Első utánnyomás

Copyright © Baráth Viktória

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Komor Kata
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
ISBN 978-615-5763-38-0
 Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan;
ki tudná kiismerni?!
(JER 17,9)
Május 23., ma
Meredten bámulom a mobilom kijelzőjét. Még az sem érdekel, hogy a tűző nap egyenesen a szemembe tükröződik
vissza a szomszédos ház ablakáról, olyan megbabonázva várom a sorsomról döntő telefonhívást, mint magát a
messiást. A lábaimat rázva, körmömet rágva emelem a számhoz a csészémet, amiben már a mai harmadik kávém
lötyög. A gyomrom diónyi méretűre zsugorodott, ezért egy falat se megy le a torkomon, de nem akarom, hogy
elküldjenek az asztalomtól. Ez az a hely, ahol minden elkezdődött, szükségem van arra, hogy itt is érjen véget.
Egy évvel ezelőtt még más emberként ültem le erre a teraszra. Azóta annyi minden történt velem, amire még csak
nem is számítottam. De az, hogy ez az egy év milyen hatással lesz a jövőmre, már nem tőlem függ. Csakis tőle. És ez
megőrjít. A labda az ő térfelén van, csak arra várok, hogy ő döntsön.
A szemem lassan áttéved a telefonom mellett fekvő füzetre, mire halvány mosoly terül el az arcomon. Még egy
könyvem megírása sem szórakoztatott annyira, mint amikor ezt a naplót papírra vetettem. Lassan végighúzom a
kezem a borítóján. Nem bírom ki, hogy ne lapozzak bele. Úgyis unatkozom, valamivel le kell foglalnom magam, ez
pedig tökéletes alkalom arra, hogy ismét elmerüljek abban a világban, amiben egy éven keresztül éltem.
Június 3.
A reggeli nap éles sugarai egyenesen az arcomba világítottak. A fejem szét akart robbanni, és ezen a hatalmas
fényáradat sem segített. Nem örültem annak, hogy süt a nap – pedig ez nálunk igencsak ritka –, nem érdekelt, csak
aludni akartam tovább, órákon keresztül, vagy inkább örökké. Tudtam, hogy ha kinyitom a szemem, akkor mi fogad
majd, ezért húztam, halasztottam ezt a pillanatot, egészen addig, amíg már annyira kellett pisilnem, hogy kénytelen
voltam oldalra nézni. Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam magam mellett egy barna kócos fejet. Először újból
behunytam a szemem és kinyitottam, hátha még mindig álmodom, de sajnos túl sokszor fordult ez elő velem ahhoz,
hogy tudjam, nem erről van szó. Nagyot sóhajtottam, de csak halkan. Ez sem az én napom… Csodálkoztam volna, ha az
lenne. Az órámra pillantva láttam, hogy lassan indulnom kéne, ezért óvatosan kimásztam az ágyból, ügyelve arra,
nehogy felébresszem az ismeretlen hálótársamat. Abban reménykedtem, hogy ha kimegyek zuhanyozni, közben
felébred, ő is rájön, mennyire gáz a helyzet, és addig meglép, amíg nem vagyok a szobában. Hangosan csuktam be
magamra az ajtót, hogy tuti felébredjen. Nem volt jó ötlet. A fejembe mintha egy baltát vágtak volna, olyan erősen
hasított benne végig a fájdalom. Annyiszor megfogadtam már, hogy hétköznap nincs ivászat, de aztán beülök egy
sörre, amiből végül legalább öt lesz… És a végén ilyen szituációkban találom magam. De nem engedtem el magam,
összeszedtem minden erőmet, és beálltam a zuhany alá. Hosszú percekig csak folyattam magamra a váltakozó hideg-
meleg vizet, hogy magamhoz térjek, de nem éreztem a hatását, egyre jobban forgott velem minden. Fél órám volt
beérni az irodába, az út pedig legalább 20 perces volt, így gyorsan megtörölköztem, majd kiléptem a hálóba. Az
ismeretlen még mindig az ágyamban feküdt, de már hanyatt. Tök meztelenül nyúlt el a matracon, és olyan mélyen
aludt, hogy esélytelennek látszott, hogy felébresszem. A látványnak örülnöm kellett volna, hiszen egészen csinos
példány volt, de engem nem hatott meg. Megkerültem az ágyat, felkaptam mellőle az előző este szétdobált
melltartómat, aztán felöltöztem, de a srác még mindig mélyen szunyókált. Eszembe jutott, hogy szólítgatnom kéne, de
mivel fogalmam sem volt, hogy hívják, ezért ezt az ötletet elvetettem.
– Hé! – próbálkoztam, de sikertelenül.
Egyetlen arcizma se rezdült, ellentétben az enyémmel, ami minden egyes mozdulatnál eltorzult a fájdalomtól.
Átkoztam magam és a hülyeségemet, de az jobban lefoglalt, hogy valahogy kitegyem a lakásomból az éjszakai
társaságomat. A jobb lábamat felemeltem, és határozottan megrugdostam a matrac szélét, mire végre megmozdult.
Kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett, majd amikor rájött, hogy anyaszült meztelenül terül el előttem,
zavarában magára húzta a takarót, és felküzdötte magát ülő helyzetbe. Ő sem volt jobb állapotban, mint én.
– Hol vagyok? – kérdezte álmosan.
– Nálam. De már nem sokáig, találkozóm van, úgyhogy menned kell. Most.
Hunyorogva nézett fel rám, mintha bármi furcsát mondtam volna.
– Nem vagy túl kedves, ugye tudod?
– Ha kedvességre vágysz, akkor legközelebb egy terapeutát szedj fel. Tőlem ennyi telik, vicces beszólások és
észveszejtő szex, úgyhogy megkaptad az egész csomagot, amit nyújtani tudok. Két perced van, hogy felöltözz.
A homloka egyre mélyebb ráncokba futott. Egész jóképű volt, még ez az idióta grimasz is jól állt neki, de tényleg nem
vágytam ennél többre tőle. Ő azonban mozdulatlanul ült továbbra is, ezzel pedig nem hagyott más választást nekem.
– Rendben – csaptam össze a tenyerem. – Akkor én most megyek, csak húzd be magad után az ajtót!
Ezzel sarkon fordultam, és elindultam a nappali felé.
– Nem félsz, hogy kirabollak? – szólt utánam.
Hangosan felhorkantva fordultam vissza.
– Tudod, mit? Ha találsz bármi értéket ebben a lakásban, akkor az a tied lehet. Szerintem még kaja sincs a hűtőben.
Úgyhogy nem, nem igazán félek attól, hogy kifosztasz.
Még mindig értetlen arckifejezéssel bámult rám, én pedig úgy gondoltam, hogy ezzel mindent tisztáztunk. Folytattam
utamat a nappalin keresztül, és miután kiléptem a folyosóra, visszakiabáltam:
– Csak húzd be az ajtót magad után!
A következő pillanatban pedig már száguldottam is lefelé a lépcsőn. Na nem azért, mert olyan sok energiám volt, vagy
kedvem, de ismertem már elég jól ezeket a kínos másnap reggeli csevegéseket. Igaz, egy idő után már nem voltak
kínosak, mert hozzászoktam, hogy vagy én ébredek tök ismeretlen helyen, vagy egy idegent találok az ágyamban. Már
mindkét eshetőség többször is lezajlott az elmúlt hónapok alatt, úgyhogy igazi profi lettem a kisurranásban.
A kiadóhoz érve felszívtam magam, és beléptem a kapun. Ritkán jártam be, de mivel Jeremy megkért, hogy
találkozzunk, ezért kénytelen voltam bevonszolni magam, ráadásul időre. Elfoglalt ember, be kell tartania a
megbeszélt időpontokat, én pedig nem akartam hátráltatni őt a munkában. Ahogy végighaladtam a szürke
padlószőnyeggel borított folyosón, jó néhány szempár rám szegeződött. Odaköszöntem mindenkinek, akit ismertem,
de csak azért, mert annyira bámultak, hogy kénytelen voltam. Megálltam az üvegajtó előtt, amin ez állt: Jeremy Taylor
főszerkesztő. A hátamon végigfutott a hideg. Vajon tényleg ezt akarom? Be akarok menni hozzá? Tudni akarom, hogy
miért hívatott ide? Az előző éjszaka emlékei, illetve emlékfoszlányai még mindig a fejemben kavarogtak, de ezt nem
mutathattam ki. Az irodában lévő titkárnők, szerkesztők, gyakornokok mind engem néztek, ahogy idióta módjára
állok az ajtó előtt, úgyhogy mielőtt még bárki is rákérdezett volna, hogy mit akarok, bekopogtam.
– Szabad!
Már a hangjára is összeszorult a gyomrom. Amennyire tudtam, kerültem, de voltak olyan helyzetek, amikor muszáj
volt találkoznunk, és ezzel tisztában voltam. Nem futhattam el, pedig legszívesebben azt tettem volna. Helyette mély
levegőt vettem, és ahogy beléptem az irodájába, igyekeztem a legjobb formámat hozni. Legalábbis annyira, hogy ne
lássa rajtam, mennyire másnapos vagyok, és legszívesebben levágnám a fejem egy baltával.
– Szia! – köszöntem, miközben becsuktam az ajtót magam után.
Az íróasztala mögött ülve dolgozott egy hatalmas papírtömbön, ami valószínűleg egy kézirat lehetett. Egy újabb
kézirat, de nem az enyém. Persze hogy nem az enyém, nem is adtam neki semmit. Felnézett rám hatalmas, sötét
szemeivel, az arca pedig egyszerre volt kedves és gondterhelt. Mindig így nézett rám, akárhányszor találkoztunk,
nekem pedig már rohadtul elegem volt belőle, de sosem hoztam szóba. Inkább leültem vele szemben az egyik székre,
ő pedig felállt a helyéről, az ajtóhoz sétált, és lehúzta rajta a rolót. A torkom összeszorult az emlékekre. Nem néztem
rá, csak éreztem, ahogy elsétál mögöttem, majd leül a mellettem lévő székre. Nagyon komoly dologról lehet szó, ha
ilyen közel merészkedik hozzám. Én továbbra sem mozdultam, de ő felém fordította a széket, feljebb tűrte az ingujját,
majd könyökével megtámaszkodott a térdén, és közelebb hajolt hozzám. Lassú mozdulattal nyalta végig az ajkait.
Hogy zavarában-e vagy egyéb okból, nem tudom, de még jobban elfordultam tőle, hogy ne is lássam.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
Nem bírtam ki, hogy ne forgassam a szemem. Még van pofája ilyet kérdezni… A vállam fölött hátravetettem
sötétbarna hajamat, és csak bámultam magam elé.
– Csak mondd el, hogy miért hívtál be, és már itt sem vagyok.
Az ő jófejsége hiányzott a legkevésbé. Nagyot sóhajtott, majd a szemem sarkából láttam, ahogy kiegyenesedik és
beletúr sűrű, barna hajába. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, amikor beugrottak az emlékek, mikor én csináltam
ugyanezt. Amikor hozzáérhettem, amikor végigsimíthattam borostás arcát, miközben azokba a mélysötét szemekbe
pillantottam. Egy ideje már rá se néztem, nemhogy megérintsem. De mégis, ismerem minden egyes apró mozdulatát,
így azt is tudtam, hogy éppen zavarban van, mint mindig, amikor kettesben maradunk.
– Azért hívtalak, mert valamit lépnünk kell az ügyedben. Nem maradhatsz továbbra is a kiadó írója, ha nem hozol
nekünk semmit – szólalt meg lágy hangon.
– Mondtam, hogy dolgozom valamin – vágtam rá ingerülten.
– Igen, amiből leadtál három oldalt fél év alatt. Három oldalt, aminek az égvilágon semmi értelme!
Máris kezdett felmenni bennem a pumpa. Éreztem a gombócot a torkomban, de gyorsan visszanyeltem. Egyetlenegy
könnycseppet sem engedhettem meg magamnak. Előtte nem. Igaza volt, lószart sem csináltam az elmúlt fél évben, azt
a három oldalt is a buszon írtam meg idefelé, amikor már muszáj volt valamit villantanom. A tenyerem izzadni
kezdett, és mintha valaki ráült volna a mellkasomra, kipréselődött belőlem az összes levegő. Mélyeket lélegeztem,
ahogy Joan tanította, és úgy tűnt, hogy sikerül megúsznom sírás nélkül.
Jeremy ismét rátámaszkodott a térdére. Az arca gondterheltnek tűnt, ezért felkészültem a legrosszabbra. Akaratlanul
is a szemébe néztem, amitől remegni kezdtek a lábaim. Az illata megcsapta az orromat. Az az édes, kellemes illat, ami
mindig olyan csalogató volt, ami arra késztetett, hogy biztonságban érezzem magam mellette. Mekkora hülye voltam!
– Azt akarom, hogy írj nekem egy naplót – szólalt meg, amivel visszarántott a gondolataimból.
Erre már felkaptam a fejem, és felé fordultam.
– Hogy mi?
– Egy naplót. Mától kezdve leírsz mindent, ami veled történik, amit érzel, amit látsz, amit tapasztalsz…
– Ez szuper, biztosan nagyon izgalmas lenne – horkantottam.
– Ez még nem minden – mondta, majd felállt a székből, megkerülte az asztalát, és kihúzta a legfelső fiókját. Próbáltam
lesni, hogy mi lehet az, de csak egy fehér dossziét láttam, amivel visszasétált elém, nekitámaszkodott az asztalának, a
mappát pedig felém nyújtotta. Kissé félve vettem el tőle, de amikor kinyitottam, a szemöldököm olyan magasra
szaladt a homlokomon, hogy azt hittem, soha többé nem látom viszont.
– Ez meg mi? – kérdeztem.
– Nos, muszáj voltam kitalálni neked valamit, és ez ugrott be. A napló az egyik legjobb módja annak, hogy visszarázódj
az írásba, ráadásul tudom, hogy a fejed tele van gondolatokkal. Szóval, két legyet ütünk egy csapásra, dolgozol, és
közben kiírod magadból azokat az érzéseket, amik most foglalkoztatnak. Neked is jót fog tenni, és nekem is lesz rá
okom, hogy a kiadónál tartsalak.
– És hogy jön ide Róma?
Felemeltem a dossziéban talált repülőjegyet, és felé fordítottam. Az arcomról csak úgy süthetett az értetlenség.
Jeremy fészkelődött kicsit, amiből rögtön tudtam, hogy nem fog tetszeni a válasza.
– Ott fogod megírni a naplót – bökte ki végül.
Azt hittem, nem jól hallok.
– Hogy mi? – emeltem fel a hangom.
– Ha továbbra is ebben a közegben vagy, nem fog menni az írás. Ki kell mozdulnod, emberekkel találkozni,
megismerni egy másik kultúrát, világot látni. Kellenek az impulzusok, hogy feltöltődj energiával.
– Ez baromság! – vágtam rá. – Ennek semmi értelme, úgy hülyeség, ahogy van!
– Nézd, az emberek sugdolóznak! – válaszolta ingerülten. – Arról beszélnek, hogy miért vagy még itt, miért nem
küldelek el, és már azt is hallottam, hogy az a téma kering az irodában, hogy azért vagy még mindig itt, mert mi…
Nem fejezte be a mondatot, csak elkapta a tekintetét. Minden teljesen világossá vált.
– Szóval ez zavar… – bólogattam.
– Nem akarom, hogy erről pletykáljanak.
– Vagy azt nem akarod, hogy Annie fülébe jusson a pletyka – vetettem neki oda flegmán, mire kihúzta magát, és vett
egy mély levegőt.
Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. Vagy mégis? Franc se tudja. Olyan vegyes érzések keringtek még mindig
bennem vele kapcsolatban, amiktől sosem fogok megszabadulni. Egyszerre akartam, hogy boldog legyen, és hogy
szenvedjen. Egyszerre akartam megszabadulni tőle, és örökké ott maradni vele abban az irodában. Már a puszta
közelsége is elég volt ahhoz, hogy teljesen összezavarja a gondolataimat, de ebből ő semmit sem vehetett észre.
– Ennél nincs jobb ötletem – tárta szét a karjait. – Ha ezt nem csinálod végig, akkor fel kell bontanom a szerződést. Ez
a két variáció van. Új, friss tapasztalatokra van szükséged, és tudom, hogy képes vagy arra, hogy egy csodálatos
kézirattal gyere vissza.
Mintha egy kiruccanás mindent megváltoztatna. Mintha a városnézéssel elfelejthetném a múltamat. Ő is tudta nagyon
jól, hogy ez nem így működik, és volt egy olyan gyanúm, hogy csak távol akar tartani magától. Nem bírta elviselni a
látványomat, a tettei következményét tükröztem vissza neki, amivel nem tudott együtt élni. Szenvedett, ahogy én is,
de nem sajnáltam.
– Nem tudom – ráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy menne.
Jeremy leguggolt elém, a kezeit a térdemre fektette, és egyenesen a szemembe nézett. A tekintete melegséget
árasztott, ami megdobogtatta a szívemet, de nem a jó értelemben.
– Menni fog – bólintott. – Hiszek benned. Egy kis levegőváltozás jót fog tenni. Beszélünk telefonon, végig támogatni
foglak, melletted leszek.
Erre a mondatára lávaként tör fel belőlem a düh. Az egész bensőm fellángolt, a pulzusom pedig az egekbe szökkent.
Szúrós tekintettel néztem rá.
– Egyszer kellett volna mellettem lenned és támogatnod. Egyetlenegyszer! Rád lett volna szükségem, de csak egy
kibaszott csekket kaptam!
Az ádámcsutkája megugrott, miközben nyelt egy nagyot. A tekintete mélyen az enyémbe hatolt, a kezei pedig
erősebben szorították a térdemet. Talán igaza van. Talán ez az egyetlen megoldás a problémámra. Távol kell
kerülnöm tőle, a kiadótól, mindentől, ami a múltra emlékeztet, különben sosem szabadulok a hangoktól, amik folyton
a fejemben duruzsoltak és mindenféle hülyeségre késztettek.
Felpattantam a székről, Jeremy pedig félreugrott, mielőtt még fellöktem volna.
– Majd szólok, ha odaértem – mondtam, majd kiviharzottam az irodájából.
Vissza se néztem rá, csak loholtam előre, miközben igyekeztem legyűrni a könnyeimet. Nem kaphattam az iroda
közepén rohamot, ezért sebesen szedtem a lábaimat. Ahogy kiértem az utcára, megcsapott a hűvös glasgow-i szél.
Hiába öltöztem fel, a csontjaimig hatolt a hideg, ami, valljuk be, nem volt nehéz. Alig volt rajtam hús, köszönhetően a
sajátos diétámnak, amit hónapok óta folytattam. A következő sarokig még sietve lépkedtem, de ahogy befordultam a
kávézó mellett, megálltam, és vettem egy mély levegőt. Aztán még egyet. Nem sírtam, de a hideg szellő csípte a
szemem. A gyomrom diónyira rándult össze, a kezeim pedig önálló életet kezdtek élni, nem tudtam leállítani a
remegést. Minden egyes alkalommal ez történt, amikor találkoztunk. És akkor is, amikor buliba kellett mennem. Meg
amikor vásárolni. Nagyjából mindennap legalább háromszor, csak úgy random időpontokban ugyanez játszódott le.
Haza akartam menni, de féltem, hogy a reggeli pasi még mindig a lakásomon van, ezért ezt kizártam. Hülyén éreztem
magam az utca közepén álldogálva, teljesen tanácstalanul. Csak úgy suhantak a gondolataim mindenről: Jeremyről,
Rómáról, az írásról… Nem adott más választást, vagy elfogadom a hülye lehetőséget, vagy örökre búcsút mondhatok
az írásnak. Bár nem hiszem, hogy egy út és egy napló bármit is megváltoztatna. Legfeljebb majd írok egy száraz
útikönyvet neki, amivel elérem, hogy befogja a száját. Másrészről viszont minek maradnék a kiadónál, ha úgysem
tudok írni?
Jobb kezemmel a fejemhez kaptam, és masszírozni kezdtem a halántékomat. Túl sok kérdés és lehetőség kavargott
bennem, és úgy éreztem, ezzel nem tudok egyedül megbirkózni. A táskámból előhalásztam a mobilomat, és
tárcsáztam az egyetlen embert, aki segíthet ilyen esetekben.

– Nem kellett volna idejönnöd – mondtam Joannek, amikor néhány órával később leült mellém a
kanapémra.
Ahogy elmeséltem neki, hogy mi történt Jeremy irodájában, ragaszkodott hozzá, hogy átjöjjön. És őszintén szólva jól is
esett, hogy ott volt velem.
– Telefonon csak nem tudunk úgy beszélgetni, ráadásul ez nem egy egyszerű kis probléma, amit meg kell oldani. Jobb,
ha személyesen találkozunk, és együtt rágjuk át magunkat a lehetőségeken.
– Nincs túl sok lehetőség: vagy elvállalom ezt a melót, vagy búcsút mondhatok a szerződésemnek.
– Azt meg nem akarod, igaz? – nézett rám kérdőn.
Én magam sem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Kényelmesebb és egyszerűbb lett volna kiszállni, mint továbbra is
szenvedni azért, hogy kisajtoljak magamból egy épkézláb kéziratot.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Azt hiszem, nem. Én csak… Nem értem ezt az egészet. Honnan jött neki ez az
ötlet? Csak arra tudok gondolni, hogy minél távolabb akar magától és az irodától tudni, ezért küld el több ezer
kilométerre innen.
– És az téged rosszul érintene, ha így lenne?
– Persze! – csattantam fel. – Még szép! Minden egyes szavát és tettét támadásként fogom fel, ezt te is tudod.
Magamhoz vettem a bögrét a kisasztalról, amiben valami irtó szar ízű tea volt. Joan hozta, azt mondta, hogy ettől
megnyugszom, de már régóta tudom, hogy mi az, ami megnyugtat, és az bizony nem egy gyógytea.
– Nos, talán tényleg jót tenne neked egy kis távollét – szólalt meg Joan halkan.
– Te is le akarsz rázni? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem, dehogy. De ha más környezetbe kerülsz, új embereket ismersz meg, kiszakadsz abból, amiben most élsz, akkor
talán könnyebb lesz továbblépned.
– Hah, milyen érdekes, Jeremy is pont ezt… – És ekkor esett le. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – Te is benne vagy!
Joan szörnyű színész, az arcára rögtön kiült a lebukottakra jellemző pánik.
– Én csak… – próbált magyarázkodni.
– Együtt terveltétek ki, nem igaz?
Felpattantam mellőle, és idegesen kezdtem sétálni a nappaliban fel-alá. A szívdobogásomat a fejemben éreztem,
lüktettek az ereim, a levegő ki-be szaladt a tüdőmből.
– Csak megkérdezte, hogy tudnék-e segíteni neked. Ő is a javadat akarja, hidd el, ahogy én is. Sokat beszélgettünk, és
mindketten úgy gondoljuk, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy visszakaphasd az életedet.
Becsapottnak és elárultnak éreztem magam. Az egyetlen ember, akiben teljesen megbízom, összebeszélt azzal, akinek
többé egy szavát sem tudom elhinni. A szoba lassan forogni kezdett körülöttem, de szerencsére még idejében le
tudtam állítani az újabb rohamomat.
– Sosem fogom visszakapni – motyogtam. – Annak már vége, nem tudom a dolgokat semmissé tenni.
Joan felállt a kanapéról, és egyenesen hozzám sétált. Megállt előttem, a kezeit a vállamra tette, ezzel meggátolva a
szökésben. Kénytelen voltam szembenézni vele, hagyni, hogy leolvassa az arcomról a gondolataimat, amikben nem
szűkölködtem. A fejemben csak úgy száguldoztak a lehetőségek.
– Te döntesz – mondta higgadtan, szinte szuggerálva. – De tudod, hogy én a legjobbat akarom neked. Ez egy jó
alkalom arra, hogy változtass az életeden, hogy kiszakadj a hétköznapokból. Szeretném, ha elutaznál, ha elkezdenéd a
naplóírást már ma este, és adnál egy esélyt ennek az egésznek. Ha nem tetszik, hazajössz, és kész! De nem adhatod fel
csak úgy, hiszen az írás a mindened! Még ha nem is vagy jó passzban, ez az egyetlen dolog, ami kirángathat abból a
gödörből, ahova kerültél. Ha így sem fog menni, akkor feladhatod, de addig nem, amíg meg nem próbálod.
Utálom, amikor a hülye szövegével rá akar venni dolgokra. És még jobban utálom, amikor pár mondatával ennyire
hatni tud rám.
– Tudtam, hogy még meg fogom bánni, hogy a legjobb barátnőm a pszichológusom… – dünnyögtem, de ő csak
elmosolyodott.
– Ugye tudod, hogy most mi következik? – kérdezte halvány vigyorral a szája szélén.
– Jajj, ne… – sóhajtottam, de abban a pillanatban már magához is húzott, és szorosan megölelt.
Nem mintha ódzkodnék az öleléstől, egyszerűen csak kényelmetlenül érzem magam tőle. Egy ideje már így megy ez,
és mióta elmondtam Joannek, azóta próbál visszaszoktatni rá. Bevallom, egyre könnyebben fogadom tőle, de azért
még mindig nem az igazi. Mástól biztos nem tudnám elviselni.
– Holnap átjövök, és segítek bepakolni, oké? – mondta, miután elengedett. – Addig is, kezdd el a naplót. Írd le, hogy
milyen érzésekkel tölt el az utazás gondolata, próbáld meg átállítani az agyadat arra, ami most következik. Mert én
érzem, hogy ez az év csodálatos dolgokat tartogat még a számodra.
Erre inkább nem reagáltam semmit. Nem hittem, hogy bármi is megváltozna ettől az úttól, de legalább békén hagynak
egy időre, és egyedül lehetek. Tényleg! Senki sem fogja megszabni, hogy mit csináljak, és nem fogják követni minden
egyes lépésemet. Egyre biztosabb voltam abban, hogy el akarok utazni.
Miután Joan ellátott néhány jó tanáccsal, felkapta a táskáját, én pedig kikísértem az ajtóhoz. Megbeszéltük, hogy
holnap délelőtt átjön, és hoz nekem néhány dolgot az útra.
– Rendben, köszi – bólintottam.
– Akkor, szép estét! Vigyázz magadra, aludd ki magad, és ne felejtsd el bevenni a gyógyszereket!
Na igen, ez az anyáskodás sem fog hiányozni…
– Igenis! – biccentettem, majd miután kilépett a folyosóra, becsuktam mögötte az ajtót.
A beszélgetésünk hatására tényleg kezdtem máshogy tekinteni erre az útra. Felfedeztem benne néhány pozitívumot,
de ugyanakkor elkapott a rosszullét, ha arra gondoltam, hogy egyedül kell megbirkóznom mindennel egy idegen
országban. A gyomrom ismét görcsbe rándult, ezért összekaptam magam, belebújtam a kabátomba, és leszaladtam a
sarki kisboltba. Nemcsak az ideg marta a gyomromat, de a sav is. Nem ettem még semmit, de a kaja volt az utolsó
dolog, amire gondolni tudtam. Az üzletben egyenesen az italos polchoz sétáltam, leemeltem róla két üveg száraz
fehérbort – természetesen a legolcsóbbat –, és beálltam a pénztárhoz, amikor megakadt a szemem a papír-írószeres
állványon. Eszembe jutottak Joan szavai. Hónapok óta nem írtam semmit, pedig mindennap gondoltam rá. Egyszerűen
nem jött az ihlet, emellett pedig kínzott a tudat, hogy egyetlen szót sem vagyok képes leírni. De ez nem mehet így
tovább! Joannek igaza van, ez az életem, enélkül sosem leszek teljes, sosem fogom visszaszerezni azt, aki voltam. Ez az
első lépcsőfok, és én képes vagyok megtenni ezt a lépést. Leemeltem egy vonalas füzetet az állványról, és a két üveg
borral a pénztáros elé tettem.
Hazaérve ledobtam az asztalomra a füzetet, és a konyhába lépve kibontottam az egyik üveget. Kitöltöttem a
poharamba jó három deci bort, majd a szekrényből elővettem a kis tégelyt. Kivettem egy tablettát, majd a nyelvemre
tettem, leöblítettem egy nagy korty borral, aztán megtámaszkodtam a pulton. Egy ideig csak bámultam a csempét, és
visszajátszottam magamban a mai eseményeket. Két enyhébb roham, nem is olyan rossz. Lehet, hogy csak a szörnyű
másnaposság tompított el, de mindenképp sikerként könyveltem el. Ekkor láttam meg egy cetlit a pulton, amin ez állt:
„Jó volt veled, hívj, ha van kedved ismételni!”, mellette pedig egy telefonszám. Gondolkodás nélkül összegyűrtem a
papírt, és hajítottam a szemetesbe. Egyik pasival sem találkoztam többször, akikkel összehozott a sors. Csak arra
voltak jók, hogy egy rövid időre elfeledtessék velem, milyen szánalmas és magányos is vagyok valójában.
Visszafordulva a nappali felé a tekintetem megakadt az asztalon fekvő füzeten. Hosszú percekig csak szemeztem vele,
miközben kiittam a maradék bort a pohárból. Nem mozdultam, el akartam felejteni mindent, ami a délután folyamán
történt, és tovább élni az unalmas kis életemet, mintha mi se történt volna, de az az átkozott füzet nem hagyott
nyugodni. Végül vettem egy nagy levegőt, újratöltöttem a poharat, és az ablakhoz sétáltam, hogy leüljek az íróasztal
elé. Régóta a közelébe se mentem. Ahogy a székre helyeztem a fenekemet, a szívem erősebben kezdett dobogni, a
kezeim remegtek, a látásom elhomályosult. Pedig már büszke voltam magamra a két roham miatt. Belekortyoltam a
borba, majd egy hirtelen mozdulattal a tollamért nyúltam, mielőtt még meggondolhatnám magam vagy a kezem
szabotálná a mozgásomat. A pulzusom egyre csak emelkedett, a remegés felerősödött, a gyomrom pedig felmondta a
szolgálatot. Kilöktem magam alól a széket, és úgy rohantam végig a lakáson, mint aki az életéért küzd. Felborítva a
szennyestartót vetődtem a vécé elé, épp időben. Az a kevés kis folyadék is távozott belőlem, amit a nap folyamán
sikerült leerőszakolnom a torkomon, valamint a bor és a gyógyszer is. Talán, ha ettem volna valamit, akkor nem lett
volna ennyire szörnyű a helyzet, de így még akkor is öklendeztem, amikor már nem volt minek kijönnie. A fejem is
belefájdult, elszédültem, az egész fürdőszoba forogni kezdett velem. Eldőltem a hideg járólapon, és csak bámultam a
plafont. Elérkezett a mélypont. A mélypont mélypontja. Mozdulatlanul feküdtem, amíg a légzésem vissza nem állt a
normálisra, a fejem pedig teljesen ki nem tisztult. Nem akartam gondolkodni, nem is nagyon tudtam volna, annyira
elfáradtam. Elfáradtam, pedig nem csináltam semmit. Minden napom így telt: fáradtan, kábultan, részegen vagy
másnaposan. Az önpusztítást magas fokon műveltem, de legalább nem jutott energiám a gondolataimra. Ekkor mégis
áttörték az alkohol okozta fátylat. Szántam még saját magamat is. Hiszen csak egy kis lépést kellett megtennem, egy
egészen aprót, aztán majd meglátom, hogy folytatom-e tovább ezt az utat, vagy sem. De meg kellett próbálnom.
Feltápászkodtam a padlóról, és visszatámolyogtam az asztalomhoz. Még mindig tompa voltam, de megragadtam a
tollat, kinyitottam a füzetet, és leírtam: Leila Freya Findley naplója. Június 3. – Ez a nap is szar volt.
Június 4.
Egész éjjel forgolódtam. Mintha csak félálomban teltek volna az órák, érzékeltem mindent, miközben mélyen aludtam.
Nagyjából 20 percenként néztem az órára, az idő nem akart telni. Erős szívdobogás és hidegverejtékezés fogott el
mindig, amikor kinyitottam a szemem. Többször a kezembe vettem a telefonomat, hogy felhívjam Jeremyt és
visszamondjam a megbízást, de végül nem tettem. Állandóan kibújok a felelősség alól, és még véletlenül sem teszek
semmi olyat, amivel egy kicsit is kiléphetnék a komfortzónámból. Tudtam, hogy most meg kell tennem, de minden
egyes pillanatban úgy éreztem, hogy nem fog menni. Hogy fel kéne adnom. Be kéne bugyolálnom magam a meleg
takarómba, bebújni a biztonságot és megnyugvást adó ágyamba, és csak feküdni, míg eljön az én időm.
A csomagjaimra pillantva elfogott a kétségbeesés. Hosszú hónapokig távol leszek, távol mindentől, de mégis mim van?
Mi az, amit fáj otthagyni? Semmi az égvilágon. Elegem volt a lakásomból, az irodából, az ottani emberekből, nem
bírtam ránézni Jeremyre sem. Talán egyedül Joant hiányoltam volna, de a lelkemre kötötte, hogy hívjam, amilyen
gyakran csak tudom. Nem akartam állandóan zargatni, hiszen neki ott a családja, de azért jó érzés volt, hogy tudom,
számíthatok rá.
Június 5.
Nem akartam ott lenni. Hasogatott a fejem. Túl nagy volt a tömeg, a zaj, amit lehetetlenség megszokni. Csak egyedül
akartam lenni, de Jeremy közölte, hogy az egy év alatt végig lesz mellettem valaki, aki segít megismerni a várost, segít
tájékozódni, és szervez nekem programokat, hogy minél több inspirációt gyűjthessek. Nem tudtam, ki lesz az, de én
máris utáltam.
A repülőút borzalmas volt. A turbulencia miatt folyton rázkódott a gép, még a vizet is magamra öntöttem egyszer. A
felénél úgy rohantam ki a mosdóba, mielőtt még összehányom magam vagy a mellettem ülő üzletember öltönyét.
Azért megnéztem volna, hogy mit reagál. Hálát adtam az égnek, amikor megéreztem azt az édes kis huppanást, mikor
a repülő földet ért. Mintha minden stressz és idegesség távozott volna belőlem, egészen addig, amíg ki nem léptem a
parkolóba, ahol a taxisok versengtek az utasokért. Mind üvöltözött, lökdösődtek, én pedig sajnáltam, hogy nincs
nálam egy fegyver. Esküszöm, pofán vágtam volna, ha valamelyik hozzám lép és leszólít, ezért inkább elindultam a sor
vége felé, ahol sokkal nyugodtabb volt a hangulat. Kerestem egy kevésbé antipatikus alakot, és odaadtam neki a cetlit
a címmel. Csak ennyi infót kaptam, egy címet és egy kulcsot a bejárathoz. Semmire sem vágytam jobban, mint ideérni,
bezárkózni, begubódzni, és várni, hogy leteljen ez az egy év. A taxiból felhívtam Joant, hogy megérkeztem, de a
szorongás annyira elkapott, hogy nem tudtam ennél többet mondani. Kértem egy kis időt, hogy összeszedjem magam,
és megígértem, hogy a lakásból újra felhívom, miután sikerült kicsit lenyugodnom. Azért bármilyen szarul is éreztem
magam, büszke voltam arra, hogy megtettem ezt a lépést. Más biztosan kalandként fogna fel egy ilyen utat, nekem
azonban hatalmas erőfeszítések árán sikerült felküzdenem magam a gépre. Még az utolsó pillanatban is vissza
akartam fordulni, de azt nem hagyhattam, hogy elvegyék tőlem a szerződésemet. Az volt az egyetlen dolog az
életemben, ami valamennyire még tartotta bennem a lelket.
A taxi átszelte az egész várost, kezdtem kicsit úgy érezni, mintha a sofőr át akarna verni, hogy minél több pénzt
gombolhasson le az idióta turistáról, de amikor megérkeztünk, megértettem, hogy miért volt olyan hosszú az út. A
belvárosban állt meg egy szűk kis utcában, amit színes, virágokkal díszített házak határoltak. Az úton emberek
rohangáltak, mindenhol ott voltak, mintha csak Róma legnyüzsgőbb negyedébe érkeztünk volna, de ezt valószínűleg
csak én éreztem így. Nem akartam kiszállni a kocsiból. Vissza akartam menni, felszállni a következő gépre hazafelé, de
a taxis egy pillanat alatt kiszedte a bőröndjeimet, és ott állt a járdán, rám várva, na meg a pénzére. Erőt vettem
magamon, és kiszálltam, hogy kifizessem. Remegő kézzel nyújtottam át neki a viteldíjat, majd egy pillanat múlva el is
hajtott. A rozsdaszínű épület felé fordultam, amin a 32-es szám állt. Alaposan megnéztem a házat. Ez a hely lesz az
otthonom egy évig. Mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, nem tudtam megmozdulni. Eddig is szörnyen
magányos voltam, de itt annyira magam leszek, mint még soha. Egy ismerős arcot se fogok látni, és erre a gondolatra
kifutott a tüdőmből az összes levegő. Egyébként is olyan rohadt meleg volt, hogy alig tudtam lélegezni, arról már ne is
beszéljünk, hogy az itteni napsütés két pillanat alatt képes rákvörösre égetni az érzékeny, északi bőrt.
Az új otthonom látványára úgy lüktetett a vér a fejemben, hogy úgy éreztem, fel fog robbanni. A táskámból
hipergyorsasággal halásztam elő a gyógyszeres dobozomat, hogy megállítsak egy masszív pánikrohamot. A reptéren
vett vízzel leöblítettem, utána vártam pár percet. A szagok, a zaj, a sok ember mind egyre jobban idegesített.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem kizárni mindent, csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Reméltem, hogy a
lakásban hűvösebb van, és könnyebben el tudok lazulni, ezért megfogtam a bőröndöket, és behúztam őket a fakapun.
A belső udvaron keresztül átsétáltam a hátsó lépcsőhöz, majd felmentem a harmadik emeletre. A csomagjaim
szörnyen nehezek voltak, ezért megszenvedtem velük, de sikerült felcipelnem őket. Újabb sikerélmény. A külső
folyosóról be lehetett látni az egész udvart. Már hosszú ideje nem éreztem semmit, bármi jó dolog történt vagy bármi
szépet láttam, de akkor, amikor először megpillantottam a futónövényekkel borított folyosókat, a kovácsoltvas
rácsokat, az ajtók mellé állított kisasztalokat és székeket, amelyekre dohányozni és kávézni ültek ki az emberek, a
szívem nagyot dobbant, de kivételesen nem rossz értelemben. Nem ájultam el tőle, de kimondottan szépnek találtam,
ami furcsa érzés volt. Semmi sem hozott lázba hónapok óta, de ennek a háznak olyan hangulata volt, ami egyszerűen
egy pillanat alatt magával ragadott. Átfutott az agyamon, hogy talán mégsem lesz olyan szar itt.
A cetlin, amit kaptam, a 22-es szám szerepelt, így megkerestem a 22-es ajtót, és bedugtam a kulcsot a zárba. Nagy
lendülettel nyitottam be, de ugyanolyan gyorsan meg is torpantam, amikor megláttam egy srácot a nappali közepén
állva. A kezem a kilincsen maradt, ő pedig felém fordult, az arcára meglepettség ült ki.
– Helló – köszönt rám.
– Szia – köszöntem vissza.
Zavartan tekintett rám, miközben körbenézett a lakásban. Nem mozdultam, hirtelen azt se tudtam, mit csináljak.
– Bocsi, azt hiszem, eltévesztettem a lakást, vagy…
– Nem, nem, jó helyen vagy!
Felém indult, a kezét nyújtotta, de én legszívesebben elszaladtam volna. Összezavart a meglepettsége, nem értettem,
hogy mi folyik itt. Végül mégis kezet fogtam vele.
– Leila vagyok.
– Én Fabio. A nagyszüleimé a lakás, de ők nem beszélnek angolul, ezért kértek meg engem, hogy intézkedjek.
Kisfiúsan csillogó kék szemeit rám emelve mosolygott felém, de a pillantásában nem csak kedvességet véltem
felfedezni. Végigfuttatta rajtam a szemét, alaposan megbámult, miközben az alsó ajkába harapott, a szemei pedig
mosolyogtak. Ebben a pillanatban elkönyveltem magamnak. Annyira tipikus volt a helyes arcával, barna, félhosszú,
lágyan göndörödő hajával, és azzal a flegma testtartással, amivel ezek a pasik állni szoktak, hogy nem is akartam rá
több időt fecsérelni.
– Ez kedves, köszönöm, de megleszek. Kaptam kulcsot, szóval…
Ebben a pillanatban kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és egy barna hajú lány lépett ki rajta. Ő is ugyanolyan értetlen, enyhén
zavart arckifejezéssel nézett rám, majd Fabio felé fordult, és egy hirtelen mozdulattal felpofozta. Azt se tudtam, mit
csináljak, hova nézzek, és főképp nem értettem, hogy mi történik. A lány olaszul kezdett kiabálni Fabióval, aki mintha
magyarázkodott volna, miközben mindketten rám mutogattak. Egyre jobban kiakadtam, és az előbbi kellemes
érzésnek már csak hűlt helye volt. Végül a lány sarkon fordult, és dühösen távozott a lakásból, majdnem fellökve
engem. Úgy ugrottam félre, mert féltem, hogy engem is felpofoz, de Fabio csak állt tovább a helyén.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem.
– Áh, semmi – legyintett. – Azt hitte, hogy a barátnőm vagy.
Ez a kijelentése nem teljesen volt tiszta számomra.
– Hogy mi? Azt hittem, hogy ő a barátnőd, de akkor mégis, miért…?
És ekkor esett le. Idegesen beletúrt a hajába, a tekintetemet pedig kerülte.
– Jézusom… – sóhajtottam.
– Úgy volt, hogy csak hatra érsz ide, addigra már biztos elment volna. Mármint, érted…
Alig tudta visszatartani a röhögést, de nekem felfordult a gyomrom.
– Remélem, legalább az ágyneműt lecserélted volna.
– Ó, csak a kanapét akartam használni, hogy ne legyen vele sok meló.
A derekára tette a kezeit, és úgy állt előttem, mintha ez egy teljesen elfogadható beszélgetés lenne, és még én lennék a
hülye, hogy felháborodtam rajta. Az olaszokra jellemzően vehemensen gesztikulált, ami számomra szörnyen zavaró
volt. Én mindig is nyugodt voltam, nem kapkodtam, nem magyaráztam kézzel-lábbal, és abban a pillanatban ez a
túlzott mozgás még jobban kiakasztott.
– Oké – bólintottam. – Hosszú napom volt, szeretnék berendezkedni, úgyhogy…
– Persze, magadra is hagylak. Csak üdvözölni akartalak, meg elmondani pár dolgot a lakással és a környékkel
kapcsolatban. Ha gondolod, együtt vacsorázhatnánk, közben elmesélek mindent, amit tudnod kell.
– Nem gondolom, mivel épp azon a kanapén akartál meghúzni egy másik nőt, amin én is ülni fogok.
– Hát, ha ezen múlik a dolog, akkor én a helyedben nem ülnék le sehova ebben a lakásban – húzta el a száját.
A hátamon végigfutott a hideg. Fogalmam sincs, hogyan szerezték ezt a lakást, de az biztos, hogy lesz egy-két szavam
Jeremyhez. Fabio a zsebéből előhúzott egy összehajtogatott papírlapot, majd felém nyújtotta.
– Rajta vannak a fontosabb adatok és a mobilszámom, amin elérhetsz, bármikor. Ha valami gond van, engem hívhatsz
nyugodtan, sokáig ébren vagyok.
– Vettem, kösz – biccentettem felé.
– Nos – sóhajtotta –, akkor én megyek is. Hoztam pár dolgot, hogy ne kelljen bevásárlással kezdened, betettem
mindent a hűtőbe.
Ez meglepően kedves volt tőle, ki sem néztem volna belőle.
– Mennyivel tartozom érte? – nyúltam a pénztárcámért.
– Semmivel, hagyd csak – legyintett. – Amolyan üdvözlő ajándék. Viszont, akkor én megyek is. Tényleg nem zavarlak
tovább, rendezkedj be, és ha bármi van, hívj!
– Rendben, köszönöm.
Utoljára még kedvesen rám mosolygott, majd kikerült, és könnyed léptekkel távozott a lakásból, becsukva maga
mögött az ajtót. Végre egyedül. Ledobtam a vállamról a táskámat, és körbenéztem a lakásban. A jobb sarokban állt egy
kis nyitott konyha, balra volt a fürdőszoba, és szintén jobbra a háló. Egyszerű, mégis otthonos helyet béreltek nekem,
amin meglepődtem. Azt hittem, hogy majd bedobnak a legrosszabb környékre, hogy minél olcsóbb legyen, de kitett
magáért, bárki is intézte. A nappalin átsétálva láttam meg, hogy a túloldalon egy ajtó vezet ki, mégpedig a saját
teraszomra. Egy aprócska kis erkélyre, amin egy összecsukható műanyag asztal és két szék állt, és ahonnan rálátni a…
folyóra. Kicsit jobban utána kellett volna néznem Rómának, mert hirtelen azt se tudtam, hogy melyik folyó fut
keresztül rajta…
Miután kipakoltam és felfedeztem az egész lakást, eszembe jutott, hogy lemegyek kajáért, de aztán beugrott, hogy
Fabio azt mondta, van a hűtőben. Őszintén, semmi kedvem nem volt kimozdulni. Tudom, a normális emberek csak
ledobáltak volna mindent, és rögtön belevetették volna magukat a város felfedezésébe, de én nem ilyen vagyok. Jobb
nekem a hűvös lakásban egyedül, a saját gondolataimmal, nem hiányzik más emberek társasága, a nyüzsgés, az új
kalandok. A hűtőhöz lépve örömmel tapasztaltam, hogy Fabio borról is gondoskodott, úgyhogy kibontottam az
üveget, kisétáltam az erkélyre, és leültem az egyik székre. A kilátás eszméletlenül gyönyörű volt, engem mégsem
hatott meg. Jobb lett volna otthon, a saját lakásomban borozni, mert tudtam, hogy ha másnap reggel felébredek, akkor
hirtelen azt se fogom tudni, hogy hol vagyok. Ha tehettem volna, bezárva töltöm azt az egy évet, de beugrott, hogy a
következő naptól társaságom is lesz. Szinte már láttam, ahogy megjelenik az ajtómban egy idegesítő idegenvezető, aki
állandóan csak csacsog és vihog, és be nem áll a szája, miközben folyton jobb kedvre akar deríteni. Még a hideg is
kirázott, ha csak eszembe jutott. Ezért fogtam az üveg boromat, felpattintottam a gyógyszeres dobozom tetejét, és
vártam, hogy minél hamarabb kidőljek.
Június 6.
Azt hittem, hogy az első napom után már semmi sem lephet meg. Te jó ég, mekkorát tévedtem!
Fájó fejjel, szörnyű másnaposan ébredtem, mint általában mindennap. És amint előre megjósoltam, fogalmam sem
volt, hogy hol vagyok. Az idegen ágy és az idegen környezet hatására azt hittem, hogy ismét „jól” sült el a tegnapi ferde
éjszaka, és egy ismeretlen pasi ágyában fekszem, de aztán megkönnyebbültem, amikor leesett, hol is vagyok. Aztán
ismét ideges lettem. Kimásztam a takaró alól, és rögtön a gyógyszereimért mentem, aztán megittam vagy fél liter
vizet, és beálltam a zuhany alá. Vártam a józanító hatást, de ez a fülledt meleg nem kedvezett az állapotomnak. Sőt. A
párától még rosszabbul lettem, úgyhogy inkább magam köré tekertem a törölközőmet, és kijöttem a fürdőből. Pont
jókor, ugyanis épp megszólalt a telefonom. Mindig összerezzenek, ha meghallom, hogy hívnak, de megnyugodtam,
amikor láttam a kijelzőn, hogy Joan keres.
– Szia! – szóltam bele, összeszedve minden erőmet, hogy ne érezze ki a hangomból, hogy hányingerrel küszködöm.
– Szia! Mi a helyzet? Milyen volt az első éjszaka?
– Miért kérdezed? Úgyis tudod a választ – mondtam, miközben a konyhapulthoz léptem, és töltöttem magamnak még
egy pohár vizet.
– De tőled szeretném hallani.
– Szar volt. Kibaszott szar. A reggelem sem jobb.
– Ez csak a kezdeti nehézség, kell egy pár nap, mire átállsz. Jót fog tenni egy kis napfény.
– Az én bőrömnek? – horkantottam. – Kizárt! Tuti, hogy estére már a kórházban leszek, másodfokú égéssel.
Fél kézzel kávé után kezdtem keresgélni, mert a szervezetem könyörgött a koffeinért. Kinyitogattam az összes
szekrényt, és végül találtam is, de szemeset. Sosem főztem még ilyenből kávét, ezért megtorpantam.
– Minden rendben? – kérdezte Joan.
– Persze, miért?
– Mert egy ideje nem válaszolsz…
Észre se vettem, hogy beszélt, teljesen lekötött a kávéprobléma.
– Bocsi, nem figyeltem. Mit mondtál?
Ekkor viszont ismét elhúztam a fülem a telefontól, ugyanis egy éles csengetést hallottam. Hirtelen azt se tudtam, hogy
vajon nálam csengetnek-e, és hogy az ajtón vagy a kaputelefonon, de ekkor megint hallottam a hangot.
– Várj egy kicsit – szóltam Joannek.
Sejtettem, hogy Fabio lesz az, mivel tegnap is annyira segítőkész volt, így az ajtóhoz léptem, és gondolkodás nélkül
kinyitottam. A látvány, ami fogadott, enyhén szólva is letaglózott. Egy világos hajú férfi állt előttem hosszú, fekete
ruhában, fehér gallérral. Először a szemembe nézett és mosolygott, de végül lejjebb csúszott a tekintete. A szája tátva
maradt, a homloka pedig enyhe ráncba futott. Ekkor esett le, hogy egy szál törölközőben állok előtte, és mivel nem
erősségem a cselekvés pánikhelyzetben, ezért kétségbeesésemben rácsaptam az ajtót. Moccanni sem bírtam, a lábaim
a földbe gyökereztek.
– Leila! Ott vagy? Halló!
Joan kiáltozott a vonal túlsó végén.
– Itt… Itt vagyok… – emeltem fel újból a telefont a fülemhez.
Újabb csengetést hallottam. Annyira zavarban éreztem magam, hogy nem tudtam, mit csináljak.
– Egy… egy pillanat! – dadogtam hangosan, majd remegve a háló felé indultam, hogy keressek valami ruhát.
– Mi folyik ott? – kérdezte Joan.
– Egy pap áll az ajtóm előtt…
– Egy pap? Hogyhogy? – az ő hangja is meglepetten csengett, ezért nem értettem, hogy mi történik.
– Fogalmam sincs, meztelenül nyitottam neki ajtót, ezért berohantam a szobámba.
– Meztelenül?
– Jó, törölköző volt rajtam, de na… Most mégis mit csináljak? Mit keres itt? Mit akarhat? Hogy kell vele beszélnem?
– Ez nagyon egyszerű, kérdezd meg, hogy mit akar!
– Igaz – bólintottam magam elé, miközben felhúztam magamra a ruháimat.
Nem vittem túlzásba, csak egy sortot és trikót vettem fel, nem akartam tökölni a válogatással. Elköszöntem Joantől,
aki a lelkemre kötötte, hogy hívjam vissza, amint tudom, majd visszaléptem az ajtóhoz. Nagy levegőt vettem, és egy
határozott mozdulattal kinyitottam. A férfi még mindig ott állt, hasonlóan zavarban, mint én, habár igyekeztem ezt
leplezni.
– Helló – köszönt rám, majd eleresztett egy halvány mosolyt, amivel kicsit megnyugtatott.
– Helló. Segíthetek?
Az arcom még mindig égett az előbbi kis jelenet hatására, de úgy tettem, mint akit ez egyáltalán nem zavar.
– Ami azt illeti – szólalt meg mély hangon –, inkább én fogok segíteni önnek. Jonathan Raymond vagyok, én leszek az
idegenvezetője.
Nem tértem magamhoz. Komolyan egy papot küldtek? Mégis kinek volt annyi esze, hogy pont mellém rendeljék ki
szerencsétlent?
– Ó… Hát, ez most meglepett – ráncoltam a homlokom.
– Talán gond?
Fürkésző tekintetét rám szegezte, amitől még jobban zavarba jöttem.
– Nem, dehogy, csak… – ráztam a fejem. – Jöjjön be!
Kitártam az ajtót, hogy beengedjem a lakásba, de ekkor leesett valami.
– Basszus, maga bejöhet ide egyáltalán? – kérdeztem kétségbeesetten.
A kérdésemmel rendesen meglephettem, mert a szemei kitágultak, a szemöldökét pedig magasra húzta.
– Hát, ha beenged, akkor igen. Ha nem enged be, akkor az betörés lenne, tehát abban az esetben nem tartózkodhatnék
bent.
Egyre hülyébben éreztem magam. Furcsa volt, hogy a testemben csak úgy zubogott a vér, anélkül, hogy rohamom lett
volna. Jó ideje nem éreztem már ilyet, bár zavarban sem nagyon voltam máskor. Igazából magasról szartam
mindenre, de azért mégiscsak egy papról volt szó… Ennyi tisztelet még belém is szorult.
– Ne haragudjon, fogalmam sincs, hogy mit kéne most csinálnom, szóval…
– Meghívhatna egy kávéra – mosolygott rám. – Az most jólesne.
– Persze, szívesen.
Ekkor már belépett az ajtón, én pedig becsuktam mögötte. Gyorsan a konyhába rohantam, és elpakoltam az előző este
maradványait, vagyis az üres üveget és némi morzsát. A kenyérből maradhatott ott, amit valamikor az éjjel ehettem,
de már nem emlékeztem rá, hogy mikor.
– Egyébként, Leila vagyok. Leila Findley.
Csak ekkor esett le, hogy én még nem mutatkoztam be neki. Miután hellyel kínáltam, a kávéfőzőhöz mentem, hogy
nekilássak a nagy műveletnek, de hiába kerülgettem és nézegettem a masinát, csak nem jöttem rá, hogyan működik.
– Segítsek? – kérdezte gyanakodva.
Nem akartam bevallani, hogy fogalmam sincs, mit kéne csinálnom vele, de nem volt más választásom. Nem
maradhattam kávé nélkül egy évig.
– Ami azt illeti… – vakartam a fejem. – Nem jöttem még rá, hogyan kell használni.
A szája ismét halvány mosolyra húzódott, amiből sejtettem, hogy jól szórakozik rajtam. De nem mondott semmit, csak
felállt a kanapéról, és felém lépett, én pedig arrébb álltam, hogy helyet adjak neki, mire ő körbenézett a
szekrényekben. Még véletlenül sem akartam hozzáérni, hiszen biztos van erre is valami szabály, hogy nem érhetnek
nőhöz, vagy mit tudom én. Mindenesetre távol tartottam magam tőle. Az egyik alsó szekrényből előhúzott egy kisebb
szerkezetet, amit aztán a konnektorba dugott, majd a tetejét levéve kávét öntött bele.
– A daráló – csaptam a homlokomra.
– Úgy van – pillantott rám.
A szemei kellemes melegséget sugároztak, aminek hatására nem éreztem annyira idiótának magam. Pedig az voltam,
elég rendesen. Biztosan valami elkényeztetett úrilánynak gondolt, aki még egy kávét sem tud főzni. Ez persze nagyon
messze járt a valóságtól.
– Innentől már menni fog, köszönöm – mondtam, de ő nem állt félre, folytatta a darálást.
– Ezt én elintézem, legalább látja, hogyan kell. Holnap viszont letesztelem, hogy megtanulta-e a használatát.
A tekintetét rám szegezte, a mosolyát pedig önkéntelenül is viszonoztam. Nem tudtam eldönteni, hogy a reverenda
teszi-e, de nem viszolyogtam tőle, mint általában a többi embertől.
– Rendben, igyekszem figyelni – bólintottam.
Miután megőrölte a kávét, áttöltötte a karba, és a gépbe helyezte. A mozdulatai nyugodtak voltak, kiegyensúlyozottak,
nem olyan idegbetegek, mint ahogy én szoktam kalimpálni. Precízen helyezte alá a két csészét is, melyekbe
pillanatokon belül elkezdett csorogni az éltető, fekete nedű, ami a porcelánban összegyűlve, tetején vastag, krémes
réteggel arra várt, hogy a magamévá tegyem. Miután Raymond atya elém tette a csészét, én rögtön neki is estem,
miközben ő csak lassan kortyolgatta.
– Sikerült berendezkednie? – kérdezte, és körbenézett a lakásban.
Még semmit sem csináltam azon kívül, hogy kikotortam reggel pár ruhát az egyik bőröndömből.
– Még nem igazán – ráztam a fejem. – De lesz időm rá bőven. Úgyse lesz semmi dolgom.
– Ebben azért ne legyen ilyen biztos – mondta két korty között. – Ha jól tudom, akkor minél több programot és
kalandot szeretne, hogy megírhassa a könyvét.
Vagy ő értett félre valamit, vagy… Igen, biztosan azok ketten otthon mondták ezt neki. Még hogy én kalandot
szeretnék? Úgy nézek én ki?
– Sajnálom, hogy félretájékoztatták, de nem igazán kedvelem a kalandokat.
– Márpedig nekem ezt az utasítást adták.
Nekitámaszkodtam a fenekemmel a konyhapultnak, letettem magam mellé a csészét, és keresztbe fontam magam
előtt a karjaimat.
– Ki? – kérdeztem.
– Hát Joan. Azt mondta, hogy szervezzek programokat, és maradjak mindig magával, hogy minden rendben legyen.
– Ismeri Joant? – ráncoltam a homlokomat.
– Igen – bólintott. – Miért van ezen így meglepődve?
Az ő homloka is ráncba szaladt, mintha valami hülyeséget mondtam volna. És valóban össze voltam zavarodva. Hiszen
Joan nem értette, hogy mit keres nálam egy pap.
– Minden rendben? – kérdezett rá Raymond atya, miután nem válaszoltam.
– Persze! Csak… Honnan ismeri?
– Még a főiskoláról – tette le ő is a csészét, ugyanúgy a pultnak támaszkodott, és felém fordult.
Nem bírtam ki szemforgatás nélkül. Hiszen nem egy sima papot küldött rám, hanem egyenesen egy pszichológus
papot! Azt sem tudtam, hogy ilyen létezik.
– Amikor beszéltem vele telefonon, akkor meglepődött, hogy egy pap van nálam – magyaráztam.
– Ó, igen, ő nem tudja, hogy azóta hogy alakult az életem. Ritkán beszéltünk, és mindig csak a lényeges dolgokról.
– Szóval az nem lényeges dolog, hogy pap lett? – húztam fel a szemöldököm. – Akkor mi volt lényeges?
Erre nem válaszolt, csak félmosolyra húzta a száját, és enyhén oldalra döntötte a fejét, miközben az arcomat kémlelte.
Mintha folyamatosan vizsgálgatott és tesztelt volna, egy az egyben Joanre hasonlított.
– Mit szólna hozzá, ha sétálnánk egyet a városban? – szólalt meg, mintha meg se hallotta volna a kérdésemet.
– Nem tűnt fel, hogy kérdeztem valamit? – tártam szét a karjaimat értetlenül.
– De igen – bólintott. – Viszont most indulnunk kell, ha hasznosan akarjuk tölteni a napot. Az ismerkedésre lesz még
egy egész évünk.
Megint azt a sejtelmes félmosolyt villantotta felém, amiből arra következtettem, hogy valamit tervez. Csak
reménykedtem, hogy nem egy vidámparkba akar vinni…

