálom az arcát, és felidézem
magamban, hogy volt-e akcentusa, amikor megszólított, de már
nem emlékszem rá. Szőkésbarna haja és éles arcvonásai viszont
elég kecsegtetőek.
– Köszönöm – biccentek felé. – De egy ismerősömet várom.
Remélem, hogy ezzel rá tudom bírni még egy kis beszédre.
Közelebb lép hozzám, hogy ne kelljen üvöltenie.
– Engem nem zavar – folytatja. – Addig is szívesen élvezném a
társaságod.
Túl választékosan és szépen ejti ki a szavakat, nem úgy,
ahogyan egy bűnözőtől várnám. Túl szép lett volna, ha csak úgy
rám talál az egyik Morozov fiú.
– Rendes tőled, de megvagyok egyedül, köszi – bólintok.
Kelletlenül ugyan, de arrébb sétál, és a következő pillanatban
már egy másik lányhoz húzódik közelebb. Úgy tűnik, nőként
nem is kéne fizetnem a saját italomért, így ezt a részét
megoldottam a rejtélynek. Viszont legalább igazán jól keverik a
gin-tonicot. A kezemben a poharammal fordulok a tánctér felé.
Szerencsére nem feltűnő a viselkedésem, mert a férfiak nagy
többsége ugyanezt csinálja, lesi a lehetséges áldozatokat. Én
azonban csak azokra vadászom, akiket az este folyamán
lenyomoztam. A legfőbb célpontom Jevgenyij, de a fiai és a
legközelebbi emberei fotóit is megnéztem a neten.
Szerencsémre elég sok információ van fent róluk, mivel nem
bujkálnak, az életüket a nyilvánosság előtt élik. A legjobban úgy
lehet elterelni a gyanút magukról, ha folyton szem előtt vannak.
Hiszen ki lenne olyan idióta, hogy bűnözőként a
reflektorfényben él? Ő sem ostoba. Sőt, kimondottan eszes, ha
eddig tényleg sikerült mindent megúsznia.
Majdnem egy óráig álldogálok a pultot támasztva, de egy
ismerős arcot se látok meg. Viszont legalább hatan ajánlották
fel, hogy meghívnak valamire, vagy hogy szívesen
megtáncoltatnának. Jelentsen ez bármit is. Így, amikor a hetedik
pasi is mellém lép, már automatikusan védekező állásba
helyezem magam.
– Köszi, de nem ismerkedni jöttem! – emelem fel a kezem.
– Azt nagyon reméltem!
A zenén átszűrődő hangja ismerősen cseng, ezért egyből felé
fordulok. Jason áll előttem, kérdő tekintettel.
– Te meg mit keresel itt? – ráncolom a homlokom.
– Ezt akár én is kérdezhetném! – vonja fel a szemöldökét.
–  Dolgozom! – vágom rá. – De neked haza kell menned, nem
lehetsz itt!
–  Tudom, hogy miért jöttél. Pontosabban reménykedtem,
hogy az ügy miatt. De nem foglak itt hagyni, ne is álmodj róla.
Veszélyes egyedül itt lenned.
– Te mondod ezt nekem? – Egészen közel hajolok hozzá, hogy
ne kelljen üvöltenem. – Ha meglátnak téged, akkor lebuktatod
az egész munkánkat. Főleg azért, mert neked most az ágyat
kéne nyomnod, és nem egy klubban táncolnod. Mi lesz, ha
megnézik, hogy merre jártál?
Erre nem válaszol, csak felhúzza a nadrágja szárát a bokája
fölé. Hát ezt nem hiszem el!
– Hol a pánt? – kérdezem ingerülten.
– Leszedtem – vonja meg a vállát. – Idegesített. Még régebben
tanított meg rá az egyik ügyfelem. Azt hittem, nem fogom
hasznát venni, de…
A szememet forgatva fordulok el tőle, amikor is a pult
túloldalán meglátok egy férfit a tömegben. Nagydarab,
kopaszodó, drága ingben. Pont úgy néz ki, mint Jevgenyij
Morozov a képeken.
– Mi az?
Jasonnek is feltűnik, hogy valami nagyon leköti a
figyelmemet. Visszafordulok felé, hogy ne nézzük mindketten
olyan feltűnően.
– A pult túloldalán, a fekete inges pasi – mondom egyenesen a
fülébe, hogy minél halkabban tudjak hozzá beszélni. – Ő
Jevgenyij Morozov. Láttad már valahol?
– Nem – rázza a fejét. – Soha életemben nem találkoztam vele.
Az a pasi viszont sokkal ismerősebb…
A tekintete egészen elsötétül, ami megrémiszt. Gyorsan
megfordulok, hogy én is megnézhessem, kiről beszél, ám a
látvány, ami fogad, teljesen letaglóz. Az agyam képtelen
összetenni azt a képet, amit lát. A testem lebénul, moccanni sem
bírok, csak egy sóhaj hagyja el a számat:
– Bennett…

Olyan gyorsan hagyjuk el az épületet, ahogy csak lehet. Addig

szedjük a lábunkat, amíg biztonságos távolságba nem érünk a
klubtól, ahol befordulunk az egyik utcába, és a sarkon végre
kifújjuk magunkat. Egyikünk se jut szóhoz. Képtelen vagyok
feldolgozni a látottakat, de Jason is nehezen tér észhez. Csak
kapkodjuk a levegőt, fel-alá sétálunk, miközben azon kattog az
agyunk, hogy mi is folyik körülöttünk.
– Ez… – fújtatja Jason.
– Igen – bólintok. – Biztos, hogy ő volt.
– De hogy kerül ide? És miért engedték ki?
–  Szerinted én tudom? – válaszolom ingerülten, de egyből
meg is bánom. – Ne haragudj, én csak…
– Tudom, semmi gond – legyint. – Én is ideges vagyok. Mi köze
van Bennettnek Morozovékhoz?
–  Fogalmam sincs – rázom a fejem. – De nagyon úgy tűnik,
hogy megvan a közös szál.
– Ez lehet véletlen is…
–  Ugyan már, ezt komolyan gondolod? – emelem fel ismét a
hangom. – Szerinted véletlen, hogy egy olyan klubban
gyanúsítanak meg gyilkossággal, aminek a vezetője jóban van
Bennett-tel?
– Csak azt mondom, hogy lehetséges.
–  Nem, egészen biztos vagyok abban, hogy ez nem véletlen.
Van valami a háttérben, amiről nem tudunk. De ki fogjuk
deríteni.
–  Talán nem kéne ebbe beleásnunk magunkat! – csóválja a
fejét. – Ezzel veszélyes vizekre evezünk. Mindketten
megüthetjük a bokánkat, ha ujjat húzunk az oroszokkal.
– Legalább kiderül az igazság.
– De milyen áron?
Közelebb lép hozzám, megfogja a kezemet, és maga felé
fordít. Az adrenalintól erős mozgásigényem lesz, amit ilyenkor
nehezen tudok csillapítani. Ő viszont mindig képes arra, hogy
lenyugtasson.
– Nézd, ha ebbe belemegyünk, előfordulhat, hogy csúnya vége
lesz. Mindkettőnk számára. Még mindig ott a lehetőség, hogy
vádalkut kössek, így…
–  Nem – vágok közbe. – Nem fogsz vádalkut kötni, és nem
fogsz börtönbe menni. Egyértelmű, hogy felültettek, csak be kell
bizonyítanunk.
–  Mégis hogy? Megkérjük Morozovot, hogy tanúskodjon? És
ha ő áll az egész mögött? Han, én lennék a legboldogabb, ha
mind megúszhatnánk ezt az ügyet, de nem kergethetjük ilyen
makacsul az igazságot. Ha mindketten elbukunk, ki marad Ellie-
nek? Egyikünkre szüksége lesz, nem veszíthet el mindkettőnket.
Ellie nevére összefacsarodik a szívem. Miért kéne
választanom a lányom és a férjem között? Mindkettejüket
magam mellett akarom tudni, és ezért képes lennék bármit
megtenni. És meg is fogok tenni minden tőlem telhetőt.
– Ellie-nek az apjára is szüksége van – mondom higgadtan. –
Csak pár napot kérek, hogy megoldjam az ügyet. Ha nem sikerül
biztonságosan bebizonyítanom, hogy nem te ölted meg a lányt,
akkor még mindig ott lesz a B terv. De kérek egy esélyt!
Jason elgondolkodik, de végül bólint.
– Meg fogjuk oldani, ahogy eddig mindent. De most pihenjük
ki magunkat. Reggel pedig korán nekilátunk a munkának, hogy
minél hamarabb pontot tehessünk az ügy végére.
Némán bólintok. Elfogadom a válaszát, de közben tudom,
hogy nem gondolja komolyan. Annyira makacs tud lenni, hogy
ha valamit egyszer a fejébe vesz, akkor tehetek bármit, úgyis
azt csinálja, amit akar. Így nem is vitatkozom vele. Olyan
gyorsan meg akarom oldani az ügyet, amint csak lehet, hogy
esélye se legyen keresztbe tenni nekem.

