NICKY PELLEGRINO

Olaszország, szeretlek!

Budapest, 2018
 A mű eredeti címe:
Delicious

Copyright © Nicky Pellegrino 2005

Fordította: Sipos Katalin, 2018

Magyar kiadás © 2018 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus,

mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes
írásbeli engedélye nélkül.

Fényképek © Getty Images

Design & képösszeállítás
© Sidonie Beresford-Browne/OrionBooks

A szöveget gondozta: Dobos Gréta

Szerkesztő: Takács Kriszta
Tördelés: Formula Stúdió
Borító: Bárdosi Gábor

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5733-67-3 (epub)

ISBN 978-615-5733-68-0 (mobi)
Sylviának és Dinónak, akik a Via Venetón ismerkedtek össze
 ELSŐ RÉSZ

San Giulio, Olaszország, 1964

 1.

San Giulio kis falujában a vasárnap a romantikáról szólt.

Mármint az olasz típusú romantikáról.
Ezért sétálgatott Maria Domenica Carozza is a főutcán az
édesanyjába, Pepinába karolva. A Mamma másik karján
Rosaria, Maria húga lógott rosszkedvűen.
Kellemesen meleg este volt, és Pepina nem sietett sehová.
Szánt rá bőven időt, hogy a lányait mutogassa: ráérősen
haladtak el a magas, homokszínű épületek között, majd le a
templom előtti kopott lépcsőkön a kerek kövekkel kirakott
piazzára.
– Mamma! – nyafogott Rosaria. – Fáradt vagyok. Nem
mehetnénk már haza? Légy szíves!
– Basta, Rosaria! – sziszegte Pepina, a legjobb cipőjébe
bújtatott lábai rendületlenül koppantak a köveken. – Korán
van még. Iszunk mindjárt egyet a caffèban, bellissima figlia.
Széles mosolyt villantott, ahogyan két, fekete szemű,
fekete hajú lányát az Il Caffè dei Fratelli Angeli fényei felé
terelte: itt a sütemények laktatóak és krémesek voltak, a
kávé erős, és az asztalok körül mindig rengeteg ismerős
üldögélt, köztük pedig – ki tudja? – talán ott volt a megfelelő
férjjelölt is Pepina valamelyik csinos lányának.
A Caffè Angeli emberemlékezet óta San Giulio főterének
sarkán állt. A poros kis település merészen Campania üres
síkságának közepére épült. Se hegy, se völgy nem
kínálkozott, hogy San Giulio hozzábújjon. A széles síkság,
ahová épült, innen egészen a Földközi-tengerig húzódott.
Ám annak ellenére, hogy San Giulio nyitott volt, és
védtelen, lakosai valahogy mégis megoldották, hogy a
külvilág ne törjön be ide. A Nápolyt környező termékeny
vidék szülötteihez hasonlóan ők is ragaszkodtak a
hagyományaikhoz. A lányok fiatalon mentek férjhez, az
asszonyok pedig a férjük halála után már csak feketében
jártak.
A kávézóban, a falu egyetlen zenegépéből Rita Pavone
hangja búgott megnyugtatón – és a Mamma mindig tudta,
hogy a lányainak mi a legjobb.
A tizenhat éves Maria Domenica számára ez azt
jelentette, hogy életét az anyja konyhájának falai között
töltötte, leszámítva ezt a vasárnapi la passeggiatát, amikor
pár órára kiszabadult San Giulio utcáira.
Maria Domenica nem hánytorgatta, miért kellett
abbahagynia az iskolát tizenhárom évesen. Hiszen hat
testvére közül ő volt a legidősebb. Kenyeret kellett sütni,
csirkét etetni, gyereket fürdetni – Pepina mégsem
csinálhatott mindent egymaga.
Ami az apát, Erminiót illeti, ő a barackkal és szilvával
megrakott teherautójával járta az országot. Hogy ő
vigyázzon a gyerekekre? Na nem. Az a nők dolga, és még jó
is, hogy Maria Domenica korán beletanul, így aztán már
mindent tudni fog, amikor a sajátjait kell terelgetnie pár év
múlva.
Pepinára hárult a feladat, hogy a lányai mellé derék
embereket találjon. Minden egyes vasárnap kitartóan sétált
a poros főutcán meg az egyszerű kis szökőkút körül a
piazzán, mutogatva a falunak az áruját: helyes lányokat a
legszebb ruhájukban. Rendes lányokat, akik majd szép
kisbabákat fognak szülni, és közben arra is lesz gondjuk,
hogy a konyhájukban mindig finom ételek rotyogjanak.
– Mamma! – mondta megint Rosaria, és vállával
folyamatosan lökdöste az anyját. – Kaphatok egy Coca-
Colát? Mamma, légy szíves! Olyan szomjas vagyok!
A tizennégy éves Rosaria még túl fiatal volt, és ezt tudta
Pepina is – de jobb egyszerre két lányt mutogatni, mint
egyet, különösen, amikor van még otthon három másik, és
azok is rohamosan nőnek. Hat gyerek, és abból csak egy fiú
– porca miseria. Vajon mit rontott el Pepina?
– Mamma, kérek Coca-Colát…
– Jól van, Rosaria, jól van!
A zsúfolt kávézó túlsó sarkában Pepina meglátta Elena
Manzonit, és intett neki. Elenának volt egy helyes fia,
Marco, hasonló korú, mint Maria Domenica. Jó gyerek, ő
örökli majd a Manzoni-birtokot. Pepina meg Erminio már
megbeszélték, hogy ez nem is lenne rossz választás a
legnagyobb lányuk számára.
Maria Domenica hagyta, hogy az anyja odaterelje őt a
Caffè Angeli zsúfolt asztalain keresztülvágva. Maria
Domenica nem volt igazán szép lány. A lába nagyon hosszú
volt, a bőre szeplős, a szeme túl mélyen ülő, az orra pedig
túl hosszú. De fekete haja vízesésként omlott a hátára, és ha
mosolygott, a vénemberek mind visszamosolyogtak rá.
 Gyors puszi-puszi Elenának és a fiának.
Marco nem akart Maria Domenicára nézni. Tekintete a
lány válla fölött az almaarcú, puha hasú Rosariára tapadt,
aki mohón szívta a kóláját egy szívószálon keresztül.
Pepina oldalba bökte Maria Domenicát.
– Gyere, Marco, segíts dalt választani a zenegépből! –
dadogta Maria Domenica, és megcsörgette az aprót a
zsebében. – Ki a kedvenced? Rita Pavone? Vagy Little Tony?
Lehet, hogy ezen a héten már lesznek új dalok is a gépben.
Miközben a kelletlen fiút elhúzta a húga közeléből, Maria
Domenica arra vágyott: bár megmondhatná Marcónak,
amit igazából gondol. „Nem kellesz nekem, Marco. Felőlem
válaszd Rosariát nyugodtan. Tessék, vidd el, már most!
Nekem elegem van a folytonos nyafogásából, és utálom
nézni, ahogy eszik. Nagyon hamar kövér és öreg lesz, az
elkövetkező negyven évben pedig téged fog nyaggatni.
Persze ha ő kell neked, akkor vedd el, Marco, per favore,
vedd el őt!”
Ehelyett azonban csak állt a fiú mellett, akit az anyja
nézett ki neki, és nem tudta, hogyan kéne viselkednie.
Marco telt, puha ajka lebiggyedt, ahogy átfutotta a
zenegép kínálatát.
– Merda. A városban már senki sem hallgatja ezeket.
Rómában vagy Nápolyban senki egy petákot be nem dobna
ebbe az ócskavasba.
– És akkor mi van, ha a városban nem hallgatják ezeket? –
ellenkezett nagy merészen Maria Domenica. – Az még nem
jelenti, hogy mi nem szerethetjük itt, San Giulióban!
 – San Giulio! – köpött egyet Marco keserűen. – Én nem
fogom itt elvesztegetni az életemet. Jövő héten már ne is
keress, mert nem fogok itt kólázgatni a vénasszonyok meg a
pisisek között!
– Tervezel valamit?
– Lehet.
– Mondd el, Marco! Hová mész?
– Hát a városba. Miért, mit gondoltál?
– De mit fogsz ott csinálni?
Marco csak ráncolta a homlokát, nézte a zenegépet, de
nem felelt.
– Marco, mit fogsz a városban csinálni? – kérdezte a lány
megint, kicsit hangosabban.
– Fogd már be! – sziszegte a fiú. – Azt akarod, hogy
mindenki megtudja? Elmondom, de csak ha befogod.
Kiderült: Marco egyik unokatestvére Rómában lakik. Ez
az unokatestvér egy hentesüzletben dolgozik, a
Trasteverén bérel szobát, és szép sikerei vannak a csinos
női turisták körében, akik a dolce vitát keresik a Via
Venetón. Marcónak nem kell egyéb, csak annyi pénz,
amennyi a vonatjegyre elég.
– És esetleg én is veled mehetnék? Rómába…
Maria Domenica fekete szeme elkerekedett, ahogy
felvillant előtte a menekülés lehetősége – életében először.
– Ugyan már… Te lány vagy! – mondta Marco, akinek
húsos szája hitetlenkedő mosolyra húzódott. – Csak egy
lány! Nem mész te sehová.
A kávézóban nem egy szempár figyelte, ahogy Maria
Domenica Marcóval beszélget. Az anyák reménykedve
fürkészték őket a kölcsönös vonzalom jeleit lesve. Rosaria
viszont ellenségesen és értetlenkedve nézett rájuk. Üres
kólásüvegét ritmikusan ütögette az asztal lapjához, és a
homlokát ráncolta. Minek erőlködik a Mamma azon, hogy
ezeket összeboronálja? Hát nem nyilvánvaló, hogy ki kell
Marcónak? És ha Rosarián múlik, Marco meg is fogja kapni,
amit akar. Még az idén.
Franco Angeli is a fiatalokat nézte a gyönyörű Gaggia
kávégép mögül, amelyet nagy hozzáértéssel úgy kezelt,
mintha valami hangszer volna. Hamarosan ezek is
odajönnek majd hozzá panaszkodni: „Nincsenek Beatles-
dalok a zenegépben! Nincs benne semmilyen beatzene!”
Ezek a fiatalok! Franco Angeli bosszúsan csapta le a kancsó
habos tejet a ragyogóan csillogó, rozsdamentes acél pultra.
A kávézó magas falairól még néhány Franco Angeli nézett
le a fiatal párra, szintén elég rosszallóan. Amikor ugyanis
sok évvel ezelőtt Franco és a testvére, Gennaro beindították
a kávézót, az olasz festészet iránti rajongásukat is kiélték.
Felfogadtak egy tehetséges fiatal festőművészt, aki sok-sok
hónapot töltött itt állványon egyensúlyozva, míg a falakat és
a mennyezetet lassan a fivérek kedvenc képeinek
reprodukcióival festette tele. És a reneszánszban szokásos
gyakorlat szerint minden képen megjelent a megrendelő
arca is valahol.
Egyszóval a mennyezeten a szakállas Atyaisten ujját egy
meglepődött arcú Franco Angeli érinti meg majdnem
Michelangelo Ádám teremtésén, amott meg a falon egy
Gennaro Angeli figyeli elragadtatva, amint Botticelli
Vénusza kilép a kagylóból. A pult mögött pedig egy pufók
arcú Raffaello-kerubpár látható, akik meglehetősen
hasonlítanak a kis Francóról és Gennaróról készült régi
fényképekre.
A helybéliek viszont már rá sem hederítenek erre a sok
szépségre. A fiatalok többsége lehet, hogy soha észre sem
vette. Franco Angelinek a maga csendes módján, ahogyan a
kávét is felszolgálta nap mint nap, ez azért fájt.
– Hé, Marco! – nevetett fel most Maria Domenica, és
felnézett a mennyezetre. – Ha Rómába mész, megnézheted
az igazi Sixtus-kápolnát. És eldöntheted, milyen szép, és
mennyire hasonlít a Caffè Angelihez.
Marco égnek emelte a tekintetét. A szépség neki az volt,
amit reggelente a tükörbe nézve látott, és nem valami falra
kent régi festék.
– Ha Rómában leszek, nem fogom az időmet vesztegetni –
ígérte Mariának. – Melót keresek, és amint lesz fizetésem,
veszek magamnak egy Vespát, olyat, amilyen az
unokatestvéremnek, Antoniónak is van. És akkor majd
együtt járunk szórakozni.
– Haza fogsz jönni egyáltalán?
– Talán, úgy tíz év múlva. Szerintem te akkor már férjnél
leszel, és gyerekeid lesznek. De azért majd elmegyek, és
meglátogatlak. Téged meg a húgodat, Rosariát. És elviszlek
egy körre mindkettőtöket a Ferrarimon.
Nevetett, aztán elfordult a lánytól és a zenegéptől is,
amelyet olyan kiábrándítónak talált.
 – Akkor viszlát, tíz év múlva, Maria Domenica! Alig
várom!
Ha ebben a percben valaki jól megfigyelte volna Maria
Domenica arcát, olyan arckifejezést láthatott volna rajta,
amilyet élete teljes tizenhat éve alatt még soha. A tekintete
azt jósolta: itt még valami baj lesz.
 2.

Pepina folyton attól tartott, hogy elfogy otthon a kenyér. A

nagy faszekrény polcai valósággal roskadoztak a
kőkeményre száradt vekniktől, amelyekbe beletört volna
bárkinek a foga. De Maria Domenicának mégis mindennap
korán kellett kelnie, hogy az anyjával még több cipót
süssön.
– Amíg azokon a polcokon van kenyér, a hasunk nem lesz
soha üres – ezt Pepina minden reggel elmondta, miközben
előhúzták a nagy liszteszsákot, és begyújtottak a
kemencébe. Ha ekkor a nagylány néha-néha felsóhajtott,
arról az anyja soha nem vett tudomást.
A felkelő nap már ott találta őket egymás mellett, a
hosszú konyhai asztal mellett dolgozva, a lábuk körül
hangoskodó csirkék között. Hajlott háttal, erős ujjakkal
gyúrták a rugalmas, jó tapintású tésztát. És munka közben
beszélgettek. Illetve ma reggel csak Pepina beszélt, Maria
Domenica pedig egy másfajta életről ábrándozott, amely
ezeken a hámló falakon túl van.
Anya és lánya itt, a konyhában töltötték a nap nagy
részét. A helyiséget a nagy fenyőasztal uralta, amelyet
évtizedek alatt simára koptattak a Carozza család nőtagjai.
Az ablakok a veteményesre néztek, ahol a nők a hajnali
hűvösben vagy késő délután ástak és gyomláltak, a kerten
túl pedig a barackos látszott.
 Az egyszintes épületnek ez volt a régi, eredeti része:
falait erősre építették, padlóját kővel burkolták. Ám ha az
ember átment a hálószobákba vezető ajtón, ott már minden
ferde volt, és összevissza. Itt egy ajtótok, amelyet az út
végén lebontott házból kunyeráltak, ott egy ablakpárkány,
amelyet még Erminio apja tákolt össze pár öreg lécből. A
kidőlt-bedőlt falak fölött megsüllyedt a mennyezet, és
Pepina folyton attól félt, mi lesz, ha jön egy földrengés.
Minden ágy fölött ott lógott Szűz Mária képe meg egy
feszület a megfeszített Krisztussal. Pepina pedig,
valahányszor csak eszébe jutott, mindkettőhöz imádkozott,
hogy erősítsék meg a recsegő-ropogó falakat.
Valahányszor új családtag érkezett, újabb szobát
ragasztottak a házhoz, de ezek tényleg csak alvásra
szolgáltak. Nappal a konyha körül zajlott a családi élet, a
reggel pedig mindig kenyérsütéssel kezdődött.
Maria Domenica dolga volt, hogy egy kis mézet és az
élesztőt langyos vízzel összekeverje, és addig hagyja állni,
ameddig habosan fel nem fut. Később pedig, amikor az
anyja által kerekre formázott lapos kenyerek már a
kemencébe kerültek, neki kellett bespriccelnie őket vízzel,
hogy a héjuk jó ropogós legyen, mert így napokig elállnak.
Ezt a munkát nem lehetett siettetni. Gyakran ráment a fél
délelőtt, mire anya és lánya elégedetten nézhette a tűzhely
fölötti rácson hűlő cipókat.
Pepina keze erős volt a sokévnyi munkától, és csupa
bőrkeményedés, a háta hajlott a konyhaasztal fölé görnyedt
óráktól – de szemlátomást mégsem volt elégedetlen a
sorsával. Minden reggel mosolyogva üdvözölte a lányát, és
a hosszú napot pletykálva, nevetgélve dolgozta végig.
– Ne érts félre: fogsz nekem itt hiányozni – mondta
éppen, ahogy a tésztát dagasztotta. – Nagyon jó segítségem
vagy. És mindig jó kislány voltál. De Rosaria át tudja majd
venni a helyedet, ha elmégy. Ideje is már, hogy az a lány
valami fegyelmet tanuljon.
Az anyja szavai visszarángatták Maria Domenicát a
valóságba.
– Ha elmegyek, Mamma? Hát hová mennék? Sose
mondtam, hogy elvágynék innen.
– Scema! Hát egy szavamra se figyeltél?
Pepina egy napsütötte helyre tette az asztalra az
összeállított tésztát, és nedves ruhával takarta le, hogy ott
keljen meg.
– Tizenhat éves lettél. Engem ilyen idősen már
eljegyeztek apáddal. És Marco Manzoni helyes fiú. Talán
egy kicsit túl hiú, de ma már ezek a fiatalok mind sokat
foglalkoznak a ruhájukkal meg a hajukkal. Elena meg én
úgy gondoljuk, jól összeillenétek. Te meg Marco.
– De Mamma, én nem akarom Marco Manzonit! És ő sem
akar engem. Én úgy tudom, más tervei vannak.
– Ó, a tervei! Hát persze, hogy van egy csomó terve! Nem
buta fiú az a Marco. És senki sem állítja, hogy azonnal bele
kell ugranod bármibe. Csak ismerkedjetek meg egy kicsit
jobban. Elena megkért, hogy engedjelek el hozzájuk
valamelyik nap ebédre. Elenáról egyébként azt mondják,
hogy nem valami nagy szakácsnő, úgyhogy előtte lehet,
hogy kéne enned egy kis sajtot kenyérrel. Hallod, Maria
Domenica, csináljunk még egy cipót! Nem szeretném, ha
kifogynánk belőle.
Maria Domenica lemondó pillantást vetett a már most is
roskadozó polcokra, de újabb halom házi őrlésű lisztet szórt
az asztal lapjára, a közepébe lyukat csinált, és öntött bele az
élesztős vízből. Amikor elkezdte összeállítani, az álmos
szemű Rosaria lökte be a konyhaajtót. Fekete haja kócosan
állt, és annyira megizzadt alvás közben, hogy a hálóinge
egészen odatapadt húsos fiatal idomaihoz.
– Irtó meleg van – ásította. – Mamma, lemehetek délután
a strandra?
Pepina nővére, Lucia nyaranta kabint bérelt a
legközelebbi partszakaszon, amelynek La Sabbia d’Oro volt
a neve. A fullasztó júliusi és augusztusi napokon Lucia a két
lányával általában délelőtt lezavarta az otthoni teendőket,
a délutánt pedig a hűvös tenger mellett töltötték: fürödtek,
és szorgalmasan napoztak, hogy jó színük legyen.
Csakhogy Lucia egy kis lakásban lakott a családjával, bent
a város közepén. Nekik a takarítás és a bevásárlás megvolt
pillanatok alatt. Itt viszont, Pepina hatalmas, San Giuliótól
távolabb álló, poros vidéki házában hosszú listája volt a
házimunkának. Kivételes volt az a nap, amikor a lányok
időben végeztek mindennel, és lemehettek az
unokatestvéreikhez a homokos partra.
– A strandra? Nem, ma nem, Rosaria. Segíthetsz a
nővérednek befejezni a kenyereket. Aztán azt szeretném,
hogy készíts gnocchit apádnak, mert lehet, hogy ma este
hazajön.
– Jó, de…
– És itt van még egy csomó mosatlan, ha azzal már
végeztél.
– De Mamma, idén Manzoniék is béreltek kabint a parton.
És ma lemennek.
Rosaria sunyin a nővérére sandított.
– Mondtam Marcónak, hogy Maria Domenica meg én
készítünk egy nagy tálca cannellonit, és levisszük ebédre.
Megígértem!
– Ahhoz, hogy tisztességes cannellonit készíts, már egy
órája fel kellett volna kelned, lusta kisasszony!
De Pepina máris a tálcákat zörgette, hogy kikeresse,
melyik méltó arra, hogy Marco cannelloniját hordozza.
– Na, csipkedd magad! Öltözz, és már kezdjük is!
Röpke diadal villant Rosaria apró fekete szemében.
Általában nem szokta ilyen könnyen és gyorsan elérni, amit
akar. De mostanában az anyja gyakorlatilag bármibe
belement, ha az azzal járt, hogy Rosaria nővére egy
társaságba kerülhet Marcóval. Úgyhogy a nap végül is elég
jónak ígérkezett: egy délután lent a strandon, és a Mamma
cannellonijából egy nagy adag ebédre. És ki tudja, talán
tényleg ott lesz Marco is.
Maria Domenica nagyon szerette a tengert, de a társasági
élet nem volt neki való. Az unokatestvéreik mindenkit
ismertek a La Sabbia d’Orón. Kisgyerekkoruktól kezdve
folyton ott lógtak. Most már tizenévesek, napbarnítottak és
magabiztosak voltak. Mindig nevetgélve beszélgettek és
eszegettek a barátaikkal, Maria Domenica pedig gátlásosan
nyújtóztatta ki fehér, napot alig látott testét a homokon, és
igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne kívülálló. Pedig
annak érezte magát.
Rosaria jól mondta: tényleg iszonyú volt a hőség. Egy
pillanatig Maria Domenica is majdnem elcsábult, hogy
elővegye kifakult fürdőruháját, és lemerészkedjen a
strandra. De most más, ennél fontosabb terv formálódott a
fejében, és ha jól játssza ki a kártyáit, ez a nap lehet az,
amikor elindítja az egészet. Először is meg kell szabadulnia
a Mammától és a többiektől pár órára.
Elégszer megfigyelhette már az évek során, hogy Rosaria
hogyan manipulálja az anyjukat.
– Mamma, miért nem jössz le te is a strandra? – kiáltotta
jó hangosan, hogy meghallja az anyja is a veteményesben,
ahol a cannellonihoz szedte a paradicsomot, meg a most
ébredező öccsük és a húgaik is folyosó végén, a
hálószobákban.
– Levihetnénk a kicsiket is, és lenne egy jó napunk. Mit
szólsz hozzá?
Ennek meglett a hatása. Pillanatokon belül zajos
gyerekcsapat nyüzsgött az anyjuk körül. A kutyák ugattak,
Rosaria nevetett, a kistestvéreik pedig kórusban
ismételgették:
– Strandra, strandra, strandra!
Maria Domenica kivárta, amíg az anyja kellően el lesz
foglalva azzal, hogy a kocsiba pakolja a frissen gőzölgő
ételekkel megrakott tálcákat, és betuszkolja az összes,
ugráló gyereket – és akkor mondta el élete első igazi
hazugságát.
A hasát simogatva kezdte:
– Mamma, görcsöl a hasam. Azt hiszem most fog
megjönni. Nem baj, ha én most nem megyek a strandra?
– No de Maria Domenica, hisz az egészet pont azért
találtuk ki, hogy… De tényleg sápadt vagy, gyerekem.
– Nem érzem valami jól magam, tényleg.
Percekkel később, amikor már a felvert porfelhőt nézte,
ahogy az anyja kocsija elhúzott a strand irányába, Maria
Domenica tényleg érzett valamit a hasában. De az nem
görcs volt, hanem izgatott remegés.
 3.

Franco Angeli kávézójában nem volt nagy élet aznap.

Mintha az egész város lemenekült volna a partra a hőség
elől. Francónak néha eszébe ötlött: akár be is zárhatna, és
elmehetne ő is utánuk, mégis nagyon szerette ezeket a
ritka, csendes perceket a kis caffèban. Elégedetten
dudorászva törölgette Gaggia kávégépet, a masszív,
rozsdamentes acél testet és a lakkozottfa karokat, míg az
egész ragyogóan tiszta nem lett.
Úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette,
mikor surrant be Pepina Carozza legidősebb lánya. Amikor
felnézett, Maria Domenica már ott állt csöndesen, és a falon
táncoló három Botticelli-múzsát nézte.
– Járt már Rómában, és látta ennek az eredetijét? –
kérdezte végül Maria Domenica Francótól.
– Az éppen nem Rómában van, hanem Firenzében. De
láttam, igen. Az a címe, hogy A tavasz, és nagyon szép
festmény.
A lány a mennyezet felé intett:
– És az? Az nem Rómában van, a Sixtus-kápolnában?
Emlékszem, erről tanultunk az iskolában. Azt is látta?
– Igen, ezeket mind láttam. Csodálatosak. Lehet, hogy egy
nap te is eljutsz oda, és láthatod őket.
Maria Domenica egyenesen Franco szemébe nézett. Most
készült élete második hazugságára.
 – Éppen ilyesmi miatt szeretnék most magával beszélni –
kezdte, felült egy bárszékre, és rákönyökölt a ragyogó
pultra. – Ismeri apámat, Erminiót: ő jár a gyümölcsszállító
kocsival. Na, ő eljut mindenhová Olaszországban, és
megnézhet mindent. De anyám még nem volt soha
Nápolyon túl. Nekem pedig van egy titkos tervem. Össze
akarok gyűjteni némi pénzt, és el akarom őt vinni Rómába,
hogy megnézze a Sixtus-kápolnát.
– Nagyon szép terv, de miért meséled ezt nekem?
– Mert szükségem lenne egy állásra, hogy megkeressem a
rávalót, és arra gondoltam, nem jöhetnék-e ide kisegíteni.
Tudok dolgozni, és jól főzök. Tudok takarítani, de
felszolgálni is. Tulajdonképpen mindent megcsinálok,
amire szükség van.
Ahogy Franco belegondolt, nem is tűnt rossz ötletnek. Egy
kicsit tényleg strapásabb lett neki a Caffè Angeli, amióta a
felesége meghalt, a bátyja, Gennaro pedig kiszállt a boltból,
és északra költözött. Francónak csak egy fia volt, Giovanni,
de ő még iskolába járt, és nem volt elég nagy, hogy
érdemben segíteni tudjon.
– Itt dolgozni kell ám, és nem lehet a barátokkal fecsegni
az asztaloknál! – mondta figyelmeztető hangon Franco.
– Értem.
– Elvárom majd, hogy ugyanolyan keményen dolgozz,
ahogyan Gennaro tette, mielőtt Milánóba ment.
– Rendben.
– És néha esténként is szükségem lesz rád. Mit fognak
ehhez szólni a szüleid?
 – Nem lesz velük semmi gond… Csak nehogy elmondja
nekik, mire kell nekem a pénz! – emlékeztette Francót. –
Mert az meglepetés lesz.
– Meglepetés?
Franco arcán a ráncok pajkos mosolyra futottak szét, és
kerek, ezüst keretes szemüvege mögül pislogott.
– Hát akkor rendben. Azt hiszem, szereztél magadnak egy
állást.
– Ó, grazie, Franco, grazie, grazie!
Maria Domenica azt sem tudta, hogyan köszönje meg
Francónak, a nyelve is botladozott.
– Prego – felelte Franco, és kedves Gaggia masinájának
egy pöffenésével két csésze kávét csapolt.
– Koccintsunk ennek örömére! – mondta a lánynak.
De ahogy kávéscsészéjét odakoccintotta Maria
Domenicáéhoz, komolyra fordította a szót.
– Tudod, eddig még nem dolgozott itt senki, aki nem tagja
az Angeli családnak. Te leszel az első külsős. Remélem, nem
okozol csalódást.
Maria Domenica gyomrában az izgatott remegéshez most
mardosó bűntudat társult. Ma már kétszer hazudott, és
még egyszer muszáj lesz.
Ez a harmadik volt a legnehezebb. Már otthon, később
történt, akkor, amikor a családja kicsődült a Mamma
kisautójából: jól lesültek mind a napon, a lábuk homokos
volt, és elégedetten vigyorogtak.
– Olyan kár, hogy nem jöttél le ma a strandra! – mondta
Maria Domenicának a kisöccse, Salvatore, és örömében
ugrándozott. – Még fagyit is ettünk!
– A tenger is jó meleg volt, nagyon kellemes! – mosolygott
lustán Rosaria.– Csak az volt a furcsa, hogy Marco nem volt
ott.
– Nahát! De akkor hol volt?
– Azt senki sem tudta – vont vállat Pepina, és kivette a
tisztára nyalt cannellonis tálcákat a csomagtartóból. – De
azért volt, aki megegye a tésztát! Nem veszett kárba, igaz,
Rosaria?
Pepina orrát megcsapta az olívaolajban párolódott
fokhagymagerezdek illata, és bement a szőlőlugas
keretezte ajtón a konyhájába.
– Milyen rendes lány vagy te, Maria Domenica, már el is
kezdted a vacsorafőzést! Hogy érzed magad, elmúltak a
görcseid, figlia?
– Már nem olyan rossz.
Maria Domenicának kellemetlen érzése támadt: máris
milyen gyakorlott hazudozó lett belőle!
– Mielőtt a Papa hazaér, szeretnék tőled kérni valamit,
Mamma – vágott bele gyorsan. – Tegnap este beszéltem
Franco Angelival, amikor a caffèban jártunk, és
megkérdezte: nem tudnék-e néha esténként segíteni nála.
Mert mióta Gennaro meg a felesége elmentek Milánóba, a
szegény ember teljesen le van fáradva. Szüksége lenne
valakire maga mellé.
Pepina a homlokát ráncolta:
– Akkor ez valami állásféle lenne? Nem tudom, apád mit
szól majd hozzá.
 – Hát, inkább szívesség, mint igazi állás. De azért fog
valamit fizetni nekem. És azt gondoltam: az a pénzt
elrakom. Tudod, a jövőmre gondolva, arra az időre,
amikor… majd férjnél leszek.
Ha az anyját sikerül megnyernie, nem tartotta
valószínűnek, hogy az apja túl sokat ellenkezne.
– Mamma, hisz csak a caffèban leszek. Bejöhetsz bármikor
Rosariával, és megnézhettek engem.
A fokhagymapépbe belekevert egy jó adag passzírozott
paradicsomot.
– És reggelente így is itthon leszek, és segítek neked a
kenyérsütésnél.
– Hát… nem is tudom – mondta a meglepett Pepina.
Rosaria sem számított ilyesmire az általában annyira
unalmas nővérétől, de máris meglátta benne a
lehetőségeket.
– Képzeld el, mennyi pletykát fog hallani Maria Domenica
ott mindennap! – kuncogott. – Hisz mindenki oda jár!
Mindenről tudni fog!
– Dolgozni megy oda, és nem etyepetyélni! – csapott egy
konyharuhával Pepina a második legidősebb lányára. – És
te is többet fogsz dolgozni, figlia, ha a nővéred ott lesz.
Nesze! – dobta oda neki a konyharuhát. – Máris kezdheted!
Így aztán Maria Domenica hamarosan a Caffè Angeli
rozsdamenetes acél pultjának túlsó felén találta magát,
keményített, hófehér kötényben. A mindig roppant
türelmes Franco Angeli tanítgatni kezdte őt az olykor
igencsak szeszélyesen viselkedő kávéfőzőgép használatára.
 Nemsokára már a lány is szakértő módon húzogatta a
fakarokat, és minden általa készített eszpresszó tetején
tökéletes volt a crema. Esténként pedig, amikor
holtfáradtan esett az ágyba, és a haja a pörkölt kávészemek
illatát árasztotta, a matracába gyömöszölt, egyre
gyarapodó pénzkötegre gondolt. A megtakarítására, amely
a saját jövőjére lesz.
 4.

Rosariának egyvalamiben igaza lett: Maria Domenica a pult

mögött állva tényleg minden városi pletykáról értesült. Az
emberek beszéltek, ő meg hallgatta.
– Tudod, mi történt? – ült fel Gina Rossi az egyik piros bőr
borította bárszékre a pult mellett. – Marco Manzoni eltűnt.
Hétfőn kora reggel elment hazulról, azóta nem látta senki.
Később Lucia néni ezt mesélte:
– Azt hallottam, a ruhái is köddé váltak. És a lemezei is. Az
anyja, Elena már napok óta nem hallott felőle.
És másnap:
– Szegény Elena! Kirabolták! – osztotta meg az értesülést
Gloria Ferrero, a hentes felesége. – Tudod, azok az
aranymedalionok a szentekről, amelyeket a biztonság
kedvéért mindig magánál hordott a táskájában… Eltűntek!
Elena nem akarja elhinni, hogy Marco lett volna. De hát ki
más?
Majd egy héttel később:
– Hallottad, hogy Elena Manzoni végre levelet kapott
attól a semmirekellő fiától? Úgy néz ki, Rómába ment. Az
egyik unokatestvérénél lakik, de fogadok, nem lesz ennek jó
vége!
Végül maga Elena is feltűnt, és remegő szájjal jelentette
be mindazoknak, akik az asztaloknál és a bárszékeken
üldögéltek:
 – Az én Marco fiam tisztességesen helytáll! Még csak egy
hete van Rómában, de máris dolgozik az unokatestvére
mellett egy hentesüzletben. Az én fiam még sokra fogja
vinni!
Aztán megpaskolta Maria Domenica kezét:
– Ne bánkódj, cara! Tudom, hogy tápláltál reményeket
vele kapcsolatban. De találsz majd magadnak másik helyes
fiút.
Miközben Maria Domenica apró, fehér csészékben a
pultnál ülő törzsvendégek elé tette a szinte sziruposan erős
eszpresszót, érezte, hogy többen sajnálkozva nézik.
Kikövetkeztette, hogy vagy Elena, vagy a saját anyja
fecsegett róla. Hát higgyék csak nyugodtan, hogy neki most
Marco miatt összetört a szíve. Őt ez egyáltalán nem
érdekelte. Csak egyetlen embernél nem bírta elviselni,
hogy azt higgye, ő Marcóba szerelmes: Franco Angelinél.
– Szóval a barátod elszökött a városból – cukkolta egyik
délután a tulaj, amikor a vendégek áradata egy időre
alábbhagyott.
– Nem a barátom. Csak az anyáink akartak mindenáron
összeboronálni minket. De higgye el: engem a legkevésbé
sem érdekelt soha. Nem is akarok férjet. Jól érzem magam
így, ahogy vagyok.
– Pedig minden lány szeretne barátot – nevette ki Franco
a lányt. – Hisz te is férjhez akarsz menni, és gyerekeket
szülni, nem?
– Megmondaná nekem, hol is van az pontosan leírva,
hogy minden lánynak férjhez kell mennie, és gyerekeket
kell szülnie, és az élete további részét a konyhában
robotolva kell töltenie, mint az anyámnak?
A törzsvendégek közül néhányan felnéztek a sarokból a
Campari-szódák mellől, annyira meglepődtek a lány
megemelt hangján.
– Nincs ez leírva sehol – mondta tárgyilagosan Franco. –
De a legtöbb lány mégis erre vágyik, ennyi az egész. És a
fiúk nagy része is meg akar nősülni, bár ők sokszor úgy
tesznek, mint ha ez nem így lenne. Nekem a lakodalmam
volt életem legszebb napja. És akkor voltam a legbüszkébb,
amikor megszületett az én Giovannim.
Maria Domenica hirtelen ideges lett Francótól, de aztán
rögtön elszégyellte magát. Hisz Franco nem tehet róla, ha
nem érti meg. Ő maga sem értette pontosan saját magát.
Felnézett a zenegép mögötti festett Vénuszra.
– Nem vagyunk egyformák, nem igaz? – kérdezte. –
Vannak, akik másképp képzelik az életüket.
Franco nem fényesítette tovább a Gaggiát, hanem
teljesen Maria Domenica felé fordult:
– Akkor te hogyan képzeled az életedet, Maria Domenica,
ha nem házasságban és gyerekekkel?
A lány a homlokát ráncolta. Hogy is magyarázza ezt meg?
Azt már jó ideje tudta, hogy a vidéki ház, ahol felnőtt, nem
felel meg neki. Már kiskorában is, amikor befejezte a napi
kötelező teendőket, ledobta a kötényt, és szeretett
leheverni az őszibarackfák alatt, nézni az ágak közt
kikandikáló kék eget, és olyankor azt képzelte: valahol
máshol van.
 Most felerősödött a vágy, hogy kiszabaduljon innen, ha
Marcónak ilyen könnyen sikerült. A lány hirtelen azt
szerette volna, ha olyan helyen élhet, ahol egy lélek sem
ismeri, sem a családját. Ahol senki nem emlékszik rá,
milyen volt csecsemőkorában, és nincs, aki a
padszomszédja lett volna az iskolában, vagy akivel együtt
játszott volna a tengerparton. Akkor olyan ember lehetne
belőle, amilyen ő akar lenni. Akkor teljesen másmilyen is
lehetne. De hogy magyarázza ezt el Francónak?
– Nem arról van szó, hogy nem akarok férjet és családot –
mondta végül. – Csak nem most. Előbb szeretném, ha valaki
lehetnék.
– De már most is vagy valaki! – nevetett fel megint
Franco. Odahajította a törlőrongyot a lánynak. – Tessék, te
vagy az a valaki, aki ezt most befejezheti. Én átszaladok egy
újságért, aztán szeretnék öt perc nyugalmat, hogy
elolvashassam, mielőtt megint sok lesz a dolog.
Előfordult, hogy Franco fia, Giovanni az iskolai
feladatokat otthagyva bejött segíteni egy-két órára az
üzletbe. Vékony, komoly képű fiú volt, aki úgy követte
Maria Domenicát a caffèban, mint egy ragaszkodó kiskutya,
és rövidre vágott, fekete hajának egészen a tövéig elpirult,
valahányszor a lány egy-egy szót odavetett neki. Tényleg
segíteni szeretett volna, mégis folyton útban volt Maria
Domenicának. Kiestek a dolgok a kezéből, és a rendeléseket
is összekeverte. De ő volt Franco egyetlen fia, és a lány
kedvesen bánt vele.
Olykor Rosaria is bejött, és felült egy bárszékre a pultnál.
Jellemzően nem beszélt sokat, de szemlátomást szívesen
eszegetett ott, és nézte, ahogy dolgoznak. Még magát
Francót is meglepte, hogy mennyi édes, szénsavas italt és
mennyi krémes süteményt tudott elpusztítani.
– Derék dolog, ha egy lány ilyen rendesen kiüríti a
tányérját! – szokta mondani neki, és egy újabb ricottával,
vaníliával és cukrozott narancshéjjal töltött süteményt tolt
a tempósan fogyasztó Rosaria elé.
– Utána ezt a sfogliatellét is kóstold meg, nagyon finom!
Buon appetito!
Franco lágyszívűségére jellemző volt, hogy az esetek
felében nem is számolt fel semmit Rosaria fogyasztásáért.
Pedig a lány zsebében mindig csörgött valami pénz.
Egyszer-kétszer Maria Domenica is kérdőn nézett a húgára,
amikor visszaadott neki, de az keményen, elutasítón bámult
vissza rá. Rosaria talán Pepina fiókjaiban kotorászott,
amikor az anyjuk hátat fordított, vagy zsebre vágta az
asztalon maradt aprót, ha alkalma adódott rá. Maria
Domenica érezte, hogy kéne szólnia, vagy valamit tennie ez
ügyben, de rettegett attól, hogy botrány lenne belőle.
Könnyebb volt hallgatni, és nézni, ahogy Rosaria zabál.
Maria Domenica úgy látta: a húga egy vagy két
ruhaméretet hízott, amióta Marco elment. Ha alaposabban
megnézte az ember, szinte óráról órára kövérebb lett.
– Kérhetek még egy Coca-Colát, per favore?
Alig lehetett érteni Rosariát, mert egy hatalmas falat
édességet tömött közben a szájába.
– Te jó ég, Franco, vegye el előle a tányért, mert még azt
is megeszi!
– Ne légy már ilyen utálatos, Maria Domenica!
Egyszerűen éhes vagyok. Ma még alig ettem valamit. Csak a
Mamma kenyeréből egy kicsit, meg egy forró csokit reggel.
Viszont egész nap dolgoztam. Csak a munka meg a munka,
egész nap! Hetek óta nincs megállás. Hallod, még a strand
közelében sem voltam azóta, hogy te le akartál menni
találkozni Marcóval, de aztán meggondoltad magad.
– Te akartál Marcóval találkozni, nem én.
– De nem találkoztam vele.
Rosaria eltüntette a süteményét, és hosszan kortyolt a
kólájából.
– Vajon mi lehet most vele?
– Ki tudja?
– Lehet, hogy elmegyek Rómába, és megkeresem.
– Aha, persze. Tizennégy éves vagy, Rosaria! Valószínűleg
lekapcsolnak a rendőrök, aztán egyenesen hazahoznak, és a
Mamma lekever majd neked egy jó nagyot.
Rosaria sunyin megjegyezte:
– Féltékeny vagy, mi? Marco mindig jobban kedvelt
engem, mint téged.
– Nem, ő saját magát kedvelte jobban, mint
bármelyikünket.
Franco közbeszólt:
– Lányok, lányok, ne veszekedjetek! Maria Domenica, ott
azokat az asztalokat jó lenne letörölgetni. És neked, Rosaria,
adhatok még valamit?
Maria Domenica pedig, amíg a húga tovább evett,
letisztította az asztalokat. Mostanában különös módon
elégedett volt, úgy érezte: az élete legboldogabb percei
ezek, amelyeket ebben a fülledt kis kávézóban tölt.
Szeretett a pult mögül nézelődni: a vörös bőrüléseket végig
az egyik fal mellett, a másik falnál meg a faasztalokat és a
székeket, a sarokban világító zenegépet és a hatalmas,
arany keretes tükröt a bolt végében, amely visszatükrözte
az egészet. Néha úgy érezte, el sem akar innen menni soha
többé. De csak a falakat és a mennyezetet borító
festményekre kellett néznie, hogy eszébe jusson: odakint
vár rá egy egész világ. És ha meg szeretné nézni egy részét
legalább, az csak nem lehet olyan rossz dolog…
 5.

Maria Domenica apja végre hazajött. Teherautója

eltorlaszolta a poros utacskát, amely a házhoz vezetett, ő
maga pedig ott tornyosult hatalmas testével a
konyhaasztalnál.
Arra, hogy vajon Rosaria honnan örökölte hatalmas
étvágyát, az Erminióval való találkozás választ adhatott: a
családfő fél tucat sült csirkével érkezett haza, amit egy út
menti büféből hozott. Az arcán elragadtatás látszott,
amikor a friss, szaftos bivalymozzarellát szeletelte, majd
kettévágott egy érett görögdinnyét. A gyerekei arcát
szeretettel csipkedte meg, Pepinát viszont az őrületbe
kergette azzal, hogy folyamatosan dézsmálta a
kenyérkészleteit.
– Jaj, de jó végre itthon! – sóhajtott fel Erminio, és
beleszimatolt egy hatalmas tálba, amelyben a spaghetti con
le vongole illatozott.
Ha Erminio otthon volt, másképp mentek a dolgok. A
gyerekek csöndben játszottak, és még Rosaria is felkelt
korán reggel, hogy segítsen kenyeret sütni a nővérének –
méghozzá szó nélkül.
Erminio kedvence persze az egyetlen fia, Salvatore volt.
A kisfiú még éppen oda tudott kuporodni az apja ölébe,
fekete fejét a puha, kerek pocakra hajtotta. De Maria
Domenica, lévén elsőszülött, is különösen kedves volt
Erminio számára. Amikor meghallotta, hogy a lány állást
talált magának, derűs arcáról lehervadt a mosoly.
– Állás? Minek az neked? Hát én nem gondoskodom
rólad? – Dühös volt, és sértődött. – Mindannyiótokat
eltartalak, és ez nem elég jó nektek?
– Nem erről van szó, Papa.
– Nem? Akkor miről?
– Segítek Franco Angelinek.
– Ha Franco Angelinek segítség kell, kérjen a saját
családjától, az enyémet meg hagyja békén!
– Hát éppen ez az: nincs kihez fordulnia a családjában –
mondta Maria Domenica kétségbeesve. – A felesége
meghalt, a bátyja Milánóba költözött, a fia még iskolás.
Míg a hosszú asztal körül ettek – és ezzel eltelt a délután
–, Maria Domenica végig az apjának rimánkodott. A tészta-,
a zöldség- és a húsfogyasztás közben, sőt akkor is, amikor az
apa szétosztotta egy tányérról a sült angolnát, és a saláta
legfinomabb darabjait csipegette. Végül, amikor Pepina az
asztalra tette a pecorino sajtot a maga sütötte, nagy becsben
tartott kenyerével, Erminio beadta a derekát.
– Jól van, Maria Domenica, nyertél. Nem bánom,
megtarthatod az állásodat. De az én családomban még soha
egyetlen nő sem járt dolgozni. – Elgondolkodva rágta a
kenyeret. – Sem a nagynénéid, sem a nagyanyád.
Rosaria versenyt evett az apjával, ezért eddig csöndben
volt, most azonban megszólalt:
– Hát én? Nekem is lehet majd állásom, Papa?
Erminio megint nagyot nevetett, és Rosaria felé tolt egy
adag piszkos tányért.
– Neked van már munkád, cara! És jó lesz, ha máris
hozzáfogsz!
Rosaria mosogatott, Maria Domenica törölgetett. Úgy
tűnt, mintha a nagy kupac olajos serpenyő és a
paradicsommaszatos tányérok tornya soha nem akarna
elfogyni.
Maria Domenica átvette a húgától csöpögő edényeket, és
közben a családját nézte. Az apja a rádió állomáskeresőjét
tekergette, az anyja félig lehunyt szemmel, az álmossággal
küzdve ült. A kicsik csöndben játszottak, azt remélve, hogy
elfeledkeznek róluk, és nem küldik el őket lefeküdni,
Rosaria pedig haragosan nézett az edényekkel teli
mosogatóra. Maria Domenica mindegyiküket szerette, néha
mégis kívülállónak érezte magát közöttük.
Ki is mondta, amire gondolt:
– Hát csak ennyi volna az élet?
Rosaria hallotta, de nem értette a nővére szavait.
– Mit mondtál?
Maria Domenica kicsit tétovázott, aztán folytatta:
– Te nem szeretnél utazni, Rosaria? Világot látni?
Rosaria megvonta a vállát.
– Francesca Maggio lánya Caprira utazott nászútra, két
napot töltöttek ott. Azt mondta: nagyon szép volt. Én is
szívesen elmennék oda, ha majd férjhez megyek.
– Igen, de nem akarsz még Caprinál is messzebb utazni?
Még akár Olaszországon is túl?
Rosaria megint vállat vont.
 – Miért akarnék?
Erre Maria Domenica sem tudott egykönnyen válaszolni,
így aztán nem szólt többet, csak törölgetett.
– Hú, de belaktam… – nyögött Rosaria. – Micsoda lakoma
volt! De miért kell a Mammának ennyi mindent
bepiszkolnia ehhez? Ebben a házban mindenki csak koszt
csinál, és mindenki után nekem kell takarítanom.
 6.

Ha valami pletyka lábra kapott San Giulio városkájában, az

előbb-utóbb begyűrűzött a Caffè Angelibe is. És noha Maria
Domenica csak ritkán vett részt a szóbeszédek
terjesztésében, ahhoz, hogy ne hallja, mit beszélnek,
mindkét kezét le kellett volna vennie a Gaggia masina
karjairól, és szorosan a fülére tapasztania.
– Nem fogod elhinni! Ezt nem fogod elhinni – jött be
izgatottan, egészen kifulladva Lucia néni. Látszott, hogy
idáig futott valahonnan, arany ékszerei csak úgy
csilingeltek, szőkített haja pedig csapzottan lógott, annyira
sietett, hogy ő lehessen az első, aki elmondja az újságot.
– Marco Manzoni felcsinált valami lányt Rómában!
– Micsoda?
A kávéscsészék alja koppanva ütődött a csészealjakhoz, a
törzsvendégek pedig elnémultak, hogy mindent jól
halljanak.
– Szóval… – ült le Lucia a vörös bőrrel borított ülőhelyek
egyikére. Az arca valósággal ragyogott az érzéstől, hogy tud
egy titkot, és mindjárt el is fogja mondani. – Úgy néz ki,
hogy ez valami angol lány, aki Rómában él, ott tanít vagy
bébiszitterkedik, vagy mi. De most – sietett Lucia rögtön
kimondani a dolog legdrámaibb vonatkozását – Marcónak
el kell őt vennie, különben a lány szégyenben marad!
A San Giulio-beli lányok nemigen estek teherbe férjhez
menés előtt. Ha mégis előbb vártak babát, biztosak lehettek
benne, hogy hamarosan ott állnak majd a pap előtt – még
nagy pocak nélkül! – a fehér menyasszonyi ruhában, hogy a
tisztesség látszata meglegyen.
Egész héten ettől a botránytól volt felbolydulva a caffè.
– Elena Rómába megy, hogy találkozzon a lánnyal –
osztotta meg az értesülését egy törzsvendég.
– Azt hallottam, hogy Rómában fognak megesküdni, és a
lány csak az után jön majd San Giulióba, hogy a baba
megszületett – mondta egy másik.
– Marco még örülhet, ha nincs egy tucat lány Rómában,
aki az ő gyerekével terhes – ahogy ő ott intézte a dolgait… –
sziszegte a felháborodott Lucia.
Végül, amikor már az egész város csak erről beszélt,
Elena is beszámolt a dologról:
– Az én Marcóm nagyon jó fiú! Kész volt a lányt elvenni,
hogy tisztességes nőt csináljon belőle. De a lány angol apja
közölte: nem engedi, hogy a lánya hozzámenjen egy nyálas
digóhoz. – Elena hangja a sértődöttségtől egészen éles lett: –
Nyálas digó, ezt mondta a fiamra! – Majd egészen suttogóra
fogta: – Az igazat megvallva az a lány egy kis kurva.
Elcsábította az én Marcómat. Hálát adok Istennek, hogy a
fiam nem esett csapdába mellette, és nem kell az életét vele
leélnie. Szerencsésen megszabadult tőle.
Maria Domenica most megszólalt:
– És mi lesz a babával? Az az unokája lesz Elena néninek –
mutatott rá tárgyilagosan. – Nem szeretné látni legalább?
– Á, nem, nem! – rázta a fejét Elena gyors, apró
mozdulatokkal, idegesen. – Szerintem jobb, ha nem.
Biztosan lesznek még unokáim, ha majd a fiam
megállapodik egy rendes lány mellett. Ez a gyerek messze
lesz, Angliában, mintha nem is létezne. Nem az én unokám
lesz, nem bizony.
Franco és Maria Domenica kicsit olyanok voltak, mint a
gyóntatószékben a pap: meghallgatták a történeteket,
amelyek nap mint nap elhangzottak, és ahol kellett,
beszúrtak egy-egy szót, hogy lássák, figyelnek. De azt nem
tehették meg, hogy a vitás kérdésekben bármelyik fél
pártjára álljanak. Ha egy kuncsaft megsértődik, akkor nem
jön többé, és Franco ebből az üzletből élt.
Néha azonban, amikor már kitették a „zárva” táblát, és
Franco a székeket pakolta, Maria Domenica pedig a
kőpadlót mosta fel, megbeszélték a történteket.
– Nem tudom elhinni, hogy Elena látni sem akarja Marco
gyerekét. Szerintem nem is mondott igazat. Inkább csak
úgy tesz, mintha nem érdekelné – mondta Maria Domenica
aznap este.
– Szerintem is.
Franco nem is lepődött meg, hogy Maria Domenica
mennyire fején találta a szöget. Hetek óta dolgoztak már
együtt, ezalatt megtapasztalta, hogy a lány gyakran jól látja
a dolgokat.
– Szomorú, ha az ember így elveszíti egy családtagját –
mondta Franco. – Ha az én fiamnak lenne gyereke, én nem
engedném el ilyen könnyen.
– És feleségül vetetné a lányt a fiával?
 Franco elgondolkodott:
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy milyen a helyzet. Tudod, a házasság nem könnyű
dolog. Igazi szerelem kell, mielőtt az ember az oltár előtt
elmondja azt a fogadalmat. Különben az ember élethosszig
tartó boldogtalanságra ítéli magát.
– És nem szégyen, ha egy lánynak gyereke van, de nincs
férje?
– Boldogtalanság vagy szégyen? – vont vállat Franco. – Én
tudom, hogy melyikkel tudnék inkább együtt élni. De én
férfi vagyok. És azért az egy kicsit más.
Maria Domenica benyúlt a felmosóval a kis kerek
asztalok alá, hogy a napi piszkot eltüntesse.
– Igen, az tényleg más. Nem kéne, hogy más legyen, mégis
más. Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, nem tudom, mit
tennék. Bár – nevetett fel – Marcóhoz biztosan nem akarnék
hozzámenni. Annak az angol embernek igaza volt: tényleg
olyan nyálas.
Aznap este, mire a lány hazaért, a családja már tudta a
hírt. Az apja fel volt háborodva, Rosaria viszont nagyon
örült.
– Micsoda egy cretino! – dörögte Erminio fenyegetően,
mint amikor a Vezúv kitörni készül. – Micsoda egy
disgraziato! Kényszeríteni kellene, hogy vegye feleségül azt
a szegény lányt. Annak az élete tönkre van téve. Ki fogja őt
most már elvenni? Szégyent hozott az egész családjára.
Micsoda tragédia!
 A gyerekei előtt Erminio haragosnak mutatta magát. Csak
a felesége meg ő tudták, hogy valójában félelem tölti el. A
lányok bizony könnyen bajba tudnak keveredni. Árgus
szemekkel kell őket figyelni, vasmarokkal fogni, és amint
lehet, férjhez adni. Neki öt lánya volt.
– Annak örülök a legjobban, hogy sosem engedtelek azzal
a Marcóval barátkozni – biccentett Pepina
jelentőségteljesen a legidősebb lánya felé. – Nekem az a fiú
soha nem tetszett. Pedig Elena nagyon rajta volt, hogy
Marco és Maria Domenica milyen szép pár lesznek. De én
tudtam, hogy abban a fiúban van valami romlottság.
Erminio elbődült:
– A közelébe nem mehet az én lányaim közül egy sem,
megértettétek?
És a tekintette végigsöpört a szobán, Maria Domenicától
Rosarián át Sandráig, ott egy kicsit megpihent, aztán
Giovannára, végül a kis Claudiára nézett, akinek
négyévesen halvány fogalma sem volt róla, hogy mi ez az
egész, de megvolt az az egyre erősödő sejtése, hogy az
aznapi esti mesére már kicsi az esély.
– Az én lányaim nem állhatnak többé szóba vele!
Erminio kivörösödött, az álla remegett a dühtől.
– Soha, de soha!
– De Papa… – szólalt meg Rosaria, aki nem akart hinni a
fülének. – Hisz felajánlotta, hogy elveszi, nem? Mi mást
tehetne még? Nem ő tehet róla. Nem igazságos őt
hibáztatni.
– Elhallgass!
 – De…
– Elég!
Ahogy Rosaria a mosogatóhoz fordult egy újabb adag
piszkos tányérral, azt mondta maga elé, de jól hallhatóan:
– Ez nem igazságos.
A választ, amelyre persze számíthatott, az apja bömbölte
a háta mögött:
– Az élet nem igazságos, Rosaria, nem bizony!
 7.

Ahogy múltak a hetek, Franco egyre inkább azt érezte: már

nem tudja a Caffè Angelit Maria Domenica nélkül
elképzelni. A lány valahogy a hely részévé vált. Francónak
igazából még eszébe is ötlött valami, de nem, arra ő még
nem állt készen – talán még kicsit korai lenne. Szép
gondolat, de…
Nyugalom honolt a kávézóban. Franco gyorsan bedobott
pár pénzérmét a zenegépbe, és felcsendült Gianni Morandi
szenvedélyes hangja.
Maria Domenica felkacagott.
– Min nevetsz? – kérdezte Franco udvariasan.
– De hisz tudja!
– Nem, nem tudom.
– A zenén, Franco. Miért nem hajlandó pár angol számot
betenni a zenegépbe? Vagy amerikait?
– Már te is…?! Ennél többre tartottalak.
Franco eltúlozta egy kicsit a szemforgatást, de Maria
Domenica érezte: tényleg dühös rá egy kicsit.
Mégsem tágított.
– Csak egy vagy két számot, Franco! Annyi nem ártana.
– Szó sem lehet róla! – felelte Franco. – Addig nem, amíg a
dolgokért én felelek itt, a Caffè Angeliben.
– De a fiatalok már csak nevetnek ezen a zenén, Franco.
– Hadd nevessenek! Ez itt Olaszország, és mi olasz zenét
hallgatunk – mondta makacsul.
Maria Domenica a saját családján kívül még soha nem
szeretett senkit, de most rájött: Francót megszerette.
Szerette a komoly kis manóképét és a szemében azt a
kedves csillogást. Azt, ahogy gondosan tisztára törölte a
Gaggia kávégépet, újra meg újra. Szerette a nevetőráncokat
a szeme körül, de a leginkább azt szerette, ha ki volt rakva
a „zárva” tábla a nagy üvegajtóra, és olyankor úgy tudott
Francóval beszélgetni, mint senki mással.
Hirtelen megérintette Franco vállát, és gyorsan az arcára
nyomta a száját.
– Hát ez meg mi volt?
Franco egy kicsit elpirult.
– Egy puszi, magának.
A lány csak vigyorgott rá, bután.
– És mit tettem én, hogy kiérdemeltem ezt a csodás puszit
egy ilyen csinos fiatal lánytól, mint amilyen te vagy?
– Állást adott nekem, Franco, és én nagyon szeretek itt
dolgozni. Komolyan.
– Én meg örülök neki, hogy itt dolgozol.
Maria Domenica látta Franco arcán, hogy őszintén
mondja.
– Mostanra már biztos jó sok pénzed gyűlt össze, hogy
elvidd az édesanyádat a Sixtus-kápolnába.
– Igen – felelte a lány, és Francóra nézett. Franco le merte
volna fogadni, hogy most valami bizalmas dolgot fog
megosztani vele. De a lány tekintette továbbsiklott.
– Igen, már majdnem annyim van, amennyi kell.
 – Hát megdolgoztál érte. Remélem, hogy édesanyád tudja
értékelni Michelangelót… és téged is! – nevetett Franco.
Maria Domenica elnézte Francót, ahogy elfordult, és
valamit csinálni kezdett. Milyen könnyű is lenne
egyszerűen itt maradni, és felvenni a Caffè Angeliben zajló
élet ritmusát! Miért jutott eszébe egyáltalán ez az őrült
terv, hogy elszökjön San Giulióból? Vajon még most is olyan
erős benne a menekülési vágy, mint hónapokkal ezelőtt,
amikor dolgozni kezdett itt, és az összes ujjával görcsösen
szorította a Gaggia karjait, hogy neki is jól működjön?
Franco most mintegy mellékesen megszólalt, miközben
gyors mozdulatokkal felstócolta a kistányérokat:
– A fiam, Giovanni szeretne többet segíteni a kávézóban.
– Igen? – húzta össze a szemöldökét Maria Domenica.
– Ne vágj már ilyen bánatos képet! Ez jó hír! – mondta
Franco.
Giovanni még csak tizenkét éves volt, de gyorsan nőtt.
Hamarosan neki kell majd az állás a Caffè Angeli pultja
mögött. Maria Domenica úgy látta: ideje lépni. Ez most lett
világos számára. Ki kell szednie a pénzét a matracból,
összecsomagolnia pár holmit, és el kell szöknie San
Giulióból, mielőtt még megfullad itt. Akár már ma este.
Semmi nem tartja vissza. A gondolat részegítő volt – egyben
ijesztő is. Megint megérintette Franco vállát, aztán elhúzta
a kezét, és rágni kezdte a bőrt a körme mellett.
– Ne aggódj, cara! – Franco mintha néha belelátott volna a
lány fejébe. – Giovanni nem fogja elvenni a te helyedet.
Neked mindig lesz munkád a Caffè Angeliben, amíg
szükséged lesz rá.
 8.

Rosaria kinyitotta a szemét, és hunyorgott a világosságtól.

Istenem, már megint reggel van? Kimerült volt. Az agya
lassan kiszámolta, hány órán kell majd átvánszorognia,
mielőtt újra a paplan alá bújhat.
Mellette a másik ágy, Maria Domenicáé üres volt. Az
ágytakaró szorosan rá volt simítva, és a sarkokon gondosan
eligazítva. Mintha a nővére nem is aludt volna soha ebben
az ágyban.
Ez a bolond már megint a tyúkokkal kelt, gondolta
Rosaria, ahogy ablakot nyitott, kihajolt, és rágyújtott az
aznapi első cigarettájára.
Gondosan kifújta a füstöt a szobából. A Mamma egész
biztosan megölné, ha rájönne, hogy rászokott a cigire,
különösen most, hogy ő maga éppen egy hónapja szokott le
róla. De most tényleg, hát nem jár egy kis öröm az életben
neki, Rosariának is?
Rosaria a tükörnek mostanra már elhitte, amit a nővére
hónapok óta próbált neki mondani: hogy elhízott. Eltökélte,
hogy visszaszerzi karcsú alakját, ezért lemondott az
édességekről és a süteményekről, amelyeket pedig olyan
nagyon szeretett. Már nem emelt le egy-egy szeletet
minden egyes alkalommal, valahányszor elment az anyja
becses kenyereit tároló polcok előtt.
A cigarettázást nem élvezte túlságosan, de legalább
kitöltötte vele annak az időnek egy részét, amikor általában
enni szokott. És különben is, mit árthat egy-egy cigi? Amit a
Mamma nem lát, az nem fáj neki.
Rosaria a kezével legyezve kikergette az utolsó
füstpamacsot is, és kidugta fejét a hálószobája ajtaján.
Ez furcsa. Nem érzi az élesztő meleg illatát, ami minden
reggel meg szokta csapni az orrát. Mezítláb végigbotorkált
a keskeny folyosón, és kinyitotta a konyha nyikorgó ajtaját.
Nem volt ott senki. Az asztal tiszta, a kemence nem is volt
begyújtva.
– Maria Domenica! – kiáltotta. – Hol vagy?
Az asztal alól egy csirke válaszolt kotyogva.
– Kifelé innen, hess, hess!
Rosaria kinyitotta az ajtót, és kizavarta a hangosan
méltatlankodó állatot. Erre már a kutyák is ugatni kezdtek.
Hol a fenében lehet Maria Domenica? Csak nem ment el
ilyen korán a munkába? Ha mégis, Rosaria meg fogja ölni
ezért. Itt a kenyérsütés, és mindjárt fent lesznek a kicsik is,
reggelit követelnek, és mi van, ha Salvatore megint bepisilt
álmában?
– Hát ez remek! – huppantott Rosaria egy zsák lisztet az
asztalra, és kelletlenül nekilátott a napi rendes teendőknek.
Negyedóra múlva meghallotta az anyja csoszogását a
folyosón.
– Mamma! – kiabált neki sértődötten. – Maria Domenica
már el is ment a Caffè Angelibe, és itt hagyott engem az
összes munkával. Ez nem ér!
Pepina fáradt arca olyan szürke volt, akár a hajnali
égbolt.
– Már elment munkába? Ilyenkor? Az nem lehet.
Nagyot ásított, és lezöttyent az egyik nagy, piros műanyag
székre.
– Csinálj nekem egy kávét, Rosaria, az kell most nekem.
Rosaria odacsapta a tűzhelyre a kávéfőzőt, majd
megfordulva beordított a folyosóra:
– Sandra, Sandra, azonnal pattanj ki az ágyból, hallod?
Kell a segítség!
Ha Maria Domenica azt hiszi, hogy ezt is megússza
szárazon, hát téved. És Rosaria egyenesen a Caffè Angelibe
megy majd, hogy ezt a tudomására hozza.
Négy óra munka után a harcias Rosaria kendőt kötött a
fejére, és a poros földek mellett vezető országúton bement
San Giulio főterére. Franco az újságból nézett föl, amikor a
lány berontott a Caffè Angeli ajtaján.
– Hol van? – bukott ki Rosariából.
– A nővéred? Ma még nem láttam. Nem is ilyenkor
szokott jönni, csak órákkal később.
– De ha nincs itt, akkor hol van? – szegezte Francónak a
kérdést támadón Rosaria.
– Én nem tudhatom, miért? Talán vásárolni ment.
Rosaria eltökéltsége hirtelen megingott. Kemény
tekintete megakadt egy tálon, amelyen magasra halmozva
egy csomó, válogatott finom torta és aprósütemény kellette
magát.
– Nem szeretnél esetleg egy kis édességet? – mosolyodott
el Franco. – Vannak a kedvenceid is, nézd csak!
 Rosaria nagyot sóhajtott.
– Hát, esetleg egy kicsit. – Megtermett hátsó felét
fellódította egy székre. – Rémes napom volt eddig,
szerintem megérdemlem.
Amikor Rosaria legközelebb megnézte az órát, már
ebédidő volt, és előtte az asztal tele volt morzsázva, de a
nővére még akkor sem került elő.
– Nem ülhetek itt egész nap – döntött végül. – Ha Maria
Domenica bejön, mondja meg neki, kérem, hogy szorulni
fog: a Mammától és tőlem is!
De Maria Domenica nem ment be Francóhoz. A férfi
egész nap egyedül dolgozott. Amikor az utolsó vendég
távozása után bezárta a boltot, nagy csönd volt, és rossz
érzése támadt. Ez nem volt jellemző a lányra. Egyetlen
napot sem mulasztott a munkából, amióta Franco
alkalmazta. Mi ez az egész?
Pepináék házában is egyre nőtt az aggodalom. Kint már
besötétedett, és Maria Domenicát senki sem látta még
aznap.
– Bár legalább az apátok itt lenne! – rótta a konyhát
Pepina idegesen. – Azt sem tudom, mihez kezdjek!
Még Rosaria is idegesnek tűnt.
– Az ég szerelmére, Mamma, ülj már le!
Kihúzta a cigarettásdobozt a köténye zsebéből.
– Tessék, szívj el velem egyet! Most szükségünk van rá…
Ez vészhelyzet.
Ott ültek együtt, a közös aggódásban és a büdös
dohányfüstben egészen hajnalig, amíg az éjszakai égbolt
világosodni kezdett.
– Nézd, mennyi már az idő! – lökte a liszteszsákot Rosaria
az asztalra, és kelletlenül belefogott a napi teendőkbe. –
Mindjárt fent lesznek a kicsik, és jönnek reggelizni.
A cetlit csak három nappal később találták meg. Fent volt,
a legfölső kenyerespolcon, bedugva egy különösen nagyra
sikerült kenyér alá. Ez állt rajta:

Nagyon sajnálom, ha aggódtatok miattam. Nem kell

féltenetek. Elmentem Rómába, ahogy Marco. Ígérem,
jelentkezni fogok, ha találtam magamnak munkát,
meg egy helyet, ahol lakhatok.

Maria Domenica

Pepina magából kikelve jajveszékelt:

– Jaj nekem, Marco Manzoni után ment Rómába! Jaj, hát
egész mostanáig nem tett le róla! Jaj, nem tudom elhinni!
Jaj, tönkreteszi magát!
Rosaria a dühtől egész elfehéredett, és nem is figyelt az
anyja jajgatására. Ő mostanáig azt hitte: Marco haza fog
jönni, ha elege lesz Rómából, és akkor majd ő, Rosaria
lecsaphat rá. Hát akkor a nővére mégis megelőzte ebben?
Ezt soha nem fogja neki megbocsátani.

Eközben a város központjában, a nehéz, vörös függöny

mögött, amely a Caffè Angelit választotta el Franco privát
részétől, a kávézó tulajdonosa egy másik levél fölé hajolt,
amelyben ez állt:
Kedves Franco!

Bocsánat, hogy minden előzetes értesítés nélkül

távozom. De Giovanni nemsokára már elég nagy lesz,
hogy segítsen magának a kávézóban, és remélem,
hogy addig egyedül is meg tudja oldani.
Még egyvalami miatt bocsánatot kell kérnem:
hazudtam magának, amikor arról beszéltem, miért
kell nekem az állás. Valójában soha nem akartam az
anyámat elvinni magammal a nagyvárosba, ahogyan
akkor mondtam.
Amikor ezt olvassa, én már a római vonaton leszek,
egyedül. Nagyon izgatott vagyok. Ígérem, hogy
hamarosan el fogok menni a Sixtus-kápolnába, és
átadom az üdvözletét Michelangelónak.
Kérem, ne haragudjon rám túlságosan! Nekem
nagyon, de nagyon fog hiányozni, és a kávézó is. De
tudom, hogy azt teszem, ami a helyes, ebben biztos
vagyok.

Barátja:
Maria Domenica
 9.

San Giulio kisvárosában az élet ment tovább. Sültek a

kenyerek, és fogyott a kávé. Esküvőket tartottak, és
gyerekek születtek. Pepina falusi háza mögött a barackfák
kirügyeztek, virágot bontottak, és termést hoztak. De Maria
Domenica Carozzáról senki nem hallott, eltekintve attól a
néhány, sietve megírt képeslaptól, amelyek mindenkit arról
biztosítottak, hogy a lány jól van.
Az összetört Erminio képes volt a nagy teherautójával
Róma szűk utcáin manőverezni az emberek arcát
fürkészve, hátha meglátja valahol a legidősebb lányát. De
sehol nem találkozott vele. Amikor megtudta, hogy Maria
Domenica elszökött, valósággal kivetkőzött magából, úgy
dühöngött.
– Nem a lányom többé! – bömbölte.
Ám ezt senki nem hitte el neki, és később Pepina látta,
hogy könnyes a szeme. Erminio nem hagyott fel a lánya
utáni kutatással, és valahányszor a teherautóval Róma felé
vezetett az útja, mindig rászánt néhány órát, hogy egyre
nagyobb körben fésülje át a nagyvárost, amely az ő Maria
Domenicáját rejti.
Amíg a családfő a lányát kereste, Pepina otthon sírdogált,
a szomorúsága pedig megfertőzte a kicsiket is: ők is sírtak.
Egyedül Rosaria szeme maradt száraz. Ő csendben átkozta
a nővérét. Mert nem egyszerűen elszökött hazulról, hogy
lenyúlja azt a srácot, aki igazából Rosariáé volt. Ráadásul
amióta Maria Domenica elment, Rosaria szülei sorban
megnyirbálták az ő korábban kivívott kis szabadságait.
Rögtön megtiltották például, hogy egyedül bejárjon a
városba. Nem mehetett többé a strandra, mint az
unokatestvérei, és mostanra az iskolából is kivették.
– Nem tudok már mindent magam megcsinálni itthon –
mondta neki Pepina magyarázatul. – A nővéred nem fog
hazajönni, úgyhogy neked kell átvenned a kötelességeit.
Pepina ezen is elsírta magát.
A Caffè Angeliben is folyt tovább az élet. Franco fia,
Giovanni kevesebb időt fordított az iskolai feladatokra, és
az apjától átvállalta a munka egy részét a kávézóban.
Francónak lett ideje arra, hogy megint tervezgetni kezdjen:
újabb festményt szeretett volna a falak még üres részére.
Néha az unatkozó vendégek feltették neki a kérdést, tud-
e Maria Domenicáról. Erre ő általában csak morgott
valamit, és úgy tett, mint aki éppen nem tud beszélni, mert
annyi a dolga. De ha kitartóan unszolták, elővett egy
képeslapot, amelyet a pult mögött őrzött. A képes felén a
Sixtus-kápolna mennyezete volt. A hátoldalán csak néhány
sor: „Ez csodálatos – még annál is szebb, mint amit
képzeltem! Most már csak Firenzébe kell elmennem, hogy
megnézzem Botticellit!”
Francónak nem volt könnyű dolga, amikor el kellett
magyaráznia Giovanninak, hogy miért is szerette meg
annyira ezt a lányt. Franco elég esetlen volt, ha az érzéseit
kellett megfogalmaznia. Az ő lelkét, szenvedélyességét és
sokszínűségét a kávézója falán lévő képek fejezték ki. A
száját mindig fekete-fehér szavak hagytál el.
– Mintha a lányom lett volna – mondta végül. – Sokat
beszélgettünk: vele jól tudtam társalogni.
– Mit gondolsz, mi van most vele? – kérdezte a fia.
Franco a homlokát ráncolta:
– Nem tudom… De aggódom érte. És nem értem, miért
kellett elszöknie. Hisz a szülei nem emberevők. Ha beszélt
volna velük, és elmondja, hogy ő nem a házasságot és a
gyerekszülést akarja, én biztos vagyok benne, hogy semmit
nem erőltettek volna rá. A szökése szerintem
megfontolatlan volt… Pedig mindig nagyon megfontolt,
értelmes lánynak tűnt.
– A megfontolt emberekkel nem is szokott baj történni –
reagált Giovanni komolyan.
Franco egy apró foltot sikált vehemensen a pulton, és
közben kimondta, amit gondolt:
– Igaz, de ha így, egyedül van egy olyan nagyvárosban,
mint Róma, rengeteg veszély leselkedik rá. Csak remélni
tudom, hogy jó állást talált magának egy hangulatos kis
kávézóban, ahol az emberek kedvesen bánnak vele.
A pletykára éhes helybeliek végül beleuntak, hogy azt
latolgassák, mi történhetett a Carozza lánnyal. A
kíváncsiságukat nem tudták kielégíteni, mert soha nem jött
semmi hír róla. Még Elena sem mondott róla semmit, sőt
megesküdött, hogy a fia, Marco a színét sem látta Maria
Domenicának Rómában. A kedélyeket hamarosan újabb
botrányok kavarták fel, a lányról pedig szinte meg is
feledkeztek.
Így aztán, amikor egy évvel később a távolsági busz nagy
fékcsikorgással beállt San Giulio kis főterére, senki nem
figyelt föl a fekete hajú lányra, aki ócska kis bőröndjével
ügyetlenül kecmergett le a járműről.
Franco pont megláthatta volna a pultja mögül, de
lefoglalta a sok vendég.
Giovanni éppen akkor szaladt át az úton, hogy megvegye
az újságot. Ő észrevette Maria Domenicát, és egy pillanatra
meg is torpant. Olyan levertnek és kimerültnek látszott,
ahogy fölemelte a bőröndjét, hogy Giovanni már-már
felajánlotta: segít neki cipekedni. De a lány szemében volt
valami elzárkózás, mintha nem szeretne senkivel szóba
elegyedni, ezért Giovanni végül nem szólította meg, és
hagyta, hogy elmenjen. Nagy pocakját maga előtt tolva
nehézkesen lépkedett az úton.
Maria Domenica Carozza így jött végül haza.
 10.

A poros utcákon lépkedő Maria Domenica nem nézett se

jobbra, se balra. Lassan haladt el San Giulio egyetlen
temploma előtt, de fel sem pillantott a málló vakolatú fehér
homlokzatra, csak ment tovább. A piazza sarkán álló
limonádésstandnál a citromfüzérek mögül kikandikáló Gina
Rossi döbbent arcára sem nézett rá. A lépteit
megszaporázta, amikor az orrát megcsapta a pasticceria
felől az éppen sülő sfogliatelle, a hentesüzlet felől pedig a
húsok erős illata. Csak a kockaköveket figyelte a lába alatt,
hosszú haja az arcába lógott, csontos válla előreesett – így
iszkolt keresztül a piszkos, öreg városkán.
És minden egyes keskeny utcán ugyanazt a szót hallotta,
ez kergette mindenütt:
– Terhes, terhes, terhes!
Aztán egy ismerős hang szólította meg:
– Maria Domenica!
A lány igyekezett még hosszabbakat lépni.
– Maria Domenica, lassíts már! Csak én vagyok, Lucia
néni! Állj meg, hogy utolérhesselek!
Nagynénje tűsarkai elszántan kopogtak a járdán. Maria
Domenica kelletlenül megfordult.
– Ciao, Lucia! – mondta tompán. – Ciao, Gabriella! –
köszönt kerekre nyílt szemű unokatestvérének is, aki
három lépéssel a néni mögött jött.
 – Nahát… – Lucia színpadiasan méregette a lányt, és
közben dauerolt szőke fürtjei csak úgy remegtek az
izgatottságtól. – Hadd nézzelek!
– Nyolc hónapos elmúltam – előzte meg Maria Domenica.
– Azt látom – húzta föl Lucia a szemöldökét.
– De azért jó, hogy megint itthon vagy San Giulióban.
Nem igaz, Mamma? – mosolygott sunyin Gabriella. – Na és
hol van a férjed? Ő most nem jött veled?
– Nincs férj, Gabriella. Csak én. – Maria Domenica
megpaskolta nagy hasát: – Meg ez.
– Hová mész most? – kérdezte Lucia. – Nem mehetsz haza
így. Apád őrjöngeni fog. Anyádnak meg megszakad a szíve.
Maria Domenica, mihez kezdesz most?
A város mostanra felbolydult. Fekete ruhás asszonyok
közelítettek feléjük, vastag karjukon bevásárlókosarakkal:
nem akartak lemaradni semmiről. A falu bolondja, a vén
Luciano is éppen arra karikázott rozsdás biciklijén
dülöngélve: csak egy kézzel kormányozott, a másik kezével
egy cső kukoricát evett.
– Puttana! – kiáltotta oda teli tüdőből, kukoricadarabokat
és nyálat fröccsentve Maria Domenicára.
Lucia megragadta a lány vállát:
– Na, ebből elég! Menjünk innen az utcáról! Gyere fel a
lakásba, ott leülünk, és átgondoljuk a dolgot. Gabriella, hozd
a bőröndjét! Gyere, siessünk!
Maria Domenica szívesen mondott volna ellent, de az
apja szomorú arca már több hónapja a szeme előtt lebegett,
és most még élesebben rajzolódott ki. Engedte hát, hogy a
nagynénje elvezesse az utcáról, át a fényes padlójú
előcsarnokon, be a szűk kis liftbe, amellyel fölmentek a
negyedik emeleti lakásba. Odabent ragyogott minden.
Maria Domenica anyja mindig azzal viccelődött, hogy Lucia
törlőronggyal követi a vendégeket, és azonnal letörli az
ujjnyomaikat a rézkilincsekről. Ez bizonyára nem is állt
messze a valóságtól.
A lakás csupa márványpadló volt, és a magas
mennyezetről mindenhol szép üvegcsillárok lógtak.
Molyirtó illata lengett, mellé a bútorfényezőé, amellyel
Lucia mindennap nagy szeretettel ápolta tölgyfa bútorait.
Lucia jól ment férjhez, a férje a városi tanácsnál dolgozott,
és elvárta a minőségi környezetet.
Lucia szépen manikűrözött kezével beterelte Maria
Domenicát a konyhába, ami keskenyebb volt, mint Pepináé,
és tele a legújabb konyhai gépekkel. Lucia hellyel kínálta
Maria Domenicát, majd odakuporodott eléje. Két puha
tenyerébe fogta az unokahúga arcát, és halkan
megkérdezte:
– Ki a gyerek apja?
Csend.
– El kell mondanod, cara! Ki az? – Lucia megemelte a
hangját: – Marco?
Éles nevetés.
– Ő?
– Nem, nem Marco. Dehogyis Marco! Míg Rómában
voltam, összesen kétszer láttam, és akkor sem igen akart
velem szóba állni. Egy fiú az apa, akivel ott találkoztam,
Lucia. Nem ismered. És már el is ment. Nem is tudom, hová.
– Mindenkit meg lehet találni – mondta erre Lucia. – Meg
szeretnéd keresni?
– Nem lenne semmi értelme.
– Szeretted?
– Hát persze.
– És ő téged?
– Nyilván nem.
Dörömböltek az ajtón. Gabriella nem szívesen hagyta ott
a beszélgetőket, de kiment ajtót nyitni. Amikor visszajött,
egy nagy pohár opálos limonádé volt a kezében.
– Ezt Gina Rossi küldi. Mert olyan fáradtnak látszottál,
amikor elmentél a standja előtt.
Maria Domenica hálásan fogadta, és beleivott a
kesernyés italba.
– Ez finom – mondta Gabriellának. – Köszönöm.
De megint kopogtak a nagy, bútorfényezővel bekent
faajtón, és Gabriella megint kiment.
Ezúttal egy kisebb papírzacskóval tért vissza, megannyi
biscottival.
– Stefano a pékségből üzeni, hogy ez biztos jólesik majd
neked – mondta Gabriella. – Mindenki aggódik érted.
A harmadik kopogtatás viszont már nem az aggódó
gondoskodásról szólt. Rosaria jött. Annál, akit Maria
Domenica itthon hagyott tizenkét hónappal ezelőtt, egy
vékonyabb, tisztább és csinosabb Rosaria. És dühösebb is.
– Ha fiú lesz, majd Marcónak nevezed el? – vágta oda.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Maria
Domenica.
– Telefonhívásból. Azóta csöng megállás nélkül, hogy
leszálltál a buszról.
– Lett telefonunk?
– Az élet nem állt meg, amikor te itthagytál minket, Maria
Domenica. Továbbléptünk, és vannak változások.
– És a Mamma is tudja, hogy… – sütötte le a szemét Maria
Domenica a hasára.
– Ő küldött – felelte utálkozó képpel Rosaria. – Azt üzeni,
hogy ne is gyere haza. Míg a férjed veled nem lesz.
– Nem mehetek haza?
– Nem.
– És a Papával mi van?
– Ő nincs otthon.
– És ő is tudja?
– Már mindenki tudja, Maria Domenica. Az egész város.
Rosaria sarkon fordult, és távozott. Maria Domenica
hallotta, ahogy becsapja a lakás ajtaját. Nem próbálta
visszahívni. Minek.
Lucia szavai már kedvesebbek voltak. Mert akármilyen
szőke loknikat is csináltatott magának a fodrásszal,
akármilyen sok arany lógott is a karján meg a fülében, és
akárhány réteg fekete festéket kent is a szempilláira, attól
még jó szíve és nagy lelke volt. Maria Domenicát befogadta
egy időre. Az ágyon osztoznak majd az unokatestvéreivel,
de egy-két hétig megoldható. Utána viszont Maria
Domenicának más megoldást kell keresnie.
– Van pénzed? – kérdezte Lucia.
 – Nem, nemigen maradt. Egy étteremben voltam
felszolgáló a Spanyol lépcső mellett. De amikor látszani
kezdett a hasam, kirúgtak. Azóta feléltem a tartalékaimat.
Nagyon kevés maradt. Ezért jöttem haza. Nem volt hová
mennem. Nem tudtam, mi mást tehetnék.
Lucia a lány haját simogatta.
– Akkor igazából egyetlen lehetőséged van – mondta
csöndesen.
– Micsoda? – rezdült a remény Maria Domenica
hangjában.
– El kell menned az apácákhoz. Ők majd gondoskodnak
rólad, amíg megszülöd a kicsit, és utána keresnek neki
örökbefogadó családot.
– Azt nem!
– Vannak tisztességes házaspárok, akiknek nem lehet
saját gyermekük. Nekik nagy örömet okoznál. És te is
szabadon folytathatnád a saját életedet. De nem itt. Itt nem
maradhatsz, a pletyka tönkretenne. Talán Nápolyban. Vagy
visszamehetnél Rómába.
– Nem adom oda a kisbabámat!
– Nem nagyon van más választásod, Maria Domenica! Sőt
nekem úgy tűnik, hogy semmi más út nem járható.
A lakásajtó megint csapódott, és Rosaria újra feltűnt a
konyhaajtóban. Most egészen bosszús volt az arca:
– Kérdezted, mi van a Papával – mondta, és kihívóan
cigarettára gyújtott. – Hát, ő most nincs San Giulióban.
Amikor meghallotta, mi van, egy szót sem szólt, csak
beszállt a teherautójába, és elment. Mamma szerint
Rómába. Idehozza Marcót, és akkor esküvő lesz.
Újra meg újra körbejárták a problémát, egészen késő
éjszakáig. Most már, tudván, hogy Marco úton van idefelé,
Maria Domenica belátta, hogy két dolog közül választhat.
Ha a kisbabáját odaadja, megtarthatja a szabadságát. Ha
pedig feladja a szabadságát, megtarthatja a kisbabáját.
– De én egyiket sem tehetem! – mondta kétségbeesetten a
nagynénjének. – Nem mehetek hozzá Marcóhoz! Nem
szeretem őt. Ő meg gyűlölni fog azért, mert csapdába ejtem
ezzel a házassággal, amikor pedig tudja jól, hogy ez nem az
ő gyereke.
Lucia felsóhajtott. A férje meg a gyerekei már órákkal
ezelőtt lefeküdtek. Neki fájt a feje, és nagyon vágyott rá,
hogy végre letehesse a párnájára.
– Hagyd ezt most egyetlen percig, és gondolkodj
logikusan! – mondta az unokahúgának. – Marcónak senki a
világon nem fog hinni, amikor azt állítja: nem ő az apa. Hisz
már korábban is teherbe ejtett egy lányt, ugye? Ő ilyen
fajta. Szívességet teszel neki, ha hozzámész. Akkor muszáj
lesz lehiggadnia. Az anyja is nagyon fog örülni, meglátod!
Soha be nem vallaná, de végig halálra aggódta magát a fia
miatt, és ha összeházasodtok, akkor az megint itt lehetne a
szeme előtt. És lenne még egy kisunokája is, akit
dédelgethet.
– De én nem szeretem Marcót.
– Azt a másikat meg szeretted, igaz? És látod, mi hasznod
lett belőle! Ha meg akarod tartani a gyereket, akkor apát
kell találnod neki. Aludj rá egyet, Maria Domenica… Reggel
egy kicsit másképp látod majd az egészet.
Maria Domenica nem tudott aludni. Csak ült Lucia
makulátlan kis konyhájában, fejét a hűvös asztallapon
nyugtatta, és azt figyelte, ahogy a kisbabája rugdos
odabent. Mire a nap felkelt, eldöntötte a dolgot. Rosaria jól
mondta: esküvő lesz.
 11.

– Nem az enyém a gyerek! Ezt a kurvát…! Ilyet mondott?!

Egy ujjal sem nyúltam hozzá! És rohadtul nem fogom
elvenni!
Persze Marco szavainak senki nem adott hitelt. És minél
hevesebben tagadott, annál inkább meggyőzött mindenkit a
bűnösségéről.
Az anyja szelíd rábeszéléssel próbálkozott nála.
– Tedd, ami a helyes, Marco! – kérte.
Az apja viszont kerek-perec megfenyegette. Marcónak
gondolnia kell az örökségére is: a virágzó gazdaságra és a
príma földekre, mert ez mind az övé lesz egy nap. Ugye nem
akarja mind elveszíteni?
Maria Domenica apja pedig végső érvként előhúzta a
csekkfüzetét. Lassan leírt egy számot. Ha ugyanis Marco
megnősül, szüksége lesz némi pénzre, amiből megteremti
az otthonukat. Ez a pénz ott van a bankban. Kell, vagy nem?
Marco elég konok volt, és eltartott egy ideig, amíg a
fenyegetés és a megvesztegetés megtette a hatását. Végül
kinyújtotta a kezét a csekkért.
– Mikor lesz az esküvő? – kérdezte lehangoltan.
– Nemsokára, nemsokára – mosolyodott el Erminio, napok
óta először. – A kicsi bambinód bármikor megszülethet.
Most minden perc drága.
Nem volt se fehér ruha, se virágcsokor. Nem volt ünnepi
mise, és még a szokásos családi fotózkodás is elmaradt a
templom előtti kőlépcsőkön. Ehelyett a hőségtől feldagadt
bokájú Maria Domenicát betuszkolták a kápolna oldalsó
bejáratán, ahol a pap és Marco várt rá. Nehéz, édes
tömjénillat töltötte be a hirtelen hűvösre vált levegőt.
A lány látta, hogy Marco azért nem teljesen fogta vissza
magát: legjobb zakójának gomblyukába bimbós virágot
tűzött, a felső zsebéből selyem zsebkendő kandikált ki, a
haját pedig, ami göndör huncutkákból állt, gondosan
hátranyalta.
– Kezdjük el, jó?? – mondta a papnak. – Mielőtt még
meggondoljuk magunkat.
Maria Domenica gépiesen ismételte az eskü szövegét.
Nem érezte valóságosnak a helyzetet. A hideg jegygyűrűt az
ujjára húzták, és a pap azt mondta: mostantól ők férj és
feleség, de még akkor is nehezen tudta elhinni. Úgy vélte:
ez csak valami sokkos állapot.
A háta mögül halk hüppögést hallott, de nem tudta
eldönteni, vajon az anyját hallja-e, vagy Rosariát. A
templomban félhomály volt: még a lámpákat sem mind
kapcsolták fel a kedvükért.
Maria Domenica hátralesett a válla fölött az apjára:
csalódottan, lehajtott fejjel, szégyenkezve ült. Lucia
nénjének szőke fürtjei valósággal világítottak mellette a
sötétben. Keresztbe tett ujjakkal intett Maria Domenicának,
és bátorítóan mosolygott rá.
Utána Maria Domenica lefeküdt a régi ágyára a
házukban, miközben a többiek együtt ebédeltek. Tompán
hallotta a hangjukat, amit megszűrtek a vastag kőfalak. A
szoba falát, ahol régen ketten laktak, Rosaria mostanra
teleragasztgatta filmsztárok képeivel. Rosaria ruhái a
cipőivel és újságokkal keveredve a földön hevertek. Ezt a
szobát Rosaria már teljesen belakta. De Maria Domenica
ma este már nem is fog itt aludni.
A Manzoni-birtok egyik kis házát már berendezték neki
és Marcónak. A napszámosok behordtak oda egy csomó
régi, nagy méretű, egymáshoz nem illő bútordarabot,
amelyek már nem kellettek senkinek: egy levert szélű,
dekorlapból készített asztalt a konyhába, egy fenyőtálalót,
amely ki tudja, mióta pókhálósodott az istállóban, két öblös,
dohos karosszéket meg egy dupla ágyat, amelyet ropogósra
keményített lepedő fedett az új házasok első közös
éjszakájára való tekintettel.
Maria Domenica el sem tudta képzelni, hogy ott feküdjön
Marco karcsú teste mellett, ahogy azt sem, hogy a párnán
ott lesz a jóképű fiú feje az övé mellett. Arra gondolt: talán
megengedik neki, hogy inkább itt maradhasson. Hallgatta a
szomszédos helyiségből az ismerős hangokat, amelyek
egyre hangosabbak lettek, ahogy ürültek a borosüvegek.
Most már felvette Marco nevét, amely a tisztesség oltárán
bizonyára elég kell, hogy legyen… Marco beköltözhet abba
a házba, ő meg, Maria Domenica itt alhatna továbbra is
ebben a keskeny, egyszemélyes ágyban, ahol kislány kora
óta mindig jókat pihent, biztonságban. Ha Rosaria cuccait
egy kicsit eltakarítaná, az ágya mellett még egy bölcsőnek is
jutna hely. Az otthon biztonságától megnyugodva lehunyta
a szemét, és elszenderedett.

