Jill Mansell

Nem zörög a haraszt

Tilly Cole belevaló, szókimondó lány, és egyáltalán nem szokása
halogatni a döntéseket. Amikor elhagyja őt a barátja, Tilly elutazik
pár napra vigasztalódni Roxboroughba a legjobb barátnőjéhez.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve ott marad a kisvárosban.
Hiszen a vidéki élet nyugalmas, egyszerű és őszinte. Tehát az
ideális megoldás Tilly számára. Vagy mégsem?

Hamar kiderül, Roxborough nem egy átlagos kisváros. Jóval inkább

a pletykák és a rivalizálás melegágya. Ennek pedig a legfőbb oka a
szexis agglegény, Jack Lucas. A pasi totál ellenállhatatlan: okos,
kedves, figyelmes és bezsongatóan jóképű. Nem csoda, ha a nők
megvesznek érte.

Jack egy idő után szemet vet Tillyre. Ám vigyázat, mert a férfiról
mindenki azt rebesgeti, megrögzött nőfaló, és amint ágyba vitte
aktuális hódítását, máris továbblép.

Tillynek esze ágában sincs új trófeának lenni Jack gyűjteményében.

De jól dönt-e, ha a pletykákra hallgat? Vagy pont ebben az esetben
kihagyja élete nagy szerelmét?

Jill Mansell az egyik legnépszerűbb angol írónő. Regényeit

életszerű helyzetek, csavaros történetek és humoros csattanók
teszik letehetetlenné. Műveit eddig több mint 5 millió példányban
adták el, stílusát a kritikusok Marian Keyes, Sophie Kinsella és
Nora Roberts könyveihez hasonlítják. Magyarul megjelent kötetei:
Szerepcsere, Az első az utolsó?, Újrakezdés, Szólóban, Miranda
nagy tévedése, Vegyespáros, Keresd a párod!, Titkok közt.
 A mű eredeti címe:

Rumour Has It

Copyright © Jill Mansell 2009

Fordította: Béresi Csilla 2015

Magyar kiadás © 2015 Kulinária Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.

Szerkesztő: Bordás Veronika

Korrektor: Lovass Gyöngyvér

Borító: Dawn Pope

Borítóillusztráció: Nina Chakrabarti

© 2009 Sourcebooks Inc. Used with permission.

Elektronikus változat: Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-9905-58-0 (epub)

ISBN 978-963-9905-59-7 (mobi)

Apunak, szeretettel
Első fejezet

Milyen fura, hogy az ember menten megérzi, ha valami nagy gáz van, amint
kinyitja a lakása ajtaját.
Tilly megállt a küszöbön, kezével a villanykapcsoló után tapogatott. Így, egy
hideg, februári csütörtök estén, munkából hazatérve tulajdonképpen semmi rendhagyót
nem lett volna oka feltételezni.
Ám ez az este valahogy más volt. Érezte.
Felkattintotta a villanyt, a lakásban szétáradt a fény.
És igen, ez volt a bizonyos rejtélyes hatodik érzék! Azért látta másnak a lakását,
mert a hallból eltűnt a szőnyeg.
Hol a szőnyeg?
Csak nem öntötte le valamivel Gavin? Tilly a nappali felé igyekezett, léptei
hangosan kopogtak a csupasz parkettán.
Mi folyik itt?
Körülpillantott a szobában, hogy leltárba vegyen mindent… pontosabban
mindennek a hiányát. Ezek szerint hihetetlenül válogatós betörőket fogtak ki, vagy
pedig…
Gavin egy levelet hagyott a kandallópárkányon. Feltehetően valami
illemtanszakértővel is konzultált előtte: „Kedves Nagyokos Kisasszony! Azt tervezem,
hogy minden előzetes értesítés nélkül elhagyom a barátnőmet. Hogyan magyarázzam
meg neki, miért?”
Amire Nagyokos Kisasszony vélhetőleg így felelt: „Kedves Gavin, szegény fiú! A
jelen helyzetben a követendő viselkedés az, hogy kézzel írott levelet hagyunk hátra. Nem
e-mailt írunk, és semmiképpen sem SMS-t, ezt mindenképp tartsa észben! Helyezze a
levelet a kandalló tetejére, ahol nem lehet nem észrevenni.”
Tilly villámgyors leltárt csinált. Mi más történhetett, mint hogy Gavin hirtelen
elköltözött?
Miért maradt volna különben a lakásban a DVD-lejátszó – az övé –, és miért
hiányzik a tévé, ami Gaviné? Miért kelt lába a DVD-k háromnegyedének, a háborús
filmeknek és a sci-fiknek, és miért csupán az érzelgős, könnyfakasztó romantikus
vígjátékok nem tűntek el? Miért nincs itt a kávézóasztal – Gavin anyjának ajándéka –,
amikor…
– Tilly? Hú, de jó! Csak én vagyok…
A francba, nem zárta kulcsra az ajtót! Ezért jöhetett utána Babs, a
szomszédasszony a lépcsőforduló túloldaláról, méghozzá lábujjhegyen pipiskedve.
Mintha bizony a csöndes osonás elfogadhatóvá tenné, hogy mások lakásában
kotnyeleskedik!
– Szia, Babs – fordult feléje Tilly. – Elfogyott a teád?
Hátha üzenetet hozott Gavintől – futott át az agyán.
Netalán Gavin megkérte, hogy Babs nézzen rá, jól van-e.
– Nem, drágám, tele vagyok teával. Csak látni akartam, hogy vagy. Jaj, te
szegény! És én még azt hittem, hogy ti ketten boldogok vagytok!… Nem is álmodtam,
hogy ez lesz! – Ahogy Babs megrázta a fejét, haragoszöld fülbevalói hangosan
megcsörrentek. – Desmond meg én álompárnak gondoltunk titeket. És közben Gavin erre
készült! Te drága! Elmondhattad volna, tudod, mennyire jó hallgatóság vagyok.
Még hogy jó hallgatóság!
Babsnek a pletyka volt az élete, első számú hobbija, a védjegye. Ugyanakkor nem
lehetett nem szeretni… aranyszívű teremtés volt, csak éppen a tolakodó, minden lében
kanál fajtából.
– Elmondtam volna én, ha tudok róla – felelte Tilly.
– Atyavilág! – visított fel Babs. – Azt akarod mondani, hogy…
– Gavin lelépett. Ha nem, hát elrabolták – nyúlt Tilly a kandallópárkányra állított
levél után.
– Láttam délután, hogy egy költöztető furgonba pakolja a holmiját. Nem
emberrablók vitték el. Csak a szülei voltak vele – tette hozzá Babs.
Másnap este Tilly vonata megállt Roxborough város pályaudvarán. Péntek volt,
negyed nyolc, és mindenki hazafelé igyekezett.
Engem kivéve, én elmenekülök az otthonomból – gondolta Tilly.
Erin várta a peronon, a hideg ellen élénk rózsaszín kabátba burkolózva. Hevesen
integetni kezdett, mikor felfedezte barátnőjét a vonat ablakában.
Tilly menten jobban érezte magát. El se tudta volna képzelni az életét Erin nélkül.
Tíz éve nehezen tudta eldönteni, hogy a liverpooli vagy az exeteri egyetemre menjen-e.
Ha akkor Liverpoolt választja, sosem találkoznak. De Exeterbe ment – részben a tenger
közelsége miatt, részben pedig azért, mert egy barátjától történetesen azt hallotta, hogy a
város tele van jó pasikkal. Ott ismerte meg Erint; a koleszban a szomszéd szobában
lakott. Ők ketten az első naptól kezdve remekül kijöttek egymással. Fura volt
belegondolni, mi lett volna, ha mégis Liverpoolban köt ki. Ez esetben másvalaki lenne a
legjobb barátnője, talán egy magas, sovány sportlédi, mondjuk egy Monica nevezetű.
Istenem, még belegondolni is milyen képtelenség!
– Uff! – szusszant fel Erin, mikor Tilly alaposan megölelgette. – Minek
köszönhetem ezt az érzelemkitörést?
– Örülök, hogy nem egy Monica nevű sportlédi vagy.
– Huh, még csak az kéne! – borzongott össze Erin a gondolatra, aztán belekarolt
Tillybe. – Gyere, menjünk haza! Karamellpudingot csináltam a tiszteletedre.
– Látod? – ragyogott fel Tilly képe. – Monica soha nem venne ilyet a szájára.
Inkább valami ilyesmit hallanál tőle: „Menjünk, fussunk le tizenöt kilométert, attól majd
felvidulunk.”
Erin egy ódon házban lakott. Ugyanolyanban, mint amilyenek rendetlen
összevisszaságban szegélyezték Roxborough főutcáját. Az egyszobás kis garzon az
emeleten volt, a fölött a bizományi ruházati üzlet fölött, amelyet Erin hét éve vezetett.
Nem egészen erre a munkára vágyott, amikor jelesre végzett az exeteri egyetem francia
szakán. Párizsba készült fordítónak. Erről az álmáról azonban le kellett tennie egy
hónappal a huszonegyedik születésnapja után, amikor az édesanyja váratlanul agyvérzést
kapott. Maggie Morrison egyik napról a másikra okos, energikus régiségkereskedőből
elesett, feledékeny öregasszonnyá vált, aki árnyéka volt csak régi önmagának. Erin
összeomlott. Feladta álmai állását Párizsban, és visszaköltözött Roxboroughba, hogy az
anyját ápolja. Mivel semmit sem konyított a régiségekhez, használtruha-bolttá alakította
át az üzletet, és mindent elkövetett, hogy Maggie gondozását össze tudja hangolni a
kenyérkeresettel.
 Az első agyvérzést három évvel később követte a második; Maggie ezt már nem
élte túl. Erinben a veszteség érzése megkönnyebbüléssel vegyült, amit azonnal bűntudat
követett. Roxborough azonban épp felvirágzóban volt. Erin, aki egyfolytában Párizsba
vágyott, rájött, hogy nem akar többé elmenni innen. Ez a patinás hajdani vásárváros
remek hely volt. A lakók törődtek egymással, igazi közösséget alkottak. Ráadásul az üzlet
is jól ment. Erin boldog volt itt, megbecsülték – miért hurcolkodjon akkor tovább?
Most pedig, négy év múltán még több oka volt a maradásra. Egyelőre azonban
nem szándékozott beszámolni erről Tillynek, akit teljesen kiütött Gavin aljas húzása.
Tapintatlanság lett volna, ha Erin előhozakodik a saját boldogságával.
– Felhívtam ma délután – mondta Tilly két kanál karamellpuding között. –
Hihetetlenül görény alak! Nem merte a szemembe mondani, hogy szakítani akar, jobb
ötletnek látta, ha egyetlen szó nélkül lelécel. Visszaköltözött a szüleihez. Sajnálja a
dolgot, de úgy érezte, nincs jövője a kapcsolatunknak. Gondolt hát egyet, és lelépett! –
csóválta a fejét hitetlenkedve. – Én pedig itt maradtam a lakással, amit egy fizetésből
képtelen vagyok fenntartani. Albérlőt sem kereshetek, mert csak egy hálószoba van. Ezt
nevezem én önzésnek!
– Sírtál volna, ha nyíltan a képedbe mondja, mire készül?
– Hogy mi? Istenem, honnan tudjam! Talán igen.
– Talán? Ha valaki őrülten szerelmes, aztán dobja az imádottja, az a minimum,
hogy megsiratja – nyalta le a kanalát Erin, amellyel aztán Tillyre mutatott a nyomaték
kedvéért. – Több vödröt tele kellett volna sírnod.
Tilly dacosan nézett rá.
– Nem okvetlenül. Belül is hordozhatom a lelki sebeimet.
– Nem, a vödrök ilyenkor nélkülözhetetlenek – kötötte az ebet a karóhoz Erin. –
Éppen ezért gyanítom, hogy nem is tört össze annyira a szíved. Éppenséggel meg is
könnyebbülhettél, hogy Gavin lelépett. Talán a lelked mélyén te is ezt kívántad, csak nem
volt bátorságod szakítani.
Tilly elpirult, de hallgatott.
– Látod, hogy igazam van! – kurjantott fel Erin elégedetten. – Ugyanazt játszod el
most, mint egykor Mickey Nolannel. Eleinte nagy volt a szerelem, aztán ráuntál, de nem
tudtad, hogyan dobjad anélkül, hogy megbántsd. Ezért mind jobban eltávolodtál tőle, míg
végül szegény magától is rájött, hogy a kapcsolatotoknak annyi. És ott volt Darren Shaw
is – jutott hirtelen az eszébe. – Őt is pontosan így tetted lapátra! Ne is tagadd!
Lelkiismeret-furdalásod van a szakítástól, ezért teszel róla, hogy a fiúid szakítsanak
helyetted. El sem hiszem, hogyhogy nem jöttél erre rá eddig!
Tillynek tényleg világosság gyúlt az agyában.
– Igazad lehet – ismerte el.
– De még mennyire, hogy igazam van!
– Beszéltem neked valaha is Jamie Dalstonról?
– Miért, vele is ezt művelted?
– Nem. Néhány hétig jártunk csak tizenöt éves koromban, aztán rájöttem,
mennyire fura alak, ezért ejtettem. – Tilly elhallgatott, és emlékei után kutatva a kandalló
lángjaiba bámult. – A dolog akkor mérgesedett el igazán, amikor Jamie nem akart
szakítani. Szünet nélkül hívogatott, és az utcánkban lesett rám. Ha elmentem valahová, a
nyomomba szegődött. A születésnapomra meg méregdrága ékszert küldött. Anyu vitte
vissza az ő anyjának. Rendőrségi ügy is lett a dologból. Nem tudom pontosan, mi történt,
azt hiszem, úgy lopta a pénzt az ékszerre. A családja néhány hét múlva elköltözött, és
soha többé nem hallottam róla, de előtte totál beijedtem. Azóta is a frász kerülget, ha a
lapokban arról olvasok, hogy egy csajt üldözni kezd a volt fiúja. Talán ezért is hagyom a
pasikra a szakítást. Így kisebb az esélye, hogy rám akaszkodjanak.
– Ahogy látom, még örülsz is neki, hogy Gavin elment – jegyezte meg Erin.
– Nem működött ez sehogyan sem. Olyan begyöpösödött alak, kezdtem
csapdában érezni magam mellette – vallotta be Tilly. – Az anyja viszont folyvást azzal
etetett, milyen jó fogás a fiacskája. Nem volt szívem a képébe vágni, hogy biztosan az,
csak éppen halálosan unalmas.
– De hát össze is költöztetek – csodálkozott Erin. – Az első pillanattól unalmas
volt?
– Hát éppen ez az! Nem is tudom. Bizonyára unalmas volt, de ügyesen titkolta.
Látod… tényleg… csak azután tudtam meg, hogy egy repülőgép-modellező kör tagja,
miután összebútoroztunk. És arról is elfelejtett nekem beszámolni, hogy önkéntes
harangozó. Egek, hogyan élhettem valakivel fél évig, aki titokban templomi harangokat
kongat?
– Tudod, mit, járjunk egyet! – kezdte Erin leszedni az asztalt. A hangja
vigasztalón csengett. – Közben elállt az eső. Menjünk le a pubba.
Második fejezet

Azért is volt jó a főutcának ebben a végében lakni, mert a Lusta Lajhár nevű pub
a túlsó végén állt. Egyrészt elég távol ahhoz, hogy ne kelljen füldugóval átvészelni a
karaokeestek időpontját, másrészt viszont elég közel a gyors hazatántorgáshoz. Tillynek
tetszett a hely, a sokféle vendég és a vidám pincérek is. A legjobban pedig az, ahogyan a
tulaj, Declan a szakításról szóló beszámolóját fogadta:
– Annak a hapsinak nincs ki a négy kereke – vetette oda könnyedén. – Gyere,
költözz hozzánk Roxboroughba! Friss vidéki levegőt szívhatnál, és vedelhetnéd az
almabort… az ám az itóka!
– Kösz, de én városi lány vagyok – vigyorodott el Tilly.
– Ilyet mondani! Hiszen város ez is!
– Londonra gondol – tolmácsolt Erin.
– Cudar egy hely az! – rázta a fejét Declan iszonyodva. – Itt sokkal kellemesebb.
– Oda köt a munkám – mentegetőzött Tilly.
Declant ez nem hatotta meg.
– Á, a munkád! Miért, mit dolgozol? Te vagy a miniszterelnök? Vagy a BBC
vezérigazgatója?
Erin rácsapott a kezére.
– Szállj már le róla, Declan!
– De legalább a mi újságjaink valódi hírekről szólnak – vágott vissza Tilly, a helyi
lapra mutatva, amit a férfi éppen nézegetett. Igazából tetszett neki Declan gunyoros
stílusa, de nem hagyhatta annyiban a dolgot. – Mert mi áll ennek a legelső oldalán?
Tehenek rekedtek a legelő kerítésén! Ez nálatok a vezércikk?
– Ez. És nem örvendetes-e, hogy nem terroristák és gyilkosok tartanak
rettegésben bennünket? – kacsintott rá Declan. – Ezért is szeretek itt lakni. Egyébként
harminc évig éltem Londonban.
– És mi lett szegény tehenekkel? – hajolt át a pulton Tilly, hogy belepislantson az
újságba, Declan azonban elrántotta előle.
– Abból nem eszel! Aki leszólja a szalagcímeinket, az nem érdemli meg, hogy
elolvassa a folytatást. Nem árulom el, hogyan lett vége a szívszaggató sztorinak, hogy a
tűzoltók mentették-e ki szegény tehénkéket, vagy helikopterrel emelték le őket a
kerítésről.
De két órával később, mikor a lányok távoztak, Declan engesztelésképpen Tilly
hátizsákjába csúsztatta az összehajtogatott újságot.
– Tessék, csemegézz belőle – mondta. – Ha nem is az Evening Standard, megvan
a maga bája. Bizonyos értelemben egyenesen lenyűgöző!
Másfél üveg almabor után Tilly nehezen tudott úrrá lenni a nevethetnékjén, de
valahogy mégis sikerült kordában tartania az arcizmait.
– Á, értem már, miért rúgtak ki Londonból. Elegük lett a rossz vicceidből.
– Eltaláltad, barátocskám! És örülök, hogy így történt. Valójában örök hálára
köteleztek.
A lányok hazafelé jöttek rá, hogy farkaséhesek, így betértek az utca végi
bisztróba. Sorban állás közben Tilly kinyitotta az újságot, és megtudta, hogy a Mabel
nevű fekete-fehér tehenet valóban a tűzoltók mentették meg. Ez igazán megnyugtató.
Sokkal szörnyűbb lett volna, ha szegény pára ott lelte volna halálát a rácson, s éhes borja
hiába rítt volna utána…
– Jaj, bocs, egy foltos tőkehalat kérek hasábburgonyával, meg egy adag
közönséges tőkehalat – tért magához Tilly merengéséből.
Útban hazafelé mohón kicsomagolta a halát, de mivel tűzforró volt, a panírt
kezdte lecsipegetni róla.
– Mmmm!
– Én majd otthon eszem meg az enyémet – mondta Erin.
– Nehogy már! Ez olyan öreges! A büfékaját az utcán a legjobb befalni!
– Huszonnyolc éves vagyok! – jelentette ki Erin boldogan. – A végemet járom.
Ahogyan te is.
– Ne szemtelenkedj! – vágott hozzá egy falatot a barátnőjéhez. – Igenis fiatal
vagyok, szinte hátulgombolós.
Két kamasz fiú kelt át épp az úttesten. Meghallották, mit mond, felhördültek, és
oldalba bökték egymást. Tilly hallotta, amint az egyik azt morogja a foga között:
– Azt csak szeretnéd, kisanyám.
– Az isten szerelmére! – tárta szét a karját méltatlankodva Tilly. – Miért engem
cseszeget ma este mindenki? Huszonnyolc éves vagyok, éppen a legszebb korban.
– Két év múlva harminc leszel – vigyorgott rá kajánul az egyik fiú. – Az már a
végelgyengülés.
– Igenis mindent meg tudok csinálni, amit te! Kis csipszar! – pöccent be Tilly.
– Lássuk! Pisild le a falat!
– Vagy ezt csináld utánam! – mondta a haverja, és könnyedén átugrotta a büfé
előtt álló kukát.
Na, ez már más beszéd volt. Ha a falat nem is tudná lepisilni, a magasugrás
egyenesen Tilly specialitása volt. Igaz, túl rövid volt hozzá a szoknyája, de mit számít?
Erin kezébe nyomta a halas papírzacskót meg a krumplit, és nekifutott a kukának.
Úgy süvített át fölötte, akár egy profi balett-táncos. Ez rendben is lett volna. A
földet érésnél kezdődtek a bajok.
Őszintén, mennyi esélye van, hogy az ember éppen abba a krumplis tálcába rúg
bele, amit előzőleg a barátnője kezébe adott?
– Hijjjaaaa! – sikított fel teli tüdőből, lábát előrekapva és a levegőben hadonászva.
Még hallotta Erin szörnyülködő kiáltását:
– Vigyázz a…
Egy másodperc törtrésze volt az egész, és Tilly egy parkoló kocsi oldalának
csapódott.
Uff! Az autó lefékezte esés közben, ami kész szerencse volt, de azért megütötte a
lábát. Úgy terült el a motorháztetőn, akár egy lepénnyé lapított képregényfigura.
– Hé! – harsant fel egy magából kikelt férfihang az utca egy távolabbi pontjáról.
Nos, a kocsi oldala, ami öt másodperce még csillogott-villogott, most tele volt
zsíros foltokkal. Tilly sietve nekilátott, hogy kabátujjával letörölje a maszatot. Háta
mögött újra meghallotta a férfihangot, amely az iméntinél is vészjóslóbban dörögte:
– Még meg is karcolta a frissen fényezett kocsimat?
– Nem karcoltam meg! Különben pedig a kettős sárga vonalon parkol, ha nem
látná. Ami tilos.
 Válla mögött átpillantva felmérte a kettejük között lévő távolságot. Nem, a pasi
nem érné utol. Kikapta a halat Erin kezéből, és azt tette, amit minden magára valamit is
adó huszonnyolc éves tett volna a helyében: menekülőre fogta.
– Rendben – lihegte Erin, a nyomában loholva. – Már nem jön utánunk.
Lelassítottak, és normál tempóban battyogtak tovább. Tilly tovább ropogtatta a
sült krumplit. Ahogy mentek a nedves járdán, azt mondta:
– Szerencsére senki nem volt a közelben, hogy lefotózzon. Egy ilyen kisvárosban
már azzal a helyi lap címoldalára kerülhetne az ember, hogy a zsíros ujjlenyomatát rajta
hagyja egy csillogó-villogó autón.
– Tudod, Declannek igaza van. Jól éreznéd itt magad. – Erin, aki továbbra sem
nyúlt a saját ennivalójához, elemelt egyet Tilly krumplijaiból. – Éppenséggel nálam is
maradhatnál, amíg csak akarsz.
Tillyt meghatotta az ajánlat, de tudta, hogy nem fogadhatja el. Erin azokban az
években, amíg az édesanyját ápolta, a nappaliban aludt a kanapén, Maggie foglalta el az
egyetlen hálót. Tilly emlékezett rá, mennyire rosszul viselte ezt akkor a barátnője. Egy
hétvégére vagy néhány napra lejönni Erinhez más lapra tartozik. Úgy érezte, ennél tovább
nem zavarhatja.
A főutca végére értek. Már csak át kellett vágniuk az úttesten, és hazaérnek. Meg
kellett várniuk, amíg elmegy egy busz. Csakhogy egy csillogó fekete autó is jött
mögötte…
– Vadbarom! – visított fel Tilly, mert a fekete kocsi belehajtott egy pocsolyába, és
jéghideg vizet fröcskölt a szoknyájára és a lábszárára.
Ahogy hátraugrott – túl későn –, hófehér fogsor villant a szélvédő mögött. A
sofőrülésen bent ülő pasi kivigyorgott rá, és megjátszott bocsánatkéréssel odaintett, majd
gyorsítva elrobogott.
– Ez ő volt, nem? – Tilly megborzongott, mert a hideg víztől átázott a
harisnyanadrágja. Szorosabban magához ölelte a halas dobozt, hogy legalább az meleget
adjon. – Az a pasas, aki kiabálni kezdett velem.
– Az autó ugyanaz – erősítette meg a gyanúját Erin. – Valami Jaguar-féle.
– A szemét, szándékosan csinálta! – háborgott Tilly, holott imponált neki a
visszavágó. – De azért ügyes volt.
– Már miben volt ügyes? – nézett rá Erin.
Tilly a barátnője tiszta, vajszínű kabátjára mutatott, aztán a saját agyonázott
szoknyájára és harisnyájára.
– Úgy csinálta, hogy csak engem fröcsköljön le, téged ne.
Másnap reggel Tilly arra ébredt a kanapén, hogy kiszáradt a szája, fázik a lába, és
lerúgta a paplant a padlóra. Már tízre járt az idő. Erin egy órája lábujjhegyen leosont
mellette a földszintre, hogy kinyissa az üzletet. Tilly úgy tervezte, hogy később lemegy
hozzá, aztán jár egyet Roxboroughban. Most azonban még élvezte, hogy lustálkodhat, és
azon morfondírozhat, mit is kezd az életével.
Készített magának egy bögre teát és egy tányérra való pirítóst, aztán
visszanyalábolta a paplant a kanapéra, és alákucorodott. Kis idő múltán bekapcsolta a
tévét, és megkereste a mobilját a táskájában, hogy lássa, nem kapott-e üzenetet. De nem
kapott, még Gavintől sem. És ez jól is volt így. Az hiányzott volna csak, hogy Gavin
megpróbálja visszakönyörögni magát!
Miután belekortyolt a teába, elővette táskájából az előző nap eltett újságot, és
kisimította a gyűrött lapokat. A tehenes sztorin most is mosolyognia kellett.
Továbblapozva megtudta, hogy két ikerpár is született ugyanabban az utcában.
Hogyhogy nem a címoldalra kerültek? – tűnődött. Talált egy írást egy traktorárverésről.
Mindjárt eldobom magam! – gondolta.
A lap egész oldalt szentelt a helyi közösségi házban tartott jótékonysági bazárnak.
Aztán esküvői fotók sora következett. Tilly azt is megtudta, hogy a Scarratt sugárúton
lerobbant egy busz, ami – kapaszkodjatok meg, kedves olvasók! – három és fél órás
útlezárást okozott. Még fényképet is közöltek a szerencsétlenül járt járműről és a mellette
álldogáló utasokról. Érthető módon nem voltak a legvidámabb hangulatban, egy ötéves
kölyköt leszámítva, akinek fülig ért a szája.
Igazából az egész aranyos volt. Mindössze annyi valóban rossz dolog történt
Roxboroughban, hogy a múlt héten krumpliásás közben összeesett a veteményesében egy
öregember, és meghalt. De hát kilencvenhárom éves volt, ezért ez sem volt váratlan. Tilly
a teát kortyolgatva az álláshirdetésekhez ért. Autószerelőt kerestek, aztán mosogatót egy
étterembe, pincért a Castle Hotel bárjába, meg nyalókaárust az általános iskolával
szemközti útkereszteződéshez. Tilly szeme átfutott az újabb állásajánlatokon: irodai
alkalmazott… taxisofőr… takarító… kertész… Szeme egy keretes hirdetésre ugrott a lap
alján:
„Női mindenest keresek mulatságos munkára vidéki házamba heti 200 fontért.”
Ez aztán rövid volt és velős. Vajon milyen lehet az a mulatságos munka? –
tűnődött Tilly. Valószínűleg dögunalom. Végtére is sokan a pénzügyminiszter
feladatkörét is mulatságosnak találják. De könnyen lehet, hogy szexpartneri munkáról
van szó: a „mindenesnek” visszataszító üzletembereket kellene szórakoztatnia.
Tilly beleharapott a pirítósba, és átlapozott az eladó holmik oldalára, ahol sok
egyéb között egy 46-os méretű menyasszonyi ruhát kínáltak, aztán egy akusztikus gitárt,
kitűnő állapotban, az alján lévő harapásnyomokat leszámítva. Volt ott egy 59 darabból
álló étkészlet – egy tányér hiányzott, amit vélhetőleg hazug, csalfa férjéhez vágott hozzá
a tulajdonos. Valaki a Star Trek-DVD-k teljes sorozatát kínálta, az ok bizonyára az
lehetett, hogy az eladó nem rajongóval készült frigyre lépni.
Tilly elmosolyodott – itt még a hirdetéseknek is van valami ódon bájuk.
Miközben eltüntette a pirítóst, áttekintette a Magányos szívek rovatot, ahol egy
hatvanhárom éves férfi várta fiatal nők jelentkezését és a szerelmet. A meghirdetett
ingatlanok mind meghaladták az ő anyagi lehetőségeit. A sportoldalt meg se nézte.
A lap végére érve azon kapta magát, hogy visszalapoz ahhoz a bizonyos
hirdetéshez.
Mintha egyenesen neki szólt volna.
Ami nevetséges volt, mert a szöveg még csak meg sem jelölte pontosan, miféle
munka ez. A fizetés is kevés volt. Ugyanakkor egy rövidke telefonhívás senkinek sem árt,
nem igaz?
Tilly előkotorta a mobilját, beütötte a számot. Miután kicsöngött, azonnal
bekapcsolt az üzenetrögzítő.
– Helló – köszönt egy géphang. – Kérem, hagyjon üzenetet a…
– Sípszó után – fejezte be a mondatot Tilly segítőkészen, a hang azonban
elhallgatott.
Néma csönd támadt a vonalban, nem volt se sípszó, se semmi más. Valószínűleg
megtelt az üzenetrögzítő.
 Ahá! Akkor az lehet, hogy bárki adta is fel a hirdetést, elárasztották hívásokkal a
jelentkezők. Már menekülnie kell előlük. Különben is, valószínűleg topless házvezetőnőt
keres.
Ideje felkelni – gondolta Tilly.
Harmadik fejezet

Vasárnap délután Erin kifuvarozta Tillyt a pályaudvarra.

– Szóval, kigondoltad már, hogyan tovább?
Tilly vágott egy grimaszt, és a fejét rázta.
– Egyelőre nem. Majd keresek egy olcsóbb albérletet, ez minden. Mi mást
tehetnék? Már azt a két lehetőséget leszámítva, hogy vagy a főnököm elé állok,
kétszerezze meg a fizetésemet, vagy írok George Clooneynak, és megkérem, költöztessen
be a Comói-tó partján álló villájába.
Hideg volt a parkolóban. Tilly megpuszilta Erint.
– Köszönöm a hétvégét. Majd mindenről beszámolok.
– Azért kérdezd meg Clooneyt, nem szeretné-e inkább, hogy te legyél az új
barátnője. – A két lány összeölelkezett. – Tényleg nem akarod, hogy megvárjam, amíg
megjön a vonatod?
– Ne fáradj. Tíz percen belül befut. Menj csak szépen haza.
De két perccel azután, hogy Tilly letelepedett a váróban, a hangszóróból közölte
egy hang, hogy a Londonba tartó vonat előreláthatólag negyven percet késik.
A váróban tartózkodók kórusban felnyögtek. Tilly azonban nem adta fel a
reményt.
– Négy vagy negyven percet mondott? – fordult a mellette ülő éltesebb
asszonysághoz.
A nő undora jeléül csettintett a nyelvével.
– Negyvenet.
Egy fiatal férfi kezében egy kisbaba üvöltött. A férfi sikertelenül próbálta
megnyugtatni a csecsemőt, majd a fejét csóválva, csüggedten jegyezte meg:
– Ez lesz ám a jó mulatság!
Mulatság! Mulatságos… megvan, az álláshirdetés!
Tilly lelki szemei előtt újra megjelent a hirdetés, de rájött, hogy az újságot Erin
szelektív hulladékgyűjtőjébe suvasztotta. Már bánta, hogy nem hívta fel újra azt a
számot.
Aztán majdnem ugrálni kezdett örömében, mert rájött, hogy benne van a
mobiljában. Mindössze az utolsó hívott számot kell megkeresnie.
Tilly felállt, és tapintatos távolságra húzódott a csüggedt apától, aki hangosan
panaszolta valakinek a mobilján, hogy herótot kap a gyerekétől. Tilly szorosan a fülére
szorította a saját telefonját. Hallotta, hogy kicseng a túloldalon… ezúttal nem kapcsolt be
azonnal a hangposta, de a hívását sem fogadta senki… nyolc, kilenc, tíz csöngetés után…
– Halló! – egy kislányhang szuszogott a vonalban.
– Á, szervusz… az újsághirdetés miatt telefonálok – kezdte Tilly. – Csak azt
akartam megkérdezni…
– Várjon, szólok apunak. Apuuuu! – üvöltötte a lány.
– Uff! – rezzent össze Tilly a dobhártyáját ért sokktól.
– Bocs, kissé kieresztettem a hangomat. Jól van, már jön is. Apu, egy újabb
jelentkező.
– A francba, nem voltak elegen eddig? – dünnyögte valaki fahangon, unott,
liverpooli kiejtéssel. – Mondd neki, hogy elkésett, már másnak adtuk az állást.
Noha két perce egyáltalán nem gondolt a hirdetésre, Tillyben ennek hallatán
feltámadt a versenyszellem. Ha ez a hapsi most le akarja rázni…
– Közöld a papáddal – köszörülte meg a torkát –, hogy minden szót hallottam.
Annyi udvariasság sincs benne, hogy legalább szóba álljon velem?
– Várjon! – kérte a kislány vidáman. – Jaj, apu, bepipult rád! – szólt oda az
apjának.
Tilly hallotta, amint heves suttogás közepette a telefon gazdát cserél.
– Rendben, elnézést kérek. – Ez már az apa hangja volt, hangyányival
barátságosabban. – Ha tudni akarja, az egész fatális tévedés. Most érkeztünk meg a
nyaralásból, és látjuk, hogy megtelt az üzenetrögzítőnk. A hirdetésnek nem ezen a héten
kellett volna megjelennie, hanem a következőn. Per pillanat semmi másra nem vágyom,
csak egy csésze teára és egy baconös szendvicsre. Eddig egyetlen hívást sem fogadtam,
pedig ez az átkozott készülék egyfolytában csörög. Fogalmam sincs, mihez kezdjek ennyi
jelentkezővel! De jól van, mondja csak – tette hozzá a férfi kimerülten. – Adja meg a
nevét és a számát, aztán visszahívom valamikor a héten, és megbeszéljük az állásinterjú
időpontját.
– Álljon meg a menet! Egyáltalán nem biztos, hogy akarom ezt az állást –
jelentette ki Tilly. – Mit takar közelebbről a „mindenes” megjelölés?
– Mindent az égvilágon.
– És azt is írta, hogy az állás mulatságos. Ezt egész pontosan hogy értette?
– Úgy, hogy van esélye, hogy nagyjából két százalékban élvezni fogja a munkáját.
A többi kilencvennyolc lélekölő robot lesz.
– Á, látom, el akar ijeszteni, hogy megússza az interjút – szólt Tilly. – Van valami
köze ennek az úgynevezett állásnak a pornóhoz? – tette még hozzá gyanakvón.
– Sztornót mondott?
– Nem, pornót. Pornó, mint szexipar.
Tilly körül halálos csönd támadt. Ráébredt, hogy a váró teljes közönsége egy
emberként fülel a beszélgetésre.
– Sajna nem. – A hapsi a vonal túlsó felén hallhatóan jól szórakozott. – Miért,
ebben reménykedett?
– Nem, dehogy! – Tilly mindent megtett, hogy tisztes úrilánynak tűnjön,
ugyanakkor ne túl arrogánsnak. – És miért fizet mindössze kétszázat hetente?
A férfi ezúttal felnevetett.
– Azért, mert ez egy bentlakásos állás. Mindenét fizetjük, még a kocsit is.
Ez határozottan elfogadható indok volt. Tilly kapott is az alkalmon.
– Tudja, mit? – mondta gyorsan. – Én lennék a legalkalmasabb erre a munkára!
– Persze, persze. Hadd nézzem meg a naptáramat. – Tilly hallotta, hogy a férfi
valóban belelapoz. – Jól van, akkor beszéljük meg az interjú időpontját. Ugorjon be
csütörtök délután, és megnézzük egymást. Négy óra megfelel?
– Nem igazán – fintorgott Tilly.
– Akkor öt? Vagy hat?
– Nézze, Roxboroughból beszél?
– Nem, Mumbaiból, ezért is hirdettem a roxboroughi lapban.
Megint ez a fanyar szellemesség.
– Mert én Londonban lakom. Per pillanat éppen a roxboroughi állomáson
rostololok, és várom, hogy hazavigyen a vonat. – Tilly nagy levegőt vett, és bedobta: –
Ezért fantasztikus lenne, ha most átugorhatnék önökhöz.
Csönd támadt a vonalban.
Aminek csak nem akart vége szakadni.
Aztán keserves sóhaj hallatszott.
– Nem említettem az előbb, mennyire kikészültem?
– Miközben kikérdez, fantasztikus baconös szendvicset rittyentenék önnek –
pendítette meg Tilly ártatlanul az ötletet.
Válaszul rötyögést hallott a vonalban.
– Maga okos lány, ugye?
– A helyzet az, hogy ritkán járok errefelé – igyekezett kihasználni Tilly a
megszerzett miniatűr helyzeti előnyt. – Ha nem beszélhetünk, és én visszamegyek
Londonba, lemarad a nagy lehetőségről.
– Ráadásul szerény is.
– Gondolja csak meg! Ha megfelelek, senki mással nem kell bajlódnia.
A pasi újra elhallgatott, aztán kibökte:
– Jól van, ugorjon át. A házunk a Brockley Roadon van, közvetlenül a hídon túl,
jobb felől, ha kifelé jön a városból. Bükk-lak van kiírva. Tudja, merre van?
– Nem, de megtalálom, ne aggódjon! – Ami egészen határozottan hangzott. – Tíz
perc, és ott leszek.
Nos, ott lett volna, ha talál taxit az utcán. Ez azonban csak vágyálom volt, mivel a
roxboroughi állomáson volt egy szeles februári délutánon, amikor minden magára
valamit is adó taxis odahaza alussza ki a vasárnapi ebéd fáradalmait. Tillynek nem volt
szíve újra Erint mozgósítani.
Hol lehet az a Bükk-lak? Nem lehet messzebb másfél kilométernél. Negyedóra
alatt odaér gyalog…
Esett rendesen. Mint kiderült, több volt ez, mint másfél kilométer. Az eső pedig
egyre jobban nekieredt. Az égbolt mind szürkébb lett, Tilly pulcsijával és farmerével
egyetemben, mert nem volt annyi esze, hogy esernyőt is hozzon magával. Gurulós
bőröndje nagyokat zökkent a járdán, ahogy maga után vonszolta. Úgy huszonöt percnyi
caplatás után meglátott egy házat jobbra. Megszaporázta a lépteit. Istennek hála
észrevette a kiírást is: igen, ez volt a Bükk-lak. Belépett a kőpilléres kapun, és elindult a
murvás kocsifelhajtón. Pompás régenskori épület volt, egyszerre tekintélyt parancsoló és
hívogató, ráadásul úgy ki volt világítva, mint egy nagyáruház karácsonykor.
Lihegve, agyonázva ért a bejárat elé. Becsöngetett.
Mit keresek itt? – futott át agyán a gondolat. – Ez a hapsi bizonyára kibírhatatlan
különc. Elég lesz rám pillantania, hogy eldöntse…
– Szentséges ég, kislány! Hogy néz ki maga? – Miután ajtót nyitott, a
kibírhatatlan különc betessékelte a házába. – Már azt hittem, nem jön. Ne mondja, hogy
gyalog jött idáig az állomásról!
Tilly bólintott. Áldott jó meleg volt odabent, ő azonban most kezdett el
igazándiból vacogni.
– Nem kaptaaam taxiiiit.
– Á! Azért, mert az itteni taxisok mind lusta disznók. És még kabátja sincs! –
nézett a házigazda kérdőn az átázott pulcsira. – Ha ideszólt volna, magáért megyek. Ha
most megfázik nekem, és tüdőgyulladást kap, az az én lelkemen szárad, nem igaz?
 – Majd írásba adom, hogy nem – nyújtott kezet Tilly. – Tilly Cole vagyok.
Örülök, hogy megismerhetem.
– Én is örülök, Tilly Cole. Max Dineen vagyok.
A férfi magas volt és vékony, akár egy agár, negyven körüli, rövidre nyírt, szőke
hajjal. Acélkeretes szemüvege mögül barátságos szürke szempár tekintett a világba.
– Fáradjon be, mindjárt megszárítjuk. Bettynek is ezt szoktam mondani – tette
hozzá, miközben bevezette Tillyt a konyhába.
– A lányának?
– Nem, a kutyánknak, de sokan összetévesztik őket – mutatott Max egy fehér-
barna foltos terrierre, amely az egyik ablak melletti párnázott ülésen mélázott. – Néha
magam is ebbe a hibába esem. Mindenesetre akinek hideg az orra, az Betty, aki meg
felveri a házat a hangjával, és csíkos harisnyanadrágban jár, az Lou.
Miközben ezt mondta, kislánya csattogó léptekkel érkezett az emeletről.
– Szia!
Ezt már a vadító vörös loboncú kiskamasz mondta, akinek széles mosolya Tillyre
is átragadt.
– Igazából Louisa a nevem. Hű, de megáztál!
– Tudtam, hogy érdemes a neveltetésedre költenem – szólt közbe az apja. – Lou, ő
Tilly. Caplass fel az emeletre, és hozz le neki a vendégszobából egy fürdőköpenyt.
Megszárítjuk a ruháját a szárítógépben, rendben? – kacsintott Tillyre. – Életemben
először veszek majd részt olyan állásinterjún, ahol a jelentkező fürdőköpenyben van.
Nem hagyhatom ki.
Tilly látta a pasin, hogy csak viccelt, és nem ajánlatnak szánta, nincsenek hátsó
szándékai.
– Rendben, de van váltóruhám – mutatott Tilly a táskájára.
– Hát nem dugába döntötte a tervemet!? – morogta mosolyogva Max.
Negyedik fejezet

Bámulatos volt az egész ház. Végig jó ízléssel és jó színérzékkel lett berendezve.

Ez női kézre vallott, akár nős volt Max Dineen, akár elvált. Tilly átöltözött a földszinti
fehér-zöld márvány fürdőszobában. Az előző esti vörös angórapulcsiját vette fel a fekete
nacival.
Miután visszatért a konyhába, Max átvitte a vizes farmerét és pulóverét a
mosókonyhába, és a szárítógépbe tette. Aztán Tilly elé tolt egy csésze kávét, és kihúzta
neki az egyik konyhaszéket.
– Lássuk akkor. A helyzet a következő – kezdte. – Lou édesanyja és én három
évvel ezelőtt elváltunk. A volt feleségem Kaliforniában él és dolgozik. Lou az első
időkben vele lakott, de hiányzott neki ez az egész… – mutatott gúnyosan az esőverte
ablakra –, ez a csodás angol időjárás, ezért tavaly egyszer s mindenkorra hazaköltözött.
Megpróbáltam ugyan elrejtőzni előle, nevet változtattam, de csak megtalált.
– Ne mondj ilyeneket, apu! – forgatta a szemét a kislány. – A végén még elhiszik
az emberek.
– Pedig igazat beszélek. Kapualjakban bujkáltam, álszakállt ragasztottam, de
minden hiába. Lout nem lehet kicselezni, olyan a szimata, akár egy vérebnek.
– Senki nem akar majd neked dolgozni, ha efféléket hordasz össze. Szóval, ez a
helyzet – vette át Lou a szót az apjától. – Tizenhárom éves vagyok. Amikor visszajöttem,
apu egy időre abbahagyta a munkát, de már újra dolgozik.
– Mert muszáj – közölte Max. – Egy vagyonba kerülsz.
Lou azonban csak mondta tovább, mintha meg se hallotta volna.
– Aztán úgy döntöttünk, hogy szükségünk van egy mindenesre, aki hazahoz a
suliból meg ilyenek. Néha főz is ránk, segít apunak a munkájában… azaz mindenben,
ami éppen felmerül. Nem mentünk bele a részletekbe a hirdetésben, mert…
– Mert ha azt írjuk, hogy egy morc vén medvének és egy nyűgös tininek kellene a
gondját viselni, kiszaladt volna a világból.
– Ne figyelj rá! – mondta a lány, és csillogó szemmel kinyitott egy dobozos
Pepsit. – Nos, hogy tetszik a dolog?
– Sok függ attól, mivel foglalkozik a papád – vont vállat Tilly. – Ha például ő
fogdossa össze a város patkányait, akkor inkább lemondok az élvezetről.
– Mit szól a sírásáshoz? – vetette fel Max.
– Apu, rám hagynád ezt végre? – kérte Louisa, majd folytatta: – Ne félj, nem
sírásó. Van egy lakberendező cége. Tök jó. Mindenki őt akarja – bólogatott a kislány
büszkén. – Szóval ez lenne a munkád. Most rajtad a sor. Mesélj magadról.
Tilly elfojtott egy mosolyt. Louisa olyan komoly volt, olyan eleven, fiatal és
magabiztos. Mindamellett vicces helyzet volt, hogy egy tizenhárom éves, szeplős, vörös
hajú fruska kérdezi ki citromzöld ruhában és tarka csíkos harisnyanadrágban, fülében
óriási karika fülbevalóval. Eszerint tévedett, nem a feleség érdeme az ízléses
lakberendezés. Ráadásul nem kell patkányt irtania. Tiszta szerencse.
– Jó. Az igazságot akarják hallani? Londonban lakom, a munkám halálosan
unalmas, a fiúm pedig most dobott. Ezzel nincs is semmi baj, viszont azt jelenti, hogy
nem maradhatok a közös albérletünkben, mert nem engedhetem meg magamnak. Aztán
lejöttem ide hétvégére a barátnőmhöz, Erinhez, és…
– Erinhez? Aki az Erin Gyönyörű Ruhái butikot viszi? – vágott közbe Louisa
élénken. – Őt ismerem! Mikor régen odajártunk anyuval, Erin mindig eper alakú
gumicukorral kínált… Tök jó fej!
– Nem mondasz újat. És boldog lesz, hogy neked is ez róla a véleményed – felelte
Tilly. – Az egyetem óta ő a legjobb barátnőm. Tegnap nála láttam meg a hirdetést az
újságban. Megpróbáltam telefonálni, de betelt az üzenetrögzítő. Aztán amikor fél órája a
hangosbemondó bemondta, hogy késik a vonatom, gondoltam, kihasználom az alkalmat,
és adok ennek a dolognak még egy esélyt. Erin nagyon szeret itt lakni. Ő is örülne, ha
ideköltöznék. Szóval, így kerültem ide.
– Tud főzni? – kérdezte Max.
– Picit. Nem vagyok egy Nigella Lawson, de valamennyit tudok.
– Ne ijedjen meg, nem vagyunk oda Nigelláért – fintorította el az orrát Max. –
Ahogy a szájába dugdossa az ujját, és nyögdécsel az élvezettől… elmegy a kedvem a
vacsorától, ha látom.
Hú! Tillynek nagy kő esett le a szívéről.
– Én inkább a baconös szendvics utolérhetetlen szakértője vagyok.
– Pompás! Az istenek eledele! Van priusza?
Tilly először nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől, de aztán csak megrázta a fejét.
– Soha nem csaklizott el semmit az előző munkaadóitól?
– Pár borítékot. – Megpróbált visszaemlékezni, mi volt még, mert őszinte akart
lenni. – Na meg tollakat, de az olcsóbb fajtát – tette hozzá gyorsan. – Á, és egyszer
elvittem egy tekercs vécépapírt is, mert otthon kifogytunk belőle, és nem volt időm venni
munka után. Hát, ez gázos volt, mert a ruhám alá dugtam, a portás pedig megkérdezte,
nem vagyok-e terhes.
Max egyetértőn bólogatott.
– Nehezen viselnék el hasonlót – morogta. – A jogsija rendben?
– Természetesen.
Tilly ezúttal tiszta lelkiismerettel felelhetett. Főként azért, mert nem volt saját
kocsija, és csak időnként kérte kölcsön a szülei Ford Focusát, de azt se vezette soha
ötvennél gyorsabban, amióta csak a kocsit kihozták a szalonból.
– Szereti a sárgát?
– Bocs, de nem értem.
– Szereti-e a sárga színt? Ha ugyanis nálunk fog lakni, ez lesz a szobája színe.
– Attól függ, milyen árnyalatú sárga. A mustársárgáért például nem rajongok.
– Hú, de válogatós! – nevette el magát Max.
– Hát ti ketten aztán megéritek a pénzeteket! – csóválta a fejét Louisa.
Felmentek az emeletre, és Max megmutatta Tillynek a szobát. Gyönyörű volt. A
falak halvány aranysárgán ragyogtak, itt-ott némi ezüst és fehér díszítéssel. A hosszúkás
tolóablakból lélegzetelállító kilátás nyílt az épp ködbe vesző távoli dombokra. Még a
függönyök is meseszépek voltak. Ami pedig az ágyat illeti…
– Nos, hogy tetszik? – kérdezte Max.
Tillynek kiszáradt a szája izgalmában.
Hülyeség elvállalni egy állást, csak mert az ember beleszeret egy ágyba?
Kivéve, ha nem egyszerűen egy ágyról van szó. Ezt ugyanis egy elefántcsont-
ezüst damaszthuzat borította. A matrac olyan magas volt, hogy Tillynek kedve támadt
nekifutásból ráugrani. A párnákat meg úgy halmozták rá, ahogyan azt a lakberendezési
magazinokban látni.
Álmai ágya volt ez, színtiszta Hollywood. A legszívesebben azonnal rávetette
volna magát, hogy meghempergőzzön, mint egy kutyakölyök.
– Látom, hogy ránézni se tud – jelentette ki Max.
– Nem hiszem el, hogy ennyit fárad egy alkalmazottért – csóválta a fejét Tilly.
– Nagylelkű munkaadó vagyok – felelte Max szerényen.
– Apu, ne kamuzz! – forgatta a szemét Louisa Tilly felé. – Az igazság kedvéért
már jóval azelőtt berendezte ezt a szobát, mielőtt a hirdetésre gondolt. Egyszerűen ez a
legjobb vendégszobánk.
– De így is bámulatos! – lelkesedett Tilly.
– Másikat is adhatnék – szólt Max.
– Csak előtte ki fogod őket takarítani, apu? – olvasta a fejére a lánya – De, ugye,
ez se rossz? Na? – nézett várakozón Tillyre. – Hogy döntesz?
– Elvállalom a munkát – felelte ő. – Noha, gondolom, előbb Erinnel kellene
beszélnem, hogy leellenőrizzem magukat. Lehetnének éppenséggel a hírhedt helyi bolond
család is, pokoli szokásokkal.
– Határozottan ilyenek vagyunk – nyugtatta meg Max. – És talán nekünk is fel
kellene hívnunk Erint, hogy utánaérdeklődjünk magácskának.
– Csupa jót mondana rólam. Igaz, tudja, hogy ha nem, hát kitekerem a nyakát.
Aztán tovább ismerkedtek baconös-tojásos szendvicseket majszolva, teát
kortyolva.
– És milyen gyakran óhajtja elcsaklizni a vécépapírokat? – kérdezte Max,
miközben egy szelet szalonnát adott a kutya szájába az asztal alatt.
– Ígérem, mindössze heti két-három alkalommal.
– És mondja, vidáman ébred reggelente?
– Meg tudom oldani.
– Jaj, meg ne próbálja! Ki nem állhatom azokat, akik már reggel jókedvűek.
– Morgós vénember – kotnyeleskedett Louisa is.
– Márpedig ha idejövök dolgozni, az olyan lesz, mint A muzsika hangjában –
intett Tilly az ujjával.
– Kivéve az éneklő apácákat – szúrta közbe Max.
– És jóval kevesebb gyerekre is kell vigyázni – mutatott rá Louisa.
– Nem varrok neked ruhát függönyből – ígérte Tilly.
– És nem megy végül férjhez Von Trapp kapitányhoz – tette hozzá Max, mi
tagadás, elég faragatlanul.
Huh! Nem mintha Tillynek egyszer is megfordult volna a fejében, hogy kiveti rá a
hálóját, de azért mégis. Bizonyára így akarta a tudtára adni a férfi, hogy nem az esete.
Egek, csak nem hitte, hogy kacérkodik vele? Igazán nem volt szándékában.
De azért ez sok volt.
Aztán észrevette, hogy apa és lánya összenéz az asztal fölött.
– Jaj, apu, ne mondd el! Nem tudnánk későbbre hagyni? Legalább amíg
beköltözik – jajdult fel Louisa.
– Miről van szó? – kérdezte Tilly.
Rossz előérzete támadt. Holott eddig minden olyan jól ment!
– Muszáj lesz – morogta Max. – Nem lenne fair különben.
 Az ég szerelmére, csak nem vámpírok?
– Kérlek, apu, ne! – könyörgött tovább Louisa.
– Mit nem szabad elmondania?
A telefon csöngeni kezdett kint a hallban. Max Louisára nézett, és az ajtó felé
biccentett a fejével.
– Menj, vedd fel, Lou!
A kislány egy pillanatra visszanézett rá, álla makacsul megfeszült, de aztán
lesimította vállára omló bongyor fürtjeit, és kifutott a konyhából.
– A feleségének van ehhez köze? – kérdezte Tilly.
Olvasta a Jane Eyre-t az iskolában. Louisa mamája éppenséggel be is
csavarodhatott. Eszerint hazugság volt, hogy Amerikába költözött! Lehetséges, hogy a
padláson senyved kikötözve?
– Bizonyos értelemben igen – bólintott Max, és kifelé fülelt, mit mond Louisa a
telefonba. – Kaye és én ugyanis azért váltunk el, mert én meleg vagyok.
Uff, ezt aztán nem várta!
Tilly letette a szendvicsét. Vajon Max ezúttal komolyan beszélt, vagy ez is csak
egy vicc?
– Tényleg?
– Tényleg. – A férfi egy pillanatig fürkészően nézett rá. – Hadd mondjam el
gyorsan, mielőtt Lou visszajön. Mikor huszonéves voltam, könnyebb volt heterónak
lenni. Megismerkedtem Kaye-jel, aki nagyszerű nő. Később teherbe esett. Nem éppen így
terveztük, de hát ez is benne volt a pakliban. Anyámat egészen felvillanyozta a dolog –
mosolyodott el fanyarul. – Szóval összeházasodtunk, és megszületett Lou. Magamban
szilárd fogadalmat tettem, hogy kizárólag nekik élek. Nos, egy évtizedig sikerült is
betartanom. Soha, egyetlenegyszer sem csaltam meg Kaye-t, de a végén már nagyon
nehezen bírtam. Szétmentünk. Szegény jó Kaye, nem az ő hibája volt! Lou pedig
nagyszerűen vette az akadályokat. Egy csoda ez a gyerek!
– Azt látom – mondta Tilly.
– Pedig nehéz helyzetekhez kellett alkalmazkodnia. Per pillanat nincs senkim, ami
megkönnyíti a dolgokat. És nem is tervezem, hogy hetente mást fogok hazahozni. –
Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: – A baj csak az, hogy ez nem London, hanem
Roxborough. Ezt is számításba kell vennem. Mielőtt az újsághirdetést feladtuk, beszéltem
egy nőismerősömmel, aki munkaközvetítéssel foglalkozik. Óva intett attól, hogy
megemlítsem, meleg vagyok. – Arcán halvány félmosoly futott át. – Szerinte egyesek
még csak egy fedél alatt sem akarnak élni egy meleggel. Csupán azt ismétlem el, amit
tőle hallottam – vont vállat Max. – Visszataszítónak találják őket.
Zajt hallottak a hátuk mögött, Tilly megfordult. Louisa állt a küszöbön.
– Nos? – nézett rá a kislány aggódva.
– És mennyi idős ez a nőismerős? Kétszázhetven éves? – kérdezte Tilly magából
kikelve.
Louisa keskeny válla ellazult a megkönnyebbüléstől.
– Azt jelenti ez, hogy nem probléma a számodra? Ennek ellenére is velünk akarsz
élni?
Tilly nehezen fogta vissza a nevethetnékjét.
– Ez semmiképpen nem probléma. De ha már arról beszélünk, mi visszataszító,
mi nem, azt tudnom kéne, hogy nem mártja-e a papád a vajas kést a lekvárba, nem dobál-
e filteres zacskókat a mosogatóba, és visszateszi-e a kupakot a fogkrémre.
Lou cinkosan nézett rá.
– Többnyire nincs vele baj. Ha összeszedi magát.
– Akkor minden rendben. Én is így vagyok ezzel – mondta Tilly.
Ötödik fejezet

– Tilly! Tilly! – a lakás ajtaja kivágódott, és Babs robbant be rajta, akár egy
rakéta. – Gavin van itt. Jaj, uramatyám, ez olyan romantikus! Vissza akar jönni…
Tillynek földbe gyökerezett a lába ijedtében.
Szó sem lehet róla!
Épp most húzta be a cipzárt az utolsó bőröndön. A nyitott ablakhoz lépett.
Gavin valóban lent állt az utcán, kezében egy csokor liliommal. Nadrágja éle
nyílegyenesre volt vasalva… nyilván anyuci műve.
Tilly nem győzött csodálkozni, hogy Gavin ilyen hosszú együttélés után sem
tudja, ő mennyire utálja a liliomot.
Ahogy a fiú meglátta az ablakban, kiabálni kezdett.
– Tilly, ne menj el! Nem tudnám elviselni! Nézd, hibáztam, bocsánatot kérek!
– Olyan ez, mint azok a szívmelengető Cary Grant-filmek! – sóhajtott fel Babs, és
összecsapta a kezét.
De tévedett. Cary Grantnek soha nem jutott volna eszébe, hogy kivasaltassa az
anyjával a farmerét.
– Ne csináld ezt, Gavin! Elhagytál, nem emlékszel? Nekünk már nincs dolgunk
egymással.
Gavin ugyanis egy ideje megbánta a döntését, és megpróbálta visszakönyörögni
magát. Tilly ezt utálta a legjobban, de legalább azért nem volt lelkifurdalása, hogy ő
kezdeményezte a szakítást.
– De hát szeretlek!
Végső kétségbeesésében Gavin bizonyíték gyanánt felmutatta a csokrot.
– Jaj, Gavin, elkéstél! Hogyan bízhatnék meg benned ezek után? Valahányszor
hazajönnék munkából, nem tudnám, itt talállak-e.
Holott a valóságban nagyon is élvezte, hogy hazatérve nem találja ott.
– Hibát követtem el. Többé nem fordul elő, ígérem!
– Ezt mondod most. Különben is késő. Kiléptem a munkahelyemről. Elköltözöm
Londonból.
Juhééé!
– Valójában – biccentett a Gavin háta mögött leparkoló taxira – már itt sem
vagyok.
A bőröndöket Babs segített lecipelni. Tilly nehéz szívvel búcsúzott el tőle. Nála
tolakodóbb szomszédot elképzelni sem tudott volna, viszont mindig a jó szándék
vezérelte.
Aztán Gavin került sorra. Tilly kötelességtudóan megölelte és arcon csókolta.
– Akkor viszlát.
– Ezt jól elbaltáztam, ugye? – nézett rá a fiú elkámpicsorodva. – Összetörtem a
szívedet, és most megfizetem az árát.
– Majd csak túltesszük magunkat rajta – felelte Tilly hősies elszánással.
– Khrr – krákogott Gavin, mint akinek torkán akadt a falat.
Miközben Tilly beszállt a taxiba, amely a vasútállomásra viszi, Babs oldalba
bökte Gavint.
 – És a csokor? Nem adod neki?
Jaj, csak ezt ne!
A liliom olyan szagos volt, mint egy komplett vécéillatosító szaküzlet.
– Nem hinném, hogy magával akarná vinni a vonatra. – A kudarccal végződött
akció után Gavin szemlátomást nem volt adakozó kedvében. – Amúgy a csokor 20 font
50 centbe került. – Sietve elhátrált Babstől, akinek várakozón felderült a képe. – Azt
hiszem, hazaviszem, és odaadom anyámnak.
Erin úgy érezte magát, mint egy bolti tolvaj, aki hol ezt, hol azt süllyeszt a
zsebébe a polcok között osonva, miközben tudja, elég egy rossz mozdulat, és lebukik.
Nyugalmat parancsolt magára. Igyekezett egyenletesen lélegezni, rettegése azonban
jottányit sem csitult. Hiszen bármelyik pillanatban elkövetheti azt a bizonyos hibát, hogy
elárulja magát.
A tetejében a saját boltjában volt, nem máshol.
Annyira remegett a keze, hogy semmihez nem mert hozzáérni, ezért inkább csak
ült a számítógép előtt, mintha valamit nagyon tanulmányozna. Tőle úgy egy méterre
Stella Welch válogatott a topok között, és emelt hangon beszélgetett a próbafülkében lévő
barátnőjével, Amyvel.
– Mellesleg tegnap összefutottam Fergusszel. A Lajhárban.
Csak azért, mert folyton a nyomában jársz – gondolta magában Erin. – Láttad,
hogy bemegy a Lajhárba, ezért utánamentél.
– Hogy néz ki? – úszott ki Amy hangja hangos ruhazizegés közepette a fülkéből.
– Az igazat akarod hallani? Szerintem túl sápadt.
De hát februárt írunk, az ég szerelmére!
– Na, igen, én is mondtam neki, hogy nem ártana egy kis szoli.
Stella hátralökte barna haját, maga elé tartott egy gránátalmaszínű blúzt, és
megszemlélte a képmását a tükörben. – Hogy áll nekem? Egész jó, nem?
– Remekül – bólogatott Erin, mert a szín valóban passzolt Stella tartósan barnára
sült bőréhez.
– Azt is mondtam neki, hogy egy szemétláda – folytatta a csevejt Stella a
barátnőjével. – El se hiszem, hogy fél éve elment már. Miért akarna elhagyni, ha csak egy
csöpp esze van? Engem, aki semmi rosszat nem tettem! Vegyük hozzá, hogy Fergus
egyáltalán nem egy szívkirály. Annyira nem érdemlem, hogy így bánjon velem! Tizenegy
évi házasság után egyszer csak fogja magát, és lelép! Pedig ritka szerencsésnek
mondhatta magát, hogy megkapott. Némelyik pasinak nincs ki a négy kereke!
– Neki is elmondtad mindezt? – kérdezte Amy.
– Kismilliószor! Egek, totál kihoz a sodromból! Tegnap este is megkérdeztem,
nincs-e valakije, de továbbra is azt állítja, hogy nincs. Jól is teszi, azt mondom! Á, igen,
úgy áll rajtad, mintha rád öntötték volna.
Amy egy gyönyörű éjkék ruhában libbent elő a próbafülkéből.
– Nem túl csicsás egy első randira? Megfordult a fejemben, hogy farmert és egy
egyszerű topot veszek fel, de mi van, ha azt hiszi, semmit se jelent nekem?
– Semmiképpen ne kockáztasd meg! Játssz nagyban, vedd fel ezt a rucit! –
javasolta Stella, majd Erin felé fordulva megmagyarázta a helyzetet: – Amy ma este
együtt vacsorázik Jack Lucasszal.
– Hú, nem semmi!
– Annyira izgulok! – Amy csillogó szemmel forgott körbe a tükör előtt. – Egy
falat sem megy majd le a torkomon! El se hiszem, hogy ez velem történik!
Erin sehogyan sem értette Amyt. Ha valaki annyi nőt ejt el, mint Jack Lucas, egy
idő után nehéz olyat találni, aki nem volt meg neki. Valójában önmagán kívül nem is
tudott volna példát mondani erre. Pedig sokkal szórakoztatóbb volt félrehúzódva figyelni,
hogyan rajzanak a nők Jack körül. Körbetáncolták, mint lepkék a gyertyalángot, hogy a
végén óhatatlanul megpörkölve hulljanak el.
Roxborough női lakosságának kétségkívül ez volt az első számú időtöltése.
– Megveszem! – döntött Amy, majd visszatáncolt a próbafülkébe, hogy átöltözzön
az utcai ruhájába.
– Tudod, ha Fergus olyan lenne, mint Jack Lucas, akkor még érteném is a
helyzetet – csóválta a fejét hitetlenkedve Stella, miközben egy türkizkék sálat próbált a
nyakához.
– Talán meggondolja magát, és térden állva könyörög, hogy fogadd vissza –
vetette fel Amy.
– Én is erre számítok! De már eltelt fél év, és még nem jött vissza. Eljársz néha a
Lajhárba, ugye?
Erin rájött, hogy a kérdés neki szólt. Ideges is lett tőle. Vonakodva nézett fel a
számítógép mögül.
– Néha.
– Nem hallottál a férjemről pletykálni? Nem rebesgetnek róla bármit? Nincs jele,
hogy jár valakivel?
Erin szája kiszáradt.
– Nem. Nem hinném.
Stella tökéletesre kihúzott szemöldöke megemelkedett kissé.
– Nem hinnéd?
– Úgy értem, hogy nem, határozottan nincs semmi jele.
Stella elégedetten bólintott.
– Ajánlom is neki! Hiszen az isten szerelmére, tönkre akar tenni? Sokkal többet
érdemlek ennél! Micsoda önző alak! Hány éves is vagy, Erin?
Hogy mi? Ezt meg miért kérdi?
Erinnek zavarában egy pillanatra nem jutott eszébe a tulajdon életkora.
– Harminchárom? – tippelt Stella. – Harmincöt?
Uff, ez durva volt!
– Huszonnyolc vagyok – mondta Erin.
– Ó! Idősebbnek saccoltalak. Én meg harminchét vagyok, de tudom, hogy
fiatalabbnak látszom a koromnál. Harminchét! Ebben az évben vállaltunk volna gyereket,
a férjem azonban beijedt valamiért, és kihátrált a házasságunkból. Nekem meg közben
egyre kisebbek az esélyeim a teherbeesésre. Jaj, bele lehet őrülni! Törvényt kellene hozni,
hogy a férfiak ne művelhessék ezt a nőikkel!
– Siessünk! Észre se vettem, hogy majdnem két óra van. – Amy kirontott a
próbafülkéből, Erin felé lengette a kék ruhát, és kapkodva kotorászott a bankkártyája
után. – Öt perc múlva a fodrásznál kell ülnöm. Muszáj befestetnem a lenőtt hajamat,
mielőtt Jack Lucasszal találkozom!
A két nő pár perc múlva elment, Erin pedig fellélegzett. De megnyugodni nem
tudott; a lelkét tovább marcangolta a gond.
Fergus volt a legjobb dolog, ami évek óta történt vele; ő hozott fényt az életébe. Ő
volt az első gondolata, mikor reggel felébredt, és az utolsó, amikor álomra hajtotta a fejét.
Csakhogy semmi nem egyszerű, nem igaz? Fergus ugyanis a legutóbbi tizenegy
évet Stella férjeként töltötte el, s noha alig várta, hogy elváljon tőle, és maga mögött tudja
ezeket az éveket, Stella sehogyan sem akarta elengedni. Nem fért a fejébe, miképpen
lehetséges, hogy a férje nem gondolja meg magát, és esze ágában sincs visszatérni hozzá.
Az volt a legfurább, hogy bár mindkettőjüket évek óta ismerte, Erin korábban
még véletlenül sem ácsingózott Fergus után. Mindig is kedves, barátságos fickó volt,
Stellával való házasságát meg mindenki elhibázottnak tartotta, Erin szíve azonban nem
dobbant meg a szétválásuk hírére. Kócos, rendetlen barna hajával, vidáman csillogó
szemével, méretes lábfejével és javíthatatlanul elhanyagolt külsejével Fergus Welch
csupán egy rokonszenves pasi volt a szemében.
Annál meglepőbb volt, hogy amikor alig hat hete összefutottak, egyszer csak
hopp, kipattant a szikra kettejük között. Sosem hitte volna, hogy ilyen drámaian
megváltozik a viszonya Fergusszel… csak úgy ukmukfukk, pár óra leforgása alatt!
Ha nem esik aznap, mindez nem így alakul. Fura, nem?
Nem is eső volt az, hanem valódi égszakadás-földindulás. Kétségkívül ez adta az
ötletet annak a néhány unatkozó kamasznak, hogy a parkolóban egy egész kocsisorról
letörjék az ablaktörlőt.
Sajnálatos módon Erin, amikor kijött a külvárosi szupermarketből, és bőrig ázva
bepakolta az autóba a teli szatyrokat, nem vette azonnal észre a kárt. Beült a volán mögé,
majd bekapcsolta a gyújtást, elindította az ablaktörlőt, és nem értette, az miért nem
működik. Újra ki kellett kecmeregnie a kocsiból. Ekkor látta meg az aszfalton az
ablaktörlőkarokat. Egy puccos dáma letekerte a kocsija ablakát néhány centire tőle, és
átkiáltott hozzá:
– Láttam, kik csinálták! Kis csirkefogók! Átkozott csuklyás manók! Küldje rájuk
a rendőröket, azt mondom! Eresszék rájuk a vérebeket!
Ami rendben is lett volna, de a problémát nem oldotta meg. Erin fejére tapadt
hajjal, csuromvizesen, bénultan meredt a letépett ablaktörlőkre. Egy ilyen zuhéban
képtelenség hazavezetni nélkülük. Ezzel az erővel akár a szemét is beköthetné. Kénytelen
lesz megvárni itt, tizenöt kilométerre az otthonától, amíg az eső eláll. De addigra elolvad
majd a három doboz jégkrém, mindene ragadni fog, és…
– Mi történt, Erin? Gyökeret vertél az aszfalton? Ha tovább állsz az esőben, még
megázol a végén!
Erin hunyorogva a hang irányába fordult. Fergus Welch sietett felé a parkolóban.
Rozzant esernyőt tartott a feje fölött, s egy közeli, sötétzöld Lexus irányába intett a
kulcsával. A kamaszok – talán attól tartva, hogy megszólal a riasztó – az ő autóját nem
bántották. Fergus lassított a léptein, Erin pedig felmutatta az amputált ablaktörlőket. Bár
tudta, hogy Fergus nem autószerelő, de remélte, hogy talán vissza tudja valahogyan
ügyeskedni őket.
– Jaj, nem! – szaladt ráncba aggódva Fergus homloka. – Micsoda vandálság!
– Hát, nem én csináltam. – Az eső végigcsurgott Erin szempilláján és orrán. – És
ahogy az eget elnézem, még órákig ülhetek itt. Hétfő van… a szabadnapom… ezt aztán
jól kikaptam, mondhatom!
– Semmi gond, hazaviszlek – mutatott a kocsijára Fergus. – Ugorj be! Van egy
megbeszélésem útközben, de hamar lezavarom. Onnan egyenesen az irodába megyek.
– Tényleg? – lazult el megkönnyebbülve Erin válla. – De egy csomó kaja van a
csomagtartómban.
– Gyere, tegyük át az enyémbe! Legalább nem halunk éhen, ha elsodor minket az
ár. Ejha, méhpempős jégkrém… a kedvencem!
Áthordták a bevásárlószatyrokat. Fergus egy ideig bajlódott az esernyőjével,
amivel csak azt érte el, hogy teljesen tönkretette. Végül egy közeli kukába hajította.
Aztán laza mozdulattal kinyitotta Erin előtt a Lexus ajtaját.
– Biztos, hogy nem bánod, ha összevizezem az ülést?
Erin mostanra akkor sem lehetett volna vizesebb, ha egy uszoda vizéből mászik
éppen elő.
– Ne izgasd magad emiatt. Majd jégkrémben kérem a fizetségem. Ha eláll az eső
estére, beugorhatok hozzád.
Így kezdődött. A zivatar hozta őket össze. Erin megvárta a kocsiban, amíg
megálltak útközben pár percre, hogy Fergus körbekalauzolhassa egyik ügyfelét egy
ingatlanban, aztán visszafuvarozta Erint Roxboroughba. Mivel még mindig esett, segített
behordani a házba a zacskókat. Aztán Erin kávét főzött, és együtt megettek egy teljes
doboz méhpempős jégkrémet, ami akkorra már jócskán olvadozott, de azért fenséges
volt.
Nem estek egymásnak, nem tépték le a másikról a ruhát a vágy ellenállhatatlan
rohamában. Természetesen szó sem volt erről. Csak éppen magukban csöndben
elkönyvelték, hogy nem is lenne ez olyan rossz.
Ott volt viszont Stella.
– Tizenegy éven át azt hallgattam, hogy nem érdemlem meg őt, hogy jóval többet
ér nálam – panaszolta Fergus, mialatt Erin újabb adag kávét tett fel. – Vagy ezerszer
elmondta, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Azt hittem, örül, hogy elköltözöm. De
nagyon a szívére vette. Nem erre számítottam.
– Mit gondolsz, visszamész hozzá?
Erin mindent elkövetett, hogy kellő közönnyel tegye fel ezt a kérdést.
– Nem, szó se lehet róla! Vége, és kész! – rázta meg a fejét Fergus, és hátradőlt a
székén, miközben beletúrt esőtől csapzott, rakoncátlan loboncába. – Éveken át tűrtem,
hogy leszóljon. Nem szeret, csupán azért háborog, hogy meg mertem ezt tenni vele.
– Talán találkozik majd valakivel, és akkor elenged – mondta Erin reménykedve.
Fergus egyetértőn bólintott.
– Én is ezt remélem. Már megfordult a fejemben, hogy könyörgő leveleket írok
Ewan McGregornak és Hugh Grantnek.
Nem sokkal később Fergusnek vissza kellett mennie az irodába; ő volt a helyi
ingatlaniroda vezető ügynöke. Este visszavitte Erint az autójához. Búcsúzóul a lány
cuppanós puszit nyomott az arcára köszönetképpen. Látszólag tökéletesen ártatlan,
szűzies puszit, a mélyben azonban korántsem szűzies vágyak forrongtak.
Erint az íróasztalán megszólaló telefon rángatta vissza a jelenbe. A nevezetes este
óta ő meg Fergus titkon találkozgattak… már nem annyira ártatlanul. Fülig beleesett a
férfiba, és istennek hála ő is viszonozni látszott az érzéseit.
Rendben, vége az ábrándozásnak. Fel kell venni a telefont.
Talán éppen ő az, aki hívja.
– Halló! Itt az Erin Gyönyörű Ruhái butik.
– Szia!
Ez Tilly hangja volt. Ha nem is Fergus hívta, a barátnőjét csaknem ugyanolyan
kellemes volt hallani.
– Szia. Hogy vagy mindig? – örült meg neki Erin.
– Van dolgod, vagy beszélhetünk?
– Nincs itt senki, mondd csak nyugodtan.
– Szuper! Tartsd a vonalat egy pillanatig!
Erin bosszúsan konstatálta, hogy megszólalt a csengő az ajtó fölött: vásárló
érkezett. Épp amikor felkészült egy kellemes barátnői csevejre! Aztán meglepetten kapta
fel a fejét. Még a száját is eltátotta elképedésében, amikor meglátta, ki áll az ajtóban…
– Tilly! Mi ez az egész? – kiáltotta.
– Meglepetés! – tárta szét a karját a barátnője.
– Még hogy meglepetés? Hiszen kis híján beszereztél nekem egy infarktust! Azt
hittem, Londonból telefonálsz! Miért nem szóltál, hogy jössz?
– Látom már, hogy ki kell fejtenem neked a meglepetések alapvető
törvényszerűségeit. Akkor hatnak ugyanis igazán, ha nem szólnak róluk előre. Ráadásul
ez nem látogatás akar lenni – vágta ki csillogó szemmel.
– Nem? Akkor mi?
Erin mostanra teljesen összezavarodott. Tillynél még csak egy kis táska sem volt.
– Azt mondtad, megszoknék itt. Nos, remélem is, mert mostantól itt lakom –
közölte. – A mai naptól.
– Hogy mi? Hol? Hol laksz?
– A Bükk-lakban. Leszerződtem mindenesnek Max Dineenhez.
– Dineenhez? – hüledezett Erin. – Max Dineenhez, aki Kaye férje volt? Van egy
vörös hajú lánya… hogy is hívják…
– Lounak. Ők azok.
– Hú! – ámuldozott tovább Erin.
– Tudom, meglepő! És képzeld, irtó jól kijövök velük! Kérlek, nehogy azt mondd
erre, hogy a pasi dühöngő őrült – fintorította el az orrát.
– Emiatt ne fájjon a fejed! Maxet mindenki szereti. Lou meg csinos tini. Régen
jártak ide az anyjával, és…
– Gumicukrot kapott tőled. Mesélt róla. Szóval most náluk lakom! Vajon mit szól
majd hozzá a Lajhár főnöke, Declan, az a morgós vén medve? Nem fogja elhinni!
– Én sem hiszem el! – rázta kábán a fejét Erin.
– Tudom, tényleg hihetetlen! De szuper, nem? Új állás, új otthon, teljesen új élet!
A szabad estéimen pedig együtt lóghatunk.
Ebben a pillanatban újra nyílt az ajtó, és néhány vevő lépett a boltba. Erin kezdte
kapiskálni, hogy a sors megint a lehető legrosszabbul időzített. Hosszú éveken át nem
volt senkije, e percben azonban történetesen van, és Tillynek pont most kellett
ideköltöznie! Talán az Úr így akarja értésére adni, hogy nem szabad tovább hazudoznia,
nem veheti el más férjét, nem lehet ilyen szemét…
– Mi az? Valami baj van? – kérdezte Tilly.
– Nem, semmi – ölelte át Erin. – Úgy örülök, hogy itt vagy!
Alig fejezte be a mondatot, látta, a vevők elkezdték leszedegetni a fogasokról a
ruhákat, és maguk elé próbálni, hogy lássák, jól állna-e rajtuk. Valószínűleg nem ez volt a
legjobb alkalom, hogy megossza Tillyvel a hétpecsétes titkot, beszéljen neki bimbózó
szerelméről.
Hatodik fejezet

– Á, itt is van! – jelentette be Max, mikor Tilly a látogatásból visszatérve belépett

a konyhába. – Itt a lány, akiről beszéltem!
Tilly megfordult, hogy üdvözölje a vendéget, de földbe gyökerezett a lába. Mert
nem más állt előtte, hátát a tűzhelynek támasztva, lazán keresztbe font karral és szívtipró
mosollyal, mint a világ legjobb pasija! A sűrű szempillájú, zöld szempár villanása
elárulta, hogy a látogató jót mulat rajta. A férfi csillogó barna haja a homlokába hullt,
napbarnított arcszíne kiemelte foga fehérségét. Ugyanakkor látszott ezen a fogsoron,
hogy pont annyira szabálytalan, amilyennek lennie kell – nem fogorvosi műremek.
Hú!
Kopott, festékfoltos farmer volt rajta, bakancs meg halványbarna póló valami
elnyűtt, szürke mellény alatt. A teste sem volt akármi!
Max bemutatta őket egymásnak.
– Tilly, ő a barátom, Jack Lucas. Jack, ismerkedj meg Tilly Cole-lal.
– Szögezzünk le menten valamit: nem olyan barát vagyok, oké? Csak egy barát a
sok közül, mindenfajta habozás és rejtett mellékzöngék nélkül. Jól tudom, Max szeretne
lejáratni és zavarba hozni idegenek előtt. Ő ezt kitűnő tréfának tartja. Ne törődjön vele! –
tápászkodott fel a pasi a tűzhely mellől.
Kezet ráztak.
– Üdvözlöm, Tilly. Örülök, hogy megismerhetem.
– Én nemkülönben.
Tilly megpróbált úgy viselkedni, mintha naponta mutatnának be neki
térdrogyasztóan vonzó pasasokat. A férfi tenyere meleg és száraz volt, s arcszesz, festék
és téglapor szagát árasztotta. Bódítóan kellemes keverék!
– Tudja, emlékeztet valakire…
Jack elengedte a kezét, és szórakozottan körözött a mutatóujjával, mint aki az
emlékei között kutat.
– Egek! Mit látok már megint! Te aztán nem vesztegeted az idődet! Nem vagy túl
eredeti, mellesleg. Egy szavát se higgye, kislány! – szólt oda Tillynek Max. – Maga még
bedől neki, és törni kezdi a fejét, hol találkoztak…
– Dugulj el, Max! Nem csajozós duma ez, hanem a véres valóság – nevetett Jack
Lucas teli szájjal.
Tilly nem tudta igazából eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, amit mond vagy
sem.
– Londonból jöttem. Nemigen találkozhattunk – jegyezte meg.
Ha mégis így történt volna, bizonyára emlékezne egy ilyen ritka férfipéldányra.
– Nos, most ide költözött. És mivel néha együtt dolgozom Maxszel, nem kétlem,
hogy még találkozunk.
Szemének játékos csillogása elárulta, tökéletesen tisztában van szavai rejtett
jelentésével. Hanem volt itt még más is. Mikor a pasi ránézett Tillyre, teljes figyelmét
neki szentelte, és szinte csüggött a szavain.
Ügyes trükk – gondolta Tilly.
Ugyanakkor azt is látta, hogy gyakorlott nőcsábásszal áll szemben. El tudta
képzelni, hány nő szívét törte össze, hányan sírnak utána.
Ebben a pillanatban nyílt és csukódott a bejárati ajtó. Louisa rontott be a
konyhába tengerészkék iskolai egyenruhájában.
– Á, itt vagytok! – derült fel az arca.
Egy kurta pillanatig tétován toporgott a küszöbön. Aztán Tillyhez rohant, és a
nyakába borult.
– Úgy örülök!
– Hé, és én? Nekem nem örülsz? – méltatlankodott Jack.
– Persze hogy örülök. Mindig örülök, ha látlak. – Louisa most őt is megölelte. –
Akkor is, ha festékszagod van.
– Igazán sajnálom. – Szeretettel megrángatta a kislány egyik rézvörös copfját. –
Sietnünk kellett, és két munkáskézzel kevesebb volt. Ha tudom, hogy reklamálni fogsz,
hát tétlenül nézem, ahogyan mások dolgoznak. Amúgy te beszélsz? – fintorodott el. –
Amikor neked meg… huh… feketeribizli-szagod van.
– Nesh mamája hozott minket haza, ő adott nekünk cukorkát. A szülők már csak
ilyenek. Szia, apu! – Louisa megcsókolta Maxet, majd Tillyre vigyorgott. – És bizonyára
a kedves mindeneslánytól is kapok majd valamit, ha ő kísér haza az iskolából.
– Aztán majd nem leszel éhes és nem akarsz teázni – rótta meg az apja.
– Nem is igaz, apu! Igenis, éhes vagyok! Mi van itthon? Jack, te is eszel velünk?
Hoppá!
Tilly remélte, hogy nem. Ha most kell számot adnia a főzőtudományáról, akkor
legalább ne Jack Lucas jelenlétében kerüljön rá sor.
Pont a legelső napon!
– Ma nem lehet. Vacsorára vagyok hivatalos – pillantott az órájára Jack. – Jobb is,
ha elpucolok. Ki kell még ugranom az egyik bérlőmhöz. – Újra Tilly felé fordult, az
előbbi észvesztő mosollyal. – Milyen vacsoráról maradok le?
Tillynek sejtelme sem volt erről, még csak bele se nézett eddig a hűtőbe.
– Valami elmondhatatlanul mesésről.
– Azt nem kétlem – vigyorgott rá Jack. – Sebaj, majd máskor. – Elindult az ajtó
felé, de még visszaintett. – Na, akkor itt se vagyok. Viszlát mindenkinek.
Miután elment, Tilly megszólalt:
– Ez a pasas ellenállhatatlannak hiszi magát?
Max szemlátomást mulatott a megjegyzésén.
– Jack jó fiú. És az igazat megvallva a legtöbb itteni nő tényleg
ellenállhatatlannak tartja.
– Ismerem a fajtáját – jelentette ki Tilly.
– Magát is megkörnyékezi majd, ne féljen! A maga dolga, belemegy-e a játékba,
de ha igen, ne fűzzön hozzá nagy reményeket. Csak semmi elkötelezettség, ez Jack
jelszava. Ha strigulázná a hódításait, mára a világ minden papírját teleírta volna.
– Juuuuj, apu? Muszáj erről beszélned?
Max megborzolta a lánya haját.
– Bocs, bogárkám! Csak bevezetem Tillyt az itteni társasági élet rejtelmeibe.
Figyelmeztetem, mire kell vigyáznia.
– Ne féljen, nem leszek senki trófeája! Kivált nem egy olyan hapsié, aki
olyasmivel etet, mint hogy…
Nyílt az ajtó, és Jack dugta be rajta a fejét.
 – A francba, azt hittem, elmentél! – füstölgött Max. – Hogyan beszéljünk ki, ha
visszalopózol és hallgatózol?
– Bocs. – Jack vigyora elárulta, hogy minden szót hallott. – Már épp indultam,
amikor valami érdekeset fedeztem fel a hallban – nézett szemöldökét felvonva Tillyre. –
Valójában kettőt.
Tilly ijedten hunyorgott, amikor a férfi az ő csizmáját hozta be bűnjelként a
konyhába. Öt perccel ezelőtt rúgta le, és hagyta a bejárati ajtó mellett. Mi az,
Roxboroughban tilos méretre szabott, smaragdzöld, csillogó sarkú cowboycsizmát
viselni? Netalán törvény tiltja? Biztonsági vagy egészségügyi okokból? Esetleg az a
gond, hogy a tehenek bevadulnak a csillogásától, és árkon-bokron át menekülőre fogják?
– Én bírom Tilly csizmáját! – kelt a védelmére Louisa. – Totál menő!
– Nem azt mondtam, hogy nem tetszik – folytatta Jack. – Nagyon is egyéni.
Például arra tökéletes, hogy a tulajdonosa kukákon ugráljon át benne… Akarom
mondani, hogy megpróbálkozzon vele – tette hozzá kis hallgatás után.
– Maga látott engem? – kapta a szája elé a kezét Tilly.
– Á, több is történt ott – rándult nevetésre Jack szája. – Kiabáltam is magácskával.
– Az a maga kocsija volt? – szívta a fogát leforrázottan Tilly.
– A vadonatúj kocsim! – mondta Jack nyomatékkal. – Mindössze két napja
hoztam el az autószalonból. Most tele van az ablak zsírfoltokkal!
– Már egyszer bocsánatot kértem. Véletlen baleset volt. Ezzel szemben maga –
mutatott rá vádlón Tilly – szándékosan hajtott a pocsolyába, hogy lefröcsköljön!
– Jó, félig tényleg szándékos volt – ismerte be Jack. – Épp csak néhány csöppnek
szántam. Nézze, én is elnézést kérek. Tekintsük azonban a dolog jó oldalát: most legalább
tudja, hogy nem etettem az előbb, tényleg találkoztunk már – villant meg jókedvűen a
szeme. – Tudtam, hogy ismerem valahonnan, csak az nem ugrott be, hogy maga az a
magasugró lány.
Jack Lucas kuncogva távozott.
– Gyere csak, gyere! Elnézést a kupiért. Apu egyfolytában ezzel csesztet, pedig
mostanra már feladhatta volna. Mondtam neki, van nekünk elég bajunk, mi ehhez képest
egy kis rendetlenség? Különben is otthonosabb így.
Louisa felült a franciaágyában. Lila pizsamát viselt, és Az ipari forradalom
története című könyvet olvasta. Szappan- és fogkrémillata volt.
– A tanulás mindenképpen fontosabb – ismerte el Tilly.
– Épp azt művelem – ragyogott fel Lou képe, és Tilly felé lobogtatta a tankönyvet.
– Ismételjük az anyagot. Halálosan unom… jaj, nem, apu elmondta!
– Bocs, de ő itt a góré! – Tilly felemelte a kislány mellől a párnát, és kihúzta alóla
az egyik bulvármagazin legfrissebb számát. – Igen, ő mondta, hogy ha ide nyúlok,
okvetlenül találok ilyet.
Louisa bűntudatos arcot vágott.
– Mindössze öt percre szerettem volna belenézni. A töridogát amúgy is csak a
jövő héten írjuk. – Hátradőlt a párnáján, és csillogó szemmel megkérdezte: – Mit
gondolsz? Jól érzed majd magad nálunk?
– Remélem.
Tilly letelepedett az ágy szélére. A könyvespolc tetejére állított bekeretezett
fotókat tanulmányozta, és szándékosan nem gondolt Jack Lucasra.
– Tetszik az a fénykép rólad és a mamádról – mondta.
 – Egy hawaii strandon készült. Tavaly mentünk oda vakációzni. Mindenki más
csodálatosan barnára sült és totál dögös volt, én viszont ott szerencsétlenkedtem a vörös
hajammal és a pipaszár, fehér lábammal… siralmasan festettem.
– Jaj, nem, egyáltalán! – Tilly a fényképért nyúlt, amelyen anya és lánya együtt
nevetett a kamerába. – Nicsak, a mamádnak is vörös a haja!
– Ő barnítókrémet kent magára meg ötvenfaktoros naptejet. Nem tudom, hogy
bírja Los Angelest. Én inkább a hideg éghajlatot kedvelem. Jobban szeretek itt élni.
– Bizonyára nagyon hiányzik – jegyezte meg Tilly óvatosan.
– Na, igen – vont vállat Louisa –, de amikor anyuval laktam, akkor meg apu
hiányzott. Különben is gyakran beszélünk. Boldog ott, és a munkája is jól megy. Imádja.
Már hogyne imádná?
Tilly a vacsora közben megtudta, hogy Kaye Dineen, Louisa mamája, Max volt
neje színésznő. Nagy-Britanniában nem sikerült befutnia, ám a tengerentúlon megcsinálta
a szerencséjét. Amerikában Kaye McKenna néven szerepelt, az Emmy-díjas A
szivárványon túl című milliós nézettségű sorozat egyik sztárja lett. Mindehhez nem
kellett egyéb, mint egyetlen jól sikerült meghallgatás. Pedig nyolc hónapon át kizárólag
visszautasításban volt része Hollywoodban, és már csaknem feladta. Ráadásul defektet is
kapott az utolsó castingra menet. Mire másfél óra késéssel megjelent, a sminkjét
szétizzadta, fehér ruháját pedig összekente a motorolaj. A castingot vezető igazgató még
rá is támadt:
– Mi a fészkes fenéért hallgassam meg magát? – esett neki durván.
Kaye nem hagyta magát, minden mindegy alapon sorolta az indokait.
– Szerettem a volt férjemet, aki azonban meleg – pörölt vele Kaye. – A lányunk,
szegény, mindkettőnkhöz ragaszkodik. Ha én nem érdemlek kíméletet, hát nem tudom,
ki.
Kitartása és hibátlan brit kiejtése megtette a magáét. Minden kívánalomnak
megfelelt, és ott helyben szerződtették.
– Ez a fotó se rossz – nyúlt Louisa egy türkizkék keretes fényképért, amelyen Los
Angeles-i tinik ugráltak körül egy úszómedencét. – Ez én vagyok meg néhány barátom
egy esküvő után. Ismered Macy Venturát? Ő anyu sorozatának női főszereplője. Szóval,
most ment férjhez ötödször, ezúttal egy öreg producerhez. Életében nem látott, de
megkérdezte anyut, nem akarok-e koszorúslány lenni a lagziján. Anyu igent mondott.
Elmentünk hát, hogy az esküvő előtt találkozzunk Macyvel meg a
rendezvényszervezővel.
– És?
Tilly közben a homlokát erősen ráncolva próbálta megfejteni, miféle szerepet
tölthettek be a lagzin a medencében virító hatalmas, furcsa, pink gombák.
– Óriási balhé lett belőle. Macy és az esküvőszervező csak rám nézett, és ontani
kezdték a kifogásokat. Beijedtek tőlem! Túl vörös, túl sápadt, túl szeplős, túl nyakigláb
voltam… Szerintük az egész lagzit tönkrevertem volna, a magazinfotózásról nem is
szólva. A koszorúslányok ruhája hupirózsaszín volt. Nos, nem nehéz kitalálni, hogyan
festettem volna én hupirózsaszínben. A végén ötszáz dollárt ajánlottak, ha visszalépek.
– Mondd, hogy viccelsz! Vérfagyasztó! – csóválta a fejét Tilly méltatlankodva. –
És elfogadtad a pénzt?
– De még mennyire, hogy elfogadtam! – horkant fel Louisa. – Kezdjük azzal,
hogy soha nem is akartam annak a nőcinek a koszorúslánya lenni. Kivált hogy csicsás,
csillogó rózsaszín ruhát kellett volna viselnem. Hanem azért a lagzi végén elcsevegtem a
többi koszorúslánnyal. Jó fejek voltak. Amint elmondtam nekik, hogyan bánt el velem
Macy, mind levetették a ruhájukat, és a medencébe hajították. Igazán rendes volt tőlük!
Támogattak a törekvéseimben – tette még hozzá kaliforniai kiejtéssel.
– Á, akkor ezek a rózsaszín izék ruhák – mutatott Tilly a vízen lebegő gombákra.
– Márkás cuccok voltak pedig, egy híres divattervező kreálmányai. Több ezer
dollárba kerültek – kuncogott fel Louisa. – Macy a plafonon volt.
– A francba, neked volt okod, hogy bepöccenj! – haragudott meg a nevében is
Tilly. – El sem hiszem, hogy elmentél arra az esküvőre azok után, ahogyan viselkedett!
– Á, nem volt komoly, nem érdekelt. Hiszen semmi más nem történt, mint hogy
nem feleltem meg egy meghallgatáson. Különben is, hollywoodi esküvő volt ez, nem
igazi. Mindössze fél évig voltak házasok.
– Ha én egyszer férjhez megyek, ugye, leszel a koszorúslányom? – kérdezte Tilly.
– Jaj, köszi! Ha pedig én megyek férjhez, akkor te leszel az enyém. Már ha
addigra nem leszel túl vén – vigyorgott rá Louisa.
Tilly játékosan megbökte.
– Soha nem voltam még koszorúslány. Senki nem kért fel rá.
– Én egyszer majdnem az lettem. Kilencéves koromban. – Louisa ásított, kezdett
elálmosodni. – Jack és Rose esküvőjén.
– Jackén? Arra a Jackre gondolsz, aki itt járt délután? – élénkült fel Tilly pletykára
éhesen. – És? Mi történt? Lefújták az utolsó pillanatban?
– Hát… muszáj volt.
Gyönyörű! – gondolta Tilly.
– Ki hagyta faképnél a másikat?
– Senki. Nem ez volt a baj. Összeházasodtak volna ők, de nem lehetett –
magyarázta Louisa. – Rose meghalt.
Hetedik fejezet

Lent a nappaliban Max kibontott egy palack vörösbort.

