Írta: Julie Houston

A mű eredeti címe: A Village A air

A művet eredetileg kiadta:

Aria, an imprint of Head of Zeus Ltd., 2018
Copyright © Julie Houston, 2018. All rights reserved.

Cover © Head of Zeus

Fordíto a: Stumpf Andrea Mónika

A szöveget gondozta: Papp Piroska

A soroza erv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 597 045 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Takács Ildikó, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővíte , illetve rövidíte kiadásának

jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
ada árolást – nem sokszorosítható.
 1

Hogyan veszíte em el a férjemet…

SZEPTEMBER ELSŐ SZOMBAT ESTÉJEN TÖRTÉNT, azon a hétvégén, amikor a

hosszú, iskolai nyári szünet végre a végéhez ért. Még mielő
magunkhoz tértünk volna, az esték rövidülni kezdtek, és az
üzletekben megkezdődö az óvatosan megfogalmazo „időszakos
áruk” felhalmozása, azzal a szándékkal, hogy ők legyenek az elsők,
akik útakadályokat állítanak a sorok mindkét végén a rikítóan lila,
nyolcszögletű csokoládésdobozkákból. Előrehajoltam, hogy jobban
lássam, ahogy a fény visszatükröződik a tükörben, és magamra
mosolyogtam. Igazat adtam a Leedsben frissen megnyílt John Lewis,
Charlo e Tilbury üzletében dolgozó eladólánynak a rúzs színét
illetően.
– Szép rúzs! – Mark befejezte a fekete csokornyakkendő végével
való küzdelmet, egy csókot lehelt a meztelen vállamra, majd felém
nyújto a a keményíte gallérú ingbe bújtato nyakát egy olyan
mozdula al, amely tizennyolc év házasság és megszámlálhatatlan
illusztris esemény után szinte automatikus le . Megfogtam a
nyakkendőjét, és gyorsan megkötö em a csomót, majd
megigazíto am a gallérját, hogy a két oldal szimmetrikus legyen.
Ezután ke őt spricceltem a Jean-Louis Scherrer parfümömből. Ez az,
amit Mark sosem felejt el megvenni nekem a repülőtéren, pedig
gyakran jár üzleti úton külföldön.
Körülnéztem a krémszínű hálószobámban. Egy pillantást
vete em a Jane Churchill függönyökre, a hozzá illő párnákra, a
szabályosan hajtogato rózsaszín és fehér törülközőkre, amelyek
pont a megfelelő helyükön voltak a hálószobához csatolt
kifogástalan fürdőszobában. A tekintetem egy pillanatra megpihent
az ágyunk fölö ízlésesen elhelyeze három, hangulatos
pasztellképen. Rég elmúltak azok az idők, amikor még
kamaszkoromban olyan szakadt poszterek lógtak összevissza,
rozsdás szögekkel feltűzdelve a falon, mint az „Állítsátok meg a
bombákat”, a Greenham Common elleni tüntetések plakátjai és a
Led Zeppelin.
Minden pontosan a helyén állt.
Tom, kis híján tizenhét évesen, idősebb volt annál, hogy ne
lehetne egyedül i hon hagyni, viszont abban nem voltam biztos,
hogy képes vigyázni a tizennégy éves húgára is. Kissé
összeráncoltam a homlokomat, és a mai este során már nem először
arra gondoltam, hogy mégis meg kelle volna kérnem Mark anyját,
hogy jöjjön át, és töltse nálunk az éjszakát. Tudtam, hogy abban a
pillanatban, amint elindul velünk a taxi, amely már most is éppen
ránk várt az autóbeállóban, Tom visszamegy a szobájába, és
belemerül a matekkönyvébe. Freya pedig felügyelet nélkül fog
mobilozni, számítógépezni és tévét nézni egy sütisdoboz
társaságában. Egy másodperc töredékéig haboztam, de aztán
meghallo am Mark sürgető hangját a kertből, és felkaptam a
táskámat – ami szintén Mark ajándéka volt. Hogy őszinte legyek, a
gyerekek rendesek voltak, értelmesek, jó magaviseletűek, és annak
ellenére, hogy nem töltenek sok időt együ , tudtam, hogy ha bármi
gond lenne, számíthatnának egymásra. Eszükbe fog jutni, hogy
bezárják az ajtókat és behúzzák a függönyöket ezen a sötétedő
szeptemberi estén.
Elmosolyodtam, és gondolatban gratuláltam magamnak az
életemért, és azért, amit eddig elértem. A férjemmel imádtuk
egymást, kedveltem a modern, világos, és valljuk be, meglehetősen
előkelő o honomat ebben a kis faluban, Westenburyben. Szakmailag
megvalósulóban az álmom. Pusztán néhány évvel azután, hogy újra
tanítani kezdtem, miután hosszú ideig o hon voltam a gyerekekkel,
végre igazgatóhelye es le em a rendkívül jó hírnévnek örvendő
Kicsiny Makkok Általános Iskolában, ami csak egy ugrásra van
tőlünk. És mindjárt indulok, hogy azzal a három barátnőmmel
töltsem el az estét, akiket a világon a legjobban szeretek: Tinával,
Fivel és Clare-rel.