A reggelit néma csöndben fogyasztjuk el. Ellie-t Luisa vitte az

óvodába, így minél hamarabb neki tudunk látni a munkának.
Vagyis csak tudnánk. Jasonnel értetlenül állunk a fejlemények
előtt, ráadásul olyan félelem uralkodik rajtunk, mint még soha.
Elraboltak, ránk lőttek, fenyegettek, de ilyen fokú veszély még
sosem leselkedett ránk. Ez most túlmutat azon, hogy valaki
egyszerűen Jasonre akar kenni egy gyilkosságot. Magával az
orosz maffiával állunk szemben, akik belső információkhoz
juthattak rólunk Bennett-től. Talán még a hamisítási ügyről is
tudnak, amivel sakkban tarthatnak minket.
–  Jó reggelt! – lép be a konyhába Jess jókedvűen, majd a
kávéfőzőhöz megy, hogy töltsön magának. – Olyan jól aludtam,
hogy ma megállás nélkül csak melózni fogok. Érzem, hogy a mai
nap lesz az áttörés, hiszen már olyan közel járunk. Minden
információnk megvan, csak…
Ahogy felénk fordul, félbehagyja a mondatát. Copfba fogott
haja még ide-oda hintázik, de a fejét mereven tartva bámul
ránk.
– Mi történt? – kérdezi kétségbeesve.
Valószínűleg nem nyújtunk túl idilli képet, ahogy a tányérunk
fölé görnyedve tologatjuk a rántottát. Jason nagyot sóhajt, de
nem szólal meg. Abban maradtunk, hogy nem avatjuk be Jesst
minden apróságba, de úgy tűnik, elérkeztünk egy olyan
ponthoz, ahol már semmi sem számít apróságnak. Jasonre
pillantok, de a tekintetéből nem tudom kiolvasni, mihez akar
kezdeni. Nekem kell döntenem, elvégre én vagyok a vezető
ügyvéd.
– Ülj le – sóhajtom Jess felé.
Egyre kétségbeesettebb arcot vág, ahogy elfoglalja a velünk
szemben álló széket.
– Kiderült néhány dolog – kezdek bele. – Egyik sem egyszerű,
és kicsit sem veszélytelen.
– Durvább, mint az, hogy az orosz maffia akar keresztbe tenni
nektek? – vonja fel a szemöldökét.
– Az csak a jéghegy csúcsa – szólal meg Jason is.
Jess aggódva néz végig rajtunk. Amikor kiderült, hogy a
Morozov család áll a dolog hátterében, akkor sem hagyott
cserben minket, de meg kell adnunk neki az esélyt, hogy
kilépjen, amíg még nem késő.
– Nézd, mielőtt még bármit is elmondunk, tudnom kell, hogy
számíthatunk-e rád – nézek a szemébe. – Elég csúnya dolgok
történtek, és vannak olyan információk, amik mindkettőnkre
nézve terhelőek. Nagyon is. Úgyhogy, ha…
–  Hé! – szakít félbe, miközben a karját maga elé emeli. – Ha
azért mondod most ezt, mert nem bízol bennem, akkor…
–  Nem, dehogy – rázom a fejem. – Csak meg akarjuk adni a
lehetőséget, hogy kiszállj, ha neked ez már túl sok.
– És előre nem mondjátok el, hogy miről van szó, mert féltek,
hogy visszaélnék vele? – néz ránk homlokráncolva.
Erre nem igazán tudok mit mondani. Ez az igazság, de így
kimondva elég rosszul hangzik…
 – Csak nem akarunk terhelni – próbálom menteni a helyzetet.
– Ha esetleg megkeresnének az ügyészségről, akkor ezzel
elkerülhetjük, hogy hazudnod kelljen.
Elgondolkodik. Még jó, hogy ez eszembe jutott. Nagyon
remélem, hogy nem sértődik meg, de nem mondhatunk el neki
minden részletet, ha utána nem dolgozik tovább az ügyön. A
tanúk padján kénytelen lenne elmesélni mindent, amit rólunk
tud.
Elszánt tekintettel néz először Jasonre, majd rám.
– Nyakig benne vagyok – sóhajtja. – És ismertek, nem tudnék
kiszállni. Hiszen a ti nevelésetek vagyok. Akkor kezdett el
igazán érdekelni az ügy, amikor azt mondtátok, hogy veszélyes
vizekre evezünk.
Halványan elmosolyodom. Igen, ezt megértem. Jasonnel mi is
ilyenek vagyunk, képtelenség távol tartani minket a kétes
ügyektől.
Jason felé fordulok, aki gondterhelten bólint. Nem tetszik
neki, hogy be kell vonnunk még egy embert, de tudja, hogy
nincs más lehetőségünk. Jess okos, jó ügyvéd, és segíthet
nekünk. Így veszek egy mély levegőt, és belevágok, hogy
elmeséljek neki mindent onnantól kezdve, hogy Miamiban
dolgoztam. Mesélek neki Bennettről, a bizonyítékok
manipulálásáról, arról, hogy Jason segített elsimítani az ügyet,
majd azt is megosztjuk vele, hogy miért kereste fel Kimberlyt.
Végül beszámolunk a zsarolásról, és hogy Jason végig engem
akart védeni Kimberly lefizetésével.
Egyetlen arcizma se rezdül. Úgy hallgat végig, mintha csak azt
mesélném neki, mit tervezek főzni ebédre, és ez egy kicsit
aggaszt. Nem borzad el? Nem rémíti meg? Nem ítélkezik
felettünk? Szótlanul várja meg, hogy befejezzem a kis
történetemet, majd amikor a végére érek, elhallgatok. Várok
valamilyen visszajelzést, reakciót, de semmi. Jó néhány
másodpercig csak ül velünk szemben, a gondolataiba révedve,
majd feláll a helyéről, megkerüli a reggelizőpultot, és Jasonhöz
lépve váratlanul megöleli őt. Rövid, de tömör az ölelés. Hát nem
erre számítottam… Igazából nem is tudom hova tenni a
viselkedését, de amikor elengedi Jasont, hátrébb lép egyet, és a
szemébe néz.
– Végig abban reménykedtem, hogy nem vagy akkora seggfej,
mint aminek gondoltalak! – közli vele, majd felém fordul. –
Rendben, akkor most megreggelizem, aztán utánanézek ennek
a Bennettnek. Ki fogom deríteni, hogy mit akar. Nem
baszakodhat velünk!
Ezzel a tűzhelyhez lép, szed magának a rántottából, majd
visszaül a helyére, és békésen nekilát a reggelijének. Jasonnel
kikerekedett szemmel nézzük. Nem gondoltam volna, hogy
ilyen könnyen veszi a helyzetet, de ha jobban belegondolok, ezt
is tőlünk tanulta. Sose mutasd ki, mennyire tartasz az előtted
álló feladattól, mert akkor a tested és az elméd elárasztja a
pánik. Úgy kell mindent felfogni, mintha mindennapos lenne,
mintha már előre látnánk a probléma megoldását. Majd akkor
ráérünk a kétségbeesésre, ha menthetetlen a helyzet.
Reggeli után Jess valóban minden követ megmozgat, hogy
lenyomozza Bennettet, mi pedig továbbra is a Morozov
családdal foglalkozunk. Sikerül kideríteni az összes üzleti
érdekeltségüket, legalábbis a legálisakat. Jobban szeretek
papíron dolgozni, ezért készítek egy listát és kinyomtatom
magamnak, mert a gépnél töltött pár óra után már szüksége
van a szememnek némi pihenésre. Felfekszem a kanapéra, és
ott nézem át a klubokat és éttermeket, amelyeket a Morozov
család birtokol. Nincs könnyű dolgom. Az egész országban
dolgoznak, de főként Kaliforniában, Texasban, Új-Mexikóban és
Floridában vannak érdekeltségeik. Jevgenyij inkább Floridában
és Kaliforniában szokott tartózkodni, ezeken a helyeken tűnik
fel a legtöbbször nyilvánosan. Nem is csoda, hiszen a legtöbb
szórakozóhelyet ezekben az államokban üzemeltetik. Amikor
nem maga a nagyfőnök van jelen, akkor az emberei viszik az
üzletet, illetve a családtagok. Mindegyik helynek más-más az
üzletvezetője, de gyanítom, hogy sokan csak névlegesen tesznek
bármit is hozzá a vállalkozásokhoz. Ennyi embert pedig
képtelenség lenyomozni. Egy év is kevés lenne, hogy
mindegyikük aktáját átnézzük, amire most nyilván nincs időnk.
Az óra ketyeg, minden perccel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a
tárgyalást folytassuk, és jelenleg semmi egyéb nincs a
kezünkben, mint néhány közvetett bizonyíték.
Félreteszem a listát, és újból magam elé veszem a laptopom.
Kicsit váltanom kell, a sok név és a tömény információhalom
lefárasztja az agyamat. Megnyitok egy böngészőt, és csak úgy
keresgélek az orosz maffiáról, hátha találok valamit. A
keresőoldal találatai között megakad a szemem egy cikken.
Eddig még nem olvastam erről, ezért különösképpen felkelti a
figyelmemet. Rákattintok a főcímre, majd megnyílik előttem új
oldalon a teljes szöveg. Először még nem tudom eldönteni, hogy
valóban érdekes lehet-e számunkra, de amikor a cikk felénél
feltűnik egy ismerős név, azonnal szólok a többieknek.
– Ezt nézzétek!
Izgatottan telepednek mellém, hogy együtt olvassuk végig a
szöveget. Síri csend telepszik ránk. Mintha egy pillanat alatt
világosodna meg mindegyikünk. Jess a szája elé kapja a kezét,
Jason a hajába túr, én pedig tátott szájjal pörgetem a szemem a
cikken. A megoldás végig ott volt előttünk, de egy ilyen összetett
ügyet egyikünk se látott át elsőre.

Miami éjszakai élete az összeomlás szélén

A tegnapi nap folyamán bíróság elé állították Stanley

Bennettet (57), Florida államügyészét többrendbeli
csalás, bizonyítékhamisítás és testi erőszak miatt. Az
ügyészséget mélyen megrendítették a történtek, de a
helyettes államügyészt, Dave Bellt már hivatalba
léptették a választásokig, így biztosítva az
igazságszolgáltatás zökkenőmentes működését. Arról
még nem kaptunk hírt, hogy ki követi majd Bennettet a
posztján, de több név is felkerült a listára, köztük
Hannah Jonesé (34), aki lebuktatta a volt főnökét, ezzel
kiérdemelve az állam bizalmát.
A történtek nem csak a politikai életben és az
igazságszolgáltatás rendszerében hoznak változásokat.
Florida-szerte zárnak be cégek és vállalkozások,
amelyeket eddig Bennett védelmezett és támogatott. Több
ellen hivatalos eljárás is indult csalás és sikkasztás miatt,
így az ügy felgöngyölítése és kivizsgálása még jó ideig el
 fog tartani. A legnagyobb veszteség a szórakoztatóipart
érte, azon belül pedig a legjobban látogatott éjszakai
klubokat. Mint kiderült, egy kis kenőpénzért cserébe
Bennett szemet hunyt bizonyos illegális tevékenységek
felett, melyeket ezeken a helyeken folytattak. Így az állam
– legfőképp Miami – gazdasági helyzete is megingott,
mivel az adóhatóság alapos ellenőrzéseket írt elő az
államügyész-közeli vállalkozásokra, melyek alaposan
megüthetik a bokájukat, ha kiderülnek az évek alatt
felhalmozott szabálytalanságaik.

– Morozov… – nyögi Jess.

– Igen – bólintok. – Miamiban több klubot is üzemeltettek, de
a listán úgy láttam, hogy néhány éve bezártak jó párat.
–  Szóval Bennett leváltása miatt elestek a bevételük egy
részétől – szólal meg Jason is.
– És ezért engem okolnak – teszem hozzá.
–  De ezt nem értem! – csattan fel Jess. – Ha veled van baja,
miért Jason lett a célpont?
–  Mert tudja, hogy nagyobb büntetés lenne számomra, ha őt
szenvedni látnám. Ismer engem, és ismeri a kapcsolatomat
Jasonnel. Tisztában van azzal, hogy mit jelent nekem, és azzal
is, hogy ha engem iktatna ki, azt el bírnám viselni. De hogy
Jason miattam bűnhődjön…
Ha csak belegondolok is, kiráz a hideg. Nemcsak hogy Jason
engem akart védeni Kimberlyvel szemben, még Bennett is azért
akarja rákenni a gyilkosságot, hogy engem szenvedni lásson.
Úgy érzem, a lelkem ennél többet képtelen elviselni. Leteszem
az ölemből a laptopot, felállok a kanapéról, és kisétálok a
teraszra. Szükségem van egy kis térre és friss levegőre, hogy
összeszedjem magam. Fel kell dolgoznom az eseményeket. Még
eddig úgy gondoltam, hogy ez az ügy veszélyes és szövevényes,
de most, hogy tisztán látom, mi történt, még kevésbé érzem azt,
hogy sikerülhet kimásznunk belőle. Egyikünk bele fog bukni,
hiszen nem vehetem fel a harcot a maffia ellen. Én túl kicsi
vagyok ehhez, ráadásul abban a pillanatban kivégeznek, hogy a
közelükbe megyek. Ha pedig Bennettet környékezem meg…
Nos, annak se lehet jó vége. Bizonyítékhoz viszont másként nem
juthatok, csak ha egészen beleásom magam az ügybe. És
vállalom a kockázatot, hogy talán nem szállhatok ki ép bőrrel.
Jason illatát érzem, így nem lepődöm meg, amikor megáll
mellettem. Nem ér hozzám, nem néz rám, ő is az óceánt
bámulja, ahogyan én. Mindkettőnknek ez a kilátás nyújtja a
megnyugvást, mindig ide menekülünk, ha le akarunk higgadni
és kicsit tiszta fejjel gondolkodni.
– Nem nyerhetünk – szólal meg Jason halkan.
–  Tudom – válaszolom. – Nincs bizonyítékunk, de ha mégis
megpróbálnánk szerezni, akkor egyből betoncipőt kapnánk.
– Az tuti – bólogat. – És ezt nem tehetjük meg Ellie-vel.
–  Nem – rázom a fejem. – Miatta meg kell úsznunk ezt a
balhét. De mégis hogyan? Azok alapján, amit tudunk, teljesen
egyértelmű, hogy Bennett és Jevgenyij ölték meg a lányt, majd
úgy manipulálták a bizonyítékokat, hogy rád kenjék az egészet.
–  Vagy ha nem is ők voltak, az ő megbízásukból tette valaki.
Talán ezt a valakit kellene megkeresnünk…
–  És mégis hogyan? Nincs meg az erőforrásunk hozzá,
ráadásul Felipe is kiszállt. Az összes pénzünk rámegy a
segítségére és a te óvadékodra. Pénz nélkül pedig senki sem
segít.
– De, én itt vagyok – szólal meg mögöttünk Jess.
Mindketten hátrafordulunk, és találkozik a tekintetünk.
Elszántan bólint felénk, majd ő is mellénk áll.
–  Tudom, azt gondoljátok, hogy ez a kettőtök ügye, de már
régóta nem az – mondja. – Utánanéztem Bennettnek, a
kapcsolatainak, és hogy merre járt az elmúlt hetekben, és
teljesen egyértelmű még az én számomra is, hogy mi történt.
Talán nincs is szükség arra, hogy kiderítsünk mindent. De ha a
megfelelő embert vonjuk be az ügybe, akkor meglehet, hogy
sikerül Jasont megmenteni.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne bárkit is bevonni – rázza a
fejét Jason. – Így is vékony jégen táncolunk. Biztosabb dolgunk
lenne, ha folytatnánk a nyomozást, és egy olyan bizonyítékot
találnák, amivel kizárhatjuk a bűnösségemet.
Mindketten rám néznek, hogy én is mondjak valamit.
Azonban nekem fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó megoldás.
A helyzetünk kilátástalannak tűnik, mégis eljutottunk egy olyan
pontra, ahol döntenünk kell. A tárgyalást nem halogathatjuk a
végtelenségig, egyszer eljön az a pillanat, amikor újból be kell
sétálnunk a bíróságra, hogy folytassuk az ügyet, és már látom
magam előtt, ahogy tanácstalanul állunk a bíró és az esküdtek
előtt. Elliot addigra biztosan kideríti a zsarolást, így az ő
kezében lesz az összes nyerő lap, a miénkben pedig a nagy
semmi. Abban a pillanatban, hogy újra megkezdődik a
tárgyalás, Jason élete megpecsételődik, ahogyan az enyém is.
Hiszen, ha a zsarolás kiderül, akkor mindketten bukunk. Úgy
érzem, zsákutcába érkeztünk.
Mára már képtelen vagyok gondolkodni. Az órámra nézek, és
meglátom, hogy Ellie-t fél óra múlva kell elhozni az oviból.
–  Elmegyek Ellie-ért – sóhajtom. – Hazafelé hozunk valami
kaját, aztán este folytatjuk, rendben? Zsibbad az agyam.
– Én is veled megyek – mondja Jason. – Szükségem van egy kis
kikapcsolódásra.
– Jót tenne egy kis mozgás – csatlakozik Jess is.
Úgy érzem, mindannyian elfáradtunk és tanácstalanok
vagyunk. Szótlanul sétálunk ki a kocsihoz, hogy elinduljunk a
város felé. Alig várom, hogy láthassam Ellie-t. Ő mindig feltölt
energiával, a ragyogó mosolya láttán minden egyes alkalommal
visszatér belém a remény. Az óvoda előtt leparkolok, majd
mindhárman besétálunk a fogadószobába, ahol a recepciósnak
bemondom a nevemet, és hogy kiért jöttem. Már attól jobb
kedvem támad, ahogy a sok kis gyermek szaladgál ide-oda.
Nagy öleléssel köszöntik a szüleiket, mire én is elképzelem,
milyen lesz Ellie-t magamhoz szorítani, amikor meglátom. Az
arcomra egyből felfut egy apró mosoly.
– Mrs. Wilburn – jelenik meg az ajtó mögül a recepciós. – Azt
az információt kaptam, hogy Ellie-t már elvitte a nagybátyja.
Hogy mi? Hiszen nem is beszéltem meg mára Oliverrel, hogy
őt is elviszi. Talán félreértette, és úgy gondolta, hogy egész
héten nála lesznek a lányok, hogy mi tudjunk dolgozni.
–  Köszönöm – biccentek a lány felé, majd előveszem a
táskámból a mobilomat.
Hát, ez jól alakul… De nem számít, maximum hazafelé
elugrunk érte.
 – Szia, Oli! – szólok bele a telefonba, ahogy felveszi.
– Helló, mi újság? Hogy haladtok?
– Hát, ezt most hagyjuk – terelem a témát. – Csak azt akarom
kérdezni, hogy hazaértél-e már a lányokkal, mert akkor
bemennék Ellie-ért.
–  Azt beszéltük, hogy ma már nem én hozom el – válaszolja,
hangjában erős bizonytalansággal.
– Igen, így volt, de most jöttem érte az oviba, és azt mondták,
hogy te vitted haza – magyarázom.
– Én csak Sophiát hoztam el…
A hangja egészen távolinak cseng. Az agyam nem képes
felfogni, amit mond. A mobilt kiejtem a kezemből, a lábaim
megremegnek, de Jason még az utolsó pillanatban elkap,
mielőtt összeesnék.
– Mi történt? – kérdezi rémülten.
–  Nem Oli vitte el… – nyögöm, majd egyenesen a szemébe
nézek. – Nem ő vitte el! Valaki elvitte Ellie-t, de az nem Oliver
volt!
A pánik úgy eluralkodik rajtam, hogy még levegőt se tudok
venni. Hiába lélegzem, a tüdőmig nem jut el az oxigén, így a
fejem is zsibbad, majd az egész szoba forogni kezd körülöttem.
Hallom Jason hangját, ahogy a személyzettel üvöltözik, de az
már nem jut el a tudatomig, hogy mit mond. Széket tolnak alám,
de az izmaim így sem tartanak meg. Jess oldalról támaszt, Jason
pedig beharsogja az egész épületet. De nekem csak egyvalami
jár a fejemben. Miattam történt minden. Én vagyok a hibás. Az
én bűneim miatt szenved az egész családom. Most már
nemcsak Jason, de a lányom is, aki az egészről semmit sem
tehet, sőt, fel sem foghatja, mi folyik körülötte. Talán megláttak
minket a klubban, és Bennett riadóztatta Jevgenyijt, hogy
nyomozunk utánuk. Mit művelhettek a picikémmel? Hol lehet
most? Biztonságban van? Egyáltalán, láthatom-e még őt valaha?
Mégis milyen szörnyeteg képes elrabolni egy kislányt?
A könnyeim némán zubognak végig az arcomon. Csak arra
tudok gondolni, hogy ez az én hibám, ez a fájdalom pedig
felemészt belülről.
– Anya!
A vékonyka hangra felkapom a fejem. Nem hiszek a
szememnek, amikor meglátom Ellie-t a folyosón szaladni felém.
Lecsúszok a székről, letérdelek a földre, és ösztönösen kitárom
a karomat, hogy minél előbb magamhoz szoríthassam. Ahogy
megérzem az illatát, a finom kis bőrének érintését, egyből kitör
belőlem a zokogás. Nem tudom visszatartani, csak sírok,
miközben olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha soha
többé nem akarnám elengedni. Talán így is érzem. Ha
megtehetném, soha nem engedném el, egész életemben ölelném
és óvnám, hogy a lehető legnagyobb védelmet nyújtsam neki.
Jason is letérdel mellénk, és karjai közé von minket. Erősen
szorít, de érzem, hogy az egész teste remeg, szinte felrobban a
feszültségtől. A kezdeti megkönnyebbülés után rajtam is úrrá
lesz a düh, így felállok a földről, és egyenesen a recepciós lány
felé fordulok.
– Ez meg mégis mi a fene volt? – üvöltök rá.
Megszeppenve áll előttem. Gyakorlaton lehet, vagy épphogy
frissen végzett a képzésen, de új lány, az biztos.
– Én… Én… Sajnálom, azt mondták, hogy… – dadogja.
 –  Ki mondta? Hívja ide, de azonnal! Mégis mit gondolnak
maguk?
Jason megfogja a karomat, és visszahúz maga mellé, mielőtt
még nekimegyek a csajnak.
– Nincs semmi gond, a lényeg az, hogy Ellie megvan – próbál
nyugtatni, de percekkel ezelőtt még ő is ugyanígy lehordta a
sárga földig.
–  Igenis van gond! – mordulok rá. – Hogyan járassam ide a
lányom, amikor azt se tudják, hogy hol van? Ennek még
meglesz a következménye!
A fenyegetőzésem után felkapom Ellie-t az ölembe, és
kiloholok vele az autóig. Nem hiszem el, hogy ilyen
megtörténhet, ráadásul pont most.
– Anya – szólal meg Ellie remegő hangon. – Mi a baj?
Csak most esik le, hogy ő is halálra lehet rémülve. Óvatosan
beültetem a gyerekülésbe, majd behajolok hozzá, és egy nagy
puszit nyomok a homlokára. Ijedten néz rám, de nem tőlem fél,
csak a helyzet rémisztette meg.
– Nincs semmi baj, kincsem – nyugtatom. – Anya megijedt egy
kicsit, de neked nem kell semmitől se félned. Rendben?
Bólogat, de látom rajta, hogy még mindig a történtek hatása
alatt van. Ő még nem értheti, mi folyik körülötte, ezért
igyekszem egy mosollyal megpecsételni a szavaimat. Átöleli a
nyakamat és magához húz, én pedig összevissza puszilgatom,
amitől nevetni kezd. A nevetése engem is jobb kedvre derít,
ugyanakkor elgondolkodtat. Nem élném túl, ha valami baja
esne. Akár neki, akár bárki másnak, aki fontos a számomra.
Kompromisszumot kell kötnöm annak érdekében, hogy ezt az
ügyet minél hamarabb magunk mögött tudhassuk, kerüljön
bármibe is. Azt viszont már látom magam előtt, hogy mit kell
tennem. Mert már tudom, hogy csak az az egyetlen út járható,
amin senkinek nem esik bántódása, még ha némi áldozatot kell
hoznom és kockázatot kell is vállalnom.