– Igyunk az első napjára! – koccintott Tillyvel. – Arra, hogy eddig még nem
rohant vissza sikoltozva Londonba. Egészségére! Eszerint nem voltunk túl
elviselhetetlenek eddig?
– Alig csináltam valamit. Úgy érzem, becsapom magukat.
– Ó, ez csak azért van, mert még nem kezdtem el az ostoromat pattogtatni. A hét
végére már látni se kíván majd, ebben biztos vagyok. Látja, írtam is egy listát a holnapi
tennivalókról. Reggel korán elmegyek Oxfordba, de ha bármi gond van, rám csöröghet.
Odaadott Tillynek egy cetlit, amelyen ezt állt:
Reggel 8:

– Kísérje el Lout az iskolába.

Délelőtt:

– Adja be a tapétákról szóló könyveket Derwynhez Cirencesterben.

– Vásároljon be, főzzön ebédet, sétáltassa meg Bettyt, hozzon el hat bekeretezett
nyomatot a Welch & Co.-tól.

– Eddig rendben – mondta Tilly. Nehezen koncentrált, mert ott motoszkált még az
agyában, amit frissen megtudott Jackről. Különben pedig milliónyi kérdése lett volna. –
Ööö… mit szeretnének, mit főzzek?
– Huh, tudja a fene. Belekábul a fejem, ha az evésre gondolok. Egyelőre annyi a
dolga, hogy szeressen meg minket. Amúgy nem vagyunk válogatósak, emiatt ne aggódja
magát halálra! Hatra hazaérek – mondta Max. – Holnapután meg velem jöhet, és segíthet
a következő megbízatásom felmérésénél.
– Fantasztikus! – lelkendezett Tilly, közben azonban alig várta, hogy Jackre
terelhesse a szót.
– Semmi különös, Jack egyik ügyfeléhez megyünk.
Bingó!
– Lou meg én tulajdonképpen…
– Nézze, ezek a brosúrák, amiket itt hagyott – nyúlt Max az asztalon heverő
dosszié után. – Jack eladó-kiadó ingatlanokkal foglalkozik, tudta? Olyanokat keres,
amelyeket elárvereznek. Olcsón megveszi, rendbe hozza, aztán pedig kiadja őket. Ez
most egy második emeleti lakás Cheltenham egyik viktoriánus épületében, délre néző
nappalival, és…
– Loutól tudom, hogy meghalt a barátnője – tört ki Tillyből, aki csak eddig bírta
tartani a száját. – Az esküvő előtti héten. Lou azt mondja, vízbe fulladt.
Max halványan elmosolyodott, és belekortyolt a borába. Végül Tilly felé fordult.
– Úgy van, ahogy mondja. Jaj, szegénykém, eszerint belépett a rajongói klubjába.
Látom a szemén.
 – Hogy mi? Nem értem, miről beszél!
Tilly érezte, hogy elpirul, mivel a lelke mélyén nagyon is tudta, miről van szó.
– Bedől a romantikus szitunak. A tragikus özvegy sztorijának – ami csak ott
sántít, hogy Jack soha nem özvegyült meg, mivel házasság sem volt. Már elnézést. – A
fejét csóválta, és fintorogva folytatta: – Jack az egyik legjobb barátom, és iszonyú, ami
vele történt, csak éppen szórakoztató, milyen hatással van mindez a nőkre. Persze ha nem
volna olyan veszettül jóképű, nem jönne be a trükkje. Így azonban amint a lányok
meghallják a történetét, teljesen megkergülnek, és csak még inkább ácsingóznak utána.
Ez történt magával is.
– Nem, dehogy! – lett lángvörös Tilly.
– Nem veszem be! – Max láthatóan elcsüggedt. – Tudja, mit? Ha Jack elcsábítja,
aztán pedig dobja magát, és összetöri a szívét, maga pedig annyira kiborul, hogy képtelen
tovább velünk maradni; ha beadja a felmondását, és itthagy engem a pácban, akkor
becsületszavamra, legjobb barátom-e vagy sem, személyesen tekerem ki szegény özvegy
Jack nyakát!
Tilly azonban kíváncsi volt a részletekre, amiket nem tudhatott meg a félálomban
motyogó Loutól.
– Mint már mondottam, nem leszek senki trófeája.
– Csakhogy az még azelőtt volt, hogy meghallotta ezt a történetet.
– Még mindig nem tudom a végét! – bukott ki Tillyből.
– Rendben. Önthetek még? – Megtöltötte Tilly poharát, aztán feltette lábát a
kanapé előtt álló kávézóasztalra. – Készítse elő a papír zsebkendőt, kislány! Jack és Rose
három éve jártak együtt. Rose igazi bombázó volt! Egy évvel fiatalabb Jacknél, a világ
leggyönyörűbb teremtése! Mindenki szerette. Öt éve, karácsonykor jegyezték el egymást.
Az esküvőt a következő decemberre szervezték meg. Egy romantikus kis faluban
tartották volna a templomi szertartást, mert Rose ott született. Már mindent elrendeztek.
Aztán kiderült, hogy Rose állapotos, ami hab volt a tortán. Alig várták, hogy
megszülessen a gyerekük. Rose bolondja volt a lovaglásnak, de Jack lebeszélte róla,
nehogy ártson a babának. Aztán az esküvő előtti héten Rose előrement Walesbe a
szüleihez, hogy elrendezze az utolsó teendőket. Jack itt maradt, és az üzleti ügyeit intézte.
Vasárnap reggel Rose sétálni vitte a szülei kutyáját a tengerpartra. Viharos idő volt, a
tenger háborgott. Az történt, hogy a kutya belegázolt a parti hullámokba egy sirály után,
de túl sokáig, túl mélyre ment, és fuldokolni kezdett a vízben. Rose gyakorlatilag az
állattal együtt nőtt fel, olyan volt, mintha a testvére lenne, igazi családtag. Nos, többen
látták, hogy Rose kiáltozni kezdett a kutyának, az azonban nem tudott kiúszni a partra.
Rose a következő pillanatban a tengerbe vetette magát, hogy kimentse.
Tilly szája kiszáradt, miközben a tragikus történetet hallgatta, amelynek előre
tudta a végét.
– És tudja, mit, a kutya meg is menekült! – folytatta Max. – Isten tudja, hogyan,
de Rose odaúszott hozzá, és elég közel menekítette a parti sziklákhoz, hogy ki tudjon
kászálódni. Magát azonban nem tudta megmenteni. Egy óriási hullám átcsapott fölötte, a
mélybe lökte, onnan pedig tovasodorták az áramlatok. Mire a mentőcsónak kihúzta a
vízből, már nem élt.
– Nem is tudom, mit mondjak erre – rázta meg a fejét Tilly, aki hasztalan próbálta
maga elé képzelni a hátborzongató jelenetet. – Szegény család!
– Kemény volt – ismerte el Max, és belekortyolt a borába. – A szülőket mélyen
lesújtotta lányuk halála. Egyszerre vesztették el őt és az unokájukat… és ezzel
gyakorlatilag lezárult előttük a jövő. Mondanom sem kell, Jack magát hibáztatta. Azt
hajtogatta, ha ő is elutazik Rose-val, ez soha nem történik meg. – Elhallgatott, és nagyot
sóhajtott. – Valójában van is ebben valami. Szó sem volt többé esküvőről, temetésre
mentünk helyette. Rose szüleit összetörte a tragédia. Jack magába fojtotta a bánatát,
később pedig belevetette magát a munkába. Aztán úgy fél év múlva újra emberek közé
kezdett járni. Azóta se állt le – tette hozzá szárazon –, nők százait hódította meg.
Guinness-rekordot állíthatna fel szoknyapecérkedésből. Képzelje el, hogy maga egy év
múltán kinyitná a Rekordok könyvét, és ezt olvasná benne: „A legtöbb nőt ez évben Jack
Lucas (33 éves, roxboroughi lakos) hódította meg a világon.”
Tilly némán hallgatta a történetet.
Max is elhallgatott. Ivott egyet a poharából, aztán folytatta.
– Minden nő meg szeretné váltani. Mind abban reménykedik, hogy ő lesz a nagy
kivétel, ő töri át a gátat, és éri el, hogy Jack újra szeretni tudjon. Csakhogy öt év telt el
azóta. Higgye el, tesz ő az egész romantikázásra. Inkább távol tartja magát mindenféle
elkötelezettségtől, és megmarad szinglinek. Így többé nem sérülhet meg. És pontosan ez
teszi őt annyira ellenállhatatlanná – vonta le a végkövetkeztetést. – Ezért olyan nagy
kihívás a női nem számára.
Elhallgatott, és Tillyre sandított, hogy felmérje szavai hatását.
– Mi lett a kutyával? – kérdezte a lány.
– Kimúlt egy év múlva. Semmi drámai nem volt ebben, idős volt már. Elaludt, és
többé nem ébredt fel. Igazán szép halál.
Nyolcadik fejezet

Eddig minden jól ment. Tilly elégedett volt az első munkanapjával. Kitette
Louisát az iskola előtt a megjelölt időben, és áthajtott Cirencesterbe, ahol visszaadta a
tapétáról szóló könyveket. Eztán beugrott Derwynhez, majd pedig a henteshez három
adag bélszínes-gombás pástétomért. Már csak a hasábburgonyát kellett kisütnie. A
sárgarépát is hasábokra vágta, nem karikákra, ahogyan addig szokta.
Betty is élvezte a sétát az erdőben. Szerencsére egyetlen vele kacérkodó nyulat
sem vett üldözőbe.
Tilly megnézte az óráját. Délután két órára járt, és nem volt más dolga, mint hogy
elmenjen a bekeretezett nyomatokért. Lesz még ideje beugrani Erinhez, mielőtt
visszamegy az iskolába Louért és az osztálytársáért, Neshért.
Hahaha, még parkolóhelyet is talált a Welch & Co. előtt! Az üzletnek régimódi,
ívelt kirakata volt. A kék-fehér babérfa ablakrácsokhoz jól illettek a járdára állított fehér
dézsák.
Olyan bolt volt, ahová megilletődve lép be az ember, ha venni szeretne valamit a
lakásába. A falakat elborították a festmények és a tükrök, és amerre csak Tilly nézett,
díszes lámpákat, gyertyatartókat, elegáns vázákat, kaspókat, szobrocskákat, valódinak
ható művirágokat látott. Az a fajta üzlet volt tehát, ahol minden egyes portéka csábító, ám
az áruk hallatán úgy érzi magát az ember, mintha kupán vágtak volna.
A nő, aki a bolt hátuljában, egy fehérre lakkozott asztal mögött ült, szintén
fényűző teremtésnek látszott. Épp javában telefonált, vonzó volt és ápolt. Hosszú,
fakóbarna haja éppenséggel póthaj is lehetett. Rózsaszín inget viselt, fehér
ceruzaszoknyát és tekintélyes mennyiségű sminket.
– …Jó, de ne reménykedj túlságosan – mondta a telefonba. – Mindenkinek azt
ígéri, hogy visszahívja, de soha nem állja a szavát.
Márkás cipő, állapította meg Tilly. A bal csuklóján meg csillogó gyémánt karkötő.
– Nos, örülök, hogy jól érezted magad. Igen, tudom, hogy olyan, hogyne tudnám!
Csillogó, szuperfinom anyagú harisnyanadrág. Jegygyűrű sehol. Súlyos
pézsmaillatú parfüm.
– Várj egy pillanatig, Amy, vevő jött.
Eltakarta a telefont francia manikűrös kezével, Tillyre nézett, és negédesen
megszólította:
– Segíthetek, vagy nézelődik inkább?
Ez a szó mindig megmosolyogtatta Tillyt. Hangosan azonban csak annyit
mondott:
– Azért jöttem, hogy elvigyek néhány nyomatot. Max Dineennek.
Na, erre felfigyelt a nőci! A szeme elkerekedett, és ugrásra készen ült a székén.
Mutatóujját feltartva sietve lezárta a beszélgetést:
– Amy, most mennem kell. Van itt valami érdekes. Nem, nem ő – mondta kis
szünet után. – Egek, te a megszállottja lettél!
– Huh, nem is álmodtam, hogy egyszer még érdekes leszek! – kiáltott fel Tilly. –
Remélem, nem várja tőlem, hogy szteppeljek.
– Ha nem tud, hát ne tegye. De maga határozottan érdekes.
 A nő addigra letette a telefont, és szégyentelenül végigmérte Tillyt. Magabiztos
szemmel vizslatta szélfútta haját, sminktelen arcát, kopott farmerét és pöttyös
gumicsizmáját. Miután szemlátomást úgy döntött, hogy Tilly nem veszélyes, azt mondta:
– Maga bizonyára Max új alkalmazottja. Mondta, hogy ezen a héten kezd. A nevét
is említette, de elfelejtettem.
– Tilly Cole vagyok.
– Értem. Fura egy név! Én pedig Stella vagyok. Stella Welch. Örvendek a
szerencsének. De hát maga az igazán szerencsés, hogy Maxnek dolgozhat. Őszintén
irigylem!
– Hát… idáig élvezem is – mosolygott rá Tilly. Tudta, hogy a kócos haja és a
pöttyös csizmája itt rossz pontnak számít, de azért igyekezett jó benyomást kelteni. – És
Lou csuda aranyos!
– És mit gondol az apjáról? – hajolt előre Stella. – Jóképű, nem gondolja? –
kérdezte cinkos hangnemben.
Na, ez is fura egy szerzet – könyvelte el magában Tilly. Vagy lehet, hogy Max
hajlamai nem olyan széles körben ismertek, mint hitte? Némi habozás után így felelt:
– Még titokban sem vonzódom hozzá. Nem, egyáltalán nem!
– Ugyan, menjen már! Szerintem nagyon is vonzó pasas!
Amikor tegnap este megbeszélték a dolgot, Max határozottan kijelentette, hogy az
egész falu tud róla.
– De hát… meleg – kockáztatta meg.
– Á, igen – vont vállat Stella, mintha ez semmit sem jelentene. – De nem teljesen
az, csupán félig. Hosszú házasságban élt Kaye-jel. Van egy gyerekük. Szóval, nem csak a
férfiakat kedveli. – Golyóstollát az ujja között forgatva még könnyedén odavetette: –
Határozottan be lehet cserkészni.
– Helyes. Izé… nem vettem észre. Ennek ellenére sem tetszik – tette hozzá
gyorsan Tilly.
– Miért? Maga leszbi?
– Nem, csak nem az esetem. Különben meg most szakítottam a barátommal.
Egyelőre szabadságolom magam az egész kapcsolatosdi alól.
– Hmm, rosszul teszi. Fiatalabb nálam. Mennyi is?
Stella aztán nem kertelt, ami a szívén, az a száján.
– Huszonnyolc vagyok.
– És engem mennyinek saccol?
– Ööö… – nyökögte Tilly.
– Harminchét vagyok! Tudom, hogy nem nézek ki annyinak, de mégis. – Stella
szerénynek se nagyon mondhatta magát. – Fél éve mentünk szét a férjemmel. Csak úgy
ukmukfukk otthagyott. Harminchét évesen! Engem viszont sürget az idő, nincs időm a
sebeimet nyalogatni. Gyereket szeretnék, mielőtt le nem kések róla. Amíg házasok
voltunk, várni akartunk a gyerekvállalással, hogy kiszórakozhassuk magunkat. Mindig
kicsit eltoltuk a határidőt. Úgy terveztük, hogy ebben az évben kezdünk el a gyerekre
gondolni. Ebben az évben! – csapott az asztalra. – Aztán egyszer csak elém áll az én
férjecském azzal, hogy a házasságunknak vége, és válni akar! Így, minden ok nélkül! Ezt
nevezem önzésnek! Hiszen az egész életemet tönkretette ezzel, az egész jövőmet!
– Jaj, ez borzasztó! – Bármilyen ijesztő volt is a nő, a panasza jogosnak tűnt. –
És… ööö… van valakije? – nyögte ki végül Tilly, aki nem akart tapintatlan lenni.
 – Nem, nincs. Határozottan nincs! – rázta meg a fejét hevesen Stella. – Tudja, úgy
vélem, megijedt a túlzott felelősségtől. Egyfajta pánik lehet ez nála. Persze közben más
pasast is talonban tartok, hátha nem jön vissza, de erős a gyanúm, hogy előbb-utóbb észre
tér, és térden állva könyörgi vissza magát hozzám.
– Valóban ezt akarja?
– Egek, már hogyne akarnám! Hisz a férjemről van szó! Gyereket akarok, ő pedig
nagyszerű apa lenne.
Felcsilingelt a csengő az ajtó fölött, és egy középkorú házaspár jelent meg a
küszöbön.
– Vissza fog jönni, muszáj lesz neki! – Stella katonásan biccentett, majd témát
váltott. – Na, lássuk, amiért jött.
– Köszönöm – mondta már az utcán Tilly, miközben Stella a csomagtartóba
segítette a nyomatokat.
– Szívesen. Adja át üdvözletemet Maxnek! Örülök, hogy megismerhettem –
mondta Stella, és kiegyenesedett. – Egyszer beülhetnénk együtt egy italra. Bemutatom a
barátaimnak. Na jó, az nem működne. Maga túl fiatal hozzájuk. Sebaj. Biztosan
összefutunk még valahol. Sietek vissza, még mielőtt ezek bent kiszolgálnák magukat a
kasszából.
– Kivel? Stellával? Egek! – sóhajtotta Erin.
Ez a baj azzal, ha az ember idegen egy helyen, nagy az esélye, hogy hibát hibára
halmoz.
– Miért, mi a gond vele? Egészen rendes csajnak látszik. Totál barátságos, csak
egy kicsit túlságosan is szókimondó. És rettentően magabiztos. Mindent elmondott arról,
hogyan lépett le a férje. De meg van róla győződve, hogy csúszva-mászva könyörgi
magát vissza hozzá.
Tilly észrevette, hogy Erin arca megrándul.
– Mi a baj? Csak nem rémálom ez a nő?
Erin óvatosan letette a gyönggyel kivarrt vörös estélyit, amit eddig javított.
– Egy ideje találkozgatok Fergusszel.
– Kivel?
Tilly már semmit sem értett.
– Stella férjével – nyalta meg az ajkát Erin. – El akartam neked mondani.
– Istenem, atyám! És ezért hagyta ott? – ijedezett Tilly.
– Nem, szó sincs erről! Fél éve mentek szét, mi pedig alig néhány hete jöttünk
össze. – Kezelésbe vette az estélyi vállpántját, úgy folytatta: – A jelek szerint senki nem
sejti. Főleg Stella nem. Nem hinném, hogy könnyen venné, ha kiderülne.
– Most ismertem csak meg, de tudom, hogy ezzel keveset mondtál – vélte Tilly.
– Ezért nem merjük neki elmondani.
– Kész agyrém! – jelentette ki Tilly. – És megéri a srác ezt a kalamajkát?
Erin arcán ábrándos kifejezés jelent meg.
– Ő a világ legkedvesebb, legaranyosabb pasija!
– Tudja, hogy az exe várja, hogy visszatérjen hozzá?
– Hogyne tudná. Egész Roxborought telekürtölte ezzel! Azt azonban lesheti! –
jelentette ki dacosan. – Előbb vagy utóbb bele kell törődnie.
– Hú, látom, komolyan odavagy érte! – csodálkozott Tilly.
– Olyan régóta várom, hogy valami hasonló történjen velem! És most tessék,
megtörtént! – ragyogott fel Erin. – Fergust érdemes komolyan venni.
Aztán Tilly is mesélt.
– Képzeld, kivel találkoztam tegnap! Annak az autónak a tulajdonosával,
amelyiket összekoszoltam, ahogy átugrottam a kuka fölött!
– Szent ég! Úgy érted, ráismertél? És haragudott még?
– Tök méltányosan viselkedett, ha azt vesszük, hogy a kocsi vadonatúj volt. –
Tilly nehezen tudta elfojtani az izgalmát, ahogyan a találkozásra gondolt. – És jól is néz
ki. Jacknek hívják.
Azt várta titokban, hogy Erin összecsapja a kezét, és felkiáltson: „Juhé!
Benneteket az ég is egymásnak teremtett!” Ehelyett Erin egyik ámulatból a másikba esett.
– Jacknek? Úgy érted, Jack Lucasnak? – nézett rá szörnyülködve. – Jaj, ne is
gondolj rá, az a hapsi nem alkalmas komoly kapcsolatra!
– Miért hallom ezt mindenkitől?
Olyan érzés volt, mint kiskorában, amikor a mamája figyelmeztette, ha belelép a
pocsolyába, átázik a csizmája.
– Nézd, milliószor láttam már ezt, nekem elhiheted! – öltött vészjósló ábrázatot
Erin. – Azért mondom, mert igaz.
Tilly elmerülten vizsgálgatott egy gyönyörű, türkizkék bélésű, hosszú, fekete
bársonykabátot.
– Tilly! Ide figyelsz egyáltalán?
– Igen. Csini ez a kabát.
Az volt csak a baj, hogy őt soha nem érdekelte, ha átázik a csizmája.
Kilencedik fejezet

– Látja, milyen fényes az autóm? Azért, mert tegnap este elvittem a kocsimosóba.
Így hát kivételesen ne próbálja rávetni magát a motorháztetőre!
– Majd igyekszem visszafogni magam.
Max BMW-je a Jaguar mögött parkolt, Tilly kiszállt a kocsiból. Jack a jeges
járdán várt rájuk újonnan szerzett lakása előtt. Halványkék pulcsit és farmert viselt. Ha
Tilly kísértésbe esne, hogy bármire rávesse magát, az nem a kocsi lesz, hanem a
tulajdonosa, az biztos.
– Hé, haver! Ne flörtölj itt nekem az asszisztensnőmmel! – rikkantotta el magát
Max. – Maga meg ne bátorítsa! – fordult aztán Tillyhez.
– Mégis mi rosszat tettem? – tárta szét a karját a lány.
– Semmit nem kell tennie, ez éppen a baj – csóválta a fejét Max. – Egy burka
talán segítene.
– Rendben, majd fékezem magam – mondta Jack, és elindult a bejárat felé. –
Gyertek, hadd vezesselek körbe titeket!
Tilly nagyot nyelt, miközben utánament a lépcsőn. A mindenit, alig egy perce
érkeztek, és máris majd kiugrik a szíve a mellkasából. De hát ez a hosszú, nyúlánk
lábszár, a széles váll, a farmerről lelógó felfeslő cérnaszál… Tilly a tenyerébe vájta a
körmét, mert csak így tudott ellenállni a kísértésnek, nehogy odanyúljon, és leemelje.
Nem, Jack fenekét tapizni határozottan illetlenség lenne.
Ugyanakkor, huh, fantasztikus is!
– A hátsómat nézi?
– Jesszusom, újra kezded? – szidta Max. – Dugulj már el, nem hallod? Hagyd
békén ezt a szegény lányt!
Tilly nem nézett rá túl hálásan.
– Pedig igenis a hátsómat nézte! – erősködött Jack. – Éreztem, ahogy pásztázza a
tekintetével! Megérzem az ilyesmit.
Ez nem lehet igaz!
A második emeleti lakás friss vakolat és fűrészpor szagát árasztotta. A délre néző
nappaliból a parkra nyílt kilátás.
– A festés tegnap este lett kész – magyarázta Jack Maxnek, aki szobáról szobára
járt, és minden apró részletet feljegyzett.
– Ideje, haver, hogy átvedd a terepet – mondta neki Jack.
– Azt hittem, hogy az ingatlanfejlesztők mindent magnóliaszínűre festenek –
nézett szét ámulva Tilly.
– A legtöbben igen. De az első benyomás sokat nyom a latban, és Max érti a
dolgát. Egy kis egyéni beütés, és máris jobb vevőkört vonz az ember.
– Akik aztán magasabb lakbért fizetnek – tette hozzá Max. – Jack nem
szívjóságból fogadott fel. Itt minden a nyereségről szól.
– Elvégre is a pénz működteti a világot.
Tilly már azon volt, hogy vitába szálljon vele, és azt bizonygassa, igenis, a
szeretet a világ motorja, de azután elállt ettől. A jelen körülmények között mégiscsak
jobbnak látta hallgatni.
 – Most fogja meg ezt a mérőszalagot, és ne mozgassa! – rendelkezett Max. –
Lássuk, miből élünk!
Húsz perc múlva, mikor már épp befejezték a méricskélést, megszólalt Max
mobilja. Mindkét keze tele volt, ezért az ablakpárkány felé bökött a fejével.
– Lenne szíves felvenni?
A kijelzőn Kaye neve volt olvasható.
– Kaye az – mondta Tilly.
– Vegye csak fel nyugodtan – vigyorgott rá Max.
– Hurrá! – szólt bele a vonalba egy vidám női hang, amikor Tilly fogadta a hívást.
– Akkor te Tilly vagy! Megpróbáltam a házat hívni, hátha otthon talállak, de hiába.
Szóval, milyen a vén rabszolgahajcsárnak dolgozni?
– Eddig remek. Most épp egy új helyet mérünk fel.
– Gondolom, csicsás egy kecó!
– Egy cheltenhami lakás, Jack Lucasé.
– Ohó! Tehát már ismered Jacket.
Tilly magán érezte Jack tekintetét, ezért azt dadogta:
– Ööö… Valójában itt áll mellettem.
– Ahá! – kuncogott Kaye sokat tudóan. – Többet nem is kell mondanod. Leesett a
tantusz. És hogy jöttök ki egymással?
Miért csinálja ezt mindenki? Azt mondják, nem kérdeznek többet, de már a
következő szavukkal tovább nyomulnak.
Tilly hátat fordított Jacknek, aki a jelek szerint telepatikus képességekkel is meg
volt áldva, mert szélesen vigyorgott rá, amikor azt morogta:
– Nincs vele semmi gond.
– Nincs is. Ugyanakkor ne feledd, hogy nem lehet komolyan venni. Kizárólag
flörtre való. Szívdöglesztő, vonzó pasas, de egyetlen szavát sem szabad elhinni –
figyelmeztette Kaye.
– Tudom.
– Bocs, de nem engem tárgyalnak ki éppen? – avatkozott közbe Jack. – Mit mond
rólam ez a félelmetes teremtés?
Max, aki továbbra is az ablakot méricskélte, megjegyezte a bajsza alatt:
– Az igazat, és csakis az igazat, semmi mást.
– Mondd meg nekik, hogy minden szavukat hallom. – Kaye a jelek szerint
remekül szórakozott. – És mondd meg Jacknek, hogy csak az esedékes figyelmeztető
jelzéseket adtam le. Azért hívtalak, mert üdvözölni akartam Max új mindenesét. Lou
tegnap este e-mailben áradozott rólad.
– Igazán pompásan érzem magam! – mondta Tilly, akinek jólesett a dicséret. –
Lou is nagyon aranyos. Büszke lehetsz rá!
– Ő a mindenem! Jaj, ha tudnád, mennyire hiányzik! Mindegy. – Kaye mélyet
sóhajtott, aztán hallhatóan újra összeszedte magát. – Húsvétra meglátogatlak benneteket.
Addig már csupán néhány hét van hátra. És, tudod, ha bármi gond van, csak hívjál
nyugodtan! Bármi kérdés, felmerülő zavar, akármi. Megígéred?
– Meg, persze.
– Kaye arra kíváncsi, én vagyok-e a világ legjobb főnöke – jelentette ki Max.
– Nem, nem, nem – rázta a fejét Jack. – Azt kérdezte, én vagyok-e Roxborough
legészvesztőbb szívtiprója.
 – Nyughassanak már! – intette őket rendre Tilly.
– Mondd nekik, hogy továbbra is hallom őket! Még valami. Nem beszélt Lou
valami srácról?
– Nem, egyetlen szóval sem.
– Rendben, csak megkérdeztem. Többször beszélt egy iskolatársáról az utóbbi
időben, ennyi. Már úgy, hogy „ki nem állhatom ezt az idiótát”. Ebben a stílusban. Ebből
természetesen azt a következtetést vontam le, hogy bele van esve a kölyökbe.
– Majd szemmel tartom őket.
Tilly átérezte, milyen nehéz lehet Kaye-nek a világ másik feléről érzékelni, amint
tizenhárom éves kislánya az első lépéseket teszi a fiúk zűrzavaros világába. Mintha
bizony nem lenne ugyanolyan gubancos bármely életkorban!
– Kösz… huh, most mennem kell, hívnak a sminkszobába – mondta Kaye. –
Mindenkit üdvözlök. Még Jacket is – tette hozzá vidáman.
Tizedik fejezet

Hogyan lehetséges, hogy az ember heteken, hónapokon, akár éveken át békésen

főzőcskézik, és totál ehető étkeket állít elő, aztán amikor igazán fontos lenne egy vacsora,
mindent elszúr?
Erin felkiáltott, mert a tűzforró sütőrács megégette a csuklóját. Még sistergett is.
De nem csak a főzés volt gázos. Első alkalommal szexelni Fergusszel szintén tele
volt veszedelmekkel. Máskor két perc alatt sikerült leborotválnia a lábát, ma este azonban
– vélhetőleg mert mindennél selymesebbre és abszolút simára szerette volna bűvészkedni
a bőrét – vagy fél tucatszor megvágta magát a borotvával, és úgy összevérezte a zuhanyt,
hogy arról leginkább a Pszicho jutott az eszébe. Aztán a lábujját verte be a komódba a
hálószobában, és mindennek a tetejébe a lábfejére ejtette a hajszárítót.
Most pedig a vacsorával is meggyűlik a baja.
Csak nem Isten keze? – jutott eszébe.
Nem, erre gondolnia sem szabad! Fergus fél éve kilépett a házasságából, és ő
semmi rosszat nem tesz. Ráadásul Fergus meg is érdemli, hogy kitegyen magáért. Mi az a
néhány vágás és égési seb, ha egyszer elbűvölheti álmai lovagját?
Erin összeszedte magát. Tíz perc múlva nyolc, Fergus nemsokára befut. Nem kell
mást tennie, mint olajjal meglocsolgatni a csirkét a sütőben és felszeletelni a cukkinit,
lehetőleg úgy, hogy ne vágja le egyik ujját sem.
Pontban nyolckor megszólalt a csengő. Szíve a torkában dobogott, amikor
beengedte Fergust a lakásba.
– Eszerint csak eljöttél – üdvözölte pusziszkodás közben.
– Mindig tartom a szavamat – ölelte át Fergus.
És ez volt a legjobb az egészben; Erin tudta, hogy így van. Isten a
megmondhatója, hány zűrös, link alakkal volt dolga az egyetemen, meg azóta is. De túl
volt már ezen. Fergus maga volt a megbízhatóság. Meglehet, tizennyolc évesen
nevetségesnek tartotta volna ezt, huszonnyolc éves fejjel azonban a megbízhatóság
erénnyé válik.
– Gyere, bújj be! – vezette be Fergust a lakásba, még mindig vadul kalapáló
szívvel.
Vajon sejti-e a férfi, mire készül? Felfogja-e, mi következik szükségszerűen a
vacsorameghívásból? Biztos a dolgában, vagy őt is kétségek gyötrik? Olyan kérdés volt
ez, amit nem szegezhetett a mellének, mondjuk így: „Mellesleg, Fergus, ha átjössz
csütörtökön vacsorára, akkor utána szexelünk. Benne vagy?”
Kérdés, ezt akarja-e.
Hoppá, ez meg se fordult a fejében! Mi van, ha a férfi egyáltalán nem akarja? Mi
történne, ha rémülten ezt válaszolná: „Mondd, nagy baj lenne, ha nem csinálnánk?”
Erin nagyot nyelt izgalmában. Egek, most meg ezért szoríthat! Noha, lássuk be,
nem látott még férfit, aki nemet mondott volna a szexre.
– Micsoda illatok!
– Sült csirke lesz.
– Nem! – rázta meg a fejét Fergus.
– Ó! Vörösboros szósszal.
 – Az sem. Ez a te illatod! – villantotta rá Fergus kisfiúsan szégyellős mosolyát.
Erin a kedvenc parfümjével hintette meg magát. Gránátalma az illata. Egész
belseje lángolt már, de úgy döntött, hogy kivárja, amíg Fergus ágyba viszi, és a férfi
felfedezi, hogy az ágyneműt is megszórta vele.
– Ez fenséges volt! – Fergus a vacsora végeztével félretolta a tányért, és
megszorította Erin kezét. – Ügyes vagy! Köszönöm!
– Csoda, hogy elkészült egyáltalán, annyira elvontad a figyelmemet!
Tetszett neki Fergus jó étvágya, csak hát mégis feszélyezte, hogy ott van a
konyhában. Zavarában sót öntött a vörösborba cukor helyett, szerencsére azonban meg se
lehetett érezni. És ha Gordon Ramsay mondott volna véleményt a cukkiniről, talán
panaszkodott volna, hogy túl sokáig pirította a vajon. De hát Fergust hívta meg vacsorára,
és nem a kekec mesterszakácsot.
– Csíptem, ahogy elvonhattam a figyelmedet – vigyorodott el Fergus, de menten
el is fintorodott, mert életre kelt a telefonja.
– Vedd csak fel – unszolta Erin. – Lehet, hogy a melóval kapcsolatos.
– Nem hagyom magam zargatni ma este. Egyetlen ügyfélnek sem!
A kabátja a szék támláján lógótt, Fergus a zsebébe nyúlt a mobilért. Még mindig
csörgött. Mikor meglátta, ki a hívó, újabb grimaszt vágott, és Erinre pillantott. Nem
fogadta a hívást, és a következő pillanatban a mobil elhallgatott.
– Munka?
– Nem, semmi fontos.
– Kérsz pudingot?
Erin megkönnyebbülve szedte le az asztalt.
Fergus is megnyugodott.
– Látod, ezt nevezem én fontosnak!
– Reméljük, ebbe nem tettem sót.
Fergus kezében felpittyegett a mobil, jelezve, hogy üzenete érkezett. A férfi letette
az asztalra.
– Nem hallgatod meg az üzeneted?
– Nem. Mondtam már, hogy ez a szabadnapom, nem? – mosolygott Erinre. –
Hadd segítsek leszedni az asztalt.
Már a citromszirupos pudingot ették, amikor újra megszólalt a mobil. Fergus
ezúttal kikapcsolta, majd nyugodtan újra szedett magának a pudingból.
– Tán az egyik barátnőd? – Erin tréfának szánta a kérdést, ám alig hagyta el a
száját, máris megbánta. Fergus még féltékeny, kisajátító természetűnek hiheti, ráadásul a
barátnő kérdését is megpendítette ezzel. Márpedig egyelőre nincs ehhez joga.
Bocsánatkérőn meglengette a villáját. – Bocs. Ne törődj velem.
– Ugyan már! Ne izgasd magad! Mintha meg tudnám csinálni, hogy ne törődjek
veled! – ingatta a fejét Fergus. – Csodás hetek voltak ezek! Fogalmad sincs, mennyire! –
Elhallgatott. Magában visszajátszotta, mit is mondott az előbb, aztán kitört: – Egek, most
én jövök! Ez úgy hangzik, mintha szakítani készülnék. Holott dehogy, épp az
ellenkezője! Szerintem te fantasztikus lány vagy! A francba, mit bénázok itt, mintha
beragadt volna a nyelvem! Ha melózom, ez soha nem fordul elő velem. Ha megkérsz,
hogy adjak el egy házat, hát gond nélkül eladom. Most azonban, amikor megpróbálom
eldadogni… hogyan érzek irántad… hát igen, azt hiszem, kijöttem a gyakorlatból.
Erin egy falattal se tudott többet lenyelni.
 – Nem számít.
– De igenis, számít! Őszintén kedvellek! – Fergus elhallgatott, s a füle széle
pirosra gyúlt. – Nagyon is!
Egy eszelős pillanatra Erin a sírás határán járt. A boldogság könnyei lennének, de
még jobban megijesztenék Fergust. A szemébe nézett hát – kékesszürke szempár volt,
szőke szélű szempillák keretében –, és elfúló hangon megkérdezte:
– Befejezted?
Fergus láthatóan megdöbbent.
– Miért, akarsz még valamit hallani?
– A pudingra értettem.
– Á, persze, persze… Istenem, mit összezagyváltam itt! – csóválta elégedetlenül a
fejét.
– Tudod, mit? – vele összehasonlítva Erin hősnek érezte magát. – Fogadjuk meg
itt és most, hogy nem kérünk mindenért elnézést!
– Jó ötlet! Igen, feltétlenül fogadjuk meg!
– És mi lenne, ha kávét főznénk, aztán átülnénk a kanapéra?
Fergus megkönnyebbülten bólintott.
– Kávé. Kanapé. Jól hangzik.
Mikor azonban pillanatokkal később Erin után ment a konyhába, mögé állt, és
átkarolta. A lány minden idegszála beleborzongott, miközben a férfi vállon csókolta.
Eztán forrón végigcsókolta a kulcscsontját, mígnem a lány már vonaglott a vágytól.
Végül hátrafordult a férfi karjában.
– Mi lenne, ha kihagynánk a kávét és a kanapét?
Fergus megsimogatta az arcát.
– Tudod, mit, ez az előbbinél is jobb ötlet!
És valóban az volt.
Hú, minden jól sült el, micsoda megkönnyebbülés!
– Mire gondolsz? – mormolta a lány fülébe Fergus.
Erin a karjában hevert, és belemosolygott a sötétbe, miközben a lábát lustán fel-le
csúsztatta a férfién.
– Arra gondolok, mekkora szerencse, hogy nem estem le az ágyról, semmit sem
csináltam rosszul, és nem beszéltem hülyeségeket. Arra gondolok, hogy egész jól ment
nekünk… ha azt vesszük, milyen idegesek voltunk előtte mind a ketten.
– Hahaha! Azt mondod, idegesek voltunk? Hidd el, a pasik ötvenszerte jobban
begazolnak ilyenkor. – Elhallgatott, majd folytatta: – Kivéve ha olyan jó az egész, hogy
erről is elfeledkeznek… Persze vannak kivételek. Ott van például Jack Lucas – jegyezte
meg Fergus szárazon. – Neki aztán tényleg van gyakorlata. Én tizenkét évig nem szálltam
ringbe.
– Pedig csodás volt! És én… – de Erin nem fejezte be a mondatot.
– Hogy te is az voltál-e? Az bizony – ölelte magához Fergus.
– Nem ezt akartam kérdezni.
– Rendben. Eszerint arra vagy kíváncsi, volt-e valakim Stellán kívül. – Erin
sejtette, hogy Fergus csak ugratja. Hiszen pontosan tudta, mekkora kérdés ez a számára. –
Nos, a válaszom ezúttal nem.
Erinnel madarat lehetett volna fogatni örömében, hogy Fergus nem fekszik össze
mindenkivel. Így ő is különlegesnek érezhette magát.
 – Ez hízelgő.
Lábujjaival játékosan megböködte a férfi bokáját.
– De ha már őszinteségi rohamunk van, Stella volt, aki korábban hívott.
Ó!
Erin abbahagyta Fergus bokájának böködését. Ez már más egy kicsit.
– Bocs, de gondoltam, jobb, ha tudod. Felcsörget néha, hogy elhívjon magához
egy kis csevejre.
Csevejre. Rendben.
– Nem csak kíméletből fogalmazol így? – kérdezte meg aztán.
– Nem, jaj, istenem, dehogy! – rázta meg Fergus hevesen a fejét. – Ennyi volt, és
nem több! Felhív nagy néha, és átinvitál magához, hátha meggondolom magam. De nem
fogom!
Erin máris jobban érezte magát.
– Nem kéne mégis visszahívnod? Legalább azt közölni vele, hogy ne várjon?
– Látod, ez a különbség közted és Stella között – mosolyodott el Fergus. – Ő soha
az életben nem lenne tekintettel más nők érzéseire.
– Nekem is kijutott olyan pasikból, akik nem vették maguknak a fáradságot, hogy
visszahívjanak. – Erin, akit győzelme nagylelkűvé tett, végigfuttatta a kezét Fergus
szőrös mellkasán. – Csörgess csak rá, tudd le a dolgot!
Fergus föléje hajolt, és megcsókolta.
– Rendes lány vagy.
Erin pajzánul megcsipkedte a mellszőrzetét.
– Nem vagyok, de úgy kalkuláltam, ha kikelsz az ágyból, idehozhatnád azt a
borospalackot.
Hátrahanyatlott a párnán, úgy nézte, hogyan birkózik Fergus a fürdőköpenye
kifordított ujjával. Az is tetszett neki, hogy inkább magára veszi, és nem pucéran mászkál
a lakásban.
– Bocs. – Fergus megérezte magán a lány tekintetét, ezért rápillantott: – Ugye
nem baj, ha kölcsönveszem?
– Csak nyugodtan.
Miután sikerült felvennie, Fergus dupla csomót kötött a derekára.
– Nem akarom a pocakomat mutogatni. Még elijesztenélek magamtól.
Jaj, ez is mekkora megkönnyebbülés volt!
Fergus az ágy fölé hajolt, és újabb hosszú csók következett.
– Látod, velem ez a baj – mondta a férfi. – El sem hiszed, mennyit nyúzott Stella,
hogy járjak edzőterembe!
Erin valósággal sugárzott a boldogságtól, amikor Fergus kiment a szobából. Alig
egy perc múlva már vissza is tért két pohárral és a palackkal.
– Valamit elfelejtettél – figyelmeztette Erin. – A mobilodat.
– Hadd hívjam holnap reggel! – kezdett alkudozni Fergus.
– Nem, hívd csak fel most! Akkor nem kell lelkifurdalást éreznünk.
Fergus a szemét forgatta.
– A lelkifurdalás nem szerepelt a terveimben. Jó, te győztél.
Ám amikor visszatért a szobába, már nem mosolygott.
– Mi történt?
– Hét üzenetem jött! – Fergus megállt a küszöbön, és a mobil gombjait
nyomogatta. – Egyetlen órán belül. Lássuk csak…
Tizenegyedik fejezet

Erinnek felgyorsult a pulzusa, nem először az este folyamán. Csak nem történt
valami borzalmas Fergus szüleivel, miközben vele hentergett? Még a lélegzetét is
visszafojtotta izgalmában, és a férfi arcát leste, mialatt az meghallgatta az első üzenetét.
Egek, mi van, ha valaki meghalt, csak mert ő kikapcsolta a telefonját, hogy vele
hetyegjen…
Fergus végre felnézett, komor volt az arca.
– Bing beteg, és nincs villany a házban.
Ki? Mi?
– Ki az a Bing?
– A macskánk. – Fergus meghallgatta a következő üzenetet, majd azt mondta: –
Stella pánikba esett. Attól tart, hogy kiment a biztosíték.
De legalább senki nem halt meg.
– És nem tud kihívni egy villanyszerelőt? – kérdezte Erin.
– Te nem tudod, milyen Stella! Retteg a sötéttől! Bing pedig a szeme fénye! El
nem tudod képzelni, hogy bolondul érte!
Erin már megbánta korábbi engedékenységét. Most megfizet érte. Az iménti
boldog, békés hangulatnak vége volt, Fergus láthatóan ideges lett. A harmadik üzenetnél
mindketten hallották, hogyan siklik felső regiszterekbe Stella kétségbeesett hangja.
– Hívd fel!
Fergus bólintott, és kikapcsolta az üzenetet. A következő pillanatban a mobil
életre kelt a kezében.
– Szia, igen… nem… már éppen hívni akartalak… jó, nyugodj meg… nem, nem
szándékosan szívatlak. Azért kapcsoltam ki a telefont, mert dolgom volt. Dolgozom,
Stella! – Ezt mondva Fergus féloldalasan hátat fordított Erinnek, hogy ne kelljen a
szemébe néznie. – És megnézted a biztosítékszekrényt?
A vonal túloldaláról hallatszó visítás újabb magaslatokba szárnyalt. Erin
összerezzent ijedtében.
– Jól van, jól. – Fergus mélyet sóhajtott. – Átmegyek.
Hát ez fantasztikus!
– Ne haragudj, nem mondhattam nemet! Iszonyúan kiborult szegény! – Fergus
kikapcsolta a mobilt, és sietve kapkodta magára a ruháit. – Bing már kétszer hányt,
telehányta a házat! Valószínűleg csak szőrcsomókat adott ki magából, de Stella nem tudja
biztosan. Ráadásul ebben a sötétben a hányást sem tudja feltakarítani.
Rekordsebességgel készült el az öltözködéssel. Miközben még utoljára felemelte
arcát egy csókra, Erin megpróbált nem túlzottan haragudni a gyomorrontásos macskára.
Fergus megsimogatta az arcát.
– Nem ilyenre terveztem ennek az estének a végét.
– Tudom. Én sem. – Átkozott macska, istenverte biztosítékszekrény! – Miattam ne
izgasd magad – mondta aztán hősiesen.
– De igenis izgatom! Bárcsak ne kellene elmennem! – Fergus az órájára nézett. –
Még csak fél tizenkettő. Ha nem tart soká, akár vissza is jöhetek.
Erint ez meghatotta, de emlékezett rá, mit mondott Fergus: reggel nyolckor várja
egy ügyfél.
– Semmi baj. Én is szívesebben vettem volna, ha maradsz. De ha annyira látni
akarsz, holnap este ráérek – mosolygott rá.
– Csak ha azt találná hinni, hogy ez egy nyugis, nyugdíjas állás, hát közlöm
magával, hogy nem! A következő baromság állt elő… – Max hangja erősen recsegett a
vonalban, miközben Oxfordból telefonált, ahová egy új ügyfél miatt ugrott át. – Robbie-
nak és Clive-nak most kellett volna kezelésbe vennie a Marlow Road-i lakást, de nem
tudnak bejutni. Ezt adja össze! Robbie a farmerkabátja zsebében hagyta a kulcsot, és
tudja, hol? – hallgatott el a hatás kedvéért.
– Hol? – kérdezte meg kötelességtudóan Tilly.
– Nos, a mi Robbie-nk, ez az észkombájn, tegnap alaposan kirúgott a hámból.
Valami csajnál kötött ki, és sikerült nála felejtenie a farmerkabátját, mint valami
kelekótya Hamupipőkének. Mire rájött, mit művelt, és visszament a kabátjáért, a csaj már
elment dolgozni.
– És maga kirúgta? – kérdezte Tilly.
– Szívesen kirúgnám az idiótát. Csak az a baj, hogy átkozottul jó festő és
dekoratőr, úgyhogy magammal tolnék ki, ha ezt tenném. Meg tudná-e tenni, hogy átugrik
Jackhez a tartalék kulcsért, aztán elvinné Cheltenhambe? Nem kell sietnie, délelőtt már
nem érnek ki a házhoz.
– Rendben. – Jack otthona. Huh! – De nem tudom, hol lakik Jack. Várjon, hadd
hozzak egy tollat, hogy leírjam a címet.
– Nincs rá szükség. A Miller-hegy tetején álló ház az. Amelyiknek az a fekete
kovácsoltvas kapuja van. Onnan nyílik a legszebb kilátás az egész völgyre.
Na persze. Honnan máshonnan.
Tillynek átfutott az agyán, vajon az a kovácsoltvas kapu arra való-e, hogy kizárja
a Jack után ácsingózó nők hordáit, vagy arra, hogy bezárja őket a birodalmába. Aztán azt
vette fontolóra, észrevenné-e Jack egyáltalán, ha gyorsan levetné a régi naciját, és a
fekete farmert venné fel helyette, mert az sokkal jobban áll.
A kaput nyitva találta. A kilátás tényleg szédítő volt, olyan, amilyennek Max
leírta. A kocsifelhajtón meglátta Jack imádott Jaguárját. Mellette egy citromzöld Golf
sportkocsi is állt.
Kié lehet? – gyötörte magát Tilly.
Határozottan nőies járműnek látszott.
Őszintén bánta, hogy nem a fekete farmer van rajta. De hát honnan a csudából
tudhatta volna reggel, amikor felöltözött, hogy mi vár rá? Megindult az L alakú,
repkénnyel befuttatott kőház felé. Amint a bejárati ajtó elé ért, az menten kinyílt előtte.
– Láttam az érkezését – vigyorgott rá Jack. A haja vizes volt a zuhanytól, fehér
pólója nedvesen tapadt a testére. Mezítláb állt ott – a lába szépen lesült –, és szürke
szabadidőnadrágot viselt. – Fáradjon be!
Éppenséggel a kulcsot is a kezébe nyomhatta volna a küszöbön. Tilly örült, hogy
nem így történt. Ment utána a parkettázott hallon át a hosszú, napsütötte konyhába.
Minden roppant takaros és tiszta volt.
– Van ideje egy kávéra? – azzal Jack már töltötte is a kávéfőzőt.
– Miért ne? – Tilly felült egy magas székre, és felkönyökölt a márvány
konyhaszigetre. – Szép itt!
Jack félmosollyal jutalmazta a megjegyzést.
 – Tudom. Ha nem lenne az, nem laknék itt.
Tilly elhallgatott. A házat Jack és Rose öt és fél éve együtt vásárolta meg egy
árverésen. Azért tudott róla, mert Max elmondta. Tizennyolc hónapot töltöttek azzal,
hogy álmaik otthonává varázsolják a romos épületet. Alig néhány héttel a tervezett
esküvő előtt költöztek be.
De jobb volt most nem gondolni erre. A szomorú történetek mindig könnyeket
csaltak a szemébe.
– Jack? – szólt le a lépcső tetejéről egy csábosan fátyolos női hang. – Végeztél a
fürdőszobában? Bemehetek zuhanyozni?
Tilly elmerülten tanulmányozta a körmeit, és igyekezett olyan képet vágni, mintha
a legkevésbé sem érdekelné, kit őrizget Jack az emeleten.
Jack a maga részéről nyíltan mulatott rajta. Olvasott volna a gondolataiban? Aztán
felemelte a hangját, és visszakiáltott:
– Csak nyugodtan, drága! Akarod, hogy lemossam a hátadat?
Vendége bársonyos hangon felnevetett.
– Kösz, de magam is elboldogulok.
– Ebben nem kételkedem – kacsintott Jack Tillyre. – Ez az előnye, ha valakinek
mindenütt ott a keze.
Ez már több a kelleténél! Egy kis flört bőven belefér, de ez a megjegyzés már a
szemétkedés határát súrolta.
– Oppardon! – fékezte le magát Jack, meglátva Tilly rosszalló arckifejezését. –
Elnézést. Kér tejet vagy cukrot?
Elkészítette a kávét, és közben Maxnek az újonnan szerzett házra vonatkozó
elképzeléseiről beszélgettek. Az emeleten valaki megnyitotta a zuhanyt. Vajon boldoggá
teszi-e a vele szemközt ülő pasast, hogy több nőt vitt az ágyába, mint Robbie Williams? –
morfondírozott Tilly. Tíz perc múlva, amikor fent elzárták a csapot, kiitta a kávéját.
– Kér még egy csészével?
– Nem, köszönöm.
Tilly nem igazán kívánta üdvözölni Jack legfrissebb hódítását.
– Bevásárlok még, aztán irány az új ház.
– Akkor hozom a kulcsot. Ne haragudjon, hogy kifárasztottam ide. Magam is
átvittem volna a kulcsot, de az egyik ügyfelem húsz perc múlva érkezik. – Mialatt
beszélt, harmadik csészét vett elő a kredencből, és megtöltötte kávéval. – Két percet
kérek, máris jövök.
Eltűnt az emeleten. A kávét otthagyta a konyhapulton. Talán azért nyargalt fel,
hogy villámgyors szexet zavarjon le mindenre kapható barátnőjével. Amint Tilly egyedül
maradt a konyhában, nyomban lecsusszant a konyhaszékről, és kiosont a hallba. Ott egy
résnyire nyitott ajtó mintha a nappaliba vezetett volna, ami elég érdekesnek ígérkezett.
Nagyon helyes. Leginkább fotókra lett volna kíváncsi. Természetes érdeklődés,
nem igaz? Nem is tudott ellenállni neki, úgy hajtotta előre a vágy, mintha bottal verték
volna. Látva, hogy tiszta a levegő, betaszította a tölgyfa ajtót.
Óriási, süppedős kanapékkal és antik bútorokkal berendezett, napsütötte, világos
helyiségben találta magát. A falakon meglepő módon itt-ott modern festmények függtek.
Tilly figyelmét azonban mindenekelőtt azok a fotók kötötték le, amelyek ezüstkeretben
sorakoztak a kandalló mellett egy kerek asztalkán. Az asztalhoz lopakodott, és sorra
végignézte őket. Egy régi fekete-fehér felvétel minden bizonnyal Jack szüleit örökítette
meg; egy másikon egy kisfiú – Jack? – szaladt egy mezőn egy bősz kinézetű fekete-fehér
kutya társaságában; egyetemicsoportkép-félén estélyibe öltözött fiatalok tolongtak egy
fényes vidéki lak lépcsőjén…
Hoppá, lépések hangzottak, és rekordsebességgel közeledtek. Tilly villámgyorsan
hátramenetbe kapcsolt, ne lássa a ház ura, hogy kémkedik utána…
Félfordulatot tett, de a csizmája sarka beleakadt a szőnyeg rojtos szélébe. Úgy
vágódott el a padlón, akár egy kivágott fa. Fájdalom hasított a kezébe, amit reflexből
maga elé kapott. Összezavarodva kiáltást hallott a feje fölött:
– Egek! Jól van?
Fátyolos, szexi női hang volt, mi más lett volna.
Az esés sokként érte a tüdejét. Levegő után kapkodott, aztán óvatosan felült.
– Várjon! Csak óvatosan! Majd felsegítem.
Erős karok állították talpra. Mélyen megszégyenülve látta, hogy megmentője
ötvenes évei derekán járó, jó karban lévő asszony, aki barna haját kontyba csavarva
hordta, nagy adag türkizkék szemfestéket kent magára, és smaragdzöld nejlonotthonkát
viselt. Mögötte, a kávézóasztalon vesszőkosár állt, tele tisztítószerekkel.
Uff, tényleg izmos egy nőszemély! Tán ivott is a Mr. Muscle-ból, nem csupán
tisztításra használja?
– Amint látom, megismerkedtek már – szólt a küszöbről Jack, majd tárgyilagosan
folytatta: – Monica, ő Tilly. Tilly, ő pedig az én fantasztikus bejárónőm, Monica.
– Jó napot! Köszönöm! – Tilly sajgó bal kezét szorongatta. – Igazán sajnálom!
– Jaj, szegénykém! Tudja mozgatni az ujjait?
Ami azt illeti, a szexi pipikhez illő hang furán hatott egy totál átlagos, középkorú
nő szájából.
– Hadd lássam! – lépett előre Jack. – Fel nem foghatom, hogy sikerült elvágódnia.
Csak nem a tévét ugrotta át?
Hazudjon? Elhiszi neki?
– A csizmám sarka beleakadt a szőnyegbe. A vécét kerestem.
Jack szakértőn megvizsgálta valamennyi ujját a fájós kezén.
– Valamiért úgy döntöttünk, hogy nem helyezünk el mosdót a nappaliban. Nem
passzolt a bútorokhoz.
Ezek szerint nem volt hihető a magyarázat.
– Azért kukkantottam be, mert azt hittem, ez a fürdőszoba – helyesbített. – Aztán
amikor láttam, hogy nem, megpillantottam ezeket a fényképeket… Kíváncsivá tettek. –
Nagy ég, miért néz rá így Jack? Sután még hozzátette: – Szeretek fényképeket nézegetni.
– Fura, de a legtöbb vendégem így van ezzel. Fáj még? – és gyöngéden forgatni
kezdte a lány csuklóját.
– Nem, kösz, már jól vagyok. Semmim sem tört el. – Elhúzta a kezét, és úgy
döntött, hogy az igazat mondja: – Mikor Max mesélt nekem Rose-ról, azt mondta,
gyönyörű szép volt. Kíváncsi voltam, milyen.
– Nem tartok az asztalon fényképet Rose-ról – közölte Jack, aztán elhallgatott. –
De legalább őszinte volt.
– Ne haragudjon!
– Jól van, én meg megérdemlek egy kis pihenőt – jelentette be Monica. –
Kitöltötte a kávémat, Jack?
– Igen.
 Miután Monica felvette a tisztítószerekkel teli kosárkáját, és kisietett a szobából,
Jack azt mondta:
– Kizárólag langyosan szereti a kávét. Mellesleg itt a kulcs.
– Kösz.
Tilly elvette, és a nadrágja zsebébe süllyesztette.
– Max még mindig szívtipró özvegynek nevez?
– Ööö… igen – vágott egy grimaszt Tilly.
– Gondoltam – vidámkodott Jack. – És arra is figyelmeztetett, milyen veszélyes
alak vagyok?
– Hát… igen.
– Számítottam erre. Na és, mit gondol róla?
Tilly habozott a válasszal. Az igazat megvallva úgy érezte magát, mint tizenöt
éves korában, amikor az anyja megintette, hogy nem túl illendő a szoknyát az övvel
megkurtítani.
Jack most komolyan azt képzeli, hogy felel a kérdésére?
– Szerintem ez hasznos tanács. Jó, már mentem is. Engedjen azonban meg még
egy kérdést: szándékosan rendezte meg előbb azt a jelenetet? El akarta hitetni, hogy egy
nő van az emeleten?
Jack elvigyorodott, miközben kikísérte.
– Mivel volt is egy nő odafent.
Tilly gyilkos pillantást vetett rá. Aha, szóval ez egy ilyen alak!
Tizenkettedik fejezet

Erin figyelte, amint a nő felpróbálja a 46-os méretű, műszőrme galléros

gyapjúkabátot.
– Tetszik a szabása. – A nő ide-oda forgott a tükör előtt, önmagát csodálva. – Mit
gondol?
Istenem, Erin néha azt kívánta, bár ne lenne olyan kényes a lelkiismerete. Most is
meg kellett vívnia a benne élő hidegfejű üzletasszonnyal. A kabát több mint két hete
dekkolt nála, és most először érdeklődött utána egyáltalán valaki. Amellett tudta, hogy
Barbarának, a kabát tulajdonosának, sürgősen készpénzre lenne szüksége, mert el
szeretne utazni egy hétre Mallorcára.
Aztán nyílt az ajtó, és neki torkán akadt a lélegzete… mert uramatyám, Stella állt
a küszöbön!
– Ne zavartasd magad! – szólt oda neki. – Csak nézelődöm.
Csodásan festett fehér nadrágkosztümjében. Könnyedén intett, és nekilátott a
kötött pulóverek és ruhák átvizsgálásának.
– Nos? – kérdezte a kabátos nő.
Nem, nem ment ez neki.
– A szabása valóban előnyös, és a színe is szép – jegyezte meg. – De mintha kissé
szűk lenne vállban.
Udvarias tálalásban ez annyit jelentett, hogy a kabát két mérettel kisebb a
kelleténél.
– Tényleg? – nyúlt meg a nő arca.
Kísérletképpen ellazította a vállát, kinyújtotta a karját, behúzta a hasát –
egyszóval megpróbált kellőképpen összemenni, hogy beleférjen a kabátba.
– Azt hiszem, egy idő után talán szűknek érezné. Ne haragudjon, ez csak az én
véleményem – tette hozzá Erin.
A nő vállat vont, újra kinyújtózkodott, majd reménykedve Stella felé fordult:
– Maga szerint is szűk?
– A véleményemre kíváncsi? Nos, ha lefogyna öt kilót, akkor lenne megfelelő a
mérete.
Stella már csak ilyen volt. Tőle aztán nem kellett tartani, hogy hátba döf. Ő
nyíltan, elölről támadott. Aztán nézhetted, hogyan ömlik sugárban a véred.
– Ahh! – horkantott most fel, miután az ajtó becsukódott a nő mögött. – Ha
sértette a véleményem, miért kérdezte?
– Hmm.
Erin buzgón nekilátott, hogy elrendezze a retikülöket a háta mögötti plexipolcon.
– Különben te is mondtad, hogy a kabát szűk egy kicsit! Talán meg is vette volna,
ha te nem szólsz. Rendes volt tőled! – billentette Erin felé a fejét kíváncsian Stella. –
Becsületes ember lehetsz.
Egek, mire akart kilyukadni? Csak nem vizsgáztatja? És miért nyomul egyre
közelebb? Netalán fegyvert rejteget a fehér kosztümkabát alatt?
– Szeretem, ha a vevőim olyan ruhát vásárolnak, ami megfelel nekik – vont vállat.
– Az a kabát pedig határozottan nem a nőci mérete volt – közölte Stella lenézően.
– Úgy nézett ki benne, mint egy túltömött kolbász. Ide tudnád nyújtani azt a vajszínű
bőrtáskát?
Erin akadozó lélegzettel átadta a táskát. Stella vizsgálgatni kezdte a cipzárjait és a
zsebeit.
– Egész pofás retikül. A bőr is jó minőségű. Tudod, mit, meglepem magam vele. –
Elhallgatott, majd folytatta. – Megérdemlek egy kis kényeztetést az elmúlt éjszaka után.
– Tényleg?
Csak természetesen! – intette magát Erin.
– Miért, mi történt?
– Á, kiment a biztosíték a házban, és minden lámpa kialudt. Mindennek a tetejébe
a macskám is megbetegedett. Azt se tudtam, hová lett a sötétben. Különben is félek a
sötéttől. Kész agyrém volt, én mondom neked!
– Borzasztóan hangzik.
Csak nyugi. Úgy szólj hozzá, mintha a fogorvosnál tett látogatását mesélné.
– És… jól van a cica?
– Igen, rendbe jött.
Stella szeme gyanakvóan összeszűkült, orrcimpája kitágult, miközben minden
lehetséges szögből megtekintette a retikült.
– És a… világítás? Sikerült azt is rendbe hozni?
– Végül igen, amikor átjött Fergus. – Stella hangosan fújt egyet, úgy folytatta: –
Tudod, határozottan az az érzésem, hogy találkozgat valakivel a hátam mögött!
– Valóban?
Segítség! Csak lélegezz továbbra is nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
Stella még egy pillantást vetett a retikülre, aztán visszaadta.
– Majd ellátom én a baját! Kösz, mégse kérem. Az a csat az elején vacaknak
tűnik.
Tilly élvezettel figyelte a suliból kifelé tartó gyerekeket. Négy után az épület
csöndjét felverte a csengő berregése. Négy óra tizenegy perckor diákok jelentek meg az
épület lépcsőjén, hátukon iskolatáska, hangszerek, sportfelszerelés.
Tilly a kocsi oldalának támaszkodva várta Lout. Fecserésző lányok szabadították
ki fürtjeiket a hajpántok alól és rázták a vállukra. Csoportokba verődő fiúk haladtak el
mellette szándékosan kitűrt ingben, kócosan. Többeknek iPod lógott a füléből. Röpködtek
az SMS-ek. A lányok a fiúk felé lestek, azok pedig megdobálták őket. Egy üdítősdoboz
repült a levegőben, és a kocsifelhajtót szegélyező fák egyike törzsének vágódott.
Mindenféle gyerek volt ott: görnyedt hátú, pattanásos srácok; koraérett lányok kurta
szoknyában és kihúzott szemmel; magabiztos, sportos alakok és stréber kinézetűek;
huncut külsejű tréfamesterek.
És ott volt köztük Lou is, istennek hála! Ahogy jött le a lépcsőn, egyszerre
próbálta a nyaka köré tekerni a sálat és a hátizsákjába gyömöszölni az edzőcipőjét. Talán
egy büszke szülő érezhet így, gondolta Tilly, mert hirtelen egyedül a kislányt látta a
diákseregletben. Vörös-arany bongyor loboncával, matt fekete harisnyanadrágba
bújtatott, nyurga lábával és vastag talpú cipőjével ha nem is a legcsinosabb lány volt
mind közül, de mindenképpen a legsugárzóbb személyiség.
Most megfordult, és mondott valamit a mögötte ügető srácnak. Nyilván a fiú
megjegyzésére válaszolt. A magas, nyakigláb kölyök, aki teniszütőt lóbált a kezében,
elvigyorodott. Miközben Lou hátrafordult, hogy hozzá szóljon, az egyik edzőcipő kiesett
a hátizsákjából. A srác villámgyorsan lenyúlt a teniszütővel, fellapátolta a cipőt, és a
magasba küldte. Tilly még ilyen messziről is látta, milyen pillantást vetett rá Lou,
miközben a cipő a sövényen landolt. Felháborodva csóválta a fejét, ahogy ellépett a srác
mellett, és felvette a cipőt. A fiú nevetve mondott még valamit, Lou pedig haját
hátravetve visszafeleselt.
Tilly elmosolyodott. Úgy látszik, Kaye jól tippelt.
Ahogy a két gyerek évődését figyelte, visszaemlékezett saját első, bátortalan
lépéseire a fiúk ijesztő, ám izgalmas világában. Az ő kiszemeltjét Lee Jarvisnek hívták.
Megállás nélkül a bolondját járatta vele, ő meg a falnak ment ettől. Hogy lehet ennyire
bosszantó egy tizennégy éves srác? Aztán egyszer csak, miután a fiú hónapokig le nem
szállt róla, ki tudja, miért, Tilly igent mondott, amikor az iskolai diszkóban táncra kérte.
Valahogy nem is tűnt már olyan bosszantónak. És valamiért ezt suttogta a fülébe: „Tudod,
milyen régóta tetszel?” Maga csodálkozott el a legjobban, amikor rájött, hogy
voltaképpen neki is tetszett Lee. És akkor, ott, a táncterem kellős közepén, miközben
George Michael „Careless Whisper” című száma ment, mindenki szeme láttára smárolni
kezdtek…
Sajnos két fogszabályzó is játékban volt… Rövid, kellemetlen koppanást
hallottak, ahogyan a fém a fémnek ütközött, végül azonban sikerült leküzdeniük a
váratlan akadályt.
Tilly elmélázott azon a régi nyáron, és eszébe jutottak a koppanó, fémes csókok.
Nagyot ugrott hát, amikor Lou előtte termett.
– Hú! Meg se láttál!
– Bocs, csak visszagondoltam a saját iskolás koromra. Mintha egy másik élet lett
volna.
– Tényleg az volt. Meg se születtem még, mire kijártad a sulit! – gúnyolódott a
kislány.
– Kösz, most már vénséges vénnek érzem magam.
Miközben bemásztak a kocsiba, Tilly a válla fölött átpillantva látta, hogy a
teniszütős srác utánuk lohol. Mikor egy vonalba ért velük, rávigyorgott Loura, és
huncutul, gúnyosan megfenyegette az ujjával.
Lou nem intett vissza. Ehelyett szándékosan elfordította a fejét, és hatalmasat fújt.
A lyukas radiátorból távozik ilyen sziszegve a víz.
– Ki ez a srác? – vetette oda Tilly mintegy mellékesen.
– Egy komplett idióta.
– Valóban? Azt láttam, hogy társalogtatok, mikor kijöttetek az iskolából.
– Nem társalogtunk! Vele is közöltem, hogy komplett idióta. Vagy valami ehhez
hasonlót.
– Pedig egész kedvesnek látszik.
A fiúnak szemébe hulló barna haja volt és gyönyörű arca. Még a bőre sem volt
pattanásos. Bizonyára bolondultak utána a lányok, és a fiúbandákból sem lóghatott ki.
– Hát nem az. Ki nem állhatom! Mi lesz uzsonnára?
Ez is milyen ismerős volt! Tilly igyekezett megőrizni a komolyságát. Ugyan
hányszor fordult elő, hogy amikor a barátnői azzal jöttek, tetszik Lee-nek, ő kijelentette,
hogy utálja? És persze nyomban témát is váltott utána. A szeme sarkából figyelte, hogyan
kotor elő teletömött hátizsákjából a kislány egy szelet csokit, s vet futó pillantást a srácra,
mielőtt tüntetőleg félrefordulna.
 – Hogy hívják?
– Eddie Marshall-Hicksnek. Szóval, mit kapok uzsonnára?
– Halas pástétomot és ribizlis morzsasütit.
Tilly megjegyezte magának ezt a nevet. Ha legközelebb beszél Kaye-jel
telefonon, majd egyeztetnek, ugyanarról a srácról van-e szó.
– Fura volt. – Erin nem akarta tovább mesélni, de Stella délre időzített látogatása
egészen kihozta a sodrából. – Olyan… más volt. Nehéz pontosan megmondani, miért is.
– Ne is próbálkozz akkor vele. Lazuljunk el, és érezzük jól magunkat! – Fergus
kipenderítette Erint a konyhából, és maga mellé ültette a kanapéra. – Ha Stella tudna
rólunk, ne félj, értésünkre adná! Menten idejönne a nyakunkra kárálni! Mivel azonban
nem jött, ez azt jelenti, hogy nem tud semmit. Nem hagyom, hogy az exemen rágódjunk,
és tönkretegyük az esténket! Ha majd ott tartunk, hogy vele kell hadakoznunk, akkor
foglalkozzunk a dologgal. Addig hadd mondjam el, milyen kellemes változást hoztál a
titkárnőm életébe.
– Jeannie-éba? Életemben nem láttam.
– Attól még felderítetted a napját. – Fergus ölébe vette Erin lábát, és gyöngéden
simogatni kezdte a bokáját. – Neked köszönhetem, hogy nevetségesen jó volt ma a
kedvem! Mikor Jeannie tévedésből egyszerre két ügyfelet csődített rám, azt mondtam,
semmi gond, majd besuvasztom mindkettőt az időmbe. Képzeld, kis híján elájult a
meglepetéstől! Akkor sem fenyegettem meg, hogy kirúgom, amikor kávét hozott be tea
helyett. Ott volt aztán a levél, amit lediktáltam neki. Szemrebbenés nélkül olvastam
vissza, hogy Kedves Mr. Robertson helyett Redves Mr. Robertsont írt. – Fergus a fejét
csóválta, mintha nem győzne álmélkodni saját végtelen türelmén. – Mindössze arra
kértem, legyen szíves javítani az elütést, mielőtt kiküldjük a levelet.
Erin egy pillanatig sem hitte el, hogy Fergus terrorizálná a titkárnőjét, de azért
elmosolyodott.
– Mindezt nekem köszönheti?
– Mindezt neked!
– És Jeannie tud rólunk? – ijedt meg hirtelen Erin. – Mert akkor elmondhatja
Stellának.
– Hé, nyugalom! – simogatta meg a karját Fergus. – Ez már üldözési mánia,
drágám! Először is, lehet, hogy Jeannie kitalálta, hogy van valakim, arról azonban
fogalma sincs, hogy ki az. Másodszor pedig, akkor sem árulná el Stellának, ha tudná.
Nem bírják egymást. Azóta, hogy egyszer Stella megkérdezte Jeannie-től az irodában:
„Nem gondoltál még arra, hogy beírsz a tévének, és jelentkezel egy olyan átalakító
műsorba?”
– Uff!
– Hát igen. Azt hittem, egymásnak esnek. Különben meg már megint Stelláról
beszélünk. Nem válthatnánk témát? Társaloghatnánk rólad is a változatosság kedvéért. A
magam részéről sokkal inkább…
Brrrrr…
Felberregett a csengő. Erin menten felpattant a kanapéról ijedtében.
– Egek, ez ő!
– Ne bolondozz! Miért lenne ő? Bárki lehet.
– Lehet éppenséggel Tilly is – nyugodott meg Erin.
Ami rendben is lenne. Behívhatná a barátnőjét, hogy bemutassa neki Fergust.
 – Adománygyűjtő is lehet. Menj, nézd meg!
Erin óvatosan kikémlelt a főutcára néző ablakon, de senkit nem látott odakint.
Otthagyta a nappalit, átvágott a hallon, és leosont a lépcsőn. A bejárati ajtó egy keskeny
mellékutcára nyílt. Ennek megvolt az előnye, mert Fergus észrevétlenül surranhatott be a
lakásba. A hátránya viszont az volt, hogy nem lehetett kikémlelni, ki áll a küszöbön.
– Ki az?
Istenem, add, hogy Tilly legyen!
– Erin, te vagy az? Nyisd ki az ajtót!
Stella Welch volt.
Tizenharmadik fejezet

Szent Habakuk! Erin megtántorodott ijedtében. A lépcsőkorlátba kellett

kapaszkodnia, hogy el ne vágódjon. És még erre mondta Fergus, hogy üldözési mániája
van! Ez nem lehet igaz!
– Ööö… nem tudok most lejönni… Nem vagyok felöltözve.
– Csak nyisd ki az ajtót, kérlek! Beszélnünk kell!
Erin szíve úgy vert, ahogy az ágyúgolyók süvítenek egy katonai díszsortűz során.
– Miről?
– Nos, mindenekelőtt arról, hogy nem vagy hajlandó nekem ajtót nyitni. Miért
nem? Mitől félsz, Erin?
Tőled, ki mástól!
– Nem félek én semmitől.
Alig bírta el a lába.
– Akkor miért nem engedsz be?
– Most… nem alkalmas.
– Á! És miért nem? – dörögte Stella. – Netalán azért, mert ott ül nálad a férjem?
Ezt meg hogy találta ki?
Erint a rosszullét kerülgette.
– Nem nyitok ajtót, rendben? Nincs itt a férjed. Nézd, most visszamegyek az
emeletre. Nem nyitok neked ajtót, te meg… menj szépen haza!
Fergus csodával határos módon semmit sem hallott a szóváltásból. Miután Erin
felbotorkált az emeletre, a férfi megpaskolta maga mellett a kanapét.
– Na, ki volt az? – kérdezte. – Valaki a Jehova Tanúitól? Gyere ide, hiányoztál!
– Stella volt! – lehelte Erin halálra váltan.
Mindketten nagyot ugrottak ültükben, mert abban a pillanatban kavicszápor
zúdult az ablakra.
– Istenem! – rándult görcsbe Erin gyomra.
Kezdett az egész olyan lenni, mint egy rossz filmdrámában.
– Gyere elő, Fergus, tudom, hogy ott vagy! – szállt fel hozzájuk Stella dühödt
kiáltása.
Kint állt a járdán, bárki láthatta, aki arra járt.
– Jelenetet rendez – lehelte Erin.
– Pontosan – komorodott el Fergus képe. – Mindig is egy drámakirálynő volt.
– Fergus, te álnok gazember! – üvöltötte Stella.
– Jesszusom!
Erin izgalmában a szája elé kapta a kezét, mert Fergus felállt, átvágott a szobán,
és kinyitotta az ablakot.
– Hahaha! Tudtam! – hörögte Stella.
– Annál jobb. De pontosan ezért nem szóltam róla neked korábban – csóválta a
fejét Fergus csüggedten. – Tudtam, hogy kivered a balhét!
– Már miért ne tenném? Hiszen a férjem vagy!
– Stella, mi már nem élünk együtt! Fél éve szétmentünk! El fogunk válni!
– Hála ennek a nőnek! – visította Stella, akár egy papagáj.
 – Jaj, nem és nem! – Most Erin is talpra szökkent, és az ablakhoz futott. –Figyelj,
ezt nem teheted…
– Te, te hazug szuka, aki tönkreteszed a házasságomat! – mutatott fel rá vádlón
Stella.
– Nem vagyok az, igazán nem! Ez csak úgy megtörtént velünk.
– Á, igen, és higgyem is el? Naná, majd minden szavadat elhiszem! – rázta meg
keserűen a fejét.
– Esküszöm az élő istenre, hogy igazat mondok!
– Valóban? Mint a múltkor is, amikor azt mondtad nekem a boltban, hogy
szerinted Fergusnek nincs senkije?
Erin zavarában pislogni kezdett, egy pillanatra a szemét is behunyta.
– Jó, ez nem volt teljesen igaz. Minden más azonban igen. Soha nem kezdtem
volna nős férfival!
– Most épp egy ilyennel hetyegsz!
– De ti már szétmentetek.
– Most végre tudom, miért! – lengette felé fenyegetőn a karját Stella.
Egek, kész rémálom volt! A főutcán járók feléjük fordultak, egyesek meg is álltak,
hogy hallgassák, hogyan ordítoznak egymással, mint a halaskofák.
– Menj haza, Stella! – mondta Fergus feldühödve. – Majd holnap megbeszéljük,
ha megnyugodtál.
– Várj! – Erin tudta, nem alhat nyugodtan, ha ezt meg nem kérdezi. – Nézd,
igazán sajnálom, hogy felizgattalak, és megesküszöm, hogy mindössze pár hete
találkozom Fergusszel, de honnan tudtad, hogy ma este itt találod? Mondta valaki?
– Mégis ki mondta volna? – bámult el Stella.
– Nem tudom. Mi senkinek sem szóltunk róla – mondta Erin. – Nem akartuk,
hogy megtudd, és kiakadj.
– Nos, ennyire sikerült, nem igaz?
Erin az ajkába harapott.
– Kérlek, mondd meg!
Látta, hogy Stella habozni kezd. Láthatóan erősen vívódott. Nagy volt a kísértés,
hogy lakatot tegyen a szájára. Szerencsére azonban ennél is nagyobb volt a kísértés, hogy
mindent kitálaljon.
– Mikor Fergus átjött tegnap, szokatlan szaga volt. Ismerős volt az illat, de nem
voltam biztos a dolgomban. Ezért is mentem be ma hozzád a butikba. És lám, rajtad is
ugyanazt az illatot éreztem. – Elhallgatott, majd folytatta: – Nagyon jellegzetes parfüm.
Roxboroughban senki más nem használja.
Ez igaz volt. Feltehetően mert nem volt igazi parfüméria hetven kilométeres
körzetben. Tilly karácsonykor küldött neki egy üveggel a mesés illatból.
Mi mindebből a tanulság? Ha nem akarod, hogy kitudódjon a titkos szerelmi
viszonyod, ne hints gránátalmaillatot a vadonatúj pamut ágyneműdre!
Tilly mesterszakácsnak érezte magát. Az álla és a válla közé szorította a telefont,
és egyik kezével a gombát kavargatta, a másikkal pedig a sajtmártást. Megy ez, mint a
karikacsapás!
– Szia! – Kaye hangja csuda vidáman csengett. – Hogy vagytok?
– Á, szuperül! Épp főzőcskézek… Hoppá!
Hátrahőkölt, mert a sajtmártás bugyogva fröcskölni kezdett. A hirtelen
mozdulattól kicsúszott álla alól a telefon, végigsiklott a mellkasán, és egyenesen a
serpenyőben rotyogó gomba tetejére pottyant. Ijedten kihalászta egy fakanállal. A telefon
csörömpölve a tűzhelyre zuhant, közben a levegőben gombadarabok röpködtek, akár a
konfetti.
Sietve letörölte a készüléket egy konyharuhával, és beleszólt:
– Halló, ott vagy még?
– Igen. Mi történt?
Kaye hallhatóan jól mulatott.
– Épp most ejtettelek el. Túl sok mindent csináltam egyszerre, nem vagyok ebben
túl gyakorlott. Ne haragudj!
Kikapcsolta a gázt, nehogy az iméntinél is nagyobb galibát csináljon.
– Semmi baj. Lou ott van valahol a közelben?
– Az emeleten írja a leckéjét, mindjárt felviszem hozzá a telefont. Mellesleg
láttam tegnap, amint egy sráccal huzakodott az iskolából kifelé jövet. Egészen jóképű fiú.
– Tyűha! – kiáltotta Kaye lelkesen. – Gondolod, hogy tetszik neki?
– Hát, megkérdeztem erről, de azt felelte, a srác komplett idióta. Aztán gyorsan
témát váltott.
– Jellemző. Klasszikus válasz. Eddie a fiú neve?
Bingó!
– Igen, ő az. Eddie Marshall-Hicks.
– Istennek hála! Az első fiú, aki iránt a lányom érdeklődik! – Kaye-nek elcsuklott
a hangja a feltoluló anyai érzelmektől. – És én nem vagyok ott, hogy átsegítsem ezen az
életszakaszon!
– Miért, te a mamád segítségét kérted, amikor tizenhárom éves voltál?
– Nem igazán.
– Látod, én se.
– Elhallgass, Betty!
Megfordulva Tilly látta, hogy a kutya felszökken az ablak melletti székre, és
körmével az üveget kaparászva ugatja a vetési varjakat. Volt képük a gyepen páváskodni
és károgni, mintha az az övék lenne!
– Jaj, hiszen ez Betty, hadd beszéljek vele, Tilly! – kérte Kaye.
Enyhén rendhagyó kérés volt, de fene bánja. Szerencsére nem ő, Tilly fizette a
telefonszámlát. Letérdelt hát Betty mellé, és odatartotta a kagylót a kutya füléhez.
– Betsykém! Jaj, Betsy, te drága! Én vagyok az! – gügyögte Kaye.
Betty oldalt billentette a fejét, majd továbbra is a gyepre fordította minden
figyelmét.
– Betsy? Jaj, Betsy, édes, aranyos kiskutyám! Halló, ott van a telefon a füle
mellett? Hall engem?
– Ugass egyet! – súgta Tilly az eb másik fülébe. – Vau, vau! Folytasd, csináld!
– Nem ugat. Régen se ugatott soha – motyogta Kaye lemondón. – Nem ismer
meg. Elfelejtette, ki vagyok.
– Nem felejtett el, csak másra figyel.
Tilly szívből megsajnálta Kaye-t. Újra megböködte Bettyt, hogy ugasson már, az
isten szerelmére.
– Betty, Betty, Bettykém! – könyörgött Kaye.
A kutya elfordította a fejét, mint aki unja ezt a hacacárét. Tilly melléje kuporodott,
és beleszuszogott a telefonba, mintha ő lenne a kutya.
– Ez ő? Te vagy az, Betsy?
Tilly behunyta a szemét, és kísérletképpen elvakkantotta magát. Nem is volt olyan
rossz. Ki gondolta, hogy ilyen jó lesz ebben? Még Betty is meglepetten fordult feléje.
Felbátorodva közelebb húzódott a telefonhoz.
– Vau, vau, vau…
– Álljon meg a menet! – Úgy látszik, mégse a világ legjobb kutyaimitátora. – Ez
ugye nem Betty volt? – kérdezte Kaye lassan.
– Ööö… micsoda?
– Te voltál, ugye?
Tilly feladta. Pedig igazán kitett magáért.
– Igen. Ne haragudj!
Aztán hirtelen hátrafordult. Most látta csak, hogy nincs egyedül: a küszöbön ott
állt Max és Jack. Mintha nem lett volna elég az a tegnapi szégyenletes jelenet Jack
nappalijában, most még ez is! Hogy megőrizze maradék méltóságát, lecsusszant az ablak
melletti székről, és átvágott a konyhán. Ahogy elhaladt a két pasas között, feléjük lengette
a mobiltelefont.
– Lout hívta. Megyek, felviszem hozzá.
Hál’ istennek Lounak jobb volt a memóriája, mint Bettynek. Örvendezve ragadta
meg a készüléket.
– Szia, anyu! Képzeld, ötvennyolc százalékos lett ma a franciadogám, ami első
hallásra nem tűnik egy nagy durranásnak, pedig az. Uff! – fintorította el az orrát. – Ennek
a telefonnak gombaszaga van!
A földszintre visszaérve Tilly újra meggyújtotta a gázt, és folytatta a főzést.
Közben egyszer se nézett se Maxre, se Jackre. Percekig csönd ülte meg a konyhát.
Egyszer csak ezt hallotta a háta mögött:
– Vau.
– Vauvauvauuuu!
– Jól van – fordult szembe Tilly a két gazemberrel. – Kaye telefonált. Csak azt
akartam, hogy jobb legyen a kedve.
– Nekem mindig bejön, ha megugatnak – mondta Jack. – Bombabiztos módszer.
– Vau – szállt bele a társalgásba Max is.
– Ott van persze a morgás is – bólogatott elgondolkozva Jack. – Lehet, hogy az
mégiscsak többet ér. Nehéz eldönteni.
– Rajta, Tilly, morogjon egyet a kedvünkért! – hadonászott mindkét kezével
széles jókedvében Max. – Hadd lássuk, melyik hat jobban.
– Emlékszik, ugye, mennyire utálja a mustárt? – mutatta fel a fakanalat Tilly. – Ha
így folytatják, minden fogásba mustárt teszek. Még a pudingba is!
– Ezzel a lánnyal aztán nem lehet lacafacázni!
Max vigyorogva belekotort a komódon heverő iratkötegbe, előhúzott onnan egy
dossziét, és átnyújtotta Jacknek.
– Itt az átalakítás terve. Nézd át, légyszi!
– Nagyszerű! – Jack a kulcsait csörgetve az ajtó felé indult. – Lejössz később a
Lajhárba?
– Mégis minek? – vágott egy grimaszt Max. – Hogy a sarokból nézzem, hogyan
ragadnak rád a nők?
 – Ugyan már! Ebből egy szó sem igaz!
– Ja, persze. Még a nagymamakorúak is bomlanak utánad.
– Ma van Declan ötvenedik születésnapja. Téged is vár. Hozd magaddal Tillyt is!
Jó kis buli lesz… – mondta Jack, de megakasztotta a beszédben, hogy Lou rontott be a
konyhába.
– Nem mehetek – mondta Tilly. – Itt kell maradnom, és vigyáznom Loura. Nem
igaz?
– Már mikor kell rám vigyáznod? – nézett rá a kislány értetlenül.
– Ma este.
– Bocs, de tizenhárom éves vagyok, nem három! Nincs szükségem bébicsőszre.
– Van kedve eljönni? – fordult Max Tilly felé. – Declan a Lusta Lajhár
tulajdonosa. Azé a pubé, ami a főutcán működik.
– Már voltam ott! – jelentette ki Tilly büszkén. – Erinnel. Declan tényleg jó fej.
– Úgy látszik, kivételesen jó napja volt. – Jack elindult az ajtó felé. – Na, akkor
később talán találkozunk.
– Talán.
Tilly, aki újra a gombaragu felé fordította a figyelmét, igyekezett közönyös hangot
megütni. Hiszen éppenséggel úgy is dönthet, hogy nem megy el a buliba, hanem itthon
marad, és tévézik.
Tizennegyedik fejezet

– Á, maga az! – ismert rá Declan Tillyre. – Aki kinevette az újságunkat.

