Keresd a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Az agyam eldobom, 2014, 2017
Negyven felé pártában, 2014
Egy hajszálon múlt, 2015
Váláshelyzet, 2015
Szulejmán és a magyar udvarhölgy, 2016
Szulejmán és a kolostor rabja, 2016
Szulejmán – Sorozat és történelem, 2016
Az Ártatlan – A grófnő árnyékában, 2017
Az Ártatlan – Bűnös örömök városa, 2017
Az Ártatlan – A párizsi nő, 2018
Mennyei bűnök I.– Riva nővérek-sorozat, 2018
Mennyei bűnök II. – Riva nővérek-sorozat, 2019
Barcelona, Barcelona, 2019
A lánynevelde 1. (Riva nővérek-sorozat III.), 2019

© R. Kelényi Angelika, 2020

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink: +36 30 487 3552
 admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6013-03-3
 1.

Marco Fiore elgondolkodva forgatta a kezében a fotót, melynek hátoldalán

a Doria név szerepelt. A lány, melyet a kép ábrázolt, igazi itáliai szépség
volt: déli vonásokkal, mély, sötét szemekkel, melyeket sűrű fekete pillák
kereteztek. Ártatlannak tűnt, nagyon ártatlannak…
– Veszélyes kombináció… – morogta az orra alatt, de nem elég halkan,
mert a társa, Leonardo Rizzo azonnal lecsapott rá.
– Veszélyes bizony! Ártatlan, mint egy apáca, de a szépsége… –
sóhajtott a folyton szoknyák után kajtató nyomozósegéd.
– Mit találtak? – lépett melléjük Bianca, a nevelőnő. – Ki ez?
Mind a két férfi ránézett, majd Marco megvonta a vállát.
– Reméltem, hogy ön megmondja, signorina Bianca, de úgy látom, egy
darabig még titok marad a hölgy kiléte.
– Elkérhetem? – nyújtotta a kezét a lány, mire Marco átadta neki a
képet. Bianca hosszasan nézte az arcot, megfordította, elolvasta a nevet,
majd újra nézte, de aztán lemondóan felsóhajtott.
– Először azt hittem, láttam már, de sajnos nem… Talán csak hasonlít
valakire. Olyan ismerősnek tűnt…
– Biztos, hogy nem járt itt?
– Biztos, hogy nem. Ide nők nemigen járnak. Signora Aldioni jobban
kedveli a férfitársaságot. Legalábbis mióta én itt vagyok – húzta el a száját
jelentőségteljesen a lány.
– Értem… – bólintott Marco kedvetlenül. – Nos… – fordult Rizzóhoz –
tegyünk rendet. Nehogy signora Aldioninak feltűnjön, hogy valaki kutatott
a férje szobájában… Vagy akár signore Aldioninak, ha váratlanul visszatér.
Rizzo a fotókkal kezdett bajlódni. Egyesével, alapos szemrevételezés
után tette be őket a paksamétába, közben azonban úgy tűnt, valami
foglalkoztatja, mert a homlokát ráncolta.
– Mi nem tetszik? – kérdezett rá Marco, amikor a másik már a hatodik
képet rakta be gondterhelten a borítékba. A nyomozósegéd felemelte a
tekintetét.
– Érthetetlen számomra, miért tart az otthonában egy olyan nő férje,
mint Francesca Aldioni, pucér szajhát ábrázoló képeket, aki, úgy vettem ki
a szavaidból, bármikor visszatérhet. Nem hiszed, hogy halott?
Marco felvonta a szemöldökét. Meglepte, hogy Rizzo gondolkodik.
Meglepte, de örült neki.
– Amíg nincs holttest, addig nem jelenthetjük ki valakiről, hogy
meghalt. Habár az eltűnése, a rengeteg furcsa egybeesés, Marcetti báró
szerepe mind erre utal. Hisz ha elrabolták volna, már jelentkeztek volna a
váltságdíjért. Miért rabolnák el, ha nem akarnak belőle hasznot húzni? Azt
pedig egyre jobban kétlem, hogy önszántából hagyta el nyom nélkül
Rómát. Igen, Rizzo, szerintem halott, de ez csak feltételezés.
– Signore Aldioni igazi úriember. Nem hagyná el szó nélkül a családját
– jegyezte meg halkan Bianca.
– Mitől olyan csodálatos ez a signore Aldioni? – kapta fel a fejét Rizzo,
Marco pedig magában elmosolyodott, ahogy kihallotta a hangjából a
féltékenységet.
A lány elmosolyodott.
 – Ha ismerné, nem kérdezne ilyet. Olyan a modora, akár egy hercegnek.
Mindenkivel udvarias, a személyzettel is, és az utolsó cselédlány is
úrinőnek érzi magát, ha az úr megszólítja…
– Áh! – hördült fel a nyomozósegéd. – Úri modor? Ennyi? Azt hittem a
bátorságát, az éles elméjét csodálja. Az úri modort meg lehet tanulni.
– Ugyan, kérem! – legyintett Bianca. – Arra születni kell! A kellem nem
tanulható, ebben biztos vagyok. A sima beszéld, az igen. Az tanulható.
Látja, én is úgy beszélek, akár egy hölgy, pedig a csatorna mellett nőttem
fel, de össze sem lehet hasonlítani signorina Christinával, akinek született
arisztokrata modora van.
Marco kis híján felnevetett, de nem árulta el magát. Elfordult, hogy ne
lássák az arcát, és elvigyorodott. Arra gondolt, bizony, nem mindenkinek
jut egy valódi hercegnő tanítómesterül.
– Szóval signore Aldioni mindig úriemberként viselkedett itthon?
– Nos… – gondolkodott el a lány. – Nem, ezt nem mondhatnám, habár
én elfogult vagyok, mert velem különösen kedves az úr. De az
asszonyommal gyakran összevesztek, és akkor azért hallottam cifrákat.
Nyilván felbosszantotta a signora. Hisz milyen nő az, aki összeadja magát
azzal a báró úrral, mikor ott van neki a férje?
– De azt mondta, hogy soha nem látta Marcetti báróval kettesben a
gazdája eltűnése előtt.
– Nem, tényleg nem láttam, de ki tudja? Talán titokban találkozgattak.
Láttam, milyen szemeket meresztett a báró úrra, amikor az itt járt.
Marco elmosolyodott az orra alatt. Úgy tűnt, a nevelőnő kissé
beleszeretett az urába, mert még akkor is védte, amikor nem kellett volna.
Miután mindent visszatettek a helyére, a lány az ajtóig kísérte a két
férfit.
– Köszönöm, signorina Bianca – biccentett felé Marco.
 – Legalább segített valamit ez a kis betörés?
– Nos… talán. Vagy inkább még jobban összezavarta a szálakat. De
kibogozzuk, ez nem kétséges – bólintott Fiore.
– Biztos, hogy kinyomozzuk – fogta meg a nevelőnő kezét Rizzo, és jó
alaposan megcsókolta a gyanútlan kacsót.
– Na, de kérem! – rántotta vissza a kezét a lány, és fülig vörösödve
meredt Rizzóra, aki nem jött zavarba, inkább rákacsintott.
– Ha kéri, újra megcsókolom.
– Menjen, mielőtt pofon ütöm! Micsoda arcátlanság! – kiáltotta Bianca,
és becsapta mögöttük az ajtót.
Marco megcsóválta a fejét.
– Nem megy ez neked, Rizzo.
– Már majdnem az enyém. Figyeld csak meg, Fiore! Nem adok egy-két
hetet, és ő könyörög, hogy csókolgassam a kezét. Vagy inkább valamelyik
másik részét!
Marco a barátjára pillantott. Álmélkodott rendíthetetlen önbizalmán.
– Egyszer akkora pofont kapsz egy nőtől, meglátod, hogy elmegy a
kedved ettől a szemtelen udvarlástól.
– Dehogy megy. Csak meghozza a kedvemet. Egy harcias kis bestiát
rabul ejteni igazi élvezet. Ez a Bianca is ilyen…
– Bizony, Rizzo, lehet, hogy ha tőle kapsz egy pofont, a fogaid is
kiperegnek. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
Rizzo úgy nevetett, mintha Marco a legjobb viccet mondta volna neki,
pedig az egyáltalán nem viccelt. Tudta, milyen kiképzést kapnak a
Sorores-lányok, így nyilván a nevelőnő is átesett ezen. Egy pontos és
főképpen váratlan ütéssel vagy rúgással könnyen harcképtelenné tesznek
egy férfit – különösen egy olyan hiú majmot, mint Rizzo, akinek meg sem
fordul a fejében, hogy az arcátlanságát valaki majd egy jó nagy veréssel
jutalmazza. Egy Sorores-lánnyal nem érdemes kekeckedni, de Marco úgy
döntött, ráfér Rizzóra a lecke. Ha nagyon bele akar szaladni egy
jobbegyenesbe, hát szaladjon. Hátha helyrebillen az agya, és azzal együtt a
modora is.
– Jól van, Rizzo, nevess csak! De emlékezz a szavaimra, amikor egy
napon valaki nem egy pirulással intézi el a pofátlanságodat. Viszont van
most fontosabb dolgunk is… – szállt be Marco a várakozó kocsiba.
– Holnap reggel nem ér rá? – húzta el a száját a nyomozósegéd.
– Miért, mi dolgod?
– Hát, tudod, megígértem egy lánynak…
– Egy szajhának? – helyesbített Fiore.
– Igen – forgatta a szemét Rizzo. – De nem mindegy? Szóval jelenésem
lenne…
– Lenne, de nem lesz. Ha nyomozó akarsz lenni, akkor viselkedj is úgy!
Fontos ügyben nyomozunk, ki kell tervelnünk, hogyan folytassuk.
Pillanatnyilag két olyan információnk van, amiket fel kell dolgoznunk, és
azt is ki kell derítenünk, hogy ki gyilkolta meg azt a Nano nevű alakot a
Salarióban, mert az is kulcsfontosságú lehet az ügyben. De a legfontosabb,
hogy kitaláljuk, hogyan férkőzzünk Marcetti báró bizalmába. Nekem nem
fog sikerülni, nem bízik bennem. Benned se fog, elég rád néznie.
Rizzo sértődötten vonta fel a szemöldökét, de Marco Fiore nyugodtan
folytatta:
– Ki kell derítenünk, hová lett Alba, és még számtalan apró részlet van,
amivel nem foglalkoztunk. Szóval visszamegyünk az irodámba, és
összegezzük, amit tudunk. Vagy mehetsz a szajhához, de akkor ki vagy
rúgva. Keresek mást, aki segít, mert mindezt egyedül nem tudom
megoldani. Még én is képtelen vagyok egyszerre két helyen lenni. Nos? –
pillantott várakozón a duzzogó nyomozósegédre.
 – Jó. Megyek. De nem azért, mert ultimátumot adtál, hanem azért, mert
érzem, hogy szükséged van rám. Nélkülem jó nagy bajban lennél, lásd
be… társam – mászott fel a kocsira Rizzo, majd önelégült mosollyal
pillantott a főnökére.
– Nem vagy a társam. A segédem vagy. Jó lenne, ha ezt képes lennél
felfogni és elfogadni.
– Még nem. De rövidesen te is beadod a derekadat, ha látod, milyen
remek munkát végzek, és nélkülözhetetlen vagyok az irodában.
Marco Fiore csak megcsóválta a fejét, majd a kocsi tetejére pillantott,
mintha azt várná, mikor dől rájuk.
– Azonkívül – folytatta Rizzo rendületlenül – holnap meg kell
látogatnom signora Tottit. Remélem, nem romlott az állapota.
– Nocsak, mással is foglalkozol magadon kívül? – mosolyodott el kissé
gúnyosan Fiore.
– Signora Totti nagyon jó hozzám. Házsártos, az már biztos, és folyton
leteremt, de a főztje valami fenséges – nevetett fel a nyomozósegéd.
– Aha. Már azt hittem, valami bajod van, hogy érdekel az öreg hölgy
egészsége, de látom, most is csak a hasadra gondolsz – csóválta a fejét
Marco, de közben tudta, Rizzo valóban aggódik a főbérlőjéért. Biztos volt
benne, hogy megszerette az idős asszonyt, ahogy ő is anyja helyett
anyjának érezte.
– Higgy amit akarsz, Fiore! – mordult Rizzo, és kinézett a sötét utcára.
A kocsi gyorsan közeledett a Piazza Venezia felé. Marco
elgondolkodott. Volt terve. Tudta, hogyan férkőzhetne Laurentino Marcetti
közelébe, de azzal is tisztában volt, ha ezt megemlíti Christinának, a nő
dühöngeni fog, elmondja majd mindennek és kidobja a lakrészéből. De
talán utána megfontolja az ötletet. Talán átgondolja, és igazat ad neki
abban, hogy nincs más lehetőség.
 2.

Christina Rivera és a húga, Nella az ismeretlen szépség ágyánál állt. A

lány aludt. Tiszta hálóruhát adtak rá és alaposan megmosdatták. Festék
nélkül olyan volt az arca, mint egy gyermeké.
– Ki lehet? – nézett Nella a nővérére. – Tényleg semmit nem mondott?
Christina a fejét rázta.
– Úgy láttam, próbált beszélni, de nem sikerült neki. Mintha nem lenne
hangja… Vagy mintha nem tudná, ki is ő valójában.
– Szóltál már a doktornak?
– Küldettem érte, de csak holnap reggel jön. A lány nincs
életveszélyben, így nem rendeltem ide azonnal. Talán holnapra kialussza
magát, és visszatér az emlékezete is. Vagy a hangja. De rettenetesen furcsa
eset. Kíváncsi vagyok, mi történt vele… Nincs rajta sebesülés, legalábbis
külső jelei nincsenek. Viszont vörösre volt festve az ajka.
– Vörösre? – meresztette a szemét Nella. – Hisz még gyerek…
– Lehet úgy tizennégy-tizenöt éves – bólintott Christina. – Akár már
asszony is lehetne.
– De nem az. Vörös festékkel csak…
– Igen, tudom. Szajha lehet. De borzasztóan fiatal és törékeny. Ki tudja,
min ment keresztül, amitől sokkot kapott. Az is lehet, hogy kényszerítették
valamire, az is lehet, hogy a vörös festéket sem ő akarta felkenni a
szájára… Nézd, milyen angyali ártatlanság sugárzik az arcáról… –
Christina suttogott, de Nella érezte, hogy dúl benne az indulat. Egyre
inkább belelovallta magát abba, hogy a gyermeket meggyalázták,
erőszakkal tették szajhává és ezért menekült el. Bizonyára azok elől, akik
kényszerítették erre a mocskos munkára.
– Nem ismerjük a történetét – csitította a nővérét. – És mint mondtad,
nincsenek rajta verés nyomai. Elmondja, ha tudja. Miután Ferrante doktor
megvizsgálta, többet tudunk majd.
Christina meglepetten nézett Nellára. Sosem hitte volna, hogy egyszer a
húga nyugtatja, ő lát tisztábban és ő viselkedik higgadtabban.
– Igazad van – sóhajtott fel. – Túlságosan sok rémséges esetet láttunk az
elmúlt öt évben. Talán teljesen rosszul gondolkodom. – Megfordult, és
kilépett a szobából. – Ideje lefeküdnöm. Rettenetesen elfáradtam.
Aggódott Marcóért. Remélte, hogy Bianca figyelmeztette, hogy
vigyáznia kell Marcetti báróval.
Hiányzott neki a férfi. Napok óta nem töltöttek hosszabb időt együtt.
Szerette volna elmesélni neki a mai történéseket, azt, hogy mire jutott
Luisával, hogy a báró nem az, akinek látszik, hogy még a Sorores Intézet
is bajba kerülhet, hogy meg kell védeni a lányokat… Ezer és ezer
gondolattól zsongott a feje, miközben a szobája felé haladt. Alig hallotta
meg, amikor Nella jó éjt kívánt neki.
Már elmúlt éjfél, mire ágyba bújt, de az álom elkerülte. A két húga járt
az eszében. Az, hogy az utóbbi időben látványosan nem találják a
helyüket, hiába is erőlködnek azt mutatni, hogy otthon érzik magukat az
intézetben. Nella izgalomra vágyott, Leona pedig… ő is izgalomra, de
egészen másfajtára. Gondolni sem szeretett rá, mifélére. Tudta, hogy csak
idő kérdése, és robbanni fognak. Egyik sem az a típus, aki hosszú ideig
képes titkolni a valódi természetét. Nellánál már kis is ütközött. Egyre
többet flörtöl, és rövidesen kevés lesz neki a tornatanár és az orvos
rajongása – új áldozatokra lesz szüksége. Leona pedig egyre követelőzőbb.
Részt akar venni az éjszakai fenyítésekben, ki akarja élni az
erőszakosságát az arra érdemeseken. Még szerencse, hogy nem akárkin,
csak azokon, akik megérdemlik. Remélhetőleg…
Egy óra elteltével még mindig nem aludt, csapongtak a gondolatai. A
gyertya az asztalon már félig leégett, de nem fújta el – hagyta, hadd
olvadjon a viasz, amíg csak tud. Arra vágyott, hogy Marco Fiore a késői
időpont ellenére is megérkezzen, és mintha a Jóisten meghallgatta volna a
kívánságát, halk lépteket hallott a folyosó felől.
Felült az ágyban és úgy várta a férfit, térdét karjaival átkulcsolva.
Rengeteg mondanivalója volt. És ez csak úgy feszítette a mellkasát. Azon
morfondírozott, ha ezt a sok mindent, ami a fejében jár, elmondhatja
Marcónak, talán a szorongás a gyomra tájékáról, az a rossz előérzet, mely
mindig bajt jelzett, elmúlik. A férfi megnyugtatja, mond valami biztatót,
egy új hírt, amivel elhessegeti a viharfelhőket a feje fölül, és visszaáll a
rend.
Lassan, óvatosan nyílt az ajtó, és Christina elmosolyodott: Marco nem
akarja felébreszteni. Aztán megjelent a férfi feje, arca meglepetést, aztán
örömöt sugárzott.
– Nem alszol – zárta be maga mögött az ajtót, és közelebb lépett.
– Amint látod – jegyezte meg Christina, és ledobta magáról a takarót.
Felkelt, Marcóhoz lépett, és átölelte a nyakát. – Téged vártalak…
– Nem is tudtad, hogy jövök.
– Reméltem – suttogta a nő, és megcsókolta Fiore nyakát. A férfi
magához szorította, de csak egy pillanatra, mert Christina kibontakozott az
öleléséből. – Rengeteg mondanivalóm van…
 – Nekem is – bólintott Marco, és az asztalkához lépett. Levette a
felöltőjét, töltött magának egy pohár bort, és lerogyott a székre. Lerúgta a
cipőjét, meglazította a kravátliját, majd belekortyolt az italba. Christina
fáradtnak és gondterheltnek látta. Tudta, ma nem fogja megnyugtatni, ma
nem űzi ki belőle a feszültséget magabiztos szavaival. Marco egy cseppet
sem látszott magabiztosnak. – Signora Totti azért nem adta át a leveledet,
mert beteg. Annyira, hogy kórházba kellett vinnem. Élet-halál közt
lebegett, amikor rátaláltam a lakásán. Christina lehunyta a szemét, aztán
megcsóválta a fejét.
– Mi jöhet még? Meggyógyul?
– Igen… remélem… legalábbis az orvos szerint időben érkeztem. De
öreg, bármi megtörténhet. Szerintem azonban rendbe jön. Szívós
asszonyság. Erős. Sokkal erősebb, mint bárki is hinné.
Marco egy pillanatra elhallgatott, összeszorította a száját. Christina
tudta, nehezen viselheti az idős házvezetőnő betegségét. Gyakran beszélt
arról, hogy anyjaként szereti.
– Bianca viszont átadta a leveledet. Hogy jöttél rá, hogy Marcetti a
Farkas? – váltott témát a férfi.
– Luisával raktuk össze a képet. Nem lehet más. És ha ő az, akkor mind
veszélyben vagyunk… Viszont legalább nem akkora veszélyben, mintha a
neked küldött levelemet fogta volna el az egyik embere. Bár az is épp elég
baj, hogy Francesca Aldioni szeretője, nem beszélve a többi ügyről… Túl
közel van hozzánk – ült le a nő az ágy szélére. – Luisa egyszer látta, még
akkor, amikor neki dolgozott. Nagydarab, fekete hajú ember, rendkívül
gazdag és kegyetlen. A Salario a területe, azon a környéken élnek a
bandájának a tagjai. Ki mást érdekelne egy Nano-féle korhely bandatag
meggyilkolása? Miért érdekelne egy arisztokratát bármi is, ami a
Salarióban történik? Csak akkor, ha az, akit megöltek, az ő embere volt.
 – Igen, ez valószínű. Én viszont találtam még valamit – hajolt előre
Marco. – Feltörtük Paolo Aldioni páncélszekrényét. Volt benne néhány
szerződés, köztük néhány meglepő váltó is, melyek olyan uraktól
származtak, akikről nem is gondolnánk, hogy ilyesmire vetemednének.
Illetve egy rendkívül furcsa megállapodás Aldioni és Marcetti között, mely
arról szól, hogy ha Marcetti nem teljesíti meg nem nevezett kötelességét,
akkor önként öngyilkos lesz. Ha nem lesz öngyilkos, akkor Aldioni
megteszi a szükséges lépéseket.
Christina döbbenten bámult Marcóra. Ilyen különös és embertelen
szerződésről még soha nem hallott.
– Tudom, hogy elképesztő, én is többször elolvastam, hátha találok
benne utalást arra, hogy mi lehet a megállapodás tárgya, de semmi egyebet
nem fedeztem fel az írásban. Ezek ketten tudják csak, miről szól ez a
dokumentum. Emellett találtam egy fényképet egy Doria nevű lányról…
– Az ki? – találta meg ismét a hangját Christina.
– Fogalmam sincs. Egy fiatal lány, aki a kép alapján jó neveltetésben
részesült. Amolyan ártatlan úrilányka.
A nő megrázta a fejét. Zsongott az agya a sok információtól, az ügy új
történéseitől, és attól, hogy egy pillanattal sem érezte közelebb a
megoldást. Paolo Aldioni zsarolja Marcetti bárót, a Farkast…
– Marco… Marcetti báró a Farkas. És a tisztes üzletember zsarolja?
Nem furcsa ez neked? Luisa úgy mondta, a Farkas bárkivel végez, aki az
útjában áll.
– Talán Aldioni olyasmit tud róla, amit senki más. Talán Aldioni ismeri
a Farkas gyenge pontját.
– Talán… Ugyanakkor mi is veszélybe kerültünk. Tegnap felmerült
valami… – kezdte a nő. Ideges volt, érezte, hogy megint valami csúnya
ügybe keveredtek, és bármennyire is szeretett volna kimaradni belőle,
most már nem lehetséges. Elmesélte a férfinak, hogy Luisával arra
jutottak, Marcetti nyomozása akár a Sororeshez is elvezethet, ha Nano
gyilkosa után kutat. Az egész Salario arról beszél, hogy az özvegy ölte
meg a bandatagot, esetleg összeköthetik a három adományozó úrihölgyet a
feleség eltűnésével. Sokan látták, hogy beszéltek vele, az pedig nem titok,
hogy a Sorores hölgyei adományoznak… Ha a báró utánajár, kik lehettek a
jótékony úrinők és megtudja, hogy az intézet a szorult helyzetben lévő
lányokat, asszonyokat fogadja be, nos… akkor akár már tudja is, hogy
Gaia náluk van. – …Nem kell sokat kutakodnia, hisz felsőbb körökben
nagyon is jól ismerik a munkánkat. Az őrséget ugyan megerősítettük a
kapunál, de nyakunkon a bál. Sokan lesznek, bejöhet olyan is, aki bosszút
forral…
– Hm… – szorította össze a szemét Marco, majd megdörzsölte a
homlokát. – Ha alaposan utánanéz a dolgoknak, túl sok mindent tudhat
meg rólunk… Rólad különösen. Akár az igazi nevedet is… És Regina…
signorina Palmieri is eltűnt… Közben pedig, amikor a házánál jártam,
valaki figyelt. Hogy engem figyelt-e vagy őt, azt nem tudom. Azóta is
rossz érzésem van, amiért figyelmen kívül hagytam az árnyékot.
– Ha téged figyelnek, akár ide is követhettek! – jajdult fel Christina, és
érezte, hogy a gyomra még jobban összeszorul.
– De nem követtek. Észreveszem, ha követnek, csak előfordul, hogy
nem törődöm vele. Most nem volt árnyékom. Valószínű, hogy inkább
signorina Palmierit figyelték… Akiről fogalmam sincs, hová tűnhetett. Az
anyja mindennek elmondott, azzal vádol, hogy miattam rabolták el a
lányát…
Christina hirtelen, mintha villám csapott volna belé, felpattant.
– Gyere velem! – kapta magára a köntösét, és már indult is az ajtó felé.
– Hova? – meresztette a szemét Marco, és csupasz lábaira nézett.
 – A betegszobába. Csak gyere! Húzzad már a cipődet, ne bámulj!
– Mi bajod van, szerelmem? – csodálkozott tovább a férfi, de azért
engedelmesen felvette a cipőjét.
– Ma éjjel találtunk egy lányt a kapuban. Vörös festék volt a száján,
mint a szajháknak. Lehet, hogy megvan a grófkisasszonyod.
Marco már az ajtónál állt, aztán elkapta Christina karját, és visszahúzta.
– Ha meglát így valaki, hálóruhában, velem, nem lesz többé titok a
kapcsolatunk, ugye tudod?
– Ha nem derítünk fényt erre az egész ügyre, rövidesen minden
összeomlik körülöttünk. Különben pedig legfeljebb egy-két nővérrel
futhatunk össze. Vagy velük se. Nem a kapuhoz megyünk. Mindenki alszik
így hajnaltájt.
– Tudod, hogy én boldogan vállalom a szerelmünket, te nem akarod…
– Hagyd már ezt Marco! Most sokkal komolyabb a tét, mint az én
tisztességem látszata – mordult rá a nő, és kiviharzott az ajtón.
Valóban nem találkoztak senkivel a folyosókon, csak egy nővér
ücsörgött a betegszoba előtt, az is aludt. Halkan benyitottak. Egyetlen
gyertya világította meg a helyiséget, de Christina látta, Marcónak nem is
kellett több fény a felismeréshez. Az arca mindent elárult. A férfi ránézett,
és jelentőségteljesen bólintott. A lány aludt, nem zavarták fel, amikor
kiléptek a szobából. A nővér sem ébredt fel, árnyakként suhantak végig a
folyosókon, és tértek vissza a nő lakrészébe.
– Tudod mit jelent ez, Christina? – meredt rá a férfi.
– Tudom… Azt, hogy most aztán tényleg bajban vagyunk. Mindkét nő,
aki Marcetti báróhoz köthető, itt van a Sororesben. Mindkét nő, akit
kereshet valamiért, nálunk talált menedékre. Marco… szükségem van rád
a bálon. Kell egy férfi. Hiába vagyunk erősek, hiába hívjuk vissza azt a
néhány már kirepült növendéket, kell egy férfi! – Christina szinte
könyörgött, habár ezt nagyon határozottan tette.
– Nekem pedig kell egy lány. Egy nagyon szép, okos és erős lány –
bólintott Fiore.
Christina felvonta a szemöldökét. Meglepte, hogy a kérésére ezt a
feleletet kapja. Sehogy sem illett ide Marco válasza.
– Kell egy lány?
– Igen! Ahogy mondom.
– Épp most könyörögtem neked, hogy segíts megvédeni a Sororest. Mi
ez az ostobaság? – Nem ostobaság. Kell egy lány, aki elbűvöli Marcettit.
Annyira, hogy elmenjen az esze. Annyira, hogy halálosan beleszeressen.
Most, hogy Regina nincs mellette, kell valaki, aki elveszi a báró eszét,
közben viszont a sajátját megtartja, és kifürkészi a Farkas titkait.
– És, gondolom, tőlem akarod ezt a lányt…
– Ki mástól, kedvesem? Hisz itt vannak a legokosabb, legerősebb
lányok, akik képesek megvédeni magukat, és nem okoz gondot a
számukra, hogy megbolondítsanak egy férfit, ha kell…
– Neked már kész terved van – jegyezte meg Christina, és tudta, hogy
nem fog örülni a férfi válaszának.
– Igen – ült le Marco. – És tudom, hogy nemet mondasz, de
megpróbálom. Nellára gondoltam…
Christina is leült, és szembenézett a férfival. Egy darabig hallgatott,
aztán megrázta a fejét. Amikor Marco belefogott a mondandójába, hogy
szüksége van egy lányra, nyomban tudta, Nellára gondol. Azt is tudta,
hogy nemet kellene mondania. Határozott, dühös nemet, hisz nem
sodorhatja ekkora veszélybe a húgát. De ő sem látott más megoldást –
hacsak nem vállalja saját magára ezt a feladatot. De azzal is tisztában volt,
hogy tizedannyira sem alkalmas a feladatra, mint Nella.
– Nem dönthetek helyette. De ha ő el akarja vállalni, én nem
akadályozom meg benne… – felelte végül higgadtan.
Marco döbbenten meredt rá. Nem hitte, hogy győzködés nélkül bólint a
tervére.
– Ez veszélyes, Christina… Nem is kérném ezt tőled, ha lenne más
ötletem. Ha lenne egy másik vonzó fiatal nő, aki alkalmas lehet erre a
feladatra. De nincs – csóválta meg a fejét. – Nincs más, aki képes erre…
– Igaz. És tudom, milyen veszélyes ember Marcetti báró. De Luisa
alaposan kiképezte Nellát. Ő az egyetlen, aki el tud csábítani szinte bárkit,
megtéveszteni a szépségével, akinek nem okoz fejfájást a bájaival
kérkedni. És sokkal okosabb, mint azt sokan hiszik. Nem örülök, de mind
bajban vagyunk. Tényleg Nella az egyetlen, aki képes kifürkészni a báró
titkait. És hát élvezi a hódítást, az kétségtelen. Nemcsak élvezi, hanem
mostanában kimondottan vágyja a férfitársaságot. Unatkozik. Előbb-utóbb
egyébként is belekeveredne valami ostobaságba. Úgy szédíti szerencsétlen
tornatanárt, mintha a legjobb parti lenne Rómában… Sajnálom szegény
fiút. Nella nem az a lány, aki egy nincstelen tanárhoz hozzámegy, mégis
elhiteti vele, hogy ő az egyetlen férfi a világon. Unatkozik… nagyon
unatkozik. Nem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de most talán eljött a
pillanat, hogy engedjem, használja csak a képességeit…
Christina nagy levegőt vett a hosszú monológ után, majd hátradobta a
haját. Újra megrázta a fejét.
– Azt hittem, biztonságban vagyunk…
– Én is azt hittem, bár néhányszor figyelmeztettelek, hogy szép dolog
befogadni a szerencsétlen lányokat, de soha nem tudhatod, melyik hoz
rátok bajt. Melyiknek lesz egy erőszakos, dúvad apja vagy férje, aki rátok
támad. És kijártok éjszaka ijesztgetni… nos… az, hogy istent játszotok,
vagy a halál angyalait, vagy mi a fenét, ehhh!… – legyintett lemondóan
Marco.
 Christina felpattant, és idegesen járkálni kezdett.
– Én vagyok a hibás, amiért ebbe a helyzetbe kerültünk? Ezt akarod
mondani?
Marco két tenyerébe temette az arcát, aztán felnézett a nőre.
– Nem… nem egészen. Inkább azt, hogy nem vagytok elég erősek és
elővigyázatosak, és fogalmatok sincs, kiket fogadtok be.
– Mit kellett volna tennünk? – állt meg a nő, és dühösen a férfira
pillantott. – Hagyni, hogy Nano cimborái felkoncolják az özvegyet, mert
azt hiszik, ő ölte meg a férjét? Vagy hagyni ezt a Regina grófkisasszonyt a
porban heverni az intézet előtt? Tudják, hogy azért vagyunk, hogy
befogadjuk azokat, akiknek nincs hová menekülniük. Ez nem titok, ezért
támogatnak bennünket a mecénásaink. – Christina már-már kiabált.
Bántották Marco szavai, de leginkább az fájt neki, hogy érezte, a férfinak
igaza van. Magára hozta a bajt és ezzel veszélybe sodort mindenkit, aki
tőle függött.
– Nem érted, hogy féltelek? Felépítettél valamit, és bármennyire is
tisztellek azért, amit teszel ezekért a nőkért, igenis felelőtlen vagy. A
legnagyobb probléma, hogy nem ellenőrzöd a lányokat, akiket befogadsz.
Nem ellenőrzöl senkit, mert meggyőződésed, hogy minden gyerek,
kislány, nagylány, felnőtt nő, akit bántanak, megérdemli az új esélyt a
normális életre. Ezért nem tudtad, hogy a bűnöző gyerekét hozod el a
templomtól, hogy egy bandatag családját menekíted ki a Salarióból…
– De tudtam. Pontosan tudtam, hogy kicsoda Nano, amikor elhoztam a
családot. De nem hagyhatom, hogy ártatlanul megöljék azt az asszonyt!
– Ezért most téged fognak megtalálni helyette – nyugtázta Fiore.
Dühösnek látszott, úgy tűnt, zavarja, hogy Christina nem hajlandó
beismerni, hogy elővigyázatlan volt. – Viszont most már hiába
veszekszünk ezen, nem a szánkat kellene jártatni, hanem megoldani ezt a
helyzetet. – Magára kanyarította a felöltőjét. – Beszélj Nellával, kérlek, én
pedig elrendezem, hogy találkozhasson Marcettivel. – A hangja kimért és
hűvös volt. Christina még soha nem hallotta ilyennek. Vele soha nem
beszélt így. Még akkor sem, amikor még semmi nem volt közöttük. Tudta,
hogy Marco aggódik, ebből fakad az idegessége, de ettől még a szavai
ostorként hasítottak végig rajta. Ő a hibás, ha lebuknak. Ő a hibás, ha ezek
a lányok, a húgaival együtt ismét az utcára kerülnek, tudta.
Hagyta, hogy Marco búcsú nélkül hagyja ott. Nem szólt utána. Nem
akarta beismerni, hogy felelős, holott saját magának már beismerte.
Kimondani azonban nem bírta…
 3.

Nella meztelenül ácsorgott a szobájában a tükör előtt. Egy kicsit fázott,

ettől a mellbimbói megkeményedtek. Mereven nézte a testét. Minden
egyes kis részletet úgy ellenőrzött, akár a piacon a szakácsnő az
alapanyagot. Vagy a hentesnél a húst. Ez is eszébe jutott. Igen, tudta, hogy
úgy mustrálja a saját alakját, a bőrét, a melle formáját, súlyát, mintha
valamiféle árucikk lenne. Tudta, de nem érdekelte. Mindig is így vizslatta
magát, mióta csak elkezdett nőiesedni. Tizennégy éves korában már szép
keblei voltak, a dereka elveszítette a kislányosságát, karcsú lett, nyúlánk.
A hasa lapos volt, de nem annyira, hogy fiúsnak lehessen nevezni. Ugyan
megtapintva puhának érezte, de amint megfeszítette, bekeményedett, akár
a kő.
Luisa edzése megteszi a hatását – sóhajtott fel, majd kezét a melle alá
tette, és megemelte a telt halmokat. Nem kellett sokat emelnie rajta, de
bosszúsan összehúzta a szemöldökét, hogy egyáltalán bármennyit is
engedett tökéletességéből. Más ezt tökéletes kebleknek nevezte volna,
Nellának azonban a tökéletes egészen mást jelentett. Ő észrevette, hogy
nem olyan, mint tizenhét éves korában. Még csak huszonkettő volt, mégis
feltűntek neki az apró változások, melyeket külső szemlélő nagyítóval sem
fedezett volna fel rajta. Tisztában volt vele, hogy betegesen hiú a
szépségére, ugyanakkor azt is tudta, hogy neki ez a legfőbb értéke és
fegyvere. Míg Christina kitartó és felelősségtudó volt, Leona okosabb,
mint bárki, akivel valaha találkozott, addig ő csak szép. A legszebb – és
annak is kellett maradnia. Csakhogy a szépséget táplálni kell, mert a
szépség, ha nem kap bókok formájában táplálékot, úgy elhervad, akár a
virág, amit nem locsolnak. És a bókokat az utóbbi öt évben csupán Angelo
Falcone osztogatott számára. Luigi Ferrante doktor annyira bátortalan volt,
hogy méla, vágyódó pillantásokon kívül mást nem tudott nyilatkozni.
Pedig Nellának igazán jólesett volna, ha néha megemlíti, hogy
éjszakánként nem képes aludni, olyan szenvedélyesen kívánja. Ilyet
természetesen a doktor soha nem mondana neki, pedig ő még meg is
jutalmazná egy mély pillantással – talán még az arcát is megsimogatná,
hogy legyen mire gondolnia éjszakánként.
Felsóhajtott, belemártotta a mosdókesztyűjét a tükör előtti asztalkán álló
tálba, és végigsimította vele a testét. Fürödni akart egy kényelmes, nagy
kádban, belemerülni az illatos vízbe, de a Sororesben nem volt fürdőszoba.
Rossinál, a mocskos disznó Rossinál, aki rabságban tartotta, ez az egyetlen
jó dolog volt a házban. Csak sajnos Rossi ott is szerette megerőszakolni: a
kádba rántotta maga mellé, és a víz alá nyomta a fejét… Többször kis
híján megfulladt, amikor a férfi így kívánt kielégülni, és csak nyomta a
fejét a víz alá. Aztán megint… Megborzongott. Szerencsére legalább ezt
már nem kell újra átélnie. Most már okosabb lesz…
Mire ezt végiggondolta, rájött, hogy nemhogy nem kell okosabbnak
lennie, nem is tud, hisz közel s távol egyetlen férfi nincs, akiktől tartania
kellene, vagy akiért egy icipici erőfeszítést lenne kénytelen tenni. Be
kellett magának vallania, hogy unatkozik, de kegyetlenül. Falcone csinos
férfi, azonban olyan rajongással teszi azt, amit vár tőle, hogy ez már
kezdett az agyára menni. Ferrante bátortalansága szintén nem csigázta fel.
Egyik férfi sem volt kihívás számára. Úgy játszott velük, mint a macska az
egerekkel, úgy szórakozott, mintha a sakktáblán húzogatná a bábukat…
A nedves kesztyű érintése nyomán lúdbőrös lett. Felgyorsította a
mozdulatait, hogy mielőbb végezzen. Forró vízzel teli, aranyozott
oroszlánlábakon álló kádat akart. Illatos olajokat, rózsaszirmokat a
fürdőbe, puha lepedőket, melyekbe beletekeri felhevült testét. Egy
szolgálót, aki mindezt előkészíti neki, aztán ráadja a finom selyem
alsóruháját, utána a különösen divatos tafotaruháját, megfésüli a haját. Egy
igazán modern, huncut frizurát készít neki, mely kiemeli telt ajkait és
éjsötét, mandulavágású szemeit…
– Ajh, de fázom! – dobta el a mosdókesztyűt, és gyorsan átdörzsölte
magát egy fehér törlőkendővel, majd magára húzta alsóneműjét, melynek
nadrágszárán egyetlen sor kis fodor ékeskedett, és megkötötte a derekán.
Felvette az alsóinget, aztán belebújt elől gombos szürke ruhájába, mely a
tanárok egyenruhája volt a Sororesnél.
Ismét a tükör felé fordult. Végignézett a vigasztalan színű ruhán, és
elhúzta a száját. Begombolta a nyakáig, majd megigazította a frizuráját.
Készen állt, hogy egy újabb napot kezdjen, egy újabb szokásosan unalmas
napot, ami talán mégis kevésbé lesz eseménytelen, mint a többi, hisz a
bálra készülnek. Az egyetlen izgalmas nap az évben a bál napja. És ő
minden évben reménykedett, hogy a látogatók között végre egy olyan férfi
is feltűnik, aki érdekesebb, mint…
– Valójában már bárki érdekesebb, mint signore Falcone és doktor
Ferrante… Bárki… aki még tud járni a saját lábán. De ide csak hölgyek
látogatnak el… egyiket-másikat elkíséri a férje, de azok mind öregek…
Mindenhol csak nők. Az intézetben, a bálon… mindenhol csak nők –
morogta a tükörképének, amikor sietős kopogás szakította meg a
gondolatait. Az érkező nem tétovázott, nem várta meg, hogy Nella
kiszóljon, hogy „Szabad!”, benyitott. A lány felvonta a szemöldökét,
amikor meglátta a nővérét.
– Kopogtam – emelte fel a kezét Christina, aztán be is zárta maga
mögött az ajtót.
– Ha megint azért jöttél, hogy legorombíts signore Falcone miatt, akkor
közlöm, ha nem akarod, hogy megbolonduljak, hagyd, hogy flörtöljek
vele.
– Nem ezért jöttem – ült le az igazgatónő az ablak előtt álló asztalka
mellé, és intett a húgának, hogy ő is foglaljon helyet. – Más
mondanivalóm van, Nella.
– Hű, ez nagyon komolyan hangzik… – motyogta a lány, és szót
fogadott. Érezte, hogy valóban nem egyszerű dorgálásról van szó, mert a
nővére arca feszültséget sugárzott. A szemöldökét összevonta, szigorúan
nézett maga elé, pedig ez nem volt szokása. Még akkor sem, ha valakit
csúnyán lehordott. – Baj van?
– Baj – bólintott Christina. – Még nem tudom, mekkora. Ezt kell
kiderítenünk, és megakadályozni, hogy elsodorjon bennünket.
Nella hallotta a hangján, hogy ideges. Az ő mindig nyugodt,
összeszedett nővére most nyugtalan, és ez őt is nyugtalanná tette. Tudta, a
nővére, amíg csak tudja, titkolja előlük, ha valami nincs rendben.
Igyekszik egyedül megoldani, sosem ijesztené meg sem őt, sem Leonát.
Most azonban…
– Elmondod? Vagy ücsörgünk még egy kicsit csendben, hátha
megoldódik magától? – próbált viccelni, de látta, hogy Christina cseppet
sem fogékony a humorára.
– Igen, Nella. De nem könnyű, ezért nem is szívesen avatlak be.
– Hát köszönöm! – nézett félre a lány, és megint úgy érezte, hogy a
nővére ostobának és felelőtlennek tartja. Pedig azt hitte, az elmúlt öt évben
eleget vezekelt a múltbéli hibáiért.
– Nem úgy értettem, ahogy gondolod. Azért nem szívesen beszélek róla,
mert amire kérni foglak, az nagy veszéllyel jár, és nem szívesen teszlek ki
ennek. De úgy tűnik, te vagy az egyetlen, aki segíteni tud…
Nella felélénkült. Végre történt valami! Aztán elszégyellte magát. Nem
örülhet valaminek, ami bajt jelent. De ha ő lehet a megoldás, az mégsem
lehet akkora gond, hisz tudta, Christina sosem bízna rá olyasmit, amit ne
tudna megoldani. Tisztában volt a korlátaival. Nem gondolta magáról,
hogy túlzottan okos lenne vagy furfangos, abban viszont biztos volt, ha a
csáberejét kell használnia, azzal célhoz ér. És nyilván azt kell, hisz minden
más feladatot mások jobban oldanának meg.
– Nemcsak a szépségedre, de az eszedre is szükségünk lesz – folytatta a
nővére. – És arra, hogy következetesen, felelősségteljesen állj a feladat elé.
Ugyanis a Sorores léte függhet attól, hogy mit és hogyan teszel.
Mindenben irányítalak, amiben tudlak, de nem lehetek melletted és
sokszor egyedül kell majd döntened. Körültekintően, okosan…
– Körültekintőnek és okosnak gondolsz? – mosolyodott el Nella. Ő
tudta magáról, hogy nem olyan felületes, mint amilyennek látszik, és bár
valóban leginkább a külsőségek érdekelték, azért helyén van az esze, és
képes gondolkodni… Bármennyire is különbözött a két testvérétől, a vér
nem vált vízzé – csak épp az érdeklődési köre lett egészen más, mint
Christinának és Leonának.
– Tudom, ha fontos dologról van szó, összeszeded magad – bólintott
Christina. – Hisz szigorúan és alaposan oktatod a lányokat is. Pontosan
tudod, hogyan vedd rá őket arra, még ha nincs is kedvük hozzá, hogy
úrilányokként viselkedjenek. Tudom, micsoda elhivatottsággal jártál
Schillingfürst hercegnőhöz, hogy elsajátítsd a jó modort, és azt is tudom,
hogy bármire képes vagy a családodért. Szóval igen, azt gondolom, hogy
az vagy. Okos és körültekintő. Ha a szükség úgy hozza, persze… – tette
hozzá, és elmosolyodott. – Nem is érdekel, mit kellene tenned?
– Ah, dehogynem, csak még egy percig sütkérezni akartam a
dicséretedben. Még soha nem mondtál ilyen szépeket nekem – nevetett
halkan Nella, aztán elkomolyodva a nővére szemébe nézett. – Szóval mit
kell tennem?
– El kell csábítanod egy férfit.
Nella eltátotta a száját. Sejtette, hogy a feladatnak köze lesz a
szépségéhez, de nem gondolta, hogy ennyire egyértelműen.
– Jobbat erre nem is találhatnál… – motyogta. – De minek ehhez
körültekintés? – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem ennyi, ugye?
– Nem – rázta meg a fejét Christina. – Egy veszélyes bűnszervezet
vezetőjének a fejét kell elcsavarnod, méghozzá annyira, hogy minden
titkát kikémlelhesd. Ez az ember nem retten vissza sem a zsarolástól, sem
az erőszaktól, sem a gyilkosságtól, ha az érdekei úgy kívánják…
Nella hallgatott. Azon járt az esze, vajon mennyit gondolkodott a
nővére, mielőtt rászánta magát arra, hogy őt bízza meg.
– Miért kell nekem kifürkészni egy bűnöző titkait? Mindenről tudnom
kell, Christina…
– Igen, mindenről részletesen tudnod kell, hogy elkerülhesd a veszélyes
helyzeteket. Ráadásul, úgy tűnik, vetélytársad is lesz, méghozzá Francesca
Aldioni személyében, aki nagyon szép és gazdag nő… Nem lesz könnyű
dolgod, hogy elcsábítsd a bárót…
– Báró? – kapta fel a fejét Nella, és elvigyorodott. – Miért nem ezzel
kezdted?
Christina bosszúsan csettintett a nyelvével.
– Nella, ez nem játék! A báró egy bűnbandát vezet, attól gazdag.
Gyilkos, érted? Mindenre szükséged lehet, amit Luisától tanultál, és még
annál is többre. Az eszedre. Nem csak úgy mondtam, hogy okosnak kell
lenned. Valóban annak kell lenned, ha élni akarsz, és ha azt akarod, hogy
mi is éljünk.
Nella elhúzta a száját, de bólintott.
– Tudom, nővérem, de attól még örülhetek a feladatnak, nemde?
– Talán majd nem fogsz annyira, ha megtudod a részleteket – legyintett
Christina, és belefogott az eddig tudomásukra jutott részletek
elmesélésébe. Mindent elmondott, amit Marco Fiorétól és Luisától hallott
és azt is, amit Bianca mondott, amikor az irodájában járt.
Nella, habár szinte mosolyogva hallgatta, megértette, miért ideges a
nővére. Ő azonban nem látta olyan hatalmasnak a problémát, mint
Christina.
– Marco Fiore elmondja majd neked, hogy mi a terve… – fejezte be a
mondandóját a nővére.
– Miért nem te mondod el? – vonta fel a szemöldökét Nella.
– Mert nem tudom.
– Neked nem mondta el? – csodálkozott még jobban a lány.
– Nem volt rá ideje… – morogta Christina, és Nella látta, hogy elborul a
tekintete.
– Nem volt ideje?
– Vagy inkább módja – nézett félre a nő, és elhúzta a száját.
– Nocsak… összekaptak a szerelmesek? – nevetett fel Nella, de gyorsan
elhallgatott, amikor meglátta a villámokat a nővére szemében.
– Marco szerint én vagyok a hibás, amiért idáig fajult a helyzet.
– Mert elmentünk Nano családjáért? Hát mit kellett volna tennünk?
– Én is ezt kérdeztem… – legyintett lemondóan Christina, aztán felállt.
– Szólok, ha Marco előállt a tervvel. A kérdés inkább az, hogy vállalod-e a
veszélyt.
 Nella felpillantott a nővérére, és lassan elmosolyodott.
– Micsoda kérdés! Persze, hogy elvállalom. Igazi jutalomfeladat lesz
elcsábítani egy bárót… De ugye nem öreg?
– Nem – rázta a fejét Christina. – Viszont ne felejtsd el, hogy gyilkos.
– Már mondtad. Legalább tízszer. Nem felejtem… – Nella az ablak felé
nézett, majd rákacsintott a nővérére. – És jóképű?
– Nella! – förmedt rá Christina, de a lány felnevetett:
– Semmi humorérzéked nincs, nővérkém.
– Mert ebben nincs semmi vicces. És jobb, ha te is inkább komolyan
átgondolod, amit mondtam. Szólok, ha itt van Marco – lépett az ajtóhoz a
nő, aztán visszafordult. Nellához sietett, és átölelte. – Tudom, hogy meg
tudod csinálni. Tudom… és … nagyon szeretlek, ezt soha ne feledd –
suttogta a meglepett lány fülébe.
Nella lerogyott az ágyára, miután Christina mögött bezáródott az ajtó.
Régen érezte magát ilyen izgatottnak. Alig akarta elhinni, hogy a nővére
ilyen jelentős feladatot bíz rá, és hogy ez a feladat ennyire testhezálló
lehet. Hisz ő ebben jó. A csábításban, abban, hogy magába bolondítsa, akit
csak akar. Nem úgy, mint annak idején Rossit. Naiv kislányként, aki
csupán figyelemre és gazdagságra vágyott, és nem nézte meg, ki kínálja
neki ezt, és mit vár érte cserébe. Nem. Azóta rengeteget tanult. Nemcsak
az úri modorról – ó, azt hamar elsajátította –, hanem saját magáról is. Az
évek alatt rájött, hogy Isten nem véletlenül vágta pofon azzal, hogy Rossit
az útjába sodorta. Inkább azért, hogy megtanulja, jó alaposan nézze meg,
kinek tárja ki a szívét – és persze a lábát. És soha ne higgye, hogy a
szépsége elég a boldogsághoz, mert a szépségével, ha nem gondolkodik,
csupán azt éri el, hogy rabszolgaként végzi – ahogy majdnem végezte is.
Azóta a szépségére fegyverként tekintett és nem eladandó árucikkre,
melyért lehet, hogy csupán néhány lyukas garast fizetnek. Ha azonban a jó
külső párosul az éles elmével, a finom modorral és a szellemességgel,
azzal már lehet kezdeni valamit. Az éles elme kérdését még rágta magában
kicsit. Tudta, hogy nem buta, de mivel volt egy zseniális húga, mindig
hozzá mérte a saját képességeit. Most azonban úgy döntött, nem méri
magát sem Leonához, sem Christinához. Jól fogja ezt a feladatot
megoldani, és talán… talán ha sikerül megmentenie az intézetet, ha
bekerül egy megfelelő társaságba, akkor találkozhat a megfelelő férfival
is…
Elmosolyodott, és úgy érezte, ezt a veszélyes problémát a sors küldte
neki. Így már nem kell attól félnie, hogy megbolondul unalmában, és végre
megszabadulhat a vénkisasszonyos ruhától. És igen. Talán, hamarosan,
élhet úgy, ahogy mindig is szeretett volna: pompában, fényűzésben,
gazdagságban…
 4.

Marco Fiore bosszúsan rótta az utcát. Dühös volt, de nem is igazán tudta,
hogy kire. Christinára, magára, a sors gúnyos fintorára vagy az Aldioni-
ügy főszereplőire… Nem tudta. Haragudott a világra, amiért ilyen ostoba
helyzetbe sodorta, ráadásul Christinának is hiába magyarázza évek óta,
hogy egyszer visszájára fordul a bántalmazók büntetése – csak éppen soha
nem hallgatott rá. És tessék, most itt állt egy megoldatlan üggyel, a
félelemmel, hogy élete nőjének baja esik, és az aggodalommal signora
Totti iránt. Úgy érezte, mintha minden a fejére dőlne. Még Róma házai is.
Mert ahogy felpillantott a szűk utca fölé magasodó épületekre, úgy tűnt,
mintha rá akarnának szakadni. Magára is haragudott, amiért az Aldioni-
ügyben túlment azon, amit elvártak tőle: szépen keresgélni a szerencsétlen
férjet, majd megállapítani, hogy sajnos nem találja, és az aggódó feleségtől
felmarkolni a drága függő párját. Nem, neki fel kellett deríteni, mi miért
történik! Neki magánakcióba kellett kezdenie és belegyalogolnia Róma
legrettegettebb bűnözőjének az életébe, belekotorni a szemétbe. Most
aztán nem csodálkozhat, hogy tiszta mocsok a keze!
Aztán arra gondolt, hogy Christina nélküle és az egész ügy nélkül is
megsértette Marcetti báró felségterületét, amikor befogadta Nano
kislányát. Nem beszélve a feleség és a másik két kisgyerek
megmentéséről. A báró így is, úgyis is fenyegetné a Sororest, csak akkor
nem tudnának róla és nem készülnének fel egy esetleges támadásra…
Megérkezett a kórházhoz, és belépett a hatalmas kapun. Végigsétált a
bejáratig, majd az előcsarnokban várakozó Rizzóhoz lépett.
– Már azt hittem, sosem érsz ide. Mi tartott ilyen sokáig? – vonta
kérdőre a nyomozósegéd, amire csupán egy rendreutasító pillantást kapott.
– Jól van, nem kérdeztem semmit… Merre fekszik signora Totti? Már
próbáltam egy apácától megtudakolni, de nem állt velem szóba…
– Gyere! – intett neki Marco, és elindult a terem felé, ahol előző nap az
idős hölgyet kezelték.
Signora Tottit ugyanott találta, ahol előző nap hagyta. Az asszony torka
le volt ragasztva, sápadtnak látszott, bár Marco azt remélte, hogy a gyenge
fény miatt látja csak ennyire halványnak. Egyenesen feküdt az ágyon, két
keze a takarón. Fiore egy széket húzott mellé, és leült, majd megfogta a
kicsi, de erős kezet.
– Ideje felkelni, asszonyom, ne lustálkodjon! – szólt hozzá gyengéden.
Az öregasszony keze megmozdult a tenyerében, aztán a szempillája is
megrebbent. Marco esküdni mert volna rá, hogy az ajkán huncut mosoly
játszott.
– Signora Totti! Kérem, ne vicceljen velünk! Most már eleget pihent. Ki
fog rólam gondoskodni, ha ön itt fekszik ebben a szanatóriumban? – tette
hozzá a magáét Rizzo is. – Egy egész napja senki nem dorgált meg, már
hiányzik az éles nyelve!
– Nos, egy ideig még kénytelenek lesznek nélkülözni a hölgy hangját,
uraim – szólalt meg egy hang a hátuk mögül.
Az az orvos állt az ágy végénél, aki megmentette a házvezetőnő életét.
– Doktor úr – állt fel Marco, és kezet nyújtott. – Hogy van a kedves
signora Totti?
 – A körülményekhez képest jól. Már nincs láza, és ez a legfontosabb.
Úgy tűnik, jól reagált a kezelésre. Erős kis asszony, nem vitás…
– Az. Nagyon erős. Szívós – bólogatott Rizzo.
– Önök a rokonai? – fogott kezet az orvos Rizzóval is.
– Nos… signora Totti a házvezetőnőm – magyarázta zavartan Marco –,
de mondhatom, egyetlen rokonom sem áll közelebb hozzám, mint ő. Ezért,
kérem, tegyen meg érte mindent, hogy mihamarabb lábra álljon. Nem
szeret feküdni… Minden költséget vállalok, nem számít mennyibe kerül a
kezelés. Kérem, hogy mindenből a legjobbat kapja.
Ismét az idős asszonyra nézett. Hirtelen úgy látta, mintha jobb színben
lenne. Arra gondolt, talán a fény esett másképp az arcára, de úgy tűnt,
mintha kissé kipirult volna az orcája.

A kórházból kilépve Rizzóhoz fordult.

– Alba… Regina Palmieri a Sorores Intézetben van – kezdte, mire a
nyomozósegéd arca felélénkült.
– Nocsak… ahová befogadják a megesett lányokat…
– Nem megesett lányokat fogadnak be, hanem olyanokat, akiket
bántottak. De mindegy is! Most ott van. Éjjel a kapujuk előtt feküdt, a
nővérek pedig bevitték az épületbe. Nincs magánál, még semmit nem
mondott, úgyhogy nem tudjuk, hogy került a kapuba mocskosan,
megszaggatott ruhában.
– Hát… nekem volna egy tippem – kacsintott Rizzo. – Bizonyára
elkapta valami kéjvágyó disznó, és jól megcibálta. Aki úgy néz ki, mint ez
a signorina Alba, hát ne csodálkozzon.
Marco dühösen mérte végig a segédjét.
– Te beteg vagy, Rizzo. Ha látsz egy csinos nőt, nekiesel és
megerőszakolod?
– Természetesen nem – háborodott fel a társa. – De lássuk be, a
signorina igazán kihívó jelenség…
– Ha ruha van rajta, egy cseppet sem kihívó. Ne a meztelen képei
alapján ítélj! Aki megtámadta, már ha megtámadták, nem látta meztelenül.
– Jól van, igazad van. Csak nem tudom feledni azokat a képeket…
– Pedig jobban teszed, ha feleded, mert ez még csak egy kislány.
Úgyhogy ne utána csorgasd a nyáladat! Inkább azzal foglalkozz, amit most
mondok! Az lesz a dolgod, hogy figyeld az Aldioni házat. Francesca
Aldioni ma hazaérkezik, és tudni akarom, kit fogad és mikor, aki megy
hozzá, az meddig marad. Mindent.
– És mi lenne, ha egyszerűen megkérdezném alkalomadtán a csinos
nevelőnőtől? – vetette fel Rizzo. Láthatóan nem volt kedve naphosszat a
ház előtt várakozni.
– Még véletlenül se lépj kapcsolatba signorina Biancával. Láttam, hogy
fened rá a fogadat, de nem sodorhatod veszélybe azzal, hogy mutatkozol.
Ülj be egy kávéházba a közelben, és várd ki, hogy mi történik.
Rizzo bólintott.
– És te?
– Én? – kérdezett vissza Marco.
– Te mit csinálsz? Ha már együtt nyomozunk, tudnunk kellene
egymásról. Ki merre jár, ha esetleg segítségre lenne szüksége… Nem
gondolod?
Fiore meglepetten nézett a nyomozósegédre. Praktikus volt a kérdése és
hasznos is. Úgy tekintett rá, mintha először látná. Sok mindent feltételezett
róla, de azt, hogy bármit is komolyan vesz a nőügyeken és a mulatozáson
kívül, azt nem.
– Igazad van. Elmondom. Én Marcetti báró úrhoz megyek, és
beszámolok neki arról, amit megtudtam Nano meggyilkolásával
kapcsolatban.
– Illetve azt, amit nem tudtál meg – helyesbített a segéd.
– Illetve azt. Mindenesetre valamit mondanom kell neki, különben
gyanút fog.
Rizzo bólintott.
– Akkor megyek. Holnap reggel jelentkezem nálad! – És elindult az
Aldioni ház irányába vezető utca felé.
Fiore egy percig utánanézett, és még mindig nem akarta elhinni, hogy
ugyanazzal a Rizzóval beszélt, mint egy napja. Mióta a társának képzeli
magát, úgy tűnik, komolyan veszi a feladatát. Marcót az is meglepte, hogy
milyen egyszerűen sikerült lebeszélnie arról, hogy szóba álljon Biancával.
Máskor egy szép kis nő annyira el tudta venni az eszét, hogy a munkája
csak a hölgy meghódítása után kullogott. Most azonban egészen mást
mutatott. Mintha benőtt volna a feje lágya – aminek azért már néhány éve
be kellett volna, ha csak azt nézte, hogy majdnem olyan idős, mint ő.
Elindult az irodája felé, és noha tudta, hogy gyalog igen messze van,
egy darabig nem akart kocsit fogni. Ki akarta szellőztetni a fejét, rendezni
a gondolatait. Érezte, hogy kis megnyugvást hozott számára a kórházi
látogatás (legalább már nem aggódott annyira signora Tottiért), de a
problémák még mindig ott tornyosultak előtte. A veszekedés Christinával
megkeserítette a szája ízét. Még soha nem emelték így fel a hangjukat,
még soha nem vádolták egymást semmivel, most pedig, tudta, nagyon
megbántotta a nőt. Szíve szerint már visszaszívta volna azokat a kemény
és kegyetlen mondatokat, melyeket hajnalban vágott a fejéhez, de már nem
tudta meg nem történtté tenni ezt a vitát. Pedig ez egy romboló, fájdalmas
vita volt. Nem lett volna szabad így történnie, nem lett volna szabad
kimondania, amit gondol. Különösen most, amikor a leginkább össze kell
tartaniuk, hisz a rossz dolgok már elérték a Sororest is, ahogy a Salariót,
ahogy a kaszinót és az Aldioni házat…

Hazaérve, az irodájában írt egy rövid levelet Laurentino Marcettinek, hogy

meglátogatná, majd kisétált a ház elé, és nyomban meg is találta, akit
keresett. Mindig ugyanazt a fiút használta küldöncnek: a házmester fiát,
olyan tizenkét éves körüli suhancot. Ügyes gyerek volt, már számtalan
üzenetet kézbesített a számára – csak eddig signora Totti bízta meg a
feladattal, nem neki kellett előkerítenie. Ezután visszatért az üres irodába,
és ledobta a felöltőjét.
Rettenetesen zavarta a csend. Ilyenkor signora Totti vagy takarított,
vagy a konyhában csörömpölt, mindenesetre valami rendkívül hangos és
idegesítő tevékenységet végzett, amivel őt többnyire az őrületbe kergette.
Most azonban süket csend vette körül, csak a nagy falióra ketyegett – még
az utcáról sem hallatszott fel a kocsik kerekeinek és lovak patáinak
kopogása.
Leült az íróasztalához, és próbált rendet tenni a fejében. A gondolatai
zavarosak voltak: úgy érezte, ezerfelé kellene figyelnie, de az esze mégis
csak a reggeli veszekedésen járt. Továbbra is úgy gondolta, Christina
valóban felelőtlenül viselkedett: éjszakánként úgy portyázik, akár az
igazság istennője, nem gondolva a következményekkel. Ugyanakkor
megbánta a kifakadását, mert semmi értelme nem volt utólag okoskodnia.
Csak azt érte el vele, hogy a nő felmérgesítette magát, pedig a lehetséges
problémák épp elég fejtörést okoznak neki már így is.
Tudta, hogy Rizzóval ketten kevesek ehhez az ügyhöz, és csak remélni
tudta, hogy Christina nem haragudott meg annyira, hogy meg se említse
Nellának az ötletét. Egy nő, aki ráadásul olyan csábító, mint a szerelme
húga, talán olyan információkat is képes kiszedni Marcettiből, melyeket az
egy férfinak soha nem árulna el. Ha pedig mellette van, figyelhet, minden
apró részletet szemügyre vehet. Tudhatja, merre jár a báró, kivel
találkozik, ki érkezik a házába vendégségbe. Ehhez azonban Nellának
teljesen magába kell bolondítania, ami nem biztos, hogy olyan egyszerű
feladat, mint elsőre gondolnák.
Hátrasimította a haját, aztán hátradőlt a székben. Kezébe vette a papírt,
melyre az Aldioni-féle kapcsolatábrát rajzolta fel, és töviről hegyire újra
átvizsgálta, átgondolta a már felderített összefüggéseket.
Legalább egy óra eltelt, amikor kopogtak, majd lendületesen nyílt az
ajtó, és a házmestergyerek lépett be fülig érő vigyorral barnára sült arcán.
Fekete szeme úgy csillogott, mint egy jóllakott macskának.
– Hoztál választ? – nyújtotta a kezét Marco, mire a gyerek egy kissé
meggyűrt levelet adott át neki. – Mitől van ilyen jókedved?
– A báró inasa jó pénzt adott a szolgálatomért, és még uraságod is fizet,
hát zsíros napom van, nem vitás – bökte meg a sapkáját a fiú.
Marco erre néhány fémpénzt adott neki, a kis futár arcán még szélesebb
vigyor terült el.
– Ne feledje, signore Fiore, engem mindig megtalál. Napjában többször
is vállalom a kézbesítést…
– Gondolom – bólintott Marco, aztán intett a fiúnak, hogy mehet.
Miután bezáródott a gyerek mögött az ajtó, széthajtotta Marcetti levelét.
„Este a kaszinóban találkozunk. Remélem, jó hírekkel szolgál.”
– Jó hírekkel… – dünnyögte maga elé Marco. – Csak olyan híreket
kapsz, amikről már magad is tudsz…
Mivel messze volt még az este és nem akarta az idejét sem alvással, sem
hiábavaló gondolkodással vesztegetni, úgy döntött, visszatér a Sororesbe,
és beszél Nellával. Remélte, hogy Christina már megenyhült kissé, talán
be is látta, hogy igaza van, és nem vág majd olyan arcot, amikor meglátja,
mintha citromba harapott volna.

Az intézetbe érve látta, hogy valóban megerősítették a kapunál az

ellenőrzést. Igaz ugyan, hogy belépve kedves mosollyal köszöntötték, de
nem egy nővér, hanem három fogadta. Két fiatal lány állt kétoldalt, egy
pedig szemben az érkezővel. A kapusfülke felé pillantva észrevette, hogy
Luisa árgus szemekkel figyeli, mi történik. Tudta, hogy a nővérek ártatlan
külseje komoly felkészültséget takar. Ezzel a négy nővel nehezen bánna el
bárki is. Bólintott feléjük, és besétált az udvarra. Luisa kilépett a fülkéből,
és intett neki, majd visszatért őrhelyére.
Marco gyors léptekkel haladt Christina irodája felé, közben szinte észre
sem vette, hogy a szünetre kiáramló kékruhás kis- és nagylányok
megbámulják, összesúgnak a háta mögött, néhányan kuncognak. Máskor is
így történt, amikor belépett a lányneveldébe: az iskolások nem nagyon
szoktak hozzá idegen férfiak látványához. Korábban szórakoztatta ez a
túlzott érdeklődés, most azonban máshol járt az esze. Nehezen vallotta be
magának, hogy tartott az igazgatónő sértődöttségétől. Kíváncsi volt és
nyugtalan. Túl akart végre esni a találkozáson, hogy lássa, hányadán
állnak.
Kopogott, majd belépett az irodába. Christina egy levélben merülve,
egyenes derékkal ült az asztalánál. Szemöldökét összehúzva olvasott,
szigorú arckifejezéssel meredt a papírra, majd lassan felpillantott.
Láthatóan nem Marcót várta, mert hirtelen bosszúság futott végig az arcán.
– Nem engem vártál? – mondta ki a férfi hangosan is a gondolatait.
Christina letette a levelet az asztalra, és hátradőlt. Az arckifejezése nem
lett kedvesebb: éppolyan borúsan nézett Marcóra, mint ahogy a papírt
szemlélte egy perccel korábban.
– Nem, nem téged vártalak. A húgaimmal van megbeszélnivalóm. De ha
már itt vagy, akkor akár fel is világosíthatod a tervedről Nellát, úgyis…
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett a két emlegetett testvér.
Nella elsőként libbent a szobába, láthatóan felvillanyozva. Úgy tűnt,
remekül érzi magát. Amikor pedig meglátta a férfit, ajka hatalmas
mosolyra húzódott. Leona pont olyan mogorva volt, mint idősebbik
nővére, és Fiorénak meg kellett állapítania, hogy a két lány rosszkedvűen
rettenetesen hasonlít egymásra. Mindig is azt gondolta, hogy Leona az
egyetlen, akinek nem sok szépséget adott az Úr, de most rájött, csupán
azért vélhette így, mert Leona szinte mindig durcás arcot vágott. Nella
azonban ragyogott, mint egy csiszolt gyémánt, áradt belőle a lelkesedés és
az izgalom. Láthatóan nem is próbálta visszafojtani örömét.
– Signore Fiore! Mennyire örülök, hogy látom! – nyújtotta a kezét, és
szemében huncut fény villant.
A mogorva nők között mosolya úgy hatott, mint amikor a felhők mögül
váratlanul előbukkan a nap.
– Zárd be az ajtót, Nella! – mordult rá Christina, ezzel figyelmeztetve
mindenkit, hogy nem csevegni gyűltek össze. A húga meglepetten bámult
rá, de aztán engedelmeskedett. – Leona, te azért vagy itt, mert szeretném,
ha mostantól mindenről tudnál, ami a háttérben zajlik. A meglátásaid sokat
segíthetnek, és most valóban veszélyes helyzetben vagyunk. – Leonára
pillantott, aki úgy bólintott, mintha teljesen természetes lenne, hogy a
nővére már nem veszi gyerekszámba. Sőt, úgy tűnt, mintha tudná, miről
lesz szó.
Christina röviden ismertette vele a tényeket, majd Marcóra pillantott.
Tekintete továbbra is hidegen villant, a férfi szinte megborzongott a jeges
pillantástól.
 – Most, hogy tudjátok, milyen helyzetbe kerültünk, signore Fiore
elmondja, hogyan képzeli az ügy megoldását.
Marco bólintott, habár nem volt biztos benne, hogy a terve megoldást
hoz. Csupán azt tudta, hogy nincs jobb ötlete.
– Az ügy egyik kulcsfigurája Laurentino Marcetti báró. Csakhogy
rendkívül okos, nem árul el semmit. Még engem is úgy manipulál, ahogy
neki megfelel. Egyetlen terhelő bizonyítékot sem találtam rá nézve,
ugyanakkor mégis tisztában vagyok vele, hogy az ő keze van signore
Aldioni eltűnésében. Két lehetőségünk van közelebb kerülni a
megoldáshoz, és ezt a két lehetőséget párhuzamosan kell kihasználnunk.
Az egyik az, hogy Marcetti báró bizalmába férkőzünk. Erre egyedül
signorina Nella alkalmas. A báró rajong a szép nőkért, és Nella talán képes
annyira magába bolondítani, hogy szerelmes bódulatában eláruljon neki
olyasmit, amivel tovább tudunk haladni. A másik lehetőség az új lány, akit
éjjel találtatok a kapu előtt. Ő Regina Palmieri grófkisasszony,
művésznevén signorina Alba, aki apja öngyilkossága után, hogy fenn tudja
tartani saját és édesanyja életszínvonalát, kurtizánként keresi a kenyerét. Ő
volt Marcetti báró szeretője egészen addig, míg valamilyen oknál fogva,
talán félelmében, itt nem keresett menedéket. Sajnos pillanatnyilag még
nem beszél… vagy igen? – fordult Christina felé, de a nő nemet intett a
fejével. – Tehát valakinek az ő bizalmába is be kell férkőznie. Azt
gondoltam, hogy ez signorina Leona lehetne, hisz nagyjából egyidősek.
– És hogyan találkozhatok Marcetti báróval? – szólt közbe izgatottan
Nella.
Marco hátradőlt a széken.
– Van egy kaszinó a Piazza Navonán. Ide jár a báró a társaságával. Ma
este is épp vele találkozom ott. Ezt a helyet… nos… könnyűvérű nők is
előszeretettel látogatják. Válogatott szépségek, színésznők, kóristalányok,
balerinák, akik örülnek, ha egy jómódú úriember hálás a kedvességükért…
ha értik, mire gondolok…
– Értik – bólintott kissé türelmetlenül Christina. – Nem csak úri modort
tanultak.
– Szerencsére! – vigyorodott el a férfi, de csak Nella mosolygott rá
vissza. A másik kettő elhúzta a száját. Mint két tojás. Két duzzogó tojás –
futott át Marcón, majd folytatta: – Ugyanakkor ezek a nők nem adják oda
magukat akárkinek, nem a klasszikus értelemben vett szajhák. Tudnak
viselkedni, öltözködni, meg lehet velük jelenni. Signorina Nella… – nézett
a lányra. – Azt kérem, hogy ebben a férfiklubban találkozzon Marcetti
báróval. Ismerem a klub tulajdonosát, megkérem, hogy engedje be, és
vigyázzon önre. Ne hagyja, hogy részeg urak próbálkozzanak, kizárólag a
bárót eressze a közelébe. Addig, míg ő meg nem jelenik a kaszinóban, ön
egy szobában vár, és csupán akkor lép be a terembe, amikor megérkezett.
Ha minden jól megy, nyomban kinézi magának, attól fogva a többi férfitól
biztonságban lesz. Sajnos azonban a báró a legdurvább mind közül, így
valójában folyamatosan veszély fenyegeti. Ezt tudnia kell…
– Tudom, erről Christina már beszélt.
– Én is ellátogatok a kaszinóba, de úgy kell tennie, mintha nem ismerne,
különben Marcetti báró azonnal összeköti a szálakat. Okos ember, ezt nem
szabad elfelejteni.
– Én pedig ügyes vagyok – mosolyodott el Nella. – De úgy hallottam,
hogy van egy másik szeretője is a báró úrnak…
– Igen. Úgy tudjuk, hogy signora Aldionival is kapcsolatot ápol…
– Szeretem a kihívásokat – kacsintott huncut arccal a lány.
– Óvatosnak kell lennie, Nella! – próbálta nyomatékosítani az
elmondottakat Fiore, de látta, Nella szárnyal a lehetőségtől, hogy
kiszabadul az iskolából, és megmutathatja a képességeit.
 – Az leszek, signore Fiore.
– Remélem – bólogatott Marco.
– És mikor kezdjük?
– Mihamarabb… akár már holnap, ha készen áll.
– Én már ma is…
– Ma még korai. Meg kell beszélnem mindent a klub tulajdonosával.
Addig nem léphet be oda, míg Angelina nem szavatolja a biztonságát.
– Angelina? – kapta fel a fejét Christina.
Marco elhúzta a száját. Belelátott a nő fejébe.
– Igen. Egy régi, réges-régi ismerősöm. Rendes nő, és bármiben segít.
– Bármiben, mi? – csattant fel Christina tőle teljesen szokatlanul.
Fiore majdnem felnevetett, ahogy látta kiülni a féltékenységet az arcára.
– Igen, Christina, bármiben. Jó barát.
– Barát… – ismételte meg vészjósló hangon az igazgatónő, de aztán
észrevehette magát, mert hozzáfűzte: – A barátok fontosak… különösen az
ön szakmájában…
Marco látta, hogy Nella igen jól mulat, Leona azonban a ruhája egyik
szegletét vizsgálgatja olyan arccal, mintha semmit nem hallott volna.
Christina úgy tűnt, zavarban van, mert gyorsan elterelte a szót a kaszinó
tulajdonosáról.
– Neked mi a véleményed, Leona?
A lány lassan nézett fel, mintha nehezen szakadna el a ruhájától.
– A barátságról, melyet signore Fiore ápol a bizonyos Angelina nevű
nővel vagy Nella feladatáról?
– Nella feladatáról, természetesen – csóválta meg a fejét a nővére.
Fiore megállapította magában, hogy bár úgy látszott, a fiatal lány nem
figyel, mégis minden szót pontosan megjegyzett.
– Az a véleményem, hogy jobb, ha Nella nem itt éli ki a buja vágyait –
vonta össze a szemöldökét.
– Leona! – szólt rá szinte egyszerre Christina és Nella.
– Most mi van? Látok és hallok. Attól, hogy nem szólok, még tudom,
hogy mi folyik a házban. Nellának már úgy hiányzik a való élet, mint a
friss levegő. Ráadásul, ha valaki, hát ő bárkit elcsábít. Csak arra vigyázz –
pillantott a nővérére –, hogy ne szeress bele a célpontba, mert akkor
megütöd a bokádat. – Megigazította a ruháját, majd felállt. – Mehetek?
Megnézem azt a lányt. A betegszobában van, gondolom…
– Igen, ott… – felelte egy sóhaj kíséretében Christina. – Menj
nyugodtan!
Amikor becsukódott az ajtó, Nella komolyan Marcóhoz fordult.
– Higgye el, signore Fiore, amit csak lehet, kihúzok a báróból! Ha
akarja, már holnap este bemutathat a bizonyos Angelina nevű hölgynek…
– Rendben. Jelentkezem, ha beszéltem vele. Úgy készüljön, hogy ide
már nem jöhet vissza. Holnap bérelek önnek egy szobát, talán épp a
kaszinóban. Esetleg akad kiadó helyiség hosszabb távra is. Kérem, pakolja
össze a holmiját, amire szüksége lehet…
– Már megyek is – pattant fel a lány lelkesen. – Rengeteg ruhát kell
kiválogatnom, és a szépítőszerek, nem beszélve a frizurához szükséges
kellékekről, kalapokról, ah…
– A női fegyverek… – jegyezte meg az orra alatt Marco.
– Igen… ezek is azok, és a kés a szoknyám alatt, signore Fiore –
kacsintott Nella, aztán elmosolyodott. – Tudok magamra vigyázni, ne
aggódjatok! Nemcsak a hercegnő tanításaira figyeltem, hanem Luisára is.
– Tudom, Nella. Nem is engednélek, ha nem bíznék benned – bólintott
Christina. – Menj, válogasd a ruháidat! Van bőven, nem lesz könnyű
dolgod.
– Az már egyszer biztos – vigyorgott a lány, és már ki is libbent az ajtón.
Kettesben maradtak. Néhány másodpercig szótlanul nézték egymást, majd
Christina elfordult az ablak felé.
– Vigyázz Nellára! – mondta halkan, és Fiore érezte, hogy nem enyhült
meg. Haragszik, sértődött, és nem akar beszélni a reggeli veszekedésről.
– Természetesen vigyázok. De tudatosítsd benne, hogy nem leszek
mindig mellette, nem védhetem meg minden pillanatban.
A nő bólintott, de nem fordult meg. A háta azt üzente Marcónak, hogy
jobb, ha megy. Jobb, ha most nem próbálja megbékíteni, mert valószínűleg
csak újra összevesznének. Christina egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki
átgondolta, amit mondott neki, Fiore pedig nem akarta azt hazudni neki,
hogy túlzott. És esze ágában sem volt bocsánatot kérni olyan szavakért,
melyeket most is kimondana, ha úgy hozná a helyzet.
– Holnap jelentkezem – szólt halkan, de nem kapott választ.
A nő nem fordult meg, csak merev tartással bámult ki az ablakon. Olyan
elutasító volt még hátulról is, hogy Marco valójában nem is akarta látni az
arcát.