A nap majdhogynem kiégette a szememet, úgy sütött ránk, egészen magasról. Nem voltam ehhez
hozzászokva, sőt, kimondottan utáltam ezt a világosságot és meleget. Otthon is mindig behúztam a függönyöket, és
inkább nem mentem ki, amikor ilyen verőfényes napunk volt. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy magam
előtt szorosan összekulcsolva a karjaimat lépkedtem a forróságot árasztó utcaköveken.
– Fél tőlem? – szólalt meg Raymond atya.
Értetlenül néztem fel rá, bár a napfénytől amúgy is hunyorognom kellett.
– Miért félnék?
– Csak mert kábé egy méterre sétál mellettem.
Ez előtte fel sem tűnt, de igaza volt. Jó távol álltam tőle, de nem volt szándékos, egyszerűen így éreztem
kényelmesnek, na meg helyesnek.
– Nekem jó így – vontam meg a vállamat, mire ő újból előrefordult, és az előtte álló utat figyelte.
Hihetetlenül türelmes embernek tűnt. Olyannak, akit semmivel sem lehet kihozni a sodrából, és akinek mindig
jókedve van. Nem értettem ezeket az embereket. Bár neki mi problémája lehetett volna? Nekem is apácának kellett
volna állnom, akkor sokkal könnyebb lett volna minden…
Ezen a kis dialóguson kívül nem szóltunk egymáshoz egészen addig, amíg az utca végén el nem értünk egy kisebb
térre, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. A karjaimat egyre szorosabban fűztem össze magam előtt, és a kezeim is
ökölbe szorultak. Úgy éreztem, mindenki engem bámul a világítóan fehér bőröm miatt.
– Reggelizett már? – kérdezte Raymond atya.
– Nem – ráztam a fejem.
– Akkor megmutatom a kedvenc helyemet. Minden reggel itt iszom meg a kávémat, és sokszor itt is reggelizem,
miközben elolvasom a reggeli újságot.
Hú, ez aztán még nekem is magas volt. Ki olvas manapság újságot? Oké, hogy pap, de azért nem kellene ennyire az
ókorban élnie… Nem válaszoltam, csak megvontam a vállamat, mivel nekem tök mindegy volt, hogy hova, de már le
akartam ülni, lehetőleg árnyékban. Szerencsémre egy olyan teraszhoz vezetett, ami fölött fehér sátortető volt
kifeszítve a turistáknak. Annyira tipikus volt, hogy nagyot sóhajtottam, amikor megláttam. Raymond atyát széles
mosollyal üdvözölte a pincér, és rögtön ugrott, hogy hozzon nekünk étlapot. Ledobtam magam az egyik székre, és
megvártam, amíg a két férfi mosolyogva elcseveg egymással. Legalább addig is telt az idő.
– Mit kér?
Észre se vettem, hogy Raymond atya felém fordult.
– Ó, semmit, kösz.
– Valamit ennie kell. Azt mondta, hogy még nem reggelizett.
– Igen, de jó ez így. Nem szoktam reggelizni.
Sem ebédelni, sem vacsorázni, de ez már más történet.
– Nem lehet üres gyomorral – csóválta a fejét, majd a pincérhez fordult, és megint olaszul kezdtek beszélni.
Lejjebb csúsztam a székemben, és inkább a téren sürgő-forgó embereket figyeltem. Úgy rohangáltak, mintha valami
fontos dolguk lenne, mintha az, hogy beérjenek a munkába vagy hogy elmenjenek vásárolni, olyan nagyon számítana.
Egy kicsit még szántam is őket, hogy azt hiszik, ennek az életnek bármi értelme is van. A pincér hamar megjelent egy
tálcával, amiről két csésze tejeskávét tett elénk, valamint egy kosárban kenyeret és péksüteményt, egy tálon pedig
vajat és különböző lekvárokat meg gyümölcsöket.
– Egyen valamit – mutatott Raymond atya az asztalra.
– Itt ezt eszik? – húztam a számat, miközben előredőltem és felmértem a terepet.
– Igen, általában édeset reggeliznek.
Továbbra is csak fintorogtam, de tudtam, hogy addig nem fog leszállni rólam, amíg nem eszem valamit, ezért
magamhoz vettem egy szolidabban kinéző péksüteményt, és elkezdtem rágcsálni. Ő azonban jó étvággyal látott neki a
vajas-lekváros kenyerének.
– Meséljen egy kicsit magáról – szólalt meg az első falat után.
– Nem tudok mit mondani – húztam fel a vállaimat.
– Mégis, mi a helyzet a családjával? Barátok? Férj? Mi a hobbija?
Nagyot horkantottam, mire a mellettünk lévő asztalnál ülő párocska is felénk nézett, de engem ez nem zavart.
– Őszintén? A családommal nem tartom a kapcsolatot, barátaim nincsenek, és nagyjából semmit sem tudok
felmutatni, ami azért gáz, mert elmúltam 30, és egy olyan dolgot sem tettem le az asztalra, amire büszke lehetnék.
Ennyi.
– Nem túl pozitív hozzáállás. Mi történt, ami miatt így gondolkodik?
Éreztem a gombócot a torkomban, a tenyerem pedig izzadni kezdett, a pulzusom megemelkedett. Olyan düh fogott el,
amit már rég nem éreztem. A találkozásunk elején rám törő nyugodtság teljesen eltűnt, és valami sokkal
vehemensebb vette át a helyét.
– Mi köze hozzá? – kérdeztem ingerülten. – Alig fél órája ismerjük egymást!
– Ha gondolja, én is mesélek magamról.
– Nem érdekel! – vágtam az arcába. – Épp elég az nekem, hogy kirendeltek mellém egy bébicsőszt, mintha nem tudnék
saját magam boldogulni. Igenis tudok, nem vagyok béna!
– Ebben teljesen biztos vagyok – válaszolta felvont szemöldökkel. – Én csak arra gondoltam, hogy kezdésnek
beszélgethetnénk, hogy jobban megismerjük egymást. Nem akarom, hogy magányosnak érezze magát. El tudom
képzelni, hogy milyen nehéz lehet egy idegen országban egyedül.
Folyamatosan tartotta a szemkontaktust, ami kezdett irritálni. Úgy nézett rám, mintha egy sérült őzike lennék, akit
meg akar menteni.
– Szeretek egyedül lenni.
– Nem jó folyton magunkban, nem tesz jót. De megértem, ha nem vágyik a társaságomra, és nem is fogom erőltetni.
Hiszen felnőtt nő, el tudja dönteni, hogy mit akar.
Ő az első, aki ezt mondta, és ettől kicsit meghátráltam. Nem számítottam arra, hogy ez következik, eddig mindenki
rám akarta erőltetni az igazát, és mindenáron segíteni akart, még ha nem is volt rá szükségem. Ő volt az első, aki
meghallotta azt, amit mondtam, amitől kezdtem rosszul érezni magam. Azonban a makacsságom győzött, így
felpattantam a székemről.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – mondtam. – További szép napot!
És otthagytam a kávézó teraszán. A lábamban begörcsöltek az izmok, alig tudtam lépni, szédültem, de minél
hamarabb vissza akartam érni a lakásra. Tök hülye voltam, hogy egyáltalán kimozdultam. Semmi értelme nem volt
próbálkoznom, mégis hova gondoltam, hogy majd egyik pillanatról a másikra megváltozom, és kellemesen
elcsevegünk az atyával? Meg egyébként is! Egy pap! Hogy tudnék én egy pappal csak úgy lazán beszélgetni?
Ahogy beértem a lakásba, ledobtam magamról az összes ruhámat, csak az alsónemű maradt rajtam. Úgy éreztem,
hogy mentem meggyulladok, ezért még a hajamat is felkötöttem, majd a hűtőhöz léptem, hogy elővegyem a második
üveg bort. Levegő után kapkodva bontottam ki, majd rendesen meghúztam. Ahogy végigfutott a testemen az a
kellemesen bizsergető érzés, máris kezdtem megnyugodni. Egészen addig, amíg meg nem szólalt a telefonom.
– Szia, Joan – szóltam bele, miközben a fürdőbe mentem, hogy előkeressem a gyógyszeres dobozomat.
– Szia! Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e.
– Nem kell óránként hívogatnod, minden oké!
Kinyitottam a tükrös szekrényt a mosdókagyló fölött, és kivettem a dobozt.
– Tudom, csak meg akartam kérdezni, hogy Jonathan odatalált-e.
– Ó, igen. Van egy meglepetésem. Ő volt a pap reggel, aki becsöngetett hozzám.
– Hogy mi? – emelte fel a hangját. – Azt meg mégis hogy?
– Azt én nem tudom, nem is érdekel.
– És most is ott van?
– Nem, otthagytam a kávézóban. Elkezdte a hülye pszichológusdumát, amivel te is próbálkoztál az elején. Komolyan
ennyire nem bízol meg bennem? Muszáj volt rám küldened egy agyturkász papot?
– Hé, hé, először is nem tudtam, hogy pap! Ráadásul nem azért küldtem őt, hanem azért, mert ő az egyetlen
ismerősöm Rómában. Be se fejezte az egyetemet, szóval hivatalosan nem lett pszichológus.
A kezembe öntöttem két tablettát, és akkor láttam meg, hogy már csak hat darab van.
– A lényeg az, hogy nem akarom egy ismeretlen emberrel tölteni a napjaimat. – Nagy levegőt vettem, és bátortalanul
ugyan, de újból kinyitottam a számat. – Figyu, ha már itt tartunk… Azt mondtad, hogy meg tudod oldani a
gyógyszerkérdést.
– Igen, miért? Valami gond van? Amit adtam, annak még vagy két hétig ki kell tartania.
Végignéztem a hat darab kis tablettán, mire összeszorult a torkom.
– Persze, nincs gáz, csak nem akarom az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat.
Rövid ideig elgondolkodott.
– Ebben igazad van. Oké, ahogy tudok, intézkedem, de egy pár napba biztos beletelik, mire megkapod.
– Jó, köszi!
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen meg a hangom, de valójában épp a kiborulás szélén álltam. Nem
tudtam elképzelni se, hogyan fogom kihúzni még pár napig, amikor ez az adag maximum két napra elegendő.
Ráadásul még csak délelőtt volt. Már előre pánikolni kezdtem, hogy mi lesz, ha elfogy.
Megköszöntem Joannek a gondoskodását, és biztosítottam afelől, hogy minden rendben, majd letettem a telefont.
Egyre jobban idegesített a helyzetem. Hiába próbáltam leülni, nem tudtam lenyugodni. Fel-alá sétálgattam a
szobában, miközben ostobábbnál ostobább gondolatok lepték el a fejemet. Jeremyt láttam magam előtt, ahogy reggel
felébred, kinyitja a szemeit és mosolyog. De nem rám, hanem Annie-re. A közös reggelinél segít Ellie-nek és George-
nak, majd elviszi őket az iskolába. Boldog. Boldog, miközben én a kínok kínját élem át, de emiatt senkit sem
okolhatok, csak saját magamat. Én voltam az, aki elfogadta a feltételeket, nem törődve a következményekkel. Újból
elővettem a telefonomat, és a névjegyzékben legörgettem a „J” betűig. Az ujjamat a képernyő fölött tartva bámultam a
nevét. Szánalmas voltam. Egy értéktelen, szánalmas, magányos nő, aki mindent elvesztett, amit valaha is szeretett. De
más életét nem tehettem tönkre.
Lehajítottam a kanapéra a mobilt, és bementem a hálószobába. Bekapcsoltam az ágy mellett álló hifit, amibe előző
este már bedugtam az SD-kártyámat, és majdhogynem maximális hangerőre vettem a zenét. A System of a Down
számaira általában megnyugszom. Ledobtam magam az ágyra, és a plafonon kiszúrtam egy pontot, amíg vártam, hogy
vége legyen a napnak, holott az épphogy csak elkezdődött. Az elmém és a testem ádáz harcot vívtak; amíg az izmaim
megbénultak és képtelen voltam megmozdulni, addig az agyam egy pillanatra sem állt le. Újra és újra így találtam
magam, de ezúttal még erősebben jelentkeztek a tünetek, mint előtte. Észre se vettem, és a körömágyaimról már úgy
lekapartam a bőrt, hogy néhol kiserkent a vérem is, még az üvöltő rockzene sem tudta lecsillapítani a szorongást.
Órákig feküdtem így, miközben legalább háromszor végighallgattam a lejátszási listámat. A roham nem akart múlni,
de amikor oldalra fordítottam a fejem, és megláttam, hogy odakint már sötétedik, a pulzusom egyből alábbhagyott.
Végre eljött az én időm, végre tudtam segíteni a kínzó lüktetésen a fejemben és a mellkasomban. Kiugrottam az
ágyból, mintha minden tünetem elmúlt volna, és a ruháim között kezdtem turkálni. Tudtam, hogy mit keresek, ezért
nem is tartott sokáig, mire kihalásztam a fekete fűzőmet és a hozzá illő miniszoknyát, majd besiettem a fürdőbe, hogy
rendbe tegyem a hajamat és jó erős sminket tegyek fel. Készülődés közben sosem gondolkodtam. Csak az aktuális
feladatra koncentráltam, nem arra, hogy mire is készülök. Ahogy végeztem a sminkeléssel is, felhúztam a magas
sarkúmat, és megálltam a tükör előtt. Úgy néztem ki, mint egy mindenre kapható szajha. Tökéletes.
Pár utcányit sétáltam, és már meg is pillantottam egy, a célnak megfelelő bárt. Kint is és bent is jócskán sötét volt már,
ami ideális volt számomra. Megnyugtatott a tudat, hogy csak pár óra, és túl leszek ezen az egészen, legalábbis egy
időre. A bárba lépve megcsapott az olcsó sör és a cigifüst szaga, mire a gyomrom felfordult, de ez nem tántorított el.
Egyenesen, határozottan lépkedtem a pulthoz, ahol felültem az egyik bárszékre. Kihúztam magam, de nem túl
kihívóan, és már épp rendelni akartam, amikor megszólalt mellettem egy hang a szomszédos székről. Nem értettem,
hogy mit mond, ezért visszakérdeztem.
– Hogy? Sajnálom, nem beszélek olaszul.
A férfi elmosolyodott, majd sötét tekintetét egyenesen belém fúrta. Helyes volt, tisztán és rendezetten volt felöltözve,
a karján minőségi karóra lifegett.
– Azt kérdeztem, hogy meghívhatlak-e egy italra – ismételte meg mélyen búgó hangján, immár angolul.
Megdöntöttem az egyéni rekordomat, még egy kört se kellett kikérnem, és máris rám szállt az első áldozat.
– Nagyon kedves tőled – mosolyogtam rá. – Egy gint kérek, citrommal.
Bólintott, majd a pultos felé fordulva kikérte az italt. A profilja határozott volt, az álla vonala kemény és férfias.
Ígéretesnek tűnt, ezért hagytam, hogy közelebb húzódjon hozzám. Úgy mért végig, mintha a húspiacon lennénk, de én
egyáltalán nem bántam. Nem a semmiért tettem ki mindenem, amim csak van. Megkaptuk az italokat, majd
koccintottunk, én pedig rögtön neki is láttam. Az otthoni bor már elfogyott, alig vártam, hogy újra alkoholhoz
juthassak.
– Nyaralni jöttél? – kérdezte érdeklődőn.
– Olyasmi. Kicsit körbejárom a várost.
– Csak úgy? – vonta fel a szemöldökét. – Gyakran csinálsz ilyet?
Utáltam ezeket az udvariassági köröket. Mindketten tudtuk, hogy mire megy ki a játék, de a pasik nagy része mégis
úgy gondolja, hogy szükség van erre a jópofizásra. Már volt időm megtanulni, hogy ne adjam ki magam, ne áruljak el
magamról semmit, de mégis maradjak kedves, hogy ne ijesszem el őket.
– Nem igazán – ráztam a fejem. – Ez az első alkalom.
– És élvezed?
– Van benne valami izgi, hogy nem kell senkire se hagyatkoznom, és azt csinálhatok, amit csak akarok – precíz
mozdulattal megnyaltam az alsó ajkamat.
A pasi úgy kémlelte az arcomat, mintha le akarná róla olvasni, hogy vajon direkt fogalmaztam-e ilyen kétértelműen.
Zavart véltem felfedezni a tekintetében, amitől kétségeim támadtak azt illetően, hogy el tudná-e látni a feladatát, de
szerencsére félmosolyra húzta a száját, és még közelebb hajolt hozzám.
– És most mihez lenne kedved? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
A parfümje illata megcsapta az orromat, ám ez semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem. A pulzusom és a légzésem
is nyugodt maradt, és egyéb testrészeim sem fejezték ki izgatottságukat. Én mégis úgy tettem, mintha teljesen
elbűvölt volna a sármjával. Kicsit előredőltem, és megkocogtattam a poharam oldalát, miközben tartottam a
szemkontaktust.
– Kezdetnek innék még egy ilyet. Aztán ki tudja – vontam meg a vállam, miközben kacéran pillantottam rá.
Erre felbátorodva már fordult is a pultos felé, hogy rendelje az újabb kört, én pedig felkészítettem magam, hogy minél
gyorsabban leitassam. Nem akartam sokat várni. Szerencsére tartotta velem az ütemet, és mire a negyedik pohárral is
megittuk, már az ő mozgásán is látszott, hogy becsípett, pont annyira, hogy az alkohol csakis jótékony hatást
gyakoroljon rá. A keze áttévedt a combomra, és miközben a helyén fészkelődött, enyhén belém mart. Ezt már
igencsak jó jelnek tekintettem. A szemeit alig bírta levenni a mellemről, miközben beszélgettünk, ezért úgy éreztem,
hogy elérkezett a megfelelő pillanat. Előbbre dőltem, majd az ajkaimat végighúzva a fülcimpáján, édesen suttogni
kezdtem a fülébe.
– Elég nagy lett itt a tömeg. Nem ismersz egy kicsit kellemesebb helyet, ahol kettesben lehetnénk?
A szavaimra újból azt éreztem, hogy az ujjai erősebben szorítják a combomat.
– De. Gyere!
Azzal lecsúszott a bárszékről, és engem is lesegített, majd kiterelt a bárból. A következő sarkon már be is fordultunk,
és egy keskeny, sötét kis utcán folytattuk az utunkat. Szörnyen nehéz volt a kockaköveken lépkedni a magas
sarkúmban, ezért reméltem, hogy nem megyünk messzire. Szerencsére befordult az egyik kapualjba, ahol előhúzta a
zsebéből a kulcsait, amelyeket első próbálkozásra elejtett. Nem bírtam ki röhögés nélkül, és ahogy lehajolt értük, ő is
rákezdett. Azt persze nem tudhatta, hogy én valójában tényleg kinevetem. Annyira átlátszó voltam, mégis ráakadt a
horgomra. Talán pont ezt kedvelte, a könnyű, olcsó nőket. Bár olcsónak nem voltam olcsó, mert a gin nem éppen a
legspórolósabb ital.
A lépcsőn felérve már ügyesebben nyitotta ki az ajtót, és előreengedett. Egyszerű, otthonos kis lakása volt, de nem
néztem körbe. Nem érdekelt, hogy hol lakik, nem akartam végignézni a fotókat a falon, csak egy dologért jöttem, tehát
nem is tétlenkedtem sokáig. Amíg bezárta az ajtót, addig az előszobafalnak támaszkodtam, kicsit homorítva, és
kitoltam oldalra a csípőmet. A szoknyám felcsúszott, de nem igazítottam meg, mert addigra már az egész testem
elzsibbadt az alkoholtól, és a gátlásaim még jobban lecsökkentek, mint azelőtt. Ahogy a pasi felém fordult,
megtorpant. Végignézett rajtam, alaposan, jól megbámult, én pedig hagytam neki. Eleinte nem nagyon akart
megmozdulni, csak állt ott, de az apró moccanásain láttam, hogy igencsak szorítja már a nadrágja. Gondoltam,
megkönnyítem a helyzetét, ezért kicsit közelebb léptem hozzá. Erre már ő is megindult, így félúton találkoztunk, ahol
határozottan átkarolta a derekamat, és magához húzott. Az ajkai rögtön letámadtak, olyan erőteljesen, hogy alig
bírtam tartani a fejem. Eleinte kételkedtem benne, de ezzel minden kételyem szertefoszlott. Jól választottam. Hirtelen
mozdulattal nyomott a falhoz, de a szája nem hagyta el az enyémet. Ahogy nekem préselődött, éreztem, hogy
mennyire kíván, amitől halk nyögés hagyta el a torkomat. A nyaka köré fontam a karjaimat, miközben elindultunk a
hálószoba felé. A szememet csukva tartva omlottam le hanyatt az ágyra, és megvártam, ahogy leráncigálja rólam a
ruháimat, és apró csókokkal látja el az egész testem. Nem töltött el izgalommal. Semmi bizsergés, semmi vágy, én
mégis nagyokat nyögtem, mintha minden egyes mozdulatot élveznék. Ahogy a lábaim közé dugta a fejét, majdnem
rászóltam, hogy teljesen felesleges a lelkesedése, de nem akartam elvenni a kedvét, inkább rájátszottam kicsit. Az
egyetlen érzés, ami izgalommal és boldogsággal töltött el, az az volt, ahogy láttam rajta, mennyire akar engem.
Tényleg mindent megtett, még akkor is, amikor belém hatolt. A pasik egy része csak ütemesen pumpálni szokott, a
másik fele pedig mindent belead, hogy nekem is jó legyen. Ő a második csoportba tartozott. Eleinte még leállítottam
őket, és közöltem velük, hogy évek óta nem volt orgazmusom, úgyhogy hiába próbálkoznak, de ezután mindig
alábbhagyott a kedv és a lelkesedés is, ezért már nem szóltam. Úgy tettem, mintha élvezném, mintha bármit is
éreznék, de legbelül ugyanolyan üres voltam. Csak egy tehetetlen testnek éreztem magam, aminek csak akkor van
haszna, ha egy férfi örömét leli benne. És ő élvezte, hogy csókolgathatja a melleimet, a nyakamat, hogy belém dughatja
a farkát, mintha számítanék, de mindketten tudtuk, hogy ez nem így van. Ahogy felgyorsított, hangosabban kezdtem
nyögni, mire pár lökés után megfeszültek az izmai, és éreztem, ahogy szorosan magára húz. Nagyokat sóhajtoztam,
majd megvártam, amíg legördül rólam és mellém fekszik. Levegő után kapkodva bámulta a plafont, míg én csak
feküdtem, és vártam, hogy végre lehunyja a szemeit. Nem kellett sokat várnom. Egy percen belül kidőlt, hangosan
szuszogva, én pedig nem láttam értelmét a maradásomnak. Lemásztam az ágyról, összeszedtem a ruháimat, és
visszasétáltam a lakásomra. Szégyellnem kellett volna magam. Egy rendes nő nem csinál ilyet, de én nem voltam
rendes. Miközben a férfiak azt hitték, hogy kihasználnak engem, valójában én használtam ki őket, hogy a lelkemben
dúló viharokat lecsillapítsam. A szex számomra csak egy eszköz volt, hogy a rohamokat kordában tartsam, és nyerjek
magamnak némi időt, amíg megkapom az újabb gyógyszeradagot Joantől. Mire hazaértem, a pasi arcát is elfelejtettem.
Nem érdekelt, ahogy őt sem fogja reggel érdekelni, hogy ki voltam én.
Rögtön lezuhanyoztam, és lemostam magamról még a szagát is. Nem bírtam elviselni, amikor rám tapasztották az
izzadságukat. Megtörölközve kijöttem a fürdőből, és megpillantottam a pulton a füzetemet. Késztetést éreztem, hogy
kinyissam, ezért közelebb léptem hozzá. Megfogtam a mellette fekvő tollat, majd a következő oldalra lapozva felírtam:
Június 6. – Ez a nap még szarabb volt.
Június 7.
A felszínes félálomból a telefon csörgése ébresztett fel. Oldalra vetettem a karomat, és magam felé fordítottam a
mellettem fekvő mobilt. Nyúzottan pillantottam fel rá, de a kijelzőn villogó névre kipattantak a szemeim. Jeremy
hívott. Természetesen nem vettem fel, eszem ágában sem volt vele beszélni, holott hivatalosan az ő megbízásából
voltam távol. Ő volt a főnököm, be kellett volna számolnom neki, hogy mit csinálok, de nem volt hozzá se kedvem, se
hangulatom, se erőm. A gintől még mindig dübörgött a fejem. Ilyenkor még morcosabb vagyok, mint általában, ezért
inkább otthagytam a telefont az ágyon, és bevonszoltam magam a fürdőszobába. Minden egyes lépésnél fájt a lábam
között. Úgy égetett, mintha smirglivel dörzsölték volna egész éjjel. A tusolás egyik fájdalmamon se segített, de a
fejemre mindig megoldás volt a kávé. Először visszamentem a mobilomért, hogy ránézzek, mert tudtam, hogy Jeremy
nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Írt is egy üzenetet. Először nem akartam elolvasni, de aztán elgyengültem.
„Remélem, minden rendben, és csak azért nem veszed fel, mert szokás szerint haragszol rám, és nem akarsz velem
beszélni. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Valahogy jelezz, kérlek!”
Eszem ágában sem volt jelezni, de éreztem, hogy mi lesz a következő lépés. És ahogy sejtettem, a kijelzőn meg is jelent
Joan száma. Neki már felvettem. Könnyedén köszöntem bele, mintha mit sem sejtenék arról, hogy éppen Jeremynek
kémkedik.
– Na, milyen volt az éjszakád? – kérdezte érdeklődőn.
– Jó – vágtam rá. – Vagyis nyugis.
Telefonban könnyebb volt hazudni, a szemébe nem tudtam volna így belemondani. Valószínűleg ő is tudta, hogy nem
igaz, mert sosem volt nyugodt éjszakám, de nem firtatta.
– És mi a mai program?
Visszasétáltam a konyhába, és a már ismert eszközzel daráltam magamnak egy adag kávét.
– Semmi – mondtam egyszerűen. – Bár vásárolnom kéne.
– Mondjuk kaja nem árt, ha van otthon.
Én a borra gondoltam, de végül is… Kihangosítottam a mobilt, és letámasztottam a pult és a csempe közé, hogy
mindkét kezem szabad legyen, majd jól megtömtem a kávéfőzőt.
– Ja, igen. És mesélj, mi a helyzet nálatok?
– Csak a szokásos, a kölykök megőrjítenek, és pár nap múlva teljesen a nyakamba fognak szakadni.
– Aha…
Sosem tudtam hozzászólni a családi ügyeihez, hiába szerettem volna. Igyekeztem, de ilyenkor mindig elkapott a
rosszullét, és hirtelen kevésnek éreztem a levegőt a lakásban. Meghúztam a kart a kávéfőzőben, és bekapcsoltam, de
nem akart elindulni. Vártam, vártam, de semmi.
– Minden oké? – hallottam Joan hangját.
– Persze, csak már megint ez az átkozott kávéfőző!
Újra kikapcsoltam és vissza, de meg sem akart mozdulni, a fejem pedig már a robbanás szélén állt. Arra sem tudtam
koncentrálni, hogy Joan mit magyaráz a telefonban, ezért gyorsan leráztam azzal a szöveggel, hogy le kell mennem
kávéért. És tényleg nem láttam más kiutat, kénytelen voltam összeszedni magam, és lesétálni, hátha valahol találok
egy helyet, ahol beszerezhetem a reggeli, életmentő kávét. Nem is húztam az időt, felkaptam a tornacipőmet, és
lesétáltam az utcára. Még csak reggel volt, de a nap már így is égetett, ezért felgyorsítottam a lépteimet, és
körbenéztem, hogy melyik étterem van már nyitva. Persze még túl korán volt ahhoz, hogy ezek a lusta olaszok már
talpon legyenek, ezért csak üres ajtókkal találtam szemben magam. Egyre idegesebb lettem, és a gombóc is nagyobb
és nagyobb lett a torkomban. Már éppen kezdtem feladni, amikor kiértem a kis térre, ami nem messze volt a
lakásomtól, és megláttam azt a reggelizőhelyet, ahol előző nap is kávéztunk Raymond atyával. Ő persze ismét a
teraszon ült, és éppen megkapta a tejeskávéját, amit egy mosoly kíséretében köszönt meg. Megtorpantam, és csak
bámultam egy ideig. Vissza nem fordulhattam, hiszen ez volt az egyetlen hely, ami már nyitva volt, ha meg
odamegyek, akkor nem tehetek úgy, mintha nem is ismerném. A koffein iránti vágyam erősebbnek bizonyult, így
ökölbe szorítottam a kezeimet, és elindultam a terasz felé. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, egyszerűen csak
fogtam magam, és emelt fővel leültem mellé. Ahogy észrevett, felém fordította a fejét. Nem néztem rá, de meg voltam
róla győződve, hogy mosolyog.
– Jó reggelt! – köszönt rám. – Örülök, hogy újra láthatom. Bár fáradtnak tűnik.
– Nem beszélgetni jöttem – vágtam rá. – Ne értse félre, csak egy kávét iszom, és már itt sem vagyok. Nem fogunk
csevegni.
A szemöldökét felhúzva bólintott egyet, majd felvette az asztalról az újságot, szétnyitotta, és mintha ott se lennék,
belekezdett az olvasásba. Megnyugodtam, hogy nem kell a hülye kérdéseire válaszolnom, úgyhogy amikor visszatért a
pincér, rendeltem magamnak egy dupla eszpresszót. Ahogy megkaptam, bele is kortyoltam, aminek persze az lett a
vége, hogy megégettem a nyelvemet, de nem akartam sok időt a lakáson kívül tölteni. Jobban éreztem magam a
hűvösben, behúzott függönyök mögött, mint kint a fülledt melegben, ahol mindenhonnan folyt rólam a víz.
Furcsán éreztem magam attól, hogy az atya ott ül mellettem. Igaz, felém se nézett, még egy pillanatra sem, de mégis
ott volt. Általában nem bírtam, ha emberek közelében kell lennem, de ő nem idegesített, felfogta, hogy nem fogunk
barátkozni, és kész, de a jelenléte megnyugtató volt számomra. Ugyanazt éreztem, mint Joan mellett. Eleinte a falra
tudtam volna mászni tőle, de már az is pozitívan hatott rám, hogy a terápiákon ott ültünk egymással szemben. Vele
ugyanezt éreztem. Volt valami a kisugárzásában, amitől lenyugodtam, talán az, hogy ő is olyan higgadtan viselkedett.
De ahogy ezek végigsuhantak az agyamon, ráeszméltem, hogy min is gondolkodom. Nem akartam tovább ott maradni
a kelleténél, ezért kiittam a maradék kávémat, majd sietve fizettem.
– Szép napot! – böktem oda az atyának.
A válaszát nem vártam meg, csak kikerültem, és gyors léptekkel elindultam vissza a lakásom felé. Semmi különös nem
történt, a szívem mégis majd kiugrott a helyéről. Lehetett volna a dupla eszpresszótól is, de már meg tudtam
különböztetni ezt a fajta szívdobogást a többitől. Azt, amitől az egész mellkasom összeszorul, és minden egyes
levegővételért meg kell küzdenem. Untam ezeket a rohamokat. Nagyon elegem volt belőlük, és ez azt eredményezte,
hogy a remegés ilyenkor még jobban felerősödött, a gondolataimban pedig az játszódott le, hogy mennyivel
egyszerűbb lenne, ha kilépnék az éppen felém tartó autó elé. De nem tettem. Helyette befordultam a ház kapuján,
majd kettesével szedve a lépcsőfokokat felszaladtam a lakásba, és bezártam magamra az ajtót. A tekintetem rögtön
megakadt a kávéfőzőn, amitől még idegesebb lettem. Nem maradhatok egy évig kávé nélkül. Igencsak kevés volt a
félretett pénzem ahhoz, hogy beinvesztáljak egy új gépbe, de a másik lehetséges megoldáshoz még kevésbé volt
kedvem. A pénzemet viszont nem akartam elkölteni, mert hát akkor nem marad piára, úgyhogy nagyot sóhajtottam,
és előkerestem az a papírfecnit, amit első nap Fabio nyomott a kezembe, majd remegő kézzel tárcsáztam.
Összeugrott a gyomrom, amikor megszólalt a csengő. Minél hamarabb túl akartam esni rajta, hogy elhúzzon, és
megint egyedül lehessek, de már előre sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű dolgom. Ahogy kinyitottam az ajtót,
hatalmas mosollyal köszöntött, majd alaposan végigmért. Mintha bármi néznivaló is lenne rajtam.
– Örülök, hogy újra láthatlak – mondta az ajtófélfának támaszkodva.
A szemei olyan kisfiúsan csillogtak, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy fiatalabb
nálam, de a viselkedése nem ezt tükrözte. Csak az arca és a mosolya.
– Nem működik a kávéfőző – közöltem vele nem túl kedvesen, mire mély levegőt vett, és belépett a lakásba.
– Néha megmakacsolja magát. De majd én rendbe hozom.
Rögtön vizsgálgatni kezdte. Én tisztes távolságból figyeltem. Nem is nagyon érdekelt, hogy mit csinál vele, csak arra
vártam, hogy kész legyen. Valamit nyomogatott rajta, ki-be kapcsolta, szétszedte a kart, forgatta, végül nagyot
sóhajtott.
– Ennek annyi.
– Én tettem tönkre? – kérdeztem pánikkal a hangomban. Nem volt kedvem kifizetni, plusz még egy újat venni.
– Nem, dehogy, régi darab volt már, csoda, hogy még működött. Hozok neked helyette egy újat.
A csapban megmosta a kezét, miközben rám pillantott. Láttam a szemében, hogy min jár az agya, és bevallom, nem
tűnt rossz fogásnak. A teste fiatal volt még, izmos, és az arca is igen szemrevaló. Sokan azonnal ráugrottak volna, de
engem nem vezéreltek ösztönös vágyak, nem lüktetett tőle egyik testrészem sem, nem kellett bugyit cserélnem utána,
egyszerűen csak logikusan végigvezettem az agyamban, hogy talán kisegíthetne magányos éjszakáimon. De már túl
közel kerültünk egymáshoz ahhoz, hogy ez működjön. Eleve gond volt, hogy láttam fényes nappal, és tudtam a nevét.
– Ha én rontottam el, akkor csak mondd meg!
– Mondtam, hogy nem – rázta a fejét, majd felém fordult, és nekitámaszkodott a pultnak, karjait összefonva maga
előtt. – Lehet, hogy még visszaugrom vele, de lehet, hogy csak holnap.
– Nem gond, ahogy ráérsz – vontam meg a vállam.
– Addig is… – Elrugaszkodott a pulttól, és lassan közeledni kezdett felém, tartva a szemkontaktust. Az volt az érzésem,
hogy ott rögtön letámad, de helyette megállt előttem. – Van kedved velem vacsorázni?
Már éppen kezdett izgalmassá válni ez a helyzet.
– Nincs – ráztam a fejem.
– Semmi gond, akkor majd legközelebb. – Játékos mosolyra húzta a száját, majd elindult az ajtó felé. – Majd hívlak –
mondta, de nem nézett hátra, csak kilépett a lakásból.
Egyre furcsábbnak gondoltam, de mivel nem ismertem az olasz pasikat, ezért úgy voltam vele, lehet, hogy ez a
normális viselkedés. Hallottam, hogy az olasz férfiak mindig flörtölnek mindenkivel, ezért nem is vettem komolyan. A
kávéfőző viszont rohadtul hiányzott.
Többórányi zenehallgatás és rendrakás után elértem oda, hogy kipakoljam a bőröndömet. A gyógyszeremből már
csak két szem maradt, ráadásul bort se vettem, úgyhogy le kellett foglalnom magam, mielőtt még gondolkodni kezdek.
De nagy berendezkedés helyett csak bedobáltam a ruhákat a szekrénybe, majd lefeküdtem a kanapéra. Kurvára
unatkoztam. Nem mintha otthon jobb lett volna, de legalább ott volt nekem Joan. Átjött, rám nézett. Ott is magányos
voltam, de legalább néha éreztem, hogy valakinek hiányoznék, ha nem lennék. Ő segített nekem, de sokszor fordítva
is. Ha a férjével összevesztek, én hallgattam meg, ha a gyerekek kikészítették, hozzám jött át egy pohár borra. Ő állt
hozzám a legközelebb, sőt ő volt az egyetlen, aki közel állt hozzám. Fel akartam hívni, de inkább csak feküdtem
tovább, és hagytam, hogy az önsajnálat elnyeljen.
Június 8.
A kávéfőzőm persze még nem érkezett meg. Fabio még előző nap este felhívott, hogy csak másnap tud újat hozni. A
hír hallatára nem voltam túl kedves hozzá, bár ezt már megszokhatta, mert úgy viselkedett, mintha minden rendben
volna. Viszont semmi sem volt rendben. Ott álltam a konyhában lüktető fejjel, kávé nélkül, és tudtam, hogy csak egy
hely van ilyenkor nyitva a környéken. Mindenféle gondolkodás nélkül felöltöztem, és lesétáltam az utcára. A mottóm
az volt, hogy Sose gondolkodj! Ezáltal sok hülyeséget csináltam, de legalább nem idegesítettem magam miattuk. A
kávézó teraszán természetesen ott ült Raymond atya abban a hosszú, fekete ruhában, kezében széthajtogatott
újsággal, ami eltakarta az arcát, de én megismertem, hogy ő az. Ugyanannál az asztalnál ült, ugyanúgy, mint előző nap.
Már fel se nézett, amikor leültem mellé. Megrendeltem a kávémat, majd keresztbe tettem a lábamat, és a téren
szaladgáló embereket nézve vártam. Csak pár perc telt el, de én fel se fogtam az idő múlását. Olyan csendes és
nyugodt volt minden. A nap félig elbújt a felhők közé, így nem égetett annyira, egészen kellemes volt.
Ahogy ott ültem, az járt a fejemben, hogy mások mit meg nem tennének azért, hogy cserélhessenek velem. Hogy
minden reggel egy ilyen helyen ébredjenek, hogy így igyák a reggeli kávéjukat, én pedig ezt mind megtehetem,
mégsem tölt el boldogsággal. Nem érdemeltem meg. Nem érdemeltem meg egyetlen rám költött centet sem, egyetlen
rám pazarolt mosolyt sem, mert az ölembe hullott egy olyan lehetőség, amire minden más író egész életében csak vár,
és az alkalom sosem jön el. Én pedig megkaptam, és nem tudtam élni vele. Mielőtt még az utcán jön rám a roham,
felhajtottam a kávét, letettem az asztalra a pénzt, és sietve távoztam. Ahogy visszaértem a lakásra, elfogott a
rosszullét. A gyógyszeres dobozomban már csak két szemet találtam, amitől még jobban forgott velem minden.
Lefeküdtem a földre, és a plafont bámulva vártam, hogy elmúljon az üresség fájdalma.
Június 9.
Hosszú percekig álltam az új kávéfőző előtt. Egész éjjel járt az agyam, és bár nem szoktam, nem is szeretek
gondolkodni, mégis megtettem. Az előző reggeli érzések nem hagytak nyugodni, ide-oda cikáztak a fejemben, mintha
megoldásra várnának. Sosem szoktam megoldani semmit, csak hagyom, hogy az élet menjen tovább, de ezek az
idegesítő gondolatok nem akartak eltűnni. Előző nap egy pillanatra úgy éreztem, mintha magával ragadott volna egy
hangulat, ami ezúttal nem volt negatív vagy semleges, és ez megrémisztett. A tudat, hogy annak a kávézónak a
teraszán ráleltem egyféle nyugalomra, izgalommal töltött el. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi történt,
egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ennél többre vagyok képes. Valóban hatalmas lehetőséget kaptam, már csak azzal
is, hogy egy olyan helyen lehetek, mint Róma. A legtöbb ember csak álmodozik erről, én pedig még csak meg sem
próbálom kihasználni. Hogy ez a belső indíttatás honnan jött, nem tudom, de készen álltam arra, hogy többet tegyek,
mint eddig. Egy kicsivel. Elléptem a kávéfőző elől, magamhoz vettem a tárcámat, és elindultam a szokásos reggeli
sétámra.
Valami megváltozott. Nem éreztem annyira idegesítőnek a napsütést és az embereket, emellett szívesen nézegettem a
házak teraszairól lelógó növényeket és virágokat, amik színessé tették az egész utcát. Elfintorodtam ezekre a
gondolatokra. Sosem néztem a virágokat vagy a színeket, nem is érdekeltek, mégis hogyan juthattam el oda, hogy
megtegyem? Joan persze biztos tudta volna a választ, de nem akartam felhívni, ezt a napot egyedül akartam
végigcsinálni. Még nem gondoltam át, hogy mihez is fogok kezdeni, de kíváncsi voltam, hogy képes lennék-e bármi
olyat megtenni, ami kívül esik a komfortzónámon. Ilyen volt a pakolás és rendrakás is, amit otthon szinte sose
csináltam, de amikor itt elkezdtem, le tudtam foglalni vele az agyam, legalább 1-2 órára. Erre volt szükségem.
Figyelemelterelésre, ami nehezen ment egyedül.
Raymond atya épp lapozott az újságjában, amikor leültem mellé. Megrendeltem a dupla eszpresszómat, amit a pincér
szinte rögtön ki is hozott, és letette elém. A szívem vadul lüktetett, miközben felemeltem a csészét és belekortyoltam.
Hátradőlve a székemben néztem szét a téren, és óvatosan az atyára pillantottam, de ő meg se moccant. Mintha
haragudott volna rám, és tulajdonképpen meg is értettem. Csúnyán leteremtettem, többször is, és ez eleinte nem
zavart, de rájöttem, hogy Fabión kívül ő az egyetlen ember, akit ismerek a városban, ráadásul nem is bánt velem
rosszul. A gyógyszerem fogyóban volt, Joan meg több ezer kilométerre tőlem, nekem pedig szükségem volt arra, hogy
valami lenyugtasson és elvonja a figyelmemet arról, hogy miért is jöttem ide. A kezemmel a térdemen doboltam, és
összeszedtem minden erőmet.
– Hova valósi? – kérdeztem, mintha egy teljesen normális beszélgetésben lennénk.
Az atya ugyanúgy olvasott tovább, észre sem vette, hogy mondtam valamit.
– Hall engem? – fordultam még jobban felé, mire felkapta a fejét az újságból.
– Ó, hozzám beszél?
Kikerekedett szemekkel nézett rám, mint aki meglepődött.
– Igen – bólintottam. – Azt kérdeztem, hogy hova valósi. Mert hát a Jonathan Raymond név nem hangzik túl
olaszosan…
Kérdőn néztem rá, vártam a válaszát. Egy ideig csak kémlelte az arcomat, aztán vett egy mély levegőt, majd egy
halvány mosoly kíséretében összehajtotta az újságját, és letette maga elé az asztalra. A székét kicsit felém fordította,
majd kényelmesen hátradőlt, a kezeit összekulcsolva az ölébe fektette, és rám nézett.
– Csak félig vagyok olasz – szólalt meg. – Az édesapám chicagói.
– Az jó messze van. De itt él?
– Igazából azt sem tudom, hogy él-e. Sosem találkoztam vele.
A homlokomat ráncolva fordítottam még jobban felé a székemet.
– Hogyhogy? – kérdeztem, miközben megtámaszkodtam az asztalon, és enyhén előredőltem.
– Elég hosszú történet.
– Nem akarok tolakodó lenni, ha nem akar beszélni róla.
– Nem, semmi gond, szívesen elmesélem, nincs benne semmi titok – mosolygott. – Az édesanyám egész családja
nagyon vallásos, szigorú szabályok szerint éltek gyerekkorától kezdve, amit ő annyira nem élvezett, főleg, amikor már
betöltötte a 18-at. Élni akart, jól érezni magát, ezért egy este kiszöktek a barátnőivel a városba, hogy táncoljanak. A
klubban megismerkedtek egy csapat fiatal, amerikai férfival, akik nyaralni jöttek. Az egész éjszakát együtt töltötték,
táncoltak, aztán megbeszélték, hogy másnap is találkoznak. Így ment ez két hétig, és ez idő alatt az anyám
megismerkedett az egyik férfival. Közel kerültek egymáshoz, talán még szerelmes is lett egy kicsit belé. De a két hét
után a férfinak haza kellett utaznia. A menyasszonyához. Anyám pedig itt maradt, összetört szívvel, és mint kiderült,
velem. – A szeme végig mosolygott, mintha ez a történet annyira boldog lenne, de valójában az én szívem összeszorult
a szavaira. – Apámat Jonathan Raymondnak hívták, anyám pedig ragaszkodott hozzá, hogy ez legyen a nevem. Meg
akarta őrizni az emléket. A családja viszont máshogy gondolkodott, ezért, amikor megszülettem, kijelentették, hogy az
Úrnak fognak ajánlani, hogy megmentsék a lelkemet és az édesanyám lelkét.
– Ezért lett pap – fejeztem be a gondolatmenetet.
– Pontosan – bólintott.
A története elkápráztatott. Hallgattam volna még tovább, kíváncsi voltam mindenre, és persze az is sokat dobott a
dolgon, hogy a hangja olyan megnyugtatóan mélyen búgott, amitől a szívverésem is lecsillapodott.
– Szóval, maga nem is akart pap lenni? – kérdeztem.
– Boldogan szolgálom az Urat – mondta, ami nekem egyértelműen kitérő válasznak hatott, ezért nem is firtattam
tovább.
– Köszönöm, hogy elmondta.
– Nagyon szívesen. Megmondtam, hogy örömmel beszélgetek.
Igen, tényleg így tűnt. Én még nem álltam készen beszélgetni, nem is akartam magamról mesélni, de legalább pár
percre elterelte a figyelmemet, sőt, élveztem ezt a pár percet. Lehajtott fejjel a kávémat kezdtem kevergetni.
– Ha esetleg ráér valamikor… Megnézném a várost.
Éreztem magamon a tekintetét, de nem néztem fel rá. Túl kedves volt, én pedig szégyelltem magam azért, ahogy
beszéltem vele.
– Mondjuk ma?
Felkaptam a fejem.
– Nincs dolga?
– Az a dolgom, hogy segítsek az embereken. Ráadásul nem tudnék azzal a tudattal lenni, hogy egyedül mászkál egy
ismeretlen helyen. Sok olyan városrész van, ami veszélyes lehet önre nézve.
– Akkor…
Ismét mosolyra húzta a száját, majd szólt a pincérnek, és fizetett. Elővettem a tárcámat, de a fejét ingatva fordult
felém.
– Hagyja csak, a vendégem volt.
– Ez kedves, de igazán nincs…
– Veszekedni akar egy pappal? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
A viselkedését nem tudtam hova tenni. Egyszerre volt hűvös, érinthetetlen, ugyanakkor jó fejnek tűnt. Ki sem néztem
volna belőle.
– Isten ments! – válaszoltam kicsit félve, az arcát kémlelve, de szerencsére nagyot nevetett rajtam.
– Na, jöjjön, a reggeli fényben a legszebb a város! – válaszolta, majd felállt a székéről, én pedig követtem.
Ez volt az első alkalom, hogy nem volt bennem ellenérzés. Arra gondoltam, hogy talán még jól is elsülhet ez a nap.
Keskeny, macskaköves utcákon haladtunk végig. A leomlott vakolatú házakról borostyánindák lógtak a fejünk fölé,
ami némi árnyékot biztosított. Nem is értettem, hogy az atya hogy nem sül meg abban a fekete göncben, rólam még a
rövidnadrág és az atléta is le akart rohadni. Ismét tartottam tőle a tisztes távolságot, de azért fél szemmel követtem a
mozdulatait. A kezeit hátul összekulcsolva, határozottan lépkedett előre. Néha-néha az arcára sandítottam, de nem
tudtam leolvasni róla semmit. Szörnyen titokzatos volt számomra, én pedig utáltam a titkokat és a rejtélyeket.
– Hol tanult meg angolul? – kérdeztem, miközben befordultunk az egyik sarkon.
– A szomszédunk egy ír asszony volt, tőle tanultam. De mint azt már tudja, egyetemre az Államokba jártam, ezért
megtévesztő az akcentusom.
– És ott ismerte meg Joant.
– Pontosan. És ön honnan ismeri?
– A barátnőm – vontam meg a vállam.
Nem akartam ennél többet megosztani vele, nem kell tudnia arról, hogyan is lett az életem része. Csendben haladtunk
tovább. Egy gyaloghídon sétáltunk át a folyó felett, aminek még akkor sem tudtam a nevét, de nem mertem
rákérdezni. Teljesen hülyét csináltam volna magamból.
– Ön vallásos? – kérdezte Raymond atya.
– Nem – vágtam rá. – Nem hiszek semmiben, bár a családom megpróbált két vallást is rám erőltetni.
– Ezért nem beszél velük?
A kérdésére gyűlni kezdett a gombóc a gyomromban.
– Maga beszél a családjával, annak ellenére, hogy erre az életre kényszerítették?
Ismét felém nézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de végül előrefordult, vett egy mély levegőt, és újból kiült
az arcára az a tipikus mosoly.
– Nem hibáztatom őket. Az én döntésem is, hogy ezt az életet választottam, és nem bántam meg. A sorsom már a
születésem pillanatában eldőlt, tudom, hogy ez az én utam. Teljesen biztos vagyok benne.
– Boldog?
Nem tudom, miért csúszott ki a számon ez a kérdés, de kíváncsi voltam. A szemeiből komolyság sugárzott, de az
ajkain még mindig mosoly ült. Féltem, hogy túl messzire mentem a kérdésemmel, mert csak pár pillanat múlva szólalt
meg.
– Boldog vagyok, hogy hasznossá tehetem magam.
– Pszichológusként is az lett volna.
– Ez igaz. De ha belegondol, a pap is egyfajta pszichológus. Meghallgatja az embert, és megnyugvást biztosít a
lelkének.
– Ó, szóval most meg kéne nyugodnom? – húztam fel a szemöldököm.
– Szüksége van rá? – kérdezett vissza felém fordulva.
Csak pár pillanatig tartottam a szemkontaktust, de végül elkaptam a fejem. A tekintetem megakadt az előttünk álló
hatalmas épületen, amelyhez egy gyaloghíd vezetett át a folyón. Talán még a szám is tátva maradt a látványtól.
– Az Angyalvár – mondta Raymond atya. – Róma történelmének egyik legfontosabb épülete és helyszíne. Jöjjön,
nézzük meg közelebbről!
Előrefelé biccentett, én pedig gondolkodás nélkül követtem. Képeket láttam már az Angyalvárról, de élőben még
hatalmasabb és robusztusabb volt, mint gondoltam, és ahogy közeledtünk felé, egyre magasabbra nyúlt. A hídon
elsétáltunk az angyalszobrok között, melyek olyan méltóságteljesen magasodtak fölém, hogy összeszorult a szívem,
de nem a rossz értelemben.
– Elképesztő – nyögtem magam elé, miközben tátott szájjal bámultam az engem körülölelő világot.
Egyáltalán nem érdekeltek a turisták, az emberek, a tömeg, csak minél közelebb akartam kerülni az épülethez.
Raymond atya alig tudta tartani velem a lépést, ezért kicsit lassítottam, hogy ne veszítsük el egymást. Bevártam, hogy
utolérjen, így együtt értünk oda a kapuhoz. Megálltam a hatalmas erődítmény előtt. Olyan érzésem támadt, ami már
nagyon rég nem, ezért nehéz volt beazonosítanom, hogy mi is kerített hatalmába. Talán izgatottság. Némi öröm.
Boldogság? Nem tudom, de határozottan megváltozott bennem valami. Érdekelt a hely múltja, a történelme, és a
városról is mindent tudni akartam. Fel sem tűnt, hogy Raymond atya milyen közel áll hozzám, így amikor felé léptem,
véletlenül beleütköztem a vállába.
– Ó, sajnálom! Ne haragudjon, én… – mentegetőztem, mint egy idióta kamaszlány, de egy kedves mosollyal
megnyugtatott.
– Semmi gond. Én voltam a hibás – mondta, majd egy lépést tett oldalra, hogy távolabb álljon tőlem.
Meglepett a figyelmessége. Az első gondolatom az volt, hogy ezt biztosan a főiskolán tanították neki, de aztán
eszembe jutott, hogy találkoztam már jó néhány nagyon idegesítő pszichológussal. Ő nem ebbe a csoportba tartozott,
sokkal inkább abba, akik nem idegesítenek minden egyes pillanatban a puszta létezésükkel.
– Körbe lehet sétálni? – kérdeztem.
– Persze, a szomszédos utcákon. Szeretné?
– Igen – bólintottam, majd rögtön el is indultam jobbra, ő pedig követett. – Közben mesélhetne a történetéről.
Lassan sétáltunk az emberek között. Raymond atya egészen az Angyalvár megépítésétől kezdett bele a történetbe,
amíg én magát az épületet csodáltam. Nem azért, mert olyan gyönyörű volt, inkább azért, mert elkápráztatott az az
erő, amit sugárzott. Engem a szépség sosem nyűgözött le, inkább a különlegesség, ebből a helyből pedig csak úgy
áradt az a hangulat, amit élvezet volt megtapasztalni. Annyi kérdésem volt, hogy az atya alig győzött válaszolni. Igazán
lenyűgözött, hogy mennyi információ lapul a fejében erről a városról. Hiába akartam kiszúrni vele azzal, hogy olyan
kérdéseket tettem fel, amire gondoltam, hogy nem tud válaszolni, ő mégis megtette. Egész délelőtt sétálgattunk és
beszélgettünk, amíg meg nem szólalt a telefonja. Nem gondoltam volna, hogy a papoknak van mobiljuk, ezért
megtorpantam, amikor meghallottam a csörgő hangot az atya zsebéből. Elnézést kért, hogy fel kell vennie, majd
olaszul szólt bele. Figyeltem, ahogy beszél, ahogy kiejti a szavakat. Az arca teljesen megváltozott, még vidámabbá vált,
még nevetett is. Biztos voltam benne, hogy valami örömteljes dologról lehetett szó.
– Elnézést – fordult ismét felém, ahogy letette.
– Semmi gond. Gondolom, napi 24 órában szolgálatban van.
– Nagyjából, igen – kacagott fel, miközben visszadugta a zsebébe a telefont. – Az emberek bíznak bennem, amolyan
családtagként tekintenek rám, ezért mindenféle jó és rossz hírrel megkeresnek, hogy elmeséljék.
– Ön pedig velük örül, vagy megnyugtatja őket.
– Pontosan – bólintott.
Ezt pedig mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a sétánk alatt legalább hatan állították meg, hogy pár szót
szóljanak hozzá. A legtöbben megfogták a kezét, ami elsőre furcsának hatott, mintha valami szent lenne. Sosem hittem
Istenben, egyik vallást sem követtem, ezért kellemetlenül éreztem magam ezeknél a jeleneteknél. De ha az
embereknek ettől jobb, akkor csinálják, nekem mindegy. Miután sikerült megkerülnünk az Angyalvárat, elindultunk
vissza a hídon a belváros felé.
– Nem éhes? – kérdezte Raymond atya, amikor átértünk a túloldalra.
– Nem – ráztam a fejem.
– Van a közelben egy jó kis étterem. Zárásként megebédelhetnénk együtt.
Felkaptam a fejem, és felé fordultam.
– Zárásként?
– Igen, sajnos vissza kell térnem a munkámhoz. Kettőkor jönnek hozzám. De ha van kedve, holnap folytathatnánk.
A felvetése vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, ezért hirtelen nem tudtam, mit is mondjak. Nem éreztem rosszul
magam, de ez az állapot számomra még ismeretlen volt. Pár percre sikerült elfeledkeznem a problémáimról és a
múltamról, ami jó ideje nem esett meg velem. Szokatlan érzés volt, ami megijesztett.
– Még nem is tudom, mi lesz holnap – vontam meg a vállam. – Nem tudom, hogy ráérek-e.
Vizslató pillantással tekintett felém. Folyton így nézett rám, mintha ki akarná olvasni a gondolataimat, és ha nem
tudtam volna, hogy ilyen nem létezik, akkor simán el is hittem volna, hogy éppen ezt teszi.
– Akkor visszakísérem a lakásához – mondta, majd a híd felé emelte a karját, hogy mutassa az utat.
Arra még én is emlékeztem, hogy honnan jöttünk, de nem szólaltam meg. A gondolataim és az érzéseim teljesen
magával ragadtak, oda se tudtam figyelni arra, ahogy tovább mesélt a városról és a történelméről. Csak az járt a
fejemben, hogy végre nem abban az elviselhetetlen, kínokkal teli világomban tengetem a perceket, órákat, hanem egy
gyönyörű helyen, egy olyan személy társaságában, akitől nem akarom a falba verni a fejem. Az emberek valamiért
folyton meg akarnak változtatni, jobb kedvre deríteni, de ő, azt hiszem, elfogadta, hogy ilyen vagyok. Nem
kényszerített mosolygásra, nem faggatott, hanem egy egyszerű emberként kezelt, és ez nekem szörnyen jólesett.
Nyugodt voltam, ami akkoriban ritkaságszámba ment.
Kora délután értünk vissza a lakásomhoz. Lassan sétáltunk, az atya igyekezett minél több információt elmondani,
amit csak tudni lehet az adott helyről, mintha egy pillanatra sem állt volna le a magyarázattal és meséléssel. Talán így
akarta elkerülni a csendet, mivel én már meg se szólaltam. Ahogy megláttam a házat, amelyben laktam, összeszorult a
gyomrom. Eddig az okozott megnyugvást, ha egyedül lehettem, de ekkor belegondoltam, hogy az egész napot ismét a
lakásomban fogom tölteni, unatkozva. Nem akartam bemenni a házba. Elfogott a rosszullét és a szorongás, ahogy a
magányosan töltött percekre gondoltam. A kaput bámulva alig vettem észre, hogy Raymond atya hozzám beszél.
– Hát, megérkeztünk. Köszönöm ezt a csodás délelőttöt, igazán jól éreztem magam.
A karjaimat magam előtt keresztbe fonva fordultam teljes testtel felé. Enyhén megemeltem a fejem, hogy rá tudjak
nézni, de nem mondtam semmit, csak egy alig látható bólintásra futotta. Az atya felhúzta a jobb szemöldökét, mintha
valamit furcsállna, végül megvillantotta felém azt a kedves mosolyát, amit folyton, mint valami ékszert hordozott.
– Megadnám a számomat, hogy el tudjon érni, ha segítségre lenne szüksége.
A vállamat megvonva vettem elő a zsebemből a mobilomat, és nyújtottam át neki. Megvártam, amíg beírja a számát,
majd visszaadta.
– Ha holnap ráér, akkor tudja, hogy hol talál. További szép napot!
Egy biccentéssel köszönt el tőlem, majd sarkon fordulva távolodni kezdett. Meg se tudtam mozdulni. Felnéztem a
házra, ami minden félelmem megtestesítőjeként meredt rám vissza, holott egy kimondottan helyes kis épület volt.
Nem álltam rá készen, hogy felmenjek. Az üresen kongó, élettelen lakás is csak arra emlékeztetett volna, hogy
mekkora csődtömeg vagyok, ezért elindultam gyalog a város felé. Pár saroknyira találtam egy kisboltot, ahol vettem
két üveg bort meg valami péksüteményt. A gyomrom már görcsölt, de pár falat enyhítette a fájdalmat. A borral a
kezemben már sikeresebben vettem az előző akadályt, így nagy lendülettel beléptem a kapun, átvágtam a belső
udvaron, és felszaladtam a lakásba. A bort és a fél péksütit a pultra tettem, és a farzsebemből előhúztam a
pénztárcámat. Nem volt már túl sok készpénzem, de a vésztartalékhoz nem akartam nyúlni, a következő
ösztöndíjrészletig pedig még jó néhány nap hátravolt. Vissza kellett fognom a költekezéseimet, vagyis a
borfogyasztást, de ez akkora traumával járt, hogy rögtön ki is bontottam az egyiket, és meghúztam az üveget. A
lakásban szétnézve szégyelltem magam. Hiába pakolgattam, mégis úgy nézett ki minden, mintha senki sem lakna ott.
Valóban ennyire üres lennék? Ennyire nem tud érdekelni semmi? A választ persze tudtam, de eddig még a kérdést
sem tettem fel magamnak. A régi lakásom tele volt virágokkal, színekkel, a falon képek lógtak, de mióta elköltöztem
onnan, úgy éreztem, mintha a lelkem egy részét is otthagytam volna abban a kétszobás, belvárosi kis odúban. Azóta
csak egy helyen éreztem jól magam, de a történtek hatására már az is olyan volt, mintha a pokolban égnék. A
merengésemből a vállgörcsöm szakított ki. Már megint felhúzott vállakkal álltam, mindig ezt csináltam, amikor
elleptek az emlékek. Még egyszer meghúztam az üveget, és a hálószobai hifihez sétáltam. Kikerestem az egyik Foo
Fighters-albumot, feltekertem a hangerőt, és hagytam, hogy az alkohol és a zene megtisztítsa a fejemet a káros
gondolatoktól. Biztos, ami biztos, beküldtem rá még egy tablettát is. Már csak egy szem maradt, amitől még erősebb
szívdobogás jött rám, de gyorsan lezártam a kupakot, és a nappaliba trappoltam. Órákon keresztül rendezgettem azt a
néhány bútort, ami a berendezést képezte, próbálgattam, hogyan lenne jobb, de végül csak egy kicsit változtattam a
helyzetükön. A kanapé tologatása közben kopogásra lettem figyelmes. Először alig hallottam meg, de aztán a hálóba
szaladtam, lehalkítottam a zenét, és akkor már biztos voltam benne, hogy az ajtómon kopogtatnak. Felötlött bennem,
hogy talán az atya jött vissza, így izgatottan nyomtam le a kilincset. Meglepetésemre Fabio állt előttem. Szemei megint
úgy csillogtak, mint minden egyes alkalommal, amikor rám nézett.
– Szia – köszönt rám, majd féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Szia. Valami gond van?
Sejtettem, hogy csak úgy nem toppanna be.
– Ami azt illeti… – húzta a száját. – A szomszédok panaszkodtak a hangos zenére.
– Ó.
Ennél többre nem futotta.
– Igen. Ez egy elég fiatalos környék, de az emberek itt is szeretnek pihenni.
– Bocsi, ne haragudj, majd igyekszem odafigyelni rá.
Eszembe se jutott, hogy bárkit is zavarna, az otthoni falak olyan vastagok voltak, hogy alig hallatszott át valami a
szomszédokhoz.
– Rendben, köszi.
– Csak ezért jöttél?
Az ajkaira újra visszatért a mosoly, és én ekkor már tudtam, hogy mi következik.
– Nem – ráztam meg a fejem, elkapva a tekintetem.
– Ugyan, csak egy vacsora!
Széttárt karokkal állt előttem, értetlen arckifejezéssel, mint aki nem érti, hogy miért utasítom el folyton.
– Fabio, nézd, rendes srácnak tűnsz, nincs veled semmi gond, de most nagyon nem akarok randizgatni.
– Jó, rendben – bólogatott, miközben közelebb lépett felém. – Akkor hagyjuk a randit! Vágjunk bele rögtön a lényegbe!
Még le sem ment a nap, ráadásul nem ittam még eleget ahhoz, hogy hülyeséget csináljak. És hála az égnek, hogy nem
ittam még eleget ahhoz, hogy hülyeséget csináljak! Hátrálni kezdtem, de követett, tartva a szemkontaktust, amiből
arra következtettem, hogy azt hiszi, a háló felé tartok. Nem hagyhattam, megálltam, és vettem egy mély levegőt.
– Mint mondtam, nincs veled semmi gond. Sőt! De én nem az a nő vagyok, aki szétteszi a lábát, akárhányszor te azt
mondod. Csak akkor teszem meg, ha én akarom.
– És nem akarod? – kérdezte az arcomat kémlelve.
Nem mondhattam a szemébe, hogy nem, mert ez nem lett volna igaz, azt azonban mégsem fejthettem ki, hogy miért
kell előtte meginnom legalább egy üveg bort.
– Most inkább egyedül lennék – tértem ki a válaszadás alól.
Egy ideig még engem figyelt, de végül nagyot sóhajtott, és elindult az ajtó felé.
– Azért szólj, ha meggondoltad magad! – mondta, majd kilépett a lakásból, és behúzta maga után az ajtót.
Azért az jólesett, hogy egy ilyen pasi ennyire teper utánam, és ha nem ő lett volna a főbérlő unokája, akkor még talán
bele is mentem volna. De így túl sok volt a kockázat és a felesleges dráma lehetősége. Bár nem úgy tűnt, mint aki
nagyon komolyan venné a dolgokat, és ez egy plusz pont volt a javára. De valamiért nem hiányzott, hogy ott tartsam
éjszakára. Inkább felkaptam a borosüveget, és visszafordultam a kanapé felé, amikor megakadt a szemem a
füzetemen. Eszembe jutott, hogy miért is jöttem ide, milyen céllal, és bár írni még mindig nem tudtam, késztetést
éreztem, hogy kinyissam. Leírtam a dátumot, és igyekeztem megfogalmazni mindazt, ami lejátszódott bennem aznap,
de képtelen voltam rá. Minden mondatom értelmetlen hülyeségnek tűnt, de mégsem hagyhattam ennyiben.
Átfutottam, hogy előtte miket írtam le, majd az aznapi dátum mellé írtam: Ez a nap nem volt annyira szar.
Június 10.
Jeremy három SMS-t is küldött az este. A legtöbbször felém se nézett napokig, hetekig, de mióta elköltöztem, folyton
fel akarta venni velem a kapcsolatot. Én azonban nem reagáltam rá. Kérte, hogy küldjem el neki, ha írtam már valamit,
és az egyezségünk szerint már oldalaknak kellett volna lennie, de a füzetben mégis csak pár egymondatos bejegyzés
árválkodott. Nem akartam vele foglalkozni, se a naplóval, se Jeremyvel, úgyhogy kikeltem az ágyból, megfürödtem,
felöltöztem, bekaptam pár falat kenyeret, és elindultam a tér felé. Nagyjából időben voltam, így reméltem, hogy
szerencsével járok, és ott találom az atyát. Már messziről kiszúrtam a fekete reverendáját. Ahogy kinézett az újság
mellett, találkozott a tekintetünk, és az ő arca rögtön felragyogott. Nem lepődött meg, hogy lát. Számított rá, hogy
úgyis eljövök.
– Jó reggelt! – köszönt, ahogy az asztalához értem.
– Jó reggelt!
Leültem a helyemre, amíg ő összehajtogatta az újságot.
– Ma is szép napunk van. Mihez lenne kedve?
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Az Angyalvár nagyon szép volt.
– Szerintem is. Róma tele van szebbnél szebb látnivalókkal.
– Akkor csak vigyen el valahova. Egy olyan helyre, amit kimondottan szeret.
Pár pillanatra elgondolkodott, de nem tartott sokáig.
– Akkor tudom is, hogy hova megyünk!
A szemeim kikerekedtek, amikor a pincér megjelent mellettem a kávémmal, pontosan úgy, ahogy minden reggel
ittam, anélkül, hogy megrendeltem volna.
– Ez itt teljesen normális – kacagott fel Raymond atya az értetlenségem láttán.
És valóban, nem voltam ehhez hozzászokva, de ez az apró figyelmesség kimondottan jólesett. A pincér egy mosoly
kíséretében tette le elém a csészét, majd távozott. Az biztos, hogy egy teljesen más világba csöppentem. Talán tényleg
erre volt szükségem. Talán csak ki kellett szakadnom abból a közegből, amiben előtte éltem. Még a kávénak is jobb íze
volt, mint az előző napokban. Raymond atya már befejezte a reggelijét, de még kényelmesen üldögélt a székében,
amíg én a kávémat fogyasztottam. Mérhetetlenül nyugodt embernek tűnt. Olyannak, aki boldog, hogy élhet, aki élvezi
az életét. Pont az én szöges ellentétem. A fejét a nap felé fordította, lehunyta a szemét, de a mosolya így sem tűnt el az
arcáról, mintha még a tűző napot is örömmel fogadná. Csodáltam őt. Nincs jobb szavam rá. Csodáltam, hogy így képes
gondolkodni, hogy ilyen vidám és jókedvű mindig. Kezdtem úgy érezni, hogy annyi pozitív energia van benne, hogy
mindenkit megfertőz vele maga körül. Nem voltam se boldog, se vidám, de lényegesen jobb lett a közérzetem, amikor
mellette voltam.
A kávém után gyalog indultunk el, de a másik irányba, mint előző nap. Még csak pár utcányit sétáltunk, de rólam már
folyt a víz.
– Maga mindenhova gyalog jár? – kérdeztem.
– Általában igen. A séta egészséges, és egy ilyen gyönyörű városban még élvezetes is.
Beugrott, hogy szegénynek nem sok egyéb élvezetben lehet része, de ezt megtartottam magamnak.
– És nem sül meg ebben a fekete gúnyában? Én rövidnadrágban fel akarok gyulladni.
– Nem a legkellemesebb ebben a hőségben, de a reverenda az én munkaruhám.
– Sosem veszi le? Mármint… – Jó hülyén fogalmaztam. – Csak ezt hordja? Hétköznapi ruhát nem?
– Az én hivatásom egy kicsit más, mint a hétköznapi munkák. Nem napi nyolc órából áll, nem csak akkor vagyok pap,
ha felöltöm a reverendát. Az életem minden percét az Úrnak szenteltem, ezért ritkán hordok más ruhát. Csak akkor,
ha nem praktikus, vagy nem tudom ebben végezni a dolgomat. Na meg családi eseményeken, de akkor is inget és
kollárét viselek.
– Sehol sem jelenik meg magánemberként?
– Annyira hozzám nőtt ez a viselet, hogy már ez vagyok én – mosolygott rám. – Mindenkinek van egy stílusa, mondjuk
úgy, hogy az enyém ez.
Nagyot horkantottam. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, mintha nevettem volna, de nem, ez kimondottan
horkantás volt. Sosem értettem, hogy egy férfit mi visz arra, hogy pap legyen, de ezt a fajta elhivatottságot végképp
nem tudtam feldolgozni. Ahogy sétáltunk, végigmértem a mozgását és a testtartását. Minden gesztusa, minden egyes
arcrándulása arról tanúskodott, hogy tényleg ez ő, mintha elhagyta volna a saját tulajdonságait, és felvett volna egy
kellemes szerepet, ami passzol a hivatásához. Sokan megbámultak minket, miközben az utcákat róttuk. Nem is csoda,
ő reverendában, én pedig egy akkora sortban, ami épphogy takarta a lényeges pontokat. Érdekes kis páros voltunk,
vonzottuk a tekinteteket, ami frusztrált, de el tudtam engedni. Azért örültem volna, ha nálam van a gyógyszerem, de
nem volt vészes. Enyhe emelkedőn vezetett az utunk. Egyébként is minden bajom volt a hőségtől és a naptól, ez a
kimerítő mozgás nem hiányzott hozzá.
– Jól van? – kérdezte Raymond atya.
Valószínűleg észrevette, hogy hangosan zihálok mellette.
– Persze, minden oké! – vágtam rá. – Sokat megyünk még?
– Nem, már meg is érkeztünk.
Magam elé néztem, de nem láttam semmit az égvilágon. Egy hatalmas, széles út terült el előttem, és semmi más. A
homlokomat ráncolva fordultam az atya felé, aki felnevetett.
– Na jó, még egy kicsit sétálni kell – vallotta be, én pedig a fejemet csóválva fordultam vissza előre.
A sarkot elhagyva hatalmas, füves terület tárult elém az út bal oldalán. Ismerős volt, de nem ugrott be, hogy mi is ez a
hely.
– Ez aaa… – kerestem a szavakat.
– A Circus Maximus.
Igen, így már beugrott. Kicsit nagyobb durranásra számítottam, de hát a képeken is csak egy nagy gödör látszik,
semmi több. Mögötte régi romok ágaskodtak, de nagy részüket eltakarták a fák, mégis olyan hangulatot teremtettek
ennek az üres térnek, hogy csak úgy vonzották a szemet. Nagyjából a feléig sétáltunk, ahol egy kis kiszögellés állt. A
turisták nagy porfelhőt kavartak, ahogy az apró kavicsokon izegtek-mozogtak, hogy minél szebb és jobb szelfiket
készíthessenek magukról, amit majd megoszthatnak Facebookon. Megint kezdett elfogni a rosszullét, de szerencsére
Raymond atya továbblépkedett az emberek között, majd megkerülve a tömeget, elindult a fűvel borított lejtőn.
– Óvatosan! – szólt hátra olyan arckifejezéssel, mintha oroszlánok lapulnának az aljnövényzetben.
Némelyik megmozdulása kimondottan szórakoztatott. Persze nem esett semmi bajom, amíg utolértem. Megállt a lejtő
közepe táján, és leült a fűbe. Először csak álltam mellette, de gondoltam, azt várja, hogy kövessem, így nagyot
sóhajtottam, és elhelyezkedtem mellette. A térdeit felhúzva nézte az elé táruló látványt, én pedig igyekeztem úgy ülni
a sortomban, hogy ne lógjon ki sehol semmi.
– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte áhítattal.
A torkomat fojtogatták a szavak. Az ókori épületek, a történelem szele engem is meghatott, de alig tudtam kinyitni a
számat. Pedig egy író számára az ilyesfajta környezet a leginspirálóbb, és a fejemben ódákat zengtem magamnak a
vonalakról, árnyékokról és formákról, de amikor meg kellett szólalnom, elszállt minden bátorságom.
– Szép – mondtam röviden.
Az atya mintha engem nézett volna, de nem mertem oldalra pillantani, nehogy találkozzon a tekintetünk.
– Szeretem ezt a helyet. Ilyenkor zsúfolt és hangos, de hetente kétszer kijövök ide futni, minden kedden és
csütörtökön hajnalban, amikor még nem nyüzsögnek az emberek, és nem dudaszótól hangosak az utcák. A nap
nagyjából a Forum Romanum felett kel fel. Amikor minden narancsfényben úszik és csend van, akkor úgy érzem,
mintha minden a helyére kerülne. Egyszerűen tudom, hogy az a nap is csodálatos lesz, mert nem lehet másképp – egy
pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta. – Tudja, ezt még nem mondtam el senkinek. Maga az első.
Rögtön gondoltam, hogy ez a szöveg csak arra van, hogy kihúzzon belőlem néhány mondatot, gondolatot vagy érzést,
de én némán ültem tovább. Elképzeltem az előttem elterülő teret a napfelkeltében, és egy kicsit az én szívem is
lecsillapodott. Megpróbáltam kizárni a külvilágot, de az emberek hangosabbak voltak. Éreztem magamon az atya
tekintetét, ami már szinte égetett, így végül oldalra fordultam, hogy ránézhessek. Pár pillanatig csak bámultunk
egymásra, végül megmozdult, és a zsebébe nyúlt.
– Hoztam magának valamit – mondta, mire egy vékony, aranyszínű láncot nyújtott felém a tenyerében, rajta egy
kisebb aranykereszttel.
– Én…
Hirtelen szóhoz se jutottam. Ajándékot hozott nekem, holott alig ismert, és csak kevés időt töltöttünk együtt. Már az
idejét se tudtam, mikor kaptam utoljára bármit is, így fogalmam sem volt, mit mondjak vagy tegyek. Felemeltem a
kezem, ő pedig a tenyerembe csúsztatta a medált és a láncot.
– Miért kapom? – kérdeztem.
Vett egy nagy levegőt, mielőtt válaszolt volna.
– Amikor Chicagóba költöztem, teljesen egyedül voltam egy idegen városban, egy idegen országban. Magányos
voltam, nem ismertem senkit, és mindennap az járt a fejemben, hogy mit keresek én itt. Szóval… Tudom, hogy milyen
nehéz. Tudom, hogy min megy most keresztül, de szeretném, ha tudná, hogy nincs egyedül.
Lenéztem a keresztre, majd vissza a szemeibe.
– Én nem hiszek Istenben.
– Nem is rá gondoltam – érkezett a válasz, majd halvány mosolyra húzta a száját.
A tekintete melegséget sugárzott. Meglepett a gesztusával, elég rendesen. Jó ideje nem éreztem ilyet. Meghatott a
kedvessége, és igen, tényleg egy kicsit úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Legalább egyvalakihez
fordulhattam, ha bajba kerülök, és ez egy csomó terhet és szorongást levett a vállamról. Elkaptam a tekintetem,
miközben a láncot a nadrágom zsebébe csúsztattam. Visszafordultam a Circus Maximus felé. Az ott sétáló embereket
néztem, és azon járt az agyam, hogyan nézhet ki ez a hely a hajnali fényekben, üresen. Biztosan megnyugtató és
kellemes, de így sem volt rossz. Nem tudom, mennyi ideig ülhettünk ott, de kezdtem érezni, hogy a szívem ismét
normális ütemben dobog. Furcsa volt, nem a problémáimon gondolkodtam, csak élveztem a napsütést és a látványt.
Nem is kerültem olyan szörnyű helyre.
– Van még kedve sétálni? – szólalt meg Raymond atya.
– Egy éven keresztül csak sétálgatni fogunk? – húztam fel a szemöldököm.
– Az elején mindenképp! Szeretném, ha kiismerné magát a városban, hogy egyedül se tévedjen el, és ne keveredjen
veszélyes helyekre. Főleg sötétedés után.
Aggódott értem? Úgy néztem ki, mint akiért aggódni kell? A törődése jólesett, de semmi szükségem nem volt rá.
– Ennyire esetlennek gondol? – kérdeztem.
– Nem, dehogy! – rázta a fejét. – De vannak olyan helyek és emberek, akiket jobb, ha messziről elkerül. Este ellepik az
utcákat a prostituáltak és a drogdílerek, kihasználva a turisták áradatát. De szerencsére könnyű felismerni őket. Csak
ne menjen olyan férfiak közelébe, akik hátizsákkal álldogálnak a tereken.
– Nem terveztem ismerkedni – nyugtattam meg.
– Miért, van valakije otthon?
A kérdése váratlanul ért, mintha személy szerint őt érdekelné a válaszom. A pasik csak akkor kérdeznek ilyet, ha
próbálkozni akarnak, de az ő arcán ennek nyoma sem volt. Puszta kíváncsiságból kérdezte. Kezdtem elgondolkodni,
hogy vajon érdeklik-e egyáltalán a nők…
– Senkim sincs – válaszoltam, de rögtön tereltem is a témát. – Akkor sétálunk tovább?
Megint azzal a hunyorgó tekintetével nézett rám, mintha azt jelezné vele, hogy tudja, mit csinálok. Tudta, hogy direkt
terelem el a szót, és direkt nem mondok semmit magamról. Persze hogy tudta. Nem volt hülye. De nem nyaggatott,
csak óvatosan puhatolózott, és mindig visszavonulót fújt, amikor falakba ütközött. Így tett most is, egy gyors mosoly
után felállt a helyéről, és a karját nyújtotta, hogy segítsen nekem is felkászálódni. Enyhe kétségbeesés futott át az
agyamon, amikor az ellenkező irányba indultunk el, mint ahonnan jöttünk. Vagyis még messzebb megyünk a lakástól,
ahova majd még vissza is kell sétálnom. Nem voltam én ehhez hozzászokva. Szerencsére onnan már nem mentünk
sokat, csak néhány házsornyit. Egy nagy, fehér épület előtt álltunk meg. Azt nem tudtam elolvasni, hogy mi van rá
kiírva, de a vörös kereszt sokat sejtetett.
– Mi ez a hely? – kérdeztem, ahogy a hatalmas kőépület elé érve beléptünk a kapun.
– Ez a San Giovanni Addolorata Kórház. Olyan gyakran járok ide, ahogy az időm engedi.
Nem értettem, hogy miért visz el egy kórházba. Nekem ez túlságosan is gázos volt, hogy beteg embereket akart
mutogatni. Félve követtem, ahogy belépett az ajtón. Utáltam a kórházakat, így a gyomrom rögtön összeugrott, de nem
mutattam ki az ellenérzéseimet. Nem akartam, hogy bármit is lásson rajtam, ezért csak csendben követtem a
folyosón. A nővérkék és az orvosok is jókedvűen köszöntötték az atyát, látszott rajtuk, hogy örülnek neki és kedvelik.
Ez mondjuk nem volt nehéz. Még én se tudtam őt megutálni, pedig eleinte minden erőmmel azon voltam. Ahogy
végiglépkedtünk a kórtermek előtt, némelyikbe akaratlanul is bepillantottam. Az a jellegzetes kórházszag terjengett a
levegőben, amitől felfordult a gyomrom. Kicsit kóvályogva követtem az atyát, aki ugyanúgy, mint az Angyalvárnál,
most is mindenkivel váltott néhány szót, én pedig csendben figyeltem a háttérbe vonulva. Nem mintha hozzá tudtam
volna szólni a társalgásukhoz, mivel mind olaszul folyt. Nekem is meg kellett volna tanulnom legalább alapszinten, ha
már ott éltem, de ez is csak egy olyan feladat volt a teendőim listáján, amit tudtam, hogy sosem fogok elvégezni. Az
atya hátrafordult hozzám, és jelezte, hogy menjünk tovább. A második emeletre mentünk fel a lépcsőn, majd
áthaladtunk egy nagy üvegajtón. Nővérkék és orvosok sétálgattak a folyosókon, rajtunk kívül más külsőst nem láttam.
Olyan helyre vitt, ahova csak a személyzet mehetett be, ezért egy kicsit elbizonytalanodtam. Nem voltam
meggyőződve arról, hogy ott akarok lenni.
– Miért hozott ide? – kérdeztem, miközben magam előtt összefontam a karjaimat.
– Egyébként is be kellett ugranom, van egy kis megbeszélnivalóm a főorvos úrral. De szeretnék mutatni önnek
valamit, ami engem mindig jobb kedvre derít.
Egy kórházban mégis mi derítheti jobb kedvre az embert? Egyre jobban kételkedtem abban, hogy tovább akarok
menni, de már nem volt visszaút. Észrevettem egy hatalmas üvegfalat magunk előtt, mögötte pedig sok-sok kicsi
ágyat, bennük pedig… Megtorpantam. A lábaim nem mozdultak, a vér megfagyott az ereimben, a szívem, úgy éreztem,
leállt. Hideg és meleg egyszerre lepte el a testemet, ami kőszoborként állt a folyosó közepén.
– Minden rendben? – kérdezte Raymond atya.
Nem jött ki hang a torkomon. Teljesen önkívületi állapotba kerültem, ezért nem tudtam ellenkezni, amikor belém
karolt és továbbvezetett. Ahogy egyre közelebb kerültem az üvegfalhoz, úgy éreztem egyre jobban távozni az életet a
testemből. Sikítani akartam, üvölteni, kapálózni, de nem ment. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy megálltam, és
nem mentem tovább. Raymond atya aggódó tekintettel fordult felém, nem értette a viselkedésemet. Kinyitottam a
számat, hátha ki tudok nyögni valamit, de alig voltam képes összeszedni a gondolataimat.
– Jól van?
Az atya a két vállamra fektette a kezét, és próbálta felvenni a szemkontaktust velem, de én lehajtottam a fejem.
– Persze – bólogattam. – Nekem csak… Most mennem kell!
Azzal kiszabadítottam magam a kezei közül, és elindultam a lépcső felé, ahonnan érkeztünk. Meggyorsítottam a
lépteimet, úgy kapkodtam a lábamat, nehogy utolérjen. Az utcára szaladva elindultam vissza a város felé. Csak
reménykedtem, hogy még jól emlékszem az útra. A tüdőmbe végre újból levegő került, nagyokat lélegeztem, hogy a
szédülésem alábbhagyjon. Attól féltem, hogy a gyomrom felmondja a szolgálatot, és kijön minden tartalma ott, fényes
nappal, az utca közepén, de szerencsére nem történt meg. Egészen addig, amíg vissza nem értem a lakásba. Magamra
zártam az ajtót, és rögtön a fürdőszobába szaladtam. Az a kevés kis étel, amit reggel erőltettem le a torkomon,
távozott belőlem. Még akkor is öklendeztem, amikor a gyomrom már teljesen üres volt, de nem tudtam leállítani.
Hosszú percekig görnyedtem a vécékagyló fölé, és mikor már úgy éreztem, vége, elterültem a fürdőszoba hideg kövén.
A testemet rázta a hideg, közben verejték ült ki a bőrömre. A levegő csak szakaszosan jutott el a tüdőmig. Meg
akartam halni. Akkor, ott, a padlón újból magával rántott a sötétség és a fájdalom, amitől azt hittem, sikerült
megszabadulnom. Ám rá kellett jönnöm: a kín és a szenvedés sosem tűnik el igazán, maximum a háttérbe szorul. Az
egész életemet így kellett leélnem, és semmi mást nem tehettem ellene, mint hogy megtanulok együtt élni azokkal az
emlékekkel, amik folyton fel-felbukkantak. A belülről marcangoló képeket és gondolatokat csak egyféleképpen
tudtam kiűzni magamból. Feltápászkodtam a földről, és megkerestem a gyógyszeres dobozomat. Az utolsó szemet
kaptam be, majd a konyhába mentem, hogy leöblítsem egy kis borral. Előtte két-három szemeket vettem be
egyszerre, de erre most nem volt lehetőségem. Csak az alkoholhoz nyúlhattam, ami ilyen szintű rosszulléthez
kevésnek bizonyult. A zenét is bekapcsoltam, hangosan üvöltettem, az sem érdekelt, ha a szomszédok megint
panaszkodnak rám, de ki kellett vernem a fejemből azokat az idegesítő hangokat, amik ismét megtaláltak. A zene
szövegére koncentráltam, hangosan énekeltem, miközben döntöttem magamba a bort, és fel-alá járkáltam. Egy
pillanatra sem nyugodhattam le, mert akkor visszatér az őrület, de az emlékeim így is utat törtek maguknak. Éreztem
az orromban a kórházszagot, láttam magam előtt a fényeket, az orvos arcát, azt a megvetést, ami az ápolók szeméből
sütött felém. Nem magyarázkodhattam, nem is akartam, sőt igazat adtam nekik. Gyűlöltem magam, és ez az érzés
újból megtámadta a gondolataimat. Meg akartam fogni egy kést, hogy a fizikai fájdalommal enyhítsem a belső
fájdalmamat, de nem kockáztathattam meg, hogy ismét bezárjanak. Még egy olyan hónapot nem bírtam volna ki. A
fejemben zajló háború és az alkohol hatására az idő irreálisan lassan telt. A második üveg bor után már kezdett
besötétedni. Csak erre vártam. A kezeim remegtek, de előhalásztam a szekrényből egy miniruhát, és belebújtam, majd
vastagon kihúztam a szemem, és vörös rúzst kentem fel a számra. Kicsit még vártam, hogy teljesen sötét legyen, és
csak akkor léptem ki az utcára, ahol már jó néhány fiatal sétálgatott jókedvűen. Az volt a tervem, hogy bemegyek abba
a bárba, ahol előzőleg is jártam. Ott akkor is jó volt a felhozatal, reménykedtem benne, hogy ismét szerencsével járok.
Az utcán is néhányan utánam fütyültek, de azokkal nem foglalkoztam, ugyanis kevés volt az a bormennyiség, amit
otthon fogyasztottam el. Csak olyannal álltam szóba, aki legalább két-három italra meg tudott hívni. Ahogy
áthaladtam egy kereszteződésen, felfigyeltem az egyik sarkon álló férfira. Nem tűnt turistának, mégis hátizsákkal
ácsorgott ott, fel-alá sétálgatva. Egyből az atya szavai ugrottak be. Ezektől az emberektől kellett távol tartanom
magam. Lelassítottam a lépteimet, és csak figyeltem. Egy fiatalabb srác ment oda hozzá, beszélgettek egy kicsit, majd
kezet fogtak, és a fiú távozott is. Ekkor már biztos voltam benne, hogy csakis egy díler lehet. Egyből az ugrott be, hogy
ő talán segíthetne. Nem is gondolkodtam, csak átvágtam az úton, és egyenesen hozzá léptem. Már messziről kiszúrt,
követte minden lépésemet, még a szemkontaktust is felvette. Nagyon reméltem, hogy ezért jár valami kedvezmény,
ugyanis a készpénzem igencsak fogytán volt.
– Szia – köszöntem rá. – Beszélsz angolul?
Végigmért a sötét tekintetével, majd lazán egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.
– Ismerkedni szeretnél? – kérdezett vissza kaján vigyorral a képén.
– Most nem, de ki tudja. – Engem se kellett félteni. – Talán legközelebb. Most egy kis segítségre lenne szükségem.
– Mondd csak, bármiben segítek, ha tudok.
Körbenéztem, hogy figyelnek-e minket, esetleg nem járőröznek-e rendőrök az utcán, majd visszafordultam felé.
– Valami tuti cucc kéne.
– Boldogságra vagy pörgésre?
– Zsibbasztani.
Előrehúzta a hátizsákját, és kotorászott benne egy kicsit, amíg én még egyszer körbenéztem.
– Nyugi, nincsenek zsaruk, ilyenkor nem jönnek ide.
– Jobb vigyázni. Nem tudnál egy kicsit sietni?
A fejét csóválva vette vissza a hátára a táskát. Alig észrevehetően mutatta felém a tenyerét, amiben 3 tabletta volt.
– 20 euró darabja.
– Most hülyéskedsz? – kerekedtek ki a szemeim.
– Figyelj, ez jó anyag, és biztonságos. Ha nem kell, akkor ne vesztegesd az időmet… – és már nyúlt is hátra, hogy
visszategye a bogyókat a helyükre, de én utána nyúltam, és kivettem őket a kezéből.
Először meglepetten nézett rám, de amikor a táskámba nyúltam és előhúztam belőle a pénzt, majd a markába
nyomtam, megnyugodott.
– Ebből bevehetsz kettőt is egyszerre, nem lesz belőle gáz. Ha kell még, szólj! Talán meg tudunk egyezni az árban, ha
valami mást is bedobsz az ajánlatba.
Alaposabban megnéztem magamnak. Nem volt csúnya, és végül is így két legyet ütöttem volna egy csapásra.
– Megbeszéljük – bólintottam, majd sarkon fordultam, és otthagytam a srácot.
Azért izgultam, hogy tényleg ne találkozzak rendőrrel, de egészen a bárig elsétálva nem láttam egyet se.
Megkönnyebbülve léptem be az ajtón, és azon nyomban a pulthoz ültem, mint első alkalommal. Ezúttal nem szólított
le senki rögtön, így kénytelen voltam magamnak rendelni egy gin-tonicot. Észrevétlenül kivettem a táskámból az
egyik tablettát, és a számba csúsztattam, mintha csak a rúzsomat ellenőrizném. Meg se néztem, hogy nézett ki, nem is
érdekelt, csak minél hamarabb ki akartam ütni magam, hogy ne érezzek semmit. Az italom felénél már éreztem a
szédülést és a kótyagosságot, amit jó jelnek tekintettem. A szórakozó tömeget pásztázva megakadt a szemem egy
férfin. Jó kiállású volt, sötét hajjal, ingben, a karján csillogott az óra. Tehetősnek tűnt, olyannak, aki nem sajnál pár
eurót, ha az általa kiszemelt nő valami finom koktélra vágyik. A tekintetünk találkozott. Először elfordította a fejét, de
végül visszapillantott rám. Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van. Egy halvány mosolyt is eleresztettem felé, amit
viszonzott, de nem akartam túl rámenősnek tűnni, ezért utána visszafordultam a pult felé, és tovább kortyolgattam az
italomat. Nem kellett sokat várnom, hogy megérezzem, valaki a hátam mögé lépett.
– Helló! Beszél angolul?
Úgy fordítottam felé a fejem, mintha meglepett volna, hogy leszólít.
– Persze – bólintottam. – Ezek szerint maga sem idevalósi.
Kedves mosolyt villantottam felé.
– Nem – mosolyodott el ő is. – Üzleti ügyben vagyok itt. És ön?
Közelebb lépett hozzám, egészen mellém, és intett a pultosnak. Közelről is helyes volt, igazán jóképű pasi, aki után
bomlottak a nők.
– Munka – válaszoltam.
– És egyedül?
Milyen érdekes, majdnem minden pasinál ez volt a második vagy a harmadik kérdés, amit feltettek. Biztosan jobban
csípték, ha a nők egyedül vannak, könnyebb volt őket felszedni, mintha a csapatból kellett volna kiszakítani.
– Igen.
A pultos odaért elénk, a férfi pedig hozzá fordult.
– Egy whiskyt, a hölgynek pedig ugyanazt, amit most iszik – mondta.
Hölgynek nevezett. Egyébként is látszott rajta, hogy nem egy suttyó, de ezzel feltette az i-re a pontot.
– Köszönöm – bólintottam, majd a kezemet nyújtottam felé. – Victoria – mutatkoztam be.
– Mark.
Kezet fogtunk, egymás szemébe nézve, majd ahogy megkaptuk az italokat, koccintottunk.
– Szóval, ön a kollégáival jött szórakozni? – kérdeztem.
– Igen – hátranézett rájuk, majd visszafordult hozzám –, de elvannak nélkülem is. Biztosan nem bánják, ha maradok
még egy kicsit.
– Akkor erre igyunk! – mondtam, és felé emeltem a poharamat.
Mindketten beleittunk az italunkba. Kezdtem türelmetlen lenni. Úgy tűnt, hogy ez a pasi még lassabban fog eljutni
odáig, hogy lépjen valamit. A munkámról kérdezgetett, amiről persze megint hazudtam, miközben döntöttük
magunkba az alkoholt. Mintha a tabletta hatása máris kezdett volna kimenni a szervezetemből, csak a gint éreztem a
fejemben. Elég sokat fizettem a bogyókért ahhoz, hogy ennyi legyen, a srác pedig azt mondta, hogy többet is
bevehetek belőle. Túl józan voltam még, de a pasi előtt nem tudtam sehogy sem belevarázsolni a pirulát a számba.
– Egy pillanat, és máris jövök – mosolyogtam rá bájosan, majd lecsúsztam a bárszékről, és a mosdóba mentem.
Szerencsére nem volt bent senki, így könnyedén a számba tettem a tablettát, és ittam rá egy kis vizet. A tükörben
megigazítottam a rúzsomat, és kicsit leegyengettem a hajam. Nem olyan pasinak tűnt ez a Mark, aki egy olcsó kurvát
akar felszedni.
– Már itt is vagyok – ültem vissza a helyemre, amikor megláttam, hogy egy újabb pohár ital vár a pulton.
– Remélem, nem gond, az előzőben már alig volt.
– Nem, dehogy – ráztam a fejem. – Nagyon kedves.
A lelkesedésemből ugyan kicsit visszavett, mivel így még annyi időt a bárban kellett tölteni, amíg ki nem ürítjük az
újabb poharakat. De engem sem kellett félteni, rendesen meghúztam a gin-tonicomat, és Mark is követte a példámat.
Reméltem, hogy minél hamarabb lelépünk onnan, de ő nem úgy nézett ki, mint aki menni akar. Tovább folytatta a
csevegést, én pedig igyekeztem jó képet vágni hozzá, de legbelül már sikítottam. Legurítottam az italomat, és
keresztbe tettem a lábam, hogy kicsit kivillanjon a combom. Ez általában bevált, ilyenkor pár perc alatt feljött a téma,
hogy lépjünk le. Megtámaszkodtam a pulton, hogy a melleim is kintebb legyenek, amikor megszédültem. Le kellett
hunynom a szemem, hogy ne forogjon körülöttem minden.
– Jól van? – kérdezte Mark közelebb húzódva hozzám.
– Persze – vágtam rá. – Csak kicsit megszédültem. Biztosan a gin.
Igyekeztem tartani magam, és nem szétcsúszni, de egyre nehezebben ment. Mintha fejbe vágtak volna, a gondolataim
egyre ködösebbek lettek.
– Ha rosszul vagy, hazakísérlek – még közelebb lépett hozzám, és a combomra csúsztatta a kezét. – Vagy… Van egy
jobb ötletem. Egy közeli motelben béreltünk szobát, ha szeretnél kicsit ledőlni, akkor a barátaimmal szívesen
elkísérünk.
Már olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a testéből áradó hőt. Hirtelen elég nyomulós lett ahhoz képest, hogy előtte
még csak nem is próbálkozott nálam. Ráadásul tegezett, ami arra engedett következtetni, hogy számára megváltozott
a társalgás iránya, már nem kedvesen közeledett felém. Az agyamban még egyszer végiggörgettem, amit mondott,
mielőtt válaszoltam volna. A külseje alapján egyáltalán nem néztem volna ki belőle, hogy egy kis motelben szállt meg,
inkább az a luxusszálloda-típus volt, ráadásul az sem volt teljesen tiszta, hogy miért akar a barátaival együtt elkísérni.
Egyre jobban szédültem, homályosan láttam mindent, de még ép ésszel tudtam gondolkodni. Egyre határozottabban
simogatta a meztelen bőrömet, egy kicsit bele is markolt a combomba. Nem volt rossz érzés, sőt olyan reakciókat
váltott ki belőlem, amiket már el is felejtettem, hogy léteznek. Az általam vett szernek nem lehetett ilyen hatása, mert
már sokkal hamarabb bevettem az elsőt, és akkor sem jöttek elő ezek a tünetek, csak miután visszaértem a mosdóból.
Mint valami megvilágosodás, úgy tört rám a felismerés. A pasi csak akkor akaszkodott rám, amikor már elkezdtem
szédülni, a haverjai pedig éppen felénk tartottak. Megszólalt a belső vészharang, ami még adott egy akkora
adrenalinlöketet, hogy felmérjem a helyzetet.
– Egész meggyőző ajánlat – mosolyogtam a pasira, aki Marknak mutatkozott be, de ezek után biztos voltam benne,
hogy nem így hívják. – Csak kiszaladok a mosdóba, és indulhatunk is!
Csábos pillantással néztem rá, mint aki teljesen elolvadt tőle, és alig várja, hogy leszaggassa róla a bugyit.
– Itt várlak – kacsintott rám, én pedig összeszedtem minden erőmet, hogy kijussak a mosdóba.
Rögtön az első fülkébe mentem, bezártam magamra az ajtót, és letérdelve a vécékagyló fölé ledugtam a torkomon a
jobb mutatóujjamat. A csodával határos módon még volt bennem ennyi lélekjelenlét, de a mozgásomat már nem
tudtam koordinálni. A végtagjaim elzsibbadtak, és minden kezdett elsötétülni a szemem előtt. Addig hánytattam
magam, amíg csak tudtam, de egyre mélyebbre és mélyebbre rántott a sötétség és a rettegés.
Június 11.
A lüktető fejfájás és a borzalmas hányinger kombinációja nem hagyott sokáig aludni. Az első gondolatom az volt, hogy
talán még mindig a vécé előtt fekszem abban az átkozott bárban, de ahhoz túl puha volt körülöttem minden.
Megmozdulni még nem volt erőm, de óvatosan kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Megkönnyebbülve
tapasztaltam, hogy a saját ágyamban fekszem, és bár fogalmam sem volt, hogyan juthattam el hazáig, mégis örültem
neki, hogy valahogy sikerült. Csak halvány emlékfoszlányaim maradtak az estéről, de a mosdó padlóján végleg
filmszakadásom volt. Ennél durvább éjszakám nagyon rég volt már. Kávéra vágytam, egy zuhanyra, és arra, hogy az
egész napot az ágyban töltsem. Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd lendületet véve felültem a
matracon. A ruháim szanaszét hevertek a földön, rajtam pedig az alvóspólóm volt. Jeremy pólója. Már rég eltűnt
belőle az illata, de én még mindig úgy őriztem, mint a legdrágább kincsemet. Mint egy utolsó emlékszálat, amibe
kapaszkodhattam, hogy ne zuhanjak vissza abba a rohadt mély gödörbe, amiben voltam. A másnaposság szerencsére
olyan erős volt, hogy az előző napon történtekre nem tudtam visszaemlékezni, a fejfájás lekötötte minden energiámat.
Felnyomtam magam az ágyról, és megkerültem a földön heverő ruhámat és bugyimat, majd kinyitottam a háló ajtaját,
hogy a konyhába mehessek kávét főzni. A nappaliba lépve balra fordultam, de ekkor hangokat hallottam a jobb
oldalról. Odakaptam a fejem, és megláttam, ahogy Raymond atya a kanapén ülve néz engem. Nagyot ugrottam az
ijedségtől, de rögtön le is nyugodtam, hogy csak ő az, majd újból kalimpálni kezdett a szívem, hogy mit kereshet
nálam, és vajon mennyire rövid a pólóm, ami alatt semmi sem volt.
– Jó reggelt – köszönt rám. – Hogy van?
Felállt a kanapéról, és megállt velem szemben, de nem lépett közelebb. Rövid ismeretségünk alatt ez volt az első
alkalom, hogy nem mosolygott, amit furcsálltam. Kinyitottam a számat, és igyekeztem összeszedni a homályos
gondolataimat. Ezernyi kérdés merült fel bennem, de először nekem kellett válaszolnom.
– Nem túl jól – nyögtem a fájdalomtól eltorzult arccal. – De maga mit keres itt?
Ekkor már a homloka is ráncba szaladt.
– Nem emlékszik?
Egyre jobban féltem attól, hogy mi is történt. Nem akartam megtudni, jobban szerettem, ha ezek az éjszakák feledésbe
merülnek, de ezúttal nem csak én voltam tanúja, hanem ő is.
– Nem igazán – ráztam a fejem.
A torkom összeszorult. Még mindig komoly arckifejezéssel bámult rám, sőt mintha gondterheltté vált volna.
– Felhívott az éjjel, hogy bajban van. Arra gyanakodott, hogy valaki kábítószert kevert az italába. Csak ezt tudta
elmondani, és a helyet, ahol bezárkózott a mosdóba. Odamentem magáért, aztán hazakísértem, és lefektettem aludni.
Nem is volt olyan vészes a helyzet. Rosszabbra számítottam, ezért kicsit fellélegeztem, de ekkor beugrott valami.
– És maga volt, aki…? – mutattam végig magamon, utalva ezzel az átöltözésre.
– Ó, nem – rázta a fejét, ami pillanatok alatt enyhe vöröses színbe borult, a tekintetét pedig elkapta. – Mármint, én
nem akartam, csak bekísértem a szobájába, de gondolom melege lehetett, mert ahogy beértünk, ledobálta magáról a
ruháit. A pólója pedig kéznél volt, szóval… – nagyot sóhajtott. – Végül is, félig én öltöztettem át, igen.
Ennél jobb már nem is lehetett volna. Teljesen meztelenre vetkőztem egy pap előtt. Én sem tudtam ránézni, a
kávéfőző felé fordultam, hogy elrejtsem a zavaromat. Reménykedtem benne, hogy nem látott mindent, de a
viselkedése nem erről tanúskodott. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
– Ne haragudjon – szabadkoztam. – Szörnyen szégyellem magam, nem kellett volna belerángatnom magát.
– Ugyan, ne mondja ezt!
Közelebb lépett, mire én hátrálni kezdtem, hogy tartsam a köztünk lévő távolságot.
– Meg tudom hálálni valahogy a segítségét? Kér egy kávét?
A pulthoz lépve igyekeztem elterelni a gondolataimat, miközben előkészítettem a kávéfőzőt. Reméltem, hogy ő is
túllép ezen a témán.
– Igen, elfogadom, köszönöm.
Szegény a kanapémon aludt egész éjjel, ráadásul rávettem, hogy miattam bemenjen egy bár női vécéjébe. Ez volt a
legkevesebb, amit tehettem.
– Feljelentést kéne tennie a rendőrségen – szólalt meg újra, miközben felém közeledett.
– Úgyse tennének semmit – vontam meg a vállam. – Ráadásul alig emlékszem a pasi arcára, szóval nem tudnék
mondani semmit.
Ez persze hazugság volt, tisztán emlékeztem arra, hogyan nézett ki, sőt még a haverjaira is. Biztos voltam benne, hogy
még a városban vannak, de magam mögött akartam hagyni az egészet, nem pedig felbolygatni. Ahogy elővettem a
kávét a szekrényből, egy halk koppanás ütötte meg a fülemet. Először csak érdektelenül fordultam a hang irányába,
de amikor megláttam Raymond atya kezében a gyógyszeres dobozomat, ledermedtem. A pultra állította, mellette
pedig a tegnap vásárolt utolsó tabletta feküdt. Mereven bámulta az arcomat, így amikor felpillantottam rá,
farkasszemet néztünk. Az izmaim megfeszültek. El akartam tűnni a szeme elől, amivel olyan vádlón tekintett rám, de
nem tudtam mozdulni. Már nem is tűnt annyira gáznak, hogy látott meztelenül, sokkal jobban zavart, hogy nem
láttam rajta a jókedv legapróbb jelét sem.
– Talán emiatt nem akar a rendőrökkel beszélni… – jelentette ki halkan, majd megtámaszkodott a pulton.
Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akit éppen leszúrnak, azzal a különbséggel, hogy én felnőtt nő vagyok, az atya
pedig alig néhány évvel lehetett idősebb nálam.
– Azt hol találta? – kérdeztem.
– A dobozt a fürdőben, a másikat a táskájában.
– Maga átnézte a táskámat? – emeltem fel a hangom.
Egyetlen arcizma se rándult, miközben én úgy éreztem, hogy fel tudnék robbanni a dühtől. Mégis miért nyúlkált a
holmijaimhoz? A fejemben még erősebben zubogott a vér, a fülemben hallottam vissza a szívem minden egyes
dobbanását.
– Igen, átnéztem, és ezek szerint jól tettem.
– Semmi joga nem volt hozzá! – kerültem meg a pultot, miközben a jobb mutatóujjamat fenyegetően toltam az orra
elé.
– Igenis jogom van ahhoz, hogy tudjam, ha szed valamit! Mi lett volna, ha csak úgy összeesik az utcán, én pedig azt se
tudom, hogy gyógyszert szed? A másikról már nem is beszélve.
Folyamatosan tartotta a szemkontaktust, ahogy én is, hogy nyomatékot adjak az igazamnak. Mélységesen
felháborított, hogy kutatott a cuccaim között, az pedig egyenesen kiverte a biztosítékot, hogy még számon is kért.
– Ahhoz végképp semmi köze! Ez az én életem, csak rám tartozik, senki másra.
– Rám is tartozik, ha én vagyok az, aki felelős az épségéért.
– Senki nem kérte rá, hogy az legyen. Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni!
– Persze, úgy, mint tegnap éjjel…
Ezzel a mondatával végleg elpattant nálam az utolsó húr is. Hosszan fújtam ki és szívtam be a levegőt, de egy
pillanatra se fordultam el tőle. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam visszafogni magam, de túl messzire ment. Még
azok a mindig kedves szemei sem tudtak lenyugtatni, mert ezúttal nem csillogtak, hanem csak úgy lángoltak, hogy az
bennem is felszította a tüzet.
– Magának kurvára semmi köze az életemhez vagy ahhoz, hogy mit csinálok – mondtam határozottan. – Azt hiszi,
hogy azért, mert meghallgatja az emberek problémáit, meg is tudja érteni őket? Lófaszt sem ért maga a való világból!
Nincs joga elítélni engem, mert el sem tudja képzelni, hogy egy normális embernek min kell keresztülmennie. Ott él
egy elszeparált buborékvilágban, ahol semmi gondja, és közben arról prédikál, hogy legyünk boldogok. Maga kétszínű
és álszent, mert fogalma sincs arról, hogy milyen problémákkal kell szembenéznünk nap mint nap. Úgyhogy ha
legközelebb bárkit is kritizálni akar, akkor először nézzen tükörbe, és csak utána szólaljon meg!
Farkasszemet néztünk egymással, egyikünk se moccant. A kis belső hang azt súgta, hogy túl messzire mentem, de az,
amelyik megdicsért, hogy kiálltam magamért, hangosabb volt, szinte üvöltött. Az atya pedig csak állt előttem az
arcomat kémlelve, rezzenéstelen tekintettel.
– Ne haragudjon, hogy raboltam az idejét – mondta halkan, majd egy határozott mozdulattal sarkon fordult, és kisétált
a lakásból.
Nem csapta be az ajtót maga után, pedig bárki más azt tette volna, ha azt kapja az arcába, amit én mondtam neki.
Haragudtam rá, szörnyen, de mégis meglepett ezzel a könnyedségével, miközben én úgy éreztem, hogy egy kitörni
készülő vulkán lakozik bennem. Nem volt szükségem rá. Egyedül is boldogultam, nem hiányzott, hogy valaki folyton a
nyakamban lihegjen. Nagyjából már kiismertem magam a környéken, ami elég volt ahhoz, hogy kihúzzam valahogy
azt az egy évet. A szívem még mindig hevesen vert, amikor meghallottam a mobilom csörgését. Előhalásztam a
táskámból a telefont, de a pulzusom még jobban megemelkedett, amikor megláttam a kijelzőn Jeremy nevét. Napokig
kerültem, nem akartam vele beszélni, de most annyi adrenalin gyűlt fel bennem, hogy gondolkodás nélkül felvettem.
– Igen? – szóltam bele.
– Szia! – A hangja meglepettnek tűnt, nem számított arra, hogy beszélni fogok vele.
– Miért hívtál?
Nem akartam húzni az időt, minél hamarabb túl kellett esnem rajta.
– Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy állsz.
– Szarul – vallottam be. – Valószínűleg jobban menne, ha nem idegesítenétek állandóan ezzel!
– Nem baszogatni akarlak, de nekem is fel kell mutatnom valamit, mert a főnök már rágja a fülemet érte.
– Akkor mondd meg a főnöknek, hogy kapja be! Felmondok!
Pár másodpercig síri csend honolt köztünk és az egész lakásban is. Nem számítottam arra, hogy ezt fogom mondani,
de jólesett. Mintha egy pillanat alatt hatalmas súlyt dobtam volna le a vállamról, amit eddig feleslegesen cipeltem. Túl
sok szarság gyűlt össze a fejemben, nem tudtam tisztán gondolkodni, de ahogy kimondtam ezt az egy szót, minden a
helyére került.
– De… – Jeremy szóhoz se jutott. – De nem kell felmondanod.
– Tudom, de én ezt akarom. Nem akarok többé nyakörvvel élni, senki se mondja meg, hogy mit csináljak és hogyan,
úgyhogy ezentúl nincs szükségem a kiadóra.
– Akkor az ösztöndíjat is megvonják.
– Nem érdekel. Mondd meg annak a faszfejnek, hogy bekaphatja! Én kiszálltam!
Meg se vártam a válaszát, kinyomtam a mobilt, és a kanapéra dobtam. Ahogy kifújtam a levegőt, mintha a problémáim
nagy része is távozott volna vele. Többé nem voltam lekötve, nem tartoztam senkinek magyarázattal és beszámolóval.
A saját lábamra akartam állni, és bebizonyítani magamnak és az egész világnak, hogy nem az a nő vagyok, akinek
képzelnek.
A csengő hangjára az ajtóhoz léptem, hogy beengedjem Fabiót. Miután felmondtam Jeremynél,
felhívtam, hogy megbeszéljük a lakás dolgait. Nem engedhettem meg magamnak egy külön lakást úgy, hogy csak
kevés félretett pénzem maradt.
Felkészültem arra az eshetőségre, hogy teljesen félreérti a helyzetet, és azt gondolja, azért hívom fel a lakásra, mert
akarok tőle valamit, ezért igyekeztem minél inkább fapofát vágni, amikor kinyitom az ajtót. Ő azonban pajkos
csillogással a szemében nézett rám.
– Szia! – köszöntem rá, majd gyorsan hozzátettem: – A lakásról kell beszélnünk.
A mosolya enyhült, teljes higgadtsággal sétált beljebb a szobába.
– Mi a gond vele? – kérdezte, amíg én becsuktam mögötte az ajtót.
– Nincs vele gond. Viszont nem fogom tudni tovább fizetni a lakbért, úgyhogy valami mást kell keresnem.
– Miért, mi történt?
A homlokát ráncolva, érdeklődőn pillantott rám. Ilyennek sem láttam még előtte.
– Egy kis probléma adódott a munkámmal. Konkrétan nincs többé.
Megtámaszkodtam a konyhapulton. Komolynak és határozottnak kellett tűnnöm, holott azt se tudtam, mihez fogok
kezdeni.
– Hát az nem túl jó… – húzta el a száját. – És mit fogsz most csinálni?
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. – Azt hiszem, keresnem kell valami melót, különben haza kell utaznom.
Pár pillanatra elgondolkodott, de utána egyből kinyitotta a száját.
– Az egyik közeli étterembe pincérnőt keresnek. Elég jól fizet, sok a borravaló, simán ki tudnád fizetni ezt a lakást
belőle, plusz maradna pénzed másra is.
Az arca komolyságot sugárzott, amivel meglepett. Tényleg segíteni akart, és hirtelen azt se tudtam, mit is szóljak
hozzá.
– De… De én nem tudok olaszul.
– Semmi gond! – legyintett. – Úgyis olyat keresnek, aki jól tud angolul. Egy próbát megér, aztán meglátod, hogy bejön-
e vagy sem. Legalább beszélj a főnökkel, ő tud angolul.
– Végül is – vontam meg a vállam –, azzal semmit sem veszítek.
– Ez a beszéd! – mosolyodott el ismét. – Akkor megkérdezem tőle, hogy mikor lenne aktuális egy találkozó, és dobok
egy SMS-t. Rendben?
– Persze.
Alig jutottam szóhoz. Azt hittem, hogy az egész addig felépített kis életem újból összeomlik, erre csak úgy a semmiből
jött egy ilyen lehetőség. Ráadásul Fabiótól, ami még meglepőbb volt. A beszélgetésünk alatt, sőt még az elköszönésnél
sem tett semmiféle megjegyzést, még csak nem is nézett úgy rám, mint akinek hátsó szándékai vannak. Bizonyára
rájött, hogy nálam nem fog sikerrel járni.
Kikísértem, és megbeszéltük, hogy szól, amint tud valamit. Ahogy becsuktam az ajtót mögötte, megfordultam, és
végignéztem a lakáson. Nem akartam feladni. Pár nappal előtte még nagy valószínűséggel hazarohantam volna
Glasgow-ba, hogy betekerjem magam a paplanomba, és egy hétig ki se másszak az ágyból, de ekkor csak az járt a
fejemben, hogy végre nem lohol senki a nyakamban, és azt csinálok, amit csak akarok. Teljesen magamra voltam
utalva.
Június 14.
Napok óta csak annyira mozdultam ki, hogy alkoholt vegyek, amivel tompíthattam az újra és újra feltörő
gondolatokat, mert a gyógyszeremhez még nem sikerült hozzájutnom. Amíg egyszer azt éreztem, hogy bármire képes
vagyok, a következő pillanatban már a konyhakést bámultam, és arra gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne
lemondani mindenről. A telefonom csak egyszer szólalt meg, amikor Fabio írt, hogy hétfőn délután menjek át az
étterembe, a főnök várni fog. Elküldte a címet is, ami a térkép alapján csak pár utcányira volt a lakástól, így gyalog
indultam el. A szívem enyhén összeszorult, ahogy elsétáltam az előtt a bizonyos kávézó előtt. Keserű érzést hagyott
bennem az utolsó beszélgetésünk az atyával, de nem bántam meg, amiket mondtam neki. Igazam volt, hiszen ő egész
nap csak sétálgatott, beszélgetett és imádkozott, amíg nekünk komoly problémákkal és akadályokkal kellett
szembenéznünk. Ismét felkavartak az emlékek, főleg, amikor megjelent előttem az arca, ahogy rám nézett. De el is
hessegettem ezeket a gondolatokat, és csak a célt tartottam a szemem előtt, mégpedig, hogy megszerezzem azt a
pincérmelót.
Kívülről kedves kis étteremnek tűnt, néhányan ültek csak a teraszon, de pont a vacsora előtti nyugiban érkeztem. El
tudtam képzelni, mi folyhat ott esténként. Kellemes, igazi olasz étterem volt, ami inkább a turistáknak üzemelt. Ahogy
közelebb léptem az asztalokhoz, azon nyomban ott termett egy középkorú pincér, aki olaszul invitált egy pizzára.
Legalábbis így gondoltam, mert ezt az egy szót értettem belőle.
– Köszönöm, de én az étterem vezetőjével szeretnék beszélni – állítottam le, mielőtt még felolvassa nekem az egész
étlapot. – Az állás miatt jöttem.
A homlokát ráncolva nézett rám. Nem tudtam eldönteni, hogy nem érti, amit mondok, vagy nem tudja, hogy milyen
munkáról van szó.
– A pincérnői állás – tettem hozzá, mire a fejéhez kapott.
Kihúzta nekem az egyik széket, és hellyel kínált. Kételkedtem abban, hogy megértette, mit is akarok, mert egy szót
sem szólt angolul, de leültem és vártam, amíg ő bement az étterem belső részébe. Az utcazenészek itt sem pihentek.
Tipikus olasz zenét játszottak, miközben az arra járók időnként pénzt dobtak az előttük fekvő gitártokba. Nagyon
passzolt a hangulathoz az a vidám dallam, amit az étteremben ülő vendégek örömmel hallgattak. Nekem is
kimondottan tetszett, de nem tudtam igazán belemerülni, mert minden egyes pillanatban azon aggódtam, hogy vajon
értette-e az a pincér, hogy mit is akarok.
– Micsoda meglepetés!
Mögöttem szólalt meg valaki, és mire hátrafordultam, hogy megnézzem, ki az, Fabio termett előttem. Újból azzal a
szívtipró mosolyával lépkedett felém egy csípőjére kötött kötényben.
– Gondolhattam volna – sóhajtottam a fejemet csóválva, majd visszafordultam a székemben, miközben ő leült velem
szembe.
– Ugyan, ha elmondom, hogy én is itt melózom, akkor eljöttél volna? – kérdezte.
Erre nem válaszoltam, csak hunyorogva néztem rá. Teljesen igaza volt, eszem ágában sem lett volna eljönni, ha
tudom, hogy kollégák lennénk, de már ott ültem, és vártam az étterem vezetőjét, nem volt visszaút.
– Mindig ennyit trükközöl? – kérdeztem.
– Általában nem, a nők nagy részénél nincs szükségem semmilyen trükkre. Viszont most tényleg csak segíteni
akartam, nincs hátsó szándékom.
– Nem hiszek neked.
– Ne is – vigyorgott rám.
Muszáj volt mosolyognom rajta. Fiatal volt, nagyon érződött a viselkedésén, hogy még nem igazán nőtt be a feje lágya.
Bár a férfiaknál ez egyébként is elég későn történik meg. Vagy soha. A szemem sarkából láttam, hogy valaki elmegy
mellettem, és ahogy az asztalunk mellé ért, hangosan elkezdett olaszul beszélni. Egy sötét hajú nő volt az, aki
Fabiónak magyarázott, miközben én igyekeztem meghúzni magam. Attól féltem, hogy megint egy féltékeny
barátnővel találom szembe magam, mint az első találkozásunkkor, de szerencsére egy rövid szóváltás után már
mosolyogva fordult felém a lány.
– Á, szóval te vagy Leila? – kérdezte tőlem már angolul.
Kicsit hirtelen ért a hangulatváltozása, így megszeppenve nyitottam ki a számat.
– Igen.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Francesca vagyok, az étterem tulajdonosa, és ennek a tökfilkónak a nővére.
Ó, szóval a nővére… Hatalmas kő esett le a szívemről.
– Én is örülök – mosolyogtam rá.
Fabio felé fordult, és mondott neki valamit olaszul, mire ő felállt a székéről, és egy kacsintás után visszasétált az
épületbe. Biztos voltam benne, hogy a nővére ráparancsolt, hogy dolgozzon.
– Hallom, munkát keresel – fordult felém Francesca, majd megkerült, és kihúzta a mellettem lévő széket, hogy leüljön.
– Dolgoztál már étteremben?
– Egyszer, még régen.
– Nem nagy dolog – legyintett. – Könnyen bele lehet jönni. Fabio és én mindent megmutatunk. Ha gondolod, akkor
holnapután akár kezdhetnél is.
Váratlanul ért az ajánlata, azt hittem, hogy rendes elbeszélgetésen kell részt vennem, és majd kiválasztják a
jelentkezők közül a legalkalmasabbat.
– Hát én… Azt hiszem, hogy jó a holnapután.
– Nagyszerű! – derült fel az arca. – Most jön a legnagyobb turistaáradat, mi pedig emberhiányban szenvedünk.
Minden segítő kéz jól jön. A béredet pedig megbeszéljük, ha neked is jó, akkor ledolgozhatod a lakás bérleti díját, és az
azon felüli összeget fizetjük ki.
– Nekem jó – vontam meg a vállam. – És mi a helyzet a nyelvvel?
– A vendégek 80 százaléka külföldi, angolul beszélnek, de ha mégis olasszal találkozol, akkor leírom neked
fonetikusan, hogy nem beszélsz olaszul, és szólsz a kollégádnak. Heti három déli és két esti műszakot kéne
mindenképp vállalnod, ha belefér, a többi megegyezés kérdése.
– Nincs semmi dolgom, úgyhogy nekem jó. Ráérek.
– Szuper! Remélem, hogy tetszeni fog, mert nagyon nagy szükségünk van rád! Most nem látszik, de hidd el, vannak
olyan napok, amikor megőrülünk a sok melótól.
– Az nem okoz nekem problémát, szeretem lekötni és elfoglalni magam. A munka eltereli a gondolataimat.
– Szegény, gondolom, hogy mennyire hiányzik az otthonod – nézett rám oldalra biccentett fejjel, az arcára pedig
sajnálat ült ki.
Nem akartam belemerülni a részletekbe, ezért bólogattam, mintha ez lenne a gondom. A honvágy mindig jó ürügy
ilyen helyzetekben. Azt persze nem tudhatta, hogy senkinek sem hiányoztam, és nekem sem hiányzott senki.
Valójában úgy éreztem, mintha teljesen felesleges lennék, mert hiába volt ő is kedves velem, tudtam, hogy számára
csak egy újabb ismeretlen vagyok.
– Na, majd mi gondoskodunk róla, hogy ne érezd rosszul magad! Mi úgy élünk itt, mint egy hatalmas család, aminek
mostantól te is a részese vagy.
Ez még rosszabbul hangzott, mintha csak egy senki lettem volna számára, de az arcomra erőltettem egy halvány
mosolyt. Életvidám és beszédes nőnek tűnt, és sejtettem, hogy az egész családja ilyen. Én ennek pont az ellenkezője
voltam, de a munkát nem utasíthattam vissza emiatt. Nagy szükségem volt rá, ezért igyekeztem annyira kedves lenni,
amennyire csak tudtam. A jókedve átragadt rám, a mosolyával megfertőzött engem is.
Ahogy elfordult tőlem, a szemei kikerekedtek, a szája pedig szélesebb mosolyra húzódott. Követtem a tekintetét,
amikor megláttam, hogy mit is néz, pontosabban, hogy kit.
– Padre – intett jókedvűen az utca túloldalán sétáló Raymond atya felé, aki egyből észrevett minket.
Az arcán kedves mosollyal közeledett felénk, én pedig legszívesebben elbújtam volna. Feszélyezett a közelsége, főleg
mások előtt, de tartottam magam, és nem mutattam ki az ellenérzésemet. Elfordítottam a fejem, nem néztem rá, és
közben csak arra vártam, hogy minél hamarabb elszabadulhassak onnan, vagy ő távozzon.
– Szép napot a hölgyeknek! – köszöntött minket angolul.
Épp szörnyen haragudtam rá, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire illedelmes és figyelmes.
– Hogy van, atyám? – kérdezte tőle Francesca. – Milyen volt a séta?
– Kellemes, mint mindig. Remélem, nem felejtettétek el a pénteki találkozónkat.
– Dehogy, ott leszünk.
– Örülök neki, már nagyon várom az augusztust.
Kellemesen elcsevegtek, de én folyamatosan a másik irányba néztem. Még arra se akartam figyelni, hogy miről
beszélnek, de azt sajnos nem tudtam kizárni. A pulzusom megint az egekbe szállt, a tenyerem izzadni kezdett. A
szédülés erősebben jelentkezett, mint szokott, és ekkor már tudtam, hogy fel kell hívnom Joant. A gyógyszerem nélkül
nehezen boldogultam abban a pár napban, és ahogy újból összefutottam az atyával, a roham még kellemetlenebb volt.
Főleg, hogy éppen melót szereztem. Francesca nem tudhatta meg, hogy mennyire labilis vagyok, mert akkor tuti nem
alkalmazott volna.
– Nagyon örültem, hogy összefutottunk, de most rohannom kell – szabadkozott az atya.
– Megértem – bólintott Francesca. – Akkor pénteken találkozunk! Az Úr legyen önnel!
– És veletek is! További szép estét!
Akaratlanul is felé pillantottam, mire ő is rám nézett, és mosolyogva biccentett felém. A fejmozdulatot viszonoztam,
de utána újból elkaptam a tekintetem. Megvártam, amíg elsétál tőlünk, és csak utána fordultam vissza Francesca felé.
– Ismeritek egymást? – kérdeztem.
Kíváncsi voltam, hogy mégis milyen gyakran fogok összefutni vele az étteremben. Nem bírtam ránézni, de
automatikusan felé pillantottam, mert még mindig láttam távolodni az utcán.
– Igen, már elég régóta. Ő fog összeadni minket a vőlegényemmel augusztusban. Alig várom! Amikor Matteo megkérte
a kezem, azon nyomban az jutott eszembe, hogy az atyát kell felkérnünk az esküvőre. Csodálatosan beszél minden
szertartáson. Bár fogalmam sincs, hogyan képes erre azok után, amin keresztülment.
Az utolsó mondatára felkaptam a fejem, és homlokráncolva fordultam felé.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudtad? Raymond atya özvegy.
Özvegy. Ez a szó szíven ütött. Mintha pár pillanatra megállt volna minden gondolatom, csak ez az egy szó kongott a
fejemben. Hiszen fiatal volt még ahhoz, ráadásul pap, ez az egész nekem nem állt össze.
– De az hogy lehet? – kérdeztem értetlenül.
– A részleteket sajnos nem tudom, de meghalt a felesége, elég fiatalon. Utána lett pap.
Leblokkoltam. Rögtön az atya után fordultam, aki éppen akkor tűnt el a sarkon. Nem tudtam megemészteni a
hallottakat. Amiket a fejéhez vágtam… Szörnyen rosszul lettem, forogni kezdett velem minden. Előtte még sose
szégyelltem magam annyira, mint akkor. Hogyan lehettem ilyen kegyetlen hozzá? Persze nem voltam egy kedves
teremtés, de ez még nekem is rosszulesett. A gyomromban feltörő gombóc már a torkomat szorongatta, és attól
féltem, hogy ott, az étterem teraszán ájulok el. Utáltam magam, teljes szívemből, hogy az egyetlen embert, akit egy
kicsit is megkedveltem, így megbántottam. A haragom egy pillanat alatt szállt át róla magam felé.
– Minden rendben? – ráncolta a homlokát Francesca.
– Persze. Csak most jutott eszembe, hogy még van egy kis dolgom. – Felálltam az asztaltól, és már léptem is el tőle. –
Köszönöm a lehetőséget, holnapután délután itt leszek.
A válaszát már nem hallottam, mert gyors léptekkel indultam haza. A gyomrom felkavarodott, és egyre csak magamat
ostoroztam, hogy mégis hogyan lehettem ekkora seggfej. Egyébként sem érdemelte meg, hogy úgy beszéljek vele, de
addig a düh azt hitette el velem, hogy igazam van. Ekkor azonban teljesen megváltozott a véleményem.
A lakásba érve rögtön a hűtőhöz léptem, és kivettem belőle egy üveg bort, aminek a felét egyből meg is ittam. Le
kellett zsibbasztanom az agyam, de az öngyűlölet áttört ezen is. A legszörnyűbb embernek éreztem magam a világon.
Tudtam, hogy milyen az, amikor az embert lenézik és nem értik meg a fájdalmát, én pedig pont ugyanezt tettem vele.
Vele, akitől pár nap alatt több segítséget kaptam, mint bárki mástól. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy elmenjek
abba a bárba felszedni valakit, de nem tettem. Raymond atya tekintete jutott eszembe, ahogy azon a reggelen rám
nézett, és ez elvette tőle a kedvem. Mit gondolhatott rólam? Rólam, aki minden este részeg voltam, és ismeretlenekkel
keféltem csak azért, hogy pár percre elfelejtsem azt, ki is voltam valójában. Mert én nem ez voltam. Régen nem. Az a
Leila el sem tudta képzelni, hogy ilyen mélyre süllyedhet az önsajnálatban. Gyenge voltam, és azt hittem, hogy az én
sorsom a legnehezebb, holott nem én voltam az egyetlen a világon, akinek szörnyű dolgokon kellett keresztülmennie.
De elegem lett ebből. Hogyan lehetett képes Raymond atya esküvőket celebrálni, amikor ő maga elveszítette a
feleségét? Hogyan lehetett képes mosolyogni? Hogyan tudott ennyire pozitív maradni? Valami különleges volt benne,
amit meg akartam érteni, hátha engem is képes lenne kirántani abból a mély mocsárból, amelyben egyre jobban és
jobban süllyedtem lefelé.
Június 15.
Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Gyötört a bűntudat, amitől egy pillanatra sem tudtam lenyugodni. Alig vártam,
hogy hajnalodjon, már öltöztem is fel, és lementem az utcára. Csak néhányan sétálgattak, akik vagy buliból mentek
haza, vagy nagyon korán jártak dolgozni. Én egyik csoportba sem tartoztam, ezért kívülállónak éreztem magam, mint
mindig.
A szívem csak úgy zakatolt, miközben azon drukkoltam, hogy időben érkezzem. Ahogy megláttam a Circus Maximust,
egyből kémlelni kezdtem az embereket és a teret. Páran elfutottak mellettem, de mind ismeretlenek voltak, én pedig
kezdtem pánikba esni, egészen addig, amíg el nem értem a kis kiszögellésig. Ott ült a fűben rövidnadrágban és
pólóban, mint akkor, amikor engem is elhozott ide, és nézte, ahogyan a nap első sugarai utat törnek maguknak az
épületek között. Egyetlenegy vékony kis csík szűrődött át a Forum Romanum mögül, ami egyenesen Raymond atyát
világította meg. Bámulatos látvány volt, még a szám is tátva maradt. Sosem hittem a jelekben és csodákban, de az ez
egy pillanat örökre az emlékezetembe fog égni. Mintha csak egy égi jel lett volna, ami azt jelzi, jó úton haladok.
Közelebb léptem hozzá, de a lábaim remegtek az idegességtől. Attól féltem, hogy nem tudok majd megszólalni, hogy
egy újabb roham tör rám, de nem futamodtam meg. Megálltam mellette, miközben ő lehunyt szemmel élvezte a nap
melegét.
– Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek – mondtam határozottan, mire az atya kinyitotta a
{1}

szemét, és felnézett rám. Megleptem, ez az arcán is látszott, de nem szólt semmit. – Valószínűleg van jobban passzoló
idézet is, de a bibliaismeretem elég hiányos. Az Újtestamentumról pedig végképp keveset tudok.
Ekkor egészen halvány mosoly jelent meg az arcán, ami inkább csak a szemeit érte el, a száját nem.
– Ez az egyik kedvencem – mondta nyugodt hangon.
Rövid ideig csak néztük egymást, majd ő előrefordult, én pedig ezt úgy vettem, hogy nem zavarja a jelenlétem.
Leültem a jobb oldalára, felhúztam a lábaimat, és én is néztem, ahogy narancssárga árban úszik minden. Tényleg
gyönyörű volt. Megértettem, hogy miért szeret annyira kijárni oda. Jólesett az a csend és nyugalom, ami ott körülvett
kettőnket, mert szükségem volt némi erőre ahhoz, hogy összeszedhessem a gondolataimat.
– Sajnálom – szólaltam meg végül, mire az atya ismét felém fordult, és a szemembe nézett. – Igaza volt, tudnia kellett
volna arról, hogy milyen állapotban vagyok, de… Nekem nem megy ez ilyen könnyen. Nem tudok egyik pillanatról a
másikra megnyílni, mert még nem állok készen arra, hogy hangosan is kimondjak mindent, amin keresztülmentem.
Elzártam magamban a múltamat, ami szépen, lassan felemészt belülről. Szörnyű hónapok vannak mögöttem, de a
sétáink alatt legalább egy kicsit úgy érezhettem, hogy mégsem olyan rettenetes a helyzet. És ezt magának
köszönhetem. Nem érdemelte meg azokat a dolgokat, amiket mondtam. Remélem, hogy meg tud bocsátani.
A tekintete még jobban meglágyult, sőt még halványan el is mosolyodott.
– Nincs szüksége a bocsánatomra, mert soha nem is haragudtam. Nem azért, amiket mondott. Sokkal jobban zavart
az, ahogy saját magával bánik, mert történhetett bármi, az már elmúlt. Nem szabad engednünk, hogy a múltunk szabja
meg, kik vagyunk. Maga sem az a nő, akit a vécéből kellett hazavinnem, hanem az, aki most itt ül mellettem, ebben a
pillanatban.
A szavai mélyen a szívemig hatoltak. Bár a múltamat elfelejteni nem tudtam, és még csak a lehetőségét sem láttam
annak, hogy normális életet éljek, jólesett, hogy ő nem fordult el tőlem. Amikor jelentkeztek a problémáim, a hozzám
közel állók is hátat fordítottak nekem, mondván, hogy túl sokat hisztizek, meg hogy sosincs jókedvem, ezért nem
szeretnek a társaságomban lenni. Igen, én ilyen vagyok, sose repkedtem örömömben, és ha rosszkedvem volt, akkor
bizony minden egyes pillanatomban látszott rajtam és a viselkedésemen. Ő mégis kitartott mellettem egészen addig,
amíg én el nem küldtem.
– Én akkor is bocsánatot kérek – mondtam.
– Én pedig megbocsátok – biccentett Raymond atya. – Nekem is hiányoznak a közös sétáink, mindig jól éreztem
magam, azt leszámítva, hogy semmit sem sikerült megtudnom magáról.
Ezt teljesen jogosnak éreztem, hiszen ő mindig mesélt az életéről, én pedig nem mondtam semmit.
– Higgye el, hogy nem akar mindent tudni. Az is furcsa számomra, hogy egyáltalán szóba áll velem azok után, ami
történt.
– Ne ítélj, hogy ne ítéltess… Ezt soha ne felejtsétek el, mert soha nem tudhatjátok, hogy akit megítéltek, az milyen
szerepet tölt be Isten tenyerén – mondta. – Sok mindent hallottam már, és éltem át.
{2}