–  Biztos vagy benne? – kérdezi Jason, amíg a kocsiban ülve

várunk.
Nem tudom rávágni, hogy igen, mert egyáltalán nem vagyok
biztos a dolgomban. Sőt. Kimondottan félek ettől a
beszélgetéstől, de nagyon remélem, hogy nem fog katasztrófába
torkollni. A kezemben lévő mappát bámulom, amiben olyan
információk lapulnak, amiket legszívesebben örökre
eltemetnék, de jelenleg ezek menthetnek meg minket.
–  Nem tudok jobb megoldást – csóválom a fejem. – Minden
lehetséges forgatókönyvet lepörgettem magamban, és egyik
tragikusabban végződne, mint a másik. Én képtelen vagyok ezt
tovább csinálni. Pontot kell tennünk a végére.
– És ha nem sikerül? Ha nem tudod meggyőzni?
– Akkor vállalom a felelősséget – vonom meg a vállam.
Jason átnyúl az én oldalamra, és erősen megszorítja a kezem,
mire felnézek rá. A szemében büszkeség tükröződik, ami erőt
ad. Hosszú éjszaka és nap áll mögöttünk, de mindent
átbeszéltünk, és szerencsére ő is belátta, hogy kockáztatnunk
kell. Még most az egyszer, utoljára.
Közelebb hajol hozzám, és egy gyengéd csókot ad az ajkaimra.
 – Biztos ne menjek be? – suttogja.
–  Ne – rázom a fejem. – Ez az én ügyem. Egyedül kell
elintéznem.
Jason bólint, majd veszek egy mély levegőt, és kinyitom a
kocsiajtót. Lendületből szállok ki és sétálok be az étterembe,
mielőtt még meggondolhatnám magam. Nem futamodhatok
meg. Határozottan lépkedek az asztal felé, ahol már messziről
kiszúrom, hogy szerencsére egyedül ül. Kihúzom a vele
szemben álló széket, és addigra már kényelembe is helyezem
magam, mire felemeli a tekintetét.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezi meglepetten.
– Beszélnünk kell – jelentem ki.
Elliot arca kíváncsiságról árulkodik, ugyanakkor gyanakodva
néz rám.
–  Mégis miről? Ha szeretnél valamit mondani, akkor
megteheted a tárgyaláson. Szorgalmazni fogom, hogy
hamarosan kezdődjön újra, ugyanis tudom, hogy Jasonnek
kutya baja. Ráadásul van egypár meglepetéskártyám a
tarsolyomban, és alig várom, hogy ti is láthassátok.
–  Gondolom, kiderítetted, hogy Kimberly pénzt kapott
Jasontől. Talán még azt is, hogy miért.
A szeme se rebben, úgyhogy ezt igennek veszem.
– Ez csak a jéghegy csúcsa – húzza félmosolyra a száját, majd
bekap egy adag salátát az előtte álló tálból. – Hamarosan
minden lapot kijátszok, csak várjuk ki a végét. Minden a
kezemben van ahhoz, hogy Jasont hosszú időre rács mögé
juttassam.
Ettől féltem én is. A gyomrom megremeg, de kívülről higgadt
maradok. Nem érezheti meg rajtam a félelmet, mert az aláásná
az ügyet. Nem menne bele, ha kicsit is rizikósnak ítélné meg.
Közelebb hajolok hozzá, de tartom a szemkontaktust, amíg
lejjebb veszem a hangom.
–  És mi van, ha azt mondom, egy sokkal nagyobb halat is
foghatsz a hálóddal, mint Jason? Egy egész cáparajt.
Gunyorosan horkant fel.
–  Hiába próbálkozol, engem nem tudsz meggyőzni a
furfangos praktikáiddal. Ismerem mindet.
–  Ez nem átverés – rázom a fejem. – Te is tudod, hogy Jason
ártatlan. És elfelejted, hogy én is ismerlek téged, nemcsak te
engem. Tudom, hogy ugyanazért a célért választottad ezt a
pályát, mint én. Meg akarod tisztítani a várost és az országot
azoktól az emberektől, akik ártanak neki. De Jason nem ilyen.
Őt nem azért üldözöd, mert valóban rács mögött lenne a helye,
hanem szimpla bosszúból. Mert gyűlölöd őt is és engem is, és
ezért egy pillanatig sem hibáztatlak. Kiérdemeltük mindketten,
hogy utálj minket. De tudom, hogy legbelül te is az igazságot
keresed. Az igazság nyomában jársz minden egyes nap, hiszen
ez éltet. Ahogy minket is.
Nagyot sóhajtva dől hátra a székében.
– Ne gyere nekem azzal a szöveggel, hogy egy oldalon állunk,
mert ez nem igaz! Sosem álltunk egy oldalon.
–  Nem is mondom, hogy így van – rázom a fejem. – Csak a
célunk közös. Mégpedig az, hogy lebuktassuk a valódi
bűnösöket.
Hunyorogva vizsgálgat, alaposan végigmér. Kétkedve tekint
rám, de ezt már jó jelnek veszem. Nem küld el, nem ráz le,
hanem elgondolkodik azon, amit mondtam. Továbbra is lazán
ül a székén.
– Mit akarsz? – kérdezi flegmán.
Átcsúsztatom neki a mappát az asztalon, de a szemkontaktust
végig tartom.
– Ebben benne van minden, amit tudnod kell. Olyan dolgok is,
amiket már régóta tudsz rólam, de olyanok is, amiket még csak
nem is sejtettél. Ezek az iratok magyarázatot adnak arra, hogy
valójában mi történt a Jetben aznap éjjel.
–  Kamu bizonyítékokkal akarod kiszúrni a szemem? – vonja
fel a szemöldökét.
–  Nem. Minden egyes szó igaz, amit ebben olvashatsz. Ezt
onnan is tudhatod, hogy számos olyan információ van benne,
ami Jasonre és rám nézve erősen terhelő.
– Akkor miért adod oda? – kérdezi értetlenül.
– Mert tudom, hogy van eszed. És ha átlátod az ügyet, akkor te
is más szemmel nézel majd rá, nem úgy, ahogy most.
Nem hisz nekem, ez egyértelmű. Kétkedik minden egyes
szavamban, ezért próbál valamit leolvasni az arcomról. Végül
fél kézzel kinyitja a mappát, és bele-belenéz. A homlokát
ráncolja, majd kikerekedett szemmel olvas tovább, végül
visszazárja az aktát.
– Miért adnád nekem oda ezeket az információkat? – kérdezi.
– Hiszen magad alatt vágod velük a fát.
Mély levegőt veszek.
–  Mentességet kérek – jelentem ki egyenesen. – Mindkettőnk
részére.
–  És ha felhasználom az infókat, de csak arra, hogy nektek
keresztbe tegyek?
–  Nem tennél ilyet, mert ebből a két oldalból is látod, hogy
sokkal szövevényesebb ez az ügy, mint ahogy gondoltad.
Ráadásul van még bizonyítékom bőven, ez csak egy része. Amíg
nem kapjuk meg a hivatalos iratokat, addig azokat
visszatartom. Utána átküldök mindent, amit tudnod kell.
Újra elgondolkodik. Sajnos ismerem annyira, hogy tudjam, az
érzelmei sokszor elveszik az eszét. Nem tud racionálisan
gondolkodni, ha megbántották, és mi olyan erővel tapostunk a
lelkébe, mint még talán senki más.
– Mi van a fegyverrel? – kérdezi. – Tényleg ellopták?
–  Fogalmam sincs, hol van – rázom a fejem. – Valószínűleg
azért lopták el, hogy később előkerüljön egy bokor aljából mint
bizonyíték. De ennek már semmi jelentősége.
Nagyot sóhajt. Vívódik, látom rajta, de ez nekem már bőven
elég. Tudtam, hogy nem fogja rávágni az igent, talán el se
hinném neki. De így, így valóban látom némi esélyét annak,
hogy elfogadja az alkut. Megragadja a mappát, és a táskájába
csúsztatja, majd előrehajol és folytatja a salátáját.
– Ezek szerint átgondolod? – kérdezem.
– Meglátjuk – vonja meg a vállát, de már nem néz fel rám.
Azt hiszem, ez a beszélgetésünk vége. Ennél többet nem
tehetek, így felállok a székről, és sarkon fordulok, hogy
távozzak az étteremből. Most már az ő kezében van a sorsunk.