Borús hangulatban ért haza, és még az sem javított a kedélyén, hogy

Christina legalább a tervét nem utasította el. Nella pedig olyan lelkes volt,
mint egy kislány, aki élete első nagy kalandjára készül. Némileg tartott
ettől a lelkesedéstől: attól félt, hogy a lány óvatlanná válik nagy örömében,
és nem lesz elég körültekintő. Láthatóan biztos volt vonzerejében, az sem
ingatta meg önbizalmát, hogy tudta, egy másik, nála idősebb és rangosabb
nő a báró szeretője. Tudta, hogy még komolyan el kell beszélgetnie vele,
nehogy nagyobb bajt okozzon, mint amennyi hasznot hajt.
Ledobta a felöltőjét a székre, de az lecsúszott róla. Bosszús mozdulattal
kapott utána, aztán inkább felakasztotta. Signora Totti nyilván megdorgálta
volna, hogy megint nem a helyére teszi a kabátját… Felsóhajtott. Signora
Tottinak mihamarabb meg kell gyógyulnia! Nélküle teljesen elárvultnak
érezte magát.
Bement a hálószobájába, megmosta az arcát, és átöltözött.
Megállapította, hogy még két tiszta inge van, és ha ez így megy tovább,
vagy fel kell vennie egy cselédet vagy magának kell mosnia. Ez a gondolat
olyan belső felháborodást váltott ki belőle, hogy felmordult. Mégsem
moshat magára! Találnia kell valakit, aki megoldja ezt a problémát.
Visszatért az irodába, épp abban a pillanatban, amikor nyílt az ajtó, és a
fiú, akit futárnak alkalmazott, bedugta a fejét.
– Nincs levele, signore Fiore?
Marcónak abban a pillanatban fény gyúlt az agyában.
– Az nincs. De mosni tudsz?
A gyerek döbbenten meredt rá egy darabig, majd láthatóan
elgondolkodott a szokatlan kérdésen.
– Mennyit fizet érte?
– Tudsz?
– Nem csináltam még, de gondolom nem lehet nehéz – vakarta meg a
füle tövét a fiú.
Marco megcsóválta a fejét.
– Mind ezt hisszük.
– De mit fizet? Jó pénzért én még mángorolok is, vagy kikeményítem a
gallérját.
– Hogy hívnak? – tette fel a régóta esedékes kérdést Marco, mert
mégsem hívhatta fiúnak, ha egyszer az inasa lesz.
– Gianni – vágta ki büszkén a gyerek, és várakozón nézett a férfira.
– Nincs anyád, Gianni? Őt szívesebben alkalmaznám…
– De van anyám, csak egész nap dolgozik. Gondolom signora Tottit
kellene helyettesíteni, ő meg nem tud egyszerre két helyen lenni…
Habár…
– Habár?
– Habár főzni azt nem tudok… és még a mosás is okoz némi fejtörést.
De belejövök, ígérem. Jó lenne egy biztos munkahely.
Fiore elismeréssel nézett a fiúra. Látszott, hogy nagyon akarja a munkát,
de még jobban a pénzt. Szerencsére tudja, hogy érdemes megdolgozni érte,
és nem lopásból szerezni a betevőt.
– Nagy segítség lenne anyámnak, ha dolgozhatnék…
– Nohát, akkor, Gianni, két napod van, hogy megtanulj mosni, ugyanis
két napra való tiszta ruhám van. Gondolod, hogy anyád megtanít?
– Biztos, signore. Örülni fog, hogy munkát találtam – vigyorgott
boldogan a gyerek.
– De ugye tudod, hogy amint signora Totti visszatér, neked menned
kell…
Gianni bólintott, aztán megvonta a vállát.
– Talán olyan hasznos leszek, hogy el se küld, signore Fiore. Signora
Tottinak is elkél a segítség. Nem fiatal már, én meg igazán tökéletes
kisinas leszek, ha engedi.
– Meglátjuk – vigyorodott el Fiore. – Akkor most menj, és tanulj! Aztán
holnap délután, amikor meglátod, hogy megjöttem, jelentkezz nálam, és
megbeszéljük a részleteket.
Marcónak kifejezetten javult a hangulata a gondolatra, hogy lesz
segítsége. Voltak ugyan kétségei a fiú háztartási tudományát illetően, de
érezte, hogy jó gyerek. Bármilyen munkát elvégez, csak segíthessen az
anyjának.
Rápillantott a zsebórájára: hét órát mutatott. Ha még Laurentino
Marcetti előtt beszélni akar Angelinával, tudta, el kell indulnia.
A kaszinó kifejezetten csendes arcát mutatta, amikor belépett: szinte
kihaltnak tűnt. Tudta, hogy korán van még, mégis meglepő volt látni,
milyen elegáns is ez a hely, ha nincs tele dorbézoló urakkal. Csak néhány
asztal mellett ücsörögtek, kizárólag férfiak, és úgy tűnt, egy ital és egy
szivar mellett üzleti megbeszélést folytatnak. A hölgyek nyolc óra előtt
nem jelentek meg, ez egyfajta szabály lehetett, melyet betartottak. Addig
az urak elintézhették egymás közt a komoly ügyeiket, utána következhetett
a szórakozás. Marco a pult felé nézett, de nem látta a madámot, csak egy
pincért, aki épp egy italt készült kivinni az egyik asztalhoz.
– Signora Angelinát merre találom? – lépett hozzá, mire a felszolgáló a
másik terem felé intett a fejével.
– Az étteremben, signore. Ilyenkor ott tartózkodik.
Marco átsétált a termen, és benyitott a vendéglőbe, ahol szintén nem
volt nagy a nyüzsgés. Azonnal meglátta a nőt. Meglepetten vette
szemügyre a távolból, hisz egyáltalán nem úgy festett, ahogy általában
szokott. Zárt, sötétlila ruhájában senki nem mondta volna meg róla, hogy a
valamikori szajha most is bordélyt vezet, noha sokkal fényűzőbbet, mint
korábban. A ruha kiemelte telt alakját, melyet eltakart ugyan a selyem,
mégis olyan hívogatóan buja volt, hogy Fiore ágyéka összerándult tőle.
Évek óta nem volt más nő az életében Christinán kívül, és azt gondolta,
nem is hiányzik a korábbi élete. De a teste most elárulta… a régi
berögződés… az ösztönös válaszok egy vonzó nő látványára…
– Marco – sietett elé Angelina, és finom mozdulattal nyújtotta a kezét. –
Örülök, hogy újra látlak.
– Nahát! – nézett végig rajta Marco, és gyengéden megszorította a felé
nyújtott csipkekesztyűs kezet.
– Nahát? Ezt hogy érted, kedvesem? – nevetett fel csilingelve Angelina.
– Nahát, milyen visszafogott vagy.
 A madám elmosolyodott, és kacsintott, majd intett a férfinak, hogy
kövesse. Kimentek a folyosóra, majd a nő megállt egy fehérre festett
ajtónál, és benyitott. Egy irodába léptek, mely szintén nem vallott egy
nyilvánosházra. A berendezése csinos, nőies, de rendkívül kifinomult volt
a fehérre lakkozott, arannyal díszített bútorokkal, halványszínű
selyemkárpitokkal és a krémszínű selyemtapétával. Marco ámulva nézett
körül. Harsány, színpompás szobát várt – az illett volna ahhoz a nőhöz,
akit ő ismert.
– Nahát! – nyögte ismét, de nem folytathatta, mert Angelina a nyaka
köré fonta a karjait, és váratlanul megcsókolta. A csókja szenvedélyes és
követelőző volt, Marco teste pedig nyomban reagált is… egy percig, de
aztán hamar észhez tért. Lefejtette magáról az ölelő karokat, és mélyen a
nő szemébe nézett.
– Nem tehetem, Angelina.
– Ezt meg én nem értem – zihálta a madám, és zavartan nézett rá.
– Nem az vagyok, aki voltam – lépett hátrébb a férfi, miközben erősen
igyekezett uralkodni magán. Szíve szerint abban a pillanatban magáévá
tette volna a nőt, de az esze nem engedte, hogy az ösztönei irányítsák.
Tudta, ha most megteszi, megteszi majd máskor is, és annak beláthatatlan
következményei lesznek.
– Hát valóban nem – fordult el a madám, a hangja élesen csengett.
Érezhetően rosszulesett neki az elutasítás. – Azt hittem ezért jöttél végre.
– Sajnálom… de más miatt kereslek.
Angelina megfordult, és leült az egyik fotelba, majd egy mozdulattal
hellyel kínálta a férfit is.
– Akkor minek köszönhetem a látogatásodat?
– Szívességet szeretnék kérni tőled – kezdte Marco, és tudta, milyen
rosszul hangzik ez most a történtek után.
 – Szívességet? Akkor lehettél volna kedvesebb is – húzta el a száját a
nő.
– Nem számítottam rá, hogy…
– Hogy megtámadlak? – mosolyodott el végre Angelina. – Látom, hogy
kínlódsz, ezért megbocsájtok. De csak akkor, ha bevallod, miért utasítottál
el. Nem tetszem már?
– Hogy kérdezhetsz ilyet? Érezted, nem igaz? Gyönyörű vagy, és ha
nem lennék szerelmes, egy percig sem tétováztam volna.
– Szóval szerelmes vagy.
– Az – bólintott a férfi, és remélte, hogy ezzel kielégítő magyarázatot
adott a viselkedésére.
Tévedett.
– És kibe? – firtatta a madám.
– Azt nem mondhatom el – rázta a fejét Marco. – Nem volna
tisztességes vele szemben.
– Ismerem? Tán valamelyik vendégem felesége?
– Nem, de nem jársz messze az igazságtól.
– Szóval nem lány, hanem asszony. Értem… – gondolkodott el a nő,
aztán felnevetett. – Mindig is szeretted a szajhákat és a férjes asszonyokat.
Semmi elköteleződés, csak a puszta élvezet…
Fiore megkönnyebbülten elvigyorodott.
– Milyen jól ismersz…
– Csakhogy, ha férjes asszonyról beszélünk, akkor ő viszont a férjével
csal meg téged. Nem értem, te miért nem teszed velem?
– Mert szeretem. És nem él házaséletet a férjével. – Marco kezdett
vergődni a hazugság hálójában, de a nő megkegyelmezett neki.
– Jól van… Legalább nem azért löktél el magadtól, mert nem találsz
vonzónak.
 – Nem löktelek el… Ne túlozz, Angelina!
– Jól van, jól van! Hagyjuk! Mondd, mi járatban vagy? Gondolom,
fontos, ha nem beszélhetjük meg este a pultnál.
– Az. Életbevágóan fontos. Szeretném, ha beengednél ide holnap egy
lányt.
A nő megvonta a vállát.
– Ha csinos és jó a modora…
– Csinos és jó a modora. De nem ez a lényeg. Ez a lány nekem dolgozik.
Valamit ki kell derítenem signore Marcettiről, és remélem, a báró a horgára
akad. – Angelina már nagy levegőt vett, Marco látta, hogy tiltakozni akar,
de felemelte a kezét. – Tudom, tudom. Tisztában vagyok vele, hogy nem
akarsz signore Marcetti ellen segíteni nekem. Én mégis erre kérlek. Nem
kell tenned semmit, csak szállást adni a lánynak, és beengedni az urak
közé, amikor a báró megérkezett. Remélhetőleg nem kell megvédeni a
többi férfitól, habár…
– Olyan szép, hogy attól félsz, mindenki őt akarja majd?
– Gyönyörű – bólintott Marco.
– Csak nem… – kerekedett el a madám szeme, de Marco felnevetett.
– Nem, dehogy. Nem őt szeretem, noha nagyon fontos nekem. És nem
azért kell figyelni rá, mert féltem attól, hogy bántalmazni fogják, meg
tudja ő magát védeni, hanem csak azért, hogy ne vonja el más Marcetti
elől. Szóval csak be kell engedned… Megfizetem a lány szállását,
étkezését, mindent. Nem szajha, nem fog elmenni senkivel, csak a báróval.
Vele se rögtön…
– Furfangos – mosolyodott el a nő. – De mégis miért nyomozol ilyen
nagyon a báró úr után? Mi közöd neked az ő ügyeihez?
– Sajnos egyre több. Az Aldioni-ügy csak egy a sok közül, amihez köze
van, és az egyik közvetlenül is érint engem. Úgyhogy sokkal többet kell
tudnom erről az emberről. Nekem azonban vajmi keveset árul el a
dolgairól.
– És gondolod, hogy egy szajhának majd beszél?
– Nem szajha…
– Akkor egy szép leányzónak.
– Ez a szép leányzó bárki fejét elcsavarja, és mivel, mint mondtam, nem
szajha, magát sem adja olcsón. Én nem arra apellálok, hogy egy éjszaka
után kiszedi a signore Marcettiből a titkait, hanem arra, hogy a báró
annyira megőrül érte, hogy bevonja az életébe.
Angelina felvont szemöldökkel nézte a férfit.
– Most már igazán kíváncsi vagyok arra a lányra. Mi a neve?
– Nella.
– Nella – ismételte meg a nevet lassan a madám, majd hátradőlt. – Na,
és mit fizetsz azért, hogy biztosítsam a lány szállását, ellátását?
– Nem fogunk összeveszni, Angelina. Megfizetem, amit kérsz. Sosem
garasoskodtam, tudod jól.
– Tudom… és soha nem tartoztál senkinek.
– Nem – rázta meg a fejét Marco. – A tartozás béklyó, én pedig nem
szeretem a láncokat. Nos?
– Nos… segítek. De nem derülhet ki, hogy közöm van ehhez az egész
nyomozáshoz.
– Mert nincs is. Én csak arra kérlek, adj egy szobát a lánynak, és engedd
be az urakhoz a kaszinóba. Véletlenül találkoztatok, a lány menekült
erőszakos gyámatyja elől Nápolyból, nem volt hová mennie, te pedig
megsajnáltad. Te semmi másról nem tudsz.
– Akkor ehhez tartsuk magunkat. Ha valamit meg akarsz tudni, hét előtt
gyere. Akkor még nincs itt senki, nyugodtan beszélhetünk.
– Rendben – állt fel Marco. Elindult az ajtó felé, aztán visszafordult. –
Sajnálom…
Angelina elmosolyodott, és felállt ő is.
– Én is. Jó móka lett volna felidézni a múltat, de hát… – tárta szét a
karját színpadiasan. – A rosszfiú, minden szajha álma, végül szerelmes
lett.
– Én se hittem volna még néhány éve – vigyorodott el Fiore. – De látod,
Isten útjai kifürkészhetetlenek.
– Isten útjait csak hagyjuk! – legyintett a nő. – Az én utam azonban
most már valóban a kaszinóba vezet, mert lassan indul az este…
– Akkor én várok néhány percet, ne egyszerre érkezzünk…
– Miért? Attól félsz, ha bárki együtt lát bennünket, meglepődik? Néha a
madámnak is jár a szórakozás – kacsintott a nő.
– Nos, akkor… – nyújtotta a karját a férfi. – Akár együtt is mehetünk.
Angelina belekarolt, és szorosan hozzásimult. Marco nem tolta el.
Tudta, nem sértheti meg azzal, hogy még látszólag sem élvezi a
közelségét. Inkább elmosolyodott, és karján a nővel elindult a kaszinó felé.
 5.

Nella fel-alá járkált a kertben. Már egészen besötétedett, hűvösnek érezte a

levegőt, ezért összehúzta a vállán a kendőjét. Izgatottabb volt, mint évek
óta bármikor. Úgy érezte, Marco Fiorét a sors küldte számára, hogy
kiszabadítsa börtönéből. Ami persze mégsem volt börtön, hisz ezerszer
jobb volt, mint Rossi pompás villájában várni, hogy a férfi meglátogassa,
és követelje a jussát. Ó, mennyire másképp kezdődött, mint ahogy
végződött! Valójában a kapcsolatuk legeleje volt csupán mesés, az a
pillanat, amikor belépett a kisebbfajta palotába, Rossi pedig körbevezette.
– Ez a mi szerelmi fészkünk, gyönyörűm – duruzsolta a fülébe, és Nella
azt hitte, a mennyország kapuján lépett be. Káprázatos gazdagságnak látta
akkor azt, amit Rossi kínált neki, hisz honnan is tudta volna, milyen a
valódi gazdagság. A ház, melyben felnőtt, nyomortanyának tűnt ehhez a
villához képest, és a lány boldogan fürdőzött a fényűzésben és a
gondolatban, hogy megfogta az isten színarany lábát.
Rossi nem volt különösen jóképű, de a magabiztossága és az ajánlata
elszédítette. Hogy is ne szédítette volna el, mikor a férfi azt mondta neki,
hogy soha többé nem kell ruhák, kalapok, csipkék után áhítoznia
reménytelenül, csak egy szavába kerül és megveszi neki. Soha többé nem
kell tésztát tésztával ennie, hisz a saját szakácsa a legnemesebb húsokból
készít majd neki ételeket. Jó társaságot és csillogó estélyeket, bálokat ígért.
Olyan életet, melyről Nella csak álmodott addig, és úgy hitte, soha nem
lesz esélye rá, hogy részese lehessen. És ő igent mondott. Tizenhét évesen,
vágyva a gazdagságra, vágyva egy másik világra, Róma másik arcára.
Elfogadta hát a tisztességtelen ajánlatot – és a lelke mélyén tudta is, hogy
tisztességtelen, hisz Rossinak felesége volt. Tisztában volt vele, hogy
csupán kitartott lehet, mégsem érezte magát szajhának. Azt hitte, ő lesz az
úri szerető, aki fontosabb a feleségnél, aki a fényűzést kapja, a hódolatot, a
szerelmet, és kétes pozíciója ellenére megbecsülésnek örvend majd. Mert
mindenki tudni fogja, hogy ő Rossi imádottja, a feleségét csupán eltűri
maga mellett, társadalmi kötelezettségből, gazdasági megfontolásból…
De nem így lett. Aznap, amikor mindent otthagyott a testvéreivel közös
lakásukban, a „nyomortanyán”, ahogy magában folyton nevezte, izgatott
és boldog volt. Nem gondolt sem Christinára, sem Leonára, arra pedig
végképp nem, hogy aggódhatnak érte. Christinát megvetette, amiért
megelégedett szánalmas sorsával, amiért nem törekedett többre. Amiért
elfogadta, hogy szegények, és még csak nem is álmodott arról, hogy
valaha is kitörhet a szerinte méltósággal, Nella szerint azonban kishitű
beletörődéssel és valamiféle ostoba tartással vállalt nyomorúságból.
Tizenhét évesen nem érezte magát hibásnak, amiért elköltötte ruhára a
lakbérre félretett pénzt, és fel sem merült benne, hogy Christinának ezért
kegyetlenül meg kell lakolnia. Nem is érdekelte. Csak magával törődött.
Gondolatban már elvált testvéreitől, akik nem feleltek meg annak az
életvitelnek, melyre készült, és melyért mindenre, a családja elárulására is
képes volt. Lelkifurdalás nélkül.
Christina akkor megütötte. Felpofozta, amiért elvette a pénzt, és
cicomára költötte. Ordítozott vele, nem értette, hogy szüksége volt egy új
ruhára, hogy elbűvölhesse azt a férfit, aki elvihette a csatorna mellől, akit
meg kellett hódítania, hogy új életet kezdhessen a tenyerén. Mert biztos
volt benne, hogy Rossi a tenyerén hordozza majd, mert hisz ezt mondta…
Vissza se nézett. Vissza se gondolt. Úgy érezte, nincs családja. Sem a
nővére, sem a húga nem értené meg, hisz olyan egyszerűek…
Aztán belépett álmai palotájába. Neki palota volt az a ház, melybe Rossi
vitte, és valóban várta ott egy szakácsnő, egy szobalány és egy szolga, akik
mind az ő rendelkezésére álltak. Csak néhány nap múlva jött rá, hogy nem
a szolgái, hanem a börtönőrei. Rossi nem azért fizette őket, hogy minden
kívánságát teljesítsék, hanem azért, hogy őrizzék, és sehová ne engedjék.
Eleinte nem is akart menni sehová, annyi felfedeznivalót talált a házban.
Annyi csodálatos selyem, brokát és bársonyruha, csipkekesztyű, divatos
kalap és francia parfüm várta, hogy napokat töltött csak azzal, hogy
ezekben csodálja magát hatalmas, aranykeretes tükre előtt. A cselédekkel
csupán annyit törődött, amennyit kénytelen volt, mert nem tudta, hogyan
adjon utasítást, nem tudta, hogyan irányítsa a háztartást, hogyan
parancsoljon – habár kérni sem tudott. Fogalma sem volt róla, mi a dolga a
ház úrnőjeként, ezért eleinte elfogadta, amit kapott. Azt gondolta, ez a
feladata. A szakácsnő reggel megkérdezte, mit enne, ő pedig csupán annyit
válaszolt: „Valami finomat és előkelőt”. Nem vette észre, hogy az asszony
gúnyosan elhúzta a száját és azt sem, hogy a szobalány és a szolga
kinevetik a háta mögött, amikor azt látták, hogy a ruhákat simogatja,
mintha a szeretői lennének.
Aztán délutánonként megérkezett Rossi. Az első napokban valami
ajándékkal: csokoládét hozott, finom bort, ami aranycímkés palackban
várta, hogy megigyák. Kapott még több ruhát, kesztyűt és kalapot – az
egyiket egyenesen abból a szalonból, ahol Nella korábban dolgozott.
A szüzességét az első este veszítette el. Fájt, nagyon fájt, pedig Rossi
akkor még nem erőszakoskodott vele, nem bántotta – csupán elvárta, hogy
Nella meztelenre vetkőzzön előtte, és pucéran táncoljon. A lány szégyellte
magát, de hamar arra jutott, hogy igazán csekély ár egy kis tánc azért, amit
kap. Egyébként pedig a nővére is ruhátlanul áll modellt, ráadásul nem is
egy férfinak, hanem soknak: diákoknak, akik egész nap a nyálukat
csorgatják, miközben őt bámulják. Christina mégis tisztességesnek érezte
magát, hát miért ne érezze magát ő is annak? Ő legalább csak egy ember
előtt vetkőzött le, nem egy seregnyi piktorinasnak… Másra gondolt, nem
nézte Rossi torzuló arcát, mely már egyáltalán nem volt kedvére való:
kivörösödött, és izzadt, cseppet sem tűnt annak a kifinomult úrnak, akinek
hitte. De elcsitította rossz érzéseit, úgysem tehetett mást. Aztán a férfi az
ágyra lökte, szétfeszítette a lábát, és beléhatolt. Nella felsikoltott, de
türtőztette magát. Hagyta, hogy kitartója azt tegyen vele, amit akar. Úgy
gondolta, ez az ára annak, hogy ebben a miliőben élhet. Remélte, hogy
később jobb lesz.
Ennyi történt. Rossi gyorsan végzett, felvette a nadrágját, megpaskolta a
lány arcát, aztán otthagyta a véres ágynemű közt. Nella nem tört össze.
Christina is megmondta, mindenért fizetni kell – úgy látszik, a
gazdagságért ez a fizetség. Biztos volt benne, hogy a többi feleség és
szajha is így kezdte. Hallotta korábban, hogy az első alkalom fájdalmas, de
utána csodálatos is lehet, ha a férfi szereti. És számára nem volt kétséges,
hogy Rossi szereti, hisz minek bérelne neki házat, adna mellé személyzetet
és halmozná el ajándékokkal. Arra is gondolt, hogy talán így, először,
annyira kívánta már a testiséget, hogy nem tudta fékezni a vágyát. De
legközelebb talán már gyengédebb lesz…
Amikor először ment el Rossival kocsikázni, sétálni a parkban, a férfi
igazi úriemberként viselkedett. De amikor megcsókolta, Nella érezte, hogy
fékezhetetlen vágy tombol benne. Nem is titkolta. Többször is kijelentette,
ha a lány nem lesz az övé, az biztos, hogy elemészti a tűz. Azt is mondta,
hogy egy fenevad marcangolja belül, és semmi, de semmi nem
csillapíthatja ezt a bestiát, csupán Nella csókja és érintése. A lány ezen
csiklandósan nevetett: legyezgette a hiúságát, hogy egy ilyen előkelő férfi,
aki bárkit megkaphat, tőle érzi magát úgy, mintha egy vadállat tépné a
belsőjét. Tőle még soha senki nem érezte úgy, hogy elhamvad a
lángolástól – még Picco sem, aki pedig gyerekkora óta a szerelmével
üldözte. Picco, a péklegény, aki majd’ mindennap elkísérte a
kalapszalonba, de olyan mamlasz volt, hogy csak egyszer merte
megcsókolni. Pedig jóképű fiú volt, sokkal csinosabb, mint Rossi. De hát
mit ér a szép külső, ha lyukas a zseb? De az a mamlasz csók mégis eszébe
jutott az első este, amikor a véres ágyneműben ücsörgött és próbálta
megnyugtatni magát, hogy ennek így kellett történnie, mert a szeretkezés
ilyen, és lesz ez még jobb is.
Csakhogy nem lett. Másnap is épp ugyanaz történt, mint az első napon,
azzal a különbséggel, hogy Rossi egy drágaköves nyakláncot tett a
nyakába, de most már mást is elvárt érte. Olyasmit, amit Nella nem is
gondolt, hogy valaha meg kell tennie. Térdre kényszerítette, megragadta a
haját, és az ágyékához nyomta a fejét. A lány azt hitte, abban a pillanatban
megfullad. Küzdött a hányingerrel, öklendezve próbált ellenállni, de a férfi
erősen tartotta a fejét, és nem engedte el. Közben pedig azt lihegte, hogy
imádja a száját.
Nellának kétségei támadtak az igazi szerelemmel kapcsolatban, és szinte
várta, hogy Rossi inkább a szemérmét vegye birtokba. Mert az a fájdalom
elviselhetőbb volt, mint az undor, amit térden állva érzett…
A férfi ismét otthagyta, most a földön, összegörnyedve, csak a hajára
nyomott egy csókot búcsúzóul, és annyit mondott:
– Csodálatos vagy. Nincs még egy ilyen szajha Rómában! Minden pénzt
megérsz.
 Nella döbbenten bámulta a virágmintás szőnyeget, és nem értette, még
mindig nem értette az egészet. Hisz Rossi azt mondta neki, hogy szereti.
Elhalmozza ajándékokkal. Aztán pedig leszajházza? Eleinte nem állt neki
össze a kép. Akkor, tizenhét évesen idő kellett hozzá, hogy felfogja, ez a
szó, szerelem, semmit sem jelent Rossinak.

Fázott, de nem akart visszamenni a szobájába. Összefonta maga előtt a

karjait, úgy sétálgatott. Fájtak az emlékek. Fájt, hogy ennyire buta és
felszínes volt. Mire rájött, hogy mit tett, és mire rájött, hogy nincs az a
gazdagság, ami megéri, hogy naponta megalázzák, már késő volt. Ott, a
földön ülve megértette, hogy Rossi őt megvásárolta. Megvette a
szolgáltatásait, és kifizette néhány ruhával és kalappal. Megértette, hogy
semmivel sem jobb, mint egy ringyó – talán csak annyival, hogy nem
fekszik ágyba fűvel-fával. Csak Rossival. Aki ezért egy olyan életet ad
neki, amilyenre mindig vágyott. Persze, szerelemre is vágyott, de arra
kevésbé, mint a gazdagságra. Tehát jobban teszi, ha megfizeti az árát a
fényűzésnek, és nem sopánkodik. Eltűri, amit el kell, és közben lubickol a
pompában.
A második nap, a szőnyegen ülve, erre jutott. Nem hitte, hogy ez csupán
légvár, melyet a vágyaiból épített, és amit a férfi hazugságai támasztottak
alá. Akkor még nem tudta, hogy egy látszatboldogságot vásárolt a testével.
Harmadnap, kissé meggyötörten, elment Christinához. Előtte betért egy
zálogházba, és az előző nap kapott, drágának látszó nyakláncot eladta a
zsidónak, aki ahhoz képest, amit Nella gondolt, igen kevés pénzt adott
érte. A pénzből kiszámolta azt, amit korábban elvett a lakbérre szánt
összegből, és elvitte a nővérének. Christina úgy nézett rá, hogy majdnem
kibökte, nem ezt akarta. De nem bökte ki. Azt hazudta, hogy boldog, és
egy cseppet sem bánja, hogy így döntött. Pedig akkor azért már motoszkált
benne, hogy mégsem erre vágyott. Mégis próbálta magát meggyőzni, hogy
ez így természetes. A férfiak disznók, akiket nem érdekel más, csak a
vágyuk, és azt ilyen állatiasan elégítik ki.
Aznap este szomorú volt. Az esze hiába hajtogatta, hogy majd
megszokja, a szíve tudta, megalázták, és ő tehet róla. Hibáztathatja Rossit,
de ezt bizony magának főzte, és ki kell hoznia belőle a legtöbbet, amit tud.
Úgy döntött, leigázza a férfit. Nincs más választása, mint rabul ejteni,
hogy aztán úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Sokat tanult a lánytól, aki a
házukban lakott és a testét árulta, csak nem hitte, hogy egyszer majd
használnia is kell a tudását. Méghozzá a túléléshez. Mégsem vallhatja be a
nővérének, a ház lakóinak, hogy igencsak pórul járt, és egy cseppet sem
olyan fényes ez a nagy szerelem, mint hitte. Ugyanakkor igen kevés kedve
volt most már elbűvölni Rossit: az előző napi térdeplés óta undorodott még
a gondolatától is, hogy újra a magáévá teszi.
Csakhogy az az este másképp alakult. Nellának már attól hányingere
támadt, amikor meghallotta a férfi lépteit. Rettegett, hogy újra arra
kényszeríti, hogy szolgálja ki mocskos igényeit, de más történt. Rossi
virágcsokorral, pezsgővel érkezett, megcsókolta, és töltött az italból. Úgy
bánt vele, mint egy szerelmes férfi: bókolt és viccelődött. Tekintetéből
sütött a vágy, de tartóztatta magát. Nellát elbódította a pezsgő. Egy
pillanatra elfelejtette az előző éjszakát, és megint azt hitte, jól döntött,
amikor igent mondott. Rossi úgy ért hozzá, ahogy a lány régen elképzelte,
milyen a szerelmeskedés. Lassan, simogatva vetkőztette le, és úgy szerette,
hogy Nella végül sikoltott a gyönyörtől. A gyönyörtől és a döbbenettől,
hogy ilyen kéj létezik. A férfi úgy hagyta magára, hogy a lány azt kívánta,
bárcsak ne menne el, bárcsak újra és újra a magáévá tenné. Úgy érezte,
mintha nem is ugyanaz az ember ölelte volna, mint egy nappal korábban,
és azt akarta, hogy soha ne érjen véget ez az ölelés. Kábultan és
elégedetten feküdt az ágyban, ajkán mosoly játszott, miközben
mutatóujjával megsimogatta duzzadtra csókolt ajkát.
Egész nap vidáman készült az estére. Tudta, Rossi újra jön, és biztos
volt benne, hogy ismét különleges élményben részesíti. A szakácsnőnek
kiadta, hogy mit főzzön (remélte, hogy eltalálja a férfi kedvenc ételét), a
szolgát ugrasztotta, hogy vásároljon pezsgőt, ő pedig a legcsinosabb
ruháját vette fel, mely kiemelte minden gyönyörre vágyó porcikáját. A
tükör előtt szemlélte magát és elégedetten állapította meg, hogy Rossi
nyilván képtelen lesz neki ellenállni. Csak egyvalami hiányzott. Mély
dekoltázsa szinte kiáltott azért a drágaköves nyakláncért, amit a férfitől
kapott. Már bánta, hogy hirtelen felindulásból eladta, hogy visszavigye a
pénzt Christinának. Meg kellett volna tartania a nyakéket: gyönyörűen
ment volna ehhez a ruhához. Aztán elmosolyodott, és arra gondolt, Rossi
bizonyára vesz neki másikat. Neki ez nem jelenthet problémát.
Bársonyszalagot kötött a nyakába a nyakék helyett és megállapította, hogy
így is csinos – legközelebb pedig már bizonyára egy új ékszer ékesíti
majd.
A férfi valóban meg is érkezett, örült a pezsgőnek, örült a vacsorának,
majd a tekintete megállapodott a lány dekoltázsán.
– Miért nem vetted fel a nyakéket, amit tőlem kaptál? – tette fel a
kérdést.
És Nella bevallotta, hogy zálogba adta, hogy a nővérének pénzt adjon.
Bevallotta, noha már az első mondat után látta, hogy Rossinak elsötétedik
a tekintete. Látta, hogy dühös, de az előző éjszaka után most nem félt tőle.
Hitte, hogy a férfi szereti annyira, hogy elnézi neki, amiért az ajándékát
zálogba csapta. Ostoba volt. Most már tudta, de akkor naivan azt gondolta,
Rossi csak nevet majd, és azt mondja: „Te kis buta, miért nem kértél tőlem
pénzt?”
Ehelyett egy hatalmas pofont kevert le neki. Akkorát, hogy a lánynak
csengett tőle a füle. Megszédült és a falnak esett, majd a földre hanyatlott.
Nem érzett fájdalmat, nem érzett semmit. A váratlan pofon olyan erővel
csapta neki a falnak, hogy hirtelen azt sem tudta, mi történik körülötte.
Nem ájult el, de nem sok hiányzott hozzá.
Az első rúgást sem érezte még, de a másodikat, ami a gyomorszáját érte,
már igen. Összegörnyedt a földön, próbált minél kisebbre
összegömbölyödni, hátha nem érzi a többit olyan fájdalmasnak, de Rossi
tombolt. Ordított, hogy nem azért költi rá a pénzt, hogy a nyomorult
nővérének adja, és mit képzel a kis szajha… Egyre jobban fájtak az ütések
és a rúgások, aztán jótékony sötétség borult rá.
Reggel tért magához. A padlón feküdt, meztelenül, és amikor
megmozdult, belenyilallt a hátába a fájdalom. Nagy nehezen az ágyhoz
kúszott – felállni még nem bírt. Hosszú ideig próbálta összeszedni magát,
majd lassú, óvatos mozdulatokkal feltornázta magát az ágyra. Egész nap
feküdt. Estére jobban lett annyira, hogy fel tudott kelni. Belenézett a
tükörbe, és elszörnyedve látta, hogy a teste tele van zúzódásokkal.
Meglepő módon azonban az arcán egyetlen vörös folt éktelenkedett
csupán: az első pofon nyoma.
A kereveten megtalálta az alsóruháját, felvette, majd kinyitotta a
szekrényt, hogy valami mást vegyen elő, de döbbenten látta, hogy a szép
ruhák mind eltűntek, és a kalapoknak is hűlt helye. Csak az a ruha lógott
ott, amiben érkezett. Az az akkor még szépnek hitt öltözék, amit a
lakbérből vásárolt, hogy elbűvölje gazdag udvarlóját. Magára húzta, de
begombolni nem tudta a hátán: a karjai nem engedelmeskedtek. Beledugta
a cipőbe a lábát – alig tudta befűzni, az ujjai is fájtak –, majd lassan
körülnézett. Kereste, hátha talál még valamit, de a szobát kiürítették. Se
egy csipkekesztyű, se egy gyöngyös kistáska, se a pénz nem volt sehol,
ami a nyakékből maradt.
Nem ért rá elkeseredni. Tudta, legfeljebb egy-két órája maradt addig,
mire Rossi újra megjelenik. Kilépett a szobából, és a korlátba kapaszkodva
egyesével vette a lépcsőfokokat. Hosszú percekig haladt lefelé, de senkit
nem látott. Se a szakácsnő, se a szolga nem kerültek elő. Nem bánta.
Sántítva érte el a bejárati ajtót, és lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban
nem engedett. Újra megpróbálta, újra és újra, mire rájött, be van zárva, és a
kulcs nincs benne a zárban. Rángatta az ajtót, de mindhiába. A zajra
megjelent a szolga, majd néhány pillanattal utána a szakácsnő is. Gúnyos
mosollyal nézték a vergődését.
– Hiába rángatja, nem fog kinyílni. Az úr azt mondta, zárjuk be. Menjen
a szobájába! – szólalt meg a szakácsnő, és a hangjában egy csepp
együttérzés sem volt.
– Engedjenek ki! – kiáltott Nella, és még egyszer megrántotta a
kilincset.
– Nem lehet – rázta a fejét a szakácsnő, és látszott, hogy élvezi a lány
szenvedését. – Az úr azt is mondta, ha nem viselkedik jól, vigyük a
szobájába, és zárjuk be. Étlen-szomjan egész napra. Szóval jobban teszi a
naccsága, ha magától visszamegy – emelte fel a mutatóujját, és a lépcső
felé mutatott.
Nella nem tudott józanul gondolkodni. Nem értette, hogyan tarthatják
rabságban. Nem értette, hogyan történhetett ez meg, hisz Rossi az előző
nap még a legcsodálatosabb ajándékban részesítette, mára pedig bezáratta
egy tenyeres-talpas szakácsnővel és egy sunyi képű szolgával a házba.
A nő megvonta a vállát.
– De ha akar, itt is maradhat a kövön. Engem aztán nem zavar. Csak ne
ordítson, mer’ Tibo felviszi a szobájába, és ő aztán nem finomkodik –
bökött a fejével a rókaarcú szolga felé, aki sokatmondó képpel
elvigyorodott. Nella látta, hogy a férfinak még kedve is volna őt jól
meggyötörni. Érezte, ez a két ember nem fog neki segíteni. Kárörvendő
mosolyukból arra következtetett, alig várják, hogy élvezhessék a kínjait.
Lassan elindult a lépcső felé. Nem nézett a szolgákra, arra koncentrált,
hogy egyenesen tartsa magát. Bármennyire fájt is minden porcikája,
felbicegett a lépcsőn, majd miután beért a szobájába, bezárta az ajtót. Ott
végre elengedte magát, és az ágyra rogyott. Zokogott. Hangtalanul, hogy
ne érezzenek elégtételt a börtönőrei. Tudta, hogy ilyen állapotban nem tud
megszökni és azt is, hogy Rossi este ismét eljön, hogy elvegye a jussát.
Egyelőre nem volt terve. Már attól elfáradt, hogy megjárta a lépcsőt.
Kínzója azonban nem jött. Rettegett egész éjszaka, hogy vajon mikor
bukkan fel váratlanul, de a férfi nem érkezett meg. Nyert egy napot, hogy a
sebei gyógyuljanak.
Két nap múlva Rossi ismét eljött és úgy tett, mintha mi sem történt
volna. Elvárta, hogy Nella kiszolgálja, majd otthagyta. A lány nem mert
kérdezni. Addig örült, amíg nem verte meg. Tudta, hogy az a csodálatos
éjszaka nem tér vissza többé. Már tényleg csak egy rab szajha volt, akit a
végén még ki sem fizetnek. A férfi jött, kitöltötte rajta a vágyát úgy, ahogy
akarta, majd otthagyta. Az ajtót továbbra sem nyitották ki, a szakácsnő és a
szolga valóban a börtönőrévé váltak. Nella kezdte úgy érezni, hogy lassan
elszakad a valóságtól. Hiába próbált kiszabadulni, képtelen volt
megszökni. A szolgák jó munkát végeztek és egy percig sem voltak
hanyagok, nem hibáztak. Soha nem hagyták nyitva az ajtót, és figyelték őt.
Az ablakon sem tudott kiszökni, hisz mindegyiken kovácsoltvas rács volt –
először azt hitte, a biztonsága érdekében.
Már épp kezdte feladni, már épp kezdett beletörődni, hogy rabságban éli
le az életét, amikor váratlanul egy nagydarab pap jelent meg a házban a
társával. Nem tudta, hogyan tört be, honnan tudta, hogy ő itt van és ki kell
szabadítani, de már nem is érdekelte. Félt tőle is, félt elmenni vele, de a
pap egyszerűen felkapta és vitte. Nem ellenkezhetett. Őt küldte Christina.
Giorgio Valentini atyát…

– Hát itt vagy… – hallotta meg a hát mögül Angelo Falcone hangját. –
Alig vártam, hogy láthassalak.
Nella megfordult, és a férfira mosolygott.
– Gyere, Angelo, ma különleges éjszakánk lesz.
– Éjszakánk? – vonta fel meglepetten a szemöldökét a férfi. – Ezt úgy
érted, hogy…
– Úgy – bólintott a lány, és megfogta a férfi kezét. – Gyere!
 6.

Marcónak több mint egy órát kellett várnia, mire Laurentino Marcetti
felbukkant. A kaszinó népe már igen jól mulatott, nehéz szivarfüst és az
alkohol szaga járta át a termet. A báró egyedül érkezett, és úgy tűnt, nincs
jókedvében. Amint meglátta Marcót, intett neki, és az egyik üres sarokba
invitálta. Amint leültek, a pincér megjelent az asztalnál, a báró pedig
nyomban dupla adag grappát rendelt magának, amit, amint a felszolgáló
kihozta, nyomban fel is hajtott. Majd rendelt egy újabb adagot. Fiore
azonnal tudta, hogy történt valami. Nem lepődött hát meg, amikor Marcetti
rögtön a tárgyra tért.
– Eltűnt egy személy, aki fontos a számomra.
Marco felvonta a szemöldökét, és úgy tett, mint akit váratlanul ér a hír.
– Kicsoda? Segíthetek?
Marcetti ingatta a fejét, és belekortyolt a grappába.
– Azt remélem. Signorina Alba tűnt el, nyomtalanul, mintha elnyelte
volna a föld.
– Oh… dőlt hátra Marco. – A szép kisasszony. Nos… talán csak
elutazott…
– Nem – rázta a fejét Marcetti, és keményen nézett Marcóra. – Soha
nem utazna el a tudtom nélkül.
 Fiore előrehajolt.
– Mikor látta utoljára, báró úr?
– Két napja, itt a kaszinóban, és utána… De aztán elment tőlem, és azóta
nem került elő. Tartok tőle, hogy baja esett.
Marco érezte, hogy a férfi idegessége nem valódi. Nem tudta pontosan,
mi zavarja, hisz Marcetti vedelt, mint egy bánatos szerelmes, felkérte,
hogy segítsen neki, mégsem hitte el neki, hogy valóban aggódik a lányért.
Arra gondolt, talán épp ő üldöztette, talán Alba nem akart megtenni
valamit, amit várt tőle, talán a lány rájött, hogy nem ez az ő világa és ki
akart szállni…
– Értem. Ha Rómában van, megtalálom.
A báró bólintott.
– Mit tudott meg a Salarióban történt gyilkosságról?
Marco nagy levegőt vett.
– Úgy tűnik, a férfit erős felindulásból ölték meg. Mintha valaki bosszút
állt volna rajta. A negyedben azt pletykálják, a felesége gyilkolta meg,
mert ütötte-verte, rosszul bánt vele. Megelégelte, és ledöfte.
Marcetti merőn nézte Marcót. Olyan mély volt a pillantása, hogy Fiore
semmit nem tudott belőle kiolvasni. Mintha a pokolba tekintett volna le.
– És a nő? Hol van? Kikérdezte?
– Az asszony eltűnt. Másnap a lányaival együtt ismeretlen helyre
távozott. Azt mondják, megszökött, mert félt, hogy a férje társai bosszút
állnak rajta.
A báró elfordította a tekintetét.
– És maga tudja, hová ment?
Marco megrázta a fejét.
– Még nem. De rövidesen kiderítem. Nem hiszem, hogy van pénze.
Nem juthatott messzire…
 – Azt gondolja, hogy a feleség volt a gyilkos?
– Igen. Meggyőződésem, hisz miért tűnt volna el, ha nem bűnös?
– Valóban… Logikus. Az asszony gyűlöletből megölte a férjét, mert
nem látott más megoldást a szabadulásra… Lehetséges. Mégis… nekem ez
így túl egyszerűnek tűnik…
– Egyszerű és teljes mértékben lehetséges – bizonygatta Marco, és csak
reménykedni tudott benne, a másik ezt elhiszi. – Tudja, hány meggyötört
feleség támad a férjére? Főképpen álmában. Amikor nem tud védekezni.
– Nem, nem tudom. Sok?
– Elég sok – bólintott Marco. – Nem ritka a családon belüli gyilkosság.
– Ennek ellenére szimatoljon tovább! – utasította komoran Marcetti.
– Ahogy kívánja, báró úr. És igyekszem megtalálni signorina Albát.
Tudja esetleg, hogy hol lakik?
A férfi megrázta a fejét.
– Valahol a tisztviselő negyedben. De nem tudom pontosan, soha nem
jártam nála. Itt vagy az én házamban találkoztunk. De ne engem
kérdezgessen, találja meg! Tudja ki ő, látta már, meg is próbálta elcsábítani
tőlem…
– Nem tudtam, hogy az öné – vágott közbe Marco, közben pedig tudta,
hogy Marcetti hazudik. Biztos volt benne, pontosan tisztában van azzal,
hol él a szeretője.
– Időben megtudta – meredt rá a báró, és felhajtotta az italát. – Holnapra
legyen eredmény. Most elengedem. Gondolom, van mivel elfoglalnia
magát…
Úgy intett, hogy Marco számára egyértelmű volt, mennie kell. Marcetti
azt várja tőle, hogy ne itt henyéljen, hanem keresse meg a nőjét.
Kilépett a kaszinóból és megcsóválta a fejét. Alba-Reginát nem kellett
keresnie, ahogy Nano özvegyét sem. Az azonban rendkívül érdekes kérdés
volt, mégis ki lehet az a fiatal férfi, aki megölte Nanót, és aki ezzel a
tettével rabul ejtette az özvegy szívét? És még érdekesebb kérdés, hogy
miért ölte meg azt a gazembert? Abban biztos volt, hogy nem lehet Nano
valamelyik társa, és Marcetti parancsára sem történhetett a gyilkosság,
mert akkor nem kerestetné az elkövetőt. Felsóhajtott. Úgy érezte, minél
több információhoz jut, annál kevesebbet tud.
Az intézet felé haladt. Tisztában volt vele, hogy Christina nem örül majd
a látogatásának, de szólnia kellett, hogy Nella holnap már beköltözik a
kaszinó feletti szobák egyikébe, és este már találkozhat is Marcettivel. Azt
is remélte, hogy Regina emlékszik majd mindenre, és beszámolt Leonának
vagy Christinának arról, miért menekült a Sorores falai közé.

Hátulról közelített, a kaput most elkerülte. Késő volt, ilyenkor már

furcsállanák a nővérek, ha megjelenne. Kinyitotta a titkos ajtót, majd
gondosan bezárta maga után.
Nem azt érezte, mint máskor, amikor ezen itt belépett. Mindig
izgalommal töltötte el a tudat, hogy rövidesen Christina meztelen testét
öleli, odaadó csókját érzi. Most azonban tudta, a nő távolságtartó és hűvös
lesz, talán még haragos is. Még soha nem érezte úgy, hogy nincs kedve
Christinával találkozni. Mindig volt kedve, mindig boldog volt, ha látta, de
most először érezte azt, hogy szívesebben venné be magát inkább az
irodájába, még akkor is, ha az olyan üres, akár egy kripta, mióta signora
Totti a kórházban tölti a napjait.
Halkan haladt a folyosón, a szobához érve megállt egy pillanatra, és
óvatosan kopogott. Nem kapott választ. Újra kopogott, de még mindig
semmiféle hang nem szűrődött ki, ezért lassan benyitott. A szoba üres volt,
még egy gyertya sem pislákolt. Belépett, és egyenesen az ablak alatti
asztalkához ment, hogy meggyújtsa a lámpást. Az ágy érintetlen volt, a
selyemköntös keresztben feküdt rajta, gondosan odahajtva. Látszott, hogy
a nő nem az ágyból ugrott ki, hanem le sem feküdt még. Fiore ránézett a
zsebórájára. Tizenegy. Christina ilyenkor már rég ágyban volt, hacsak épp
nem portyázni mentek a fekete csuklyás köpenyükben, mint a bosszú
angyalai.
Dühösen járkált fel-alá. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy
azok hárman ismét kimentek megbüntetni valakit, és Christina még arra
sem vette a fáradságot, hogy neki szóljon. Pedig tisztában volt vele, most
minden lépése veszélyes. Talán figyelik is, nem lehet tudni, ki az ellenség,
és ő éjnek évadján mégis kijárkál a biztonságos falak mögül, ahelyett,
hogy meghúzná magát. Hát honnan veszi a bátorságot? Hogy képzeli,
hogy veszélyt hoz a saját fejére?
Marco iszonyatos dühöt érzett. A felelőtlenség és a gyerekes bosszúállás
olyannyira felbosszantotta, hogy észre sem vette, dübörögnek a léptei a
fapadlón. Váratlanul feltárult az ajtó, és ő Christina mérges, lesújtó
tekintetével találta magát szemközt. Abban a pillanatban érezte, hogy nem
a nő viselkedik gyerekesen, hanem ő maga, ahogy tehetetlenségében
rohangál a szobában, mint egy oroszlán a ketrecében.
– Te meg mit művelsz? – ripakodott rá Christina fojtott hangon, majd
gyorsan bezárta maga mögött az ajtót. – Már az iskola folyosójáról
hallottam, hogy itt zajongsz, mint egy elmeháborodott. Még szerencse,
hogy egyedül jöttem. Sosem tudtam volna kimagyarázni, hogy mit keresel
a szobámban az éjszaka közepén.
– Te itt vagy? Nem mentél ki az intézetből? – meredt rá értetlenül
Marco. Olyannyira belelovallta magát abba, hogy a szerelme
ostobaságokra készül, hogy el sem akarta hinni, hogy ott áll előtte.
– Eszemben sem volt. Nem őrültem meg! – csattant fel a nő. – Azt
hiszed, bolond vagyok, hogy ilyen helyzetben magánakcióba kezdek?
– Bocsáss meg! Valóban ezt hittem, amikor nem találtalak itt, és az
ágyad érintetlen volt. Ilyenkor már mindig a szobádban vagy, és…
– És te azt gondoltad, a vitánk miatt valami eszelős tettre ragadtatom
magam, igaz? Ennyire nem ismersz, Marco? Gondolkodom, érted?
Gondolkodom… – dühöngött tovább Christina, majd nagy levegőt vett, és
az ablakhoz lépett. – Nem követett senki?
– Nem – rázta a fejét a férfi. – De mégis, te mit gondoltál volna a
helyemben? Nemegyszer fordult már elő, hogy éjszaka a Salarióban
büntetgettetek, most miért hittem volna mást?
– Talán azért, mert tudod, hogy nem vagyok őrült. Nem igaz?
Egyébként miért jöttél?
– Már ok kell ahhoz, hogy meglátogassalak? – vonta fel a szemöldökét a
férfi.
Egy cseppet sem tetszett neki az este alakulása. Úgy tűnt, pontosan azt
kapja, amire számított. Hűvös kimértséget és egy hatalmas szakadékot
kettőjük között, amit fogalma sem volt, hogyan szüntessen meg. Nem
érezte magát bűnösnek, amiért kimondta, amit gondolt. És még mindig
úgy hitte, Christina felelőtlen, amikor éjszakánként idegen férfiakat
reguláz meg, és ezzel veszélybe sodor mindent, amit felépített.
A nő megvonta a vállát.
– Mostanában úgy tűnik, igen.
– Nem én akartam így, Christina. Elmondtam a véleményemet, te pedig
megsértődtél.
– Kérhettél volna bocsánatot.
– Nem hiszem, hogy van miért bocsánatot kérnem. Az őszinteségért
nem kell elnézést kérni.
– Szóval most is úgy gondolod, hogy ostoba, felelőtlen játékot játszom,
és nem látod be, miért teszem. És most is úgy gondolod, hogy istennek
képzelem magam és ezzel az intézetet és a lakóit veszélybe sodrom…
– Igen, drágám, így gondolom. Főleg azért, mert féltelek.
– Hát ne félts! – csattant fel a nő. – Ne akard megmondani, mit tegyek!
Ne akarj a testőröm lenni! Majd én tudom, hol a határ, és hidd el, minden
lépést gondosan megtervezek.
– Én nem így látom. És féltelek, ha akarod, ha nem. Te pedig azt nem
mondhatod meg nekem, mit érezzek. Nos… – sétált az ajtóhoz Fiore, mert
a feszültség egy cseppet sem csökkent közöttük. – Holnap délben eljövök
Nelláért. Elintéztem a szállását és mindent, amit kellett.
Christina bólintott, de nem szólt egy szót sem.
– Signorina Palmieri mondott valamit? – kérdezte Marco.
– Észnél van, beszél is, de arra sem emlékszik, hogy ő kicsoda.
Amnéziás. Ferrante doktor azt mondja, valamiféle sokk érhette, azért nem
emlékszik. Eddig nála voltam, hátha fel tudunk idézni valamit a múltjából,
de hiába próbálkozott Leona és én is, semmire nem emlékszik. Azt sem
tudja, hogy került hozzánk.
– Emlékeztetted a nevére?
– Nem – rázta a fejét Christina. – Jobbnak láttam, ha magától tér vissza
az emlékezete. Ráadásul én nem is tudhatnám, hogy ki ő, azt pedig
mégsem mondhatom el neki, hogy tőled tudom, ő egy úri szajha… Én ezt
hagynám a jótékony homályban. Talán el is felejti, hogy mivel
foglalkozott, és boldog tudatlanságban éli majd tovább az életét.
– Kétlem – húzta el a száját Marco. – Alba az egyik kulcs Marcettihez.
És a mi kezünkben van. Lehet, hogy nem vagyok olyan jótét lélek, mint te,
drágám, de én szeretném biztonságban tudni az intézetet. És signorina
Palmieri ebben segíthet. Nekem fontosabb, hogy te ne legyél veszélyben,
mint az, hogy ennek a lánynak a cseppet sem ártatlan lelke ne sérüljön.
Úgy gondolta, semmi értelme a további vitának. Érzése szerint
Christina, ebben a helyzetben, akkor is ellentmondott volna neki, ha
véletlenül egyetért. Talált volna valamit, amibe beleköthet, valamit, amin
máskor átsiklott volna egy mosollyal. Kilépett az ajtón, és otthagyta a nőt.
Nem akart veszekedni… Nem akarta mélyíteni a szakadékot, melyet
egyetlen mondata nyitott kettejük között. Remélte, ha vége ennek az
ügynek, minden visszaáll a régi kerékvágásba…
 7.

Nella elégedetten nyújtózott ki. Egyáltalán nem gondolta, hogy

könnyűvérű, amiért az ágyába engedte Angelo Falconét. Sőt!
Meggyőződése volt, hogy valójában tanulmányt folytat. Épp fontos
tapasztalatot gyűjt, hisz, ahogy Marco Fiore elmondta, lehetséges, hogy
Marcetti bárót minden szempontból el kell bűvölnie. Ezt pedig mi mással
tehetné hatásosabban, mint a szépségével és a párnák közt nyújtott
teljesítményével. Na, persze, akkor igazán hatásos mindez, ha ő maga is
élvezi, nem úgy, mint Rossi esetében – aki csak egyszer mutatta meg neki,
milyen az, amikor két test valóban egymásra talál. A tornatanár azonban
egy cseppet sem mutatkozott önzőnek, kifejezetten az ő kedvét kereste,
ezáltal Nella olyan élményben részesült, melyről a jövőben nem akart
lemondani.
Már tudta, hogy nem fog ide visszatérni. Biztos, hogy nem él majd
apácaéletet, miután lefülelte a bárót. Eszébe sem volt, hogy élete végéig a
tornatanárt és az orvost szédítse, sokkal inkább vágyott arra, hogy minden
férfit megbolondítson, aki csak a hálójába akad. Aztán egyszer majd
bizonyára találkozik egy alkalmas jelölttel, aki mellett lehorgonyoz. Addig
azonban nem tervezte, hogy szűzies életet él.
Oldalra nézett. A jóképű tornatanár ott szuszogott mellette a párnán, a
takaró lecsúszott a derekára, izmos felsőteste teljes pompájában tárult a
lány szeme elé. Nyomban elölről tudta volna kezdeni az ágytornát, de
tisztában volt vele, hogy aludnia is kell. Megtörte a jeget azzal, hogy Rossi
erőszakosságát feledtette Falcone gyengédségével, a rossz élmények közé
végre egy igazán gyönyörteli is került. Így már nem tartott attól, amitől az
első pillanatban, amikor Marco Fiore megkérte a feladatra. Az első
gondolata ugyanis az volt, ha le kell feküdnie a báróval, nem biztos, hogy
úgy reagál majd az érintésére, ahogy a férfi elvárja. És azzal el is taszítja
magától. Persze, ha Marcetti öreg és totyakos, netán kifejezetten undorító a
külseje, akkor rossz emlékek sem kellenek ahhoz, hogy képtelen legyen
eljátszani a szerelmesen vágyakozó lányt. Csak remélte, hogy a báró vonzó
férfi, és a legkisebb erőfeszítésébe sem fog kerülni, hogy elfogadja az
udvarlását. Az fel sem merült benne, hogy Marcettit esetleg hidegen
hagyja a szépsége. Nella úgy hitte, nincs férfi ezen a világon, aki elmegy
mellette. Ha pedig mégis létezik ilyen férfi, az vagy még, vagy már nem
férfi.
Falcone megmozdult, és még lejjebb csúszott róla a takaró. Nella
megnyalta a száját, és nem vette le a szemét a másik kidolgozott testről.
Nem is hitte, hogy ennyire kívánni fogja a testiséget. Sejtette, hogy
bővérűbb Christinánál – és pláne Leonánál! –, de hogy ennyire élvezni
fogja, azt nem gondolta volna. A tornatanár ismét megmozdult, a hasára
fordult, és karját átvetette Nella mellén. Megérezhette, hogy akadályba
ütközött, mert felpillantott, majd lassan, álomittasan elvigyorodott.
– Azt hittem, álmodtam az egészet – dörmögte, és magához húzta a
lányt.
Nella nem ellenkezett, noha már hajnalodott, és tudta, el kell küldenie
lassan a férfit, ha nem akar botrányos helyzetbe kerülni.
– Menned kell, Angelo! Hajnalodik. Nem láthatnak meg.
 – Még van néhány percünk – ölelte még jobban magához a férfi, és a
lány úgy gondolta, úgyis elmegy innen. Ha meglátják őket, akkor sem kell
magán éreznie többé a nővérek megrovó pillantását. Elengedte magát és
hagyta, hogy ismét megtörténjen vele a csoda: kényeztesse a férfi.
Nem gondolt arra, hogy szólnia kellene neki arról, hogy valószínűleg
először és utoljára fekszenek egy ágyban. Nyilván visszatér majd az
intézetbe, hogy meglátogassa a húgait, de eszében sem volt folytatni a
viszonyát a tornatanárral. Hisz előtte állt az élet, a szabadság és a szerelem
lehetősége, amit sajnos egyáltalán nem érzett Falcone iránt. Kedvelte,
leginkább azért, mert úgy csodálta, mint egy istennőt, mert csodálatos,
gyönyörteli dolgokat művelt vele, mert kellett valaki, akin gyakorolhat,
akit elbűvölhet, megbolondíthat, és még mindig egyszerűbb volt őt
behálózni, mint az orvost. Az orvos túlságosan komoly férfinak tűnt –
nyilván nyomban feleségül kérte volna, s ha nemet mond, darabokra tört
volna a szíve. Nella azt gondolta, Angelo könnyedén kezeli a szerelemi
ügyeket. Követi az ösztöneit, nem csap nagy hűhót egy kis
szerelmeskedésből. Ő az a fajta férfi, aki elveszi, amit akar, de nem táplál
súlyos, mély érzelmeket. Ezt gondolta, miközben Falcone olyan
szenvedéllyel ölelte, ahogy még soha senki. De erről is a jövő jutott az
eszébe. Nem a jelen, hanem az, hogy ha ilyen örömet képes okozni egy
egyszerű fickó, vajon mit kaphat egy kifinomult úriembertől?
Nem felejtette el a rossz tapasztalatait. Abban biztos volt, hogy rabigába
többé nem hajtja a fejét. Sem jólétért, sem pozícióért, sem szerelemből.
Ezt az egyet megtanulta. Tudta, jól fog választani. Alaposan megnézi azt
az embert, akinek a szívét is odaadja. Előbb azonban el kellett végezni a
feladatát. Ezt is megtanulta. Előbbre való a közös érdek, mint a sajátja.
Mármint a testvéreivel közös érdek. Más nem nagyon érdekelte, Christina
és Leona azonban igen. Soha többé nem hagyja őket cserben. Ezt már
akkor megfogadta, amikor kimenekült Rossi aranyba csomagolt
börtönéből. Mert tudta, azt, hogy még mindig életben van, még lehet
jövője, a nővérének köszönheti. Ezt pedig nem fogja elfelejteni. Soha.

Miután Falcone boldogan és elégedett képpel távozott, Nella felkelt.

Sajgott a teste, de most nem a fájdalomtól, hanem a jóleső élvezettől. A
tükör előtt meztelenül megállt, és tetőtől talpig lemosta magát. Nem fázott,
a hideg víz sem zavarta. A gondolatai száguldtak, tervezett, noha még
fogalma sem volt arról, milyen lehetőségei lesznek, mit kell pontosan
tennie, mit kell kiderítenie. Ezért azt futtatta végig a fejében, mi mindent
kell még elcsomagolnia, mire lesz szüksége mindenképpen. Még pucéran
ácsorgott, amikor gyors kopogás után benyitott Christina.
– Ah, reméltem, hogy ébren vagy… – lépett be zavartalanul, mire Nella
egy köntös után nyúlt, és magára kanyarította. Nem szégyellte a testét a
nővére előtt, most azonban hirtelen eszébe jutott, hogy akár nyoma lehet a
bőrén az éjszakai szeretkezésnek. – Signore Fiore üzent.
– Mikor hagyod már abba, hogy előttem is hivatalosan beszélsz róla? –
húzta fel a szemöldökét a lány. – Tudom, hogy a szeretőd. Azt hiszed, nem
vettük észre, hogy éjjelente meglátogat? Szerinted mire képeztek ki
bennünket? Egyébként az is lehet, hogy mindenki tudja, csak tisztelnek
annyira, hogy ne tegyék szóvá… Szóval kár titkolnod. Legalábbis előttem.
Kifejezetten bosszantotta, hogy Christina játssza az ártatlan szüzet,
miközben – és ebben teljes mértékig biztos volt – minden éjszaka Marco
Fioréval hancúrozik a lakrészében. Még hogy signore Fiore…! Nevetséges!
Mellesleg irigyelte is a nővérét, mert Fiore az a veszélyes külsejű férfi
volt, akiért megőrülnek a nők. Nem a jóképű, hanem a karakteres,
megmagyarázhatatlan vonzerővel rendelkező fajtából, aki néha úgy nézett
ki, mint egy távolságtartó úriember, néha pedig úgy, mint egy gazember,
aki bármire képes. Az utóbbi időben már inkább csak az úriember arcát
mutatta, de Nella még emlékezett arra az időre, amikor kiszabadították
annak a vadállat Rossinak a fogságából. Fiorénak meglehetősen
meggyötört volt a külseje, de még az is jól állt neki. Ha nem lett volna
annyira összetörve ő is, talán még reménykedett volna, hogy Marco Fiore
őt választja, nem a nővérét. De nagyon össze volt törve, és a férfiakra nem
tudott úgy nézni, ahogy korábban. Még sokáig nem tudott, de eltelt néhány
év, és elmúlt belőle a fájdalom. Csak az óvatosság maradt utána.

Felvont szemöldökkel nézett a nővérére, mire az csak megrázta a fejét,

mintha bolondságokat beszélne, és legyintett.
– Marco délután érkezik. Már ma este az új szállásodon alszol – ült le az
ágyra, és megsimította a takarót. – Rosszul aludtál, hogy így összetúrtad az
ágyat? Izgatott vagy, igaz? Félsz? – Hangjába aggodalom vegyült. – Nem
kell megtenned, ha nem akarod. Kitalálunk mást. Maradj itt, és megoldjuk
valahogy ezt a Marcetti-ügyet…
Nella pár másodpercig merőn nézte a nővérét, majd felkacagott.
– Viccelsz, Christina? Erre a lehetőségre várok évek óta! Igazi kihívás
számomra, hogy végre nem az lesz az évem csúcspontja, hogy a bálra
trenírozom a kisasszonyokat. Boldog vagyok, hogy rám gondoltatok és
igen, rendkívül izgatott vagyok. És ideges is, hisz egy új helyzetben kell
megállnom a helyemet. De nem félek. Felkészült vagyok. Luisa mindenre
megtanított, amire csak lehet. Elboldogulok a legtöbb zárral, bármikor
lefegyverzek egy férfit, és ha kell, ölni is képes vagyok. A csábításról
pedig én oktatom a növendékeket, így talán nekem is menni fog… –
mosolyodott el, és bár a szíve mélyén azért voltak kétségei a képességeit
illetően, ezt soha nem kötötte volna a nővére orrára, nehogy visszatartsa.
Nem a szépségében vagy a vonzerejében kételkedett, inkább attól tartott,
hogy esetleg olyan helyzettel találja magát szemben, melyet nem
megfelelően értelmez, és hirtelen nem jól dönt… Tudta magáról, hogy bár
nem ostoba, az értelmi képességei elmaradnak a testvéreiétől. Ezt persze
igyekezett mindig kiegyenlíteni a külsejével és a testi ügyességével, de
most az eszére is szüksége lesz. Sőt! Arra gondolt, ha konspirálnia kell,
leginkább az eszére lesz szüksége. És ez volt az egyetlen része, amelyben
nem bízott teljes mértékben. Ha kapott időt gondolkodni, akkor megtalálta
a megoldást, de a váratlan helyzetek zavarba hozták. Tisztában volt vele, ki
kell védenie ezeket a helyzeteket, vagy legalábbis felkészítenie magát arra,
hogy ne lepődjön meg, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő
elképzelte, és mindig legyen egy másik terve is, melyet bevethet.
– De soha nem kellett még kémkedned, és ez a báró valóban egy nagyon
veszélyes ember – beszélt közben Christina. – Egy gazember, aki
gondolkodás nélkül megöli azt, aki az útjában áll vagy keresztbe tesz neki.
Féltelek…
– Ne félts! – emelte fel a kezét Nella. – Nagyon óvatos leszek. Nem az a
lány vagyok, aki voltam. Tudod jól…
– Tudom. De azt is tudom, hogy tapasztalat nélkül nagyon nehéz…
– Neked is ment, nem igaz? – húzta fel újra a szemöldökét a lány. –
Nekem miért ne sikerülhetne? Te talán még veszélyesebb helyzetben
voltál, mint én leszek. Egy kolostorba beköltözni, elzárva élni a világtól…
Nos, én legalább folyamatosan tarthatom a kapcsolatot signore Fioréval,
így könnyedén megmenthet, ha bajba kerülök…
– Erre ne számíts, Nella – rázta a fejét idegesen a nővére. – Úgy látom,
nem fogod fel, hogy milyen ember közelébe küld. Nem találkozgathattok,
hogy átadd neki az információkat, mert biztos, hogy Marcetti emberei
figyelni fognak. Azt sem értem, hogy a grófkisasszonyt miért nem
figyelték, vagy hogyan szökött meg a figyelői elől.
Nella megvonta a vállát. Nem akart több figyelmeztetést hallani.
Úgysem tudják felkészíteni. Christina sem ismeri a bárót, mégis
okoskodik, és habár tudta, hogy mindezt féltésből teszi, idegesítette, hogy
nem bízik benne.
– Minden rendben lesz, Christina. Hidd el, képes vagyok felmérni a
helyzetet, és tényleg óvatos leszek. Ez életem nagy kalandja… –
mosolyodott el.
– Épp ezért féltelek – felelte az igazgatónő komoran. – Mert azt hiszed,
ez játék. Véresen komoly feladatod van. Szó szerint. Emberéletek
száradnak ennek a Marcettinek a kezén, és talán még signore Aldionit is
megölte.
– Miért mondod? Előkerült a hullája?
Christina felsóhajtott.
– Nem, nem került elő. De ez még nem jelenti azt, hogy nem halt meg.
Most már elég hosszú ideje nem jelentkezett, könnyen lehet, hogy tényleg
megölték, és úgy elrejtették, hogy senki sem talál rá. Mivel váltságdíjat
senki nem követelt érte, biztos, hogy nem rabolták el. Én úgy hiszem,
nincs életben.
– Ez csak feltételezés, nővérem. Signore Fiore mit mond?
Christina nem vette észre az enyhe gúnyt.
– Ő is ezt mondja. Tőle származik ez a gondolat, és nagyon logikus.
Szóval vigyázz, figyelj, és bármikor veszélyben érzed magad, gyere haza!
Inkább találunk valami más módot… Megvédjük magunkat.
– Nem lesz baj. Csupán egyetlen gondom van… – kezdte Nella, és a
nővére nyomban lecsapott rá.
– Na, ugye, azért te sem vagy biztos magadban…
 – De, biztos vagyok. Nem a feladatról akartam beszélni. A bál aggaszt.
Néhány nap múlva a lányaink ott állnak majd a vizslató szemek előtt…
nélkülem.
Nellát ez valóban jobban aggasztotta, mint Marcetti báró sötét tettei.
Eddig minden évben hatalmas sikere volt a bemutatójának. A lányok
kitettek magukért, igazi úrihölgyekként viselkedtek, de érezte, az ő
személyes támogatása nélkül el fognak bizonytalanodni.
– Majd én figyelek rájuk. Viszont mondanunk kell valamit a nővéreknek
és a növendékeknek, hogy hová mész. Nem tűnhetsz el csak úgy.
Nella elmosolyodott.
– Ezt én már kitaláltam. Azt mondjuk, hogy a hercegnő meghívott, hogy
utazzak vele Bécsbe…
Christina megcsóválta a fejét.
– A hercegnő itt lesz a bálon.
– Hát intézd el, hogy ne legyen. Ennél nincs jobb indok. Mindenki tudja,
hogy soha nem hagynék ki egyetlen bált sem, hacsak nem kapok olyan
ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani.
– Ez igaz… Nos – állt fel Christina. – Úgyis megyek ma a hercegnőhöz,
megbeszélem vele. Mire Fiore érted jön, tudni fogom a választ. Addig is
tedd a dolgodat, mintha mi sem történt volna.
– Teszem… A mai órákon még átvesszük a hiányosságokat – bólintott
Nella, és tudta, többet nem tehet a sikerért. Amint Christina kihúzta a lábát
a szobájából, a lelke már nem a báli előkészületeknél járt, hanem kint,
Róma éjszakai lámpafényben csillogó utcáin, és a lelki szemei előtt
megjelent egy pompás, vidám és előkelő lokál, ahol mindenki őt bámulja
majd, amint belép… Noha még soha nem járt sem kaszinóban, sem
kávéházban, sem mulatóban, azért el tudta képzelni, ahogy különösen
elegáns hölgyek és urak pezsgőt ízlelgetve csevegnek, évődnek, flörtölnek
egymással. Szinte belepirult az izgalomba. Felvette egyszerű, dísztelen
ruháját, melyet minden nap hordott, és rámosolygott a tükörképére. Tudta,
utoljára látja magát ebben a szürke, jellegtelen öltözékben.
 8.

Marco Fiore körülnézett, de nem látott semmi gyanúsat. Meglepte, hogy

nem követik. Azt gondolta, Laurentino Marcetti minden lépéséről tudni
akar. Igaz, hogy mindenképpen lerázta volna az árnyékát, hisz esze ágában
sem volt Regina Palmieri keresésére indulni. De a báró nem állított rá
senkit. Figyelt, számított rá, észrevette volna, de semmi.
A kávézóhoz sétált. Rizzo ott üldögél, de épp nem a házat figyelte,
hanem egy újságot bújt, úgyhogy nem vette észre, hogy megérkezett.
– Te így figyelsz? Bárki ki- és bemehet az Aldioni házba, te meg semmit
nem veszel észre – szólt rá fojtott hangon a segédre.
Rizzo nyugodtan felpillantott.
– Figyelek. Ha nem settenkednél, észrevettelek volna. Már azt hittem,
gyökeret eresztek itt, kellett valami, amivel lekötöm magam. Amúgy
semmi értelme figyelni ezt a házat. Tudjuk, amit tudunk. Felesleges
időpocsékolás itt ücsörögni naphosszat. Hacsak nem érdekel, hogy mikor
ment el vásárolni a szakácsné, mikor érkezett Lavino. Egyébként sem
éjszaka, sem ma nem járt itt. Vagyis még egy kis légyottról sem tudok
beszámolni. És természetesen Marcetti báró sem bukkant fel ez idáig.
– Nem bizony, mert signore Marcetti az éjszaka a kaszinóban mulatott.
Habár nem láttam, hogy nőtársasága lett volna… Jó. Menj haza Rizzo! Én
most beszélek signora Aldionival.
A nyomozósegéd bólintott.
– Rendben, de később mindent mondj el, amit megtudtál a
szépasszonytól!
Marco csodálkozva nézett rá.
– Nem hittem, hogy valaha bekövetkezik…
– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét Rizzo.
– Hogy téged jobban érdekel az ügy, mint az ágyad vagy egy kurva.
– Az ember változik, Fiore. Megmondtam, hogy nemsokára már nem
fogsz segédként bemutatni. A társad leszek. Mert megdolgozom érte…
Fiore felnevetett.
– Ne nevess, be fogom bizonyítani, hogy nincs igazad.
Rizzo nem nevetett, komolyan nézett a főnökére.
– Legyen úgy, Rizzo – csapott a férfi vállára, és elindult az út másik
oldalán álló Aldioni ház felé.

Az épületnél ismét körülnézett, aztán határozottan megverte a

kopogtatóval az ajtót.
Lépteket hallott. Feltárult a kapu, egy idősebb férfi nézett rá kérdő
tekintettel. Fiore átnyújtotta a névjegyét, majd várt. A szolga beinvitálta az
udvarba, de intett neki, hogy várjon, majd meglepően katonás léptekkel
elsietett. Marco körülnézett. Látta már a házat, habár nem kapott
meghívást, amikor itt járt. Csinos kis udvarban állt. Legutóbb nem vehette
szemügyre, hisz sötét volt, most azonban volt ideje körülnézni. Látszott,
hogy nemigen használják az udvart másra, mint átjárásra. Se egy pad, sem
egy kellemes zug nem hívogatta a látogatót, ugyanakkor a kövekkel
kirakott, örökzöldekkel szegélyezett járda, mely a ház bejáratához vezetett
hangulatos volt, és alaposan karbantartott. A férfi megjelent az ajtóban és
intett.
– Az asszonyom várja önt, signore Fiore – mondta tiszteletteljes hangon.
Marco bólintott, és követte az embert, mintha nem tudná a járást, pedig
minden szegletét az emlékezetébe véste, amikor a nevelőnő segítségével
titkon bejutott ide.
Francesca Aldioni a szalonban fogadta. Kezét nyújtva sietett elé, és
azonnal hellyel kínálta.
– Megtudott valamit, signore Fiore? Tudja, hol van a férjem? – A hangja
izgatottságot sugárzott, a tekintete azonban merev volt. Nem látszott benne
sem riadtság, sem aggodalom, sem valódi érdeklődés, még egy kis
kíváncsiság sem. Semmi. Marco tudta, a nő biztos benne, hogy semmit
sem talált, és nem is fog.
– Sajnos, nem találtam meg a férjét, holott mindenkivel beszéltem,
akinek bármi fogalma lehet az eltűnéséről. Felkerestem signore Aldioni
titkárát, de nem tudott segíteni. Elmentem a kaszinóba, ahová, ön jól
gondolta, valóban gyakorta járt, de sem a vendégek, sem a tulajdonos nem
látta jó ideje, és beszéltem Marcetti báró úrral is, akivel az eltűnése előtti
napon viharos összetűzése volt.
– Valóban? Miféle összetűzése? – kapta fel a fejét a nő, és végre igazi
érdeklődés csillant a szemében.
– Úgy hiszem, nos… hogy egy hölgyön kaptak össze az urak. – Fiore
hazudott. Látni akarta signora Aldioni reakcióját, ami nem is maradt el.
Francesca elvörösödött, majd felpattant.
– Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom, hölgyem. A két úriember egy bizonyos signorina
Alba kegyeiért versengett.
– Alba? Ki a fene az? – csattant fel az asszony, és hirtelen úgy tűnt,
mintha minden előkelőséget levetkőzött volna magáról.
– Egy fiatal lány, mondhatnám gyereklány, aki szeret az urak kedvében
járni némi juttatásért cserébe.
– Egy szajhán veszekedtek? – Az asszony arca egyre vörösebb lett,
Fiore attól tartott, rosszul lesz, de aztán hirtelen a nő hangja megváltozott:
– Biztos benne, hogy signore Marcettivel vitázott? – A szavakat a fogai
közt szűrte, majd a falon lógó képre pillantott. Marco követte a tekintetét,
és ő is a képre meredt. Amit legutóbb nem tudott hová tenni, váratlanul
teljesen világossá vált. A kép Marcettit ábrázolta. Nem volt tökéletes a
portré, de kétségkívül a báróról festették kissé fiatalabb korában.
– Igen, signora Aldioni – nyögte elhűlten Fiore. – Biztos, többen
megerősítették.
– Értem – fordult felé a nő, és a hangja ismét fegyelmezettnek tűnt.
Marco még mindig a képet bámulta. – Látom, észrevette a festményt…
– Igencsak meglepődtem, asszonyom – vallotta be Fiore. – Ha jól
gondolom, ez a kép Marcetti báró urat ábrázolja…
– Nem – rázta a fejét az asszony. – Ő a férjem anyai nagyatyja.
– Ez… khm… érdekes – motyogta Marco, és rá egyáltalán nem
jellemző módon zavarban volt. – Meg mertem volna esküdni, hogy a
báróról készült.
– Nos, a báró és a férjem unokafivérek. Mindketten nagyon hasonlítanak
a nagyatyjukra. – A nő időközben visszanyerte a lélekjelenlétét. – Ha nincs
más jelentenivalója, signore Fiore, akkor talán… – kezdte, mire Marco
felállt.
– Egyelőre sajnos semmi érdemlegeset nem tudtam kideríteni, signora –
csóválta a fejét. – Úgy tűnik, a föld nyelte el a férjét…
– Hogy mondja? – hökkent meg az asszony.
– Csak egy mondás, asszonyom, nem szó szerint értem, ne aggódjon –
mosolyodott el Marco, és már ő is összeszedte magát.
A nő meglepődése sokat elárult számára. Nyilvánvaló volt, hogy
pontosan tudja, hogy Aldionit valóban a föld nyelte el. De vajon hol?