– Igen, tudom – bólintottam, mire leesett, hogy elszóltam magam. Nem akartam így felhozni a témát, de olyan
érdeklődőn nézett rám, hogy muszáj volt folytatnom. – Francesca mesélt magáról és az életéről.
Nem akartam még tapintatlanabb lenni, mint előtte, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Íróként mindig is
érdekeltek mások történetei, főleg, ha személyesen ismertem az illetőt.
– Mit mesélt? – kérdezte.
– Csak annyit mondott, hogy nős volt, többet nem.
Az atya vett egy mély levegőt, amit lassan fújt ki. A fájdalma kiült az arcára, de ez nem akadályozta meg abban, hogy
kinyissa a száját.
– A középiskolában ismertem meg Caterinát. Egymás mellett ültünk matekon, amihez én tökhülye voltam, de ő
nagyon értett hozzá, és mindig segített. Már a második héten azt éreztem, hogy ő különleges. Folyton együtt voltunk,
iskolán kívül is, és én szépen, lassan beleszerettem. Én voltam a legboldogabb ember a világon, amikor megtudtam,
hogy ő is kedvel engem. Mintha az egész életem megváltozott volna abban a pillanatban, amikor először
megcsókoltam. Mintha előtte csak egy álomban éltem volna, de akkor felébredtem, és mindent más színben láttam. Az
iskola alatt végig együtt voltunk, elválaszthatatlanul, de persze a nagyszüleim tettek arról, hogy az utolsó félévet
rendesen megnehezítsék. Mindennap a szememre hányták, hogy a suli után úgyis a papneveldébe megyek, miért
áltatom szegény lányt. Abba már bele se mertem gondolni, hogy mit mondtak volna akkor, ha megtudják, hogy jó
párszor ellógtuk az utolsó órát, hogy náluk töltsünk egy kis időt kettesben, amíg a szülei haza nem érnek. – Az emlékei
hatására halványan elmosolyodott. – Aztán eljött a továbbtanulás kérdése, és Cat végül úgy döntött, hogy megkönnyíti
az elválásunkat. Chicagóba jelentkezett főiskolára, mert nem akart a közelemben maradni úgy, hogy mindketten
tudtuk, nem lehetünk együtt. Nem bírtam volna ki, ha mindennap látom őt, ha végig kell néznem, ahogy hozzámegy
valaki máshoz. Így elbúcsúztunk, ő elköltözött az Államokba, én pedig elkezdtem a szemináriumot. Pár hét kellett
ahhoz, hogy rájöjjek, nekem ez nem megy. Csak Catre tudtam gondolni, a fájdalom, ami az elvesztésével járt,
borzalmas volt, ezért közöltem otthon, hogy otthagyom a papneveldét, és az Államokba költözöm, hogy megkeressem
őt. A nagyszüleim persze nem díjazták a dolgot, de az édesanyám biztatott, és ez hatalmas erőt adott. Chicagóba érve
viszont elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy vajon Cat is ugyanúgy érez-e, mint én, vagy már rég elfelejtett, ezért
nem akartam rögtön rárontani. Jelentkeztem pszichológia szakra, hogy a kampuszon lehessek minél többet. Időbe
telt, mire megtaláltam, de ahogy megpillantottam, minden világossá vált előttem. Szörnyen meglepődött, amikor
odaálltam elé, de az arcára rögtön mosoly ült ki. Egy szót sem szólt, csak átölelt és megcsókolt, nekem pedig csak egy
gondolat járt a fejemben. Letérdeltem elé, és elmondtam neki, hogy nélküle üresnek és elveszettnek éreztem magam,
és hogy soha többé nem akarom ezt az érzést átélni. Hogy örökké vele akarok maradni. – Pár pillanatra elhallgatott.
Az én szívem is összefacsarodott a mondataira, el tudtam képzelni, hogy ő mit élhetett át, amíg elmesélte. – Pár hétre
rá össze is házasodtunk. Életem legboldogabb napja volt, és onnantól kezdve minden a helyére került. Közös lakást
béreltünk, tanultunk, szereztünk munkát. Aztán egyik este, amikor hazaértem a melóból, Cat leültetett az asztalhoz,
hogy beszélnünk kell. Hathetes terhes volt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy örüljek-e neki vagy sem, mert még
magunkat is alig tudtuk ellátni, nemhogy egy gyereket. De végül rájöttem, hogy mekkora ajándékot kaptunk vele.
Amikor megszületett Simon, és a kezembe vehettem, onnantól kezdve semmi más nem érdekelt, csak az, hogy
felnevelhessem, és boldoggá tegyem őt és Catet. – Egyre halkabban beszélt, a fejét is lehajtotta, és a földet bámulta
maga előtt. – Egyik nap Simon megbetegedett, és én megígértem, hogy elkísérem őket az orvoshoz, de a főnököm nem
engedett el időben. Amikor hazaértem, még nem voltak otthon, de arra gondoltam, hogy biztos sokan voltak az
orvosnál. Ahogy megszólalt a telefon, azt hittem, hogy Cat hív a rendelőből, hogy ne aggódjak. De nem ő szólt bele. A
rendőrségről hívtak, hogy a feleségem és a kisfiam cserbenhagyásos gázolás áldozatai lettek, és be kéne mennem a
kórházba azonosítani a holttestüket.
Az összes levegő kiszaladt a tüdőmből. Körülöttem minden forogni kezdett, és éreztem, ahogy a gombóc egyre csak nő
a torkomban. Raymond atya arcát kémleltem, de ő csak mereven bámult maga elé. Ez még szörnyűbb történet volt,
mint amire számítottam, és hirtelen azt se tudtam, mit lehet ilyenkor reagálni. Pontosabban tudtam. Semmit. Ezt a
fájdalmat semmi sem feledtetheti, és semmitől sem lesz jobb, főleg, ha olyanok próbálják vigasztalni, akiknek
fogalmuk sincs arról, hogy min mentünk keresztül. Ezeket az érzéseket csak mi magunk vagyunk képesek
megemészteni. Lennénk képesek. Ha ez ilyen egyszerű lenne.
A kezemet automatikusan megemeltem, és a karjára fektettem. Elsőre furcsa volt számomra az érintése, de egy
pillanat alatt fordult át ez az idegen érzés teljesen természetessé.
– Részvétem – mondtam halkan, mire felemelte a fejét és rám nézett.
A szemében a saját fájdalmamat és kínomat láttam. Azt, amin én is keresztülmentem nap mint nap. Mintha csak
tükörbe néztem volna, azzal a különbséggel, hogy ő majdnem mindig vidám és kedves volt, nem úgy, mint én. Engem
felemésztett az önsajnálat, ő pedig továbblépett, és feldolgozta azt, amit az élettől kapott.
Megemelte a bal kezét, és az enyémre helyezte. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy még soha senkivel nem
sikerült ilyen valódi kapcsolatot létesítenem. Mondani akartam valamit, de semmi sem tűnt helyénvalónak. Csak egy
dolgot tehettem.
– Én is majdnem hozzámentem a gimis szerelmemhez – mondtam. – De aztán nem jól sült el a dolog. Azóta pedig
egyre csak lejjebb rohanok a lejtőn.
A szemében érdeklődés gyúlt. Előtte nem mondtam magamról semmit, és ezzel a kitárulkozásommal rendesen
megleptem.
– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte.
– Hát… Ha ez segít valamit a megítélésében, minden egyes pontot megszegtem a tízparancsolatból.
A homlokát ráncolva nézett rám.
– Azt nem hiszem – rázta a fejét.
– Pedig igaz – bólogattam. – Mindet.
Még én is ismertem a tízparancsolatot, ezért tudtam, hogy ezzel sokat elárultam. De nem kérdezgetett tovább, én
pedig nem nyitottam ki a számat, hogy tovább meséljek. Megviselt az a pár perc, amit beszélgetéssel töltöttünk.
Mindkettőnknek jólesett egy kis csend, és az, hogy az elénk terülő tájat csodálhattuk. Hatalmas lépést tettem meg,
amire soha nem gondoltam volna. Igaz, csak pár mondatot osztottam meg vele magamról, de a lelkem máris
könnyebb lett. Mintha csak leszedték volna azt a hatalmas súlyt a mellkasomról, ami eddig maga alá temetett.
Megtettem az első lépést egy hosszú úton, amire már régóta szükségem volt. Csak ki kellett nyitnom azt a dobozt,
ahova ezeket az emlékeket és gondolatokat zártam, és tudtam, hogy onnantól kezdve könnyebb lesz minden.
Június 16.
Lassan merültem el a kellemesen langyos vízben, amit a kádba engedtem, némi tusfürdő társaságában, mivel
habfürdőm nem volt. Eddig mindig csak zuhanyoztam, de most úgy éreztem, hogy szükségem van némi lazításra és
feltöltődésre, mielőtt elmegyek az étterembe az első műszakomra. Szerencsére délutánra kellett mennem, amikor
nem volt olyan nagy a forgalom, hogy rendesen be tudjam tanulni a dolgokat. Kicsit féltem attól, hogy Fabióval kell
együtt dolgoznom, de reménykedtem abban, hogy a munkahelyén máshogy viszonyul majd hozzám. Nem hiányzott
még az is, hogy vele kelljen foglalkoznom, elég volt túltenni magam azon a traumán, hogy emberek között kell lennem.
Nem szerettem a társaságot, főleg nem az idegenekét. Mindig úgy éreztem, hogy lenéznek és kibeszélnek a hátam
mögött. A tekintetük égetett, csak az járt a fejemben, hogy mit gondolhatnak rólam.
Ahogy a kádban fekve végignéztem magamon, újra elfogott a rossz érzés. Az, amelyik azt súgja, hogy maradjak inkább
otthon, és ki se mozduljak, csak nyakaljak be annyi bort, amennyi lenyugtatja a bennem dúló vihart. Nem akartam
emberekkel találkozni. Nem volt annyi önbizalmam, hogy eléjük álljak. Sose voltam szép, gyereknek sem, a szemeim
állandó morcos arckifejezést biztosítottak, aminek nem tett jót az sem, hogy az utóbbi időben olyan vékonyra
fogytam, mint egy narkós. Végül is, félig az voltam, de ez mellékes. Amikor az idegességtől felszedtem magamra pár
kilót, akkor azért utáltam magam, amikor pedig ledobtam jó sokat, azért. A tükörbe nézve csak arra tudtam gondolni,
hogy nálam elcseszettebb ember nem létezik. Mindig is így gondoltam, de az utóbbi időben ez felerősödött, ezért
nehezen mozdultam ki otthonról. Ekkor mégis össze kellett szednem magam, és elindulnom, hogy egy idegen helyen,
idegen emberek között dolgozzak, akik egy idegen nyelvet beszélnek.
A rövid sétám alatt többször is rám jött a szédülés, de gyorsan túltettem magam rajta. Abban viszont biztos voltam,
hogy a gyógyszereimet minél hamarabb be kell szereznem. Átfutott az agyamon, hogy beszélek Raymond atyával,
hátha tud nekem felíratni, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Így is örülhettem neki, hogy még szóba állt
velem.
Ahogy befordultam a sarkon, megpillantottam az éttermet. Automatikusan a nyakamhoz kaptam, és megérintettem a
kis kereszt medált, amit az atyától kaptam, és akkor tényleg úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Történjen bármi,
őt hívhatom, mert ő mindig mellettem lesz, ha szükségem lesz rá. Amíg az étterem felé közelítettem, átfutott az
agyamon, hogy talán szólnom kéne legalább Francescának arról, hogy milyen az állapotom, mert ha meló közben jön
rám egy roham, akkor nehezebb lesz magyarázkodni. De nem akartam ezzel kezdeni. Felkészültem a legrosszabbra,
és elterveztem, hogy ha rosszul leszek, bemegyek a mosdóba, amíg le nem nyugszom.
Ahogy a teraszhoz értem, Fabio rögtön megjelent előttem. Szerencsére nem volt sok vendég, így egyelőre még nem
kezdtem pánikolni. Reménykedtem, hogy ez így is marad.
– Hát itt vagy! – tárta szét a karjait Fabio. – Örülök, hogy végre nap mint nap láthatlak.
– Ne éld bele magad, nem keverem a munkát a magánélettel!
Ahogy ezt kimondtam, már be is ugrottak az emlékek. A legnagyobb problémámat az okozta, hogy egyszer
megszegtem ezt a szabályt.
– Szomorúan hallom. De én pozitív vagyok, tehát ami ma egy nem, az holnap még lehet igen.
A fejemet csóválva horkantottam. Annyira tipikusan olasz volt, hogy az valami hihetetlen. Ahogy beszélt, ahogy
gesztikulált. Egy két lábon járó sztereotípia volt, csak a bajusz hiányzott róla.
– Mit kell ma csinálnom? – tereltem a témát.
– Ma kettesben leszünk, mert Fran a vőlegényével ment az esküvőszervezőhöz, de ne aggódj, nem lesz sok meló.
Először megmutatok mindent, és az étlapot is át kéne nézned. Holnaptól egyedül kell majd dolgoznod, mert egyre
több vendégünk van. Szóval, ha bármi kérdésed lesz, akkor azt ma tedd fel, mert holnap már nem biztos, hogy tudok
segíteni.
Sokkal normálisabban és komolyabban beszélt, mint amire számítottam, és egyetlenegyszer sem nézett rám azzal a
vigyorával, mint előtte. Ez rendesen megnyugtatott, mert legalább az idióta flörtölésével nem kellett foglalkoznom.
– Rendben – bólintottam.
– Akkor gyere, körbevezetlek!
Az étterembe lépve igyekeztem minden apróságot megjegyezni, például hogy mit hol találok. A berendezés teljesen
egyszerű volt. A pult balra állt, mellette nyílt a konyha, jobbra pedig négy boltíven keresztül lehetett átmenni a
vendégtérbe, ahol a fehér falakat festmények díszítették. A padlót téglavörös kő borította, amivel a boltívek is ki
voltak rakva. Az asztalok és a székek is egyszerű fából voltak, semmi cicoma, semmi extra, mégis kellemesen éreztem
magam bent. Fabio megmutatta a konyhát, bemutatott a szakácsoknak, akiknek elsőre nem tudtam megjegyezni a
nevüket, de gondoltam, hogy úgyis lesz még rá alkalmam. Kaptam egy kötényt is, amit hordanom kellett munka
közben. Végig mély levegőket vettem, hogy ezzel csillapítsam magam. Nem gondoltam bele, hogy milyen nehéz is lesz
a meló egy ilyen helyen, de addig legalább nyugodt voltam. Majd ráértem akkor pánikolni, ha tényleg gázos lesz a
helyzet. Miután mindent körbejártunk, visszamentünk a teraszra, ahol Fabio leültetett egy asztalhoz, és egy étlapot
fektetett elém.
– Nézd át, és ha kérdésed van, akkor szólj! Minden ételnél találsz angol leírást is, de ha valamit nem ismersz, akkor
szívesen elmagyarázom, hogy mi az és hogyan készül.
Magam elé húztam az étlapot, és kinyitottam. Elég vaskos volt, reméltem, hogy nem lesznek benne bonyolult dolgok.
– Rendben, köszi!
Abban a pillanatban az egyik asztaltól felénk kiáltottak, mire Fabio felkapta a fejét, és intett a férfinak.
– Mindjárt jövök, csak fizettetek.
– Menj csak nyugodtan, én elleszek.
Ezzel otthagyott, hogy a pasihoz lépjen, aki már vette is elő a tárcáját. A gyomrom kicsit összeugrott, amikor eszembe
jutott, hogy nekem is ezt kell majd csinálnom, de el is nyomtam magamban ezeket a gondolatokat. Az előttem fekvő
feladatra koncentráltam. Az étlap nem tűnt bonyolultnak, nagyrészt pizzák és tészták voltak benne, ezeket pedig
legalább ismertem. Régebben imádtam olasz étterembe járni. Jeremyvel egyszer elmentünk egy külvárosi pizzériába,
ahol isteni rukkolás-prosciuttós pizzát ettünk, és az a bor, amit felszolgáltak hozzá, mennyei volt. Be is nyakaltunk
belőle egy egész üveggel, aminek az lett a következménye, hogy az éjszakát az étterem fölötti kis motelben töltöttük.
Persze ő hajnalban hazarohant. Mégis, az az este csodálatos volt számomra, és sosem fogom elfelejteni azt az érzést,
amit akkor átéltem.
– Na, hogy megy?
A gondolataimból Fabio szakított ki, ahogy leült velem szembe.
– Sima ügy – bólintottam.
– Az ételek előtt vannak számok, a vendégek általában csak azt mondják be, mert nem tudják olaszul kiejteni a
nevüket.
– Az biztos, hogy külön nyelvóra kéne ahhoz, hogy ezeket kimondjam.
– Ha gondolod, szívesen korrepetállak.
A hangtónusa megváltozott. Ismét visszaváltott a flörtölős énjére, és ahogy felnéztem a szemébe, a tekintete is
megerősített ebben. Nem tagadom, vonzott benne valami, amit nem tudtam volna megmagyarázni. Az arca, ahogy
rám nézett, ahogy beszívta az alsó ajkát, miközben az én arcomat kémlelte… Nem kívántam, de a belső hang mégis azt
mondta, hajrá! Támadd le!
– Még megbeszéljük – mondtam ki egyszerűen, majd visszafordultam az étlap felé.
Éreztem magamon a tekintetét, és fél szemmel láttam rajta, hogy elmosolyodott. Egész nap kedves volt hozzám,
rendesen bánt velem, és ez jólesett. Máshogy tekintettem rá, mint előtte, de a véleményem nem változott: nem
mehettem bele ebbe a kalandba, mert túl sok szál fűzött hozzá. Ezeknek mindig rossz vége lesz.
Néha-néha elment mellőlem, hogy felvegye a rendeléseket és kihordja az ételeket, de javarészt előttem ült, és csak
nézett, ahogy én az étlapot tanulmányoztam. Tetszett ez a lazaság és nyugalom, ami belőle és a helyből áradt. Nem
tűnt stresszesnek a helyzet, sőt, kimondottan jól éreztem magam. Persze Fabio jó párszor kiröhögött, amikor
megpróbáltam kiejteni valamit, és tök máshogy mondtam, mint kellene, de miután kijavított, már jobban ment. Észre
se vettem, és csak úgy elszaladt az idő felettünk.
– Hát te még itt vagy?
Francesca lépett közelebb hozzánk, mellette pedig Raymond atya, aki félig értetlenül, félig kedvesen mosolygott rám,
majd Fabióra pillantott.
– Ó, elbeszélgettük az időt – legyintettem. – De nem akarlak titeket zavarni a munkában, szóval…
– Jajj, dehogy zavarsz! Épp összefutottam az atyával, és sikerült rábeszélnem, hogy nálunk vacsorázzon, úgyhogy
maradj te is, máris szólok a fiúknak, hogy készítsenek valamit!
Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de addigra már loholt is a konyha irányába, loknis fürtjei csak úgy pattogva
lobogtak. Szakasztott mása volt Fabiónak, csak nőben, de a szemei ugyanolyan játékosan csillogtak. Nekem nincs
testvérem, ezért mindig furcsa számomra, ha két külön ember ennyire hasonlít egymásra.
Az atya kihúzta a mellettem lévő széket.
– Szabad? – kérdezte.
– Csak tessék – mutattam rá, majd helyet foglalt mellettem.
– Hallom, új munkája van.
Kicsit zavarban éreztem magam, mert nem mondtam még el neki mindent az előző nap történtekről. Megtehettem
volna reggel, de így is eléggé megterhelő volt az a beszélgetés.
– Öhm, igen, Fabio segített benne – mondtam, majd felé pillantottam, és egy mosolyt kaptam válaszul.
Az atya követte a tekintetem, mindkettőnkön végignézett, de végül visszafordult felém. Mintha gondolkodott volna
valamin, egy ideig nem szólalt meg.
– Leila nagyon gyorsan tanul, biztosan élvezni fogja az itteni munkát – szólalt meg Fabio, de erre nem reagáltam.
Csak egy halvány mosolyt engedtem meg felé, mivel ő nem tudhatta, hogy nekem egy valóságos rémálom volt idegen
emberekkel társalognom. Az atya tudta, valószínűleg ezért kémlelte folyamatosan az arcomat, ami egy idő után
kezdett szörnyen idegesíteni. Hiába fordultam el tőle, éreztem magamon, hogy még mindig engem bámul.
Fabio segített Francescának kihozni a két óriás pizzát és egy üveg bort négy pohárral. Mint megtudtam, sokszor ülnek
le közösen vacsorázni, mielőtt megérkezik a nagy vendégroham, hogy előtte kicsit rápihenjenek, és nyugodtan
induljanak neki az esti műszaknak. Egy-két pohár bor is lecsúszott, de itt ez teljesen normális. Hármasban
beszélgettek, én inkább csak csöndben maradtam és figyeltem. Rendes volt tőlük, mert angolt használtak, hogy én is
értsem, de nem tudtam csatlakozni a társalgáshoz. Hiába bizonygattam, hogy nem vagyok éhes, Francesca
unszolására kivettem magamnak egy szelet pizzát, és azt rágcsáltam végig, de csak a felét sikerült megennem. Nem
ment több.
Nem tudtam beszélgetni, nem tudtam enni, de az a barátságos hangulat, ami körülvett, teljesen lecsillapította az
érzéseimet. Nyugodtan ültem köztük, és ez elgondolkodtatott. Vajon mi vezethetett idáig? A felmondásom? A
kedvességük? A kisebb kitárulkozásom az atya felé? Valószínűleg minden egyben. De bármi is történt, bármi is
indította el ezt a folyamatot, hálás voltam érte. Mert hónapok óta először éreztem azt, hogy jó helyen vagyok.
– Köszönöm a vacsorát, mennyei volt, mint mindig! – szólalt meg az atya. – Most azonban sajnos mennem kell,
nemsokára kezdődik az esti elmélkedés. De szívesen maradnék még.
– Ne szabadkozzon, atyám, az Úr az első! Pénteken úgyis találkozunk.
– Pontosan. Még egyszer köszönöm a vacsorát, további szép estét kívánok!
Kilépett az asztal mellől, én pedig egyből felpattantam.
– Várjon, én is indulok haza. Mehetnénk együtt!
Mintha az atya azon gondolkozott volna, miért akarok vele menni, egy ideig csak nézett rám, enyhén hunyorítva. Nem
akartam ráerőszakolni a közös sétát, de inkább vele gyalogoltam volna el hazáig, mint egyedül.
– Ragyogó ötlet – biccentett felém már mosolyogva. – Úgyis egy irányba megyünk.
– Remek – mondtam, majd Francesca és Fabio felé fordultam. – Nagyon köszönöm a vacsorát, holnap találkozunk!
Szép estét!
Mindketten elköszöntek tőlünk, Fabiótól pedig még egy kacsintást is kaptam, majd megkerülve az asztalt Raymond
atya mellé léptem, hogy elindulhassunk haza. Bármilyen nyugodt is volt a délutánom, a légzésem és a pulzusom mégis
ekkor állt igazán vissza a normálisra. Úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neki azért, amiért így letámadtam.
– Nem akartam tolakodó lenni, csak nem szerettem volna előttük beszélni.
– Megértem, én sem akartam előttük kérdezgetni. Bevallom, rendesen meglepett. Nem is említette, hogy pincérnőként
fog dolgozni. És mi lesz a könyvével?
Érdeklődőn fordult felém, mi több, a tekintete egyenesen égett a kíváncsiságtól. Megértettem, hiszen annyi minden
történt egy nap alatt, hogy még én sem igazán tudtam követni.
– Nem lesz könyv.
Nagyot sóhajtottam, és magam elé bámulva lépkedtem, hogy ne kelljen ránéznem.
– Hogyhogy nem lesz könyv?
– Tegnap felmondtam a kiadónál. Kiléptem. Így nem kell könyvet írnom.
– És miért nem megy haza?
– Mert nem tehetem. Nem mehetek vissza oda, főleg nem vesztesként. Ugyanazok a sajnálkozó tekintetek várnának,
azzal az „én tudtam, hogy úgysem sikerül” nézéssel.
A számat húzva keresztbe fontam magam előtt a karjaimat.
– Akkor mutassa meg nekik, hogy maga nem vesztes! Írja meg azt a könyvet, nincs ahhoz szüksége kiadóra!
A hangneme teljesen megváltozott, amivel meglepett. Már nem kedvesen és óvatosan szólalt meg, hanem egyenesen
leteremtett. A homlokomat ráncolva néztem fel rá.
– Azért mondtam fel, mert nem megy az írás.
– Nem hiszem el, hogy nem megy! Ez csak kifogás. Ha három könyvet meg tudott írni, akkor biztosan menne a
negyedik is.
Ekkor még jobban ráncokba szaladt a homlokom.
– Ezt meg honnan tudja?
– Isten súgta meg – vonta fel a szemöldökét.
– Komolyan? – tátottam el a számat.
– Dehogyis, rágugliztam magára! – forgatta a szemét. – Nem a középkorban élünk, nekem is van laptopom. A lényeg
az, hogy maga tehetséges és jó író, és nem kéne hagynia, hogy valaki más mondja meg, mit és hogyan írjon. Ha ez a
téma vagy stílus nem fekszik magának, akkor válasszon valami mást. Itt van a világ egyik leggyönyörűbb városában,
ideje, mint a tenger, biztosan akad valami, ami inspirálja.
Eltűnődtem a szavaira. Tényleg egyre több érzés és gondolat járt a fejemben, mióta megérkeztem, de akárhányszor
leültem írni, soha egy értelmes mondatot sem tudtam megfogalmazni. Egyszerűen leblokkolt az agyam, ha eszembe
jutott, hogy nekem márpedig írnom kell.
– Nem tudom – sóhajtottam a fejemet csóválva. – Feszélyezve érzem magam, ha csak papír közelébe kerülök. Nem
tudok magamról írni, nem tudom kiadni a gondolataimat.
– Eddig is sikerült, és ezután is fog. Hatalmas ajándékot kapott, ne hagyja elveszni!
Elmosolyodtam. Vajon tényleg Istentől kaptam volna ezt ajándékként? És ha egy ilyen csodálatos dolgot adott, akkor
miért vett el tőlem minden mást? Talán így egyenlítette ki a mérleg két serpenyőjét.
– Meglátom – bólintottam apró mosollyal a szám szélén. – De nem ígérek semmit.
– Nekem az is elég, ha megpróbálja – mosolygott rám vissza, amitől úgy éreztem, hogy tényleg meg kell tennem.
Mire ez a kis párbeszéd lefolyt köztünk, addigra vissza is értünk a lakáshoz. Szívesen beszélgettem volna még tovább,
de nem sajátíthattam ki magamnak az atyát, ráadásul azt mondta, hogy dolga van.
– Köszönöm, hogy hazakísért.
– Igazán nincs mit. Pár utcányira lakom csak, amúgy is erre jöttem volna.
– Akkor is jólesett.
Úgy állt velem szemben, mintha mondani akarna még valamit, de hiába vártam, csak nézett rám, és mosolygott.
Annyira zavarba jöttem, hogy a mosolya átragadt rám is.
– További szép estét! – köszöntem el, mert már kezdett szörnyen kínossá válni a csend.
– Önnek is – bólintott felém.
Sarkon fordultam, és beléptem a házba, majd felmentem a lakásba. Ledobáltam magamról a felesleges ruhákat, és
felkötöttem a hajamat, hogy végre kicsit levegőhöz jussak. Megálltam a nappali közepén. Csak bámultam ki a
fejemből, miközben az atya szavai visszhangzottak a fejemben. Nem akartam vesztesként hazamenni, tényleg nem. De
nem az lett volna a legkínosabb, ha haza kell költöznöm, hanem az, ha egy rohadt mondat leírása nélkül tettem volna
meg. Hiszen azért jöttem. Az írás volt az életem, mindennél többet jelentett számomra, és én mégis eldobtam. De nem
maradhatott ez így. Határozott mozdulattal léptem a pulton fekvő füzethez, megragadtam, és az étkezőasztalhoz
telepedtem vele. Ahogy kinyitottam, egy üres oldalra lapoztam, és felírtam a dátumot: június 3. Csak úgy ömlöttek
belőlem a szavak, mint amikor megnyitnak egy csapot, ami úgy néz ki, mintha sosem akarna elállni. És én is úgy
éreztem, hogy nem tudok leállni. A kezem már fájt, az ujjaim elzsibbadtak, de nem hagytam abba, minden apróságot
kiírtam magamból, ami az alatt a pár nap alatt történt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már jócskán sötét
van. Elég későn ment le a nap, tehát már éjszaka lehetett, én mégsem tudtam elszakadni attól a füzettől és a
gondolataimtól. Egészen büszke voltam magamra, hogy ennyi kihagyás után ilyen sokat tudtam írni, és ezért újra és
újra visszaolvastam a bejegyzéseket. Az az apró kis hang az agyam legeldugottabb sarkában azt suttogta, hogy ez volt
az a lépés, amire eddig vártam. Amire szükségem volt ez alatt a hosszú idő alatt, de a nyomás és a stressz hatására
leblokkoltam. Ám ekkor, hogy már nem kellett felelnem és megfelelnem senkinek, visszatért a régi énem. Szomjaztam
az ihletet, és alig vártam a következő napot, hogy este újra leülhessek a tollammal, és kiadjak magamból minden
érzést és gondolatot, ami eddig mélyen szunnyadt, elrejtve mindenki elől. Az új nap pedig még ébren ért. Az utcákon
már kezdte átvenni az uralmat a világosság a sötétségtől, ami annyira passzolt az én jelenlegi állapotomhoz, hogy
félmosolyra húztam a számat. Az atya biztos azt mondta volna, hogy Isten így akarja megmutatni, hogy ez az én utam,
én pedig csak nagyot horkantottam volna erre. Érdekes párost alkottunk mi ketten, és ahogy visszaolvastam a leírt
bejegyzéseket, egyre jobban kezdett kitisztulni előttem a kép. Az atyának igaza volt. Olyan témát kellett választanom,
ami passzol hozzám, és amiről szívesen írok.
Otthagytam a füzetet az asztalon, és a szobámba vágtattam. Olyan energialöketet éreztem magamban, mint még soha.
Előkotortam egy melegítőalsót, egy atlétát és a régi tornacipőmet, majd magamra dobáltam mindent, és leszaladtam a
lépcsőkön.
Nagyjából tíz méter futás után már szúrt a tüdőm, és a fejem is lüktetni kezdett, de nem álltam le. Nem akartam
leállni, mert minél hamarabb beszélnem kellett vele, hogy egy napot se pazaroljak el. Féltem, hogy ha tovább húzom,
akkor megint elveszítem az érdeklődésemet, és akkor lőttek mindennek. Ahogy rákanyarodtam arra a hosszú útra,
ami a Circushoz visz, megláttam magam előtt Raymond atyát futni, ezért felgyorsítottam. Szédültem, hányingerem
volt, de nem álltam meg, utol akartam érni. Hogy honnan szedtem akkora energialöketet, nem tudom, de nem is
érdekelt, csak mentem előre, mintha semmi sem állíthatna meg.
– Atyám! – kiáltottam utána, de nem hallotta meg. Túl messze volt még, így jobban rákapcsoltam. – Raymond atya!
Ezt már meghallotta. Megállt a járdán, és hátrafordult. Másodszorra is fura volt rövidnadrágban és pólóban látni a
reverenda helyett. Ahogy odaértem hozzá, letámaszkodtam a térdeimre, hogy összeszedjem magam, de alig kaptam
levegőt. A szívem épp kiugrani készült a helyéről, és a fejembe is erős fájdalom nyilallt.
– Jól van? – kérdezte az atya aggódó tekintettel.
– Persze… csak… – szólaltam meg akadozottan egy-egy fújtatás közben. – Csak lefutottam vagy száz kilométert…
– Nem lehetett több kettőnél – húzta fel a szemöldökét, mire én szúrós pillantással néztem rá. Erre már visszavonulót
fújt. Én is kiegyenesedtem, de egyre jobban forgott körülöttem minden.
– Beszélnem kell magával.
– Nem ért volna rá később? Különben is, úgy néz ki, mint aki mindjárt…
Ekkor összecsuklottak a lábaim, és elsötétült előttem minden. Nem pont így terveztem.
Az ágyamban tértem magamhoz, de ezúttal a saját ruhámban, amiben futni indultam. Legalább attól
megkönnyebbültem, hogy nem tártam ismét mindenemet az atya elé. Kicsit feljebb csúsztam, hogy körbenézzek,
amikor pont belépett a hálóba, egy tálcával a kezében. Még ő is a futószerelésében volt.
– Mi történt? – kérdeztem a fejemhez kapva, ami még mindig hasogatott.
– Csak a szokásos – letette mellém az ágyra a tálcát, és legyintett. – Maga elájult, én pedig hazahoztam.
– Pap létére már másodszor vitt ágyba… – motyogtam, mire ő jót mosolygott.
– Úgy látom, már jobban van.
– Fogjuk rá. A fejem majd szétmegy, az egész szoba forog körülöttem, és úgy érzem, hogy rögtön kidobom a taccsot.
Amúgy minden stabil.
– Szedi a gyógyszereit rendesen?
– Sose szedtem rendesen. Akkor vettem be, amikor kellett. De látta, hogy elfogyott, szóval…
– Ó, így már értem – bólogatott.
– Mit?
– Elvonási tünetei vannak.
– Ez hülyeség, csak a drogosoknak szokott…
De ekkor félbe is hagytam a mondatot. Joan mondta, amikor elkezdtem a gyógyszeres kezelést, hogy olyan hatása van,
mintha drogoznék, ezért óvatosan bánjak vele. Akkor persze nem érdekelt, de pár nap kihagyás után már megbántam,
hogy nem figyeltem oda jobban az adagolásra. Raymond atya tekintete azonban nem változott. Nem ítélt el, nem
sajnálkozott, kedvesen mosolygott rám, mint mindig.
– Ne aggódjon, már beszéltem Joannel, úton van a recept.
Nyugtatni akart, de nagyon nem ezt a hatást érte el nálam. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, miközben a
pulzusom az egekbe szökkent.
– De ő tudja, hogy még kéne lennie belőle! A múltkor azzal fenyegetett, hogy ha nem rendesen szedem, akkor megint
bezárat a diliházba.
– Megint? – ráncolta a homlokát Raymond atya.
Sikerült szépen elszólnom magam.
– Hosszú történet – sóhajtottam. – A lényeg az, hogy nem tudhatja meg, mit csináltam.
– Nem mondtam semmit, csak azt, hogy ideges amiatt, hogy nem érkezik meg időben.
– Maga hazudott miattam? – vontam fel a szemöldököm.
– Én inkább úgy mondanám, hogy csak az igazság önre nézve kedvező oldalát osztottam meg vele. Neki sem kell
idegeskednie, hiszen jó kezekben van, és az ön bizalmát sem akartam eljátszani.
Nem mintha nem tudtam volna már előtte is, hogy milyen emberrel van dolgom, de napról napra meglepett a
kedvességével.
– Köszönöm.
– Nem szükséges megköszönnie, szívesen tettem. Inkább mondja el, hogy mi volt olyan fontos, amiért az életét is
kockára tette, hogy elmondhassa.
– Hé! – háborodtam fel, de ő csak magában kuncogott. – Igenis megterhelő a futás! De igaza van, valami fontos
dologról akartam beszélni magával.
– És mi lenne az? – kérdezte, miközben a kezembe nyomott egy bögre teát.
Fogalmam sincs, honnan szerzett teafüvet, mert az biztos, hogy nem én vettem. Mindenesetre jólesett a forró ital.
Összeszedtem minden bátorságomat, hogy neki is elmondjam, amire az éjjel rájöttem. Féltem a reakciójától, de ez volt
az egyetlen esélyem, hogy a következő fokra léphessek.
– Megfogadtam a tanácsát. Egész éjjel írtam – böktem ki. – Szó szerint, akkor álltam fel az asztaltól, mielőtt elindultam
megkeresni, és amit közben éreztem, az… Leírhatatlan! Mintha a valódi énem egy apró kis szilánkja újból a felszínre
került volna. Fájt leírnom és visszaolvasnom mindent, kibaszottul fájt, de a végén megkönnyebbültem, és úgy
éreztem, hogy felszabadultam a terheim egy része alól. És ahogy újra és újra elolvastam, mi is történt velem az elmúlt
napokban, rábukkantam arra, hogy miről is akarok írni. Hogy mi az a téma, ami folyton a fejemben jár, ami nem hagy
nyugodni, és ami nélkül nem lennék képes egy mondatot se leírni.
– És mi az?
– Maga.
Pár pillanatig még levegőt sem vett. A szája tátva maradt, és csak bámult rám, mintha valami eget rengető hülyeséget
mondtam volna.
– De… Ezt hogy…? – dadogta.
– Arra gondoltam, hogy rólunk írok, a kapcsolatunkról. Mármint, ne értse félre, nem olyan kapcsolatra gondoltam, de
nem gondolja, hogy a kettőnk találkozása enyhén szólva is furcsa? Ennél különbözőbbek már nem is lehetnénk!
Én rögtön belelkesedtem, már alig éreztem a fejemben a lüktetést, csak arra tudtam gondolni, hogy mit és hogyan
írhatnék a következő bejegyzésembe. Raymond atya azonban ugyanolyan kétségbeesetten nézett rám. Felállt az
ágyról, és idegesen járkálni kezdett.
– Az biztos, hogy a kapcsolatunk különleges, de én nem egy regény főhőse vagyok, csak egy egyszerű pap!
– Maga sokkal több, mint egy egyszerű pap! – pattantam ki az ágyból, majd közvetlenül elé álltam. – Képzelje csak el,
én hülyeséget csinálok, maga erre jönne a sok bibliai idézettel meg szentbeszéddel, miközben én tudom, hogy a pokol
kénköves bugyraiban fogok elégni. Az olvasók imádnák! Kérem, nem kell semmit tennie, csak az engedélye kell, hogy
leírhassam, ami velünk történik. Esküszöm, hogy magának ezzel nem kell foglalkoznia.
Gyanakvó tekintettel nézett rám, amiből nem sok jót feltételeztem, de azt már jó jelnek vettem, hogy legalább
gondolkodik rajta.
– Nem is tudom… – húzta a száját.
– Nem kell most válaszolnia, gondolja át! Ma este mennem kell dolgozni, utána beszélhetnénk róla. Mit szól hozzá?
Mély levegőt vett, de a homlokáról nem tűntek el a ráncok.
– Rendben, átgondolom – sóhajtotta, bennem pedig felcsillant a remény, hogy talán sikerül hatnom rá annyira, hogy
beadja a derekát.

Mire indulnom kellett dolgozni, elmúlt a fejfájásom, de azért nem éreztem magam a topon. Fabio már
előző nap beijesztett, hogy bedobnak a mély vízbe, ami egyébként is hatalmas kihívás lett volna számomra, de a
fáradtság és az elvonási tünetek sem segítettek. Igaz, pár órát sikerült aludnom, miután Raymond atya lelépett, de az
agyam folyton azon járt, hogyan tovább. Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ennyire izgatott. Az
étteremben Francesca fogadott, és rögtön ki is adta a feladatokat: rendbe kellett tennem a teraszon álló
tálalószekrényt. Annak legalább örültem, hogy addig sem kellett vendégekkel foglalkoznom, bár a nagy esti hajrá előtt
voltunk, amikor csak pár vendég esik be egy süteményre vagy kávéra. Felvettem a kötényemet, és hozzá is láttam a
munkámhoz, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Fejben már a következő naplóbejegyzésemet írtam, de
percenként emlékeztettem magam, hogy le kell nyugodnom, ugyanis Raymond atya még nem egyezett bele az
együttműködésbe. Egy kis sámlira állva rendezgettem a vázákat a szekrény tetején, amikor az utca felől füttyszót
hallottam. Oldalra fordulva három férfit láttam elsétálni a terasz előtt, akik engem bámultak vigyorogva, miközben
csókokat dobáltak, és olaszul kiáltottak felém.
– Azt mondják, hogy olyan kerek a feneked, mint az érett alma, amibe legszívesebben beleharapnának.
Fabio szólalt meg a hátam mögül. Az egyik asztalnak támaszkodva állt, engem nézve.
– Az összes olasz pasi ilyen? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Általában igen – vonta meg a vállát. – De nem hibáztathatod őket, elég rendesen közszemlére tetted, amid van.
– Ha segítenél, akkor nem kéne.
– Csináld csak, innen jobb a kilátás – vigyorodott el.
A fejemet csóválva fordultam vissza a vázák felé. Egyre jobban szórakoztattak a beszólásai. Már nem idegesített fel,
ezért nem is akartam lerázni.
– Úgy tűnik, ma is egy műszakban melózunk – szólalt meg újból.
– Minő véletlen! – kacagtam fel, miközben lemásztam a sámliról.
– Minden erőmmel ellene voltam, de Fran ragaszkodott hozzá! – tárta szét a karjait olyan tekintettel, mint aki ártatlan
báránykának akar tűnni, de én láttam benne a rejtőzködő farkast.
Túl jól ismertem már ezt a típust, de minden nőnek szüksége van arra, hogy valaki folyton udvaroljon neki. Kell a
hiúságunknak. Megálltam előtte, és egyenesen a szemébe néztem.
– Miért érzem úgy, hogy mostantól csak veled fogok egy műszakban dolgozni? – hunyorogtam rá.
– Az igencsak gyanús lenne – válaszolta komolyan. – Talán csak a végzet akarja, hogy együtt legyünk.
– Nem hiszek ezekben a dolgokban.
– Na jó, néha a végzetnek is kell egy kis lökés, hogy a jó irányba haladjon – vonta meg a vállát.
Erre csak egy horkantással tudtam felelni. A hülye szövege nagyon is hatásos volt, mert minden találkozásunk után
elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha, de ennél tovább nem merészkedtem még elméleti síkon sem. Csak a
könyvemre akartam koncentrálni, semmi másra. Igaz, a külseje nagyon is megnyerő volt, és ahogy a női vendégek
megbámulták és idegesen kuncogtak, amikor velük beszélgetett… Az én koromban már meg kell küzdeni a fiatalabb
pasik érdeklődéséért, és ez a kitüntetett figyelem igencsak jólesett. Csak akkor szakította el a tekintetét rólam, amikor
új vendégek érkeztek. Az utca felőli első asztalhoz ült le egy középkorú házaspár.
– Ők a tieid – biccentett feléjük Fabio.
A gyomrom összeugrott, ahogy leesett, hogy most már tényleg dolgoznom kell.
– De miért? – kérdeztem.
– Tuti, hogy turisták. Rájuk van írva, ráadásul amcsik.
Még egyszer megnéztem őket magamnak. Nem látszott rajtuk, hogy amerikaiak lennének. Teljesen normálisan néztek
ki, a hajuk világos volt, a ruhájuk pedig hétköznapi, mintha csak leugrottak volna vacsorázni a szomszédból.
– Szerintem meg nem azok – ráztam a fejem.
Fabio visszafordult felém, az arcán rögtön megjelentek az apró kis ráncok a szeme és szája körül, amik a visszafojtott
mosolyát próbálták elkendőzni.
– Fogadunk? – kérdezte játékosan.
Még egyszer végignéztem a házaspáron, majd visszafordultam felé.
– Miben?
Lazának akartam tűnni, de a játék gondolata elég erősen megdobogtatta a szívemet.
– Mondjuk… – lépett hozzám közelebb, hogy mélyen a szemembe nézhessen. – Ha én nyerek, akkor hazakísérhetlek
meló után.
Az édes illata megcsapta az orromat. Akaratlanul is nagyot nyeltem, amit ő is észrevett, így a vigyora szélesebbre
húzódott. Nem hagyhattam magam.
– Rendben – bólintottam. – De csak a kapuig. És amúgy is nyerni fogok.
Kezet ráztunk a fogadásra, majd mindketten elindultunk az asztal felé. Fabio felkapott két étlapot, a kezembe nyomta
őket, majd a párhoz érve rájuk köszönt.
– Buongiorno! – ezt még én is értettem, aztán folytatta olaszul a mondandóját, miközben letettem eléjük a két étlapot.
Szegény vendégek kétségbeesetten néztek egymásra, majd a nő Fabio felé fordult.
– Sajnálom, nem beszéljük a nyelvet.
– Ó, semmi gond! – legyintett Fabio szintén angolra váltva. – Honnan érkeztek?
– Münchenből.
Alig tudtam visszatartani a vigyorgást. Fabio arca egyik pillanatról a másikra változott át jókedvűről szörnyen
csalódottra, de én kiélveztem a győzelmi pillanatot.
– Szóval németek? – kérdezett vissza.
– Jajj, nem – rázta a fejét a férfi. – Csak pár éve élünk Németországban, valójában Renóból származunk.
Az önelégült vigyor lefagyott az arcomról, Fabióéra pedig visszatért.
– Az Amerikában van, igaz?
– Igen – mosolygott ránk bólogatva a nő.
A jókedvem egy csapásra eltűnt, főleg, ahogy Fabio felém fordult, és azzal az „én megmondtam” tekintetével még
jobban az orrom alá dörgölte a vereségemet. Előre féltem az estétől… Végül visszafordult a vendégek felé, felvette az
italrendelést, és magukra hagytuk őket, hogy átnézhessék az étlapot. A benti pultra támaszkodva Fabio felém fordult.
– Úgy tűnik, hogy ezt a fogadást megnyertem – jelentette ki.
Alaposan végigmért, mintha már azt játszaná le a fejében, hogy mik fognak történni az este folyamán.
– Most te nyertél. De ezt még visszakapod – mondtam fenyegető hangon, majd a két pohár borral elindultam a
vendégek felé.
Fel sem tűnt, hogy épp idegeneket szolgálok ki, annyira lefoglaltak a gondolataim. Gond nélkül vettem fel a rendelést,
és adtam le a konyhán, mintha mindennap ezt csinálnám, csak hogy ne kelljen Fabio közelébe kerülnöm. A
kísértésnek egyre nehezebb volt ellenállni, főleg úgy, hogy egész este engem bámult. Majdhogynem imádkoztam
azért, hogy Raymond atya elém jöjjön az étterembe, mert akkor nem kellett volna kettesben maradnunk. A
műszakunk azonban lejárt, én pedig hiába is siettem ki az étteremből, nem voltam elég gyors. Határozottan
lépkedtem a macskaköves utcán, de pár pillanat múlva már meg is jelent mellettem Fabio. Nem néztem rá, magam elé
bámulva arra koncentráltam, hogy minél hamarabb hazaérjek.
– Ennyire félsz tőlem? – szólalt meg Fabio kacér hangon.
– Nem, ennyire fáradt vagyok, és szeretnék hamar hazaérni.
Erre nem mondott semmit, csak felvette a ritmust, és mellettem loholt. Talán észrevette, hogy ideje visszavonulót
fújni, mert nem fogok belemenni a játékába.
– És hogy halad a könyv?
A homlokomat ráncolva fordultam felé. Nem gondoltam, hogy tud róla.
– Fran mesélte, hogy könyvet írsz – magyarázta. – Miről fog szólni?
Nem akartam világgá kürtölni. Nem szerettem beszélni a könyveimről és az írásaimról, főleg azóta, hogy nem ment
olyan jól a szekér.
– Hát, még nem tudom, egyelőre csak inspirációt gyűjtök – hazudtam. – Majd meglátom, hogy sikerül-e valamit
kihozni belőle.
– Ha ihletre van szükséged, én segíthetek benne.
– Oh, köszi, minden könyvbe kell egy önelégült seggfej, aki nem tudja, hogy mikor kell leállni!
Ahogy kimondtam a mondatot, már éreztem, hogy kicsit messzire mentem, de Fabio csak nagyot nevetett rajtam. Még
ezzel sem tudtam megbántani.
– Beismerem, ez teljesen én vagyok. De az önelégült seggfejek mindig megkapják a könyvekben a főhősnőt.
– Milyen könyveket szoktál te olvasni?
– Megfogtál, nem szoktam olvasni, csak tippeltem – emelte fel a kezeit védekezőn.
Jót kuncogtam rajta és a hülyeségén. Amikor a ház elé értünk, megállított, és maga felé fordított.
– Most komolyan – szólalt meg újból. – Nincs semmi, amivel rá tudnálak venni egy vacsorára? Vagy egy mozira?
A szemei komolyságot sugároztak, amitől én is elgondolkodtam. Folyton visszautasítottam, bele se gondoltam
rendesen, hogy milyen lenne, ha adnék neki egy esélyt. A gondolatot mindig csírájában fojtottam el, nehogy
ténylegesen fel kelljen kötnöm a gatyámat ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Szerettem megfutamodni a gondok és
problémák elől. De még mennyire szerettem!
– Nézd, már megmondtam. Nem állok készen semmilyen kapcsolatra. Most a könyvemmel akarok foglalkozni, és
bármi, ami eltérít ettől, az csak gondot okoz. Sajnálom.
– Szóval… Ezek szerint csak ez az oka? Nem az, hogy nem jövök be neked?
A szemében apró, játékos fény gyulladt. Tudtam, hogy ha belemegyek ebbe a beszélgetésbe, akkor abból nem jövök ki
jól, ezért csak kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Először is azért, mert nem tudtam, mit mondjak,
aztán hirtelen meghallottam egy éles hangot magam mögül. Fabio szemei kikerekedtek, és rögtön felém ugrott. Annyi
ideje még épp volt, hogy berántson a falhoz a robogó elől, ami nagy sebességgel száguldott el mellettünk. A szívem
hevesen kalapált, ahogy a falhoz nyomódva próbáltam észhez térni. Ha Fabio nem ránt félre, az az állat elütött volna.
– Jól vagy? – kérdezte.
Két kezével a vállamat a ház falához szorította, az arca csak pár centire volt az enyémtől. Már rég le kellett volna
nyugodnom, de a közelsége nem engedte. Az illata, a bőre melegsége és a tekintete odaláncolt a karjaiba. Olyan
szorosan összefonódtunk, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. Persze ő sem engedett el. Lenézett az ajkaimra, majd
vissza a szemembe. Ott volt a tökéletes alkalom. Csak fel kellett volna hívnom magamhoz, sőt gondolatban már meg is
tettem. Sokáig nem vonzódtam senkihez, de ahogy ő belépett az életembe, éreztem, hogy csak úgy szikrázik köztünk a
levegő. Persze nem akartam tudomást venni róla, de az ösztönök mindig utat törnek maguknak. Lassan közeledett
felém, én pedig nem húztam el a fejem, csak vártam, hogy elérje az ajkaimat.
– Jó estét!
Egyszerre fordultunk a hang irányába. A felénk közeledő Raymond atya látványa olyan kijózanítóan hatott rám, hogy
oldalra léptem, ezzel kikerülve Fabio karjai közül. Az atya végigmért mindkettőnket, de a tekintete borús maradt.
Nem mertem egyikőjükre se nézni. Zavarban voltam, és hirtelen azt sem tudtam, hogy melyikük hatására.
– Helló – köszöntem én is rá, majd Fabio felé fordultam. – Köszi, hogy hazakísértél. Holnap találkozunk az étteremben.
Értetlenül nézett vissza rám. Nem tudta hova tenni a hirtelen hangulatváltozásomat, és megmondom őszintén, én
sem, de végre tiszta fejjel tudtam gondolkodni, és ez volt a helyes reakció. Nem sült volna ki abból semmi jó, ha
felhívom magamhoz. Hátrált pár lépést, majd biccentett felém.
– Rendben. Jó éjt!
Raymond atyától is elköszönt, majd sarkon fordult, és elindult az utcán.
– Megzavartam valamit? – kérdezte az atya.
Az arca még mindig ugyanolyan komoly volt. Nagyot nevethettünk volna a kínos szituáción, de a tekintete miatt nem
is próbálkoztam elsütni a poénokat, amiket lehetett volna. Inkább megráztam a fejem.
– Nem, dehogy, csak majdnem elütött egy robogó, Fabio pedig félrehúzott. Nem történt semmi.
– Nekem nem úgy tűnt – vonta fel a szemöldökét.
– Nem mehetnénk inkább fel? Nem akarok az utcán beszélgetni – tereltem a témát, majd rögtön be is léptem a kapun,
ezzel is kizárva a dialógus folytatásának lehetőségét.
Nem néztem hátra, de hallottam, hogy követ. A lakásba érve egyből a hűtőhöz léptem, hogy kivegyek belőle egy vizet.
A fejem megint kezdett megfájdulni.
– Szóval nincs maguk között semmi?
Csak nem akart leszállni a témáról… Becsukta maga mögött az ajtót, de nem lépett nagyon beljebb, csak megállt az
ajtó előtt.
– Nem, nincs semmi! De miért érdekli ez ennyire? – kérdeztem felé fordulva.
Elkapta a tekintetét, és a padlót kezdte bámulni, de pár pillanat múlva újból felnézett rám.
– Azt mondta, hogy a könyvére akar koncentrálni.
Kezdtem kapiskálni, hogy mire fel ez a nagy dráma.
– Féltékeny, atyám? – kérdeztem halvány mosollyal.
Úgy ráncolta a homlokát, mint akit vérig sértettem.
– Nem, dehogy, hova gondol?
– Féltékeny, nehogy új főszereplőt keressek a könyvemhez, nem igaz?
Az arca kisimult, végre megint nyugodtan nézett rám. Egy pillanat alatt megváltozott a hangulata.
– És így van? Újat keres? Csak mert akkor vissza kell mondanom azt a sok kimenőt, amit lebeszéltem.
– Nem, ne aggódjon, én… – ráztam a fejem, de ekkor esett csak le, hogy mit mondott. Kedvesen pillantott rám, kicsit
elégedetten. – Úgy érti, hogy…?
– Igen – bólintott. – Olyan napirendet egyeztettem Tomasino atyával, amivel több időm jut arra, hogy tudjak magának
segíteni a könyvében.
Abban a pillanatban madarat lehetett volna velem fogatni. Mintha elemelkedtem volna a földtől, a lelkem és a szívem
is örömtáncot járt. Az atya felé léptem, hogy megöleljem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Az nem lett
volna túl illendő, ezért inkább csak megálltam előtte.
– Nem is tudja, hogy mennyit jelent ez nekem! – mondtam a szemébe nézve.
– De, tudom. Épp ezért nem akarom visszautasítani. Mostantól bármi kérdése van, forduljon hozzám bizalommal.
Azon leszek, hogy minél élvezetesebb legyen az itt-tartózkodása, ezzel is segítve az inspirációszerzésben. Mert igaza
volt, a találkozásunk az… Egy kisebb csoda volt.
Igyekeztem nem forgatni a szemem.
– Én nem hiszek a csodákban, de ettől függetlenül igen, nagyon furcsa ez az egész helyzet. Pont ezért akarom megírni.
Egy csomó ötletem van már, hogy hova mehetnénk, vannak kérdéseim… – mondtam, miközben már a füzetem felé
lépkedtem, hogy felolvassam mindazt, amit lejegyzeteltem magamnak, de az atya közbeszólt.
– Várjon egy kicsit – mozdult felém. – Még ne siessünk ennyire előre. Mielőtt még véglegesen belevágnánk, nekem is
van két feltételem.
Leengedtem magam előtt a füzetet, és csak néztem rá.
– Milyen feltételek?
– Először is, mielőtt leadja a kéziratot, el akarom olvasni. Szeretném látni, mielőtt nyomtatásba kerül.
– Ez nem probléma – vontam meg a vállam. – Megoldjuk. Mi a második?
Olyan mély levegőt vett, hogy rögtön sejtettem, nem fogok neki örülni. Végül előhúzott a zsebéből egy gyógyszeres
dobozt, kivett belőle egy szem tablettát, és a konyhapultra helyezte.
– Ez az enyém? – kérdeztem. – Sikerült megszereznie?
– Igen – bólintott. – Azt akarom, hogy rendesen szedje, ahogy Joan előírta. Reggel és este egyet-egyet.
– Nem probléma – közelebb léptem hozzá, és a kezemet nyújtottam a dobozért, azonban ő mozdulatlan maradt.
Értetlenül álltam előtte. – Most mi a gond?
– Ma csak ezt az egyet kapja – mondta, majd a pulton álló tablettát közelebb tolta hozzám.
Azt hittem, nem jól hallok.
– Ezt hogy érti?
Egyre idegesebb lettem, a szívem csak úgy dübögött.
– Úgy, hogy mostantól én osztom be a gyógyszerét. Minden reggel megkapja tőlem a kávézóban, és amikor elválunk
délután, kap még egyet estére. Ez a feltételem.
Majdnem kiejtettem a kezemből a füzetet. A torkomba felszökött az a csomó, ami végül mindig megakadályozott a
légzésben.
– És ha nem egyezem bele? – kérdeztem.
Megleptem, nem számíthatott arra, hogy egy ilyen látszólag apró dolog miatt lemondanék az egész könyvről.
– Ha nem fogadja el, akkor vissza kell vonnom a segítségemet.
Farkasszemet néztünk egymással. Ő sem akart engedni, és én sem. Át kellett gondolnom, hogy mi a fontosabb, hogy
miért indultam el ezen az úton. Nem azért, hogy visszaessek abba a gödörbe, amiből épphogy kimásztam, hanem
azért, hogy előrehaladjak, csak a célt lebegtetve a szemem előtt. Vissza akartam kapni önmagamat, és ehhez nagy
áldozatokat kellett meghoznom. Letettem a füzetet a pultra, majd felvettem a tablettát. Raymond atya minden
mozdulatomat követte, ahogy a nyelvemre helyeztem a gyógyszert és meghúztam a vizespalackot. Miután újból
ránéztem, az arcán elismerő mosolyt láttam. Elég erőt adott ahhoz, hogy tudjam, sikerülni fog ez a kihívás is, és nem
fog megakadályozni abban, hogy elkészüljön az az átkozott könyv. Épphogy csak belekezdtem, de máris annyi macera
volt vele, mint még soha egyikkel sem. Megálltam az atya előtt, aki még mindig engem nézett, le sem vette rólam a
szemét.
– Akkor holnap reggel találkozunk – mondta. – Addig gyűjtse össze a kérdéseit.
– Igenis – bólintottam, mire még szélesebb mosolyra húzta a száját.
– Holnap hosszú napunk lesz, pihenje ki magát – ezzel az ajtóhoz ment, és kilépett rajta. – Jó éjt!
Egy utolsó kedves mosolyt villantott felém, majd behúzta maga mögött az ajtót. Igaza volt, sok volt a dolgom, ezért
nem is vesztegettem egy percet sem az időmből. A kanapéra ülve felnyitottam a laptopomat, és rögtön keresgélni
kezdtem. Minden kérdést és témát feljegyeztem, amire ki akartam térni, ezekhez pedig némi háttérinfót kellett
szereznem. Nem akartam beégni az atya előtt, ezért órákon keresztül keresgéltem az interneten, hogy másnap már a
munka érdemi részével kelljen csak foglalkoznom.
Július 13.
Egyre jobban kiismertem magam a városban. Raymond atyával majdnem mindennap tettünk egy nagy kört, hogy
tudjam, mi merre van, és egyedül is boldoguljak. A naplóval pedig csak úgy hasítottam. Ahogy elkezdtem, rögtön
újabb és újabb kérdések ugrottak be, amiktől az atya valószínűleg már a falra mászott, de ezt nem mutatta ki felém.
Barátságosan válaszolt mindenre, és elvitt a főbb nevezetességekhez. A nyüzsgő utcáktól, a hangos zenétől és a
fullasztó embertömegtől már nem fogott el a rosszullét, inkább a lehetőségeket láttam bennük: egy új szereplő, egy új
helyszín, egy újabb kis anekdota. Joan többször is hívott, de sosem tudtam felvenni, amiért aggódni kezdett, de amikor
elújságoltam neki, hogy éppen nagyban dolgozom, megígértette velem, hogy mindig értesítem, hogyan haladok. Az
éttermi melóval is sikerült összehangolnom az írást, és bár Fabio minden egyes nap bepróbálkozott, már nem úgy
álltam hozzá, mint a kezdetekben. Inkább lecsaptam a magas labdáit, de olyan szépen, hogy néha még a vendégek is
rajtunk szórakoztak. Mindent összevetve egészen jól haladtam. Egyszer-kétszer még futni is kimentem az atyával, és
bár általában háromszor kellett megállnom útközben, mégis büszke voltam magamra, hogy megcsináltam. Persze a
Circusnál mindig megálltunk, leültünk, megpihentünk, és csak utána indultunk vissza. Ezen a napon viszont nagyon
nem éreztem magamban annyi energiát, hogy visszafelé is megtegyem azt a másfél kilométert. Rosszul aludtam
előtte, de hiába is győzködtem Raymond atyát, hogy menjen nyugodtan előre, nem akart egyedül hagyni, így inkább
sétálva indultunk vissza a lakásom felé. Tudom, puhány vagyok, de a testedzés sosem volt az erősségem.
– Csak a gyógyszer – magyaráztam. – Annyira bekábít, hogy néha alig bírom nyitva tartani a szememet.
– Ezért kéne rendszeresen kijárnia velem futni, az rendben tartaná a vérnyomását.
– Nincs az az isten, amiért én heti kétszer lefutnám ezt a távot – szuszogtam fáradtan. – Amúgy is folyton csak
aludnék, nem fogok ezért korábban kelni.
– Ahogy gondolja – vonta meg a vállát.
Egyáltalán nem látszott rajta, hogy megterhelné a mozgás, pedig ő messzebbről indult, mint én. Kezdtem szégyellni
magam, hogy ennyire lusta vagyok.
– Ha már így alakult, mutatnék valamit – szólalt meg újra. – Látta a Római vakációt?
– Nem – vallottam be. – Sokat hallottam már róla, de még nem láttam.
Erre az arca még derűsebb lett.
– Akkor mindenképp mutatok valamit!
Előre féltem, hogy mi ilyen fontos, és miért örül annak annyira, hogy nem láttam a filmet, de a jókedve átragadt rám
is. Kíváncsivá tett. Egy templomhoz érve megálltunk, és felém fordult.
– Mindjárt jövök, várjon meg itt – mondta, majd belépett az ajtón, engem kint hagyva az utcán.
Egyre jobban érdekelt, hogy mit akar csinálni, ráadásul türelmetlen is voltam. Szerencsére nem kellett sokat várnom
rá, felbukkant az ajtó mögül, egy kulccsal a kezében. Az oldalsó falat oszlopok szegélyezték, köztük vasrácsokkal, a
felénk eső végében pedig egy kapuval, amit az atya kinyitott.
– Napközben szörnyen sok itt a turista, de nyitvatartási idő előtt csak néhányan jönnek ide.
– Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben csodálkozva követtem az árkádok mögé, de ahogy ezt kimondtam, rögtön meg
is láttam az előttem álló kerek kőtömböt, amit már sok-sok helyen láttam.
– Bocca della Verità – válaszolta Raymond atya.
Egyre közelebb mentünk hozzá. Hallottam már az igazság szájáról, de nem értettem, hogy mi köze van ennek a Római
vakációhoz.
– És miért hozott ide?
Gyanakodva léptem a kőszobor elé, hogy közelebbről is megvizsgálhassam. Volt abban valami izgalmas, hogy csak
ketten voltunk ott bent, senki más, amitől igazán különlegesnek éreztem magam. Megállt mellettem, a tekintetét ő is a
kőarcra szegezte.
– Azt mondják, hogy leharapja a hazudós emberek kezét.
A szemöldökét felvonva pillantott rám, mire én rosszallóan néztem rá vissza.
– Szóval azt hiszi, hogy hazudós vagyok? – kértem ki magamnak.
– Én nem tudom – vonta meg a vállát. – De könnyen kideríthetjük!
Fejével a szobor felé biccentett, én pedig a szememet forgattam. Komolyan nem hittem el, hogy szerinte ez számomra
szórakoztató. Unottan dugtam be a kezem a szájba, miközben oldalra billentett fejjel húztam a számat. Nem akartam
nagyon szemét lenni vele, de ekkor kicsit gáznak éreztem ezt a próbálkozását. Ahhoz nekem több kellett, hogy
bedugjam egy szoborba a kezem. Inkább akkor sem szólaltam meg, miután kihúztam belőle.
– Úgy tűnik, hogy nem szokott hazudni – bólogatott elismerően.
– Micsoda meglepetés! – piszkálódtam, de szerencsére nem vette magára.
– Akkor lássuk, hogy mi a helyzet velem… – mondta, majd először ökölbe szorította a jobb kezét, aztán elkezdte
bedugni a kőszájba.
Figyeltem a megfontolt mozdulatait, miközben a homlokát ráncolva csúsztatta mélyebbre a karját olyan lassan, hogy
az már szinte fájt. Nem értettem, mire fel ez a nagy színészkedés. Mintha egy kisgyerek lennék, aki hisz ezekben a
dolgokban. A csend körülölelt minket, csak néhány elhaladó autót hallottam, egészen addig, amíg az atya fel nem
kiáltott, amikor majdnem a fél karját beszippantotta a szobor szája. Úgy megijedtem, hogy hangosan felsikoltottam, és
odakaptam, hogy segítsek neki. A szívem majd kiugrott a helyéről, de ő a következő pillanatban elnevette magát, és
kihúzta a kezét. Értetlenül bámultam rá, lefagyva, miközben ő szakadt a röhögéstől. Teljesen összezavart, és az
ijedségtől kellett pár másodperc, mire leesett, hogy mit is művelt.
– Ó, hogy én ezt már mennyire el akartam sütni! – kapkodta a levegőt. – Maga az első, aki végre nem látta a filmet, és
most sikerült először eljátszanom ezt a jelenetet.
Még mindig lefagyva álltam előtte, de ahogy a fejemben átvette a rémület helyét a düh, erőre kaptam, és
belebokszoltam a karjába.
– Ez nem volt vicces! – panaszkodtam duzzogva, de ő nem tudta abbahagyni a nevetést.
– Dehogynem! Látnia kellett volna az arcát, olyan unottan bámult, aztán hirtelen…
Nem is tudta folytatni a mondatot. Még a könnye is kicsordult. Jókedve pedig olyan ragadós volt, hogy a dühöm egyik
pillanatról a másikra oszlott el, és képtelen voltam visszafogni egy széles mosolyt. Be kellett ismernem, hogy tényleg
viccesen nézhettem ki külső szemmel. Én magam sem akartam elhinni, hogy így át tudott verni egy ennyire
kiszámítható húzással, de sikerült neki.
– Na jó, én mentem – csóváltam a fejem, majd elindultam a kapu felé.
– Ugyan, csak a vérnyomását akartam rendbe tenni! – szólt utánam.
Az biztos, hogy már egyáltalán nem voltam fáradt. Hallottam, hogy követ, majd bezárja mögöttem a vasrácsot.
Igazából minden okom meglett volna rá, hogy otthagyjam, de nem tettem. Megvártam, amíg visszamegy a templomba
leadni a kulcsot. Nem is tudom, mikor láttam utoljára valakit ennyire szívből nevetni. Talán nem is azon
gondolkodtam el, hogy miért nem nevet senki, hanem azon, hogy ő hogyan képes rá. Én még mosolyogni se tudtam
rendesen, nemhogy kacagni. Maximum a cinikus horkantásig jutottam el, de az ő életfelfogása számomra hihetetlen
volt. Én is szörnyű dolgokon mentem keresztül, de egy pillanatig sem tudtam élvezni az életet és azt, amim van.
Tanulhattam volna tőle, talán akkor nem éreztem volna annyira szarul magam minden egyes percben.
Mikor kilépett a templom ajtaján, még mindig a szemét törölgette. Ismét felkúszott egy apróbb mosoly az arcomra, de
nem szóltam semmit, egyszerűen elindultam a lakásom irányába. Mellettem sétált, de nem hozta fel újból a témát,
csak néha-néha mosolyodott el, amikor rám nézett, én pedig erre a fejemet csóváltam. A haragom teljesen elillant, és a
helyét átvette valami egészen különleges érzés. Valami olyan, ami már régóta messziről elkerült.

Délután nagyon izgalmas feladat várt rám. Megkértem Raymond atyát, hogy hadd nézzek körbe
a parókián, ahol ő is él. Elmesélte, hogy Rómában több házat is bérel az egyház, ahol a papok lakhatnak. Mindig azt
hittem, hogy mindegyikük a Vatikánban él, ezért meglepődtem, amikor Raymond atya elmagyarázta, hogy a város
több pontján alakítottak ki kisebb-nagyobb papi közösségeket, általában templomokhoz közel, hogy megkönnyítsék a
munkájukat. Persze egyből beindult a fantáziám, és mindenáron látni akartam egy ilyen parókiát belülről is. Először
vonakodott kicsit, de miután beszélt a plébánossal, és ő is beleegyezett, kitűztünk egy időpontot a látogatásra.
Indulás előtt azonban még gyorsan leírtam mindent, ami reggel történt. Még mindig felhúzott, ha az idióta akciójára
gondoltam, de ugyanakkor nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Jólesett felidézni az arcát és a nevetését, mert
ettől én is jobban éreztem magam. Hiába voltam fáradt, és inkább aludtam volna egy pár órát meló előtt,
összeszedtem magam, és elindultam a megadott cím felé. Jó negyedórás séta volt, de ahogy megérkeztem,
leellenőriztem a házszámot a papíromon. Egy rendezett épület előtt álltam meg, ami kívülről teljesen fel volt újítva, de
megőrizte azt a tipikus római lakóház jellegét. Nem is úgy nézett ki, mint ahol papok élnek, csak a vatikáni címer és a
feszület jelezte, hogy jó helyen járok.
– Miss Findley?
Az ajtón egy fiatalabb fiú lépett ki, nem lehetett több 21 évesnél. Sötét haja, szeme és szörnyű akcentusa rögtön
elárulta, hogy olasz.
– Én vagyok – biccentettem köszönésképp.
– A nevem Angelo, én fogom körbevezetni.
Kedvesen mosolygott rám, de én nem tudtam viszonozni.
– És Raymond atya? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
– Ő is itt van, nemsokára csatlakozik hozzánk. Remélem, nem okoztam csalódást ezzel.
Csalódást okozott volna? Úgy éreztem, de valójában nem Raymond atyához jöttem, hanem megnézni a parókiát,
szóval teljesen mindegy volt, hogy ki mutatja meg.
– Nem, dehogy – ráztam a fejem. – Ne értsen félre, atyám, én csak…
– Ó, kérem, szólítson Angelónak. Még nem szenteltek fel, csak növendék vagyok.
– Akkor maradjunk a keresztneveknél. Leila vagyok – mutatkoztam be, majd kezet fogtunk.
Azt már nagyjából megtanultam, hogyan viselkedjek papok között, de papnövendékkel még nem találkoztam.
Gondoltam, hogy velük lehet kicsit lazábban, kötetlenebben beszélgetni.
Miután bemutatkoztunk, beterelt a kapun. A ház felosztása nem igazán hasonlított ahhoz, amiben én laktam, ráadásul
sokkal nagyobb is volt. Jobbra-balra ajtók álltak, de mi a belső udvar felé indultunk, ami elképesztő látványt nyújtott.
Úgy nézett ki, mint egy hatalmas télikert, tele növényekkel. Még a szám is tátva maradt.
– Akkor lássunk is hozzá! Ez a kert, amit közösségi térnek is használunk. Vannak kisebb gyümölcsfáink, bokrok,
virágok, amiket lehet gondozni, de kiállítottunk néhány széket és asztalt is, hogy ki lehessen ülni elmélkedni és
olvasni. Az üvegtető elhúzható, így természetes napfényt és esőt is engedünk a növényekre.
Alig győztem kapkodni a fejem. Minden olyan hatalmas volt és zöld, mintha csak egy dzsungelben sétáltam volna.
Elbámészkodtam volna pár percig, de Angelo egy pillanatra sem maradt csendben.
– Ön katolikus?
Értetlenül néztem rá.
– Nem, miből gondolod? – váltottam át tegezésre.
– A nyaklánca – mondta, miközben messziről rámutatott a nyakamban lógó keresztre.
Automatikusan odakaptam a kezem, és megszorítottam.
– Ó, nem, ez csak ajándék volt. Nem vagyok vallásos.
Kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha én lennék maga az ördög. De végül elkapta a tekintetét, és maga elé
révedve folytatta az útját.
– Raymond atya azt mesélte, hogy egy könyvön dolgozik – szólalt meg újra. – Ezt is bele fogja írni a regényébe?
Csillogó szemekkel nézett rám, miközben áthaladtunk a kerten.
– Nagy valószínűséggel igen. Szeretnél szerepelni benne?
– Az nagyon jó lenne!
Amikor mosolygott, még jobban látszott rajta a fiatalsága. Ahogy továbbmentünk, a hátsó szárnyban megnéztük az
étkezőt és a konyhát, ami elég puritán módon, de rendezetten és szépen volt berendezve. Üldögélt ott pár pap, akik
kávéztak és olvastak. Szörnyen kíváncsi voltam mindenre, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy hol lehet az atya.
– Raymond atya nem ér rá? Vagy miért nem jön velünk? – kérdeztem rá, amikor már nem tudtam magamban tartani.
Angelo körbenézett, majd kicsit közelebb lépett, és lehalkította a hangját. Kicsit meghőköltem, amikor közeledni
kezdett hozzám, de tisztes távolságban állt meg.
– Tudja, az, hogy egy nőt beengedtek a házba, nem mindennapi dolog. Szigorú szabályok szerint élünk, ezért még
szavaznunk is kellett arról, hogy bejöhet-e vagy sem. Egyik tiszteletre méltó atya sem engedheti meg magának, hogy
kettesben maradjanak önnel ezen a helyen, mert a végén még elindulna a pletyka, aminek szörnyű következményei
lennének. Ezért ajánlottam fel, hogy majd én körbekísérem, jól látható helyen, és mikor felmegyünk a hálótermekhez,
ott már hármasban leszünk. De nem szeretném, ha a többiek a szájukra vennék Raymond atyát. Remélem, hogy így
érthető.
Így levezetve teljesen logikusnak tűnt, ezért nem is kérdezősködtem erről a témáról tovább, hanem csak bólintottam
egyet. Angelo halványan elmosolyodott, és jelezte, hogy jobbra folytatjuk az utunkat. Egy kisebb kápolna mellett
haladtunk el, ami tulajdonképpen csak egy szoba volt. Olyasmi, mint ami a reptereken és kórházakban szokott lenni,
így bármikor bemehettek imádkozni. Bár, úgy gondoltam, hogy ők mást se csinálnak egész nap. Ahogy elhaladtunk a
folyosón, jó pár rosszalló pillantással találtam szemben magam. Javarészt az idősebbek nézték rossz szemmel az
ottlétemet, a fiatalabbak közül néhányan még köszöntek is, vagy csak rám mosolyogtak. Egyszerre volt az a sok
egyszerű kőfal és feszület nyomasztó, ugyanakkor felemelő. Hiába nem voltam vallásos, mindig is érdekelt a téma, de
inkább kulturális szinten, és az, hogy ott lehettem abban az épületben, ahova csak néhányan tehették be a lábukat,
egészen lélekemelő érzés volt. Mindenre kíváncsi voltam, ezért folyamatosan kérdezgettem Angelót, aki szívesen és
bőven válaszolt mindenre. A legtöbb mondata úgy kezdődött, hogy „Raymond atya szerint…”.
– Nagyon tiszteled Raymond atyát, igaz? – kérdeztem a lépcsőn felfelé menet.
– Igen – bólogatott. – Nekem nem volt családom, kiskoromtól kezdve egy fiúknak épült árvaházban nevelkedtem.
Amikor bekerültem a szemináriumra, nem ismertem senkit, azt se tudtam, hogy mit kéne tennem. A tisztelendő atya
mellém állt, és segített. Egyszer azt mondtam, hogy olyan nekem, mintha a nem létező édesapám lenne, de
megharagudott, hogy azért nem olyan öreg – nevetett. – Azóta csak a mentoromnak hívom. Látom, hogy milyen
keményen dolgozik, és mégsem bizonytalanodik el egy pillanatra sem. Az ő hite ad nekem erőt mindennap.
Olyan szépen beszélt róla, hogy még az én szívemet is megdobogtatta, ami bizony nehéz feladat volt. Nem tudtam
visszatartani, muszáj volt mosolyognom.
– Megértelek – vallottam be. – Ő egy nagyszerű ember.
Úgy éreztem, mintha nemcsak kívül, hanem belül is mosolyognék. Kellemes bizsergés fogott el a mellkasomban,
amitől nehezebben vettem a levegőt. De ezt csak a lépcsőzésnek tudtam be. Ahogy felértünk a tetejére, egy hosszú
folyosó fogadott, jobbra-balra ajtókkal. Hasonlított arra a kollégiumra, ahol a gimnázium alatt laktam, bár az jóval
lestrapáltabb volt. Néhány ajtó nyitva volt, azokon be tudtam lesni. Ott voltak a hálószobák, de nem sokat láttam
belőlük, mert nem álltunk meg egy pillanatra sem, csak mentünk előre. Nagyjából a felénél kinyílt egy ajtó, és
Raymond atya lépett ki rajta. Ahogy meglátott, összemosolyogtunk.
– Már épp indultam megkeresni magukat, azt hittem, hogy eltévedtek. Angelo, merre vitted szegény Leilát? Napi két
kilométernél többet nem bír.
Sandán rám vigyorgott, de én csak durcásan horkantottam egyet, ahogy elé értünk.
– Jó nagy kört tettünk – válaszolta Angelo. – Mindent megnéztünk, kivéve a hálókörzetet.
– Akkor fáradjon beljebb – tolta be az ajtaját az atya, hogy beengedjen.
A szobába léptem, és rögtön pásztázni kezdtem, de alig találtam némi személyes tárgyat. A falak fehérek voltak, a
bútorok egyszerű fából készültek, minden katonás rendben állt. Szemben az ablakból a kertre lehetett látni, a jobb
falnál állt a tökéletesen bevetett ágy, a bal oldalon pedig egy szekrény és egy íróasztal. Úgy nézett ki, mintha nem
lakna ott senki. Akartam rá mondani valamit, de sem az „otthonos”, sem a „kellemes” jelző nem tűnt helyesnek. Ahogy
körbeforogtam, megakadt a szemem az éjjeliszekrényen fekvő, vörös-fekete borítójú könyvön. Azonnal felismertem.
– Ezt meg honnan szerezte? – mutattam rá Raymond atya felé fordulva.
– Az egyik webshopban volt még belőle. A többit is megrendeltem, de még nem érkeztek meg.
– És olvassa?
– Persze, már a felén túl vagyok. Nagyon… izgalmas.
Először nem értettem, hogy miért jött zavarba, de aztán leesett. Sikerült kiválasztania azt a könyvemet, amiben a
legtöbb az erotika, ráadásul nem is a visszafogott fajta. Egy kicsit én is melegebbnek éreztem a levegőt a szobában,
mint előtte.
– Én is elolvashatom? – szólalt meg Angelo.
– Nem neked való – vágtuk rá egyszerre Raymond atyával, majd egymás tekintetét elkapva nyugtáztuk, hogy
mindketten ugyanarra gondoltunk.
Elég kínos volt a szituáció, így lépnem kellett valamit, mert csak az járt az agyamban, hogy esténként a könyvemet
olvassa az ágyban. És igen, csúnyább gondolatok is eszembe jutottak, amitől még bűntudatom is támadt.
– Szeretne megnézni még valamit? – kérdezte az atya.
Úgy tűnt, ő is ugyanolyan kényelmetlennek érzi a helyzetet.
– Mindent láttam, köszönöm. Kitűnő idegenvezetőm volt. – Angelóra pillantottam, aki büszkén mosolygott. – Nem is
zavarok tovább, úgyis mennem kell dolgozni.
– Egyáltalán nem zavar! De megértem, máris lekísérem a kapuhoz.
A folyosón elköszöntem Angelótól, aki az ellenkező irányba indult el, mint mi. Ismét találkoztunk pár morcos
öregemberrel, akiknek köszöntünk, de csak morgásokat kaptunk válaszul, és csúnya pillantásokat.
– Remélem, nem hoztam kellemetlen helyzetbe – mondtam Raymond atyának a lépcsőn lefelé menet.
– Dehogyis. Mindenkinek elmondtam, hogy miért jött ide, és sokan támogatták az ötletet. A fiatalabb generáció
megérti, hogy a külvilágnak meg kell ismernie minket és az életünket, hogy ne érezze annyira távolinak és idegennek
az egyházat.
– Remélem, hogy sikerülni fog. Egyelőre még csak bejegyzések vannak, gondolatok, de ezt még olyan formába kell
öntenem, hogy az olvasók is élvezzék. És ez nem lesz könnyű.
– Tudja, eddig is bíztam magában, de most, hogy olvasom a könyvét, száz százalékig biztos vagyok abban, hogy
sikerülni fog. És az olvasók nemcsak élvezni fogják, hanem egyenesen imádni!
A szavai jólestek, habár azt gondoltam, hogy még mindig csak azért biztat, hogy én is higgyek magamban. Mégis
hatásos volt, mert én is egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy igenis menni fog. Eddig is biztattak páran, de a
szavaikat üresnek éreztem, mert nagy részükről tudtam, hogy csak kedveskedni akarnak, és valójában fogalmuk sincs
arról, hogy mivel is foglalkozom. Nem értettem, hogy az atya miért támogat ennyire, és miért érzi fontosnak, hogy
segítsen pont nekem, de minden egyes nap erőt adott, mint Angelónak. Minden alkalommal magamban mosolyogtam,
amikor rágondoltam. A mosolyára, a kedvességére, a segítőkészségére, és arra, hogy mennyire nagyszerű ember.
Büszke voltam arra, hogy megismerhettem, és még büszkébb, hogy a barátomnak tudhattam.

A műszakom alatt nem volt időm gondolkodni, mert olyan vendégáradat lepett el minket, hogy még
levegőt venni is alig tudtam. Mire bezártunk, annyira fáradt lettem, hogy alig vártam, hogy hazaérjek és bedőljek az
ágyamba, pedig azt terveztem, hogy lefekvés előtt még leírom a gondolataimat. Ekkor viszont teljesen üres volt a
fejem. Szinte kóvályogva lépkedtem az utcán, az agyam pedig teljesen kikapcsolt. Nem érzékeltem a külvilágot,
egészen addig, amíg egészen közelről meg nem hallottam egy hangot.
– Helló, szépségem!
Oldalra fordítottam a fejem. A sötétben elsőre nehezen ismertem fel, de az a pasi volt, akitől azokat a bogyókat vettem
az utcán.
– Helló – köszöntem rá vissza.
– Nincs szükséged valamire? Tudok a múltkori anyagból is adni, kapsz kedvezményt.
A tekintetén láttam, hogy nem tiszta a feje, egész rendesen be lehetett állva.
– Köszi, de nem – válaszoltam.
Próbáltam lehagyni, de ő is felgyorsította a lépteit.
– A múltkor még kedvesebb voltál. Ingyen is tudok adni valamit, ha cserébe te is adsz valamit nekem.
Egészen közel lépett hozzám, és átkarolta a derekamat, majd elkezdte lejjebb csúsztatni a kezét. Elhúzódtam tőle, de
nem akartam nagyon agresszív lenni vele, mivel teljesen egyedül voltam. Csak le akartam rázni, de nem úgy tűnt, hogy
sikerrel fogok járni. Továbbra is követett, az én szívem pedig egyre hevesebben kezdett verni. Az esti gyógyszeremet
még nem vettem be a hajsza miatt, és ezt meg is éreztem. A szokásos gombóc egyre nagyobb lett a torkomban, és a
lábaim is remegni kezdtek. Féltem, hogy ha magával ragad a pánik, akkor nem tudok majd ellenkezni, ezért még
gyorsabban kezdtem lépkedni, hogy minél hamarabb hazaérjek.
– Nem, kösz. Nem élek már ezekkel.
– Ugyan már, aki egyszer kurva volt, mindig is az marad!
Ekkor olyan adrenalinlöket száguldott végig a testemen, amitől felemeltem a kezemet, és egy hatalmas pofont
akartam neki lekeverni, de ő gyorsabb volt, és elkapta a karomat. Erősen szorította, nem engedett el, amitől elfogott a
pánik. Mélyen a szemembe nézett, amiből már tudtam, hogy mi következik.
Hangos kiáltást hallottam magunk mögül. Nem értettem, hogy mit mond, de Fabio loholt felénk, és ahogy odaért,
ellökte a srácot. Hatalmas kő esett le a szívemről. Engem a háta mögé vont, ahol rögtön biztonságban éreztem magam,
miközben folyamatosan magyarázott a srácnak, aki felemelt kezekkel védekezett, majd sarkon fordult, és otthagyott
minket. Fabio egészen addig nem fordult meg, amíg biztos nem volt benne, hogy elhúzott.
– Kibaszott drogosok – dünnyögte. – Tele van velük a város.
Végül felém fordult, és végignézett rajtam.
– Minden rendben? Nem bántott?
A remegéstől nehezen jutottam szóhoz.
– Nem – ráztam a fejem.
– Akkor jó. De mostantól nem fogom megengedni, hogy egyedül gyere haza.
– Nincs semmi gond, én…
– Nem érdekel – rázta a fejét. – Nem engedem, és kész. Most pedig szépen elkísérlek a lakásodig.
Nemigen voltam olyan állapotban, hogy ellenkezzek, ezért csak irányba fordultam és elindultam, miközben ő
mellettem lépkedett. A hátamra tette a kezét, mintha támogatna. Abban az állapotomban igazán jólesett az érintése,
de féltem attól, hogy az érzéseim olyan irányba csapnak át, amik nem valósak. Mindig ilyen esetekben kerestem a
férfiak társaságát, amikor elesettnek és gyengének éreztem magam. De őt nem akartam kihasználni. Ahogy a ház elé
értünk, megálltunk egymással szemben.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha esténként hazakísérnél – mondtam halkan.
– Miért nem?
Nem néztem fel rá, de el tudtam képzelni, milyen kifejezés ülhetett ki az arcára.
– Mert kedvellek téged. – Magamat is megleptem ezzel a kijelentésemmel, de igaz volt. – És tudom, hogy te is kedvelsz
engem, de ezt nem hagyhatom. Se egy alkalomra, se semennyire. A múltam és az életem bonyolult. Te egy normális
lányt érdemelnél, én pedig szörnyen elcseszett vagyok.
– Arról beszélsz, ami abban a bárban történt?
Felkaptam a fejem. Nem voltunk soha együtt egy bárban. Fogalmam sem volt, hogy mit tudhatott, ezért óvatosan
kellett fogalmaznom.
– Miről beszélsz?
Ő is zavarban volt, ami egyre jobban megrémisztett.
– Láttalak az egyik éjjel egy bárban, innen nem messze. Nagyon durván ki voltál sminkelve, de rögtön felismertelek.
Egy pasival beszélgettél, és nemsokára együtt léptetek le.
A fejem ismét lüktetni kezdett. Végül is örülhettem, hogy nem arról tud, ami a másik éjjel történt. A szemébe néztem,
de a tekintete nem volt vádló, ami megnyugtatott.
– Nos… – szólaltam meg halkan. – Igen, arról is.
Erre nagyot sóhajtott, és közelebb lépett hozzám, amitől nehezebben vettem a levegőt. Eszembe jutott az a nap,
amikor hazakísért, és összesimulva álltunk a falnál, mire a pulzusom ismét a magasba szökkent. Mélyen a szemembe
nézett, és halványan elmosolyodott.
– Volt már dolgom zűrös nőkkel, de te nem vagy az. Vannak problémáid, de kinek nincsenek? Nem vagyok se vak, se
hülye, láttam rajtad eddig is, hogy valami nem klappol, és tudtam, hogy nem csak vitaminokat szedsz be esténként az
öltözőben. De ez engem nem érdekel – vonta meg a vállát. – Meg akarlak ismerni, igazából, hogy én dönthessem el,
akarom-e ezt az egészet, vagy sem.
Őszinte mondataira egyszerre nyugodtam meg és bolydult fel bennem ezernyi érzelem. Az emberek többsége nem így
reagálna, és az, hogy ő még mindig küzd, elgondolkodtatott. Talán tényleg komolyabbak voltak a szándékai, mint
hittem. Számomra sem volt közömbös, az elejétől fogva éreztem valamit iránta, de sosem engedtem utat ezeknek az
érzéseknek. Az elmúlt hetekben azonban elindultam a változás útján, aminek talán ő is a részese volt. Egyre többször
nyíltam meg, habár még így is sok-sok csontváz hevert a szekrényemben.
– Nem tudom, hogy készen állok-e erre – vallottam be. – Kaphatnék egy kis gondolkodási időt?
Enyhén csalódottnak tűnt, de bólogatott.
– Persze, ahogy szeretnéd. – Pár lépést tett hátra, hogy távolabb kerüljön tőlem, de a szemkontaktust végig tartotta. –
Gondold csak át nyugodtan. Én várni fogok.
Ezzel sarkon fordult, és elindult az utcán a saját lakása felé. A szívem úgy dobogott, hogy pár pillanatig még nem
bírtam megmozdulni, de utána újra erőre kaptam. Felszaladtam a lépcsőn, és a lakásba érve elővettem a füzetemet.
Rég nem tapasztalt érzések ütötték fel a fejüket, amiket ki kellett adnom magamból. De hogy mik voltak ezek?
Fogalmam sincs. Nem tudtam meghatározni, csak azt, hogy határozottan pozitívak voltak, mint amikor elérünk egy
következő szintre az életünkben. Erős szavakat nem használhattam ezekre az érzésekre, de amikor csak arra
gondoltam, amiket Fabio mondott, a szívem hevesebben kezdett verni. Még a legközelebbi barátaim és rokonaim is
elfordultak tőlem, amikor szarban voltam, ő mégis még jobban meg akart ismerni. Azt még nem tudtam eldönteni,
hogy én is ezt akarom-e, de már a lehetőség gondolata is feldobott. Talán tényleg csak annyi kell, hogy a jelenünkre és
a jövőnkre koncentráljunk, mert ha csak hátrafelé nézünk, akkor könnyen orra eshetünk valamiben.
Július 27.
Francesca szülinapi meglepetésbulija nagyon jól sikerült. Fabióval szerveztük, ami nehéz feladat volt, tekintve, hogy
folyton együtt kellett lennünk. Szerencsére nem zaklatott, nem kérdezősködött, hogy döntöttem-e már, amiért hálás
voltam. Türelmesen várt, de azért sokszor láttam, ahogy engem néz. Fran nagyon meglepődött és meghatódott,
amikor az étterembe lépve meglátta a hatalmas tömeget és a „Boldog szülinapot” táblát. Az érkezése után kimentünk
a teraszra is, mert annyian voltunk, hogy nem fértünk volna el kényelmesen. Kiírtuk, hogy zártkörű rendezvény folyik,
ezért csak a meghívott vendégek voltak jelen. Megismertem Matteót is, Fran vőlegényét, aki nagyon kedves volt, bár
törte az angolt, ezért nem tudtunk sokat beszélgetni. Viszont meghívtak az esküvőjükre, ami nagyon jólesett.
Régebben nem örültem volna neki, hogy egy újabb társasági eseményen kell részt vennem, de ők annyira a szívemhez
nőttek, hogy nem tudtam volna kihagyni.
– Gyere, be akarlak mutatni valakiknek – mondta Fran, és karon fogva elhúzott Matteótól és Fabiótól.
Két korombeli nőhöz vezetett, akik egy-egy koktéllal a kezükben nevetgéltek jókedvűen. Előre féltem tőlük, de
ismertem már annyira Francescát, hogy nem mutatna be olyan embereknek, akikkel nem egy húron pendülünk.
– Csajok, bemutatom nektek Leilát – szólalt meg, amikor hozzájuk értünk.
Mindketten gyönyörűek voltak, a ruhájuk, sminkjük és frizurájuk tökéletes. Szakadtnak éreztem magam mellettük,
pedig én is nőies ruhában voltam és még sminkeltem is.
– Leila, ők Eunice és Sophie, mindketten írónők, gondoltam, szeretnétek kicsit csevegni.
Ezer éve találkoztam utoljára írónőkkel, és akkor nem sült el túl jól a dolog, reménykedtem benne, hogy ezúttal
másképp lesz.
– Helló – köszöntem nekik, majd mindkettőjükkel kezet fogtam. – Ti is itt éltek Rómában?
– Én két éve, Sophie már három – válaszolta Eunice. – London olyan szürke és borús, hogy az ihlet mindig messzire
elkerült, ezért váltottam.
– Én Lyonból költöztem ide egy pasi miatt, ami szörnyen nagy hiba volt, de a város végül megtetszett, így itt ragadtam.
És te?
Mindketten olyan magabiztosan beszéltek, amitől kicsit megszeppentem. Látszott rajtuk, hogy nem egy ligában
játszunk. A drága ékszereik és gyűrődésmentes ruhájuk elárulta, hogy se nem elsőkönyvesek, se nem csórók.
– Én csak egy évre jöttem – mondtam, majd belekortyoltam a boromba. – Amint kész a könyvem, visszautazom
Glasgow-ba.
– Ó, és milyen könyvet írsz? – kérdezte Sophie érdeklődve.
– Rómáról, az itteni életről, a tapasztalataimról, nagyjából mindenről, ami megfog.
– Ha már tapizásról van szó – nézett el a vállam felett Eunice.
Meg se kellett fordulnom, Fabio máris mellettem termett, és újratöltötte a már majdnem üres poharamat.
– Köszi – mosolyogtam rá.
Kellemes érzés fogott el, hogy ennyire figyel rám.
– Nagyon szívesen. A hölgyeknek hozhatok valamit? – fordult feléjük.
– Most nem, köszi, de ne aggódj, megkeresünk, ha bármire szükségünk lesz – kacsintott rá Sophie.
Fabio ezt csak egy hatalmas vigyorral nyugtázta, majd távozott is. Fran elég csúnyán nézett a két nőre, akik
bocsánatkérőn vonták meg a vállukat.
– Nem tehetünk róla, hogy az öcséd ilyen jó pasi – reagált Eunice, mire Francesca csak a fejét csóválta.
– Most magatokra hagylak titeket, de viselkedjetek rendesen! – mondta.
– Tudod, hogy földre szállt angyalok vagyunk.
Sophie úgy rebegtette a szempilláit, amin én is nagyot mosolyogtam. Amikor hármasban maradtunk, rögtön faggatni
kezdtek a könyveimről. Régóta nem beszéltem erről, ami először furcsa érzés volt, de olyan kedvesek voltak és
figyelmesen hallgattak, hogy egy idő után egészen belelendültem. Persze még nagyon nem tartottam ott, ahol ők,
hiszen már sokkal több kötetet tudhattak a hátuk mögött, mint én, és nagy részüket még Amerikában is árulják, de
ettől függetlenül nem néztek le, sőt. Egész hamar megtaláltuk a közös hangot. Rövid beszélgetésünk alatt annyira
fellelkesültem, hogy legszívesebben hazarohantam volna írni. De az elég nagy bunkóság lett volna. Annyira
belemerültünk a beszélgetésbe, hogy közben észre sem vettem, hogy Raymond atya megállt mellettem.
– Szép napot a hölgyeknek – mosolygott ránk.
Sophie és Eunice szemei majdnem kiestek a helyükről.
– Atyám, de örülök, hogy el tudott jönni! – lelkendeztem. – Fran nagyon boldog lesz.
– Nincs sok időm, csak beugrottam felköszönteni. Nem akartam kihagyni az alkalmat.
Muszáj volt mosolyognom, annyira kedves volt tőle. Amikor meghívtam, azt mondta, hogy egész napra be van
táblázva, még velem sem tudott találkozni, de mégis szakított pár percet arra, hogy benézzen.
– Francesca bent van – mondtam, hogy ne érezze azt, fel akarom tartani.
– Köszönöm, meg is keresem. További jó mulatást!
Mindegyikünk felé biccentett, majd eltűnt a tömegben. Feldobta az estémet, hogy mégis el tudott jönni. Eunice és
Sophie úgy bámultak utána, mintha szellemet láttak volna.
– Mi az? – kérdeztem tőlük.
– Mondd, hogy csak jelmezbálba megy, és azért van rajta ez a hacuka! – nyögte Sophie.
A homlokomat ráncolva néztem rá.
– Nem, Raymond atya tényleg pap.
– Basszus – szisszent fel Eunice. – Azt hiszem, mélyen katolikus lettem.
– Vagy csak szeretnéd, hogy mélyen benned legyen egy katolikus – bökte oldalba Sophie.
Nagyot kacagtak mindketten, de én teljesen lefagytam. Nem hittem a fülemnek, hiszen egy papról van szó!
– Jajj, ne nézz már így! – bökött oldalba engem is Sophie az arcom láttán. – Ne mondd, hogy még nem képzelted el,
ahogy lerángatod róla azt a szexi reverendát!
– Pedig nem! – ráztam a fejem. – Tisztelem őt, a hitét és a hivatását, sosem gondolnék ilyenre!
– Ez édes, de ő is ugyanolyan férfi, mint a többi. Ráadásul nem is rosszféle. Ebben a fekete gúnyában is jól néz ki,
lefogadom, hogy ami alatta van, az is nagyon fincsi. Én biztos, hogy megkóstolnám!
Egyre jobban kiakasztott, ahogy meresztgették rá a szemüket és ahogy beszéltek róla. Tény, hogy előtte nem igazán
gondoltam bele abba, hogy ő végre is férfi, csak a hivatása különbözik az átlagtól. Persze futáskor mindig a reverenda
nélkül láttam, de az én szememben akkor is pap maradt, ahogyan ő is mondta. Nem férfiként gondoltam rá, hanem
emberként. Viszont, ahogy én is felé fordultam és alaposabban megnéztem, rá kellett jönnöm, hogy a lányoknak
igazuk van. Valóban jóképű, és amennyit láttam belőle, az egészen szemrevaló. Normál, hétköznapi ruhában jó
eséllyel megbámulnák a nők az utcán. De ilyenekre hiába gondoltam, és hülyén is éreztem magam, amiért egyáltalán
eszembe jutott. Inkább visszafordultam a lányok felé, és megpróbáltam terelni a témát, de az agyam makacsul
ragaszkodott ezekhez a gondolatokhoz.
Július 29.
– Szóval, ez a Colosseum – álltam meg előtte csípőre tett kezekkel.
– Igen. Tetszik?
Oldalra biccentettem a fejem, és alaposabban megvizsgáltam. Ekkor mentünk el először megnézni, addig más
nevezetességek voltak terítéken. Mivel ez volt Róma jelképe, ezért úgy éreztem, hogy szeretnem kéne, de valójában
nem volt meg bennem az a vágy, hogy mindenképp meg akarom nézni alaposabban.
– Igazából nem tudom eldönteni. Persze értem én, hogy sokan miért vannak ennyire oda érte, de a Circus még mindig
jobban vonz.
Raymond atya kérdőn fordult felém.
– Ez komoly?
– Igen – vontam meg a vállam. – Tudom, hogy az csak egy hatalmas gödör, de… Nem tudom megmagyarázni,
egyszerűen szeretem azt a helyet. A város többi része is szép, de legszívesebben ott üldögélek.
– Ezt megértem. Akkor mehetünk arra hazafelé, ha gondolja.
– Megbeszéltük – bólintottam. – A Colosseumból ennyi elég is volt.
Az atya nevetve csóválta a fejét, majd elindultunk haza. Későre járt már, a nap kezdett lemenni, de a szabadnapom
minden percét ki akartam használni arra, hogy élményeket gyűjtsek, és legalább addig is lefoglaltam magam. Sötét
felhők gyülekeztek felettünk, ezért felgyorsítottuk a lépteinket, de a Circusnál leszakadt az ég.
– Basszus! – kiáltottam fel.
Mindketten egyszerre kezdtünk szaladni. Köszönhetően a reggeli futásoknak, nem is volt olyan megterhelő, és
egészen hamar elértünk a lakásomig. Behúzódtunk a kapualjba, de addigra már mindketten bőrig áztunk. Nagyokat
lihegtünk, próbáltunk levegőhöz jutni.
– Ez hamarabb is eszünkbe juthatott volna – kacagott fel Raymond atya. – Biztos máshova is be tudtunk volna állni.
– Jogos. De most már mindegy, legalább itt vagyunk.
Az atya kidugta a fejét, hogy megnézze az eget.
– Nem úgy néz ki, mint ami el akar állni. Talán jobb lenne elindulnom, így is, úgy is el fogok ázni.
– Ne vicceljen! Még a végén megfázik. Jöjjön fel inkább, csinálok egy teát, mielőtt még tüdőgyulladást kap nekem.
– Nem akarom zavarni – rázta a fejét.
– Dehogy zavar! Kérem, nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha most elengedném – mondtam, majd azonnal beugrott
valami. – Segítsetek a szenteken, ha szükségben vannak, gyakoroljátok a vendégszeretetet.{3}

Az atya szinte csodálattal nézett rám, úgy tátva maradt a szája, hogy hirtelen szóhoz sem jutott. Sosem gondolta volna,
hogy én valaha is bibliai idézettel fogok előrukkolni.
– Egy ilyen invitálásnak nehéz ellenállni – bólogatott.
– Akkor meg se próbálja! Jöjjön!
Nem vártam meg, hogy reagáljon, elindultam a lépcső felé. Hallottam, hogy követ, ezért csak mentem előre, majd
ahogy a lakásba értünk, bezártam mögötte az ajtót.
– Máris adok egy törölközőt.
– Igazán nem akarok a terhére lenni – próbált ellenkezni, de én a fürdőbe lépve előkerestem egy tiszta törölközőt, és a
kezébe nyomtam.
– Ne szórakozzon, csuromvíz lett. A hálóban nyugodtan megtörölközhet. Száraz ruhával sajnos nem tudok szolgálni,
de jobb, mint a semmi.
– Köszönöm – biccentett felém. – És ön?
– Én elintézem magam a fürdőben.
Csak miután kimondtam, akkor esett le, hogy kicsit kétértelmű voltam, de szerencsére ő nem értette félre. Behúzódott
a hálóba, én pedig a fürdőszobában töröltem magam szárazra. Belebújtam a sortomba és egy pólóba, aztán a
konyhába mentem, hogy töltsek magamnak egy pohár bort.
– Kér egy kis bort? – kiáltottam be a szobába.
– Csak egy keveset, köszönöm. Jól fog most esni – hallottam a választ.
Az ajtó félig nyitva volt, így ahogy felemeltem a fejem, megakadt a tekintetem a nappalibútor üveges ajtajának
tükröződésén. Pont az atyát láttam benne, amint megszabadul a fekete pólójától, és a törölközővel itatja fel a testéről
a vizet. A látványra teljesen lefagytam. Nem lett volna szabad őt bámulnom, de nem tudtam elfordítani a fejem, a
meztelen felsőteste odaláncolta a tekintetem. A korához képest jól tartotta magát, igaz, nem volt kimondottan izmos,
de testének vonalai férfiasan domborodtak. Hosszú időn keresztül nem volt rám hatással a meztelen férfitestek
látványa, de ekkor még levegőt is elfelejtettem venni, főleg, amikor elkezdte kigombolni a fekete nadrágját, és a
hasából egyre több látszódott ki. A másik pohárért nyúltam, de a kezemmel véletlenül meglöktem, így a földre esve,
nagy robajjal tört apró darabokra. Erre a hangra már odakaptam a fejem.
– Bassza meg! – kiáltottam fel, miközben nagyot ugrottam az ijedségtől.
– Jól van?
Az atya hirtelen termett mellettem, szerencsére már ismét pólóban. Csak reméltem, hogy nem vett észre semmit az
előbb lezajlott jelenetből.
– Persze, csak kicsúszott a kezemből – mondtam, miközben az üvegdarabokat néztem a konyha padlóján.
Örültem neki, hogy az Igazság szája nem valós, mert tuti, hogy már kéz nélkül szaladgálnék.
– De ugye nem vágta meg magát?
– Nem, dehogy.
– Ezt majd én elintézem, hagyja csak!
Védelmezőn karolta át a derekamat, hogy kivonjon a szilánkok közül. Az érintése kissé furán hatott, de nem
foglalkoztam vele. Ki akartam verni a fejemből azokat az ostoba gondolatokat.
– Én voltam ügyetlen – ellenkeztem.
– Nem akarom, hogy megsérüljön. Van valahol seprűje?
Az egyik alsó szekrényből előkerestem egy kislapátot és egy kisseprűt, és átadtam neki. Óvatosan szedte össze az
összes kis szilánkot, amíg én elővettem egy újabb poharat, hogy neki is töltsek a borból. Nem akartam nagyon a
közelében maradni, ezért a hifihez léptem, hogy kapcsoljak egy kis zenét. Valami lazábbat kerestem, ezért a Quimby
mellett döntöttem.
– Ugye nem gond? – kérdeztem a zenére utalva.
– Nem, dehogy. Ez milyen nyelven van?
Először nem esett le, hogy miért kérdezi, aztán rájöttem, hogy az ő számára ez szokatlan.
– Magyar – válaszoltam, majd a kezébe nyomtam a poharat, amikor már befejezte a takarítást.
– Magyar? Beszél magyarul?
Hiába beszélgettünk sokat, a múltam és a családom még mindig tabutéma volt. Nem osztottam meg vele szinte
semmit magamról, de ekkor már nem éreztem rosszul magam attól, hogy megnyíljak neki.
– Már nem nagyon, még kiskoromban éltem Magyarországon. A családom története elég érdekes, sokat költöztünk,
úgyhogy több nyelvet is meg kellett tanulnom.
Az eső még mindig szakadt, ezért megfogtam az üveget, és a kanapéhoz sétáltam, majd leültem rá, az atya pedig
követett. Igyekeztem normálisan viselkedni, de a szívem még mindig dübörgött.
– Ez tényleg érdekesen hangzik. Ezek szerint a szülei magyarok? – kérdezte, majd belekortyolt a vörösborba.
– Ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet – húztam meg én is rendesen a poharat. – A nagyanyám magyar zsidó lány
volt, a nagyapám pedig egy orosz katona, aki a faluban állomásozott. Így született meg az anyám, aki az NSZK-ba
disszidált, hogy jogot tanulhasson. Ott ismerkedett meg az apámmal, aki skót mérnök. Együtt visszaköltöztek
Magyarországra, ott születtem meg én, de utána folyton költöztünk az apám munkája miatt. Nagyjából 25 éves
voltam, amikor kikötöttünk Glasgow-ban, és azóta ott éltem, egészen mostanáig.
– Wow – ámult tátott szájjal Raymond atya. – Ez tényleg elég bonyolult.
– Úgy tűnik, hogy mindkettőnk családjában szerették a nők idegen férfiakkal összeszűrni a levet – mondtam, majd
nagyot kortyoltam a poharamból.
Csak ekkor esett le, hogy talán túl messzire mentem ezzel a kijelentéssel, de szerencsére nagyot kacagott.
– Igen, úgy tűnik. És ön hogy áll ezzel?
Majdnem félrenyeltem. Azt se tudtam, hogyan reagáljak erre, valamiért rögtön az ugrott be, hogy arra gondol, hogy én
és ő… Kikerekedett szemekkel néztem vissza rá, amíg igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
– Mesélt a középiskolai szerelméről – magyarázta. – Ő hova valósi volt?
– Ó – könnyebbültem meg. – Ő angol volt. Akkor éppen Londonban laktunk, és úgy terveztük, hogy ott is maradunk. –
Ahogy kinyitottam ezt a dobozt a fejemben, csak úgy áramlottak ki belőle az emlékek, amik teljesen elleptek. Ez a
része az életemnek a szürke zónába tartozott, amiről már tudtam beszélni anélkül, hogy elfogott volna a pánik. –
Végül szakítottunk, és én továbbléptem.
Raymond atya figyelmesen hallgatott. Érdeklődőn fordult felém, a jobb könyökével megtámaszkodva a kanapé
háttámláján. Ahogy végignéztem rajta, nem egy papot láttam, hanem egy egyszerű férfit. Ez volt az első alkalom, hogy
így tekintettem rá. Jólesett, hogy ott ült mellettem, a reverendája nélkül, és csak rám figyelt. A beszélgetésünk is más
hangulatban zajlott így, hogy nem arra kellett ügyelnem, nehogy valami csúnyát mondjak, mert most nem egy pappal
beszélgettem, hanem egy olyan emberrel, akinek élveztem a társaságát.
– Mi történt? – kérdezte.
– Nem illettünk össze – vontam meg a vállam. – Ő arra vágyott, hogy legyen mellette egy nő, aki vezeti a háztartást,
neveli a gyerekeket, de nekem már akkor is nagyobb terveim voltak. Amikor megjelent az első könyvem, még azt
hittük, hogy menni fog, de utána rájöttem, hogy ez az, amit valójában csinálni akarok. Elhanyagoltam őt, csak a
karrieremmel foglalkoztam, és az lett a vége, hogy nem tudtunk egy légtérben megmaradni egymás mellett. Beláttuk,
hogy mindkettőnknek jobb lesz külön, ezért én Glasgow-ba költöztem, hogy a kiadóval jobban tudjam tartani a
kapcsolatot. Azóta egyszer írt, hogy gratulál a sikereimhez, de többet nem beszéltünk.
– Sajnálom. Ő volt Jeremy?
A név hallatára összeszorult a gyomrom. Kezdtünk átlépni a sötétszürke kategóriába, amiről nem szívesen beszéltem.
– Ezt honnan vette? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
– Csak mert mindkét esetben, amikor elájult, az ő nevét mondogatta.
Leszegtem a fejem, és a poharammal játszottam. Olyan témát kezdtünk boncolgatni, amitől legszívesebben
beszaladtam volna a szobámba, de rájöttem, hogy talán jobb kimondani dolgokat, mint magunkba fojtani. Azonban
arra még nem álltam készen, hogy mindent megosszak vele.
– Jeremy a volt főszerkesztőm – vallottam be, miközben fél szemmel felpillantottam rá, de az arca inkább érdeklődő
volt, mint vádló. – Eleinte csak e-mailen keresztül kommunikáltunk, de amikor Glasgow-ba költöztem, és belekezdtem
a negyedik regényem megírásába, akkor már személyesen tartottuk a kapcsolatot. Ahogy elkészültem egy fejezettel,
találkoztunk, és átbeszéltük a cselekményt, hogy hogyan tovább, szóval, gyakorlatilag együtt építettük fel a történetet.
Szoros barátság alakult ki köztünk, nagyon szoros. Megismertem a családját is, sokszor meghívtak vasárnapi ebédre,
és a feleségével is jóban lettünk. – A hangom kissé elcsuklott, amiből éreztem, hogy ennyi lassan elég volt. Inkább
vettem egy mély levegőt, és újratöltöttem a poharainkat. – A lényeg, hogy a dolog elég rosszul sült el, úgyhogy
jobbnak láttam megszakítani minden kapcsolatot vele.
Nem tudtam elmondani neki, hogy mi is történt valójában, de az arcán láttam, hogy sejti, miért.
– Az összes kapcsolat zűrös. Főleg a nők és a férfiak között.
– Nekem mondja? – horkantottam. – Sikerül mindig kifognom azokat, akiket messziről kerülnöm kéne.
– És mi a helyzet Fabióval?
A kérdése meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ezt a témát is felhozza.
– Nincs vele semmi – ráztam a fejem, de aztán rájöttem, hogy róla tényleg nincs értelme hazudnom. – Mármint nem
sok. Időt kértem, hogy átgondolhassam, mit is akarok.
Ekkor az atya előredőlt, könyökével megtámaszkodott a térdein, és felém fordult.
– Fél? – kérdezte komolyan. – Fél, hogy megint rosszul dönt?
Mintha a tekintete egészen a lelkem mélyéig hatolt volna. A szívem olyan nagyot dobbant, hogy éreztem a
mellkasomon.
– Igen – vallottam be. – Sokszor csalódtam, és most, hogy végre kezdek egyenesbe jönni, nem akarok újból
visszazuhanni arra a szintre, amit már magam mögött hagytam.
– És honnan tudja, hogy nem Fabio az, aki segíthet ezt végleg elfelejteni?
Ezt valóban nem tudhattam biztosra, de a kételyek mindig is erősebbek voltak. A legtöbbször nem vettem fel a harcot
az ismeretlennel, mert féltem a kudarctól, de ezáltal nem is élhettem át valódi diadalokat. Ekkor pedig pont erre volt
szükségem. Győzelemre. Összerezzentem, amikor az atya felém nyúlt, és két kezébe fogta az enyémet. Mélyen a
szemembe nézett, ami már önmagában is elég erőt adott ahhoz, hogy rájöjjek, máshogy kell tekintenem az életemre.
Észre kellett vennem a lehetőségeket és az akadályokat, és mindkettőt meg kellett ragadnom, legyen az bármilyen
nehéz feladat. És ezt neki köszönhettem. Az érintése úgy hatott rám, mint a megnyugvást hozó gyógyszer, és már
vártam azt a mosolyt, amit ilyenkor mindig hozzá társított, de ezúttal elmaradt. A tekintete teljesen más volt, sokkal
hűvösebb, és végül a kezét is elhúzta tőlem. A hirtelen hangulatváltozása meglepett, és kicsit rosszul is esett.
– Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti – mondta halkan, enyhén leszegett fejjel. – Minden úgy
{4}