Az ítélet
Tucker bíró fáradtan nyitja meg a tárgyalást. Jess, Jason és én
viszont remegve várjuk, hogy mi fog történni. Egyikünk se
készült fel a mai napra. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy
elterveztük, akkor egyértelmű, hogy a nap végén Jasont elítélik.
Én pedig képtelen lennék feldolgozni, hogy nemcsak őt, hanem
életem legfontosabb ügyét is elvesztettem. Elliot nyugodtan ül a
helyén, felénk se tekint. Ez a legrosszabb. A legidegőrlőbb. Ha
látnék rajta valami érzelmet, be tudnám azonosítani, hogyan
döntött, de így semmi. Azt viszont elég rossz jelnek veszem,
hogy folytatjuk a tárgyalást ahelyett, hogy behívott volna
minket az irodájába. Akkor, ott mondta volna el, hogy
megkapjuk a védettséget, és adjuk át neki a többi bizonyítékot,
de a tárgyalóteremben csak egy dolgot tehet. Életem
leghosszabb perceinek tűnik, amíg az esküdtek is bevonulnak
és elfoglalják a helyüket.
– Mr. Wilburn – szólítja meg Jasont a bíró, ami elég szokatlan.
– Érzi magát olyan állapotban, hogy folytatni tudjuk a
tárgyalást?
Mindannyian meglepődünk a kérdésen, de Jason
megköszörüli a torkát.
– Igen, bíró úr. Köszönöm a kérdését.
– Rendben – bólint Tucker.
Mielőtt még újból megszólalhatna, Elliot feláll a helyéről.
– Bíró úr, a vád szeretne szólni elsőnek.
Mindhárman odakapjuk a fejünket, és Tucker bíró is
homlokráncolva néz Elliotra.
– Megadom a szót, hallgatjuk, Mr. Finch.
Pár másodperc csönd után Elliot vesz egy mély levegőt, majd
a fejét csóválva kinyitja a száját.
– Bíró úr, az ügyészség ejti a vádakat Mr. Wilburn ellen.
A teremben akkora hangzavar támad, hogy Tucker kénytelen
csitítani a résztvevőket. Felkapom a fejem, és Jason felé
fordulok, aki tátott szájjal figyeli az eseményeket.
– Mr. Finch, megmagyarázná ezt a váratlan fejleményt?
–  A kényszerszünet alatt volt időnk alaposan átvizsgálni az
esetet, és a bizonyítékok hiánya miatt kénytelenek vagyunk
visszavonni a vádakat. A tanúk vallomásai nem támasztják
kellően alá a vádat, és az indíték sem egyértelmű.
– Ez a megalapozott döntésük?
– Igen, uram.
Tucker bíró felvonja a szemöldökét, majd felveszi a
kalapácsát.
–  A Kalifornia állam kontra Wilburn ügyet ezennel lezárom,
az esküdtszéket pedig feloszlatom.
A kalapács hangja egyenesen a szívemig hatol. El sem hiszem,
hogy ez megtörtént. Képtelen vagyok felfogni, pontosabban
nem merem. Mintha csak álmodnék. A testem egészen
lemerevedik, csak akkor térek magamhoz, amikor Jess rángat,
hogy álljak fel, mert a bíró kivonul a teremből.
Vége. El sem hiszem, hogy vége.
Jason ajkait érzem az enyémen, karját pedig magam körül.
Nem veszítettem el. Még mindig itt van, és engem ölel.
Határtalan a boldogságom, amit nem is tudok felfogni. Perceken
keresztül ujjong körülöttem Jess és Jason, de én csak állok egy
helyben, és bámulok ki a fejemből, majd visszarogyok a
székembe. Arcomat a kezembe temetve veszek mély levegőket,
hogy lecsillapítsam a pulzusomat. Tudom, hogy ezzel még nincs
vége az ügynek. Elliot munkája még folytatódik Bennett-tel és a
Morozov családdal, de legalább mi megmenekültünk. Hosszú
folyamat lesz, míg minden lecsendesül körülöttünk, de a
legnagyobb feladaton már túl vagyunk. A legnagyobb győzelem
már a miénk.
Ahogy felemelem a fejem, meglátom, hogy Elliot közeledik
felém.
– Holnap reggel tízkor várlak titeket az irodámban – mondja.
– Aláírjuk a papírokat.
Szóhoz se jutok, csak egy apró biccentés fér bele. Folytatja
útját a kijárat felé, de pár lépés után visszafordul hozzám.
–  Még mindig nem értem, miért csináltad – rázza a fejét. –
Hiszen te is megoldhatnád az ügyet, ahelyett, hogy tálcán
nyújtod nekem.
–  Pedig nagyon egyszerű – válaszolom. – Régebben bármit
megtettem volna a győzelemért. De ma már tudom, hogy
vannak sokkal fontosabb dolgok is az életben, amiket nem éri
meg kockáztatni. Neked van elég hatalmad ahhoz, hogy
végigvidd az ügyet, én pedig visszatérhetek az unalmas kis
gazdasági perekhez, hogy esténként nyugodtan tudjam
lefektetni a kislányomat, és minden éjjel a férjem mellett
aludhassak.
Nem reagál, csak bólint egyet. Ő valószínűleg még nem érti
ezt. De én annyi mindenen mentem keresztül, hogy egyszerűen
belefáradtam a sok izgalomba és félelembe. Semmi másra nem
vágyom, csak egy nyugodt és kiszámítható életre, amibe nem
fér bele az, hogy felvegyem a harcot az orosz maffiával. Eleget
harcoltam. Eleget küzdöttem. Most már élvezni akarom azt,
amit eddig elértem. És amikor Jasonre pillantok, komolyan úgy
érzem, jó döntést hoztam. Ennél jobbat nem is hozhattam
volna.
 Másodfokú ítélet