Elgondolkodva lépett ki a házból. Tehát Marcetti és Aldioni

unokatestvérek… Úgy vélte, ez roppant érdekes fordulat, különösen a
széfben talált iratok és képek fényében.
Kocsit fogott, és a Sorores Intézethez hajtatott. Remélte, hogy Nella
készen áll, és azonnal indulhatnak a kaszinóba. Úgy tervezte, hogy út
közben világosítja fel az új fejleményekről. Legalábbis azokról, melyeknek
hasznát veheti Marcetti mellett. Nem gondolta, hogy mindenről be kell
számolnia, mert úgy hitte, Nellának megvannak a korlátai, és tartott attól,
hogy összezavarodik, ha túl sok információ birtokába jut. Még ő sem látta
át az összefüggéseket és félt, hogy a lány esetleg rossz következtetéseket
von le. Netán elkotyog olyasmit a bárónak, amiről egyáltalán nem tudhat.
Marco úgy döntött, Nellának csupán annyit kell tudnia, amennyi feltétlenül
szükséges ahhoz, hogy kikémlelje, kik veszik körül, kikkel tárgyal, merre
jár Marcetti, és ki az a Doria. Érezte, az az ártatlannak tűnő leány
valamiféle kapocs lehet Aldioni és Marcetti között, hisz annyira nem illett
a képbe. Nyugodtan elhitte volna, hogy akár egy szerelmi háromszög, akár
üzleti vita miatt tüntette el a báró az unokabátyját, de a leány arcképe és az
a bizarr szerződés mindent összekuszált. Azt viszont már értette, hogyan
merte Aldioni zsarolni a Farkast. Nyilvánvalóan olyan titkokat tudott róla,
melyeket senki más, és valószínűleg nem is tartott attól, hogy a saját
unokaöccse gyilkolja meg. Mert Fiorénak már egyáltalán nem voltak
kétségei afelől, hogy Paolo Aldioni halott.
 9.

Nehezen haladt az idő. Nellát már nem kötötte le az etikett oktatása, az

utolsó simítások a bál előtt, a lányok ügyessége vagy épp sutasága. Semmi
nem foglalkoztatta, csupán az, hogy mikor nyílik az ajtó, és dugja be a
fejét valamelyik nővér, hogy Christina keresi. A nővére már órákkal
ezelőtt elindult a hercegnőhöz, és Nella kíváncsian várta Katharina
Schillingfürst válaszát. Remélte, hogy az ötletét nem vetik el és mondhatja
azt majd, hogy a hercegnő megkérte, utazzon vele Bécsbe. Ennél jobb
alibit nem találhatott volna ki magának.
Automatikusan figyelte a lányokat. Látta, hogy nem tökéletesek a
mozdulataik, de a gondolatai annyira lefoglalták, hogy csupán apróságnak
tűntek a hibáik. Az, hogy az egyik megmarkolta a csészét, amikor ivott
belőle, a másik idétlenül vigyorgott, a harmadik megpróbálta elvágni
késsel-villával a teasüteményt. Látta, de nem szólt rájuk. Élvezte, hogy
legalább nem duruzsoltak, csak a teáscsészék koppantak néha a
csészealjhoz. A gondolatai folyton a kinti világon jártak és közben a
torkában dobogott a szíve, mert tudta, hogy vízválasztó lesz a távozása.
Elhagyja a biztonságot a bizonytalanért, egy olyan világért, mely egyszer
már megkínozta, és egy olyan kalandért, mely akár végzetes is lehet. De ez
nem tartotta vissza. Bármit szívesen vállalt, ha egy kis izgalmat
csempészhetett az életébe, ahogy azt is vállalta, hogy odaadja magát
Falconénak… És milyen jól tette! Édes volt az az éjszaka, édes, de nem
annyira, hogy elvegye a kedvét a szabadságtól. Elmosolyodott, és felállt.
Tapsolt egyet.
– Álljatok párba, próbáljuk el újra a keringőt! – vezényelte, majd az
ablakhoz sétált. Kipillantott, hátha meglátja Christina kocsiját, közben
meghallotta, hogy felcsendül a keringő dallama. Megfordult, és úgy tett,
mint aki árgus szemekkel figyeli a táncoló növendékeket, de a muzsika
egy elegáns, kifinomult bálba röpítette, ahol nem egymással táncolnak a
lányok, hanem szépen öltözött, jól fésült úriemberekkel, és ahol a csillár
csiszolt kristályai ezerfelé szórják a fényt. Ahol a hölgyek ruhája
selyemből készült, a frizurájukat fodrász bodorította és a hajukban csillogó
diadémokat drágakövek ékesítik. Legalábbis így képzelte. És hitte, hogy
eljut egy ilyen estélyre, és ott ő lesz az est királynője. Mert semmiben sem
fog különbözni a többi hölgytől. Illetve mégis: szebb lesz és csinosabb,
mint bármelyikük. Marcetti báró volt az útlevele ebbe a világba, és úgy
döntött, minden igyekezetével azon lesz, hogy ezt az útlevelet okosan
használja fel.
Újra kipillantott az ablakon, és legnagyobb örömére meglátta a nővére
kocsiját, ahogy behajt az udvarba.
– Köszönöm, lányok, elég is lesz! – csattant a hangja, majd magyarázat
nélkül kirohant a teremből. Nem törődött azzal, vajon a növendékek mit
gondolhatnak róla, milyen találgatásoknak adott táptalajt, csak a hercegnő
válaszára volt kíváncsi. Futva érkezett az udvarba, hamarabb leért, mint
hogy Christina kiszállt volna a kocsiból.
– Hát te? – pillantott rá meglepetten a nővére, amikor a kocsis kinyitotta
előtte az ajtót. – Nem órát tartasz?
– De igen – toporgott a lány idegesen. – De tudni akarom a hercegnő
válaszát. Szóval?
– Szóval elfogadta a tervedet, habár meglehetősen sokat kellett
győzködnöm. Nem szokványos, hogy éppen ő nem vesz részt az intézet
bálján, aki fő támogatónk. De végül megértette, hogy nincs más
lehetőségünk arra, hogy téged fedezzünk. – Christina halkan, szinte
suttogva beszélt, miközben a húga karját fogva húzta őt maga után, hogy a
kocsis ne hallja a mondandóját. – Ugyanakkor igazán megbeszélhetnénk
ezt a szobámban is, mert nem szeretném, ha valaki kifülelné, mit
tervezünk. Sem a pánikra, sem a pletykára nincs szükségünk.
– Jó, jó, de tudod, mennyire izgatott vagyok – mosolyodott el Nella, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. – Tartottam tőle, hogy a hercegnő lefújja
az egészet. Nekem nincs jobb ötletem, hová tűnhetnék el hetekre, akár
hónapokra. Ő az egyetlen, aki megfelelő mentséget tud számomra
biztosítani.
– Igen. Ezért is igyekeztem minden erőmmel meggyőzni. Signore Fiore
nem járt még itt?
Nella a fejét rázta.
– Ha itt járt volna, már nem lennék itt… vagy vele lennék a szobádban,
nem itt topognék körülötted.
– Igaz. Örülök, hogy még nincs itt. Nem szerettem volna kutyafuttában
elbúcsúzni tőled. Menjünk a szobámba!… A lányoknak mit mondtál,
amikor otthagytad őket az órán?
Nella elhúzta a száját.
– Nos… semmit. Csak azt, hogy mára végeztünk.
– Elrohantál anélkül, hogy megmondtad volna nekik, hogy mit
csináljanak? – Christina elképedve nézett a húgára.
– Igen… Mérhetetlenül izgatott vagyok. Úgy ver a szívem, majd’ kiesik.
– Na, épp ez a baj, Nella. Túlságosan ideges vagy, és ez látszik is rajtad.
Higgadtnak kell maradnod, különben már az első napon kiderül, hogy
egyáltalán nem az vagy, akinek mutatod magad. Ezért féltelek – csóválta a
fejét Christina, és az aggodalom ráncba vonta a homlokát.
– Ne félts! Ha már ott leszek, összeszedem magam – bizonygatta
megriadva a lány, és igyekezett összeszedni magát. Egyáltalán nem
vágyott rá, hogy az idegességét látva a nővére lefújja a kalandját. – Nem a
feladattól vagyok ideges, és valójában nem is ideges vagyok, hanem lelkes
és izgatott. Ez jó, Christina, ez nagyon jó! Nem kellemetlen, hanem
nagyon is kellemes állapot. Mintha lebegnék a föld felett… érted?
– Nem értem – bámult rá a testvére. – Nem értem, mert úgy viselkedsz,
mintha nem lenne önuralmad. Mintha elment volna az eszed. Mint egy
eszelős kis bakfis, aki először mehet bálba. Nella, képesnek kell lenned
parancsolni az érzelmeidnek. Az agyad irányítson, ne a szíved. Ne a
nagyravágyásod, a kíváncsiságod, hanem az eszed.
– Úgy lesz, Christina, hidd el, ez csak a várakozás izgalma – toporgott
zavartan Nella, és az alsó ajkába harapott. – Hol késik már Marco?
– Már csak Marco? – pillantott rá élesen a nő. – Ne vesd el a sulykot,
Nella! Signore Fiore nem a barátod.
– Nem az enyém, ez igaz… – nevetett fel a lány megkönnyebbülve,
hogy témát váltottak, és rákacsintott a nővérére.
Christina legyintett, és belépett az irodájába. Levette a köpenyét, és leült
az asztalához, majd intett a húgának, hogy üljön le.
– Nagyon fontos, hogy mindig, érted, mindig uralkodj magadon. Ha
csak egyszer is kiesel a szerepedből, az életeddel játszol.
– Tudom – bólintott Nella, és valóban igyekezett nyugalmat erőltetni
magára. De olyan nehéz volt. Már kint akart lenni az intézetből, már az új
életét akarta tervezgetni, sőt már a kaszinó sűrű levegőjét szívni, és látni
azt az embert, akit végzetesen el kell csábítania.
 – Szeretlek – pillantott rá váratlan gyengédséggel Christina. – Nagyon
szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen, hallod?
Nellát meglepte ez a hirtelen hangnemváltás, a mérhetetlen aggodalmat
és szeretetet sugárzó tekintet. Nem volt hozzászokva a nővérétől. Christina
mindig korholta, nevelte, próbálta jó útra terelgetni – nem volt rá jellemző
a gyengeség és a gyengédség. Talán Leona felé igen, de őt fekete
bárányként kezelte, és az is volt. Tudta ő, hogy minden szidást, minden
szigort megszolgált.
– Én is szeretlek, és hidd el, megszolgálom a bizalmadat. Hidd el, olyan
vagyok, mint a macska. Hét életem van, és mindig talpra esek…
– Különösen, ha valaki elkap, Nella. Most azonban nem lesz, aki
elkapjon, ha esel, ezt jól vésd a fejedbe! – váltott ismét szigorú hangra
Christina. – Signore Fiore nem tudja minden lépésedet figyelni.
– Tudom. Okos leszek, megígérem…
– Na, gyere már ide! – állt fel Christina, és széttárta a karját.
Nella felugrott, és átölelte a nővérét. Érezte, hogy a nyakát benedvesíti
egy könnycsepp, de mire szétváltak, Christina szeme száraz volt, noha
csillogott, mintha… de csak mintha elérzékenyült volna.
Kopogásra kapták fel a fejüket, mindketten az ajtó felé fordultak. Nella
szíve még jobban meglódult, amikor meglátta, hogy Marco Fiore dugja be
a fejét az irodába.
– Hölgyeim! – emelte meg a kalapját. – Indulhatunk?
Bíztatóan mosolygott, Nella ettől azonban még izgatottabb lett. Azért,
mert tudta, ez az ember most kiviszi őt innen, ahová soha többé nem akart
visszatérni lakóként. Erről azonban rajta kívül senki nem tudott. Még a
tükrének sem mondta ki hangosan, nehogy ne váljon valóra. De tudta.
– Megyek a csomagomért, signore Fiore – bólintott.
– Elbúcsúztak? Lehetséges, hogy hosszú ideig nem látják egymást –
pillantott a két nőre a férfi.
– Igen – felelt röviden az igazgatónő, és megsimogatta Nella karját. –
Menj!
– A kocsinál találkozunk, signorina Nella – szólt utána Fiore, amikor
Nella elviharzott mellette.
Futott a szobája felé. Útközben intett az egyik épp felé tartó
szolgálólánynak, hogy kövesse, majd benyitott a szobájába. Az ágyán már
kikészítve várta sötétvörös selyemruhája, melyről azt hitte korábban, soha
nem viselheti az intézeten kívül. Tisztában volt vele, hogy kihívó a színe,
de a szabása finom eleganciát tükrözött, a dekoltázsa nem volt túl mély, és
fodrok helyett selyemvirágok borították. Ledobta magáról a szürke
egyenruhát, és mire a szolgálólány utolérte, már csak az volt a dolga, hogy
befűzze. A ruha csodálatosan állt rajta, igazi dámának érezte magát benne.
Sötétbarna, vöröses árnyalatú hajára a ruhához illő kis kalapot
biggyesztett, mely kacéran billent félre a frizuráján. Elégedetten kacsintott
a tükörképére, majd az elképedt szolgálóra nézett.
– A hercegnő meghívott, hogy tartsak vele Bécsbe. Most indulunk –
jegyezte meg, mert tudta, hogy a lány hamar elterjeszti majd a hírt. A
szolgáló térdet hajtott, aztán megfogta Nella poggyászát. – Lent várakozik
egy kocsi, oda vidd, kérlek – utasította a lányt, aztán visszafordult a
tükörhöz. Még egyszer megszemlélte magát, és elmosolyodott.
Körbefordult, megnézte, mit vihetne még magával, valami emléket, de
semmit nem talált, ami különösebben a szívéhez nőtt volna. Biztonságban
volt itt, de nem szeretett az intézetben lakni. Soha nem szerette, csak a
nővére és a húga kedvéért tett úgy, mintha megszokta volna, mintha
beletörődött volna, hogy neki nincs más út, mint hogy tanár legyen, és
néha esetleg flörtöljön a betévedő férfiakkal, az orvossal vagy Falconéval.
Holott számára sem egy orvos, sem egy ágrólszakadt tornatanár nem
jelenthette a jövőt. Ezzel mindig tisztában volt, csak hiányzott az a jel,
melyet most megkapott Marco Fiorétól. Egy isteni jelet a szabadulásra.
Még egy utolsót igazított a kalapján, aztán méltóságteljes léptekkel
kisétált a szobából. Mintha a ruha, melyet viselt megváltoztatta volna,
mintha a nehéz selyemtől megérezte volna az elkövetkező napok súlyát.

Beszállt a kocsiba Fiore mellé, és felpillantott. Christina a folyosó

ablakánál állt, és őt nézte. Nella mosolyogva intett neki, aztán behúzódott.
Egy pillanatra elszorult a torka, de gyorsan lenyelte a gombócot, és a férfi
felé fordult.
– Nos, signore Fiore, részemről indulhatunk.
A kocsi elindult, de ha Nella azt hitte, bámészkodhat nyugodtan, hát
csalódnia kellett.
– Most pedig elmondom, amit tudnia kell – kezdte a férfi, erre a lány
elszakadt az ablaktól. – A szállása a kaszinó egyik szobájában lesz. A
tulajdonos régi ismerősöm, aki csupán az én kedvemért ad szobát önnek,
tekintve, hogy ezeket a helyiségeket nem arra használják, hogy bárki is
megszálljon bennük.
– Hanem mire? – vonta fel a szemöldökét Nella. Sejtette ugyan, de azt
akarta, hogy Fiore minden részletbe beavassa.
– A kaszinóban szórakozó urak néha kibérelik egy-két órára, hogy az ott
velük szórakozó hölgyek a kedvükre tegyenek.
– Nocsak – jegyezte meg a lány kis gúnyos mosollyal. – Nekem is ez
lesz a feladatom?
– Dehogy, hisz mondtam. Nem az a dolga, hogy fűvel fával enyelegjen,
hanem az, hogy meghódítsa Marcetti bárót. Őt pedig nem lehet egy kis
légyottal elcsábítani. Ahhoz annál több kell. Nem azt akarjuk, hogy a
szeretője legyen, hanem azt, hogy teljesen magába bolonduljon.
Megközelíthetetlennek kell látszania, aki csak annak adja oda magát, aki
elég komoly ajánlatot tesz neki. Nagyon remélem, hogy Marcetti báró lesz
az, aki nem garasoskodik.
– Vagyis jó pénzért eladom magam neki? – bökte ki Nella, és
felnevetett.
– Valójában igen – bólintott egyszerűen Fiore. – Persze csak látszólag,
de ha úgy hozza a helyzet, akkor…
– Értem – emelte fel a kezét Nella. – Csak azt remélem, hogy nem egy
ronda vénember…
– Nem vénember… az meg, hogy milyen a fizimiskája, ízlés kérdése.
Én nem tudom megállapítani…
– Majd én megállapítom, signore Fiore. Ha nem ronda, mint az ördög,
akkor képes leszek eljátszani a szerelmes nőt… miután már nem kell
távolságtartónak lennem.
Fiore merőn nézett Nellára.
– Ugye tudja, hogy az eszére kell hallgatnia?
– Miért mondja ezt nekem mindenki? Akár a papagájok, csak ezt
ismétlik. Tisztában vagyok vele, hogy mi a dolgom.
– Nem, még nincs – rázta a fejét a férfi. – Első feladata, hogy Marcetti
báró bizalmába férkőzzön. Meg kell figyelnie, kikkel találkozik, kik járnak
hozzá. Minden apróság lényeges lehet. És van itt még valami, ami fontos.
Létezik egy lány, tizenhat éves forma. Doria a neve. Valami köze lehet a
báróhoz, de nem tudom, hogy mi. Ezt is meg kell tudnia.
– Doria… – motyogta maga elé Nella. Nagyon szépnek találta a lány
nevét. – Ugye szép lány?
Fiore döbbenten pillantott rá.
– Igen, szép. Honnan veszi?
 – A neve… Akit Doriának hívnak, nem lehet átlagos külsejű… Egy
Doria nevű lány különleges, ez biztos. – Nella megvonta a vállát, és
elmosolyodott. – Csak megérzés volt, ne bámuljon úgy rám, mintha
szellemet látna.
– Vannak megérzései?
– Előfordul. És a szállásadóm? Bízhatok benne?
– Nos – mosolyodott el kényszeredetten Fiore –, Angelina vaskézzel
vezeti a kaszinót. Nagyon régi ismerősöm, megbízhat benne. Tudja, hogy
Marcetti báró a célpont, és segít is abban, hogy más urak ne zaklassák önt.
Jegyezze meg, az ön neve Antonella Rivera. Húsz esztendős nápolyi
nemes hölgy, aki elszökött erőszakos nevelőatyja elől Rómába. Signorina
Biscotti adott szállást önnek, míg nem jut hozzá anyai örökségéhez,
melyért már folyamodott, de még nevelőatyja közbenjárása miatt
visszatartják.
– Ezt nem nehéz megjegyezni. De miért éppen Nápoly?
Fiore megvonta a vállát.
– Nápoly már Christina esetében is bevált. Ne változtassunk azon, ami
működik, nem igaz?
Nella elmosolyodott.
– És honnan ismerem ezt az Angelina nevű nőt?
– Nem ismerte. A Piazza Navonán ácsorgott kétségbeesetten, mert nem
tudta, mitévő legyen, amikor meglátta, hogy Angelina kilép az épületből.
Azt gondolta, hogy egy hotel, netán étterem. És mivel a vagyona még
Nápolyban van, nem tudja fenntartani magát, ezért megszólította, hátha
tudna valamiféle átmeneti munkát, szállást a házban vagy bárhol…
– Értem… És mennyire volt erőszakos az apám?
– Nagyon. Alig halt meg az édesanyja, máris el akarta önt venni
feleségül, és ennek a vágyának nemcsak hangot adott, de tettleg is… nos…
 Nella felemelte a kezét. A fejében már megszületett a szerencsétlen
nemes lány története, akit addig gyötört a nevelőapja, míg megszökött.
– És mit csinálok addig, míg fel nem tűnik signore Marcetti?
– Addig a szobájában lesz. – Fiorén látszott, hogy egy cseppet sem bánja
a témaváltást. – Amint a báró megérkezik, Angelina önért küldet.
Remélhetőleg signore Marcetti nyomban észreveszi, és nem tétovázik
kimutatni, mit kíván. Ha nem, akkor dugába dőlt a tervünk. Arra ugyanis
nincs időnk, hogy hetekig sétálgasson előtte, hátha feltűnik neki a
szépsége.
Nella arca elsötétült. Szíve szerint felhördült volna, olyan bántónak
érezte a férfi szavait.
– Ez meglehetősen sértő feltételezés, signore Fiore. Ha én valahová
belépek, akkor azt észreveszi mindenki, efelől nyugodt lehet. A hercegnő
mindenre kitanított. Úgy fogok bevonulni, mint egy igazi dáma.
Gondolom, nem ilyenek járnak ott az urak kedvébe, nemde?
– Nem… valóban. Kóristalányok, balerinák, színésznőcskék… Nem
kimondottan szajhák, de nem is úrinők. A meghatározhatatlan köztes
állapot…
– Nos, én egészen más leszek, mint ezek a nőcskék. Épp ezért, ha netán
a szépségem nem is tűnik fel Marcetti báró úrnak, a kifinomultságomat
minden bizonnyal észreveszi.
Nella úgy nyomta meg a „szépségem” szót, hogy Fiore érezze, mélyen
megbántódott. Úgy tűnt, a férfi értette is a célzást, mert felsóhajtott.
– Félreértett, Nella. Arra céloztam, hogy ha a báró épp nem fogékony a
női bájakra… nem az ön szépségét vontam kétségbe.
– Hát azt ne is vonja. Az a fő fegyverem, nehogy épp azt vegye el tőlem
a kishitűségével.
– Nem kishitű vagyok, hanem próbálok felkészülni és önt is felkészíteni
minden eshetőségre.

A kocsi megállt a kaszinó előtt. Fiore kiugrott, majd visszaszólt:

– Kérem, várjon itt! Én bemegyek, és előkészítem a terepet.
– A terepet? – emelte az ég felé a tekintetét a lány, majd hátradőlt az
ülésen. Alig néhány perc elteltével a férfi visszatért.
– Mehetünk – nyitotta ki a kocsi ajtaját, és kisegítette Nellát. Intett a
kocsisnak, hogy hozza a csomagot, majd beléptek az épületbe. Nem az
ajtónálló inas, hanem maga Angelina fogadta őket.
– Angelina, ő Nella, akiről beszéltem – mutatta be Fiore. – Nella, a
hölgy a kaszinó tulajdonosa, Angelina Biscotti.
A két nő egy pillanatig farkasszemet nézett. Nella úgy érezte, a
tulajdonosnő nem örül túlzottan a jelenlétének: szúrósan nézett rá fekete
szemével, mintha a fejébe, a lelkébe akarna látni. A lány állta a pillantást,
felvetett fejjel pillantott rá, majd biccentett köszönésképpen, mire
Angelina ajka mosolyra húzódott.
– Kemény kis portéka – jegyezte meg Fioréra kacsintva.
Nellának már a nyelve hegyén volt, hogy kikéri magának ezt a
minősítést, de aztán úgy döntött, okosabb, ha jóban lesz ezzel a nővel –
mégiscsak össze kell vele dolgoznia. Magában elégedetten megveregette a
vállát, amiért már az első pillanatban sem a szívére és az érzéseire, hanem
az eszére hallgatott. Az elmúlt öt évben megtanulta, hogy van egy szint,
mely erősen kívül esik az elegancia határán, és ezt a szintet ő nem lépheti
át. Bármennyire szeretett volna a nőnek visszavágni, nem tehette, mert a
méltósága nem engedte.
– Akkor, ahogy megbeszéltük, vigyázz rá, kérlek. Nem leszek
hálátlan… – fordult Fiore a madámhoz, aki bólintott.
 – Ha okosan viselkedik és nem csinál ostobaságot, akkor amíg az én
házamban van, nem lesz baja. De amint kiteszi innen a lábát, már nem
vállalok érte felelősséget.
– Nem is kell. Ha innen kilép, csak signore Marcetti oldalán teheti. Attól
fogva tudja, hogy csak magára számíthat…
– Megtennék, hogy nem beszélnek rólam úgy, mintha itt sem lennék? –
szólt közbe enyhe méreggel a hangjában Nella. Egyáltalán nem tetszett
neki, hogy ezek ketten itt úgy beszélnek róla, mintha semmi esze sem
lenne. – Nem vagyok gyerek, tudom, mi a dolgom.
Angelina ismét elhúzta a száját.
– Önérzetes is. Jól kifogtad, Marco…
Nella felsóhajtott, és az égre emelte a tekintetét.
– Te csak figyelj rá, a többit ő megoldja. Remélem… – tette hozzá a
férfi, némi kétkedéssel a hangjában.
– Köszönöm ezt a mérhetetlen bizalmat – jegyezte meg gúnyosan Nella,
és a szemei szikrákat szórtak a felette társalgó két emberre.
– Jól van, menjünk! A csomagodat te cipeled, itt nem lesz szolgálód –
bökött a két nagy bőröndre a tulajdonosnő, majd intett Fiorénak, és
elindult előre. Nella felemelte a pakkokat, de a férfi megfogta a karját.
– Óvatosan, Nella! Ma este találkozunk…
– Itt lesz? – csillant fel a lány szeme. Megörült, hogy mégsem marad
teljesen magára.
– Igyekszem minden este eljönni, és ha esetleg távozik signore
Marcettivel, akkor követem. De nem biztos, hogy mindig a nyomában
tudok lenni, és a báró házába már nem mehetek ön után. Ezt tartsa jól
észben!
– Rendben – bólintott a lány, és elindult a madám után. Vegyes érzések
kerítették hatalmába. Nem bízott Angelinában. Teljesen biztos volt benne,
hogy a nőnek Fioréra fáj a foga, és érzett némi féltékenységet is a
levegőben. Nyilvánvalóan vetélytársának hiszi, különben nem nyilatkozott
volna olyan lekezelően róla. Nem viselkedett volna úgy, mintha ő egy
senki és semmi kis nő lenne, akiről úgy lehet beszélni a jelenlétében,
mintha ott sem lenne.
Egy szűk folyosón haladtak. Nella alig fért el a két nagy csomaggal.
Bárhogy próbálta is, nem sikerült sikkesen követnie a nőt. Sem fényes
kaszinót, sem elegáns éttermet nem látott, csupán halványsárga, aranyban
játszó kárpittal bevont falakat és barna ajtókat, melyek egymás mellett
sorakoztak. A folyosó végén egy pont ugyanolyan barna ajtó várta, mint a
többi. Angelina megállt, kulcsot vett elő, és kinyitotta. Belökte az ajtót, és
belépett a lány előtt. Nella beerőszakolta a szobába a két bőröndöt, majd
körülnézett.
– Ez lesz a lakhelyed, amíg itt akad dolgod – mondta a madám. –
Tudnod kell, hogy itt senki nem lakik, csupán bérbe adom ezt meg a többit
egy-két órára, ahogy az urak kívánják.
– Értem – nézett körül Nella, és megállapította, hogy egészen meglepő
szobát kapott. Nem volt nagy, de kicsi sem. Talán azért tűnt kisebbnek a
saját szobájánál, mert a helyiség nagy részét elfoglalta egy hatalmas
baldachinos ágy, melynek mind a négy oszlopához vörös drapériát
kötöttek. Az ágynemű nem látszott, azt is vörös takaró takarta. Nella
felvonta a szemöldökét. Ilyen ágyat még soha nem látott és sejtette, hogy
színe és formája még csak nem is súrolja a jó ízlés határát.
Egy mosdótál nagy tükörrel, egy szekrény és egy paraván egészítette ki
a berendezést. A paraván különösen felkeltette a lány figyelmét, hisz
valójában semmit nem takart: faragott, rácsos falain tökéletesen át lehetett
látni, ezért funkciója teljes mértékben feleslegesnek tűnt.
– Az nem azért van, hogy elbújj mögé – bökött a fejével a spanyolfalra a
madám.
– Akkor mire szolgál? – tette fel a kérdést Nella, de magában már meg
is válaszolta. Ez az alkalmatosság is az urak gerjedelmét szolgálta. Tudta,
elképzelte, de még sosem látott ilyesmit.
– Ugye ezt most nem kérdezed komolyan? – nevetett fel a nő. Nella
megrázta a fejét. – Most itt hagylak, dolgom van. És egyébként sem én
fogom biztosítani neked a társaságot. Szedd rendbe magad, és amint
Marcetti báró úr megérkezik, üzenek érted. Gondold át jól a belépődet,
mert egyetlen első alkalom van, akkor kell felkeltened az érdeklődését. A
második alkalom már mit sem ér.
Nella tisztában volt az első alkalom fontosságával, ezért, amint
Angelina kihúzta a szobából a lábát, első dolga volt, hogy a nagy tükör elé
állt. A ruháját nézegette és azt latolgatta, vajon a vörös selyem alkalmas
lesz-e arra, hogy felkeltse a báró figyelmét. Arra a következtetésre jutott,
hogy bár az öltözéke kétségkívül feltűnő, Marcetti talán egy szűziesebb,
visszafogottabb ruhában jobban észreveszi. El kellett ütnie a többi nőtől.
Másnak, elérhetetlennek kellett látszania, mely felkelti a vadászösztönt.
Gyors mozdulattal a hatalmas ágyra dobta az egyik bőröndjét, és
felnyitotta. Nem kellett sokat gondolkodnia. Kivette belőle a halvány
krémszínű ruháját, mely megmutatta karcsú derekát, de fedte a mellét, nem
tárva a kíváncsi férfiszemek elé domborulatait. A nyakánál csipke zárta a
felsőrészt, így, noha látszott az alakja, semmiképpen sem volt kihívó a
megjelenése. Mivel a madám közölte vele, hogy csak magára számíthat,
így különösen jó választásnak tűnt a krémszínű öltözék: elől gombos
derekát így ő maga is gond nélkül össze tudta kapcsolni. Nagyobb
problémának bizonyult megválnia a vörös ruhától, melyet műgonddal
fűzött be a hátán a szolgáló, de néhány tornamutatvány és némi erőlködés
árán sikerült kilazítania a fűzőt és lecsúsztatnia magáról a selymet. Ismét a
tükörbe pillantott, végignézett fehérneműs alakján. Az alsóruháját
megfelelőnek találta, ezért felöltötte a krémszínű selymet, és
összegombolta. Tetszett neki a tükörképe. Visszafogott, elegáns és
kifogástalan volt az öltözéke. A hercegnő is bólintott volna, ha megkérdezi
a véleményét. Egy pillanatra elgondolkodott, kérjen-e vörös rúzst a
madámtól, aztán mosolyogva megrázta a fejét. Semmiképpen nem illett
volna a szajhás szín ehhez a főúri viselethez.
Megigazította a frizuráját, a hátára lógó hosszú, gyűrűgöndör tincset is
átfésülte, majd elővett a bőröndből egy gyöngyös kis szütyőt, és kivett
belőle egy kristályüvegcsét. Kinyitotta a fiolát és az ujjára tett némi belőle
olajat. A szobát nyomban megtöltötte a jázminillat. Keveset kent belőle a
nyakára és a csuklójára, majd újra bezárta. Tudta, ebből az illatból a sok
nagyon sok, és az elegancia soha nem harsog. Katharina Schillingfürst
csodálatos tanár volt, Nella pedig lelkes tanítvány: a hercegnő minden
szavát, minden rezdülését figyelte, és olyan gyorsan sajátította el a finom
úri viselkedést, mintha erre született volna. Élvezte minden percét a
tanulásnak, soha nem hagyott volna ki egyetlen percet sem, amit a
hercegnővel tölthetett.
Leült az ágyra. Készen volt. Felsóhajtott. Remegett a gyomra az
izgalomtól. Érzett egy kis bizonytalanságot. Csak remélhette, hogy jól
számít, és úri öltözéke megkülönbözteti majd a többi nőtől. Remélte, hogy
feltűnően más lesz, mint a többiek.
 10.

Már órák óta várakozott. Úgy sejtette, hogy este tíz óra felé járhat az idő.
Éhes volt, de nem ismerte a járást, és Angelina nem ajánlotta fel, hogy
küldet neki ételt. Ő pedig jobbnak látta, ha nem kóborol ismeretlenül a
házban. Korgott a gyomra, és csak annak örült, hogy a mosdóasztalon volt
egy kancsó víz és egy pohár, így legalább a szomját olthatta. Igaz, enni
egyébként sem tudott volna, mert az izgalom egyre jobban elhatalmasodott
rajta. Amikor pedig lépteket hallott a folyosó felől, idegességében fel is
pattant: egy perccel sem bírt tovább ülni. Túl akart esni ezen az első
megmérettetésen. Hiába tudta, hogy képes lesz magára vonni a figyelmet,
de soha nem kényszerült arra, hogy határidőre csábítson el valakit. Ha
akarta elcsábította, akit akart (mint Falconét és Rossit), ha épp nem akarta,
akkor nem tett semmit. Soha nem volt következménye. Most azonban tétje
volt a vonzerejének, és ugyan bízott magában, azért mégiscsak ez volt az
első próbálkozása hivatásos kémként.
Kopogtak, ő pedig nyomban nyitotta is az ajtót. Egy meglehetősen jól
öltözött, lakájkülsejű férfi állt az ajtóban, és finoman meghajolt.
– James vagyok, signorina. Én kísérem a nagyterembe, ha megengedi.
Nella elmosolyodott a kellemes meglepetéstől. Erre nem számított. Azt
gondolta, egy szolgát szalajtanak érte és egyedül kell majd eljutnia a
kaszinóig, de ez a férfi olyan volt, mint a hercegnő házában az inas.
Olyannak látszott, aki tökéletesen tisztában van az etikettel és az úri
viselkedéssel. Egy ilyen emberrel beszélgetni lehet, akár tanácsot vagy
segítséget kérni tőle. Úgy pillantott Jamesre, mintha a megmentője lenne.
Idegessége ismét kellemes izgalomra váltott, elszállt belőle a feszültség, a
bizonytalanság. Úgy érezte, jó jel, hogy épp ezt az embert vezette elé a
sors, és az eddig rideg, barátságtalan házban talán megtalálta a segítőjét.
– Köszönöm, James, mehetünk – lépett ki a szobából, majd gondosan
bezárta az ajtót, és a kulcsot elrejtette a szoknyája zsebében. Nem ismert itt
senkit, nem tudhatta, ki járkál a folyosókon, és féltette az értékeit.
Nemcsak ruhákat hozott magával, hanem egy kisebb összeget is, melynek
– úgy gondolta – a feladata végeztével igen jó hasznát látja majd, hisz itt, a
kinti világban meg kellett élnie valamiből. Persze közben azt remélte,
megtalálja azt a férfit is, aki mellett nem lesznek gondjai. De egy
reményre, egy álomképre, egy elképzelésre mégsem lehet jövőt építeni –
ezt a Rossi-ügyből megtanulta. Ezért is hozta magával az elmúlt öt évben
összegyűjtött javait. Tudta, hogy csak egy kis időre lesz elég, de az is több
a semminél.
A folyosó végéhez érve James kinyitott egy ajtót. Abba az előtérbe
léptek, ahol érkezésekor először voltak. Az inas megállt, ránézett, majd
elmosolyodott.
– Signore Fiore régi vendégünk, kiváló ember. Az ő barátai kiemelt
figyelmet érdemelnek… Ha érti, mire gondolok, signorina.
– Nem mondhatnám… – pillantott rá a lány értetlenül.
– Nos, azt szerettem volna közölni, hogy számíthat rám. Signore Fiore a
gondjaimra bízta.
– Ah! – csillant fel Nella szeme. – Értem, James, és örülök… Tehát
Signore Fiore beavatta magát abba, mit keresek itt? És mondja, ha
átsétálok a termen, hová jutok?
– Az étterembe, signorina.
– Tehát egyenesen végigmegyek, majd ott lesz egy ajtó? És az nyitva
van?
Az inas bólintott.
– Igen, signorina. De most lépjen be, kérem! Signora Angelina
meghagyta, hogy mihamarabb jelenjen meg, nehogy késő legyen…
Nyithatom az ajtót?
Nella nagy levegőt vett, fensőbbséges nyugalmat erőltetett az arcára,
majd bólintott.
James kitárta a kétszárnyú ajtót, majd hátralépett, Nella pedig lassú,
megfontolt léptekkel besétált a nyüzsgő, nevetéstől és beszélgetéstől
hangos terembe.
Csupán egyszer pillantott körbe a szivarfüsttől kissé homályos
helyiségen, habár szíve szerint jó alaposan megszemlélt volna mindent.
Terve szerint azonban úgy kellett átsétálnia az asztalok között, mintha egy
cseppet sem érdekelné, mi folyik ott, nem foglalkozna semmivel, csak
vonul felvetett fejjel, egyenes tartással. Az egyetlen pillantás épp arra volt
elég, hogy lássa Angelinát egy pult mögött. A madám hunyorított, majd
egy asztaltársaság felé nézett, és a fejének alig látható mozdulatával
feléjük intett. Nella arra szegezte a tekintetét, és látta, hogy egy fiatal
ficsúr, egy idősebb úr és egy negyven körüli robosztus, fekete hajú férfi ül
az asztalnál. Fiore azt mondta, hogy a báró nem öreg. A ficsúrról nem
feltételezte, hogy kettőnél tovább tud számolni, a másik férfi túl idős volt
Marcettinek, így csak a harmadik maradt. A férfi, akiről azt gondolta,
Laurentino Marcetti lehet, háttal ült a bejáratnak. Magában felsóhajtott:
Micsoda szerencsétlen véletlen! Ennek ellenére lassan, kimérten haladt át a
termen, miközben érezte, hogy körülötte szinte megáll a levegő. Még a
beszélgetés is elhalt. Érezte, hogy nézik, majd a periférián észrevette, hogy
a robosztus férfi felé fordul, de ő csak vonult tovább a kétszárnyú ajtó felé,
mely valóban épp szemben volt vele. Odaért, kinyitotta, és belépett.
Az étteremben találta magát, mely kifejezetten elegáns benyomást
keltett hófehér abroszaival, az arannyal díszített terítékekkel és a
gyertyákkal, melyek minden asztalt külön is megvilágítottak a
mennyezetről függő malomkerék méretű kristálycsillár fénye mellett.
Néhányan vacsoráztak az asztaloknál, leginkább férfiak, csupán az
egyiknél falatozott egy párocska, akik már – úgy tűnt – kissé felöntöttek a
garatra.
Az ajtó felé ülők kezében megállt az evőeszköz, amint meglátták. Nella
sejtette, hogy nemcsak a szépsége bénította meg az urakat, hanem az a
tény is, hogy egy fiatal, jól öltözött hölgy egymaga telepedik le egy
asztalhoz. Háttal a bejáratnak.
Nyugodt mozdulatokkal, mintha mi sem volna természetesebb, ölébe
tett egy asztalkendőt, majd a meglepetéséből épp felocsúdó pincérre
nézett, mire az szinte kezét-lábát törve rohant az asztalához.
– Signorina… – nyögte, és félszegen meghajolt.
Fiatal férfi volt. Nella úgy nézte, talán vele egyidős forma, szépen
pomádézott haján megcsillant a csillár fénye. Zavartnak látszott, pedig
ezen a helyen sok mindent láthatott már.
– Vacsorázni szeretnék – jelentette ki a lány kifinomult
hanghordozással. – Mit ajánl?
A pincér megköszörülte a torkát, aztán váratlanul az ajtó felé bámult.
Nella nem követte a tekintetét, de sejtette, hogy mi vonhatta el a
fiatalember figyelmét.
– Meghívhatom vacsorázni, signorina? – hallotta a háta mögül, és
meglepődött, mert úgy képzelte, hogy Marcettinek mélyebb hangja lehet.
Nem fordult meg, csupán felemelte a kezét és nemet intett.
– Semmivel sem tudnám rávenni, hogy velem vacsorázzon? –
próbálkozott ismét a hang, de Nella még mindig nem fordult meg, úgy
válaszolt.
– Köszönöm, uram, de egyedül szeretnék vacsorázni – közölte
méltóságteljesen, majd a következő szavait már a pincér felé intézte: –
Nos, mit ajánl számomra?
A felszolgáló, úgy látszott, magához tért, mert ismét Nellára pillantott,
elszakítva tekintetét a tolakodó úriembertől.
– Sajnálom, signorina. Bocsásson meg, hogy zavartam – hallotta még a
lány a háta mögül a nem elég mély hangot, majd a távolodó lépteket is.
Ekkor pillantott lassan hátra, és elhúzta a száját. Magában pedig úgy
szentségelt, hogy egy kocsis megirigyelhette volna. A tolakodó férfi
ugyanis az idős úriember volt Marcetti társaságából. Abban a pillanatban
Nella tudta, nem lesz olyan egyszerű dolga a báróval, mint hitte.
– Ajánlom a… – kezdte a pincér, de Nellának a maradék étvágya is
elment.
– Hozzon valami könnyű ételt, és egy pohár pezsgőt, kérem – szakította
félbe a fiatalembert, és egy mozdulattal elbocsájtotta. Ideges lett. Nem úgy
alakult az este, ahogy képzelte. A gondolataiban úgy jelent meg a
bevonulója, mintha mézesmadzagot húzna el a báró előtt, aki nyomban
követi az étterembe, de nem így lett. Törte a fejét, mit tegyen, amikor
hallotta, hogy újra nyílik az étterem ajtaja. Az izgalomtól libabőrös lett a
tarkója. Érezte, hogy az, aki belépett a helyiségbe, fontos a számára.
Érezte, hogy Marcetti báró lépett be, pedig nem fordult meg. Nem kellett
hátrafordulnia, nem kellett még a hangját sem hallania, tudta, hogy
mögötte áll a prédája. A vad, aki most vadásznak hisz magát. Nella várta,
hogy megszólaljon, csakhogy a férfit láthatólag nem abból a fából
faragták, mint korábban próbálkozó idősebb társát. Megkerülte az asztalt,
és megállt a lánnyal szemben.
– Megengedi, hogy leüljek? – kérdezte hozzá már igazán illő mély
hangon, és választ sem várva letelepedett az egyik székre.
Nella döbbenten meredt rá. Hirtelen elveszítette a lélekjelenlétét, a szíve
a torkában dobogott, érezte, hogy elpirul. Nem erre számított. Azt
gondolta, hogy Marcetti udvariasan közelít, és ez az arrogáns tempó
meglepte.
– Laurentino Marcetti báró vagyok, szolgálatára – hajolt meg ültében a
férfi, és enyhe mosoly játszott az ajkán.
Nellát dühítette a magabiztossága, mert ez a viselkedés egy pillanatra
kihúzta alóla a talajt. Néhány másodpercig villámló szemekkel bámult a
báróra, közben pedig egymást kergették a gondolatai. Tudta, a tervét át kell
alakítania, mert nem sejtette, hogy vannak olyan férfiak, akik nem tisztelik
az előkelő, vagy legalábbis előkelőnek látszó hölgyeket. Nem udvariasak
és nem veszik figyelembe, ha a nő távolságot akar tartani. Marcetti éppen
olyannak látszott, aki bármi áron megszerzi, amit akar.
– Már ül – jegyezte meg csípős hangon. – Mit óhajt?
– Összetörte a barátom szívét – hajolt előre Marcetti, és mélyen Nella
szemébe nézett.
– Ne mondja… – A lány úgy érezte, lefordul a székről izgalmában.
Megállapította, hogy ez a férfi olyan erős hatással van rá, mint még
senki. Nem találta végzetesen jóképűnek, de olyan erő sugárzott belőle,
olyan határozottság és önbizalom, mely ellenállhatatlanná tette. Még akkor
is, ha embereket öl és kíméletlenül tönkretesz bárkit, aki az útjában áll.
– Úgy van, ahogy mondom. Miért tette?
– Nem értem. Mit tettem? Nem értem, miért von kérdőre? Nem ismerem
önt. Ön nem tehet fel nekem kérdéseket, különösen nem ilyen kérdéseket.
 – Ön a férfiak szívével játszik, és közben úgy tesz, mintha semmiről
sem tehetne? – Marcetti szemében vidámság villant.
Nella tudta, hogy játszik. Úgy döntött, nem marad adósa.
– Ön védtelen nőket támad le mondvacsinált indokkal, hogy a
közelükbe férkőzzön?
A báró egy pillanatig hitetlenkedve nézett rá, majd felnevetett. Mély,
öblös nevetése betöltötte a termet.
– Signorina, engedje meg, hogy megkövessem. Ön végtelenül
szellemes…
– Miért kér elnézést? Mert kéretlenül rám erőszakolta magát?
– Amiért azt gondoltam, hogy ön egy sótlan, kolostorból szökött, szende
hercegkisasszony.
– És ha épp eltalálta?
– Nos, lehetséges, hogy kolostorból szökött, szende hercegnő, de
semmiképpen sem sótlan – dőlt hátra vigyorogva a férfi. – Tehát?
Kolostorból szökött?
– Semmi köze hozzá.
Nella kezdte élvezni a szócsatát. Laurentino Marcetti nemcsak vonzó,
hanem szórakoztató férfi is volt.
– Miután ön majdnem halálra kínozta öreg barátomat? Mindenhez
közöm van, hölgyem.
– Hagyja már ezt, kérem! Nem kínoztam senkit. Azt se tudom, kiről
beszél.
– Látja? Még annyi figyelmet sem szentelt neki, hogy egyáltalán
ránézzen.
– Nem szeretem a tolakodó, kéretlen társaságot – emelte meg a
szemöldökét Nella.
– Értem a célzást, de sajnos nem vehetem figyelembe – húzta el a száját
a báró.
– És miért nem?
– Mert most már érdekel engem. Velem vacsorázik?
Nella nem bírta tovább. Olyan mérhetetlenül pimasz, ugyanakkor vonzó
volt a férfi, hogy egyszerűen képtelen volt megállni nevetés nélkül.
– Már kértem vacsorát.
– Akkor nézem, amíg eszik.
– Nem szeretem, ha evés közben méregetnek.
– Beszélgethetünk is…
– Miről akar velem beszélgetni?
– Egy kérdés fúrja az oldalamat. Mit keres itt egy ilyen hölgy, mint ön?
– Mondtam, semmi köze hozzá – hárított Nella. Nem akarta még
felfedni a lapjait.
– Akkor megkérdezem signora Biscottit.
– Ahogy jónak látja – húzta el a száját a lány.
Ekkor lépett az asztalhoz a pincér, és letette Nella elé a sovány
csirkehússal és zöldségekkel megrakott tányért. Külön tálkában
olívabogyót hozott, és a pohárka pezsgőt sem felejtette el.
– Hozzon nekem is, de ne egy pohárral, hanem egy üveggel – intett
Marcetti. – Ünnepelünk.
– Mit ünnepel, báró úr? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában a lány.
– Hogy megismertem a legszívtelenebb nőt Rómában.
– Nem ismer – vette fel az evőeszközt Nella, és nyugodt, kimért
mozdulatokkal nekilátott az evésnek. Igyekezett nem mutatni, mennyire
izgatott. Úgy tett, mintha teljes mértékben lekötné az étel, és egyáltalán
nem fordítana figyelmet a vele szemben ülő báróra.
A felszolgáló visszatért, letette az asztalra a pezsgősvödröt, egy poharat
Marcettinek, és töltött az italból.
 – Egészségére, szépséges, szívtelen hölgy – emelte meg a poharát a
férfi, és belekortyolt az italba. – A nevét sem árulja el?
– Miért tenném?
– Hogy imáimba foglaljam esténként, lefekvés előtt – vigyorgott a báró,
mire Nella önkéntelenül is felnevetett. Olyan abszurd volt a férfi minden
szava, hogy képtelen volt visszafojtani magát. – Vagy ezt is kérdezzem
meg signora Biscottitól?
– Már mondtam, tegyen, ahogy jónak látja.
– És holnap velem vacsorázik?
– Nem.
– Miért nem? Remekül szórakozunk, nem igaz?
– Nem szoktam idegen férfiakkal vacsorázni.
– Signorina, tudja ön, hogy épp hol van? Ez itt egy kaszinó, ahová a
hölgyek azért jönnek, hogy pénzeszsák urakkal vacsorázgassanak, majd
szórakoztassák őket. Ez itt nem egy főúri szalon, hanem egy szépen
kidíszített kupleráj. Nem tudta?
– Mit nem mond… – vágott mókásan meglepett arcot a lány. – És úgy
gondolja, hogy ön egy pénzeszsák, nekem pedig kötelességem
szórakoztatni önt? Vagy megválogathatom, hogy kit szórakoztatok? Netán
azt is, hogy szórakoztatok-e egyáltalán valakit, vagy elvárom, hogy engem
szórakoztasson az, akit én kiválasztok? Vagy esetleg csupán nyugodtan
megvacsorázok, aztán nyugovóra térek… Vagy azt itt nem szabad?
– Ön nem mindennapi hölgy, signorina – jegyezte meg Marcetti, és
elvigyorodott. – De ne legyenek kétségei, ön engem fog szórakoztatni,
mégpedig lelkesen. Ha nem ma, akkor holnap, vagy holnapután…
– Önnek se legyenek kétségei, báró úr, én nem tartozom egy kalap alá az
ön által emlegetett hölgyekkel. Vagyis ne reménykedjen benne, hogy
lelkesen alávetem magam az akaratának.
 – Ugyan, signorina, ön máris szórakoztat engem – kacsintott Marcetti,
majd két korttyal megitta a pezsgőjét. – Olyan csípős a nyelve, és olyan
bátor, amilyen ritkaság Róma-szerte.
– Bátor vagyok? Én azt gondolom, csupán önérzetes.
– Higgye el, nem találkoztam még olyan nővel, aki így mert volna
beszélni velem. De ez tetszik nekem, nagyon is tetszik. Önnek fogalma
sincs, hogy én ki vagyok.
– Nincs, és nem is igyekszem megtudni. Bár úgyis elmondja…
– Nem, nem mondom el – rázta a fejét Marcetti, és újratöltötte a
poharát. – Ha kíváncsi, kérdezze signora Biscottit.
– Biztosíthatom, hogy nem vagyok kíváncsi. Amit tudnom kell, azt már
tudom.
– No és mi az?
– Hogy ön egy elbizakodott, öntelt, pimasz férfi, akinek számottevő
vagyona van, és azt hiszi, bármit megvásárolhat rajta.
Marcetti letette a poharat, és előrehajolt. Egészen közel Nellához, de a
lány állta a pillantását.
– Jól látja, signorina, és higgye el, mindennek és mindenkinek megvan
az ára. Annak is, aki azt hiszi, hogy nem lehet megvásárolni. Minden és
mindenki megvehető… Ha nem pénzzel, akkor mással.
Nella érezte, hogy a férfi komolyan beszél. Olyannyira, hogy
beleborzongott, és kezdte sejteni, miért tartanak az emberek Laurentino
Marcettitől. Hatalmas erő sugárzott belőle. Olyan erő, mely hitet ad és
hitet vesz el, ami bármire képessé teszi az embert.
– Nos, lehetséges, uram, de engem még soha nem sikerült senkinek
megvennie – állt fel. Tudta, itt az idő a távozásra. Ha túl sokáig marad,
elveszíti a férfi érdeklődését. Marcettinek éreznie kell, nem akárkivel
hozta össze a sors. Ő nem egy a kaszinó nőcskéi közül, ő különleges.
Akiért nem elég füttyenteni, akit ki kell érdemelni.
– Itt hagy? – döbbent meg Marcetti, és ő is felállt.
– Megvacsoráztam, most pedig, ahogy mondtam, nyugovóra térek.
– Elkísérhetem?
– Nem – fordult el Nella.
– Ilyen későn nem sétálgathat egyedül.
– Higgye el, nem esik bántódásom. Rövid utat teszek meg.
– Holnap látom?
– Ha ismét itt tölti az idejét, akkor minden bizonnyal – mosolyodott el a
lány, és kilépett az étteremből.
Marcetti elkísérte a nagyterem ajtajáig, majd kézcsókkal búcsúzott tőle.
Nella fél szemmel látta, hogy a pultnál Fiore ácsorog Angelinával, de nem
fordult feléjük. Igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire elégedett
magával. Csak akkor mosolyodott el szélesen, amikor magára zárta a
szobája ajtaját. Leült az ágyra, kifújta a levegőt, és halkan felkacagott.
– Istenem, de édes játék volt ez! – motyogta, és hanyatt vetette magát a
gigantikus, ízléstelen ágyon.
 11.

Marco Fiore nyugtalanul pillantott a madámra.

– Nem értem, miért nem itt társalognak. Miért ment Nella az
étterembe…
Angelina egykedvűen megvonta a vállát.
– Ha láttad volna, hogy vonult be. Mint egy hercegnő. Nyilván úgy tett,
mint akinek derogál a társaság. Senkire nem nézett, csak átsétált a termen.
Az urak meg úgy bámultak utána, mintha látomás lett volna. Tudja ez a
lány, mitől döglik a légy.
– Nem nézett senkire? Akkor, hogy mutattad meg neki signore
Marcettit?
– Jó, egy pillantást vetett rám, én intettem a fejemmel a báró társasága
felé, aztán nyilván kisakkozta, melyik lehet signore Marcetti. Nem kellett
sokat törnie a fejét. Látod! Most is a fiatalúr, meg az öreg ücsörögnek ott
azzal a két luvnyával. A lány könnyen kitalálhatta, hogy csak a harmadik
lehet a báró. De nem törődött vele, bement az étterembe. Aztán az öregúr
utánasomfordált, de igencsak lógatta az orrát, amikor visszajött. Majd rá
néhány percre Marcetti báró állt fel, és átment az étterembe. Ő azonban
azóta se jött vissza. Lehet már legalább egy órája, hogy odavan.
Marco bólintott.
 – Nella mégiscsak okosan csinálta.
Magában először leszidta a lányt, amiért nem azt tette, amit várt tőle.
Azt hitte, belép a kaszinóba, és Nella már legalábbis Marcetti ölében ül –
vagy ha azt nem is, de vidáman szórakoznak az asztaltársasággal. Erre mit
látott? Semmit. Se a lány, se a báró. Ideges lett. Biztos volt benne, hogy
Christina húga elszúrta az egészet. Angelina szavai azonban
megnyugtatták. Ha már legalább fél órája együtt van Marcettivel, akkor a
báró elég izgalmasnak találja ahhoz, hogy rááldozza az idejét.
A madám elhúzta a száját.
– Én is ostobábbnak hittem, de be kell látnom, hogy gondolkodik.
Rájött, hogy a báró érdeklődését egy pont ugyanolyan könnyűvérű nőcske,
mint itt akármelyik, nem kelti fel. Legyen bármilyen csinos is. Ügyesen
felhívta magára a figyelmet. Szinte megállt a levegő a teremben. Senki
nem értette, mit keres itt ez az elegáns úrinő.
Fiore felnevetett.
– Volt kitől tanulnia. És úgy látszik, jó tanítvány volt.
Amint ezt kimondta, nyílt az étterem ajtaja, és belépett Marcetti, majd
maga elé engedte Nellát. Marco, ha nem tudta volna, hogy valami
különlegesre számíthat, valószínűleg elhűlten bámulta volna lányt.
Tökéletes úrinő jelmezében, hercegnői tartással, felvetett fejjel lépdelt
végig a termen. Zárt, szűzies ruhája szinte harsogott a sok színes, mélyen
dekoltált, mindent megmutató, rikító rongy között. Olyan volt, akár egy
színes szegfűcsokorban egyetlen fehér rózsa: nemes és visszafogott, mégis
ellenállhatatlanul gyönyörű. Fiore látta, hogy Marcetti is megbűvölten
bámulja, ahogy mindenki a teremben. Nella egy pillantást vetett rá, de
egyetlen arcrezdülése sem árulta el, hogy ismerik egymást. Úgy tett,
mintha átnézne rajta. A báró az ajtóig kísérte a lányt, aztán vidám
ábrázattal fordult vissza a terembe. Meglátta Marcót, intett neki, és egy
sarokasztalhoz invitálta.
Fiore számára egyértelmű volt, hogy a férfinak igencsak jókedve lett, ez
pedig elégedettséggel töltötte el. Nagyon kellemesen csalódott Nellában.
– Üljön le, signore Fiore. Iszik velem egy pohár pezsgőt? Én állom… –
kacsintott a báró, és majd kicsattant az energiától.
Marco bólintott, majd leült, aztán nyomban rá is tért a tárgyra.
– Megkérdezhetem, ki volt a hölgy, akit kikísért, báró úr? Még soha
nem láttam itt…
– Megkérdezheti, de nem tudok válaszolni. Rejtélyes nő, annyit
mondhatok. Semmit nem árult el magáról, pedig higgye el, minden
igyekezetemmel azon voltam, hogy kiszedjem belőle, kiféle, de nem
sikerült. Angelina – bökött a fejével a pult felé – majd kiokosít. Ő ismeri…
Bár ez igencsak meglep, hisz ez valóban egy vérbeli nemeshölgy, a madám
pedig… nos… tudjuk… – nevetett fel.
– Valóban furcsa – ingatta a fejét Marco.
– Nah! – csapott a térdére Marcetti. – Megtudott valamit Albáról?
Fiore széttárta a karjait.
– Signorina Albát vagy a föld nyelte el, vagy elhagyta Rómát. Itt
ugyanis nincs. Úgy eltűnt, hogy semmi nyomot nem hagyott maga után.
Senki nem látta, haza nem tért, megtaláltam ugyanis a házukat, de oda nem
ment vissza. Még a Salarióban is körülnéztem, de ott sincs. Nem üldözte
esetleg valaki? Nem menekült valaki elől?
Marco tudta, hogy veszélyes terepen jár, hisz úgy hitte, Alba-Regina a
báró elől szökött el, és ha ez valóban igaz, akkor Marcetti ezt pontosan
tudja. Figyelte a férfi arcát, de az meg sem rezzent.
– Nem hiszem. Én vigyáztam rá, nem gondolnám, hogy bárki meg merte
volna fenyegetni…
– Akkor ez még mindig rejtély. Persze, nem néztem be minden bokor
alá, de Róma összes lokálját, kupleráját, kávéházát bejártuk az
emberemmel, és sehol nem látták. Már azon vagyok, hogy felkeresem egy
régi csendőrnyomozó ismerősömet, és megkérdezem, holttestet nem
találtak-e…
Marcetti arca elsötétült.
– Eszébe ne jusson! Nem azért bíztam meg magát, hogy aztán a
csendőrökkel kerestesse a lányt. Nem véletlenül nem fordultam én sem
hozzájuk. Remélem, értjük egymást.
– Hogyne – bólintott Marco. – De nincs holttest sem. Nincs élő lány
sem…
– Elnézésüket kérem…! – állt meg az asztaluknál James egy kis
ezüsttálcával, melyen egy papírdarab árválkodott. – Üzenete érkezett, báró
úr.
Marcetti a levélért nyúlt, széthajtotta, majd hátradőlt. Fiore figyelte. Az
eddig elégedettséget sugárzó arc egyre sötétebbé vált, a száj sarkában
megjelent egy dühös ránc. Majd a férfi felpillantott a papírlapról, előredőlt
és halkan ennyit mondott:
– Újabb gyilkosság történt a Salarióban. Megint kivégeztek egy
nyomorultat.
Marco hátrahőkölt. Újabb gyilkosság?
– Ki az áldozat?
– Egy Carlo Mariosa nevű szerencsétlen. Családos ember, felesége, két
fia és egy lánya van, de a lánya egy éve eltűnt. Senki nem tudja hová. Úgy
hiszik, rabszolga-kereskedők rabolták el. Vagy egy bordélyban van, vagy
megszökött… Ki tudja? Elég érett volt már ahhoz, hogy dolgoztassák.
– Hogy ölték meg?
– Pont úgy, ahogy a másikat. Átszúrták a szívét.
– Mikor történt?
 – Az üzenetben az áll, hogy amint az asszony sikítozni kezdett,
összecsődültek a szomszédok, és az emberem azonnal üzent. Ami azt
jelenti, hogy még egészen friss az eset. – Marcetti ránézett a zsebórájára. –
Fél tizenegy körül történhetett.
Az arca egyre vörösebb lett a dühtől, de a hangját még mindig nem
emelte fel.
– Örülnék, signore Fiore, ha végre valamiféle eredményt produkálna,
mert egyértelmű, hogy ezt nem Nano özvegye tette el láb alól. Valaki
gyilkolja a Salarióban a férfiakat. Nem kizárt, hogy az asszonyok. Lehet,
hogy ennek a felesége vérszemet kapott, amikor látta, hogy Nanót
kinyírták.
– Miért? Ez is olyan korhely alak volt, mint Nano? Tudom, hogy ő verte
az asszonyt, beszélték a kocsmában.
– Ez mind ilyen. Leisszák magukat, aztán eljár a kezük – legyintett
Marcetti. – De eddig is így volt, és ezután is így lesz. Ez nem fog változni.
De ezért még senkit nem öltek meg. A Salarióban az a furcsa, ha egy
ember nem veri meg időnként az asszonyt.
Fiore elmosolyodott.
– Valóban, nagyon furcsa lenne…
Marcetti félrebillentett fejjel nézett Marcóra.
– Ön nem helyesli az asszonyverést.
– Nos, nekem még soha nem kellett megütnöm egy nőt ahhoz, hogy azt
tegye, amit kérek tőle. Önnek talán igen?
A báró beletúrt a hajába, és ismét hátradőlt, de nem válaszolt.
– Kerítse elő a gyilkost! Nem akarom, hogy halomra gyilkolják az
embereket.
Fiore felállt. Úgy tűnt, Marcetti számára fontosabb, hogy a salarióbéli
gyilkost megkeresse, mint hogy kiderüljön végre, hol lehet signorina Alba.
A báró nem látszott sem haragosnak, sem aggodalmasnak, amikor közölte
vele, hogy egyelőre semmi eredményt nem tud felmutatni a lány hollétéről.
Mintha már nem érdekelné. Ezt furcsállotta, hiszen amikor megbízta vele,
hogy tudja meg, hová lett, akkor még kifejezetten idegesnek látszott. Nella
ennyire elvette volna az eszét? Fél óra alatt magába bolondította volna a
bárót? Nehezen tudta elképzelni. Nem gondolta könnyű esetnek
Laurentino Marcettit. Nem hitte, hogy egy nő ennyire erős hatást tud rá
tenni. Mindig olyannak gondolta, akit a hideg számítás irányít. Amennyire
alávalónak tartotta a bárót, annyira tisztelte is a furfangos eszéért. Bár még
nem tudta megállapítani, hogy eddig csak szerencséje volt, amiért nem
talált ellene semmiféle bizonyítékot Paolo Aldioni meggyilkolására
vonatkozóan, vagy olyan okosan tüntette el a nyomokat, hogy véletlenül se
lehessen rábizonyítani a megölését.

Tisztában volt vele, hol találja Rizzót. Azt azonban nem tudta, milyen
állapotban. Remélte, hogy használható lesz, mert nem akaródzott egyedül
mennie a Salarióba.
Miközben haladt, megérezte, hogy követik. Megállt egy pillanatra,
rágyújtott, közben hátranézett. Az egyik kapualjba akkor húzódott be egy
sötét, magas alak. Sejtette, hogy Marcetti állított rá valakit, hogy tudja,
valóban teszi-e a dolgát. Megszaporázta a lépteit, és befordult a Piazza
Navonából nyíló egyik mellékutcába. Nem volt szüksége kocsira, hogy
eljusson Rizzo kedvenc helyére. Minél távolabb jutott a tértől, annál több
szajhát látott a kapualjakban, akik vagy már űzték a mesterségüket, nem
törődve az arra járókkal, vagy kínálgatták kopott vagy épp csábos
portékájukat.
Egy piros lámpás ajtó előtt állt meg, körülnézett, és ismét látta az
árnyékát. Magában megcsóválta a fejét. Ügyetlen fickó – gondolta, aztán
megdöngette a bejáratot. Hamarosan nyílt is az ajtó, és egy valaha csinos,
de mára már megfakult nő nyitott ajtót. Szalmasárga haja ugyan elegáns
csigákban omlott a vállára, a szeme azonban vérerektől vöröslött, az ajka
körüli ráncokba beleült a vérszínű rúzs. Nem volt szívderítő látvány, de ez
most a legkevésbé sem érdekelte. A nő részeg mosollyal invitálta be,
Marco pedig belépett az áporodott testszagtól súlyos levegőjű helyiségbe.
– Rizzo itt van? – tette fel a kérdést, amint meglátta a bordély öreg
madámját. Ő is ismerte, régebben kuncsaft volt itt. Akkor, amikor már nem
látott a delíriumtól, és nem számított, ki melegíti az ágyát, ki viszi át a
gyönyör kapuján.
A madám ráncos arca felderült, ahogy meglátta.
– Csak visszatért, signore Fiore! Rég nem látott, kedves vendég…
– Nem vendég vagyok, Maria, csak Rizzót keresem. Itt van?
– Itt. Épp élvezi a legszebb lányom társaságát, hogy úgy mondjam –
kacsintott az öregasszony, és terjedelmes testével előbújt a pultja mögül. –
Addig is… vigye a második legszebbet – mutatott a szalmahajúra, aki buta
vigyorral próbálta kelletni magát. Fiorénak összerándult a gyomra.
Belegondolt, hogy valaha az ilyen nőket is magáévá tette, és kis híján
elhányta magát. Istenem, hova süllyedt!
– Szóljon neki, Maria, fontos!
– Csak nem akarja megszakítani az élvezetét? Hova gondol? – hápogott
az idős nő.
– Ha nem szól neki, akkor magam megyek be – jelentette ki Fiore, mire
a madám felfújta az arcát, sarkon fordult, és bement az egyik szobába.
Hamarosan Rizzo lépett ki hiányos öltözékben, dühös képpel, de
meglepően józanul.
– Elment az eszed? – ripakodott a főnökére.
 – Fontos dolgunk van, mennünk kell!
– De épp… – kezdte Rizzo, mire az ajtóban megjelent a nő, akitől épp
elszakították.
Fiorét meglepte, hogy valóban kifejezetten szép volt a lány: fiatal,
hamvas, sötét, szenvedélyes szemekkel, karcsú derékkal és hatalmas
keblekkel. Mindezt azért tudta megállapítani, mert egy lenge alsóneműn
kívül nem viselt semmit.
– Akkor elmész? – nyafogta Rizzónak, aki elhúzta a száját, és Marcóra
mutatott.
– Őt hibáztasd!
– De azért kifizetsz? – nyafogta tovább a lány, erre Marco a mennyezet
felé emelte a tekintetét.
– Persze… a felét – felelte Rizzo, miközben kapkodta magára a maradék
ruhadarabjait.
– A felét? De hát…
– Semmi de hát! Nem volt meg a dolog, épp csak a melledet tudtam
megnézni. Majd legközelebb rendesen helyre teszlek, akkor majd teljes
árat fizetek. Gondolom, ezt ön is megérti, madám – fordult Maria felé.
Maria fújt egyet, és haragosan nézett a két férfira. Nem válaszolt, Rizzo
pedig pénzt dobott a pultra.
– Holnap bepótolom…
Elindult kifelé a bordélyból, de Marco elkapta a karját.
– Megint megöltek valakit a Salarióban. Odamegyünk, és körülnézünk.
De úgy, mintha nem együtt lennénk. Én elindulok, te várj itt egy percet, és
csak azután gyere ki. Árnyékom van, el kell kapnunk. A Navona felé
megyek vissza. Kövess, aztán még a tér előtt kapd el hátulról a fickót.
– Rendben – bólintott a már teljesen felöltözött Rizzo.
Marco Fiore kilépett az ajtón, és elindult a tér felé. Nem kellett
hátranéznie, hogy tudja, követik. Bizsergett a tarkója, mint mindig, amikor
biztosan érezte, hogy valaki a nyomában jár. Hamarosan látta már a
Navona fényeit, ezért megállt, elővett egy cigarettát, és komótosan
rágyújtott ismét. Megfordult a sikátor felé, és akkor látta, hogy Rizzo
hátulról ráveti magát a magas fickóra. Kisebb küzdelem után az árnyék
elterült a földön, a nyomozósegéd pedig a mellén térdelt. Néhányan
elmentek mellettük, de senki nem törődött a két verekedővel. Marco
közelebb lépett hozzájuk, intett Rizzónak, hogy leszállhat a fickóról, és ő
maga térdelt rá. A férfi sapkája már rég lerepült, amikor a segédnyomozó
adott neki egy pofont, úgyhogy Marco meg tudta figyelni az arcát. Nem
volt ismerős a számára. Sosem látta ezt az embert, de azt meg tudta
állapítani, hogy nem jobb körökből került ki.
– Ki a fene vagy, és miért koslatsz utánam? – tette fel a kérdést
nyugodtan, mire a férfi megmozdult, és megpróbálta lelökni magáról.
Fiore lekevert neki egy pofont, majd beleszívott a cigarettájába. – Szóval?
– Nem mondok semmit – nyögte a fickó, de Marco látta, hogy még két
pofon, és megtörik. Túl fiatalnak és tapasztalatlannak látszott.
– Akkor segítek. Laurentino Marcetti báró állított a nyomomba, hogy
megfigyeld, hová tartok, nem igaz?
A férfi továbbra is hallgatott, de Marcónak nem volt ideje kivárni, míg
magától beszélni kezd, ezért egy újabb pofonnal jutalmazta. A fickó
feljajdult.
– Semmi baj. Ne sivalkodj, inkább segíts nekünk! Épp a Salarióba
tartunk, és ahogy elnézlek, téged sem egy arisztokrata családból
szalajtottak. Vagyis azt gondolom, egy irányba megyünk. Szóval? Miért
jársz a nyomomban?
A fickó még mindig nem szólalt meg, erre Marco eldobta a cigarettát,
benyúlt a kabátja alá, és egy rövid pengéjű tőrt húzott elő.
 – Akkor gondolom nem bánod, ha levágom az egyik ujjadat.
Az árnyék szemében félelem jelent meg, de nem nyitotta ki a száját.
Fiore intett Rizzónak, mire az kifeszítette a férfi egyik tenyerét, és Marco
elé tartotta.
– Ne vágja le – nyögte a fickó, és riadtan bámult hol a késre, hol a
kezére.
– Nem akarom levágni. Csak akkor, ha nincs más választásom. Szóval?
– Nem valamiféle báró bízott meg, hanem egy férfi a Salarióban, hogy
kövessem magát.
– Milyen férfi?
– A kocsmából egy férfi. Adott pénzt.
– De ki az?
– Giro.
– Giro… ki a fene az?
– Senki…
– Senki? Akkor mégis miért akarja, hogy megfigyelj?
– Nem ő akarja… őt is megbízták, de azt nem tudom, hogy kicsoda.
– Szép… – mordult fel Marco, és felnézett Rizzóra. – Vigyük
magunkkal.
A fiatalember arcáról sugárzott a félelem.
– Az nem lesz jó, uram. Ha együtt látnak engem ilyen úriemberekkel,
másnapra halott vagyok.
– Nocsak… ilyen veszélyes hely a Salario?
– Bizonyos része… – nyögte a fickó.
Marco lemászott az árnyékáról, és felállt.
– Hogy hívnak?
– Antonio, signore.
– No, Antonio, állj fel, ha tudsz, és gyere szépen velünk! Majd a Salario
határánál kiteszünk. Aztán nem kell mást tenned, mint elvezetni bennünket
Mariosa házához. Mi majd úgy teszünk, mintha nem ismernénk téged.
– Köszönöm, signore – szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj Antonióból,
majd nagy nehezen feltápászkodott. – De miért mennek Mariosa házához?
Marco megcsóválta a fejét. Ez a szerencsétlen nyomorult csak egy kis
pénzt akart keresni, az égvilágon semmit nem tud. Azt se tudja, kinek
dolgozik, azt se tudja, mi történt ma éjjel.
Hamarosan elérték a Piazza Navonát, majd mellette fogtak egy
bérkocsit. Betuszkolták a fickót, és beszálltak.
– Mondd csak, Antonio, mit beszélnek a Salarióban? Ki öli a férfiakat?
A fiatalember megrázta a fejét.
– Milyen férfiakat? Én csak Nanóról tudok, de az egy dúvad volt.
Nyilván az asszonya szúrta le. Mást nem öltek meg mostanában, pedig
nem ritka ott a harc.
– Mást nem?
– Mást nem. Legalábbis én nem tudok róla.
– Tehát az az általános nézet, hogy Nanót a felesége ölte meg? Nem
lehet valamiféle bandaháború? Leszámolás?
– Hova gondol, signore? Nincs semmiféle banda…
Marco közelebb hajolt a fiatalemberhez, és megmarkolta a vállát.
– Ugyan, Antonio, hisz barátok között vagy…
Antonio felszisszent, aztán megrázta a fejét.
– Lehet, hogy jobban járok, ha megölnek az urak, mert ha eljár a szám,
akkor nemcsak engem tesznek el láb alól, de a családomat is. Nem jó
fecsegni arról, ami a Salarióban történik.
Fiore felsóhajtott és Rizzóra nézett. A segéd megvonta a vállát.
– Üssem?
Marco kinézett az ablakon.
 – Felesleges. Hátha Mariosa özvegye beszédesebb lesz.
– Mariosa meghalt? – tátotta el a száját a fickó.
– Meg bizony. Kést döftek a szívébe – fordult vissza hozzá Marco. – Ki
tudja, ki lesz a következő… Talán éppen te…
– Én? Én nem ártottam senkinek… Mariosa is egy erőszakos ember,
biztos azt is a felesége ölte meg.
– Hát persze! A gyilkos asszonyok bandája… – röhögött fel Rizzo. – A
nőkre akarjátok kenni a saját bűneiteket? Milyen férfiak vagytok ti? –
nézett végig Antonión, aztán legyintett. – Ha a többi is ilyen
anyámasszony katonája, mint te, akkor nem csoda, ha a nők átveszik az
uralmat a Salarióban.
– Ne akarja tudni, signore.
– Összevissza beszélsz – csóválta a fejét Rizzo. – Nincs banda, de azért
félni kell… Az asszonyok gyilkolnak, de ha beszélsz, kiirtják a
családodat… Ne akarjuk tudni, mi folyik a Salarióban… Egyik szavaddal
agyoncsapod a másikat. De mindegy is, mert tudjuk, hogy milyen hely az,
tudjuk, hogy van gyilkos banda, tudjuk, hogy nem az asszonyok
gyilkolnak… Megérdemelnél még néhány nagy pofont, hátha megeredne a
nyelved…
– De ha nem az asszonyok, akkor ki öli az embereket? – ragadt le az
előző mondatnál Antonio. Úgy tűnt, már nem fél a támadóitól, akik
valóban meglehetősen békésen ücsörögtek mellette.
– Ezt fogjuk kideríteni, fiam, és te segítesz nekünk.
– Én ugyan nem… – húzta össze magát a fiatalember, de Rizzo sem volt
rest, hátulról megcsapta a tarkóját, amitől az előreesett.
– Dehogynem. Különben elhíreszteljük az egész Salarióban, hogy
rendőrspicli vagy.
Antonio elhűlten nézett a nyomozósegédre.
 – Ezt nem tehetik.
– De megtehetjük.
A fiatalember elkeseredett képet vágott, aztán lassan bólintott.
– Na azért – nyugtázta Rizzo, majd Marcóra vigyorgott. – Értelmes
gyerek ez…
Marco Fiore kinézett az ablakon és a sötétbe bámult. Közeledtek a
nyomornegyedhez. Hamarosan megütögette a kocsi falát, mire az megállt.
– Szállj ki! Itt még nem lát senki – intett Antoniónak. – Egyenesen
Mariosa házához vigyél, aztán mehetsz a dolgodra.
Antonio nem válaszolt, kiugrott a kocsiból és elindult az egyik szűk
utcán. Senki nem járt arra, de azért Marco látta, hogy körbepillantgat.
Látszott, hogy fél. Attól, hogy esetleg meglátta valaki, hogy egy kocsiból
szállt ki, de teremtett lélek sem volt az utcán.
Elindultak utána, tartva a távolságot. Nemsokára egy terecskére értek,
ahol nyitva volt a kocsma. Onnan szállingózott ki egy-két kapatos ember,
de nem törődtek velük, holott a ruhájuk miatt bizonyára felfigyeltek volna
rájuk, ha józanok. Néhány perc gyaloglás után Antonio megállt egy kopott,
omladozó vakolatú ház bejárata előtt, körbenézett, majd rámutatott, aztán
gyors iramban elinalt.
Odasétáltak az ajtóhoz, és Marco belökte. Egy mocskos udvarba
jutottak, ahol a csatorna és a szemét bűze keveredett. Ahhoz a lakáshoz
mentek, ahol égett a gyertya. Sejtették, hogy ott lehet a virrasztás. Az
udvar üres volt, ebben a késői időpontban ez nem is volt csoda, úgyhogy
odasétáltak az ablakhoz, és benéztek. Egy ágyat láttak, melyen egy férfi
feküdt. Kezei a mellén összekulcsolva, körülötte virág és gyertyák,
mellette egy nő térdelt, aki lehajtott fejjel imádkozott. Úgy tűnt, az asszony
siratja a férjét, mert néha megrázkódott a válla.
– Menjünk be! – súgta Rizzónak Marco, majd előrement, és kopogás
nélkül benyitott.
Egy rendes, de apró konyhába léptek, melyből egy ajtó vezetett a már
kintről megfigyelt szobába. A zajra a nő felnézett, szemei könnyben
úsztak. Nem volt félelem a tekintetétben. Úgy bámult, mintha nem is látná
a két betolakodót, vagy mintha nem érdekelné az sem, ha a férje gyilkosa
tér vissza.
– Őszinte részvétünk, signora Mariosa! – szólalt meg Marco, és beljebb
lépett a szobába. – Bocsásson meg, hogy gyászában zavarjuk.
A nő a hangra kicsit magához tért, a tekintete valamelyest felélénkült,
aztán megtámaszkodott az ágyon és nehézkesen felállt.
– Kik maguk? – kérdezte rekedt hangon, és végignézett a hívatlan
vendégeken. Fiore megállapította, hogy még egészen fiatal, de igencsak
elnyűtt: olyan, aki kidolgozta a lelkét. A hangja nem volt nyers, csak a
sírástól reszelős, és nem is azzal a durva hanghordozással beszélt, ahogy
ezen a környéken szoktak.
– A férje gyilkosát szeretnénk megtalálni. Magánnyomozó vagyok,
signora – biccentett felé Marco.
– Nincs nekem pénzem magánnyomozóra – jegyezte meg a nő. – Nem
hívtam magukat.
– Nem is önnek kell fizetnie. Van megbízónk. Öntől csak azt szeretném
megtudni, látott vagy hallott-e valamit, ami segíthet megtalálnunk a
gyilkost. – Fiore halkan és tisztelettel beszélt, nem akart ráijeszteni a nőre.
– Láttam és hallottam is, signore. Egy fiatal, vékony férfi ölte meg a
férjemet. Ott feküdtem mellette, amikor átszúrta a szívét.
– Látta az arcát?
– Nem. Maszkot viselt. De a szeme fiatal volt, és a mozgása, az alakja
is.
– Akár nő is lehetett?
 Az asszony elgondolkodott, aztán vállat vont.
– Akár… De nagyon erős volt, befogta a számat. Igen erős keze van,
meg sem tudtam mozdulni.
– Másra nem emlékszik? Úgy tudom, korábban eltűnt a lánya. Őt
megtalálták már?
A nő megrázta a fejét.
– Nem.
– Mondja… – Marco óvatosan tette fel a következő kérdést. – Erőszakos
ember volt a férje? Verte önt és a gyerekeit?
Az asszony arca még komorabb lett.
– Ezt miért kérdezi? Csak tán nem engem gyanúsít?
– Eszemben sincs. Csak válaszoljon, kérem, fontos lehet.
– Eljárt a keze, ha ivott – hajtotta le a fejét a nő. – De kinek nem?
– Értem…
– Egy ideje már csak hébe-hóba vert meg, de volt idő, amikor majdnem
belehaltam. Igen vérmes ember volt…
– Miért változott meg? Tán kevesebbet ivott?
Signora Mariosa a fejét ingatta.
– Kevesebbet… De nagy hatással lehetett rá az a három kámzsás ember
is, akik úgy néztek ki, mint maga a halál. Eljöttek egy nap, és úgy
megfenyegették, hogy Carlo attól fogva nemigen bántott. Az utóbbi időben
azonban megint kezdett eldurvulni. Talán már elfelejtette, hogy
ráijesztettek azok a varjak.
– Három kámzsás? – meredt rá Fiore.
– Ahogy mondom. Fekete köpenyben, vérfagyasztó hanggal, villogó
szemekkel. Szerintem egyenesen a pokolból jöttek, habár akkor azt
gondoltam, jobbkor nem is bukkanhattak volna fel, annyira összevert
aznap Carlo. Félő volt, ha még néhány napig részeg marad, és minden nap
elver, akkor egyszer csak nem kelek fel a földről.
– Értem… – motyogta elgondolkodva Marco. – Mivel foglalkozott a
férje?
– Hol ezzel, hol azzal. Amilyen munkát kapott – fordult el a nő, és
Marco sejtette, hogy pontosan tudja, mivel kereste a kenyerét az ura.
– Talán tagja volt valamiféle bandának?
– Miféle bandának? Itt nincs semmiféle banda – válaszolt túl gyorsan és
hevesen Mariosa felesége. Visszatért az ágyhoz, újra letérdelt és imára
kulcsolta a kezét. – Én nem tudok semmit. Menjenek most már, szeretném
gyászolni a férjemet.
– Hol vannak a fiai? – hagyta figyelmen kívül a kérést Marco. – Úgy
tudom, már felnőttek…
– Az apjuk gyilkosát keresik. Nem lehetett visszatartani őket – felelte a
nő, de fel sem pillantott.
Marco tudta, hogy többet nem fog kihúzni az asszonyból, ezért intett
Rizzónak.
– Még egyszer, őszinte részvétünk, signora – mondta, majd kilépett a
lakásból.
Az utcán fejcsóválva nézett a segédjére.
– Rettegnek. Ezek úgy félnek, hogy semmit nem fognak elárulni a
Farkasról. Rizzo! Itt kell szaglásznunk. Érzem, hogy ennek a két
gyilkosságnak köze van signore Aldionihoz. Menj haza, öltözz a régi
csavargó ruhádba, és holnap reggel visszatérünk. Talán kapunk munkát, ha
a kocsmában elhintjük, hogy könnyű pénzt akarunk keresni.
– Nem lehetne, hogy én inkább továbbra is az Aldioni házat figyeljem?
– tette fel óvatosan a kérdést Rizzo. Látszott, nem nagyon tetszik neki a
felvázolt lehetőség. – Az sokkal érdekesebb volt… És még nem tudjuk, mi
köze Marcetti bárónak signore Aldioni eltűnéséhez. Én talán…
 – A munka könnyebb végét akarod megfogni, igaz? Nem, Rizzo. Egy-
két napot itt kell töltenünk. Valami azt súgja, fontos információhoz
juthatunk.
A nyomozósegéd elhúzta a száját.
– Semmit sem szeretnék jobban, mint büdös kocsmában, büdös
emberekkel társalogni ahelyett, hogy signora Aldionit és a nevelőnőt
figyelném.
– Na, ugye! – hagyta helyben a gúnyos megjegyzést Marco. – Másrészt
nem tudom, mióta vagy ilyen finnyás. Egypár éve még olyan
patkánylyukban laktál, ahová a kutyámat se zárnám.
– Változnak az idők, változnak az igények, főnyomozó úr…
– A nők tekintetében nem nagyon, úgy látom. Maria bordélya nem épp
úri szalon.
– Nem. Igaz. De láttad a lányt, akitől elszakítottál? Na, az igazán
minden igényt kielégít, nekem elhiheted.
– Elhiszem… Ugyanakkor mégis a nevelőnőt emlegeted. Mi a célod?
Egyébként pedig a nevelőnő megfigyelése nem a feladatod. Bianca a mi
emberünk, mint ahogy te magad is tudod.
– Az magánszorgalom, Fiore. Olyan is van a világon.
– Magánszorgalom, mi? – nevetett fel Marco. – Szóval mi a célod vele?
Rizzo megvonta a vállát.
– Erős kis nő, tetszik nekem. És ha lenne egy ilyen keménykezű, jó
modorú nőm, azért még a kurvázást is feladnám. Mint te.
– Te rólam akarsz példát venni? És milyen nőről beszélsz? – meredt rá
döbbenten Marco.
– Miért? Hát nem vagy jó példa? Egy korhely csatornatöltelék voltál,
most meg már rendes ember vagy. Nő van a dologban, ez nem kétséges.
– Miből gondolod?
 – A férfiember egészségének szüksége van az asszonyi ölelésre. És te
újabban nem jársz a lányokhoz. Tehát máshol engeded el a feszültséget.
Vagyis… nő van a dologban.
– Vaslogikád van, Rizzo – vonta fel a szemöldökét Fiore. – De ezt
inkább tartsd meg a munkára, ne a magánéletemre pazarold.
– Titkos szerető, ugyebár? – vigyorgott a segéd, de Marco szigorú
pillantására elhallgatott. – Jó, jó, nem firtatom. Ugyanakkor…
– Ugyanakkor?
– Ugyanakkor csak igazam lehet, hogy egy rendes nőszemély
megváltoztatja az ember hozzáállását.
– Ezt jól látod. De nem hiszem, hogy épp signorina Bianca lesz az, aki a
te hozzáállásodat megváltoztatja. Az arcberendezésedet lehet, ha sokat
szemtelenkedsz vele.
– Ugyan már – nevetett fel Rizzo. – Tüzes kis jószág, de azért nem
hiszem, hogy elájulnék, ha adna egy pofont.
– Én nem próbálnám ki, Rizzo, de lehet, hogy rád férne. Hamar
megtanulnád tisztelni a nőket.
– Nem tisztelni, hanem szeretni akarom őket.
– Tisztelet nélkül a szeretet csupán üres frázis. Nincs mélysége. Na…
talán most már hagyhatnánk a nőket, és megbeszélhetnénk a további
terveinket, nem gondolod? – váltott témát Fiore, miközben kiértek a
Salarióból. Leintette az első kocsit. – Te mész haza, én pedig máshová.
Majd fogok egy másik kocsit. Holnap találkozunk délelőtt tíz órakor a
Piazza Navonán. Ne késs, ne legyél részeg, és ne legyél jól öltözött! Olyan
ruhát vegyél magadra, amiben nem ütünk el a Salario népétől.
Rizzo beszállt a kocsiba, és elhajtatott, Marco pedig rágyújtott egy
cigarettára. Erősen érezte, hogy közelebb jut az ügy megoldásához. A
Farkas, vagyis Marcetti a ludas Aldioni eltűnésében, és a báró embereit
gyilkolják. Valami furcsa dolog történik abban a negyedben és félt, hogy
Christina keze is benne van. Rizzo előtt nem említette, de amikor signora
Mariosa a három kámzsás fickóról beszélt, azonnal tudta, hogy csakis a
halál angyalait játszó Sorores-nővérekről lehet szó. Mindkét halottat
megdorgálták korábban, és az is egyértelmű volt számára, hogy Mariosa
lánya az intézetben van. Nem rabolták el, nem ölték meg, nem
kényszerítették szajhaságra. Christina vette a szárnyai alá. Tehát a
nővéreknek bizonyára közük van a gyilkosságokhoz, hisz épp azokat
gyilkolják, akik bántalmazták a családjukat.
Eldobta a cigarettát, és leintett egy másik kocsit. Beszállt, és bemondta a
Sorores Intézet címét. Görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, esetleg
nem is ismeri a nőt, akit szeret. Még az is lehet, hogy egy gyilkosba
szerelmes…
 12.