Marco a konyhában jóízűen felhörpintette, ami a

poharában volt. Az arcán már kezdett látszani az alkohol.
Percről percre egyre derűsebben látta a helyzetet. Lehet,
hogy ez a házasság nem is olyan rossz dolog! Ami azt illeti,
Rómából kezdett már elege lenni. A hentesüzletben a
munkaidő állati hosszú volt, a főnök pedig egy valóságos
rabszolgahajcsár. Marco mostanra megutálta az állati
tetemek szagát. Ráadásul az a szag úgy beleivódott a
bőrébe, hogy akármeddig állt a zuhany alatt, nem tudta
magáról lesikálni. Nem is csoda, hogy a nők elég gyorsan
dobták mindig. A hülye turista szukák.
De Maria Domenica nem az a fajta nő volt, akit ő
feleségnek választott volna. Neki a puha testű, telt, szexi
lányok tetszettek, akiknek mindig jó a kedvük, és szép kerek
fenekűek, mint Rosaria. Lám, most is milyen hívogatón
tárul eléje, ahogy a lány a cukrozott mandulát keresgéli a
konyhaszekrényben. Ez igen, ez már valami. És miért is
kéne neki lemondania az ilyenekről, csak mert otthon lesz
egy feleség meg egy zabigyerek? Attól ő még nyugodtan
kedvét lelheti másban. Az apja is valami ilyesmit mondott
neki:
– Csak legyél diszkrét, Marco! Ha nem kezdesz idevalósi
lányokkal, akkor nem lesz semmi baj – mondta
figyelmeztetőn.
És Maria Domenica pont jó lesz minden másra: hogy
főzzön, takarítson, és nevelje a gyerekeket. Mihelyt ezt a
zabigyereket megszüli, Marco gondoskodni fog róla, hogy
minél hamarabb egy Manzoni-babával legyen állapotos.
Odanyújtotta a poharát, hogy csordultig töltsék Pepina
erős, majdnem fekete vörös borával, és újra kortyolt belőle.
Az élet mégsem olyan rémes. Lehet, hogy minden jóra
fordul.
Miközben Marco azon dolgozott, hogy hülyére igya
magát, Erminio őt figyelte. Nem volt elégedett az új vejével.
Marco nem az a fajta ember volt, akit ő a legidősebb
lányának választott volna. Még nem is férfi, szinte még
gyerek volt. Igaz, már majdnem húsz, de az arca olyan,
mintha borotvát még nem látott volna. A farzsebében fésűt
hordott, a szempillája pedig túl hosszú volt.
És még csak nem is volt tökös gyerek. Amikor a római
garzonjában ajtót nyitott, és meglátta a küszöbön Erminiót
meg a saját apját, majdnem elájult. Nem is tiltakozott,
amikor belökdösték a teherautó fülkéjébe. Arra nem is volt
szükség, hogy Erminio elővegye a puskáját, amit az ülés alá
készített arra az esetre, ha nyomatékosítani kellene a
fenyegetést.
Maria Domenica sokkal jobbat is találhatott volna
magának. De Erminio most már mit tehet? A lány bajba
keveredett. És még mindig jobb egy Marco-féle férj, mint a
semmilyen. Erminio bal szeméből kibuggyant egy
könnycsepp, amelyet nagy, kérges kezével gyorsan letörölt.
Nem is vette észre senki. Még a felesége sem, akinek épp
most kellett leszednie a használt tányérokat, és a helyükre
tennie a tálakat, amelyek meg voltak púpozva sajttal,
kenyérrel és friss gyümölccsel. Erminio szeretettel nézte az
asszonyt, aki élete társa volt ennyi éven át. Sötét haja már
őszülni kezdett: szorosan hátrafogva hordta, de az arca
még most is szinte ránctalan volt. A nyáron egy kicsit
meghízott, és vasárnapi ünneplő ruhája igencsak
megfeszült a varrásoknál. Csodálatos asszony! Idővel talán
a nagylánya és Marco is rátalál majd arra a békességes
boldogságra, amelyben Erminiónak Pepinával része volt.
Ennél többet nem is kívánhatna nekik.
 12.

Franco Angeli ott ücsörgött a maga privát, hűvös és

félhomályos kis helyiségében, amely vastag vörös
függönnyel volt elválasztva a forgalmas caffètól. Az éjjel
nem aludt jól, most pedig kimerült volt. A fia, Giovanni
pihenni küldte az ebédidőben várható roham előtt.
– Én intézem itt kint a dolgokat. Te meg menj, és hunyd le
a szemed egy órácskára! – mondta neki, és ez nagyon
felnőttesen hangzott. Franco engedelmesen, lehunyt
szemmel ücsörgött, de az álom csak nem jött.
Hallgatta a Gaggia sustorgását, ahogy a fia felgőzölte a
tejet egy tálcányi cappuccinorendeléshez, a csészék
csilingelését meg Gloria Ferrero hangos nevetését az egyik
sarokasztalnál. Aztán hirtelen abbamaradt minden
beszélgetés, és csend lett.
– Papa! – kiáltotta Giovanni, és Franco hallotta, hogy a fia
milyen izgatott. – Látogatód jött. Nem, ne gyere ki, majd ő
bemegy hozzád!
A vörös függönyt félrelökve megjelent Maria Domenica
hasa: valami nagy, virágos ruhában volt. De Franco nem a
ruhát nézte, hanem Maria Domenica arcát. Ugyanolyan
volt, mint azelőtt, csak talán idősebb és kimerültebb – de
alapvetően nem változott semmit.
– Azelőtt ide nem is jöhettem be – mondta, és kíváncsian
nézett körül a kis, félhomályos kuckóban, amelyet most a
hasával csaknem teljesen betöltött.
– Nem bizony – mondta Franco. – De most már, hogy itt
vagy, ülj le!
Maria Domenica elhelyezkedett Francóval szemben egy
fotelban, és felsóhajtott.
– Így már jobb, mert a lábam már nagyon kínzott.
Mondhatom, elég kemény munka ez a terhesség –
mosolygott Francóra. – Ugye nem kell mesélnem semmit,
mert már hallott mindent?
– Meg kell hagyni, elég nagy felbolydulást okoztál. Még
most is beszélnek rólad, pedig már vagy három hete jöttél.
– Holnap lesz három hete.
– És miért halogattad ilyen sokáig, hogy meglátogass
engem, cara? Már vártalak – mondta Franco. Sértődöttnek
látszott.
– Szégyelltem, hogy hazudtam magának – ismerte be
Maria Domenica. – Rájöttem, mekkora hülyeség volt ekkora
zűrbe keveredni. És azt gondoltam, csalódott bennem.
– Hibát követtél el – mondta neki Franco. – De mindenki
megbotlik az életben.
– Igazából egy csomó hibát követtem el, amelyek közül a
legelső az volt, hogy elmentem innen. Itt kellett volna
maradnom. Boldog voltam itt.
– Na de akkor soha nem láttad volna meg, amiket így
megnéztél, és nem csináltad volna, amiket csináltál.
Lemondtál volna minderről csak azért, hogy a régi életed
éld? Szerintem nem.
– Most megint a régi életem élem, nem? – mutatott rá
Maria Domenica keserűen. – Csak ez most rosszabb.
– Rosszul bánik veled Marco?
Franco hangjában aggodalom rezgett.
– Nem, nem, egyáltalán nem – vágta rá Maria Domenica
sietve. – Ahhoz képest, hogy ilyen fiatalon kénytelen volt
elvenni egy lányt, aki másnak a gyerekével terhes, nagyon
rendesen viselkedik. Leginkább nem is törődik velem.
Egész nap az apjával dolgozik, aztán hazajön, én enni adok
neki, aztán elmegy inni a haverjaival. Most az állapotom
miatt – simogatta meg a hasát – még nem kellett, tudja…
– És ha a baba megszületik, mi lesz? – kérdezte Franco.
Maria Domenica összeráncolta a homlokát, és Franco
láthatta azt a kezdődő ráncot a két szemöldöke között,
amely idővel mély barázdává fog mélyülni.
– Gondolom, akkor is ez lesz… nagyjából – felelte Maria
Domenica. – Nincs más választásom.
– Na és mit gondolsz, mikor tudsz majd visszajönni
dolgozni? – kérdezte a világ legtermészetesebb hangján
Franco.
– Vissza dolgozni? Ide, a Caffè Angelibe? – Maria
Domenica hangjából mindennek dacára reménykedés
csenült. – De hát az lehetetlen… Mit csinálok majd a
kisbabával?
Franco vállat vont, és körülnézett a vörös függöny
mögötti zsúfolt kuckóban, ahol az évek során mindenféle
fölösleges bútordarabot és családi fotókat halmozott fel.
– Itt egy kicsit átrendezem a dolgokat, és akkor lesz hely
egy kiságynak – mondta határozottan. – Talán ki is dobom
azt a fotelt, amin most ülsz. Ez egy családi vállalkozás,
Maria Domenica. Egy kisbabának mindig van hely. Csak egy
kérdés marad: engedi-e majd a férjed?
Ezen Maria Domenica elgondolkozott egy kicsit.
– Szerintem nem fogja különösebben érdekelni – mondta
habozva. – Nem nagyon izgatja, hogy mit csinálok, csak a
ház legyen tiszta, és ő kapjon enni. Talán még örül is majd,
hogy lesz keresetem, úgyis mindig azt mondogatja, hogy
milyen sokba lesz neki, hogy eltart engem meg a babát.
Nem, azt hiszem, nem fogja bánni. Jaj, Franco, nagyon
szépen köszönöm! El sem tudja képzelni, mennyire
boldoggá tett ezzel!
– Még ne köszöngesd – intette Franco. – Meg kell
beszélned Marcóval. Ő a férjed, és nem lenne helyénvaló
nélküle meghozni egy ilyen döntést.
De Maria Domenica arcáról még ettől sem hervadt le a
mosoly.
Milyen szép, amikor mosolyog, gondolta Franco. Csak
azon szurkolt, hogy Maria Domenica kisbabája ne legyen
sírós, mert az elriasztaná a vendégeket.
Giovanni is mosolygott, de nagyon: a szája egész a füléig
ért, amikor meghallotta, hogy Maria Domenica vissza fog
jönni dolgozni. Maria Domenica pedig tartott tőle, hogy ha
ő visszatér, a fiú majd mellőzöttnek érzi magát – de ez a
félelme hamar elpárolgott, amikor Giovanni megragadta
mindkét karját, kétfelől megpuszilta, és egy-két pillanattal
tovább is tartotta, mint feltétlenül muszáj volt.
Az elmúlt egy év megváltoztatta Giovannit. Maria
Domenica nézte, ahogy elment kiszolgálni egy új vendéget.
Megnyúlt, megerősödött, és olyan öntudatosan jött-ment a
kávézóban, ami régen nem volt rá jellemző.
Megérezte, hogy Maria Domenica nézi, felpillantott, és
rámosolygott megint.
– Siess megszülni azt a babát! – mondta neki. – A papának
és nekem szükségünk van itt rád. Nézd, milyen sok a
dolgunk!

Maria Domenica a pálmafák árnyékában ment a piazzán a

csúf, régi templom felé. Egy kicsit jobb lett a kedve. Nem
érzett boldogságot, de legalább megnyugodott. Úgy
gondolta, most már mindennel meg tud küzdeni.
Hamarosan megszüli majd a kisbabáját, és noha lehet, hogy
fájdalmas lesz, bírni fogja. Utána egy hónappal már
kénytelen lesz együtt lenni Marcóval, ahogy egy feleség, de
talán az sem lesz olyan rémes. Idővel majd ki kell hordania
Marco gyerekeit, de most még ez a gondolat sem bántotta
annyira. Mert ha a Caffè Angeliben szívesen látják, és
terveznek vele, akkor képes lesz megbirkózni bármivel,
amit hoz az élet.
Hirtelen meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Gina
Rossi volt az, a limonádéárus, aki a standja mögül integetve
próbálta felhívni magára Maria Domenica figyelmét.
– Cara, gyere ide! Nem szeretnél venni egy finom, hűs
limonádét? Jót tesz majd neked és a bambinódnak is!
Maria Domenica elmosolyodott, és néhány pénzérmét
adott a pletykás öreg árusnőnek. Miután belekortyolt a
kesernyés italba, feltette Ginának a kérdést, amelyre az
bármikor, a nap minden szakában nagyon szívesen
válaszolt:
– No, mi újság?
– Hát… – hajolt oda cinkosan mosolyogva az öregasszony.
– Nem is hallottad? Gloria Ferrero rettenetesen
összebalhézott a férjével. Egy konyhakéssel kergette az
embert az utcán! A szerencsétlen még pizsamában volt,
amin volt egy nagy lyuk, itt, ni! – rácsapott a saját farára, és
kuncogott. – Mindenki látta a hatalmas, vén seggét!
Maria Domenica együtt nevetett vele. Milyen jó, hogy a
szóbeszédnek új tárgya lett. Hamarosan már nem is fogják
őt úgy megbámulni, ha az utcán jár, és nem fognak
összesúgni mögötte. Minden csoda három napig tart. Ő
most már csak egy feleség, aki nemsokára anya lesz. Persze
az emberek nem fogják az ügyét elfelejteni, mert errefelé
soha semmi nem felejtődik el. De a pékségben meg a
hentesüzletben már nem az ő állapotát fogják tárgyalni nap
mint nap.
Kiitta a poharát, és rámosolygott Ginára.
– És sikerült Gloriának elkapnia a férjét? – kérdezte.
– Nem! – nevetett Gina, de annyira, hogy már kapkodta a
levegőt. – Szerintem biztos nem. Ki hitte volna, hogy a vén
csibész még most is így tud szaladni? Ki nem néztem volna
belőle!
 13.

Rosaria mérgesen csapkodta az edényeket a nővére

szedett-vedett konyhájában. Ma reggel elfolyt Maria
Domenica magzatvize, és azóta odabent van a szobában az
anyjukkal és a bábával. Néha fel-feljajdul, de nem úgy
tűnik, mintha ezzel közelebb kerülne a szüléshez.
Így aztán Rosariára marad, hogy megcsinálja, amit kell.
Marco enni akar majd, ha hazajön a földekről, és most
nincs, aki megfőzze neki. Egy tálban szárazbab ázott, a
konyhaasztalon pedig ki volt készítve egy csokor harsogóan
zöld zellerlevél – a nővére nyilván pasta e fagiolit akart
főzni. Ez Rosariára sem rótt nagy terheket. Bőven lesz ideje
elszívni pár cigarettát, és elolvasni egy képes újságot, amíg
a bab fő.
Undorral nézett szét a kis házikóban. Hát, Maria
Domenica nem erőltette meg magát. Igaz, tiszta volt, azt
meg kell hagyni, de az ablakokról hiányzott a függöny, és a
nővére még annyi erőfeszítést sem tett, hogy a kopott
fotelokat eltakarja egy-egy rongyszőnyeggel vagy huzattal,
és az egyszerű, meszelt falakra sem tett ki képeket.
– Ha az én lakásom lenne, én szépen kidíszíteném, hogy
igazi otthon legyen – mormolta Rosaria az orra alá,
miközben petrezselymet és fokhagymát dobott a feltett
babhoz. – Marco ennél a szarnál többet érdemel.
A szobában Maria Domenica megint jajgatni kezdett.
Most sűrűsödtek a kiáltásai, ami azt jelentette, hogy a baba
már nem lehet messze.
Rosaria megvizsgálta a zellert. Volt egy kis föld rajta, de
mi a csudának azt onnan lemosni? Egy kis föld még nem
ártott meg soha senkinek, zárta le magában a kérdést, és
nagyjából összevágta. Nagy sóhajtozással összepirított egy
apróra vágott hagymát egy kis húsos szalonnával némi
olívaolajon. Utána beledobta a zellert, valamint egy
felszeletelt répát is a nehéz serpenyőbe. A hűtőben talált
egy-két csészényi átszűrt csirkehúslevest, azt hozzáadta az
illatozva sistergő keverékhez, és persze az elmaradhatatlan
passzírozott paradicsomokat is. Egy kis cukor, némi só, a
borsdarálóból egy-két csavarintásnyi, és mehetett is rá a
fedő, amíg a bab puhára fő, és hozzá lehet adni a többihez.
Amikor Marco belépett az ajtón, Maria Domenica éppen
nagyon sikítozott, ami egyáltalán nem tűnt indokoltnak,
Rosaria pedig önelégülten ült a finoman rotyogó szósz
mellett a tűzhelynél.
– Hű, de jó az illata! – vigyorodott el Marco, amikor
megemelte a fedőt, és beleszimatolt az ételbe. Rácsapott
Rosaria fenekére, amikor a lány elsietett mellette, hogy a
tésztát összetörje, és beledobja a fazékba, amelyben már
bugyborékolva forrt a sós víz. – Te aztán tudod, mivel lehet
egy férfi kedvére tenni, igaz?
Maria Domenica ekkor egy nagyot sikított, és ezt olyan
szavak követték, amelyet rendes lányok nem használnak.
Na, a Mamma most jól le fogja teremteni, gondolta
Rosaria kárörvendőn. Ehelyett azt hallotta, hogy Pepina
még biztatja is a nővérét:
– Meglesz most már, mindjárt meglesz!
Marco arcából kifutott a szín, és pont úgy nézett ki, mint
aki mindjárt elhányja magát.
– Egész nap ez a lárma ment? – kérdezte Rosariát.
– Nem végig. De szerintem ez a legrosszabb része, és pár
perc múlva el fog hallgatni.
Rosaria flegmán megkeverte a tésztát, hogy ne ragadjon
össze, és rácsapta a fedőt, hogy a víz felforrjon.
A tészta még csak félig főtt meg, amikor Rosaria arra lett
figyelmes, hogy a nővére kiáltozása abbamaradt, és
helyette egy újszülött gyenge sírása hangzott fel.
– Na, vége – közölte Marcóval. – Még reszelnem kell egy
kis parmigianót, és már ehetsz is.
A szomszédos szobában Maria Domenica elcsigázva, de
boldogan feküdt, karjában a kislányával. Hitetlenkedve
nézte: még életében nem látott ilyen parányi, ilyen
kiszolgáltatott, ugyanakkor ilyen gyönyörű teremtést.
– A neve Chiara lesz – mondta az anyjának.
– Nem gondolod, hogy meg kéne várnod, Marco milyen
nevet szán neki? – kérdezte Pepina. – Úgy hallottam,
hazaért. Behívom.
– Behívhatod, ha akarod – nézett Maria Domenica fekete
szemével nyugodtan az anyja szemébe. – De a kisbabámnak
Chiara lesz a neve.
Meg kell hagyni, Marco tett némi erőfeszítést. Felvette a
babát, és azt mondta, hogy nagyon szép, aztán
visszamenekült a konyhába, hogy befejezze a nagy tál pasta
e fagiolit, ami ki volt neki szedve. Rosaria már kevésbé
viselkedett kedvesen. Egyetlen, éles pillantást vetett
Chiarára, ahogy a gonosz tündérkeresztanyák néznek, és
azt mondta:
– Pfuj, milyen ráncosak az elsőszülöttek!
Maria Domenica válaszra sem méltatta. Az ő világát most
teljesen betöltötte a kisbabája arca, és minden más
jelentéktelenné törpült.
A következő napok valamiféle tejpárás boldogságban
teltek. A terhesség kilenc hónapja alatt Maria Domenicának
végig kétségei voltak, hogyan tudja majd fogadni ezt a
babát, akinek nem kellett volna megfogannia. Meglepődött
hát ettől az erős szeretettől, amely most eltöltötte. Nem is
tudta a kicsit letenni a karjából. Még az anyjának is csak
némi könyörgés után engedte, hogy megfogja.
Ami Marcót illeti, ő igyekezett, hogy ne legyen láb alatt.
Éjszaka a két, összetolt fotelban aludt, nappal pedig néha
benézett a szobába, néha pedig behozott Maria
Domenicának egy tányéron kenyeret, szeletelt gyümölcsöt
meg sajtot. De azt a legelső alkalmat leszámítva soha többet
nem kérte, hogy a karjába vehesse a kicsit. Semmiféle
érdeklődést nem mutatott a neve vagy a ruhái, az alvási és
evési szokásai iránt, sem az ezer apró dolog iránt,
amelyeket Maria Domenica annyira csodálatosnak talált.
Maria Domenica négy különös és varázslatos napon át
bent maradt a szobában. Akkor ébredt, amikor Chiara
éhesen felsírt, és akkor aludt, amikor Chiara. Az ötödik
napon azonban Pepina szidni kezdte.
 – Kelj föl! Van egy férjed, akire főzni kell! A babát
nyugodtan magára hagyhatod öt percre, nem lesz semmi
baja.
És Maria Domenica tette, amit mondtak neki. Nappal
bezárkózott a kisbabájával, de mire Marco hazajött, ő már a
konyhában pucolta a zöldborsót, vagy kenyeret sütött.
Chiara már egy hónapos lett, amikor Maria Domenica
vette a bátorságot, hogy feltegye a férjének a kérdést, ami
régóta motoszkált benne.
– Marco, nem bánnád, ha visszamennék a korábbi
állásomba, a Caffè Angelibe? – Olyan alázatos hangon
kérdezte, amennyire csak képes volt rá. – Nem kéne sokat
ott lennem, és Franco azt mondja: bevihetem magammal a
babát is. Amit ott keresnék, jól jönne a pluszkiadásokra.
Marco az előtte lévő tányér minestronét nézte.
– Hát velem mi lesz? Nekem ki fog főzni, ha te
idegenekről gondoskodsz majd a kávézóban? – kérdezte
mogorván.
– Mindig hagyok majd neked elkészítve ebédet, és időben
itthon leszek, hogy a vacsorádat megfőzzem – biztosította
Maria Domenica. Utálta, hogy így kell könyörögnie. – Az
első mindig te leszel, ne aggódj.
Marco ravaszkásan elmosolyodott.
– Ha már dolgozni akarsz, akkor elég erősnek érzed
magad, ugye?
– Igen, igen, az vagyok.
Marco tekintete az összetolt fotelokra siklott.
– Akkor ma éjszaka már nem kell itt aludnom, igaz?
Készen állsz, hogy végre igazi feleség legyen belőled.

Aznap éjjel Maria Domenica mellé az ágyba becsusszant a

férje meztelen teste. Marco hiába végzett nehéz fizikai
munkát a gazdaságban, nem izmosodott meg különösebben.
A mellkasa szőrtelen volt, a teste puha, akár egy lányé.
Ez most nagyon más lesz, mint a legutóbbi. A legutóbbi,
Rómában, gondolta Maria Domenica.
Marcónak szinte nem is volt súlya, ahogy ráfeküdt Maria
Domenicára. Amikor vékony kis pénisze behatolt, és amikor
csinos arca eltorzult az orgazmus eksztázisától, Maria
Domenica szorosan lehunyva tartotta a szemét.
– Fel ne ébreszd a babát! – sziszegte, mert Marco morgott
és nyögött.
Marco lehemperedett róla, majd a péniszét beletörölte a
fehér monogramos Manzoni-lepedő sarkába.
– Ha ezt minden éjjel csináljuk, hamarosan terhes leszel
megint – közölte Maria Domenicával. – De ez a gyerek már
olyan lesz, aki joggal viseli a nevemet.
A sarokban álló kiságy felé nézett, ahol Maria Domenica
kislánya szerencsére békésen aludt.
– Nem úgy, mint ott a kis Chiara Manzoni. Mondd csak,
igazából mi lenne a vezetékneve?
Maria Domenica nem felelt.
– Ki Chiara igazi apja? Ki az a férfi, akinek el kellett volna
téged vennie?
– Mit számít ez? Most már a te feleséged vagyok – Maria
Domenica igyekezett, hogy a bosszankodás ne hallatsszon a
hangjából.
– Bizony, most már az én feleségem vagy.
Marco megragadta Maria Domenica fejét hátulról, és
keményen lenyomta a maga testéhez:
– Akkor hát viselkedj továbbra is úgy, ahogy egy feleség!
Maria Domenica egy pillanatig azt gondolta: ellenáll. De
kár lett volna kockáztatni. Ha ma megteszi, amit Marco
akar tőle, akkor holnap már ott lehet a Caffè Angeli csillogó
pultja mögött, ahová tartozik. Felveheti fehér kötényét, és
egész nap készítheti a tökéletes kávékat. Szorosan lehunyta
a szemét, szájába vette Marco puhaságát, és engedelmesen
szopni kezdte.
 14.

Maria Domenica egy használt babakocsiban tolta Chiarát

San Giulio poros utcáin. Elhaladtak a gazdagabb emberek
házai előtt, amelyek saját udvar köré épültek, és a modern
lakótömb előtt, ahol Lucia néni lakott. Maria Domenica
komótosan sétált a főutcán, és kirakatokat nézegetett. Aztán
megszaporázta a lépteit, hogy gyorsan elhagyja a
templomot, ahol a kényszeresküvője volt, és átsietett a
szökőkúttal díszített piazzán. Ahogy ment, úgy érezte, mint
ha a városban minden szempár őt figyelné. Rájött, hogy
aznap nagy lesz a forgalom Francónál. Ha meglátják, hová
igyekszik, senki nem tudja majd megállni, hogy be ne térjen
a Caffè Angelibe, ahol jól megnézhetik Maria Domenicát és
a kisbabáját.
Franco lehozta Giovanni régi fa kiságyát a padlásról, és
Maria Domenica ott találta a vörös függöny mögött tiszta,
fehér ágyneművel: már csak bele kellett tenni a kisbabát.
– Igazán nem kellett volna… Elvan ő a babakocsijában is –
mondta Maria Domenica Francónak.
– Egyszerűen csak köszönd meg, Maria Domenica!
– Köszönöm, köszönöm, és még egyszer köszönöm!
Maria Domenica kétfelől is megpuszilta Francót, majd
még egyszer, csak a szerencse kedvéért.
Nem mintha Chiara aznap sok időt töltött volna ebben a
kiságyban, ahhoz túl népszerű volt. Maria Domenica jól
gondolta: a fél falu megfordult a kávézóban, mindenki
szeretett volna legalább egy pillantást vetni az új babára.
– Hozd ki ide, hadd fogjam meg! – könyörgött Lucia.
– Utána nekem, légyszi! – vihogott Gabriella.
– De előtte nyomd el azt a cigarettát! – parancsolt rá
Elena Manzoni. – Csak nem fogsz egy csecsemőre füstöt
fújni! Na, add csak ide, a nagymaminál biztonságban lesz!
Micsoda illata van a fejének, hát nem isteni? Kiköpött apja,
az én Marcóm pont ilyen volt ennyi idősen.
Maria Domenicának komolyan az volt az érzése, hogy az
anyósánál ostobább nőszemély nincs a földön.
Az ebédidő meghozta Rosariát is, akit Pepina követett.
– Csak egy-két szelet pizzára jöttünk – vetette oda
Rosaria. – Esetleg utána egy kis süteményre.
– És hogy megnézzük, igaz-e, amit pletykálnak, hogy
megint itt dolgozol – kottyantotta el Pepina a lányának. – Az
az átkozott telefon egész délelőtt csöngött. Már bánom,
hogy fölszereltettük.
– Mamma, a hatvanas éveket írjuk, ez már nem a
középkor! – csattant fel Rosaria. – Ma már csak a
parasztoknál nincs telefon.
De Pepina oda sem hallgatott. Kiszúrta, hogy a
sarokasztalnál Gloria Ferrero egyik kezében ott az ő
lányunokája, a másik kezével meg kávézik és cigarettázik.
– Add ide gyorsan – szólt rá, és elragadta tőle Chiarát.
Az egyik asztalra fektette a babát, és teljes
természetességgel elkezdte kibontani a pelenkából.
– Ne itt, Mamma! – pánikolt Maria Domenica. – Ez nem a
megfelelő hely erre. Gyere velem!
– Ami azt illeti, ez az egész hely nem megfelelő egy
kisbabának – hánytorgatta föl Pepina, miközben a lánya
betolta őt a vörös függöny mögé. – Ha a csecsemőknek egy
caffèban kéne lenniük, az Úristen úgy rendezte volna, hogy
szeressék a kávét. Neked otthon lenne a helyed, vele, és
nem kéne visszajönnöd dolgozni.
– Csitt, Mamma! – rimánkodott neki Maria Domenica. A
babát a kiságyba tette, és ügyesen tiszta pelenkát adott rá. –
Én örülök a munkalehetőségnek és a pénznek is. És Marco is
így van vele.
– Hát, ha Marco is örül… – kezdte Pepina, de a kis Chiara
annyira aranyos volt, hogy teljesen elolvadt tőle. Finoman
megcsípte pufók arcocskáját: – Milyen gyönyörű kislány!
Pont olyan, mint te voltál kisbabának!
Maria Domenica el sem hitte, hogy valamikor ő is ilyen
csodaszép volt. A kislányának fényes, sűrű fekete haja volt,
és az arcán mindig valami furcsa, szigorú arckifejezés ült.
Mintha Chiara tudta volna, hogy jól kell viselkednie, hogy
meg kell értenie: az anyukája nem elég erős ahhoz, hogy az
álmatlan éjszakák után még egy vörös képű bőgőmasinával
küszködjön. Chiara akkor sírt, amikor éhes volt, különben
vagy derűsen gügyögött magának, vagy aludt.
– Ez egy kis angyal! – lehelte Pepina.
– És én is angyal voltam az ő korában? – kérdezte
tréfásan Maria Domenica.
– Bizony, az voltál – dőlt hátra Pepina Franco egyetlen
megmaradt foteljében. – Apád az esküvőnk után gyorsan
teherbe ejtett engem. Azt mondta: nem szeretné, ha
unatkoznék. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor
legelőször meglátott téged: az ő kislányát! Nagyon vidám
kis teremtés voltál, szinte nem is sírtál. Nem úgy, mint
Rosaria, ő aztán végigbőgte az első három évét! Fizettem
Francesca Maggio lányának, csak hogy elvigye naponta
egyszer sétálni. De te nem sírtál. – Pepina lehajolt, és
megsimogatta Chiara fénylő hajacskáját. – Te olyan voltál,
mint ez a kicsike, nem okoztál semmi gondot.
– Bocsánatot kérek, Mamma…
– Bocsánatot kérsz? Miért, cara? – nézett fel Pepina.
– Hogy az elmúlt évben ilyen sok gondot okoztam nektek.
Hogy elszöktem Rómába, hogy terhesen jöttem haza, és
hogy az egész falu rólam pletykált. – Maria Domenica sötét
szemét elfutotta a könny. – Mindennap bánom, amit veled
és a Papával tettem. Elment a józan eszem, hogy ezt
csináltam.
Az anyja vállat vont.
– Nem mondom, hogy nem borultunk ki. Apádnak nagy
csalódást okoztál, és nem is hiszem, hogy ebből már
magához tért volna. Sokat aggódunk: mert ha a mi rendes,
jó lányunk ezt tette velünk, Isten tudja, mit tartogatnak a
többiek. De ha most megnézed magad, nem is olyan rossz a
helyzet: van egy szép kisbabád, jóképű férjed, és jók a
kilátásaid. Rendbe fog ez jönni. – Pepina feltápászkodott,
kinyújtóztatta oszloplábait: – De nem ülhetek itt egész nap!
Vár a munka otthon. Vasárnap gyertek el Marcóval ebédre,
jó? Egész héten tésztát gyúrtam, Fabrizio Maggio meg
hozott élő angolnát tegnap, úgyhogy valóságos lakoma lesz!
Apád annak örül, ha az egész család az asztal körül ül. – Két
kezébe fogta Maria Domenica arcát, és egy pillanatig azt
lehetett hinni: meg fogja puszilni. – Ígérd meg nekem, hogy
nem hagysz itt megint minket – mondta halkan. – Maradj
itt! Te ide tartozol.
 15.

Maria Domenica jó érett trágyát lapátolt a dombágyásra, és

szétterítette az ásóval. Nehéz, izzasztó munka volt.
Óvatosan dolgozott, hogy ne vágjon szét túl sokat a tekergő,
rózsaszínű gilisztákból.
– Az a jó, ha sok a kertedben a giliszta – kiabálta biztatóan
Elena a régi vászon nyugágyból, amelyet egy fa alá tett. –
Sok levegőt visznek a földbe, és segítenek a zöldségeidnek,
hogy lélegezzenek, attól lesznek ízletesek.
Nem először történt, hogy Maria Domenica agyán
átfutott, hogy elképzelni sem tudja, hogyan lesz képes egy
életen át együtt élni ennek az asszonynak az ostobaságaival.
Mosolygott, de nem szólt semmit.
Vette a kapát, és elkezdte szétcsapkodni vele a kemény,
vörös rögöket. Marco találta ki, hogy szeretne egy olyan
veteményest, mint amilyen az anyjának van a nagy háznál.
– Akarok bele paradicsomot, bazsalikomot és
petrezselymet – mondta Maria Domenicának. – Esetleg egy
kis babot meg rukkolát. Itt, rögtön a konyhaajtó előtt, hogy
mindent frissen szedhess, amikor főzöl nekem.
Marco nagyon belelkesedett az ötlettől, így aztán
szokatlan módon egy egész órát szorgoskodott, amíg
felásott egy négyszög alakú részt: nagy, durva rögök voltak
mindenütt.
– Tessék, a nehezét el is végeztem neked – mondta végül,
és hátralépve gyönyörködött a keze munkájában.
Maria Domenica most, amikor a vasárnapi hajnal hűvöse
fokozatosan átváltott déli hőségbe, befejezte az elkezdett
munkát: türelmesen végigkapálta a földet, és gondosan
összekeverte a feketére rothadt trágyával. Ha befejezte, az
ágyás végébe ülteti majd a babot, mellé bambuszrudakat
szúr karónak, aztán középre a paradicsomot, a
fűszernövényeket meg a salátát pedig ide, az elejébe.
– Persze most már túl késő van a veteményezéshez –
okoskodott Elena. Puffadt arcára izzadságcseppek ültek ki a
hőségtől. – Hetekkel ezelőtt meg kellett volna csinálnod.
Jövőre majd figyelj rá oda, hogy sokkal hamarabb fogj
hozzá!
Maria Domenica megállt egy pillanatra, és a bekerített
réten békésen legelésző bivalyt nézte a házuk mögött.
– Jövőre? – kérdezett vissza.
– Igen, igen! A trágyát legalább egy hónappal a
veteményezés előtt kell elteríteni, és a magokat akkor kell a
földbe szórni, amikor a föld már elég meleg, de még esik az
eső. Úgy fognak a legjobban nőni a növények.
– Értem.
– És a bazsalikomot a paradicsomok közé kell ültetni, nem
pedig külön. A rovaroknak jobb úgy.
– Igen.
– Én már gyerekkorom óta kertészkedem, Maria
Domenica, úgyhogy pontosan tudom, mit beszélek. Ti,
fiatalok, nem szeretitek meghallgatni az öregek tanácsait,
én ezt értem, de néha megéri kinyitni a fületeket.
Emlékszem, én a te korodban… – És csak mondta, mondta.
Mintha a háttérben valami rádióállomás szólna, de az az
idegesítő fajta, ahol túl sok a szöveg, és kevés a zene. –
Mindenesetre örülök, kedvesem… – fecsegett tovább, és
kerek pofazacskói ugráltak, tömpe ujjaival pedig erélyesen
hadonászott a levegőben –, örülök, hogy kialakítasz itt egy
veteményest. Csak hordjad rá a trágyát meg a komposztot,
és a talaj nagyon szép lesz már akkorra, amikor Marco
apjával majd ideköltözünk a kis házba.
– Tessék? – kérdezte Maria Domenica értetlenül. – Miért
akarnának ideköltözni?
– Ó, hát ez még csak évek múlva lesz. Addigra Marcóval
már több gyereketek lesz, és szűkösen fértek majd ebben a
kis házban. – Elena hátradőlt a nyugágyban, és önelégülten
kinyújtóztatta barna, szőrös lábát. – Ez a terv, hogy akkor
majd házat cserélünk. És ha mi már nem leszünk, a
gyerekeitek meg felnőttek, és saját családot alapítottak,
akkor majd ti fogtok ide visszaköltözni, és átengeditek nekik
a nagy házat. A Manzoni családban ez a szokás. És
szerintem jó is, ha az ember tudja, mi fog a jövőben
történni. Akkor nem érnek minket meglepetések.
– A meglepetések rosszak?
– Mostanában, ugye, volt éppen elég belőlük a
családban… – pillantott Elena a babakocsiban békésen alvó
Chiarára maga mellett. – Szerintem az elkövetkező ötven
évben nincs szükségünk több meglepetésre.
Maria Domenica egy pillanatra elképzelte, hogy milyen
lenne, ha nyakig beletemetnék ebbe a földbe. Azt érezte,
hogy képtelen mozogni, a jövője előre ki van szabva,
minden változás és meglepetés nélkül…
– És ha az ember kénytelen változtatni? – kérdezte
kifulladva az anyósától. – Mert a körülmények
rákényszerítik?
– Miféle körülmények? – futott ráncokba Elena széles
homloka a képtelen felvetéstől. – Nem kell itt változni
semminek soha. Az emberek mindig finom
bivalymozzarellát akarnak majd enni, ezért mindig is
tartunk majd bivalyt. Nem, a mi életünknek nem kell
semmiben sem változnia. Itt maradhatunk ebben a
gazdaságban, és tehetjük a dolgunkat, amíg a koporsóban ki
nem visznek innen, de akkor a gyerekeink fogják tőlünk
átvenni a dolgokat. Így megy ez. Mindig is így volt.
– Nem láthatunk a jövőbe.
Maria Domenica mostanra már erősen verejtékezett,
olyan vehemensen csapkodta a göröngyöket a kapával.
Elena felsandított a napra:
– Én bizony belelátok a közeljövőbe – felelte öntelten. –
Látom, hogy ha be nem mész hamarosan a házba, és
gyorsan át nem öltözöl, akkor miattad mind elkésünk az
anyád vasárnapi ebédjéről.
Ezzel már Maria Domenica sem tudott vitatkozni. Eltette
a kerti szerszámokat a fészerbe, és közben azon erőlködött,
hogy ne legyenek ilyen ellenséges érzései az anyósával
szemben. Nem ment könnyen. Borzasztóan idegesítette az
asszony. Ő kényeztette el Marcót, ez egyértelmű. Világosan
látszott, hogyan lett belőle ilyen hiú, lusta, erélytelen alak,
amilyen most. Elena nemcsak főzött és takarított rá egész
életében, de a haját is ő mosta, és ő vágta a kezén-lábán a
körmöt is. Most pedig Marco ugyanezt várja el a feleségétől.
Maria Domenica el sem akarta hinni a legelső alkalommal,
amikor a kezébe nyomta a körömvágó ollót, és az ölébe
lökte a lábát.
– Egyenesen vágd – szólt az utasítás. – Aztán vedd a
reszelőt, és a sarkaknál kerekítsd le!
Maria Domenica nem értette, hogy foglalkozhat valaki
ennyit a külsejével, aki nap mint nap fizikai munkát végez a
földeken. Miközben a kis fürdőszobában a lavór fölé hajolt,
hogy lemossa magáról a port és az izzadságot,
elmosolyodott. A bivaly meg a disznók nyilván értékelik
Marco finom pedikűrjét.
Elena hangja zengett a ház előtt: őt sürgette. Gyorsan
megfésülködött, és felkapta a formátlan, piros virágos
ruháját, ami mostanában a szép ruhája volt.
– Máris jövök! – kiáltott vissza.
Lucia nemrég azt mondta neki: kezdje el egy kicsit festeni
az arcát.
– Csak egy kis rúzst meg egy kis szempillaspirált –
noszogatta. – Legyen valami színed!
De a festék idegenül hatott az arcán. Megnyalta az ujjait,
úgy simította le a haját, és úgy döntött: ez éppen jó lesz így.
Kocsival az út a szülei házához szerencsére alig tartott
valameddig. A kis Fiatba bepréselődve Maria Domenicának
a bőre is viszketett Elena mellett. Valahányszor az anyósa
sebességet váltott, kövér, barna keze az ő térdét súrolta, és
amikor egy nagyobb kormánymozdulatot tett, meglepően
éles könyöke a bordái közé ékelődött. Maria Domenica
szinte rosszul volt tőle.
Marco ennek a nőnek a testéből bújt elő, gondolta
utálkozva, és igyekezett inkább az ajtó felé húzódni. Marco
hozzám ér… És az anyja is… Olyan, mintha birtokolnának.
Magához szorította Chiarát, amikor az anyósa kifarolt egy
sarkon: túl gyorsan akarta bevenni a kanyart. Nemsokára
odaérnek. Már csak Francesca Maggio háza előtt kell
végigmenni a földúton, és otthon is lesznek.
Amikor beálltak a ház elé, már meg is látta az összegyűlt
családot a hosszú faasztal körül, amelyet kihúztak a
citromfa alá. Az asztalfőn Erminio ült, és elragadva nézte az
eléje tett tál illatozó lasagnét. Mellette ült Marco és Marco
apja, Gino, akik egyenesen a városból érkeztek egy
délelőtti, illegális kártyapartiról. Marco pohara már félig
üres, vette észre Maria Domenica, és elkezdett vörösödni az
arca.
Maria Domenica kishúgai a magas gyerekpadon
zsúfolódtak az asztal végén, Salvatore pedig egy magasítón
ült köztük. A kislányok együtt nevetgéltek, és olyan
dolgokról pusmogtak, amelyek csak a kislányokat érdeklik.
Rosariát nem lehetett látni, de a konyhában a dühödt
edénycsörgés világosan jelezte, hogy hol van.
Erminio lágy tekintete szeretettel futott végig a
legnagyobb lányán. A mellette lévő széket megpaskolva azt
mondta:
– Gyere, ülj ide! Mutasd a kisbabádat, hadd lássam, hogy
fejlődik!
Maria Domenica habozott:
– Talán be kéne mennem, hogy megnézzem, mit
segíthetek… – mondta az apjának a konyha felé biccentve.
– Nem, nem! A húgod mindent elintéz majd. Ma te nem
dolgozol, ma pihensz. Na, hozd már ide a bambinát, hadd
csókolom meg!
Maria Domenica hálás volt, hogy eltávolodhatott az
anyósától, és leereszkedett a régi, felhasadt műanyag
székre az apja mellé.
– Jó hazajönni – mondta neki.
– Jó, hogy itthon vagy – felelt az apja, és finoman a
hüvelykujja és a mutatóujja közé csippentette a kis Chiara
puha arcocskáját. – Hát nem gyönyörű gyerek? Az én
kisunokám, a legszebb baba a világon!
Szavait csaknem teljesen elnyomta egy különösen nagy
csörömpölés a konyhából, amelyet egy hangos „merda!”
követett. Rosaria ezúttal eltörhetett valamit.
Elena majdnem felugrott a székből ijedtében, de a
többiek nem zavartatták magukat. Csak a kislányok
vihogtak, és Pepina, akinek melege volt, miközben a tűz
fölött grillezte a paprikákat, talán néhányszor égnek emelte
a tekintetét.
Rosaria végül kitámolygott a konyhából egy nagy kupac
tányérral egyensúlyozva.
– Már épp ideje volt – jegyezte meg Erminio finoman. – A
lasagne kihűl, mi meg mindannyian farkaséhesek vagyunk
idekint.
 Hüvelykujját bepréselte pattanásig feszült öve mögé.
– Nézd, a nadrágom máris le akar esni rólam!
Rosaria kerek, nyúzott arcán savanyú kifejezés ült, ahogy
kiosztotta a tányérokat. Erminio nem vett róla tudomást.
Lekötötte, hogy az asztalon előtte lévő, tésztából,
paradicsomból, mozzarellából és krémes besamelből
komponált hatalmas adag ételre mosolyogjon.
– Ki éhes? – kérdezte, ahogy óvatosan belevágott az
ételbe. – Ne feledjétek, ez csak az első fogás! Van utána
articsóka, aztán melanzane alla parmigiana, majd pollo alla
cacciatora és grillezett angolna. Sőt a legfinomabb érlelt
pecorino meg frissen szelt prosciutto is lesz, természetesen
a saját disznóinkból, és persze bőségesen lehet enni a
feleségem csodálatos kenyeréből! Aztán a végére saját
magam készítettem vörösboros őszibarackot, ami nagyon
finom!
Csókot nyomott összeérintett ujjai hegyére, és széles
mosolyába belefoglalt mindenkit, aki az asztalnál ült.
Rosaria sorban hordta a konyhából a tele tálakat, és vitte
vissza az üreseket. Erminio csak evett. Letakarította a
tányérját, aztán Maria Domenica maradékát is. Két falat
között kedvesen kérdezgette a lányát:
– Boldog vagy?
– Nem vagyok boldogtalan.
– Marco jól bánik veled?
– Nem rosszul.
– Nem túl sok neked, hogy a Caffè Angeliben is dolgozol?
– Nem, Franco nem terhel túl.
 – És Róma hiányzik?
– Egy kicsit.
– Mi az, ami hiányzik?
– Hát a helyek… Meg az emberek.
– Mit csináltál ott annyi időn keresztül?
Milyen különös: ez volt az első alkalom, hogy bárki
érdeklődött a Rómában történtek felől, már azt leszámítva,
hogy ki a gyerek apja. A legtöbb embert csak ez a kérdés
izgatta – persze Francót kivéve, de ő meg annyira
tapintatos, hogy esze ágában sincs más dolgába avatkozni.
De most az apja rászánta magát, és Rómáról kérdezi. Mit
mondjon neki? Mennyit lehet elmondani?
– Először is – kezdte – munkát kerestem. Egy kis kávézóba
kerültem a Spanyol lépcső közelében. Nagyon más volt,
mint a Caffè Angeli: tele volt turistákkal, mindennap más-
más arcok tértek be, akik különféle furcsa nyelveken
karattyoltak. Volt egy csomó angol…
– Igen?
– A tulajdonosok eleinte rendesek voltak. Kiadtak nekem
egy szobát annak az épületnek a legtetején… Mennyi lépcső
volt! Egyes napok végén, ha sokan jöttek a kávézóba, már
alig volt erőm felmászni.
– Adtak szabadnapot? – szúrt fel egy darab csirkehúst
Maria Domenica tányérjáról Erminio, és bekapta.
– Igen, hetente két szabadnapom volt, nagyon élveztem.
Legtöbbször csak sétáltam a városban, és az épületeket
nézegettem. Rómában mintha minden sarkon lenne egy
gyönyörű szökőkút vagy egy kis tér, amerre csak jár az
ember. Térkép nélkül, csak úgy vaktában fedeztem fel a
várost. Néha elmentem, hogy megkeressek egy-egy
festményt, amire a Caffè Angeliből emlékeztem. Ha meg
tudtam nézni valamelyiket, egy kicsit úgy éreztem magam,
mintha nem lennék olyan messze hazulról.
– És sok ilyet láttál?
– Csak egy párat. Egy csomó nem is Rómában van
közülük, hanem Firenzében. És oda nem jutottam el. Talán
majd valamikor, ki tudja…
Maria Domenica elharapta a szót, mert észrevette, hogy
Marco őt bámulja. Nem tudta, mióta figyeli, amit beszélt.
Erminio is felnézett a paradicsomos, rozmaringos
csirkéből, és a tekintete megpihent a vején.
– Marco! – szólította meg. – Menj a konyhába, és nézd
meg, mit csinál Rosaria azzal a prosciuttóval! Lehet, hogy
kell neki segíteni is egy kicsit.
Marco engedelmesen elsurrant, Erminio pedig
visszafordult a lányához.
– Talán egy nap elmész majd Firenzébe városnézésre –
mondta beleegyezőn. – Nincs semmi akadálya. De csak
rövid időre, és utána visszajössz San Giulióba. Mert ide
tartozol.
Maria Domenica bólintott.
– Ez az otthonod, figlia.
– Igen, ez az otthonom, Papa. Nem az a házikó a Manzoni-
birtokon! Kérlek, hadd jöjjek haza! Marcót én nem
érdeklem. Nem fog hiányolni. Itt meg szükség lenne rám.
Jelentőségteljesen a konyha felé nézett. – Rosaria nem
boldogul mindennel, és a Mamma is kimerültnek látszik.
Hadd jöjjek haza segíteni! Kérlek…
– Rosaria majd belejön – felelte szigorúan az apja. – Ideje,
hogy megtanuljon rendesen dolgozni. Te csak ne féltsd őt!
És az anyátok? Lehet, hogy egy kicsit fáradt. De akkor sem
akarja, hogy hazaköltözz. Tudja jól, hogy a te helyed most
már a férjed mellett van. Tudjuk mindannyian.
– Itt boldogabb lennék.
Erminio felsóhajtott.
– Adj még egy kis időt magadnak. Tudom, hogy most
minden szokatlan ott, de ezek nem rossz emberek. – Elena
felé nézett, aki tüntetően vagdosta le a húsról a nemlétező
zsírt, és Gino felé, akinek fényesen csillogó, kopasz feje
mélyen a tányér fölé magasodott, úgy lapátolta az
ennivalót. – Ők is a legjobbat akarják neked. Lehet, hogy
nem ugyanúgy csinálnak mindent, mint mi… De majd
megszokod. – Erminio nagy svunggal feltápászkodott a
székről, és megpaskolta keményen duzzadó pocakját. –
Túlságosan tele van – mondta Maria Domenicának. –
Muszáj elmennem üríteni, hogy a következő fogás is
beférjen.
 16.

Maria Domenica nem bírta tovább tétlenül. Rosaria

lebegett lelki szemei előtt, ahogy a konyhában egyedül
küszködik, körülötte dülöngélő piszkostányér-tornyok, és
késő éjszakába nyúlóan mosogat meg törölget. Maria
Domenica a készséges Pepina karjaiba tette az alvó Chiarát,
megkereste a régi kötényét, és segíteni ajánlkozott.
– Megoldom – hárított mogorván Rosaria.
– Te mosogass, én majd törölgetek – nézett körbe Maria
Domenica az ismerős konyhában. Furcsa volt, hogy
középről hiányzik az asztal.
– Azt mondtam, megoldom!
– Segíteni szeretnék.
– És mindig minden úgy van, ahogy azt te szeretnéd, mi?
– vágott vissza Rosaria. A hangja keserű volt, mint Gina
Rossi limonádéja.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Maria Domenica, holott
tudta jól, hogy érti.
– Hát hisz minden a tiéd lett, nem? – Rosaria köpött egyet.
Most fejezte be a poharak mosogatását, és leengedte a
piszkos vizet, hogy az újratöltött mosogatóban
hozzáfoghasson a tányérokhoz. – Tiéd lett a pasi, a ház, az
állás, a baba. Mégis folyton olyan savanyú képpel jössz-
mész, hogy rossz nézni!
– Talán mégsem olyan tökéletes minden, ahogy te látod –
mutatott rá Maria Domenica.
Rosaria felnevetett.
– Meg tudnálak ölni – mondta fojtott hangon, miközben a
tányérra ragadt paradicsomos, olvadt mozzarellát vakarta
le. – Gyűlöllek! Miért kellett elvenned tőlem Marcót? Nem
tudtál volna valaki mást találni magadnak?
– Rosaria, hidd el, én… – de Maria Domenica elhallgatott.
Hogy is mondhatná el a húgának, hogy neki nem kell
Marco, és soha nem is kellett? Hiába sorolná neki Marco
számtalan hibáját: nem hinne neki. Rosaria olyan szinten
volt beleesve Maria Domenica férjébe, amit ő soha nem fog
megérteni.
Majd elmúlik idővel, gondolta Maria Domenica vállat
vonva, de addig Rosariával borzalmas lesz együtt lenni.
– Nem beszélgetni akarok veled, csak segíteni a
mosogatásban – mondta végül Rosariának. – Úgyhogy
húzódj arrébb, és adj egy konyharuhát, különben itt fogsz
megöregedni.
A kinti hosszú asztal mellett folyt a beszélgetés, ennek
hangjai mellett mosogattak, törölgettek és pakoltak el a
nővérek, egyetlen szó nélkül. Maria Domenica berakta a
maradék ételeket a hűtőbe: az apjuk egy-két óra múlva már
rá fog járni. Rosaria a tűzhely tetejét sikálta, és a többi
konyhai felületet törölte le.
A délutáni tűző napból kellemesen meleg este lett, és egy
idő múlva a kislányok fáradtan aludni tértek, a felnőttek
hangja pedig felerősödött. Maria Domenica Marco hangját
hallotta, aki az apjukénál egy vagy két oktávval magasabb
hangon éppen dicsekedett. Nyilván a gazdaságukról, de
talán arról, milyen remekül ért a bivalyokhoz. Maria
Domenica megpróbált nem odafigyelni.
Aztán egy másik hangot hallott: Chiara sírt. Gyorsan
lecsapta a kötényét, és kisietett.
– Meg kell etetni, Mamma. Add ide.
Pepina nem mozdult.
– Hadd sírjon! Nem etetheted meg mindig, amikor csak
megnyikkan! Rendszerességre kell szoktatnod.
– Mamma, ő az én gyerekem, és én döntöm el, hogy mikor
kell ennie. Add ide!
Pepina szeme összeszűkült.
– Öt lányt szoptattam, meg egy fiút. Szerintem tudom, mit
beszélek. Hagyd a gyereket!
Maria Domenica legnagyobb meglepetésére pont az
anyósa, Elena emelt szót Pepinával szemben:
– Ne csináld, Pepina! Kezd már késő lenni. Hadd etesse
meg azt a gyereket, hogy aztán hazamehessünk. Utálok
sötétben vezetni ezeken a földutakon. És különben is
szeretném, ha a fiatal házasok átjönnének hozzánk még
lefekvés előtt egy koccintásra. Csak egy kis digestivo, még
lefekvés előtt.
Maria Domenicának minden haja szála az égnek állt
Elena rozoga Fiatjában a hazaúton. A kanyarokban a kocsi
kisodródott, és nemegyszer úgy látszott: egyenesen az
árokban fognak kikötni.
– Milyen remek ebéd volt! – fecsegett Elena. – Nagyon jól
főznek a családotokban. És milyen kedves kis házatok van!
El sem tudom képzelni, hogy neveltek föl ennyi gyereket
azon a szűk helyen. Szegény anyátok, hová is tudott titeket
mind elhelyezni… Most látom csak, hogy Ginónak meg
nekem milyen királyi dolgunk volt a kétszintes épülettel és
a szép nagy szobáinkkal!
Elena hirtelen a fékre lépett, a kocsi félig átpördült a
kanyar túloldalára, és hosszan csúszott a porban.
– Hoppá… – vihogott Elena.
Maria Domenica odapillantott az anyósára. Az arca
erősen ki volt pirulva. Vajon mennyit ihatott a Mamma
borából?
– Talán lassíthatna egy kicsit – mondta idegesen. – Kezd
nagyon besötétedni.
– Soha életemben nem volt még balesetem – csuklott
nagyot Elena, majd a következő kanyarban megint
kisodródott.
Mire éles szögben lefékeztek a nagy ház előtt, Maria
Domenicának már keze-lába remegett. Nem volt ereje
tiltakozni, ahogy Elena beterelte őt egy kis digestivót inni.
– Csak egy pohárkával lefekvés előtt. Jobban fogsz tőle
aludni – hallotta Elenát.
Maria Domenica elnézte az anyósát a fülledt, sötét
konyhában, ahogy ragacsos likőrt tölt két vörös színű
borospohárba, és eltökélten inni kezd.
– Hű, de finom! – mosolygott. – A fiúk erre rá se néznek.
Azt mondják: nekik ez túl édes. Nekik inkább bontok egy
üveg bort, mindjárt itt lesznek ők is.
– Otthon mi nem nagyon ittunk ilyet – bátorkodott
megjegyezni Maria Domenica. Körülnézett a konyhát
megtöltő bútorokon. Az egyik falnál hatalmas, sötét fából
készült tálalószekrény magasodott, a másik falhoz egy
aprólékos faragásokkal készült díványt toltak, a hátsó ajtó
mellett pedig egy vastag lábakon álló faláda terpeszkedett.
– Az egy zeneszekrény – magyarázta Elena, aki látta, hová
néz Maria Domenica. Fölemelte a doboz tetejét, és
megmutatta a menyének a dobozban lapuló lemezjátszót. –
Gino vette nekem tavaly. Ugye, milyen klassz? – Kortyolt
megint az italából, és elkezdett mesélni Maria
Domenicának a fényesen csillogó bútordarabokról. – A
tálalószekrényt nászajándékba kaptuk – mondta, és az
ujjaival végigsimított a bútor portalan felületén. – A dívány
még a nagyanyámé volt. A régi tölgyfa asztal generációk óta
a Manzoni családé. A porcelánt pedig – intett Elena az
üvegajtós szekrények felé, amelyek tele voltak tányérokkal
és csészékkel – a Manzoni asszonyok szedték össze. Biztos
vagyok benne, hogy nagyon értékes darabok is vannak
köztük.
Maria Domenica megborzongott a gondolatra, hogy itt
fog megöregedni, ebben az óriási bútormúzeumban, és itt
fogja törölgetni a port az utolsó lélegzetvételéig. Elena,
mintha csak olvasna a gondolataiban, nagylelkű mosollyal
mondta:
– És természetesen ez mind a tied és Marcóé lesz egy nap,
cara!
Kint csapódott egy kocsiajtó, és Gino noszogató hangja
hallatszott:
 – Állj fel, cretino, állj már fel!
Dulakodásra utaló zajokat hallottak, aztán magas hangú
vihogást, majd Gino kopasz feje jelent meg az ajtóban.
– Ki kéne gyertek, hogy segítsetek hazavinni – mosolygott
kárörvendőn. – Nem tudom, a fiúnak mi baja lehet. Biztos
rossz bort ivott…
Együttes erővel sikerült Marcót a kis házba vonszolni:
félig húzták, félig vitték, aztán fellódították az ágyra. Maria
Domenica jó éjszakát kívánt a férje szüleinek, aztán lehúzta
a ruhákat a férje vékony testéről, és betakarta egy
monogramos vászonlepedővel.
– Vizet. Egy pohár vizet – szólalt meg Marco, amikor
Maria Domenica ki akart menni a szobából.
– Rendben, mindjárt hozom. Csak megnézem a babát.
– Siess! Szomjas vagyok.
Amikor visszatért a teli pohárral, és odanyújtotta
Marcónak, érezte, hogy a lábát körbefonja a karjával.
Meglepően erős volt a szorítása.
– Gyere lefeküdni! – parancsolt rá Maria Domenicára.
– Jövök nemsokára.
– Nem! Most gyere!
Marco lehúzta magához, a víz kipördült Maria Domenica
kezéből, és a pohár nekicsapódott az éjjeliszekrénynek.
– Ne, hagyjál!
Maria Domenica megpróbált harcolni vele: ököllel ütötte
Marco csontos vállát, de az könnyedén a hátára fordította,
és ráfeküdt.
– Fogd be! – mondta.
 – Marco, ne most! Most nem szeretném.
– Miért kellett nekem pont a frigid Carozza lányt
elvennem? – mondta Marco keserűen, miközben
belemarkolt Maria Domenica fekete hajába, és alaposan
meghúzta. – Lefogadom, hogy a kis Rosaria nem nyafogná,
hogy „Most ne!”, ha a férje szerelmeskedni akarna vele!
Maria Domenicát a zokogás fojtogatta:
– De ez így nem szerelmeskedés, Marco!
Marco oda sem figyelt rá. Felemelte a virágos szoknyát,
és eltépte Maria Domenica finom alsóneműjét. Durván
megmarkolta az egyik karját, beléhatolt, és löködni kezdte.
Belelihegte Maria Domenica arcába az állott bor savanyú
szagát, és forró homlokáról a felesége bőrére csöpögött az
izzadság.
Maria Domenica tágra nyitott szemmel várta, hogy
Marco vörös képe végre eltorzuljon. Ma ez különösen soká
tartott. De végül kimeredt a szeme, összeharapta a száját,
és felnyögött. Megvolt. Lefordult a lepedőre, és
megtörölgette magát Maria Domenica ruhájával.
– A francba, de másnapos leszek holnap – mondta. – Az
anyádnak az a bora marha erős.
– Hozok neked egy másik pohár vizet – felelte Maria
Domenica. – Az előző kiborult.
 17.

Másnap reggel, amikor Maria Domenica jó korán érkezett a

Caffè Angelibe, hogy nyisson, ott várta egy idegen. A kócos
hajú férfinak festékpöttyös volt a ruhája, és egy létrát is
hozott.
– Francóval meg van beszélve – mondta erős tájszólással.
– Vár engem.
– Valami festés-mázolás lesz? – kérdezte Maria Domenica
a létra és a festékesbödönök felé biccentve.
– Festés – felelte a férfi kurtán.
Maria Domenica Chiarát tartotta az egyik karjában, a
másikkal nyitotta a nagy üvegajtót. Az idegen mellette állt,
és komótosan cigarettát sodort. Nem sietett a dolgához
fogni. Élvezettel szívta a cigijét, és körbeslattyogott a
kávézóban: Franco freskóit nézegette, kiválasztott egy
balladát a zenegépből. Maria Domenica bekapcsolta a
Gaggiát, közben azt nézte, ahogy az idegen cigarettázik.
Maga sodorta, nem volt filtere, így aztán valahányszor
beleszívott, mindig ott maradt a szája szélén egy-egy szál
aranybarna, kunkori dohány. Ez még akár gusztustalan is
lehetett volna – de nem volt az.
– Neve is van? – kérdezte végül a férfit.
– Vincenzo.
A férfi a zenegépet nézegette, ott kortyolgatta a kávéját.
– Hát akkor, Vincenzo, engem Maria Domenicának
hívnak, és ha szüksége van bármire, hogy elkezdhesse a
festést, csak szóljon! Itt leszek a konyhában, és az
ennivalókat készítem össze.
Az idegen biccentett, Maria Domenica felé tolta az üres
kávéscsészét, és nyugodtan rámosolygott.
– Még egyet? – kérdezte Maria Domenica.
Erre újabb biccentés volt a válasz.
Maria Domenica vállat vont. Remélte, akármivel is bízta
meg Franco ezt az embert, az nem valami nagy munka,
mert akkor hónapokon át fogja őket boldogítani: itt
dohányzik majd, és feszélyezi Maria Domenicát a fekete
fürtjeivel, az erős testével és a csendes nyugalmával.
Ahogy Maria Domenica a pult mögött sürgölődött,
kíváncsian figyelte a férfit. Eltelt egy óra, majd még egy, és
még mindig nem dolgozott semmit. Ehelyett csak ült az
egyik faszéken, és egy üres részre meredt a falon. Elég nagy
falfelület volt ez, a Botticelli Vénusz születését ábrázoló kép
és a másik Botticelli-reprodukció, a Mars és Vénusz között,
amelyen a bágyadtan heverő, huncut puttókkal körbevett
Marsot és Vénuszt látni. Vincenzót szemlátomást teljesen
lebilincselte ez a falfelület.
Nyugalmas volt a délelőtt, kevés vendéggel, de Vincenzo
derekasan tömte pénzzel a zenegépet, és folyamatosan
szóltak a szerelmes dalok, amelyeket választott. Nem
mintha túlzottan figyelt volna rájuk, inkább a saját világába
merült el. Még amikor a falu bolondja, a vén Luciano
betévedt a caffèba, és jókedvűen elkurjantotta magát, hogy
„Cretino, puttana!”, Vincenzo akkor sem fordította el a
tekintetét arról a faldarabról, amelyet bűvölt.
Végül felállt, és kinyújtóztatta a lábát. Összeszedte a
festékesdobozait meg a létráját, és elkezdte behordani őket
a vörös függöny mögé, Franco privát kuckójába.
– Ott nem hagyhatja őket! – mondta neki Maria
Domenica.
Erre Vincenzo csak mosolygott megint.
– Pár nap múlva jövök – ennyit szólt csak, azzal kifordult
az ajtón.
Micsoda pofátlanság, gondolta Maria Domenica, és
hangosan csörömpölt az edényekkel meg az
evőeszközökkel. Tán elvárja, hogy Maria Domenica hordja
át máshová a piszkos festékescuccait? Na, azt várhatja.
Amikor Franco meglátta a létrát meg a nagy rakás
festéket, egyszerűen csak elvigyorodott.
– Szóval Vincenzo itt járt! – jegyezte meg. Megkötötte
hátul a derekán a frissen keményített, fehér kötényt.
– Nem sokat végzett – árulkodott Maria Domenica. – Mit
is fog pontosan csinálni?
– Szépítgeti a kávézót – felelte Franco. – Kirittyenti egy
kicsit a vén boltot.
Nem volt több idő a beszélgetésre. Beindult a délelőtti
roham, vagy harminc vendég csődült be hirtelen a kis
kávézóba. Maria Domenicának egyszer csak udvarias, halk
nyafogás ütötte meg a fülét: akkor vágott bele az agyába,
hogy a kislányáról el is feledkezett. Elhúzta a vörös
bársonyfüggönyt, gyorsan a kiságyhoz akart sietni, de azzal
a lendülettel majdnem átesett egy festékesbödönön. Chiara
éhes volt, és a pelenkája is tele lehetett.
Először az evés, gondolta Maria Domenica. Kigombolta a
blúzát. Miközben Chiara a duzzadt mellet szívta éhesen, az
anyja a táskájában kotorászott. A fenébe, sehol egy pelenka,
sziszegte magában. Emlékezett rá, hogy otthon elővett pár
tiszta, gondosan összehajtogatott pelenkát, de sietségében,
hogy időben beérjen a munkába, biztosan otthagyta őket a
konyhában az öreg fotelen. A fenébe, a fenébe!
Maria Domenica a lehetőségeket mérlegelte.
Vásárolhatna pár pelenkát a főtér túlsó oldalán valamelyik
boltban, de az pazarlás lenne, hiszen otthon rengeteg van.
Vagy kérhetne kölcsön valakitől, aki a közelben lakik, de a
gondolattól, hogy egy másik baba textilpelenkáját adja a
kislányára, elfintorodott. Mert hát ki tudja, milyen
gondosan mosták ki azt a pelenkát? Egy megoldás marad:
haza kell gyalogolnia, és elhozni párat Chiara gyönyörűen
kimosott pelenkái közül. Ami egy óra séta oda-vissza.
Átkozta a saját hülyeségét, hogy miért kellett reggel a
pelenkák nélkül elrohannia hazulról.
– Mi a baj? – kérdezte Franco a fejét bedugva a függöny
mögé.
– Otthon hagytam a baba pelenkáit, és bepiszkította
magát, át kellene pelenkáznom.
– Hát akkor menj haza gyorsan! – mondta Franco. – Ki is
veheted a nap további részét. Ma délelőtt olyan jól össze
van minden készítve, hogy nekem alig maradt teendő.
– Nem, nem, hisz a déli roham még hátravan! Azzal nem
hagyhatlak magadra. Gyorsan, ahogy csak tudok,
hazamegyek, és jövök rögtön vissza.
– Nem kell gyalog menned – jegyezte meg Franco. –
Szólok Giovanninak, hogy hozza a kocsit, és vigyen haza.
Akkor pillanatok alatt megjárod.
– Hát nem tanul?
Franco fia úgy határozott: egyetemre fog menni, ezért
mostanában teljesen beletemetkezett a könyvekbe.
– Nem szeretném megzavarni a tanulásban.
– Ugyan már! Mióta megtanítottam vezetni, ki sem akar
szállni az öreg kocsimból. És ezt a kis időt egész nyugodtan
rászánhatja erre.
Maria Domenica hálásan mosolygott. Szép kislánya
halkan, de nyűgösen sírdogált, és duzzadt nadrágocskája
felől egyértelmű szag áradt.

Aznap reggel Rosaria is korán ébredt. Szokatlan

céltudatosság és határozottság töltötte el. Ma lesz az ő
napja. Nem fogja tovább kerülgetni a forró kását.
Harisnyában, halkan kiosont a hálószobájából, és a
konyha félhomályában tapogatva megkereste az anyja Fiat
Cinquecentójának a kulcsát. A feje fölött a polcok szinte
nyögtek a kerek, ropogós héjú, liszttel beszórt kenyerek
alatt. Ma reggel bizony nem lesz friss sütés. Rosariának
jobb ötlete volt most, mint hogy tésztát dagasszon, és hogy a
féleszű anyja készleteit szaporítsa.
A kisautót könnyű volt beindítani. Rosaria ezerszer látta
már, hogy az anyja hogyan fordítja el a slusszkulcsot. De
már a pedálokkal nem volt ilyen egyszerű a dolog, mint az
hamar kiderült. A megbokrosodva szökellő autó
sebességváltója olyan hangosan csikorgott a ház előtt, hogy
az mindenkinek kiverte az álmot a szeméből a környéken.
Rosaria csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülve,
amikor biztonságban átjutott az országút másik oldalára, és
nekiindult a néptelen, poros dűlőutaknak, amelyek a
Manzoni-birtokra vezettek.
Vezetni nem is olyan nehéz, gondolta. A hármas a
kedvenc sebessége, döntötte el. Hármasban a kocsi mintha
magától menne. Ha lelassított, akkor viszont mindig
rángatni kezdett, ezért Rosaria inkább végig a gázpedálon
tartotta a lábát.
Megkönnyebbült, amikor meglátta a nővéréék kis házát,
és lehúzódhatott az útról. Ám némi zavar adódott a fék és a
kuplung között, ezért a kisautót nem tudta olyan hamar
leállítani, ahogy szerette volna. De végül is nem volt baj,
hogy egy lombos bokor kellős közepén sikerült parkolnia.
Legalább elrejti a világ szeme elől.
Rosaria kémlelni kezdte a kis ház körül az élet jeleit.
Legelőször Maria Domenica jelent meg Chiara babakocsiját
tolva. A válláról táska lógott. Hátranézve pár szót kiáltott
vissza az ajtóból. Rosaria a bokorbeli leshelyén nem
hallotta, hogy mit mondott, de ami fontos volt, azt
megtudta: Marco otthon van, még nem ment ki a földekre.
Rosaria megvárta, hogy tempósan gyalogló nővére
egyenes háta eltűnjön a távolban. Aztán nekiveselkedett a
bokor ágainak, és termetes, puha testét átpréselte közöttük:
nyílt terepre ért. Nagy levegőt vett, kiszedegette a leveleket
és ágdarabokat fekete hajából, és lesöpörte őket a legszebb,
világoskék ruhájáról.
Végre eljött az ő ideje!
A kicsi ház ajtaja nem volt bezárva. Rosaria egyszerűen
besétált. Marco háttal a mosogatónak támaszkodott morcos
arccal, és tejeskávét ivott. Meglepetten nézett a lányra.
– Rosaria! Hát te?
Rosaria ránézett, de nem szólt semmit.
– A nővéred most ment el – folytatta Marco. – Csak
perceken múlt, hogy elkerültétek egymást.
Rosaria gyors, határozott léptekkel szelte át a konyhát,
végül szemtől szemben állt Marcóval. Erős, barna kezével
megragadta a vállát, és nekidöntötte a mosogatónak. A
száját ellentmondást nem tűrőn rátapasztotta Marco
szájára, és vadul megcsókolta. Jó érzés volt. Rosaria
bedugta a nyelvét, úgy kóstolgatta Marco nedves, meleg,
tejízű száját. Marco egy pillanatra megdermedt, aztán
visszacsókolta. Rosaria érezte: a vágy az egész testét elönti.
– Vigyél a hálószobába! – mondta rekedt, sürgető hangon.
– Vigyél az ágyba!
– Nem tehetem – mondta Marco bizonytalanul. – Nem
szabad, Rosaria.
De a teste mást mondott. Rosaria érezte, hogy
megkeményedett, ahogy ő ritmikusan le-föl hozzádörzsölte
a maga testét.
– Fogd be, hisz te is akarod!
Marco szeme összeszűkült, hagyta, hogy a keze bejárja
Rosaria testének tájait. Annyira készséges volt, olyan
nedves! De Marco fejében az apja figyelmeztetése csengett:
„Csinálj, amit akarsz, de ne kezdjél idevalósi lányokkal,
mert abból csak baj lesz.” Ez jó tanács, Marco tudta jól.
– Nem tehetem, Rosaria, nem szabad – ismételgette.
Rosaria keményen megragadta Marco kezét, és húzni
kezdte a nyitott hálószobaajtó felé. Nem törődött Marco
gyenge ellenkezésével, lenyomta az ágyra, ő pedig
ráfeküdt.
– Nem tehetem, nem tehetem – nyögdécselte Marco. De a
keze már bontotta Rosaria ruháját, megérintette a mellét,
és keményen megcsípte a mellbimbóit.
Rosaria lefordult róla, és hanyatt feküdt. A lábát
széttárta, felajánlva mindent Marcónak.
– Nem, nem, ezt nem szabad – nyögte Marco. De már ott
volt a lány fölött, és nem tudott magának megálljt
parancsolni. Egyetlen vad taszítással elvette a szüzességét,
és már nem volt visszaút.
– Jaj, ne… – motyogta elhalón, ahogy belesüppedt Rosaria
húsos, meleg testébe.
– Ez nagyon, nagyon jó – nyöszörögte Rosaria. – Abba ne
hagyd, Marco, abba ne hagyd!
Marco már akkor sem tudta volna abbahagyni, ha akarja.
Mint egy felizgult csődör, úgy ugrándozott, csontos csípője
egészen eltűnt Rosaria bársonyos, dús combjai között.
Marco el volt veszve.
Az alatta ringó Rosaria meghajlította a derekát, és
hátravetette a fejét a párnán, hogy a haja csinosan
szétterüljön. Ő is megpróbálkozott egy-egy
csípőmozdulattal, de Marco olyan vadul pumpált, hogy
egyszerűen lehetetlen volt felvenni a ritmusát. Így aztán
Rosaria feladta, és csak feküdt ott, élvezve az új élményt,
amely a testét birtokba vette. Ha ez a szex, akkor ez neki
tetszik, és fog még kérni belőle, sokat.
– Mindjárt elmegyek, mindjárt! – lihegte Marco, és már
vége is volt. Összegabalyodva feküdtek, félig betakarva a
lepedővel. Az izzadság rászáradt a bőrükre.
Rosaria ajkaival borzolgatta Marco mellkasán a gyér,
szőkés szőrzetet. Marco lehunyta a szemét, és Rosaria
elgyönyörködött benne, ahogy hosszú szempillái
lecsukódtak hamvas barackhéjhoz hasonlító bőrére.
Rosaria az ujjával megérintette Marco szája jobb sarkában
azt a kékes színű anyajegyet.
– Jézusom, az apám meg fog ölni, hogy milyen későn
megyek dolgozni! – nyöszörgött Marco.
– Ne menj el, maradj velem! A bivalyok simán
meglesznek egy napig nélküled. Mondd azt az apádnak,
hogy nem voltál jól.
Marco emlékezett, milyen másnaposnak érezte magát, és
hogy fájt a feje, amikor a mosogatónak támaszkodva
megpróbálta legyűrni a keserű és rossz ízű kávét. Mintha
nagyon régen lett volna. Most már sokkal jobban volt.
– Rosaria, ez az én apámat nem hatja meg. Azt mondaná:
ez egy gazdaság, ahol a munkát el kell végezni.
– Hát nem akarsz inkább velem maradni? – hízelgett
Rosaria.
– De, csak…
 A lány elhallgattatta egy csókkal. Aztán simogatni kezdte
a testét: a bőrén is érezte, milyen feszült, és a bordái is
élesen kidomborodtak. Erős ujjait kacéran átfuttatta a lába
közt kunkorodó erős szőrzeten, majd csinos fenekét és a
hátát simogatta. Marco szeme megint lecsukódott, és
halkan horkolni kezdett. Rosaria odahajtotta a fejét a
mellkasára, hogy érezze az illatát, és ő is elaludt.

Amikor Giovanni megállt a ház előtt, fel sem ébredtek. Nem

hallották sem a járó motort, sem azt, hogy Maria Domenica
visszaszólt a kormánynál ülő fiúnak:
– Nem maradok soká!
A bejárati ajtó kinyílt, de ők csak aludtak, nem tudva
semmiről.
Maria Domenica felkapta a pelenkákat, és már készült,
hogy becsukja maga mögött az ajtót, amikor meghallotta,
hogy – semmi kétség – a férje horkol odabenn.
Az nem lehet, hogy még mindig alszik, gondolta.
Elképedve nézett be a hálószobába. Félhomály volt, de azt
ki tudta venni, hogy az ágyon két alak van. Az egyik nyilván
Marco. Hát a másik? Közelebb ment. Egy nagydarab, nagy
mellű lány, akinek hosszú fekete haja szétterül a fehér
pamut párnahuzaton. A húga volt az, Rosaria.
Maria Domenica a döbbenettől némán állt ott egy percig.
Nem szólt. Lassan kihátrált a szobából, magához szorítva a
kis pelenkacsomagot. Csak pár másodperc, és már kinn is
volt a házból, majd beszállt Giovanni mellé.
– Rendben? – kérdezte Giovanni.
 Maria Domenica bólintott, és meglobogtatta a
pelenkákat. Nem hitte, hogy meg tudna szólalni.
Amíg Giovanni visszavezetett a városba, Maria Domenica
azon töprengett, mit is érez most. Mérges nem volt,
féltékeny sem. Még csak nem is csalódott.
Már elérték San Giulio külső negyedét, ahol a szegények
laktak rozoga viskókban, amikor Maria Domenica
dermedtsége megszűnt, és rájött, hogy a megdöbbenésen
kívül leginkább szomorúságot érez, és talán még sajnálja is
a húgát. Mert mi mást hozhat ez neki, mint
boldogtalanságot? Boldogtalanságot és szégyent.

Pepina nagyon dühös volt. Rosariának se híre, se hamva, a

konyha üres, a napi teendők nincsenek elkezdve.
Lemondóan nézett körül a konyhában, amelyet oly ritkán
hagyott el. Ez az ő haszontalan lánya! Sokkal jobban ment
minden, amíg Maria Domenica még itthon volt.
Átgondolta, mennyi dolog vár rá a nap folyamán. A
házban mindenütt nagy a kosz, nem lehet halogatni a
nagytakarítást. A veteményest felveri a gaz, és egy csomó
ételt is meg kell főzni. A konyhaasztalra nézve látta, hogy a
kicsik kiszolgálták magukat: tejet és vaníliás kekszet ettek
reggelire, de még két étkezés hátravan, amelyet össze kell
raknia, mielőtt fáradt testét megint leteheti az ágyra.
– Olyan kimerült vagyok, még a fogam is fáj – mormolta
magának. Lehet, hogy valami betegség kerülgeti?
Meghallotta Erminiót, a folyosón csoszogott a konyha felé.
Dudorodó pocakján nagy, fehér törülköző volt
körbecsavarva, őszülő szőrzete borzasan meredezett.
– Mindjárt éhen halok – túrt bele a hűtőbe. – Mi van
reggelire?
– Amit találsz – felelte Pepina kurtán.
Erminio meglepetten nézett föl:
– Mi baja van az én gyönyörű feleségemnek? – kérdezte,
és Pepina álomittas, gyűrött arcát két hatalmas tenyerébe
vette.
– Nem is tudom. Valahogy nem érzem ma jól magam,
ennyi az egész.
– Na várj csak! – mondta neki Erminio. – Én tudom, mitől
leszel jobban! Csak felkapok valami ruhát, két másodperc! –
Tényleg hamar visszajött. – Gyere csak velem, hamar! –
sürgette Pepinát.
Ahogy magával húzta, ki a ház mögé, a felesége hallotta,
hogy a gyerekek a malacot bosszantják. Megpróbált
elhúzódni a férjétől, hogy a szerencsétlen, visítozó állat
segítségére siessen, de Erminio erősen fogta a karját.
– Hová megyünk? – kérdezte Pepina, és teljes testsúlyával
ellenállt.
– Szedünk barackot, friss őszibarackot reggelire – felelte
Erminio, és tovább húzta Pepinát.
Amikor odaértek a gyümölcsfák sorához, Erminio
leültette Pepinát a kemény földre, amelyet a nap barnára
égetett, és maga is lehuppant mellé. Megcsókolta, először
csak barátian, aztán szenvedélyesebben is. Amikor
rámászott az asszonyra, az csapkodva próbálta
elhessegetni:
 – Ne most, szállj le rólam, annyi dolgom van! És az
őszibarackkal mi lesz?
– Mmmm… – csókolta meg újra Erminio, és kibontotta a
nadrágját.
– Erminio Carozza, ha megint teherbe ejtesz, én
esküszöm, hogy elhagylak, és bevonulok az apácákhoz! –
sziszegte Pepina. – Nem akarok több lányt szülni!
– Mmmm… – Erminio nem törődött vele.
– Meg fog látni valaki! – figyelmeztette Pepina. – Itt kint, a
nyílt színen…
De a férjére ez sem hatott. Testének súlya belenyomta
Pepinát a kemény földbe, és az asszony érezte az ismerős
érintést, ahogy Erminio simogatja.
– Pepina, amore mio – súgta.
Pepina megadón az égre nézett, és széttárta a lábát. Vagy
egy hete volt a vérzése… Akkor most talán csak nem marad
úgy. Megpróbálta felidézni, amit a pap mondott neki
legutóbb, amikor teherbe esett.
Akárhogy is, mindegy, mert Erminio most már benne
volt. Csak remélni lehet a legjobbakat. Pepina mozgása is
követte Erminio vágyát, és néhány boldog pillanatra megint
annak a szenvedélyes fiatal lánynak érezte magát, aki
valaha volt.
Utána Erminio szorosan magához ölelte.
– Egy kis piszok van az arcodon – mondta.
– Csak az arcomon? – kérdezte nevetve Pepina. –
Szerelmem, nekem mindenem koszos! Az egész életem
tiszta kosz, és arra vár, hogy kitakarítsak! – Talpra
kecmergett. – Szedd le magadnak a barackot reggelire! A
konyhában leszek, ott találkozunk.
 18.

Marco kinyitotta a szemét. Azt sem tudta, mennyi az idő.

Csak azt érezte, hogy a hőség, mint valami nedves takaró,
veszi körbe a testét, és ebből jött rá, hogy ebédidő lehet.
Most már késő volt idegeskedni az apja vagy a bivalyok
miatt. És késő volt bánkódni azon is, hogy lefeküdt ezzel a
fiatal lánnyal, akinek puha teste még most is ott nyújtózik
az övé mellett. Fájt a feje. Mit keres ő itt, Rosaria mellett az
ágyban? Mit gondolt, mi lesz ebből? Ennek többé nem
szabad megtörténnie.
Odanyúlt, és megérintette a lány testének lágy halmait. A
mellek dombjait, a far hegyeit, a pocak kis buckáját.
– Cara – mondta akaratlanul, és a lány szeme kinyílt.
– Marco! – válaszolt Rosaria örömmel, és arcát belefúrta
Marco mellkasába.
– Mit csináltunk? – kérdezte Marco.
– Hogyhogy mit csináltunk? – kérdezett vissza a lány, de a
hangja Marco testétől fojtottan szólt.
– Ha meglátnának minket, meg is ölnének! A te szüleid, az
én szüleim, Maria Domenica.
– Hát nem szabad, hogy meglássanak – Rosaria most már
teljesen éber volt, és a szeme villogott. – Csak azt csináltuk,
hogy elvettük a nekünk járó boldogságot, Marco! Bolondok
volnánk, ha nem ezt csinálnánk. Egymáshoz tartozunk.
– Ezt nem csinálhatjuk többször! – ellenkezett Marco.
 – Dehogyisnem! – Rosaria egészen bedühödött. –
Csinálhatjuk, mégpedig újra és újra, ahányszor csak
akarjuk! Senki nem akadályozhatja meg!
– És ha rájönnek? – Marco mintha megijedt volna.
– Én nem fogom elmondani nekik.
És Rosaria Marco felé bökött az állával:
– Hát te?
– Én sem.
– Szeretlek – mondta Marcónak Rosaria.
– Annyira fiatal vagy – felelte Marco idegesen.
– De tudom, mit akarok – vágott vissza Rosaria. Aztán
megint megcsókolta Marcót. – És te tudod, mit akarsz?
Marco nem mert válaszolni. De a teste megadta a választ.
Érezte a merevedését a lány teste mellett.
– Volt már orgazmusod? – kérdezte puhatolódzva.
Rosaria nemet intett:
– Szerintem még nem.
– És az előbb?
– Nem. Élveztem, de nem, azt hiszem, nem volt.
Marco hirtelen erősnek érezte magát.
– Akkor talán majd most!
Arcán ferde mosoly jelent meg, és felültette Rosariát,
lovaglóülésbe.
– Ez nagyon jó lesz, Rosaria, majd meglátod! – ígérte.

A Caffè Angeliben Maria Domenica arca egészen felhevült,

ahogy az éhes vendégek elé lecsapta a teli tányérokat, és
elvette az üreseket azok elől, akik már jóllaktak.
 – Hogy van a kislányod? – kérdezték tőle egyesek.
– Hogy van a férjed? – érdeklődtek mások.
Maria Domenica csak mosolygott mindenkire, és
továbbment. Szerencsére sok volt a dolga, és nem ért rá
beszélgetni, de nem tudta kiverni a fejéből, amit ma látott.
Az asztalokat tisztára törölhette, de az agyából nem volt
képes kitörölni a képet, ahogy a férje és a húga
összeölelkezve fekszenek az ágyban.
– Szóval Vincenzo nem tetszett neked? – törte át a
gondolatait Franco csúfondáros hangja.
– Tessék?
– A barátom, Vincenzo, a festő. Nem tetszett neked?
Maria Domenica összehúzta a szemöldökét:
– Hát, nem sokat lendített. Csak éppen idehordta a
vackait, amitől nagy rumli lett.
– De hisz még hozzá sem fogott! Majd visszajön.
– Ő is ezt mondta.
– Akkor majd jobb véleménnyel leszel róla, ebben biztos
vagyok.
– Franco! – szólt neki Maria Domenica figyelmeztetően.
– Igen?
– Gloria Ferrero egy eszpresszót kér, a férje pedig azt
kérdezi, van-e egy tartalék kártyapakli a pultban, mert ő
otthon felejtette a magáét.
Folytatódott a munka ezen a hosszú napon. Mire eljött az
idő, hogy Franco némi ennivalót csomagoljon Maria
Domenicának, az már hullafáradt volt. Alkonyodott, amikor
Maria Domenica hazaindult a babakocsival a szúnyogok
felhőjében, amelyek megszállták San Giulio forró, száraz
utcáit. A hazaút nem akart véget érni.
Marco a konyhaasztalnál ült, várakozón, amikor Maria
Domenica hazaért.
– Késtél – mondta szemrehányón. – Éhes vagyok!
– Mindjárt – nyugtatta Maria Domenica, és sietve betette
Chiarát a kiságyba. – Franco adott nekem hideg sültcsirkét.
Csak egy kis olívaolajos, balzsamecetes salátát kell csinálni
mellé, és kész is.
Miközben Marco vacsoráját készítette, lopva oda-
odanézett rá. Pont úgy festett most is, mint máskor, és tiszta
illata volt, mintha most jött volna ki a fürdőből. Semmi sem
árulkodott arról, hogy a napot a monogramos Manzoni-
lepedők közt töltötte a kis hálószobában Maria Domenica
mohó húgocskájával.
Egyvalami mégis megváltozott. Aznap este, amikor
lefeküdtek, Marco nem nyúlt Maria Domenicáért. Nem
kezdett feléje kígyózni a karja a sötétben, és nem volt az a
vad dörgölőzés és nyomakodás, amitől Maria Domenica
mindig rettegett. Marco háttal fordult, és összekuporodva,
fáradtan kívánt jó éjszakát.
– Ha a kisbabád most nem fog órákon át bömbölni, tán
még alhatok is egy tisztességeset – motyogta Marco. – Isten
a tanúm: szükségem van rá.
 19.