fog alakulni, ahogy lennie kell, mert az Úr gondját viseli, és oda irányítja az életben, ahol lennie kell.
Pár percre elfeledkeztem arról, hogy ki is ő valójában, de ez a néhány gondolat emlékeztetett rá. Jó érzés volt
kötetlenül beszélgetni vele, egészen addig, amíg vissza nem változott pappá. Onnantól kezdve én is újból tartottam a
távolságot, és ő is elhúzódott tőlem. Ahogy kinézett az ablakon, fel is állt a kanapéról.
– Úgy tűnik, elállt az eső. Nem is zavarom tovább, biztosan pihenne.
Határozottan lépett a hálóba, hogy ismét magára öltse a reverendáját. Én is felálltam, majd az ajtóhoz kísértem, ahol
még egyszer megköszönte a vendéglátást, és egy rövid „Jó éjt!”-tel köszönt el. Olyan gyorsan történt minden. Szinte
elviharzott a lakásomból, én pedig ott maradtam egyedül, megannyi kérdéssel és érzéssel, amiket nem tudtam
rendezni.
Augusztus 3.
Egy hatalmas pizzát vittem ki a teraszra, ahol három pasi ült egy asztalnál. Amikor meghallottam, hogy olaszok,
mondtam nekik, hogy hívom a kollégámat, mert én csak angolul beszélek, akkor rögtön átváltottak angolra, csak hogy
marasztaljanak. A rendelés felvétele közben és minden egyes alkalommal, amikor az asztalukhoz mentem, bókoltak,
el akarták kérni a telefonszámomat, elhívtak vacsorázni, és megkértek, hogy üljek le melléjük. Mindenáron be akartak
fűzni, de már megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket, ezért nagyon szépen utasítottam őket vissza, de egy kis
flörtöt beleszőve, hogy a borravaló azért ne lássa kárát. Széles mosollyal köszönték meg a pizzát, majd miután jó
étvágyat kívántam, azt a választ kaptam, hogy „Biztosan isteni lesz, ha ezekkel a csodás kezekkel hoztad ki nekünk!”.
Magamban kuncogva indultam vissza az ajtó felé, ahonnan Fabio méregette a társaságot keresztbe font karokkal és
szúrós tekintettel.
– Beléd meg mi ütött? – kérdeztem, ahogy mellé értem, és elkezdtem a kinti tálalószekrényen pakolgatni.
– Szólj, ha zaklatnak – morogta. – Néhányan nem tudják, hol a határ.
– Ne aggódj, rendben vannak. Különben sem kell féltékenykedned, egyik sem az esetem.
Fél szemmel pillantottam fel rá. Kicsit lazított a tartásán, mintha megnyugodott volna. Még mindig kételkedtem
abban, hogy belemennék-e egy kapcsolatba, de egyre közelebb kerültünk egymáshoz a munka során. Párszor
hazakísért, de ennél tovább nem mentünk, csak beszélgettünk. Sokszor nehéz volt visszafognom magam, hogy ne
hívjam fel a lakásra, de azok az idők már elmúltak. Legalábbis minden igyekezetemmel ezen voltam.
Ahogy megláttam Raymond atyát közeledni, elindultam felé, hogy minél hamarabb köszönhessek neki.
– Szólhatna már az öregnek odafent, hogy vegye lejjebb a termosztátot, mert lassan felgyulladok!
Nagyot nevetett, ami mindig a napom fénypontja volt.
– Már csak pár hét, és itt az ősz – válaszolta.
– Addigra főtt csirke leszek!
– Kár, hogy senki nem lakna jól magával.
Folyton beszólt, hogy alig eszem, de nem tehettem róla, nem voltam soha éhes. Reggelivel is hiába kínálgatott, sose
fogadtam el.
– Nagyon vicces – húztam a számat. – Észre se vettem, hogy már ennyi az idő. Ledobom a kötényemet, és máris jövök.
– Csak nyugodtan!
Bementem az öltözőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam, majd visszamentem a teraszra. Az atya és Fabio épp
beszélgettek, de ahogy megláttak engem, mindketten elhallgattak.
– Mehetünk – léptem melléjük.
Furán pillantottak egymásra, olyan érzésem volt, mintha valamiről lemaradtam volna. De nem agyaltam rajta sokat,
biztosan csak valami közös témáról volt szó, amiről én nem tudtam. Talán Francesca esküvőjéről.
– Holnap találkozunk!
Fabio rám kacsintott, majd bement az étterembe, én pedig elindultam az atyával a belváros felé. Az arcáról eltűnt az a
mosoly, amivel köszöntött, ez pedig aggodalommal töltött el. Az utóbbi időben egyre gyakoribb volt a hirtelen
hangulatváltozása, és mindig csak negatív irányba. Kezdtem azt hinni, hogy talán velem van a baj. Hogy talán én
vagyok rá ilyen hatással, és ha ez tényleg így van, akkor azt sosem bocsátanám meg magamnak. Nagyjából 20 perces
sétát tettünk meg, átszeltük a belvárost, hogy megnézhessem a szökőkutat a Piazza Navonán. Több turistát vártam, de
nem tolongtak annyira a téren, inkább csak lézengtek, ami számomra érthetetlen volt. Azt hittem, hogy alig fogunk
tudni átvágni rajtuk. Azonban örültem, hogy nem így lett. Teljes pompájában csodálhattam meg azt a gyönyörű
szökőkutat, ami a tér közepén áll.
– Itt mindig ilyen kevesen vannak? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem. Úgy tűnik, hogy kifogtuk a csendesebb időszakot.
Ahogy ezt kimondta, az egyik templomból hatalmas turistacsoport özönlött ki, akik hangos csacsogással vonultak el
mellettünk. Ezt rendesen elkiabáltuk, ugyanis egyre többen és többen özönlöttek be a térre, mintha csak ingyen
osztogattak volna valamit.
– Remek – fújtam egy nagyot. – Ma nem igazán vágytam a sok emberre.
Mint egy varázsütésre, úgy széledtek szét az emberek, és tűntek el az éttermekben és templomokban. Talán még
kevesebben álltak körülöttünk, mint előtte, én pedig még a számat is elfelejtettem becsukni. Ha nem a saját
szememmel látom, nem hiszem el. Mintha valaki meghallotta volna a panaszomat, és elzavart volna mindenkit.
– Ez kész csoda – ámuldozott az atya, én pedig a szememet forgattam.
Számára minden csoda volt, amit nem tudott megmagyarázni. Én ezeket a dolgokat hívtam véletleneknek.
– Meséljen inkább az épületekről – tereltem a témát, mielőtt még nagyon belevágunk az isteni közbeavatkozásokba.
Tettünk egy kört a tér szélén, közben meghallgattam a templomok és a szökőkutak történetét. Sok minden nem
maradt meg bennem, de legtöbbször csak azért kértem meg, hogy meséljen, mert jólesett hallgatni. Olyan kedvvel és
átéléssel magyarázta a történelmet, hogy ez a hangulat rám is átragadt. Bármilyen napom volt, az ő mosolya és
lelkesedése elég volt ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, ami előtte bántott. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem
is arra figyelek, amit mond, hanem őt bámulom. Ahogy gesztikulál, a kezeit, a tartását, az arcát.
– És még egy érdekesség: ezen a helyen hirdették ki Luther Márton kiközösítését, és itt égették el a műveit is.
– Ühüm – bólogattam, mint aki nagyon figyel.
Valójában elég zavaró volt, hogy nem tudtam arra koncentrálni, amit mond, de annál több inspirációval látott el a
személye és a viselkedése.
– Van még valami, amit meg szeretne nézni? – kérdezte.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Kicsit elfáradtam, meg melegem is van. Üljünk inkább le valahova.
– Van is egy ötletem, hogy hova!
Az egyik kávézó teraszához vezetett, ahol többek között egy fagyiskocsi is állt, legalább 30-féle ízű fagyival. Ahogy
megláttam, összefutott a nyál a számban.
– Jó lesz? – kérdezte Raymond atya játékos mosollyal az arcán.
– Atyám, a falánkság bűn, nem tudta? – vontam fel a szemöldököm.
– Akkor csak egy gombócot – húzta a száját, amire én jót mosolyogtam.
Kimondottan vágytam a jéghideg fagylaltra, mert a nap már olyan szinten égetett, hogy azt hittem, felgyulladok. Az
atya csokisat és vaníliásat kért, én pedig egy citromosat, és a sokat ígérő orgazmus fantázianévre hallgatót.
Megelőztem a fizetéssel, amire húzta a száját, hiszen férfiból van, de nem akartam, hogy mindent ő fizessen. Nem a
barátnője voltam. Még csak véletlenül sem.
– Csoki és vanília – mondtam, miközben a Fontana dei Quattro Fiumi felé sétáltunk. – Nem az a bevállalós fajta, igaz?
– Csak szeretem a hagyományos, bevált dolgokat. Nem kockáztatok.
– Ez elég unalmas lehet.
– Nem az a célom, hogy minél vakmerőbb legyek. Úgy szeretem az életemet, ahogy van, nincs szükségem kihívásokra
és kalandokra. Azt az utat követem, amit nekem szánt az Úr, mert azért élek, hogy őt szolgáljam. Van tető a fejem
fölött, friss étel az asztalomon, ezzel pedig már szerencsésebb vagyok, mint az emberek nagy része. Megelégszem
azzal, amim van.
Bárcsak én is így gondolkodnék. Bárcsak ne akarnék egyre többet és többet. Bárcsak elég lenne az, ami van, és nem
kergetném az elérhetetlen boldogságot.
– Isten szerencsés, amiért maga az egyháza tagja – mondtam, mire elmosolyodott.
– Ez az egyik legszebb dolog, amit mostanában mondtak nekem.
– Ne szokjon hozzá, nem fogok udvarolni magának – poénkodtam el a beszélgetést, mivel kezdett elég melankolikus
lenni a hangulat.
Én pedig azt szerettem, ha mosolyog és nevet.
– Kár – jegyezte meg.
Komolynak tűnt, amit nem tudtam hova tenni. Én csak viccnek szántam, de a mosolya szomorkás volt. A szökőkutat
körülvevő vaskorlátra ültünk, és néztük a lezúduló vizet, ami kellemesen hűvös párafelhőként csapott az arcomba.
Pár pillanatra becsuktam a szemem, és átadtam magam a frissítő érzésnek.
– Angelo kölcsön akarja kérni a könyvét – szólalt meg Raymond atya, amire kikerekedett szemekkel néztem rá.
– Komolyan?
– Igen – kuncogott. – Nem tudom, hogyan beszéljem le róla. Már megmondtam, hogy nem neki való, de nagyon
érdekli.
– Ha azt elolvassa, tuti, hogy nem szentelik fel. Eddig ahány pasival beszéltem róla, mind azt mondta, hogy a
barátnőjük nagyon örült neki, hogy elolvasták, mert utána akkorákat… – Inkább nem fejeztem be a mondatot. –
Szóval, tartsa távol tőle. Az a lényeg.
– Meglesz – kacagott.
Átfutott az agyamon, hogy megkérdezzem, vajon rá is hatással volt-e, amit olvasott, de inkább nem tettem.
Tiszteletlenség lett volna, ráadásul fényes nappal. De szörnyen furdalt a kíváncsiság, hogy ő mit érzett olvasás közben.
Az egyik lehetőség az volt, hogy mindenféle érzelem nélkül ült a könyvvel, majd lefeküdt aludni, a másik viszont
sokkal mocskosabb, amire inkább nem is mertem gondolni. Így is elöntött a forróság. Szexről nem beszélgettünk, de
nagyon érdekelt, hogy ő hogyan viszonyul hozzá. Elvégre volt nős, tudja, hogy milyen egy nővel, és ezt mégis képes
volt eldobni azért, hogy pap lehessen. Ehhez kell ám az akaraterő.
– Megkóstolhatom?
A kérdése váratlanul ért, és hirtelen azt sem tudtam, miről van szó, de végül rájöttem, hogy a fagyiról. Halványan
elmosolyodtam. Annyi beszólás jutott eszembe az orgazmussal és a fagyinyalással kapcsolatban, de egyet se mondtam
ki, tényleg visszafogtam magam, viszont magamban jót nevettem.
– Még a végén én viszem bűnbe, vigyázzon! De persze, szívesen adok.
Azt hirtelen nem tudtam, hogy mégis hogyan akarja megkóstolni a fagyimat, de mivel más lehetőség nem volt, a szája
elé toltam a tölcsérben. Meglepetten nézett rám.
– Nem zavarja? – kérdezte.
– Engem nem – vontam meg a vállam. – Remélem, hogy ezért még nem csapják ki az egyházból.
Nagyot mosolygott, majd a tölcsér felé hajolt. Ahogy kidugta a nyelvét és végighúzta a rózsaszín fagyin, nagyot
nyeltem. Illetlen gondolatok futottak végig az agyamon, főleg az előző beszélgetésünk után, amitől zavarba jöttem.
Mindenféle megmagyarázhatatlan okból lendítettem egyet a tölcséren, amitől a jeges finomság egyenesen az atya
arcába nyomódott. Az egész szája és az orra is rózsaszín lett, miközben bambán pislogott felém. Az ábrázata láttán
nem bírtam visszafogni magam, kitört belőlem a nevetés. Hangosan, egészen a gyomromból hullámzott fel, aminek
következményeképp még a könnyem is kicsordult. Nem is emlékszem, előtte mikor nevettem utoljára, de azt tudom,
hogy nagyon sok idő telt el. Ekkor viszont a szívemig hatolt.
– Ezt most miért kellett? – kérdezte Raymond atya, még mindig tiszta maszatosan.
– Visszakapta a múltkorit az Igazság szájával! – mondtam levegő után kapkodva.
A térdemet csapkodva hahotáztam rajta, annyira, hogy majdnem hanyatt estem. Annyira meglepett arcot vágott, hogy
muszáj volt megörökítenem. Előkaptam a mobilomat, és már el is kattintottam egy képet.
– Mit csinál? – kérdezte, miközben a szalvétával próbálta letörölni az arcát.
– Ez repül instára – csóváltam a fejem hatalmas vigyorral. – Ezer éve nem töltöttem fel semmit, de ezt most muszáj! –
Színpadias mozdulatokkal pötyögtem a telefonomon, hogy ő is lássa, sőt, hangosan mondtam: – Raymond atya, az
orgazmusommal az arcán. És fent is van!
– Ezt ugye nem mondja komolyan?
Úgy nézett rám, mint akinek épp szívinfarktusa van. A mobilomért kapott, mire én megint elnevettem magam.
– Dehogy, csak annyit írtam, hogy Róma-móka – mutattam felé a telefont.
Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de én még mindig nevettem. Ha azt hitte, hogy csak ő szívathat meg, hát nagyot
tévedett. Végre ő is mosolyogni kezdett, és összehajtogatta a szalvétáját.
– Várjon, itt van még egy kicsi – az arca felé nyúltam, hogy a szája szélén maradt kis fagyipöttyöt letöröljem, de ekkor
kidugta a nyelvét, hogy lenyalja, aminek következményeként az én mutatóujjamat sikerült eltalálnia. A nyelve
érintésére elkaptam a kezem. Mintha egy apró villámcsapás szaladt volna végig a testemen.
– Ó, ne haragudjon! – szabadkozott.
– Ugyan, semmi gond – ráztam a fejem, de a nevetésem alábbhagyott. Ő is zavarba jött, azt se tudta, hogy rám nézzen-
e, vagy elkapja a tekintetét, de végül mégis farkasszemet néztünk egymással. Mindkettőnk arcára egyszerre ült ki a
mosoly. Próbáltuk visszatartani, de nem ment. Úgy néztünk ki, mint két idióta kamasz, és én úgy is éreztem magam.
Szabadnak, vidámnak, játékosnak. A mobilom csipogott egyet, mire elkaptam a fejem. A kezdőképernyőn felugrott az
értesítés, miszerint kedvelték a képemet. Megnyitva az alkalmazást láttam, hogy már nyolc ember reagált rá, ketten
még hozzá is szóltak.
– Húha, elég népszerű a fotója.
– Hogyhogy?
Érdeklődőn húzódott közelebb hozzám, hogy ő is láthassa a képernyőt.
– Nyolcan kedvelték már. Ó, nem is, tizenegyen.
Belenyaltam a maradék fagyimba, de egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy nemrég még az atya nyalogatta az
oldalát. Gyorsan ki is vertem a fejemből, mielőtt még belebonyolódok.
– Ilyen rövid idő alatt?
– Igen. Majdnem egy éve nem tettem ki semmit, ilyenkor pedig az összes követőm kap értesítést, hogy megint
megosztottam valamit.
– És hány követője van?
– Úgy tizennégyezer.
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Azt akarja mondani, hogy most tizennégyezer ember kapott értesítést a fagyival összemaszatolt képemről?
Ebbe bele se gondoltam, de ahogy leesett, megint kitört belőlem a nevetés.
– Igen!
– Hát ez nagyszerű! – csóválta a fejét hitetlenkedve nevetve.
A jókedvünktől alig hallottam meg, de újabb értesítés érkezett, mégpedig egy hozzászólás miatt: „Jajj, ez nagyon jó! Új
könyvön dolgozol?” Alig tudtam elolvasni, jött a következő: „Nagyon remélem, hogy új könyv! Már alig várom!!!”
Az ajkam újból mosolyra húzódott, de ezúttal teljesen más érzés kerített hatalmába. Jó pár hónapja mellőztem az írást
és a könyveim marketingjét, ezért szokatlan volt idegen emberek várakozását és lelkesedését olvasni. Már el is
felejtettem, hogy milyen felemelő tud lenni, amikor mások értékelik az ember munkáját.
– Látja? – Raymond atya oldalra billenve bökte meg a vállával az enyémet. – Megmondtam, hogy nem szabad feladnia.
Sokan számítanak a műveire. Jó érzés, nem igaz?
– De – bólogattam a mobil képernyőjét bámulva, amin egyre csak jelentek meg az üzenetek és hozzászólások. – A
legjobb érzés a világon.
Abban a pillanatban újból megszállt a lelkesedés, és emlékeztetett arra, hogy miért is kezdtem el írni. Legyen szó
bármilyen művészetről, hobbiról, alkotásról, amiben az ember kiteljesedhet, a lényege mindnek az, hogy amit
csinálunk, örömet okozzon. Egész életemben csak ez az egy dolog okozott örömöt, és csak akkor éreztem magam
teljesnek, ha írhattam. Furcsa, kellemesen bizsergető érzés szaladt át a mellkasomon és a gyomromon. Meg kellett
szoknom, hogy a gyomorgörcs és a szédülés helyett már inkább ezekben van részem.
Elnyalogattam a maradék fagyimat is, majd elindultunk haza. A nap már kezdett lemenni, ezért abban a gyönyörű
narancssárga fényben úszott az egész város, amit annyira imádok, főleg, ahogy a színes házakat még jobban kiemeli.
Az úton persze figyeltük a kommenteket, amiből jó néhányon nagyokat nevettünk. Páran megjegyezték, hogy az atya
milyen jóképű, de a legtöbben valami poénos beszólást nyomtak alá. Főleg, miután kiderült a fagyi neve, amit muszáj
voltam alá írni, de szerencsére az atya is jót derült rajta, és nem vette rossz néven. Éppen az egyik hozzászólást
olvastuk, amikor befordultunk a sarkon, és megláttam, hogy valaki ott álldogál a ház kapujában egy táskával az
oldalán. Nem különösebben foglalkoztam vele, gondoltam, hogy az egyik lakó lehet, ezért visszafordultam a képernyő
felé, és egy újabb üzenetet olvastam fel, amin Raymond atya nagyot nevetett. Én is csatlakoztam hozzá, egészen addig,
amíg újból fel nem emeltem a fejem, és meg nem láttam az ajtóban álló férfi arcát. Ekkor nemcsak a mosoly fagyott le
az arcomról, de az egész testem is megmerevedett. A levegő kifutott a tüdőmből, a lábaim földbe gyökereztek. El
akartam tűnni onnan, elfutni, de nem voltam rá képes, és mire a tekintetünk találkozott, már késő volt. Egészen
halványan mosolygott rám, inkább csak a szemén látszott.
– Szia, Leila.
Nem tudtam megszólalni, hiába akartam bármit is kinyögni. Mintha az elmúlt két hónap meg sem történt volna,
mintha újból az irodájában állnánk, miközben azon jár az agyam, hogy egyszerre akarom jól felpofozni és
megcsókolni. Az emlékek és a keserű érzések ellepték a fejemet. Ismét az a lány voltam, aki Glasgow-ban.
– Helló – hallottam magam mellől a hangot, mire leesett, hogy az atya is mellettem áll. – Jonathan Raymond.
Könnyedén fogtak kezet. Ahogy egymás mellett láttam őket, az agyam teljesen összezavarodott. A múltam és a
jelenem találkozott, viharos hullámokat szítva bennem.
– Jeremy Taylor.
Az atya arca komollyá vált, és a kezét is elhúzta. Felém fordult, de én nem tudtam ránézni azok után, amiket meséltem
neki. Igaz, nem avattam be minden részletbe, de tudtam, hogy nem olyan hülye, hogy ne jöjjön rá magától is.
– Mit keresel itt? – kérdeztem Jeremyt.
Mély levegőt vett, miközben felvette velem a szemkontaktust.
– Beszélhetnénk? Valami nyugodt helyen.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet olyan fontos, ami miatt személyesen kellett elutaznia hozzám azok után, amilyen
csúnyán váltak el az útjaink. Ilyenkor az ember mindig a legrosszabbra gondol.
– Történt valami? – kérdeztem aggódva.
– Elmondok mindent. Négyszemközt.
Hatalmas barna szemeit az atyára szegezte, enyhe célzásként, de ő csak felém fordította a fejét, és várt. Várt a
reakciómra, a válaszomra. Nem volt sok időm dönteni, holott legszívesebben átgondoltam volna rendesen, hogy
biztosan kettesben akarok-e maradni Jeremyvel. A mellkasom szorított, beleragadt a levegő is, ahogy az atya szemébe
néztem. Nem tudtam kiolvasni belőle, hogy mire gondolhat. Talán csak féltett, de az is lehet, hogy ennél sokkal
többről volt szó. Apró mozdulattal biccentettem, jelezve, hogy minden rendben lesz, mire a tekintete még borúsabbá
vált. Nem is köszönt, csak elsétált mellőlünk. Utána akartam menni, megmagyarázni, hogy nem arról van szó, amire
gondol, de nem tettem. Inkább beléptem a kapun, és elindultam a lakásom felé, miközben Jeremy követett. Minél
hamarabb túl akartam esni a beszélgetésen, legyen szó bármiről is. Becsuktam mögötte az ajtót, és megálltam a
konyhapult mellett, a mellkasom előtt keresztbe font karokkal. Tartottam tőle a távolságot, és csak annyit néztem rá,
amennyit muszáj volt.
– Szép lakás – nézett körbe, miközben letette a padlóra a táskáját.
– Jeremy, miért vagy itt?
Látszott rajta, hogy oldani akarja a feszültséget, de nem voltam kapható rá. Sosem voltam, hiába próbált normálisan
beszélgetni, nekem sose ment. Egyszerűen nem. Végül megállt velem szemben, az arcára pedig kiült az a jól ismert
nézése, amire minden egyes alkalommal összefacsarodott a szívem.
– Hiányzol – jelentette ki egyszerűen.
Az összes levegő kifutott a tüdőmből. A torkomat egy nagy gombóc feszítette, ami már jó ideje eltűnt onnan, most
mégis visszatért, hogy emlékeztessen rá, ki is vagyok. Jeremy tett felém egy lépést. Hátrálnom kellett volna, de nem
tettem, még a fejemet sem tudtam elfordítani, csak a szemeit néztem, azokat a csokoládébarna szemeket, amik annyi
örömet és fájdalmat okoztak. Ki kellett volna dobnom a lakásból, amiért ezt mondta, de a szívem nem engedte.
– Azt hittem, hogy a távolság majd megold mindent, de tévedtem. Csak még jobban felerősödtek azok az érzések,
amiket próbáltam elnyomni. Nem tudok koncentrálni a munkámra se, mert csak az jár a fejemben, hogy hol lehetsz és
mit csinálsz. – Még egy lépést tett felém, tartva a szemkontaktust. – Tudom, hogy elcsesztem. Rohadtul. De talán még
helyrehozhatom. Ha adsz még egy esélyt.
A szívem kihagyott egy ütemet. Ott állt előttem, karnyújtásnyira, és úgy pillantott rám, mint aki tényleg szörnyen
megbánta a viselkedését.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
Ekkor egészen közel lépett hozzám, csak pár centi választott el minket egymástól. Éreztem a bőréből áradó hőt, ahogy
az arcomba csapódott, majd forró hullámként rohant végig a testemen. Annyi gyönyörű és annyi szörnyű emlék
kötött hozzá, hogy sosem tudtam eldönteni, mit is érzek a közelében, és ez az állandó belső harc kikészített.
Összerezzentem, amikor megemelte a kezét és óvatosan beletúrt a hajamba. Ösztönösen belefúrtam arcomat a
tenyerébe, hogy érezzem az érintését.
– Azt akarom, hogy gyere velem haza – mondta halkan. – Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Akkor is működött
minden akadály ellenére, és tudom, hogy most is menne. Csak az számít, hogy együtt lehessünk.
Az utolsó mondatára elöntöttek a szebbnél szebb emlékek. Mindig ezt mondtuk egymásnak, amikor szóba jött
köztünk a bujkálás és titkolózás. Akkor is belementem a viszonyba, hiába tudtam, hogy sosem lehet teljesen az
enyém, de nekem az is elég volt, amit adni tudott. Rózsaszín ködként úsztak be elém a képek, amint éppen kettesben
vacsoráztunk, boroztunk, beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Elgyengültem. Letámadtak a gyengéd érzelmek, így a
haragomnak már nem volt maradása. Szükségem volt a boldogságra, a jókedvre, és ő ezt mind megadta nekem. Nem
tudtam kitörölni ezeket az érzéseket, ezért kénytelen voltam átadni magam nekik. Amikor felém hajolt, nem húztam
el a fejem, hagytam, hogy az ajkai az enyémre tapadjanak, és karjaival szorosan magához öleljen. Képtelen voltam
irányítani a testemet, átadtam magam az érzelmeknek és Jeremynek, aki egyre határozottabban csókolt. Belevesztem
az emlékekbe és az érintésébe, és már nem tudtam szabadulni.
Augusztus 4.
Boldognak kellett volna lennem. Az egész éjszakát együtt töltöttük, ott ébredt mellettem, és én mégsem éreztem a
boldogság apró nyomát sem, csak bűntudatot és megvetést magammal szemben. Szörnyen dühös voltam, amiért így
el tudott gyengíteni pár szóval és mozdulattal. Az arcát vizsgáltam, ahogy ott aludt mellettem, és azon járt az agyam,
hogy miért vagyok ennyire ostoba. Miért esem bele folyton ugyanabba a hibába, miért nem tudok egyről a kettőre
jutni, mint minden normális ember. Erre szokták mondani, hogy az okos ember más kárán tanul, a hülye a sajátján se.
Nem bírtam tovább ránézni. A mobilomon ellenőriztem az időt. Elmúlt 11 óra, de én alig aludtam valamit, csak
forgolódtam az ágyamban. Végül kimásztam belőle, de csak óvatosan, hogy Jeremyt ne ébresszem fel. Nem álltam még
készen az első igazi beszélgetésünkre, át kellett gondolnom, mit is akarok valójában. A fürdő felé indultam, hogy
megmosakodjak és felöltözzek, azonban félúton megakadt a szemem a bejárati ajtóm előtt fekvő fehér borítékon.
Ahogy megemeltem, nehezebbnek tűnt, mintha csak egy levél lett volna. Szörnyen kíváncsi lettem, ezért gyorsan
feltéptem, és belenéztem. A gyógyszereim voltak benne, majdnem az egész havi adag. A gyomrom összeugrott.
Raymond atya dobhatta be, mert reggel nem találkoztunk a kávézóban. Először nem esett le, hogy miért van benne
annyi szem, de aztán rájöttem. Elengedett. Azt hihette, hogy mostantól nincs rá szükségem, hogy eldobtam, ettől a
gondolattól pedig összeszorult a szívem. Vajon mit gondolhatott rólam? És ekkor rádöbbentem. Pont azt, ami történt.
Erre a pofonra volt szükségem, hogy végre teljesen észhez térjek.
A kanapén ültem felöltözve, és vártam. Újra és újra végiggondoltam, hogy vajon jól döntöttem-e, de végül mindig
ugyanarra a konklúzióra jutottam. A háló felől mozgolódást hallottam, mire a szívem erősebben kezdett dobogni.
Erősnek kellett lennem, most az egyszer, utoljára.
– Jó reggelt!
Jeremy jókedvűen lépett felém, de még mielőtt odaért volna hozzám, felálltam vele szemben. Határozottan és
eltökélten néztem a szemébe, amitől a homlokát ráncolta.
– Minden rendben? – kérdezte. – Olyan furcsa vagy.
Nem húzhattam tovább, és nem is akartam. Ki kellett mondanom, túl akartam esni rajta minél hamarabb. Vettem egy
mély levegőt, és egyenesen a szemébe néztem.
– Az lenne a legjobb, ha most hazamennél – mondtam határozottan.
Értetlenül pillantott rám vissza.
– Mármint menjek előre, és te majd jössz utánam?
– Nem. Te hazamész, én itt maradok.
Magamat is megleptem, mennyire határozottan és kimérten viselkedtem. Mintha kikerültem volna a bűvköréből, így
kívülről láthattam meg, mennyire egészségtelen az, amit művelünk. Hirtelen megvilágosodtam, és ehhez nem kellett
több, mint hogy emlékezzek arra a két csodálatos hónapra, amitől teljesen a feje tetejére állt az életem. Pontosabban,
amitől újra helyreállt.
Jeremynek még a szája is tátva maradt a meglepetéstől. Csípőre tett kézzel állt előttem, magyarázatra várva.
– Nem értelek – rázta a fejét.
– Pedig egyszerű. Nem akarok visszamenni veled. Nem akarok visszamenni hozzád. Nem azért, mert nem tudok
megbocsátani, hanem azért, mert már túl vagyok rajta. Új ember lettem, új célokkal, és ebben az életemben nincs
helye a múltnak.
– Akkor felejtsük el a múltat! – lépett felém. – Felejtsünk el mindent, ami történt, hagyjuk magunk mögött a fájdalmat,
és éljünk a boldogságnak!
Meg akarta fogni a kezem, de én tettem egy lépést hátra, tartva a szemkontaktust. A homlokán egyre mélyebbre
futottak a ráncok, de én érzelemmentes kifejezéssel néztem rá.
– Épp ezt akarom tenni – mondtam kimérten. – De ahhoz az kell, hogy menj haza.
Az értetlen arckifejezése átcsapott dühösbe. Mélyen szívta be a levegőt, miközben áthelyezte a testsúlyát az egyik
lábáról a másikra.
– Szóval kidobsz? – kérdezte ingerülten. – Csak így? Miután átutaztam érted a kontinenst? Ez gyönyörű, mondhatom!
De persze ezt este nem tudtad elmondani, mert akkor lemaradsz egy dugásról!
A kijelentésére bennem is felment a pumpa.
– Mintha te nem ezért jöttél volna! – vágtam vissza. – Mégis kinek akarsz hazudni: nekem, vagy saját magadnak?
Bármi is volt köztünk, annak abban a pillanatban vége volt, amikor a kezembe nyomtad azt az átkozott szórólapot!
Emlékszel?
– Ezek szerint még mindig itt tartunk – csóválta a fejét.
– Igen, képzeld, itt! Már nem az bánt, ami történt, hanem az, hogy még mindig azt hiszed, hogy ezek után lehetne
normális a kapcsolatunk, ami, tegyük hozzá, sosem volt az. Te az unalmas, szürke, szex nélküli házasságodból
menekültél, nekem pedig érzelmekre és szerelemre volt szükségem. Mindketten megkaptuk a másiktól, amire
vágytunk.
Ingerülten túrt bele a hajába, majd újból rám nézett.
– Most ezzel azt akarod mondani, hogy ez az egész hazugság volt?
– Nem, dehogy! Igaz volt, de ha nem ilyen helyzetben találkozunk, talán soha meg sem történik. És most, most már
más a helyzet. Már megkaptam az élettől azt, amire valójában szükségem volt, így…
– Így már nincs többé szükséged rám – fejezte be a mondatot helyettem.
Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni. Az egész bensőm összefacsarodott, de végig kellett csinálnom. Nem
gyengülhettem el, mert akkor sosem léphettem volna tovább. Jeremy úgy nézett rám, mint aki arra vár, hogy
ellentmondjak neki. Nem tettem. Tényleg nem volt többé szükségem rá, és azt akartam, hogy ezt ő is tudja.
– Most elmegyek sétálni – mondtam, és erősen koncentráltam, hogy ne remegjen meg a hangom –, szeretném, ha már
nem lennél itt, mire hazaérek.
Vérig sérthettem, mert a mellkasa erősen hullámzott fel-alá, az ajkait pedig összeszorította. Határozottan haladtam el
mellette, majd felkaptam a kulcsomat a pultról, és kiléptem az ajtón. A friss levegő az arcomba csapott, amitől
önkéntelenül is elmosolyodtam. Mintha egy rövid időre viharfelhők kúsztak volna be fölém, hogy miután
továbbhaladtak, még jobban élvezhessem a napsütést.
Nem volt konkrét célom, csak bolyongtam a városban. Sokszor olyan helyekre keveredtem, ahol még sosem jártam
előtte, de előbb-utóbb egy ismert téren vagy utcán lyukadtam ki. Jólesett a séta, a friss levegő, a szabadság érzése.
Jeremy volt az utolsó szál, ami a múltamra emlékeztetett. Ha rá gondoltam, folyton a régi énem jutott eszembe, és
azok az emlékek, amiket együtt éltünk át. De már más emlékeken járt az agyam, amik mosolyt csaltak az arcomra.
Raymond atya vicce az Igazság szájánál, Fabio flörtjei, Francesca kedves mosolya, miközben azt ecsetelgeti, hogy már
én is a családhoz tartozom… Előtte nem hittem el, amikor az emberek arról beszéltek, mennyire meg tudunk változni
egy idegen környezetben, de a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez bizony megtörténhet. Mióta csak olyan emberek
vettek körül, akik kedvesek voltak hozzám, én is máshogy kezdtem viszonyulni az élethez. A Piazza Navonára érve
vettem magamnak egy fagyit, és leültem a szökőkút elé. Figyeltem az embereket, a turistákat, akik mindig is az
idegeimre mentek, de most még az ő látványuk is jó érzéssel töltött el. Előkaptam a mobilomat, amin szerencsére egy
üzenet vagy nem fogadott hívás sem volt, és megnéztem a képet, amit az atyáról töltöttem fel. Hihetetlen mennyiségű
hozzászólás és kedvelés érkezett rá, valamint privát üzeneteket is kaptam, amelyekben az új könyvemről érdeklődtek.
Hatalmas mosollyal az arcomon reagáltam rájuk, majd a végén a kép alá is írtam egy kommentet: „Bizony, új könyv! Ő
pedig az elbűvölő és jóképű Raymond atya, aki segít benne.”
Egy-két óra múlva visszamehettem volna a lakásra, de nem volt kedvem. Annyi impulzus ért a városban, hogy nem
akartam otthagyni. Késő estig kóvályogtam az utcákon, amikor már csak néhányan sétálgattak rajtam kívül. Furcsa
volt így látni ezt a folyton nyüzsgő várost. Teljesen más volt a hangulata, de kicsit sem unalmasabb vagy kevésbé
inspiráló, sőt. A lelkem szinte szárnyalt, ahogy a keskeny kis utcákat jártam a sötétben. Alig vártam, hogy hazaérve
leírjak mindent, ami a fejemben motoszkált. Annyira szabadnak éreztem magam! Olyan érzés volt, mintha bármit
megtehetnék, és meg is akartam tenni mindent, ami csak beugrott. Az életem hirtelen a végtelen lehetőségek
tárházává vált, és én nem akartam kihagyni belőle egyetlen percet sem. Ahogy kiértem az egyik szűk kis utcából,
szemben találtam magam az elképesztően gyönyörű Trevi-kúttal. Amikor először ott jártam, már akkor is ámulatba
ejtett a szépsége, és ez most sem volt másként. Csak bámultam, miközben közelebb sétáltam hozzá. Nem tudtam,
mennyi lehet az idő, de gondoltam, hogy szörnyen későre járhat, ha a kút körül csak 1-2 ember lézeng. Egészen a
korláthoz léptem, hogy közelebbről is megcsodálhassam a szobrokat. Raymond atya vagy egy órán keresztül mesélt
nekem róluk, mint minden másról is. Elképesztő információáradat lehet a fejében, ha ennyi mindent tud. Nekem is
többet kellett volna művelődnöm, mert rengeteg dologról nem is hallottam, amikről ő teljes természetességgel tartott
kiselőadást. Sok könyvet és filmet is felhozott példaként, a Trevi-kútnál épp a Dolce Vita című filmről mesélt, ahol az
egyik szereplő bemászik a vízbe. Állítólag gyönyörű jelenet, de én még azt sem láttam, ahogyan a Római vakációt sem.
Azonban el tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehet megmártózni a kútban. És ekkor, mint egy isteni sugallat,
megszállt valami hihetetlen érzés. Körbe se néztem, csak ledobtam a cipőmet, és átléptem a korlát felett. Bele se
gondoltam, hogy mit teszek, csak mentem előre, egészen addig, míg végül térdig nem találtam magam a hideg vízben.
Az arcomra széles mosoly kúszott fel. A szívem nagyokat dobbant, mintha a lelkem szárnyra kapott volna. Az egész
napos sétám fénypontja ez volt. Ekkor éreztem igazán, hogy annyi minden van, amiért érdemes élni. Becsuktam a
szemem, és elengedtem magam, csak a víz csobogását hallgattam. Egészen addig, amíg egy éles füttyszó nem ütötte
meg a fülemet. A hang irányába kaptam a fejem, ahol két rendőr állt, pont a szökőkút mellett, és felém fordulva
hadonásztak, olaszul kiabálva.
– Máris megyek! – mondtam, majd kiléptem a vízből, miközben ők nem álltak le a magyarázással.
Elég dühösnek tűntek, kalimpáltak összevissza, de én nyugodtan álltam eléjük.
– Elnézést, már ki is jöttem, sajnálom.
Gondoltam, ennyivel el van intézve, de ők hajthatatlanok voltak. Ahogy el akartam lépni tőlük, az egyik megragadta a
karomat, és tovább beszélt hozzám, de én egy kukkot sem értettem belőle.
– Nem lehetne angolul? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Passport! Passport! – kaptam a választ.
– Nincs nálam útlevél!
A fejemet rázva magyaráztam, de a másik rendőr ekkor elkezdte átkutatni a zsebeimet. A mobilomon kívül nem volt
más nálam, csak némi készpénz, ami a zsebemben maradt az előző napról. Hiába kérdezgettem, hogy mit akarnak
tőlem, egyikük sem tudott válaszolni. Egyre idegesebb lettem, nem gondoltam volna, hogy ekkora ügyet csinálnak
ebből. Amikor pedig az egyik előkapta a bilincsét, a szívem egyenesen kihagyott egy ütemet.
– Mégis mit csinálnak? – kiáltottam rájuk, de fölösleges volt.
Megfordítottak, hátrahúzták a kezeimet, és már hallottam is a kattanást.

Legutoljára 16 évesen vittek be a rendőrök, amikor a barátaimmal füveztünk meg piáltunk. Akkor
megtanultam, hogy bármit is csinálok, óvatosan kell tennem, hogy ne bukjak le. Értettem én, hogy nem lett volna
szabad bemennem a kútba, de ezért letartóztatni… Egy kicsit túlzásnak éreztem. Lassan két órája ültem a helyi őrsön
az egyik fogdában, szerencsére egyedül. Hoztak utána több embert is, de azokat máshova zárták. Néha megjelent egy-
egy rendőr, és furcsa kérdéseket tett fel, de én nem értettem, hogy mit akarnak ezzel. Azt azonban tudtam, hogy nem
tarthatnak bent sokáig, ezért jól viselkedtem, és csak vártam. Majdnem lecsukódott a szemem, amikor hangos
kattanást hallottam. A rács ajtaja nyílt ki. Elsőre csak egy nagy fekete pontot láttam, de amikor sikerült
befókuszálnom, megláttam, hogy az atya közelít felém. Becsukták utána az ajtót, én pedig felpattantam, hogy végre
kiszabadulhatok, azonban mellém lépve a vállamra tette a kezét, és visszanyomott a helyemre. Leült mellém, és az
ölébe fektette a kezeit. Úgy éreztem, mintha órákon keresztül ültünk volna csendben, de nem lehetett több fél percnél.
– Mennyit vett be? – kérdezte halkan.
Ahogy felé fordultam, nem nézett rám, csak bámult maga elé, de a tekintete szigorú volt, még így is láttam.
– Semennyit – ráztam a fejem. – Csecsemőkorom óta nem voltam ilyen józan.
Ekkor végre felém fordult, és a szemembe nézett.
– Akkor mégis miért csinálta?
– Mert… – hirtelen még én sem tudtam megmagyarázni. – Mert jólesett! Mert úgy éreztem, hogy meg kell tennem.
Úgy bámult rám, mintha megzakkantam volna. Igen, lehet, hogy kicsit tényleg ez történt, de nem bántam.
– Hazaküldtem Jeremyt – mondtam, mire a szemei kikerekedtek, és a száján keresztül szaggatottan fújta ki a levegőt.
– Az elmúlt időszak megtanított arra, hogy az élet tényleg lehet szép, ha nem azokkal a dolgokkal foglalkozunk, amik
beárnyékolhatják a boldogságunkat. A múltam is a részem, de már nemcsak azon jár az agyam, hogy milyen szar volt
akkor, hanem azon, hogy mennyi mindent tartogat még számomra az élet. Ez a város és maga tanított meg erre. –
Egyenesen a szemébe néztem, és halványan elmosolyodtam. – Maga mesélt a Dolce Vitáról. Csak át akartam érezni,
hogy milyen gondtalannak és boldognak lenni. És sikerült. Ott, abban a kútban megértettem mindent. A következő tíz
hónapban annyi mindent meg akarok tenni, amit csak lehet! Be akarom járni a Vatikánt, végignézni a múzeumát, a
rakparton akarok sétálni, látni akarom a pápa egyik beszédét, úszni akarok a tengerben, robogóval utazni a szűk,
macskaköves utcákon, operába akarok menni, részt venni a velencei karneválon, és mindenekelőtt meg akarom írni a
könyvemet és kiadni, legyen bármilyen nehéz és rögös is az út, amíg addig eljutok.
Alig kaptam levegőt a kis beszédem után. Szinte lihegve néztem az atyát, aki lassan mosolyra húzta a száját.
– Azt hiszem, még sosem voltam ennyire büszke senkire. Ahonnan elindult, és ahol most tart… Ez egy valódi…
– Ha azt mondja, hogy csoda, akkor esküszöm, hogy a legcsodálatosabb testrésze fogja bánni!
Felkacagott, amitől én is elnevettem magam. Annyira abszurd volt, ahogy ott ültünk mi ketten abban a fogdában, hogy
csak a fejemet tudtam csóválni.
– Még mindig nem hiszem el, hogy behoztak – mondtam.
– Nem voltak magánál iratok. Ez történik, ha nem tudja igazolni magát.
– És miért zártak tök külön?
– A római rendőrök sem szentek, főleg nem az éjszakások. Le merném fogadni, hogy arra vártak, mikor ajánlj fel
valamit cserébe a szabadságáért.
– Ó, ha ezt tudom, akkor nem hívom fel magát – legyintettem.
Homlokráncolva fordult felém, mint aki nem hisz a fülének. Nevetve böktem meg a vállát.
– Csak vicceltem! Mégis minek néz maga? – néztem rá felháborodva.
– Hát, jelenleg?
Végignézett rajtam és a minisortomon, valamint a kivágott felsőmön.
– Na szép, inkább vigyen ki innen! – intettem az ajtó felé.
Durcásan álltam fel, mire nevetve követett. Nagyon örültem neki, hogy ezzel a kis akciómmal és Jeremy
felbukkanásával nem veszítettem el őt. Teljesen világos volt számomra, hogy ha ő nincs, akkor sosem indulok el ezen
az úton, és sosem értem volna el azt, amire mindig is vágytam.
Szerencsére sikerült megbeszélnie a rendőrökkel, hogy elengedjenek, ő kezeskedett értem. Amikor végigvonultunk a
folyosón, páran alaposan megbámultak, ami az atya feltételezését igazolta. Szörnyen hálás voltam neki, hogy eljött és
kiszabadított. Mire minden papírral végeztünk, már reggel volt, ezért hazafelé beültünk a szokásos kávézónkba. Előző
nap nemigen ettem, ezért rendeltem egy pirítóst és némi vajat hozzá. Jólesett a fáradt szervezetemnek, ahogyan az a
három bögre kávé is, ami lecsúszott hozzá.
– Tudja, az jutott eszembe, hogy talán segíthetek némely vágyát kielégíteni.
Félrenyeltem a kávémat, de szerencsére neki is leesett, hogy kicsit félreérthetően fogalmazott, ezért folytatta:
– Jövő héten elutazom. Ha van kedve, velem tarthatna.
Az ajánlatán egy pillanatig sem gondolkodtam. Annyira élénken élt bennem a kalandvágy, hogy eszembe sem jutott
megkérdezni, hogy mennyi időre és hova, egyszerűen csak rávágtam:
– Mikor indulunk?
Augusztus 12.
A peronon állva vártuk, hogy felszállhassunk a vonatra. Korán volt még, de hosszú út állt előttünk, ezért időben el
kellett indulnunk. Szerencsére sikerült Francescával megbeszélni, hogy adjon pár szabadnapot, persze ehhez az atya
közbenjárása is kellett. A vonatunk begurult az állomásra, az emberek pedig megrohamozták az ajtókat. Még fél óra
volt az indulásig, és mindenkinek helyjegye volt, ezért nem értettem ezt a tolakodást, mi inkább megvártuk, amíg
eltűnik körülöttünk a tömeg. Raymond atya ment előre, hogy felvigye a bőröndömet. Éppen léptem volna fel a
vonatra, amikor meghallottam egy hangot. Mintha a nevemet kiáltotta volna valaki. Nem hittem a szememnek, amikor
megláttam Fabiót a tömegben. Felém intett, én pedig az atya felé fordultam, aki csak biccentett egyet, hogy majd ő
gondoskodik a csomagokról. El is tűnt a vagonban, én pedig megvártam, hogy Fabio odaérjen hozzám. Nagyokat
lihegve állt meg előttem.
– Azt hittem, hogy el fogok késni – mondta levegő után kapkodva.
– Te mit keresel itt?
– El akartam búcsúzni.
– De tegnap elbúcsúztál.
– De az nem volt az igazi – vonta meg a vállát. – Napokig nem foglak látni, és… Fura lesz, hogy nem leszel az
étteremben, nélküled olyan unalmas minden. Így már dolgozni sincs kedvem.
– Amúgy van? – kacagtam fel.
– Jogos… – nevetett ő is. – De érted, hogy értem. Hiányozni fogsz, na.
A zsebébe csúsztatta a kezeit, és felhúzta a vállát, mint egy ideges tinédzser az első randin. Bár még nem adtam neki
választ, ő mégis mindennap kedves volt hozzám, bókolt, flörtölt, de nem rámenősen, és ezért hálás voltam neki.
Tisztelte az érzéseimet, teret hagyott, de azért mindig ott legyeskedett valahol a közelemben. Furcsa érzés fogott el, és
kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mi is az.
– Nekem is hiányozni fogsz – vallottam be.
A szemei szikrázóan mosolyogtak rám, miközben lassan beszívta az alsó ajkát.
– Most úgy megcsókolnálak – mondta.
Hiába dobtam magam oda ismeretlen férfiaknak hónapokon keresztül, ha érzelmekre került a sor, mindig
csigatempóban haladtam. Szükségem volt a lassan kiépülő bizalomra. Csak akkor éreztem magam biztonságban, csak
akkor tudtam megtenni az első lépést, ha már nem tudtam tovább várni. Ha már égetett a vágy a másik csókja iránt.
Bizonytalanul dőltem előre, majd elfordítva a fejem egy apró csókot leheltem Fabio arcára. A borostája végigkarcolta
a bőrömet, ahogy elhúztam tőle a fejem, és kellemes bizsergés fogott el, amikor rám mosolygott. Határozottan
kellemes.
– Nekem mennem kell – mondtam. – Lassan indulunk.
– Rendben, vigyázz magadra! Szólsz majd, ha megérkeztetek? Csak hogy minden rendben van.
Jólesett az aggodalma, amitől elmosolyodtam.
– Igen, mindenképp.
– Akkor… Jó utat!
Sarkon fordultam, és felléptem a vonat lépcsőjére. Visszafordulva még intettem egyet Fabiónak, aki viszonozta.
Tényleg úgy éreztem, hogy hiányozni fog. Sok időt töltöttünk együtt, folyton ott volt mellettem az étteremben, és
ezért elkezdtem kötődni hozzá. Hogy pontosan milyen érzelmeket váltott ki belőlem, azt nem tudtam megfogalmazni
magamban, de abban biztos voltam, hogy egyre pozitívabb irányba haladt a kapcsolatunk.
– Minden rendben? – kérdezte Raymond atya, ahogy leültem mellé.
– Igen, persze – bólintottam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen.
Engem kérdezett, hogy minden rendben van-e, de közben ő bámult úgy rám, mintha valami gondja lenne. Fabio nem
zavarhatta, hiszen még ő volt az, aki rábeszélt arra, hogy adnom kéne neki egy esélyt. Ezenkívül azonban másra nem
tudtam gondolni. Főleg, hogy az úton szinte hozzám sem szólt. Hangtalanul zötykölődtünk, miközben ő olvasott, én
pedig zenét hallgattam.
Észre se vettem, és elnyomott az álom. A korai kelés megtette a hatását. Csak akkor vettem észre, hogy elaludtam,
amikor kinyitottam a szemem, és egy nagyon morcos öreg néni bámult vissza rám a velem szemben lévő ülésről. A
fagyos tekintetétől kipattantak a szemeim. Először nem tudtam, hogy mi olyan furcsa, de aztán rájöttem, hogy az atya
mellkasán fekszik a fejem, amíg ő a jobb kezével átkarol. Ahogy kicsit lejjebb fordítottam a fejem, szemben találtam
magam az ölével, úgyhogy gyorsan kiegyenesedtem, és visszaültem a helyemre. Ő is elaludhatott, mert addig
mozdulatlanul ült, ekkor viszont ő is elhúzta a kezét, és megigazította magát az ülésen.
– Sajnálom, elaludtam – kértem elnézést, kerülve a szemkontaktust.
Csak reméltem, hogy azt nem vette észre, ahogy lenéztem a nadrágjára.
– Semmi gond, én is. Elég hosszú ez az út, de lassan megérkezünk a komphoz.
Újból elkaptam a velünk szemben ülő néni tekintetét, aki még mindig úgy bámult rám, mintha boszorkányégetésre
készülne. Finoman fordultam az atya felé.
– Úgy látom, hogy az utastársunknak nem vagyok túl szimpatikus.
– Az idősebbek számára furcsán nézhet ki a barátságunk. Főleg, ha hozzám bújva alszik…
– Én nem is… – akadtam ki, miközben felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek, de ekkor elnevette magát.
Csak piszkálni akart, már megint. Ez volt a legjobb szórakozása, és nagyon jól tudta, hogy engem könnyű felhúzni.
– Mindjárt jövök – mondta végül, majd megfogta a táskáját, felállt a helyéről, és elsétált mellőlem.
Először is nem értettem, hogy minek vitte magával a táskáját, másodszor egyre jobban kezdtem félni a nénitől. Még a
végén megkövez. De elfogadtam, hogy az idősebb korosztály szemében máshogy nézhet ki a kapcsolatom Raymond
atyával, ezért megfogadtam, hogy tartom tőle a tisztes távolságot. Túl közel kerültem hozzá, holott ő még mindig pap
volt, csak én elfelejtettem ezt a tényt néha-néha. Amikor valaki elsuhant mellettem, nem is foglalkoztam vele, csak
akkor, amikor leült a mellettem lévő ülésre. Ahogy felnéztem rá, akkor láttam meg, hogy az atya az, csak már nem
fekete ingben a kolláréval, hanem egy szürke pólóban.
– Miért öltözött át? – kérdeztem értetlenül, mire nagyot sóhajtott.
– Azt meséltem, hogy az édesanyám beszélt rá, hogy utazzak Chicagóba és hagyjam ott a papneveldét…
– Igen – bólogattam.
– Nos, ő azóta se barátkozott meg a gondolattal, hogy végül visszatértem az egyházhoz. Megkért, hogy amikor nála
vagyok, ne hordjam a reverendát vagy a kollárét, csak sima, hétköznapi ruhákat. Azt mondta, hogy a fiával szeretne
lenni, és nem egy pappal. Én pedig nem merek vele ellenkezni.
Előtte egyáltalán nem izgultam, de ekkor elfogott némi pánik. Főleg, miután arról beszéltünk, hogy az idősebbek
mennyire konzervatívak és nem tudják elfogadni a barátságunkat. Féltem, hogy az anyukája mit fog szólni hozzám, és
attól is, hogy az ott-tartózkodásom alatt végig olyan szemmel fog méregetni, mint a néni a vonaton.
– Erről jut eszembe – szólalt meg Raymond atya, kizökkentve a gondolataimból –, valószínűleg ezt nem így illik, de
örülnék neki, ha tegeződnénk. Persze csak ha nem probléma.
Ekkor esett le, hogy talán nekem kellett volna kezdeményeznem, de ennyire nem voltam tisztában az etikettel.
Mindenesetre kényelmetlenül éreztem magam, hogy ez még egyszer sem volt téma köztünk.
– Nem, dehogy – ráztam a fejem. – Ez természetes. Ha a ruhára ennyire ugrik az édesanyád, akkor gondolom, az sem
lenne előnyös, ha végig Raymond atyának szólítanálak.
– Pontosan – mosolygott rám, majd felém nyújtotta a kezét.
– Jobb szeretek pertut inni – hunyorogtam rá.
– Akkor ezt mindenképp be kell pótolnunk, de most csak ezzel szolgálhatok.
Elmosolyodtam, majd kezet ráztunk. Annyira máshogy festett hétköznapi ruhában. Csak pár perce szabadult meg a
fekete ingjétől, és én máris más szemmel tekintettem rá. Mintha nem is az járt volna a fejemben előtte, hogy nagyobb
távolságot kell tőle tartanom…
A kompon kicsit hányingerem volt, de szerencsére csak egyórás volt az út, a szigetre érve pedig buszra szálltunk.
Azzal már csak húsz percet kellett utaznunk, fel a dombok közé. Nem így képzeltem el Elba szigetét, sokkal zöldebb és
élettelibb volt, mint amire számítottam. Főleg az a rész, ahova éppen tartottunk. Egy hegyi úton állt meg velünk a
busz, ahol semmi mást nem láttam, csak fákat.
– Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdeztem, miközben körbenéztem, hogy némi életjelet találjak a sűrű erdőben.
– Persze! Erre megyünk – biccentett a fák felé, és felkapta a bőröndömet.
Ha nem vele vagyok, elkezdek kételkedni, hogy nem hátsó szándék vezérli-e, de az ő esetében ez fel sem merült.
Kérdés nélkül követtem az erdőbe, ahol pár lépés után megláttam a kitaposott ösvényt. Azért kicsit megnyugodtam.
Pár perc séta után olyan látvány tárult a szemem elé, amitől még a számat is elfelejtettem becsukni. A fák közül
kilépve egy kisebb, lapos tetős téglaház fogadott minket zöld spalettákkal, előtte terasszal, amit egy szőlővel
befuttatott lugas árnyékolt. Mögötte pedig meredek domboldal és a tenger, ameddig a szem ellát… A zöld fák, a színes
virágok és az a romantikus kis házikó együtt olyan összhatással bírt, mintha csak egy festményt bámultam volna.
Nem, ez sokkal jobb volt, mert a levegőt olyan illat járta be, amit legutoljára kiskoromban éreztem. Az egész olyan
volt, mintha egy olasz romantikus filmbe csöppentem volna.
Az ajtóban egy nagyjából velem egymagas nő jelent meg virágos ruhában, kendővel a fején. Ahogy észrevett minket,
rögtön kitárta a karjait, és hangosan köszöntött bennünket. A többit nem értettem meg, mert olaszul mondta. Széles
mosollyal az arcán lépett hozzánk, és azon nyomban szorosan magához ölelte Jonathant, de a beszédet egy pillanatra
se hagyta abba. Igyekeztem minél jobban meghúzni magam, hogy ne rondítsam el ezt a gyönyörű pillanatot. Az
asszony olyan szeretettel ölelgette és puszilgatta, ahogy csak egy anya képes rá.
– Mama, ő Leila – mutatott be Jonathan rám pillantva.
Az édesanyja felém fordult, és alaposan végigmért. Féltem a reakciójától, a tekintetéből azonban nem tudtam
kiolvasni, hogy mire gondolhat. Enyhén ráncolta a homlokát, de nem tűnt morcosnak, amivel teljesen összezavart.
– Csinos – szólalt meg ő is angolul, miközben helyeslően bólogatott. – Fiatal és csinos! Amikor Jonathan azt mondta,
hogy elhozná Ms. Findley-t, akkor azt hittem, hogy egy vén könyvtárosnőtípussal fog beállítani, de te nagyon is helyes
lány vagy.
Nem tudtam hova tenni a dicséretet, és Jonathan is csak nagyot fújtatott. Kikerekedett szemekkel néztem rá, de ő sem
erre számított.
– Nagyon köszönöm – fordultam vissza az édesanyja felé –, Miss…
– Szólíts csak Evának! – legyintett. – Nem vagyok én olyan öreg, hogy magázódjunk. Na, gyertek beljebb, már kész az
ebéd. Még a végén kihűl!
Rendesen megilletődtem a temperamentumos fellépésétől, de elsőre nagyon szimpatikus asszony volt. Szerencsémre.
Ahogy beléptünk a házba, rögtön a nappali fogadott egy kanapéval, mögötte egy ebédlőasztal, jobbra a konyha, balra
pedig két további ajtó. A falak belülről sem voltak lefestve, látszott a tégla, ami elképesztő összhangban állt a
fagerendákkal. Egyszerű fabútorokkal volt minden berendezve, de nagyon otthonos hangulatot árasztott magából az
egész ház.
– A kedvencedet főztem!
Eva az asztal mellé terelt minket, ahol már meg volt terítve három főre. Jonathan letette a csomagokat a nappaliban,
majd visszajött mellém, és kihúzta nekem a széket, amíg Eva a sütőből egyenesen az asztalra helyezett egy gőzölgő
kerámiatálat, amiben még fortyogott az étel. Már az illata is mennyei volt, összefutott a nyál a számban.
– A mama lasagnéja a legjobb a világon – tette hozzá Jonathan.
– Mernél mást mondani! – szólalt meg Eva is, majd felém fordult. – Az olasz férfiak tudják, hogy ha akár csak egy rossz
szót is szólnak az anyjuk főztjére, akkor onnantól kezdve ülve kell pisilniük életük végéig!
Magamban kacarásztam, de Jonathan csak a fejét csóválta. Egyre jobban megkedveltem az édesanyját, holott még csak
alig ismertük egymást. Úgy éreztem, hasonlítunk egymásra. A tányéromra szedett egy hatalmas adagot a lasagnéból.
– Ó, köszönöm, de ez nagyon sok lesz – mentegetőztem.
– Egyél csak, olyan vékony vagy, hogy még a végén lefúj a szél a domboldalról.
– Ne is próbálj ellenkezni – szólt közbe Jonathan felhúzott szemöldökkel. – Esélytelen, csak egyél!
Alig érkeztünk meg, de máris azt éreztem, hogy a szívem és a lelkem is megnyugodott. Az egész hely, a környezet és
Eva is olyan hatással volt rám, amitől folyton mosolyognom kellett. Emlékeztetett a nagymamámra, aki mindig ilyen
jókedvű volt, és állandóan rám akart tukmálni valami ennivalót. Nagyon szerettem őt, és fájt, amikor elköltöztünk
onnan, hogy végigszeljük egész Európát.
– És mi a programotok? – kérdezte Eva ebéd közben.
– Gondoltam, megmutatom Leilának a várost és a környéket, lemegyünk a strandra, ilyenek.
– Jól hangzik – bólogattam. – Imádom a tengert.
– Akkor délután lemegyünk a partra – mosolygott rám Jonathan. – Mit szólsz hozzá?
– Remek ötlet – viszonoztam a mosolyt.
Alig vártam, hogy befejezzük az evést. Én persze hamar végeztem, mert azt a mennyiséget könnyen el lehet
fogyasztani, ami az én megszokott adagom volt, úgyhogy hátradőltem a széken, és vártam.
– Nem ízlik? – kérdezte Eva a homlokát ráncolva.
– De, isteni volt! De ennél több sajnos már nem megy.
– És mi lesz a desszerttel?
Annyira teletömtem magam, hogy még a gondolatától is rosszul lettem.
– Köszönöm, de azzal várnom kell még egy kicsit. Talán a séta után.
– Szavadon foglak!
Ahogy befejeztük az ebédet, Eva elpakolta a tányérokat, Jonathan pedig körbevezetett a házban. Megmutatta a fürdőt
és a konyhát alaposabban, majd a szobák felé vettük az irányt. A jobb oldali ajtó volt Eva hálószobája, ami harmonizált
a ház többi részével, ugyanolyan egyszerű és kellemes hangulatú volt.
– És itt fogsz aludni – mondta Jonathan, miközben kinyitotta a szemben lévő ajtót.
Egy teljesen más berendezésű szoba tárult elém, mint az előbbi helyiségeké. Egy igazi tiniszoba volt, poszterekkel a
falon és egy nagy hifivel a komódon, ami az ággyal szemben állt. Beljebb léptem, hogy alaposabban körbenézzek. Az
ágy fölött lógó feszület elég rendesen elütött a többi berendezési tárgytól, de így is átjárta a szobát a nosztalgikus
hangulat.
– Kitalálom, ez volt a szobád – fordultam hátra a vállam felett, hogy Jonathanra pillantsak.
– Zseniálisan tudsz következtetni.
Körbejártam az egész helyiséget, és alaposan megvizsgáltam mindent; az apró kis díszeket a polcokon, a könyveket,
és persze ahogy a hifihez értem, lenyomtam a gombot, amivel a kazettás lejátszót lehetett elindítani. Hatalmas
meglepetésemre megszólalt a magnó, mire lelkesen fordultam Jonathan felé.
– Ez még működik? – kérdeztem vigyorogva. – Te jó ég! Lehet már vagy 20 éves!
– 22. És igen, működik, mint ahogy azt hallhatod.
Alig hittem a fülemnek. Hangosan bömbölt az Every Breath You Take, én pedig nem bírtam letörölni azt az ostoba
vigyort a képemről, de Jonathan arca majdhogynem komoly volt.
– Te ilyen zenéket hallgattál? – piszkálódtam, hogy jobb kedvre derítsem.
– Igen. Ez egy válogatás, amit Cattel csináltunk, mielőtt Chicagóba költözött.
Ekkor az én arcomról is lefagyott a vigyor. Hülyén éreztem magam, amiért viccelődtem vele, ezért lekapcsoltam a
hifit.
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani – szólaltam meg halkan, elkapva a tekintetem.
– Nem bántottál meg – rázta a fejét, miközben halványan elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, és rátette az ujját az
indítógombra. A zene újra megszólalt, ő pedig csak a hifit bámulta.
– Két kazettát készítettünk, hogy mindkettőnknél legyen egy-egy, így, ha hiányoztunk egymásnak, ezeket a zenéket
hallgattuk. Ilyenkor egy kicsit olyan érzés volt, mintha ő is itt lenne mellettem – mondta, és mélyen beszívta a levegőt,
majd lassan fújta ki.
Az én szívem is összeszorult. Segíteni akartam a bánatán, de tudtam, hogy ez lehetetlen.
– Még mindig hiányzik? – kérdeztem halkan.
Jonathan alig láthatóan rázta meg a fejét.
– Nem tudom. Olyan rég történt. Azt hiszem, sosem fogom teljesen elfelejteni, de az idő múlásával egyre kevésbé fáj az
emléke.
Átéreztem, hogy miről beszél. A veszteséget nagyon nehéz feldolgozni, folyton ott lebeg felettünk, mint egy szürke
viharfelhő, amiből sosem tudni, mikor szakad le az eső. Bal kezemmel végigsimítottam a karján, mire felemelte a fejét,
és halvány mosolyra húzta a száját. A háttérben elkezdődött a Foreignertől az I want to know what love is, én pedig
egyre furcsábban éreztem magam. Jonathan tekintete egészen a bensőmig hatolt, amitől libabőrös lettem. Mintha
beszélt volna hozzám anélkül, hogy egy árva szót is szólt volna, a szemeiben azonban láttam, hogy mondani akar
valamit.
– Gyerekek, kértek egy kávét?
Elrántottam tőle a kezem, és ő is elkapta a tekintetét, amikor Eva megjelent az ajtóban. Zavarban voltam, de fogalmam
sem volt, hogy mitől. Jonathan ellépett tőlem, és az édesanyja felé fordult, aki a tekintetét először rám szegezte, majd
visszafordult a fia felé.
– Én kérek – mondta Jonathan, majd rám pillantott. – Te is?
– Igen – bólogattam, de a szívem még mindig hevesen dobogott, talán nem kellett volna kávéznom rá.
– A teraszon megvárlak titeket.
Jelentőségteljes pillantással távozott Eva a szobából, Jonathan pedig rögtön utána indult. Kikapcsoltam a zenét, és én
is követtem őket. Nem akartam egyedül maradni, le kellett foglalnom a gondolataimat, erre pedig tökéletes volt az a
kilátás, ami a teraszról nyílt a tenger felé. Az asztalon aprósütemények sorakoztak egy tálon, Eva pedig egy tálcán
hozott nekünk három csésze kávét. Amíg megittuk, a könyvemről kérdezgetett, és hogy hogy érzem magam
Olaszországban.
– Szóval, ha befejezted, akkor visszautazol Glasgow-ba? – kérdezte.
– Igen – bólogattam, miközben lenyeltem egy falat sütit. – Csak egy évet maradok itt, aztán visszamegyek, hogy
kiadhassam a könyvet.
– Ezt szomorúan hallom. De biztosan nagyon hiányzol a családodnak, úgyhogy megértem.
– Valójában nem hiányzom senkinek – vontam meg a vállam.
– Ó. Úgy érted, hogy nincs ott senkid?
Egyre gyanúsabban viselkedett. Nagyon érdeklődő volt és közvetlen, ami egyrészt barátságossá tette, másrészt nem
voltam hozzászokva az ilyen nyitott emberekhez.
– Nem, nincs. Egyedül élek.
– Ó.
És megint. Úgy éreztem, hogy el kell terelnem a témát valami más felé.
– Nagyon jól beszélsz angolul – mondtam. – Hol tanultad a nyelvet?
– Már fiatalkoromban is beszéltem keveset, de Jonathannal együtt tanultam meg én is. Ápolónő voltam a helyi
kórházban, és mivel sok turistát láttunk el, ezért jól jött.
– Már nem ápolónő?
– Nem, egy ideje már nem dolgozom. De nem is lenne időm rá, annyi a munka a ház körül! – panaszolta, miközben a
kert és a ház felé intett.
Az biztos, hogy minden szépen volt tartva, és a ház melletti kis veteményes is gondozott volt.
– Én szívesen besegítek, amíg itt vagyok.
– Ugyan, nem azért mondtam, neked írnod kell, nem azért vagy itt, hogy dolgozz!
– De én tényleg szívesen segítek! – bizonygattam. – Végül is, ihlet is kell egy könyv megírásához, és annak
megszerzésére a legjobb, ha minél több dolgot kipróbálok, ha élményeket gyűjtök. Úgyhogy napközben segítek a ház
körül, amit csak kell, és az írást estére hagyom. Megegyeztünk?
A kezemet nyújtottam felé, de ő először csak a homlokát ráncolta. Jonathanra pillantott, aki vállat vonva hagyta rá a
döntést. Végül kezet ráztunk, és megbeszéltük, hogy amíg ott vagyunk nála, mi is elvégezzük a házimunkát, mindent,
amit csak kell.

A tenger színe olyan kék volt, amilyet még soha nem láttam. Nyaralni nem nagyon jártunk a családommal,
igaz, Spanyolországban éltünk fél évet a parthoz közel, de az meg sem közelítette ezt a szépséget. Csak egy rövidebb
strand tartozott a kisvároshoz, ami mellett Eva lakott, de nem is hiányzott a nyüzsgés. Tökéletes nyaralóhelynek tűnt.
Levettem a cipőmet, ahogy átvágtunk a napozó emberek között, hogy a vízhez érjünk. A forró homok égette a
talpamat, de ahogy beleléptem a hűvös tengerbe, az izzás egyből alábbhagyott.
– Na, milyen? – kérdezte Jonathan, aki rövidnadrágban és pólóban állt mögöttem.
Először elgondolkodtam rajta, hogy vajon a partra is hosszú fekete nadrágban jön-e le, de végül nagyon lazára fogta a
dolgot. Úgy nézett ki, mint bármely másik ott nyaraló turista.
– Isteni! – vigyorogtam rá. – Én tuti, hogy nem hagynám el az otthonomat, ha az a tengerparton lenne.
– Én se mentem volna el, ha lett volna itt egy papnevelde – vonta meg a vállát, majd elindultunk egymás mellett
sétálva, de én a vízben, ő a homokban.
– Végül miért maradtál Rómában?
– Beleszerettem a városba. Sokan úgy gondolják, hogy koszos és zsúfolt, de szerintem pont ez adja a romantikáját.
– Szerintem ez a sziget sokkal romantikusabb. Nem lenne érdekes a helyi parókián élni? Mindenkit ismernél, tudnád a
szaftos pletykákat, és persze te lennél itt a legnagyobb ász.
Nagyot nevetett.
– Igen, nagyon jól összefoglaltad a papi hivatás esszenciáját. Ha jól emlékszem, a Bibliában is pont így fogalmaznak.
– És lőn minden pap a legászabb ász vala – morogtam mélyen, miközben a karjaimat széttárva játszottam el, hogy
prédikálok.
Jonathan végig csak nevetett rajtam. Sosem sértődött meg, ha viccelődtem, pedig nagyon sokan a szívükre vették
volna. De ő más volt. Sokkal emberibb, és ezáltal minden egyes alkalommal elfelejtettem, hogy valójában egy pappal
beszélek, amikor nem a klerikusi öltözéket viselte. Nagyon féltem tőle, hogy egyszer valami olyan csúszik ki a számon,
amivel megsértem a vallását vagy az egyházat, de szerencsére ilyen sose fordult elő. Én is odafigyeltem, és ő is
lazábban fogadta a poénjaimat, sőt általában jóízűen nevetett rajtuk.
Az egész napos séta és a hosszú utazás rendesen lefárasztott mindkettőnket, ezért úgy döntöttünk, hogy vacsora után
egyből lefekszünk aludni. Jonathan a kanapéra ágyazott meg magának. Kellemetlenül éreztem magam, amiért
elfoglaltam az ágyát, de hiába akartam felajánlani valami megoldást rá, egy sem jutott eszembe. Pontosabban kettő is,
az egyik, ha én alszom a kanapén, de abba tuti nem ment volna bele. Az pedig, hogy osztozzunk az ágyon, még
nagyobb hülyeség volt. Eva hamar bevonult a szobájába, és amíg Jonathan a fürdőben volt, én kiültem a teraszra. Csak
bámultam a tengert és ahogy a hold fénye visszaverődött róla. Az egész hely annyira nyugodt és kedves volt, hogy
legszívesebben azon nyomban odaköltöztem volna. Elképzeltem, ahogy a lugas alatt, ilyen kilátás mellett írom a
könyveimet, és a szívem nagyot dobbant. Mindenki ilyen életről álmodozik, de sajnos csak keveseknek adatik meg,
hogy valóban megéljék az álmaikat. Az elmélkedésemből a mobilom csörgése szakított ki. Egész nap nem volt nálam,
csak akkor csúsztattam be a zsebembe, amikor kiültem a ház elé, de akkor sem néztem rá. Fabio neve tekintett vissza
rám a kijelzőről, és leesett, hogy nem szóltam neki, amikor megérkeztünk.
– Szia! – szóltam bele félve.
– Hála az égnek! Már azt hittem, hogy valami baj történt! Merre voltál? Miért nem vetted fel a telefont?
A hangja szörnyen idegesen csengett, és enyhén remegett.
– Minden rendben, csak nem volt nálam a mobil. Elmentünk sétálni. Teljesen kiment a fejemből, sajnálom. Tényleg
nagyon sajnálom!
Pár pillanatig csendben volt, mintha azon gondolkodna, hogy meg akar-e bocsátani.
– Aggódtam érted – szólalt meg végül.
Magamban mosolyogtam a szavain. Elszoktam már attól, hogy bárkit is érdekeljen, mi van velem.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Viszek neked valami ajándékot kárpótlásul.
– Talán megegyezhetünk – a hangján hallottam, hogy az a kisfiús mosoly terült el az arcán, ami szokott.
– Mit szeretnél? Mit vigyek?
Előredőltem az asztalra, és megtámasztottam a könyökömet.
– Hmmm… – gondolkodott el. – Tudod, mit? Lepj meg!
– Ez izgalmas lesz! – kuncogtam.
– Tudom, hogy kitalálsz valami jót. Bízom benned. De a legjobban azt várom, hogy te visszaérj. Még csak egy napja
nem vagy itt, és én máris utálok melózni nélküled.
– Nemsokára ott leszek, és kihúzlak a szarból, ne aggódj.
– Ó, el is felejtettem, hogy a pincérnők gyöngyéhez van szerencsém.
– Remélem, hogy addig nem kergeted el az összes vendéget az amatőr felszolgálási módszereiddel.
– Nagy a szád, pedig csak egyszer ejtettem el a tányérokat!
Nagyot nevettem az emlékekre. Vicces volt, ahogy a zsúfolt teraszon eldobja az összes kezében lévő tányért, és
mindenki rajta röhög. Azóta is emlegetjük, ha egy jót akarunk nevetni.
– Hiányzol – mondta már komolyabban.
Vettem egy mély levegőt.
– Te is nekem.
– Szörnyen hosszú lesz ez a pár nap – sóhajtotta.
– Dolgozz sokat, azzal is telik az idő.
– Igyekszem. Te pedig írj minél többet, és érezd jól magad. De vigyázz magadra nagyon! És legyen nálad a telefonod,
ha bármi gond van.
– Értettem!
– Holnap felhívlak. Jó éjt!
– Jó éjt! – mosolyogva nyomtam ki a telefont.
Halk neszt hallottam magam mögül, de mire odafordultam, nem láttam semmit. Pedig meg mertem volna esküdni,
hogy valaki áll mögöttem. De talán csak a képzeletem játszott velem. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy
képzelődni kezdtem. Kezdett hűvös lenni, ezért beléptem a házba, és becsuktam magam után az ajtót. Jonathan a
kanapén ült, ahogy meghallott, felkapta a fejét.
– Ó, hát itt vagy.
– Igen, csak kiültem kicsit levegőzni, mielőtt lefekszem.
– Oké.
Furán viselkedett, nem mosolyogott, még csak nem is fordult teljesen felém. Biztosra vettem, hogy csak fáradt, ezért
nem is akartam tovább feltartani. Jó éjt kívántam, és behúzódtam a szobába. Az ágyra fekve még egyszer alaposan
körbenéztem. Már több mint két hónapja ismertem őt, mégis úgy éreztem, hogy mindennap valami újat tudok meg
róla. Valami izgalmasat. A szobája apró kis jeleket rejtett a valódi személyiségéről. Nem akartam kutakodni, pedig
nagyon nagy volt a kísértés. Azon tűnődtem, hogy vajon találnék-e pornómagazinokat az ágya alatt. Le mertem volna
fogadni, hogy ugyanolyan tini volt, mint a többi, aki piált és lányokról ábrándozott lefekvés után. Abban az ágyban,
amiben én is feküdtem. Mély levegőt vettem, amíg igyekeztem kiverni ezeket a gondolatokat az agyamból. Egyre
többször kezeltem Jonathant egyszerű férfiként, de közben tudtam, hogy nem szabadna így gondolnom rá. Nem
illendő, és ha netán Isten tényleg létezik, akkor biztosan jól megszívatna azért, amiért így tekintettem az egyik
emberére. Inkább lehunytam a szemem, és próbáltam minél hamarabb elaludni, mielőtt még tovább forog a fejemben
ez a gondolat. Az azonban nem akart nyugton hagyni, hogy Jonathan miért viselkedett velem olyan hűvösen.
Augusztus 13.
Olyan mélyen aludtam, mint talán még soha. Az utazás és a hosszú séták kifárasztottak, a friss levegőtől pedig
kipihenten ébredtem, de ettől függetlenül korán keltem. A pizsamámban totyogtam ki a nappaliba, miközben a
szememet dörzsöltem és nagyot nyújtóztam.
– Jó reggelt! – Eva köszönt rám a konyhából. – Hogy aludtál?
– Nagyon jól, köszönöm!
Közelebb léptem hozzá. A kávé már szaporán csordogált a presszógépből, aminek az illatára nagyot nyeltem. Eva
éppen mosogatott. A szemem megakadt az egészen rövidre nyírt haján. Nem akartam megbámulni, de láthatólag ő
sem akarta mutogatni magát, mert a kendőjéért nyúlt, majd felkötötte a fejére, ahogy előző nap is hordta.
– Mindjárt kész a reggeli – mondta, majd a serpenyőhöz lépett, hogy szalonnát helyezzen bele.
– Azt hittem, hogy itt nem divat a sós reggeli.
Vállammal megtámaszkodtam az ajtófélfán, és keresztbe fontam magam előtt a karjaimat.
– Nem is – válaszolta. – De Jonathan mesélte, hogy nem szereted ilyen korán az édeset.
Fél szemmel felpillantott rám. Nem értettem, hogy miért méreget folyton ennyire, de úgy éreztem, hogy nem is
akarom tudni.
– Ő hol van? – végigpásztáztam a házat, de sehol sem láttam.
– Kiment futni. Azt mondta, hogy ki kell szellőztetnie a fejét.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Jonathan lépett be rajta a szokásos futószerelésében. Lihegve nézett fel ránk.
– Jó reggelt! Máris ébren?
– Nem is szoktam olyan sokat aludni – kértem ki magamnak, mire ő csak jót mosolygott.
Ahogy elhaladt mellettem, megcsapott a testéből áradó hő. A pulthoz lépve felkapott egy kisebb darabot az egyik
péksüteményből, de Eva a kezére csapott, mire elejtette.
– Először irány a zuhany, majd utána kapsz reggelit! – förmedt rá.
Jonathan homlokráncolva lépett el mellőlünk, hogy a fürdő felé vegye az irányt. Jót kuncogtam rajta. Eva megvárta,
hogy a fia eltűnjön, majd közelebb lépett hozzám, és lehalkította a hangját.
– Azt az egyet jól jegyezd meg, hogy a férfiakat rövid pórázon kell tartani! Ők sosem nőnek fel, olyanok maradnak,
mint a rossz kölykök, ezért olyan nő kell melléjük, aki megfegyelmezi őket.
– Mindenképp észben tartom – bólogattam, mire rám kacsintott, és visszalépett a tűzhely elé.
Sokáig nem voltam képes megnyílni senki előtt, sőt még az idegen társaságot sem tudtam elviselni, de egyre több
olyan embert ismertem meg, akikkel ez nem okozott problémát. Talán csak rossz helyen éltem előtte. Igen, egyre csak
erősödött bennem a gondolat, hogy valahol nagyon félresiklott az életem. Nem azokra a szörnyű dolgokra gondoltam,
amiken keresztülmentem, inkább úgy éreztem, hogy azok csak azért történtek meg, mert előtte rossz utat
választottam. De a változáshoz sosincs késő.