Nella épp kigombolta a felsőruháját, amikor lépteket hallott a folyosón.

Mivel női nevetgélés nem kísérte, sejtette, hogy egyvalaki közeledik,
méghozzá a határozott léptekből ítélve férfi. Úgy gondolta, Fiore lehet, aki
ki akarja kérdezni a történtekről, úgyhogy gyorsan visszagombolta a
ruháját. Számított Marco Fioréra, hisz nyilván kíváncsi rá, hogyan alakult
a beszélgetése Marcettivel.
Mosolygott, amikor meghallotta a kopogást. Meg sem kérdezte, ki az,
hanem az ajtóhoz lépett, és jókedvűen kitárta. Aztán döbbenten bámult a
jövevényre. Nem Marco Fiore volt. Egyáltalán nem. Marcetti báró állt az
ajtóban, és önelégülten vigyorgott.
– Ön mit keres itt?
– Miért, kire számított?
– Nem önre, az kétségtelen – bámult a lány zavartan a báróra.
– Mégis kire? Kit várhat ön éjszaka? – Marcetti hangja elmélyült, Nella
némi féltékenységet érzett.
– Azt hittem, James hoz nekem éjszakára tiszta vizet. Szóval mit keres
itt, báró úr?
– Kikérdeztem signora Biscottit, és ő készséggel mesélt.
– Rólam?
 – Ki másról?
– Nos, akkor mindent tud, jó éjt! – próbálta bezárni az ajtót Nella, de a
férfi megakadályozta a lábával.
– Ne siessen annyira…
– Szeretnék nyugovóra térni, hisz mondtam, hogy fáradt vagyok –
vágott vissza a lány, de valójában egyáltalán nem volt fáradt, és ha jobban
belegondolt, nagyon is tetszett neki ez az újabb epizód. Forrt a vére, ahogy
a férfira nézett, és remélte, hogy pirulása nem árulja el. Igyekezett
közönyös arcot vágni.
– Nem akarom zavarni, signorina Antonella Rivera – mondta ki a teljes
nevét Marcetti.
Nella elmosolyodott.
– Ön valóban utánam kérdezett.
– Ha valaki érdekel, arról mindent tudni akarok – jelentette ki a báró. –
Szóval nem akarom zavarni, signorina, csak épp elfelejtettem valamit.
Nella felsóhajtott.
– Mit felejtett el?
– Ezt… – Azzal Marcetti egy gyors mozdulattal elkapta a lány derekát,
magához rántotta és teketória nélkül megcsókolta. Erősen és
szenvedélyesen, finomkodás nélkül, sőt Nella szerint kifejezetten
udvariatlanul, de olyan édesen, hogy a lány kis híján elvesztette a talajt a
lába alól. Még soha senki nem csókolta meg így. Nem volt épp sok
tapasztalata, de mégis tudta, ez a férfi teljesen más, mint a többi, akikhez
bármiféle kapcsolat fűzte. Eddig azt hitte, Falcone csókja, érintése volt
csodálatos, de azt a forróságot, amit akkor érzett, amikor Marcetti átölelte,
egyik férfi sem váltotta ki belőle. Egészen más volt, különleges, elfelejtette
még azt is, mit keres ő valójában ebben az úri kaszinónak álcázott
kuplerájban.
 Azt hitte, hosszú ideig tartott a csók, pedig csupán néhány másodpercig,
majd a báró szorítása engedett, de nem eresztette el, csak hagyta, hogy
levegőhöz jusson. Ennyi elég is volt Nellának ahhoz, hogy észhez térjen.
Kitépte magát Marcetti öleléséből, és bár rettenetes érzés volt eltávolodni
tőle, egy fél lépést hátralépett, majd egy nőiesen csattanós pofont kevert le
neki. Üthetett volna nagyobbat, akkorát, hogy ez a jól megtermett ember
megtántorodik az erejétől, de tudta, azzal nyomban elárulná, hogy nem egy
a nevelőapjától szökött gyenge virágszál. Marcetti egy pillanatra
meglepődött, látszott rajta, hogy ő maga is a csók hatása alá került, de
aztán megdörzsölte az arcát, és felnevetett.
– Nem is tudom, hogy mit vártam…
– Én sem tudom, hogy mit várt, báró úr – emelte fel az állát dacosan a
lány, de közben érezte, hogy lángol az arca. Szíve szerint a férfi karjaiba
vetette volna magát, és ott folytatta volna, ahol abbahagyták, sőt a
végsőkig, míg mindketten kifulladva borulnak egymásra, de ezt nem
tehette. Már észnél volt, tudta, a szerepe szerint tartania kellett magát –
pedig ez olyan nehéz volt, de olyan nehéz, mint kevés dolog az életében.
Az önmegtartóztatás soha nem tartozott az erényei közé, akár ruhákról,
akár férfiakról volt szó, és ez a férfi pompásabbnak látszott mindnél, akit
eddig látott. Tisztában volt vele, hogy milyen gyönyörben lehetne része,
hisz már az érintésétől lángolt a teste, bizsergett a bőre, és legszívesebben
letépte volna magáról a ruhát, mely most kegyetlenül szorosnak és
melegnek tűnt…
– Nem hittem, hogy felpofoz – vigyorgott még mindig a báró, és Nella
kis híján újra megcsókolta, de aztán inkább lökött rajta egyet, így Marcetti
lába kikerült a szobájából: már nem volt akadálya, hogy bezárja az ajtót.
Meg is tette, csak azután szólt ki a deszkán keresztül.
– Menjen, báró úr, különben nem vacsorázom önnel holnap. Ön
megdöbbentően arcátlan – mondta, de közben úgy mosolygott, mintha
jóllakott volna, pedig nagyon is éhes maradt. Tudta, egy nap csillapítania
kell az éhségét, de az nem ez a nap volt.
– Ne mondja, hogy nem élvezte, láttam – jött a válasz az ajtón túlról, és
a lány hallotta, hogy a férfi mulat rajta.
– Jó éjt, signore Marcetti! Mára már eleget beszélgettünk.
– Szerintem is, signorina. Talán folytathatnánk valami mással az estét.
– Alvásra gondol, uram? Nos, ebben egyetértünk.
– Egy idő után aludhatunk is… Habár kár lenne arra pazarolni az időt.
– Kérem, távozzon, vagy aludjon az ajtóm előtt, de én lefekszem aludni.
Isten önnel – zárta le a beszélgetést a lány, noha még évődött volna
Marcettivel órákon át. Felcsigázta a férfi, lángra lobbantotta, ugyanakkor
szórakoztatta is. Mosolygott, néha hangtalanul nevetett, és közben
olvadozott a gondolattól, hogy mi lenne, ha… Ha kinyitná az ajtót, ha
engedné, hogy a báró azt tegye, amit mindketten akarnak, ha csak hagyná,
hogy megtörténjen…
Aztán megrázta a fejét. Egy dolog eljátszani a gondolattal, és egy másik
meg is tenni. Minden megváltozna, és valószínűleg tönkretenné az egész
magában felépített tervét – meg mindent, amiért a nővére és Marco Fiore
ideküldte. Ha odaadná magát, a báró talán holnap már meg sem ismerné. Ő
is egy ugyanolyan senki és semmi nőcske lenne, mint a többi a kaszinóban,
akik úgy repkednek arisztokratáról arisztokratára, mint a méhek a
virágokra. Amit tudnak kiszívnak belőlük, aztán amikor már nem kellenek,
röppennek a következőhöz. Ő nem akart ilyen lány lenni. Ő az a nő akart
lenni, akiért harcolni kell, akit meg kell hódítani, akit el kell halmozni,
akinek egy érintéséért akár a halált is vállalni kell. Ennél a gondolatnál egy
pillanatra megakadt. Tudta, hogy kissé túl szentimentálisan fogalmazott
magában, de lényegében éppen ezt szerette volna. Olyan nő lenni, akit
nemcsak kívánnak, de tiszta szívből szeretnek és tisztelnek is. Ehhez
azonban mindenképpen távolságot kellett tartania a bárótól. Persze, a terv
szerint az is elég lett volna, ha Marcetti csupán annyira kívánja, hogy
mindent megadna azért, hogy az övé legyen, ezt pedig nem kellene
összekeverni a szerelemmel. De Nella úgy gondolta, ha már lúd, legyen
kövér. Örült, hogy nem egy ronda vénemberrel kell cicáznia, hanem egy
olyan férfit csábíthat el, aki tetszik neki. Mi több, veszélyesen vonzó, és be
kellett látnia, nem várt hatással van rá.
– Jó éjt, szépséges, kegyetlen hölgy – hallotta a túloldalról, majd
távolodó léptek jelezték, hogy a báró megértette: ebbe a szobába ma éjjel
nem léphet be.
Nella elkezdte kigombolni a ruháját, majd lecsúsztatta magáról, aztán
gondosan a székre hajtotta. Vigyázott a dolgaira. Öt éve volt megtanulni a
rendet, fegyelmet és az önmegtartóztatást, ami az intézetben nem volt
olyan nehéz, mint itt, a külvilágban. Nem érte annyi kísértés, habár a
ruhákból jóval többet és díszesebbet vásárolt, mint amennyire és amilyenre
szüksége lett volna. Ugyanakkor mintha már első pillanattól arra készült
volna, hogy távozik onnan: minden fillért, amihez hozzájutott, az élére
rakott. Így sem gyűlt túl sok össze, hisz Christina mindig valamilyen
szükségletére adott, de azért mégis jóval több volt, mint amennyivel
korábban rendelkezett. Mert mindene megvolt bent, amit csak akart.
Megvehette a szép ruhákat, megvehette a parfümöket, még néhány kisebb
ékszert is, de fizetést nem kapott. Ezért, amikor apróságokra kapott pénzt,
mint néhány fodor, kölni vagy fehérnemű, azt megspórolta. Így is gyakran
megdorgálta a nővére, hogy képtelen visszafogni a divat iránti
lelkesedését. Egy idő után azonban ez valamelyest változott: mintha
Christina beletörődött volna, hogy az egyik húga könyvekre, a másik pedig
ruhákra költ. Valójában ő sem verte a fogához a garast: Nella látta, hogy
selyem ágyneműben alszik, selyemköntösben fésülködik, és a legfinomabb
francia parfümöt szórja magára. Igaz, hogy folyton szigorú, zárt ruhákban
jár, de mind nagyon drága, finom kelméből készült. Ezért Nella egy csepp
lelkifurdalást sem érzett, amiért halmozta a sosem hordott, gyönyörű
öltözékeket. És most milyen jó hasznát látja a készletének!
Ledobta magáról a fehérneműjét is, és elővette hosszú, fehér, dísztelen
hálóruháját. Úgysem látja ma éjjel senki, úgy gondolta, nincs értelme a
csipkéset öltenie magára. Azt tartogatta a nagy alkalomra, mely, remélte,
mihamarabb eljön. Persze, nem itt. Biztos, hogy nem ebben a
szajhaszobában fog szeretkezni a báróval. Még talán azonosítaná azokkal,
akiket korábban itt tett a magáévá! Mert arról nem volt kétsége, hogy
Marcetti már ismeri ezt a szobát.
Ivott egy korty vizet, lerántotta az ágyról a vörös-arany ágytakarót, majd
döbbenten meredt az ágyra. Még soha nem látott ilyet. Az ágynemű piros
fényes szaténból készült, a lepedő pedig fekete volt.
Akár a pokol kapuja… – morfondírozott, és tétován állt tovább az ágy
előtt. Valahogy nem akarózott belefeküdnie. Hirtelen még az is felötlött
benne, hogy talán nem is húztak tisztát a tiszteletére, és ki tudja, ki gyűrte
össze előtte ezt a szatént – ezért felemelte az egyik párnát és megszagolta.
Megnyugodva tette vissza: tiszta szappan szaga volt, érezhetően nem aludt
még benne senki, alaposan kimosták megérkezése előtt.
Lefeküdt, és magára húzta a takarót. Hideg volt és csúszós, Nella
kifejezetten kényelmetlenül érezte magát eleinte, majd lassan, ahogy az
ágynemű átvette a teste melegét, rájött, milyen csodálatos érzés, ahogy a
szatén körülöleli. Igaz, hogy azt gondolta, egy szemhunyást sem fog tudni
aludni, hisz annyira izgatott volt, és annyi minden történt vele aznap,
mégis, amikor kényelmesen elhelyezkedett, érezte, hogy egyre nehezebb a
szemhéja, és húzza magához az álom. Azt remélte, egy csodálatos
ölelkezést álmodik majd a pimasz báróval. Ugyan az agyába halványan
bekúszott a figyelmeztetés, hogy veszélyes bűnözővel van dolga, akit nem
kedvelhet, de aztán lehunyt szemmel elmosolyodott: talán nem is akkora
gazember, mint hiszik. Talán csak rosszul ismerik…
 13.

Christina a betegszobában ücsörgött a lány ágyánál. Ő tudta, ki ez, de

senkinek nem árulta el. A lány sem tudta, hogy ő tudja… Igen. Tudta, és
nem örült. Egyáltalán semminek sem örült, mert ez a nap volt talán a
csúcspontja eddigi kellemetlenségeinek – bár tisztában volt vele, hogy a
helyzet sokkal rosszabb is lehetne. Először is képtelen volt megbocsátani
Marcónak. Nem mintha a férfi bocsánatot kért volna. Nem tette, de a nő
úgy sejtette, talán már egy kicsit bánja, hogy kemény szavakkal ostorozta.
A hibáztatás egy rendkívül kényes dolog, különösen, ha az, akit
hibáztatnak, nem érzi magát hibásnak. Vagy akkor, ha nagyon is hibásnak
érzi magát, és egy cseppet sem tetszik neki, hogy ezt mások is észrevették,
mi több, felróják neki. Marco azt mondta, továbbra is fenntartja a
véleményét. Vagyis talán megbánta, hogy hangosan is kimondta, de a
véleménye nem változott. Nem dühében vagdalkozott, hanem csak
kimondta azt, amit már régóta gondolt róla. Christina megrázta a fejét.
Teljesen mindegy, hogy forgatja, a lényeg ugyanaz. Marco szerint ő Istent
játszik, és ezzel veszélybe sodor mindent, amit öt év alatt felépített. Sőt,
veszélybe sodorja a védenceit, a húgait és saját magát is. És most ezért
kellett Nellának ezt a rettenetes feladatot elvállalnia, habár a húga
kifejezetten örült neki. Christina azonban nem. Félt, hogy a lányt
elragadják az érzelmei, félt, hogy a külvilág csillogása megszédíti, és ismét
elköveti azt a hibát, amit öt éve is…
A lány megmozdult az ágyon. Kinyitotta a szemét, és Christinára nézett.
A tekintete egy cseppet sem volt zavaros. Úgy tűnt, pontosan tudja, hogy
hol van.
– Jobban vagy? – mosolygott rá a nő, és Regina visszamosolygott.
– Igen, köszönöm. Köszönöm, hogy befogadtak…
– Tudod már, hogy ki vagy és mi elől menekültél?
– Igen – bólintott a lány, aztán lehunyta a szemét, majd újra felnézett. –
El is kell mondanom, igaz?
– Igaz – felelte Christina, és megfogta Regina kezét. – Itt biztonságban
vagy, nem érhet baj. De csak akkor maradhatsz itt, ha őszintén elmondod,
mit történt veled.
– Értem…
– Nos?
– Az anyám elől szöktem el. Olyasmire kényszerített, amit nem akartam
megtenni.
– Az anyád elől? – meredt rá döbbenten az igazgatónő. Egyáltalán nem
erre a válaszra számított. – Mire akart kényszeríteni?
– Ez egy nagyon hosszú történet, signora, és még nem állok készen arra,
hogy bárkinek is elmondjam… Lehetséges, hogy egy kicsit később… talán
holnap meséljek?
Christina megcsóválta a fejét.
– Lehet, de holnap hallanom kell mindent… addig is, a nevedet legalább
áruld el!
Kíváncsi volt, hogy a lány igazat mond-e.
– Regina a nevem, signora.
A nő megkönnyebbülten felsóhajtott.
 – Regina… akkor holnap beszélgetünk. Addig is maradj ebben a
szobában. Reggel átköltöztetünk egy hálóterembe, amin rajtad kívül még
három lánnyal osztozol majd. Ha már jól vagy, nem foglalhatod tovább a
betegszobát.
– Igen, signora, értem. Tökéletes lesz a hálóterem.
– Éhes vagy?
– Igen – ült fel Regina, és lapos hasára tette a kezét.
– Kivételesen küldetek neked ételt, de holnaptól együtt kell étkezned a
többiekkel. Nem kivételezhetünk senkivel.
– Nem is szeretném, signora.
Christina felállt, és az ajtóhoz lépett, majd visszafordult.
– Még valami… honnan tudtál a Sorores Intézetről?
Regina egy pillanatig hallgatott.
– Erről az intézetről mindenki tud, signora. Különösen az úri körökben,
akik támogatják az iskolát.
– Hogy kerültél te ilyen úri körök közelébe?
– Oda tartoztam. De ez is a történetem része, signora. Egyszer hallottam
róla, és reméltem, hogy még mindig befogadják a rászorulókat. Én most
rászoruló vagyok…
– Minden nő az, akit akarata ellenére olyasmire kényszerítenek, amit
nem akar megtenni – bólintott Christina.
Szíve szerint azonnal kiszedte volna a lányból, hogy mi vezette ide, de
nem akarta elvadítani. Meg akarta nyerni a bizalmát, hogy aztán minden
részletet elmondjon. Ahhoz azonban nem sürgethette. Pontosan tudta, hogy
Regina hallhatott az iskoláról. Talán még a szülei is támogatták. Talán az
anyja járt is valamelyik bemutató bálon. Talán még ő is ismeri azt a nőt,
aki elől ez a gyermek elmenekült. Ha igaz, amit mondott, és nem csak el
akarja terelni a figyelmét egy sokkal fontosabb és veszélyesebb okról. Azt
hitte, Marcetti bárót emlegeti majd, és valóban megdöbbent, amikor az
anyját hozta fel. Talán igaz, talán nem. Holnap kiderül. Nem hitte, hogy a
lány jó színésznő lenne. Annyi történetet hallott már, annyi hazugságot,
melyekkel próbálták védeni magukat, a szüleiket, vagy csak egy férfit
azok, akiket idevezetett a félelem, az éhség vagy a kíváncsiság, hogy
remélte, Regina szemébe nézve tudni fogja, igazat mond-e.
Szólt a folyosón a nővérnek, hogy vigyenek valami ételt a lánynak,
majd elindult a szobája felé. Már este tíz óra is elmúlt, a növendékek
nyugovóra tértek, és ő is fáradtnak érezte magát. Folyton Nella körül jártak
a gondolatai, és bármennyire is haragudott Marcóra, várta, hogy
megjelenjen és elmondja, milyen körülmények közé vitte Nellát, hogy
sikerült az első nap…
Végül mégsem a saját, hanem Leona szobája felé vette az irányt. Nella
hiánya felerősítette benne a féltést kisebbik húga iránt, főképpen azért,
mert Leona az utóbbi időben meglehetősen különösen viselkedett.
Kopogott, és benyitott a szobájába.
A húga a foteljában ült, ahol olvasni szokott. Teljesen felöltözve
ücsörgött ahelyett, hogy hálóruhában az ágyában feküdt volna. Bosszúsan
nézett fel a könyvből.
– Te miért nem feküdtél még le? – lépett be Christina.
– Mert olvasok. Nem olvashatok? – kérdezte kelletlenül a húga. – Vagy
rám is vonatkoznak azok a szabályok, amik a növendékekre?
Christina közelebb lépett, és megállt a fotel előtt.
– Furcsán viselkedsz, Leona.
– Mert olvasok? Akkor egész életemben furcsa voltam – húzta el a
száját a lány.
– Nem. Nem azért, mert olvasol, és nem is azért, mert még nem feküdtél
le. Inkább azért, mert az utóbbi időben egyszerűen nem lehet veled szót
érteni.
– Miről kellene csevegnem? – engedte le az ölébe a könyvet Leona.
– Bármiről. De te nem beszélsz, csak akkor, ha gunyoros megjegyzést
tehetsz valamire vagy valakire. Nagyon megváltoztál. Pedig kicsi
korodban…
– Kicsi koromban kicsi voltam, most pedig már nem vagyok gyerek.
Ilyen lettem. Fogadd el! – húzta össze a szemét a lány. – Nem tudom,
miért kellene olyannak lennem, mint te vagy Nella. Tán jobb lenne, ha
engem sem érdekelne más, mint a ruhák, a cicoma és a flörtölgetés
szerencsétlen alakokkal, akik betévednek ide?
– Nem ezt mondtam… Az a bajom, hogy nem beszélsz. Nemcsak
hozzám nem, hanem senkihez sem. Nincs semmi mondanivalód?
– Amit akartam, azt már elmondtam. Te elutasítottál, így nincs mit
mondanom. Ha nem mehetek éjszaka veletek, ha nem segíthetek
érdemben, akkor ne várd tőlem, hogy érezzem, hasznos vagyok.
– Hisz hasznos vagy, nagyon is. Te vagy a legjobb tanár, és te tanítod a
legfontosabb dolgokat a lányoknak. Neked köszönhetik, hogy művelt
nőként hagyhatják el az intézetet. Nem ez a legfontosabb?
– Nem – rázta meg a fejét Leona. – A legfontosabb, hogy meg tudják
védeni magukat. A legfontosabb, hogy el tudják kerülni a bajt. De ha már
bekövetkezett, ki tudjanak mászni belőle. Ezt sem az irodalom, sem a
természettudományok nem fogják számukra biztosítani. A harc, a testedzés
és Nella női praktikái igen. Amit én tanítok, az csak arra jó, hogy kiváló
nevelőnők legyenek. De mit érnek mindezzel, ha nem képesek megvédeni
magukat?
– És mit érnek azzal, ha meg tudják védeni magukat, szépen tudnak enni
és öltözni, de képtelenek munkát vállalni, mert a fejük üres, mint egy
pohár, amiből minden csepp bort kiittak? – fonta össze a karját a melle
előtt Christina, és nekidőlt a húga íróasztalának. – Nem érted, Leona?
Egymás nélkül semmire sem megyünk. Mindannyian kellünk ahhoz, hogy
ezek a lányok végül képzettek és erősek legyenek. Te pont annyira fontos
vagy, mint Luisa, Nella vagy signore Falcone. Együtt alkotunk egy
egészet, egymás nélkül semmire sem megyünk.
Leona egy pillanatig hallgatott, aztán legyintett.
– Úgysem érted. Nekem fontos, hogy tevékenyen részt vehessek a
munkában, és nem csak az oktatásban. Én látni akarom, hogy azok, akik
bántják a lányukat, feleségüket, meglakolnak.
– De értem, Leona, és ez megriaszt.
A lány lassan felállt, és farkasszemet nézett a nővérével. Pont olyan
magas volt, mint Christina.
– Mi az, ami megriaszt, nővérem?
– Az, hogy ilyen lelkesedéssel szeretnél meggyötörni másokat.
– Nem másokat – fordult el Leona. – Nem másokat, hanem azokat, akik
megérdemlik. Érted?
Christina megrázta a fejét. Ijesztő volt, ahogy Leona megmagyarázta,
miért van szüksége arra, hogy brutalitást lásson, vagy épp ő kövesse el.
Ijesztő volt, hogy nem érzi magát hasznosnak, ha nem vehet részt a
fenyítésben. Míg ő egy cseppet sem élvezte, amikor férfiak torkának
szegezett kést, addig Leona ezt élvezettel tette volna. Tudta, hogy mi
történt a húgával. Tudta, hogy mitől lett ilyen vérszomjas. Tudta, hogy
mindez az ő hibája. Ez is az ő hibája. Ha nem talál rá annak idején vérbe
fagyva, megerőszakolva, ájultan, ha nem látja, mit tett vele a háziuruk,
Stefano Cavo, akkor még mindig az a kedves, cserfes, okos kis könyvmoly
lenne, mint tízévesen, a történtek előtt.
– Értem, hogy mi történik veled, Leona, de ez nincs rendjén. El kell
felejtened, amit láttál! El kell felejtened, amit tettél, különben az egész
életed arról fog szólni, hogy bosszút állj. És tudod, az a legszörnyűbb,
hogy én nem akarom, hogy értem állj bosszút. Azt akarom, hogy éld az
életed, ahogy én teszem.
– Te is folyton bosszút állsz – felhősödött el a lány homloka. – Minden
pillanatban, amikor befogadsz egy lányt, aztán megdorgálod az apját vagy
a szeretőjét. Az életed a bosszúról szól, Christina, ahogy Luisáé, ahogy
Nelláé, és mindannyiunké. Mind sérültek vagyunk, de én legalább
belátom. Én legalább elismerem, hogy igenis bosszút állok az összes
férfin, aki kiszolgáltatottakat bánt. Te közben mindezt belebújtatod egy
fényes köntösbe és rásütöd, hogy csupán azért járod éjjel a Salariót, mert
meg akarod védeni a hátramaradtakat. Közben pedig igenis hajt a
bosszúvágy, hogy féljenek azok, akik úgy bánnak a nőkkel, mint signore
Cavo veled.
– Ez nem igaz, Leona. Én már nem gondolok signore Cavóra – emelte
fel a kezét Christina, de ideges lett. A húga olyan kemény szavakat vágott
a fejéhez, melyek az elevenébe találtak. Ismét valaki, aki azt mondja neki,
hogy a saját sérelmeit torolja meg, és öncélúan fenyeget meg olyan
férfiakat, akik hasonlatosak Stefano Cavóhoz. Ezzel Leona valójában pont
azt mondta ki, amit Marco. Istent játszik, mert nem képes elengedni a
múltat, miközben mindezt úgy tálalja, mintha csupán óvná a
kiszolgáltatottakat.
– Dehogynem – folytatta a lány. – Látom rajtad, hogy igenis úgy van,
ahogy gondolom. Ezért, kérlek, a jövőben ne próbáld megmondani nekem,
hogy mit érezzek, mert én csak őszintén vállalom az érzéseimet, és nem
vagyok hajlandó hazudni azért, mert az jobban hangzik, vagy mert az
nőiesebb. Te is jobban tennéd, ha megvizsgálnád az indítékaidat, mert úgy
tűnik, saját magadnak is hazudsz.
– Elég legyen, Leona! Túl messzire mész! – kiáltott rá Christina. Az
idegei pattanásig feszültek. Utálta, hogy a húga belelát és olyasmit is
észrevesz, amit ő gondosan elrejtett saját maga elől is. Utálta, hogy egy
számára még gyerek nyitja fel a szemét arra, hogy valójában Marcónak
volt igaza, és hogy számot kell vetnie az érzéseivel és a tetteivel.
– Persze. Kiabálj csak, attól még igazam van – mondta halkan Leona, és
nyugodtan visszaült a fotelba, majd felemelte a könyvet.
Christina döbbenten nézte, és hirtelen úgy érezte, nem a húga, hanem az
anyja ül abban a karosszékben. Az anyja, aki megdorgálta gyerekes
gondolataiért és most hagyja, hogy kidühöngje magát, aztán átgondolja az
életét.
Szó nélkül megfordult, és kiment a szobából. Tudta, hogy gyerekesen
viselkedik. Épp ő, aki anyjaként nevelte Leonát, most úgy rohan el, mint
egy duzzogó gyerek, akire rápirítottak. De nem tudott mit mondani. Nem
tudta megvédeni magát, mert hazudott volna. A húgának igaza volt, noha
túlzott, sarkított, pontatlanul fogalmazott – de igaza volt. Minden egyes
férfi, akire ráijesztettek, Stefano Cavót idézte benne, és minden egyes
megfélemlített ember rettegő tekintete a saját reményvesztett, ijedt
pillanatait juttatta az eszébe, amikor már védekezni sem volt képes,
olyannyira megverte és megalázta az erőszaktevő.
Átviharzott a saját lakrészébe, és szinte betört a szobájába. Majd megállt
a közepén, és a kezébe temette az arcát. Úgy viselkedem, mint egy őrült –
gondolta.
Megdörzsölte az arcát, majd a tükrös asztalhoz lépett, és kihúzgálta a
hajtűket a hajából. Fájt a feje. Azt érezte, túl súlyos a kontya, ettől sajog a
halántéka, ettől áll görcsben a nyaka és a válla, pedig tisztában volt vele,
hogy ez a beszélgetés és a feszültség minden kínjának okozója. Vöröses
haja a hátára omlott. Erősen masszírozni kezdte a fejbőrét, összekócolta a
tincseit, de nem törődött vele. Este tíz óra után már senki előtt nem kellett
eljátszania a mindig elegáns, szigorú igazgatónőt.
Ledobálta a ruháit – egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy szépen,
ahogy minden nap, beakassza a szekrénybe –, majd magára vette
hálóingét, bebújt az ágyba, és a nyakáig húzta a takarót. Elveszettnek
érezte magát. Úgy érezte, senki nem áll mellette. Sem Marco Fiore, sem a
húgai. Mindannyian azt gondolják, hogy öncélú, kicsinyes bosszút áll
minden alkalommal, amikor másokat próbál védeni. Hát ezért küzdök öt
éve? Azért, hogy végül ne a jót lássák a többiek, hanem azt, hogy a saját
érdekemben teszek mindent? Ilyennek látnak? – tette fel magában a
kérdést. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből, annyira magányosnak,
elhagyatottnak érezte magát. S miközben azon gondolkodott, hogy őt senki
nem szereti, a jobbik esze korholta, hogy nem viselkedhet úgy, mint egy
ötéves kisgyerek, akit ha leteremtenek, azt gondolja, minden szeretetet
elveszített, és vele már senki nem törődik.
Letörölte a könnycseppet, de aztán jött a következő, és a következő,
mert hiába tudta felnőtt fejjel megmagyarázni magának, hogy ostobaság,
amit gondol, a szíve más mondott. Tíz éve semmi mást sem tett, mint
nevelte, védte a húgait, előteremtette a megélhetésükhöz szükséges pénzt,
anyja és apja volt egyszerre a két lánynak. Aztán létrehozta ezt az
intézetet, igyekszik jót tenni másokkal, továbbra is óvja a testvéreit, s
mindezért azt kapja, hogy önző és bosszúvágyó. Nella szinte menekült a
közeléből. Boldog volt, hogy kiléphet az otthonukból. Leona pedig…
Leonának pedig olyannyira megsérülhetett a lelke attól, amit látott, amit
tett, hogy soha nem lesz már a régi. Még pár hete azt gondolta, mindenki
boldog és elégedett a közelében, most pedig úgy látszik, kártyavárként dől
össze az, amiről eddig azt hitte, stabil építmény. De már látta, sok mindent
nem kalkulált bele annak idején a tervébe. Főképpen az emberi érzéseket
felejtette el, hármuk nagyon különböző jellemét, vágyait…
Sokáig nem tudott elaludni, mire pedig végre álom jött a szemére, Marco
szólongatására riadt.
– Christina, Christina, ébredj, kérlek, ébredj fel! – hallotta először
távolról, majd egyre közelebbről a férfi hangját, ami egyáltalán nem a
megszokott szerelemtől fűtött hang volt. Inkább feszült és ideges.
Christina lassan nyitotta ki a szemét, majd a gyertya halvány fényében
meglátta a másik teljesen felöltözött alakját. Marco az ágy mellett állt, a nő
nem látta az arcát, de egész tartása távolságtartónak, idegennek tűnt.
– Mi történt? – nyögte álomittas hangon, majd megdörzsölte a szemét,
és felült. Érezte, hogy ez nem a szokásos látogatás. Most sokkal többről
van szó, valami rossz történt, valami súlyos.
– Furcsa dolgok történnek, Christina – vágott a közepébe a férfi, és egy
cseppet sem lett kedvesebb a hangja. – Furcsa és ijesztő dolgok…
– Milyen dolgok? – hunyta le egy pillanatra a szemét a nő, majd újra
kinyitotta. Remélte, hogy jobban látja majd Marco arcát, mely talán
megnyugtatja, de a gyomrában már kezdett újra gyűlni a gombóc, mely
mindig rosszat sejtetett. – Te nem szoktál megijedni.
– Nem, én nem szoktam. De most mégis ijesztő az, ami történik.
– Bökd már ki, Marco, mert nyomban szívszélhűdést kapok. Mi történt?
– Valaki gyilkolja a férfiakat a Salarióban – felelte Marco rövid
hallgatás után, majd sokatmondóan nézett az igazgatónőre.
– Ezt eddig is tudtuk.
– Igen, de azt nem tudtam, hogy csak azokat, akiknek a lányuk itt van az
intézetben, és korábban jártatok nála éjszaka.
– Hogy mi? – tátotta el a száját döbbentében a nő.
– Igen – bólintott komoran a másik. – Mindkét férfi, akit a napokban
szíven szúrtak, egy volt azok közül, akiket ti megfenyegettetek. És
mindkettő újra brutálisan bánt a családjával, nem törődve a
dorgálásotokkal. Néhány nappal később ledöfték őket. Christina, tartok
tőle, meg kell kérdeznem…
– Hogy mi járunk-e vissza igazságot tenni? Ezt akarod kérdezni? –
Christina felpattant az ágyból, már teljesen éber volt. – Hogy kérdezhetsz
ilyet? Hogy juthat az eszedbe? Gondolod, hogy mi gyilkolunk a
nyomornegyedben?
– Nem tudom, Christina… Mindenesetre nagyon egybevág minden, lásd
be.
– Szóval most komolyan azt kérdezed tőlem, hogy a Sorores
gyilkosokat nevel-e? – képedt el az igazgatónő. – Vagy kifejezetten arra
célzol, hogy én és a húgaim öljük-e meg azokat a férgeket, akik verik a
családjukat? Ezt kérdezed?
A hangja egyre emelkedett, a végén már kiabált. Egyszerűen nem
értette, hogyan gondolhatja azt Marco, hogy képes lenne embert ölni.
Hogyan gondolhatja róla az az ember, akinek testét, lelkét, szívét adta oda,
akiért szinte bármit megtett volna, akit a bizalmába fogadott.
Fiore közelebb lépett, és mélyen a szemébe nézett. Úgy néztek
farkasszemet, mint két ellenfél egy élet-halál harc előtt.
– Igen, Christina, ezt kérdezem. Mert nem tehetek mást. Mert minden
arra utal, hogy ti igazságot szolgáltattok, akár így, akár úgy.
– Neked elment az eszed, Marco Fiore – szűrte fogai közt a szavakat a
nő.
– Akkor válaszolj végre! Mert eddig csak szidalmaztál, de választ nem
kaptam – mordult rá a férfi, és megfogta a karját.
Christina érezte a szorítását, és hirtelen levegőt sem kapott a
fájdalomtól. Nem a karja fájt, hanem a szíve. Az agyába késként hatolt az
emlék, amikor Stefano Cavo ért hozzá ilyen erőszakosan – szinte érezte a
mocsok szagát. Hirtelen hatalmasat rántott a karján, kitépte magát Fiore
szorításából, és hátrébb lépett. Nem ütötte meg a férfit, habár egy
pillanatig szinte le kellett fognia magát.
– Hozzám ne érj! – sziszegte, és ökölbe szorult a keze.
– Christina… – nézett rá elképedve Fiore, és tett felé egy lépést.
– Ne gyerek közelebb, mert nem állok jót magamért – emelte fel a kezét
a nő, és erősen próbálta magát nyugtatni. Ez az ember Marco, aki szeret,
aki soha nem bántana – mondogatta, és fohászkodott, hogy a férfi ne
lépjen közelebb.
– Christina, én vagyok, nem akarlak bántani, szeretlek – suttogta Fiore,
de nem közelített. – Csak megkérdeztem, amit meg kellett kérdeznem. És
te nem válaszoltál.
A nő lehunyta a szemét. Valamelyest megnyugodott. Az elmúlt öt évben
nem került ilyen helyzetbe. Az elmúlt öt évben nem volt olyan férfi a
közelében Marcón kívül, akivel bármiféle testi kontaktusba került volna.
Fiore pedig mindig olyan gyengéden ért hozzá, olyan finom
mozdulatokkal, hogy nem hozta elő belőle azt a félelmet, azt az iszonyatot,
ami még mindig benne élt.
– Nem tudom, mi történt velem – motyogta, és megrázta a fejét. –
Ahogy megragadtad a karomat…
– Bocsáss meg!
A férfi már nem tétovázott. Egyetlen lépéssel mellette termett, és a
karjaiba zárta.
– Ne haragudj, nem tudtam, hogy még mindig ennyire…
– Én sem tudtam – lehelte Christina, és érezte, hogy már megint
kezdenek feltörni a könnyei. Gyorsan visszanyelte őket, majd eltolta
magától a másikat.
– Nem, Marco. Nem mi gyilkolunk a Salarióban. És a feltételezés is
sértő. Azt hittem ismersz.
 – Ismerlek, bár az előbb úgy tűnt, nem minden gondolatodat… –
csóválta meg a fejét a férfi. – Akkor a véletlenekkel magyarázod, hogy épp
azokat ölik meg, akikhez közötök van?
– Nem tudok mást… Nem tudom – rázta a fejét Christina, de egy
eszelős, szörnyű gondolat kezdett megfogalmazódni benne. – Nem egy
fiatal férfi gyilkol? Nanót az ölte meg.
– De igen. Egy fiatalnak látszó, vékony férfi, aki akár nő is lehet…
Christina az ágyhoz támolygott és lerogyott rá.
– Christina? – szólította a férfi gyengéden, mire a nő kétségbeesett
szemekkel nézett fel rá, de nem szólalt meg, csupán megrázta a fejét. –
Valamire rájöttél. Kérlek… mondd, tudnom kell!
– Óh, Marco… – suttogta Christina, és elfordult. A sötét ablakot
bámulta, és közben egymást kergették a fejében az iszonyatos,
elképzelhetetlenül borzalmas gondolatok. Lüktetett az agya, a szíve a
torkában dobogott, a lelkében pedig olyan fájdalmat érzett, mint még soha.
Tudta. Tudta, hogy mindaz, ami most felötlött benne, igaz. Bár soha ne
hozta volna létre ezt az iskolát! Bár soha ne taníttatta volna meg a lányokat
az önvédelemre, arra, hogy könnyűszerrel elbánjanak egy férfival! Bár ne
élte volna túl a Sant’Ambrogio zárdát!… Bárcsak meghalna most!…
– Tudom, ki a gyilkos – motyogta maga elé.
– Kicsoda? – Fiore hangja feszülten csengett.
Christina lassan ráemelte a tekintetét. Üresnek érezte magát.
– Én vagyok…
 14.

Marco Fiore döbbenten nézte a nőt. Nem akarta elhinni, hogy jól hallott.
Nem akarta, hogy Christina bevallja a gyilkosságokat. Egyértelmű nemet,
tiltakozást várt, azt, hogy szenvedélyesen nekiesik, szidalmazza és
elzavarja, amiért emberöléssel gyanúsítja. De a nő, akit szeretett, akiért
tűzbe tette volna a kezét, összetörten ült az ágyon, lehajtott fejjel, és nem
szólt többet. Nem mondta, hogy csak valójában csak tréfált, nem mondott
semmit.
Marco iszonyattal gondolt arra, hogy nem ismeri ezt az embert. Öt év
alatt nem sikerült a szívébe látnia, nem sikerült megnyugtatnia, nem
sikerült megváltoztatnia az életét. Pedig nagyon igyekezett. Feleségül
akarta venni, védte, óvta, várt rá, amikor Christina még nem állt készen
arra, hogy elfogadja a szerelmét. Gyengéden, finoman bontogatta ki a nő
lelkét, nem rohanta le, és azt gondolta, sikerült kinyitnia az ajtót, mely a
szívéhez vezet. És most itt ül előtte, és ő nem ismeri, nem tudja, mit
gondoljon róla, hiába áldozott éveket rá.
– Te vagy a gyilkos? – próbálta meg újra, hátha most Christina mást
mond, de a nő bólintott.
– Mindenről én tehetek. Az én bűnöm, az én lelkemen szárad ennek a
két férfinak a halála.
 – Miről beszélsz? Megöltétek azt a két embert vagy sem?
Marco egyre zavartabb lett. Christina homályosan fogalmazott, nem
mondta ki egyértelműen, hogy megfogta a kést és megölte a két férfit. A
kétségbeesése, összetörtsége szöges ellentétben állt azzal a sértettséggel és
dühvel, amit pár perccel korábban a vádakra mutatott.
A nő ráemelte a tekintetét.
– Ha arra gondolsz, hogy én fogtam-e a kést, amivel leszúrták őket, hát
nem – mondta fakó hangon. – De ezzel az erővel én is foghattam volna.
– Ha nem te tetted, miért mondtad, hogy te vagy a gyilkos?
– Mert én vagyok az oka.
– Ha nem te vagy, akkor ki? És mi ez az egész?
Christina felállt, az ablakhoz sétált, majd megfordult, és egyenesen a
férfi szemébe nézett.
– Leona volt. Csak ő lehetett. Nincs bizonyítékom, nincs semmi
kézzelfogható a birtokomban, de biztos vagyok benne.
Marco lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Mégsem ismerte félre
Christinát. Mégsem kellett csalódnia benne. Annak ellenére is örömmel
töltötte el a hír, hogy a másik, amit most mondott, olyan borzalmas volt,
amire nem számított.
– Leona? Hisz még csak gyerek…
– Leona már nem gyerek. Aznap, amikor megtalált a konyha padlóján,
felnőtt. Van valami, amit nem tudsz. Nem mondtam el, mert nem akartam,
hogy másképp nézz a húgomra, mint eddig. Te egy kedves, szófogadó,
okos kislánynak ismerted meg, de a hosszú napok, melyeket a kolostorban
tanulással töltött, a magányos esték, és persze az a nap, melyet soha nem
tudunk kitörölni az emlékezetünkből, megváltoztatta. Aznap, amikor
signore Cavo meghalt, azt mondtad, rengeteg késszúrással öltem meg…
Marco… én csak kétszer szúrtam, először ráadásul nem is döftem bele a
kést, ő maga szaladt bele. Baleset volt. Amikor megtudtam, hogy
rengetegszer megszúrta valaki, azt hittem, hogy nem voltam magamnál és
addig döfködtem, míg csak bírtam. De nem ez történt. Ájult voltam,
amikor Leona rám talált. Azt hitte, halott vagyok, és signore Cavo megölt.
Erre nekiesett annak a disznónak, és addig szurkálta, míg ép helyet talált a
testén. Nem tudom, hogy élt-e még, amikor Leona nekiesett… Nem
tudom… ő se tudja. Nekem bevallotta, hogy dühében…
Christina elhallgatott. Marco Fiore iszonyattal nézte. Most már összeállt
számára a kép. A nő végig tagadta, hogy feltrancsírozta volna a háziurat.
Azt gondolták akkor, hogy sokkos állapotában, szinte transzban ölt, és nem
gondolkodott, majd később elfelejtette az egészet. Az senkinek sem jutott
az eszébe, hogy egy tízéves gyerek volt valójában az, aki összeszabdalta az
erőszaktevőt. Ki gondolta volna arról az ártatlan, copfos kis iskolás
lányról, aki ijedten rohant ki az utcára, hogy segítséget hívjon.
– Ezt meddig akartad eltitkolni?
– Örökre – fordult ismét az ablak felé Christina. – Azt gondoltam,
egyszeri eset volt, engem védett. Még el is mondta, hogy ötéves kora óta
tudta, hogy signore Cavo molesztál. Látta, amikor beszorított a sarokba és
fogdosott, látta, amikor mintegy véletlenül hozzám simult. Leona okos
gyerek volt már kicsinek is. Azt is látta, hogy én iszonyodom, menekülök
előle. Hogy gyűlölöm, ha hozzám ér, és már azért is gyűlölöm, ha csak
beszél hozzám. Tudta, hogy mennyit szenvedtem miatta, látta, mit álltam
ki, hogy ne emelje a lakbért, hogy ne tegyen bennünket az utcára.
Mindebből azonban csak az maradt meg a kis fejében, hogy ez a disznó
folyton bántja a nővérét… Aztán megtalált a padlón csurom véresen, és
bosszút akart állni. Csakhogy…
– Csakhogy? – Marco már értette a történetet, értette az előzményeket,
még Leona indítékait is értette, noha egy tízéves kislánytól ez nagyon
szélsőséges reakciónak tűnt.
– Csakhogy… igen. Azt hittem, Leona is iszonyodni fog a saját tettétől.
Nem érti majd, mi vitte rá arra, hogy egy embert így összeszurkáljon. Azt
hittem, rosszul lesz a saját beteges felindultságától, de nem. Mosolyogva
megkérdezte tőlem, milyen érzés volt, amikor először beleszúrtam a kést
signore Cavóba. Mosolygott, érted? – Christina fázósan karolta át magát,
és nem nézett a férfira. – Tízévesen tudni akarta, hogy én mit éreztem ölés
közben és tudni akarta, hogy jó volt-e, jó érzés volt-e, hogy belemártottam
a kést egy ember testébe. Akkor meggyőződésem volt, hogy ezt az egészet
kiheveri, kinövi, és a bosszúvágya, vérszomja azok felé, akik nőket és
gyerekeket bántanak, csillapodik. Vagy, mondjuk, olyan szintre tér vissza,
mint amilyen az én haragom ezek iránt az emberek iránt. De néhány napja,
és ma is, olyan beszélgetésem volt vele, amely alapján kétség nem fér
hozzá, hogy semmit nem változott. Sőt, talán romlott a helyzet… Ezért azt
gondolom, ő lehet a titokzatos fiatal férfi, aki valamiféle igazságtevőként
megkeresi a bántalmazókat, és mivel a fenyegetésünk ellenére nem
változtattak a viselkedésükön, hát megöli őket.
– Ez nagyon súlyos vád, Christina – lépett a férfi az asztalkához, és bort
töltött magának. Most valami erősebbre lett volna szüksége, de a nő nem
tartott az intézetben a bornál komolyabb italt. Egy húzásra megitta a pohár
teljes tartalmát. – Ha jól gondolod, és valóban Leona a gyilkos, akkor a
húgod beteg. De annyira, hogy közveszélyes. Nem élhet együtt más
emberekkel itt, az intézetben, ezt ugye tudod? Bármikor elborulhat még
jobban az elméje, és ki tudja, mit követne el? Ki tudja, kit ölne meg
haragjában?
– Tudom – bólintott Christina. – De nincs bizonyítékom. És ő a
húgom… nem küldhetem elmegyógyintézetbe. Ott kínozzák a betegeket…
Tudom, hallottam már, hogy jeges vízbe teszik őket, meglékelik a fejüket,
mint egy dinnyét, az ápolók verik és megerőszakolják a nőket…
Marco még egy pohárral töltött magának, belekortyolt, majd letette a
poharat. Semmiféle hatását nem érezte a bornak.
– Nem mindenhol bánnak rosszul a betegekkel… De Leona beteg, nem
maradhat a közeletekben. Ráadásul bizonyára már a csendőrség is nyomoz
a két haláleset ügyében. Mi lesz, ha kiderül, hogy a húgod a gyilkos?
Akkor mindennek vége. Nem Marcetti báró fog akasztófára juttatni,
hanem a saját húgod, mert nyomban kiderítik, hogy te nem Christina
Rivera vagy. Csak azért voltatok eddig biztonságban, mert feddhetetlenül
éltetek. De ha két gyilkosságot is a Sororeshez kötnek, elkezdenek
mélyebbre ásni. És szerintem nyomban kiderülne, hogy a te nápolyi
családfád nem is létezik.
Christina arca falfehérré vált, de Marco nem volt képes abbahagyni.
Nem kímélhette, mert ha igaz, amit állít, akkor Leona valóban nagyobb
veszélyt jelent az intézetre, mint tíz Marcetti. Hisz a bárónak mi érdeke
fűződne ahhoz, hogy Christinát feladja a rendőrségen? Semmi, azon kívül,
hogy az embere feltételezett gyilkosát bújtatja… Miközben az embere
gyilkosa nem is az, akinek hiszi! A csendőrség azonban hivatalból nyomoz
és hivatalból azonnal elfogatja azokat, akiknek közük van akár ehhez a két,
akár a régi gyilkossághoz. Őket nem lehet megkérni, rávenni, hogy ne
nyomozzanak. Ha egyet megken az ember, öt másik lép a helyébe…
– Rá kell venni Leonát, hogy bevallja a bűnét. Ha valóban ő követte el.
Mit mondott az elmúlt napokban. Említetted, hogy…
– Igen – bólintott a nő. – Egy ideje azzal nyaggat, hogy vigyük
magunkkal éjszaka, ha megdorgálunk valakit. Jönni akar, látni akarja, részt
akar benne venni. Én épp azért nem vittem eddig, mert féltem, hogy előtör
belőle a gyilkos hajlam. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem szembesül a
férfiakkal, nehogy a signore Cavo-féle emlékek a felszínre törjenek. De
hiába tiltottam el az éjszakai portyáktól, az emlékek sajnos nem
halványultak. Ma, amikor azzal vádoltam, hogy bosszúszomjas és
élvezetből akarja megkínozni ezeket a férfiakat, azt mondta, hogy ezzel
nincs egyedül. Egyáltalán nem tagadta. Bevallotta, hogy őrült vágyat érez,
hogy ezeket az alávaló alakokat remegni, rettegni lássa. Rám olvasta, hogy
én magam is a saját, önző kis bosszúmat követem minden alkalommal,
amikor ráijesztek az asszonyverő férfiakra. És gúnyolódott, hogy
csomagolhatom én selyembe, bársonyba, jótettekbe, de akkor sem teszek
mást, mint minden alkalommal bosszút állok azért, amit signore Cavo tett
velem. Valójában ugyanazt mondta, amit te, csak sokkal durvábban…
Christina ismét lerogyott az ágyra. Olyan elesettnek, olyan
gyámoltalannak látszott, hogy Marco szíve szerint a karjaiba kapta volna.
– Hát azért mondtad, hogy te vagy a gyilkos, mert úgy hiszed, Leona
miattad vált ilyenné? Azt gondolod, hogy ha téged nem erőszakol meg az a
Cavo, ha a húgod nem látja a véres testedet a konyha padlóján, akkor
ugyanaz a kedves kislány maradt volna, akinek te láttad tízéves koráig?
– Igen, Marco. Ez az én bukásom. Minden tekintetben. A húgom
elmebajos lett, mert én annak idején rosszul oldottam meg a Cavo-féle
ügyet.
– Rosszul oldottad meg? Megerőszakolt… Mit kellett volna tenned?
– Hagyni, hogy elmenjen…
– Gondolod, hogy ha hagyod elmenni, a húgod nem lát téged
összeverve, meggyalázva?
– Nem – rázta a fejét Christina. – Mire hazaért volna, összeszedtem
volna magam. Biztos. Azt sem tudta volna, ki bántott, ha egyáltalán rájön,
hogy bántott valaki.
– Fel volt dagadva az egész arcod. Alig éltél. Majdnem agyonvert az az
állat. Te azt tetted, amit tenned kellett. Valóban nem szokványosan
cselekedtél, de jól. Mennyivel lett volna jobb, ha Cavo hetente ezt
megteszi veled? Hm? Meddig bírtad volna?
– Nem tudom. De legalább Leona normális maradt volna.
Marco hitetlenkedve nézett Christinára. Tudta, hogy ilyen. Igazi
védelmező, inkább feláldozza magát, de soha nem hibáztatja a húgát.
– Leona semmiképpen nem maradt volna normális – mondta ki
keményen. – Ez nem olyan dolog, ami hirtelen, valami erős felindulás
hatására kialakul az emberben. Ez mindig benne volt. Csak épp Leonánál
Cavo hozta felszínre. De mindig ott volt. Nem tehetsz róla. Nem a te
hibád. Te mindent megtettél, hogy megóvd. Te mindent megtettél, hogy
nyugodt, boldog élete legyen.
– Sokáig én is azt hittem. De igazad volt, noha te sem tudtad, hogy
nemcsak az intézet létét sodrom bajba azzal, hogy, nos… mondhatjuk úgy,
gyerekeket rabolok, aztán még ijesztgetem is a szüleiket, hanem Leona
vágyait is felerősítem azáltal, hogy magam is a bosszú útját választottam.
Az most mindegy, hogy a hozzánk kerülő kislányok jobb életet kaptak,
mindegy, hogy azok, akiket megfenyítettünk, megérdemelték, hogy
valójában jót cselekedtünk, mégis közrejátszott minden tettünkben a
bosszú. Nézd csak meg… Az én történetemet ismered. Nella signore
Rossin áll bosszút, aki fogva tartotta, Luisa a Farkason, aki megölette a
szerelmét, aki tönkretette a jövőjét. Mind megbosszulunk valamit, valami
szörnyűséget, ami korábban velünk történt. Csak Leonának nem adtunk
lehetőséget.
Marco közelebb tette a széket az ágyhoz, és leült. Előrehajolt és
megfogta a nő kezét.
– Így is értelmezheted, meg úgy is, hogy rengeteg lánynak adtatok új
életet. Meg úgy is, hogy Leona gyerek volt, hogy is vihetted volna
magaddal a fekete köpenyes útjaitokra? Mit gondolsz, ha ott néhány
alkalommal a bosszúvágyát kiélheti, akkor most nem gyilkolna? Már, ha ő
gyilkol…
– Ki más? Bárcsak ne ő lenne, de nem lehet más. Minden egybevág.
Ahogy neked is az volt az első gondolatod, hogy mi öljük a szófogadatlan
embereket, úgy nekem azonnal Leona jutott az eszembe.
Marco Fiore felsóhajtott, és hátradőlt a széken.
– És most mit fogsz csinálni? Nem várhatjuk meg, míg a csendőrség
rájön a gyilkos kilétére.
Christina megrázta a fejét.
– Nem. Nem várhatjuk meg. Leonának el kell mennie az intézetből.
Méghozzá… – egy pillanatra gondolkodóba esett. – Méghozzá, azt hiszem,
a legjobb az lesz, ha visszatér abba a kolostorba, ahol olyan jól érezte
magát. Őt úgysem vonzzák a női hívságok, nem érdekli a cicoma, a
férfiak, a flört… őt csak a könyvek érdeklik. Talán a zárdában magára
talál, talán elmúlik nála ez a… betegség…
– Igen, az lesz a legjobb, ha megpróbálsz vele beszélni, és kideríted,
valóban ő tette-e. Nem hiszem, hogy mostanában meg akarna ölni bárkit
is. Reginán kívül nincs új lányotok, ugye?
– Csak Regina…, valóban – gondolkodott el az igazgatónő. – Leona
nem tudja, ki ő. És a lány nekem azt mondta, az anyja elől menekült, mert
olyan dolgokra kényszerítette, melyeket nem akart már megtenni. Ha
mindezt Leonának is elmondja… vagy talán már el is mondta. – Hirtelen
felkapta a fejét. – Emlékszel? Amikor Nellával beszélgettünk az irodában,
Leona elment, hogy megpróbálja szóra bírni a grófkisasszonyt. Félek,
hogy sikerült is neki.
– Nem baj, ha Regina beszélt neki… akkor tetten tudjátok érni. Figyelni
kell Leonát. Kit tudsz még beavatni?
Christina egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán határozottan Marco
szemébe nézett.
– Csak Luisát. Benne tökéletesen megbízom.
– Akkor figyeltesd vele, és álljatok készenlétben. Amikor kiszökik,
kövessétek, és érjétek tetten. Akkor nem tud tagadni. És… szerintem ez a
napokban be fog következni. Ne haragudj, de én úgy hiszem, Leona elméje
teljesen elborult. Gyors egymásutánban ölte meg ezt a két embert,
szerintem már vágyik rá, hogy a következővel is végezzen. Regina anyja
kapóra jön neki… Mit mondott még a lány? Mondott valami konkrétumot
az anyjáról?
– Nekem nem… De azt nem tudom, Leona mit szedett ki belőle. Tudod,
hogy milyen okos, ráadásul nagyjából egyidős a grófkisasszonnyal.
– Igen – vakarta meg a fejét Marco. – Lehet, hogy többet elmondott
neki, mint amennyit neked fog.
– Ráadásul mióta a lány bekerült, Leona gyakran meglátogatja, pedig
senki nem kérte rá. Készül valamire. Gondolom, nem nehéz kiszednie a
lányból a címet, ahol lakott. Ott meg fogja találni a grófnőt.
Fiore bólintott.
– Tudod, szívem szerint hagynám, hogy alaposan megleckéztesse
Regina anyját. Megérdemli az az önző szörnyeteg, de azt nem
engedhetjük, hogy megölje. Mert bármennyire is lecsúszott a hölgy, mégis
arisztokrata. Az ő meggyilkolása hajtóvadászatot indítana el Rómában.
– Istenem! – emelte a mennyezet felé a tekintetét Christina. – Meddig
kell még viselnem ezt a terhet?
– Míg le nem füleljük a húgodat.
– Tudod, mire készülünk? – nézett a férfira elkeseredetten a nő. – Arra,
hogy a saját testvéremet, akit gyermekemként neveltem, gyilkossági
kísérletben tetten érjünk, és élete végéig egy kolostor falai közé zárjuk.
Arra készülök, hogy teljes mértékben elszakadjak a húgomtól, akit
mindennél jobban szeretek. Képzeld el, hogy egy anya a saját gyermekét
zárja börtönbe, örökre. Képzeld el, hogy egy anyának be kell vallania
magának, hogy kudarcot vallott, és egy gonosztevőt nevelt. Ne akard
megérteni, Marco, min megyek keresztül…
Kihúzta a kezét a férfi kezéből. Marco engedte. Tudta, nem képes
olyasmit mondani, amivel megszüntethetné a fájdalmat. Ugyanakkor azt is
tudta, hogy a nő elég erős ahhoz, hogy véghez vigye azt, amit
megbeszéltek. A lelke azonban belepusztul a kínba, hogy meg kell tennie,
és örökké saját magát fogja vádolni. Azt fogja gondolni, ő tehet arról, hogy
Leona beleőrült abba, amit gyerekként látott. Mert őrültnek kell lennie, ha
sorozatban gyilkolja az embereket, még akkor is, ha azok az emberek nem
érdemelnek kegyelmet. Még akkor is, ha azok az emberek maguk is
gyilkosok. Fiore, férfiként, elképzelhetetlennek tartotta, hogy épeszű nő
hidegvérrel öljön. Kitervelje és végrehajtsa saját ítéletét. Önbíráskodjon, és
ne iszonyatot, undort érezzen, ha tükörbe néz, hanem kielégülést. Hiába
törte a fejét, tisztában volt vele, hogy képtelen olyasmit mondani a
szerelmének, amitől megnyugodna, és belátná, hogy semmiről nem tehet.
Belátná, hogy nem ő nevelte rosszul a húgát. Hiába mondta volna újra és
újra, hogy a gyilkos ösztön nem kialakul, hanem születésétől benne van az
emberben, és ha kiváltja valami, akkor megállíthatatlanul tör elő. Hogy
nem tudta volna megmagyarázni a húgának, hogy rossz, amit tesz, mert
nem lehet ezt megértetni valakivel, aki élvezi, akinek örömet okoz az ölés.
Leona nyilván hiszi, hogy ezek az emberek megérdemlik a sorsukat – az
csak egy ajándék számára, hogy ő közben örömet érez. De azt gondolja,
mindettől függetlenül, ő jót cselekszik. Mert beteg. Beteg az elméje. Ha
nem élvezné, akkor talán meg lehetne neki magyarázni, hogy halálra ítélni
bárkit, nem az ő feladata. De így… lehetetlen.
– Menj most el, Marco! Holnap nehéz napom lesz… – sóhajtott fel
Christina, és Fiore látta, hogy holtsápadt. Biztos volt benne, hogy reggelig
ott fog ülni az ágy szélén, és töri a fejét, ostorozza magát, próbál
mentségeket találni a húgának, és magát hibáztatja. Nem akarta magára
hagyni, félt, hogy teljesen összeroppan, de amikor a szemébe nézett,
érezte, hogy ugyan valóban gyötrődik, az erő azonban ott volt a
tekintetében.
– Nem lesz baj, Marco. Menj el! Nem tudsz segíteni, ezt nekem kell
megoldanom.
Fiore bólintott. Igen, ezt neki kellett megoldania. Ő ebbe nem szólhatott
bele, nem nyúlhatott bele, nem segíthetett. Christina az elmúlt öt évben
megerősödött. Mindig is igyekezett az érzelmei helyett az eszét használni,
talán most is sikerülni fog neki.
– Rendben, de visszajövök, ha végeztem a Salarióban. Beépülünk
Rizzóval a Farkas bandájába. Este azonban rá kell néznem Nellára, és
hozzád is eljövök.
– Épüljetek csak… – motyogta Christina, Fiore pedig megcsóválta a
fejét. A nő máskor nekiesett volna, hogy ne tegye, ostobaság, veszélyes,
most azonban valószínűleg fel sem fogta, amit mondott. Vagy felfogta, de
pillanatnyilag egy cseppet sem érdekelte, hogy mi történhet velük, ha
lebuknak.
– Christina… – lépett a nő elé, majd leguggolt, és mindkét kezét
megfogta. Christina rápillantott, de a tekintete fásult volt, tompa, mint aki
egy cseppet sincs jelen. – Szeretlek… És melletted állok, ugye tudod?
Bármi történik is. Bármi – szorította meg kezeket, és remélte, hogy a nő a
vállára hajtja a fejét, de Christina mereven ült, és nem bújt hozzá. –
Vigyázz, kérlek, nagyon vigyázz magadra!
– Ne aggódj, mindent megoldok – mormogta a nő. – Kérlek, hagyj
végre magamra!
 Fiore úgy érezte, ismét ugyanolyan messze van tőle, mint régen, amikor
megismerkedtek. Sőt, valójában messzebb, mert akkor még nem tudta,
milyen közel lenni hozzá. Most azonban egy óriási szakadékot látott
kettejük között, amit ugyan nem ő ásott, mégis tartott tőle, hogy végül ő
esik bele. Mert ha Christina lelke belehal ebbe az egész rettenetes ügybe,
akkor ő már nemigen tehet semmit. Hiába próbálna közeledni, a nő nagy
valószínűséggel soha nem engedne közel magához senkit. És megértette.
Épp így érzett akkor, amikor Giuseppe meghalt, és magát vádolta miatta.
Utána sokáig senkit nem akart szeretni, senkit nem akart közel engedni
magához, senkiért nem akart felelősséget vállalni, mert soha többé nem
akarta érezni azt a fájdalmat, amit akkor érzett. A lelkifurdalást, az
önvádat, azt, hogy miatta elveszett egy élet. Igaz, Leona nem fog
meghalni, de ha a nővére elássa egy kolostorban, az olyan, mintha
megölné. Kivéve, ha Leonának megfelel a kolostori élet. Ez az egyetlen
reményszikra talán, mely megmentheti Christina lelkét. Fiore
belekapaszkodott ebbe a gondolatba, és felállt. Valóban mennie kellett, itt
már nem tudott mit tenni.
Kilépett az ajtón, még egy pillanatra visszafordult, de a nő ugyanúgy ült
az ágy szélén, mint addig, csupán a szemét hunyta le.
Marco tudta, sietnie kell. Otthon át kell öltöznie egy sokkal
szegényesebb ruhába, melyben elvegyülhet a Salarióban…

Kezdett fázni. Reggel kilenc óra volt és úgy tervezte, nem várakozik,
hanem amint találkozik Rizzóval, nyomban a kocsma felé veszik az irányt.
A hacuka, amit magára húzott, itt-ott foltozott volt, a pantalló alá befújt a
szél. Sütött ugyan a nap, mégis hűvösebb volt, mint amire számított. Rizzo
pedig késett. Ahogy mindig, most sem tartotta be a megbeszélt időpontot.
Már fél tízet mutatott a templom órája, amikor végre meglátta, hogy a
segédje komótosan bandukol felé. Hasonlóan szegényes öltözéket viselt,
de zsebre dugott keze és fesztelen járása mégis megmutatta, gyakrabban
viselt ilyen öltözéket, mint a főnöke. Marco megállapította, hogy tanulnia
kell tőle, mert Rizzo pontosan úgy mozgott, mintha itt született volna.
Megcsóválta a fejét. Hisz a társa valóban itt született, neki nem is volt
nehéz a többi munkáshoz és naplopóhoz hasonlatossá válnia.
– Már megint késtél – jegyezte meg nem titkolt éllel a hangjában.
– Késtem volna? – köpött egyet a kőre a segéd, és elvigyorodott. – Ha
ilyen mereven viselkedsz, mindenki észreveszi, hogy úri ficsúr vagy.
Fiore elhúzta a száját.
– Ennyire látszik?
– Csak világosban. Meg ha megszólalsz. Inkább ne beszélj sokat! Majd
én beszélek. Te legyél a hallgatag, morgós bátyám.
– Már te mondod meg, hogy mit csináljak? – hördült fel Marco, de
tudta, hogy a társának igaza van.
– Itt én vagyok otthon. Ez az én terepem. Ha nem akarsz lebukni,
csináld, amit mondok!
Fiore nagy nehezen bólintott. Nem örült, hogy Rizzo ennyire nyeregben
érzi magát, de be kellett látnia, hogy nem tehet mást, rá kell bíznia magát.
– Nohát, akkor induljunk! Az a terv, hogy munkát keresünk. Szeretünk
könnyen pénzhez jutni, és nem ijedünk meg a saját árnyékunktól. Vagyis
vannak tapasztalataink a bűn mocskában. Nemde? – A nyomozósegéd
olyan kifinomult hanglejtéssel mondta ki a kérdést, hogy egy herceg is
megirigyelhette volna. Fiore felnevetett, és hátba vágta.
– Jó’ mondod, komám!
– Na, ez már majdnem jó volt. Még egy kis gyakorlás, és úgy fogsz
beszélni, mintha idevalósi lennél.
 – Nem szeretnék addig maradni – morogta Marco.
– Én se. Megszoktam már a jó életet, jó étkeket, jó nőket.
– Azt elhiszem – vigyorodott el Fiore.
Lassan a kocsma közelébe értek. Reggel tíz óra volt, de tudták, hogy
bent úgy folyik az élet, mintha este lenne. Tele lesz az ivó naplopókkal, na
meg azokkal, akik éjszaka dolgoztak, aztán reggel itt eresztik ki a gőzt
alvás előtt.
Nem tévedtek. A kocsmából dőlt a bor- és a sörszag, cigarettafüst
keveredett a mosdatlan emberek átható szagával.
A pulthoz léptek, a csaposnő kérdésére sört rendeltek, majd körülnéztek.
Az asztaloknál fáradt alakok iszogattak együtt a rosszarcúakkal, idősebb és
fiatalabb férfiakkal, még egy gyereket is láttak, aki az egyik asztal alatt ült,
és valami kockafélével játszott.
– Látsz valamit? – hajolt Rizzóhoz Marco.
– Látok. Jó sok mihaszna gazembert, meg néhány munkást, aki
kidolgozza a belét. És látok egy embert, akihez talán érdemes lenne
odaülnünk – bökött a fejével az egyik asztal felé, ahol egy középkorú,
szakállas, sunyi képű fickó ült.
– Akkor nosza! – emelte fel a korsóját Marco, és megbökte a társát. –
Indulj!
Rizzo, nyomában Fioréval az asztalhoz lépett.
– Leülhetnénk, bátyám, nincs egy szabad hely se, mi meg igen sokat
gyalogoltunk az éjjel.
A szakállas felnézett, de nem szólt.
– Aztán miért?
– Mit miért, bátyám?
– Miért gyalogoltatok egész éjszaka?
– Mert tudja, volt egy hely, ahol igen forró lett a talaj, aztán mi a
testvéremmel úgy gondoltuk, másik helyet keresünk.
– Aztán miért volt forró az a talaj?
– Á! – nevetett fel Rizzo. – Semmiség az, csak egy tréfa miatt nem
kedveltek bennünket a csendőrök.
A szakállas megcsóválta a fejét.
– Ide nem ülhettek.
– De miért?
– Mert nekem ide nem hozzátok a csendőröket. Ha titeket kergetnek,
engem ne kergessenek.
– Nem kergetnek. Azt se tudják, kit kéne kergetniük, mert időben
elgyalogoltunk.
A férfi végigmérte mindkettőjüket.
– A másik néma? – bökött a fejével Fiore felé.
– Dehogy néma, csak nem szószátyár – nézett Rizzo is Marcóra.
– Ezt eltanulhatnád tőle – jegyezte meg a szakállas, és beleivott a
sörébe.
– Adjon isten! – köszönt Fiore, hogy hallassa a hangját.
– Na, látja, bátyám, tud beszélni.
– Bátyád neked az öreg isten!
– De ha nem tudom a nevét… – vonta meg a vállát Rizzo.
– Na, üljetek le! – enyhüld meg a férfi, és hátradőlt a székén. – Honnan
szalajtottak benneteket, és mit akartok itt?
Rizzo nagy levegőt vett.
– Munkát keresünk. Ami jól fizet. Bármit megcsinálunk.
– Bármit? Latrinát is pucoltok?
Rizzo felnevetett, Marco felmordult, hogy ismét hallassa a hangját.
– Nem, bátyám, nem ilyesmire gondoltunk. Az lenne a jó, ha kevés
munkával sok pénzt tudnánk keresni.
 – Aztán mihez értetek?
– Bármihez, ha jól fizet.
– A bármi az semmi – legyintett az ember.
– Én például jól bánok a késekkel, a bátyám pedig olyan erős, hogy akár
egy medvét is leterít.
– Na. Akkor valami építkezésen kellene keresgélnetek. Bár ott nem
hiszem, hogy kell késélező…
– Nem is ilyesmire gondoltunk… Talán volna egy kis éjszakai munka…
olyan… – Rizzo láthatóan küzdött, mert a férfi úgy tett, mintha nem
értené, mit akarnak tőle.
Az lehúzta a sörét, majd felállt.
– Majd ha tudok valamit, szólok – mondta, azzal otthagyta őket.
Fiore megcsóválta a fejét.
– Ez nem értette, miről beszélsz, Rizzo.
– Dehogynem. De ne várd, hogy egy idegent azonnal befogadnak.
Mondta volna, hogy tud egy kis munkát, és nyomban bevesznek a
bandába? Idegenek vagyunk, ne feledd!
– Igen, igaz… – kezdte Marco, de valaki megbökte a hátát.
Megfordult. Egy sötét képű, bajuszos ember villogó fekete szemébe
nézett. A férfi a szomszéd asztalnál ült, csak a székén fordult feléjük.
– Munkát kerestek? – kérdezte halkan, majd, amikor Marco és Rizzo
bólintott, közelebb húzta hozzájuk a székét. – Én a helyetekben nem
kürtölném így szét, hogy bármit elvállaltok, mert aki tudna is adni, az sem
fog.
– Miért? Hát, hogy találjunk munkát, ha nem mondjuk senkinek?
– Ne ennyire hangosan. Én lehet, hogy tudok valamit…
Marco is Rizzo komolyan és érdeklődőn bámult a férfira, aki rágyújtott
egy cigarettára.
 – Mifélét?
– Jófélét. Olyanfélét, amilyet kerestek. Kevés munka, sok pénz, némi
kockázat.
– Szeretjük a veszélyt – jegyezte meg Rizzo, most már ő is halkan.
– Ha eljár a szátok, nem juttok ki a Salarióból élve, arról kezeskedem –
suttogta vészjósló hangon a sötétképű.
– Nem vagyunk beszédesek – jegyezte meg Marco, mire a fickó
bólintott.
– Te látom, hogy nem fecsegsz, de a testvéred annál többet.
– Én sem fecsegek – vágott sértődött képet a segéd, aztán hozzátette: –
Csak, ha nincs tétje. De a munkáról sosem fecsegek.
– Jó – szívott egyet a cigarettájába a férfi. – Akkor gyertek velem!
Elviszlek benneteket valakihez, aki ad nektek munkát.
A férfi felállt, mire Marco és Rizzo is szedelőzködött.
– A nevem Giro, gyertek utánam.
Giro vékony kis ember volt, ülve nem is látszott, hogy valójában milyen
apró. A hangja és a modora inkább egy tagbaszakadt verőemberhez illett,
nem egy ilyen vézna alakhoz, de Marco Fiore felülemelkedett ezen az
apróságon. Inkább az foglalta le a gondolatait, hogy Antonio, aki követte
őket, szintén egy Giro nevű embert emlegetett. Ez a fickó talán valamiféle
felhajtóember lehet, és nagy eséllyel Antonio megbízója. El sem akarta
hinni, hogy ilyen szerencséjük van.
Mocskos sikátorokon keresztül vezette őket, aztán bekanyarodott egy
olyan szűk utcába, ahol csak egymás mögött fértek el. A sikátor sötét volt,
mintha este lenne, pedig még csak délelőtt tizenegy tájban járhatott az idő.
Giro megállt egy kapunál, majd belökte az ajtót. Egy udvarba jutottak,
mely valamivel rendezettebb volt, mint amire Fiore számított. Mocskos,
szemét- és vizeletszagú helyet képzelt el, mint a többit, ahol eddig járt. Itt
azonban még egy hatalmas cserépben egy babér is zöldellt, a kő tiszta volt,
és fokhagymás paradicsomszósz illata szállt a levegőben.
– Itt várjatok! – fordult hátra Giro, aztán bekopogott egy ajtón. Bentről
kiáltás harsant, mire a férfi benyitott, aztán be is zárta maga után gondosan
az ajtót.
Marco és Rizzo összenéztek.
– Mit gondolsz? – nézett a segéd Fioréra.
Marco megvonta a vállát.
– Egyrészt úgy tűnik, hatalmas szerencsénk van. Ez a Giro valószínűleg
ugyanaz a Giro, aki megbízta Antoniót, hogy kövessen bennünket. Az ő
megbízója pedig ki más lenne, mint Marcetti báró úr. Tehát közel vagyunk
a tűzhöz, nagyon közel. Másrészt nagyon óvatosnak kell lennünk, mert
veszélyes terepen járunk.
– De mi van, ha kapunk egy feladatot. Érted? Amivel próbára tesznek…
Én így tennék. Meg kell szolgálni a bizalmat…
Fiore bólintott.
– Én is azt gondolom. És csak reménykedem, hogy nem kell megölnünk
senkit.
Rizzo arca elsötétült, mire Fiore megcsóválta a fejét.
– Mire számítottál?
– Nem is tudom…
– Na, ezért vagy a segédem, és nem a társam, Rizzo. Jól jegyezd meg!
Észnél kell lennünk!
Nyílt az ajtó, és Giro dugta ki a fejét, majd intett nekik.
A lakás, melybe beléptek, minden várakozásukat felülmúlta. Nem volt
épp pazar, de nyilvánvalóan a környék egyik legfényűzőbben berendezett
lakása lehetett. Minden eleganciát és finomságot nélkülözött, de mindenütt
dísztárgyak, szőnyegek és aranykeretes tükrök fogadták az érkezőt.
Marcónak egy raktár jutott eszébe, amelybe mintha több kastély
berendezését hordták volna egybe, válogatás és ízlés nélkül. A szoba
közepén egy díszes barokk asztalnál, faragott karfás fotelben egy
középkorú nő ült, akinek öltözéke minden cicomát nélkülözött. Haját
szigorú, apró kontyba fésülte, arca pedig olyan sovány volt, hogy a bőr
rátapadt a csontjaira. Sosem lehetett szép, még csinos sem. Szemei
hidegkéken csillogtak, hajába ősz szálak vegyültek. Meglepő volt a
kontraszt a jeges tekintete és a sötét, nagy valószínűséggel a szicíliai napon
barnult arcbőre között. A két férfi megbillentette a sapkáját. Giro rájuk
rivallt:
– Vegyétek le a fejfedőtöket, ha a Madonna előtt álltok!
– Bocsánat – dadogta Rizzo, és lekapta a sapkáját, majd tétován
gyűrögette, mintha megijedt volna a kis, sovány emberke hangjától,
mintha valóban tiszteletet ébresztett volna benne az asszony. Marco
követte példáját, habár némileg lassabban, mint a segédje. Igyekezett nem
túljátszani a szerepét.
– Ezeket hoztam – mutatott rájuk Giro. – Két nyomorult, a csendőrök
elől menekültek el. Honnan is? – fordult Marcóhoz, úgy tűnt, hozzá volt
több bizalma.
– Ravennából – dörmögte Marco.
– És miért menekültetek? – szólalt meg a nő. A hangja tompa volt,
mintha víz alól beszélne.
Marco és Rizzo hallgatott, lehajtották a fejüket.
– Ha nem áruljátok el, nem adok nektek munkát – legyintett az asszony.
– Nem vagyunk rá büszkék, signora – morogta az orra alatt Marco,
aztán felnézett. – Ravennában van egy zsidó uzsorás, aki még zálogot is
kér azoktól, akiknek kölcsönt ad. Tudtuk, hogy sok ékszert halmozott fel
az úri népektől, akik megszorultak, és azt gondoltuk, egy-kettő nem fog
neki hiányozni, ha magunkhoz vesszük… És magunkhoz vettük… A zsidó
azonban megzavart bennünket, és egy függőn kívül semmi mást nem
tudtunk elhozni. – Elhallgatott, és újra lehajtotta a fejét.
A nő váratlanul felkacagott. Olyan volt a nevetése, mint a szél süvítése:
ijesztő és átható.
– De a zsidó nem örült, ugye? – komolyodott el újra.
Rizzo vette át a szót.
– Úgy tűnt, mert a csendőrök elkezdték keresni a tolvajokat. Egy
szerencsénk volt, hogy nem Ravennában adtuk el a függőt, mert akkor
megtaláltak volna bennünket. De így is igen sűrű lett a levegő körülöttünk,
úgyhogy inkább ide jöttünk.
– Szóval nem vagytok rá büszkék, hogy loptatok?
Marco megcsóválta a fejét.
– Nem arra, signora, hanem arra, hogy a zsidó rajtakapott bennünket.
Soha nem történt még ilyesmi. Mindig nagyon pontosan végeztük a
munkánkat.
– Aha – bólintott a Madonnának nevezett asszony. – Tetszel nekem. A
testvéred nem annyira. Hencegőnek tűnik, és a hencegők veszélyesek. De
te csendes fajta vagy, és az nekem épp jól jön. Téged alkalmazlak. A
nagyszájút nem.
Rizzo szeme elkerekedett, Marco pedig megrázta a fejét, és egyenesen a
nő szemébe nézett.
– Nem, signora. Én a testvérem nélkül nem dolgozom.
– Értem – vonta meg a vállát a nő. – Akkor mehettek.
– Nem jár a szám, signora Madonna, higgye el! Nem vagyok hencegő,
csak zavarba jöttem… – hadarta gyorsan Rizzo.
– Attól, hogy nő vagyok? – kapta fel a fejét az asszony.
– Dehogy – hárított a nyomozósegéd. – A gyönyörű kék szemétől,
asszonyom.
A nő merőn nézte a segédet, aztán ingatni kezdte a fejét.
– Meg fogom bánni… de ha ennyire ragaszkodtok egymáshoz…
Ugyanakkor, ha a testvérednek eljár a szája, te bánod meg – mutatott
Marcóra. – És ezt véresen komolyan veheted – hunyorított, és ettől
kifejezetten kegyetlen lett az arca.
– Nem fogja megbánni, signora – hajtott fejet Rizzo.
– Azt nagyon remélem. Most menjetek! Giro mindent elmond majd,
amit tudnotok kell. Már ma éjjel lesz munkátok. Ha elszúrjátok, nem a
csendőrök elől kell menekülnötök.