Marco napkelte előtt felébredt: ilyet még sosem csinált.

Maria Domenica hallotta, ahogy a sötétben keresgéli a
nadrágját meg az ingét, és közben halkan káromkodik.
– Milyen korán keltél – mondta neki álmosan, remélve,
hogy Marco nem veri fel az alvó Chiarát.
– Igen, hisz rengeteg a dolgom! Apám mindig mondja,
hogy részmunkaidőben nem lehet gazdálkodni!
Maria Domenica nem állta meg mosolygás nélkül. Marco
tudta jól: az apjánál szorulni fog, amiért a tegnapi napot
kihagyta. Nem akart több támadási felületet hagyni
Ginónak.
– Ha rendes feleség lennél, most felkelnél, és csinálnál
nekem reggelit! – morgott Marco. De Maria Domenica úgy
tett, mintha visszaaludt volna, és Marco köszönés nélkül
vágta be a kis ház ajtaját maga mögött, amikor elment.
Az ajtócsapódás felverte Chiarát, Maria Domenica
hallotta a halk sírást. Felkelt, és kivette a kislányát az
ágyából. Maria Domenica a napnak ezt a részét szerette a
legjobban: az ébredés idejét, amikor mindig újra meg újra
örömmel döbbent rá, hogy ő már anyuka, és a karjába
veheti ezt a meleg kis csomagot. Mindegy, mi történt, és
mindegy, hogy az élete milyen csapdába futott, azt az egyet
soha nem bánta meg, hogy Chiarát megszülte.
Éppen a konyhában szoptatott, amikor lépteket hallott
odakint. Gondolta: biztos Marcót hozta haza a hasa, hogy az
elmaradt reggelijét jöjjön követelni. Meglepődött hát,
amikor halk, udvarias kopogtatást hallott az ajtón.
– Tessék! Ki az? – kiáltott ki.
Egy szőke fej kukkantott be.
– Lucia néni! – kiáltott fel örömmel Maria Domenica. – De
örülök neked! Mit keresel itt ilyen korán? Na, gyere be,
gyere csak be!
Lucia néni egy tál süteményt hozott fehér és arany
csomagolópapírban.
– Majdnem elájultak, amikor ilyen korán megláttak
engem a pasticceriában – mesélte nevetve. – De szerettelek
volna meglepni egy adag babàval. Annyira puhák, szinte
lucskosak az illatos rumtól! – Eltépte a csomagolópapírt,
kivett egy aranyszínű, apró kuglófot, és nagy gusztussal
beleharapott. – Kell hozzá kávé is – mondta teli szájjal – Ne,
ne, ne! Te csak maradj! Majd én megfőzöm!
Lucia az erős kávét szerette. Jó sok friss kávét darált, azt
mind beletömte a kávéfőzőbe, és úgy nyomta rá a tetejét,
mielőtt a tűzhelyre tette.
Maria Domenica csak nézte a nénjét, de nem tudta mire
vélni a látogatást.
– Örülök, hogy látlak, Lucia néni. De…
– De nem tudod, hogy miért jöttem, igaz?
– Hát… igen.
Lucia szorosan összepréselt szájjal állt meg a kicsi
konyhában, ahol üresen ásítoztak a fehér falak, és a szedett-
vedett bútorok szomorú összképet adtak.
 – Ez nagyon ronda – mondta tömören.
– Nem is annyira rémes…
Lucia a fejével Elena nagy háza felé intett:
– Ott van neki az a régi nagy ház, tele olyan bútorral, amit
soha nem használ. Az ember azt gondolná, odaad neked ezt-
azt belőle. De a Manzoni családban zsugoriak az asszonyok,
mindig is azok voltak.
– Engem ez nem érdekel – mondta Maria Domenica. –
Nekem nem kell tőle semmi. Megvan mindenünk, amire
szükség van. És különben sem töltök itt sok időt. Igyekszem
minél többet a Caffè Angeliben lenni.
– Tudom – bólintott a néni. – Ezért is látogattalak meg
ilyen korán. Csak ilyenkor lehet veled négyszemközt
beszélni.
– Miről akarsz beszélni?
– Arról, hogy aggódom érted… Hogy tudva mindazt, ami
veled történt… Szóval, meg akartam kérdezni, hogy boldog
vagy-e.
Maria Domenica erre nem felelt, csak nézett a nénjére,
kérdőn.
– Vagy hogy nem vagy-e túl boldogtalan – helyesbített
gyorsan Lucia.
– Na és mi van, ha boldogtalan vagyok? Akkor te mit
tennél?
– Hogy mit tennék? Nem hiszem, hogy bármit is tehetnék,
Maria Domenica. Most már tenni nem lehet semmit. Itt
vagy. Férjnél vagy. Ezen már nem változtathat semmi. De
azt akarom, hogy tudd: velem beszélhetsz, és nekem
elmondhatod, amivel anyádat esetleg nem szeretnéd
terhelni.
Maria Domenica bólintott, de nem szólt. Nagynénje
megint körülnézett a konyhában, és a nyitott ajtón belesett
a kopár hálószobába is.
– Amiben segíthetnék, az az, hogy egy kicsit feldobjuk ezt
a házat. Hoznék pár díszt, egy-két képet. Esetleg varrhatok
pár vidám függönyt az ablakokra. És felvehetem a
kapcsolatot a contessával, hogy netán hajlandó-e átadni
neked a szép porcelánjából valamit.
Maria Domenica a fejét rázta:
– Köszönöm, de erre nincs szükségem.
– Akkor mire volna szükséged?
Maria Domenica hallgatott. A kisbabáját nézte, aki most
épp békés volt, de őbelőle kitört a szó:
– Arra, hogy legalább megnézze! Ha látta volna Chiarát,
akkor biztos, hogy nem tudta volna otthagyni!
– Az apjára gondolsz?
Maria Domenica bólintott. A kávéfőző kotyogó hangot
adott, és a konyhát a pörkölt kávé kesernyés illata töltötte
be.
– Még most is gondolsz rá? – kérdezte tapintatosan Lucia.
– Folyton! Minden nap, minden pillanatban!
– Milyen volt?
Maria Domenica elmosolyodott. Igaz, szerette volna
mindenképpen megtartani magának, de most, hogy
beszélni kezdett róla, megelevenedett neki is.
– Szőke volt, és erős kezű – mondta. – Rettentő okos volt,
igazi művész, és nagyon szerettem vele lenni! Olyan kevés
időnk volt együtt! Úgy szökött el tőlem, ahogy én San
Giulióból.
– Nagyon szeretted?
– Szerettem őt, és annyira biztos voltam benne, hogy ő is
szeret engem! Csodálatos érzés volt. El sem tudom képzelni,
hogy az életem további részét e nélkül az érzés nélkül
kelljen leélnem!
– És nem tudod elképzelni, hogy majd megszereted
Marcót?
Maria Domenica keserűen csettintett a nyelvével.
– Tudod, az a szerelem, amit akkor éreztél, az a heves
érzelem, az egyáltalán nem szokott örökké tartani –
osztotta meg Lucia. Két csorba csészébe töltötte a kávét, és
elvett egy újabb babàt.
– Múlnak az évek, és közben az elmúlik. A magamfajta
férjes asszonyok az otthonukban, a gyerekeikben találnak
örömöt, meg remélhetőleg az unokáikban. Persze
gondoskodunk a férjünkről, és rendesen tartjuk, de az a
szenvedély már nem lángol.
Lucia felnevetett.
– Nem bizony!
Maria Domenica belenézett a nagynénje szemébe, amely
már ezen a korai órán is tökéletesen ki volt festve
szemfestékkel és spirállal, majd halk, de határozott hangon
azt mondta:
– Én nem ezt akartam. Másmilyen életet akartam.
Máshogy akartam alakítani.
 Lucia felsóhajtott:
– Hogy te mennyire hasonlítasz a nagyanyádra!
– Ezt még senki sem mondta nekem.
– Korábban nekem sem tűnt fel, de tényleg hasonlítasz rá.
Ő is kicsit elvarázsolt volt, olyan fellegekben járó, szép nő.
Néha nem is értem, hogy tudott két olyan lányt szülni, mint
az anyád meg én – kortyolta Lucia eltűnődve a kávéját.
– Mit értesz azon, hogy fellegekben járó?
– Hát, nem is tudom pontosan… Azt hiszem, túl sok
szeretet volt benne, amit át akart adni, és az apám… Hát, ő
nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni. Végül aztán anyánk
az összes energiáját a kézimunkázásba fektette. Emlékszel
azokra a gyönyörű, hímzett keresztelői ruhácskákra, az
anyádéra meg az enyémre? Azokat mind ő varrta, hímezte.
Aztán olyan sokat készített ezekből, hogy a városban
minden családban megtelt velük egy fiók, mielőtt meghalt.
– És azt gondolod, hogy én is ilyen vagyok? Hogy bennem
is túl sok szeretet van, amit nem tudok átadni?
Lucia bólintott.
– Igen, valahogy ezt gondolom.
Maria Domenica felállt, és Chiarát beletette a
babakocsiba. Gondosan visszacsomagolta az aranyló, rumos
babàkat a papírba, és odatolta az asztalon a nagynénjének.
– Tessék, ezt vidd haza a saját családodnak! Itt soha nem
fog elfogyni – mondta.
– Most megharagudtál rám?
– Nem haragszom, de nem értek veled egyet. Nem
hiszem, hogy létezhet túl sok szeretet. Nézz csak anyámra
és apámra! Még most is imádják egymást, nem igaz? –
Könnyű takarót terített Chiarára, és puszit adott puha
arcocskájára. – Viszont abban igazad van, hogy most már ez
az életem, és nem tehetek semmit, hogy megváltoztassam.
De nem is olyan rossz! Itt a kislányom. Neki adhatom a
szeretetemet. – Az ajtó felé fordította a babakocsit. –
Köszönöm, hogy meglátogattál, Lucia néni! Nagyon örültem
neki, igazán – mondta udvariasan. – De most már indulnom
kell a Caffè Angelibe. Franco és Giovanni már várnak.
 20.

Rosaria élvezte, hogy sajog. A combja puha belső részét

felhorzsolta Marco csípője, és most valahányszor leült, ott
érzékeny volt, és ez eszébe juttatta: immár nő lett belőle.
Egész nap mosolyogni volt kedve, de nem lehetett.
Vigyázni kellett, hogy el ne árulja magát. Senkinek sem
szabad megtudnia, hogy Marco meg ő szeretők.
De Rosariát mégis a Caffè Angeli felé vitte a lába, erről
nem tehetett. Ringó csípővel besétált, felült a pultnál egy
székre, és látványosan cigarettára gyújtott.
– Enni kérek – jelentette be. – Egyet abból a
krumplikrokettből, pár sonkás-sajtos pirítóst, és valami
finom édes süteményt desszertnek.
– Mindjárt kiszolgállak, csak befejezem ezt a kávét –
mondta Maria Domenica, aki elég hajszoltnak látszott. –
Különben meg mit keresel itt? Nincs semmi dolgod otthon?
Rosaria megvonta a vállát, és úgy tett, mintha
belemerülne egy magazin nézegetésébe. Az ujjai
lapozgattak, de ő nem igazán nézte meg Sophia Loren és
Gina Lollobrigida pompás fotóit. Helyette inkább a
nővérére lesett leeresztett szempillái alól: most más
fényben látta a testvérét.
Görbe az orra, gondolta Rosaria, malacszemei vannak, és
sovány: nincs rajta semmi nőies. A haját hátrafogta, és ettől
szigorú az arca, az orrán pedig a szeplők most még jobban
látszottak, mert a napsütötte kertben sok időt töltött
kertészkedéssel, kalap nélkül. Riválisként labdába sem
rúghat. Ha nem ejtette volna Marcót olyan ügyesen
csapdába, Rosaria meg volt róla győződve, hogy soha senki
nem vette volna el.
– Mi a gond? – vette észre Maria Domenica, hogy a húga
bámulja.
– Tessék?
– Miért nézel így rám? Akarsz mondani valamit?
Rosaria kerek arca elpirult.
– Nem, nem, semmit. – Megragadta telepakolt tányérját, a
filmsztáros képeslapot a hóna alá csapta, és a pulttól
elindult a kis kávézó egyik asztala felé, a távolabbi sarokba.
– Hagylak dolgozni – motyogta az orra alá.
Mire Maria Domenica lerázta a húgát, észrevette, hogy
más is nézi őt. Vincenzo, a festő tért vissza, és ma úgy
döntött: az üres falfelület után érdemes Maria Domenicát is
szemügyre vennie. A Rosaria melletti asztalhoz ült le, a
könyökénél egy kupac könyvvel. Maria Domenica
visszanézett rá, de a festő nem kapta el a tekintetét.
Felmérte hosszú, szép formájú ujjait, hátára hulló, fényes
fekete haját, és bőre színének telt, aranyló árnyalatait.
Elgyönyörködött mélyen ülő, mandulavágású szemében és
kecses, nyugodt mozgásában, ahogy jött-ment az asztalok
között.
Maria Domenicát viszont feszélyezte, hogy így bámulja,
és zavarában ügyetlenkedni kezdett, még a rendeléseket is
összecserélte.
 – Mi van ma veled? – hallotta Franco nevető hangját. –
Nem szoktál így összekeverni dolgokat!
– Tudja, nem könnyű anyaként dolgozni is – csattant fel
Maria Domenica. – Nem is csoda, ha néha azt sem tudom,
hol áll a fejem.
– Szóval ez a baj: nem tudod, hol áll a fejed – nevetett
tovább Franco.
– Franco, hagyjon most! Nem vagyok abban a
hangulatban – szólt vissza Maria Domenica.
Fenyegető pillantást vetett Vincenzo felé, aki még most is
rendületlenül figyelte. Karakteres, jóképű arcán semmi
nem látszott, lehetetlen volt megmondani, hogy mire
gondol.
Maria Domenicán végül úrrá lett a kíváncsiság. Egy
szomszédos asztalról szedte le épp a kiürült csészéket meg
poharakat, és odapillantott az egyik könyvre Vincenzo
könyökénél. A borítóján pont a Vénusz születése volt. Ez
sokkal kedvesebb női arc volt, mint a Franco zenegépe
fölötti: csodálatosan finom vonású, magas homlokú, távol
ülő szemekkel, hosszú, aranyszínű fürtjei kibomlottak a
szalagokból, és fújta őket a szél. A kép fölött vastag betűkkel
angolul ez állt: The Art of Renaissance Italy.
Odanyúlt, és áhítattal megérintette a könyvet.
Vincenzo odatolta neki:
– Szolgáld ki magad! – mondta, és nevetve kivillantotta
fehér fogait.
Maria Domenicának nem kellett kétszer mondani.
Odakuporodott a Vincenzo melletti székre, és
belefeledkezett a vastag, fényes oldalakba. Franco hozott
neki egy pohár hideg Coca-Colát, de ő hozzá sem nyúlt, csak
a gyönyörű képeket nézte egymás után a lapokról, meg az
érdekfeszítő történeteket a képek alkotóiról.
– Maria Domenica! – zavarta meg Franco hangja.
– Hmmm?
– Te azt most olvasod?
– Á… – nézett fel bűntudatosan Maria Domenica. –
Elnézést. Máris folytatom a munkát!
– De én nem ezt kérdeztem – mondta kíváncsi képpel
Franco. – Hanem hogy olvasod-e azt a könyvet.
– Ezt hogy érted?
– Angolul van, nem? – húzta fel Franco a szemöldökét. –
Te meg nem tudsz angolul. Nem tanultál az iskolában, hisz
már tizenhárom évesen kivettek.
– Öö… – fészkelődött zavartan Maria Domenica a széken.
A szeme sarkából látta Rosariát a másik sarokban, ahogy a
képes újságot félretolva mindenképpen igyekszik
meghallani, hogy ők mit beszélnek.
Franco és Vincenzo még mindig várták a választ.
– Én csak a képeket nézegettem – kezdte Maria
Domenica, de akkor lenézett a könyvre, és meglátta, hogy
azon az oldalon, amit percek óta néz, egy darab kép
sincsen, csak sűrű angol szöveg, ami Masaccio történetét
meséli el, és hogy hogyan festette meg Ádám és Éva
kiűzetését a paradicsomból.
Franco szemöldöke megint felszaladt.
– Hát egy kicsit bele is olvastam – ismerte be Maria
Domenica. – Ragadt rám egy kis angol abban az évben,
amikor Rómában voltam. A caffè, ahol dolgoztam, mindig
tele volt turistákkal, akik közt sokan tanultak festeni, én
meg beszédbe elegyedtem velük, és… ugye… megtanultam
egy kicsit a nyelvet. De nem értem túl jól. Csak annyira,
hogy felfogom, miről van szó.
– Mondj valamit angolul! – Rosaria nem tudta megállni,
hogy oda ne csapódjon hozzájuk.
– Nem!
– Na… – unszolta Rosaria.
– Már egyetlen szóra sem emlékszem – ejtette ki kezéből
a könyvet az elpirult Maria Domenica, és visszamenekült a
Gaggia biztonságot adó közelébe, azt kezdte hevesen
tisztogatni. De Vincenzo oda is utánament.
– Mikor voltál Rómában? – kérdezte.
– Ó… – ingatta a fejét bosszankodva Maria Domenica –
Hát tavaly.
– És melyik kávézóban dolgoztál?
Maria Domenica felsóhajtott. Hát nem veszi észre,
mennyire terhes neki ez a kérdezősködés? De túlságosan is
udvarias természet volt, hogy megtagadja a választ.
– Egy kis helyen a Spanyol lépcső mellett – kezdte. – Tele
volt angol turistákkal, akik teázni szerettek, és a teába
citromkarikákat kértek.
– Azt hiszem, ismerem a helyet – derült fel Vincenzo arca,
majd biccentett, és a felismerés öröme látszott rajta.
Mosolygott.
– Már értem, miért voltál rögtön ismerős, amikor itt
láttalak, de akkor még nem tudtam, honnan ismerlek!
– Én nem emlékszem magára – mondta Maria Domenica
olyan hangon, amely még Franco jégbe hűtött Coca-
Colájánál is hidegebb volt.
– Persze, hogy nem – villant ki megint Vincenzo fehér
fogsora. – Amikor nem a citromkarikás teákat szolgáltad fel,
mindig azzal a magas, szőke sráccal voltál elfoglalva, aki a
vázlatfüzetével járt-kelt.
– Igen? – nyújtogatta a nyakát Rosaria, aki szeretett volna
bekapcsolódni a beszélgetésbe. – Milyen szőke srác?
Maria Domenica lecsapta a kávésibriket a pultra, és
nagyon csúnyán nézett Vincenzóra, aki csodával határos
módon ezt már megértette.
– Na, de nem lophatom itt egész nap az időt – mondta
gyorsan, és elfordult. – A könyveket itt hagyom. Nyugodtan
lapozgasd őket.
Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, Rosaria odaosont, és
megbökte Maria Domenica karját.
– Szőke srác? – kérdezte megint.
– Jut eszembe – lépett közbe Franco. – Nem azt mondtad,
hogy valami finom édes sütit kérsz desszertnek, Rosaria?
Ma különösen pompás, foszlós és vajpuha cornettónk van,
azt muszáj megkóstolnod! Isteni az íze!
– Cornetto? – nézett fel hirtelen Rosaria. – És meg van
töltve csokoládéval is? Csak mert reggel óta vágyom valami
csokoládéra, de nagyon.
Maria Domenica húgának figyelmét ily módon sikerült
elterelni: ő telehalmozta a tányérját, Maria Domenica
pedig megkönnyebbülten fordult el. Nem bánta, ha Rosaria
lenyúlja a férjét, de arról szó sem lehetett, hogy a Spanyol
lépcső melletti caffèban megismert szőke fiúról őrzött
emlékeibe beletenyereljen.
 21.

Vincenzo mindig megnevettette Maria Domenicát, és

nagyon sokat tudott a festményekről, amelyeket Maria
Domenica úgy szeretett, sokkal többet, mint Franco. Ha volt
olyan nap, amikor Vincenzo nem bukkant fel a kis caffèban,
Maria Domenica egészen meglepődött, hogy mennyire
hiányzik neki.
Maria Domenica hamar rájött, hogy Vincenzo nem
egyszerű szobafestő, és hogy azzal az üres falfelülettel
különleges tervei vannak.
De nagyon nehezen fogott hozzá. A falon egyetlen
ecsetvonást sem tett még, a festékesdobozai és az ecsetei
ott sorakoztak a vörös függöny mögött, ahogy hagyta őket.
Nap nap után csak vázlatokat készített. Az asztal körül,
amelyet lefoglalt magának, papírlapok hevertek szanaszét:
egyes papírokat dühödten összegyűrve hajított le, másokat
gondosan egy kupacba rendezett.
– De hiszen ez egy Madonna a gyermekkel! – kiáltott fel
Maria Domenica. Odahajolt Vincenzo asztala fölé, és
hunyorogva nézte az alakot, amit Vincenzo újra és újra
megpróbált lerajzolni. – Ezt fogja megfesteni? A Madonnát
a gyermekkel?
– Hát ezt kéne – túrt bele Vincenzo nagy kezével kócos,
fekete fürtjeibe. – De valahogy nem tudom eltalálni.
– Ez az, amit másol? – biccentett Maria Domenica egy kép
felé, amelyet valamelyik művészeti könyvből téphetett ki
Vincenzo. Erőteljes alkatú, egyszerű Madonnát ábrázolt,
kövér térdén pufók, egészséges kisbabával.
– Igen, ez Masaccio Madonnája a gyermekkel. Franco azt
kérte, hogy ezt fessem meg a falra.
– De amit rajzolt, nem is ilyen – mondta Maria Domenica
rögtön. – Masaccio Madonnáján látszik, hogy szereti a hasát,
a magáé meg sovány.
Vincenzo felnevetett:
– Mert az én Madonnám egész nap talpon van. Nem tud
elhízni.
– Na és ha a vázlatokkal elkészül, mi következik? Hogyan
kell freskót készíteni? – kérdezte Maria Domenica csillogó
szemmel.
– Elég hosszadalmas folyamat – kezdte Vincenzo. – Nem is
szabad elkapkodni, úgyhogy alighanem egy jó darabig itt
fogok lődörögni.
– Vajon miért nem vagyok meglepve? – mondta
hamiskásan Maria Domenica.
– De tényleg! Ennek meg van szabva a folyamata,
különben nem sikerül. Régen még sokkal komplikáltabb
volt, ha freskót készítettek. Nedves vakolatra kellett
dolgozni, és volt, hogy egyszerre többen is festették
ugyanazt a képet. Nagy kosszal járt.
– Hát, az itt nekünk nem hiányzik.
– Nem, persze.
Vincenzo fogta a lapot, amelyet éppen rajzolt,
hátrahajtotta, aztán kitépett egy üreset a vázlatfüzetéből.
Odanyomta Maria Domenica kezébe egy vastag, puha
ceruzával.
– Na, rajzolj valamit!
– Tessék?
– Látom, hogy érdekel a festészet, de kíváncsi vagyok,
van-e tehetséged is hozzá – mondta Vincenzo. – Szóval
rajzolj valamit!
– Nem lehet, dolgom van.
– Alig van idebent valaki. Ne keress kifogásokat!
– De mit rajzoljak?
– Amit akarsz – mutatott körbe a karjával Vincenzo. –
Százféle dolog van idebent, amit mind lerajzolhatsz, ha
akarsz. De ha nincs jobb ötleted, lerajzolhatsz engem is.
Maria Domenica görcsösen markolta a ceruzát, és az üres
papírlapra meredt. Életében nem volt még ilyen zavarban:
ügyetlennek és ostobának érezte magát. Nem tudta, hogy
fogjon hozzá.
– Hát ha engem fogsz lerajzolni, akkor meg kell nézzél –
mondta neki Vincenzo.
Maria Domenica elpirult. De azért felnézett, bele
Vincenzo szemébe, és állta a pillantását.
– Nem tudom, hogy le bírok-e rajzolni valamit, ami ilyen
ronda – mondta szemtelenül.
Vincenzo hátravetett fejjel nevetett.
– Azt javaslom, hogy vegyél erőt magadon! Néha a ronda
modellekből lesz a legjobb téma.
A zenegépből Rita Pavone hangja búgott, és Maria
Domenica jól megnézte magának a férfit. Az arcán már ott
húzódtak az első ráncok, és látszott, hogy fekete hajában
megjelentek az ősz szálak. Az orra erőteljes volt, és
egyenes, az ajka telt, barna pillantása pedig veszedelmes.
Úgy tűnt, hogy hízásra hajlamos. Az álla alatt ott a kezdődő
toka, a szeme körül pedig kicsit táskás volt, amiből sejteni
lehetett: nem veti meg a jó dolgokat az életben. Volt benne
valami, amit Maria Domenica nagyon vonzónak talált.
Vincenzót szemlátomást nem zavarta, hogy Maria
Domenica nézi őt. Lehajtott fejjel folytatta Madonnájának
tökéletesítését. Maria Domenica látta, hogy egyáltalán nem
görcsösen, hanem szabadon és könnyedén rajzol, a ceruzája
valósággal repült a papíron.
– Rajzolj te is! – noszogatta Vincenzo. Fel sem nézett a
vázlattömbjéből.
– Mindjárt, mindjárt! Csak még tanulmányozom a
modellemet.
– Nem, ez nem igaz. Csak húzod az időt. Ne ragadj le a
részleteknél! – tanácsolta. – Akkor az arányok teljesen el
fognak csúszni. Először vázolj fel nagyjából egy körvonalat,
és csak utána foglalkozz a részletekkel!
Maria Domenica hozzáfogott hát: először nagyon izgult,
ahogy a fej, az erőteljes váll és a karok körvonalait
keresgélte.
– Nem baj, ha elrontod! Van bőven papírom – mondta
Vincenzo.
Az orrát nehéz volt eltalálni. Annyira egyenes volt, és
olyan finom metszésű az életben, hogy szinte lehetetlen
volt természetesnek mutatni a rajzon. A hajával is gondban
volt Maria Domenica, nem beszélve az őrülten bozontos
szemöldökéről, ami szégyentelenül dominált a férfi arcán.
Giovanni elment mögötte, miközben rajzolt, és odanézett
a válla fölött.
– Ez fantasztikus! Milyen ügyes vagy! – mondta
csodálattal.
De Maria Domenica éppen nagyon koncentrált, és
képtelen volt akár csak pár szóval is reagálni, ezért
Giovanni néhány másodpercnyi csönd után csalódottan
továbbállt.
Végül Maria Domenica nem is találta rossznak, amit
rajzolt: első kísérletnek egész jó lett, bár az orr
határozottan félresikerült, és nem jött össze az sem, hogy a
férfi szemében bujkáló nevetést megragadja. A rajzon egy
élvhajhász, kicsapongó pasas látszott. Szerethető, de
teljesen megbízni nem lehet benne. És mindenképpen jól
tenné, ha csinálna valamit a busa szemöldökével.
Vincenzo elvette tőle, és felmérte a képet.
– Látod, nem is volt olyan nehéz, miután hozzáfogtál.
Maria Domenica ennél többet várt, azonban Vincenzo
máris visszatért a saját munkájához.
– De tetszik magának? – kérdezte Maria Domenica. –
Maga szerint hasonlít? Van tehetségem?
Vincenzo letette a ceruzát, hátradőlt, és elmosolyodott.
– Te mit gondolsz? Elégedett vagy vele?
– Hát… – mondta bizonytalanul Maria Domenica. –
Szerintem nem lett pontosan olyan, mint maga, de azért azt
gondolom, hogy valamennyire megragadtam… a jellemét.
 Vincenzo bólintott.
– Nem mondja el nekem, hogy maga mit gondol róla? –
kérdezte Maria Domenica.
Vincenzo mosolygott, és nemet intett. Lenyúlt a nagy,
fekete vászontáskájába, ahonnan kihúzott egy vadonatúj
vázlattömböt meg egy marék ceruzát.
– Tessék, ez a tiéd – mondta, és Maria Domenica kezébe
nyomta.
– Nem fogadhatom el… Ez nagyon sok pénzbe került!
És Maria Domenica megpróbálta visszaadni.
Vincenzo azonban felemelte a kezét.
– Ajándék. Fogadd olyan jó szívvel, ahogy adtam. Csak
annyit kérek, hogy használd. Ne törd a fejedet
különösebben, csak rajzolj! Rajzold le anyádat, a
kisbabádat, a kövér húgodat. Francót, ahogy kávét
szervíroz. Giovannit, ahogy törli a pultot, meg a kártyázó
vénembereket. Rajzold tele a lapokat.
– De hát minek? Sosem leszek igazi művész, mint maga.
Ahhoz órákra kéne járni, vagy egyetemre menni. Erre
esélyem sincs.
– Sokan járnak rajzórákra, meg arra az egyetemre is. A
végén kapnak egy papírt, és onnantól kezdve művésznek
nevezik magukat. De akkor is csak annyira tudnak jók lenni,
amennyire jó az, ami a kezük alól kikerül. Mindegy, hogy a
diploma mit mond.
– De hogyan fogok megtanulni festeni?
Vincenzo felnevetett:
– Még csak most vettél a kezedbe ceruzát, és máris
festeni akarsz? Maria Domenica, egyszerre csak egy dolgot!
A rajzot lobogtatta, amit Maria Domenica készített.
– A vázlattömbért és a ceruzákért cserébe elkérem ezt az
első munkádat. Ígérem, valahol kiteszem a falra. Már ha
tényleg ez az első munkád. Rómában nem csináltál valamit?
Az a te szőke angolod nem biztatott, hogy készíts
vázlatokat?
– Nem – harapta be a száját Maria Domenica. – A saját
dolgait nagyon szerette megmutogatni, sok nagyon szép is
volt, de azt soha nem mondta, hogy próbáljam meg én is.
– Biztos félt, hogy benned komoly versenytársra akad.
Maria Domenica pofát vágott, és elnevette magát.
– Ne becsüld alá a saját képességeidet! – fordította
komolyra a szót Vincenzo, és a szétdobált papírjait elkezdte
bepakolni a fekete vászontáskába. – Több van benned, mint
gondolnád!
Maria Domenicát annyira feldobták a festő szavai, hogy a
nap hátralévő részét alig palástolható módon izgatottan
töltötte. A feje tele volt mindazzal, amit lerajzolhat, és azon
agyalt: pontosan hogyan rajzolná. Kinézve meglátott egy
fedetlen fejű srácot, amint a Vespáján elsöpör a kávézó
előtt, mögötte pedig, a lábát oldalra tartva ül a barátnője.
Maria Domenica pedig azon törte a fejét, hogyan lehetne
visszaadni azt, ahogy a lány haját fújja a szél. Öt perccel
később egy paraszt zötyögött arra rozoga szekerén,
amelyet két fehér ökör húzott. Nagyon is ismerős látvány
volt, Maria Domenica legalább ezerszer látta már ugyanezt
az öreget a szekerével, de most erős vágy húzta a
vázlattömb felé, hogy lerajzolhassa.
Milyen különös, gondolta, hogy valami, ami reggel még
eszébe sem jutott, most ennyire kitöltse az agyát.
Amikor Franco szólt aznap este, hogy hazamehet, Maria
Dominica nem maradt ott beszélgetni és segíteni takarítani,
ahogy szokott. Chiarát gyorsan betette a babakocsijába,
mellécsúsztatta a vázlattömböt és a ceruzákat, és félig futva
tette meg a poros utat hazafelé.
Amikor berobbant a csúf kis házikó ajtaján, Marco a
konyhában matatott: ennivalót keresett magának.
– Gyorsan, gyorsan, ülj a fotelba! – mondta neki Maria
Domenica kifulladva.
– Mi?
– A fotelba! Ülj le! Tessék, a baba! És most ne mozogj!
– Mi a fenét csinálsz?
Maria Domenica már elő is vette a vázlattömböt meg a
ceruzákat, és odahúzott egy széket a konyhaasztalhoz.
– Csinálok rólad meg Chiaráról egy képet.
Marco zavarodott képet vágott, de nem volt ellenére a
dolog.
– És meddig fog tartani? Megmoccanhatok azért, vagy
teljesen mozdulatlanul kell ülnöm? És mi van, ha sírni kezd,
ha bekakál vagy valami?
De Maria Domenica ezt szinte nem is hallotta, csak
merően nézte Marcót. Egyszer csak repülni kezdett a
ceruzája a papíron: mintha valamiféle transzba került
volna.
– Már fáj a karom… Kezd ez a gyerek nehéz lenni! – törte
meg Marco a csöndet.
Majd öt perc múlva:
– Maria Domenica, komolyan itt kell ülnöm egész este? Mi
lesz a vacsorámmal?
Újabb húsz perc elteltével:
– Ezt most már nagyon unom. Megmozdulok!
– Ne, ne, mindjárt kész! – tartotta feléje a képet Maria
Domenica. – Látod, még elég elnagyolt, de a részleteket
később is ki tudom dolgozni.
Marco letette a gyereket, és odajött, hogy megnézze
közelebbről. Egészen lenyűgözte, amit a felesége rajzolt.
– Tényleg olyan, mint én! – mondta neki meglepett
hangon. – A szemem talán kicsit nagyobb ennél, de csak
ennyi a különbség! – És kezdte levenni az ingét. – Még
egyszer rajzolj le, cara! – mondta, és a padlóra ült, már
vette is le a nadrágját. – De most meztelenül!
Maria Domenica rajzolni kezdett, és akkor jött rá, hogy
eddig még soha nem nézte meg a férjét igazán: fekete
szempilláit, szabályos arcát, tojáshéj simaságú bőrét.
Napközben mindig széles karimájú kalapban dolgozott,
hogy ne égesse a nap a földeken töltött hosszú órák alatt, de
a napsugarak azért mégis megtalálták, és halvány
karamellszínűre barnították a bőrét. Hajának göndör
fürtjei alatt a nyaka mindig nagyon megizzadt, ezért aztán
inkább megkérte Maria Domenicát, hogy vágja rövidre. És
rövid haját most brillantinnal könnyedén lesimítva viselte.
Maria Domenica koncentrált, hogy a karakterét is
megmutassa a rajzon, ahogy előzőleg Vincenzóval, és
eközben jött rá, hogy mi is az, amit a húgához hasonló
lánykák szeretnek Marcóban.
– Melyik profilom előnyösebb? – kérdezte Marco, és ide-
oda forgatta a fejét.
– Nagyon szabályos vonásaid vannak – dicsérte meg
Maria Domenica. – Jól nézel ki mindenhonnan.
Amikor Marco megéhezett, nem követelte, hogy a
felesége letegye a ceruzát, és kössön kötényt, hanem
tógaszerűen maga köré csavarta az egyik monogramos
Manzoni-lepedőt, és keresett magának harapnivalót a
hűtőben. Egy tálcán magasra halmozott mindent: friss
sajtot, fűszeres szalámit, húsos testű olajbogyót, roppanós
kenyeret, kerti paradicsomot. A padlóra tette, nem is a
konyhaasztalra, és pár régi díszpárnára könyökölve
odafeküdt mellé. Ahogy ott hevert a lepedőbe burkolózva,
és kézzel evett, éppolyan dekadens volt, és öntelt, amilyen
egy római császár lehetett. Maria Domenica lapozott, és
újra elkezdte lerajzolni.
Későre járt már, és Marco le is feküdt, de Maria
Domenica nem tudott elszakadni a vázlattömbjétől. A rideg
fényben, amit az egyetlen, pucér villanykörte adott,
telerajzolta az üres fehér lapokat a vázlattömbben, amit új
barátjától, Vincenzótól kapott.
Végül kimerülten a fotelbe kuporodott, és abban aludt,
de csak egy vagy két órát. Amikor Chiara vékony hangú
sírdogálása felébresztette, úgy érezte: még éppen csak
lehunyta a szemét. De így is tele volt energiával, és
könnyűnek érezte magát. Éjszaka készített vázlatait
szétrakta az asztalon, hogy áttekinthesse mindet. Amelyen
Marco szőlőt evett, az jól sikerült, de a legelső, amelyen
Chiarával rajzolta le, sehogy sem működött. A kicsi lány
élettelennek látszott, akár egy porcelánbaba.
Vajon hogyan lehet egy kisbaba lényét rajzban
megragadni? – töprengett Maria Domenica.
Otthagyta a rajzokat Marcónak szerte a konyhában.
Biztosan kíváncsi lesz rájuk, de Maria Domenicának nem
volt türelme megvárni, amíg felébred. Maradt még pár
üres lap a vázlattömbjében, és már tudta is, hogy mit fog
oda rajzolni, ha elég korán beér a városba. Elsőként
Giovannit, aki egyszerre gyermeki és már majdnem férfi,
emellett csodálattal néz Maria Domenicára. Azután Gina
Rossit, aki citromfüzéreket lógat fel körben a standjára.
Francót, ahogy kinyitja a Caffè Angelit. Végül a papot, aki
fekete varjúként jön-megy, peckesen sétálgat a fehér falú,
omló vakolatú templom előtt, ahol Maria Domenicát
házasságra kényszerítették. Lelki szemeivel pontosan látta
mindegyik képet, és már alig várta, hogy papírra vethesse
őket. Mihelyt az ő aranyos, türelmes kislánya eleget szopott,
és tiszta pelenkát kapott, Maria Domenica betette a
babakocsiba, és végigszaladt vele a hosszú, egyenes úton,
amely San Giulióba vezetett.

Rosaria is úton volt, ezúttal gyalog: dühösen trappolt,

porfelhőket csapva föl, amitől aranyszínű piszok ült vaskos
lábszárára. Hihetetlen, hogy a Mamma képes volt ezt tenni
vele! Ő csak egyszer, egyetlenegyszer vette kölcsön az
autót, és Pepina rögtön eldugta előle a kocsikulcsot!
Hajnalban végigkutatta az egész konyhát. Kereste a fenti
polcokon, a kemény héjú kenyerek alatt, megnézte még a
fazekakban és a lábasokban is. Semmi. Úgyhogy most
kutyagolni kénytelen Marco házához. A dűlőút végtelen
hosszúnak tűnt előtte. Lassan vánszorgott, mintha sűrű
folyadékban járna. Marco már el is megy dolgozni a
földekre, mire ő odaér.
Felkapott egy botot, és csapkodni kezdte vele a száraz kis
bokrokat, gyomnövényeket, amerre haladt.
A titkos szerelmi viszony elméletben nagyon csábító
dolog, gondolta Rosaria. De a gyakorlatban hosszú, unalmas
órákat jelent, mialatt az ember úgy tesz, mintha minden a
legnagyobb rendben volna, az élvezetes percekre pedig
csak lopva, kurtán és ritkán kerülhet sor. Rosaria többet
akart ennél.
A nővére bezzeg ott fekhet Marco mellett egész éjszaka,
gondolta keserűen. Marco megérinti, ott lélegzik mellette,
egyes éjszakákon még szeretkezik is vele. Ő egy ilyen
éjszakát nem is kérhet Marcótól. Mint az epe, úgy jött föl a
torkán a féltékenység. A gyomra is felfordult, szinte
ugyanúgy, mint egyszer, amikor ragaszkodott hozzá, hogy
megegyen a hűtőből valami halat, ami már négynapos volt.
Akkor nagyon beteg lett, de ez a mostani érzés még annál is
rosszabb volt.
A harag vakmerővé tette. Meg sem állt a bokrok
takarásában, kifürkészni, hogy Maria Domenica elment-e
már hazulról. Kit érdekel, hogy ott van-e még? Rosaria
rögtönöz majd valami kifogást, hogy mit keres náluk ilyen
kora reggel.
De a ház csöndes volt, a konyha üres. Rendetlen.
Mi ez a sok papír itt szanaszét? – tűnődött Rosaria. Kézbe
vette az egyiket, és megnézte jobban. Szemében azonnal a
felismerés szikrája gyúlt. Ez egy Marcóról készült rajz:
bágyadtan hever a konyha fekete-fehér kövén, és a férfi
teljesen meztelen rajta.
Rosaria ledobta a rajzot, és felvett egy másikat, majd egy
harmadikat. Zokogás tört ki belőle, elindultak a könnyei, és
vadul szívni kezdte az orrát.
– Megfáztál, Rosaria? – hangzott fel Marco álmos hangja,
ahogy megjelent az ajtóban, ruhátlanul. – Mert a bacikat
nem kérem tőled, tudod? Nem szeretnék lebetegedni.
Rosaria a rengeteg hajával takarta könnyes arcát.
– Nem, nincs szó bacikról. Jól vagyok. Nem kell félni –
motyogta.
– Aha, megtaláltad a rajzokat, amiket Maria Domenica
csinált! – jött oda Marco Rosaria mellé, és megszemlélte a
Marcókból álló kis kiállítást a konyhaasztalon. – Nem is
rossz, mi?
Olyan közel volt Rosariához, hogy a lánynak csak a kezét
kellett volna kinyújtania felé, és megérinteni. De Rosaria
azért sem tette. Keményen karba fonta a kezét, és
behúzódott a biztonságos hajkerítés mögé.
– Azt hiszem, nekem ez tetszik a legjobban – választotta ki
Marco a római császáros képet. – Ki hitte volna, hogy a kis
Maria Domenicából egyszer művész lesz, mi?
 De Rosaria csak szusszant egyet válaszképpen.
– Ismerd el, hogy nem is rosszak! – makacskodott Marco. –
Ez itt tényleg olyan, mint én. Pedig fogalmam sem volt róla,
hogy rajzol!
– Én viszont nem vagyok meglepve – mondta mogorván
Rosaria.
– Otthon is rajzolt már, amikor kicsik voltatok?
– Soha.
– Akkor te honnan tudtad, hogy rajzol?
Rosaria megrántotta a vállát:
– Hát onnan, ugye, hogy kivel van együtt mostanában.
Marco most már feldühödött:
– Ne beszélj itt nekem rejtvényekben! Bökd már ki, amit
mondani akarsz, akármi is az!
Még soha nem beszélt ilyen gorombán Rosariával.
– Ott az a festő, aki folyton a Caffè Angeliben lebzsel.
Valami Vincenzo nevű. Ők ketten nagyon jól megértik
egymást, folyton össze van dugva a fejük. Egész nap a kis
titkaikról sutyorognak. Azt hiszem, még Rómából ismerik
egymást, vagy mi.
– Mit hadoválsz te itt, Rosaria? – kérdezett vissza Marco.
– Nem hadoválok én semmit – fogta védekezésre a dolgot
a lány. – Nem vádolom én Maria Domenicát semmivel. Csak
azt tudom, hogy az a pasas egész nap őt nézi, meg hogy azt
mondta: emlékszik rá, hogy már Rómában is látta… Ennyi.
Marco fölemelkedett, és egyetlen kecses mozdulattal
lesöpörte a rajzokat az asztalról.
– Énbelőlem nem fognak hülyét csinálni – mondta
remegő hangon. – El sem akartam venni ezt a mocskos kis
kurvát, most meg azt mondod, hogy egy másik pasassal
hetyeg az egész falu szeme láttára?
– Nem, én ezt nem mondtam – kezdett aggódni Rosaria,
hogy talán túl messzire ment. – Csak azt mondtam…
De már késő volt. Marco térdre ereszkedett a
papírhalomba, amit az előbb a földre söpört, és tépdesni
kezdte, apró darabokra.
– Takarodj innen! – ordított rá Rosariára vörös képpel és
vérbe borult szemmel. – Elegem van az egész
családotokból! Szép életem volt, amíg ti elő nem kerültetek,
és tönkre nem tettétek! Azt mondtam: takarodj! Ki a
házamból! Kifelé!
– De Marco, kérlek, ne reagáld túl… Én csak annyit
mondtam, hogy…
– Ki innen! – ugrott talpra Marco, és már ment is a lány
felé kinyújtott kézzel, mint aki egy nagy pofont készül adni.
Rosaria erre már kihátrált a házból, és sárga porfelhőt
felverve szaladni kezdett hazafelé.
Sírni lett volna kedve, de a könnyek nem jöttek. Futás
közben heves, de könnytelen zokogás rázta a testét. Mert
Marco most megutálta őt. Mindent tönkretett ezzel a hülye
féltékenységével. És elképzelte Marcót, ahogy a fekete-
fehér padlón fekszik meztelenül, miközben Maria
Domenica újra meg újra lerajzolja őt – és az irigység olyan
erős hullámban tört rá, hogy a szájában fémes ízt hagyott.

Maria Domenica valósággal pezsgett az izgatottságtól,

amikor rátalált Vincenzóra a Caffè Angeli előtt. A férfi egy
alacsony falon lógatta a lábát, és egyik saját sodrású, zilált
cigarettáját szívta, úgy várta, hogy Maria Domenica
kinyissa a nagy üvegajtót, és beengedje őt.
– Örülni fogsz: terveim szerint ma már nem húzom
tovább az időt – mondta neki Vincenzo, és beszéd közben
dohányszálak potyogtak a szája széléről. – Már elég vázlatot
csináltam. Hogyha a Madonnám még most sem jó, hát nem
is lesz az soha. Úgyhogy elkezdek dolgozni a falon. Lehet,
hogy egy kis rendetlenséggel jár majd, de igyekszem, hogy
ne legyek útban.
Maria Domenica most az efféle apróságokkal, mint a
rendetlenség, egyáltalán nem törődött. Finoman arrébb
tolta Chiara dundi lábacskáját a babakocsiban, kihúzta
mellőle a már majdnem teljesen megtöltött vázlattömböt,
és kotorászott, hogy megtalálja a ceruzákat is.
– Egész éjszaka rajzokat csináltam – mondta gyorsan
Vincenzónak. – Képtelen voltam abbahagyni. És ha van egy
kis ideje, szeretnék még egy rajzot magáról, mielőtt
dolgozni kezdenénk. Azért akarom megint lerajzolni, hogy
lássam: el tudom-e ma jobban találni, mint tegnap.
– Oké, oké – felelte Vincenzo, és engedte, hogy Maria
Domenica hátratolja egy székhez. – Csak adj egy kávét, és
akkor azt csinálhatsz velem, amit csak akarsz!
Ma sokkal könnyebben ment. Most sem a hosszú, egyenes
orr, sem a bozontos szemöldök, sem az áll alatti redők nem
adták fel a leckét Maria Domenica ceruzájának. És ahogy a
rajz kikerekedett, Maria Domenicában szétáradt az öröm.
 A caffè szokásos reggeli forgalma nélküle indult be.
Franco maga elé kötötte a keményített kötényt, és beállt
kedves Gaggia kávéfőzőgépe mögé. A törzsvendégek sorban
érkeztek, megitták a maguk szinte sziruposan sűrű
eszpresszóját a pultnál, és mentek dolgozni. Maria
Domenica annyira belemerült a rajzolásba, hogy alig
hallotta a nagy üvegajtó nyílását-csukódását.
De a férje nevének felhangzása egyszerre visszarántotta
őt a valóságba.
– Á, Marco, buongiorno! – mondta Franco. – Nem sűrűn
jársz mostanában nálunk. Mit adhatok?
– Egy presszót – vetette oda Marco, és a szemét le nem
vette volna a sarokban ülő feleségéről, aki a fekete hajú
idegent rajzolta az asztalnál.
– Marco! – nézett fel Maria Domenica zavartan, mert
kizökkentették. – Mi dolgod errefelé? Láttad a képeket,
amiket kiraktam neked a konyhaasztalra?
Marco biccentett, és megint kurtán odaszólt Francónak:
– És egy whiskey.
Marco a kávéját iszogatta meg a whiskey-t, és a zenegép
fölé hajolt. Ujjaival böködte a gombokat, és fitymálva
kiválasztott pár számot. Maria Domenica ceruzája lelassult
a papíron. Kínosan érezte magát. Valami nem stimmelt,
csak azt nem tudta, micsoda.
Marco megivott még egy kávét és még egy whiskey-t.
– Kicsit korán van még ehhez, nem? – jegyezte meg
Franco tapintatosan. Marco csak morgott válaszul.
Marco a zenegépnek dőlve nézte a feleségét meg ezt az
idegen férfit, aki szemlátomást úgy lebilincseli az asszonyt.
Összehúzott szemmel figyelte, ahogy Vincenzo cigarettát
sodor, végül odament az asztalához.
– Hát magának mi a neve? – kérdezte barátságtalanul
Marco.
– Vincenzo vagyok – felelte a festő, és kezet nyújtott, de
Marco nem fogott vele kezet, hanem hátrahúzódott, és a
karját mereven maga mellett tartotta. De azért kibökte:
– Örvendek.
És a kócos cigaretta felé biccentve megkérdezte:
– Sodorna nekem is egyet?
– Persze, szívesen – húzott ki Vincenzo egy új
cigarettapapírt, rátett egy csík dohányt, megnyálazta a
papír szélét, összesodorta és átadta. – Kér tüzet? – kérdezte
barátságosan.
Marco kihúzott egy széket, ráült, és a meggyújtott
gyufához hajolt. Csak ennyit mondott:
– Kösz.
– Nézd, még más rajzokat is csináltam! Lerajzoltam
Vincenzót – mondta Maria Domenica. Nem értette, miért
lett ilyen feszült, és rühellte, hogy így fecseg.
Marco biccentett, ivott, és szívta a cigarettát.
Hármuk között a csöndet csak Maria Domenica
ceruzájának kelletlen kaparászása törte meg. Végül le is
dobta a vázlattömböt, és felállt.
– Elég volt ebből – mondta Maria Domenica. – Dolgom
van.
A férje és Vincenzo csak néztek utána, ahogy eltűnt a
Gaggia mögött. Még akkor sem szólaltak meg. Együtt fújták
a füstöt, és felváltva verték le a hamut a kicsi asztali
hamutartóba.
Maria Domenica alig várta, hogy Marco felkeljen, és
elmenjen. Nem szokott ő a kávézó közelébe sem jönni.
Napközben inkább kerülte Maria Domenicát, ezért most
nem lehetett tudni, hogy minek jött ide.
Végül az imái meghallgattattak: Marco kiitta az utolsó
csöppeket az italából, hátratolta a széket, és szó nélkül
távozott.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Franco Maria
Domenicától.
– A jó ég tudja – intézte el a férjét egy fejcsóválással
Maria Domenica.
– Kettőtök közt rendben vannak a dolgok? – aggódott
Franco, és látszott rajta a tipródás, hiszen alapvetően nem
szeretett senki dolgába beleavatkozni.
– Szerintem minden úgy van, ahogy eddig.
– Ha van esetleg, amiben segíthetek… – folytatta Franco
tétován. – Tudod: csak szólnod kell.
– Tudom – simogatta meg könnyedén Franco karját Maria
Domenica. – Tudom én azt.
Vincenzo azonban hátat fordított nekik. Megint azt az
üres faldarabot fixírozta. Maria Domenica megértette:
Vincenzónak mindegy, hogy mi folyik itt, ő nem akar
belekeveredni. Ő csak jött, és aztán majd megy.
A Caffè Angeliben a nap további része pokoli volt. Maria
Domenicának kifutott a tej, amikor cappuccinót készített.
Marcello Bruni egy hajszálat talált a pitében. És Chiara is
nyűgösködött a vörös függöny mögött. Megváltás volt,
amikor végre betehette a kislányt a babakocsiba, hogy
hazatolja. Franco csukta be mögötte az ajtót, arcán aggódó
kifejezés ült.
– Vigyázz magadra! – ezt formálta a szája némán, az
üvegajtó belső oldalán.
Maria Domenica búcsút intett neki, és elindult.
Rettegett attól, hogy mit talál majd otthon. Marco vajon
dühös lesz? Csak egy szótagú szavakat lesz hajlandó
kiejteni? Vagy még annál is rosszabb: ágyba akarja majd
vonszolni, és úgy vezetni le a feszültséget? Maria Domenica
lépései lelassultak: nem sietett megtudni, mi vár rá.
A Manzoni-birtokhoz vezető földúton békés hangulat
fogadta. A bivalyok a sárgás, hitvány füvet legelték. Érett,
szedésre váró paradicsomok lógtak a veteményesében a
bokrokon, a bazsalikom meg már kezdett fölmagzani.
A ház üresnek tűnt, az ajtó be volt csukva.
– Marco! – szólította Maria Domenica tétován, és belépett
a fülledt, félhomályos konyhába.
Valami nem volt rendjén odabent, de először nem tudta,
hogy micsoda. Aztán észrevette a padlón a hópihékhez
hasonló papírfecniket. A legelsőt fölvéve látta: ez az ő
munkája volt. Marco összetépett mindent, minden egyes
rajzot. Térdre rogyott ennek a pusztításnak láttán, és
szörnyű reménytelenséget, sőt ürességet érzett, mintha
egészen kővé dermedt volna. Jó lett volna sírni, de a
könnyek nem akartak elindulni. Maria Domenica csak
térdelt ott, maga sem tudta, mennyi ideig, és csak nézte,
nézte, ami az ő röpke boldog pillanataiból megmaradt.
Még mielőtt meglátta vagy meghallotta volna Marcót,
már érezte ökölbe szorított kezét, ami oldalról vágta fejbe.
A fájdalomtól felkiáltott, és válaszul Chiara is felsírt.
– Ne, Marco!
Megpróbált elhúzódni előle a konyha kövén, a kezét
védekezőn az arca elé emelte, de Marco így is újra meg újra
eltalálta ököllel.
– Kérlek, ne, ne! – rimánkodott, de Marco ökölbe szorított,
hosszú ujjai igazi férfierővel csaptak le rá.
Maria Domenicának zúgott a füle, a vér íze volt a
szájában, és egyre csak könyörgött:
– Hagyd abba, Marco! Kérlek, ne csináld ezt!
De a hangja csak mintha még tovább tüzelte volna
Marcót. Felkapott egy maroknyi papírt, és kifeszítve Maria
Domenica száját, megpróbálta beletömni. A lány
fulladozott, köpködött, és megpróbált szabadulni tőle.
Chiara egyre hangosabban sírt.
– Kuss legyen! Kuss! – üvöltött Marco a síró gyerekre.
Maria Domenicába a fájdalmat is legyűrő félelem hasított
bele. Ne bántsd a kisbabámat, kérlek, ne bántsd a
kisbabámat, gondolta. De hangosan nem merte kimondani.
A bedühödött Marco hatalmas pofont adott Maria
Domenicának. Másik kezének ujjaival belemarkolt a fekete
hajába: mintha gyökerestül akarta volna kitépni.
– De hát miért? Mit tettem? – köhögte Maria Domenica. –
Marco, kérlek, hagyd abba! Mondd meg, mit csináltam
rosszul!
– Tudod te azt jól, te kurva!
Marco erős whiskey-szagot lehelt Maria Domenica
arcába. Alighanem egész nap ivott.
– Nem tudom! Nem értem… – Maria Domenica arcán
most már akadálytalanul ömlöttek a könnyek, és
elkeveredtek a szájából szivárgó vérrel. – Kérlek, Marco,
hagyd ezt abba, és mondd el, hogy mi a baj!
Marco lehuppant mellé. Maria Domenica megpróbált
elhúzódni a piaszagtól, de Marco keményen tartotta.
– Na figyelj, mondom, hogy lesz mostantól – sziszegte. –
Te az én feleségem vagy, és itthon fogsz maradni, az én
házamban, értetted?
Maria Domenica feleletül csak pislogni tudott.
– Nyugodtan elfelejtheted a caffèt! Nem engedlek vissza.
Soha többé! Reggel bemegyek Francóhoz, és megmondom
neki, hogy kiléptél. Nem beszélhetsz vele többet. És a festő
barátod? Na vele sem fogsz többet találkozni! Elég volt
ebből, hogy szégyent hozol rám az egész falu előtt! Semmi
okod nincs, hogy a birtokról bárhová elmenj egyedül. Ha
vásárolni kell, az anyám majd elkísér. Különben pedig itt
maradsz, és nem keresed nekem a bajt!
Maria Domenica tudta: most jobb nem vitatkozni vele. De
ez azért mégsem volt igazságos, és ezt Marcónak is be kell
látnia. Megpróbálta megmagyarázni.
– Marco, én nem tudom, mit gondoltál, hogy mit csinálok,
de abban nincs igazad, hogy…
Marco arca sötétvörös lett. Dühödten köpködve
megragadta Maria Domenica vállát, és hevesen
megrángatta.
– Nekem te nem mondhatod, hogy nincs igazam!
Hülyének nézel? Tán azt hitted, még egy gyereket
csinálhatsz azzal a cretino festőddel, és azt is a nyakamba
varrhatod? – Marco felállt, és Maria Domenicának a
torkába ugrott a szíve, ahogy megragadta Chiara
babakocsiját. – Ez meg itt az apjára hasonlít! – Odahajolt a
kicsihez, szeszgőzös leheletébe burkolva szegénykét. – És
hamarosan neki is elkél majd egy-két kiadós pofon, akár az
anyjának!
Azzal bevágta maga mögött a házikó ajtaját, Maria
Domenica pedig hallotta felbőgni a kocsi motorját: Marco
elment a porfelhőben.
A csend már jó hosszú volt, amikor Maria Domenica
végre elhitte: Marco nem jön vissza. Egy darabig legalábbis.
Akkor feltápászkodott. Mostanra Chiara sírása is kissé
elcsitult, és Maria Domenica arcán az a meleg nedvesség
sem könny volt már, hanem vér. Egy konyharuhával
törölgette meg az arcát, és magához szorította a kicsit.
Kint besötétedett, de nem gyújtott villanyt.
Összekuporodott a fotelban, testével védve a kisbabát, és
mélyen elgondolkodott. Végül lecsukódott a szeme, és az
álom mindent eltakart.
 22.

Maria Domenica tagjai teljesen el voltak macskásodva,

amikor Chiara éhes sírására felébredt. Nagy nehezen
kikászálódott a fotelból, és hunyorgott a kora reggeli
napfénytől. Mindene fájt. Eszébe jutott az előző este.
Odanyúlt az arcához. A szája sarkánál a seb elvarasodott, a
szeme környéke feldagadt, és az arca is fájt, ha
megérintette. Tudta: ha belenéz a fürdőszoba falán lógó
kicsi tükörbe, látni fogja a zúzódásokat és a sebeket,
amelyeket a férje ökle okozott. Fájtak a sebek. Üresnek és
legyőzöttnek érezte magát.
Ma minden tovább tartott. A fürdés, Chiara etetése és
pelenkázása, a felébredéshez kellő, kannányi erős kávé
megfőzése, és az, hogy elnyammogta a szűretlen, fűzöld,
enyhén borsos ízű olívaolajba mártott kenyeret, amelyet
feldarabolt paradicsommal borított be – mindez órákba
telt. Amikor megnézte az ágy mellett, a földön lévő
ébresztőórát, látta, már majdnem ebédidő volt. Nem
mintha számított volna. Már nem volt hová mennie, és
tennivalója sem maradt az után, hogy feltakarította a
papírfecniket, amelyek még mindig a konyhakövön
hevertek.
Hát csak üldögélt a levert szélű konyhaasztal mellett, a
körmei mellől a bőrt rágta, és mereven nézett az üres,
fehér falakra. Itt-ott kicsi barnás foltok tarkították őket,
ahol Marco a tenyérrel agyoncsapott egy-egy tele hasú
szúnyogot. Marco a nyári hónapokban sokat szenvedett
ezektől a vérszívóktól. Imádták a vérét.
Maria Domenica azon tűnődött, vajon hol töltötte Marco
az éjszakát. Arra tippelt, hogy alighanem a nagy házban, a
szüleinél. Elena valószínűleg körbeajnározta a fiacskáját,
lemosogatta az ökleit, amelyeket lehorzsolt, amikor a
felesége arcát püfölte – és nyilván egyetértett vele, hogy
helyesen cselekedett. Marco biztosan hülyeségekkel és
hazugságokkal traktálta az öregeket, és ők készségesen
elhittek neki mindent Maria Domenicáról, a legrosszabbat
is. Végül, ha Marco majd lehiggad, vissza fogják küldeni ide,
hozzá. De talán remélheti, hogy egy-két napig békén
hagyják.
Késő délutánra a hőség valósággal kiszívott minden
levegőt a sivár házikóból. Maria Domenica szalmakalapot
adott a kislányára, és gyengéden a babakocsiba fektette. A
városba nem mert bemenni, de muszáj volt járnia egyet,
hogy merev lábait megmozgassa.
A babakocsi keskeny kerekei nem ezekre a kemény,
kátyús földutakra készültek: Chiara dülöngélt és zötyögött,
ahogy haladtak. De szemlátomást nem bánta. Komoly
szemekkel nézelődött, és Maria Domenica tudta, hogy bár
még nagyon kicsi, mégis mindent magába szív. Látszott,
hogy megfigyeli a kis házikót, mögötte a nagyot, ahogy
eltűnik a messzeségben, miközben az anyja a kiszáradt
földeken tolta a babakocsit. Arcocskája pedig láthatóan
felderült, amikor a napsütésben megpillantotta a fekete
bivalyokat, amint csöndesen legelésztek a tó melletti
mocsaras területen.
Chiara nagyon gyorsan fejlődik, nemsokára már nem is
lesz kisbaba, gondolta Maria Domenica szomorúan. Kislány
lesz belőle, akinek a Manzoni-birtok jelenti majd a világot.
Kifulladva tolta fel a babakocsit egy kisebb magaslatra, és
visszafordult a kilátást megnézni. Az üres, kék ég alatt
hosszú mérföldeken át terpeszkedtek a sík, sárguló földek,
Maria Domenica mégis úgy érezte: csapdába került. A
földeken túl látszott a San Giulióba, majd Rómába és
Firenzébe vezető út. De voltak ezeknél is messzebb lévő
városok és országok is, idegen emberekkel.
– Svájc, Franciaország, Németország, Anglia. – Maria
Domenica kimondta az országneveket, ízlelgette őket.
Neki ezek az iskolai táblára felírt nevek voltak, a
nyelvüket pedig abban a kis kávézóban hallotta a Spanyol
lépcső mellett.
Letelepedett a dombon, és csöndesen üldögélt a kislánya
mellett, amíg azt nem érezte, hogy a délutáni nap égeti a
bőrét. Nagyot sóhajtott, kiengedte a babakocsi fékjét, és
erősen fogta, ahogy az ugrándozva gurult a göröngyös úton
a házikó felé. Valaki járt ott, talán Elena, és ott hagyott egy
kis barna papírzacskót a lépcső mellett, az árnyékban.
Pedig a házikó ajtaját soha nem zárták: be is lehetett volna
tenni a csomagot. Maria Domenica rájött: az anyósa nem
akart vele találkozni. Őt most magára hagyták.
Friss mozzarellát talált a csomagban, és vékony
prosciuttoszeleteket. Meg egy cetlit:
 Marco az apjával pár napra a városba ment. Neked itt kell
maradnod. Rajtad fogom tartani a szemem.

Elena írta alá.

Maria Domenica összevágta a mozzarellát, és a puha
darabokat beletekerte egy-egy prosciutto crudo szeletbe. A
férje vagy az apja ezt nem tartotta volna tisztességes
étkezésnek, de neki most megteszi. Maria Domenica foga
belemélyedt a nyers, karakteres sonkába, majd a lágy
sajtba. Az evéstől megvigasztalódott. Ahogy rágta a
falatokat, megpróbálta a gondolatait rendbe szedni.
Nagyon maga alatt volt mostanáig. Azt érezte, hogy Marco
sarokba szorította. De ahogy nyelte az ételt, és újabb
mozzarellagolyót tolt a szájába, eszébe jutott, hogy hiszen
van neki kihez fordulnia.
Ott van Lucia. Bár tőle nem kaphat mást, mint egy jó
kávét és együttérzést. És ott van Franco: ő biztosan
segítene. Nyilván aggódik érte most is, mert nem tudja, mi
történhetett vele. De talán mégis jobb, ha Maria Domenica
nem megy a Caffè Angeli közelébe. Nem akart Francónak
még több gondot okozni. Nem bizony, hanem inkább a
szüleihez fog fordulni. És ha az apja meglátja, hogy Marco
mit művelt az arcával, már csak arra kell majd vigyázni,
hogy meg ne ölje Marcót.
Vonzotta az ötlet, hogy szökjön meg azonnal. Ez csábító
volt, de talán mégsem túl bölcs. Maria Domenica tudta jól,
hogy Elena konyhájában a mosogató fölötti ablak pont a
házikójukra néz. Ott állt ő is nemegyszer a vasárnapi ebéd
után mosogatva, és a sivár kis épületet bámulta, amit az
otthonának kellett volna tekintenie. Lehet, hogy Elena
ebben a pillanatban is ott áll, és ide bámul. Csak ritkán
használta elegáns nappaliját a kemény kanapékkal és a
kifényesített bútorokkal. Oda csak akkor mentek be, ha
fontos vendégek jöttek hozzájuk – azaz szinte soha.
Úgyhogy igen, Elena valószínűleg a konyhában van,
rádiót hallgat, törölgeti a már így is makulátlan felületeket,
és időnként kinéz az ablakon, hogy szemmel tartsa a
menyét – ahogy ígérte.
A biztonság kedvéért Maria Domenica megvárta, amíg
besötétedett. Aztán, mint egy tolvaj, kiosont a kis házból. A
babakocsi kerekei fülsiketítően nyikorogtak. Maria
Domenica biztos volt benne, hogy az éjszaka csöndjében
messzire terjed a zaj, és azért imádkozott, hogy ha az
anyósa meg is hallja, higgye csak azt, hogy valami madár
vagy más állat hangja.
Amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett messzire kerülni
a Manzoni-birtoktól. Egyik kezével a babakocsit tolta, a
másikban egy kisebb táskát vitt, benne a legszükségesebb
holmikkal. Nem tervezte, hogy valaha még visszajön erre a
helyre, ahol olyan boldogtalan volt. Végleg haza akart
költözni.
– Lehet, hogy a Papa majd épít egy újabb szobát neked
meg nekem, ahol lakhatunk – mondta alvó kislányának.
Nem mintha Maria Domenicát érdekelte volna, hogy hol
fognak aludni. Ha kell, ő elalszik a konyhaasztal alatt a
kőlapokon, csak ne kelljen a kisbabáját visszavinni abba a
szörnyű kis házba.
Holdvilágnál elég hosszú volt az út, és Maria Domenica
úgy érezte: évekbe telt, mire elérte az országutat. Óvatosan
kelt át rajta, nézte, hogy nehogy valahonnan kocsi jöjjön:
nem akarta, hogy elkapják. Most már semmiképpen, hogy
ilyen közel jár az otthonához.
Megkönnyebbülést érzett, amikor felismerte a házuk
alacsony, sötét körvonalait. Remélte, hogy még nem
feküdtek le, hogy nem alszik mindenki.
– Mamma, Papa! – kiáltotta, de senki nem felelt.
Pedig valaki még fent volt: Maria Domenica látta a
sötétítők résén kiszüremlő fényt. Benyomta a konyhaajtót,
és beszívta a benti levegőt. Sokféle illat rétegeződött itt
egymásra, a kenyérsütésé, a paradicsomszószt rotyogtató
serpenyőké, a frissen reszelt parmezáné – ezer
ínycsiklandó étel illata, amelyet az anyja főzött, míg nevelte
őket. Máris újra éhes lett tőle.
– Madonna mia, hát hogy nézel ki?! – termett ott mellette
az anyja aggodalmasan.
Maria Domenicát egészen elárasztotta a
megkönnyebbülés. Pepina ismerős, puha karjaiba bújt.
– Marco megvert – súgta, és most végre a könnyek is
elindultak zúzódásokkal teli arcán. Abba sem tudta hagyni
a sírást. Rázkódott a teste a zokogástól, a sós könnyek
marták az arcán a sebeket. Próbált beszélni, de sokáig meg
sem tudott szólalni. És aztán is csak azt tudta ismételni:
– Marco bántott.
Pepina egy percig vizsgálta a lánya arcát, de aztán a
pillantása az egyik sarokba siklott.
– Tudom – mondta tompán. – Mindent tudok.
– Mit mondott Marco?
Pepina a lánya haját simogatta, és feldagadt arcát
törölgette Erminio egyik régi vászon zsebkendőjével.
– Mamma! – Maria Domenica zokogása már csitult, de a
szeme sértődötten kikerekedett. – Mit mesélt nektek Marco
rólam? Neki nem hihettek! Nem igaz, bármit mondott is, az
hazugság!
Pepina válla előregörnyedt. Még mindig nem tudott a
lánya szemébe nézni.
– Igaz, ami igaz, nem számítottam rá, hogy ilyen rosszul
nézel ki. Azt mondta, csak egy pofont adott neked, és hogy
rászolgáltál.
– Micsoda?
– Nyugodj meg, Maria Domenica! Nem te vagy az első
asszony, aki kap egy-két pofont a férjétől – mondta Pepina
halk, monoton hangon.
– A Papa soha nem ütött meg téged. Soha, egyszer sem!
– Nem, de én nem is adtam rá okot soha. Nem jártam
egyedül be a faluba, nem dolgoztam kávézóban, és nem
fecserésztem egész nap mindenféle férfiakkal. Nem hoztam
szégyent a férjemre semmiféle hosszú hajú festővel. –
Pepina felemelte a hangját: – Mit hittél? Mire számítottál,
hogy fog erre a férjed reagálni?
Maria Domenicának már a nyelve hegyén voltak az
ellenérvek, de inkább nem mondta ki őket, hanem
nyugodtan azt kérdezte:
 – Papa hol van?
– Elment.
– Hová ment?
– Marco meg az apja érte jöttek. Bementek a faluba, hogy
beszéljenek ezzel a Vincenzóval, de az eltűnt. Rosaria
húgod azt mondta: szerinte Rómában megtalálják, úgyhogy
utánamentek.
– Hogyan hihetett Papa Marcónak velem szemben? Hát
nem bízik bennem?
– Nem, már nem. Régen bízott benned, de te elszöktél,
emlékszel? És állapotosan jöttél haza: akkor veszítetted el a
bizalmát. Én ezért magamat hibáztatom. Túl sok
szabadságot adtam neked, amikor felnőttél. De mit
tehettem volna? Annyi lányom van, akikre mind vigyáznom
kell! – Pepina arcán is elindultak lefelé a forró könnyek. A
táska felé biccentett, amit Maria Domenica a babakocsi
mellé tett. – Elhoztad a dolgaidat? Sajnálom, cara, de nem
maradhatsz itt. Apád azt mondta: otthon kell várnod a
férjedre. És hogy nem fogsz több szégyent hozni erre a
családra.
– Kérlek, Mamma, hadd maradjak! Ne küldj vissza!
Kérlek!
A két nő egymást ölelte, és mindketten sírtak. Maria
Domenica érezte, hogy az anyja teste rázkódik a zokogástól,
és hogy könnyes arcát az ő nyakához szorítja.
– Sajnálom, figlia! Annyira sajnálom! – És Pepina már
tolta is ki Maria Domenicát a konyhából a poros udvarra.
Kezébe nyomta a táskáját, Chiara babakocsiját pedig
megfordította, hogy a Manzoni-birtok felé nézzen. – Nem
merek apádnak ellenszegülni. Haza kell menned. De vagy
én, vagy Rosaria mindennap meg fogunk látogatni. És nem
fogjuk engedni, hogy még egyszer megverjen, azt
megígérem!
Az anyja keze még egyszer, utoljára megszorította Maria
Domenica karját, és ahogy az ajtó becsukódott előtte, ő még
egyszer beszívta a meleg konyha édes illatát. Majd sarkon
fordult, és lassan elindult a hűvösödő, derült őszi
éjszakában. Még csak el sem búcsúzott.
 MÁSODIK RÉSZ

New Brighton, Anglia, 1968

 1.

A Mersey folyó szürkésen zavaros vizű torkolata mellett, az

Ír-tenger partján állt a New Brighton-i strandfürdő. Art
deco stílusban épült abban az időszakban, amikor a
nyüzsgő tengerparti fürdőhely a virágkorát élte. Akkoriban
mindig tele volt az egy napra ide leruccanó gyári
munkásokkal meg a távolabbról érkező nyaralókkal, akik a
főutat szegélyező házakban vettek ki szobát. Nagy vonzerőt
jelentett a strandfürdő, ahová forró nyári napokon csak úgy
özönlöttek a családok. A gyerekek a hatalmas medencében
és a szökőkutaknál játszottak, a csúszdákon siklottak le, és
alig várták, hogy elég nagyok legyenek, és a magas
ugródeszkáról fejest ugorhassanak a vízbe.
De a valamikor népszerű tengerparti városka mára
megkopott, a régi szép napok elszálltak. A vidámpark azért
megmaradt az óriáskerékkel és a körhintákkal, amelyek
közül a legjobb a forgatható fülkés volt. A pattanásos
kamaszok mindig nagy élvezettel pörgették a legcsinosabb
lányokat a színes ülésekben, azok meg vagy sikítoztak
torkuk szakadtából, vagy kidobták a taccsot – mikor melyik
jött előbb.
A New Brighton-i strandfürdő is ott állt még a
tengerparton, de már nem a régi fényében. A meleg
hónapok még most is elhozták ide a helybéli családokat,
akik kiterítették törülközőiket a terasz fa nyugágyain, és a
napon vörösre süttették halovány angol bőrüket, amely a
strandolást követő napokban hosszú csíkokban hámlott le a
hátukról.
Volt a strandon egy büfé is. Két bejárata volt, az egyik az
utcafronton, hogy az ott sétálgató emberek is
betérhessenek ide teázni. A másik bejárat a medence felé
nyílt, ahonnan vizes gyerekek hada szaladgált be egész nap
üdítőért, rózsaszínű vattacukorért, fagyiért és tojásos
szendvicsért. A büfét középen fakorlát választotta el, hogy a
két irányból érkező vendégek ne zavarják egymást – és
hogy az élelmes tizenévesek ne tudjanak a büfén át
beslisszolni a strandra ahelyett, hogy a bejáratnál jegyet
vennének.
Odabent vizes fürdőruhák szaga keveredett a tea
illatával. A pult mögött fekete hajú, kreolbőrű lány vajazta
a péksüteményeket és a kenyérszeleteket. Az orra kissé
hegyes volt, a szeme mélyen ült, hogy igazi szépségnek
lehessen mondani, de fényesen csillogó haja vízesésként
omlott a hátára, és ruganyosan mozgott, ami kiemelte őt a
leégett hátú, vastag lábú, fürdőruhás helyi lányok közül.
– Kér bele cukrot, hölgyem? – kérdezte a fekete hajú lány,
ahogy egy idős nőnek odaadott egy tálcát teával és
süteménnyel. A hölgy az utcai bejáraton át érkezett, és a
nagy meleg ellenére kabátban és kalapban volt.
– Tessék? Mit mond? – hajolt közelebb a hölgy, és
odafordította a fülét. – Egy szót sem értek abból, amit
mond.
Maria Domenica vállat vont. Három éve dolgozott már itt,
és elég jó volt már az angoltudása, csak azt nem tudta, hogy
erős olasz akcentusát átitatták az északi angol tájszólásra
jellemző nyílt hangzók, amitől néha tényleg nehéz volt
megérteni, hogy mit mond. A kicsi lánynak viszont, aki a
lábánál ücsörgött, nem voltak ilyen gondjai. Az anyjánál
világosabb bőrű és hajú Chiara egy képeskönyv fölé hajolt,
és egyedül játszott szép csöndesen és rendesen, amíg azt
nem mondták neki, hogy ideje menni.
Itt ő meg az anyja idegenek voltak, „digók”, de azért az
emberek többsége rendes volt velük. A Chiara nevet még
csak-csak ki tudták mondani, de arról Maria Domenica már
letett, hogy a saját nevét megtanítsa nekik.
– Maria dé… izé, hogy is kell mondani, kedves? Kicsit
nehéz! – panaszkodtak, úgyhogy Maria Domenica inkább
azt mondta mindenkinek:
– Szólítson csak Mariának, az egyszerűbb.
Nem volt könnyű ilyen messzire eljutnia, de Maria
Domenicában meg sem fordult, hogy végül ne sikerülne.
Azon a hűvös éjszakán, amikor az anyja elküldte hazulról, ő
egyenesen Francóhoz ment segítségért: nem a Caffè
Angelibe, amely akkor már be volt zárva, hanem Franco
házába, onnan nem messze. Még soha nem járt náluk.
Az öreg házak egyike volt az övéké, amely magas falak
mögött rejtőzött kavicsos kis udvarával. A kapu félig nyitva
állt, és Maria Domenica egy kivilágított ablakban meglátta
Giovannit, a fiút a könyvekkel borított konyhaasztalnál:
még ilyen késő este is tanult. Már mutatkozott rajta a
férfiasság: az arcán puha szakállkezdemény sötétlett, mégis
nagyon fiatal volt még. Túl fiatal, hogy meghallgassa, amit
Maria Domenicának most mondania kellett.
Ezért Maria Domenica megtorpant. A küszöbön állt, ott
töprengett, hogy mitévő legyen. De csak oda kellett nyúlnia
sajgó, veréstől feldagadt arcához, csak egyetlen pillantást
kellett vetnie alvó kisbabájára, hogy elinduljon Franco
belső udvara és bejárati ajtaja felé.
Amikor Giovanni meglátta Maria Domenica szétvert
arcát, megölelte, és magához szorította.
– Mi történt? Mi történt? – kérdezgette halkan.
Maria Domenica kibontakozott az ölelésből. Leültette
Giovannit egy fotelba, és odaült mellé. Hagyta, hogy a fiú
fogja a kezét.
– Marco megvert – mondta halkan. – Teljesen elvesztette
a fejét, de nem értem igazán, hogy miért. Azt hiszem,
féltékeny Vincenzóra. Azt hiszi, hogy van köztünk valami.
Giovanni belenézett Maria Domenica szemébe:
– Miért, van?
– Ne hülyéskedj már! Hisz alig ismerem!
– Ne haragudj, Maria Domenica… Bocs.
És Giovanni megszorította Maria Domenica kezét, majd
némán hallgatta, amit mesélt: hogy az anyja hogyan küldte
őt el, vissza Marcóhoz.
– Én nem mehetek abba a házba vissza. Félek, hogy
megint meg fog verni. Vagy ami még rosszabb: megüti
Chiarát – mondta Giovanninak.
– Akkor most mit fogsz csinálni?
Maria Domenica csak a fejét ingatta, és az egész
testtartásán látszott, hogy kétségbe van esve.
– Tudom, mit kell tenni! – Giovanni hangja egészen mély
lett, és erőteljes, mert hősies akart lenni. – Elmegyek, és
megkeresem Marcót! Megmondom neki, mit gondolok
azokról a férfiakról, akik kezet emelnek a feleségükre. És
ha kell, beverek a szemétnek!
– Nem, nem, azt nem teheted!
– Dehogyisnem! Vagyok olyan erős, mint ő, és majdnem
olyan magas is.
– De én ezt nem szeretném. Nem fog megoldani semmit.
– Akkor mi hozhat megoldást?
– Azt nem tudom pontosan. De azt tudom, hogy nem
akarom, hogy olyasmit tegyél, ami rád és Francóra bajt hoz.
Nektek itt az üzletetek. Nem engedhetitek meg, hogy állást
foglaljatok ebben a dologban.
– Te csak ne félts minket! Tudunk magunkra vigyázni.
– Én is tudok magamra vigyázni. Egy évig azt tettem
Rómában. Képes vagyok rá megint, ha arra kerül a sor.
– Maria Domenica, kérlek, ne szökj el megint!
Giovanni hangjából sütött a szomorúság.
– Azt hiszem, muszáj lesz. Hisz mindenkinek jobb lenne,
ha én nem lennék itt, nem? Ha nem is léteznék…
– Ne hagyj itt bennünket!
– Mi más választásom van?
Giovanni rápillantott a még mindig nyugodtan alvó
Chiarára a kocsiban. Nem szólt. Aztán felállt, és kotorászni
kezdett egy fonott kosárban, ami tele volt borítékokkal,
tollakkal és pénzérmékkel. Kivett egy kicsi, barna kulcsot,
és kinyitotta vele az íróasztal legfelső fiókját.
Maria Domenica el akarta húzni a kezét, amikor Giovanni
odanyomott neki egy vastag papírpénzköteget.
– Vedd csak el! – unszolta Giovanni. – Apám is ezt akarná.
– Giovanni puszit nyomott Maria Domenica arcára, átölelte
a vállát. – Találkozunk még valaha?
– Lehet, hogy nem.
– Hová fogsz menni?
Maria Domenica habozott a válasszal. Hogy hagyhatná el
másodszor is a családját? Apja-anyja szereti őt, és úgy
hitték: a legjobbat teszik vele. Csakhogy Maria
Domenicának ez volt a legutolsó lehetősége. Vagy
megragadja most, vagy vége.
– Giovanni, ezúttal messzebb megyek, mint Róma, azt
hiszem. Kérlek, mondd meg apámnak, hogy ne is keressen.
Francónak pedig, hogy ne haragudjon rám.
Mihelyt derengeni kezdett, Maria Domenica a hajnali
buszjárattal Nápolyba ment, és ott felszállt egy északra
tartó vonatra. A fülkék zsúfoltak voltak, de egy salernói
család helyet szorított neki: közelebb húzódtak egymáshoz,
és így lett egy félfenéknyi hely, ahová ő is leülhetett.
Megkínálták az elemózsiájukból is: ropogós kenyeret,
enyhén csípős ízű pecorino sajtot és rózsaszínű, dús
mortadellát adtak neki. Cserébe énekelt a gyerekeikkel, és
mesélt nekik.
Rómában másik vonatra szállt, és az ablakban elsuhanó
táj már nem volt többé ismerős: a földek zöldebbek lettek, a
hegyeken ciprusok nőttek, és az arcát érő levegő, amely az
ablakon beáradt, hűvösebb lett.
Aztán az Alpok hegyei közé ért a vonat, és Maria
Domenica ekkor már nem érezte olyan erősen a
szomorúság szorítását: az orrát az ablakhoz nyomta, és csak
úgy itta a hófödte csúcsok szépségét.
A svájci határon gondja támadt. Nem volt rendes úti
okmánya, és nem engedték tovább.
– Útlevelet kérek! – vakkantotta neki a határőr. – Hol az
útlevele?
Maria Domenicának le kellett a vonatról szállnia, és fél
napig sorban állt a legközelebbi polgármesteri hivatal
egyik irodája előtt. A folyosón, amelyet molyirtó és
cipőpaszta szaga lengett be, nem volt hová leülni, így aztán
amikor a lába elfáradt az ácsorgásban, lehuppant a
márványpadlóra, Chiara babakocsija mellé. Végül sorra
került, és ott ült szemtől szemben egy hivatalos külsejű,
kemény tekintetű, alacsony férfival, akinek gondosan ápolt
bajusza volt. Maria Domenica legelőször a sírással
próbálkozott, de a férfi egyszerűen kihúzott neki egy papír
zsebkendőt a dobozból, majd beletemetkezett az előtte lévő
aktákba, amíg Maria Domenica meg nem törölte a szemét,
és abba nem hagyta a sírást. Maria Domenica ekkor elvett
pár bankjegyet Franco pénzkötegéből, és odaadta az
embernek. Az becsúsztatta a pénzt a zakója felső zsebébe,
és az ujjaival dobolni kezdett az asztalon, egészen addig,
míg Maria Domenica át nem adott neki még néhány bankót.
De megérte. Rendes okmányokkal már felszállhatott a
következő vonatra, átmehetett a határon Svájcba, majd
onnan Franciaországba. Még néhányat levett Franco
pénzkötegéből, és kifizette a hálókocsiba szóló pótjegyet.
Éjszakára az üléseket felhajtották, és hat kis fekvőhelyet
húztak ki a fülke falából. A fülke meleg volt, és zsúfolt, de
abban tagadhatatlanul volt valami romantikus, hogy az
ember elalszik valahol, és egészen máshol ébred fel. Maria
Domenicának úgy tűnt: Franciaországban a levegőnek
egészen furcsa illata van. Külföldillata.
Calais-ben felszállt a csatornát átszelő kompra. Még soha
életében nem hajózott, de mire Doverben kiszállt, el is
ment tőle a kedve egy életre. A hullámzástól ő és Chiara is
tengeribeteg lett. Neki ugyan sikerült visszanyelnie a
keserű epét, ami a torkába szökött, Chiara öklendezését és
hányását azonban az utastársak szemrehányó tekintete
kísérte, amitől Maria Domenica kínosan érezte magát.
Doverből újabb vonatozás következett Londonig. Maria
Domenica arra gondolt, hogy eltölt ott egy kis időt, és
felfedezi a nagyvárost – de valahogy nem erre számított.
Ott minden olyan hatalmas volt a pályaudvar csarnokától a
forgalomtól nyüzsgő utakig. Azt sem tudta, hogy fogjon
hozzá egy ekkora város megismeréséhez. Továbbutazott
hát: felszállt egy északra tartó vonatra.
Végül itt kötött ki, New Brightonban.
Egy magas, Viktória korabeli ház legtetején vett ki lakást
az Egremont Promenade-en. A ház a vízre nézett, ami
tetszett Maria Domenicának, de azért a Mersey folyó habos,
szürke, hal nélküli iszapja bizony a közelébe sem érhetett a
ragyogóan kék Földközi-tengernek. Esténként a folyó
túloldalán látszottak Liverpool fényei, ami vidám látvány
volt, és ha Chiara már elaludt, Maria Domenica órákon át
nézte az ablakból ezeket a fényeket.
Amikor munkát keresett, csak arra szorítkozott, amihez
már értett. Körbeérdeklődött a helyi kávézókban, míg
végül talált egyet, ahol azt mondták: igen, szükségük volna
egy új alkalmazottra. Ott aztán a kis csészényi eszpresszók
helyett gőzölgő teákat szolgált fel, kannában. És nem
pizzaszeleteket és laktató édes süteményeket, hanem
halkrémes szendvicseket és lekváros fánkokat.
Chiara mindennap vele ment a munkahelyére, ahogy
annak idején a Caffè Angelibe. Ettől a tulajdonos-házaspár
először kicsit idegenkedett.
– Maria, kedves, nem tudnál inkább fogadni valakit mellé,
aki vigyáz rá? – ezt kérdezték.
De amikor látták, hogy milyen angyali jó gyerek, és
megértették, mennyire nem szeretné Maria Domenica
magára hagyni a kicsit, végül békén hagyták őket.
– Tudod, hogy nagyon örülünk, hogy alkalmaztunk téged?
– mondogatta gyakran Mr. Leary meg a felesége is. – Ilyen
jó munkaerőnk nem volt még soha!
Mr. Learynek hosszúkás arca és görbe lófogai voltak, a
felesége pedig testes nő volt, tele szeplővel. Elég jól
megéltek a kávézóból, leszámítva a téli hónapokat, amikor
a strand felé nyíló ajtót bezárták, és a szeles sétányon sem
jártak sokan. Ezeken a hideg napokon Maria Domenicának
kevesebbet kellett dolgoznia. A szabadidejét arra használta,
hogy a kislányát gyapjúpulóverekbe és kesztyűbe bújtatva
járják az utcákat. Hosszú sétákat tettek így kettesben,
feltérképezték a mellékutcákat és a közöket New Brighton
és a közeli Wallasey városka területén. És ahogy a szürke
járdákat rótták, Maria Domenica gondosan megnézett
minden járókelőt, mintha keresne valakit. Ha meglátott egy
szőke fejet, megtorpant, és alaposan megbámulta, majd egy
kis sóhajtással továbbment.
– Ugyan minek járkálsz kint ilyenkor, kedvesem? –
kérdezte tőle egyszer Mrs. Leary, amikor kocsival pont arra
ment, és ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye őket. – Olyan
hideg van, hogy a macska kettétörik, ha a sarkon befordul!
Jobban teszed, ha bent maradsz a meleg szobában.
Szerencsére otthon tényleg kellemes idő volt. A főbérlő,
Mr. Fox keskeny konyhájában egy Aga tűzhely állt, az
folyton jó meleget adott. Mellette három nagy műanyag
hordó állt valami rejtélyes, bugyborékoló folyadékkal.
– Céklabor, répabor és szederbor! – mondta Maria
Domenicának Mr. Fox, és büszkén paskolta a hordókat.
Maria Domenica elfintorodott.
– Otthon mi a bort szőlőből készítjük – jegyezte meg
udvariasan.
– Csak várjon, kedves, míg ezt megkóstolja! Higgye el:
többé rá sem tud majd nézni arra a vacak szőlőlére!
Mr. Foxnak volt egy fia is, Alex. Munkanélküli volt, mégis
mindig dolgozott valamin. Maria Domenica a legtöbbször
úgy látta, hogy csak a lába látszott ki valamelyik ócska
autója alól, az egyiket mindig szerelte.
Amikor nem a kocsikat bütykölte, a szobájába zárkózott,
ahol Beatles-lemezeket hallgatott, azt a bandát, amelyik
felrázta a Mersey folyó túloldalán fekvő várost. Maria
Domenica gyakran hallotta a zenét. Ilyenkor eszébe jutott,
hogy Franco mennyire ellenállt, amikor ő azt javasolta,
hogy a zenegépbe tegyen be néhány Beatles-számot is.
Maria Domenica egyébként igyekezett nem gondolni arra,
hogy mit hagyott maga mögött. Kellemesebb volt, ha a
jövőre koncentrált, azt tervezgette, és arról ábrándozott.
Nyáron kevesebb ideje maradt a kószálásra, de a hétfőket
azért Learyék kiadták neki szabadnapnak. Olyankor akkora
területet járt be, amekkorát csak tudott. Be-benézett a
kocsmákba és a fogadóirodákba, ezekre a félhomályos,
férfiaknak való helyekre. Egy parkban egyszer rátalált egy
művészeti iskolára, és ott ült órákon át. Chiara türelme
végül elfogyott, és elrángatta őt a hintákhoz.
Nagyon szép volt az a nyár. Maria Domenica nem is
gondolta, hogy Anglia lehet ilyen kellemes. Megpróbálta,
hogy ez ne a hazájára emlékeztesse, néha mégis azon kapta
magát, hogy az arcát a nap felé fordítja, és azt képzeli, hogy
a barackfák alatt fekszik a szülei gyümölcsösében.