A Lajhár tele volt emberekkel, barátokkal és vendégekkel: kedvenc kocsmárosuk
születésnapi bulijára gyűltek össze. A plafon alatt lufik lebegtek, s a pult mögött a
személyzet egytől egyig fekete-fehér pólót viselt, a mellkasukon felirattal: „Declan ma 86
éves!”
– Maga mondta, hogy megszeretném ezt a helyet.
– És most a szaván fogja – tette hozzá Max.
– Ahá! Akkor maga az, akit Max felfogadott!
– És mindezt magának köszönhetem! Ha akkor nem adja nekem az újságot, nem
láttam volna meg a hirdetést.
– Biztosan ellesz majd közöttünk – veregette meg a hátát Declan. – Nem is
vagyunk olyan kibírhatatlanok. Erin is jön ma este?
– Nem, nem érzi jól magát. – Tilly korábban megkérdezte a barátnőjét SMS-ben,
nem tart-e velük, de visszaüzent, hogy fáj a feje, és majd máskor bepótolják.
– Kár. Na jó, hadd kerítsek maguknak italt – tessékelte be őket a bárba Declan.
Max üdvözölte az ismerőseit, aztán körülnézett.
– Jack nincs itt?
– Jack? – lepődött meg Declan. – De, itt van valahol.
A következő pillanatban fel is fedezték a tömegben. Huszonéves lányokból álló
hölgykoszorú vette körül. Max tölcsért formált a tenyeréből, úgy kiáltott oda hozzá:
– Hé, Lucas, ne velük törődj! Én is itt vagyok.
Jack kimentette magát, és odajött hozzájuk. Tillyre vigyorgott.
– Akkor csak eljött maga is.
Mintha lett volna más választása.
– Csupán pár órára ugrottam le – vont vállat.
– Ahogy elnézem, épp időben érkeztünk – biccentett Max a hölgykoszorú felé. A
lányok árgus szemekkel figyelték őket. – Mert ha egyszer a karmaik közé kaparintanak,
nincs menekvés!
– De szerencsére megjöttetek ti, a felmentő seregem – nézett rá fanyarul Jack. –
Te már csak tudod, hogyan kell ezt intézni.
Nyílt a pub ajtaja. Tilly észrevette, hogy a jövevény érkezése csöppet sem volt
Jack ínyére. A másodperc törtrészével később magasra emelte a poharát, hogy köszöntse,
s barátságos, ám távolságtartó mosolyt erőltetett az arcára:
– Szia!
Szájával formálta a szót, mert hallani úgyse lehetett.
Megfordulva Tilly egy vékony, szőke nőt látott, aki a távolságtartásra rá se
hederítve, akár egy hőkövető rakéta, csörtetett tántoríthatatlanul feléjük. Ám nem
ellenséges célpontra lőtte ki magát, hanem Jackre állt rá. Tilly ijedten konstatálta, hogy a
barátnőjét is maga után vonszolja, s hogy ez a barátnő nem más, mint Erin pasijának az
exe, az a magabiztos nő a drága lakberendezési üzletből… hogy is hívják?
– Á, Amy – biccentett oda Jack a szőkének. – És te is itt vagy, Stella.
Stella, igen, ez a neve.
 – Szia, Jack, hogy vagy? Fantasztikus éjszakánk volt, nem igaz? – nézett rá
rajongó imádattal Amy. – Szerinted is?
Kínos csönd támadt volna, ha Stella nem karol Maxbe, és nem kotyog közbe:
– Nem érdekes. Jaj, Max, ezt hallgasd meg! Nem fogod elhinni, mi történt!
Jaj, nem!
Szemlátomást nem a lottónyereményét készült elújságolni.
– Te is itt vagy? – ismert rá Max asszisztensére Stella. – Nos, emlékszel, ugye,
hogy beszéltem neked a férjemről? Képzeld, rájöttem, miért hagyott el! – A továbbiakat
valamennyi jelenlévőhöz intézte: – A férjem ugyanis megcsalt! Végig sejtettem, különben
miért költözött volna el? És ezt adjátok össze, nem valami bombázóval lépett félre, nem!
Egy lapon sem lehet velem említeni! Micsoda egetverő pimaszság! Alávaló szuka! Hogy
merte elvenni a férjemet! Az embernek megáll az esze!
Tilly épp szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzék, de Amy közbenyávogott:
– Soha nem találnátok ki, ki ez a csaj!
– Edwina Currie, az egykori miniszternő, akinek a miniszterelnökkel is viszonya
volt? – tippelt Max. – Esetleg a féllábú Aggie a sarki közértből?
Ezt már nem lehetett annyiban hagyni!
– Nem egészen így van – tört ki Tilly méltatlankodva. – Senki nem lopta el a
férjedet. A kapcsolat jóval később kezdődött, hogy szétmentetek.
Minden fej nyomban feléje fordult. Jack kifürkészhetetlen arckifejezéssel
hallgatta. Max felkiáltott.
– Basszus! Te Fergusszel hetyegsz? Ezért volt olyan sürgős, hogy ideköltözz?
Stella eltátotta ajakfénnyel hibátlanul kikent száját.
– Még te is? Istenem, hány nőt kúrt meg a férjem a hátam mögött?!
Kezdtek elszabadulni az indulatok.
– Nem magamról beszéltem! – rázta a fejét hevesen Tilly. – Életemben nem
láttam a férjedet! – Hirtelen jeges félelem kerítette hatalmába. Még a végén kiböki Erin
nevét. Mi van, ha Fergus több nőnek is csapta a szelet egyszerre? – Bocs – visszakozott
sietve. – Nem is tudom, miért mondtam ezt. Jaj, kösz! – elvette a pohár bort, amit Declan
töltött neki, és hálásan beleivott.
– Gyerünk, elő a farbával! Kivel hetyeg akkor Fergus? – firtatta tovább Max.
– Ha már erről van szó – mondta Stella –, ismeritek azt a kis butikot az utca
végében? Erin Gyönyörű Ruhái! Nos, a mai naptól én csak Erin Óriási Orrának fogom
nevezni. Megkérdeztem ugyanis tőle, mit gondol, van-e a férjemnek valakije, mire ő a
képembe hazudott! Nos, ő az! Az a boszorka! Mikor korábban jártam a boltjában,
megjátszotta, hogy együtt érez velem, holott minden bajomat neki köszönhetem, senki
másnak!
Tilly nagyot nyelt. A dolog jó oldala az volt, hogy Fergus csak Erinnek udvarol.
Úgy érezte, meg kell magyaráznia a helyzetet Maxnek.
– Nézd, Erin a barátnőm! – kezdte. – Én is csak nemrég értesültem erről az
egészről, akkor még semmit sem tudtam róla, amikor nálad munkára jelentkeztem. De
kezeskedem róla, hogy ő egyáltalán nem ilyen! Soha nem venné el más férjét!
– A barátnője vagy? – vonta fel Stella a szemöldökét. – Nem irigyellek. Ajánlom,
tartsd távol a saját pasidtól, ha jót akarsz!
Tilly, egy percre sem feledkezve el Jack jelenlétéről, tovább védte Erint:
– Ő igazán totál rendes csaj! És ő maga mondta nekem, hogy csupán néhány hete
találkozgat Fergusszel.
– Na persze! – kacagta el magát Stella. – Mi mást is mondhatna.
– Csakhogy ez igaz!
– Nem lehet igaz, különben miért hagyott volna el Fergus?
Stella szemlátomást képtelen volt belátni, hogy ennek bármi más oka lehetne.
Megcirógatta kabátja vajszínű prémjét, és hátravetette kiegyenesített, csillogó haját.
Látnivaló volt, hogy nem olcsó fodrász keze műve.
– Mi lenne, ha témát váltanánk? – javasolta Max.
– Egyetértek. – Declan átkarolta Stellát, és feléje nyújtotta az orcáját. – Puszit az
ünnepeltnek!
– Ne haragudj, Declan! Boldog születésnapot!
Stella megpuszilta, Amy is követte példáját.
– Jaj, olyan boldog vagyok! Hadd adjak mindenkinek egy puszit! – csicseregte
Amy, ezzel elmarta Maxet.
Tilly nyomban kitalálta a manőver okát, de sikerült visszafojtania a nevetését,
amikor Jack, pont, amikor rákerült volna a sor, elfordult, hogy üdvözöljön egy ismerőst.
A nő vastagon sminkelt arcán egy pillanatra elömlött a csalódás, de a következő
pillanatban visszaigazította a bájmosolyát.
– Eszerint te vagy Max új asszisztensnője – fordult vidáman Tillyhez. – Stella már
beszélt nekem rólad. Egyelőre, úgy tudom, nincs barátod.
– Így van.
Tehát ez a két nő ennek alapján osztályozza az embereket? Tilly úgy érezte,
nehezen állja bíráló tekintetüket.
– És remekül csinálja – jegyezte meg Max. – Kezd beleszokni a jóba.
– Új barátokra is talált – szólt bele a beszélgetésbe Jack, aki visszatért közéjük. –
Vau, vau!
– Hogy mi? – szaladt magasba Stella szemöldöke.
– Bocs. Csak vicceltem – vigyorgott Jack.
– Kutya legyek, ha értem! – próbálta megcsillantani soványka humorát Stella.
Amy azonban nem nevetett. Tekintete gyanakvón rebbent Jackről Maxre és
vissza. Ebben a pillanatban megszólalt valakinek a mobilja. Miközben a tulajdonos
fogadta a hívást, Jack félrebillentette a fejét, ahogyan Betty szokta:
– Vau, vau!
– Semmi gáz. Csak velem szórakozik – próbálta megnyugtatni Tilly Amyt.
Amy azonban láthatóan veszélyt sejtett, mert féltékenyen megszorongatta Jack
karját.
– Jack meg én együtt vacsoráztunk a minap. Pompásan éreztük magunkat! Ugye,
Jack?
– Hogyne, persze.
Kedvesen mondta. Könnyű lett volna lejáratni egy ilyen nyomulós, erőszakos
perszónát, de Tilly látta, hogy sosem tenne ilyet.
– Legközelebb talán kipróbálhatnánk azt az új éttermet Tetburyben! – ragyogott
fel Amy képe.
– Igen, igen… elnézést, egy pillanatra el kell mennem. – A pub túloldaláról egy
magas, barna nő integetett át hozzá és szólongatta. Jack elköszönt, és a nő felé indult, az
embereket kerülgetve.
 – Marianne Tilson – lövellt megsemmisítő pillantást a barna nő felé Amy. – A
szerencsétlen! Hogy nem veszi észre magát, mikor a napnál is világosabb, hogy nem kell
Jacknek!
– Mikor tántorított ez el egyetlen nőt attól, hogy utánavesse magát? – kacsintott
Max Tillyre, miközben rágyújtott egy szivarra.
Amy újra Tilly felé fordult.
– És neked tetszik Jack?
Szavaiból nyílt ellenszenv sugárzott. Egy ilyen kérdésre kizárólag tagadólag
lehetett felelni.
– Ööö… nem – rázta meg a fejét Tilly.
– Ugyan, menj már! Mindenkinek tetszik, nyilván neked is.
– Igazán… jóképű – ismerte el Tilly. – De nem hajtok az ilyen rossz hírű
alakokra.
– Eszerint ha randira kérne, nemet mondanál? – hitetlenkedett Amy. – Még csak
kísértésbe se esnél?
Egek, ez a nő tényleg odavolt Jackért.
– Hát… soha ne mondd, hogy soha! Megeshet, hogy húsz év távlatában mást
gondolok. A dolgok pillanatnyi állása szerint azonban azt kell mondanom, hogy nem,
határozottan nem érzek rá semmiféle késztetést.
– Mire nem érez késztetést? – hallotta meg a háta mögött Jack hangját, mire
összerezzent ijedtében.
Csak nem hallotta meg a többit is?
– A londoni maratonra – fordult feléje. – Amy épp most mondta, hogy jövőre be
szeretne nevezni.
Amy az a típusú nő volt, akinek a lábáról műtéttel lehetne csak leoperálni tízcentis
tűsarkúját. Jack nem is hagyta szó nélkül.
– Ígérem, ha nevezel, szponzorálni foglak.
Amy úgy festett, mint egy ijedt aranyhal.
– Ööö… kösz.
– Neked is meg kéne próbálnod! – fordult Max Stellához. – Elfeledkeznél a
gondjaidról. Ki lennél cserélve.
– Kösz, de nem. Istenem, nincs már így is elég bajom? – kerülte ki Stella okosan a
csapdát. – A testmozgás azoknak való, akik fogyni szeretnének. Ha valakinek maratont
kéne futnia, az a férjem új barátnője.
– Ejnye, Stella! – csóválta rosszallóan a fejét Max.
– Miért? Hiszen egy dagadék! Miért nem mondhatom ki, ha az?
– Azért, mert Tilly is itt van, és ő Erin barátnője.
– Csakhogy Erin vette el tőlem a férjemet! Már megbocsáss, de úgy nevezem azt
a nőszemélyt, ahogy a kedvem tartja! Különben meg Fergusnak valami baja támadhatott
a fejével, mert soha nem csípte a dagadt nőket.
Tilly magában elképzelte, mi történne, ha Stella arcába löttyintené az italát. De
Declan születésnapján mégsem viselkedhetett így. Inkább úgy döntött, felülemelkedik a
közönségességen, és derűvel tekint le rá.
– Jack, Jack! Ó, te gonosz fiú, gyere ide, és adj egy nagy puszit!
Tillyt gondolatai közben egy keskeny csípőjű barna nő seperte félre. Ezüst topot
és márkás, szűk farmert viselt. Ki is löttyent a borából, rá egyenesen Max ingujjára.
 – A francba! – rázta meg Max a karját. – Látod, mi származik abból, ha Jackkel
jön az ember? Veszélyességi pótlékot kellene fizettetnem vele.
– Lisa! – Jack hagyta, hogy a nő cuppanós csókot nyomjon mindkét orcájára. –
Örülök, hogy újra látlak!
– Ha annyira örülsz, miért nem kerestél? Megígérted! – biggyesztette el a száját
Lisa, és belecsimpaszkodott. – Vártam, hogy felhívj!
– Ne haragudj, édes! Csak elsodortak a napi gondok.
– Kénytelen volt együtt hálni Marianne-nal, Amyvel meg az ördög tudja még,
kivel – súgta Tilly fülébe Max. – Én mondom, Mick Jagger reménytelen amatőr Jack
barátunk mellett!
– Mi volt ez? – fordult hirtelen feléje Jack.
– Semmi. – Max láthatóan kitűnően szórakozott. – Csak épp áldom a
szerencsémet, hogy nem vagy az esetem.
Tilly kimenekült a női mosdóba. Felhívta Erint.
– Én vagyok az – mondta a telefonba. Bezárkózott egy vécéfülkébe, lehajtotta az
ülőkét, és rátelepedett. Igyekezett halkra fogni a hangját. – A Lajhárban vagyok. Stella is
itt van. Tud rólatok!
– Tudom! – jajdult fel Erin. – Nagyon ki van akadva?
– Mérhetetlenül megbotránkoztattad. Közöltem vele, hogy nem miattad ment szét
a házassága.
– Én is. És hitt neked?
– Egy pillanatig sem! Hogy jött rá?
– A parfümöm vezette nyomra. De nem baj, előbb vagy utóbb úgyis kiderült
volna. Féltem, hogy ma beront a boltba, és jelenetet rendez, de legalább ezt kihagyta –
sóhajtott Erin megkönnyebbülten. – Na és kik vannak még ott?
– Rengetegen. Én, Max, Stella meg a barátnője, Amy… És Jack – tette hozzá kis
szünet után. – Egy csomó nő veszi körül, mind ráakaszkodik.
– Muris látvány. Már ha az ember nem csatlakozik a rajongók táborához.
– Ne félj, én nem fogok! Minél többet látom bevetés közben, annál jobban
kiábrándulok belőle.
Ezt Tilly komolyan is gondolta. Látva, hogy ennyi csaj epekedik Jack után,
elment tőle a kedve. Erősnek érezte magát elhatározásában.
– Jól teszed. Így maradhatsz biztonságban – mondta Erin.
Tizenötödik fejezet

A mosdóból kifelé menet Tilly szembetalálkozott Jackkel a folyosón.

– Jól érzi magát? – mosolygott rá a férfi.
– Igen, köszönöm. Alig látszott ki a nők közül. Úgy ragadnak magára, mint a
piócák.
– Igazán sajnálom. Nem én biztatom őket. Elég idegesítő, ami azt illeti – vont
vállat, mint akinek semmit sem jelentenek a nőknél elért sikerei. Észvesztően jól állt neki.
– Amúgy látom, egész jól kijön Stellával.
– Na igen. – Tekintetbe véve, hogy a legszívesebben megtéptem volna a póthaját,
gondolta. – Egy szent vagyok, nem gondolja?
Jack jókedvűen nézett rá.
– Per pillanat Maxet fűzi.
– Áldásom rá.
– Megtenne nekem egy nagy szívességet? – nézett mélyen a szemébe Jack. –
Nagy nyomás nehezedik rám… izé… többen… is nyuvasztanak – bökött a bár felé.
– Többen? Egész pontosan nem hárman?
– Jó, akkor hárman.
– Kimerítő élete lehet – mondta Tilly.
– Látom, kigúnyol. Nos, kisegít vagy sem?
– Lassan a testtel! Komolyan azt várja, hogy igent mondjak, amikor azt se tudom,
miről van szó?
– Meghívtak egy jótékonysági estélyre, és magammal kellene vinnem valakit. –
Jack elhallgatott, és hátát nekitámasztotta a falnak. – De a helyzet az, hogy a dolog
kitudódott, és most mind a három nő arra vár, hogy őt hívjam. Az igazat megvallva kész
rémálom ez az egész, a hátam közepére kívánom. Bármelyiküknek szólnék, a másik kettő
kikaparná a szemét. Ezért az az ötletem támadt, hogy magát vinném el.
Valóban komolyan gondolta?
– Azt akarja, hogy nyilvánosan megkövezzenek és elűzzenek Roxboroughból? –
kérdezte Tilly.
– Nem, maga új itt. Majd azt mondom nekik, hogy magának is vannak
jótékonysági munkái, és hogy a szervezők kérték fel a részvételre. Így senki nem érzi,
hogy hoppon maradt. Én pedig végre szusszanhatok egyet. Remek esténk lesz, ígérem.
Piócák nélkül, egy nő sem akarja legyőzni a többit, nem magyaráznak bele rejtett
értelmet a szavaimba…
– Nem mehetek – rázta meg a fejét Tilly. – Amy éppen az előbb faggatott ki
magáról. Megkérdezte, randiznék-e, ha elhívna. Azt mondtam, semmiképpen.
– Egek! Mintha golyót röpített volna a szívembe! – szorította a mellkasára a kezét
Jack. – Maga aztán tudja, hogyan kell megsérteni egy férfi érzéseit, nem igaz?
– Már ne haragudjon, de maga sérti meg ezeknek a nőknek az érzéseit!
– Amúgy Amy randira kérdezett rá, ez pedig nem lenne az, nemdebár? Nem lenne
benne semmi romantika – vont vállat Jack. – Szemernyi sem. Szóval, mi itt a probléma?
Tillynek megsajdult a szíve. Játszik vele ez a pasas? Mert ha igen, nem marad el a
hatás.
 – Nézze, szívességet kérek, semmi mást! – fogta könyörgőre Jack. – Ha lenne
nővérem, őt vinném magammal. Mivel azonban nincs, ezért magához fordultam. Tisztára
baráti alapon. Ez a lehető legjobb megoldás.
Fura módon Tilly zokon vette, hogy mindjárt egy nővér után következik. Ha
azonban nemet mond, Jack kitalálja, hogy ez az, ami zavarja. Hú, kezd egyre
gubancosabb lenni!
– Hacsak nem utálja nagyon ezt a szerepet – tette hozzá Jack.
Na, ezzel nem sokat segített. Most már Tilly gyomra is úgy remegett, akár egy
centrifuga. Agyrém ez az alak, gondolta, és ha egy csöppnyi esze van, kerek perec nemet
mond a kérésére. Mindennek a tetejébe úgy kiszáradt a szája, hogy nyelni is alig tudott.
Jack, aki eddig türelmesen várt, most felemelte a kezét.
– Akkor ezt nemnek veszem.
Neeem?
Tillynek olyan érzése támadt, mint amikor lecsúszik az ember a liciten az év
legklasszabb ruhájáról az interneten.
– Meg kell kérdeznem Maxet, elenged-e.
Miután visszamentek a többiekhez, Tilly magán érezte Amy vizslató tekintetét.
Jobbra-balra tekingetve látta, hogy Lisa és Marianne is őt lesi. Jacknek is ugyanezzel kell
megbirkóznia napról napra.
Csakhogy ő megérdemli. Lefekszik velük.
– Ma délután felmentem egy honlapra – mondta Stella, aki elmerülten csevegett
Maxszel. – És képzeld! Ha akarod, akár George Clooneyt is választhatod! Fogalmam sem
volt eddig, hogy ilyen is van!
– Nos, imáink meghallgattattak – morogta Max. – De ugyan hogy kerülhetnél
Clooney közelébe? Ő biztosan nem a neten keres társat, ha igaz. „Magányos szexidol,
hollywoodi szupersztár bárkivel megismerkedne hosszú sétákra és meghitt
együttlétekre.”
– Idefigyelsz te egyáltalán? – forgatta a szemét Stella. – Igazán, Max, ez azért
több a soknál! Egyáltalán nem társkereső honlapokról beszélek!
– Á, elnézést. Elkalandoztak kissé a gondolataim. De folytasd – mondta Max. –
Jó, már mondhatod, figyelek. Szóval, miféle honlap ez?
– Spermadonorokat közvetít!
Max a szája elé kapta a kezét. Most ő is kilöttyintette a borát.
– Viccelsz velem?
– Úgy nézek ki, mint aki viccel? Gyereket akarok! – húzta ki magát Stella. – A
férjem lelécelt, és semmi kedvem idegenekkel ágyba bújni. Már a gondolatára is felfordul
a gyomrom! Úgyhogy ez tűnik a lehetséges megoldásnak. De ha tudsz jobbat, csak szólj
– tette hozzá dacosan.
Tilly Maxre pillantott. Nagyon úgy tűnt, Stella komolyan beszél.
– De… nem veheted meg csak úgy George Clooney spermáját… – képedt el Amy.
– Vagy mégis? – kérdezte homlokát ráncolva.
Tilly az ajkába harapott, hogy el ne nevesse magát. Hmm, nem is lenne rossz.
Csak elképzelni is, miféle licitek folynának az interneten! És hamarosan hány millió kis
Clooney futkosna szerte a világon…
– Természetesen nem Clooney tényleges spermájáról beszéltem – vetett egy
lesajnáló pillantást Stella a barátnőjére. – Csupán olyan spermadonort választhatsz,
akinek a tulajdonságai felérnek Clooneyéval. Hosszú listát kapsz tőlük, és kipipálhatod a
megfelelő rubrikákat. Minden egyes részletre kiterjed a figyelmük! Ha George
Clooneyért rajongsz, hát őt pipálhatod ki.
– Csak vigyázz, össze ne keverd Mickey Rooneyval! – vetette közbe Max.
– És mennyibe kerül ez? – kérdezte Amy.
Láthatóan érdekelte a dolog.
Stella belekortyolt az italába.
– Egy kisbabáról van szó, nem egy új kanapéról! Márpedig egy gyerekkel semmi
nem ér fel!
– De gondold csak meg, hány dögös cipőt vehetnél ugyanezért! – merengett el
Amy. – Én inkább a cipőre szavazok gyerek helyett.
– A cipő jobb – helyeselt Max. – Nem böfizik a válladra.
– Látom, kinevetsz – csapott játékosan a karjára Stella. – Holott nincs ezen semmi
nevetnivaló. A férfiak nem érthetik, milyen, amikor egy nőnek ketyegni kezd a biológiai
órája. Tehetetlennek érzem magam, amit nagyon utálok! – rázta meg a fejét. – Egész
eddigi életemben terveim voltak, listákat írtam. Én vagyok a listaírás királynője!
Szeretem, ha ura vagyok a helyzeteknek, és mindig tudom, mi történik körülöttem. Most
azonban Fergusnek köszönhetően mindez megváltozott, ami az őrületbe kerget.
Egyszerűen belepusztulok!
– Azért még nem kell a spermabankba rohannod – vélte Jack.
Max vigyorogva letüdőzte a szivarfüstöt.
– Jack ingyenes szolgáltatást nyújt.
– Hé, hagyjátok békén! – Jack barátilag átkarolta Stella vállát. – Ne bántsátok
szegényt! Nehéz éve volt.
– De ha már tervekről beszélünk, meg arról, hogy mi történik körülöttünk… –
biccentett sokatmondón a barátnője felé Amy.
– Hogy mi? Hát, igen. – Stella vette a lapot, és Jack felé fordult. – Amíg kimentél,
átjött hozzánk Marianne. Valami olyat mondott, hogy ő megy veled a jótékonysági bálba.
Erőszakos egy csaj! Azt mondtam erre, nem tudom biztosan, de mintha valaki másnak
ígérkeztél volna el.
Beszéd közben alig észrevehetően Amy felé bökött a fejével, aki erre nyomban
elvesztette a hallását, és úgy révedt a semmibe, mintha nem hallaná, hogy róla van szó.
Mindez Max figyelmét sem kerülte el, és nyilvánvaló kajánsággal megjegyezte:
– Tudjátok, lányok, én is csináltam ezt a gimiben. – Magas hangon, liverpooli
kiejtéssel folytatta: – Megmondanád, haver, hogy a csajjal mész-e el?
Amy továbbra is a távolba révedt, de közben fülig elvörösödött.
– Ami azt illeti, nem Marianne-t viszem – vetette oda Jack könnyedén. – Valaki
mást hívtam meg.
Parányi mosoly jelent meg Amy szája sarkában. Oscarra jelölt sztárok arcán fut át
ilyen kifejezés, amikor a színpadon elhangzik a nevük.
Jaj, ne! Csak ne itt, és ne így! – gondolta Tilly. De már késő volt.
– Tillyt kértem meg, hogy jöjjön velem, és ő igent mondott!
Hát nem előállt vele, a tahója!
Amy kővé meredten állt ott, mintha altatólövedékkel lőtték volna meg.
– Hogy mi? – a szeme villámokat szórt.
– De hiszen az előbb mondtad, hogy nem mész el vele! – mondta ki kertelés
nélkül Stella.
– De hát ez nem randi – vágta rá gyorsan Tilly. – Különben pedig még nem is
mondtam igent. Előbb Maxtől akartam elkéredzkedni.
– Jövő pénteken lesz – nézett Jack Maxre. – El tudnád engedni estére?
– Felőlem nyugodtan elmehet. Hanem semmi rosszalkodás! – fenyegette meg az
ujjával Jacket.
– Mi az, mi folyik itt? – kapta feléjük a fejét Marianne, aki a bárpult felé menet
belehallgatott a beszélgetésbe.
– Jack őt viszi – mutatott Tillyre Amy.
– Hogyhogy?
Tillynek kezdett elege lenni az egészből.
– Ez kész őrület! Felejtse el! – hőkölt hátra.
– Ne butáskodjatok! Oka van, miért Tillyt hívtam el – nézett körbe a
megbotránkozott nők karán Jack. – Évek óta végez jótékonysági munkát. Most, hogy
ideköltözött Londonból, kitűnő alkalom ez arra, hogy megismerkedjen az itteni erőkkel.
El voltak ragadtatva, amikor megpendítettem, hogy ő is velem jön. Ki másra eshetett ezek
után a választásom? – mosolygott a nőkre könnyedén.
Marianne-nak megnyúlt az arca, Amy lemondón bámult maga elé, Stella viszont
gyanakvón megkérdezte:
– Miféle szervezet ez?
Tilly pont ettől a kérdéstől tartott. Most őszintén, miért vannak ilyen tolakodó
emberek? A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy Stella neki címezte a kérdést, Jack
pedig várta, hogy feleljen rá, mivel a bár felé menet mondta is az intézmény nevét.
Sajnos azonban az a név elillant, akár a gőz, és Tillynek akkor sem jutott volna
eszébe, ha fejét veszik érte. Most pedig mindenki őt bámulta, a válaszra várva… Oké,
nem veszélyeztetett állatok vagy delfinek védelmezői, műemlékvédők, árvák istápolói,
AIDS-aktivisták, vakvezető kutyák apostolai vagy zöldek… a fenébe is, totál kiment a
fejéből, és semmi reménye nem volt, hogy a nyelvére jöjjön…
Hopp, megvan!
– Az alzheimereseket segítik! – vágta ki büszkén.
Phű, ez meleg helyzet volt!
– Pedig azt hittem, elfelejtetted – jegyezte meg Stella mérgezett nyelvvel.
– Valóban – nevetett fel. – Annyi jótékonysági szervezetnek vagyok a tagja.
– Nemes ügy ez – sietett a segítségére Jack.
– És nem randira megyek – emlékeztette őket Tilly, mert továbbra is zord arcok
meredtek rá.
– Még véletlenül sem! – rázta meg a fejét Jack is. – Isten a tanúm, a hátam
közepére kívánom az egészet! De hát a kötelesség az kötelesség, nem igaz? Kiitta az
italát, és elvigyorodott. – Most az én köröm jön?
Tilly felé továbbra is gyűlölködő pillantások röpködtek. Ilyen hát, ha az ember
szívességet tesz.
Az órájára nézett.
Nem kéne már hazamenni?
Tizenhatodik fejezet

Noha a három, Los Angelesben töltött év alatt hozzászokott a kaliforniai

különcségekhez, a partik megmosolyogtatták Kaye-t. Ez is, amit a legújabb sikerfilm
rendezője tartott. Hiába volt puccos, mégis pontban délután ötkor befejeződött, akár egy
gyerekzsúr. A vendégeket sofőrök vitték haza, mivel túl gazdagok és túl kényelmesek
voltak ahhoz, hogy maguk vezessenek. Inni sem igen ittak, szinte mindenki
fogyókúrázott, és csak jeges ásványvizet kortyolgatott. A rendező hollywoodi villája
fényes, festői épület volt, s a nők ruhái és ékszerei valósággal tündököltek a napsütésben.
Mégsem ez a parti volt az, amire az ember élete végéig emlékszik. Még egy viccet sem
illett elsütni, mert homlokráncolás volt a jutalma; enni meg végképp égbekiáltó bűnnek
számított a nullás méretek világában.
Kaye nem volt hajlandó sofőrös limuzint bérelni csak azért, hogy az eszét játssza.
Szűk szoknyáját felhajtva ült be nyitott sportkocsijába a volán mögé. Közben azon
töprengett, képzelődött-e, amikor úgy érezte, hogy a rendező felesége, Charlene kissé
furcsán viselkedik vele. Többször is elkapta csöppet sem jóindulatú pillantását. A
medence mellett kényeskedve faggatta:
– Szóval, találtál már udvarlót magadnak, Kaye? Úgy értem, olyat, aki csak
hozzád tartozik, nem máshoz?
Fura ilyet firtatni, hát nem? De az ember nem húz ujjat a rendezője nejével.
Charlene elkényeztetett, tüskés modorú asszony volt. A férje, Denzil a tenyerén hordozta,
nemhiába, hiszen az első házasságából született gyerekei mind idősebbek voltak a
feleségénél. Kaye azt hallotta rebesgetni – nos, egész pontosan Macy Venturától, aki
hírhedt hollywoodi pletykafészek volt –, hogy Charlene fájdalomcsillapítókkal tömi
magát, és jobb nem ujjat húzni vele, mert isten irgalmazzon annak, akire egyszer rászáll.
Kaye kitolatott a parkolóhelyéről, mielőtt azonban ráfordult volna a
kocsifelhajtóra, utat adott egy böhöm nagy, csillogó, fekete limónak. Zenére vágyott.
Bekapcsolta a CD-lejátszót, és feljebb tekerte a hangerőt. Jennifer Hudson énekelt, és épp
a kedvenc számát: „And I Am Telling You I’m Not Going”. Az átütő énekhang minden
alkalommal megborzongatta. Valójában már azt is elhatározta, hogy ez a dal szóljon a
temetésén. Az amerikai gyászolókat bizonyára megdöbbentené, az angolok pedig
imádnák a szöveget. Kaye maga elé képzelte a jelenetet, és jót mulatott magában. A
hangszórókat tán a koporsó fedelébe lehetne rejteni. Max a hasát fogná nevettében. És
úgy intézné, hogy a fedél nyikorogva kinyíljon, és egy műkéz vezényelje a refrént. Kaye
e lehetőségtől fellelkesülve teli torokból együtt énekelt Hudsonnel: „And I Am Telling
You… I’m Not Gooooing…”
A francba, mi volt ez?
Az apró, barna lény a másodperc törtrésze alatt termett az autó elé. Kisüvített egy
pálmafa mögül, és a következő pillanatban már az első kerekek alá került, még mielőtt
Kaye magához térhetett volna. Rátaposott a fékre, és felsikított, miközben a kocsi
megtorpant a felhajtón. Jaj, csak nem ütött el egy élőlényt, akár csak egy patkányt is?
Utálta a patkányokat, ez azonban nem jelentette azt, hogy egynek is ki akarná oltani az
életét. Megúszta szegény, vagy kipurcant? Patkánynak tűnt, kérdés azonban, valóban az
volt-e. Éreznie kellett volna, ha átmegy rajta, vagy annyira kicsi volt, hogy nem
érzékelte?
Jaj, istenem, csak ezt ne! Kikászálódott a kocsiból, aztán térdre rogyott, mert
pontosan az a látvány fogadta, amitől a legjobban rettegett. A kicsiny test mozdulatlanul
hevert az alváz takarásában. Megölte! Fintorogva gondolt a rá váró feladatra, mert
reménytelenül kényes volt a gyomra. De tudta, mese nincs, ki kell bűvészkednie az állatot
az autó alól, különben a hátsó kerekekkel is rámegy, amikor elhajt. El kell ehhez érnie, és
maga felé húznia. Uff, a háta is borsódzott a patkányoktól, olyan…
– Neeeeeeem! – visította egy magas hang a távolban.
Ajtócsapódást hallott, aztán sietős léptek közeledtek a kocsi felé.
– Jaj, nem! – hörögte Kaye, mert ahogy kihúzta a tetemet a kocsi alól, látta, hogy
bizony nem patkány.
Istenem, kész agyrém! Hol a hideg rázta, hol a forróság kerülgette, s felkavarodott
a gyomra az undorító látványtól: Charlene csivavája hevert előtte az aszfalton.
– Megölted Babucit! Megölted az én édesemet! – Charlene mostanra odaért
hozzá. Alig kapott levegőt, és teljesen kikelt magából. Karjába vette az aprócska testet, és
ringatni kezdte. – Ó, Babuci, ébredj fel, kérlek!
– Rettentően sajnálom! Baleset volt. – Kaye hallotta, hogy újabb léptek
közelednek. Tehetetlenül rázta a fejét. – Baleset volt. A kutyus a semmiből került elő, és a
kerekek alá szaladt. Semmit sem tehettem érte. Őszintén sajnálom!
– Dehogy sajnálod! Hazudsz! – visította Charlene szikrázó szemmel, s a szája
eltorzult dühében. – Szándékosan csináltad, te bestia!
Kaye hátratántorodott, annyira meglepte a támadás heve.
– Nem így van! Miért tettem volna? Ez nem igaz!
– Gyűlölsz engem, féltékeny vagy rám! – fröcsögte Charlene. – Denzilre fáj a
fogad, és nem tudod elviselni, hogy ő az enyém! Nincs ki a négy kereked, minden kitelik
tőled! Kutyákat gyilkolászol! De megfizetsz ezért! Denzil a férjem, és nem hagyom, hogy
elvedd tőlem, te kehes, vörös, férjrabló szajha! Te, aki szándékosan ütötted el az én
Babucimat!
– Jaj, nem, dehogy!
– Ne hazudozz itt nekem! Nézd meg magad! Hiszen részeg vagy! – mutatott rá
csontos ujjával. – És tudom, hogy szándékosan csináltad, mert láttam. Fent álltam a
balkonon, és végignéztem, amint készakarva Babuci felé kanyarodtál, hogy elüsd!
Bántani akartál, ezért megölted az én édesemet!
Kaye alig hitte el, hogy ez vele történik. Olyan volt, mint egy rossz álom.
Mostanra mind köréje sereglettek a vendégek és a biztonsági őrök. A lába elgyengült,
leroskadt hát az anyósülésre, onnan bizonygatta az egybegyűlteknek az ártatlanságát.
– Részeg ez a nő! – rikácsolta Charlene újra meg újra. – Végig bort nyakalt a
partin! Már amikor nem a férjemet falta a szemével!
– Egyetlen pohár bort ittam! Egyetlen pohárral! – tiltakozott Kaye, de hiába.
– Ez egy elmebeteg, mindenre elszánt, gyilkos hajlamú szuka, nincs helye
közöttünk! – sikoltotta Charlene, miközben továbbra is a kutyát dajkálta.
– Baleset volt, és nagyon sajnálom. Igazán nem tudom, mi mást mondhatnék –
hebegte Kaye.
Soha ilyen egyedül nem érezte magát. Senki nem hitt neki, senki sem állt mellé.
Ráadásul lelkifurdalása is volt, mert akár hibás volt, akár nem, Babucit már nem hozhatta
vissza az életbe. Miközben arcát két remegő tenyerébe temette, most vette csak észre,
hogy felhasadt oldalt a szoknyája, amíg a kocsi alatt kotorászott.
– Mi folyik itt? – Denzil, aki utolsónak érkezett a tetthelyre, nehézkes léptekkel
közeledett a kocsifelhajtón. Zihálva megállt a két nő láttán, és rémülten hol Kaye-re, hol
a felesége csontos karjában heverő kiskutyára meredt. – Szent ég, ez csak nem Babuci?
Könnyek gördültek végig Charlene arcán, majd lecsordultak frissen átszabott
állán.
– Mmmegölte őt, Denny! Szándékosan gyilkolta meg! – Hangos hüppögések
közepette mondta tovább: – Hhhívd ki a rendőrséget! Nem viszi el szárazon ez a bestia!
Három vevő volt a butikban, amikor Stella berontott.
Erin szíve elszorult, amikor meglátta. Ettől rettegett egész héten. Tudta, ha Stella
megjelenik, bármi kitelik tőle.
– Mit gondolsz, Barbara? Hogy állna ez nekem a mi Angie-nk lagziján? – A
középkorú nő elismerőn tapogatta a halványzöld ruhát és az azonos színű zakót. – Remek
anyag! Gyere, nézd meg te is! Csak nyolcvan font.
– Nyolcvan font! – csettintett a nyelvével Stella. – Akkor akár én is nyithatnék
egy butikot. – Közelebb hajolt a ruhához és a zakóhoz, hogy jobban megszemlélje, és azt
mondta a vevőnek: – Kár, hogy nem járt a jótékonysági turkálóban a főutcán tegnap
reggel. Megvehette volna hat font ötven centért.
Erin szíve még jobban elszorult. A középkorú nő és barátnője ösztönösen
elhátráltak a ruhától, és hitetlenkedve meredtek rá.
– Nem igaz! – tiltakozott, és a két nőre nézett. – Nem mond igazat!
– Ugyan már, mindannyian tudjuk, miben utazol! Múlt nyáron három batyu ruhát
adtam oda az egyházi gyűjtésen, és a zöme nálad kötött ki!
Ez szemenszedett hazugság volt, mint az előző is, de a két nő ezt nem tudhatta.
– Számítógépes nyilvántartást vezetek minden, a butikba eladásra behozott
ruháról – védekezett Erin.
– Hiszi a piszi! Listát mindenki tud írni – kántálta Stella mézesmázos
kedvességgel. – Mellesleg visszajött-e reklamálni az a vevőd, aki azt panaszolta, hogy
nyüveket talált a tőled vásárolt kardigánban?
A két nő kihátrált az üzletből. A másik három összenézett, majd némán követték
példájukat. A legutolsónak távozó lopva még a kabátja oldalába törölte a tenyerét.
– Minden szava hazugság! – szólt utánuk Erin, aztán az ajtó hangos csattanással
bevágódott mögöttük.
– A lényeg, hogy működött. – Stella szemlátomást elégedett volt magával. –
Nincs igazam?
– Ezt nem teheted velem!
– Amint látod, megtettem.
– Nem fair!
– De igen, az! Megérdemled – közölte Stella.
– Nem vettem el tőled Fergust – rázta hevesen a fejét Erin.
Vajon ha ötvenezredszer mondja, hajlandó lesz elhinni neki?
– Nem, te vagy az, aki kamuzol.
Erin látta, hogy reménytelen. Taktikát váltott hát.
– Mit gondolsz, ha berontasz ide, és ilyeneket művelsz, visszamegy hozzád
Fergus?
– Egészen a múlt éjszakáig ezt hittem, de most már tudom, hogy nem. Hála
neked, lőttek a boldog családi életemnek.
– De hát én nem…
– Jaj, hagyd ezt, te kis ártatlanság! – Tekintete megvetőn végigsiklott Erin
csípőjén. – Amint látom, elég nagydarab vagy.
– Még egyszer be ne tedd a lábad a boltomba! – kiáltotta Erin minden ízében
reszketve.
– Ne félj, nem jövök többé! Hanem csak hogy tudd – mondta, mikor keze már a
kilincsen volt. – Ártottál nekem, és most rajtam a sor, hogy visszaadjam a kölcsönt!
Tizenhetedik fejezet

– Az út túloldalán, egy fa tetején egy fotós kuporog. – Kaye elhúzódott a

kocsiablaktól, még mielőtt a lesifotós lekaphatná. – De a járdán is kering egy egész
sereglet.
– Sereglet! – utánozta Max. – Te meg ezek a nagyképű amerikanizmusok!
– Ne csináld, Max!
Kaye tudta, hogy Max így akarja oldani a hangulatot, de nem igazán járt sikerrel.
– Jaj, ne haragudj! – Sokévi házasság után félszavakból is értették egymást. – Ne
félj, majd elcsitul ez az egész ügy! Néhány nap, és senkit sem érdekel, mindenki a
legfrissebb pletykára veti rá magát.
– Remélem.
Ebben azért Kaye nem volt olyan biztos. Ráadásul tőlük alig pár méterre éppen az
egyik tévétársaság közvetítőkocsija készült leparkolni.
Nem tartóztatták le, a zsaruk vádemelés nélkül elengedték, miután jó néhány
gyötrelmes órát töltött a rendőrőrsön, azt azonban sejtette már, hogy Charlene nem
hagyja ennyiben a dolgot. Ráküldte a sajtót, egyfolytában zaklatták. Hiszen ez
Hollywood. Itt egy jó sztori kincset ér. Ha kellő időben sütik el, a szakszerűen tálalt
szenzáció bombaként robbanhat. És legyünk őszinték, ki nem örülne meg a hírnek, hogy
az aktuális menő sorozat egyik sztárja, a csinos kis vörös angol nő, aki a tetejébe úgy
fennhordta az orrát, a valóságban féltékeny, férfifaló, kölyökkutyagyilkos, dühöngő őrült.
– Ne izgasd magad miattuk! – tanácsolta Max. – Küldd el őket melegebb
éghajlatra!
– Sokra megyek vele.
Egy riporter állt be Kaye lakása elé, kezében mikrofonnal, és a kamerába beszélt.
– Fenyegesd meg ezt az őrült tyúkot, hogy bepereled!
– Max, kezdesz az idegeimre menni!
– Akkor gyere haza! Ugorj fel egy gépre, és hagyd ott őket! Mi majd a gondodat
viseljük.
Kaye szeme megtelt könnyel. Max ötlete rettentően csábító volt. Ha felkapják a
sztorit a pletykalapok, akkor nagyon el kellene mennie innen.
– Csakhogy van itt egy kis bökkenő – mondta Maxnek. – A meló. Irtó pörgős a
tempó. A szerződésemet is meg kell újítanom a jövő évadra. Valami különben is azt súgja,
a stúdió nem lenne elragadtatva, ha most eltűnnék.
Max halkan dobolt az ujjaival, miközben ő beszélt, aztán újra felajánlotta a
vendéglátást.
– Mi mindig itt vagyunk, ha szükséged van ránk. Ne hagyd, hogy ezek a fafejek
kikészítsenek! Ha bárki engem próbálna meg becserkészni, majd azt mondom… A
francba!
Istenem, mi történhetett? Csak nem álltak meg a tévések Roxboroughban is a
házuk előtt? Kaye szája kiszáradt az aggodalomtól:
– Mi az? – kérdezte.
– Csak itt van mellettem a laptopom, és épp megnéztelek a Google-on. Találtam
rólad valamit az egyik pletykafórumon.
 – Mit írnak? – kérdezte Kaye, és felkészült a legrosszabbra.
– Beverly Hills férjrablójának neveznek.
– Szegény anyu!
Három nap telt el, és a hír futótűzként terjedt. Hollywood pletykagépezete
működésbe lendült, így Kaye mostanra hivatalosan is közutálatnak örvendett
Amerikában. Lou ráklikkelt a következő linkre, amelyen Charlene fotója volt látható –
könnyáztatta arccal szorongatta Babuci fényképét. A fotóhoz tartozó cikk a következő
címet viselte: „Nem tudom, hogyan fogom végigcsinálni a temetést, azt hiszem,
belehalok!”
– Jobban tennéd, ha nem olvasnád ezeket – javasolta Tilly.
– Nem tehetem. Az én anyukámat beszélik ki! Nézd, itt egy kép arról, amikor
beviszik a rendőrségre. Mindössze egy pohár bort ivott, ezért nem volt gond az
alkoholszondával, de továbbra is megpróbálják rábizonyítani, hogy alkesz. Ha eddig nem
volt, a végén tényleg belehajszolják.
Tilly átkandikált Lou válla fölött Kaye képmására. A felvétel a baleset után
készült, ezért érthető módon zilált volt a külseje, zaklatottnak látszott, és a szoknyája is
elszakadt. Természetesen mikor máskor kapták volna le, ha nem akkor, amikor
hunyorgott. A szemét félig behunyta, úgy nézett ki, mint aki egy hete egyfolytában vedel.
„Tökéletes angol hölgy vagy idült alkoholista?” – olvasták együtt a hangzatos
szalagcímet.
„Végzetes szerelmi háromszög” – így hangzott egy másik, majd az iromány a
következőképpen folytatódott: „Kaye McKenna karrierje romokban hever. Mindezt
annak köszönheti, hogy viszonzatlan szerelmet táplált főnöke iránt, és pillanatnyi
elmezavarában gyilkosságra ragadtatta magát.”
– Ez a Denzil nevű rendező a hatvanas éveit tapossa! – csóválta a fejét Lou
felháborodva. – Miért nem fordul meg senki fejében, hogy a mamámat nem érdekli egy
kövér, vén rendező a félresikerült hajbeültetésével és a krumpliorrával?
– Azért, mert a kövér, vén rendező mellesleg multimilliomos és hihetetlenül
sikeres – mutatott rá Tilly.
– De az én anyukám nem olyan! Nem vesz üldözőbe csúf öregembereket, csak
mert dúsgazdagok!
– Mi tudjuk. Ne félj, majd túlteszi magát rajta! Most pedig kapcsold ki azt a
számítógépet, édesem!
– Meg akarod akadályozni, hogy elolvassam a következő cikket? – Lou
rákattintott az egérrel. – Jó, ezt már láttam – mondta. – Egy tökkelütött pszichológus azt
nyomja, hogy anyu most, utólag reagálta le, hogy a férje meleg. Mekkora baromság!
Tilly megszorította a kislány keskeny vállát.
– Persze hogy az!
– Különben pedig nem kapcsolhatom ki a számítógépet, mert meg kell néznem
valamit Shakespeare-ről. Olyan uncsi!
– Nekem a Macbeth volt az írásbeli érettségi tételem.
Tilly együtt érző grimaszt vágott.
– Mi most a Rómeó és Júliát vesszük. Az esetek többségében még csak nem is
értem, mit akarnak mondani, olyan cirkalmasan, bő lére eresztve szövegelnek. Miért nem
tudnak úgy beszélni, mint más, normális ember?
– Az én beszűkült agyú kislányom – jött be hozzájuk Max egy rajztáblával. –
Semmi más nem érdekli, csak a bulvárhírek!
– Kösz, apu! Tudatom veled, hogy igenis átlagon felül értelmes vagyok. Csak
történetesen nem csípem Shakespeare-t.
– Mert nem láttál még Shakespeare-előadást. Lássuk, mit tehetnénk ez ügyben!
Vidd arrébb a popódat! – Max letette a rajztáblát, gyakorlottan lelökte Lout a székéről, és
a helyére telepedett. – Royal Shakespeare Company, Stratford. Nos, akkor. III. Richárd.
Inkább ne. Coriolanus. Hmm. – Tovább görgette a havi színházműsort. – Vízkereszt, vagy
amit akartok. Na, ez tetszeni fog neked! Jól van, hol a tárcám, menten le is foglalom a
jegyeket! Velünk jössz, Tilly?
– Ez komoly? – csodálkozott el Tilly. – Tényleg kedveled Shakespeare-t?
– Hah! Túl közönségesnek tartasz ahhoz, hogy kedveljem? Pedig tévedsz!
Shakespeare fantasztikus! – lengette meg a mutatóujját Max. – Engedd át magad neki, és
meglátod, nem marad el a hatás. Hát igen, elszántam magam, hogy némi kultúrát töltök a
fejetekbe, ha addig élek is! Hú, de a szerda nem jó, sőt a csütörtök sem, mert fel kell
mennem egy ügyfélhez Londonba. Legyen akkor péntek, 20-a!
Uff, megmenekültem, gondolta Tilly.
– Akkor én nem tudok elmenni. Pénteken van a jótékonysági bál. De kár! –
sajnálkozott.
– Jótékonysági bál? – nézett rá érdeklődve Lou.
– Cheltenhamben. Jack hívta meg – magyarázta az apja. – Akkor csak két jegyet
foglalok le.
Max nekifogott, hogy begépelje a bankkártyája adatait.
– Jack meghívott téged? – vigyorodott el Lou. – Ajvé! Úgy emlékszem, fennen
fogadkoztál, hogy nem óhajtod a trófeái gyűjteményét gyarapítani.
– Nem is. – Az isten szerelmére egy tizenhárom éves, szeplős tini froclizza? –
Különben is, nem randi. Szívességet teszek neki azzal, hogy elkísérem.
Lou sokat tudón bólintott.
– Jó lesz, ha vigyázol, mert még te is bekerülhetsz a gyűjteménybe.
A hangulat nem javult a forgatáson. Kaye bárhová ment, mindenütt összesúgtak
körülötte. Nem volt túl kellemes.
Azt is akarva-akaratlan észrevette, hogy a forgatókönyvírókat összehívták, és
beterelték egy lakókocsiba, hogy az utolsó simításokat hajtsák végre az aktuális
epizódon.
Hmm, mi sül ki ebből? – találgatta. És még mindig nem újították meg a
szerződését. Fura volt.
A sminkes utánfutóban lévő tévében az egyik sztármagazin ment.
– Most pedig térjünk rá a Kaye McKenna-ügyre – jelentette be a műsorvezetőnő.
– A változatosság kedvéért – jegyezte meg Kaye szárazon.
Ellis, a sminkeslány letette a pirosítóecsetet, amivel eddig az arcát kezelte.
– Kapcsoljak át egy másik csatornára?
– Nem, hagyd csak. Nem érdekel. Lássuk, mi találtak ki mára!
– Ma reggel három vendéget hívtunk a stúdióba, akiknek ugyanaz a panaszuk,
mint Charlene-nak. – A műsorvezetőnő jelentőségteljesen elhallgatott. Száját csücsörítve
jelezte, hogy a kérdés igazán komoly – arckifejezése a macskák fenekére emlékeztett. –
Paula – mutatott a balján ülő nőre – azt mondja, hogy tavaly az autó, amit Kaye
McKenna vezetett, szélsebesen ön felé repesztett. Ha nem ugrik félre, szent
meggyőződése, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint Babuci?
– Egek, ez igaz? – meredt rémülten a sminkes Kaye tükörképére.
– Természetesen egy szó sem igaz belőle! Soha életemben nem láttam ezt a nőt!
Óvatosan szoktam vezetni!
– Aztán itt van a másik vendégünk, Jason, akitől megtudhatjuk, hogy Kaye
McKenna szándékosan el akarta ütni a kutyusát, Brutust!
– Hogyan engedhetik ezeket az alakokat a tévé nyilvánossága elé? – füstölgött
Kaye.
– Végül pedig hallgassuk meg Mariát, akinek az a panasza, hogy őt és a
nagymamáját az utcán letámadta és szidalmazni kezdte egy szemlátomást alkoholos
befolyásoltság alatt álló vörös nő, aki szerintük nem más volt, mint Kaye McKenna.
– Mindet beperelem! Hogy merészelik ezt? – ordította Kaye.
Kopogtattak az ajtón. Denzil lépett az utánfutóba. Ellis sietve kikapcsolta a tévét.
– Jó, hogy jössz, Denzil! Hihetetlen, miket hordanak ezek össze rólam! – mutatott
Kaye az elsötétült képernyőre. – Csupa szemenszedett hazugságot! Odacsődítenek egy
sereg embert, akiknek egy szava sem igaz!
– Kaye, tudod, mit mondott az ügyvédem. Nem beszélhetek erről veled! Mennem
kell felvenni a következő jelenetet – jelentette be a rendező kurtán.
– Rendben, és ne haragudj! – Kaye látta, hogy üres kézzel jött. – Megkaphatom a
szövegemet?
– Nem szükséges – Denzil álla megrándult, ahogy megrázta a fejét. – Nincs
szöveged.
Kaye most jött rá, hogy ebben a percben vége rövid életű színészi karrierjének.
– Hadd találjam ki! Beleöltök egy úszómedencébe?
Denzil sietve elkapta a tekintetét.
– Valami efféle – mondta gyorsan, és már ott sem volt.
Tizennyolcadik fejezet

– Nem, köszönöm, én csak ásványvizet kérek – mondta Tilly, aki elhatározta, ha

addig él is, megőrzi erre az estére a józan eszét.
– Hé, azért jöttünk taxival, hogy ellazulhassunk, jól érezzük magunkat, és
megihassunk néhány pohárral – mondta Jack.
– Ne mondja!
Csak nem képzelte, hogy nem tudja mindezt? Pontosan ezért ragaszkodott az
ásványvízhez.
– Egy pohár borocska igazán nem árt meg, nem gondolja?
Nagyon jól jött volna az a pohár bor, de nem kockáztathatott.
– Nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy jól érezzem magam – vágott vissza.
Igen, bizony, visszavágott!
– Szent Habakuk, egy erénycsőszt hoztam magammal a bálba! – kiáltott fel Jack,
de szemlátomást mulattatta a lány viselkedése. A borospalackkal érkező pincérnek is
odaszólt vigyorogva: – Attól fél, hogy elcsábítom.
A pincér erre vicces arcot vágott, és színpadiasan, jól hallhatóan odasúgta
Tillynek:
– Csípje meg, drága! Fogja meg a szerencse lábát!
Sokat segített.
– Nem iszom, és kész! – közölte Jackkel Tilly. – Szavamat adtam, hogy nem
iszom. És mindig megtartom a szavam!
– Ne féljen! – kacsintott most Jackre a pincér. – Biztos vagyok benne, hogy így is
meg tudja fűzni.
Tilly már ennek a gondolatára is elpirult. Felkapott egy pohár szénsavas
ásványvizet az arra elhaladó pincérnő tálcájáról, és egy hajtásra kiitta. A fiatal pincér
elpályázott. Jacket szóval tartotta néhány élénken gesztikuláló üzletember, Tilly
félrehúzódott hát, úgy tanulmányozta a terepet.
A bált egy esküvői tortára hasonlító hotelben rendezték Cheltenhamben. A tágas,
magas mennyezetű terem zsúfolásig megtelt csevegő és táncoló vendégekkel, akik
nagyrészt huszonéveseknek tűntek – Tilly legnagyobb megkönnyebbülésére. Korábban
sétabottal bicegő, műfogsoros vénségektől tartott. Színes, barátságos vendégsereg volt, és
Jack sokakat ismert közülük. Ő maga percről percre rokonszenvesebbnek tűnt, hiába nem
ivott Tilly.
Hagyd ezt abba, viselkedj! – intette meg magát nyomban. – Nem lehetsz a
trófeája!
– Ó, de csinos, kislány! – jött oda hozzá egy idősebb hölgy suhogó lila
selyemruhában. – Már egy ideje ide készülök, hogy üdvözöljem. Dorothy Summerskill
vagyok, bizottsági tag – mutatkozott be. – Maga pedig Jack barátnője.
– Csak egy barát – javította ki Tilly. – Mindössze barátok vagyunk.
– Á, értem. Az valószínűleg biztonságosabb – nevetett fel Dorothy vidáman. –
Nehéz manapság lépést tartani Jack iramával. De hát ki kárhoztatná érte? Csak jól akarja
érezni magát. Mi mindannyian imádjuk, tudja? Rengeteget tett a szervezetünkért. Ő az
egyik legnagyobb támogatónk itt, Cheltenhamben.
 – Azért teszi, mert valamelyik rokona alzheimeres?
– Valójában Rose rokona, a volt menyasszonyé. Drága Rose, nagyon hiányzik
nekünk! A nagymamája lett beteg, így került közénk Rose. A halála után a legkevésbé
sem számítottunk arra, hogy Jacket továbbra is a sorainkban tudhatjuk. De köztünk
maradt, és csodásan viselkedett! Remélhetőleg kegyedet is látjuk még – csillant fel
Dorothy szeme. – Jack barátja a mi barátunk is!
Vacsora után még többen táncoltak. Miután egy sereg embernek bemutatták, Tilly
azzal töltötte az elkövetkező néhány órát, hogy új ismerősei megforgatták a
táncparketten, több-kevesebb tánctudással. Dorothy férje, Harold amatőr hegymászó volt,
és ennek megfelelően is táncolt. Egy víg kedélyű könyvelő, bizonyos Mervin, gurgulázó
nevetéssel vicces kérdezz-felelekkel mulattatta. Patrick helyi gazda volt, és díjbirkózó
termete dacára úgy táncolt, mint Fred Astaire. És a feleségek meg a barátnők is kedvesek
voltak. Tilly remekül érezte magát, és alig jutott eszébe, hogy végig egy csöpp alkoholt
sem ivott.
Hanem aztán jött Jack, és mindent elrontott.
Több heves tangó után kimerülten ráült egy asztal szélére, hogy a lábát
pihentesse, amikor meglátta, hogy Jack felé tart.
– Hogy mi? Már mennünk kell? – kérdezte, mert Jack az órájára mutatott.
Elszorult a szíve. Még csak éjfél volt. Miért kellene máris elmenniük?
– Addig nem megyünk el, amíg nem akarja – nyugtatta meg aztán Jack. – Miért,
annyira rosszul érzi magát?
– Nem.
Tilly orrát megcsapta arcszeszének illata.
– Helyes. Voltaképpen arra gondoltam, ideje, hogy én is felkérjem. – Elhallgatott,
és a válaszra várt. – Ne haragudjon a tolakodásért, csak furcsán veheti ki magát, ha épp
mi nem táncolunk. – Újra elhallgatott. – Szóval? Mit szól hozzá? Zavarjuk le gyorsan,
essünk túl rajta!
– Rendben.
Igaza volt. Tilly vonakodva lecsusszant az asztalról.
– Nem vesztőhelyre viszem – nyugtatta Jack. – Ne féljen, jól viselem magam. Ma
este tökéletes úriember vagyok, ahogyan ígértem.
Vigyorogva magához vonta, mert új szám kezdődött. Egyik kezét a lány vállára
fektette, a másikkal épp csak érintette a derekát, majd gyakorlottan kipenderítette a
táncparkettre. A következő pillanatban azonban Tilly derekáról a fenekére vándorolt a
keze, és úgy járt fel-le a szoknyáján, akár egy vadállat.
– Mit művel? – csapott oda rémülten Tilly, és kiszabadította magát.
– Ne haragudjon, de fennakadt hátul a ruhája. Csak lehúztam a szélét, még mielőtt
mindenki meglátta volna a bugyiját.
Az ég szerelmére, mintha nem lett volna így is szívdobogtató, egyben ijesztő Jack
Lucasszal táncolni! Erre több száz bálozónak adott szabad betekintést az alsóneműjébe.
De már túl késő volt ezen bánkódni. Szerencsére a legjobb bugyiját vette fel.
– Kösz – mondta, és sóhajtva hagyta, hogy Jack újra magához húzza.
Jól van, nyugi – intette magát. – Kövesd a zene ritmusát, egészen a szám végéig.
Aztán ezt is letudtad. Végül is mindössze három-négy perc az egész, csak kibírsz ennyit!
– Jól van, egy… kettő… három…
– Maga most számol?
 – Hogy mi? Jaj, elnézést!
Lehunyta a szemét, mert bizsergetően fura érzés volt, hogy a testük összesimul.
Jack fehér ingének harmadik gombja pontosan egy vonalba esett a púderrózsaszín,
ujjatlan estélyijének nyakrészével. A férfi arcszesze bódítóbb illatú volt, mint valaha… ha
átadná magát ennek a bódulatnak, és lábujjhegyre állna, belecsókolhatna a nyakába…
Kezdjük újra a számolást, ezúttal azonban fejben – utasította magát.
– Jól érzi magát? – kérdezte Jack.
Némán bólintott. Partnerének nyilván fogalma sincs róla, mennyire jól.
– Mindenki nagyon kedves.
– Rendes emberek.
Tilly kényszerítette magát, hogy Jack szemébe nézzen, mert ha nem teszi, az
furának tűnhet.
– Dorothy csupa jót mondott magáról – jegyezte meg.
– Talán azért, mert igaz. Már hellyel-közzel – javította ki magát Jack futó
mosollyal. – Mikor összeszedem magam.
Istenem, ez a mosoly! Ilyen közelségből még szívdöglesztőbb volt. Nehéz volt
mellette koncentrálni. Tilly egy pillanatra újra behunyta a szemét, és Amyre, Marianne-ra
meg arra a harmadik csajra gondolt… hogy is hívják? Igen, Lisára. Mert ez a baj Jackkel,
fűnek-fának osztogatja a mosolyát, aminek megtört szívek maradnak a nyomában. A
legkevésbé sem óhajt komoly kapcsolatot senkivel. Semmi más nem érdekli, csak a szex.
Ezt vésd az eszedbe, és egy pillanatra se feledkezz el róla! – intette magát újra.
– Mire gondol? – tört be a férfi hangja lázas, összekuszálódott gondolatai közé.
– Semmire.
– Azaz ne akarjam tudni – vigyorodott el Jack.
Tilly vállat vont. Remélte, hogy nem lett érezhetően nyirkos a tenyere. A magáén
érezte Jack csípőjét. Hát, ha ez nem zavarba ejtő, akkor semmi nem az. Arra gondolt,
hogy miközben Jack a fenekénél fennakadt ruháját igazgatta, nem látta-e, milyen selymes
az új rózsaszín-vajszínű bugyija.
– Jól van, vége – mormolta a fülébe Jack.
Egy pillanatig azt hitte, véget kell vetnie a bugyiról szőtt ábrándoknak, de aztán
rájött, hogy a szám ért véget, ő azonban tovább ringatózott. Összeszedte magát, és
gyorsan azt mondta:
– Azt hittem, nyomban belekezdenek a következő dalba… Csak nem akartam
kijönni a lendületből, tudja.
– Maradjunk még a következő számra?
Jack keze már a lány derekán volt, és a zene is újra rázendített.
Most, hogy itt álltak a táncparketten, lett volna értelme.
– Hát…
– Megtettük, amit a kötelesség diktált, nem igaz? – engedte el Jack, holott Tilly
minden idegszála fellázadt ez ellen. – Menjünk, igyunk inkább valamit!
Jack ugyan megígérte, hogy úriemberként viselkedik, és tisztelettel bánik vele,
Tilly azonban nem erre számított. Miközben a taxiban ültek Roxborough felé robogva,
végig azt várta, hogy Jack kezdeményezzen, de legalább felajánlja, hogy igyanak meg
nála egy kávét.
De nem tette. Ehelyett egyenesen Max házához irányította a taxist.
– Rendben. Biztonságban hazaért – jelentette ki Jack a kapu előtt. – Köszönöm,
hogy velem tartott ma este. Kellemes volt.
– Igen, az volt.
Tilly rájött, hogy ennyi volt, Jack még csak át sem fog hajolni az ülésen, hogy
udvarias búcsúpuszit cuppantson az arcára.
Rendben. Itt voltak a ház előtt. Nem csókolták meg, nem próbálták elcsábítani.
Rút banyának érezte magát.
Jack továbbra sem mozdult. Tilly mi mást tehetett, mint hogy kikászálódott a
kocsiból.
– Viszlát – biccentett oda Jack.
– Viszlát.
Ennyire csúfnak tartja?
Tizenkilencedik fejezet

Tilly összekeverte az időpontokat. Amikor Max lefoglalta a jegyeket a

Shakespeare-darabra, azt hitte, hogy a cheltenhami bál pénteken lesz, holott csütörtökön
volt. Mire rájött a tévedésére, Max már lefoglalta a jegyeket.
Péntek délután Lou újra csak morgott iskola után:
– Nem tudom, miért hiszi apu, hogy ha színészeket látok szónokolni a színpadon,
attól majd megszeretem Shakespeare-t. Lefogadom, hogy dögunalom lesz.
Tilly épp hajegyenesítő szerrel próbálta megszelídíteni Lou rakoncátlan vörös
tincseit, hogy koszorúba fonhassa a haját.
– Nem tudhatod előre. Lehet, hogy mégis tetszeni fog – mondta.
– Nem akarsz elmenni helyettem?
– Nagylelkű ajánlat. Csakhogy akkor te nem látod a darabot.
– Újra felmehetünk a honlapra. Épp vissza is mondhattak egy jegyet. Akkor te is
velünk jöhetnél.
– Kedves vagy, hogy ez eszedbe jutott – csavarta ki egyenesre az egyik tincset
Tilly. – Szerencsére azonban végiggondoltam ezt is, és kivédhetetlen okom van arra,
hogy itthon maradjak. Valakinek Bettyre is vigyáznia kell!
– A francba! – hördült fel erre Max is, aki most érkezett fáradtan egy bristoli
tárgyalásról. – Úgy tesztek, mintha kínzókarmába készülnélek vetni benneteket, hogy
érzéstelenítés nélkül összetörjem a bordáitokat.
– De ha el találnék aludni a színházban, majd addig böködsz, amíg fel nem
ébredek – vágott egy fintort Lou. Megveregette a lábszárát, mert Max nyomában Betty
sompolygott be a nappaliba. – Gyere, Betty! Mit szólnál egy színházi estéhez apuval?
A kutya az ölébe ugrott, és megnyalta az arcát.
– Ez igent jelent! Úgy, jó kislány vagy, Betty! Neked adom a jegyemet.
– Gyengeelméjűekkel élek együtt – füstölgött Max. – Jól van, megyek, és
lezuhanyozom. Hatkor indulunk. – A kabátjából kibújva még hozzátette: – Mellesleg
felhívott Jack. Tegnap este a taxi padlóján hagytad a stóládat, ő azonban hazavitte.
– Á, csodás! – sóhajtott fel Tilly megkönnyebbülten. – Azt hittem, elvesztettem.
– Azt mondta, hogy beadja, amikor legközelebb erre jár, de te is felugorhatsz érte.
– És mit tervezel estére, miután mi elmentünk? – kérdezte Lou.
– Kellemes lubickolást a kádban. Kínai kaját hozok haza. Megnézek valami
sorozatot a tévében. Közben lehet, hogy elmajszolok egy egész doboz jégkrémet.
– Jó neked! – sóhajtotta Lou.
– Tudom – felelte Tilly elégedetten. – Megúszok egy uncsi Shakespeare-
vígjátékot.
– Ha még egy gúnyos szó hagyja el szép ajkadat, felfalom a jégkrémedet –
rögtönzött Max.
Lou hátrafordult, és némán meredt Tillyre, mire ő együtt érzőn megveregette a
vállát.
– Látod, milyen? Így is uncsi.
Hat után apa és lánya elhajtott a színházba. Miután kétszer is megnézte, hogy a
mogyorókrémes jégkrém ott van-e a hűtőben, Tilly futni indult Bettyvel az erdőbe.
Hazaérve a kutya kimerülten leroskadt, Tilly pedig beült a kádba. Nyolckor
szabadidőruhában indult vacsorát szerezni.
– Betty, velem tartasz? – integetett csábítóan az eb felé, de mindössze annyit ért
el, hogy Betty kinyitotta az egyik szemét, aztán újra becsukta. – Jól van, ahogy akarod.
Nem maradok el sokáig.
Útban Roxborough egyetlen kínai étterme felé eszébe jutott, hogy éppenséggel
beugorhatna a stólájáért, mivel Jack háza mellett hajtott el. Az ötlet ellen szólt, hogy
kényelmes tévéző szabadidőruhája volt rajta, és ki sem volt festve. Mellette viszont az,
hogy Jack legalább tudná, nem csípi ki magát a kedvéért. Már ha egyáltalán otthon
találja. Hiszen péntek este van, nagy volt hát az esélye, hogy a férfi elment valahová.
A jelek szerint nem ment el. A kapu elé beállva konstatálta, hogy Jack kocsija ott
parkol a felhajtón, és a ház ki van világítva. Az sem volt persze kizárt, hogy nincs
egyedül.
Tilly némi habozás után kiszállt. Hiszen semmi egyebet nem tesz, mint
bekopogtat, és elkéri a sálját. Mennyi ideig marad a küszöbön? Maximum fél percig.
Bárki is Jack vendége, azt hiszi majd, hogy Jehova egyik lelkes tanúját rázta le.
– Á, maga az! Bújjon be! – nyitott ajtót Jack, és félreállt, hogy beléphessen.
Kék pulcsi volt rajta, aminek felgyűrte az ujját, és kifakult farmer.
– Csak azért jöttem, hogy… – hebegte Tilly.
– Tudom, tudom, de odaég a szósz, ha nem kavarom meg most, rögtön. Kritikus
pillanat.
Tilly utánament a konyhába. Nem szokott elájulni attól, ha egy férfi fakanalat
vesz a kezébe, ahelyett, hogy villával bökdösné a celofánt a gyorskaja mikrózása előtt.
Valamiért mégis imponált neki a dolog.
Ráadásul fantasztikus illatok terjengtek a konyhában. Akkor is, ha a vacsora egy
másik nőnek készült.
Aki talán itt is van.
– Egyedül van?
– Hogyan? – Jack feljebb csavarta a lángot a tűzhelyen, majd elmerülten
kavargatta a serpenyő tartalmát. – Ja, igen, teljesen egyedül vagyok. Várjon, már csak ezt
kell hozzáadnom…
Egy teáskanál cukor, egy korty portói, majd kicsivel később egy löttyintésnyi
citromlé került az edénybe. Jack megkóstolta, és elégedetten bólintott.
– Nem is tudtam, hogy szeret főzni.
– Nem sok mindent tudok kotyvasztani – ismerte be Jack –, de a bolognai
mártásom egészen tűrhető. Ez a védjegyem… Valójában többé-kevésbé az egyetlen étel,
amit el tudok készíteni – tette hozzá kis hallgatás után.
– Ami azt jelenti, hogy óriási gyakorlata lehet benne. – Tilly szívesen megkóstolta
volna azt a mártást, de hát nem ezért jött. – Mellesleg, köszönöm, hogy elhozta a
stólámat. Azt hittem, örökre lemondhatok róla.
– A taxi padlójára ejtette. Én is csak akkor vettem észre, amikor kiszálltam.
Mennyire siet? – fordult most a lány felé Jack.
– Miért?
– A sál miatt. A helyzet az, hogy bepiszkolódott kissé a taxiban. Azt hiszem, a
cipőjével is rálépett. Ezért kimostam.
A mosókonyha félig nyitott ajtaja felé mutatott. Tilly az ajtórésen át vidáman
zümmögő mosógépre látott rá.
– Jaj, nem!
– Mi a baj?
– A stólám százszázalékos kasmír! Kétszáz fontért vettem, és tilos mosni, csak
tisztítóban kezelhető!
Jack abbahagyta a szósz kavargatását.
– A francba! Tényleg?
Hahaha! Ezt bevette!
– Nem, dehogy! Műszálas, totál bírja a mosást, és 60 font 50 cent volt a londoni
piacon – sietett megnyugtatni Jacket, aki láthatóan megkönnyebbült.
– Én is mindig ott veszem a sálaimat.
– Most jól behúztam a csőbe! – vigyorodott el Tilly.
– Déjà vu – mondta Jack, aki benyúlt egy fiókba, és dugóhúzót vett elő. – Egyszer
én is befürödtem egy csipkés toppal, amit együtt mostam egy csomó koszos rögbicuccal.
– Nem gondoltam, hogy csipkés alsókat hord.
Jack levett az állványról egy borospalackot, szakértő mozdulatokkal kinyitotta,
majd meglocsolta vörösborral a mártást.
– Rose majdnem felrobbant, amikor meglátta, mit műveltem. Először volt rajta a
top… És utoljára is – tette hozzá szárazon. – Én meg, szegény hülye, azt hittem, hogy
hasznossá tettem magam. Egészen addig, amíg a top elő nem került a mosógépből.
– Szürkén – kacsintott rá Tilly.
– Szürkén és összerongyolódva – bólintott Jack.
Tilly aggódva pillantott a mosógép felé.
– Ööö… mit tett be a stóla mellé?
– Ne féljen, megtanultam a leckét! Fehér pamutmosás. Oda tudná adni a
borsdarálót?
Tilly a kezébe adta. Figyelte, hogyan készül el a szósz, aminek a megkóstolására
egész idáig nem szólította fel Jack.
– Mennyi idő még, amíg vége a mosásnak?
– Harminc, harmincöt perc.
– Rendben – mondta Tilly. – Addig épp el tudok ugrani, és elhozom a kínaitól a
kaját. Aztán hazafelé menet beugrom a stóláért.
– Ezt tervezi estére? – vont vállat Jack. – Pedig itt is maradhatna, hogy
megkóstolja a páratlan főztömet.
Vajon szándékosan provokálta a férfi?
– Kínai kajáért indultam.
– De hát rengeteg mártásom van! És nem ma vitte el Max Lout színházba?
Egyedül lenne otthon!
Amy, Lisa és Marianne minden bizonnyal igent mondott volna.
– Nem lennék egyedül. Ott van Betty. Alig várja, hogy hazaérjek.
– De ő nem nézi az órát.
– Nem szeretném túl sokáig magára hagyni.
– Néhány óra ide vagy oda nem számít – csillant meg Jack szeme. – Ha gondolja,
felhívhatja egy kis távugatásra. Hogy tudassa vele, hol van.
– Ne gúnyolódjon!
– Valójában nagyon aranyosnak találom a dolgot – mosolyodott el Jack.
 Tilly nem tudta, ezt most valóban dicséretnek vegye-e.
– Amúgy, ha hazamegy Bettyhez, én egy szál magamban fogok búslakodni –
nézett rá kutyaszemekkel Jack. – Magamra maradok egy hordónyi bolognai szósszal.
Tilly helyében valószínűleg mindenki mást igent mondott volna.
– Tudja, hogy bízhat bennem – duruzsolta Jack. – Bebizonyítottam tegnap este.
– Jól van, maradok egy kicsit.
Tilly letette a kulcscsomót. Muszáj volt megtudnia, milyen az a szósz!
– Pompás!
Jack láthatóan őszintén megörült, hogy sikerült maradásra bírnia.
– De tízre mindenképpen haza kell érnem.
Huszadik fejezet

Kaye tudta, ha már a leghíresebb amerikai showman, Jay Leno is tréfát űz belőle a
műsorában, akkor az egész ország az ő nevétől visszhangzik.
Mindenki rajta nevet.
Ami a poénokat illeti, hát nem voltak túl szellemesek. Leno gonoszul elsütötte: az
a hír járja, hogy Kaye McKenna kapja meg Szörnyella De Frász szerepét a 101 kiskutya
felújításában… ekkor kerékgumik csikorgása hallatszott… „Jaj, bocs, csak száz
kiskutya… újabb kerékcsikorgás… Bocs, már csak kilencvenkilenc.”
A stúdió közönsége mindezt hihetetlenül mulatságosnak találta. A székükről is
majd leestek nevettükben. Megszólalt a dob, és a showman elégedett buldogmosollyal
fogott hozzá következő áldozata kicsinálásához.
– Ébredjen, hölgyem! Ez az a cím?
Kaye kinyitotta a szemét. Úgy belefeledkezett a gondolataiba, hogy a taxi közben
hazaért vele.
Persze három éve már nem ez volt az otthona. Tudta, hogy örülnek majd neki, és
ez rengeteget jelentett. Valójában a világot jelentette számára! Olyanok körében lenni,
akik hisznek benne, visszatérni a családjához…
Jól van, ne sírj! – intette magát. – Fizesd ki a taxist, és kérd meg, vegye ki a
bőröndjeidet a csomagtartóból.
Miután tíz másodpercig nyomta a csengőt, bánni kezdte, hogy elküldte a taxit.
Butaság volt tőle, hogy nem kérdezte meg a háziakat, itthon lesznek-e. Feltételezte, hogy
a kocsik a garázsban dekkolnak. Ezek szerint nyilván nem. Ezt műveli az emberrel az
időeltolódás meg a krónikus kialvatlanság – teljesen elbutítja. Lehajolt, és belökte az
ajtón a levélszekrény nyílását, úgy kiabált be:
– Max? Lou? Van ott valaki?
Reménykedni kezdett, mert zajt hallott, mintha valaki feléje rohanna.
– Vau!
Betty vad csaholásba kezdett, s a bejárati ajtó túloldalán felugrott a
levélszekrényre.
– Betty! – térdelt le hozzá Kaye, és érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. –
Betsykém! Én vagyok az! Jaj, édeském, szia, megjöttem!
Valahányszor Betty leugrott a padlóra, Kaye megpillantott belőle egy darabkát.
– Jaj, Betty, annyira örülök, hogy viszontlátlak! Úgy hiányoztál!
Kaye átdugta ujját a postaláda nyílásán. Mikor a kutya ismerős nyelve nyalni
kezdte, alig tudta visszafojtani a zokogását. Hanem aztán véletlenségből elengedte a
levélszekrény csapóajtaját, mire az eb felvonyított fájdalmában. Nevetséges helyzet volt.
Miért is nem ragaszkodott a saját kulcsához, ahogy Max felajánlotta! De nem, amikor
elment, nem érezte korrektnek, hogy szabad bejárása legyen a volt férje otthonába.
Megborzongott a hidegtől. Ez is milyen nevetséges, elfelejtette, mennyire hideg
tud lenni márciusban Angliában.
Most mit tegyen? Nyilván fel kell hívnia Maxet. Leült a lábtörlőre – ez kevésbé
volt kényelmetlen, mint a kőlépcső, de épp csak egy hangyányival. Előkotorta a mobilját,
és tárcsázott.
 Csakhogy Max mobilja ki volt kapcsolva. Mennyire jellemző ez rá!
Hol a csudában lehet?
Ezután Lou mobiljával próbálkozott. Ami ezúttal kicsöngött, szerencsére.
Csakhogy az ajtó túloldaláról is hallotta. Újra kinyitotta a levélszekrényt.
Elszoruló szívvel ismert rá a vidám csengőhangra. Ha Lou nem is volt otthon, a telefonját
itt hagyta.
Nem volt túl célszerű a lábtörlőn maradni, mivel a feneke mostanra egészen
elzsibbadt, az ujjai fáztak, és folyni kezdett az orra is.
Kaye McKenna, Hollywood botrányhős színésznője, akarata ellenére a Jay Leno
Show sztárja, náthásan kucorgott egy sötétbe boruló küszöbön.
Szépen vagyunk! – gondolta.
Mi lenne, ha hátramennék, bevernék egy ablakot, és bemásznék? – gondolkodott
tovább. Max azonban bizonyára élesítette a riasztót, mielőtt elment, és Kaye nem volt
biztos benne, hogy emlékszik a kódra. Ami talán meg is változhatott azóta. Más se
hiányozna, mint hogy kiszálljon a rendőrség, és letartóztassák betörési kísérletért!
Ennyit a boldog hazatérésről.
Jól van, gondolkozz! – biztatta magát. – Mi mást tehetnék még? Itt maradok, és
abban reménykedem, hogy valaki hazajön, mielőtt teljesen kihűlök. Vagy itt hagyom a
bőröndöket, és visszamegyek Roxboroughba.
Talán akad majd egy ismerős a pubban.
Hogyan is jutottak idáig? Tilly nem győzött ámuldozni, mire képes egy leejtett
stóla. Fél tízre járt az idő, megették Jack főztjét, most pedig ott ült a kanapéján, és Rose
fotóját nézegette.
Nem is kellett hozzá lopva szobákba beosonni vagy fiókokban kotorászni, hogy a
kezébe vehesse. Úgy kezdődött, hogy Jack megjegyezte:
– Fura, nem, hogy máig meg lehet nézni, milyen volt Rose.
Csak így, ilyen egyszerűen. Mikor pedig ő bólintott, Jack szemlátomást mulatva
hozzátette:
– Maxet is megkérhette volna, hogy mutasson róla képeket. Neki is van egy
rakással. Erre nem gondolt?
Mi az, totál hülyének nézi?
– Gondoltam rá, de aztán úgy döntöttem, mégsem kérem meg.
Azért nem, mert Max menten kikotyogta volna neked.
Jack kiment, majd pár pillanat múlva visszatért a fényképpel. Aztán elfoglalta
helyét a kanapén, és őt nézte.
– Meg kell hogy mondjam, nem szokásom ezt mutogatni. Csak egyre az jár a
fejemben, hogy ha maguk ketten ismerték volna egymást, biztosan összebarátkoznak.
Tilly figyelmét egyetlen részlet sem kerülte el a fotón. Max tényleg nem túlzott,
amikor Rose-ról áradozott. Gesztenyebarna szeme volt és hosszú, mesésen csillogó haja.
Pólót viselt, sáros farmert és gumicsizmát, a fülében meg nagy ezüstkarika villogott.
Valamiféle építkezés közepén állt, onnan nevetett a kamerába. Tillynek meg se kellett
kérdeznie, tudta, hogy Jack készítette a felvételt.
– Szerintem is jól kijöttünk volna… Viccesnek látszik – mondta.
– Az volt.
Jack bólintott. Az arckifejezése kifürkészhetetlen volt.
– Maga pedig a legjobb helyekre vitte el – mutatott Tilly az építkezésre.
 – Az a kép történetesen itt készült. A hátsó udvarban, amikor az új szárnyat
felhúztuk.
Hosszú hónapokon át építgették álmaik házát. Aztán az álom szertefoszlott.
Hogyan lehet túljutni valaha is egy ilyen tragédián? – töprengett Tilly. Talán úgy, hogy az
ember nők százaival fekszik le, ugyanakkor rettentően vigyáz, nehogy egyetlen is
megérintse az érzelmeit.
Kérdés, vajon működik-e ez a módszer. Segít-e túljutni, kigyógyulni, vagy
tehetetlen egy helyben topogás csupán? Meglehet, Jack hatvanéves korára sem változik
meg.
– Kösz. – Visszaadta a fotót. – Gyönyörű nő volt!
– Igen. – Jack rápillantott, és mosoly suhant át az arcán. – Itt azért nevetett, mert
akkor jött ki a nagymamája egy tálcányi bögrével. Kávét kértünk, cukor nélkül. Ehelyett
teát kaptunk hat cukorral. Szőlőszemek is úszkáltak a tetején. – Elhallgatott, majd
folytatta: – Kegyetlenségnek tűnik, hogy nevettünk rajta? Nem őt nevettük ki, csak a
helyzet volt vicces. Rose imádta a nagyanyját! Én is.
– És élt még a nagyi a baleset idején?
Tilly valamiért azt hitte, hogy Rose alzheimeres nagymamája már évekkel
korábban meghalt.
– Ó, igen – sóhajtott fel Jack. – A temetésen egyre azt kérdezgette, ki halt meg.
Aztán a gyászszertartás alatt tízpercenként körülnézett, és megkérdezte: „Hol van Rose?
Miért nincs itt? Ez a lány még elkésik a saját temetéséről!” Bevallom, ezt nem találtam
túl mulatságosnak. Valahányszor megmondták neki, ki halt meg, úgy elcsodálkozott,
mintha először hallaná. Nagyon nehéz volt elviselni. – Elhallgatott, és a fejét csóválta. –
El sem hiszem, hogy mindezt elmesélem magának. Nem szoktam.
Ha nem ezt a szívettépő történetet hallja tőle, Tilly talán azt mondta volna, hogy
túlságosan lefoglalták az egyéb ügyei.
Most azonban nem bánthatta meg a férfit. Amúgy meg teniszlabdányi gombóc
nőtt a torkában, nemigen tudott egyetlen szót se kinyögni.
– Valójában nem is így van – javította ki magát Jack. – Azt hiszem, tudom az
okát. – Újra elhallgatott, újra a fejét csóválta. – Nem válthatnánk témát?
Tilly bólintott, még mindig nem volt ura a hangjának. Hirtelen, akár valami
megállíthatatlan kémiai reakció, egész teste válaszolt a másikéra. Érzékelte a férfi
lábszárát, közvetlenül az övé mellett. Vajon Jack is érzi-e, amit ő, hogy minden
idegvégződése ráhangolódott, és már nem ura az akaratának? Meg akarta érinteni,
átölelni, csökkenteni iszonyatos szenvedését… elérni, hogy egyszer s mindenkorra
felviduljon…
Egek, ez lehet a nők hírhedt reakciója a tragikus özvegy történetére?
Végzetes fegyver ez Jack kezében, amivel ráveszi őket, hogy mondjanak le
elveikről, szabad akaratukról, emberi méltóságukról…
– Rajta – nézett rá Jack. – Maga választ.
Miközben ezt mondta, keze egy pillanatra az övéhez ért, és Tilly érezte, hogy
villámcsapás járja át a tagjait. Hallotta, hogyan válik szaggatottá a saját légzése.
– Mármint mit választok?
– Témát. Valami vidámabbat.
Vidámabb téma, vidámabb téma – törte a fejét Tilly.
– Mi lenne, ha retikülökről beszélnénk?
 – Ne vicceljen! – ingatta a fejét lassan Jack.
– Krikettről?
– Utálom a krikettet!
Csak képzelte volna, hogy Jack közelebb húzódott?
– Megbeszélhetjük Olaszországot is. – Igen, a szája határozottan közelebb volt
már, mint húsz másodperce. – Járt már Olaszországban?
– Nem.
– Borzalom! Látom, hogy kezdünk kifogyni a beszédtémából. – Jack várt egy
kicsit, majd folytatta. – Ha azt mondom, kedvelem magát, akkor azt hiszi rólam, hogy
magát is be akarom fűzni?
Tilly némán bólintott, ennyi telt most tőle.
– Pedig nem, ez az igazság. Őszintén kedvelem. Nagyon is – jelentette ki Jack. –
Valójában engem is megijeszt, mennyire. Nem vagyok biztos benne, hogy át akarom-e
adni magam ennek az érzésnek.
Ez a módszere? Ezzel fűzi a nőket? Valószínűleg igen. Tilly elképzelte, amint
előadja minden új áldozatának, a hiszékeny nőcik végtelen sorának, és ők be is veszik
egytől egyig, elhiszik neki, hogy egyedül ők tudják megolvasztani a gyászoló özvegy
jéggé dermedt szívét…
Hanem mi van, ha mégsem átverés az egész? Ha ez egyszer valóban azt érzi Jack,
amit mond?
– És ha tudni akarja – folytatta a férfi halkan –, tegnap este halálosan meggyötört,
hogy be kell tartanom az ígéretemet.
Valóban? Őszintének hatottak a szavai. Hihetőnek. Ráadásul a világ legcsodásabb
szája ejtette ki ezeket a szavakat!
– Azt hittem, nem érdeklem – suttogta Tilly elfúló lélegzettel.
– Pedig nagyon is! – mosolyodott el Jack azzal a fantasztikus szájával.
Tilly már minden ízében remegett.
– Csak ne lenne olyan rossz híre!
– Tudom, én is sajnálom. Nem vagyok büszke néhány húzásomra.
– Például amit azzal a csajjal, Amyvel művelt a Lajhárban a minap. Hiszen
semmit sem jelentett magának, mégis lefeküdtek! Eldicsekedett vele! – olvasta a fejére
Tilly. – Szegényke nem fogta fel, hogy egyetlen kósza numera volt az egész! Rettentő
szomorú dolog ez. Hülyét csinált belőle!
Jack hosszan méregette, az arckifejezése megint kifürkészhetetlen volt. Aztán
fahangon kijelentette:
– Nem akarok Amyről beszélni! Soha nem beszélem ki a kapcsolataimat. Ezt
mindenki tudja rólam.
– Á, ez is a csáberejéhez tartozik? A nők tudják, hogy megbízhatnak a
diszkréciójában?
– Sokat segít – csillant fel Jack szeme.
Természetesen igaza volt. Tilly soha nem felejtette el, milyen megalázó volt,
amikor első szerelme, Ben Thomas a szakításuk után zaftos részletekkel kürtölte tele a
sulit. Persze nem azzal traktált fűt-fát, hogy milyen istenien csókol Tilly – holott neki
ezerszer is elmondta korábban –, hanem azon csámcsogott, hogy kitömi a melltartóját,
meg hogy egyszer akkorát nevetett a Mr. Bean sorozat egyik epizódján, hogy bepisilt
közben.
 Épp csak egy icipicit, Ben azonban nem így adta tovább. Hónapokig szórakoztatta
ezzel és hasonlókkal az egész évfolyamot.
Igen, határozottan megvolt az előnye egy diszkrét pasasnak.
– Mire gondol?
Jack bal kezének kisujja a csuklójához ért, mintegy felhíva a figyelmet, hogy ő is
itt van.
Mintha olyan könnyű lett volna elfelejteni. Tillynek kiszáradt a szája.
Hogy mire gondolok? Hát arra, hogy ha lefeküdnék veled, senki nem tudná meg.
Felmehetnénk az emeletre, szeretkezhetnénk, és a mi titkunk maradna. Mindössze arra
kell ügyelnem, hogy éjfél előtt hazakerüljek, mire Max és Lou hazaér a színházból. Majd
azt mondom, hogy DVD-ket néztem Betty társaságában.
Ez a jó a kutyákban. Nem árulnak be senkit.
Huszonegyedik fejezet