Marco és Rizzo még mindig a sapkájukat szorongatva kiléptek a lakásból,

Giro pedig követte őket.
– A neveteket mondjátok meg. Elfelejtettetek bemutatkozni.
– Leo vagyok – nyújtotta a kezét Marco. – Az öcsém Rocco – mutatott
Rizzóra.
– Majd, ha bizonyítottatok, kezet foghatunk. Madonna nem volt
elragadtatva az öcsédtől. Szerencsétek, hogy két emberünk kiesett a
napokban, különben a színe elé se kerülhettetek volna.
– Kiesett? – vonta fel a szemöldökét Marco.
– Úgy is mondhatjuk, hogy elköltöztek. De ehhez semmi közötök.
Munka kellett, nekünk meg két erős fickó. Este nyolckor a kocsma mögött
várlak benneteket. Ne késsetek! Akkor elmondom a részleteket. Addig
pedig… ssss! – tette a mutatóujját az szája elé.
Marco bólintott, majd visszatette a sapkáját a fejére.
– Ott leszünk.
– Ott – tette hozzá Rizzo, azzal kiléptek a ház kapuján.
 Amint kettesben maradtak, összenéztek.
– Szerinted ki a fene ez a nő? – kérdezte Marco. – Bizonyára van valami
köze neki is a báróhoz, hisz Giro úgy viselkedett, mintha egy királynő előtt
állna. Egyértelműen a felettese. Lehet, hogy ő van közvetlen kapcsolatban
Marcettivel, nem pedig ez a fickó… Te hallottál már korábban erről a
signora Madonnáról?
– Nem – rázta a fejét Rizzo. – Viszont láttad, mi mindent halmozott fel a
lakásában? Nagyban űzheti a rablást… Az a rengeteg díszes tárgy…
– Igen, biztos, hogy lopott tárgyak. És biztos, hogy azért vannak a
fogadószobában, hogy lenyűgözzék azt, akit oda beengednek. Látom,
téged sikerült is.
– Nem mondom, impozáns – jegyezte meg a segéd. – De inkább olyan,
mint egy raktár.
– Pontosan – bólintott Marco. – Szerintem jó helyre kerültünk. Nem
gondolnám, hogy a Farkas engedné, hogy más garázdálkodjon a
felségterületén. Figyelj, Rizzo! Tegyünk pár kört itt a környéken,
győződjünk meg róla, hogy nem követnek. Nekem dolgom van, el kell
mennem, de nincs szükségem árnyékra. Szóval sétáljunk…
És sétáltak. Megtettek három kört, sikátorról, sikátorra jártak, és úgy
vették észre, hogy senki sem jár a nyomukban.
– Menj, húzd meg magad valahol! Keress egy másik kocsmát, nyilván
van itt még egypár, hátha hallasz valamit. Én visszamegyek a lakásomba,
üzenetet kell küldenem valakinek. Nyolc előtt a megbeszélt helyen leszek.
Te se késs! Nem játszhatjuk el Giro bizalmát. Úgy érzem, közel vagyunk a
tűzhöz…
– Mégis milyen feladatot fognak ránk bízni?
– Honnan tudjam? – csóválta meg a fejét Marco. – Remélem, csak be
kell törnünk valahová, és nem kell megölnünk senkit. Ez a nő inkább
orgazdának látszik, nem olyannak, aki kivégezteti, aki az útjában áll.
– Én is remélem. Betörésben jó vagyok.
– Tudom – vigyorodott el Marco, hisz nem egyszer törtek már be együtt
a segédjével. Igaz ugyan, hogy nem haszonszerzés céljából, de az most
nem számított. – Megyek. Te pedig figyelj nagyon! Ki tudja, talán még új
hírekkel is szolgálsz, mire visszatérek. Egyre viszont ügyelj! Ne beszélj
sokat! Látod, nem szeretik a fecsegőket.
– Látom. Majd visszafogom magam – sóhajtott Rizzo.
– És nehogy nekem valami nőcskével szórakozzál! Ez most munka,
nincs időd rá, hogy a kurvákat hajkurászd. És arra sincs semmi szükség,
hogy véletlenül valaki feleségénél próbálkozz, aztán jól megverjenek.
– Rendben. Nyugodj meg, észnél leszek – húzta el a száját a segéd.
Fiore hátba vágta, majd gyors léptekkel elindult. Tudta, este nem tud
majd bemenni a kaszinóba, ezért úgy döntött, értesíti Nellát, hogy másnap
délelőtt felkeresi. Mivel nem tudhatta, hogy Marcetti emberei figyelik-e a
műintézményt, úgy gondolta, jobb, ha nem mutatkozik, hisz mit keresne
ott napközben. Délután egy felé járhatott, mire kiért a nyomornegyedből,
és sikerült fognia egy kocsit. A hajtó először nem akarta felvenni, de mikor
megmutatta neki a pénzét, mégis kötélnek állt.
Szerencsére nem találkozott senkivel a házban, ahol lakott, és most
áldotta az eszét, hogy földszinti lakást vett ki annak idején. Gyorsan
magára zárta az ajtót, leült az íróasztalához, és papírt vett elő.
„Ma nem tudok elmenni a kaszinóba, más fontos ügyet intézek. Holnap
délelőtt meglátogatom. F.”
Összehajtogatta a papírlapot, majd gyorsan bement a hálószobájába,
lecserélte a szakadt inget egy elegánsabbra, de a nadrágjára már nem
fordított figyelmet. Aztán a levéllel a kezében kiment ház udvarára, és
bekopogott a házmesterlakásba. A fiú nyitott ajtót, és széles vigyorba
görbült a szája, amint meglátta Marcót.
– Vidd el ezt a levelet az úri kaszinóba a Piazza Navonán. Ha
bekopogsz, egy merev tartású, középkorú ember nyit majd ajtót. Ő James.
Add oda neki, mondd, hogy én küldtem, és továbbítsa signorina Nellának.
Senki másnak ne add oda a levelet, és bárki más kérdezi, ki bízott meg, el
ne merd mondani, mert nagyon megjárod! Vedd úgy, hogy ez egy titkos
küldetés. Ha pedig sikerrel jársz, te leszel a nyomozóirodám állandó
küldönce. Aztán meg majd meglátjuk…
Marco a legényke kezébe nyomta a levelet és egy bankót, ami jóval több
pénz volt, mint a szokásos. A fiú szeme csillogott a lelkesedéstől. Az arca
kipirult, a szájáról letörölni sem lehetett a hatalmas, boldog vigyort.
– Nem fog bennem csalódni, signore Fiore – mondta buzgón, majd
fejébe csapta a sapkáját és elviharzott a férfi mellett.
Marco mosolyogva nézett utána, aztán megcsóválta a fejét. Visszament
a lakásba, egy röpke pillanatig arra gondolt, megmosdik, de aztán rájött,
jobb, ha kétnapos szaga van. A Salarióban furcsán venné ki magát, ha
tiszta lenne, különösen, hogy Giro úgy tudja, napok óta úton vannak,
menekülnek. A konyhában talált kenyeret, sajtot és száraz sonkát, nekiült
hát, és jó étvággyal falatozott. Úgy érezte, hogy nem evett napok óta.
Töltött magának egy pohár bort is, és miután jóllakott, ledőlt pihenni. Nem
akart aludni, félt, hogy nem ébred fel időben. Mégis elnyomta az álom.
 15.

Sötét volt, amikor Nella ébredt. Az idegen szobában teljesen elveszítette az

időérzékét, fogalma sem volt, hány óra lehet. Úgy tűnt, még a hajnal sem
hasad, pedig tökéletesen kipihentnek érezte magát és a gyomra is azt
jelezte, hogy későre jár. Nagyot nyújtózott és felült, majd kidugta a lábát a
takaró alól, és a hideg kőpadlóra lépett. Az asztalkához ment, és a gyertya
fényében ránézett az apró, nyakában hordható órájára. Döbbenten látta,
hogy már dél van.
Az ablakhoz lépett, kinyitotta, majd kilökte a zsalugátert. Szinte mellbe
vágta a hidegfényű napsütés. Az ablak nem volt túl nagy, de Nella
megállapította, hogy jobb is, mert ugyan nem az utcára, hanem egy belső
kertre nyílt, mégis így, a földszinten, bárki beláthatott. Nyilvánvalóan nem
véletlenül szerelték fel ilyen sűrű, átláthatatlan spalettákkal, elfedve így a
kíváncsi szemek elől a szobában zajló eseményeket. Elvigyorodott. El
tudta képzelni, miféle események történhettek itt.
Megállt a tükör előtt, és még egyszer kinyújtózott. Jókedvű volt, úgy
érezte, a testét átjárja az erő. Az éjszaka történtek felvillanyozták. Boldog
volt, hogy kiderült, a báró veszélyesen vonzó férfi, és egy cseppet sem
kellett megerőltetnie magát, hogy flörtöljön vele – még ha ezt a flörtöt egy
illedelmes úrinő köntösébe bújtatta is. Egyelőre. Mert az nem volt kétséges
a számára, hogy a báró hamarosan megtudja, milyen is, amikor egy
vérbeli, szenvedélyes lány horgára akad… Habár Nella tudta, nem
kapkodhatja el ennek bebizonyítását. Úgy sejtette, hogy Marcetti nagyon
akarja őt, és minél inkább ellenáll, ez a férfi annál inkább el akarja ejteni.
A lány felettébb élvezte ezt a fordított helyzetet. Mulatságosnak és
izgalmasnak találta, hogy míg a báró vadászik rá, addig ő már tudja, hogy
csapdába is csalta a vadászt. Nehezen tudta elképzelni, hogy Marcetti
tényleg veszélyes bűnöző lenne, ahogy a nővére és Marco Fiore állította.
És most nem is akarta elképzelni, hisz oly sok más előnye volt ennek az
embernek, és ez a játék annyira felpezsdítette. A bárót egy vonzó,
lehengerlő, gazdag arisztokratának látta, pont olyannak, amilyet elképzelt
maga mellé. Az apró szépséghiba, hogy Marcetti talán nem épp
erkölcsösen szerezte a pénzét, pillanatnyilag nem szegte kedvét.
Levetkőzött és megmosakodott, majd magára öltött egy kissé
egyszerűbb világoskék ruhát. Megfésülködött, majd az összes többi
ruháját, melyeket még a bőröndjeiben tartott, ráterítette a spanyolfalra, ne
gyűrődjenek tovább.
Épp kilépett volna a szobájából, hogy az étterembe induljon, amikor
kopogtak. Zavartan pillantott a tükörbe. Meggyőződése volt, hogy
Marcetti nem vesztegeti az idejét. A tükörből egy csinos, de nem
különösebben felcicomázott nő nézett vissza rá. Nem volt elégedett a
látvánnyal, de nem is gondolt arra, hogy a báró napközben felbukkanhat. A
világoskék ruha akár egy nevelőnő öltözéke is lehetett volna, noha a
divatnak megfelelt, semmiféle különleges megoldással nem szolgált.
– Ki az? – kiáltott ki, hogy időt nyerjen.
– James, signorina – jött a válasz, és Nella kifújta a benntartott levegőt.
Megnyugodott. A báró előtt sokkal elegánsabban akart megjelenni, már
terve is volt a mai éjszakára.
 Kinyitotta az ajtót, és a lakájra mosolygott, aki egy kisebb, szépen
díszített dobozt és egy levelet tartott a kezében.
– Nahát, jó reggelt… vagyis inkább napot – nevetett fel a lány. – Mit
hozott nekem, James?
Az inas visszamosolygott, majd átnyújtotta az ajándékdobozt és a
levelet.
– Jó reggelt, kisasszony. A levelet egy küldönc hozta signore Fiorétól, a
dobozt Marcetti báró úr küldi.
– Valóban? – vette át Nella a nem túl súlyos kazettát, majd megforgatta
a kezében, aztán a levélért nyúlt. – Gyakran küld a báró ajándékot ide a
házba?
– Nem, signorina, ez az első alkalom. De nincs is miért. Nem lakik itt
rajtunk és signora Angelinán kívül senki.
– Csupán ennyien? Tehát pillanatnyilag hárman vagyunk a házban?
James újra elnézően elmosolyodott, majd megrázta a fejét.
– És a személyzet, természetesen. Nem mindenki, de két szobalány és
két konyhalány itt éjszakázik.
– Értem. Nos, megnézem, mi ez, aztán, gondolom, ebédelhetek valamit
az étteremben… – vetette fel Nella, noha biztos volt benne, hogy Fiore
elintézte, hogy ne éhezzen.
– Természetesen signorina. Signore Fiore gondoskodott önről – hajolt
meg felé az inas, majd távozott.
Nella bezárta az ajtót, és leült a dobozkával és a levéllel az ágyára.
Először a levelet nyitotta fel, elolvasta Marco üzenetét, majd kibontotta a
sötétkék szalagot, és levette a doboz fedelét. Egy szintén sötétkék
bársonykazettát talált benne, és amint meglátta, úgy érezte, mintha a
gyomrában pillangók kezdenének röpködni az izgalomtól. Tudta, hogy
csakis ékszer lehet. Csakis az, hisz ilyen bársonydobozban mi mást
küldene egy nagyvonalú férfi?
Felnyitotta a tetejét, és ámulva nézte a csillogó darabot. Egy
rubinkövekkel kirakott aranykarkötőt talált benne, melyeket apró
gyémántok öleltek körül. Azonnal a csuklójára csatolta, majd felemelte a
kezét, hogy megvizsgálja. Gyönyörű volt. Finom, elegáns, kicsit ugyan
hivalkodó, de nem annyira, hogy vissza kelljen utasítani…
Lecsatolta a csuklójáról, és visszatette a dobozba. És majdnem
megszakadt a szíve, hogy sajnos vissza kell utasítania. Egy úrinő soha nem
fogadna el ékszert egy idegentől, aki udvariatlanul és tolakodón viselkedett
vele – ha mégoly jólesett is neki ez a tolakodás. Ezt soha nem ismerhette
be, és ha elfogadná a karkötőt, abban a pillanatban dőlne romba az eddig
jól felépített szerepe. Majdnem elsírta magát. Úgy vágyott arra a
karkötőre, hogy fizikai fájdalmat érzett. Mégsem tarthatta meg. A lelke
mélyén büszke volt magára, hogy ezt felismerte, és nem hatalmasodott el
rajta szarka természete. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy ennél
nagyobb ajándékot fog kapni később a bárótól, nem kell sajnálnia ezt a kis
ékszert… De rettenetesen sajnálta. A karkötőt is, saját magát pedig még
jobban. Visszatette a bársonydobozt a csomagolásába, visszakötötte rá a
szalagot, majd elindult vele az étterem felé. Remélte, hogy James az útjába
akad, és így is lett: a nagyterem bejáratánál tett-vett.
– Kérem, James, ha este megérkezik a báró, tegye meg, hogy ezt
visszaadja neki – nyújtotta át a dobozt.
Az inas döbbenten vette át az ajándékot, aztán megcsóválta a fejét.
– Biztos benne, signorina? Ezzel feldühíti a báró urat.
– Biztos, James. Nem fogadhatom el. Ezt nyugodtan meg is mondhatja
neki.
– Nem hiszem, hogy valaha is vissza mert volna utasítani bárki bármit,
amit Marcetti báró úr adott… – nézett tétován a lányra a férfi.
 – Akkor ideje, hogy a báró úr megtanulja, nem mindenkit lehet
megvásárolni.
– Azt hiszem, a báró úr ennek egy cseppet sem fog örülni.
– Engem nem érdekel, minek örül a báró úr és minek nem – igyekezett
nagyon határozott lenni Nella, noha újra és újra belesajgott a szíve, ahogy
a James kezében lévő dobozkára pillantott. – Ha nem tetszik neki, hogy
nem fogadom el az ajándékát, nálam reklamáljon. Ezt is megmondhatja,
James.
– Nem gondolnám, hogy bármit is merek mondani, signorina… –
dörzsölte meg az állát az inas. – És talán önnek sem kellene húzgálnia az
oroszlán bajszát…
– Nem félek az oroszlántól, James. Maga csak féljen nyugodtan, ha úgy
jobban esik.
– Nem ismeri ezt az embert signorina – mondta elkomorodva James. –
Ha dühöng, kő kövön nem marad. Signore Aldioninak is úgy nekiment
annak idején, csaknem agyoncsapta.
– Ki az a signore Aldioni? – nézett rá meghökkenve Nella.
Az inas láthatóan zavarba jött. Nem a lányra nézett, hanem hol mögé,
hol a dobozra. Láthatóan kínos volt neki erről a témáról beszélni.
– Nos, ha nem tudja, nem baj… Egy üzletember. És ő sem apró
termetű… hasonlítanak is valamelyest egymásra a báró úrral. Azt
gondoltam, tudja, ki az.
– Honnan tudnám?
– Signore Fiore nyomoz utána. Mert eltűnt… de talán erről nem kellene
beszélnem. – A férfi arcán a zavar már enyhe ijedtséggel keveredett.
– Nekem erről nem szólt – nézett rá eltöprengve a lány –, de nyilván
majd elmondja, ha tudnom kell róla. Azt gondolom, ma meglátogat. A
szobámba kísérné, ha megérkezik?
 – Természetesen, signorina… – bólogatott sűrűn James. – És…
megtenné, hogy nem említi signore Fiorénak, hogy kotyogtam signore
Aldioniról?
Annyira idegesnek tűnt, hogy Nella egyenesen megszánta.
– Megteszem, James…
– Akkor jó étvágyat kívánok, kisasszony – mosolygott James
megkönnyebbülten.
Ki a fene ez a signore Aldioni, és miért nem szólt nekem róla Marco? –
morfondírozott Nella, miközben az étterem felé sétált. – Pedig nyilván
fontos lehet, ha James megemlítette.
Tudta, hogy rá kell kérdeznie, de mégsem keverheti bajba egyetlen
szövetségesét a házban. Remélte, hogy Fiore délután meglátogatja, mert
ezt a kérdést mindenképpen tisztázni akarta vele.
Az étteremben mindössze két asztal volt foglalt. Az egyiknél egy
úriember ebédelt, egymagában, a másiknál Angelina ült, és egy újságba
mélyedt.
Nella megállt az asztalánál és köszönt, mire a nő felpillantott. Széles
mosolyra húzta a száját, és meglepő módon ebben a mosolyban a lány egy
szemernyi gúnyt sem vett észre.
– Milyen volt az első éjszaka? – érdeklődött kifejezetten kedvesen.
– Eltelt – vonta meg a vállát Nella.
– Na… – nevetett fel Angelina. – Láttam, hogy a báró úr a szobád felé
ment. Biztos vagyok benne, hogy nem fordult vissza üres kézzel.
– Pedig üres kézzel távozott. Nem vagyok adakozó típus – emelte meg a
szemöldökét Nella.
– Nem ülsz le? Nyilván ebédelni szeretnél – váltott témát Angelina, és
csillogott a szeme a kíváncsiságtól.
– Köszönöm – foglalt helyet a lány, a madám pedig intett az egyik
pincérnek, majd utasította, hogy hozzon ebédet Nellának.
– Sokáig beszélgettél signore Marcettivel. Mivel vetted le a lábáról?
Úgy öltöztél fel, mint egy zárdaszűz.
– Talán épp azzal – húzta el a száját a lány. – Tudod, a változatosság
gyönyörködtet. A sok szajha után bizonyára felettébb érdekesnek találta,
hogy itt egy úrinőbe botlik.
– Valóban különös látványt nyújtottál, és az egzotikum mindig izgalmas
– nézett rá elgondolkodva a nő. – Különösen egy olyan nagy vadásznak,
mint signore Marcetti. Ügyes vagy… De vajon fenn is tudod tartani az
érdeklődését?
– Nos, talán… – Nella egy pillanatig gondolkodott azon, mit is
mondjon. A nő nagyon kedves volt most vele, de nem felejtette el az előző
napi kimért, cinikus viselkedését. – Épp most adtam vissza Jamesnek a
báró úr ajándékát azzal, hogy nem fogadhatom el. Azt gondolom, ezt elég
izgalmasnak fogja találni.
– Megőrültél? – hördült fel a madám. – Ezt nem fogja lenyelni.
– Nem bizony – emelte fel a fejét Nella. – Nem fogja lenyelni.
– Marco nem mondta, milyen veszélyes ez az ember? – nézett rá
meghökkenve a nő.
– De igen, mondta.
– Hát jobb lenne, ha tartanál tőle. Megajándékozott, ezzel kimutatta,
hogy akar téged. Nem ez volt a célod?
– De igen, ez. Csak épp nem egy éjszakára. Az kevés. Ha elfogadom az
ékszert, megvásárol. Tudnia kell, hogy engem egy ilyen aprósággal nem
lehet megvenni.
Angelina erre gúnyosan felnevetett:
– Ah, szóval a drága jószágot játszod?
– Nem játszom – rázta meg a fejét Nella. – Nem vagyok olcsó nő. Ha az
lennék, nem érdekelném Marcetti bárót. Ezt most egyértelművé teszem a
számára. Nem egy éjszakára akarom. Az nem én leszek, akin kitölti a
vágyát, aztán eldobja. Arra vannak itt sokan…
Úgy látta Angelina elevenébe talált a megjegyzése, mert a nő arca egy
pillanatra elkomorult. Bevitte hát a kegyelemdöfést:
– Ahogy Marco Fiorét sem tudja megtartani az, aki csupán a testét képes
felajánlani számára.
A madám erre elsápadt, majd hirtelen fel is állt.
– Mindjárt megkapod az ebédedet. Nekem most dolgom van – mondta
fahangon, majd gyors léptekkel elhagyta az éttermet.
Nella magában nevetett. Tudta, hogy megsértette Angelinát, és épp ez
volt a célja. Vissza akarta adni neki, amit előző nap tőle kapott. Úgy
érezte, többszörösen megadta a kölcsönt, nem maradt adós. Jó étvággyal
látott neki az egyszerű ebédnek. Úgy gondolta, ez a nap igazán jól
kezdődött.

Gondosan készülődött az estére. Marco Fiore nem jelentkezett, és ez

idegesítette. Nem értette, miért küldött üzenetet, ha aztán nem jelenik meg.
Aggódott, hogy valami baj történt, de aztán próbált az estére koncentrálni,
és elhessegette a rossz érzését. Azzal nyugtatta magát, hogy valószínűleg
közbejött neki valami. Talán fontos nyomra bukkant, és nem ér rá vele
csevegni.
Az ebédnél történt szóváltására terelte a gondolatait, és elmosolyodott.
Angelina nyilván ezentúl sem akar vele barátkozni. Úgy gondolta, jobb is.
Ő sem szimpatizált vele. Fiorénak egészen biztosan voltak a korábbi
életében furcsa kapcsolatai, melyeket vagy ismer Christina, vagy nem. Őt
nem zavarta, hogy a férfi jó barátságot ápol a szajhákkal, noha a madám
már egyáltalán nem látszott szajhának. Azért lehetett tudni, hogy nem
úrinő: ilyen vállalkozást ritkán indítottak jó házból való lányok. Nem
tetszett neki a madám. Úgy gondolta, nem egyenes, sunyiságot,
rosszindulatot érzett a viselkedésében, és úgy hitte, ez nem csupán azért
bújt elő belőle, mert féltékeny rá. Bizonyára az alaptermészete is ilyen.
Nem is lehetett más. Aki bordélyt vezet, annak fifikásnak kell lennie, és
nevezheti ezt a műintézetet kaszinónak, azért ez csak egy kupleráj, semmi
más. Azt azért megállapított, hogy ha valaha is a szeretője volt Marcónak,
akkor a férfinak igencsak megváltozott az ízlése. Christina is hűvös
szépség volt, de akik közelről ismerték, tudták, hogy aranyból van a szíve,
és sok mindent lehetett rá mondani, de azt, hogy nem egyenes a jelleme és
nem jóindulatú, azt soha. Ő volt a tisztesség mintaképe. Igaz, nem értette,
miért nem vállalják fel a kapcsolatukat Fioréval, miért titkolják még ennyi
idő után is a szerelmüket, még előttük, a húgai előtt is. Hisz semmi rosszat
nem tesznek. Marco Fiore nem nős, Christina nincs férjnél, nyugodtan
kiállhattak volna a világ elé, senki nem botránkozott volna meg rajta. Azt
sem tudta, hogy melyikük akar titkolózni, bár sejtette, hogy inkább a
nővére. Megvonta a vállát. Ő aztán nem lesz ilyen! Ha egyszer megtalálja
azt a férfit, aki minden szempontból az ő embere, akkor egy percig sem
tétovázik. Hozzámegy feleségül, és boldogan él, amíg meg nem hal.
Elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy ez az elképzelése felettébb
egyszerű és gyerekes, hisz semmi sem fekete és fehér, és nem tudhatja,
Christina miért ódzkodik attól, hogy mindenki megtudja, szeret egy
férfit…
Ledobta megáról a világoskék ruhát, és maga elé tette a vöröset.
Ah, de csodálatosan illene hozzá a rubintos karkötő! – sóhajtott
magában, aztán egy pillanatra elkomorodott az arca. Ezt a ruhát nem tudja
egyedül felvenni. Hátul kell befűzni, és Angelina valószínűleg nem
szívesen segítene neki. Ahogy ő sem akarná, hogy a nő piszkálja a ruháját.
Megvonta a vállát. Sikerül, ahogy sikerül. A zsinórt lazán végigfűzte a
lyukakon, majd magára vette. Ameddig elérte, ott szorított rajta, aztán a
derekánál jó szorosan megkötötte. Elég hosszú ideig tartott a művelet, de
Nella úgy érezte, egészen jó munkát végzett. Persze, szerette volna, ha
tökéletes a külseje, de úgy sejtette, hogy Laurentino Marcettit nem az fogja
elbűvölni, hogy tökéletesen egyenletes-e a fűzése. A vörös ruha pompásan
mutatott rajta: bármilyen elegáns környezetben megállta volna benne a
helyét.
A haját művész csigákba rendezte, majd kontyba tűzte, elől pedig két
göndörödő tincset szabadon hagyott. A huncut hajszálak még bájosabbnak
mutatták az arcát. Apró, gyöngyökkel kivarrt, aranyszínű táskát vett
magához. Elővett egy csipkés szélű kendőt, egy csepp parfümöt
cseppentett rá, majd betette a táskájába. A nyakára, a keble közé és a
csuklójára is kent a csodálatosan finom illatból, aztán elégedetten pördült
meg a szoba közepén. Ebben az öltözékben elemében érezte magát: ez volt
ő, kacér nő, akit azonban nem kaphat meg akárki.
Tisztában volt vele, hogy mély, selyemrózsákkal övezett dekoltázsát
ellensúlyoznia kell majd a viselkedésével, de ezt remek játéknak tartotta és
tudta, hogy élvezni fogja minden percét. Tudta, hogy látja majd a bárót
szenvedni, és ő még kínozni is fogja. Még legalább fél órát nézegette
magát a tükörben, és egy cseppet sem unatkozott. Neki ez volt élete egyik
nagy fellépése, mint a színésznőknek az első jelentős darab, melyet
eljátszhat. Próbálgatta, mit mond majd, ha a báró megkérdezi, miért küldte
vissza az ajándékát, nézegette az arcát, hogyan tartsa a száját, hogyan
villantsa meg a fogait, hogyan hunyorítson, ha arra kerül a sor. Mindent
elpróbált. Számított Marcetti számonkérésére, számított arra, hogy a férfi a
visszautasítástól és a látványától elveszíti a fejét…
Amikor kopogtak, már épp kezdte unni a próbát. Megörült, hogy James
érte jött, ugyanakkor hirtelen görcsbe is rándult a gyomra.
Ez nem játék, Nella. Ez nem játék, véresen komoly. Ez az ember
veszélyes – csengtek a fülébe nővére szavai, és nagy levegőt vett.
Tudatosítania kellett magában, hogy hiába tetszik neki a báró, azért az
mégiscsak egy gazember.
Na de milyen vonzó gazember! – mosolyodott el, és kinyitotta az ajtót.
Valóban James érkezett, köszönt, majd elkerekedett szemmel bámult a
lányra.
– Ön…
– Igen? – kérdezett vissza Nella, és jól szórakozott az inas zavarán.
– Ön… mintha nem is ugyanaz a hölgy lenne, signorina… – dadogta a
férfi.
– Valóban? És maga szerint mi változott, James?
A inas megcsóválta a fejét, aztán elmosolyodott.
– A kisugárzása, hölgyem.
– És úgy érzi, hogy kellemes a kisugárzásom? – pillantott rá kacéran a
lány.
– Határozottan, signorina Antonella – bólintott elismerően James. – Ön
felettébb gyönyörű ma este.
– Tegnap nem voltam az? – biggyesztette le ajkát megjátszott
durcássággal Nella.
– Tegnap is gyönyörű volt, de ma felettébb az – nevetett halkan az inas.
– Nos… akkor elértem a célomat – bólintott mosolyogva a lány. –
Signore Marcettinek visszaadta az ajándékot?
– Igen, és meglepően jól fogadta.
– Ezt hogy érti?
– Először ugyan elkomorult az arca, de aztán megpörgette a levegőben a
dobozkát, elkapta és mosolygott.
– Mosolygott? – hökkent meg Nella.
– Igen, signorina, határozottan mosolygott – bólintott újra James.
Nella meglepetten vette tudomásul, hogy nem sikerült felbőszítenie a
bárót. Magában két lehetőséget latolgatott. Vagy nem olyan fontos ő a
férfinak, hogy bosszankodjon a visszautasítás miatt, vagy számított rá,
hogy nem fogadja el az ékszert, és már új terve van, mivel vegye le a
lábáról. Kíváncsian várta a mai vacsorát. Biztos volt benne, hogy
különösen izgalmas beszélgetésnek néz elébe. Úgy érezte, hogy egy
sakkjátszmába csöppent, és igencsak figyelnie kell, milyen lépéseket tesz
Marcetti. Nella nem tudott sakkozni. Sosem érdekelte, és most bánta, hogy
nem tanulta meg.
– Signore Fiore nem jelentkezett? – váltott témát gyorsan.
– Nem, hölgyem… – rázta a fejét az inas.
Nella felsóhajtott, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a kis táskájába
rejtette.
– Van pótkulcs – jegyezte meg halkan, kicsit közelebb hajolva James.
– Igen? – döbbent meg saját ostobaságán Nella. Valóban, miért is ne
lenne?
– Van. Signora Angelinának minden szobához van pótkulcsa, ha esetleg
valami baj lenne odabent…
– Miféle baj?
– Azt sosem lehet tudni… Az urak gyakorta felöntenek a garatra, és
némelyik nem pontosan tudja, mit tesz… – ködösített James, de a tekintete
mindent elárult.
– És volt már rá példa, hogy… nos… meg kellett valakit menteni?
Az inas a fejét ingatta, aztán bólintott.
– Előfordult. Volt itt már minden, kisasszony. Persze, nem olyan
hölgyekkel történt, mint ön… Olyan hölgy itt még nem járt, mint ön.
Nella egy mosollyal jutalmazta a bókot.
– Mi az a minden?
– Nem biztos, hogy az ön fülének való történetek ezek.
– Nem tudhatja, mi való az én fülemnek.
James finoman meghajolt.
– Nem tudhatom, hölgyem.
– Én mégis szeretnék legalább egyet hallani.
– Az egyik uraság csúnyán megverte azt a kis színésznőt, akivel
mulatott az egyik szobában. A nagy sikoltozásra kénytelen voltam
bemenni. A nőt vérbe fagyva találtam az ágyon. Signora Angelina
meglehetősen mérges volt a rengeteg vér miatt, és az egész ügyet a
színésznő hibájának tekintette, aki ellenkezett az úrral. Szerinte
megérdemelte a verést.
Nella elborzadva hallgatta.
– És maga szerint is megérdemelte?
– Ez egy másik világ, hölgyem. Mondtam, hogy nem az ön fülének
valók ezek a történetek.
– De maga szerint is megérdemelte? – kötötte az ebet a karóhoz a lány,
és villámló szemekkel nézett a férfira.
James megrázta a fejét.
– Nem tudom, signorina. Nem voltam ott a vitájuknál. Ezek a nők
tudják, hogy részeg urakkal mennek szobára, számítaniuk kell rá, hogy
míg az alkohol az egyikből szelíd birkát, úgy a másikból vad bikát csinál.
Nellának egyáltalán nem tetszett ez a válasz. Érezte, hogy emelkedik
benne felfelé a harag.
– Senki nem érdemli meg, hogy megverjék, James. Érti? Senki! Egy
szajha se. Akkor se, ha tudnia kellett volna tartania a száját. Akkor se, ha
az a patkány, aki megverte, részeg volt. Ez nem mentség. Semmi sem
mentség. Érti?
Teljesen feldúlta, hogy az inas elfogadhatónak tartja a verést, ha az, aki
kapta, nem megfelelően viselkedett. Ha az, aki kapja, rangban jócskán a
durva férfi alatt áll.
– Értem, signorina – szeppent meg James, és fülig vörösödött.
Nella látta, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen nyíltan és
szenvedélyesen védjen egy olyan nőt, akit nem is ismer.
– És melyik úr volt az? Csak nem Marcetti? – jutott eszébe ez a
létfontosságú kérdés.
Az inas megrázta a fejét.
– Nem, a báró úr soha nem ütött még meg egyetlen nőt sem. Persze,
vele nem is mer ellenkezni senki… csak ön… – tette hozzá halkan.
– És még itt vagyok, láthatja – enyhült meg a lány, látva, hogy James
kissé megrendült az előbbi kirohanásától.
– De meddig? – A férfi hangja aggodalomról árulkodott. – Igaz, hogy a
báró úr nem veri az asszonyokat, de igen kemény ember hírében áll.
– Én nem félek tőle – jelentette ki határozottan Nella. Az előbbi düh erőt
adott neki. – Már mondtam. Úgy érezem, sokkal rosszabb a híre, mint
amilyen ember valójában. Velem mindenesetre igazi úrként viselkedik.
Nem lehet okom a panaszra.
– Azt kívánom, hogy maradjon is így, signorina – hajolt meg felé James,
és kinyitotta a nagyterem ajtaját.
 16.

Christina nem aludt. Miután Marco Fiore elment, még órákig ült, szinte
mozdulatlanul az ágy szélén. Már teljesen kivilágosodott, amikor felállt.
Érezte, hogy elgémberedtek a lábai, de a fájdalom jólesett: egy pillanatra
elterelte a figyelmét. Automatikus mozdulatokkal felöltözött, haját
kontyba tekerte, majd megszokott módon elsimított az arcából minden
kósza hajszálat.
Belenézett a tükörbe. Sápadt volt, a szeme fénytelen, az ajka
kifehéredett. Lehunyta a szemét, és összeszorította. A szemhéja mögött
csillagok táncoltak, egy pillanatra úgy érezte, elájul, de aztán összeszedte
magát, és kilépett a szobájából. Az iskola folyosóján többen köszöntötték
mosolyogva, de ő csak komor arccal bólintott. Még ahhoz sem volt ereje,
hogy egy kedves szóval válaszoljon a köszönésre.
Bement az irodájába, és magára zárta az ajtót. Tudta, hogy dolga van.
Beszélnie kell Reginával, aztán Luisával, majd Leonával. Azt is tudta,
hogy hazudnia kell a húgának, különben nem tudják tetten érni. Ha pedig
nem fülelik le, akkor egyszerűen letagad mindent. Habár…
Christina a mennyezetre nézett, és észrevett egy apró pormacskát a
sarokban. Mereven bámulta. Habár Leona nem hazudós. Talán vállat
vonva bevallaná, hogy igen, valóban ő gyilkolt már kétszer a Salarióban,
és egy cseppet sem bánja. Ugyanakkor a húga tisztában van a jó és a rossz
közti különbséggel, tudja, hogy ha beismeri a tetteit, akkor eltávolítják az
intézetből. Senki sem ismer be egy gyilkosságot, hacsak nincs rá
bizonyíték. Egyetlen épeszű ember sem… Csakhogy Leona nem épeszű,
hisz embereket öl!
Felsóhajtott, és az asztalára nézett. Két nap, és itt a bál. Minden készen
állt a támogatók fogadására, csak épp a legfontosabb személy, akinek
köszönhetik, hogy a lányok gyönyörű ruhában és úri módon fogadják
jótevőiket, nem lesz jelen. Christina arca még komorabbá vált. Aggódott
Nelláért. Fiore nem beszélt róla, ő pedig nagy felindulásában nem
kérdezte. Nyilván elmondja, ha valami baja van, ha hibázott vagy lebukott
volna, de egy szót sem szólt. Bizonyára minden a legnagyobb rendben
folyik, és Marcót most sokkal jobban foglalkoztatta a gyilkos kiléte, mint
Nella. Csakhogy Nella veszélyben van. Arra készül, hogy elcsábítson egy
durva és kiszámíthatatlan bűnözőt, és senki nincs mellette. Christina egyre
idegesebb lett, ahogy most már Nella iránti aggodalmába is belelovallta
magát.
Elena lépett be, és rámosolygott.
– Nem láttam még ma Nellát – jegyezte meg. – A lányok is várják, még
az utolsó simításokat el kell végezni a ruhákon…
– Nella elutazott.
– Elutazott? Két nap múlva lesz a bál!
– Igen, tudjuk, de a hercegnő magával vitte Bécsbe. Nem mondhatott
nemet.
– Tehát a hercegnő őméltósága sem vesz részt a bálon?
– Nem – rázta a fejét Christina.
Elena egy pillanatig merőn nézett rá.
– Nem aludtál? Vagy beteg vagy? Rosszul nézel ki.
 Christina nem nézett a szemébe.
– Semmi bajom, csak fáradt vagyok. Mindjárt megnézem a ruhákat.
Aztán, kérlek, szólj az új lánynak, aki eddig a betegszobán volt, hogy
jöjjön be hozzám. Átköltöztettétek már valamelyik hálóterembe?
Elena bólintott.
– Igen. korának megfelelő lányokkal fog lakni. Szólok neki – fordult
meg, majd elsietett.
Christina felállt, és átsétált a tanterembe, ahol valóban báli ruhába
öltözött lányok vártak Nellára. Meghajoltak amikor meglátták, és minden
gondja ellenére, Christina elmosolyodott. Szépek és elegánsak voltak –
épp, amilyennek lenniük kellett ahhoz, hogy kívánatosak legyenek például
nevelőnői állásra. Végignézte a ruhákat, de nem talált semmi kivetnivalót
rajtuk. És ha valami apróságot talált volna, azon is átsiklik, olyannyira nem
érdekelte most, hogy minden szalag a helyén legyen. A lányoknak
elmondta, hogy Nella elutazott, és egy darabig nem is jön vissza. Meg sem
várta, mit szólnak hozzá, kilépett a teremből, és elindult vissza a folyosón
az irodájába.
Már messziről látta, hogy Regina az ajtó mellett várakozik. Egyszerű
világoskék ruha volt rajta, pont ugyanolyan, mint az összes többi
növendéken.
– Gyere be! – nyitott be a szobájába Christina, leült az asztala mögé,
majd hellyel kínálta a lányt. Nappali fényben, megfésülködve,
búzavirágszínű ruhájában Regina egészen kislányosan festett. Az arcán
látszott némi feszültség, de nem volt túlzottan izgatott. Christina sokkal
idegesebbnek érezte magát.
– Tegnap azt mondtad, ma beszámolsz arról, miért jöttél hozzánk… –
kezdte, és próbált nem túl szigorú arcot vágni. Nem akarta megijeszteni a
fiatal lányt, remélte, hogy nem kell hazugságon kapnia. Elege volt az
utóbbi napok történéseiből.
– Igen, signora, ezt ígértem – kezdte zavartan Regina. – De nagyon
nehéz nekem erről beszélni… Ugyanakkor tudom, hogy nem titkolózhatok
ön előtt. Befogadott, meggyógyított, enni adott, helyet, ahol aludhatok,
biztonságban érezhetem magam és én ezért nagyon hálás vagyok.
Valóban hála látszott a tekintetében. Christina úgy érezte, ebben igazat
mond. Várta a folytatást, ezért bíztatón rámosolygott.
– A nevem Regina Palmieri… grófnő – folytatta a lány. – Néhány éve
apám minden vagyonát elveszítette, és öngyilkos lett. Akkor tudtuk csak
meg mi is történt valójában, amikor a hitelezők anyámat és engem
kidobtak a palotánkból. Annyink maradt, ami rajtunk volt, és néhány
apróbb ékszer, melyeket a ruhánkba rejtettünk. Minden mást elvittek a
hitelezők. Egy ügyvéd szánt meg bennünket, ő segített, hogy fedél legyen
a fejünk felett, de nem ingyen kívánta. Eladtuk azt a néhány ékszert, de az
csak egy-két hónapig biztosította a lakhatásunkat. Aztán mást akart.
Megbeszélte anyámmal, hogy élhetünk abban a lakásban, de csak akkor,
ha fizetünk. Mivel pénzünk nem volt, így azt ajánlotta, hogy… nos…
anyám engem ajánljon fel. És anyám fel is ajánlott. Később már kevés volt
neki, hogy csak fedél van a fejünk felett, így arra bíztatott, hogy ne csak az
ügyvédet részesítsem… a kegyeimben.
Christina elképedve hallgatta. A lányon látszott, hogy zavarban van, de
mintha mégsem lett volna annyira zavarodott. Nem kereste a szavakat,
mégsem beszélt folyamatosan. Úgy tűnt, nehezen mondja ki ezeket a
borzalmas dolgokat.
– Hány éves vagy?
– Tizenhat, signora.
– És mikor kellett először az ügyvéd kedvére tenned?
– Három éve…
 – Isten az égben! – nyögött fel az igazgatónő.
– Nem volt olyan szörnyű, mint hittem – magyarázkodott Regina,
mintha csak önmagát próbálná győzködni, vagy a dolog súlyát enyhíteni. –
Elég kedvesen bánt velem, nem bántott. Aztán beprotezsált a kaszinóba,
ahol más urakkal is kapcsolatba kerültem.
– Kikkel?
– Ezt… ezt muszáj elmondanom? – sütötte le a szemét a lány.
– Muszáj – bólintott Christina.
– Signore Paolo Aldionival… Ő nem volt olyan kedves, mint az ügyvéd.
Nagyon sokat bántott, de nagyon sokat is fizetett. És amikor anyámmal
közöltem, hogy azzal az emberrel soha többé nem fekszem össze, akkor
még ő is megvert. De szerencsére egy nap betoppant Marcetti báró. Attól
fogva ő volt a mecénásom, és ő soha nem bántott. Csakhogy anyámnak ez
sem volt elég. Azt akarta, hogy ne ragadjak le egy embernél, hanem
szerezzek még több pénzt. Vissza akarta kapni a vagyont, és újra a jó
társaságban akart ragyogni. Ezért is találtuk ki nekem az Alba nevet, ezért
is voltam minden alkalommal kifestve, hogy később, amikor újra úri
társaságba járunk, ne ismerjenek fel. Ez, persze, szerintem lehetetlen –
vonta meg a vállát. – Szerintem a festék nem takar el annyira, hogy később
ne legyen legalább egy-két ember, aki rájön, hogy ki vagyok. De engem
már nem érdekelt, én csak szabadulni akartam.
– Miért nem Marcetti báróhoz mentél?
– Mert nem volt alkalmam. Anyám titokban megszervezett nekem egy
találkát egy gazdag kereskedővel, aki hatalmas összeget kínált, ha örömet
szerzek neki. Találkoztam is vele a házában, ahol olyan dolgokat tett…
megszaggatta a ruhámat, pofon ütött, mindenféle mocskos szajhának
lehordott. Ismertem én már ezt, Aldioni is így bánt velem, ezért inkább
megszöktem. Csakhogy utánam küldte a szolgáját, aki végigkergetett a
városon. Többször elestem, végül itt kötöttem ki, mert eszembe jutott,
hogy önök befogadják a rászorulókat…
Christina le sem vette a szemét a lányról. Nem hazudott. Tudta, hogy
nem hazudik, csak azt furcsállta, hogy Marcettit egy cseppet sem úgy
mutatta be, ahogy várta.
– Marcetti báró jól bánt veled? Én azt hallottam róla, hogy brutális
ember.
A lány elhúzta a száját.
– Nem mondom, veszélyes, hirtelen haragú ember, és ha felbőszítik
durva is. Nagyon erős, bárkit agyoncsap az öklével, de nem bántja a nőket.
A fiatal lányokat pedig végképp nem. Nekem legalábbis sosem ártott,
valójában a megmentőmnek érzem ma már. Ha ő nincs, akkor még mindig
signore Aldioni rabszolgája lennék. Anyám beleegyezésével. Persze,
signore Aldionit mindenki tökéletes úriembernek ismerte, zárt ajtók
mögött azonban…
– És most itt akarsz maradni?
– Ha lehet, signora. Talán üzenhetnék a báró úrnak, hogy itt vagyok, de
anyámnak semmiképpen. Anyámat soha többé nem akarom látni.
– Nem üzenhetsz a bárónak – rázta a fejét határozottan Christina. –
Senki sem tudja, hogy itt vagy. Két lehetőséged van. Vagy itt maradsz,
biztonságban leszel, és soha többé nem bánthatnak, de erről senkinek nem
szólhatsz, vagy elmész. Neked kell eldöntened, mit választasz.
A lány összeszorította a száját, és összevonta a szemöldökét.
– És apácaként kell élnem?
– Nem vagyunk apácák. És bármikor el is mehetsz. De ha kiteszed innen
a lábadat, nem tudunk megvédeni. Ha itt maradsz, tanulhatsz, mesterséget
is, önvédelmet is, aztán ha készen állsz, munkát is vállalhatsz, amiből
eltarthatod magad. Persze nem olyan munkára gondolok, mint amit eddig
végeztél…
Regina halkan felnevetett.
– Én sem, signora. Abból egy életre elegem lett.
– Megértem – bólintott az igazgatónő. – Nem kell többé odaadnod a
testedet senkinek, akinek nem akarod. Ezentúl ez a te döntésed lesz.
Szóval?
A lány lehunyta a szemét. Néhány percig gondolkodott, majd felnézett
tiszta, kék szemeivel.
– Maradnék, signora Christina. És tanulnék. Mindent, amit csak lehet.
– Remek! – csapott az asztalra a nő, és felállt. – Örülök, jól döntöttél.
Most menj, keresd meg Elenát, és kérdezd meg, melyik órára
csatlakozhatnál be. Előtte azonban mondd meg kérlek a lakcímedet! Azt
tudnunk kell ahhoz, hogy felvegyünk az intézetbe.
– Igen, signora. Via Prenestina 36. szám, második emelet. Szemben a
fűszeressel.
– Rendben – írta fel Christina egy papírlapra.
– Köszönöm, signora. Nem fog bennem csalódni – mosolygott a lány.
Felállt, meghajolt, majd felszabadult léptekkel hagyta el az irodát.
Christina tudta, hogy nem hazudott. Ez egy szerencsétlen gyermek, akit
a saját anyja kényszerített prostitúcióra. Az azonban meglepte, hogy
Marcettiről egyetlen rossz szót sem szólt, sőt megmentőjének nevezte. Ezt
a hírt nem tudta hová tenni. A Farkas egy alávaló, durva bűnöző, Regina
azonban igazi úriemberként festette le a bárót. Talán a nőkkel másképp
viselkedik. Talán az „üzletben” kemény és könyörtelen, de a
magánéletében nemcsak az agyát, de a szívét is használja… Már ha van
neki… És ha egy férfi szerelmes, mindegy, hogy gyilkos, vagy sem, a
szeretett nőért bármire képes. Még arra is, hogy kedves legyen…
Az is meglepte, ahogy Paolo Aldioniról mesélt. Igaz, Christina nem
ismerte a kereskedőt, csupán a feleségét, de Bianca azt mondta róla, hogy
egy felettébb jó ember, türelmes, kedves, udvarias… Regina pedig egy
undorító dúvadként írta le, aki kislányokat kényszerít testiségre, és még
bántalmazza is őket. Ki tudja, kiben mi lakik? – morfondírozott, és erről
ismét eszébe jutott, hogy beszélnie kell Leonával. Megsimította a
homlokát, egy kis erőt gyűjtött, majd felállt. Rövidesen vége Leona
matematikaórájának, ezért elindult a tanterme felé.

Jól számított. Mire odaért a tanteremhez, épp nyílt az ajtó, és kékruhás

lányok hada tolakodott ki a helyiségből. Némileg megtört a lendületük,
amikor észrevették Christinát, de láthatóan siettek. A matematika
keveseknek volt a kedvenc tantárgya. Leona még bent állt a katedránál, a
könyveit rendezte össze. Christina odalépett hozzá, és megérintette a
karját.
– Gyere, mondani akarok valamit.
– Fontos? – pillantott fel a húga, és nem látszott túl lelkesnek.
– Nem tudom, Leona, fontos-e, hogy egy újabb bántalmazott lány van
az intézetben, és olyan történetet mesélt nekem, melytől felfordult a
gyomrom. Gondoltam te is tudni akarod, mi történt vele, de ha nem
érdekel…
– Persze, érdekel – élénkült fel a lány.
Christina nem tudta volna megmondani, mikor látott rajta utoljára
hasonló érdeklődést. A nyelve hegyén volt egy csípős megjegyzés, de
visszafogta magát. Pontosan tudta, miért lett hirtelen izgatott a húga.
– Akkor gyere, sétáljunk egyet! – karolt bele a nő, és nekikezdett a
történetnek.
Mindent elmesélt, részletesen, úgy, ahogy Regina Palmieri elmondta
neki. Nem cifrázta, de nem is bagatellizálta el, milyen aljas módon bánt
vele az anyja. Leona feszülten figyelt és bólogatott.
– Nekem csak annyit mondott, amikor meglátogattam, hogy az anyja
elől menekül… – mondta végül.
– Igen, de gondolom, nem részletezte – pillantott rá kutakodva
Christina.
– Nem. Talán még nem volt kész arra, hogy mindenről beszámoljon.
Meg is értem. Borzalmas történet. Jóval fiatalabb volt nálam, amikor arra
kényszerítették, hogy meglett férfiakkal… fúj…! – rándult undorodó
fintorba a lány arca.
– Igen. Szörnyű – bólintott komor arccal a nővére. – Ki gondolná, hogy
ezekben a magas körökben is vannak ilyen alávaló emberek… És egy
anya… Nem értem, hogy tehet ilyet a saját lányával.
– Különösen a saját hasznára. Tulajdonképpen eladta a lányát – értett
egyet Leona. Felháborodása olyan látványos volt, hogy Christinának nem
maradtak kétségei. – Hol lakik az anyja? Meglátogatjátok? – pillantott a
nővérére.
Christina megrázta a fejét.
– Nem látom értelmét. Reginának nincs testvére, az anyja nem tud mást
bántani, és a lány nem akar hazamenni. Soha többé nem akarja látni az
anyját.
– De azért a címét megmondta?
– Igen, a tisztviselő utcában lakik, szemben a fűszeressel, a második
emeleten. Miért érdekel?
– Csak kíváncsi vagyok – vonta meg a vállát Leona.
– Értem – bólintott Christina, és kis híján megszakadt a szíve. Nem volt
kétséges számára eddig sem, hogy Leona keze van a gyilkosságokban,
mégis valami aprócska remény motoszkált a lelkében, hogy talán téved.
Csak a véletlenek összejátszása miatt hiszi azt, hogy a húga képes megölni
egy embert. De most, hogy még Regina anyjának a címét is kikérdezte
tőle, pedig az égvilágon semmi szüksége nem volt rá, bebizonyította
számára, hogy sajnos nincs értelme semmiféle reményt táplálnia.
Úgy érezte, mázsás súly nehezedik rá. Szinte vonszolta magát Luisa
kisházához, miután elvált Leonától. Hogy mondja el bárkinek is, hogy a
húga gyilkos? Hogy vallja be, hogy kudarcot vallott, hogy az általa nevelt,
korábban oly ártatlan gyermek megőrült? Luisa sem tudja, hogy min
mentek keresztül. Nem tudja, mit látott Leona, nem tudja, hogy egy ember
halála szárad a lelkükön. Így meg sem értheti, hogyan válhatott a húga
gyilkossá, nem keres majd neki mentséget. Egyszerű elmebeteg gyilkosnak
gondolja majd, az okok, a valódi indok rejtve marad előtte. Egy pillanatra
elgondolkodott, hogy kihagyhatná-e ebből az egész borzalomból Luisát.
Ha egyedül megy Leona után, talán nem tudja megakadályozni, hogy
megölje Regina anyját. A húga volt mindannyiuk közül a legerősebb, ő
bánt legjobban a késsel, ő volt a leggyorsabb, és a közelharcot is ő tanulta
meg a leglelkesebben. Nem biztos, hogy el tud bánni vele, ártalmatlanná
tudja tenni… Mégis azon járt az esze, hogy egyedül próbálja megfékezni.
Ha most itt lenne Nella, akkor nem gondolkodna. Őt gondolkodás nélkül
beavatná. Talán Leona hallgatna a szép szóra, de Christinának fogalma
sem volt róla, milyen állapotban van a húga, amikor épp munkál benne a
gyilkos ösztön. Ahogy például azt sem tudta, hogyan jut ki az intézetből
éjszakánként úgy, hogy senkinek nem tűnik fel.
Odaért Luisa házához, de az ajtó előtt megtorpant. Nem mondhatja el
neki, hogy Leona gyilkos. Nem mondhatja el neki a történetüket.
Bármennyire hű barát, nem családtag. Nem engedheti, hogy egy idegen
megtudja, mit éltek át a múltban. Senki nem tudhat róla azokon kívül, akik
részt vettek az eseményekben. A mai napig csupán Marco Fiore, Valentini
atya és a hercegnő ismerik az életüknek azt a szörnyű szakaszát, senki
más. És ennek így kell maradnia, különben örökké veszélyben éreznék
magukat.
Sarkon fordult, és visszatért az irodájába. Eldöntötte, egyedül küzd meg
a testvérével. Egyedül fogja rábírni, hogy hagyja el az intézetet és
költözzön vissza a kolostorba, ahonnan soha többé nem távozhat.
Mindannyiuk élete a tét, ezt Leonának meg kell értenie.
 17.

Marco Fiore épp a megbeszélt időre érkezett a kocsma mögé. Örömmel

vette tudomásul, hogy Rizzo már várt rá.
– Ilyen se volt még, hogy én várjak rád… – jegyezte meg viccesen a
segéd. – Jön Giro…
– Legalább pontosak vagytok. Ez is valami – bólintott köszönés helyett
az alacsony ember. – Gyertek utánam!
Marcónak fogalma sem volt, merre járnak. Szűk, büdös sikátorok
váltották egymást. Mind egyformának tűnt, és egy idő után teljesen
elveszítette a tájékozódási képességét.
Az egyik utcában, amely úgy tűnt, pont ugyanolyan, mint a többi, Giro
megtorpant egy fekete ajtó előtt. Kulcsot vett elő, és kinyitotta. Belökte a
vasból készült ajtót, mely hangosan nyikordult, majd be is zárta, de kulcsot
nem használt. Marco rápillantott. Az ajtón nem volt belülről kulcslyuk,
csupán egy vasfogantyú. Hogy lehet innen kimenni? – ámult el egy
pillanatra, de továbbhaladtak, így másra kezdett figyelni.
Bent égett a gázlámpa. Egy előtérbe léptek, mely teljesen üres volt, és
pont annyira kopott és büdös, mint minden a környéken. Onnan egy
folyosón egy szobába jutottak, melyen egy újabb ajtó állta útjukat. Az is
vasból készült, és méretes lakat lógott rajta vastag vaslánccal, de nem volt
bezárva. Fiore körülnézett. A szobában egy asztal, két szék, két rozoga ágy
volt, semmi más. Látta, hogy a helyiségből egy apró, de annál mocskosabb
konyha nyílik, azt azonban már nem tudta jobban megnézni, mert Giro
kinyitotta az ajtót, és intett, hogy kövessék. Egy lépcső vezetett lefelé.
Onnan hangokat hallottak, amolyan unott csevegésfélét: két férfi
beszélgetett. Leértek a pincébe, és valóban, egy asztalnál két ember
kártyázott. Velük szemben egy újabb hasonló vasajtó volt, mint fent, azzal
a különbséggel, hogy az alján egy rést hagytak. Akkorát, amin egy tálka
befért. Az ajtón erős lakat lógott, rákattintva a láncra, melyet két kiálló
vaskampón fűztek át.
– Itt a váltás – szólalt meg Giro, és intett a fickóknak, hogy mehetnek.
– Ideje volt. Már két napja a kutya se nyitott ránk – jegyezte meg az
egyik tagbaszakadt férfi, és megvakarta borostás állát. – Hányok a sajttól
és a kenyértől. Nem ehhez vagyok én szokva.
– Menjetek, holnap pedig ilyentájt váltsátok le ezt a kettőt – bökött a
fejével Marcóra és Rizzóra.
– Újak? – pillantott rájuk bizalmatlanul a másik férfi, aki úgy nézett ki,
mintha egy hete nem aludt volna.
– Azok – bólintott Giro.
– És megbízhatóak?
– Majd kiderül… – vetett szigorú pillantást Rizzóra. – Ha nem, akkor
úgysem élnek sokáig.
– Az biztos – röhögött fel a tagbaszakadt, majd a fejébe nyomta a
sapkáját. – Remélem, az asszony bőséges vacsorával vár. Egy egész
marhát meg tudnék enni.
– Holnap ne késsetek! – mordult rájuk Giro, majd miután a két ember
elment, Marcóhoz fordult. – Nincs más dolgotok, mint itt ücsörögni.
– Mit őrzünk?
 – Valakit, aki nem jöhet ki innen, különben emberhalál lesz.
– Mégis kit? – erősködött Marco, mire Giro képe elsötétült.
– Ne kíváncsiskodj! Nektek nincs más dolgotok, mint ételt adni neki
naponta kétszer azon a lyukon át – mutatott az ajtón található résre. – Ki
ne nyissátok az ajtót, mert meghaltok. Olyan ember van bent, aki nyolc
magadfajtával is elbánik. Szóval csak üljetek itt, ne figyeljetek arra, mit
beszél. Fent a konyhában elő van készítve neki az étel, lehozzátok,
betoljátok a résen, majd kártyázgattok. Ennyi a dolgotok, és ezért szép
summa üti a markotokat. Megértettétek?
– Meg – bólintott a két férfi egyszerre. – És mi mit együnk?
– Ugyanazt. Viszont nem hagyhatjátok el a helyet, míg nem jön a váltás.
Egyiktek felmegy az ételért, ennyit mozoghattok. Ne törődjetek azzal se,
ha az odabent ordít, nem hallja senki. Innen egyetlen szó sem hallatszik ki
az utcára. Azért kapjátok a jó pénzt, mert igen fontos munkát végeztek.
– És igen unalmasat… – jegyezte meg Rizzo.
– Szeretnél inkább máshol munkát keresni? – fordult felé haragos
képpel Giro.
– Nem, dehogy – emelte fel a kezét a segéd.
– Akkor kussolj! Ha minden rendben lesz, később kaphattok más
feladatot is. Ha ostobán viselkedtek, kíváncsiskodtok, akkor azt is
megbánjátok, hogy megszülettetek – mondta a kis ember, és a lépcsőhöz
lépett. – Még egyszer mondom, ne tegyetek semmit, csak enni adjatok
annak ott bent.
– A fenti kulcsot megkapjuk?
– Nem – rázta meg a fejét Giro. – Belülről egyébként sem tudtok
kimenni, nincs az ajtón belül zár. Kulcsot csak azok kapnak, akik már évek
óta szolgálnak. Belülről pedig csupán igen kevesen tudják innen a kiutat.
Én vagyok az egyik, és ti soha nem tudhatjátok meg, hogy lehet kijutni.
Eszemben sincs megbízni két fajankóban, hogy aztán sörért, borért
szaladgáljanak a kocsmába.
Marco fejében egymást kergették a gondolatok. Giro egy egész
éjszakára és egy egész napra bezárta őket, így nem tud vigyázni
Christinára, nem beszélve Nelláról, akinek teljesen egyedül kell
Marcettivel boldogulnia. Látta maga előtt a lány arcát, mennyire
kétségbeesik, amikor ő egész nap nem keresi, hiába üzente meg neki.
Remélte, hogy nem követ el ostobaságot. Habár nem volt túl jó a
véleménye a szerelme húgáról. Nem gondolta, hogy buta, de a három
testvér közül őt tartotta a legfelelőtlenebbnek és legfelszínesebbnek.
Számára úgy tűnt, Nella játéknak fogja fel a kémkedést és jobban érdekli a
kaszinó csillogó világa, mint a Sorores Intézet védelme. Tudta, hogy
Christina épp aznap éjjel szembesíti Leonát a tetteivel, miközben ő
semmiről nem tud, semmit nem tud kézben tartani, senkinek nem tud
segíteni. Nem lehet a nő közelében, hogy megóvja a saját húgától, ha az
esetleg valóban elmebajos, és rátámad.