Hétfő volt akkor is, amikor Maria Domenica könnyű nyári

ruhát és szalmakalapot adott Chiarára a szokásos
kirándulásukra készülődve.
Induláskor a konyhában az ott tébláboló Alexbe botlott,
akinek az arca a barna haja tövéig el volt vörösödve, és
izgatottan kereste Maria Domenica pillantását.
– Hová készültök? Sétálni? – kérdezte.
 – Igen – bólintott Maria Domenica. – Gondoltam, viszünk
egy kis száraz kenyeret a parkba. Chiara szeretné
megetetni a kacsákat.
Alex kinézett az ablakon a felhőtlen égre:
– Túl szép nap ez a parkhoz. Nem akartok strandra menni
inkább? – vetette föl bátortalanul. – Ott homokvárat is
építhetne a kicsi.
Alex ennyit még soha nem beszélt Maria Domenicával, és
ő kellően el is volt képedve ettől.
– Strandra? – kérdezett vissza értetlenül. – Milyen
strandra?
– Hát ami a New Brighton-i fürdő után a Harrison Drive-
on van. Állati klassz, homokos strand – mondta a fiú. – Na
várjatok, előkeresem a régi homokozóvödröt meg a lapátot
a kicsinek, és elviszlek oda titeket.
Maria Domenica szabadkozva ki akart ebből hátrálni, de
Alex már el is tűnt a sufniban, hogy megkeresse az ígért
vödröt és lapátot. Elő is került valami nagyon piszkos és
pókhálós cuccot markolva, de az arca csupa diadal volt.
– Épp csak le kell kicsit mosni a tengerben! – közölte. – Na
gyertek, ugorjatok be a kocsiba, és már megyünk is!
– Melyik kocsiba? – nézett körül Maria Domenica a három
rozsdásodó roncson, amelyek elállták a behajtót. Ő egyikről
sem gondolta volna, hogy üzemképes.
Még az örömtől ragyogó Alex is megtorpant egy
pillanatra.
– Hát, lássuk csak… – vakarta a fejét. – Az Austin fékjét
még meg kell szerelni, a Morrist meg… hát, nem is tudom.
Mit szóltok a Triumphhoz?
A kocsi ajtaja, amelyet Alex kinyitott Maria Domenica
előtt, aggasztóan csikorgott, ráadásul az első ülés szakadt és
hepehupás volt. De Maria Domenica beült valahogy, és
erősen fogta Chiarát az ölében. Némi motorbőgetés után el
is indultak, nem kevés füstöt hagyva maguk után.
– Dőlj hátra, és akkor nagyobb az élvezet! – kurjantotta
Alex, és beletaposott a gázba. Maria Domenica kérdőn
nézett rá.
– Legalábbis a nagyim mindig ezt mondta – tette hozzá
sietve Alex.
Odaérve kiderült: a strand hatalmas és hideg. Itt nem
napernyő árnyékába kellett húzódni, mint azt Maria
Domenica otthon megszokta, hanem egy csíkos szélfogó
mögé: ez némi védelmet adott az erős szél ellen, amely a
sáros Ír-tenger felől az arcukba csapta a homokot.
– Szép napunk van ma – biccentett Alex egy mellettük
napozó családnak, majd a földre terítette a törülközőiket.
– Csodás nap! – helyeseltek azok, és kéjesen nyújtóztatták
ki hosszú, fehér tagjaikat.
Maria Domenica meg volt róla győződve, hogy ezeknek
nincs ki a négy kerekük. Csak nézte, ahogy Alex is gyorsan
lerángatta sápadt testéről a ruhákat. Minden bordája
kilátszott, és lapos volt, mint egy vasalódeszka.
– Tartom neked a törülközőt, ha át akarsz öltözni –
ajánlotta Alex, és vizes kék szeme kitágult.
– Nem öltözöm át, kösz – hárított Maria Domenica.
– Nem jössz be úszni?
 Maria Domenica bizalmatlanul méregette a strandot.
Tőle jobbra a Mersey torkolatát szegélyező dokkok álltak.
Előtte a barna homokos part húzódott a szürke színű
hullámokig, amelyek végül találkoztak a kilúgozott színű
éggel. Balra hosszan terpeszkedett a lapos tengerpart. Itt-
ott családok kriketteztek, homokvárat építettek, és tőlük
telhetően igyekeztek kellemesen tölteni a napot.
– Na, én megmártózom – jelentette be Alex. – És ha
kijöttem, veszek a kicsinek fagyit.
Maria Domenica nézte, ahogy esetlenül belemegy a
vízbe. Pontosan lehetett tudni, melyik volt az a pillanat,
amikor megérezte a víz hidegét. Félig megtorpant, ide-oda
ugrándozott, és a válla egészen a füléig felszaladt.
– Chiara, szeretnéd a lábadat megmártani? – kérdezte
Maria Domenica.
A kislánya egyik kezében a vödör volt, a másikban a lapát,
és barna szemével komolyan nézett vissza rá.
Maria Domenica feléje nyújtotta a kezét:
– Akkor gyere, elmegyünk egy kicsit a vízhez játszani.
Chiara nemet intett.
– Fagyi! – mondta vékony, de határozott hangon.
– Igen, fagyi. Gelato. Mondd nekem, hogy gelato, Chiara!
De Chiara az idegenül hangzó szó elől bedugta a fülét, az
arca csupa grimasz lett, és ezt kiabálta:
– Fagyi, fagyi, fagyi!
A szélfogók mögül kíváncsi arcok kukkantottak ki. Maria
Domenica gyengéden kihúzta a gyerek ujjait a füléből.
– Oké, fagyi – mondta angolul. – Nemsokára, ha Alex kijön
a vízből, veszünk neked fagyit.
Egy kis időre elfordult a kislánytól. Hiába fújt a szél, a
bőrét melengető napsütés nagyon kellemes volt. A
könyökére dőlt, és csak úgy itta a napot.
Alex a jeges vízből sokkal gyorsabban jött ki, mint ahogy
belement, és kipirosodott, rózsaszín bőrét egy durva
törülközővel dörzsölte.
– Brrr, ez aztán döfi volt! – mondta csak úgy, majd
Chiarához fordult.
– Na most, kislány, először jön a fagyi, aztán meg építünk
egy igazi angol kastélyt homokból, jó lesz?
Chiara bólintott, és hagyta, hogy Alex kézen fogja, és
odavezesse fagylaltárus kocsijához. Amikor visszajöttek,
narancssárga tölcsérekben sárgás gombócokat hoztak,
amelyekből hetykén álltak ki a beletűzött csokirudacskák.
– Tessék! – nyomott Maria Domenica kezébe egyet Alex. –
Kóstold meg az angol fagyit!
Alex és Chiara nagy nevetve versenyezni kezdtek, hogy
melyikük tudja a csöpögős fagylaltot hamarabb elnyalni.
Utána lehuppantak a homokba, aztán vad ásásba és
építkezésbe fogtak. Alex szokásos merevsége szinte eltűnt,
miközben a kislánnyal játszott. Először kiástak egy
csónakformát, aztán több homokvárat is építettek köréje,
végül Alex teljesen betemette Chiarát homokkal, hogy csak
a feje meg a lába látszott ki. Alexet szemlátomást egyáltalán
nem fárasztotta mindez.
– Milyen jó kis nap! – mondta végül.
Maria Domenica későn vette észre, hogy Alex bőre a
szokásosnál is élénkebb rózsaszínű kezd lenni.
– Kezdesz leégni – figyelmeztette.
Alex belekotort a strandtáskájába, elővett egy üveg
napolajat, és megkérte Maria Domenicát:
– Bekennéd vele a hátamat?
Maria Domenica szíve szerint nemet mondott volna, de
tudta: nem teheti. Úgyhogy sebtében szétcsapkodta rajta az
olajat, nem masszírozta be. Furcsa érzés volt Alexet
megérinteni. A bőrén sok volt a szeplő és az apró, piros,
fehér közepű pattanás.
Alex mosolygott.
– Ez jólesik – mondta.
Maria Domenica zavarba jött, visszaadta a napolajat, és
hasra feküdt a törülközőjén, hogy a nap a vállát melegítse.
Elaludhatott, mert amikor kinyitotta a szemét, megérezte,
hogy ami kis meleg volt korábban, már elmúlt, és a szél is
feltámadt.
Alex már a szélfogót szedte szét.
– Gyere, pakoljuk be a motyót a kocsiba, aztán hazafelé
eszünk egy kis fish and chipset, rendben?
Chiara felnézett Alexre, és mosolygott. Nedves, barna
homok ragadt a lábára, a térdére és a hajába.
Fürdőruhácskája a fenekénél viccesen lelógott. Maria
Domenica látta, hogy nagyon piszkos, de boldog.
Hazafelé menet, az út háromnegyedénél a Triumph
egyszer csak megrázkódott, majd leállt. Alex akárhogy
próbálta, nem tudta újra beindítani. Végül muszáj volt
kitolniuk az út szélére, és gyalog továbbmenni. De Alex nem
hagyta, hogy ez a kedvét szegje. Felvette Chiarát a nyakába,
és ügetni kezdett vele a járdán, azt kiabálva:
– Hopp-hopp, paci vagyok, tadam, tadam!
És a kislány csak kacagott, kacagott rajta, már-már
hisztérikusan.
 2.

Maria Domenica szeretett korán kelni. Mostanában már

nem kellett kenyeret sütnie, sem csirkéket etetnie, de
megszokta, hogy a nap első sugaraival ő is ébred, és ezen
nem tudott változtatni.
Ilyenkor általában övé volt az egész ház. Volt, hogy a
konyhában szöszmötölt, lekváros pirítóst készített
Chiarának, és rendet rakott, ha Alex vagy az apja elöl
hagytak valamit előző este. Máskor behozta a postaládából
az újságot, és lassan végigolvasott egy-egy cikket belőle,
hogy azzal is gyakorolja az angolt. Mostanra már elég jól
tudott, de még mindig olaszul gondolkodott, és úgy is
álmodott.
Ezen a reggelen viszont még csak félúton volt lefelé a
lépcsőn, amikor fütyörészésre lett figyelmes. Alex már fent
volt, és köntösben jött-ment a konyhában.
– Jó reggelt! – mosolygott rá álmosan Maria Domenicára.
– Kérsz egy csésze teát?
– Milyen korán keltél! Nem tudtál aludni? – kérdezte
Maria Domenica.
– Á, nem, nem az. Csak úgy gondoltam, ma időben
elkezdem a napot.
Egy tál gabonapelyhet nyakon öntött tejjel, és a kanala
hátoldalával belenyomkodta. A mosogató fölé hajolva
lapátolta be a reggelijét.
 – Felteszem a teavizet, jó? – kérdezte két kanál reggeli
között.
Maria Domenica érezte, hogy Alex követi a tekintetével,
ahogy belenyúl a kenyértartóba. Kicsit feszengve betette a
kenyérszeletet a pirítóba, és várta, hogy megbarnuljanak.
Kínos volt a csönd, és Maria Domenica kereste, hogy miről
kezdjen Alexszel társalgást.
– És mik mára a terveid? – kérdezte végül.
– Hát, ha nektek nem baj, én is elmennék veletek a
fürdőbe.
Már megette a pelyhet, és most töltötte a kannába a vizet.
– De nekem ott dolgoznom kell.
– Igen, tudom. Gondoltam: majd én játszom addig a
kicsivel. Szórakozunk egy kicsit a fürdőben. Hogy ne
unatkozzon. Biztos elég unalmas neki, ha egész nap csak ott
ül melletted a kávézóban.
– Hozzá van szokva – mondta védekezőn Maria
Domenica.
Alex azonnal megérezte Maria Domenica hangsúlyát.
– Persze – mondta könnyedén. – De azért érdekesebb
lenne neki, ha pancsol egyet, és játszik a csúszdán, nem?
Úgy festett a helyzet, hogy Alexszel nem lehetett vitába
szállni. A fürdőnadrágját máris hozta az összetekert
törülközőbe csavarva, és a napolajos táska is ott volt a hátsó
ajtónál. Maria Domenica szórakozottan rágcsálta Chiara
pirítósának sarkát.
Ha a házban tartózkodott is, Alex rendszerint láthatatlan
volt. Maria Domenica szokta őt hallani az ajtók mögött meg
a falakon keresztül, és megtalálta utána a koszos edényeket
a mosogatóban meg az olajos overallokat a fürdőszobában
ledobva. Nagy ház volt ez, négyemeletes, és Maria
Domenica lakrésze a legfelső szinten volt. Ő napközben
többnyire nem volt itthon, így aztán nem csoda, ha Alex
meg ő szinte soha nem találkoztak. Most viszont egy nap
alatt máris többet látta Alexet, mint az elmúlt három év
során együttvéve. Gyanította, hogy ez minek tudható be, de
még remélte, hogy nincs igaza.
Teázás és reggelizés közben kínosan ügyeltek rá, hogy
össze ne ütközzenek a keskeny kis konyhában: Maria
Domenica mindig karnyújtásnyira maradt Alextől.
– Na, jó! – mondta Alex, amikor kiitta a bögréjét. –
Felkapok valamit, és megnézem, hogy be tudom-e ugratni a
Morrist.
– Nincs rá szükség. Tudunk gyalogolni. Csak fél óra az út.
– Még elkopik a lábad, ha sokat gyalogolsz, kislány! –
vigyorgott rá Alex barátságosan. – De különben tudom is,
hogy mi lehet a baja. Nem kell hozzá sok idő, és beindítom!
Seperc alatt megvan, meglátod!
Mint kiderült, mégsem volt annyira seperc. Miközben
Maria Domenica és Chiara mosakodtak és felöltöztek, végig
a kocsi beteg köhögését hallották. De mire fogat mostak, és
megkeresték Chira rejtélyes módon eltűnt fél pár
szandálját, Alex tényleg beugratta a motort.
– Homokvárak? – kérdezte Chiara reménykedve, amikor
Alex büszkén kinyitotta neki az ajtót.
– Ma nem az lesz, kislány! – És rámutatott a felfújt
gumikarikára, amely már oda volt készítve a hátsó ülésre. –
Ma megtanulunk úszni!
– Szuper – mondta Chiara, és odakucorodott az úszóöv
mellé.
Maria Domenica nem tehetett róla, de elmosolyodott.
– Igazán nagyon kedves tőled – mondta Alexnek.
A kocsi rángatva kikanyarodott a felhajtóról.
– Á, nem gond. Kedvelem a kislányodat. Jól szórakozunk
együtt. És időm aztán van bőven.
– Aha – mondta Maria Domenica elgondolkodva. –
Kérdezhetek valamit?
– Nosza!
– Miért nem keresel munkát?
Alex nevetett:
– Mintha apámat hallanám!
– De tényleg: nem unod magad egész nap?
– Én még életemben nem unatkoztam, hidd el nekem!
Különben is, itt vannak az autók, amiket szerelek, és ha
egyet elpasszolok, kapok érte pénzt. Elég az nekem, hogy
megéljek. Ez válasz a kérdésre?
Egy pillanatra levette szemét az útról, és Maria
Domenicára nézett.
– Azt hiszem, igen.
– Akkor most én is kérdezhetek?
Maria Domenica bólintott.
– Mit keres egy magadfajta csinos olasz lány egy ilyen
helyen, a gyerekét leszámítva teljesen egyedül?
– Hát… Talán változásra vágytam, és nem akartam egész
életemben Olaszországban maradni.
– Na de miért pont ide jöttél? Hisz ez egy isten háta
mögötti hely, nem?
– Volt egy barátom, aki azt mondta: itt lakik – mondta
Maria Domenica vontatottan. – De azt hiszem, már
elköltözhetett. Legalábbis én nem találom sehol.
– Vele jártál?
– Mondjuk.
– A gyerek apja? – kérdezte Alex ugyanolyan közömbös
hangon, mint az előzőeket.
Maria Domenica a fejét rázta.
– Ez már több volt egy kérdésnél – mondta. – Most megint
én jövök. A következő kérdésem: nehéz autót vezetni?
Alex nevetett.
– Váltsunk témát? A válasz: nem, pofonegyszerű, ha az
ember egyszer ráérez. Akarod, hogy megtanítsalak?
Maria Domenica habozott.
– Lehet, hogy nincs is hozzá érzékem.
– Hát, ha én tudok vezetni, akkor bárki képes rá. Na, az
lesz, hogy beszerzek egy tanulóvezető jelzést a kocsira, és a
következő szabadnapodon megpróbálod, oké?
– Oké – egyezett bele Maria Domenica.
A rövid kocsiút további részében figyelmesen azt nézte,
ahogy Alex sebességet váltott, a tükröt figyelte, és gondosan
indexelt, valahányszor jobbra vagy balra fordult. Maria
Domenicát kellemes izgalom töltötte el. Meg fog tanulni
vezetni! Egy percig könnyűnek és szabadnak érezte magát.
Lám, a jövője itt áll, kinyílik előtte! Olyan sok a lehetőség, és
bármi megtörténhet! Alig várta, hogy meglássa, mi lesz az
életéből.
Alex lassan hajtott a dombról lefelé. Az üzletek és
sorházak egyszer csak elfogytak mellőlük, és velük szemben
ott volt a tágas vízpart. Ma annyira kéklett az ég, hogy még
a tenger sem látszott olyan zavarosnak és feneketlennek,
mint máskor.
– Micsoda szép idő! Biztos ma is kánikula lesz – jegyezte
meg Alex, ahogy elhagyták a vidámparkot meg a
minigolfpályát.
A strandfürdő ott volt előttük, elegánsan, a tengerparti
védőgát vonalát követve, hátat fordítva a piszkos
hullámoknak. Ahonnan most nézték, úgy festett, mint
bármelyik másik helyi építmény, csak a teteje fölött
kikandikált a magas ugródeszkát tartó, élénk színű
tartószerkezet.
– Úszunk, úszunk, úszunk! – ugrándozott az izgatott
Chiara a hátsó ülésen.
– Ugye nagyon fogsz vigyázni rá? – nézett rá Alexre
hirtelen feltámadt aggodalommal Maria Domenica.
– Persze, hogy vigyázok rá! – ígérte Alex. – Nem lesz
semmi baj. Állati jól fogjuk érezni magunkat.
A ragyogóan kéklő ég mintha felhívás lett volna a
napimádók számára: jöttek is százszámra, és hamar
megtöltötték a fa napozópadok teraszait, amelyek úgy
emelkedtek a medence körül, akár egy ókori színház
széksorai.
A büfében rengeteget kellett dolgozni aznap, de
akármilyen sok is volt Maria Domenica dolga, mégis sokszor
nézett le a pult alá, ahol Chiara lenni szokott, és mindig
megriadt, amikor rájött, hogy most nincs ott.
Nem is találkozott velük jóval ebéd utánig. Akkor
meglátta, hogy Alex közeledik a büfé felé, és mögötte a
fáradt, de boldog Chiara sündörgött. A haja vizesen, sötéten
tapadt a fejéhez, és a bőre kezdett aranybarnára sülni. Pont
úgy nézett ki, mint egy igazi olasz kislány, úgyhogy Maria
Domenica meg is lepődött, amikor angolul szólalt meg.
– Mami, éhes vagyok! – panaszkodott Chiara.
– Én is bírnék enni valamit – csatlakozott Alex.
Maria Domenica megtudott mindent a napjukról,
miközben kenyeret kent, és sajtot meg paradicsomot vágott
föl. Úszni tanultak a sekély vízben, játszottak a szökőkútban,
megismerkedtek egy rossz kisfiúval, aki fröcskölte őket, és
voltak a kis csúszdán, de a nagyon nem.
– Jó fáradtak lehettek! – nevetett Maria Domenica, és egy
hatalmas szendvicset tett Alex elé, Chiarának pedig odatolt
egy sajtos katonákkal jól megpakolt tányért.
Chiara elfintorodott.
– Pfuj! – közölte.
– Hogy érted azt, hogy pfuj? Gusztán néz ki – mondta
Alex.
– Nem is! Pfuj! – tolta el Chiara a tányért.
– Na jó, ha neked nem kell, én eszem belőle – vont vállat
Alex, és nagy élvezettel bekapott egy sajtos katonát. Maria
Domenica megpróbálta elnyomni a nevetést. – Mmmm, de
fincsi! – sóhajtott Alex.
 Chiara visszahúzta a tányért maga elé, és elkezdte
kóstolgatni az ételt. Mire Maria Domenica néhány perc
múlva visszajött a desszerttel, a magas poharakban lévő
csoki- és eperfagyival, már békésen eszegettek kettesben.
Maria Domenica arra gondolt: milyen furcsák így együtt.
Senki nem gondolná őket apának és lányának, mégis milyen
jól kijönnek egymással.
Mrs. Leary, a tulajdonosnő mindig nagyon mosolygott, ha
tele volt az üzlet vendégekkel, mint most is, de ezúttal a
mosolya még egy fokkal szélesebbnek tűnt, ahogy a pult
mögül odaintegetett nekik. Amint alkalma adódott,
odasündörgött Maria Domenicához, és a fülébe súgta:
– Nem is mondtad, hogy jársz valakivel, te kis huncut!
– Tessék?
– Végre lett egy pasid! És milyen helyes!
És megint vidáman odaintett Alexnek.
– Á, nem, mi nem járunk – sietett Maria Domenica a
helyesbítéssel. – A szállásadóm fia. Csak barátok vagyunk.
– Á, csak barátok…
Mrs. Leary anyajegyei és szeplői eltűntek a ráncai között,
ahogy az arcán újabb széles mosoly terült szét.
– Ugyan, menj már, Maria! Csak rá kell nézni, és látszik,
hogy tetszel neki!
Maria Domenica nem akart tetszeni, és különösen
Alexnak nem. Viszont nagyon szerette a magas, keskeny ház
legfelső szintjén lévő szobáit, és tartott tőle, hogy ha kínos
helyzet áll elő a szállásadója fiával, akkor megkérhetik rá,
hogy költözzön el onnan. Úgyhogy most egy ideig kerülni
kellene az Alexszel való találkozást, amíg túl nem teszi
magát ezen a dolgon. Kár, mert Chiara nagyon megkedvelte
a fiút, de nincs más megoldás. Maria Domenica számára ő
nem volt ok az örömre: eddig a férfiak mindent
tönkretettek körülötte. És akármilyen kedvesnek is tűnt
Alex, neki sem fogja megengedni, hogy szétzúzza, ami az
életéből még megmaradt.
 3.

Alexet kerülni azonban nemcsak körülményes volt, hanem

teljességgel lehetetlen is. Hátborzongató ügyességgel
valahogy mindig ott termett, ahová Maria Domenica ment.
Összefutottak a zöldségesnél, ahonnan segített neki
hazacipelni a bevásárlószatyrot. Máskor Maria Domenica
munkából hazafelé jövet a Morris ismerős zörgésére lett
figyelmes, és Alex hazavitte őket. Az arcán mindig ott volt a
barátságos mosoly, és Chiarával mindig különösen bánt.
Szóval csak akkor szabadulhatott volna meg tőle, ha
gorombán elküldi.
És ahogy Alex ígérte, Maria Domenica legközelebbi
szabadnapján meg is lengetett előtte két lapot, rajta óriási T
betűkkel, és megkérdezte:
– Készen állsz, hogy megtanulj vezetni?
– Hát… – felelte bizonytalanul Maria Domenica. – Nem is
tudom.
– Gyere, a múlt héten még állati lelkes voltál!
– Igen, de…
– Próbáld ki, Maria! Ülj be a kocsiba!
A szokás hatalma: Maria Domenica az utasülés oldalára
ment.
– Nem, nem! – mondta Alex. – Ide át!
Fura volt, hogy ott van előtte a kormány. Csak nézte a
műszerfalat, bután, mintha még sosem látott volna ilyet.
Chiara bemászott a hátsó ülésre.
– Vezetünk? – kérdezte reménykedve.
Maria Domenica elfordította a kulcsot, és a motor
köhögve életre kelt.
– Oké, ne feledd: nézd a tükröt, indexelj, és kanyarodj ki!
– Alex, nem tudok kikanyarodni, mert azt sem tudom,
hogy induljak el vele! – nevetett zavartan Maria Domenica.
A motort tehát leállították, és Alex elkezdte elölről:
elmagyarázta, mit csinál a kuplung, a gáz- és a fékpedál, és
hogy hol vannak a különböző sebességek. Kifejezetten
türelmes tanárnak bizonyult, és amikor Chiara elunta
magát, majd nyűgösködni kezdett a hátsó ülésen,
hátrafordult hozzá, és határozottan azt mondta:
– Csend legyen! A mamádnak most nagyon kell figyelnie.
A lecke végére Maria Domenicának mindössze egy kört
sikerült megtennie a háztömb körül, és azt is leginkább
váratlanul meg-meglódulva a kocsival, illetve rángató
motorral, Alex mégis elégedett volt vele.
– A jövő héten majd egy kicsit többet megyünk – ígérte.
– Oké – felelte Maria Domenica.
– Akkor beszéljünk a díjazásomról!
– Á, a díjazásod…
Maria Domenica nem gondolta, hogy Alex bármit is kérni
fog cserébe.
– Bizony, azért, hogy bokros teendőim ellenére időt
szakítok rá, hogy vezetni tanítsalak, azt hiszem, te is
szakíthatsz rá időt, hogy elgyere velem moziba.
Úgy mondta a mozit: pictures, és Maria Domenica először
azt hitte, valami képtárba akarja őt vinni.
– Szeretsz oda járni? – kérdezte meglepetten.
– Igen. Főleg a zenés filmeket szeretem, és most a sarki
moziban pont ezeket vetítik egymás után – mondta lelkesen
Alex. – Ezen a héten A muzsika hangját adják. Én már
láttam, de szeretném még egyszer megnézni. Szóval eljössz
velem ma este?
Maria Domenica már értette, hogy miről van szó, és
erősen törte a fejét, hogyan bújjon ki alóla.
– De mi lesz Chiarával? – vetette föl. – Ki fog rá vigyázni,
amíg én ott leszek, a… picturesben?
– Nem gond! Apám barátnője, Maureen szívesen vigyáz
rá.
Maureennel már találkozott párszor Maria Domenica.
Apró termetével, vékony szálú hajával és erős
szemüvegével pont úgy festett, mint aki gyerekvigyázásra
született.
– Gyerünk! – nógatta Alex. – Tartozol nekem: adtam
neked egy órát vezetésből! Ez a legkevesebb, amit
megtehetsz.
Maria Domenica látta már, hogy Alex sarokba szorította:
nem volt választása.
– Na jó.
Majd eszébe jutott, hogy az illendőség mit kíván, és
hozzátette:
– Köszönöm, nagyon kedves tőled.
Alex valahogy megoldotta, hogy a moziban a leghátsó
sorba terelje Maria Domenicát. Celofánba csomagolt, apró
csokiszeleteket ömlesztett az ölébe, és leült mellé a
sötétben. Maria Domenica hallotta, ahogy a fiú a karját a
válla köré kanyarítja, és aztán a súlyát és a melegét is
megérezte. Megmerevedett, de engedte.
Ez már egy randi, jött rá, amikor a nagy vetítővászon
kivilágosodott előttük. Minden arra vonatkozó terve, hogy
kerülje Alexet, totális kudarcba fulladt.
A függöny felment, és megszólaltak a vonós hangszerek
meg egy énekhang: „The hills are alive…” Julie Andrews
olyan erőteljesen énekelt, mintha a hangja nemcsak a
torkából, de a bakancsából is áradt volna, miközben a svájci
Alpokban táncolt.
És amikor a Von Trapp gyerekek a szökőkút körül
ugráltak a régi függönyökből készült ruhákban, Alex karja
már teljesen átölelte Maria Domenica vállát, és a haját
babrálta. Maria Domenica maga is meglepődött rajta, hogy
nem is bánta nagyon.
– Ez nagyon jó volt – mondta Alex később, amikor
bekanyarodott otthon a behajtóra. Maria Domenica azt
gondolta: most majd odahajol, és megcsókolja, ehelyett csak
mosolygott.
– Meg is kéne ismételni valamikor – jegyezte meg Alex. –
A jövő héten a My Fair Lady lesz műsoron, mit szólsz hozzá?
– Talán.
– Használhat az angoltudásodnak is, ha moziba jársz,
nem?
– Miért, nem elég jó az angolom? – kérdezte Maria
Domenica egy kicsit sértődötten.
 – Maria, kislány… – mosolygott megint Alex, ezúttal
szégyenlősen. – Veled minden pont úgy jó, ahogy van.
 4.

Mrs. Leary mosolya a nyár végére most is lehervadt, ahogy

minden évben. A hőhullámnak vége lett, a New Brighton-i
strandfürdőből el-elmaradoztak lassan a vendégek, és a
büfében is egyre rövidült a betérők sora.
– Úgy gondolom, nemsokára már rövidebb lesz a
munkaidőd – mondta Maria Domenicának lehangoltan egy
nap, amikor különösen üres volt a hely.
– De azért ez a nyár elég jó volt, nem?
– Hát igen, nem rossz. Kerestünk annyit, hogy kihúzzuk
vele a telet, és ez a lényeg.
Maria Domenicának megkönnyebbülést jelentett, hogy
kevesebb időt kell a kávézóban töltenie. Elege volt a fehér
falakból és a piros asztalokból. Minden eltelt évvel egyre
lepusztultabb lett a hely, de Mrs. Leary nem akart a
felújításra költeni. Azt mondta: ide senki nem a dekoráció
miatt jön. De Maria Domenica úgy érezte: nem fog
hiányozni, ha pár hónapig nem ezt kell néznie.
Több időt akart tölteni a magas épület tetején lévő
lakályos kis szobáiban. Most már nagyon sok néznivaló volt
odabent. Alex végül elvitte őt az igazi képekhez, amelyek a
Walker Art Galleryben voltak kiállítva, egy kompútnyi
távolságra, Liverpoolban. Maria Domenica egy nagy
szatyornyi képeslappal és poszterrel tért haza onnan. Alex
majdnem egy teljes napot töltött azzal, hogy segített neki
mindent felrajzszögezni a falakra.
– Én nemigen foglalkoztam művészettel – vallotta be a
fiú. – De ez a cucc tényleg nagyon feldobja a lakásodat.
Alex állandó társasága lett Maria Domenicának. Már nem
is javította ki Mrs. Learyt, amikor az úgy emlegette Alexet,
hogy „az udvarlód”. Megengedte a fiúnak, hogy fogja a
kezét, és egyszer-kétszer Alex már oda is hajolt hozzá, és
meg merte csókolni. Afféle gyors, udvarias csók volt, inkább
csak az ajkak érintése. Alex mintha érezte volna, hogy ha
sietteti a dolgot, mindent elronthat.
Most, hogy Maria Domenicának több szabadideje lesz,
arra számított, hogy még több időt fognak együtt tölteni
Alexszel. A férfi azt ígérte: megint elviszi őket Liverpoolba,
a képtárba, de ezúttal megmutatja majd nekik a híres
Cavern Clubot, ahonnan a Beatles indult. Chiara már alig
várta. Nagyon szeretett a kompon utazni, és nézni a fejük
fölött köröző, rikoltozó sirályokat. Igaz, ha az idő hidegre
fordul, már nem lesz olyan kellemes.
– Mrs. Leary, mit gondol, kivehetném a holnapi napot? –
kérdezte Maria Domenica hirtelen elhatározással.
– Semmi akadálya. Nem hinném, hogy idén még tele lesz
ez a hely.
Ám amikor Maria Domenica hazaért, és sietett volna
elújságolni a másnapi tervét Alexnak, ő nem volt sehol.
Késő este még hallotta, hogy csapódik a bejárati ajtó, de
már túl fáradt volt, hogy lemenjen megnézni.
Nem érdekes, gondolta, majd reggel találkoznak.
Aznap éjszaka Alexről álmodott, de amikor felébredt,
kissé később, mint szokott, az álomra nem emlékezett
teljesen. Csak Alex arca élt benne, ahogy nevetésre görbül a
szája, kék szeme körül ott a sok nevetőránc, és ez jó
érzéssel, sőt melegséggel töltötte el.
Javában ásítozott még, amikor lement. Mr. Fox akkor
sietett ki az ajtón.
– Alex még ágyban van? – kérdezte tőle.
– Hát, nem, már épp elment…
– Elment? És tudja, hogy mikor jön meg?
– Hát, szerintem a szokott időben. Nem mondta, hogy ma
is későn jönne.
Ezzel a ház ura elment, Maria Domenica pedig egyedül
maradt, előtte egy üresen ásítozó teljes nap.
Nem értette a dolgot. Mit értett azon Mr. Fox, hogy „a
szokott időben”? Alexnél nem volt olyan, hogy szokott idő.
Hisz nem volt munkája, ami mindennap azonos
időbeosztással járt volna, így a saját órája szerint élt.
Maria Domenicát egy kicsit bosszantotta a helyzet. Alex
eddig mindig itt volt, amikor neki kellett. De ma, hogy
Maria Domenica direkt szabadnapot vett ki, Alex
egyszerűen eltűnt, és őt tulajdonképpen cserben hagyta.
Chiara végre felébredt, és a fenekén csusszant le a
lépcsőn, egyszerre egy lépcsőfokot, aztán a következőt,
egyik kezében tartva a maciját, a másikban meg egy
rózsaszínű takarót.
– Chiara, mit szeretnél ma csinálni – kérdeztezte Maria
Domenica. – Szeretnél egy nagyot sétálni, ahogy régen?
A válasz morcos hangon érkezett:
 – Nem! Nem akarok sétálni, autózni akarok!
– Nem tudunk autózni, mert nekem még nincs
jogosítványom, Alex pedig nincs itt, hogy elvigyen minket.
Csak te meg én vagyunk, ahogy azelőtt. Úgyhogy sétálunk.
– Alexet akarom, autózni akarok!
Hogy milyen makacs ez az ő kislánya! Maria Domenica
néha meg is ijedt, mert a húga, Rosaria tulajdonságait vélte
felfedezni benne. Chiara nagyon aranyos kislány volt, de ha
egyszer valamit a fejébe vett, nem tágított, amíg meg nem
kapta – és addig borzasztó volt vele.
– Autózni nem tudunk, de mehetünk a komppal –
ajánlotta neki. – Mit szólsz hozzá?
Chiara barna kis arcát mosoly derítette fel, és vidáman
ugrándozott, hogy meleg ruhába öltözzön a hajókázáshoz.
Busszal mentek a kompállomáshoz. Ott kiderült, hogy egy
jegy megvásárlása után az ember annyiszor kelhet át a
Mersey folyón oda-vissza, ahányszor csak akar, ha nem száll
ki a túlsó parton. A dolog nem volt egészen hivatalos, de a
komp személyzete jóindulatúan szemet hunyt, amikor
látták, hogy az egzotikus, fekete szemű anyuka meg a
helyes kislánya milyen jól elszórakoznak a fedélzeten.
Ebédre húsos pitét ettek a komp büféjében.
Eltartott egy ideig, de Maria Domenica kezdte meglátni a
szépséget választott lakóhelyén. A folyó liverpooli partján
mattfekete árnyak sorakoztak: egy olyan kor emlékművei,
amikor ez még nyüzsgő kikötő volt. Az egykor szép
épületeket a terebélyesedő ipari város füstje és korma
lepte be. Maria Domenica megfigyelte, ahogy a sáros
folyóvíz találkozik a fekete épületekkel a szürke ég alatt.
Már-már kedve támadt, hogy papírt és ceruzát vásároljon,
és megpróbálja ábrázolni, amit lát. De még túl friss volt
annak az emléke, hogy mi történt, amikor legutóbb
rajzolással foglalkozott, és inkább úgy döntött, nem enged a
kísértésnek.
 5.

Igazi, szép ősz következett. A szürke járdákra aranyszínű

levélszőnyeg terült, amely aztán kavarogva örvénylett a
feltámadó őszi szélben. A napok egyre hidegebbek és
rövidebbek lettek, és Maria Domenica pont olyan ritkán
látta előbukkanni a napot, mint amilyen kevésszer Alexet.
Megkönnyebbült, amikor végül megoldotta eltűnésének
rejtélyét: Alex munkát vállalt. Az úton lejjebb volt egy
autószerviz, oda állt be a szerelőnek segíteni. A nagy
forgalmú műhelyben Alex igyekezett minél több túlórát
vállalni. Azt mondta, hogy össze akar szedni egy kis pénzt.
Aztán bedugta a fejét egyik saját roncsának motorházteteje
alá, és dallamtalan dudorászással jelezte: nem szeretne
kérdésekre válaszolni.
Nem volt ideje több autóvezetés-órára, és az is éppen
csak belefért az életébe, hogy egy-kétszer elmenjenek
moziba.
– Nagyon jó, hogy ilyen szorgalmasan dolgozol – mondta
neki Maria Domenica, de csak félig gondolta komolyan.
Rájött, hogy nagyon megszokta Alex jelenlétét, és most
hiányzott neki. Még a mindig derűs Chiara is morcos lett,
mert úgy érezte: Alex elhanyagolja őt.
Úgyhogy amikor Alex egyszer csak megjelent, és elhívta
Maria Domenicát vacsorázni, Maria Domenica egész
izgatott lett.
 – Ugyan, ne költsd a nehezen megkeresett pénzedet
étteremre! – mondta mégis. – Pont olyan jó lesz a fish and
chips a sétányon.
– Nem, most valami jó helyre akarlak vinni, rendesen
vacsorázni – kötötte az ebet a karóhoz Alex.
– De hát… nincs is arra való ruhám!
– Ne akadékoskodj, tengernyi ruhád van! És mindig csinos
vagy – vigyorgott Alex.
Maria Domenica életében nem volt még elegáns
étteremben, ezért ideges is lett, miközben készülődött. Azt
a pár ruhát, ami a szekrényében volt, hamar szétdobálta a
szobában, mert igyekezett a legjobb kombinációt
kiválasztani. Végül egy öves, krémszínű ruha mellett
döntött, amely szolidan a térdéig ért. Amikor a házból
kilépett, szinte elégedett volt magával, de ez azonnal
elmúlt, mihelyt belépett a vendéglőbe: rögtön látta,
mennyire nem illik oda az öltözéke. Az osztályon felüli
étterem túlságosan ki volt világítva, a főpincért mintha
skatulyából húzták volna ki, és ehhez mérten beképzelt is
volt. Azonnal felmérte, hogy ők még életükben nem jártak
ilyen helyen, így semmi értelme túlságosan a kedvüket
keresni. Nem javult a helyzet akkor sem, amikor asztalhoz
ültették őket. Maria Domenica elképedt, hogy mennyi
evőeszközből és tányérból áll a teríték, és hogy a hosszú
étlap csupa ismeretlen, francia névvel van tele.
Suttogva beszélgettek Alexszel, mint akik félnek a hely
szentségét megsérteni. Maria Domenica a legszívesebben
feltűrte volna a ruhaujját, és kiment volna segíteni a
konyhába, vagy odaállt volna felszolgálni egy asztalhoz. De
Alexnek csak annyit mondott:
– Nagyon szép itt. Micsoda előkelő hely!
Alex bólintott, és nyelt egy nagyot. Idegesnek tűnt, és a
szokásosnál is vörösebb volt az arca.
Elfogyasztották az előételt, és épp belefogtak a főfogásba,
amikor Alex a zsebébe nyúlt, és elővett egy dobozkát,
amelyet az asztalon odatolt Maria Domenica elé.
– Maria, hozzám jössz feleségül? – kérdezte vékony
hangon.
Maria Domenica teljesen ledöbbenve bámult rá.
– Szeretlek – folytatta Alex. – Azt szeretném, ha a
feleségem lennél.
Maria Domenica valahogy úgy érezte magát, mint ha egy
filmben szerepelne, de elfelejtették vele közölni, hogy mit
kell most mondania. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy mit
feleljen.
– Alex, azt nem lehet. Sajnálom, de nem tehetem.
Maria Domenica rémületére Alex arcán folyni kezdett a
könny. Mindenki őket bámulta: a pincérek, a többi vendég,
a sarokban játszó zongorista. És Alex csak sírt, némán.
Maria Domenica érezte, hogy neki is gyűlnek a könnyek a
szemében.
– Alex, én nagyon, nagyon kedvellek téged – nyögte ki
végül. – A legjobb barátomnak tartalak. De nem mehetek
hozzád. Az egyszerűen lehetetlen.
Alex ránézett a steakkel, sült krumplival és tejszínes,
kicsit mustáros szósszal megpakolt tányérok fölött.
 – Nem is akarod megnézni a gyűrűt? Smaragdköves.
– Nem, tedd el, Alex. Tedd el, légy szíves!
Próbáltak tovább enni, de az étel hirtelen fullasztó lett, és
lehetetlen volt lenyelni. Mikor a főpincér végül kikísérte
őket, Alexnek könnyebb volt a zsebe, és üres a hasa. A teste
megint olyan merev lett, akár egy vasalódeszka, és kerülte
Maria Domenica tekintetét.
Maria Domenica szerette volna elmagyarázni neki, hogy
jó oka volt nemet mondani: hiszen ő férjnél van. Otthon,
Olaszországban él egy Marco nevű illető, aki Maria
Domenica férjének mondja magát, de sosem szerette őt. A
szavakat fejben egymás mellé tudta rakni, de valahogy
mégsem tudta őket kimondani.
Hallgattak a hazaúton, és minél tovább hallgattak, annál
nehezebb volt megszólalni. Maria Domenica nagyon
megkönnyebbült, amikor végre felszaladhatott a saját
lakrészébe, és megszabadulhatott Alex szemrehányó
pillantásaitól és a kidudorodó zakózsebe látványától, ahová
a jegygyűrűt tette. Ha azonban azt hitte, fog tudni aludni,
tévedett. Ébren feküdt a tiszta, fehér lepedőn, hallgatta az
óra ketyegését, és úgy érezte: elfelejtette, hogyan kell
aludni, és talán soha többé nem is alszik már el.
Nem volt értelme ott feküdni, úgyhogy felkelt, és a
karosszékhez ment, ami a sötét folyóra és a liverpooli
fényekre nézett. Odakuporodott, magához szorított egy
párnát, és megpróbálta rendezni a gondolatait.
Először is: ő férjnél van. Ha megint férjhez menne, azzal
törvényt sértene. No és ha szabad lehetne, ha a válás
felmerülhetne mint lehetőség, akkor vajon elfogadta volna-
e Alex gyűrűjét? Hiszen nem szerelmes belé. Alex láttán
semmi szenvedélyt nem érez, és az érintése nem izgatja fel.
Másrészt viszont, ha hozzámenne Alexhez, nyugodtan
élhetne ebben a nagy házban. Alex nagyon kedves, soha
nem emelne rá kezet, és soha nem hagyná el. A szerelme
megnyugtató, jó érzést jelentene, és Maria Domenica
gondot viselne rá. És ez, ahogy Lucia néni is mondta, talán
elég egy házassághoz.
Maria Domenica a faliórára nézett. Éjjel egy óra volt,
Alex már biztosan elaludt. Maria Domenica csendben
kiosont a szobából, hogy Chiarát fel ne ébressze, és
óvatosan lement a lépcsőn.
Alex ajtaja tárva-nyitva állt, és Maria Domenica ugyan
nem látta a sötétben, de hallotta a lélegzését. Álldogált az
ajtóban egy darabig, és figyelte a szuszogás egyenletes
ritmusát. Most lélekben is valaminek a küszöbén állt. Ha
belép ezen az ajtón, az lesz élete legvakmerőbb,
egyszersmind legbölcsebb húzása.
Nem is a törvény megsértése izgatta legfőképpen. A
törvényeket korrupt emberek hozzák, és mindig vannak
olyanok, akik némi készpénzért elintéznek ezt-azt, ahogy a
svájci határon az a hivatalnok. Azzal sem volt gondja, hogy
odaálljon Isten elé: nem félt megígérni, hogy Alexszel
marad holtodiglan-holtomiglan. Mert ha Istennek van egy
csöpp esze, nem akarhatja, hogy ő olyan ember felesége
maradjon, aki megverte őt, és azzal fenyegetőzött, hogy a
kislányát is bántani fogja.
 Azzal sem volt problémája, hogy Marcót örökre száműzze
a gondolataiból. Maria Domenica ma már más ember volt,
nem az a rémült lány, akit várandósan, az álmai romjain
belekényszerítettek egy házasságba. Ha magának és
Chiarának ez hozza meg a boldogságot, ő el tudja viselni a
titkos bigámia tudatát – Maria Domenica így gondolkodott.
Mert ő aztán tud titkot tartani. Ezt soha senkinek nem kell
megtudnia.
Amitől igazán tartott, az az volt, hogy nem lesz képes Alex
iránt semmi szenvedélyre. Megpróbálta elképzelni, hogy
mellette fekszik, és engedi, hogy a fiú kérges tenyerével
megérintse a testét. Elképzelte, ahogy Alex hosszú lábai
összegabalyodnak az övével, és hogy a bőre az övéhez simul
– de ez egyáltalán nem tűnt lehetségesnek. Sőt egészen
valószínűtlennek érezte. Ott tipródott a küszöbön,
miközben a szeme már hozzászokott a sötétséghez, és
kezdte kivenni Alex alakját az ágyon.
A lába előbb indult el, mintsem az agya erre áldását adta
volna. Mezítlábas talpával koszmorzsákat érzett a
szőnyegen, és megjegyezte magának – mintha ez lenne
most a legfontosabb –, hogy Alex egy ideje nem
porszívózott. Aztán felhajtotta a gyűrött, használt
ágyneműt, és bebújt Alex mellé. A mellkasára tette az arcát,
és érezte, ahogy emelkedik és süllyed a lélegzetvételekkel.
Alex öntudatlanul átölelte. Csak utána ébredt fel,
megrázkódva, és hitetlenkedve kérdezte:
– Maria?
– Alex, a válaszom: igen.
 – Hogy?
– A válaszom: igen, hozzád megyek feleségül.
– Tényleg?
– Igen, igen.
– Akkor miért mondtad, hogy nem teheted? Azt hittem,
hogy…
De Maria Domenica szájon csókolta, hogy ne mondja
tovább. És most nem csak az ajkak érintkeztek, ez már nem
egy baráti csók volt, hanem igazi. Maria Domenica nyelve
becsusszant Alex ajkai közé, és nem is tágított onnan.
Érezte, ahogy Alex teste reagált.
– Istenem, milyen csodálatos vagy! Micsoda szerencsém
van! – mormolta Alex.
– Nem, nekem van szerencsém veled – csókolta meg
Maria Domenica megint. – El sem tudom hinni, mennyire!
Alex bátortalanul elkezdte simogatni, és Maria Domenica
érezte, hogy a tenyere milyen kemény az állandó
autószereléstől. Bizsergett tőle a bőre.
Alex ránehezedett, és ő széttárta a lábát, hogy befogadja.
Egy pillanatig arra gondolt: így érezhetnek a kurvák, bár ő
nem pénzért feküdt le Alexszel, hanem a kedvességéért és
az általa nyújtott biztonságért. De akkor Alex megcsókolta
őt, és ő elképedve érezte, hogy elborítja a vágy, és
mindenről elfeledkezett.
Alex gyengéd szerető volt. Mintha órákig simogatta és
csókolgatta volna, és csak aztán, bátortalanul hatolt belé.
Maria Domenica a kéj nyögését hallotta ekkor, és rájött: ez
ő volt. Alex ekkor már hevesebb lett, a testük összeizzadt.
Maria Domenica életében először érezte saját
orgazmusának készülődését. Egy kibírhatatlanul csodás
pillanatban tetőzött benne a gyönyör, aztán csak kapkodta
a levegőt, ahogy kiengedett a teste.
Utána Alex Maria Domenica hasára tette a kezét, és a
fülébe súgta:
– Milyen szép lenne, ha ebből most megfoganna egy
kisbaba!
– Mmm – ennyi tellett csak Maria Domenicától, aki még
mindig azon csodálkozott, hogy milyen hevesen reagált a
teste Alexre.
– Ugye hamarosan összeházasodunk? Nem sok értelmét
látom a hosszú jegyességnek.
– Igen.
– Várj csak! – pattant ki Alex az ágyból, és kotorászni
kezdett a ruháiban, amiket egy kupacban a piszkos
szőnyegre dobott le.
– Bújj vissza az ágyba, Alex – mondta Maria Domenica
álmosan.
– Egy perc, csak egy perc… – suttogta Alex. – Meg is van!
Visszabújt a takarók alá, és megfogta Maria Domenica bal
kezét. Óvatosan ráhúzta a jegygyűrűt az ujjára.
– Teljesen jó a méret – mondta a sötétben. – De csak
reggel tudjuk majd megnézni, hogy áll.
– Sokat kellett dolgoznod ezért, meg a vacsoráért.
Alex nevetett.
– Hát, a vacsora már ki van fizetve, de ezért még lógok
egy kis pénzzel – ismerte be. – De már nem kell sok hozzá,
és kifizetem ezt is. Ígérem, hogy szorgalmasan fogok
dolgozni, és gondoskodom rólad meg Chiaráról. És figyelj
csak, Maria Domenica…
– Igen?
– Ha nem akarsz beszélni valamiről, tudod:
Olaszországról meg Chiara apjáról, meg hogy miért jöttél
New Brightonba, meg ilyenekről, engem nem zavar. Engem
nem érdekel a múlt, csak a jövő.
Alex mellén pihent a feje, Maria Domenica úgy aludt el,
Alex ölelésében. Alex bőre szappanillatú volt, még ha az
ágyneműje nem is.
Nyitva volt az ablak. Hallatszott a hullámok zaja, ahogy a
védőgáthoz csapódtak. Maria Domenica biztonságban
érezte magát. Megfogadta, hogy történjen akármi, ő ezt a
férfit, aki mellette fekszik, soha nem fogja megbántani.
 6.

Valahányszor Maria Domenica pillantása az ujján lévő

smaragdgyűrűre esett: megrezzent. Az emberek sorra
ölelgették, puszilgatták, és sok szerencsét kívántak. Mintha
mindenki sokkal izgatottabb lett volna, mint ő.
– Nagyon örülök, kedvesem – mondta neki Mrs. Leary,
miközben erősen pihés arcát az övéhez szorította. – Nincs is
nálad aranyosabb lány, nincs, aki ezt nálad jobban
megérdemelné!
És Maria Domenica engedelmesen mindig felmutatta a
bal kezét annak a pár vendégnek, akik éppen a büfében
voltak, hogy a gyűrűt megcsodálhassák.
Az esküvői előkészületek szinte nélküle zajlottak. Nagy
megkönnyebbülésére Alex nem akart templomi esküvőt,
így aztán egyszerűen foglaltak egy negyedórát a helyi
anyakönyvvezetői hivatalban. Maria Domenica
szállásadója, Mr. Fox (aki most már azt kérte, szólítsa őt
Papának) minden héten, amikor a bérét megkapta, vett egy
üveg pezsgőt. A Leary házaspár pedig tanakodott egy kicsit,
majd kirukkoltak egy ajánlattal az esküvői vacsorát illetően.
– Tartsátok nálunk, a büfében, kedvesem! – mondta Mrs.
Leary izgatottan. – A férjem jövő hétre hívta a festőket, az
egészet szépen ki fogják festeni. Telirakjuk virágokkal, és
fehér lenvászon abrosszal fogunk teríteni. Rá sem fogsz
ismerni, meglátod!
 – Ez nagyon kedves magától, Mrs. Leary! – mondta Maria
Domenica. Egészen zavarba jött.
– Szóra sem érdemes! Ez a legkevesebb, amit érted
tehetünk. Hidd el, egy gyöngyszem voltál te nekünk
ezekben az években! Valóságos gyöngyszem, mondjuk is
mindig a férjemmel. A lányok, akik előtted dolgoztak itt,
hát… El sem hinnéd! Na, szóval nagy öröm lenne nekünk, ha
ezzel hozzájárulhatnánk az új életed kezdetéhez.
Alex meg néha egészen fel volt villanyozva az egésztől,
máskor viszont látszott rajta, hogy szomorú valamitől.
– Mi baj van? – kérdezte tőle Maria Domenica folyton, de
ő mindig csak azt válaszolta:
– Semmi baj. Életemben nem voltam ilyen boldog.
Végül aztán egy este, amikor a nappaliban kucorogtak, és
lemezeket hallgattak, Alex megnyílt előtte.
– Maria, ne haragudj! Úgy takarékoskodtam, mint egy
őrült, de mégsem tudom kigazdálkodni a nászutat, amit
terveztem.
– Alex, én nem is vártam semmiféle nászutat.
– Tudom, hogy nem, de én ezt mégis mindenáron meg
szerettem volna adni neked. El akartalak vinni
Olaszországba, haza. Találkozni szerettem volna a
családoddal.
Maria Domenica megdermedt. Lelki szemei előtt
megjelent a kis ház, amelyben felnőtt, körülötte por és
barackfák, és tényleg nagyon vágyott rá, hogy lássa. De
aztán belegondolt: beállít oda Alex kíséretében, és a
szemébe kellene néznie a szüleinek és Francónak,
találkoznia kellene San Giulióban az ismerősökkel, a
Manzoni család tagjaival is, nem is beszélve Marcóról, a
férjéről – és ettől kirázta a hideg. Megragadta Alex mindkét
karját.
– Ígérd meg, hogy soha nem kérsz rá, hogy oda
visszamenjek!
– De miért?
– Azt mondtad, nem fogsz erről kérdezősködni. Hogy a
múlt nem számít neked, csak a jövő.
– Tudom, hogy mit mondtam, és komolyan is gondoltam,
de biztos, hogy ezt akarod, Maria? Hiszen van ott egy
családod, igaz? Nem szeretnél találkozni velük? Nem
kellene tudniuk róla, hogy férjhez mégy?
Maria Domenica a sírással küszködött.
– Ígérd meg, hogy nem említed nekem többé
Olaszországot, különben nem megyek hozzád! Én már angol
vagyok. Az lesz a nevem, hogy Maria Fox, és angol leszek.
Éppolyan angol, mint ők – biccentett a lemezjátszón forgó
lemezre. – Mint a Beatles.
– Én ezt nem értem.
– Nem is kell értened. Csak fogadd el, ahogy van, és akkor
mindannyian boldogok leszünk!
Alex pár percig nem szólt. Maria Domenica is némán ült
mellette, hagyta gondolkodni. Végül Alex megszólalt.
– Én azt szeretném, hogy te boldog legyél, Maria –
mondta. – Egy nap talán majd meg fogsz bennem bízni
annyira, hogy mesélj Olaszországról, de addig megígérem,
hogy nem kérdezősködöm róla. Oké?
 – Oké.
– Akkor nem fogsz többet azzal fenyegetni, hogy
kihátrálsz az esküvőből?
Maria Domenica elmosolyodott.
– Nem, ne aggódj! Nem fogok kihátrálni.
Alex visszamosolygott, aztán lecsusszant a kanapéról,
hogy megfordítsa a lemezt, és lejátssza a B oldalt.
Maria Domenica azonban, ígérhetett Alexnek bármit,
nem tudta könnyen elfogadni a helyzetet. Megint csak
felhúzta a kényelmes cipőjét, és újra róni kezdte az utcákat.
Bejárta, amiket korábban már sorra végiglátogatott: a
sétánytól induló mellékutcák szövevényét, ahol szépen
ápolt kertekben nagy házak sorakoztak, majd mindenféle
üzletek következtek. Bebámult a pékségek ablakán, és
belépett a kocsmákba, a fogadóirodákba is.
– Ó, elnézést! – mondta, ha valaki nagyon megbámulta. –
Csak keresek valakit.
Bal karján a kabátujjat ráhúzta a kézfejére, hogy a gyűrű
ne látsszon, és továbbment.
Volt, hogy ismerős arcokra bukkant. A fonalbolti
eladónőtől vette például annak idején Chiara első
pulóveréhez a fonalat, a zöldségesnél pedig felismerte azt a
férfi eladót, aki egyszer rohadt krumplit sózott rá. De
miután gyorsan felmérte őket, és odabiccentett,
továbbsietett.
Megpróbálta Chiara számára ezeket a sétákat élvezetessé
tenni: rugdosták az őszi faleveleket, vagy megálltak a
parkban, hogy a kacsákat megetessék száraz kenyérrel.
Esős napokon a tócsákban ugráltak, és amikor kisütött a
nap, sok időt töltöttek visszafelé a sétányon azzal, hogy
Chiara rákokat keresve minden pocsolyába belenézett.
De akárhogy igyekezett, a kislány csendesen közölte
azért, hogy szívesebben lenne máshol. Reggel, amikor
elindultak hazulról, mindig udvariasan megkérdezte:
– Kompozunk? Vagy autózunk?
– Nem, szívem, ma csak sétálni megyünk.
A gyerek erre lelombozódott.
– Hát jó, akkor séta – mondta beletörődve.
Ahogy közeledett az esküvő napja, Maria Domenica
kiterjesztette a kutatást, és egyre nagyobb távokat tettek
meg a séták közben. Még jobban megnézett minden férfit
az utcán, és elképzelte az egyiket szakáll nélkül, a másikat
szőkébb hajjal. De esténként, amikor hazaindultak, bizony,
alig tudta a csalódottságát palástolni.
– Che sera, sera – ezzel tartotta magában a lelket. – Ahogy
lesz, úgy lesz.
Azt mondogatta magának, hogy Alex jó ember, és hogy
szerencsés, hogy rátalált. Ők ketten jó barátok, és a
szenvedély is megvan köztük. Biztosan eljön az a nap, nem
is túl sokára, amikor Alex gyűrűje már nem lesz olyan
iszonyú nehéz az ujján, és végül majd szerelmet érez
iránta.
Ideje abbahagyni ezeket a sétákat, döbbent rá. A magas,
régi, folyóparti házban végre megállapodhat. A kislánya
hamarosan iskolás lesz, ő pedig megszerzi a jogosítványt, és
akkor mindennap ő viszi majd Chiarát a suliba Alex
valamelyik kocsijával. A tavaszi nagytakarításnál kipucolja
majd a pókhálókat a ház minden sarkából, a konyhát
eltorlaszoló erjesztőhordókat száműzi máshová, és az
erjedő bor szagát felváltja a sülő kenyér illatával. Nyaranta
neki meg Chiarának mindenki másnál barnább lesz a bőre,
de legvégül már csak ez fogja őket megkülönböztetni. Alex
majd javítja a kocsikat, ő meg teát, halas és húspástétomos
szendvicseket szolgál fel, és így fognak telni az évek. Meg
fognak öregedni, Chiara pedig felnő, de egyébként nem lesz
sok a változás – és hirtelen úgy érezte: ez nem is olyan rossz
dolog.
 7.

Maria Domenica ilyen esőzést még soha nem látott. A

viharfelhős égből hatalmas cseppek zuhogtak szakadatlan,
a csatornák és a víznyelők mind kiöntöttek, és az utcák
folyóvá változtak. Az ablakon kinézve azt sem lehetett
megállapítani, hogy meddig tart a Mersey, és hol van a
sétány széle. Bömbölve csapott fel a víz a hullámtörő gátnál,
már-már a házat fenyegette.
Ez lenne hát az esküvője napja, gondolta Maria
Domenica, aki kétségbeesve nézte a förgeteget. Nem a
napnak kéne most sütnie?
– Brrr, micsoda idő van odakinn! – jelent meg Mrs. Leary
a bejárati ajtónál színes, csöpögő műanyag esőköpenyben. –
Lehet, hogy nem ártana az utcafrontot végigrakni
homokzsákokkal. Ez a vihar még eltart egy darabig, és ha a
folyó még árad egy kicsit, abból itt gond lehet.
Maria Domenica elnézett a torkolat és a dühöngő Ír-
tenger felé, majd belátta: Mrs. Learynek igaza van. A
hullámok egyre nagyobbak lettek, a vihar fokozódott.
– Halasszuk el talán az esküvőt? – vetette fel.
– Na ne viccelj! Ez a vihar majd elvonul. Nem engedjük,
hogy elrontsa a ti nagy napotokat!
Mrs. Leary megragadta Maria Domenica karját, és a
hosszú előszobán át a konyhába vezette.
– Gyere csak, Maria kedves! Hoztam neked valamit.
 A zsebéből előhúzott egy kicsi, fehér vászon zsebkendőt,
amelyre kék virágokat hímeztek.
– Ezt mindenképpen vidd ma magaddal!
– Ó, nagyon köszönöm – mondta értetlenül Maria
Domenica, de volt annyira udvarias, hogy a fura kis
ajándékot nem utasította vissza.
– Ez nálunk hagyomány – kezdett a magyarázatba Mrs.
Leary. – Minden menyasszonynál kell lennie valami
réginek, valami újnak, valaminek, amit kölcsönbe kapott, és
valami kék színűnek. Na, ez a zsepi egyszerre régi,
kölcsönkapott, és kék is, a menyasszonyi ruhád lesz pedig az
új.
Maria Domenica esküvői ruhája fent lógott a gardróbban,
még ki sem csomagolták. Ilyen szép ruhája még életében
nem volt. A fehér selyem ferdén volt szabva, rajta
rózsaszínű virágdísz, amely felfutott az egyik vállára. A
divatjamúlt darabot a bolt mélyéről halászták ki, és az
eladónő annyira örült, hogy valaki meg akarja venni, hogy
tetemes engedményt adott rá. A könnyű anyagban Maria
Domenica szét fog ma fagyni, de ez most nem érdekelte.
Chiarán is új ruhácska lesz. Több réteg muszlinból
készült, és amikor felpróbálta, nem is koszorúslánynak
látszott, inkább egy karácsonyfa tetején ülő tündérnek.
– Anyu férjhez megy Alexhez, és én fogok nekik segíteni –
mondogatta mindenkinek, aki figyelt rá.
Annyira izgult az esküvő miatt, hogy alig tudott éjszaka
aludni. Maria Domenica is sokat forgolódott. Olyan élénk
álmai voltak Olaszországról, hogy többször is felébredt, és
úgy is nézett ki reggel, mint aki nem aludta ki magát. Barna
bőre sárgásra változott, mélyen ülő szemei körül pedig
vastag fekete karikák lettek. A keze fejével vadul dörzsölni
kezdte a szemét.
– Ezt ne csináld! – szisszent fel Mrs. Leary, és megállította
Maria Domenica kezét. – Ha dörzsölöd, a szemed vörös lesz
és duzzadt. Megmondom, mit csinálj: menj föl, dőlj le egy
fél órára, és tegyél mindkét szemedre egy-egy szelet
uborkát! Egy csapásra eltűnik a fáradtság.
Maria Domenica talán ki is próbálta volna, ha van
fölösleges fél órája. De mihelyt kiengedte Mrs. Learyt,
vissza a viharba, máris ott termett mellette Mr. Fox, és
behívta az utcai szobába. Lerítt róla, hogy ő most mondani
akar valamit négyszemközt.
– Volna rám egy perced? – kérdezte.
Mr. Fox – azaz Papa, mert Maria Domenicának most már
így kellene hívnia – pont úgy nézett ki, amilyennek Alexet
képzelte huszonöt év múlva. Mr. Fox elpuhult az irodai
munkában. Többnyire görnyedten állt, a hasa és a melle
löttyedten lógott a testéhez tapadó nejloningekben,
amelyeket mindig hordott. Az arca olyan volt, amilyen
Alexé lesz, ha majd az orra és a füle megnyúlik a korral.
Nem volt szép ember Mr. Fox, de kedves mosolya és
csendes természete miatt Maria Domenica mindig is
kedvelte.
– Igen, Mr. Fox, hogyne – felelte neki.
– Papa – helyesbített Mr. Fox tapintatosan.
– Bocsánat: Papa.
 Mr. Fox idegesen dörzsölte össze a tenyerét.
– A következőről akartam veled beszélni: Alex mondta
nekem, hogy a te családod nem tud jelen lenni az esküvőn.
Ezért arra gondoltam, hogy megkérdezlek, mi lenne, ha én
vezetnélek oda a vőlegényed mellé. In loco parentis, ha már
így áll a helyzet.
Gyorsan és halkan beszélt mindig, és Maria Domenica
sokszor nem is hallott minden szót, amit mondott. De ma
nem volt ilyen gondja. Egy pillanatra elképzelte a saját
édesapját, aki olyan hatalmas volt, és annyira meghatározó
személyiség, ha itt lenne, Mr. Fox olyan jelentéktelen lenne
mellette, mintha csak a fakult tapéta mintája volna.
– Az nagyon jó lenne, ha a Papa vezetne oda engem –
felelte. – Nagyon örülnék neki.
– Nem, Maria, az öröm az enyém – szaladt ki Mr. Fox
száján sietve. – Alex nagyon sokat köszönhet neked. Mielőtt
te jöttél, csak kallódott a világban, tényleg. Nem akart
dolgozni, és beérte azzal, hogy céltalan vacakolással töltötte
az életét. Nem is tudtam, mit kéne vele csinálni.
Maria Domenica erre csak valami kivehetetlen választ
motyogott.
– Hát, szóval én állatira örülök, hogy veled találkozott, és
ennél többet nem is akarok erről mondani – zárta le Mr.
Fox. – Isten hozott a családban!
Ezzel Maria Domenicát sovány karjaiba zárta, és
odahúzta csíkos nejloningéhez. Erős arcszesz- és
cigarettaszaga volt, és a löttyedt mellkas közvetlen érintése
nem volt túl kellemes. Maria Domenica megmerevedett,
amíg Mr. Fox el nem engedte.
– Na, menj csak! – mondta Mr. Fox. – Menj, és szépítsd ki
magadat az esküvődre!
Maria Domenica hálásan elmenekült, de a lépcsőn csak
félig jutott, amikor megint útját állták. Ezúttal Alex volt az,
frissen borotválva, kikeményített ingben és idegesen
elvörösödve. Úgy nézett Maria Domenicára, mint aminél
értékesebbet ő még nem látott, és ettől Maria Domenica
megrettent egy pillanatra.
– Tudom, hogy az esküvő előtt már nem lenne szabad
találkoznunk – kezdte –, de van valamim a számodra, és
mindenképpen most szeretném odaadni.
– Valami, amit még föl kell vennem?
– Nem. Miért, szeretnél még valami új darabot esetleg?
Alex annyira kereste Maria Domenica kedvét, hogy az
már-már elviselhetetlen volt.
– Nem kell több ajándékot adnod, Alex – felelte kedvesen.
– Már olyan sok mindent kaptam tőled!
– Á, ez egészen más!
Titokzatosan mosolyogva elfordult, és felszaladt a
következő lépcsőfordulóig, ahol a hálószobája volt. Maria
Domenica heves kotorászás hangját hallotta, majd Alex
visszatért, kezében egy barna papírzacskóval, amelyen ez
állt:

Liverpooli Művészellátó

– Ez csak egy hirtelen támadt ötlet a részemről. Lehet, hogy

nem is fogsz örülni neki – mondta Alex, és Maria Domenica
kezébe nyomta a zacskót. De Maria Domenicának ki sem
kellett nyitnia, hogy rájöjjön, mi van benne: azonnal tudta,
ahogy megérintette.
– Vázlatfüzet és ceruzák! – Maria Domenica meg volt
hatódva. – Ó, és vízfesték is! Alex, miből gondoltad, hogy
pont ilyesmire vágyom?
– Hát, nem is tudom, csak hogy annyira tetszettek neked a
Walker galériában a festmények, arról jutott eszembe,
hogy talán te is szeretnél megpróbálkozni valami
ilyesmivel. De ha nem kéred, azt hiszem, visszaveszik a
boltban. Vagy odaadhatod Chiarának, hadd játsszon ő vele.
– Dehogynem kérem, Alex, nagy örömet szereztél vele! –
Maria Domenica szorosan magához ölelte a papírzacskót. –
Ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna! – Odalépett
Alexhez, és ajkát az övéhez érintette. – Nagyon-nagyon
köszönöm!
Alex arcán mintha felragyogott volna a nap.
– Rajzórákat is néztem neked – folytatta lelkesen. – Kedd
esténként vannak a felnőttoktatási központban a főúton.
Még az is lehet, hogy én is elmegyek veled, és én is
kipróbálom: hátha valami lappangó őstehetség vagyok.
Maria Domenica még egyszer megcsókolta gyorsan, aztán
felfelé indult a szobáiba, hogy felkészüljön az esküvői
ceremóniára. Könnyűnek és boldognak érezte magát. A
keményfedelű rajztömb a kezében jelzés volt:
megerősítette, hogy az életében végre jó úton jár.
Ez az esküvő semmiben sem hasonlított az előzőhöz. Most
nem volt templom, csak az egyszerű házasságkötő terem
narancssárga műanyag székekkel és egy nagy faasztallal,
amely mögött egy mosolygó férfi állt.
Alex ott állt Maria Domenica mellett: folyamatosan
izgett-mozgott, kényelmetlenül érezte magát az öltönyben,
és Maria Domenica látta, hogy alig várja már, hogy a
napnak ez a hivatalos része lezáruljon. Maria Domenica
másik oldalán a tündér Chiara szorongatott egy csokor
fehér selyemvirágot, és kedvesen mosolygott a vendégekre
– mint aki éppen az ilyen szereplésekre született.
A narancssárga székek hosszú sorait még félig sem
töltötték meg, de mindenki ott volt, aki számított. Mr. Fox és
jellegtelen barátnője, Maureen mellett a mosolygó Leary
házaspár ült. Az autószerelő, Fred, aki Alexet alkalmazta,
elhozta a barátnőjét is, aki kihívóan, az aktuális divat
szerint volt öltözve. Hátul pedig Bob és Tony ült, Alex régi
osztálytársai, akikkel néha megivott egy-két korsó sört.
A rózsabimbós menyasszonyi ruhában tündöklő Maria
Domenica érezte, hogy szép, hogy szeretik, és barátok
veszik körül. Csodás érzés volt, ami egyre csak erősödött a
nap folyamán.
Az ünnepi vacsora alatt nem volt más zene, csak a büfé
ablakait korbácsoló eső hangja. Odakünn a szél a medence
vizét szinte minióceánná korbácsolta föl, de bent meleg
volt, lehetett pezsgőt inni, és ha valaki még szomjas maradt,
többládányi volt kéznél Mr. Fox gyümölcsboraiból.
Mrs. Leary nagyon kitett magáért, hogy a vacsora
különleges legyen. Fehér lenvászon terítővel takarta le az
asztalt, ahogy ígérte, a kolbászos hasét ferde szeletekben
tálalta fel, és nem fukarkodott a csipkés papír alátétekkel.
Az asztal közepén állt a torta, amelyet ő sütött, vont be
mázzal, és a közepére műanyag menyasszony- és
vőlegényfigurákat tett. Gondosan melléjük rakott még egy-
egy aprócska karácsonyfadísz-tündért is.
– Az én vagyok! – kiáltott fel Chiara örömmel. – Ott
vagyok én is a tortán! Én vagyok a koszorúlány!
Maria Domenica felnevetett, és a kislányáról a férjére
nézett, aki visszamosolygott rá.
– Boldog, Mrs. Fox? – kérdezte Alex félénken.
– Nagyon boldog vagyok – felelte, és nem hazudott. – Úgy
érzem, hogy… hogy… hogy most már igazi család lettünk.
HARMADIK RÉSZ

London, 2000
 1.

Minden vízszintes felületet liszt lepett be, méghozzá

vastagon. Puha takaróként borult a munkapultra, bevonta a
tűzhelyet, és eltömte a kenyérpirítót. Felhőkben szállt a
padlóra, ahol szemcsés réteggé állt össze, de csak addig,
amíg alkalma nem adódott, hogy rátapadjon valakinek a
talpára, mert akkor kivonult az előszoba szőnyegére.
Még a levegőben is úszott a liszt. Chiara tüdeje tele volt
vele, beült a pórusaiba és a hajába. Arra gondolt: pont úgy
nézhet ki, mint valami háborodott, rizsporos hajú francia
kurtizán, aki előtámolygott a történelem lapjairól.
Mi több, valahányszor felvette a nyújtófát, elárasztotta a
depresszió, pont olyan mélyen és alaposan, amennyire a
liszt a konyháját. Már szinte elege volt a sülő kenyér édes,
émelyítő illatából, ami nap nap után betöltötte a kis lakást,
ahol élt. Valóságos megkönnyebbülést jelentett, amikor
fellökte valamelyik tolóablakot, és az orrát végre
megcsapta a londoni utca szaga. Mert nincs az a falusi vekni
vagy olasz ciabatta, sem az a francia bagett, sőt aszalt
paradicsomos buci sem, amely versenyre kelhetne a
kipufogók fémes szagával vagy a két napja otthagyott teli
kukák orrfacsaró bűzével.
Amikor Chiara felvetette a kiadója szerkesztőjének,
Janey-nek ezt a könyvet a kenyérsütésről, még nem
gondolta, hogy ennyire borzalmas lesz. Az elegáns Ivy
étteremben ültek akkor, lazacot ettek, és az étlapot
böngészve tulajdonképpen a vendégeket lesték, hátha
meglátnak köztük valami híres embert. Janey lecsapott a
témára, pedig alighanem egy falat kenyeret sem evett az
1990-es évek vége óta, amióta a nők szemében a
szénhidrátok törvényen kívülinek számítottak.
– Kenyérsütés – ízlelgette. – Te el tudnád érni, hogy ez
megint trendi legyen! Ahogy nemrég a kertészkedéssel volt.
Ennek most van itt az ideje! Az emberek az otthonaikba
húzódnak, keresik a hagyományos dolgokat, a régi
értékeket. A kenyérsütésben ezt megtalálhatják. Bár persze
a te receptjeid nyilván leegyszerűsítik és lerövidítik majd
az egész folyamatot, hogy a kenyérsütés beleférjen az
elfoglalt emberek életébe.
– Aha, persze… – motyogta Chiara automatikusan, de
máris érezte magában a pánikot, hogy ezt hogy a fenébe
fogja megoldani.
Janey odahajolt hozzá: szemlátomást fel volt lelkesedve.
Egyik kezével hátrasimította szögegyenes, szőke
hajfüggönyét, a másikkal pedig a kenyereskosárba nyúlt, és
szeretettel megtapogatott egy diós minizsemlét.
– Ebből tudok neked tévéműsort is csinálni, vagy
beviszlek a Get Set Cook főzőversenybe. És egy csomó
szponzorlehetőség is van benne. Összekapcsolhatnánk
például a Light ’n’ Lovely szénhidrátszegény liszt
reklámozásával. Vagy kijöhetnél saját, tapadásmentestepsi-
készlettel. Muszáj megbeszélnem a csapattal, hogy mi
legyen a megfelelő marketingstratégia, de már most is
nagyon sok lehetőséget látok, amivel az ismertségünket
növelhetjük.
Chiara titokban sóhajtott egyet, és az égnek emelte
mélybarna szemét. Ő az ennivalót, az ételeket szerette. A
piaci bevásárlást a kofák pultjai között, amelyek meg voltak
rakva fénylő, lila padlizsánokkal, földes erdei gombákkal,
érett, piros paprikákkal és duzzadó articsókákkal,
amelyeknek kemény, zöld levelei szorosan körbeölelik a
zöldség szívét. Chiara imádta otthon kirakni a zsákmányt,
és élvezettel latolgatta, hogy melyiket hogyan fogja
elkészíteni: egy csepp pepperoncinis olívaolajjal, vagy
azzal, hogy magas hőmérsékleten megpirítja. De a
legjobban enni szerette, amit főzött: mohón bele-
belekóstolt főzés közben, az ujjairól nyalta le az ételt, vagy
a keverőkanálról, de kiporciózni is szerette lapos- vagy
mélytányérra, és volt, hogy egyenesen a serpenyőből
falatozott, néha túl sokat. A marketingstratégiával meg az
ismertség növelésével sem volt semmi baja. De nem lehet
őt hibáztatni azért, ha ezek nem töltötték el ugyanolyan
lelkesedéssel, mint egy tál lassan sütött, balzsamecetbe
forgatott paradicsom, vagy egy szép szelet, vörösborral és
hagymával párolt marhahús, ami végül puhán omlik le a
csontról.
– Na és mi legyen a kenyérsütős könyv címe? – rángatta
vissza a való világba Janey, a vérbeli üzletasszony. – A brit
konyha pékkirálynője?
– Mi?
Chiara rövid, barna tincseit huzigálta idegesen, pedig
már megfogadta, hogy erről leszokik.
– Csak viccelek, csak viccelek! – nyugtatta meg Janey. A
kis diós zsemle már a tányérjára került, de Janey még nem
érezte a kísértést, hogy belekóstoljon. Csak nyomogatta az
ujjaival, mint valami stresszoldó gumijátékot. – Látod: a
kenyér olyan valódi! Eredeti és hiteles. Abban, aki süti, az
emberek megbíznak. A kenyér őszinte.
Chiara már oda sem figyelt, inkább a lazaca maradéka
felé fordult. Tisztában volt vele, hogy csak magát okolhatja
a jelenlegi helyzetéért. A londoni éttermek párás, stresszes
konyháiban töltött évek alatt mindig arról álmodozott, hogy
egyszer saját szakácskönyvet fog kiadni. A szabadidejét a
konyhájában töltötte, ahol új ötleteket próbált ki. Mindig is
nagyszerűen főzött. Már gyerekként segített az anyjának,
Mariának a főzésben, szinte attól kezdve, hogy járni tudott.
Legelőször egy székre állt, és az anyja megengedte neki,
hogy kevergesse a vasárnapi húshoz készülő mártást, hogy
le ne égjen, aztán már kinyújthatta a tésztát, amikor az
anyja húsos pitét sütött. Mellesleg szerette elcsenni a leeső
kalácsdarabkákat is, amelyekből aztán lekváros vagy
gyümölcsös kis sütiket csinált.
Ha visszagondolt azokra az évekre, Chiara emlékeiben a
közösen készített ételek íze és illata élt elevenen, és nem az
egyes események vagy pillanatok. Minden érzékszervével
fel tudta idézni például a téli étkeiket: a disznóhúsból
készült kolbászokat, amelyek ráncosra sültek a sűrű, barna,
hagymás szaftban, meg a szép, nagy adag pásztorpitéket, a
tetejükön a ropogósra sült sajttal, és a tőkehalat, amelyhez
házi zsírban sült, hullámos rósejbnit ettek. Imádta a
vastagon megvajazott, puha fehér kenyérszeleteket, és a
héjában sült krumplit, aminek a melegétől a vaj megolvadt,
és evés közben csak úgy csurgott le a kezükről.
Aztán voltak az apjával, Alexszel töltött röpke idők is,
amikor este a tengerparti sétányon ültek. Az ég rózsás volt,
és aranyszínű, ők a védőgátat csapkodó hullámokat
hallgatták, és újságpapír stanicliből ették a fish and chipset,
mellé pedig mentás zöldborsópürét kanalaztak műanyag
pohárból. És arra is élénken emlékezett, amikor a
buszjegyre kapott összes pénzt karamellás almára költötte
a vidámparkban, aztán gyalog kellett hazamennie.
Szinte törvényszerű volt, hogy Chiara végül a főzésből fog
megélni, bár azok az ételek, amelyeket a londoni éttermek
séfjeinek fennhatósága alatt készített, nem ilyenek voltak.
Ott drága alapanyagokból makulátlan fogásokat produkált
márkás porcelántányérokra, miközben nagy volt a hőség, a
zaj, és néha félt is. Sok minden zavarta a szakácskodással
töltött évek során. Sokáig tartott a munkaidő, és a séfek
szerettek mindenkivel ordibálni. De Chiara az édesanyja
mellett, a szűk konyhában töltött éveknek köszönhetően
megőrizte szívében a hagyományos, egyszerű brit konyha
szeretetét. Ezeket az ételeket olyan régóta készíti mindenki
rosszul, hogy már el is felejtették az emberek, milyen finom
is lehet, ha rendesen csinálják. És éppen azt akarta a
könyvével, hogy elronthatatlan recepteket adjon az
embereknek, amelyek segítségével teljes értékű, finom brit
ételeket tudnak készíteni.
 Sajnos azonban mások nemigen gondolták, hogy ebből
érdemes lenne könyvet csinálni. Annyi ügynökségtől és
kiadótól kapott visszautasító levelet, hogy már arra
gondolt: ezekkel fogja a hálószobát kitapétázni. Egyedül
Janey látott benne fantáziát, és bizakodott, hogy igenis lesz
belőle valami.
– Chiara, szerintem te itt ráéreztél valamire – mondta
neki a legelső találkozásukkor. – Újra felfedezted a brit
konyhát ennek a zsírmentesen és időhiányban élő
generációnak. Ez telitalálat lesz!
Chiara annyira hálás volt neki, hogy minden
változtatásba belement. Engedte Janey-nek, hogy
iszonyatosan hülye receptneveket találjon ki (elég csak a
„Rakoncátlan rakottasra” vagy a „Kiváló királyi vagdaltra”
gondolni), és hagyta, hogy a címlapfotóhoz egy trónra
ültessék, koronával a fején, kezében – jogar gyanánt – egy
hatalmas velőscsonttal. A könyvnek azt a címet adták, hogy
A brit konyha királynője, és Janey jól mondta: tényleg
telitalálat lett. Az újságokban részleteket hoztak le belőle,
Chiara pedig annyit szerepelt a tévében meg a rádióban,
hogy már-már celebnek volt tekinthető, és a könyvet csak
úgy kapkodták. Chiara már nem is tartotta észben, hogy
hányadik utánnyomást kellett megrendelni.
Janey viszont elkezdte noszogatni, hogy csináljon újabb
könyvet.
– Ki kell használnunk a népszerűségedet – mutatott rá.
A gond csak az volt, hogy Chiara úgy érezte: őbenne csak
ez az egy könyv volt. Évekbe telt, amíg kikísérletezte a
recepteket, amelyeket A brit konyha királynője lapjait
megtöltötték. Ezek jók is voltak, erre akár mérget vett
volna, de halvány gőze sem volt róla, hogyan tovább.
– Nincsenek tartalékban receptjeid? Mi lenne, ha
visszanéznéd a jegyzeteidet? Hátha kijön belőlük még
valami… – javasolta Janey.
Chiara jegyzetei azonban nem szolgáltak semmilyen
meglepetéssel, és a fejében sem maradt egyetlen ötlet sem.
Attól félt: nem is képes többé arra, ami korábban annyira
természetesen jött. Odáig fajult a helyzet, hogy
valahányszor a második könyvére gondolt, pánik öntötte el,
és közben a sírás környékezte.
Janey azzal vigasztalta, hogy ez természetes dolog, mert a
második könyv mindig nehezen áll össze. Azt mondta neki,
hogy csak engedje el magát, és jön az majd magától. De a jó
tanács sem segített. Az idő hihetetlen sebességgel telt,
Chiara mindenfélével töltötte a napjait, csak ételekkel nem,
és a második könyv gondolata az agyának abba a
bűntudatosan messzire elkerült részébe lett száműzve, ahol
az olyan régóta kitűzött, de soha el nem intézett, poros
teendők voltak. Mondjuk amilyen a nyugdíj-takarékosság
vagy az adó-visszaigénylés.
Az ebéd az Ivyben, ebben a luxusétteremben sem volt
más, mint Janey kísérlete, hogy újabb lökést adjon
Chiarának. Janey hozott egy listát a maga ötleteivel, és
Chiara most megpróbálta fejjel lefelé elolvasni, mik vannak
rajta. Meglátott valamit, ami mintha ez lett volna: Az indián
konyha királynője, de az is lehet, hogy indiai volt. Akármi
volt, ő kétségbeesett. Szeme a kenyereskosárra tévedt,
amelyben apró diós zsemlék lapultak, akár a foltos,
törékeny kis madártojások a fészekben – és ekkor fakadt ki
belőle:
– A kenyér. Ezzel akarok legközelebb foglalkozni. Tudod:
parasztkenyerek, ízesített kenyerek, töltött
péksütemények, lepények, calzone, édes kalácsfélék. A
lehetőségeknek se szeri, se száma.
Hát így került ebbe a helyzetbe, hogy bezárta magát a
saját kicsi konyhájába, amelyet elárasztott a liszt, a kovász
meg az élesztő, és a sütő csak úgy ontotta a hőt. Nők
generációi csinálták ugyanezt őelőtte, görnyedtek a
kenyértészta fölött, dagasztották, formázták, nyújtották,
húzták és hajtogatták. Közben lezajlott a melltartóégetés,
kivívták a nők az egyenlő jogokat – ő mégis ugyanott tart:
egyik tepsit a másik után teszi a sütőbe, rajta a formázott
tésztahalmokkal, és izgatottan lesi a sütő üvegajtaján át,
hogyan dagadnak és mosolyognak.
– Milyen szép látvány! Már csak egy fodros, rózsaszínű
kötény hiányzik, és pont úgy fogsz kinézni, mint a tökéletes
feleség.
A konyhaajtóban Chiara szívbéli barátnője támaszkodott,
Harriet. A lány egyik kezében martinispoharat fogott, a
másikban pórázt, amelynek a végén ír óriáskutyája volt,
Salty.
– Mi az, amit iszol? – szimatolt bele Chiara a levegőbe.
– Csokis martini, egész pontosan. Vodka, fehér
csokoládélikőr, egy kupica vermut, és a tetejére
étcsokipelyhek. Fincsi!
– Kaphatok én is egyet? Vagy inkább kettőt?
– Drága barátnőm, én abból élek, hogy iszom. Te abból,
hogy kenyeret sütsz. Ha befejezted a melót, kaphatsz egyet.
Harriet tényleg abból élt, hogy ivott. Volt egy privát
klubja, a The Office, ahol néhány válogatott, többnyire
irodalmi vénájú taggal heti hat napon át mindig
megbízhatóan lerészegedtek.
– Nem részegek vagyunk, csak egy kicsit spiccesek –
szerette Harriet leszögezni.
Chiara és Harriet tizennyolc éves koruk óta ismerték
egymást, még az egyetemről. Chiara anyja, Maria
Domenica aggódott, hogy a lánya magányos lesz a
kollégiumban, ezért a lelkére kötötte, hogy minden
szomszédos szobába kopogjon be, valamint a szemben
lévőkbe is, és mutatkozzon be mindenkinek. Chiara nagyon
izgult, de engedelmeskedett, és így talált rá Harrietre, aki a
vele szemben lévő szobát foglalta el. Káprázatos, fekete
bubifrizurás lány volt, aki az 1920-as évek divatját idéző
sárga selyemruhát viselt. Ruhásszekrénye mélyén egy
karton finom vörösbort tartogatott, és Chiarával azonnal
megittak egy üveggel. Chiara a Mersey mellett nőtt fel, így
hát még életében nem találkozott ilyen egzotikus
jelenséggel. Harriethez az első perctől fogva nagyon
vonzódott, és amikor befejezték az egyetemet, és Londonba
költöztek, akkor sem tudott elszakadni tőle.
Az elkövetkező éveket az egyik nagyjából névtelen
utcában töltötték az Oxford Street és a Shaftesbury Avenue
között, azon a területen, amely Soho néven vált ismertté.
Valamikor izgalmas bohémnegyed volt, ahol festők és írók
éltek, meg feslett arisztokraták, de azóta erősen
megváltozott. Ma már a hajléktalanok fecskendőit kellett
szétrugdosni, ha a járdáról leléptek az úttesten heverő
szemétbe, és papírpoharas Starbucks kávét szürcsölő
divatos fiatalok között kellett átfurakodni, ha a Berwick
Street-i piacon zöldséget akartak vásárolni.
De Chiara és Harriet is megváltoztak. A húszas éveiket
maguk mögött hagyva immár több lett a pénzük, és
sikereket értek el. Nem volt többé okuk arra, hogy ebben a
padlástéri lakásban éljenek, ketten összezsúfolva, mégis itt
maradtak, tíz körömmel (mellesleg: gondosan tövig lerágott
körömmel) ragaszkodva ahhoz, ami a régi Sohóból és a régi
életükből megmaradt.
Harriet klubja két szintet foglalt el a lepukkant György
korabeli sorházban. A spalettákat zárva tartották, és csak
hangulatvilágítás volt, hogy ne látsszon a por meg a falakról
pergő festék. A nagyszobában össze nem illő székek,
asztalok és régi bőrkanapék: az étkezés és az ivás főleg itt
zajlott. Az asztalokon tálakban citromok díszelegtek, és
csészealjakra állított fehér fogadalmi gyertyák sercegtek.
Innen nyílt egy kicsi szoba, amelyet csaknem teljesen
betöltött a hatalmas ágy, rajta egy csomó díszpárna: a
klubtagok ide vonulhattak el, ha már kissé „elfáradtak”.
Salty, a hatalmas eb mindig Harriet nyomában járt, így
aztán randalírozással soha nem volt gond, akármennyire be
is rúgtak a tagok. Az éjszaka végén pedig, amikor a
legutolsó piás is távozott, Harriet a falépcsőkön felmászott a
pici lakásba, amelyen Chiarával osztoztak.
Barátságuk mostanra már valamiféle házasságszerű
együttéléssé változott, sőt Chiara néha úgy érezte: jobb is,
mint egy házasság. Ritkán veszekedtek, és ha
valamelyiküknek barátja lett, az jött, majd elmúlt, de
kettejük bensőséges kapcsolatát nem tudta felrúgni,
akárhogy igyekezett is. A napok végeztével Chiara és
Harriet megosztották egymással a legtitkosabb dolgaikat is,
és el sem tudták képzelni, hogy ez másként is lehetne.
Senki nem örült jobban A brit konyha királynője
sikerének, mint Harriet. Tucatnyi pezsgőt bontottak Chiara
egészségére, ünnepelve, hogy milyen ügyes volt. És Harriet
őszintén érdeklődött a második könyve iránt is.
– Na és ezek micsodák? – szimatolta meg a rácsra hűlni
tett kenyereket.
– Olívás fehér kenyér, teljes kiőrlésű olívás kenyér és
magos olívás vekni – felelte kelletlenül Chiara.
– És hogy sikerültek?
– Undorító mind! – kiáltotta mérgesen Chiara. – Vidd le a
klubba, és etesd föl a legrészegebb tagokkal, de tegyél rá
valami büdös kecskesajtot!
– Biztos? – kérdezte hitetlenül Harriet.
– Igen, csak vidd már a szemem elől az egész szart!
– Chiara…
– Mi van?
– Szereted te egyáltalán a kenyeret?
– Valamikor szerettem, Harriet, imádtam a kenyeret! Úgy
gondoltam: az maga az élet. De ennek vége.
Harriet az italába kortyolt, majd telt ajkáról lenyalta a
csokipelyheket. Töprengve kérdezte:
– És nem gondoltál még arra, hogy talán tévedés volt a
kenyérsütésről egy egész receptkönyvet bevállalni?
Chiara kezéből kiesett a kenyér, amit éppen szurkált.
– Ugye, hogy tévedés? – kérdezte nyomorultan. – Istenem,
mit csináljak most? Janey meg fog ölni.
– Janey hülye!
– Na igen, de azért ez nem ilyen egyszerű! Aláírtam a
szerződéseket, megígértem dolgokat, a nevem ott van a
pontozott vonalon! Fel van rá jogosítva, hogy kicsináljon, ha
nem viszem neki azt a kurva kenyeres könyvet!
Harriet odatolta elé a poharat.
– Igyál! – biztatta. – Mást úgysem tehetsz.
Chiara jól meghúzta, majd azonnal visszahőkölt:
– Te, ez aztán erős!
– Alkoholból van, drágám, az meg tud ilyet.
– Hogy bírod ezt meginni?
– Úgy, hogy ez a munkám. És szeretem a munkámat,
ahogy te is szereted, ha a mosdatlan tömegeknek ötleteket
adhatsz, hogy mi a nyavalyát tegyenek a vacsoraasztalra.
– És szerinted a mosdatlan tömegeknek melyik olívás
kenyér fog jobban ízleni: a fehér, a teljes kiőrlésű vagy a
magos?
Harriet feltartotta a kezét.
– Két percet kérek!
Minden kenyérről letört egy-egy ropogósra sült
héjdarabot. Az elsőt bekapta, és rágni kezdte közömbös
arccal. Aztán a pohárért nyúlt.
– Ki kell öblögetnem a számat – közölte.
Megismételte a vizsgálatot a második, majd a harmadik
kenyérdarabbal is, és Chiarára mosolygott.
– Nézd, ez egyik sem undorító. Kifejezetten finomak.
Örömmel fogom feladni a klubtagoknak, kecskesajttal vagy
anélkül. De azt fenntartom, hogy ezt a kenyértémát újra át
kéne gondolnod. Mert nem élsz-halsz érte. És az előző
könyved épp azért lett olyan sikeres, mert szenvedélyesen
szereted az egyszerű, de finom brit kajákat, és nem Janey
elmebeteg receptnevei meg a szánalmas címlap miatt.
Chiara gyászos képet vágott.
– Tudom – mondta.
– Na, akkor megmondom, mit kell csinálnod. Most lejössz
a klubba velem meg Saltyval, és iszol egy vagy két
pohárkával még zárás előtt. Holnap pedig tartasz egy
teljesen kenyérmentes napot. Liszt, kovász és élesztő
kizárva. Világos?
– Igen, a kenyeret minden erőmmel kerülni fogom.
– Helyes! És a sütés helyett gondolkodni fogsz. Azon, hogy
igazából mit szeretnél csinálni. Hogy milyen kaják
lelkesítenek, miben látsz fantáziát, és mi izgat. És aztán
arról írjál majd könyvet.
– Tudod, Harriet – mosolyodott el Chiara –, te folyton el
vagy ázva, és mégis hihetetlenül bölcs tudsz lenni.
 2.