Brrrrrr.
Ez bizony a csengő volt, hogy a fene vigye el!
Tilly visszapottyant a valóságba.
– Ki az?
Ki lehet ilyen tapintatlan, hogy most tör rájuk?
– Sajnos nem szereltettem fel eddig térfigyelő kamerákat a ház körül – morogta
Jack.
Nem tűnt túl dühösnek, és a kanapéról sem kelt fel.
– Nem kíváncsi rá, hogy ki jött?
– Majd elmegy.
Valamelyik nője lehet, aki nem hagyta csak úgy dobni magát, és most itt
dörömböl az ajtaján. Talán tényleg az a legokosabb, ha Jack nem nyit ajtót.
Brrrrrrr – szólalt meg újra a csengő. A berregést a levélszekrény leffentyűjének
koppanása követte. Tilly lélegzet-visszafojtva hallgatózott. A hívatlan látogató talán most
dob be egy levélkét.
– Jaaack, odabent vagy?
Női hang volt.
Micsoda meglepetés!
Tilly Jackre nézett. A férfi a homlokát ráncolta.
– Ki az? – szólt ki.
– Jaaack, ééééén vagyok az! Kérlek, nyisd ki az ajtót! Nem bírom tovább!
Pfuj, és nem átallja bevallani!
– Nagyon úgy fest, hogy be kell engednie! – kelt fel Tilly a kanapéról. – Ha az
egyik féltékeny kedvese, jobb, ha elillanok a hátsó ajtón keresztül.
De Jack már talpra szökkent. Arca felderült.
– Minden rendben, tudom, ki az. Egek, ezt nem hiszem el…
Kisietett a hallba, magára hagyva Tillyt, aki elárvultan téblábolt a nappaliban. A
következő pillanatban hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Örömteli kiáltások hangzottak
fel, sietős léptek koppantak a parkettán, aztán újabb ajtó nyílt és csukódott.
Jack tért vissza a nappaliba, fejét csóválva és somolyogva.
– Nem bírta tovább, sürgősen ki kellett mennie a vécére.
Hah, ősrégi kifogás!
– Amy az?
De nem úgy festett, mintha Amy lenne.
– Majd meglátja. Egy pillanat, és itt lesz!
Hallották, ahogy valaki lehúzza a vécét, aztán megnyitotta a csapot a mosdóban.
Végül kinyílt az ajtó.
– Szerencsére itthon voltál – szólt be a női hang. – A Lajhárban akartam vécére
menni, de ez Declan szabadnapja. Egy lelket sem ismertem a pubban, egy csapat tini
azonban felismert, és megjegyzéseket tettek rám. Így hát sietve elpályáztam. Csakhogy
egyre jobban kellett már vécére mennem. Ha nem nyitsz ajtót, hát a hátsó kertedbe
pisilek… Á, helló!
 Miután megtörölte a kezét, a titokzatos látogató megjelent a nappaliban. Tillynek
leesett az álla, amikor meglátta.
– Hoppá, csak nem zavartam meg valamit? – nyúlt meg Kaye képe. – Elnézést.
Látom, hogy a legrosszabb pillanatban törtem be ide.
Igen, igen, igen!
– Egyáltalán nem. Kaye, ő Tilly Cole. Tilly, ő pedig Lou mamája, Kaye – mutatta
be őket egymásnak Jack könnyedén.
– Tilly! – csillant fel Kaye szeme. – Örülök, hogy megismerhetlek! – Átvágott a
szobán, és csókkal, öleléssel üdvözölte Tillyt. – Könnyebb lett volna a dolgom, ha otthon
talállak, amikor a taxi letett Max háza előtt! Nem volt ott senki Bettyn kívül. Gyalog
kutyagoltam idáig.
– Max és Lou színházba mentek – felelte gyorsan Tilly.
Ennyit arról, hogy titokban marad az itteni látogatása.
– Á, a Shakespeare-darab! – csapott a homlokára Kaye. – Lou beszélt nekem
erről, csak nem tudtam, hogy ma este lesz az előadás. A memóriám egy lyukas garast sem
ér azóta, hogy első számú közellenség lettem az Államokban. Jaj, hát nem megint
elbőgöm magam! – telt meg könnyel a zafírkék szempár. Bocsánatkérőn összecsapta a
kezét. – Ezer bocs, pokoli hetem volt! Muszáj volt elmenekülnöm…
– Hé, ne sírj!
Jack egy pillanat alatt mellette termett, a karjába kapta, és a hátát simogatta, hogy
megvigasztalja.
– Istenem, még csak zsebkendő sincs nálam! – Kaye szipogva törölgette a szemét.
– Minden egyre rosszabb és rosszabb lett.
Tilly elindult zsebkendőt keresni. Visszatérve megállt a küszöbön. Ette a
féltékenység, ahogy látta Kaye-t és Jacket összeölelkezve a nappali közepén. Nevetséges,
szégyenletes érzés volt, hiszen Kaye iszonyatos megpróbáltatáson ment keresztül,
mégsem volt szívderítő látvány, ahogy Jack a karjában ringatta, vigasztaló szavakat
mormogott a fülébe és a feje búbját csókolgatta…
– Itt a papír zsebkendő – nyújtotta Tilly sután.
Kaye kisírt szemmel, hálásan fordult feléje.
– Nagyon szépen köszönöm! Máskor nem vagyok ilyen bőgőmasina. Egy
szemhunyást sem aludtam a gépen, azt hiszem, ez végképp betett. – Zajosan kifújta az
orrát. Az arca sápadt és foltos volt, valahogy mégis gyönyörű. – Elviszel akkor?
– Ööö…
– Ó! Már ha nem voltak más terveid.
Kaye hol Tillyre, hol Jackre nézett. Most fogta csak fel a helyzetet.
– Nem, nem! – rázta meg a fejét hevesen Tilly. – Természetesen hazamegyünk!
Csupán a stólámért ugrottam be. Már fordultam volna vissza, amikor becsöngettél. Máris
indulhatunk, ha akarod.
– Tényleg? Nem baj? – sóhajtott fel megkönnyebbülten Kaye. – Kösz. Tudod,
iszonyúan fáradt vagyok. Bettyt is szeretném igazándiból üdvözölni, és nem csak a
levélszekrényen át integetni neki. Amerikában mindenki gyűlöl, a kutyám szeretetét
azonban egyelőre nem vesztettem el – mosolyodott el fanyarul.
Visszahajtottak Max házába. Kaye újabb könnyek között köszöntötte Bettyt,
ezúttal azonban már az öröm könnyei voltak. Aztán – mivel már minden pillanatban
várták Maxet és Lout – letelepedtek a konyhaasztal mellé, és Kaye kinyitott egy palack
bort.
– Azt hiszem, óriási szívességet tettem neked, hogy megjelentem Jack küszöbén –
koccintott Tillyvel Kaye.
– Semmi sincs közöttünk – rázta meg a fejét hevesen tiltakozva Tilly.
– Lehet, hogy te így gondolod, Jack azonban talán nem. És ha akar, nagyon
megnyerő tud lenni. – Kaye közben csókot dobott Bettynek. – A nők meg úgy vetik rá
magukat, mint… ismered a légyfogó nevű játékot, amikor valaki tépőzáras ruhában
vetődik rá egy tépőzáras falra?
– Azt hiszem, nem láttam még ilyet.
– Mindegy. Szóval ezek a nők is így esnek neki.
Tilly enyhén elpirult. Ő is ezt művelte volna? Ha Kaye nem fut be, nem vetette
volna ő is Jackre magát, mint a tépőzáras játékosok?
– Olyan ez, mint a csemegerészleg a szupermarketben – állt elő újabb hasonlattal
Kaye. – Mindenki húz egy sorszámot, és beáll a sorba, várva, hogy kiszolgálják. Hogy
megkapja a magáét – nevetett fel kurtán.
Ezer köszönet!
Ettől aztán Tilly menten még rosszabbul érezte magát.
– De sebaj, te szerencsésen megmenekültél! – hajolt közelebb Kaye, és
megveregette a karját. – Nem figyelmeztettelek korábban, hogy vigyázz Jackkel? Ha
legközelebb elkéred tőle a stóládat, hangszóróval, tisztes távolságból közelítsd meg a
házát, aztán kérd fel, hogy adja ki a levélszekrényen keresztül.
A jelen körülmények között Tilly szemétségnek tartotta volna, hogy rámutasson:
bagoly mondja verébnek… Hiszen olyan valaki oktatta ki, aki tízévi házasság után jött rá,
hogy a férje meleg. Kaye azonban segíteni akart, ő pedig azonnal megkedvelte.
– Megígéred, hogy mostantól vigyázol?
Kaye felkapta a borospalackot, hogy mindkét poharat újratöltse.
– Ígérem – fogadkozott Tilly, de azért pajkosan hozzátette: – Mindenesetre
nagyon értheti a dolgát.
– Á, abban nincs hiba!
Hogyan?
Tilly már majdnem rákérdezett, hogy Kaye is úgy értette-e ezt, ahogyan ő, ám
Kaye felpattant ültéből. Ugyanis autólámpa fénysugara világította be a konyhát, és kavics
csikordult a kerekek alatt, ahogy a kocsi beállt a helyére. Max és Lou megérkezett.
Amikor Tilly ajtót nyitott, megkérdezte:
– Na, milyen volt?
– Fantasztikus! – lelkendezett Max. – Egyszerűen briliáns! Velünk kellett volna
jönnöd!
– És neked hogy tetszett, Lou?
– Fantasztikus volt, egyszerűen briliáns – forgatta a szemét Lou.
– Vigyázz, mit mondasz! – intette az apja.
– Jó, érdekesebb volt, mint könyvből olvasni Shakespeare-t. De csak egy
hangyányival.
– Sebaj – ölelte meg vigasztalón Tilly. – Gyertek be a konyhába! Meglepetést
tartogatok a számotokra!
– Csináltál mályvacukros tortát? – derült fel Lou képe.
– Jól van, feladom! Elviszem a lányomat a Royal Shakespeare Company világhírű
előadására, és neki semmi más nem jár az eszében, csak a süti.
– Sajnos azt nem csináltam – felelte Tilly. – De ez annál is jobb.
Közben remélte, hogy a meglepő fordulat neki sem árt majd. Most jutott csak
eszébe, hogy ha Kaye végérvényesen visszaköltözik Roxboroughba, Maxnek tán nem is
lesz szüksége mindenesre, és ő mehet, amerre lát.
Huszonkettedik fejezet

Szombat délelőtt tizenegykor Jack becsöngetett hozzájuk. Egy őrült pillanatra

Tilly azt remélte, érte jött, hogy felnyalábolja, visszavigye a házába, és befejezzék,
amihez olyan varázslatosan közel kerültek, mielőtt félbeszakították őket.
Hanem ez túl szép lett volna. Lou máris közbelépett.
– Hú, te aztán korán jöttél!
Az ajtó felé rohant pöttyös zoknijában, kis híján ledöntve a lábáról Tillyt.
– Anyu mindjárt kész! – újságolta, mielőtt Jack kinyithatta volna a száját. – Én is
veletek jövök, hogy vigyázzak rá. Nehogy nekem kiszúrd a szemét egy vacak kis
kalyibával! Megyek, szólok neki, hogy itt vagy!
– Néha azt kívánja az ember, bár lenne rajta egy gomb, amivel lehalkíthatnánk –
morogta Jack, miközben a kislány felszaladt a lépcsőn.
– Feldobta, hogy visszajött a mamája – mondta Tilly, majd kíváncsian hozzátette:
– Szóval, mi folyik itt?
Jack utánament a konyhába. Lekapta a még meleg croissant-t Lou tányérjáról, és
megvajazta.
– Kaye úgy egy órája felhívott. Saját lakást szeretne magának, amíg itt marad,
nekem pedig per pillanat van pár szabad ingatlanom. Neki is könnyebb lenne úgy – vont
vállat Jack. – Beköltözhet az egyikbe, amíg eldönti, hogyan tovább.
– Kedves magától.
– Néha túlteszek magamon – mosolyodott el fanyarul Jack. – Mondtam már,
kedves is tudok lenni, ha akarok.
Újra ugyanaz az arcszeszillat… Tilly igyekezett közönyt mutatni, ugyanakkor
égett a vágytól, hogy feltegye a kérdést, ami nem hagyta nyugodni. Lou bármely
pillanatban visszajöhet, besétálhat Max, és Kaye is megjelenhet az emeletről. Akkor
pedig lőttek a ritka pillanatnak…
– Mrrr!
Betty battyogott be a konyhába, céltudatos képpel, és türelmetlenül megállt a
kisajtó előtt.
– Ki akarsz menni? – Jack már mozdult volna, hogy kiengedje, Tilly azonban
megelőzte.
Hiszen ha Jack odakint várja meg, amíg a kutyus elvégzi a dolgát, akkor végképp
elszalasztotta a lehetőséget. Sietve kinyitotta a konyhaajtót, kiterelte Bettyt, aztán menten
be is tette utána az ajtót.
– Bármely pillanatban vissza akar majd kéretőzni – nézett rá meglepetten Jack.
– Kérdezhetek valamit?
Jacknek magasba szaladt a szemöldöke.
– Ki vele!
Nagy ég, nem tudta kimondani! Túl személyes lett volna, igazán túlzás! Még ha
sokkal könnyebb is lenne, ha tudná a választ, kivált most, hogy Kaye belátható időn belül
nem megy el Roxboroughból. Aztán csak összeszedte magát.
– Maga akkor…
– Mi vagyok? – nézett rá meglepetten Jack. – Vegetáriánus? A halálbüntetés híve?
Az ikebana bolondja?
Tilly érezte, hogy elvörösödik. Hanem mi van akkor, ha tegnap este totál
félreértette azt a jelenetet Kaye és Jack között?
– Hogy szűz vagyok-e? Ezt kérdezi? – Jack azonban mintha kitalálta volna, mi
következik, mert vidáman hozzátette: – Amint már mondtam, soha senkinek nem
beszélek a szerelmi életemről.
És ezt nyilván komolyan is gondolta. Akkor pedig semmi értelme nem volt tovább
faggatni. Tilly nagyot sóhajtott. A következő pillanatban Betty elkezdett az ajtón
kaparászni, hogy engedjék vissza. Jobbkor nem is tehette volna. Ezúttal Jack nyitotta ki
neki a bejáratot. Aztán Lou rontott be a konyhába. Felháborodottan felvisított, látva, hogy
a tányérja üres.
– Ki ette meg a croissant-omat?
– Tilly – vágta rá Jack.
A két üres ingatlan közül – az egyik egy tágas, bútorozatlan, első emeleti lakás
volt, a másik egy kicsiny, de bájosan bútorozott házikó – Kaye az utóbbit választotta.
– Jó kis kégli – mondta Tilly, amikor hétfő délután segített neki költözni.
– Szűkecske, de tökéletes a kialakítása – nézett körül elégedetten Kaye a
nappaliban. – Megvan benne minden, ami kell, és közel van a boltokhoz és az
otthonomhoz. – Menten ki is javította magát: – Úgy értem, hozzátok.
Hogy mindössze tízperc járásra laknak egymástól, határozottan sokat nyomott a
latban, mivel Kaye félt újra beülni a volán mögé.
– Nálunk is maradhatnál – javasolta Tilly. – Max is ezt mondja. És tudod, hogy
komolyan is gondolja, nem csak udvariaskodik.
– És mindannyian tudjuk, mennyire igaz ez, mert Max soha nem udvarias –
vigyorodott el Kaye, aztán a fejét rázta. – Jobb ez így. Lehet, hogy hónapokig maradok.
Fogalmam sincs, mikor lesz értelme újra nekivágnom. Akárhogy is, jól fogom magam itt
érezni. Maradjunk barátok, lakjunk külön… mindig ez a legbiztosabb. – Felvette a
bőröndjét. – Segítenél becipelni?
Fent az emeleten, az egyetlen hálószobában elővették a Max házából áthozott
ágyneműt, és megágyaztak a franciaágyon.
– Nem mintha szükségem lenne dupla ágyra – fintorodott el Kaye, mialatt a
sötétkék lepedő csücskeivel birkóztak. – Két éve úgy élek, mint egy apáca, és ez még
azelőtt volt, mielőtt apró, védtelen állatokat kezdtem volna öldösni. Eddig sem tudtam
bepasizni, most meg, hogy ilyen a hírem, micsoda kínszenvedés lesz!
Tillynek kiszáradt a szája. Bárki, akibe egy csöpp jómodor és illem szorult, nem
kérdezte volna meg, ami már a nyelve hegyén volt. Ugyanakkor muszáj volt megtudnia a
választ; úgy érezte, megöli ez a bizonytalanság.
– Kérdezhetnék valami igazán személyeset?
Kaye megállt a lepedő közepénél. Szemlátomást jót mulatott Tillyn.
– A nem létező nemi életemről?
– Hát, úgy nagyjából. Valamiről, amit az egyik este mondtál. – Tilly úgy érezte,
hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából. – Amikor tréfásan megjegyeztem, milyen jó
lehet Jack az ágyban.
Kaye haja az arcába hullott, ahogy feléje fordult.
– És?
Istenem, csak nem sértődött meg? És nem lesz olyan titkolózó, mint Jack?
 – Szóval te erre azt felelted, hogy igen, az.
– Aha – biccentett Kaye rejtélyesen.
Na, eddig eljutottak.
– Azt jelenti ez, hogy te meg Jack… – nyomult tovább Tilly.
– Hogy lefeküdtünk-e? – villant meg Kaye szeme. – Erre vagy kíváncsi?
Tilly égett, mint a rongy, de azért vállat vont.
– Bocs, de igen.
– Semmi gond. Igen, lefeküdtünk. És ő tényleg… nagyszerű. Minden tekintetben.
– Huh! – Tilly nem tudta, mit mondhatna erre. – Nem is sejtettem.
– És most azt gondolod, micsoda zűrös alakok ezek… a feleség ágyba bújik a férj
legjobb barátjával. Gondolom, az is érdekel, volt-e viszonyunk. – Kaye abbahagyta az
ágyazást, leült a matracra, és megveregette maga mellett, hogy Tilly is kövesse a példáját.
Ajkán halvány félmosoly jelent meg. – Megértelek, én is kíváncsi lennék a helyedben.
Nem, nem volt viszonyunk. Inkább amolyan terápiafélének nevezném. Maxszel akkor
már nem voltunk együtt. Az eszemmel tudtam, hogy nem az én hibám, az önérzetem
azonban a béka feneke alatt volt. A férjemről kiderült, hogy meleg, és csak hogy tudd, ez
bizony nem tesz jót az ember hiúságának. Minden önbizalmamat elvesztettem. Soha nem
éreztem olyan visszataszítónak és csúnyának magam, mint akkor.
– De hát…
– Tudom, ez nem egészen logikus, de én így éreztem. Mintha bizony Max azért
fordult volna a férfiak felé, mert én elvettem a kedvét a női nemtől. Rettenetesen
lelombozó volt. Szegény Max, ő is cefetül érezte magát. Nagyon megszenvedte, hogy
ennyire kiborultam. Aztán egyik este jelenetet rendeztem… nem is akármilyet, ami azt
illeti. A végén azt üvöltöttem, hogy megyek, és lefekszem az első vadidegennel, akibe
belebotlom. Bántani akartam Maxet, azt akartam, hogy érezze, milyen nyomorulttá tett.
Utána bőgni kezdtem, és azt panaszoltam, hogy amúgy se kellenék senkinek, hiszen
mindenki undorítónak talál. – Kaye szünetet tartott, majd vállat vont. – Alig egy hét
múlva egy ágyban találtam magam Jackkel.
Tilly a hallottakat emésztette.
– Úgy érted, őt csípted fel egy idegen helyett? Te csábítottad el?
– Nem. Csak beültünk egy italra, beszélgettünk… és ez lett belőle. Hanem tudod,
azóta sem jöttem rá, nem Max ötlete volt-e ez az egész. És persze egyikük sem árulta el
nekem.
– Azt hiszed, Max kérte meg erre Jacket?
– Nem kizárt. Részben azért is, mert nem hiszem, hogy Jack rászánta volna magát
erre, ha Max nem célzott volna neki legalább rá. Vagy ki tudja? Akárhogy is,
összefeküdtünk – folytatta Kaye a legcsekélyebb megbánás nélkül. – És tudod, nem
maradt el a hatás. Jack csodálatos volt, én pedig újra normális nőnek éreztem magam.
Visszaadta az önbecsülésemet! Mindezt neki köszönhetem! Ha már felejthetetlen
éjszakáról beszélünk, hát az az volt!
Phű!
– És… nem akartad megismételni?
– Azt mondjam, amit gondolok? Nem. Épp azért nem, mert olyan régi barátok
voltunk Jackkel. Ezt mind a ketten tudtuk. Nem volt meg köztünk a kémia, egyszerűen
nem létezett. A szex mesés volt, de ez minden. Később vissza tudtunk állni a baráti
viszonyra. Talán furán hangzik – mondta Kaye –, de ez az igazság.
 Vállat vont, és Tilly ebből is látta, hogy igazat beszél. Huh, fura volt!
– Elmondtad Maxnek?
– Mindössze annyit mondtam, hogy Jacknél aludtam – mosolyodott el Kaye. – De
ő ebből is értett. Nem volt szükség arra, hogy lerajzoljam, mi történt.
Tilly megpróbálta nem elképzelni ezt a rajzot. Akarva-akaratlanul is beléhasított a
féltékenység. Kaye nem úgy reagált a férje bejelentésére, mint egy átlagos nő,
ugyanakkor barátságban váltak el. Ki hibáztathatta volna a történtekért?
Elvégre is, működött a dolog.
Ne mondj semmire nemet, amíg ki nem próbáltad.
Azzal a különbséggel, hogy neki esélye sem volt egy próbafutamra. Éspedig azért
nem, mert Kaye-nek a lehető legrosszabbkor kellett bekopognia, akár egy szüzességen
őrködő tündérnek.
Habár lehet, hogy így volt ez jól.
Huszonharmadik fejezet

Kaye mobilja akkor szólalt meg, amikor négy órakor az iskola elé értek, hogy
felvegyék Lout. A kijelzőn felvillant a hívó neve.
– Az ügynököm az – mondta Kaye. – Charlene talán beismerte, hogy hazudott, és
mindenki újra engem akar. Vagy Francis Ford Coppola szeretne mindenáron az új
filmjében látni, George Clooney oldalán… sőt, maga Clooney nem tud meglenni
nélkülem, és el sem vállalja a szerepet, ha nem én leszek a partnere.
– Bizonyára erről van szó.
Ez persze csupán játék volt a szavakkal. A való világba visszatérve Kaye felvette
a telefont.
– Á, szia, Maggie! Nos, még mindig az első számú közellenségnek számítok
Amerikában?
– Mi ez, valami vicc? – kérdezte Maggie, aki mindig is gyanakvással tekintett az
angol humorra.
– Bocs, van valami újság?
– Charlene még mindig akcióban van. Per pillanat gyászterapeutához jár.
Felfogadott egy házikedvenc-szobrászt is, aki kifaragja azt az átkozott dögöt márványból.
Babuci kétméteres márványszobra! Ijesztő!
– Nincs jobb híred? Például hogy valaki munkát ajánl?
Maggie ezt sem találta túl mulatságosnak. Szokásos ziháló kuncogása is elmaradt,
holott máskor zengett tőle a telefon. Hiszen ha egy ügyfél nem hozza a pénzt, ugyan
minek nevetést pazarolni rá?
– Senki nem akar foglalkoztatni, Kaye! Maradj egyelőre Angliában, és húzd meg
magad, ne kelts feltűnést! Kis jótékonykodás sem árthat. Vagy fényképeztesd le magad,
amint épp távozol az Anonim Alkoholisták gyűléséről. Ez csak egy kósza ötlet. Senkinek,
semmi szín alatt ne adj interjút! Ne hallass magadról!
– Nem lesz nehéz. – Hál’ istennek Kaye itt jóval kevésbé volt ismert, mint a
tengerentúlon, és Roxboroughban amúgy sem hemzsegtek a firkászok. – És… ööö…
miért hívtál?
– Csak hogy közöljem, küldemény érkezett ide a számodra. Valami pasas virágot
küldött. Nem is akármilyet. Úgy saccolom, a csokor megér vagy 600 dolcsit. Egy doboz
csokit is mellékelt. Méghozzá a legdrágább Godiva bonbont.
– Godiva csokoládét?
Nyolcezer kilométerre a hívó féltől Kaye gyomra örömtelien összerándult.
– Imádom a csokit! Ki küldte?
Nem lehetséges, hogy George Clooney rájött, ez az út vezet el a szívéhez?
– Egy névtelen senki – mondta Maggie lenézően. – Nyilván azért küldte, hogy
felvidítson. Látod, egyetlen rajongód még maradt.
– Hacsak nem aljas trükk ez is a kicsinálásomra, és nem mérgezte meg a pasi
ciánnal a csokit. Meg ne kóstold, mert még feldobod a talpad – tanácsolta Kaye.
– Ez vicc akart lenne? Hahaha! Jó, csak szóltam. A csokrot meg kézenfekvő
módon hazavittem, kár lett volna kidobni.
Hát persze, ez volt a kézenfekvő. A virág mindig virág marad.
 – Jól tetted – helyeselt Kaye. – De a csokoládét, ugye, elpostázod nekem?
– Hogy mi? Már megint viccelsz, szivi, arra keresztet vethetsz!
– Úgy érted, megetted?
– Viccelsz? Nyomban a szemétkosárban végezte.
– De hát ez Godiva! – kiáltott fel Kaye.
– Szivi, az is szénhidrát!
– Ó! – Kaye felsóhajtott, és kibámult a kocsi ablakán. Épp kicsengettek az
iskolában. Tudhatta volna. Maggie nem tűr meg csokoládét az irodájában, nehogy a
kalóriák titokban a bőre alá szivárogjanak. – Mindenesetre jólesik, hogy valaki még
nekem szorít. Majd írok neki, és megköszönöm a figyelmességét.
– Ne tedd! Erre semmi szükség. Az ilyesmi csak felbátorítja ezeket a beteg
zaklatókat.
Megjelentek az első diákok az iskola kapujában.
– Eldobtad a címét, ugye? – kérdezte Kaye.
– Á, szervusz! – Maggie modora egy csapásra megváltozott. – Foglalj helyet!
Mesésen nézel ki! – búgta az ügynök valakinek. – Egy pillanatot kérek csak… Kaye,
bocsáss meg, szivi, de mennem kell. Damien van itt! Hamarosan beszélünk. Nos, akkor a
viszonthallásra!
Letette. Hollywood így adja az ember tudtára, hogy kiesett a pikszisből.
Damiennek, Maggie legfrissebb ügyfelének szemlátomást emelkedőben volt a csillaga.
Amennyiben Maggie jól végzi a dolgát, az új Brad Pitt lehet a fiúból.
Kaye letette a telefont. Rég volt, amikor ő számított Maggie kedvenc ügyfelének.
Tilly szólalt meg az oldalán:
– Megállunk hazafelé menet, és veszünk neked csokit. Igazi, angol Snickerst.
Ugyan, kinek kell Godiva?
– Hmm… hadd gondolkodjam! Neked? Nekem? Lounak? Mindenkinek?
– Ki küldte?
– Soha nem fogjuk megtudni! Egyike az élet nagy talányainak. Ott látom Lout…
óóó, és az a srác nyilván Eddie mellette.
Tilly oldalt fordult, hogy jobban lásson.
– Ühüm… ő az.
Kaye árgus szemekkel figyelte a lépcsőn lefele battyogó lányát meg a fiút.
– Jól néz ki, ugye? – kérdezte büszkén. – Jóképű kölyök! Korábban meg akartalak
kérni, titokban fényképezd le nekem, de nem akartalak lesifotóssá zülleszteni. Képzeld,
hogy kiakadt volna Lou, ha rájön… Várj csak, nézd, mi történik!
Lou és Eddie egyetlen röpke pillanatra eltűnt egy csoport fiú mögött. Mikor újra
előtűntek, Eddie egy papírlapot lobogtatott, amit Lou megpróbált elkapni. A következő
pillanatban a fiú futásnak eredt a kavicsos kocsifelhajtón, közben kacagva lengette feje
fölött a papírost.
– Hát nem aranyosak? – vigyorodott el Tilly. – Lou közben a fiú után vetette
magát, csak úgy röpködött a sarka nyomán a kavics. – Ez a kirobbanó energia, ezek a
túltengő hormonok…
Együtt gyönyörködtek tovább a fiatalokban. Eddie kis híján belezuttyant egy
tiszafa sövénybe, és Lou utol is érte. Egyetlen gyors mozdulattal kikapta kezéből a lapot,
és jókorát lökött a fiún. Eddie továbbra is nevetve megjátszotta, hogy hátratántorodik, és
a szívéhez kapott. Lou megbokszolta a fiú vállát, jelezve, hogy vele nem lehet packázni.
Ezután faképnél hagyta, darabokra tépte a papírt, és egy szemétkosárba suvasztotta.
– Ilyen az én kislányom! – Kaye szíve csak úgy dagadt az anyai büszkeségtől. –
Nem fut a fiúk után. Olyan kedvesek együtt, nem? Jaj, felnő az én kicsim! Vajon hogyan
dolgozzák ezt fel más anyák? Ha ez a szépfiú Eddie össze találná törni Lou szívét,
hogyan állnám meg, hogy ne tekerjem ki a nyakát?
– Erre gondolni sem szabad, nemhogy megtenni – figyelmeztette Tilly. – Huh, ki
az ott?
– Hol?
Tilly némán megmutatta. Ujjának irányát követve Kaye azonnal látta, kire gondol.
– Ó, ezt nevezem!
Tátott szájjal csodáltak egy széles vállú, izmos pasit, aki versenykerékpárral
suhant végig a kocsifelhajtón. Világosbarna haját tüsire nyíratta, és sötétzöld tréningruhát
viselt. Szinte sugárzott róla a fittség és az egészség.
Ejha!
– Vélhetőleg meg sem áll Skóciáig – morogta Tilly.
És nem is járhatott távol a valóságtól. Mialatt Kaye a férfi combjának körvonalait
csodálta, Lou lehuppant a hátsó ülésre.
– Szia, édes. Ki az a bringás fickó?
Lou a szemét forgatta.
– Igen, kösz, jó napom volt a suliban. Dicséretet kaptam matekból, hatvanhárom
százalékos lett a töridogám, és kijevi csirke volt ebédre, a kedvencem.
– Hát azt menten kitaláltam – hessegette el Kaye a feléje terjengő
fokhagymaszagot. – Ez az egyik tanárotok?
– Anyu, azért vagy itt, hogy hazavidd egyetlen gyermekedet, a te csodás,
tehetséges leányodat. Nem azért, hogy idegen pasikon legeltesd a szemedet.
– Nem legeltettük a szemünket, csak… érdeklődtünk.
– Ő Mr. Lewis. Franciát és tornát tanít. Kérlek, ne mondd, hogy bejön neked! Ez
olyan szívás lenne.
Úgy, szóval Mr. Lewis, francia- és tornatanár.
Nos, ez megmagyarázta, miért olyan izmos. A neve ismerős volt Tillynek, Lou
emlegette néha. Valójában nem is csak néha.
– Nem róla mesélted a múlt héten, hogy Miss Endell belezúgott?
– Igen, de a pasit nem érdekli, Endell tanárnő különben is középkorú. Sok
anyukának tetszik Mr. Lewis. És sok csajnak is a hatodikban – mondta Lou. – De van
már barátnője, úgyhogy nem rúghatnak labdába.
Mr. Lewis mostanra bekanyarodott a fasorba, és feléjük kerekezett.
– Hmm… mikor van a fogadóórája? Jegyeztess elő nála, légyszi!
– Anyu! Jaj, mindjárt itt lesz! Kérlek, semmi cikiset ne mondj!
Mr. Lewis, aki meglátta Lout a kocsi hátsó ülésén, leállt mellettük. Ilyen
közelségből megcsillant a szőke szőrzet a karján a gyér délutáni napsütésben. Mutatta,
hogy Lou húzza le az ablakot.
– Louisa, az öltözőfülke előtti padon hagytad a hokiütőd! Betettem a személyzeti
helyiségbe, hogy el ne vesszen.
Ahogy beszélt, Kaye beszívta az illatát.
– Elnézést, uram, ott felejtettem! Holnap érte megyek.
Mr. Lewis kurtán odabiccentett Kaye-nek és Tillynek, majd ismét Louhoz intézte
a szavait:
– Jól játszottál ma! Volt néhány remek szerelésed! Szép munka volt!
– Köszönöm, uram.
Az ön szerelése sem rossz, uram – futott át Kaye agyán.
Lou elájulna, ha olvasni tudna a gondolataiban. Tillyre pillantott, hogy megőrizze
a komolyságát, de látta rajta, hogy ő is körülbelül ugyanezt gondolja. Addig nincs gáz,
amíg a gondolataikat megtartják maguknak.
Mr. Lewis elkerekezett, Lou bezárta az ablakot, Kaye-ből és Tillyből pedig
kirobbant a nevetés.
– Istenem, de éretlenek vagytok ti ketten! – sóhajtott Lou.
– Miért is?
– Már azon vihogni kezdtetek, hogy megdicsérte a szerelésemet. Kész agyrém!
Ha legközelebb látjátok, újra lejárattok? Akárcsak Oliver Bensont a mamája.
Valahányszor meglátja Mr. Lewist, nevetőgörcsöt kap. Egy héliumot belélegző hiéna
vonyíthat ilyen magas hangon. Meg ne próbáljátok ti is, mert elsüllyedek szégyenemben!
– Ígérem, hogy nem teszem! – esküdözött Kaye.
– Különben is túl öregek vagytok hozzá. Van egy Claudine nevű barátnője, kész
bombázó! Ígérd meg, anyu, hogy nem járatsz le!
– A külső nem minden. De ha egy papírlapot lenget az orrom előtt, az már valami,
ugye? Annak a jele, hogy titkon belém van esve? – ugratta a lányt az anyja. – Ha úgy
tesz, mintha elesne, csak hogy elkapjam, az forró érzelmek jele, jól mondom?
– Jaj, anyu, hagyd abba! Ez az előbbinél is gyerekesebb. Eddie Marshall-Hicks
egy tökfej, és én ki nem állhatom! Úgyhogy állítsd le magad, kérlek!
– Ugyan már, édes, nekünk elmondhatod! Határozottan ott a szikra köztetek! Fiúk
és lányok nem kergetik egymást ok nélkül!
Lou arckifejezésén mulatva megkérdezte.
– Mi volt abban a szerelmes levélben?
– Mi más lehetett volna, nem igaz? Mert én azoknak írok szerelmes levelet, akiket
utálok! Ezennel megfogadom, akkor látsz csak szikrát kipattanni kettőnk között, ha ez a
tökfej máglyára kerül!
Huszonnegyedik fejezet

Egy huszonnyolc éves, felnőtt nőnek nincs miért szégyenkeznie, ha felkeresi a

háziorvosát, és fogamzásgátlót írat fel.
Az égvilágon semmi oka erre! – morfondírozott Erin.
A baj csak az, hogy Roxborough túl kicsi hely. Itt mindenki ismeri egymást.
Mindenkiről tudnak mindent. Dr. Harrison pedig már időtlen idők óta itt rendel. Hallhatta
hát a róla szóló pletykákat. Éppenséggel kioktathatja erkölcsről és helyes viselkedésről.
Felhozhatja, milyen szerencse, hogy nem él már az édesanyja. Még belehalna a
szégyenbe, ha végig kellene néznie a rüfke lánya üzelmeit, aki házasságon kívül óhajt
hetyegni egy nős férfival…
– Erin Morrison – szólította a recepciós. Erin felugrott. Izgalmában a padlóra
ejtette az ősrégi magazint, amit lapozgatott. – A doktor úr várja.
Nem érződött vajon rosszallás a nő hangjából?
Erin felállt, és nemcsak a recepciós, de a váróban lévő valamennyi jelenlévő
tekintetét magán érezte. Egek, már ők is tudják?
A vizsgálat alig negyedóráig tartott. Dr. Harrison – áldja meg az ég – egyáltalán
nem oktatta ki. Erin a receptet szorongatva százszorta jobb hangulatban lépett ki a
rendelőből, mint ahogyan idejött.
Nem tartott sokáig az öröme. Ki más ült ugyanis a váróban ugyanazon a széken,
amelyiken ő, ha nem Stella! Ráadásul ugyanazt a salátára olvasott Cosmopolitan számot
tartotta az ölében. Túl nagy kívánság volt, hogy nyissa ki a magazint a „Hogyan őrizd
meg méltóságodat, ha az exed mással randizik” című cikknél, és szívlelje meg a benne
foglaltakat?
Ha belepillantott is, láthatóan nem használt neki. Ahogy Stella felnézett, szája
megrándult az ádáz gyűlölettől. Néma csend lett a váróban. Erin már arra számított, hogy
a recepciós becsapja az üvegablakot, és a pult alatt keres menedéket, akár egy
westernfilmben a leszámolás közben a csaposnő. Nagy volt az esélye, hogy Stella nem
fogamzásgátlóért jött. Ugrásra készen ült ott, minden ízében reszketett a gyűlölettől…
inkább lónyugtató kellett volna neki.
Ami persze így is tragikus volt.
Mégsem az én hibám – hajtogatta magában Erin.
– Á, itt jön a szajha, aki nős férfiakra pályázik! – köszöntötte Stella.
Mellette egy idős hölgy letette a kötését.
– Ne haragudjon, kedveském, de mi volt ez?
Stella jó hangosan válaszolta, hogy a nagyothalló néni is értse.
– Az a nő lopta el a férjemet, aki most megy el!
– Tényleg? – ámult el a néni, és Erin felé bökött a kötőtűjével.
Erinnek égett az arca, miközben elsietett mellettük a váróban. Csak ki innen,
minél hamarább!
– Uff, bocs! Tartsd egy kicsit! Christy, állj félre az útból! – űzött tekintetű anya
próbálta átküzdeni magát a küszöbön egy babakocsival és mozgékony totyogós
csemetéjével, aki Pókember-szerelésben feszített.
Végül Erin lépett odébb a feléje rohanó gyerek útjából.
 – Tudom, én is alig hittem el, amikor rájöttem! – Nem volt menekvés Stella
hangja elől. – Mikor pedig annyival csinosabb vagyok nála!
Jaj, állj félre, kölyök, de gyorsan!
– Nem Christy vagyok, hanem a Pókember! – üvöltötte a gyerek.
Akkor miért nem a falakon közlekedsz, a fenébe is, ahelyett, hogy elállod itt az
utat!
– Hát ki ő? – füstölgött tovább Stella. – Egy nagy nulla! Egy slampos debella! –
nyilatkoztatta ki a váró közönségének. – Egy szégyentelen, mindenre elszánt trampli!
Az űzött anya csodálkozva nézett Erinre.
– Magáról beszél?
– Igen, róla! Vigyázzon, ne engedje a férje közelébe! Vele is biztosan kikezdene!
– Istenem, bár megérném azt a napot!
A fiatal anya fanyar mosollyal a váróba kormányozta rakoncátlan Pókemberét,
majd egy rúgással megfordította a babakocsit, amit második próbálkozásra sikerült
átszuszakolnia az ajtón.
Erinnek vadul kalapáló szívvel végre sikerült elmenekülnie.
Két órával később épp egy türkizkék-ezüst színösszeállítású szoknyát csomagolt
be selyempapírba, amikor lármát hallott az utcán.
– Mi lehet az? – ráncolta össze homlokát a lány, aki meg akarta venni a szoknyát,
és a kirakathoz lépett.
Jaj, csak ezt ne!
– Ne vásároljanak tőle! Ez a nő egy utolsó lotyó!
Nem, nem és nem!
A lány odaintette magához Erint.
– Jöjjön, nézze! Nem tudja, ki ez?
– De igen.
Erinnek émelyegni kezdett a gyomra. Mostanra ismerős lett ez az érzés. Reszkető
kézzel, de elszántan az üzlet logójával ellátott zacskóba csúsztatta a szoknyát. Stella
ezúttal túl messzire ment.
Erin kilépett a járdára. Bátrabbnak mutatta magát, mint amilyen volt, de
szembeszállt az őt üldöző fúriával.
– Nem teheted ezt, Stella!
– Miért nem? Kitiltottál a boltodból, de ez itt már nem a boltod, nem igaz? Itt
állok a járdán – tárta szét a karját –, hogy kinyilvánítsam személyes véleményemet, ami
történetesen maga az igazság. Nem akadályozhatod meg!
Egy nő, akit Stella az imént a véleményével traktált, elsietett mellette, magához
szorítva a ruhákkal teli táskát, amivel Erinhez készült.
– Ez az én üzletem, és nem hagyom, hogy tönkretedd! Ha nem hagyod abba,
kihívom a rendőrséget!
Stella rámeredt, manikűrözött kezét az oldalához szorította.
– Tönkretetted az életemet! Nem nézhetem tétlenül!
Erin nem tudta, mit tegyen. Nem volt értelme felhívni Fergust, aki aznap a
szomszéd városkába ment. Különben is vagy ezerszer elmondta Stellának, hogy téved.
Hallgatott rá egy pillanatig is?
– Miért nem adhatom vissza a kölcsönt? – kesergett tovább Stella. – Jobb nő
vagyok nálad! És én soha nem venném el más férjét!
 – Hé, mi folyik ott?
Max Dineen jött feléjük az utcán. Vajon elmondta-e neki Tilly, hogy Stella
zaklatja? Erin kemény összecsapásra számított. Max és Stella régi ismerősök voltak. Nem
tudná elviselni, ha még Max is csatlakozna a szapulásához.
Stella a hang irányába fordult. Alig pillantott Maxre, máris könnyekben tört ki.
– A fene! – mordult fel Max. – Hát ilyen randa vagyok?
Max lakonikus stílusa, meg ahogyan ránézett, elárulta Erinnek, hogy mindjárt
felgyorsulnak az események.
– Jaj, Max! – zokogott fel Stella. – Olyan nyomorultul érzem magam, a
legszívesebben meghalnék!
Ezzel Max karjába borult.
Max azonban pokolba kívánta az egészet. Basszus, pontosan az ilyen jelenetekben
nem kívánt részt venni. Egy kis vitát még nem bánt volna, abba szívesen beszáll, hogy
igazságot tegyen, ez azonban jóval gubancosabb ügy volt. Stella a tetejében üvöltözni
szokott, nem sírni. Hogy a vállán zokogja el a bánatát, ugyanolyan elképzelhetetlen volt,
mint hogy egy óriáslufin szökdécseljen végig a főutcán. Most mégis ez történt. Nyakán
végigcsordultak a nő könnyei, ujjai a hátába vájtak. Stella teljesen kivetkőzött magából.
Könnyáztatta haja a férfi arcához tapadt, ami kísérteties érzés volt. Tudta ugyanis, hogy
álhajról van szó, ami eredetileg tán egy orosz vénasszonyé lehetett.
– Max… Max… nem tudom, mit csihináháljahak!
Késő volt már visszakozni. Brr, mi van, ha a haj eredetileg egy szőrös állú
súlylökőbajnoknő fejét ékesítette?
– Jól van, jól. – Max vállon veregette Stellát, és tiszta zsebkendőt vett elő a
zsebéből. – Tessék, vedd el!
Erin elhátrált mellőlük.
– Most mennem kell. Van egy vevőm a boltban.
– Menjen csak! – mosolygott rá Max. Szívből sajnálta. – Majd én lerendezem a
többit.
Erin hálásan nézett rá, és visszasietett az üzletbe. Max körbenézett az időközben
összeverődött bámészkodókon.
– A műsornak vége. Eltehetik a kötésüket, lányok. Ma már nem folyik itt vér.
– Hová meeegyünk? – hüppögte Stella, mikor Max elindult vele az utcán.
– A lakásodra. Ilyen állapotban nem nyithatsz ki délután. – A kocsijához érve
kinyitotta az utasülés ajtaját. – Gyere, szállj be!
– Jaj, Max, nagyon köszönöm! Velem maradsz egy kicsit? Vagy leraksz a ház
előtt, és máris tovább hajtasz?
Pompás! – gondolta Max, akinek ezernyi elintéznivalója volt. De már elkésett.
Stella nem volt közeli barát, egymást kiegészítő vállalkozásuk miatt azonban évek óta
ismerték egymást. Kedvelte ezt a nőt, pedig erőszakos volt, nagyhangú és öntelt. Mármint
máskor. Most azonban teljesen összetört. Az ember óhatatlanul is megsajnálta.
– Jó, veled maradok, de csak rövid időre – engedett.
Modern, tisztaságtól csillogó-villogó, katonásan rendben tartott lakásán Stella
kinyitott egy palack fehérbort, és egyetlen hajtással kiitta az első poharat.
– Ettől jobban érzed magad? – szaladt ráncba Max szemöldöke.
– Nem tudom. Majd közlöm veled, ha kiderül. Kész idegroncs lettem, Max! Kész
idegroncs! – csóválta a fejét kétségbeesetten. – Alig nyitom ki a szemem reggel, és rám
szakad ez az egész. Az a nő elvette a férjemet!
Valóban megviseltnek látszott. Az arca nyúzott volt, és tökéletes eleganciája is
odalett. Ezt műveli az emberrel a féltékenység: aláássa az önbizalmát, és apránként
felemészti a jó megjelenését, ahogyan a féreg rágja bele magát az almába.
– Tudod, hogy nem így volt – mondta ki Max, amit gondolt. – El kell hinned
végre!
– Csakhogy én nem hihetem el, mivel tudom, hogy nem igaz! – feszült meg
makacsul Stella álla.
Fel nem foghatta különben, ugyan mi másért hagyta volna el Fergus? Max tudta,
hogy hiába próbálná jobb belátásra bírni.
– Éld tovább az életedet. Az a legjobb bosszú, ha jól érzed magad a bőrödben.
– De hát hogyan érezhetném jól magam?
– Basszus, hát úgy, hogy örülni tudsz az életnek!
– Engem egyedül egy kisbaba tudna boldoggá tenni! Egyedül erre vágyom!
– Akkor rajta, szerezz be egyet!
Stella furcsa szemeket meresztett rá. Töltött magának még egy pohárral, és a
bárszéken ülve körözni kezdett az egyik lábfejével.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte Max.
– Te megtennéd?
– Mármint ha a helyedben lennék?
– Nem, úgy értettem, adnál nekem egy kisbabát?
A francba!
– Ugye ezt nem gondoltad komolyan?
– De még mennyire, hogy komolyan gondoltam! Hát nem látod, Max, milyen
isteni ötlet! – Legalábbis úgy nézett rá, mint akinek ez a szent meggyőződése. –
Kedvellek. Mindig is kedveltelek. Te is kedvelsz engem. És nagyszerű papája vagy
Louisának.
– Egész mellesleg meleg is vagyok – tette hozzá Max.
– Nem teljesen. Csak ne ingasd a fejed! Gondold meg! Jól kijövünk egymással.
Nekem például évek óta tetszel. Fergust leszámítva te vagy az egyetlen férfi, akivel
hajlandó volnék lefeküdni. Megpróbálhatnánk. Ki tudja, talán neked sem lenne ellenedre.
Még a hajlamaid is megváltozhatnának.
– Stella, kérlek, hagyd ezt abba!
– Ha tényleg meleg lennél, mostanra került volna barátod. Jó – visszakozott
Stella, látva, hogy Max menni készül –, hagyjuk az egész kapcsolatügyet, én a spermával
is megelégszem. Mesterséges megtermékenyítéssel intéznénk. Mit szólsz hozzá? Nem
kellene gyerektartást se fizetned, sem semmit. Egyetlen pennydbe sem kerülne! Hát nem
érted, Max? Ha egy spermabankhoz fordulok, ugyan honnan tudjam, mit vágnak
hozzám? Kiszúrhatnák a szemem valami ócska, lejárt szavatosságú maradékkal! Akkor
már ismerjem inkább a gyermekem apját! Imádnám, ha te lennél az! Vicces vagy, kedves,
és még jobban is nézel ki, mint az az átkozott Fergus! Képzeld el, lenne egy gyönyörű
gyerekünk…
Max rémülten hőkölt hátra. Ami sok, az sok! Lelki szemei előtt már látta azt a
gyönyörű gyereket: szemüveges volt, tömérdek álhajjal.
– Stella! Magad sem gondolhatod komolyan. Össze vagy zavarodva. Nagyszerű
nő vagy, ezt elhiheted nekem, és biztosan találsz majd valakit, aki hozzád való, ha
egyszer túljutottál Fergusön. Ugyanakkor meg kell ígérned, hogy nem zaklatod tovább
Erint!
– Pedig könnyít a szívemen – nyafogta Stella.
– Csakhogy ez égés így, édesem!
Ebben a pillanatban felcsapódott a macskabejárat, és Bing csusszant be rajta. Max
a cica érkezését kihasználva megnézte az óráját, és vágott egy grimaszt.
– Nézd, igazán sajnálom, de most mennem kell. Új ügyfelekkel találkozom
délután, nem várakoztathatom meg őket. Ígérd meg, hogy nem borulsz ki!
Stella, aki imádta a macskáját, lehajolt, és a karjába vette Binget.
– Ezzel is csak nekik lenne könnyebb. Erinnek és Fergusnek. – Simogatni kezdte
a cicát, és csókokkal halmozta el szőrös fülét. – Ne félj, nem szerzem meg nekik ezt az
elégtételt.
Megint a régi, magabiztos Stella volt.
– Okos kislány – bólintott Max.
Stella mosolyogva hátravetette a haját.
– Kivált most, amikor újracsináltattam a hajhosszabbítást. A francba is, 300 fontba
került!
Huszonötödik fejezet

Jamie Michaels, az aktuális sztárfutballista és jövendőbelije épp most költözött

egy hat hálószobás, nyolc fürdőszobás lakba. A 16. századi épület egy fallal körülkerített
parkban állt Birmingham egyik külvárosában.
– A barátom ajánlotta magát. Cal Cavanagh, emlékszik rája? És amikó az asszony
rágyütt, hogy maga csinyálta meg a házát nekije, aszonta, hogy fogaggyuk fel magát.
– Ami elég jó volt Cavanaghéknak, az nekünk is jó – nyerített fel a menyasszony,
Tandy. – Amúgy mink is tele vagyunk ötletekkel. Alig várom, hogy elkezdjük!
Megkínálhatom egy itallal, mielőtt nekiugrunk? Van például jégbe hűtött pezsgőnk. A
legdrágább fajtából, nyolc rongy egy palack!
Tilly komoly arcot vágott, mert Max jó előre figyelmeztette, hogy elég
elkuncognia magát, és a megbízók ott helyben kirúgják őket. Azt is elmagyarázta, hogy
csak mert egy menő fiatal focistának több a pénze, mint a sütnivalója, nem kell
fintorognia az ötleteitől.
– Jól megfizetnek – tette hozzá –, nekünk pedig az a dolgunk, hogy megadjuk
nekik, amit csak óhajtanak. Vannak lakberendezők, akik megpróbálják ráerőltetni a
maguk kifinomult ízlését a megrendelőikre, holott azoknak egészen mások az
elképzeléseik. Ilyenkor rendszerint fél éven belül engem szoktak hívni, hogy
helyrehozzam a hibát. Mindenkinek joga van olyan környezetet élvezni, ami a szíve
vágya.
Ez rendjén is volt így. Tilly maradéktalanul egyetértett. Szükség is volt erre, mert
ahogy követték Jamie-t és Tandyt végig a házukban, hamarosan hajmeresztő ötletekkel
álltak elő.
– Skót kockás, kézzel festett tapétát gondoltam ki az ebédlőbe, de ezüst és
rózsaszín színösszeállításban. Kislánykoromban ugyanis a Barbie babámnak volt ilyen
kockás ruhája. – Tandy aprócska, szőke és Barbie-szerű volt maga is. Tenyérnyi
miniszoknyát meg khakiszínű topot viselt, és majd szétvetette a lelkesedés. Chanel
parfüm és barnító szagát árasztotta, és az eljegyzési gyűrűjében dió nagyságú gyémánt
csillogott. – És emlékszik, ugye, a csillárra, amit Cal konyhájába tett? Hát mi nagyobbat
szeretnénk! Kivilágított diszkópadlót is be tudna rakni, olyat, amilyen a Szombat esti
lázban van?
Tilly dolga volt, hogy lekörmölje az ötleteket, miközben Max javaslatokat tett a
kivitelezés módjára. Elmagyarázta például, hogy amennyiben a csillár nagyobb lenne,
Jamie minden alkalommal beleverné a fejét, ahányszor átmenne alatta. A diszkópadló
remek gondolat, mi lenne azonban, ha egy külön karaoketeremben helyeznék el, és nem a
konyhában? Ott lehetne igazán táncra perdülni.
Tandynek türkizkék és ónszürke, leopárdmintás fürdőszoba volt a szíve vágya.
Tökéletes, mondta erre Max, ismer is erre alkalmas beszállítót.
Az előzetes megbeszélés két órát vett igénybe. Tandy ezek után Max nyakába
borult, úgy kiáltotta:
– Imádom az elgondolásait! Király! Alig várom, hogy megvalósuljanak!
– Várjuk meg azért, amíg elkészülünk az árajánlattal. Nehogy a végén rám
orroljanak meg, ha meglátják, mi mennyibe kerül.
 Jamie homlokát ráncolva kiszőkített, felfelé fésült hajába túrt.
– Több mint kétszáz rongy?
– Nem – rázta meg a fejét Max. – Hiszen nem változtatunk az épület szerkezetén.
Ha hazamegyek, mindent pontosan kiszámolok, de kapásból úgy száznyolcvanra
saccolom.
– Ez minden? Király! Akkor semmi gond – derült fel a fiú arca. – Miután
elkészültünk, idehívjuk fotózásra valamelyik bulvármagazint. Azok azonnal adnak a
képekért kétszázat. Tiszta haszon.
Hű! Kétszáz rongy egy fotózásért és interjúért!
– A lagzink sem lesz semmi – végzett gyors fejszámolást Tandy is. – Bazi nagy
buli lesz, de még így is marad húsz rongyunk! – jelentette ki vidáman. – És mi lenne, ha
egy kis kápolnát is építenénk a kertbe az esketéshez?
– Vagy inkább esküdjenek meg valami látványos helyen, és építsenek ezért a
pénzért inkább egy jacuzzit a kertbe.
– Hogy magának mennyi esze van! – tapsikolt Tandy, és átölelte Tillyt. – És
neked is! Mindkettőjüket meghívjuk a házszentelőre. Az összes barátnőm magukat akarja
majd, és megpukkadnak a sárga irigységtől, ha látják a végeredményt!
Aztán csengettek, és Tandy eltűnt az emeleten a hetente érkező manikűrösével.
Jamie kikísérte Maxet és Tillyt. A kocsifelhajtón átvágva elhaladtak az éjkék
Maserati, a lángvörös Porsche, valamint a Barbie-rózsaszín dzsip mellett. A terepjáróban
az üléseken rózsaszín szarvasbőr huzat feszült, a kormány pedig gyémántokkal volt
kirakva.
– Tizenkilenc éves a csaj – mondta Tilly elismerősen. – Én ennyi idős koromban
csődöltem be.
– Szerezz be magadnak egy focistát vagy menő sportolót! – javasolta Max.
Tilly azonban tudta, hogy semmi kedve a rongyrázáshoz. Begolyózna, ha folyvást
szolizni, fodrászhoz és manikűröshöz kellene járnia.
– Azt hiszem, inkább keresek egy trottyos vénembert.
– Legyen inkább nyáladzó, vak, süket és sánta. Mit szólsz hozzá? – javasolta Max
segítőkészen.
Minél inkább kerülni igyekszel valakit, a sors fintora folytán annál gyakrabban
botlasz bele. Alig néhány nap telt el Erin és Stella utolsó csörtéje óta. Erin munka után
beugrott a drogériába, és eltöltött vagy tíz kellemes percet azzal, hogy szemfestékeket és
rúzsokat próbált ki. Miközben nézegette a kézfejére kent árnyalatokat, nem sejtette, hogy
Stella is ott van az üzletben.
Beállt a pénztárhoz a szexi bézs szájfénnyel, a csillogó bronz szemceruzával és
egy csomag intimbetéttel, és elbambulva nézegette az élesebb látást és tisztább bőrt ígérő
vitaminokat. Ezek hasznán mélázott, és nem vette észre, hogy az előtte álló pasast már
kiszolgálták.
– Segíthetek, kedves? – kérdezte a pénztárosnő.
Épp szóra nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor megszólalt egy hang a
háta mögött:
– Nos, ennek a nőnek viszonya van a férjemmel, úgyhogy bizonyára kotonból
szeretne bespájzolni.
Erin hülyét kapott ettől a túlontúl is ismerős, kényeskedő, lenéző hangtól. Most is
rátört a félelem, és elvörösödött. Újabb megalázó jelenetnek néz elébe, újra
megszégyenítik.
De hát miért is? Mi a fészkes fenének kell ezt tűrnie? Adrenalin öntötte el az
agyát, lassan megfordult, hogy szembenézzen Stellával. Elég volt a gyáva
meghátrálásból! Elvégre úgyis minden szem rászegeződik az üzletben, nem igaz? Miért
képzeli Stella, hogy övé a pálya?
Tisztán csengő, negédes hangon visszanyelvelt:
– Kotont mondasz? Igazad van! Bámulatosan sokat használunk el!
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtam!
Erin még akkor is minden ízében remegett, amikor egy óra múlva becsengetett
hozzá Fergus.
– És mi történt ezek után?
Erin összerázkódott az emléktől.
Stella földhöz vágta a bevásárlókosarát, ami hangos koppanással landolt a padlón,
és azt üvöltötte:
– Nem tudom, hogy vagy képes elviselni magadat!
Ezzel kiviharzott a drogériából.
Fergus a karjába vette a lányt.
– Jaj, bébi, nyugodj meg! Semmi rosszat nem tettél.
– Korábban talán nem, most azonban igen. Goromba voltam. – Fergus ingének
mosópor- és irodaszaga volt. – Lehúzott a saját szintjére. Azt hittem, ha visszavágok,
akkor jobb lesz, de nem. Nyomorult egy érzés!
– Nem szabad, hogy így érezz! Istenem, annyira sajnálom! Nem lenne muszáj
elviselned a zaklatását. Beszélni fogok az ügyvédemmel, mit tehetnénk ellene.
– Jaj, ne! – rázta meg hevesen a fejét Erin, mert maga elé képzelte, milyen lesz,
amikor egyre többeket érint már ez az ügy, és kicsúszik a kezük közül. Amikor minden
keserű megjegyzést újra elismételnek majd a bíróságon. Nem tudna együtt élni ezzel a
szégyennel! – Hagyjuk annyiban, inkább menjünk el innen!
– El akarsz menni? – komorodott el Fergus.
– Nem – erőltetett az arcára egy félmosolyt Erin. – Csak véget szeretnék vetni
ennek az egésznek.
Fergus megcsókolta a feje búbját.
– Igazán sajnálom. Szeretlek – mondta újra.
– Én is szeretlek.
Erin az átélt borzalmak ellenére is boldog volt. Arról szó sem lehetett, hogy
szakítson Fergusszel, hiszen a férfi megtestesítette mindazt, amiről csak álmodott:
gyengéd volt, laza, de melegszívű. A tetejébe vonzó is, ha nem is tökéletes külsejű. Stellát
mérhetetlenül idegesítették Fergus apró hibái, Erint viszont bámulatosan megnyugtatta,
hogy neki magának sem kell a csodanőt adnia.
Nem mintha csak ezért kedvelte… nem, szerette volna. Mindenesetre
szívmelengető bónusznak érezte, hogy nem kell behúzott hassal járnia, és úgy tennie,
mintha XS-es lenne a mérete.
– Tudod, éppen elmehetnénk külföldre is – rajzolt a hátára Fergus keze
megnyugtató köröket.
– De én szeretek itt lakni! Nem gondoltam komolyan, hogy el akarok menni. –
Hú, Fergus aztán értett a hátmasszázshoz! – És ide köt minket a… minek is nevezzem…
á, igen, a munkánk!
 – Én valami kevésbé drasztikusra gondoltam. Nézd, a következő két hét tök zűrös,
utána azonban ki tudnék venni egy hetet. Mi lenne, ha lefoglalnék magunknak valami
klassz helyen egy szobát? Valami jó meleg helyen. Én fizetem.
Erin hátrafordult, hogy felnézzen rá. Egy pillanatra szóhoz sem jutott a
meglepetéstől.
– Nos? – kérdezte Fergus. – Megérdemlünk egy kis lazítást, nem igaz?
– Persze – bólintott Erin gyámoltalanul. Ugyan mivel érdemelt ki egy ilyen
csodás pasit? – Határozottan.
– Nem tudsz valakit addig beállítani a boltba?
Talán… remélhetőleg… vagy igen, vagy nem… ugyanakkor túl jó volt ez az
ajánlat ahhoz, hogy nemet mondjon rá.
– Ha nem találok senkit, akkor bezárok egy hétre, és kész. – Egek, olyan régóta
szüksége lett volna vakációra! – Elengedhetnénk magunkat, és nem kellene paráznunk az
újabb és újabb jelenetek miatt. – Megcsókolta Fergus szexi borostáit. – Szeretlek, és
nagyon köszönöm!
– Rendben van, akkor elmegyünk. Hová kívánkozol? Firenzébe, Párizsba,
Rómába? Csak mondd meg, hová, és én mindent lerendezek.
– Bárhová mehetünk, ahová csak szeretnék?
– Bárhová!
– Mindig is Lengyelországba, Gdańskba vágytam.
– Tényleg?
Egy okkal több volt, amiért szerethette Fergust, a gyermeki naivitása. Erin
elvigyorodott, és újra megcsókolta.
– Nem, csak vicceltem. Velencébe azonban szívesen elmennék.
Huszonhatodik fejezet

Péntek este volt. Max és Kaye régi barátaikkal egy közeli városban vacsoráztak.
– A házassági évfordulójukat ünneplik – magyarázta Max Tillynek, miközben
felvette a zakóját. – Nekünk is nagyjából velük egy időben volt az esküvőnk.
Kaye épp a kék féldrágakő nyakláncát próbálta fel a nappaliban álló tükörnél.
– Csak éppen Paulának szerencséje volt – vetette közbe. – Az ő férjéről nem
derült ki, hogy meleg.
– Az ugyan nem. Viszont a világ legunalmasabb pasasa, főleg amikor a golfról
kezd el áradozni. Ha csak kiejti a száján, hogy kilences golfütő, esküszöm,
musicalszámokat fogok dudorászni.
– De te utálod a musicalt – derült rajta Kaye.
– Viszont feláldozom magam, ha ezzel elérem, hogy Terry idegeire menjek. Ha
kell, az asztalra is felállok a nagyobb hatás kedvéért!
– Max azért él, hogy Terryt bosszantsa – tudatta Kaye Tillyvel. – Rendben,
indulhatunk? Hol van Lou?
– Neeem! Ne menjetek el, mielőtt ezt nem láttátok! – a kislány lecsörtetett az
emeletről, s hangos koppanással szökkent a hallba, átugorva az utolsó lépcsőfokokat. –
Mit szóltok ehhez?
Harmadszor öltözött át fél óra leforgása alatt az esti iskolai diszkó tiszteletére. Az
első körben farmert és lila pólót vett fel, amit aztán lecserélt egy szinte ugyanolyan
farmerre és egy kék topra. Most az utolsó dobása következett: szürke-fehér csíkos póló,
szürke farmer és tornacipő.
A kilencedikesek diszkója ugyanis világrengető esemény volt.
– Jól nézel ki, szívem! Nem akarnál inkább felvenni egy csini ruhát? – kérdezte
Kaye reménykedve.
– Jaj, anyu, már miért akarnék? – nézett rá elszörnyedve Lou. – Nem akarok csini
lenni! Önmagam akarok lenni, és kész!
– Ez esetben tökéletes a választás – szólt közbe Max. – Habozás nélkül ki
tudnálak szúrni rendőrségi gyanúsítottak közül. Az ott a lányom, a vörös hajával és az
arcán azzal a jókora pattanással.
– Hú, de vicces, apu! Nincs is pattanásom! De nem túl hosszú így leengedve a
hajam? – A tükör elé állt, és megragadta pár fürtjét. – Nem kéne inkább feltűznöm? –
kérdezte aggódva.
– Istenien nézel ki! Ne törődj apáddal! – ölelte át Kaye a lányát, és cuppanós
puszit nyomot az arcára. – Érezd jól magad. És légy jó kislány!
– Mindig az vagyok – forgatta a szemét Lou.
– Ne idd le magad! – intette Max is.
– Apu, ez a kilencedikesek diszkója! Pepsit, diétás Pepsit meg más üdítőket
ihatunk.
– A smár is tilos!
– Dugulj már el, apu! – kiáltott fel Lou.
– Az apád vagyok. Az a dolgom, hogy zavarba ejtő figyelmeztetésekkel
bombázzalak. És nehogy nekem a táncosod lábára lépj! Csak semmi lassúzás!
 – Jól van, hagyd már abba! Nem lépek a lábára senkinek, mellesleg egyedül te
táncolsz siralmasan a családból.
– Egyetértek, de indulnunk kell, ha nem akarunk elkésni – rázta a kocsikulcsot
Max felé Kaye. – Gyere, matuzsálem, menjünk!
Diszkóba menni nem is olyan egyszerű. Minden az időzítésen múlik. Ez a mostani
fél nyolctól tízig tartott. De csak a menthetetlen lúzerek jelennek meg pontban kezdésre.
Túl későn menni viszont azzal jár, hogy alig kezded jól érezni magad, már véget is ért a
banzáj. Szóval elengedhetetlen a jól időzített érkezés. Lou barátnői bősz SMS-ezés után
úgy döntöttek, hogy nyolc után tíz perccel lejtenek be.
A kislánynak így maradt ideje, hogy lecserélje a harmadik szerelését is, és
visszavegye helyette az első farmert, amihez olajzöld, csónaknyakú pólót választott, ezüst
papucsot, valamint zöld-ezüst fonott övet.
– Tökéletes! – bólintott Tilly ünnepélyesen.
Istennek hála Lou láthatóan azon volt, hogy tetsszen valakinek.
– És mit szólsz a fülbevalóhoz? Nem túl csicsás?
– Tökéletesebb nem is lehetne!
– Nem… várj csak! – Lou megfordult, és felvágtázott a lépcsőn. Két perccel
később megjelent, közepes méretű égszínkék fülkarikával a fülében. – Ugye, jobb így?
– Jó ez is. De miért nem ezüst fülbevalót választottál? – csodálkozott el Tilly.
– Az túl kiszámított lenne, tudod. Túl görcsös benyomást keltene.
– Á, értem. Ez esetben határozottan a kék a jobb.
Tilly remélte, hogy Eddie Marshall-Hicks méltányolni fogja ezt a rengeteg
erőfeszítést.
Lou megnézte az óráját.
– Háromnegyed nyolc van, ugye?
– Igen. Mehetünk?
– Jól nézek ki? – szusszant egy óriásit Lou. – Ne vegyek fel másik cipőt?
– Ha átvennéd, az öved nem menne semmihez.
– Az viszont totál káosz lenne, ami szintén nem oké. Rendben, menjünk! – szánta
el magát az indulásra Lou.
Tilly elfordította a slusszkulcsot, de semmi nem történt.
Újra próbálta. Az autó nem indult.
– Mi ez, rossz vicc? – idegeskedett Lou.
– Nyugi, csak semmi pánik!
Ő maga ugyan kétségbeesett, de nem mutatta. Kivette, visszatette, és elfordította a
kulcsot, majd újra lenyomta a gázpedált.
A kocsi továbbra sem moccant.
– Mi a baj? – kérdezte Lou.
Tilly megnyomta a motorháztető nyitógombját, és kiszállt. Nem volt műszaki
zseni, de remélte, hátha valami ordítóan egyszerű hibával találja magát szemben, mint
például amikor nem értette, miért nem működik a hajszárítója, aztán egy örökkévalóság
után rájött, hogy a sütővasat dugta be helyette.
Sajnos azonban nem talált a motor mellett egy hajsütő vasat. Minden olajos és
koszos volt, és ugyanolyan átláthatatlan, mint bármely más motor a világon. Mostanra
Lou is ott toporgott az oldalán, és idegesen böködött néhány titokzatos cső felé.
Mikor Tilly újra indítani próbált, mindössze annyit ért el, hogy olajos
kéznyomokat hagyott a kormányon.
– Le fogom késni a diszkót! – lihegte Lou. – Már húsz perce elkezdődött!
Egy dolog a menő érkezés, és egészen más, ha oda se ér.
– Mindenki jól érzi majd magát, csak én nem! – nyögte Lou.
– Jól van, hozd ide a telefonkönyvet, és keresd ki a taxitársaság számát! Én addig
újra próbálkozom.
Lou visszarohant a házba. Eközben Tilly a pólója szélével fényesítgette a
slusszkulcsot, hátha az valami csoda folytán segít. Az ember soha nem tudhatja, nem
igaz? Különösen ha kocsikról van szó.
Lou jelent meg újra; egyik kezében a telefonkönyvet szorongatta, a másikban a
mobilját.
– Halló! Jó napot, itt Lou Dineen beszél! Ide tudnának érni a házunk elé harminc
másodpercen belül?
Tillynek majd megszakadt a szíve. Próbálkozása a slusszkulcssal nem járt
sikerrel.
– Az már sajnos késő. Rendben, köszönöm – suttogta a kislány elhaló hangon.
Befejezte a beszélgetést, és Tilly ölébe pottyantotta a telefonkönyvet. – Nincs szabad
autójuk. Nem tudunk mást felhívni? Istenem, miért velem kell ennek történnie?
Közben elmúlt nyolc óra. A következő taxitársaság telefonja végig foglaltat
jelzett, a harmadik meg csupán másfél óra múlva tudott volna kiszállni. Lou barátnője,
Nesh elment a szüleivel valahová hétvégére. Tilly végső elkeseredésében Erint is felhívta,
de ki volt kapcsolva a mobilja.
– Ez nem igazság! – Lou pánikba esve újra átlapozta a telefonkönyvet. – Nem
számít ez vészhelyzetnek? Nem haragudnának meg a rendőrök, ha őket tárcsáznám?
Tréfának szánta. Megszólalt a telefon Tilly ölében. Felkapta, remélve, hogy Erin
hívja vissza.
– Halló? – szólt bele a készülékbe.
De nem Erin volt.
– Jó estét, én vagyok az. – Fura volt meghallani Jack nyugodt hangját, miközben
ők pánikhelyzetben voltak. – Tudom, hogy Max már elment, de át tudna adni neki egy
üzenetet? A villanyszerelő holnap reggel végez az új házban. Ebéd után Max jöhet is az
embereivel.
– Ki beszél?
Lou újabb taxitársaságot talált, és ott tartotta az ujját a telefonkönyvben, hogy
azonnal hívhassa őket, amint hozzájut a telefonhoz.
– Ööö… rendben – dadogta Tilly, majd szórakozottan odaszólt a kislánynak. –
Nem Erin az.
– Akkor szálljon le azonnal a telefonról! – parancsolt rá Lou.
– És ha lenne magánál toll; találtam egy új márványbeszállítót, akit
foglalkoztathatnánk – folytatta Jack mit sem sejtve.
– Mondd neki, hogy élet-halál kérdése! – bökte oldalba Lou Tillyt.
– Ööö… nincs tollam.
– Minden rendben? – kérdezte Jack.
– Izé… – Nem volt könnyű úgy koncentrálni, hogy Jack a bal fülébe beszélt, Lou
pedig a jobba duruzsolt, akár egy izgatott darázs. – Ne haragudjon, Jack, csak…
– Jack az? – visított fel Lou. Kikapta a telefont Tilly kezéből, kis híján a fülét is
leszakította. – Miért nem mondtad? Hol vagy, Jack? Nem indul a kocsink, itt rekedtünk,
én meg lekésem a diszkót…
Jack Jaguarja hét perc múlva megjelent a kocsifelhajtón. Lou beugrott az
anyósülésre, és felkiáltott:
– Imádlak! Nálad csodásabb pasit nem hordott a hátán a Föld!
– Igazán nagyon köszönjük! – Tillynek ezúttal is torkában dobogott a szíve, ahogy
Jacket meglátta. – Már minden reményt feladtunk!
– Semmi gond. Leteszem Lout, aztán visszajövök, hátha ki tudom deríteni, mi a
baja a kocsinak.
– Ó… nem muszáj – dadogta Tilly. – Tényleg… Max majd reggel beszól a
szervizbe, és…
– Bocs, de nem vitathatnátok ezt meg később? – csóválta a fejét Lou
hitetlenkedve. – Icipicit késésben vagyok! Nem indulhatnánk végre?
Huszonhetedik fejezet

– Maga a nap hőse! – mondta Tilly, amikor harmincöt perc múlva Jack visszatért.
– Nyomorultul éreztem volna magam, ha Lou lemarad a tinidiszkóról. Annyira várta! –
Rápillantott az órájára. – Ez gyors volt!
– Tudok sietni, ha kell. Különben pedig Lou egyre csak azt üvöltötte a fülembe,
hogy „Gyorsabban, gyorsabban!”…
– Akkor is kösz. Azért is, hogy visszajött. Noha sejtelmem sincs, hogyan akarja
vaksötétben megszerelni az autót. Sehol sem találtam elemlámpát.
– Én sem nagyon hiszem, hogy meg tudnám javítani – vigyorodott el Jack, és a
lány után ment a konyhába. – Nem értek a kocsikhoz. Sebaj, legyen ez Max dolga.
Tegyen fel addig vizet a kannába! Tíz előtt tíz perccel indulnunk kell, mert Lou azt kérte,
hogy tíz óra tízkor vegyem fel.
– Nem muszáj fáradnia. Taxit is hívhatok.
– Nem gond nekem sem, szabad az estém. És olcsón megszámítom.
Vajon célzatos megjegyzésnek szánta? Vagy a fizetségről kívánt tárgyalni vele?
– Teát kér vagy kávét? – kérdezte Tilly.
– Feketekávét, egy cukorral – húzta félmosolyra a száját Jack. – Emlékszik,
milyen izgalmas volt a diszkó tizenhárom évesen? Én bele voltam zúgva egy Hayley
nevű lányba, és egyre azon járt az eszem, hogyan tudnám félrevonni a barátnőitől, hogy
megcsókoljam.
Tilly átnyújtotta Jacknek a kávéját, és leült a konyhaasztal mellé.
– És sikerült?
– Á, igen, roppant meggyőző voltam. Azt mondtam a kislánynak, hogy a diri
kéreti ki a táncteremből, és nekem kell odakísérnem.
– Meggyőző és hazug volt egyszerre. És hogyan fogadta a csókot?
– Tovább rágta a rágóját, és megkért, hogy vegyek neki egy kólát. Nem is – idézte
fel emlékeit Jack. – Mindhárom barátnőjének külön-külön rendelt kólát.
– És maga vett nekik? – nevette el magát Tilly.
– Nem! Megmondtam, hogy nincs annyi pénzem. Mire ő azt mondta, akkor sajna
nem ér az egész. És már ment is vissza a táncolókhoz.
– Eszerint nem mindig volt ennyire ellenállhatatlan a női nem számára.
Imponált Tillynek, hogy a férfi nem fél lejáratni magát.
– Bizony nem. Az első néhány év katasztrofális volt. De az ember tanul a
hibáiból.
– És legalább csinos volt ez a Hayley?
– Nagyon. De szörnyen remélem, hogy nem vált előnyére az azóta eltelt idő, és
mára pufók asszonyság lett belőle.
– Amint látom, maga pedig megkeseredett az eltelt idő alatt – fogta rá vigyorogva
a kávéskanalát Tilly. – Ezt teszi az emberrel a tapasztalat. Nekem sem használt, hogy a
fiúm fűnek-fának elhíresztelte, kitömött melltartóval járok.
– Micsoda tahó! – morogta Jack. – Egyszer jártam egy lánnyal, aki minden
barátjának szétkürtölte, amikor a mozi előtt orra estem.
– Az egyik fiúm hazavitt, hogy bemutasson a mamájának – kezdett egy másik
sztoriba Tilly. – Meg kellett játszanom, hogy ízlik a főztje. Pedig borzasztó volt a hús,
rágós, tele mócsinggal. – Összerázkódott az emlékre. – Valószínűleg jó színésznő voltam,
mert ezután valahányszor náluk jártunk, a mama elkészítette ugyanazt a kedvemért.
Ilyenkor ezzel fogadott: „Gyere, ülj le, mindjárt szedek neked a kedvencedből!”
Most Jack intett felé a saját kávéskanalával.
– Hacsak nem gondolta azt, hogy maga nem elég jó az ő drágalátos fiacskájának,
és ezzel a módszerrel akarta elűzni mellőle.
– Hoppá, erre nem is gondoltam! – csapta össze a kezét izgatottan Tilly a
megvilágosodás pillanatában. – Holott én is éltem ugyanezzel a módszerrel! Évekkel
ezelőtt egyre borzalmasabb kajákat főztem az egyik pasimnak. Igaz ugyan, csak akkor
jöttem rá, hogy készakarva csinálom, amikor panaszkodni kezdett.
– Úgy érti… – vonta fel Jack a szemöldökét.
– Nem akartam már együtt maradni vele, de az érzéseit sem szívesen sértettem
volna meg. Én nem olyan vagyok, mint maga – közölte Tilly. – Nem szeretek szakítani.
– És a pasira hagyja, hogy végezze el ő maga helyett a piszkos munkát. Nehogy
lelkifurdalása legyen. – Jacket láthatóan szórakoztatta ez a gondolat. – De mi van akkor,
ha az illető nem akar szakítani? Ha az istennek sem akar elmenni?
Tilly vállat vont.
– Egyre elviselhetetlenebb leszek, míg a végén feladja.
Jack a kávéjáért nyúlt.
– Ez történt legutoljára is? Maxtől tudom, arra ért haza munka után, hogy a pasija
elhurcolkodott.
Hmm, eszerint kérdezősködött Maxtől utánam? – gondolta Tilly.
– Igen, így volt – felelte.
– Azért ment el, mert maga elviselhetetlenül bánt vele?
– Nem így nevezném… csak elzárkóztam előle.
– Ezért nem törte össze a szakítás!
– Gondolom. – Tilly beleivott a kávéjába. – Egyszerűen csak… nem ő volt az
igazi. Istenem, de fura is ez, nem gondolja? Felsorakozhat az ember lánya előtt tízezer
pasi, és menten tudja, hogy kilencezer-kilencszázkilencven nem az esete. Marad ezek
után tíz, akik még szóba jöhetnek. Ezt a kört kell tovább szűkíteni. Egy darabig tán
működik is a dolog, csakhogy egy napon mond vagy tesz valamit a párod. Lehet ez
jelentéktelen apróság, de olyankor rögtön tudod, hogy nem ő az igazi.
Jack szélesen elmosolyodott.
– Soha nem gondoltam még erre így. Eszerint maga visszautasított tízezer pasast,
mielőtt olyanra talált, akit egyáltalán kedvelni tudott. Nem válogatós egy kicsit?
– Most nem olyanokról beszélek, akikkel elmegy az ember randizni, hanem arról
az egyetlen férfiról, akivel megosztja az életét. Különben meg a korral is egyre
válogatósabbak leszünk. – Tilly mindenáron meg szerette volna értetni magát, ezért
folytatta: – A gimiben minden lány az osztály három-négy legjobban kinéző srácára
pályázott. Hozzájuk akartak feleségül menni. A füzeteinkbe írtuk fel a leendő neveinket.
Hmm, Nick Castle egész jó fej. Hogyan is hangzana a Tilly Castle? Hanem ott van Liam
Ferguson is a hosszú szempilláival. Várjunk, próbáljuk csak meg a rend kedvéért… Tilly
Ferguson. – Utánozta, hogyan próbálgatta kislányként a cirádás aláírást. – Hű, ez jól néz
ki. Legyen akkor ő a férjem!
Jack elkomolyodott.
 – Látja, ez a különbség a fiúk és a lányok között. A fiúk sose csinálnának ilyet!
– Nem tudja, mit veszítenek. Olyan jó muri volt! De más trükkök is léteztek
annak megállapítására, mi a jövője egy-egy kapcsolatnak. Egymás alá kellett írni a
neveket, kihúzni belőlük a közös betűket, aztán összeadni, hány maradt a nevekben.
Amennyiben a fiú számát a lányéval elosztva egész szám jött ki, az örök boldogságot
ígért.
– Maga most viccel, ugye? Komolyan erre vetemedtek? – képedt el Jack.
– Nem is egyszer! – Tilly elmerült az emlékeiben. – Ha azután csak nem az az
eredmény jött ki, amire az ember vágyott, ott volt még a harmadik név, már akinek volt.
Ezt is be lehetett szuszakolni a számításokba, és újra kezdeni az egészet.
– Várjon csak! Engem is faggattak a lányok az iskolában, hogy van-e több
keresztnevem! – ámuldozott Jack.
– Most már tudja, miért. Erre kellett. A dolognak azonban jó oldala is volt – tette
hozzá Tilly. – Sokat tett a matektudásunk javításáért.
– És manapság is űzik ezt a lányok? – hüledezett Jack.
– Nem tudom. Évek óta nem is jutott eszembe a dolog. Meg kell kérdeznünk
Lout. Annyit mindenképpen tudok, ő kinek a nevével próbálkozna: Edwin Marshall-
Hicksével! – vigyorodott el Tilly.
– Lou jár valakivel? – döbbent meg Jack.
– Egyelőre nem. Ha őt kérdi, azt mondja, ki nem állhatja a srácot. De láttuk őket
együtt az iskola előtt – mesélte Tilly. – Javában flörtöltek, egymást kergették, és közben
persze úgy tettek, mintha semmit sem jelentene. Nagyon helyesek voltak. Szemlátomást
fülig szerelmesek, de az istennek sem ismernék el.
Jack bölcsen bólintott, aztán Tillyre sandított.
– És ezt is tapasztalatból tudja?
Álljon meg a menet! Ez beugratós kérdés akar lenni?
– Hát persze – bólogatott hevesen. – Tizenöt évesen belezúgtam egy srácba,
akivel reggelente ugyanazon a buszon utaztam. Ő is át-átpislogott rám. Szóval, ment a
szemezés heteken át. Tudtam, hogy tetszem neki. Aztán már köszönni is kezdett.
Reggelenként kis híján elájultam az izgalomtól, amikor megláttam. Semmit sem tudtam
róla, de holtig tartó boldogságról álmodoztam vele. Majd összeházasodunk, lesz három
gyerekünk, két lány és egy fiú. Naponta képzeletbeli beszélgetéseket folytattunk,
amelyek előrevitték a kettőnk ügyét. A valóságban azonban csak ültem a helyemen, és
vártam, hogy ő tegye meg az első lépést. Különben mit gondolna, nem igaz?
Huh, honnan jött elő ez az emlék?
Évek óta nem gondolt arra a srácra.
– És mi történt azután?
– Semmi. Hónapokon át utaztunk ugyanazon a buszon. Aztán egy napon a fiú
elmaradt. Soha többé nem láttam – ingatta a fejét Tilly bánatosan. – Szívesen hinném,
hogy ufók rabolták el. Alig hittem el, hogy csak így felszívódhat, anélkül hogy szólna
róla. Végül abban maradtam, a szülei talán az utolsó pillanatban közölték vele, hogy
elköltöznek. Feltették egy gépre, ezért nem volt módja elköszönni. De el sem tudom
mondani, hogy kiborultam akkor! Totál magam alatt voltam!
– És még csak a nevét sem tudta! Ha ez egy filmben történik, a két szereplő
egyszer valamikor újra egymásba botlik.
– De hát nem botlottunk, és már nem is fogunk. Mindenesetre megtanultam a
leckét. Meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat, nem kiengedni a markunkból!
– Így került Maxhez. Jól érzi itt magát, ugye? – dőlt hátra a székén Jack,
miközben sötét tekintete megvillant. – Eszerint működik a dolog.
Tilly zavarba jött ettől a pillantástól, de azért megkérdezte:
– És maga? Magának nem voltak gimis szerelmei? Amikor tetszett egy lány, csak
nem tudta, hogyan mondja meg neki?
– Mert még vissza talál utasítani? – billentette félre a fejét Jack. – Dehogynem,
volt ilyen.
– Tényleg? Ez kedves! Nem is gondoltam magáról.
– Kedves? – nézett rá elborzadva Jack.
– Bocs, de az. Nehéz elképzelni, hogy valaha félénk volt, akár még gimis korában
is!
– Pedig az voltam.
– És mi történt? A sok tipródás után randira merte végül hívni a lányt?
– Igen – bólintott ünnepélyesen Jack. – De elmagyarázta, hogy nem lenne a
legjobb ötlet, lévén hogy ő volt a matektanárnőm.
Tilly majdnem kiöntötte a kávéját.
– A tanárnője? Hány éves volt?
– Huszonöt. Én meg tizenhét. Szóval ennyi volt, egyszerűen elutasított. – Jack
elhallgatott, majd folytatta. – Három évvel később egyszer csak felhívott, hogy nem
innánk-e meg egy italt együtt. Nos, beletelt egy kis időbe, de aztán tényleg járni
kezdtünk.
Háromnegyed tízkor otthagyták Bettyt, hadd aludjon a kosarában, és elindultak,
hogy felvegyék Lout.
– Remélem, jól érezte magát. – Miközben a keskeny vidéki utakon zötykölődtek,
Tilly maga elé képzelte az iskolai tánctermet. – Vajon felkérte-e Eddie? És ha nem?
Mondjuk, egy lassú számnál már az egész gimi táncolt, Eddie azonban nem merte táncba
hívni, mert túl félszeg volt ehhez? – Elfintorodott, mivel újabb gondolat jutott eszébe. –
És ha másik lányt kért fel? Jaj, istenem, szegény Lou, ő meg petrezselymet árult egy szál
magában, a falnak támaszkodva, miközben úgy tett, mintha az egész nem érdekelné…
– Látom, magával mindenképpen megtörtént ez…
– Talán csak egyszer. Vagy kétszer. Jaj, duguljon el! – nyögött fel Tilly, mert Jack
láthatóan remekül mulatott. – Borzasztó érzés! És a fiúk olyan szemetek tudnak lenni
néha, szándékosan nézik levegőnek az embert, csak hogy kikészítsék. Nem tudhatjuk,
nem érezte-e Lou is nyomorultul magát, miközben a többiek lassúztak, ő pedig a
könnyeit nyelte… Mi az, mit csinál?
Huszonnyolcadik fejezet