Miután Giro felcaplatott a lépcsőn, Marco nagyon fújt. Ki akarta tisztítani

az agyából a rémesebbnél rémesebb gondolatokat, aztán megcsóválta a
fejét, és Rizzóra nézett.
– Nem mondom, hogy ez volt a vágyam ma éjszakára – jegyezte meg
halkan a segéd.
– Be vagyunk zárva, Rizzo. Ennél nagyobb baj most nem is történhetett
volna – pillantott sokatmondó tekintettel a másikra Fiore. Úgy látszott,
Rizzo értette, miért vág olyan elkeseredett képet a főnöke, mert csak
bólintott.
Marco végül összeszedte magát, a rabot rejtő ajtóhoz lépett, majd
megkopogtatta. Egy pillanatig nem jött válasz, aztán bentről valaki
rácsapott az ajtólapra, mire az akkorát dörrent, hogy Fiore hátraugrott.
– Mit akarsz, te anyaszomorító rohadék?
– Tudni akartam, kit őrzünk. Újak vagyunk, nekünk nem mondtak
semmit. Nem tartozunk ehhez a bandához – lépett közelebb Marco.
– Hogy én ki vagyok? – nevetett fel öblös hangon az ajtó túloldalán a
férfi. – Nem azt mondták, hogy ne figyeljetek rám?
– Én mégis szeretném tudni…
Rizzo is közelebb lépett.
– Furcsa a beszéded… mintha nem ebből a húgyszagú koszfészekből
származnál – jegyezte meg kicsit halkabban a rab.
– Ez így van. Nem innen származom.
– Akkor már ketten vagyunk. – Az ajtó túloldalán súrlódás hallatszott,
mintha a férfi a hátát nekivetette volna a lapnak.
– Elárulja tehát, hogy ki ön? – Marco az utolsó mondatból érezte, hogy
a rab sem ebből a környezetből való.
– A nevem Paolo Aldioni, és elraboltak. Itt tartanak fogva. Nem
mondják meg, mikor távozhatok, de az az érzésem, hogy soha. Hisz
tudom, ki raboltatott el.
Marco érezte, hogy vadul verni kezd a szíve az izgatottságtól. Rizzo is
az ajtóra tapasztotta a fülét, és elképedve nézett a főnökére.
– Ki raboltatta el, signore?
– Laurentino Marcetti báró, az én édes unokaöcsém… A Farkas
nevezetű gyilkos…
– És vajon miért tett ilyet?
– A vagyonomért és a feleségemért. Meg azért, amit tudok róla, mi
másért? Eh, nem is tudom, mit beszélek itt! Ti is a kedves rokonom
emberei vagytok.
 – Ebben téved, signore Aldioni. A nevem Marco Fiore, és ki fogom
innen vinni önt. A felesége bérelt fel, hogy keressem meg önt.
– A feleségem? Valóban? – nevetett fel Aldioni. – Akkor megbolondult.
– Nem hiszem, signore. Nem tűnik bolondnak.
– Honnan tudjam, hogy ön valóban azért jött, hogy engem
kiszabadítson?
– Miért mondanám? Magánnyomozó vagyok, ez a munkám. Önnek nem
kell velem beszélgetnie sem, az én feladatom kizárólag az, hogy
kiszabadítsam.
A rab hallgatott egy darabig. Marco biztos volt benne, hogy
gondolkodik.
– Valójában mindegy, hogy kinek dolgozik, ha kivisz innen. És most mi
a terve, signore Fiore?
– Természetesen kiszabadítom, de csak két nap múlva. Addig még ki
kell bírnia itt.
– Remélem, nem ölnek meg a következő két napban…
– Nem hiszem. Ha akarták volna, akkor már rég megteszik. Marcetti
bárónak, úgy tűnik, tervei vannak önnel…
– Igen, bizonyára… – nevetett fel a rab. – Vagy csak egy szentimentális
marha…
Marco és Rizzo ismét összenézett. Furcsa volt Aldioni megnyilvánulása.
Enyhén szólva is különös szentimentális marhának nevezni azt az embert,
aki lelkifurdalás nélkül megölet bárkit, aki a kezében tartja Róma
bűnözőit…
– Holnap este nyolc körül jön a váltás. Azt gondolom, hogy így,
huszonnégy óránként váltjuk egymást. Addig megszervezzük, hogy
kijusson.
– Miért nem most? – türelmetlenkedett Aldioni. – Nem tudják kinyitni a
zárat?
– Nincs felszerelésünk, signore Aldioni. Nem készültünk
rabszabadításra. Nem tudtuk, hogy mi lesz a feladatunk addig a pillanatig,
míg le nem értünk ide a pincébe. Giro nem mondta, hogy börtönőrök
leszünk, csupán annyit, hogy van egy kis munka két ember számára.
– Értem… de nyilván vannak a házban szerszámok.
– Bizonyára, körül is nézünk, de nem hiszem, hogy álkulcsokat és kézi
fúrót tartanak a konyhában. Legyen türelemmel, signore, már nem sokáig
kell várnia. Addig mesélhetne, miből gondolja, hogy Marcetti báró a
feleségét és a pénzét akarja… Hisz neki magának is számottevő a vagyona.
Nem jött azonnal válasz, mintha a rab azon töprengett volna, mennyit
mondjon (vagy mondjon-e egyáltalán bármit) az ajtón túli
ismeretleneknek, akik azt állítják, őt keresik már egy ideje.
– Mindig minden nő kell neki, aki az enyém – mondta aztán nagy
sokára, és annyira halk volt a hangja, hogy Fiorénak és Rizzónak erősen
fülelnie kellett, hogy értsék. – Mindig. Amióta az eszemet tudom, minden
lányt és asszonyt elvett tőlem. A feleségem… A feleségemet is
elcsábította, ez biztos. És a vagyonom? Nos, akinek sok van, annak a sok
nem elég. Még több kell. Örök szabály, uraim. Önök nem ismerik?
– Akinek semmije sincs, az nem tudja, mi a sok, signore Aldioni –
jegyezte meg Rizzo.
– Maga kicsoda?
– Marco Fiore társa vagyok.
– A segédem – pillantott szigorúan Rizzóra Fiore.
– Akkor a segédje. Együtt dolgozunk az ön ügyén.
– Van ügyem? – nevetett fel a kereskedő.
– Mióta a kedves felesége elkezdte velünk kerestetni, azóta van – szólt
közbe Marco. – Úgy tűnt, aggódik, hogy talán megölték. Én is arra
tippeltem, hisz nem kértek váltságdíjat.
– Minek kértek volna? Laurentino csupán el akart tüntetni a föld
színéről. És belátom, ez sikerült is neki. Itt ülök egy dohos, büdös
pincében.
– De a felesége kerestette. Azt gondolom ezek után, hogy nincs köze az
ön elrablásához.
– Eddig úgy hitte, van?
– Igen, signore. Azt hittem, hogy összejátszanak Marcetti báróval, sőt
még az ön titkára is gyanús volt számomra.
– Lavino? – hördült fel Aldioni. – Rég gyanakszom rá én is. De nem
amiatt, hogy meglopna, inkább a feleségem miatt. Halálosan szerelmes
Francescába, amit meg is értek, de a nejem nem viszonozta az érzelmeit.
Most, hogy eltűntem, talán megkapta, amire vágyott?
– Nem tudom, signore, nem látunk át a falakon. Ha a házába érkezett,
akkor mappákkal, papírokkal jött, nem virágcsokorral.
– Na, azért! – morogta a rab. – Biztos vagyok benne, hogy Francescának
nem egy ilyen nyikhajra van szüksége. Az azonban nem kétséges, hogy az
unokaöcsém nem hagyja szomorkodni. Talán nem is szomorkodik. Alig
várja, hogy kiderüljön, meghaltam, és megörökölhet mindent.
Aldioni hangja egy cseppet sem volt elkeseredett. Inkább tényszerűen
közölte, hogy mit gondol a feleségéről, nem úgy, mint egy megbántott,
szerelmes férj, akit épp ki akarnak semmizni.
– Mégis, hogy sikerült a nyomomra bukkanniuk? Jól elrejtettek ide –
váltott témát.
– A véletlen szerencse segített minket. Két ember kiesett, és mi épp
jókor voltunk jó helyen. Kellett valaki, aki leváltja az őröket. Gondolom,
annak, aki felbérelt bennünket, eszébe sem jutott, hogy bármi kárt
tehetünk, különösen, hogy ránk zárta az ajtót. Csupán az a dolgunk, hogy
etessük önt… Azt hiszik, hogy Ravennából szökött tolvajok vagyunk.
– A hanglejtése elárulja önt…
– Nem nagyon szólaltam meg Giro közelében. Inkább a segédem
beszélt, ő innen származik. Pont úgy beszél, mint itt mindenki.
Az ajtó másik oldalán egy darabig csend volt.
– Ez a Giro egy barom. Nem lehet vele szót érteni – szólalt meg Aldioni
ismét. – Próbáltam a lelkére beszélni, meg a két sameszának is, de ezek
nem értenek semmiből. Bizonyára már keres a csendőrség is…
– Nem hiszem… A felesége, úgy tudom, csak engem bízott meg, a
hivatalba nem ment el. Azt gondolom, még várni akart, hátha előkerül.
Addig nem szívesen kompromittálta volna magát.
– Hát persze… Francesca nem buta asszony…
– Valóban nem tűnik annak – felelte Marco, és valamiért úgy érezte,
roppant furcsa beszélgetést folytat. Nem így képzelte el Paolo Aldionit.
Egyáltalán sehogy sem képzelte el – legfeljebb halottnak. Már rég
elkönyvelte, hogy Marcetti megölte vagy megölette – leginkább amiatt a
szerződés miatt, amit a kereskedő páncélszekrényében találtak. Erről
azonban nem akart beszélni, nem vallhatta be, hogy a feleség tudta nélkül
betörtek a nyilván nem véletlenül lezárt dolgozószobába, és kinyitották a
páncélszekrényt. Emellett Marco ismét tudatosította magában, hogy a
megbízója Francesca Aldioni, és nem más. A férj pedig életben van, ő
megtalálta, és ki fogja vinni innen. Tudta, hogy a fejére vonja ezzel a
Farkas haragját, hisz most már egyértelmű, hogy ő záratta ide a
kereskedőt, de rengeteg szál még mindig elvarratlan volt… Most már nem
az hajtotta, hogy megkapja signora Aldionitól a függő párját, nem az, hogy
teljesítse a megbízatást, hanem az, hogy az egész családi viszály végére
járjon, és ártalmatlanná tegye a Farkast, aki úgy játszik az emberéletekkel,
mint más a sakkbábukkal. Nem gondolta, hogy Paolo Aldioni ma született
bárány, egy cseppet sem tűnt ártatlannak, de melyik kereskedő az? Melyik
önerőből meggazdagodott ember nem követ vagy követett el olyasmit,
amit nem szívesen kötne a csendőrök vagy az ügyészség orrára? De arra
talán mégsem szolgált rá, hogy kenyéren és vízen tartsák egy pincében
élete végéig. Mert volt egy olyan érzése, hogy Marcettinek ez volt a terve
az unokabátyjával.
De valami mégis zavarta. Nagyon logikusnak tűnt, ahogy Aldioni
felvázolta, a báró miért záratta a pincébe, mégis úgy érezte, hiányzik egy
láncszem. Nem tudta, mi az, de hiányzott, és ezért nem látta át az ügyet.
– Miért raboltatta el az unokaöccse? Szeretném, ha beszélne Marcetti
báróról…
– Ó, a kérdések… – nevetett fel keserűen a kereskedő. – Nem szívesen
beszélek a családom feketebárányáról, de gondolom, ez is egyfajta ár a
szabadulásomért.
– Valóban – ráncolta össze a homlokát Marco. – Az a célom, hogy
elkapjam a Farkast, de amíg nem ismerem a hátterét, amíg nem lehetek
teljesen biztos abban, hogy Marcetti báró az, amíg nem tudom
rábizonyítani, hogy bármiben is bűnös, addig egy mitugrász nyomozó
vagyok, akinek a szava egy arisztokrata szavával áll szemben.
– Megértem önt – jött a válasz a túloldalról. – Ez azonban nem rövid
történet…
– Sok időnk van, signore Aldioni, hisz más dolgunk sincs, mint önt
hallgatni.
– És etetni – tette hozzá a rab, és halkan elnevette magát. – Ugyan
rosszul vagyok a gondolatától is, hogy ilyen mocsokban egyek, de
kénytelen vagyok, ha nem akarok teljesen legyengülni. Vagyis, kérem,
hoznának nekem valami harapnivalót? Mondjuk azt a száraz kenyeret,
penészes sajtot és állott, büdös vizet, amit kapni szoktam. Igazán
megkívántam… – sóhajtott fel.
– Szétnézek, hátha találok valami ehetőbbet, signore – állt fel Marco, és
elindult felfelé a lépcsőn. Hallotta, hogy Rizzo tovább beszélget
Aldionival, de tudta, hogy a kereskedő addig úgysem árul el nagy titkot,
míg ő vissza nem ér.
Először nem a konyhába ment, hanem a bejáratot vizsgálta át. Minden
kis repedést, elszíneződést megnézett, megnyomott, hátha ott találja a
zárat, de nem találta. Az ajtó körüli falakat is megtapogatta, de semmi.
Még a padlót is kövenként megkopogtatta, de a vasajtó mozdulatlan
maradt. Fejét vakarva indult a konyhába, ahol közel sem volt akkor kosz,
mint amire számított. Rendben sorakozott néhány tisztára mosott tálka,
ruhába csomagolva kissé ugyan szikkadt, de teljes mértékben ehető
kenyér. Fiore megszagolta, és úgy ítélte, előző napi, de legfeljebb kétnapos
lehet. Egy lefedett tányéron sajtot is talált, szép nagy tömbben, melynek
kifejezetten jó illata volt, nem beszélve a másik tálkáról, melyben barna és
zöld olívabogyók sorakoztak. Nem gondolta, hogy fejedelmi lakomát lehet
ebből kerekíteni, de hogy elég jót egy rabnak, sőt túl jót egy olyan rabnak,
akivel nem számolnak a jövőben, az biztosnak látszott. Aldioni gyomra
nyilván gazdagabb étkekhez szokott, azért ócsárolta a napi betevőjét…
Összekészítette az ételt, majd visszatért a pincébe. Épp hallotta, hogy
Rizzo a nevelőnő, Bianca szépségét ecseteli, mire összehúzta a
szemöldökét, és bokán rúgta a segédet.
Már megint összevissza fecseg! – háborgott magában. Nem akarta, hogy
Aldioni rájöjjön, többször jártak a házban a kelleténél.
Rizzo felszisszent, és elhallgatott.
– Egészen tisztességes ételt találtam, signore Aldioni – tette le a földre,
a lyuk elé a tálkát Marco, majd finom mozdulattal áttolta a résen.
Az ajtó mögül morgás hallatszott.
 – Látom, nem evett még igazán finomat. Ez gyatra és többnapos.
– Nos, signore Aldioni, ez itt nem egy elegáns szálloda, és lássuk be, ön
épp raboskodik. Ahhoz képest elég friss ételt kap. Kérem, bírja ki még két
napig, aztán szabad lesz.
– Kibírom – válaszolt teli szájjal a kereskedő. – Mindent kibírok, de
nem állom meg szó nélkül.
– Tehát akkor válaszol a kérdésemre? Hogy lett signore Marcettiből
báró és bűnöző?
– Válaszolok. Csak előbb eszem.
Marco a mennyezetre emelte a tekintetét. Ideje volt, türelme nem.
Nagyon várta, hogy Aldioni elmesélje Marcetti történetét. Kíváncsi volt,
hogy olyannak látja-e a bárót, amilyen az valójában.
Néhány perc múlva a rab kitolta a résen át a tálkát, majd hallották,
ahogy odabent (talán) egy széket húz az ajtóhoz, amire leülhetett, mert a
hangja nagyjából derékmagasságból érkezett, amikor belekezdett:
– Egy év különbséggel jöttünk a világra. Laurentino a fiatalabb, ő
anyám húgának a fia. Míg én tisztes, jómódú polgárcsaládba születtem
apám révén, addig anyám húgát egy nincstelen bárócska vette el, akiről az
a hír járta, hogy amilyen jóképű, olyan nagy szélhámos is. Nem is sokáig
bírta a családi köteléket, hamar elhagyta a feleségét, a hatéves fiát, így az
én szüleim igyekeztek segíteni rajtuk. Hozzánk költöztették őket és együtt
neveltek bennünket, mintha legalábbis testvérek lennénk. Én, Laurentino,
és a húgom, Isabella. Úgy is éreztük, hogy testvérek vagyunk. Mindent
együtt csináltunk, az iskolába is együtt jártunk, mi voltunk a legjobb
barátok. Isabella akkor még igen kicsi volt, nem sok vizet zavart, később
azonban folyton rajtunk lógott, jött utánunk és minden játékban részt akart
venni. Gyönyörű, különleges virágszál lett belőle. Olyan volt, akár a
harmatos rózsa, tiszta, gyermekien ártatlan természettel…
 Aldioni hangjában fájdalom bujkált. Érezhetően nehezen beszélt a
húgáról, mintha ez az emlék még a mai napig is gyötörné.
– Látom magam előtt az arcát, látom a fényes, hosszú, sötét haját, a
csillogó, bizalommal teli fekete szemeit…
A kereskedő ekkor elhallgatott. Marco pedig nem merte sürgetni. Tudta,
a férfinak idő kell, hogy folytatni tudja a történetet. Meglepte az ajtón át is
hallható fájdalma és elkeseredettsége. Mintha nem is ugyanaz a gunyoros,
arrogáns ember lenne, aki először úgy ordított az ajtón túlról, mint egy
ketrecbe zárt oroszlán. Várta a folytatást, kíváncsi volt rá, vajon mi
történhetett Isabellával, ami ilyen gyötrődést okoz neki sok-sok évvel
később is.
 18.

Nella nagy levegőt vett, és belépett a terembe. Érezte, hogy minden szem
rászegeződik, de fel volt rá készülve. Halványan elmosolyodott, és
körülnézett. Most nem sietett. Magabiztosan sétált és élvezte, hogy
mindenki őt bámulja. Látta, hogy Laurentino Marcetti kezében megáll a
pohár, melyet épp a szájához készült emelni, látta, hogy Angelina a pult
mögött kis híján eltátja a száját. Látta a nők irigy pillantását és azt is, hogy
egyesek összesúgnak, találgatva, vajon ki ez a nő. Majdnem felnevetett,
annyira nyilvánvaló volt a meglepetés és az érdeklődés. Felemelt fejjel
haladt az étterem ajtaja felé, de tudta, nem éri el, mert a báró meg fogja
akadályozni ebben. Nem tévedett. Néhány lépés után már előtte állt a
jóképű és arrogáns férfi, meghajolt, megfogta a kezét és megcsókolta,
majd a karját a karjába fűzte, és rávigyorgott.
– Hölgyem, ön döbbenetesen más, mint tegnap…
– Miben vagyok más, signore? – érdeklődött a lány, és huncut fény
villant a szemében.
– A kérdés inkább az, hogy miben nem? Ön észveszejtően gyönyörű
ma…
– Tehát tegnap nem voltam az?
– Tegnap is az volt, csak a maga zárdaszűz módján. Ma azonban nincs
férfi ebben a teremben, akinek ne támadnának bűnös gondolatai, ha önre
néznek…
– Óh – nevetett fel Nella, és csilingelő hangjára megrándult a báró karja.
– Ne tegye ezt – morogta közelebb hajolva. – Ha így nevet, itt vér fog
folyni.
– Mit tettem? És miért folyna vér?
– Mert nyilván párbajoznom kell a kaszinó összes vendégével, hogy a
magaménak tudhassam.
– Ön túloz, signore Marcetti – ingatta a fejét Nella, és körülnézett.
Mindenki őket nézte. Mindenki irigyen nézte őket. A lány magában arra
gondolt, gyönyörű pár látványát nyújthatják.
– Nem túlzok, ezért nem is maradunk itt. Túlságosan lefoglalja az urakat
a látványa.
– Zavarja?
– Igen, zavar. Nem akarom, hogy mindenki bennünket figyeljen. – A
báró a bejárat felé kormányozta a lányt, majd intett Jamesnek.
– A kocsimat – adta ki a parancsot.
– Mondja, nem gondolja, hogy meg kellene kérdeznie engem is, mit
akarok? – Nella igyekezett megbotránkozó színt csempészni a hangjába,
noha rettenetesen élvezte a helyzetet.
– Nem gondolom – szorította meg a karját a férfi. – Itt nem
maradhatunk. Mondom, vér fog folyni. Azt ön sem akarhatja.
– Nos… azt nem. De mégis hová akar vinni innen? Nem is ismerem.
Álltak a bejáratnál, a báró egylépésnyire a lánytól, és Nella érezte, hogy
felforrósodik körülöttük a levegő. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, de
igyekezett uralkodni magán. Marcetti báró kisugárzása olyan erővel vonta
magához, mint egy mágnes.
– Annyira már ismer, hogy tudja, nem támadok meg magányos
hölgyeket.
– Valóban? – pillantott fel Nella összehúzva a szemöldökét. – És tegnap
este, az ajtómban? Nem támadott meg?
– Nem. Azt a csókot ön is kívánta. Tiltakozhat, de pontosan tudom,
mikor kívánja egy nő az érintésemet.
– Ön rendkívül öntelt, signore – kacagott fel a lány enyhe gúnnyal a
hangjában.– Miből tudhatta, hogy akarom azt a csókot? Hirtelen,
erőszakosan támadt rám…
– Ugyan már, kedvesem, sosem kellett még egyetlen nővel sem
erőszakoskodnom – fordított maga felé Nellát a báró, és mélyen a szemébe
nézett.
– Téved. Nem adtam önnek engedélyt…
– Soha nem kérek engedélyt – vigyorgott Marcetti, és a karját a másik
derekára fűzte.
– Így nem viselkedhet velem, signore – csattant fel a lány, és próbálta
eltolni magától a férfit, de az vasmarokkal tartotta. Nella bevallotta
magának, hogy eszében sem lenne elhúzódni, ha nem játszana szerepet.
Azt is tudta, hogy a ruhája, a viselkedése mást fog kiváltani a báróból,
mint a tegnapi szendesége, de nem hitte, hogy nyomban el is rabolja.
– De igen. Ön megalázott engem.
– Mit nem mond – lihegte Nella, de lassan feladta, hogy valaha is
kiszabadul Marcetti karjaiból.
– Igen. Akkor, amikor visszaküldte nekem az ajándékomat. De sebaj.
Ezért most lakolni fog, és végül a karján az ékszerrel tér majd vissza a
szobájába… mely egy cseppet sem illik önhöz.
– Illik, nem illik, nem volt választásom. – Nella a férfi mellkasának
feszítette a kezét, és továbbra is igyekezett eltolni magától, noha szíve
szerint inkább hozzásimult volna. – Örültem, hogy van hol álomra
hajtanom a fejemet. És arról ne is álmodjon, hogy elfogadom a karkötőjét.
Engem nem fizethet meg…
– Már látom, hogy alacsony árat kínáltam – vonta össze a szemöldökét
Marcetti.
– Nem tud olyan árat kínálni, amiért engem megkaphat, signore –
emelte fel az állát a lány.
– Dehogynem, kedvesem. Mindenkinek megvan az ára. Kinek pénzben,
kinek ékszerben, kinek másban mérik.
– Mi másban? – Nella egy pillanatra összezavarodott.
– Nos… van, akinek nem lehet pénzben kifejezni az árát.
– Hanem?
– Megérkezett a kocsi, signore Marcetti – szólt közbe James, és
átnyújtotta a báró felöltőjét.
Marcetti, szorosan ölelve Nella derekát, kivezette a lányt a teremből.
– Majd meglátja, kedvesem. Ne ellenkezzen, higgye el, élvezni fogja! –
kacsintott a férfi, és ráterítette a felöltőjét Nella vállára.
– Én már semmit sem tudok – motyogta Nella maga elé, amint a kocsi
bőrülésére huppant.
– Bízza rám magát, és csodálatos éjszakája lesz. Olyan, amelyet soha
nem felejt el.
– Ön tisztességtelen ajánlatot tesz nekem?
– Nem. Fel sem merült bennem. Semmilyen ajánlatot nem teszek –
titokzatoskodott a báró, és beült Nella mellé a kocsiba. Átölelte a vállát, és
a lány hajába szagolt.
– Olyan illata van, mint a nyárnak – morogta, és megcsókolta Nella
nyakát. A lányon borzongás futott végig a forró ajkak érintésétől, lúdbőrös
lett az egész teste. – Látja? Pontosan tudom, mit kíván.
Nella tisztában volt vele, hogy a teste elárulta, és teljesen felesleges
bármit is mondania, a báró úgysem hiszi el neki. Próbálta tartani magát,
nem nyögött fel a férfi érintésétől, mereven ült, mintha mi sem történt
volna, de a teste lángolt, és biztos volt benne, Marcetti érti a jeleket.
– Nem akarom, hogy… – kezdte, de a férfi közbevágott:
– Itt semmi sem történik, amit ön nem akar. De ha ön akarja, csak a
neveltetése akadályozza, ha ostoba erkölcsi elvárásoknak próbál
megfelelni és nem az érzéseit követi, akkor bizony nagy bajban lesz. Mert
azokat én mindet ledöntöm.
– Nem törődik azzal, hogy a pillanatnyi szeszélye miatt milyen lelki
válságba sodor egy ártatlan nőt?
– Ön épp annyira ártatlan, hölgyem, mint én – mosolygott a báró.
– Önnek komoly önértékelési problémái vannak, báró úr – talált vissza a
hangjához a lány. – Túlértékeli önnön jelentőségét.
– Dehogy, hölgyem. Majd ön is rájön, mi az, ami igen jelentős bennem.
De ne siessünk, végül is vacsorázni hívtam, nemde? Nos, akkor most enni
fogunk – húzódott néhány centivel arrébb a férfi.
Nella ideges volt. Nem tudott parancsolni a testének, és ez rettenetesen
zavarta. Azt gondolta, ő lesz az, aki az őrületbe kergeti a bárót, ehelyett
épp fordítva történik minden. Tisztában volt vele, hogy hideg fejjel kell
gondolkodnia, de a férfi közelében ez egyszerűen képtelenségnek tűnt.
Nem azt tette, amit várt tőle, folyton meglepte. Az, hogy váratlanul
elrabolta vacsorázni, vagy ki tudja, mi a célból, csak összezavarta. Sokkal
lassabban akart haladni, azt tervezte, hogy a báró majd akkor kapja meg,
amit kíván, amikor már csaknem eszét veszti… És most hol tartottak? Ott,
hogy Marcetti valójában megfordította a játszmát, és úgy elvarázsolta őt,
hogy zavarában azt sem tudja, mi legyen a következő lépése. Ha a férfi
mindent elér nála, amit akar, akkor semmivel sem fogja jobban becsülni,
mint egy szakadt szajhát, és nemhogy az életébe, de még a házába sem
fogja beengedni. Azzal pedig füstbe megy Fiore terve, mégpedig az ő
hibájából. Nem akarta elhinni, hogy nem képes parancsolni az érzékeinek.
Eddig erre soha nem volt példa. Igaz, hogy olyan nagy tapasztalatra nem
tett szert, de akikkel eddig találkozott, azok mind végtelenül félénken és
udvariasan közelítettek hozzá – kivéve persze Rossit, de hozzá nem akarta
hasonlítani Marcettit. Pedig volt köztük párhuzam, hisz mindkettő gazdag,
arrogáns, és azt hiszi, bármit megkaphat, amit csak akar vagy amit
megfizet. Elhatározta, hogy okosabban fog játszani, de amint rápillantott a
báró markáns arcélére, nyomban tudta, hogy valójában bármilyen
elhatározása csődöt mond, ha a férfi hozzáér. Már egy pillantása is elég
ahhoz, hogy a testét elöntse a forróság, és sajnos a báró igencsak jól ismeri
a nőket, azonnal észrevesz minden apró jelet. Azokat a jeleket is, amiket a
nők esetleg nagyon is el szeretnének titkolni.

A kocsi hirtelen megállt. A báró Nellára nézett, és rávigyorgott.

– Jöjjön, hölgyem, megérkeztünk – mondta, és kiugrott a kocsiból, majd
miután a hajtó leengedte a lépcsőt, kisegítette a lányt.
Nella körülnézett. Egy palota belső udvarán álltak, melynek legalább
annyi ablaka volt, mint a Sorores Intézetnek.
– Hová hozott? – fordult körbe. A gázlámpák egy kertet világítottak
meg, mely nem volt túl nagy, de annál elegánsabb.
– Majd meglátja – fogta meg a kezét Marcetti, és az ajtó felé vezette,
mely abban a pillanatban kinyílt.
Egy meglepően fiatal inas állt a nyílásban, mélyen meghajolt.
– Jó estét, báró úr! – köszönt udvariasan, és miután Marcetti lesegítette
Nelláról a felöltőjét, átvette és a karjára hajtotta.
– Önnek is, Vincent – viszonozta szintén udvariasan a báró. – Kérem,
készíttessen vacsorát nekünk!
– Igenis, báró úr! Esetleg addig hozhatok valamit?
– Pezsgőt, Vincent! Egy ilyen különleges naphoz az illik.
Az inas ismét meghajolt, majd elsietett.
Marcetti ismét átölelte Nella derekát, és a nagy előtéren át a szalonban
vezette. Legalábbis a lány úgy gondolta, hogy a szalonba jutottak, noha
akár Dárius kincseskamrájában is járhattak volna.
– Úgy hiszem, ez a helyiség illik leginkább az ön szépségéhez –
jegyezte meg a báró büszkén.
– Ön arannyal öntette fel a padlót? – bámult döbbenten Nella, majd
jobban körülnézve tovább álmélkodott. – Mondja, nem vakul meg ennyi
arannyal körülvéve?
Marcetti elvigyorodott.
– Ön az első, aki meg merte ezt jegyezni.
– Valóban? Még senki nem mondta, hogy az arany trónus kissé… nos…
bizarr hatást kelt?
– Senki. Mindig meglepődik, aki látja, de nem meri szóvá tenni.
Magának nem tetszik?
Nella érezte, hogy a férfi ugratja. Valójában úgy tűnt, ő is tisztában van
azzal, hogy ez a szoba maga a giccses túlzás. Nincs benne semmi
elegancia, csupán hivalkodás és rossz ízlés.
– Nos… ámulatba ejt – mosolyodott el a lány, és megsimította az egyik
arannyal átszőtt drapériát az ablakon.
Marcetti hangosan felnevetett.
– Ön roppant diplomatikus, signorina Antonella. Ugyanakkor vakmerő
is, hogy így szóvá teszi kifacsarodott ízlésemet.
– Ön kérdezte, signore, én csak őszintén válaszoltam. Ebben a szobában
attól félnék, én is arannyá változom.
 – És az olyan rossz lenne?
– Ha szeret hideg fémet ölelni…
Nella nem akarta elhinni, hogy ez a mondat kijött a száján. Ijedten
pillantott a báróra, aki elgondolkodva ingatta a fejét.
– Az egyik pillanatban olyan, akár a jég, a másikban pedig egy tüzes
delnő. Mondja, melyik az igazi?
– Nem tudom, miért mondtam ezt… – Nella kereste a szavakat, és
közben átkozta magát az ostobasága miatt. – Kérem nézze el nekem…
– Én tudom. Mert a szíve mélyén ön is tisztában van vele, hogy köztünk
az első pillanattól kezdve szikrázott a levegő. Nem tagadhatja! Éreztem,
amikor megcsókoltam.
Nella elfordult, és az ablakhoz lépett. A lámpák megvilágították az
utcát, melyen időnként elhaladt egy-egy kocsi.
– Itt fogunk vacsorázni? – fordult vissza.
– Dehogy – rázta a fejét a báró. – Jöjjön… Vincent nyilván már a
pezsgőt is bevitte a megfelelő szobába.
– Milyen szobába? – Nella egy pillanatra megrettent. Attól tartott,
pillanatokon belül megismeri a házigazda hálószobáját.
– Majd meglátja. De ne idegeskedjen! Mondtam önnek, itt semmi nem
történik, amit ön nem akar.
Nella felsóhajtott. Valójában nem attól félt, hogy a báró ráerőszakolja
magát, hanem attól, hogy ő egyetlen kérő szavára a karjaiba omlik.
Marcetti kinyitott egy ajtót, és megállt. Maga elé engedte a lányt és
hagyta, hogy egyedül lépjen be a következő szobába. Nella meglepetten
forgatta a fejét. Ez a helyiség olyannyira elütött a másiktól, mintha nem is
ugyanabban a házban lettek volna. Visszafogott és elegáns volt,
ugyanakkor látszott, hogy drága, jó minőségű bútorokkal rendezték be. Két
részre osztották: az egyik rész egy kellemes társalgó, a másik egy étkező
szerepét töltötte be. A színek nem is különbözhettek volna jobban az
aranytól: itt semmi nem fénylett, inkább finom hátteret adtak a szoba
méretes, vörösesbarna könyvesszekrényének, mely a padlótól a plafonig
húzódott. Két csíkos selyemmel bevont fotel, dohányzóasztal és egy szófa
egészítette ki a berendezést. A szőnyeg perzsa mintákat idézett, a falak
világos dohánybarna színt kaptak. Férfias és egyszerű volt minden, mégis
kellemes és otthonos hatást keltett. Az étkezőt tálaló, egy nagy, fényesre
politúrozott asztal és hat mérsékelten faragott, a fotelok csíkozásával
megegyező kárpittal bevont szék képezte, minden felesleges cicoma
nélkül. Mindez remekül illett a társalgó eleganciájához.
– Nem találok szavakat – fordult a báróhoz a lány. – Mondja,
ugyanabban a házban vagyunk?
– Igen, signorina, ugyanabban. Csupán azért láthatja ezt a szalont, mert
volt olyan vakmerő kritizálni az aranyszobát.
– Azt gondoltam, nem szereti a kritikát.
– Nem is. De aki szembe mer velem szállni, az érdemes arra, hogy
jobban megismerjem. Ez a szalon jobban tetszik?
– Az nem kifejezés, signore – mosolygott rá Nella. – Ez illik önhöz, és
habár a könyvekkel nem vagyok mély barátságban, azt gondolom, hogy
hozzám is. A túlzó, már-már, bocsásson meg, de nevetséges aranyszoba
talán csak azoknak tetszik, akik az ön vagyonára kíváncsiak.
– És ön nem kíváncsi rá?
– Nem, signore. Engem nem lehet megvásárolni, már mondtam.
– Kezdem elhinni… – kínálta hellyel az egyik fotelban Marcetti, majd
az időközben valóban megérkezett pezsgőből töltött a két karcsú, metszett
pohárba. – Igyunk a találkozásunkra, és arra, hogy önt nem lehet
megvásárolni… legalábbis pénzzel nem.
– Mire célozgat, signore? – nézett rá gyanakvón Nella, miközben elvette
a poharat.
– Arra, amit már mondtam. Mindenkinek van ára. Önnek talán a szívét
kell megnyernem ahhoz, hogy az enyém legyen… vagy… – kacsintott –
vagy az érzékeire kell hatnom. Most épp azon vagyok.
Nella lesütötte a szemét. Az érzékei már olyan kiélezettek voltak, hogy
ha ennél több hatás éri őket, felrobban a teste.
– És hogyan tervezi, signore? – nyögte ki, és gyorsan ivott egy kortyot a
pohárból, hogy nehogy a másik észrevegye izgatottságot. Bár – futott át
rajta – már amúgy is észrevette. Sajnos…
– Úgy gondoltam, a világ legfinomabb pezsgőjével és egy vacsorával
elbűvölöm néhány érzékszervét – jelentette ki magabiztosan a férfi, és
felállt. Az asztalhoz lépett és csengetett.
Vincent hamarosan megjelent, a báró súgott neki valamit, majd
visszatért a lányhoz.
– Hamarosan elkészül a vacsora. Mondja, valóban nem szereti a
könyveket?
Nella megvonta a vállát.
– Hacsak nincs benne szerelem, akkor nem. A tudomány nem az én
asztalom. Bevallom, untat.
– A szerelem nagy szerepet játszik az életében? – kacsintott Marcetti.
– Nem, signore, semmilyen szerepet nem játszik – pillantott rá
fölényesen Nella, de közben arra gondolt, nagyon is. Ebben a helyzetben
pedig mindenképp. Ami most semmiképp sem jó. És fogalma sem volt,
hogyan fog mindebből méltóságát megőrizve kikerülni. – Pillanatnyilag
annak is örülök, hogy van hol álomra hajtanom a fejemet. Sokkal
földhözragadtabb dolgok érdekelnek, mint a szerelem.
Marcetti, kezében a pezsgőspohárral, egészen közel lépett Nellához. A
lány szinte érezte a teste melegét.
 – Kikérdeztem önről signora Biscottit… és elmesélte, miért menekült el
Nápolyból. Sajnálom – simogatta meg a lány arcát, aki úgy érezte, lángol
az arca az érintés nyomán.
– Nos… – Nella újra gyorsan ivott egy kortyot, majd elfordult, hogy
kissé távolabb kerüljön a férfitól, és egyáltalán képes legyen megszólalni.
– Mindenkinek megvan a maga baja. Az enyém sem nagyobb, mint
másoké.
– Azért egy erőszakos férfi elől menekülni, aki az édesanyja férje volt
még néhány hónapja, elég gyötrelmes lehet. Nem beszélve arról, hogy
előkelő hölgy létére egy… hm… kifogásolható hírű kaszinóban kell
bujkálnia.
– Mérhetetlenül hálás vagyok, amiért befogadtak – fordult vissza a lány,
aztán lesütötte a szemét. – Tudja, már ott tartottam, hogy az utcán alszom,
egy kapualjban. Így azonban meleg házban lakhatom, és ételt is kapok.
Kihúzom addig, míg nem jutok a vagyonomhoz… vagy legalább egy
részéhez.
Elégedett volt magával. Úgy érezte, felindultsága és furcsa érzelmei
ellenére kiválóan alakítja a szerepét. Megitta a pezsgőt a poharából, majd
átnyújtotta Marcettinek. A férfi nem tétovázott, újratöltötte a poharat, és
visszaadta.
– Mondtam, hogy finom a pezsgő – mosolygott a lányra, aztán folytatta
a kérdezősködést: – Senkije nincs, akihez fordulhatott volna?
Nella megrázta a fejét.
– Senki.
– És a szerelem? Nem volt udvarlója Nápolyban?
Nella belekortyolt az italba, és újra elfordult.
– Ön túlságosan személyes kérdéseket tesz fel nekem, signore Marcetti.
– Igaza van… De tudni akarom, nem hagyta-e a vagyonával együtt a
szívét is Nápolyban?
– Mit érdekli önt az én szívem?
Marcetti nem válaszolt, erre a lány megfordult.
– Ha én akarok egy nőt, azt testestől, lelkestől akarom. Nem elégszem
meg az egyikkel vagy a másikkal. – A báró felállt a fotelból, és a lány elé
lépett.
Nella, hogy zavarát leplezze, nagyot kortyolt a pezsgőbe, és nyomban
érezte is, kezd a fejébe szállni a drága ital.
– Nos? – vonta fel a szemöldökét Marcetti, válaszra várva.
– Nos… mint mondtam, igencsak intim kérdéseket tesz fel – nézett a
szemébe a lány, mire a férfi egy lépéssel közelebb lépett.
– A tegnap éjjeli csók után nem hiszem, hogy oka lenne titkolni ezt az
apróságot előttem…
– Nem titkolom… csak úgy érzem, ön kissé messzire megy.
– A csókkal nem mentem messzire? – nevetett fel a báró. – Hölgyem, én
nem az udvariassági szabályok szerint élek, ezt már észre kellett volna
vennie.
– Észrevettem. És ha ennyire tudni akarja, akkor elmondom, nem, nem
hagytam senkit Nápolyban, aki fontos lenne a számomra.
– Ennek örülök – súgta a férfi. Lehajolt, és átkarolta Nella derekát.
Magához húzta a lányt a fotelból, akár a tollpihét, és finoman megcsókolta.
Nem úgy, mint először, nem azzal a vad szenvedéllyel, hanem óvatosan,
lassan, egyre közelebb húzta magához, egyre szorosabban ölelte, de az
ajka csak játszott Nella ajkával: nem támadott, mégis uralkodott.
A kopogásra engedte el a lányt, aki egy pillanatra önkéntelenül az arcára
szorította a kezét, mert úgy érezte, lángvörösen izzik a bőre.
Vincent lépet be és meghajolt.
– Elkészült a vacsora, uram. Hol tálaltassam? Itt vagy a nagyteremben?
 – Ide hozassa, Vincent! – mutatott az asztalra a férfi. – Ez mégis
barátságosabb, mint egy bálteremben vacsorázni.
– Igenis, signore! – fordult meg a lakáj, és kiment.
– Jöjjön, signorina, üljünk asztalhoz! Bizonyára megéhezett…
Laurentino Marcetti hangja természetesen és udvariasan csengett,
mintha az imént semmi sem történt volna. Nella még mindig lángolt, és
bár tudta, nem kellene zavarban lennie, mégis abban volt. Túlságosan
vonzódott a báróhoz, pedig tudta azt is, hogy nem szabadna így éreznie.
Hideg fejjel kellene rágondolnia, de képtelen volt rá. Még nem találkozott
soha olyan férfival, aki ennyire hatással lett volna rá – és aki ennyire ura
volt önmagának. Tudta, hogy tetszik a bárónak, tudta, hogy akarja őt, de
azt is tudta, ha a férfi akarja, akkor ezt az érzést egyszerűen a háta mögé
dobja, és nem törődik vele többet. Éppen ez vonzotta benne. Az, hogy nem
hagyta magát leigázni. Nem lett az érzékei rabja. És nagyon kíváncsi volt
rá, milyen, amikor hagyja áradni a szenvedélyét, és nem tartja ellenőrzés
alatt az érzelmeit. Nella tudni akarta, milyen az, amikor Laurentino
Marcetti az eszét veszti.
 19.

Christina az ágyán ült, fekete férfiruhában, arcát a kezébe temette. Várt.

Sötét volt, nem gyújtott gyertyát.
Leona ma elhagyta az intézetet. Napközben, alig két órára. Azt mondta,
könyvekért megy egy kereskedőhöz, de Christina biztos volt benne, hogy
Palmieri grófnét figyelte meg, és nem könyvkereskedőnél járt. A húgának
több esze volt, semhogy úgy támadjon meg valakit, hogy nem ismeri
pontosan a lakhelyét, nem tudja, hogyan juthat be, milyen váratlan
eseményre számíthat. Matematikus agya előre kiszámolt minden
eshetőséget. Christina már így gondolt rá. Mióta ezt a rémséget felfogta,
magában vizsgálgatta a húgát. Nem kellett figyelnie, ismerte. Ismerte, de
homokba dugta a fejét. Pontosan vissza tudta idézni az elmúlt néhány év
minden furcsaságát, és amit eddig nem akart látni, most tisztán rajzolódott
ki előtte. Tudnia kellett volna, de saját maga előtt is titkolta, hogy Leona
legalábbis különös. Előre tudta, hogy el fog menni aznap, így nem okozott
számára meglepetést, amikor bejelentette a szándékát. Ez is bizonyította,
hogy az éjjel meglátogatja a grófnét.
Christina készenlétben állt. A növendékek már aludtak, legalábbis
remélte. Hátrasimította a haját és szoros kontyba tekerte a tarkóján, majd
egy sapkát húzott rá. Egy zsákba két köpenyt tett, egy feketét és egy
szürkét, majd átvetette a vállán a pántjánál fogva. Csend volt. Kinyitotta az
ajtót, kilépett, majd halkan bezárta. Átosont az iskola területére,
végiglopakodott a folyosón, aztán megállt a Leona lakrészéhez vezető
ajtónál. Behúzódott a sarokba és várt. Tudta, még van néhány perce, a
húga, ha készül valamire, a tízórás harangszó előtt nem indul el. Háborgott
a lelke. Ugyanakkor kíváncsi is volt, hol jut ki a lány észrevétlenül az
iskola területéről. A kapun biztosan nem – főleg most nem, mióta Luisa és
tanítványai megerősítették az őrséget. Ezen kívül egyetlen kijárat volt,
mégpedig a saját lakosztályából kivezető rejtekajtó. Ahhoz azonban neki
és Marcónak volt csak kulcsa… Hacsak…
Zajt hallott. Leona szobájából jött. Ha nem lett volna ekkora csend, meg
sem hallotta volna. Léptek zaja, majd nyílt az ajtó. Christina mélyen
behúzódott a sarokba, így nem látta, csak hallotta a húgát, aki bezárta az
ajtaját, majd elindult a folyosón. A nő hátulról figyelhette most már
Leonát, aki szakasztott olyan ruhát öltött magára, mint ő. Ez volt az az
öltözék, melyre köpenyt vettek, amikor a nyomornegyedbe indultak.
Leonának azonban nem varrattak. Christina arra jutott, a lány nyilván
ellopta Nella fekete ruháját, hisz, ha magának készíttette volna, arról
tudna, mivel minden számlát ő fizetett.
Leona végigsietett a folyosón. Igyekezett árnyékban maradni, és
Christina megállapította, hogy úgy mozog, mint egy vadmacska. Nyúlánk
alakja kirajzolódott a férfiöltözékben, és a nő szíve belesajdult a
gondolatba, hogy az ő pici húga, akit mindenkinél jobban szeretett, felnőtt
lett. Felnőtt és őrült.
A lány megállt a nővére lakrészébe vezető ajtónál, kinyitotta, majd
egyenesen a titkos lépcső felé indult. Christina megcsóválta a fejét. Nem
értette, a másik honnan szerzett kulcsot, de nem volt ideje ezen
morfondírozni, mert a lány sebesen haladt le a lépcsőn és rövidesen, némi
matatás után hallatszott is a lenti ajtó zárjának kattanása, majd az ajtó
csukódása. A nő utánarohant, majd a saját kulcsával ő is kijutott az ajtón,
és még épp látta a sarkon befordulni Leonát. Megfelelő távolságból
követte. Úgy tűnt, a lány magabiztos. Nem tart attól, hogy bárki is a
nyomába szegődött, mert nem fordult hátra, nem ellenőrizte, látja-e valaki.
Nyugodt, de gyors léptekkel haladt. Christina tudta, hogy a tisztviselők
utcájáig legalább fél órát kell gyalogolniuk, hisz Leona nem foghat kocsit,
egy fiúnak pedig, akinek nincs pénze, egyetlen bérkocsist sem sikerülne
rávennie a fuvarra. Kifejezetten hűvös volt, de Christina nem fázott.
Rettegett. Tudta, hogy a reménykedés felesleges időpocsékolás, ráadásul a
csalódás még a leleplezésnél is borzalmasabb lenne. Nem remélt. Gépiesen
követte a húgát és próbált elvonatkoztatni attól, hogy valójában azt az
embert csapja be, aki éveken át mindent jelentett a számára. Igyekezett
arra gondolni, hogy ez az ember, aki előtte oson, már nem az az édes,
copfos kicsi lány, aki volt. Ez a lány a fekete ruhában, a macska
mozgásával, nyilvánvalóan tőrrel az övében már nem a húga, hanem valaki
egészen más: egy megbomlott elme, aki veszélyes önmagára, és mindenki
másra is. Christina nem látta előre, mi fog történni. Fogalma sem volt,
hogy reagál majd Leona, ha megjelenik. Azt sem tudta, vajon félnie kell-e,
nem tudta, hogy a gyilkolás pillanatában a húga vajon felismeri-e vagy
csak egy támadóként érzékeli. Nem értett az emberi elméhez. Annyival
tisztában volt, hogy egy olyan trauma, mely Leonát is érte, kihathat az
egész életére. De arról, hogyan viselkednek ilyen helyzetben az őrültek, és
mind ugyanúgy viselkedik-e, elképzelése sem volt.
Szinte kimelegedett, mire az utcába értek. Leona gyorsan haladt, még
fél órát sem tartott az út. A nővére szinte futva követte. A lány megállt a
fűszeres előtt, és körülnézett. Christina villámgyorsan behúzódott egy
kapualjba és remélte, hogy rejtve maradt.
 Úgy látszott, Leona semmit nem vett észre, mert átvágott az utcán, és
belépett egy kapun. Christina utánaeredt. Hallotta, hogy felmegy a
lépcsőn, ő pedig fordulóról fordulóra követte. A második emeleten megállt
a lépcső takarásában és várt, majd óvatosan kipillantott. A húga épp akkor
lépett be egy lakásba, és hangtalanul becsukta az ajtót. A nő tisztában volt
vele, hogy nem zárhatja magára, így számára is szabad lesz az út.
A lakáshoz osont, és megállt. A szíve a torkában dobogott. Hallgatózott.
Semmiféle zaj nem hallatszott, így óvatosan benyitott. Sötét volt, de az
egyik szobából halványan egy gyertya fénye valamelyest megvilágította a
helyiséget. Lassan kirajzolódtak előtte a tárgyak. Egy előszobában volt.
Majd halk, morgó hangot és zihálást hallott. A hang irányába lopakodott,
ahonnan a morgás jött. Benézett a szobába és megfagyott az ereiben a vér.
Leona az ágyon térdelt egy nő felett, tőrt szorított a torkához, a fél arcát
fekete maszk fedte, mint a rablóknak, miközben lemélyített hangon a
következőket mondta:
– Te undorító, mocskos kerítőnő! Nem anya az, aki a lányát
szajhálkodásra kényszeríti, hogy neki ne kelljen dolgoznia. Egy gyermeket
adtál el! A saját gyermekedet! Akit ütöttek, vertek, gyaláztak,
kihasználtak, tönkretettek egy életre a kéjvágyó disznók, akiket te jó
társaságnak nevezel. De most ennek vége. Egy gyermeket dobtál áldozatul,
egy kislányt, aki azért szenvedett, hogy te selyem ágyneműben alhass.
Nemhogy anya nem vagy, de ember sem. Még pondró sem, úgyhogy
eltöröllek a föld színéről.
A grófné zihált, de nem próbált küzdeni. A tőr sakkban tartotta, és
valószínűleg a sokktól nem tűnt fel neki, hogy nő a támadója. Leona
felemelte a fegyvert, de Christina ekkor ledobta a köpenyeket tartalmazó
zsákot a válláról, és előlépett. Nem tett semmit, csupán megállt az ajtóban.
Nem akart megszólalni, hogy a hangja ne árulja el a grófnénak, hogy nő,
ezért csak tett egy lépést feléjük. Épp olyan közel ért, hogy ha kell, lefogja
a húgát. Leona észrevette, hogy belépett. Odapillantott, belenézett a nővére
szemébe, és elmosolyodott. Christinát ez a mosoly teljesen összezavarta.
Erre nem volt felkészülve. A húga mosolya hideg és kegyetlen volt, a
tekintete pedig nyugodt. Egy csepp meglepetés sem látszott benne.
Leengedte a kést, vissza a grófné torkára.
– Azt hittem, már sosem érsz ide.
– Azt hittem, ismerlek… – felelte Christina suttogva. – Gyere! Itt nincs
több dolgod.
– De bizony van – kacsintott Leona, és megvillant a penge a kezében.
Christina odaugrott, de elkésett. A lány megvágta a nő arcát, egészen a
nyakáig.
– Elvágtad a torkát – rántotta le Leonát a grófnéról.
– Dehogy vágtam. Pont elkerültem az ütőeret. Nem akartam megölni.
Nem volt idő tovább fecsegni, mert amint a grófné megérezte, hogy
megvágták, és látta, hogy a tőr már nincs a torkánál, sőt a támadója is
távolabb került tőle, éktelen sikoltozásba kezdett.
Christina felkapta a zsákot, kituszkolta az ajtón a húgát, lerángatta a
lépcsőn, ki a házból. Egészen az utca végéig futottak lélekszakadva, majd
befordultak egy sötét sikátorba, ahol kifulladva megálltak.
Christina döbbenten meredt a húgára, akinek még mindig a kezében volt
a véres tőr.
– Most már láthatod, hogy nincs nálam alkalmasabb az éjszakai
fenyítésekre – jegyezte meg Leona kicsit akadozva.
– Ha nem megyek utánad, megölöd.
– Nem – rázta a fejét a lány. – Ezt nem akartam megölni. Mert nő. Meg
mert az élete pocsékabb lesz vágott arccal, mintha megöltem volna.
– Leona, te beteg vagy – kapta el a húga karját Christina.
 – Lehet – vonta meg a vállát a lány. – De én legalább teszek valamit,
amivel véglegesen kiirtom azokat, akik nem valók erre a földre. Míg ti mit
csináltok? Megdorgáljátok a disznókat, akik aztán ott folytatják a lányaik
kínzását, ahol abbahagyták.
– Megöltél két embert! – rángatta meg a nő.
– Hármat – javította ki nyugodtan Leona. – Azt hiszem, signore Cavót is
én öltem meg. Azóta vártam, mikor leszek elég erős ahhoz, hogy a hozzá
hasonlókat kiirtsam…
– Leona… kicsim… – bámulta kétségbeesetten Christina. – Ezt nem
teheted.
– Miért ne tehetném?
– Keresnek. Már két ember halála és rövidesen a grófné megtámadása
miatt is keresni fognak. Marcetti báró Marcót is megbízta, hogy kerítse
kézre a gyilkost… És Marco rájött, hogy te vagy az… Miért hitted, hogy
nem vezet hozzád semmi nyom?
– Marco tudja? – meredt rá Leona. – Te mondtad el neki.
Christina látta, hogy düh lobban a húga szemében.
– Te árultál el!
Christina összeszorította a szemét.
– Menjünk! Bármikor itt lehet a csendőrség. Keresni fognak bennünket,
és egyáltalán nem biztos, hogy Regina anyja nem vette észre, hogy nők
vagyunk. Mozogj! – rántott egyet Leona karján.
– Mit akarsz tenni velem? Mert látom, a csendőröknek nem adsz át…
– Persze, hogy nem. Gondolkodtál egyáltalán azon, hogy ha téged
elfognak és kiderül, hogy a húgom vagy, akkor minden kiderül? Az egész
Cavo-ügy. Akkor vége a Sororesnek, vége mindennek. Mehetnek újra az
utcára a lányok, akiket megmentettünk. Azt hiszed, csak magam miatt
aggódom? Soha, senki nem tudhatja meg, hogy gyilkoltál. Érted? Senki!
És ha így folytatod, megtudják, afelől biztos lehetsz. Elkapnak,
kivallatnak, aztán felkötnek. Utánad meg engem. Ezt akarod?
Christina legszívesebben üvöltött volna, de mégsem ordíthatta világgá,
hogy a húga gyilkos. És ő is az, mert azt nem hitte, hogy Stefano Cavo
még élt, amikor annak idején Leona lecsapott rá. Fájt a torka a suttogástól.
– Ezt végig sem gondoltad igaz? A nagy eszeddel idáig nem jutottál el?
– folytatta a dühöngést, miközben a húga karját markolta.
Leona engedelmesen ment vele. Nem próbált szabadulni, úgy tűnt,
valóban most értette meg, hogy nem csak magának árt, ha leleplezik.
– Nem, erre tényleg nem gondoltam – jegyezte meg közönyösen.
– Elvakított a düh és az az érzésem, a gyilkolás élvezete. Te élvezed
megölni az embereket – pillantott rá a szeme sarkából a nővére.
– Nem tagadom… de nem az embereket. Csak azokat, akik
megérdemlik. Látod, ezt a nőt se akartam megölni. Bár megérdemelte
volna… és talán még jól is esett volna… de nem adtam meg ezt az örömet
sem neki, sem magamnak. Képes vagyok uralkodni a vágyaimon,
Christina…
A nő szemei villámokat szórtak, ahogy a húgára nézett.
– Nem hiszek neked, Leona. Nem hiszem, hogy valaha is ellen tudsz
állni a kísértésnek. Te gyilkos lettél, és élvezed. Ez a legszörnyűbb, és
ezzel nem tudok megbékélni… Ezt vedd fel! – kapta elő a zsákból a szürke
köpenyt. Odadobta Leonának, majd letépte a húga fejéről a sapkát, aztán a
maszkot is. Ugyanezt tette ő is, majd beburkolózott a fekete köpenyébe,
haját előreengedte. A két sapkát és a maszkot belegyömöszölte a zsákba,
aztán újra megfogta Leona karját, és a nyílt utca felé húzta. Az első
bérkocsiba belökte, aztán pénzt adott a kocsisnak, és a Sorores Intézettől
két sarokra lévő teret adta meg végállomásnak. Beszállt, és leült Leona
mellé.
 – Vagy nem érdekel, hány embert rántasz magaddal? – folytatta ott, ahol
abbahagyta.
– De érdekel… – nézett ki az ablakon a húga. – Mégis…
– Mégis mi? Megőrültél? Ész nélkül ölöd az embereket.
– Nem ész nélkül. Senki nem ismert fel. Megterveztem mindent.
– Megtervezted… – kongott Christina hangja. – Ismered a
parancsolatot? Ne ölj!
– De hát Luisa is…
– Luisa bosszút állt, már ha egyáltalán megölt valakit. Egy szóval sem
mondta, hogy mit tett az apjával. Lehet, hogy megölte. De nem azért, mert
élvezte. Te beteg vagy!
– Tudod… – kezdte a lány. – Lehet, hogy igazad van… Néha olyannyira
elfog a vágy, hogy belemártsam a kést egy ember húsába… de nem
állandóan, csak néha… Aztán tudom, hogy bűnt követtem el, de mindig
azzal magyarázom, hogy az ő bűnük nagyobb, és nem érdemlik a földi
létet…
– Istennek képzeled magad? Hát hogy hiheted, hogy dönthetsz Isten
helyett? Honnan tudod, ő hogyan döntene? – dörrent rá Christina, de
valamelyest megnyugodott. Úgy tűnt, Leonának valóban elborul időnként
az agya, de valójában nem őrült. Minden cselekedetét pontosan kitervelte,
minden gyilkosságot egy szerinte jó cél érdekében hajtott végre. És tudta,
valóban nem akarta megölni a grófnét. Visszafogta a vágyát, ami azt
jelenti, képes uralkodni a dühén és a gyilkos ösztönén.
– De ő nem jól dönt, hát látod! – húzta össze a szemét a lány. – És ha azt
hiszed, hogy csak téged bántott signore Cavo, akkor nagyon tévedsz. Nem
csak azért döftem bele a kést ki tudja hányszor, mert téged meggyalázott és
összevert. Tízéves voltam, érted? Tíz! És már engem is…
– Micsoda? – hőkölt hátra a nő. – Mit tett veled?
 Leona megrázta a fejét, majd mérhetetlen keserűséggel a szemében
pillantott a nővérére.
– Tapogatott… – suttogta. – Ott…
– Hol? – hördült fel Christina, és elkapta a lány kezét. – Hol?
– Hát ott! – rántotta el a kezét Leona, és összeszorította a száját. –
Megsimogatta a hajamat, az arcomat, a még nem is serdülő mellemet,
mintha csak kedveskedne. Aztán néha már oda is nyúlt – bökött fejével az
öle felé. – Eleinte nem értettem, de amikor láttam, mit tesz veled az udvar
sarkában, megértettem. Megértettem, hogy én leszek a következő.
– De mikor? Hisz mindig együtt voltunk – rázta a fejét Christina.
– Nem voltunk mindig együtt. Előfordult, hogy hamarabb értem haza,
előfordult, hogy délután kint játszottam az udvaron, előfordult, hogy
találkoztam vele az úton az iskolából hazafelé jövet. Igyekeztem én
elkerülni, de nem mindig sikerült.
– Miért nem szóltál? – nyögte a nővére, és hátrahanyatlott az ülésen.
– Mert szégyelltem – ingatta a fejét a lány. – Már tudom, hogy nem
nekem kellett volna szégyenkeznem, de akkor még nem tudtam.
– Édes istenem! – tapasztotta két tenyerét a szemére Christina. – Édes
istenem!
– Szóval minden okom megvolt rá, hogy signore Cavót eltakarítsam a
világból, és te megadtad nekem a kezdőlökést. El tudod képzelni,
mennyire féltem? Minden alkalommal, amikor tudtam, hogy jön hozzánk a
lakbérért, görcsbe rándult a gyomrom. És te nem vetted észre, hogy amikor
ott volt, nemcsak téged bámult a sóvár disznószemeivel, hanem amikor
elfordultál, rám nézett, és körbenyalta azt az undorító, lilás száját, mint egy
éhes vadkan…
Christina hirtelen mozdulattal magához ölelte a húgát. Ha most előtte
állt volna az egykori háziúr, megölte volna szemrebbenés nélkül, és egy
csepp lelkifurdalást sem érzett volna. Pont úgy, ahogy a húga megölte azt a
két embert. Az sem érdekelte volna, hogy halálos bűn, amit tesz. Mert az,
hogy őt meggyalázta, apróság ahhoz képest, hogy egy tízéves gyereket
molesztált. Megérdemelte a halált. Tudta ezt korábban is, de most még
inkább.
– Ezért vagy ennyire csendes, ezért nincs soha jókedved? – suttogta
Leona hajába.
– Nyomta a lelkemet ez a teher. De tudtam, hogy egy nap lebukom
előtted. Alig vártam… Alig vártam, hogy megtudd.
– Miért? Miért nem mondtad el csak úgy?
– Nem akartam, hogy azt érezd, amit most érzel. Nem akartam, hogy
sajnálj.
– Most mégis elmondtad.
– Mert azzal vádolsz, hogy őrült vagyok. Nem vagyok őrült, de minden
egyes emberben, aki ártatlanokat bánt, signore Cavót látom. És te nem
engedted, hogy megbüntessem őket. Nem engedted, hogy éjszakánként
veletek tartsak. Ráadásul az a büntetés, amit kaptak tőletek, semmi.
Semmi… – Christina érezte, hogy Leona már nem tartja vissza a könnyeit.
Öt évig visszatartotta, de most, hogy végre megszabadult a titkától, utat
engedett az elkeseredettségnek.
Christina a fejét simogatta, csitította, úgy ölelgette, mint kicsi lány
korában. Úgy is érezte, mintha visszakapta volna azt a copfos kislányt, akit
öt éve, azon a borzalmas napon elveszített. Aztán eszébe jutott, hogy
Stefano Cavo talán Nellát is molesztálta, és ő sem szólt…
Összeroppant. Fizikai fájdalmat érzett, ahogy visszaidézte Leona
szavait. Úgy érezte, csúszik ki a lába alól a talaj, mintha az elmúlt öt év,
amit a nyugalom és béke illúziójaként éltek meg, elröppent volna, mint
egy csalóka álom. Mint egy mese, ami csak a vágyainkat tükrözi, de sosem
válik valóra, csupán a képzeletünkben. És tudta, a húga tragédiája és a
saját fájdalma mellett még szembe kell néznie azzal is, hogy talán Marcetti
báró fenyegeti az intézet létét. Habár abban a pillanatban minden
fenyegette. Mintha egyszerre borult volna sötét éjszaka a Sororesre. Pedig
milyen szépen eltervezte, amikor olvasott arról az ősrégi szervezetről,
átvette a leghasznosabb ötleteiket, taníttatta a lányokat, kiképeztette őket,
munkát adott a kezükbe, és örökre lekötelezte őket… Irányíthatta volna
Rómát. Sőt! Nem csak Rómát. Jobb irányba terelhette volna az
embereket… Némi erőszakkal ugyan, de hasznos erőszakkal. Mint a szülő,
amikor fegyelmezi a gyerekét. Amikor neveli, amikor tanítja arra, mi a jó
és mi a rossz. De hisz a saját húgának sem tudta megtanítani… Még őt
sem sikerült jó útra terelnie, hogy lenne képes Róma egész népét
befolyásolni?
A kocsi megállt, kiszálltak és elindultak az utcán. Egymás mellett,
lassan, fejüket lehajtva. Ugyan már tizenegy óra is elmúlt, még elég sokan
lézengtek az utcán. Az intézethez vezető úton kávéházak és egy mulató is
volt, vidám hangok hallatszottak ki. Két meglehetősen részeg férfi
megbámulta őket, de nem szóltak, dülöngéltek tovább. A mulatóból
kiszédelgő úri fiúkból álló kisebb csapat azonban útjukat állta.
– Hova, hova? – állt Christina elé egy magas, fiatal férfi, akin látszott,
hogy többet ivott a kelleténél. – Ilyen szép kislányok miért kóricálnak a
naaaaagy Róma kies utcáin egyedül… éjszaka… – csuklott egyet.
– Eresszen, kérem! – lépett oldalra Christina, de erre egy másik is a
barátja mellé állt.
– Ne menjenek, hölgyeim, inkább mulassanak velünk hajnalig –
kurjantotta a másik, aki ugyan a barátjának csak a válláig ért, de
szélességben megelőzte őt.
Christina jobban megnézte a csapatot. Négyen voltak. Mind a négyen
felöntöttek a garatra, de nem tűntek annyira részegeknek, mint azok, akik
az imént megbámulták őket.
– Ne kéressék magukat! Biztos szórakozásra vágynak, különben miért
kószálnának itt éjnek évadján – kapcsolódott be egy harmadik is, és
Leonához lépett, majd kissé bizonytalan mozdulattal lelökte a lány fejéről
a kámzsát. Christina tudta, ez nagy hiba volt, de nem tehetett semmit. A
húga elkapta a fiatalember csuklóját, maga elé rántotta, aztán egy hirtelen
mozdulattal megemelte a térdét. A férfi feljajdult, és összecsuklott
fájdalomtól. A jól irányzott rúgás épp az ágyékát találta el.
A negyedik odaugrott, és Leonára támadt, de ő sem járt jobban. A lány
fordult egyet és állon rúgta a támadóját. Christina felsóhajtott. Tudta, hogy
mind a négyet ártalmatlanná kell tenni, ezért amikor a sokktól, hogy egy
nő kettejüket is földre küldte, magukhoz tértek a még talpon álló férfiak és
nekitámadtak a húgának, mellé állt, és jól begyakorolt mozdulatokkal
néhány pillanat alatt harcképtelenné tették őket. Amikor már mind a négy
fiatalember a porban fetrengett a fájdalomtól, Christina intett, és futásnak
eredtek. Hamar elérték az intézet titkos ajtaját. Az igazgatónő elővette a
kulcsát, beléptek, bezárta az ajtót, majd nekidöntötte a hátát. Leona leült a
lépcsőre, és elvigyorodott.
– Ez jólesett – lihegte.
– Nekem nem – csóválta meg a fejét Christina. – Látod, megint
felelőtlen voltál. Elég lett volna elfutnunk. Részegek voltak, feleslegesen
vertük össze őket. Sosem értek volna utol.
– Megérdemelték a verést. Ezzel nem fognak dicsekedni. Szerintem
még egymás előtt is úgy tesznek, mintha meg sem történt volna, hogy két
nő legyőzte őket.
– Nem erről van szó, Leona. Megint túlzásba estél. Értem, hogy jólesett,
rájuk fért a lecke, de csupán a kámzsádat lökte le az egyik.
 – Hozzám ért… – duzzogott a lány.
– Nos… ezért eldöntöttem, mi lesz a sorsod – fordult szembe vele
Christina. – És vagy beleegyezel magadtól, vagy kényszerítelek. Nincs
választásod. Nagyon szeretlek, de veszélyes vagy, kiszámíthatatlan, és
soha nem tudhatom, mikor borul el az elméd, és ölsz meg valakit. A jó
szándékod hibás, és úgy látom, nem érted, nem tehetsz meg bármit csak
azért, mert erős vagy és gyors. Nem ölhetsz meg embereket, mert nem a te
tiszted élet és halál urának lenni. Nem sodorhatod veszélybe a
meggondolatlanságoddal és a gyilkos bosszúvágyaddal azokat a lányokat,
akiket kimentettünk a borzalmas helyzetükből. Nem sodorhatsz veszélybe
sem engem, sem Nellát. Most ugyanis éppen azt teszed, és még mindig azt
próbálod velem megértetni, hogy csupán igazságot szolgáltatsz. Értem. De
ez nem a te dolgod. És ijesztő, hogy úgy ölsz meg embereket, mintha
férgek volnának…
– Mert férgek – vonta meg a vállát Leona. – Hát jó. Várom az ítéletedet
– pillantott a nővérére, és tekintetében egy csepp félelem sem volt.
Christinának úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, milyen sorsot szán neki.
– Menjünk az irodámba. Nem akarok itt ácsorogni – lépett el a lépcsőn
Leona mellett.
A lány nem állt fel rögtön.
– Ez igen hivatalosan hangzik.
– Gyere! – intett Christina, és kifordult a lakrésze folyosójára.
 20.

Nella látni akarta, ahogy Marcetti báró eszét veszti a vágytól, de nem
akarta siettetni azt a percet. Bármennyire is kívánta a férfi érintését, nem
volt felkészülve arra, hogy átadja magát a szenvedélyének. Úgy
vacsoráztak, mint két udvarias, jól nevelt ember. Nella tisztában volt vele,
milyen ingoványos a talaj addig, míg a báró kíváncsiságát ki nem elégíti a
múltjával kapcsolatban. Csakhogy a múltjának részleteit neki kellett
kitalálnia, hisz Marco Fiore valójában csupán körvonalazta számára az
élettörténetét. Ezért, amikor a férfi arról érdeklődött, vajon mi késztette
arra, hogy elhagyja Nápolyt és főleg a házat, ahol felnőtt, a vagyont, mely
jogosan megilleti, felidézte magában azokat a napokat, melyeket Rossi
bérelt villájában rabként töltött, és úgy mesélte el a bárónak, mintha a
gyámapja zárta volna be, kényszerítette volna arra, hogy a kedvére tegyen.
Úgy adta elő, mintha ő verte volna meg, ő alázta volna porig minden áldott
nap. Ezt át tudta élni, vissza tudta idézni, hitelesen mesélt, közben – talán a
pezsgő hatására is – elpityeredett. Látta, hogy a férfi hisz neki.
Tekintetében eszelős düh lobbant, amikor ahhoz a részhez ért, hogyan
fosztotta meg a gyámja a szüzességétől, hogyan erőszakoskodott vele.
Marcetti felpattant, a hajába túrt, és mint egy feltüzelt bika, járkálni
kezdett.
 – Ezt meg kell torolni, Antonella!
– Nellának hívnak, akik közelebbről ismernek – vágott közbe halkan a
lány.
– Ezt nem hagyom ennyiben – csapott az asztalra a férfi, nem törődve a
másik közbeszólásával. – A gyámja élete végéig bánni fogja, hogy
meggyalázta önt.
– Ugyan, signore, miért folyna bele egy ilyen ügybe? Már nem kell tőle
tartanom.
– Mert nem tűrhetem, hogy így bánjon bárki is önnel.
– Kérem, ne avatkozzon bele! Végre megszabadultam tőle, nem akarok
már beszélni se róla – próbálta észhez téríteni a bárót Nella. Igen nagy baj
lett volna, ha Marcetti valóban meg akarja leckéztetni a nem létező
gyámapját.
A férfi azonban csak dühöngött tovább, Nella nem is értette, vajon mi
ütött belé. Nem gondolta, hogy ennyire a szívén viseli a sorsát, vagy
ennyire felmérgesíti az erőszak ténye, hisz nem ilyennek írták le neki ezt
az embert. Veszélyesnek, durvának, gorombának és olyannak, akinek egy
emberélet mit sem jelent. Most pedig dühöng egy senki kis nápolyi nő
miatt, akit a gyámapja megerőszakolt? A lány nem tudta hová tenni a férfi
viselkedését, de tudta, meg kell nyugtatnia valahogy. Felállt, és a báró elé
állt. Már dolgozott benne a két pohár pezsgő, érezte, hogy talán bátrabb is,
mint kellene.
– Ne mérgelődjön, signore Marcetti – tette a férfi karjára a kezét, és
rámosolygott. – Ez már a múlt. Nem akarom bolygatni.
A báró tekintete ellágyult, ahogy ránézett.
– Ön túl jó. De ez nem a múlt, hisz még nem jutott hozzá a vagyonához.
Kegyelemkenyéren él egy rosszhírű házban.
– Mindegy, milyen a híre, ha kedvesek hozzám.
 – Az se zavarná, hogy az ön jó hírét is tönkreteszi?
– Gondolja, hogy azok után, amin keresztülmentem, még érdekel a jó
hírem?
– Akkor maradjon nálam. Itt biztonságban lesz, és senki sem bánthatja –
fogta meg a lány kezét szenvedélyesen a báró. – Maradjon itt, és én
megvédem.
– Hisz alig ismerem önt – csóválta meg a fejét Nella, de a szíve a
torkában dobogott az örömtől.
– Signora Biscottit sem ismerte, mégis elfogadta a szállást tőle. Higgye
el, semmivel sem rosszabb a hírem, mint az övé – nevetett fel a férfi.
– De ő mégiscsak nő…
– Kerítőnő – biggyesztette le az ajkát Marcetti. – Hamarosan önt is
megpróbálná eladni valakinek. A vérében van, hisz szajha volt.
– Valóban? – vágott ijedt képet a lány, mintha nem tudta volna.
– Valóban – bólintott a férfi. – Ha a jó híre már nem érdekli, legyen a
vendégem. Egy bárónál vendégeskedni még sem ugyanaz, mint egy néhai
szajha szépen kidíszített kuplerájában lakni…
Nella egy darabig hallgatott. Szándékosan nem csapott le a báró
ajánlatára, nehogy gyanút fogjon, hogy épp ez volt a célja.
– De ön megcsókolt – pillantott ártatlanul a férfira.
– És nem utoljára – bólogatott Marcetti, és átkarolta Nella derekát. –
Biztos lehet benne, hogy még számtalanszor elkövetem ezt a
merényletet…
Nella tisztában volt vele, hogy túlságosan gyorsan haladnak, túlságosan
elengedte magát, és túlságosan kívánja a bárót. De tehetetlennek érezte
magát. A pezsgő zsongott a vérében, a gyertyafényben a báró még
daliásabbnak tűnt, mint egyébként, és az ölelése olyan érzéseket keltett
benne, melyeknek képtelen volt ellenállni. A férfi magához szorította és
szenvedélyesen megcsókolta, úgy, ahogy első éjjel, csak éppen nem olyan
váratlanul. Nella számított a csókra, minden idegszálával kívánta, és
amikor az ajkuk összeért, nem tudta a boldog sóhajt elnyomni, mire a báró
felnyögött, és még erősebben ölelte. A lány tisztában volt vele, hogy
megadták magukat. Mindketten. Marcetti is, mert el sem tudta képzelni,
hogy egy ilyen tüzet, mely bennük lángolt, józan ésszel el lehet oltani. A
józanság szavát nem hallotta meg, semmit sem hallott. Lehunyt szemhéja
mögött csillagok táncoltak és semmi mást nem kívánt, csak örökké ennek a
férfinak a karjaiban maradni. Eszébe sem jutott, hogy egy gyilkossal
ölelkezik, eszébe sem jutott, hogy bármilyen feladata van – semmi sem
jutott az eszébe.
A báró elengedte a derekát, majd megfogta a kezét.
– Jöjjön, megmutatom a szobáját.
Nella nem ellenkezett. Szinte alvajáróként követte Marcettit – abban a
pillanatban bárhová elment volna vele. A férfi kivezette az előtérbe,
ahonnan lépcső indult felfelé. Felmentek a lépcsőn, vagy inkább futottak.
A lány alig tudta követni a másikat. Az emeleti folyosón Marcetti az egyik
asztalkáról leemelt egy gyertyatartót, és benyitott az első szobába.
Gyönyörű helyiség volt, szinte hófehér. Csupán a szőnyeg vöröslött,
minden más fehér színben arannyal díszítve pompázott, de Nella ezt szinte
észre sem vette, mert a báró letette a gyertyatartót, és újra átkarolta,
magához rántotta.
– Akarod? – nézett mélyen a lány szemébe. – Csak akkor, ha akarod… –
suttogta kifulladva a vágytól.
Nella bólintott, és Marcetti nyaka köré fonta a karját, hogy biztosítsa
róla, benne is épp annyira tombol a szenvedély.
Nem szólaltak meg többet, csak a testük beszélt. A lány úgy érezte, a
férfi mindent tud róla, ismeri a teste legrejtettebb zugait, ismeri a vágyait,
az érzéseit. Nem volt benne kétség. Nem tehetett mást, mint hogy átadja
magát a földöntúli gyönyörnek.