Chiara szeme kipattant, ahogy a reggel szürke ujjai

benyúltak a koszos ablaküvegen, és megérintették a
hálószobája fehérre meszelt falát. Hiába szeretett volna
tovább aludni, ő mindig hajnalban ébredt. Harriet képes
volt fél napokat átaludni, ha erre lehetősége adódott, de
Chiara amint felébredt, muszáj volt azonnal kilépnie az
ágyból, és kinyújtóztatni gémberedett tagjait.
Nem volt valami sok hely a hálószobában, ahogy máshol
sem ebben a lakásban. A konyha igazából egy folyosóból
lett kialakítva, és Harriet abban a helyiségben aludt,
amelynek valójában a nappalinak kellett volna lennie.
Chiarának éppcsak egy egyszemélyes ágy fért be ebbe a
szobájába, egy rúd, amelyen a ruhái lógtak, egy kis asztal a
laptopjának, meg néhány kupac szakácskönyv és
receptújság inspirációnak, szép rendben. Még szerencse,
hogy nem volt az a felhalmozós típus. Nézete szerint a
tárgyak elnehezítik az embert. És bár szerette a Sohót,
kedvét lelte abban a gondolatban, hogy Harriet meg ő
bármelyik pillanatban összepakolhatnak, és máshová
költözhetnek, ha úgy akarnák.
Hunyorogva nézett a fali tükörbe. Rövid haja még most is
összeállt a liszttől, távol ülő barna szeme meg az
álmosságtól. Chiara arcvonásai valahogy mindig nevetésre
álltak. Nyílt, őszinte arca volt. Szeplők pettyezték a bőrét, a
napon hamar lebarnult, de most épp sápadt volt, mint a
konyhai munkások általában. Chiara tudta: ha rászánna fél
órát magára, és ezt-azt a hajára meg az arcára kenne,
kinézne valahogy, de ez nem a mai reggel programja volt.
Ma van a kenyérmentes nap, és feltett szándéka volt, hogy
minden egyes percét ki fogja használni. Egyszerű fekete
pulóvert és farmert húzott, tett egy kísérletet, hogy az
ujjaival elgereblyézze minősíthetetlen haját, és már készen
is állt.
Az előszobaszőnyegen Salty terpeszkedett álmosan.
Felemelte a fejét, amikor meghallotta Chiara lépteit, és
farkával reménykedve dobolni kezdett a padlón.
– Akarsz sétálni egyet?
Erre a farok gyorsabban és hangosabban kezdett dobolni.
– Na, akkor pattanj, lusta kutya!
London ebben a korai órában nagyon szép tud lenni,
különösen hétvégén. A Piccadilly Circus csaknem teljesen
néptelen volt, és Chiara fürgén sétált el a szállodák előtt:
úgy érezte, hogy a West End most az ő kizárólagos
tulajdona.
A tavasz csak úgy húzta kifelé a földből a nárciszokat a
Green Parkban. Itt már voltak más, korai sétálók, egyesek
szintén kutyával, és Chiara el is engedte egy kicsit a
pórázról Saltyt, hadd játsszon egyet egy ugatós kedvű,
Fergus nevű uszkárral. Aztán megfogta megint, és
továbbsétált vele a királyi palota irányába, majd a tóparti
sétányon a St. James’s Parkban.
Közben arra próbált rájönni, hogy miért is nem érzi
magát a mostaninál sokkal boldogabbnak. Hiszen neki áll a
világ! Csinos és egészséges, ő a szerzője egy szenzációs
sikerű szakácskönyvnek, és kellően hízelgő fényben nem is
néz ki rosszul. Vannak barátai, és szerencsés is. Az élete
rendben. Akkor meg miért érzi, hogy… a szomorúság
valósággal becsomagolja? Mert a boldogság, ami kellene
neki, itt is van, csak éppen ő képtelen átérezni.
Salty Chiarára emelte hatalmas, bozontos szürke fejét, és
elégedetten lihegett.
A kutyák tudnak élni, gondolta Chiara. Ha adnak nekik
enni, és kapnak egy helyet, ahol alhatnak, meg egy kis
szeretetet, ők már boldogok. Saltyn soha nem látszott, hogy
időről időre elkapta volna a depresszió, ahogy őt.
Mostanra vissza is értek a Sohóba. Chiara nagyon vágyott
már egy csésze erős kávéra, úgyhogy a Bar Italia felé vette
az irányt, ahol lecsapott egy kinti asztalra, és kért egy
cappuccinót. Salty pórázát a szék lábához kötötte, hogy
mindkét kezét melengethesse a meleg csészén. Tavaszodott
ugyan, de a Frith Streeten fújó szél nem volt kellemes.
Salty előbb látta meg Harrietet, mint Chiara. Izgalmában
konkrétan kivontatta magával Chiara székét az út közepére.
Harriet mosolygott, és intett nekik. Feltűnően jól nézett ki,
még ebben a kopott farmerban és piros, rojtos poncsóban
is. Mindig megfordultak utána a férfiak, és megbámulták,
de ő rájuk sem hederített. Pedig szerette a pasikat, de a
maga módján. Olykor beújított magának egy-egy szeretőt,
mert a szexre pont olyan mohón vágyott, mint a martinira.
De Harriet eddig azt, hogy „Szeretlek, drágám!”, csak
Chiarának és Saltynak mondta. Nem volt neki ideje
olyasmire, hogy reménytelenül beleszeressen valakibe, és
hogy a szívét összetörjék. Teltek-múltak az évek, és Chiara –
akinek viszont kijutott a csalódásokból – sokszor kívánta:
bár ő is ilyen lazán tudná intézni ezeket a dolgokat.
– Mit keresel te idekint ilyen irgalmatlanul korán? –
kiáltott oda most Harrietnek. – Leégett a lakás, vagy mi
van?
– Nem, drágám, csak felébredtem, majd megláttam, hogy
elmentél, és gondoltam, gyorsan megkereslek, még mielőtt
engedsz a kísértésnek, hogy egyél abból a gabonaalapú
termékből, aminek ma a nevét sem mondjuk ki.
– Tényleg kacérkodtam a gondolattal, hogy rendelek pár
szelet pirítóst egy kis Marmite-tal.
Harriet szemrehányóan rábámult.
– De aztán eszembe jutott, hogy ma kenyérmentes napot
tartok – tette hozzá Chiara.
– Csitt, ki ne mondd! Ne is gondolj rá! – zöttyent le egy
székbe Harriet, és engedte Saltynak, hogy méretes fejét az
ölébe tegye. – És szólj a helyes pincérnek, hogy hozzon
nekem egy kávét! – kérte.
Az olasz pincér tényleg helyes volt, és erős akcentussal,
tört angolsággal beszélt.
– Tessék, a cappuccinód, szép hölgy – mondta, és ezerrel
mosolygott Harrietre. Chiara már rég megszokta Harriet
mellett, hogy ő a csúnyábbik lány, és nem törődött vele,
hogy a férfiak szemében ő nem létezik, ha Harriet is ott
van, de azért voltak határok.
 – Hé, ez itt az ÉN cappuccinóm. Neki hozzon egy másikat!
– mondta.
A pincér láthatóan elszontyolodott, majd színpadiasan
vállat vont.
– Egy másodperc, és hozom a kávédat! – mondta neki
élénken.
– Milyen impulzív! – jegyezte meg Harriet nevetve, ahogy
a pincér szökdécselve bement. – Lehet, ha olaszul szólsz
hozzá, készségesebb lett volna.
– Igenis, az olasztanulást felírom a teendőim hosszú
listájára, ha azt gondolod, hogy ez javítja majd az
esélyeimet a környék pincéreinél.
– Csak tudsz egy kicsit, drágám!
– Miért gondolod?
– Mert olasz a neved, és olasz vér van benned.
– Te inkább nézel ki olasznak, mint én – mondta Chiara,
aki titokban mindig irigykedett Harrietre koromfekete haja
és kreol bőre miatt.
– Tudom én azt, de nálam ez csak felszíni jelenség. Te
vagy az eredeti cucc! – Harriet hátradőlt, és a barátnőjét
méregette. – Ezt soha nem is értettem nálad.
– Mit?
– Hogy nyilván vannak Olaszországban családtagjaid,
nem? És te soha a kisujjadat sem mozdítottad, hogy
megtaláld őket. Miért?
– Nem is tudom. Talán az anyám iránti tapintatból. Ő soha
nem bátorított, hogy erről kérdezősködjek. És akkor még
finoman fogalmaztam. Soha nem is főzött olasz kaját.
Egyetlen ételre sem emlékszem hazulról, ami ne angol lett
volna.
Harriet elfintorította az orrát.
– Ez fura – töprengett el. – Mégis, ha neked lennék,
engem érdekelne. Hiszen a személyes történeted része,
nem? A személyiségedhez tartozik, hogy honnan származol.
És ha ezt nem tudod pontosan, akkor hogy a fenébe tudnád
igazán megérteni saját magadat?
– Micsoda mélység, micsoda bölcsesség, pedig még kávét
sem ittál ma reggel! – cukkolta Chiara.
– Na, hol az az impulzív pincér a kávémmal?
Végül, amikor már elég koffein került a véráramukba,
hogy estig üzemelni tudjanak, maguk mögött hagyták a Bar
Italiát, és lassan sétáltak az utcákon. Egymást érték az
éttermek és büfék, amelyek most kezdtek éledezni, és
felkészülni a napi forgalomra.
– Mennyiféle konyha… – szólt Chiara elsápadva, ahogy
sorra haladtak el a thai, a vietnami, a francia és a magyar
éttermek előtt. Belenézett az étlapokba: ódák a
citromfűhöz, paprikaköltemények – de ő közel állt a teljes
kétségbeeséshez.
– Nincs is szükség ennyiféle kajára – értett egyet Harriet.
– Nekem speciel egy szép darab sajt meg egy érett körte is
megteszi.
– Akkor meg kell ez az egész? A szakácskönyvek, a
gasztromagazinok, a weboldalak?
– Nem ez a kérdés – mondta Harriet. – Hanem hogy az
emberek akarják-e ezeket. És biztos, hogy akarják, mert
folyton megveszik a szakácskönyveket, még akkor is, ha
soha egyetlen ételt nem főznek meg belőlük.
– Én ennél lehangolóbb gondolatot nem ismerek – reagált
Chiara. – Hogy A brit konyha királynője ott áll a
könyvespolcokon, és senki hozzájuk sem nyúl. Hogy a szép
tiszta lapokat nem maszatolják össze sem a „Nagyi
szuperszószával”, sem a „Príma petrusos mártással”!
Harriet nevetett.
– Azt hiszed, nem látom, mire megy ki a játék? – kérdezte.
– Épp lebeszéled magadat arról, hogy új szakácskönyvet
csinálj, igaz? Na, az nem lenne jó.
– De hát muszáj nekem szakácskönyvet írnom, Harriet?
Mi lenne, ha arról csinálnék egy füzetet, hogy hogyan kell
az éttermekben elvitelre rendelni?
– Nagy ötlet! És lehetne az a címe, hogy A házhozszállítós
kaják hercegnője! Janey a címlapfotóhoz pizzafutárnak fog
öltöztetni.
Chiara nevetett, és az órájára nézett.
– Gyere, menjünk, segítek neked kitakarítani a klubot
ebédidőre. Csak azt kérem, hogy tarts engem távol
mindentől, ami élesztős, oké?
Chiarának azonban nem is a kenyér járt a fejében egész
nap, hanem Olaszország. Mi van, ha tényleg vannak ott
nagynénikéi, nagybácsikái, unokatestvérei – vagy akár egy
féltestvére? Vajon a vér szerinti apja is ott van? És
mennyire lenne nehéz a nyomukra bukkanni? És ha netán
sikerülne megtalálni őket, vajon hogyan fogadnák? Egy
ötlet kezdett benne mocorogni.
 Telt-múlt a délután, és Harriet kihúzta a dugót egy palack
rubinvörös Barolo borból.
– Mit szólsz egy kis olasz cucchoz? – kérdezte Chiarát.
– Jöhet! – tolta oda az üres poharát Chiara. Belekortyolt,
és egy kicsit a szájában tartotta, hogy élvezhesse
gyümölcsös zamatait.
– Mmm, ez isteni!
– Ugye, jó? – mondta Harriet.
– Meg bírnék inni belőle több üveggel!
– Én már meg is ittam…
Chiara nevetett. Hála az égnek, hogy itt van neki Harriet.
Nincs is senki hozzá fogható.
– Hát… – fogott bele tétován. – Támadt egy ötletem.
Akarod hallani?
– Nosza! – mondta Harriet.
– Ez a kenyérkönyv egy halva született dolog, ez
szerintem már nyilvánvaló. Ha csak rágondolok, hogy
nekifogok sütni, üvölteni szeretnék, és a kezembe temetni
az arcomat.
– Mit fogsz csinálni helyette?
– Amit javasoltál. Elmegyek, hogy kitaláljam, ki is vagyok.
Harriet zavart képet vágott.
– Nem értem.
– Még én sem. Nem teljesen – ismerte be Chiara. – Lehet,
hogy őrültség, de… kivennék pár hetet, hogy egy kicsit
nyomozzak, és meglátom, hogy megtalálom-e az olasz
családomat. Nem is tudom… talán, ha megtudom, honnan
származom, az majd segít, hogy kitaláljam, merre akarok
menni.
Harriet lassan bólintott:
– Olaszország melyik vidékén laknak? – kérdezte.
– Azt nem tudom. Pont ez az: hogy ez legfeljebb még csak
egy ötletcsíra. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nem is
törődnék vele, és inkább fölmennék sütni.
– Maradj, ahol vagy! – szólt rá Harriet, és telitöltötte a
poharát. – Szerintem ezzel igenis érdemes foglalkozni. Ha
tényleg nyomozni kezdenél a családod után, hogy fognál
hozzá?
– Hát, lássuk csak… Azt hiszem, hazamennék pár napra a
Mersey mellé. Hátha ott találnék valami nyomot.
– Vagyis csak egy vonatjegy árába kell befektetned –
jegyezte meg Harriet. – Nekem úgy tűnik: ennyit igazán
megér.
 3.

A vonat egyórás késéssel robogott az angol vidéken észak

felé, ráadásul nem volt a szerelvényen büfékocsi. Chiara
egy képes újságot tartott maga előtt, de a szeme folyton
elkalandozott a zöld mezőkre és a csatornákra, amelyek
mellett nagyáruházak és parkolók terpeszkedtek. Ha ez így
megy tovább, az angol vidék egyszerűen el fog tűnni. Eljön
a nap, amikor a teljes országot tojáshéjszerű, vékony
betonréteg borítja majd.
Londonban Chiara gyakran volt klausztrofóbiás. Úgy
érezte: olyan sok ott az ember, és olyan kis területen
zsúfolódnak össze, hogy neki már nem is marad hely.
Régebben ez az érzés azonnal megszűnt, ha a vonattal
kifutott Londonból. De a városok között megmaradt zöld
vidékek egyre zsugorodtak, és ő most, hogy a vonat már a
Lime Street Station felé vezető sötét alagutakban zakatolt,
rájött: a klausztrofóbiája most is pont olyan erős, mint
Londonban.
Chiara nem telefonált haza, hogy bejelentse a látogatását,
így hát az állomáson nem várt rá senki. Ott állt a
csarnokban egyedül, és azon töprengett: merre is lenne a
legjobb hazamennie. A leggyorsabb, ha felszáll a buszra,
amely átmegy a Mersey-alagúton, de ezt a lehetőséget
elvetette. Hisz mindig is a kompot szerette jobban. Igaz, ma
már nem járnak olyan gyakran, mint régen (manapság
leginkább csak a turisták használják), de ő mindenképpen
lesétál a móló végére, hátha épp szerencséje lesz, és bent
áll egy, amellyel hazamehet.
Kis táskáját a kezében lóbálva nekiindult a lepukkant,
mégis büszke nagyvárosnak, és jólesően hallgatta a helyiek
ismerős, éneklő hanglejtését, ami neki mindig azt
jelentette, hogy hazaérkezett. Ez volt a hely, ahonnan ő
származott. A város legtöbb része piszkos volt és lepusztult,
az úttestek szélén halmokban állt a szemét, de ő valami
okból mégis nagyon szerette. Kíváncsi volt, hogy
Olaszországban vajon talál-e majd ilyen helyet, amelyet
ennyire megszeret, és ahol azonnal otthon érzi magát, mint
Liverpoolban.
Faggatta ő már az anyját Olaszországról, persze. De
olyankor Maria Domenica mindig témát váltott, vagy
elhagyta a türelme.
– Pont most akarsz beszéltetni, amikor a szobád egy nagy
kupleráj, nekem meg egy nagy hegynyi szennyest kell
kimosnom! Na, eredj a dolgodra! – ilyesmit mondott mindig,
és hosszú haját hátradobva sarkon fordult, és otthagyta
Chiarát. Végül Chiara arra jutott: egyszerűbb, ha nem is
bosszantja a kérdéseivel.
Információt Alextől is próbált szerezni, tapintatosan, de ő
sem volt túl készséges. A hangja általában egy autó
motorházának mélyéről érkezett, amit éppen szerelt.
– Olaszország? Soha nem jártam ott, szívem – mondta. –
Nem tudok segíteni.
Chiarának Fox volt a vezetékneve, de tudta, hogy Alex
nem az igazi apja, mert ennyit azért elmondtak neki.
– Apád elment, és nem lehet tudni, hová – ennyit mondott
csak Maria Domenica, amikor Chiara a vér szerinti apjáról
kérdezte. – Évekig kerestem, de nyomát sem láttam soha,
úgyhogy nincs értelme tovább keresni, drágám. Annak
örülj, hogy ilyen remek ember lett a nevelőapád, mint Alex,
és ne is törd tovább a fejed azon, hogy mi lett volna, ha nem
így van.
Chiara végül tényleg nem is gondolt már rá. Eldugta
valami hátsó sarokba az agyában, és igyekezett arra
koncentrálni, ami valós volt: a kosarazásra, az iskolai
feladatokra és végül persze a fiúkra. Chiara valahogy úgy
gondolta: egy nap, amikor az anyja erre készen áll, leül
majd vele, és elmesél neki mindent. Akkor majd megtudja
az apja nevét, hogy mi lett vele, és miért nem akarta, hogy
bármi köze legyen őhozzá.
Lehet, hogy Maria Domenica valóban el akarta mesélni
mindezt Chiarának a maga idején, de végül nem volt módja
rá. Először a borzalmas fejfájás jelentkezett, amitől muszáj
volt a házban körberohanva minden sötétítőt és minden
függönyt behúznia, utána órákon át csak feküdt
összekuporodva a kanapén, csukott szemmel. Utána jött az
orvosokhoz, specialistákhoz járás, akik megvizsgálták, és
beutalták műszeres vizsgálatokra. Végül meglett a
diagnózis: Maria Domenicának agydaganata van.
– Ezt a fajta tumort nem tudjuk megállítani – mondta
nekik a sebész. – Amit tenni tudunk, az az, hogy még némi
időt nyerünk, és egy kicsit javítjuk az életminőségét.
 Maria Domenicát legelőször a beszéd képessége hagyta
el, aztán az olvasás és az írás, ahogy a tumor fokozatosan
eluralkodott rajta. Ha voltak titkok, amiket szeretett volna
még elmondani, azok bennerekedtek. Csak a pillantása
árulkodott arról a frusztrációról és rettegésről, amelyet
érzett. Chiara és Alex felváltva ültek mellette, olvastak neki,
zenét hallgattak vele, vagy egyszerűen csak a kezét
simogatták – míg egyszer csak átcsúszott abba az álomszerű
kómába, amelyből már nem ébredt fel.
Angol földbe temették, és a temetésen egy szó sem esett
Olaszországról. Chiara magára hagyta Alexet a magas,
folyóparti házban, és visszament Londonba, azokba a
dögmeleg, hisztérikus konyhákba, ahol akkoriban dolgozott.
Sok időbe telt, míg úgy tudott hazatelefonálni, hogy ne az
anyja hangját várja, amelyben a liverpooli magánhangzók a
vérbő, pergő r-rekkel keveredtek. Chiara úgy gondolta: ha
hazamegy, Alex majd elvárja tőle, hogy meglátogassa az
anyja sírját. Pedig ő gyűlölt odamenni, gyűlölte még a
gondolatát is, hogy az anyja odalent van, és fuldoklik a
nedves földrétegek alatt.
Most megérezte a folyótorkolat sós levegőjét, és hallotta a
sirályok rikoltozását. Előtte magasodtak azok a hatalmas
épületek, amelyekre gyerekkorából csak mint óriási, fekete
árnyakra emlékezett. Azóta lepucolták a homlokzatokat, és
most vadonatújnak látszottak: a Liver Bird Building, tetején
a két, gólyához hasonlatos figurával, mellette az elegáns
Cunard Building. Chiarától balra volt a felújított Alfred
rakpart a sok üzlettel, a múzeummal és a galériával, és
ezen a városrészen látszott, hogy milyen szép is tud lenni
Liverpool, ha akar. Jobbra viszont mérföldeken át csak
lerobbant kikötőépületek látszottak, amelyekre mindre
ráfért volna a renoválás.
A kikötőben pár métert szaladnia kellett, hogy felugorjon
a vadul kürtölő kompra. A kéményen füstfelhőt pöffentve
indultak el, és dülöngélve szelték a fodros, szürke
hullámokat. Chiara a hideg széllel mit sem törődve felment
a felső, nyitott fedélzetre. Az anyjával is mindig itt ültek,
évekkel ezelőtt. Olykor ezen a kompon töltötték az egész
napot, ide-oda hajókázva a két part között. Neki ez
végtelenül szórakoztató volt, és az anyja sem bánta.
Szívesen üldögélt ott Chiarával, és a szél fújta hosszú, fekete
haját, mígnem eljött az ideje, hogy hazainduljanak,
megcsinálni Alex vacsoráját.
Chiara nagyon elkényeztetett, egyke kislány volt. Az
anyja és Alex évekig próbálkoztak, hogy legyen másik
gyerek is, de sosem jött össze. Volt szó arról, hogy orvosi
segítség kellene, de Alex nem akarta: idegenkedett az
orvosoktól, és minden ilyen újmódi hercehurcától.
– Chiara az én kislányom, és nem is kell nekem más! –
ismételgette konokul.
Maria Domenica meg, amikor Chiara kishúgocskáért
rimánkodott nála, hogy legyen kivel játszani, csak vállat
vont, és azt mondta:
– Tudod, a lánytestvérek nem is mindig jönnek ki jól
egymással.
Chiara hunyorogva nézte a viktoriánus házakat az
Edgemont sétányon, és a szeme megállapodott azon,
amelyikben felnőtt. Milyen furcsa lehet most Alexnek, hogy
teljesen egyedül él itt a felesége és az apja halála után.
Chiara örült volna, ha Alex talál magának valakit, akivel
élhet, de ő valósággal megriadt, amikor Chiara ezt felhozta.
– Nekem kivételes szerencsém volt, amikor anyáddal
találkoztam – mondta Chiarának. – Ilyen szerencse nincs
még egy az életben.
Chiarának most jutott csak eszébe, hogy illett volna
telefonon jeleznie Alexnek, hogy jön. Alex nem szerette a
váratlan meglepetéseket. De már késő volt. Chiara a ház
felé vette az irányt.
Alex azonban, mint hamarosan kiderült, nagyon örült
neki.
– Az igazat megvallva ezekben a hetekben majd
megbolondultam – mondta. – Mert akármit csinálok, és
akárhová megyek, folyton az édesanyád jár a fejemben.
Chiara gyengéden megérintette a vállát:
– Apu, ez nem mehet így tovább!
– Nem tudom, hogy mi más választásom lehetne.
– Kérhetnéd egy gyásztanácsadó segítségét – vetette fel
Chiara. – Eladhatnád a házat is, és elköltözhetnél máshová,
ahol nincs minden tele az emlékekkel.
Alex makacsul összezárta a száját.
– Á, nem. Jó nekem itt. Minek változtatni? Csak a változás
kedvéért?
Chiara észrevette, mennyire lefogyott. Míg az anyja élt,
azokban az években Alexet inkább a túlsúly fenyegette,
mert Maria Domenica mindig finom, bőséges ételeket
főzött neki. Most lapos volt, mint a deszka, és kilátszottak a
bordái. Chiara elhatározta, hogy amíg itthon lesz, átveszi a
konyhai teendőket, és telepakolja a hűtőt Alexnek.
– Nagyon kellemes meglepetés, hogy hazajöttél –
mosolygott Alex, és az arca egész rózsaszínű lett az örömtől.
– Azt terveztem, hogy később majd átmegyek sörözni a
Farmer’s Armsba, ahol Bobbal és Tonyval találkozom.
Gyere el te is! Ők is örülnek majd, ha látnak.
– Nem, nem – nevetett Chiara. – Semmiképp nem fogom a
pasis estédet tönkretenni. És különben is: dolgom van
idehaza.
– Mi dolgod van?
– Hát, éppen erről akarok veled beszélni. Ülj le, én meg
fölteszem a teavizet!
De nehezen tudott rátérni a tárgyra. Elmesélte, hogy a
második könyvéhez hiányzott az inspiráció, és hogy a
kenyérsütés mennyire nem jött össze. Alex jót nevetett,
mert beszámolt a kenyérmentes napjáról, amikor azon
törte a fejét, hogy mivel is rukkolhatna elő, amit
szenvedélyesen szeret.
– És mire jutottál? – kérdezte Alex türelmetlenül.
– Hát, az van, hogy nem biztos, hogy meg tudom csinálni.
– Miért?
– Mert ez komplikált.
– Mert?
– Mert rajtam kívül másokon is múlik, és nem is biztos,
hogy meg tudom őket találni.
 – Chiara, szívem, mire akarsz kilyukadni? – kortyolt bele
a teába Alex, és felhúzta a szemöldökét.
– Ó, hát nem világos?
– Nem, egyáltalán nem az.
Chiara felfújta az arcát, és kifújta a levegőt. Idegesen
huzigálta rövid, barna haját.
– Nehéz erről beszélned? – kérdezte Alex.
– Igen, egy kicsit – felelte Chiara.
– Én szeretem azt hinni, hogy nincs olyan, amit te ne
mondhatnál el nekem. Hiszen én vagyok az apád.
Chiara nagy levegőt vett, és már készült, hogy újra
felfújja az arcát, és megint kifújja a levegőt.
– Szerelem? – tippelt Alex.
– Tényleg te vagy az apám, és nagyon is jó apa vagy –
kezdte Chiara. – Nem is kívánhattam volna jobbat
magamnak. De az a helyzet, hogy valahol a világban van
nekem egy másik apám, és talán unokatestvéreim,
nagynénéim meg ilyenek, és én szeretnék elutazni
Olaszországba, hogy megkeressem őket. Ha neked nincs
ellene kifogásod.
Alex bánatosan nézett rá.
– Anyád meg én nem jártunk el túl tisztességesen veled,
ugye?
– Ezt hogy érted?
– Mennyi kérdés foglalkoztatott, és soha nem kaptál rájuk
válaszokat…
Chiara ránézett. Nem volt benne biztos, hogy jól tudna
fogalmazni, ezért nem is mondott semmit.
 – Csak az a baj, hogy én nem tudom a válaszokat a
kérdéseidre – ismerte be Alex. – Anyád nekem sem
mondott semmit erről. Egyszer vagy kétszer rákérdeztem,
de nem volt hajlandó beszélni róla.
– És hogy engedhetted, hogy magába zárja az életének
ezt a hatalmas részét, amiről te nem tudsz semmit?
Chiara dühös volt Alexre.
– Tudnod kell, hogy amikor anyáddal mi találkoztunk, én
egy lúzer voltam. Nem dolgoztam, nem voltak céljaim, és
nem is érdekelt semmi. Ő pedig felvállalt engem, amikor az
összes többi lány nagy ívben elkerült. Én meg… hálás
voltam neki. És nem akartam konfliktust. Kész voltam
megadni neki mindent, amit akart, és ebbe az is
beletartozott, hogy meg akarta magának tartani a múltját.
– Tényleg nem tudsz semmit? – kérdezte Chiara
hitetlenkedve. – Egyetlen nevet vagy egy helységet sem?
– Semmit.
– Hát akkor a legjobb, ha az egészet feladom, és folytatom
a kibaszott sütögetést…
Alexnek szemlátomást eszébe jutott valami.
– Hallod-e, odafent van azért pár dolog, ami az anyádé
volt! Pár doboz, tele rajzokkal: én nem bírtam magam
rávenni, hogy ezekbe belenézzek. Amíg élt, nem mutatta
meg, és úgy gondoltam: nem volna helyes, ha ott kutakodni
kezdenék. De te a lánya vagy, az egészen más. És vannak
ezek a megválaszolatlan kérdések benned. Hátha van
azokban a dobozokban valami, ami választ adhat egy-két
kérdésedre.
 – Lehet. – Chiara a teája helyett szívesebben iszogatott
volna most valami izgalmas, olasz Barolo vörösbort. –
Később, ha elmész sörözni, majd átnézem őket, jó?
– Az jó ötlet.
Chiara a kandallópárkányra tette a bögréjét.
– De addig is megnézhetnénk, hogy nincs-e itthon egy
üveg bor, amit kinyithatnál, én meg belepillantok a hűtőbe,
és csinálok valamit vacsorára.
 4.

A dobozok odafönt voltak, a legfelső emeleten, abban a

szobában, amelyet Maria Domenica mindig megtartott a
sajátjának. Ott állt a karosszék, ahol hagyta: az ablaknál,
szemben a folyón túli Liverpoollal. Maria Domenica nagyon
szerette ezt a panorámát. Még azt a nagy, rémes
betontornyot is, amelyben valaha egy étterem működött.
– A csúfban néha a szépség is jelen van – mondta
Chiarának Maria Domenica. – A gyárépületekben, a
kéményekben, olyan épületekben, amelyeket már rég le
kellett volna bontani. Vagy éppen meg sem kellett volna
építeni. Van bennük szépség. Csak épp tudni kell, hogy hol
keresd.
A szobában állva, ahol szinte még az anyja illatát is érezni
lehetett, Chiara felidézte, ahogy Maria Domenica ezt a tájat
szemlélve ott ült órákon át. A leginkább akkor szeretett itt
nézelődni, amikor borzalmas idő volt, az eső vadul
csapdosta az ablakokat, az Ír-tenger legerősebb hullámai
pedig feltorlódtak a folyó torkolatába.
– Ez az idő az esküvőm napjára emlékeztet – mondta
néha.
Chiara arra is emlékezett, hogy olykor vázlatfüzetet látott
az ölében, a kezében meg ceruzát, de a rajzok mindig
eltűntek, mielőtt bárki szemügyre vehette volna őket.
A dobozok, gondolta most Chiara. A rajzok a dobozokban
lesznek. Meg is találta őket egymásra rakva a
ruhásszekrény legfelső polcán. Egy székre állt, azon
egyensúlyozva szedte le őket egyesével, és a karosszék
mellé tette, a padlóra. Egyszerű kartondobozok voltak, az
egyiken ez állt: Heinz Baked Beans, a másikon: Kleenex
Toilet Tissue, de az anyja fekete filctollal mindegyiknek a
tetejére ráírta a monogramját: MF, valamint egy dátumot.
Chiara a legkésőbbi dátumú dobozt nyitotta ki először, és
azt találta benne, amire számított: ceruzarajzokat a Maria
Domenicának oly kedves, innen szemlélt tájról, és
kétperces vázlatokat a szeretteiről. Volt egy rajz Alexről,
aki éppen kinéz egy autó motorháztetője fölött, meg egy
másik, amelyet Chiara felismert: ez ő, a tengerparti
sétányon, amint az első biciklijével játszik. Chiara
rádöbbent: az anyja igazi tehetség volt. A vázlatos rajzokon
sikerült visszaadnia Alex jellegzetes, lassú, jóindulatú
mosolyát, és azt, hogy Chiara mennyire feszülten
összpontosít: le ne essen a bringáról.
De a városról készült képek voltak a legjobbak: a nagy
böhöm épületek, amelyek a Mersey partján búslakodtak.
Csodálatos városképek! Chiara alig tudta elhinni, hogy
ezeket az ő anyja csinálta.
A második dobozban más technikájú alkotások is voltak.
Maria Domenica nem szorítkozott a ceruzarajzokra.
Kipróbálta az akvarellfestést, és szénnel is dolgozott. Ebben
a dobozban Chiara talált néhány rosszabb minőségű,
kevésbé jó szemről árulkodó darabot is. Ezeknek az alsó
sarkában Chiara megtalálta Alex kezdőbetűit. Úgy látszik,
nem soká tartott, amíg Alex rájött: neki nincs ehhez
tehetsége. Ahogy fogytak a rajzok a dobozból, Chiara már
csak egy darabot talált az anyjától.
Egy doboz maradt, ez volt Chiara utolsó esélye. Ha ebben
nem lesz semmi, ami elvezeti Olaszországba, akkor
elhatározta: feladja, és visszatér a sodrófához.
A felül lévő vázlatfüzetekben ismerős jeleneteket talált:
Mrs. Leary szendvicseket szolgál fel a büfében, gyerekek
ugrálnak a medencébe a strandon. A New Brighton-i
strandfürdő ma már nem is létezik, lebontották, mert túl
sokba került a fenntartása. Chiarát kesernyés nosztalgia
kerítette a hatalmába: egy rajzon ő állt büszkén a nagy
csúszda legtetején, egy másikon pedig vattacukrot evett, és
csupa ragacs volt a képe.
A doboz közepe táján a rajzok megváltoztak. Már nem
városi témák szerepeltek rajtuk, hanem falusi jelenetek.
Régi házikó, körülötte poros földek és fák. Tó mellett
legelésző bivaly. Fekete hajú, manóképű férfi ezüst keretes
szemüvegben, aki épp fehér kötényt köt egy régifajta
kávégép mellett. Ez mintha mind olasz lenne.
Vajon az anyja emlékezetből rajzolta ezeket? Chiara nem
tudta eldönteni. Ha igen, akkor döbbenetesen jó megfigyelő
volt.
A doboz legalján talált egy csukott borítékot, ami az anyja
kézírásával volt megcímezve, meg még egy borítékot, ami
viszont nem volt leragasztva, de olyan vékonynak tűnt,
mintha nem is lenne benne semmi. Először ebbe nyúlt bele,
és kihúzott belőle egy gyűrött, fakult, fekete-fehér fotót.
Rajta nagy pocakú, nevetős szemű, fekete hajú férfi,
mellette egy nő, szintén jól megtermett. A legszebb
ruhájukban voltak, és a kép szemlátomást valamilyen
nevezetes alkalomból készült. Chiara azt gondolta: talán
esküvői fénykép, jó régi. Egészen izgalomba jött, és
megrázta a borítékot, bele is nézett, de nem volt benne
más.
Maradt a lezárt boríték. Chiara tudta, hogy az anyja
magánügyeiben turkál, aminek az egyáltalán nem örült
volna. El is bizonytalanodott egy kicsit, miközben a
borítékra írt nevet és címet próbálta kibogarászni. Ez állt
rajta:

Erminio és Pepina Carozza,

Fattoria di Carozza,
San-Giulio-in-Campania, Olaszország

Hát ez meg mi lehet, töprengett Chiara, és óvatosan

felbontotta a borítékot. A benne talált levél háromoldalas
volt, és olaszul íródott. Csak a megszólítás szavait ismerte
fel:

„Cara Mamma e Papa”

Chiara megdermedt. Végre azt érezte, hogy közelebb jutott

a rejtély megfejtéséhez. Nézte a levelet, és próbált többet
megérteni belőle. Megtalálta benne a saját nevét, meg azt,
hogy Liverpool, de minden más érthetetlen maradt. Igaza
volt Harrietnek, tényleg meg kellett volna tanulnia olaszul.
De azért egy dolog így is világos lett: hogy Maria Domenica
írt egy levelet a szüleinek Olaszországba, de nem adta
postára. Vajon miért? Mi tartotta vissza? Chiarának most
még az eddigieknél is több kérdésre kellett választ
keresnie.
Végül mindent visszapakolt a dobozokba, és csak néhány
dolgot rakott félre magának: a fotót, a levelet és azt a
ceruzarajzot, amely őt ábrázolta a strandfürdő nagy
csúszdáján.
Ásított, és nyújtózkodott. Más teendője addig nincs is,
amíg nem talál valakit, aki ért olaszul, és lefordítja neki a
levelet. De azért már előrébb volt. A címmel, a fényképpel
és az anyja soraival, amiket leírt, de nem küldött el az
otthoniaknak, már el tudta kezdeni a nyomozást. Kerít
valami olcsó repülőjegyet, határozta el, aztán bemegy a
városba, és megszerzi magának a „Villámolasz”
oktatóanyagot. Legalább a legfontosabb kifejezésekkel jó
lenne tisztában lenni, ha már odamegy, bár egészen
biztosra vette, hogy úgyis mindenki beszél majd angolul.
Lement a földszintre. Innia kellett valamit. Kikutatta a
konyhaszekrényeket, végül előkerült egy üveg silány,
francia asztali bor. Kicsit dugóízű is volt, de nem érdekelte.
Az alkohol volt a lényeg, nem az íz.
Fogta az üveget meg egy poharat, bevitte a szobába, és a
kanapéra telepedett. Mire Alex hazaért, Chiara már a
borosüveg alján tartott.
– Egyedül iszol? – kérdezte Alex. – Ez az alkoholizmus első
jele.
– Ó, az első jeleken én már rég túl vagyok – nevetett
Chiara. – Tudod, hogy Harriettel lakom együtt, ugye? Ha az
ember nem iszik, annyi neki!
– Ráadásul szakács vagy – mondta Alex. – A szakácsok is
folyton szomjasak.
– Így van. Az is előfordulhat, hogy olyan családból
származom, ahol mindenki kemény alkesz. És most már úgy
néz ki, hogy ezt ki is fogom deríteni.
– Mi volt a dobozokban? – kérdezte rögtön Alex.
– Rajzok és festmények, de rengeteg, és néhány nagyon jó
is. Meg ezek. – Megmutatta a fotót és a levelet. – Más
nyomot nem találtam, de legalább van miből kiindulni.
Alex figyelmesen megnézte a fényképen lévő párt, meg a
címet a borítékon.
– Nekem sajnos nem ismerősek.
– Nem is gondoltam, hogy fel fogod ismerni őket.
Alex erősen ráncolta a homlokát, és leült Chiara mellé.
Kellemesen sörszagú volt a lehelete, de sovány testét most
is pont olyan mereven tartotta, mint a sörözés előtt.
– Rossz érzés, hogy csalódást okozok neked – mondta. –
Pedig kéne, hogy tudjak valami használhatót.
– Biztos tudsz is, csak nem gondolsz rá, hogy az
használható lenne. De ha egy kicsit mesélnél nekem a
mamiról, az talán segítene.
– Ha gondolod... Milyen dolgokról szeretnél hallani?
Chiara töprengett egy darabig.
– Gondolj vissza arra az időre, amikor beköltözött ebbe a
házba, amikor én még kicsi voltam! Mi szúrt neked szemet
benne? Nem csinált valami olyasmit, amiről azt gondoltad:
ez furcsa?
– Sokat sétált – vágta rá Alex azonnal. – Biztos emlékszel
is ezekre a sétákra. Ha csak ideje volt, sétálni indult
városszerte, és téged is vitt magával. Szerintem minden
egyes utcán végigment, nem is egyszer.
– Keresett valakit?
– Igen, egy férfit, azt hiszem, de soha nem találta meg. –
Alex a sarokban lévő kis szekrényhez ment. Egy üveg
ausztrál bort vett onnan elő. – Csak hogy tudd: mostanában
itt tartom a rendes piákat – közölte, miközben töltött
magának egy pohárral. Az üveget Chiarának adta.
– Hát jó… Holnap már úgyis rettenetesen másnapos
leszek a vörösbortól, úgyhogy akár folytathatom is –
mondta Chiara.
Alex odaült mellé, és töprengve kortyolgatta a borát.
– És a rajzoláshoz is valahogy különösen viszonyult. Én
maximálisan támogattam ebben, beírattam rajzórákra,
vettem neki, ami kellett hozzá, sőt még én is
megpróbálkoztam a dologgal. Mégsem szívesen mutatta
meg nekem, amit csinált. Lehetett ez gátlásosság vagy az
önbizalom hiánya, de nekem úgy tűnt: valami másról van
szó.
– Miről?
– Nem is tudom, de mintha szégyellte volna, vagy félt
volna valamitől. Azt sem szerette, ha néztem rajzolás
közben.
 – Pedig van egy csomó kép rólad meg rólam! Azokat sem
láttad, amikor csinálta?
– Nem, soha. Szerintem mindet emlékezetből rajzolta le. –
Alex felhajtotta a borát, és megint öntött a poharába. – Van
még egy dolog, ami lényeges lehet – mondta.
– Igen?
– A házasságkötésünk kapcsán is furán viselkedett.
Akkoriban az volt a szokás, hogy ha egy pár házasságot
kötött, akkor küldtek egy esküvői fotót a helyi újságba. De
Maria ezt nem engedte. Még azt sem, hogy a hír a
„Születések, halálozások, esküvők” rovatban
megjelenhessen. És amikor megkértem a kezét, legelőször
kikosarazott. De nem azzal indokolta, hogy nem szeret,
vagy hogy nem vagyok az esete. Azt mondta: „Nem mehetek
hozzád. Az egyszerűen lehetetlen.” Ma is itt van a
fülemben.
– És szerinted ez mit jelentett?
– Azt nem tudom. És nem is nagyon akartam megtudni.
De van egy olyan érzésem, hogy te most majd kinyomozod.
– Alex ránézett a jól táplált párra a fotón. – És ha még élnek
ezek az emberek, te biztosan meg fogod őket találni.
Chiara elmosolyodott.
– Legalábbis van rá esély, azt hiszem. És az első lépés az
lesz, hogy keresek valakit, aki lefordítja nekem ezt a levelet.
 5.

Ritkán volt ilyen a Sohóban: mintha kihalt volna a környék.

A Bar Italia is kongott az ürességtől. Chiara még soha nem
látott itt ennyi szabad széket a hosszú bárpultnál, és a
kávégép is csöndben pihent. A pincér, akit Chiara keresett,
odakint állt a járda szélén, a vádliizmait nyújtogatta, és
közben úgy tartotta maga előtt a kerek ezüst tálcát, mint
valami kormánykereket.
Chiara felborzolta barna hajfürtjeit. Az előtte álló feladat
némi flörtölést kívánt, de legalábbis azt, hogy elbűvölően
viselkedjen. Elég nevetségesnek érezte magát már azért is,
hogy ma reggel testhez simuló ruhát húzott, és nem a
kinyúlt tréningnadrágot vagy a bő farmert vette le a
ruhafogasról, amelyekkel általában eltakarta amúgy karcsú
alakját.
– Szia! – köszönt rá barátságosan a pincérre. – Emlékszel
rám?
A pincér a fejét rázta, és szúrósan nézett.
Chiara tovább nyomult:
– A barátnőmmel, Harriettel voltam itt a napokban,
tudod, azzal a szép lánnyal. Cappuccinót ittunk idekint.
– Ahogy a többi ezer vendég.
– Igen, de velünk volt egy óriási kutya is.
A pincér megrántotta a vállát, és megint szúrósan nézett
Chiarára.
 – Most is hozhatok egy kávét? – kérdezte kelletlenül.
Chiara elővette a zsebéből az anyja levelét.
– Kösz, nem kérek, igazából szeretnélek megkérni egy
szívességre. Itt ez a levél. Olaszul van, és én egy szavát sem
értem. Nem fordítanád le nekem?
Chiara borzasztóan szerette volna megtudni, mi áll a
levélben, majd szétvetette a türelmetlenség, és alig bírta
megállni, hogy ne nyomja azonnal a pincér kezébe.
Az úgy nézett a levélre, mintha valami gusztustalanság
volna.
– A fiúdtól van? – kérdezte végül.
– Nem, nem, ez ennél sokkal fontosabb dolog. Az
édesanyám írta, és…
– Figyelj – vágott közbe a pincér – Nekem erre nincs
időm. Dolgozom.
Chiara az üresen ásítozó bárszékek felé intett:
– Igen, de most éppen nincs túl sok dolgod, és szerintem
pár perc kellene csak, hogy lefordítsd. Kérlek szépen…
Annyira hálás lennék érte!
A pincér mérges lett.
– Dolgozom! – ismételte meg. – És később volna rá időd?
Igazán nem kérnélek rá, ha nem lenne nagyon fontos…
A pincér vonakodva elvette tőle a levelet.
– Este hatkor van a műszak vége – mondta Chiarának. Azt
ígérte, addigra megpróbálja lefordítani.
Chiara az órájára nézett. Milyen korán van még! Hogy
fogja addig elütni az időt?
Hazafelé beugrott a szupermarketbe, és vett egy
szatyornyi tisztítószert: egy súrolókefét, egy fertőtlenítőt
meg mindenféle spricnit és törlőrongyokat. Otthon
nekiesett a lakásnak, a bejáratnál kezdte, onnan haladt
befelé. Kipiszkálta a résekből az oda beült lisztet, a falakat
le-, a padlót meg felmosta, és még a vécédeszka alját és a
zuhanytálca legeldugottabb sarkait is kisikálta. A lakás kicsi
volt, még egy nagytakarítás sem tartott túl soká. Magához
vette a súrolót egy ronggyal, és lement a klubba. Na, ott
már sokkal több takarítanivaló akadt. Épp a vízszintes
felületek sikálásán buzgólkodott, a többrétegnyi kosz
felvakarásán, amikor Harriet megállította. Tekintete nem
sok jót ígért.
– Már a dinoszauruszok korának rétegeinél tartok –
mondta neki Chiara. – A legjobb lesz, ha óvatosan
közlekedsz: a régészek már lehet, hogy úton vannak ide, és
hamarosan lekordonozzák a területet, hogy a porban
megkeressék a leleteket.
– De te nem a port távolítod el innen, hanem a
hangulatot! Hagyd abba!
– Jaj, csak még ezeket a polcokat hadd csináljam meg, és a
kandallópárkányt! És esetleg még a túlsó falat! Naa…
– Neked meg mi bajod?
– Ideges vagyok, nem tudok nyugton maradni. Ki kell
húzzam valahogy estig, amikorra az a pincér lefordítja a
levelemet, és majd szétrobbanok!
Harriet nem szólt, csak az ég felé fordította a tekintetét.
– Jó, jó, tudom. Téged kellett volna megbízzalak, hogy
vidd oda neki. Neked már lefordította volna.
 Harriet kicsavarta a szivacsot kezéből.
– Miért nem csinálsz valami hasznosat inkább? Menj fel,
és hallgasd az olaszkazettádat! Hátha rád ragad pár szó. És
ne aggódj: este elmegyek veled a Bar Italiába, hogy az a
levél biztosan le legyen fordítva.
– Kösz – nyomta Harriet kezébe Chiara a rongyot is. –
Igazi barát vagy!
Mint kiderült, Harriet bájaira nem is volt szükség.
Amikor Chiara pontban hatkor beesett a Bar Italia ajtaján,
az őt megpillantó pincérnek azonnal elfutotta a szemét a
könny.
– Milyen gyönyörű, milyen szomorú levél!
És máris lobogtatta Chiara felé a borítékot, aki azonnal
látta, mennyire élvezi a pincér már előre a most következő
jelenetet.
– Mi van benne? – nyikkantotta Chiara olyan éles, magas
hangon, mint egy izgatott kiskutya. – Olvasd!
De a pincér nemet intett.
– Itt nem jó. Valami csöndes helyen kell leülnünk. Ezeket
a szavakat nem szabad ilyen zajos helyen felolvasni.
– Menjünk vissza a lakásba! – vetette föl Harriet.
– Te most szórakozol? – Chiara magánkívül volt. – Az
ötutcányira van innen!
– Akkor elmegyünk a Soho Square-re, de sietünk.
A füvet épp akkor nyírták le, és a kis tér olyan friss illatot
árasztott, amilyet csak el lehet képzelni ezen az Oxford
Streethez ilyen közeli helyen. Egy padra ültek, középre a
pincér, és a lányok türelmetlenül nézték, ahogy elővette a
zsebéből a levelet.
Megköszörülte a torkát, és színpadiasan megkérdezte:
– Készen álltok?
– Igen! – vágták rá egyszerre.
Chiara kíváncsi lett volna: vajon Harriet is olyan heves
vágyat érzett-e ebben a pillanatban, mint ő, hogy megfojtsa
ezt az embert?
– Ezt írja:

Kedves Mamma és Papa, remélem, hogy a levelem jó

egészségben talál titeket. Alig vagyok képes leírni
nektek: nagyon-nagyon sajnálom, hogy aznap
éjszaka elszöktem. Pedig megígértem
mindkettőtöknek, hogy San Giulióban maradok, és
higgyétek el: tényleg komolyan is gondoltam,
nagyon-nagyon komolyan.

A pincér most félbeszakította az olvasást.

– Egyes helyeken el van mosódva az írás – mondta. – Azt
hiszem, a könnyek miatt.
Chiara bólintott, a torka elszorult.
A pincér megint olvasni kezdett a levél fölé hajolva:

Akkor mégis a szökés látszott az egyetlen helyes

dolognak. Nem tehettem semmi mást. Marco rossz
ember. Beképzelt, gyenge és féltékeny. Engem
megvert, és tartottam tőle, hogy legközelebb Chiarát
is bántani fogja. Mamma, én tudom, hogy te azt
gondoltad: helyesen cselekszel, amikor nem fogadtál
 be engem aznap éjjel, és hazaküldtél a férjemhez. De
nem volt igazad. Egy nőnek nem mindig a férje
mellett van a helye. Bizonyos körülmények között
milliószor jobb neki, ha távol van tőle.
Szeretném, ha tudnátok, hogy lett némi
boldogságban részem. Angliában lakom, egy
Liverpoolhoz közeli városkában, ahol olyan emberek
vesznek körül, akik szeretnek engem és Chiarát is. Itt
senki sem emelt rám kezet, és nem fenyegette senki a
kislányomat. Egy szép házban lakunk, nem
szenvedünk semmiben szükséget. Nagy szerencsénk
volt.
Más mondandóm nincs is, csak az, hogy nagyon-
nagyon szeretlek mindkettőtöket! Amikor arra
gondolok, hogy soha többé nem fogok veletek
találkozni, a szívem majd megszakad. Szeretnék ott
ülni a konyhában, Mamma, és kenyeret sütni veled.
Vagy felásni a veteményest, és kiválasztani egy
nyulat vacsorára Papának. Itt mindig hideg van.
Szeretném érezni megint a forró napsütést, ami
Olaszországban van. Rendes pastát szeretnék enni,
hozzá Mamma vörösborát inni, és az anyanyelvemen
beszélni. Szeretnék pár percre lopva a barackfák alá
heveredni. És mindennél jobban szeretnék olasz lenni
megint. De félek hazamenni. Azt hiszem, erre már
nincs lehetőségem.

A pincér felnézett.
 – Itt ér véget. Nem tudta folytatni.
Csönd ereszkedett közéjük, majd ő szólalt meg megint:
– Te vagy az a Chiara, akiről ír?
– Igen.
– És nem ment még vissza Olaszországba?
– Nem.
– Muszáj hazamennie! Ha így érez, akkor muszáj. Még ma
foglalj neki egy repülőjegyet!
– Az nem fog menni.
– Ha nincs rá pénzed, hát vegyél fel kölcsönt! – kiáltotta a
pincér.
Chiara alig tudott megszólalni.
– Az anyám már nem él – mondta ki nagy nehezen.
A pincér teljesen ledöbbent.
– Ez borzasztó!
– Igen, borzasztó – bólintott Chiara.
Harriet átnyúlt, és megfogta a kezét.
– Drágám, nagyon sajnálom, hogy ilyen szomorú a
leveled.
– Légyszi, most ne legyél ilyen kedves hozzám. El fogom
sírni magam, és képtelen leszek abbahagyni.
– Akkor mit szeretnél, hogy mit csináljak?
– Csak üljünk itt egy kicsit, jó?
Harriet megszorította a kezét.
– Jó, persze.
Úgyhogy ott ültek mindhárman, míg a nappali fény lassan
elfogyott. Elnézték a park magas fémkerítésén kívül
rohanókat, akik bevásárlószatyraikkal jöttek-mentek. Senki
rájuk sem hederített. Túl gyorsan mentek, arra
koncentrálva, hogy minél előbb odaérjenek a
metróállomásukhoz, a sörözőjükhöz, vagy hogy minél előbb
a Chinatownba jussanak egy olcsó vacsorára.
Chiara a Soho Square közepén álló, fura kis házikót nézte,
amely a Tudor-stílust utánozta, és azon töprengett, vajon mi
a csodának vette valaki a fáradságot, hogy egy ilyen
épületet ilyen kacifántosra építsen, holott legfeljebb
szerszámos kamrának lehet használni. Semmi értelme.
– Boldogtalan volt, annyi éven át! – szólalt meg végül. – És
én nem is tudtam! Ő nekem csak az anyukám volt, aki
megcsinálta az összes szülői teendőt. Soha eszembe nem
jutott, hogy aggódjam amiatt, hogy mit érez. És ő egész idő
alatt ilyen borzasztó szomorú volt.
– Nem, a levélben nem ezt írja – vetette ellen Harriet. –
Egyáltalán nem erről szól.
– Hanem?
– Amikor a levelet megírta, biztos, hogy szomorú volt. De
megírja nekik, hogy boldogságra talált, és olyan emberekre,
akik őt szeretik. Azt akarta, hogy a szülei megtudják:
biztonságban vagytok.
– Azt írja, hogy megszakad a szíve.
– És azt is, hogy nagyon szerencsés.
Chiara bánatából hirtelen düh lett: ez gyakran megesett
vele.
– Szerencsés? Inkább makacs! – mondta keserűen. –
Makacs volt, mint az öszvér, és azért nem ment vissza
Olaszországba, mert akkor bocsánatot kellett volna kérnie!
Makacs volt, a legvégső percéig, igen! Nem engedte, hogy
Alex kapaszkodókat szereljen fel neki a házban, és azt sem,
hogy levigyük az ágyát a nappaliba, amikor már nagyon
beteg lett. Inkább mindennap le- meg fölcipeltette magát
velünk azokon a rohadt lépcsőkön! Nem akart ápolónőt,
nem akart senki idegent a házban, nem akart kórházba
menni. És amit a Mami akart, azt meg is kapta!
– Chiara, most igazságtalan vagy.
– Tudom, de most azt kívánom: bár ne találtam volna meg
ezt a levelet! Mert most nekem lett rossz! Miattam jött el
Olaszországból, azt írja, félt, hogy bántani fognak ott engem
– és ezzel boldogtalan lett egész életére. És akkor ez az én
hibám.
A pincér csak ült köztük némán. Kicsit zavarban volt,
mintha nem tudná teljesen követni a beszélgetést.
– Ezt a levelet nem is küldte el a családjának? – kérdezte
meg, amikor a lányok szóváltásában szünet állt be.
– Nem, alighanem meggondolta magát.
– Akkor miért nem kézbesíted te, helyette?
A pincér ránézett a borítékon álló címzésre.
– San Giulio, ismerem is. Nápoly mellett van, nem messze
a tengertől. És a Carozza elég ritka név. Nem is lenne nehéz
megkeresni őket.
Harriet elgondolkozott.
– Egyetértek veled… Te jó ég, még a nevedet sem tudjuk!
Hogy hívnak?
– Eduardo.
– Egyetértek Eduardóval. Neked kell kézbesítened a
levelet. Így helyes. De azt gondolom, fel kell készülnöd
néhány kellemetlen felismerésre.
Chiara úgy gondolta, nagyjából sejti, hogy mik lehetnek
ezek a kellemetlen felismerések, de azt akarta, hogy
Harriet fogalmazza meg őket, ezért visszakérdezett:
– Mire gondolsz pontosan?
Rövid, de kínos hallgatás következett.
– Hát… – kezdte Harriet – Arra, hogy… Eduardo,
megtennéd, hogy még egyszer elolvasod nekünk?
Szeretnénk jól odafigyelni, hogy mi van benne.
Eduardo felolvasta megint, ugyanazzal az átéléssel.
Chiara úgy látta: egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Harriet megint megszorította Chiara kezét.
– Nekem a „férj” szó tűnt fel benne. Azt hiszem, fel kell
magadat készítened arra, hogy anyádnak volt
Olaszországban már egy férje, amikor hozzáment Alexhez.
– Istenem!
– Igen.
– És akkor ez a férj, ez a Marco nevezetű, akiről azt írja,
hogy rossz ember – ez volna az én apám?
– Nagyon valószínű – mondta Harriet.
A sötétség úgy hullt le rájuk, mint a színházban a
függöny. Az égen nem volt hold, sem csillagok, de még az
utcai világítás is halványnak tűnt. Hallották a forgalom
zaját az Oxford Streetről, de itt, a tér közepén minden
csöndes volt. Chiara tudta, hogy már nem kéne tovább
maradniuk, hamarosan jön a parkőr, és bezárja a park
kapuját. De képtelen volt megmozdulni. Eduardo átkarolta
a vállát, Harriet pedig most is fogta a kezét. Rajtuk is úrrá
lett a dermedt tehetetlenség.
Chiara elnézett egy fiatal hajléktalant, aki szemben
éppen lerakta magának a hálózsákot egy kapualjba.
Szar az élet, gondolta Chiara. A világ egy mocskos, ronda
hely, és ő ezzel nem képes már szembenézni.
– Anyám bigámista volt, az apám meg verte a feleségét –
mondta halkan. – Kurva jó.
Eduardónak finom illata volt. Chiara támaszt keresve
odadőlt hozzá.
– Drágám, én szétfagyok – szólalt meg Harriet. – Mi lenne,
ha visszamennénk a klubba, és ott folytatnánk?
Leszállt a padról, kezet nyújtott Chiarának, és felhúzta.
– Na gyere, kislány!
– Harriet, én nem megyek Olaszországba – mondta
Chiara szinte dühödten. – Sem most, sem később!
Harriet csitította:
– Ha nem akarsz, nem kell.
– Így van: nem kell csinálnom semmi olyat, amit nem
akarok.
Chiara leejtette Harriet kezét, és anélkül, hogy
Eduardóra visszanézett volna, tántorogva elindult. A
szemét csípték a könnyek.
 6.

Chiara túl volt öltözve. Beleizzadt a hosszú ujjú pólóba meg

a vastag farmerba: ezeket nem olaszországi városnézésre
találták ki. De mindennek dacára azért örült, hogy eljött.
Róma gyönyörű, és itt az emberek mintha sokkal
elevenebbek lennének, mint a londoniak, akiket maga
mögött hagyott. Ezek itt sokkal jobban vannak öltözve, jobb
volt a mozgásuk – és mindenekelőtt: jobbakat ettek. Neki itt
minden étkezés gyönyörűséget jelentett.
Szóval ilyen az igazi pasta, gondolta a Piazza Navonán egy
utcai caffè teraszán, villára tekerve a spagettit. Élvezettel
ízlelgette a friss paradicsom erős ízét, az illatos
bazsalikomot és a kitűnő olívaolajat. Máris megfordult az
agyában, hogy a hétköznapi olasz konyháról kellene
könyvet csinálnia.
Evés közben két kisgyereket figyelt, akik a tér közepén
álló szökőkút vizével fröcskölték egymást. Nagyon más volt
ez a szökőkút, mint a New Brighton-i strandfürdőben az az
egyszerű, négyszögletes, amelyiknél ő játszott annak idején.
Ez itt hatalmas volt és díszes: rajta remekmívű szobrok.
Egyszerű étkek és bonyolult épített környezet: ez az olasz
módi, gondolta Chiara. Egy puha kenyérdarabbal kitörölte
a tányérját, hogy ne menjen kárba a finom lé.
– È buono?
A pincér, egy idősebb fazon rákacsintott, amikor elvette
előle a tisztára törölt tányért.
– Molto buono, grazie – felelte Chiara magabiztosan,
elvégre már két hete hallgatta a „Villámolasz”
hanganyagát.
– Ah, brava, brava! Parla Italiano? – kiáltott fel a pincér, és
a szeme körül összefutottak a ráncok, ahogy a legszélesebb
mosolyát Chiarára villantotta.
Chiara visszamosolygott rá.
Elképesztőek itt a pasik! Mintha szent meggyőződésük
lenne, hogy kötelességük az összes nőnek udvarolni.
Valahányszor kilépett az utcára, azonnal elismerő
füttyentések fogadták, és legalább egy „Ciao, bella!”, de
inkább kettő, bár a fenekébe eddig még nem mertek
belecsípni.
Nagy volt a kísértés, hogy Rómában maradjon, és azzal
töltse az elkövetkező napokat, hogy át- meg átszeli a várost
a Colosseumtól a Spanyol lépcsőig. De mindig
figyelmeztette magát: nem városnézésre jött. Egy levél
lapult a bőröndjében a zoknik és az alsóneműk közé
csúsztatva, megsárgult, több évtizedes levél, és azt fogja ő
kézbesíteni egy családnak San Giulióban. A saját
családjának.
De ahányszor erre gondolt, összeszorult a gyomra. El sem
tudta képzelni azt az első találkozást. Vajon átölelik-e majd
– vagy bevágják előtte az ajtót? Éjszaka ébren hánykolódott
a hotelszobában az ágyon, és ezen gondolkozott.
Harriet azzal engedte el, hogy ráparancsolt: ne
pánikoljon.
 – Csak arra koncentrálj, hogy megtaláld őket, és utána
már minden ki fog alakulni – biztatta.
Könnyű neki, gondolta keserűen Chiara. A bárpult mögött
a The Office-ban biztonságban érezheti magát.
Elsősorban Harrietnek volt köszönhető, hogy Chiara
mégis eljött Olaszországba. Nem tágított, de segítségére
volt a szenvedélyes Eduardo is: először lyukat beszéltek
Chiara hasába, aztán gyakorlatilag feltuszkolták a repülőre.
Most már hálás volt nekik, mert Róma hatalmas élményt
jelentett, a világ minden kincséért sem adta volna, hogy
láthatja. De ahogy teltek-múltak a napok, egyre csak
halasztgatta az utazást délre.
Azonban nem késlekedhetett tovább. Babonából csak
néhány dolgot pakolt be a hátizsákba, a többit a
szállodában hagyta. Csak pár váltás ruhára lesz szüksége,
hajkefére a borzas hajához, a laptopjára, hogy a recepteket
legyen hová leírni, egy fényképezőgépre és persze a
levélre. Nem akarta a sorsot kihívni maga ellen azzal, hogy
feltételezi: pár napnál hosszabb ideig maradhat San
Giulióban.
A hátizsák a lábánál hevert, és mihelyt megeszi a
tiramisùt és megissza a kávét, amelyet a pincér hoz, elindul
a vasútállomásra, a nápolyi vonathoz. Az útikönyvből
megtudta: Nápolyból egy busz viszi San Giulio főterére. Úgy
képzelte: csinos falucska lehet, öreg kőépületekkel és
érdekes arcú, vidéki parasztemberekkel. És az ételekre
gondolt, amelyeket már nagyon szeretett volna
megkóstolni. Arra számított, hogy megismerheti az igazi
cucina poverát, ami sokkal kevésbé rafinált, mint ahogyan
Rómában készítik az ételeket, de nem kevésbé ízletes. Még
ha a családjának nem is bukkanna a nyomára, akkor is
biztos volt benne, hogy ezt a kirándulást nagyon fogja
élvezni.
Nem sietett a Stazione Terminire. A várostérképről látta,
hogy elég nagy séta odáig a Piazza Navonától, és úgy
döntött, hogy kényelmesen nézelődve fog menni, beszívja
az éttermek nyitott ajtaján kiáramló, olívaolajban piruló
fokhagyma illatát, és a kirakatokban megbámulja a merész,
túl színes és díszes ruhadarabokat – amelyeket ő sosem
venne fel.
Jól elszórakozott azzal, hogy a helyieket figyelte. Úgy
vezettek, mint az őrültek, vagy mintha valami katasztrófa
elől menekülnének: egyik kezük folyton a dudán, a lábuk
pedig mintha a gázpedálra ragadt volna, így robogtak
ezerrel a zsúfolt, keskeny utcákon. Chiara nem is értette,
hogyhogy nincsenek mindenfelé összetört kocsik és
haldokló gyalogosok az utak szélén. Meg volt győződve róla,
hogy egy magafajta turistát, akinek a figyelmét könnyen
elvonja egy váratlanul felbukkanó ókori műemlék,
bármikor elcsaphat egy ilyen, a munkahelyére vágtató
autós.
De a rómaiak, ha nem a kocsijaikba voltak zárva, akkor is
mintha állandóan a kontrollvesztés peremén
egyensúlyoztak volna: a kezükkel majdnem annyit
beszéltek, mint a szájukkal, felszabadult nevetésből
hihetetlen gyorsan billentek át dühöngésbe, majd vissza,
minden előjel nélkül. És milyen harsányak voltak! Chiara a
mellékutcákon járva nem is egy olyan, fekete ruhás
öregasszonyt látott, aki az utcán állt, és onnan beszélgetett
hosszan, velőtrázó hangerővel valakivel, aki viszont a
hatodikon volt. Mert az túlságosan logikus lett volna, hogy
egyikük beszálljon a liftbe, és egyáltalán nem olaszos!
Chiara hirtelen azt érezte: túl prűd ő ide, olyan, mint egy
Jane Austen-regényhős, aki csupa választékosság, és kínai
porceláncsészéből issza illedelmesen a teát. Eddig soha
nem tartotta magát érzelemszegény embernek, de ha
ezekre a lobbanékony emberekre nézett, akkor maga volt a
higgadt visszafogottság. Pedig az anyja olasz, és alighanem
az apja is, úgyhogy nem is értette, hogy lett ő ilyen. A hűvös
angolságot bizonyára a jeges szelek gyúrták a jellemébe,
amelyek az Ír-tenger felől hömpölyögtek a Mersey
torkolata felé.
Amikor végül a pályaudvarra ért, ott lett egy kis galiba. A
jegypénztárban ugyanis nem tudták eldönteni, melyik
sorba kell állnia, hogy megváltsa azt a rendkívül speciális
jegyet, amivel Rómából Nápolyba utazhat.
– A Rapido járatra kell jegyet váltania. Én itt nem tudok
ilyet adni. Át kell mennie ahhoz a másik pénztárhoz –
pörgette gyors olaszsággal a pénztáros.
Ő tehát beállt a másik pénztárhoz, a másik sorba, de ott is
csak azt mondták neki:
– A Rapidóra kell jegyet vennie. Itt ilyet nem tudok kiadni
– és visszaküldték abba a sorba, ahonnan idejött.
Chiarának iszonyú melege volt, nem értette az egészet, a
sorban állásból pedig már elege lett. Ekkor kinyitotta a
száját, és elkezdett angolul ordítozni a pénztárossal.
– Kurvára elegem van ebből az egészből! Egyikük ezt
mondja, a másikuk azt! Én csak egy rohadt vonatjegyet
akarok venni Nápolyba, és nem megyek innen sehová, amíg
nem adnak nekem!
Meglepetten vette észre, hogy pont úgy viselkedik, mint
az olaszok.
A pénztárban ülő férfi egy szót sem értett abból, amit ő
kiabált, de azt pontosan értette, ahogyan mondta.
Nyugodtan elvette tőle a pénzt, és odatolt egy jegyet, majd
parancsolóan intett, hogy menjen tovább. Chiara teljesen
kimerült attól, hogy így felhúzta magát. Nem is értette,
hogyan képesek az itteniek folyton ilyen felfokozott érzelmi
állapotra – és mégis, itt mindenki sokkal többet mosolygott
és nevetett, mint az állig felgombolt londoniak. Lehet, hogy
hosszú távon egészségesebb, ha az ember nem tartja
magában az érzéseit?
Mindenesetre nagy megkönnyebbülés volt hátradőlni egy
ablak melletti ülésben azon a kifejezetten hűvös és tiszta
vonaton, amely tempósan húzott ki a pályaudvarról,
hajszálpontosan a menetrend szerint. Chiara számára
ugyan rejtély volt, hogyan képes egy ilyen kaotikus nép
fenntartani egy működő vasúti hálózatot, de hálát érzett,
hogy ezt mégis megoldják.
Amikor Nápolyban leszállt a vonatról, újra az igazi, a
forró, kaotikus Olaszország fogadta. A taxisofőrök a taxijuk
motorháztetején ülve zajos és heves kártyapartikba
bonyolódtak. Egy kövér asszonyság sovány gyerekkel, akin
nem volt egyéb, csak egy hosszú, mocskos férfimellény,
aprópénzt koldult. És mintha mindenki egyszerre beszélt
volna valami olyan dialektusban, amelyet Chiara római
beszédhez szokott füle élesnek és torokhangúnak hallott. Itt
az emberek alacsonyabbak és hangosabbak is voltak, az
arcok pedig erősebb vonásúak és ravaszabbak. Chiara már
megszokta a tömeget és a zajt, de itt mégis szinte
fenyegetve érezte magát, ahogy végigment a pályaudvar
csarnokán. Minden önuralmára szüksége volt, hogy vissza
ne rohanjon a vonatra, amely biztonságban elvinné innen.
Chiara végül felszállt a buszra, ami még közelebb viszi a
családhoz, akikkel annyira fél találkozni. A buszon iszonyú
meleg volt, de az ablakokat teljesen lehúzták, így amikor
elindultak, az arcát hűs szellő legyezte. A legtöbb ülésen
anyák és gyerekek voltak összezsúfolódva. A nők arca
fáradtságot tükrözött, és a sok fölös kiló látszott a karjukon
meg a tokájukon, de a gyerekek aranyosak voltak. Ahogy az
ülések háta mögül kíváncsian kilestek a fehér bőrű, sovány,
rövid hajú nénire, a szemük mazsolához hasonlított. Chiara
próbálta inkább őket nézni, és nem az utat. Semmi jó nem
származhatott belőle, ha meglátja, hogyan vezetnek az
olasz sofőrök az autostrada hosszú, egyenes szakaszain,
ebben biztos volt.
A környező vidék barna volt, és sivár. Ez nem a
képeslapok Olaszországa, és nem is az, amit Chiara
elképzelt magában. Az órájára nézett: már nem lehetnek
messze. És tényleg, a busz olyan utcákba ért, amelyeket
lakótelepi házak szegélyeztek: ezeket mintha a hetvenes
években húzták volna föl sietve. Itt-ott egy fa is látszott, de
igazi zöld területnek nyoma sem volt. Az épületek teteje
tele volt szórva száz meg száz tévéantennával, az erkélyek
rácsaihoz kötözött szárítóköteleken pedig ott lógott a
mosott ruha. Chiara a látványhoz hozzáképzelte a
kutyaugatást és a csecsemősírást, ami a mindennapok része
lehet ezekben a sivár lakódobozokban.
Várta, hogy mikor bukkannak fel a szép kis parasztházak
meg az érdekes, ódon templomok, de egyet sem látott. A
busz útvonalát végig ronda lakótelepi házak kísérték.
Ahol leszállt, a főtér volt még a legközelebb ahhoz, amit
festőinek lehet nevezni. Magas pálmafák sorjáztak a
kaviccsal burkolt piazzán egy lerobbant templom felé,
amelyről pergett a fehér vakolat. Minden talpalatnyi
helyen autók parkoltak, körös-körül Vespák zümmögtek,
akár a szúnyogok, rajtuk csinos, lobogó hajú lányok és izmos
fiúk testhez simuló pólóban. A tér közepén a kiszáradt
szökőkútnál és a pálmafák alatti padokon is fiatalok ültek.
Nevetgéltek és csevegtek, gondtalannak tűntek, és Chiara
sokkal szebbnek találta őket, mint a környezetüket.
Megállt a vállára vetett zsákkal, és nézelődött: próbálta
eldönteni, mi is legyen a következő lépés. A piazza egyik
sarkán meglátott egy kis, régimódinak tűnő caffèt. Ebből a
távolságból éppen csak el tudta olvasni a nehéz üvegajtón
arany betűkkel díszlő feliratot: Il Caffè dei Fratelli Angeli.
Úgy döntött, hogy körbesétál, és kinyújtóztatja a
buszozásban elmerevedett lábát. És ha már eléggé
megszomjazott, visszajön ide, és leül a kis kávézóban egy
asztalhoz. Még nem akarja a Carozza nevet kiejteni. Először
is érezni szeretné, milyen az a hely, ahol az anyja a
fiatalságát töltötte.
Maria Domenica ideje óta persze nyilván sokat változott a
város. Akkor még ezek a modern lakótelepek nem voltak itt.
Chiara a pálmafák árnyékában sétált, majd felment a
templomhoz vezető kopott kőlépcsőkön. Felvillant benne,
hogy be is mehetne a templomba körülnézni, de mi van, ha
a pap beszélni akar vele? Ha megkérdezi, mit csinál ő itt?
Inkább továbbment, elhaladva egy stand előtt, amelyre
friss citromokból készült füzérek voltak fellógatva. A hajlott
öregasszony, akinek ráncos arca a viaszosan csillogó
gyümölcsök mögül kandikált ki, odakiáltott neki valamit:
mintha odahívta volna. De Chiara csak mosolygott rá, és
ment tovább.
Üzletek előtt haladt el: volt egy pékség, egy hentes meg
egy tejbolt, amely előtt hat vagy hét öregasszony állt sorba
friss bivalymozzarelláért. Chiarának összefutott a szájában
a nyál, amikor elképzelte, ahogy a lágy, omlós sajt szétolvad
a nyelvén, és el is határozta rögtön, hogy hamarosan meg
fogja kóstolni.
Az üzletek sora átadta a helyét a szürke dobozházaknak,
és Chiarának nem sok kedve volt továbbmenni a ronda
épületek között. Megfordult hát, és visszament az előzőleg
látott caffèba.
A Caffè Angeli nehéz üvegajtaja csilingelt, ahogy kinyílt,
és Chiara elképedve megtorpant. Ilyen elképesztő helyet ő
még életében nem látott. Az összes falat freskók borították.
A vörös bőrülések fölött cupidók röpködtek, a csinos Vénusz
pedig egyenesen a zenegép mögött lépett ki a maga fél
kagylójából. Olasz szerelmes dal zengett: Chiara a szöveget
nem értette, de az énekes hangja elárulta, hogy a szív
fájdalmáról szól.
A hosszú, rozsdamentes acél pult mögött a régifajta
Gaggia kávégépet ronggyal tisztogatta egy jóképű férfi,
akinek fekete haja már deresedni kezdett. Markáns arcán
harmonikusan rendeződtek el a nevetőráncok, és sovány,
szívós alakján látszott: a munkájával jár, hogy egész nap
talpon van. Chiara úgy saccolta, csak néhány évvel lehet
fiatalabb, mint az anyja, és kíváncsi volt, vajon ismerték-e
egymást. A gondolattól, hogy igen, remegés vett erőt rajta,
részint az izgalom, részint a félelem miatt.
– Buongiorno.
A férfi felnézett a takarításból, és kedvesen mosolygott
rá. Nagy, szögletes kezére finom kávészemcsék tapadtak, és
a derekára kötött, keményített fehér kötényt is őröltkávé-
szemcsék piszkolták be.
– Ó, helló! – felelte Chiara, aki még mindig a különleges
belső tér hatása alatt volt.
A férfi megint rávillantotta szép mosolyát. Barna bőre
mellett vakítóan fehérnek tűnt a fogsora.
– Inglese vagy americana? – kérdezte.
– Inglese. Angol vagyok. Bocsánat, tudok egy kicsit olaszul,
de nem túl jól.
– A kicsi is több a semminél – felelte a férfi. Jó volt az
angol kiejtése, sokkal jobb, mint nem egy pincérnek a Bar
Italiában. – Kér egy kávét, esetleg valami harapnivalót?
– Igen, kérek – ült fel Chiara az egyik magas, bőrborítású
bárszékre a pultnál. – Egy caffè latte meg egy panini jólesne.
A férfi kicsit összehúzta a szemöldökét.
– Tudok ajánlani friss mozzarellát paradicsommal, házi
kenyérrel, szerintem ízleni fog – mondta. – És az ilyen sok
tejjel készülő kávéhoz már kicsit késő van. Nem használ az
emésztésnek. Adok inkább egy eszpresszót és egy pohár
acqua mineralét.
Nagyon udvariasan beszélt, de nem lehetett vele
vitatkozni. Chiara egyetértőn biccentett.
– Köszönöm – mondta.
Az étellel és a kávéval foglalkozott a férfi, de közben
bemutatkozott:
– Giovanni Angeli a nevem – mondta, és hosszú pillájú,
barna szemével átnézett a Gaggia fölött.
– Nekem pedig Chiara.
A férfi, kezében a kávéval, megállt.
– Chiara: ez nem egy szokványos angol név. Mi a
vezetékneve?
– Fox – felelte Chiara, mire a férfi vállat vont, és odatette
elé a kávét a pultra. Chiara beleivott. Forró volt, és erős, a
koffeintől valósággal dalra fakadtak az idegei. Most jött el
az ő ideje, és ha nem ragadja meg az alkalmat, az elillan. –
Foxnak hívnak, de az anyámnak Carozza volt a neve. Maria
Domenica Carozza.
A kiejtett nevet körben visszaverték a falak, lepattant a
festményekről. Mintha még a pufók angyalok is megfagytak
volna röptükben. Giovanni Angelinak leesett az álla. Egy
szót sem szólt Chiarához, csak megpördült, és beugrott a
poros, vörös bársonyfüggöny mögé.
– Papa, Papa, vieni qua subito! – kiáltotta.
Onnan előkerült egy kedves arcú, egyenes derekú
öregember: halk hangon, érthetetlenül panaszkodott.
Szemlátomást szundikálásból verték fel. Giovanni túl
gyorsan, hadarva beszélt hozzá, ezért Chiara nem értette,
mit mond, de hallotta a saját nevét és az anyjáét: Maria
Domenica Carozza.
Az öregember elnémult. Öreg szeme kitágult az ezüst
keretes szemüveg mögött, úgy nézett hitetlenkedve
Chiarára. Kijött a pult mögül, és kézen fogta a lányt.
– Venga, venga – mondta neki, és odahúzta a telefestett
fal közepén egy Madonnát és a gyermekét ábrázoló
falfestmény elé. Chiarának a Madonna azonnal ismerős
volt. Hosszú, fekete haj, hegyes orr és mélyen ülő szemek.
Az öreg áhítattal megérintette az arcot, és recsegő hangon
azt mondta:
– Maria Domenica.
Majd ráncos kezét lejjebb eresztve megsimogatta a
Madonna térdén lévő gyermek haját, és hozzátette:
– Chiara.
Chiara össze volt zavarodva.
– Ne haragudjanak, nem értem – mondta Giovannihoz
fordulva.
Annak már folytak a könnyei, megtöltve a nevetőráncait,
és csíkokat húzva az arcán. Nem is törölte le őket. És amikor
Chiara visszanézett az öregre – ő is sírt. Majd megragadta
Chiara vállát, magához húzta, és megölelte. Chiara érezte,
hogy egész testében reszket. Ő is megölelte az öreget, nem
is tudta, miért.
Végül Giovanni karon fogta Chiarát. Az érintése meleg
volt, megnyugtató. Gyengéden odavitte Chiarát egy
asztalhoz a kisgyermekes Madonna közelében, és leültette.
– Chiara a neved, és az édesanyádat Maria Domenica
Carozzának hívják, aki ebből a városból származik? –
kérdezte kedvesen.
Chiara bólintott.
Giovanni a festményre mutatott.
– Hadd magyarázzam el, mit akart az édesapám, Franco
elmondani. Itt a falon ennek a Madonnának a modellje a te
édesanyád volt, a gyermek vonásai pedig a te vonásaidat
tükrözik.
Chiara arra gondolt: a világ megőrült. Ezek a fura olaszok
itt képtelenségeket beszélnek, és úgy viselkednek, mint az
elmebetegek.
– Én ezt nem értem – ismételte.
– Nincs itt semmi érthetetlen – nyugtatta Giovanni
higgadt, visszafogott hangon. – Édesanyád itt dolgozott az
apám üzletében, és apám nagyon szerette őt. Édesanyád
sok évvel ezelőtt elhagyta ezt a várost, mi pedig mindig
reménykedtünk, hogy majd egyszer hallunk felőle, de soha
nem hallottunk semmit. És te most itt vagy a Caffè
Angeliben, hát ez egyszerűen csodálatos! Valóságos csoda,
hogy megint megtaláltál minket!
Giovanni már nyíltan zokogott.
Chiara rettegni kezdett a kérdéstől, amelyről tudta, hogy
mindjárt el fog hangozni.
– Hogy van édesanyád? Hogy van Maria Domenica? –
kérdezte Giovanni, ahogy ez várható volt.
Chiara hátradőlt, és egy percig némán nézte őket: a
töpörödött, manóforma öreget meg a fiatalabbat, akinek
szemében ott táncolt az élet. Várakozó arccal néztek rá.
Gondban volt: mit mondjon most nekik? Már biztosan tudta,
hogy ezek az emberek szerették az anyját. Kereste a
szavakat, amelyekkel tapintatosan a tudtukra adhatja, hogy
Maria Domenica már nem él.
– Először is mondja el az édesapjának, hogy az anyám
boldog életet élt Angliában – kezdte. – Megtalálta magának
azokat, akik szerették, és szép otthona lett. Azt hiszem,
Olaszország mindig hiányzott neki, de Angliát is
megszerette.
– És most? – kérdezte Giovanni olyan hangon, amelyből
már hallatszott, hogy sejti a választ.
Mindkét férfi sírt megint, amikor Chiara elmesélte az
anyja hosszas, lassú haldoklását és azt, hogy ő most szeretné
megtalálni olasz családját és remélhetőleg az igazi apját is.
– Tudnának ebben segíteni nekem? – kérdezte végül.
– Hát, a családjához könnyen útba igazíthatjuk – mondta
Giovanni, és a könnyeit a keményített kötény sarkával
törölte le, amivel azt érte el, hogy az arca is daráltkávé-
maszatos lett. – Ott vannak, ahol mindig is voltak: a saját kis
földjükön, a házukban, túl a város határán. Odaviszlek
kocsival, ha akarod.
– Köszönöm, de inkább egyedül szeretnék odamenni –
felelte Chiara azonnal.
– Akkor megmutatom, merre menj, és húsz perc alatt
odaérsz gyalog. Nem a legszebb útvonal, mert az országút
mentén kell menni végig, de nem kell emelkedőn kaptatni,
könnyű séta lesz. Édesanyád nemegyszer megtette ezt az
utat annak idején, és sokszor téged is tolt a babakocsiban.
– Behozott engem ide, amikor kicsi voltam?
– Persze! Míg ő dolgozott, te aludtál a függöny mögötti
kiságyadban, apám kuckójában. Emlékszem: nagyon
nyugodt kisbaba voltál – mosolygott Giovanni, és Chiara is
visszamosolygott rá. – Apám eleinte félt, hogy majd folyton
sírni fogsz, és elriasztod a vendégeket. De csak akkor
hallottunk tőled egy kis nyafogást, ha éhes voltál, vagy ha
tiszta pelenkát akartál.
Giovanni és az apja egész csomó régi történetet őriztek,
amiket Chiara mind szeretett volna leporolni, és többet
megtudni az anyja olaszországi életéről. De volt egy ennél
fontosabb kérdés, ami nem hagyta nyugodni.
– Az apám, Marco is ott lesz a házban? – kérdezte.
Giovanni elfintorodott egy kicsit, pont úgy, mint előzőleg,
amikor Chiara tejjel készített kávét rendelt a napnak ebben
a szakában.
– Apád?
Elhallgatott, majd fürgén folytatta:
– Nem, Marco nincs ott. Már jó régen elköltözött a
városból. De a többiek ott vannak, és ha szeretnél találkozni
velük, úgy gondolom, ideje indulnod. De holnap majd gyere
vissza hozzánk, jó? Apám és én nagyon szeretnénk még
elbeszélgetni veled. Rengeteg kérdésünk van, ahogy,
gondolom, neked is.
Giovanni rajzolt Chiarának egy térképet, hogy el ne
tévedjen, aztán a két férfi búcsúzóul összevissza ölelte-
csókolta. Franco a legvégső pillanatig szorongatta Chiara
kezét, mintha nem tudná elviselni, hogy elmegy. Motyogott
is valamit a maga fura, kevéssé artikulált, öregemberes
olaszságával.
– Mit mondott? – kérdezte Chiara Giovannitól.
– Hogy mindenképpen gyere holnap vissza. Elkészíti
neked a saját pizzaspecialitását. Anyád kedvencét.
Amikor Chiara elvált a két férfitól, azt érezte: végre
lettek barátai Olaszországban. És ha a családjával való
találkozás nem jön ki jól, ide visszajöhet. Mert abban biztos
volt, hogy Franco és Giovanni a gondját viselik majd.