A naplemente még sosem volt ilyen szép. Mélyet szippantok a

friss levegőből, majd nagyot kortyolok a jegeskávémból, amint a
teraszon állva fújom ki magam a nagy este előtt. Szükségem lesz
az energiára, mert úgy érzem, ma sem kerülünk korán ágyba.
Luisa végig velük marad éjszaka, de Jason vállalta, hogy
lefekteti Ellie-t és Nathant, amíg én készülődöm. Neki könnyebb
dolga van, csak felveszi az öltönyét, beletúr kicsit a hajába, és
máris ellenállhatatlan. Engem bezzeg nem kímél az idő vasfoga.
Gondosan megkomponált mozdulatok szükségesek mind a
hajam, mind a sminkem elkészítéséhez, ráadásul olyan ruhát
kell választanom, amiben nem látszik, hogy megereszkedett a
bőröm. Bár ez az egyetlen dolog, ami egyáltalán nem zavar,
hiszen két csodálatos oka van annak, hogy a combom és a
hasam már nem a régi. És bármennyire hihetetlen is számomra,
Jason egy rossz szót sem szól érte, sőt, kimondottan imádja
csókolgatni a hasamat.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutunk ide. Boldogok
vagyunk, titkok és játszmák nélkül. Ha ezt a rögös utat kellett
bejárnunk ahhoz, hogy végül itt kössünk ki, újra és újra
bevállalnám a nehézségeket és a szenvedést, ha cserébe ekkora
ajándékot kapok az élettől. Nem volt könnyű. Nem volt
fájdalommentes. De minden pillanat megérte, hogy most itt
lehetek velük.
 Meg se kell fordulnom, hogy érezzem, a közelemben van, és a
következő pillanatban már érzem is az ajkát az arcomon.
Hátulról átkarolva szorít magához.
– Felkészültél? – kérdezi halkan.
–  Nem igazán – rázom a fejem. – Fáradt vagyok, és nincs túl
sok kedvem a jópofizáshoz.
Lassan maga felé fordít, és mélyen a szemembe néz.
– Pedig a te ötleted volt – vonja fel a szemöldökét.
– Tudom – sóhajtom. – De Jess ültette el a bogarat a fülembe.
És mire észbe kaptam, már meg is volt szervezve minden.
– Azért, mert a sikereket meg kell ünnepelni. Ha nem állunk
meg egy percre, hogy élvezzük az élet adta ajándékokat, akkor
nem fogjuk tudni őket értékelni. Akkor elvesztik a lényegüket.
–  Váó, benned aztán egy költő veszett el – ráncolom a
homlokom.
–  Erre csak most jöttél rá? – vonja meg a vállát, majd
mosolyogva egy csókot nyom a számra.
Igaza van. Nem szabad elsiklanunk a boldog pillanatok felett,
hiszen ezekért élünk. Ezek azok a percek, amik továbbvisznek,
és arra sarkallnak, hogy még többet tegyünk. Hogy még jobbak
legyünk.
Az egyik pincér jön szólni, hogy a partiszervizesek már
mindent előkészítettek, csak a vendégekre várunk.
Megköszönjük neki, és miután visszament a házba, Jasonnel
egymás felé fordulunk és veszünk egy nagy levegőt.
–  Akkor kezdődjön a buli! – mosolyog rám, majd nyom egy
utolsó csókot az arcomra, és besétálunk a nappaliba, hogy
felkészülhessünk a vendégek fogadására.
 Majdnem mindenki eljött, aki számít. Csak olyan embereket
hívtunk meg, akikkel szívesen ünneplünk, akiket szívesen
látunk az otthonunkban. Azt már régen megtanultam, hogy
nem érdemes olyanokra pazarolni az időmet és az energiámat,
akik csak negatívan tudják befolyásolni az életemet.
Megszabadultam mindenkitől, aki nem támogatott, nem
szeretett önzetlenül, vagy keresztbe akart nekem tenni. Azóta
sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok.
Jess csak úgy sziporkázik, elbűvöli az üzlet- és ügyfeleket.
Hiszem, hogy ő is egy azok közül, akik megmentettek. A
barátságával, a szakmai tudásával, a hűségével segített nekünk
abban, hogy most itt lehessünk mindannyian. Többször is az
orra alá nyomtam egy olyan ajánlólevelet, amivel bárhova
felvették volna dolgozni, akár Chicagóban is, hogy Oliver után
mehessen, de egyszer sem fogadta el. Mindig visszatette az
asztalomra, és majdhogynem felháborodva közölte, hogy ő
ugyan nem megy sehova. Bármennyire azt akarom, hogy
boldog legyen, ilyenkor azért mindig megnyugodtam, mert
tudtam, hogy mellettem marad. Most is, hogy látom, mennyire
odateszi magát azért, hogy jó benyomást keltsen az
ügyfelekben, nagyot dobban a szívem. Tudom, hogy ezt nem
maga miatt teszi, hanem az egész cégért. És ezáltal értünk.
Éles csilingelésre kapom fel a fejem, és amikor a hang
irányába nézek, meglátom Jasont egy pohárral a kezében, amit
a karikagyűrűjével kocogtat. A vendégek elhalkulnak, mindenki
rá figyel.
– Elnézést, hogy megzavarom a kellemes társalgást, de mielőtt
még bárki elfáradna vagy annyi pezsgőt inna, hogy ne
emlékezne a továbbiakra, szeretnék szólni pár szót.
A pincérek hosszú poharakat visznek körbe tálcán, hogy
mindenki kaphasson egy kis pezsgőt a koccintáshoz. Nem is
tudtam, hogy Jason még beszéddel is készült, ezért engem is
meglepetésként ér. Pedig gondolhattam volna, hiszen imád
szerepelni és hallgatni a saját hangját.
– Először is, köszönjük, hogy eljöttetek, és ezzel emeltétek az
est fényét. Az elmúlt tíz év alatt számtalan kollégával és
ügyféllel dolgoztunk együtt, és bátran ki merem jelenteni, hogy
mindkét oldalról csak a legjobbakkal hozott össze minket a sors,
amiért szörnyen hálásak lehetünk. Előtte bele se mertem
gondolni, hogy valaha is eljuthatunk ide. Hosszú utat tettünk
meg, kemény munkával, de minden pillanata megérte. Olyan
sikereket értünk el, amikről még csak nem is álmodtunk, és ezt
nektek is köszönhetjük! A ti munkátok és bizalmatok az, ami
minden egyes nap előrevisz minket és a céget!
Feléjük emeli a poharát, mire mindenki éljenezni kezd. Én is
tapsolok, és széles mosolyt villantok Jason felé. A tekintetünk
ekkor találkozik, mire ő is boldogan néz rám.
– Igaz, hogy most én állok itt, és én beszélek hozzátok, de ne
felejtsük el, hogy az iroda cégtábláján két név szerepel –
folytatja. – Azért álltam én ki elétek ezzel a kis beszéddel, mert
szerettem volna köszönteni azt az embert, akit a valódi érdem
illet. Nemcsak a munkájára és karrierjére vagyok büszke,
hanem arra is, hogy már tíz éve boldogabbá teszi minden egyes
napomat. Elfogadja a hülyeségeimet, elnézi a botlásaimat, és
ami a legfontosabb, megajándékozott egy igazi családdal. Egy
olyan élettel, amire titkon mindig is vágytam, csak nem mertem
bevallani magamnak. – Még sosem láttam így elérzékenyülni,
talán csak a gyermekei születésekor. Fogalmam sincs, mi
üthetett belé, de őszintén szólva nagyon jólesnek a szavai. Nem
szokott nagyon dicsérni, a szemembe meg főleg nem, de ez,
hogy mindenki előtt ilyen szépen beszél rólam, mélyen
megérint. – Szóval – sóhajtja –, van még valami, amivel régóta
tartozom neki. Igaz, hogy csak jelképesen, de szeretném
bemutatni nektek az iroda legújabb cégérét, ami méltán
tükrözi, hogy kik is vagyunk valójában.
Ekkor két pincér egy táblaszerűséget tol mellé, ami egy nagy
lepellel van letakarva. Kíváncsian várom, hogy mi lapul alatta.
A szám is tátva marad, amikor meglátom a fehér takaró alatt
kirajzolódó ezüst dekorbetűket: Wilburn & Wilburn. A
vendégek tapssal fejezik ki tetszésüket, én viszont teljes
sokkban állok továbbra is. Évekig a Wilburn & Jones szerepelt a
falon, már el is felejtettem, hogy rég nem így hívnak, de mindig
közbejött valami, ami miatt nem volt alkalmunk
megváltoztatni. A végére pedig már meg is szoktuk. Jason
megkeresi a tekintetem, és a kezét nyújtja felém, hogy menjek
közelebb hozzá. Komolyan zavarba jövök, amikor mindenki
engem bámul, miközben Jason mellé lépek, aki szintén tapsolni
kezd, mialatt engem néz.
– Persze az első név maradt az enyém – magyarázza a táblára
mutatva, mire néhányan nagyot nevetnek.
Jellemző, nem is ő lenne, ha nem így gondolná. Azonban még
ez sem érdekel, csak az, hogy ezt teljesen magától tervelte ki, és
vette a fáradságot, hogy meg is valósítsa. Sokáig rágtam miatta a
fülét, de nem sikerült átnevezni a céget. Azt hittem, hogy ez már
soha nem is fog megtörténni. Úgy tűnik, tartogat még
meglepetéseket a számomra. És nagyon remélem, hogy csak
ilyen jókat.
Amíg a vendégek még mindig minket ünnepelnek, Jason
magához von, és egy romantikus csókot nyom az ajkamra, mire
még nagyobb ováció kerekedik a szobában. Büszkeség és
boldogság tölt el, ha csak a szemébe nézek. Azokba a csillogóan
kék szemekbe, amik mindig megnyugtatnak, és az otthon
melegét adják. Furcsa belegondolni, milyen ember is volt,
amikor megismertem, és milyenné vált az évek során. Őt is
megtörte az élet. Átélt jót és rosszat, hullámvölgyeket, de végre
eljutottunk oda, hogy mindketten megtaláltuk a helyünket a
világban. És ez a hely pont itt van, egymás mellett.
A buli egészen hajnalig tart, mire az utolsó vendég is távozik.
Többször megnéztem a gyerekeket, de úgy aludtak, mint a
bunda, így nem akartam félbeszakítani az ünneplést. Tíz év. Tíz
éve írtuk alá az alapító iratokat, ekkor döntöttünk úgy, hogy
nemcsak a magánéletünket, de a szakmait is együtt akarjuk
folytatni. És bár gördültek elénk akadályok, mindkét utat
közösen járjuk a mai napig. Ennél szebb életet el se tudnék
képzelni magunknak.
Amíg Jason elrendezi a pénzügyeket a partiszervizzel, addig
én felmegyek a hálóba. A lábam és a derekam már leszakad a
magas sarkúban, ráadásul olyan fáradt vagyok, hogy
legszívesebben vetkőzés nélkül az ágyba dőlnék. De nem
teszem. Meg akarom várni Jasont, hogy közösen zárjuk le ezt a
napot. Elsőként a cipőt rúgom le magamról, majd
megszabadulok a ruhámtól is. Mindent leveszek, ami felesleges
az alváshoz, így teljesen meztelenre vetkőzöm. Csak valami
lengére vágyom, ezért kihúzom Jason fiókját, hogy egy pólót
vegyek ki belőle. Imádja, ha az ő pólója van rajtam, még jobban
beindítja, mintha csak fehérneműben állnék elé. Egy pillanatra
azonban elgondolkodom, hogy képes lennék-e bármire még ma
éjjel, de aztán eszembe jut, hogy végre is ünneplünk. És hogyan
tudnánk szebben megkoronázni a mai estét, mint a
szerelmünkkel?
Alulra szokta tenni azokat a pólókat, amiket már nem igazán
hord, mert kinyúltak vagy csak simán régiek. Én viszont ezeket
szeretem a legjobban. Benyúlok a ruhakupac alá, hogy kihúzzak
egyet közülük, amikor a kezem valami keménybe ütközik.
Kíváncsian ragadom meg a vékony papírmappát, majd
kiveszem a pólók alól. Nem láttam még ezelőtt, ráadásul
mindenféle iratot a dolgozószobában tárolunk, ezért nem
értem, hogy miért dugdos bármit is a ruhái között. Tudom, hogy
bíznom kell benne. Tudom, hogy nem szabadna kételkednem,
mégis olyan erős szívdobogás fog el, hogy képtelen vagyok
figyelmen kívül hagyni ezt a furcsaságot. Muszáj belenéznem,
hogy mit akar ennyire elrejteni.
Amint kinyitom a mappát, egyből a helyi kórház logója fogad
a legfelső irat tetején, alatta pedig Jason személyes adatai.
Érzem, ahogy az ereimben egyre gyorsabban lüktet a vér, míg
végül a fejemben is megerősödik a nyomás. Főleg akkor, amikor
továbbolvasom a leletet. Szinte fel sem tudom fogni, amit látok.
Csupa idegen kifejezés sorakozik egymás mögött, de a pozitív és
az áttétek szavakat még én is megértem. Úgy érzem, forog
velem a szoba. Meg kell támaszkodnom a komódon, nehogy
összeessek. Hiszen azt mondták az orvosok, hogy meggyógyult.
Hogy nem maradt semmilyen rosszindulatú sejt a testében, de
ez a lelet mégis mást mond.
– Hála az égnek, hogy vége ennek is! – hallom magam mögött
Jason hangját, amikor belép a szobába.
A zakója suhogva landol az ágyon, a karórája zörög, amikor
lerakja mellém a komódra. Az egész testem remeg, és
összerezzenek, amikor végigsimít a derekamon, majd az arcát a
nyakamba fúrja.
–  Imádom, amikor az én pólóm van rajtad – suttogja a
fülembe. – Ilyenkor még jobban érzem, hogy az enyém vagy.
Egészen hozzám simul hátulról. Elértem azt a hatást, amit
szerettem volna, viszont most egyáltalán nem hoz lázba. Sőt.
Vörös szemmel fordulok felé, és kitépem magam a karjai közül.
– Ez meg mi? – lengetem előtte a papírokat.
Értetlenül néz rám, majd a mappáért nyúl, és olvasgatni
kezdi. A tekintetéből semmi jót nem olvasok ki, ami még jobban
feldühít.
– Mi ez az egész? – emelem fel a hangom.
A pulzusom az egekbe szalad, főleg attól, ahogy a homlokát
ráncolva nézegeti az iratokat. Egy szót sem szól, a hallgatása
felemészt belülről. Erről szólt tehát a mai este? Azért szerveztük
a partit, azért írtuk át a cégnevet, mert már tudta, hogy újra
előjött a betegsége?
–  Hazudtál nekem! – vágom a fejéhez hisztérikusan. – Azt
mondtad, hogy minden rendben, hogy jársz vizsgálatokra, és
nem találtak semmit! Megint átvertél! Ha nem találom meg ezt
a leletet, akkor sose derül ki, hogy milyen állapotban vagy.
Képes lettél volna így itt hagyni?
– Hé, várj!
Végre közbeszól, de én nem tudom visszatartani a sírást,
továbbra is ömlenek a könnyeim. Ezt nem tudom feldolgozni…
– Han, nézd!
Jason megragadja a vállamat, és maga elé húz, a papírt felém
tartja. A felső sarokba mutat, ahol a keltezés szerepel.
–  Nézd, ez a lelet már négyéves! – magyarázza, de ez nekem
nem mond semmit.
–  És? – kérdezek vissza. – Szóval még kevesebb időd van
hátra?
– Nem, dehogy! – rázza a fejét. – De nem emlékszel? Amikor a
tárgyalásomat elhalasztattuk, akkor intéztük ezt a papírt, hogy
legyen időnk a nyomozásra.
Az agyam felfogja, hogy miről beszél, de a testem még vadul
hullámzik a zokogástól. Fel kell idéznem az emlékeimet, de
lassan végre tudatosul bennem, hogy miről is van szó. Igen,
emlékszem. A bíró kért egy igazolást arról, hogy jogosan kérjük
a halasztást, ezért szükségünk volt egy olyan zárójelentésre,
ami azt írja, hogy Jasonnek kiújult a betegsége. Még a doki
nevére is emlékszem, így be tudom azonosítani, hogy tényleg
erről van szó. Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy mikor
éreztem magam rosszabbul, eddig, vagy most, hogy kiderült az
igazság.
Meredten bámulom a papírt, majd a tekintetem a padlóra
szegezem, és úgy csóválom a fejem.
– Sajnálom – nyögöm halkan. – Sajnálom, én csak…
–  Tudom – vág közbe Jason, majd egy gyors mozdulattal
magához húz, és szorosan átölel.
A testem még meg-megremeg a sírástól, de már inkább csak a
szégyen teszi ezt velem. Mert igenis szégyellem magam, amiért
hazugsággal vádoltam.
–  El kell fogadnod, hogy annak a szörnyű időszaknak vége –
suttogja Jason, miközben egyik kezével a hátamat, másikkal a
hajamat simogatja. – Tudom, hogy nehéz. Én sem adtam túl sok
okot arra, hogy feltétel nélkül megbízz bennem, de igyekszem
minden egyes nap kiérdemelni a bizalmadat. Még apró
dolgokban sem vagyok képes hazudni neked, mert félek, hogy
azzal meginogna a kapcsolatunk és az irántam érzett
szerelmed. Képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy újból
megbántottalak. Nem fog előfordulni, soha többé, ezt
megígérem neked. Mert megérdemled, hogy a történeted boldog
befejezést kapjon. Még ha az élettől egy igazi seggfejet kaptál is
magad mellé.
Magamban kuncogok, mire az ő mosolyát is érzem a
homlokomon. Két kezébe fogja arcomat, és maga felé fordít,
hogy a szemembe nézzen.
– Szeretlek – mondja. – És életem végéig szeretni foglak.
– Honnan tudod? – szipogom.
–  Mert te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem. És
nem vagyok olyan hülye, hogy eldobjak egy ekkora kincset.
Csak arra kérlek, hogy bízz bennem. Bízz bennem és az
érzéseimben, hogy együtt élhessük át azokat a boldog perceket,
amiket az élet ad nekünk. Sok mindenen kellett
keresztülmennünk, de a múltat le kell zárnunk. Mindketten új
emberek lettünk. Egy új eséllyel a boldogságra. Ne a hibákat és
a buktatókat keresd. Csak fogadd el, hogy mi is kiérdemeltük a
boldogságot.
Igaza van. A múltunk is az életünk része, de ami történt,
megtörtént. Magunk mögött kell hagynunk, hogy utat
engedjünk valami újnak, valami szebbnek. Nem élhetünk
azokkal a hibákkal, amiket régebben követtünk el, csak arra
szabad összepontosítanunk, ami még előttünk áll. Túl kell
lépnem a fájdalmakon, a hazugságokon, és meg kell tanulnom
élvezni az életet, hiszen olyan csodálatos dolgokat kaptam tőle.
Egy férfit, aki saját magát is képes lenne feláldozni értem, és két
gyermeket, akik beragyogják a mindennapjaimat. Miattuk
érdemes élni. Miattuk érdemes meglátni az élet azon oldalát,
ami boldoggá tesz minket. Mert végső soron ez a legfontosabb:
értékelni, amink van, és kiélvezni minden pillanatot, amíg még
megtehetjük.

Vége
 Van a jó és van a gonosz.
Helyes és helytelen.
Csak a szerelemben mosódnak el a határok.
Mindannyian bűnösek vagyunk!