Még mindig kilométerekre jártak Lou iskolájától, de Jack lassított. Lehúzódott

egy repkénnyel benőtt kapu mellé, leállította a kocsit, és kikapcsolta a fényszórót.
Csak nem a sok kávé tett be neki? Ki akar lopózni a sötétben a bokrok mögé egy
gyors pisilésre? Végre valami kiábrándító tulajdonság.
Nem szép, hogy ezt gondolom róla – morfondírozott Tilly. – Csalódás, viszont így
lesz a legjobb.
Klikk.
Jack kioldotta a biztonsági övét, és feléje fordult. A szuroksötétben Tilly épp csak
az arca körvonalait tudta kivenni, meg a szeme csillogását látta. Miért nem szól egy szót
se? Szégyelli magát. A gyenge hólyag nem éppen macsós erény, nemdebár? Nem
olyasmi, amit az ember szívesen verne nagydobra.
– Semmi gond – mondta segítőkészen Tilly. – Nem nézek oda.
– Hogyan? – szólalt meg Jack kis hallgatás után.
– Ki akar szállni?
– Miért akarnék?
Egek, csak nem sértette meg?
Ezért tesz úgy, mintha nem értené? Mire az a nagy férfibüszkeség?
– Nézze, maga állította meg az autót – magyarázta aztán. – Lout kéne felvennünk,
nem emlékszik? Ha ki kell mennie, menjen nyugodtan! Nem szégyen!
Jack felnevetett, és a fejét rázta.
– Ezt hitte? A mindenit, ezt nevezem én félreértésnek! Ha valamivel nincs bajom,
hát az a húgyhólyagom.
– Á… akkor jó – most Tillyn volt a sor, hogy elszégyellje magát. – Az iskolába
azonban akkor is oda kell érnünk. Lou nem tudja majd, hová lettünk.
– Vagy ez élete legjobb bulija, és magában azért imádkozik, hogy minél később
menjünk érte.
– De…
– Tilly, nem két órára álltam meg, hogy lezavarjunk egy Monopoly-játszmát!
Csupán néhány percre szerettem volna leállni. Ebből egy percet azzal töltött, hogy a
legjobb formáját hozva kiseprűzzön a kocsiból.
– Nem akartam kiseprűzni, csak segíteni próbáltam! – háborodott fel Tilly.
– Azzal segíthetne, ha nem hozna elsietett következtetéseket – mondta Jack
megváltozott hangon.
A következő pillanatban már indított is, ügyesen kifarolt a kapu mellől, és
továbbhajtott az iskola felé. Még mielőtt Tilly bármit is felelhetett volna. Immár soha
nem tudja meg, miért álltak meg az előbb! Mintha a Mikulás visszamasírozna az ember
szobájába, felkapná az ajándékokat, amiket az imént ott hagyott, és eltűnne velük.
Lelombozó érzés volt! Most már nem derül ki, arra készült-e Jack, amire a szíve mélyén
ő is vágyott.
Gyorsítottak. Kétoldalt élősövények süvítettek el mellettük, időnként egy-egy
előrehajló ág a kocsi oldalát súrolta. Húsz másodperc múlva a második
útkereszteződéshez értek, s ott balra fordultak. Tilly összerezzent ijedtében, amikor
jókora lepke jelent meg az autólámpák fényében, majd egy pillanattal később
nekivágódott a szélvédőnek. Szegény pillangó, nem a legjobb befejezése az estéjének. Öt
perccel tíz után voltak, alig néhány perc, és…
– A francba! – lépett Jack a fékre. Ezúttal nem volt kapu a közelben. A kocsi
csikorogva lassított a leállósávban. Jack kikapcsolta a motort. – Ezért álltam le az előbb
is!
Megölelte a lányt, és végre elcsattant a csók, amiről Tilly hónapok óta
ábrándozott. A Mikulás újra visszatért az ajándékaival. Tilly szédelegve érezte, ahogy a
férfi szája az övére tapad, ujjai a tarkóját cirógatják, haja az ő bal orcájára hull… Egek,
fantasztikusan csókolt! Olyan volt, mint amikor felkapja az embert egy óriási hullám, és
tovagörgeti az öröm végtelenjén.
Na, ennek azért sajna vége lett. Tilly megpróbálta visszanyerni a lélegzetét, és
nyugalmat erőltetett magára.
– Mi volt ez?
– Csak kíváncsi voltam, hogyan csókolsz – mosolygott rá Jack. – Ne mondd, hogy
te nem!
Hogyan lehet egyenletesen lélegezni, amikor gyorsabban ver a szíved, mint ahogy
a kasztanyettát rázzák? Hogyan találod meg a hangodat, amikor minden porcikád
bizsereg? Vajon mindenkire ilyen hatással van Jack csókja?
Tilly nehezen, zihálva szedte a levegőt. A műszerfalon lévő óra figyelmeztően
világította, hogy jócskán elmúlt tíz.
– Louért kell mennünk.
– Tökéletesen igazad van – bólintott Jack a sötétben.
A diszkónak vége volt. Jókora kocsisor araszolt előre az iskolához vezető
fasorban. Az épület előtt csoportokba verődtek a tinik, várták, hogy értük jöjjenek. Tilly
elsőnek Tom Lewist ismerte meg. Ezúttal nem tréningruha volt rajta. Szemmel tartotta az
izgatott ifjakat, karját pedig egy feltűnően csinos, huszonéves, barna lány vállán
pihentette.
– Az ott a lépcsőn Lou tornatanára – mutatta meg Jacknek Tilly. – Aki vele van,
az bizonyára a barátnője. Lou már beszélt róla. Ááá, és az ott Eddie!
– Melyik?
– Akin az a szűk fekete farmer van meg a Jackie Chan-es póló. – Mialatt őt
nézték, Eddie otthagyta a fiúk csapatát, ahol addig álldogált, és átügetett egy csoport
lányhoz. – Az pedig Lou, a mögött a rózsaszín szoknyás csaj mögött. Eddie odamegy
hozzá… Juj, csak Lou meg ne lásson minket!
Mivel lassan mozgó kocsisorban rekedtek, Jack nem sokat tehetett azért, hogy
fedezékbe vonuljanak. Tilly lejjebb csúszott az utasülésen, és úgy leste a fejleményeket.
Ha történetesen csókra is sor kerülne, Lou bizonyára elsüllyedne a szégyentől, ha
észrevenné, hogy ennek ők is szemtanúi lettek.
De a csók elmaradt. Eddie odaszólt valamit Lounak, amire ő válaszolt. Ez volt
minden. Eddie visszament a haverjaihoz. Lou felvetette a fejét, és közönyös arcot öltött.
Szegény! Tilly remélte, hogy nem kaptak össze az előbb.
Végre elérték a kocsisor elejét. Jack kurtán megnyomta a dudát. Lou észrevette
őket, odalépett, és beült a hátsó ülésre.
– Sziasztok!
Elég jókedvűnek tűnt.
 – Na, jól érezted magad? – fordult hátra hozzá Tilly.
– Szuperül! Megittam három kólát és bekajáltam két zacskó burgonyachipset.
– De nem hagymásat ettél, ugye? – kérdezte Tilly.
Ez volt ugyanis Lou kedvence, de ugyan melyik fiúnak van kedve olyan lánnyal
csókolózni, aki hagymától bűzlik?
– Nem volt, csak sima sós.
– És táncoltál?
– Rengeteget! – felelte Lou felvillanyozva. – Látnotok kellett volna Gemmát, úgy
lejtett a táncparketten, mintha a holdon járna. Aztán a DJ feltette a Pomádé zenéjét, amire
mind együtt roptuk, úgy, ahogyan az a filmben van. Király volt!
– És a fiúk is táncoltak?
Fura, mennyit változtak a szokások Tilly gimis kora óta. Maga elé képzelte a
diszkót tele éneklő, rokizó párokkal – pont úgy, mint a filmen.
– Hogy a fiúk táncoltak volna a Pomádé zenéjére? Ugyan már! – morogta Lou
lenézően. – Hozzátapadtak a falakhoz! A mi giminkben a srácok inkább pucérra
vetkőznének, és rózsaszín festékbe hempergőznének, mint hogy lejárassák magukat
holmi tánccal.
– Ó! Na és amikor lassú számot játszottak? Akkor már csak beszálltak, vagy nem?
Lou megsemmisítő pillantást vetett rá, ami a tizenhárom évesek nyelvén azt
jelentette, hogy reménytelenül el van tévedve.
– Dehogyis! Néhányan táncoltak csak az idősebbek közül, például Mr. Lewis és a
csaja. Meg Mrs. Thomsett és a szakállas férje, aki láthatóan nagyon rühellte a dolgot.
Más nem táncolt. A DJ megkérdezte, kérünk-e újabb lassú számot, de kórusban
tiltakoztunk, ezért utána pörgős zenéket játszott.
– Eszerint nem smároltál.
Ahogy ezt kérdezte, Tilly elkapta Jack tekintetét.
– Uff, dehogy!
– Sebaj, legközelebb nagyobb szerencsével jársz – vigyorodott el hamiskásan
Jack.
– Ugyan már, ki akarna smárolni bárkivel a gimiből? Mind totál nyomik!
– Még Eddie is? – szaladt ki Tilly száján.
– Jaj, ne kezdd újra! Ki nem állhatom azt a srácot! – nyilatkozta Lou. – Sunyi,
rosszindulatú alak! Ha Eddie Marshall-Hicksszel szenvednék hajótörést, hát kenunak
használnám.
Húsz perc múlva értek haza.
– Kösz, Jack! – Lou megölelte, és cuppanós puszit nyomott az arcára. – Ha te nem
jössz a megmentésemre, lemaradtam volna az egész buliról.
Nézték, hogyan szalad be a házba a lány, hogy üdvözölje Bettyt, aki az ablakból
ugatta eszeveszetten.
Tilly is kiszállt.
– Hát akkor kösz a segítséget.
– Nem tesz semmit, örömmel tettem – felelte Jack halvány félmosollyal.
Feszült pillanat volt. Lou már bement, és a kivilágított ablakon át látták, amint
felemeli Bettyt, és a kutya mancsával integet nekik.
– Ha akarod, bejöhetsz egy kávéra – hebegte Tilly zavartan.
– Bocs, de sietek. Van még egy kis munkám odahaza.
 Tilly bólintott. Na, igen, a munka. Vajon a képzelete játszott vele, mikor a száján
érezte Jack száját? Hacsak, nagy ég, nem csalódott az ő csókjában?
– Rendben. Még egyszer köszönöm, hogy elvittél minket.
Lou és Betty még mindig integettek nekik. Jack visszaintett, aztán szembefordult
Tillyvel.
Egy pillanatra kínos csönd telepedett közéjük. Aztán Jack megszólalt.
– Kérdezted, előfordult-e már velem, hogy nehezen mondtam meg egy lánynak,
mennyire tetszik.
Tilly gyomra hármas szaltót vetett, és úgy maradt.
– Igen, és a tanárnődről is meséltél.
– Hát… veled is így vagyok most – mosolyodott el Jack alig láthatóan.
Tilly gyomra semmi jelét nem adta, hogy vissza óhajtana térni megszokott
helyére.
– Ó!
Csak ennyi telt tőle, mert a szája csontszáraz lett.
– Úgy hangzik, mintha be akarnálak fűzni a szövegemmel, ugye? – nézett rá Jack
bánatosan. – Nem bízol bennem, mert átkozottul rossz a hírem, és azt gondolod, hogy
vagy százszor megpróbálkozhattam már hasonló dumával.
Tillynek a szíve is majd kiugrott a helyéről, nem csupán a gyomra. De azért
visszavágott:
– Mindössze százszor?
Jack vállat vont, és beindította az autót.
– Látod? Hanem mi van akkor, ha még senkinek nem mondtam ilyet? Ha
komolyan gondoltam?
Tényleg azt várta, hogy higgyen neki? Tilly ujjai belefehéredtek, olyan erővel
markolta a kocsi oldalát.
– Szóval? – kérdezte Jack.
– Nos… elég meggyőző tudsz lenni.
– Helyes – villant fel a férfi mosolya. – Meglátjuk, hozni tudom-e a formámat.
Huszonkilencedik fejezet

Erin tavaly karácsonyi látogatása óta nem látta Kaye-t. Megörült hát a
viszontlátásnak, amikor Tilly elhozta a butikba. Rendre elmesélte Kaye-nek Rémséges
Stella legújabb húzásait, mialatt Tilly a próbafülkében egy csipkés hátú nyári ruhával
hadakozott. Irtó csini volt, csak sajnos két számmal kisebb a méreténél.
– Stella. Nem is láttam, mióta hazajöttem – vágott egy grimaszt Kaye. – Tudod,
mindig is herótot kaptam tőle. Egyszer, amikor a boltjában jártam, a kezembe nyomta a
szemöldök-tetováló kozmetikusa telefonszámát. Mondanom sem kell, ezek után úgy
éreztem, hogy nincs szebb szemöldök az enyémnél!
– Most is ugyanilyen. Azzal a különbséggel, hogy engem nagyobb
valószínűséggel ajánlana be a helyi hóhérhoz. Fergus viszont irtó rendes – sóhajtotta
Erin. – Olyan boldogok vagyunk! Csak nehéz jól éreznünk magunkat úgy, hogy folyton
Stella következő dobásától rettegünk.
– Nem férek bele ebbe a ruhába! – lihegte Tilly a fülkében. –Túl kicsi! Nem
emberi méret, Barbie-babáknak való.
– Mi meg attól rettegünk, hogy egy napon elrabolja és megerőszakolja Maxet –
mondta Kaye kaján mosollyal.
– Jesszusom, még ez is! – Erről csak azután értesült, hogy összerúgta a port
Stellával a drogériában. – Igazán sajnálom, hogy szegény Maxet is belerángatta ebbe az
egészbe!
– Ne aggódj Max miatt, tud ő vigyázni magára! Á, de szép! – örült meg Kaye egy
bársonysálnak. A nyaka köré vetette. – És Stella miatt se legyen lelkifurdalásod! Éveken
keresztül kutyába se vette Fergust. – Megnézte magát a tükörben. – Tetszik ez a kendő!
– Illik hozzád ez a szín!
Erin nem akarta mindenáron rátukmálni a sálat; komolyan gondolta.
– Jut eszembe, Stella egyszer a bőrszínemet is leszólta. „Te szegény, olyan
sápatag vagy” – mondta nekem. – Rendben, ezt pedig megveszem! Tudod, az a csodás a
másodkézből vásárolt holmikban, hogy nem kell rosszul érezned magad az áruk miatt.
– Ráadásul ez az újrahasznosításnak is az egyik formája – szállt feléjük Tilly
hangja a fülkéből.
– Sikerült belebújnod abba a ruciba? – kérdezte Erin.
– Nem.
– Tessék, van itt valami, ami talán tetszene. Ma reggel kaptam. – Erin hátraosont,
és egy spagettipántos orgonalila selyemruhával tért vissza. Beadta Tillynek az öltözőfülke
ajtaján keresztül. – Próbáld fel!
Tilly két perc múlva előkerült a fülkéből. A ruha olyan volt, mintha ráöntötték
volna. Erin összecsapta a kezét csodálkozásában.
– Hogy szeretem a munkámat! Mesésen nézel ki!
Tilly elpirult örömében.
– Tegnap egészen pánikba estem, amikor a legújabb ügyfél, egy sztárfocista
jövendőbelije nekem szegezte a kérdést, hogy mit szándékozom felvenni a partijukra.
Aztán véletlenül hallottam, amikor egy újgazdag barátnéjával diskurált telefonon. Azt
mondta, belehalna, ha valamelyik meghívott a főutcáról szalasztott holmikban jelenne
meg.
– A szemtelenje! Én már csak azért is ezt tenném – méltatlankodott Kaye.
– Ez nem rólam szól. Max megbízói. Nem akarok ártani az üzletének.
– Nekem tömérdek csodás rucim van, csakhogy mind Amerikában – sajnálkozott
Kaye. – Akár el is adhatom őket, mert ahogy elnézem, vagy fél évszázadig senki nem hív
partira.
– Ugyanabban a csónakban evezünk – vigasztalta Erin. – Mindkettőnket
olyasmivel vádolnak, amit nem követtünk el.
– De neked legalább ott van Fergus! – kiáltotta Kaye. – Nézz meg engem! A
karrierem romokban hever, kölcsönházban lakom, és az egyetlen hímnemű, aki az utóbbi
időben egyáltalán rám nézett, egy tikkelő vén pasi volt a szupermarketben. Ő gyűjti be a
parkolóból az áruházi targoncákat.
– Nem csak ő van – tiltakozott Tilly. – Ott van az is, akitől a csokoládét kaptad!
– Amit nem ehettem meg. Amúgy pedig tízezer kilométerre lakik tőlem. Ráadásul
soha nem is találkoztunk – sorolta az érveit Kaye. – Úgyhogy ő nem számít.
– Akkor a végén még bűntudatom lesz, hogy a boldogságommal traktállak –
jegyezte meg Erin, azzal a pult alá nyúlt, és előhúzott onnan egy utazási prospektust.
Összetekerte, és fejbe kólintotta vele Tillyt, hogy hagyja már abba önmaga csodálatát az
egész alakos tükörben. – Hé, figyelsz te rám egyáltalán? Vakációzni fogok, nem hallod!
Erre már felfigyelt Tilly is.
– Hogy mi? De hát évek óta nem mentél sehová!
– Tudom! – kacagott fel Erin. – Fergus elvisz.
– Mindig azt mondtad, nem engedheted meg magadnak, hogy becsukd a boltot.
– Valóban mondtam ilyet, ezúttal azonban bezárok. Szükségünk van arra, hogy
kifújjuk magunkat. Képzeljétek, egy teljes hét Rémséges Stella műsorai nélkül!
Találjátok ki, hová megyünk!
– Egy sáros walesi lakókocsitáborba?
– Közel jársz hozzá. Velencébe!
– Tyűha, ezt nevezem!
– Velence maga a romantika! – állapította meg Kaye is.
– Tudom – örvendezett Erin. – És olyan hely, ahová már régóta vágyom! Annyira
izgatott vagyok! Nézzétek, itt szállunk meg! Ez egy 14. századi palota, ami a Canal
Grandéra néz. – Lelkesen mutogatni kezdte a prospektust. –Az ablakból a Rialto hídra
látni, és még tetőkertje is van!
– Ez fantasztikus! – szorította meg a karját Tilly. – Meg is érdemled!
– Mikor Fergus előállt ezzel, elsírtam magam – mesélte Erin. – Egy hétre
megyünk a hónap végén. Alig várom!
– És addig bezárod a butikot? – kérdezte Kaye, miközben Tilly újra eltűnt a
próbafülkében, hogy visszavegye a saját ruháját.
Erin bólintott. Megkérdezte Barbarát, aki régebben ki-kisegítette, nem
helyettesítené-e, de ő mostanában nem ért rá.
– Nem gond. Egyetlen hét az egész.
– Mert én szívesen beugranék helyetted – ajánlkozott Kaye. – Már ha akarod –
visszakozott, Erin döbbent arckifejezését látva.
– Komolyan mondod?
– Miért viccelnék vele?
 – Bocs, de olyan váratlanul ért – ingatta a fejét Erin. – Végül is hollywoodi
színésznő vagy. Ez olyan nekem, mintha a postára besétálva Brad Pitt árulná a
bélyegeket.
– Azzal a különbséggel, hogy Bradnek nem tört derékba a pályája, nekem viszont
igen – mutatott rá Kaye. – A belátható jövőben senki nem hajlandó alkalmazni. Az igazat
megvallva begolyózom ebben a nagy tétlenségben. Szívesen vezetném az üzleted egy
hétig, ha megbízol bennem.
– Istenem, tényleg megtennéd?
– Természetesen. Szeretem a ruhákat. És olyan kellemes itt, békés, barátságos.
– Amíg Stella be nem ront, és el nem áraszt a szitkozódásával. Jó, neked nem kell
ettől tartanod – sietett hozzátenni Erin. – Egyedül rám pályázik.
– Emiatt ne fájjon a fejed! Hú, már ennyi az idő? A fodrásznál kéne lennem! –
Miközben kifizette a sálat, még fanyarul hozzátette: – Látod, mivé lett az életem? Azzal
töltöm üres napjaimat, hogy befestetem a lenőtt hajamat meg a szempilláimat. Hát nem
szomorú?
Megszólalt Tilly mobilja. Előkotorta a retiküljéből, és felvette.
– Halló, Mrs. Heron vagyok a Harleston Középiskolából.
– Á, jó napot! – A magas, ijesztő külsejű Mrs. Heron volt az iskolaigazgató. Tilly
öntudatlanul is kihúzta magát, mintha csak vigyázzállásra szólítanák fel. – Minden
rendben?
– Louisa nincs jól. Attól tartok… volt itt egy kis baleset – az igazgatónő
igyekezett minél kisebb ijedelmet kelteni. – Próbáltam felhívni Louisa édesanyját, de
nem veszi fel a telefonját.
– De hát itt áll mellettem! – Tilly a készüléket eltakarva megkérdezte: – Hol a
mobilod?
– Otthon, a töltőn. Ki hívott?
– Mrs. Heron.
Tilly ügyetlenül Kaye kezébe nyomta a mobilt.
– Halló, itt Louisa édesanyja. Mi történt?
Tilly és Erin az arcát leste, miközben feszülten hallgatta az igazgatónő
beszámolóját.
– Nyomban indulunk – közölte végül, és bontotta a vonalat.
– Miféle balesetről beszélt? – szorult el Tilly szíve az aggodalomtól.
– Azt mondta, a részletekről inkább a helyszínen beszéljünk. De Eddie Marshall-
Hickshez is köze van.
– Hogy mi? – Egek, Lou mindössze tizenhárom éves! Csak nem jöttek össze ezek
ketten? – Ööö… csókolózhattak az iskolában?
Felhívná őket ezért az igazgatónő?
– Nem tudom. Nem hinném. A diri valami nézeteltérést emlegetett – magyarázta
Kaye zavarodottan.
Nézeteltérést? Ezt a kifejezést nem szokás a csókra használni.
– Csörgessük fel Maxet! – azzal Tilly a mobiljáért nyúlt, de Kaye elkapta előle.
– Ne hívd fel! Mrs. Heron sem javasolta. Lou nem szeretné, ha az apja megtudná.
Harmincadik fejezet

– Ennyit arról, hogy nem tudom mivel kitölteni az üres napjaimat. – Miután
lemondta a fodrászt, Kaye képzelete beindult. – Ha ez a srác bármit művelt a lányommal,
hát sittre vágatom! Tulajdon kezemmel metszem el a torkát!
Rekordidő alatt értek az iskoláig. A kocsi nagyot zökkenve állt meg a bejárat előtt.
Tilly kiugrott, és felrohant Kaye után a lépcsőn.
Az iskolatitkár a recepciónál várta őket. Beterelte őket az igazgatóságra, ott pedig
egy magas mennyezetű, faburkolatos helyiségbe.
– Istenem… kicsim… mi tett veled ez az anyaszomorító?
Lou ott állt. Az arca sápadt volt és megviselt. Az inge elszakadt és sárpettyes volt,
fekete harisnyanadrágján lyukak éktelenkedtek. Kaye zokogva repült hozzá a szoba
végéből, és a karjába kapta.
– Jaj, angyalkám, ne félj, kihívjuk a rendőrséget! Ez a fiú megkapja a magáét, azt
is megbánja, hogy megszületett…
– Mrs. Dineen… izé… Miss McKenna, ha nem haragszik, most én beszélek. – Az
igazgatónő félelmetesnek látszott az íróasztala mögött. Biccentve jelezte, hogy Kaye
foglaljon helyet a lánya mellett. – Nyugodjon meg, és kérem, hallgasson végig!
– Még hogy nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Hogy mondhat ilyet? – ordította
Kaye. – A lányomat megtámadták! Ebben a minutumban kéretem ide a rendőröket!
– Anyu, nem támadtak meg – jelentette ki Lou.
– De hát… de hát… – Kaye tekintete hol rá, hol Heron igazgatónőre, hol Tillyre
röppent. – Maga mondta, hogy volt itt valami nézeteltérés.
– Volt is – felelte Mrs. Heron zordul. – Sajnos azonban a lánya kezdeményezte.
Megtámadott egy másik tanulót. Mivel ez kimeríti a súlyos testi sértés fogalmát, attól
tartok, nem maradnak el a következményei…
– Álljon meg a menet! Azt állítja, hogy a lányom támadott meg valakit? Igaz ez,
Lou? – ingatta a fejét hitetlenkedve Kaye. – Verekedtél egy másik kislánnyal? Vagy
Eddie Marshall-Hicksszel?
– Eddie Marshall-Hicks az a diák, akit megtámadott – világosította fel az
igazgatónő.
– Hogy mi?
– Kapott egyet a szemére! – Lou a megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatta. –
És kis híján az orrát is eltörtem!
Az áldóját! Tilly ott, ahol ült, dicsekvést vélt kihallani Lou hangjából.
Kaye a szája elé kapta a kezét.
– De hát miért? Mi okod volt rá?
– Megérdemelte!
– Azt hittem… tetszik neked.
– Anyu, hiszen mondtam, hogy ki nem állhatom! Egy faszkalap!
– Louisa! – mennydörögte Heron igazgatónő. – Már így is elég nagy bajban vagy!
Nem tűröm az iskolámban a mocskos beszédet!
– Na és. Bizonyára úgyis kicsapnak – vont vállat Lou, és összefonta a karját a
mellkasán. – Valójában miért nem takaríthatok ki most mindent a szekrényemből, hogy
végleg lelépjek?
– Elég legyen ebből! – vesztette el a fejét Kaye. – Még csak ki se ejts ilyet a
szádon! Viszont hallani akarom, miért tetted!
– Jó. Tényleg érdekel? Azért, mert tele volt a hócipőm ennek az agyhalott
idiótának a szánalmas megjegyzéseivel, amikkel tönkretette a napjaimat. Ma
elhatároztam, hogy nem tűrök tovább! Eléálltam, hogy hagyja abba, ő azonban kinevetett.
És nem csak nevetett – emelte meg a hangját Lou. – Így hát jobb híján én hallgattattam
el. És ne kívánjátok tőlem, hogy megbánjam, mert nem fogom! Teljes szívemből
gyűlölöm Eddie Marshall-Hickset, és ma sikerült móresre tanítanom! Megérdemli, amit
kapott!
– Jaj, drágám, mit mondott neked? A hajad miatt csúfolt? Vagy talán a szeplőid
miatt? – találgatott Kaye rémülten.
Lou az ajkába harapott, és hallgatott.
– Louisa! – vetette be Mrs. Heron minden igazgatói tekintélyét. – Muszáj
tudnunk!
– Nem a hajam miatt cikizett. Nem is a szeplőim miatt. Hiszitek vagy sem, nem is
a lapos cicim, a göcsörtös térdem vagy a rettenetes pipaszár lábam volt a céltáblája. Ha
tudni akarjátok – közölte fahangon –, aput fikázta, mert meleg.
Kaye találkozni akart Eddie Marshall-Hicksszel, akit egy külön helyiségben
őriztek. Tilly hátramaradt Louval, az igazgatónő pedig átkísérte Kaye-t a fiúhoz.
Eddie az ablak mellett állt, és kibámult a szabadba. Mr. Lewis, a tornatanár egy
íróasztalon gubbasztott. Kaye-nek azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem
a döbbenetes izmait csodálja.
– Jó napot, én Lou édesanyja vagyok. – Kaye szorosan megmarkolta a retiküljét.
Kezet rázni most valahogy nem tűnt helyénvalónak. – Azért jöttem, hogy lássam, hogy
van.
Eddie szembefordult vele.
– Mégis mire számít, hogy vagyok?
A fiú a bal szemét nem tudta kinyitni, az orra feldagadt, fehér ingén vérfoltok
éktelenkedtek. Úgy festett, mint akit egy egész galeri hagyott helyben.
Kaye keblét titkos büszkeség feszítette, hogy az ő nyurga, tizenhárom éves lánya
így elintézett valakit.
– Őszintén sajnálom – mondta, aztán nyugalmat erőltetett magára. – De amint
hallom, maga provokálta Lout.
– Teljesen kiakadt az a csaj! – panaszolta a fiú. – Üvöltözni és visítozni kezdett.
Aztán rám vetette magát, és ütött-vágott. Mintha csak egy vérengző fenevad támadt volna
rám! – kiáltotta magából kikelve. – Nézze, mit művelt az arcommal!
Hurrá!
– A főnővér alaposan megvizsgálta – szólalt most meg a tanár. – Az orra nem tört
el, és a szeme sem károsodott maradandóan.
– Hála istennek! Ugyanakkor bizonyára tudja, miért jött ki a sodrából Lou –
fejtegette Kaye. – Amint hallom, hónapok óta mocskolta az édesapját.
Eddie elvörösödött, és zsebre vágta a kezét.
– Csak vicc volt.
– Magának igen, őt azonban mélyen sérthette.
– Ó, igen? És ezért kellett nekem esnie? – mutatott a fiú az arcára.
 A zsebében csöngeni kezdett a mobilja. Megnézte a kijelzőt, és felvette.
– Apu? Ó, igen, tudom, hogy elfoglalt vagy… Ne haragudj! Az iskola hagyta
meg, hogy hívjalak fel. El kell mondanom, hogy verekedtem ma. – Elhallgatott, az apjára
figyelt, aztán folytatta: – Nem, semmi komoly. Jól vagyok. És nem én kezdtem, érted?
Mrs. Heron kérdezteti, nem akarsz-e kijönni és megbeszélni. – Újra az apját hallgatta. –
Nem, persze, menj csak el arra az értekezletre. Este találkozunk. Viszlát. – Letette a
mobilt, és azt motyogta: – Dolga van. Különben pedig nem vágja ki a hepajt.
A tornatanár, Tom Lewis láthatóan megkönnyebbült. A jelek szerint tartott attól,
hogy Eddie apja felbőszülten, netalán ügyvédi kísérettel ront az iskolába. A fiú a maga
részéről egyrészt szégyellte, hogy egy lány látta el a baját, másrészt azonban szerette
volna, ha Lou megbűnhődik érte. Különben pedig valószínűleg még nem volt vége a
dolognak. Ha este hazaér az elfoglalt apja, és meglátja, mit tettek a fia csinos arcával,
még meggondolhatja magát.
– Lou nem akarta elmondani neked – mesélte Kaye Maxnek, amikor az exférje
hazaért este –, én azonban ragaszkodtam hozzá. Jaj, Max, borzasztó állapotban van
szegényke!
Max egy pillanatra behunyta a szemét. Nehéz napja volt, ki kellett bírnia a
sztárfocista, Jamie Michaels és menyasszonya, Tandy fontoskodását, akiknek most jutott
eszükbe, hogy a földszinti öltözőszoba árnyalata nem megfelelő. Most pedig itt volt ez is.
Elképzelte, mit állhatott ki miatta Lou az iskolában, és összeszorult a szíve. A francba!
Hogy is gondolhatta, hogy a lánya nem issza meg a levét az ő önzésének? Elszorult a
torka az izgalomtól. Felment az emeletre, Tilly és Kaye a földszinten maradt.
– Jaj, apu, annyira sajnálom! – Lou amint meglátta, könnyekben tört ki. – Kértem
őket, hogy ne mondják el neked!
Max mellette termett, és átölelte. Az a jó az ölelésben, hogy ilyenkor a másik nem
látja, ha könnybe lábad a szemed. Szorosan átkarolva tartotta a lányát, és azt mondta:
– Még te kérsz bocsánatot? Az egész az én hibám!
– Jaj, nem a tiéd, az övé! A fiúk olyan éretlenek! És tudatlanok! Gyűlölöm Eddie
Marshall-Hickset! Gyűlölöm őt, gyűlölöm! – Lou megtörölte az arcát az inge ujjával. –
Értem én, hogy rossz, amit tettem, hanem tudod, mit? Azt kívánom, bárcsak a fogát is
kitörtem volna!
Max gombócot érzett a torkában. Megsimogatta a kislány csontos vállát.
– Szólnod kellett volna erről! – dorgálta.
– Neked semmiképpen nem mondhattam el, anyu pedig Los Angelesben volt,
amikor az egész kezdődött – vont vállat Lou. – És tudod, hogy van ez. Egy idő után az
ember megszokja, hogy hallgat az egészről. A fiúk iszonyatosak, mindenkit kinevetnek!
Az a legröhejesebb az egészben, hogy anyu és Tilly egyaránt azt hitték, rá vagyok
kattanva Eddie-re, mert gyakran láttak minket együtt. – Megvetően elhúzta a száját, de
mintha mulatott is volna a dolgon. –Sajnos azonban ezek olyan alkalmak voltak, mikor
Eddie gúnyolt, és gyalázatos, sértő dolgokat vágott a fejemhez. Egyszer megláttak,
amikor utána futottam, és elvettem tőle egy darab papírt. Azt hitték, szerelmeslevél. Hát
nem volt az!
– Hanem?
– Egy borzasztó cetli, amit a hátamra ragasztott. Ne kérdezd, mi állt rajta.
– Jaj, drágám! – sóhajtott fel Max. – Mibe kevertelek bele!
– Apu, ez nem a te hibád! Te az vagy, aki.
 Ennyit arról, hogy önmaga nyílt felvállalása mindent megold. Max most azt
kívánta, bár tovább hazudott volna a világnak. A tény, hogy Roxboroughban mindenki
elfogadta őt – legalábbis a szemébe ezt mondták –, hamis biztonságérzetbe ringatta.
Óriási tévedés volt az is, hogy hitt Lounak, mikor a lánya megnyugtatta, hogy az ő
ismeretségi körével sincs gond.
– Én nem szégyellek, büszke vagyok rád! – kiáltotta a kislány, mintha kitalálta
volna a gondolatait.
A fenébe is! Lou már nem sírt, megvolt azonban a veszélye, hogy ő omlik össze.
Nem érdemlem meg ezt a lányt! – gondolta.
– És csak ez a srác csúfolt? Vagy más is? – mordult fel.
Lou habozott egy pillanatig.
– Mások is. De Eddie a legrosszabb.
– És a lányok?
– Néha nevetnek Eddie hülyeségein, ők azonban alapjában véve rendesek – vont
vállat Lou.
– Nem akarsz átmenni másik iskolába?
– Nem – rázta meg a fejét Lou, és átölelte az apját. – Ki garantálja, hogy máshol
jobb lesz? Mindenütt vannak kretének, akik túl ostobák ahhoz, hogy számítson a
véleményük.
– Ha bármikor mégis el akarnál menni, nem lesz akadálya. Ezt komolyan
mondom!
– Az is lehet, hogy muszáj lesz elmennem – vágott egy grimaszt Lou. – Egyelőre
még nem tudom, mit döntenek rólam, de legkésőbb a jövő héten bizonyára a nyakamba
zúdítják.
– Majd elintézem, hogy ne kerüljön rá sor! Azok után, aminek ez a kis csirkefogó
kitett, lehetetlen, hogy kicsapjanak! Holnap bemegyek Heron igazgatónőhöz! – nézett
elszántan a lányára Max. – Így vagy úgy, de pontot teszünk ennek az ügynek a végére.
Harmincegyedik fejezet

Ha az ember lánya bele van pistulva valakibe, jobban ad magára, hogy mindig
csinosan nézzen ki, ha váratlanul összefut vele.
És ez nem csupán a sminkre vonatkozik. Az öltözködésre is, beleértve az
alsóneműt is. Tilly tudta, hogy az egésznek semmi értelme, mégis azon kapta magát,
hogy kidobta a régi melltartóit és bugyijait, és újakat vett, méghozzá a legjobb minőséget.
Sosem lehet tudni, mikor kell így megmutatnia magát. Csinosabban öltözködött, többet
törődött a frizurájával, sőt a lábát sem kéthetente szőrtelenítette, mint korábban, hanem
hetente kétszer.
Először úgy tett, mintha nem így lenne. Aztán amikor mások is észrevették, és
szóvá tették, kénytelen volt beismerni. De azzal indokolta, hogy önmagáért teszi.
Amikor Max is húzni kezdte ezzel, azzal mentegette magát, hogy a focistafeleség,
Tandy meg a puccos barátnői előtt nem akar lebőgni.
Ő maga azonban nagyon jól tudta, hogy mindez Jack kedvéért van.
Ami még dühítőbbé tette a tényt, hogy két hete nem látta. Hiába öltözött ki
naponta, ő csak nem mutatkozott.
Kész pénzkidobás volt az a sok új bugyi meg szemfesték.
Azt sem tudta, hová lett a férfi. Max teljes gőzzel dolgozott a focistalak
berendezésén. Jack talán elutazott valahová, de az sem kizárt, hogy találkozott egy
lánnyal, akivel sülve-főve együtt van. Minél tovább fontolgatta Tilly ezt a lehetőséget,
annál jobban aggasztotta. De az is lehet, hogy Jack csupán jól menő üzlete ügyleteivel
van elfoglalva… Igen, ez sokkal elviselhetőbb gondolat. Egek, a végén még olyan leszek,
mint Stella! – gondolta.
Így kezdődik a beteges féltékenység: csápjai először csak körülfonják az embert,
aztán már a nyakát fojtogatják.
– Juj!
Lou ugrott félre az útjából, mert szórakozottságában lelocsolta a slaggal.
– Bocs, ne haragudj!
Hőség volt, a legmelegebb nap az évben, Tilly ezért nem szabadkozott túl sokáig.
Mi több, játékosan újra Lou felé fordította a locsolócsövet. A kislány félreugrott, majd
visongva a garázs mögé szaladt.
Tilly jókedvre derülve tovább mosta az autót. Tudta, hogy Lou bármelyik
pillanatban előbújhat, hogy visszaadja a kölcsönt. Egy idő után lopakodó lépteket hallott
a háta mögött, mire szorosabban markolta meg a slagot. Rendben, Lou most olyat kap,
hogy megemlegeti, tetőtől talpig eláztatja…
– Jujujuj! – sikított fel, mert jéghideg víz zúdult rá, és kis híján ledöntötte a
lábáról. Hátrapislogva látta – túl későn –, hogy Lou mindössze a vödör felét öntötte rá.
De már érkezett is a nyakába a következő adag. A pólója, a farmerje és a haja csurom víz
lett.
– Ezt akartad! Na, akkor most vigyázz! – Tilly kipislogta a vizet a szeméből,
megrázta magát, mint egy kutya, aztán kieresztette a csapot. Fegyverét Clint Eastwood
módjára fogta áldozatára. – Megbánod még, hogy ujjat húztál velem!
– Segítség! Bántanak engem, ártatlan gyermeket! – visított fel kacagva Lou,
amikor a jeges vízsugár a lábára zúdult. – Valaki hívja a gyermekmentő vonalat!
– Látod, látod, úgyis én győzök – vette kezelésbe Tilly a másik lábát.
– Azt te csak hiszed! Nézd, jön valaki – mutogatott Lou Tilly háta mögé, hogy
rászedje Tillyt, és megforduljon. – A gyerekvédelmisek azok, jöttek, hogy
letartóztassanak.
– Na, ja! – Mégis minek hiszi, Lou? Ötévesnek? – Majd bolond leszek hátranézni,
hogy közben megkaparinthasd a slagot!
Lou szökdécselve, kezét lengetve kiáltozott képzeletbeli szabadítója felé:
– Segítség, segítség!
Tilly épp a vizet rázta ki a füléből, ezért csak későn vette észre, hogy Lou nem is
lódított akkorát. Továbbra is térdét behajlítva, kemény kézzel szorongatva a slagot,
nehogy Lou elvegye tőle, és lassan elfordította a fejét.
Jaj!
Természetesen nem a gyerekvédelmisek jöttek.
– Jack, segíts, Tilly olyan szíííívtelen…
Tilly még egy adag vizet eresztett Loura, mielőtt elzárta a csapot. Jack szállt ki a
kocsijából. Feltett karral, megadását jelezve közeledett feléjük.
Ennyit a tizenhárom napi szemfestékről, rúzsról, kínos gonddal összeválogatott
szerelésről és finom bugyikról. Jacknek épp most kellett megjelennie!
Vele ellentétben Jack – ez nem kérdés – szédítően jól nézett ki, napbarnított volt
és fitt.
– Jól van, leálltam, vége.
Külföldön lehetett? Minden bizonnyal, ha ilyen fantasztikusan lesült. Vitt valakit
magával? Biztosan szuperül érezték magukat.
Jaj, már megint Stella hibájába esem! Abba kell hagynom, de sürgősen, és össze
kell szednem magam! – gondolta.
– Ezt örömmel hallom. Legközelebb az én kocsimat is lemoshatod – mutatott Jack
a Jaguárra. – Max még nincs itthon?
– Átment az új ügyfelekhez. Delfines szökőkutat építenek.
– Rendben. Egyébként lerobbant a láncfűrészem. Azért jöttem, hogy
kölcsönkérjem Maxét. Nem tudjátok, hol tartja? A garázsban?
– Uff, csurom víz a nadrágom. – Lou fintorogva borította ki a vizet a
tornacipőjéből. – Megyek, átöltözöm.
Miután elslattyogott, Tilly mutatta az utat a garázs felé.
– Mire való a láncfűrész? Azzal darabolod fel a problémás bérlőket?
– Nem mondom, hogy néha nem esem kísértésbe – válaszolta Jack. – Ez a
hátulütője annak, ha ingatlant adsz ki. Elvárják, hogy mindent megcsinálj helyettük. Ki
kell vágnom meg legallyaznom néhány fát.
Tilly nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, holott tudta, hogy nem lenne
szabad.
– Nyaralni voltál?
– Nem. Miért, csak nem hiányoztam?
– Csak mert jól lesültél.
– Az utóbbi néhány napban a szabadban dolgoztam. Rendbe tettem azok kertjét,
akik maguk egy szalmaszálat se tennének keresztbe. Eszerint hiányoltál? Ez biztató.
Muszáj volt így beszélnie?
 Miután felnyitotta a garázsajtót, Tilly szemügyre vette a fal mentén sorakozó
dobozokat.
– Na, hol is lehet az a láncfűrész?
– Valójában reménykedtem is ebben – jegyezte meg Jack.
– Miben?
– Tulajdonképpen szándékosan maradtam távol, pont ezért.
Nem állhat itt tovább, mint aki kettőig sem tud számolni!
– Miért? – kérdezte százas pulzussal.
– Hogy lássam, mennyire vagyok fontos neked.
– És? – hebegte Tilly kiszáradt szájjal.
Újra ugyanaz a pillantás, mint az előbb.
Jaj, ha most találná megcsókolni, és Lou épp visszasprintelne…
– Én legalábbis tudom, hogyan érzek. Lehet persze, hogy te másként – mondta
Jack.
Mivel azonban nem volt hülye, ezt nem gondolhatta komolyan. Szinte szikrázott
közöttük a levegő. Ilyen vonzást csak egy zsák krumpli nem vesz észre.
Vagy egy tizenhárom éves tini, akinek különleges erőssége, hogy gyorsan tud
átöltözni.
– Nem találtátok még meg? Mit bénáztok itt? – Lou, aki időközben száraz inget és
rojtos farmersortot húzott, hitetlenkedve csóválta a fejét, és a láncfűrészt rejtő dobozra
mutatott. – Itt van a fűnyíró mellett – tette hozzá ciccegve. – Vakok vagytok, hogy nem
látjátok?
Jack és Tilly szeme a másodperc törtrészére összevillant, aztán Jack a dobozhoz
lépett, kiemelte belőle a fűrészt, és felmutatta.
– Akarod, hogy levágjam vele a hajadat?
– Az kéne még csak! A hétvégén Sarah néni lagzijára vagyunk hivatalosak. – A
kislány elugrott Jack útjából, mikor az feléje közelített. – Nem akarok úgy kinézni, mint
egy madárijesztő!
– Sarah lagzijára? Skóciába?
Tilly bólintott.
Sarah Max unokatestvére volt, és szombaton készült oltár elé állni Glasgow-ban.
Úgy volt, hogy Max, Kaye és Lou pénteken délután repülnek oda, hogy részt vegyenek a
hétvégi dínomdánomban. Lou a nagy alkalom tiszteletére még ruhát is hajlandó volt
felvenni.
Vajon Jack is azt gondolta, amit Tilly reményei szerint gondolnia kellett volna?
Szerencsére igen. Miután elrakta a csomagtartóba a láncfűrészt, megvárta, amíg
Lou hallótávolságon kívül kerül, és odahívta magához Tillyt.
Ő gyermeki ártatlansággal az arcán ment oda, vagy legalábbis erre tett kísérletet.
Ellenállhatatlannak és világszépnek érezte magát, akár egy istennő.
– Eszerint egyedül maradsz?
Tilly istennőhöz méltón némán bólintott.
– Nos, ha nincs más programod, mi lenne, ha érted jönnék pénteken nyolc körül?
Nagyon helyes! Kezdtek beindulni a dolgok. Ha Lou nem szorgoskodik mögöttük
– ő fejezte be a kocsimosást –, Jack talán meg is csókolja.
Tilly annyira szerette volna! De már nem kell soká várni rá. Mindössze két napot.
Icipici istennőmosolyt villantott rá.
 – Rendben.
– Akkor ezt megbeszéltük – mosolygott vissza Jack.
Búcsúzóul még odaintett Lounak, aztán elhajtott. A kislány visszaintett, majd
Tilly felé fordult.
– Nehogy még egyszer eláztass! – emelte fel a kezét Tilly védekezőn.
– Nem teszem. Mellesleg elnézést az arcod miatt.
– Miért? Mi a baj az arcommal?
– Hát… egy kicsit… tudod, milyen lett – vont vállat Lou bocsánatkérőn.
Atyavilág! Miután Tilly megnézte magát a visszapillantó tükörben, már egyáltalán
nem érezte magát istennőnek.
– Nem én akartam – mentegetőzött Lou. – Csak éppen kéznél volt az a vödör a
kerti csap alatt. Azt meg nem vettem észre, hogy sár és motorolaj van az alján.
Harminckettedik fejezet

Ha Jacket nem érdekelte, hogy úgy néz ki, mint egy mélytengeri szörny, akkor
mindegy, hogy az ezüstszürke topot veszi-e fel vagy a tengerészkéket – állapította meg
Tilly.
Neki viszont nem volt mindegy. A legkevésbé sem! A lehető legjobban szeretett
volna kinézni. Többheti bénázás és bizonytalanság után végre nem volt kérdés, hogy
szüksége lehet a legszebb fehérneműjére is.
Ha csak rágondolt, a hideg futkározott a hátán. De hát az ember nem tagadhatja le
a végtelenségig a valódi érzelmeit. Nyilván Jack is ezt gondolta. Ráadásul Jack volt a
kezdeményező. Ma estétől minden másként lesz. Új szintre jut a kapcsolatuk. Nem lesz
ez egy újabb semmi kis flört, itt valódi érzések forognak kockán! Jack, ha nagy sokára is,
de rájött, hogy az idő mindent begyógyít, és ha találkozol azzal, aki az igazi után jöhet,
továbbléphetsz.
Tilly igyekezett nem túl sokat rágódni a dolgon, a várakozástól úgyis tiszta ideg
volt. Márpedig a stressz árt a szemfestésnek. Elterelte hát a gondolatait és mélyeket
lélegzett, miközben törülközővel megszárogatta a haját.
– Na, melyik legyen? – faggatta Bettyt. – A szürke vagy a kék felsőm?
Betty az ágyon hevert, orrát két elülső mancsán nyugtatta, unottan ráncba gyűrte a
homlokát.
– Jól van, nem a te bajod. Akkor a szürkét veszem fel. – Sietve magához fogta a
topot. – Nem, inkább a kéket. – Tekintete ekkor megállapodott a nyitott szekrényajtón. –
Vagy a fehér blúzomat.
Micsoda idegbaj! Vajon Jack is ugyanilyen körülményesen készülődik a ma esti
randira, vagy csak beugrik a zuhany alá, aztán felveszi az első tiszta pólót és farmert, ami
a keze ügyébe kerül?
A csajok mások. Nekik több döntést kell hozniuk: például hogy karika fülbevalót
vagy inkább csak egy pöttyöt tegyenek a fülükbe, hogy élénk színűre vagy visszafogottra
fessék a körmüket, papucsot húzzanak vagy magas sarkút, klasszikus bugyit vagy tangát.
Egyáltalán vegyenek-e fel bugyit a randira.
Szólt a tévé, a híradó már a vége felé járt, de Jack egyetlenegy hírre sem
emlékezett, akkor sem, ha agyonütötték volna. Szeme odatapadt a képernyőre, füle
felfogta a hangokat, mindebből azonban semmi, az égvilágon semmi nem jutott el a
tudatáig. Egyedül a ma éjszakára tudott gondolni. És Tillyre.
A francba, akkor ez komoly!
Ráadásul a lánynak fogalma sincs arról, hogyan érez. Honnan is tudhatná, honnan
sejtené, hogy ez az éjszaka sorsfordító lehet? Nem értheti, mi megy végbe benne, mert ez
neki magának is mélységesen meglepő. Rose halálával egyszer s mindenkorra
megváltozott az élete. Olyan volt, mintha éktelen csattanással rávágódott volna egy
méretes börtönajtó. Ez történik olyankor, amikor átengeded magad a szerelemnek; ha a
sors elszakítja tőled a nagy Őt, az elmondhatatlan fájdalommal jár.
Ezért megfogadta, hogy ilyen soha többé nem eshet meg vele. Ehhez nem is
kellett mást tennie, mint zárva tartani azt a bizonyos ajtót. Hiszen mennyivel könnyebb
volt a szívtelen nőcsábász szerepét játszani, aki csak szórakozni akar, ellenben
mindenféle felelősséget elhárít magától. Jó, elég rémes hírnevet szerzett magának
közben, de ugyan kit izgatott?
Mostantól azonban másként lesz. Tilly ugyanis minden erőfeszítése ellenére
kinyitotta a rég bezárt ajtót. Ijesztő érzés volt, egyúttal azonban fantasztikusan jó is. Mint
amikor többévnyi raboskodás után kiengednek valakit a börtönből.
Lejárt a szárító. Jack kinyitotta, majd sorra kiszedegette az illatos sötétzöld párna-
és paplanhuzatokat meg a dupla ágyra való lepedőket. Ha Tilly kiszagolja rajtuk a friss
öblítőt, vajon sejteni fogja ebből, hogy ő készpénznek vette az este folytatását?
Megsértődik-e ezért? Amúgy pedig nem tudják-e a lelkük mélyén mind a ketten, hogy
ennek így kell lennie?
Miközben mindent felvitt az emeletre, végiggondolta, mit csinálhat most a lány.
Nem az a fajta, aki órákat tölt a tükör előtt. Valószínűleg most is kint jár valahol, elviszi
sétálni Bettyt, aztán lezuhanyozik, és már bújik is bele egy topba meg egy farmerbe. Ez
az egyik dolog, ami annyira tetszik benne Jacknek, hogy nem luxusnő, és nem is hiú,
mint annyi nőismerőse.
Helyes, az ágy is elkészült. Hátrébb lépett, hogy megszemlélje a végeredményt. A
hálószoba ragyogott a tisztaságtól, a világítás is kellőképpen diszkrét volt. Hirtelen
rettentő fontos lett neki, hogy Tilly jól érezze itt magát, és a szoba is a kedvére legyen.
Tavaly karácsonykor színes üvegtartós mécseseket kapott a bejárónőjétől, Monicától
ajándékba.
– Tegye fel őket a polcra a hálószobában – tanácsolta –, nincs romantikusabb a
gyertyafénynél.
Azóta sem vette elő őket, ott maradtak továbbra is a dobozukban, a
ruhásszekrényben. Jacknek átfutott az agyán, hogy most meggyújthatná őket. Egyrészt
szerette volna elbűvölni Tillyt, másrészt azt a látszatot sem akarta kelteni, hogy
mindenáron le akarja fektetni.
Hagyjuk a mécseseket – gondolta.
Egy pillanatra megtorpant a komód tetejére állított tükör előtt, hogy ellenőrizze,
nem száradt-e meg nevetségesen a haja, aztán az ablakhoz lépett, hogy behúzza a
függönyt. Már épp nyúlt érte, amikor bal karjával súrolta a párkányra helyezett kék-ezüst
kerámiát. Még Rose vásárolta egy kézművesboltban, aztán ezüst csillagokat és pettyeket
festett rá, mondván, hogy tökéletesebb nem is lehetne a vadvirágcsokrainak. Ő persze
meg se próbált virágot tenni bele. A váza Rose halála óta üresen árválkodott. Elvégre is
férfiember ő, és a férfiak nem szednek virágot, és nem gyújtanak mécseseket sem.
Közelebb tolta a kerámiát az ablaküveghez, és már húzta volna be a függönyt, amikor
látta, hogy egy autó jelent meg a kocsifelhajtóján. Nem akármilyen autó. Vörös Audi volt,
amelynek a rendszámát nemcsak felismerte, de fejből is tudta. Ez nem lehet igaz! –
gondolta, pedig az volt. Egy pillanatra a lélegzete is kihagyott, mert Rose mindig
fantasztikusan időzített.
Az ablakpárkányba kapaszkodott, hogy el ne essen. Rátört a döbbenet és a remény
szédítő hulláma. Nézte, hogyan gördül be az Audi a kertkapun.
Nem, nem hallucinált.
Rose autója volt az.
Harmincharmadik fejezet

Kész téboly! Jack a fejét rázva nyugalmat parancsolt magára. Rose meghalt. Ha a
kocsi Rose-é is, nem ő vezeti. Mert ő már nem él!
Ezt jól tudta, mégis döbbenetes volt az autó váratlan felbukkanása. A másodperc
törtrészéig agya elhitte, hogy nem történt meg a baleset, és Rose életben van. Még arra is
volt ideje, hogy furdalni kezdje a lelkiismeret, hiszen akkor Rose tud a hűtlenkedéseiről.
Neki aztán mondhatta volna, hogy ő semmiről sem tehet!
De a káprázat egyetlen pillanatig tartott. Tudta, hogy nem a menyasszonya jött
vissza, csak az autója. Mélyeket lélegzett, hogy felkészítse magát az elkövetkezőkre.
Rose halála után nem tudta, mihez kezdjen a piros Audival, amit a lány annyira szeretett.
Mikor Rose szüleinek rozzant vén Fiestája látványosan kimúlt, örömmel nekik
ajándékozta a kocsit. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy heti rendszerességgel
mossák, fényezik, gondozzák, és soha nem lépik át vele az előírt sebességhatárt.
Jesszusom! – gondolta. A végén még sírba visznek! És pont most kellett
felbukkanniuk, pont ezen az estén? Mintha maga Rose küldte volna őket!
Lent a kocsifelhajtón kinyílt az Audi ajtaja. Előbb Bryn szállt ki belőle, aztán
Dilys. Öregebbnek, lassúbbnak, törődöttebbnek látszottak – elnyűtte őket a gyász. Jack
két éve nem látta őket. Megsajdult a szíve.
Remélhetőleg nem maradnak sokáig.
Egy óra múlva kellett felvennie Tillyt.
Rose apja, Bryn Symonds hetven felé járt, ősz haja gyérült, arca megviselt volt.
Valaha ő volt a falu lelke. Három évtizeden át vezetett egy kis vaskereskedést. A nagy
szupermarketek megjelenésével azonban a vállalkozása bajba került. Hűséges helyi
vevőivel úgy-ahogy sikerült fenntartania a boltot, de csak nagy nehézségek árán. Aztán
meghalt Rose, és Bryn megszűnt a falu lelke lenni. Feladta a boltját, és visszavonult.
Felesége, Dilys soha nem dolgozott. A büszke walesi háziasszonyt elfoglalta,
hogy rendben tartsa az ablakokat, a politúrt, lesikálja a küszöböket és megsüsse a
kenyeret. Kis házuk ragyogott a tisztaságtól.
Amikor megszólalt a csengő, Jack még csak félig ért le a lépcsőn. Átvágott a
hallon, és ajtót nyitott. Rettegve, bűntudattal telve állt vendégei elé.
– Ó, Jack!
Dilys épphogy ránézett, és könnyekben tört ki. Mindig ez történt, ahányszor csak
találkoztak Rose halála óta. Jack természetesen az okát is tudta. Az ő személye arra a
boldog életre emlékeztette az asszonyt, ami kijárt volna az oldalán a lányának.
De ki hibáztathatta ezért? Ha nincs az a baleset, Bryn és Dilys mostanra boldog
nagyszülők lennének, s azért jöttek volna most is, hogy meglátogassák őt, Rose-t és
imádott hároméves unokájukat. Ki tudja, mostanra talán már testvére is született volna a
kicsinek, és Dilys szorgosan kötné a rugdalózókat meg a kis kardigánokat. Bryn
bonyolult szerkezeteket építene legókból, és mindent fáradhatatlanul megjavítana, ami
elromlott a ház körül…
Jobb volt erre nem is gondolni.
Egyszerűen töröld ki a tudatodból… és meg ne próbáld elképzelni, milyenek
lennének a gyerekeid! – intette magát Jack.
 Megölelte Dilyst, kezet rázott Brynnel, és beljebb tessékelte őket.
– Jaj, köszönöm, kedvesem! – törölgette meg a szemét Dilys egy vasalt
zsebkendővel. Jack elé tett egy csésze teát. – Ne haragudj, hogy csak így rád törtünk!
Remélem, nem vagyunk terhedre.
Mit mondhatott volna erre?
– Jaj, dehogy! Örülök, hogy újra látlak titeket!
Ami újabb hazugság volt, a szégyenérzet újabb hullámával.
– Jó ideje nem találkoztunk.
Bryn cukrot tett a teájába.
– Tudom, és elnézéseteket is kérem ezért.
– Huszonhárom hónapja!
– Nagyon lefoglalt a munkám.
Jack egyre rosszabbul érezte magát a bőrében.
– Nem tesz semmit, drágám. Tudjuk mi azt! Megértjük – válaszolta Dilys. – Van
dolgod elég.
– És ti hogy vagytok?
Azonnal megbánta, hogy feltette ezt a kérdést, mert előre tudta a választ.
– Hát, nem a legjobban – ingatta bánatosan dauerolt frizurájú fejét az asszony. –
Igyekszünk elfoglalni magunkat, de semmi nem segít igazán.
– Vandálok törtek be a temetőbe, és graffitikkel firkálták tele a sírköveket! – tört
most ki Bryn.
– Hogyhogy?
– Jaj, Bryn, ne mondd el neki! – szorította meg Dilys a férje kezét. – Ne haragudj,
drágám, nem akartunk ezzel szomorítani!
– De igenis tudnia kell! A menyasszonya sírjáról van szó! Durva szavakkal
gyalázták meg! – rázta meg a fejét komoran Bryn. – Összetörték a szívünket!
– Mikor történt? Nem lehet eltüntetni? – szörnyülködött Jack. – És vajon ki tette?
– Nem tudni. Ostoba kölykök lehettek. Mostanra lerendeztük, letisztítottuk a
követ.
– Három teljes hétbe került! – háborgott az asszony. – Bryn naponta kijárt a
temetőbe. De a végén sikerült. A kezéről is lejött a bőr, miközben sikálta, nem igaz,
drágám?
– Addig nem hagytam abba, amíg a lányom sírja újra makulátlanul tiszta nem lett!
És a virágok is szépek, amelyeket köréje ültettünk.
Jack bólintott. Ahogy maga elé képzelte a sírt, elment a hangja.
– Tessék, drágám, nézd meg magad is! Készítettünk néhány felvételt, hogy te is
láthasd. Noha remélhetőleg nemsokára személyesen is eljössz, hogy megnézd. – Dilys
kisméretű fotóalbumot vett elő vajszínű bőrtáskájából, és átnyújtotta. – Rettentően
örülnénk neki, nem igaz, Bryn? Addig maradhatnál, amíg csak akarsz… jaj, istenem, mit
műveltem a zsebkendőmmel?
Újabb zokogásroham vett erőt rajta, megállíthatatlanul. Bryn, hogy vigasztalja a
feleségét, beszélni kezdett:
– Nehéz időszak volt, tudod – mesélte Jacknek. – A faluban mintha mindenki
elfeledkezett volna Rose-ról. Korábban kérdeztek róla, és érdeklődtek a hogylétünk felől.
Újabban azonban azt hiszik, hogy már túlléptünk a gyászunkon. Nem értik, hogy ez
lehetetlen, és nem is akarjuk elfelejteni a lányunkat! Ráadásul új lakók is költöznek a
faluba, akik nem tudnak Rose-ról, és semmit sem jelent nekik. Persze, ez így van rendjén.
Nekünk viszont ő volt a mindenünk!
– Ezért is jöttünk el hozzád. – Dilys megtörölte könnybe lábadt, vörösre sírt
szemét. – Mert te vagy az egyetlen, aki ugyanúgy szereted Rose-t, mint mi! Egyedül te
értesz meg minket, mert neked is ugyanúgy hiányzik! Tudom, hogy nem tehetnek róla, de
egyre jobban el… elhalványul az emléke. Az emberek kitörlik őt az emlékezetükből, és
úgy tesznek, mintha soha nem is élt volna!
Jack kimenekült a konyhából, és felment az emeletre. Már fél kilenc volt, és
mostanra arra sem emlékezett, hogy nyolcra vagy kilencre kellett volna Tillyért mennie.
Bryn és Dilys Symonds gyásza túl sok volt neki. Mi több, ragadós is volt. Per pillanat tele
volt bűntudattal, és újra eltöltötte a gyász fájdalma.
Becsukta maga után a hálószoba ajtaját, és elővette a mobilját. Mi mást tehetett?
Mi ez az egész?
Jack nyolcra ígérte magát. Korábban Tillynek eszébe sem jutott, hogy a férfi
esetleg nem jön el, mostanra azonban totál kikészült. Elmúlt nyolc, és ő azóta egy
pillanatra sem állt le a konyhában. Micsoda szégyen, így kiöltözött, és nincs hová
mennie! Újra tizenhat évesnek érezte magát, aki hiába várja a hónapok óta imádott srácot
a buszmegállóban, mert az átverte.
A hitetlenkedés nyomorult lelkiállapotnak adta át a helyét, ahogy az óramutató
vészterhesen és ellenállhatatlanul a fél kilenc felé közeledett. Percenként megnézte,
működik-e a telefon. Nyolc óra harmincegykor minden reményét egy autóbaleset
gondolatába vetette. Nem túl súlyos balesetbe, olyanba csupán, ami miatt Jack a
kocsijában rekedt, és nem fér hozzá a mobiljához. Amint a tűzoltók kiszabadítják, nyilván
azonnal felhívja. Megúszta kisebb zúzódásokkal, nem lesz semmi komoly baja. Majd
nem győz elnézést kérni, mire ő azt feleli, ne butáskodjon, az a fontos, hogy mindene ép.
Ő azonban tovább mentegetőzik, akkor is, amikor a mentősök rászólnak, hogy be kell
fejeznie a beszélgetést, mert meg kell vizsgálniuk. Még hallani fogja, amint Jack odaszól
nekik: „Engem senki más ne vizsgálgasson. Egyetlen ilyen ember van, akitől ezt szívesen
veszem, éspedig a vonal túloldalán.”
Brrrrrrrr.
Tilly visszazökkent a valóságba. Végre megcsörrent a telefon a kávézóasztalon.
Úgy vetette rá magát, akár egy rögbijátékos. Naná hogy ő az, és nyilván valami
elfogadható kifogással áll elő. Talán már úton is van, és itt lesz két perc múlva…
– Halló?
– Szia, én vagyok az. Nézd, ne haragudj, ma este nem tudok átmenni. Közbejött
valami.
Jack hangja volt, de alig ismert rá. Távoli volt, szórakozott, mintha teljesen
kicserélték volna.
– Jól vagy? – nyirkosodott meg Tilly tenyere. – Megbetegedtél? – Miközben ezt
mondta, hallotta, hogy nyílik az ajtó a háttérben, és egy női hang azt mondja: „Jaj,
bocsánat, nem akartam…”
– Nem, semmi bajom. Ööö… most nem tudok beszélni. Elnézést kérek a mai
estéért. Holnap felhívlak. Viszhall.
– Várj…
De már nem mondhatta végig, a telefon megsüketült. Értetlenül meredt a
készülékre, miközben megpróbálta elképzelni, mi történhetett, ami miatt Jack ezt művelte
vele.
Hacsak…
Hacsak nem tudta máris a választ. Nyilván egy másik nő az oka! – füstölgött. –
Vagy akár több nő. Hiszen, lássuk be, Jack javíthatatlan nőcsábász. Nőkkel veszi körül
magát, eljátszik velük, és összetöri a szívüket.
Őt is mindössze egy hajszál választotta el attól, hogy az áldozatává váljon. Már
majdnem megadta magát, beállt a hárembe; hagyta, hogy Jack hülyének nézze. Hiszen
arra van programozva, hogy minden nőt tönkretegyen, aki csak az útjába kerül; olyan ez
neki, mint másnak levegőt venni. Miközben ő, Tilly arról ábrándozott, hogy megváltozik,
Jack egyszerűen kipipálta a listájáról.
Mert ez itt a lényeg: nem hajlandó komoly, felelős kapcsolatra. Rose volt a nagy
szerelme, akit elveszített. Azóta így védekezik, nehogy még egyszer megtörténjen vele. A
futó kalandok nem árthatnak. Mindez érthető, mi több, ésszerű is. Már elméletben.
Feltéve, ha nem te vagy a pórul járt csaj.
Ő is hogy hoppon maradt!
Istenem, pedig mennyire akarta, hogy megtörténjen! Hogy fájt most ez!
Nyomorultul érezte magát.
Behunyta a szemét. Ugyanakkor bármennyire is szenved pillanatnyilag, csak
megúszta ezt az egészet.
Harmincnegyedik fejezet

Valahányszor megszólalt a csengő, Erin gyomra görcsbe rándult, nem Rémséges

Stella tör-e rá újból. Mikor este tízkor csengetett be valaki, rémülten nézett Fergusre.
– Jaj, istenem. Ő lehet az!
– Hagyd csak rám!
Fergus felállt a kanapéról, és lement ajtót nyitni.
De hamarosan visszatért.
– Kevésbé ijesztő vendéged jött.
– Tilly! – Erin megkönnyebbülése nyomban aggodalomba fordult át. – Egek, mi
történt? Borzasztóan nézel ki!
– Túl tapintatosan fogalmazol. Hoztam bort. – Keserveset nyögve lehuppant a
kanapéra, és Fergus kezébe nyomta a palackot. – Én nagy poharat kérek! Á, bocs, a
helyedre ültem?
– Semmi gond – veregette meg a karját Fergus.
Az a fajta férfi volt, aki nem háborodik fel, mikor egy bajba jutott barát váratlanul
bekopog hozzá.
Pillanatok múlva a két lány hallotta a dugó pukkanását. Aztán Fergus tért vissza a
konyhából két csurig töltött pohárral.
Tilly elvette a magáét.
– Kösz. Te is ihatnál, nem gondolod?
– Már indulóban voltam, hogy kajáért menjek. Indiait eszünk. Hozzak neked is,
vagy a miénkből kérsz?
– Túlontúl kivagyok ahhoz, hogy enni tudjak. Tudjátok, alaposan pofára ejtettek!
– Beleivott a borába. – Egy lepényt azért meg tudnék enni.
– Ki volt az? – kérdezte Erin.
– Milyen ostoba is voltam!
– Szóval, ki volt?
– Egy hiszékeny liba!
– Ki volt az, a fenébe?
– De az én hibám. Tudhattam volna.
– Elveszem a borodat, ha nem árulod el!
– Azt már nem! – kapta félre a poharát Tilly. – Jól van, jól. Jack.
– Jack Lucas?
– Egy szót se róla senkinek! Ennyit már megtanultam. – Tilly Fergusre pillantott,
aki a küszöbön téblábolt. – Nagy hibát követtem el, ugye?
– Hát… Jack rendes fazon, csak…
– Mondjuk, nem ideális férjanyag.
– Ez a híre – nézett rá Fergus szánakozón.
– És még csak nem is szóltál róla! – sértődött meg Erin. – Ezt nem hiszem el!
– Azért, mert nem volt mit mondanom. Semmi… semmi olyan… nem történt. –
Jó, nem akarta a szemérmes szüzikét adni. – Ma este kellett volna összejönnie, de aztán
felhívott, és visszamondta a randit. Épp mikor már aggódni kezdtem, hogy azért késik,
mert karambolozott valakivel. Még elgondolni is rossz, hogy azt hittem, velem majd
másként bánik! Őszintén bíztam abban, hogy érez valamit irántam.
Erin tekintete mindent elárult. Jack összes nője ugyanebben a tévedésben
leledzett. Oly magas fokon űzte a csábítás művészetét, hogy sikerült elhitetnie velük.
– És mit mondott, amikor végül felhívott?
– Semmit. Mindössze annyit, hogy nem ér rá. Mert valami közbejött. Hah! – Tilly
keserűen felnevetett, ahogy elismételte az ősrégi kibúvót. – Aztán szinte azonnal be is
fejezte a beszélgetést. Úgy is mondhatnám, rekordsebességgel. Valami nő hangját is
hallottam a háttérben.
– Nyomós oka is lehetett.
De mindhárman tudták, Erin ezt csak vigasztalásul mondja.
– Elhajtottam a háza mellett. Otthon van. Ég a villany, és egy idegen autó is
parkol a kocsifelhajtón.
– Miféle autó? – kérdezte Fergus.
– Egy piros kocsi. Különben is mindegy. Ne haragudjatok, szükségem volt
társaságra, és titeket ért ez a szerencse. – Tilly újra belekortyolt a borába. – Úgyhogy az
elkövetkező néhány órában az én sirámaimat kell hallgatnotok. Ugyanakkor senkinek
nem beszélhettek róla! – fenyegette meg őket az ujjával. – Nem akarom, hogy egész
Roxborough rajtam röhögjön. Ha mégis elköpnétek, hát vége az életeteknek! – Ahogy ezt
mondta, hangosan megkordult a gyomra. – Hozz, kérlek, egy zöldséges szamoszát is –
szólt Fergusnek.
Utálta magát, hogy éhes tud lenni ilyen állapotban.
A fényszórók megvilágították az úttestet Jack előtt. Bryn és Dilys fél
tizenkettőkor mentek el. A látogatás felkavarta az érzéseit. Mikor pedig Dilys körülnézett
a nappaliban, majd reszketeg hangon megszólalt: „Jaj, Jack, hol vannak Rose fotói?”, úgy
érezte magát, mint egy gyilkos. Megpróbálta elmagyarázni, miért nem teszi ki a
fényképeket, ezzel azonban csak még jobban megsértette a szülők gyászát.
Bűntudat marcangolta, valahányszor eszébe jutott Tilly. Dilysnek és Brynnek
semmiképpen nem mondhatta el, hogy találkozott valakivel, aki sokat jelent neki.
Bizonyára megbocsáthatatlan árulásnak tekintenék. És miközben hallgatta, ahogy
egyfolytában Rose-ról beszélnek, újraéledtek a régi érzések. Azon kapta magát, hogy
egyetért az öregekkel, és maga is mélyen elhibázott lépésnek tekinti a Tilly-ügyet.
Mikorra kikísérte a házaspárt, neki is újra úgy fájt a gyász, mintha friss lett volna;
mintha Rose újra meghalt volna. Miután elbúcsúzott tőlük, megígérte, hogy hamarosan
meglátogatja őket, és megnézi a sírt.
Hanem azután sehogyan sem tudott elaludni. Bármilyen kimerült volt is
érzelmileg, képtelen volt elengedni magát. Mardosta a bűntudat, amiért cserbenhagyta
Rose-t, de ugyanilyen lelkifurdalást érzett Tilly miatt is. Szegény, fogalma sincs, mi
történhetett vele! A minimum az, hogy magyarázattal tartozik neki. Nem így kellett volna
ennek az éjszakának végződnie! Megpróbálta felhívni, de Tilly nem vette fel a telefont.
Különben is többet érdemel egy hívásnál. Keményen rátaposott a fékre, ahogy rágördült
Bükk-laknál a kocsifelhajtóra. Megvolt az esélye, hogy Tilly látni se akarja.
A francba, mennyivel könnyebb az élet érzelmek nélkül!
Mindennek a tetejébe Tilly otthon sem volt. A házat a Jaguarral körbekerülve
látta, hogy nincs ott a kocsija. Bárhol lehetett, és nem is hibáztathatta.
Ennyit erről. Jobb is ma annyiban hagyni a dolgot, tekintettel a jelenlegi
elmeállapotára.
 Ideje hazamenni.
– Ez ő! Ő az! Az ő kocsija! – sikoltott fel Tilly, és oldalt vetette magát, hogy elérje
az autóban a dudát.
Fergus, aki éppen hazavitte Tillyt megpróbálta lefogni a lányt.
Ő azonban megnyomta a dudát.
– Te hülye, állj meg!
Egy hídon hajtottak át éppen. Fergus rögvest beletaposott a fékbe, ahogyan Jack
is.
– Hát ez szuper! A végén még a folyóban végzem – morgolódott Fergus.
Tilly azonban az italtól feltüzelve már mászott is ki az autóból. Ahogy a híd
közepére ért, kinyílt a Jaguar ajtaja is. Jack lépett ki rajta. Alakját megvilágította a
telehold fénye.
Tilly tökéletesnek látta így, és ez segített a döntésben. Hogyan is képzelhette,
hogy nekik, kettejüknek közös jövőjük lehet?
– Köszönöm a mai estét!
Jack ebből a távolságból is tisztán hallotta.
– Ne haragudj! – rázta meg a fejét. – Már egyszer bocsánatot kértem. Épp nálad
jártam, de nem találtalak otthon. Hívni is próbáltalak!
– Nem kell bocsánatot kérned! Ezt nem gúnyból mondom, komolyan gondolom –
felelt vissza Tilly. – Kösz, hogy cserbenhagytál ma este, valójában hálás vagyok érte. És
remélem, hogy jól érezted magad, bárki bukkant is fel a küszöbödön. Régi háremhölgy,
vagy valami izgalmas új szerzemény? Nem mintha érdekelne. – Feltartotta a kezét,
mielőtt Jack megszólalhatott volna. – Merő kíváncsiságból kérdeztem csak. Különben
bizonyára a bandátok régi tagja, mert egy vadidegen nem csönget be senkihez éjnek
évadján, jól mondom? Persze, ki tudja, tévedhetek is. Jack Lucasszal még ez is megeshet!
Neked egyedül az a fontos, hogy jól érezd magad!
– Hé, engednél szóhoz jutni végre? – Ha korábban bocsánatot akart is kérni,
mostanra elment tőle a kedve. – Semmi ilyenről nincs szó.
– Á, persze! Hallottam a nő hangját, Jack!
– Rose szülei voltak azok.
Oppá!
Tilly utálta az ilyen helyzeteket, amikor jól felhúzod magad, aztán a másik mond
valamit, amitől le kell állnod. Behunyta a szemét. Enyhén szédelgett is. Ez is gond volt.
Túl sokat ivott ahhoz, hogy frappánsan tudjon érvelni.
– Szólnod kellett volna róla, amikor felhívtál.
Sajnálta Jacket és Rose szüleit, hogyne sajnálta volna őket. Azt jelenti azonban ez,
hogy automatikusan meg kell bocsátania neki? Miért nem beszélt erről?
– Meglehet – biccentett a fejével Jack. – De elvonták a figyelmemet. Dilys
teljesen kikészült. Borzasztó este volt!
– Izé… – szakította őket félbe Fergus –, ez egy keskeny híd, és elzárjuk az
átjárást.
– Jó, már jövök – mondta Tilly, és elindult a kocsi felé.
– Nem, elviszlek. Hadd vigyem haza én! – intett Jack Fergus felé.
Tilly, Jacknek háttal, megrázta a fejét, hogy Fergus lássa, nem ül be Jack
kocsijába.
– Kösz, de most már hazaviszem – morogta Fergus zavartan.
 – Ne haragudj a mai estéért, Tilly! Holnap beszélünk.
– Nincs rá szükség.
– Dehogynem, muszáj beszélnünk! Nem ilyennek képzeltem el a mai éjszakát! –
fújt egyet mérgesen Jack.
Tilly visszaszállt Fergus kocsijába.
– Tudom. Mégis ez lett belőle. Nem téged akarlak büntetni, Jack. Csupán
magamat védem.
Akadnak szerencsések, akik könnyedén ki tudják aludni a macskajajt. Csak a
másik oldalukra fordulnak, és visszasüppednek az öntudatlanságba.
Tilly azonban nem tartozott közéjük. Mindig korán ébredt, ha másnapos volt, és
az istennek sem tudott visszaaludni.
Milyen igazságtalan is az élet!
És nem csak a macskajaj miatt.
Jesszus, borzalmas éjszaka volt! Pont, amikor azt hitte, jó irányba tart az élete, be
kellett húzni a kéziféket. Olyan volt, mintha az operában Turandot nagyáriája helyett egy
cuki gyerekdal hangzana fel.
Délelőtt tizenegyre végre hatott a dupla adag fejfájás-csillapító. Mikor csengettek,
összeszedte magát, és csatára készen ment ajtót nyitni.
De nem Jack volt az.
Dave, a postás állt a küszöbön, és jókora, lapos, téglalap alakú csomagot
szorongatott.
– Minden rendben, aranyom? Helló, Betty!
– Jó napot, Dave!
A csomag csokoládénak tűnt, ami felvidította Tillyt.
– Ajándék, nekem?
A sors azonban másként akarta.
– Sajnálom, de nem, aranyom!
Miután a postás lelkesen megvakarta a kutya fülét, kiegyenesedett, és átnyújtotta
a küldeményt.
– Kaye-nek jött, Max címén. Egyenesen az Egyesült Államokból.
Dave nem szűnő csodálattal fogadta, hogy csomagok és levelek más országokból
és kontinensekről is elérhetik céljukat.
– Köszönöm. – Tilly elvette a csomagot. Megrázta kísérletképpen, nem
szétlapított csivavát tartalmaz-e. – A háziak mind elmentek a hétvégére.
Ekkor meglátta Dave háta mögött a közeledő Jaguart. A kavicson csikorgó
kerekek hallatára a postás is megfordult.
Mikor visszafordult, kétkedve nézett Tillyre.
– Eszerint Max és Kaye sincs itthon. Ez azt jelenti, hogy van valami maguk
között?
– Nem. – A tolakodás határozottan nem tartozott bele a postás munkaköri
leírásába. – Semmi. Az égvilágon semmi – jelentette ki Tilly határozottan.
– Azt jól teszi. Mert ez az alak – halkította le a hangját Dave – egy sereg Valentin-
napi üdvözlőkártyát kap.
– Ebben biztos vagyok. De nem tőlem!
Dave visszaindult a postakocsihoz. Mentében köszöntötték egymást Jackkel. Még
visszalesett Bettyre, aki az ő fülvakarását épphogy eltűrte, az új jövevény elé azonban
odafutott, viharos örvendezéssel, akár egy lovagját váró ábrándos kisasszony. Az utolsó
pillantás, amit a postás Tillyre vetett, magáért beszélt. Kutyák vagy nők, mindegy, mind
odavannak Jackért.
Harmincötödik fejezet

– De hát mondtam, hogy elnézést kérek! – morrant fel Jack a konyhában. –

Tudom, hogy cserbenhagytalak tegnap, viszont oka volt. Igazán megérthetnéd a
lelkiállapotomat! Minden egyszeriben visszatért, és úgy éreztem, elárulom Rose-t. Ez
azonban csak múló hangulat volt. Aludtam rá egyet. Nem kell ennek így lennie! Ma
reggel mindent alaposan végiggondoltam. Azt szeretném, ha folytatnánk – intett biztatóan
Tilly felé.
A lány azonban nem engedett.
– Hogyan folytathatsz valamit, amit el se kezdtél?
Maga is elcsodálkozott, miért beszél ilyen erélyesen. De hát muszáj volt. Tegnap
éjjel pityókás volt és dühös. Ma azonban józan és kiábrándult. Ilyen nehéz még soha nem
volt szakítás. Mégis így volt a legjobb. Önmaga érdekében. Nem a legjobban kezdődött
ez a kapcsolat, de nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy túlságosan is
belelovalta magát. És mikor a boldogtalan véget borítékolni lehet, csak egy komplett
mazochista menne fejjel a falnak.
– Nem teheted ezt velem! – Jacknek szemlátomást nehezen ment a fejébe, mit
akar. – Rose szülei minden előzetes értesítés nélkül törtek rám. Az egész nem az én
hibám volt. Mégis, mit tehettem volna? Dobjam ki őket a házamból?
– Nem miattuk gondoltam meg magam. Mindössze időt adtak, hogy
gondolkodjam. És azt hiszem, el kellene felejtenünk… tudod… a dolognak azt az oldalát
– mutatott bizonytalanul a levegőbe, a romantikus vonatkozásokat jelezve. – Maradjunk
barátok, rendben? Nekem ez lenne a megfelelő.
– Komolyan ezt akarod? – meredt rá továbbra is hüledezve Jack.
Miért kellett így néznie rá? Tilly azonban erőt vett magán.
– Igen – bólintott.
– De hát miért?
Hogy miért? Fogas kérdés. Azért, mert tegnap este tanúja volt, milyen jól kijön
egymással Erin és Fergus; mennyire boldogok együtt. Nyilván mert feltétel nélkül
szeretik egymást, és megbíznak a másikban.
Tilly dobogó szívvel ébredt rá, hogy Rose szülei voltaképpen szívességet tettek
neki. Mert nem elégedne meg egy Jackkel töltött éjszakával, héttel vagy hónappal, amit
pedig igazából várna tőle, arra soha, de soha nem kerülhetne sor. Jack előbb vagy utóbb
kihátrálna a kapcsolatból, ahogyan eddig is tette. Ő meg ott maradna keserűen és
halálosan féltékenyen, mint Stella. Összetörne a szíve, és rajta nevetne az egész város.
Jack várta, hogy mondjon valamit.
– Csak – vont vállat.
– És rábeszélhetlek még? – kérdezte Jack.
– Nem, nem! – megkönnyebbülten és végsőkig csüggedten megrázta a fejét. – Így
döntöttem.
– Ohohó, Betsykém, aranyos kis Betsy baba, hogy vagy? – Kaye a karjába kapta a
kutyát, és körbeforgatta. – Jó kislány voltál a hétvégén?
– Mindketten jó kislányok voltunk – mondta Tilly, aki nagytakarítással töltötte a
napot. – Milyen volt a lagzi?
 – Ettünk-ittunk, zajongtunk meg szőrös lábú, skót szoknyás pasikkal táncoltunk.
Ezek a skótok tudnak mulatni!
– És az egyik megmutatta nekem, mit visel a szoknya alatt – vetette közbe Lou.
– Egek, tényleg? Durva – nevetett Tilly.
– Az. Óriási rózsaszínű bokszeralsó volt kék szívecskékkel. – Lou szeme
megakadt a konyhaasztalon heverő csomagon. – Mi ez? Én kaptam?
– Nem, a mamád.
– Én? Áááá, imádom az ajándékokat! – Kaye letette Bettyt, és odajött hozzájuk,
hogy szemügyre vegye a csomagot. Az amerikai bélyeget meglátva megnyúlt az arca. –
Hacsak nem peres papírok Denziltől és Charlene-től. Addig nyuvasztanak, amíg az utolsó
szuszt is kipréselik belőlem.
– Majd én kinyitom! – ajánlkozott Lou, és már tépte is le a külső burkot meg az
alatta lévő buborékfóliát.
Végül egy egyszerű fekete keretű festményt húzott elő.
– Nagy ég, ez egy Dinny Jay! – kiáltott fel Kaye elképedve, és kikapta a képet
Lou kezéből. – Ki küldte? Imádom Dinny Jayt!
Tilly a festményt nézte. Korcsolyázókat ábrázolt a Central Parkban. Korábban
soha nem hallott erről a festőről.
– Van egy boríték is a hátuljára ragasztva – fedezte fel Lou.
Kaye lefejtette a képről, kinyitotta, és hangosan olvasni kezdte a levelet.
Kedves Miss McKenna!

Emlékszem, egyszer egy interjúban említette még régebben, hogy kedveli Dinny
Jay munkáit. Múlt héten megláttam az egyik képét egy galériában, és gondoltam, talán
tetszeni fog Önnek. Remélem, elfogadja tőlem ezt a kis ajándékot. Azt is remélem, hogy
épségben eljut Önhöz. Miután az újságokból értesültem arról, hogy visszatért az Egyesült
Királyságba, a volt férje címére küldöm el Önnek, amire a honlapján találtam rá. Ne
féljen, nem fogom zaklatni, mindössze egy jóakarója vagyok, és azt szeretném értésére
adni, hogy nem mindenki gyűlöli az Egyesült Államokban.

Minden jót kívánok!

P. Price

Ui.: Remélem, kedvére volt a csokoládé és a virág.