Amikor Chiara izmos, karcsú alakja kilépett a Caffè Angeli

ajtaján, Giovanni arcára kiült a bűntudat. Csak amikor már
biztos lehetett benne, hogy Chiara tényleg elment, akkor
fordult oda az apjához:
– Nem kellett volna ennél többet elmondanunk neki?
– Mi többet akartál volna mondani?
– Hogy biztosan tudom, hogy nem Marco az apja. Hogy
Rosaria egy kurva, aki ridegen fogja őt fogadni, és hogy az
anyjának annak idején jó oka volt elszökni innen.
 Franco felmordult. Az arca mostanra csupa ránc lett, a
fején a haj nagyon megritkult, de lélekben a régi maradt.
– Nem gondolod, hogy már eleget ártottad bele magadat
ennek a családnak az ügyeibe? – kérdezte élesen. – Ideje,
hogy a dolgok a maguk medrében haladjanak. Ahogy lesz,
úgy lesz.
Giovanni újra törölgetni kezdte a kávégépet. Az apja soha
nem bocsátott meg neki egészen azért, amit azon a sok
évvel ezelőtti éjszakán tett. Nem a pénz fájt neki, Maria
Domenicának ő is odaadta volna az utolsó fillérét, hanem
az, hogy Giovanni hagyta, hogy Maria Domenica
eltűnhessen azon a hajnalon. Giovanni sosem fogja
elfelejteni az apja dühöngését, szitkozódását, amikor
rádöbbent, hogy Maria Domenica minden nyom nélkül
szívódott fel, és senki sem tudta, merre kéne keresni.
Giovanni azzal védekezett akkor, hogy az adott
helyzetben úgy látta: ez volt a legjobb megoldás. De Franco
süket volt az érveire. Giovanni később sokszor gondolta,
hogy talán tényleg rosszul döntött, de még szinte gyerek
volt, és Maria Domenica arca annyira szét volt verve, hogy
ő attól nagyon megijedt. Emlékezett, hogy felajánlotta neki:
megvédi, de valójában félt attól, hogy Erminio Carozza és
Gino Manzoni puskástul ott teremnek a kapuban, ha
rájönnek, hogy ő beleszólt a dologba. Azt tette hát, amit
akkor a kötelességének gondolt. Ez annyira elítélendő
volna?
Még erősebben törölgette a Gaggia kávégépet. De persze
mindegy, hogy ma milyen alaposan tisztítja le, másnap
ugyanúgy rá lesznek száradva a kávészemcsék, ahogy a
ruhájára, a hajára és a bőrére is. És minden átveszi ezt a
kicsit karamelles, kicsit kesernyés pörkölésszagot. A
munkaruháit mindig légmentesen be kell kötnie
nejlonzsákokba, amíg a mosásra sor nem kerül, különben
otthon is minden szoba ilyen szagú lenne. De legalább
Maria Domenicának sikerült megszöknie ebből a városból,
az itteni unalmas, kiszámítható élet és az erős, keserű
szagok elől. Ő nem hagyta, hogy akár a család iránti
lojalitás, akár a kötelességtudat gúzsba kösse. Egészen
valószerűtlennek tűnt, de a lánya, lám, visszatért ide.
Ki tudja, mit talál majd?
 7.

Jól mondta Giovanni: tényleg könnyű séta volt, de nem túl

szép. Az utat valószínűleg nemrég bővítették kétsávosra, és
még nem értek rá a tereprendezésre: Chiarának időnként
kemény földkupacok állták útját. De a lakótelepek, amelyek
a környéket eddig uralták, végre eltűntek, és Chiara immár
a kétszintes házak negyedében haladt. A házakat élénk
színekre festették, a rózsaszín, a narancssárgára és a sárga
árnyalataira. Mintha a háztulajdonosokat nyomasztotta
volna a házak külseje, és rikító színekkel próbálták volna
javítani az összhatást.
Chiara most már türelmetlenül várta, hogy odaérjen. A
korábbi félelmei elszálltak, és nem tudott olyan gyorsan
lépkedni, ahogy szeretett volna.
Legelőször a barackfákat látta meg, majd mögöttük a
kicsi, összevissza toldozott-foldozott házat. A házhoz vezető
bekötőútnál megállt, és átgondolta, hogyan is kéne
bemutatkoznia. Úgy gondolta, nincs értelme kerülgetni a
forró kását, a legjobb, ha rögtön belevág. Azonnal
megmondja nekik, ki is ő pontosan, és hogy miért jött.
Ahogy a bekötőúton közeledett a házhoz, egy vastag
láncot rángató, formátlan, csomós szőrű, barna kutya
ugatott rá hisztérikusan. Piszkos tollú csirkék csapata
szaladt szét Chiara előtt. A konyhaajtó mellett gazos ágyás
volt, benne magasra nőtt bazsalikomok és gondozatlan
paradicsomtövek. Mintha nem szeretnének itt élni a lakók,
a hely szinte elhagyatottnak tűnt.
Chiara átvágott a poros udvaron, és keményen
bedörömbölt a nehéz faajtón, még mielőtt meggondolta
volna magát. Nagyon meg is lepődött, hogy az ajtó azonnal
kinyílt, és attól, amit meglátott, teljesen elállt a szava. Az
ajtóban álló magas, karcsú férfinál szebb emberi lényt még
életében nem látott. A szeme színe a barna és a zöld között
volt valahol, és olyan hosszú és sűrű szempillák keretezték,
amelyek már-már nem is látszottak valódinak. Olajbarna
bőre olyan sima volt, olyan hibátlan, hogy elmehetett volna
szépítőszerreklámnak, a haja pedig csillogott, akár a fekete
rigók szárnya. Chiara észrevette azt is, hogy ajtót tartó
kezén milyen szép hosszúak az ujjai. Még a körmét is
mintha reszelte és fényesítette volna.
– Signora? – kérdezte kíváncsian, és felhúzta hibátlan
szemöldökét.
Chiara már épp elég hosszan készült rá, hogy mit fog
most mondani, de csak annyit tudott kinyögni:
– Helló…
És megint csak bámult a férfira, mert nem tudta elhinni,
hogy szépségének egy apró hibája sincs.
– Eltévedt? – kérdezte az, tétova angolsággal.
– Nem – nyelt nagyot Chiara, és megrázta a fejét.
– Akkor miben segíthetek? – kérdezte a férfi.
Ekkorra már elmúlt az első döbbenet, amit a férfi
megpillantása okozott, és hirtelen egyszerre jött ki
Chiarából minden: hogy ki ő, mit keres itt, és miért most
jött – az egymásra toluló szavakat nem is lehetett könnyű
követni. De a férfinak valahogy mégis sikerült.
– Gyere be inkább – mondta Chiarának, amikor a lány
befejezte.
Kicsit szélesebbre tárta az ajtót, és a konyha, ahová ekkor
beléptek, finoman fogalmazva igencsak rusztikusan nézett
ki. A helyiség közepén tisztára súrolt fenyőfa asztal állt,
körülötte ócska, töredezett műanyag székek. Az egyik falat
öreg konyhakredenc támasztotta, amelynek felső polca
ropogósra sütött, kerek kenyerektől roskadozott. A
konyhaszekrények szedett-vedettek voltak, a régi, szögletes
mosogató pedig repedt. Modern háztartási eszközöknek,
mint a mikró vagy a mosogatógép, nyomát sem látta Chiara.
Ám az ókori tűzhelyen ott rotyogott valami egy hatalmas
fazékban, ami a falra frissen felfröccsent nyomokból ítélve
paradicsomos szósz lehetett. Chiara szívesen levette volna
róla a fedőt, hogy megszagolja és megkóstolja, kérdezzen
róla, és jegyzeteket írjon – de ennek nyilván nem most volt
itt az ideje.
– Ülj le – mondta neki a férfiszépség, kihúzva erre a célra
a legkevésbé ócska széket. – Kérsz egy pohár vizet?
– Igen, köszönöm, az nagyon jólesne.
A férfi megtöltött egy maszatos poharat a csapnál, mire
Chiarának eszébe ötlött a sok figyelmeztetés, hogy az úton
mindenképpen csak palackozott vizet igyon. Ujjbegyei
súrolták a férfi ujjait, amikor elvette tőle a poharat.
Megrebbent, mire a másik elmosolyodott: tudta pontosan,
hogy milyen erős hatással van az ellenkező nem tagjaira.
 – Engem Paolónak hívnak – mondta.
– És te akkor… Szóval mi rokonok vagyunk?
A férfi vállat vont. Egyáltalán nem hozta zavarba Chiara
váratlan felbukkanása.
– Unokatestvérek, azt hiszem – felelte. – Maradj itt, én
meg szólok a Mammának. Ő a nagynénéd, gondolom.
Most is elmosolyodott, ugyanolyan hatásosan, mint az
előbb.
– A neve Rosaria. Most épp szunyókál, de ha
felébresztem, biztosan találkozni akar veled.
Chiara várt öt percet, majd tízet, tizenötöt. Mintha
felemelt hangú szóváltást hallott volna, de ebben nem volt
biztos. Végül kinyílt egy ajtó, és az ajtónyílásban megjelent
egy savanyú képű nő. Valamikor talán csinos lehetett,
mielőtt a domborulataiból kiveszett a ruganyosság, és
amikor még volt arra energiája, hogy örökösen lebiggyedő
száját mosolyra görbítse. Most azonban már alig volt
hihető, hogy bármiféle vérségi kapcsolatban volna a karcsú,
szép tartású Maria Domenicával.
Hatalmas és ormótlan karjai, mint két rosszul megtömött
szennyeszsák, két szeme pedig két aszott mazsolaként
süppedt tésztaszerű arcába. Puffadt teste szemlátomást
teher volt a számára. Úgy csoszogott be a konyhába, mint
aki állandó térdfájással küszködik.
– Rosaria? – kérdezte tétován Chiara.
Válaszul olasz szóáradatot kapott, ami inkább
szitkozódásnak hangzott, semmint meleg üdvözlésnek.
– Bocsánat, ezt nem értettem.
 Paolo tapintatosan közbelépett:
– Ne aggódj! Mamma még nincs egészen ébren, és az
érkezésed egy kicsit felzaklatta.
– Ha gondolod, én el is mehetek. Visszajöhetek holnap,
vagy egy másik időpontban, ha az megfelelőbb.
– Nem, maradj csak! Mamma mindig éhes, amikor
felébred. Keresek neki valamit enni, és akkor majd jobb
lesz a kedve. Egy kicsit beszél angolul, én magam
tanítottam, és ha megtölti a hasát, talán eszébe is fog jutni
pár szó.
Paolo tehát Rosaria elé rakott házi kenyeret, friss sajtot,
pácolt olajbogyót, balzsamecetben eltett, sült
padlizsáncsíkokat, édesköményes szalámit és prosciutto
crudót. És valóban, ahogy Rosaria eszegetett, egy kissé
megenyhült. Egy falattal sem kínálta meg ugyan Chiarát
valamelyik tányérról, de Chiara ezért még hálás is volt,
látván az étel körül röpködő legyeket. Egyáltalán nem volt
higiéniamániás a maga konyhájában, de ez azért neki is sok
volt.
Végül Rosaria abbahagyta az evést, a kezével letörölt a
szájáról némi zsírt, és lassan, szótagolva ezt mondta:
– Maria Domenica.
– Igen, Maria Domenica – mondta Chiara. – Mia mamma.
– Ő elszökött innen.
– Igen, tudom.
– És te most itt vagy.
– Igen.
– Mit akarsz tőlünk?
 – Igazából hoztam valamit: egy levelet, amit anyám írt a
szüleinek, Pepinának és Erminiónak. Gondolom, ezen a
fotón ők vannak.
Elővette táskájából a gyűrött, fekete-fehér esküvői fotót,
és odatolta Rosaria elé az asztalon. Rosaria arcán a
mogorva kifejezés nem változott. Chiara arra gondolt: talán
későn jött, és az idős házaspár már nem él.
Paolo Chiarára nézett, és újra rávillantotta csábos
mosolyát.
– Pepina és Erminio? A napnak ebben a szakában
általában a gyümölcsösben sétálnak, kéz a kézben, mint a
fiatal szerelmesek. Megyek, megkeresem őket. Ha
meghallják, hogy itt vagy, és hogy hoztad ezt a levelet, úgy
fognak ide sietni, ahogy csak vén lábaik bírják!
Amikor Paolo kiment, Chiara egy kicsit elengedte magát:
ekkor vette észre, hogy addig valami erőltetett pózban ült –
hasat be, mellet ki! –, csak hogy előnyösen mutatkozzon. Sőt
még az is átsuhant az agyán, milyen kár, hogy nem szánt
pár perccel többet az arca kifestésére, mert éppen csak
megmutatta a szempillaspirált a pilláinak. Ez egy álompasi
volt, és szemlátomást nőtlen, ami talán nem is olyan
meglepő, ha azt nézzük, hogy az arájának milyen anyóssal
kellene szembenéznie.
Chiarának nem kellett sokáig várnia, hamarosan
meghallotta a közeledő idős házaspárt, ahogy izgatottan
kiáltoztak, és a levegőt kapkodták. Az ajtón előbb egy
kerekded, ősz hajú néni esett be, utána pedig egy még nála
is kövérebb öregember. Mindketten Chiarára vetették
magukat, ölelték-csókolták, és az arcát csipkedték.
– Chiara, Chiara, bella Chiara! – mondták kórusban. Majd
a néni lezöttyent egy székre, kötényét a fejére borította, és
a virágmintás anyag takarásában zokogni kezdett.
Rosaria égnek emelte a szemét, és a fejét csóválta, de az
öregúr a feleségéhez ment, és a karját kezdte simogatni.
Chiara nem értette, amit mondott, de azt igen, hogy
vigasztalón beszélt. Kihúzta a hátizsákból a borítékot, és
óvatosan a fenyőasztalra tette. Rosaria összeszorította a
száját, amikor meglátta a kézírást a sárguló lapokon.
Amikor Pepina zokogása szűnt egy kicsit, Chiara
odanyújtotta neki a levelet.
– Maria Domenicától – mondta egyszerűen.
Paolo vette el tőle.
– Majd én felolvasom! Az ő látásuk már nem túl jó, és a
szemüvegüket most biztos nem találnák sehol. Mindig
máshol van, mint ahol keressük.
A Chiarának már ismerős szavakat Paolo kezdte
felolvasni: a hangja is illett szép arcához. Miközben
olvasott, Pepina szorosan fogta Erminio kezét.
– Mia figlia, mia figlia – kiáltott fel a levél végén, majd
még valamit hadart olaszul.
Paolo fordított:
– Azt kérdezi, hogy hol van a lánya.
Chiara hálát adott az égnek, hogy immár ez az utolsó
alkalom, amikor a hírt olyanokkal kell közölnie, akik
szerették az édesanyját. Nagyjából ugyanúgy mondta el a
halálhírt, ahogy a kávézóban a két férfinak – de a csapást
nem lehetett enyhíteni. Pepina megint a kötényébe bújt, és
Erminio is elsírta magát: egész nyíltan zokogott, ilyet
Chiara még férfinál nem is látott.
– De boldog volt! – ismételgette Chiara. – Boldog lett az
élete. Találkozott egy férfival, Alexszel, aki nagyon szerette
őt, és nekem apám helyett apám volt.
Rosaria nehézkesen felállt, és a sparhelthoz ment a
bugyogó szószt megkeverni. Chiara lopva Paolóra nézett. A
férfi éppen újraolvasta a levelet, a homlokát ráncolta, de ez
a sima bőrén szinte meg sem látszott.
– Ez nagyon szomorú – mondta, és Chiarára nézett. – A te
Mammád egyszer sem jött haza, pedig Pepina és Erminio
folyton várták. Miért nem jött el?
– Azt nem tudom – felelte Chiara. – Talán azért, mert félt
az apámtól.
– Az apádtól?
– Igen, az apámtól, Marcótól.
– Ez tévedés – rázta a fejét Paolo. – Neked nem Marco az
apád. Ő az én apám.
– De a levélből az derül ki, hogy anyám az ő felesége
volt…
Rosaria abbahagyta a kavargatást, és fújt egy nagyot.
– A felesége?
Hirtelen előjött az angoltudása.
– Igen, a felesége volt, de ez még nem jelenti, hogy te az ő
lánya vagy! Mert itt most Maria Domenicáról beszélünk…
puttana!
Chiara megszédült. A helyzet kezdett számára
felfoghatatlanná válni. Mintha két külön emberről
beszélnének. Ismerte a puttana szó jelentését, de az ő
anyjára ez egyáltalán nem illett, mert nem volt kurva.
Alexhez maximálisan hűséges volt, erre Chiara mérget vett
volna. Egy pillanatig kedve lett volna bedugni a fülét, ahogy
a kisgyereknek, ha nem akar valamit meghallgatni, de a
kíváncsiság győzött.
– De ha nem Marco az apám, akkor kicsoda?
Rosaria gyűlölködő képpel, hisztérikus hangon felelt:
– Lehetett bárki! – rikácsolta olaszul. – Az a festő, aki
azokat a pogány képeket festette a Caffè Angeli falára, vagy
valaki, akivel Rómában találkozott! Vagy akár Franco
Angeli is lehetett, vagy a fia, Giovanni. Mert nagyon együtt
voltak ők hárman, és akármi is megeshetett a mögött a
vörös függöny mögött a caffèban! Valószínűleg
mindegyikükkel lefeküdt!
– Én ezt nem hiszem! – emelte fel Chiara a hangját,
miután Paolo fordított neki. Pepina és Erminio riadtan
néztek fel. Megint csókolgatni és ölelgetni meg csipkedni
kezdték Chiarát, és ezt mondogatták:
– Bella, bella!
Rosaria éles hangon szólt közbe. Dühösen, olaszul beszélt
megint, de Chiara most pontosan értette a
hanghordozásából, hogy mi a helyzet. Világos volt, hogy ő
itt nem szívesen látott vendég.
Lenyúlt a hátizsákjáért, és felvette, készen rá, hogy
elköszönjön, és távozzon. Erminio figyelmét azonban nem
kerülte el a mozdulat, és megértette a szándékot: finoman,
de határozottan Chiara vállára tette a kezét. És amikor
Erminio Rosariához fordult, Chiara meglátta a szeme
villanásából, hogy az öreg milyen erőteljes személyiség
lehetett fénykorában. Most röviden és higgadtan beszélt,
Chiara mégis érezte a szavai mögött a haragot.
Ellentmondást nem tűrően szólt, és amikor elhallgatott,
Rosaria ledobta a kezéből a fakanalat, és kicsoszogott a
konyhából.
Chiara Paolóra nézett, valami magyarázatot várva.
Megkönnyebbülésére Paolo nem tulajdonított különösebb
jelentőséget a lezajlott jelenetnek, és most is csak
mosolygott.
– A nagyszüleim azt szeretnék, ha maradnál. Azt
mondják: odaadjuk neked a szomszédos szobát. Az a szoba
volt édesanyádé, ott aludt.
– De nem maradhatok, Paolo. Az édesanyád nem akarja,
hogy itt legyek, ez világos.
– Ne is foglalkozz vele! Ő hangulatember. És egyébként
nem az övé a ház, hanem a nagyszüleimé, és ők hallani sem
akarnak róla, hogy máshol szállj meg.
– Nem lesz ez kínos egy kicsit?
– Lehet, de ennél csak az lenne kínosabb, ha el akarnál
menni. Azzal teljesen összetörnéd a szívüket. Nézz rájuk:
hát van szíved őket elszomorítani?
Chiara ránézett az öregekre, ráncos, dióbarna arcukra,
fakó ruháikra, kövér testükre. Reménykedve mosolyogtak
rá, Pepinának még a könny is ott csillogott a szemében. Ha
egy kicsit szorgalmasabb lett volna az olasztanulásban,
most tudna velük kommunikálni. De így csak mosolyogni
tudott, már fájt is tőle az állkapcsa, és azt ismételgette:
– Grazie, grazie.

Este, ahogy besötétedett, Paolo kihessegette a csirkéket a

konyhából, Pepina pedig égő gyertyákkal díszítette fel a
fenyőasztalt. A legfinomabb ennivalókat hordták oda, hogy
Chiara megkóstolhassa őket: a Pepina maga pácolta-
szárította prosciutto crudót, egy nagy darab parmigianót,
amelyből éles késsel Chiara vághatott szeleteket, egy
serpenyőben kis fokhagymával és csípős pirospaprikával,
olívaolajon ropogósra pirított brokkolit, egy kis tál apró
padlizsánt, amelyet felszeletelve előbb megaszaltak a
napon, majd olívaolajban aranybarnára sütöttek, és
ecetben savanyítottak fokhagymával, majd fűszerezték. És
persze ott volt a lehető legfrissebb, szájban olvadó
mozzarella is egy méretes kosárnyi házi sütésű kenyérrel,
amely olyan ropogós héjú volt, hogy Chiara attól tartott: az
ő gyenge angol fogai bele fognak törni.
Valahányszor Chiara már úgy gondolta: az étkezésnek
vége, Pepina mindig újabb tálakat hozott az asztalra. Sajttal
tömött, aranybarna rizsgolyókat és olajban hirtelen sült
zsenge szőlőleveleket – ismét csak fokhagymával –,
valamint furcsa, sárga babfélét, amelyről Paolo azt mondta:
farkasbab. Chiara úgy érezte: közel áll a kipukkadáshoz,
mégsem tudott semmire nemet mondani.
Az evés Rosariát is kicsalta a konyhába, de nem szólt
semmit étkezés közben, és kerülte Chiara tekintetét. Csak
úgy sugárzott belőle a rossz hangulat, bár ezzel a jelenlévők
közül szemlátomást senki nem törődött. Chiara is így tett, és
továbbra is minden fogásból rendes adagot kért.
Erminio elimerően nézte, ahogy eszik.
– Mangia, mangia! – biztatta, és nagy, kerek pocakját
simogatta.
– A nagypapa szereti, ha egy nő rendesen eszik –
magyarázta Paolo.
Chiara megint igénybe vette Paolo tolmácsolását, hogy a
nagyszülei megértsék, miért olyan fontos neki az étel, amit
most kóstol. Az öregek bólogattak, sőt büszkén mosolyogtak,
amikor megértették, hogy ő szakácsnak tanult, és
szakácskönyvszerzőként kezd már híres lenni.
– A nagymama remek szakács, a legjobb a környéken –
mondta Paolo Chiarának. – Lehet, hogy tőle örökölted a
tehetségedet.
– Lehet, igen – felelte Chiara, és egészen lenyűgözte a
gondolat. Ezek az ő rokonai, rájuk hasonlít: boldogító volt a
felismerés.
És máris eszébe jutott valami. Megkérte Paolót, hogy
tolmácsoljon.
– Kérdezd meg, hogy megtanítaná-e nekem, amiket főz.
Hogy hogyan kell azokat a hagyományos ételeket csinálni,
amelyeken az anyám felnőtt. Amelyeket a Carozza
családban az asszonyok generációk óta főznek. Mert pont
témát, ötletet keresek a második könyvemhez. És lehet,
hogy éppen itt találom meg.
Paolo megkérdezte, és az öregasszony olyan izgatott lett a
szavaitól, hogy felpattant, és máris a serpenyőit kezdte
rendezgetni a sparhelt fölött, mintha rögtön kezdeni
akarna.
Erminio azonban fogta, és leültette megint. Ugyanolyan
határozottan szólalt meg most is, mint előzőleg, és Paolo
bólintott a szavaira.
– Nagypapa azt mondja, hogy holnap kora reggel Rosaria
kitakarítja a konyhát, amit egy ideje már elhanyagolt. Mi
pedig elviszünk téged a városba, hogy frissen megvegyük a
főzéshez a hozzávalókat. Aztán pihenünk egy kicsit, és lehet
kezdeni a főzést!
– Ez remekül hangzik.
– Legjobb, ha hamar lefekszel – tanácsolta Paolo. – Nehéz
napod volt, és a nagyszüleim elvárják, hogy holnap kora
hajnalban talpon légy. Csak a Mamma szokott nálunk sokáig
aludni.

A keskeny ágyban fekve, ahol valamikor az anyja aludt,

Chiara a lepedőket meg a párnát szagolgatva úgy képzelte:
még érzi az anyja hosszú hajának illatát. Azt találgatta:
vajon miről álmodott, amikor itt feküdt? Milyen
reményeket táplált, és miért imádkozott?
Most a család szemével látta az anyját, és ez olyan érzés
volt, mint hirtelen máshonnan nézni a jól ismert tájat.
Minden, amit lát, ismerős, de semmi sincs a megszokott
helyén. Kezdte azt gondolni, hogy soha nem is ismerte az
anyját. És ami az apját illeti, nem jutott közelebb a
megoldáshoz. Sőt Rosaria közlésének hála, most még több
apajelöltje volt, mint idáig.
Amikor végre elaludt, a szomszédos konyháról álmodott.
De az álomban az anyjához hasonló, karcsú, fiatal, fekete
szemű nő kevergette a bugyogó szószt a tűzhelyen, és
dagasztotta a kenyeret. Gyors mozdulatokkal sürgött-
forgott, csupa élet volt, és közben a jövőjét tervezgette.
Chiara mélyen aludt. Még akkor sem ébredt fel, amikor a
szomszédban fojtott hangú olasz beszélgetés indult, amely
néha felerősödött. Ő csak aludt, és valaki másnak az álmait
álmodta tovább.

Paolo és Rosaria a konyha lépcsőjén ültek, ahogy szoktak:

Paolo az anyja vállára támasztotta a fejét, az pedig lágyan
simogatta a fia teljesen sima haját.
– Mamma! – mondta hízelgően Paolo. – Légy észnél, és
légy kedves vele!
– Miért kéne kedvesnek lennem? – csattant fel keményen
Rosaria.
– Csitt, fel fogod ébreszteni, pedig most négyszemközt
kell beszélnünk!
Paolo még jobban befészkelte magát az anyja puha
hajlataiba, az pedig egy puszit nyomott a homlokára.
– Paolo, kisfiam, édes gyerekem, én annyira szeretlek,
hogy mindent megtennék érted – búgta neki Rosaria. – De
azt ne kérd, hogy ehhez a zabigyerekhez kedves legyek!
Nincs itt semmi keresnivalója. Mindent tönkre fog tenni.
Hallottad, hogy beszélt velem Papa az este? És ez csak a
kezdet, gyerekem! Én azt mondom: az alma nem esik
messze a fájától! Maria Domenica is csak bajt hozott ránk.
Minden úgy volt mindig, ahogy ő akarta.
– Igen, Mamma, de most eljött a mi időnk! Nem kell mást
tennünk, csak segíteni a törekvéseit. Segítünk neki, hogy
recepteket gyűjtsön a könyvéhez. Aztán meg, ha elég
türelmesek vagyunk, mi is nagyot kaszálhatunk.
Rosaria egy kicsit fészkelődött, majd Paolo fejét a válláról
a mellére vonta. Elmosolyodott, ahogy megérezte a feje
súlyát.
– De nem értem – mondta. – Ebből ugyan hogy fogunk mi
nagyot kaszálni?
– Higgy nekem, fogunk!
– Nem, magyarázd el!
Paolo ingerülten felemelte a fejét.
– De hát hallottad, mit mesélt. Gondolkozz!
Rosaria szeme kikerekedett, az ajka elnyílt.
– Ne beszélj velem ilyen hangon! Előbb a Papa, most meg
te! Beszélj szépen velem!
Paolo visszatette a fejét az anyja mellére, és megint
visszatért a hízelgő hanghoz.
– Gondolj csak bele, Mamma! Az előző könyvét több ezer
példányban adták el. Mesélte, hogy Angliában elég híres
lett vele, szerepelt az újságokban és a tévében is. Ha ír most
még egy könyvet, azzal mi is híresek lehetünk. Mindenki
tudja majd, hogy tőlünk tanulta a recepteket – hát így
fogunk mi is pénzt csinálni ebből!
– Még mindig nem értem.
– A turistákból, Mamma! Turistákat fogunk ide csábítani.
Ők pedig fizetni fognak, hogy egy tipikus parasztportán
lehetnek, ahol megtanulhatják a helyi ételek elkészítését,
azokat, amelyekről Chiara könyvében olvastak. Sok pénzt
adnak majd azért, hogy kitanulhassák Mamma Pepina
konyhájának titkait! Higgy nekem, én olvastam erről! A
gasztroturizmus most a legnagyobb üzlet. A gazdagok
boldogan fizetnek a lehetőségért, hogy a fél világot átszelve
valaki másnak a konyhájában főzhessenek.
– Na de nézz itt körül! Papa hagyta az egészet teljesen
lerobbanni. Ugyan ki fizetne azért, hogy itt lehessen?
Paolo megvonta a vállát.
– Igaz, ráfér egy tisztasági festés meg egy nagyobb
rendrakás, de az fontos, hogy rusztikus maradjon. Pont
ezért fizetnek majd: hogy ilyen hangulatos.
Rosaria felvihogott.
– Na, hangulat az aztán van itt elég! De Paolo, én tényleg
nem hiszem, hogy a turisták ide akarnak majd jönni, San
Giulióba. Hát nem az olyan tengerparti kirakathelyeket
szeretik inkább, mint Amalfi meg Positano? Soha rá nem
veszed őket, hogy helyette ide jöjjenek!
– Én meg nagyon is azt hiszem, Mamma, hogy ez működni
fog. Némi ráfordítást igényel időben, talán egy kis pénzt is
bele kell tenni, brosúrákat kell nyomtatni, kölcsönkérni
valakitől egy számítógépet, megtanulni a kezelését, és
csinálni egy saját weboldalt. És ha a tervem beválik, Chiara
elvégzi nekünk a hírverést. Ő fogja idehozni a turistákat.
Rosariának most minden oka megvolt a boldogságra:
Paolo mellette ült, és a hasa is tele volt. Mégis: az egyetlen
fia szavai azt a hideg és üres érzést keltették benne, mint
amikor megneszelte, hogy Paolo érdeklődését felkeltette
egy másik nő.
– Tetszik neked? – kérdezte élesen.
– Egész rendben van.
– Pont olyan, mint a többi, aki előtte volt – mondta
figyelmeztetőn Rosaria. – A külsőd megszédítette,
gyerekem! De soha nem fog úgy szeretni, ahogy én! Egy nő
sem fog téged úgy szeretni, mint a Mamma!
Paolo az anyja testének puha párnái közé fúrta az arcát.
– Mamma, te csak ne aggódj! Nem foglak elhagyni. A saját
céljaimra szeretném ezt a lányt használni, ugye érted?
Nekünk kettőnknek muszáj egy kis pénzt keresnünk. Nem
ücsöröghetünk tovább ölbe tett kézzel, arra várva, hogy az
öregek meghaljanak. És különben is: mindig mondom, hogy
nincs semmi garancia, hogy bármit is örökölünk tőlük.
Alighanem Salvatore bácsi kapja az egészet.
– Nem kell nekünk olyan sürgősen az a pénz, figlio! Hisz
apád rendszeresen küldi nekünk a csekket. Ebben mindig
nagyon megbízható.
– De ha a tervem beválik, Mamma, akkor a csekkjét apró
darabokra téphetjük, és visszaküldhetjük neki! Mert annyi
pénzünk lesz, mint a szemét. Bízz bennem! Neked csak
annyi a teendőd, hogy segíts Chiarának elkészíteni a
recepteket, és legyél hozzá kedves.
Rosaria felsóhajtott. Eszébe ötlött, ahogy annak idején az
anyja kocsiján a Manzoni-birtokra autózott: veszedelmesen
vezetett, és nagyon csinosan, a kék ruhájába volt felöltözve.
 Hogy szaladt így el az idő? És hogy romolhatott minden
így el?
Egy pillanatig azt érezte: Paolo terve, akármilyen jól is
van kitalálva, neki csak strapát jelent. Nem érzett magában
erőt ahhoz, hogy a fiával együtt továbblépjen a jövő felé.
– Na, mit mondasz, Mamma?
Paolo feje már Rosaria hasán pihent.
– Hát jó, ha muszáj, Paolo. De csak ha muszáj.
 8.

A nap besütött az ablakon, amikor Chiara kinyitotta a

szemét. Az éles fény bevilágította a szoba legsötétebb
zugait is, a sárguló falakat, a rajzszögek nyomát,
amelyekkel valamikor posztereket raktak fel, és a sokféle
limlomot. Chiara látta, hogy Maria Domenica régi szobája
éppolyan elhanyagolt, akár a ház többi része. Pepina és
Erminio is megöregedtek, őket már nem zavarta, hogy
minden romlik, avul, Rosariából pedig hiányzott a kellő
igényesség.
Meghallotta, hogy a konyhában valaki már mozog,
öregesen és lassan, de a mozdulatai nagy rutinról
árulkodnak. Kíváncsian kelt ki a keskeny ágyból, farmert és
pólót vett, majd kiment körülnézni.
Pepina felnézett, és Chiarára mosolygott. Az ő arcát is
beragyogta a napfény, kíméletlenül megmutatva a ráncait.
Fáradtnak látszik, gondolta Chiara, de a karja most is
milyen izmos, és a keze milyen erős, ahogy ritmikus
mozdulatokkal dagasztja a tésztát a konyhaasztalon!
– Il pane – mondta Pepina, és félreállt, hogy Chiara
átvehesse a dagasztást. A falnál a régi kredenc felső polca
tömve volt elkészült kenyerekkel, de a nagymama még egy
kupac lisztet öntött az asztalra, és a közepébe kis mélyedést
csinált a kovásznak és a meleg víznek.
Békésen dolgoztak egymás mellett, és dagasztottak,
egészen addig, amíg Pepina úgy nem döntött, hogy a tészta
megfelelő állagú lett. Nem kellett Chiarának külön szólni:
tudta úgyis, hogy annak idején az anyja ugyanitt állt Pepina
mellett, és segített neki megsütni az aznapi kenyéradagot.
Hirtelen nagyon közel érezte magát Maria Domenicához,
még közelebb, mint életében. Most kezdte megérteni az
anyját, mert belelátott, hogy mi formálta a személyiségét.
Tegnap este már-már megbánta, hogy eljött ide, de most
már érezte: tényleg ezt kellett tennie.
Erminio és Paolo akkor ébredtek, amikor a frissen sülő
kenyér illata bekúszott a szobájukba. Rosariának még ekkor
sem volt nyoma. Erminio harsány bömbölése kellett hozzá,
hogy végül kicsoszogjon a folyosóra: őszes haja kibontva
lobogott, és az arca puffadt volt az alvástól.
Ravaszkás pillantást vetett Chiarára, és legörbülő ajka
most valami mosolyfélére húzódott:
– Jó reggelt, remélem, jól aludtál – hadarta el.
Ez volt eddigi legbarátságosabb megnyilvánulása. Chiara
meglepődött, de azért hálás is volt érte. Rosaria talán
túllendült az első megrázkódtatáson, és mégiscsak hajlandó
lesz kedvesen fogadni az unokahúgát.

– Édesanyád ma mintha jobban örült volna nekem –

jegyezte meg Chiara Paolónak, amikor autóval bementek a
városba. Pepina és Erminio is velük tartott, bár nehezen
passzírozták be magukat a hátsó ülésre.
– Mondtam: a Mamma néha szeszélyes. Tegnap este a
legrosszabb formáját láttad, de szerintem most már jobb
hangulatban lesz. Én látom rajta, örül, hogy itt vagy.
A két öreg azt kérte, hogy Paolo egy hosszabb útvonalon
menjen, ami a régebbi városrészeken vezetett keresztül:
magas, mosotthomok-színű házak között és öles falak
mögött megbúvó, titkos, árnyékos belső udvarok mellett.
– A nagyszüleim azt mondják: a hely így nézett ki, amikor
édesanyád még itt élt. Akkor még nem volt ez a sok
lakótelep. San Giulio egy kicsi falu volt csak, amelyet a
bölények legelői öveztek.
– Kár, hogy így meg kellett változni mindennek – mondta
Chiara sajnálkozva.
– A változás nem olyan rossz dolog – jegyezte meg Paolo
könnyedén. – Akkoriban nagy volt a szegénység, és egy
csomó ember borzasztó körülmények között élt. Nagypapa
mesélt családokról, ahol vacsorára csak egy tál spagetti
került az asztalra. Most jobb a helyzet szerintem.
A piazza sarkán sikerült parkolóhelyet találni, majd a
kosárral felszerelkezett Pepina a bevásárlók élére tört.
Piacnap volt, és a főutcán sorakoztak a friss zöldséget, húst
és sajtot kínáló standok. A kofák rákiáltottak az elhaladókra,
és dicsérték a saját portékájukat: a feszes héjú
padlizsánokat, a tükörbőrű cukkiniket és a termetes
articsókákat. Pepina nagyon értette a vásárlást,
megfogdosta, finoman megnyomogatta az árut, mielőtt
kegyeskedett megvenni, és alkudozott is, valahányszor erre
módja volt. Mintha mindenkit ismert volna, ezért nagyon
lassan haladtak: pár méterenként megálltak, hogy Chiarát
bemutassák mindenkinek, aki ismerte Maria Domenicát.
 Az idősebbek közül sokan egészen elérzékenyültek,
amikor megtudták: ki ő. Ölelgették, csókolgatták, és kis
ajándékokkal halmozták el. Udvariasan megivott egy pohár
zavaros, keserű italt, amelyet a citromos standon áruló idős
hölgy tukmált rá. Egy gyümölcsárus szép szem szilvát
nyomott a kezébe, a másik pultnál meg egy egész rúd
szalámit kapott. Pepina és Erminio büszkélkedtek
Chiarával.
– Az unokánk! – mondogatták mindenkinek, aki
szembejött. – Nézzétek, a szép unokánk, Chiara, aki oly sok
év után hazajött!
Amikor visszafordultak a piazza felé, Chiarának eszébe
jutott a két férfi a Caffè Angeliben. Biztosan kíváncsiak,
hogy hogyan alakultak a dolgai.
– Paolo, bemehetnénk a kávézóba, mielőtt hazamegyünk?
Pár szót kéne váltanom Francóval és Giovannival.
Paolót ez szemlátomást nem jól érintette.
– A nagyszüleim nem járnak a Caffè Angelibe –
magyarázta. – Azóta, hogy az édesanyád elszökött. Én azt
hiszem, valahogy Francót és Giovannit hibáztatják azért,
ami történt, bár én nem tudom pontosan az okát. Aztán
meg meséltek nekik arról a Madonna-festményről a falon,
és az volt az utolsó csepp a pohárban.
– Akkor ez most egy kicsit ciki, ugye? – ráncolta a
homlokát Chiara.
– Egy kicsit – mondta Paolo. – De leülhetek az öregekkel
az árnyékba, hogy kifújják magukat. Addig tudtok beszélni.
– Nem maradok sokáig – ígérte Chiara.
 A Caffè Angeliben nagyüzem volt. A Gaggia sipítását
egészen elnyomta a beszélgetés zaja, és a vendégek
gyorsabban itták a kávékat, mint ahogy Giovanni ki tudta
adni őket. Be volt fogva rendesen, mégis volt rá ideje, hogy
felnézzen, és rákacsintson Chiarára.
– Legjobb, ha szólok a papának, hogy itt vagy, és ő el tudja
készíteni neked a pizzát, amit ígért!
A pultnál nem is volt hely, Chiara elhúzódott egészen a
végére, már majdnem a belső oldalán állt meg.
– Most nem maradhatok soká, mert a nagyszüleim és
Paolo kint várnak rám, csak szólni akartam, hogy minden
rendben van.
Giovanni szemöldöke felszaladt:
– Az jó.
– De azért majd szeretnék elbeszélgetni veletek. Lenne
pár kérdésem.
Giovanni a sorban álló vendégekre nézett, és a fejét
ingatta.
– Hát, igaz, ez most nem a legjobb időpont, de nézz be ma
úgy fél hat körül! Akkor már nyugalom lesz, és
beszélhetünk, ameddig csak kedved tartja.

Aznap délután az óramutatókat mintha valami nagy erő

tolta volna előre. Chiara egészen elképedt, amikor rájött,
hogy ő és Pepina öt teljes órán át sütöttek-főztek,
daraboltak, hámoztak, szorgoskodtak. Először egy mártást
készítettek paradicsomból, fokhagymával, kapribogyóval,
olajbogyóval és szardellával. Majd vékony
borjúhússzeleteket tettek bele, és finoman addig
rotyogtatták, amíg szétomlósra puhultak. Aztán egész
vékony tésztájú pizzákat nyújtottak, amelyeken nem volt
más, csak érett paradicsom, új préselésű olívaolaj és illatos
bazsalikom a kertből.
Pepina a hűtőből előszedett hozzávalókat, és ezekből
tartalmas minestronét dobott össze. Végül a nagymama
megmutatta Chiarának, hogyan kell forró olajban hirtelen
megsütni valamit. És bár Chiara úgy gondolta, hogy ezt a
tudást ő már évekkel ezelőtt megszerezte, be kellett látnia,
hogy Pepina valósággal művészi fokon űzi.
Megtöltött egy fekete öntöttvas serpenyőt olajjal, és
felmelegítette a megfelelő hőmérsékletre: nem annyira,
hogy megégette volna a beletett étel külsejét, még mielőtt a
belseje átsült volna, de azért nem is maradt túl hideg,
amitől az étel magába szívja a zsiradékot, és tocsogós lesz.
Pepina egyik kezével a lisztbe hempergette a finom
falatokat, illetve sűrű tésztába vagy zsemlemorzsába
mártogatta őket, a másik kezével pedig a serpenyőben
piruló darabokat forgatta és ellenőrizte, majd a megfelelő
pillanatban kiszedte, mintha megszentelte volna őket.
Még sistergett az elkészült fritti, amikor összegyűlt enni a
család. A finomságok között voltak ropogósra sült
bébitintahalak, vastagabb tintahalkarikák és nagy
rákfarkak, ezekre egy kis citromot csavartak, úgy ették.
Valósággal elolvadtak az ember szájában.
Aztán újabb ízbomba következett: sós hallal,
olajbogyóval, kapribogyóval, fenyőmaggal és mazsolával
töltött fánkocskák. Chiara már majd kipukkadt, de azért
megkóstolta a tésztába mártott, kisütött articsókát,
amelyből kibuggyant a parmigiano. Majd lerogyott az
asztalhoz, és már csak pár szál spárgát majszolt el,
amelyeket Pepina prosciuttóba tekert, majd lisztbe, tojásba
és morzsába panírozva készítette. Mindenből csak keveset
sütött egyszerre.
Pepina nem ült le enni. Főzés közben csipegetett, a
mosogató fölé hajolva.
– Friggendo mangiando – mondta Chiarának, aki Paolóra
nézett a tolmácsolásért.
– A szakács nem teheti meg, hogy leüljön, ha frittit készít –
magyarázta Paolo. – Az olaj meleg, és ez veszélyes. Oda kell
rá figyelni.
Az elkészült ételeket lapos vagy mély tálakba szedték,
Paolo pedig, akinek a nyakában egy nehéz, régi
fényképezőgép lógott, mindent szétrakott az asztalon, és
innen is meg onnan is lefényképezte őket.
– Nem is tudtam, hogy fotózol, Paolo – jegyezte meg
Chiara, még amikor Paolo elővette az ósdi gépet.
– Foglalkoztam vele egy kicsit – felelte Paolo a gépét
szemlélve, és nevetett. – Tudom: nem valami nagy szám ez
a masina, de a szemem jó. Arra gondoltam, hogy csinálnék
pár képet rólad meg Pepináról, ahogy együtt főztök. Párat
fekete-fehérben, párat meg színesben, és, mit lehet tudni,
egy nap talán majd kapóra jönnek, hogy betehesd őket az
egyik szakácskönyvedbe!
Chiarát meghatotta ez a lelkesedés.
 – Ez szuper ötlet, Paolo! De ha belekerülnek egy könyvbe,
amit én csinálok, akkor azért pénzt is fogsz kapni!
Paolo hárítóan tartotta fel a kezét.
– Nem, arra semmi szükség! Boldogan segítek. Szeretek
veled lenni, Chiara!
És a szemük összetalálkozott, Chiara pedig érezte, hogy
valami remegés fut végig a testén. Szerette volna tudni,
milyen érzés lenne, ha Paolo megcsókolná.
És ez egész délután dolgozott benne. Ráadásul az, hogy
Paolo nem jöhetett szóba, még kívánatosabbá tette. Chiara
elnézte a férfit, ahogy lehajol, majd hátrál a megfelelő
látószög eléréséért, a szemét hunyorítja, és bosszankodik a
késő délutáni napsütésben a hosszú árnyékok miatt. A
lányban szexuális vágy ébredt, amit nem is igen tudott
elfojtani. Pedig muszáj volt valahogy fékeznie magát. Jelen
tudása szerint Paolo, akárhogy is nézzük, a féltestvére volt,
így hát gyalázatos dolog, ha így érez iránta, dacára Paolo és
Rosaria meggyőződésének, hogy neki nem Marco az apja.
Chiara úgy gondolta, hogy igazán szégyellhetné magát. És
mégis: biztos volt abban, hogy a vonzalom kölcsönös. Ahogy
Paolo megfogta a könyökét, és a fényképhez kellő szögbe
állította őt, abban volt valami. És minden lehető alkalmat
megragadott, hogy hozzáérjen, vagy legalább a szemébe
nézzen. Egyszer odahajolt Chiara fölé, hogy a jegyzeteihez
valami tanácsot adjon, és Chiara megérezte a nyakán a férfi
meleg leheletét: akkor majdnem hangosan felnyögött.
A falióra mutatóját még mindig az az erős kéz pörgette,
gyorsan el is telt még tíz perc, és Chiara már tudta, hogy
nem fog odaérni időben Giovannihoz.
– Kérhetek tőled egy szívességet, Paolo? – kérdezte a
kötényét kikötve. – Bevinnél a városba? Azt ígértem
Giovanninak, hogy fél hatra ott leszek.
Paolo lustán rámosolygott:
– Előbb talán egy kicsit rendbe szeretnéd hozni magad…
Én tudok várni, és szerintem Giovanni is.
Chiara megrémült, amikor a tükörbe nézett. Az arca
csupa maszat volt, meg a haja is. Az orra vörösen fénylett,
az a kis szempillaspirál meg, amit reggel felrakott,
szemlátomást nem élte túl azt az öt percet, mialatt hagymát
aprított. Gyorsan arcot mosott, kikefélte a hajából azt az
azonosíthatatlan ragacsot, ami belekerült, majd belenézett
a neszesszerébe. Alig pár darabja volt. Ritkán vette a
fáradságot, hogy kifesse magát, amikor mégis, a festék azon
nyomban lefolyt az arcáról, mihelyt találkozott a konyhai
munka hőmérsékletével. Ma azonban nagy gondot fordított
az arcfestésre, odafigyelt az árnyalatokra, hogy a szemét
kiemelje, és hogy teltebbnek látsszon az ajka. Nagyon is
tudatában volt annak, bár igyekezett nem törődni vele,
hogy az autóban Paolóval legalább öt percig kettesben
lesznek.
Paolo lassan vezetett, de a szemével legalább annyira
Chiarát figyelte, mint az utat.
– Nagyon szép vagy, Chiara – mondta neki. – Ilyen szép
volt a te Mammád is?
Chiara idegesen nevetgélt.
– Á, ennél biztosan sokkal szebb volt!
 – De te rá hasonlítasz, nem?
– Hát, nem igazán. Neki sötétebbek voltak a színei,
karcsúbb volt nálam, a haja meg szép, sima, selymes.
Chiara lemondóan megcibálta a maga vastag szálú
fürtjeit.
Paolo elvigyorodott.
– Én örülök ennek. Mert azt jelenti, hogy akkor biztosan
az apádra hasonlítasz.
– Nem Marcóra?
– Nem, Marcóra egyáltalán nem hasonlítasz, ezt hidd el
nekem! Hanem vagy arra a festőre hasonlítasz, aki a
caffèban járt, akiről Mamma beszélt, vagy arra a római
ismeretlenre, vagy másvalakire, aki az apád volt.
Paolo megállt a Caffè Angeli előtt, de a motort nem
állította le.
– Én nem hiszem, hogy a féltestvérem lennél, Chiara.
Inkább az unokatestvérem vagy szerintem, és ez engem
nagyon boldoggá tesz.
Paolo odahajolt, és ajkával megérintette Chiara száját. A
lány meg sem moccant. Paolo megcsókolta, előbb csak
finoman, majd határozottabban. Utána hátradőlt, és
kikapcsolta Chiara biztonsági övét.
– Elkéstél, most már menj be – mondta rekedtes hangon.
– És hívj, ha szeretnéd, hogy hazavigyelek!
Chiara úgy érezte, mintha a száját megperzselte volna
valami. Reszketett a keze, ahogy belökte a Caffè Angeli
ajtaját. Nem értette: hogyhogy megengedte Paolónak, hogy
megcsókolja? Paolo talán meg van arról győződve, hogy
nem közös az apjuk, de Chiara ebben még egyáltalán nem
volt biztos. És mégis: abban a pillanatban Chiara hagyta,
hogy Paolo azt tegyen vele, amit csak akar.
Giovanni mintha megérezte volna, hogy valami nem
stimmel. Most is a Gaggiát tisztogatta, ahogy tegnap, de
azonnal lecsapta a rongyot, amint Chiara belépett.
– Gyere, ülj ide le! – mondta neki, és odavezette a kopott,
vörös üléshez. – Minden rendben? Úgy nézel ki, mintha
valami nagy megrázkódtatás ért volna.
– Á, nem! – takarta el Chiara égő ajkait. – Jól vagyok,
tényleg! Minden rendben van.
Giovanni kinézett a nagy üvegajtón az utcára.
– Paolo volt, aki idehozott? – kérdezte. – Mondott neked
valami kellemetlent?
– Nem, éppen ellenkezőleg. Nagyon kedves velem –
bizonygatta Chiara, és közben észrevette, mennyire jólesik
neki, hogy ez a jóképű, idősebb férfi ilyen védelmezően lép
fel.
Giovanni odaült Chiara mellé, és az asztalra könyökölt.
Ma még fáradtabbnak látszott, mint tegnap: a szeme körül
elmélyültek a karikák, és mintha a haja is erősebben őszült
volna.
– Hű, micsoda nap! – panaszkodott. – Egy perc
megállásom nem volt még. Hallod, elkelne itt egy olyan
dolgos munkatárs, mint amilyen az édesanyád volt!
– Jó munkaerő volt?
– Meg nem állt soha! Mellette az én tempóm
csigalassúságúnak tűnt – viccelődött. De aztán
elkomolyodott. – Tudod, édesapám úgy szerette őt, mint ha
a saját lánya lett volna. Már évek óta nem emlegette, de
tegnap, miután elmentél, nem lehetett leállítani. És
kimerült ettől, ma haza kellett küldenem.
– Ó, de sajnálom! Annyi kérdés van bennem, és azt
reméltem, ő majd segít ezeket megválaszolni.
– Miért nem kérdezel engem? Amit tudok, elmondom.
Ismertem az édesanyádat, és nagyon kedveltem. Néha
beszélgettünk, és volt, amit nekem mondott el bizalmasan.
Chiara egyenesen a közepébe vágott:
– Én Marco lánya vagyok?
Giovanni a fejét rázta.
– Édesanyád mindig azt mondta, hogy nem, és apám hitt
neki. Maria Domenica csak azért ment hozzá Marcóhoz,
mert kénytelen volt. Akkoriban még nem létezett olyan,
hogy egyedülálló anya. Ha egy nő megesett az esküvő előtt,
akkor az élete tönkre lett téve… így járt Rosaria is.
– Igen?
– Bizony. Pár hónappal Maria Domenica eltűnése után
mindenkinek feltűnt, hogy Rosaria igen gyorsan hízik, és
aztán ő is eltűnt. Pepina megpróbálta a sajátjának beállítani
a gyereket, de a városban mindenki tudta, hogy Paolo
Rosaria fia, és hogy Marco az apja. Más körülmények között
Rosariát hozzáadták volna Marcóhoz, de azt persze nem
lehetett, mert Marco már a te édesanyádnak volt a férje.
– Nem lehetett volna azt a házasságot érvényteleníteni?
Giovanni a fejét rázta.
– Azok után, ami Maria Domenicával történt, Erminio
szerintem inkább meghalt volna szégyenében, mint hogy
még egy lányának megengedje, hogy hozzámenjen
Marcóhoz. Nem, Rosariát otthon tartották. Végig kellett
néznie, ahogy az öccse meg a húgai sorban mind
megházasodtak, de őhozzá nem közeledett többé egy férfi
sem.
– Istenem, nem is csoda, hogy ekkora tehén lett belőle…
Giovanni felnevetett, és ettől az évei rögtön nem is
látszottak úgy.
– Hát, kijutott neki a csalódásokból – helyeselt. – De ahogy
én emlékszem, ő már eleve ilyen tehén volt.
Chiarának kezdett már összeállni a kép, de még mindig
sok kérdése maradt. Például: mi történt aztán Marcóval?
Giovanni Campari-szódát hozott, és leült, hogy befejezze
a mesélést. Olyan pasi volt, aki szeretett nőkkel beszélgetni,
és Chiara ezt díjazta benne.
– Marco szülei meghaltak egy autóbalesetben – folytatta
Giovanni. – Sokat ittak, és a sötétben lefutottak az útról. A
birtokot Marco örökölte, és szinte azonnal eladta egy
fejlesztőnek, aki lakásokat és házakat akart építeni. A
kapott pénzből Rómába költözött, és az az utolsó hír róla,
hogy egy night clubot vezet. Ha meg szeretnéd keresni,
biztos nem lesz nehéz. Mert mégiscsak ő az egyetlen élő
ember, aki egész biztosan meg tudja mondani, hogy ő-e az
apád.
Chiara beleivott a Campariba, és bólintott. Nem is rossz
ötlet. De nem volt más férfi Maria Domenica életében, aki
az apja lehetett?
 Giovanni jót nevetett, amikor Chiara rákérdezett arra a
festőre, akit Rosaria említett.
– Biztosan Vincenzóra gondolt! A legtöbb freskót ő
készítette, azt is, ami az édesanyádról készült. De ő nem
lehetett az apád, ez ki van zárva! Te már megvoltál, amikor
Maria Domenica megismerkedett vele. Nem, nekem az
tűnik a legvalószínűbbnek, hogy édesanyád abban az évben
lett szerelmes valakibe, amikor Rómában volt.
Elbeszélgettek még pár pohár Campari mellett, és
Giovanni igyekezett mindent felidézni, amit azokról a régi
időkről tudott. Chiarának mindegy volt, milyen triviálisnak
tűntek ezek a történetek, hálásan fogadott mindent.
– Volna esetleg még valaki szerinted, akivel beszélnem
kéne? – kérdezte végül. – Bárki, aki ismerte annyira
anyámat, hogy segíthetne kideríteni, ki lehetett az apám?
Giovanni gondosan latolgatta a kérdést.
– Itt van még Lucia, Pepina testvére, de ő már olyan
szenilis, hogy nem tudom, ki tudsz-e húzni belőle bármi
értelmeset. Ő a tér másik felén lakik, az egyik régebbi
emeletes házban. Van két lánya, mindketten elég
butácskák, és édesanyádnak amúgy sem volt hozzájuk sok
köze.
– Lehet, hogy azért meglátogatom Luciát – mondta
Chiara. – De úgy tűnik, tényleg Marco lesz a
legmegfelelőbb, akivel beszélnem kell. Próbálom
megkeresni.
– Cleopatra! Ez volt a night club neve! – vágta ki
diadalmasan Giovanni. – Eddig nem jutott eszembe.
Gondolom, elég feltűnő hely lehet, ha Marcónak köze volt a
dizájnhoz.
 9.

Valósággal repültek a napok. Chiara boldogan töltötte az

időt Pepina konyhájának négy fala közt, és egy percig sem
unatkozott. A nagymama mindenre megtanította, amit
tudott, és esténként, ha már végeztek a főzéssel, és
elmosták az összes fazekat meg lábost, letelepedtek
kiélvezni az ételeket, amelyeket készítettek. Volt, hogy egy
egyszerű pasta e fagioli olyan élményt nyújtott Chiarának,
amelynél különbet el sem tudott képzelni. Máskor meg úgy
érezte: életében már nem is akar mást enni, csak kerek
rizzsel, pancettával és párolt fokhagymával készített
káposztát. Az ételek frissek voltak, és nagyon ízletesek. A
szezonális zöldségekből mindig a lehető legjobbat hozta ki
ez a konyha, mert a helyi családok zöméhez hasonlóan a
Carozza család eleinte szegény volt, és nem sok húst tudtak
enni.
Reggelente Pepina kivitte magával Chiarát a
veteményesbe, hogy leszedjék, ami beérett. A girbegurba
sorok között járva a burjánzó bazsalikomszárak a lábukat
súrolták, és átható mesés illattal töltötték meg a levegőt.
Pepina megmutatta, hogyan kell leszedni a magasra nőtt,
szúrós articsókákat, majd a leszedett fejek szorosan álló,
zöld levelei közé durvára vágott fokhagymát,
petrezselymet és sót tömködött, aztán az egészet
megpárolta egy kis olívaolajban. Chiara alig várta, hogy
megkóstolhassa. Mohón mártogatta egyik levelet a másik
után az olajos szószba, és áthúzta a foga között.
Szedtek a kertben fényes héjú, vörös paprikákat is, és egy
kis hagymával megsütötték őket olívaolajon, aztán
paradicsommal összepárolták. Amikor Pepina úgy gondolta,
hogy Chiara nem néz oda, megpróbált a serpenyőbe
csempészni egy-két csipet valamilyen titkos hozzávalót.
– Mi volt az? – akarta tudta Chiara.
– Semmi, semmi – bizonygatta a nagymama, de túl
kerekre nyílt szeme és túl széles mosolya elárulta, hogy
nem mond igazat.
Végül aztán, némi hízelgéssel mégis ki lehetett szedni
belőle a titkot.
– Cukor – vallotta be. – Éppen csak egy kicsi, hogy a
peperonata szelíd legyen.
Chiara csalódottságot érzett. Pedig már azt hitte, hogy
van a nagyanyjának valami spéci fűszernövénye, amit csak
ő ismer. De a valóság az volt, hogy nem léteztek titkos
hozzávalók. Most például nem kellett más, csak pár csipet
cukor, hogy a zöldségek teljes harmóniában egymásra
találjanak.
Pepina kis veteményesében, az articsókák, paprikák és
bazsalikomtövek szomszédságában fényesen csillogó, szilva
formájú paradicsomok is nőttek a napon. Bár a föld
keménynek és száraznak látszott, ezeknek a
paradicsomoknak mégis, valami csoda folytán, sokkal
erőteljesebb ízük volt, mint bármilyen paradicsomnak,
amit Chiara addig kóstolt. Ahogy beleharapott, a lédús, édes
íz szinte felrobbant a nyelvén. A szupermarketekben
kapható vizenyős, szívós húsú valamik meg sem érdemlik a
„paradicsom” nevet, döntötte el Chiara, miközben a keze
zöld lett a szedéstől, a nyelve pedig piros az evéstől.
Ha a délután különösen forró volt, és Pepina elfáradt,
akkor Paolo lerakta a fényképezőgépet, és beállt főzni.
Chiarával együtt készítettek polpette di carnét,
paradicsomszószban főtt, finom húsgolyókat. Paolo
tojássárgáját kevert a darált disznóhúshoz, majd a
rózsaszínű, tapadós masszát összegyúrta egy kis
fokhagymával, hagymával, száraz kenyérbéllel,
petrezselyemmel és más fűszerekkel. Utána pedig kézzel
formázták a ragacsos húsgolyókat.
– Hú, ezt nagyon szeretem! – mondta Paolo.
Pepina árgus tekintettel ellenőrizte Paolót, hogy csak
kicsit süsse át a golyókat, mert az ízanyagok így kellően
beléjük zárulnak. Csak ezt követően kerültek bele a halkan
bugyogó paradicsomszószba, ahol készre főzték őket.
Chiara számára egyértelmű volt, hogy egyes itteni ételek
Angliában nem élnének meg, és szakácskönyvbe sem
érdemes őket bevenni. Pepina egy nap például egy nagy,
tésztafőző fazekat tett az asztalra: tele volt vízzel, és benne
fekete, élő angolnák nyüzsögtek. Pepina a fatüzelésű
grillezőn megfüstölte őket, és bár csodásak lettek, de Chiara
mégsem jegyzetelt. Nem valószínű, hogy Islingtonban,
Notting Hillen vagy a London környéki agglomerációban
bárki is angolnát akarna készíteni – márpedig Chiara
szakácskönyveit ezeken a helyeken vásárolták az emberek.
 Voltak napok, amikor Pepina különösen korán keltette fel
Chiarát. Olyankor nem kenyeret sütöttek, hanem a
nagymama ünnepi ételeket varázsolt az asztalra:
munkásabb, bonyolultabb fogásokat, amelyeket Campania-
szerte az úgynevezett festanapokon vagy egyházi
ünnepeken fogyasztottak. Először is ragù készült, a
paradicsomszószos ételek királynője, amely teli volt disznó-
és borjúhúsfalatokkal, valamint fokhagymával és
fenyőmaggal göngyölt marhahústekercsekkel. Lassan, a
legkisebb hőfokon párolták az egészet hat órán át, gyakran
megkeverve és apránként hozzápótolva a vizet, míg a
paradicsomszósz szinte karamellizálódott, besötétedett, és
megkapta jellegzetes, erőteljes ízét.
Utána elkészítették a sartut, ami egy tortaformába
lerakott rizses étel volt, és mindenféle finomságot tettek
bele: vargányát, apró húsgombócokat, fűszeres
kolbászkákat és még sok minden mást. A hatalmas rizstorta
a sütőben pirulva mennyei illatot árasztott, és Chiarának a
nyál is összefutott a szájában, amikor végre eljött az idő,
hogy vághasson magának belőle egy szeletet.
De Pepina a legfinomabbat a végére tartogatta. A
timballo di maccheroni, amelyet csinált, igazi költemény
volt. Egy dob formájú, sós pitetésztában ragùval és
parmezánnal összesütött csőtészta, amelyre rétegezve
pakolt szalámit, zöldborsót, sült padlizsánt, krémes ricottát
és felkockázott mozzarellát.
Rosaria szeme akkorára kerekedett, mint két
lapostányér, amikor megpillantotta az asztal közepén
trónoló ételt.
– Timballo! – lehelte áhítatosan. – Mamma, ilyet már évek
óta nem csináltál!
Chiara nagynénje nem állta meg, hogy fel ne vágjon vele:
milyen sokat tud a Campania-szerte fogyasztott étkekről.
– Hagymát és fokhagymát együtt szinte soha nem teszünk
az ételekbe – jegyezte meg leereszkedően, miközben
elnézte, ahogy a másik két nő szeletel, hámoz és darabol. –
Az elnyomná az összes többi ízt. Tudod, Chiara, nem szabad
mohónak lenni, és teletömni az ételeket száz különféle
dologgal! Van, hogy egyetlen hozzávaló is elég. Látod, hogy
készíti Mamma a raviolit? Csak egy kis ricottát tesz bele.
Még egy csipet petrezselyem sincs a töltelékben! Ja, és még
valami: a kifőtt tésztát nem kell belefojtani a
paradicsomszószba. Épp csak annyi kell rá, hogy érje
mindenütt.
Pepina néha mesélt a régi időkről, és Rosaria igyekezett
lefordítani.
– Mamma azt meséli, hogy Nápolyban az emberek a
ruhaszárító kötelekre lógatták a makarónit, ott szárították.
Akármilyen szegény volt is valaki, pasta azért mindig jutott
mindenkinek. A hússal már nem így állt a helyzet. Egyes
családok azt egyáltalán nem engedhették meg maguknak.
De nekünk itthon mindig volt – tette hozzá büszkén. – A ház
mögött a Papa nyúlketreceket állított föl, és hetente
egyszer vagy kétszer nyulat vágott. Ebben a házban mindig
jó kaja volt, amivel megtölthettük a hasunkat.
Rosaria csak nézte őket, ők meg órákon át dolgoztak
egymás mellett. Chiara eleinte azon aggódott, hogy az idős
nagymamának megterhelő lesz a munka, de ahogy teltek-
múltak a napok, Pepina nem fáradt bele. Sőt egyre
fiatalabbnak és erősebbnek tűnt. Erminio naponta egyszer-
kétszer besündörgött hozzájuk, olyankor ujjal belenyúlkált
az ételekbe, megkóstolt és elcsent mindent, amit ért. Pepina
nevetve mindig egy konyharuhával hessegette ki, ahogy a
csirkéket is szokta.
Esténként Chiara a vén fenyőasztalra tette a laptopját,
hogy jegyzeteket írjon az aznap együtt készített ételekről.
Az agya olyan könnyedén ontotta a mondatokat, hogy az
ujjai alig győzték leírni. Korábbi szenvedélyes ételszeretete
– amely a kenyérsütős könyvön dolgozva elveszett –
mostanra teljes pompájában visszatért. Nem akart
elfelejteni semmit, egyetlen hozzávalót sem. Meg akarta
írni, mit érzett az első falat kóstolásakor, de legfőképpen
azt a csendes boldogságot szerette volna megörökíteni,
amely a nagymamája arcáról sugárzott, miközben
megosztotta vele a tudását.
Paolo meg valahogy mindig ott volt a közelükben. Ha
dolgozott is bármit, az nem sok időt vehetett igénybe a
napjaiból. Amikor Chiara megkérdezte, pontosan mivel
keresi a kenyerét, elég szűkszavú választ adott:
– Üzlettel.
És a hanghordozásából egyértelmű volt, hogy erről a
témáról több kérdésre nem akar felelni. Szokása lett, hogy
nappal mindig a konyha körül lebzselt, este meg, amikor
Chiara jegyzetelt, ott ült mellette, és rendszeresen
teletöltötte Chiara poharát helyi vörösborral. Azóta nem
csókolta meg Chiarát újból, de nem is volt rá alkalma: soha
nem maradtak kettesben. Chiara erre nagyon vigyázott,
mert egyszerűen nem bízott saját magában.
Pepina meg öreg volt ugyan, az igaz, de nem hülye.
Ravaszkás tekintete mindig Paolón és Chiarán csüngött, ha
együtt voltak, és folyton elküldte Paolót valamiért, ami
azzal járt, hogy kocsival be kellett mennie a városba, és
vissza – egy nap akár négyszer-ötször is. Chiara belátta: a
nagyanyjuk meg van arról győződve, hogy mindkettejüknek
Marco az apja. Chiara a maga részéről ezt már nem tartotta
valószínűnek, de teljesen kizárni sem tudta, és nem akart
kockázatot vállalni.
Egy este, amikor már végképp össze volt zavarodva,
megvárta, míg Paolo elhajtott a városba, ő meg felhívta
Harrietet a pubjában. Egy olasz férfihang szólt bele a
telefonba, és Chiara már azt hitte: rossz számot tárcsázott.
– Nem, nem téves, itt Eduardo beszél – mondta a hang,
amikor Chiara elnézést kért.
– De Eduardo, mit keresel te ott?
– Én vagyok a pultos. Harriet elcsábított a Bar Italiából.
Milyen önelégülten beszél, gondolta Chiara. És ennek
csak egy oka lehet: hogy Harriet és ő összejöttek.
Amikor végül a barátnője beleszólt a kagylóba, a hangja
távolinak tűnt, furcsának, még az akcentusa is idegen volt.
– Te jó ég, mekkora szarban vagy! – mondta végül
Harriet, amikor Chiara vázolta neki a helyzetet.
– A fenébe, én is tudom, hogy szarban vagyok! De most
mit csináljak?
– Hát tényleg annyira tetszik neked ez a Paolo?
– Hogy tetszik-e? Nem, Harriet, az nem kifejezés, hogy
tetszik: meg vagyok őrülve tőle! Ha csak ránézek…
De a szavak nem voltak elégségesek, és hirtelen
elhallgatott.
– Tudod, Chiara, ilyet már más pasikról is mondtál.
– De ez most más – nyafogta Chiara.
Harriet nem szólt semmit. Chiara csak az állandó
mormolást hallotta a háttérből, és a poharak halk
csilingelését. Még nincs is késő, és a The Office-ban máris
elég nagy lehet a tömeg. Chiara egy pillanatig nagyon
szeretett volna ott lenni, lestoppolva a legjobb helyet a
bárpultnál, és nyakló nélkül költeni a pénzt finom pezsgőre.
A telefont a fülére szorítva körülnézett a sárguló
konyhafalakon, amelyek az elmúlt napokban az életterét
határolták – és szeretett volna visszaszökni az ő valódi
világába.
– Harriet? Harriet, ott vagy még?
– Aha, ja, bocs! Elég nagy sor kezd itt lenni. Ma a Sohóban
nagyon szomjas mindenki.
– Lehet, hogy én is hazamegyek – mondta Chiara, de csak
félig gondolta komolyan.
– Nem érzed jól magad a nagyszüleiddel?
– De igen, csak…
– Na, ide figyelj, Chiara! – mondta szemrehányón Harriet.
– Nem engedheted, hogy az a pasi a családod és közéd
álljon, érted? Mondd, miért kell folyton ezt csinálnod?
 – Mit értesz ezen? Mit csinálok folyton? – kérdezte
sértődötten Chiara.
Tompán egy dugó pukkanása hallatszott, majd a felhabzó
pezsgő sistergett egy pohárban, és Harriet megint
megszólalt. Hangerejével megpróbálta ellensúlyozni vagy
ötven piáló ember alapzaját.
– Hogy lehet, hogy ha egy pasi bekerül a képbe, te
azonnal elveszíted a fonalat? Pedig az élet minden más
területén tök normális vagy. Nem lehetne, hogy ezt a
helyzetet is normálisan kezeld?
– Biztos lehetne... – ismerte be elkámpicsorodva Chiara.
– Anyád elszökött San Giulióból – zárta rövidre Harriet. –
Nem hiszem el, hogy te is pont ugyanezt akarod csinálni!
A kellőképpen megszidott Chiara letette a telefont, és
bedugta a laptopját. Amikor meghallotta, hogy Paolo
megjött a kocsival, már félig kész volt az aznapi
jegyzeteivel.
Paolo aznap jó későn indult el a városba a hosszú
bevásárlólistával, amelyet Pepina írt a maga nehezen
olvasható kézírásával. Paolo cipekedve jött be, kezében
csomagokkal és áruházi szatyrokkal, amelyek mind
ennivalóval voltak tele a holnapi főzéshez. Rosaria üres
kézzel követte a fiát. Csak ránézett Chiarára, de nem állt
meg a konyhában. Odabiccentett, és már indult is a rozoga
ház hátsó traktusában lévő szobájába.
Erminio és Pepina sem voltak már a konyha körül. Az
egész napos főzés és evés kimerítette őket, muszáj volt
ledőlniük, így hát Chiara és Paolo most először maradtak
kettesben azóta, hogy Paolo megcsókolta a lányt.
Paolo odaült mellé az asztalhoz, és a válla fölött elolvasta,
amit írt.
– Hogy haladsz? – kérdezte.
Chiara nagyon szerette Paolo hangját. Mély volt, szexi, és
olyan sűrű, akár egy meleg csokoládés ital. Ahogy küzdött
az idegen szavak kiejtésével, attól csak még bájosabb lett.
– Jól – felelte neki, és felnézett a képernyőről. Paolo sima
bőrű, hosszú szempillájú arca nagyon is közel volt az
övéhez.
A teste vonzódott hozzá, pedig az eszével tudta, hogy ez
nem helyes, és most elárulta magát: a férfi közelségére a
vágy egy kis nyikkanásával reagált. És amikor Paolo
megfogta a felső karját, Chiara valóságos dalolásban tört ki,
hiába próbálkozott azzal, hogy elhallgattassa magát.
– Paolo, ezt ne csináld! – szidta meg a férfit, és elrántotta
a karját.
– Miért ne? Nem értem!
– Dehogyisnem!
Paolo zöld szeme türelmetlenül felvillant, kezével az
asztalra csapott, és olaszul, fojtottan elkáromkodta magát.
– Mit csináljak még, amivel meggyőzlek? Hát Rosaria
szava nem elég neked? Hallhattad, mit mondott: nem
vagyunk testvérek! Sem a külsőnk, sem a hangunk nem
hasonlít, és mindenben különbözünk! És én a szavamat
adom: ha ez bármilyen tekintetben természetellenes volna
vagy helytelen, akkor nem érezném irántad ezt a
kibírhatatlan vágyat.
 Egy percig nézte Chiarát, aztán megismételte azon az
olvasztottcsoki-hangján:
– Vágyom rád, Chiara.
Chiara ezúttal teljesen átadta magát a csókjának.
Engedte, hogy Paolo magához ölelje, és forró, férfias illata
egészen elárasztotta. A férfi ajkai türelmetlenül tapadtak
az övére, és nyelvével keményen dolgozva végül behatolt.
Egyik kezével megmarkolta Chiara mellét, pont olyan
erőteljesen, ahogy a nagyanyja a kenyértésztát szokta,
amikor mögöttük egy ajtó nyikorgása hallatszott, és öreg
lábak csoszogása a konyha kövén. Paolo hátraugrott, de
már későn, és Pepina meglátta őket. Az öregasszony dühödt
olasz hadarásba fogott, Paolo pedig elvörösödött, és még
hátrébb húzódott, miközben Pepinából csak úgy dőlt a
mérges, olasz szidalom. Chiara nagyon elszégyellte magát,
pedig az öregasszony dühe nem őrá irányult, azt csak a
fiúunokájának tartogatta.
Pepina végül hátat fordított, és zajosan elkezdett
kipakolni a szatyrokból, amiket Paolo egyszerűen csak
leszórt a földre meg az asztalra. Paolo Chiarát nézte,
miközben Pepina a szekrényajtókat csapkodta.
– Ha visszamész Angliába, én is veled akarok menni –
közölte Paolo.
– Szerintem ez nem jó ötlet.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de nem érdekel. Ez
egy szabad ország. Még ha udvariatlanul is viselkedsz, és
nem hívsz meg, én akkor is elmegyek.
– De Paolo, mire jó ez az egész?
 Chiara rádöbbent: egyáltalán nem akarja, hogy Paolo
Londonban legyen. Valahogy túl fényesnek, túl
sziporkázónak látta őt, aki nem illik abba a szürke városba.
Chiara nem tudta volna elviselni, ha ott kell látnia, az ő
világában: egyszerűen bántaná a szemét. Megpróbálta
elképzelni Paolót a The Office-ban, amint pezsgőspoharat
tartva cseverészik az oda járó sokféle fura fazonnal:
újságírókkal, kisebb arisztokrata családok sarjaival és be
nem futott művészekkel. Chiara úgy érezte, ez nem
működhet. Még ha Paolóról biztosan kiderül, hogy tényleg
csak egy unokatestvér, akkor is: hogy lehetne ebből
normális kapcsolat?
Paolo nyűgösnek látszott, és Chiara most először vette
észre rajta, hogy kicsit hasonlít az anyjára. Ahogy a szája
legörbült, és szép arca valósággal kővé dermedt. Chiara
nagyon várta, hogy ez az arckifejezés eltűnjön, és átadja
helyét megint a tökéletes szépségnek.
– Paolo… – mondta hízelegve. – Ne légy már mérges! Nem
fogok örökre eltűnni. Egyszerűen csak találkoznom kell egy
idő után a kiadómmal, de egyáltalán nem kell sokáig ott
maradnom.
Paolo elmosolyodott, és megkockáztatva, hogy Pepina
megint megharagszik, odahajolt Chiarához, és gyorsan
megcsípte az arcát.
– Nem szeretném, ha te is úgy eltűnnél, ahogy anyád
annak idején – mondta. – Az mindannyiunkat tönkretenne.
 10.

Chiara képtelen volt a főzésre koncentrálni. Pepinát nézte,

aki polipot párolt, de az agya máshol járt. Chiara
elfelejtette megkeverni a paradicsomszószt, és az
odakapott. Az édesköménnyel rakott sertéshússzeleteket
bent hagyta a sütőben, és az is kicsit megégett. A tésztát túl
sokáig hagyta főni, úgyhogy ki kellett dobni, és újat feltenni.
Tele volt Paolóval a feje, meg azzal a csókkal, és az azt
követő, mindenét elöntő szégyenérzéssel és vágyakozással.
Zavarban volt, és dühös is. Miért titkolózott az anyja
ennyire? Igazán megtehette volna, hogy valakit beavat,
akár csak egy embert, amikor terhes lett! Paolo könnyen
mondja, hogy nem ugyanaz az apjuk, de San Giulióban úgy
tűnt, hogy senki nincsen, aki ezt Chiarának megerősíthette
volna.
Aztán Chiarának eszébe jutott, hogy Giovanni említett
valakit, akit talán érdemes volna megkeresni: Pepina
testvérét, Luciát. Igaz, azt mondta róla, hogy szenilis, így
nemigen lehet túl sokra számítani tőle, azért egy látogatást
mégiscsak megér.
Lucia a város régebbi bérházainak egyikében lakott. A
márványpadlós, nagy belmagasságú épület sokkal szebb
volt, mint a köréje épült, egyforma dobozházak. És egészen
közel állt a főtérhez, a Caffè Angelitől csak egy saroknyira,
ami azt jelentette, hogy Giovanni nyugodtan levehette a
kötényét, és el tudott ugrani tolmácskodni Chiarával egy fél
órára.
Az idős asszony zavarosan beszélt. Chiara akkor sem
értette volna egy szavát sem, ha szorgalmasabban hallgatja
az olasz nyelvleckéket.
Luciának hidrogénezett szőke haja volt, különlegesen
sima bőre, és a csuklóján vastag arany karkötőt hordott, a
nyakában pedig egy csomó nyakláncot. Külsőre egész
normálisnak tűnt, csak az volt a fura, hogy egy percig sem
bírt nyugton maradni. Miközben Giovanni megpróbált vele
beszélgetni, ő körbe-körbe járt a konyhában, és a
szekrényajtókat meg a fogantyúkat törölgette mániásan.
Ugyanakkor a mennyezeten, a sarkokban pókhálók
lengedeztek, és a padlón is pormacskák hemperegtek.
Chiara hallotta, hogy többször is az anyját emlegetik, és
türelmetlenül megkérdezte:
– Mit mond?
– Nem tudom pontosan. Kérdeztem az édesanyádról,
hogy nem mesélt-e el neki valamit, amikor hazajött
Rómából, de csak azt ismételgeti, hogy „Túlságosan szerette
azt az embert, túlságosan szerette azt az embert.”
– Ki volt az, akit túlságosan szeretett? – kérdezte Chiara. –
Marco?
Az öregasszony kezében megállt a törlőrongy, és
odafordult Chiarához:
– No, no, non Marco – mondta ezúttal teljesen épeszűnek
tűnve, magabiztosan. – Tuo papa.
– Jó, de ki volt az apja? – faggatta tovább Giovanni a
zavart fejű nénit.
De Lucia már visszafordult a törölgetéshez, és csak
összevissza fecsegett megint. Giovanni a vállát vonogatta,
amikor Chiara megint megkérte, hogy fordítson.
– Nincs értelme. Semmit nem értek abból, amit mond.
Már megitták a magas poharakban kínált limonádét, és
épp menni készültek, amikor a néninek megint volt egy
tiszta pillanata. Kedvesen a két kezébe fogta Chiara arcát,
és egyenesen hozzá beszélt, majd búcsúcsókot adott neki.
Giovanni elfojtott egy mosolyt, és csak akkor fordította le a
néni szavait, amikor már kívül voltak az ajtón.
– Lucia azt mondta: ha édesanyádnak adtak volna egy-két
képet, pár szép tárgyat, meg esetleg valami rendes bútort,
amivel feldobhatta volna azt a rémes házikót, talán soha
nem szökött volna el. És még azt is mondta, hogy a Manzoni
nők mindig is rohadt zsugori népek voltak.
Chiara akaratlanul is felnevetett.
– Jaj, pedig ez egyáltalán nem vicces… Szegény,
zavarodott néni! – mondta, a szája elé kapva a kezét.
De Giovanni is nevetett.
– Egy pillanatig azt reméltem, hogy mégiscsak mond
majd neked valami érdemlegeset. De ha tudott is valamit,
az mostanra már az enyészeté.
Giovanni odavezette Chiarát az egyik árnyas padhoz a
magas pálmafák alatt.
– Üljünk le itt egy kicsit! Még nem kell visszamennem a
caffèba.
– Mindig itt dolgoztál? – kérdezte Chiara.
 Giovanni bólintott.
– Igen, már gyerekkorom óta, amikor folyton láb alatt
voltam édesanyádnak, és mindig összekevertem a
rendeléseket.
– Nem akartál soha mást csinálni?
– Dehogynem – tárta szét a kezét Giovanni, tenyérrel
fölfelé. – Rengeteg tervem volt. Tanulni akartam, és utazni.
Megtanultam angolul, mert arra gondoltam: kimegyek
Amerikába, és ott megcsinálom a szerencsémet. De aztán
valami miatt mégis itt maradtam San Giulióban. Talán az
apám miatt… Mert azt tudtam, hogy nagyon magányos lesz,
ha én elmegyek. És itt volt az a remény is, hogy egy nap az
édesanyád majd hazajön. Azt gondoltuk, hogy így lesz.
– Szóval te visszavártad őt?
– Hát igen.
– Nem voltál egy kicsit beleesve? – cukkolta Giovannit
Chiara.
Giovanni a két térde közé dugta a tenyerét, és szorosan
összezárta.
– Beleesve? Hát, nem is tudom… Én akkor még egy kisfiú
voltam – mondta komolyan. – Az biztos, hogy nagyon
tetszett nekem. Csinos nő volt, okos és jó kedélyű. De hogy
szerelmes lettem volna… Nem tudom.
– És te nem is házasodtál meg? – morfondírozott Chiara
hangosan.
Giovanni sután felkecmergett, és Chiara észrevette, hogy
ezzel egy kicsit messzire ment. Akármit is érzett ez a férfi
az anyja iránt, az éppolyan mélyre el volt temetve benne,
mint szegény Luciában a maga titkai.
 11.