WILLIAM

Életem a káosz előtt

„Rendőr vagyok, és letartóztatom. Megsértette a

törvényt, amit nem én írtam. Lehet, hogy egyet se értek
vele, de betartatom. Mindegy, ha könyörög, rimánkodik
vagy az együttérzésemre játszik, semmivel sem tudja
meggátolni, hogy börtönbe juttassam, vasrácsok mögé.
Ha elszökik, üldözni fogom, ha rám támad, visszavágok,
ha rám lő, visszalövök. A törvény szerint nem
hunyhatok szemet. Én vagyok a következmény.”
(Az utolsó műszak c. film)

Ez a nap is csak úgy telt, mint a többi. Semmi különleges nem

volt benne. A házunk verandáján a forró kakaóm iszogattam,
mialatt a nap lassan lebukott a horizonton. Hosszan lehunytam
a szemem, és igyekeztem leküzdeni a fáradtságot, ami az utóbbi
időben szinte felemésztett. Pár óra alvás, és indul minden
elölről.
– Liam, hol vagy? Miért nem pihensz egy kicsit? – dugta ki a
fejét az ajtón Joyce, a menyasszonyom.
– Nem lehet – fújtam ki a levegőt. Pihenés. Ez volt az, amiről
hallani sem akartam, mert tudtam, ha lefekszem, csak még
fáradtabb leszek. A hajsza pedig még nem ért véget. – A tettes
még mindig szabadlábon van, és újabb áldozatok után vadászik
– dörzsölgettem a halántékom.
–  Aha, és te vagy az egyetlen zsaru ebben a városban, aki
megállíthatja – forgatta a szemét. – Mondd csak, néztél ma már
tükörbe? A vízi hulla szalonképesebb nálad – lépett közelebb.
Érdekes hasonlat – vontam fel a szemöldököm.
–  Mert te csak tudod, hogy az hogy néz ki – horkantam fel.
Letettem a bögrém. A vízi hulla gondolatára felfordult a
gyomrom.
–  Olyan vagy, mint egy holdkóros – finomított. – Karikás a
szemed. Frissebb aggyal te is hatékonyabb lennél –
magyarázott. Volt benne igazság, de én nem tudtam volna
nyugodtan aludni, amikor egy gyilkos újabb áldozat után kutat.
Mi van, ha éppen akkor öl újra, amikor én az igazak álmát
alszom? El kell kapnom, mielőtt újra lecsap. – Hidd el, az a
bűnöző várhat még egy kicsit, aludj inkább pár órát –
mosolygott, miközben mellém lépett.
Nem pazaroltam az időm azzal, hogy elmagyarázzam neki.
Ezt ő nem érthette. Valójában senki nem érthette meg, akinek
nem ez volt a hivatása. Nekem addig nem lesz nyugtom, amíg el
nem kapom a gyilkost. De nem tudtam megállni, csak kiszaladt a
számon:
–  Közveszélyes, és minden perccel, amit szabadon tölt, csak
egyre rosszabb lesz. Mentálisan is romlik az állapota.
–  A tiéd is. Kialvatlan vagy, és ingerült – kontrázott. – Nem
szeretném, ha a holnap esti vacsoránál ilyen állapotban lennél.
–  Az már most lesz? – eszméltem rá, hogy utolért a végzet.
Újabb családi összejövetel. – Uram, irgalmazz! – csúszott ki a
számon.
–  Ne légy már ilyen! Jó lesz, majd meglátod. Apa megígérte
nekem, hogy nem piszkál majd téged.
– Úgysem fogja megállni – eresztettem el egy sóhajt. Ismertem
az öreget. Nem hagyott ki egy alkalmat se, hogy szekálhasson.
– Ezért kérlek meg téged is, hogy engedd el a füled mellett a
megjegyzéseit. Ő már csak ilyen. Neki senki nem lehet elég jó.
– Főleg nem egy zsaru – nyögtem megvetéssel a hangomban. –
Egy mezei nyomozó. Számára én vagyok az egzisztenciális
hierarchia legalján. A szemében átlagon aluli vagyok, olyan
ember, aki nem képes neked megadni ezt – böktem a hatalmas
házunk felé, ami amúgy apuci jótékonysági adománya volt.
Nem viselte el, hogy én és Joyce egy bérlakásban tengődjünk. Ez
volt az egyik, amit sosem bocsátott meg nekem.
–  Látod, te sem vagy jobb nála. Te is folyton a szememre
veted, hogy nem születtem szegénynek – fonta mérgesen karba
a kezét. Feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás.
– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani – léptem közelebb.
Az egyik karommal átölelem, és nyomtam egy puszit a
homlokára.
–  Semmi baj. Jóváteheted, ha holnap időben, kipihenten
hazaérsz, és erőt veszel magadon, és nem változtatod csatatérré
az otthonunk – vágott vissza ártatlan mosollyal az arcán.
Az ajkamat vékony csíkká préseltem össze.
–  Én? Hiszen az apád provokál folyton – morogtam félig
magamban.
– Ne foglalkozz vele! Nem apámmal élsz együtt, hanem velem.
Ha nekem jó vagy így, ahogy vagy, akkor nem mindegy, mit
gondol az öreg? – kacsintott felém pajkosan.
Igaza van! Le van tojva, mit gondolnak rólam mások.
–  Ideje indulnom – eresztettem el őt. Levette a korlátról a
kakaóscsészémet, majd a mutatóujjával rám bökött.
–  Ne felejtsd el, holnap este hétkor kezdjük. Időben itthon
legyél ám! A szüleim nem bírják a pontatlanságot.
A szülei. Sokkal inkább az apja.
Mély lélegzetet vettem, és reményvesztetten megadtam
magam.
–  Rendben. Alszom pár órát, de hajnalban indulok –
vonultunk be a házba.
Néhány órával később, ahogy azt sejtettem, még kábább
voltam, mint előtte. Az alvás nemhogy nem segített, csak
rosszabb lett. Álmomban is a legutóbbi tett helyszínén jártam,
és csak a rengeteg vért láttam. Jóval az ébresztő csörgése előtt
pattantam ki az ágyból. Lehúztam egy erős kávét,
összeszedelődzködtem, amikor megpillantottam a kikészített
öltönyömet.
Úgy látszik, ezt a ma esti vacsorát már semmiképpen sem
fogom megúszni – ingattam a fejem. Igyekeztem a házból
hangtalanul távozni, de egész úton az őrs felé azon merengtem,
vajon mi baja lehet velem Joyce apjának. Én a jó gyerek vagyok.
Az igazság szolgálatában állok.Soha nem teszek semmi olyat,
amivel szégyent hoznék a lányukra.Ja, persze, tudom, hogy az
állami fizetésből nem lesz milliomos az ember, de nekem jó
így.Nincsenek nagyra törő vágyaim, nem akarok kacsalábon
forgó palotát, amit mutogathatok a felfuvalkodott
álbarátaimnak. Nem vágyom műkapcsolatokra. Nem pazarlom
az időmet olyanokra, akik nem érdemlik meg. Vannak az
életemben ennél sokkal fontosabb dolgok.Momentán az, hogy
elkapjam Andy Yugovich gyilkosát.
Már napok óta dolgoztam az ügyön, de folyamatosan
zsákutcába futottam. Olyan makulátlan volt az a nő, látszólag…
Van valami, amit nem veszünk észre. Mindenki szerette, nem
voltak ellenségei, valaki mégis brutális kegyetlenséggel elvágta
a torkát. A legtöbb gyilkos indítéka könnyen felismerhető:
anyagi javak, bosszú vagy a figyelem elterelése. Ez vajon
melyik? A helyszínen talált kőr ász kártyából én a bosszúra,
valamiféle leszámolásra gyanakodtam. Túlságosan szimbolikus
ahhoz, hogy véletlen legyen. A nőnél volt egy apró tárca, benne
az irataival, telefon a fülhallgatóval, és minden más
értéktárgya, ám az is megeshet, hogy valaki megzavarta a
gyilkosát. Bár a rablógyilkosságok esetében többnyire nem előre
megfontolt emberölésről van szó. Az a kártyalap pedig
egyértelműen arra utal, hogy ezt valaki eltervezte. Csak rá kell
jönnöm, mi volt az indítéka.
A kapitányságon az asztalomhoz léptem, és még egyszer
átfutottam a tanúvallomásokat, a patológiai jelentést és a
helyszínen talált nyomok fotóit. Zsákutca. Az arcom a
tenyerembe temettem. Előttem volt a kép, amikor a szülei
azonosították. Megígértem nekik, hogy elkapom a gyilkost –
szorult ökölbe a kezem.
Már megszoktam, hogy a bűncselekmények olyanok, mint egy
kirakós játék. Ha szerencsénk van, egyes részek tökéletesen
illeszkednek egymáshoz, és az ügy meg is van oldva, de ez
esetben hiányzott a puzzle egy fontos darabkája, mert valahogy
sehogy sem akartak egymásba illeszkedni a részletek.
Kellemetlen érzések kavarogtak bennem. Elhatároztam, hogy
kimegyek a tett helyszínére, és kicsit körülszaglászok, hátha
észreveszek valamit, ami felett korábban átsiklottunk.
Amikor kiértem, még minden csendes volt. Korán van. Az
órámra pillantottam. Körülbelül ilyentájt ölték meg a fiatal nőt
is. Körbepásztáztam a parkban, de semmi érdemlegest nem
láttam. Az egész környék kihalt és csendes volt. Minden
erőfeszítésem ellenére semmi különöset nem vettem észre.
Leültem egy padra, elővettem a helyszínelés fotóit, és
próbáltam rekonstruálni a történteket. Pár órával később
tanácstalanul és csalódottan távoztam. A társamnak, Jacknek
talán igaza lehet: a nő ismerte a támadóját. Szerintem a nő futni
jött, a sportos öltözéke és a lépésszámláló a karján is ezt
bizonyította. A tettes véletlenszerűen csaphatott le Andy
Yugovichra, de ha ez igaz, és az is, hogy nem vitt el semmit,
akkor a gyilkos újra ölni fog. Lehet, hogy paranoiás vagyok. Már
mindenhol sorozatgyilkosokat látok.Tegyük fel, hogy Jacknek van
igaza. A jelek azt mutatják, hogy a nő menekült. A cipőnyoma
egyenletes kocogást mutat, aztán egy idő után egyre
messzebbiek és mélyebbek a nyomok, vagyis gyorsabb tempóra
váltott, menekülni kezdett. De vajon miért menekült a nő?
Azért, mert megijedt? Félt?
A nyomok megtalálása olykor pofonegyszerű. Többször is
lejátszottam magamban az eseményeket. A szemtanúk
elmondása szerint a tettes egyszerűen rávetette magát a futó
nőre, aki lélekszakadva szaladt, majd csapdába került, a
gyilkosa pedig gondolkodás nélkül elvágta a torkát, majd
kereket oldott. Nemcsak az nehezítette a helyzetet, hogy a tanúk
egymásnak ellentmondó történeteket és személyleírásokat
meséltek, de az is, hogy a tetthelyen nem találtuk meg a gyilkos
fegyvert, így a sérülést okozó penge meghatározása szinte
lehetetlen volt. A vágás viszonylag magasan, a fül alatt
kezdődött, onnan ívelt lefelé a torok irányába. A különlegessége
a dolognak viszont az volt, hogy jobbról balra történt a metszés,
ami arra enged következtetni, hogy balkezes az elkövetőnk. Hát
ez is valami.
Igyekeztem gyorsan végigpörgetni a jegyzeteimet a
kihallgatottakról, hátha van köztük gyanús személy, ám itt is
vakvágányra futottam. A francba! Chicago Amerika
gyilkosságfővárosa, itt több vérontás történik, mint a
háromszor népesebb New Yorkban. Évtizedek óta tartanak a
bandaháborúk, aminek eredményeképpen néhány negyedben
bármikor lelőhetik az embert az utcán; de pont itt, a Grant
Parkban? Ráadásul az áldozat egy jól megvilágított, nagy
forgalmú területen tartózkodott. Az elkövető meglehetősen
nagy rizikót vállalt.
Nem. Itt valami nem stimmel. Mégiscsak Jacknek van igaza.
Valakinek az útjában állt az áldozat. Ez nem véletlenszerű
támadás.
Hangosan fújtam ki a levegőt, és csüggedten tébláboltam az
őrsön felállított tábla előtt, ahol ott függött az áldozat arcképe.
–  Bárcsak elmesélhetnéd, mi történt valójában – néztem a
fényképével farkasszemet, amikor megcsörrent a telefonom. –
Keyes – szóltam bele.
Megérkezett a hír, amitől a legjobban tartottam: A gyilkos
újra lecsapott. Hát mégis nekem volt igazam. Sietve indultam az
újabb merénylet helyszínére.
–  Az áldozat neve Samantha Ullman, 28 éves fehér nő –
guggolt a holttest mellett az orvosszakértőnk, Linda Taylor. –
Hasonlóan végeztek vele, mint Andy Yugovichcsal –
tájékoztatott a halottkém. – Nemcsak a körülmények hasonlóak,
de szinte biztos vagyok benne, hogy az elkövető is ugyanaz.
Nézd – mutatott kesztyűs kezével az áldozat nyakára.
–  Ugyanaz a metszés íve. Jobbról balra – biccentettem, hogy
értem a következtetést.
–  És itt van ez is. – Egy kártyalapot mutatott fel, egy kőr
kettest.
–  Több mint hárommillió ember nyüzsög és hangoskodik a
Michigan-tó partján fekvő felhőkarcolók árnyékában, de ez
pont itt csap le az áldozatára – pillantottam körbe. – Lehet, hogy
a tettesünk erre gerjed. Nem fél a lebukástól. Szemtanúk? –
érdeklődtem.
–  Ez esetben is megbízhatatlanok. Az egyik szerint szőke, a
másik szerint fekete, a harmadik pedig azt állítja, hogy kapucni
volt rajta.
Hangosan fújtam magam elé.
 – Ha ez így folytatódik, sosem kapjuk el – bosszankodtam.
Sajnos az emberi emlékezet nem megbízható. Amire nem
emlékeznek a szemtanúk tisztán, hajlamosak azzal kiegészíteni,
aminek szerintük történnie kellett. A legjobbak bele is élik
magukat, és tovább színezik az érzelmeikkel,
meggyőződésükkel, előítéleteikkel. A legtöbb esetben nincs
ebben semmi szándékosság, ám ezzel nemhogy segítenék, még
hátráltatják is a nyomozást.
– Van valami jó híred is? – hajoltam közelebb.
–  Van – mosolygott, mint aki csak erre a kérdésre várt. –
Ezúttal hibázott – emelt fel a csipeszével az áldozat ruházatáról
egy hajszálat. – Remélhetőleg ez az elkövetőtől származik –
ejtette egy steril zacskóba a bizonyítékot.
–  Remek – ismertem el. – Ez tényleg jó hír. Dulakodtak is? –
vizsgálódtam én is.
– Igen. Úgy tűnik, nem volt könnyű dolga. A nő feladta neki a
leckét. Nem adta magát könnyen.
– Sajnos így sem járt sok sikerrel – ingattam a fejem.
–  Hamarosan többet tudok majd mondani – intett a
kollégáinak.
–  Csak siess, Linda, ki tudja, mikor csap le újra ez az állat –
sóhajtottam aggodalmasan.
– A türelem keserű, de a gyümölcse édes – kacsintott felém a
végtelen nyugalommal megáldott nő.
Türelem? Ironikus. A mi szakmánkban a várakozás végzetes.
Mégis legtöbben, ha megkérdezték, mi a nyomozók titkos
fegyvere, többnyire azt válaszolták, a türelem. Az idő
köztudottan mindig nekünk dolgozik. Igen ám, de vannak
esetek, melyekben üresen telik az idő – ahogy most is –, és
valaki más ideje vészesen fogy. Bár az is igaz, aki sorozatosan
bűncselekményeket követ el, az előbb-utóbb hibázik. Üldözött
vadnak lenni kíméletlen érzés, mentálisan iszonyatosan
megterhelő, fárasztó. Nem tud már minden esetben
százszázalékosan résen lenni. De nem várhatunk a botlásig,
mert addig is életek forognak kockán, ezért kell nekünk,
zsaruknak megtanulnunk az ellenfél agyával gondolkodni,
megfejteni a következő lépést. Ez ugyanúgy vonatkozik egy piti
bűnöző felderítésére, mint egy sorozatgyilkos kézre kerítésére.
A munkám során egyetlen dolog volt, amiben elszántan
hittem. Mégpedig, hogy véletlenek nincsenek. Minden okkal
történik. MINDEN. A munkám nagy része nem olyan látványos,
mint a mozifilmek rendőr hőseié. Az enyém az íróasztal mögött
végzett feladatokból állt, bizonyítékok értékeléséből,
elemzésekből, a tanúk kihallgatásából és az összefüggések
megtalálásából. A mi munkánkban az a legvalószínűbb, ami
nyilvánvaló. Többnyire. Legalábbis azt hiszem…