– Sokat megyünk még? – kérdeztem később, miközben az egyik szikláról átugrottam a másikra.
Egy meredek domboldalon haladtunk lefelé a fák között, ami elég veszélyes volt, de Jonathan szerint megérte a
mutatványt. Én pedig bíztam benne. Ő ment elöl, és amikor úgy adódott, a kezét nyújtva segített átlépni a nagyobb
szakadékokat.
– Nemsokára ott vagyunk.
Hiába néztem körül, semmi mást nem láttam, csak fákat és sziklákat, ezért egyre jobban érdekelt, hogy hova is visz.
Ahogy kiértünk az erdőből, egy kisebb homokos part tárult elém, mögötte pedig a tenger. Rajtunk kívül senki más
nem volt ott, de ezen nem is csodálkoztam, a strandot sokkal könnyebb volt megközelíteni, és nem volt ennyire
szűkös. Itt maximum pár ember fért volna el a homokban fekve.
– Na, mit szólsz? – kérdezte felém fordulva. – Külön bejáratú tengerpart.
Így belegondolva egész menő volt. Egy privát kis partszakasz, ahol egyedül voltunk, és nem zavartak a fürdőző
turisták.
– Imádom – vigyorogtam rá.
– Reggel eljöttem erre futás közben, és eszembe jutott egy jó kis program. Tudom, hogy szereted a csöndet, és talán a
tegnap egy kicsit sok volt és zsúfolt. De ma kihasználhatnánk ezt a csodás napot, hogy kicsit lazítsunk.
– Szóval fekszünk a parton?
– Nem, nem teljesen – rázta a fejét, majd a víz felé mutatott, ahol egy kicsit beljebb a parttól egy világoskék csónak
lebegett. – Azon még nyugisabb.
Nagyon rég ültem utoljára hajón, így elkapott a lelkesedés. Jonathan levette a cipőjét, én pedig követtem a példáját,
majd kibújtam a nadrágomból is, hogy ne legyen vizes. Persze alatta volt a fürdőruhám. A víz kellemes volt, a kinti
hőmérséklethez pont ideális. Jonathan mászott be először a csónakba, majd segített nekem is. Két ember
kényelmesen elfért benne, úgyhogy én rögtön el is foglaltam a szélesebb ülőhelyet, amíg Jonathan beindította a
motort. Izgalommal töltött el, ahogy egyre csak távolodtunk a parttól. Úgy éreztem, hogy egyre messzebb és
messzebb jutok a problémáimtól, és végre olyan helyen vagyok, ahol semmi bajom nem eshet. Erre azonban nem
mertem gondolni, mert az élet mindig akkor sújt le ránk, amikor úgy érezzük, hogy végre minden a helyére került.
Amikor Jonathan leállította a motort, már egészen kicsinek tűnt a part. Csak a hullámok zaját hallottuk, és azt, ahogy
néha elrepül felettünk egy madár. Minden olyan csendes, nyugodt és békés volt.
– Megfelel? – kérdezte Jonathan.
– Azt hiszem – vontam meg a vállam, mire felállt a helyéről, és elém lépett, hogy a mellettem lévő ülőkét felhajtva egy
hosszú, egyenes padot varázsoljon.
– Így még napozni is tudsz.
Kérdés nélkül dobtam le magamról a pólóm, majd nyúltam el a deszkán. Ahogy letettem a fejem, behunytam a
szemem, és csak élveztem a tenger ringatását. Az illatok, a nap melege és a hullámok csobbanó hangja nosztalgikus
hangulattal töltött el.
– Azt hiszem, kezdek hinni a mennyországban – motyogtam. – Valahogy így képzelném el a helyet, kivéve, hogy ott
hűtött sört is lehetne kapni.
Egy kattanó hangot hallottam, mire oldalra fordítottam a fejem. Jonathan a csónak közepén lévő fadobozt nyitotta fel,
amiből előhúzott egy üveg sört, kinyitotta, és egy cinkos mosoly kíséretében felém nyújtotta. Hirtelen szóhoz se
jutottam, de végül elvettem tőle az üveget.
– Na jó, meggyőztél, ez maga a mennyország!
Nagyot kacagott, amitől ez a kijelentésem még jobban megállta a helyét. Valamiért mindig még jobb kedvre derültem
attól, ha meg tudtam nevettetni. Tényleg pihentető és megnyugtató volt a tengeren ringatózni kettesben. Leengedtem
magam mellé az üveget, és hanyatt fekve, csukott szemmel élveztem a napot. Az sem érdekelt, ha leégek. Csak úgy
szívtam magamba a fényt, az energiát, és közben arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok. Fogalmam sincs,
mennyi ideig feküdhettem így. Ahogy kinyitottam a szemem és oldalra fordultam, megláttam Jonathant, amint szintén
csukott szemmel, hanyatt dőlve, félmeztelenül fekszik a szemben lévő padon. A mellkasa fel-le hullámzott levegővétel
közben. Ő is nyugodtnak tűnt, talán el is szunyókált kicsit, mert meg sem moccant. Vonzotta a tekintetem, nem tudtam
levenni róla a szemem, de hogy miért, azt nem tudtam volna se megmagyarázni, se megfogalmazni. Egyszerűen
jólesett őt nézni. Hirtelen kinyitotta a szemét, és rám nézett, nem volt időm elkapni a fejem. Fáradt szemekkel
pillantott rám, amiből biztosan tudtam, hogy aludt.
– Jó reggelt – köszöntem rá.
– Bocs, nem akartam elaludni. Remélem, nem akartál még menni.
– Nem, dehogy – ráztam a fejem. – Épp ellenkezőleg. Ha tehetném, egész életemre itt maradnék.
– Ennyire jól érzed magad? – mosolyodott el.
– Igen – bólintottam. – Ez a hely tökéletes. Meséltem, hogy sokat költöztünk a szüleimmel, ezért nekem nem igazán
volt olyan otthonom, mint neked ez a hely. Legutoljára gyerekkoromban éreztem otthon magam, amikor
Magyarországon laktunk, egy hasonló kis faluban. A nagyszüleimmel éltünk együtt, sok mindent magunknak
termeltünk, a többi dolgot pedig a közeli piacon szereztük be olyan emberektől, akiket ismertünk. A házunk is
hasonló volt, mint a tiétek, csak az nem a tengerre nézett, hanem egy hatalmas tóra. Sokszor kimentünk csónakázni,
horgászni, bár az nekem sose ment, mégis imádtam ott lenni. A mai napig előjön az a hely álmaimban. Talán ott
voltam utoljára boldog. Ez a sziget, a tenger, édesanyád, na meg te… Előhoztátok ezeket az emlékeket.
Megjelentek a szemem előtt a képek, ahogy a kertben szaladgálok, paradicsomot szedek, vagy éppen a tóban
fürdőzöm a többi gyerekkel. Azt az érzést kerestem egész életemben, újra ott akartam lenni, és most végre sikerült.
Elfordítottam a fejem, hogy az eget nézzem, mielőtt még kibuggyan egy könnycsepp, de a szemem sarkából láttam,
hogy Jonathan még mindig engem néz. Késztetést éreztem, hogy visszaforduljak felé, ugyanakkor valami visszatartott
tőle. Inkább élveztem a napsütést, egészen addig, amíg el nem kezdett égetni. Ekkor közös megegyezéssel
visszamentünk a partra, mielőtt még megsülünk. A csónakot ismét távolabb kötötte ki, úgyhogy kiugrottunk belőle, és
kisétáltunk a partra. A víz felől még elképesztőbb látványt nyújtott a sok zöld fa, az aranyszínű homok és a türkizkék
tenger. A cipőmbe belebújtam, de maradtam fürdőruhában, és Jonathan se vette vissza a pólóját. Csak feldobta a
vállára, én pedig a kezemben vittem a ruháimat. Nagyokat lépkedtem a sziklákon, hogy fel tudjak kapaszkodni, de ő
sokkal ügyesebben mozgott. Lassan és bénán ugráltam, aminek következményeképp kibillentem az egyensúlyomból,
és pont az egyik kiálló szikla szélére léptem a jobb lábammal. A bokám kifordult, a térdem pedig összecsuklott. Ahogy
a földre zuhantam, lehorzsoltam a lábamat, de a bokámat égető fájdalom erősebb volt. Nagyot kiáltottam, amire
Jonathan is felkapta a fejét.
– Mi történt?
– A lábam! – vonyítottam, miközben próbáltam feltápászkodni a földről.
– Várj, ne mozdulj!
Jonathan visszamászott hozzám, hogy segítsen kiegyenesedni, de nagyot kiáltottam, ahogy ráálltam a lábamra.
– Ó, a fenébe – morogta a fejét csóválva. – Ez az én hibám. Úgy sajnálom!
– Dehogy a te hibád, én vagyok menthetetlenül béna.
– Akkor meg főleg nem kellett volna idehoznom téged!
Szúrós pillantással fordultam felé. Tudtam, hogy csak viccel akarta elütni a helyzet komolyságát, de ekkor nagyon
nem ért célba a próbálkozás. Az arcom láttán neki is leesett.
– Már csak pár lépés kell a tetejéig, menni fog? – kérdezte.
– Talán. Muszáj lesz.
Megállt mellettem, és a karomat a nyaka köré fonva próbálta levenni a súlyt a jobb lábamról. Nagyokat sikoltottam,
ahogy rá-ráléptem, de a segítségével sikerült feljutnom a sziklák tetejére.
– Nem szabad megerőltetned – mondta, majd egy hirtelen mozdulattal, mindenféle kérdés nélkül felvett a karjaiba.
Szinte égetett, ahogy a meztelen mellkasához ért a bőröm, és nem csak attól, hogy ropogósra pirultunk a napon. Nem
volt illendő így érintkeznünk, ezért rendesen zavarba jöttem a közelségétől, de ez nem akadályozott meg abban, hogy
szorosan a nyaka köré fonjam a karjaimat. Erősen húzott magához, nehogy kicsússzak a kezei közül, miközben
arcomat a nyakába fúrva lihegtem. A bokám egyre jobban lüktetett, de a figyelmemet elterelte, ahogy Jonathan
lehelete a mellkasomnak csapódott. Libabőrös lettem tőle. Leesett, hogy ez nem normális, nem kéne így reagálnom az
érintésére és közelségére, ezért inkább a fájdalomra koncentráltam. Szerencsére hamar visszaértünk a házhoz, ahol
letett a kanapéra. Egészen fölém hajolva fektetett le, az arca súrolta az enyémet. Igyekeztem nem túlgondolni, de
feltűnt, hogy már rég a kanapén volt a hátam, amikor még mindig összesimulva feküdtünk. Az előbbi libabőr
visszatért, ezúttal erős szívdobogással együtt, és ezt már a fájdalom sem tudta elmulasztani. Szerencsére pár pillanat
múlva kihúzta alólam a kezét, és kiegyenesedett.
– Mi történt?
Észre se vettem, hogy Eva jelent meg a nappaliban. Jonathan idegesen kapkodta a levegőt.
– Kibicsaklott Leila bokája – magyarázta, miközben Eva közelebb jött hozzám, hogy megvizsgálhassa a lábamat, ő
pedig hátrébb lépett. – Én addig megkeresem a fáslit.
Ezzel sietve eltűnt a fürdőszoba irányába, Eva pedig leült a kanapé végébe. Feljebb húzódtam, hogy rendesen
hozzáférjen a bokámhoz. Nézegette, óvatosan megnyomogatta, de alig vettem észre, hogy mit csinál. Jonathan után
pillantottam. Az egész helyzetet nem tudtam hova tenni, még mindig hevesen dobogott a szívem. Oldalra dőltem, hogy
belássak a fürdőbe, aminek a közepén állt, nekem háttal. Nem mozdult, csak csípőre tett kézzel és lehajtott fejjel
álldogált ott, nem pedig a fáslit kereste, ahogy azt előtte említette.
– Nos, nem néz ki nagyon vészesnek – szólalt meg Eva, mire felkaptam a fejem. – Talán egy kis húzódás, de nem több.
Holnapig pihentetned kell mindenképp, ha nem javul, akkor irány a kórház. Legalább a te szüleidnek nem kell
magyarázkodnom – motyogta el a végét.
Valószínűleg nem tudta, hogy Jonathan mindent elmesélt nekem, így rögtön kapcsoltam. Biztos voltam benne, hogy
nem én voltam az első lány, aki kificamította a bokáját, miközben az eldugott partszakaszról próbált feljutni.
– Ugye tudok majd járni? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nem akarom fekve tölteni a napjaimat.
– Holnap reggel meglátjuk. Befáslizzuk, jegeljük, de szerintem nem lesz vele gond.
Ez is csak velem történhetett meg. Annyira vártam, hogy bejárhassam a szigetnek ezt a részét, hogy fürödhessek a
tengerben, erre sikerült már a második napon lesántulnom. Teljesen jellemző. Nehogy véletlenül jól érezzem magam
egy kicsit.
– Itt is vagyok – jelent meg mellettünk Jonathan, a kezében egy kék tekerccsel, majd átnyújtotta Evának.
Hiába néztem rá, kerülte a tekintetem. Arra gondoltam, hogy felelősnek érzi magát a történtek miatt, azért ilyen
távolságtartó, de egy kicsit örültem is neki. Felkavart az előtte lezajló kis jelenet, amitől még mindig feljebb ment a
pulzusom, ha csak rágondoltam. Inkább a bokámmal és Evával foglalkoztam. Ő gyakorlott mozdulatokkal emelte meg
a lábamat, hogy köré csavarhassa a fáslit. Ügyes ápolónő lehetett, amíg dolgozott, és látszott rajta, hogy szerette
csinálni, mert nem tűnt úgy, mintha nyűg lenne számára az ellátásom. Még mintha élvezte is volna.
– Így ni – emelte meg a lábamat, hogy ki tudjon alólam mászni. Egy párnát rakott a bokám alá, hogy magasan tartsa. –
Te csak pihenj, hozok valamit enni meg inni.
– Köszönöm, de nem vagyok… – kezdtem bele a mondatba, de mire befejeztem volna, ő már eltűnt a konyhában.
– Esélytelen – sóhajtotta Jonathan. – Ha a mama étellel kínál, akkor enni fogsz.
– Igen, rögtön gondoltam – kacagtam fel.
Felé fordultam, és végre sikerült elkapnom a tekintetét. Jókedvűnek tűnt, amitől rögtön megnyugodtam. Egyrészt
azért, mert nem ostorozta magát tovább az én ügyetlen balesetem miatt, másrészt azért, mert így valószínűnek
tartottam, hogy nem vette észre rajtam a furcsa viselkedésemet. Bár ő furcsábban viselkedett, mint én.
Kaptam egy jeges borogatást, valamint háromféle házi süteményt egy nagy tálon az ölembe. Sosem voltam túl
édesszájú, ezért észrevétlenül letettem a tányért a kisasztalra, és csak reméltem, hogy Eva nem veszi észre. Nem
akartam megbántani, annyira jó volt hozzám. Egész délután körülugrált, sőt még Jonathant is ugráltatta.
Kellemetlenül éreztem magam, hogy mindketten körülöttem legyeskedtek, de hiába mondtam, hogy nincs szükségem
semmire, akkor is kaptam mindig friss borogatást, teát, kávét, vizet, sütit, ami éppen a kezük ügyébe került. Nem
voltam hozzászokva ehhez a bánásmódhoz. Legutoljára a nagymamám foglalkozott velem így. Nem azt mondom, hogy
a szüleim nem szerettek, de jól tudtam, hogy a születésem csak a véletlen műve volt. Véletlen gyerek voltam, de
megtartottak, és becsülettel felneveltek, azonban sosem kaptam meg tőlük azt, amire a legjobban vágytam: a feltétel
nélküli odafigyelést és gyengédséget. Folyton csak azzal ostromoltak, hogy tanuljak jobban, írjak jobb dolgozatokat,
legyen kész a házim… Persze ezzel az én javamat szolgálták, de nekem nem erre volt szükségem. Ők mást tudtak
nyújtani: anyagi biztonságot, bejárhattam velük majdnem egész Európát, és egy olyan nőt akartak belőlem faragni, aki
megáll a saját lábán, akinek jó munkája és biztos jövője van. De én sose voltam ilyen. Sose akartam ezt. Amikor sírtam,
egyikük sem ölelt vagy vigasztalt meg, mondván, hogy attól csak gyenge leszek. Hatalmasat tévedtek. Mindennél
jobban vágytam arra, hogy olyankor valamelyikük mellém üljön, átkaroljon, és a fülembe súgja, hogy nincs semmi baj.
Ahogy Eva a kanapé mögött állva lehajolt hozzám és a homlokomra nyomott egy puszit, akaratlanul is széles mosoly
terült szét az arcomon. Szokatlan, de csodálatos érzés fogott el. Mintha hazatértem volna.
Augusztus 14.
A bokám már inkább csak sajgott, mint fájt. Eva kezelésének köszönhetően a duzzanat is lejjebb ment, és már rá
tudtam állni a lábamra. Igaz, még felszisszentem, ahogy ránehezedtem, de úgy tűnt, csak egy kisebb húzódásról volt
szó. Örültem, hogy megúsztam a kórházat, semmi kedvem nem volt újra pánikrohamot kapni. Lassú mozdulatokkal
lépkedtem ki a szobából, nehogy meghúzzam a bokámat, de meg is torpantam, amikor feltűnt, hogy teljesen egyedül
vagyok a házban. Egy neszt sem hallottam. A kanapé már be volt ágyazva, az ajtó zárva, én pedig értetlenül álltam a
helyzet előtt, egészen addig, amíg az ebédlőasztalon meg nem láttam egy kis cetlit. Közelebb lépve vizsgáltam meg, mi
áll rajta.
„Templomban vagyunk, sietünk haza!
Jonathan”
Egy pillanatra meg is sértődtem, hogy engem csak így otthon hagytak, de aztán leesett, hogy nem vagyok az a nagy
templomba járós fajta, szóval teljesen érthető. Még egy kicsit örültem is neki, hogy nem kellett visszautasítanom az
invitálást. Kibattyogtam a konyhába, főztem magamnak egy kávét, majd nekiálltam elmosogatni az előző esti
tányérokat. Ritkán jött rám a házitündérkedés, de szerettem volna valahogy meghálálni a gondoskodást. A szobából
kiszűrődött a mobilom hangja, úgyhogy átbicegtem érte a nappalin.
– Szia, Joan! – vettem fel a telefont, miközben visszafelé lépkedtem a konyhába.
– Gondoltam, felhívlak, ha már te nem jelentkezel magadtól – felelte szemrehányóan.
– Ne haragudj, de annyi minden történt, teljesen kiment a fejemből.
– Nyugtass meg, hogy csupa jó dolog!
Végiggondoltam, hogy min mentem keresztül azóta, mióta legutoljára beszéltünk. Valószínűleg még a Jeremy-ügyről
sem tudott, mert nem hívott fel rögtön utána, hogy mi történt, hogy vagyok. Kényelembe helyeztem magam az asztal
mellett, és mindenről beszámoltam, amiről tudnia kellett. Persze egyből a leglényegesebb pontot találta meg.
– Aha, szóval Fabio… – hümmögte. – Azóta is beszéltek?
A szememet forgatva sóhajtottam.
– Igen, írt pár SMS-t, egyszer pedig fel is hívott.
– Ez nagyon aranyos. Aggódik érted, ez jó. És milyen érzés, hogy valakinek fontos vagy?
Kibújt a szög a zsákból, belendült a pszichológus énje. Igazából jólesett Fabio közeledése és érdeklődése, de amikor
Joan kimondta, hogy valaki számára fontos vagyok, nem ő ugrott be. Persze Fabio tényleg tepert utánam, de mégsem
tudtam őt közel engedni magamhoz, ezért nem is éreztem úgy, hogy a kapcsolatunk a flörtöknél többet jelentene.
– Jó – válaszoltam flegmán. – De még korai bármit is mondani erről.
– Én azért drukkolok! Most mennem kell, jön egy páciensem, de gondolok rád. Jah, és üdvözlöm Jonathant!
– Átadom.
Örültem, hogy megúsztam ennyivel. Attól féltem, hogy nekiáll majd mélyebben faggatni, Jeremyről, Jonathanról, de
szerencsére a legártalmatlanabb témára kapta fel a fejét. A hátamon végigfutott a hideg, ahogy megláttam Fabio nevét
villogni a mobil kijelzőjén. Mintha csak meghallotta volna, hogy róla beszélünk. Jókedvűen köszöntött a vonal túlsó
végéről.
– Örülök, hogy hallom a hangodat – mondta.
Erre mégis mit mondhattam volna?
– Én is – válaszoltam.
– És hogy tetszik a sziget? Bejártad már a környéket?
– Ne is mondd – sóhajtottam lemondóan. – Történt egy kis baleset, úgyhogy nem tudok nagyon sétálgatni.
– Mi történt? – a hangjában őszinte aggodalmat fedeztem fel. – Megsérültél? Mennyire súlyos? De azért jól vagy?
Elmosolyodtam azon, hogy mennyire megijedt.
– Igen, persze, minden rendben. Csak a bokám húzódott meg, amikor Jonathannal felmásztunk egy sziklás részre.
– Jonathan? – kérdezett vissza.
– Raymond atya. Lementünk a partra, és visszafele rosszul léptem, ennyi. Tényleg nem gáz.
– Éreztem, hogy valami baj lesz – sóhajtotta gondterhelten.
– Nincs semmi gond – nyugtattam. – Pár nap, és rendbe jövök. Már ma reggel sokkal jobb volt.
– De ha nem gyógyul, akkor menj el kórházba!
– Jonathan édesanyja ápolónő, ő vigyáz rám, nem kell aggódnod.
– Azért jelentkezz majd be egy kicsit többet, csak hogy tudjam, nincs semmi baj, oké?
– Rendben, igyekszem.
– Nagyon vigyázz magadra! Már számolom vissza a perceket, hogy láthassalak.
– Csak négy nap – válaszoltam. – Azt már fél lábon is… Vagyis nekem muszáj lesz úgy.
Nagyot kacagott, mire én is elmosolyodtam. Utána elmondta, hogy az étteremben hogy halad a meló, mesélt pár
idegesítő vendégről, akiket mindig együtt szoktunk kibeszélni, és persze beszámolt arról is, hogy halad Francesca
esküvője. Egész sokáig elbeszélgettünk, észre se vettem, hogy eltelt az idő. Ahogy letettem a telefont, visszamentem a
konyhába, hogy folytassam a rendrakást, de közben Joan szavai jártak a fejemben. Valóban jólesett, hogy valakinek
fontos vagyok.
Mikor kinyílt az ajtó, már az utolsó poharakat tettem a helyükre. Jonathan fekete inget és kollárét viselt, ami
meglepett, mert azt mondta, hogy az édesanyja előtt nem hord ilyeneket. A kezében egy szatyrot cipelt, mellette pedig
Eva lépkedett felém.
– Jajj, drágám, mit csinálsz? – nézett rám aggódva. – Pihenned kéne még!
– Már jól vagyok, a jeges borogatás jót tett neki – legyintettem.
– Akkor is ülj le inkább! Jonathan, segíts neki – utasította, aki rögtön meg is indult felém.
A szívem hevesebben kezdett verni, amikor beugrott, hogy talán ismét ölbe akar kapni, de végül csak megfogta a
kezem, és az étkezőasztal melletti székhez vezetett, és leültetett. Hiába ellenkeztem, rám parancsoltak, hogy üljek
szépen a fenekemen, amíg ők előkészítik a reggelit. Kaptam egy csésze kávét, hogy nyugton maradjak, szóval úgy
döntöttem, nem ugrálok. Jonathan bevonult a fürdőbe átöltözni, miközben Eva kipakolta a péksütiket egy tálra, majd
begyújtotta a tűzhelyet.
– Miattam ne fáradj, eszem abból, ami az asztalon van.
– De szívesen készítek neked tojást vagy sonkát…
– Tényleg semmi szükség rá, de nagyon köszönöm – bólogattam. – Így is kellemetlenül érzem magam, amiért ennyi
gondot okozok. Bepofátlankodtam ide, és még az ételt is eleszem előletek.
– Ugyan, ahol kettőnek jut, ott jut háromnak is – mondta, miközben letette elém a vajat egy tányéron. – Főleg, ha a
harmadik annyit eszik, mint egy kisveréb – csipkedte meg az arcomat.
Mikor Jonathan visszaért, újból pólóban, leült hozzánk az asztalhoz, és közösen láttunk neki a reggelinek. A szemem
megakadt egy kerek süteményen. Nagyon hasonlított az általam ismert kuglófra.
– Ez mi? – kérdeztem, miközben elvettem belőle egy szeletet.
– Corollo. Tegnap sütöttem. Általában ünnepekkor készítjük, de Jonathan nagyon szereti, ezért mindig sütök, amikor
hazajön. Van hozzá házi narancslekvár, kóstold meg azzal!
Közelebb tolta felém az üveget, én pedig tettem belőle egy kanál lekvárt a süteményre. Könnyű, édes és elképesztően
finom volt, kimondottan jól passzolt a kávé mellé. Kezdtem megérteni, miért vannak annyira oda az édes reggeliért,
elvégre is, ki ne akarná rögtön egy jó nagy adag sütivel, cukorral és lekvárral kezdeni a napját?
Sokkal több energiát éreztem magamban, ezért – bár még fájt kicsit a lábam – nem maradtam a helyemen, hiába is
parancsoltak rám, hogy pihenjek. Segítettem elpakolni a reggeli maradékát, letöröltem az asztalt, majd a konyhába
mentem, ahol Eva hatalmas fazekakat emelt a tűzhelyre.
– Mit csinálsz ezekkel? – kérdeztem.
– Be kell főznöm a paradicsomot. Ha tovább állnak a kamrában, akkor lassan megromlanak.
– Szívesen segítek – ajánlottam fel.
– Jajj, dehogy, nincs más dolgotok?
– A bokám még nem az igazi – vontam meg a vállam. – Szívesen sétálgatnék, de félek, hogy csak rosszabb lesz. Vagy te
mást terveztél? – fordultam Jonathan felé, aki az ajtófélfának támaszkodva állt mögöttünk.
– Nem, dehogy – rázta a fejét. – Azt csinálunk, amit szeretnél, elvégre is ezért jöttünk.
Mosolyogva fordultam vissza Eva felé. Lelkesedéssel töltött el, hogy valami hasznosat tehetek, úgyhogy rögtön neki is
láttunk a munkának. Jonathan kivonult a teraszra egy könyvvel és kávéval, én pedig megkaptam a feladatomat:
meghámozni a paradicsomot. Egy nagy fazék forró vízbe mártottam őket, és óvatosan lefejtettem róluk a héjat, majd
Eva feldarabolva dobta őket az üstbe. Kinyitottuk a konyhapulttal szemben álló ablakot, hogy friss levegő jöjjön be.
– Mindig meghámozod őket?
– Én meg szoktam. Jonathan gyomra már kiskorában sem bírta a héját, úgyhogy kénytelen voltam így befőzni –
mondta, majd lehalkította a hangját. – Szörnyen gázos volt kisgyerekként.
– Hallottam! – szólt hátra Jonathan szemrehányóan, mivel a nyitott ablak előtt ülve minden hang kiszűrődött hozzá.
Mi csak összemosolyogtunk Evával, és folytattuk a munkát. Nem voltam nagy szakács, csak alapdolgokat tudtam
elkészíteni. Az anyám nem tanított meg főzni, ő se főzött soha, mindig bejárónőnk volt, aki takarított, bevásárolt,
nekünk semmi dolgunk nem volt. Elégedettnek kellett volna lennem, hogy így nőhettem fel, de ekkor mégis
lelkesedéssel töltött el, hogy egy ilyen fontos munkálatban részt vehettem. Hiába tombolt körülöttem a forróság és a
kezeim kábé fél óra alatt görcsöltek be a hámozástól, én akkor is élveztem azt a nyugodt, idilli hangulatot, ami
körbevett. Eva kedves történeteket mesélt Jonathanról, aki hiába tett úgy, mintha olvasna, sokszor láttam, ahogy épp
a fejét csóválja az anyja szavaira. És bár én nagyon jól szórakoztam rajta, ő egy idő után megunta, hogy a cikis
gyerekkori történeteit hallgassa, ezért felvetette, hogy addig levágja a füvet. Persze Evával mindketten tudtuk, hogy
csak el akarja nyomni a hangunkat, de nem szóltunk egy szót sem, csupán egy sokat sejtető pillantást villantottunk a
másik felé. Kicsit megkönnyebbültem, amikor megláttam, hogy csak pár darab paradicsom van hátra. Amikor azokkal
is végeztem, kaptam egy éles kést, hogy én folytassam a darabolást, amíg Eva már a fazékkal volt elfoglalva.
– Azért így sokkal egyszerűbb a befőzés – sóhajtotta, miközben megkeverte a fortyogó paradicsomszószt. A mosolya
egyre halványabb volt, szinte már csak a száját érte, de a szemében keserű érzés tükröződött. – Tudod, mindig is
szerettem volna egy kislányt. Miután Jonathan elkezdett felnőni, rádöbbentem, hogy hamarosan egyedül fogok
maradni. Szerettem volna, ha ő mindig mellettem marad, de tudtam, hogy egyszer saját élete lesz, és én a háttérbe
fogok szorulni, főleg, amikor bekerült a képbe…
Elhallgatott. Tudtam, hogy kiről beszél, ezért amikor felpillantott rám, bólintással jeleztem, hogy tudok mindent, mire
nagy levegőt vett.
– És igazam is lett – folytatta. – Persze ne érts félre, nem panaszkodom, Jonathan a legjobb fiú a világon, de azért
örültem volna, ha lesz egy kistestvére.
– Nem találtál senkit, aki alkalmas lett volna arra, hogy…
– Ó, dehogynem – húzta fel a szemöldökét. – Hidd el, próbálkoztam én, sokat.
Kicsit megszeppentem, ahogy az emlékeire elmosolyodott. Ezt nem gondoltam volna róla… Bár nem tűnt túl
visszafogottnak, és Jonathant is jó korán szülte.
– Akkor mi volt a baj? – kérdeztem érdeklődőn, mire visszatért az arcára a szomorúság.
– Eleinte még nem tudtam, hogy mi lehet a gond. Hiába dolgoztam a kórházban, valamiért nem vettem észre a
nyilvánvalót.
Reflexszerűen a fejkendőjéhez kapott, és végigsimított rajta. Nem volt tudatos, ez a mozdulata azonban mindent
elárult.
– Méhnyak? – kérdeztem halkan.
– Mell – válaszolta. – Újra és újra előjön. Eleinte azért nem sikerült teherbe esnem, mert a szervezetemet lefoglalta a
folytonos harc, utána pedig a kemoterápia miatt. Úgyhogy ez lett az én sorsom. Nem úgy cselekedtem, ahogy az Úr
akarta, ezért megbüntetett.
– Ne mondd ezt! – ráztam a fejem hevesen. – Biztos vagyok benne, hogy Isten sosem büntetne meg Jonathan miatt.
Hiszen teljesen egyedül nevelted fel, és nézz rá most! Nála kedvesebb, tisztább lelkű férfival még nem találkoztam.
Büszkének kéne lenned magadra, hogy egy ilyen csodálatos embert neveltél fel, mindenféle segítség nélkül, miközben
keményen harcoltál. Isten nem büntethet az egyik oldalon, ha a másikon ekkora ajándékot ad.
Az ajkait ismét halvány mosolyra húzta, a szemében pedig láttam, hogy a szavaim mélyen érintik. Ezt tudnia kellett.
Nem hagyhattam, hogy bármi keserű érzés is maradjon benne, mert amin keresztülment, az valóságos… Na tessék,
már majdnem leírtam. Jonathan még az én agyamba is beférkőzött azzal a folyamatosan pozitív hozzáállásával.
Inkább folytattam a paradicsom darabolását, mert kicsit úgy éreztem, mintha túlságosan is olyan dologba ütöttem
volna az orromat, amihez semmi közöm. Azonban, amikor Eva elindult a kamra felé, megfogta a két vállamat, maga
felé fordított, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd mélyen a szemembe nézett. A tekintetében megnyugvást,
örömöt és hálát láttam. Abban a pillantásban benne volt minden, amit ilyenkor az ember mondhat, nem volt szüksége
szavakra. Végül elengedett, és folytatta az útját a kamrába, hogy előhozza az üvegeket.
Augusztus 15.
Reggeli után Eva megkért minket, hogy menjünk be a városba a heti termelői piacra. Mivel sétálni még nem akartam
ekkora távot, ezért Jonathan taxit akart hívni, de a kerti szerszámosházban megláttam két biciklit.
– Menjünk azokkal! – dobtam fel az ötletet, mire Jonathan felvont szemöldökkel fordult felém.
– Tudsz biciklizni?
– Persze – vontam meg a vállam. – Régebben csak azzal közlekedtem.
– És a bokád? Bírni fogja?
– Jobban, mint a gyaloglást. Na, induljunk, mert sosem érünk haza!
Meglepetten nézett utánam, ahogy előbányászom a biciklit a lomok alól. Rég használhatták őket, de egy kis
kerékpumpálás után mindkettő menetképes lett. Abba viszont nem gondoltam bele, hogy az odafelé olyan kényelmes
lejtőket majd visszafelé is meg kell tenni, azonban az ellenkező irányba. Addig nem is akartam vele foglalkozni, amíg
csak lefelé vezetett az út, csak gurultam, és élveztem a bőrömnek csapódó szelet. Észre se vettem, hogy széles mosoly
terült el az arcomon, csak amikor oldalra fordulva megláttam Jonathant, aki engem figyelt. Az ő arca is boldognak
tűnt, de amikor a tekintetünk találkozott, ő előrefordult, és maga elé révedve figyelte az utat. Nagyjából 20 perc alatt
meg is érkeztünk a kis városkába, aminek a strandján már jártunk egyszer. Egészen a központig tekertünk, ahol a
főtéren sok-sok pultról és rakodóasztalról árulták a helyi termelők a friss árujukat. Volt ott hal, zöldség, gyümölcs,
virágok, sajtok, bor, kenyér, minden, ami csak kellhet, és persze mindent a környéken termeltek. Miután lelakatoltuk a
bicikliket, a forgatag rögtön magával rántott. Eszembe jutottak a régi emlékek, amikor a nagyszüleimmel piacra
jártunk. Kislány voltam még, ezért minden árustól kaptam ajándékba egy kis kóstolót: egy almát, egy karika kolbászt,
egy savanyú uborkát, néha még egy szál virágot is, amit büszkén tűztem a hajamba.
Eva írt egy komplett listát, hogy mit vigyünk neki, ezért aszerint haladva vásároltunk be. Sokan név szerint
köszöntötték Jonathant, és kellemesen elbeszélgettek vele, amíg én a többi asztalon fekvő árut vizsgáltam, de sosem
ragadt le egy helyen sokáig. Biztos voltam benne, hogy nem azért, mert ő nem akar társalogni, inkább azért, hogy én
ne unatkozzak. Jólesett a figyelmessége. Egy pillanatra sem tévesztett szem elől, és minden kérdésemre válaszolt, ami
a helyi terményekre vonatkozott. Az utolsó állomásunk a halaspulthoz vezetett, ahol jégágyon feküdtek a szebbnél
szebb halak, rákok, tintahalak és kagylók. A színükön látszott, hogy reggel még a tengerben lubickolhattak. Az eladó
egy fekete hajú, nálam fiatalabb lány volt, akinek az arca azonnal felragyogott, ahogy meglátta Jonathant. Nagy
mosollyal köszöntötte, és rögtön beszédbe elegyedtek, amíg én csak figyeltem őket. Pontosabban a lányt. Körülbelül
fél perc alatt borult az arca olyan pirosba, mint amilyen az előtte fekvő rák páncélja is volt, a haját pedig folyton a füle
mögé tűrte, miközben kuncogva válaszolt Jonathannak. A homlokomat ráncolva néztem őket, és próbáltam a helyére
tenni a gondolataimat. Az járt a fejemben, hogy talán csak én értem félre, de akkor a lány az alsó ajkába harapva
sütötte le a szemeit. Innentől kezdve teljesen világossá vált, hogy mi folyik itt. Azt viszont nem értettem, hogy ez a nő
miért flörtöl ennyire nyilvánvalóan Jonathannal. Mégis ki az, aki ilyet csinál egy pappal? Az érdeklődésem átcsapott
felháborodásba, de be kellett látnom, hogy egy pillanatig sem hibáztathatom emiatt. Jonathan mosolya és megjelenése
bizony sok női szívet rabul ejthet és törhet össze. Sajnálom szegényeket. Szinte fájt végignéznem, amint a lány
kiszolgálja őt, miközben rá-rápillant. Még a keze is remegni kezdett, ahogy elvette tőle a pénzt, majd intett egyet
búcsúzóul. Amíg a biciklinkhez sétáltunk, Jonathan arcát kémleltem, de nem láttam rajta semmi szokatlant. Nem
pirult el, nem tűnt idegesnek sem.
– Kérsz egy fagyit? – fordult felém hirtelen.
– Ehetünk – bólintottam, mire elmosolyodott, és a fagyisbódé felé vezetett.
Egyre gyanúsabb volt nekem a helyzet. Mintha észre se vette volna, hogy milyen kis jelenetet játszottak le az
eladólánnyal, egy pillanatra sem láttam rajta bármi jelét, hogy zavarban lenne.
A tölcsérrel a kezünkben inkább toltuk a biciklit, aminek én nagyon örültem. Elszoktam már tőle, és fél kézzel elég
nehéz lett volna kormányozni, ezért csak lassan haladtunk a főút felé. Egyre jobban fúrta az oldalamat a kíváncsiság,
ezért nem tudtam szó nélkül hagyni a történteket.
– Ki volt az a lány? – kérdeztem félvállról, majd belenyaltam a csokifagyimba.
Jonathan úgy fordult felém, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek.
– Kicsoda?
– Akinél a halat vettük. Úgy bámult téged, mint akinek mindjárt kiesik a szeme.
– Ő Greta, mindig náluk vásárolunk. De hogy érted, hogy bámult?
– Nem vetted észre? – vontam fel a szemöldököm. – Pedig nagyon rád volt gerjedve, azt hittem, hogy ott rögtön rád
mászik.
Hangosan kacagott fel, mintha valami hülyeséget mondtam volna.
– Ugyan, biztos rosszul láttad – rázta a fejét, mire halványan elpirult.
– Biztos, hogy nem. Lehet, hogy neked nem tűnt fel, de olyan szikrákat szórt feléd, hogy attól féltem, még én is
felgyulladok. Volt valami köztetek?
– Nem, dehogy. Csak pár éve költöztek ide a családjával, de azon kívül, hogy párszor összefutunk, amikor itthon
vagyok, nincs köztünk semmi. Kedves lány, talán csak ezt értetted félre.
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy akar tőled valamit.
– Oké, először is, legalább 10 évvel fiatalabb nálam, másodszor meg ő is tudja, hogy…
Ekkor megállt a biciklivel együtt, szinte lemerevedett. Maga elé bámulva fagyott le az arcáról a mosoly.
– Mi az? – kérdeztem aggódva.
– Azt akartam mondani, hogy tudja, hogy pap vagyok, de azt hiszem, ez még sosem jött szóba. Annyit mondtam, hogy
a munkám miatt Rómában élek, és mivel templomba nem jár, ezért csak hétköznapi viseletben látott.
Jonathan arcának láttán hangosan tört fel belőlem a nevetés úgy, hogy még a fagyimat is elejtettem. Nem tudtam
visszafojtani, hiába próbáltam, csak kacagtam és kacagtam, még akkor is, amikor Jonathan felém fordulva, rosszallóan
nézett rám.
– Ez nem vicces – csóválta a fejét.
– Dehogynem! Már azon gondolkodtam, hogy hogy lehet ekkora ribi, hogy egy pappal flörtöl, erre kiderül, hogy
szegénynek fogalma sincs róla!
Alig tudtam kimondani ezt a két mondatot, a nevetés ismét maga alá gyűrt.
– Befejezted? – kérdezte.
Mivel a nevetéstől nem tudtam neki válaszolni, ezért elindult az úton, én pedig kapkodva követtem.
– Ne haragudj, nem akartam! – próbáltam békíteni.
– Tudom – válaszolta már nyugodtan. – De lehetne, hogy ezt elfelejtjük? Nem akarok ezen rágódni.
– Persze.
Beleegyezően bólintottam, majd felvéve az ő ütemét, egymás mellett toltuk a biciklinket ki a városból. Nem szóltunk
egymáshoz, de én nagyon nehezen tudtam visszatartani a nevetést. Sajnáltam szegény lányt, amiért ennyire
belezúgott Jonathanba. Mégis mekkora pech kell ahhoz, hogy valaki pont egy papba legyen szerelmes? Ennél még a
nős pasik is jobbak, mert azok még elválhatnak, de egy pap… A fejemben továbbra is csak erre tudtam gondolni, de
nem mondtam ki egyetlen szót sem. Megígértem, hogy nem beszélek róla, ezért megtartottam magamnak minden
gondolatomat.
Délután kiültem a teraszra írni, hogy a könyvemmel is haladjak, az új részleteket pedig elküldtem Joannek. Ez a hely
annyi inspirációval látott el, hogy az három regényre is elég lett volna, de egyelőre csak egyet kellett valahogy
összehoznom. A kiadókeresésre még csak nem is mertem gondolni, mert az rögtön lelohasztotta volna a
lelkesedésemet. Egyelőre örültem annak, hogy haladok. A tenger felé fordulva elárasztott a nyugalom és a boldogság.
A csendtől és a meghitt környezettől újból kiegyensúlyozottnak éreztem magam, főleg akkor, amikor Jonathan is kiült
mellém. Nem csinált semmit, csak olvasott, mégis jólesett, hogy ott van. Folyton az jutott eszembe, amit akkor
mondott, amikor a láncot kaptam tőle. Nem vagyok egyedül. És tényleg olyan érzés, mintha ő mindig mellettem lenne,
mintha minden egyes percben érezném a jelenlétét, még akkor is, amikor nem látom. Ilyenkor nem is érdekelnek a
gondok, a stressz, csak jól akarom érezni magam. Be is csuktam a füzetemet, és a mellettem lévő székre tettem a
lábam, hogy hátradőlve élvezhessem a napsütést.
Augusztus 17.
Az utolsó este lévén Eva rábeszélt minket, hogy menjünk le vacsorázni a partra. A strandtól nem messze van egy kis
étterem, ahol állítólag isteni langusztát készítenek. Egy egyszerű fekete ingruhába bújtam, a hajamat pedig kiengedve
hagytam, mert igaz, hogy semmit sem ünneplünk, viszont mégiscsak étterembe megyünk. Kiléptem a nappaliba, ahol
Jonathan épp egy sötétkék inget gombolt be magán.
– Ó, bocsi – szabadkoztam –, nem tudtam, hogy még öltözöl.
– Már végeztem – mosolygott rám.
A hátsó szobából Eva jelent meg ugyanabban a ruhában, amiben egész nap a kertben dolgoztunk. A fürdőszoba felé
lépkedett, mi pedig követtük a mozdulatait a tekintetünkkel.
– Még csak most kezdesz el készülődni? – fordult felé kérdőn Jonathan.
– Nem érzem jól magam – rázta a fejét válaszul Eva. – Inkább lefekszem, de ti menjetek csak.
– Hívjunk orvost? – léptem hozzá közelebb.
Nem látszott rajta, hogy bármi baja is lenne, de az ő állapotát tekintve bármi megeshetett.
– Nem, dehogy! Nincs semmi gond, csak elfáradtam.
– Akkor mi is itthon maradunk – mondta Jonathan.
– Mondtam, hogy minden rendben! Menjetek csak, én lefekszem aludni. Ez az utolsó estétek itt, élvezzétek ki! Na,
sipirc, engem pedig hagyjatok pihenni!
Szinte kizavart minket a házból, úgy kellett kapkodnom a lábamat, nehogy rácsukja az ajtót. Értetlenül bámultunk
egymásra Jonathannal, aki csak megvonta a vállát, és elindult az út felé. Örültem volna neki, ha Eva is velünk tart, de
megértettem, hogy pihenésre van szüksége. Bár a viselkedése alapján és amiket mesélt, azt sem tartottam kizártnak,
hogy vendéget vár. Mindenesetre a legjobb az volt, ha lelépünk otthonról. A nap már alacsonyan szórta narancssárga
sugarait, amivel lávatengerré változtatta a vizet. Gyönyörű kilátást biztosított, ahogy lesétáltunk a partra. Az étterem
egészen a parton feküdt egy nyitott mólón, ami benyúlt a víz fölé, csak néhány fagerendán állt a mennyezet a
teraszon, ahol asztalt kaptunk. Szörnyen romantikus volt. Mármint lehetett volna, ha mondjuk épp randin vagyok, és
nem egy pappal vacsorázom.
– Hogy tetszik? – kérdezte Jonathan, miközben kihúzta a székemet, és segített leülni.
– Nagyon hangulatos – mosolyogtam rá.
A háttérben halk zene szólt, a többi vendég kellemesen beszélgetett, és már az illatok olyanok voltak, amitől
összefutott a nyál a számban. Alig vártam, hogy hozzák az étlapot és rendelhessek. Egy kedves tekintetű pincérfiú
hozta a menüt, majd rendeltünk üdítőt, és távozott is.
– Jól érezted magad? – fordult felém Jonathan.
– Igen, nagyon. Kár, hogy holnap már megyünk is haza.
– Eljöhetünk máskor is – vonta meg a vállát. – Nem csak nyáron gyönyörű ez a hely. Ősszel is kellemes az idő,
kiülhetnél a teraszra írni. Úgy láttam, hogy egészen jól haladsz.
Nem akartam az írásról beszélni, mert az mindig csak felzaklatott, de ugyanakkor tudtam, hogy neki bármit
elmondhatok, azt is, ha valami bánt.
– Igen, megyeget – biccentettem oldalra a fejem. – Bár mehetne jobban is. Főleg, hogy egy olyan kéziratot kell
összehoznom, amit ismeretlenül is befogad egy kiadó.
– Te már nem vagy ismeretlen. Szerintem sok kiadó kapkodna utánad, ha adnál nekik egy lehetőséget. Annyira
rosszat nem tudsz írni, hogy ne akarják kiadni. Főleg egy ilyen főszereplővel – húzta ki magát büszkén.
A játékosságára a fejemet csóválva kuncogtam magamban. Sokszor meglepett azzal, hogy milyen laza és vicces, ahhoz
képest, hogy a hivatása milyen komolyságot igényel. Sosem gondoltam volna korábban, hogy egy pap ennyire jó
humorú is tud lenni. Előtte csak olyanokkal találkoztam, akiket soha egyszer sem láttam mosolyogni vagy bármi
kedveset mondani. Eddig is úgy éreztem, hogy ő különleges, de ez egyre jobban elmélyült bennem.
Pár perc múlva a pincérfiú újból megjelent az italokkal, valamint két kis pohárral, melyekben valamilyen citromsárga
lé volt.
– Ez meg mi? – kérdeztem a pohár tartalmát vizsgálgatva.
– Limoncino – válaszolta Jonathan. – Helyi citromlikőr, itt készítik a szigeten. Érdemes megkóstolni, de vigyázz vele,
mert becsapós, elég könnyen a fejedbe szállhat.
Ugyan, valami kis gyümölcsös likőr csak nem lehet olyan durva… Koccintottunk, majd belekóstoltam a limoncinóba.
Ahhoz képest, hogy citromból van, egész édes volt, és egyáltalán nem tűnt erősnek.
– Ízlik?
– Finom – bólogattam.
Épphogy kimondtam, egy pincérlány jelent meg az asztalunk mellett. Gondoltam, a rendelést akarja felvenni, de mivel
az étlap olaszul volt, ezért én nem is próbálkoztam azzal, hogy elolvassam. Jonathanra akartam bízni magam, de
mielőtt megszólaltam volna, felnéztem a lányra. Egyből megismertem az arcát, ő volt a piacon a halaspultnál, aki
annyira bámulta Jonathant. Persze most is úgy köszönt neki, hogy közben egyik lábáról a másikra helyezte a
testsúlyát, a haját pedig a füle mögé tűrte. Olaszul beszéltek, de amikor Jonathan rám mutatott és kiértettem a
nevemet is az egyik mondatból, felkaptam a fejem. A lány felém fordult, és nekem is köszönt olaszul, de a tekintete
már nem volt olyan kedves, mint előtte.
– Greta nem nagyon beszél angolul – magyarázta nekem Jonathan.
– Helló – köszöntem a lányra, mivel ezt biztosra vettem, hogy megérti.
– Mit kérsz enni?
– Rád bízom magam – mosolyogtam. – Nem értek a menüből semmit, szóval lepj meg.
Visszafordult Greta felé, és leadta a rendelést, de olyan sokáig beszélgettek, hogy gondoltam, nem csak az ételről van
szó. Türelmesen vártam, addig is volt időm jobban megfigyelni ezt a lányt. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy
talán tényleg én értettem félre, de amikor a mellkasához kapott nevetve, majd a kezét Jonathan vállára helyezte,
minden kétségem elszállt. Nemcsak, hogy flörtölt vele, de elég rendesen rá volt gerjedve. Szaporábban vette a levegőt,
és annyiszor ért hozzá, ahányszor csak lehetősége adódott. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy végig kell néznem,
ahogy ezek ketten elcsevegnek egymással. Persze nem mintha randin lettünk volna, de akkor is, mi mentünk
kettesben vacsorázni, erre ő jókedélyűen beszélgetett a pincérlánnyal. Ráadásul nem is tűnt úgy, mint akit nagyon
zavar az a tény, hogy Greta teljesen odáig van érte. Mintha még kicsit rá is tett volna egy lapáttal. Oldalra biccentett
fejjel, a homlokomat ráncolva néztem, ahogy a lány sarkon fordulva hagy ott minket az asztalnál. Jonathan is
visszafordult az asztal felé, és felemelte a vizespoharát, amikor a tekintetünk találkozott.
– Mi az? – kérdezte értetlenül.
– Semmi – vontam fel a szemöldököm, majd ledöntöttem a maradék limoncinómat.
– Látom, hogy van valami. Greta zavar?
– Nem zavar – ráztam a fejem. – Csak szerintem megérdemelné, hogy beszélj vele. Szegény úgy epedezik utánad, te
meg csak adod alá a lovat.
– Hogy én? – kacagott fel. – Csak kedves vagyok hozzá!
– De ez egy nőnek pont elég ahhoz, hogy még jobban beléd zúgjon.
Úgy csóválta a fejét, mintha hülyeséget beszélnék, pedig kettőnk közül én konyítottam bármit is a női érzelmekhez.
Nem mintha sok tapasztalatom lett volna ilyen dolgokban, de az emlékeimben még halványan élt, hogy miket éltem át
egy-egy alkalommal, amikor megtetszett valaki.
– Csak beszélj vele – kértem.
– Nem tudom, mit mondjak – sóhajtotta.
– Hát, ne azt, hogy figyu, semmi esélyed, mert pap vagyok. Valahogy vezesd rá, óvatosan.
Mély levegőt vett, és ő is kiitta a pohara tartalmát. Ahogy elment mellettünk az előző pincérfiú, Jonathan az üres
poharainkra mutatva magyarázott neki valamit. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy újabb kört rendelt, amit
rövidesen meg is kaptunk. Egyszerre nyúltunk a pohárért. Ő zavarban volt, nekem pedig csak simán jólesett az
alkohol bizsergető hatása. Az esti gyógyszeremet akkor még nem vettem be, úgyhogy megengedhettem magamnak
egy kicsit több limoncinót. Az ételeket Greta hozta ki, de ezúttal nem maradt sokáig, csak letette elénk a két tányért.
Jonathan a híres langusztát kérte nekem, ami olyan jól nézett ki, hogy alig vártam, hogy nekiessek. Az íze még jobb
volt, mint az illata. Forró, omlós, és a hozzá kínált szósz tökéletesen kiegészítette.
– Ízlik? – kérdezte Jonathan.
– Nagyon – bólogattam teli szájjal. – Ez isteni.
– Jó nézni, ahogy ilyen jó étvággyal eszel.
– Talán a limoncino az oka. Kár, hogy holnap reggel már nem tudunk bemenni boltba, vittem volna haza egy üveggel.
– Rómában is lehet kapni.
– De az nem olyan – vontam meg a vállam. – Szép kis emlék lett volna erről a pár napról meg erről az estéről.
Erre nem reagált, csak halványan elmosolyodott, mielőtt folytatta volna a vacsoráját. Tényleg örültem volna neki, ha
marad valami emlékem erről a helyről. Nem bíztam abban, hogy még egyszer visszajövök ide. Sosem tudhattam, hogy
mit hoz a jövő, ezért mindig is annak a híve voltam, hogy jobb előbb, mint soha. Egy idő után persze semmi sem
érdekelt, de előtte így gondolkodtam, és úgy tűnt, hogy ez a mentalitás kezdett visszakerülni az életembe. Kellemesen
fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd Greta hozta a számlát. A fejemet csóválva néztem végig, ahogy egymásra
mosolyogva beszélgetnek. Vártam, hogy Jonathan végre szóba hozza a témát, de mivel Greta végig jókedvű volt, ezért
sejtettem, hogy nem tette meg.
– Nem mondtad el neki, mi? – kérdeztem, miközben felálltam az asztaltól, és elindultunk a kijárat felé. Nem válaszolt,
de a tekintetén láttam, hogy a válasz: nem. – Gondoltam.
– Nem tudom, mit mondjak neki, oké? Nem akarom megbántani.
– Csak menj oda, és ess túl rajta! Bárhogy is közlöd vele, sokkal jobb, mintha csak úgy véletlenül megtudja.
Erre megtorpant, és vett egy mély levegőt.
– Igazad van. Kint találkozunk, mindjárt jövök – mondta, majd sarkon fordult, és visszasétált a pulthoz, ahol Greta egy
másik pincérnővel álldogált.
Nem akartam végignézni a kínos jelenetet, ezért ahogy Jonathan mondta, kiléptem az étteremből, hogy a bejárat előtt
várjam meg. Nem lettem volna Greta helyében, de jobb tudni az igazat, legalábbis én mindig így gondoltam. Ha
valakinél nincs esélyem, tudnom kell, mielőtt még nagyon beleélem magam, mert ha túlságosan is beleszeretünk,
akkor onnantól kezdve nincs menekvés. Foglyul ejt minket életünk végéig. Szerencsére én még nem jártam így,
mindig időben emlékeztettem magam arra, hogy sosem szabad teljesen átadni magunkat az érzelmeknek. Jonathan
hamar megjelent az ajtóban, én pedig kíváncsian léptem felé.
– Na, hogy ment? – kérdeztem.
– Egész jól – túrt bele a hajába. – Megmondtam, hogy elbúcsúzni jöttem. Holnap visszautazom Rómába, mert már
várnak a parókián.
– És leesett neki, hogy miért mondtad?
– Hát, az arca eléggé lesápadt, és hirtelen egy értelmes mondatot sem tudott kinyögni, szóval azt hiszem, igen.
Nagyot sóhajtott. Nehéz lehetett neki odaállni Greta elé, de büszke voltam rá. Így volt helyes, és ezt ő is tudta.
– Mindenesetre – szólalt meg újból, majd felemelte a kezét, és egy vékony, közepes méretű italosüveget mutatott
felém. – Intéztem neked egy kis emléket.
Az arcán halvány mosoly jelent meg, amiből rögtön tudtam, hogy mi az. Elvettem tőle az üveget, és alaposabban
megvizsgáltam. A megérzésem jó volt, limoncino volt benne. Egy nagy mosollyal háláltam meg, majd mindenféle
gondolkodás nélkül előrehajoltam, jobb kezemmel átöleltem, és egy puszit nyomtam az arcára. Ahogy az ajkam a
bőréhez ért, mintha villám csapott volna a gerincembe. Ekkor esett csak le, hogy ezt talán nem kellett volna, ezért
gyorsan kiegyenesedtem. Megszeppenve nézett rám, de a tekintetét el is kapta tőlem.
– Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet a parton? – kérdezte. – Fiatal még az este.
– Jó ötlet.
Bólintottam, és egymás mellett lépkedve indultunk el a strand felé. Már csak pár ember lézengett arra. Tökéletes este
volt, kellemesen meleg, a telihold fénye pedig bevilágította a várost. Vigyorogva pillantottam le a kezemben lévő
üvegre. Jonathan figyelmessége mindig kellemes érzéssel töltött el. Hiába tudtam, hogy másnap el kell hagynom a
szigetet, legszívesebben ott maradtam volna vele. Annyira máshogy viselkedett, sokkal közvetlenebb volt, mint
Rómában. Közelebb kerültünk egymáshoz, és úgy éreztem, hogy ez az én lelkemnek is jót tett. Szerettem volna az
utolsó esténket kihasználni, ezért kinyitottam az üveget, és Jonathan felé nyújtottam. A szemöldökét felvonva
pillantott le rám.
– Nem viszed haza? – kérdezte.
– Az üveg is megfelel – vontam meg a vállam. – Jobban szeretnék kellemes emlékekkel gazdagodni. Ezen az estén
pedig minden megvan hozzá, tengerpart, holdfény, már csak egy ital hiányzik.
Hunyorogva vette el tőlem az üveget, majd a szájához emelte, és belekortyolt. Visszaadta nekem, én pedig szintén
beleittam. Csak amikor megnyaltam utána az ajkam, akkor esett le, hogy előtte az ő szája érintette az üveg száját, de
ekkor mégsem zavart. Egyszerű emberek voltunk, akik jól érzik magukat egy kellemes nyári estén. Kibújtam a
cipőmből, és mezítláb sétáltam tovább a homokban, mire Jonathan is követte a példámat. Ismét meghúztam az üveget,
és átadtam neki.
– Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt – szólaltam meg, hogy megtörjem a csendet.
– Én köszönöm, hogy eljöttél velem. Jól éreztem magam – mosolygott rám.
A gyomrom összerándult, de ezt csak az alkohol hatásának tudtam be.
– Gondolom, a vége nem volt túl kellemes – húztam a számat, ezzel utalva Gretára.
– Hát, nem.
Keserűen kacagva rázta a fejét. Nem lettem volna a helyében.
– Szegény lány. Jól beletrafált. Bár nem hibáztathatod, elvégre, ha így viselkedtél mindig vele, mint velem, akkor
megértem, hogy beléd zúgott.
– Ezt meg hogy érted? – fordult felém a homlokát ráncolva.
Mielőtt válaszoltam volna, belekortyoltam a limoncinóba, és átadtam neki.
– Hát úgy, hogy mindig olyan kedves és figyelmes vagy, törődsz az emberekkel, és ez egy nő számára hatalmas kincs.
Ráadásul jó pasi vagy. Ha nem lennél pap, én mondom, minden ujjadra jutna legalább tíz nő. De te még papnak is
tökéletes vagy, úgyhogy mi, nők megszívtuk.
– Nem vagyok annyira tökéletes, mint amilyennek beállítasz – rázta a fejét, majd miután beleivott az üvegbe,
visszaadta nekem.
– Mire gondolsz?
– Sokan azt tanácsolták nekem, idősebb papok, hogy zárjak ki mindent, ami a világi élethez szükséges, mert csak így
fogom tudni teljesíteni a feladatomat. Próbálkoztam vele, de sok olyan dolog van, amit egyszerűen képtelen vagyok
irányítani. Például, hiába szenteltek fel, attól még ember és férfi maradtam, és a testem szükségleteinek nem tudok
parancsolni.
Kezdett leesni, hogy miről is beszél.
– Úgy érted, hogy a nagytiszteletű Raymond atyának is támadnak néha piszkos gondolatai? – vontam fel gonoszan a
szemöldököm, mire a fejét csóválta.
– Ez egy kicsit bonyolultabb ennél – zavarában mosolyogni kezdett. – Számomra a szexualitás egy olyan dolog, amit el
kéne nyomnom magamban, de attól, mert pap vagyok, még nem lettem egy csapásra frigid. Tudom, hogy a szexuális
vágy az emberi lét alapja, és ezt el is tudom fogadni, tehát ha a testem reagál ezekre az ingerekre, akkor azzal nem
küzdhetek.
– Wow. Soha senkit nem hallottam még ennyire lohasztóan beszélni a szexről.
– Bocs – kacagott fel. – De nekem már csak ennyit jelent.
– Ez szomorú. De meg tudom érteni.
A feltörő gondolataimra leszegtem a fejem. A lábamat bámultam a homokban, és igyekeztem kiverni a fejemből az
emlékeimet és az érzéseimet, de hiába próbálkoztam, Jonathan nem hagyta annyiban ezt a témát.
– Valami gondod van? – szegezte rám a tekintetét már komolyabban.
– Csak sok mindenen mentem keresztül. De te is, szóval megértem, hogy távol akarod tartani magad ezektől a
dolgoktól. Mennyi ideje…?
A számhoz emeltem az üveget.
– 16 éve – sóhajtotta, mire majdnem kiköptem a limoncinót.
Megrökönyödve fordultam felé.
– Azóta semmi? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Semmi – rázta a fejét.
– Mármint tényleg semmi? Az sem?
Elsőre le sem esett, hogy egy pap maszturbálási szokásairól érdeklődöm, de mire átsuhant az agyamon, hogy talán
nem kellett volna, már válaszolt is.
– Eleinte még nagy volt a kísértés, de az is ugyanolyan bűn.
– Húha… – sóhajtottam döbbenten. – Azért ez egy pasinál elég nagy szó. És a többiek hogy bírják?
– Sokan ezért hagyták ott a szemináriumot, egy részük később lépett ki, de a legnagyobb részük titokban jár ki
éjjelente. Kevesen vagyunk, akik tartják magukat a fogadalmukhoz.
– Hát, minden elismerésem a tied – csóváltam a fejem. – Talán hiba volt Gretát beavatni, legalább addig
szórakozhatnál kicsit, amíg a szigeten vagy.
– Az nem lenne helyes. Főleg akkor, ha tényleg csak a testi örömök miatt tölteném vele az éjszakát. Boldog ember az, aki
a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját.
{5}

– Na jó, ezt hagyjuk abba, mert még jobban elveszed a kedvem az egésztől ezzel a dumával!
Nagyot nevetett, amíg én beleittam a limoncinóba és átadtam neki az üveget. A sziklás részhez érve felmásztunk a
köveken, aminek a másik oldalán az elszigetelt kis partra lyukadtunk ki. Óvatosan lépkedtem, de Jonathan végig fogta
a kezem, és segített átugrani egyik szikláról a másikra. Miután újból a homokra értünk, leültem a partra, és csak
bámultam a csillagokat és a holdat. Jonathan mellém telepedett, az üveget pedig belenyomtuk a homokba kettőnk
közé, hogy mindketten elérjük. Nem akartam a másnapra gondolni, és arra, hogy itt kell hagynom ezt a helyet.
Kikapcsoltam az agyam, és hanyatt dőltem a homokban. Az italtól kellemesen bizsergett az egész testem, és ahogy
oldalra fordítottam a fejem és Jonathanra pillantottam, aki már szintén feküdt, elfogott valami megmagyarázhatatlan
érzés. Eddig is felütötte már párszor a fejét, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi az. Talán egész életemben
nem találkoztam olyan emberrel, mint ő. Benne megbíztam, tudtam, hogy sosem hagyna cserben vagy árulna el, és ez
az érzés felszabadító volt. Végre volt mellettem valaki, akire támaszkodhattam, akinek számítottak az érzéseim és a
tetteim. Még ha nem is úgy, mint ahogy szerettem volna. Lehunyta a szemét, miközben mély levegőt vett, és lassan
fújta ki. A mellkasa megemelkedett, amitől a szívdobogása erősebben látszott az ingjén keresztül, majd végül újra
kinyitotta a szemét, és az eget kémlelte.
– Imádom nézni a csillagokat – szólalt meg halkan. – Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy milyen kicsik vagyunk ebben
a világban. Mintha Isten hatalmas táblajátéka lenne, amin mi vagyunk a bábuk. Ő tudja, hogy mit kell tennünk, hova
kell lépnünk ahhoz, hogy az életünk abba az irányba haladjon, amerre kell.
A csillagokat nézve és a szavain elgondolkodva lepergett a szemem előtt minden, amit át kellett élnem. Mindenre
szükség volt ahhoz, hogy a helyes irányba tartsak? Az összes szenvedésre és kínra? Vagy csak én próbáltam
túlságosan is eltérni a valódi sorsomtól, és ezek kellettek ahhoz, hogy ismét a helyes útra lépjek? Sose gondoltam bele
abba, hogy mi miért történik, csak magamat és a többieket hibáztattam azért, amin keresztülmentem.
– Szerinted Isten mindannyiunk életét irányítja? – kérdeztem.
– Igen. Ő vigyáz ránk, ő ismeri a végzetünket, ezért folyton figyelemmel kíséri a tetteinket. Minden gyermekét
ugyanúgy szereti, ezért békét és megnyugvást hoz számunkra.
– Még a gyilkosoknak is?
Talán a feszítő kényszer mondatta ezt velem, ami arra sarkallt, hogy végre kiadjak magamból mindent, ami mázsás
súlyként telepedett a vállamra, és amit túl régóta cipelek magammal. Ő is őszinte volt velem, legyen szó bármiről,
ezért én is meg akartam neki nyílni. Nem néztem oldalra, de a szemem sarkából láttam, hogy a fejét felém fordítva
bámul rám.
– Ezt hogy érted?
Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Készen álltam. Meg akartam vele osztani, hogy min mentem
keresztül, hogy ezáltal közelebb kerülhessünk egymáshoz. Úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki valóban megértheti,
hogy mit is kellett átélnem minden egyes nap. Nagyot nyeltem, mielőtt belekezdtem volna a hosszú történetbe.
– Mindig is különc voltam. Nem igazán barátkoztam, az iskolai jegyeim épphogy megfelelőek voltak, de nem azért,
mert hülye voltam, csak éppen nem érdekelt a tanulás. Már akkor is olyan volt, mintha egy másik világban élnék, ahol
én uralhatom a cselekményt. Kiskorom óta pszichológushoz jártam, de folyton csak azt mondták, hogy majd kinövöm,
ez csak kamaszkori depresszió. Hát, nem úgy lett. Az iskolában mindenki megutált, a barátaim pedig lemorzsolódtak,
mert nem volt kedvük a nyomoromhoz. Kinevettek, kiközösítettek, míg végül teljesen egyedül maradtam. Nem
találtam a helyem a világban, csak sodródtam az árral, mint mindenki más: leérettségiztem, munkát szereztem, igent
mondtam az akkori pasimnak, de csak utána jöttem rá, hogy ez nem én vagyok. Hogy nekem az nem elég, ha eljárok
dolgozni, gyereket szülök és várok a halálom napjára. Egyszerűen képtelen voltam rá. Halálosan untam mindent, ezért
visszatértem a gyerekkori ábrándozásaimhoz. Egy nap már annyi történetet szőttem a fejemben, hogy leültem a
számítógépem elé, és mindent leírtam, ami csak eszembe jutott, és ez annyira felszabadított, hogy végül mindennap
ugyanígy tettem. Ez volt az egyetlen elfoglaltság, amitől úgy éreztem, élek. Pár hétre rá pedig a szemem elé került egy
hirdetés, hogy egy glasgow-i kiadó várja az amatőr írók kéziratait. Először nem foglalkoztam vele, de amikor egyik
nap ültem a monitor előtt és visszaolvastam a történeteimet, rádöbbentem, hogy megírtam egy egész könyvet. Akkora
adrenalinbomba suhant végig a testemen, hogy azon nyomban írtam egy e-mailt a kiadónak, és elküldtem nekik a
nyers kéziratot, még aznap este. Másnap délelőtt pedig már kaptam is a választ, hogy szeretnék kiadni a könyvemet,
vegyem fel velük a kapcsolatot. Azt hittem, hogy menten elájulok. Velem sose történt semmi jó, semmiben nem
voltam különleges, erre egy e-mail képes volt az egész életemet megváltoztatni. Onnantól kezdve megváltoztam én is.
Úgy éreztem, hogy végre van értelme az életemnek. Volt egy célom, ami csak rólam szólt, és ezért már képes voltam
küzdeni és harcolni. Három könyvet adtam ki két év alatt, és olyan gyorsan pörögtek az események, hogy egyszer csak
azon kaptam magam, hogy a kiadó megkér, költözzem Glasgow-ba, hogy jobban tudjuk tartani a kapcsolatot, és fel
tudjuk futtatni a karrieremet. Én rögtön fellelkesültem, de a vőlegényem, Tod nem így volt vele. Ő Londonban akart
maradni, családot alapítani, én pedig végre magamért akartam valamit tenni, a saját boldogságomért. Mint azt már
meséltem, nehéz időszak volt ez, de tudtam, hogy tovább kell lépnem. Csodálatos ember és vőlegény volt, és a mai
napig szörnyen érzem magam azért, hogy úgy otthagytam. De azt nem bántam meg, hogy követtem az álmaimat. A
kiadó első számú írója lettem, ahogy a polcokra került a harmadik regényem is. Napok alatt elkapkodták, ezért
nyomban bele is vágtam a negyedik megírásába, ekkorra viszont már akkora volt rajtam a nyomás és a teher, hogy
ismét szakemberhez fordultam. A megfelelési kényszer miatt leblokkoltam az írásban. Kimerültem, újból úgy
éreztem, hogy ez az egész sok nekem, ezért gyógyszereket kaptam, hogy nyugodtan tudjak aludni, és hogy kipihenjem
magam. Ez működött is, egészen gyorsan haladtam az írással, így ahogy elkészült egy fejezet, küldtem is át a
szerkesztőmnek, Jeremynek. Hetekig együtt dolgoztunk, és a végére már annyira beleéltük magunkat, hogy sokszor
áthívott vasárnapi ebédre is, hogy utána rögtön folytathassuk a munkát. A felesége szerencsére megértette, hogy ez az
élete, ezért szemet hunyt a túlbuzgó hétvégi munkanapok és az irodában töltött túlórázások miatt.
Eddig mindent simán ki tudtam mondani, de ekkor mintha egy gombóc ragadt volna a torkomba. Nehezen nyitottam
ki a számat, hogy folytassam, és minden erőmre szükségem volt hozzá, hogy ne futamodjak meg.
– Az egyik ilyen estén már csak mi ketten maradtunk az irodában. Egy bonyolult jelenettel küszködtünk, ami sehogy
sem akart összejönni, ezért rendeltünk vacsorát, és végül az asztalfiókból is előkerült egy üveg whisky. Már nem
emlékszem, pontosan hogyan történt, csak az él bennem teljesen tisztán, ahogy az asztalán ülök, ő a combjaim között
áll, és szenvedélyesen megcsókol, aztán… Aztán már nem is gondolkodtam, csak hagytam, hogy a testem irányítson.
Magányos voltam, fáradt, kimerült, és jólesett, hogy újra egy férfi karjaiban lehetek, hogy újra érezhetek valamit.
Másnap megbeszéltük, hogy ez egy szörnyen nagy hiba volt, és felejtsük el a dolgot. Egy héten keresztül mindennap az
irodájában túlóráztunk, míg végül már csak a lakásomra jártunk fel. Csak napközben foglalkoztunk a munkával, este
pedig szóba se jött, csak mi voltunk egymásnak. Egészen addig, amíg…
A mellkasomra mintha egy szikla nehezedett volna, ami belém fojtotta a levegőt és a szót is. Hiába nyitottam ki a
számat, egy hang se jött ki rajta. Éreztem, hogy ha tovább erőltetem, akkor a hangokkal együtt a könnyeim is
megerednek, amit nem hagyhattam. Erős akartam maradni, hogy végre kimondhassam.
– Terhes lettem – böktem ki végül remegő hangon. Vettem egy mély levegőt, hogy folytatni tudjam. – Pánikba estem,
és rögtön szóltam Jeremynek, aki egy kis időt kért, hogy átgondolhassa, mihez kezdjünk. Végül már elkezdett
gömbölyödni a hasam, és egyre jobban féltem attól, hogy valaki észreveszi, ezért ultimátumot adtam Jeremynek, aki a
kezembe nyomott egy csekket, és azt felelte, hogy nem fogja tudni felnevelni a gyereket. Volt már neki kettő, akikről
gondoskodnia kellett, és nem hagyhatta el őket egy kis félrelépés miatt. Ez voltam én. Egy kis félrelépés, semmi több.
A szívem szilánkokra tört a szavaira. Egyedül képtelen lettem volna felnevelni, ráadásul a folytonos stressz miatt a
könyvemmel sem haladtam, megrekedtem a háromnegyedénél. Nem tudtam koncentrálni. A gyógyszeremet nem
szedhettem a baba miatt, az új pedig nem használt. Időre volt szükségem, hogy tisztán lássak, és rájöttem, hogy az
egyetlen lehetőségem, ha a szüleim segítenek. Akkor épp ők is Glasgow-ban laktak, ezért ezt egy jelnek tekintve
elmentem hozzájuk. Arra számítottam, hogy büszkék lesznek rám és arra, amit elértem, sőt évekig azt kérdezgették,
hogy mikor lesz unokájuk. Gondoltam, ha elmondom nekik a nagy hírt, boldogok lesznek, és együtt majd kitalálunk
valamit. De nagyon rosszul gondoltam. Egy kicsit sem voltak elragadtatva tőle, amikor megtudták, hogy a családos
főszerkesztőmtől várom a gyerekemet. Anyám sírva kiborult, apám pedig egyenesen kidobott a házból. Szégyent
hoztam rájuk, a családra, a nevünkre, ezért megtiltotta, hogy felvegyem velük a kapcsolatot. Előtte se nagyon
beszéltünk, de ők voltak az utolsó reményem. A lakásomba hazaérve belenyúltam a táskámba, és megakadt a kezem
azon a csekken, amit Jeremy adott. Tudtam, hogy nem létezik más kiút, ezért felhívtam a kórházat, és kértem egy
időpontot. Aznap délutánra lemondtak egyet, úgyhogy be is tudtak írni. Minden erőmre szükségem volt, hogy végig
tudjam ezt csinálni, de tisztában voltam azzal, hogy utána minden a helyére kerül. Felhívtam Jeremyt, és megkértem,
hogy vigyen be a kórházba délután, hogy elintézzük a dolgot, és ekkor… – Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp
szalad végig az arcomon. – Azt mondta, hogy nem ér rá, mert a családdal moziba mennek, és hogy egyedül kell
elintéznem. A beszélgetésünk után összeestem a nappali közepén, és a padlón fekve sírtam órákon keresztül.
Összetörtem. Minden darabokra hullott körülöttem. Nem volt se családom, se munkám, a karrieremnek lőttek, és még
Jeremy is egyedül hagyott. Senkit sem érdekeltem. Az egész életem szart sem ért, és ekkor úgy éreztem, hogy még ha
túlélem is valahogy a délutánt, akkor se lesz már semmi a régi. Nem bírtam tovább. Egy olyan okot sem találtam, ami
miatt megérte volna tovább élnem.
A hangom megremegett, és egy pillanatra lehunytam a szemem, amiből már folytonosan csurogtak a könnyek.
– A hálóba mentem, leültem az ágyamra, és az éjjeliszekrényből előkerestem a régebbi gyógyszereimet. Egy pillanatig
sem gondolkodtam vagy kételkedtem. Úgy nyeltem le őket, mintha cukorkák lennének, majd hanyatt dőltem, és
vártam, hogy végre megszabaduljak attól a gyötrő fájdalomtól, ami hetek óta kísértett. Arra azonban nem
számítottam, hogy az csak ezután kezdődik. A kórházban tértem magamhoz, Jeremy ült mellettem. Ő talált rám a
lakásban. Mégis eljött, hogy elkísérjen, és mivel nem nyitottam ajtót, de látta, hogy ég a villany, ezért bejött a
pótkulccsal. Kimosták a gyomromat, így nem szívódott fel túl sok a gyógyszerből, de…
Az emlékekre összeszorult a gyomrom. Kitörni készült belőlem a sírás, de addig nem hagyhattam neki teret, amíg be
nem fejezem a történetemet. Ez volt életem legszörnyűbb pillanata, és itt volt az ideje, hogy végre megosszam
valakivel.
– De a babát nem tudták megmenteni – mondtam elcsukló hangon, és ekkor már nem tudtam visszatartani. Ömlöttek
a könnyeim, és az egész testem rázkódni kezdett a sírástól. – Megöltem őt.
Nem voltam képes több szót kimondani. A testem remegett, a mellkasomba pedig olyan fájdalom nyilallt, hogy azt
hittem, megáll a szívem. Hangosan zokogtam, kitört belőlem minden emlék és érzés, ami az elmúlt hónapok alatt
feltorlódott bennem. Újból azt éreztem, amit a nappalim padlóján. Abban a pillanatban ismét arra gondoltam, hogy
meg akarok halni. Nem akarok többé ezekkel az emlékekkel együtt élni. Ekkor megéreztem magam körül Jonathan
karjait, ahogy gyengéden magához húz. Felült a homokban, és az ölébe húzott, hogy át tudjon ölelni. Fejemet a
mellkasára hajtva sírtam, miközben ő a hátamat simogatva nyugtatgatott. A fájdalmam egy csapásra átváltozott a
felszabadulás érzésévé. Mintha a szavakkal együtt a szörnyű emlékek egy része is távozott volna belőlem, és Jonathan
óvó karjaiban egyből megnyugvásra leltem. Tudtam, hogy ő megért, de nem csak ezért viselkedett velem ilyen védőn.
Fontos voltam neki, törődött velem, és ez nekem mindennél többet jelentett. Nem tudom, meddig ülhettünk így a
parton, de biztos vagyok benne, hogy sokáig, egészen addig, míg a zokogásom csak szipogássá vált. A végén már csak
azért adtam ki ezeket a hangokat, nehogy elengedjen. Nem akartam kikerülni az öleléséből. Az volt az egyetlen hely,
ahol tényleg biztonságban éreztem magam.
Augusztus 18.
Eva kikísért minket a vonatállomásra, hogy minél több időt együtt tölthessünk. Mielőtt felszálltunk volna,
mindkettőnket megölelgetett, és a lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk egymásra. Ezt persze mondania sem kellett. Az
előző esti beszélgetésünk után úgy éreztem, hogy még közelebb kerültünk egymáshoz Jonathannal. Joanen kívül ő az
egyetlen, akit beavattam a titkaimba, és úgy terveztem, hogy ez így is marad. Miután kibeszéltem magamból minden
fájdalmamat, rájöttem, hogy már készen állok arra, hogy végleg magam mögött hagyjam a múltamat. Jonathan is ezt
tanácsolta, és neki elhiszem, hogy ez a legjobb döntés. Várt Róma és az új életem.
Jonathan nem viselkedett velem másképp, ugyanolyan közvetlen és kedves maradt, mint előtte. Nem éreztem volna
jól magam, ha másként bánik velem, és ezt szerintem ő is tudta. Az úton olvasott, én pedig zenét hallgattam egészen
addig, amíg mások is voltak rajtunk kívül a kabinban. Ahogy kettesben maradtunk, kivettem a fülhallgatót, és inkább a
tájat néztem.
– Fáj még a fejed? – szólalt meg Jonathan, amivel kicsit megijesztett, azt hittem, hogy még mindig olvas.
– Csak kicsit – húztam a számat. – Elszoktam az italtól, sok volt az a limoncino egyszerre.
– Nekem is rakoncátlankodik még. Úgy éreztem magam reggel, mint 16 éves koromban, amikor anyám elől kellett
rejtegetni a másnaposságomat.
Együtt kacagtunk fel. Tényleg ezt csináltuk, mert tudtuk, hogy kikapunk Evától, ha rájön, hogy többet ittunk este a
kelleténél. A fejfájás és hányinger legalább elveszi a kedvemet attól, hogy záros határidőn belül ismét a pohár után
nyúljak.
– És egyébként jobban vagy? – kérdezte már komolyabb hangon, az arcáról pedig eltűnt a mosoly.
Miután kiürítettük az üveget és felértünk a partról, nem nagyon beszélgettünk, csak lefeküdtünk aludni. Egyikünk
sem volt beszédes kedvében, de jól is esett a csend. Most viszont, tiszta fejjel, napsütésben és új életre virradva már
máshogy látom a dolgokat. Előle mostantól semmit sem fogok eltitkolni.
– Jobban – vallottam be. – Jólesett végre kiadni magamból, ami eddig belülről emésztett.
– Kérdezhetek valamit? Tegnap óta ezen gondolkodom, de még mindig nem értem.
– Persze, mondd csak!
Letette maga mellé a könyvét, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, hogy jobban felém tudjon fordulni.
– Hogyhogy kaptál gyógyszert az után, hogy…? – kérdezte.
Gondoltam, hogy felmerül majd ez a téma.
– Három hónapot töltöttem bezárva. Nem engedtek ki, mondván, hogy önveszélyes vagyok, de őszintén szólva attól a
helytől lettem csak igazán szuicid. Joan ott kezdett el kezelni, és miután megismert, rájött, hogy az elzártság csak
rossz hatással van rám, ezért saját felelősségre kihozott onnan, azzal az egy feltétellel, hogy rendesen szedem a
gyógyszereimet. Persze ezt körülbelül három napig tudtam betartani, utána elkezdtem inni, több tablettát bevenni
egyszerre, de oda kellett figyelnem, hogy ő ebből semmit se tudjon meg. Elveszthette volna az engedélyét, azt pedig
nem bocsátottam volna meg magamnak.
– Szóval így sikerült túltenned magad a történteken?
– Így – bólintottam. – Na meg egyéb módokon.
– Hogyan? – ráncolta a homlokát.
– Amíg te a gyász hatására elbújtál a nagyvilág elől, én felfedtem magam mindenkinek, aki meghívott egy pohár italra.
Erről előtte nem nagyon beszéltünk, ezért kicsit zavarba jött. Persze sejthette, hogy nem voltam egy kisangyal, főleg
abból, ahogyan kinéztem azon az éjjelen, amikor kábultan mentett ki a bárból. Viszont így, szemtől szemben még nem
vallottam be neki, hogy mekkora ribanc voltam, és ez láthatólag feldúlta.
– Sokan voltak? – kérdezte érdeklődve.
– Eléggé – vontam meg a vállam. – De valószínűleg többen, mint amennyiről tudok. Sokukra nem is emlékszem,
annyira ki voltam ütve. Csak… Ez is egy olyan függőséggé vált, mint a pia meg a gyógyszerek, de egy idő után már nem
elégített ki, csak a bűntudat maradt utána. Undorodtam magamtól, de nem tudtam leállni.
Nem bírtam Jonathan szemébe nézni, de éreztem, hogy ő engem bámul. A tekintetemet az ablak felé fordítottam, és
csak reméltem, hogy ezt a beszélgetést is olyan jól fogadja majd, mint az előző estit.
– Nem volt ebből soha gondod? Mármint azt az estét leszámítva…
– Nem – ráztam a fejem. – Még csak ki se raboltak soha. A védekezést megoldottam, és mindenféle szűrővizsgálatokra
jártam, hogy ne legyen belőle baj. És nem is lett. Legalábbis fizikailag. A lelkem pedig már amúgy is üres és beteg volt.
– És most? Most is így gondolod?
Erre a kérdésére halványan elmosolyodtam.
– Nem. Már nem. Hála neked – fordultam felé, hogy a szemébe nézve mosolyoghassak rá.
Szerettem volna, ha tudja, hogy neki köszönhetem azt, hogy végre továbbléphettem. Megtettem az utolsó lépést is
ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a múltat, és új életet kezdhessek. Az új könyvemmel jól haladtam, az életkedvem
is visszatért, már csak egy dolog hiányzott a teljes boldogságomhoz.
Ahogy hazaértünk, elváltunk Jonathannal. Neki a parókiára kellett sietnie, nekem pedig melóba. Francesca megkért,
hogy ha időben visszaérek Rómába, akkor este már ugorjak be dolgozni, mert neki az utolsó simításokat kellett
elvégeznie az esküvői előkészületeken. Már csak egy hét volt addig, ezért szívesen besegítettem a műszakba, hogy
neki ne kelljen ott lennie. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, és már szaladtam is, hogy az esti vendégáradat előtt
odaérjek. Már az utcán sétálgatva teljesen máshogy éreztem magam, mint előtte. Az arcomon mosollyal kémleltem az
embereket, a színes épületeket és a szebbnél szebb virágos és gyümölcsös standokat, amik a turisták miatt még
mindig nyitva álltak. Nem zavart a tömeg, inkább jóleső érzéssel töltött el, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban.
Az étterem teraszához érve már messziről kiszúrtam Fabiót, amint épp egy idősebb házaspárnak vitte ki az ételeket.
Ahogy a tekintetünk találkozott, egyből elmosolyodott, és gyorsan letette az asztalra a tányérokat, hogy
köszönthessen engem.
– Megérkezett a pincérnők gyöngye! – lépett felém széles vigyorral az arcán. – Milyen volt Elba?
– Káprázatos – csóváltam a fejem ámuldozva. – Annál szebb helyet még életemben nem láttam.
– Ezek szerint jól érezted magad. És a lábad rendbe jött?
– Persze, olyan, mint új korában – pillantottam le a bokámra. – Szóval készen állok az újabb bevetésre.
– Helyes, mert szörnyen hiányoztál. Remélem, nem szaladsz el megint pár nap múlva.
– Nem, dehogy, ígérem, hogy most jó ideig Rómában maradok.
– Azt jól teszed. Hosszú volt ez az öt nap – kacsintott rám, majd sarkon fordult, és visszament a vendégekhez, hogy
folytassa a munkát.
Szélesebb mosolyra húzódott a szám, ahogy az öltözőbe mentem lepakolni a cuccaimat. Tényleg hiányozhattam neki.
Amíg távol voltam, folyton hívott vagy SMS-t küldött, hogy jól vagyok-e. Eleinte nehéz volt feldolgoznom, de most
kimondottan jó érzés volt, hogy ennyire érdeklődik irántam. Szükségem volt egy kis időre, hogy kezelni tudjam más
emberek közeledését, de mióta rájöttem, hogy nem olyan szörnyű dolog az, ha megmutatjuk az igazi arcunkat,
másképp tekintettem a kapcsolatomra Fabióval. Egész este engem figyelt munka közben, és néha-néha elkapott egy
szóra, vagy csak végigsimított a vállamon, ahogy elment mellettem, és végre nem húzódtam el tőle. Végre nem
irtóztam egy férfi érintésétől, hanem kimondottan vágytam rá. Vártam, hogy mikor bukkan fel megint a tömegben,
még akkor is, amikor annyi dolgom volt, hogy leszakadt a lábam a rohangálástól. Mintha az Elbán töltött pár nap
kicserélt volna, és már biztosan tudtam, hogy mit akarok. Hogy mi az, amire szükségem van.
Este tizenegy óra körül már csak kevesen ültek a teraszon, ezért Fabióval elkezdtünk összepakolni. A belső térben
még sok vendég volt, de ott más pincérek dolgoztak, ezért ránk már nem volt szükség. Levettük a kötényünket, majd
együtt indultunk hazafelé. Nem kértem meg Fabiót, hogy kísérjen haza, de ő sem kérdezte meg, hogy felém jöjjön-e.
Olyan természetesnek hatott, hogy együtt sétáltunk haza, hogy fel sem merült bennem, hogy lerázzam. Sőt. Élveztem
a társaságát, főleg, ahogy beszámolt arról a pár napról, amíg távol voltam. Mesélt az összes idióta vendégről, és persze
arról is, hogy a többiek hány poharat és tányért törtek össze. A nevetésünk visszahangzott a szűkös utcán, ahogy a
lakásomhoz értünk. Ott megálltunk a kapu előtt. Fabio a zsebébe csúsztatta a kezeit, és felhúzott vállakkal állt velem
szemben. Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy zavarban van, de ő nem az a típus.
– Örülök, hogy visszajöttél – mondta halkan.
– Jó kis este volt a mai. És köszönöm, hogy hazakísértél.
– Ugyan, semmiség – legyintett. – Szeretem tudni, hogy biztonságban vagy.
Egyenesen a szemembe nézve mondta ki ezeket a szavakat, mire a szívem nagyot dobbant. A gyomrom fel-le liftezett,
amiből rögtön tudtam, hogy mi fog következni. A tekintete lecsúszott az ajkaimra, és ahogy felém lépett, én nem
hátráltam meg. Hagytam, hogy a szája az enyémre tapadjon, majd átkarolta a derekamat, és gyengéden magához
húzott. A nyelve finoman cirógatta az enyémet, amitől az egész testem megremegett. Kellemes, édes érzés árasztott el,
és amikor elhúzta tőlem a fejét, üresség tátongott bennem.
– Ne haragudj – lihegte. – Tudom, hogy nem kellett volna, megígértem, hogy várok, de egész héten csak erre tudtam
gondolni.
Újból a szemébe néztem, és csak vártam, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Talán túl sokáig voltam szótlan, mert
pár pillanat múlva elhúzódott tőlem, és tett egy lépést hátra, de a szemkontaktust végig tartotta.
– Jó éjt – suttogta csalódottan, majd zsebre dugta a kezeit, és sarkon fordult, hogy elinduljon haza.
Nem hagyhattam csak úgy elmenni. Olyan szépen haladtam az új énemmel, hogy nem akartam megrekedni. Lépnem
kellett, mégpedig gyorsan, mielőtt az agyam túlságosan is megbonyolítja nekem a helyzetet.
– Fabio – szóltam utána, mire visszafordult, és a szemembe nézett. – Holnap adják a kertmoziban a Római vakációt.
Még nem láttam, és most eredeti nyelven vetítik. Ha gondolod, elmehetnénk megnézni.
A végtagjaim remegtek. Még sose hívtam senkit randira, és most is elég gyatrán sikerült, de meg kellett tennem. Nem
maradhattam az a lány, aki begubózva tengeti a napjait. Szórakozni akartam, élni, és legfőképp érezni. És ahogy
megláttam Fabio arcát, amint meglepetten mosolyog rám, minden kétségem elszállt afelől, hogy erre van szükségem.
– Hatig tart a műszakunk, utána elsétálhatunk – bólintott.
– Rendben – mosolyogtam rá vissza. – Jó éjt!
Felém biccentett, majd folytatta útját a macskaköves utcán. Figyeltem, ahogy befordul a sarkon, majd én is elindultam
a lakásom felé. Büszke voltam magamra. Olyan lépést tettem meg, ami ugyan még csak elindít egy hosszú úton, de
már így is többet tettem a boldogságom érdekében, mint az évek alatt összesen. Talán nem ő lesz az igazi, de ezt
sosem tudhatom. Elszoktam már az érzelmektől és a szerelemtől, a romantikától, de ha nem keresem továbbra is azt
az embert, akivel boldog lehetek, akkor sosem fogok rábukkanni. Vele jól éreztem magam az elejétől kezdve, ezért
adnom kellett a dolognak egy esélyt. Aztán ki tudja, mi sülhet ki belőle?
Augusztus 19.
Jonathan csak a reggeli kávénkra ért rá, utána rohannia kellett vissza a Vatikánba. Valamilyen adminisztratív
dolgokról magyarázott, aminek a felét nem értettem, de nem is törtem magam miatta. Nem is úgy tűnt, mint aki
taglalni szeretné, ezért nem firtattam tovább. Így is elfoglaltam magam. Órákon keresztül írtam, majd vettem a
bátorságot, és elkészítettem egy rövid szinopszist a naplómról. Igaz, még a felénél sem jártam, de szerettem volna
előre összefoglalni, hogy miről is szól, ráadásul elsőre csak pár oldalt kérnek be úgyis a kiadók, hogy lássák az író
stílusát, amiből már le tudják szűrni, hogy tudnánk-e együtt dolgozni. Kikerestem pár kisebb kiadó e-mail-címét az
internetről, majd összeszedve minden bátorságomat, elküldtem nekik a szinopszist és a részletet is. Nem fűztem
hozzá nagy reményeket, de ez kellett ahhoz, hogy tartsam magam a tervhez: megbékélni önmagammal, felfuttatni a
karrieremet, és találni valakit, aki mellett életem végéig boldog lehetek. Az első két pont is elég rázós volt, de az
utolsót szinte lehetetlennek tartottam véghez vinni. Mindenesetre arra is keményen hajtottam, így munkába menet
kicsit gondosabban választottam ki a ruháimat. A változatosság kedvéért szoknyát húztam, és egy kicsit csinosabb
felsőt. Furcsán is éreztem magam, de a tükörből egy olyan nő nézett vissza rám, akivel már rég nem találkoztam. Nem
arra figyeltem fel, hogy mennyire undorodom magamtól, hanem arra, hogy a normális táplálkozás végre meghozta a
hatását. Kerekebb lett a csípőm és a fenekem, a melleim pedig végre kinőttek a helyükről, hogy megmutathassák
magukat. Nem voltam teljesen elégedett a látvánnyal, de már másképp tekintettem a testemre, és ezt is sikerként
könyveltem el.
A munkaidő alatt Fabio végig engem bámult, mint mindig, de most valami mást is láttam a szemében. Ő is észrevette
rajtam, hogy nem ugyanaz a lány vagyok, mint aki eddig voltam. Többször rámosolyogtam, amit mindig viszonzott, és
az alsó ajkába harapva csóválta a fejét. Sok férfiból váltottam ki ilyen hatást, de akkor mindig kidobtam mindenem a
ruhámból, és olyan sminket viseltem, mint a revütáncosok. Most csak én voltam, természetes valómban, és ő mégis
így tekintett rám. Furcsa, de üdítő érzés volt.
Ahogy lejárt a műszakunk, Fabio összedobott a konyhán egy kisebb piknikkosarat, és magunkhoz vettük az egyik
plédet a teraszról. Ezer éve nem voltam randin, ezért féltem, hogyan fogom bírni, de Fabio is ugyanúgy bánt velem,
mint előtte, így könnyű volt természetesen viselkednem. A kertmoziban még épp találtunk magunknak egy kényelmes
helyet, ahonnan rendesen ráláttunk a vászonra, pontosabban a szemben álló ház falára. Romantikus hangulatot
kölcsönzött a sok égő, ami a fákra csavarva és a fejünk fölött lógva adott épp annyi fényt, hogy ne essünk át a másikon,
amíg helyet keresünk. Fabio kiterítette a pokrócot, majd kényelmesen ráültünk, a kosarat pedig magunk elé vettük.
– Tényleg nem láttad még? – kérdezte meglepetten.
– Nem, még nem – ráztam a fejem. – De Jonathan szerint nagyon jó film.
– Ó – bólogatott.
Ennek az „ó”-nak volt némi furcsa csengése, de nem kérdeztem rá vissza. Nem akartam belefolyni egy olyan
beszélgetésbe, ami elronthatja ezt a csodálatos estét. Ekkor mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk, Jonathantól
érkezett egy üzenetem. Muszáj volt elolvasnom, de csak annyit írt, hogy ne haragudjak, hogy le kellett mondania a
délelőtti sétát, és hogy reggel találkozunk a megszokott helyen.
– Valami fontos? – bökött Fabio a mobilom felé.
El is felejtettem, hogy randin nem kéne a telefonomat nyomkodnom.
– Csak Jon… Raymond atya volt – javítottam ki magam, miközben visszacsúsztattam a táskámba a mobilt.
– Jó sok időt töltötök együtt. Talán aggódnom kéne?
A feltételezésére felkacagtam. Igen, sokat beszéltünk és sok időt töltöttünk együtt, de ettől még nem volt köztünk
semmi. Mégis minek nézett engem? Szerinte kikezdtem volna egy pappal?
– Mégis hova gondolsz? – kérdeztem vissza ledöbbenve. – Raymond atya csak a barátom, aki segít a könyvem
megírásában.
– És haladsz vele? Mármint a regénnyel.
Még két borospoharat is csomagolt, amiből az egyiket a kezembe nyomta, hogy tölthessen bele.
– Igen, alakul. Remélem, hogy nemsokára kiadót is találok hozzá.
– Biztos vagyok benne. Fran olvasta a könyveidet, és azóta ódákat zeng rólad, legalábbis nekem.
– Igen, említette, hogy tetszettek neki.
A beszélgetésünknek hangos zene vetett véget, ami azt jelezte, hogy kezdődik a film. Az égősorok fényei
elhalványultak, az emberek pedig elcsendesedtek. Koccintottunk a borral, majd meg is jelentek az első képsorok a ház
falán. Szörnyen kényelmetlen volt a földön ülni, de egy idő után Fabio közelebb húzódott hozzám, és
megtámaszkodott mögöttem, így a vállára hajthattam a fejem. Nagyokat nevettünk a filmen, miközben Fabio egyre
közelebb csúszott hozzám. Pár héttel előtte biztos elhúzódtam volna tőle, de ekkor inkább csak jobban a vállába
fúrtam az arcom. Hagytam, hogy végigsimítson a karomon és a hajammal játsszon. Amikor a filmben elérkezett az az
ominózus kézleharapós jelenet, nagyot mosolyogtam, de már nem a színészek játéka miatt. Eszembe jutott Jonathan,
és az a nap, amikor átvert ezzel a kis csellel. Akkor nagyon nem találtam viccesnek, de azóta már másként látom, és
így utólag visszagondolva kicsit mogorva voltam vele. Ő volt az, aki képes volt először megnevettetni, akivel először
éreztem jól magam, és aki miatt ott ülhettem abban a moziban, Fabio ölelésében, ahelyett, hogy viszolyogtam volna
tőle. Leperegtek a szemem előtt a képek, amint a tengerparton ültem az ölében, és szorosan húzott magához, mint aki
mindenféle szörnyűséggel szembeszállna az én védelmem érdekében. De nem gondolhattam erre, amikor Fabio karjai
fontak körül. Az első igazi randinkon nem járhatott más pasi a fejemben. Igyekeztem elfelejteni ezeket a gondolatokat,
és inkább a jelenre koncentrálni. Igaz, nehezen ment, amikor a végén Anne beszédet mondott arról, mennyire tetszett
neki Róma, és hogy a szívébe fogja zárni örökre. Én is így éreztem, és az emlékek hatására kicsordult egy csepp könny
is, de gyorsan letöröltem. Nem akartam máris arra gondolni, hogy itt kell hagynom őt. Mármint őket.
Fabio végig kedves volt hozzám, és amikor véget ért a film, ő csomagolta össze a kosarat, majd a hátamra terítette a
kardigánját, hogy ne fázzak.
– Na, hogy tetszett? – kérdezte, amíg kisétáltunk a moziból.
– Nagyon vicces volt.
– Azért sírtál a végén? – vonta fel a szemöldökét.
Nagyot fújtatva könyveltem el magamban, hogy nem sikerült észrevétlenül eltüntetnem a nyomokat.
– Csak kicsit mélyebben érintett, mint gondoltam.
– Nem kell ezt szégyellni. Sokszor én is megkönnyezek egy-egy filmet.
– Például?
Elgondolkodva nyitotta ki a száját.
– A szépség és a szörnyeteget – vágta rá.
Hangosan felnevettem. Elképzeltem, ahogy nézi a mesét, és közben zokog, mint egy kisfiú, de valószínűleg csak
poénnak szánta, mert ő is velem együtt nevetett. A lakásomtól nem messze volt a mozi, így elég hamar hazaértünk. Az
utat végigbeszélgettük, de amikor a kapuhoz értünk, megálltam, és szembefordultam vele.
– Köszönöm ezt az estét – mosolyogtam rá.
– Én köszönöm. Jól éreztem magam, és remélem, hogy megismételhetjük.
– Mindenképp – bólintottam. – Sőt arra gondoltam, hogy hétvégén úgyis mindketten ott leszünk az esküvőn, talán…
mehetnénk együtt.
Nehezemre esett kinyögni ezeket a szavakat, de ahogy az arca felderült, minden kételyem köddé vált.
– Az nagyon jó lenne, örülnék neki. Az egész vendégsereg rám irigykedne, hogy egy ilyen gyönyörű nővel érkezem.
– Ó, szóval csak trófeának akarnál vinni? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem, dehogy. De azért büszke lennék, hogy velem vagy ott.
Ahogy kimondta az utolsó szavakat, egyből lehajolt hozzám, és gyengéden megcsókolt. Ezernyi gondolat suhant át a
fejemen, de egyvalami tisztán kirajzolódott előttem. Hízelgő volt, ahogy rólam beszélt és ahogy bánt velem. Mellette
igazi nőnek érezhettem magam, és ez az érzés már régóta messziről elkerült. Nem is gondoltam át, hogy mit teszek,
csak kinyitottam a számat, ahogy az elszakadt egy pillanatra az övétől.
– Maradt még egy fél üveg bor, nem lenne kedved nálam befejezni?
Mélyen a szemébe néztem, amiben máris tükröződött a vágy. Ugyan csak borozni hívtam fel, de mindketten tudtuk,
hogy nem erről van szó.
– De, szívesen – bólogatott, majd megfogtam a kezét, és felvezettem a lakásomba.
A kosarat letette a bejárat mellé, én pedig megálltam a konyhapult előtt, amíg ő becsukta az ajtót. A szemét nem vette
le rólam, úgy tartotta rajtam, mintha el akarnék szökni. Közelebb lépett hozzám, mire a szívem egyre hevesebben
kezdett verni. Nem tudtam elszakítani tőle a tekintetem, ahogy megállt előttem úgy, hogy csak pár centi választotta el
az arcunkat.
– A bor…? – dadogtam.
– Nem – vágta rá a fejét rázva, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta a tarkómat, és a fejemet közelebb húzta
magához, hogy megcsókolhasson. A nyelve sokkal követelőzőbb volt, mint előtte, és a szorítása is erősebb, de ezt
annak tudtam be, hogy rendesen megvárattam szegényt. Ahogy a karjait körém kulcsolta, a testünk teljesen
összepréselődött. Egy pillanatot sem várt, elindult velem a háló felé, én pedig tartottam vele a lépést. Amitől
mindvégig féltem, beigazolódni látszott. Kedveltem őt, a külsejére pedig egyáltalán nem lehetett panaszom, azonban a
várt hatás ismét elmaradt. Ahogy ledöntött az ágyra, fölém hajolt, és a kezét végighúzva a combomon benyúlt a
bugyimba, én pedig halkan felszisszentem. Olyan száraz voltam, mint a Szahara, és a hirtelen mozdulata ezen nem
sokat segített.
– Valami baj van? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Semmi, csak a gyógyszerek – hazudtam a fejemet rázva. – Azok okozzák.
– Hát, ezen segíthetünk!
Azzal lejjebb csúszott, kapkodva lehúzta a szoknyámat és a bugyimat, majd feltolva a térdeimet, lenyomta a fejét a
combjaim közé. A meleg nyelve édesen simogatott körbe, ami egészen kellemes volt. Meg kellett szoknom, hogy azért
vagyok valakivel, hogy élvezzem, és nem azért, hogy büntessem magam. És bár tudtam, hogy ez hosszú folyamat lesz,
megpróbáltam átengedni magam a vágyaknak és annak a kellemes bizsergésnek, ami végigfutott a gerincemen, ahogy
a nyelve megtalálta a megfelelő helyet. Lassan körözve készített fel, ami végre meghozta a várva várt eredményt.
Nagyot nyögtem, mire újból fölém hajolt, és egy hirtelen mozdulattal belém hatolt. A nyakamat harapdálta, miközben
a fejemet hátravetve koncentráltam arra, hogy ne másra koncentráljak. Tudom, ez értelmetlenül hangzik, de komoly
odafigyelést igényelt, hogy rá gondoljak közben, és ne arra, hogy mennyi szörnyűséget tettem előtte. Görcsösen
akartam, hogy jó legyen, hogy végre túllépjek azon a szakaszon, amiben hónapokig egyre csak mélyebbre süllyedtem.
Arra gondoltam, hogy végre találkoztam valakivel, akinek nem csak a testem kell, és aki megbecsül és odafigyel az
igényeimre. A legtöbb pasi simán belém gyömöszölte volna magát, de ő nem. Ez az érzés pedig többet ért nekem az
élvezetek hajhászásánál. Szenvedélyesen mozgott bennem, és a kezét lecsúsztatva ingerelt tovább, amitől nagyokat
lihegtem. A csókjaival beborította a nyakam, a mellem, és amikor gyorsabb tempóra váltott, kicsit megemeltem a
csípőmet, hogy jobban magamba tudjam fogadni. A teste egyik pillanatról a másikra lemerevedett, majd az élvezettől
nagyot nyögött a fülembe. Szorosan húzott magához, és amikor már ismét ütemesen vette a levegőt, legördült rólam,
és mellém feküdt. Nagyokat fújtatva bámulta a plafont, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Ilyenkor
mindig kiosontam a lakásból, de ez most más helyzet volt, és ahogy Fabio felém nyúlt, hogy magához húzzon, ezt
rögtön éreztem is. Nem akartam menekülni. Jó volt vele, és tudtam, hogy lesz ez még jobb is, csak egy kis idő kell,
hogy újra beleszokjak. Régen is élveztem, nagyon is, most sem lesz ez másképp. Fabio átölelt, és a mellkasára
hajtottam a fejem. Ő nagyjából két perc alatt már álomba is szenderült, én azonban nem tudtam ilyen könnyen
elaludni.
Augusztus 20.
Hangos kopogásra és dörömbölésre ébredtem. Ahogy kipattantak a szemeim, magam mellé pillantottam, de Fabiót
nem láttam sehol, csak egy cetli fogadott a párnáján, amin ez állt: „Rohannom kellett. Ígérem, kárpótollak!” Nagyot
horkantottam, mert már ismertem ezt. Megkapta, amit akart, úgyhogy szépen lelépett és itthagyott. Ismét
dörömbölést hallottam a bejárat felől, ezért kimásztam az ágyból, magamra kaptam a bugyimat meg egy pólót, és
kimentem ajtót nyitni. Jonathan állt előttem a reverendájában, zihálva.
– Na végre! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Azt hittem, hogy valami baj van.
Meg se várta, hogy beinvitáljam, belépett a lakásba, és a konyhába ment, hogy vizet töltsön magának. Szegény
rendesen kifáradhatott a sietségben. Ha tudom, hogy ő az, akkor kicsit jobban felöltözöm, de így csak húzogattam a
pólómat, hogy ne látszódjon ki a bugyim.
– Nincs semmi, csak elaludtam. Sokáig ébren voltam.
A tekintete megakadt a pulton fekvő kardigánon, ami előző estéről maradt ott. Lassan emelte fel a fejét és nézett a
szemembe, de nem mondott semmit. A szemeiben ugyanazt láttam, mint azon a reggelen, amikor öntudatlan
állapotban vitt haza a bárból: csalódottságot.
– Fabio volt itt – vágtam rá, mielőtt még rosszra gondolna. – Tegnap elmentünk moziba.
– Szóval randiztatok? – vonta fel a szemöldökét, mintha meglepődött volna.
Eddig ő mondta, hogy szerinte adnom kellene neki egy esélyt, most meg úgy néz rám, mint aki helyteleníti a dolgot.
– Igen. A kis nyaralásunk után úgy gondoltam, hogy itt az ideje továbblépni – bólogattam.
Elkapta rólam a tekintetét, és újból beleivott a vizébe.
– És jól érezted magad? – kérdezte, még mindig a pohara tartalmát vizsgálva.
– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Örülök, hogy ezt megléptem. Az esküvőre is együtt megyünk, szóval…
– Ez komolynak hangzik – szólt közbe.
– Igen, az – bólogattam.
Még mindig a poharát bámulta, és mikor felemelte a fejét, akkor is csak az ablak felé pillantott. Mintha valami zavarta
volna, de nem jöttem rá, hogy mi lehet az.
– Nos, örülök nektek. Remélem, hogy jól kijöttök majd – mondta. – Most viszont mennem kell, ezer dolgom van még.
Az ajtó felé lépett, én pedig utána.
– De arról volt szó, hogy ma elviszel a Vatikánba! – akadtam ki.
– Tudom, ne haragudj, majd bepótoljuk, de ma nem megy. Szia!
Felém se pillantott, úgy lépett ki a lakásomból, és csukta be maga után az ajtót, én pedig ott álltam a szoba közepén
értetlenül, széttárt karokkal. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését, de nem tetszett, hogy egy reggel alatt mindkét
férfi pofára ejtett. De nem hagyhattam, hogy miattuk rosszkedvem legyen. Jól alakultak a dolgaim, ezért főztem
magamnak egy kávét, bekapcsoltam a laptopomat, és leellenőriztem az e-mailjeimet. Csak Joan küldött egyet, hogy
nem tudott elérni telefonon, úgyhogy hívjam vissza. A kiadóktól semmi. Ezt nem negatív tényként fogtam fel, inkább
úgy, hogy talán még gondolkodnak rajta, átolvassák, és majd csak alapos megfontolás után értesítenek. Inkább nem is
törődtem velük, elővettem a füzetemet, és írni kezdtem, hogy valami elterelje a figyelmemet.

Kicsit korábban érkeztem az étterembe, mivel otthon amúgy is csak unatkoztam. A teraszon bőven
akadt tennivaló, mivel a tálalókocsit senki sem takarította le vagy töltötte fel, amíg én távol voltam. Miután mindent
áttörölgettem, fogtam a szívószálakat és a szalvétákat, és a fiókokba rendeztem őket. Épp indultam volna az
evőeszközökért, amikor két kéz hátulról átkarolta a derekamat, majd a hátamnak nyomódott egy mellkas, a
nyakamon pedig egy meleg, bizsergető csók csattant.
– Azt hiszed, ezzel el van intézve? – kérdeztem duzzogva.
– Nagyon sajnálom – felelte Fabio sóhajtozva.
– Ha olyan pasira vágynék, aki kisurran reggel, akkor nem válogatnék ennyit.
Sértődötten húztam ki magam a karjai közül, és bementem a pulthoz, hogy magamhoz vegyek néhány kanalat. Fabio
azonban követett, és ahogy beléptem a pult mögé, megragadta a csípőmet, és maga felé fordítva nekidöntött a falnak,
majd egészen szorosan elém állt.
– Elfelejtettem, hogy megígértem egy haveromnak, hogy összefutunk reggel. Felhívott, hogy hol vagyok már, ezért
rohannom kellett. Nem akartalak felébreszteni, olyan édesen aludtál.
Felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Mégis hogy haragudhattam volna rá, amikor ilyen cuki.
– Ígérem, holnap reggel nem szaladok el sehova – mondta játékos mosollyal az arcán, majd lehajolt hozzám, és az
ajkait az enyémre tapasztotta.
Még szerencse, hogy nem voltak bent vendégek, bár abban a pillanatban az sem érdekelt volna. A keze végigcsúszott
az oldalamon, majd hátra a fenekemre, belemarkolt, és magához húzott.
– Helló! – szólalt meg mellettünk egy hang, mire szétrebbentünk.
Francesca közeledett felénk. Gyanús pillantásokat vetett ránk, majd megállt Fabio mellett.
– Minden rendben? – kérdezte először egyikünkre, majd másikunkra nézve.
Nagyon zavarban voltam az előző kis jelenet miatt, de nem tűnt dühösnek, inkább furcsán tekintett ránk.
– Persze – dadogtam. – Megyek is, és rendbe teszem a teraszt.
Ezzel kikerültem őket, és a kijárat felé vettem az irányt. Égett a pofám, hogy a munkahelyemen történt mindez, a
főnököm előtt. Igyekeztem szépen és alaposan rendet tenni az asztalokon, nehogy kirúgjon. Megigazítottam mindent,
még a virágokat is egy irányba állítottam.
– Leila, beszélhetnék veled?
Azt hittem, hogy ezt megúszhatom, de Francesca kijött utánam a teraszra, és megállt mellettem. Az arca komoly volt,
ezért rögtön elfogott a pánik, ahogy kiegyenesedtem és a szemébe néztem.
– Sajnálom, ami az előbb történt, ígérem, többet nem fordul elő, de tudnod kell, hogy nagyon nagy szükségem van erre
a munkára, szóval…
– Hé, hé, hé – állított le. – Nyugi, nincs semmi gond, tényleg csak beszélni akartam veled. Még el se kezdődött a
munkaidőd, szóval addig azt csinálsz, amit csak akarsz. Csak meglepett, amit láttam, ennyi.
Őszintének tűnt, és egyáltalán nem volt mérges. Szerencsére csak én lihegtem túl a helyzetet.
– Fabio nem mesélte? – kérdeztem, miközben az izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem.
– Nem igazán mesél a nőügyeiről… De ezek szerint alakul valami köztetek.
– Még csak tegnap volt az első randink, de ha minden igaz, akkor az esküvőre is együtt megyünk.
– Ennyire komoly? – kerekedtek ki a szemei.
– Hát, azt hiszem – mosolyodtam el.
– Szóval, minden rendben köztetek? Mármint nincs semmi gond?
Egyre furcsábban viselkedett és kérdezgetett, amit nem igazán értettem. Főleg azt, hogy mi gondunk lehetne.
– Nincs, minden a legnagyobb rendben – vontam meg a vállam. – De miért kérdezed?
– Semmi – rázta a fejét. – Örülök, hogy jól megvagytok. És persze annak is, hogy Fabiónak lesz párja az esküvőn.
Ezután teljesen váratlanul előrehajolt, és megölelt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, így nem volt más
választásom, visszaöleltem. Hozzá kellett szoknom ehhez, nálunk nem volt divat az ölelkezés, de jólesett. Egy utolsó
mosoly után Francesca visszament az étterembe, én pedig értetlenül álltam tovább a teraszon. Fogalmam sem volt,
hogy mire ment ki ez a beszélgetés, de betudtam annak, hogy csak félti az öcsikéjét. Összetartó család voltak, és biztos
csak arra volt kíváncsi, hogy én is komolyan gondolom-e a dolgot, és nem fogom összetörni Fabio szívét.
Augusztus 21.
Előre gondoltam a reggelre, ezért beállítottam az ébresztőt a telefonomon. Fabióval sokáig fent voltunk, ezért kicsit
nehezen ment a hajnali ötkori kelés, de mivel napok óta alig beszéltem Jonathannal, ma nem akartam kihagyni a
reggeli futást. Óvatosan lépkedtem ki a hálóból, majd felvettem az edzőruhámat, és lesétáltam az utcára. Nem
gondoltam, hogy Fabio hamarabb felébredne, mint ahogy hazaérnék, ezért nem is bajlódtam azzal, hogy üzenetet
hagyjak. A szokásos helyen találtam Jonathant, amint épp bemelegített.
– Jó reggelt! – köszöntem rá jókedvűen.
Meglepetten nézett fel, mintha nem számított volna rám.
– Ó, helló. Hát te? – ráncolta a homlokát.
Ezek szerint tényleg nem számított rám.
– Mostanában mindig jöttem veled futni. Miért hagytam volna ki a mait?
– Azt hittem, hogy megint sokáig alszol.
Guggolással melegítette be a térdét és a bokáját, de én még nem csatlakoztam hozzá. Valami zavart a viselkedésében,
és előtte ki akartam deríteni, hogy mi lehet az.
– Nem, felkeltem, hogy ki tudjak jönni hozzád. Bár baromira nincs még semmi energiám az éjszaka után, de nem
akartam kihagyni.
– Ilyen fárasztó volt?
– Hát, eléggé… – nem bírtam ki vigyorgás nélkül. – Azt hiszem, kezdek végre visszarázódni a normális kapcsolatokba.
Jobban megnyílok, és ezáltal könnyebb átadnom magam a másiknak. Persze már elszoktam attól, hogy emiatt reggel
olyan vagyok, mint a mosott szar, de végül is megéri egy ilyen éjszaka után.
– És Fabiót egyedül hagytad? – kérdezte egykedvűen.
– Nagyfiú, egyedül is tud már aludni.
Nem volt idő a további beszélgetésre, mert egyik pillanatról a másikra iramodott neki a Circus irányába. Alig tudtam
tartani vele a lépést, ráadásul még be sem melegítettem előtte. Úgy futott, mint akit rakétából lőttek ki.
– Lehetne kicsit lassabban? – kérdeztem. – Szörnyen fáradt vagyok, és még nem szedtem össze magam.
– Ha sokáig vagy ébren éjjel, akkor ne panaszkodj, hogy nem megy a korán kelés.
Rendesen leteremtett, de már kezdtem sejteni, hogy mi ütött belé. Azért hajszolta magát ennyire, mert a felesleges
energiáit akarta levezetni. Az egyik beszélgetésünkkor megemlítette, hogy neki is vannak vágyai, amik valószínűleg
kielégítetlenek maradnak, én pedig kérkedek neki folyamatosan, hogy milyen keveset aludtam az éjjel. Nem lehet
egyszerű, amikor az ember arcába tolják a dolgot, ráadásul ő ez ellen semmit sem tehet. Nem is tudom, hova
gondoltam, hogy pont neki akartam részletezni, milyen jó újra átadni magam az élvezeteknek. Egy papnak beszélni a
szexről olyan, mint a diétázónak mesélni, milyen mennyei csokitortát ettünk az előző nap. Nem illik, és csúnya dolog
az orra alá dörgölni. Ez pedig megmagyarázott mindent. Ezért volt távolságtartó, ezért futott úgy, mint egy őrült, és
ezért nem volt túl beszédes. Inkább én sem szólaltam meg egészen addig, amíg nem végeztünk a teljes távval. Még a
Circusnál sem állt meg, egyből visszafordult a lakása felé. Ahogy megérkeztünk, végre abbahagyta a menekülést. A
tüdőmet majd kiköptem, de muszáj volt beszélnem vele. A térdemre támaszkodva igyekeztem levegőhöz jutni.
– Mikor pótoljuk be a Vatikánt? – kérdeztem, hátha sikerül kikényszerítenem belőle, hogy végre normálisan
társalogjunk.
– Nem tudom, holnap?
Felhúzta a mellkasához előbb a jobb, majd a bal lábát, hogy lenyújtsa a combjait.
– Ma nem érsz rá? – kérdeztem vissza.
– Francescával kell beszélnem az esküvő miatt. A holnapi napom viszont szabad.
– Biztos? Vagy megint az utolsó pillanatban találsz majd ki valamit?
Csípőre tett kezekkel álltam meg előtte. Kérdőn néztem rá, mire ő nagyot fújtatva engedte le a lábát, hogy felém
tudjon fordulni.
– Sajnálom – dünnyögte. – Ígérem, hogy holnap körbevezetlek.
Őszintének tűnt, ezért hittem neki. Talán észrevette, hogy furcsán viselkedik, ezért összeszedte magát. Leengedtem a
karjaimat, hogy ne tűnjek annyira követelőzőnek.
– Rendben – bólintottam. – Csak este melózom, úgyhogy addig ráérek.
– Megbeszéltük. Akkor holnap – biccentett, majd belépett a parókiára.
Még mindig fenntartásaim voltak a viselkedésével kapcsolatban, de legalább már azt elértem, hogy egy egész napot
velem töltsön. Hiányoztak a közös sétáink és a beszélgetések.
Mikor hazaértem, Fabio még mindig aludt. Csendben osontam a fürdőbe zuhanyozni, de mire kiértem, ő már a
konyhapultnál állt, és egy szál bokszerben főzte a kávét. Felkapta a fejét, ahogy kinyitottam az ajtót.
– Jó reggelt – mosolygott rám. – Merre jártál?
– Csak futni voltam.
Szorosabbra csavartam magamon a törölközőt, és közelebb léptem hozzá, hogy egy csókot nyomhassak a szájára, na
meg hogy lophassak a kávéból. A bögrémet szorongatva dőltem neki a pultnak, ő pedig a fejét csóválva készített be
egy újabb adagot a gépbe.
– Tudod, ha hajnali testmozgásra vágysz, akkor elég, ha nekem szólsz. Nem kell ezért másik pasihoz menned.
– Olyan édesen aludtál, nem akartalak felébreszteni – utánoztam az előző napi kis beszédét.
Neki is leesett, hogy mire megy ki a játék, ezért védekezőn emelte fel a kezeit.
– Rendben, ezt megérdemeltem – sóhajtotta. – De azért kárpótolhatsz!
Megfogta a törölközőm szélét, és közelebb húzott magához. Alig volt időm letenni a bögrémet, mielőtt még a padlón
landol.
– És hogyan? – vontam fel kacéran a szemöldököm.
– Mindjárt megmutatom.
Finoman csókolgatni kezdte a nyakamat, amikor megszólalt a mobilja. Nagyot fújtatva léptem el tőle, hogy befejezzem
a kávéfőzést, amíg ő fogadja a hívást. Francesca volt, de nem értettem, hogy miről beszélnek. Azt sosem tudtam
eldönteni, hogy csak simán csevegnek vagy veszekszenek-e, mert alapból olyan temperamentumosan szóltak a
másikhoz, mintha jól leteremtenék egymást. A beszélgetés nem tartott sokáig, a kávéja is épp elkészült közben.
– Francesca? – kérdeztem.
– Igen – sóhajtotta. – Úgy tesz, mintha egy idióta gyerek lennék, aki nem tudja, mikor kell elmennie a szabóhoz az
öltönyéért. Én intéztem az egészet, még jó, hogy emlékszem!
– Az esküvőre kell?
– Arra, persze. Neked megvan már, hogy miben jössz?
– Azt hiszem – bólogattam két korty kávé között. – Ha gondolod, megmutatom.
Azzal elindultam a háló felé, hogy előhalásszam azt a ruhát, amit kinéztem az esküvőre. Az éjjeliszekrényre tettem a
bögrémet, és a szekrényből kiválasztottam a bordó, pántos miniruhámat.
– Voilà! – mutattam Fabio felé.
A száját húzva vizsgálgatta a ruhát, mintha valami baja lett volna vele.
– Valami nem jó? – kérdeztem.
– De, szuper ruha, csak nem túl kihívó ez egy esküvőre?
Én is végignéztem rajta, de nem találtam benne semmi kivetnivalót.
– Nem értem, hogy mi a gondod vele.
A homlokom ráncoltam, mire Fabio közelebb lépett a szekrényemhez, és válogatni kezdett a holmijaim között.
Figyelemmel kísértem minden mozdulatát, míg végül előhúzott egy sötétkék ruhát, ami bővebb és hosszabb volt, mint
a bordó, ráadásul a felsőrésze is teljesen zárt.
– Ez jó lenne – mutatta felém.
– Azt akarod, hogy ebben menjek? – vontam fel a szemöldököm.
– Hidd el, imádnám, ha egész este csodálhatnálak abban a ruciban, de a családom elég vallásos. Nem valószínű, hogy
tetszene nekik, ha ennyire kilógna mindened.
Még egyszer végignéztem a bordó ruhámon. Nem is volt olyan kivágott, és majdnem leért a térdemig, de végül is ő
ismeri a családját, és még véletlenül sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
– Rendben – bólintottam. – Akkor a sötétkék marad.
Fabio elmosolyodott, majd visszaakasztotta a ruhát a szekrénybe, és közelebb lépett hozzám. A szemén már láttam,
hogy mire készül, így nem ért váratlanul, amikor megfogta a törölközőm sarkát, és egy határozott mozdulattal lehúzta
rólam. Az alsó ajkába harapva mért alaposan végig.
– Nekem így tetszel a legjobban!
Augusztus 22.
Sietve öltözködtem, hogy odaérjek a kávézóba. Fabio már korán lelépett, mert megint valamelyik haverjával
találkozott, így sikerült elkészülnöm. Szaporán vettem a lépcsőfokokat, és felgyorsítottam lépteimet is, de a szokásos
időpontban már a terasz előtt álltam. Az asztalokat kémlelve azonban csak egy ismerős arcot láttam, és az nem
Jonathan volt.
– Jó reggelt, Angelo! – léptem hozzá közelebb. – Te is ide jársz?
– Jó reggelt! Raymond atya kért meg, hogy várjam meg magát, mert neki fontos dolga akadt.
Az arcomról azonnal lefagyott a mosoly. Gondolhattam volna, hogy ismét leráz valami átlátszó kifogással. Leültem az
egyik székre, mire a pincér már meg is jelent a kávémmal.
– Ezek szerint ma sem visz el a Vatikánba – zsörtölődtem.
– De igen, csak kicsit késik a reggeliről. Kapott egy hívást a kórházból, hogy megszületett az egyik baba, akinek ő tartja
majd a keresztelőjét, és a család szerette volna, ha bemegy hozzájuk, és megáldja őket.
– Ó, ez aranyos. – Rosszul éreztem magam, amiért megvádoltam, ezért igyekeztem elterelni a gondolataimat. – És te is
velünk tartasz ma?
– Igen, vannak olyan helyek, ahol még én sem jártam, ezért Raymond atya felajánlotta, hogy elkísérhetem magukat.
Remélem, nem gond.
Kedvesen mosolygott rám, és próbáltam én is ugyanígy viszonozni, de nem sikerült túl őszintére. Reméltem, hogy
kettesben lehetünk és beszélgethetünk, de bírtam Angelót, ezért vegyes érzésekkel töltött el az aznapi program.
Reggeli közben Jonathan felhívta Angelót, hogy találkozzunk a Szent Péter téren. A szememet forgatva, fújtatva álltam
fel a helyemről, mert már sejtettem, hogy mire odaérünk, megint érkezik egy újabb hívás, amiben lemondja az egész
programot. Nem először játszotta ezt el, és kezdett egyre jobban dühíteni. Teljesen elment a kedvem az egész naptól,
de Angelo olyan kedvesen próbált velem társalogni, hogy muszáj volt összeszednem magam. Ő nem tehetett
semmiről, nem hibáztathattam.
– Úgy hallottam, hogy a hétvégét is együtt töltjük – fordult felém, miközben végigsétáltunk a Tevere mellett.
A fák kellemes árnyékot biztosítottak, mivel aznap a szokásosnál is melegebb volt.
– Te is jössz az esküvőre?
– Igen, Francesca engem is meghívott, Raymond atya pedig megengedte, hogy vele menjek. Így is tanulhatok és
megfigyelhetem őt.
– Mikor szentelnek fel?
– A diakónussá szentelésem nagyjából egy hónap múlva lesz.
– Szóval nem pap leszel?
Néhány Jonathantól hallott információn kívül nem tudtam semmit ezekről a dolgokról. Bonyolult rendszer szerint
működik az egyház, ezért egy idő után már nem is próbáltam minden egyes szegmensét átlátni, mert egy év alatt ezt
lehetetlenség lett volna véghezvinni.
– Először csak diakónus, ami annyit jelent, hogy nagyjából egy évig csak temethetünk, eskethetünk, keresztelhetünk
és igét hirdethetünk. Valamint a mi feladatunk a kórházi és börtönszolgálat, a szegények és menekültek megsegítése.
– Aha, szóval a tiétek a kemény meló.
– Így is mondhatjuk – kacagott fel. – A diakonátus ölti magára a szolgáló Krisztus képét. Ez egy nagyon fontos állomás
ahhoz, hogy megértsük a papi hivatás alapjait. Sokan úgy döntenek, hogy diakónusok maradnak, és így szolgálják az
egyházat egész életükben.
– És mi a helyzet a…
Nem tudtam, hogyan kérdezzek rá, de Angelo szerencsére tudta, hogy mire akarok kilyukadni.
– A cölibátusra gondol?
– Igen – vallottam be.
– A felszentelés előtt le kell tennünk az esküt, de ha valaki már házas, az is lehet diakónus, viszont utána nem
szentelhetik fel áldozópappá.
Igyekeztem összerakni a fejemben a rendszert, de nem nagyon jött össze, és ez az arcomon is tükröződhetett, mert
Angelo nagyot nevetett rajtam.
– Ne aggódjon, elsőre kicsit nehéz megérteni, hogy mi hogyan működik.
– Hát, nem egyszerű, az már biztos – horkantottam fel. – De mindenesetre bámulatos.
– Igen, az – bólintott Angelo, majd újból előrefordulva lépkedett mellettem.
Az arcán mintha némi bánat jelent volna meg, vagy talán csak kicsit megkomolyodott. Biztosan izgult a felszentelése
miatt, és ezért nem is hibáztathattam. Egy hónap múlva döntenie kellett az egész életéről. Le kellett mondania a világi
javakról, a nősülésről, a gyermekekről. Egy huszonéves fiatal férfinak ez bizonyára megterhelő időszak lelkileg.
Vatikánváros bejáratához érve Angelo egy nyakba akasztós igazolványt adott, és elmagyarázta, hogy mindig viseljem,
mert azzal bemehetek a legtöbb helyre, ahova egyébként külön belépőt kéne váltanom. Már a bejáratnál simán
átengedtek soron kívül. Legnagyobb meglepetésemre Jonathan már a Szent Péter téren várt minket.
– Hát ideértetek – mosolygott ránk.
– Úgy tűnik, megfertőzted Angelót a sétálás iránti szenvedélyeddel, mert nem volt hajlandó taxit fogni – fújtattam.
– Fölösleges pénzkidobás, és jót beszélgettünk az út alatt – válaszolta.
– Ez, mondjuk, igaz. Köszönöm a kellemes sétát.
– Nagyon szívesen – biccentett felém, és összemosolyogtunk.
– Akkor indulhatunk? – szólt közbe Jonathan, és már lépett is a bazilika felé.
Az egész téren csak úgy nyüzsögtek a turisták, de itt állítólag egész évben ez van, szóval nincs olyan, hogy tökéletes,
nyugodt időpont a felfedezésére. Kicsit előrébb sétálva elénk magasodott a pompás Szent Péter-bazilika, ami már
messziről ontotta magából a spiritualitást. A tévében és a képeken nagyobbnak tűnt, de így is különleges érzés fogott
el, ahogy felé sétáltunk. A katolikus egyház központjában voltam, ami szinte az egész világra kiterjedő hatalommal bír.
Még így is teljesen a bűvkörébe vont, hogy nem vagyok vallásos, el tudtam képzelni, hogy mit jelenthet ez egy mélyen
katolikus hívő számára. Jonathan persze most sem hagyta ki a kiselőadásokat, de engem jobban érdekeltek a szobrok,
az oszlopok és a minket körülölelő hangulat. Mindig is jobban szerettem megtapasztalni és átélni az adott pillanatot,
de emellett kellemes volt a hangját hallgatni, még ha nem figyeltem is rá végig. A bazilikába vezető sort is megúsztuk,
és ahogy beléptem, hirtelen azt sem tudtam, merre nézzek, hova menjek. A hatalmas belső tér és a gazdag díszítés
annyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak lépkedtem előre, és igyekeztem minden pillanatot magamba szívni és
eltárolni. Jonathan egy idő után már nem is szólalt meg, csak követtek Angelóval, és válaszolt a kérdéseimre, ha éppen
akadt. És persze akadt bőven. Ahogy megpillantottam Michelangelo Pietàját, egyből közelebb léptem hozzá. Igaz, hogy
csak egy üvegfalon keresztül láthattam, de egyből megragadta a tekintetem, és onnantól kezdve nem engedett. A
lábaim földbe gyökereztek, és nem tudtam mozdulni. Mintha megállt volna az idő. Elöntött a fájdalom, a szenvedés,
amit a szobor testesített meg. A gyermekét gyászoló anya láttára összeszorult a szívem. Annyira magával ragadott a
szépsége, hogy összerezzentem, amikor megéreztem Jonathan kezét, amint végigsimít a vállamon, de ezután rögtön el
is kapta, és egy lépést tett hátra.
– Mennünk kéne tovább, ha ma végezni akarunk – mondta, miután megköszörülte a torkát.
Angelo egyből utánaeredt, de nekem szükségem volt még pár pillanatra, hogy összeszedjem magam. Túlságosan is jól
ismertem ezt a pillantást és az érzelmet, amit Mária arca tükrözött. Vettem egy mély levegőt, és a kezem az üveglapra
helyeztem.
– Kitartás – suttogtam.
Elszakítottam a szobortól a tekintetem, majd követtem Angelót és Jonathant a bazilika közepe felé.