– Á, akkor ez a pasi zaklat – vágott egy grimaszt Tilly. – Bárki, aki azzal nyugtat
meg, hogy ő nem szegődik a nyomodba, tuti, hogy üldözni fog a szerelmével.
Kaye rajongva csodálta a festményt.
– Lehet éppen rendes ember is.
– Mennyibe kerülhetett ez neki?
– Nem tudom, utána kell néznem a neten. Kb. három-négyezer dolcsi lehet.
– Nem kellene visszaküldened?
– Szent isten, fogalmam sincs! Visszaküldjem? Annyira tetszik! Ráadásul
megsérteném vele a pasast. Hogyan éreznéd magad, ha a világ legtökéletesebb ajándékát
küldenéd el valakinek, ő meg visszadobná? Azt hiszem, az lenne a leghelyesebb, ha írnék
neki egy kedves levelet, amiben megköszönném a figyelmességét. Legalább tudom a
címét. Különben pedig New Yorkban él, tisztes távolságra innen.
Max érkezett a bőröndjeikkel.
– Amíg meg nem jelenik a küszöbödön egy baltával – csatlakozott a társalgáshoz.
– Rendben, nem adom meg neki a címemet. Így már jobb? – Kaye magához
szorította a festményt, úgy mosolygott a férfira. – Továbbra is a tiedet használom majd.
Már csak két nap van hátra az indulásig! Ami kevesebb mint negyvennyolc óra!
Erin és Fergus negyvenhat óra múlva már a repülőn ülnek, és felszállnak Velence felé.
Trallala, trallala! Ez lesz Erin életének legromantikusabb, legjobban vágyott vakációja!
Alig várta, hogy véget érjen a nap. Megnézte az óráját; fél hármat mutatott. Még
három óra, amíg bezárhatja az üzletet, felmehet az emeletre, és nekiláthat a
csomagolásnak. A bőröndök már ott sorakoztak a nappali padlóján. Tömérdek időt töltött
azzal két vevő között, hogy összeírja, mit visz magával. Gyerekkora óta imádott listát
írni. Sokszor csak annyit írt le magának, hogy kelj fel, moss fogat, reggelizz meg.
Mekkora öröm volt kipipálni, amivel készen lett! A jól végzett munka örömét hozta
magával. A lista megadta azt az érzést, hogy ura maradhatott a helyzetnek. Aki nem
készít listákat, nem tudja, mit veszít. A nyaralásra szerkesztett példány külön élvezet volt,
hozzátartozott a boldogító útilázhoz.
Plusz azzal az előnnyel is járt, hogy nem a sütővasa nélkül érkezik meg az ember
abba a mesés, 14. századi palotába.
Ó, és az izzadásgátlóról sem szabad megfeledkeznie, ezt is hozzá kell még írnia a
többihez. Kellene vennie egy újat. Mert mi van, ha kifogy, Velencében azonban hírből
sem ismerik az ilyesmit?
Kivágódott a butik ajtaja, és Erin elejtette a tollát ijedtében. Nem más állt ugyanis
a küszöbön komor, robotra emlékeztető elszántsággal, mint Stella. Nagy ég! Erin úgy
érezte, mintha valami vérfagyasztó hírlapsztoriba csöppent volna, amelyben a hoppon
maradt szerető ámokfutásba kezd.
– Beszélnem kell Fergusszel!
Stellának még a hangja is szokatlanul csengett, mintha most próbálgatná
magához.
– Nincs itt.
– Ennyit én is tudok. És a telefonját is kikapcsolta. Hol van?
Erin nem mert lehajolni és felvenni a földre esett tollat. Mi van, ha Stella ezt a
pillanatot használja ki, és rátámad?
– Nem tudom. Bizonyára az egyik ügyfelénél.
Jó, most ki kell mondania. Gyerünk, rajta!
– Volnál szíves kimenni a boltomból? Nem akarlak itt látni!
– Jó, akkor neked mondom – kezdte Stella. Egy tapodtat se moccant. – Elutazom.
Arra kérem Fergust, hogy vigyázzon Bingre. Menjen érte, és vegye magához munka után.
Elöl hagyom az ételét, a kosarát…
– Nézd, Fergus sajnos nem ér rá – robbant ki Erinből, mert felháborodása
mostanra legyőzte a félelmét. – Keress magadnak mást, aki gondozza a macskádat!
– Neki muszáj, nincs senki, akit megkérhetnék.
– Vidd el egy macskapanzióba! Erre valók.
Stella álla megfeszült.
– Bing nem megy macskapanzióba! Nem bírná. Neki lelke van! – tette még hozzá
villámló szemekkel, jéghidegen.
– Sajnos azonban Fergus sem tud vigyázni rá. Azon egyszerű okból, hogy nem
lesz itt! Mi is elutazunk – tette hozzá Erin görcsbe ránduló gyomorral.
Hahaha, végre kimondta!
Stella úgy állt ott, mintha bemostak volna neki.
– Elutaztok?
– Igen.
– Mennyi időre?
– Egy hétre. De nem tartozik rád.
– Valakinek akkor is vigyáznia kell Bingre!
Kész agyrém volt!
– Kérd meg rá valamelyik barátnődet! Például Amyt – ajánlotta Erin.
– Amyt túlságosan lefoglalja az új pasija – feszült meg újra Stella álla. – Még
telefonon is alig hajlandó szóba állni velem.
– És mi lenne, ha…
– Nézd, nincs senki… senki, akit megkérhetnék erre. Érthető? És nem fogom
macskapanzióba dugni Binget… nem tudna ott megszokni! Hová mentek különben?
Szuper! Csak nem azt akarja javasolni, hogy vigyék magukkal a macskát?
– Velencébe – válaszolta Erin.
– Velencébe? Nem semmi – morogta Stella fogcsikorgatva.
– Nézd, őszintén sajnálom. Ha nem mennénk el, átvennénk Binget.
Huh, ki gondolta volna akár még öt perce is, hogy ilyet ejt ki a száján, ráadásul
komolyan is gondolja? Stella azonban láthatóan rettentően elkeseredett. Sminkje és az
elegáns vajszínű nadrágkosztüm ellenére olyan izgága és felajzott volt, akár egy agár.
– Rendben. Akkor mondd meg Fergusnek, hogy én… mindegy, hagyjuk is.
Egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, aztán sarkon fordult, és kisietett a boltból.
Erin nézte, amint beül az autójába, és indított. A következő pillanatban az autó
kenguruugrással előreszökkent. Kis híján elütött egy gurulós bevásárlókocsit maga után
húzó öregasszonyt. Aztán átlósan visszafarolt, felfutott a járdára, és egyenesen
nekitolatott a mögötte álló lámpának.
Mire Erin odaért, Stella nehezen szedte a levegőt, és ide-oda himbálózott az
ülésen:
– Nem tudom, hogyan továáábbb!
– Mi a baj, Stella? Mondd el!
– Neeem! – rázta vadul a fejét Stella.
– Nem vezethetsz ilyen állapotban! Most is nekimentél a villanyoszlopnak.
– Ki vigyáz majd Bingre?
– Miért, hová készülsz? – csattant fel Erin.
– Nem olyan szép helyre, mint ti.
Stella arcát eltakarva motyogott valamit, ami talán a hotel neve lehetett.
– Hogy mi? Az isten szerelmére, melyik szálloda?
Stella elvette a kezét az arcáról, és fahangon azt felelte:
– Nem hotel az, kórház. Ma délután befekszem egy kórházba.
– Miért? – bámult rá Erin ijedten.
– Nem a te dolgod. Érdekel is téged? Te úgyis elmész Velencébe a férjemmel. Jó
nyaralást kívánok!
 – Miért kell kórházba menned?
– Ó, semmiség az egész. Rákom van, mindössze ennyi. Becsuknád végre az ajtót?
– Hogy mid van?
– Csukd be az ajtót!
Könnyek gördültek végig Stella arcán, maguk után hagyva az alapozókrém fehér
csíkjait.
– Rákod van? Ez igaz?
– Igen, igaz. Így görbüljek meg… remélem, hogy… – de nem folytatta, csak a
fejét ingatta. – Most mennem kell.
– Nem vezethetsz ilyen állapotban! Máris behorpasztottad a lökhárítódat.
– Az még nem a világ vége, hidd el nekem!
– Ha viszont elütsz valakit, annak a szegénynek tényleg vége lesz! Várj! – Erin a
biztonság kedvéért átnyúlt a túloldalra, és elvette a slusszkulcsot. – Elviszlek én. Csak adj
két percet, hogy bezárjak.
Harminchatodik fejezet

A kocsi szerencsére automata váltós volt, különben ő sem jeleskedett volna

jobban Stellánál. Miközben keresztülhajtottak Roxboroughn, megfordult a fejében, hogy
Stella talán átejti. Mi van, ha ez csapda, és így akarja elcsalni…
De tudta, hogy nem az. Igazat mondott.
Úristen, rák!
– Úgy érzem magam, mintha egy szikláról zuhannék alá lassított felvételben –
mondta Stella. – Azt hiszem, sokkot is kaptam. Időtlen idők óta vannak fájdalmaim és
görcseim, de nem törődtem velük. Csak nyeldestem azt a sok fájdalomcsillapítót és
nyakaltam a bort. Azt hittem, azért érzem olyan kutyául magam, mert oda a házasságom.
Ennek lett is volna értelme, nem igaz? Elvégre a szerelem fáj. Ha az ember rájön, hogy a
férje mással találkozgat, nyomorultul érzi magát. Csak azért mentem el dr. Harrisonhoz,
hátha felír valami kedélyjavító tablettát. Mivel azonban nagyon lefogytam, elküldött
kivizsgálásra. Itt fordulj balra, és állj meg a második lámpaoszlopnál, a zöld bejárati ajtó
előtt.
Most, hogy Stella elkezdte kiönteni a szívét, abba sem tudta hagyni. Ömlött belőle
a szó, akár egy csapból, amit nem lehet elzárni. Erin lehúzódott a járdaszélre, és kiszállt.
– Azt mondta, csupán a biztonság kedvéért. Elmentem hát hétfőn, csak hogy
elhallgattassam. Ma délután aztán visszamentem, remélve, hogy felír valami nyugtatót, és
ezt hallottam tőle: rákos vagyok. Hogyan lehetséges ez? Rákos, én? – A keze annyira
remegett, hogy nem talált bele a kulccsal a zárba. – Egyre arra várok, hogy felébredjek,
és minden visszazökkenjen a normális kerékvágásba. És tessék! Nem elég ez a rákdolog,
még te is itt vagy az otthonomban. Szürreális az egész!
– Add csak ide – vette el tőle a kulcsot Erin.
Kinyitotta az ajtót, aztán félreállt, hogy előreengedje Stellát. A ház asszonya
felzokogott, amint meglátta a hozzá sompolygó Binget. A macska karcsú, kékesszürke
teste úgy tekergőzött, akár egy kígyóé. Stella a karjába kapta, a cica szenvtelenül nézett
Erinre világoszöld szemével, mintha csak azt mondaná: „Ez meg mi akar lenni?”
A macskák már csak ilyenek. Nyilván azért tűrte a babusgatást, mert az
uzsonnájára várt.
Egy óra múlva, miután Stella összepakolta a neszesszerjét, elindultak a kórházba.
Ennyit a listákról, amelyek segítségével ura maradsz a helyzeteknek. Most is Erin
vezetett.
– Be vagyok ijedve, de nagyon – szólalt meg egyszerre Stella. – Normális ez
ilyenkor?
– Bárki be lenne ijedve a helyedben.
– Anyámat akarom!
– Hol van? Fel tudod hívni?
– Meghalt – törölte le a könnyeit Stella. – De akkor is őt akarom!
Ez borzalmas! Gombóc nőtt Erin torkában.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, tudod. Nem rákot akarok, hanem
gyereket!
Erin nem igazán tudta, mit mondhatna erre.
 – Ezreknek lesz rákjuk, de aztán legyőzik a betegséget – próbálkozott meg azért a
vigasztalással. – És utána gyereket is vállalhatsz! Gondold meg, miféle kezelések vannak
manapság, szinte mindent meggyógyítanak!
– De ki törődik közben Binggel? Nem érti majd, hová lettem.
– Valahogy ezt is megoldom, ígérem!
A kórház elé értek. Erin követte a nyilakat a bejárattól a megfelelő épülettömbig.
Leállította a kocsit, aztán sután megszólalt:
– Akkor itt volnánk.
Stella megnézte az arcát a visszapillantó tükörben. Papír zsebkendővel
letörölgette a szétmázolódott szempillafestéket, aztán Erin felé fordulva nála is
esetlenebbül kibökte:
– Nem jönnél be velem? Félek egyedül.
A kórház milliónyi emléket idézett fel. Egyik sem volt túl szívderítő. Erin heteket
töltött anyja betegágya mellett az első szélütés után. Aztán egy ideig abból állt az élete,
hogy újra meg újra vissza kellett kísérnie a rehabilitációs osztályra, végül az
ambulanciára. Órákon át várakoztak, miközben neki vidámnak kellett maradnia, vagy
legalábbis annak látszania, holott nem volt éppen jó kedve. Közben az a sok sikertelen
erőfeszítés, hogy fenntartsa a beszélgetést, ami voltaképpen monológ volt, mert már rég
nem volt mit mondania. Elrongyolt magazinok, pisiszag, beszédképtelen,
magatehetetlenül hadonászó agyvérzéses betegek, beszorulva egy-egy szűk sarokba egy
járókerettel küszködő beteg mögött, aki óránként kétméteres sebességgel haladt előre. A
fertőtlenítő átható szaga meg a túlfőtt főzelékeké…
Mikor végül meghalt az anyja, legalább a kórházat nem kellett többé látnia. Most
sem igazán vágyott erre.
De nem volt mit tenni. Ez másik osztály volt, másfajta betegekkel és kórházi
személyzettel. Csak a székek voltak ugyanolyanok. Lehuppant az egyik
fenékzsibbasztóan kényelmetlen műanyag ülőalkalmatosságra. A túloldalon fiatal nővér
ült, az ágyat Stella foglalta el. Az ápolónő épp a kórlapot töltötte ki takaros kézírásával.
Rettttttentő lassssan.
– Vallásos? – tette fel a kérdést.
– Nem – mondta Stella.
– Rendben. Legyen akkor ez az E pont C alpontja. – Fél percbe került, amíg
kitöltötte a megfelelő rubrikát. – Pompás! És ki a legközelebbi hozzátartozója?
Stella vadul morzsolgatta ujjaival a kórházi lepedőt. Látszott rajta, hogy a
könnyeit nyeldesi.
– Anya? Apa? – javasolta a nővér segítőkészen. – Fivér vagy nővér?
– Nincsenek rokonaim. – Stella egyre gyorsuló tempóban folytatta a lepedő
gyűrögetését. Aztán átsandított Erinre, és kibökte: – Megnevezhetlek rokonként?
– Az remek lesz! – szólalt meg megnyugtatón a nővérke. – Ki ön?
– A férjem barátnője – mondta Stella.
– Ó! Nem kellene inkább a férjét beírni?
– Nem tudom. Ő fütyül rám. Különben sem bírja a kórházakat. Nem, írja csak be
Erint! – rázta meg a fejét Stella. – Meddig kell itt maradnom?
– Ó, az az orvosokon múlik, nem igaz? – A nővér láthatóan minden kellemetlen
kérdést igyekezett kikerülni. Viszont továbbra is megnyugtatóan mosolygott. – Dr.
Wilson hamarosan itt lesz, hogy megvizsgálja önt.
 – És fájdalomcsillapítókat is kérek – jelentette ki Stella.
– Semmi gond. Azt is adunk majd.
A kórházból kiérve Erin leült egy napsütötte padra. A térde reszketett. Újra hívni
próbálta Fergust. Ezúttal elérte.
– Szia, angyalom, hogy állsz a csomagolással? – Fura volt ezt a vidám hangot
hallani. – Figyúzz, nincs háromlyukú konnektoradaptered? Mert én nem találom a
magamét.
– Fergus, hallgass meg, történt valami! – Erin túl későn kapott észbe: nem
gondolta át, hogyan is közölje a hírt. – Éspedig Stellával.
– Úristen! Mit művelt már megint? Jól van, elegem van ebből! Hol vagy?
– A kórházban.
– Hogy mi? Jesszusom, csak nem esett bajod? Stella támadt rád?
– Nem. Beteg, Fergus! Nem bántott. Kivizsgálásra feküdt be.
Fergus sehogyan sem értette.
– Jó, de hogy kerülsz te oda?
Az osztályra visszatérve Erin látta, hogy Stella ágya körül összehúzták a
függönyt. Aztán egyszer csak szétnyílt, és mögüle egy magas, jóképű pasas lépett ki
repkedő fehér köpenyben. Ahogy meglátta az ágy körül tébláboló Erint, megszólította:
– Maga Stella barátnője?
Erin eddig legvadabb álmában sem hitte, hogy valaha ennek nevezi magát. Most
csak bólintott, mert kiszáradt a szája, és nem jött ki hang a torkán. Az orvos intett, hogy
kövesse.
– Beszélgessünk kicsit, amíg vért vesznek Stellától. Dr. Wilson vagyok.
Kivezette Erint az osztályról, végig egy folyosón, be egy kicsiny, ablaktalan
irodába. Hellyel kínálta Erint, leült vele szemben, és belekezdett:
– Nos, nem szépítgetem a dolgot. Az ön barátnőjének, Stellának minden
támogatásra szüksége lesz. Természetesen a biopszia még hátravan ma délután, de
sajnálattal kell közölnöm, hogy az eddigi vizsgálatok alapján a rák igencsak kifejlettnek
tűnik. Legyen erős, tudom, hogy ez önnek is nagy megrázkódtatás.
Erin úgy érezte magát, mintha egy kórházsorozatba tévedt volna. Nem ez tűnt a
megfelelő időpontnak, hogy elárulja a dokinak, egyáltalán nem barátnője Stellának, mi
több, haza kellene sietnie, hogy befejezze a csomagolást, mielőtt elutazna.
– És nem tudják kezelni?
Képtelen volt az orvos szemébe nézni, ezért inkább hosszú, érzékeny ujjait vette
szemügyre.
– Természetesen mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Mindazonáltal
figyelmeztetnem kell, hogy a kilátások nem éppen kedvezőek. A legkevésbé sem, attól
tartok. Már áttétek is vannak. Az MRI-vizsgálat rosszindulatú beszűrődést mutatott ki a
belekben, a tüdőben és a májban. Igen agresszív változattal állunk szemben.
Hát igen. Stella ebben is a formáját hozta. Ő nem érte be holmi szerény,
visszafejlődő daganattal. Erin kivett egy papír zsebkendőt az előtte álló dobozból, és
megtörölte vele izzadt tenyerét. Szörnyű, szégyenletes, alávaló gondolatok tolakodtak a
tudatába. Persze sajnálta Stellát, de hát eddig ez a nő megkeserítette az életét… És mi
lesz Velencével, a 14. századi palotával meg a mesés tetőkerttel, ahonnan páratlan kilátás
nyílik a Canal Grandéra?
Istenem, atyám! Máj-, bél- és tüdőáttét! Agresszíven terjedő daganat!
 Felkavarodott a gyomra.
Mi más választása van, mint maradni?
– Hogy mondjuk vissza az utat?
Fergus tudta, mennyire várta Erin az indulást. Most úgy nézett rá, mintha elment
volna az esze.
– Jó, Stella beteg, de azért nem kéne lefújni a nyaralásunkat!
A kórház előtt álltak. Erin némán szorongatta Fergus kezét. Azt, hogy „akarom”,
sehogyan sem tudta kimondani.
– Pedig muszáj. Nincs senkije rajtunk kívül. Ott voltam délután, amikor felhívta
néhány barátnőjét. Valami Deedee-t meg Kirstent.
Fergus elhúzta a száját.
– Igen, volt szerencsém hozzájuk.
– Nos, nem érnek rá, hogy meglátogassák. Mint kiderült, Deedee az utóbbi időben
felszedett pár kilót, ezért egyetlen esti edzést sem mer kihagyni a fitneszteremben.
Kirstent elfoglalja a munkája, amúgy meg a konyháját újíttatja fel. Amy pedig bepasizott.
Ő is megéri a pénzét, mondhatom!
Erinnek úgy kellett erőt vennie magán, hogy ki ne kapja a kórházi telefont Stella
lesoványodott, franciásan manikűrözött kezéből, és rá ne ordítson ezekre az úgynevezett
barátnőkre, hogy vonszolják ide a sovány, önző seggüket, éspedig azonnal.
– Nézd, ez nekem is nagy megrázkódtatás, ugyanakkor a nyaralásunkról van szó!
Ráadásul Stella mindig is minősíthetetlenül viselkedett veled!
Fergus a homlokát ráncolta Erin hirtelen hangulatváltása láttán. Miután beszéltek
telefonon, nyomban a kórházhoz hajtott. Háborgott a gyomra az izgalomtól, és le volt
sújtva a rossz hírtől. Ugyanakkor Stella mindig is egy drámakirálynő volt. Megvolt az
esélye, hogy valami kisebb, kezelhető baj lesz a vége. Meghatotta Erin aggodalma –
ugyan hány nő lenne ilyen azok után, ahogyan Stella vele viselkedett? –, de azért nem
kell túlzásba esni.
– Fantasztikus, hogy felajánlod ezt, ám csak egy hétre mennénk el. Ha még bent
fekszik, majd itt látogatjuk. Sőt még az is lehet, hogy addigra haza is engedik!
Erinnek azonban mondhatta. Sápadtan, nyúzottan, merev tartással nézett maga
elé.
– Beszéltem a kezelőorvosával. Stella rossz állapotban van, Fergus! A ráknak már
mindenhol áttétei vannak.
Harminchetedik fejezet

Ilyen az, amikor az embert a mély vízbe dobják. Mikor Kaye Erinnel végigvette a
teendőit, még minden egyszerűnek tetszett, a valóságban azonban ijesztően bonyolult
volt. Mivel Erin Stellát őrizte a kórházban, Kaye-nek egy nappal korábban kellett
munkába állnia, mint kiderült, teljesen készületlenül. Délre sikerült vérig sértenie egy
nagyhangú középkorú nőt, mert kevesebbet ajánlott a férfias szabású tweednadrágjáért,
mint amennyire a nő taksálta.
– Csak ennyi? Hogy képzeli? – A nő dús szemöldöke reszketett a felháborodástól.
– Kilencven fontért vettem!
Borzasztó egy nadrág volt! Egyetlen épeszű nő sem venné meg. Miközben a
jóasszony kicsörtetett a boltból, Kaye rájött, hogy nem túlságosan jártas a tapintatos
visszautasítás művészetében.
Az sem ment könnyebben, hogy ne sértsen meg senkit, ha nem állt jól neki a
felpróbált ruha, vagy nem vett tudomást saját előnytelen tulajdonságairól. Ebédidőre négy
további vevőt hozott ki a sodrából. Mikor fél kettőkor Tilly jelent meg az ajtóban,
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Szia! Csodásan festesz! – köszöntötte lelkendezve.
Tilly furcsálkodva nézett rá.
– Porszívóztam. Csupa por vagyok.
– De a pólód isteni! És a farmer is milyen remekül áll rajtad! Noha ilyen alakkal
mindenben jól nézel ki. És a topod színe pont illik a szemedhez.
– Kezdek megijedni – jelentette ki Tilly. – Csak nem valami kandi kamerás
beugrató műsor ez?
– Az udvarias kiszolgálást gyakorlom – vágott egy fintort Kaye. – Bókolni kell
tudni a vevőknek. Nem csípik, ha közlöd velük, mikor felpróbálnak valamit, hogy úgy
festenek, mint egy víziló.
– Kedvesen kell beadni nekik. Erin nagyon ért hozzá. Őszinte és tapintatos
egyszerre.
– Hát én nem. Fel is adom. Ha legközelebb valaki ruhát hoz be, majd azt
mondom, várja meg Erint, amíg beárazza.
– El sem hiszem, hogy nem megy el Velencébe! – sóhajtotta Tilly. – Ahogyan azt
sem, hogy felváltva gondozzuk Stella macskáját.
A vége az lett, hogy az elkényeztetett kandúr otthon maradt Stella lakásában. Így
Tilly és Erin néztek be hozzá napjában négyszer-ötször. Megetették, megitatták és
kicserélték a macskaalmot. Pusztán azért, mert Stella kinyilatkoztatta, hogy ennek így
kell történnie, és nem lehet másként.
Ráadásul ha a dobozban az alom nem volt makulátlanul tiszta, a kényes kandúr a
szőnyegre csinált.
– Jól van, akkor most indulok Binghez – mondta Tilly. – Próbáld nem csődbe
vinni a butikot ötig. Ne feledd, őszinteség és tapintat! Ez legyen a mottód – fenyegette
meg az ujjával.
– Majd igyekszem – bólintott Kaye. – Mit szólnál ehhez: „Még szerencse, hogy a
kegyed orra ekkora. Elvonja a figyelmet a dupla tokájáról.”
 – Látod, megy ez neked!
Egy óra múlva magas, hatvanas nő lépett be a boltba. Meglepetten nézett Kaye-re.
– Nem maga szokott itt lenni!
– Én vagyok a tartalék csapat.
– De legalább ért a divathoz. Legalábbis remélem. Nekem semmi érzékem hozzá.
Most pedig két kérésem lenne. Új estélyire lenne szükségem. Nem fidres-fodrosra vagy
virágosra. 44-es méret. – Mialatt tovább beszélt, egy táskát helyezett a pultra. – Ehhez
pedig tanácsot kérnék. A fiam mostohaanyjától kaptam karácsonyra. Tudom, hogy
márkás darab és méregdrága, mert a nőt felveti a pénz, nekem azonban túl csicsás, és
mivel a jótékonysági vásárunkra nem gyűlt össze elég adomány, úgy gondoltam,
felajánlom ezt. – Közelebb tolta a táskát Kaye-hez, és várakozón pislogott rá. – Ha
megbecsülné az árát, hirdethetnénk úgy, hogy egy utánozhatatlan Hermès táska cirka
hatmillió fontért. Jó, az összeget csak saccoltam.
Most segíts, uram! Őszinteség és tapintat!
Hogy időt nyerjen, Kaye a vállszíjat vizsgálgatta, és megtapogatott egy kilógó
cérnaszálat.
– Nézze, őszintén sajnálom, de ez nem Hermès táska, csupán utánzat.
– Tényleg? És mennyit érhet?
Kaye a fejét rázva hezitált. Közben azon töprengett, hogyan rugaszkodhat el
valaki ennyire a valóságtól.
– Olcsó bóvli. Nézze ezt a foszladozó öltést itt. Meg a csálé oldalzsebet. Ráadásul
nem is bőr, hanem műanyag.
– Értem. Hát nagyon köszönöm. Basszus! – motyogta meglepően higgadtan a nő.
– Igazán sajnálom!
– Jaj, kedves, ez egyáltalán nem a maga hibája. De abban biztos lehet, hogy ezt
nem hagyom annyiban! A dolog jó oldala, hogy időben kiderült, és nem fogok leégni vele
az aukción. Magunk között szólva, ki nem állhatom a fiam mostohaanyját. Folyvást a
millióival dicsekszik! Rettenetes egy nő! Felejtsük el az egészet! De most keressünk
nekem egy ruhát estére. – Az asszony elhallgatott, majd a homlokát ráncolva töprengett. –
Egyfolytában azon töröm a fejem, nem találkozhattunk-e már mi ketten. Olyan ismerős
nekem. De azt mondja, ugye, hogy nem?
– Nem hinném.
– Pedig tényleg nagyon ismerősnek tűnik. Nem dolgozott valamelyik másik
üzletben?
– Ööö… nem. – Kaye keresgélni kezdett az estélyik között, és előhúzott közülük
egy remekbe szabott éjkék taftruhát. – Ez hogy tetszik? A színe pompásan állna.
– Hotelekben és éttermekben sem láthattam? Ami azt illeti, a hangját sem most
először hallom. – A nő zavarodottan ingatta a fejét. – Kérem, ne vegye rossz néven, amit
mondok, de valahogy arra emlékszem, hogy még… sírni is láttam magát.
– Nos, az utóbbi években az Egyesült Államokban éltem.
– Tavaly egy hónapot töltöttünk Texasban! Maga is ott lakott?
– Nem, Los Angelesben. Színésznő vagyok.
– Szent ég! A szivárványon túl! – kiáltott fel az asszony izgatottan. – Mindig
nézzük azt a sorozatot. Maga volt az, akinek a férje megszökött a nővérével?
– Pontosan – mosolyodott el Kaye.
Lám, Roxboroughban is akad egy rajongója.
 – Jaj, imádtuk A szivárványon túlt! Milyen kicsi a világ! – kapta a szája elé a
kezét az asszony. A legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a ruha iránt, amit Kaye
kiválasztott neki. – Tudja, ez a sors keze! – szólalt meg újra.
– Miért?
– Azért, mert tehetne nekem egy óriási szívességet.
Kaye aggódva nézett az asszonyra. Vajon mit akar? Kaye-nek egyetlen márkás
táskája volt, amire azonban úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Jótékonyság vagy sem,
a szíve szakadna meg, ha oda kellene adnia ennek a nőnek.
– Miféle szívességet? – kérdezte hát óvatosan.
– Nos, óriási slamasztikába kerültem. A jótékonysági est díszvendége ugyanis
visszamondta a fellépést. Ismeri Antonella Beckwith énekesnőt? Hallott már róla?
Akár a Rolling Stonesról is megkérdezhette volna, hogy az egy zenekar-e. Még
hogy hallott-e Antonella Beckwithről? A fiatal énekesnő kb. ötvenmillió albumot adott el
az elmúlt két évben. Kaye bólintott, közben azonban rosszat sejtve görcsbe rándult a
gyomra.
– Nos, én nem mondhatom, hogy sokat tudok róla – folytatta a nő. – A jelek
szerint azonban rettentően szerencsések voltunk, hogy megkaptuk. A nénikéje barátja az
egyik szervezőnknek, ők szervezték meg, hogy eljöjjön. Sajnos azonban egyszer csak
visszamondta, mi meg benne vagyunk a pácban, két héttel a gála előtt. Úgy tűnik, valami
sokkal puccosabb meghívást kapott, mert a mi kis rendezvényünket dobta.
– Jó, erre két dolgot mondhatok – felelte Kaye. – Az egyik, hogy nem vagyok
igazi híresség. Itt semmiképpen nem.
– Én tudom, ki maga! Ahogyan a férjem is! Majd mindenkinek elmondjuk, hogy
maga hollywoodi sztár!
– A másik rossz hír, hogy volt egy kis balesetem a közelmúltban, ami miatt
igencsak rossz volt a sajtóm – vágott egy grimaszt Kaye. – És nem szerepelek többé A
szivárványon túlban! Kidobtak! Ezért is jöttem ide vissza.
– Ez így még jobb, tökéletes! – Miközben beszélt, elővett egy névjegykártyát. –
Ha nem ismerik itt, akkor a pletykákról sem tudnak, nem igaz? Hol itt a probléma?
Az asszonyt nem lehetett megállítani, olyan volt, akár egy úthenger. Kaye
megnézte a névjegykártyát. Dorothy Summerskill – állt rajta.
– A rendezvényt szombathoz egy hétre tartjuk, a Mallen Grange Hotelben –
közölte Dorothy.
Ez volt az a pillanat, amikor Kaye sajnálkozó képet vághatott volna, hogy azután
felkiáltson: „Jaj, szombathoz egy hétre? Milyen kár!” Aztán előállt volna egy teljesen
hihető ürüggyel, miért nem tud elmenni. De hirtelenjében nem tudott elfogadható
kifogást találni.
– Igazán nemes célból gyűlünk össze – folytatta a rábeszélést a nő. – A szervezet
az Alzheimer-kórosokat segíti.
– Á! Van egy barátom, aki támogatja önöket. Jack Lucas!
– Maga ismeri Jacket? De hát ez csodálatos! Ő is ott lesz! Ez egyenesen tökéletes!
– Jó, elmegyek.
Nem mintha lett volna más választása. Ki tudja, akár még jól is érezheti magát.
Különben pedig nem azt tanácsolta az ügynöke, hogy szálljon be valamiféle jótékonysági
tevékenységbe, mert az jót tesz a hírnevének?
– És mi lesz a dolgom? Csak meg kell nyitnom a rendezvényt?
 – Á, igen – bólogatott vidáman Dorothy. – A főszám azonban az aukció lesz.
Aukció? Álljon meg a menet! Kaye-t a pánik kerülgette.
– A helyzet az – mondta –, hogy még sosem csináltam ilyesmit.
– Jaj, kedveském, az aukció nem a maga dolga lenne! Maga csak Antonella
helyébe lépne, mint főnyeremény.
Hogy mi?
– Ez lenne az est fénypontja – magyarázta Dorothy. – A résztvevők arra
licitálnának, hogy ki vacsorázhat együtt magácskával! Mesés lesz!
– Nem lesz az, ha senki nem licitál rám.
Istenem, ez a nő totál el van tévedve! Antonellával összemérve ő… mi a fenéért
akarna valaki vele, egy ismeretlen színésznőcskével vacsorázni?
– Ne butáskodjon, minden rendben lesz! Ki ne kapna a lehetőségen, hogy együtt
vacsorázhat egy hús-vér hollywoodi sztárral?
– Hiszen még a nevemet sem tudja! – tiltakozott Kaye.
– Ennek ellenére megígérem, hogy nem hozzuk kellemetlen helyzetbe! A
támogatóink fantasztikusan nagylelkűek! Különben pedig az aukció a végén lesz, amikor
már mindenki be lesz állva kissé. – Dorothy ragyogott, hogy ilyen szerencsésen tető alá
hozták az ügyletet. – Akkor ezt megbeszéltük. Más dolgunk nincs is már, mint találni
nekem egy estélyit. És ne vágjon olyan ijedt képet, meglátja, jó muri lesz!
Ezzel elvette az éjkék taftruhát Kaye-től.
Harmincnyolcadik fejezet

Stella a sokk után a teljes hárítás állapotába került. Erin tudta, hogy az orvos
közölte vele a vizsgálati eredményeket, Stella azonban eldöntötte, hogy rajta nem fog a
betegség, és hallani sem akart a lehetséges végkifejletről. Ehelyett eljövendő
nyaralásokról ábrándozott, és az ágyban ülve vastagon kikente magát. Nem telt bele egy
hét, és észrevehetően rosszabbul nézett ki. Ijesztő volt napról napra látni a folyamatot, és
ennél is nehezebb, hogy úgy kellett tenni, mintha fel sem tűnt volna. Mikor Stella először
ejtette ki a száján a „rák” szót, Erin hosszú évekig elhúzódó betegségre gondolt. Ez
azonban egészen más volt. Stella bőre sárgászöldre színeződött, a szeme beesett, és
gyakorlatilag minden órával soványabb lett. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy
megigazítsa a rúzsát, újra kifesse a szemét, és bronzosítóval mázolja be az arcát meg a
dekoltázsát.
Az orvos újra beszélt Erinnel. A szemébe mondta, amiről ő sem szívesen hallott.
– Meg kell hogy mondjam, ez valóban olyan komoly, amilyennek látszik. A
fájdalmat csillapítani tudjuk ugyan, de a rák maga gyógyíthatatlan. Felvetettem ezt
Stellának, ő azonban hallani sem akar róla. A férjét is értesíteni kellene. – Elismerőn
Erinre pillantott. – Szép magától, hogy így mellette áll!
Ezen azt érthette, hogy gyakorlatilag egyedül ő látogatta.
– Itt szeretnénk tartani – folytatta az orvos. – Semmi értelme átköltöztetni egy
hospice-házba. Mindössze napjai lehetnek hátra.
Nem hónapok, még csak nem is hetek. Napok! Erin behunyta a szemét. Sejtelme
sem volt arról, hogy a rák ilyen gyorsan ölhet.
– Kihagytál egy részt! – mondta Stella szemrehányóan, mikor Erin a körmét
festette.
Erin pótolta a mulasztását.
– Ne haragudj!
– Szeretnék jól kinézni most, hogy Max meglátogat. Miért nincs még itt?
– Talán nem tudott leparkolni. Kész rémálom tud lenni néha.
Nyílt a kórterem ajtaja.
– Á, itt vagy! Késtél! – hordta le Maxet is Stella.
A férfi a betegágyhoz lépett. Ha meg is lepte, mennyit változott Stella a legutóbbi
látogatása óta, jól palástolta.
– Miért vagy mindig ilyen harapós?! Az áldóját, leszállnál végre rólam? Egyesek
dolgoznak is. – Lehajolt, és megölelte Stellát. – Újgazdag megrendelőim legújabb heppje,
hogy felfedezték a kristályokban rejlő erőt. Ezért aztán két és fél méter magas
kristálypiramis kerül a hallba. Hogy vagy különben?
– Pokolian! Utálom ezt a helyet! Erin meg elcseszi itt a körmeimet! – Csókra
nyújtotta az arcát, úgy kérdezte: – Jól nézek ki, ugye?
– Csodásan! Gondolom, az összes dokival flörtöltél már.
– Egy kicsit. Csak sajnos őket leginkább a kiábrándító testi ügyleteim érdeklik –
biggyesztette le a száját Stella, és megigazgatta a haját. – Úgy értem, rebegtetném én
szívesen a szempilláimat, de tudod, elveszi tőle a kedvem, ha ők arra kíváncsiak, volt-e
ma székletem.
 – Ez tényleg lelombozó – helyeselt Max. – Oda lesz tőle a pillanat varázsa.
Tessék, hoztam néhány magazint.
– Kösz, de ezeket már láttam.
– Kár volt fáradnom – csóválta a fejét Max. – Senki nem mondta neked, hogy
udvariasabb is lehetnél?
Stella kényszeredetten elmosolyodott. Fehérített fogai bizarr kontrasztot alkottak
sárgásbarna arcszínével.
– Mintha bizony te tudnád, mi az az udvariasság! Ne haragudj! A többit sem
olvastam el. – Belekotort egy halom újságba, előhúzott belőle egyet, és a borítót kezdte
tanulmányozni. – Szándékosan választottad ezt?
– Nem, miért?
Max összenézett Erinnel. Mindketten ugyanazt gondolták: az istenért, mi van, ha
az egyik cikk azt fejtegeti, mit tegyél, ha csak egy heted van hátra az életedből.
Stella még nedves burgundivörös körmével a magazinra mutatott:
– „Csenget a biológiai órája? Hívja fel egy meleg barátját!” Gondolom, így
akartad a tudtomra adni, hogy meggondoltad magad.
– Nem.
– Pedig tényleg meggondolhatnád magad.
– Azt lesheted! – mondta Max.
– Jó, nem most lenne úgysem, ez nyilvánvaló. Majd amikor jobban leszek. –
Stella Maxre szegezte a tekintetét. – Gyereket szeretnék! Max, kérlek, egyezz bele!
Erin döbbenten meredt Maxre.
– Ezt tudom, de ne tőlem akard azt a gyereket. Bocs, de keress hozzá más
balféket!
– Jó, akkor keresek. Amúgy sem akarnám, hogy bármelyik gyerekem egy ilyen
orrot örököljön – erőltetett az arcára Stella egy újabb mosolyt.
Max még negyven percig maradt, közben kölcsönös sértéseket vagdostak egymás
fejéhez Stellával. Leadta a legfrissebb roxboroughi pletykákat, és közben nem csupán a
Stella táljában lévő gyümölcsöket kebelezte be, de a szomszéd ágyon fekvő nő
kekszeinek a felét is.
Miután elment, Stella sóhajtva hanyatlott vissza párnáira.
– Nagyszerű fickó, ugye?
– Hmm.
Erin vállat vont, és épp csak biccentett, mert magában Max viselkedésén
háborgott. A fenébe, leesett volna a gyűrű az ujjáról, ha legalább látszatra enged Stella
kérésének?
– Úgy felvidított!
Szuper! Max csak belibben, és elbűvöli Stellát, ő meg lemondja a nyaralását,
gyakorlatilag az egész hetet itt tölti, és egy jó szót nem kap érte.
– Tudom, hogy butaság ilyet mondani, de most legalább biztosan tudom, hogy
nem haldoklom.
– Hogy mi?
– Tudod, hogy van ez – kezdte Stella szégyenlősen. – Mikor ilyen cefetül érzed
magad, és mindenki tök kedves veled, szöget üt a fejedben, és bepánikolsz. Ha
haldokolnék, Max is mindenbe belement volna, nem igaz? Annyi gyereket ígért volna,
amennyit csak akarok! Adj egy zsepit, légyszi! – mutatott erőtlenül a papír zsebkendős
dobozra, hogy letörölje kibuggyanó könnyeit. – De nem tette. Elküldött melegebb
éghajlatra! Eszerint nincs nagy baj.
– Na látod.
Erin nem tudta, mi mást mondhatna erre.
– Istenem, mekkora megkönnyebbülés! Mindössze meg kell erősödnöm, hogy
elkezdhessük a kezelést. És mikor tervezitek az esküvőt Fergusszel?
Erinnek egyre nehezebb volt folytatni ezt a beszélgetést.
– Még csak nem is beszéltünk erről. Egyelőre még nem váltatok el.
– Azt hamar lerendezhetjük. Többé nem érdekel Fergus, viheted, a tiéd.
Egyvalamit azonban kérlek, ígérj meg!
Istenem, mi jön még?
– Mit ígérjek meg?
– Hogy meghívsz az esküvőtökre. Majd csodásan kiöltözöm. Dögös leszek,
meglásd! Karcsú, elegáns, észvesztő! Mindenki elcsodálkozik majd, miért nem én
kellettem Fergusnek.
– Tudod, mit? – válaszolta Erin. – Valamiért az az érzésem, hogy a meghívódat
elveszíti valahogy a posta.
– Ne félj, majd rátok rontok! – Stella összerezzent a fájdalom újabb rohamára,
aztán szája az előbbinél is szélesebb mosolyra húzódott. – Kiverni a balhét az exem
esküvőjén? Majd bolond lennék kihagyni ezt a ziccert!
Harminckilencedik fejezet

– Találd ki, mit csináltam egész nap! – robbant be a butikba Tilly, karjával a feje
fölé nyújtózkodva.
Kaye, aki épp a bolyhokat távolította el egy kasmírpulcsiról, most a nyújtózkodó
Tillyre sandított:
– Orangutánnak adtad ki magad? Ágról ágra ugrándoztál? Á, tudom már,
légtornásznak készülsz!
– Bármelyik opció sokkal szórakoztatóbb lett volna. De nem, Swarowski
kristályokat ragasztgattam egy éjkék plafonra. Kilencvenkét négyzetméternyi
mennyezetre, összesen tizenötezer kristályt! Csupa ragasztó a kezem, és nem érzem az
ujjaimat. – Karját leengedve, hunyorogva folytatta: – Az a briliáns ötletem támadt, hogy
festékhengerrel is felvihetném a ragasztót a plafonra, aztán csak odavágnék egy maroknyi
kristályt, de Max nem engedte.
– Az alávaló rabszolgahajcsár!
– Nekem mondod! Ó, és látnod kellene a jótékonysági egylet honlapját! – Átnyúlt
Kaye válla fölött, és az egeret mozgatva életre keltette a számítógépet. – Jack külön ezért
felhívta Maxet, hogy vessen egy pillantást az oldalra.
– Ó, te jó ég! – jajdult fel Kaye, miután felment a honlapra.
Tilly, aki megnézte már Max laptopján, együtt érzőn megszorította a karját.
A „Hírek” címszó alatt ugyanis a következő bejelentés volt olvasható: „Előre nem
látható körülmények miatt Antonella Beckwith nem vesz részt jótékonysági
árverésünkön. Ugyanakkor örömmel közöljük, hogy helyét egy igazi híresség veszi át,
egy szenzációs, díjnyertes hollywoodi színésznő, Kaye McKenna!”
– Atyavilág! – nyögött fel Kaye, és eltakarta az arcát. – Úúúgy szégyellem
magam!
– Miért, nem is olyan rossz. Néha az embernek füllentenie kell.
– De igen, rossz, és rohadtul rühellem! Olyan ez, mintha egymillióan
összesereglettek volna egy Madonna-koncertre, aztán ki kellene sétálnod a színpadra, és
közölnöd: veled kell beérniük.
– Ugyanakkor fantasztikus is, nem? – lelkesedett Tilly. – Mindig is az volt a titkos
vágyam, hogy egy Madonna-koncerten énekeljek.
– Nem tehetnéd, mert még mielőtt kinyitnád a szádat, a közönség ízekre tépne –
mondta Kaye. – És ugyanez történhet velem is! – verte ököllel a homlokát. – Felbőszült
aggastyánok kergetnek majd le a színpadról, tán még a műfogsorukat is hozzám vágják…
Lefogadom, Max mindezt rém mulatságosnak találja.
– Csak egy icipicit.
– Totál idióta voltam, amiért hagytam, hogy Dorothy befűzzön! Megkérdezte,
nyertem-e Oscart vagy Emmyt, mire azt feleltem, az egyetlen díjat, amit magaménak
mondhatok, egy iskolai zsákban futáson kaptam, hétéves koromban. Ugyan ki licitál majd
azért, hogy eltöltsön velem néhány órát? Ha valakinek ez a szíve vágya, akár ide is jöhet
– mutatott körbe elkeseredetten a boltban –, és ingyen gyönyörködhet bennem.
Mindössze annyit kérnék érte, hogy segítsen leszedegetni a pulcsiról a bolyhokat.
Nyílt az ajtó. Két fiatal nő lépett be az üzletbe. Tillynek rémlett, hogy valahonnan
ismerősek neki. Talán a Lusta Lajhárban láthatta őket. Tilly figyelte, hogyan ölti fel Kaye
a vendégváró mosolyát, várva, hogy a jövevények visszamosolyogjanak rá és üdvözöljék.
Nos, erre várhatott. A két nő ügyet se vetett rá, csak a ruhákat vizsgálták. Kaye
alig észrevehetően megvonta a vállát, és visszafordult a számítógépe felé. Tilly megnézte
az óráját; indulnia kellett az iskolához, hogy felvegye Lout.
– Hát nem hihetetlen? Mindig is ordas kurva volt, de hogy még azt se tudja, ki a
gyereke apja… az már több a soknál!
– Hahaha! Találgatni azért találgathatunk, ki lesz a szerencsés nyertes.
Tilly összenézett Kaye-jel. Ezek itt úgy adják elő magukat, mintha ők ketten
láthatatlanná tevő köpenyt viselnének. Ugyanakkor jól szórakozott. Erin említette is
egyszer, hogy aki boltban dolgozik, tömérdek beszélgetést kihallgathat.
– Hát ha Andrew-é a gyerek, akkor bizony kurta karikalábbal születik – jegyezte
meg a magasabb, szőke nő.
– Ha pedig Ruperté, akkor kopaszon, hegyes és szőrös füllel, mustárszínű
kordbársony gatyában! – kontrázott barna társnője.
Mindketten csillapíthatatlan kacagásba kezdtek, olyan jól mulattak. Akármekkora
kurva volt is az emlegetett közös ellenségük, Tilly megsajnálta.
– Azt hiszem, mennem kell – szólt oda halkan Kaye-nek.
– Hahaha! Nem csoda, hogy aggasztja az apa személye. Mert ha Jack az, hát a
gyerek úgy fest majd, mint egy vízköpő! Drukkoljunk, hogy ne úgy legyen, a kicsi
kedvéért legalábbis. Mit szólsz ennek az ingnek a gombjaihoz? Nem teszik túl
hivatalnokossá?
Tillyben megfagyott a vér. Olyan érzése volt, mintha a Tom és Jerryt nézné,
méghozzá azt a jelenetet, ahol a macska egy pillanatig a levegőben lebeg, mielőtt a földre
zuttyanna. Átsandított Kaye-re, aki ugyanolyan döbbenten bámult a nőkre, mint ő.
– Ennek meg túl szögletes a válla. És a gallér sem az igazi. Ha Rupert az apa –
vihogott fel a barna nőci –, a gyerek úgy nevet majd, mint valami héliummal töltött hiéna.
Kiről beszéltek ezek? Kiről?
– Ha viszont Andrew-é, gusztustalan csíkos zoknikban mászkál majd.
Tilly behunyta a szemét, azt kívánva, mondjanak még valamit Jackről.
– Persze azt szeretné, bárcsak Jack lenne az apa. Á, ezt nézd! – Diadalmasan
előhúzott egy ferde szabású, szürke ruhát. – Egek ura!
Tilly is a magasságoshoz fohászkodott. A szíve vadul vert a mellkasában, és
szédülés kerülgette.
– Neki legalább hangzik valahogyan a családneve – vélte a szőke. – Képzeld el,
mit kezdhetne Rupert nevével!
– Erre nem is gondoltam. Úristen, kész agyrém! – visította a barátnéja. – Amy
Pratt lenne!
Jaj, ne! Akkor Amy az.
Tilly élénken emlékezett rá, hogyan fogta vallatóra Declan születésnapján a
pubban a sovány, tűsarkút viselő Amy. Akkor épp Jack volt nála műsoron. Most pedig,
hogy bekapta a legyet, az se tudja, ki az apja. Hogy lehet Jack ennyire felelőtlen?
Persze ez költői kérdés. A válasz ugyanis az, hogy ő is csak férfi, ezért ha szexről
van szó, fütyül a következményekre. Tilly úgy érezte, forog körülötte a világ. És persze
féltékeny is volt.
– És hogyan fogadta mindezt az aktuális pasi?
 A szőke tovább vizsgálgatta az imént elővett ruhát.
– Nem hallottad? Úgy kirúgta, hogy a lába sem érte a földet! Tudod, mit,
felvehetnéd az új cipődet ehhez az arany rucihoz!
– Eszerint Amy egyszerre három hapsit vesz üldözőbe?
– Szerencsétlen fráterek! Lefogadom, megbánták, hogy elővették a farkukat!
– Izé… bocsássanak meg – szólt most közbe Kaye. – Maguk Jack Lucasról
beszélnek?
A két nő felé fordult. Szemöldöküket felvonták, már amennyire a botox engedte.
– Úgy bizony. Miért, ismeri? – kérdezte az egyik.
– Igen, ismerem. Méghozzá elég jól! – felelte Kaye láthatóan megbotránkozva.
– Áááá! – bólintott a barna. – Akkor maga egy újabb áldozat. Nos, a nagy számok
törvényei alapján ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Tudom, hogy az ő hibája, de
az ember óhatatlanul is megsajnálja.
Tilly szája kiszáradt. Három az egyhez volt a valószínűsége annak, hogy Jack az
apa. Teljesen kiborította a hír.
– És tudja, Amy mindenre képes, ha pénzt szagol! – csóválta a fejét a barátnő. –
Bizonyára buzgón fohászkodik az éghez, hogy Jack legyen az apa. Ha így lenne,
munkába állítaná az ügyvédeit, hogy kiforgassák a vagyonából szegény nyomorultat.
Negyvenedik fejezet

Fergus kényelmetlenül feszengett a narancssárga kórházi széken. Volt felesége

látványa – ahogy napról napra elesettebb és sápadtabb lett – olyan érzéseket kavart fel
benne, amelyeket maga sem tudott megnevezni. Valaha, sok éve szerette Stellát annyira,
hogy elvegye feleségül. Ugyanakkor a kapcsolatuk soha nem volt olyan problémamentes
és természetes, mint most Erinnel. Stella mérhetetlen önteltsége, hiúsága és az az
elviselhetetlen szokása, hogy folyton leszólt mindenkit, végül megölte a szerelmüket.
Most azonban, látva az állapotát, szívből sajnálta. Fergust mardosta a lelkiismeret, szidta
magát… hiszen ha idejében felfigyel Stella panaszaira, és nem tulajdonítja ezeket a
szétválás miatti hisztinek, akkor volt felesége hónapokkal korábban elmegy orvoshoz, és
még időben diagnosztizálják a rákot…
– Rajta, társalogj velem, ez a dolgod – Stella még képes volt arra, hogy tréfásan
rászóljon.
Igaza volt. Egy ingatlanügynöknek csak van beszélőkéje. Általában volt is, de
most, a kórházban sehogy sem találta meg a hangját. Vajon Erin hogy csinálja? Pont ő,
akit korábban Stella agyonszekált! Bármilyen hihetetlen, az egészet mindenestül
elfelejtette. Naponta eljárt hozzá a kórházba, és néha órákig ült az ágya mellett, hogy
Stella ne legyen egyedül. Kórházi pletykákat tárgyalt ki vele kedvenc orvosaikról és
ápolónőikről, a többi betegről, ruhákról, tévéműsorokról, hajdani iskolai emlékekről…
mindenről a világon.
– Úgy nézel ki, mint aki csődbe jutott, és a felszámolóbiztost várja – korholta
tovább Fergust Stella.
A férfi megpróbált ugyan jókedvet mímelni, de azért egyre csak a faliórát leste.
Már majdnem három óra volt. Hál’ istennek Erin mindjárt itt lesz, ő pedig mehet vissza
dolgozni. Ahogy elnézte Stellát, titokban arra gondolt, vajon tudja-e, hogy a végét járja.
És ha igen, hogyan fogadja ezt? Annyi kérdést szeretett volna neki feltenni, de nem
lehetett. Atyavilág, ki gondolta, hogy ez bekövetkezhet?
– Untatsz, Fergus! – szólt rá Stella. – Nézegessünk talán webkamerákat a
telefonodon?
Fergust még jobban furdalta a bűntudat. Csapnivaló beteglátogató volt.
– Tényleg ezt szeretnéd?
– Jaj, dehogy! – forgatta a szemét Stella.
– Erin mindjárt itt lesz.
– Hála az ég! Sokkal szórakoztatóbb, mint te! Ami azt illeti, nálad még egy ágytál
is mulattatóbb lenne.
– Ne haragudj!
– Kedvelem Erint, tudod-e? Aranyos csaj.
Fergus lassan bólintott. Végre ezt is megérte!
– Elmegyek a lagzitokra. Nem említette? – mosolyodott el Stella fanyarul. – Ha
aztán a lelkész odaér az esketésben, hogy megkérdezi, fel tud-e hozni valaki nyomós
érvet a házasság ellen, én majd felállok, és azt mondom, igen, mert te női bugyit viselsz
az ágyban.
Most Fergusön volt a sor, hogy elmosolyodjon. Ha Stella túlzott is, nagyon is el
lehetett volna képzelni róla, hogy közbeszól. Már azt leszámítva, hogy nem lesz esélye
jelen lenni az esküvőn. Akkor ugyanis már… jaj, csak el ne sírjam magam! –
fohászkodott titkon.
Mégis erőt vett rajta a sírógörcs. Hangos horkantással, akár egy felriasztott kacsa,
kezébe temette az arcát, és csak zokogott, zokogott feltartóztathatatlanul. Annyira, hogy a
szomszéd ágyon fekvő nő átküldte hozzá a férjét egy óriási doboz papír zsebkendővel.
Végül aztán elcsöndesedett, megtörölte az arcát, és lármásan kifújta az orrát.
Felnézve látta, hogy Stella közönyösen nézte végig párnájáról a jelenetet.
– Ne haragudj! – rázta meg a fejét Fergus szégyenkezve. – Nem is tudom, miért
jött ez rám.
Vajon tudja-e Stella, hogy a halálán van? És ha nem, nem az ő kiborulása árulta-e
el neki?
Ekkor Stella átnyúlt az ágyon, és megfogta Fergus kezét csontsovánnyá aszott
kezével. Száraz, pergamenszerű volt a bőre, lötyögött a csontjain.
– Semmi baj. Tudom, miért sírtál. Most jöttél rá, milyen rosszul tetted, hogy Erint
választottad helyettem – mosolygott kísértetiesen. – Bánod, hogy nem maradtál velem.
Nem lehetett tudni, Stella megint tréfálkozik-e, vagy komolyan gondolja.
Fergusnak esze ágában sem volt találgatni. Újra megnézte az óráját.
– Erin bármely pillanatban megérkezhet. Elmegyek, kerítek segítséget, és
átültetünk egy tolószékbe.
Egy vidám nővérke segített. Stella fintorgott ugyan, mert fájdalmai voltak, de
zokszó nélkül tűrte. Végül már csak az infúziós állványt kellett áttelepíteni a tolószékhez,
és készen állt a vendégfogadásra.
Ez is Erin ötlete volt, ami bevált, mert Stella kórházi életének fénypontját
jelentette. Fergus kitolta az osztályról, végig a hosszú folyosón, majd át a főbejáraton.
Odakint a szabadban cigizők élvezték a napsütést. Erin egy szemközti padon ült egy
gesztenyefa árnyékában, és őket várta.
Ezúttal Stella szeme telt meg könnyel, amikor Fergus leállította a tolószéket a pad
előtt, és Erin kinyitotta a kosarat, amiben magával hozta Binget. A macska nagyot
nyújtózva kimászott a napfényre, türelmetlenül felnyávogott, majd egyetlen ugrással
Stella sovány, takaróval fedett ölében termett.
– Jaj, Bing, kicsikém! – simogatta a nő szeretettel.
Bing szokásos kelletlen ábrázatával tűrte a csókjait, akár egy vadóc kamasz, akit
rákényszerítettek, hogy látogassa meg szakállat eresztett nagymamáját. De legalább
megmaradt Stella ölében, nem próbált elfutni. Erin nézte, hogyan babusgatja Stella,
hogyan sugdos becéző szavakat a fülébe. A kandúr mindennapos viszontlátása
felderítette, noha kemény munkával lehetett csak a felháborodott macskát a kórházba
szállítani.
– Ne félj, kicsim, a mama hamarosan hazajön! – csókolgatta a mancsait Stella. –
Hiányzom neked, ugye?
– Tegnap lazackonzervet kapott – közölte Erin.
Arról már nem számolt be, hogy amikor Bing elé tette a tálat, olyan megvető
pillantást vetett rá, mint aki kizárólag Gordon Ramsaytől fogad el ételt. Reggelre azonban
a lazac nagyja eltűnt.
– Jobban szereti a füstölt lazacot, egész kicsire összevagdalva – világosította fel
Stella. – Jaj, drágaságom, undok konzervkajával próbáltak etetni? Szegény kicsim, hát
hogyan bánnak veled?
Erinnek a szeme se rebbent a célzásra, hálát igazán nem várhatott Stellától.
Ráérősen figyelgette a kórház előtti jövés-menést. Hoppá! Ki lépett be a kapun?
Csak nem… de bizony… igen!
– Stella!
Ő azonban épp Binget csodálta.
– Nézzétek, milyen selymes a szőre!
– Stella! – bökte meg Erin a tolószék oldalát. – Úgy néz ki, új látogatód érkezett!
– Hogyan?
– Látogatód jött!
Jobb későn, mint soha, gondolta Erin.
Mégis örült, Stella kedvéért, és a feléjük igyekvő Amyre mutatott. Merthogy ő
tipegett feléjük halványsárga, V nyakú topban, vajszínű farmerben és magas sarkú
szandálban.
Stella elmosolyodott. Szemmel láthatóan megörült a barátnőjének.
Ahogy Amy közelebb ért, először Erint ismerte fel, aztán Fergust. Kurtán
odabiccentett köszönésképpen, és ment tovább, mintha mi sem történt volna.
Értetlenül bámultak utána, ahogy a főbejárat üvegajtaja felé lejtett.
– Amy, itt vagyunk! – kiáltotta Fergus, mire a lány megállt.
Amy értetlenül nézett rá, aztán Erinre. Tekintete végül megállapodott Stellán, és
megtelt rettegéssel. Erin későn jött rá, hogy nem is Stellához jött.
– Stella, te vagy az? Hogy vagy? – Csupán odaintett, nem jött közelebb, mintha
csak egy távoli ismerősét üdvözölné egy lóversenyen. – Örülök, hogy találkoztunk. Jól
nézel ki… krrh…
– Tudom, döbbenetesen festek – segítette ki Stella szárazon.
– Jaj, szívesen megállnék csevegni, de lekésem a rendelést. Kívánj jó szerencsét!
– trillázta Amy. – Majd találkozunk!
Némán nézték, ahogy belépett az üvegajtón.
Stella tovább cirógatta Binget, végül megszólalt:
– Szegény kisbaba! Azt se tudja, ki az apja! Mit gondoltok, lehet látni az
ultrahangon, hogy Rupert fülét örökölte-e?
Negyvenegyedik fejezet

Az iskola parkolója ezúttal már reggel hétkor is tele volt. Max helyet keresett
magának, leállította a motort, aztán előhalászta Lou türkizkék bőröndjét a hátsó ülésről. A
kislány átölelte, cuppanós puszit nyomott az arcára, majd újra megölelte a szerencse
kedvéért. Ezt a szokást totyogó korában vette fel, és apja legnagyobb örömére azóta is
tartotta. Ha Max összeszámolta volna, hány extraöleléshez jutott így, hát több tízezerre
rúgott volna a számuk. A világ minden kincséért nem mondott volna le egyről sem.
– Kösz, hogy ilyen korán elhoztál! – Lou fürtjei az orrát csiklandozták. –
Szeretlek! Viszlát, apu!
– Várj egy pillanatig!
Max elengedte a lányát, megkerülte a kocsit, és kinyitotta a csomagtartót.
– Mi az? Mi van ott? – Lou értetlenül ráncolta a homlokát, amikor az apja egy
második bőröndöt is elővett a kocsiból. – Mire készülsz? Ez meg kinek lesz?
A busz már csaknem megtelt diákokkal és tanárokkal. Tíz perc múlva indulás,
aztán irány Párizs!
– Nekem – válaszolta Max.
– Miért? Te nem jössz.
– De igen, jövök!
– Jaj, apu!
A kislány láthatóan ideges lett. Max tudta, miért. Sajnálta szegényt.
– Ne félj, nem lesz semmi baj!
– Dehogynem! Eddie Marshall-Hicks is velünk jön, meg a haverja, Baz…
megbánthatnak…
– Ha megpróbálják, egymásnak ütöm a kobakjukat, és lehajítom őket az Eiffel-
toronyból! Azaz megtenném, ha lehetne – javította ki magát Max.
Körülöttük gyerekek és szüleik tolongtak. Lou aggódva pislogott minden újonnan
érkező kocsi felé. Látszott, hogy nincs ínyére a fordulat.
– Apu, ezektől minden kitelik! Borzalmas lesz!
Ami azt bizonyította, hogy bár Lou titkolta, a rosszindulatú megjegyzések azóta
sem szűntek meg.
– Mit gondolsz, bogárkám, nem tudok helyretenni néhány elkényeztetett ifjoncot?
Miután beszéltem Heron igazgatónővel, az én ötletem volt, hogy veletek tartok. Szívből
támogatta a javaslatomat.
– Úgy, eszerint már hetekkel ezelőtt kifőztétek ezt, és még csak meg sem fordult a
fejetekben, hogy nekem is szóljatok! – húzta el a száját Lou. – Apu, ez az én
kirándulásom!
– Ezért is titkolóztunk. Akkor bizonyára kikönyörgöd, hogy ne menjek veled.
– Akkor most könyörgök!
– Elkéstél. Percek múlva indulunk. Jaj, ne nézz így rám! – Max remélte, hogy jól
döntött. – Nem büntetni akarlak, de Mrs. Heron is jó ötletnek tartotta, hogy elkísérjelek.
– Könnyen beszél – szűkült össze a dühtől Lou szeme. – Nem az ő papája vagy.
De nem volt kiút, apja kész helyzet elé állította. A következő negyedórában
felszállt mind a negyven gyerek, és bepakolták a poggyászukat a buszba. Az igazgatónő
is előkerült, hogy elbúcsúztassa a kirándulókat. Végül megállt a busz elején, szemben az
izgatott gyereksereggel, hogy igazgatói intelmeiben részesítse őket:
– Miss Endel tanárnőt és Mr. Lewist már ismeritek. Két szülőt, két önkéntes
kísérőt is bemutatok nektek. Mrs. Trent Sophie édesanyja.
Fenella Trent talpra szökkent Max oldalán az okosan megválasztott
strapacipőjében, és sugárzó arccal, kezét lelkesen lengetve trillázta:
– Mindenkit szeretettel üdvözlök!
– És velünk tart Louisa papája, Mr. Dineen is.
Maxnek határozottan nem volt kedve sem mosolyogni, sem integetni.
– Sziasztok – mondta ehelyett. – Hívjatok nyugodtan Maxnek.
Nem kellett lángésznek lennie senkinek, hogy rájöjjön, hol ül Eddie és a
cimborája. Minden jelenlévő hallotta, amint hangosan, vihogva összesúgnak:
– De Buzikámnak is hívhatjuk, ugye?
– Ki volt az? – vakkantott fel felháborodottan Mrs. Heron.
– Semmi gond – hallgattatta el Max egy kurta mosollyal. Elvégre is abban
állapodtak meg, hogy kezelni tudja a helyzetet. Ezért most kedvesen a hátul ülő fiúkhoz
fordult: – Hívhattok akár úgy is. Csak majd ne csodálkozzatok, hogy én minek nevezlek
benneteket!
Az igazgatónő olyan arcot vágott, mint aki megbánta a döntését.
– Rendben. Akkor jó utat kívánok mindannyiótoknak! És ne feledjétek, a
Harleston Középiskolát képviselitek, ezért kérlek, viselkedjetek! Hadd legyünk büszkék
rátok! Au revoir!
Még egyszer, utoljára visszanéztek rá, és a busz végiggördült a napsugarak
pettyezte fasoron. Max hátradőlt a székén, és azon töprengett, vajon a „viselkedjetek”
kitétel rá is vonatkozik-e. Viharos átkelés esetén mi lenne, ha egyszerűen belökné a
csatornába Eddie-t és vihorászó barátját?
A mellette lévő ülésen Fenella megigazította rózsaszínű hajpántját, és vidáman
megjegyezte:
– Az hiszem, jól fogjuk majd érezni magunkat.
– Reméljük.
Az asszony közelebb hajolt Maxhez, és hangját suttogóra fogva megkérdezte:
– Mi volt ez az előbb? Nem igazán értettem.
– Néhány srác bosszantani próbál, mert meleg vagyok – felelte Max.
Fenella szemöldöke kis híján összeért a hajpánttal.
– Ez vicc akar lenni?
– Nem.
– De… de maga Louisa papája!
– Ennek ellenére meleg vagyok – vont vállat könnyedén Max.
Fenella, aki szemlátomást nem tartozott a felvilágosult hölgyek közé, elpirult, és
elhúzódott mellőle.
– Nekem… erről… sejtelmem sem volt… Szent isten!
– Eléggé megdöbbentő, ugye? – mondta Max.
Egek, nem semmi kordában tartani negyven felspannolt kamaszt! Miután
megnézték az Eiffel-tornyot, a Louvre-ot és a Diadalívet, egy tágas, teraszos pizzázóban
költötték el az ebédjüket. A gyerekek felszabadultan fecsegtek, helyet cserélgettek
egymással vagy más tinikkel szemeztek a környékükön. Néhány fiú ezüstpapír
galacsinokat rugdosott az asztalok között.
Max megitta a feketéjét, úgy nézte, hogyan kacérkodik a tornatanárral Josie
Endell, a történelem-tanárnő. A második pohár bor után úgy hajolt közel szegény Mr.
Lewishoz, hogy elé tárta teljes dekoltázsát. Közben élénk kézmozdulatokkal kísérte,
bármit is mondott, mi több, mondandója nyomatékául a tanár karját is megérintette. És ha
ez nem lett volna elég, valahányszor felnevetett, hátravetette a haját.
A napnál is világosabb volt, miben mesterkedik a csillogó szemű, dús hajú
tanárnő.
De nem ő volt az egyetlen, aki a jóképű tanárt vette célba. A tinilányok szintén
Tom Lewis körül legyeskedtek. Tréfálkoztak vele; láthatóan rajta próbálgatták, hogyan is
kell ártatlanul kacérkodni egy férfival. Max jót mulatott a küzdelmen.
– Uram? Tudna vigyázni a képregényemre?
Érdekes volt tovább megfigyelni a…
– Uram?
– Jaj, bocs – fordult Max a hang irányába. – Nem tudtam, hogy hozzám szóltál.
Engem ugyanis itt még senki nem titulált uramnak. – Zakója zsebébe süllyesztette a
képregényt. – Megkönnyítenéd a dolgomat, ha Maxnek hívnál.
– Rendben van, uram… Max – kuncogott fel a csitri.
– Ezt már szeretem! – biccentett ő. – Hogy vagy különben? Jól érzed itt magad?
– Persze. Párizs tök szuper! Tetszett ma a Mona Lisa. Láttam egy tévéműsort
Leonardo da Vinciről. Jó fej!
Valaki papírgalacsint rúgott pontosan Max széke alá. Eddie Marshall-Hicks volt
az. Mivel kihallgatta a beszélgetést, megvetően felhorkantott:
– De hisz Leonardo da Vinci buzi volt!
– Eddie, te olyan kretén vagy! – szidta szemét forgatva a csitri.
Eddie adta az ártatlant.
– De ha az volt! Csak úgy mondom.
– Leonardo lángelme volt – szólt közbe Max. – Az egyik legsokoldalúbb koponya
az emberiség történetében!
Miközben Eddie visszarúgta a járdán focizóknak a galacsint, a fogai között még
azt mormogta:
– Igen, de közben buzeráns is volt.
A kislány utálkozva ingatta a fejét.
– Ne törődjön vele, uram! Nem nőtt még be a feje lágya.
– Látod, ezt magam is észrevettem.
– Lou jól megadta neki! De nem mind vagyunk olyanok, mint Eddie. Szerintünk
magával minden rendben.
– És tudod, mit? Totál igazatok is van – vigyorgott rá Max.
Miután a kislány visszament a barátaihoz, Tom Lewis felemelte a kezét, hogy
megállítsa Miss Endell szóáradatát.
– Jól vagy, Max? – szólt oda hozzá. – Akarod, hogy helyre tegyem a srácot?
– Nem, kösz, semmi gond – rázta meg Max a fejét kurtán, aztán intett a csinos
pincérnőnek, hogy újabb csésze kávét kér.
Amíg megkapta, elismerőleg jártatta a szemét a tornatanár kigyúrt izmain. Tom
Lewis nyitott nyakú khaki inget és fekete farmert viselt. Szinte árasztotta magából a
férfias erőt, amit a nők a jelek szerint ellenállhatatlannak találtak.
 – Non, merci – rázta meg a fejét Tom, amikor a pincérnő megkérdezte, nem óhajt-
e ő is valamit.
Josie Endell, anélkül, hogy észrevette volna magát, harciasan rávillantotta a
szemét szegény felszolgálónőre, jelezve, hogy el a kezekkel a tulajdonától.
Max abbahagyta a kávé kevergetését. Valamiért azt érezte, hogy a tanárnő csak az
idejét vesztegeti Tommal. Szimat kell ehhez, meg valamennyi gyakorlat.
Negyvenkettedik fejezet

Mikor másnap reggel beszállt a buszba, Max megsajnálta a gyerekeket. Ha

tizenhárom vagy tizennégy éves vagy, és van egy Disneyland a környéken, nehéz
lelkesedned a versailles-i kastélyért. Ez egy tanulmányi kirándulás. Ki ígért itt bármiféle
szórakozást? Ha valaki, Eddie Marshall-Hicks különösen szenvedett ettől.
– Rendben – döntött Max. – Én most hátraülök. Te pedig – mutatott Eddie
barátjára, Bazre – előre Mrs. Trenthez. Bizonyítsd be neki, milyen elbűvölő társalgó
vagy!
– Hogy mi? – tátotta el a száját a fiú.
– Azt magyarázom, hogy hátraülök Méregzsák Eddie-hez.
– Micsoda? Azt már nem! – háborgott Eddie. – Nem akarom, hogy mellém üljön!
– Bocs, de ez a büntetés a tegnapi élceidért. Mivel én vagyok a felnőtt kísérőtök,
engedelmeskedned kell nekem.
A tegnapi kislány, akinek a nevét mostanra már tudta, Saskia, elkurjantotta magát:
– Juhé, Sir Max! Menjen csak hátra!
Baz és Eddie utálkozva néztek rá. Baz nehézkesen feltápászkodott az üléséből,
akár egy feldühödött gorilla, és előrebattyogott.
Max látta a szeme sarkából, hogy a legelső sorban ülő Lounak nem tetszik a
dolog. Ő a maga módján vívott meg Eddie-vel, és most csöppet sem volt ínyére, hogy az
apja is beszáll a küzdelembe.
Max azonban nem törődött vele, letelepedett Eddie mellé. Ha korábban az volt a
terve, hogy ellenállhatatlan sármjával, szellemességgel és a jó szívével veszi le a lábáról
Eddie-t, mostanra tudta, hogy hiába is fáradna. Három nap mindenképpen kevés lenne
erre.
Volt persze B terve is. Ha, mondjuk, Eddie halálos veszélybe kerülne, és Max
hősiesen megmentené, akkor talán sikerülne megnyernie magának.
De ennek meglehetősen csekélyek voltak az esélyei.
Ami azt jelentette, hogy a C tervre kellett fanyalodnia. Max nem volt büszke ezért
magára, de az ember néha nem válogathat az eszközökben. Ha egyszer beválik a taktika,
ugyan ki találhat benne kivetnivalót?
Eddie időközben tüntetőleg az ablak mellé húzódott, minél távolabb tőle.
– Szóval, alig várod már, hogy láthasd Versailles-t?
Lehet lenéző képet vágni kizárólag egy szemöldök-rándítással? Eddie
megkísérelte a lehetetlent.
– Nem.
– Pedig pompás látvány, tudod-e?
– Már akinek bejönnek a csillárok, a tükrök és a csicsás függönyök meg effélék.
Sajnos azonban az nem én vagyok – morogta a fiú utálkozva, és szándékosan kifelé
bámult az ablakon.
– Látod, nekem ez a munkám – vette fel a beszélgetés fonalát Max. – Mondta
Lou, hogy lakberendező vagyok?
– Micsoda meglepetés! – röhögött fel Eddie.
– Pedig nem is olyan rossz hivatás. Érdekes emberekkel ismerkedhetsz meg
közben.
– Kit érdekel.
Max vállat vont, és szétteregette az újságját. Miközben a busz kigördült a hotel
udvaráról, nekilátott, hogy megfejtse a keresztrejtvényt. Húsz szótlanul eltöltött perc után
elővette a mobilját, és tárcsázta az otthoni számot.
– Tilly? Szia, aranyom! Mondd, végeztek tegnap a fiúk a fürdőszoba
csempézésével?
– Tízre sikerült befejezniük – válaszolta Tilly. – Na, hogy érzed magad?
– Remekül! Kezdünk összerázódni – vigyorodott el Max. – Mindenki rajong
értem.
Eddie felsóhajtott az oldalán, és azt nyögte:
– Hú, de vicces.
– Tudom, hogy át akarsz ejteni – tréfálkozott Tilly.
– Kösz. Amúgy meg térjünk vissza a fürdőszobára. Jamie odavan érte, ugye? És
Tandy? – halkította le kissé a hangját.
Eddie erre menten abbahagyta addigi foglalatosságát, ami abból állt, hogy a
kilazult szálakat húzkodta ki a szakadt farmere szárából.
– Totál odavan érte! Amikor meglátta, elsírta magát.
– Tandy sírt? Te jó ég, meg van ez a lány hibbanva! Akkor fog csak igazán sírni,
amikor meglátja a számlát!
– Csakhogy nekik a magazin fedezi a költségeiket, nem emlékszel?
– Isten éltesse az összes bulvármagazint! – kuncogott fel Max. – Amúgy mindjárt
befutunk Versailles-ba, ezért most magadra hagylak. Ha bármi gond adódik, hívj fel!
– Te szegény, Versailles-nál uncsibbat elképzelni sem tudok!
– Tudom. Rendben. Később beszélünk. Viszhall.
Eltette a mobilját. Eddie továbbra is kibámult az ablakon. Profilja olyan nemes
metszésű volt, akár egy Rodin-szoboré.
Max visszatért a keresztrejtvényhez. Ostoba keresztrejtvények, utálta őket! Mire
jók egyáltalán? Minek arra használni értékes agysejtjeinket, hogy betűket irkáljunk hülye
rubrikákba? És ha már az ostobaságról van szó, hajlandó Eddie egyetlen szót is kinyögni,
vagy végig ki óhajt bámulni azon az átkozott…
– És miről volt szó az előbb?
Hah, kapás van!
– Hmm. Bocs, mire gondolsz? – pillantott fel Max az újságjából a szemüvege
fölött. – Á, csak az asszisztensemnek telefonáltam. Tudni akartam, elégedettek-e a
megbízóim.
– Aha – vonta meg a vállát Eddie elutasítóan.
Ezúttal azonban még Led Zeppelin-pólója is kíváncsiságot árasztott magából.
– És… kik ők?
Ez volt ugyanis a remek a sztárfocista Jamie-ben és jövendőbelijében, Tandyben.
Ők voltak a legfrissebb kedvencek. Mindenki úgy nézett rájuk, mint az új Victoria és
David Beckhamre.
– Nem szokásom az ügyfeleimről beszélni – jelentette ki Max, majd vonakodva
hozzátette: – Egy futballista és a leendő felesége.
– Jamie Michaels és a barátnője? Komolyan nekik dolgozik? – bámult rá Eddie.
– Pszt. Ne olyan hangosan!
 – A francba! És találkozott is velük? Úgy értem, beszélt velük?
– Természetesen.
– De hisz Jamie Michaels nem is… izé… meleg.
– Nem, nem az. – Max nem győzött csodálkozni egy tizenhárom éves
agyműködésén. – Csak tudod, tavaly dolgoztam a barátja házán, ő ajánlott be Jamie-nek
és Tandynek.
– És ki volt az a barát?
– Colin, ha jól emlékszem. – Max a homlokát ráncolta, mintha nehezére esne
visszaemlékezni. – Nem, inkább Cal. Cal Cavanagh.
– Viccel velem? Cal Cavanagh? – rikkantotta Eddie, és Maxre meredt.
– Nem tudnál nem üvölteni?
– De hát… ő a világ legeslegjobb focistája!
– Tényleg? Nem sokat tudok a futballról. Akkor Cal szerencsés fiú.
Eddie szeme gyanakvóan összeszűkült.
– Nem akar átrázni, ugye? – kérdezte zihálva.
– Ugyan miért tenném? – vont vállat Max.
Eddie végre elengedte magát, s fejét a párnázott velúr fejtámlára hajtotta.
– Ez bámulatos! Magának fogalma sincs, mennyire! Cal Cavanagh és Jamie
Michaels a világ legjobb csapatában játszanak, és maga ismeri őket! Bármelyik
pillanatban megszólalhat a telefonja, és ők lesznek vonalban! Én ugyanis ennek a
csapatnak szurkolok, tudja? Kiskorom óta! Tegnap is az ő pólójuk volt rajtam.
Max tudott erről, noha időbe telt, mire rájött. Nem hazudott, tényleg keveset
tudott a futballról.
– Ezt nem hiszem el! Lou sem szólt róla egyetlen szót sem! – lihegte Eddie.
– Őt se érdekli a foci.
– Eszerint Cal Cavanagh lakását maga rendezte be. És hol lakik… valami
csodapalotában?
– Hát elég nagy, azt meg kell hagyni – bólintott Max. – Elektromos kapuja van,
nyolc hálószobája, kilenc fürdőszobája, egy biliárdterme meg fedett uszodája. A medence
fenekén arany betűkkel ott áll Cal és Nicole neve.
A versailles-i park bejárata elé értek.
– Cal és Nicole? – gúvadt ki Eddie szeme. – De hát ők fél éve szétmentek! Cal
kirúgta a csajt!
Max kurtán biccentett.
– Tudom. Mondtam is nekik, öreg hiba volt aranyba foglaltatni a nevüket.
Szombat este a szabadban ettek a hotel udvarán. Csaknem telihold volt,
gyönyörűen fénylett felettük a csillagfényes égbolton. Max és a másik szülő, Fenella
Trent együtt ült egy hosszú, kecskelábú asztalnál a két tanárral, Tom Lewisszal és Josie
Endell-lel. Egy ideig Versailles-ról folyt a szó. Miután újratöltötte a saját és Miss Endell
borospoharát, Maxnek sikerült Sophie Coppola Marie Antoinette-je segítségével a
kedvenc filmekre terelni a beszélgetést. Bedobta, hogy mindenki nevezze meg a három
kedvencét.
– Az élet csodaszép! – vetette jobbra-balra a haját Fenella, miközben izgatottan
tapsikolt a kezével. – Óóóó, és mindent imádok, amiben Fred Astaire vagy Ginger Rogers
szerepel! Dalol a flotta! Frakkban és klakkban! Örökké tudnám őket nézni!
Mégis hány éves? Kilencven?
 – Akkor én nem hívom el önt moziba – szólalt meg a maga szófukar, könnyed
modorában Tom. A tornatanár hátradőlt a székén, és az ujjain számolta ki kedvenc
filmjeit. – Szóval, hármat mondok akkor: Terminátor, Gladiátor, Rambo.
Endell tanárnő játékosan belebokszolt a karjába:
– Maga rossz fiú!
A másodperc törtrészéig Max elkapta Tom pillantását. Valami kimondatlan
játszódott le kettejük között. Tom tehát tudja, hogy ő tudja. A néma jóváhagyás ott ült a
szemében. Aztán a pillanat elszállt, és Tom vállat vont.
– Miért, mi a baj ezzel? Én az ilyen filmeket szeretem.
– Audrey Hepburn! – folytatta a visítást az asszony.
Max igyekezett megőrizni a komolyságát. Közben azt remélte, hogy Fenella
kislánya nincs a közelben, és nem hallja az anyja visítását.
– Csak nem a Rambóban játszott?
– Nem, maga butus. Az Álom luxuskivitelben című filmben!
– A fiúk fiús filmeket néznek, a lányok romantikusokat – vette át a szót Endell
tanárnő. – Az én kedvenceim a Harry és Sally meg az Igazából szerelem. A romantikus
komédiáknál nincs jobb a világon! – Mosolyogva Tomhoz fordult. – Lefogadom,
Claudine is ilyen.
Max emlékezett rá Lou beszámolójából, hogy Claudine-nak hívják a tornatanár
bombázó barátnőjét. Kérdés, tudja-e ez a barátnő, hogy a pasija meleg.
– Persze, ő is ezeket a csajozós filmeket csípi. – Tom beleivott a sörébe. Letörölte
a habját a kezével, egyenesen a farmerjébe. – Miközben én edzek, ő filmeket néz. Én meg
akkor nézem meg, ami nekem jön be, amikor ő retikült vásárol vagy fodrászhoz megy.
Egyetlen film van csak, amit mind a ketten szeretünk: A nagy szökés. – Maxre nézett, és
kedélyesen megkérdezte: – Na és te?
– Attól tartok, én kissé kényes ízlésű vagyok, ha moziról van szó. Fekete-fehér,
feliratos filmek – ez az én világom. Wenders, Almodóvar, Truffaut – sorolta Max. –
Elhallgatott, majd eltöprengve bólogatott, vérbeli intellektuel módjára. – De ha a három
legjobb maradhat csak a ringben, akkor azt hiszem, nálam ezek az E.T., Borat, Mr. Bean.
Tom elvigyorodott. A tanárnő a csuklóját markolászta elragadtatásában, úgy
kacagott. A két fiú, Eddie és Baz, akik a közelben köröztek, közelebb húzódtak a
felnőttekhez.
Fenella Trent, a másik kísérőszülő szólalt meg elsőnek:
– Ezeknek a hősei egytől egyig kívül állnak a társadalmon. Ezért azonosul velük?
– Nem, azért a kedvenceim, mert megnevettetnek – felelte Max. – Maga sem azért
szereti az Álom luxuskivitelbent, mert titokban arról ábrándozik, hogy prostinak szeretne
állni.
Eddie és Baz halkan kuncogva odahúzott egy-egy széket az asztalukhoz.
– A Mr. Bean vicces – szólt bele a társalgásba Eddie. – Tök jó arc ez az Atkinson!
Látta azt a filmjét, amiben kémet játszik?
– Igen, azt is szeretem – bólintott Max.
– Na, és a Nyolcadik utas a halál, uram? – érdeklődött Baz. – Mikor kint vannak
az űrben, és az a lény kitör az űrhajós zsigereiből!
– Szent isten! – szörnyülködött Fenella. – El se hiszem, hogy a szüleitek engedik
megnézni nektek az ilyen filmeket!
– De hát ez egy fantasztikus film! – kelt barátja védelmére Eddie.
 – A folytatások még jobbak – vélte Max.
– Ez már tényleg sok! Hogy mondhat ilyet? – méltatlankodott Fenella.
– Tizennégy évesek – vágott vissza Max. – Manapság ebben a korban a gyerekek
nézik az effélét.
– Az én Sophie-m ugyan nem! Mi kizárólag oktatófilmeket nézünk a tévén.
Ami megmagyarázta, miért játszik vagy olvas mindig magányosan az üvegbura
alatt nevelt kislány, miközben a többiek remekül érzik magukat. Max erőt vett magán, és
visszanyelte, amit erről gondolt. Ehelyett újra Eddie és Baz felé fordult:
– És Bruce Lee? Ő bejön nektek? Láttatok tőle valamit?
– Ó, igen, Bruce Lee is csúcs!
Eddie pózba vágta magát, és nyávogni kezdett, mint egy macska.
– Nekem az összes filmje megvan DVD-n. Valójában A sárkány közbelépnek ott
kellene szerepelnie a hármas toplistámon.
– Se vége, se hossza nem lenne ezeknek a toplistáknak – csóválta a fejét Tom. –
És a James Bond-filmeket még csak meg sem említettük.
Max konstatálta, hogy Eddie vág erre egy grimaszt.
– James Bonddal nincs baj – mondta. – Én azonban jobban kedvelem a Shreket.
– A Shrek tök jó! – bólogatott élénken Eddie. – Izé… uram, ismer ön
filmsztárokat is, nemcsak futballistákat? – kérdezte meg aztán.
Max átpillantott az asztal fölött Tomra. Újra érezte vele az iménti titkos
közösséget. Elgondolkozott egy pillanatra, aztán vállat vont.
– Na, jó, egy-kettőt talán.
Negyvenharmadik fejezet

– Jaj, mindjárt bepisilek a lámpaláztól! – rémült meg Kaye, mikor a taxi megállt a
hotel előtt.
Tilly nem kárhoztatta. Ha ő lenne, akit licitre bocsátanak, hát a nevét is
elfelejtené. De mivel erre valók a barátok, vigasztalón megjegyezte:
– Szuper lesz, ne félj! Lesz kérőd elég. Dorothy tesz majd róla.
Kaye-t azonban nem sikerült meggyőznie.
– Mondod te. Jaj, de szégyenletes ez! Miért is nem vagyok Helen Mirren,
Beyoncé vagy valaki, aki után csorog a pasik nyála?
– Hé, nyugi! Vedd egyszerű bulinak. – Kisegítette Kaye-t a taxiból, és azt mondta:
– Különben pedig jó ügyet szolgálsz, nem igaz? Ha csak ötven rongyot is hozol ezzel, az
is több a semminél.
– Ötven rongy! – jajdult fel Kaye.
– Ezt csak a példa kedvéért hoztam fel. Sokkal, de sokkal többet szerzel nekik.
Ezt te is tudod!
– Épp ez a lényeg, a legkevésbé sem gondolom így. Egek, ezzel az erővel akár
magamra is licitálhatnék!
A hotelben már nagy volt a sürgés-forgás. Itt-ott ismerős arcokat vettek észre a
tömegben. Tilly felfedezte Dorothyt és Haroldot, akiket a jótékonysági bálból ismert, és
odakormányozta hozzájuk a barátnőjét. Áradozva köszöntötték, aztán elvonszolták Kaye-
t, hogy ismerkedjen meg a leendő licitálókkal. Szegény, úgy festett, mint az életéért a
tekintetével könyörgő fókabébi.
– Ne féltsd, minden jól megy majd – hallott meg egy hangot Tilly a háta mögött.
Akkorát ugrott a szíve a mellkasában, akár egy delfin. Megfordulva már nem
Kaye-t sajnálta, hanem önmagát.
Sejtette ugyan, hogy Jack is itt lesz, fel is készítette magát a találkozásra, ennek
ellenére sikerült meglepnie a férfinak.
Jack egy szívtipró. Lelki sérült, akit kikészített a gyász, és aki képtelen elkötelezni
magát.
Bármennyire vonzotta is, Tilly már döntött. Igenis ellenáll ennek a vonzerőnek,
mert nem tehet másként. Nem kerülte el figyelmét a helyzet iróniája sem: ő, aki képtelen
szakítani, vagyis a megfelelő időben nemet mondani, most nemet kell hogy mondjon egy
olyan pasinak, aki nagyobb hatással van rá, mint eddig bárki.
De csak így védhette meg magát a csalódástól. Ha pokolian fáj is, kétségkívül ez a
helyes lépés. Jack Lucasban nem lehet megbízni. Csak bajt hozna rá.
Ha további bizonyítékokra van szüksége, elég Amyre gondolnia.
Csengőt kéne kötni Jack nyakába, hogy figyelmeztesse a leendő áldozatokat, jó
lesz vele vigyázni.
Most azonban a férfi arra várt, hogy ő, Tilly mondjon valamit. A fenébe is, miről
beszéltek? Megvan, Kaye-ről!
– Nagyon aggódik – szólalt meg.
– Ezt nézd! – Jack mellé lépett, és arra biccentett a fejével, ahol Dorothy
Summerskill épp bemutatta Kaye-t egy csoport lármásan jókedvű férfinak. – Bármely
pillanatban átállhat színésznő üzemmódra. Látod?
Igaza volt. Kaye mintha csak megnyomott volna egy gombot magán, a szó szoros
értelmében működésbe lendült. A felületes szemlélő számára magabiztos, sziporkázó nő
benyomását keltette, ahogy nevetgélve csevegett ezekkel a vadidegen emberekkel, és
nyomban levette őket a lábukról.
– Hihetetlen! – ámuldozott Tilly. – Amikor belül reszket a félelemtől.
– Ezt hívják úgy, hogy álcázás.
Tilly nyelt egyet. Mégis mit gondol Jack, mit csinál ő is épp most?
– Ne mondd, hogy egyedül jöttél – hozott össze egy futó mosolyt.
– A partnerem késik – rázta meg a fejét Jack. – Látod ott azt az ősz hajú, termetes
fickót? – mutatott a Kaye köré sereglő férfiak egyikére. – Ő Mitchell Masters. Övé az
éjszakai lokálok fele Londonban. A bőre alatt is pénz van!
Lehet, gondolta Tilly, de a pocakja sem semmi, akkora, mint a Mikulásé.
– Úgy néz ki, mintha állapotos lenne – vágta rá gondolkodás nélkül.
– Na, azt kötve hiszem.
Jacket láthatóan mulattatta a megjegyzése.
Belekortyolt az italába, és semmi jelét nem mutatta, hogy felzaklatná a hasonlat.
Azt képzeli talán, nem jutott el hozzá a pletyka? Tilly képtelen volt parancsolni magának,
kibökte:
– Na, és mi hír Amyről?
Jack tetőtől talpig végigmérte.
– Azt hallom, terhes.
– És beszéltél vele?
– Nem – vont vállat Jack.
– Te is lehetsz az apa! – emelte fel Tilly a hangját a közöny láttán. – Három
hónapos terhes! Három hónapja feküdtél le vele. Mi van, ha a tiéd a gyerek?
Olyan hangosan beszélt, hogy egy elhaladó pár feléjük fordult.
– Nem kérsz netalán hangszórót? – morogta Jack dühösen.
Jaj, kezdek hárpiává változni! – gondolta Tilly. Erőt vett magán, úgy folytatta:
– Téged ez egyáltalán nem zavar?
Jacket szemlátomást nem zavarta.
– Úgy hallom, hogy több pasival is összefeküdt. Miért lennék pont én az apa?
– Úgy érted, használtatok fogamzásgátlót? Semmi nem garantál százszázalékos
biztonságot – oktatta ki Tilly. – Már a kasztráción kívül.
Jack továbbra is remekül szórakozott.
– Uff, ne ijesztgess!
– Ez nem olyan vicces – tiltakozott Tilly. – Mihez kezdesz, ha kiderül, hogy
mégis tiéd a gyerek? Elveszed Amyt?
– Azt hiszem, egyértelmű nemmel felelhetek erre a kérdésre – vonta fel Jack a
szemöldökét.
– És együtt élni hajlandó vagy vele?
Jack megrázta a fejét.
Felfogja-e, milyen felháborító a viselkedése? Ha most ő lenne Amy helyében,
akkor őt dobná.
– És látni sem akarnád a gyerekedet? – kérdezte megbotránkozva.
– Komolyan ilyen szemétnek tartasz? – emelte föl a kezét Jack. – Mert nem
vagyok az. Rendben van, itt és most megígérem, amennyiben kiderül, hogy én vagyok az
apa, látogatni fogom a gyereket, és anyagilag is támogatom. Cserkész becsületszóra!
Mintha bizony ezzel mindent megoldana!
– A pénz nem minden – jegyezte meg Tilly továbbra is bosszankodva.
– Ha megkérdeznéd erről Kaye-t, azt hiszem, nem értene veled egyet –
vigyorodott el Jack.
Az est fénypontja, a licit a vacsora után következett. Vidám és laza volt a
hangulat, a vendégek sokat ugratták egymást, rengeteget nevetgéltek. Először kisebb
tételeket bocsátottak árverésre: egy indiai étterembe szóló hatszemélyes
vacsorameghívást, dedikált futballpólót, kézzel kötött pulóvert a tulajdonos kedvenc
képregényfigurájával.
– Gyerünk, Mitchell, mutasd meg, milyen fából faragtak!
Dorothy Summerskill, aki a színpadon, a kikiáltó oldalán konferálta az
eseményeket, elemében volt.
Mitchell Masters, a mulatótulajdonos engedelmesen feltette a kezét, és 200 fontért
elvitte az épp meghirdetett tételt. Amikor rájött, hogy egy fitneszbérletet nyert el,
feljajdult. Hanem aztán két kupica brandy megvigasztalta.
A zsugoriság azonban szemlátomást nem tartozott a hibái közé. Percekkel később
már egy salsatanfolyamra licitált.
– Ez is jól jöhet – kötekedett vele Dorothy a színpadról. – Ne feledd,
valamennyien láttuk, hogyan táncolsz.
– Lassan a testtel, hölgyem! Majd teszek róla, hogy megmutassam kegyednek,
nálam jobban senki se járja a körtáncot!
– Istenem! – súgta oda Kaye Tillynek, amikor Mitchell elnyerte a
salsatanfolyamot. – Ha ez az alak minden pénzét elkölti, mire sorra kerülök, rám már
semmije sem marad!
A következő néhány kikiáltási tétel is elkelt. Kaye egyre jobban izgult. Tilly épp
bekapott egy vacsora utánra ajánlott mentás drazsét, amikor Jack jelent meg az
asztaluknál.
– Hogy vagy? – tette a kezét Kaye meztelen vállára.
Tilly megborzongott a látványra, mert elképzelte, milyen érzés lenne Jack érintése
az ő vállán.
– Lehet, hogy deréktól felfelé nyugodtnak tűnök, az asztal alatt azonban javában
ásom az alagutat a meneküléshez.
Jack bátorítóan megszorította a vállát.
– Max most hívott Franciaországból. Megbízott, hogy amennyiben senki nem
jelentkezne, licitáljak rád én.
– Jobb a semminél – morogta Kaye csüggedten.
– Hé, nyugi! Különben mindenképpen benevezek a licitbe. Jesszusom, mi volt ez?
Tilly drazséja volt, ami hangosan roppant össze a foga között.
– Semmi, csak a mentás cukrom. Na, előkerült a vendéged?
– Á, igen, már itt van. Miért, csak nem aggódtál miattam? Féltél, hogy hoppon
maradok? – nevetett Jack.
Tilly elfordult. Már bánta, hogy megkérdezte. Még bosszantóbb volt, hogy amikor
Jack visszatért a terem legvégében álló asztalához, egyáltalán nem látott oda, így azt se
láthatta, ki a partnere. Akkor láthatná, ha felállna egy székre. Azt azonban Jack is
észrevenné.
– Édes jó istenem, ne hagyd, hogy velem is ez történjen! – kiáltott fel Kaye,
amikor a színpadon egy földet seprő lila ruhás estélyit viselő nő jelent meg.
A helyi írónő volt, őt is árverésre bocsátották. Szegény úgy pislogott, mint egy
bagoly.
– Hölgyeim és uraim, íme a soha vissza nem térő lehetőség, hogy személyesen is
találkozzanak egy élő írónővel! Marjorie gyönyörű könyvet írt a régi angol
templomkertekről! Akár dedikált példányt is kaphatnak tőle! Nos, ki ajánl harminc
fontot?
Kaye, aki egyetlen perccel sem akarta tovább nyújtani szegény nő gyötrelmeit,
felkiáltott:
– Én!
Tillynek kiszáradt a szája. Harminc font. Ha senki nem ígér rá, az rettentő
megalázó lesz az írónőnek.
– Eddig harminc fontnál tartunk – könnyebbült meg a kikiáltó. – Jól hallom,
valaki negyvenet ígért?
A francba! Tilly feltartotta a kezét. Marjorie hálás, megkönnyebbült arca miatt
úgy érezte, megérte.
Negyvennegyedik fejezet