HEATHER

Káosz úrnője
 „A büntető törvénykönyv büntetéssel fenyeget, ha nem
vagyunk becsületesek. De nem azért vagyunk
becsületesek, mert félünk a törvénytől. Azért
tartózkodunk a lopástól és gyilkolástól, mert tudjuk,
hogy ezek gonosz tettek. A büntetőjog csak megerősíti
ezt a meggyőződésünket, életvitelünk pedig távol tart
bennünket a bűntettek elkövetésétől.”
(Maria Montessori)

Már egy hete csak az irodám négy falát bámultam. Ki sem

látszottam a munkából. Fogalmazhatnék úgy is, hogy
szerencsére, de lássuk be, a Reese Ügyvédi Iroda elvette tőlem a
magánéletemet. Nem sok időm maradt magammal foglalkozni,
pontosítva, tulajdonképpen semennyi. Itt éltem az életem, a
törvénykezés falai engem is körülzártak, a börtönükben éltem.
Én az ügyvédi pálya mellett tettem le a voksom, vagyis én
vagyok az a személy, aki másokat jogi ügyekben képvisel –
függetlenül attól, hogy az illető bűnös vagy ártatlan, én vagyok
a védelem szószólója. Ez a specialitásom. Na igen. Beszélni,
érvelni, azt mindig is tudtam. Nem volt Chicagóban olyan
ügyész, aki ne hallotta volna már a nevem. A nagyapám mondta
mindig: „A tárgyalóteremben nincs veszélyesebb, mint egy okos
nő, aki nem fél kinyitni a száját.” A pályám során ez a
bölcsesség több szempontból is értelmet nyert.
Az irodám sokféle ügyben jártas volt. Nemcsak védelmet
nyújtottam, de jogi tanácsokat is. Megértettem az ügyfeleinkkel,
hogy nem pusztán szófordulat a „mindent, amit mond,
bizonyítékként felhasználható ön ellen”, és ha már
gyanúsítottként előállították, az én dilemmám volt eldönteni,
tegyen-e beismerő vallomást, vagy inkább hallgasson. Ha úgy
láttam jónak, hogy tegyen, mérlegelnem kellett, milyen
következményekkel jár az, amit mond. Az én feladatom volt
kitalálni, hogyan védekezzünk.
Ám nem volt ez mindig ilyen izgalmas. Akadtak egy ügyvédi
iroda életében unalmasabb munkák is, mint például
szerződéseket készíteni és ezeket ügyvédi ellenjegyzéssel
ellátni. Az én kedvencem, amiből sosem maradhattam ki, a
tárgyalóteremben folyó harc volt. Mióta megörököltem a
nagyapámtól ezt a kis birodalmat, csak ennek éltem. Nem
akartam a halála után sem csalódást okozni. Ő volt a mesterem,
a mentorom.
Szerencsém volt, mert bűnös világunkban ez az iparág
igencsak virágzásnak indult. Szó se róla, mi, ügyvédek
státuszszimbólumok lettünk. Aki meg tudott fizetni egy jó
irodát, csak az számított valakinek. Gyakran előfordult, hogy
egy megbeszélés közepén, amikor ügyféllel voltam és telefonon
hívták, büszkén, fellengzősen jelentette ki:
– Most nem érek rá, ügyvédnél vagyok.
Na igen! Neki telt borsos áron dolgozó ügyvédeket
alkalmazni. Aztán ott volt a másik véglet, aki már csak akkor
fordult jogi képviselőhöz, amikor már nem volt tovább,
vesztésre állt az ügye. A nagy többség utálta az ügyvédeket,
amíg nem volt szüksége rájuk. Ezekben az esetekben
mutatkozhatott csak meg igazán, milyen kreatív munka is az
enyém. Sajnos az, ha valakinek igaza van, kevés. Azt be is kell
bizonyítani. Én azt vallottam, az óvatossággal előrébb
juthatunk, mint túlzott magabiztossággal. A betegséghez tudtam
volna hasonlítani. Ha a megelőzésre helyezzük a hangsúlyt,
nagyobb az esélye, hogy elkerüljük a bajt. Mégis, tudjuk,
mennyien foglalkoznak a következményekkel, ha nincs baj. Hát
persze. Senki. Amíg nincs baj, addig minek, még úgy sem, hogy
tisztában vannak vele, a jogsértés mezsgyéjén lavíroznak. Úgy
gondolják, amíg a hatóságok nem jelentkeznek, minek falra
festeni az ördögöt. Nagy többségük homokba dugja a fejét. Nem
akarnak azzal szembesülni, hogy törvénysértést követnek el.
Úgy vélik, fölösleges ügyvédre költeni a pénzüket, amíg nincs
baj. Nos, ezek az emberek hamar megtanulhatták, aki az
ügyvéden spórol, könnyen pórul járhat.
Itt van példának okáért ez az akta az asztalomon. Az
ügyfelem nem fukarkodott a pénzzel, de ennek ellenében
bizony eredményeket akart. Egy meglehetősen bonyolult ügy
jogi útvesztőjéből próbáltam kijutni. Ez a pasas profi bűnöző
volt. Ő már jól ismerte a leckét. Tisztában volt vele, hogy amit
meggondolatlanul mond, később visszaüthet, súlyos
következményei lehetnek, ám a tényeket ő sem tagadhatta le.
Elmélyülten gondolkodtam, mi lenne az észszerű döntés,
amikor Valerie, az asszisztensem rontott be hozzám. Ő volt a
kapuőr, az első állomás, ha valaki el akart jutni hozzám.
Kemény, éles eszű és profi.
– Heather! Az ügyész keres – közölte határozottan.
– Melyik? – emelkedett meg a szemöldököm.
– Melyik, melyik, hát Justin Ward – forgatta a szemét.
– Justin? – kaptam fel a fejem az iratokból.
 Justin Ward neve éppolyan ismert volt, mint az enyém. A
tárgyalótermek falai közt gyakran vívtunk vérre menő csatákat.
Ő, velem ellentétben ügyész volt, aki a vádat képviselte. Az ő
feladata az én legyőzésem volt. Elszántan és mindenáron
bizonyítani akarta az ügyfeleim bűnösségét.
– Mondta, mit akar? – húztam az időt.
– Nem, de nagyon fontoskodott. Kihangsúlyozta, hogy az ügy
nem tűr halasztást.
–  Rendben. Engedd be! – adtam meg magam, mert jól
ismertem Justint. Ha a saját térfelemen nem fogadom, letámad
majd a legváratlanabb pillanatban, és az nem feltétlenül lesz
nekem előnyös.
–  Heather – lépett be az ajtón. Jelentőségteljesen kihúztam
magam, ahogy közelített felém. Meg kell hagyni, helyes pasi
volt. Kócos szőke hajától és csokoládészínű szemétől azonnal
elaléltak a lányok. De nem én! Nekem nem jöttek be a
bájgúnárok, ahogy a szőkék sem. – Nem hívtál vissza – csóválta
a fejét. – Csak nem fájt a legutóbbi vereség? – húzta gúnyos
mosolyra a száját.
–  Az nem vereség volt. Az ügyfelem velem sem volt őszinte.
Csúnyán hátba szúrt.
– Attól az még az én győzelmeim számát növelte – kacsintott
rám zsebre dugott kézzel.
A tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Mit fúrtam, döftem.
–  Mit akarsz? Feltételezem, nem azért jöttél, hogy az orrom
alá dörgöld, hogy nyertél – fontam karba a kezem a mellkasom
előtt.
–  Nem. Dehogyis! Nem vagyok egy hencegő, te is tudod –
pajkosan vigyorgott, ami pofátlanul jól állt neki, de én már
pontosan tudtam, ki is ő a sármos álcája mögött. Alattomos
ragadozó, aki képes a bárány bőrébe bújni, hogy megtévessze
az áldozatát.
–  Hencegő? Te? Ugyan már, Justin! Ahogy az irodád falára
kifüggesztett statisztika sem azért van, hogy lenyűgözz másokat
– tettem szóvá.
–  Azóta, mióta nálam jártál, lett még egy hasonló. A Reese
kontra Ward esetek eredményeit összegzem rajta. Érdekel, mi
az állás? – dobta le magát a velem szembeni székre anélkül,
hogy hellyel kínáltam volna.
– Nem, Justin, nem érdekel. Ez nem verseny, neked sem erről
kellene, hogy szóljon.
–  Nem is azért csinálom. Ez amolyan ösztönzés saját
magamnak – húzta féloldalas mosolyra az ajkát. A fejem
ingattam, mert még engem is, aki jól ismerte, képes lett volna
levenni a lábamról.
– Olyan gyerekes vagy. Mikor tanulod már meg, az igazság az,
ami számít.
– Heather, nem vagy te olyan naiv kislány. Te is megtanultad
már, hogy nem mindegy, hogy a törvényre, vagy az igazságra
gondolsz. A kettő nem egy és ugyanaz. Engem, ellentétben
veled, nem az igazság érdekel. A törvény eszközeivel élek. Nem
azért tanultam ennyit, hogy az igazság bajnoka legyek –
dörzsölte az állát engem fürkészve. – Talán pont ezért is
élvezem úgy ezeket az összecsapásokat veled. Kemény dió vagy.
Te vagy az első nő a tárgyalóteremben, akinek sikerült térdre
kényszerítenie. Csak hogy tudd: egyelőre te vezetsz, de nem lesz
ez mindig így – szökkent talpra. Vonzó pasas volt, de mégis volt
benne valami, ami nyugtalanított. – Apropó! Jut eszembe, nem
válaszoltál a vacsorameghívásra – lágyult el a hangja.
Ó, ó! Csak ezt ne! Már megint kezdi.
– Nincs időm bájcsevegni, Justin. Ki sem látszom a melóból –
sandítottam az asztalom felé. Nem volt kedvem semmiféle
légyottba bonyolódni az ügyészség csődörével.
– Ha azt hiszed, csakis a tetteidért lehet elítélni téged, és azért
nem, ami alól kivonod magad, akkor tévedsz – indította meg a
Ward-féle offenzívát. Mindig a briliáns elméjével akart
lenyűgözni.
–  Justin! – állítottam le. – Ne raboljuk egymás idejét. Te nem
ismered a romantika, türelem és udvarlás szavakat. Nekem
pedig nem működik ezek nélkül. Ja, és ne küldj nekem ezek
után virágot, allergiás vagyok rá – horkantam fel.
–  Aki itt képmutató, az te vagy, Heather! Azt hiszed, nem
beszélnek már így is rólunk?
– Rólunk? – nevettem fel. – Justin, nem létezik olyan, hogy mi
– szűrtem ki a fogaim közt.
–  De létezhetne – búgta, és lassan közelített felém. Én is
felálltam. Minél határozottabbnak kellett látszanom.
–  Nem fog – álltam kitartóan a tekintetét. – És most, mivel
nem volt időpontod, ha nem haragszol, készülnöm kell,
hamarosan értekezletem lesz – fordítottam el a fejem.
– Hát jó! Legyen! – indult az ajtó felé, de még mielőtt kilépett
volna, megszólalt: – Tényleg, majd elfelejtettem, amiért jöttem.
Ismered Frank Watsont, igaz?
–  Frank Watson. Igen. Képviseltem annak idején egy
adócsalás ügyében – helyeseltem.
– Amit akkor meg is nyertél – hümmögött.
–  Ahogy mondod. Éles az emlékezeted. Remekül
számontartod a vereségeid – dörgöltem az orra alá, hogy
lenyomtam abban a perben.
–  Ha most is megkeresne, és latolgatnád, hogy elvállalod az
újabb ügyét, nem ajánlom.
A tekintete fenyegetően villant.
Nem ajánlja? Ezzel most mit akar?
–  Tényleg? Mit akar ez jelenteni? Akkor mit javasolsz? –
biccentettem oldalra a fejem.
–  Csak figyelmeztetlek, hogy ebben a perben ne tűzz össze
velem! Tudod, hogy nem ajánlatos velem kezdeni.
– Fenyegetsz engem? – vontam fel a szemöldököm kihívóan.
–  Mr. Watson ez esetben nagy bajban van. Kétség sem fér
hozzá, hogy bűnös. Már zároltattam a bankszámláit is. Hiba
lenne vállalnod a képviseletét.
–  Hát, ezzel a jó tanáccsal sajnos elkéstél. Már elvállaltam –
szisszentem fel.
– Valóban? Mikor? – kérdezte döbbenten.
–  Körülbelül tíz másodperce. Gratulálok, Justin! Most
szereztél Mr. Watsonnak egy remek ügyvédet – szegtem fel az
állam dacosan.
Néma párbajt vívtunk, majd elismerően bólogatott.
–  Akkor sok szerencsét, ügyvédnő! Jobb, ha nekilátsz a
védelemnek, mert nem lesz gyaloggalopp.
– Köszönöm, ügyész úr… És most, ha megbocsát, szorít az idő
– tessékeltem ki a szememmel. Nem kerülte el a figyelmem a
hamiskás vigyor az arcán. Kétségem sem volt afelől, hogy
csapdába csalt, és én önszántamból sétáltam bele, mert nem
bírok ellenállni a kihívásoknak.
– Valerie – nyomtam le az asztali telefonom gombját, amikor