Chiarának sokkal több holmija volt induláskor, mint amikor

San Giulióba érkezett. A kis hátizsákon kívül lett egy
bőröndje, amelybe a könnyebb ruhadarabokat csomagolta:
muszáj volt ilyeneket beszereznie, hogy el tudja viselni a
forró napokat, amikor Pepina tűzhelye mellett kavargatta,
párolta és kóstolgatta az ételeket.
Végre azt is eldöntötte, hogy mihez fog most kezdeni.
Tényleg megír egy könyvet. De az nem egyszerű
szakácskönyv lesz. Szomorúságról, örömről és legfőképpen
szenvedélyről fog szólni. Elmeséli benne, hogy az édesanyja
hogyan szökött el innen, és hogy ő hogyan fedezte fel újra
San Giuliót. És leírja a könyvben mindazokat a titkokat,
amelyeket Pepina konyhájának málló falai között
megtudott.
Amikor ezeket a terveket elmondta Pepinának, az
öregasszony kitárta felé a karját, és megszorította a kezét.
Szemlátomást Paolo is fel volt dobva. Még akkor is
mosolygott, amikor búcsúzásul megpuszilta Chiarát.
Chiarára most az várt, hogy heteken át megfőzze,
kipróbálja és finomítsa a recepteket, amíg teljesen biztos
lehet abban, hogy bárki meg fogja tudni főzni őket. Utána
Janey elhívja majd a fotóst és a food stylistot, és akkor
Chiarának már ki kell adnia a kezéből a receptjeit.
Mielőtt San Giulióból elindult, eltöltött egy teljes napot a
Caffè Angeliben. Giovanni végtelen türelemmel tanítgatta
neki, hogyan bánjon az igencsak szeszélyes Gaggia
kávégéppel, és Chiara egész délelőtt segített a kávék és a
kagyló formájú, ricottával töltött, lágyan roppanó
sfogliatelle sütemények felszolgálásában. Ebédre Franco
megsütötte a régóta ígért pizzát, amelyet Chiara a vörös
bőrülésen fogyasztott el, az édesanyja arcvonásait viselő
Madonna-kép alatt. A nap végén segített felsöpörni, közben
Giovannival mindenfélét fecsegtek, ahogy annak idején
Maria Domenica is tehette.
Chiara el tudta képzelni, hogy az anyja milyen jól fel
tudta venni a caffè egyszerű ritmusát. Ezt az erős kávét
iszogatva és a mindennapos szóbeszédeket hallgatva akár
életének minden napján szorgalmasan dolgozhatott volna
itt, Franco és Giovanni mellett. Chiara rádöbbent, hogy
milyen elviselhetetlennek kellett lennie a kávézón kívüli
életének, ha ezt itthagyva elszökött.
A kávézóból a két férfi nem volt hajlandó kikísérni
Chiarát, és Franco hosszasan magához ölelte. Aztán
Giovanni is odahúzta erős, sovány testéhez a lányt, és egy
vagy két pillanattal tovább tartotta ott a kelleténél. De
legalább ők nem zokogtak, mint Pepina és Erminio. Mert
Chiara hiába ígérte meg nekik többször is, hogy nagyon
hamar vissza fog jönni, a nagyszülőket nem lehetett
megvigasztalni.
Rosaria a búcsúzkodás legvégén került csak elő, hogy két
gyors, hűvös puszit nyomjon az arcára. Chiara egész biztos
volt benne, hogy az asszony örülni fog, ha ő végre elmegy
innen, ezért meglepődött, amikor Rosaria arcán jóindulatú
mosolyt látott.
Paolo egészen a buszig kísérte. Amikor elbúcsúztak, Paolo
megint hosszan és erősen megcsókolta Chiarát, ott, a piazza
közepén, nem törődve azzal, hogy ki látja. Paolo zsebében
ott lapult egy cetli, amelyre rá volt nyomtatva Chiara
londoni telefonszáma és címe.
– Minden este felhívlak – ígérte Paolo. – És ha hamarosan
nem jössz vissza, elmegyek érted, és visszahozlak!
Chiara átölelte, és még egyszer beszívta férfias illatát.
– Hiányozni fogsz – mondta neki, és próbált nem sírva
fakadni.
És akkor, amikor Chiara egyik lába már a buszon volt, a
másik viszont még San Giulio kövein, Paolo kimondta,
amitől Chiara nagyon tartott, de amit mégis nagyon várt:
– Szeretlek, Chiara!
A buszsofőr dudált, hogy siettesse őket, és már csak
annyira futotta az időből, hogy Chiara megszorítsa Paolo
kezét. Aztán az ajtó becsukódott, és a busz elindult a csúf
lakótelepek között kifelé a városból.
Chiara feje persze Paolóval volt tele az úton Rómába
visszafelé. Tiszta őrültségnek tűnt, hogy ők összejöjjenek, de
ahogy teltek a napok, Chiara mégis egyre eltökéltebb volt,
hogy igenis belevág. Persze, léteznek kulturális
különbségek, de mások is sikeresen megküzdenek ezekkel.
Chiarának csak annyi a dolga, hogy tiszta vizet öntsön a
pohárba arra vonatkozóan, hogy ki az apja, aztán ha bármi
gond adódik, azt már meg lehet majd oldani.
Róma pompázatos és nagyszerű volt a poros és csúnya San
Giulio után. Chiara a Stazione Terminin rögtön taxiba
pattant, és azt mondta a sofőrnek:
– Egy night clubba szeretnék menni, amit Cleopatrának
hívnak.
– Ismerem a helyet, de most még biztosan nem lesz
nyitva. Túl korán van – felelt a sofőr. – És ha meg nem
sértem: nem magának való hely. Csak gyerekek járnak oda.
– Nem gond. Nem bulizni megyek – közölte Chiara, és egy
kicsit rosszulesett neki, hogy már a taxisofőrök is túl
öregnek tartják a partizáshoz.
A klub az utcáról elég impozánsnak látszott. A bronz ajtók
fölött egy hatalmas szfinxfej nézett lefelé. Chiarának vagy
öt percig kellett dörömbölnie, mielőtt bárki kijött. A férfi,
aki végül ajtót nyitott, az ötvenes éveiben járhatott,
hennázott, zsíros haja a hátára hullott, és mindkét fülében
vastag aranykarikát viselt.
– Mit akar? Zárva vagyunk! – vakkantotta.
– Maga Marco Manzoni? – kérdezte Chiara tétován, és
megkönnyebbült, amikor a férfi nemet intett. – És ő itt van?
– Ki kérdezi?
Egy pillanatig Chiara azt fontolgatta, hogy így felel: „a
lánya”, de végül meggondolta magát. Gyanította, hogy
akkor a bronzajtót sokkal gyorsabban csuknák be előtte,
mint ahogy kinyitották.
– Egy családi barát vagyok, régről – mondta végül.
A férfi kicsit szélesebbre tárta az ajtót, és Chiara
piramisokat látott, és még több szfinxet odabenn a
sötétben.
– Akkor jöjjön csak be! Marco biztosan nagyon fog örülni.
Sosem láttam még, hogy ne örült volna egy csinos lánynak…
Egy kivilágítatlan folyosón át a bárhoz vezette. A
bárszékeknél egy férfi ült egyedül, és lustán olajbogyót
eszegetett egy martinispohárból.
– Maga Marco Manzoni? – kérdezte Chiara. De azonnal
tudta a választ, mihelyt meglátta a férfi arcát.
Marco lányos simaságú arcbőrét hosszú szempillák
verdesték. Telt és puha ajkak, jól szabott ruha. Az
olajbogyót rágva bólintott, és várta, hogy mi következik.
– A nevem Chiara – közölte vele a lány.
A férfi rámosolygott, és egy pillanatig Chiara azt hitte:
már tudja is, hogy ki ő.
– A Chiara szép név – mondta a férfi, és végigsimított
divatos fazonúra nyírt rövid haján. – De ne haragudj,
kedves, ha nem emlékszem rád! Az én szakmámban az
ember nagyon sok csinos lánnyal találkozik, így aztán
óhatatlan, hogy nem emlékszem mindegyikre. – Megint
rámosolygott a lányra. – De nagyon örülnék, ha újra
megismerkednénk, ezúttal alaposabban – mondta olaszul,
de félig amerikai akcentussal. – És biztos vagyok benne,
hogy másodszor már nem felejtenélek el!
Ez itt flörtöl vele, döbbent rá Chiara undorodva, és
nagyon örült, hogy a fia, Paolo csak az apja külsejét
örökölte, de ezt a megjátszott kedveskedést és a buja
öregfiú süket dumáját nem.
– Nem is csoda, hogy nem emlékszik rám – mondta Chiara
élesen. – Még nagyon kicsi voltam, amikor legutóbb
találkoztunk. De az édesanyámra biztosan emlékszik. Maria
Domenica Carozzának hívták.
Chiara arra számított, hogy Marco meghökken, vagy
legalább egy kicsit meglepődik, de ő csak megemelintette a
szemöldökét, és azt felelte:
– Á, az én szép feleségem! Na és hogy van?
– Meghalt.
Marco vállat vont, és minden érzés nélkül azt mondta:
– Őszinte részvétem.
– Tényleg? Ezt nem hiszem el magának.
Chiara hangja ellenséges lett. Taszította ez a pasas, és
nem is akarta leplezni.
– Hát, én nem tudom, hogy anyád mit mesélt neked
rólam… – kezdte Marco.
– Semmit – vágott közbe Chiara. – Soha egy szót sem szólt
nekem magáról.
Ezen viszont Marco láthatóan meglepődött. A hiúsága
miatt el sem tudta képzelni, hogy őt el lehetett felejteni.
Kortyolt az italából, és a poharat Chiara felé döntötte.
– Most reggelizem. Nincs kedved csatlakozni?
– Nekem még ehhez korán van.
– Tudod, egy kicsit meglep, hogy nem mesélt rólam. Pedig
elmondhatta volna, hogy megtettem mindent értetek, ami
tőlem telt. Pedig nem volt könnyű, hogy a nyakamba
varrtak egy feleséget meg egy kisbabát, amikor még
magam is szinte gyerek voltam! De örömmel látom, hogy
szép lány lett belőled. Ülj már le velem, igyál egy
ásványvizet, és beszélgessünk a régi időkről.
Még most is flörtöl vele! Arrébb lépett, most rávetült
valami fény, és Chiara jól látta a szeme alatt a táskákat, az
arcán és az orra körül pedig a vörös ereket. A haja
mattfekete volt – gagyi hajfesték.
– Egyetlen dolog miatt jöttem – mondta neki Chiara.
– Igen?
– Maga az apám?
Marco hátravetett fejjel hahotázni kezdett, és nyitott
szájában jól látszottak az arany fogtömések.
– Hogy én? Nem hinném!
– Csak nem hiszi, vagy biztos benne, hogy nem?
– Biztos vagyok, egészen biztos! Lehet pár lányom szerte
az országban, de te nem tartozol közéjük! Ez tuti.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
– Onnan, hogy egyszer sem feküdtem le anyáddal a
születésed előtt. Csak azért vettem feleségül, mert fiatal
voltam, és ostoba, és hagytam, hogy a szüleink
belekényszerítsenek a házasságba. De nem vagyok az apád.
– Akkor ki az apám?
Marco kiitta az italt, bekapta az utolsó olajbogyót, és
elmerengett a kérdésen.
– Ha ezt a kérdést akkor teszed föl nekem, amikor Maria
Domenica másodszor is elszökött, akkor habozás nélkül
Vincenzóra mutattam volna, a festőre, aki azokat a röhejes
képeket festette a Caffè Angeliben. Gondolom, láttad azt,
amit az anyádról csinált.
Chiara bólintott.
 – Én csak egyetlen pillantást vetettem rá. Franco kitiltott
onnan, miután Maria Domenica eltűnt. Valahogy a fejébe
vette, hogy engem hibáztasson.
– Szóval ez a Vincenzo… Gondolja, hogy ő lehet az apám?
Marco cigarettára gyújtott, és mohón beleszívott. A füstöt
Chiara arcába fújta.
– Nem. Akkor így gondoltam, de ma már nem hiszem.
Mert miután Maria Domenica elment, Vincenzót ez
szemlátomást nem érdekelte, és egész biztos, hogy egyszer
sem próbálta felkutatni. Szoktam is Vincenzót látni néha itt,
Rómában. Turistáknak festi meg az arcképét a Spanyol
lépcsőnél, a Colosseumnál meg a Via Venetón.
Chiarán úrrá lett a türelmetlenség.
– De ha nem ő, akkor ki? – kérdezte.
– Jó kérdés. Attól tartok: a választ nem tudom. Igaz, hogy
én meg az anyád ugyanabban az időszakban voltunk
Rómában, de én alig találkoztam vele. Ő valami kávézóban
dolgozott a Spanyol lépcsőnél, én meg eszméletlen hosszú
napokat nyomtam le a Trasteverén egy hentesüzletben.
Csak elvétve kereszteztük egymás útjait. Te a lánya vagy
valakinek, de nem nekem.
Chiara szeretett volna hinni neki, de Marco a legkevésbé
sem volt megbízható figura. Hazug ember volt, és szar alak.
Otthagyta Paolót és Rosariát.
– Magának azért van egy fia, San Giulióban – jegyezte
meg.
– A szép Paolo gyerek! – Marco az üres martinispohárba
hamuzott. – Nincs a fiúnak oka a panaszra. Zsebre vágja azt
a nagyvonalú összeget, amit havonta küldök neki, és
örömmel mondhatom: nem is hallok felőle soha.
Valaki váratlanul felkapcsolta a világítást, és a fényben
jól látszott, hogy a piramisok hevenyészett festésű
habszivacsból vannak, a szfinxek pedig sárgák a nikotintól.
– Mennem kell – mondta Chiara Marcónak.
– Gyere vissza estefelé, amikor beindul itt a buli! – hívta
Marco. – Meghívlak néhány italra!
Chiara nem felelt, csak elfordult, és kiment a folyosón. A
klubban állott volt a levegő, megkönnyebbülten lépett ki az
utcára. A bronz ajtó csattanva záródott mögötte.
Ha Marco igazat mondott, akkor már igazán nem szólt
semmi az ellen, hogy Paolóval összejöjjenek. Igazából
örülnie kellett volna, de mégsem volt boldog, inkább valami
dermedtség lett úrrá rajta.
 12.

Chiarát mostanában folyton lelökték a járdáról. Az irodába

siető hivatalnokok könyökkel eltolták az útjukból, térképet
böngésző turisták ütköztek neki, a fekete londoni taxik
pedig sorra mind elhúztak mellette, valahányszor le akart
inteni egyet. Rájött, hogy kiesett a ritmusból. Az álmos San
Giulióban töltött hetek alatt berozsdásodtak a nagyvárosi
reflexei.
Nem is érezte úgy, hogy hazajött volna. Ahogy leszállt a
Paddington pályaudvaron a vonatról, a londoni utcák sűrű
hálója csapdaként zárult köréje. Még csak épp megérkezett,
de máris azon agyalt, hogy mehetne vissza mihamarabb.
A pályaudvaron nem várta senki, hiszen nem tudatta
senkivel, mikor jön. Ahogy leráncigálta a csomagjait a
vonatról, észlelte maga körül a sok ölelkező és csókolózó,
egymást üdvözlő embert, amiről Paolo jutott eszébe, és az,
hogy milyen messzire került most tőle.
Chiara taxival állt a dugóban, belélegezte az előttük
pöfögő vén busz dízelfüstjét, és azt figyelte, ahogy pörög a
taxióra. A taxisofőr megpróbált beszélgetést
kezdeményezni.
– Nyaralni volt? – kérdezte.
De Chiara annyira kurtán válaszolt, hogy a sofőr nem
erőltette tovább.
Harriet nem számított Chiarára, ezért a lakásban állati
nagy kupleráj volt. Eduardo mindegyik szobában otthagyta
a névjegyét: a fürdőben ott álltak a tisztálkodószerei, a
konyha padlóján a cipője, a farmerdzsekije pedig az
előszobában egy széken hevert.
Chiara eltalálta: Harriet és Eduardo tényleg együtt
aludtak. De a szerelmi életük olyan heves volt, hogy nem
tudták magukat egyetlen helyiségre korlátozni, és az
elkövetkező napokban Chiara sosem tudhatta, hol botlik
bele a szenvedélytől felcsigázott, félig pucéran összefonódó
párba: a konyhában vagy a gőzzel teli fürdőszobában.
Chiara már-már azt érezte, hogy ő a betolakodó a kis
lakásban, és noha Harriet egy szóval sem utalt a dologra,
Chiara elkezdte naponta venni az Evening Standardet,
amelyben legelőször is az ELADÓ LAKÁSOK-hoz és a KIADÓ
LAKÁSOK-hoz lapozott. Csakhogy ez az olvasmány nagyon
elkeserítette, mert hamar rá kellett jönnie, hogy még egy
nagyon kicsi lakás a metróvonal egy nagyon távoli végén is
tetemes összeggel csapolná meg a maradék pénzét, amit A
brit konyha királynőjéért kapott. A jogdíjak még
csörgedeztek, de az eladások már visszaestek. Chiara nem
engedhetett meg magának külön lakást. Ideje volt
felkeresni a kiadóját, Janey-t, és elmagyarázni neki, hogy mi
lett a beígért kenyérsütős könyvvel.
Telefonált Janey-nek, és megbeszéltek egy időpontot. Ez
most nem egy kötetlen, éttermi beszélgetésnek ígérkezett.
Chiarával közölték: Janey a hatalmas, sikeres kiadójának
elegáns irodájában fogja fogadni.
Chiara igazán igyekezett, hogy kicsípje magát. A haját,
ami mostanában teljesen szabadon burjánzott,
megzaboláztatta egy drága fodrásszal, és új ruhát is vett:
egy színben egymással harmonizáló halványkék blúzt és
blézert, valami új tervező kreálmányát, amit a Harvey
Nicholsnál talált.
– Te jó ég, te öltönybe bújtál! – kiáltott föl Harriet, amikor
Chiara beugrott a The Office-ba egy pohár szíverősítőre a
találkozó előtt.
– Ha meg akarok küzdeni Janey-vel, akkor úgy is kell
kinéznem, mint aki az ő nyelvét beszéli – magyarázta
rosszkedvűen. – Most majd marketingstratégiáról kell
hadoválni, meg az ismertség növeléséről, árukapcsolásról.
Harriet összerázkódott, és csordultig töltötte a poharát.
– Ne csináld nekem ezt a felnőttesdit!
– Nézd, ha Janey vevő lesz az új könyvötletemre, az
öltönyt máris ledobom, és az előre látható jövőben az öreg,
foltos kötényemben a konyhába fogok bezárkózni.

Chiara félt attól, hogy a találkozó nem fog jól kezdődni, és

igaza lett. Janey-nek leesett az álla, amikor meghallotta,
hogy a kenyérsütős könyv elhalálozott.
– De hát én úgy gondoltam… úgy vettem, hogy ebben
megegyeztünk! Én azt hittem, hogy azóta ezen dolgozol!
– Tudom… és bocsánatot kérek.
Chiara nem tudta, hogy mit is mondhatna mást.
Janey pislogott, és nagyokat nyelt.
– A marketingosztályunk már ezerrel készíti elő a
kenyérsütős könyvhöz kapcsolódó termékbemutatókat –
folytatta feszült hangon. – Érdeklődtek egy tévésorozattól
is, és én biztos vagyok benne, hogy kaptál volna hozzá
szponzorokat. Szólhattál volna, hogy meggondoltad magad,
még mielőtt beletesszük ezt a sok háttérmunkát!
Chiara a szék legszélén ült, és halványkék színű
könyökével az üveglapos asztalon támaszkodott.
– Tudom… és bocsánatot kérek – mondta megint. – De
amit most hoztam, az milliószor jobb a kenyérsütős
dolognál. Hadd meséljem el, mi ez!
Janey merőn bámult Chiarára. Szőke haja olyan szorosan
volt hátrafogva, hogy az felért egy arcfelvarrással, fekete
kasmírkardigánja pedig a nyakáig fel volt gombolva.
Szemlátomást nem bízott magában, ezért inkább meg sem
szólalt. Haragudott, nem vitás.
Chiara elővett egy halom fotót a táskájából. Paolo csinálta
őket, de a legtetején épp egy Paolóról készült kép volt:
nevetett arra, aki lefotózta, miközben a fakanállal
paradicsomszószt kóstolt.
– Látod ezt a pasit? – fordította a képet a kiadója felé. –
Na, őbelé vagyok szerelmes. Csak éppen nem vagyok benne
száz százalékig biztos, hogy valaha is összejövünk-e, mert
nem kizárt, hogy igazából a testvérem.
Janey szeme kikerekedett, és felszaladt a szemöldöke.
Chiara odacsúsztatott elé egy másik képet, amelyen
Pepina épp gnocchit formáz a vedlett fenyőasztalon.
– Látod ezt a nénit? Ő a nagymamám, és az anyám
őmiatta lett bigámista.
Sikerült felkeltenie Janey érdeklődését, és most már
elmondhatta az egész sztorit.
– És erről fog szólni a könyvem – fejezte be. – Hogy
hogyan nyomozom ki az igazságot az olasz családomról, és
hogy milyen csodálatos konyhát fedeztem fel közben.
– Te jó ég! – mondta lenyűgözve Janey.
– Szenzációsak a kaják is! – lelkesedett Chiara.
– Na és ez a pasi? – lengette meg Paolo fotóját Janey. – Ő is
főz?
– Nem, a nagymama a szakácsnő.
Janey megint megnézte a képet.
– Szívdöglesztő. És azt mondod, lehet, hogy a testvéred?
Janey egészen megfeledkezett a dühéről, és egyre
nagyobb érdeklődéssel kezdte nézegetni a fotókat
Chiaráról, amint Pepina öreg tűzhelye főlé hajol, meg a vén
fenyőasztalról, ami különféle ételek alatt roskadozott.
– Vannak köztük jó felvételek – jegyezte meg Janey. – De
az ételek nagy részét újra kell fotózni és stylingolni,
különben pont úgy fognak kinézni, mint a macskakaja.
– Természetesen – bólintott Chiara.
– Na és ez az apadolog… Akkor ki is a te apád? – kérdezte
a kipirult Janey?
– Hát éppen ez az: nem tudom! Azt remélem, ha
megjelenik a könyv, a publicitás miatt majd csak felfigyel
valaki, aki tud valamit, és esetleg előkerül az apám. Mert
amíg meg nem találom az igazi apámat, addig nem is
gondolhatok arra, hogy kapcsolatot kezdjek Paolóval.
– Ma már létezik DNS-vizsgálat – vetette fel Ja-ney. – Ettől
a Marcótól nem lehetne egy hajszálat szerezni?
 – Ez nekem is eszembe jutott.
Chiara most már egy kicsit felszabadultabb lett, és
hátradőlt a magas háttámlájú, kényelmes széken.
– De ha Marcót kizárjuk, az nekem még nem elég. Meg
kell találnom az apámat. Különben nem hagyna nyugodni a
dolog. Teljesen tiszta lapot szeretnék.
Janey az órájára nézett.
– Jól elment az idő – jegyezte meg. – Nem lépünk ki
innen? Megihatnánk egy pohár chardonnay-t a sarkon.
Szeretnék hosszan elcsevegni az olasz ételekről.
Fél üveg chardonnay múlva Janey már teljesen
megfeledkezett a kenyérsütésről. Chiara látta rajta, hogy
agyának konyhájában máris rotyognak az ötletek, és nem is
egy edényben főzi ki azokat a ravasz terveket, amelyeket
aztán bevétellé párol le. De Chiarát ez nem érdekelte. Ő
már ment volna, hogy hozzáfoghasson a receptek
kipróbálásához és kidolgozásához, hogy beszerezhesse a
szerencsére mindenfelé kapható hozzávalókat, és
elkezdhesse az írást. Időre és helyre volt szüksége, hogy
megírhassa Maria Domenica élettörténetét.
Chiara a lelke legmélyén egyáltalán nem bízott benne,
hogy meg fogja találni azt az embert, akibe az anyja
beleszeretett abban a római évben, és akinek ő a génjeit
hordozza. De Janey-t megfogta az ötlet. Az ő szemében a
természetes emberi kíváncsiság és a masszív, egyszerű
olasz konyha összekapcsolása nyerő kombinációnak
látszott.
– Mennyi idő kell? – kérdezte Janey. – Mikorra tudod
megírni?
Chiara őszintén válaszolt.
– Nem tudom. Nagyon sok munkát kell még beletenni.
Ráadásul haza is kell látogatnom Liverpoolba, hogy
találkozzam a nevelőapámmal, és vissza akarok menni
Olaszországba, hogy ott fejezzem be a könyvet.
– Nekem ez gyorsan kell – mondta Janey élesen. –
Megegyeztünk?

A járdán áramló tömeg azonnal visszazökkentette a

délutáni borozástól kissé kótyagos, emelkedett hangulatban
lévő Chiarát a jelenbe. Pánikba esett attól, hogy milyen sok
munka vár rá. Alapvetően nagyon lusta volt, bár tudott
keményen dolgozni. Ha tehette, jókedvében főzött, és a
többi időt olvasással töltötte, meg azzal, hogy Harriet
kutyáját hosszú sétákra vitte. Most viszont a nap minden
óráját szorgalmas munkával kell töltenie, szusszanni sem
lesz ideje.
Harriet és Eduardo a The Office-ban várták, mégpedig
egy behűtött üveg pezsgővel. Salty a lábuknál lihegett.
– Honnan tudtátok, hogy ünnepelni fogunk? – kérdezte
Chiara.
– Valakinek muszáj hinnie benned! – közölte Harriet.
– Hát, nem is tudom… – nézte Chiara, ahogy a barátnője
pezsgőt tölt. – Iszonyú mennyiségű melót kell belerakni.
Azonnal fel kell mennem, és hozzáfognom.
– Nem, nem, nem! – tolta oda neki a teli poharat Harriet.
– Szabad az ünneplésre szánnod egy estét, mielőtt megint
tök felnőttes leszel. De felszaladhatsz, hogy levedd ezt a
borzalmas öltönyt. Különben még meg fognak bámulni az
emberek.
Chiara észrevette, hogy Eduardo egyik keze folyton
Harriethez ér. Chiarának ez kisajátító gesztusnak tűnt, de
mintha a barátnője nem bánta volna. Ettől az intimitástól
valósággal kivirágzott, és a szépsége még a szokottnál is
sokkal fényesebben tündökölt. Sőt az alakja is megváltozott
egy kicsit: szögletes tagjai lágyabb körvonalúak lettek.
A pezsgő finom volt, az este alatt több pezsgősüveg is
kiürült. Chiara Saltyval a sarkában kapaszkodott fel a
nyikorgó falépcsőn, és már alig várta, hogy ágyba kerüljön.
Az üzenetrögzítőn Paolo üzenete várta.
– Nagyon hiányzol, drágám – mondta dallamos hangján. –
Mikor jössz haza San Giulióba?
Hamarosan, határozta el Chiara. Nem is tudna sokáig
távol maradni.
 13.

Paolo pont ugyanott állt, ahol Chiara a legutóbb látta: a

buszmegállóban, San Giulio főterén. De Chiara most
másmilyennek, valahogy élénkebbnek, színesebbnek látta a
várost, mint korábban. A késő nyári hőség levetkőztette az
embereket, és meztelen tagjaikat aranybarnává változtatta.
A magas sarkakon tipegő, rövid szoknyás lányok úgy
festettek, mintha Vespáikon egyenesen a Vogue olasz
kiadásának lapjairól érkeztek volna. És a tömegből
kimagasodva ott várt rá a legtökéletesebb férfi, akit valaha
látott. Jóképűbb volt, mint korábban.
Talán napozott, gondolta Chiara, amikor Paolo észrevette
őt a busz ablakában, és mindkét kezével integetett neki.
Talán más lett a frizurája, de Chiarát ez nem is nagyon
érdekelte. Csak le akart már szállni, hogy ott állhasson
Paolo mellett a kövezett téren.
– Bella, bella – intett Paolo az ablakon keresztül.
Amikor végül Chiara hagyta, hogy megcsókolja, Paolo
ajkai melegek voltak. Az arca napolajtól illatozott.
– Úgy örülök, hogy ideértem! – mondta neki két csók
között. – Sok dolgom volt, és majdnem későn indultam.
– Mi dolgod volt? – kérdezte Chiara.
Válaszul Paolo felnevetett.
– Majd meglátod – mondta.
Míg Paolo vezetett, Chiara lopva az arcát nézegette.
Elbűvölte, hogy milyen tökéletes: a bőre simasága, és
barnasága, arcának szépsége. Harrietnek igaza volt: Chiara
tényleg elveszett. Mindig így volt ezzel, ha beleesett
valakibe: könnyen lett szerelmes, és aztán úgy sóvárgott az
imádott pasi után, mint mások a csoki után. De ezúttal még
messzebbre ment. Életében nem volt még ennyire
bonyolult jelöltje, mint Paolo. Mert bár arról meggyőződött,
hogy nem közös az apjuk, Paolo akkor is az unokatestvére.
Chiara tudta, hogy az unokatesók közti házasság
engedélyezett, mégsem volt helyes, hogy így érez iránta.
Testvér vagy unokatestvér, mégiscsak ugyanaz a vér
folyik az ereikben. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni.
Újra meg újra eltöprengett: mit csináljon? Ragadja meg az
alkalmat a szerelemre? Vagy engedje el, és akkor talán
soha többé nem találkozik senkivel, aki ennyire
megérintené?
Chiara most nem akart erre gondolni. Végre itt van, ül
Paolo mellett, és a vén házikó felé tart, ahol várják a
nagyszülei. Nem akart aggodalmaskodni. Csak örülni akart.
Valami megváltozott, vette észre, amikor megálltak a
poros behajtón.
Most is azt az összevissza toldozgatott kis házat látta a
barackossal körülvéve, amit legelőször az anyja rajzaiból
ismert meg, de valami mégis más lett.
Frissen volt festve a ház, kékre, mint az ég színe, és egy
hosszú, rusztikus asztal került a citromfa alá. A
veteményest kigyomlálták, és új növényekkel ültették be.
Mintha még a kutyát meg a csirkéket is megfürdették
volna. Hátul pedig, az őszibarackfasorok között valami
építkezés folyt.
Paolo Chiarára nézett, és elmosolyodott.
– Végeztünk egy kis fejlesztést – mondta.
– Látom – felelte Chiara, de nem tudott többet mondani,
mert nyílt az ajtó, és a két, eksztázisban lévő öreg jött ki
azon versenyezve, hogy melyikük ér oda hozzá előbb.
Ahogy Chiara a nagymamáját és a nagypapáját ölelgette,
úgy érezte: visszatért oda, ahová tartozik. Aztán meglátta
az ajtóban Rosariát, aki őt bámulta. Ő is máshogy nézett ki:
mint aki leeresztett. Csípője, hasa egyáltalán nem volt már
akkora, mint régebben, arca puffadtsága is eltűnt, és Chiara
most meglátta benne a valamikori csinos nőt. Rosaria
üdvözlésül odabiccentett, és idegesen beletörülte a kezét a
vastag derekára kötött köténybe.
– Gyere, Mamma, üdvözöld Chiarát! – biztatta Paolo. –
Végre megjött Londonból!
– Ó, az a London… – borzongott meg Chiara. – El sem
tudom mondani, mennyire örülök, hogy elszabadultam
onnan.
– Mi is örülünk, hogy már nem vagy ott – mondta Paolo. –
Jó, hogy hazajöttél!
Chiara orrát azonnal megcsapta az ételek illata, ahogy
belépett a házba. Pepina jó sokat dolgozott, hogy megfőzze
az unokája kedvenceit. Kész volt a nagy csokornyi friss
petrezselyemmel beszórt spaghetti con vongole, amelyet
olívaolajon, hagymával megpárolt piros paprikák követtek,
szardellával és kenyérrel. Majd egy tál articsóka
következett fokhagymával, és egy tál vékonyra szeletelt,
bepanírozott borjúhús, amelyet Pepina hirtelen sütött ki a
hatalmas, fekete öntöttvas serpenyőjében.
A citromfa alatt ettek, az új asztalt zöld terítővel takarták
le, és a nagy méretű fehér porcelántányérok mellé
vászonszalvétákat tettek.
– Ez nagyon finom – mondta Chiara, és a tányérjából az
aranybarna, puha kenyérrel törölgette az articsókás
szaftot. – Ilyen jót még nem is ettem!
Az öregek alig nyúltak az ételhez. Megelégedtek azzal,
hogy hátradőlve nézték, ahogy Chiara falatozik.
– Mangia, mangia – noszogatta most Chiara Erminiót tört
olaszsággal, mire az öreg nevetett, és megfogta a villát.
Most is Paolo tolmácsolt.
– Nagyapa azt mondja: a legutóbb megtanultál itt főzni,
de most meg kell tanulnod tisztességesen olaszul.
– Meg is fogok – ígérte Chiara. – Nagyon szeretnék
elbeszélgetni velük anélkül, hogy mindig neked kelljen
tolmácsolnod.
Rosaria átnyúlt az asztalon, és megfogta a kanalat, hogy
újabb adag csillogó paprikát szedjen magának, de Paolo a
fejét rázta. Rosaria erre elengedte a merőkanalat, és
bánatosan nézett üres tányérjába.
– Mamma fogyókúrázik – magyarázta Paolo Chiarának.
– Igen, észrevettem, hogy lefogyott – mondta Chiara.
Rosariához fordulva hozzátette:
– Remekül nézel ki! Máris sokat leadtál.
Rosaria csak biccentett erre. Egy pillanatig kínos volt a
hallgatás, de aztán Chiara vidáman megkérdezte:
– Szóval mik ezek a fejlesztések, hadd haljam!
– Nincs itt semmiféle fejlesztésről szó – mondta Rosaria. –
Egy kis takarítást csak megejthetünk, nem?
Paolo megpaskolta az anyja karját.
– Korábban egy csomó más teendő miatt egy kicsit
elhanyagoltuk a birtokot, igaz, Mamma? – kérdezte
higgadtan. – De most már kezd sokkal jobban kinézni.
– Igen, az új festés remek lett – mondta Chiara. – És
nagyon tetszenek ezek a kinti bútorok. De mit építenek ott a
gyümölcsösben?
– Bungalókat, miért, mit hittél? – mondta mérgesen
Rosaria.
– Bungalókat?
– Igen – mondta vidáman Paolo. – Egy kis vállalkozást
kezdünk ott a Mammának, igaz? Megpróbálunk turistákat
csábítani ide. Arra gondoltunk, megtanulhatnák az
autentikus helyi ételek főzését, ahogy te is megtanultad.
Chiarának nagyon tetszett az ötlet. És rájött, hogy a
könyve, ha megjelenik, sokat segíthet nekik. A publicitás,
amit magával hoz, megfizethetetlen előnyt jelent majd.
– Már értem! A turistáknak készülnek a bungalók –
mosolygott. – Le vagyok nyűgözve az üzleti érzékedtől,
Paolo! Nekem ez eszembe sem jutott volna.
Paolo vigyorgott, és a nagy kanál sült paprikát, amelyet
Rosaria szeretett volna megenni, odatette Chiara
tányérjára.
– Egyél még! – kínálta. – Annyira finom!
 Chiara bekapott egy csíkot a szardellás paprikából:
élvezettel ízlelgette a hal sósságát. Nagyon finom volt,
ahogy a hozzá tört, olívaolajba mártott kenyérből az olasz
folyékony arany szétáradt a szájában. Rosaria úgy fixírozta,
mint egy éhes kutya, de nem szólt egy szót sem.
– És Pepina fogja főzni tanítani a turistákat? – kérdezett
rá Chiara.
Paolo legyintett: elhárította a témát.
– Vele még nem igazán beszéltünk a részletekről. Nincs
értelme felizgatni, amíg még azt sem lehet tudni, hogy fog-e
működni a dolog.
– De a bungalók a gyümölcsösben épülnek, nem zavarja
ez Pepinát és Erminiót? – kérdezett tovább Chiara. –
Esténként ők ott szeretnek sétálgatni, nem?
– Továbbra is sétálhatnak ott – biztosította Paolo. – A
bungalóktól egész nyugodtan.

Befejezték az evést, és Rosariát a mosogatóhoz küldték,

hiába tiltakozott. Chiarát most senki sem hagyta felállni:
csak üldögélhetett, iszogathatta a vörösbort, és késő estig
beszélgethetett velük. Úgy látta: ezen a vidéken a hold
hosszabb árnyékokat vet, és a csillagok is fényesebbek.
Lelki szemei előtt megjelentek a turisták, akik végigülik
majd a hosszú asztalt, ölükben a vászonszalvéták, és a tele
hasukat simogatják elégedetten. Chiara megint
elismeréssel adózott Paolo üzleti leleményességének.
Paolo hangja zavarta meg a gondolatait:
– Ja, majdnem el is felejtettem: Franco és Giovanni Angeli
kérdezték, mi van veled. Benézhetnél hozzájuk holnap
délelőtt.
Chiara meg volt lepve.
– Én azt hittem, te nem szoktál beszélni velük.
Paolo megvonta a vállát. Aztán elmesélte, hogy
összefutott Giovannival a piazzán, szóba elegyedtek, és most
már az a véleménye, hogy a múltat el kell engedni.
– Csomó dolog változott – mondta. – Francónak,
Giovanninak és a nagyszüleimnek volt némi nézeteltérése,
de az már a múlté. Te itt vagy most, és talán ennyi kellett
csak, hogy újra összehozzon bennünket.
Chiara megörült, hogy az ő ittléte valami jót hozott. Úgy
érezte: a sok-sok receptért viszonzásul ő is tudott adni
valamit. Olyan sok receptet tanult, hogy kiválogatni a
legmegfelelőbbeket, aztán letesztelni sokkal több munka
volt, mint gondolta. De végül az utolsó fázis, az ételfotózás is
lezárult, és nem maradt más hátra, mint az, hogy megírja a
könyv szövegét. Egyre csak halogatta a dolgot, részben,
mert nem is tudta, hol kezdje, részben pedig, mert tartott a
kudarctól. Chiara soha nem próbálkozott még komolyan az
írással. A brit konyha királynőjébe csak négysoros bevezetők
kellettek a receptek elé, és már következtek is a hozzávalók,
az elkészítés leírása.
Kapóra jött most Franco és Giovanni, hogy ne kelljen
holnap reggel azonnal elkezdenie az írást. Hiszen
udvariatlanság lenne, ha nem ugrana be hozzájuk.
– Lehet, hogy holnap korán kelek, és bemegyek egy
kávéra meg egy süteményre a Caffè Angelibe – mondta
Paolónak. – Egy nagy, édes süti meg egy koffeininjekció
pont jól jön majd, hogy nekiugorjak az első fejezetnek.
Paolo belevájta fogát egy érett őszibarack sárga húsába.
– Jó ötlet – mondta, miközben a barack levéből egy csepp
lefolyt az állán. – Biztosan örülnek majd neked.
– Eljössz velem?
Paolo letörölte a barack levét.
– Nem, itt most sok dolgom van – mondta. – Ne is csábíts,
hogy elszökjek, mert akkor soha nem lesz kész.

Chiara ruháinak egy része még ott lógott az anyja régi

szobájának ruhásszekrényében. A szoba már nem is az az
elhagyatott helyiség volt, mint eredetileg: kezdte belakni.
Chiara fellódította a bőröndjét az ágyra, majd folytatta a
kicsomagolást és a rendezkedést. A laptopja pont elfért a
sarokban az asztalon. Az ágy melletti székre tette a
parfümösüveget, a testápolót és az arcfestékeit. Az ágy
fölött egy Madonna volt a gyermekkel, és jóindulatúan
néztek le rá.
A következő hónapban ez lesz a szobája, gondolta Chiara,
és megörült. Itt egy időre megpihenhet.

Kint a gyümölcsösben Rosaria járt ide-oda a félkész

bungalók között, kezében zseblámpával. Paolo ugyanis
amellett, hogy éheztette őt, ragaszkodott a naponta végzett
testgyakorláshoz is.
– Ha majd jönnek a turisták – mondta neki –, a te dolgod
lesz, hogy üdvözöld és elhelyezd őket. Fontos, hogy milyen
benyomást teszel rájuk.
Rosaria a szemét forgatta, de Paolo nem hagyta békén.
– Az nem baj, ha egy kicsit telt vagy, Mamma, az csak azt
jelzi, hogy szeretsz jókat enni. De ne haragudj, jelenleg úgy
nézel ki, mint egy elhízott disznó.
Ez Rosariának a szívébe talált, ezért belement, hogy
erőfeszítéseket tegyen. Paolo felügyelte, hogy mennyit
eszik, és mindennap járnia kellett ide-oda a gyümölcsfák
sorai között. Paolo néha ide is utánajött, és biztatta:
– Máris sokkal jobban nézel ki! Csak így tovább!
Rosaria ma este várta is, hogy Paolo kijöjjön. Na nem
mintha azt szerette volna, hogy noszogassa, de mondani
akart neki pár dolgot, mielőtt még túl késő lenne. Nézte,
mikor bukkan fel sötét árnya a fák között – de nem jött.
Rosaria tovább maradt kint a szokásosnál abban a
reményben, hogy Paolo majd aggódik érte, és jön
megkeresni.
– Akár szívrohamot is kaphatnék, itt haldokolhatnék a
porban, és senki felém se nézne… – duzzogott mérgesen.
De nagysokára Paolo mégis előkerült, őt szólongatva az
éjszakában:
– Mamma, hol vagy?
– Itt vagyok, te hülye! – csattant fel Rosaria.
– Mit csinálsz? Késő van már. Gyere be!
– Nem, te gyere ide! – kiáltotta oda Rosaria.
Izzadt és lihegett, de azért el tudta mondani, amit
fontosnak tartott.
 – Abbahagynád, hogy ennek a lánynak teszed a szépet? –
fújt mérgesen a fiára. – Már megkaptad, amit akartál, nem?
Segíteni fog idevonzani a turistákat, úgyhogy már nem kell
ilyen bűbájosnak lenned vele!
Paolo átkarolta az anyja terjedelmes vállát.
– Ne izgulj, tudom, mit csinálok!
– Ha összetöröd a szívét, nem fog segíteni nekünk!
Erre a fia nem felelt. A zseblámpa fényében látszott az
arckifejezése, és Rosaria kifejezetten megijedt.
– Az nem lehet, hogy ez a semmi kis csaj valóban
érdekeljen téged! – mondta idegesen.
– Hát nem is tudom. Ő más, mint az itteni lányok. Tényleg
nem egy szépség, de van pénze, és vannak lehetőségei. Mi a
baj ezzel?
Rosaria arca megfagyott.
– De teljesen igazad van – tette hozzá békítőleg Paolo. –
Nem akarom a szívét összetörni. Fontos, hogy kedvesek
legyünk vele, amíg a vállalkozásunk jól be nem indul, és a
maga lábára áll. De aztán már nem lesz rá szükségünk.
Megfogta az anyja kezét, és befelé indult vele. Odafordult
hozzá, és a zseblámpa fényében látszott, hogy mosolyog.
– Chiara azt mondta, hogy a könyvébe beteszik pár
fotómat – közölte büszkén. – Lehet, hogy itt kezdődik az én
fényes karrierem!
 14.

A Caffè Angeliben a két férfi nagyon megörült Chiarának.

Franco ölelgette-csókolgatta, és a vendégek addig vártak a
kávéjukra. Giovanni mosolya akkor sem lehetett volna
szélesebb, ha nyertes lottószelvényt talál a zsebében.
Chiara megpuszilta őket, a ráncos, öreg arcot és a még
feszes, fiatalabb arcot is, amelyen félnapos volt a borosta.
Amikor az üdvözlések végére értek, Chiara a szokott
helyére ült, az anyja arcvonásaival megfestett Masaccio-
Madonna alá. Az erős kávét iszogatta, és próbálta a helyi
újság írásait megérteni.
– Ez a cikk miről szól? – kérdezte Giovannitól, amikor a
férfi a kötényt letéve csatlakozott hozzá.
A szemközti székbe rogyott le, és megint rávillantotta a
lányra széles, ragadós mosolyát.
– Á, csak a szokásos botrány az építési engedély nélkül
felépített házakról.
– Hallottad, hogy Paolo is bungalókat épít a birtokán?
Szerinted neki van rá engedélye?
Giovanni nevetett.
– Nem valószínű. Inkább adott egy kis csúszópénzt a
megfelelő embernek, így nem lesz semmi probléma.
– Itt ilyen elterjedt a korrupció? Mindenki ezt csinálja?
Giovanni vállat vont, és nevetett megint.
– Nem mindenki, de vannak, akik ezt csinálják, igen.
 Chiara elfintorodott.
– Igen, de Paolo nem ilyen. Miért tenné?
Giovanni fürkészve nézte Chiarát egy percig. Mondani
készült valamit, de aztán nem mondta mégsem.
– Mi az? – kérdezte Chiara.
– Semmi – felelte Giovanni.
– De, valamit mondani akartál.
– Igen, de nem érdekes. Hozhatok neked egy finom
cornettót? Van olyan, ami meg van töltve vaníliás cremával,
és manduladarabokkal van megszórva.
Amíg Chiara megette a süteményt, Giovanni némán ült
mellette. Aztán amikor Chiara az ujja hegyével
felszedegette a lehullott, aranyszínű mandulapelyheket
meg a porcukrot, Giovanni újra megszólalt, kissé tétován.
– Te kedveled Paolót, igaz?
– Igen, nagyon.
– Jó lenne, ha egy kicsit óvatos lennél vele. Lehet, hogy
nem egészen olyan, mint amilyennek gondolod.
– Hogy érted ezt? Azért mondod, mert haragban voltatok
velük? Én azt hittem, ez már el van felejtve.
– Hát, elfelejtve biztosan nincs, de valóban, az már a
múlté.
– Akkor te miért pikkelsz ennyire Paolóra?
Giovanni gyorsan odanézett az apjára.
– Nem akarok én beleavatkozni – mondta. – Sajnálom,
hogy szóba hoztam.
– Nem, most már magyarázd meg.
Giovanni kelletlenül megvakarta a fülét.
 – Giovanni! – sürgette Chiara.
– Hát nézd, ez semmi több, csak egy érzés. Paolo szülei
Rosaria és Marco. Én nem ismerek náluk alattomosabb és
önzőbb embereket, és nehezen tudom elképzelni, hogy
Paolo ebből ne örökölt volna semmit.
– Á, nem – rázta a fejét Chiara. – Én tőle csak
nagylelkűséget és kedvességet kaptam. Rengeteget segített
a kutatásomban. Csodálatos fotókat csinált rólam, ahogy
főzni tanultam Pepinától. Ezek nélkül a képek nélkül nem is
tudtam volna a kiadómnak eladni ezt a könyvötletemet.
– Annak örülök, ha kedves veled, Chiara. Csak arra
kérlek, hogy legyél óvatos. Én láttam, ahogy Marco
tönkretette édesanyádat. Nem szeretném végignézni, ha a
fia ugyanezt tenné veled.
Chiara odahajolt Giovannihoz, és megpuszilta. A bezökő
napsugár megvilágította a férfi őszülő tincseit, és Chiara
szerette volna gyengéden megsimogatni.
Az álmodozásból a nagy üvegajtó túloldalán felbukkanó
terjedelmes, sötét alak rángatta vissza.
Vajon mit keres itt Rosaria, tűnődött.
De még jobban meglepődött, amikor Rosaria feléje indult
egy süteménnyel megpakolt tányérral, egy caffè lattét
lötyögtetve.
– Ciao, ciao mindenkinek! – köszönt.
Giovanni kihúzott neki egy széket.
Rosaria csöndes eltökéltséggel evett. Szinte falt. Végül,
amikor már csak morzsák maradtak, Rosaria elfojtott egy
böfögést, és elmosolyodott:
 – Szép napunk van ma – jelentette ki derűs arccal.
– Bizony – helyeselt Chiara.
– Elég nagy kezd ott lenni a sor, Giovanni – intett Rosaria
a pult felé. – Szegény apád hogy küszködik…
Giovanni bűntudatosan pattant fel.
– Bocsáss meg, Chiara, de Rosariának igaza van. Papa már
túl koros ahhoz, hogy egyedül csinálja.
– Hoznál nekem még egy kis sütit, ha erre jársz? – kiáltott
utána Rosaria, és visszafordult Chiarához. – Szóval örülsz,
hogy hazajöttél San Giulióba? – kérdezte mézesmázos
hangon.
Chiara habozva bólintott. Nem tudta, hogy hová tegye ezt
az új, barátságos Rosariát.
– Én is örülök, hogy visszajöttél – folytatta a nagynénje, és
tényleg úgy tűnt, hogy komolyan gondolja. – Rossz érzésem
volt Maria Domenica miatt, hogy búcsú nélkül ment el.
Mind abban reménykedtünk, hogy telefonál vagy ír majd,
de nem tette, és biztos vagyok benne, hogy erre megvolt a
jó oka. De te most visszajöttél, és a szüleimet ezzel
öregségükre nagyon boldoggá tetted.
Chiara megfogta Rosaria kezét, és a szemét elfutották a
könnyek. Annyit tudott csak mondani:
– Köszönöm…
– És Paolo is úgy fel van dobva ettől a turizmusdologtól!
Végre van mivel elfoglalnia magát – folytatta Rosaria. –
Nagyon örülünk neki, hogy a könyvedben fel fogod
használni a fotóit.
Ez túl szép, hogy igaz legyen, gondolta Chiara. Rosaria
néni végre hajlandó őt teljesen befogadni a családba.
És akkor, mint amikor egy szép palackban lévő,
gusztusosan kinéző, ledugaszolt bort kinyitnak, Rosaria is
kinyílt, és Chiara orrát megcsapta a büdös.
– De hogy Paolo és te…? – mondta halkan Rosaria – Ugye
tudod, hogy ez nem lehetséges?
– Tessék? Miért? – kérdezte összezavarodva Chiara.
– Csak annyit mondok: tartsd magad távol tőle!
Chiara megemelte a hangját, bár ez nem volt szándékos:
– Én elmentem Rómába Marcóhoz. Biztosított róla, hogy
nem ő az apám.
Giovanni odacsúsztatta az újabb adag sütit az asztalra, de
Rosaria oda sem nézett.
– Te találkoztál Marcóval? – kérdezte. – Érdeklődött
felőlem?
Chiara úgy látta: jobb lesz kissé eltérni az igazságtól.
– Igen, persze. Azt mondtam neki, hogy te és Paolo jól
vagytok.
Rosaria keze most ösztönösen a vaníliás krémmel töltött
cornetto felé mozdult, és gyakorlottan megragadta.
– Hogy nézett ki?
– Nagyon jól.
Chiara nem tudta, mi mást mondhatna.
– Néha én is gondolok rá, hogy el kéne mennem a
mulatójába, hogy személyesen is találkozzunk.
– Hát lehet, hogy azt kéne – mondta Chiara óvatosan.
Rosaria elengedte a süteményt. Ha majd egy kicsit
soványabb lesz, és a turistáktól származó pénz csörög a
zsebében, akkor kell elmennie Rómába.
– Igen, lehet – töprengett. – De addig is: légy Paolóval
óvatos! Mert nem biztos, hogy nem vagytok testvérek,
mondhatott Marco bármit! Ha eljutok Rómába, én majd
tisztázom nektek ezt az ügyet, megígérem. De addig a
legjobb, ha nem mész a fiam közelébe, érted?
Rosaria hangja olyan, mint a parfüm, gondolta Chiara. A
barátságosság külső rétegei alatt ott volt a fenyegetés, mint
az egésznek az alapja. Rosariát nem volt könnyű szeretni, és
Chiarában felötlött: vajon az édesanyja hogyan csinálta? Mi
a jobb: ha harcol Rosaria ellen, vagy ha megadja magát?
– Marco elég biztos volt abban, hogy nem ő az apám –
próbálkozott, de ahogy meglátta Rosaria arcán a gyülekező
viharfelhőket, sietve hozzátette: – De Paolo meg én
semmiképp nem fogunk meggondolatlanul belerohanni
semmibe, ígérem. Kivárjuk, amíg biztosak lehetünk. De ő
nekem nagyon kedves. Csodálatosan viselkedett velem.
Rosaria elgondolkodott, és egészen megváltozott az
arckifejezése. A keménység teljesen lehullott róla.
– Az én Paolóm mindig csodálatos – mondta lágyan. – Ő az
én mindenem.
A kávézó másik oldalán, a Gaggia kávégép mögött kisebb
vita alakult ki. Franco figyelt, amikor a fia Chiarával
beszélgetett, és úgy látta, hogy a lány ideges lett.
– Mi a csodát mondtál te annak a lánynak? – vonta
kérdőre Giovannit, túlkiabálva a kávédarálás zaját.
– Semmit, Papa.
– Megegyeztünk, hogy nem avatkozunk annak a
családnak a dolgaiba, nem? Hogy szabad folyást engedünk
a dolgoknak, a maguk természete szerint!
– Igen, Papa, megegyeztünk – ismerte be Giovanni. – De
annyi szenvedés érte már őket, annyi fájdalom. Én nem
akarom, hogy még több jusson nekik.
Franco odanézett a rövid hajú, becsületes fizimiskájú
lányra, aki elmerült a Rosariával folytatott beszélgetésben.
– Ugye, Maria Domenicán sem segített, amikor
beavatkoztál a dolgába? Csak elküldted innen jó messzire,
és soha többet nem is láttuk. Hagyd békén a lányát, légy
szíves! Okos lánynak látszik. Majd ő megoldja a dolgait.
 15.

Chiara szobájában ki voltak tárva mind az ablakok, és

nagyon jólesett a besurranó szellő. Chiara a laptopja fölé
hajolva ült, próbált koncentrálni, hogy felidézze: pontosan
mit is érzett, amikor felkerekedett, és a családja, valamint a
finom ételek nyomába eredt. A laptop képernyője egyelőre
üresen állt, és Chiara ujjai mozdulatlanul vártak, mert a
legmegfelelőbb szavakat akarta megtalálni.
Hosszú idő telt el, mire írni kezdett:

Az olasz kisváros, San Giulio határában, egy őszibarackos

közepén áll egy kis ház. Benne egy konyha. Nem valami
nagy szám, nincs benne mikrohullámú sütő, sem más,
modern konyhai eszköz, csak a tűzhelyen rotyogó fazekak,
meg egy idős hölgy, aki a kopott fenyőasztalon dagasztja a
kenyértésztát. Ez a történet arról szól, hogyan találtam rá
erre a házra, és hogyan fedte fel nekem ez a konyha a
titkait. Ugyanakkor árulásról is szól a mese, hűtlenségről és
veszteségről, családi viszályokról és boldogtalan
szerelmekről. Ráadásul a történet mögött van egy másik
kutatás, amely még nem ért véget…
Amint Chiara leírta ezt az első bekezdést, mintha
felszakadtak volna benne a gátak. Az agyából csak úgy
folytak a szavak egymás után, és az ujjai gyorsan leírták
őket. A külvilág megszűnt létezni, és csak az számított
Chiarának, amit a laptop képernyőjén látott.

Paolo félmeztelenül állt egy létra tetején, és a hátán

csorgott az izzadság. Szögeket vert be sietve egy újabb
turistabungaló favázába. Giacomo Salerni is ott dolgozott
mellette, de csak feleolyan tempóval. Az esze máshol járt.
– Giacomo, ébresztő! – kiáltott rá Paolo dühösen.
– Én dolgozom, ahogy csak tudok – felelte Giacomo a rá
jellemző monoton hangon.
– Kíváncsi vagyok, akkor milyen gyors leszel, amikor a
számlát kell megírnod! – ezt Paolónak muszáj volt Giacomo
orra alá dörgölni.
Giacomo ledobta a kalapácsot, és színpadiasan az égnek
emelte a kezét.
– Ha nem kellek, én el is mehetek, Paolo! A városban
vannak más építkezések is, gond nélkül találok másik melót.
Paolo lemászott a létráról, fölvette a porból a kalapácsot,
és visszaadta Giacomónak.
– Ne dumálj, jó? És folytasd! – mondta kurtán, és
visszatért a maga munkájához. Sietve, szenvedélyesen
verte be a szögeket.

Rosariát nem látta Paolo, pedig ott gyalogolt a barackfák

között. A déli nap hevétől valóságos verejtékeső hullott le a
homlokáról, de azért csak folytatta a testedzést.
Hallotta Paolo vad kalapálását, és amikor szünetet tartott,
hallatszott az is, ahogy Chiara a laptop billentyűzetét veri.
Mindenki dolgozott.
Rosarián formátlan fekete szoknya lógott, és járás közben
a lábszáraira tekeredett. Kicsit gyorsított a tempón.
– Miért kellett azokat a süteményeket bezabálnom? –
szidta magát halkan, amikor a hátsó kerítésnél megfordult,
és visszaindult a ház felé.
Meglátta a szüleit. Két egyforma fonott fotelban pihentek
a szőlőlugasban, ami a hálószobájuk előtti rácsra futott fel.
Kezdett a két öreg összetöpörödni, akár az őszi falevelek.
Erminio hangja már nem bömbölt úgy, mint régen, Pepina
pedig már nem pörgött-forgott a konyhában, inkább csak
csoszogott. A Chiara érkezése fölött érzett nagy örömben
felhasználták az utolsó energiatartalékaikat.
Rosaria megfordult, és végigment a ház mögötti árnyékos
ösvényen. Vastag combjai járás közben felül
összedörzsölődtek, ki is pirosodtak. Fájt neki.
Zsebkendőjével letörölte az izzadságot a homlokáról, és
kimerülten sóhajtott. Még egy kört tesz, határozta el, és
utána fog megebédelni.

Erminio és Pepina némán üldögéltek egymás mellett, és

csak mérsékelt érdeklődéssel követték a gyümölcsösben
zajló eseményeket. Öreg testüket a párnákkal körberakott
fonott fotelekbe préselték, ölükben olvasatlanul hevertek
az újságok, és egy kis asztalon jéghideg házi limonádé volt
nekik odakészítve kancsóban. Néha, amikor Paolo
kopácsolása nagyon hangos lett, Pepina pislogott, és a
fülére tette a kezét, de egyébként csak nézett maga elé
ábrándozva.
Erminio pedig Pepinát nézte: ő már olyan süket volt, hogy
nem zavarta az építkezés zaja, és túl fáradt volt, hogy
érdeklődjön: mit is csinál az unokája. Neki
megkönnyebbülést jelentett, hogy a gazdaság gondját
átadhatta egy másik férfinak, és már nem kellett a családfői
szerepet betöltenie. Annak örült volna, ha pár nyugodt évig
még elücsöröghet a fonott karosszékben, eheti a felesége
finom főztjét, és örülhet a lányunokájának, akit a sors, lám,
hazahozott, pedig ő ezt már nem is remélte.

Giovanni a Caffè Angeliben az újságot nézte. Nagyon meleg

volt, és egy-egy gyerektől eltekintve, aki fagyiért szaladt be,
a kávézóban nem volt senki. Giovanni már vagy húsz perce
ugyanazt az első két hasábot olvasta újra. Mellette egy
csésze tejeskávé hűlt, amelyhez még hozzá sem nyúlt: a
teteje kezdett már megbőrösödni.
Állát a tenyerébe támasztva Giovanni nagyot sóhajtott, és
azt mondta maga elé:
– Hát ez képtelenség.
Azóta nem bírt nyugodni, hogy a lány San Giulióba
érkezett. A helyes Chiarának, a nevetős, becsületes arcú és
igaz szívű lánynak fogalma sem volt róla, hogy mekkora
kavarodást okoz. Mióta beesett ide a vállán azzal a
hátizsákkal, Giovanni számára minden megváltozott. A múlt
hullámverése egy rövid pillanatig elérte a jelent, és
Giovanninak most rendet kell tennie a múlt hordaléka
között, ami itt maradt.
 Giovanni kedvelte Chiarát. Nem is csak kedvelte: szerette.
Sajnos nagyon is tudatában volt annak, hogy a lány úgy
tekint rá, mint ha a bátyja lenne – ha nem az apja.
Giovanniban megvolt az egészséges hiúság, és szerette azt
hinni, hogy nem néz ki annyinak, mint amilyen idős. De
nem tagadhatta, hogy az ötven felé közelít, és csak néhány
évvel fiatalabb, mint amennyi Chiara anyja lenne most.
Chiara pedig csak a harmincas évei közepén jár. Neki egy
fiatalabb, erősebb férfi kellene.
– Ez képtelenség – mondta ki Giovanni megint, aztán,
mivel utálta a hangja visszaverődését az üres kávézó
falairól, a zenegéphez ment, hogy valami hanggal töltse
meg a helyet.
Szóltak sorban a régi dalok, ő pedig hátradőlt, és
körülnézett. A festmények, amelyeken Vincenzo olyan sokat
dolgozott, már öregnek és kopottnak látszottak, és a maga
fényes testével és lehasznált fafogantyúival a Gaggia
kávégép is hivatalosan már műemléknek számított. De
Franco nem volt hajlandó lecserélni egy modern, nagyobb
teljesítményű, nyomógombos modellre.
– Az már nem ugyanaz a kávé lenne – szögezte le Franco,
valahányszor Giovanni a gépcserét szorgalmazta.
Giovanni arra gondolt: ennyi idősen ő is ugyanilyen lesz,
mint Franco, aki már nem akar változtatni semmin az
üzletben, ahol az egész életét végigdolgozta. És ez a
gondolat végtelenül lehangolta.
Giovanni megint Chiarára gondolt, és arra, hogy pár
kimondott szóval talán képes lenne mindkettejük életét új
vágányra terelni. Az ábrándozásban nagyon merész, de a
valóságban tartózkodó Giovanni azonban tudta magáról,
hogy nem fog mondani semmit.
 16.

Az új könyv bemutatója igazi nagy durranás volt. Chiara

mindig is szerette volna, ha meghívják egy ilyen elit buliba,
de ez eddig még soha nem történt meg.
Ha ismerőst akart találni, idegenek hadán kellett
áttörnie. Körös-körül mindenki fenékig ürítette a poharát,
Chiara megborzongott, amikor belegondolt, hogy ez a sok
elegáns részeg hány karton finom olasz bort vedel ma be.
Harriet a könyvbemutató helyszínéül felajánlotta a The
Office-t, de amikor Janey meglátta az öreg bőrkanapékat és
az egymáshoz nem illő székeket, csak megrázta fényesre
fodrászolt szőke fejét.
– Hát, szívem, szerintem ez igazán aranyos kis hely –
mondta –, de egyáltalán nem a legmegfelelőbb a te
könyvbemutatódhoz.
Végül Janey egy barátjának a galériájában rendezték
meg a bemutatót a Sohóban, ahol történetesen éppen egy
olyan képsorozat volt kiállítva, amelyet olasz ételek
inspiráltak. A galéria hosszú volt, és alagútszerű, nagyjából
olyan széles, mint egy londoni metróállomás, a falakon lévő
vásznakon pedig rikító színű, eltúlzott méretű
spagettiadagok és a kagylóhéjból kibuggyanó narancsszínű
kagylóhúsok voltak láthatók. Chiara elég gusztustalannak
találta a képeket, de szerencsére akkora volt a tömeg, hogy
a festmények zöme nem is látszott.
 Janey nem csak a bemutató kapcsán érvényesítette a
saját akaratát. A hosszú szerkesztési folyamatot töretlen
lelkesedéssel irányította, ügyvéd szakértőket vont be,
nehogy valaki megvádolhassa Chiarát becsületsértéssel, és
többszörösen leellenőrizte a korrektúrát, oldalanként, még
az után is, hogy Chiara ezeket már látni sem bírta.
– Annyira imádom ezt a könyvet! – mondogatta
Chiarának. – Tökéletesnek kell lennie!
Ahogy az várható volt, Chiarának a címlapfotón egy
szilvaparadicsomokból készült koronában kellett pózolnia,
bazsalikomlevelekből fűzött nyakláncban, és mindkét
tenyerén egy-egy fokhagymát egyensúlyozott. A könyv
borítóján a feje fölött ez állt:
Chiara Fox, az olasz konyha királynője.
Amikor a korrektúra ellenőrzése befejeződött, Chiarának
nem akadt más teendője, mint hogy lődörögjön Londonban,
rengeteg vörösbort igyon a The Office-ban, és a
nyugtalanságát azzal vezesse le, hogy Saltyt naponta
négyszer-ötször sétálni vigye. Végül a kimerült állat,
valahányszor Chiara megjelent a pórázzal, Harriet ágya alá
bújt.
Amikor pedig Chiara azt hitte, hogy a könyvkiadók világa
teljesen megfeledkezett róla, Janey jó hírrel hívta fel. A
kiadó megállapodott egy tévésorozat forgatásáról. A
sorozat részeit Pepina konyhájában fogják fölvenni, és
Chiara mellett Paolo lesz a másik főszereplő. Paolo azt sem
tudta, mit csináljon örömében. Chiara most meg is látta őt a
társaság középpontjában, mert kitűnt a sok-sok szép ember
közül is: forgatta a bort a poharában, és beszélgetésbe
merült egy ismeretlennel.
Chiara megrángatta a zakóját.
– Hát itt vagy, Paolo! Már mindenütt kerestelek.
– Á, Chiara! – hajolt le Paolo, hogy puszit adjon neki. –
Hadd mutassam be neked Rogert! Tévés rendező, és van
néhány szuper ötlete a sorozatunkhoz.
Amióta Paolo Londonba érkezett, az élete találkozók sűrű
sorozata volt. Turisztikai szakértőkkel ebédelt,
gasztroszerzőkkel reggelizett. Ügynökségekkel, tévés
producerekkel és kiadókkal találkozott. Teljesen
belevetette magát, hogy vállalkozói oroszlánkarmait
próbálgassa, és közben arra is alig volt ideje, hogy
Chiarának megsimogassa a fejét, vagy megcsípje az arcát.
Chiara nem is értette: hogy gondolhatta Paolóról, hogy
nem fog beilleszkedni ebbe a világba? Elnézte, ahogy a férfi
jár-kel a tömegben, és mindenkit elbűvöl. Itt mindenki
szerette őt. Tulajdonképpen mintha inkább az ő könyvének
lett volna a bemutatója, és nem is Chiarának.
Roger, a tévés rendező átnézett Chiara válla fölött,
meglátott valakit, aki híresebb, és lelépett. Chiara egy
percig egyedül maradt az ismeretlenek gyűrűjében
fulladozva. Aztán az alagút túlsó végén meglátta Harrietet,
akinek egyik oldalán Eduardo állt, a másikon pedig Alex.
Milyen jó, hogy van Harriet, gondolta Chiara. Alex ezen a
bemutatón nagyon elveszett lett volna, de Chiara
barátnőjének gondja volt rá, hogy jól érezze magát.
– Drága csillagom, nagyon szép vagy! – ölelte át Chiarát
Harriet. Amikor meg elengedte, Eduardo és Alex
következett.
– Anyád nagyon büszke lenne rád – mondta Alex, és
eltartotta magától, hogy jól szemügyre vehesse. – Bár
azért… – vigyorodott el – lehet, hogy hazaküldött volna,
hogy e helyett az alibiszoknya helyett vegyél fel valami
rendesebb darabot!
Chiara incifinci fekete ruhácskája tényleg rövidebb volt
lent, fönt meg jobban kivágott, mint amit általában meg
mert engedni magának. De a nap szépen lebarnította a
bőrét, és úgy gondolta: nem is néz ki rosszul. Nem mintha
Paolo észrevette volna. Hiába a szép sima, hosszú lábak és a
dekoltázs, ő csak az üzletre összpontosított.
Harriet emelte a poharát, és felköszöntötte Chiarát.
– Emelem a poharam rád, drágám! A sikeredre, hogy te
vagy az összes konyhák királynője!
Chiara bólintva köszönte meg a tósztot, majd jobban
megnézte Harriet felemelt poharát. Nem a szokásos bor
vagy pezsgő volt benne, hanem egy nagyobb pohárban
jeges valami, talán gin, de inkább lime és szóda.
– Nem kérsz egy pohár bort, Harriet? – kérdezte Chiara
puhatolódzva.
– Nem, drágám, ezzel elvagyok – felelte Harriet, és picit
kortyolt a színtelen italból.
Chiara végigmérte a barátnőjét. Harriet csontjai
eltűnőben voltak, dereka vastagabb lett, és kis mellei
kiteltek.
– Harriet, te terhes vagy! – mondta meglepetten.
 Eduardo büszkén elmosolyodott, és a keze Harriet
derekán végigkúszva megállapodott a kis pocakon. Harriet
maga elég rémültnek látszott, Alex pedig szimplán
zavarban volt.
– Nem azt terveztem, hogy így adom a tudtodra – mondta
Harriet Chiarának.
– Mennyi idős a baba?
– Majdnem négy hónapos.
– És mégis mikor akartad nekem megmondani, Harriet?
Amikor a gyerek iskolás lesz?
– Jaj, istenem, nagyon sajnálom…
Harriet egy kicsit megrogyott.
– Nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neked,
Chiara, úgy éreztem, hogy cserben hagytalak.
– Micsoda?
Harriet eltökélten beleivott a kiherélt koktélba.
– Hiszen úgy volt, hogy mindig együtt leszünk, te meg én,
nem? A közös kis lakásunkban a The Office fölött, és jól
fogjuk magunkat érezni anélkül, hogy beleesnénk ebbe a
„férj meg baba” csapdába, ahogy mindenki más. Nem
aggódtunk azon, hogy elmúltunk harminc, mert úgy volt,
hogy mindig ott leszünk egymásnak. És én most elcsesztem
az egészet.
– Ne már, Harriet, ne hülyéskedj, erről szó sincs!
Chiara elhallgatott. Ezt a beszélgetést nem most kell
lefolytatni. Ráadásul Janey is ott termett mellette, mert be
akart mutatni neki valakit, és nem lehetett lerázni.
– Ezt majd később megbeszéljük, jó? – mondta
Harrietnek, és megfordult, hogy kezet rázzon az idegennel.
Egy kicsit lepukkant fazon volt, ódivatú, szürke kabátban,
a vállán hátizsákkal. Ritkuló, barna haj, és olyan szag, amely
a napi két csomag cigivel jár.
Janey-nek nem ilyen barátai szoktak lenni, gondolta
Chiara, és el sem tudta képzelni, miért akarja mindenáron
összeismertetni vele.
– Ő itt Pete Farrell a Sunday Posttól – mondta Janey, és
általában nyugodt hangja most elcsuklott az izgatottságtól.
– Pete, bemutatom neked Chiara Foxot, az olasz konyha
királynőjét. Chiara, Pete Farrell.
Chiara egy darabig nem tudta, honnan ismerős a neve.
Aztán eszébe jutott: a The Office-ban róla beszélt pár
újságíró valamelyik este. Ő volt a Sunday Postnál az az
újságíró, aki az összes exkluzív interjút készítette. Nem volt
jó híre, nyomulósnak tartották, aki bulvárszinten űzi az
újságírást, noha a lap, amelynél dolgozott, komoly szakmai
múltú, nagy presztízsű intézmény volt. A The Office-ban
beszélgető srácok nem kedvelték túlságosan Pete Farrellt,
és most már, hogy Chiara is találkozott vele, hajlott rá, hogy
velük értsen egyet.
– Fantasztikus a könyved! – mondta a férfi, miközben
reszkető ujjakkal láthatatlan cigarettát tartott a szájához. –
Biztosan nagyon jók a receptek is, de a sztori, az
fenomenális!
– Köszönöm – mondta könnyedén Chiara.
Az újságíró egyik kezét Chiara hátára tette, a másikkal
pedig megfogta a karját, úgy vezette a terem sarkába.
 – Húzódjunk el ebből a tülekedésből, hogy pár nyugodt
mondatot tudjunk váltani, jó?
Leültette egy vörös bőrkanapéra, amely szemlátomást
szintén a kiállító művész alkotása volt, az installáció része.
A kanapé karfáira két nagy tál lasagne volt ragasztva, és
ahol a kanapé ülőrészén a huzatot rögzítő gomboknak
kellett volna lenniük, oda különféle formájú
száraztésztadarabok kerültek. Az egyik ilyen kellemetlenül
nyomódott bele Chiara fedetlen combjába, ezért muszáj
volt Pete-hez közelebb húzódnia, hogy ettől
megszabaduljon.
– Szóval a sztorid – mondta Pete, és bizalmasan odahajolt
beszélgetni. – A bigámista anya, meg hogy keresed az igazi
apádat, és a szerelmed, aki lehet, hogy a testvéred… Ez
szenzációs anyag! Janey sajtósai azt mondták, hogy én
csinálhatom erről az exkluzív interjút, és szerintem már
most vasárnap címlapon is lehet, hacsak a királyi családból
meg nem hal valaki, és ha nem robbantanak a terroristák.
Nagyon gyorsan beszélt, csak a szája sarkából, és Chiara
észrevette, hogy már elő is vett egy jegyzetfüzetet meg egy
tollat a hátizsákjából.
– Nézd, még nem tudom. Meg kell gondolnom – mondta
neki.
– Arra sajnos nincs idő! Tartanom kell a határidőt!
– Ez esetben a válaszom: nem.
– Jaj, ne csináld már! – kiáltott fel a férfi. Chiara
észrevette, hogy idegességében le-föl jár az egyik lába. –
Gondolj a publicitásra, hogy milyen jól jön majd a
könyvednek! A Sunday Post címlapján leszel! Az nem
semmi!
– Abban biztos vagyok, hogy nagy ismertséget hozna, de
vannak, akiknek az érzékenységére tekintettel kell lennem,
mint például a nevelőapám, Alex – jegyezte meg Chiara. –
Neki most azt kell feldolgoznia, hogy az anyám már férjnél
volt, amikor ők összeházasodtak, és nem hinném, hogy jót
tenne neki, ha az egészet szétkürtölnék az újságok. Már az
is épp elég nehéz neki, hogy a könyvben megírtam.
Chiara észrevette, hogy Pete máris jegyzetel, miközben ő
beszél, ezért gyorsan odaszólt:
– Hé, ezt nem idézheted sehol!
Pete kelletlenül letette a tollat.
– De hát a sztori úgyis közismert lesz, nem? A könyvben
benne van, úgyhogy mindenképpen nyilvános
információnak tekinthető. Egyetlen újságcikk nem oszt,
nem szoroz!
Chiara nem felelt, úgyhogy az újságíró tovább ütötte a
vasat:
– Nézd, általában nem szoktam ilyet csinálni, de a te
esetedben talán meg tudom fűzni a főnökömet, hogy
nyújtson némi anyagi ösztönzést. Egy szép, kerek összegről
szóló csekk esetleg meg tudna győzni?
Chiara meglátta, hogy Paolo éppen áttör a tömegen, és a
lány segítségkérőn intett neki. Chiara nem gondolta, hogy
ez lesz, amikor megírta a könyvet. Talán naivitás volt a
részéről, hogy nem látta előre: az élete nyitott könyvvé
válik, az ilyen Pete Farrell-félék szájára kerül, és a sajtó
szétharsoghatja minden titkát.
Pete most Paolónak vázolta az interjút, aki egyáltalán
nem tartotta rossz ötletnek.
– Hozott magával fotóst is? – kérdezte. – Mert akkor
lefényképezhet engem Chiarával, ha gondolja.
– Jó, az nagyon jó! – bólogatott szaporán Pete.
– Várjunk csak, ez egyáltalán nem jó! – vitatkozott Chiara.
Paolo a kanapé karjára akart leülni, de nem tudott az ott
lévő lasagnedekoráció miatt. Úgyhogy befészkelte magát
Chiara mellé a száraztésztákra, és átkarolta a lányt.
– Ne butáskodj, hisz ez fantasztikus lehetőség! –
győzködte. – Pete azt ajánlja nekünk, hogy szerte az
országban milliók fognak tudomást szerezni a könyvünkről.
Legyél vele kedves, Chiara, még mielőtt meggondolja
magát! Segítsünk neki, hogy jó kis sztorit tudjon írni!
Chiara kelletlenül, de belement, hogy válaszol Pete
kérdéseire. Chiarának feltűnt, hogy Paolo legalább annyit
beszélt, mint ő, és hogy jól kiszínezve mesélte el a
megismerkedésüket.
– Ez jó, ez nagyon jó! – mondogatta Pete, miközben
jegyzetelt.
Amikor végzett, egy fotós odaállította őket az egyik rikító,
spagettis kép elé úgy, hogy átölelték egymást.
– A fejeteket is dugjátok oda a másikhoz, gyerünk! –
kiabálta a fotós.
– Muszáj ennyire közel állnunk? – kérdezte Chiara, és
kissé távolabb húzódott, de Paolo sértődött képet vágott,
mire beadta a derekát. Előre látta, milyen halálfélelme lesz
vasárnap, amikor elugrik megvenni az újságokat, és
minden Sunday Post címlapjáról kettejük képe fog
visszaköszönni. Chiara imádkozni kezdett, hogy haljon meg
valaki a királyi családból, de azonnal elszégyellte magát.
A buli kezdett egyre hangosabbá válni, annyira, hogy az
emberek már nem is hallották egymás szavát, inkább csak
olvastak egymás szájáról. Chiara eldöntötte, hogy enged a
menekülési ösztönének. Megrángatta Paolo zakóját:
– Lépjünk le innen! – mondta neki. – Összeszedem Alexet,
Harrietet és Eduardót. Menjünk el együtt vacsorázni
valahová.
Paolo nem volt túl lelkes.
– Menjetek előre! – mondta. – Van ott egy ügynök, akit
még nem üdvözöltem. Mondjátok meg, hová ültök be, és én
majd utánatok megyek.
Amikor Chiaráék már indultak, Paolo bizalmas
beszélgetésbe volt merülve egy temperamentumos, fekete
ruhás, sötét szemüvegkeretes lánnyal. A fejük és a testük is
egészen közel volt egymáshoz.
A Sunday Post fotósának ez bizonyára nagyon tetszene,
gondolta Chiara, amikor kilépett az ajtón Harriet után.
 17.

Amikor Chiara meglátta a Sunday Post címlapját, még annál

is sokkal jobban elszörnyedt, mint előzőleg gondolta.

BIGÁMIA, VÉRFERTŐZÉS, BULIMIA:

CHIARA FOX LEGYŐZI A TRAGÉDIÁKAT!

Az újságos nem mondott semmit, amikor megvette nála a

lapot, de úgy bámult rá, mintha valami fura kiállítási tárgy
volna, zsugorított emberi fej vagy kacsacsőrű emlős.
Chiara alig várta, hogy visszaérjen a lakásba. De amikor
végre becsukta az ajtót maga mögött, képtelen volt az
újságra nézni.
– Harriet! – nyöszörögte. – Segítség!
Fáradt, elcsigázott hang felelt:
– Várj, jövök…
Pár perc múlva falfehér arc került elő a hálószobából.
– Ez veri a legrosszabb másnaposságot is – mondta
gyenge hangon Harriet. – Ne higgy senkinek, aki mást
mond!
– Nem vagy már túl az első trimeszteren, amikor a
reggeli rosszullétek lenni szoktak? – kérdezte Chiara, de
csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul.
– Segítséget kértél – mondta Harriet rekedten. – Miben
segítsek?
 Chiara némán odanyújtotta a Sunday Postot.
– Elolvasod ezt, és elmondod nekem, hogy mit ír? Én látni
sem bírom.
– Te jó Isten… – mondta Harriet rögtön, amikor elvette a
lapot, és elolvasta a szalagcímet.
Chiara nyomorultul érezte magát, mint aki ítéletre vár.
– Hát ez… – kezdte Harriet – Ez elég közel van az
igazsághoz, habár egy kissé túl van lihegve. Csak azt nem
értem, hogy miért mond bulimiásnak. Mondd, nem köptél a
szalvétádba véletlenül egy garnélát a könyvbemutatón?
– De, mert romlott volt! – felelte Chiara teljesen kiakadva.
Harriet nevetni kezdett.
– Csak mert Pete Farrell szerint nagyon bátran veszed fel
a harcot a bulimiával.
– A szemét! Ezért beperelhetném.
Harriet még mindig nevetett.
– Van egy óriási fotó a könyvborítóról és egy hosszas
beharangozó a tévésorozatotokról, hogy abban Paolo lesz a
másik főhős. Micsoda ingyenreklám!
– Az a kurva rák romlott volt – ismételte Chiara, de már
csak Harriet hátának, mert a terhes barátnő megint a
fürdőszobába rohant.
Chiara nem látott más utat maga előtt, mint hogy
elbújjon. A világ odakint csupa olyan emberből állt, akik a
reggeli kávéjuk mellett átlapozzák az újságokat az új
pletyik kedvéért, így aztán neki mindenképpen az egyetlen
biztonságos helyen, a takarója alatt kell maradnia.
Napközben többször is csengett a telefon, de a lakásban
senki nem ment oda, hogy felvegye.
Valószínűleg próbálta hívni Alex, gondolta Chiara, és
Janey is. És talán Paolo is kereste egyszer vagy kétszer – aki
egyébként úgy ítélte bölcsebbnek, ha kivesz egy szobát a
Russell Square mögött egy olcsó szállodában, és nem lakik
Chiaránál a Sohóban. Arra hivatkozott, hogy a kis lakásban
nincs hely, de Chiara érezte, hogy több is van emögött. Azt
érezte, Paolo kitér előle, hogy a bizalmasság már nem a
régi. Paolo nem mondott ugyan semmi erre utalót, és nem
is csinált semmit, Chiara mégis ösztönösen érezte, hogy a
kapcsolatukban változás állt be.
Alighanem elaludt, mert amikor kinyitotta a szemét, már
más volt a fény. A délutáni napsütéstől hunyorognia kellett,
és álomittasan próbálta felemelni a fejét a párnáról. A hasa
üres volt, a szája száraz, és a takaró alatti biztonságos
helyen mostanra kellemetlenül megizzadt.
Az üzenetrögzítőn vadul villogott a fény, de Chiara ezzel
nem törődve felvette a kagylót, és bepötyögte annak a
mobilnak a számát, amelyet Paolo a londoni tartózkodása
idejére bérelt.
Néhány csengetés után fel is vette.
– Pronto – mondta, és a hangja most is csupa méz volt, és
csupa csoki.
– Én vagyok az, Paolo. Te próbáltál hívni?
– Nem, baby, nem én voltam.
– És láttad azt a rohadt újságot?
– Persze. Tíz példányt vettem, hogy tudjak küldeni haza.
Szerintem nagyon jó a kép rólam, bár te egy kicsit
merevnek látszol rajta, mintha feszengenél.
– És el is olvastad a cikket, Paolo? – faggatta tovább
Chiara.
– Si, cara, persze. A bulimiádról nem is tudtam. Miért
nem mondtad?
Chiara elfojtotta magában a sikítási ingert, de a
hangjában így is érződött, hogy egyre idegesebb.
– Muszáj találkoznom veled. Eljönnél velem ebédelni…
Ha megígérem, hogy nem hányom ki a kaját utána?

Vasárnaponként a Soho mindig úgy fest, mint egy elhagyott

szerelmes, gondolta Chiara, míg a Paolóval megbeszélt
találkára sétált. A Berwick Street nem pezsgett, az előző
napi piacról csak a csatornában heverő karfiollevelek és
szétnyomott paradicsomok árulkodtak. A kávézók zöme
zárva maradt, a kukákból kicsordult az előző esti bulizók
szemete, a járdák pedig ragadtak a kifolyt sörtől és más,
kevésbé gusztusos folyadékoktól.
Paolo húsz percet késett a Pizza Pizzából, ahová a randit
megbeszélték. Ezalatt Chiara ráfanyalodott a fokhagymás
kenyérre, bár soha nem szerette különösebben. Ha Pepina
ezt látja, azt hitte volna, hogy Chiara megbolondult: minek
tömi magát kenyérrel meg gyakorlatilag nyers
fokhagymával kevert vajjal? Ám ha azt vesszük, hogy
Chiarának előző este mennyi alkohol ment le a torkán, a
zsiradékkal bővel megkent étel nem is volt olyan rossz ötlet.
Amikor Paolo végre megjött, futólag megpuszilta kétfelől,
és vele szemben ült le, nem mellé. Nem tetszett neki sem az
étlap, sem a pizza, de a pincérnő sem: valahogy semmi nem
volt elég jó neki.
Chiara megvárta, amíg megkapták a kávét (amit Paolo túl
gyengének talált), és csak aztán tért rá arra, ami miatt
beszélni akart Paolóval.
– Folyton az jár a fejemben, amit Janey mondott
korábban – kezdte, miközben apró, bánatos kortyokban itta
a kávéját. – A DNS-vizsgálat: te mit szólnál hozzá? Ezzel el
lehetne dönteni, hogy Marco-e az apám, és ha nem – mint
ahogy gondoljuk is –, akkor már nem állna közöttünk
semmi.
Paolo kényszeredetten bólintott.
– Nyilván – mondta. – De tudod, én a helyedben nem
kapkodnék. Már megjelent a könyv, és nem lennék
meglepve, ha az igazi apád előkerülne. És akkor már nem
kéne Marcóval és mindenféle drága eljárásokkal vesződni.
– Szóval te úgy gondolod, hogy egyszerűen csak várjunk?
– Pontosan – mondta Paolo.
Chiara még mást is akart kérdezni, hogy megtudja, vajon
Paolo érzései változtak-e iránta, de félt is tőle, hogy
meghallja a választ.
– Paolo – kezdte –, minden rendben van?
– Igen, igen, persze. Minden nagyon klassz.
Chiara idegességében a haját húzogatta.
– Szeretlek – próbálkozott.
De Paolo csak bólintott, kávét kortyolt, és szigorú képet
vágott.
– Te is szeretsz? – faggatta Chiara.
 Paolo a csészealjra tette a csészét.
– Mindig kedves leszel nekem, Chiara, ezt tudhatod.
– De szeretsz még? – Chiara nem tágított.
Paolo megfogta a kezét.
– Hadd legyek őszinte! – mondta lágyan és könnyedén. –
Egy ideig, amikor Olaszországban voltál, és mindennap ott
főztél a nagyanyám konyhájában, talán volt egy olyan
érzésem, hogy beléd szerettem. De most munkakapcsolatba
fogunk kerülni egymással, és én azt gondolom, hogy
okosabb lenne, ha némi távolságot tartanánk.
Chiara azt hitte, rosszul hall.
– Nem hiszem el, hogy van pofád ezt mondani nekem! –
mondta, és elrántotta a kezét. – Te fűztél be engem! Te
mondogattad mindig, hogy szeretsz! Bele is írtam a
könyvembe! És most azt hiszed, hogy egyszerűen csak
eldobhatsz?
– Nem doblak el! – lett dühös Paolo is. – Hadd frissítsem
fel a memóriádat, Chiara! Egy-két csóknál több nem volt
soha köztünk! Lehetett volna, de neked mindegy volt, hogy
én mit mondtam, te a fejedbe vetted, hogy Marco az apád.
A megfelelő pillanat elmúlt. Nekem lett egy vállalkozásom,
és törődnöm kell a karrieremmel. Nincs se időm, se
energiám ilyen jelenetekre! Miért nem lehet a dolgot
szakmai síkon kezelni?
– Hát jó, ha ezt akarod!
A dühös és zaklatott Chiara összeszorította a száját: túl
büszke volt, hogy bármi mást szóljon. Rázták őt már le épp
elégszer, hogy tudja: semmin nem változtat, ha jelenetet
rendez. A dzsekijét felkapva kifizette a számlát.
Az étteremből kilépve egy lány szólította meg őket.
– Várjanak!
A hórihorgas, hosszú, göndör, vörös hajú lány a Sunday
Postot szorongatta. Chiara elkeseredve látta, hogy Paolo
már nyúl is a tollért, amit a lány adott.
– Nagyon zavarban vagyok, mert általában nem szoktam
ilyesmit csinálni – bizonygatta, miközben Paolo aláírta a
címlapon a fotó mellett. – De ha nem kapom meg az
autogramjukat, a barátaim nem fogják elhinni, hogy
találkoztunk.
Vonakodva Chiara is aláírta a képet. Paolo mintha észre
sem vette volna, milyen kínos ez neki. A távolodó lány után
nézett, hogy hogyan riszálja a fenekét a szoros
farmernadrágban, majd úgy elkezdett röhögni, akár a
kamaszok.
– Te jó ég, ha már most ez van, mi lesz majd, amikor a
tévésorozat menni fog? – kérdezte. – Híresek leszünk! Hát
nem csodálatos?
Majd Chiarára esett a pillantása, és úgy nézett rá, mintha
most látná először. A vidámság lefagyott az arcáról.
– Rajtad meg mi van? – kérdezte hirtelen.
Chiara végignézett kitérdesedett joggingnadrágján és
régi, kinyúlt, fekete pulóverén.
– Vasárnap van! Vasárnap mindenki kényelemes ruhákat
hord.
– Neked viszont most már gondosan ügyelned kell, hogy
hogyan mutatkozol – mondta ridegen Paolo. – Kéne venned
pár rendes ruhát, és növeszd meg egy kicsit a hajad. Tudod,
Chiara, ha egy kicsit jobban törődnél magaddal, egész
csinos nő lehetne belőled.
Hazafelé vánszorogva, egyedül, Chiara arra gondolt:
valahogy így érezhetik magukat a filmsztárok is az Oscar-
díj-kiosztó utáni napon, amikor vissza kell vinniük a
csodálatos ékszereket, amelyeket csak arra az estére
kaptak kölcsön. Sajnálta, hogy elveszíti Paolót, de nem érte
váratlanul. Sosem gondolta, hogy túl sokáig meg fogja tudni
tartani.
 18.

Mindössze pár nap telt el, és az apátlan Chiarának máris

bőséges készlete lett apajelöltekből. Férfiak jelentkeztek az
ország minden tájáról, állítva, hogy Chiara a lányuk. Janey
egy csomó faxot és e-mailt kapott, Pete Farrell pedig még
annál is többet küldött át nekik.
– Szélhámos a zöme – mondta Janey Chiarának egy este,
amikor a The Office-ban boroztak. – De van pár közöttük,
akiket érdemes lenne megnézni. Pete Farrell azt mondta: a
Sunday Post szívesen fogad egy magándetektívet, aki
utánajár ezeknek, ha az övék lesz az exkluzív tudósítás az
apáddal való első találkozásodról.
– Kösz, nem.
– Legalább fontold meg!
– Nem – mondta keményen Chiara.
– Nézd, én tudom, hogy Pete egy kicsit kellemetlen alak,
de állati jó újságíró, és a cikk, amit írt, épp azt a lökést adta
meg Az olasz konyha királynőjének, amire szükség volt. A
könyv máris nagy szám! A kereskedelmis kollégáknak nem
is volt szinte semmi dolguk, a könyv magától sétált be a
boltokba, és most csak úgy kapkodják az emberek!
Chiara keserűen arra gondolt: az senkinek nem jut
eszébe, hogy a könyv azért fogy jól, mert szenzációsak
benne a receptek. Megnézte, milyen magasan van a bor
szintje az üvegben, és látta, hogy ha el is kezdi vedelni, még
akkor is legalább tizenöt percig itt kell beszélgetnie Janey-
vel, mielőtt udvariasan leléphetne. És az is előfordulhat,
hogy Janey rendel még egy üveggel.
Pedig Chiara nagyon szeretett volna már felmenni, hogy
egy kanna Earl Grey teával a kezében átnézhesse az
apajelöltek üzeneteit. Bízott a saját ösztöneiben, és tudta:
ha meglátja az igazi apja által küldött faxot, e-mailt vagy
levelet, azonnal rá fog ismerni. És mégis, ha arra gondolt,
hogy találkozni fog vele, izgatottság töltötte el.
– Akkor, Chiara? – zavarta meg gondolataiban Janey
hangja. – Mit mondhatok Pete Farrellnek?
Chiara nagyot húzott a borból, aztán kaján mosolygással
válaszolt.
– Mondd meg neki… Mondd azt, hogy ha az előző cikkben
nem említi azt a garnélát, akkor egész biztosan
ragaszkodtam volna hozzá. Mondd meg neki, hogy ezt
bizony elcseszte, és hogy az exkluzív tudósítást a Hellónak
adom!