Egész nap sétálgattunk, még a Vatikán kertjébe is bemehettünk, ahova normál esetben csak
túravezetővel lehet belépni. Annyi látnivaló volt azon a tenyérnyi kis területen, hogy a fejem és a szemem estére már
zsongott. Mire végigjártuk a Sixtus-kápolnát, a kertet és megnéztük a palotát, már kezdett sötétedni. Amikor újból a
térre értünk, Angelo ijedten pillantott az órájára.
– Ó, nekem rohannom kell! Észre se vettem, hogy ennyi az idő. Kezdődik az esti ima.
– Hívj egy taxit – dobtam fel az ötletet. – Öt perc alatt ott leszel.
– De… – teljesen elbizonytalanodott. – Na jó, de csak most az egyszer.
Elővette a mobilját, és tárcsázni kezdett, tőlünk pedig sietve búcsúzott, majd azon nyomban elindult az út felé.
Jonathannal nevetve néztük, ahogy átszeli a teret. Vicces látványt nyújtott, és a nap végére úgy elfáradtunk, hogy nem
érdekelt az illem, simán kacagtunk rajta.
– Szegény, remélem, odaér időben – mondtam.
– Biztosan. De elég lelkiismeretes, szeret mindenhova hamarabb megérkezni.
– Jó pap lesz belőle. Főleg, ha tőled tanul.
Felemeltem rá a tekintetem, de ő csak a szeme sarkából pillantott felém.
– Igen, az egyik legjobb tanítványom. Becsületes, jószívű és tiszta lelkű.
– Büszke lehetsz rá.
– Az is vagyok – mondta, majd alig látható mosolyra húzta a száját.
Még ha neki nem esett is le, hogy miről van szó, nekem eléggé nyilvánvaló volt. A fia csak pár évvel lett volna fiatalabb
Angelónál, és nem azt mondom, hogy ezért ő amolyan pótlékként szerepelt az életében, de látszott rajta, hogy
szüksége van valakire, aki betöltheti ezt az űrt. Ő így lépett túl a veszteségen és a gyászon, és hogy ezzel egy fiatal fiú
mentorává vált, az csak plusz.
– Szeretnél még valamit megnézni? – kérdezte, miután ő is összeszedte a gondolatait.
– Azt hallottam, hogy a kupolából gyönyörű a kilátás.
– Ez így van, főleg éjszaka, de sajnos csak hat óráig van nyitva.
– Ó – szomorodtam el. – Akkor majd egyszer megnézzük, ha a nyitvatartási időn belül járunk itt. Akkor mit szólnál egy
vacsorához?
– Hát én nem igazán é…
– Ha azt mondod, hogy nem érsz rá, akkor menten felrobbanok – akadtam ki, mire megszeppenve nézett rám. – Nem
rázhatsz le ezzel az átlátszó dumával!
– Én nem… – rázta a fejét védekezőn, de én ismét közbevágtam.
Elég volt a kifogásokból, felment bennem a pumpa, hogy ismét ezzel a hülye szöveggel jött. Eddig bírtam, de már nem
hagyhattam szó nélkül.
– Te mit nem? Jonathan, napok óta kerülsz engem! Mióta hazajöttünk, csak keresed a kifogásokat, hogy miért ne
találkozzunk, és nem értem, miért csinálod ezt, amikor én veled akarok lenni!
Talán kicsit félreérthetően fogalmaztam, de szerencsére ezen nem akadtunk fenn. Leszegte a fejét, amiből arra
következtettem, hogy igazam van. Tényleg került engem, tényleg kifogásokat gyártott, csak azt nem tudtam, hogy
miért.
– Arra gondoltam, talán szívesebben lennél Fabióval. Egy induló kapcsolat még sok időt igényel, és nem akartam
közétek állni.
Fogalmam sem volt, ez mégis hogy juthatott az eszébe. Sose mondtam neki azt, hogy nincs időm mindkettőjükre, sőt
fontosak voltak számomra ezek a találkozások, lelkileg és szakmailag is. Csak egy dologra tudtam gondolni.
– Beszéltél vele? – kérdeztem.
Ekkor felemelte a tekintetét, és rám nézett. A szemeiben láttam, hogy el akarja mondani az igazat, csak nem meri.
– Igen – vallotta be végül. – Megkért, hogy kicsit húzódjak a háttérbe.
– Hát ezt nem hiszem el!
A fejemhez kapva fújtattam. Ekkor lettem csak igazán ideges.
– Ne hibáztasd őt, én teljesen megértem. Biztos bántja, hogy egy másik férfival töltöd az idődet.
– De te csak egy pap vagy! – vágtam rá. Ahogy becsukta a száját és ismét elkapta a tekintetét, rájöttem, hogy ezt nem
kellett volna mondanom. Nem így. – Mármint úgy értettem, hogy…
– Tudom, hogy hogy értetted – nézett rám ismét bólogatva. – Igazad van, csak barátok vagyunk, ráadásul én
semmilyen veszélyt nem jelentek rá. De ő megkért erre, én pedig azt szeretném, hogy boldog legyél.
– Akkor vagyok boldog, ha találkozhatok veled.
Mélyen a szemébe néztem, és végre ő sem kapta el a tekintetét. Csak álltunk ott egymással szemben a Szent Péter tér
közepén, és fogalmam sem volt, mit is mondhatnék, de ő sem szólalt meg. A pillanat töredéke alatt vált kínossá a
helyzet, és úgy éreztem, hogy ki kell szabadulnom ebből.
– Hazasétálunk? – kérdeztem, és minden további nélkül elindultam a kijárat felé.

A lakásba lépve meglepődtem, hogy egy pizzásdobozt találok a konyhapulton, valamint egy
férficipőt a bejárat mellett. Először félve léptem beljebb, de aztán felismertem Fabio pulcsiját a kanapé háttámláján.
– Szia – lépett ki ő is a hálóból, ahogy meghallotta a zajt.
– Szia, hát te? Azt hittem, hogy ma nem találkozunk.
Ledobtam a táskámat a földre, és közelebb léptem hozzá.
– Gondoltam, megleplek egy kis vacsival, mert biztos hosszú napod volt. Hoztam pizzát az étteremből, de már tuti
kihűlt, úgyhogy bedobom kicsit a sütőbe.
Nyomott egy puszit a számra, majd a konyhapult mögé lépett, hogy kicsomagolja a pizzát és bekapcsolja a sütőt. Nagy
dilemmában voltam, hogy szóljak-e neki Jonathanról vagy sem, de úgy gondoltam, hogy jobb az őszinteség.
– Beszéltem ma Raymond atyával – kezdtem, és én is bementem a pult mögé. – Azt mondta, hogy te kérted meg rá,
hogy kevesebbet találkozzunk. Igaz ez?
Keresztbe fontam magam előtt a karjaimat, és a csípőmmel nekitámaszkodtam a pultnak. Igyekeztem nem túl
szigorúan nézni rá, de tudnia kellett, hogy zavar a dolog. Nagyot sóhajtva, a kezeit csípőre téve fordult felém.
– Igen, így volt – vallotta be.
– De mégis miért mondtad ezt? Bőven volt időnk egymásra.
– Tudom – pufogott, majd egészen közel lépett hozzám, és az oldalamon végigsimítva, szomorú arcát felemelve nézett
rám. – Csak szerettem volna, ha még többet lehetünk együtt. Ráadásul nem tetszik, hogy valaki mással töltöd az
idődet.
– Ezt már megbeszéltük – fújtattam. – Segít megírni a könyvemet, amiért elsősorban idejöttem. Szükségem van rá, a
tudására és arra, hogy olyan helyekre is elvigyen, ahova máshogy nem lenne lehetőségem eljutni.
– Csak erről van szó? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
– Igen – vágtam rá.
Pár perccel előtte még azt bizonygattam magamban, hogy őszintének kell lennünk egymással, és ekkor mégis
hazudtam neki. De azt nem mondhattam meg, hogy Jonathan olyan dolgokat tud rólam, amit senki más, és csak ő
értheti meg, hogy min megyek keresztül. A lényegen ez nem változtatott, és nem akartam, hogy Fabio emiatt
idegeskedjen, ezért előredőltem, és gyengéden megcsókoltam. A kezei rögtön életre keltek. Közelebb húzott magához,
majd egy határozott mozdulattal felültetett a konyhaszigetre, de az ajka nem szakadt el az enyémtől. Aznap este
szerencsére már nem jött többet szóba Jonathan.
Augusztus 25.
Az esküvőre az egész Dioli család együtt utazott egy vidéki szőlőbirtokra, ahova a szertartást és az azt követő lagzit
szervezték. Már előre láttam róla képeket, de élőben még káprázatosabb volt. Egy téglából épült villa elé
kanyarodtunk be a busszal, ahol már készülődtek a másnapra. A sátrak már félig álltak, a dekorációba is belekezdtek,
és a székeket is épp lepakolták a furgonról. Mi egy éjszakával korábban érkeztünk, hogy reggel legyen elég idő
Francesca frizurájára, sminkjére és persze arra, hogy a menyasszonyi ruhája tökéletesen álljon rajta. Bemutattak az
egész családnak, de mivel nagyjából hárman beszéltek angolul, ezért előre sejtettem, hogy nem fogok tudni nagyon
elcsevegni velük. Mindannyian a villában kaptunk szállást, így aznap nekünk már semmi dolgunk nem volt, csak
kiélvezni a tájat és persze a medencét, amit Fabio egyből kiszúrt magának. A csomagjainkat felvittük az emeletre, ahol
az egyik legjobb szobát kaptuk. Az épület belülről is tükrözte azt a toszkán romantikát, amit már Elbán is imádtam. A
szoba berendezése egyszerű volt, mégis hangulatos, és minden egyes eleme tökéletesen passzolt a hely stílusához. A
kis terasz egyenesen a medencére nézett, mögötte pedig a távolban hegyek körvonala rajzolódott ki. Mesés volt. Egy
ilyen helyen még én is el tudtam volna képzelni az esküvőmet, de ezt a gondolatot gyorsan ki is töröltem a fejemből.
Inkább belebújtunk a fürdőruhánkba, és lementünk a medencéhez, hogy még sötétedés előtt ki tudjuk használni a jó
időt egy kis fürdőzésre. Rajtunk kívül senki más nem volt ott, így a miénk volt az egész hátsó kert. A vizet melegen
tartotta a folyamatos napsütés, de még így is kellemesebb volt benne, mint a tűző napon. Egészen addig lubickoltunk,
amíg Fabio édesanyja, Teresa nem jött szólni, hogy lassan kész a vacsora. Ekkor kimásztunk a medencéből, hogy még
meg tudjunk törölközni és átöltözni. A nyugágy felé sétálva hangokat hallottam. Azt gondoltam, hogy Teresa jött
vissza valamiért, de ahogy odafordultam, megláttam Jonathant és Angelót, amint felénk sétálnak.
– Jó estét! – köszöntek ránk jókedvűen.
Egyből feléjük indultam, de amikor mindannyian végignéztek rajtam, leesett, hogy a bikinimben állok előttük. Főleg
Angelo miatt éreztem magam kellemetlenül, de őt láthatólag nem zavarta a majdnem pucérságom. A biztonság
kedvéért azért magam köré csavartam a törölközőm, és csak utána mentem közelebb hozzájuk.
– Hogyhogy ti is ma érkeztetek? – kérdeztem meglepetten.
– Teresa aggódott, hogy holnap valami gond lesz a közlekedéssel, ezért megkért, hogy érkezzünk hamarabb.
– Úgy örülök nektek! – ragyogott fel az arcom, de leesett, hogy talán túl lelkes voltam, ezért magyarázkodóan
fordultam Fabio felé. – Mármint, ne értsd félre, semmi bajom a családoddal, de legalább tudok kivel beszélgetni.
– Megértem – biccentett, majd átkarolta a derekamat, és adott egy puszit a számra. – De most mennünk kell öltözni,
nemsokára vacsorázunk.
– Menjetek csak – állt félre az utunkból Jonathan. – Mi is mindjárt megyünk.
Sikerült még utoljára elkapnom Jonathan tekintetét, ahogy rám mosolygott, és ez megnyugtatott. Tényleg örültem
neki, hogy itt vannak, és nem leszek teljesen egyedül a vacsoránál.
A benti étkezőben terítettek meg, mert ilyen kevesen ott is elfértünk. Jonathan foglalt nekem helyet, így mellé tudtam
ülni. A vacsora mennyei volt, annyit ettem, hogy a végére majd kidurrantam. Az ételek egy részét ismertem, mert az
étteremben is lehetett őket kapni, de a többit is megkóstoltam. És még a desszertből is sikerült egy kicsit ennem. A
társalgásból persze semmit sem értettem, de el voltam foglalva az evéssel és a borral. Épp egy darab panfortét vettem
el a tálról, amikor Fabio felém fordult.
– Bele fogsz még férni a ruhádba? – kérdezte nevetve.
– Persze – bólogattam felháborodva. – Nem is ettem olyan sokat!
– Csak nem akarom, hogy rosszul legyél – simított végig a karomon.
– Köszi, de leállok, ha már nem bírom.
Végül kaptam egy puszit az arcomra, mielőtt még visszafordult volna a családja felé. Talán tényleg egy kicsit sokat
ettem, de jólesett, és még messze álltam attól, hogy rosszul legyek. Az a tervem, hogy majd Jonathannal elbeszélgetek,
elég hamar füstbe szállt, mivel őt is szóval tartották. Figyeltem, ahogy beszél, ahogy kiejti a szavakat. Biztos voltam
benne, hogy a bor teszi, de egyre jobban vonzott az olasz nyelv. Igaz, pár szót már megtanultam, de a kiejtésem így is
szörnyű volt, Jonathan pedig olyan szépen beszélt. Ahogy az ajkai mozogtak, a nyelve pedig csak úgy pörgött… Le kell
állnom a borral, de sürgősen. Ahogy leesett, hogy mit is bámulok, elkaptam a tekintetem, és inkább Francesca felé
fordultam. A pulzusom a magasba szökkent, és szörnyen zavarban voltam, de ezt nem mutathattam ki. El kellett
terelnem a gondolataimat, és ehhez tökéletes volt a női szekcióra való odafigyelés.
Vacsora után a nők és a férfiak különváltak. A nők bent maradtak a házban, hogy ajándékokat adjanak Francescának,
a férfiak pedig kivonultak a teraszra borozni és szivarozni. Először még izgalmas volt nézni, ahogy Fran az ajándékait
bontogatja, de egy idő után már csak beszélgettek, amiből ugye egy mukkot sem értettem. Rendesen becsíptek
közben, és az én poharamat is folyton teletöltötték édes desszertborral, amitől már émelyegtem. A gyomrom
hozzászokott a legolcsóbb palackos borhoz, de a jó minőségű olasz úgy a fejembe szállt, hogy ki kellett mennem
levegőzni. Úgyis már csak négyen maradtunk, nem hiányoztam onnan. A terasz felé indultam, ahol a fiúk boroztak.
Egy faasztalt ültek körbe kényelmes székekben, az asztalfőn Francesca vőlegénye, mellette a két örömapa, valamint
Fabio és Jonathan. Náluk is megcsappant a létszám, de az ő jókedvük sem tűnt még el. Nagyokat nevettek, amint
kiléptem az ajtón, de abba is hagyták, ahogy észrevettek. Fabio komoly arccal pillantott fel rám.
– Te miért nem vagy a többiekkel? – kérdezte.
– Kicsit ki kellett jönnöm. A fejembe szállt a bor, amivel megkínáltak – válaszoltam kikerekedett szemekkel.
– Nem baj, majd én segítek kijózanodni.
Elkapta a karomat, és az ölébe húzott. Az öregek tettek valami megjegyzést, de fogalmam sem volt, hogy mit. Abban
viszont biztos voltam, hogy valami piszkos lehetett, mert utána sűrűn bocsánatot kértek Jonathantól.
– Nem akartam megzavarni a társaságot – szabadkoztam.
– Dehogy zavarsz! – vágta rá Fabio.
A kezét végigcsúsztatta a meztelen combomon, és közelebb hajolt hozzám. Az ajkait enyhén szétnyitva szívta be az
alsó ajkamat, hogy egy gyengéd csókot adjon. Zavarban éreztem magam, hogy ott, mindenki előtt tette ezt, ezért
elhúzódtam tőle. Főleg, miután észrevettem, hogy Jonathan még mindig Fabio kezét bámulja a combomon, de Matteo
édesapja mondott valamit olaszul, ezért ismét Fabio felé fordultam kíváncsi tekintettel.
– Azt mondta, hogy egy olasz férfinak három dologra van szüksége a boldogsághoz: a mama főztjére, a papa borára és
a kedvese csókjára – fordította le nekem.
– Ó, ez aranyos – mosolyodtam el.
– Igen, az. És most be kell hajtanom azt a csókot – mondta Fabio, majd letette a poharát az asztalra, és leemelt
magáról. Ő is felállt az asztaltól, és megfogta a kezem. – Jó éjt mindenkinek!
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen lelépünk, de nem ellenkeztem. A fejem kicsit kótyagos volt, és nekem is
jólesett volna már lefeküdni, így elköszöntünk, és hagytam, hogy Fabio bevezessen a házba. Hosszú volt az utazás,
aztán a víz is kiszívott, és a bor is a fejembe szállt, ezért alig vártam, hogy felérjünk a szobába. Amíg Fabio bezárta az
ajtót, én az ágy felé léptem, de utánam nyúlt, és elkapta a karomat.
– Hova rohansz? – húzott vissza magához.
Sejthettem volna, hogy abból nem lesz alvás, ha az alkohol nála is beüt. Vággyal telve futtatta végig rajtam a szemét,
majd lehajolt, és apró csókokkal és harapásokkal lepte el a nyakamat. Fáradt voltam, de nem úgy tűnt, mint akit vissza
lehet utasítani. Ahogy magához ölelt és nekem nyomódott, ez már teljesen nyilvánvalóvá is vált.
– Nem alszunk inkább? – próbálkoztam. – Holnap hosszú napunk lesz.
Mint aki meg sem hallotta, folytatta a csókokat, és a combomon végigfuttatva a kezét felcsúsztatta a fenekemre.
– Akarlak – suttogta a fülembe, amitől libabőrös lettem.
Jobban esett volna, ha lefekhetek, de amikor a bugyimba nyúlva masszírozni kezdett, tudtam, hogy nincs visszaút.
Átadtam magam neki, és nem próbáltam ellenkezni. Megcsókoltam, miközben egyre gyorsabban köröztek rajtam az
ujjai. Az első pár alkalommal még odafigyelt arra, hogy ne legyek annyira száraz, de utána mintha elfelejtette volna.
Ezt azért sem értettem, mert gondoltam, hogy ez neki sem jó így, de úgy tűnt, tévedtem. Lehúzta rólam a ruhát, és a
sajátjától is gyorsan megszabadult, majd újból átkarolt. Az ágy felé indultunk, de végül továbblépkedett.
– Hova megyünk? – kérdeztem lihegve.
– A teraszra.
Elsőre kicsit megszeppentem, de a szobánk a hátsó kert felé nézett, ahol valószínűnek tartottam, hogy ilyenkor már
senki se jár. Hagytam, hadd vezessen ki, ahol megragadta a derekamat, és a külső ablakpárkányra ültetett. Lehúzta
rólam a bugyimat is, majd ahogy újból átölelt, rögtön belém hatolt. Felszisszentem a fájdalomtól, de annyira
belemerült, hogy észre sem vette. Ahogyan azt sem, hogy a medence felől hangok szűrődtek fel. Ijedten kaptam oda a
fejem. Először nem láttam tisztán, hogy ki az, de a kerti lámpák fényében megláttam Jonathan arcát. Fürdőnadrágban
állt az egyik kerti szék mellett, ahova ledobta a törölközőjét. A meztelen felsőteste csak úgy világított az éjszakában.
Nem tudtam nem rá figyelni. Eszembe jutott, amikor a karjaiban vitt haza, és a testünk teljesen összesimult. A bőre
érintése még mindig tisztán élt bennem, ahogy az a pillanat is, amikor letett az ágyra és fölém hajolt. Fabio gyors
ritmusra mozgott bennem, de a fájdalom helyét már átvette valami egész más, sokkal kellemesebb érzés. Az alhasam
görcsbe húzódott, amitől megfeszült minden izmom. Ahogy Jonathan fejest ugrott a vízbe, lehunytam a szemem, és
arra gondoltam, milyen forró volt a bőre a strandon, amikor bekentem a hátát naptejjel, és milyen puha volt a keze,
amikor ő tett ugyanígy. A gerincemben mintha egy hangyaraj menetelt volna, hátravetettem a fejem az ablaknak, és
előrenyomtam a csípőmet, hogy mélyebben érezzem magamban. A körmeimet a hátába mélyesztve húztam
magamhoz. Érezni akartam a mellkasát az enyémen, a nyelvét a számban, és ahogy a kezeivel a húsomba markol.
Akartam őt. Vágytam rá.
Augusztus 26.
Majdnem egész éjjel ébren voltam. Gyötrő bűntudattal bámultam a plafont, és közben azon járt az agyam, mégis hogy
tehettem ilyet? Eleve szörnyű dolog, ha valaki másra gondol az ember szex közben, na de egy papra? Jonathan
ráadásul nem is csak egy egyszerű pap, hanem a barátom, mégis hogy juthatott ilyen helyzetben az eszembe? A
szívem egész éjjel hevesen dobogott. Sokszor a bűntudattól, de még többször attól, ahogy ismét lezajlott előttem a
jelenet, amint arra gondolok, hogy vele vagyok. Hogy az ő keze simogat, az ő ajkai csókolják a nyakam, és ő az, aki…
Nem, ezt még leírni sem szabad. Azt ugyan nem tudtam, hogy miért támadtak rám ezek az érzések, de abban biztos
voltam, hogy mihamarabb ki kell vernem a fejemből. Csak egy egyszeri esetnek, egy bor áztatta gondolatnak
könyveltem el, és ez segített némileg megnyugodnom. Hajnalban még aludni is tudtam pár órát, és mikor reggel
felébredtem, más színben láttam a dolgokat. Fabio ott feküdt mellettem, és ahogy kinyitottam a szemem, rögtön rám
mosolygott. Közelebb húzott magához, átölelt, és így feküdtünk még pár percig. Jó érzés volt mellette ébredni, és
tudtam, hogy az éjszaka csak egy hatalmas hiba volt. Fabio volt az, aki meg tudta nekem adni mindazt, amire
szükségem volt. Pontosabban a legnagyobb részét. Nem igazán beszélgettünk a múltunkról, de ez nem is kellett
ahhoz, hogy jól érezzük magunkat együtt.
Miután belebújtam a sötétkék ruhámba, egészen halványan kisminkeltem magam a hatalmas állótükör előtt. Nem
akartam túlzásba esni, mivel az egész esküvő hangulata visszafogott és vidékies volt.
– Nem tűzöd fel a hajad? – lépett mögém Fabio, miközben a nyakkendőjét kötötte meg.
– Jobban szeretem kiengedve – válaszoltam, majd halványrózsaszín rúzst kentem a számra.
– Szép nyakad van, olyan jó nézegetni.
Hátulról átkarolt, és az arcát a nyakamba fúrta, ami annyira csikizett, hogy elmosolyodtam tőle.
– Akkor felfogom – vontam meg a vállam.
Nekem igazából teljesen mindegy volt, és ha neki úgy jobban tetszik, akkor ennyit igazán megtehettem érte. Fogtam
néhány hullámcsatot, és félig feltűztem a hajam, hogy a nyakam kilátszódjon. Fabio egy kacsintás kíséretében csapott
a fenekemre, majd kilépett a szobából. Én se maradtam sokáig, mert segítenem kellett Francescának készülődni. Nem
pont így képzeltem el a megjelenésemet az esküvőn, de végül is nem lett olyan szörnyű. Csak mintha nem magamat
láttam volna a tükörben, hanem egy olyan lányt, aki minden vasárnap a templomban ül, aztán rohan haza ebédet
főzni a családjának. Viszont Fabio ismeri jobban a családját, ezért hittem neki, hogy ez a megfelelő öltözék.
A folyosóra lépve elindultam a földszint felé, hogy megkeressem Fran szobáját. Már csak egy óra volt a szertartásig, és
a vendégek is lassan megérkeztek, ezért kapkodtam a lábaimat. Összerezzentem, ahogy kinyílt mellettem egy ajtó, de
csak Jonathan lépett ki rajta. A fekete reverendája helyett fehér palástot viselt, a vállán pedig szintén fehér, arannyal
hímzett stóla lógott. Ahogy észrevett, egyből végignézett rajtam tetőtől talpig.
– Nagyon csinos vagy – mosolygott rám.
– Te is – vágtam rá, mire felkacagott.
– Sokat válogattam, hogy mit is vegyek fel – nézett végig magán.
Erre már én is nevetni kezdtem. Kellemetlen volt ránéznem, de igyekeztem elnyomni a fejemben az előző estét.
Együtt folytattuk az utunkat a lépcső felé. Nem nagyon tudtam, mit mondjak, de ő szerencsére szóval tartott. Elnézést
kért, hogy az este nem tudott velem foglalkozni, de a család teljesen lefoglalta.
– Ugyan – legyintettem. – Tudtam, hogy mire számíthatok, szóval nincs semmi gond. Amúgy sem különcködhetek, be
kell vágódnom a családnál.
– Ó, akkor már értem ezt… – mutatott rajtam végig.
Neki is feltűnt, hogy valami nem klappol.
– Igen – húztam a számat. – Fabio szerint jobb nem kockáztatni, én pedig megfogadtam a tanácsait.
A lépcső aljára érve szembesültünk a vendégsereggel, ami majdhogynem elnyomta a hangunkat. Mielőtt még elváltak
volna útjaink, Jonathan felém fordult.
– Kár – mondta –, a kiengedett haj sokkal jobban áll.
Még reagálni sem volt időm, csak tátott szájjal álltam előtte, miközben Teresa már karolt is bele Jonathanba, hogy
elrángassa a vendégekhez. Össze kellett szednem magam és a gondolataimat. Igyekeztem túltenni magam az
érzéseimen, de amikor ilyeneket mondott, újból megtámadtak és leigáztak. Csak egy megoldás létezett, mégpedig az,
hogy lefoglalom magam, és egy pillanatig sem hagyok teret a gondolataimnak.
Fran szobájában akkora volt a sürgés-forgás, hogy ez teljesen elterelte a figyelmemet. Legalább tízen rohangáltak fel-
alá, be nem állt a szájuk, de ez számomra pont ideális volt, a saját gondolataimat sem hallottam tőlük. És én még előtte
azt hittem, hogy az olasz nők hangosak, na ez a rövid idő, amit velük töltöttem, minden eddigit felülmúlt. Folyton
magyaráztak, még nekem is, pedig tudták, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek. Egy pillanatra sem álltak le vagy
fogták be a szájukat, csak pakolásztak, igazgatták Fran haját és ruháját, egymással vitatkoztak, hogy mi hogy legyen.
Először zavart ez a nyüzsgés, de végül rájöttem, hogy ez mind azért van, hogy Francesca nagy napja tökéletes legyen.
Ott állt a tükör előtt a földig érő, hosszú ujjú csipkeruhájában, miközben a családtagok ölelgették és mindenféle
tanácsokkal látták el. Szerencsés és gyönyörű menyasszony volt. Beletelt némi időbe, mire észrevette, hogy ott állok a
szoba hátsó részében. A tükörből integetett felém, mivel ő is tudta, hogy esélytelen lenne közelebb jutnom hozzá. Fájt
bevallanom még magamnak is, de irigykedtem rá. A kapcsolatára, a családjára, a barátaira. Látszott rajtuk, hogy
szívvel-lélekkel dolgoznak és intézkednek, hogy minden olyan legyen, ahogy Fran megálmodta. Végigsuhant az
agyamon, hogy ha nekem valaha is esküvőm lenne, az én részemről egy vendéget tudnék meghívni. Joan segítene
készülődni, és ő lenne a tanúm is, mivel senki mással nem tartom a kapcsolatot. Persze nem panaszkodom, imádom
őt, és én is hibás vagyok abban, hogy elmartam magam mellől mindenkit, de mélyen legbelül arra vágytam, hogy ne
legyek ennyire magányos.
A kertet elképesztően gyönyörűen díszítették fel. Annyira romantikus volt a fehér szőnyeg, a virágokkal körbefont
boltív, a székeken lógó masnik. Még nekem is tetszett, pedig én nem vagyok oda a giccses romantikáért, de ezt nagyon
szépen és ízlésesen oldották meg. Mivel Fabio volt Francesca tanúja, ezért ő végig mellette maradt, én pedig az első
sorban kaptam helyet. A nagy fejetlenség ellenére varázslatos módon sikerült mindenkinek időben megtalálnia a
székét. Angelo tőlem nem messze ült le, így amikor hátrapillantottam, láttam őt, ahogy rám mosolyog. Ő is elég
egyedül érezhette magát, sajnáltam, hogy nem egymás mellé ültettek minket. Ahogy újból előrefordultam, megjelent
Jonathan és Matteo. Az oltárt helyettesítő boltív elé léptek, Matteo oldalra állt a tanújával, Jonathan pedig középre, a
Bibliát szorongatva. Az ujjai görcsösen fogták a könyvet. Ez másnak nem tűnt volna fel, de én tudtam, hogy mit érez,
és csodáltam azért, hogy ennyi erő lakozik benne. Pár pillanat múlva megszólalt a hangszórókból a bevonulózene,
mire mindannyian felpattantunk a helyünkről. Francesca lassú léptekkel haladt el a széksorok között, arcán
örömkönnyekkel. Egy menyasszonyt az a tulajdonság tesz igazán gyönyörűvé, ha a tekintetében tükröződik a
boldogsága. Annyira megható volt, ahogy az édesapjával végigvonult a násznép között, hogy még az én szemem is
könnybe lábadt. Még el sem kezdődött a szertartás, az én kemény lelkem máris felmondta a szolgálatot. Nem
értettem, hogy mi történik velem.
Olaszul még meghatóbb volt végighallgatni, ahogy Jonathan beszél. Az arcán felfedeztem, mennyire átadja magát a
hivatásának, és ahogy néztem őt a liturgikus ruhájában, úgy vált minden nyilvánvalóvá számomra. Ez kellett ahhoz,
hogy végre az agyam is felfogja, ő egy pap, aki Istennek szentelte az életét, és fogadalmat tett, hogy csakis őt fogja
szolgálni. Szükségem volt erre, hogy végre ki tudjam verni a fejemből azokat az ostoba érzéseket, amikre még csak
gondolnom se lett volna szabad. Nem számítottam rá, hogy ez a felismerés ennyire keserű érzést hagy bennem, de a
szívem úgy összeszorult, mintha a mellkasomra mázsás súly nehezedett volna. Amilyen váratlanul támadtak rám ezek
a gondolatok, olyan gyorsan el is kellett őket felejtenem. Hiszen ott volt nekem Fabio, aki kedves és jó volt hozzám
minden esetben, én pedig elárultam őt. Vissza akartam fordítani ezeket a folyamatokat, ezért a tekintetem inkább rá
szegeztem. Nem figyeltem semmire és senkire, csak Fabióra, és hálát adtam azért, hogy rátaláltam.
A lagzi igazán jó kedélyűen telt, ami persze az elfogyasztott bornak és grappának is köszönhető volt, de a család és a
barátok örömteli ünneplése meghitt és kedves hangulatot teremtett. A vacsora előtt odajött hozzám Teresa, megfogta
a kezem, és a tánctérre húzott, ahol már több lány is álldogált, előttük pedig Francesca. A ceremóniamester
felkonferált valamit, de csak akkor jutott eszembe, hogy miről is lehet szó, amikor már ott álltam én is a fiatal lányok
között. A vendégek körénk gyűltek, nagyokat tapsoltak és ujjongtak. Túl késő volt már lelépni, mert Fran egyszer csak
megfordult, és már lendítette is a csokrát. Mindenki egyszerre ugrott érte, de én legszívesebben elmenekültem volna.
Ezt a részt nagyon utáltam az esküvőkön, csak fölöslegesen izzítják be szegény lányokat. Nem szerettem ezeket a
babonákat, ezért nem is törtem magam, a csokor viszont egyenesen felém repült, és mielőtt még eltalálta volna az
arcomat, védekezésképp felemeltem a kezeimet. A virágok az ölembe pottyantak, mire újabb tapsvihar keveredett.
Utáltam a középpontban lenni, de ekkor mindenki rám figyelt. Fran hozzám szaladt, megölelt, a fotós pedig csinált
rólunk egy közös képet.
– Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – vigyorgott rám, majd Fabio felé pillantott, aki széles mosollyal nézett ránk.
Egyik sokk ért a másik után. Alig ismertem őt pár hete, és a családja rögtön ellepett, hogy milyen jó lenne egy újabb
esküvő. Szédülni kezdtem, elkapott a rosszullét, de annyian álltak körbe és puszilgattak, hogy hirtelen azt se tudtam,
merre menekülhetnék. Az arcom szinte égett, szükségem volt levegőre, mert éreztem, hogy ha nem szabadulok ki
onnan, összeesek. Ekkor megláttam Jonathant, aki felém lépett, miközben a többieknek magyarázott, akik nevettek
rajta. Megfogta a karomat, és kivezetett a gyűrűjükből, ahol végre vehettem egy mély levegőt. Kicsit messzebb
sétáltunk tőlük, de ahogy eltávolodtunk, ők rögtön szétrebbentek, és folytatták a bulit ott, ahol abbahagyták.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva Jonathan, aki már egyszerű fekete inget és kollárét viselt, nem az ünnepi ruháját.
– Igen, köszi. Mit mondtál nekik?
– Azt, hogy időpontot kell egyeztetnünk, mert jövőre eléggé be vagyok már táblázva.
– Nagyszerű – fújtattam.
– Hé, ugye tudod, hogy ez csak egy babona?
– Persze, tudom, csak ez a téma eléggé… Érzékenyen érint – vontam meg a vállam. – Elég idős vagyok már ahhoz, hogy
tudjam, a férfiak nem egy harmincon felüli nőre vágynak.
– Az igaz szerelem kortalan. Bármikor rátalálhatunk, sőt, az esetek többségében ő talál ránk. Isten a férfit és a nőt
egymásnak teremtette, hogy együtt éljenek, egymást támogatva és szeretve, egészen halálukig.
Kinyitottam a számat, hogy erre reagáljak, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Az arcát látva nem
akartam vele sem ellenkezni, sem kötözködni. Persze szóvá tehettem volna, hogy akkor ő miért mondott le arról, hogy
újból boldog lehessen egy nő oldalán, de valószínűleg ő is feltette már magának ezt a kérdést, és jól átgondolta. Nem
akart újraházasodni, és én ezt tiszteletben tartottam, még ha nem is értettem vele egyet.
– Igazad van – bólintottam mosolyogva. – Ráadásul van egy olyan sanda gyanúm, hogy már meg is szervezték az
esküvőmet, szóval…
Elhúztam a számat, mire Jonathan nevetni kezdett. Szívesebben néztem ezt a nevetést, mint hogy tönkretegyem a
hangulatát. Gondoltam, hogy számára is nehéz és megterhelő volt a nap, nem akartam én is tetézni.
– Remélem, hogy engem is meghívsz, ha úgy alakul – mondta már komolyabban.
Egy pillanatra se gondolkodtam el ezen, egyből kinyitottam a számat.
– Nagyon szeretném, ha ott lennél az esküvőmön.
A szemembe nézve mosolygott, amitől minden a helyére került a fejemben. Ő volt a legjobb barátom, az egyetlen
ember, akinek tényleg megnyíltam, csakis ez lehetett az oka, hogy más kontextusban is az ő arca ugrott be.
– Na, gyere, mindjárt kezdődik a vacsora – mondta, majd együtt indultunk el az asztalok felé.
A vacsora után megszólalt a zene a hangszórókból, mire a legtöbben táncolni kezdtek. Mosollyal az arcomon néztem a
vendégsereget, ahogy nagyokat nevetnek és jól szórakoznak. Fabio engem is elkapott párszor, de mivel a szűk
családhoz tartozott, ezért a többi lányt is meg kellett táncoltatnia. Volt egy-kettő, akik kimondottan kihívó ruhában
jelentek meg, olyan sok sminkkel, mintha bulizni mennének. Furcsa érzés fogott el, de gondoltam, ők nem a szoros
családhoz tartoznak, talán csak barátok voltak, akik megengedhették maguknak, hogy így jöjjenek el az esküvőre.
Mindenesetre nem tetszett, hogy nekem be kellett tartanom ezeket a normákat, nekik pedig nem.
Az asztalnál ülve kortyolgattam az üdítőmet, amikor egy ismerős hang szólalt meg mellettem.
– Nem zavarok? – kérdezte Angelo, amint megállt a székem előtt.
– Nem, dehogy – legyintettem. – Gyere, ülj le mellém! – Kihúztam neki a mellettem lévő széket, hogy le tudjon ülni. –
Te nem táncolsz?
– Nem, nekem jó ez így – rázta a fejét.
Egyből gondoltam, hogy rossz lehet neki nézni a csinos lányokat, ahogy flörtölnek a fiúkkal. Neki is ezt kellett volna
tennie, ehelyett ott ült mellettem citromos vizet iszogatva. Nagyon természetellenesnek éreztem ezt, és nem is tudtam
szó nélkül hagyni.
– Mindig is papnak készültél? – érdeklődtem.
A homloka enyhén ráncokba futott. Kényes témát érinthettem, mert összeszorított állkapoccsal bámult maga elé.
– Nem nagyon volt más lehetőségem – bökte ki. – Az intézetet, ahol felnőttem, az egyház vezette, így onnan egyenes út
vezetett a papneveldébe. Így hálálom meg az Úrnak, hogy kegyes volt hozzám, és otthon adott.
– És te sosem vágytál másra? Világi életet élni? Megházasodni? Nem voltál szerelmes?
Tekintetét a poharára szegezve kevergette a szívószálával a vízen úszó citromkarikát. Vett egy mély levegőt, és lassan
fújta ki.
– Volt egy különleges személy az életemben – mondta alig hallhatóan. – De annak hamar vége szakadt, és nem is volt
helyes.
Az arcára fájdalom ült ki. Mintha soha senkivel nem beszélt volna erről, ami teljesen érthető volt, hiszen már akkor is
papnak szánták, nem lehetett senkivel kapcsolata. Nem akartam, hogy miattam legyen rosszkedve, és ha már
kikényszerítettem belőle ezt a vallomást, valahogy szerettem volna jobb kedvre deríteni.
– A szerelmet sosem szabad szégyellni – ráztam a fejem. – Soha. Ez a legszebb dolog a világon, és biztos vagyok benne,
hogy ha most itt körbenézel, te magad is rájössz erre. Bármi is történt, amit éreztél, az igaz volt, és senki sem állíthatja
ennek az ellenkezőjét. Ne arra gondolj, hogy nem volt helyes, hanem arra, hogy mennyi mindent adott neked, hogy
milyen érzéssel töltött el, amikor vele voltál. Biztos nagyon különleges lány volt, és ő is gondol még rád.
Mintha ezzel csak rontottam volna a helyzeten. A homloka gyöngyözni kezdett, és az inge nyakát is szorgosan
igazgatta.
– Igen, talán így van – bólogatott maga elé bámulva, majd felállt a székéről. – Elnézést, most mennem kell.
Rám se nézett, csak elindult a ház felé. Meg akartam nyugtatni, erre még jobban felidegesítettem. Én hülye, minek
hoztam szóba ezt? Csak beszélgetni akartam, erre jól elcsesztem mindent. Ezt valahogy jóvá kellett tennem, mégpedig
minél sürgősebben. Előtte olyan határozott volt, mint aki teljesen biztos a dolgában, és csak akkor változott meg,
amikor a szerelemről kezdtünk beszélgetni. Biztos voltam benne, hogy itt is több húzódhatott meg a háttérben, mint
egy egyszerű kapcsolat, aminek a papi pálya vetett véget. Talán olyan lánnyal jött össze, akivel nem lett volna szabad,
de elmondása szerint fiúintézetbe járt, ahol…
És ekkor esett le. Lassan, de összetettem a kirakós apró darabjait. Mindig túlságosan is kedves volt, már kezdettől
fogva sokkal érzelmesebbnek tűnt, mint a többi férfi. Amikor ott álltam előtte bikiniben, egyetlen arcizma se rezdült,
és akkor borult ki, amikor azt mondtam, hogy a lány még biztos gondol rá. Ez verte ki nála a biztosítékot, ugyanis ő
nem egy lányról beszélt. Miért nem vettem ezt előbb észre? Vajon Jonathan tudta? Egyből az ugrott be, hogy talán
beszélnem kéne vele erről.
– Jössz táncolni?
Fabio lépett elém, kirángatva ezzel a gondolataimból.
– Öhm – dadogtam –, én arra gondoltam, hogy felkérem Jonathant. Mármint Raymond atyát. Nem akarom, hogy egész
este ott üldögéljen az asztalánál.
Felé mutattam, és szerencsémre tényleg egyedül ült, bár ezt előre nem tudtam. Fabio a homlokát ráncolva nézett rám.
– De a papok nem szoktak táncolni – magyarázta.
– Komolyan? – lepődtem meg.
Erre nem gondoltam.
– Igen. Szerintem meg se kérdezd tőle, mert csak kellemetlen helyzetbe hoznád – legyintett. – Inkább gyere, táncolj
velem!
Megfogta a kezem, és felhúzott a székről, alig tudtam letenni a poharam az asztalra. Egyenesen a tánctérre mentünk,
átkarolta a derekamat, és úgy szorított magához, mint aki el sem akar engedni soha többé. Kellett pár perc, hogy
belássam, de talán jobb volt, hogy nem rohantam rögtön Jonathanhoz. Nem akartam beleütni az orromat olyan
dolgokba, amihez semmi közöm, és már azzal is nagy galibát okoztam, hogy beszéltem Angelóval. Túl sok érzelem és
gondolat háborgott bennem, ezért le kellett nyugodnom, ahhoz pedig tökéletes volt, ahogy Fabióval táncoltam.
Elterelte a figyelmemet a mosolyával, és ahogy a hátamat simogatta tánc közben. Furcsa volt ilyennek látni. Amikor
megismertem, csak egy szoknyapecér volt, de az elmúlt hetekben megváltozott. A női vendégekkel sem flörtölt annyit,
csak ha extra borravalót szimatolt, ezenkívül rá se nézett másra. Örülnöm kellett volna neki, hiszen ez azt jelentette,
hogy valóban fontos vagyok neki, bennem mégis kétes érzelmeket ébresztett. De én mindig ezt csináltam. Ahogy közel
kerültem valakihez, egyből beindult a vészharang a fejemben, és kerestem a negatív jeleket, a kifogásokat. Ezúttal
nem akartam ezt eljátszani. Csak élvezni akartam, hogy ilyen féltőn és kedvesen bánik velem.
Szeptember 16.
A zuhanyzóból kilépve magam köré csavartam egy törölközőt, miközben kisétáltam a nappaliba. Fabio már készen
állt az indulásra, de én szokás szerint az utolsó pillanatra hagytam a készülődést, amiért morgott valamit, de olaszul,
így nem törődtem vele. A kanapén ülve várt rám, hogy együtt menjünk dolgozni, és mivel utálta a várakozást, ezért
adtam neki egy puszit a háló felé menet.
– Azt hiszed, hogy ezzel el van intézve? – szólt utánam.
– Nyugi, este kárpótollak – kacsintottam rá vissza.
Az utamat félbeszakította a csengő hangja. Megtorpantam, majd gondolkodás nélkül a bejárat felé indultam. Ahogy
kinyitottam az ajtót, Jonathan viharzott be rajta.
– Beszélnünk kell – hadarta, ahogy egyenesen a nappaliba lépett.
A mellkasa csak úgy hullámzott, kapkodta a levegőt, amitől engem is elfogott a pánik. Csak mikor felemelte a fejét,
akkor látta meg, hogy Fabio is a lakásban van, ez pedig visszavett a lendületéből.
– Ó, ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy – szabadkozott.
Hirtelen azt se tudtam, mi történik, mitől ilyen ideges, ezért az én szívem is hevesebben kezdett dobogni, ahogy
becsuktam az ajtót.
– Semmi gond – legyintett Fabio, majd felállt a kanapéról, és felém lépett. – Drágám, nem kéne így mutatkoznod az
atya előtt.
Először nem értettem, hogy miről beszél, de leesett, hogy ismét törölközőben nyitottam neki ajtót. Annyiszor látott
hiányos öltözetben, hogy nekem már fel sem tűnt.
– Ez most nem számít – rázta a fejét gondterhelten Jonathan, és felém fordult. – Te beszéltél Angelóval?
Egy szempillantás alatt suhant végig az agyamon, ami az esküvőn történt. A legjobb pókerarcomat vettem elő, de
Jonathan olyan szigorúan nézett rám, amitől remegni kezdett a kezem. Igaz, még nem tudtam, hogy miért érdekelte
ez, de sejtettem, hogy nem jókedvéből kérdezi.
– Fabio, te menj csak előre, az étteremben találkozunk – szegeztem rá a tekintetem.
– Mi folyik itt?
Csípőre tett kézzel nézett először rám, aztán Jonathanra, aki még mindig feszülten figyelt engem, le se vette rólam a
szemét.
– Csak beszélnem kell Raymond atyával – nyugtattam meg Fabiót. – Ígérem, sietek!
Hozzá léptem, és egy csókot nyomtam az ajkára, hogy kibékítsem. Ekkor Jonathan is elfordult tőlünk, és csípőre tett
kézzel járkált fel-alá. Mintha egyre idegesebb lett volna. Fabio előtt nem akartam Angelóról beszélni, ezért a legszebb
pillantásomat vetettem be nála, hogy minél hamarabb rávegyem a távozásra. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a
dolog, de végül bólintott.
– Akkor az étteremben találkozunk – mondta, majd Jonathan felé biccentett. – Viszlát, atyám!
Jonathan még csak el se köszönt tőle, csak viszonozta a bólintást. Nem láttam még ilyen idegesnek. Ahogy Fabio
kilépett a lakásból, újra felém fordult.
– Mit mondtál Angelónak? – kérdezte ingerülten.
– Miből gondolod, hogy beszéltem vele?
– Mert ma reggel közölte, hogy nem vesz részt a felszentelésén, és hogy otthagyja a papneveldét.
Éreztem, hogy bajban vagyok. Szaporán vette a levegőt, a nyakán kidudorodtak az erek, és az arca is sokkal vörösebb
volt, mint szokott. Nem tudom, hogy Angelo mennyit mondott neki, de egyre biztosabb voltam abban, hogy ezt én
okoztam. Ártatlan arckifejezéssel fontam magam előtt keresztbe a karjaimat.
– Nos, lehet, hogy beszélgettünk erről-arról… – vontam meg a vállam.
Jonathan nagyot fújtatva csóválta a fejét.
– Mégis miért csináltad ezt? – emelte fel a hangját.
– Csak beszélgettünk! – védekeztem. – Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. De ha ennyitől meggondolta magát,
akkor talán jobb is, nem? Mármint, ezek szerint mégsem akar annyira pap lenni.
– Ezt miből gondolod? – Megállt velem szemben, szigorú tekintetével csak úgy szórta felém a szikrákat. – Te nem is
ismered őt! Én voltam mellette, éveken keresztül erre készültünk, én voltam az, akinek elmondta minden kétségét.
– Igen? Azt is elmondta, hogy meleg? – bukott ki belőlem.
Teljesen lefagyott. A szája tátva maradt, a mimikája semmit sem változott, csak bámult rám a hatalmas szemeivel.
Meg se kellett szólalnia, én már tudtam a választ.
– De… – nyögte, majd egy nagy levegő után elkapta a tekintetét, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban. – Ezt ő mondta
neked?
A hangja már sokkal nyugodtabban csengett, ezért én is visszavettem a lendületből.
– Nem mondta ki, de rájöttem. Csak gondold át, hogyan viselkedik!
A szavaimra tényleg elgondolkodott, majd láttam a felismerést végigsuhanni az arcán, ahogy a szája ismét tátva
maradt.
– De miért nem mondta el? – kérdezte értetlenül.
– Szerinted miért? Képzeld magad az ő helyébe! Biztosan halálra van rémülve, ha egész életében azt hallgatta, hogy a
homoszexualitás a sátán műve, és az összes meleg a pokolban fog elégni.
Ezzel megfogtam, mert a homlokán még mélyebbre futottak a ráncok.
– Ez azért nem teljesen így van – mentegetőzött. – Tőlem biztos nem hallotta ezt soha.
– De az egyháznak ez az álláspontja. Képzeld el, hogy felszentelik, és utána derül ki. Kiközösítenék, és onnantól kezdve
mi maradna neki? Ha valóban érdekel a sorsa, márpedig tudom, hogy így van, akkor beszélned kell vele!
Mélyet sóhajtva szegezte tekintetét a padlóra. Lesokkolhattam ezzel a hírrel, és az igazat megvallva, én is csak 99%-
ban voltam biztos abban, hogy jól mértem fel a helyzetet. Az viszont teljesen bizonyos volt előttem is, hogy valami
bántja Angelót, amit tisztázni kellett, mielőtt még az egész életére kiható döntést hoz. Jonathan ingerülten simított
végig a tarkóján, majd vett egy újabb mély levegőt, és határozottan emelte fel a fejét.
– Most mihez kezdjek? A parókián nem beszélhetek vele, nyilvános helyen meg főleg nem.
– Hívd el hozzám – pattant ki az ötlet a fejemből.
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Biztos vagy benne?
– Igen – bólintottam. – Mondd meg neki, hogy meghívtalak titeket vacsorára, akkor nem fog gyanakodni. Mondjuk
péntek estére.
– Ez jó ötlet.
Az alsó ajkát beszívva gondolkodott, ami egy pillanatra elvonta a figyelmemet a beszélgetésről, úgyhogy inkább
elkaptam a tekintetem.
– Most viszont tényleg készülődnöm kell dolgozni – tereltem a témát.
– Persze, ne haragudj, nem akartalak feltartani – mentegetőzött, miközben már indult is az ajtó felé.
Én is vele mentem, hogy kikísérjem. A küszöbön megtorpanva visszafordult felém, ami elég váratlanul ért, így
majdnem a mellkasához csapódtam. Szerencsére még időben hárítottam ezt a kellemetlen találkozást, és ő sem vett
észre semmit belőle.
– Köszönöm – nézett le rám.
A hangja selymesen simogatott, ami nem segített abban, hogy az előző gondolataimon túllépjek. A tekintete olyan
mélyre hatolt, hogy nagyot nyeltem, és lehunytam egy pillanatra a szemem, hogy koncentrálni tudjak.
– Ne köszönj semmit – ráztam a fejem. – Én is azt akarom, hogy boldog legyen.
Kedvesen mosolygott rám, amitől hevesen dobbant meg a szívem.
– Elképesztő, hogy mennyit változtál, mióta megismertelek – csóválta a fejét.
Na, igen. Pár hónappal ezelőtt még egyáltalán nem érdekelt volna egy meleg fiú lelkivilága, akit alig ismerek, de most
nem tudtam nem foglalkozni vele. Úgy éreztem, hogy ez már az én felelősségem is, és nem lettem volna képes
nyugodtan aludni, ha nem próbálom meg helyrehozni a dolgokat. Abban viszont még a régi voltam, hogy nem bírtam
kezelni a dicséretet.
– Igaz. Már nem csapom rád az ajtót, ha törölközőben vagyok és betoppansz – vontam meg a vállam, mire felnevetett.
– Ez igaz – bólogatott. – De most már tényleg nem tartalak fel. Jó munkát!
Ezzel sarkon fordult, és elindult a folyosón a lépcső felé. Kilestem utána, és megvártam, amíg eltűnik a fordulóban,
csak utána léptem vissza a lakásba. Becsuktam magam mögött az ajtót, és a hátamat nekitámasztva vettem egy mély
levegőt. Folyton visszatértek ezek a felkavaró érzések és gondolatok, amiktől nem tudtam szabadulni. Hiába kerestem
észszerű magyarázatot a viselkedésemre, egyet sem találtam. Beláttam, hogy Jonathan igenis vonzó férfi, de ez nem
lehetett az egyedüli oka annak, hogy ennyiszer gondoltam az ajkaira és az ölelésére. Hiába tudatosult bennem, hogy
még csak gondolnom sem szabadna rá, a mellkasomban mégis újból és újból megjelent az a szorító érzés, amikor a
közelemben volt. Megoldást kellett erre találnom, mégpedig gyorsan, ha nem akartam folyton ilyen kellemetlen
szituációkban találni magam.
Szeptember 19.
Fabiónak azt mondtam, hogy egész este a könyvemen szeretnék dolgozni, és ehhez egyedül kell lennem, hogy
koncentrálni tudjak. Húzta a száját, és megint olaszul motyogott valamit az orra alatt, de megértette, hogy ezen az
estén nem tud átjönni. Amúgy is folyton itt volt, mintha nem is létezne más hely a városban, ahova mehetnénk. A
mozis esténk óta nem mentünk sehova, mindig az étteremben vagy az én lakásomon vacsoráztunk, aztán itt töltötte
az éjszakát. Igaz, csak pár hete találkozgattunk, de azért örültem volna, ha néha közös programjaink is vannak.
Miközben a szupermarketben nézelődtem, hogy mit is főzzek vacsorára, rájöttem, hogy nem tudok főzni. Na jó,
néhány fogást el tudok készíteni, de a tudományom a tésztafőzésnél megáll. És ekkor eszembe jutott, hogy ez pont
kapóra jön. Eva csomagolt nekem a házi paradicsomszószából, amit együtt tettünk el, így csak tésztát kellett kifőznöm
hozzá, és meg is voltam. Vettem mozzarellát, mert tudom, hogy Jonathan azt szereti, és persze friss bazsalikomot is.
Egyik nap így készítette Eva a vacsorát, ami után a fia ódákat zengett róla. Csak reméltem, hogy az én főztöm is ízleni
fog neki. Azzal tisztában voltam, hogy nyomába sem érhet annak, amit az anyukája készít.
Ahogy hazaértem a bevásárlásból, kipakoltam mindent a hűtőbe és a pultra, majd rögtön feltettem a vizet egy
fazékban. Nem volt sok időm Jonathan érkezéséig, és szerettem volna addigra elkészülni. Izgatottan hevítettem olajat
a serpenyőben, azon megpirítottam a fokhagymát, amire majd a paradicsomot szántam. Biztos voltam benne, hogy
nem ez a helyes módja az elkészítésének, de már nem emlékeztem pontosan, hogyan csinálta Eva, ezért rögtönöztem.
Az illata egész jó volt, és ettől büszkeség töltött el. Legszívesebben kinyitottam volna egy üveg bort már a főzés mellé,
de visszafogtam magam. Bekapcsoltam a rádiót, amíg megterítettem, de közben fél szemmel figyeltem, nehogy a szósz
kifusson. Izgultam, de hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani. A beszélgetéstől Angelóval inkább féltem,
mégis lelkesen pakolgattam és készültem. A túlzott feszültségnek tudtam be, talán a szervezetem így akarta tompítani
a negatív érzéseket. Mindenesetre kimondottan vártam a vacsorát, és a jókedvemhez az is hozzátett, hogy a
paradicsomszósznak isteni illata volt. A mobilom csörgését alig hallottam meg a rádióból áradó zenétől, ezért lejjebb
vettem a hangerőt.
– Szia! – köszöntem Joannek, ahogy megnyitottam a videobeszélgetést.
– Na, mi a helyzet, írónő? – vigyorgott rám.
Jó volt ismét látni, rég beszéltünk szemtől szemben, általában csak e-mailben kommunikáltunk.
– Nincs semmi – vontam meg a vállam. – Minek köszönhetem ezt a különleges hívást?
A konyhapultra támasztottam a mobilt, hogy lássam a képernyőt, és ő is lásson a kamerán keresztül, és visszaléptem a
szószomhoz, hogy megkevergessem.
– Csak eszembe jutott, hogy lassan küldenem kell a következő receptet, de még nem jelentkeztél érte. Meg akartam
kérdezni, hogy minden rendben van-e az adagolással.
– Vagy inkább csak ellenőrizni akartál – vontam fel a szemöldököm. – De ne aggódj, van még jó pár szem a dobozban.
– Hogyhogy? – nézett rám meglepetten.
– Te mondtad, hogy ha iszom, akkor ne vegyem be, mert nem tesz jót. Volt egy-két borozós estém, ezért kihagytam
pár szemet.
Majdhogynem leesett Joan álla, amikor ezt kimondtam. Hirtelen meg sem tudott szólalni, csak miután nyelt egy
nagyot.
– És mégis mióta hallgatsz rám, ha a gyógyszereid szedéséről van szó? – lepődött meg.
– Nem akarom összevissza szedni – vontam meg a vállam.
A tésztából kihalásztam egy szálat, hogy megkóstoljam, és mivel épp tökéletesen al dente volt, ezért elővettem a
szűrőt az alsó szekrényből. Határozott mozdulattal szűrtem le a tésztát, de a főzővizet felfogtam, hogy a szószhoz
adhassam. Erre az egyre emlékeztem.
– Ez meg mi volt? – szólalt meg Joan.
– Micsoda?
Visszaléptem a kamera elé, hogy folytathassam a szósz elkészítését.
– A dúdolás.
Először nem értettem, hogy mire céloz. Arra gondoltam, hogy valami gond van a vonallal, és furcsa hangokat hall a
beszélgetés alatt.
– Milyen dúdolás?
Mindketten a homlokunkat ráncolva bámultunk egymásra.
– Amit az előbb csináltál! – magyarázta. – Azt énekelted a rádióval, hogy szerelmes vagyok.
Nagyot kacagtam azon, hogyan gondolhatta rólam, hogy ilyet tennék. Még a feltételezés is elképzelhetetlen volt,
egészen addig, amíg le nem esett, hogy igaza van. Tényleg énekelgettem a rádióból harsogó zenére, amit előtte
szörnyen nyálasnak és idiótának találtam. Sosem csináltam előtte ilyet, de igyekeztem úgy tenni, mintha ez teljesen
normális lenne.
– Tudod, hogy mennyi zenét hallgatok, megesik, hogy néha nem figyelek oda, és elkap a hév – vontam meg a vállam.
– Nem, nem. Ismerlek, és valami nekem nagyon nem stimmel – vizsgálgatott hunyorogva a kamerán keresztül. –
Egészen úgy nézel ki, mint akiben van élet. Rendesen szeded a gyógyszered, főzöl, szerelmes dalokat dúdolgatsz…
Ráadásul mintha a háttérben egy gyönyörűen megterített asztalt látnék. Tudom én, hogy mi folyik itt.
Automatikusan a hátam mögé pillantottam, ahol az asztal állt. A pulzusom az egekbe szállt, ahogy Joan szavai
tudatosultak bennem. Egész nap erre a vacsorára készültem, ráadásul minden, amit elmondott, Jonathannak
köszönhető. Hogy tudtam volna elmagyarázni neki, hogy ő volt rám ekkora hatással? Éreztem, hogy az arcomat elönti
a forróság, hiába próbáltam leplezni a zavaromat.
– Félreérted – ráztam a fejem idegesen.
– Mégis mit? Egyértelmű, hogy ez a Fabio teljesen elcsavarta a fejed. Most is őt várod, nem igaz?
Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem kellett magyarázkodnom, meséket kitalálnom, Joan megkönnyítette a
dolgomat.
– Na jó, lebuktam – sóhajtottam.
– Tudtam én! – kuncogott izgatottan. – Csakis a szerelem képes így megváltoztatni minket.
Szerelem? Ez a szó már régóta nem szerepelt a szótáramban, és teljesen kizártnak tartottam, hogy erről legyen szó.
Egyszerűen csak jobban éreztem magam, mint előtte, nem egy hatalmas katasztrófaként fogtam fel az életet. Belátom,
hogy ehhez egy férfinak is köze volt, de nem azért, mert gyengéd érzelmeket tápláltam iránta. Hogy is tehettem volna?
Mégis ki lenne képes beleszeretni egy papba? Nem igazán volt kedvem folytatni ezt a beszélgetést, de szerencsére a
csengő hangja kimentett.
– Bocsi, most mennem kell – mondtam Joannek a kamerán keresztül.
– Persze, értelek én – bólogatott kacsintva. – Aztán holnap beszámolót kérek!
A fejemet csóválva nyomtam ki a mobilon a videohívást, majd az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam, de rögtön vissza is
szaladtam a tűzhelyhez, nehogy odakapjon a paradicsom.
– Korán jöttem?
Jonathan hangját hallottam magam mögül, ezért hátrapillantottam. Egyedül lépett be a lakásba, és becsukta maga
után az ajtót. Nem reverendát viselt, csak fekete inget kolláréval, ami sokkal jobban állt neki.
– Nem, dehogy – ráztam a fejem. – Mindjárt kész vagyok. Angelo mikor jön?
Mellém sétált, megtámaszkodott a pulton, és a tűzhelyen álló edények tartalmát vizsgálgatta.
– Nemsokára itt lesz. Gondoltam, előre megbeszélhetnénk, hogy mit mondunk neki.
– Rendben – bólintottam beleegyezőn, miközben a szószt kavargattam. – Tudnia kell, hogy mellette állunk, és ha
segítségre van szüksége a továbbiakban, akkor hozzánk fordulhat. Hiszen, ha újra be kell illeszkednie a világi életbe,
akkor…
– Na várj csak – vágott közbe Jonathan a homlokát ráncolva. – Már miért kéne beilleszkednie? Ha az egyháznál marad,
nem lesz semmi gond.
Erre már elzártam a gázt, és szúrós tekintettel fordultam felé.
– Ezt mégis hogy érted? – kérdeztem zavartan.
– Egyszerű, csak rá kell beszélnünk, hogy gondolja meg magát – magyarázta, mintha ez lenne a legtermészetesebb
megoldás.
– Nem – akadtam ki. – Az a lényeg, hogy érezze, mi mellette állunk, és nekünk bármit elmondhat.
Úgy nézett rám, mintha ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattam volna. Meg voltam róla győződve, hogy ő is
segíteni akar, de ekkor elbizonytalanodtam. Nem vallott rá, hogy ennyire a saját akaratát akarná rákényszeríteni
másra. Nem így ismertem meg, és ez a viselkedése enyhén szólva is lelombozott. Mintha eddig félreismertem volna.
– Neki is akkor a legjobb, ha marad – bizonygatta tovább.
– Mégis miért? Nem kell mindenkinek elvonulnia a világ elől!
– Nem is azt mondtam, de…
Vitánkat a csengő szakította félbe. Farkasszemet nézve álltunk egymással szemben, mintha az döntene az igazunkról,
hogy melyikünk szakítja el hamarabb a tekintetét a másikétól. Azért szerveztem ezt a kis vacsorát, hogy
helyrehozzam a dolgokat, de előre láttam, hogy az este katasztrófába fog torkollni. Együtt kéne rajta segítenünk, nem
pedig két különböző álláspontot támogatni. Végül úgy döntöttem, hogy én leszek az okosabb. Elléptem előle, hogy
magamban tovább fortyogva ajtót nyithassak. Angelo mosolyogva köszönt, ahogy meglátott, én pedig viszonoztam.
Nem akartam, hogy bármi negatív érzést észrevegyen rajtam, ezért igyekeztem kedvesen és barátságosan viselkedni.
Jonathan azonban nehezen palástolta az érzelmeit. Úgy fújtatott, mint egy durcás kisgyerek, ezért amíg Angelót az
asztalhoz tereltem, szigorú tekintettel jeleztem felé, hogy hagyja abba ezt a hisztit.
– Remélem, hogy ízleni fog a vacsora – mondtam a tűzhelyhez lépve.
Előre kikészítettem a tányérokat, így könnyen tálaltam az ételt. Egy adag tésztát és szószt szedtem mindegyikre, majd
letettem őket az asztalra a vendégeim elé. Külön tálra daraboltam a mozzarellát. Ahogy Jonathan meglátta az asztalon,
egyből rám pillantott, de én durcásan elkaptam a tekintetem. Haragudtam rá, ezért meg sem érdemelte volna a
jószívűségemet, de nem tudtam visszafogni magam. Azt akartam, hogy tudja, gondoltam rá.
– Nagyon finom az illata – dicsérte az ételt Angelo.
– Remélem, hogy az íze is jó.
A hűtőből kivettem egy üveg bort, és töltöttem mindhármunknak.
– Ó, én nem iszom, köszönöm – mentegetőzött Angelo.
– Egy pohártól nem lesz semmi bajod – legyintettem.
Reméltem, hogy legalább egy kicsit ellazul tőle. A vacsora jó hangulatban telt, meséltem a könyvemről, hétköznapi
témákról beszélgettünk, de az egyház nem jött szóba. Igyekeztem megteremteni a kellemes légkört, hogy Angelo a
bizalmába fogadjon, de közben végig ott motoszkált a fejemben, hogy Jonathan el fogja rontani az egészet. Nem is
nagyon szólalt meg, amíg ettünk, csak én társalogtam Angelóval. Rá-rápillantottam, de inkább a tésztájával volt
elfoglalva, és a saját gondolataival.
– Nagyon finom volt a vacsora, köszönöm – dőlt hátra Angelo a székében.
– Egészségedre! Kérsz még bort?
Egy-két kortyot ivott még csak belőle.
– Nem, köszönöm, ez is elég – rázta a fejét. – Nem szoktam inni.
Ekkor még nem tudta, hogy mi vár rá. Talán kért volna, hogy fel tudjon készülni a beszélgetésre. Kedvesen
rámosolyogtam, és összeszedtem a tányérokat.
– Desszert sajnos nincs, a főzőtudásom ennyiben kimerült – viccelődtem, miközben a mosogatóba helyeztem az
evőeszközöket.
Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá az este valódi témájához. Hiába járattam az agyam, egyszerűen képtelen
voltam kitalálni, márpedig nem csaphattam csak úgy bele a közepébe.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Angelo.
– Persze – bólintottam.
– Miért hívtak meg vacsorázni? – ráncolta a homlokát kíváncsian.
A tenyerem izzadni kezdett. Mégis mit mondhattam volna? Azért, hogy színt valljon? Ebbe nem lehet csak úgy
belecsapni. Szépen akartam felvezetni, ezért visszaültem a helyemre, és vettem egy mély levegőt. Angelo először rám
pillantott, majd Jonathanra. Eddig olyan határozott voltam, de egyszer csak lefagytam. Ezért nem foglalkoztam én
soha mások életével és érzéseivel, egyszerűen nem voltam ebben jó. Engem is frusztrált, amikor ilyen dolgokról
kellett beszélnem. Jonathan tanácstalan arckifejezéssel fordult felém, de mikor meglátta, hogy habozok, egyből
Angelóra szegezte a tekintetét.
– Szerettünk volna kicsit több időt tölteni veled, csak úgy kötetlenül – válaszolta bizonytalanul. – Leilával arra
gondoltunk, hogy egy vacsora tökéletes alkalom lenne erre. Beszélgetünk, borozgatunk, jobban megismerjük egymást.
Nem kell titkolóznunk egymás előtt. Itt nem zavar minket senki, azt csinálunk, amit csak szeretnénk. Közelebb
kerülhetünk egymáshoz, és bármi történjék is itt, a lakásban, az hármunk között marad.
A homlokom ráncokba futott. Először azt hittem, csak nekem tűnt fel Jonathan mondatainak kétértelműsége, de
amikor Angelo sápadt arcára pillantottam, leesett, hogy nem az én fantáziám túl élénk. Szegény fiú úgy nézett ki, mint
aki rögvest szívrohamot kap. Tátott szájjal, lélegzet-visszafojtva bámult Jonathanra, akinek fel sem tűnt, hogy úgy
beszél, mint aki épp egy édeshármasra akar meginvitálni egy papnövendéket. Mielőtt még rosszabbra fordult volna a
helyzet, a kezemet Jonathan karjára fektettem.
– Innen átveszem – vágtam közbe, amikor ismét meg akart szólalni.
Értetlen arckifejezéssel nézett rám, de nem foglalkoztam azzal, hogy megmagyarázzam a tetteimet. Arról nem
beszélve, hogy nem akartam megvárni azt, hogy belekezdjen a kortesbeszédébe. Angelo felé fordultam, és elővettem a
legkedvesebb arcomat.
– Raymond atya azt szerette volna elmondani, hogy bennünk megbízhatsz. Ha van bármi, amiről beszélni szeretnél,
akkor mi melletted állunk.
Végre eltűnt az arcáról a döbbenet, de még így sem értette, hogy mit akarok ezzel mondani.
– Mégis miről kéne beszélnem? – kérdezte.
– Bármiről – vontam meg a vállam. – Mondjuk arról, hogy miért döntöttél úgy, hogy otthagyod a szemináriumot.
Nagyot fújtatva csóválta a fejét.
– Szóval erre megy ki ez az egész? Rá akarnak beszélni, hogy meggondoljam magam?
– Csak azt akarjuk, hogy gondold át rendesen. Ez egy hatalmas döntés, ami az egész életedre hatással lesz.
– És mégis miért hiszik azt, hogy nem megalapozott a döntésem? – emelte fel a hangját.
Szerettem volna, ha magától hozza szóba a valódi okot, ezért azon járt az agyam, hogyan tudnám rávezetni a
vallomásra, de Jonathan megelőzött.
– Mert tudjuk, hogy miért tetted – közölte egyszerűen.
Angelo arcán ismét végigfutott a rettegés. A szemében láttam, hogy legszívesebben felpattant volna az asztaltól, hogy
elfusson, de a döbbenettől mozdulni sem bírt. Nagyot nyelt, mielőtt kinyitotta a száját.
– Ezt… Ezt hogy érti? – dadogta, miközben elkapta a tekintetét.
Az előtte álló borospoharat bámulta, majd felkapta, és kiitta a tartalmát. Jonathan nem igazán tudta kezelni ezt a
helyzetet, ezért nekem kellett minél hamarabb cselekednem, mielőtt még mindent elszúr.
– Angelo – szólítottam meg halkan, bensőséges hangon. – Tudjuk, hogy miért gondoltad meg magad, de szeretnénk, ha
még egyszer átgondolnád a döntésedet. Nem akarunk beleszólni az életedbe, de most nehéz helyzetben vagy, amikor
szükséged van barátokra.
– Honnan tudhatná, milyen helyzetben vagyok? – szegezte rám könnyes szemeit. – Fiatalkoromtól kezdve azzal a
tudattal éltem, hogy beteg vagyok. Hogy az agyam és a lelkem olyan dolgokra kényszerítenek, amik Istennek nem
tetszők, sőt egyenesen az ördögtől származnak. – A hangja remegett, de ugyanakkor határozottan ejtette ki a
szavakat. A szemeiben egyszerre véltem felfedezni a szomorúságot és a dühöt. – Teresa nővér szerint a pokol
legmélyére kerülök, ha nem teszek ígéretet Isten szolgálatára, de mégis hogy tehetném, ha a szívem azt diktálja, hogy
az érzéseim a tanítások ellenére is tiszták? Az a fiú, aki mindenben követi az igét és lemond minden földi jóról, az nem
én vagyok. Szeretem az Urat, de nem kérheti tőlem, hogy tagadjam meg önmagamat!
A szívem szakadt meg érte, ahogy vöröses szemekkel, remegő ajkakkal beszélt hozzánk. Tudtam, hogy a helyzetén
változtatni nem tudok, de talán segíthettem volna neki feldolgozni azt, amin éppen keresztülmegy. Magunk
elfogadása sosem egyszerű, főleg, ha a külvilágból olyan impulzusok érnek, amik szöges ellentétei annak, ahogy a
szívünk szerint cselekednénk. Én is megjártam ezt az utat, amikor írónak álltam. Éveken keresztül hallgattam, hogy ez
nem rendes szakma, nem lehet belőle megélni, az összes író csak naplopó, stb. Egyedül kellett megbirkóznom az új
életemmel, és nem volt egyszerű. Nem akartam, hogy Angelónak is egyedül kelljen végigcsinálnia mindazt, amit
nekem. Épp kinyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, amikor Jonathan megelőzött.
– Isten mindent lát, és tudja, mi lakozik a szívedben – szólalt meg nyugodt hangon.
Éreztem, hogy nem neki kéne vigasztalnia Angelót, főleg azért, mert tudtam, milyen álláspontot képvisel az ügyben,
ezért óvatosan szóltam rá.
– Jonathan, majd én…
– Nem – rázta a fejét. – Ezt el akarom mondani. – Angelo felé fordult, nekem pedig összeugrott a gyomrom. –
Mentorodként azt kell mondanom, hogy hatalmas hibát követsz el, ha otthagyod az egyházat. Ott mindig jó helyed
volt, és tudom, hogy kiváló pap válna belőled, olyan, akire nagy szükségünk van. Néha jobb, ha elnyomjuk magunkban
a saját érzéseinket, és csak arra koncentrálunk, hogy mit tehetnénk a nagyobb jó érdekében. Aki erre a hivatásra
készül, annak le kell mondania a magánéletéről és az önös, világi eszmékről.
Feszülten figyeltem, ahogy jobb kezét a nyakához emeli, és egy lassú mozdulattal kihúzza a fehér kollárét az inge
gallérja mögül, majd a zsebébe csúsztatja. Tekintetét egy pillanatra sem vonta el Angelótól, aki értetlenül bámult rá,
ahogyan én is.
– Barátodként viszont azt mondom, hogy csakis azt tedd, amit a szíved diktál – folytatta Jonathan. – Ne mások
mondják meg neked, hogyan élj és érezz. Ne engedd, hogy elítéljenek, mert bárki bármit mond, csak az számít, hogy
az Úr miként gondol rád. Ő pedig, hidd el, hogy annak lát, aki valójában vagy: egy kedves, tiszta lelkű fiúnak, aki
próbál helytállni az életben. Ő tudja, milyen értékes ember vagy, és nem az alapján ítél meg, hogy kihez húz a szíved.
Egy pillanatig se érezd azt, hogy bármire is kényszerítve vagy. A saját életedet csak te és Isten irányítjátok, és ő
mindig arra az útra fog terelni, amin járnod kell. Bárhogy is dönts, mi melletted fogunk állni. Ahogyan az Úr is.
Csak figyeltem, ahogy Jonathan kimondja a szavakat. Olyan gondoskodó hangnemben bátorította Angelót, hogy alig
bírtam visszafogni a könnyeimet. Mégsem ismertem félre. Mégis az a lenyűgözően magával ragadó ember, aki eddig is
volt, csak egy pillanatnyi kétely ütötte fel bennem a fejét. A szívem megtelt melegséggel és áhítattal, ahogy ránéztem.
Angelo arcán vékony könnycsepp szaladt végig, de nem fordította el a tekintetét. Ő is tudta, hogy előttünk nincs mit
szégyellnie és rejtegetnie. A sírástól fojtogatva vett egy mély levegőt. Abban a pillanatban látszott rajta a
megkönnyebbülés, hogy végre nem kell tovább bujkálnia. Kitörtek belőle az addigi sérelmek, átszakítva a gátat, ami a
valódi énjét zabolázta meg hosszú éveken keresztül. Bámulatos élmény volt, hogy részese lehettem ennek. Nem
ismertem régóta, de a sorsát a szívemen viseltem, ezért igyekeztem minden egyes tettemmel és szavammal kifejezni a
támogatásomat. A kezeit az asztalra fektetve morzsolgatta, miközben folyamatosan jártatta az agyát. Megszorítottam
a kezét, és bátorítóan rámosolyogtam. Meg akartam erősíteni abban, hogy támogatjuk a döntését, bármi legyen is az.
A tekintetét először rám szegezte, majd Jonathanra.
– Köszönöm – bólintott. – Azt hittem, hogy rá akarnak majd beszélni arra, hogy maradjak.
– Sosem tennénk ilyet – vágta rá Jonathan. – Nekünk csak az számít, hogy boldog legyél, és olyan módon, ahogy neked
a legjobb.
Teljesen meglepett a viselkedésével és a szavaival. Én is azt hittem, hogy az este arról fog szólni, hogy jól
összevesznek azon, mi lenne a helyes, de ehelyett egy gyönyörű jelenet részese lehettem. Értem soha senki nem tett
még ilyen szép dolgot, senkit nem érdekelt még ennyire a sorsom. Mielőtt még teljesen elérzékenyültem volna,
felálltam a székemből, hogy töltsek még bort magunknak. Jonathan és Angelo meghitt mosolyt váltottak egymással,
majd egyszerre emeltük fel a poharainkat, hogy koccintsunk. A feszült légkör tovaszállt, helyét átvette egy sokkal
kellemesebb, bensőségesebb hangulat. Angelo is sokkal nyitottabb lett felénk, és észrevettem, hogy Jonathan se vette
vissza a fehér gallérját. Hogy vajon elfelejtette, vagy direkt tett így, nem tudom, de a helyzet jobban megkövetelte egy
barát jelenlétét, mint egy papét. Felszabadultan tudtunk tovább beszélgetni, de már nem tértünk vissza erre a témára.
Egyszerűen csak élveztük, hogy mindannyian önmagunk lehetünk, és hogy egyikünket sem fognak vissza a társadalmi
szerepek.
Szeptember 24.
– Siess, mert elkésünk! – kiáltottam a hálószoba felé.
Már csak a cipőmet kellett magamra kapnom, de Fabio még mindig bent szöszmötölt valamit a szobában.
– Máris megyek! – szólt vissza.
Nem akartam elkésni, így is megígértem Jonathannak, hogy hamarabb érkezem, de Fabio utánam jött a fürdőbe, ezért
jó tízperces csúszásban voltunk. Magamhoz vettem a táskámat, amikor végre megjelent a nappaliban.
– Igyekeznél végre egy kicsit? – kérleltem, mire szigorú tekintettel nézett fel rám.
– Most meg miért vagy ilyen? – kérdezte számonkérő hangon.
– Ne haragudj – fújtattam. – Csak szeretnék időben odaérni.
– Oda fogunk, nyugi. De ne beszélj velem ilyen hangnemben!
Tényleg kicsit ingerültebben szóltam hozzá, ezért igyekeztem kiengesztelni egy puszival.
– Sajnálom, nem akartam bunkó lenni – kértem elnézést.
– Megbocsátok. Viszont kénytelen leszel máshogy is kiengesztelni.
Kéjes mosoly jelent meg az ajkai szélén, a szemében pedig fellobbant az a tűz, amit már olyan jól ismertem. Tudtam,
hogy ha ebbe belemegyünk, akkor sosem indulunk el.
– Mindenképp – adtam neki ismét egy puszit. – De csak miután hazaértünk.
Felkaptam a táskámat, és már léptem is ki az ajtón, mielőtt még túlságosan belelendülünk a nagy engesztelésbe.
Nagyon régen jártam utoljára templomban. A városnézések alatt sokszor bementem az épületekbe, de misén vagy
istentiszteleten nem voltam. Gyerekkoromban kötelező jelleggel ott kellett ülnöm, de mikor már kialakult a saját
értékrendem, akkor a templomba járás is elmaradozott, míg végül teljesen el nem tűnt. Hosszú évek teltek el anélkül,
hogy vallási okokból templomba menjek, és ekkor sem azért történt meg, hogy imádkozzam. Még azzal is bajban
voltam, hogyan öltözzek fel, ezért egy visszafogott fekete ruha mellett döntöttem, az mindig jó megoldás. Előtte nem
jártam még a Szent Ignác-templomban, de szerencsére Fabio tudta, hogy merre találjuk. A díszes, nagy belmagasságú
épületbe lépve nagy tömeg fogadott. Kicsit megszeppentem, hiszen még nem voltam hasonló eseményen, de az
emberek között sétálgatva megláttam Jonathan arcát. Ő is észrevett, ezért egyből felénk lépett.
– Örülök, hogy el tudtatok jönni – köszöntött minket széles mosollyal az arcán.
– Ki nem hagytuk volna – viszonoztam a mosolyt. – Angelo?
– Ő is itt van valahol – nézett körül.
– Majd utána úgyis találkozunk – legyintettem.
Ahogy megszólalt az orgona, mindenki az oltár felé fordult. Az idősebbek leültek a székekre, de mi hátul állva vártuk,
hogy elkezdődjön a szentmise. Lábujjhegyre állva leskelődtem, hátha meglátom Angelót, de annyian voltak, hogy
nehezen találtam egy kis rést az emberek között, ahol át tudtam volna nézni. Végül sikerült elkapnom őt, ahogy ott áll
a többi fiú között. Alig kezdődött el az igehirdetés, Fabio zsebéből rezgő hang szűrődött ki. Előkapta a mobilját, majd
felém fordulva odasúgta, hogy fel kell vennie, és szépen kisurrant az emberek között a templomból. Nem tudtam,
hogy ki hívja, de nem is érdekelt. Visszafordultam Angelo felé, és csak figyeltem, ahogy kihúzva magát, magabiztosan
áll az első sorban. A szívemet elöntötte a melegség.
– Jók voltunk – súgta nekem oda Jonathan.
Nem nézett rám, de én felé fordítottam a fejem.
– Jó csapat vagyunk – mosolyogtam rá.
– Az egyszer biztos.
A hangjában és a szemében büszkeséget fedeztem fel, erre pedig minden oka megvolt. Kényszert éreztem arra, hogy
megfogjam a kezét és a vállára hajtsam a fejem, hogy együtt élhessük át azt a pillanatot, amikor Angelo hivatalosan is
diakónussá válik, de ezt nem tehettem meg, főleg nem egy templomban. Belülről mart a forróság, de meg kellett
fékeznem magam. Ő viszont nem törődött senkivel és semmivel, megfogta a kezem, amitől még intenzívebben
öntöttek el az érzelmek. A tömegtől nem látszott, hogy mit csinálunk, ezért bátran szorítottam meg a kezét. Nem
fordultunk egymás felé, mindketten Angelóra szegeztük a tekintetünket, ahogy a templom padlóján fekszik, és az
egész gyülekezet egyként énekel. Nem bírtam ki, a szemem sarkából muszáj volt Jonathanra pillantanom. Sosem
hittem volna, hogy ennyire megkedvelhetek valakit, akinek ilyen fontos szerepet tölt be az életében a vallás. Ez
mindig is kényes téma volt számomra, de az ő esetében nem is gondoltam rá. Nem zavart, hogy olyan dologban hisz,
amit én messziről elkerülök, egyszerűen nem érdekelt ez a része. Csak ő, és azok az élmények, amiket együtt élhetünk
át.
December 23.
Hosszú hetekig nem írtam a naplómba. Mindegyik kiadó visszautasított, akikkel felvettem a kapcsolatot, ezért úgy
éreztem, semmi értelme tovább küzdenem. Újra elfogott a kétely, és magával ragadott a melankólia, de végül úgy
döntöttem, hogy a saját naplómat és gondolataimat tovább kell írnom. Jonathan segített megtalálni a szépséget abban
is, ami egyéb helyzetekben már padlóra döntött volna, de a társasága és biztató szavai mindig folytatásra késztettek.
Amikor bezárkóztam a lakásomba és nem vettem részt a reggeli futáson, azon nyomban megjelent nálam. Mindig
sikerült kirángatnia a rosszkedvből, még akkor is, amikor esélytelennek éreztem. Felugrott vacsorázni, elvitt sétálni,
bármit megtett, amitől jobban érezhettem magam. És minden egyes alkalommal sikerült. Ezért döntöttem úgy, hogy
adok magamnak és az írásnak még egy esélyt.
Az ünnepek körül kevesebb vendég tér be az éttermekbe, ezért a személyzet munkáját is máshogy osztottuk be. Én
általában délben dolgoztam, Fabio pedig este, csak ritkán kerültünk egy műszakba. Ennek kicsit örültem, mivel
nehezen tudtam a munkára figyelni, amikor ő is ott volt. Folyton a nyomomban volt, és ha egy férfi vendég kicsit több
figyelmet szentelt nekem, azonnal ott termett és leváltott. Eleinte még hízelgő volt a féltékenysége, de hiába kértem
meg, hogy ne kövessen lépten-nyomon, a szavaim süket fülekre leltek. Ezért egy idő után már nem is szóltam neki, de
így, hogy külön dolgoztunk, megoldódott a problémám. Kicsit furcsálltam, hogy nem jött elém, mivel szabad estéje
volt, és ilyenkor mindig hazakísért munka után. Kicsit csalódottan kullogtam haza, de útközben elterveztem, hogy így
az egész estémet írással tudom tölteni. Jonathan sem jelentkezett egy ideje. A karácsony miatt szörnyen elfoglalt volt,
de nem hibáztattam érte, hiszen neki elsősorban ez volt a dolga. Arra viszont mindig figyelt, hogy mindennap
bejelentkezzen, akár egy rövid SMS vagy e-mail formájában. Ezen az estén sem volt ez másképp. Az erkélyajtó elé
húztam az íróasztalt, hogy a laptopom mögül rálássak a városra. Ahogy felhajtottam a monitorom, egyből felvillant a
kis ablak a képernyő jobb sarkában, ami az újonnan beérkező e-maileket jelezte. Jonathan érdeklődött a
lelkiállapotom felől, de megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben, épp írni készültem.
„Remélem, holnap eljössz velem az éjféli misére” – írta a következő üzenetben.
El is felejtettem, hogy elhívott. Nem volt kedvem fennmaradni olyan sokáig, de estére Fabio családjához voltunk
hivatalosak, úgyhogy számítottam rá, hogy úgyis ébren leszek még.
„Ki nem hagynám!” – válaszoltam.
„Nagyon helyes! Készültem egy kis meglepetéssel a nagy nap alkalmából, remélem, tetszeni fog” – érkezett az újabb
üzenet.
Elfogott az izgalom. Kíváncsi voltam, vajon mivel készült, de szerettem a meglepetéseket, ezért nem kérdezősködtem.
Tudtam, hogy napközben esélytelen lenne találkoznunk, ezért az éjféli mise tökéletes alkalom volt az ünneplésre.
„Nekem elég lenne, ha az öreggel lebeszélnéd, hogy essen holnap egy kevés hó” – írtam.
„Vedd elintézettnek! ;)” – érkezett a válasz.
Nagyot mosolyogtam az utolsó üzenetén. Az egyik legelragadóbb tulajdonsága a humora volt. Ezzel mindig levett a
lábamról, és jobb kedvre derített. A levelezésünk után jókedvűen nyitottam meg a már félig begépelt szöveget a
laptopomon, hogy folytassam a feldolgozását. Még mindig füzetben vezettem a naplómat, de az átírás és javítás
megkönnyítése végett begépeltem azokat a részeket, amiket kiadásra szántam. Igaz, hogy a terveim mind dugába
dőltek, de nem adtam fel, mert tudtam, hogy egy nap majd rám talál az a lehetőség, amire mindig is vágytam.
December 24.
Fabio családjánál kellemes hangulatban telt a vacsora. Legutoljára gyerekkoromban ünnepeltük így a karácsonyt,
ezért jó volt visszanyúlni ezekhez a meghitt emlékekhez. Mindenki egy nagy asztalnál ült, ami roskadásig volt
ételekkel, italokkal, süteményekkel, amiből annyit ettem, hogy az este végére majd kidurrantam. Mivel társalogni
nemigen tudtam, ezért az evéssel foglaltam el magam. Persze fel is köszöntöttek, kaptam ajándékokat, pedig előre
szóltam, hogy nem szeretném nagydobra verni a dolgot. Évek óta nem ünnepeltem a születésnapomat, ezért
szokatlan volt a sok gratuláció. Nem is igazán értettem, mihez gratulálnak.
Fabio és a családja egy közeli templomba jártak az éjféli misére, de Jonathan a Szent Péter-bazilikába hívott el, ezért
fogtam egy taxit, miután elbúcsúztam mindenkitől. Fabio hosszasan megcsókolt, és megígérte, hogy a mise után
felugrik hozzám, hogy kettesben is ünnepelhessünk. A szemében láttam, hogy ez az ünneplés számára mit is fog
jelenteni, de nem ellenkeztem. Öregnek éreztem magam, és ezért jólesett, hogy egy fiatalabb férfi kereste a
társaságomat. Igen, hiú vagyok, de nem tehetek róla. Imponált, hogy Fabio ennyire odavan értem.
Nem mondanám, hogy a szentmise megérintett, de volt egy olyan különleges hangulata, amitől még az én jégszívem is
felolvadt. Mint például az, amikor a kórus elénekelte az Ave Mariát, és az egész templom, sőt, az én bensőm is az ő
hangjuktól zengett. Mintha egy titkos kis összejövetelen vehettem volna részt, ahova csak néhányan tehetik be a
lábukat. Az egész világon keresztények milliói ültek templomokban azon az éjjelen, én mégis a vallásuk központi
helyén lehettem. Eleinte rosszul éreztem magam amiatt, hogy ateistaként megtehettem, hogy a Vatikánban ünneplem
a karácsonyt, de aztán eljutott a tudatomig, hogy milyen mázlista is vagyok. Nem sokan mondhatják el ezt magukról.
Igyekeztem minden egyes pillanatot, apró mozzanatot magamba szippantani, hogy ezeket eltárolva újból
elővehessem őket, ha lelki feltöltődésre vágyom. A hátsó padsorok között ültem végig, de feszülten figyeltem, ami
körülöttem történik. Jonathan és Angelo elöl ültek a többi pap és diakónus között. Jonathan egyszer hátrapillantott, és
megkeresett a tekintetével. Látta, hogy ott vagyok, és onnantól kezdve nem fordult hátra. Alig vártam, hogy
beszélhessek vele személyesen is, miután hosszú napokon keresztül elkerültük egymást.
A mise végeztével előresétáltam, ő pedig hátra, hogy köszöntsön.
– Örülök, hogy el tudtál jönni – mosolygott rám.
– Visszautasíthatatlan ajánlatot tettél. Ráadásul reméltem, hogy tudunk együtt is ünnepelni.
– Nos – pillantott az órájára. – Már elmúlt éjfél, szóval hivatalosan lekéstem a születésnapodat, de az ajándékodat
mindenképp szeretném átadni.
– És mi lenne az? – kérdeztem izgatottan.
– Gyere!
A templom bal oldali része felé vezetett, majd eltűntünk egy faajtó mögött. Egy hátsó folyosóra vitt, és egy újabb ajtón
haladtunk át, majd egy lifttel találtam szemben magam. Hiába néztem rá kérdőn, ő csak magában mosolygott, mint
egy izgatott kisgyerek. Engem is átjárt az a titokzatos légkör, ami a templom félreeső kis folyosóit körüllengte. Nem
sokan járhattak azokon a köveken, amiken én lépkedtem akkor, és már ez a tudat különlegessé tette a pillanatot. Azon
kaptam magam, hogy nem is akarom tudni, hova visz, mert már maga az út is feldobta a hangulatomat. A liftben
hosszú ideig zötykölődtünk, majd kiszállva belőle ismét gyalog folytattuk az utunkat. Szűkös csigalépcsőn haladtunk
felfelé, ami első ránézésre még ferdének is tűnt. Aztán második ránézésre is. A falak mintha megdőltek volna az egyik
irányba. Jonathan ment előre, hogy mutassa az utat, én pedig követtem. A hosszú lépcsősor legtetején ismét egy
vastag ajtót nyitott ki, engem pedig megcsapott a hűvös levegő. Összehúztam magamon a kabátomat, hogy
megfékezzem a remegésemet, de amikor megláttam, hova érkeztünk, minden gondolatom elszállt. Még a hideget sem
érzékeltem. Igyekeztem minél többet befogadni a látványból, ami elém tárult: a város éjszakai látképe elképesztően
gyönyörű volt a kupolából. A Szent Péter tér lámpái bevilágították a környéket, de a távolban is felfedeztem azokat a
helyeket, ahol már előtte jártunk. Az Angyalvár messziről is csodálatos látványt nyújtott, és még a Pantheon fényeit is
sikerült megtalálnom. Nem bírtam betelni a város szépségével. Közelebb léptem a magas fémkorláthoz, hogy jobban
körbenézhessek.
– Hogy tetszik?
Összerezzentem, ahogy Jonathan megszólalt mögöttem. Főleg azért, mert a hangját egészen közelről hallottam, amitől
a szívem is erősebben dobbant meg.
– Elképesztő – nyögtem áhítattal.
Jonathan mellém állt, és ő is a város felé fordult.
– Szerintem is. A legszebb dolog, amit életemben láttam. Az egyik legszebb.
Éreztem, ahogy a tekintetét rám emeli, de én nem tudtam megmozdulni. Annyi érzelem kavargott bennem, hogy
képtelen voltam tisztán gondolkodni. Hiányzott Jonathan, jobban, mint szabadott volna. Csak ekkor fogtam fel,
mennyire, amikor az egész bensőm csordultig volt… Talán örömmel? Boldogsággal? Nem tudnám leírni azt az érzést.
Folyamatosan mosolyogtam, képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról. Úgy éreztem, lebegek. Mintha a fizikai
testem nem is létezett volna, csak az a felszabadító gondtalanság, ami abban a pillanatban elárasztott. Akkor, ott nem
érdekelt semmi, sem az írás, sem a könyvek, sem a gondjaim, csak az, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ő van
nekem.
– El sem hiszem, hogy itt lehetek – suttogtam. – Ennél szebb születésnapi ajándékot még sosem kaptam.
– Ó, ez még nem az ajándék – csóválta a fejét játékos mosollyal az arcán.
Felvont szemöldökkel fordultam felé, amikor előhúzott a zsebéből egy borítékot. Ő még izgatottabbnak tűnt, mint
amilyen én voltam, pedig engem szörnyen furdalt a kíváncsiság. Nem igazán érdekeltek az ajándékok, de az igen, amit
tőle kaptam.
– Remélem, hogy örülni fogsz neki.
Szinte remegő kézzel nyújtotta át nekem a borítékot, én pedig türelmetlenül vettem el tőle, mert már alig bírtam
visszafogni magam. Minél előbb tudni akartam, hogy mi van benne. Maga a boríték is szép, vastag papírból készült,
ahogy a benne álló levél is. Elsőre úgy nézett ki, mint amit több évszázaddal ezelőtt írtak, de az látszott rajta, hogy
csak utánzat. Ahogy elkezdtem olvasni, az első mondat után felkaptam a fejem, és kikerekedett szemekkel Jonathanra
néztem. Nem hittem el, amit látok.
– Ez… – dadogtam.
– Igen – bólintott. – Meghívó Velencébe.
Nehezen fogta vissza a mosolygást, miközben a levél felé biccentett, hogy olvassam tovább. A meghívó február 3-ra
szólt, egy bálra, amit egy hotelben tartanak. A szálloda neve és a levél kinézete alapján egy elég puccos helyre.
Hitetlenkedve forgattam a papírt a kezemben, azt se tudtam, mit mondjak.
– De mégis hogyan? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Mondtad, hogy szeretnél elmenni a karneválra. Gondoltam, összeköthetnéd a kellemeset a hasznossal – vonta meg a
vállát.
– Ezt hogy érted?
– A bált Mrs. Thomson szervezi, aki minden évben több hónapot Olaszországban tölt, és nem mellesleg egy elég neves
kiadó egyik társtulajdonosa. Szereti ő maga kiválasztani azokat, akikkel szerződést kötnek. Elküldtem neki a
kéziratod egy részét, és szeretne megismerni.
Ezt már tényleg nem tudtam feldolgozni. Csak bámultam ki a fejemből, képtelen voltam tudatosítani magamban a
történteket.
– Azt akarod mondani, hogy nemcsak, hogy elmehetek a karneválra, de még egy nagy kiadó tulajdonosával is össze
tudsz hozni?
– Akit érdekel a könyved – bólintott.
Az agyam leblokkolt, képtelen voltam ennyi pozitív dolgot befogadni. Mélyen belülről tört fel belőlem a nevetés, amit
nem tudtam megfékezni. Hangosan kacagtam, miközben örömömben hullottak a könnyeim. Jonathan rajtam
mosolygott, én pedig nem bírtam tovább visszafogni magam, átöleltem a derekát, és az arcomat a mellkasába fúrtam.
Egy pillanatig sem hezitált, azonnal körém fonta a karjait, és magához húzott. A testem ugyanúgy reszketett a sírástól,
mint Elbán a tengerparton, de ekkor teljesen más okból kifolyólag. Boldog voltam. Nemcsak egyszerűen jókedvem
volt, de úgy éreztem, semmi sem állhat az utamba. Szebbnél szebb dolgok történtek velem, és biztos voltam benne,
hogy amíg Jonathan mellettem van, nagy baj nem érhet.
– Nézd! – szólalt meg izgatottan.
Felemeltem a fejem, és ekkor megláttam, ahogy a kabátomra egy apró, fehér pehely hullik, majd egy újabb követi, ami
Jonathan vállán landol.
– Ez egy igazi…
– Csoda – fejeztem be a mondatot.
A szemébe néztem, hogy láthassam a reakcióját. A tekintete ugyanazt a boldogságot tükrözte, amit a lelkemben
éreztem. Igen, már hittem a csodákban. Hittem abban, hogy mindennek megvan az oka, és minden azért történik,
hogy a saját utunk felé tereljen minket. Azon az estén ott kellett lennem, hogy ezt megtapasztaljam a saját bőrömön is.
Úgy éreztem, hogy az új évvel végre új időszámítás veszi kezdetét az életemben.
– Ugye eljössz velem Velencébe? – kérdeztem halkan.
Mintha valamit mondani akart volna, de meggondolta magát. Újból becsukta a száját, és pár pillanatig rágódott a
válaszon, csak utána szólalt meg.
– Nagyon szívesen – mosolygott rám kedvesen.
Február 3.
Sietve pakoltam a bőröndömbe, nehogy lekéssem a vonatot. Kapkodva keresgéltem elő azokat a ruháimat,
amelyekben egész tűrhető a megjelenésem, hogy jó benyomást tegyek Mrs. Thomsonra. Jonathan szerint nagyon
tetszett neki a részlet, amit olvasott a naplómból, ezért némi előnnyel indultam nála, de attól még tisztában voltam
vele, hogy nem osztogatják csak úgy a szerződéseket. Fabio lépett be a hálóba, de nem emeltem fel a fejem, mert épp
egy farmert próbáltam meg begyömöszölni egy picurka kis helyre.
– Ez mi? – kérdezte.
Ekkor már felnéztem rá. A szívem kihagyott egy ütemet. A naplómat tartotta a kezében, azt a naplót, amibe a
legmélyebb gondolataimat is leírom, nem csak a publikusakat. Annyi eszem azért van, hogy nem teregetek ki minden
szennyest az olvasóim elé. Kikaptam a kezéből a füzetet, de nem túl feltűnően, csak mintha én sem tudnám, hogy mit
tart a kezében.
– Jah, ez csak a naplóm, jó is, hogy eszembe juttattad, hogy elvigyem.
Bedobtam a füzetet a bőröndöm tetejére, és folytattam a ruhák hajtogatását, hogy minél hamarabb ejtsük a témát.
– Szép dolgokat írtál bele Raymond atyáról – lépett hozzám közelebb. – Úgy látom, nagyon összebarátkoztatok.
A kezem remegni kezdett, de ezt gyors mozdulatokkal igyekeztem palástolni. Nem tudhattam, mennyit olvasott el
belőle. Nem is lett volna szabad megtalálnia, mert az íróasztal fiókjában volt.
– Igen, tudod, hogy jóban vagyunk – vontam meg a vállam érdektelenül. – Hol találtad a füzetet?
– Az asztalon feküdt. Azt hittem, hogy a könyved az.
Neki is elmeséltem, hogy a könyvet a gépemen írom, ráadásul biztos voltam benne, hogy visszatettem a naplót a
fiókba. Gyanakvóan nézett rám, de én igyekeztem minél természetesebben viselkedni.
– Jó, hogy megtaláltad, különben itthon felejtettem volna. Mihez kezdenék nélküled?
Hozzá léptem, és egy negédes csókot nyomtam a szájára, hogy ezzel eltereljem a figyelmét. A manőverem bevált,
ugyanis elkapta a derekamat, és nem engedett tovább az utamra, magához szorított, és szenvedélyesen megcsókolt.
Nem az volt a célom, hogy leragadjunk ennél, mégsem szabadultam a karjai közül, és tudtam, hogy ha megpróbálom,
akkor az lesz az első kérdése, hogy miért vagyok vele olyan hűvös. Inkább engedtem a csábításának, de
meglepetésemre nem próbálkozott tovább, hanem elhúzta a fejét, és a szemembe nézett.
– Ha ennyire szükséged van rám, akkor miért akarsz egyedül menni Velencébe?
A hangjában és a tekintetében is némi számonkérés tükröződött, amit annak tudtam be, hogy rosszulesett neki, hogy
nélküle utazom el. Ki kellett találnom valamit, mert azt végképp nem mondhattam el, hogy Jonathan jön velem.
– Egy főre szólt a meghívó – vontam meg a vállam ártatlanul, mintha én is sajnálnám, hogy így alakult. – Egy üzleti
találkozót nem kezdhetek rögtön úgy, hogy vinném magammal a barátomat is, küldjenek mindent két főre szólóan.
– Akkor sem tetszik, hogy egyedül szeled át az egész országot – mondta panaszosan.
Ismét a jól bevált trükkhöz folyamodtam: kedvesen rámosolyogtam, és adtam neki egy puszit.
– Nyugodj meg, tudok magamra vigyázni! Most viszont rohannom kell, mert ha lekésem a vonatot, akkor nem érek
oda estére, és utazhatok éjjel. Azt pedig nagyon nem szeretném.