Justin végre elment. – Hívd fel nekem Frank Watsont! Most!
Pár perccel később már csörgött is a telefonom. Frank volt a
vonal túlsó végén.
–  Miss Reese, nagyon örülök, hogy hallom a hangját –
üdvözölt kedvesen, majd gyorsan bele is vágott a kálváriájába.
Hamarosan kiderült számomra, hogy igaza volt Wardnak:
naiv voltam. Watsont ezúttal nem egyszerű sikkasztással
vádolták, hanem gyilkossággal.
Tekintettel arra, hogy Watsonnak most nem volt védője, bár
Justin tudta, hogy korábban az én ügyfelem volt, mégis
kirendelt neki másik védőügyvédet. Aljas húzás volt ez a
részéről, hiszen jelentős időt vesztettem.
Az anyagát lapozgatva a bizonyítékok birtokában elég
egyértelmű volt a bűnössége, még ha azt vallotta is, hogy nem ő
gyilkolta meg a szeretőjét. Watson megásta a saját sírját azzal,
hogy nem hívott fel, Ward pedig könyörtelenül belelökte a
gödörbe. Felháborított a sportszerűtlensége. Már csak azért sem
hagyhattam cserben az ügyfelem, mert ő volt Ward potenciális
áldozata, hogy engem táncba hívjon. Habár nagy hátránnyal
indultam, az én dolgom az volt, hogy megmentsem az
elföldeléstől. Miután meghallgattam a mondandóját, világossá
vált számomra, hozzám hasonlóan, őt is csapdába csalhatták. A
bizonyítékok mégis ellene szóltak. A számláját pedig nem a
garázdaság miatt, hanem a szökés elkerülése érdekében
zárolták. Halott, esélytelen ügynek tűnt. De nem nekem!
Immáron a bíróság előtt kellett bizonyítanom a védencem
ártatlanságát.
Ward gondos előkészületekkel úgy manipulálta a
körülményeket – de legfőképpen engem –, hogy a végkifejlet
pontosan az legyen, amit ő akart. Tudta jól, hogy Watson
hamarosan felkeres majd – vagy én őt –, hiszen én vagyok a jogi
képviselője, ahogy azzal is tisztában volt, hogy az ügy
anyagának és hátterének teljes ismeretében nem vállaltam
volna az ügyet, így hátulról jött előre. A gőgösségemet fordította
ellenem, én pedig felszegett fejjel nem néztem az orrom elé, és
elegánsan beleestem a nekem ásott verembe. El kellett
ismernem Ward találékonyságát. Briliáns húzás volt.
Rákényszerített Watson védelmére, amivel nem kétséges, hogy
a csúfos megaláztatásom volt a célja. Egyvalamit azonban nem
vett számításba: én győztesnek születtem. Nem adtam fel
egykönnyen. Küzdöttem az utolsó vérig. Tudtam jól, a
legszorultabb helyzetből is van kiút, csak meg kell találnom.
Justin Ward még csak nem is sejtette, kivel áll szemben. Kár volt
felébresztenie az alvó oroszlánt. Ez már nem csupán egy ügy
volt a sok közül. Ez lett az ügy! Nem veszíthettem. Meg kellett
nyerem, ha addig élek is!
A legnagyobb baj csak az volt: kevés idő állt a
rendelkezésemre, hogy bizonyítsam az ügyfelem ártatlanságát.
Ward itt is ügyesen időzített. Neki volt elég ideje a gondos
előkészületekre, míg nekem pár nap alatt kellett kapkodva
felkészülni az első tárgyalásra. Időt kellett nyernem, ami Mr.
Watson megfelelő lelki felkészítésével kezdődött.
 –  Mr. Watson, hányszor mondtam már, hogy önnek jogában
áll hallgatni? – kezdtem a kliensem kioktatását. – Nem lett volna
hátrány, ha megőrizzük a legfontosabbat, az információs
előnyünket. Tudhatta volna, ha kinyitja a száját, félreérthetik,
amit és ahogyan mond. Az ügyvédek előnye, hogy mennyit
árulunk el a bírónak és az esküdtszéknek. Ezt már cseszhetjük.
De, Mr. Watson, nagyon kérem, a tárgyalás során ügyeljen arra,
minél többet akarnak majd kicsikarni magából, maga annál
kevesebbet mondjon. Ha valami mégis eszébe jut, utána
megoszthatja velem négyszemközt. Fel kell készítenem magát,
mikor beszélhet, és mikor kell hallgatnia. Ez most nem egy sima
sikkasztási ügy, nagyobb a tét. Ez esetben én leszek a maga őre.
Mentálisan is fel kell készülnie a tárgyalásra. Biztosíthatom,
hogy ezek lesznek élete legkritikusabb órái. Justin Ward
kegyetlen és remekül manipulálja az embereket és az
eseményeket. Nem engedheti, hogy az esküdtek előtt provokálja
magát. Egyetlen esélyünk van csupán: a hidegvér. El kell
érnünk, hogy a rendőrség más tettes után keresgéljen.
Másnap valóban kemény napunk volt a bírósági
meghallgatáson. Ahogy megérkeztem, magabiztosan vonultam
át a tárgyalótermen, rá sem pillantottam Justinra. Még mindig
dühös voltam rá a szinte biztosan vesztes ügy elvállalása miatt.
Amikor bevonult a bíró és megkezdődött a tárgyalás, Justin
megigazította a zakóját, és mielőtt felállt, vetett felém egy
megsemmisítő pillantást. Mély levegőt vett, és belekezdett.
– Justin Ward vagyok, a kerületi ügyész. Azért vagyok itt, hogy
egy bűncselekmény bizonyítékait tárjam önök elé.
Bla, bla – dőltem hátra a székemben.
 –  Önök közösen fogják mérlegelni a bizonyítékokat,
megvitatják őket, és eldöntik, bizonyítottnak látják-e a vádlott
bűnösségét – folytatta a szokásos szöveggel. Egy kívülálló
számára ezzel a fellépéssel egy nagyon határozott és markáns
férfit testesített meg, de nem nekem, aki minden áldott nap
láttam őt, és hallottam. Meghaltam az unalomtól. A szememet
forgattam. Nem tudott újat kitalálni. Már láttam is magam előtt
a következő mozdulatát: mindjárt kinyújtja a kezét, és rámutat
Watsonra.
–  Ez az ember… – nyújtotta ki a kezét, majd egyenesen
rábökött az ujjával a védencemre.
Ééés bingó! Naná hogy rámutatott.
– Vádolom ezt az embert… – közölte szigorú arckifejezéssel a
vádpontokat, amitől a védenceim mindig zavarba jöttek, és
fészkelődni kezdtek a székükben. Nem volt ez meglepő. A
pályafutásom elején még sokszor képzeltem magam a vádlottak
padján ülő ügyfelem helyébe. Próbáltam átérezni, milyen lehet
reflektorfénybe kerülni, átélni, ahogy szinte lángoló szavakkal
ostoroznak, érezni a tarkótáji zsibbadást, ráeszmélni, mi is az
igazi félelem. – Minden kétséget kizáróan állítom, Frank Watson
ölte meg Simona Zolát – folytatta Justin. Remekül játszott a
szavakkal, mint macska a fonalgombolyaggal.
–  Tiltakozom – szóltam közbe, mire szúrós tekintettel sújtott.
Legkisebb félelmet sem mutattam. Lágy, gúnyos mosoly
rejtőzött a szám szélén.
–  Még bele sem kezdtem, ügyvédnő – tárta szét a karját
panaszosan.
– Minden kétséget kizáróan? – álltam fel én is. – Magyarázza
el nekem az ügyész úr, mit ért azon, hogy minden kétséget
kizáróan – játszottam az értetlent. – Még nem ítélték el Mr.
Watsont gyilkosságért – helyesbítettem –, így nem is állíthatja,
hogy minden kétséget kizáróan ő követte el, amivel vádolják. Az
ügyész úr befolyásolja az esküdteket – fordultam az érintettek
felé. – Önök azt vállalták, hogy eleget tesznek állampolgári
kötelességüknek. Az önök legfontosabb feladata a tényfeltárás,
az igazság felderítése. Tudom, ez esetben nincs könnyű dolguk.
A bizonyítékok, tanúvallomások zavarosak. Olyan kérdésben
kell most dönteniük, amelyről senki nem tud, vagy senki nem
akar beszélni. A mindennapi életben megtehetik, hogy
rábólintanak egy látszólag ártatlan kijelentésre, de nem itt.
Hadd emlékeztessem önöket, egy másik ember élete a tét –
fejeztem be a kortesbeszédem.
– Elég lesz, Miss Reese! Helyt adok a tiltakozásnak – bólintott
a bíró. – Megkérem a vád képviselőjét, tartózkodjon a hasonló
kijelentésektől – utasította rendre Justint.
Elégedetten ültem vissza a helyemre és dőltem hátra a
székemben. Ki kellett Justint zökkentenem. Ez volt az első és
legfontosabb esélyem.
– Miss Reese – fordult felém a bíró.
– Igen, bíró úr – szenteltem neki a figyelmem.
–  Fogja rövidebbre a tiltakozásait – dorgált meg engem is. –
Ha húzzák az időmet, én is húzom az önökét. Ha kell, éjfélig
bent tartom az esküdtszéket és minden jogászt.
– Igen, bíró úr – fújtam ki a levegőt.
– Folytassa, ügyész úr! – adta vissza a szót Justinnak.
–  Azt ugye senki sem vitatja, hogy valódi bűntény történt –
intézte ő is a szavait az esküdtek felé. – Egy nő meghalt –
fogalmazott visszafogottabban. – Valós tehát az áldozat. Valós a
családja fájdalma. Az önök dolga nem az – pillantott felém –,
hogy megállapítsák, pontosan miért történt. Az emberek
indítékai néha örökre rejtve maradnak – vizslatta az ügyfelem.
Meg kellett hagyni, tényleg jól csinálta. Az érzelmekre
alapozott.
–  Az önök dolga az, hogy eldöntsék, ez az ember – mutatott
újra a kliensemre – mit érdemel. Szabadon bocsátást vagy
börtönt. Ha képtelenek vagyunk ezt eldönteni, mit remélhetünk
az igazságszolgáltatástól – lovalta bele magát.
–  A lényeget, ügyész úr – köszörülte meg a torkát a bíró. Jól
ismert már mindkettőnket és a csatározásainkat is. Tudta jól, ha
nem tartja keményen kézben a dolgokat, itt kő kövön nem
marad.
–  Ez az ügy igen egyértelmű – folytatta. – Minden tárgyi és
közvetlen bizonyíték a vádlott ellen szól. Az ő nevére foglalt
hotelszobában találták meg az áldozatot. A gyilkos fegyver, egy
kilenc milliméteres, hatlövetű pisztoly pedig Mr. Watson nevén
van a nyilvántartásban. Tele az ujjlenyomatával a ravasz –
sandított felém.
– Tiltakozom. Természetes, hogy tele volt az ujjlenyomatával,
hiszen az övé a fegyver. Az ügyfelem azonban a fürdőszobában
volt, amikor eldördült a lövés – álltam fel újra.
– Ez nem bizonyítható. Nincsenek tanúk – bazsalygott.
– Helyt adok – bólintott a bíró.
–  Engedelmével, bíró úr, szólítanám a vád első tanúját, a
nyomozót, aki elsőként ért ki a gyilkosság helyszínére.
 Szerencsémre az ő vallomásában is volt mit vitatni, esetleg
megingatni az esküdteket abban a hitükben, hogy a védencem
bűnös. Igyekeztem összezavarni mindent az állandó
tiltakozással, kiigazítással. Ez még kevés volt a győzelemhez, de
elég ahhoz, hogy ne merüljek olyan mélyre, ahonnan már nincs
visszaút. Ám a bíró hamar átlátott rajtam, és gyorsan megunta
az állandó közbevágásaimat.
–  Miss Reese, elég! Hozzám! – intett mindkettőnknek.
Justinnal kelletlenül összenéztünk, majd a bíró pulpitusa elé
léptünk.
–  A tűzzel és az idegeimmel játszik, Miss. Reese – szórt
villámokat a pillantása.
– Bíró úr, Mr. Ward minden szavamat kiforgatja.
–  Ahogy Miss Reese is az enyémet – fordult felém kihívóan
Justin.
–  Fejezzék be ezt a gyerekes viselkedést, mert ha kihúzzák a
gyufát, még olyat teszek, amit magam is megbánok. Kérem,
legyenek felnőttek, és ismerjék el, ostobán viselkedtek. Miss
Reese! Maga is elvetette a sulykot. Azt igyekszik elhitetni az
esküdtekkel, hogy a nyomozó, aki az ügyben eljárt, nem elég
elővigyázatos, és ezért akaratlanul megmásította a
bizonyítékokat.
– Oh, istenem, így hangzott? – tettem a kezem meglepetten a
mellkasomra. – Én? Esküszöm, nem ez volt a célom –
mentegetőztem, habár valóban pontosan azt tettem, amivel
vádoltak. Időt akartam húzni, és sikerült. Elnapolták a
tárgyalást.