A forró tea megnyugtató, bergamottos illata belengte

Chiara kis szobáját. Behúzta a függönyöket, felkapcsolta az
ágy melletti kislámpát, és az ágyára feküdt egy nagy kupac
párnára. A leveleket olvasta el először. A borítékokból
öregemberek keszekusza kézírásos levelei kerültek elő, és
nem egyből igazolványkép is. Voltak kopasz férfiak, voltak
ősz hajúak, de voltak elképesztően fiatalok és elképesztően
vének is. Némelyik arról írt, hogy mennyire szerette az
anyját, némelyik egy egyéjszakás kalandot írt le, amelyet
akár az anyjával is tölthetett, és volt olyan is, aki azt
állította, hogy már évek óta titokban figyeli és követi
Chiarát.
A legbizarrabb egy szép, gyöngybetűkkel írt levél volt,
amely szemléletesen ecsetelte a levélírónak Chiara
anyjával zajlott állítólagos extrém szexuális életét. Ezt a
levelet Chiara azonnal összegyűrte, és kifejezetten
dühödten vágta a szemetesbe. De a faxok és a kinyomtatott
e-mailek is sorban odakerültek, és egyórányi olvasgatás
után csak két lehetséges jelölt maradt. Az egyik egy
Skóciában élő férfi volt, aki azt írta: ő is Rómában
tartózkodott akkor, amikor Chiara anyja. Lefeküdt ott egy
pincérnővel, de a nevét sem tudta, és egy éjszaka után
elváltak.
„Nagyon kicsi esélye van, hogy én lehetek az apja – írta. –
Annyira kicsi ez az esély, hogy nem is tudom, feladjam-e ezt a
levelet.”
A másik egy olasz férfi e-mailje volt, aki most már
Brightonban él. A kora stimmelt, Rómában született és ott is
nőtt fel, és azt írta, a hatvanas években végig ott élt. Azzal
dicsekedett, hogy több száz nővel volt, Maria Domenica is
könnyen köztük lehetett.
Chiara az éjjeliszekrény felső fiókjába tette a két
üzenetet. Egyiktől sem szólalt meg benne a jelzőcsengő, de
nem tudta rávenni magát, hogy ezeket is kidobja. Később
talán, ha befejezték a sorozat forgatását Olaszországban,
majd elvonatozik Brightonba és Skóciába, és megnézi
ezeket az embereket. De nem sietett vele. Ez várhatott.
 Észlelte, ahogy lent kinyílik a klubba vezető ajtó. Elég sok
ember lehetett odalenn ma este. Aztán egy mobil csengését
hallotta, és rájött, hogy Harriet – aki utálta a mobilokat –
kizavart egy klubtagot, aki ragaszkodott hozzá, hogy
felvegye a hívást. A tag félig feljött a lépcsőn, hogy távolabb
legyen az egyértelmű kocsmazajtól.
– Nem, drágám – mondta hangosan. – Még egy darabig
nem fogok hazaérni. Sokáig kell az irodában maradnom.
Chiara elmosolyodott. A jó öreg, szakállas kifogás! Nem is
értette, hogyhogy a pasik még mindig sikerrel vetik be.
Neki is erős volt a kísértés, hogy sokáig „dolgozzon az
irodában”, bár ma este korán kellene lefeküdnie.
Segíthetne Harrietnek a pultban, hogy leülhessen egy
kicsit, és tehermentesítse a lábát. És akkor már el is
beszélgethetne vele. Arról, hogy talán mindkettejüknek
eljött az az idő, hogy tovább már ne lébecoljanak. És arról,
hogy ha a konvencionális életet választja valaki, és férje
lesz, meg kisbabája, az talán mégsem annyira szégyenletes.
 19.

Chiara és Harriet egy olyan hely ajtajában álltak, amelyről

soha nem hitték volna, hogy valaha betérnek ide. Mint a
díszszemlére felsorakozott katonák, úgy álltak előttük az
aprócska ruhákkal teli polcok. Voltak rózsaszínű és
világoskék darabok, de a legtöbb rikító színekben
pompázott.
Az ilyen üzletek össztüzet indítanak az ember
érzékszervei ellen, gondolta Chiara, amikor benézett.
Harriet ösztönösen behúzta növekvő hasát, amikor egy
eladó felnézett.
– Miben segíthetek? – kérdezte udvarias mosollyal.
– Nekem olyan… Tudja, olyan… Babaholmik kellenének –
válaszolta Harriet.
A mosoly meg sem rezdült.
– Milyen típusú holmikra gondolt?
– Hát, úgy mindenre – ismerte be Harriet. – De talán
kezdjük a ruhákkal! Volna esetleg valami feketében? Egy
egyszerű fekete ruhácska és hozzá egy tarka kendő?
– Sajnálom, de a fekete az egyetlen szín, amit nem
tartunk – felelte komolyan az eladó.
– Á, értem. Ön szerint mire lesz még szükségem?
Mire Harriet megkapta a teljes listát, amire születendő
gyermekének szüksége lesz, lesápadt.
– Pelenkázó, kiságy, járóka – olvasta döbbenten. –
Pelenka, autósülés… De hisz még autóm sincs! Tuti, hogy
amikor én gyerek voltam, nekem nem volt ennyi cuccom.
Nem is vagyok képes ezzel szembenézni.
– Még hónapok vannak addig, úgyhogy nem is kell
mindent egyszerre megvenni – mutatott rá Chiara
vigasztalón. – Vegyünk ma csak egyvalamit!
– Oké – egyezett bele Harriet. – Veszek egy babacipőt,
sima fehéret, és aztán be akarok ülni egy bárba.

A babacipő gyorsan el lett süllyesztve Harriet táskájának

aljára. És miután bepréselte magát egy alacsony
sarokasztal mögé a kocsmában, nem is látszott rajta, hogy
terhes.
– Kérek egy dupla whiskey-t – mondta Chiarának. – És
három zacskó hagymás-sajtos chipset.
Chiara két ásványvízzel tért vissza a pulttól, és hozott egy
csomag natúr mandulát is.
– Teljesen kifogytak a whiskey-ből, úgyhogy ezt
zsákmányoltam helyette – mondta.
Harriet savanyú képpel biccentett.
– Klassz.
Egy ideig némán iszogattak, és hallgatták az idegesítő,
zajokat, amelyek a túlsó sarokban álló játékgépből jöttek.
– Egy parti biliárd? – kérdezte végül Chiara.
– Legyen – felelte Harriet.
Egyikőjük sem tudta igazán, hogy mit is kéne most
mondani, így aztán rettentő hosszasan rendezgették a
golyókat, hogy szépen álljanak a háromszögben.
 – Aggódom érted – mondta Chiara Harrietnek.
– Nem, én aggódom teérted – felelte a barátnője, az asztal
fölé hajolt, és ügyetlenül a fehér golyó felé lökött.
– Hát ez nem jött össze – mondta Chiara. – Teljesen
elhibáztad.
– Tudom. Megpróbálhatom még egyszer?
Most már sikerült a fehér golyót egy gyenge lökéssel
végigküldeni az asztalon, de a golyó elkanyarodott, és
belökött egy pirosat az egyik lyukba.
Harriet diadalmasan meglóbálta a dákót a feje fölött.
– Igen! Megcsináltam! – hozta a szinte teljesen üres
kocsma tudtára, és lehajolt a következő lökéshez.
– Velem most már minden rendben lesz, Chiara –
jelentette be, közben erősebben pöccentette meg a fehér
golyót. – Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, elég szar
állapotba kerültem. Eltartott egy ideig, amíg eldöntöttem,
hogy megtartom a babát, ezért nem szólhattam neked róla
korábban. De most már elég biztos vagyok benne, hogy
rendben leszek. Érted viszont aggódom.
– Miért?
– Mert egyedül vagy. Ez a dolog Paolóval kezd kifulladni,
és még mindig nem tudod, hogy ki az igazi apád. Nekem
meg bűntudatom van, hiszen nem fogtál volna hozzá ehhez
az olasz dologhoz, ha én rá nem beszéllek.
Chiara letette a dákót, és megölelte a barátnőjét.
– Ne legyen rossz érzésed, Harriet! Nem lesz velem sem
semmi baj. Rátaláltam Olaszországban a nagyszüleimre, és
lettek ott új barátaim. Nem bánom, hogy elmentem. Még
azt sem bánom, hogy voltam olyan hülye, és beleestem
Paolóba, mert amíg tartott, élveztem.
– Igen, de én már tudom, hogy mi lesz a jövőm –
simogatta Harriet a pocakját. – Te tudod a magadét?
– Meg kell csinálnom egy tévésorozatot. Ennél több
jövővel jelen pillanatban úgysem tudnék mit kezdeni.
 20.

Pepina konyháját teljesen lerohanták a tévések. Operatőrök

hordták be lábukon a port, fülhallgatós lányok szaladgáltak,
és mindenféle utasításokat kiabáltak, és nagy kupac
technikai felszerelést hoztak be a behajtón leállított
teherautókról. Az egész felfordulás központjában Paolo állt,
mint mindig, miközben Pepina egy elegáns, új konyhai
széken ült, és legyezte magát. Próbált úgy tenni, mintha ez
az egész káosz őt egyáltalán nem feszélyezné.
Chiara megállt az ajtóban.
– Te jó Isten! Ez rémes – mondta.
Ott termett előtte egy lány jegyzettömbbel.
– A rendelt árut a hátsó bejáratnál lehet leadni – mondta
határozottan, felmérve Chiara csomagját.
– Én nem hoztam semmit… csak magamat. Chiara Fox
vagyok.
A lány elvörösödött.
– Ne haragudjon, nem ismertem meg… – kért bocsánatot.
– De a paradicsomkorona meg a bazsalikom nyakék nélkül
egész máshogy néz ki! És Paolo nem tudta megmondani,
hogy pontosan mikor fog érkezni.
Paolo nevének említésekor még jobban elpirult, és
sietősen a táblájára nézett, majd lázasan pipálgatni kezdte
rajta a tételeket.
Pepina ekkor nézett fel, és látta meg Chiarát. Lecsapta a
legyezőjét, és a tömegen meg a kamerákon sietve áttört, és
megölelte az unokáját.
– Ciao, bella – mondta neki, és mindkét arcát megcsókolta.
Chiara megpróbált felidézni pár olasz kifejezést, hogy
bocsánatot kérjen.
– Nagyon sajnálom ezt az egészet. Nem tudtam, hogy ez…
– Te csak ne aggódj! Semmi baj – csípte meg Pepina
finoman Chiara arcát. – Szép kislány – tette még hozzá.
Öregebbnek és kisebbnek látszott, mint legutóbb.
Lefogyott valamennyit, és mintha az arcszíne is sápadtabb
lenne.
Erminio a ház oldalánál bújt el odakinn, a szőlőlugas alatt
a fonott karosszékében szundikált. Mellette Rosaria ült, és
egy nagy könyvbe írkált, amit a térdén egyensúlyozott. Egy
mobiltelefon volt a széke karfáján, izzadó orráról pedig
folyton lecsúszott a szemüveg.
Egy kicsit ő is soványabb lett, mint legutóbb, amikor
találkoztak, gondolta Chiara, de sokkal zaklatottabb is.
– Paolo duplán kiadta a férőhelyeket – panaszolta rögtön,
és vádlón nézett Chiarára. – Ha Giacomo Salerni nem tud
felhúzni még két bungalót, mire jövő hónapban nyitunk,
akkor annyi nekünk!
– A jövő hónapban nyittok? Mit? – kérdezte Chiara
összezavarodva.
– Indul a turistaprogram, ami olyan fontos az én
Paolómnak. Az előjegyzési naptár gyorsan telik, jönnek a
foglalások.
Rosaria rácsapott a térdén lévő vastag könyvre.
 – Mióta megjelent a szakácskönyved, mindenki hív, mert
ide akarnak jönni kitanulni Mamma Pepina konyhájának
titkait. Isten tudja, mi lesz még akkor, ha az én Paolóm
megjelenik a televízióban! Nem biztos, hogy bírni fogom…
– És Pepina, ő hogy fogja bírni? – szegezte neki a kérdést
Chiara mérgesen. – Ő már idős, nem lehet elvárni tőle, hogy
mindennap talpon legyen, és ő tanítsa főzni a népeket!
Rosaria csak megvonta a vállát.
– Hát segítek majd neki én is, meg Paolo is. Mammának
nem lesz más dolga, csak hogy néha összevágjon egy
hagymát, és hogy szépen fel legyen öltözve.
– És mi van Erminióval? Őt nem zavarja, hogy a házát
elözönlötték az idegenek?
A nagypapa meghallotta a nevét, és erre kinyitotta a
szemét. Chiarát meglátva szélesen elmosolyodott.
– Hogy van az én gyönyörű kislányom? – kérdezte, majd
izgatottan olaszul hadarni kezdett, amit Chiara nem tudott
követni.
– Mit mond? – kérdezte Rosariától.
– Őt nem zavarja ez az egész, hisz nem neki kell vele
dolgoznia – Rosaria csak ennyit volt hajlandó mondani.
– Igen, de most mit mondott? – Chiara nem tágított.
Rosaria elmondta, hogy a könyv és a forgatás okozta
izgalmak túlnőttek San Giulión, eljutottak a hírek Milánóba
is, ahol Rosaria egyetlen fiútestvére, Salvatore él a
családjával. Most ő is ide fog jönni, hogy megnézze, hogy
zajlik a forgatás, és Salvatoréhoz hasonlóan hazalátogatnak
a húgaik: Sandra, Giovanna és Claudia is.
 – Évekig nem értek rá a munkájuktól és a gyerekeiktől,
hogy hazajöjjenek megnézni az öregeket. Most bezzeg mind
egyszerre lesznek itt, és nekem kell mindenkit itt altatni és
etetni. Az öreg persze fel van dobva, különösen Salvatore
miatt, aki mindig is a kedvence volt. De őt nem zavarja ez
az egész – mondta el megint Rosaria elcsigázottan. – Nem
neki kell vele dolgoznia.
Annyira tele volt a ház, hogy Chiara nem tudott
beköltözni a megszokott szobájába. Oda ugyanis több láda
élelmiszer és egyéb felszerelés volt bezsúfolva, és ha ezek
idővel ki is kerülnek onnan, akkor Chiara nagybátyjának
vagy valamelyik nagynénjének szolgál majd szállásul.
– Már bocs, de azt hittem, hogy itt tudok majd lakni –
mondta Rosariának kissé kiakadva Chiara. – A produkciós
menedzsernek azt mondtam: nekem nem kell
szállodaszobát foglalni, de ezek szerint jobb lett volna, ha
megkérdezlek előbb.
– Hívd fel a Caffè Angelit! – lengette meg előtte a telefont
az agyonhajszolt Rosaria. – Lehet, hogy megszállhatsz
Franco és Giovanni házánál.
De mielőtt Chiara tárcsázhatta volna őket, a jegyzetelő
fruska megtalálta.
– Elnézést kérek – kezdte. – Ugye, nem gondolta, hogy
már ma önnel fogunk forgatni? Mára csak azt terveztük,
hogy ételekről veszünk fel képeket a kezdő képsorokhoz, és
máris csúszásban vagyunk vele.
– Azért itt maradhatok megnézni, nem?
– Természetesen, bár nem hinném, hogy ma bármi
igazán érdekes fog történni.
Roger, a rendező egy olyan ötlettel állt elő a bevezető
képsorokhoz, hogy időeltolásos fotózással keltsék azt a
benyomást, mintha a Chiara főztjét valami láthatatlan,
falánk erő pusztítaná el, és nyalná tisztára a tányérokat.
Chiara elnézte, ahogy előkészítik a forgatást, és
tulajdonképpen bűntudattal küzdött. Ennek a helynek a
békéjét ő tette tönkre a könyvével. Itt mindenkinek
megváltozott az élete, és egyáltalán nem volt benne biztos,
hogy jobb lett. Csupán Paolo látszott maradéktalanul
boldognak.
Chiara hiányolta délelőtt, amikor a busz megállt a
piazzán. Kinézett az ablakon, félig várta is, hogy ott lesz
Paolo, ahol szokott, integet majd, és csókokat szór, de Paolo
mostanság már túl elfoglalt lett ahhoz, hogy
buszmegállókban várakozzon.
– A bátyja, Paolo marha jóképű! – áradozott az egyik
asszisztens Chiara mellett. – Szingli? A stábban minden lány
bele van esve! Azon versenyeznek, hogy melyikük fogja
először megcsókolni!
– Nem a testvérem, csak az unokatestvérem… És a
barátom is volt – mondta Chiara.
– Ó, tényleg? Bocs, nem tudtam – vihogott idegesen a
lány. – Hát, én a helyében nemigen téveszteném szem elől,
akkora itt a konkurencia.
A stáb már készen állt a forgatás megkezdésére. Az
operatőr megitta a maradék kávéját, és befalta a vékony
prosciuttoszeletkékkel töltött calzone maradékát, amit
Pepina készített a stábnak. Egy food stylist aranyló héjú,
kerek kenyeret sütött, ami a fenyőasztalon trónolt,
miközben a nő fontoskodva liszttel szórta meg. Egyetlen
dolog késleltette a forgatás megkezdését. Roger a konyha
közepén éppen dührohamot kapott. Azt üvöltötte:
– Nem, nem, nem! Ez így egyáltalán nem jó!
– Mi nem jó? – kérdezte megrémülve a szerencsétlen
food stylist.– Rossz formájú a kenyér?
– Nem! – vakkantotta a rendező.
– Akkor a tányérok nem tetszenek, amit használunk?
Angliában azt mondtad rá, hogy jó lesz.
– Nem, a tányérokkal nincs gond – mondta Roger, és
lenézett a kék-sárga, kézzel festett tányérokra az öreg
fenyőasztalon. Aztán a jobbjával a fejére csapott, mint egy
rossz pantomimszínész.
– Megvan: a rohadt asztal nem jó! Nem elég rusztikus. Ki
vele! Nem illik a képbe. Nekem erről nem derül ki, hogy ez
egy olasz konyha. Hozzatok valamit, ami sokkal antikabb!
A fülhallgatós lány zavartan pillantott bele a
menetrendjébe.
– Roger, emiatt borulni fog az egész program – szólt. – És
ha borul a program, az költségtúllépést jelent.
– Ezzel az asztallal nem tudok dolgozni! – szögezte le a
rendező, és kiviharzott. – Annyit szólt csak vissza: – Egy órát
kaptok, hogy találjatok egy másikat!
Chiara Paolót figyelte. Nagyon szép volt most is, és
teljesen magabiztosan állt ott a kamerák és a stáb tagjai
között. Chiara még örült is, hogy csúsznak, mert így megint
tud vele beszélni. Annak dacára, amit Paolo a Pizza
Pizzában mondott neki, még nem tudta elhinni, hogy ilyen
gyorsan elhidegült volna tőle.
– Ah, bella – vette észre Chiarát végül Paolo, és langyos
mosollyal üdvözölte. – Milyen klassz ez a Roger, látod?
Minden részlettel külön foglalkozik. Azt hiszem, hogy
nagyon jó kezekben van nála a sorozatunk.
Chiara eltűnődött: vajon az ő tévéműsorából mikor lett
„sorozatunk”? Meglátta a sarokban egy monitoron Paolo
gyönyörű arcát, és rádöbbent: a nézőknek is nagyon fog
tetszeni.
– Van most egy perced? – suttogta Chiara. – Kimehetnénk
egy kicsit beszélni?
– Hát persze, persze – felelte Paolo, és követte Chiarát a
gyümölcsösbe. Kiérve, amikor már nem látta őket a stáb,
megfogta Chiara kezét, és odadörgölte az arcát a lányéhoz.
– Mi baj van, cara? – kérdezte aggódva. – Nem látszol ma
vidámnak.
– Paolo, ez nem a „mi sorozatunk”, hanem az én
műsorom! – közölte Chiara.
– Tudom én, és ne haragudj! De tudod, nekem is nagyon
sok munkám van benne. – Szomorkásan mosolygott
Chiarára. – Egyszerre annyiféle dologgal kell
foglalkoznom… És ez nagyon fárasztó! Nem csak a
tévésorozattal vannak teendőim, meg a turizmusprojekttel.
A fotóspályám is lehet, hogy beindul. A könyvedben
megjelent képeimnek remek visszhangjuk van, és lehet,
hogy ennek köszönhetően új munkalehetőséget kapok.
 Chiarában motoszkálni kezdett a felismerés. Nem a
mézesmadzagot húzta előtte Paolo egész idő alatt? Hát
mégis igaz volna, amit Giovanni mondott róla?
– Ennyi lehetőség… – mondta elgondolkodva. – És egyik
sem lenne nélkülem és a könyvem nélkül, ugye? A
vállalkozás, a bungalók, az ötperces világhír!
– Így van, és tiszta őrület az egész. Minden egyszerre
történik, és nekem muszáj kiaknáznom a lehetőségeket,
nem? És az igazat megvallva egy kicsit meg is vagyok
ijedve, Chiara.
– Ugyan mitől? – kérdezte Chiara élesen.
– Mamma folyton azzal jön nekem, hogy túl nagy fába
vágtam a fejszémet. És lehet, hogy igaza van. Ha
megérkezik az a sok turista, vajon megbirkózik-e a
családunk a feladattal? Nem tudom. Lehet, hogy elhibázott
döntés volt a részemről ilyen sok pénzt fektetni ezekbe a
bungalókba.
Látszott, hogy tényleg gondterhelt, és Chiara, minden
ellenérzése dacára, meglágyult.
– Nézd, ha a filmezés lemegy, én tudok még maradni.
Semmi okom visszarohanni Londonba. Talán tudnék
segíteni.
Paolo elvigyorodott.
– Megtennéd? Az nagyon klassz lenne. És talán ha
beindultak a dolgok, nekünk is több időnk lesz együtt.
Hiszen most is jó barátok vagyunk, igaz?
Paolo megölelte Chiarát, akinek azonnal remegni kezdett
a gyomra. Még egyáltalán nem volt immunis Paolóra,
akármennyire igyekezett. De észrevette, hogy Paolo
figyelme elkalandozott. Chiara válla fölött Giacomo Salernit
nézte, aki az egyik félkész bungaló falának dőlve szundikált
a nap odaeső sugaraiban.
Paolo kacskaringós olasz káromkodásra fakadt, és Chiarát
elengedve odament, hogy kíméletlenül felverje az
építőmunkást.
 21.

Már esteledett, és kezdett besötétedni, amikor Chiara végül

beért San Giulióba. A Caffè Angeli előtt egy csapat tizenéves
beszélgetett: a robogóikon ültek, és csiripeltek, mint az
izgatott madarak, miközben egymás ruháit és ékszereit
nézegették.
Odabenn Giovanni szokott helyén, a rozsdamentes acél
pult mögött állt, Franco pedig a sarokasztalnál kártyázott
öreg barátaival.
Chiarát most is ugyanolyan örömmel üdvözölték, mint
máskor, de Giovanni azonnal hárító kézmozdulatot tett,
még mielőtt Chiara megkérdezhette volna, hogy alhat-e
náluk a vendégszobában.
– Egy szót se! – mondta Giovanni. – Amikor Paolo
megkérdezte, nemet mondtunk rá, és neked sem fogunk
mást felelni.
Chiara rémesen érezte magát.
– Nézd, nem érdekes. Keresek egy szállodát, egy
pensionét vagy valamit. Nem szeretnék senkinél
alkalmatlankodni, és tényleg korábban kellett volna…
Giovanni egy újabb kézmozdulattal félbeszakította.
– Na várj csak, szerintem mi nem ugyanarról beszélünk!
Én azt hittem, arra fogsz kérni, hogy hadd forgassátok a
tévéműsor egyes részeit a Caffè Angeliben. Mert Paolo ezt
akarta.
 Chiara elszörnyedt.
– Te jó ég, csak azt ne! Nehogy beengedjétek ide őket!
Kész katasztrófa lenne.
Giovanni nevetett.
– Ne aggódj, még ha én kacérkodtam volna is a
gondolattal, Franco hallani sem akart róla. De te mást
akartál kérdezni, ugye? Szállásra lenne szükséged?
Chiara bólintott.
– Igen, de óriási szemtelenség lenne ilyet kérni, és
tényleg jobb lesz, ha keresek egy hotelt vagy…
– Chiara, Chiara, hát persze, hogy nálunk fogsz
megszállni, ameddig csak akarsz! Franco fel lesz dobva…
Már persze, ha oda nem hozol valami operatőrt is! –
Giovanni mosolyogva nézett az apjára. – Papa nem is néz
tévét, azt mondja, csupa szemetet adnak. Otthon mi csak
operát szoktunk hallgatni, meg a híreket a rádióban.
– Ez tökéletes! Komolyan, még csak egy fél napot
forgattak, de nekem máris elegem van az egészből. Paolo
viszont imádja. Neki jobban fekszik ez, mint nekem.
– Igen, nagyon izgatottnak látszik – mondta Giovanni. –
Valamelyik nap itt járt, és másról sem beszélt. Azt is
felvetette, hogy szálljunk be ebbe az ő turistabizniszébe, de
Papa erről sem akar hallani. Azt mondja: mi itt a Caffè
Angeliben annak örülünk, ha minden így megy tovább,
mint eddig.
Chiara felvett egy kötényt, és segített a nap végén betérő
vendégek kiszolgálásában. Csendes volt az este, és tudtak
Giovannival beszélgetni a helyi eseményekről. Giovanni
mindenről értesült, ami a városban történt.
– Pepina húgát, Luciát betették egy öregek otthonába –
mesélte Chiarának. – Szegény asszony, annyira szerette azt
a lakást, de már kezdett annyira szenilis lenni, hogy nem
lehetett magára hagyni. Mi is van még? Ja, Gina Rossi
felszámolta a limonádésstandját, ami a piazza sarkán volt.
Isten tudja, hány éves lehet, talán száz is megvan. Azt
mondja: nincs már ereje, hogy egész nap citromot
facsarjon, a fiatalok közül meg senki nem akarta átvenni
tőle. Hát Giacomo Salerniről hallottál? – kérdezte csillogó
szemmel Giovanni. – Járja körbe a várost, és mindenkinek
panaszkodik, hogy Paolo milyen rosszul fizet. A legolcsóbb
alapanyagokhoz ragaszkodik, és soha nem fizeti ki
Giacomót időben.
– Ezt csak azért mondod, mert utálod Paolót – cukkolta
Chiara.
– Hogy én? – kérdezett vissza ártatlan képpel Giovanni. –
De hát ehhez az egészhez nincs is közöm, én csak azt adtam
tovább, amit Giacomo mondott. Papa szerint azok a
bungalók a turisták fejére fognak omlani, olyan silányul
vannak megépítve.
– Ezek szerint tényleg engedély nélkül húzzák fel őket?
– Ne engem kérdezz! Én semmit nem tudok. Semmit! –
nevetett Giovanni.

Chiara napjai szép lassan valami rendszerességet kezdtek

mutatni. A kamerák előtti őrületet esténként a Giovannival
és Francóval töltött megnyugtató percek ellensúlyozták.
Volt, amikor Chiara feje úgy zsongott a napi eseményektől,
hogy csak megfürdött, és már ment is aludni. Máskor
viszont este még besegített a kávézóban pár órát, és
elmesélte a két férfinak, hogy mik történtek vele aznap.
Mindkettejüket nagyon közel érezte magához. Az
olasztudása sajnos továbbra is elég hiányos volt, de
Francóval mégis jól megértették egymást, kézzel-lábbal,
mosolyokkal. Francóból csak úgy áradt a jóindulat és a
szeretet.
Giovanni pedig egész különleges volt. Mindegy, hogy
mennyire fáradt el Chiara estére, a napja nem volt teljes,
ha fürdés és elalvás előtt nem tölthetett el legalább pár
percet Giovannival. Vele beszélgetve kisimultak az idegei.
Chiara mindennap várta már, amikor este végre leülhet,
felüdítheti magát egy szelet érett, vörös húsú
görögdinnyével és Giovanni társaságával.
Roger, a tévés rendező jól meghajtotta őket. Forgatott
olyan jelenetet, ahol Chiara és Paolo a veteményesben
ásnak, olyat, ahol halat grilleznek Pepina fatüzelésű kinti
tűzhelyén, és olyat is, amikor a piacon vásárolnak.
Lefilmezte, ahogy villával egymást etetik, és lekapta
Erminiót is, aki persze besurrant a konyhába, és elcsent ezt-
azt magának. A rendező még egy nagy zárójelenetet
tervezett, amelyben az egész család egy hosszú, olasz
étkezést költ el együtt a citromfa alatti asztalnál. Még egy
vágya volt, de hiába produkált újabb dührohamokat Roger,
ezt a forgatási helyszínt nem tudta megszerezni. A Caffè
Angelibe Franco nem volt hajlandó egyetlen kamerát sem
beengedni.
– Az a hülye vénember! – panaszolta Roger. – Ott van
bent az a sok elképesztő freskó. Az ember azt hinné:
szívesen büszkélkedne velük. Paolo, Chiara, csak meg
tudjátok győzni… Beszéljetek vele, kínáljatok neki több
pénzt!
– Már próbáltuk! Próbáltuk – bizonygatta Paolo. – Ugye te
is megkérdezted, Chiara?
– Igen – hazudta Chiara. – Nekem is nemet mondott.
Reggel újabb boríték jött Chiara számára Janey-től.
„Újabb apák” – nyomtatta rá gondosan Janey.
Nem volt még ideje kibontani, de Chiara azt tervezte:
amint befejezték a napi forgatást, egyenesen visszamegy
Franco házába, és megnézi, mi van benne.
Francóék egyutcányira laktak a Caffè Angelitől az egyik
régi házikóban, amelyből már nem sok volt a városban. Egy
picike udvar köré építették, és rozogaságában is nagyon
bájos volt. A szobákban nagy, ódivatú bútorok álltak,
komódok és faragott székek, amelyeket még Franco és a
felesége kaptak nászajándékba sok-sok évvel ezelőtt. A
házat egy bozontos, barna szőrű kutya őrizte, Bruno, aki
eredetileg kóbor állat volt, de itt elkezdték etetni, és most
már el sem lehetett volna zavarni.
Brunónak tulajdonképpen tilos volt a házba bemennie, de
amikor Chiara hazaért, a két férfi még dolgozott, ő
becsalogatta a kutyát, és odahúzta maga mellé az ágyra.
– Ha te el nem mondod, én biztos nem fogom – súgta a
kutya fülébe, és odabújt hozzá, érezte a szíve dobogását.
Felbontotta a borítékot, és kivette Janey levelét:

Szerintem ezek újabb szélhámosok, de ki tudja? Pete

Farrell a Sunday Posttól azt kérte, mondjam meg
neked, hogy a magándetektívről szóló ajánlat még
áll. Szólj, ha meggondolnád magad!
A könyv még mindig szépen fogy. Megrendeltem
egy újranyomást a tévésorozat indulására időzítve.
Már alig várom, hogy megnézhessem!

J xxxx

Ebben az adagban csak pár fax és kinyomtatott e-mail volt,

ezeket Chiara gyorsan átfutotta, és már dobta is ki. Utoljára
hagyta az egyetlen levelet, amelyet előbb megtapogatott és
megnyomkodott, ahogy egy izgatott gyerek a karácsonyi
ajándékot. Elég vastag, biztos van benne fotó is, és jó
néhány levélpapír.
Ahogy nyitni kezdte, remegést érzett. Először azt hitte: a
kutya csuklik, mert még mindig ott volt mellette
összegömbölyödve. De az állat édesen aludt. Maga Chiara
remegett az izgatottságtól. Türelmetlenül feltépte a
borítékot, és fejjel lefelé rázni kezdte. Azonnal kiesett
belőle egy fekete-fehér fénykép. Afféle tipikus turistafotó: a
Trevi-kút előtt készült, rajta egy karcsú, sötét hajú, mélyen
ülő szemű és erős orrú lány, szorosan mellette pedig egy
jóképű, szőke fiú. Mindketten a fényképezőgép felé
mosolyognak, és hunyorítanak az erős napsütésben.
Borzasztó fiatalnak látszottak.
 A levelet egyszerű, fehér lapra írták rendezett, jól
olvasható kézírással. Chiarának erőt kellett magán vennie,
hogy bele merjen fogni az olvasásba. Le is tette egy
pillanatra az ágyra, vett pár nagy levegőt, majd felvette
megint, és az írásra irányította a tekintetét.

Kedvesem!

A kezedben lévő fotó rólam, William Smithről

készült, és arról a lányról, akibe beleszerettem: Maria
Domenica Carozza volt a neve. A Spanyol lépcső
mellett találkoztam vele, amikor betértem ott egy
kávézóba. Azért voltam Rómában, hogy művészetet
tanuljak, de elég magányos voltam. Maria Domenica
felfigyelt rám, és kedves volt velem. Először a
barátságával ajándékozott meg, aztán a szerelmével.
Csak néhány hónapja voltunk még együtt, amikor
közölte: terhes. Én ekkor pánikba estem, és
hazamenekültem Angliába. Mire észhez tértem, és
visszamentem Rómába, hogy megkeressem őt, már
nem volt sehol. Senki sem tudta, hol lehet, mert
minden nyom nélkül tűnt el. Akkor döbbentem rá,
hogy milyen keveset tudtam róla. Mert amikor együtt
voltunk, mindig én beszéltem. Még a szülővárosa
nevét sem ismertem. Nagyon szégyellem magam, és
elszomorít, hogy ilyen sok éve van egy lányom, de én
nem is ismerem. És nagyon sajnálom, hogy Maria
Domenica meg én soha többé nem találtuk meg
egymást.
 Chiara letette a levelet, és szabad folyást engedett a
szemét elfutó könnyeknek. Megsiratta Maria Domenicát és
ezt az ismeretlen Williamet, de legfőképpen saját magát. A
barna kutya lenyalta az arcáról a sós könnyeket, és amikor
Chiara a sírás után újra látta a betűket, elolvasta a záró
sorokat is.

Én nem vagyok író, mint te. Nem szoktam a

gondolataimat és az érzéseimet papírra vetni, ezért
félek: ez a levél szánalmasan ügyetlen lett. Nagyon
szeretnék beszélni, találkozni veled. Boldogan el is
megyek hozzád, csak szólj! De úgy gondolom, most
nálad van a labda, kedvesem. Neked kell eldöntened,
hogy mit is akarsz kezdeni ezzel. Annyi év után
esetleg már túl késő, hogy apaként lépjek be az
életedbe. Bár én azért nem adom fel a reményt.

Szeretettel:
William Smith

Chiara a kutya puha szőrű hátára tette a fejét, jólesett neki

az egyenletes lélegzést hallani, meg a kicsi, kövér test
melegét érezni. Egyik kezével a levelet szorította, a
másikkal a fényképet. Megpróbálta elképzelni ezt a William
Smith nevű embert, hogy hogyan nézhet ki most. A férfi
szeretne vele találkozni, de Chiara már elbizonytalanodott,
hogy ő valóban akarja-e ezt. Elképzelte, milyen kínos lenne,
ha nem tudnának mit mondani egymásnak, és hogy neki
folyton ki kellene térnie az apai ölelések elől.
 Amikor Giovanni és Franco a napi munkától fáradtan
megjöttek, Chiara még akkor is az ágyon feküdt, mellette
pedig ott aludt Bruno. A kulcs zörgésére a kutya felneszelt,
fel is ült, és ugatott, de ahhoz már lusta volt, hogy
leugorjon, és megnézze, ki jött.
Giovanni belökte Chiara szobaajtaját, és benézett.
– Mit keres ez az állat a házban? Bruno, gyerünk lefelé
onnan! – mondta, mert megdöbbenve látta, hogy a kutya
elégedetten terpeszkedik a vetett ágyban.
– Bocs, az én hibám – motyogta Chiara.
A kutya kelletlenül lehuppant az ágyról, és kiment a
szobából, de Giovanni már nem rá figyelt. Hanem Chiarát
nézte, aki magzatpózban feküdt az ágyon.
– Mi baj van? – kérdezte aggódva Giovanni.
Chiara kinyújtóztatta a tagjait, és válaszul felmutatta a
levelet és a fotót. Giovanni óvatosan az ágy szélére ült, és
megnézte őket. Amikor elolvasta, így szólt:
– De hisz ez jó, nem? Végre megtaláltad az igazi apádat!
– Igen, tudom. Azt hittem, hogy nagyon fogok örülni, ha
megtalálom, de nem így lett. Teljesen össze vagyok
zavarodva, hogy most mit csináljak.
– Menj, és látogasd meg!
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Dehogynem.
Chiara megpróbálta elmagyarázni, hogy mit érez, de
ahogy beszélt, ő maga is hallotta, milyen szánalmas, amit
mond. Rájött: meg van rémülve, fél megtenni ezt a logikus
következő lépést, mert hátha rosszul sül el.
 – Te mit csinálnál a helyemben? – kérdezte Giovannitól.
Giovanni elgondolkodott. Kényelmesebben helyezkedett
el az ágyon, rákönyökölt Chiara egyik párnájára.
– Nem én vagyok itt az érdekes, inkább gondolj az
édesanyádra! – kezdte. – Lehet, hogy ő önfejű és makacs
volt, és párszor rosszul döntött az élete során, de bátor volt.
Soha nem félt rálépni egy ismeretlen útra. Ő a helyedben
szerintem nem sokat tétovázna. Elmenne ezzel az emberrel
találkozni.
Chiara idegesen rágta az alsó ajkát, és Giovannit nézte.
– Gondolod?
Giovanni ráfeküdt a párnára, és felhúzta a lábát az ágyon.
Átnyújtotta William levelét Chiarának.
– Igen – mondta határozottan. – A levél alapján elég
normálisnak tűnik. És a Trevi-kútnál az a lány vele egész
biztosan az édesanyád. Megmondom, ahogy van: neked
most nincs is választásod, Chiara. Mert ha nem mész el
megkeresni ezt az embert, életed végéig bánni fogod. Ha
már idáig el tudtál jönni, és megtaláltál minket, Francót
meg engem, és a családodat, hát akkor muszáj, hogy még
egy további lépésre képes legyél!
Chiara tudta, hogy Giovanninak igaza van. Igen, ha a
tévéműsor elkészül, el fog menni ehhez az ismeretlenhez,
aki az ő életéért részben felelős.
Giovanni ugyanazon a helyen feküdt most, amelyet kicsit
korábban Bruno kövérkés teste foglalt el. Ha Chiara most
egy kicsit megmozdulna, akkor Giovanni mellett
melegedhetne, ahogy az előbb a kutyával. Giovanni talán át
is karolná, magához húzná, és Chiara orrába belekúszna a
pörkölt kávé kesernyés, mégis nagyon szerethető illata.
De akkor meghallották Franco hangját a folyosóról, és
Giovanni gyorsan felült.
– Papa meg fog engem ölni – mondta, és megint az ágy
szélén egyensúlyozott kényelmetlenül. – Engem vádol azzal,
hogy engedtem Maria Domenicát elszökni az életünkből, és
tessék: most téged is elküldelek!
– Csakhogy én nem szököm el, Giovanni. Mindig tudni
fogjátok, hogy hol vagyok, ezt megígérem!
Giovanni szomorú szemmel nézett rá, majd kifakadt:
– Ha csak tíz évvel fiatalabb volnék, én bizony nem
engednélek sehová! Itt marasztalnálak magam mellett,
örökre!
Azzal felpattant, és már kívül is volt az ajtón, mielőtt
Chiara bármit szólhatott volna. Chiarának leesett az álla.
Hogy nem vette észre, hogy Giovanni beleszeretett? És ha
észreveszi, mit tehetett volna?
Ez már túl sok volt Chiarának. Egyszerre csak egy érzelmi
krízishelyzettel volt képes foglalkozni, és jelenleg ez az volt,
hogy William Smith, az apja repesve várta, hogy ő
válaszoljon a levelére. Elhatározta, hogy még ma este
megírja a választ, holnap pedig feladja a levelet.
 22.

Műanyag pohárban híg kávé lötyögött előtte az asztalkán,

mellette pedig egy méretes, csokis sütemény terpeszkedett.
Chiara azonban gondolni sem tudott rá, hogy bármelyiket
megkóstolja. Bárhol szívesebben lett volna, mint ezen a
vonaton, amely felfelé kúszott Anglia gerince mentén, és
egyre közelebb vitte őt egy William Smith nevezetű
ismeretlenhez.
Chiara sokszor olvasta újra az apja levelét, mielőtt
észrevette volna a lényeget: a postai bélyegzőt és a címet.
Amikor meglátta őket, döbbenten kerekedett el a szeme,
majd elsírta magát. William Smith Liverpoolban élt, a folyó
másik partján, szemben azzal a házzal, amelyben Chiara
felnőtt. Vajon mindig is ott lakott?
Ivott egy kortyot, és nagyon nem ízlett neki – a kávé csak
keserű volt. Hogy valamivel lefoglalja magát, kivette a
táskájából az átlátszó, műanyag dossziét, és átnézte a
tartalmát, már vagy századszor. Benne volt az a rajz,
amelyet az anyja róla készített, ahogy a New Brighton-i
strandfürdő nagy csúszdájának a tetején áll, idegesen
nevetve – benne volt Pepina és Erminio régi esküvői fotója,
amikor még az arcukról nem törölte le az idő és a bánat a
fiatalságot, és ott volt az a kép is, amelyet William küldött
magáról és Maria Domenicáról a Trevi-kútnál. Chiara ezt a
fényképet olyan sokat nézegette, hogy ha lehunyta a
szemét, akkor is látta minden részletét: a napraforgómintás
ruhát az anyján, a ronda kalapot egy turista fején, aki egy
padon ült az anyja mellett, és a csodálatosan díszes
szökőkutat mögöttük. Maria Domenica mosolygott a képen,
de ha jobban megnézte az ember, napba hunyorgó szeme
bizonytalanságot tükrözött. Talán nem bízott abban, aki a
fényképet készítette? Vagy utálta? Vagy, ami valószínűbb:
amikor ez a kép készült, már sejtette, hogy terhes?
Chiara átérezte, milyen magányos és bizonytalan lehetett
Maria Domenica annyi éven át, mert a történetét magába
zárta, és soha senkinek nem merte elmondani. Chiara
nagyon dühös lett magára, hogy így elárulta az anyját. Hogy
tehette, hogy az anyja legbelsőbb magánügyeit így
kiteregette? Most már bárki elolvashatja, a papírnak
mindegy, mi áll rajta.
Ha nincs ez az ő vágya, hogy megkeresse az apját, Az
olasz konyha királynője megmaradhatott volna egyszerű
szakácskönyvnek, és akkor is jó könyv lett volna. Akkor is
megvették volna az emberek, hogy megnézegessék a
fotókat benne, és felbuzduljanak, hogy no, ehhez a pasta e
fagiolihoz valamelyik nap majd beszerzik a hozzávalókat –
és ugyanúgy feltették volna a polcra a többi
szakácskönyvük mellé.
Csakhogy Chiara ezzel már nem tudta volna beérni. Most
pedig, hogy kitálalta az anyja titkait, sikerült valamit
elérnie, amit Maria Domenicának nem. Rátalált arra a
férfira, aki annyi évvel azelőtt olyan büszkén
fényképezkedett vele a Trevi-kútnál. És nemsokára
találkozni fog vele. Hacsak… hacsak.
Chiara most megpróbálta elképzelni, mit tenne az anyja
az ő helyében. Nem volt könnyű kitalálni, mert Maria
Domenica természete sokban eltért Chiaráétól:
visszafogottabb volt, néha nehezen fordult mások felé, és
gyakran volt komor. Giovanni elmondta erről a véleményét,
de vajon Maria Domenica tényleg végigcsinálta volna ezt az
újbóli találkozást Williammel? Vagy inkább úgy gondolta
volna, hogy az életük már olyan messzire kanyarodott
egymástól, hogy nem lenne se biztonságos, se kívánatos, ha
az útjaik újra kereszteznék egymást?
Chiarától nem volt idegen a gondolat, hogy az anyja, ha
egyszer meggyőződött róla, hogy William él, és jól van,
folytatta volna a maga életét anélkül, hogy azután egyszer
is találkozott volna vele.
Chiara teljesen elbizonytalanodott. Kinézett az ablakon. A
sín mellett csatorna kanyargott, rajta élénk színű, keskeny
csónakok és íves kis hidak. Szép látvány volt, de a rohanó
vonat hamar maga mögött hagyta.
Chiara nagyon sokszor utazott ezen a vonalon, amíg még
élt az anyja. Kivett egy-két nap szabadságot az étteremnél,
ahol akkor éppen dolgozott, és felszállt a vonatra. A hazaút
állomásaiból először a Watford Junction pályaudvar jött,
utána az észak felé terpeszkedő közép-angliai vidék, majd
egyszer csak meglátta a Runcorn vasúti hidat, és már szinte
otthon is volt.
Alex mindig szívesen jött ki elé a Lime Street állomásra,
és a Wallasey alagúton át hazafuvarozta az éppen aktuális
rozoga és megbízhatatlan kocsijában. Amikor hazaértek, az
anyja mindig a konyhában várta, és a sütőben gyakran
éppen Chiara valamelyik kedvence sült, például omlós,
vaníliával fűszerezett vajas keksz, amitől a keskeny helyiség
megtelt a finom illatú meleggel.
Amikor egy vagy két nap múlva Chiarának mennie kellett
vissza Londonba, Maria Domenica a ház kapujába állt, és az
utolsó pillanatig integetett Chiarának. Alex is mindig szólt,
mielőtt elkanyarodott volna a sarkon:
– No, egy búcsúpillantás a mamádra!
És Chiara visszanézve mindig ott látta az anyját, aki
rendületlenül integetett.
A hazatérés már soha többé nem lesz ugyanaz. A halál
elsöpörte azt a meleg, biztonságos világot, amelyben Maria
Domenica várta Chiarát. Elhagyatottságot és szomorúságot
érzett, amikor belegondolt, hogy az a világ örökre eltűnt.
Kicsomagolta a csokis sütit, és bánatában beleharapott.
Megint kibámult az ablakon, és közben lassan rájött:
tényleg csak egyetlen út áll előtte. Valóban nincs választása.
Ahogy a londoni Euston pályaudvarról a liverpooli Lime
Streetre tartó vonatnak, neki is csak előre vezet az útja.

A folyóparti magas házban változásra utaló jelek

mutatkoztak. Alex az újságok ingatlanhirdetési oldalaival
borította be a földszintet, és sorra bekarikázta azokat a
hirdetéseket, amelyek nyugdíjasotthoni kényelmes
bungalókat vagy egyszobás lakrészeket kínáltak.
– El akarsz költözni? – kérdezte döbbenten Chiara.
Táskáját a földre ejtette, és rádobta a dzsekijét.
– Az ingatlanpiac teljesen fel van pörögve – mondta Alex.
– Ez a ház most egy vagyont ér. Azt tervezem, hogy eladom,
veszek egy kisebbet, és a különbözetet egy hajóra költöm,
hogy Bobbal és Tonyval eljárhassunk halászni.
Chiara az Ír-tenger sárosan háborgó vize felé intett.
– Mit akartok ebből kifogni? Radioaktív halakat?
Alex nevetett.
– Ez nem is a halfogásról szól, Chiara, ugye tudod? Nem
az a lényeg. – Alex ekkor Chiara mellé ült, és komoly arccal
megfogta a kezét. – Még nem mondtad, Chiara szívem, hogy
miért jöttél most haza. Minden rendben van?
Chiara nem számított rá, mégis elnémították az eddig
elfojtott könnyek. Csak elővette William Smith levelét a
táskából, és átnyújtotta.
– Az apám… – ennyit tudott csak motyogni.
Alex nem esett neki vadul a borítéknak, ahogy Chiara
tette, hanem a kezében latolgatta a súlyát, majd megnézte.
– Liverpooli bélyegző van rajta – mondta tárgyilagosan,
majd kivette a levelet.
Chiara látta, hogy Alex rózsás arcbőre elsápad William
Smith szavait olvasva.
– Nagyon sajnálom, Apu – mondta neki. – Ez biztosan
kiborít téged.
Alex megrázta a fejét. Most rajta volt a sor a
szótlanságban. Végül ennyit tudott mondani:
– Nem vagyok kiborulva, csak egy kicsit megdöbbentem.
– Megdöbbentél? Min?
 – Nézz ide! – mutatott a feladó címére Alex a levélpapír
tetején. – Nézd, mi van itt!
– William Smith, Liverpooli Művészellátó, Bold Street,
Liverpool – olvasta fel Chiara. – Ezen mi a megdöbbentő?
– Hát… – mondta Alex –, én mindig a Liverpooli
Művészellátó boltba mentem anyád rajzpapírját és ceruzáit
megvenni.
Chiara hallgatott egy kicsit Alex közlése után.
– Ó! – mondta aztán halkan.
– Persze lehet, hogy azóta tíz tulajdonosváltás volt ott –
sietett Alex hozzátenni. – Hisz ma már nem divat, hogy
ugyanaz a pasas vezessen egy üzletet harminc éven át.
– Nyilván – helyeselt Chiara, de hirtelen összeszűkült a
gyomra, és ezt korábban nem érezte. Idegesen simogatta a
hasát.
– Jól vagy? – kérdezte Alex.
– Megettem egy gigantikus csokis kekszet a vonaton –
felelte Chiara. – Valahogy nem esett jól.
Alex nem is figyelt igazán. Elgondolkodó arccal nézett, és
szokott rózsás arcszíne még mindig nem tért vissza.
– El is ment egyszer oda egyedül az anyád – mondta.
– A Liverpooli Művészellátóba?
– Igen. Azt mondta: meg akarja nézni, milyen a választék.
Talán ki akart próbálni valami új technikát, én nem tudom.
– És?
– Csak egyszer ment el. Üres kézzel tért haza, és azt
mondta: jobb, ha én járok oda vásárolni neki. Mert akkor
minden alkalommal ajándékot fog kapni.
 Chiara el sem tudta hinni, hogy az anyja képes volt annyi
ideig titokban tartani ezt előle.
– Te azt hiszed, hogy…?
– Én nem tudom, Chiara. De lehet.
– És milyen volt az az ember? – kérdezte Chiara. – Biztos
emlékszel arra, aki kiszolgált! Hogy nézett ki?
– Nem tudom, Chiara. – Alex szemlátomást nem tudott
segíteni. – Őszintén megvallva, nem tett rám semmiféle
benyomást. Csak egy pasas volt. De miért nem mész át a
folyón a Liverpooli Művészellátóba? Ott megnézheted
magadnak.
 23.

William Smith nem akarta megpuszilni, nem próbálta

megérinteni, és Chiara hálás volt ezért. Nem állt készen,
hogy elfogadja apjának.
Előzőleg úgy döntött, hogy bejelentés nélkül fog beállítani
a Liverpooli Művészellátóba, hogy William Smith ne tudjon
rá felkészülni. Ez volt Chiara nagy kirakósának utolsó
darabja, a könyve végső, még megíratlan fejezete. A léptei
lelassultak, ahogy a Bold Streetre ért, és megpillantotta az
üzlet előtt a járdára kitett képeslapállványokat.
Benézett a kirakaton át. William boltja szűk és rendetlen
volt. A mennyezetig értek a festékestubusokkal és
rajzpapírral megrakott polcok, a lenti teret pedig szinte
teljesen betöltötték a fa festőállványok meg az alacsonyabb
polcok, tele mindenféle eszközzel, pasztellkrétákkal,
akrilfestékekkel, ecsetekkel és tintákkal. A magas, sovány,
erős vonású férfi a pult mögött éppen kiszolgált valakit.
Chiara gondolatban összehasonlította őt a fényképen
látott férfival (a kép most is a táskájában volt). Pelyhessé
gyérült haja valamikor szőke és sűrű lehetett, ráncoktól
barázdált arca pedig régen sima volt. Fiatalon talán úgy
festett, mint az a srác a Trevi-kút előtt, aki Chiara anyját
átkarolta. De ebben Chiara nem lehetett biztos.
Csak álldogált az üzlet ablaka előtt, miközben jöttek-
mentek a vevők. Szeretett volna bemenni az ajtón, de a lába
valahogy nem vitte oda.
Ott ragadt tehát a járdán, és csak nézelődött, amíg az
utolsó vásárlók is távoztak, a bolt ajtaja becsukódott
mögöttük, és kikerült rá a sárguló „zárva” tábla. Chiara
gyávának és ostobának érezte magát, így vánszorgott haza
Alexhez, aki teát főzött neki, csupa részvét és megértés volt,
de végül, amikor Chiara már készült felmenni régi
szobájába a legfelső emeleten, Alex rászólt, egészen
szigorúan:
– Ugye tudod, szívem, hogy holnap vissza kell menned?
Nem szabad feladnod, ha már idáig eljöttél!
Erre Chiara aludt egyet, és amikor reggel felébredt, a
félelem szinte teljesen szertefoszlott, de ami a helyét
átvette, az leginkább düh volt. Másodszor is busszal ment át
Liverpoolba az alagúton, de most fürgén lépkedett végig a
Bold Streeten, és nem engedte, hogy a lépte lassabb legyen
a Liverpooli Művészellátóhoz közeledve. Megpróbált
észrevétlenül besurranni a boltba, és félig egy festőállvány
takarásában úgy tett, mint aki a festékesdobozok között
böngészik. Amikor úgy gondolta, hogy észrevétlenül teheti,
jobban megnézte a pult mögött álló férfit. Úgy látta, hogy
vannak közös vonásaik: a nagyra nyíló szemek, a telt ajkak,
amelyek nagyon könnyen mosolyra húzódtak, amikor
elköszönt a vásárlóktól, meg a széles ujjak, amelyekkel a
pénztárgépbe pötyögte be a számokat.
Felnézett, és elkapta Chiara pillantását.
– Szép napot! Szóljon, ha segíthetek!
Chiara elpirult, bólintott, de rögtön elhagyta a bátorsága,
és amint csak lehetett, kisietett az üzletből.
Az utca túloldalán beült egy helyre meginni egy kávét, és
szidta magát, hogy hogy lehet ilyen gyáva. Töprengett, hogy
mit lépjen. Egyszerűen, mintha mi sem történt volna,
menjen vissza, és mutatkozzon be? Vagy szaladjon megint
haza az Alex jelentette biztonságba? Chiara épp a kávéja
végénél tartott, amikor valaki megköszörülte mellette a
torkát.
– Bocsánat… – szólalt meg egy mély férfihang.
Chiara felnézett. William Smith állt ott bizonytalanul.
– Te vagy Chiara, igaz? – kérdezte.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza Chiara, de a hangja
váratlanul, szégyenlősen elfulladt.
A férfi mosolygott.
– Láttam a fényképedet a Sunday Postban. Arról
ismertelek meg.
Vagy egy percig némán bámultak egymásra, majd
Chiarának beugrott, hogy mit kíván a jó modor.
– Nincs kedved leülni, és meginni egy kávét? – kérdezte.
Milyen régóta gondol erre az emberre, és lám, most itt áll
előtte!
Az apjának fáradt volt a szeme, a haja pedig nagyon
vékony szálú, és kis tincsekben állt össze a fején, ahogy
Chiaráé is mindig. És most idegességében cibálni kezdte az
egyik ilyen tincset, amiben Chiara döbbenten fedezte fel a
saját ideges szokását. Magára ismert az apja arcélében,
nyílt arckifejezésében, és abban, hogy könnyen
mosolyodott el. Csodálatos érzés volt, mégis zavarba ejtő.
Nem is tudta pontosan, hogy mit érez.
– Sajnos csak tizenöt percem van – mondta az apja, és a
szemközti székre ült. – Egy ismerősöm vigyáz az üzletre, de
sokáig nem tud helyettesíteni.
Kínos hallgatás ült közéjük. Chiara rámosolygott az
apjára, de nem találta a megfelelő szavakat. Végül
kirobbant belőle:
– Az anyám keresett téged! Éveken át rótta New Brighton
utcáit, azt remélve, hogy meglát valahol.
A férfi elnézett Chiaráról, és elvörösödött.
– Tudom. Elolvastam a könyvedet. És sajnálom.
– Annyira szeretett volna megtalálni, mielőtt hozzáment
Alexhez!
– Tudok róla – mondta, és még mindig nem tudott Chiara
szemébe nézni.
Chiara kezdett begurulni.
– Eszedbe jutott egyáltalán az anyám? Vagy én?
– Igen, természetesen gondoltam rátok. Annak idején
hülye voltam, és felelőtlen, de nem vagyok szörnyeteg.
Vannak érzéseim. – Elhallgatott egy pillanatra, és halkan
folytatta: – Megmondom őszintén: egy idő után
megpróbáltam nem gondolni rátok. Idősebb lettem,
megnősültem, lett két fiam, és az élet valószínűtlenül
gyorsan kezdett telni.
– Van két öcsém? – nyílt tágra Chiara szeme, és kezdett
megenyhülni ez iránt az ember iránt.
– Igen, David és Mark. A házasságom szétment, de velük
tartom a kapcsolatot. Most már tudnak rólad is.
 – Hasonlítanak rám?
William elmosolyodott:
– A szemük és a hajuk, igen.
– És nem szeretnének találkozni velem? – akarta Chiara
mohón megtudni.
De William lassan ingatta a fejét.
– Ez nem egyszerű helyzet. Még nem tudták
megbocsátani nekem, hogy elhagytam az anyjukat. És nem
állnak készen arra, hogy elfogadják: lett már gyerekem egy
másik nőtől, mielőtt ők születtek.
– Minden nőt elhagytál… – mondta Chiara fásultan.
– Más a helyzet – nézett le William az előtte hűlő kávéra,
de nem ivott bele. – Nem erről van szó. Hibáztam, nem is
egyszer. Először is nem lett volna szabad otthagynom
édesanyádat. És aztán nem lett volna szabad elvennem a
feleségemet. – Széttárta a kezét. – De mindenki követ el
hibákat, nem?
És csendben várt Chiara válaszára.
Chiara gondosan mérlegelt. Mert akármit is mond erre,
annak súlya lesz. Gondolatban összerakta a mondandóját,
mintha idegen nyelven fogalmazna.
– Én ezt megértem – mondta végül. – De megbocsátani
nem tudok. Ez nekem így nem megy.
Amikor Williamnek letelt a tizenöt perce, Chiarával
megbeszélték, hogy a lány később még visszajön, zárás
után. William azt javasolta, hogy a kávézóban találkozzanak
megint, és vacsorázzanak együtt.
– Szerintem fog neked ízleni a főztjük – mondta a férfi, és
látszott, mennyire felszabadul, hogy semleges témáról
beszélhetnek.
A búcsúzás is ugyanolyan kínkeserves volt, mint amikor
találkoztak. Chiara abban reménykedett, hogy majd csak
oldódik ez a feszültség kettejük között. Vágyott rá nagyon,
hogy képes legyen szeretni az apját. De ennél még
fontosabbnak érezte, hogy magyarázatot kaphasson, valódi
magyarázatot arra, hogy az apja miért nem próbálta soha
megkeresni a nőt, akit elhagyott, és a gyermekét, pedig
tudhatta, hogy a nőnek különben egyedül kell felnevelnie.

Chiara életének ez volt a legfurább vacsorája. Az ételekkel

nem volt semmi baj, ízlett neki minden. Mi kivetnivalót
találhatott volna a nagy tányérnyi levesen, amelyben párolt
újhagyma simul össze brokkolival, szalonnával, pirított
fenyőmaggal és apróra tört spagettivel? A rukkolasalátához
szép nagy forgácsokban adták a parmezánt, és egy kosárnyi
frissen sült kenyeret is kaptak, amivel ki lehetett törölgetni
a maradékot.
Chiara nagyon megkönnyebbült, mert most
akadálytalanul folyt a beszélgetés. Elmesélte Williamnek,
hogy nőtt föl az Egremont Promenade-en álló magas
házban, hogy hogyan él Londonban, és mit tapasztalt San
Giulióban.
De sokkal fontosabb lett volna mindaz, amiről nem
beszélt. Életében most először költött el egy vacsorát az
apjával, és az idő iszonyú sebességgel rohant – pillanatok
múlva jött a desszert –, de Chiara egyáltalán nem érezte,
hogy közelebb kerültek volna azokhoz a lényegi dolgokhoz,
amelyekről valójában beszélniük kellene.
Az apja rendszeresen próbálta terelni a szót Maria
Domenicáról. Feszengve hallgatta végig, amikor Chiara
elmesélte: hogyan alakult az anyja sorsa, miután William
elhagyta. Zavartan babrált a csészéjével meg a
cukortartóval, miközben Chiara felidézte komputazásaikat
a Mersey folyón, és leírta a New Brighton-i strandfürdő
büféjét, ahol az anyja még azután is sokáig dolgozott a
Leary házaspárnak, hogy a pénzre már nem is nagyon volt
szüksége. William elgondolkozva hallgatta végig, amikor
Chiara elmesélte, hogy Alex mennyire szerette
mindkettőjüket, és széles ujjával törölgette a szemét,
amikor Chiara elmondta neki, a részletektől sem kímélve
őt, hogy milyenek voltak az anyja utolsó hónapjai.
– Milyen szomorú ez! – mondta William, amikor Chiara
befejezte. – Ki gondolta volna, hogy így alakulnak a dolgok?
Szegény édesanyád nem is érte meg, hogy te milyen sikeres
lettél!
Aztán Chiara némi rábeszéléssel elérte, hogy William
elmondja a számára ismeretlen történetet: hogy hogyan
találkozott Maria Domenicával a Spanyol lépcső melletti
kávézóban. William akkor egyetemista volt, frissen érkezett
Rómába Firenzéből, ahol reneszánsz festészetet és
építészetet tanult. Rómában nem ismert senkit, és pénze
sem volt sok.
– Mindennap megittam valamit abban a caffèban, de csak
a pultnál, mert nem futotta volna az asztalnál kért árakra.
Azt hiszem, az édesanyád meglátta, milyen magányos
vagyok. Mindig talált rá időt, hogy megálljon mellettem, és
váltson velem pár szót.
– És miről beszélgetettek?
– Én napközben rendszerint épületeket rajzoltam, meg az
emberek arcát, és Maria Domenica szerette megnézegetni
a vázlataimat, hogy lássa, min dolgozom. Csinos lány volt, és
én már félig bele is szerettem, amikor megemlítette, hogy a
szabadnapjain szeret a képtárakban vagy a Vatikáni
Múzeumban nézelődni. Gyorsan felajánlottam, hogy
csatlakozom hozzá. Aztán megkért, hogy segítsek neki az
angol nyelvben, és ennek kapcsán kerültünk közelebb
egymáshoz. De nem csábítottam el őt. Az igazság az, hogy
mindketten egyformán tapasztalatlanok voltunk. Azt
hiszem, ezért is lett olyan hamar terhes. Egyikünk sem
tudta pontosan, mi is az ábra.
– És mi történt, amikor megtudtad, hogy terhes?
Ez volt a lényeg. Chiarának ezt kellett megtudnia.
William nem rögtön válaszolt. Ránézett Chiarára, aztán
elfordult.
– Olyasmi, amire nem vagyok büszke – mondta halkan.
– Meséld el! – sürgette Chiara.
– Maria Domenica egy este mondta meg nekem – fogott
bele tétován William. – Előbb sétálni voltunk, aztán
leültünk a Trevi-kúthoz, és néztük a turistákat, ahogy a
pénzérméket dobálják a vízbe. Maria Domenica csöndes
volt, és szórakozott, de végül kitört belőle, hogy terhes.
Biztos volt benne. Aztán elsírta magát, én meg magamhoz
öleltem, és motyogtam neki, de már nem tudom, mit,
nyilván valami vigasztalást. De igazából teljesen erőt vett
rajtam a pánik. Aznap éjszaka felosontam vele a caffè feletti
szobájába, és sokáig ébren voltunk, beszélgettünk, és
szeretkeztünk. Reggel ő korán kelt, ment dolgozni, én pedig
ott maradtam a szobájában, amíg mindenki el nem ment a
dolgára, és észrevétlenül ki tudtam osonni. Visszamentem a
szállásomra, bepakoltam a vázlattömbjeimet meg a
ruháimat egy táskába, és elutaztam. Megszöktem. Már nem
emlékszem, hogy aznap a rettegésen és a pánikon kívül mi
volt még a fejemben. Csak azt éreztem, hogy még túl fiatal
vagyok apának, és azon igyekeztem, hogy minél nagyobb
távolságra kerüljek a zűrtől, amit okoztam.
Chiara szemét elfutották a könnyek, és hagyta, hogy
folyjanak, mert arra sem volt ereje, hogy letörölje őket.
– Gondolj bele, mit érezhetett! El tudod képzelni? –
kérdezte aztán, amikor megint meg tudott szólalni. –
Biztosan egész nap várt, hogy bemenj a szokott italodra a
kávézóba. Napokig azon töprenghetett, hogy hová lettél.
Talán bejárta a római képtárakat és múzeumokat, hogy
megtaláljon. Vajon mennyi időbe telt, amíg rádöbbent,
hogy nem fogsz hozzá visszamenni?
Williamet is megviselte a történet, és nem szólt semmit.
Chiara próbálta nem gyűlölni, próbálta megérteni.
– Szeretted egyáltalán őt? – tette fel neki a kérdést.
– Igen, szerettem – felelte az apja halkan.
Chiarának már csak egy kérdése maradt. Nem könnyen
vette rá magát, hogy feltegye. Meg akarta adni Williamnek
az esélyt, hogy magától rátérjen. De most már alig volt
valami a forró csokoládéjából, és William semmi jelét sem
adta, hogy arról akarna beszélni.
– És végig itt laktál? – kérdezte meg Chiara.
William szomorúan bólintott.
– Szóval miközben az anyám meg én a New Brighton-i
utcákat róttuk utánad, te végig itt voltál, a folyó túloldalán?
– motyogta Chiara újra.
– Itt voltam – mondta az apja. – Itt, szemben, a
művészellátóban. Eredetileg a nagybátyám üzlete volt, és ő
alkalmazott engem, amikor visszajöttem Olaszországból.
Amikor meg nyugdíjba ment, kivásároltam őt. És azóta itt
dolgozom.
Chiara várt pár szívverésnyi ideig, mert tudta, hogy amit
mondani fog, azzal lerombolhatja azt a kevés barátságot is,
ami eddig létrejött közöttük.
– Képzeld, a nevelőapám rendszeresen járt a boltodba, itt
vásárolt be anyámnak – mondta végül.
William láthatóan megdöbbent.
– Igen?
– Igen, elég sokszor jött ide.
– Különös, nem? Micsoda véletlen…
– Igen, és tudod, mi a még különösebb? Hogy egyszer az
anyám is eljött ide! – mondta vádlón. – És akkor
mindenképp találkoznod kellett vele!
William sóhajtott, és nagy zavarban volt.
– Találkoztatok, igaz?
William bólintott.
 – Na és? Akkor már megtudtad, hogy anyám itt él! Rólam
is tudnod kellett!
William megpróbálta lecsillapítani Chiarát.
– Ne engem vádolj, Chiara! – mondta halkan, és közelebb
hajolt a lányhoz. – Nem az én hibám volt egyedül.
De Chiara elrántotta magát előle, és olyan hévvel lökte
hátra székét, hogy a székláb tiltakozó csikorgására a
pincérnő felkapta a fejét.
– Hogyhogy nem a te hibád volt? – kérdezte dühösen. –
Hát ki másé lett volna?
– Nézd… – kezdett bele William, de éppen akkor jött oda
a pincérnő a számlával. William odanyomta neki a
hitelkártyáját, és elhessegette. – Nézd, egyszer tényleg itt
volt, ez igaz. És borzalmas élmény volt! Nem is tudom,
melyikünk volt jobban kiborulva: az édesanyád vagy én.
– És? – sürgette Chiara.
– Említett téged, persze. Megmutatta a jegygyűrűt az
ujján, és elmondta, hogy milyen csodálatos apát talált
neked. Dühös volt nagyon, alig hagyott engem szóhoz jutni.
És világossá tette, hogy már nem akarja, hogy része legyek
az életének… vagy a tiédnek. Aztán hátat fordított, és
büszkén kivonult a boltomból, és én nem láttam soha többé.
– Nem szaladtál utána? Vagy nem próbáltad aztán
megkeresni?
– Chiara, engem teljesen fejbevert az a találkozás. Nem
számítottam rá, hogy egyszer csak újra látom. És akkor már
feleségem volt, és két kicsi gyerekem. És ők nem tudtak
rólatok. Ugye meg tudod érteni, milyen nehéz helyzetbe
kerültem?
– Szóval egész életemben – mondta Chiara a sírás szélén –
te itt voltál az egyik parton, az anyám meg a másikon. Mind
a ketten jól őriztétek a titkotokat. És egyikőtöknek sem
jutott eszébe, hogy mi volna a legjobb nekem.
Visszajött a pincérnő. William úgy vette el a blokkot, hogy
oda sem nézett.
– Ez azért kicsit igazságtalan – mondta, ismét teljes
figyelmével Chiara felé fordulva. – Igazságtalan velem és az
édesanyáddal szemben is. Ő azt mondta nekem, hogy ti
ketten boldogok vagytok nélkülem, és én ezt nem akartam
tönkretenni. Neked jobb lett volna, ha tudod, hogy én itt
vagyok?
Chiara vállat vont. Az arca bezárult, a szája vékony
vonallá szűkült, a szeme olyan lett, mint két kődarab.
– Azt hiszem, hogy te nagyon gyenge ember vagy – csak
ennyit mondott.
– Gyenge? Lehet. Sok mindent csináltam, amit aztán
megbántam. De azt nem bántam meg, hogy nem követtem
Maria Domenicát aznap, amikor eljött ide. Akkor már túl
késő volt neki is, nekem is. Mindketten házasságban éltünk
már valaki mással, és másfelé kanyarodott az életünk.
– És én nem voltam fontos?
– Nézd, tudom, mit érzel, és sajnálom. De most itt az új
lehetőség számunkra, igaz? Maradj egy ideig Liverpoolban,
és ismerkedjünk meg egymással rendesen. Próbáljuk meg!
Szerintem érdemes lenne. Te mit gondolsz?
Chiara is meg akart ezzel próbálkozni. Szeretett volna az
apja karjaiba futni, és teljesen átadni magát neki, ahogy
más férfiakkal tette. Valami mégis visszatartotta. Talán az
anyja iránti lojalitás. Vagy egyszerűen az, hogy nem hitte el
Williamről, hogy olyan apja tud lenni, amilyet ő szeretne,
mint amilyenről álmodott és fantáziált az évek során, amíg
felnőtt a folyó túlsó partján.
Megrázta hát a fejét.
– Ez nem megy ilyen könnyen – mondta kicsit
elszomorodva. – Te évek óta tudsz rólam, és egyetlen lépést
sem tettél. Nem várhatod, hogy most egy csapásra a szerető
lányod legyek.
– Hát nem is egy csapásra… – kezdte a választ William, de
a pincérnő már hozta a kabátjukat, és nem volt értelme
tovább ülni az asztalnál. Felálltak, és hagyták magukat
kikísérni, aztán feszengve hűvös búcsút vettek egymástól az
utcán.
– Látlak még? – kérdezte William, közel a
kétségbeeséshez.
– Igen, csak még nem tudom, mikor – felelte Chiara, és
két lépést hátrált, hogy kikerülje az apja ölelésre tett
kísérletét.
– Ne menj el tőlem így! – könyörgött az apja.
Chiara majdnem beadta a derekát. Azonban felrémlett
előtte az anyja, ahogy végigrohan a Bold Streeten azzal a
tudattal, hogy rátalált végül az ő Williamjére – de már túl
későn. Chiara megkeményítette magát az előtte álló magas,
fáradt férfival szemben.
– Kérlek, ne várj tőlem túl sokat! – Chiara a túloldali üzlet
sötét ablakai felé biccentett. – Már tudom, hogy hol talállak.
Majd jelentkezem, és találkozunk megint… De nekem kell
még egy kis idő.
Miután elváltak, és Chiara taxit keresve végigrohant a
forgalmas városi utcákon, kimerültséget érzett,
szomorúságot, sőt egy kis maradék dühöt is, de leginkább
azt érezte: magára maradt. Valahogy azt képzelte: ha
találkozik William Smithszel, az majd betölti az űrt a
lelkében, ami az anyja halálakor keletkezett, ha megtalálja
az apját, a hiányérzet elmúlik. Ez a remény vált most
köddé, és ő minden korábbinál üresebbnek érezte magát.
El akart menekülni Liverpoolból, itt akarta hagyni a
várost, benne ezzel az idegennel, az apjával, akinek az
imént fordított hátat. Pár pillanatig attól félt: sírni fog. De
aztán kitisztultak a gondolatai, és rájött, hogy csak egyetlen
hely van, ahová igazán vágyik. És jól tudta, hogy ott nem
kevesebbre, mint igazi hazatérésre számíthat, annak
minden melegségével és biztonságával együtt.
 24.

Fekete haján széles karimájú szalmakalapban Harriet úgy

ült a citromfa alatt a hosszú asztalnál, mint ha mindig is ez
lett volna a helye. Az ölében pufók fiúcsecsemő, de a szeme
talán kissé fáradtabbnak látszott, mint pár hónappal
azelőtt.
– Igyekezz már, Chiara, én itt éhen halok! Csipkedd
magad! – kurjantott a konyha felé.
Erminio nem értette ugyan az elhangzott szavakat, de a
lényeget igen, így aztán helyeslően együtt nevetett
Harriettel, és közben nagy, kerek pocakját simogatta.
Esküvőre készültek. Chiara életének minden fontos
szereplője ott lesz, és ma Chiara igazi nagy estebédet ad,
amelyet a nagyanyja konyhájában főz.
Az első fogás tenger gyümölcseiből főtt leves lesz, a
tintahaltól sötét színű, benne sok paradicsom, kagyló és
polipkar. Alex bizalmatlanul nézte, de Franco biztatta, hogy
kanalazzon bele, és utána már Alex is azt mondta, hogy
nem is olyan rossz.
Esküvőre készültek, és mindenki jókedvűnek látszott.
Még csak tavaszodott, de Chiara azt mondta: már elég
meleg van ahhoz, hogy kint egyenek. Piros-fehér kockás
abroszt terített a faasztalra, aztán többkosárnyi Pepina-féle
aranybarna kenyeret tett ki, valamint kancsókban a
nagyanyja már-már fekete színű vörös borát.
 Pepina nem engedte, hogy Chiara teljesen egyedül
főzzön, és mint az árnyék, követte őt a konyhában.
Gyakorlott, fürge keze azonnal megbökte Chiarát, ha úgy
gondolta: túl sok olívaolajat tett a serpenyőbe vagy túl
kevés sót az ételbe.
Chiara pont így szeretett főzni: hogy nem méricskélt,
hanem itt egy csipet valamit tett az ételbe, ott meg
megszórta amazzal. Kit érdekel, ha az étel soha nem lesz
ugyanolyan ízű? Ezt itt és most, erre az alkalomra főzi, a
poros udvaron összegyűlt embereknek, akiket ő annyira
szeret.
Harriet egyedül jött San Giulióba.
– Eduardo felügyeli most a The Office-t – jelentette ki.
A barátnője hangjából Chiara mintha némi kijózanodást
hallott volna, de nem kérdezett rá.
Alexet minden ellenérzése dacára elhozták ide, Maria
Domenica otthonába, amelyet az asszony eltitkolt előle.
Most találkozhatott a családdal, akikre igazából mindig is
kíváncsi volt. Az elfogódottságtól nagyon feszengett, de
Franco észrevette, milyen kellemetlenül érzi magát, és
mindig ott volt a közelében, hogy barátságosan, kedvesen
támogassa.
Chiara gondolt rá, hogy küld meghívót William Smithnek
is, de azt végül nem vitték el a postára, és nem is bánta.
William valójában nem tartozott ide. Lehetséges, hogy
egyszer majd Chiara össze fogja őt ereszteni az asztalánál a
többiekkel, de most még nem jött el az ideje. Williamet még
idegennek érezte, és ez az alkalom a család ünnepe volt.
 – Tessék, tessék, egyél! – mondta Harrietnek, és letett elé
egy tányér levest. – De ne tömd meg magad azzal a
kenyérrel, mert még egy csomó kaja jön! Lesz zsenge lóbab
reszelt kecskesajttal, meg pikáns, csilis-fokhagymás, pirított
brokkoli. Aztán ehetsz apró újkrumplival együtt párolt
articsókát, és zsályás csirkét fehérborban, citrommal
elkészítve. Ezután egy kis pihi következik, lehet egyet
sétálni a gyümölcsösben, és jön az estebéd befejezése: a
bársonyos, csokoládés mandulatorta, és utána
megkóstolhatod a nagyanyám saját limoncellóját, ami
bellissimo!
És Chiara megcsókolta az ujjai hegyét, pont úgy, ahogy
azt nemegyszer látta a nagyapjától. Mosolyogva nézte,
ahogy a vendégei az asztal köré telepednek, és élvezettel
szívják be a tengergyümölcsei-leves fűszeres illatát.
De mielőtt visszament volna a konyhába, hogy kihozza a
következő fogásokat, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és
hátulról csókot nyomott egy sima férfitarkóra. Élvezettel
szívta be a már ismerős, kesernyés pörkölésillatot, és
távoztában arcával még megsimította a deresedő végű
hajat.
Giovanni megfordult, és ránézett.
– Bella, kell valamit segíteni neked? – kérdezte, és a szája
mosolyra húzódott.
– Nem, nem, te csak maradj! Itt most én főzök!
– Legalább hadd segítsek a nehéz dolgokat kivinni a
konyhából!
Giovanni elkapta Chiara kezét, és visszahúzta még egy
csók erejéig.
Esküvőre készültek. Chiara és Giovanni ott fognak állni
együtt, és elmondják az eskü szavait a piazza régi, fehér
falú templomában, majd átmennek a Caffè Angelibe, és ott
fogyasztják el az esküvői reggelit.
Mert ott történt, hogy a barátságukból szerelem lett egy
délután, amikor együtt ültek a piros ülésen a Chiara
anyjának vonásait viselő, figyelő Madonna-kép alatt.
Fagylaltoztak, aztán persze kávéztak, és beszélgettek
órákon át. És Chiara rájött: a szenvedély nem feltétlenül
érkezik elsőnek. Mint ahogy az ő konyhai munkától folyton
fehér karja a nyár folyamán szépen lebarnult, van olyan is,
hogy a szerelem fokozatosan mélyül el.
Persze el is tud tűnni, gyorsan, ahogy a nyári barnaság,
ha befelhősödik az idő.
Chiara szerette volna megóvni ezt az új, de még törékeny
érzést, amely közöttük kialakult, és felajánlotta, hogy felköti
a keményített fehér kötényt, és az öregedő Gaggia kávégép
és a kopott, rozsdamentes acél pult mögött fogja keresni a
jövőjét. Azokat a karokat fogja húzogatni, amelyeket annak
idején az anyja keze érintett, és a nap végén majd letörli az
asztalokat, felrakja a székeket, és felsöpri a padlót,
miközben Giovannival kitárgyalják a napi pletykákat.
– De mi lesz a karriereddel? – vitatkozott vele Giovanni. –
Annyi munkád van benne, hogy sikeres lettél, nem adhatod
ezt fel ilyen könnyen!
– Főzhetek továbbra is – jegyezte meg Chiara. – És
írhatnék még könyveket. Talán nem leszek már annyira
híres, de engem soha nem is a siker izgatott az egészből,
hanem az ételek.
Giovanni nem egészen hitt neki. Az apjára nézett, aki a
pultnál szöszmötölt, és a maga részéről fél szívvel azt
ajánlotta: Londonba megy Chiarával.
– Biztos találnék munkát valahol egy étteremben vagy
egy caffèban, nem? Megoldható lenne.
Napokig ezen törték a fejüket, hogy milyen közös jövőt
tudnának elképzelni, ami mindkettejüknek megfelelne. Egy
napsütötte téli délutánon aztán kiakasztották a „zárva”
táblát a Caffè Angeli ajtajára, és elszöktek Chiara
nagyszüleinek birtokára, hogy letelepedjenek egy kicsit a
barackfák alatt.
A ház és közvetlen környezete már elkezdett
visszarendeződni a korábbi, elhanyagolt állapotba. Paolo
bungalói közül pár nagyon hamar düledezni kezdett: a
falak furcsa szögben álltak, és Erminio kijelentette:
balesetveszélyes lenne benne embereket elszállásolni.
Paolo próbált vitatkozni, de mielőtt észbe kapott volna,
Pepina csirkéi birtokba vették az egyik épületet, és az
ablakából egész nap peckesen kukorékolt a kakas, eszébe
idézve mindenkinek Giacomo Salerni építőmesteri
fogyatékosságait.
Amikor pedig Pepina tárolóhelyül nézte ki a másik
bungalót a sok-sok savanyúságnak és egyéb eltett
finomságnak, Paolo már nem is ellenkezett túlságosan.
Addigra a turisták rohama igencsak meggyérült, és Chiara
azt gyanította: ahogy őt lassan elfelejtik az emberek, végül
nem is jön ide majd senki. Olyan sok másik főzőtanfolyam
van, elegánsabb, jobban szervezett, és sokkal szebb
környezetben lévő: az emberek inkább azokat fogják
előnyben részesíteni. Az itteni bungalók lassan összedőlnek,
a barackfák a romok fölé nyújtják majd az ágaikat, és az
élet tovább folyik a maga csöndes állandóságával. Rosaria
megint fölszedi a kilóit, Pepina és Erminio reszketeg
lépésekkel megy tovább az öregedés útján, és csak Paolo
morózus elégedetlensége fogja megkeseríteni a napjaikat.
Chiara ott feküdt a barackosban, és a kék ég foltjait nézte
az ágak csipkézetén át. Akkor jött rá, hogy ő itt akar
maradni.
– Itt akarok élni – mondta Giovanninak. – És nemcsak a te
kedvedért, hanem a nagyszüleim és Franco miatt is. És igen,
szerintem magam miatt is. Itt közelebb érzem magam
anyámhoz. Úgy érzem, végre már ismerem őt.
Giovanni ezután mégis minden áldott nap feltette neki a
kérdést:
– Biztos, hogy itt szeretnél élni?
És Chiara mindennap azt felelte Giovanninak, egyre
nagyobb bizonyossággal:
– Igen, biztos.
Most meg, ahogy ki-be szaladgált Pepina konyhájába, és
újabb tálakon hozta ki a zöldségeket, azt figyelte, ahogy
Giovanni eszik. A tányérja fölé hajolt, úgy mártott bele a
levesbe egy darab kenyeret, körbetörölte a tányért, és
élvezettel harapott belőle. Észrevette, hogy Chiara nézi.
– Finom! – mondta neki. Kihalászott egy kagylót a
levesből, és mohó örömmel szürcsölte ki a húst a lével
együtt a kagylóhéjból. – Minden káprázatos!
És Chiara szívét majd szétfeszítette, hogy mennyire
szereti Giovannit.
Valóságos zene volt füleinek az étkezés: az evőeszközök
változatos, ritmikus csilingelése a tányérokon, az elismerő
hümmögések kórusa. Leült Chiara is, megfogta a kanalát, és
körbenézett.
Nagyon szerette volna lefényképezni, amit lát, vagy
lerajzolni, ahogy az anyja tette volna, hogy mindig
emlékezzen rá, ahogy a mohó Erminiót szidja Pepina, mert
az ő tányérjáról lopkodja a falatokat, ahogy Franco és Alex
egyre jobban kivörösödve koccintgatnak a vörösborral,
vagy ahogy Harriet a kisfia fejét csókolgatja.
Paolo és Rosaria az asztal végén foglaltak helyet, és
igyekeztek mindehhez jó képet vágni. De amikor úgy
gondolták, hogy nem figyeli őket senki, fojtott hangon
egymással civakodtak. Most már Chiara is Giovanni
szemével látta a nagynénjét és az unokatestvérét, és
pontosan tudta, milyenek: mohó, önző és megbízhatatlan
emberek. Mégis a családhoz tartoztak, és Chiara volt olyan
jószívű, hogy úgy gondolja, nekik is jár a hely az asztalánál,
mint a többieknek.
Ahogy Chiara a szájához emelte a kanalat, még egyszer
végignézett a jeleneten.
– Itt van mind, ami engem boldoggá tesz – mondta ki
hangosan, és ezen legelőször ő maga lepődött meg.
Giovanni ránézett, felhúzta a szemöldökét, és mosolygott.
 – Ez a helyzet – mondta Chiara, miközben Giovanni
gyengéden összeborzolta tüsi haját. – És szerintem nincs is
ezzel semmi baj.
A távolban viharfelhők kezdtek gyülekezni, és halkan
idehallatszott a mennydörgés is, de a fejük fölött még tiszta
kék volt az ég. Be fog sötétedni, mire a vihar ideér, de ők
ketten Giovannival akkor már biztonságban lesznek a
kibérelt házikójukban. Egymást fogják melegíteni az
ágyban, és úgy hallgatják majd a széllel táncoló eső doboló
ritmusát, amely tisztára mossa a vörös tetőcserepeket.
 A könyvben előforduló egyes olasz szavak
és kifejezések jelentése

acqua minerale ásványvíz

Ah, brava, brava! Ez igen/nagyszerű!

americana amerikai (nő)

amore mio szerelmem

autostrada autópálya

babà rumba vagy limoncellóba

áztatott, apró kuglóf

bambina kislány

bambino kisfiú

Basta! Elég! Hagyd abba!

bella szép, szépség(em)

bellissima figlia gyönyörű lány(om)

bellissimo csodálatos, gyönyörű

biscotti desszertborba mártogatható

vagy kávé mellé kínált édes,
száraz kekszféle
Buon appetito! Jó étvágyat!

Buongiorno! Jó napot!

caffè kávé, kávézó

caffè latte tejeskávé, egyharmad rész

eszpresz-szóból, kétharmad
rész gőzölt tejből áll a
tetején krémes tejhabbal

calzone töltött pizza

cannelloni cső alakú, tölthető tészta,

paradicsommártással
leöntve, és átsütve

cara kedves (nőket szólítanak

meg vele)

Cara Mamma e Kedves Mama és Papa

Papa

Che sera, sera Ahogy lesz, úgy lesz (az

ismert dal refrénje, de
keveredik a spanyol Que
sera és az olasz Che sará)

ciabatta négyszög alakú vagy

hosszúkásabb zsemleféle
(jelentése: papucs)
Ciao! Szia!

Ciao, bella! Szia, szépségem!

contessa grófnő

cornetto rongyoskifli (lényegében a

francia croissant olasz
megfelelője)

crema krém, krémes töltelék,

krémes tejhab a kávék
tetején

Cretino! Agyalágyult/idióta!

cucina povera a szegények konyhája (mára

inkább a tradicionális,
rusztikus ételeket nevezik
így)

cupido a szerelem angyala

digestivo az étkezést követő, az

emésztést segítő rövidital

Disgraziato! Szerencsétlen!

dolce vita édes élet

È buono? Jó?

festa ünnep
figlia valakinek a lánya

figlio valakinek a fia

friggendo forrón, frissen, egyenesen a

mangiando sütőből (nápolyi szólás, átvitt
értelemben is használják)

fritti olajban hirtelen kisütött

ételek

gelato krémes, olasz fagylalt

gnocchi nudli, legtöbbször

krumpliból készítik

grazie köszönöm

il pane a kenyér

inglese angol

la passeggiata a séta

lasagne rakott tészta sajttal, hússal,

paradicsommal

limoncello citromlikőr

Madonna mia! Szűzanyám!

Mangia, mangia! Egyél, egyél!

melanzane alla rakott padlizsán
parmigiana mozzarellával és
parmezánnal

Merda! A francba!/Szar!

Mia mamma! Anyám!

minestrone tartalmas zöldségleves

Molto buono, Nagyon jó(l), köszönöm!

grazie!

mortadella pisztáciával dúsított

felvágottféle

pancetta szalonna

panini zsemle vagy zsemlés

szendvicsféle

Papa, vieni qua Papa, gyere gyorsan!

subito!

Parla Italiano? Beszél olaszul?

parmigiano parmezán sajt

pasta tészta

pasta e fagioli babos tészta

pasticceria cukrászda
pecorino erőteljes ízű juhsajt

pensione panzió

peperonata olasz lecsó

per favore kérem

piazza tér

pollo alla csirke vadász módra,

cacciatora rozmaringgal és
fokhagymával ízesített
paradicsomszósszal készül

polpette di carne húsgombóc

Porca miseria! A pokolba! Átkozott!

prego kérem, parancsoljon

pronto Halló, tessék! Másik

jelentésben: kész

prosciutto sonka

prosciutto crudo nyersen pácolt, szárított

sonka

Puttana! Kurva!

ragù mártás

ravioli töltött tésztaféleség

ricotta krémes állagú olasz túróféle

sartu paradicsomos húsragu

rizskéregben sütve (délolasz
specialitás)

Scema! Bolond! (nőnemben)

sfogliatelle sütemény leveles tésztából

és kandírozott citrushéjakkal
ízesített ricottából,
jellegzetesen kagylóformájú

sì igen

signora nő, hölgy

spaghetti con le kagylós spagetti

vongole

timballo di húsos csőtészta sós

maccheroni tésztaköpenyben megsütve

tuo papa a te apád

Venga, venga! Jöjjön, jöjjön!