Időben kiértünk a vonatállomásra. Fabio persze ragaszkodott hozzá, hogy a vagonig kísérjen, hiába
győzködtem, hogy teljesen fölösleges. Már messziről kémleltem a peront, hátha meglátom Jonathant, akivel úgy
beszéltük meg, hogy ott találkozunk. Nagyon féltem, hogy Fabio megtudja, hazudtam neki az utazásról, mert elég
féltékeny típusnak ismertem meg. Nem mertem neki bevallani, hogy Jonathant kértem meg, hogy jöjjön el velem, és
nem őt. Furának tűnhet, de így éreztem helyesnek. Ő vette fel a kapcsolatot Mrs. Thomsonnal, ő intézte el, hogy kapjak
egy esélyt a kiadónál, tehát neki köszönhettem mindent. Úgy gondoltam, hogy így meg tudnám hálálni mindazt, amit
értem tett.
Megkerestük a vagonszámot, ami a jegyemen állt, de Jonathan nem volt ott. Idegesen pillantottam körbe, de nem
láttam sehol.
– Fel kéne szállnod, mindjárt indul a vonat – noszogatott Fabio.
Nyugtalanul kémleltem a tömeget, de Jonathan arca sehol sem tűnt fel. Végigfutott az agyamon, hogy talán
meggondolta magát. Esetleg történt vele valami. Egyre feszültebben kerestem őt, de hiába. Ahogy meghallottam a
kalauz füttyszavát, Fabio felemelte a bőröndömet a lépcsőn, én pedig felpattantam az első fokára. Úgy hajoltam vissza,
hogy még utoljára meg tudjam csókolni, de a vonat ajtaja már kitartóan sípolt, ami azt jelezte, hogy lassan záródik.
– Nagyon vigyázz magadra! És hívj, ha odaértél! – szólt utánam Fabio, miközben már csukódtak össze az ajtó szárnyai.
– Rendben, szia! – integettem a már zárt ajtók mögül, a vonat pedig lassan elkezdett gurulni.
Fabio is visszaintett, és dobott egy csókot. A szívem nagyot dobbant, amikor leesett, hogy egyedül kellett felszállnom.
Jonathan nem jött el. Olyan hirtelen indultunk, hogy időm se volt felhívni, ráadásul a csomagjaimmal nehezen
boldogultam. Először meg akartam keresni a helyemet, hogy kényelmesen előhalászhassam a mobilomat, és
megkérdezzem, miért nem jött el a megbeszélt helyre. A vagon belsejébe sétáltam, ahol a harmadik széksor fölött
megláttam a helyjegyem számát. Az ablak melletti ülésre pillantva hatalmas kő esett le a szívemről.
– Jonathan – préseltem ki a levegőt megkönnyebbülve.
A szokásos reggeli újságját olvasta, az előtte álló szék háttámlájáról lenyitott tálcán pedig két papírpohár állt.
– Láttam, hogy Fabio kikísért, ezért inkább felszálltam, hogy ne kelljen magyarázkodnod.
Félszeg mosollyal nyitotta le az én ülésem tálcáját is, hogy áttegye rá az egyik kávéspoharat. Vettem egy mély levegőt,
hogy lenyugtassam magam, majd miután elhelyeztem a csomagjaimat, lehuppantam mellé. Felé fordítottam a fejem,
hogy a szemébe nézhessek.
– Azt hittem, hogy nem jöttél el – csuklott el a hangom.
Mosolyát szélesebbre húzta.
– Semmi pénzért nem tettem volna ilyet.
Az út szörnyen hosszú volt, de amikor megérkeztünk a pályaudvarra és körbenéztem, az feledtette a fáradtságot és az
elgémberedett végtagjaimat. Róma is elképesztő város, de Velencét olyan hangulat lengi körül, amit egyszer
mindenkinek muszáj éreznie. A karnevál már elkezdődött, ezért a várost ellepték a maskarába öltözött emberek, ami
még színesebbé tette a tömeget. Az épületből kilépve egyből a Canal Grande látványa fogadott, ami rögtön magával
ragadott. Amikor Jonathan közölte, hogy hajóval kell körbemenni a csatornán, hogy a szálláshoz érjünk, az alsó
ajkamba harapva szedtem a lábam az állomás felé, mint egy izgatott kisgyerek. Alig vártam, hogy láthassam a hotelt,
mivel a leírás alapján elég puccos helynek gondoltam. És igazam is lett. A hajókázás után még sétáltunk egy kicsit, de
egy szűk kis utca végén elértünk a szállodához, amin már kívülről is látszott, hogy bizony nem egy hostel. Az előtte
benyúló vékony kis csatornán épp vendégek érkeztek kisebb csónakokban. A magas, világos falú kőépület előtt
megállva próbáltam kiolvasni a hotel nevét.
– Bagi… Baglo…
– Baglioni – szánt meg végül Jonathan.
Imádtam hallgatni, ahogy olaszul beszél, amint olyan könnyedén ejti ki a szavakat. Elképzelhetetlennek tartottam,
hogy valaha is megtanuljam a nyelvet, de kimondottan szerettem a csengését.
Már a hotel lobbyja is káprázatos volt. Pont olyan, mint a filmekben. A márványozott falakról úgy verődtek vissza a
fények, hogy az egész teret megvilágították. Minden csillogott, még a képkeretek és a vázák is, amelyekben friss
virágok ontották magukból a kellemes illatot. Amíg Jonathan bejelentkezett, addig én a számat tátva forogtam körbe,
hogy alaposan szemügyre vehessek mindent. Pont így képzeltem el Velencét. Amíg Jonathan becsekkolt, én felhívtam
Fabiót, és megnyugtattam, hogy minden rendben, épségben megérkeztem. Majdnem elszóltam magam, és azt
mondtam, hogy „megérkeztünk”, de szerencsére időben kapcsoltam. Kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy
hazudnom kell neki, de nem értette volna meg, hogy Jonathannak köszönhetem az egészet, és szerettem volna, ha ő
van mellettem. Csak két napot kellett kibírnom titkolózva, de a lebukás veszélye nem fenyegetett. El akartam engedni
magam, és szórakozni, de persze csak olyan mértékben, hogy este tudjak beszélni Mrs. Thomsonnal.
Két hálószobás lakosztályt kaptunk a hotel legfelső emeletén. Jonathan nem tűnt meglepettnek, ezért engem sem
zavart, hogy közös bejáratú szobákat kaptunk. Végig olyan érzésem volt, mintha egy múzeumban sétálnék. Nem
mertem semmihez hozzáérni, még az ajtó kilincséhez se nagyon, nehogy valamit eltörjek. A lakosztály pedig
egyenesen lélegzetelállító volt. A falakat bronzszínű, anyagában mintás tapéta fedte, a fapadló pedig úgy csillogott,
hogy szinte láttam benne a saját tükörképemet. A bútorok egytől egyig faragott fából készültek, arany díszítéssel, a
vastag drapéria pedig, ami az ablakok körül lógott, teljesen passzolt a tapétához. Sose voltam még ilyen flancos
helyen. Megfordultam pár jó szállodában és étteremben, de ehhez foghatót még sosem láttam élőben. Letettem a
bőröndömet, és egyenesen a szemben álló teraszajtóhoz sétáltam, hogy kilépve rajta megcsodálhassam a kilátást.
Egyenesen a szomszédos sziget templomtornyára láttunk rá, előttünk pedig az öböl terült el. Egyből összefacsarodott
a szívem, amikor leesett, hogy csak egy éjszakát maradunk itt.
– Melyik hálót szeretnéd? – kérdezte Jonathan, amikor visszasétált a csomagjainkhoz.
– Nekem mindegy – vontam meg a vállam. – Válassz egyet, a másik jó lesz nekem.
Ezzel bevonult a jobb oldali szobába, hogy kipakolja a dolgait. Nem szívesen mentem be a teraszról, de nem volt már
sok időm a készülődésre. Le akartam zuhanyozni, hajat mosni, ráadásul egy ilyen alkalomra illett volna rendesen
kisminkelni magam, az pedig elég időigényes egy olyan kétbalkezesnek, mint amilyen én vagyok. Lefektettem a
bőröndömet a hatalmas, aranyozott szegélyű fehér franciaágyra, és előszedtem belőle a ruháimat. Egyre izgatottabb
lettem, ahogy telt az idő. Vártam a bált, és azt is, hogy végre tárgyalhassak a kiadóval. Úgy éreztem, hogy újból képes
lennék keményen dolgozni azért, hogy az álmaimat továbbra is kövessem, és ezt mindenképp el akartam mondani
Mrs. Thomsonnak. Türelmetlenül rendezgettem a cuccaimat, amikor megszólalt a telefonom. Joan kezdeményezett
videohívást, és mivel el akartam neki dicsekedni, ezért rögtön rányomtam a zöld gombra.
– Na, mi a helyzet, világjáró?
Joan széles mosollyal fogadott, amitől még jobb kedvem lett.
– Most érkeztünk meg. Ezt a helyet látnod kell!
Kiszaladtam a teraszra, hogy neki is megmutassam a kilátást.
– Wow! Az igen! Nem semmi!
– Ugye? – újból magam felé fordítottam a kamerát, és belevigyorogtam. – Nemsokára viszont készülődnöm kell, mert
hétkor már kezdődik a bál.
– Olyan vagy, mint Hamupipőke. Csak aztán nehogy elhagyd éjjel az üvegcipellődet, miközben elmenekülsz a bálról.
Nagyot nevettem a szavain.
– Tudod, hogy nem vagyok az a hercegnőtípus.
– Tudom, tudom – bólogatott. – Na, muti, milyen ruhád lesz, aztán hagylak is készülődni.
Letámasztottam a mobilt a fésülködőasztalra, és előhúztam a fekete ruhámat a bőröndből. Magam elé fogtam, hogy
Joan is jobban lássa, de a homloka ráncba szaladt.
– Komolyan ebben mész? – kérdezte óvatosan.
Nem értettem a kérdését, főleg nem a hangsúlyt hozzá, ezért végignéztem magamon.
– Igen, miért?
– Mert egy ötcsillagos szálloda elit karneváli báljára vagy hivatalos a felső tízezer társaságában.
A lelkesedésem egy pillanat alatt csapott át kétségbeesésbe. A kis fekete ruhám nagyon csinos volt, de Joannek igaza
volt, nem mehettem abban a bálba.
– Na, most vagyok szarban… – nyögtem magam elé elkeseredetten.
– Ne izgulj, mindent meg lehet oldani! – nyugtatott Joan. – Biztos vagyok benne, hogy fel vannak készülve az ilyen
esetekre.
A pánik egyre jobban szétáradt a testemben.
– De már csak három órám van addig.
– Akkor mire vársz még? A tündérkeresztanyád nem fog betoppanni, hogy varázsoljon neked egy ruhát!
Cselekednem kellett, mégpedig minél hamarabb. Nem állíthattam be ebben a rongydarabban a sok milliomos közé.
Gyorsan elköszöntem Joantől, és magamhoz vettem a táskámat. A szívem majd kiugrott a helyéről, de szaladtam,
ahogy csak bírtam. Bekopogtam Jonathan szobájába, de nem nyitott ajtót, csak kiszólt.
– Igen?
– El kell ugranom valahova, valamit elfelejtettem.
– De minden rendben?
– Igen, persze, de találkozzunk a bálon, rendben? Nem tudom, mikorra érek vissza.
– Oké, de vigyázz magadra! Könnyű eltévedni a városban.
Végig se hallgattam az intelmeit, csak kiszáguldottam a szobából, hogy egy vállalható ruhát keressek magamnak
estére. Pedig oda kellett volna figyelnem rá, ugyanis félórás sétálgatás után már fogalmam sem volt, merre járok. Még
szerencse, hogy a GPS működött a telefonomon, de azonkívül teljesen tanácstalan voltam. Az interneten keresgéltem,
próbáltam angolul leszólítani embereket, míg végül egy kedves, fiatal lány útbaigazított. Már csak másfél órám volt,
ezért kapkodtam a lábaimat, miközben az járt a fejemben, hogy ezt az estét nem szúrhatom el.
Nem volt olcsó, de végül találtam egy kölcsönzőt, ahol még akadt pár ruha. Fel sem próbáltam, csak ráböktem egyre,
kértem hozzá mindenféle kiegészítőt, és már loholtam is vissza a hotelbe, nehogy elkéssek.

Hosszú perceken keresztül csak bámultam magam a tükörben. Jonathan már rég lement a különterembe,
de nekem szükségem volt még egy kis időre. Fel kellett dolgoznom mindazt, amit ez a rövid kis utazás jelentett: egy új
esélyt arra, hogy a kirakós utolsó darabja is a helyére kerülhessen. Tudtam, hogy ha sikerül meggyőznöm a kiadót
arról, hogy szerződést adjanak, akkor onnantól kezdve minden megváltozik. Erre volt szükségem ahhoz, hogy végre
újból önmagam lehessek, de már abban sem voltam biztos, hogy ugyanaz az ember akarok lenni, aki régen voltam.
Mindig is egyszerűen öltözködtem, nem sokat adtam a külcsínre, de ahogy végigfuttattam a sötétkék selymen a
kezem, önkéntelenül is mosolyra húztam a számat. Joan szavai visszhangzottak a fejemben. A hatalmas, uszályos
ruhámban, hullámokban leomló hajammal, a ruhához passzoló velencei maszkkal és vörös ajkaimmal tényleg úgy
néztem ki, mint egy igazi hercegnő. Sosem éreztem még ennyire szépnek magam. Nem is érdekelt soha, hogy mit
gondolnak rólam, de ezen az estén azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Vettem egy nagy, mély levegőt, és
kisétáltam a szobámból. A folyosón szerencsére összefutottam a többi vendéggel, akik hozzám hasonlóan voltak
felöltözve, ezért megnyugodtam, hogy nem vittem túlzásba a dolgot. A klasszikus zene az egész szállodát betöltötte, és
amikor meghallottam, hogy ráadásul élőben játszanak, még gyorsabban szedtem a lábamat. Izgatottan lépkedtem le a
lépcsőn, aminek az aljában két, szintén színes ruhába öltözött férfi állt egy asztalnál. Ahogy odaértem hozzájuk,
angolul köszöntem nekik, ezért szintén angolul kérdezték meg a nevem, hogy szerepelek-e a listán. Miközben
keresgéltek, belestem a terembe, ahol már nagyban folyt a bál. Én egy kis késéssel érkeztem, de szerencsére hamar
megtaláltak a vendéglistán, ezért jó szórakozást kívántak, én pedig végre beléphettem a forgatagba. Hirtelen
megcsapott a pezsgő illata, a harsány nevetés és a színek kavalkádja. El sem tudtam képzelni, mi lesz itt később.
Megálltam a bejáratnál, és a tömeget kezdtem pásztázni. Nem kellett egy perc se hozzá, hogy kiszúrjam Jonathan
szőkés haját és az összetéveszthetetlen mozgását. Meglepett, hogy teljesen egyszerű öltönyben és
csokornyakkendőben láttam, de rajta is álarc volt, ahogy az összes többi vendégen. Azt leszámítva, hogy ő nem vitte
túlzásba, egyszerű fekete maszkot viselt. Ahogy én kiszúrtam őt, mintha megérezte volna, és abban a pillanatban
felém fordult. A tekintetünk találkozott. Egy idősebb nővel beszélgetett, de amikor észrevett, teljesen ledermedt. Meg
se mozdult, csak nézett hosszú másodperceken keresztül, míg egy halvány mosoly fel nem futott az ajkaira. Ekkor
mondott valamit a nőnek, és felém indult, de a mosolya nem fakult. Ahogy hozzám ért, a szemembe nézett, a fejét
pedig hitetlenkedve csóválta. Mintha mondani akart volna valamit, de végül mégsem tette. Pedig én vártam, hogy
megdicsérjen, hogy mondjon pár kedves szót, de semmi. Elkapta a tekintetét, és a nő felé fordult, akivel előtte is
beszélgetett. Csak ekkor vettem észre, hogy ő is követte.
– Mrs. Thomson, bemutatom önnek Miss Leila Findley-t.
– Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk – mosolygott rám kedvesen az asszony.
Nem gondoltam volna, hogy ő az, bár egy pár percig még gondolkodni sem tudtam, annyira magával ragadott a
hangulat.
– Én is – nyújtottam a kezem. – Nagyon köszönöm a meghívást.
Határozottan fogtunk kezet, amin meg sem lepődtem. Egy üzletasszonytól pont ezt várnám.
– Én köszönöm, hogy eljött. Élvezzék az estét, ha pedig bármire szükségük lenne, csak szóljanak!
Felénk biccentett, majd távozott is, és leállt a következő társaságnál beszélgetni.
– Azt hittem, hogy ennél többet fogunk társalogni – motyogtam az orrom alatt.
– A mai este még nem erről szól. De ne aggódj, reggelinél csatlakozik hozzánk, hogy komolyabban is
megismerkedhessetek.
Lemondóan sóhajtottam. Azt hittem, hogy már az este folyamán sikerül bevágódnom nála, de ez a reményem
szertefoszlott.
– Gyere, szerzünk neked egy pohár pezsgőt!
Jonathan a karját nyújtotta felém. A szemében pajkos mosoly csillant. Túl jól ismert már ahhoz, hogy tudja, ilyenkor
egy pohár ital a legjobb megoldás arra, hogy kicsit ellazuljak, így belékaroltam, és elindultunk, hogy keressünk egy
pincért. A zenekar szépen játszotta a különböző báli zenéket, amikkel legtöbbször Bécsben találkoztam. Jó párat
ismertem közülük, bár nem tartom magam túl műveltnek a komolyzene terén. Jonathan kiszúrt egy tálcával sétálgató
pincért, ezért gyorsan levadászott nekünk egy-egy pohár pezsgőt. Az egyiket átnyújtotta nekem, és felém fordult.
– Igyunk erre a csodálatos estére! – mosolygott rám.
– Ennél jobb okot én sem tudok mondani – vontam meg a vállam, és az ő poharához koccintottam az enyémet.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy le sem veszi rólam a szemét, de még mindig nem szólt egy szót sem a külsőmre.
Pedig sok munkám volt benne, és jólesett volna, ha legalább egy kedves bókot odabök nekem, de nem tette, és ez
rendesen lelombozott. Ha előre tudom, hogy ez lesz a reakciója, akkor nem töröm magam ennyire. Néhány vendég
csatlakozott hozzánk, akikkel beszédbe elegyedtünk. Jonathan rábeszélt, hogy legyek mindenkivel kedves,
beszélgessek velük sokat, mert az egész társaság írókból és kiadókból állt, akikkel nem árt, ha jó viszonyt ápolok,
történjék bármi. Én pedig hallgattam rá. Bájosan elcsevegtem a kiadótulajdonosokkal és Mrs. Thomson kiadójának
íróival, akik még nagy segítségemre lehettek, ha a másnap reggeli megbeszélés nem úgy sikerül, ahogy vártam.
Egészen el tudtam engedni magam, és nem csak a pezsgőnek köszönhetően. Jonathan végig ott állt mellettem és
támogatott, ami hatalmas segítség volt számomra. Nem igazán éreztem jól magam ekkora tömegben, nem szerettem
jópofizni, de az, hogy ő ott volt és néha hozzájárult a társalgáshoz egy-két gondolattal, az nekem mindennél többet
jelentett. Úgy beszélt rólam, mint egy kincsről, amit senkinek sem szabadna elszalasztania. Több névjegykártyát is
begyűjtöttem az este alatt, néhányan pedig ragaszkodtak hozzá, hogy mindenféleképpen hívjam fel őket, hogy
tárgyalhassunk a könyveimről. Nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Már megint egy olyan hatalmas lépést
tettem előre, ami sosem sikerült volna, ha Jonathan nincs nekem, és nem segít. Amikor elköszöntünk az egyik
írónőtől, továbbálltunk, hogy letehessük az üres poharainkat az egyik tálcára.
– Ez valami elképesztő! – ujjongtam Jonathannak.
– Nagyon büszke vagyok rád – mosolygott le rám.
– Ez sosem sikerült volna, ha te nem vagy. Azt se tudom, hogyan hálálhatnám meg neked!
Felemelte a tekintetét, és elgondolkodott egy pillanatra.
– Mit szólnál egy tánchoz? – kérdezte.
Megilletődve néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mire gondol. Fabio azt mondta, hogy nem táncolhat, ezért
teljesen tanácstalanul álltam a helyzet előtt.
– Szabad azt neked? – ráncoltam a homlokom.
Az én arckifejezésemnél már csak az övé volt zavartabb.
– Miért ne szabadna? – kérdezett vissza. – Ki mondta ezt neked?
– Hát, én csak… – Nem akartam bevallani, hogy Fabio volt. Amíg nem tudtam, hogy miért vezetett félre, addig nem
hozakodtam elő ezzel. – Azt hiszem, olvastam valahol.
– Akkor rossz helyen informálódtál.
Halvány mosolyra húzta a száját, kezét pedig felém nyújtva kért fel táncolni. A tekintete nem engedett, képtelen
lettem volna nemet mondani. Nem vagyok egy Ginger Rogers, a sztenderd táncokban pedig főképp nem jeleskedem,
de ezt az alkalmat nem hagyhattam ki. Kezemet az övébe helyeztem, mire a parkettre vezetett a többi táncoló pár
közé. Ahogy közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekamat, és magához vont. Édes illata megcsapta az orromat, amit
olyan mélyen szívtam magamba, mintha az lenne az utolsó lélegzetvételem. Egyre többször éreztem azt a
jelenlétében, hogy nem tudok parancsolni a testemnek és a szívemnek. Jólesett az érintése, hogy olyan közel lehettem
hozzá, és amikor rám emelte a lelkemig hatoló tekintetét, teljesen megfeledkeztem a körülöttünk lévő világról.
Határozottan lépett és vezetett végig a könnyed dallamra, de amikor a zenekar belekezdett Hacsaturján
Álarcosbáljába, azonnal felvette annak az ütemét. A szemeit egy pillanatra se vette le rólam, de én sem tudtam
máshova nézni. Lassan nyitotta ki a száját, és közelebb hajolt hozzám.
– Gyönyörű vagy – mondta épp csak olyan hangosan, hogy halljam. A szívem kihagyott egy ütemet. Egész este erre
vártam, de nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rám ez a két szó. – Egész este néztelek, és csak úgy
ragyogtál. Az a mosoly az arcodon a legszebb, amit ma viselsz. A ruhád, a hajad, a sminked, mind egytől egyig
tökéletesen passzolnak hozzád, mégis a csillogó szemeid és az ajkaid azok, amiktől ennyire gyönyörű vagy.
A pulzusom az egekbe szökkent a szavaira. Ennél szebbet még soha senki nem mondott nekem, és tisztában voltam
azzal, hogy nem is fog. Ő volt az egyetlen, aki képes volt elérni, hogy jól érezzem magam a bőrömben.
– Neked köszönhetem ezt a mosolyt – vallottam be. – Ha te nem lennél, én sem tartanék most ott, ahol. Képtelen
vagyok felfogni, hogy miért segítesz nekem ennyit.
– Tudod, hogy miért – vágta rá gondolkodás nélkül.
Elvesztem a tekintetében. A szívem kiugrani készült a helyéről, és mint egy villámcsapás, úgy suhant át rajtam a
felismerés. Ez nem csak barátság. Ez nem csak vonzalom. Ez valami sokkal több. A mellkasomon éreztem a szívének
dobbanását, és mikor akaratlanul is megnyaltam az ajkaimat, ő lepillantott rájuk. Jobb kezével a hátamat szorítva
húzott közelebb magához, hogy a testünk teljesen összepréselődött. A tekintete még lejjebb csúszott, egészen a
dekoltázsomra, ahol a melleim az ő mellkasának nyomódtak. Az egész testem lángolt. Égett bennem a vágy, hogy még
közelebb tudhassam magamhoz, hogy érezhessem a bőrét a bőrömön, az ajkát az ajkamon. Az arcunkat épp csak pár
centi választotta el egymástól, és ahogy újból felnézett a szemembe, tudtam, hogy nincs menekvés. Menthetetlenül
elvesztem abban az édes érzésben, amit ő váltott ki belőlem. Nem tudtam tovább parancsolni a testemnek, a
nyakamat előrenyújtva törtem utat afelé, hogy végre megtegyem azt, amire már oly régóta vágytam. A mozdulatomat
ő is követte, de a tekintetét nem vonta el tőlem. Lassan közelítettünk egymás felé. Az ajkaink már majdnem
összeértek, amikor mintha fejbe vágtak volna, kijózanodtam abból a kábult állapotból, amibe kerültem. Bevillant
előttem, hogy éppen megcsókolni készülök egy papot, ez pedig még az én erkölcsi normáimat is kiakasztotta. Ijedten
rántottam el a fejem, mire Jonathan is kihúzta magát, és mély levegőt vett. A szemében zavartságot és nyugtalanságot
láttam, amiből arra következtettem, hogy neki is csak ekkor esett le, mi is történt. Nem tudtam tovább a közelében
maradni. A zsúfolt teremben úgy éreztem, összeroppant a tömeg.
– Elfáradtam – hazudtam. – Megyek és lefekszem. Jó éjt!
Kiszakítottam magam a karjaiból, és sarkon fordulva elviharzottam a kijárat felé. Olyan gyorsan szedtem a lábam,
ahogy csak tudtam, de a vidáman táncoló párok folyton az utamba kerültek. Úgy nyomakodtam köztük előre, mintha
az életem múlna rajta, és ott, abban a pillanatban így is volt. Tudtam, hogy követ, hogy utol akar érni, de nem
hagyhattam, nem engedhettem át magam annak az érzésnek, amire mindennél jobban vágytam. Az összes levegő
kiszorult a tüdőmből, még lélegezni is elfelejtettem, de egy pillanatra sem lassítottam. Kettesével szedtem a lépcsőket,
de a magas sarkúmban ez nem volt könnyű feladat. Magam mögött hallottam a lépteit, ezért ahogy beléptem a
lakosztályba, becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ezzel is nehezítsem a dolgát. A szobámba futottam, és
bezárkóztam. Alig kaptam levegőt. A torkomban hatalmas gombóc készült feltörni, a testem pedig megállás nélkül
remegett, de az ajtóval szemben állva ledermedtem. Láttam alatta az árnyékokat, amiből kikövetkeztettem, hogy
utánam jött. Megállt az ajtóm előtt. Hallottam a fújtatását, és azt is, ahogy fel-alá járkál a szobám előtt. Be akartam
engedni, folytatni akartam azt, amit lent elkezdtünk. Vártam, hogy kopogjon. De ekkor eltűnt az árnyék az ajtóm elől,
és csak egy távoli koppanást hallottam. Nem tudtam, hogy a saját szobájába ment-e, vagy vissza a bálra, de abban
biztos voltam, hogy ezzel vége az estének. A lábaim összerogytak, és a földre zuhantam, majd bódultan hajtottam le a
fejem a ruhám hatalmas uszályára. Nem volt erőm megmozdulni. Nem tudtam feldolgozni mindazt, amivel az elmúlt
hónapokban meg kellett birkóznom. Azt hittem, hogy ez az este lesz az, ami mindent a helyére billent, de óriásit
tévedtem. Ez az este volt az, ami minden eddig elért célomat a földig lerombolta.
Február 4.
A szobámban, az ajtó előtt vártam, hogy Jonathan elhagyja a lakosztályt. Még csak a szeme elé se nagyon mertem
kerülni, nemhogy négyszemközt maradni vele. Hallottam a lépéseit a nappaliban, egyszer hangosabban, egyszer
halkabban, de be sem kopogott hozzám. A bejárati ajtó csukódása után mertem csak kilépni a szobámból, mikor már
biztos voltam benne, hogy tiszta a terep. Nem tudtam volna mit mondani neki. Azt hittem, hogy csak a pillanatnyi
rózsaszín felhő homályosította el a gondolataimat, de be kellett látnom, hogy az érzéseim kristálytiszták voltak. A
szívem hevesebben kezdett verni, akárhányszor eszembe jutott az érintése és a tekintete. El akartam bújni, titokban
hazautazni, de akkor le kellett volna mondanom a reggelit, és egy ilyen lehetőséget nem szalaszthattam el. A
legelegánsabb nadrágomban és blúzomban sétáltam le az étterembe, de csak az után léptem be, miután vettem egy
mély levegőt, és háromszor elismételtem magamban, hogy minden rendben lesz. Nem is tudtam eldönteni, hogy mitől
félek jobban: a tárgyalástól Mrs. Thomsonnal, vagy attól, hogy újra Jonathan szemébe kell néznem. Már messziről
kiszúrtam őt a reverendájában. Teljes harci díszben volt, amitől összeszorult a gyomrom. Talán csak én képzeltem túl
a dolgot, de mintha direkt az orrom alá akarta volna dörgölni, hogy ő egy pap. Mrs. Thomson is az asztalnál ült. Igazi
üzletasszony-kinézete kicsit megrémisztett, mivel előtte nem volt dolgom egy ilyen nagy kiadó tulajdonosával. Vállig
érő, barna haja tökéletesen egyenesen lógott, sötétszürke kosztümje pedig kiegészítette a szépségét és szigorú
tekintetét, ami ellágyult, amikor észrevett. Kedvesen mosolygott rám, de azért tartotta a tisztes távolságot, amikor
felállt az asztaltól, hogy kezet tudjunk fogni.
– Elnézést a késésért – szabadkoztam, miközben leültünk a helyünkre.
– Nem késett el, én érkeztem kicsit korábban – legyintett.
Az asztalon már sorakoztak a finomabbnál finomabb péksütemények, mellettük pedig egy háromemeletes állványon
a legkülönbözőbb lekvárok, mézek és gyümölcsök, azonban az én gyomrom dióméretűre zsugorodott. A tekintetemet
egyenesen Mrs. Thomsonra szegeztem, hogy még véletlenül se kelljen Jonathanra néznem.
– Szeretném még egyszer megköszönni a meghívást, Mrs. Thomson.
– Szólítson csak Cristinának. És kerüljük a felesleges udvariassági köröket, nem vagyok nagy rajongójuk.
Ezzel felemelte a kávéskannát, és töltött belőle mindhármunknak. Tárgyilagos nőnek tűnt, aki szereti minél
egyszerűbben elintézni a dolgait, én pedig nagyon örültem ennek.
– Ezt jó hallani – bólintottam.
– Nos – tette vissza a helyére a kannát, majd tekintetét egyenesen rám szegezte –, a kézirata és az előélete
meggyőzött. Raymond atya szerint még nem talált kiadót. Ez a tegnap este folyamán sem változott?
– Nem – ráztam a fejem. – Beszéltem pár emberrel, akik felajánlották, hogy keressem meg őket, de az ön kiadója lenne
az első számú.
– Helyes. És mikorra készülne el a teljes kézirattal?
Tényleg nem tett fel felesleges kérdéseket, egyből a tárgyra tért.
– Két-három hónapra még biztos szükségem lenne, hogy átdolgozzam és befejezzem.
– Ez egész jól hangzik, ha nyáron elkészülnénk vele, akkor ősszel már a boltokba is kerülhetne. Ha önnek is megfelel,
akkor átküldeném a szerződéstervezetet. Olvassa el, rágja át, aztán hívjon, ha döntött!
Olyan gyorsan darált le mindent, hogy csak kapkodtam a fejem.
– Persze – bólogattam értetlenül.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Ha most megbocsátanak, nekem mennem kell. Szörnyen hosszú lesz még a
napom, de ha bármi kérdése van, akkor keresse nyugodtan az irodámat.
Ezzel felállt az asztaltól, én pedig még fel sem fogtam, hogy mi is történik körülöttem. Azt hittem, hogy majd
hosszasan elbeszélgetünk a terveimről, a munkáimról, de valószínűleg úgy utánamnézett, hogy nem maradt kérdése.
– További szép napot!
Egy utolsót még ránk mosolygott, majd határozott léptekkel hagyta el az éttermet. Teljesen ledermedtem. Hirtelen azt
sem tudtam, hogy ez most mit jelent, szükségem volt pár pillanatra, mire felfogtam, hogy kaptam egy
szerződésajánlatot.
– Gratulálok!
Jonathan hangjára végigfutott rajtam a forróság. Hiába nem néztem rá, az egész bensőm remegni kezdett a tudatra,
hogy kettesben maradtunk, és csak fél méter választ el minket egymástól. A tekintetemet lassan felé fordítottam.
Igyekeztem minél több mindent leszűrni a viselkedéséből és hangjából, de ugyanúgy mosolygott rám, mint mindig.
Mintha ő már el is felejtette volna, hogy mi történt az éjjel.
– Köszönöm – mosolyogtam rá vissza bátortalanul.
– Remélem, hogy jó ajánlatot kapsz. Cristina odavan érted. Ez egy hatalmas lehetőség, talán a következő könyveidet is
megvennék, amiket a jövőben írsz majd.
– Az nem lenne rossz – vontam meg a vállam, amikor tudatosult bennem, hogy ez tényleg egy óriási előrelépés. –
Nagyon köszönöm, hogy végig hittél bennem és támogattál. Ezt az egészet csak neked köszönhetem.
– Ez a dolgom – mondta rezzenéstelen arccal.
Ez a pár szó és az a hűvös kifejezés, ami kiült az arcára, összezúzta mindazt, amiben előtte hittem. Valóban ez volt a
dolga. Arra esküdött fel, hogy segíteni fogja az embereket, és pont ezt tette velem is. Felkarolt, újból összerakta a
darabjaimat, meghallgatott, támogatott, és most, hogy végigvezetett ezen az úton, a feladata ezzel véget ért. Úgy
éreztem, hogy ha nem szabadulok el a társaságából, akkor feltörnek belőlem az érzelmek, és elsírom magam. Ezt
pedig nem hagyhattam. Mégis mit gondolt volna rólam? Ő olyan érzelemmentesen kortyolgatta a kávéját, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne, miközben bennem akkora vihar dúlt, amit képtelen voltam lecsitítani.
– Azért köszönöm – szólaltam meg halkan. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne remegjen meg a hangom. –
Akkor, ha hazaértünk, már nem is kell tovább pesztrálnod.
Erre felkapta a fejét, és a homlokát ráncolva nézett rám.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy a dolgodat elvégezted. Sikerült újra a saját lábamra állnom, ezért nem akarok többé a terhedre lenni.
Felháborodott kifejezéssel rázta a fejét.
– Egy szóval se mondtam, hogy…
– Tudom, de értettem, hogy mire akartál kilyukadni – vágtam közbe. – Te pap vagy, neked az a hivatásod, hogy a
szegény lelki sérült embereket megsegítsd. Én is egy feladat voltam számodra, de már nem kell velem és a jövőmmel
foglalkoznod. Az életemben minden a helyére került, úgyhogy már felesleges rám pazarolnod az idődet.
Nem értettem, hogy miért néz rám olyan bús tekintettel, amikor csak kimondtam azt, amire ő is gondolt.
– Szóval… Ennyi volt? – kérdezte elcsukló hangon.
– Tegnap azt mondtad, tudom, hogy miért tetted mindezt. És ma pedig megerősítetted. Ezen nincs mit tovább
szépíteni.
Kezeimet az ölembe rejtettem, hogy elfedjem a remegésüket, a tekintetemet pedig elkaptam, mielőtt még kicsordult
volna az első könnycseppem. Mintha egy hatalmas tőr újból és újból a szívembe fúródott volna. Nem akartam őt
elengedni, de nem is láncolhattam magamhoz. Tisztában voltam vele, hogy neki semmi többet nem jelentettem egy
egyszerű feladatnál, és csak a képzeletem játszott velem. Csak az én gyengéd érzelmeim vezettek félre a
kapcsolatunkkal és vele kapcsolatban. A szívem legmélyén vártam, hogy mondjon valamit, hogy megcáfoljon, de
tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni. Alig tudtam legyűrni néhány falatot a reggeliből, mert a kínzó hányinger és a
sírás fojtogatott, azonban igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem néztem Jonathanra, mert nem
bírtam volna elviselni a látványát. Tudtam, hogy a szívem megszakad, ha akár csak fél szemmel is rápillantok. Erősnek
kellett maradnom, mert ezek után egyedül kellett leküzdenem minden akadályt.
Február 18.
Két hete nem beszéltem vele. Mióta hazajöttünk Velencéből, még csak össze sem futottunk. Nem jártam le a kávézóba,
nem mentem futni, de ő sem keresett. Elég nyilvánvalóan megmondtam neki, hogy végeztünk, ezért nem kellett volna
meglepnie, de mégis mindennap többször is ránéztem a mobilomra, hátha hívott. De nem tette. Az életem mintha
egyik pillanatról a másikra vált volna teljesen üressé. Megkaptam Cristinától a szerződést, de hiába olvasgattam, nem
fogtam fel, hogy mit is tartalmaz, ezért nem tudtam dönteni, hogy elfogadjam-e. Ki akartam kérni Jonathan tanácsát,
de nem tehettem. Megfeneklettem. Fabio többször is elment bulizni a haverjaival, de amikor rákérdeztem, hogy
mehetek-e, mindig valami átlátszó indokkal lerázott. Teljesen megváltozott, mióta komolyabbra fordult a
kapcsolatunk. Az éjszakák nagy részét nálam töltötte, de én sose mehettem hozzá, ráadásul mindig váratlanul toppant
be, sokszor olyankor, amikor otthon sem voltam. Számonkérte rajtam, hogy miért hanyagoltam el a lakást és
magamat is, de ezért nem hibáztathattam. Igaza volt, de mégsem vallhattam be, hogy ez mind Jonathan miatt van.
Elgondolkodtam azon, hogy talán jobb lenne szakítani vele, de ő volt az egyetlen ember az életemben, aki úgy-ahogy
biztos és állandó volt. Nekem pedig szükségem volt valakire, aki hetente legalább párszor felbukkan nálam, mert
tudtam, hogy ha ő nincs, akkor újból az italhoz nyúltam volna, vagy lemegyek a bárba felszedni valakit. Így még
mindig jobban jártam.
Mivel szabadnapos voltam, ezért bementem a városba venni pár dolgot. Ki kellett mozdulnom, mert úgy éreztem,
megőrülök a négy fal között. Egész nap fújt a szél, ezért jól felöltöztem, de még így is kellemetlenül hideg volt. Ez
azonban nem tántorított el, mentem, amíg el nem fáradtam. Amikor ez bekövetkezett, beültem egy kávézóba, hogy
igyak egy forró csokit, ami felmelegít. Közben a mobilomon olvasgattam a híreket, ahol megírták, hogy Róma
területére vihar várható az esti órákban. Glasgow-ban hozzászoktam már a szeles időjáráshoz, ezért nem nagyon
izgatott a dolog, nyugiban üldögéltem az ablak melletti kanapén, és szürcsölgettem a csokimat. Az utcán egyre több
embert láttam, akik a kabátjukat húzogatták össze magukon, miközben megküzdöttek a viharos széllökésekkel. Ekkor
már én is kezdtem komolyan venni a jelzést. Jobbnak láttam elindulni haza, ezért a rakpart felé vettem az irányt.
Ahogy kiértem a folyó mellé, már egyre nehezebben tudtam előrehaladni. A szél olyan erősen fújt, és annyira
kiszámíthatatlanul, hogy hol elölről lassította a lépteimet, hol hátulról kapott belém. Többször is majdnem elestem a
hirtelen irányváltoztatása miatt, de szerencsére tartottam magam. A fák hangos reccsenések közepette dülöngéltek
jobbra-balra. Minél hamarabb haza akartam érni, ezért felgyorsítottam a lépteimet, ahogy csak tudtam. Sokkal
komolyabb vihar alakult ki, mint amire számítottam, ezért nem akartam sokáig az utcán tartózkodni. Már majdnem
hazaértem, amikor éreztem, hogy a kabátzsebemben rezeg a telefonom. Fél kézzel sikerült előhalásznom, de amikor
megláttam, hogy Jonathan keres, majdnem elejtettem. Az összes izmom egyszerre feszült meg. Először vacilláltam,
mit is tegyek, de végül úgy döntöttem, hogy felveszem.
– Szia! – köszöntem bele.
– Szia! Merre vagy? Ugye nem mentél sehova?
Hangjában aggodalmat fedeztem fel.
– Épp a rakparton sétálok hazafelé. Miért?
– Szörnyű vihar tombol odakint, veszélyes most sétálgatni. Minden rendben?
Már maga az, hogy képes volt felhívni ezért, megmelengette a szívemet. Igaz, nagyon nehéz volt úgy szembeszállni a
széllel, hogy közben fél kézzel még a telefont is tartanom kellett, de ez egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy
hallhattam a hangját. Az egyik fáról hatalmas reccsenések közepette hullott le néhány kisebb ág, aminek a hangjára
összerezzentem. Az egész bensőm remegni kezdett, és alig vártam már, hogy hazaérjek.
– Igen, persze – válaszoltam nem túl meggyőzően. – Csak kicsit félelmetes, de amúgy…
Ekkor hangos roppanást hallottam. Egy óriási faág hullott felém, én pedig sikoltva ugrottam el alóla, miközben
mindent eldobtam a kezemből, és csak magamat védtem. Épphogy sikerült megmenekülnöm. A szívem olyan gyorsan
dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről, a kezeim és lábaim pedig remegni kezdtek. Majdnem rám zuhant az a
hatalmas ág, márpedig ha ez megtörténik, akkor azt nehezen éltem volna túl. Lesokkoltak a történtek, alig bírtam
megmozdulni. Hatalmába kerített a félelem és a pánik, ezért gondolkodás nélkül eredtem futásnak a lakásom felé.
Minél hamarabb meg akartam szabadulni attól a környezettől, és bár lassan tudtam csak haladni, nem bírtam megálljt
parancsolni a lábaimnak. Felfutottam az emeletre, be a lakásomba, és bezártam magam után az ajtót, de a szívem
akkor sem nyugodott meg. Újból közel kerültem a halálhoz. Mindenem remegett, a mozdulataimat csak nehezen
tudtam koordinálni. Fel-alá járkáltam a nappali és a konyha között, hátha sikerül kimozognom magamból a
pánikrohamot, de a mellkasomra egyre csak nagyobb és nagyobb súly nehezedett. Nem kaptam levegőt, hiába
kapkodtam utána, nem jutott el a tüdőmig. Gondolkodás nélkül léptem a hűtőhöz, hogy kivegyek belőle egy üveg bort.
Lecsavartam a tetejét, és azzal a lendülettel a számhoz emeltem, majd hosszan meghúztam. Régebben is bevált, ezért
reméltem, hogy most is sikerülni fog, de nem használt. Attól féltem, hogy felrobban a szívem, és közel is jártam hozzá,
főleg, amikor hangos dörömbölést hallottam az ajtó felől. Odakaptam a fejem, de először azt hittem, hogy csak a szél
fújt neki valamit.
– Leila!
Kiáltás hallatszott a túloldaláról, ezért odaléptem, és kinyitottam. Jonathan állt előttem csapzottan, fújtatva.
– Hála az égnek! – nyögte megkönnyebbülve, majd egy határozott mozdulattal elém lépett, becsapta maga mögött az
ajtót, és szorosan magához húzott.
Erősen kapaszkodtam belé, mintha az ő karjaiban lennék egyedül biztonságban. Éreztem, milyen gyorsan ver a szíve,
és hogy az egész teste remeg. A fejemet a mellkasára hajtva szívtam magamba az illatát, ami nyugtatóként hatott rám.
– Csak a sikoltásodat hallottam, azt hittem, valami bajod esett! – mondta remegő hangon. – Azt hittem, elveszítettelek!
Elhúztam a fejemet, hogy a tekintetemet ráemelhessem. Vörös szemekkel nézett le rám, amikben félelem és
aggodalom tükröződött. Mindketten kapkodtuk a levegőt, a mellkasunk fel-le hullámzott, miközben szorosan
tartottuk egymást. Nem akartam elengedni, de ő se engem. Ugyanazt a pillantást fedeztem fel a szemében, amit
Velencében is a táncunk közben, de most nem menekültem el. A másodperc töredéke alatt csúsztatta fel mindkét
kezét az arcomra, hogy magához vonva ajkait az enyémre tapassza. Villámcsapásként futott át a testemen a bizsergés
és a forróság. Szétnyílt ajkakkal fogadtam őt, és gondolkodás nélkül átadtam magam neki. Átölelte a derekamat,
miközben ujjai a húsomba vágtak, és olyan szorosan préselődtünk össze, ahogy csak tudtunk. Minél többet akartam
érezni belőle. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, hiszen olyan régóta vártam ezt a pillanatot, és
akárhányszor is elképzeltem, a valóság ezerszer jobb volt. Azt akartam, hogy életünk végéig így, összefonódva
maradjunk, de az álmodozásaimnak hamar vége szakadt. Jonathan elhúzta tőlem a fejét, és azzal a lendülettel el is
lépett tőlem. Lihegve támaszkodott meg mellettem a konyhapulton, és a fejét lehajtva bámult maga elé. Moccanni sem
bírtam. Nem tudtam, mi történik, de sejtettem, hogy semmi jó. Jonathan gondterhelten fújta ki a levegőt, majd remegő
kezekkel ellökte magát a pulttól, és anélkül, hogy rám pillantott volna, kiviharzott a lakásomból, becsukva maga
mögött az ajtót. Értetlenül és döbbenten álltam a nappali és a konyha között. A lábaim a földbe gyökereztek, a kezeim
még mindig remegtek, de már teljesen máshogy, mint előtte. Egyszerre akartam sírni és hangosan nevetni. Mégsem
ismertem őt félre. Mégis jól éreztem mindazt, ami köztünk történt. Remegő lábakkal lépkedtem be a hálószobába,
ahol erőtlenül az ágyamra omlottam. Képtelen voltam feldolgozni mindazt, amit éreztem. Boldogság és rettegés
örvénylett bennem, és ettől nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak Jonathan csókja járt a fejemben, és az, hogy többet
akarok belőle.
Február 19.
Izgatottan készültem az estére, de ugyanakkor féltem is az újabb találkozástól. Újra és újra lejátszódott előttem, ahogy
Jonathan rám nézett, ahogy hozzám ért, az emlékekre pedig mindig kellemes bizsergés futott át a testemen. Eddig ki
tudtam zárni ezeket a gondolatokat, de mikor megcsókolt, áttört vele egy olyan gátat, amit már nem tudtam újból
felépíteni. Nem is tudtam, milyen mély érzéseket táplálok iránta, egészen addig, amíg meg nem éreztem az ajkait az
enyémen. Hiába próbáltam elnyomni magamban az izgatottságot, olyan buzgón válogattam a szekrényemben, mint
még soha. Nem akartam túl kihívóan öltözni, de olyan ruhát választottam, amiben csinos vagyok. Arra vágytam, hogy
végignézzen rajtam, majd a szemembe nézve rám mosolyogjon, de amikor rádöbbentem, hogy min is jár az agyam,
leállítottam magam. Hiszen csak egy csók csattant köztünk, semmi több nem történt, és mielőtt még bármilyen
következtetést is levontam volna belőle, beszélni akartam róla Jonathannal. A gyomrom összeugrott, ahogy
meghallottam a kopogást. Egyből az ajtó felé léptem, és hatalmas vigyorral az arcomon nyitottam ki, de a
lelkesedésem abban a pillanatban alábbhagyott, amikor megláttam, hogy Fabio áll a folyosón.
– Szia – köszöntem rá meglepetten. – Hát te?
– Nem vetted fel a telefont – közölte köszönés nélkül, számonkérő hangon, majd alaposan végignézett rajtam. –
Készülsz valahova?
– Színházba, de már mondtam.
– És kivel?
A szívem nagyot dobbant, de higgadt maradtam.
– Raymond atyával.
Alig tudtam kiejteni a mondatot, azon nyomban ellépett mellettem, és a hálószoba felé vette az irányt. Nem értettem a
viselkedését, azt pedig főleg nem, hogy miért ilyen ingerült. Az egész lakást körbejárta, mintha keresne valamit, én
pedig utánaloholtam.
– Mégis mit csinálsz? – kérdeztem tőle.
– Csak megnézem, hogy minden rendben van-e a lakásban.
Nagyon átlátszó hazugság volt, és persze le is esett, hogy miért csinálja. Azt hitte, hogy van valaki nálam. A nappaliban
végül sikerült utolérnem.
– Fabio, elmondanád végre, hogy miről van szó?
Indulatosan fordult felém, mire megtorpantam. Nem láttam még ilyen nyugtalannak. A szemei tágra nyílva kémlelték
az arcomat, miközben hangosan fújtatott. Megijesztett a viselkedése, de álltam a tekintetét.
– Csak azért csípted ki magad, hogy színházba menj Raymond atyával?
– Igen! – vágtam rá ingerülten.
– Pedig nem úgy nézel ki, mint aki egy pappal készül az operába – mutatott végig rajtam.
Mégis mit mondhattam volna erre? Hogy miatta öltöztem ki? Ezt nem tehettem meg, hiszen még én sem tudtam, hogy
mit is akarok. Nem volt kedvem belemenni egy ilyen vitába az indulás előtt.
– Pedig így van – vontam meg a vállam. – Semmi hátsó szándék nincs benne.
Indulatosan csóválta a fejét, elszakítva ezzel a tekintetét az enyémtől. Láttam rajta, mennyire féltékeny, ezért
szörnyen gyötört a bűntudat, hogy hazudnom kell neki. Azt azonban nem mondhattam el, mi történt előző este, mert
azzal nem csak magam alatt vágtam volna a fát. Meg kellett védenem Jonathant is, és ennek a legjobb módja az volt, ha
úgy teszek, mintha mi se történt volna.
– Sajnálom, hogy kiakadtam – fordult vissza felém Fabio.
A szemében őszinteség csillant meg, a hangja gyengéd volt. A lábaim remegni kezdtek, de ezt ő nem vehette észre.
– Semmi gond, megértelek – legyintettem.
– Nem, ez igenis baj, meg kell bíznom benned – mondta, majd közelebb lépett hozzám, és lágyan elsimított egy
hajtincset az arcomból. – Hiszen sosem hazudnál nekem, nem igaz?
Éreztem egy enyhe élt a hangjában, de ezt csak a paranoiámnak tudtam be. Mélyen a szemembe nézett. A pillantása
égetett, de álltam a tekintetét, és azon voltam, hogy ezt a fagyos hangulatot megtörjem. Halványan elmosolyodtam,
mire az ő arca is megenyhült.
– Soha – válaszoltam, miközben minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne remegjen meg a hangom.
Az arcomat kémlelve vett pár mély levegőt. A szívem szinte zakatolt, vártam, hogy bármi jelét mutassa annak,
megnyugtatta, amit mondtam. Végül lehajolt hozzám, és szenvedélyesen megcsókolt. Az egész testem beleremegett,
de nem azért, mert olyan jó volt. Hazugnak és csalónak éreztem magam, undorodtam az egész helyzettől. Minél
hamarabb ki akartam szabadulni a karjaiból, és szerencsére a sors ismét mellém állt. Újból kopogás ütötte meg a
fülemet, így Fabio elhúzódott tőlem. Elengedett, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Reszketve léptem a bejárathoz, mert
biztos voltam benne, hogy Jonathan jött értem. A legrosszabb helyzetben találtam magam, ugyanis semmiképp sem
akartam hármasban maradni velük. Képtelen lettem volna tartani magam, ezért elhatároztam, hogy nem fogom
hagyni, hogy szóhoz jussanak, csak kisétálok a lakásból azzal, hogy sietnünk kell. Ahogy kinyitottam az ajtót,
megilletődve pillantottam az előttem álló Angelóra.
– Jó estét – köszönt rám mosolyogva.
Egyrészről hatalmas kő esett le a szívemről, másrészről nem értettem, hogy mi folyik körülöttem.
– Szia – köszöntem vissza dadogva.
– Raymond atya elnézését kéri, de nem tudott ma eljönni. Remélem, nem gond, hogy én kísérem el helyette az
operába.
Egy világ omlott össze bennem. Azt hittem, hogy újra láthatom, és végre beszélhetünk a történtekről, de ő lerázott.
Egyértelműen ezt tette, mert nem akart találkozni velem, nekem pedig úgy kellett viselkednem, mintha ez egyáltalán
nem okozna problémát. Legbelül azonban a sírás fojtogatott. Remegő izmokkal erőltettem mosolyt az arcomra,
nehogy bárkinek is feltűnjön a levertségem.
– Nem, dehogy – legyintettem. – Jól fogunk szórakozni!

Az opera felé vezető utat szótlanul tettük meg. Fabio elkísért minket egy darabon, addig ő és Angelo
beszélgettek, de utána teljes csönd telepedett kettőnkre. Angelo még próbált az elején kérdezgetni, de nem tudtam
válaszolni, mert teljesen máshol járt az agyam. Az előadást is úgy ültem végig, hogy valójában a felére se figyeltem
oda. Pedig én kértem meg Jonathant, hogy A sevillai borbélyra szerezzen jegyet, de képtelen voltam koncentrálni.
Folyton azon gondolkodtam, miért nem volt képes találkozni velem. A legkülönbözőbb forgatókönyvek játszódtak le a
fejemben, de szörnyen idegesített, hogy nem tudom a valódi választ a kérdésemre. Egy szó nélkül otthagyott a csók
után, és azóta se vette fel velem a kapcsolatot. Ez semmiképp sem jelenthetett jót. Angelo végig kedves volt, és mivel
nem értette a viselkedésemet, ebből következtettem, hogy nem tud semmiről. Szegény nem tudta hova tenni a
komorságomat, de nem mondhattam el neki, és nem kérhettem ki a véleményét.
Angelo nagylelkűen felajánlotta, hogy hazakísér. Először azt hittem, csak nem akarja, hogy egyedül sétáljak az
utcákon, de aztán leesett, hogy Jonathan tanítványa. Ő is ezt tette volna, hogy több ideje legyen kihúzni belőlem, mi
bánt.
– Tetszett az előadás? – tette fel az első kérdést Angelo, mikor megálltunk az opera előtt, hogy taxit szerezzünk.
– Igen, nagyon jó volt – vágtam rá.
Ő is láthatta, hogy mindenre figyeltem, csak a színpadra nem, de nem szólt. Csendben ültünk be a taxiba, majd
bemondta a címemet. Nem volt kedvem társalogni, de Angelót ez nem zavarta. Amikor felém fordult, már tudtam,
hogy nem úszom meg további kérdések nélkül.
– Nem akar beszélni róla?
A hangja sokkal lágyabb volt. Jólesett volna megbeszélni vele, hogy min is megyek keresztül, de nem mondhattam
semmit. Inkább én is felé fordultam, és kedvesen rámosolyogtam.
– Nem – ráztam a fejem. – Inkább beszélgessünk rólad. Milyen a diakónusélet?
Nagyot sóhajtva szedte össze a gondolatait.
– Bevallom, nehéz volt az első pár hét, de mostanra teljesen megszoktam, sőt. Rájöttem, hogy nekem ezt az utat jelölte
ki az Úr. Amikor az emberekkel beszélgetek és segítek nekik, elönti a szívemet a boldogság, és ezt semmiért sem
cserélném el. Az egyik legszebb hivatást választottam magamnak, és már egyáltalán nem bánom.
A szívem összefacsarodott a szavaira. Jonathan pont ugyanezeket mondta egyszer nekem. És ekkor leesett, hogy ezért
nem akart már látni. Ő is a hivatásának élt, és ezt nem dobhatta el egy kósza kis fellángolás miatt. Nem dobhatta el az
addig felépített életét miattam. Én nem értem annyit.
– Tényleg jól döntöttél – válaszoltam bólogatva, de legbelül csak a saját sorsom járt a fejemben.
Angelo barátságosan mosolygott rám, mintha így akart volna jobb kedvre deríteni. Ő nem tudhatta, hogy abban a
pillanatban egy világ omlott össze bennem. Fájt, hogy igazat kellett adnom Jonathannak, de ez volt a helyes döntés, a
hivatásával sokkal több embernek adott segítséget, boldogságot és megnyugvást. Nem lehettem ennyire önző, hogy
megfosszam őket egy ilyen csodálatos embertől. El kellett felejtenem azt a csókot, és talán őt is, örökre.
Február 27.
Egy hete nem hallottam felőle. Egyszer-kétszer elsétáltam a kávézó felé reggelente, de nem ült ott a szokásos
helyünkön. Ő is került engem, nemcsak én őt. Hiába nem akartam vele találkozni, munka közben folyton az utcákat
lestem, hátha megakad rajta szemem, de még csak a közelünkben sem járt. Azt hittem, hogy pár nap után könnyebb
lesz, de egyre csak nehezebb volt elviselnem a hiányát. Bármi történt, egyből az jutott eszembe, hogy fel kell hívnom,
hogy beszámolhassak róla. És minden egyes ilyen alkalommal úgy éreztem, mintha a szívembe szúrt tőrt még egyszer
megforgatnák. Egyik este egyedül ültem a lakásban, mert Fabio a haverjaival ment bulizni, én pedig szörnyen
magányos voltam. Magányos és szomorú. Megittam két üveg bort, amitől olyan rosszul lettem, hogy másnap alig
bírtam dolgozni. Azt hittem, hogy ezzel sikerül kiölnöm magamból az érzelmeket, de rá kellett döbbennem, hogy ez
lehetetlen.
A munkában sem tudtam úgy koncentrálni, mint kellett volna. Hosszított műszakban dolgoztam estig, mert az egyik
pincér megbetegedett. Fél órám volt hátra, amikor még három asztalt ki kellett szolgálnom, és épp beesett a negyedik
is. Francesca egyből odaküldött, mert már messziről látszott a vendégeken, hogy nem helyiek. A sötétebb bőrű nő és a
katonás kinézetű férfi angolul beszélgetett, amikor beléptek az étterembe. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak,
ezért erőltetett jókedvvel köszöntöttem őket. A nő kedvesen mosolygott rám, de a férfi továbbra is morcos
kifejezéssel kémlelte a többi vendéget és a környezetét. Úgy viselkedett, mintha valamiféle testőr lett volna. Azon
gondolkodtam, hogy talán a nő egy híres színésznő lehet, csak én nem ismerem. Mindenesetre fontos embernek tűnt,
ha ilyen kísérettel ült be még egy egyszerű vacsorára is.
– Tudna nekünk valamit ajánlani? – kérdezte a nő.
Sugárzó szépsége mellett szürke kisegérnek éreztem magam. Önkéntelenül is lelapogattam a hajam, mert abban a
pillanatban leesett, hogy szörnyen nézhetek ki. Hiába töltöttem volna a fél életemet fodrásznál és kozmetikusnál,
akkor sem érhettem volna az ő nyomába.
– A házi lasagne az egyik kedvencem. A tésztát itt készítik kézzel.
– Az nekem tökéletes lesz – mosolygott rám, majd a férfi felé fordult. – És neked, Rick?
– Nekem is – morogta válaszul.
Nem volt túl szimpatikus. Engem is úgy vizslatott, mintha halálos fenyegetést jelentenék rá. Inkább csak gyorsan
felírtam a rendelésüket, és visszasiettem a konyhába, hogy leadjam a kis cetlimet. Számoltam vissza a perceket, hogy
végre szabadulhassak. A másik három asztal egymás után fizetett, utána pedig már nem kaptam többet, hogy időben
végezzek. Percenként pillantottam az órára. Már csak a latin nő asztala volt hátra, így megvártam, amíg elfogyasztják
az ételt, hogy leszedhessem a tányérokat. Amikor végeztek, a férfi eltűnt a mosdó felé, én pedig kinyomtattam a
számlát a nőnek. Kicsit megtorpantam, amikor visszaindultam az asztala irányába. Az ablak felé fordította a fejét, az
arcáról pedig eltűnt az a ragyogás és mosoly, ami előtte végig ott ékeskedett. Helyette csak szomorúságot és fájdalmat
láttam. Mintha csak tükörbe néztem volna. Az asztalához lépve letettem elé a számlát. Úgy kapta fel a fejét és
erőltetett mosolyt az arcára, akárcsak én. Szép borravalót adott, amit nem tudtam hova tenni. Se kedves nem voltam,
se segítőkész. Úgy éreztem, nem érdemlem meg, ezért visszacsúsztattam hozzá.
– Nagyon kedves, de nem dolgoztam meg érte.
– Tegye csak el! – tolta vissza felém. – Ha jól sejtem, jót fog tenni egy üveg bor este.
Halvány félmosoly kúszott a szája szélére. Persze, ha én észrevettem rajta, hogy valami nem stimmel, akkor ő is
láthatta rajtam.
– Ennyire látszik? – sütöttem le a szemem.
– Az arcára van írva – kacagott fel. – De ne aggódjon, a problémák általában mind megoldódnak. Kivéve, ha pasiügy,
mert az egy életen át képes kísérteni.
A mosolya ismét eltűnt, a szemei búsan csillogtak.
– Pont ez a bajom – vallottam be. – A legrosszabb, hogy nem is tudom, mit akarok. El kéne felejtenem, de képtelen
vagyok rá.
Nem is értettem, miért nyílok meg ennyire egy vadidegennek, de volt valami a kisugárzásában, ami erre ösztökélt.
Kíváncsian pillantott fel rám, az arca pedig megértést tükrözött.
– Szerintem tudja, hogy mit akar, csak nem meri bevallani még magának sem. Ő tudja, mit érez?
Nagyot nyelve ráztam a fejem.
– Nem hiszem. Nem beszélünk.
Enyhén előredőlt, és mélyen a szemembe nézett.
– Akkor mondja el neki. Higgye el, ha nem teszi meg, azt egy életen át bánni fogja. Most még van rá lehetősége, vallja
be az érzéseit, mert lehet, hogy holnap már túl késő. Sosem tudhatja, mit hoz a jövő. – A hangja megremegett, a szemei
könnytől csillogtak. – A szerelem a legcsodálatosabb dolog a világon, de egyben a legfájdalmasabb is tud lenni, ha nem
teljesedik be. Higgyen nekem! Ha az érzéseik valósak, akkor ne hagyják, hogy bármi is az útjukba álljon.
Az egész testemen végigfutott a hideg. Mintha csak egy égi jelként toppant volna be ez a nő az életembe, pont akkor,
amikor szükségem volt rá. A szavai erőt adtak, és rádöbbentem, hogy igaza van. Nem hagyhatom csak úgy ennyiben,
hiszen az már nem egy egyszerű fellángolás, ha minden egyes percben csak Jonathan jár a fejemben. Legalább azt el
kellett neki mondanom, én hogyan érzek. Adnom kellett egy esélyt magunknak, tudnom kellett, hogy ő mit gondol és
érez, különben egész életemben azon rágódnék, mi lett volna, ha.
– Köszönöm – bólogattam a nőre, majd visszaloholtam a kasszához, leadtam a számlát és a pénzt, majd az öltözőbe
mentem magamhoz venni a kabátomat.
El se köszöntem senkitől, csak kiszaladtam az utcára, és egyből a parókia felé vettem az irányt. Végre tisztán láttam.
Végre tudtam, hogy mit kell tennem, ezért nem engedtem, hogy bármi is az utamba álljon. Beszélnem kellett vele
négyszemközt, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Megtorpantam, ahogy a kapu elé értem, de amikor megláttam, hogy a
portás nincs a helyén, egy pillanatig se haboztam. Beléptem az épületbe, és óvatosan elsétáltam a lépcsőig. A
folyosókon senki sem járt, talán épp közös imára gyűltek össze, vagy már mindenki visszavonult a szobájába.
Reméltem, hogy a második opció áll fenn. Szinte lábujjhegyen lépkedtem Jonathan ajtaja elé, majd halkan
bekopogtam. Idegesen pillantottam szét a folyosón, nehogy valaki észrevegyen, közben azon izgultam, hogy minél
hamarabb kinyissa az ajtót. Szerencsére pár másodperc múlva megjelent előttem. Ahogy meglátott, az arca lesápadt,
és még levegőt is elfelejtett venni. Egy hirtelen mozdulattal ragadta meg a karomat, és behúzott a szobájába, majd ő is
kilépett a folyosóra körbenézni, hátha meglátott valaki. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, kulcsra zárta, és
kikerekedett szemekkel fordult felém.
– Mit keresel te itt? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Beszélnem kell veled – jelentettem ki.
– Nem tudtál volna felhívni?
– Nem – ráztam a fejem. – Úgysem vetted volna fel, ezt te is nagyon jól tudod!
Erre a padlót kezdte bámulni, és csípőre tett kézzel, az ajkait harapdálva csóválta a fejét.
– Akkor se lett volna szabad idejönnöd.
– Lehet, de nem bírtam tovább. Az óta az este óta egy szót se beszéltünk, és én ebbe beleőrülök.
– Nincs miről beszélnünk. Nem jelentett semmit, hiba volt, mindketten tudjuk.
– Nem! – közelebb léptem hozzá, mire felemelte rám a tekintetét. A pulzusom egyre magasabbra szállt, ahogy mélyen
a szemébe néztem. Éreztem, hogy semmi sem tántoríthat el. – Nem hagyom, hogy ezt mondd! Számomra nem volt
hiba, sőt! Az utóbbi éveim egyik legtisztább pillanata volt, mert akkor csak azt tettem, amit a szívem diktált.
– Csak megijedtél a vihartól – mondta remegő hangon.
– Igen, ez így van. És tudod, miért? Mert nem akartam meghalni. Van fogalmad arról, hogy ez mit jelent? Évekig nem
érdekelt, hogy mi történik velem, még vágytam is a halál után. De mióta megismertelek, újra van értelme az
életemnek.
A hangom elcsuklott, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végigszalad a felhevült arcomon. Levegő után kapkodva
bámultam Jonathanra, aki szótlanul nézett vissza rám. Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mire gondolhat, de ő csak
enyhén homlokráncolva pillantott le rám. A lelkem megkönnyebbült, hogy végre kimondhattam, mit érzek iránta.
Mintha egy hatalmas, mázsás súlyt dobtam volna le a hátamról, és újból fellélegezhettem. Már sokkal nyugodtabban
álltam előtte, így összeszedtem magam, megtöröltem a szemem, és vettem egy mély levegőt.
– Szóval, ne mondd azt, hogy nem jelentett semmit és hiba volt, mert nekem igenis jelentett. Sokkal többet, mint azt
gondolnád. De ha te nem így érzel, akkor csak mondd ki, hogy neked nem az jár azóta a fejedben, hogy újból meg
akarsz csókolni. Mondd, hogy nem így van, és már itt sem vagyok.
Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár másodperces néma csönd, ami ránk telepedett. Mindketten mozdulatlanul
néztünk a másik szemébe, mintha egy láthatatlan erő szögezte volna egymáshoz a tekintetünket. A szívem kihagyott
egy ütemet, amikor szétnyíltak az ajkai.
– Nem így van – ejtette ki száján halkan a szavakat, majd tett egy lépést felém, miközben végig a szemembe nézett. –
Nem azóta jár ez a fejemben. Már sokkal régebben meg akartalak csókolni.
A tüdőmből kifutott az összes levegő, a lábaim pedig egyszerre remegtek meg. Nem hittem a fülemnek. Valamit
mondani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, ezért csak tátott szájjal álltam előtte. Tekintete lesiklott az
ajkaimra, a következő pillanatban pedig lehajolt hozzám, és gyengéden megcsókolt. Az egész testemben egyszerre
áradt szét a forróság, amitől képtelen voltam egy helyben maradni. Közelebb húzódtam hozzá, és hagytam, hogy
magához öleljen. Mintha az egész addigi feszültség egyszerre távozott volna belőlem. Elöntött a nyugalom és a
boldogság, amiben már oly régóta nem volt részem. Éreztem, hogy a kis világomban minden a helyére került. Enyhén
elhúzódott tőlem, de a homlokát az enyémnek támasztva nézett a szemembe. A bőréből áradó hő rabul ejtett, és
mágnesként vonzott hozzá. Gondolkodás nélkül emeltem fel a jobb kezem, majd a mutatóujjamat becsúsztattam a
fehér kolláréja alá. Feszülten figyelte minden mozdulatomat, de nem állított le. A szívem úgy dobogott, mintha ki
akarna ugrani a helyéről, miközben lassan kihúztam a gallérját, és letettem a mellettünk álló asztalra. A saját
mellkasomon éreztem, mennyire gyorsan veszi a levegőt. A kezem a tarkójára helyeztem, és óvatosan beletúrtam a
hajába, mire újból lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Az ajkai édesen és forrón tapadtak az enyémre, közben egyre
szorosabban húzott magához. Kezét becsúsztatta a kabátom alá, mire leengedtem a vállamat, hogy a dzseki a földre
hulljon. Ekkor már a meztelen hátamon éreztem a tenyerét, mire villámcsapásszerűen feszült meg az összes izmom.
Ujjai belém markoltak, én pedig nem tudtam tovább visszafogni magam, halkan a szájába nyögtem. Olyan sokáig
vártam erre, ezért ki akartam élvezni, ugyanakkor türelmetlenül vágytam arra, hogy többet kaphassak belőle.
Kihúztam a nadrágjából az ingjét, ő pedig fél kézzel gombolta ki, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőle.
Szenvedélyesen és mohón vetkőztettük egymást, de az ajkaink egy pillanatra sem szakadtak el a másikétól. Ahogy
összefonódtunk, éreztem minden egyes porcikáját, a bőre érintése pedig feltüzelte az érzékeimet. Egy szemernyi
kétely sem volt bennem. Jobban vágytam rá, mint bármelyik másik férfira, akikkel hosszú éveim során találkoztam,
ezért engedtem, hogy lassan az ágyra döntsön. A combjaim közé térdelve magasodott fölém. Nem sietett el semmit. A
nyakamnak csapódó leheletére libabőrös lettem, miközben apró csókokkal borított el. A hátába marva húztam
magamhoz, mert már nem tudtam tovább várni. Enyhén megemeltem a csípőm, mire kínzóan lassan hatolt belém. Az
egész testem megfeszült, és semmi mást nem érzékeltem a külvilágból, csak őt. Olyan érzések kerítettek hatalmukba,
amiket már el is felejtettem. Ő is megremegett, amikor elsőre elmerült bennem, és vártam, hogy folytassa a
mozdulatot, de ekkor megtorpant. Elhúztam tőle a fejem, és ijedten a szemébe néztem. Attól féltem, hogy
meggondolta magát, de mikor jobb kezével végigsimított az arcomon, megnyugodtam, hogy nem erről van szó. Csak
ekkor esett le, hogy annyi idő kihagyása után neki nem olyan egyszerű visszafognia magát, ezért én sem siettettem. Ki
akartam használni minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek. Lábaimmal átkulcsoltam az övéit, és hagytam, hogy ő
diktálja a tempót. Lassan és mélyen mozgott bennem, miközben végig engem nézett. Nem akartam lecsukni a
szemem, pedig sokszor nehéz volt neki ellenállni, de én látni akartam őt. Annyira hihetetlen volt, hogy végre vele
lehetek, hogy egy pillanatot sem akartam elszalasztani. A testem reagált az övére, így amikor lehunyta a szemét és
megfeszültek az izmai, bennem is összegyűlt minden érzés, és úgy húzódtam össze, hogy szinte éreztem magamban a
lüktetését. Erősen vont magához, és én is hozzápréseltem magam, hogy minél jobban magamban tudhassam,
miközben mindketten szaporán vettük a levegőt. Abban a pillanatban nem cseréltem volna az égvilágon senkivel.
Tudtam, hogy a karjaiban ott vagyok, ahol lennem kell, mert egy ilyen csodálatos érzés nem lehet bűn.

A matrac enyhén benyomódott alattam, amire felébredtem. Az ismeretlen környezetben hirtelen

azt sem tudtam, hol vagyok, de amikor oldalra fordítottam a fejem és megláttam Jonathant, egyből beugrott, hogy az
ágyában fekszünk. Csak a hold fénye világított be a szobába, de így is tisztán láttam, hogy a szemei nyitva vannak, és
hanyatt fekve bámulja a plafont. A mellkasa fel-le hullámzott, szaporábban vette a levegőt, mint az normális lett volna.
Alig fértünk el egymás mellett, de igyekeztem úgy fordulni, hogy felnézhessek rá.
– Nem tudsz aludni? – kérdeztem halkan.
Nem nézett rám, merev tekintettel rázta meg a fejét.
– Nem igazán.
Ekkor oldalra fordította a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. A tekintete megijesztett. Már nem az a tűz és
szenvedély tükröződött benne, mint pár órával előtte, szemei komoran és búsan csillogtak. A mellkasom összeszorult,
amikor leesett, hogy miért viselkedik így.
– Megbántad? – csuklott el a hangom.
– Nem, dehogy – rázta a fejét. – Csodálatos volt, de meg kéne beszélnünk, hogy mi is történik köztünk, nem?
– Nem – vágtam rá határozottan. – Kérlek, ma még ne!
Közelebb húzódtam hozzá, jobb kezemet a mellkasára fektettem, mire átölelt és magához vont. A hátamat simogatva
várta a magyarázatomat.
– Boldog vagyok – jelentettem ki. – Itt és most. Veled. A karjaidban. Tudom, önző vagyok, de nem akarok azon
idegeskedni, hogy mi lesz velünk és mit jelent ez kettőnkre nézve. Ebben a pillanatban semmi más nem érdekel, csak
az, hogy újra úgy érzem, érdemes élni. Semmi másra nem akarok gondolni, csak kettőnkre, és arra, hogy milyen
boldoggá teszel. Tisztában vagyok vele, hogy beszélnünk kell erről, de kérlek, csak pár napig hadd élvezzem ki ezt a
gondtalanságot és örömöt.
Feszülten vártam a válaszára, de végül halványan elmosolyodott.
– Te is boldoggá teszel engem.
Fejemet a mellkasához húzta, ami már nyugodtabban emelkedett és süllyedt. A szívdobogása egyenletesre váltott. A
hangja olyan kellemes volt, hogy pár perc alatt ismét álomba ringatott.
Március 3.
Alig tudtam koncentrálni a munkámra. Álmos voltam, fáradt, és csak az az éjszaka járt a fejemben. Folyton
elkalandoztam, ezért több panasz is érkezett rám a vendégek részéről, de egyszerűen képtelen voltam túltenni
magam a történteken. Francesca már háromszor rám szólt, hogy figyeljek kicsit jobban oda, ezért amikor
negyedszerre is gondterhelt ábrázattal lépett hozzám, sejtettem, hogy baj van.
– Jól érzed magad? – kérdezte a pultnak támaszkodva, miközben vártam az italokra.
– Persze – bólogattam.
– Kicsit szétszórt vagy ma. Nem szeretnél inkább hazamenni?
Az ajánlatra fellelkesültem, de valójában azért, mert találkozni akartam Jonathannal. Viszont megbeszéltük, hogy
aznap sok a dolga, ezért nem jut majd rám ideje.
– Nem, köszi – ráztam a fejem. – Ne haragudj, igyekszem összeszedni magam.
A műszakom utolsó két órájában tényleg odafigyeltem mindenre, de ahogy letelt a munkaidőm, rohantam is a
kabátomért. Reméltem, hogy este legalább sikerül valahogy elérnem Jonathant, hogy összefussunk, akár csak pár
percre is. Az étteremből kilépve azonban szembe találtam magam Fabióval, aki jókedvűen sétált felém.
– Szia – mosolygott rám, majd elkapta a derekamat, és egy csókkal köszöntött.
Kellemetlenül éreztem magam, ezért olyan gyorsan véget vetettem neki, ahogy csak tudtam. Mielőtt még feltűnt volna
neki a zavarom, én is rámosolyogtam.
– Te hogyhogy itt vagy? Azt hittem, ma szabadnapod van.
– Így is van – csúsztatta zsebre a kezeit. – És mivel mostanában nem sok időt töltöttünk együtt, gondoltam, ez az este
csak a miénk lehetne. Viszünk egy pizzát, iszunk hozzá egy kis bort. Egy romantikus este kettesben. Mit szólsz hozzá?
Teljesen elbizonytalanodtam. Szívem szerint visszautasítottam volna, de az egy olyan beszélgetéshez vezetett volna,
amire még nem álltam készen. Nagyrészt azért, mert fogalmam sem volt, mit is mondhatnék neki. Én sem voltam
tisztában azzal, hogy mi is történik velem, ezért inkább beleegyeztem. Egy vacsora még nem a világvége, ráadásul
majdnem minden este a haverjaival találkozik, ezért reméltem, hogy hamar lelép.
A kanapén ülve ettük meg a pizzát, miközben valami régi olasz filmet néztünk. Éreztem, hogy rezeg a telefon a
zsebemben, de nem mertem ránézni. Meg akartam várni, amíg egyedül maradok, nehogy bármivel lebukjak. Ahogy
vége lett a filmnek, Fabio kivette a kezemből a borospoharat, az asztalra tette, majd visszafordult hozzám és
megcsókolt. Azt gondoltam, hogy ez a búcsúzás, de egyre hevesebben húzott magához, míg végül hanyatt döntött a
kanapén. Elfogott a pánik. Tudtam, hogy nem szabad megtennem, de fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám le. Nem
lett volna fair egyikükkel szemben sem. Amikor a keze becsúszott a pólóm alá, elhúztam tőle a fejem. A homlokát
ráncolva, lihegve nézett rám.
– Mi az? – kérdezte értetlenül.
Az agyamban milliónyi válaszlehetőség futott végig. Tátott szájjal bámultam rá, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Lefagytam.
– Én… – dadogtam. – Szóval, most nem igazán alkalmas.
Elsőre nem esett le neki, hogy miről van szó, de végül felfogta. Azt már tudtam róla, hogy azokon a napokon nem
erőlteti a dolgot, ezért újból kiegyenesedett.
– Basszus – sziszegte. – Pedig olyan jó lett volna.
– Igen – szegtem le a fejem, miközben én is felültem.
Gondterhelten sóhajtva támaszkodott meg a térdein. Szörnyen éreztem magam, amiért többszörösen is hazudnom
kellett neki, de képtelen voltam elmondani az igazat.
– Jól van – pattant fel a kanapéról. – Akkor nem is zavarlak, gondolom, fáradt vagy.
Az arcán és a hangján egyáltalán nem tükröződött az irányomban mutatott gyengédsége és szavai kedvessége. Csak
fogta magát, és az ajtóhoz sétált, hogy felvegye a kabátját és cipőjét.
– Igen, le is fekszem – bólogattam, majd követtem, hogy elköszönjek tőle.
Mindössze egy puszit kaptam a számra, valamint egy megjegyzést, hogy feküdjek le. Fél perc múlva már a lakásban
sem volt. Ez akár aggodalommal is eltölthetett volna, de abban a pillanatban inkább megkönnyebbültem. Nem
vágytam a társaságára, annak pedig kimondottan örültem, hogy nem buktam le előtte. Egyből előkaptam a
telefonomat, hogy megnézzem, milyen üzenetet kaptam. Ennyi állt benne: „Vettem egy új telefont. Egyedül vagy?”
Mosoly kúszott fel az arcomra, miközben megírtam a választ: „Igen.”
Épp csak zuhanyozni volt időm, és már hallottam is a kopogást. Törölközőben szaladtam ki, hogy ajtót nyissak.
Amikor Jonathan meglátott, még levegőt se tudott venni. Ott állt az ajtóban, a víztől csillogó bőrömet bámulva, amitől
egy pillanat alatt az egekbe szaladt a pulzusom. Alig bírtam visszafogni magam, ezért inkább beengedtem, mielőtt
még az ajtóban teszek valami olyat, amit az összes szomszéd végignéz. Ekkor azonban már csak mi voltunk. Ahogy
kattant a zár, egyből átkarolta a derekamat, és átölelve magához vont. Forró csókja rabul ejtett, de eszem ágában sem
volt szabadulni tőle. Mintha az elmúlt pár napban egy szürke álomvilágban léteztem volna, és csak abban a
pillanatban tértem vissza az életbe, ahogy ajkai az enyémhez értek. Keze a nedves hajamba túrt, fejemet pedig még
szorosabban húzta maga felé. Úgy éreztem, ezt sosem tudnám megunni. Lassan húzta el tőlem a fejét, majd levegő
után kapkodva a szemembe nézett.
– Szia – suttogta.
Egyszerre mosolyodtunk el.
– Szia – köszöntem vissza, majd újból megcsókolt, de most már gyengédebben és rövidebben.
Ahogy ellépett tőlem, a kanapé felé fordította a fejét, ahol még mindig ott állt az üres pizzásdoboz és a két borospohár.
Komoran szegte le a fejét. Lehetett volna annyi eszem, hogy elpakolok, de annyira izgatott lettem, hogy teljesen
kiment a fejemből.
– Ne haragudj, el is felejtettem – szabadkoztam, majd a kisasztalhoz lépve összeszedtem a poharakat és a maradékot.
A mosogatóba tettem mindent, a dobozt pedig kidobtam, hogy ne legyen szem előtt.
– Itt volt? – hallottam Jonathan hangját magam mögül.
Neki háttal állva támaszkodtam meg a pulton, hogy összeszedjem magam. Fabióval sikerült elkerülni ezt a
beszélgetést, de tudtam, hogy vele nem lesz ilyen könnyű. Felé fordultam, és a karjaimat magam előtt keresztbe fonva
néztem a szemébe. A kezdeti forróság helyét átvette a hűvös hangulat, ami mindkettőnkre rátelepedett.
– Igen. De nem történt semmi – tettem hozzá gyorsan.
Mintha ebbe addig bele se gondolt volna, a tekintete még borúsabbá vált. Egyre rosszabbul éreztem magam, de
fogalmam sem volt, mit lehet ilyenkor mondani.
– Sajnálom – csóváltam a fejem.
– Ezek szerint még együtt vagytok.
Felfordult a gyomrom. A bűntudat emésztett belülről, és hiába próbáltam valahogy megmagyarázni a tetteimet, nem
találtam elfogadható indokot.
– Igen – vallottam be remegő hangon.
A sírás fojtogatott, ezért összeszorítottam az állkapcsomat, nehogy kitörjön belőlem.
– Jól van – bólogatott a homlokát ráncolva.
Nem úgy tűnt, mint aki mérges, sőt. A hangja együttérző volt, a tekintete pedig kedves.
– Ezt nem értem – ráztam a fejem.
Közelebb lépett hozzám, megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.
– Ez egy bonyolult helyzet – szólalt meg. – Nem kérhetlek arra, hogy hagyd el őt, mert én nem tudom neked megadni
azt, amit ő igen.
– Te sokkal többet adsz nekem – vágtam közbe.
– Most nem ez a lényeg. Amit én nyújtani tudok, az csak titkos találkozók és eldobható telefonon cserélt üzenetek. Egy
nőnek ennél többre van szüksége, ezt még én is tudom.
Egyre jobban féltem attól, hogy mit akar ebből kihozni. A szívem hevesen vert, a kezeim remegni kezdtek.
– Nekem rád van szükségem. Csak arra kérlek, hogy próbáljuk meg! Úgyis kiderül, ha nem működik, de nem adhatjuk
fel rögtön az elején. Nem bírnám ki nélküled!
Az ő szemei is csillogva néztek le rám, a mozgásukon pedig látszott, hogy a fejében mennyi minden járhat. Egy
hirtelen mozdulattal hajolt le hozzám, hogy ajkaink újra egybeforrjanak. Amikor átölelt, minden problémám elszállt.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak őrá és arra a csodálatos érzésre, amit ő váltott ki belőlem. Nem foglalkoztam
azzal, hogy helytelen, amit teszünk, mert a boldogság, amit okozott, sokkal erősebb volt a bűntudatnál. Hagytam, hogy
a törölközőm a földre hulljon, miközben mindkét kezemmel az ingje gombjaival bajlódtam. Olyan gyorsan vettem le
róla a ruháit, ahogy csak tudtam, majd a hálószoba felé indultunk. Eszembe se jutott, hogy a konyhában maradjunk. A
mi kapcsolatunk teljesen más volt. Nem az elemi ösztönök vezéreltek minket, hanem azok az érzések, amiket egymás
iránt tápláltunk. Ezért volt annyira fantasztikus vele. Amikor magamban tudtam, nem az járt a fejemben, hogy milyen
jó vele a szex, hanem az, hogy mennyire csodálatos, hogy rátaláltam és vele lehetek. Ez tette magát az együttlétet is
meséssé. Annyi érzelemmentes és rideg kapcsolat után elmerültem a felé áradó szenvedélyben. Mintha egy tornádó
rántott volna magával, amiből nincs menekvés. Ahogy a teste az enyémhez simult, onnantól kezdve csak mi léteztünk
a világon. Csak az ő érintése érdekelt, csak az ő csókja, és az, hogy olyan érzéseket váltott ki belőlem, amikről azt
hittem, már soha többé nem élhetem át. A testem reagált a lelkemben dúló érzelmekre. Magukkal ragadtak, amikor
Jonathan egyre hevesebben kezdett bennem mozogni. Tudtam, hogy ez mit jelent, ezért ösztönösen összehúzódtam,
és halkan felnyögtem. A bőrömön bizsergés futott át, ami az altestemben összpontosult. Körmeimet a hátába
mélyesztve mentem minden lökése elé, amitől egyre magasabbra és magasabbra szálltam, míg egy utolsó
mozdulatnál az összes izmom megfeszült, majd ernyedten a mélybe zuhantam. Pár másodpercre megszűntem létezni,
még levegőhöz se jutottam. Azt hittem, hogy már soha többé nem leszek rá képes. Csak akkor fogtam fel újra bármit is
a külvilágból, amikor Jonathan már mellettem feküdt. Felkönyökölve támasztotta meg fejét, miközben jobb kezét a
hasamon pihentette. Apró mozdulatokkal cirógatott. Lassan oldalra döntöttem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
– Miért hagytad abba? – lihegtem.
– Ennél több nekem nem kell – rázta a fejét, majd jobb kezével kisimított egy hajtincset az arcomból. – Elég volt, hogy
láthattalak közben. Egyébként is gyönyörű vagy, de abban a pillanatban el sem tudtam volna képzelni szebb látványt.
Nekem ez bőven elég, semmi másra nincs szükségem.
A heves vágytól még mindig zakatoló szívvel hallgattam őt.
– Zavarba hozol – sütöttem le a szemem vigyorogva.
Az államnál fogva emelte meg a fejem, majd hozzám hajolt, és gyengéden megcsókolt. Olyan volt, mint egy
megtestesült álom, amiből az ember nem akar felébredni. Lassan húzta el tőlem a fejét.
– Tizenhat évig gyakoroltam az önmegtartóztatást, ez nekem már semmi – sóhajtotta, mire nagyot nevettem.
– Nagyon jól bírod.
– Viszont amit most mondani fogok, az nem lesz olyan szép, de nem maradhatok tovább – húzta el a száját
szomorúan.
– Ó – biggyesztettem le az ajkamat. – Akkor ezért volt ez a hülye szöveg, hogy most ne gyanúsítsalak azzal, hogy csak
kihasználsz? – néztem rá hunyorogva.
– Nem, dehogy – kacagott fel. Egy újabb csókot nyomott a számra, majd felült az ágyban, és a ruháját kezdte keresni. –
A palotába kell mennem.
Én is felültem, és magam elé húztam a takarómat.
– Ez most olyan volt, mintha egy Disney-hercegnő lennél.
Nevetve csóválta a fejét, miközben magára húzta a nadrágját. Szerettem volna, ha marad még, de megértettem, hogy
nem ő osztja be az idejét. Szomorúan figyeltem, ahogy elkészül az öltözéssel. Kimásztam az ágyból, és a
szekrényemből elővettem egy pólót, hogy ne legyek teljesen meztelen, majd elé léptem. A derekát átkulcsolva bújtam
hozzá, mire ő is átölelt.
– Holnap találkozunk? – kérdeztem.
– Persze – bólintott. – Délelőtt be kell mennem a kórházba, úgyhogy majd csak utána tudunk.
– Elmehetek veled?
Kikerekedett szemekkel nézett vissza rám.
– De ahova megyek, az a…
– Tudom – bólogattam. – De szeretnék elmenni.
Mintha hezitált volna egy ideig, de végül halványan elmosolyodott, és biccentett egyet. Féltem attól, hogyan fogok
reagálni, de tudtam, hogy szembe kell néznem a démonjaimmal.
Március 4.
A gyomrom megremegett, amikor átléptem a kórház kapuját. Feltörtek belőlem a régi sérelmek és fájdalmak,
ugyanakkor már sokkal nyugodtabb voltam, mint amikor legutoljára ott jártam. Jonathan folyton rám pillantott fél
szemmel, ami nagyon kedves volt tőle. Ugyanazon a folyosón haladtunk végig, és ismét megállítottak minket jó páran,
hogy váltsanak néhány szót Jonathannal, így egy kész örökkévalóságnak tűnt, mire felértünk az emeletre. Ahogy
megláttam a távolban a nagy üvegfalat, úgy összeszorult a szívem, hogy azt hittem, soha többé nem fog normálisan
verni. Az egész mellkasomra mázsás súly telepedett, de nem álltam meg. Már nem. Az egyik nővérke egy köpenyt
adott, amit fel kellett vennem a ruhámra, csak utána léphettünk be a terembe. Az utolsó pillanatig nem mertem
odanézni, de végül az apró kiságyakra emeltem a tekintetem. Minden ágyban egy picike baba feküdt bepólyázva,
némelyik kicsit sírdogált, némelyik aludt, de mindegyikük gyönyörű volt. A végtagjaim remegni kezdtek, a gyomrom
pedig bukfencet hányt, de amikor megéreztem a vállamon Jonathan kezét, elég erőt éreztem magamban, hogy
végigcsináljam. A nővérke felemelte helyéről az egyik kislányt, aki épp ébren volt, és felém lépett. Minden izmom
megfeszült a rettegéstől, és ijedten pillantottam Jonathanra, de ő csak biztatva bólintott egyet. Összeszedtem minden
bátorságomat, és hagytam, hogy a picit a kezembe fektessék. Úgy remegtem, hogy féltem, elejtem, de amikor már a
karomban feküdt, elszállt belőlem minden rossz érzés. Annyira csodálatos volt, ahogy az az apró kis lény rám nézett a
hatalmas szemeivel, hogy tudtam, vele kapcsolatban semmilyen negatív érzésnek nincs helye. A forróság még a
ruháján keresztül is áradt belőle, az illata pedig olyan édes és finom volt, hogy nem bírtam abbahagyni a feje
szagolgatását. Magamhoz ölelve ringattam, a tekintetemet egy pillanatra sem tudtam elszakítani tőle. Nem értettem,
mi történik velem, de képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Már zsibbadt a szám, de a mosolyom akkor sem
hagyott alább. Olyanfajta boldogság öntött el, amit előtte nem tapasztaltam.
– Jól áll a kezedben.
Csak ekkor vettem észre, hogy Jonathan ott áll mellettem, és engem néz mosolyogva. Ekkor már felpillantottam rá.
– Imádnivaló – préseltem ki magamból ezt az egyetlen szót, többre nem voltam képes.
Újból a sírás kerülgetett, a torkomban éreztem a gombócot, de már teljesen más okból kifolyólag. Megértettem, miért
jár oda, ha szüksége van némi lelki feltöltődésre. Pár perc alatt sokkal szebbnek láttam mindent, még a saját életemet
is. Amikor Jonathanra néztem, mégis elfogott valami kellemetlen érzés, ahogy ott álltunk hárman a babával. Addig a
pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy talán újból feltámadhatnak az anyai ösztöneim. Mivel már jócskán benne
voltam a korban, a hormonjaim idegesítő belső hangokként zsibongtak bennem, azt ordibálva, hogy „öreg vagy, most
vagy soha!”. De mégis mit tehettem volna? Két férfi volt az életemben, de egyikük sem volt megfelelő apaalapanyag.
Fabio még gyerek volt hozzá, ráadásul a kapcsolatunk egyáltalán nem volt olyan erős és mély, hogy belevágtam volna
a gyerekvállalásba. Jonathan pedig… Ő volt a tökéletes jelölt. Ahogy ott állt velem szemben és minket nézett, az ő
szemében ugyanúgy felcsillant a kérdés. A lelkem ennél többet már nem bírt el, ezért visszaadtam a kicsit a
nővérkének, és megköszöntem, hogy bemehettem hozzájuk. A szobából kilépve még körbevezettek az osztályon, de
képtelen voltam koncentrálni. Folyton Jonathanra pillantottam, aki szintén engem nézett, de nem szóltunk egymáshoz
egy szót se. Épphogy egymásra találtunk, nem hozhattam fel rögtön egy ilyen komoly témát. Csak ki akartam élvezni,
hogy végre megkaptam tőle azt, amire a legjobban vágytam. Legalábbis addig a napig.
Március 18.
Határtalan boldogság fogott el, hogy aláírhattam a szerződést a kiadóval. Igaz, csak egy könyvre szólt, de kezdésnek
az is hatalmas lépés volt számomra. Hálás voltam Jonathannak, hogy segített nekem elérni ezt, és azért is, hogy végig
mellettem állt. Ott volt velem, amikor aláírtam a papírokat, és akkor is, amikor feladtam a levelet. Ragaszkodott hozzá,
hogy elmenjünk megünnepelni, és mivel Fabio aznap este dolgozott, utána pedig a haverjaival találkozott, ezért bőven
ráértem. Meló után rögtön felpattantam a buszra, és kirobogtam az egyik külvárosi étterembe, ahol senki nem ismeri
Jonathant. Biztonságban voltunk, így nem kellett visszafognunk magunkat. Viselkedhettünk normális párként, és
szerencsére eszébe jutott, hogy ne a reverendájában jöjjön. Csinos öltönyben és fehér ingben várt egy szál vörös
rózsával az étterem előtt. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy megláttam, főleg, amikor az ő arcán is elterült az a
kedves és őszinte mosoly, amit imádtam nézni. Az arca olyankor egészen megváltozott, az apró kis szarkalábak szinte
táncoltak a szemei körül. Ennél szebb képet el sem tudtam képzelni. Boldogan léptem hozzá, de egy pillanatra
bizonytalanul torpantam meg előtte. Ekkor még szélesebbre húzta mosolyát, és átkarolva a derekamat, megcsókolt.
Félnem kellett volna, hogy valaki meglát minket, de nem érdekelt semmi más, csak az ajkai az enyémen és a karjai
körülöttem.
Egy nagyon hangulatos kis éttermet talált, ami nem túl forgalmas, így még kevesebb esély volt arra, hogy ismerőssel
találkozzunk. Eleinte szörnyen zavart, hogy nyilvánosan érintkeztünk, de annyira kellemes volt, hogy se perc alatt
megszoktam. Felszabadító volt normálisan viselkedni más emberek előtt, akik még csak nem is ismertek minket.
Megfoghattam a kezét, megcsókolhattam, aminek következtében még jobban elmélyültek az érzéseim iránta. Nem
tudtam betelni vele. Az arca, a mosolya, az érintése, mind hozzátettek egy apró szeletet a boldogságomhoz.
– Gratulálok! – mondta, majd összekoccintottuk a poharainkat vacsora után, hogy megünnepeljük a szerződést. –
Nagyon büszke vagyok rád.
– Nélküled nem sikerült volna, ezt tudod jól. A könyvet se tudnám megírni, ha te nem rángatsz ki abból a pocsolyából,
amiben éltem.
– Csak egy kis unszolásra volt szükséged, a többi már rajtad múlt, és innentől kezdve is rajtad múlik. De
természetesen rám mindenben számíthatsz. És sikerült megegyezni a részletekről?
– Igen, bár húzták egy kicsit a szájukat, hogy nincs benne elég romantika meg szex.
– Miért, mit írtál bele?
– Nyilván nem az igazat – vontam fel a szemöldököm. – A füzetemben vezetett naplómat gépelem be cenzúrázva. Egy
szót sem ejtek arról, hogy mi történt köztünk és hogy mit érzek irántad.
Csak akkor esett le, hogy mit is mondtam, amikor már kiejtettem a számon. Jonathannak is megütötte a fülét, de csak
huncut mosoly kúszott fel az arcára. Ha rákérdezett volna, nem tagadtam volna. Igen, már régóta gyengéd érzelmek
fűztek hozzá, és ezt nem is akartam titkolni. Megemeltem a poharamat, hogy újból beleigyak. A finom pezsgő
kellemesen bizsergette a torkomat, és ahogy Jonathan végigsimított a karomon, azzal más érzékszerveimet is
beindította. Közelebb hajoltam hozzá, és félrehúztam a hajamat a nyakamból, mire rögtön a meztelen bőrömre tapadt
a tekintete. Érzékien beszívtam az alsó ajkamat, miközben gyengéden végigsimítottam a kezén.
– Köszönöm a vacsorát – mondtam búgó hangon, miközben mélyen a szemébe néztem. – És azt is, hogy velem
ünnepelsz.
– Én köszönöm, hogy itt lehetek veled. Egyébként is szerettem volna, ha ma találkozunk, mert… – Pár pillanatig
hezitált. – Ma van egy hónapja annak, hogy először megcsókoltalak.
Az emlékek kristálytisztán elevenedtek fel előttem, mintha csak előtte lévő nap történt volna minden. Az a hév és
szenvedély, amivel aznap ölelt, még mindig feltüzelte a vágyaimat. És ahogy a szemébe néztem, láttam rajta, hogy őt is
magával ragadták az édes emlékek. A kezemet a combjára fektettem, és finoman végigsimítottam rajta, de a
tekintetem nem szakítottam el az övétől.
– Akkor ez még egy ok az ünneplésre – vontam fel a szemöldököm.
Egyből leesett neki, hogy mire is célzok, ezért azon nyomban szólt a pincérnek, hogy szeretné kérni a számlát. Jót
mosolyogtam magamban, ahogy siettette a fizetést. Teljesen olyanok voltunk, mint egy átlagos pár, és ettől a
közérzetem és a viselkedésem is megváltozott. Nem éreztem magam rosszul, nem szégyelltem, hogy vele akarok
lenni, mert csak a férfit láttam benne. A férfit, aki mindennél fontosabb volt nekem.
Ahogy kiléptünk az étterem ajtaján, egyből magához vont, és szenvedélyesen megcsókolt. Csak a lámpák pislákoló
fénye világított meg minket, így félig sötétségben álltunk, ami még izgalmasabbá tette a pillanatot. A kihalt utcákon
nem sokan járkáltak, ezért nem fogtuk vissza magunkat, de a jó ízlés határain belül maradva élveztük egymás ölelését.
– A közelben van egy kis hotel – lihegte, mikor elszakította tőlem az ajkait pár másodpercre.
Egy pillanatig sem gondolkodtam.
– Akkor mire várunk még? – kérdeztem egyből, majd megfogta a kezem, és elindultunk a macskaköves úton.
A pulzusom egyre csak emelkedett. Alig bírtam kivárni, hogy odaérjünk, még az sem érdekelt, hogy a recepciós egyből
le fogja vágni, miért is van szükségünk szobára. Egy kicsi, hangulatos hotelbe léptünk be, ami hasonlóan autentikus
volt, mint az étterem, ahol dolgoztam. Kellemes érzés fogott el, és még a recepciós fiú se méregetett gyanúsan, nagyon
kedvesen nyújtotta át Jonathannak a kulcsokat. Sokszor voltam már hasonló helyzetben, de akkor egyáltalán nem
érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Akkoriban nem tartottam magamat se sokkal többre, mint aminek kívülről
tűntem, de már nem az a nő voltam, aki bárkivel felugrik egy gyors numerára. Nem azért kötöttem ki egy hotelben,
hogy kihasználjak egy ismeretlen férfit. Tiszta érzelmek és vágyak hajtottak, amik olyan erősen lüktettek bennem,
hogy azt hittem, nem bírom ki addig, hogy beérjünk a szobába. Ahogy kattant a zár, ajkai újból az enyémre tapadtak.
Szorosan magához húzva lépkedtünk az ágy felé, bár egyikünk sem tudta, merre kell menni, így többször
belebotlottunk különféle bútordarabokba, amiket a sötétben beazonosítani sem tudtunk. Mire elértünk az ágyhoz,
már megszabadítottuk egymást a ruháinktól, ezért egy másodpercet sem vártunk tovább. Az ágyra fektetett, én pedig
magammal húztam. Csípőjét a lábaimmal körbefonva vontam magamhoz, hogy minél hamarabb magamban
érezhessem. Különleges alkalom volt ez mindkettőnknek, és ezt akkor is éreztük. Mintha arra az egy estére sikerült
volna elfelejteni, hogy kik is vagyunk valójában. Előbújtak belőlünk az elemi vágyak, és mindketten úgy hajszoltuk az
élvezetet, mintha anélkül mit sem érne az élet. Abban a pillanatban pedig tényleg így éreztem. Ahogy megfordult, én
kerültem felülre, ami először meglepett. Előtte sose kezdeményezett más pózt, ezért nem tudtam mire vélni a dolgot,
de amikor felegyenesedtem és a csípőmet fel-le mozgattam rajta, mindent megértettem. Felemelte a kezét, és
végigsimított a két mellem között, le a hasamig, miközben végig engem nézett a vágytól átszellemült tekintetével.
Nem vette le rólam a kezét, végig simogatott, markolt, amitől még ütemesebben kezdtem mozogni rajta, és ő is egyre
erősebben szorította a csípőmet. A testem beleremegett a közelgő eksztázisba, a következő pillanatban pedig már
éreztem is, ahogy megfeszül az összes izmom, majd mintha súlytalanná válnék. Meg-megrándultam, miközben
Jonathan a csípőmbe mélyesztett ujjakkal húzott magára. Mikor engedett a szorításból, rongybabaként zuhantam
mellé az ágyra. Hangosan kapkodtam levegő után, és csak vártam, hogy a szívem legalább annyira lecsituljon, hogy a
remegésem alább hagyjon. A mellkasomhoz kapva lihegtem, ahogy oldalra fordítottam a fejem, és Jonathan arcát
kémleltem, aki szintén felém fordult. Mondani akartam valamit, de nem tudtam megfogalmazni, mit is érzek, és láttam
rajta, hogy ő is pont erre gondol. Bizonytalanul nézett rám, résnyire nyílt ajkakkal, de nem szólalt meg.
– Sietned kell? – kérdeztem halkan.
– Nem – rázta a fejét levegő után kapkodva.
Közelebb húzódtam hozzá, mire átölelt, és a mellkasára hajtottam a fejem. Lehunyt szemekkel hallgattam a
szívdobogását, még egészen sokáig. Kimerültem, elfáradtam, de nem akartam elszalasztani az időt, amit vele
tölthettem, és éreztem, hogy ezzel ő is így van. A hajamat simogatta, én pedig a mellkasát, de egyikünk sem szólt egy
szót se. Annál az esténél kívánni sem lehetett volna tökéletesebbet.
Március 23.
Alig vártam, hogy leteljen a munkaidőm. Az étteremtől nem messze volt egy buszmegálló, ahonnan egy átszállással
eljuthattam a hotelbe, viszont olyan ritka volt a járat, hogy sietnem kellett. Az öltözőben átvettem egy csinosabb
ruhát, de nem vittem túlzásba a dolgot. Felkaptam a cipőmet, és már rohantam volna a buszhoz, amikor kinyílt az ajtó,
és Fabio lépett be az öltözőbe.
– Végre elkaptalak – mosolygott rám.
Csak fél óra múlva kezdődött volna a műszakja, ezért kicsit megilletődve léptem felé. Alaposan végigmért a
ruhámban, de végül felemelte rám a tekintetét.
– Ne haragudj, tudod, ez a könyvkiadás teljesen lefoglal – magyarázkodtam.
Tartottam a két lépés távolságot, de ő szorosan elém lépett. Az izgalomtól és félelemtől megemelkedett a pulzusom.
– Tudom, semmi gond. Örülök, hogy ilyen jól mennek a dolgok. Csak hiányzol…
Karjával átfonta a derekamat, és magához húzott. Amikor megcsókolt, kellemetlen érzés futott végig a testemen, mint
minden alkalommal. Egyre nehezebben húztam ki magam a találkozók alól, de nem volt annyi erőm, hogy elé álljak és
mindent bevalljak neki. Beismerem, hogy önző voltam, de képtelen voltam a szemébe nézni és szakítani vele. Ő is
tudta, hogy nem tarthat örökké, hiszen nyáron vissza kell utaznom Skóciába.
Egyre hevesebben csókolt és simogatott, majd a keze becsúszott a szoknyám alá. Összerezzentem, ahogy megéreztem
a bőrét a fenekemen.
– Még van fél órám – nyögte a számba kéjesen, majd elkezdte lehúzni a bugyimat.
A fejemben megszólalt a vészharang, és olyan gyorsan léptem el tőle, ahogy csak bírtam. A homlokát ráncolva nézett
rám, az arcán teljes értetlenség tükröződött. Azt se tudtam, mit mondjak.
– Én… – dadogtam. – Szarul állok a kézirattal – hazudtam. – Ma még nagyon sok meló vár rám, szóval…
Csípőre tett kézzel csóválta a fejét, miközben nagyot sóhajtott.
– Már jó pár hete ezt mondogatod, azóta nem volt köztünk semmi – panaszkodott.
– Tudom, ne haragudj, csak félek, hogy nem tudok koncentrálni a munkámra. Most tartok a legnehezebb fázisnál, és
ha nem teszem oda magam maximálisan, akkor az egész kiadás csúszni fog.
A szemében láttam, hogy zavarja ugyan a helyzet, de elfogadja, hogy nekem milyen fontos az írás. A tekintete
megenyhült, és már nyugodtabban fújta ki a levegőt, mire végre az én szívem is lecsillapodott.
– Oké – rázta a fejét lemondóan. – Ma úgyis Alfiónál leszek, hagylak dolgozni. Holnap együtt vacsorázunk?
Szabadnapos leszek.
– Persze – bólintottam gondolkodás nélkül.
Kedvesen rámosolyogtam, és adtam a szájára egy puszit, amivel kibékíthettem. Még mindig húzta a száját, de már
kedvesebben nézett le rám. Nem is tartóztatott fel, ahogy elléptem mellőle, és kisiettem az ajtón.
A szívem ismét hevesebben kezdett dobogni. Mindig utólag jött ki rajtam a stressz és fogott el a rosszullét, de ilyenkor
már csak arra tudtam gondolni, hogy elérjem a buszomat. Minél előbb a hotelbe akartam érni.
Március 24.
Ritkán volt rá lehetőségünk, hogy Jonathannal egymás karjaiban ébredjünk, de minden egyes alkalmat mélyen a
szívembe és az emlékeimbe zártam. Magamba szívtam az illatát, a látványát, hogy utána egész nap ez a kép lebegjen a
szemem előtt. Álmosan nyújtózva nyitotta ki a szemeit, de abban a pillanatban elmosolyodott, hogy felém fordította
fejét.
– Jó reggelt – duruzsolta mélyen búgó hangján, majd még szorosabban húzott magához.
Ezek az apró pillanatok tettek boldoggá.
– Olyan jó így!
Arcomat a nyakába fúrva bújtam hozzá, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz.
– Még van egy órám, maradjunk itt, vagy menjünk le reggelizni? – kérdezte.
– Maradjunk így – vágtam rá azonnal. – Ki tudja, mikor láthatlak megint.
– Ez a hét elég húzós lesz. Készülünk a húsvétra, szóval ezek a találkozók most biztos kiesnek egy-két hétre. De
napközben megpróbálok időt szakítani arra, hogy egy kicsit együtt lehessünk. A közös reggelinket és a futásokat
úgysem hagynám ki.
– Vaaagy – néztem fel rá – a futás helyett mondjuk felugorhatnál hozzám valami jóval kellemesebb testmozgásra.
– Mire gondoltál? – vonta fel a szemöldökét, mint aki nem tudja, miről beszélek.
Gyengéden cirógattam a mellkasát, miközben ártatlan tekintettel néztem a szemébe.
– Hm, nem is tudom, majd kitalálunk valamit…
Visszahajoltam a nyakához, majd apró mozdulatokkal harapdálni kezdtem a füle tövét. Abban a pillanatban
reflexszerűen megmozdította a csípőjét.
– Talán megmutathatnád, hogy mire is gondoltál pontosan – morogta lehunyt szemekkel, de abban a pillanatban
kipattantak, amikor a lábamat átlendítve fölötte az ölébe ültem.