– Akkor az első sorból negyvenet ígért a rózsaszín ruhás hölgy – nyugtázta a

kikiáltó. – Kezdetnek nem rossz. Valaki ötvenet mondott?
– Igen – hangzott fel a terem végéből Jack hangja.
– Kitűnő! Hatvan?
Tilly azon kapta magát, hogy hevesen bólogat. Számára is megmagyarázhatatlan
okokból hirtelen életbe vágóan fontosnak találta, hogy elnyerjen valamit Jack elől.
Hiszen ő mindent megkapott eddig.
– Eddig hatvan. Hetven?
– Igen.
Ez ismét Jack volt.
Tillynek végigborsódzott a karja az izgalomtól.
– Nyolcvan?
– Igen!
– Kilencven?
A kikiáltó kezdte egyre jobban érezni magát.
Kis szünet után Jack hangja hallatszott.
– Igen.
– Száz font! – fordult diadalmasan újra Tilly felé a kikiáltó. – Jól hallottam, száz
fontot ígért?
Tilly megijedt. Száz font nem kis pénz, főleg ha a sajátod. Szívesen legyőzte
volna Jacket, erre azonban csak a szíve hajtotta, az esze ellenben rendesen bepánikolt.
Mégis mit csinál?
Totál ellene ment a józan észnek. Nemet akart inteni, ehelyett azon kapta magát,
hogy buzgón bólogat.
– Száz font! – harsogta a kikiáltó elégedetten. – Pompás!
Mégis mit művel itt, az isten szerelmére? Ez kész röhej! Nem engedheti meg
magának! Ha Jack nem ígér rá a licitre, kiállíthat egy csekket, ami a padlóra küldi…
– Kétszáz font – kiáltott be hátulról Jack.
Mindenki hallhatta, mennyire kijött a sodrából.
Köszönöm neked, istenem!
Tilly úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, amelyet csodálatos módon
visszaengedtek a vízbe. Megrázta a fejét a kikiáltó felé, jelezve, hogy lemond a
továbbiakról. Beleivott a borába, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha Jack mindenáron
nyerni akart, hát a legjobbkor tette.
Nem volt más ajánlkozó. A kikiáltó leütötte a licitet. Marjorie sírva fakadt
örömében. A kikiáltó meghirdette a tizenötös számú tételt.
– Jaj, ezután én következem! – lökte hátra a székét Kaye. – El kell mennem
pisilni.
Alighogy elment, Jack jelent meg, és leült a székére.
– Hálásan köszönöm! – mondta.
– Mégis mit? – fortyogott Tilly. – Megnyerted a licitet. Megkaptad, amit akartál.
– Csak segíteni próbáltam. Egyáltalán, miért kezdtél el licitálni?
 – Mert megsajnáltam szegény nőt!
– És megengedhettél magadnak negyven font kiadást?
– Nem igazán.
– Látod! Ezért is licitáltalak felül, hogy kimentselek a csávából. Bele se kellett
volna kezdened.
– Ó! Azt hittem, le akarsz győzni.
Tilly végre megértette.
– Ez igaz, de jót akartam. Max történetesen említette telefonon, hogy le vagy
égve. Csak segíteni igyekeztem.
– Értem. Ne haragudj.
Jacknek kétszáz fontjába került ez a kis versengés.
– Alig hiszem el, hogy nem adtad fel! – jegyezte meg aztán.
– Nem akartam, hogy te nyerj.
– Úgy? Szóval akkor tartozol nekem. – Megveregette a lány kézfejét. – Valójában
tehetnél nekem egy szívességet.
Bármit kérhetett, Tilly ezért gyanakvón méregette.
– És mi lenne az?
– Ebédelj együtt az írónővel.
– Milyen kedves! Sajnos nem tehetem.
– Miért nem?
– Mert nem akarok! A nő a régi angol templomkertekről írt. Belehalnék az
unalomba.
– Én sem vágyom arra az ebédre – közölte Jack.
– Az már a te bajod. Elnyerted a nőt, neked kell ebédelned vele.
– De…
– Késő visszakoznod. Nézd, hogy örül szegény! Feléd integet!
– Ki integet Jacknek?
Kaye, aki visszatért a mosdóból, most felállította Jacket.
– Marjorie, onnan a színpad széléről – biccentett a nő irányba Tilly.
Az éltes írónő lelkesen lengette a kezét, és elragadtatott csókokat dobott Jack felé.
– Na, ezt jól kifogtad – mondta Kaye.
– Amint látom, ki kell élveznem, ami a pénzemért jár. – Jack rákacsintott a nőkre.
– Vissza kell takarodnom az asztalomhoz, mert a partnerem még féltékeny lesz.
– És ha együtt ebédelsz Templomkert asszonnyal, vigyázz, nehogy őt is teherbe
ejtsd.
Tilly sehogy se hagyhatta ki ezt a poént.
– Majd igyekszem – morogta Jack.
Elkelt a következő kikiáltási tétel is, Kaye volt soron. Dorothy hangosan
konferálta fel, amikor a színpadra hívta. Ő kezdett el elsőnek tapsolni. Néhány asztalnyira
Tillyéktől Mitchell Masters a szájába dugta kolbászra hajazó ujjait, és fülsértő füttyszót
hallatott. Úgy hangzott, mint egy farkasordítás. Jól kezdődött. Kaye hálás pillantást vetett
rá a színpadról.
– Ki a csuda ez a Kaye? – morogta egy nő Tilly mögött. – Életemben nem
hallottam róla.
Tilly a legszívesebben a fejéhez vágta volna a kávéskanalat, de uralkodott magán,
ehelyett még hangosabban tapsolt.
 Kaye újfent sikeresen elrejtette idegességét, miközben a kikiáltó belefogott a
mondókájába. A kínos pillanatok ezúttal szerencsére elmaradtak. Mitchell vezette a
licitet, de mások is beszálltak. Háromszáz fontnál Jack is jelentkezett hátulról.
– Négyszáz! – rikkantotta Mitchell.
Tilly megnyugodott. Kaye-nek immár nem volt miért aggódnia. Négyszáz font
tiszteletre méltó összeg, nem kell leforrázottan távoznia a színpadról.
– Ötszáz? Ötszáznál tartunk? Igen! – rikkantotta a kikiáltó, s a terem vége felé
mutatott. – Köszönöm, uram! Akkor eddig ötszáz.
Jack, úgy látszik, ismét ringbe szállt, ezúttal Max ösztönzésére.
– Hatszáz! – bömbölte Mitchell.
– Hétszáz ott hátul – állapította meg a kikiáltó, mire elragadtatott kiáltások
hallatszottak.
– Kaye minden pénzt megér – szólt közbe Dorothy is.
– Nyolcszáz! – Mitchell elhallgatott, aztán megrázta a fejét: – Az ördögbe is,
legyen ezer!
Tilly felsóhajtott. Jack is megnyugodhat végre. Megtette a kötelességét…
– Ezerkétszáz – jelentette be a kikiáltó, s Jack felé mutatott a kalapácsával.
– Ezerötszáz! – üvöltötte Mitchell.
– Ezernyolcszáz – kontrázta meg a kikiáltó.
Jézus, Mária, Szent József, mire bazírozik Jack?
Szemlátomást Kaye is elképedt a színpadon. Tilly képtelen volt visszafogni
magát. Felugrott a helyéről, és a terem vége felé pislogott a lelkesen tapsoló vacsorázók
feje felett. Épp mikor Mitchell kétezer fontot kiáltott, meglátta Jacket.
Jack visszanézett rá.
– A hátul ülő úr? Kétezer-kétszázat kínál? – tudakolta a kikiáltó.
Tilly hitetlenkedve meredt Jackre, aki válaszul megvonta a vállát, hogy ez már
neki is sok. Tilly ekkor vette észre a Jack háta mögött felemelt kézzel álló idősebb urat. A
nyolcvanas éveiben járhatott, bütykös kezében dobozos sört szorongatott. Kinyúlt szürke
kardigánt és papucsot viselt. Egek ura, nem csoda, ha Kaye is ledöbbent! Ezt meg honnan
szalajtották? Csak nem valami beszívott hajléktalan, aki az utcáról tévedt ide?
– Kétezer-kétszáz!
– Kétezer-ötszáz! – harsogta Mitchell, aki szemlátomást nem tűrhette, hogy
legyőzzék.
– Háromezer!
– Négyezer!
– Ötezer! – kurjantotta a kikiáltó. – Ötezret ígérnek ott hátul.
– A francba! – csóválta a fejét Mitchell. – Feladom – sóhajtotta, és magába
döntötte újratöltött brandys poharát.
Ennyi volt. Az elnyűtt kardigános aggastyán győzött. A teremben hangos éljenzés
kezdődött, az egybegyűltek lelkesen tapsoltak. Tilly azt várta, hogy a győztes felmegy a
színpadra, hogy bemutatkozzék Kaye-nek.
Ehelyett, miután rövid tárgyalásba bocsátkozott a rendezőkkel, kisurrant a
szárnyas ajtón, és eltűnt szem elől. A szervezők kijöttek, hogy megbeszéljék a dolgot
Kaye-jel és Dorothyval. Néhány perc múlva Kaye lerogyott Tilly mellé.
– Huh, ez izgalmas volt! – töltötte tele mindkettejük poharát Tilly. – Ki ez az
ürge? Csak nem a bolondját járatta velünk? Hová lett?
 – Nos, a hotel tulajdonosának a papája.
– Vén trotty! De legalább biztos lehetsz benne, hogy nem akar kikezdeni veled.
Már ha nem ebben reménykedsz – kacsintott rá Tilly.
– Nem vele megyek. Valaki más nevében licitált.
– Komolyan? És ki ő?
Kaye még mindig remegett, és kapkodva szedte a levegőt az átélt izgalmaktól.
– Valaki, aki nem lehetett itt.
– Nem mondod! Max ötezer fontot ígért rád? – kiáltott fel Tilly.
– Nem, ez a valaki azért nem lehetett ma itt, mert New Yorkban él. Price-nak
hívják. Parker Price-nak – magyarázta Kaye.
Hoppá!
Valahonnan ismerős volt a név. Price… Price…
– Úristen! – rezzent össze Tilly, sőt le is öntötte a ruháját, amikor leesett a tantusz.
– A titkos imádód!
– Tudom – bólintott Kaye kábán.
– Ki ez az alak? – lépett oda hozzájuk Jack a vendégével.
Monica volt az, Jack bejárónője. Türkizkék, csillogó szemfestéke tökéletesen illett
a ruhájához.
– Az a fickó, aki ajándékokat küldözget neki – intett Tilly Kaye felé. – De hát
nem várhatja el tőled, hogy New Yorkba repülj, csak hogy vele vacsorázz. Ez ostobaság!
– Nem is várja el, ő jön ide! Csak az időpontot kell még lefixálnunk.
– De hát… ő… zaklat téged. Buggyant is lehet! Nem, ne találkozz vele! – rázta
meg hevesen a fejét Tilly.
– Most már muszáj. Megfizetett értem. Csak azt nem értem, honnan szerzett
tudomást erről a rendezvényről… az egész olyan bizarr…
– Meghirdették a neten, vagy nem? – jegyezte meg a praktikus Monica a maga
fátyolos, szexi hangján. – Rákereshetett a nevedre a Google-ban, drágám. Ott minden
nyilvános mozdulatod lenyomozható.
– Írtál neki, és megköszönted a festményt, amit küldött? – ráncolta össze a
homlokát Jack.
– Természetesen. Elvégre volt gyerekszobám. De esküszöm, hogy különben
egyetlen szóval sem bátorítottam! – tördelte a kezét Kaye zavarában. – Egyetlen
pillanatig se képzeltem, hogy ilyesmire vetemedik.
– Már ne vedd rossz néven, drágám, de azt ajánlom, hogy légy óvatos! –
tanácsolta Monica. – Ez a pasi öt lepedőt perkált le azért, hogy találkozhasson veled!
Csakis valamiféle mániákus lehet!
Negyvenötödik fejezet

Negyed tizenkettő volt, de Lou képtelen volt elaludni. Fél tizenegykor mindenkit
felküldtek a szobájába, a felnőttek azonban lent maradtak a bárban. Mikor már nem bírta
tovább, nesztelenül, hogy fel ne ébressze Nesht, kikelt az ágyból, sietve magára kapkodta
a pólóját és a farmerét, és kióvakodott a szobából.
A lenti bárban még sokan ültek, apját, Maxet azonban sehol nem látta. Sem Mr.
Lewist. Csak Endell tanárnő és Mrs. Trent ücsörgött egy kis asztalnál, középkorú francia
pasasok szórakoztatták őket. Nem mindennapi látvány volt. A tanárnő láthatóan jól érezte
magát, Mrs. Trent azonban úgy szorította mellkasához a narancslevét, mintha az élete
múlna rajta. Lou, aki arra gondolt, hogy apja és Mr. Lewis talán átment egy másik bárba,
néhány pillanatig a küszöbön téblábolt, aztán megindult az asztaluk felé.
– Nem, ők nem a férjeink! Az kéne még csak! – rémült meg még a gondolattól is
Sophie Trent édesanyja. – Ez csak egy iskolai kirándulás. Én szülőként kísérem a
gyerekeket. A szemüveges férfi pedig meleg!
– A másik pasi az iskolánk tornatanára, és én sem vagyok a felesége. Egyelőre –
vihorászott igencsak becsípve Miss Endell, és rákacsintott, bizony, rákacsintott a
franciákra. – De dolgozom rajta. Van ugyan barátnője, de sebaj, majd kitúrom.
Ennek semmi esélye, állapította meg magában Lou. Mr. Lewis barátnője
összehasonlíthatatlanul csinosabb a töritanárnőnél.
– Krrh – köszörülte meg a torkát Miss Endell, ahogy észrevette Lout. – Mit
keresel itt, Louisa? Neked ilyenkor fent kellene lenned az emeleten!
Lou igyekezett komoly képet vágni. Hahaha, hogy szégyellheti magát a tanárnő,
hogy rajtakapta ilyen pityókásan!
– Bocs, csak beszélni akartam apuval. Azt hittem, itt lent van magukkal.
Miss Endell sebtében begombolta a blúza felső gombjait, amelyek titokzatosan
kibomlottak az este folyamán.
– Felment már… mikor is… úgy húsz perce. Mr. Lewisszal – mondta Mrs. Trent.
– Mindketten fáradtak voltak. Gondolom, a papád mostanra az igazak álmát alussza.
Neked is aludnod kéne már, kislányom!
Lou pontosan ilyen választ várt Mrs. Trenttől. Ráadásul úgy fenyegette meg az
ujjával, mintha hatéves lenne.
– Rendben, már itt sem vagyok.
Lou hálát adott a sorsnak, hogy nem Mrs. Trent lánya.
– Mars az ágyba! – Miss Endell ugyan kilöttyintette a borát, a szavakat azonban
óvatos körültekintéssel formálta. – Reggel találkozunk.
Lou tudta, hogy az apja még semmiképpen nem alhat. Mindössze fél tizenkettő
volt, ő pedig nem szokott éjfél előtt lefeküdni. Felkaptatott a harmadikra, és észrevétlenül
surrant a vastag szőnyeggel borított, néma folyosón. Számolni kezdte a bal oldali ajtókat.
A 303-as szoba Mr. Lewisé volt. Mellette a 305-ös Miss Endellé. A 307-esben Miss Trent
szállt meg. Végül a 309-es elé ért, ez volt az apukája szobája.
Kopogtatott az ajtón. Muszáj volt beszélnie az apjával!
De senki nem nyitott ajtót. Ilyen hamar lefeküdt volna? Lou újra kopogtatni
próbált.
 – Apu! Én vagyok az!
Végül kinyílt az ajtó.
– Szia, bogaram. Mizújs? – kérdezte Max. – Minden rendben?
– Igen, kösz. – Lou utánament a hálószobába. Az apja befejezte a fogmosást a
fürdőszobában, aztán visszajött hozzá. Azt mondta, az ágyban olvasott. Lou felvette az
ütött-kopott papírfedelű könyvet. – Jó? – kérdezte.
– Százszor jobb, mint lent kókadozni a bárban a tanárnővel és Sophie mamájával.
– Undorodva összerázkódott, aztán visszamászott az ágyba. – Muszáj volt lelécelnem.
– Tudom, az előbb láttam őket. Endell tanárnő egyre jobban elázik. Valami
franciák fűzik. De nem ezért jöttem.
Ezzel térdre vetette magát az ágy előtt.
– Uff! Ne mondd, hogy lábam elé készülöd vetni az áldozatod csontjait.
– Te gyáva nyúl! Összeakadtam Eddie-vel a lépcsőn, amikor mentünk fel a
lányokkal.
– És? – nézett rá várakozón az apja.
– A hátamra csapott, mint régen. Ezért megpenderültem, hogy lekenjek neki
egyet, és lelökjem a lépcsőn, de ő kitért előlem.
– A szemétláda! – fortyant fel Max.
– Még nincs vége. Ezt hallom ugyanis: „Hé, nyugi, csak mondani akartam
valamit!” „Na mit, fafej?” – így én. Erre úgy néz rám, mintha vérig sértettem volna.
„Mindössze annyit szerettem volna közölni, hogy dumcsiztam az öregeddel. Egész sokat,
ami azt illeti. Azt kell mondjam, tök jó fej!”
– Tényleg ezt mondta? – igazította meg a szemüvegét Max.
– Ezt bizony! Alig hittem a fülemnek. – Lou vigyorogva az apja nyakába borult. –
El se hiszem! Nagy vagy, apu, büszke vagyok rád! Azt is mondta, hogy jó a humorod.
– Hogy merte ezt valaha is kétségbe vonni, mikor a napnál is világosabb?
– A lényeg az, hogy megkedvelt.
– Azért, mert megnyerő egyéniség vagyok – mondta Max.
– Hmm. A legfurább az egészben, hogy azt hiszi, puszipajtása vagy különböző
celebeknek.
– Mármint Cal Cavanaghnek, Jamie-nek és Tandynek – vont vállat szerényen az
apja.
– Johnny Deppről nem is szólva – vonta fel a szemöldökét Lou.
Max meghúzkodta a lánya haját.
– Igen, őt véletlenül kihagytam.
– Apu! Te hazudtál! Az pedig csúnya dolog!
– Na és akkor mi van? – villantott rá egy csöppet sem bűnbánó mosolyt Max. –
Ugyan ki jönne rá? Ha ez a kölyök ennyire sekélyes, hogy csak ezzel lehet rá hatni, hát
én is sekélyes leszek, és lódítok egy kicsit.
A busz vasárnap este tízre ért vissza az iskolához. Negyven kimerült, de boldog
gyerek kászálódott ki belőle, hogy üdvözölje a szüleit. Aztán ott toporogtak a sötétben, a
bőröndjeikre várva. Max, aki segített kiadogatni a poggyászt a csomagtartóból,
megtalálta a saját utazótáskáját, és átnyújtotta Lounak.
– Tessék. – Odadobta a kocsikulcsot is, mert a kislány holtfáradt volt, és közben
eleredt az eső is. – Az enyémet tedd a csomagtartóba, és várj meg az autóban! Mindjárt
végzünk itt.
 Lou bólintott, ásított egy nagyot, majd a gurulós bőröndöt maga után húzva
elindult a sötétben. Max mellett Tom Lewis egy sötétzöld táskát húzott ki a többi közül.
– Mire hazaértek, aludni fog – szólt oda Maxnek.
– Az ott az enyém! – furakodott oda hozzá Eddie, és a zöld bőröndért nyúlt. –
Köszönöm, uram! – Aztán Maxhez fordult: –Viszlát, Max! Jó kis út volt, nem igaz?
Max komolyan bólintott.
– Valóban remek út volt! Viszlát, Eddie.
– És ha bármikor… ööö… szüksége van… ööö… segítségre… bármiben, ha
mondjuk túl elfoglalt a munkában, csak hívjon.
– Köszönöm, nem felejtem el – felelte Max változatlan komolysággal. – Jöttek
érted?
– Ühüm.
Eddie önmagával rendkívül elégedetten megragadta a bőröndje fogantyúját, és
elindult vele.
– Ez szép munka volt! Jól csináltad! – mosolygott rá Maxre Tom Lewis.
– Csaltam hozzá egy kicsit.
Max egy ezüst fogantyús kék utazótáskát vett elő, és Eddie után pillantott. A fiú
mostanra elért egy csillogó-villogó Mercedeshez. Az autó mellett az anyja öleléssel
fogadta, miközben apja a bőröndöt igazgatta el a csomagtartóban.
– Hát ha ez jön be, miért ne – válaszolta Tom, és homlokát ráncolva vizsgálgatott
egy fekete Nike hátizsákot. – Ez vajon kié lehet? Nincs rajta név.
– Eddie-é – felelte egy kislány, aki a kirakodott csomagok körül álldogált. – Oda
tudná adni az enyémet, uram? Az a kockás ott, jobbra, hátul.
– Hátha még utolérem.
Max felkapta a hátizsákot, és indult, hogy átvágjon a parkolón. A Mercedesnek
már járt a motorja, a lámpái is égtek, de Eddie észrevette Maxet a hátsó ülésről. A
következő pillanatban nyílt a vezetőülés ajtaja, és a fiú apja kiszállt, hogy üdvözölje
Maxet.
– Jó estét. Nagyon szépen köszönöm! Ted Marshall-Hicks vagyok – a tekintélyes
bajuszt viselő, felső középosztálybeli férfi kedélyesen beszélt, de erélyesen megszorította
Max kezét. – Már mindent hallottunk magáról! A maga lánya volt az, ugye, aki
kidekorálta a fiam képét?
– Igen, az enyém – bólintott Max.
– Jól tette, nem igaz? Sosem árt, ha egy legényt móresre tanít a szebbik nem. –
Elvette Maxtől a hátizsákot, és vidáman folytatta: – Különben is vége a dolognak. Úgy
tűnik, a fiam rájött, hogy mekkorát tévedett. Hozzátartozik a felnőtté váláshoz, hát nem?
– Egyetértek – mondta Max.
– Rendes magától. És csak miheztartás végett, nem tőlem vette a korábbi nézeteit.
Szó sincs erről! – Ted Marshall-Hicks hevesen ingatni kezdte a fejét, s a hangját kicsivel
halkabbra fogta: – Persze ma már nős vagyok, és gyerekeim vannak, de annak idején a
bentlakásos iskolában, annyi fiú között, mi is kísérletezgettünk egy keveset.
Elszórakozgattunk villanyoltás után, ha érti, mire gondolok. Boldog idők voltak! Na,
menjünk. Örülök, hogy megismertem.
Megrázta Max kezét, aztán sarkon fordult, és visszacsörtetett a kocsijához.
Eddie kiintegetett Maxnek a hátsó ülésről.
Max önkéntelenül is felemelte a kezét, hogy visszaintsen, miközben a Mercedes
kihúzott a parkolóból.
Hmm… boldog idők. Jó kis hátraarc az időben – tűnődött Max, miközben
visszaballagott a buszhoz. A maga részéről akkoriban lányokkal kísérletezett.
Negyvenhatodik fejezet

Abban a pillanatban, amint Tilly meglátta Maxet szerda reggel, tudta, miről van
szó.
Máskor ugyanis lehetetlenül korán kelt, lezuhanyozott, takarosan felöltözött, és
elment hazulról. Aznap viszont fürdőköpenyben botorkált le a lépcsőn, és úgy festett,
mint más egyheti folyamatos ivászat után.
– Ugye, ugye, nem hallgattál rám! Nem szívesen mondom, de így van – zsémbelt
vele.
Max a legközelebbi székig botorkált, és nyögve lehuppant rá.
– Úgysem tudod visszafogni magad.
– Te tehetsz róla! – korholta tovább Tilly. – Mégis, mit hittél? Jaj, borzalmasan
festesz! – mondta megenyhülve. – Tényleg ilyen rosszul vagy?
Max bólintott. Az arca holtsápadt, kis híján zöld volt.
– Beperelem azt az átkozott büfét!
– Ugyan minek? Te tehetsz róla, hogy kint hagytad a kaját, és csak órákkal később
etted meg.
– Nem is volt rossz íze. Különben sem szeretem kidobni az ételt. – Nagyot
sóhajtott, és a gyomrát tapogatta. – Egek, még a hasizmaim is fájnak! Tudod, hányszor
rókáztam az éjjel?
– Kösz, de inkább nem akarom hallani. Hanem hogy boldogulunk el ma Jamie-
ékkel? – kérdezte aggódva Tilly. – Egyedül nem bírom tartani a frontot.
– Tudom, tudom. Te csak vidd el iskolába Lout, majd kitalálok valamit.
Max átnyúlt az asztalon a mobiljáért, és kimerülten feltápászkodott.
Lou ekkor rontott be a konyhába.
– Jaj, apu, te totál bezöldültél! – kiáltotta ijedten.
– Én is szeretlek.
– Ez a szecsuani csirke miatt van?
– Valószínűleg – bólintott Max.
– Jaj, te szegény! Pedig mondtuk, hogy ne edd meg!
– Kösz, hogy te is újra a fejemre olvasod!
– Egyfolytában bizonygattad, hogy nem lesz semmi bajod. Azaz nekünk volt
igazunk, és nem neked – folytatta Lou könyörtelenül.
– Tudod, mit? – suhintott a lánya felé Max. – Eh, hagyjuk. Még mindig kiadhatlak
nevelőszülőkhöz.
Mire Tilly visszaért az iskolából, Max megtette a szükséges intézkedéseket.
– Szorít a határidő. Felhívtam Jacket. Mindjárt itt lesz.
Más már nem is hiányzott! Mostanra nemcsak Max szédelgett, hanem ő, Tilly is.
A jelen körülmények között azonban semmit sem tehetett.
Tíz perc múlva befutott Jack. Max kinyitotta a mappáját, és sorra vette vele az
esedékes feladatokat.
– Semmi gond, elrendezzük.
Miután átnézte a részletes terveket, Jack a hóna alá csapta a mappát.
– Kösz – krákogta Max.
 – Imádom a megmentő hőst játszani.
– Igen, tudom. Valójában körül akarsz szimatolni a sztárpáros háza táján.
– Az sem lehetetlen – vigyorodott el Jack. – Tudod, hogy percről percre egyre
zöldebb és zöldebb leszel?
– Krisztusom, el ne kezdd te is! – Max nyögve kitessékelte őket. – Tűnjetek innen
mind a ketten! – sóhajtott fel. – Ne gyötörjetek egy beteg embert!
Miközben minden szükségeset bepakoltak Jack furgonjának hátuljába, megszólalt
a férfi telefonja. Tilly kénytelen-kelletlen végighallgatta, hogyan próbálja rávenni valami
nő, hogy randizzon vele másnap este. Jack udvariasan, de erélyesen lerázta.
– Látod? – kérdezte, önmagán is gúnyolódva, mialatt visszasüllyesztette a mobilt
a zsebébe. – Nemet is tudok mondani, ha akarok.
– Csoda történt.
– Na és a múlt szombat? Ismerd el, nem arra számítottál, hogy Monicát viszem
magammal. De kíváncsi volt az estélyre, ezért őt hívtam el, és…
Tilly azonban feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa.
– Ne mondd tovább! Ma együtt kell dolgoznunk, ami rendben is van, de volnál
szíves a munkára szorítkozni a társalgásban? A legkevésbé sem vagyok kíváncsi a
programjaidra…
– De…
– Nincs semmi de! Ne haragudj! – mosolyodott el a lány bocsánatkérően, hogy
enyhítse szavai súlyát. – Meg kell ígérned, különben be se szállok a furgonodba.
Jack meglepődött.
– Még a…
– Még arról sem beszélhetsz, egyáltalán semmiről. Komolyan gondolom!
Tilly bólogatott is a nyomaték kedvéért.
Valóban így gondolta. Épp elég volt elviselni a férfi közelségét, nem akart újabb
huzakodást.
Jack hosszan bámult rá, ő azonban szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Aztán
vállat vont.
– Ahogy óhajtod.
Már a kapuban nagy csődület fogadta őket, jelezve, hogy történt valami.
– Ezek itt mind lesifotósok? – kérdezte Jack, miközben átfurakodtak a tömegen.
– Nem – mondta a biztonsági őr, aki, felismerve Tillyt és a furgont, kinyitotta a
kaput, és beengedte őket.
– Szép jó reggelt! – köszönt Tilly vidáman az ajtót nyitó Tandynek. Aztán
meglátta feldagadt, vörösre sírt szemét, és a szájához kapta a kezét. – Te jó ég, mi történt?
– Felbontottuk az eljegyzést. Jamie összefeküdt valami undorító ribanccal! Gyere
be! – Tandy közönyös pillantást vetett Jackre Tilly háta mögött. A férfi a platinabevonatú
fali szobrokat pakolta ki épp a furgon hátuljából. – Ez meg kicsoda?
– Jack Lucas. Maxnek ételmérgezése van. Úristen, el sem hiszem ezt Jamie-ről!
Tandy megrázta a fejét. Újabb könnyek gördültek végig az orcáján.
– Tegnap este elment. Nem akarom többé látni! Hogyhogy még nem hallottál
róla? Kérsz egy csésze teát?
Tilly utánament az óriási konyhába, ahol a konyhaszigetet elborították az aznapi
újságok. Mindről Tandy boldogan sugárzó arca mosolygott rájuk. A valódi Tandy
azonban kicsinek és jelentéktelennek látszott így, smink nélkül, neonrózsaszín
melegítőben, aminek hosszú ujjával letörölte a könnyeit.
– Jaj, micsoda szemétláda! – ölelte magához felháborodottan Tilly. – Nem ezt
érdemelted!
– Tudom. És az a csaj még csak nem is szép, ez a legröhejesebb az egészben!
Csak egy mindenre kapható sztriptíztáncosnő, aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe! Jaj,
olyan… megalázó ez…
Tilly megveregette a lány madárszerű vállát. Elgondolni is fura volt, hogy nemrég
még irigyelte Tandyt. Tizenkilenc évesen az élete álomszerűen boldognak tűnt, és most
tessék!
– Hogy tehetteeee eeeezt veeleeem? – zokogta Tandy. – Sikítani lenne kedvem!
Jaj, csak ne most, ne a fülembe – ijedt meg Tilly.
– Megértelek – húzódott arrébb. Az ajtóban toporgó Jackre nézett. – A fali
szobrok a hálószobába valók. Fordulj balra a lépcső tetején, a negyedik ajtó lesz jobbra.
– Jó napot! Szomorúan hallom a hírt – fordult Tandyhez Jack. – Ezek szerint a
pénteki összejövetelt is lefújják?
Micsoda érzéketlenség! – nézett rá szemrehányóan Tilly. – Semmi másra nem tud
gondolni, csak a partira.
– Természetesen visszamondtuk – nézett rá keményen Tandy. – Hiszen az lett
volna az eljegyzési ünnepségünk. – Eléjük tartotta a bal kezét. – Nincs már rajtam a
jegygyűrű.
Akkor elmarad a parti. Tilly sajnálta Tandyt, de egy icipicit maga miatt is
sajnálkozott. Hiába vette meg azt az új rucit. Nem rittyentheti ki magát, nem társaloghat
celebekkel. Ez volt az egyetlen esélye, hogy valaha is megjelenjen valamelyik
bulvárlapban, és most ez is odalett.
Jack közben a fejét csóválta.
– Már ne haragudjon, de Maxtől tudom, hogy az egyik magazin megvásárolta a
partiról való tudósítás jogát, és ebből fizették volna ki őt.
– Iiigen – bólintott Tandy lassan.
– Ha nem lesz parti, akkor a magazin sem fizet. Nem akarok tolakodó lenni, de
nem okoz ez a továbbiakban problémákat?
Tilly ijedten rezzent össze. Erre nem is gondolt.
– A partit visszamondtuk – szegte fel az állát dacosan Tandy. – De a magazin
tizenhat oldalt kért tőlem, úgyhogy ne aggódjon, Max megkapja a pénzét. Valójában az
ügynököm kiharcolta, hogy emeljék meg a honoráriumomat.
Tilly egyik ámulatból a másikba esett.
– És mindezt azért kapod, hogy lefotózzák a házat? – kérdezte.
Tandy szánakozó pillantást vetett rá, aztán az ujjain számolva sorolta az érveit.
– Először is: exkluzív riport lesz velem. A csalódásomról beszélek meg Jamie
szemétségéről. Egy tündérmesének hittem a szerelmünket, de ezt művelte velem,
összetörte a szívemet! – Elgondolkozott, aztán folytatta. – Azt hittem, terhes vagyok, és
nagyon boldog voltam, mert annyira szerettünk volna kisbabát. Mikor azonban tudomást
szereztem erről a csajról, tragikus módon elvetéltem.
– Várjunk csak! – döbbent meg Tilly. – Te tegnap vetéltél el? Nem kellene akkor
kórházban lenned?
– Ugyan miért?
– Mert ilyenkor a nőket néhány napig szokás megfigyelni.
 – Jó, csak azt hittem, hogy terhes vagyok – fújt visszavonulót Tandy. – Egy napot
késett a menzeszem. Akárhogy is van, le vagyok sújtva, és kész! És mindez azok után
történt, hogy annyit dolgoztam ennek az álomotthonnak a megteremtésén, hogy aztán egy
sereg fotó készülhessen rólam, a házzal a háttérben. Hogy minden tökéletes legyen.
– Ez esetben folytathatjuk, amiért idejöttünk – azzal Jack felnyalábolta a fali
szobrokat, és elindult velük az emeletre.
Miután hallótávolságon kívül ért, Tilly vigasztalni kezdte Tandyt.
– Tudom, hogy most úgy érzed, vége a világnak, de hidd el, egyszer majd
túlteszed magad rajta. Találkozol valaki mással, és újra boldog leszel.
– Jaj, olyan nem lesz már sosem! – rázta a fejét hevesen Tandy.
– Dehogynem.
– Nem. És azért nem, mert nincs szándékomban senkivel megismerkedni!
– Persze, most ezt gondolod, de adj magadnak időt. Meglátod, megváltozik a
véleményed. Ez olyan biztos, mint hogy itt állok!
Tandy gyanakodva nézett rá.
– Látom, nem érted. Azért nem akarok mással ismerkedni, mert Jamie és én újra
összejövünk a jövő héten.
– Bocs, de tényleg nem értem.
– Félrelépett, és lebukott. Meg tudnám ölni! – fújt egyet Tandy. – De nem akar
szakítani. Nem szereti azt a csajt. Az csak a nyakába varrta magát.
– Meg akarsz neki bocsátani? – csóválta a fejét Tilly.
– Jaj, ne nézz így rám! Hát nem érted? Muszáj lesz megbocsátanom. Különben
mihez kezdjek?
– De…
– Jamie nélkül én csak egy újabb dobott csaj lennék – csillant meg a könny a lány
szemében. – Visszamehetnék az anyámhoz, aki tuti, hogy állásba kényszerítene.
Mindenki röhögne a hátam mögött! És mi lenne, ha nem tudnék újítani magamnak egy
másik focistát? Meg kellene elégednem valami tökfejjel, aki valamelyik plázában gürizik,
és kiszuperált Ford Fiestán furikázik?
Tilly alig tért magához a megrökönyödéstől.
– Ha viszont Jamie-vel maradsz, sosem tudhatod, mikor csal meg újra.
– Na, igen – vont vállat Tandy. – Valamit valamiért.
– Jamie pedig tudni fogja, hogy bármit megtehet, te úgyis elnézed neki.
– Nem csak én vagyok ilyen, az összes csaj.
– Én nem tenném! – csattant fel Tilly.
– Nem is a magadfajtákra gondoltam, hanem az olyanokra, amilyen én vagyok.
Akik sztárfocistákkal járnak. Ez már csak ilyen. Kiverjük a balhét, amikor félrelépnek, de
azután megbocsátunk nekik. Mert ha nem tennénk, tolonganának a nők a kegyeikért, mi
meg szedhetnénk a sátorfánkat.
– És komolyan azt gondolod, hogy megéri? – kérdezte Tilly.
Tandy úgy nézett rá, mint egy ötévesre.
– Nézd meg ezt a házat! Nézd meg a cipőgyűjteményemet! Jamie Michaelsszel
élek, és csajok milliói kívánják magukat a helyemre. Elvégre is én váltom valóra az
álmaikat, nem igaz?
Tilly épp szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán gyorsan meggondolta
magát. Jack ugyanis visszatért az emeletről, és figyelmeztető pillantást vetett rá az
ajtóból.
– Igen, persze – adta fel. A lelke mélyén tán Tandy is tudja, hogy rossz alkut
kötött. – Jól van, lássunk munka után.
Jack a többi szobrot is felhordta az emeletre, aztán elrendezték őket a falak
mentén. Miután vagy tíz perce dolgoztak együtt, Jack megjegyezte:
– Egyszer hallottam egy mondást: „Ha eladod magad, minden pennyért
keservesen meg kell dolgoznod.”
Hmm.
Tilly magában tovább füstölgött azon, milyen igazságtalan ez az egész. Jamie nem
bír a farkával, Tandy pedig gyenge, hogy kordában tartsa… mintha előre számított is
volna a hűtlenkedésére…
– Haragszol a csajra?
– A harag enyhe kifejezés. Totál kiakasztott.
Éppen az egyik nagyméretű szobrot tartotta, amíg Jack lyukat fúrt a falba, és a
helyére csavarozta.
Jack elnevette magát. Tilly a nyakán érezte meleg leheletét.
– Gondolhattam volna.
– Jamie ki fogja csinálni. Pontosan tudja, hogy ő diktál. – Tilly a szobor második
darabját is a falhoz fogta. – Nem először és nem utoljára csalta meg szegényt.
– Mélységesen egyetértek veled.
Jack keze Tilly karjához ért, miközben már egy új tiplivel dolgozott.
– Hahaha, nevetnem kell!
– Rose-hoz végig hűséges maradtam.
– Mondod te – hitetlenkedett Tilly, vélhetőleg igazságtalanul.
Zzzggrrrhh… újra felberregett a fúró, s a következő szög is a helyére került.
– Igazat beszélek.
Jack szája veszedelmesen közel került Tilly füléhez.
– Jól van, hiszek neked. – Kínosan ügyelve arra, hogy Jack még véletlenül se
érjen hozzá, Tilly elengedte a szobrot, és kisiklott a férfi mellől. – Na, gyerünk, ne
lazsáljunk! Még rengeteg a dolgunk, és négyre Louért kell mennem az iskolába.
Negyvenhetedik fejezet

Közel volt a vég. A függönyt már állandóan összehúzva tartották Stella ágya
körül, aki hol elszunnyadt, hol újra felébredt. Az utóbbi két napban olyan volt, mint egy
óra, amelyben kimerülőben az elem. Erin számára, aki az ágya mellett ült, és a karját
cirógatta, egyre hosszabbra nyúltak ezek a szótlan időszakok. Körülvette őket a kórházi
élet lármája: a nővérek és látogatók beszélgetése, az ételhordó kocsik csörömpölése. Az
elfüggönyzött fülkében azonban csupán Stella lassú, hörgő lélegzetvétele hallatszott,
időnként pedig az elektromos pumpa szisszenése, amely morfint juttatott egy csövön át a
beteg szervezetébe.
Stella megmozdult, és valamit érthetetlenül motyogott. Erin közel hajolt hozzá.
– Mit mondasz? Bocs, de nem értettem.
Stella kinyitotta a szemét, amely mostanra besárgult.
– Nem félek.
– Helyes.
Gombóc nőtt Erin torkában. Stella tegnap ismerte el először: „Tudom, hogy ez
már az, csak nem akarok beszélni róla.”
Most mindössze annyit mormolt:
– Semmim nem fáj. Ez jó, nem? Olyan, mintha lebegnék.
– Látod! Jól csinálod – szorította meg gyöngéden a kezét Erin.
– Kár, hogy nem lehetek ott a temetésemen! – próbálkozott egy félmosollyal
Stella, és felerősödött a hangja. – Hallanám, ahogy jókat mondanak rólam, még ha nem is
lennének őszinték.
Mivel erre nem volt mit felelni, Erin tovább simogatta Stella kezét.
– Csak semmi feketét – mondta Stella egy idő után.
– Bocs, de nem értettem.
– Azt akarom, hogy senki ne viseljen feketét a temetésemen! Mondd el
mindenkinek! Kizárólag élénk, vidám színekben jöjjenek el.
– Jó – bólintott Erin engedelmesen. – Élénk, vidám színekben.
– Hahaha, az úgynevezett barátnőim nem fognak örülni ennek. Kizárólag azért
járnak temetésekre, mert a fekete karcsúsít. A kis kurvák!
Az elektromos infúzió újabb kattogó-szisszenő hangot hallatott.
– És törődjetek Binggel!
Stella szeme lassan lecsukódott.
– Törődni fogok.
– Ígérd meg!
Stella hangja egyre erőtlenebb lett.
– Ígérem!
– Jó… haza…
Mit akart ez jelenteni? Azt kérte tőle Stella, hogy vigye haza Binget?
– Mit akarsz ezzel mondani?
De nem érkezett válasz.
Közelebb hajolt, és megrázta kissé Stella kezét.
– Stella? Azt akarod, hogy hazavigyem Binget?
 Stella nem felelt. Lassan, egyenletesen lélegzett. Erin tudta, hogy egyhamar nem
számíthat válaszra. Meg kell várnia, amíg Stella felébred. Akkor újra előhozhatja a témát,
és csak reménykedhet benne, hogy nem nekik kell hazavinniük a macskát.
Úgy egy óra után Stella magához tért, üres tekintettel a plafonra meredt, majd újra
becsukta a szemét, mielőtt Erin feltehette volna neki ezt az égetően fontos kérdést.
Röviddel ezután benézett egy nővér, Erin vállára tette a kezét, és tapintatosan azt mondta:
– Fel kellene hívnia Fergust. Már nem tart soká.
Erin szíve nagyot dobbant ijedtében.
– Hogyan? De kérdeznem kell tőle még valamit!
– Azt hiszem, ide kellene hívnia.
– Igen, de mi lesz a kérdésemmel? Tényleg fontos!
A nővér együtt érzőn bólintott, mégis kitartott a kérése mellett.
– Amiatt ne fájjon a feje! Felhívja maga vagy hívjam én?
Fergus negyven perc múlva érkezett. Szürke öltönye a külvilág szagait hozta
magával, ahol változatlan tempóban zajlott az élet. Stella légzése addigra rettentően
lelassult. Zivatarok idején Erin rendszerint számolni kezdett a villámlások után, hogy
mikor csattan fel a mennydörgés, megállapítandó, milyen messze van a vihar. Most a
hörgő lélegzetvételek között eltelt időt kezdte el mérni. Volt valami borzasztóan
visszavonhatatlan ebben az egészben… kilenc… tíz… tizenegy…
Stella mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett…
– Csak nem most következik be? – súgta oda Fergus.
Erin szomorúan bólintott.
– Jaj, istenem! – Fergus széket húzott magának, és leült. – Ugye nincsenek
fájdalmai?
Erin megrázta a fejét. Aztán felugrott a székéről, mert valaki a függöny túloldalán
éktelen kiabálásba kezdett:
– Gyűlöllek, soha többé nem akarlak látni!
A szomszéd ágyon fekvő nő átszólt:
– Pardon! – és lehalkította a tévét.
Tíz… tizenegy… tizenkettő… Erin lélegzet-visszafojtva számolt tovább.
Eltökélte magát, hogy nem vesz tudomást a Stella ágyától alig két méterre bömbölő
tévéről.
Tovább cirógatta Stella kezét. Harmincnál abbahagyta a számolást, és félresimított
egy hajfürtöt Stella márványsima homlokából. Megtörtént. Elment. Többé nem volt
velük.
Hová mehetett?
Fura volt, hogy nem tudja rá a választ.
Az elektromos pumpa tovább kattogott és sziszegett, újabb morfinadagokat
bocsátva a testbe, amelynek többé nem volt rájuk szüksége.
Tilly vidám hangja szólt bele a telefonba.
– Halló, te vagy az? Hogy vagy?
Erin a fal lepattogzó zöld festékdarabkáit kapargatta a folyosón.
– Stella meghalt.
– Ó! – változott meg azonnal Tilly hangja. – Jaj, Erin, annyira sajnálom!
Erin újra érezte azt a fájdalmas gombócot a torkában. Egy pillanatig mindketten
hallgattak, s arra gondoltak, milyen furán hangzanak ezek a szavak Tilly szájából. Ő
azonban komolyan gondolta, Erin pedig hálás volt a részvétnyilvánításért. Nagyot nyelt,
és azt mondta:
– Békésen ment el. Nem voltak fájdalmai.
– Fergus veled van?
– Igen. Ő is kiborult.
– Jaj, drágám! Stellának szerencséje volt, hogy mellette voltál. Elmondhatom
Maxnek, ugye? Szóljak másoknak is?
– Kösz, az nem ártana. – Erin a falnak támaszkodott, arcán könnyek gördültek le.
– Fura lenne azt mondani, hogy hiányozni fog?
– Természetesen nem. Egyáltalán nem fura – felelte Tilly a vonal túloldalán, hogy
megvigasztalja.
Negyvennyolcadik fejezet

– Emlékszel, mennyire izgultam a múlt héten az árverés előtt?

– Igen, mert attól féltél, hogy senki nem licitál rád – mondta Tilly.
– Most azonban, ha lehet, még jobban bepánikoltam. Ötvenszerte jobban! – Kaye
tekintete ide-oda rebbent a hotelben, s ujjaival a sálja szegélyét morzsolgatta
idegességében. – Úgy érzem magam, mintha a világ legveszélyesebb kötélugrását
készülnék végrehajtani.
– Nézd, nincs mitől tartanod. Mind itt vagyunk körülötted, megvédünk, ha arra
kerül sor.
– Forog velem a világ. És pisilnem kell.
– Hidd el, nincs mitől tartanod!
Tilly sokatmondó pillantást vetett Maxre, hogy nehogy előjöjjön egy újabb rémes
viccel.
– Klotyóra mész, Kaye? Nézd meg, nem rejtőzik-e az ajtó mögött!
– Dugulj már el, apu! Ezzel nem sokat segítesz – szólt rá Lou is.
Öt perccel háromnegyed nyolc után a Fehér Angyalban ültek, Tetbury felkapott, jó
nevű éttermében. Max szervezett meg mindent, ő választotta ki a helyszínt és az
időpontot. Parker Price-nak nyolckor kellett volna érkeznie. Az volt a terv, hogy
miközben együtt vacsorázik Kaye-jel, ők diszkréten szemmel tartják egy közeli asztaltól,
készen arra, hogy beavatkozzanak, amennyiben Kaye titokzatos rajongója erre okot adna.
Ebben a pillanatban megszólalt Max mobilja. Megnézte a kijelzőt:
– Ő az.
Kaye szeme elkerekedett. Valamennyien izgatottan hallgatták, mit beszél Max, de
csak annyit értettek, hogy „rendben, jól van, semmi gond” és „biztos-e ön ebben?”.
– Viszlát – mondta végül, és kinyomta a mobilt.
– Késik? – kérdezte Lou.
– Nem jön.
– Hogy mi? – háborodott fel Tilly. – És miért nem?
– Nem érzi jól magát, ezért gondolt egyet, és nem jön el. Én csak helyeselni
tudom – vont vállat Max.
– Ez komoly? – emelte fel Kaye a hangját. – Én viszont a legkevésbé sem
helyeslem! Eszerint… ejtett… egy szatír?
– Azt hittem, megkönnyebbülsz.
– Tudod, mit, nem könnyebbültem meg! Add csak ide azt a telefont! – Kikapta
Max kezéből a készüléket, és nyomogatni kezdte a gombjait. – Halló! Halló, maga az?
Igen, természetesen én beszélek! Nos, jól gondolja, Einsteinkém, igenis fel vagyok
háborodva! Ezt meg hogy képzelte?
Lou félni kezdett, nem csavarodott-e be az anyja. Kaye közben Parker Price
magyarázkodását hallgatta.
– Nem, nem értem meg! Életemben nem sértettek meg ennyire! Hol van most?
Na, akkor kapja össze magát – mondta kis szünet után –, és teremjen itt, de rögtön!
Megígérte, hogy állja ezt a vacsorát, és most meg is teszi, hogy a fene vigye el!
Azt hitték, Kaye annyira kiakadt, hogy nem tudja, mit beszél, de nem érdekelte ez
sem. Ha már ennyire felhergelte magát ezzel a találkával, nem mondhatott le róla.
Parker Price egyáltalán nem tűnt zakkant szatírnak. Éppenséggel tökéletesen
normálisnak látszott. Negyvenes, enyhén lebarnult úr volt deresedő halántékkal, meleg
szürke szempárral és kezdődő tokával. Szép fogsora volt és szép keze, és jó szabású
szénszürke öltönyt viselt.
Abban a pillanatban, amint meglátta, Kaye azonnal megnyugodott. Nem volt
mitől tartania. Az étterem túloldaláról Max, Tilly és Lou árgus szemekkel leste a
fejleményeket, ő azonban tökéletesen ura maradt a helyzetnek.
– Mondja, miért akarta lemondani ezt a vacsorát?
– Jaj, ne haragudjon már annyira! – vágott egy grimaszt Price. – Alig hittem a
fülemnek, ahogy lehordott az előbb telefonon.
– Én meg azt tartom hihetetlennek, hogy eljön ide Amerikából, aztán az utolsó
pillanatban mégis visszakozik. Mi oka volt rá? Az egész olyan bizarr.
– Őszinte leszek magával. Tegnap este, amikor a hotelben készülődtem a
találkánkra, amit egyébként már alig vártam, hirtelen arra gondoltam, mi lesz, ha
elijesztem a külsőmmel. Mi lesz, ha legszívesebben kifutna a világból, ha meglát? Jól
gondoltam?
– Amint látja, nem futottam ki a világból. Inkább egy kicsit… óvatos vagyok –
felelte Kaye.
– Nem, csak udvarias. Mert lássuk be, lehetnék komplett pszichopata is. És ez
még per pillanat sem kizárt.
– Csakhogy maga nem az – mondta Kaye maradéktalan meggyőződéssel.
– Ezt én is tudom – mosolyodott el Price. – Magácska azonban nem.
Mindenesetre okot adhat az aggodalomra, hogy hajlandó voltam ötezer dollárt ígérni
ezért a vacsoráért. Emiatt is döntöttem úgy, hogy mégse jövök el. Nem tudtam volna
elviselni a gondolatot, hogy a pokolba kíván. A pénz nem számít. Egyszerűen csak fel
akartam oldozni a kötelezettség alól, mert mindent elviselek inkább, mint hogy
viszolyogjon tőlem.
– Nem viszolygom, higgye el nekem! – mondta Kaye.
– Ezt örömmel hallom. És köszönöm, hogy ideparancsolt! – Parker láthatóan
ellazult a székén. – Őszintén örülök, hogy személyesen is megismerhetem.
– Ahogy én is.
Kaye magának sem tudott volna számot adni, miféle érzéseket kelt benne ez az
érzékeny, kedves férfi; mindössze annyit érzett, hogy akár az életét is rábízhatná.
– Figyelnek minket – jegyezte meg Parker.
– Tudom. Ne haragudjon!
– A maga testőrei. Ha gondolja, idehívhatjuk őket az asztalunkhoz. Ha szépen
megkérjük, a pincér elrendezheti, hogy ideüljenek.
– Nem, kösz, maradjanak csak, ahol vannak. – Kaye-nek most semmi szüksége
nem volt Max és Lou folytonos okvetetlenkedésére, ami tönkretehette volna az estét. –
Mellesleg el nem mondhatom, mennyire tetszik a festmény, amit küldött! A nappalimba
akasztottam ki. Nagyon kedves volt magától, hogy rám gondolt!
– Szívesen tettem. Ön rettentő időket élt át. Meghurcolta a bulvármédia. Csak fel
akartam vidítani – közölte Parker.
– Nem kellett volna ennyi pénzt költenie rám.
– A pénz nem érdekes – vont vállat Parker. – Amint azt bizonyára maga is
észrevette. Különben pedig örülök, hogy tetszik a festmény.
Csodálatos szeme volt: meleg tekintetű, szikrázó, és ha elmosolyodott, a szeme
sarkában szarkalábak futottak szét. Kaye nem szokott tapintatlan kérdéseket feltenni,
most mégis megkérdezte:
– Hogyan lett ilyen irdatlanul gazdag?
Tudnia kellett. A Google semmi érdemlegeset nem adott ki Parker nevére. Kaye
őszintén remélte, hogy maga szedte össze a vagyonát, és nem örökölte.
– Építész vagyok. Nem túl izgalmas foglalkozás, mindenesetre jól menő irodánk
van New Yorkban. – Névjegykártyát vett elő a tárcájából. – Tervezünk családi házat,
irodát, kis házat, nagyot, amit csak óhajt. Csupán közölnie kell, mit akar, és mi
megépítjük.
– És nem okozott fennakadást a munkában, hogy maga átrándult ide, az óceán
túlpartjára?
– Hogy nem okozott-e fennakadást? Örültek, hogy megszabadulnak tőlem! Nem,
nem gond. Épp befejeztünk egy nagyobb ügyletet, megérdemlek hát egy kis pihenést.
Tökéletesen normálisnak látszott, de mégiscsak szokatlan dolgokat tett.
– És meddig lett volna hajlandó elmenni a licitben? – szögezte neki a kérdést
Kaye.
Egek, maga se hitte el, hogy ez jött a nyelvére!
A legjobb az volt az egészben, hogy Parker válaszolt.
– Húszezerig. Mármint húszezer dollárig – tette hozzá sietve, mert Kaye szeme
elkerekedett az elképedéstől. – Ennyit mondtam az öregfiúnak a telefonban. Ez persze
bántó lehet, de muszáj volt megszabnom valamiféle határt. Már meg ne sértődjön, de nem
akarhattam, hogy azzal jöjjön, félmilliót kérnek magácskáért.
– Határozottan nem érek meg félmilliót – ingatta a fejét Kaye. – Hihetetlen, hogy
hajlandó volt ennyi pénzt adni értem! – Csöppet sem ijedezve méregette Parkert, aztán
megkérdezte: – Miért pont én? Miért jött el értem idáig?
A pincérnő már vagy tíz perce kihozta nekik az étlapot, ők azonban hozzá sem
nyúltak.
– Magam sem tudnám megmondani – válaszolta Parker elgondolkozva. – Furán
hangzana… – Nem, nem mondhatom el – rázta meg aztán a fejét.
Kaye-nek ez is tetszett. Ha a pasi nem is pirult el, nagyon a határán járt. Látva,
hogy a pincérnő diszkrét távolságból körülöttük kering, azt mondta:
– Feltartjuk a konyhát. Döntsük el, mit eszünk! Maga éhes?
– Nem igazán – mosolyodott el fanyarul Parker.
– Mert én sem – csillant fel Kaye szeme.
Negyvenkilencedik fejezet

– Nézd már! – Fél tizenegy volt, és Maxnek kezdett elege lenni. – Ezeknek be
nem állt a szájuk egész este. A francba, ez a pasi kapni szeretne valamit a pénzéért!
– Nyugi, apu! Tényleg sokat fizetett – mondta Lou.
– Későre jár, és neked reggel iskolába kell menned!
– Tudom – felelte Lou. – De az első két óra úgyis föci. Azt mindenki átalussza.
– Látom, érkezik a felmentő sereg – jelentette ki Parker. – Úgy, ezek szerint lejárt
az időm.
Kaye az órájára pillantott. Hihetetlen, már tizenegy óra volt! A csaknem teljesen
kiürült éttermen keresztül Max tartott feléjük.
– Rendben, majd én leszerelem – ajánlotta.
– Szép jó estét! – köszönt rájuk Max. – Mennünk kell – szólt aztán keresetlen
egyszerűséggel.
– Te csak menj, én maradok még egy darabig – felelte Kaye.
– Nem és nem! – rázta a fejét Max ellentmondást nem tűrően.
– Igenis maradok! – Kaye a szemével jelezte, hogy aggodalomra semmi ok. –
Pompásan érezzük magunkat, nem akarok még elmenni. Majd fogok egy taxit, és
hazamegyek azzal.
– Nem teheted! – közölte vele Max. – Éspedig azért nem, mert azt beszéltük meg,
hogy veled tartunk és vigyázunk rád. Őrültség lenne itt hagyni téged egy vadidegennel,
aki – már meg ne sértsem – akár komplett pszichopata is lehet.
– Ebben az előtt állapodtunk meg, hogy megismerkedtünk Parkerral. Nem őrült,
úgyhogy nem kell tovább vigyáznotok rám.
– Hé, semmi gond! – tartotta fel kezét Parker. – Az exének igaza van. Pompás este
volt, de ideje befejezni.
Kaye úgy érezte magát, mint egy tini, akit az apja hazarángat a diszkóból.
– Adj legalább két percet! – sóhajtott fel aztán.
– Jó, legyen két perc, de nem több! – vetett rá Max egy „neked elment az eszed”
pillantást.
Amint hallótávolságon kívül került, Kaye szabadkozni kezdett.
– Elnézést a volt férjemért. A tapintat sosem volt erős oldala.
– Csak vigyáz magára. Rendes tőle.
Kaye Parkerre nézett. A férfi arcvonásait pillanatról pillanatra egyre
rokonszenvesebbnek találta. Mintha már jó ideje ismerné. Az este folyamán beszélgettek
a gyerekkorukról, vakációkról, egykori iskolatársakról, kellemetlen élményekről,
kedvenc filmjeikről, fura karácsonyi ajándékokról; arról, milyen ételeket nem kedvelnek,
és miféle szöveggel nem lehetne őket az istennek sem befűzni. Egyik témától a másikig
csapongtak, mert oly sok mondandójuk volt egymásnak. De még annyi mindent nem
tudtak a másikról. Ilyen érzés, ha valaki találkozik a lelki társával?
– Szóval, látjuk még egymást? – bukott ki a kérdés Kaye száján, anélkül hogy
meggondolta volna.
Parker arca felderült.
– Nem csak udvariasságból kérdi?
 – A legkevésbé sem.
Parker szemlátomást megkönnyebbült.
– Én örülnék neki!
– Mit szól a holnap estéhez?
– Hmm, lássuk csak! – Parker mosolyogva úgy tett, mintha a nadrágzsebébe
nyúlna. – Meg kell néznem a határidőnaplómat, szabad vagyok-e.
– Na végre! – morogta Max, miután Parker elment. – Akkor indulhatunk? Úgy
számítottam, hogy tízre kikerülünk innen.
– Milyen a pasas? – kíváncsiskodott Tilly.
Kaye érezte, hogy sugárzik róla az öröm.
– Nagyon, de nagyon kedves! – Hogyan magyarázhatná el, mit érez, anélkül hogy
kételkednének a józan eszében. Különben pedig kit érdekel, mit gondolnak, állapodott
meg magával. – Valójában továbbra is kedves lesz, mert holnap este újra találkozunk.
– Csak a holttestemen keresztül! – hördült fel Max.
– Nem gond – mondta Kaye, s két ujjával megcélozta az exét. – Bang! Lelőttelek!
– Belőled lehet hulla, ha nem vigyázol! Jesszusom, hát nem érted? – kiáltott fel
Max hitetlenkedve. – Halványlila gőzöd sincs arról, ki ez a krapek! Mindössze annyit
tudsz róla, hogy ezt-azt küldözgetett neked, gyakorlatilag körülötted sündörög, és
elképesztő összeget perkált le azért, hogy az óceánt átszelve veled vacsorázhasson.
Mondd, mennyire hangzik ez normálisnak?
– Ennek ellenére holnap este újra találkozom vele – vont vállat Kaye. – Mégpedig
nélküled.
– Márpedig én is ott leszek! Valakinek őrködnie kell feletted! A kutya úristenit, el
sem hiszem, hogy ez velünk történik! – bömbölte Max.
Én sem, gondolta Kaye vidáman, mégis így van.
Hát nem csodálatos?
Akad egy és más, amire nem számít az ember, ha csütörtök reggel háromnegyed
nyolckor vásárolni indul. Például a karján félpucér gyereket tartó Jack Lucasra.
Tilly tankolni állt meg a benzinkútnál. Besorolt egy furgon mögé, és figyelte az
eseményeket. Jack kocsija bent parkolt az egyik kútnál. Mellette egy piros Fiat, nyitott
ajtókkal. Az ülésen egy kissrác üvöltött, leharcolt anyja gyümölcslével próbálta
elhallgattatni. Miután ez többé-kevésbé sikerült, ismét a kisebbik csemetéjével kezdett
foglalkozni. Lefejtette az átázott rugdalózót a kicsi vadul kapálózó lábáról, hogy ne
piszkítsa be Jack pólóját. A művelet végeztével egy táskába pottyantotta a rugdalózót. Az
egy szál partedlibe öltözött kölök, akit Jack továbbra is a hóna alatt fogott, újra rókázott,
kis híján eltalálva Jack farmerjét. Jack visszaadta a gyereket az anyjának, átment a saját
kocsijához, és egy doboz zsebkendővel tért vissza, amit a nő hálásan elfogadott.
A Tillyt takaró furgon továbbhajtott. Így előrearaszolt, és beállt tankolni. Valahol
előtte a sorban Jack is ugyanezt tette. Miután az ismeretlen asszony megtörölgette teli
torokból üvöltő csecsemőjét és visszaültette a gyerekülésre, áradozva köszönetet mondott
Jacknek, a gáláns lovagnak, aki megmentette.
Tilly lelkében ellentétes érzések kavarogtak. Lényének egyik fele elismerte, hogy
a férfi ezúttal rendes volt. A másik azonban fortyogott a haragtól: hogyan lehetséges,
hogy Jack az egyik pillanatban ilyen figyelmes, a másikban meg totál önző.
Mostanra a férfi észre is vette, és vidáman átköszönt hozzá:
– Jó reggelt!
 – Jó reggelt.
Tillyben tovább dúltak az érzelmek. Homokszínű pólójában, kopott farmerjében
és csizmájában Jack… hmm… annyira férfiasnak tűnt. Barna haján megcsillantak a
reggel fényei, s miközben benzint töltött, Tilly megcsodálhatta, hogyan játszanak az
izmok Jack alkarjának aranybarnára sült bőre alatt. Ha videót készíthetett volna a
jelenetről, tuti, hogy újra meg újra visszanézné! Jack külseje maga volt a tökély. A
természete azonban több hiányosságot rejtett.
– Láttad, amint az előbb épp megúsztam azt a rókázó kisbabát?
Mi az, csak nem a csodálatát várja?
– Igen, láttam. Te vagy a nap hőse! Csak hát honnan tudjam, nem az egyik
porontyod volt-e ez is?
– Na, ez semmiképpen nem. – Jack szemlátomást élvezte a szóváltást. – Most
láttam először ezt a nőt.
– Akkor őt kihúzhatod a listádról. És Amyről tudsz-e valamit?
Jack arcáról leolvadt a mosoly.
– Nem.
A képére kiülő tökéletes közöny magáért beszélt.
– Eszerint a nyakad töröd, hogy kedves legyél egy vadidegen gyerekével, a saját
véred viszont nem érdekel. – Tilly végzett a tankolással, és visszatette a töltőpisztolyt a
helyére. – Hát nem érted, milyen kegyetlenség ez? Fel nem foghatom, hogyan bírja el a
lelkiismereted!
Jack a fejét csóválta, Tilly most aztán igazán kihozta a sodrából! Muszáj volt
kimondania:
– Tisztázzunk végre valamit! Azért nem beszéltem Amyvel, mert nem én vagyok
a gyerek apja.
– De hát…
– Éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy nem feküdtem le vele.
Tilly köpni-nyelni nem tudott. Hogy mi?
Vajon ez komoly, vagy újabb átverés?
Jackre nézett.
– Úgy érted… egyáltalán nem szexeltetek?
A szomszédos kútoszlopnál álló éltesebb nő feléjük fordult.
– Így is mondhatjuk – válaszolta Jack.
– Azt mondod, soha?
– Soha.
– De… de… azt állítja, hogy igen!
Jack vállat vont, és hátat fordított Tillynek.
A lány egyik ámulatból a másikba esett.
– Miért jön mégis ezzel?
– Ki tudja? – üvöltötte a sorban mögötte álló Volvóban egy pacák. – Átkozott nők,
ki a fene ismeri ki magát rajtuk? Mindannyiunkat az őrületbe kergetnek! És maga se
különb náluk! – fenyegette meg az ujjával Tillyt. – Feltartja a sort! Úgy jártatja a száját,
mintha nem lenne jobb dolga, miközben mind arra várunk, hogy kegyeskedjék elkotródni
az istenverte kocsijával!
Uff. Tilly körbepillantott, és látta, hogy a pasas igazat beszél. Elvörösödve
visszaugrott az autóba, és beállt vele a parkolóba. Közben Jack is végzett. Tilly elindult a
bolt felé, hogy fizessen. Arra számított, hogy Jack vele tart, és ő tovább vallathatja. De tíz
másodperccel később a kirakatüvegen át látta, hogy a Jaguar kifordul az útra.
Meglepetésében felsikoltott, mire a pénztáros szemöldökét felvonva nézett rá.
– Valaki fizetség nélkül távozott – hebegte Tilly.
– Azért, drága, mert abba a sávba állt be, ahol bankkártyával is fizethet, és fizetett
is – felelte a pénztáros unottan.
Á, akkor jó.
Eszerint nem vetetheti zsarukkal üldözőbe Jacket. Nagy kár.
Hanem mi történt közte és Amy között? Miért hazudtak mind a ketten? Illetve
melyikük hazudik? Tillynek ötlete sem volt, mi lehetett az ok. Egyvalamiben azonban
biztos volt: ki fogja deríteni!
Ötvenedik fejezet

Amikor Londonból idejött, hogy Maxnek dolgozzon, nem is álmodta, hogy nem
csupán egy tizenévesre kell vigyáznia, hanem testőrködnie is kell majd.
– Ma este munkaügyben van találkozóm Bathban – mondta korábban Max. –
Tudnál vigyázni Kaye-re a vacsoránál?
– Miért ne? – vont ő vállat. Elvégre rosszabbul is el lehet tölteni egy estét. –
Velem tartasz, Lou, hogy ne unatkozzak?
– Ha nem zavar, hogy kibukom a gimiből – válaszolta a kislány. – Ma intőt
kaptam, amiért nem figyeltem föciórán. Este meg kell írnom a francia fogalmazásomat,
törit is kell tanulnom, és matekból is egy csomó mindent feladtak. Differenciálszámítás,
brrr! – Reménykedve azért hozzátette: – Hacsak el nem kérsz az osztályfőnöktől, és nem
magyarázod el neki, hogy egyetlen feladatomat sem tudom elvégezni, mert benneteket
kell pesztrálnom.
Így esett, hogy Tilly egyedül búslakodott egy asztalnál a Lópatkóhoz címzett
kertvendéglőben, Roxborough határában. Illetve nem volt teljesen egyedül. Vele volt
Betty. Hanem bármilyen sziporkázó egyéniségnek bizonyult is a kutya, azért nem volt
egy Mr. Bean.
A kerthelyiség másik végében Kaye és a szatír ült beszélgetésbe merülve.
Nevetgéltek, és láthatóan remekül érezték magukat. Vagy tucatnyi asztalnál vacsoráztak
még vendégek, és élvezték a meleg nyári estét. Mindenki kitűnően érezhette magát.
Nekik azonban nem egy kutya volt a társaságuk, aki egy álló órája szagolgatta Tilly
lábánál a füvet, ropimaradványok után kutatva.
Tilly nagyon nem bánta volna, ha neki is akad társasága.
Nagy ég!
Erre azonban nem számított.
Jack lépett be az étterembe. Tilly pulzusa azonnal a plafonig ugrott. Ahogy Jack
megállt, hogy körülnézzen, Betty feladta a ropik utáni vadászatot, és odaszaladt hozzá.
Úgy üdvözölte, mint egy elszállt rajongó.
Lám, még ő is azonnal Jack hatása alá került!
Tilly kissé megnyugodott, és most már örült, hogy a férfi itt van. Talán Max szólt
neki, jöjjön, és szórakoztassa őt, mert halálra unja magát. Ez esetben kikérdezhetné, ő
pedig megtudná, mi történt valójában közte és Amy között. Egyfolytában fúrta az oldalát
a kíváncsiság, hogy kiderítse.
Jack odament hozzá a lába körül ugráló Bettyvel.
– Szia – mosolygott rá Tilly. – Hadd találjam ki: Max felhívott?
– Igen – bólintott Jack.
– Betty, hagyd békén Jacket! Engedd leülni!
Tilly eltette az útból a narancsleves poharát és a kézitáskáját.
– Nem maradhatok – rázta meg a fejét Jack –, ma este új bérlőim költöznek be az
egyik házba. Azt ígértem nekik, hogy fél óra múlva ott leszek.
– Hogy mi? – takarta el arcát Tilly a velük szemben lenyugvó nap sugarai elől. –
Akkor meg miért jöttél?
– Mert Max megkért rá – vonta fel a szemöldökét Jack. – Ne aggódj, kitűnő
emberismerő vagyok. Öt perc elég lesz, hogy felmérjem az ürgét.
Eszerint nem miattam van itt – gondolta Tilly, és az ölébe vette Bettyt. Nézte,
amint Jack egyenesen arrafelé tart, ahol Kaye ült a szatírral. Kaye-t egy puszival
üdvözölte, Parkerral kezet rázott, és helyet foglalt az asztaluknál.
Négy perc múlva Jack már indult is vissza Tilly asztalához.
– Megyek is.
– Hadd kérdezzek valamit, mielőtt elmész. – Tilly úgy érezte, felrobban, ha
továbbra is magában kell tartania a kérdést, ami egész nap fúrta az oldalát. – Van ugyanis
valami, amit az istennek sem értek. Miért kiabálja tele Amy a várost azzal, hogy
lefeküdtél vele, ha nem így történt?
Jack halvány mosollyal válaszolt.
– Fogalmam sincs.
Azaz nagyon is volt fogalma róla.
– És ha így van, te miért hitetted el velem az ellenkezőjét?
– Tegyük ezt egyszer és mindenkorra tisztába – javasolta Jack. – Emlékszel, mit
mondtam neked hónapokkal ezelőtt? Soha, semmi szín alatt nem tárgyalom ki a szerelmi
életemet! Vannak ugyanis bizonyos elveim. Mit szólnál például ahhoz – villant meg a
szeme –, ha történetesen lenne köztünk valami, és én nagydobra verném? Ha fűt-fát a
legapróbb részletekkel szórakoztatnék? Te vajon örülnél neki?
Tilly elpirult, és megrázta a fejét.
– Nem, dehogy.
– Na látod! És minden más lány így van ezzel. Én ezt tiszteletben tartom, és
hallgatok, mint a sír. – Kis szünetet tartott, majd folytatta: – Amyről sem lett volna szabad
egyetlen szót sem kiejtenem a számon, de kikészített az a kisbaba. Tessék, ez a válaszom.
Most boldog vagy?
Tilly leforrázva és csöppet sem okosabban elhessegetett egy szemtelen legyet.
– Jó – morogta.
– Remek. – Jack elővette a zsebéből a kocsikulcsát, és menni készült. De azért
még Tillyre kacsintott búcsúzóul: – Ki gondolta volna, ugye, hogy nekem elveim vannak?
Ne mondd, hogy nem csodálsz érte titokban.
Miután lehordta az előbb? Azt lesheti! Tilly úgy tett tehát, mintha meg se hallotta
volna a megjegyzést, és megkérdezte:
– Na és mi a látleleted Kaye üldözőjéről?
– Szerintem teljesen oké. Nem látszik baltás gyilkosnak. És Kaye-nek tetszik.
– Csak egy picit.
– Most mennem kell.
Lehajolt, hogy megvakarja Betty fülét. A kutyus menten hanyatt vágta magát, és
élvezettel hentergett jobbra-balra, miközben szégyentelenül az égnek meresztette a lábait.
– Viszlát – mondta hősiesen Tilly.
Huh, az már nagy baj, ha valaki egy kutyával szeretne cserélni!
Kaye-nek nem csupán tetszett Parker, hanem fülig beleesett. Mikor zárórakor
elbúcsúztak, lerítt róla, hogy a legszívesebben csókolózni kezdene vele. Ha Tilly nincs
ott, Parker talán teljesíti is ezt a kívánságát. Egy gardedám azonban akkor végzi jól a
dolgát, ha megakadályozza az effélét, Tilly ezért ekkor már nem a sarokban várakozott
diszkréten, hanem lecövekelt mellettük.
Aztán Parkert visszavitte a taxi a hotelbe, Tilly és Kaye pedig Betty társaságában
gyalog tette meg a Roxborough belvárosába vezető rövid utat.
Nos, csak Tilly és Betty sétált a járdán, Kaye ellenben néhány centivel a föld
fölött lebegett. Ebben az állapotában nagyjából annyira lehetett lekötni a figyelmét, mint
rábírni egy macskakölyköt, hogy olvasson el egy könyvet.
– Kedves ember, ugye? Te is rokonszenvesnek találod? Istenemre mondom, nem
emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ilyen közel egy férfihoz, mintha évek óta
ismernénk egymást…
– Bocs – szakította félbe Tilly vádló hangsúllyal. – Te táncolsz az utcán?
– Mit mondtál?
– Táncolsz – mutatott Tilly Kaye skarlátvörös szandáljára. – Egek, te valóban
tánclépésekkel lejtesz végig a városon!
Kaye nem tagadott, nem vágott bűnbánó képet, hanem elvigyorodott, és
hátravetette a haját:
– Talán mert nem bírok magammal. Madarat lehetne fogatni velem!
– Azért nem ártana megőrizni a józan eszedet.
Tilly kötelességének érezte, hogy jó testőrhöz illően megjegyezze ezt.
–Tudom, tudom! Igyekszem is.
Kaye vígan újra felszökellt a járdán, majd a nyomaték kedvéért pördült is egyet.
– Kérdezhetek valamit?
– Parkerről? Bármit!
– Nem, Jackről.
Kaye abbahagyta a pörgést.
– Miért, mit mondott róla Jack?
– Semmit. Úgy értem, csak annyit, hogy szerinte totál okés.
– Max sem semmi! Ideküldi a nyakunkra, hogy ő is levizsgáztassa Parkert!
– De én most Jackre lennék kíváncsi, nem Parkerre – próbálkozott újra Tilly. –
Emlékszel, ugye, mi történt, amikor szakítottál Maxszel?
– Na és? – ráncolta össze az orrát Kaye.
– Azt mondtad, hogy lefeküdtél Jackkel.
– Iiigen.
– Valóban megtörtént?
– Bocs, de nem értem. Mit akarsz tudni? – értetlenkedett Kaye.
– Hát hogy szexeltetek-e?
– Naná! Miért mondanám az ellenkezőjét, ha nem így lett volna? – képedt el
Kaye.
Pontosan ez volt itt a kérdés. Kaye szavában azonban már nem lehetett kételkedni.
Igazából Tilly Jacknek is hitt. Elhúzta Bettyt egy ledobott csokipapír mellől, és várta,
hogy Kaye megkérdezze, miért érdekli a téma.
– Ezt hallgasd meg! Parker eredetileg egy hétre jött, de lehet, hogy meg tudja
hosszabbítani kettőre. Hát nem fantasztikus?
Kaye-t láthatóan minden jobban érdekelte, mint Jack szerelmi élete. Tilly
megmosolyogta, és csak annyit mondott:
– De, igen.
Max már hazaért a bathi megbeszélésről, és a konyhában tüsténkedett: szalonnás
rántottát készített, és valami barna kencét kent a kenyerére. Üdvözlésképpen Tilly felé
lengette a fakanalát.
 – Lou lefeküdt. Na, hogy viselkedett a szatírunk?
– Csuda rendesen. Holnap újra találkoznak, ezúttal azonban Kaye kísérő nélkül
szeretne elmenni a randira. Azt mondja, elég nagy kislány, és te sem vagy a papája, hagyd
hát békén őt meg Parkert.
– Rendben.
– Tényleg?
Tillyt meglepte, hogy Max ilyen hamar visszakozik.
– Menjenek el együtt, ahová akarnak, de ne maradjanak egy fedél alatt – vont
vállat a férfi.
– Nos, kezdetnek ez is megteszi. Kaye örülni fog. – Tilly, továbbra is csodálkozva
Max hirtelen pálfordulásán, a vacsora felől érdeklődött:
– Maradt még egy kis rántotta nekem és Bettynek?
– Ühüm. – Miközben Max megforgatta a szalonnát a serpenyőben, megszólalt a
mobilja a konyhaasztalon. – Volnál szíves megnézni, ki az?
Tilly a kijelzőre nézett.
– Kaye. Felvegyem?
Jól látta, hogy Max alig tudja visszafojtani a nevethetnékjét.
– Csak tessék!
– Ott van veled Max? Istenem, nem fogod elhinni, mit művelt! – hangzott Kaye
kiabálása a telefonból. – Közöld vele, légyszi, hogy egy szemétláda!
– Azt mondja, hogy egy szemétláda vagy – adta tovább Tilly engedelmesen, amit
hallott. – Miért, mit csinált?
– Mindössze annyit, hogy felhívta Parker irodáját. Mindenkit kikérdezett, aki csak
ott dolgozik! Úgy szégyellem magam! – sikoltotta Kaye. – Mégis mit fognak gondolni?
Parkert eddig két építésztársa, a titkára és a takarítónője hívta fel. Ezt nem éli túl…
agyoncukkolják szegényt!
– Rendben – kapta ki Tilly kezéből a telefont Max: – Hallom, mit ordítozol, én
azonban történetesen így láttam jónak. Éppenséggel így is felelhettek volna: „Parker
barátnője? Fura, de úgy egy hét után eddig mind nyomtalanul eltűnt… És tudja, ha már
erről beszélünk, szokatlan szagok terjengenek a lakásán, a padlódeszka alól jöhetnek” –
váltott Max a jellegzetes New York-i kiejtésre.
Mosolyát elrejtve Tilly átvette tőle a serpenyőt.
– Egyelőre semmi ilyet nem mondtak – tért vissza Max a megszokott hangsúlyra.
– Mindenkitől azt hallottam, hogy kedves, normális fickó. Kedvelik. Feltrancsírozott
nőkről nem tudnak. – Elhallgatott, és Kay recsegő károgását hallgatta. – Hát… köszi.
– Mit mondott?
Tilly szorgosan rakosgatta a megpirított szalonnacsíkokat a felsorakoztatott karéj
kenyerekre.
– Nagyon durva szavakkal illetett – vágott bánatos grimaszt Max Bettyre, akinek
egyedüli gondja az volt, hogy jut-e neki elegendő szalonna. Aztán a férfi letette a telefont.
– Megmentem az életét, és ez a hála!
Ötvenegyedik fejezet

Tilly a kezében lévő kártyát olvasta: a gyászszertartás rendjét tanulmányozta.

Enyhén szólva képmutatásnak érezte, hogy olyasvalaki temetésén vegyen részt, akit alig
ismert és nem is nagyon kedvelt.
Egek, még ez is túlzás volt. Nem, egyáltalán nem ismerte és kimondottan utálta
Stellát. Erin azonban könyörgött, hogy tartson vele, és nem volt szíve nemet mondani. A
magányos temetéstől tartva Erin mindenkit összekürtölt, akit csak Stella ismert. Így
legalább néhányan lézengenek majd a búcsúztatón.
Fáradozásának meg is lett a jutalma, sokan eljöttek; ha nem is Stella, de legalább
az ő kedvéért. Tehát nem bőgtek le nagyon. Az úgynevezett barátnők, akik rá se néztek
Stellára a kórházban, most testületileg kivonultak. Vagy a lelkiismeretük parancsára és
Erin ösztökélésére, vagy hogy megmutassák magukat feketében. Túl jó lehetőség volt ez
ahhoz, hogy kihagyják. A nők többsége fütyült Stella kérésére. Nem öltöztek élénk
színekbe; a fekete sokkal jobban karcsúsít, ráadásul elegáns is.
A gyászmise kezdetére várva Tilly lopva körbesandított a templomban. A
padsorokban Stella munkatársnői ültek, több szomszéd, és voltak ismerős arcok a
Lajhárból is. Fergus ingatlanirodája szintén képviseltette magát, ott volt többek között a
titkárnője, Jeannie, akiről Tilly határozottan tudta, hogy ki nem állhatta Stellát.
A hátsó sorok egyikében Amy is ott trónolt. Már látszott rajta valamicskét a
terhesség. Fekete szemüveget viselt és oldalt megkötős, elegáns, fekete bársonyruhát.
Tillynek mindmáig nem sikerült megfejtenie Amy rejtvényét. Jack netalán leitatta?
Másnap aztán, mikor hasogató fejfájásra ébredt, Jack, mondjuk, közölte vele, hogy ágyba
vitte, holott nem is történt semmi?
Vagy hipnózissal hitette el vele, hogy forró éjszakát töltöttek el együtt?
Tilly nagyot nyelt. Gondolatai ugyanis megint arrafelé kanyarodtak, milyen lenne
egy forró éjszaka Jackkel. Illetlen gondolatok egy temetésen…
Hagyd abba, de azonnal! – intette meg magát.
Kapkodó lélegzetét hallva Max ijedten súgta oda:
– Jól vagy?
Bólintott, de a szája kiszáradt. A napsugarak áttűztek a templom nyugatra néző
színes üvegablakain, a szivárvány színeit árasztva a gyülekezetre. Tilly kényszerítette
magát, hogy lassan lélegezzen. Magába szívta a por, a napsütötte fényezett fa meg az
ódon kő illatkeverékét. Amúgy meg, mint a közmondásban emlegetett szamár, abban a
pillanatban Jack lépett be a templomba. Tilly igyekezett nem látványosan odanézni.
Hanem miért kellett volna szégyenkeznie? Mindenki Jacket csodálta. Oda-
odabiccentett az ismerőseinek – Amynek nem, Tilly ezt is nyugtázta –, aztán a padsorok
közt végighaladva beült jobbra, Declan mellé. Sötétszürke öltöny, ing és fekete
nyakkendő volt rajta. Tillyben már a látása is elindította a szokásos reakciót. Vajon
elmúlik-e ez valaha is? Nem tesz jót, ha így érzel egy másik emberi lény iránt, és
magadba kell fojtanod.
Lélegezz mélyeket! Csak lélegezz, és ne gondolj semmire! – biztatta magát. Igen,
persze, kellemetlen volt ez, hosszú távon azonban mégis biztonságosabb. Ebben egy
szemernyit sem kételkedett. Újabb lélegzetvétel. Milliószorta kevésbé fájdalmas, mint a
másik alternatíva.
Amikor elkezdődött a szertartás, már nem ért rá ezzel foglalkozni. Fergus és Erin
lépett be a templomba. Utoljára érkeztek. Lassan mentek végig a padsorok között. Olyan
volt, mint egy szomorú esküvő. A sors iróniája, hogy Fergus megözvegyült. Erin
fegyelmezte magát, de az ajkába harapott, mikor meglátta Stella koporsóját. Miután
helyet foglaltak az első padsorban, a lelkész megköszörülte a torkát, és intett az
orgonistának, hogy ne játsszon tovább.
Eljött az idő, hogy elbúcsúztassák Stella Welchet.
A mise után szép számmal jelentek meg a gyászolók a Lajhárban is. A temetés
háromkor kezdődött, és mire véget ért, senki nem érezte szükségét, hogy visszarohanjon
dolgozni. Sokkal kellemesebbnek ígérkezett elhessegetni a mulandóságra vonatkozó
borús gondolatokat néhány pohárkával. Mindamellett ijesztő volt, hogy ilyen fiatalon, a
harmincas évei végén meghalhat valaki. Az ember hirtelen rájön, egyáltalán nem biztos,
hogy megéri a nyugdíjaskort. Bármikor beüthet a baj. E kilátások szinte háborús
nyugtalanságot keltettek az egybegyűltek körében. Tilly a szeme sarkából figyelte, ahogy
a nők a szokásosnál is nagyobb elánnal flörtölnek a férfi vendégekkel. Jackre például egy
egzotikus csaj szállt rá, akinek fekete haja a derekáig ért. A nők Fergus ingatlanügynök
haverjait sem kímélték, mi több, Declant sem, pedig ő ki sem látszott a munkából a
pultnál. Mindenki többet ivott, mint máskor. Miért is ne?
Az egyik csaposlány érkezett oda Tillyék asztalához egy kibontott palack
pezsgővel. Tilly is elé nyújtotta a poharát, hogy töltse újra. Kaye vállalkozott rá, hogy ma
ő megy Louért, ezért Tilly ihatott, amennyit akart. Újra azon kapta magát, hogy Jack felé
kalandozik a pillantása.
– Minden rendben, kislány? Min töprengsz?
Tilly Fergus felé fordult, rámosolygott, majd nyomban eldöntötte, hogy nem
árulja el, mi foglalkoztatja.
– Csak arra gondoltam, hogy örülne Stella, ha látná, mennyien gyűltünk össze a
kedvéért.
– Úgy bizony – bólogatott Fergus. – Amit jobbára Erinnek köszönhetünk, ő hívott
ide mindenkit. Csodálatosan viselkedett!
– Ő már csak ilyen. Nemhiába a legjobb barátnőm! – pillantott Tilly szeretettel
Erinre, aki éppen az ivó túlsó végében beszélgetett egy elegáns, ősz hajú, hatvanas nővel.
– Szerencsés vagy, hogy rátaláltál!
– Bűntudata van. Nekem is. Nem kell többé ügyvédekkel hadakoznunk, nem lesz
drága, zűrös válás. Akkor házasodunk össze, amikor csak akarunk. Én szeretném is, Erin
azonban azt mondja, az rosszul venné ki magát. Hallani sem akar róla, azt mondja, nem
akarja, hogy az embereknek Károly herceg és Camilla példája jusson eszükbe rólunk…
Ó, szia, köszönöm, hogy eljöttél…
Fergust egy ismerős régiségkereskedő foglalta le magának. Tilly tapintatosan
odébbállt, Erin meg a hatvanas hölgy felé indult.
– Hát ha Fergus nem költözik vissza a házba, remélem, hogy rendes család
érkezik. Nem szeretnénk, ha lármás kamaszok száguldoznának körülöttünk a
görkorcsolyájukkal.
Tilly felismerte a nőt: Stella egyik szomszédja volt. Akkor hallotta ugyanezt a
rikácsoló hangot a kerítésen keresztül, amikor rajta volt a sor, hogy megetesse Binget.
Erin megszeppenve bólogatott.
 – Majd szólok Fergusnek. Biztos vagyok benne, hogy tekintettel lesz erre.
– És mi lesz a macskával? Ki viszi el Binget?
– Ööö… hát… valószínűleg… – hebegte Erin, de Tilly kisegítette:
– Stella utolsó kívánsága volt, hogy egy jó állatmenhelyre kerüljön.
– Tényleg? – reszketett meg a nő álla. – Azért kérdezem, mert ha mégse adnák be
menhelyre, én szívesen magamhoz venném.
Mivel Erin habozott a válasszal, Tilly felelt helyette:
– Az fantasztikus lenne! Hát nem, Erin? Ez lenne a tökéletes megoldás, amit
Stella is bizonyára szívesen fogadna.
Miután a nő elment, Tilly megkönnyebbülten morogta:
– Na, ezt is letudtad!
Erin azonban korántsem volt nyugodt.
– Mi van, ha Stella mégsem ezt akarta? Mi van, ha azt akarta tudtomra adni utolsó
szavaival, hogy Bing hazakerüljön?
– Így a szomszédasszonyhoz kerül haza.
– Ej, tudod, mire gondolok!
– Nem akarhatsz a nyakadba venni egy macskát! Főleg nem Binget, ezt az
erőszakos, öntelt kandúrt.
– Tudom, de ha Stella mégis ezt akarta, akkor én…
– Nem, nem és nem! – rázta meg a fejét Tilly ellentmondást nem tűrően. – Nézd,
épp eleget tettél már érte. Sokkalta többet, mint amennyit kellett volna, amennyit
megérdemelt tőled. Abba kell ezt hagynod! Bingnek más is a gondját viselheti.
Erin lassan összegörnyedt.
– Jó, igazad van. Köszönöm.
– Nem kell bűntudatot érezned!
– Én is tudom, mármint az eszemmel – próbálkozott Erin egy savanyú mosollyal,
és belekortyolt a borába. – Csak látod, mégis így érzek. Mert én itt vagyok, Stella pedig
nem, és azt az életet élhetem, amit ő szeretett volna.
Tilly gondolatai elkalandoztak.
Férjhez menni valakihez, akit szeretsz, gyerekeket szülni, aztán figyelni, ahogy
felnőnek, és nekik is gyerekeik lesznek; mindhalálig együtt maradni a társaddal… sokan
álmodnak erről a tündérmeséről, de vajon hány embernek sikerül? Nincsen rá garancia.
Ott van Max és Kaye, Jamie Michaels és Tandy, Rose-ról és Jackről nem is szólva.
Pillantása ismét a pub túlsó végébe vándorolt. Az egzotikus külsejű lány továbbra
is vadul flörtölt Jackkel, úgy dobálva hosszú haját, akár egy póni a sörényét.
– Ki az a csaj ott, aki Jackkel beszélget? – kérdezte meg végül.
– Á, Stella eljárt egy cheltenhami fitneszklubba. Szerda délután elmentem
hozzájuk, és meghívtam őket is a temetésre. Azt hiszem, az a lány jógaoktató.
Hmm. Eszerint hajlékony.
Erin elnézte őket, aztán megjegyezte:
– Amint látom, ma estére Jacknek biztosítva van a szórakozása.
Kétségkívül igaza volt. Tilly nem volt hajlandó elképzelni, miféle nyakatekert
pozitúrák telhetnek ki egy jógaoktatótól. Aztán felfigyelt egy beszélgetésre, amit egy
gömbölyded, szőke, smaragdzöld nyári ruhás nő és egy darázsderekú, feketébe öltözött
barna lány folytatott tőle jobbra.
–Tudom, hogy halottakról jót vagy semmit, de Stella néha igazán ijesztően
viselkedett – közölte a szőke nő.
– Az nem kifejezés! – kontrázott rá a másik. – Engem halálra tudott rémíteni.
Erin oldalba bökte Tillyt, értésére adva, hogy ő is hallgatózik.
– Nekem egyszer például azzal jött, hogy be kellene perelnem a plasztikai sebészt,
aki elbaltázta az orromat – csóválta fejét a barna. – Mondtam neki, hogy nem is volt
orrműtétem. Mire ő: akkor épp ideje, hogy kés alá feküdjek.
– Viszont ha a szemébe mondtad, milyen undok, ő lepődött meg a legjobban –
bólogatott a gömbölyded szőke. – Úgy érezte, nincs abban semmi rossz, hogy ami a
szívén, az a száján. Olyan öntelt volt, nem igaz?
– És ez még nem minden – folytatta a barna. – Nekem mindig a nagynéném
csinálja meg a hajamat: ő vágja és festi. Mikor Stella megkérdezte, ki a fodrászom, nem
mertem neki megmondani, nehogy kinevessen. Ezért azt válaszoltam, hogy az új
belvárosi szalonba ültem be.
Tilly kérdőn nézett Erinre, hogy valóban ennyire félelmetes volt-e Stella.
– Velem meg, tudod, mit történt? – folytatta tovább a szőke. – Tavaly mindenáron
azt akarta, hogy menjek el vele abba az új gyógyfürdőbe. Képzelheted, hogy festettünk
volna egymás mellett. Stella a bombázó alakjával a bikinijében, én meg a narancsbőrös
combommal, miközben ő a hurkáimra mutogat, és figyelmeztet, hogy kezdenem kellene
valamit velük. Uff, csak azt ne! – gondoltam. Ezért azt mondtam, sajnos nem mehetek
vele, mert meg kell látogatnom a nagymamámat, aki kórházban fekszik. Hanem aztán
Stella nem ment el a gyógyfürdőbe, és nekem egész hétvégén bujkálnom kellett előle.
Nem kockáztathattam, hogy rájöjjön a turpisságra.
– Kész rémálom! – sajnálkozott a barna.
– Nekem mondod? De még nincs vége. Később Stella megkérdezte, hogy van a
nagymamám. Én azonban nem emlékeztem, mit hazudtam, hogy infarktusa volt vagy a
guta ütötte meg, ezért úgy tettem, mintha agyvérzést és infarktust is kapott volna. Amint
látod, totál belezavarodtam a hazugságba. Különben kész istenkísértés volt belerángatni
szegény nagyit ebbe az egészbe. Mi lett volna, ha tényleg megbetegszik?
– Borzalom! – csóválta fejét együtt érzőn ismét a barna nő. – Ennek ellenére
szerintem rendes volt Stellától, hogy utánakérdezett. – Hirtelen megélénkült. – Nézd,
Declan hozott még ki abból a lazacsalátából! Menjünk, szedjünk belőle, mielőtt megint
elfogy!
Azzal már ott sem voltak. Tilly a homlokát ráncolta, mintha egy szupermarket
közepén állna tehetetlenül, mert elfelejtette, mit kell vennie. Hiába erőltette azonban az
agyát, nem jutott eszébe, mit akart az előbb.
– Mi a baj? – tudakolta Erin.
– Nem tudom.
Olyan érzés volt, mintha egy álomképbe kapaszkodna, de az folyton elsiklik előle.
Ha elég erősen koncentrál, elcsípheti… mielőtt végleg szertefoszlik…
Aztán hopp, egyszerre csak beugrott. Rájött a titok nyitjára, a lehetséges
magyarázatra, ami azonban olyan bizarr volt… hogy akár… hogy akár… igaz is lehetett.
Atyavilág, lehetséges ez?
Erin ijedten bámult rá.
– Tilly, mi lelt?
– Megkérhetlek egy szívességre? – Terve egyre jobban alakot öltött, és ide-oda
dongott a fejében, mint egy foglyul ejtett légy. Körülnézett a gyászoló gyülekezeten… ott
volt Deedee, ott volt Kirsten… aztán az a nevenincs vöröske. – Ne kérdezz vissza, ha
beszélni kezdek, csak menj bele a játékba.
– Miért?
– Mert támadt egy ötletem.
– Miről?
– Majd meglátod. – Tilly kiitta az italát, hogy erőt merítsen az alkoholból. –
Hanem ha nem válik be, mindenki komplett idiótának néz majd.
– Jó. Remélem, nem kell levetkőznünk hozzá – mondta Erin.
Ötvenkettedik fejezet