A másnap reggel a férfi karjában találta. Nella nem mozdult és nem

nyitotta ki a szemét. Át kellett gondolnia, mit tett, át kellett gondolnia,
hogy viselkedjen, mit mondjon, mi legyen a következő lépése. Tudta, hogy
épp ettől féltette Christina. Attól, hogy nem tud majd parancsolni az
érzékiségének, az érzelmeinek, és hogy a nagyravágyása fogja bajba
sodorni. Itt, most azonban szó sem volt nagyravágyásról. Ha Marcetti a
kaszinó inasa lett volna, akkor is odaadja neki magát, bár nyilván nem
akarna vele élni. De ennek a férfinak lehetetlen volt ellenállni. Érezte,
hogy a másik megmozdul és magához húzza. Kinyitotta a szemét, és a
fekete szempárba nézett.
– Jó reggelt szépségem! – suttogta a báró, és lágyan megcsókolta.
– Jó reggelt – mosolyodott el zavartan Nella, és feljebb húzta magán a
takarót, mire a férfi felnevetett.
– Éjjel nem voltál ennyire szégyellős.
– Éjjel két pohár pezsgőt ittam – találta meg a hangját a lány.
– Tehát csak a pezsgőnek köszönhetem ezt a… nos… kimerítően
kielégítő éjszakát? – vigyorgott Marcetti, és lejjebb húzta a takarót Nella
melléről.
– Mondhatjuk – motyogta a lány, és hagyta, hogy a takaró lecsússzon
róla.
– Elmondhatatlanul gyönyörű vagy – futtatta végig a tekintetét meztelen
testén a férfi.
Nellának minden vágya az volt, hogy újra összesimuljon a testük, de
úgy érezte, túl sokat adna. Túlságosan hamar, túl sokat.
 – Fázom – jegyezte meg halkan.
– Felmelegítelek – ajánlkozott a báró, és a karjaiba vette, megcsókolta,
simogatta.
– Inkább mondd meg nekem, kié ez a szoba? Bizonyára nem a te
hálószobád, olyan… nőies…
A báró abbahagyta a simogatást, és hátradőlt a párnán.
– A lányomé.
– Van lányod? – hökkent meg Nella. Erről eddig senki nem beszélt neki.
– Van – túrt bele a hajába a férfi. – De még soha nem járt itt.
– Még soha nem járt a saját szobájában? – ismételte Nella, és fél
könyökre támaszkodott.
– Nem – rázta a fejét Marcetti. – Egy kolostorban él.
– Hogy küldhetted kolostorba? Hisz az olyan, akár egy börtön.
– Tudom… de egyelőre jobb neki ott, mint itt.
– Nem értelek… – ingatta a fejét a lány.
– Nincs anyja, és az én életmódom nem való egy fiatal lánynak. Ide is
különböző alakok járnak… Nem akarom, hogy mindenféle jöttmenttel
találkozzon.
– Mint én? – vonta fel a szemöldökét Nella, és sértődött arcot vágott.
– Nem rád gondoltam – paskolt a fenekére a báró. – Hanem üzletfelek,
alkalmazottak… Emberek, akik nem érnek fel a lányomhoz.
– És mikor akarod átadni neki a szobáját?
– Hamarosan… nagyon hamar. Rövidesen lezárom minden olyan
ügyemet, melyek miatt nem engedtem eddig ebbe a házba. Aztán úgy fog
itt élni, ahogy megilleti. Marcetti bárókisasszonyként.
– Milyen a lányod? – kíváncsiskodott tovább Nella.
– Természetesen gyönyörű, okos és jól nevelt. Ártatlan virágszál, akit
féltek a világ gonoszságától. Az olyan emberektől, akiknek nem számít a
szépség, könyörtelenül eltiporják a saját élvezetük kedvéért.
Nella érezte, hogy Marcetti nem a levegőbe beszél. Valamiféle
tapasztalata lehet. Talán épp az olyanoktól félti a lányát, mint ő maga…
Aztán eszébe jutott, hogy a báró egyszer sem kényszerítette olyasmire,
amit ő maga ne akart volna. Úgy bánt vele, mint egy finom porcelánnal.
Teljesen másképp viselkedett, mint várta.
– Itt maradsz? – váltott témát a férfi. – Elhozatom a ruháidat a
kaszinóból…
Nella pár másodpercig a szemébe nézett, aztán bólintott.
– De én akarom összepakolni a dolgaimat. Nem szeretném, ha idegen
kezek turkálnának a ruháim között.
– Ahogy akarod – bólintott a férfi.
– De… ha ez a lányod szobája…
– Mostantól a tiéd. Közel van az én hálószobámhoz, habár nem hiszem,
hogy valaha is külön akarnék aludni tőled – vigyorodott el csibészesen
Marcetti. – Doriának majd egy teljesen újat építtetek. Úgy, ahogy neki is
megfelel.
– Doria? – kapta fel a fejét a névre a lány. Ezt a nevet említette Fiore.
– Igen, ez a neve. Miért lepődtél meg annyira?
– Nem szokványos név… gyönyörű, különleges – próbálta magyarázni
döbbenetét a lány.
Marcetti megvonta a vállát.
– Mert ő gyönyörű és különleges.
– És miért titkoltad eddig? – tette fel a kérdést Nella, és abban a
pillanatban, amikor a férfi szemébe nézett, tudta, hogy hibázott. Marcetti
felvonta a szemöldökét.
– Honnan veszed, hogy titkoltam?
A lánynak gyorsan pörgött az agya. Tisztában volt vele, épp most került
abba a helyzetbe, amitől félt. Amikor ki kellene vágnia magát, de nem jut
eszébe semmi. Aztán mégis bevillant neki egy mentő válasz.
– Én is érdeklődtem signora Biscottinél rólad…
– Nocsak – húzta el a száját Marcetti. – És mit tudtál meg?
– Hm… nem sokat. Azt, hogy gazdag arisztokrata vagy, akinek nem
szokás nemet mondani… Legalábbis jobban teszi az ember, ha nem
ellenkezik… Illetve azt, hogy rajongsz a szép nőkért. A lányodról azonban
egy szót sem szólt.
– Mert nem is tudja, hogy létezik. Csak nagyon kevesen tudják… Nem
véletlenül. De most már nincs okom rá, hogy ne beszéljek róla. Persze…
ha valaki kérdezi. Szóval? Megfelel ez a szoba? – pillantott körbe a férfi.
– Természetesen – mosolyodott el a lány. Örült, hogy Marcetti elterelte a
szót. Félt, ha túl erőszakosan kérdezősködik, a báró gyanút fog, hogy nem
véletlenül találkoztak. – Gyakran látsz vendégül idegen nőket?
– Nos… előfordul. De inkább csak egy éjszakára szokásom, szobát még
nem ajánlottam fel senkinek.
– És nekem miért?
– Mert nincs hová menned, ha nem számítjuk a kaszinót. Itt meg van
elég hely. Ráadásul pillanatnyilag nincs mitől tartanom… – fordult meg a
férfi, és kiszállt az ágyból. Nem szégyenlősködött, anyaszült meztelenül,
ahogy a jóisten megalkotta, megállt a lány előtt. Nella nagyot nyelt. Hiába
ölelték egymást egész éjjel, ő mégis zavarba jött a nappali fényben a pucér
férfitest látványától.
– Te elpirultál? – vonta fel a szemöldökét a báró. – Éjszaka nem voltál
ilyen szende… vagy ezt már mondtam?
– Éjjel minden más – motyogta a lány.
– Szebb?
– Nem – tiltakozott Nella, és felnevetett. – A sötétben nem látod az
arcomat, ezért úgy érzem, bátrabb lehetek.
– Én éjjel is láttam az arcodat. Bevéstem ide – mutatott a fejére a férfi. –
Teljes sötétségben is pontosan látom magam előtt a vonásaidat, a
szemedet, az ajkadat… – Hangja elmélyült, és közelebb lépett az ágyhoz. –
Nella, én… – kezdte, de ebben a pillanatban kopogtattak.
– Bárki is vagy, takarodj! – kiáltott Marcetti az ajtó felé, de a váratlan
látogató újra kopogott, majd bekiáltott.
– Báró úr, Vincent vagyok és fontos ügyben zavarom.
– Mi lehet olyan fontos, hogy hajnalban rám törjön? – Marcetti
komolyan dühösnek tűnt. – Menjen innen! Majd egy óra múlva elmondja.
– Egy óra múlva már lehet, hogy késő, signore. Kérem…
A báró beletúrt a hajába, és felhorkant.
– De ha hiába rángatott ki ebből a szobából, esküszöm, hogy elvágom a
torkát! – harsogta, majd megcsóválta a fejét, aztán Nellára nézett, és
elmosolyodott. – Bepótoljuk… Most azonban szólítanak az ügyeim…
Vagy ki tudja mit akar ez az idióta Vincent.
Magára rángatta a nadrágját és az ingét, megcsókolta a lány száját, és
kilépett a szobából.
Nella tudta, hogy itt az alkalom, hogy teljesítse Marco Fiorénak tett
ígéretét, de minden idegszála berzenkedett ellene. Amikor elvállalta a
feladatot, nem hitte, hogy ennyire közel kerül Marcettihez, nem hitte, hogy
a báró egészen más ember, mint amit hisznek róla, és már egyáltalán nem
akarta csapdába csalni. Nem érdekelte, hogy egy bűnbanda feje, nem
érdekelte, hogy mit művel másokkal. Sosem voltak különösebben erős
erkölcsi aggályai, hisz, ha lettek volna, nem válik egy Rossi-féle erőszakos
ember kitartottjává. Persze, azt akkor nem tudta, hogy Rossi erőszakos, azt
azonban igen, hogy nős, és hogy ő nem lehet más mellette, mint jól tartott
szerető. Megfordult a fejében, hogy hagyja ezt a kémkedést. Marad a
szobában, elnyújtózik, felidézi az éjszakát, és lustálkodik, várja, hogy a
férfi visszatérjen. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy boldogan él,
míg meg nem hal Marcetti mellett, akár csak úgy, mint a szeretője.
Csodálatos éjszakákat töltenek együtt, és elfelejti a Sorores Intézetet, a
nővérét, a húgát, és az összes szürkébe öltözött nővért, a búzakék ruhás
növendékekkel együtt. De akkor eszébe jutott a kékre-zöldre vert kislány,
akit a templomlépcsőnél szedett össze Christina, a megfélemlített asszony,
az anyja, Nano özvegye, és összeszorította a száját. Miért kell neki tudnia
ezekről a dolgokról? Miért kellett meggyötört gyerekeket látnia? Nem
arról volt híres, hogy a végtelenségig együttérző, és szíve szerint nem is
gondolt volna a rettegő szemű kicsikre, a meggyalázott nagyobbakra, de az
elmúlt öt évben ő is részévé vált annak a munkának, amit a nővére végzett.
Még ha akkor, ott, az intézetben nem is érezte, most, hogy kívül volt a
kapuján, visszaköszönt neki. Nem engedheti, hogy egy olyan ember, mint
a báró, akinek az emberei agyba-főbe verik a családjukat, büntetlenül
megússza a gaztetteit. Nyilván ő is tudta, hogy a Salarióban gyakori az
asszonyverés, gyerekbántalmazás, mégsem tett semmit. Kifizette a
mocskos disznó bérenceit és hagyta, hogy a jól végzett piszkos munka
után, részegen kifulladásig üssék a gyerekeiket.
Kiugrott az ágyból, magára kapta az alsóruháját, és benézett a
szekrénybe, mely az ággyal szemközt állt. Talált ott egy könnyű köpenyt:
Marcetti valószínűleg a lányának vette. Örült, hogy a szerencse mellé
szegődött, és nem kell alsóruhában sétálgatnia a folyosón.
Magára kanyarította a fehér köntöst, és óvatosan kisettenkedett a
szobából. Biztos volt benne, hogy a báró az aranyszobában fogadja a
vendégét. Az volt a hatalmának és gazdagságának fitogtatására alkalmas
helyiség, az volt az, melyet bárki láthatott. A többit szigorú titokban
tartotta, nehogy rájöjjön bárki is, hogy ő valójában egy egyszerű, de annál
kifinomultabb ízlésű úriember.
A folyosót üresen találta, ezért halkan, de gyors léptekkel lesietett a
lépcsőn. Ez volt a legveszélyesebb rész, hisz itt bárki, aki az előtérbe lép,
megláthatta volna, de az előszoba üres volt. Lassan közelített az
aranyszoba ajtajához, melyből már hallotta a hangokat kiszűrődni.
Örömmel látta, hogy az ajtót nem zárták be, nyilván fel sem merült
bennük, hogy bárki is beleshet vagy kihallgathatja őket.
Nella megállt az ajtó mellett, egy nála alig magasabb szekrényke
takarásában, és fülelt. Belesni nem mert, félt, hogy ha valaki az ajtó felé
pillant, nyomban észreveszi.
– Miért hoztad ide ezt a nőt? – hallotta a báró elfojtott, de dühös hangját
a szobából.
– Hova vittem volna? A báró úr mondta, hogy menjek a házhoz, és
figyeljek, erre a grófné véres fejjel kitámolygott a kapun.
– Én azt mondtam, hogy már nem kell figyelned a házat. És ráadásul, ha
figyelted, akkor hol voltál, amikor ez a nő megsérült?
– Hát… hát én… csak éjfél után mentem oda, addig…
– Addig hol voltál?
– De hát nem is kellett figyelnem… – motyogta a férfihang, mire
Marcetti hangja dörrent:
– De te azt hitted, hogy figyelned kell, te szerencsétlen. Ha így hitted, és
mégis csak éjfélkor mentél oda, akkor ellenszegültél a parancsomnak.
Tudod te mi jár ezért?
– Bocsásson meg, báró úr, de az utóbbi napokban nem tűnt olyan
fontosnak ez a dolog – dadogta az ember.
– Nem tűnt olyan fontosnak? Te döntöd el, hogy mi a fontos és mi nem?
És mi lett ezzel az nőszeméllyel? Tudjuk?
A lehordott bérenc nem válaszolt. Nella újra a báró hangját hallotta:
 – Itt nem maradhat. Ezt a nőt látni sem bírom. Nem azért küldtelek oda,
hogy megvédd, hanem azért, ha a lánya hazatér, jelentsd. Korábban. Nem
most. Most már nem érdekes. Nem is kellett volna ott lenned. Részeg
voltál? Vagy még mindig az vagy, hogy elfelejtetted, mire utasítottalak?
– Ittam egy keveset… – nyögte a férfi.
– Vidd innen! Tudd meg, mi ez a vágás az arcán, de én ne lássam itt
többet. Azt sem érdemli meg, hogy a cipőmet kipucolja. – Marcetti
hangjában undor csengett.
Nella hallotta, hogy a valaki elindul az ajtó felé. Kiszaladt az előtérből,
és a lépcső mellé húzódott. Ott akkor sem láthatták meg, ha arrafelé
néztek. Ő azonban most már tudni akarta, ki lehet az a nő, aki ilyen undort
váltott ki a báróból. Ki lehet az a nő, akit összeszabdalnak, és Marcetti
nem orvost hívat, nem kórházba küldi, hanem kidobatja a házából. Ki lehet
az a grófné, aki annyira sem érdemes, hogy a báró úr cipőjét kipucolja?
Nella gyomra felfordult. Hát mégis az a szívtelen, brutális ember, akinek
leírták, csak előtte játszott szerepet? Neki tette a szépet? Meg akarta kapni,
és ezért csupán a kedves oldalát mutatta?
Ebben a pillanatban teljesen feltárult az ajtó és egy nagydarab, sapkát és
szürke, kopott ruhát viselő férfi lépett ki, karjában egy törékeny nővel,
akinek az arca egy kendővel le volt takarva, de látszott, hogy a vér átitatta
az anyagot. Nella sokat adott volna azért, ha láthatja az arcát.
Marcetti lépett utánuk, Vincent pedig kinyitotta a bejárati ajtót.
– Nem akarom többé látni ezt a nőt. Akárki intézte is el, megérdemelte –
mordult a báró a cipekedő férfira. – Felőlem a Colosseum tövébe is
leteheted, csak én ne lássam. A büntetésed pedig nem marad el, erről
kezeskedem. Hibát hibára halmoztok. Képtelenek vagytok követni egy
embert, semmi hasznotokat nem veszem. Gyűljetek össze a szokott helyen,
signora Madonnánál. Csak a megbízható emberek. Legyen ott Giro is, te és
a mihaszna cimborád, az őrök, akik épp nem őrzik a rabot és persze a
Madonna. Úgy látom, nem értitek pontosan, mit várok tőletek, úgyhogy
elmagyarázom. – A hangja fenyegető volt, és a szavai semmi jót nem
ígértek. – Vincent, jöjjön! – szólt az inasnak, miután az bezárta az ajtót a
bérenc után. – Beszédem van önnel is.
A báró és az embere visszatért az aranyszobába.
Nella eleget látott. Villámgyorsan felrohant a lépcsőn, be a hálószobába,
a köpenyt visszaakasztotta a szekrénybe, de az alsóruháját már magán
hagyta. Már nem akarta Marcettinek adni magát. Egy darabig biztos nem.
A báró kegyetlensége még őt is elborzasztotta, pedig nem igazán szerette a
többi nőt. Nem volt egy cseppet sem nőpárti, hisz minden nő az ellenfele
volt – kivéve a testvéreit, habár róluk is megvolt a véleménye. Úgy
gondolta, egy cseppet sem tudják élvezni az élet adta örömöket. És
nemcsak a férfiakra gondolt, hanem a szép ruhákra, a jó ételekre, a pompás
illatokra, az ékszerekre… Mindenre, amit véleménye szerint a nőknek
teremtett a Jóisten. Elhúzta a száját, ha nővére szorosan hátrasimított
kontyára, fekete ruháira gondolt. Már-már frivolnak tűnt, ha netán
sötétkéket vett fel, és nem a gyászruhákat. Leona pedig… Leonát olyan
lomposnak látta, mint egy tanítónőt, akinek nem telik többre. A
szemüvegében pedig úgy nézett ki, mint egy bagoly – nem beszélve a
szobájáról, amit telepakolt könyvekkel, és ettől olyan hatása volt, akár egy
barlangnak. Nem volt jó véleménye a többi nőről sem, mindenkiben
megtalálta a hibát. Egyetlen asszonyt tartott valamire: Katharina
Schillingfürst hercegnőt, akitől mindent megtanult. Róla azt gondolta,
elegáns dáma, aki azonban szintén képtelen élni nemcsak a vonzerejével,
de a hatalmával és a vagyonával sem.
Nyílt az ajtó, és Marcetti lépett be. Meglepett képpel nézett a lányra, aki
a szépítkezőasztalkánál ült, és a haját rendezgette ahelyett, hogy az ágyban
meztelenül várt volna rá.
– Miért öltöztél fel?
– Nem öltöztem fel, nem tudok egyedül. Téged vártalak – fordult meg
mosolyogva Nella. Érezte, hogy ez a vidám mosoly most kifejezetten
komoly erőfeszítésébe került. Szíve szerint azonnal megkérdezte volna
Marcettit, vajon hogy volt képes egy vérző nőt az utcára dobni, de nem
tehette.
– Akkor miért kezdtél el felöltözni? – helyesbített a báró.
– Megbeszéltük, hogy elmegyek a holmimért, emlékszel?
Marcetti közelebb lépett. Nellának úgy tűnt, mintha megkönnyebbült
volna.
– Azt hittem, el akarsz menni.
– El is akarok, de visszajövök. Szükségem van a ruháimra.
A báró bólintott.
– És még valamire… illetve valakire. Egy szobalányra.
– Nos… az pompás lenne, valóban – mosolygott most már majdnem
szívből a lány.
– Most azonban inkább még én fűzlek be – lépett mögé a báró és
megcsókolta a nyakát.
Nellán borzongás futott végig. Érezte, hogy bármilyen alávaló ember is
Laurentino Marcetti, ha hozzáér, képtelen lesz neki ellenállni.
– Nem ellenkezem – lehelte, és felállt. Belelépett a vörös
selyemruhában, és megállt a háttal bárónak. – Szorosra fűzz!
Marcetti hátulról átölelte, és beletemette az arcát a lány hajába. Újra
csókot lehelt a nyakára, majd a vállára. Nella, ha akarta sem tudta volna
titkolni, milyen hatással van rá a férfi. Az egész teste lúdbőrös lett, és
képtelen volt visszafojtani egy sóhajt.
– Siess vissza – súgta a báró, és erősen meghúzta a fűzőt, mire Nella
feljajdult:
– Nem kapok levegőt!
– Bocsánat – hebegte a férfi, mire a lány felnevetett.
– Úgy látom, nem vagy ebben gyakorlott…
– Nem – nevetett a másik is. – A kifűzésben inkább.
Miután Marcetti végzett a fűzéssel, és Nella is életben maradt, maga felé
fordította a lányt.
– Az egyik cseléd lesz a szobalányod. Ügyes, okos lány. Maria a neve.
Nem hiszem, hogy lesz rá panaszod. Elkísér a kaszinóba, segít pakolni…
– Nem szükséges, egyedül is el tudom hozni a holmimat – próbálkozott
Nella, hisz még beszélni akart Angelinával, levelet akart írni Fiorénak, de
a báró közbevágott:
– Nem járkálhatsz egyedül, és miért pakolásznál, ha van szobalányod.
Én is nyugodtabb vagyok, ha van veled valaki… Vidd a kocsimat, és
nagyon siess vissza! Nem akarlak túl sokáig nélkülözni. Ha esetleg nem
lennék itthon, Vincent mindenben segít.
Nella érezte, felesleges tiltakoznia. A szobalány lesz az őre, ebben
biztos volt. Úgy tűnt, Marcetti semmit nem bíz a véletlenre.
– Lehet, hogy nem leszel itthon?
A férfi megvonta a vállát.
– Előfordul, hogy az ügyeim miatt el kell mennem, és lesz egy
találkozóm is. De te csak érezd otthon magad.
Nella bólintott, és már azon járt az esze, hogy fogja kikutatni a báró
hálószobáját, a dolgozószobáját, és minden helyiséget, amelybe be tud
jutni. Tartott tőle, hogy gyorsan kell mindent kikémlelnie, mert az a férfi,
aki így bánik egy szerencsétlen, meggyötört nővel, mint Marcetti, az a
szerelemben is kiszámíthatatlan lehet. Talán néhány napig élvezi a
társaságát, aztán ráun, vagy megharagszik egy rossz mondat miatt, és
kidobja, mintha sosem lett volna köztük semmi.
És, hosszú idő óta, ismét eszébe jutottak a Rossinál töltött napok.
Mintha ismételné magát az élet. Megborzongott.
 21.

Marco Fiore várt egy kicsit, de a rab nem szólalt meg.

– Jól van, signore Aldioni? – kérdezte, mert már hosszú percek óta teljes
csend honolt az ajtó túloldalán.
– Mindig felzaklat, ha Isabellára gondolok – jött a reszelős hangú
válasz, és Fiore elgondolkodott, vajon Aldioni épp könnyezett-e az emlék
hatására.
Ránézett Rizzóra, aki szétvetett lábakkal ült a másik széken, és
édesdeden aludt. Marco megcsóválta a fejét. Hihetetlennek tartotta, hogy
Rizzo bármikor, bármilyen helyzetben képes volt elaludni. Főleg ilyen
izgalmas pillanatban, amikor megtudhatnák, milyen előzményei lehettek
Aldioni és a Farkas konfliktusának. Belerúgott a segéd lábába, mire az úgy
nézett körül, mint aki azt sem tudja, hol van.
– Mi az? – húzta fel magát a széken, és megdörzsölte a szemét.
Marco a cella felé bökött a fejével, aztán szigorú pillantást vetett a
társára.
– Tehát Isabella az ön húga…
– Igen… De meghalt. És ezért Laurentino a felelős. Ezért is.
– Megölte a húgát? – döbbent meg Marco. Erre már Rizzo is figyelni
kezdett.
 – Úgy is mondhatjuk – morogta a rab.
– Ezért gyűlölik egymást?
– Ezért és még sok másért… Mindenesetre egyáltalán nem csodálom,
hogy el akart tenni az útból. Még azt is értem, miért nem ölt meg. Valóban
egy ostoba barom. Soha nem volt elég kemény. Nem tudom, hogy képes
kézben tartani az egész Salariót és a fél római alvilágot…
– Igen rossz híre van az unokaöccsének – jegyezte meg Rizzo.
– Valóban? És miket mondanak? – Marcónak úgy tűnt, mintha Aldioni
felélénkült volna. Mintha örömét lelné abban, hogy gyalázzák az
unokatestvérét.
– Azt, hogy aki nem teszi azt, amit mond, gondolkodás nélkül megöleti.
Rengeteg bűntény szárad a lelkén. Abból gazdagodott meg, hogy
kikémlelte a vagyonosok titkait, aztán megzsarolta őket. Megadóztatja a
bordélyokat is. Amelyik nem fizet, annak a madámját válogatott
kínzásoknak teszi ki, majd a Teverébe dobatja. És azt mondják, olyan
kegyetlen és lélektelen, hogy még a saját anyját is megölné, ha az útjában
állna.
– Nocsak, ezt mondják? – Fiore úgy hallotta, egészen jókedvű a férfi
hangja. Mintha hájjal kenegetnék, amikor a rokonát szidalmazzák. – És
mit mondanak még?
– Hogy nincs se szíve, se lelkiismerete.
– Nos, ez igaz is.
– És hogy még a saját emberei is félnek tőle…
– Valóban? – nevetett fel Aldioni. – Szörnyű lehet, ha az embertől
tartanak az alkalmazottai.
– Nem nevezném őket épp alkalmazottnak.
– Én üzletember vagyok, nem ismerem az alvilági kifejezéseket – felelte
a rab, és érezhetően jókedve támadt. – Mi a tervük, hogyan szabadítanak
ki?
Marco és Rizzo összenézett.
– Egyszerűen kinyitjuk a lakatot, signore Aldioni.
– Hát persze… Mit gondol, signore Fiore? A feleségem örül majd, ha
hazatérek? – Marco némi gúnyt érzett a kérdés mögött.
– Minden bizonnyal – felelte magabiztosan. Esze ágában sem volt
elárulni a saját ügyfelét. Bárki is a szeretője, akár Lavino, akár Marcetti,
neki ehhez nincs köze. Úgy érezte nincs joga ahhoz, hogy beleszóljon egy
házasságba. – Hisz neki köszönheti, hogy mi most itt vagyunk, és azt is,
hogy holnap este kiszabadul.
– Valóban… Laurentino talán mégsem tudta elcsábítani…
– Nem gondolnám, hogy bárki elcsábította a signorát – jegyezte meg
Fiore, közben eszébe jutott, hogy valószínűleg, ha itt valaki csábít, akkor
az a nő. Végül is nem hazudott nagyot, hisz nem látta egyikük sem, hogy
megcsalná a férjét, és bár Bianca szerint olyan hangok jöttek az asszony
szobájából, melyek kétségtelenül vad szeretkezésre utaltak, ő sem látta a
saját szemével, mi történt ott. Marco úgy gondolta, jobb, ha az ügynek
ebből a részéből kimarad.
– A lányomat látták?
– Igen, signore Aldioni. A kislány remekül van, a nevelőnője vigyázza
minden léptét. Nem kell féltenie – felelte gyorsan Rizzo.
– Önnek úgy látom nagyon tetszik a nevelőnő – nevetett fel a rab. – Ha
szóba kerül, ön nyomban megszólal.
– Nem tagadom, uram, signorina Biancát csodálatos hölgynek tartom.
– Ha kiszabadítanak, ígérem, segítek, hogy udvarolhasson neki.
– Köszönöm, signore… habár megvannak a módszereim…
Erre Marco felmordult.
– Ha a szemtelen tolakodást módszernek tekinthetjük…
 Ezután Rizzo hosszasan ecsetelte a szerelmi ügyeit, melyekből szerinte
bárki tanulhat. Véleménye szerint kifejezetten hatékony a módszere, még
ha kissé nyers is. Marco sem bánta, hogy másfelé terelődött a szó. Nem
szívesen válaszolt volna a rab kérdéseire a feleségével kapcsolatban,
inkább további részletekre lett volna kíváncsi a Marcettivel való
kapcsolatáról, de arról Aldioni többet nem beszélt. És bárhogy próbálta
afelé terelni a beszélgetést, a kereskedő mindig visszatért a könnyed
csevegéshez, és kikerülte a témát. Fiore tudta, hogy épp a legfontosabb
részleteket nem árulta el: azokat, melyekkel megfoghatták volna a Farkast.
Tisztában volt vele, hogy a kereskedő mindent, de legalábbis majdnem
mindent tud Marcetti ügyeiről, hisz meg tudta zsarolni az unokaöccsét
olyannyira, hogy az a halált is vállalta a szerződésben. Vagyis olyan
dolgokat tudott a báróról, melyek, ha kiderülnek, Marcettinek szinte
mindegy, hogy meghal-e vagy életben marad. Erről azonban nem
faggathatta a rabot, nem mondhatta el neki, hogy betörtek a
páncélszekrényébe és látták, hogy nem egy és nem két üzletembert zsarolt.
Hogy meglehetősen sok kölcsönt nyújtott bajba jutott arisztokratáknak, és
hogy ott van annak a Doria nevű lánynak a képe is…
Már este nyolc óra volt, és még mindig nem érkezett a váltás. Fiore
egyre idegesebb lett. Az utolsó egy órában számolta a perceket, de senki
nem érkezett. Egyre türelmetlenebb lett. Tudni akarta, hogy boldogul Nella
és azt is, nem történt-e valami baj a Sororesben. És vajon Christina mire
jutott Leonával? Azt a lányt szinte nagyobb veszélynek látta, mint
Marcettit.
Tíz óra körül hallották meg a zár csörgését. Mindketten talpra ugrottak.
– Signore Aldioni – suttogta az ajtó réséhez hajolva Marco. – Most jön a
váltás. Holnap ilyentájt már szabad lesz.
– Rendben. Kérem, ne szóljon a feleségemnek a szabadulásomról.
Szeretném meglepni…
Marco elvigyorodott.
– Azt meghiszem – motyogta az orra alatt, úgy, hogy a rab ne hallja.
A lépcsőn léptek kopogtak. Fiore visszaült a székre, Rizzóra nézett. Az
gyorsan szétdobta a pakli kártyát, amit az elődeik hagytak ott, és mire a két
őr Giróval belépett a pincébe, ők békésen verték a blattot.
– Látom, jól telt az őrség – jegyezte meg kissé elcsigázott képpel Giro.
Úgy nézett ki, mint akinek cseppet sincs jókedve.
– Megvoltunk. Csak ez a rab ordibált időnként, de amikor rájött, hogy
senki nem tárgyal vele, abbahagyta – bólintott Rizzo.
– Mehetünk? – állt fel Marco, és nagyot nyújtózott, épp úgy, mint aki a
huszonnégy órát kényelmetlen ülve alvással és kártyázással töltötte.
– Mehettek – intett nekik Giro. – Látom betartottátok a szabályokat, így
holnap ilyenkor jöhettek vissza. A kocsmánál találkozunk, mint a múltkor.
Most itt a béretek – vette elő az erszényét, és két bankót húzott ki belőle. –
Ebből most jóllakhattok és ihattok is egyet. De ne részegedjetek le, mert
egyrészt egy szót sem beszélhettek erről – mutatott körbe –, mert ha eljár a
szátok, elvágom a torkotokat, másrészt holnap ugyanilyen tisztességesen
kell őriznetek ezt a rabot.
– Nem lesz panasza ránk – vágta zsebre a pénzt Rizzo, és fél lábát már
rátette a lépcsőre.
A két fickó, akik váltották őket, ugyanaz a kettő volt, mint előző nap.
Mogorva képpel bólintottak Marco és segédje felé. Fiore arra gondolt, nem
fűlik a foguk a huszonnégy órás őrséghez, amit meg is értett.
Giro kikísérte őket, kinyitotta az ajtót, de hiába figyeltek, nem látták,
hogyan. Az ajtó egyszer csak kinyílt, pedig a fickó hozzá sem nyúlt.
Marco meglepődött. Most már tudta, hogy a rejtett zárat nem az ajtó
környékén kell keresniük, hisz Giro lemaradt mögöttük és onnan nyitotta
az ajtót. Visszanézett, de mindenütt egyenletesen kopott vakolatot látott.
Tisztában volt vele, hogy valahol kell lennie egy mélyedésnek vagy egy
kallantyúnak, de ott, akkor nem volt ideje rá, hogy alaposabban megnézze.
Kiléptek a házból, és a vasajtó bezáródott mögöttük.
– Az a zár… – kezdte Rizzo.
– Láttad, hogyan nyitotta Giro?
Rizzo megrázta a fejét.
– Nem. Holnap ezzel kell kezdenünk. Meg kell találni, különben odalesz
az előnyünk. Órákat nyerhetünk, ha észrevétlenül kicsempésszük signore
Aldionit.
Marco levette a sapkáját, megvakarta a fejét, majd visszatette a fejfedőt.
– Menj, vegyülj el! Aludj, egyél, igyál! Nekem rengeteg dolognak kell
utánajárnom. Tartsd nyitva a füledet és a szemedet. Hátha megtudsz
valamit erről a Madonna nevű nőről. Kíváncsi lennék, hogy lett Marcetti
egyik alvezére. Mert vezető, az nem vitás.
– Nem tudok segíteni? Bemennék a kórházba, megnézném signora
Tottit. Nem hiszem, hogy itt bárki bármit elárulna nekem.
– Majd én meglátogatom. Te fülelj! Így nagyobb hasznodat veszem.
Rizzo megvonta a vállát.
– Ahogy akarod. Akkor holnap este találkozzunk a kocsma mögött.
Hozom a kulcsaimat.
– Hozd, csak jól rejtsd el őket, nehogy lebukjunk!
– Ne aggódj, olyan helyre teszem, ahol senki nem akar kutatni… –
vigyorodott el Rizzo.
– Nem akarom tudni… – fintorodott el Marco. – A lényeg, hogy ne
találják meg nálad.
– Nem fogják. Eldugom, ha érted, mire gondolok…
– Na, menj, mielőtt elhányom magam – fordult el Marco, és otthagyta a
segédjét.
 22.

Christina leült az irodájában az asztala mögé, és intett Leonának, hogy ő is

foglaljon helyet. Itt magabiztosabbnak érezte magát, itt igazgató volt és
nem testvér, illetve nagyobb mértékben volt igazgató, mint Leona nővére.
És Leona az összes szabályt megszegte. Olyan helyzetbe hozta az
intézetet, melyből kétséges, hogy ki tudnak-e lábalni.
– Nem magyarázkodom… – kezdte a lány.
– Nem kértem, hogy magyarázkodj – rázta a fejét Christina. – Azt
hiszem, mindent értek. Nővéredként megszakad a szívem érted, az iskola
igazgatójaként azonban olyan dühös vagyok, hogy azonnal rendőrkézre
adnálak, ha tehetném. Nem, Leona, itt nincs mit magyarázni. Elkövettél
két gyilkosságot, egy nőnek pedig olyan sérülést okoztál, mely kihat az
egész életére. És az most mindegy, hogy megérdemelték-e vagy sem. Ha
beleképzelem magam bármelyik növendékünk helyzetébe, azt mondom,
még kevéssel megúszták. Csakhogy itt nem az a legfontosabb, hogy mi mit
érzünk. Hanem az, hogy az intézet létét, az összes növendéket, a két
testvéredet olyan veszélybe sodortad, mely lehetséges, hogy a végünket
jelenti. Nem az intézet végét, hanem akár az életünk végét is. Nekünk,
hármunknak. Ezért nem engedhetem, hogy valaha is újra emberek közé
lépj.
 – Ezt hogy érted? – hökkent meg Leona, aki eddig szinte mosolyogva
hallgatta a kioktatást.
– Úgy, ahogy mondom – szorította össze a száját Christina. – Nem adlak
a csendőrök kezére, hisz azzal magunkat is bemártanánk, de mégis
bezáratlak. És te bele fogsz egyezni. Veszélyes vagy önmagadra és
mindenki másra nézve is. Nem járkálhatsz az emberek között, és
gyilkolhatod halomra azokat, akiknek nem tetszik a viselkedése.
– Sarkítasz… – nyögte a húg elborult tekintettel.
– Sarkítok. Egy héten belül három eset. Rettenetes! Felfordul a
gyomrom az iszonyattól. Igen, megtanultuk, hogyan védjük meg
magunkat, és képesek vagyunk ölni is, ha megtámadnak. De Luisa nem
arra képezett ki, hogy gyilkolj. Nem arra, hogy bosszú címén megöld
azokat, akiknek nem tetszik a képe. El sem tudom képzelni, hogyan vagy
képes hidegvérrel beledöfni valakibe a kést. Képtelenség belegondolni is,
hogy ezt még élvezed is. Leona… szeretlek… de az, amivé lettél,
elborzaszt. Megértem a fájdalmadat, megértem, hogy megtorlást akarsz,
megértem, hogy bosszúvágy hajt, de nem tudom felfogni, hogyan lelheted
örömödet abban, hogy kioltod más életét. Engem meggyaláztak,
megkínoztak, összevertek, mégsem ölök. Nem látod, hogy kifordultál
magadból, hogy beteg a lelked, az elméd? Önmagában rettenetes, hogy a
húgom gyilkos. De az, hogy képtelen vagy fékezni magadat, elragad az
indulat, és nem gondolsz senki másra, csak a bosszúdra… eh… Leona.
Beteg vagy, érted? Nem hagyhatom, hogy bárki mást is megölj, mert
valaki azt mondta róla, hogy veri vagy molesztálja a gyerekét. Nem
oszthatod az igazságot, nem vagy Isten…
Christinát elragadta a fájdalom. Fizikai fájdalom, melyet a húga iránti
féltés, harag és szánalom okozott. Zihálva, könnyes, de villámló
szemekkel nézett Leonára, aki döbbenetes nyugalommal nézett vissza rá.
 Nagy levegőt vett, próbált lehiggadni. Néhány másodpercig az asztalára
bámult, nem volt képes a húga nyugodt, sőt, úgy látta, gunyoros arcára
nézni. Szíve szerint lekevert volna neki egy hatalmas pofon, és még egyet,
megrángatta volna, hátha magához tér, hátha helyrebillen benne az, ami
elromlott, de tudta, nem megy vele semmire.
Amikor úgy érezte, ismét meg tud szólalni, folytatta:
– Ezért megkérlek, hogy önszántadból vonulj vissza a zárdába, ahol
annyira szerettél lakni és tanulni. Menj a nővérekhez, akikkel jól érezted
magad, és élj ott tovább. Én gyakran, nagyon gyakran meglátogatlak majd,
és biztos vagyok benne, hogy Nella is. Vonulj el, elmélkedj, tanulj, olvass.
Úgyis ezt szereted a legjobban. És talán még azt is megengedik neked,
hogy taníts, ahogyan annak idején téged tanítottak.
Egészen tárgyilagos volt a hangja, noha hatalmas vihar dúlt a lelkében.
Leona felvonta a szemöldökét, úgy hallgatta. Még csak el sem sápadt attól,
amit a nővére mondott neki.
– Tehát el akarsz innen távolítani.
– Igen, húgom – bólintott Christina. – Azt akarom, hogy nem kerülj
soha többé férfiak közelébe. El akarlak zárni a külvilágtól, mert nem vagy
alkalmas arra, hogy ebben a világban élj. Nem tudsz uralkodni a
vágyaidon.
– Nella sem tud… – húzta el a száját a lány, mire Christina felcsattant:
– Nella senkit nem ölt meg, ő senkinek nem árt. Legfeljebb saját
magának…
– És persze signore Falconénak – billentette jobbra a fejét Leona, és
elvigyorodott.
– Signore Falcone kiheveri ezt a kis csókot.
– Signore Falcone nem csak egy kis csókot kapott Nellától.
– Nem érdekel signore Falcone és Nella flörtje, ne hasonlítsd a nővéred
ügyeit a magadéihoz! – csattant fel újra Christina. – Beleegyezel abba,
hogy önként visszavonulsz a zárdába, vagy vitesselek egy távoli kolostor
tömlöcébe?
Leona megcsóválta a fejét.
– Nagy hibát követsz el Christina. Én lehetnék a legjobb katonád…
– Nincs szükségem katonákra. Nők vagyunk, megvédjük magunkat, és a
sorstársainkat. Tanítjuk őket, segítünk nekik. Nem gyilkolunk. Szóval?
Christina képtelen volt felfogni, hogy lehet ilyen nyugodt a húga. Más
ember, ha leleplezik szörnyű tettét, magyarázkodik, sír, könyörög, de
Leona nem. Akkor a kocsiban, amikor elsírta, mit tett vele is Stefano
Cavo, még emberinek tűnt – most azonban jéghideg volt és a tekintete
végtelenül üres.
– Visszavonulok a kolostorba – jelentette ki végül. – Mikor kell
mennem?
– Amint összeszedted néhány dolgodat, könyvedet, amire szükséged
van. A többi holmit utánad visszük. Reggel korán indulhatunk.
Leona merev arckifejezéssel bólintott, mintha nem lennének érzelmei.
Christina azonban nem bírta tovább, felállt, és átölelte a húgát. Nem tudta
és nem is akarta visszatartani a könnyeit. Szerette Leonát, hisz saját
gyerekeként nevelte, vádolta magát, amiért nem vette észre, hogy kicsi
gyerekként min ment keresztül. Vádolta magát, amiért csak a saját bajával
foglalkozott, vádolta magát, amiért az ő tragédiája a húga tragédiája lett
végül. Leona azonban nem ölelte át. Csak ült, akár egy szobor, hagyta,
hogy Christina a nyakába zokogja, mennyire szereti, és minden nap
meglátogatja. Hagyta, de nem viszonozta a gyengédséget.
A nő végül elengedte, és ránézett. Leona még mindig ugyanazzal a
merev arccal állt, nem nézett rá. Valahová a távolba bámult, ki az ablakon,
mintha a lelke már messze járna.
 – Jól van – szipogta a nővére. – Menj, reggel nyolc órakor várlak a
kocsinál.
A lány bólintott, és úgy lépett ki a szobából, mintha semmi sem történt
volna. Christina összeszorította a szemét, égett a könnyektől, a torkában
akkora gombócot érzett, hogy alig kapott tőle levegőt.

Miután összeszedte magát, visszatért a szobájába, és eldőlt az ágyon.

Szeretett volna aludni, de tisztában volt vele, hogy lehetetlent kíván. Pedig
ez már a második éjszaka, amit ébren tölt, vívódással, önváddal,
gyötrelemmel. Olyan fáradt volt, hogy minden porcikája sajgott, az
agyában egymást kergették a képek a múltból, a jelenből, fájt a feje, a
szemei égtek, aludni mégsem tudott. Várta a reggelt. Várta, hogy Leona
mutasson valami érzelmet, megmutassa neki, hogy nem őrült meg teljesen,
várta, hogy megbánás látszódjon rajta…
Csak reggel gondolt bele, miután felkelt a nap, hogy mindez a bál előtt
egy nappal történt. Nella nem lesz mellette, a hercegnő sem, Marco nem
jelentkezett, és most már Leona sem segít neki. Egyedül maradt. Teljesen
egyedül. Sajnálta magát. Ritkán esett meg, hogy elkeseredett saját
szerencsétlenségén, de most összeomlani látszott minden, amit öt év alatt
felépített. Úgy érezte, mindent megtett, hogy a testvéreinek nyugodt,
boldog életet teremtsen, de úgy látszik, ez kevés volt. Valamit nem vett
figyelembe, valamit, ami már feltűnt neki egy ideje. Hogy a húgai teljesen
mások, mint ő. Míg ő megelégedett azzal, hogy segít a hozzá hasonló
nyomorultaknak, addig Nellának és Leonának más volt a célja, más volt a
vágya, és ezt ő figyelmen kívül hagyta. A kisebbik húgát nem tudta
felmenteni, de Nellát már igen. Be kellett látnia, Nella nem élhet az ő
elvárásai szerint. Nem kényszerítheti arra, hogy elzárja magát a világtól.
Attól a világtól, ahová mindig oly erősen vágyott. Gyönyörű és fiatal,
nagyravágyó, és most már, háta mögött az elmúlt öt évben tanultakkal,
akár valóban találhat magának egy olyan férfit, aki nemcsak kihasználja,
hanem szereti, megbecsüli, és aki megadhatja neki mindazt a pompát, ami
után kislány kora óta áhítozik.
Felkelt az ágyról, de hirtelen visszaült, mert megszédült. Alig evett és
semennyit sem aludt az elmúlt két napban. Nem csodálkozott, hogy egy
pillanatra megfordult körülötte a világ. Összeszedte magát, lassan felállt,
majd a tükör elé lépett. Borzalmasan festett. A haját éjjel nem bontotta ki,
a kontya kócos volt, a szemei bedagadtak, az arcát is püffedtnek látta.
Hideg vízzel megmosakodott, szoros kontyot fésült magának, felvette az
egyik fekete ruháját a számtalan közül, kalapot tett a fejére, majd az
irodájába sietett. Hét óra volt, a lányok már felkeltek, készülődtek, hiszen
ma végzik az utolsó simításokat a bálra.
A dolgozószobájába érve azonnal csengetett Elenának, közben levelet
írt a Santa Francesca zárda apátnőjének, hogy meglátogatná fontos
ügyben. Mire Elena megjelent, már készen volt az üzenettel.
– Ezt küldesd el a Santa Francescába Iphigenia főnökasszonynak, és
mondd a futárnak, hogy sürgős.
– Rendben – bólintott a lány, de nem mozdult, csak bámulta Christina
arcát.
– Menj már! – rivallt rá tőle szokatlan ingerültséggel az igazgatónő,
aztán elfordult.
– Megyek – motyogta a titkárnő. Megcsóválta a fejét, és elsietett.
Christina a kezébe temette az arcát, és nagy levegőt vett. Émelygett a
gyomra. Tudta, hogy ennie kellene, de nem kívánta az ételt. Végül mégis
lement az étkezőbe. Még senki nem volt ott a szolgálatot teljesítő
szolgákon kívül, az asztalokon azonban már talált kenyeret. Elvett egy
szeletet, és rágcsálni kezdte. Néhány falat után érezte, hogy egy kicsit
megnyugszik a gyomra.

Nyolc órát ütött a közeli templom harangja, és Christina már a kocsinál

várakozott. Biztos volt benne, hogy Leona betartja a szavát, és időben
érkezik. Nem is csalódott: épphogy véget ért a kongatás, Leona tűnt fel az
ajtóban, kezében egy bőrönddel, mely harmadakkora sem volt, mint Nella
csomagja, amikor távozott az intézetből. Az arca kipihentnek tűnt, úgy
látszott, őt nem gyötörték meg az éjszaka történtek. Alig nézett
Christinára. Odaadta a bőröndöt a kocsisnak, majd beült a kocsiba, és
kényelmesen elhelyezkedett. A nővére egy pillanatig tétován állt, aztán
beszállt mellé. Nem tudta, mit mondhatna, olyan távol volt tőle a testvére,
hogy akár a Föld másik végén is lehetett volna. Hatalmas szakadék nyílt
meg köztük, és Christina tudta, ezen a szakadékon nem vezet át híd.
 23.

Marcetti egy csókkal búcsúzott. Hosszú, érzéki csókkal. Olyannal, hogy

Nellának hirtelen megint kétségei támadtak. És miután a báró elment,
hamarosan kopogtak.
– Tessék! – kiáltotta ki. Tudta, hogy nem a férfi jött vissza. Ő nem várta
volna meg a hívó szót, belépett volna anélkül.
Egy lány állt az ajtóban, csinos szobalány ruhában, szorosan hátrafésült
fekete haján fityulával.
– Maria vagyok, signorina. A báró úr küldött, hogy legyek a segítségére
– mondta kedvesen, és még egy apró pukedlit is sikerült előadnia. Nella
végignézett rajta és eldöntötte, hogy tetszik neki. Bájos kis arca volt és
élénk fekete szemei. Úgy tűnt, vidám természetű, mert a szeme akkor is
mosolygott, amikor a szája nem.
– Nos, Maria, akkor induljunk! Két nagy bőröndnyi ruhát kell
összepakolnunk – tette a fejére a kalapját és már indult is ki a szobából.
Remélte, hogy tud majd üzenetet hagyni Fiorénak, mert az, amit
megtudott, talán hasznára lehet. Úgy sejtette, a Doria nevű lány kiléte
igencsak érdekelné a nyomozót, ahogy a ma reggeli események is azzal a
véresre vagdosott arcú grófnővel. Ezt azonban mégsem üzenheti meg sem
Angelinával, sem Jamesszel, levelet pedig még nem volt alkalma írni.
 A kocsi valóban a bejárat előtt várakozott, így Nella beült, a szobalány
pedig követte. Nézegette a szolgálót, aki inkább az ablakon bámészkodott
ki, és ha véletlenül rápillantott, elkapta a tekintetét, mint akinek
titkolnivalója van. Nella ugyan nem volt túl okos, de ebből azonnal rájött,
hogy a báró tényleg egyfajta őrt állított mellé, ahogy azt korábban
gondolta. Úgy döntött, jobban jár, ha nem beszélget vele túl sokat, hisz
biztos volt benne, hogy amint lehetősége adódik, jelentene Marcettinek.
Aggódott, hogy a lány árgus szemei mellett hogyan fogja értesíteni
Marcót, és az út hátralévő részét azzal töltötte, hogy kitervelje, hogyan
szabadulhatna meg pár percre nem kívánt őrétől.
A kocsi megállt a kaszinó előtt, majd Nella kopogott a mulató bejáratán.
James feje bukkant elő, és amint meglátta – a lánynak úgy tűnt –,
megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán.
– Örülök, hogy látom, signorina Nella – hajolt meg, majd beengedte a
két nőt az ajtón.
– Csak a holmimért jöttem, James. A báró úr meghívott a házába, hogy
ott vendégeskedjek, én pedig elfogadtam a vendégszeretetét. Ha esetleg
nem találkozom signora Biscottival, elmondaná ezt neki is? És tolmácsolja
hálás köszönetemet, amiért itt tölthettem ezt a néhány napot – nézett Nella
az inas szemébe. Remélte, kiolvasta belőle, hogy ezt az üzenetet Fiorénak
is át kell adnia. A szobalány olyannyira a nyomában volt, hogy még csak
el sem fordult egy pillanatra sem.
Nella végigsietett a folyosón, elővette a kulcsát a kis szütyőjéből, majd
kinyitotta az ajtót. Körülnézett a szobában, látta, hogy Maria is ezt teszi,
majd felsóhajtott.
– Ott a két bőrönd – mutatott a sarokba. – A ruhák a spanyolfalon
vannak, a pipereholmimat én összepakolom – adta ki az utasítást a
szobalánynak. Leült a szépítkezőasztalhoz, és egyesével egy selyemzsákba
tette a parfümjét, a púdert, melyet nem is használt, a hajtűket, ezüstnyeles
fésűjét, és közben azon járt az esze, hogy honnan szerezzen papírt, melyre
levelet írhatna. Neki ugyanis nem volt. Nem olvasott és nem írt, ha nem
volt muszáj, most azonban bánta, hogy ennyire távol tartotta magát a
betűktől. Akkor bizonyára lett volna legalább egy füzetkéje, amiből
kitéphetett volna egy lapot… De nem volt. Maria szorgosan csomagolt,
Nella látta, hogy szépen és szakértelemmel hajtja az öltözékeket a
bőröndbe.
– Megkeresem a tulajdonosnőt – állt fel, és elindult kifelé, de a
szobalány nyomban mögé lépett.
– Bocsánat, signorina, el kell kísérnem – mondta bocsánatkérő
mosollyal.
– Miért? Talán árnyékommá szegődtél? Csak néhány szobával arrébb
megyek…
– Ne haragudjon signorina, de a báró úr a lelkemre kötötte, hogy egy
percre se tévesszem szem elől. Megfenyegetett, ha a signorinának bármi
baja esik, nekem végem. Soha többé nem kapok munkát ebben a városban.
Nella néhány pillanatig döbbenten bámulta a lányt, aztán megvonta a
vállát.
– Jó. Akkor nem megyek sehová, hogy hamar végezzünk. Majd az inas
átadja, amit üzentem.
Visszaült a székére, és lehunyta a szemét. Tartott tőle, hogy Marcetti
nem azért bízta meg a szobalányt az őrzésével, mert féltette. Ez igencsak
rossz hír volt, hisz jóllehet, Nella semmi ostobaságot nem mondott és nem
követett el, a férfi mégis gyanakodott rá. Vagy talán mindenkire így
gyanakszik, aki hirtelen a közelébe kerül. És ismét megborzongott, mert
megint eszébe jutott, mi is történt Rossi házában…
Aztán erőt vett magán, felállt, és segített Mariának. Néhány perc alatt
végeztek is, majd újra végigmentek a folyosón úgy, hogy a lány cipelte
mindkét bőröndöt. Nella visszagondolt, hogy küzdött a méretükkel és a
súlyukkal, amikor ideérkeztek, pedig igazán edzett volt, Maria azonban, ha
nem is könnyedén, de különösebben nagy nyögések nélkül cipelte végig
őket a kocsiig. Nella tudta, ez azt jelenti, a szobalány nem hétköznapi
erővel bír. Kedves kis mosolygós arca csupán álca, valószínűleg keményen
harcolnia kellene vele, ha el akarna szökni előle.
James hunyorított, miközben elköszönt, ebből a lány úgy sejtette, érti az
üzenetet. Nagyon remélte, mert a Maria által mondottak után már
lehetségesnek tartotta, hogy menekülnie kell majd a báró házából.

Marcetti palotájánál Vincent jött eléjük, átvette a csomagokat, majd miután

a házba értek, egy levélkét adott át Nellának.
– A báró úr küldi, signorina – hajolt meg finoman, majd újra felkapta a
bőröndöket, és bevitte a lány szobájába.
– Kipakolok, signorina – szólt Maria, és követte az inast a lépcsőn.
Nella végre egyedül maradt. Belépett az aranyszobába, és kinyitotta a
levélkét.

„Gyönyörű Nella! Ma este bálba megyünk. 8 órára előáll a

kocsi. M”

– Bálba visz! – dobbant meg a lány szíve minden korábbi rossz érzése
ellenére. – Végre bálba mehetek! Olyan bálba, ahol arisztokraták, mesésen
gazdag emberek csevegnek, táncolnak…
Épp, ahogy álmodta, amikor elvállalta a kémszerepet. Majdnem el is
felejtette, hogy körül kell néznie a házban, de aztán hirtelen beléhasított a
felismerés, és körbepillantott. Az aranyszoba minden szekrénykéjének
kihúzta a fiókját, minden papírt megvizsgált, amit talált, de semmi
használhatóra nem lelt. Átment a szalonban, ott ugyanezt tette, de itt sem
járt sikerrel. Fújt egyet. Biztos volt benne, a bárónak van annyi esze, hogy
nem nyitható fiókban, vagy íróasztalon tartja a fontosabb iratait, hanem
egy széfben, netán kulcsra zárható szekrényben. Páncélszekrényt nem, de
bezárt szekretert talált, kulcsot hozzá azonban hiába keresett. Hallotta,
hogy léptek kopognak lefelé a lépcsőn, ezért kisurrant, és épp
szembetalálkozott a szobalányával.
– Készen vagyok, signorina. Van még valamilyen utasítása?
Nella megrázta a fejét.
– Köszönöm, nincs. Este nyolcra jön értem a báró úr, bálba megyünk.
Négy órakor nekiláthatunk a készülődésnek.
Maria bólintott.
– Igenis, signorina.
– Hozz vizet a mosdáshoz, tiszta kendőt… ennyi.
Nellának volt fogalma róla, hogy kell felkészülnie a bálra, hisz most lett
volna az ötödik rendezvény, melyet a Sororesen belül ő szervezett, de az
igen szűk körnek és főleg nőknek szólt. Ennek azonban tétje volt. Úgy
érezte, egy igazán előkelő táncmulatságon kellemes ismereteket köthet –
persze, csak akkor, ha megfelelő az öltözéke és a modora. Annak ellenére
fel volt villanyozva, hogy tudta, Marcetti figyelteti, ráadásul nem is talált
semmit a papírjai közt. Úgy érezte magát, mint egy hercegnő, aki a saját
palotájában készülődik a nagy eseményre…
Bement a szobájába, meglazította a fűzőjét, ledőlt az ágyra, és lehunyta
a szemét. Nem aludt. Egyre csak a fenséges és csillogó bálterem képe, a
kristálycsillárok szórta fényözön, a finom kelmékből készült pompázatos
ruhák és parfümök illata járt a fejében. Szinte hallotta a keringő zenéjét, a
poharak vidám csilingelését, látta a pörgő-forgó, táncoló párokat, és
odaképzelte magát közéjük, ahogy Marcettivel lejt…

Kopogásra riadt. Hát mégis elaludt, pedig egészen más terve volt. Maria
lépett be, kezében egy kancsó vízzel, karján a tiszta kendővel.
– Már négy óra van? – ült fel az ágyon Nella, és megdörzsölte az arcát.
– Igen, signorina – bólintott a nem túlzottan bőbeszédű lány, és
teletöltötte a mosdótálat friss vízzel. – Segíthetek a mosdásban?
Nellának még soha nem segített senki, de pillanatnyilag úgy érezte,
mindent el kell kezdeni valamikor.
– Igen, segíts – ült át a mosdóasztalka elé. – A halványkék ruhámat
veszem fel…

Már nyolc óra előtt lesétált a szalonba, de Marcetti még nem volt ott. Újra
megszemlélte a zárva tartott szekretert, kicsit meg is feszegette, de nem
engedett. Átsietett az aranyszobába, és az íróasztalról felvett egy
természetesen arannyal futtatott levélvágó kést. Kipillantott az előtérbe,
látta, hogy ott sincs senki, úgyhogy visszament a szekreterhez. A hegyes
kést a zárba dugta, és óvatosan mozgatta, hátha sikerül elkapnia a
szerkezetet. Néhány perc mozgatás után úgy érezte, mintha éppen engedne
a szerkezet, amikor meghallotta, hogy belép a szobába valaki. A ruhája
ujjába süllyesztette a kést, és megfordult. Remélte, hogy az arcán nem
látszik zavar. Marcetti nézett farkasszemet vele az ajtóból.
– Gyönyörű vagy – szólalt meg egy pillanatnyi csend után a báró. Nella
várta, hogy megkérdezi, mit keres a szekreternél, de a férfi nem kérdezett
semmit. – Gyere, várnak ránk a kocsiban. Indulnunk kell, így is késésben
vagyunk.
 Nella fellélegzett. Talán nem vett észre semmit. Talán csak azt gondolta,
nézelődik, és fel sem tételezi, hogy kutatni próbált. Legalábbis ezzel
nyugtatta magát. Minden idegessége megszűnt, amikor a férfi mellé ért, és
az lehajolt az ajkára, hogy megcsókolja.
– Ki vár ránk a kocsiban?
– Egy nagyon kedves rokonom – felelte a Marcetti, és a karjába fűzte a
lány karját. Épp azt, amelynek ruhaujjába a kést rejtette.
Nella imádkozott, hogy ne csússzon ki a levélbontó, vagy a báró ne
érezze meg, hogy valamit rejteget.
Kiléptek a házból, a kocsis kinyitotta a kocsi ajtaját, Marcetti pedig
felsegítette a lépcsőn. Nella belépett, és döbbenten látta, hogy egy másik
nő ül a szemközti ülésen. Egy gyönyörű, elegáns nő. Olyan, amilyen ő
mindig is szeretett volna lenni. Zavarba jött az asszony pillantásától.
Érezte, hogy egy cseppet sem örül a jelenlétének. Úgy nézett rá, mint egy
jöttmentre, pedig Nella semmivel sem maradt el eleganciában tőle.
Marcetti is beszállt a kocsiba, és a nő mellé telepedett.
– Francesca, bemutatom signorina Antonella Riverát. Nella, a hölgy
Francesca Aldioni, az unokafivérem felesége.
– Nahát, milyen érdekes – mosolyodott el finoman a nő, és kezet
nyújtott. – Ugyanaz a vezetékneve, mint a Sorores Intézet
igazgatónőjének.
Nella kis híján lefordult az ülésről idegességében. Érezte, hogy
elvörösödik, alig kapott levegőt. Tudta, mondania kell valamit, de hirtelen
semmi sem jutott az eszébe. Kinyitotta a száját, majd bezárta, tisztában
volt vele, hogy tátog, mint a partra vetett hal, és nem is várta, hogy épp
Marcettitől jön a segítség.
– A Rivera elég gyakori név. Nyilván csupán névrokonságról lehet szó.
– Igen – kapta vissza a hangját a lány. – Nincsenek rokonaim Rómában.
Ami azt illeti, egyáltalán nincsenek rokonaim… – hajtotta le a fejét,
mintha ez érzékenyen érintené.
– Értem – vonta fel a szemöldökét Francesca, de azért tovább vizsgálta
az arcát. – Nem is hasonlít rá. Bizonyára nem rokonok. Signorina Christina
előkelő jelenség, igazi úrinő, aki igen szigorú szabályok szerint él és vezeti
az intézményét.
Nella tudta, hogy a nő épp megsértette, de jobbnak látta, ha nem veszi
fel a kesztyűt. Így is roppant zavarban volt amiatt, hogy épp Paolo Aldioni
feleségével ül egy kocsiban, és együtt indulnak egy bálba.
– Francesca nem akart kísérő nélkül érkezni, és engem kért meg, hogy
legyek mellette. Gondoltam, örülne, ha önt is elvinnénk magunkkal –
váltott vissza magázódásra Marcetti. A bizalmas tegezést, úgy látszott,
megtartja a négyszemközt folyó beszélgetésekre.
– Valóban, örülök, hogy én is részt vehetek egy római bálon. Még
Nápolyon kívül soha nem jártam ilyen eseményen. Hová megyünk? –
érdeklődött Nella.
– Meglepetés – vigyorodott el Marcetti, és hátradőlt. Elégedettnek tűnt,
pedig a két nő között érezhetően gyűlt a feszültség.
Nellát erős balsejtelem öntötte el. Volt egy megérzése, és imádkozott,
hogy tévedjen.
 24.

Marco érzett némi feszültséget a gyomra tájékán. Nem akart Christinával

veszekedni. Azt akarta, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba.
Magához akarta ölelni, beszívni a haja illatát, megcsókolni telt ajkát… Az
utóbbi napokban csak a pengevékonyra összeszorított száját látta,
villámokat szóró szemét, szigorúan összevont szemöldökét. De azt a
kedves, odaadó szeretőt, akit mindenkinél, önmagánál is jobban szeretett,
mostanában sehogy sem találta.
A Sorores Intézethez érve megkopogtatta a nagykaput, és hamarosan
egy nővér ki is nyitotta neki.
– Signorina Christinához jöttem – közölte a lánnyal, akit már látásból
ismert.
A nővér bólintott, és beengedte. A kertben négy lány és Luisa állta az
útját.
– Signore Fiore… – bólintott felé a nő. – Várja az igazgatónő?
– Nem, Luisa, de fogadni fog, ebben biztos lehet.
– Azért megkérdezzük. Tudja, ma első a biztonság…
– Tudom, és nagyon helyes – pillantott körbe Marco.
Luisa elküldött egy lányt a hírrel, közben Fiore arcát vizsgálgatta
szigorú tekintettel.
 – Nem tőlem kell féltenie az intézetet, Luisa.
– Az ördög nem alszik, uram – húzta el a száját az asszony.
A lány hamarosan visszatért, és bólintott, mire Luisa végre félreállt
Marco útjából.
– Fő a biztonság, Luisa – szólt vissza Fiore, és elindult Christina irodája
felé.
Az intézet úgy festett, mint egy felbolydult méhkas. Kékruhás lányok
szaladgáltak mindenfelé, most szinte ügyet sem vetettek rá. Látszott, hogy
izgatottak és készülődnek a bálra. Az iroda ajtaja nyitva volt, ezért Marco
a félfát kocogtatta meg. Az igazgatónő az ablaknál állt, háttal, a kopogásra
megfordult. Az arca kialvatlanságról, fáradtságról tanúskodott. Bár így is
szép volt, úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna. Fiore egy ráncot vett
észre a homlokán, mely fájdalmat jelzett, és ő sejtette, mi okozta ezt a
fájdalmat.
– Christina – lépett be, és minden további magyarázat nélkül a karjaiba
zárta a nőt. Megnyugodva érezte, hogy Christina hozzásimul, és a fejét a
vállára hajtja.
– Zárd be az ajtót! – tolta el magától néhány pillanattal később a nő.
Fiore teljesítette a kérését, addigra Christina már leült az asztala mögé.
– Mi történt?
– Igazam volt. Leona gyilkolta meg azt a két embert. Majdnem megölte
Regina anyját is.
Marco nem szólt, hagyta, hogy a nő beszéljen. Christina mindent
elmesélt részletesen, azt is, hogy Stefano Cavo gyerekkorában zaklatta a
húgát, azt is, hogy önként bevonult a zárdába, ahol évekig tanult. Fiore
látta, hogy a nőt teljesen összetörte a húga elvesztése. Szíve szerint újra
magához ölelte volna, de nem volt sok idejük.
– Megtaláltuk signore Aldionit – kezdte.
 – A holttestét?
– Nem. Él. – Marco látta, hogy a nő szeme elkerekedik döbbenetében. –
Marcetti báró egy nagyon erősen őrzött pincébe záratta, ott tartja.
– De miért? – nézett értetlenül Christina.
– Signore Aldioni szerint a feleségét akarja és a vagyonát, de ez nekem
kissé homályos. Mindenesetre ma kiszabadítjuk.
– Hogy találtad meg?
– Szerencsénk volt. És, végül is, Leonának köszönhetjük. Megölte azt a
két embert, akik őrizték a kereskedőt. Így kellett másik kettő helyettük, mi
pedig jókor voltunk jó helyen. Most mi vagyunk az őrei. Illetve van másik
két fickó, akikkel váltjuk egymást… Azért jöttem, hogy elmondjam,
sajnálom… sajnálom, amit a fejedhez vágtam. Te csak jót akartál
mindenkinek…
– Hagyd Marco! – telt meg a nő szeme könnyel. – Igazad volt. Nem
voltam tekintettel senkire, és látod mi történt? Mindkét húgomat
elveszítettem.
– Nellát nem veszítetted el. Ő visszajön…
– Nella – sóhajtott fel Christina. – Utál itt lenni. Csak az alkalomra várt,
hogy elmehessen.
– Leonához is eljárhatsz…
– Igen. El is fogok… De tudod, már nem az a kislány, aki volt.
Megváltozott. Hideg és könyörtelen… eh – csóválta meg a fejét az
igazgatónő. – Mintha nem is ismerném.
– És én is itt vagyok. Én mindig itt leszek…
– Köszönöm… – suttogta a nő, és megtörölte a szemét. – Nelláról mit
tudsz?
– Most indulok hozzá. Elhozom a kaszinóból. Nem látom értelmét, hogy
továbbra is Marcetti után kémkedjen, hisz tudjuk, hol van Aldioni.
 – Ah, legalább felőle hamarosan nyugodt lehetek! – sóhajtott fel a nő.
– Egyelőre az én lakásomba viszem, nem lesz időm hazahozni, de
holnap visszatér ide.
– Köszönöm, Marco – nyújtotta át a kezét az asztalon Christina. –
Megnyugszom, ha itt lesz mellettem.
– Láttam, ma különösen erős az őrség – váltott témát a férfi, de nem
engedte el a nő kezét.
– Igen. Luisa nagyon odafigyel minden részletre.
– Igyekszem itt lenni a bálon. Miután kiszabadítottuk Aldionit,
nyomban jövök…
– Várlak. Remélem, hogy nem történik semmi. Rossz előérzetem van –
suttogta a nő.
– Nem lesz semmi baj. Jövök. mondtam. Mikor is kezdődik ez a
hacacáré?
– Este kilencre érkeznek a vendégek, előtte csak a hölgyeknek tartunk
bemutatót.
– Rendben. Mindent megteszek, hogy ideérjek – bólintott Marco, és
felállt. – Gyere ide! – nyújtotta a karját, és Christina ellenkezés nélkül
ölelte át a nyakát. Fiore végre úgy érezte, ismét azt a nőt öleli, akiért
bármire képes lenne.

Az Intézetből kilépve a kórház felé vette az irányt. Remélte, hogy signora

Tottit jobb színben találja. Nagyon hiányzott neki az asszony, még a
folytonos zsörtölődése is. A házvezetőnő valóban javulgatott. Marco úgy
látta, hogy az arca már kevésbé sápadt, a szemét is élénken forgatta,
amikor viccelődött vele, de az orvos véleménye szerint még heteknek kell
eltelnie, hogy lábra állhasson. Fiore elmondta neki, hogy Gianni fogja
helyettesíteni, míg ő betegeskedik, erre az asszony nagyot sóhajtott, az ég
felé emelte a tekintetét, és megcsóválta a fejét. Látszott, hogy szíve szerint
kipattanna az ágyból, nehogy a kölyök kezei közé kerüljön a lakás, és
mindent tönkretegyen benne. Legalábbis Marco ezt olvasta ki elégedetlen
pillantásából…

Már kora délután volt, mire a kaszinóhoz ért. James nyitott ajtót neki.
– Signorina Nellához jöttem – jelentette be Fiore, de látta, hogy az inas
arcán árnyék suhan át. – Mi az? – vonta össze rögtön a szemöldökét.
– Signorina Nella nincs itt. Délelőtt eljött egy szobalánnyal,
összepakoltak, és távoztak. Úgy hiszem, önnek szánta, amikor nekem azt
mondta, hogy Marcetti báróhoz viszi a holmiját, mert mostantól az ő
vendégszeretetét élvezi.
– Marcettihez költözött innen? – hőkölt hátra Marco, és a gyomra
liftezni kezdett az idegességtől.
– Igen, signore. Azt mondta. Megköszönte signora Angelina
vendégszeretetét, és elment a szobalánnyal együtt.
– És milyen volt az arca?
– Gyönyörű, mint szokott – felelte meglepetten az inas.
– Nem úgy értettem, James. Látott rajta félelmet, izgatottságot, bármit?
Nem hagyott levelet?
– Nem láttam rajta semmi különöset, signore. De nagyon a szemembe
nézett, úgy mondta el, hogy elköltözik. Ebből sejtettem, hogy inkább
önnek szánja az üzenetet, nem nekem.
– Értem – vakarta meg a fejét Fiore. – Ez baj.
– Baj? Nem tudok segíteni? – érdeklődött szolgálatkészen az inas, de
Marco megrázta a fejét.
 – Tartok tőle, hogy Nellának magán kell segítenie, mert pillanatnyilag
senki nem segíthet rajta.
Elkeseredetten lépett ki a kaszinóból. Úgy érezte, Nella veszélyben van.
Nehogy Christina balsejtelme beigazolódjon, és épp a mai napon, amikor ő
Aldioni kiszabadításával lesz elfoglalva, történjen valami végzetes.

Nem tehetett mást, mint hazament. Evett pár falatot, felvette a kopott
ruháját, bő felöltőt kapott magára, eltett alá egy amerikai gyártmányú
forgópisztolyt, egy tőrt, és néhány levágott kötelet, majd elindult a Salario
felé, hogy megkeresse Rizzót. Meg kellett beszélnie vele a szabadítási
tervet. Reménykedett benne, hogy a kocsma környékén találkoznak
Giróval, és hamarabb leválthatják az őröket. Így több idejük lesz kihozni
Aldionit.
Amint az ivóhoz ért, már hallotta is Rizzo hangját. Hangosan
magyarázta az ivócimboráinak a csodálatos hódításait. Szerencsére a
segédje soha nem beszélt a munkáról. Még részegen sem, most pedig egy
cseppet sem volt részeg, bár úgy tett, mintha az lenne. Marco intett neki,
mire a társa fizetett a csaplárosnőnek, és kisétált a kocsmából.
– Korán jöttél – jegyezte meg teljesen józan hangon. Egészen másképp
beszélt, mint a kocsmában.
– Nincs időnk megkeresni a bejárat nyitógombját, azonnal ki kell
hoznunk Aldionit, amint bejutunk a házba – felelte sötéten Fiore.
– Miért ilyen sürgős? – csóválta a fejét Rizzo. – Nincs kedvem
verekedni.
– Nem kedv kérdése. Kénytelen leszel, úgyhogy nagyon örülök, hogy
csak megjátszottad a kocsmában az részeget.
– Szóval miért ilyen sürgős?
 – Mert oda kell érnünk a Sororeshez legkésőbb este kilencre.
Rizzónak felcsillant a szeme.
– Ja, hát akkor verekedek… biztosan sok csinos lány van az intézetben –
vigyorgott.
– Rizzo! Megvédenünk kell őket, nem elcsábítani.
– A kettő egyszerre is megy, Fiore. Nekem legalábbis nem okoz gondot
– tárta szét a karját a segéd.
Marco az égre emelte a tekintetét.
– Akkor már nem is Biancára pályázol?
– Dehogynem. De a kettő nálam nem zárja ki egymást…
– Lehet, hogy Biancánál igen.
– Amiről nem tud…
– Na, jó – sóhajtott fel Marco. – Akkor beszéljük át, hogy fogunk neki.
Hoztam három kötelet, egy revolvert, neked pedig egy tőrt. Most már nem
érdekes, hogy észreveszik-e, amint belépünk. Esélyt sem hagyhatunk
nekik, hogy megmozduljanak.
– Nekem miért tőrt hoztál? – meredt rá Rizzo.
– Mert csak egy pisztolyom van. A kötél is nálad lesz…
– Megtisztelsz… – vonta meg a vállát a segédnyomozó.
Marco az égre emelte a tekintetét. Rizzo időnként az agyára ment.
Alaposan kidolgozták a tervet, aztán együtt visszatértek a kocsmába.
Vártak. Giro fél nyolc körül érkezett, azonban még meg akart inni egy
sört, mielőtt elindulnak a házhoz. Marco tűkön ült, de nem tehetett semmit.
Nyolc óra körül értek a házhoz. Giro kinyitotta a vasajtót, belépett,
majd, amikor megfordult, hogy bezárja, Rizzo hátulról egyszerűen leütötte.
A kis ember összecsuklott, és a földön maradt. A segéd alaposan
megkötözte, majd a sarokba húzta. Marco közben talált egy kisebb
fadarabot a konyhában, és kitámasztotta vele az ajtót, nehogy bezáródjon.
A pincébe vezető ugyanúgy nyitva volt, mint korábban, azon könnyen
átjutottak, és lassan leosontak a lépcsőn. A két fickó, aki Aldionit őrizte,
most is nyugodtan ücsörgött az asztalánál és kártyázott, csak akkor vették
észre, hogy valaki érkezett, amikor Marco és Rizzo előlépett.
– Na, végre. Már kopog a szemem – állt fel az egyik, de Marco elővette
a revolverét, és ráfogta. Ebben a pillanatban Rizzo a másik mögé lépett, és
a torkára tette a kést. Idejük sem volt felocsúdni.
– Mit akartok? – ült vissza az, amelyiket Marco tartotta sakkban.
– Azt, hogy kötözd meg a társadat – vigyorgott Rizzo. Hátranyúlt a
nadrágja övéhez és előhúzta a köteleket.
– Ti megbolondultatok – röhögött a fickó, de a másik, akinek a tőr a
torkát érintette, meg sem mukkant. – Én biztos nem kötözöm meg a
cimborámat. Szerintem meg sincs töltve az a pisztoly – bökött a fejével
Marco felé.
– Ki akarod próbálni? – kérdezte nyugodtan Fiore, és felhúzta a kakast.
A fickó elsápadt. – Ott a kötél, kötözd meg! De rendesen, mert ha laza
lesz, lelőlek, mint egy kutyát.
A férfi végre engedelmeskedett, különösen, hogy Marco a cipője orrával
noszogatta, ha nem tetszett neki, ahogy dolgozik. Miután végzett, Rizzo
megkötözte őt is. Végül mindkettő szájába rongyot tömött, ne óbégassanak
feleslegesen.
Marco a cella ajtajához lépett.
– Signore Aldioni, megjöttünk.
– Vártam már önöket.
– Ne aggódjon, percek kérdése, és szabad lesz – mondta Rizzo, és
elővette az álkulcsait.
– Nem aggódom… – nevetett fel a rab. – Alig várom, hogy láthassam az
arcukat, mikor kiszabadulok.
 – Nem vagyunk olyan szépek ám… – jegyezte meg Rizzo, mire Aldioni
felhördült:
– Nem az ön ábrázatára vagyok kíváncsi, maga ostoba, hanem a
feleségemére, és Laurentinóéra. És persze van más is, aki hiányzik…
– Kicsoda? – érdeklődött Marco, miközben Rizzo serényen dolgozott,
habár némi sértettség költözött az arcára, amiért a rab, akin épp segíteni
próbált, leostobázta.
– Van egy lány, Alba, akit Marcetti elrabolt tőlem… Őt is fel kell
keresnem mihamarabb.
– Signorina Alba jó helyen van, signore Aldioni. Vigyáznak rá.
– Valóban? Hol van a lány? Nem Marcettivel?
– Nem. Signorina Alba a Sorores Intézet vendégszeretetét élvezi – bökte
ki Fiore, de abban a pillanatban tudta, hogy hibát követett el.
Aldioni felkiáltott.
– Hisz ott árvákat és meggyalázott nőket segítenek! Ismerem, a
feleségem támogatja az iskolát. Sőt, a nevelőnőnk is onnan van. Hogy
került oda az a szépség?
– Segítséget kért. Nem akart… nos… ismeretlen férfiakkal szórakozni,
de az anyja kényszerítette.
– Az a vén kerítőnő! – mordult fel Aldioni. – Alba pedig nem akart
engem megcsalni…
Ebben a pillanatban felragyogott Rizzo képe: a lakat kinyílt. Gyorsan
letekerte a láncot a két kampóról, és kitárta az ajtót. Aldioni láthatóan
készenlétben állt, úgy tört ki a cellából, mint egy dúvad. Marco elképedve
nézte, mennyire hasonlít Marcettire. Más volt az arca, de a testalkatuk, a
hajuk színe teljesen megegyezett. A rab túl jó állapotban lehetett ahhoz
képest, hogy már több mint egy hete a cellában ücsörgött, mert nekiesett az
egyik megkötözött embernek, ütötte, rugdosta, ahol érte. Rizzóval ketten
leszedték a fickóról, és arrébb lökdösték tőle.
– Erre nincs időnk, signore. Menjünk, mielőtt valaki besétál a fenti
ajtón. Zárjuk be őket a cellába, majd a csendőrök rájuk találnak, ha ön
feljelentést tesz.
Aldioni nem bólintott, nem mondott semmit. Hagyta, hogy Marco és
Rizzo becipelje a két fickót a cellába.
– Halottak vagytok. Értitek? Halottak. Engem nem lehet bezárni –
ordította korábbi rabtartóinak, aztán nagy levegőt vett, majd megmentői
felé fordult. – Tartozom önöknek, uraim.
Majd felrohant a lépcsőn, és eltűnt. Úgy viselkedett, akár egy vadállat.
A két férfit szinte sokkolta a viselkedése. Fiore arra számított, hogy
megtörten, reszketegen jön ki a sötét börtönből, ehhez képes dühöngött, és
úgy tűnt, cseppet sem veszített az erejéből.
– Tartok tőle, hibát követtünk el, Rizzo… – pillantott a társára Marco.
– Te követtél el hibát – vonta meg a vállát Rizzo. – Én csak a segéded
vagyok, azt csináltam, amit mondtál.
Marco szívesen mondott volna valami cifrát, helyette azonban
megcsóválta a fejét.
– Mégse zárd be a cellát. Úgy sejtem, signore Aldioni nem a
csendőrségre rohant. Siessünk! Azonnal az intézetbe kell mennünk.
– Így? – nézett végig főnökén a segéd.
– Így. És ne felejtsd itt a tőrt! Félek, szükségünk lesz fegyverre…
 25.

Nella egyre feszültebben ült a kocsiban. A kezdeti lelkesedése helyett

egyre kellemetlenebb érzés költözött a lelkébe: úgy érezte, mintha
csapdában lenne. Marcetti és a nő kedélyesen csevegtek, őt azonban
kihagyták a társalgásból. Aldioniék kislányáról folyt a szó, úgy, mintha
legalábbis a báró mindennapos vendég lett volna a házukban. Ez a
kirekesztettség máskor bántotta volna Nellát, most azonban sokkal
nagyobb problémája is akadt. Már egyáltalán nem figyelt rájuk. Az
ablakon nézett ki, és kezdte megérteni, hová tartanak. Néhány perc múlva
tudta, hogy a Sorores báljára mennek, hisz Francesca Aldioni is
támogatója az intézetnek. Sejtette, hogy nagy bajban van, még a kés sem
nyugtatta meg, melyet a ruhaujjába rejtett. Tudta, nem véletlenül viszik
épp oda: szembesíteni akarják a hazugságaival, és ott, a bálon akarják
leleplezni, megalázni. Amikor a nő gúnyosan megjegyezte, hogy épp az a
neve, mint az igazgatónőé, már gyanút fogott. Biztos volt benne, hogy
rövidesen lebukik. Még reménykedett, hogy mégis egy másik mulatságba
kocsiznak, de egyre közelebb értek a Sorores utcájához, és már nem volt
kétsége afelől, hogy nincs menekvése. Arra jutott, hogy addig, míg teljes
mértékben ki nem derül az igazság, ő nem leplezi le magát.
A kocsi megállt az iskola épülete előtt. Nella úgy tett, mint aki jól
megnézi magának a helyet, mintha még sosem járt volna erre, de nem
szólalt meg. Elhatározta, ezen az estén a lehető legkevesebbet beszél majd
a báróval és Francesca Aldionival is.
A nagykapu helyett, mely ilyenkor mindig nyitva áll, most csak a kis,
gyalogos kapun mehettek be a vendégek. Nem volt fennakadás,
gördülékenyen engedték be a nővérek az urakat és a hölgyeket. Amikor
rájuk került a sor, Nella látta, hogy hat nővér és Luisa felügyeli az
érkezőket. Luisa kezében egy nagy, keménytáblás papírlap volt, mely
nyilvánvalóan a vendéglistát tartalmazta: ezen jelölte be azok nevét, akik
megérkeztek.
– Francesca Aldioni és kísérete – mondta be a nevét a nő, mire Luisa
felnézett. Azonnal észrevette Nellát, pillantásuk találkozott. Luisa egy
pillanatra úgy tűnt, mintha zavarba jönne, végignézett Francescán, majd
Marcettire emelte a tekintetét.
– Megnézi a lapot is? – érdeklődött gunyorosan a nő, majd rámosolygott
Marcettire.
– Nem, signora. Kérem, fáradjanak kérem a bálterembe – állt félre
Luisa.
Nella látta, hogy a nővérek felismerték, de ahogy a tanáruktól látták,
nem szólaltak meg. Jól képzett lányok voltak, azt tették, amit az oktatójuk,
de a kíváncsi pillantásaikat nem tudták elrejteni.
Miután átjutottak a nővérek sorfalán, Marcetti megállt, és a két karját
nyújtotta a két nőnek.
– Igazán remek dolgom van – jegyezte meg, és elvigyorodott. – Két
ilyen csodálatos nővel a karomon minden férfi rám fog irigykedni ezen a
bálon.
Nella elfordult. Igaz ugyan, hogy könnyedén átjutott Luisán, de ő
bizonyára tisztában volt azzal, hogy nem a hercegnővel utazott el. Azt
azonban tudta, hogy az első növendék, aki szembejön vele, rá fog
köszönni, és ezzel mindennek vége lesz. Nem tehetett azonban semmit.
Csak azt remélte, hamarabb találkozik Christinával, mint valamelyik
lánnyal.