Levakarhatatlan mosollyal az arcomon szedtem a lépcsőket, hogy minél hamarabb felérjek a

lakásomba. Még írni akartam egy kicsit, mielőtt elindulok munkába, de úgy éreztem, hogy képtelen leszek rá, mert a
gondolataim teljesen máshol jártak, és ezért nem tudtam volna objektívan írni a kapcsolatomról Jonathannal.
Ráadásul szörnyen éhes voltam, amiért kihagytuk a reggelit.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem a lakásba. Becsuktam magam után az ajtót, és megfordultam, amikor az
ijedségtől megugrottam. A szívem zakatolni kezdett, ahogy megláttam Fabiót a kanapémon ülve. A mellkasomhoz
kaptam, és szükségem volt pár pillanatra, mire le tudtam nyugodni.
– A frászt hoztad rám – nyögtem, majd letettem a konyhapultra a táskámat.
Merev tekintettel bámult rám, miközben lassan felállt a helyéről, és közelebb lépett hozzám.
– Hol voltál? – kérdezte nyersen.
A pulzusom egyre magasabbra szállt, de kívülről higgadt maradtam.
– Csak lementem a boltba – mutattam fel a szatyrot, majd azt is a pultra helyeztem. – Éhes voltam, és nem volt itthon
semmi.
Egészen elém sétált, végig tartva a szemkontaktust. Megrémisztett a viselkedése, de nem mutattam ki, tartanom
kellett magam a mesémhez.
– Azt mondod, hogy csak most ugrottál le? – szegezte nekem az újabb kérdést.
– Igen. Miért?
Komótosan nyitotta ki a száját.
– Ugyanazt a ruhádat vetted vissza, ami tegnap este is rajtad volt?
Az egész bensőm ledermedt. Hirtelen válaszolni sem tudtam, belém fagytak a szavak, az agyam pedig semmilyen
észszerű magyarázatot nem volt képes kitalálni. Idegesen vontam meg a vállam, miközben próbáltam kidumálni
magam a helyzetből.
– Ez volt kéznél, épphogy beleugrottam, és…
– Ne hazudozz már tovább! – üvöltött rám Fabio.
Összerezzentem a hangjára, a levegő bennragadt a tüdőmben, a végtagjaim lemerevedtek. Átható tekintetében
mérhetetlen düh tükröződött, amitől moccanni sem mertem.
– Tudom, hogy nem voltál itthon – folytatta. – Egész éjjel a kanapédon ültem, és arra vártam, hogy hazagyere.
– Meg tudom magyarázni – szóltam közbe, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre.
– Egy újabb hazugsággal? – emelte fel megint a hangját, mire ismét megrándultak az izmaim. – Elegem van már
belőlük! Hetek óta kerülsz engem, alig beszélünk, nem is szólva a szexről. Elmondanád végre, hogy mi a fasz bajod
van?
A szemei egészen kikerekedtek, nyakán pedig vastag kígyóként dudorodtak az erek. Kezdtem egyre jobban megijedni
a viselkedésétől, de éreztem, hogy most már nem menekülhetek sem előle, sem az igazság elől. A szemébe nézve
nyitottam ki lassan a számat.
– Találkoztam valakivel – suttogtam erőtlenül.
Az arca egészen megváltozott, mintha kicsit megenyhült volna, vagy egyszerűen csak ledöbbentette a hír. Bal kezével
megtámaszkodott a pulton, és még a tekintetét is leszegte. A szívem egyre hevesebben dobogott az izgalomtól, de
nem titkolhattam tovább, amit éreztem és tettem. Vártam a reakciójára, de ő csak állt ott, mintha szüksége lenne egy
kis időre, hogy összeszedje magát és a gondolatait. Végül vett egy mély levegőt, és újból rám nézett.
– Lefeküdtél vele?
Nagyot nyelve szólaltam meg.
– Igen – csuklott el a hangom.
Az egész testem remegett, de álltam a tekintetét, ami egyik pillanatról a másikra sötétült el. Az ereimben megfagyott a
vér, ahogy megemelte a kezét, ami végül határozott mozdulattal csattant az arcomon. Az ütéstől megrogytak a lábaim,
és meg kellett támaszkodnom a pultban, nehogy összeessek. A fájdalom élesen nyilallt a bőrömbe, de a félelem annál
is erősebben szaladt át bennem. Menekülni akartam, de Fabio elkapta a vállamat, és hirtelen maga felé rántott. A
tekintete égetett. Úgy nézett rám, mint aki egy pillanatra sem bánta meg tettét.
– Miért csinálod ezt? – üvöltötte teli torokból, miközben a vállamnál fogva rázott meg. – Próbáltam belőled rendes nőt
faragni, de úgy tűnik, hogy mindig is csak egy drogos, hazug kis kurva maradsz!
Annyira ledöbbentem, hogy moccanni sem bírtam. Reflexszerűen megpróbáltam összehúzni magam, hogy
védekezzem, de ő erősebb volt. A következő pofon ismét eltalálta az arcomat, majd rögtön még egy. A bőröm égett a
fájdalomtól, de képtelen voltam kiszabadulni a karjaiból. A rettegés elgyengített, ezzel lehetetlenné téve a menekülést.
Fabio ismét maga felé fordított, hogy a szemembe tudjon nézni, de én nem mertem felpillantani rá. A tekintetébe
mintha némi őrület vegyült volna, amitől az egész testemen végigfutott a hideg.
– Hány pasi dugott meg? Hm? – a hajamba markolva húzta hátra a fejem, amire felszisszentem.
– Nem volt több – dadogtam szipogva. – Esküszöm, csak egy.
– Nem hiszek neked! – fröcsögte felém Fabio, majd a hajamnál fogva meglendített, én pedig kibillenve az
egyensúlyomból a földre estem, arccal előre.
A csontom hangosan koppant a padlón, a számban pedig vér ízét éreztem. A sírástól rázkódva próbáltam meg
feltámaszkodni, de a remegő karjaim nem bírták el a súlyomat, így visszazuhantam a parkettára. Fabio cipőjének
koppanásaira összerándult a gyomrom. Azt hittem, megint meg fog ütni, de helyette csak megállt előttem.
– Te kényszerítettél erre – szólalt meg már nyugodtabb hangon. – Azt hittem, hogy végre megváltoztál, de hatalmasat
tévedtem. Csak segíteni akarok, hogy ne az az érzéketlen ribanc legyél, aki előtte voltál.
A könnyeim égették az arcomon húzódó sebeket, de nem mertem kiadni egyetlen hangot sem. Nem tudhattam,
hogyan reagálna rá, ezért inkább meghúztam magam.
– Most magadra hagylak, hogy elgondolkodj azon, amit tettél. Szólok Frannek, hogy nem érzed jól magad, ezért csak
holnap jössz dolgozni.
Úgy beszélt hozzám, mintha mi se történt volna. Olyan nyugodtan és higgadtan ejtette ki a szavakat, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga. Összerezzentem, amikor tett egy lépést felém, de csak kikerült, és kisétált a
lakásomból. Csak akkor tudtam elengedni magam, amikor hallottam az ajtó csukódását, ekkor viszont kitört belőlem
a zokogás. A pánik és a fájdalom maga alá gyűrt. Az arcom és az egész fejem lüktetett, miközben Fabio szavai
visszhangzottak a fejemben. Annyira ledöbbentem a viselkedésén és azon, amiket mondott, hogy teljesen lefagytak a
gondolataim. Ahogy megmozdultam, a fájdalom élesen szúrt az oldalamba, ezért hiába próbáltam feltámaszkodni,
egyből visszahulltam a földre. Tanácstalanul és megalázva feküdtem a konyha és a nappali között, mivel másra nem
futotta az erőmből.
Csak órákkal később tudtam átvonszolni magam az ágyamra. Behúzódtam a takaróm alá, és meg sem moccantam,
nehogy visszatérjen az a hasogató fájdalom a fejembe, ami már épp kezdett elmúlni. Mereven bámultam a szemben
lévő falat, mint akiben egy cseppnyi élet sincs, miközben újból és újból lejátszódtak előttem a történtek. Fabio hangját
hallottam, amint kimondja a szavakat: Kurva. Drogos. Ribanc. Annyiszor hajtogattam magamban, hogy én is kezdtem
úgy hinni, talán mégsem változtam meg. Talán még mindig az az ember vagyok, aki régen, aki ismeretlen pasikat
szedett fel, aki piált és begyógyszerezte magát. Aki képtelen bárminemű gyengéd érzelemre. Őt se tudtam szeretni,
még csak nem is kötődtem hozzá, az pedig egyáltalán nem okozott gondot, hogy megcsaljam. Még ekkor sem éreztem
semmit, csak azt, hogy megérdemeltem, amit kaptam. Csak arra tudtam gondolni, hogy szörnyű ember vagyok, akinek
nem jár a boldogság.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülhettem a sötét szobában mozdulatlanul. Már későre járhatott, mert nem láttam el a
szemben lévő falig, amikor apró neszek szakítottak ki a gondolataimból. Nehezemre esett koncentrálni rá, hogy mit is
hallok, főleg, amikor leesett, hogy talán Fabio jött vissza. Félnem kellett volna, összegörnyedve elbújni, de én meg se
moccantam. Csak amikor megláttam Jonathant az ajtóban, akkor emeltem fel rá a tekintetem.
– Hát itt vagy! – szólalt meg megkönnyebbülve. – Láttam, hogy ég a lámpa a konyhában, de nem reagáltál, ezért… –
Felkapcsolta az ajtó mellett álló lámpát, és amikor visszafordult felém, elakadt a lélegzete. Tátott szájjal,
elszörnyülködve pillantott rám, majd egyből megindult felém. – Mi történt veled?
Az ágyam mellé lépett, és lehajolt hozzám, de én elfordítottam tőle a fejem. Nem mertem ránézni, el akartam tűnni
onnan, de képtelen voltam megmozdulni.
– Semmi – ráztam a fejem, de ekkor éles fájdalom nyilallt a halántékomba, amitől felszisszentem.
– Ne mondd ezt! – leült mellém, és óvatosan maga felé fordította az arcomat, hogy jobban megvizsgálhassa. – Ki tette
ezt veled?
Erre nem válaszoltam, de nem is volt rá szükség. Ahogy a szemébe néztem, láttam rajta, hogy egyből rájött.
– Tudja – nyögtem halkan, miközben egyenesen a szemébe néztem.
Újból kerülgetett a sírás, főleg, amikor Jonathan arca teljesen elsápadt.
– Úgy érted, hogy… Tud rólunk? – kérdezte feszülten.
– Csak annyit, hogy van valakim.
Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, de a tekintete még mindig aggodalmat tükrözött. Felpattant az ágyról, és fel-alá
sétálgatva a szobámban nagyokat sóhajtozott, miközben én ugyanolyan kifejezéstelen arccal bámultam magam elé.
Hirtelen a szekrényemhez lépett, és kirántotta belőle a bőröndömet.
– Mit művelsz? – kérdeztem értetlenül.
– Nem maradhatsz itt tovább.
Erre már kimásztam az ágyamból.
– És mégis hova mehetnék?
Mint aki meg se hallott, nagy lendülettel kezdte bedobálni a ruháimat a táskámba.
– Még nem tudom, de nem hagyom, hogy az az állat még egyszer bántson!
Még sosem láttam ilyen dühösnek, ami nagyon meglepett, ugyanakkor kellemes érzéssel töltött el, mert tudtam, hogy
engem akar védeni.
– De nincs hova mennem – vontam meg a vállam, mire felém fordult, és egészen közel lépett hozzám.
Mélyen a szemembe nézett, miközben óvatosan megfogta az arcomat mindkét kezével.
– Nem hagylak itt – mondta remegő hangon, félelemmel és haraggal a szemében. – Csak a testemen keresztül érhet
még egyszer hozzád!
A szívem összeszorult, a könnyeim pedig ismét megindultak. Ekkor fogtam csak fel igazán, hogy mi is történt, mire a
pánik eluralkodott rajtam is. Szükségem volt rá, hogy mellettem legyen, hogy megvédjen, hogy támogasson,
ugyanakkor tudtam, hogy az életem olyan szakaszba ért, ami már nem játék.
– Nem rángathatlak ebbe bele – szipogtam.
– Szeretlek – vágta rá határozottan. – Én is nyakig benne vagyok.
A vallomása váratlanul ért, de olyan energialöketet adott, amitől végre feleszméltem.
– Én is szeretlek – válaszoltam mélyen a szemébe nézve, mire lehajolt hozzám, és egy szenvedélyes csókot nyomott az
ajkaimra.
Az érintése feltöltött, erőt adott, és hitet. Ahogy elszakadtunk egymástól, a szekrényhez lépve megfogtam egy sor
ruhát, és a bőröndömbe tettem.
– Csak a legszükségesebbeket – szólt rám Jonathan, majd a fürdőbe ment, hogy összeszedje a gyógyszereimet.
Nem gondolkodtam, csak pakoltam, mint egy gép, hogy minél hamarabb eltűnhessek onnan. Féltem, hogy Fabio
egyszer csak megjelenik az ajtóban, és ott talál minket, ezért siettem, ahogy csak tudtam. A ruháim tetejére fektettem
a laptopom, és behúztam a bőröndöm cipzárját, amit Jonathan abban a pillanatban fel is kapott, és az ajtó felé eredt.
Szótlanul követtem, ki a lakásból, majd le a lépcsőn az utcára. A szívem zakatolt a félelemtől és a fájdalomtól, de nem
álltam meg és nem is kérdezősködtem. Gyors léptekkel haladtunk a főút felé, ahol Jonathan leintett egy taxit. Idegesen
néztem körbe az utcán, hátha valaki meglátott minket, de nem találtam ismerős arcot az emberek között. A cím, amit
Jonathan bemondott, egyáltalán nem volt ismerős. Egy kis motelhez mentünk, ahol a fizetésnél a taxisofőr felvont
szemöldökkel nyugtázta, hogy milyen helyre hozott minket, és még nekem is feltűnt, hogy eléggé félreérthető a
helyzet, de Jonathan semmivel sem törődött. Elszántan lépett be a lobbyba, amíg én a háta mögött kullogtam,
meghúzva magam, bár a helyiség olyan kicsi volt, hogy ezt nehéz volt kivitelezni. Hosszasan beszélgetett a
recepcióssal, aki többször is felém pillantott, végül bólintott egyet, és átnyújtott neki egy kulcsot. Még akkor is
utánunk bámult, amikor közösen elindultunk a lépcsőn az első emeletre.
A szoba nem festett túl barátságosan, a berendezés régi és kopott volt, de legalább tiszta. Csak az ágytámlára
függesztett kislámpát kapcsoltam fel, mert zavart volna a túl sok fény, Jonathan pedig letette a bőröndömet a fotelbe.
– Egy időre megteszi – mondta, ahogy alaposabban körülnézett.
A tekintetét végigfuttatta a szobán, majd benézett a fürdőbe is, végül visszalépett elém.
– Nem maradhatok. – A szemei szomorkásan csillogtak. – De amint tudok, jövök. Nem hagylak magadra.
– Már így is sokkal többet tettél értem, mint kellett volna.
– Ne mondd ezt! – rázta a fejét. – Miattam kerültél ilyen helyzetbe.
– Magam miatt kerültem ilyen helyzetbe – javítottam ki. – Már az elején szakítanom kellett volna vele.
– Teljesen felesleges magadat hibáztatnod. Most az a legfontosabb, hogy biztonságban legyél, a többit majd
megoldjuk. Beszélek Francescával, hogy beteg vagy, és a héten már biztos nem tudsz dolgozni. Mosakodj meg, és
pihend ki magad!
Nem tudtam válaszolni, mert féltem, hogy ha kinyitom a számat, akkor újból elsírom magam, ezért csak bólogattam.
Átöleltem a derekát, az arcomat pedig a mellkasába fúrva bújtam hozzá. Megnyugtatott a közelsége és a védelmező
karjai, melyekkel körbefont. Nem akartam, hogy otthagyjon, de tisztában voltam azzal, hogy nem kérhetem
maradásra. Amikor erre gondoltam, a szívem minden alkalommal összetört egy kicsit. Hiába vágytam rá és arra, hogy
egész éjjel mellettem legyen, ezt a kívánságomat nem teljesíthette. Nekem csak az maradt, hogy mélyen magamba
szívjam az illatát, hogy később is visszanyúlhassak ehhez az emlékhez. Lassú mozdulatokkal engedett el és lépett el
tőlem, miközben nagyot sóhajtott.
– Ha most nem indulok el, akkor nem leszek képes itthagyni – csóválta a fejét szomorúan.
– Akkor menj! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Megleszek.
A hangom határozottan csengett, de legbelül rettegtem, hogy egyedül kell maradnom. Ezt azonban nem mutattam ki
felé. Nem akartam gyengének mutatkozni előtte, így is elég megalázó volt, hogy ilyen állapotban látott. Tekintete
valódi aggódást tükrözött, ami viszont nagyon jólesett.
– Hívj a külön mobilon, ha bármi van, de reggel igyekszem eljönni hozzád.
– Rendben – bólintottam beleegyezőn, mire vett egy mély levegőt, sarkon fordult, és kilépett a szobámból.
Az ajtó csukódása után még hosszú percekig álltam az ágy előtt. Nem bírtam megmozdulni, újból rám tört a
melankólia és a tehetetlenség, ami lebénította a testemet és a gondolataimat is. Egy hónap. Ennyi időm volt, hogy
kiélvezzem a boldogságot. Számíthattam volna rá, hogy a tetteimnek szörnyű következménye lesz, mert az életem
során egyszer sem tapasztalhattam meg a felhőtlen boldogságot. Mindig jött valami, ami romba döntötte az egészet,
és talán ez volt az oka annak, hogy egy idő után feladtam a próbálkozást. Ekkor azonban vigasztalt a tudat, hogy
Jonathan mellettem van, még ha csak lélekben is. Ha rá gondoltam, egyből másképp láttam a világot. Leültem az ágyra,
és lehunyt szemmel idéztem fel magamban a mosolyát, a bőre melegségét, az illatát. Ő volt az egyetlen boldogságom,
amibe kapaszkodhattam.
Március 27.
Miközben Jonathan hívásaira és látogatásaira várva ültem a szobámban, megszólalt néhányszor a mobilom. Amikor
már harmadszorra láttam Fabio nevét a kijelzőn, lenémítottam, és csak ritkábban pillantottam rá, hátha Jonathan
keresett, de azon kívül, hogy egyszer eljött hozzám, nem adott magáról semmilyen életjelet. Hiába hívtam a titkos
számon, minden alkalommal ugyanaz az idegesítő sípszó jelezte, hogy a telefon nincs bekapcsolva. Eleinte még
nyugodtan viseltem, de minden egyes sikertelen próbálkozással egyre elveszettebbnek éreztem magam. Szükségem
volt arra, hogy akár csak néhány szót szóljon hozzám, hogy halljam a hangját, ezért végső elkeseredésemben
tárcsáztam Angelo számát. Ő volt az utolsó reményem. Zaklatottan járkáltam a szobámban, amíg kicsöngött a telefon.
– Igen? – szólt bele meglepetten.
– Szia, Leila vagyok. Jonathan nincs véletlenül a közeledben? Beszélnem kéne vele.
– Nem szólt neked?
Olyan baljósan hangzott ez az egyszerű mondat a szájából, hogy elfogott a remegés. A legszörnyűbb gondolatok
játszódtak le a fejemben a másodperc töredéke alatt, ezért egyből visszakérdeztem, mielőtt még túlzásba viszem az
aggodalmat.
– Miről?
Nagy sóhajt hallottam a vonal túlsó végéről.
– A fegyelmi bizottság elé kellett járulnia. Valaki feljelentette őt az egyháznál, hogy romantikus kapcsolatba került egy
nővel. Pontosabban magával. Épp folyik a meghallgatása.
Majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. Az addigi pánik még erősebben uralkodott el rajtam, ahogy végigfutott az
agyamon, mi is történhetett. Nem volt erőm tovább beszélni, ezért kinyomtam a mobilt, és vettem pár mély levegőt,
hogy lecsillapítsam a szívem zakatolását. Egy pillanatig se kellett gondolkodnom, hogy rájöjjek, ki tette és miért. És
ahogy ez eszembe jutott, az is rögtön beugrott, hogy a gyors pakolásban talán nem hoztam el minden fontos cuccomat
a lakásból. Idegesen dobáltam ki a ruháimat a bőröndömből, de nem találtam sehol, amit kerestem. Lefagytam,
amikor rádöbbentem, hogy otthagytam a naplómat. A gépen folytattam az írást, ezért nem is tűnt fel egészen addig a
pillanatig. Levert a víz, a kezeim pedig úgy remegtek, hogy alig tudtam magamhoz venni a kabátomat. Nem érdekelt,
hogy nézek ki, de nem hagyhattam, hogy miattam bűnhődjön. Ő is megmentett engem, én sem tudtam volna egy
helyben ülni és várni. Az én hibám volt, hogy ilyen helyzetbe került.
Nem keresgéltem buszmegállót, leintettem egy taxit, és egyenesen a parókiára vitettem magam. A sofőr pillantásából
lemértem, hogy szörnyen festhetek, de ez egy pillanatra sem tántorított el. Az épület elé érve kipattantam a kocsiból,
és már léptem volna be a kapun, amikor Angelo jelent meg előttem. Tátott szájjal nézett rajtam végig, majd egy
hirtelen mozdulattal megragadta a karomat, és pár méterrel arrébb húzott a bejárattól.
– Mit csinál itt? – kérdezte idegesen.
– Segítenem kell neki!
– Nem, nem kell! – rázta a fejét. – Attól csak rosszabb lesz. Raymond atya szépen elmondja a bizottságnak, hogy nem
történt semmi, és el is felejtjük az ügyet. Nem kell aggódnia, az igazság mindig kiderül.
– Pont ettől félek én is – dünnyögtem az orrom alatt, mire Angelo szemei még jobban kikerekedtek.
Hirtelen szóhoz sem jutott, még levegőt sem tudott venni.
– Úgy… Úgy érti, hogy…?
Erre már nem válaszoltam, jobbnak láttam, ha csendben maradok. Így is elég nagy volt már a pofám, nem lett volna
szabad annak az egy mondatnak sem kiszaladnia.
– Otthagytam a naplómat a régi lakásomban, de helyre tudom hozni! – magyaráztam. – Csak hadd menjek oda!
Tudom, hogyan segíthetnék neki.
A száját húzva mért végig, majd mélyen a szemembe nézett. Sokkal nagyobb döbbenetet és csalódottságot vártam
tőle, ehelyett úgy tűnt, mint akit nem igazán ráz meg a dolog. Inkább csak amiatt őrlődött, hogy elmondja-e, hol
találom Jonathant.
– Elviszem hozzá – fújtatott végül, mire én is megnyugodhattam egy kicsit.
Ismét taxit fogtunk, és elvitt arra a helyre, ahol a fegyelmi tanács is összeül, ha szükségét látják. Egyéb esetben nagyon
érdekelt volna, hogyan működik a rendszer, de abban a helyzetben csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb
odaérjünk, és megmenthessem Jonathant a büntetéstől. Egy díszes csarnokú épületbe léptünk be, majd jobbra
fordulva végighaladtunk a folyosón. Lépteink zaját hangosan verték vissza a kőfalak és szobrok, mintha rajtunk kívül
senki más nem járt volna arra. A levegő is megfagyott körülöttünk, amikor megálltunk a vaskos faajtó előtt. A szívem
a torkomban dobogott, de gondolkodás nélkül nyomtam le a kilincset, és léptem be a terembe. Angelo hiába nyúlt
utánam, én csak mentem előre rendületlenül, főleg, amikor megláttam Jonathant egy hosszú, tömör asztal előtt állva,
ami mögött öt idősebb pap ült mogorván, a végtelenségig meglepett arckifejezéssel. Olaszul kezdtek beszélni, de
nekem magyarázhattak, nem álltam meg. Az asztalon kiszúrtam a naplómat, amitől összerándultak az izmaim.
– Leila – lépett felém Jonathan falfehér arccal. – Mit keresel itt?
– Jöttem segíteni – lihegtem. – Nem hagyom, hogy egy félreértés ekkora gondot okozzon!
A homlokát ráncolva fejezte ki értetlenségét, de nem volt időm magyarázkodni. A fejemben már összeállt a terv, ami
mindkettőnket kihúzhatott a csávából.
– Félreértés? – szólalt meg tört angollal az egyik öreg.
Jonathan idegesen fordult vissza, majd ismét olaszul kezdett beszélni hozzá, amire a pap válaszolt is. Csak kapkodtam
a fejem, ugyanis egy szót sem értettem az egészből, de igyekeztem megfejteni, hogy miről is beszélhettek. Amikor
Jonathan lemondóan fújtatott, a középen ülő öreg felém fordult, és közelebb invitált hozzájuk. Egyikük sem tűnt túl
kedvesnek, ezért félve ugyan, de az asztaluk elé léptem.
– Beszéljen! – bólintott felém a szélső jobbon ülő, akinek a kiejtése már sokkal szebb volt, mint az előzőé.
Mindannyian engem bámultak, még Jonathan és Angelo is, amitől zavarba jöttem, de nem hátrálhattam meg. Ez volt
az egyetlen megoldás.
– Író vagyok – mondtam határozottan, miközben kihúztam magam. – Azért jöttem Rómába, hogy egy könyvet írjak,
ebben pedig segítségemre volt Raymond atya, ahogyan azt önök is tudhatják. Az a füzet, amit olvastak, az a készülő
regényem. – Éreztem magamon Jonathan tekintetét, de nem pillantottam rá, mereven néztem a tanácsvezető
szemébe. – Az eredeti kéziratom nem tetszett a kiadómnak, mert azt akarták, hogy legyen benne több szerelem, ezért
kitaláltam ezt a történetet rólam és Raymond atyáról.
Hosszú másodperceken keresztül síri csend uralkodott körülöttünk, de nem mertem elszakítani a tekintetem a
papoktól. Határozottnak kellett lennem, hogy meggyőzhessem őket.
– Azt mondja, hogy ez az egész csak kitaláció? – szólalt meg újból a jobb oldali.
– Igen – bólintottam. – Raymond atya nem tudott erről, ezért kérem, ne büntessék meg az én hibámért.
Magamban mormoltam mantraként, hogy még ne legyen túl késő. Nagyon reméltem, hogy előtte nem mondott semmi
olyat, amivel beismerte volna a viszonyunkat. Kínzóan lassan mértek végig gyanakvó tekintetükkel, majd egymáshoz
hajolva sugdolózni kezdtek. Nem mertem Jonathanra nézni, mert féltem, hogy elárulom magam, de legbelül emésztett
az idegesség. Szerettem volna csak egy pillanatra látni az arcát, hogy megnyugtasson.
– Kisasszony, magunkra hagyna minket? – fordult felém határozottan az a pap, akivel előtte is beszéltem.
Tétován bólintottam. Nem tudtam, hogy ez jót jelent-e vagy rosszat, de nem mertem ellenszegülni. Gyors léptekkel
vonultam ki a teremből, majd Angelo behúzta utánam az ajtót. Levegő után kapkodva álltam az ablak elé, hogy a
tüdőm megteljen oxigénnel, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mi történhet odabent. Lehunyt
szemekkel mondogattam magamban, hogy nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz. Ez úgy tűnt, beválik, mert a
szívverésem lassulni kezdett. Elhittem, hogy nem lehet más kimenetele az ügynek, csak az, ha megmentem őt. A
levegő mozgásából éreztem, hogy Angelo mellém lép, mély sóhaját viszont már közelről hallottam.
– Miért hazudott? – kérdezte halkan.
– Mert ő nem lett volna rá képes – válaszoltam.
Abban teljesen biztos voltam, hogy ha őt szemtől szemben megkérdezik, hogy viszonya van-e velem, mindent bevall.
Ezt pedig nem engedhettem. Hiába akartam azt, hogy csak az enyém legyen, nem ez volt a módja. Nem tudtam volna
tiszta szívvel vele lenni, ha közben tudom, hogy nem önszántából választotta ezt az utat, hanem rákényszerítették.
Láttam Angelón, hogy milliónyi kérdése van, de meg se szólalt. Csendben állt mellettem, és együtt vártunk arra, hogy
kinyíljon az ajtó. Lejátszódott bennem minden lehetséges kimenetel, de csak a pozitívakra mertem gondolni. Túl sok
szenvedéssel és fájdalommal kellett megküzdenünk az életünk során, igazán megérdemeltünk volna egy
szusszanásnyi időt arra, hogy jól érezzük magunkat és élvezzük az életet.
Az ajtó azonban egészen hamar kinyílt, mögötte pedig Jonathan jelent meg, őt követte az egész tanács. Nem tudtam,
hogy mennyire jelent jót az, ha ilyen kevés ideig maradtak bent, de reméltem, azért nem húzták tovább a tárgyalást,
mert azonnal el tudták dönteni, hogy Jonathan semmiben sem vétkes. Abban a pillanatban indultam volna felé, ahogy
megláttam, de Angelo megragadta a karomat, és visszahúzott. Jonathan épphogy felém fordította a fejét. Csak egy
másodpercre láthattam az arcát, de a tekintetéből mindent kiolvastam, amit csak lehetett. Szemeiben szomorúság és
lemondás tükröződött, amitől a szívem apró darabokra tört. Egyből sejtettem, hogy nem úgy alakultak a dolgok,
ahogy vártam. Legszívesebben odaszaladtam volna hozzá, hogy megoldjuk, bármi is történjen, de Angelo
visszatartott, így csak messziről nézhettem, ahogy Jonathan lassan elsétál a folyosón a többiek társaságában.
– Most mi történt?
Zakatoló szívvel fordultam Angelo felé, aki még mindig a csapat után nézett mereven, a homlokát ráncolva, amivel
egyáltalán nem nyugtatott meg.
– Menjen haza, majd felhívom! – mondta, és már indult is utánuk.
Ahogy eltűntek a kanyarban, teljesen egyedül maradtam az üres folyosón. A fejemben milliónyi kérdés cikázott, de azt
tudtam, hogy csak rontanék a helyzeten, ha bármit is tennék, ezért leszegett fejjel kullogtam a kijárat felé. Magamat
hibáztattam azért, hogy idáig jutottunk. Miattam került ilyen helyzetbe, ez a tudat pedig belülről égetett. Ő volt
számomra a legfontosabb, mégis tönkretettem az életét, és csak remélhettem, hogy ezt képes lesz megbocsátani
nekem. Ellenkező esetben én sem tudtam volna megbocsátani magamnak. Soha.

A hotelszobába érve letettem a mobilomat az éjjeliszekrényre, én pedig leültem az ágyra, hogy

láthassam a telefon kijelzőjét. A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna szakadni a helyéről, de mégsem voltam képes
megmozdulni. Vártam, miközben a gondolataim a testemmel együtt lefagytak, mintha valamiféle védekező
mechanizmus indult volna el bennem. Elfáradtam, belefáradtam a folytonos harcba az érzéseimmel, az idegeim
egyszerűen felmondták a szolgálatot. Ezért nem is küzdöttem velük.
Halk kopogásra kaptam fel a fejem. Azon nyomban felpattantam az ágyról, és az ajtóhoz léptem zakatoló szívvel, de
amikor megláttam, hogy Angelo áll előttem, a fejem ismét megtelt különféle gondolatokkal és kérdésekkel.
– Angelo, te mit…?
– Csak ezt hoztam – vágta rá, majd a kezembe nyomott egy nagyobb borítékot.
Értetlenül néztem fel rá, de az arca rezzenéstelen maradt. Nem értettem, hogy miért ő jött el hozzám, és nem
Jonathan, de mikor épp kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, ő már közbe is vágott.
– Az Úr legyen önnel – biccentett felém ridegen, majd sarkon fordult, és elsétált.
Utánafordultam, de olyan gyorsan szedte a lábait, hogy lehetőségem sem volt elcsípni. A szívem egyre erősebben vert,
és ahogy lepillantottam a borítékra a kezemben, elfogott a rosszullét. Fogalmam sem volt, mit találok majd benne, de
azt már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Becsuktam magam mögött az ajtót, és remegő kezekkel téptem fel
a ragasztócsíkot. Egyszerre furdalt a kíváncsiság, és féltem attól, hogy megnézzem a tartalmát. A naplóm lapult benne,
valamint egy összehajtott papírlap. A füzetet az ágyra dobtam a borítékkal, a kézzel írott levelet pedig kihajtogattam,
és egyből olvasni kezdtem.
„Drága Leila,
köszönöm, amit értem tettél. El sem tudom mondani, mennyit jelent nekem az, hogy a segítségemre siettél. Pont ezért fáj,
hogy meg kell írnom ezt a levelet.
A tanácsot meggyőzte, amit rólunk mondtál, ezért úgy döntöttek, nem bocsátanak el az egyháztól. Továbbra is
szolgálhatok papként, a büntetésem viszont nem marad el. A kapcsolatunk túlságosan is mély és bizalmas ahhoz, hogy
minden erőmet a munkámnak tudjam szentelni, ezért azt a döntést hoztuk, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha nem
találkoznánk többet.”
Mintha valaki erősen gyomorba vágott volna. A levegő beszorult a tüdőmbe, a további sorokat pedig már csak
homályosan láttam.
„Neked most az írásra kell fordítanod minden energiádat, nekem pedig a hivatásomra. Erkölcsileg helytelen, hogy
ennyire közel kerültünk egymáshoz. Nem lett volna szabad megtörténnie. Hiba volt. Nagyon sajnálom.
Isten áldása legyen rajtad! Kívánom, hogy megtaláld a boldogságot és azt az utat, amit az Úr kijelölt neked!
Jonathan”
A hirtelen rám zúduló adrenalinlökettől megmarkoltam a levél két szélét, és gondolkodás nélkül szaggattam apró
darabokba. Mélyről tört fel belőlem a fájdalom, amitől teljesen elvesztettem az eszemet. Elfogott a remegés, ami már
régóta elkerült, és amit reméltem, sosem kell még egyszer átélnem. Figyeltem, ahogy az apró kis papírfecnik a padlóra
hullnak, miközben újra és újra elismételtem magamban az olvasottakat. Szépen megfogalmazott levelet írt, hátha
valaki elolvassa, de ettől annyira távolságtartó lett, hogy abba a szívem szakadt bele. Azt hittem, az a legrosszabb
eshetőség, hogy kicsapják, abba bele se mertem gondolni, hogy elveszíthetem őt. Hiába csűrte-csavarta a szavakat, a
lényegen nem változtatott: szakított velem. Nem akart többé látni. Eldobott magától. Ezek a tények pedig egyik
pillanatról a másikra változtatták át a bennem szunnyadó fájdalmat haraggá. Kezeimet ökölbe szorítva kapkodtam
levegő után, de a mellkasom hiába hullámzott vadul, oxigénhez nem jutottam. Remegő lábakkal rontottam be a
fürdőszobába a gyógyszeres dobozomért, de amikor kiöntöttem a pirulákat a tenyerembe, megakadt rajtuk a
szemem.
Ő volt az, aki miatt rendbe akartam hozni az életemet. Aki erőt adott ahhoz, hogy megálljak a saját lábamon, és aki
miatt jobb emberré akartam válni. De ő már nem létezett számomra.
Három szemet hagytam a kezemben, amiket gondolkodás nélkül nyeltem le, majd megtámaszkodtam a
mosdókagylón. Felfordult a gyomrom, a tartalma visszakívánkozott, de bent akartam tartani a gyógyszereimet, ezért
vettem pár mély levegőt, hátha lecsillapodik.
Úgy dobott el magától, mintha semmit se jelentettem volna neki. Számára hiba volt. Számomra az élet. Ahogy
felemeltem a fejem, megláttam magam a tükörben. Az arcomat még mindig zúzódások tarkították, és pont ezt
éreztem belülről is. Fabio rendesen helybenhagyta az arcomat, mégsem fájt annyira egy pillanatig sem, mint amit
Jonathan okozott. Napokon belül két férfi is elárult és szenvedést okozott. Hogy juthattam megint ide? Megfogadtam,
hogy senki sem bánthat, mégis összetörve hullanak a könnyeim egy olcsó hotel mosdókagylójába. Semmit sem
változtam. Csak magamnak próbáltam bizonygatni, hogy jobb lettem, de hiába voltam képes arra, hogy újból
szeressek, ismét csak szerető voltam egy olyan férfi mellett, akinek nem én voltam az első. Őt választottam, őt
szerettem, holott minden esélyem megvolt arra, hogy Fabióval normális kapcsolatom legyen. De nem. Nekem muszáj
mindent elrontanom. Fabio is megmondta, én akkor is csak egy drogos, hazug kurva maradtam. Beletörődtem. Talán
ez az én sorsom, ez az én utam, hiszen mindig itt kötök ki. Sosem fogok megváltozni. El kellett végre fogadnom, hogy
ez vagyok én, ehhez pedig arra volt szükségem, hogy visszarázódjak a régi életembe. El akartam felejteni Fabiót,
Jonathant és minden mást, ami ilyen fájdalmat okozott nekem.
Megtöröltem a szemem, és azzal a lendülettel visszamentem a szobába, ahol egyenesen a minibárhoz sétáltam.
Nagyjából hat darab rövidital és kisüveges bor volt benne, azokat mind felmarkoltam, majd az ágyra dobtam őket,
egyet kivéve. Letekertem a kupakját, és már emeltem is a számhoz a minivodkát. Előtte nem ittam töményet, de egy
ideje már bort se nagyon, ezért az első korty rögtön végigmarta a nyelőcsövemet. Szétáradt bennem az a kellemesen
bizsergető érzés, ami végre kicsit lecsillapította a remegésemet. Leültem az ágy szélére, majd azzal a lendülettel
hanyatt dőltem. A testemet lassan elöntötte a zsibbadás, ami végül az agyamig is elért. Lehunyt szemekkel vártam,
hogy újra a hatalmába kerítsen a delírium, ami majd elfeledteti velem az érzéseimet.
Április 4.
Nem érzékeltem az idő múlását. Elmenekültem a valóság elől, különben felőrölt volna a fájdalom, ezért már azt sem
tudtam, milyen nap van. Az összes készpénzemet borra költöttem, még az sem érdekelt, hogyan fogom kifizetni a
hotel számláját. Hülyének éreztem magam, hogy ennyire magamba zuhantam egy szakítás miatt, holott
foglalkozhattam volna a könyvemmel, az írással, de semmihez sem volt kedvem. Eleinte még próbáltam elérni
Jonathant, de amikor a titkos számán hívtam, csak egy géphang jelentkezett be. Valószínűleg megvált a telefontól,
nehogy lebukjon miatta, ettől pedig még idegesebb lettem. Sokszor hagytak már el, sok férfi szakított velem, de egyik
sem viselt meg ennyire. Eleinte csak mérhetetlenül szomorú voltam, aztán ez átváltott dühre. Utáltam őt, hogy ezt
tette velem. Végül már magamat hibáztattam mindenért. Csak én cseszhettem el mindent, hiszen ő azon kívül, hogy
megszegte az egyháznak tett esküjét, velem szemben nem követett el semmit. Én voltam az, aki miatt majdnem
kidobták, ezért úgy gondoltam, megérdemlem a sorsomat. Csak magamnak köszönhettem, hogy ide jutottunk. És ezt
az érzést nem tudtam megbocsátani magamnak.
Délután lehetett, mert már egészen lent járt a nap. A szobám ablaka előtt ülve bámultam a sötétnarancs korongot az
égen, ignorálva mindenféle kapcsolatot a külvilággal. Nem mintha bárki is keresett volna. Csak akkor kaptam fel a
fejem, amikor halk koppanást hallottam. Először azt hittem, a szomszédos szobából szűrődik át a zaj, de mikor újból
meghallottam, már egyértelmű volt, hogy az én ajtómon kopognak. Az első gondolatom az volt, hogy talán a
recepcióról jöttek megnézni, hogy minden rendben van-e, mivel már jó ideje kint lóg a „Ne zavarjanak!” tábla. Bár
pont ezért akasztottam ki, de nem akartam, hogy kihívják a rendőrséget, ezért gyorsan le akartam rendezni a dolgot.
Odavánszorogtam az ajtóhoz, és kinyitottam. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam az arcát. A hétköznapi
reverendájában állt előttem, kiismerhetetlen arckifejezéssel. Szükségem volt pár másodpercre, mire feldolgoztam,
hogy őt látom, de a gyógyszerek annyira elnyomtak, hogy a gondolataimat nem voltam képes összeszedni. Pláne nem
akkor, amikor feltűnt, hogy nem egyedül jött.
– Szia – köszönt rám Francesca halkan.
A tekintete megakadt az arcomon, aminek látványától elszörnyülködve pillantott rám. Nem néztem tükörbe már
napok óta, de a szemem és az állam sajgásából sejtettem, hogy nem festhetek valami jól. Francesca látogatása
nemcsak meglepett, de a gyomrom is egyből összeugrott. Képtelen voltam megszólalni, még egy egyszerű köszönésre
se futotta.
– Bemehetnénk? – kérdezte remegő hangon, de én csak Jonathan felé fordultam tanácstalanul.
– Szeretne beszélni veled – tette hozzá, mintha Francesca nem tudná elmondani, miért jött.
Habozva sóhajtottam, de végül kitártam az ajtót, és beljebb léptem a szobába. Megvártam, amíg ők is beérnek és
becsukják maguk mögött az ajtót, majd megálltam velük szemben, keresztbe font karokkal. Nem voltam képes
semmilyen reakcióra, de a jelenlétük erősen józanító hatással bírt rám. Francesca idegesen tördelte a kezét, miközben
igyekezett összerakni egy értelmes mondatot.
– Ami történt, az… Amit Fabio tett… Én… Sajnálom! Kérlek, bármit is teszel most, előtte gondold át.
A fejét leszegve, elcsuklott hanggal próbálta összeszedni magát. Látszott rajta, hogy őt is mélyen érintették a
történtek, de nekem csak egy dolog járt a fejemben.
– Tudtad? – kérdeztem halkan. – Végig tudtad, hogy milyen? Ezért voltál annyira meglepve, hogy együtt vagyunk?
Nem nézett a szemembe, továbbra is a padlót bámulva állt előttem. Jonathan hangosan vette a levegőt, miközben
feszülten figyelt minket és a reakciónkat.
– Volt egy lány… – szólalt meg újra Francesca. – Fabio nagyon hamar megkedvelte, és már az elején komolyabbra
akarta fordítani a kapcsolatukat, de ő még nem állt készen rá. Még mindig szerette az exét, és amikor ezt Fabio
megtudta, akkor… – elhallgatott. Nem kellett tovább mondania, tudtam, hogy a lány hasonló sorsra jutott, mint én. –
Teljesen megváltozott, mintha kifordult volna önmagából. Azt mondta, nem volt tudatában annak, mit is tesz, és utána
bocsánatot is kért a lánytól, de ő mégis feljelentést tett. Fabio pedig felfüggesztettet kapott.
Ekkor már végleg összeállt a kép. Azt hittem, bocsánatot akar kérni, hogy tényleg érdekli, mi van velem, de miért is
érdekelne ez bárkit?
– Nem azért jöttél, mert miattam aggódtál – jelentettem ki. – Csakis azért, hogy az öcsédet megvédd a börtöntől.
– Ez nem igaz, én csak… – rázta a fejét.
– Ne hazudj! – vágtam közbe. – Attól félsz, hogy én is feljelentést teszek, és lecsukják, nem igaz?
Kitört belőle a sírás. Olyan vegyes érzelmek kavarogtak bennem, amiktől nem tudtam tisztán gondolkodni. Egyrészről
magamat hibáztattam a történtekért, másrészről tudtam, hogy a tetteimért sem érdemeltem meg azt, amit velem
művelt. Az pedig, hogy láttam Francescát zokogni, végképp elbizonytalanított. Megszerettem őt, és nem akartam neki
fájdalmat okozni, ugyanakkor az én saját fájdalmamat sem akartam félvállról venni. Arról nem is beszélve, hogy ha
nem teszek semmit, Fabio ugyanezt megteheti a következő barátnőjével is. Azt pedig nem hagyhattam.
– El kell vinned terápiára – közöltem vele. – Ha kétszer megtette, harmadszorra is meg fogja, azt pedig nem bírnám
elviselni, ha egy ártatlan lány miattam szenvedne.
Francesca kikerekedett szemekkel nézett rám.
– Ezt úgy érted, hogy…?
– Nem teszek feljelentést. De nem léphet velem kapcsolatba, és kérek egy hivatalos igazolást arról, hogy részt vesz egy
terápián.
– Persze – bólogatott hevesen. – Megteszek mindent!
– Én nem megyek vissza a lakásba, de Jonathan elhozza a cuccaimat.
Abban a pillanatban nem gondoltam arra, hogy akkor újból találkoznom kell vele, csak a megszokás beszélt belőlem.
Nem tudatosult még bennem, hogy nem szabadna kapcsolatot tartanom vele, de erről Francesca nem tudhatott
semmit, ezért természetesen kellett viselkednem.
– Rendben – bólogatott. – Ahogy szeretnéd. A fizetésedet is odaadom, hogy el tudja hozni neked.
Erre már nem mondtam semmit, csak biccentettem egyet. Feszélyezett, hogy Jonathan végig engem bámul, ezért
igyekeztem csak Francescára koncentrálni.
– Akkor mindent megbeszéltünk – feleltem hűvösen.
Először nem esett le neki, hogy miért mondtam ezt, de végül észbe kapott, és némi hezitálás után elindult az ajtó felé.
Jonathan is követte, de amikor Francesca kilépett a folyosóra, váltottak néhány szót olaszul, majd Fran elsétált,
Jonathan pedig becsukta maga mögött az ajtót. A gyomrom összeugrott, amikor kettesben maradtunk a szobámban.
Reméltem, hogy vele se kell több időt együtt töltenem, de keresztülhúzta a számításaimat. Gyűlöltem ránézni,
gyűlöltem, hogy a közelemben van, ezért a padlót bámulva vártam, hátha leesik neki, hogy nem akarom marasztalni.
De ő se mozdult. Csak állt velem szemben, mintha várna valamire, de én nem voltam hajlandó hozzászólni. Újból
feltört bennem a düh az irányába. A szívem zakatolt, az agyamat pedig ellepték a szörnyű gondolatok.
– Részeg vagy?
A hangja vádlón, szánakozva és ridegen visszhangzott az olcsó bútorokkal berendezett szobában. Mégsem érdekelt,
hogy mit gondol rólam, mert már semmi köze nem volt az életemhez. Halvány mosolyra húztam a számat, miközben
felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
– Igen – válaszoltam félvállról.
A szája széle enyhén megremegett, miközben elkapta rólam a tekintetét. Sütött róla, hogy kellemetlenül érzi magát,
de én erre magasról tettem.
– Nem akartam, hogy ez legyen – mondta, és nagyot sóhajtva a fejét csóválta.
Erre egy hangos horkantással válaszoltam.
– Persze, tudom én – legyintettem. – Könnyítettél a lelkiismereteden, úgyhogy menj szépen vissza a parókiára, vagy
imádkozni, vagy mit tudom én mit csinálni, és hagyj végre békén!
A minibárhoz lépve kivettem egy bort, de amikor letekertem a kupakját, Jonathan mellettem termett, és kitépte a
kezemből az üveget. Felháborodva néztem fel rá.
– Mit művelsz? – ripakodtam rá.
– Nem azért jöttem, hogy a lelkiismeretemen könnyítsek! – válaszolta határozottan, egyenesen a szemembe nézve. –
Tudni akartam, hogy vagy.
– Most már tudod – vontam fel lekezelőn a szemöldököm. – Az Istened boldog lehet, mert elnyertem méltó
büntetésem mindazért, amit tettem.
– Ne mondd ezt!
– Miért, nem így van? Te, ha bűnt követsz el, elmondasz három Miatyánkot, és a lelked újra tiszta, én viszont a
pokolban fogok elrohadni. És mégis, én voltam az, akinek ez az egész bármit is számított. Aki tényleg szeretett téged,
aki inkább feláldozta volna saját magát, csak hogy megmentsen.
Ingerülten túrt bele a hajába, elkapva a tekintetét. Egy lépéssel eltávolodott tőlem, hogy ne kelljen a szemembe
néznie.
– Ez egyáltalán nem így van – rázta a fejét. – De meg kell értened, hogy…
– Mit? – vágtam közbe. Egyre több erőt és dühöt éreztem magamban, amitől megemelkedett a hangom. – Hogy jó
voltam egy kis hancúrozásra, mert tudtad, hogy a nyáron úgyis hazautazom? Mégis miért kellett ez az egész? Mire volt
jó?
– Én sem tudom! – emelte fel ő is a hangját. – Nem tudtam gondolkodni, még most sem tudok! – Újból rám szegezte a
tekintetét, és közelebb lépett hozzám. – Van fogalmad arról, hogy én min mentem keresztül? Hogy nekem mit kellett
kiállnom? Ez volt az én utam, ezt szánta nekem az Úr, és én mivel háláltam meg? Hazugságban éltem, cserben
hagytam az egyházat és a hitemet is! Az egyetlen dolgot, ami annyi éven keresztül életben tartott. És miért? Mert
annyira boldoggá tettél, hogy az egész életemet megkérdőjeleztem. Amikor erre rádöbbentem, tudtam, hogy ez így
nem mehet tovább.
Egy kicsit visszahőköltem, akkora lendülettel beszélt. A nyakán kidudorodtak az erek, a szemei vörösen csillogtak,
miközben a hangja meg-megremegett.
– Erre az elején is rájöhettél volna!
– Te is tudtad, hogy ennek nincs jövője. Leila, kérlek, gondolkozz reálisan!
Ismét felhorkantottam.
– Még hogy én? – vágtam rá. – Én vagyok az egyetlen, aki reálisan gondolkodik! Én vagyok az, aki két lábbal a földön
áll, és vállalja a felelősséget a saját tetteiért, nem pedig egy felhőn csücsülő szakállas bácsit hibáztat minden
szarságért, ami vele történt!
Hiába esett le abban a pillanatban, hogy mit is mondtam, már nem tudtam visszaszívni. A meglepettségtől nem
tudtam becsukni a számat, sőt még a levegő is megragadt a torkomon. Főleg, ahogy megláttam a tekintetét.
Leeresztett vállal, csalódott szemekkel nézett vissza rám. Ennél szörnyűbb dolgot nem is mondhattam volna neki. A
levegő megfagyott körülöttünk, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
A kínos pillanatnak a mobilja csörgése vetett véget. Kelletlenül húzta elő a zsebéből, de én egy kicsit örültem annak,
hogy kaptam némi időt arra, hogy összeszedjem magam. Nem tudtam elképzelni, hogy ki hívhatta, de olyan idegesen
beszélt, hogy engem is felzaklatott. Pár mondat után azonban ki is nyomta a beszélgetést.
– Mi az? – kérdeztem.
Mély levegőt kellett vennie ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.
– A mamát kórházba kellett vinni. – A padlót bámulva, remegő hangon szólalt meg. – Oda kell mennem.
– Mi történt? – kérdeztem vissza aggódva.
– Rosszul lett a piacon. Ennél többet még nem tudok. Most mennem kell!
Ezzel sarkon fordult, és elindult az ajtóm felé. Gondolkodás nélkül felkaptam a cipőmet és a táskámat, és egyből a
nyomába eredtem. A küszöbön megtorpant, amikor észrevette, hogy követem, és hátrafordult hozzám. Egyenesen a
szemembe nézett.
– Te meg mit művelsz?
– Veled akarok menni! – közöltem. – Vagyis… Nem veled, de odamegyek én is.
A tekintete szinte égetett, de nem fordítottam el tőle a fejem. Néhány másodpercig gondolkodott, de végül bólintott
egyet, így folytattuk az utunkat a folyosón.
Nem érdekelt, hogy már nem vagyunk együtt, és így kellemetlen lesz az út. Akkor már csak Eva számított, és miatta
vállaltam azt, hogy talán életem legnehezebb napjai elé kell néznem.

A kórházba érve Jonathan egyből tájékoztatást kért a nővérpultnál, így hamar megtaláltuk Eva szobáját.
Addig egy szót sem szóltunk egymáshoz, az egész út alatt csendben voltunk, de nem is tudtam volna mit mondani.
Szégyelltem magam, és ahogy az alkohol és a gyógyszer hatása kezdett alábbhagyni, ez az érzet egyre csak
felerősödött. A vonaton csak bámultam kifelé az ablakon, és figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, gondosan ügyelve
arra, hogy még véletlenül se nézzek Jonathanra.
A kórház második emeletére mentünk, ahol az egyik nővérke megmutatta, hol találjuk Evát. Amikor beléptünk a
szobába, én lemaradtam az ajtóban. Nem nézett ki túl jól, az arca sápadt volt, de amint meglátta Jonathant, a szemei
felragyogtak. Feljebb húzta magát az ágyban, hogy minden szeretetét beleadva átölelhesse a fiát. Megható látvány
volt, ami felvetette bennem a kérdést, vajon jól tettem-e, hogy én is eljöttem. Hiszen nekem semmi közöm nem volt
hozzá, illetve hozzájuk, ezért kívülállóként gubbasztottam a küszöbön. Ekkor viszont találkozott a tekintetem Eváéval,
mire széles mosolyra húzta a száját.
– Leila! – tárta felém a karjait.
Olyan szívszorító tekintettel nézett rám, aminek nem tudtam ellenállni. Közelebb léptem hozzá, és lehajoltam, hogy én
is megölelhessem. Jonathan hagyott nekem bőven helyet, amit először annak tudtam be, hogy csak oda akar engedni
az édesanyjához, de végül rájöttem, hogy el akarta kerülni a lehetőségét annak, hogy akár egy pillanatra is hozzám
érjen.
– Úgy örülök, hogy itt vagy! – mondta Eva, miközben elengedtem és felegyenesedtem.
– Látni akartam, hogy vagy – mosolyogtam rá vissza.
– Mit mondott az orvos? – kérdezett közbe Jonathan.
– Áh, ez csak a szokásos! – legyintett Eva. – Most épp a tüdőmben tűnt fel egy folt, de nem olyan vészes. Pár nap múlva
kikapják, aztán mehetek is haza.
– Megműtenek? – ráncolta a homlokát Jonathan.
– Igen, de nem kell emiatt aggódni. Időben észrevették, talán még a kemo sem kell.
– Azért ne vedd ilyen félvállról! A múltkori után is szörnyen gyenge voltál még hetekig. Megterheli a szervezetedet,
ráadásul ha rosszul vagy, akkor a házban senki se veszi észre. Most már nem hagyom, hogy lebeszélj az ápolóról,
szerzek valakit, aki mindig melletted lesz.
– Ne csináld már ezt, nem vagyok én kisgyerek, akire folyton vigyázni kell! – kérte ki magának Eva. – Nem akarom,
hogy egy idegen állandóan a nyakamon lógjon és nyaggasson.
– De én most nem tudok addig maradni, amíg felépülsz. Így is sok időmbe telt, mire megbeszéltem, hogy pár napra el
kell utaznom.
Csak kapkodtam a fejem az eseményekre. Jonathan féltette Evát, de ő nem akart senkit maga mellé, pláne nem egy
ismeretlen embert. Én is aggódtam érte, és nem akartam, hogy az állapotából kifolyólag bármi baja essen. Egyedül élt
a házában, és abban igaza volt Jonathannak, hogy ha ott rosszul lesz, akkor nincs senki, aki segíthetne neki. Figyeltem
a civakodásukat, mire szikraként pattant ki az ötlet a fejemből.
– Én itt maradok vele – szóltam közbe.
Mindketten felém fordították a fejüket, de én csak álltam előttük keresztbe font karokkal.
– Ezt hogy érted? – értetlenkedett Jonathan.
– Ahogy mondtam – vontam meg a vállam. – Engem már semmi sem köt Rómához, teljesen fölösleges, hogy ott éljek.
A könyvemmel itt is tudok foglalkozni. A múltkor is inspiráló volt az a pár nap, amit a szigeten töltöttem, most is jót
fog tenni. Persze csak akkor, ha Eva is elfogadna engem ideiglenes lakótársaként.
Jonathan az édesanyja felé fordult, és én is vártam Eva válaszára. Felvont szemöldökkel nézett először rám, majd
Jonathanra, majd újból rám.
– Hát, én… Azt se tudom, mit mondjak. Megtennéd ezt értem?
A szemében meghatottság csillant.
– Ennél sokkal többet is – bólintottam. – És legalább nekem is lenne társaságom.
Könnybe lábadt szemekkel nézett rám, majd megragadta a karomat, és újból magához vont, hogy ismét
megölelhessen. Abból a mozdulatból annyi szeretet áradt felém, amennyit nehezen tudtam feldolgozni. Erősen
kapaszkodtam belé, miközben koncentrálnom kellett arra, nehogy elsírjam magam. Közel jártam hozzá, de nem
akartam, hogy Jonathan sírni lásson. Éreztem, hogy engem néz, de őt ki kellett zárnom ebből a szituációból. Végre
találtam valamit, amitől hasznosnak és fontosnak érezhettem magam, nem hagyhattam, hogy az érzelmeim iránta
befolyásolják a döntésemet.
Május 6.
Reggeli után Evával sétáltunk egyet a parton. Nem hosszan, csak épp annyit, amivel még nem terheli meg a
szervezetét. Otthon nemigen tudott mit tenni, és ez nagyon bosszantotta, elszokott már attól, hogy napokig csak az
ágyában feküdjön és pihenjen. Sokszor rá kellett szólnom, hogy ne mászkáljon, ne akarjon főzni, mosni, én elintéztem
helyette mindent.
Jonathannak másnap vissza kellett utaznia Rómába, de a hotelben összepakolt nekem, kijelentkezett a nevemben, és
elküldte minden cuccomat Evához. Még azokat is, amik a régi lakásomon voltak. Fel se hívtam, hogy megköszönjem,
amiért lelkiismeret-furdalásom volt, de nem tudtam volna mit mondani neki. Még a hangját se akartam hallani. El
akartam felejteni, túl akartam lenni végre rajta. A napi teendőim mellett pedig nem igazán volt időm arra, hogy rá
gondoljak, inkább a ház körüli munkával és a könyvemmel voltam elfoglalva. Az elbai levegő határozottan jót tett.
Sokszor eszembe jutottak azok a kellemes emlékek, amiket első látogatásomkor szereztem, főleg, amikor elmentem a
piacra. Magamban mosolyogva sétálgattam a pultok között, és próbáltam megértetni magam a helyiekkel, több-
kevesebb sikerrel. A hangulatom és a közérzetem jelentősen javult. Visszaálltam a normális gyógyszeradagomra, és
maximum napi egy pohár bort ittam. Mert hát azt Eva szerint muszáj. Az operáció utáni eredményei pedig jók lettek,
ezért esze ágában sem volt lemondani róla.
A délutáni sziesztái alatt, valamint este, amikor ő már lefeküdt aludni, kiültem a laptopommal a teraszra, és mindent
kiírtam magamból, ami a szívemet nyomta. Mintha ez a sziget lett volna rám akkora hatással, hogy minden
alkalommal a legjobb énemet varázsolta elő belőlem. Ahogy figyeltem a tengert, a sziklákat, a nagy, sötét lombú fákat,
olyan nyugalom árasztott el, mint sehol máshol. Egy gyógyszer sem volt képes erre. Késő estig ébren voltam, és csak
írtam és írtam, amíg nyitva tudtam tartani a szemem. Valószínűleg annak is köze volt az álmatlanságomhoz, hogy
Jonathan szobájába költöztem be ideiglenesen. Próbáltam távolodni tőle és az emlékétől, de amikor este befeküdtem
az ágyába, óhatatlanul is megjelent előttem az arca, éreztem az ajkait az enyémen, és a kezét, amivel magához
szorított. Sokszor álmodtam róla, de amikor másnap reggel felkeltem és kiléptem a szobából, ismét csak azzal
foglalkoztam, hogy Evával és a ház körül minden rendben legyen.
Aznap, amikor hazaértem a piacról, már messziről láttam, hogy valami nincs rendben. Furcsán álltak a székek a
teraszon, és a kapu sem volt bezárva, ezért idegesen gyorsítottam fel a lépteimet. Ahogy beléptem a házba,
megpillantottam Jonathant a konyhában állni Eva mellett, a szívemről pedig egyből mázsás súly esett le.
– Nézd, ki van itt! – vigyorgott Eva a boldogságtól.
Én viszont már kevésbé voltam lelkes, és Jonathan is csak egy visszafogott mosolyt engedett meg felém.
– Szia – biccentettem.
– Szia – köszönt vissza hasonlóan hűvösen.
A szatyrokat a konyhaasztalra tettem, és azokkal babráltam, hogy ne kelljen Jonathannal foglalkoznom. Mindennap
azon voltam, hogy elfelejtsem és ne fájjon ennyire a hiánya, de amikor megláttam őt, csak akkor jöttem rá, hogy
mennyire hiányzik. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de ő olyan távolságtartó volt, hogy a szívem
hangtalanul tört ezernyi szilánkra.
– Képzeld, Jonathan el tudott szabadulni pár napra, úgyhogy megint hármasban leszünk egy ideig – újságolta Eva
izgatottan.
Lenyeltem az első gondolatot, ami az eszembe jutott, és inkább mosolyt erőltettem az arcomra.
– Ez nagyszerű!
Hiába igyekeztem normálisnak tűnni, a hangom annyira szarkasztikusan csengett, hogy még én is forgatni kezdtem a
szemem. Szerencsére senki nem szólt érte, de egyértelmű volt, hogy észrevették rajtam, nem lelkesedem annyira az
ötletért, hogy Jonathan több napot is ott töltsön. A büszkeségem viszont ennél nagyobb volt. Felszívtam magam, és
úgy tettem, mintha minden rendben lenne.
– Ha gondolod, visszaadom a szobádat – mondtam, miközben kikerültem Jonathant, hogy a konyhában
kipakolhassam, amit vásároltam.
– Nem, dehogy, maradj csak – rázta a fejét. – Én elalszom a kanapén.
– Oké.
A hátam mögött állt, nem láthattam, mit csinál, de még így is éreztem a belőle áradó feszültséget. Apró neszek ütötték
meg a fülemet, amiből arra következtettem, hogy nem igazán tud nyugton maradni, folyton izgett-mozgott, miközben
hangosan vette a levegőt. Szinte még a szívdobogását is hallottam.
– Penne in barca lesz az ebéd – szólalt meg Eva a nagy csend közepette. – Megterítek a teraszon, olyan kellemes kint
az idő.
– Majd én.
Azonnal lecsaptam a feladatra, mielőtt még kettesben hagyott volna minket Jonathannal. Elővettem a tányérokat és
evőeszközöket, majd kisiettem az ajtón. El kellett onnan szabadulnom. Jonathan közelsége egyszerre dühített fel és
törte össze a szívemet. Úgy éreztem, hogy ez sosem fog elmúlni. Hiába léptem tovább, hiába küzdöttem azért, hogy
elfelejtsem, már nem az az ember vagyok, aki előtte voltam. Utálnom, gyűlölnöm kellett volna őt, mégsem voltam
képes rá, mert tudtam, hogy azt, amivé váltam, neki köszönhetem.
Az ebéd jó kedélyűen telt, bár nagyjából az egész idő alatt Jonathan kérdezgette Evát, hogy mit mondott az orvos és
hogyan tovább, de ez érthető is. Nagyon aggódott az édesanyjáért, és amikor őt figyelte, miközben beszélt hozzá, én
sem tudtam levenni a szemem az arcáról. Annyira magával ragadott a mimikája, hogy képtelen voltam elszakítani róla
a tekintetem. Újból azt a csodálatos embert láttam benne, akibe beleszerettem, és ezért nem tudtam haragudni rá.
Próbáltam feleleveníteni mindazt, amit nekem mondott és amit velem tett, de ettől egyre jobban csak magamat
utáltam azért, ahogy bántam vele. Helyre kellett hoznom kettőnk kapcsolatát. Nem akartam úgy hazautazni, hogy
előtte nem békülünk ki. Azt sose tudtam volna megbocsátani magamnak.
Május 7.
Egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Folyton az járt a fejemben, hogy Jonathan odakint alszik, alig pár méterre tőlem.
Sokszor vissza kellett fognom magam, nehogy kimenjek hozzá. Hiányzott az együttalvás egyébként is, de amikor
olyan közel volt hozzám, még erősebb volt a késztetés, hogy hozzá bújjak.
Napközben szerencsére sikerült elkerülnöm, mert ő lement a partra, besétált a városba, én pedig a ház körüli
teendőket intéztem. Csak étkezéseknél ültünk egy asztalhoz, de akkor is majdnem mindig Eva tartotta szóval. Mintha
direkt akarta volna lefoglalni, folyton megkérte, hogy segítsen neki ebben-abban. Nekem persze nem volt ezzel
gondom, legalább addig sem maradtam vele még véletlenül se kettesben. Este azonban féltem attól, hogy Eva túl
korán lefekszik aludni, én pedig még nem álltam készen arra, hogy normálisan tudjam kezelni Jonathan közelségét.
Így vacsora után fogtam magam, és elindultam a város felé gyalogosan. Már sötétedett, de annyiszor megtettem
akkoriban azt az utat, hogy már csukott szemmel is hazataláltam volna. Addig is volt időm kicsit elmerülni a
gondolataimban. A tenger felett lenyugvó nap sugarai élesen világítottak a szemembe, miközben lassan sétálgattam a
poros, sziklákkal tarkított úton. Minden egyes nap hálát adtam azért, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lehetek. Ha csak
belegondoltam, milyen szerencsés vagyok, akaratlanul is széles mosoly terült el az arcomon. Nem lehetett véletlen,
hogy ismét ott kötöttem ki. Azon a szigeten voltam a legboldogabb. Úgy éreztem, mintha az a hely vonzott volna
magához újra vissza, mintha az lett volna a végzetem, hogy odakerüljek. Egy ideje már én is hittem abban, hogy talán
egy felsőbb erő terel állandóan arra az útra, amin járnom kell. Amikor felemeltem a fejem és megláttam magam előtt a
kis kápolnát, úgy kirázott a hideg, hogy meg kellett állnom egy pillanatra. Úgy bámultam az épületet, mint aki nem
hisz a szemének, pedig jól tudtam, hogy ott van félúton a város felé. Mégis annyira letaglózott a látványa pont abban a
percben, ahogy a sorsomról és a saját utamról elmélkedtem, hogy nem tudtam elsétálni előtte. Úgy éreztem, hogy
ennél tisztább jelet hiába is várnék. Lassan, megfontoltan léptem be a kápolna ajtaján. Nem szerettem templomba
járni, mindig furcsa, bűnös érzés fogott el, mintha egy olyan helyre lépnék be, ami számomra tiltott. Amit nem
érdemeltem ki. Nagyjából nyolc padsor állhatott az egész kápolnában. Rajtam kívül senki sem volt bent, így egyenesen
előresétáltam az oltárhoz. Az esti miséket mindig a városban lévő templomban tartották, ezért ilyenkor senki sem járt
arrafelé. Teljesen egyedül voltam. Legalábbis fizikailag. Feszélyezve ültem le a legelső padba, tekintetemet az oltáron
álló feszületre szegezve. A pulzusom megemelkedett, miközben lehunytam a szemem.
– Helló – szólaltam meg halkan. – Leila vagyok. Bár ezt te úgyis tudod…
Hülyének éreztem magam. Ostobának. Egy üres kápolnában beszéltem egy olyan személyhez, akiben nem is hittem.
Mégsem hagytam abba.
– Nem csináltam még soha ilyet, ezért nézd el, kérlek, ha béna vagyok. Én csak… – Kezeimet összekulcsoltam, de
inkább csak az idegesség miatt. Azt se tudtam, mit akarok mondani, és hogy egyáltalán miért kezdtem bele, de
belülről fojtogattak azok a szavak és érzések, amik ki akartak belőlem törni. – Sose voltam vallásos – kezdtem bele
végül. – Nem érdekelt az egész, és nem is hittem semmiben, mindig csak a saját értékrendem alapján cselekedtem,
ami, valljuk be, nem mindig volt makulátlan. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy változtassak a viselkedésemen, és ezt,
közvetve ugyan, de neked is köszönhetem. A te egyik híved segített nekem. Ő a legjobb ember, akit valaha ismertem,
és csak azt akartam, hogy ezt te is tudd. De persze ezt is tudod – vontam meg a vállam. – Szóval, azt hiszem, csak
annyit akartam ezzel mondani, hogy bármi történt is, az nem az ő hibája volt. Az egyháznál már sikerült kimagyarázni
a dolgot, de elvégre az a lényeg, hogy te mit gondolsz róla, rólunk. Ezért kérlek, hogy ha bárkit meg akarsz büntetni
azért, amit tettünk, akkor az én legyek. Nekem már úgyis mindegy, de az ő lelke még mindig annyira tiszta és jó, mint
csak nagyon kevés embernek. Nem akartam őt tönkretenni, nem akartam eltéríteni az útjáról, én csak… Szerettem. –
Elcsuklott a hangom. Halkan lenyeltem egy könnycseppet, majd újból kinyitottam a számat. – Szeretem őt. Kérlek,
segíts neki, hogy az élete újból teljes és boldog legyen.
– Ámen.
Ijedten kaptam hátra a fejem. Észre se vettem, hogy valaki bejött utánam, de mikor megláttam Evát, ahogy a kettővel
mögöttem lévő sorban ül, már késő volt. A szívem úgy kezdett el zakatolni, mintha lefutottam volna a maratont.
Szóhoz se jutottam. Olyan kérdések cikáztak a fejemben, hogy vajon mennyit hallott, mire gondolhat, és miért tűnik
ennyire nyugodtnak. Halvány mosollyal a szája szélén állt fel a helyéről, majd mellém telepedett. Nem jött ki hang a
torkomon.
– Tudod, nem kell hangosan beszélned az imádsághoz, elég, ha magadban mondod el – mondta Eva teljes
higgadtsággal.
– Nem tudtam, hogy van itt rajtam kívül más is – szólaltam meg remegő hangon, magam elé bámulva.
Nem mertem ránézni, de a szemem sarkából láttam, hogy ő engem figyel.
– Szépen beszéltél. És hidd el, az Úr tud mindent, azt is, mit miért teszünk.
Mélyet sóhajtva szívtam be, majd fújtam ki a levegőt.
– Mennyit hallottál? – kérdeztem idegesen.
– Mindent. Láttam, hogy eljössz sétálni, gondoltam, szívesen beszélgetnél arról, mi nyomja a szívedet. És mivel
egyértelmű volt, hogy kivel kapcsolatos a problémád, ezért jobbnak láttam, ha kettesben maradunk. Nem akartam
hallgatózni, de valójában semmi olyat nem mondtál, amit eddig ne tudtam volna. Vagy legalábbis ne sejtettem volna.
Ismertem már Evát annyira, hogy tudjam, megvan a magához való esze, ezért igazán gondolhattam volna, hogy rájött
mindenre. De hiába néztem fel rá, nem láttam rajta szomorúságot vagy csalódottságot. Sőt. Olyan kedvesen
mosolygott rám, ami teljesen összezavart.
– Nem is vagy rám mérges? – kérdeztem értetlenül.
– Mégis miért lennék az? – kacagott fel. – Mert boldoggá tetted a fiamat, aki a legfontosabb a számomra? Inkább csak
azért vagyok dühös, mert ha jól látom, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna.
– Talán ennek így kellett lennie. Köztünk már mindennek vége, hiszen nekünk nincs közös jövőnk. Bolondok voltunk,
hogy bármi mást gondoltunk. Neki fontosabb a hivatása és a hite, nekem pedig itt kell hagynom nemsokára ezt a
helyet, hiába érzem úgy, hogy a szívem szakad bele.
Leszegtem a fejem, miközben a kezeimet piszkáltam idegességemben. Ekkor Eva közelebb csúszott hozzám, és
magához ölelt, amitől megkönnyebbültem. Mintha kiadtam volna magamból minden bánatomat és fájdalmamat, ő
pedig levette a vállamról azt a terhet, amit előtte cipeltem. Ő volt az egyetlen, akinek elmondhattam, mi történt
köztünk Jonathannal, és ez olyan felszabadító érzéssel töltött el, hogy szinte éreztem, ahogy a testemből távozik
minden szörnyű gondolat.
– Minden rendbe fog jönni. Az Úr meghallgatta az imádat, és segíteni fog.
Nem akartam neki ellentmondani azzal, hogy nem hiszek abban, hogy így lenne. Inkább csak elfogadtam a vigaszt, és
azzal foglalkoztam, hogy rendet tegyek a saját lelkemben. Egy újabb fejezethez értem az életemben, amikor már nem
az számított, hogy nekem mi a jó. Csak az érdekelt, hogy ne bántsam a körülöttem élőket, és rendbe hozzam azokat a
hibákat, amiket mások kárára követtem el.
Május 10.
Már jócskán sötét volt kint, a teraszon, de a gyertyák elegendő fényt biztosítottak ahhoz, hogy lássam a laptopom
billentyűzetét. Egy pokrócba bugyolálva meredtem a képernyőre, miközben a hátam mögüli ablakba állított
hangszóróból halkan szólt a kedvenc Kispál és a Borz lemezem. A kézirat vége felé jártam, épp ezért esett nehezemre
összeszedni a gondolataimat. Egy történet első és utolsó fejezete a legfontosabb, ezért nem akartam elszúrni.
Elképzeltem, hogy a leendő olvasóim melyik végkifejlethez mit szólnának, és az alapján gondoltam át, mit is akarok
írni. Mégse jöttek a szavak. Tanácstalan voltam, holott tudtam, hogy be kell fejeznem a könyvem, hogy én is
lezárhassam magamban ezt az időszakot.
Az ajtóból lépéseket hallottam, ezért hátrafordultam. Azt hittem, Evának van szüksége valamire, de Jonathan alakját
láttam közeledni felém.
– Ó, ne haragudj, hangos a zene? – szabadkoztam a hangfalra mutatva, és kihúztam magam a székemben.
– Nem, dehogy – legyintett. – Amúgy se tudok aludni. Gondoltam, egy kis friss levegő jót tenne. Persze csak ha nem
zavarlak.
A kezében két pohár borral állt előttem, mire értetlenül néztem fel rá. El se tudtam képzelni, mit akarhat, főleg azután,
hogy hetek óta nem beszéltünk egymással, de nem akartam bunkó lenni vele. Arrébb húzódtam, hogy le tudjon ülni a
mellettem lévő székre. Felkavart a társasága, de amikor közelebb lépett hozzám, elöntött az a kellemes nyugodtság,
ami mindig, amikor a közelében voltam. Az asztalon felém csúsztatta az egyik poharat, én pedig egy biccentéssel
köszöntem meg neki. Zavarban voltam, de rajta is láttam, hogy a poharát piszkálja, miközben a kezét bámulja.
– Írsz? – szólalt meg végül bizonytalan hangon.
– Öhm, igen, próbálkozom. Nem nagyon megy, de nemsokára vége.
– Az jó – bólintott, de még mindig nem nézett fel rám. – A kiadóval minden sínen van?
– Igen, már csak a kész kéziratot várják. Amint visszamegyek Glasgow-ba, meg is kezdjük a munkát.
– Szuper – bólogatott továbbra is.
Hetek óta ez volt a leghosszabb beszélgetésünk, amit folytattunk, de ez is elég hamar megfeneklett. Az alsó ajkát
beszívva lötykölte a bort a poharában, én pedig a tenger felé fordítottam a fejem, ami hatalmas nagy hülyeség volt,
mivel semmi sem látszott. Zavart a kínos csend, de nem akartam otthagyni. Jólesett, hogy hallhattam a légzését és
apró mozdulatai halk neszét.
– Én csak… – köszörülte meg a torkát, mire reflexszerűen ráemeltem a tekintetem. – Szeretném megköszönni, hogy
vigyázol a mamára. Sokkal nyugodtabb vagyok, hogy itt vagy vele, főleg, mikor felhívom telefonon, és hallom a
hangján, milyen jól érzi magát.
– Nem miattad vagyok itt – ráztam a fejem, mire ő is felnézett a szemembe. – Nem azért, hogy neked jót tegyek ezzel,
csakis Eva miatt maradtam. Kedvelem őt, és jól megvagyunk. Ráadásul nekem is jót tesz az itteni levegő, azok után,
ami…
Elharaptam a mondat végét, de a tekintetem nem szakítottam el tőle. Hosszasan nézett, vizsgálta az arcomat, míg újra
megszólalt.
– Akkor még inkább köszönöm. Örülök, hogy egy ennyire önzetlen és nagyszerű ember van mellette.
Tudtam, hogy semmilyen hátsó szándék nem vezérelte, amikor kimondta ezeket a szavakat, nekem mégis
összeszorult a szívem. Nem érdemeltem meg a dicséretét. Ki kellett mondanom, ami azóta is emésztett, hogy én is
könnyíthessek a lelkemen.
– Sajnálom, amit akkor mondtam – szegtem le a fejem szégyenemben. – Nem gondoltam komolyan, csak ideges
voltam, és hirtelen kicsúszott a számon. Sosem bántanálak meg téged vagy a hitedet.
– Tudom – vágta rá. – Megérdemeltem, még akkor is, ha szörnyen rosszulesett. Abban a pillanatban még sokkal
csúnyább dolgokat is a fejemhez kellett volna vágnod, mert megérdemeltem. Azóta nem tudok túllépni ezen. Téged
hibáztattalak, mert egyszerűbb volt így, mint belegondolni, mit is tettem.
– Szerintem egyikünk se tudta, mi a helyes – csóváltam a fejem. – Akkor én se tudtam, mit kéne tennem, hogy
helyrehozzam a dolgokat. Magamat hibáztattam, téged utáltalak, és haragudtam az egész világra. De azóta
lenyugodtam, és átértékeltem a dolgokat. Rájöttem, nem élhetek úgy, hogy folyton keserűség van a szívemben. Egy
hónap múlva hazautazom, és nem akarom szomorúan és csalódottan itt hagyni az országot. – Felemeltem a fejem, és
mélyen a szemébe néztem. – Nem akarlak így itt hagyni téged. Életem legszebb időszakát neked köszönhetem, és
ezért hálásnak kéne lennem, nem pedig haragudnom rád. Miattad jobb emberré váltam, melletted pedig olyan boldog
lehettem, mint amilyen még sose voltam és valószínűleg nem is leszek. De tisztelem a döntésedet és a hitedet. Téged
ez tesz jobb emberré, ettől leszel boldog, és ez így van rendjén. El kell fogadnom. Szóval – nyeltem egy nagyot –, ezzel
csak azt akartam mondani, hogy részemről minden rendben köztünk.
Hosszasan nézett a szemembe teljesen mozdulatlanul. Zavarba ejtett a mélyre ható tekintete, de nem tudtam
kiolvasni belőle semmit. A szája enyhén megremegett, amikor szétnyitotta az ajkait.
– Köszönöm – szólalt meg halkan. – Ez sokat jelent nekem.
A szívem mélyén nem erre a válaszra számítottam, de az agyam tudta, ez a beszélgetés csak így végződhetett.
Zavartan rámosolyogtam, de éreztem, hogy nem vagyok képes ennél tovább a közelében maradni. Mintha újra
átéltem volna azt a pillanatot, amikor megtudtam, nem lehetünk többé együtt. Talán ekkor tudatosult bennem, hogy
tényleg vége. Örökre.
Összeszorítottam az állkapcsomat, és lecsuktam a laptopomat.
– Én egy kicsit elfáradtam – mondtam. – Megyek, lefekszem.
Elkaptam tőle a tekintetem, és felmarkoltam a gépemet, hogy minél hamarabb a szobámba mehessek. Nem bírtam
tovább mellette maradni. A szívem újra és újra összetört, amikor visszautasított. Tudtam, hogy addig képtelen leszek
elfelejteni, amíg végleg magam mögött nem hagyom. Talán még utána sem, de ebbe bele se mertem gondolni. A
szobámba érve becsuktam az ablakot, és elhúztam a függönyt. A gépemet letettem az asztalra, majd megálltam a
szoba közepén, és vettem néhány mély levegőt, hogy lecsillapítsam a pulzusomat. A pánikrohamok már nem
jelentkeztek, de nehéz volt kordában tartanom az érzéseimet, főleg akkor, amikor ilyen hatások értek. Belegondoltam,
hogy itt kell őt hagynom. Hogy soha többé nem fogom látni. Ez pedig teljesen felemésztett. Igen, azt mondtam, hogy
minden rendben, és megértem, hogy neki ez az élete, de akkor sem tudtam elfogadni, hogy ez rám milyen hatással
lesz. Nem bírtam tovább erre gondolni, inkább bevettem a gyógyszeremet, és ledobtam a ruháimat, hogy befekhessek
az ágyba. Szükségem volt egy kiadós alvásra, mert tudtam, hogy reggel már egészen más színben fogom látni a
dolgokat.

A matracom benyomódott alattam, de én mozdulatlanul feküdtem, ezért a szemeim egyből

kipattantak. Ahogy oldalra pillantottam, kellett pár másodperc, hogy alkalmazkodjak a sötéthez, de egyértelműen
kirajzolódott előttem Jonathan arca. A szívem hevesen vert, a fejem pedig megtelt ezernyi kérdéssel.
– Mit csinálsz itt? – nyögtem álmosan.
– Nem bírom nélküled – rázta a fejét. – Azt hittem, hogy menni fog, de képtelen vagyok rá. Amiket az este mondtál,
az… Én is ugyanígy érzek. Melletted voltam a legboldogabb, és azóta is csak arra az időszakra tudok gondolni. Ha csak
eszembe jut, milyen csodálatos volt veled, elfog az a bárgyú vigyor, amit képtelen vagyok lekaparni az arcomról. Te
vagy az egyetlen, aki elő tudta csalogatni a valódi énemet, és aki mellett önmagam lehetek. Rádöbbentem, hogy veled
akarom leélni az életem. Azt akarom, hogy a te arcodat láthassam minden reggel, amikor felkelek. Nem tudlak
elengedni. Nem akarlak elengedni. Soha többé.
Vékony könnycsepp gurult végig az arcomon, de ezúttal a boldogságtól. Attól féltem, hogy az egészet csak álmodom,
de amikor Jonathan közelebb húzódott hozzám és megcsókolt, egyből éreztem, hogy ez a valóság. Szorosan ölelt
magához, egészen közel, míg az ajkaink úgy összetapadtak, mint amik soha többé nem akarnak szétválni. Hirtelen és
meglepetésszerűen ért a vallomása, de ez akkor nem érdekelt, csak az, hogy végre újra mellettem van. Nem mertem
gondolkodni, csak élveztem a csókját, a simogatását, és ahogy a combjaim közé térdelve fölém magasodik. Forró teste
az enyémhez simulva mozgott rajtam, én pedig úgy éreztem, mintha a lelkem szárnyra kapott volna. Akkor nem volt
más, csak mi. Engem akart. Én pedig őt. Abban a pillanatban ennyire egyszerű volt minden.
Május 11.
Még a kávéfőző sípolása is kellemes érzéssel töltött el. Nem szerettem az éles hangokat korán reggel, de akkor
kimondottan jó volt hallgatni. Mintha ő is olyan izgatott lett volna, mint én. A konyha közepén állva vártam, hogy
lefőjön a kávé, miközben idegesen kopogtam a pulton. Jonathan még aludt, amikor kijöttem a szobából, így nem volt
lehetőségünk beszélni, de én ennek egyrészről örültem. Így volt időm átgondolni, mit is akarok és hogyan, de annyira
tisztán láttam magam előtt, hogy mit kell tennem, hogy egy pillanatig se tanakodtam. Már csak vártam, hogy Jonathan
felébredjen, de ez a várakozás volt a legidegőrlőbb.
Ahogy kinyílt egy ajtó, odakaptam a fejem, de csak Eva lépett ki a hálószobájából.
– Jó reggelt! – köszönt rám kedvesen.
Én már nem tudtam ennyire jókedvűen válaszolni neki, inkább csak gyorsan odaböktem egy jó reggeltet, és elővettem
három bögrét, majd öntöttem mindhármunknak kávét.
– Valami gond van? – kérdezte Eva aggódva, mikor közelebb lépett hozzám.
– Nem, dehogy – ráztam a fejem. – Én…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert újból kinyílt egy ajtó, és ezúttal Jonathan lépett ki hozzánk. Eva felvont
szemöldökkel nézett először rám, majd Jonathanra, aki zavarában megtorpant félúton. Én se tudtam, mit tegyek. Elég
kínos szituációba keveredtünk, de Eva nyugodtan vette fel a bögréjét a pultról.
– Én azt hiszem, kint iszom meg a kávémat… – mondta, majd kilibbent a teraszra, ezzel magunkra hagyva minket a
házban.
Meg akartam szólalni, de egy hang se hagyta el a torkomat. Ahogy Jonathan ott állt előttem tanácstalanul,
megszeppenve, elöntött a kétely. Talán rosszul döntöttem. Talán félreértettem az egészet, és ő már megbánta azt,
amit mondott. Nem bírtam a feszültséget, kinyitottam a számat, hogy végre mondjak valamit, de Jonathan megelőzött.
– Felhívtam Tomaso atyát. Megmondtam, hogy kilépek – jelentette ki.
Egyetlen arcizma sem rezdült, míg az én lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Hideg zuhanyként ért a vallomása,
és azt se tudtam, mit is mondhatnék.
– De… de… – dadogtam a fejemet csóválva. – Ezt mégis hogy?
– Megmondtam, hogy veled akarok lenni – lépett hozzám közelebb, már határozottabban. – Azt gondoltad, hogy csak
egy éjszakára akartam bekéredzkedni az ágyadba?
– Nem, dehogy, de azt hittem, hogy… – kerestem a szavakat.
Egészen közel lépett hozzám, mire mindenem remegni kezdett. Határtalan boldogság öntött el, de ugyanakkor félelem
is vegyült bele.
– Nem akartam várni – mondta egyenesen a szemembe. – Így is túl sokáig vártam. Kínszenvedés volt az utóbbi pár
hét, amit nélküled töltöttem. Már régóta te vagy az egyetlen dolog az életemben, ami igazán boldoggá tesz, nem a
hivatásom. Istent máshogy is szolgálhatom, de téged nem vagyok hajlandó feláldozni. Nem akarlak elveszíteni. Mire
befejezed a könyved, én is elintézek mindent Rómában, és utána együtt utazhatunk vissza Glasgow-ba.
Nem akartam hinni a fülemnek. Annyira meglepett, hogy nem mertem elhinni, amit mond. Túl szép volt, hogy igaz
legyen, de nem akartam egyetlen percet sem elvesztegetni a boldogságomból.
– Felesleges – ráztam a fejem, mire ijedt tekintettel nézett rám, így gyorsan folytattam a mondandóm. – Beszéltem a
kiadóval. Azt mondták, hogy e-mailen keresztül is tudjuk tartani a kapcsolatot, ezért fölösleges bejárnom az
irodájukba.
– Ezt nem értem – ráncolta a homlokát.
– Nem akarok visszamenni Glasgow-ba. Itt akarok maradni.
– Rómában? – kérdezett vissza meglepetten.
– Rómából elég volt egy év. Imádtam, de nekem túl pörgős és zsúfolt. Itt akarok maradni, Elbán – mosolyodtam el. –
Ez az a hely, ahol igazán önmagam lehetek, és ahol mindketten boldogan élhetnénk. Mit szólsz hozzá?
Ahhoz képest, hogy életünk egyik legfontosabb döntése előtt álltunk mindketten, nem volt nehéz dolgunk. Biztosak
voltunk abban, hogy mit akarunk, ezért egy pillanatig sem haboztunk. Jonathan arcán széles mosoly terült el.
– Rendben.
Nem bírtam tovább visszafogni magam, a nyakába vetettem magam, és szorosan magamhoz öleltem, miközben ő is
átfonta a derekamat. Úgy szorított, hogy éreztem benne az örömöt, a határtalan boldogságot és a szerelmet. Azt a
szerelmet, amit semmi sem képes legyőzni. Amiért érdemes harcolni, mert nem terem minden bokorban.
Talán így vagy úgy, de mindannyian megtaláljuk a saját utunkat, még ha most úgy is érezzük, kilátástalan a
helyzetünk. Sokszor küzdenünk kell érte, sokszor kerülünk közben padlóra, de ha igazán fontos a kitűzött célunk, meg
fogjuk találni a módját, hogy elérjük azt. És ha ez a cél az, hogy azzal az emberrel élhessük le az életünket, akit a sors
is nekünk szánt, akkor semmi kétség afelől, hogy mindent meg kell tennünk a boldogságunkért. Én megtettem, és egy
pillanatig sem bánom. Hogy mit hoz számunkra a jövő, nem tudhatom, de amíg itt vagyunk egymásnak, szörnyű baj
nem érhet. Mert a legfontosabb az, hogy mindenki megtalálja a maga happy endjét.
Május 23., ma
Nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról. Ez a kis visszatekintés megerősítette bennem, hogy mi is az, amiért
ideutaztam. Rátaláltam arra, ami boldoggá teszi az életemet, és amiért megérte átvészelni még a hullámvölgyeket is.
Bárhogy is alakul ezentúl a sorsom, nem fogok összetörni, hiszen a legszebb ajándékot már megkaptam az élettől.
Ahogy ez a gondolat átfut az agyamon, abban a pillanatban megszólal a telefonom. A kijelzőn megjelenik a neve, a
gyomrom pedig úgy összeugrik, hogy még a kávé is alig akar benne maradni. Remegő kézzel, de gyors mozdulattal
nyúlok a telefonért, hogy elhúzzam a zöld ikont a képernyőn, majd a fülemhez emelem a mobilt.
– Igen? – szólok bele bizonytalanul, de a következő pillanatban már össze is szedem magam.
Pár másodpercig néma csönd fogad a vonal túlsó oldalán, majd egy mély sóhaj üti meg a fülem.
– Imádtam – szólal meg Jeremy, a hangjából ítélve pedig már látom is magam előtt, ahogy a fejét csóválja
hitetlenkedésében.
Legszívesebben örömtáncot járnék, de az adrenalintól úgy remegek, hogy félő, abban a pillanatban összeesnék, ahogy
talpra állok.
– Komolyan? – kérdezek vissza, mert nem akarok hinni a fülemnek.
– Igen – sóhajt ismét. – Megmondom őszintén, szörnyen megleptél vele. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen
történetet írsz egy év alatt. Főleg azt nehéz elhinnem, amit az e-mailben írtál… Csodálatos fantáziád lehet, ha ezt mind
ki tudtad találni egy kávézó teraszán.
– Kételkedtél bennem? – kérem ki magamnak.
– Őszintén? Igen! – kacag fel. – Amilyen állapotban voltál, amikor meglátogattalak, azt se gondoltam volna, hogy akár
egy sort is képes leszel írni, erre elküldesz nekem egy teljes regényt, amit csupán megfigyelések alapján írtál meg.
Akikről mintáztad a karaktereket, tudják egyáltalán, hogy mit csináltál?
– Nem, dehogy! És javarészt a szereplőket is kitaláltam. Egyedül az valós, hogy a tulaj unokája szerzett nekem melót
az étteremben, miután felmondtam a kiadónál.
– Ezek szerint a jóképű pappal sem volt viszonyod?
– Mégis minek nézel engem? Elismerem, hogy műveltem meredek dolgokat, de azért ez elég durva lenne.
A feltételezésébe egészen belepirulok. Mégis hogy gondolhatja rólam, hogy lefeküdnék egy pappal?
– Rendben, ne haragudj, nem akartalak megbántani. Egyszerűen csak nehéz elhinnem, hogy ennyi kihagyás után a
semmiből ilyet írsz. Persze lesz még vele munka, de…
Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, egyből közbevágok.
– Hogy érted, hogy lesz vele munka?
Előredőlök a székemben, és erősen koncentrálok minden egyes szavára. Nagyon sóhajtozós kedvében van, amitől
egyre idegesebb leszek.
– Ha újra elfogadsz szerkesztődnek, akkor szeretnénk kiadni a könyvedet.
Szükségem van pár másodpercre, amíg összeszedem a gondolataimat.
– Ezt hogy érted? Vállalná a kiadó, hogy visszavesz? – kérdezem remegő hangon, bizakodással telve.
– Nem kell visszavennünk, ugyanis nem vontam vissza a szerződésed. Végig a kiadó szerzője maradtál, mert… Nem is
tudom, valahol a lelkem mélyén bíztam benne, hogy helyre jönnek a dolgaid. Tehát, ha szeretnéd, akkor akár a jövő
héten el is kezdhetnénk a munkálatokat. Először is át kell írni, főleg a nevek miatt. Ha nem gond, nem szeretném, ha
ezt Annie is így olvasná el…
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, annyira meglepett. Főleg azzal, hogy ő végig hitt bennem, holott még én sem hittem
magamban.
– Nem gond – rázom meg a fejem. – Átírom szívesen, hogy tényleg érződjön rajta, hogy az egész csak fikció. Mármint,
hogy az a része is annak tűnjön. Az hamar meglesz.
– Nagyszerű! Akkor mikorra foglalhatom a jegyed? Két nap elég, hogy összepakolj?
– Bőven, nincs itt szinte semmim.
– Akkor majd küldöm a jegyed! Örülök, hogy visszatértél.
Ha eddig nem voltam még eléggé feldobva, akkor most már teljes az örömöm. Sikerült. Megcsináltam!
– Köszönöm – válaszolom elcsukló hangon, de tartom magam.
– Aztán nehogy megrontsd nekem az ottani papokat ez alatt a két nap alatt!
– De, csakis azért maradok, hogy papokat rontsak meg!
Mindketten nevetünk, ahogy kinyomom a telefont. A boldogság úgy feszít belülről, hogy legszívesebben sikítanék, de
nem csinálhatok magamból teljesen hülyét egy kávézó teraszán.
– Elnézést, szabad lesz?
A táskámban matatva emelem fel a fejem az idegen hangra, de amikor meglátom azokat a sötétkék szemeket, egyből
lefagyok. Kedvesen mosolyogva mutat a mellettem lévő székre, én pedig biccentek, hogy üljön le nyugodtan,
miközben magamban azt mormolom, hogy remélem, nem hallotta meg, amit előtte a telefonba mondtam. Nem merek
ránézni, a fejem szörnyen vörös lehet, de ő olyan nyugodtan ül le mellém, amitől még én is lenyugszom. Olaszul
rendeli meg magának a kávét, ugyanazt, mint minden reggel.
– Remélem, nem gond, hogy idekéredzkedtem – fordul vissza hozzám meleg mosollyal az arcán. – Az összes asztal
foglalt, de nem szerettem volna máshova beülni.
– Nem, dehogy, én úgyis indulok lassan.
Zavaromban belekotrok mindent a táskámba. Vajon tudja, hogy mit csináltam? Tudja, hogy miket gondoltam róla?
– Kérem, maradjon még, nem akartam elzavarni! Amúgy is kellemesebb társaságban elfogyasztani a reggeli kávét.
Nem tudok neki nemet mondani. A tekintete odaragaszt a székhez, holott tudom, hogy mennem kéne. Olyan dolgokat
találtam ki róla, aminek már a gondolatára is zavarba jövök, de ő erről mit sem tud. Csak egy egyszerű pap a sok
közül, aki véletlenül elém került. Igaz, nagyon is szemrevaló.
– Rendben – bólintok, és kényelmesen elhelyezkedem a székemen.
Azok után, amiket leírtam róla a könyvemben, ez a minimum, hogy megigyunk együtt egy kávét. Felemelem a
csészémet, és belekortyolok.
– Ön író, igaz? – fordul felém az atya, én pedig meglepetten nézek vissza rá.
– Igen. De honnan tudja?
– Bevallom, nem véletlen, hogy önhöz ültem le. Sokszor láttam itt a füzetével, laptopjával, és felkeltette az
érdeklődésemet. A pincér mondta el, hogy épp egy könyvet ír.
Egyre kellemetlenebb lett a szituáció, főleg azért, mert olyan átható tekintettel néz rám, mintha belelátna a lelkembe.
Csak remélem, hogy nem tudja, miről írtam.
– Most fejeztem be – bólintok.
A felszolgáló megjelent a kávéval, amit letett az asztalra, majd a távozása után az atya ismét felém fordul.
– Ne haragudjon, elég illetlen voltam, a nevem Jonathan Raymond – nyújtja a kezét.
– Tudom – vágom rá gondolkodás nélkül, mire hunyorogva néz rám vissza. Muszáj megmagyaráznom. – Hallottam
párszor, ahogy felveszi a telefonját – vallom be, majd kezet rázunk. – Leila Findley.
– Ha már a vallomásoknál tartunk, én is tudom. Utánanéztem. Nem volt nehéz megtalálni, hogy melyik írónő dolgozik
éppen Rómában a legújabb könyvén.
– Szóval kémkedett utánam – nézek rá játékos vigyorral az arcomon.
– Nem, dehogy, csak a kíváncsiság hajtott – emeli fel a kezeit védekezőn. – És jól sikerült a könyve? Ihletet adott a
város?
– Ami azt illeti, igen – bólintok. – Elég sok helyen jártam.
– Ennek örülök. Bár az egészen más, ha egy helyi vezeti körbe. Ha van kedve, szívesen megmutatnék pár olyan helyet,
ahova az ember nem talál el magától. Van egy pár rejtett gyöngyszeme a városnak.
Felvont szemöldökkel kortyol a kávéjába, miközben a válaszomat várja. Valamiért úgy érzem, el kéne fogadnom az
ajánlatát. Habár csak távolról szemléltem ennyi időn keresztül, mégis olyan, mintha már régóta ismerném. Kellemes a
társasága, kedvesnek tűnik, ezért szívesen körbesétálnék vele a városban, de Jeremy azt mondta, hogy el kell
kezdenünk a munkálatokat.
– Nagyon jól hangzik, de sajnos haza kell utaznom a kiadó miatt – mondom.
Az arcáról eltűnik az a mosoly, amivel előtte rám nézett, de az én jókedvem is alábbhagy. Nehéz szívvel utasítom
vissza, de kénytelen vagyok megtenni.
– Rendben, semmi gond. Örülök, hogy sikerült befejeznie a könyvét.
Mélyen a szemembe nézve, szomorkásan mosolyogva biccent felém. Nem tudom, mit mondhatnék erre, mert egyrészt
én is örülök, hogy megírtam, másrészt szörnyen hiányozni fog az a város. Keserédes érzés fog el, de én is mosolyt
erőltetek az arcomra.
– Köszönöm, nagyon kedves.
A távolból harangszó hallatszik, mire az atya felkapja a fejét.
– Ez nekem szól, indulnom kell. A főnököm nem igazán tűri el a késést – mondja, miközben feláll a székéről, és betolja
maga után. Magamban kuncogok a viccén, amit észre is vesz. – Tudja, ha mégis meggondolná magát… – Felkapja az
asztalon fekvő tollamat, és maga elé veszi a szalvétát, amire leír valamit, majd elém tolja. – Ez a számom. Ha szeretné
alaposabban megnézni a várost, akkor hívjon bátran. Ha pedig nem, akkor jó utat és sok sikert kívánok önnek!
A szavaira megtelik a szívem melegséggel és jókedvvel, ugyanakkor rossz érzés fog el, hogy mennie kell. Szívesen
beszélgetnék még vele, de elfogadom, hogy van fontosabb dolga is.
– Köszönöm – biccentek felé.
Pénzt helyez az asztalra, majd egy utolsó mosoly kíséretében elsétál a kávézó teraszáról. Hosszasan nézek utána, nem
tudom elszakítani tőle a tekintetem. Egy ideje már én is úgy gondolom, hogy véletlenek nincsenek, hanem ezek az
események kellenek ahhoz, hogy a saját utunkon járhassunk. Nem akarom elszalasztani a lehetőséget arra, hogy
valami új élménnyel gazdagodjak, hiszen hiába sétálgattam én a városban, abban igaza volt az atyának, hogy ő jobban
ismeri a helyet. Ráadásul egyáltalán nem tűnt rossz társaságnak. Kezembe veszem a szalvétát, és forgatni kezdem,
amikor meglátom, hogy a hátoldalára is írt valamit: Hallottam. Egyszerre önt el a szégyen és kacagok fel hangosan. Az
egész bensőm beleremeg a nevetésbe, amivel a szívem jelezni próbál felém. Arra fordulok, amerre az atya elsétált, és
még épp sikerül kiszúrnom a tömegből. Nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról. Nem. Véletlenek nincsenek.
Határozott mozdulattal húzom elő újból a telefonomat, majd tárcsázok.
– Jeremy? – szólok bele. – Azt hiszem, szükségem lesz még néhány napra.
Köszönetnyilvánítás
Kedves Olvasó!
Majdnem pontosan egy évbe telt, mire az Egy év Rómában alapötletéből kézzel fogható könyv született. Igen, jól
gondolod, pont mint Leilának. És hidd el, nem ez az egyetlen hasonlóság…
A fő oka annak, hogy megírtam ezt a könyvet, az volt, hogy – hasonlóan Leilához – én is nehéz időszakot éltem meg,
aminek hatására utolért az alkotói válság. Összegyűjtöttem hát minden gondolatot, ami akkor nem hagyott nyugodni,
hogy egy olyan történetet gyúrhassak belőle, amivel nem csak én tudok azonosulni. Mert Leila nemcsak én vagyok,
hanem talán Te is. Vagy a legjobb barátnőd. Vagy a testvéred, az osztálytársad, akiről nem is gondolnád, hogy a
külvilág felé mutatott álarca mögött egy egészen más személyiség bújik meg: egy olyan emberé, aki nehéz lelki
terheket cipel.
Szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a kemény időszakban is támogatókra leltem. A családom, a barátaim és a
férjem mind mellettem álltak, és bátorítottak, hogy megírjam ezt a könyvet. Köszönöm továbbá barátnőimnek és
egyben előolvasóimnak: Tóth Krisztinek, Ludányi Bettinának és Csizmadia Vikinek. Nélkületek szürkébb lenne ez a
történet is.
Hálával tartozom az írásnak azért, hogy olyan csodálatos embereket ismerhettem meg, mint Sienna Cole és P. C.
Harris. Remélem, magatokra ismertetek olvasás közben… Megígértem, tartom a szavam!
Külön köszönöm az Álomgyár összes munkatársának és a szerkesztőmnek, Katának az odaadó és profi munkát.
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm Neked, hogy megtiszteltél a bizalmaddal, és elolvastad a könyvet. Remélem,
hogy a jövőben még találkozunk!
{1}
Lk 23,34
{2}
Mt 7,1
{3}
Róm 12,13
{4}
Zsolt 37,5
{5}
Jak 1,12
 Table of Contents
Május 23., ma
Június 3.
Június 4.
Június 5.
Június 6.
Június 7.
Június 8.
Június 9.
Június 10.
Június 11.
Június 14.
Június 15.
Június 16.
Július 13.
Július 27.
Július 29.
Augusztus 3.
Augusztus 4.
Augusztus 12.
Augusztus 13.
Augusztus 14.
Augusztus 15.
Augusztus 17.
Augusztus 18.
Augusztus 19.
Augusztus 20.
Augusztus 21.
Augusztus 22.
Augusztus 25.
Augusztus 26.
Szeptember 16.
Szeptember 19.
Szeptember 24.
December 23.
December 24.
Február 3.
Február 4.
Február 18.
Február 19.
Február 27.
Március 3.
Március 4.
Március 18.
Március 23.
Március 24.
Március 27.
Április 4.
Május 6.
Május 7.
Május 10.
Május 11.
Május 23., ma
Köszönetnyilvánítás