Nem kellett sokáig várniuk. Húsz perc múlva Deedee és a vörös csaj kiment a
vécére.
– Gyerünk! – bökte meg Erint Tilly, és utánuk eredt.
Szándékosan nem nézett Jackre és Maxre, akik a bárpultot támasztották. Ha téved,
az egész város rajta mulat majd.
Mire Tilly és Erin a női mosdóba lépett, minden fülke foglalt volt. Tilly
kicipzározta a táskáját, elővette a sminkkészletét, és rákezdett:
– A helyzet az, hogy tartozom neked egy vallomással. Nem is tudom, miért
hazudtam neked, csak annyira szégyelltem a dolgot.
Az volt a nagyszerű Erinben, hogy annyira ismerte; nyomban vette hát a lapot.
– Eszerint most meghallom az igazat. Ki vele akkor! Csupa fül vagyok.
Tilly választott egy rúzst, és lecsavarta a kupakját.
– Tudod, hogy a múlt héten randim volt Jackkel – kezdett bele, de közben
hevesen rázta a fejét a barátnője felé, jelezve, ne vegye komolyan.
Erin belevigyorgott a tükörbe:
– Iiigeen? – játszotta el a meglepettet.
– És emlékszel, ugye, azt mondtam, fantasztikus volt a szex.
Erin álmélkodó arcot vágott:
– Iiigeeen?
– Nos, hazudtam!
– Micsoda? Úgy érted, szörnyű volt?
– Nem, hanem úgy, hogy nem volt semmiféle szex. Nem feküdtünk le egymással.
Sajnálom, hogy nem mondtam igazat.
Tilly halkan odasúgta:
– Kérdezd meg, miért.
– Nem értem – vette a lapot Erin minden nehézség nélkül. – Miért nem lehet ezt
elmondani?
– Mégis mit gondolsz? Jack irtó kapós pasi, több száz nője volt, és mindegyikkel
lefeküdt. A helyzet az, hogy igazán kellemes estét töltöttünk együtt, és egyre vártam,
hogy kezdeményezzen, de nem! – nyivákolta Tilly. – Hazafuvarozott, megpuszilt, és jó
éjt kívánt. Életemben nem éreztem magam ennyire megalázva! Gondold meg, én vagyok
az egyetlen, akit nem talált elég vonzónak, hogy az ágyába vigyen! Porig voltam sújtva! –
Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: – Szóval ezért. Szégyelltem magam!
Újra elhallgatott. Szegény Erinnek fogalma sem volt, hogyan kellene folytatnia.
Tilly arcát fürkészte, de ő mutatóujját a szájához emelve csöndre intette.
Várj! – ezt akarta mondani a mozdulat.
Vártak hát.
Úristen, csak nem követett el jóvátehetetlen hibát?
Aztán bent lehúzták a vécét, és lassan kinyílt az első fülke ajtaja. A vörös csaj
került elő mögüle. Pillanatokkal később Deedee is kijött. Pironkodva összenéztek, aztán
Tillyre. Ő a maga részéről lélegzet-visszafojtva várta, mi történik.
– Jól van – tört ki Deedee-ből. – Nem egyedül veled esett meg ez!
 A vöröske a szája elé kapta a kezét, és hitetlenkedő sikolyt hallatott.
– Tényleg? Ez komoly? Én is ugyanezt készültem neked mondani!
Igen!!! Bingó!!!
Tilly mély sóhajt hallatott, és magában köszönetet mondott a pezsgőnek, hogy így
megoldotta a nők nyelvét.
Deedee és a vöröske egymásra meredt.
– Te is?
– Én is! Azt hittem, én vagyok az egyedüli. Rút banyának éreztem magam…– tört
ki fergeteges kacajban a vörös. – De hát hogyan vallhattam volna be, nem igaz? Ezért
eljátszottam, hogy lefeküdtünk…
– És mivel mindenki azt mondta, utolérhetetlen az ágyban, én is ezt hazudtam –
csóválta a fejét Deedee.
– Várjunk csak – nézett rajtuk végig el Erin. – Kérdés, mindannyian ugyanarról a
pasiról beszéltek-e.
– Hogyne! Jack Lucasról! Istenem, ez hihetetlen! – lelkendezett Deedee. – Mind a
hármunkkal ugyanúgy bánt el!
– Nem hárman vagyunk, hanem négyen – mondta Tilly, majd Erin meglepett
pillantására hozzátette. – Ott van még Amy is! Ő sem feküdt le vele!
– Tudjátok, mit? Most sokkal, de sokkal jobban érzem magam! – kiáltotta a
vöröske. – Kirsten, ezt hallgasd meg! – fogadta újonnan érkező barátnőjüket. – Úgy
tudtad eddig, ugye, hogy valamennyien szexeltünk Jack Lucasszal? Nos, hazudtunk!
Egyikünk sem feküdt le vele!
Kirsten erősen kifestett kék szeme mindent elárult.
– Istennek hála! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Azt hittem, velem nincs
rendben valami.
Mind egyszerre kezdtek el beszélni, a vad vihogást visszaverték a csempézett
falak. Erin Tillyre nézett, majd odasúgta:
– Honnan tudtad?
– Nem tudtam biztosan, csak sejtéseim voltak. Az azonban tuti volt, hogy Amy
nem feküdt le vele. – Tilly látta a mosdó fölötti tükörből, mennyire kipirult az arca. –
Aztán hallottuk, amint két csaj arról beszélget, hogy megfélemlítette őket Stella, még a
fodrászukról és a nagyanyjukról is hazudtak ezért neki. Hirtelen arra gondoltam, mi van,
ha…
– És jól gondoltad. Huh! – Erin elgondolkozott, aztán kibökte: – Jack eszerint…
meleg?
Halkan kérdezte, de nem elég halkan. Kirsten felé fordult, és felvisított:
– Megvan! Igen, meleg! Ez mindent megmagyaráz!
– Hah, nem véletlen, hogy olyan jól kijönnek Max Dineennel! – rikoltotta Kirsten
diadalittasan.
Hoppá!
Kezdtek elszabadulni az események. Tilly előre elképzelte Jack reakcióját,
hogyan fogadja majd, ha megtudja, ki rántotta le róla a leplet.
– Jaj, nem, dehogy! – tiltakozott gyorsan. – Az egyik ismerősömmel egész
biztosan lefeküdt.
Azt jobbnak látta nem elárulni, hogy ez az ismerős Kaye, akinek ítélőképessége
hírhedten nem volt csalhatatlan, amikor a heterókat kellett megkülönböztetni a
melegektől.
Mindenesetre legalább megoldódott a kérdés, ami hónapok óta nem hagyta
nyugodni. A női nem belső bizonytalanságának és versenyszellemének betudhatóan Jack
notórius nőcsábásszá lépett elő Roxboroughban, és ő semmit sem tett, hogy megcáfolja a
róla szárnyra kapó pletykákat.
Miért is tette volna? Sosem árt, ha egy férfit lepedőakrobatának ismer el a világ.
– Itt vagyok, ragyogok – ment oda Kaye Maxhez a bárban. – Hazavittem és
megvacsoráztattam Lout. Közöltem vele, hogy egy-két óra múlva vagy várható.
– Rendben. És te hová készülsz? – vonta fel a szemöldökét Max, látva, volt
felesége hogy kiöltözött, milyen gondosan kisminkelte magát, a körülötte gomolygó
parfümfelhőről nem is beszélve.
– Parker útban van ide taxival. Felvesz, aztán beülünk vacsorázni a Hiltonba.
– Talán veletek kéne tartanom. A biztonság kedvéért.
– Max, erre semmi szükség. A szálloda étterme tökéletesen biztonságos.
Max a hallottakat mérlegelte.
– Rendben – mondta aztán –, de azért vigyázz magadra! Ha bármi aggasztana,
hívj fel nyugodtan! Vagy kiálts segítségért. És semmi szín alatt ne menj bele, hogy
kivegyen egy szobát!
– Ne félj, nem fogok – bólogatott Kaye engedelmesen.
– Helyes.
Max egy hajtásra kiitta a brandyjét.
– És ha én veszem ki azt a szobát? Jó, csak vicceltem – visszakozott Kaye.
– Ez nem vicces. „Hollywoodi színésznő volt, de lemészárolta egy szatír” – hogy
hangzana sírfeliratnak?
– Igazad van, vigyázni fogok. Ha nem megyek vele szobára, nincs kockázat sem.
De meg kell mondanom, rendes, tisztességes ember – jelentette ki Kaye.
– Aki árverésen licitált rád. – Max acélkeretes szemüvege megcsillant a lámpák
fényében. – Mindössze annyit jegyeznék meg, hogy meglehetősen rendhagyó kezdete ez
egy kapcsolatnak.
– Psszt, itt jön! Már itt se vagyok.
– Jó estét – üdvözölte Parker Maxet az ajtóból.
Kaye odasietett hozzá.
– Érezd jól magad! – szólt Kaye után Max. – És igyekezz haza utána. Csak semmi
rendetlenkedés!
Kaye a szemét forgatta.
– Igenis, papa.
A taxiban Parker előrehajolt, és már bemondta volna a Hilton címét, Kaye
azonban közbeszólt:
– Hajtson végig ezen az utcán, aztán forduljon balra.
A taxis követte az utasításait. Balra fordult, és rákanyarodott a kért útvonalra.
– Most pedig álljon meg e mellett a postaláda mellett – rendelkezett Kaye.
– Ez a maga háza – nézett rá Parker. – Itt felejtett valamit?
Istenem, de kedves volt ezzel a régimódi ártatlanságával. Olyan kedves, hogy
Kaye félni is elfelejtett. Ami most először fordult elő vele ismeretségük óta.
– Nem, de kitaláltam valamit.
– Éspedig?
 – Nem vagyok éhes. Ne menjünk étterembe!
– Ne? – nyúlt meg Parker ábrázata.
Kaye hozzáhajolt, és megsimogatta az arcát.
– Jaj, ne vágjon ilyen savanyú képet! Nem lépek le, de vendéglőbe menni sincs
kedvem.
A taxis elporzott, Kaye pedig kézen fogva bevezette Parkert a házikóba.
Legelőször is megmutatta neki az ajándékát, ami a nappali falán függött, aztán felvitte az
emeletre.
– Biztos vagy ebben? – nézett fürkészőn arcába a férfi, mikor Kaye elébe állt.
– Tudod, mit, életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben – mondta
Kaye, csókokkal tagolva a válaszát.
Később hanyatt feküdt, és a mennyezetre bámult. Szeméből kibuggyant egy
könnycsepp, és megindult a füle felé.
– Istenem, te sírsz! – szólalt meg aggódva Parker.
– Ne haragudj!
– Annyira szörnyű volt?
Kaye félmosollyal jutalmazta a kérdést. Ezt csak olyan férfiak szokták feltenni,
akik biztosak a dolgukban.
– Azért van, mert azt hiszem, hogy életem legnagyobb tévedését követtem el.
Parker gyöngéden megtörölte a másik szemét.
– Hé, nyugi legyen! Miért lenne tévedés, amit az előbb csináltunk?
– Azért, mert már csak néhány napig maradsz itt. Aztán vissza kell menned az
Államokba – nézett a férfira Kaye, olyan szomorúan, mintha máris búcsúznának. –
Tudom, hogy nem lenne szabad ezt szóba hoznom, de nem tehetek róla, kikívánkozott
belőlem.
Parker átölelte, és az arcát cirógatta.
– Mondhatok valamit? Szeretlek!
Kaye hozzábújt, és elsírta magát.
– Én is szeretlek!
Parker a nő homlokának támasztotta a homlokát, és szárazon megjegyezte:
– Az exférjed nem lesz ettől elragadtatva.
– Nem érdekel! El sem hiszem, hogy ez történik velem! És boldog vagyok, hogy
így van. – Kaye behunyta a szemét, mire Parker újra megcsókolta. – Úgy örülök, hogy
licitáltál rám. Mi lett volna, ha nem teszed?
– Elmondok még valamit – fogott bele Parker. – Korábban nem tehettem, mert
halálra rémítettelek volna. Most azonban, mindezek után már el merem mesélni.
Negyvenöt évvel ezelőtt apám karácsonykor New Yorkban vásárolgatott. A
Bloomingdale’sben nézett szét, amikor megpillantott egy vörös kabátos lányt. A
kalaposztályon nevetgélt és fecserészett az eladókkal, és kalapokat próbált fel egy tükör
előtt. Apám ott nyomban tudta, hogy ez a lány lesz a felesége, vagy senki más. Szerelem
volt első látásra!
– Jaj, de szép történet! Imádom! És mi történt… odament hozzá a papád, és…
– Hé, nyugi, nem! Apám még azon törte a fejét, hogyan szólíthatná meg a lányt,
amikor az megfordult, és elindult. Ő természetesen követte, ki az áruházból a Lexington
sugárútra. Ott azonban annyian voltak, hogy egykettőre elvesztette szem elől. Eltűnt,
semmivé foszlott. Apám vigasztalhatatlan volt. Ott volt a leendő felesége, és öt perc
leforgása alatt elveszítette.
Kaye elszomorodott. Azt hitte az előbb, hogy a romantikus történet boldog véget
ér, ám amit hallott, az az elvesztegetett lehetőségről szólt.
– És soha többé nem látta? Ez olyan…
– Ne szakíts félbe, hadd mondjam végig! – kérte Parker, akit mulattatott Kaye
türelmetlensége. – Apámnak egyetlen választása volt: visszament a kalaposztályra. A lány
hosszan elcsevegett az eladónőkkel. Ha rendszeresen vásárol náluk, talán számlája is van
az áruházban – gondolta. Mint kiderült, a lány ott, abban az áruházban dolgozott, az
emeleten, a nőidivat-osztályon.
– Ó! – kapott a szívéhez Kaye megkönnyebbülten. – Így már mindjárt más.
– A lány azért ment el, mert szabad délutánja volt. Nos, apám rosszul aludt aznap
éjjel. Másnap reggel első dolga volt, hogy elment a nőidivat-osztályra, ahol megtalálta a
lányt. Ott kissé bonyolódott a helyzet, mert a lány először azt hitte, hogy apám a
barátnőjének szeretne vásárolni, végül azonban elmondta, mi járatban van. A nősülési
szándékáról persze nem beszélt. Viszont elhívta a lányt egy kávéra munka után, és ő
elfogadta a meghívást. Mint kiderült, Nancynek hívták. Brooklynban élt a családjával, és
huszonegy éves volt.
Kaye már értette, miért mondja ezt el neki.
– Nancy az édesanyád, ugye?
– Igen, ő. És képzeld, még mindig nevetségesen boldogok, ennyi év után!
Szerelem volt első látásra! – Parker nagy levegőt vett. – Látod, apámnak igaza volt,
megtörténhet az ilyesmi. Én is megláttam egy gyönyörű nőt, és tudtam, hogy benne
testesül meg minden, amire vágyom.
Kaye attól félt, hogy újra elsírja magát. Boldog könnyek lettek volna ezek. A
biztonság kedvéért azért megkérdezte:
– Én voltam az?
– Igen, te. Azzal a különbséggel, hogy te nem álltál előttem, amikor ez
megtörtént. A tévében láttalak, de mi ez a valósághoz képest! Szerelem első látásra –
romantikusan hangzik. Ha viszont a tévében pillantod meg a szíved választottját, félőrült
rajongónak tartanak, akitől minden kitelik – folytatta Parker szárazon.
– Miért, Michael Caine is a tévében látta meg először a feleségét, utánament, és
azóta is boldog házasok.
– Jó, ő megtehette, ő Michael Caine. Egy világhírű sztárnak mindent elnéznek.
Egy ismeretlen New York-i építésszel már nem ugyanez a helyzet. Annyit mindenesetre
meg merek kockáztatni – tette hozzá Parker mosolyogva –, szemernyit sem csalódtam,
hogy személyesen is megismerhettelek. Korábban lehet, hogy csak képzeltem, hogy te
vagy az igazi, most azonban ez már valóságos érzés.
Ez volt Kaye életének legszebb pillanata? Ez bizony!
– Ha pedig választanom kellene Michael Caine között és közötted, habozás nélkül
téged választanálak. – Közelebb húzódott Parkerhoz, és csókot lehelt az orrára. – És ez a
történet is csodálatos a szüleidről! Ennek ellenére továbbra sem tudom, mi lesz velünk.
Ez a hülye Atlanti-óceán! – tette hozzá bosszúsan.
Parker magához ölelte, és a haját cirógatta.
– Majd csak kitalálunk valamit. Emiatt ne fájjon a fejed!
Ötvenharmadik fejezet

– Bocs, de kutyául érzem magam. Ez így neked sem szórakozás, nem igaz? –
Miután vagy egy órát végigköhögött és végigtüsszögött a Lajhárban, Erin bocsánatkérőn
fordult Tillyhez. – Mi lenne, ha szépen hazamennénk?
Az elmúlt hetek megpróbáltatásai megviselték Erin egészségét. Ágyban kellene
kihevernie az influenzáját. A betegségért persze nem lehetett hibáztatni Erint, de Tilly
kicsit csalódott volt. Alig várta már ezt a csajos péntek estét.
Lou az egyik barátnője, Nesh családjánál töltötte a hétvégét; Nesh tizennegyedik
születésnapját ünnepelték. Max éjt nappallá téve dolgozott egy hotelfelújítás bonyolult
tervein. Mikor Tilly elment hazulról, közölte vele, hogy éjfél körül várható haza.
Nos, kilencet kellett volna mondania. Ez nem az a görbe este, amire számított!
Végül fél tízre ért a házuk elé. Előtte gyalog hazakísérte Erint, utána pedig egy
büfében sült krumplit és curryt vett magának. Maxnek és Bettynek is hozott egy közös
extra adagot, mert ha nem tette volna, az övét kebeleznék be. Mindig ezt csinálták,
amivel rendszeresen az őrületbe kergették.
A ház körül denevérek röpdöstek hiper űrsebességgel. Nem bízva abban, hogy
elég okosak, és nem gabalyodnak a hajába, Tilly futva tette meg az utat a kocsitól a
bejáratig. A kajászacskókat a melléhez szorítva kulcsával kinyitotta az ajtót, ahol…
A falnak támasztott bringa csörömpölve a padlóra zuhant, s kis híján őt is magával
rántotta. Meginogva felsikoltott, és egyszerre három gondolat is átfutott az agyán:
Az első az volt, hogy milyen ostobaság itt hagyni egy biciklit.
A második, hogy ugyan ki kerekezett idáig szombaton, fél tízkor.
A harmadik… hogy a mindenit, csak nem?
Aztán kinyílt egy ajtó az emeleten, és Max jelent meg a lépcső tetején
hálóköntösben.
– Jaj, bocs! – Tilly a legszívesebben ott helyben láthatatlanná vált volna.
– Á, hát épségben vagy – könnyebbült meg Max. – Ezek szerint megjöttél. Éjfélre
ígérted magad.
– Erin influenzás. Igazán nagyon sajnálom… újra elmehetek…
– Semmi gond – rázta meg a fejét Max. – Amúgy is indul már. Egy perc, és
odalent leszünk.
Tilly mélységesen összezavarodva várakozott a konyhában. Max állta a szavát, és
alig három perc múlva lejött a földszintre, nyomában a láthatóan zavarban lévő Tom
Lewisszal.
– Hú, ez kínos helyzet – tért rögtön a tárgyra Max. – Nézd, öntsünk tiszta vizet a
pohárba! Ez volt az első alkalom. Azt hittem, senki nem zavar meg minket. Tom a tanév
végén elmegy az iskolából, egy másik városba költözik. Dundeeban tanít majd
szeptembertől. Az ő érdekében… megkérhetlek, ugye… hogy tartsd titokban… ezt a mai
estét.
Tilly elpirult. Mintha bizony attól kellene tartani, hogy világgá kürtöli.
– Természetesen titokban tartom. Egy szót se szólok róla senkinek, a legkevésbé
Lounak.
– Kösz – szólalt meg Tom. – Én most akkor megyek is. Viszlát. Ne fáradj,
magamtól is kitalálok.
– Remélem, hogy a bringájának nem esett baja.
– Ebben biztos vagyok.
Az udvarias válasz hallatán mind a ketten még jobban elvörösödtek, Tom és Tilly
is.
Tom kurta mosollyal távozott.
– Jaj, nagyon sajnálom! – nyögött fel Tilly, miután a bejárati ajtó becsukódott a
tanár mögött.
– Semmi baj, mindenképpen indulni akart már – közölte Max. – Tíz perccel
azután érkezett, hogy te elmentél.
Akkor legalább volt vagy másfél órájuk az együttlétre, mielőtt ő megjelent, és
mindent elszúrt.
– Alig hiszem el, hogy Tom meleg! Egek, Lou mondta, hogy szakított Claudine-
nal! Ezért? Rájött?
Max a fejét rázta.
– Claudine soha nem is volt a barátnője, csupán a lakótársa. Amikor aztán
Tomnak elő kellett állnia egy partnerrel, kisegítette.
Bizonyos embereken még manapság is nagy a nyomás, hogy eltitkolják szexuális
irányultságukat.
Tilly a sok anyukára gondolt, akik hiába ácsingóztak a szuper fitt tornatanár után.
– Jaj, Max! És pont most költözik Skóciába? Tényleg kedveled?
– Mi van rajta, amit ne kedvelhetnék? Ugyanakkor mindketten tudjuk, hogy nem
lehet közös jövőnk. Szegény Lou, már az is hatalmas trauma volt a számára, amikor a
mamája szemet vetett a jóképű tanárra.
Volt igazság abban, amit Max mondott. Tilly békejobb helyett az egyik gőzölgő
zacskó krumplit nyújtotta át neki.
– Tessék, ezt neked és Bettynek hoztam – Aztán újabb gondolat zavarta össze. –
Szegény Kaye. Tényleg, neki is bejött Tom.
– Tudom. Ne mondjuk el neki, jó?
– Valószínűleg az lesz a legjobb. Végül mindenki átáll a másik oldalra, aki
megtetszik szegénynek. Jaj, ne… – Tillynek iszonyatos gondolat ötlött az eszébe. – Csak
nem azt akarod mondani, hogy Parker meleg? – kiáltotta.
Max vigyorogva beleharapott egy sült krumpliba.
– Attól nem kell tartanunk. Nekem jobb a radarom e téren, mint az exemé. Parker
kívül-belül heteró.
Másnap este Tilly maradt egyedül a házban. Max Londonba ment, hogy tárgyaljon
a felújításra váró hotel tulajdonosaival, és csupán másnap délre volt várható. Lou Neshnél
töltötte a hétvége hátralévő részét. Kaye Oxfordba menekítette Parkert egy kis
városnézésre, meg hogy eltöltsenek egy éjszakát a Randolph Hotel bámulatos elnöki
lakosztályában.
Legalábbis bámulatosnak mondták, Tillynek ugyanis soha nem volt módja, hogy
személyesen szemügyre vegye a helyet. Különben pedig rosszabb programot is el tudott
képzelni annál, mint hogy kényelmes kanapén elnyúlva töltse a szombat estét egy
aranyos kutyussal az ölében. Odakint úgy esett, mintha dézsából öntenék, és a bükkfák
hangosan sóhajtoztak a vad szélben.
Bent azonban csuda finom meleg volt, és egyik kedvenc filmje épp most
kezdődött el a tévében.
Betty, az időzítés nagymestere azonban gondolt egyet, leugrott az öléből, és a
nappali ajtajához totyogott. Ott megfordult, és sokatmondó pillantást vetett rá.
– Rendben, de gyorsan intézd el a dolgod. – Tilly lekászálódott a kanapéról, és
indult, hogy kiengedje. Az a baj a kutyákkal, hogy fütyülnek rá, mennyire utálod, ha
elmulasztod egy film első perceit, mialatt ők körbeszaglásszák a kertet, hogy mi légyen a
tökéletes helyszín egy pisiléshez. Ahogy azonban kinyitotta a konyha ajtaját, bevert az
eső, és Tilly arca csupa víz lett. – Juj, itt megvárlak! De el ne kószálj nekem, értetted?
Remélte, hogy az ítéletidő Bettyt is gyors visszavonulásra készteti. A kutya
engedelmesen kisurrant a hátsó kert sötétjébe.
– Aztán visszagyere nekem, de rögtön! Gyors legyél, mint a villám! – szólt utána
Tilly.
Később megfordult a fejében, nem a szavai hozták-e rájuk a végzetet. Az egyik
percben csak a szelet és az esőt hallotta, ám a következőben magas hangú csaholás
hangzott fel, amit vad dulakodás zajai követtek. Betty süvített át a füvön, nyomában egy
rókával. Tilly felsikoltott, amikor megpillantotta hosszú, lompos farkát, miközben a
vadállat villámgyorsan Betty után vetette magát. Végigszáguldottak a gyepen, aztán a
kert végében bevetették magukat a bokrok közé.
Jaj, Betty…
Tilly mezítláb rohant utánuk, de eltűntek szem elől. Átugorhattak a kőfalon, és
valahol az erdőben járhattak. Tilly lihegve, páni félelmében Betty nevét kiáltozta. Hallott
róla, hogy múlt héten egy jókora róka a szomszédos farm tyúkketrecében tizenhat csirke
nyakát tekerte ki. Szegény gazdasszony vigasztalhatatlan volt. A rókák olykor a gyilkolás
élvezetéért is ölnek, Betty pedig picurka, harmadakkora lehet, mint az a róka, amelyik
halálra rémítette és átkergette a falon.
Vajon a rókák kutyákra is pályáznak? Tilly szíve a torkában dobogott. Életében
nem hallott ehhez hasonlót. De hát városi lány volt, nem tudhatott mindent.
És az egésznek pont most kellett történnie, amikor Max nincs itthon!
Visszaszaladt a házba, gumicsizmát húzott, és a konyhafiókban talált egy zseblámpát. A
lámpa azonban nem működött. Miután minden más rekeszt átkutatott, megtalálta Lou
egyik videojátékát. Kivette belőle az elemet, és áttette a lámpába. Nyitva hagyja a hátsó
ajtót, hátha hazatalál Betty, mialatt őt keresi… Jaj, kérlek, Uram, segíts, hogy az a róka
ne szaggassa darabokra…
Húsz perc múlva ért vissza bőrig ázva, miután rekedtre kiabálta magát Betty után.
Fájt a torka, csuromvizes volt, de Betty továbbra sem volt sehol. Ennek a fele sem tréfa!
Az aggodalomtól kábán, levegő után kapkodva gyorsan ivott egy pohár vizet, és a telefon
után nyúlt. Segítségre van szüksége, ez nem kérdés, de kit hívjon fel? Kaye-t az oxfordi
hotelszobában? Vagy Erint? Ő éppen influenzás.
Eszébe jutott, mit kell tennie. Végigpörgette a mobilján a névjegyzéket, egészen
Fergus nevéig. Erin beteg volt, Fergus azonban nem. Majd ő átjön, és segít. A baj csak az,
hogy mivel Betty soha nem látta, megijedhet tőle, vagy, amennyiben egy idegen
szólongatja, nem reagál, ha sebesülten hever valahol.
Van azonban másvalaki, akit Betty imád, annyira, hogy akár üvegcserepeken is
átkúszna hozzá. Csakúgy, mint a legtöbb nőnemű szingli Roxboroughban.
– Jack? – harsant fel az izgalomtól, mikor Jack beleszólt a telefonba. Esőcsepp
gördült végig az orrán, remegő kézzel törölte le. – Ne haragudj, hogy téged zargatlak, de
Betty eltűnt. Nem tudnál idejönni és segíteni?
Meg se kérdezte, nem zavarja-e, és egyáltalán, mit csinál szombaton este tízkor,
Jack pedig nem mondta el. De már indult is rögvest, és nyolc perc múlva meg is érkezett.
Komoran végighallgatta Tilly beszámolóját a Bettyt kergető rókáról, aztán egy erős
elemlámpát kerített elő a kocsijából.
– Előbb kutassuk át az erdőt! Nálad van a mobilod?
Tilly bólintott, és megtapogatta a dzsekije zsebét.
– Rendben van. – Jack is felhúzta a kabátján a gallért. – Menjünk!
Olyan erős volt, és olyan megnyugtató a jelenléte. Senki nem csinálhatta jobban,
ha támaszra volt szükség.
Ötvennegyedik fejezet

Éjfélre Tilly reményei jócskán megfogyatkoztak. Még mindig zuhogott az eső.

Életében nem ázott el így. A szél is úgy üvöltött a fák között, akár egy felbőszült farkas.
Bettynek továbbra sem volt semmi nyoma. Egyfolytában szólongatták és keresték. Ha
élne, már megtalálták volna.
Jesszusom, Tilly gondolni se mert a következményekre. Lout rettentően lesújtaná
a kutyus elvesztése, akárcsak a többieket. Mialatt a sötét erdőben bukdácsolt előre, a
kiskutya szenvedéseit sem merte elképzelni – ahogy éles fogak mélyednek a nyakába,
szertefröcsköl a vére… Megszólalt a mobil a zsebében. A legrosszabbtól tartva ujjai
ügyetlenül matattak a zsebe hajtókáján. Maga elé képzelte Jacket, amint az élettelen test
fölé hajol az esőben. Gyáván hagyta, hogy a mobil kétszer kicsengjen, egyre halogatva a
pillanatot, amikor azt kell hallania, hogy Betty már nem él.
– Igen? – szólt bele végül.
– Megvan, és jól van.
Jack szavai végigvisszhangoztak Tilly tudatán. Egy pillanatig abban sem volt
biztos, hogy jól értette, amit hallott. Vacogó foggal kérdezte:
– Él?
– Él, és összerugdalt a sáros lábával. – Jack mindezt derűsen mondta, mintha
mosolyogna is hozzá. – Bent a házban találkozunk.
Tilly végigfutotta az utat hazáig. Jack és Betty két perccel később érkezett.
– Jaj, Betty, te szegény! – A lány könnyekben tört ki örömében. A kutya azonban,
mint várható volt, szívesebben maradt Jack karjában. – Hol a csudában voltál?
– Beesett egy nyúlüregbe. Akkor történhetett, mikor a róka elől menekült, aztán
nem tudott kimászni. Miközben szólongattam, meghallottam a halk ugatását – mesélte
Jack. – A fű felfogta a hangját. Le kellett nyúlnom az üregbe, megfognom őt a mellső
mancsánál fogva, úgy tudtam kiemelni.
– Jaj, édesem, hogy rám ijesztettél! – Tilly szeretettel vakargatta a kiskutya fülét.
Betty nyakig sáros volt. – Meg kell majd fürdetni.
– Kösz a megbízást! – rándult nevetésre Jack szája.
– Nem neked – mondta Tilly. – De köszönöm, hogy átjöttél! Betty elpusztulhatott
volna, ha nem találod meg! Megmentetted az életét!
Akkor jött rá a szavai súlyára, mikor már kimondta őket. Istenem, a sors játékai!
Rose megmentette a szülei kutyáját, és az életébe került.
Jacknek, hál’ istennek, nem jutott ez az eszébe. Egyszerűen csak ránézett, és azt
mondta:
– Segítek neked.
Együtt lesikálták és samponnal megtisztogatták Bettyt az emeleti hálószobához
tartozó fürdőkádban. Amikor a zuhanyra került volna sor, a kutyus eszeveszetten
kapálózott kínjában. Mindenesetre húsz perc alatt patyolattiszta lett. Jack becsavarta egy
törülközőbe, és gyengéden megszárogatta. Betty a kimerültségtől pillanatokon belül
elaludt.
Tilly közben lopva Jacket figyelte, és nem győzte csodálni, mert a férfi továbbra
is úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki, míg ő maga úgy festett, akár egy
toprongyos menekült. Nem mintha számított volna. Elmúltak már azok az idők, amikor
kicsinosította magát a kedvéért.
– Hát… újra csak köszönöm. – Most, hogy túl voltak az izgalmakon, Jack kezébe
nyomta a dzsekijét, mert alig várta, hogy elmenjen. – Remélem, hogy nem tettük tönkre
az egész estédet.
Jack elvette tőle a kabátot.
– Eszerint ki vagyok rúgva? Amint nincs rám szükséged, máris kiebrudalsz?
Igen. Éspedig azért, mert nehéz a közeledben maradnom – mondta magában Tilly.
Hangosan azonban csak ennyit mondott:
– Későre jár. Bizonyára te is szívesen hazamennél. Különben is rettenetesen
elfáradtam.
Nagyot ásított, még mielőtt Jack kijelenthette volna, hogy ő inkább maradna.
A pillantás, ahogy ránézett, arról tanúskodott, hogy pontosan tudja, mikor
hazudnak a képébe.
– Miért vagy ilyen, Tilly? – csóválta a fejét.
– Tényleg elfáradtam – jelentette ki a lány.
Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Kérlek, kérlek, menj el! – fohászkodott magában.
Jack utánament az ajtóig, ott azonban megfordult, és kezét Tilly tarkójára
csúsztatta. Lehajolt hozzá, magához vonta, és csókolni kezdte.
Olyan érzés volt, mint végre hazaérni. Jack meleg és száraz száját érezni a
magáén élete legtökéletesebb élménye volt, egyúttal azonban a leggyötrelmesebb is. Túl
sok volt ez neki, mert a teste kívánta, az esze azonban azt mondta, hogy semmi szín alatt
ne menjen bele ebbe. Egész életében ugyanazért őrizgette magát, amiért most is. Félt a
csalódástól. Ezt csak úgy kerülhette el, ha végig ő irányított minden kapcsolatot, amit
eddig sikerült is elérnie. Ijesztő lett volna, ha kicsúszik kezéből a gyeplő. Kivált ha a
szóban forgó pasi minden ujjára kaphatna nőt. Ugyan miért tartana akkor ki mellette?
Még most is, amikor minden tagja vágytól izzott, és ereit elöntötte az adrenalin,
tudatában volt, hogy a várható szenvedések nem érik meg ezt a röpke, futó örömöt.
Jack közben a tarkójáról a hátára csúsztatta a kezét, miközben másik karjával a
derekát fogta át.
– Látod, nem is vagyok olyan rossz? – súgta a fülébe.
Tilly behunyta a szemét. Olyan könnyű lett volna engedni. Kötéltánc volt ez, ám
elég volna megcsúszni, és máris a földre zuhanna. Márpedig egy ilyen esést nem
egyhamar heverne ki.
Lássuk csak, készíts gyors mérleget! Egy éjszaka, vagy, mondjuk, néhány éjszaka,
esetleg egy egész hét Jackkel, kontra hónapok és évek megbánása. Mert biztosan így
lenne, nem másként.
– Kérlek, menj most el!
Megint az a pillantás, az az épphogy felvont szemöldök, mintha Jack jobban tudná
nála.
– Tényleg menjek el?
– Igen, tényleg – tolta el őt Tilly, nyugalmat erőltetve magára.
– Miért?
– Mert így akarom.
Jack hosszan méregette, aztán azt mondta:
 – Én ezt nem értem. Nem tetszett, hogy fűvel-fával összefekszem. Már tudod,
hogy nem így volt. Azt hittem, örülni fogsz, hogy kiderült. Én, bolond, azt képzeltem, el
leszel ragadtatva! – csóválta a fejét hitetlenkedve.
Tilly nyelt egyet. Nem lepte meg túlságosan, hogy eddigre Jack fülébe jutott a
pletyka az ő kis akciójáról.
– Ugye, nem csupán erről van szó? – faggatta tovább Jack.
Tény és való, nyomott valamit a latban, hogy nem feküdt le fél Roxboroughval,
de valóban nem ez volt a fő ok.
– Nézd, van olyan, hogy bizalom és elkötelezettség. Tudom, hogy soha nem
bízhatnék meg benned. Ezt mindketten tudjuk. Nem is hibáztatlak érte, azok után, ami
Rose-val történt. Ugyanakkor nem akarok belebonyolódni egy olyan kapcsolatba,
amelyről előre borítékolhatom, hogy nem fog működni.
– Ezt meg honnan veszed? – győzködte tovább mosolyogva Jack. Láthatóan nem
volt hajlandó belenyugodni, hogy nemet mondjanak neki. – Mert szerintem nagyon is
működne a kettőnk dolga… Ahogy irántad érzek, az… hmm… más, mint az eddigiek.
Nézd, nehéz szavakba foglalnom ezt az egészet, de határozottan úgy érzem, hogy valami
különleges kezdődött el. És szerintem te is pontosan tudod.
Mi mást mondhatna egy olyan pasas, aki nem ismeri a visszautasítást?
– Csak le akarsz venni a lábamról ezzel a szöveggel.
Jack csüggedten tárta szét a kezét.
– Mit tehetnék, hogy meggondold magad?
– Semmit – rázta meg a fejét Tilly.
Olyan szomorú volt ez az egész.
– Adj egyetlen éjszakát! Egy találkát! Csak mondj igent, és én bebizonyítom,
hogy mindezt komolyan gondolom. Mondj egy időpontot, akármit! – könyörgött Jack.
– Egy időpontot? Jó… mondhatnám akár a holnap estét.
– Rendben – bólintott Jack. Még mindig vizes haja a szemébe hullott. – Akkor
holnap este.
– Mégsem mondom – sietett magát kijavítani Tilly –, mert hiába is várnám, te
nem jönnél el.
– Ez csak egyszer fordult elő – sóhajtott egy hatalmasat Jack. – Honnan
tudhattam, hogy Rose szülei épp akkor kopogtatnak be hozzám?
Ez valóban övön aluli ütés volt.
Nem volt szép tőlem – gondolta Tilly.
Csakhogy ez volt az az éjszaka, amikor rájött, nem bírná elviselni, ha csalódnia
kellene Jackben. Belehalna.
– Maradjunk annyiban, nem szeretnék újabb név lenni a trófeáid listáján. És ebből
a szempontból mindegy, lefeküdtél-e velük vagy sem. Így is, úgy is hódítások voltak.
– Veled másként lenne!
– Ez mondod most. Csak éppen irgalmatlanul rossz híred van.
– Amint látom, sehogyan sem tudlak meggyőzni – villant meg Jack szeme, aztán
fakó hangon folytatta: – Egyedül téged akarlak, de az istennek sem hiszed el, hogy
alkalmas vagyok normális, boldog, elkötelezett kapcsolatra. Ezért az egyetlen lehetséges
mód, amivel be tudnám ezt bizonyítani neked, az lenne, ha valaki mással kezdenék
normális, boldog, elkötelezett kapcsolatot.
Igen, Tilly is felismerte a helyzet iróniáját. Fura, de ez volt az ábra.
 – Ez aztán hatna, nem igaz? – folytatta Jack. – Akkor elégedett lennél?
Tillynek kiszáradt a szája. Már a felvázolt lehetőség gondolatára is elszorult a
szíve, de ugyan mit mondhatott volna erre?
– Rendben, legyen a kívánságod szerint.
A hadüzenet után Jack megindult az ajtó felé. Ott megállt egy darabig, sötét
szemében kifürkészhetetlen kifejezéssel, hátha Tilly mégis meggondolja magát.
Csak most ne add fel! Tarts ki! A szádat se nyisd ki!
Valamit mégis mondania kellett erre.
– Jack… – kezdte, de elcsuklott a hangja.
– Igen?
Tilly megköszörülte sajgó torkát.
– Köszönöm, hogy segítettél megkeresni Bettyt!
Jack még egyszer, utoljára ránézett, aztán lenyomta kilincset, és átlépett a
küszöbön. Az ajtó hangos kattanással zárult be mögötte.
Ötvenötödik fejezet

Kaye szemére sehogyan sem jött álom. Parker karjában feküdt, és a mennyezetre
bámult. A kedvese négy nap múlva visszarepül New Yorkba, márpedig az elválás
gondolatát elviselhetetlennek érezte. Parker ilyen rövid idő alatt is… nagy ég…
valósággal eggyé vált vele. Három teljes éve volt egyedül. Most talált valakit, aki mellett
újra átélte a teljesség érzését. Minden maga lehetne a tökély, ha nem lenne olyan önző,
hogy a földteke túloldalán lakik.
Miért nem egyszerűbb az élet? Miért nem jött össze egy színészkollégájával,
amikor Los Angelesben lakott? Vagy miért nem ismerkedett meg itt valakivel, mondjuk,
egy tagbaszakadt gazdával vagy egy vízvezeték-szerelővel?
De nem. Pedig úgy sokkal könnyebb lenne. Persze, egyikük sem lenne Parker.
Fejét elfordítva elnézte a békésen alvó férfit; nem horkolt, nem szuszogott, halkan szedte
a levegőt.
– Jesszusom, mi az?
Parker felriadt, felült az ágyban, és a mellkasához kapott. A szobát nem e világi,
sípoló hang töltötte meg.
Remek! Alig találkozom életem szerelmével, sikerült infarktust hozni rá – gondolta
Kaye.
– Semmi, csak a mobilom.
Felkapta a készüléket az éjjeliszekrényről, és közben átkozta magát, amiért
hagyta, hogy a lánya új csengőhangot válasszon neki. Valami szelídet és nyugisat kért,
Lou ehelyett egy hülye metálénekest pécézett ki, aki teli torokból üvöltötte: „Feeleeeelj
nekeeeem!”
– Kaye, te vagy az?
– Ki beszél? – ráncolta Kaye a homlokát.
Nem tudta hová tenni ezt a hangot.
– Kaye, szívecském, itt Macy!
Macy Ventura volt, Kaye sorozata, A szivárványon túl egyik szereplője. Kaye
felnyögött, és visszahanyatlott a párnára. Az ötször házasodott Macyt nem érdekelte az
időeltolódás. Nyilván most is azért hívta, hogy tájékoztassa mozgalmas szerelmi élete
legújabb fordulatáról.
– Macy, éjjel egy óra van! Itt ilyenkor alszanak az emberek.
Néma bocsánatkérés gyanánt megsimogatta Parker karját.
Macy, akinek nem voltak gátlásai, teli tüdőből üvöltötte:
– Ne törődj vele! Találd ki viszont, mit tartok a kezemben!
– Mondd el, Macy, ne tedd próbára a türelmem!
– Nos, bébi, ezt hallgasd meg! – Kaye őszintén remélte, hogy Macy valóban
valami fontos miatt keresi. – Olyasvalami van a kezemben, ami fenekestül fogja
felforgatni a világodat! Meglásd, imádni fogod! Úgy is mondhatnám…
– Nyögd már ki végre, mielőtt leteszem! – nógatta Kaye.
– Jó, máris mondom. Egy kis kazetta van a kezemben. Egy térfigyelő kamera
felvétele arról, hogyan is volt az a baleset Babucival. Ami valóban véletlen baleset volt.
– Hogy mi?
 – A videó a napnál világosabban igazolja: te lassan hajtasz végig a kocsifelhajtón,
a kutya előtted terem a semmiből, te teljes erőből a fékre taposol, de már késő. Szegény
párát nem lehetett megmenteni.
– Tudom. – Kaye felült, a szíve vadul dörömbölt a mellkasában. – És ha szabad
kérdeznem, hogyan tettél szert erre a kazettára? Úgy tudom, hogy a kamerákat épp akkor
kikapcsolták, nem volt ilyen anyag.
– Nos, rosszul tudod! – vágta rá Macy diadalmasan. – Nem volt a kameráknak
semmi bajuk. Charlene a hálója ablakából nézte végig a történteket. Első dolga volt, hogy
meghagyta Antoniónak, a biztonsági őrnek, vegye ki a kazettát, és tüntesse el.
– Mire volt ez jó neki? – hunyta be a szemét Kaye.
– Hé, ébredj, Charlene-ről beszélünk! Akkoriban épp az őrrel hetyegett ugyanis
őnagysága! És meg is fenyegette, hogy kirúgja, amennyiben nem engedelmeskedik. Ezért
az őr kivette a kazettát, és azt mondta, el van intézve.
– Charlene az őrrel kamatyolt? De hát engem azzal vádolt meg, hogy kikezdtem a
férjével, Denzillel! – háborodott fel a szégyenteljes képmutatáson Kaye.
– Na, igen. Az asszonyka elhanyagoltnak érezte magát, mert Denzil nem hált
többé vele. Azt vette hát a fejébe, hogy nyilván megcsalja. Mint kiderült, jól sejtette –
folytatta Macy. – Most épp válik Charlene-től, hogy elvehesse a szerelmét. Miután
Charlene elköltözött, az őrnek sem kell többé féltenie az állását. Jó gyerek ez az Antonio,
és úgy látszik, furdalta a lelkiismeret. Ezért mindent bevallott Denzil új szerelmének, aki
nyomban tudta, mi a teendője. Mégpedig az, hogy fel kell hívnia Kaye McKennát, és
közölni vele a jó hírt.
– Nos, engem senki nem hívott – közölte ő felháborodva. – Mégis mikor történt
mindez? Tudja az az állítólagos szerető, hogyan érhet el? Nem tudnád megadni neki a
számomat?
– Jaj, bébi, látom, berozsdásodtak kissé az agytekervényeid. De igen, megvan
neki a számod, és fel is hívott – válaszolta Macy derűsen. – Valójában pont most hív.
– Hogy mi? Te vagy az?
– Na, csak leesett a végén. Hát nem mesés? Én vagyok Denzil új szívszerelme!
Tilly egyik kezével a kávéscsészét tartotta, a másikkal Lou tornaruháját vasalta.
Reggel nyolc óra volt. Kaye és Parker vagy fél órája jelentek meg a konyhában. Kaye
azóta ontotta magából a híreket, úgy sistergett, akár egy vödör szódabikarbóna, ha ecetet
öntenek rá.
– …Nem csoda hát, hogy Charlene féltékenykedett! Azt hitte, miattam hidegült el
tőle a férje, pedig Denzil Macyvel találkozgatott.
– Ez az alamuszi gazember hagyta, hogy te vidd el a balhét! Ha valaha
személyesen is találkozunk, biz’ isten, eltöröm az orrát! – fogadkozott nekibőszülten
Max.
– Ugyanakkor elhitte Charlene-nek, mikor az asszony azt állította, hogy
szándékosan ütöttem el a Babuciját. Most, hogy kiderült az igazság, már mindent szán-
bán. Beszéltem vele ma reggel, és nem győzött bocsánatot kérni. És máris ráállította az
ügyre a sajtóreferensét. Kiadják a médiának a mindent eldöntő kazettát. Ártatlan vagyok,
és a világ is értesülni fog róla. – Kaye megölelte a mellette ülő Lout. – Mind sajnálni
fogják, hogy ezt tették velem!
– Milliós pereket akaszthatsz a nyakukba – szólt közbe a kislány.
– Ne hallgasd el azt se, mi mást mondott még Denzil! – szólalt meg Parker is.
 – Vissza akar venni a sorozatba – jelentette be Kaye ragyogó arccal, és vett egyet
Max pirítósaiból. – A forgatókönyvírók már dolgoznak a megoldáson. Nem fulladok
vízbe, ahogy azt az előző verzió állította. Mindenki azt hitte, hogy így történt, de az
utolsó pillanatban megmentett rég elveszettnek hitt fivérem, egy lelkész! Ráadásul Denzil
megnégyszerezi a honoráriumomat! Van miért, hiszen a botrány végkifejlete
fantasztikusan megnöveli majd a sorozat nézettségét. El tudod ezt hinni? Könyörögnek,
hogy menjek vissza!
Tilly kikapcsolta a vasalót, és miközben összehajtogatta Lou tornaruháját,
Parkerre pillantott. A férfi mindent elkövetett, hogy lelkesnek tűnjön, de látszott rajta,
hogy fél, Hollywood elveszi tőle Kaye-t.
– Nos, én a helyedben elküldeném őket az anyukájukba. – Parkerral ellentétben
Max egyáltalán nem rejtette véka alá az érzéseit. – Elvégre kidobtak. Nem értem, miért
nem haragszol rájuk.
Kaye mosolyogva rázta a fejét.
– Ezt én is mind tudom, de az egésznek vége. És ugyan mit róhatnék fel Macynek
meg Denzilnek? Atyaég, még mindig nem hiszem el, hogy ezek ketten összejöttek! Macy
eddig ötször vált el!
– Nemcsak róluk beszélek, hanem az egész hollywoodi gépezetről – vont vállat
Max. – Olyan egységesen fordultak ellened, akár egy farkasfalka. Ha most visszamész,
azzal megbocsátasz nekik. Én a helyedben elküldeném őket az anyjukba.
– Apu, vigyázz a nyelvedre!
– Lou, iskola – veregette meg az óráját Max.
– Hadd szögezzek le azonban két dolgot – jelentette ki Kaye. – Az egyik, hogy
színésznő vagyok. Ha most azt mondanám, hogy kapják be, azzal magam alatt vágnám a
fát.
– Anyu! Rendszeresítenünk kéne egy perselyt, ahová a káromkodóknak pénzt
kellene bedobniuk – háborodott fel Lou.
– Még nincs vége – folytatta Kaye, és Parker kezéért nyúlt. – Ha nem fordul
ellenem egész Amerika, ez a csodálatos ember nem küld nekem virágot és bonbont, hogy
felvidítson. És amennyiben nem jövök vissza, nem bocsátanak árverésre. Azaz ha nem
követik el ellenem mindezt a szemétséget – ragyogott fel a tekintete –, erős a gyanúm,
hogy soha nem találkozunk Parkerral. Hogyan haragudhatnék ezek után? Hisz évek óta
most vagyok először boldog!
– Jaj, anyu, ez király! – ölelte meg Lou Kaye-t, aztán Parkerhoz lépett, és őt is
megölelgette. – Soha nem is hittem, hogy zakkant szatír vagy, így görbüljek meg!
Parker láthatóan meghatódott.
– Köszönöm.
– És hogy lesz ezek után? – csillant fel Lou szeme. – Mi történik veled és
Parkerral, ha te visszamész Hollywoodba? – fordult az anyjához. – Vagy ő is
odaköltözik?
Hoppá!
Ilyen a gyerekszáj. Lou a jelek szerint olyan kérdést tett fel, amelyet sem Kaye,
sem Parker nem mert eddig megfogalmazni. Tilly a kocsikulcsért nyúlt.
– Gyerünk, Lou, fogd a táskád! Elkésünk a suliból.
– Na és, mi van akkor? – fintorgott Lou. – Rendkívüli alkalom ez, ami megér egy
késést. Amerika nem gyűlöli többé az anyukámat. Szóval, mihez kezdtek akkor? – Parker
felé fordult, úgy folytatta: – Add fel a New York-i irodádat, és költözz át Hollywoodba!
– Édesem, túl korai még erre gondolni – szólt közbe Kaye gyorsan.
– Nem látom be, miért. – Lou újabb pirítóst kezdett vajazni. – Te, anyu, azt
mondod, hogy évek óta nem voltál ilyen boldog. Parker pedig beléd van esve, ez a napnál
is világosabb. Együtt akartok maradni vagy sem?
– Ööö… ezt még… meg kell beszélnünk.
– Elpirultál, anyu! Nézd, végre találtál egy valamirevaló pasast…
– Hálásan köszönöm – morogta Max.
– Jaj, apu, tudod, hogy gondolom! Mármint egy kedves fickót, aki történetesen
nem meleg. – Újra Parkerhoz fordult. – Neked meg ki kellene gondolnod, hogyan
szervezed meg eztán a dolgaidat.
Tillybe hirtelen belehasított az irigység. Irigyelte Lout, amiért számára minden
csak szervezés kérdése, megoldandó probléma. De irigyelte Kaye-t is, mert akit szeret, az
viszontszereti, és noha a kezdetek nem túl rózsásak, borítékolható, hogy a végén mindent
sikerül elrendezniük.
– Adj nekünk időt, édesem! – motyogta Kaye még mindig pirulva.
Lou szívósság terén akármelyik török szőnyegárust lepipálta volna.
– De nem lehettek igazi pár, ha több ezer kilométerre laktok egymástól –
erősködött most is.
– Sipirc a suliba! – jelentette be Tilly, és gyakorlottan kibillentette Lout a
székéből.
Tette mindezt azért, mert Parker ugyan nem szólt semmit, látszott azonban a
szemén, hogy nem szívesen hagyná ott New Yorkot.
Az elkövetkező néhány nap maga volt a téboly. A kitűnő minőségű felvétel bejárta
Amerikát. Az Újvilág ismét beleszeretett Kaye McKennába, Charlene pedig, aki máról
holnapra gonosz boszorkánnyá változott, szanatóriumba vonult.
Kaye lélegzethez is alig jutott. Roxborought megszállták az újságírók, és
egyfolytában csöngött a telefonja. Az interjúk és a fotózások órákat vettek igénybe. Kaye
örült, hogy tisztázhatja magát, valójában azonban minden idejét inkább Parkerral töltötte
volna, mert vészesen közeledett az indulás napja.
A második nap estéjén Kaye kikapcsolta a telefonját, és ketten bevették magukat
egy hotelszobába.
– Denzil nagyon sürget. Mindenáron alá akarja íratni velem az új szerződést. És
megint emelte a gázsimat – jegyezte meg Kaye.
– Nos, ez jó hír, nem igaz? – simogatta meg a haját Parker. – Ezt akartad.
– Igen – bólintott Kaye nem túl lelkesen. Parkert azonban jobban akarta. Aztán
összeszedte magát, hogy feltegye a kérdést, ami szüntelenül ott motoszkált az fejében az
elmúlt negyvennyolc órában: – Nem költöznél le hozzám Los Angelesbe?
Na, kimondta végre!
– Nézd! – Parker, aki emberfeletti türelemmel csinálta végig az eszeveszett
tempójú napokat, pontosan olyan pillantást vetett rá, amilyentől eddig egyfolytában
rettegett. – Szeretlek! A világot jelented számomra! De nem adhatom fel a cégemet. Nem
lenne tisztességes sem a kollégáimmal, sem a megbízóimmal szemben. Nem hagyhatom
őket cserben. Az sem igen menne, hogy hozzád költözöm, mindenféle elfoglaltság nélkül.
Élősködőnek érezném magam. És mások is értéktelen naplopónak tartanának.
Kaye-nek elszorult a torka. Parkernak tökéletesen igaza volt. És ha valaki, ő csak
tudta, miféle gyalázkodások telnek ki Hollywood pletykagépezetétől.
– Ne haragudj! – ölelte át Parker. – Köszönöm, hogy megkérdezted. – És
gyanítom, hogy ez a fránya férfibüszkeség dolgozik bennem. Sikeres üzletet építettem ki,
és megvallom, büszke vagyok rá. De azért láthatjuk egymást, nem igaz? Valahogy
kitaláljuk. New Yorktól Los Angelesig a repülőút alig hat óra.
Ésszerűnek hangzott, csakhogy az a hat óra mindössze elméletben volt annyi.
Hozzá kellett számítani az oda-vissza utat a reptérre, a sorban állást a biztonsági
vizsgálatnál, meg bármi más akadályt. Szóval, volt ez tíz óra is. Kaye kinézett az ablakon
a dombokra, a narancssárgába és ibolyakékbe öltözött égre meg a lassan alábukó
napkorongra. Ráadásul utált repülni. Parker elfoglaltságát és saját hajszás színészéletét
beszámítva mégis mennyi idejük maradna egymásra?
Annyi biztosan nem, amennyi egy működőképes kapcsolathoz szükséges.
Ötvenhatodik fejezet

– Hallgass meg, édesem! Tudnom kell, mit gondolsz erről az egészről! Teljes
őszinteséget kérek!
– Jaj, anyu, miattam nem kell izgulnod! – rázta meg a fejét Lou. – Visszakaptad a
szerepedet, ami király! Ráadásul annyit ígérnek, hogy bolond lennél nem elfogadni.
Kaye-t azonban mardosta a bűntudat.
– Tudom, tudom. Csak olyan csodás volt újra itthon lenni. Naponta láthattalak!
– De ezentúl is átmehetek hozzád tanítási szünetben. – Kaye-jel ellentétben Lou
imádott repülni. – És akkor is naponta beszélhetünk egymással, ha visszamész
Amerikába, nem igaz? Ahogyan eddig is tettük! Jól megvagyok én itt apuval és Tillyvel,
anyu! – Arca hirtelen pipacspirossá vált, miközben mintegy mellékesen odavetette: –
Különben, úgy néz ki, bepasiztam, úgyhogy ezért sem mehetek el innen.
– Tényleg, édesem? – ölelte át Kaye boldogan a lányát. – Ez fantasztikus! És
helyes srác?
– Nem, totál ellenszenves – forgatta a szemét Lou. – Cormacnek hívják.
– Á, igen, az osztálytársad. – Kaye homályosan emlékezett a fiúra. – Szőke és
sportos testalkatú?
– Ő a futballcsapat kapitánya! – vágta ki Lou büszkén. – És igen, tök aranyos.
Egyelőre még nem járunk, de rengeteget SMS-ezünk, és odaülünk egymáshoz ebédnél.
Mindenesetre így sokkal kellemesebb suliba járni. Szóval ne aggódj, semmi bajom azzal,
hogy visszamész. Én sokkal jobban aggódom, hogyan oldjátok meg a dolgaitokat
Parkerral.
– Hát, tudod, emiatt én is aggódom – mondta Kaye savanyúan.
– Nekem nagyon szimpi, anyu!
– Nekem is.
– Rá kellene beszélned, hogy mégiscsak hagyja ott New Yorkot.
Kaye hálát adott a sorsnak, hogy ilyen gyerekkel áldotta meg.
– Tudom, édesem – cirógatta meg Lou arcát. – Dolgozom rajta.
Heten gyűltek össze Max házának nappalijában, Betty kutyát is beszámítva
nyolcan. Jack is ott volt, ami igencsak idegessé tette Tillyt. Ettől aztán meg is éhezett. A
kertre néző franciaablak mellé húzódva újabb bagettet vágott fel, majd egy szeletet
megkent avokádókrémmel. A hidegtálon sorakozó finomságokat kóstolgatni könnyebb
volt, mint szembenézni Jackkel. Inkább sorra próbált mindent. Most a sajtos chili
következik, aztán a salsa, a majonézes…
– Hú, bűzlesz a fokhagymától! – hajtotta el a levegőt az orra elől Lou.
Valóban, mire a fokhagymás-majonézes salátához ért, Tilly annyi fokhagymát
kebelezett be, hogy nem is érezte az ízét.
– Pedig tök finomak – mutatott a bagettjével a tálak felé. – Ki kéne próbálnod
őket.
– Uff, nem, kösz. Holnap suliba kell mennem. Nem akarom elijeszteni magamtól
Cormacet.
– Itt jön Erin. Neki semmi kifogása a fokhagyma ellen.
– Ami azt illeti, tényleg fokhagymaszagod van – fintorgott a barátnője is.
 – Na és, kit izgat? Gyere ide, szivi, ugye, te nem tagadsz meg? – hívta magához
Bettyt.
A kutyus felugrott rá, majd rémülten meghátrált.
– Úgy érzem magam, mintha leprás lennék. – Tilly kezdte sajnálni, hogy
kisajátította magának a salátákat és a zöldségkrémeket. Másfelől neki nem volt szerelmi
élete, amit féltenie kellett volna. – És hogy megy a házeladás?
– Szuperül. Fergus újabb két párnak mutatja meg ma délután.
Erin vágott egy fintort. Nem igazán volt kedvére ez a téma. Mikor Fergus és
Stella szétköltöztek, Fergus albérletbe hurcolkodott. Stella férjeként azonban őt illette a
közösen szerzett ingatlan. Majd úgy egy év múlva, miután letelt a gyász, és
összeházasodhatnak Erinnel, új házat vesznek Roxboroughban.
– Jól van, engedjetek meg nekem néhány szót – tapsolt Kaye, hogy felhívja
magára a figyelmet.
– Csak néhányat? Na, erre még nem volt példa!
– Mint tudjátok, Parker és én elmegyünk holnap. – Intett Parkernak, hogy álljon
oda mellé. – Rettenetesen fogtok hiányozni! Nos, egyesek jobban, mint mások. – Maxre
mutatott, aztán mosolyogva folytatta: – A lényeg a következő. Döntöttem, nem újítom
meg a szerződésem a sorozattal. Nem megyek vissza Los Angelesbe. Úgy döntöttem,
hogy sokkal jobb lesz nekem New Yorkban. – Szembefordult Parkerral, aki
megrökönyödve nézett rá – láthatóan semmit sem tudott arról, amit Kaye most a
többieknek elmondott. – Már amennyiben a mellettem álló férfi biztos abban, hogy nem
bánja.
Parker egy pillanatig szóhoz sem jutott az örömtől, csak meghatottan rázta a fejét.
– Figyelmeztetlek, nem úszod meg szárazon, ha most készülsz bevallani, hogy
odahaza vár a feleséged – mondta Kaye.
– Vagy a férjed – szólt közbe Max, mert képtelen volt magában tartani ezt a poént.
– Biztos vagy ebben? Tényleg? – ragadta meg Kaye kezét Parker.
– Mégis, mi a fontosabb, kérdem én: egy ostoba, gagyi, sikeresnek mondott
sorozatban szerepelni, vagy együtt lenni valakivel, aki a világot jelenti számomra? –
Kaye szemében könnyek csillogtak. – Különben is abban reménykedem, hogy valami
munkát New Yorkban is le tudok akasztani magamnak. Mondjuk egy színházi szerepet a
változatosság kedvéért. Persze ez vagy így lesz, vagy sem. Én azonban mindkét esetben
voltam olyan szerencsés, hogy rátaláltam erre a csodálatos emberre. Majd bolond lennék
elveszíteni!
Legnagyobb rémületére Tilly azon kapta magát, hogy őt is a sírás kerülgeti. Sietve
megtörölte kivörösödött szemét, és újabb adag majonézes bagettet tömött a szájába,
mivel egyszerre bőgni és enni fizikai képtelenség.
Kaye és Parker összeölelkezett. Sugárzó boldogságuk ragadós volt. Kaye
helyesen döntött, ezt a vak is láthatta. Egy jó kapcsolat tíz felívelő karriernél is többet ér.
Tilly hirtelen magán érezte Jack pillantását, aki a nappali átellenes végéből
figyelte. Huh, talán a hormonjai dolgoztak benne, mert vészesen közel járt ahhoz, hogy
sírásban törjön ki. Mivel azonban tele volt a szája, kis híján a szőnyegre köpte a bagettet.
Ehelyett nagy lélegzetet vett, aminek köhögőroham lett a vége. Erin hátba veregette.
Nem sokat segített.
– Jól vagy?
Tilly köhögve bólogatott, és könnybe lábadt szemét törölgette.
 – Hát nem romantikus, ahogy Kaye és Parker egymásra találtak?
– De igen.
A francba, Max és Jack közeledett feléje. Bocsánatkérően, a nyakát fogva
hebegte:
– Bocs… de félrenyeltem… a morzsákat…
És elsurrant mellettük.
Odafönt a hűvös, márványburkolatú fürdőszobában ivott egy pohár vizet, és egy
zsebkendővel letörölte a szeme aljáról az elkenődött sminket. Nem akart még
visszamenni, ezért felvette a padlóról azokat a képes újságokat, amiket Lou hagyott ott a
reggeli fürdés után. Az egyik bulvármagazin borítóján a következő szöveget olvasta:
„Összetörte a szívemet, de én megbocsátottam neki!” Alatta Tandy és Jamie fotója volt
látható. Tandy sziromrózsaszín szája szomorú, ám reménykedő mosolyra görbült. A
kellőképpen bűnbánó képet vágó Jamie jól mutatott az oldalán. Ingének színe tökéletesen
illett Tandy rúzsához.
Tilly korábban vegyes érzelmekkel olvasta az interjút. Sajnálta Tandyt,
ugyanakkor azt kívánta, bár több esze lenne. Ha Jamie-vel marad, csak újabb
megaláztatásokat és gyötrelmeket szerez be magának. Jamie pedig nyilván rájön, meddig
mehet el, és folyamatosan csalni fogja. Tilly elszomorodva simította ki a meggyűrődött
borítót, és az ablakpárkányra tette a magazint.
Ahogy kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, ott állt Jack. Fél centire voltak egymástól.
A mindenit, már más se hiányzott!
– Csak azt jöttem megnézni, hogy jól vagy-e. Minden rendben? – nézett rá Jack
fürkészően.
Basszus, miért nem jutott eszébe fogat mosni? Két lehetősége volt: vagy
könnyeztető fokhagymaszaggal árasztja el Jacket, vagy becsukott szájjal, némán bólogat.
Az utóbbit választotta.
– Biztos? – nézett rá Jack vesébe ható pillantással.
Tilly tovább bólogatott.
– Mmmm hmmm.
– És nem gondoltad meg magad, ami kettőnket illet?
Tilly összeszorította a fogát, nehogy egyetlen bűzmolekula elhagyhassa a száját,
aztán megrázta a fejét.
– Hallgass meg! – Jack modora megváltozott, tárgyilagossá vált. – Az veled a baj,
hogy azt hiszed, mindent jobban tudsz. Ez egyszer azonban halálos biztonsággal érzem,
hogy tévedsz! Nem kenyerem elutasítóan viselkedő csajokat üldözni, mindamellett azért
nem adtam fel, mert nem kérdés, hogy nekem van igazam! Komolyan kérdem hát: mit
kell tennem, hogy meggyőzzelek róla? – tárta szét a karját Jack. – Egy szót szólj, és
megteszem!
Tilly emberfeletti erőfeszítést tett, hogy visszatartsa eleredni kívánó könnyeit.
Valamiféle csoda folytán sikerült is. Azt sem felejtette el, hogy zárva kell tartania a száját.
Csak miután elég messze oldalazott Jacktől, és már a lépcső tetején járt, akkor szólalt
meg:
– Kérlek, Jack, hagyjál!
Muszáj volt ezt kérnie, mert már fájt, fizikailag fájt ez az egész, jobban, mint
gondolta. Nem bírta a rá nehezedő nyomást.
Ha Jack iszonyodott az elkötelezettségtől, hát ő is ebben a cipőben járt.
 – Hol van Jack? – kérdezte Erin húsz perccel később.
– El kellett mennie. Valami baj volt az egyik albérlőjével – vont vállat Max, és
újratöltötte a poharakat. Valahol a helyiségben felpittyegett egy mobil. – Ma nagyon
nyomott kedvében volt szegény. Talán valami nőügy. – Maxnek támadt egy ötlete. –
Talán az a csinos pszichológusnő az új szerzemény, aki mostanában költözött be az egyik
házába. Biztosan láttátok már, egy fehér sportkocsival furikázik. Igazi bombázó. Hosszú,
szőke haja van, úgy néz ki, mint Claudia Schiffer.
Tillynek görcsbe rándult a gyomra. Akkor most Jack oda ment? Csak nem
kezdődik valami kettejük között…
– Jaj, nem! – nézett elkeseredetten a mobiljára Lou az oldalán. – Ezt nem hiszem
el!
– Mi volt ez, Cormac SMS-ezett? – próbált a kijelzőre leselkedni Max, de Lou a
tizenhárom évesek gyakorlott mozdulatával elkapta előle a telefont. – Csak nem ejtett?
– Dugulj el, apu! Nem, dehogy. Mr. Lewisról üzent. Most közölte mindenkivel,
hogy a tanév végén elmegy a gimiből!
– Ki az a Mr. Lewis? – kérdezte Erin.
– Franciát és testnevelést tanít. Mindenki imádja! – Lou, aki elkéredzkedett az
iskolából erre a délutánra, nekilátott, hogy Cormac valamennyi SMS-ét elolvassa. –
Skóciában kapott állást, egy másik suliban. – Jaj, de kár, olyan jó fej! Nemrég szakított a
barátnőjével. Nyilván ezért akarja újrakezdeni az életét. Anyu! – szólt oda Lou Kaye-nek,
aki vele szemközt állt, Parker mellett. – Nem találod ki, mi történt! Mr. Lewis elmegy
tőlünk! Fel, Skóciába! Tetszett neked, emlékszel? Abban azért nem vagyok biztos, hogy
az esete lennél – vágott egy grimaszt a lány.
– Nem az esetem, édes. Túl sportos az én ízlésemnek. – Kaye, akit nem fertőzött
meg a Los Angeles-i fitneszmánia, összekulcsolta a kezét Parkerral, és boldogságtól
ragyogva hozzátette: – Van nekem pasim, aki határozottan az esetem!
Ötvenhetedik fejezet
– Rendben, vissza a munkához. – Miután kiitta a kávéját, Max felkelt, és
összegyűjtötte az előtte heverő iratokat. – Ma találkozóm van Malmesburyben, onnan
pedig továbbmegyek Bristolba. Téged meg arra kérlek, értesd meg azokkal a hülye
villanyszerelőkkel, hogy a holnapi munkához a fényezett és nem matt króm foglalatokra
lenne szükségünk. És a függönyöket is ki kellene választani. – Acélkeretes szemüvege
megcsillant, ahogy félrebillentette a fejét. – Mondhatok valamit? Pocsékul nézel ki!
– Hálásan köszönöm – erőltetett az arcára egy halvány mosolyt Tilly.
Mintha én nem tudnám.
– És még mindig fokhagymaszagod van.
Tilly ezt is tudta. Tegnap este kétszer mosott fogat, ma reggel pedig eddig
háromszor, mindhiába. Mindössze annyit ért el, hogy megfájdult az ínye, és némi mentás
beütéssel gazdagította azt az átkozott, kiirthatatlan bűzt. Ami nagyjából annyira volt
célszerű, mint csini rózsaszín csipkeszegéllyel bevonni egy munkásoveralt.
– Valójában elég lesz rálehelned a villanyszerelőkre, és menten felébrednek.
– Te aztán tudsz bókolni.
Lehet, hogy a védőruha lenne a megoldás, gondolta. Ha abba be tudná cipzározni
magát, akkor mind az arcát, mind pedig bűzölgő leheletét elrejthetné a világ elől.
– Bocs, szivi. Csak látszik rajtad, hogy rosszul aludtál.
– Nem, dehogy.
A fél éjszakát végighánykolódta, a másik felében pedig a napfelkeltét bámulta. A
tény, hogy ez volt a leggyönyörűbb reggel júniusban, csak tovább fokozta a
boldogtalanságát. Hét órára eloszlott a köd, a levegő kristálytiszta volt, az égbolt pedig
felhőtlenül kék. Madarak csiviteltek a fákon. Valahol a fejük felett Kaye és Parker gépe
útban volt New Yorkba, új életük felé.
Ezzel szemben ő, Tilly itt ült, összezárva életképtelen, régi önmagával.
– Jól kijöttetek Kaye-jel, nem igaz? Mindannyiunknak hiányozni fog. Arra viszont
nem számítottam, hogy jobban megsínyled a távozását, mint Lou. Jókedvű volt, amikor
letetted a gimiben?
– Igen, beszédes, mint mindig. – Tilly elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy
Lou megkérte, az iskola kapujában tegye le, mert így együtt mehetnek végig a fasoron
Cormackel. – Máris alig várja, hogy meglátogathassa Kaye-t és Parkert New Yorkban.
– Helyes. No, akkor itt se vagyok. Várjunk csak, majdnem elfelejtettem. – Max
belekotort a bal felső kredencfiókba, és elővett egy kulcsot. – Tegnap kellett volna
odaadnom Jacknek, ez a devonshire-i ingatlan kulcsa. Megkérhetlek, hogy add be neki,
még mielőtt bármibe kezdesz?
Tilly nem igazán készült fel rá, hogy ma is látnia kell Jacket.
– Te nem tudod beadni?
– Neked esik útba. Én az ellenkező irányba megyek. Miért, talán beteg vagy? –
vizsgálgatta aggódva Max.
Tilly válla meggörnyedt. Természetesen nem volt beteg. Bűntudatosan rázta meg
a fejét:
– Nem.
– Elég, ha a levélnyíláson át bedobod a kulcsot. Jack nincs otthon, már próbáltam
rácsörögni. A jó ég tudja, merre jár. A mobilját is kikapcsolta – közölte Max.
 Ám ez is jóval több volt, mint amennyit Tilly hallani szeretett volna. Mégis mire
számított? De legalább nem kell szembenéznie Jackkel.
– Jó, akkor beadom – nyúlt a kulcsért.
Max elment. Magával vitte Bettyt is Malmesburybe a kutyabarát Petersonékhoz.
Tilly levágott aljú farmere hátsó zsebébe tette a kulcsot, visszabújt ezüstszínű papucsába,
és a kocsi felé indult. Előbb tehát Jackhez néz be, aztán átugrik Cheltenhambe, hogy
alaposan kiossza a villanyszerelőket.
Jack házának kapuját zárva találta, a kocsifelhajtó is üres volt.
Megkönnyebbülten, hogy Jack nincs otthon, kiszállt az autóból, és kinyitotta a jobb oldali
kaput. Ugyan még csak délelőtt fél tíz volt, de már hét ágra sütött a nap, és fehér blúza a
hátára tapadt. Gond nélkül elért a bejárati ajtóhoz, és bedobta a kulcsot a levélnyíláson
keresztül. Jól van, ezt is letudta. Jöhetnek a villanyszerelők.
Csakhogy nem volt szerencséje. Mert kinek a kocsija állt meg abban a pillanatban
a kapu előtt? Jacké! Tilly földbe gyökerezett lábbal figyelte, hogyan tárja szét Jack mind
a két kapuszárnyat, ül vissza az autójába, és hajt be a kapun. Mivel nem fért volna el
mellette, egyedül a kétméteres falon át menekülhetett volna el. Egy pillanatra kísértésbe
esett, de aztán letett róla.
Nem, nem holmi betörő ő! Annyira jó tornász sem volt, hogy abban bízzon,
sértetlen bokával huppanna le a járdára.
Ehelyett a bejárati ajtónál téblábolva várta, hogy a Jaguar áthajtson a kapun, és
elmehessen mellette, a saját kocsijához.
Jack azonban a kapuban hagyta az autóját, nem tudni, véletlenségből-e vagy
szándékosan. Tillynek úgy dobogott a szíve, akár egy harcra hívó törzsi dobszóló.
– Hozzám jöttél?
Jack újra kikecmergett a kocsijából. A tegnapi ruhája volt rajta: sötétszürke nadrág
és kék-fehér csíkos ing. Az álla borostás volt. Azaz nem borotválkozott. Miről árulkodott
mindez?
– Csak a kulcsot dobtam be, amit Max tegnap elfelejtett odaadni – széles ívben
kikerülte Jacket, miközben folytatta: – Megköszönném, ha arrébb vinnéd a kocsidat, hogy
tovább tudjak menni Cheltenhambe.
– Nem harapok – mondta Jack.
– Tudom! Csak azért kérem, mert nagyon sietek.
Négy méter távolságra volt tőle, de még így, a szabadban is tartott attól, hogy
fokhagymaszaga van. Vajon mekkora lehet a hatósugara e förtelmes bűznek?
Jack végigfuttatta a kézfejét a borostáján, egy ideig a földet nézte, aztán Tillyre
emelte a szemét:
– Csak most jöttem haza.
– Vettem észre.
Az volt a legbosszantóbb az egészben, hogy Jack így, kialvatlanul is pokolian
szexi maradt.
– Nem kérdezed meg, hol voltam?
Ezzel az erővel azt is kérdezhette volna, van-e kedve villával kiszúrni a saját
szemét.
– Miért, hol voltál? – kérdezte Tilly.
Igyekezett, hogy a hangja közönyös legyen. Magában közben azért fohászkodott,
ne azt hallja, hogy egy szőke bombázónál, aki úgy néz ki, mint Claudia Schiffer.
 Jack nem lépett közelebb, kezét zsebre vágva maradt, ahol volt.
– Rose szüleinél! – mondta fahangon.
Tilly egyáltalán nem erre számított.
– Ó! – kiáltott fel meglepetten.
– Tegnap délután áthajtottam Walesbe. Találkoznom kellett velük – magyarázta
Jack, és közben nem vette le a szemét a lányról. – Azért mentem, mert nem bízol meg
bennem. Nem hiszel nekem, amikor az érzéseimről beszélek. És még csak nem is
hibáztathatlak, olyan rossz a hírem. De tegnap, amikor szóba állni sem voltál hajlandó
velem, szóval akkor rájöttem, be kell bizonyítanom neked, mennyire komolyan
gondolom ezt az egészet. Ezért elmentem Brynhez és Dilyshez. – Elhallgatott, állán
megrándult egy izom. – Együtt kimentünk Rose sírjához. Aztán ott maradtam náluk
vacsorára. Vacsora után elmondtam nekik, hogy találkoztam egy lánnyal…
Tilly úgy érezte, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt, akár egy szőnyeget.
– Nem tudtam előre, hogyan fogadják a hírt – rázta a fejét Jack. – Nem akartam
felzaklatni őket, tudod. De csodálatosak voltak! Dilys gratulált, és azt mondta, hogy
számítottak erre. Bryn pedig azt, hogy büszke rám, és hogy Rose is bizonyára ezt akarta
volna. A talaj most megbillent Tilly lába alatt. Szédelgett, és a hátán végigcsorgott a
verejték.
– E ponton belezavarodtam kissé a mondókámba, mert meg kellett értetnem
velük, hogy egyelőre nem minden olyan rózsás, mint hiszik – folytatta Jack. – De
mindketten drukkolnak nekem. Bryn azt mondta, ha ajánlásra lenne szükségem, ő ír
egyet. Tudod, csodás öregek! Aztán kismillió kérdésük volt rólad. Még hajnali egykor is
beszélgettünk… így ért véget az éjszaka. – Elhallgatott, szemén megcsillant a napfény. –
És abban is egyetértenek velem, hogy te meg Rose nagyon jól kijöttetek volna egymással.
Tillynek nem jött szó a szájára. Hátrált egy lépést, az eperfa árnyékába. Ott nem
volt akkora a hőség.
– Ma reggel jöttem csak haza, Bryn és Dilys áldásával. Na meg egy fóliába
csavart füstölt sonkával, tucatnyi walesi süteménnyel és egy vekni helyi recept szerint
készült gyümölcskenyérrel. Ez már elég ahhoz, hogy meggyőzzelek végre a szándékaim
komolyságáról?
Tilly egy pillanatra behunyta a szemét. Szeretett volna hinni Jacknek, hogyne
szeretett volna. Hanem ki szavatolja, hogy nem gondolja meg magát egy hét múlva? Mi
van, ha csak azért hajt rá ilyen kitartóan, mert ő az egyetlen nő, aki nem hódolt be neki?
Amikor kinyitotta a szemét, Jack közelebb lépett. Egek ura… ijedten hátrált, neki
is ment a fának.
– Látom, még mindig kételkedsz bennem – csóválta a fejét Jack. – Dilys is
fölvetette ezt a lehetőséget. Nos, akkor lépjünk tovább a B tervre.
– Nem! – szökkent félre előle Tilly, és rémülten eltakarta a száját, mert Jack még
közelebb húzódott hozzá. – Kérlek, ne!
– Jaj, ne viccelj! Csak nem vagyok ilyen ijesztő? – komorodott el Jack
hitetlenkedve.
– Nem arról van szó – hajtotta le szégyenkezve a fejét Tilly, úgy motyogta: –
Hanem a fokhagymaszagról.
– Hogy mi? Nem jól hallom. Mondd hangosabban!
Tilly megpróbálta zárt szájjal elismételni:
– Fokhagymaszagom van.
 – Nem, nincs! – Jack már ott állt közvetlenül mellette, az arcuk alig fél méterre
volt egymástól. Határozottan a veszélyzónán belül. – Én nem érzem.
– Én viszont igen. Max is ezzel cukkolt reggel. Lout is úgy hoztam haza, hogy
minden ablak nyitva volt. Nagyon kínos – tette hozzá a lány megszégyenülten.
– Akkor kész szerencse, hogy én Dilysszel és Brynnel vacsoráztam – mosolyodott
el Jack. – Fokhagymás bárányhúst ettünk rakott krumplival, mivel Dylis tudta, hogy ez a
kedvencem. – Még egy lépést tett Tilly felé. – Vagy nekem is fokhagymaszagom van?
Tilly elmosolyodott.
– Fogalmam sincs. Én nem érzem.
Csak álltak ott a fa alatt. Tilly arra várt, hogy Jack megcsókolja, de sajnos nem
tette.
Végül megkérdezte tőle:
– Ez a B terv?
– Nem. A B terv az, hogy feleségül kérlek.
Huh!
A talaj mostanra végképp kicsúszott Tilly lába alól. Belekapaszkodott a fa kérges
törzsébe.
– Ez talán már meggyőz arról, mit érzek irántad, vagy nem? – kérdezte Jack.
Istenem, ez csak valamiféle hallucináció lehet! – gondolta Tilly.
Valaki belekeverhetett titokban valamit a majonézes salátába. De remegve csak
annyit mondott:
– Ez kész őrület!
– Nem? Nem elég jó az ajánlat? Á, továbbra sem hiszel nekem, és arra gondolsz,
hogy ezt csak most mondom, a jövő héten azonban akár ki is hátrálhatok a dologból. És
van is benne valami – villant meg Jack szeme. – Ami azt jelenti, hogy továbblépünk a C
tervre.
– És mi a C terv? – nyelt egy nagyot Tilly, miközben Jack lefejtette az ujjait a fa
törzséről, és kézen fogta.
A lány arra számított, hogy bevezeti a házba, meglepetésére azonban a kapu felé
kormányozta lépteiket. A Jaguar még mindig ott terpeszkedett, elállva az utat. Épp csak
elfértek mellette. Jack bezárta a kocsit a távirányítóval. Miközben Jack továbbvitte
magával az utcán, Tilly elfúló lélegzettel kérdezte:
– Hová megyünk?
– Várd ki a végét!
Jack odaintett egy középkorú úrnak, aki a szomszédos kertben a rózsáit metszette.
– Szép jó reggelt, Ted. Képzelje, ennek a leányzónak most kértem meg a kezét!
Hogy mi?
Ted ugyanúgy elképedt, mint Tilly.
– Hmm… ez fantasztikus! Helyes, fiam! – krákogta.
– Irgalmas Jézusom! – hápogta Tilly, ahogy továbbmentek az utcában.
– Jó reggelt, Mrs. Ellis, hogy van? – köszöntött vidáman Jack egy palotapincsit
sétáltató, középkorú hölgyet. – Bemutatom Tillyt, leendő feleségemet. Máris lekopogom,
persze.
– Nahát, Jack! – torpant meg Mrs. Ellis olyan hirtelen, hogy kis híján eltaposta a
palotapincsit. – Egek, ez csodálatos! Sejtelmem sem volt róla, hogy nősülni készül.
– Ez a C terv? – kérdezte Tilly a főutca felé közeledve.
 – Nem teljesen.
Átvezette Tillyt az úttesten, és közben odakiáltott két bringás srácnak:
– Hé, nem találjátok ki, mi történt! Most kértem meg ennek a lánynak a kezét!
A fiúk megnézték őket, és unottan vállat vontak. A magasabbik megvetően
morogta a foga között:
– Lúzer!
Tilly megrázta a fejét.
– Hagyd ezt abba! A végén még letartóztatnak.
– Az ott Declan! Hé, Declan! – kiáltott át hozzá a túloldalra Jack. – Bemutatom a
leendő feleségemet!
Declan előbb elámult, aztán képzeletbeli poharát Tillyre emelte, aki Jack háta
mögött lapított.
– Mennyit ivott Jack, szivi? – kérdezte Declan nevetve Tillytől.
– Egyetlen kortyot sem ittam. Csak éppen most tértem észre. Gyere kicsit
gyorsabban – szorította meg Tilly kezét.
Ezután Erin butikja következett. Jack berontott a boltba, meglepve Erint és
aktuális vevőjét, egy molett, barna nőt, aki egy pánt nélküli cseresznyepiros estélyit
próbált fel éppen.
– Jack! Rég láttalak! – kiáltotta a barna nő, aki szemlátomást örült a
találkozásnak. – Hogy vagy mindig?
– Soha nem voltam jobban. Épp most kértem meg Tillyt, hogy legyen a
feleségem!
– Hogy mi? Nem értem! – esett le az álla Erinnek elképedésében.
A barna nő úgy meredt Jackre, mintha még egy fejet növesztett volna.
– Te megnősülsz?
– Nos, Tilly még nem mondott igent – vigyorodott el Jack. – Kívánj hozzá jó
szerencsét! Csinos ruha – szólt még oda a válla fölött, miközben kivonszolta Tillyt az
üzletből. – Folytassuk a C tervet!
– Dolgom van, Jack! – Tilly agya egyfolytában azon zakatolt, vajon mi jöhet még.
– Max megöl, ha elmulasztom, amire megkért.
– Őt csak hagyd rám.
Jack megállt Montgomery, az ékszerész üzlete előtt, és becsöngetett.
Amint Tilly megértette, miért vannak itt, felkiáltott:
– Jack, hagyd abba, ez őrület!
A csengetésre kinyílt az ajtó.
– Ez a C terv – közölte Jack. – Azt akarom, hogy te és mindenki más vegye
tudomásul, komolyak a szándékaim. És figyelmeztetlek…
– Mire?
– Hogy D terv már nincs.
Odabenn a spotlámpák fénye alatt válogatott antik és modern ékszerek sorakoztak
vitrinekben. A csomózott szőnyeg bársonyosan simult a lábuk alá. Tilly és Jack közös
könnycsalogató fokhagymaszaga barbár támadás volt az elegáns környezet és a tölgyfa
burkolatú falak ellen, de Martin Montgomery túl finom úr volt ahhoz, hogy ezt éreztesse
velük.
Húsz perc múlva az ékszerésznek sikerült két gyűrűre szűkíteni a választékot,
anélkül hogy Tilly egyszer is megpillanthatta volna az árcédulát. Színes kövekről szó sem
lehetett, több kőről szintén nem. A sárga arany karika vesztett a platinával szemben.
Maradt két gyémántgyűrű, mindkettő döbbenetesen szép. Tillynek a lélegzete is elállt,
ahogy csodálta őket. Az egyikben lévő gyémánt szögletes vágású volt, a másik ovális. A
szögletes jobban tetszett neki – a gyűrű alakja és a foglalat kivételessé tette –, a másikban
viszont kisebb volt a gyémánt. Ami azt jelentette, hogy a kisebbiket kell választania, mert
már a gondolattól is pánikroham kerülgette, hogy hány ezer fontba kerülhet egy ilyen
drágaköves ékszer. Nemhiába helyeztek elegáns, aranyozott székeket a pult mellé,
állapította meg magában. A vásárlóknak így van mire leroskadniuk, amikor értesülnek az
árakról. Tilly Martin Montgomeryre nézett.
– Ha Jack a jövő hétre meggondolja magát, és visszahozza a gyűrűt, visszaveszi?
– Ööö… – krákogta az ékszerész meglepetten.
– Nem fogom meggondolni magam!
Jack a lány elé tartotta a két gyűrűt.
– Na, melyik legyen?
Nem volt kérdés, hogy a nagyobb, szögletes gyémánt formája jobban illett a
kezéhez. Életében nem látott még ilyen szép gyűrűt!
– Az ovális tetszik jobban.
– Biztos vagy ebben? – vonta fel a szemöldökét Jack.
– Halálosan.
Tilly hangjában csalódás csengett. Ami totál nevetséges volt, mivel ez a gyűrű a
második legszebb volt, amit valaha is látott.
– Nem azért mondod csak, mert ezt gondolod olcsóbbnak?
Tilly megrázta a fejét:
– Nem.
– Mert nem így van.
Nem? Tilly az ékszerészhez fordult:
– Ez igaz?
Montgomery halvány mosollyal bólintott.
– Tudja, a tisztasági fok és a szín is számít, ezért…
– Rendben! – kiáltotta Tilly, nehogy újabb kiselőadást kelljen végighallgatnia a
színről, vágásfajtákról és a kövek tisztaságáról. Boldogan megragadta a szögletes kővel
ékes gyűrűt. – Akkor ezt kérem!
– És nem csak azért, mert ez az olcsóbb? – görbült mosolyra Jack szája.
– Nem! Gyönyörű!
– Helyes. Nekem is ez tetszik jobban. Rendben van, Martin, akkor ezt kérjük.
Miközben Jack felvette a gyűrűt, majd lassan Tilly bal kezének gyűrűsujjára
csúsztatta, a lány szemét ellepték a könnyek. Mostanra tudta már, hogy Jack szándékai
valóban komolyak. Nagyon, de nagyon komolyak.
Martin Montgomery tapintatosan elfoglalta magát, visszatette a helyére az ovális
gyémántú gyűrűt a vitrinbe, Jack pedig magához vonta Tillyt, és szájon csókolta.
A mindenit, jól csinálta!
– Eszerint csak bevált a C terv? – súgta a fülébe Jack.
– Képzeld, hogy igen – csóválta a fejét hitetlenkedve Tilly.
Jack kajánul elvigyorodott.
– És most hazaviszlek.
Tilly megremegett erre a gondolatra.
 – De még ki sem fizetted a gyűrűt – mondta.
Tilly tapintatos távolságban várakozott, mialatt Jack bankkártyát vett elő a
tárcájából, és fizetett. Aztán nagyot ugrott, mert megszólalt a mobilja.
– Juj, ez Max!
De már a telefont is úgy tartotta a kezében, hogy közben a gyűrűjét csodálhassa.
Jack azonban kivette a kezéből a készüléket, és megnyomta rajta a kihangosító
gombját.
– Szia, Max – köszönt bele.
– Mi folyik ott? – kérdezte Max gyanakodva. – Ez Tilly telefonja. Miért te
beszélsz?
– Azért mert itt van velem. Épp most kértem meg a kezét! – Pillantása Tilly
kezére tévedt: – Nagyjából igent is mondott – tette hozzá nevetve.
Néma csönd támadt a vonalban. Tilly szája kiszáradt. Azt várta, hogy Max
harsányan felnevet, vagy valami rá jellemző kaján megjegyzést tesz. Ehelyett a
hallottakat emésztette, aztán megkérdezte:
– Miért, ő az igazi?
Jack bátorítón megszorította a lány kezét.
– Igen.
– Nem lep meg – mondta Max. – Volnál szíves őt adni?
Tillynek még mindig remegett a keze, mikor elvette a mobilt.
– Szia, Max.
– Mi ez, beugratás?
– Nem. Fura volt ez a reggel.
– Nekem mondod? Eszerint komoly ez közted és Jack között?
Jack sűrűn bólogatott válasz gyanánt.
– Igen.
– Krisztusom, képtelen vagyok megérteni benneteket! Mindenki megkergült itt?
És azért még dolgozol nekem?
– Igen!
Noha per pillanat épp szabadságolta magát.
– Hol vagy most? – érdeklődött Max.
– Montgomerynél, az ékszerésznél.
– Ezek szerint nem beszéltél a villanyszerelőkkel?
– Hoppá, még nem! Bocs, Max – rezzent össze bűntudatosan Tilly.
– Max? – lépett közbe Jack. – Szeretem Tillyt! Remélem, ő is viszonozza az
érzelmeimet, noha eddig nem hallottam a szájából. Különleges nap ez a számunkra! Ezért
a pokolba a villanyszerelőiddel!
– Jó, üzenem Tillynek, hogy majd én tárgyalok velük. – Max hallgatott egy kicsit,
majd hozzátette: – Szóval, akkor mégiscsak megtörtént a dolog.
Jack megszorította Tilly kezét, és olyan pillantást vetett rá, amitől a lány kis híján
elolvadt.
– Igen, végül is megtörtént – bólogatott mosolyogva.
– Hát… itt volt az ideje. És ha meg tudtad most kérni, akkor tuti, hogy szereted is.
– Max hallhatóan meghatódott, de azért nem hagyhatta ki a poént: – Ez a lány ugyanis
bűzlik a fokhagymától.