A bálteremig szerencsére senki nem állta útjukat. Nella igyekezett lehajtott

fejjel, legyezője mögé bújva lépkedni, de túlságosan feltűnően sem akart
rejtőzködni. A gyomra megfeszült, az ájulás környékezte, ahogy a terem
ajtajába értek, ahol Christina állt Elenával. Magában felsóhajtott, de tudta,
attól, hogy a nővére a közelében tartózkodik, még nem került sokkal jobb
helyzetbe. Az járt a fejében, hogy talán Christina, amint meglátja, kimenti
valahogy, hisz neki sokkal gyorsabban forgott az esze, mint neki.
– Signora Aldioni! – lépett a kereskedő felesége elé az igazgatónő
mosolyogva, és nyújtotta a kezét.
– Signorina Rivera, ismét gyönyörű a bálterem, mint mindig – nézett be
a terembe a nő. – Bemutatom önnek a kísérőimet. Marcetti bárót és bájos
kedvesét, signorina Riverát. Milyen érdekes, nemde? Ugyanaz a neve,
mint önnek – kacarászott Francesca. – Képzelje, a kisasszony Nápolyból
jött, és azt mondja nem rokonok.
Nella a nővérét nézte. Figyelte az arca változásait, és látta, hogy
Marcetti ugyanezt teszi.
Az igazgatónő fegyelmezett arca meg sem rezdült. A lány látta ugyan,
hogy kék szeme sötétebbre vált, és mintha egy árnyék átfutott volna a
homlokán, de azok, akik nem ismerték, ezt nem vehették észre.
– Nahát, valóban, gyakori név a Rivera – jegyezte meg mosolyogva
Christina, majd kezet nyújtott a bárónak. – Üdvözlöm, báró úr. Remélem,
jól érzi majd magát ezen a kis bálon. Nyilván nem ehhez van szokva.
 – Már most remekül érzem magam, signorina – bókolt Marcetti.
– Fáradjanak beljebb – mutatott a terem belseje felé Christina.
Alig léptek beljebb, amikor Nella egy kezet érzett a hátán, mire
óvatosan megfordult. Elena állt mögötte. Sem Francesca, sem Marcetti
nem láthatták, mert épp köszöntötték ismerőseiket.
– Szökj el, menj Christina irodájába! – súgta a fülébe, mire Nella
bólintott.
Ekkor Marcetti felé fordult.
– Mit akart tőled az a nő?
– Milyen nő? – nézett körbe ártatlanul a lány.
– Az, amelyik a füledbe sugdosott.
– Ó, ja, csak azt, hogy… – és ismét nem jutott eszébe értelmes
magyarázat, de épp akkor megérkezett Christina.
– Elrabolhatom a hölgyet egy pillanatra? Hátha találunk mégis közös
rokonságot. Érdekesnek találom, hogy megegyezik a nevünk… –
mosolygott lefegyverzően, melynek Marcetti már csak az illem szerint sem
állhatott ellen. Az igazgatónő belekarolt a húgába, és lassan
kikormányozta a teremből, majd amint hallótávolságon kívül kerültek,
nekiesett Nellának.
– Mit keresel te itt?
– Bár tudnám, Christina! – dadogta ijedten Nella, noha megkönnyebbült
egy pillanatra, hogy megszabadult a szörnyű helyzettől. – Minden jól
ment, aztán Marcetti báró ma délután közölte, hogy készüljek, bálba
megyünk. Én meg még örültem is. Arra gondoltam, megjelenik velem, és
végre én is láthatok egy igazi bált, erre este nyolckor kikísért a kocsihoz,
és már benne ült az Aldioni nő. Majd végül ide hoztak. Alig szóltak
hozzám, pedig Marcetti még reggel megőrült értem, most meg…
A nővére homloka még jobban elfelhősödött a szóáradatra.
 – Neked az a legfontosabb, hogy ez a férfi, aki egy gyilkos, mennyire
őrül meg érted? – Ha lehetett suttogva kiabálni, akkor most megtette. – Te
féltékeny vagy, ahelyett, hogy az életünket féltenéd? Nem véletlenül
hoztak ide. Mindent tudnak. Érted? Mindent.
– Nem hiszem, én nem mondtam semmi ostobaságot… – dadogta újra
Nella.
– Nem is azt mondtam – fújt egy nagyot a nővére. – De valószínűleg
mindannyian ostobaságok sorát követtük el. Ez is, hogy a saját nevedet
használtad… Eszünkbe sem jutott eredetileg összekötni Marcettit az
intézettel, honnan jött volna rá… Erre kiderül, hogy signore Aldioni
unokatestvére. Eh…! – legyintett. – Már csak azt remélem, hogy Marco
mihamarabb ideér a jó hírrel.
– Milyen jó hírrel?
– Most szabadítják ki signore Aldionit.
– Mit mondott, hölgyem? – lépett elő a folyosó egyik beszögellése
mögül Marcetti. – Signore Fiore épp kiszabadítja az unokabátyámat?
A két nő döbbent arccal bámult rá. A férfi rettentő dühösen, villámló
szemekkel lépet eléjük.
Christina tért előbb magához.
– Ne tegyen semmit, Marcetti báró… – kezdte fenyegető hangon, és a
húga elé állt.
– Ne tegyek semmit? – hördült fel a férfi. – Tudja ön, hogy mivel jár az,
hogy kiszabadították Paolo Aldionit? Honnan is tudnák? Egész végig
semmit sem tudtak. Azonnal a kapuhoz kell mennünk!
Elkapta el a két nő karját, és megrántotta őket. Christina azonban
kifordult a szorításból, Nella pedig tiszta erejéből, ököllel arcon vágta a
férfit. A báró megtántorodott, és elengedte a kezüket, mire Christina
cseppet sem nőies mozdulattal hasba rúgta. Marcetti összegörnyedt, majd,
amikor felemelte a fejét, egy újabb rúgást kapott, ezúttal Nellától az
állkapcsára. Ettől már elterült. A két nővér összenézett.
– A kapuhoz, gyorsan! – kiáltotta Christina, de Nella megrázta a fejét.
– Menj! Én nem hagyom itt. Bármikor magához térhet.
– Igazad van – bólintott a nővére. – Húzd be a sarokba, nehogy a
vendégek meglássák. Én közben szólok Elenának is, hogy tartsa a frontot,
és ne engedje ki a vendégeket a bálteremből.
Nella megfogta a férfit a hóna alatt, de nagyon nehéz volt, alig bírta
megmozdítani. Némi küzdelem árán azért biztos helyre vonszolta, majd
leguggolt mellé, hátát a falnak támasztva.
A folyosó üres volt. Nella elkeseredetten nézte a férfi arcát. Túlságosan
kedvelte. Annyira, amennyire nem lett volna szabad. Tudta, hogy nem
szeretheti, mégsem tudott parancsolni az érzésnek, mely talán nem
szerelem volt, de nagyon közel lehetett hozzá.
Lehunyta a szemét. Első pillanattól tisztában volt vele, hogy ez az
ember egy bűnöző, ráadásul a rosszabbik fajtából. Az a fajta, akinek nincs
lelkiismerete, akiben nincs könyörület – ezalatt a néhány nap alatt mégsem
ilyennek ismerte meg. Vele másképp bánt, mint várta. Nem tekintette
tárgynak, nem erőszakoskodott vele, mellette úgy érezte, boldog lehetne…
vidám és boldog. Soha nem fog még egy ilyen pompás férfit találni, aki
gyengéd, szenvedélyes, aki erős és határozott, és mindazt megadhatja neki,
amire mindig vágyott. Aztán eszébe jutott a nő, akit Marcetti házában
látott. A nő, akinek valaki összevagdosta az arcát, a báró pedig kidobta,
mint egy rongyot…
A férfi kinyitotta a szemét és egyenesen Nella szemébe nézett.
Felemelte a kezét, de a lány felpattant, rálépett a karjára.
– Ne mocorogj! – szólt rá. – Maradj veszteg, és nem ütlek meg újra.
– Nagy bajt okoztatok az ostobaságotokkal – nyögte Marcetti. – Semmit
nem tudtok!
– Dehogynem – csóválta a fejét Nella. – Te egy elvetemült bűnöző vagy,
egy bizonyos Farkas, aki könnyedén gyilkol. Tudjuk.
– Mondtam, hogy semmit nem tudtok. Ez ennél sokkal bonyolultabb.
– Nincs semmi bonyolult ebben. Aki gyilkol, az gyilkos.
– Csakhogy én nem gyilkolok.
Nella halkan felnevetett.
– Dehogynem. Tagadod, hogy te vagy a bűnbanda vezére?
– Nem – húzta el a száját Marcetti. – De nem egyedül.
– Hogy nem egyedül? – guggolt le a férfi arcához Nella. – Kivel?
– Az unokafivéremmel. A Farkas nem egy embert takar…
– Signore Aldioni a társad?
Marcetti bólintott, majd elfintorodott, és mégis felemelte a kezét, hogy
megdörzsölje az állát.
– Kemény ütésed van…
– Látnád a többieket… – vigyorodott el komoran Nella.
Marcetti arca keserű grimaszba torzult.
– Igen jókedvűnek látszol, de ha signore Fiore valóban kiszabadította
Paolót, akkor ő idetart, és nem ilyen kedves úriember, mint én.
– A lányok a kapuban megállítják.
Erre a báró fájdalmasan felnevetett.
– Azt megnézném.
– Nem fogod. Itt maradsz. Inkább mesélj, miért tüntetted el signore
Aldionit?
– Hosszú történet ez…
Nella körülnézett. Még csend volt a folyosón, csak a bálteremből
szűrődött ki a mulatság zaja.
– Van időnk.
 – Épp az a baj, hogy nincs. És egyáltalán nem vagyok benne biztos,
hogy neked akarom elmesélni.
– Miért? Tudsz jobbat? A csendőrök például?
– Nem akarsz te engem csendőrkézre adni – húzta el a száját gúnyosan a
báró.
– Miből gondolod? – Nellát egyre jobban zavarta, hogy mindenki
rettentő okos és rettentően sokat tud, csak épp ő nem.
– Mert van vaj a fületek mögött. Mindenki jobban jár, ha csendben
maradunk.
A lány a fejét ingatta.
– Nem tudsz rólunk semmit.
– Mindent tudok. Azt legalábbis igen, hogy ti gyilkoltátok meg két
emberemet. Azt a kettőt, akik vigyáztak Paolóra. És azt is tudom, hogy
Palmieri grófnénak is valamelyiktek vágta szét az arcát.
– Palmieri grófné? – húzta fel a szemöldökét Nella, és elfelhősödött a
homloka. – A nő, akit kidobattál összeszabdalt arccal? Micsoda
alávalóságra vall egy vérző asszonyt kidobni… És micsoda aljasság
bennünket gyanúsítani azzal, hogy bántottunk egy nőt! – dörrent rá, de
közben azon járt az esze, honnan szedhette a báró, hogy közük van a
grófné sérüléseihez. Nagyon bánta már, hogy nem tudott az elmúlt
napokban beszélni legalább pár szót Marco Fioréval. – Ez szemenszedett
hazugság. Ebből semmi sem igaz…
– De igaz. És azért dobattam ki, mert egy utolsó ringyó az a nő. A
lányát, Reginát arra kényszerítette kislány korától, hogy gazdag férfiakkal
háljon. Te ápolgattad volna?
Marcetti arca komor volt. Nella tudta, hogy igazat mond. Tudta, bár
semmi bizonyítéka nem volt rá, mégis érezte, ez nem hazugság. Minden
oka megvolt a bárónak, hogy kidobja a grófnét.
 – És tudod mi a nevetséges? – folytatta Marcetti. – Hogy eleinte valóban
elhittem, hogy őszintén fogadod az udvarlásomat. De a rutin, meg az
évek… Utánajártam a dolgaidnak és kiderült, hogy csupán érdekből álltál
velem szóba. Ráadásul ölitek az embereimet. Kíváncsi vagyok, ehhez mit
szólna a csendőrség…
Nella épp válaszolt volna, amikor észrevette, hogy Christina fut felé a
folyosón.
– A kapunál harc van. Marco és Rizzo tartják még magukat, de a lányok
közül kettő megsérült, az egyik… jaj istenem…
– Mi történt?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Christina. – Marco megérkezett, aztán
pár perc múlva egy csapat rosszarcú alak, signore Aldioni vezetésével
rátört a lányaimra… Jönnöd kell neked is. Üsd le signore Marcettit, és
menjünk.
– Hadd segítsek – szólt közbe a báró. – Esküszöm, nem engedem, hogy
Paolo bejusson ide.
– Hova gondol? – hökkent meg az igazgatónő. – Ön ugyanolyan
gazember, mint a másik…
– Nem egészen. Én nem gyilkolok ész nélkül. Tudok segíteni. A bálban
meg sem kell tudniuk, hogy mi történik odakint…
Christina Nellára nézett, és a húga felsóhajtott.
– Azt mondja, signore Aldioni a gyilkos. Nem tudom, miért, de hiszek
neki.
– Én azonban nem. De nincs időnk ezen gondolkodni, üsd már le! –
utasította a húgát az igazgatónő, az azonban megrázta a fejét.
– Egyszer az életben hihetnél nekem. Ő záratta be signore Aldionit,
nincs oka rá, hogy melléálljon. Neki is az az érdeke, hogy segítsen nekünk.
Végig rossz nyomon jártunk…
 – Egyik is gazember, a másik is az. Nincs rá szükségünk – indult
Christina határozottan a férfi felé, de Nella elé ugrott.
– Menj, mindjárt megyek én is – nézett magabiztosan Christina
szemébe. – Ezt itt elintézem – bökött a fejével a férfi felé.
Christinán látszott, erősen vívódik magában. Nella sejtette, hogy nem
biztos benne, hogy betartja az utasítást.
– Jó. Nincs időm vitázni. Igyekezz! – fordult sarkon, és otthagyta a
húgát a báróval.
Nella a férfira nézett.
– Akkor most leütsz? – pillantott rá Marcetti.
– Azt kellene tennem. A nővérem megöl, de gyere – fogta meg a férfi
kezét, és rántott rajta egyet. – Ha nem segítesz, hanem ellenünk fordulsz,
nem fogok gondolkodni, és elvágom a torkodat. Ha nem most, akkor
álmodban, amikor nem is számítasz rá. Megértetted?
A másik bólintott, és megdörzsölte az arcát.
– Induljunk – intett a lány, és nekiiramodott, Marcetti pedig követte.
Végigfutottak a folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarra.
A kapunál valóban közelharc dúlt, habár láthatóan a végéhez érkeztek.
Fiore, egy másik férfi, akit Nella a társának gondolt, Luisa, Christina és két
nővér már egyértelmű fölényben voltak. Úgy tűnt, a segítségre nincs nagy
szükségük, a támadók nagy része már a kapun kívül feküdt. Nella azonnal
megismerte Paolo Aldionit: épp az egyik nővért ütötte meg, aki
összecsuklott. Nem lehetett eltéveszteni, olyan nyilvánvaló volt a
hasonlóság Marcettivel.
Amikor odaértek, a kereskedő megtorpant és a báróra bámult.
Elvigyorodott, és azonnal Marcettire vetette magát. Nella látta, hogy a
báró földre kerül, de nem volt ideje bámészkodni. Kicsúsztatta a kést a
ruhaujjából, megszorította a markolatát, és a többiekhez sietett. Mindössze
öt-hat ember érkezhetett Aldionival. Nem voltak képzett harcosok, látszott,
hogy gyorsan verbuválták össze őket Róma nyomornegyedeiből. Nyilván
nem számítottak arra, hogy egy lányneveldében kiképzett, gyakorlott
őröket találnak. Azt hihették, könnyedén elbánnak néhány nővel. A lány
rájött, csak azért kellettek Aldioninak, hogy törjék számára az utat. Biztos
volt benne, a Farkas pontosan tudja, hogy ezek a nyomorultak
alkalmatlanok a harcra.
Visszafordult, hogy lássa, hogy boldogul egymással a két unokafivér.
Mindkettő erős és tagbaszakadt volt, Marcetti azonban valamivel
gyengébbnek bizonyult: valószínűleg megviselte, hogy alig pár perce
leterítették. A lány nem akarta szem elől téveszteni őket, de közben a
kapura is figyelt. A többiek az utolsó támadót is kidobták, és bezárták a
kaput. A kocsmatöltelékek verték a deszkákat, nagy zajt csaptak, de a
bálteremben szerencsére nem hallhatták a vendégek: a zene elnyomta a
falnál folyó csata zaját.
Nella magán érezte Christina dühös tekintetét.
– Megparancsoltam, hogy üsd le! – mordult a húgára.
Nella azonban nem törődött a nővérével. Marcettiék felé fordult és látta,
hogy a báró bajban van: Aldioni egy kést szegezett a mellkasának.
Marcetti fegyvertelennek látszott és úgy tűnt, itt a vége a küzdelemnek.
Nella már épp készült, hogy odaugorjon, és véget vessen a küzdelemnek a
késével, amikor Luisa, aki eddig a kapunál ütötte a betolakodókat,
elhajította a tőrét. A fegyver úgy szaladt bele Aldioni hátába, mint kés a
vajba. A férfi nyomban összeesett, maga alá temetve az unokatestvérét.
Luisa odaugrott, és lerántotta Marcettiről, majd helyette ő térdelt a báró
mellére.
Christina lépett mellé, és a vállára tette a kezét.
– Vége van, Luisa.
 – De ő ölette meg Tonnót.
– Lehet… de nem biztos. Hallgassuk meg. Mi nem ölünk ártatlanokat.
Nem ölünk egyáltalán. Nem erre tettük fel az életünket. – Megfogta a nő
karját, és szelíd erőszakkal lehúzta a báróról. Luisa lehajtotta a fejét. –
Inkább vidd a sérült lányokat a betegszobába, és értesítsd Ferrante doktort.
– Rendben – bólintott a nő kelletlenül. – És ezzel mi legyen? – rúgott
egyet Aldioni tetemébe.
– Vigyétek el innen, ne lássák a vendégek, ha vége a bálnak. Marco,
kérlek, a báró urat zárjátok be, és őrizzétek. Ha elmentek a vendégek,
hívjuk a csendőröket.
– Ne – kiáltott Nella. – Azt mondja, mindent tud rólunk!
Christina döbbenten nézett a húgára.
– Mi mindent?
– Azt mondja, mindent. Nyomozott utánunk.
Luisa felmordult.
– Mégis megölöm.
– Nem! – emelte fel a kezét tiltón Christina. – Zárjátok be! Később
elbeszélgetünk vele. Nagyon őrizzétek, Marco… Gyere, Nella, hozzuk
rendbe magunkat, és menjünk vissza a vendégekhez. Nem vehetik észre,
hogy valami baj történt. Még szerencse, hogy Elena mindent le tud
vezényelni…
Marco és Rizzo megfogták Marcettit, és Luisára néztek, aki a saját
kisháza felé intett.
– Oda vigyék, itt a kulcs – dobta oda Fiorénak. – De nehogy a szép
szobámba tegyék. Dobják a földre az edzőteremben.
Nella hátrasimította a haját, és felsóhajtott.
– Leona merre van?
– Leona… – csóválta meg a fejét Christina. – Leona visszatért a
kolostorba.
– Micsoda? Miért?
– Majd elmesélem. Most siessünk.
– Három nap alatt minden megváltozott… – hajtotta le a fejét Nella.
– Igen… – karolt bele húgába Christina. – Minden megváltozott, de
nincs baj. Nem lehet. Vert már bennünket eleget az Isten, most már itt az
ideje, hogy meg is védjen.
 26.

Miután mindketten rendbe szedték magukat, visszatértek a bálterembe.

Elena feléjük intett, hogy minden rendben van, ők bólintottak és
szétváltak. Nella mintha el sem hagyta volna a Sororest: csevegett,
koccintott a vendégekkel. A támogatók dicsérték a színvonalat, a lányok
teljesítményét, viselkedését, és ígéretet tettek, hogy a frissen kikerülő
növendékeknek munkát, de legalábbis ajánlást adnak.
Christina Elenához lépett, és a füléhez hajolt.
– Elena, kérlek kísérd signora Aldionit a kisházba! Ha ellenkezne, tudod
a dolgod.
A lány nagyot nézett, de engedelmeskedett. Az igazgatónő figyelte,
amint a titkárnője elvezeti Francescát, majd ő is elvegyült a vendégek
között.
Az est fénypontja, a növendékek tánca következett, az a pillanat, melyet
minden lány úgy várt egész évben, Nellával együtt, mint a karácsonyt.
Felcsendült a zene, és szépen sorban belibbentek az ifjú hölgyek a
terembe. Az ifjú hölgyek, akik a nyomornegyedben születtek, akiket vert
az apjuk, akiket bántott az anyjuk, akiknek semmiféle jövőjük nem lett
volna, ha nem kerülnek be a Sorores Intézetbe.
Nella büszkén nézte őket. Tudta, az ő érdeme, hogy a szegény,
gyermekként meggyötört lányok úgy viselkednek, úgy táncolnak, mint
bármelyik kisasszony az úri körökből. Körülnézett, és látta, hogy a
vendégek is mosolyogva figyelik a növendékeket, elégedettek a
látvánnyal, nyilván elkönyvelik magukban, hogy nem a kútba dobták a
pénzüket…

Éjfél is elmúlt, mire az utolsó látogató után bezárták a kaput.

– Akkor menjünk, és tudjuk meg végre, hogy mi ez az egész ügy –
fordult Christina nagyot fújva a húgához, aki a pár órája lezajlott
eseményeket meghazudtolva tündökölt, pörgött-forgott az este folyamán. –
Úgy érzem, kissé melléfogtunk… De te, te… – szorította össze a száját,
majd megcsóválta a fejét. – Hogy képzelted, hogy felülbírálod az
utasításomat? – A hangja vágott, mint a penge.
– Signore Marcetti azt mondta, hogy ő a Farkas, de nem ő gyilkolt, és én
hiszek neki… – mondta zavartan Nella. – Bár nem értem pontosan ezt az
egészet…
– Én sem – nézett rá elgondolkodva Christina. – Remélem, minden
kiderül, és végre nyugodtan folytathatjuk az életünket.
– Christina…
– Igen, Nella?
– Én nem akarok visszajönni… – A lányon látszott, hogy nehezen
mondja meg a nővérének, nem itt képzeli el a jövőjét.
– Nem akarsz? Hát mit akarsz?
– Megkedveltem signore Marcettit…
Christina a homlokára csapott.
– Ezt nem hiszem el. Már megint egy ilyen durva, agresszív férfi. Te
vonzod a bajt, Nella! Arról volt szó, hogy kémkedj utána, nem arról, hogy
beleszeress!
– Nem szerettem belé – torpant meg a lány. – Csak… csak megmutatta,
milyen lehetne az életem… És én abba az életbe szerettem bele. És velem
kifejezetten kedvesen és gyengéden bánt, nem úgy, mint signore Rossi… –
Nella kissé felemelte a hangját, a szemében kétségbeesés és dac
tükröződött. – Én nem akarok itt a négy fal közt megöregedni. Én még élni
akarok, érted?
Christina megállt, és lehunyta a szemét.
– Igen értem. És tudom egy ideje, hogy nem vagy elégedett az életeddel.
De itt biztonságban vagy.
– Biztonságban, boldogtalanul. Igen. Inkább legyek veszélyben, de
éljek, érezzem, hogy élek. – Nella olyan szenvedélyesen beszélt, hogy
Christinának szemernyi kételye sem volt afelől, ha ő nemet mond, a húga
akkor is távozik.
– Rendben – mondta ki végül, de érezte, hogy elszorul a torka. – És
hová szeretnél menni?
– Még nem tudom – halkult vissza Nella. – Ez sok mindentől függ, de
leginkább csak el innen… Bocsáss meg! Tudom, hogy jót akarsz, de én itt
megfulladok.
Elérték a kisházat. Christina a kilincsre tette a kezét, de még nem
nyomta le. A szemében, ahogy a húgára nézett, valami nagy-nagy
fájdalom csillant meg.
– Jól van, Nella, én elengedlek. Pénzt is adok. De tudni akarom, hogy
hol vagy. Minden héten meg kell látogatnod, vagy én látogatlak meg. Nem
tűnhetsz el a szemem elől, különben bezárom a pénzeszsákot.
– Rendben – bólintott mosolyogva a lány. – Én is látni akarlak, minél
gyakrabban.
A nővére bólintott, kicsit megrázta a fejét, majd benyitott a házba.
Marcetti az edzőterem közepén ült egy székre kötözve, száját betömték.
Mellette Francesca Aldioni térdelt, Marco Fiore és Rizzo pedig a sarokban
ült a földön. Mindenki rosszul nézett ki, a ruhájuk szakadt és véres volt, az
arcuk elgyötört. Különösen Fioréé, aki úgy látszott, napok óta nem hunyta
le a szemét. Egyedül signora Aldioni külseje volt makulátlan.
Felkiáltott, amikor meglátta őket.
– Mit jelentsen ez? Miért tartanak bennünket fogva? Hogy képzelik,
hogy ezt megtehetik velünk?
– Nos, signore Marcetti, akkor hallgatjuk… – húzott egy széket a terem
közepére Christina, és leült. A nőről tudomást sem vett. Fiore is felállt, és
mögéje lépett. – De lehetőleg az elejétől mesélje a történetet, mert most
már minden részletet tudni akarunk. Ne feledje, sok mindent felderítettünk
már mi is, nem érdemes hazudnia.
Marcetti megemelte az állát, mire Marco kivette a szájából a rongyot.
– Akkor se kiabáltam volna, ha nem köti be a számat – mondta
nehézkesen, a nyelvét igazgatva. – Kaphatok valamit inni?
Marco intett Rizzónak, aki megvonta a vállát.
– Itt nincs semmi, amit megihatna, báró úr – közölte Fiore. – Inkább
beszéljen!
Marcetti elhúzta a száját, aztán egyenesen Nella szemébe nézett.
Miközben beszélt, le nem vette a szemét a lányról.
– Anyám, amikor hozzáment apámhoz, nem gondolta, hogy egy
pernahajder, nincstelen báróhoz köti az életét. A nagyszüleim óvták az
apámtól, de ő nem hallgatott senkire. Az apám elherdálta a család aprócska
vagyonát, kurvákra, italra és kártyára költött mindent. Dolgozni azonban
nem akart, méltóságán alulinak tartotta. Ide születtem én, egy olyan
családba, ahol a nő dolgozik, a férfi henyél… Mikor már nem tudott mit
kizsigerelni anyámból, elhagyott bennünket. Korábban kellett volna, akkor
talán nem lenne emlékem sem arról, hogy apám egy mihaszna senki volt. –
Egy pillanatra elhallgatott. – Amikor elment, nem volt már semmink.
Olyannyira nem, hogy anyámnak ételre sem futotta, így segítséget kért a
nővérétől, aki viszont a módos kereskedőhöz, Aldionihoz ment férjhez.
Akkoriban még jólelkű emberek voltak, azt mondták, náluk már van két
gyerek, jut hely egy harmadiknak is, és anyámnak is tudnak szállást, ételt
biztosítani. Úgyhogy odaköltöztünk hozzájuk. Úgy nőttünk fel Paolóval,
aki egy évvel idősebb volt nálam, és a húgával, mint a testvérek. Ám
ahogy cseperedtünk Isabellával egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ez
eleinte, míg gyerekek voltunk, senkit nem zavart, később azonban már
nem nézték jó szemmel. Sem Paolo, sem a szülei. És nemcsak azért, mert
unokatestvérek voltunk, hanem azért is, mert nem olyan partit képzeltek el
a lányuknak, mint én. Egyetlen vagyonom a bárói címem volt, azon kívül
csak azt a ruhát birtokoltam, amit kaptam. Semmi más. Milyen jövőt
tudtam volna én biztosítani a módos polgár lányának? A jó neveltetésemet
is csak az Aldioni családnak köszönhettem. Én éreztem magamban az erőt,
hogy egy nap majd érdemes leszek Isabella kezére, de ebben rajtam kívül
senki nem hitt, csak szegény anyám… Aldioniék viszont egy idő után
kezdtek apámhoz hasonlítani, noha egyetlen vonását sem örököltem.
Ahogy Paolo, külsőre én is teljesen anyai nagyapánkra ütöttem…
Mindezek ellenére Isabella és én egymásba szerettünk. Én tizennyolc, ő
tizenhat éves volt, amikor titokban eljegyeztük egymást. Úgy éreztük,
igazi Rómeó és Júlia szerelem a miénk, és a tiltás árnyékában még inkább
egymásba habarodtunk. Majd egymáséi is lettünk… Én másnap odaálltam
az öreg Aldioni elé, és megkértem a lánya kezét, de kinevetett és azt
mondta, felejtsem el ezt az őrültséget, mert lehetetlent kérek. Paolo úgy
nézett rám, mint egy kutyára, hisz imádta a húgát és úgy érezte elárultuk,
amikor egymásba szerettünk… Eltelt két hónap, és kiderült, hogy Isabella
a gyermekemet várja. Titkoltuk, amíg tudtuk, de eljött a pillanat, amikor
már nyilvánvalóvá vált a terhessége. Nem tagadtunk, és újra megkértem a
kezét, de Aldioni akkor már nem nevetett, hanem durván kiutasított a
házából. Azt mondta, hogy takarodjak, és soha vissza se merjek térni.
Ordított, hogy börtönbe zárat, amiért meggyaláztam Isabellát, elvettem az
ártatlanságát, a jövőjét, az életét. A gyereket a lánya úgy fogja megszülni,
hogy senki se tudjon róla, és soha, senkinek nem mondják majd el, mi
történt. Én azonban a városból is menjek el, látni sem bírnak. Paolo nekem
esett, és egy husánggal összevissza vert, én pedig még csak nem is
védekeztem. – Marcetti megállt a beszédben. – Nem kaphatnék mégis egy
kis vizet?
Nella megmozdult. Bement Luisa szobájába, öntött egy pohár vizet, és
megitatta a bárót.
– Folytassa! Eddig nagyon megható… – intett Fiore.
– Higgye el, ha néhány évvel korábban találkozunk, nem ülnék itt és
nem mesélném el ezt a történetet önöknek. Nem lett volna még
lehetőségük se a közelembe kerülni, nemhogy leütni – pillantott Marcetti
Nellára. – De azóta sok minden változott. Én is. És nem félek attól, hogy
megölnek. Már megtehették volna. Többször is. Attól viszont tartok, hogy
átadnak a csendőröknek. Mert ha börtönbe zárnak, a lányom nem veszi
hasznomat, ha pedig kivégeznek, akkor se. Persze, bolondok lennének
csendőrt hívni, hisz én is tudok egyet s mást…
– Arra majd a végén kitérünk, milyen ostobaságokat gondol, most
azonban szeretnénk végre a lényeget hallani – szólt közbe Christina
türelmetlenül.
– Önöknek talán nem megható az, amit elmondok, de nekem ez volt
életem nagy tragédiája, és ez indított el azon az úton, melynek a
végállomása ez a szoba… Anyámat is elzavarták, kénytelen volt
szolgálónak állni egy nem különösebben rangos, de meglehetősen módos
családhoz… Tehát Isabella teherbe esett, engem elűztek, de nem adtam fel.
A környéken maradtam és vártam a pillanatot, hogy megszöktethessem a
szerelmemet. Erre néhány hónap múlva nyílt lehetőségem, addig
mindenféle alkalmi munkából tartottam fenn magamat, és nem mondom,
hogy mindig tisztességes volt az az alkalmi munka. Sőt! Bekerültem egy
bandába, amely szervezetlenül ugyan, de egészen sikeresen rabolt ki
gazdag embereket. Ebből jobban megéltem, mintha zsákokat pakoltam
volna valami kereskedőnél, úgyhogy tizenkilenc évesen a könnyű
pénzszerzést választottam. Erős voltam, egészséges, gyors és elég eszes.
Hamar megkedveltek, és egyre több pénzt kerestem. Néhány hónap alatt
annyit, hogy ki tudtam venni egy aprócska lakást a Salarióban. Nagy szó
volt ez, hisz ide már hozhattam volna anyámat, a leendő feleségemet és a
gyermekemet. Csakhogy anyám időközben a rengeteg megpróbáltatás
miatt megbetegedett, és meghalt… – Marcetti elhallgatott, és valahova a
távolba nézett. De most senki sem szólt közbe, hogy folytassa. – Azon a
napon, amikor elmentem Isabelláért, szakadt az eső. Éjszaka volt, épp
ilyen október, mint most. Szeles, hűvös. Tudtam, hogyan juthatok be a
házba és a szerelmem szobájába észrevétlenül. Isabella boldog volt, a
nyakamba borult. A hasa már nagy volt, közel állt a szüléshez, de soha
olyan gyönyörűnek nem láttam, mint akkor. Gyorsan magára vette a
ruháját, és kiszöktünk, csakhogy egy szolga észrevett bennünket, és
felverte Aldioniékat. Azonnal a nyomunkba eredtek, és mi nem tudtunk túl
gyorsan haladni. Isabella igyekezett, futni is próbált, de elbotlott, és
elesett. Láttam az arcán, hogy hatalmas fájdalom járja át a testét, a vonásai
eltorzultak. Letérdeltem mellé, próbáltam felemelni, de ő a fejét rázta, és
azt hajtogatta, hogy nem megy, rettenetesen fáj… És sírt. Paolo utolért
bennünket, engem azonnal megütött, rugdosott, közben az apja is
megérkezett, és ordítottak, hogy hívják a csendőrséget, ha nem takarodok
el azonnal. Paolo fejbe vágott valamivel, nem tudom mi lehetett, de a
földre estem, elszédültem. Még láttam, hogy Isabella vérzik… Aztán
megfogták és elvitték… Soha többé nem láttam… – A báró hangja
elmélyült, Christinának akarata ellenére összeszorult a szíve. Marcetti
tárgyilagosan, a tényekre szorítkozva mesélt, a hangja és maga a történet
azonban mégis meghatotta a nőt. Nellára pillantott, akinek fénylett a
szeme, nem sírt, de Christina tudta, fegyelmezi magát. Francesca Aldioni
csendben ült, Marcettit nézte szerelmes tekintettel. Úgy tűnt, már ismeri a
történetet, mert nem volt meglepett. Igaz az sem látszott rajta, hogy a férje
halála egy kicsit is megviselte volna, pedig Christina biztos volt benne,
hogy a báró már elmondta neki a hírt.
– Később megtudtam, hogy lányunk született – folytatta Marcetti. –
Isabella belehalt a szülésbe, de a gyermekünknek még utolsó
kívánságaként a Doria nevet adta, ahogy megbeszéltük annak idején,
amikor még csak álmodoztunk arról, hogy egyszer majd gyermekünk
születik. Mindez tizenhat éve történt. Azaz ebben az évben lett a lányom
tizenhat éves… Amikor megtudtam, hogy Isabella meghalt, teljesen
összetörtem. Magamhoz akartam venni a gyermeket, de nem engedték.
Nem is láthattam. Hivatalosan. Egyre jobban lemerültem az alvilágban,
egyre több pénzt harácsoltam össze. Már nem érdekelt, hogy bűnt követek
el, az sem érdekelt, ha elkapnak, az sem, ha megölnek. Egyedül a lányom
tartotta bennem a lelket, akit néha-néha távoltól megpillanthattam.
Gyönyörű kislány volt, épp, mint az anyja… A vakmerőségem lassan
olyan magasra emelt, hogy én irányítottam Róma legnagyobb bandáját.
Már nem vettem részt közvetlenül a rablásokban és a zsarolásban. Annyi
pénzem volt, hogy újra használhattam a nevemet, palotát vásárolhattam, és
ki kérdőjelezte volna meg egy született báró vagyonát? Csak a legrégebbi
bandatagok ismerték az arcomat, és ez nekem így jó is volt. Éltem az
aranyifjak életét, de közben nem feledkeztem meg Doriáról… Igyekeztem
rangos, gazdag emberekkel barátkozni, és a címem, illetve a vagyonom
ehhez hozzá is segített. Paolóval is úgy találkoztam később, hogy már nem
rúghatott belém. A lányomat addigra eltávolították a házból, és én nem
tudtam, hová. Felkerestem hát az unokafivéremet, aki abban az időben
nősült, és kérdőre vontam, de nem volt hajlandó elárulni, hová vitték
Doriát. Én azonban nem adtam fel. Pénzt ajánlottam, egy egész vagyont,
hogy segítsen, végül kötélnek állt. De csak azzal a feltétellel, ha beveszem
az üzleteimbe. Paolo nem volt bolond, tudta, hogy nem örököltem semmit,
sejtette, hogy nem tisztességes úton szereztem azt, amiből élek. Azzal
zsarolt, ha nem avatom be, soha nem láthatom a lányomat. Beleegyeztem.
Bármilyen mocskosul bánt is velem, valamiért mégis a testvéremnek
éreztem. Ők segítettek rajtam és anyámon, amikor bajba kerültünk. Én sem
akartam már sokáig bűnözőként élni. Arra készültem, hogy magamhoz
veszem Doriát, tisztességes körülményeket teremtek neki, ezért egy idő
után átadtam a vezetést Paolónak. Ő azonban úgy viselkedett, mint egy
őrült. Amíg én voltam a vezér, nem gyilkoltunk… legalábbis ártatlanokat
nem…
– A gyilkosság, az gyilkosság – jegyezte meg Christina. – Mindegy,
ártatlan vagy bűnös…
Marcetti mindent tudó szemmel nézett rá, erre a nő elhallgatott. A báró
pillantásában gúny villant, mintha ismerné a teljes múltjukat.
– Lehet, de nem így szereztük a pénzt. Betörtünk gazdag házakba,
kiraboltak az embereim részeg urakat, védelmi pénzt szedtünk a
bordélyoktól, de ha valaki nem tudott fizetni, nem kínoztuk és öltük meg.
Paolo azonban sokkal keményebben kezdett neki az alvilági életének. Egy
ideig tűrtem, aztán szóvá tettem, erre azt mondta, hagyjam békén. Ő így
szereti, és egyébként is megkapom a részemet. Amikor rákérdeztem, mikor
árulja már el végre, hol van Doria, azt felelte, majd, ha már eléggé
megszedte magát. Egyre dühösebb lettem. Tudtam, hogy átvert, mégsem
tehettem semmit. Aztán egy nap feltűnt a kaszinóban egy lány. Signorina
Alba…
Christina látta, hogy Francesca Aldioni arca elsötétül, a száját
pengevékonyra szorítja össze a név hallatán.
– Signorina Alba igen fiatal volt, és bár úgy ki volt festve, mint egy úri
szajha, azért én láttam, hogy nem lehet több tizennégy-tizenöt évesnél.
Paolo azonnal lecsapott rá. Mindig is szerette a fiatal lánykákat, Alba
pedig épp az ideálja volt. Később derült csak ki számomra, miért akarta
annyira a lányt. Miután megszerezte magának, minden estét vele töltött a
kaszinóban. Alba azonban napról napra rosszabbul nézett ki. Mint
megtudtam, Paolo beteges vágyait élte ki rajta, és időnként alaposan
helyben is hagyta szerencsétlent. Egy nap, miután az unokafivérem ismét
megverte, majd részegen kidőlt mellőle, elvitettem a házamba. Olyan volt
szegényke, mint egy rettegő kis állat. Tőlem is félt, alig tudtam
megnyugtatni, hogy nem akarom bántani. Etettem, itattam, ott tartottam.
Közben elegem lett abból, hogy Paolo hiteget csak és nem hajlandó
elárulni, hol van a lányom, ezért találkoztam egy régi, nagyon hűséges
emberemmel, illetve egy asszonnyal…
– Signora Madonna… – szúrta közbe Fiore.
Marcetti elismerően pillantott Marcóra.
– Hát mégis kiderített valamit, gratulálok! – mosolyodott el kissé
gunyorosan. – Igen, signora Madonnával, akivel megbeszéltem, hogy
néhány hűséges, megbízható emberrel elraboltatja Paolót. Ez meg is
történt, nagyon hálás vagyok érte neki, hisz valójában a legkönyörtelenebb
bandavezér ellen fordult, de megtette miattam, és Paolónak a haja szála
sem görbült … Ő azonban továbbra sem mondott semmit. Egy régi
szerződésre hivatkozott, amit kissé kapatos állapotban kötöttünk, és
aminek az volt a lényege, hogy elárulja nekem, hol van a lányom, én pedig
elmondom Doriának, hogy meggyaláztam, tönkretettem, és én öltem meg
az anyját. Nem traktálom a szerelmes történetemmel, azt mondom, én
vagyok az oka az édesanyja halálának. Tulajdonképpen én mindenképpen
rosszul jártam, de nem vettem komolyan ezt a szerződést, és később el is
felejtettem.
– Az is szerepelt benne, hogy végez magával – szólt közbe ismét Marco.
Marcetti felkapta a fejét.
– Honnan tudja?
– Láttam a szerződést. Ott van az Aldioni ház páncélszekrényében…
A báró Francescára nézett, mire az asszony megrázta a fejét.
– Signora Aldioni nem tudott róla, hogy kinyitottuk. Valójában
betörtünk – vonta meg a vállát Fiore.
– Ah, szóval akkor tényleg megvan… – bólintott Marcetti, és láthatóan
nem ütötte szíven, hogy Fiore betört az unokatestvére házába. – Abban az
időben engem nem érdekelt más, csak az, hogy megtaláljam Doriát. Az
életem árán is. Tulajdonképpen az életemnek nem is volt ára… Azt
gondoltam, mivel semmi konkrétum nincs benne, ha valaki megtalálja,
semmit nem bizonyít, és bizonyára ezt Paolo is tudja, ezért kidobta. De
akkor megvan… Épp ezért nem nyitottam ki a széfet, mert tudtam, mit tart
benne az unokabátyám. Semmit, ami kompromittálja, és semmit, ami
Doria nyomára vezet. Néhány váltót, és akkor ezt a nyomorult szerződést.
– És meztelen képeket signorina Albáról, illetve egy fotográfiát az ön
lányáról, Doriáról – szúrta közbe Marco.
– Valóban? – kapta fel a fejét a báró. – Van egy kép a lányomról?
Fiore bólintott.
 – És milyen?
– Álomszép – szólt közbe Rizzo.
– De szomorú vagy vidám?
– Egyik se… – felelte zavartan a nyomozósegéd, mert Fiore szúrós
pillantást vetett rá. – Olyan ártatlan kis virágszál.
Marcetti megcsóválta a fejét.
– Erről nem tudtam. És arról sem, hogy mocskos képeket készíttetett
Albáról. Erről még a lány se beszélt… Talán szégyellte…
– Visszatérve a szerződésre… – vágott közbe Fiore.
– Igen, azt írtuk le, ha nem tartom be az ígéretemet, akkor végzek
magammal… – sóhajtott fel a báró. – Ha nem végzek magammal, és
Doriának sem mondom el az igazat, akkor az unokafivérem felhasználja az
ügyészségi kapcsolatait, és mindent, amit én követtem el, és azt is, amit ő
követett el, a nyakamba varr. Megtehette, hisz az ő arcát éppúgy nem
ismerte egy-két emberen kívül senki, mint ahogy az enyémet sem,
ráadásul, aki véletlenül, sötétben látta, akár össze is téveszthette velem.
Azok az emberek, akik tudták, hogy átvette tőlem a hatalmat, nem
beszéltek volna. Paolo köztiszteletben álló üzletember volt, én azonban
egy olyan báró, akinek senki nem tudja, honnan származik a vagyona. Ha
kicsit utánanéznek… Szóval az unokafivérem nem mondott még mindig
semmit, pedig már napok óta ült a sötétben… Alba rendbejött, és
természetesen hazaengedtem, de minden nap találkoztam vele a
kaszinóban, és egy szolgát is ráállítottam, hogy figyelje, nehogy baja
essen. Mivel megígértem neki, hogy nem engedem többé, hogy bárki is
bántsa, és nem kell többé Paolót elviselnie, végül megbízott bennem és
elmondta, hogy ő az öngyilkos Palmieri gróf lánya, Regina, és az anyja
kényszeríti arra, hogy odaadja magát gazdag uraknak. Jobban kikérdeztem
a Paolóhoz fűződő viszonyáról is és megtudtam, hogy már korábbról
ismerik egymást. Ugyanis Regina ugyanabban az intézetben tanult, ahol a
lányom is tartózkodik. Az unokafivérem ott többször meglátogatta Doriát,
így, mint a lányom barátnője, Regina is találkozott vele néhányszor. Már
akkor észrevette, hogy másképp néz rá, mint szabadna… Mivel Palmieriék
elveszítették a vagyonukat, Reginának távoznia kellett az intézményből, és
amikor itt feltűnt, Paolo felismerte.
– Vagyis ön már tudja, hogy hol van a lánya, ezért nem járt a Salarióba
faggatni signore Aldionit?
– Igen. Néhány napja tudom.
– Mégis miért küldte hozzám signora Aldionit? Ennek semmi értelme.
– Nem én küldtem. Magától ment, miután nem tért haza a férje. De
mondja el ő maga…
Mindenki Francescára nézett. A nő dacosan felvetette a fejét.
– Tudni akartam, mi történt a férjemmel. Mert féltem. Ugyanis minden
vagyonunkat ő kezelte. Szó nélkül tűnt el, én pedig ott álltam pénz nélkül.
Amikor elmondtam Laurentinónak, hogy felbéreltem önt – nézett Marcóra
– nagyon dühös lett. Azon az éjszakán sok minden történt – enyhe mosoly
jelent meg a szája sarkában –, és Laurentino elmondta nekem a teljes
történetet. Mindig tudtam, hogy a férjem egy vadállat, noha a személyzet
előtt úgy viselkedett, mint egy úriember. Az ismerőseink is azt hitték,
csodálatos a házasságunk, és boldog lehetek, hogy egy ilyen gazdag és
tökéletes férjet fogtam ki magamnak. Az igazságot csak én tudtam, és ő –
nézett Marcettire újra, és megsimította a férfi kezét.
– És Lavino? – kérdezte Fiore. – Ő is a szeretője? Tudjuk, hogy hosszú
időt töltött önnél.
– Dehogy! – háborodott fel a nő. – Próbáltuk kitalálni, hogyan tovább,
és hogyan juthatnék pénzhez, ha nem kerül elő a férjem. Igaz, hogy Lavino
első pillanattól kedvelt, de soha nem engedte meg magának, hogy ezt
szavakba is öntse. A vágyakozó pillantásai pedig hízelegtek nekem,
különösen, amikor Paolo úgy bánt velem, mint egy szajhával. Soha nem
történt köztünk semmi, természetesen.
– És velem miért állt szóba? Még meg is bízott… – fordult Marco újra a
báróhoz.
– Tartsd közel magadhoz az ellenséget… Ismeri ezt a mondást? Közben
persze figyeltettem. Sajnos kiestem a gyakorlatból, ahogy a megbízható
embereim is, ezért időnként nyomát vesztették, de nagyrészt tudtam, merre
jár, sőt arról is tudok, hogy Regina itt van…
– Tudja?
– Persze – vigyorodott el Marcetti. – Igaz, hogy az embereim nem az
éles eszükről híresek, de azt azért hamar kiderítették, hová tűnt Regina.
Kifejezetten örültem neki, hogy a lány megtalálta az intézetet. Itt
biztonságban tudhattam, és pillanatnyilag erre volt a legnagyobb szüksége.
Később arra gondoltam, ha Doria már velem lesz, Reginát is magamhoz
veszem, hogy legyen a lányom társalkodónője… És bizony figyeltettem az
intézetet is, miután Regina bekerült ide. Tudom, hogy innen jött ki két
feketeruhás, akik összevagdosták Palmieri grófnő arcát. Igaz, hogy a
szerencsétlen árnyék elvesztette a nyomukat, de a grófnő végül az
emberemnek elmondta, hogy két vékony, feketeruhás alak volt, és a
hangjuk alapján minden bizonnyal nők. És sejtem, ugyanazok ölhették
meg a két nyomorultat a Salarióban is. Akik épp az én embereim voltak.
Ők vigyáztak Paolóra.
– Az ő helyükre vett fel bennünket Giro – bólintott Marco.
– Madonna elég rosszul döntött – húzta el a száját Marcetti –, de nem
nagyon volt választása. És be kell látnom, önök igazán jól játszhatták a
szerepüket, ha sem ő, sem Giro nem fogott gyanút. Igen megfogyatkoztak
a híveim a Salarióban, az ottaniakra meg nem lehetett bízni Paolót, mert
kiengedték volna. Akár hűségből, akár számításból. Tudták, hogy már övé
a hatalom, és sokkal kegyetlenebb nálam. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Visszatérve a két emberemre… Az egyik özvegy azt mondta, vékony,
fiatal fiú szúrta le a férjét, fekete ruhában, aki maszkot viselt. Vajon ki
lehetett az? Melyik kisasszony? Nella bizonyára nem, hisz velem volt…
Talán ön, signorina Rivera? Vagy valamelyik túlbuzgó növendék? Most
volt alkalmam megtapasztalni, mire képesek, ha harcra kerül sor… El
tudom képzelni, hogy megtanultak ölni is. Csak vegyük azt a nővért, aki
Paolo hátába állította a kést…
Nella a nővérére bámult, de Christina megrázta a fejét, majd felállt.
– Mit akar, signore Marcetti? – fordult a báróhoz.
– Én? – nézett rá elgondolkodva a férfi. – Nos… engedjenek el.
Földeljük el a kertben Paolót, majd hagyjanak békén. Tettem, amit tettem,
ezen már nem változtathatok. De évek óta nem én vezettem a bandát. Évek
óta az unokafivérem, a tisztességes, jómódú üzletember volt a Farkas…
Nem akarok mást, mint magamhoz venni végre a lányomat.
Christina eltöprengett egy pillanatig, majd előrehajolt.
– Ígéretet tesz, hogy nem bolygatja az emberei, és Palmieri grófnő
ügyét?
– Ígéretet teszek. A szívemre tenném a kezemet, ha nem lennék
megkötözve – fintorodott el Marcetti.
Christina felállt, és átsétált Luisa szobájába. Marco utánament és bezárta
az ajtót.
– Nincs sok választásunk – nézett a nő Fioréra. – Ha elengedjük,
vállaljuk a veszélyt, hogy egyszer megzsarol. Ha átadjuk a csendőröknek,
akkor ránk tereli a gyanút.
– Még egy lehetőség van – vonta össze a szemöldökét Marco. – Az,
hogy megöljük.
 Christina arca elsötétült.
– Nem. Nem ölünk meg senkit. Akkor meg kell ölnünk a nőt is – célzott
Francesca Aldionira. – És különben… én hiszek neki.
– Hiszel neki? – hökkent meg Marco. – Nem is ismered. Honnan tudod,
hogy igazat mond? Lehet, hogy az egész egy nagy hazugság, és valójában
signore Aldioni az áldozat.
– Nem hiszem – rázta a fejét az igazgatónő. – Regina is azt mondta,
Paolo Aldioni egy erőszakos gazember, és Marcetti jó volt hozzá.
Marco merőn nézte Christinát.
– Én sem akarok gyilkolni… viszont csak akkor lehetünk teljes
biztonságban.
– Ez egy üzlet, Marco. Ő nem beszél és mi sem. Nem érdekünk elárulni
egymást.
A férfi bólintott, bár nem úgy tűnt, hogy teljesen meggyőzte a nő.
Visszatértek a többiekhez.
– Nos… – pillantott Christina Marcóra, aki felsóhajtott, és bólintott. –
Akkor kérlek, vágjátok el a köteleit. Remélem, nem fogom megbánni…
– Nem fogja megbánni, signorina – dörzsölte meg a csuklóját a báró. –
Én biztos, hogy nem beszélek erről a néhány napról senkinek. És
Francesca sem, erről kezeskedem.
Christina nem a kereskedő özvegyére, csak a báróra nézett.
– Menjenek!… Signore Aldionit mi elintézzük. Az temeti el, aki
megölte.
– Köszönöm, signorina Rivera – hajolt meg könnyedén Marcetti. – És
higgye el, a legnagyobb gazemberek sosem a nyomornegyedből jönnek.
– Én aztán tudom – bólintott Christina.
A báró biccentett a többiek felé is, megfogta Francesca kezét, és elindult
vele kifelé. Nella megsemmisülten állt a szoba közepén, majd amikor
kiléptek az ajtón, utánuk futott.
– Báró úr! – ragadta meg férfi karját. – Nem akar mondani nekem
semmit?
Marcetti megállt, majd Francescát az ajtóban hagyva visszalépett
Nellához.
– Nem, most nem – kezdte halkan, talán azért, hogy a kereskedő
özvegye ne hallja, amit mond. – Rosszkor találkoztunk, signorina Nella…
Megértem, hogy a feladatát végezte, mégis hazudott nekem végig. És
nekem most megváltozik az életem. Vigyáznom kell Francescára és a
lányára, nem beszélve a saját lányomról. Francesca számít rám. Önnek
pedig itt az élete – mutatott körbe a szobában. – De… minden pillanat,
amit önnel töltöttem, tökéletes volt… Tökéletes lett volna, ha nem tudom,
hogy hazudik.
– Nem hazudtam… – mondta Nella megsemmisülve.
– De igen – mondta keményen a báró. – Láttam, hogy megpróbálta
kinyitni a szekretert, és a szobalány látta, hogy körbekutatja a házat… Kár.
Nagyon kár… Habár a második pillanattól tudtam, hogy signore Fiore
embere, mégsem voltam képes ellenállni a bájainak. Én is csak férfi
vagyok… – húzta el a száját.
Nella tartotta magát, de Christina látta, hogy egyre sápadtabb.
– Honnan tudta…
– Angelina Biscotti annak csicsereg, aki jobban megfizeti. Tartok tőle,
signore Fiorétól nem kapta meg azt, amit szeretett volna – mosolyodott el
szomorúan Marcetti. – Elmondta, hogy ne bízzak önben, mert egy kém.
Signore Fiore nevét nem említette, na de pillanatnyilag senki más nem
kémkedett utánam, csak ő. Nekem ennyi elég volt. És persze a Rivera
név… Francescának említettem, és ő azonnal rávágta az ön nővérének a
nevét. Érdekes összecsengés. Pedig amikor először megláttam… de
hagyjuk! Francesca vár rám, rettenetesen fáradt lehet. Isten áldja, signorina
Nella. Legyen boldog – biccentett, és otthagyta az összetört lányt.
Christina Nella mellé lépett, és átölelte, a húga azonban lassan eltolta
magától, és lerogyott az egyik székre.
– Mindennek vége – temette az arcát a kezébe. – Mindennek vége.
Christina nem tudta mivel vigasztalni. Marcóra nézett, aki széttárta a
karját.
– De a veszély elmúlt. Mostantól nyugodtan élhetünk, ez is fontos.
Nella felnézett.
– Nekem nem. Már mondtam… elmegyek.
– Hová mennél? Gondold át! Ne kapkodd el! – tette a vállára a kezét a
nővére.
Nella megrázta a fejét.
– Nincs mit átgondolnom. Oda megyek, ahová mindenki hitte, hogy
készülök. Megkérem a hercegnőt, hogy vigyen magával Bécsbe. Minél
messzebb leszek innen, annál jobb.
Felállt, és lehajtott fejjel, lassan kisétált az ajtón. Marco intett Rizzónak,
hogy menjen utána. Nyilván attól félt, hogy Nella összeesik.
– Ez szörnyű – nyögte Christina.
Marco megsimogatta a hátát.
– Nem olyan szörnyű. Nella Bécsben jól fogja magát érezni, és
bármikor hazajöhet. Leona is biztonságban van. Az intézet is biztonságban
van. Minden jó így, ahogy van.
– Nem – rázta a fejét a nő. – Meg kell változtatnunk néhány dolgot…
Többé nem megyünk éjszaka büntetni. Lám most is mi lett belőle…
– Azt nagyon helyesen teszitek – bólintott Fiore.
Christina a karjába simult.
– Ma itt alszol, ugye? Én már nem akarok nélküled aludni többé…
– Tudod mióta várom, hogy ezt mondd?
– Tudom, hát most mondom…
– Ideje volt – vigyorodott el a férfi, és átölelte a nő vállát.

VÉGE
Apósomnak, Ivković-Ivandekić Josipnak
 Naplóbejegyzés

1935. JANUÁR 3.

Az élettől el kell fogadnunk, amit ad. Néha nem is tehetünk mást. Gyakran
gondolok erre, annak ellenére, hogy mostanában lefoglal a vendéglő. A
munka közben azonban időnként megállok, és hagyom, hogy a
gondolataim a felszínre törjenek.
Ugyanilyen csendesen havazott 1915 telén is, azon a napon, amikor
anyám a jéghideg szobánk vetetlen ágyán ölébe vett. Ötéves voltam akkor.
Zavartan elmosolyodott és közölte, hogy nemsokára lesz új apukám, és egy
nagy házba költözünk. Ez félelemmel és bizonytalansággal töltött el, mert
számomra csak egyetlen apa létezett, és nem akartam helyette senki mást.
Amíg élt Szűcs István, az édesapám, minden olyan más volt. Még
Margo, az anyám is, akiből áradt a szeretet, amikor a férjére nézett,
hozzáért, vagy ahogy hozzá szólt. Az apám, ha meglátott engem, kitárta a
karját, hogy az ő Madárkája az ölébe repüljön. Amikor vasárnap
délutánonként az asztalra került a meleg szilvalekváros bukta, ahogy ettük,
a porcukor a nevetésünktől szállt a levegőben…
Aztán édesapám egy nyári nap, Palicson, a férfistrandon, felhevülve
hideg sört ivott a barátaival, és másnap ágynak esett. Az orvosok azt
mondták, hogy leforrázta a tüdejét. Két hét után – így magyarázták el
nekem a felnőttek –, elment föl az angyalokhoz. Hatalmas űrt hagyott
maga után.
Alig egy év elteltével jött aztán ez az idegen férfi, Grgo Neorčić. Nekem
már messziről úgy tűnt, hogy nem olyan selymes tapintású a haja, mint
édesapámnak, és bajusza volt, ami egész biztosan szúrt volna, ha
megpuszil. Amikor meglátott engem, bunyevácul{1} szólt hozzám: „Di si
mala?”{2} Én csak Margót néztem ijedten, mert nem értettem, mit kérdezett.
Ez az ember pár hónappal később feleségül vette őt, és onnantól
mindhárman Neorčićok lettünk. Anyám azt mondogatta nekem, higgyem el,
jó lesz így, ez csak egy név, sose lehet tudni… De most már mindegy is,
mert mióta férjhez mentem Stevanhoz, Mandić lett a vezetéknevem, és így a
most már hároméves fiunké is, aki József lenne, ha nem Josipnak
anyakönyvezik a szerbek…
A nevelőapám felbukkanása óta hívom anyámat majkónak. Annyiszor
mondta ezt így Grgo, hogy először azt hittem, viccesen Margót akar
mondani, és azért selypít, de megtanultam, hogy a bunyevácok így nevezik
az anyákat. Mindenesetre gyakran hívom őt Margónak is. Talán
öntudatlanul, mert így senki sem kérheti számon rajtam, hogy a mostohám
miért csak Grgo, és nem apa. Mivel ő csak egy-két szót tud magyarul, mint
„Szervusz”, és leggyakrabban – ahogy kiejti – „Ánya picsája!”, vagy
„Bássza meg a mácska!”, ezért itthon is mindig bunyevácul beszélünk. A
vendéglőben meg két-három nyelven, magyarul, bunyevácul vagy e kettőt
keverve, úgy, mint a vendégek is, igyekezve, hogy mindenkinek a kedvére
tegyünk.
Itt, Szabadkán, ahol annyiféle nemzetiség él együtt, nincs semmi
rendkívüli egy vegyes házasságban. Mégis: akkortól, hogy Margo
összekötötte az életét Grgóval, gyökeresen megváltozott az enyém is. Azóta
is gyakran elgondolkodom, ki vagyok én.
Eszti, aki magyarnak születtem. Először Szűcs, aztán Neorčić, aztán
Mandić… Így lettem félig bunyevác. Az Isten bocsássa meg majkónak,
hogy a Miatyánkot bunyevácul tanította meg nekem, így reggelenként,
esténként és vészhelyzetben az Očenaš-t{3} suttogom. Isten biztosan
megérti, mert a kettő szóról szóra ugyanaz, és mindegy neki, hogy a Szent
Rókus templomban magyarul vagy a Barátok templomában ezen a másik
nyelven imádkozunk…
Itt élünk az öregekkel közösen ebben a vendéglővel egybeépített házban.
Elférünk benne mindannyian, még a kisfiunknak – akit Józsikának vagy
Joškicének becézünk – is van külön szobája.
A vendéglősség korán a vénámba oltódott. Majkótól és Grgótól
gyerekkorom óta lestem el apránként a szakma fortélyait.
Anyámat soha nem láttam túlzottan boldognak. Akkor ragyogott csak,
amikor a vendéglőben szorgoskodott. Azt hiszem, hogy a korábbi háború,
az apám elvesztése, és a nélkülözés miatt lett neki mindennél fontosabb a
biztos megélhetés, amit Grgónak köszönhetett. Mégis felnéztem a majkóra
gondoskodó természete és vendégszeretete miatt.
Ahogy nyiladozott az értelmem, felfogtam, hogy a mostohaapámnak a
„Kedvenchez” vendéglő mellett a Topnička utcában egy másik üzlete is
van, amelynek az emeletén bordélyházat üzemeltet, amit a mai napig
szégyellek és helytelenítek. Azt láttam, Grgo azon igyekszik, hogy a
belvárosnak abban az eldugott, szűk utcájában – ahol ma is a ház falán és
az ablaküvegek mögött éjjelente vöröslő lámpafények gyúlnak ki – éjt
nappallá téve dolgoztasson vagy tucatnyi kéjnőt, a majko pedig jobb híján
folyton imádkozik.
De az eltelt húsz év alatt a mostohámmal mégiscsak összefonódott az
életünk, és minden jel azt mutatja, hogy végül én leszek az egyetlen
örököse. Sajnos, őt a mai napig nem tudtam teljesen elfogadni. A
Kedvenchez vendéglőt – szépen hangzik bunyevácul is: Kod Omiljeni –
mégis átvettük tőle Stevannal. Volt bennem emiatt visszás érzés, amit
tisztáztam magamban. Rájöttem, néha félre kell tenni a büszkeséget, ha
úgy néz ki, mindannyiunknak valami hasznos származhat belőle.
A majko nem buta asszony. Elmagyarázta Grgónak, érdemes nekünk
átadnia a vendéglőt. Mert ha ne adj’ Isten a Topnička utcaival valami
történne, ez legalább megmaradjon. Nem volt könnyű elfogadnom, de ha
már így alakult, a férjemmel úgy gondoltuk, mutassuk meg az embereknek,
mit tudunk. Adja Isten, hogy sikerüljön!
 ELSŐ FEJEZET

1935. JANUÁR 4.

A falióra hatot csengett. Odakint havazott, és lassan világosodott az égbolt.

Az éjszaka olyan hideg volt, hogy reggelre a pára ablaküvegekre fagyott
csipkéket mintázott. A szoba félhomályában Eszti visszazárta a szemét, és
a másik oldalára fordult a dunyha alatt. Kezét az ágy széle felé nyújtva
Stevant kereste, de már csak testének melegét érezte. Aztán a férfi
nadrágjának suhogásából – ahogy húzta magára – és a derékszíj csatjának
kattanásából tudta, hogy nem sokkal korábban kelhetett fel.
– Máris indulsz, Aranyom? – kérdezte álmosan, és lábát épp csak
kinyújtóztatta.
– Hozom a vendéglőbe az új székeket – lelkendezett a férfi, és elindult
kifelé, de az ajtóból még visszalépett. – Tegnap elfelejtettem mondani
neked, hogy ma benéz hozzánk Martin. Valamit meg kell beszélnem vele.

Stevan és Martin Lamić gyerekkoruk óta ismerték egymást. Együtt

nevelkedtek a tanyavilágban és testvérként ragaszkodtak egymáshoz akkor
is, amikor már kamaszodtak. Olyanok voltak, mint két egymásba
illeszkedő fogaskerék. Ami egyikükből hiányzott, ott volt a másikban.
Stevan akkor volt elemében, ha társaság vette körül – Martin jól meg
volt magában is. Szertornázott és szerette az állatokat, különösen a
lovakat, amelyek gond és baj esetén gyógyírt jelentettek számára.
 Eszti férje törődő és gondoskodó volt, aki a szeretetét ily módon tudta
leginkább kifejezni, a barátja viszont sármos és bátor. Ha tűzből kellett
volna kimenteni valakit, biztos, hogy Stevan kezdeményezett volna, de
Martin ugrik elsőként.
A két férfi olyannyira összetartozott és mutatkozott gyakran együtt,
hogy a palicsi Vigadóban, a bálokon, az emberek azt beszélték, az sem
lenne csoda, ha ugyanabba a lányba szeretnek bele.
Eszti egy ilyen összejövetelen barátkozott össze Anával, Martin
húgával. A legjobb barátnők lettek, és általa ismerte meg később Martint
és Stevant. Hamarabb történt meg a fordítottja annak, mint amit a bálban
híreszteltek. A fiatal lány lett szerelmes – titokban mindkettőjükbe
egyszerre.
Néha, amikor az utcán sétáltak és a fiúk közrefogták, két élet lehetősége
vetődött fel előtte újra és újra. Az egyikben Stevannal élt, mint a tökéletes
családanya, és látta, ahogy esténként a gyerekeik körbeülik az asztalt, ő
pedig elébük teszi a gőzölgő vacsorát. A másikban a szertornász férjjel, aki
támogatja felesége éppen kibontakozó festőművész karrierjét, és akivel
hétvégente nagyokat sétálnak, színházba mennek és hasonszőrű barátok
veszik körbe őket. Meg persze gyerekek. A férfi nem volt kifejezetten
szép, de a tekintetéből sugárzó kedvesség és titokzatosság úgy vonzotta a
lányt, mint a mágnes.
Eszti képtelen lett volna választani közülük. Összezavarodott, és nem
tudta, áldás-e vagy átok, hogy ő két férfihoz vonzódik. De nem akarta,
hogy őt is szájára vegyék az emberek, mint a főúti rövidáru-kereskedő
lányát, a szép és rafinált Cilkát – akinek az ajtaján egyik este a Furus
András, másik este a Lalo Tumbas jött ki –, ezért szigorúan őrizte a titkát.
Még Anának sem mondta el.
A két fiatalembert szinte egy időben sorozták be katonának is. Stevant
Újvidékre, Martint Kragujevácra. Végül Stevan – a seregbe való bevonulás
előtt – megnyerte őt gondoskodó szeretetével, miközben Martin egy
csekély jelet sem mutatott felé. Bár tőle is kapott leveleket, de a férfi csak
később vallotta be mit érez iránta – amikor Eszti és leendő vőlegénye
éppen elkezdték tervezgetni a közös jövőjüket. A lány erre már csak
egyféleképpen tudott válaszolni…
Aztán Martin az esküvő után eljegyzett valakit, aki okos volt és
talpraesett – még külsőre is hasonlított Esztire. Sötét hajú, zöld szemű, és
enyhén telt… Majd egy jelentéktelen megfázásból tüdőgyulladás lett, és a
lány meghalt. Martin évekig nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy
már nincs többé.
Eszti szívből szerette Stevant, de továbbra is finom szálak fűzték a
másik férfihoz. Bár tudta, hogy férjes asszonyként Martintól nem remélhet
semmit, mégis úgy érezte, a szívében mindkét férfi ott van. Néha
eltűnődött azon, vajon a másikéban ő még mindig benne van-e.

Lassan kinyitotta a szemét, és a még homályos falak hengerelt mintáit

nézte. De amint az aznapi teendőkre gondolt, gyorsan kikelt az ágyból,
megmosakodott és felöltözött. A pipereasztal fölötti tükörbe nézve
megijedt a látványtól. Mint egy hosszú vágás sebhelye, olyan volt az
arcába belenyomódott párna gyűrődése. De aztán megrázta a fejét,
megfésülködött, a haját laza kontyba tűzte. Arcát bepúderezte és vörösre
festette az ajkait. Az asztali piperék közt ott állt egy apró tégely, korommal
elkevert vazelinnel. Egy pálcikát nyomott a kencébe, és az arca jobb
oldalán lévő szemölcsöt megerősítette egy pöttyel. E nélkül soha nem
indult nap.
A gyerekre a még meleg ágyban feladta a kedvenc nadrágját, pulóverét,
körbepuszilgatta, és kézen fogva átkísérte Margóhoz. Kissé vacogott, ezért
magára terítette vállkendőjét.
A veranda felőli hátsó ajtón lépett be a vendégtérbe. Keserves látvány
fogadta. Idegesen a fejéhez kapott, és a hajába túrt. Két nap múlva nyitni
kellene, és a festők sehol. Jönnek, csak elakadhattak a havas úton –
nyugtatta magát.
Körbenézett. A dohányfüsttől elsárgult függönyök kupacokban hevertek
a fapadlón, a falak foltokban hámlottak, a lámpák búra nélkül árválkodtak
magukban. Poharak, étkészletek, evőeszközök mindenfelé faládákban.
Cigarettafüstszag keveredett festékszaggal, és rozoga létrák támaszkodtak
egykedvűen egymásnak, körülöttük vödrök, ecsetek és meszelők
szerteszét.
Azon törte a fejét, mit tehetne, mikor a konyha felől a személyzetet,
Miškót és Ilkát hallotta az edényekkel zörögni. Ilka jóval idősebb volt
nála, akár az anyja is lehetett volna. Halk szavú, alkalmazkodó bunyevác
asszony, sovány, mélyen barázdált arcú és már bajuszos. Margónak régóta
nélkülözhetetlen segítsége volt a vendéglő konyháján, ezért, miután a
fiatalok átvették az étterem vezetését, ő is velük maradt, akár a hűséges
Miško. Egy medvetermetű, öblös hangú férfi, aki az évek során
bebizonyította, hogy végtelenül diszkrét. Amit nem kellett, azt nem látta és
nem hallotta.
Eszti széles vigyorral az arcán dörzsölte össze a két tenyerét. Mindkét
embert előrehívta a konyhából, és hogy mind felmelegedjenek, kinyitott
egy üveg birsalmapálinkát – rakiját –, és fityókokba{4} töltötte ki. Éppen
felhajtották, amikor az utca felől kivágódott az ajtó, és a szél egy csomó
havat kavart be.
Eszti nagyot nézett, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Először azt
hitte, hogy Stevan érkezett, de annak barátja lépett be.
 A nő szíve, még ennyi év után is, amikor csak meglátta Martint,
hevesebben kezdett dobogni, és ettől mindig zavarba jött. Pedig nem volt
jellemző rá, hogy könnyen ki lehetett volna zökkenteni a nyugalmából.
Mindenesetre Miškót egy szerény mosoly kíséretében leszalasztotta a
pincébe az üres palackokat szétválogatni, Ilkát pedig sebtében hátraküldte
a konyhába.
Martinon is látszott – miközben egyik karjával a pultra támaszkodott és
hüvelykujjával simogatta a kézfejét –, hogy szintén feszeng. Eszti
összehúzta mellén a lecsúszni készülő vállkendőt, és hogy oldja a
hangulatot, elővett még egy fityókot. Mosolyogva töltött mindkettőjüknek.
A férfi visszamosolygott, és egyszerre felhajtotta, a nő azonban
összeszorította a szemhéját, és kortyonként, akadozva gurította le.
Szavak nélkül álltak egymással szemben, csak a pult nyújtózott el
hosszában közöttük. Kerülték a másik tekintetét. A konyhából az edények
csörömpölésének szakadatlan hangja szűrődött ki, ám ők hallgattak,
mintha a zajban elrejtőzve, egymás gondolataiba akartak volna férkőzni. A
nő mintha ugyanazt a csalódottságot látta volna felvillanni a férfi
szemében, amit évekkel korábban. Mikor megmondta neki, hogy már túl
késő. Bár, futott át rajta, talán nincs is így, csak a pálinka miatt látja
ilyennek. Ennek ellenére mégis keserédes érzés hatotta át, és mielőtt a
férfihez fűződő emlékképekben akaratlanul is elmélyült volna, még
egyszer töltött a karcsú üvegcsékbe. Azt is felhajtották, és utána tudott
csak megszólalni.
– Nemsoká jön az uram – jelentette ki olyan tárgyilagosan, mintha épp
azt mondta volna, hogy esik a hó.
Martin a kabátjának belső zsebéből előhúzta tárcáját, és megsodort egy
szál cigarettát. Eszti odanyújtott neki egy hamutálat. Nézte a másik vékony
csuklóját, amit a kabátujj szabadon hagyott, a finom vonalú kezet, amelyet
akkor érintett utoljára, amikor könnyek közt kimondta azt a két szót: „Túl
késő…”
A férfi közben szabad kezével a zsebében kotorászott. Az asszony
halványan elmosolyodott, és a fiókból előhúzott gyufát. Meggyújtotta, és
két könyökével a pultra támaszkodva előrehajolt, egészen közel Martin
halványpiros arcához, hogy odanyújtsa a tüzet. A vállára terített kendő
megindult lefelé a hátán, és szabadon hagyta a megszokottnál is mélyebb
dekoltázsát.
Martin hátrahőkölt, de tekintete megakadt Esztin. A nő zavarában
hangosan felnevetett, amikor észrevette.
– Ne haragudj, nem szoktam ennyit inni – magyarázkodott, és
ügyetlenül, mintha a keze is akadozna a rakijától, húzogatta vissza magára
a kendőt. Jó, hogy ezt Stevan nem látja – gondolta, kifújva magából az
összes levegőt.
Martin hallgatott, arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd
elfordította fejét jobbra a fal felé, és hosszan beleszívott a cigarettájába.
Eszti kissé megtántorodva egyenesedett fel, és a másik oldalra nézett.
Stevan ott állt mellettük, sapkája feltolva a feje tetejére. A nő egy
pillanatra megdermedt, kezével hullámos hajához kapott, aztán lassú
mozdulattal összefogta a négy fityókot, és eltolta őket maga mellől.
– Tölts még a barátomnak! Látom rajta, hogy szüksége van rá. És
nekem is – mutatott a férje először az italra, aztán Martinra, akinek
átkarolta a vállát, és félrevonult vele az egyik asztalhoz.
A beszélgetés végeztével a látogató odament a pulthoz és higgadtan,
mintha azt közölte volna, hogy elállt a hóesés, megköszönte az italt, és
távozott.
– Jók lettek az új feliratok – vetette oda Stevan a feleségének, aki
értetlenül nézett vissza rá. – Vagy nem vetted észre, hogy a díszfestők
felrakták az új cégtáblákat? Mint azt sem, hogy ki volt a fél melled. Jó,
hogy a vendégeknek egy kicsit kirakod, de neki is? Pont neki? A
barátomnak? – Egyre jobban emelte a hangját.
– Ja, hogy ez a baj! – kapott nevetve a fejéhez Eszti.
– Ez egyáltalán nem nevetséges. Te mit szólnál, ha én is…?
– Igen, véletlen volt – szakította félbe az asszony, és indulatosan
meglendítette a karját. – Mi ütött beléd? Te is kedves vagy a nő
vendégekkel!
– Mi a francot tehetnék? – vágott vissza amaz elvörösödött fejjel. –
Azok nem a barátaim. Hanem… vendégek.
Eszti jobbnak látta, ha inkább hallgat, és előbb saját magát nyugtatja le.
Tudta, hogy Stevan olyan, mint egy bika: erős, szívós, sokáig tűr, de
legjobb nem felhergelni.
Kimelegedett, és levette magáról a vállkendőt. A férfi háta mögé lépett,
átkarolta a derekát, majd puhán belecsókolt oldalt a nyakába. Stevan teste
megfeszült, próbálta az asszony kezét lefejteni magáról, de az eléje fordult.
Amikor rámosolygott a férfira és két karját átvetette a vállán, majd telt
mellét a mellkasához szorította, annak elernyedt karja jelezte, hogy
megadja magát.
– Nézd, itt vagyok neked, Aranyom – súgta fülébe csengő hangon a nő,
és a férje kezét megfogva a mellkasára helyezte, majd lejjebb csúsztatta a
melleire, a derekára, végül állát gyengéden a férfi vállgödrébe fektette. És
élvezte, hogy utána Stevan – mintha először fedezné fel a hajlatokat és
domborulatokat egy női testen – újra végigsimogatta a fenekétől a derekán,
a lapockáján, a mellén át a füle tövéig. De csak egyszer, mert alig ért
végig, megnyikordult a veranda felőli ajtó, és belépett rajta a majko,
jelezve, hogy megjött Színes István a mindenes, akire már reggel óta
vártak.
Eszti, ahogy kiszabadult férje karjából, kisietett a nyitott verandára és
jólesően szívta be a hószagú levegőt, hogy kitisztuljon a feje, mielőtt
megjelenik anyja öreg barátja előtt. Kívülről, a konyhaajtó üvegén
keresztül a testes Margo és a nála még ülve is jóval alacsonyabbnak látszó
sovány férfi – fityókkal a kezükben és kipirosodott arccal – különös párost
alkotott. Tetézte a látványt, hogy olyan felszabadultan nevetgéltek, mint
gyerekek a vándorcirkuszban a bohócon. Az asztalon lévő literes üveg
csak félig volt itallal, bár ő úgy emlékezett, hogy előző este még teli volt.
Nézte a két öreget és arra gondolt, ha Grgo látná őket, kétségtelen, hogy
ő is féltékeny lenne, akárcsak előtte Stevan. Lehet is, mert vele a majkót
soha nem látta ilyen vidámnak. De Grgo nem jelenhetett meg most, mert
kora délelőtt általában aludt. A Topnička utcából hajnal előtt ritkán tért
haza.
Kislány volt, amikor először találkozott Színessel. A férfi még most is
frissen borotválta az állát, citromos arcvizet használt, és hajolajjal
hátrafésült haja és vékony bajusza ugyanolyan volt, mint húsz évvel előtte,
csak szinte teljesen kifehéredett. De az olajtól fényes kalapja aznap is
mellette a széken, egy újságpapíron feküdt. Hetente, néha gyakrabban is
megjelent náluk a Margo listáján összeírt dolgokkal: zöldségek, kakaó,
cukor, mosószappan és kávé, cigaretta… Bármit beszerzett, amit az
asszony kért, még rugós habverőt vagy selyemharisnyát is. Sose kérdezték
honnan. Gondolták, bizonyára valamilyen alkalmi vételből…
Margo elmagyarázta a férfinak, hogy a fiatalok átvették a vendéglőt, és
Színes biztosította Esztit szolgálatairól, nyomatékosan hozzátéve, hogy
bármiben számíthat rá, akár a listán kívül is. A fiatal nő egyelőre nem
igazán tudta, mi lehetne az, ahol még jól jöhet a férfi segítsége.
Aztán a nap folyamán megérkeztek a festők, és befejezték a munkát. A
személyzet takarított és rendet rakott, az új székek is elfoglalták helyüket,
és a pincéből előkerült egy tucat festmény, amelyet Eszti még
gyerekkorában festett. Tízéves volt, amikor egy versenyen a bírák azt
mondták, hogy tehetséges, és Belgrádba, a festőakadémiára irányították.
Bánatára a szülők nem akarták, hogy távol legyen tőlük. Így aztán,
miközben teltek az évek, szép lassan feladta az álmát. De néha még eszébe
jutott, és olyankor azt gondolta, amit a horvátok arrafele mondogatni
szoktak: Malo sutra… Majd egyszer. Talán egy álomban…

Este mindketten fáradtan kerültek ágyba. Eszti egy széles selyemsálat

tekert a hálóinge fölé, amely betakarta a mellkasát, a vállát és a nyakát.
Férje a Subotičke Novinét{5} tartotta maga előtt, amikor befeküdt mellé.
– Ehol ni, ezt akartam elolvasni. Beszélték, hogy ez a Hitler miket
művel. Németországhoz csatoltak valami területet. – A férfi rábökött a
cikkre.
– Tényleg? – kérdezte álmosnak tettetve magát a nő, és felé fordult.
A vendéglőben a futótűzként terjedő helyi pletykák mellett állandó téma
volt a politika, de Esztit csak annyira érdekelte, amennyire őt személyesen
befolyásolta. Stevan sem bonyolódott bele mélyen, de szerette tudni, mi
történik a világban. Ezért elejétől a végéig elolvasta a híreket, és ha Eszti
mellette volt, kommentálta is.
– Ja, igen. Itt írja, hogy a Saar-vidéket, aminek a lakossága tömeges
tiltakozással reagált a francia elnyomásra, és így tovább, és így tovább… –
mormolta. – A nép szavazott, hogy Németországhoz csatolják – fejezte be
nyomatékosan.
– Érint ez minket? – kérdezte Eszti, és átvetette lábát a férje derekán, de
az nem reagált rá.
– Hát, nem – felelte elgondolkodva. – Bár hasonló helyzet volt már
errefelé is, de ezt inkább hagyjuk. Mindenfélét beszélnek, ki tudja, mi lesz
még itt – tette hozzá, aztán összecsukta az újságot.
– Naná… – suttogta a nő, és a férfi fölé hajolt, annak mellkasát
simogatva.
– Mi ez a nyakadban? – húzta össze sűrű szemöldökét Stevan, és
odakapott az asszony felsőtestét teljesen eltakaró sálhoz. Eszti
felegyenesedett, mint a hőségben lekonyult virág az eső után, és elkezdte
magáról lassan letekerni a kelmét, amíg elő nem bukkant a mellét
sejtelmesen láttató, vékony pántos kombiné.
– Na ne! – nyögte Stevan, és keze azonnal becsúszott a fehérnemű alá.
Végighúzta a nő derekán, közben hüvelykujjával megérintette a mellét,
aztán szorosan magához vonta. Az asszony érezte, ahogy a férje ágyéka
megfeszül. Akkor magukra húzta a dunyhát, lefordult oldalra, és átadta
magát a másiknak.

Ahogy másnap felébredt, kezét az ágy széle felé nyújtotta, és még ott
találta férje testének melegét. Álmosan kászálódott ki a paplan alól,
felöltötte meleg köntösét, és a fagyos verandán, a reggel sötétjében
átballagott a vendéglőbe. A kis ajtó üvegén keresztül látta odabent a
lámpák fényét. Óvatosan nyitott be. A búrák a helyükön lógtak, a képek a
falon, tökéletes hangulatot adva a vendéglőnek.
Csend volt. A meleget sugárzó kályha mellé állt, kezét közel tartotta
annyira, amennyinél még el tudta viselni a forróságot. Korán volt még, a
személyzet csak egy óra múlva jött, de Stevan már begyújtott, és Eszti
imádta, hogy olyan gondoskodó.
Ahogy a kezét jólesően melengette, a sörcsap irányába pillantott. Egy
lapos, fényes tárgy csillant meg a pulton. Amikor közelebb ért hozzá látta,
hogy Martin cigarettatárcája az. Elmosolyodott. Magához vette, és két
tenyerében úgy tartotta, mint egy átfázott kismadarat, amíg meg nem
melegedett. Ujját oda-vissza végigsimította a doboz fedelére vésett vékony
indamintán, mielőtt a zsebébe csúsztatta, hogy majd később odaadja
Stevannak, hogy juttassa vissza a barátjának.
{1} A horvát nyelv egyik dialektusa.

{2} Hogy vagy kislány?

{3} A Miatyánk imádság bunyevácul.

{4} Bácskában és a Dél-Alföldön használt keskeny nyakú 2 vagy 3 cl-es üvegfiola.

{5} A szerb nyelven megjelenő Szabadkai Hírlap.

Tartalom
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
Könyvajánló
Kiadói utószó