– Szép vagy, édesem, mint mindig – mondta Tina, miközben pezsgőt

töltö nekem, és az új, fekete, testhezálló koktélruhámat csodálta,
amit az aznap esti jótékonysági bál és árverés tiszteletére ve em fel.
– Mark megint vásárolt neked? Valószínűleg te vagy az egyetlen nő
egész Midhope-ban, akinek a férje nemcsak a méretét tudja, de azt is,
hogy mi áll jól neki, és nem fél betérni a Bows és Bellesbe, hogy meg
is keresse azt.
Miala beszélt, felnéztem Markra, aki végigsimíto a csupasz
hátamon, és közben tovább beszélgete Simonnal, Tina férjével.
– Na most – folyta a Tina felhörpintve a pezsgőjét, majd az
üvegért nyúlt, és újra színültig töltö e a poharát –, nem akarunk
semmiképpen sem lemaradni az árverésről. Kinéztem a portugál
nyaralót, amit most elcsíphetünk. Egy hét, jövő augusztusban,
tizennégyen is elférnek. Képzeld csak el! Ami azt illeti, meglehetősen
drága, de jár vele saját sofőr is… – nyomta Tina az árverés brosúráját
a kezembe. – Nézd, a negyedik tétel… De ha mindannyian
beszállunk, akkor már nem is lesz olyan sok. Mit gondolsz…?
– Mennyeien hangzik.
Behunytam a szemem, és elképzeltem egy hetet a forró
napsütésben, semmi főzés vagy takarítás, csak azonnali kiszolgálás,
koktélok, a három barátnőm és persze a családunk.
– Szerinted Clare is jönne? – kérdeztem.
– Persze. Elhozhatja az aktuális barátját. Akárki is legyen éppen
akkor…
– Licitálhatunk akkor is valamire, ha Mark a kikiáltó? –
töprengtem. – Úgy értem, nem fog úgy tűnni, mintha nekünk
kedvezne, ha mi nyerjük el?
– Nem lesz semmi baj! – intézte el Tina egy kézlegyintéssel az
aggodalmamat, és ez a mozdulat a következő pillanatban
integetésbe ment át, mert megjelent Fi, Ma hew és Clare, akik az
asztalunk felé tarto ak a zsúfolt báron keresztül.
– Simon fog licitálni nekünk. Akárhogy is, azé lesz, aki a legjobb
ajánla al áll elő. Mark ezt nem tudja befolyásolni. Csak azt kell
elérnünk, hogy Simon kitartson a végsőkig… egészen a győzelemig.
Egy óra elteltével felszolgálták az előételt, egy langyos, leveles
tésztában sült gombát, és bár néhányan lelkesen falták, a többség
csak megkísérelte, és végül a tányérja szélén hagyta. Fi és én
élveztük a pezsgőt, és hallga uk Clare beszámolóját a legújabb
hódításáról, egy parkolóellenőrről, akit Clare azért vi fel az
irodájába, hogy ne büntesse meg. Ekkor Tina pisszegni kezde , hogy
hagyjuk abba, mert Mark fellépe a kikiáltó pódiumára. Valaki az
első sorból dobpergést színlelt néhány fatányéron.
– Hölgyeim és uraim! Üdvözöljük önöket a 2017-es, midhope-i, a
Rászoruló Családok Megsegítéséért rendeze aukción. Az i
jelenlévők többsége, engem is beleértve, sohasem tapasztalta meg,
miken kell keresztülmennie néhány családnak csak azért, hogy
túléljenek, hogy együ maradhassanak… – Mark színpadias
szünetet tartva elhallgato , majd mosolyogva körülnéze a
teremben. – Ezért nyúljanak mélyen a zsebükbe, töltsék meg újra a
poharaikat, és induljon el a ma esti licitálás a brosúrán található első
tíz tételre.
Gombócot éreztem a torkomban, és könnyek gyűltek a szemembe.
Nagyot nyeltem. Mark mindig eltökélten arra törekede , hogy
másokat maga elé helyezzen, de akkor is nevetséges volt, hogy ennyi
év után az ember ilyen szerelmes legyen a férjébe. Fi és Clare
neve ek rajtam, tudták, hogy hogyan érzünk Markkal egymás iránt.
– Simon, készen állsz? – Amint a licitálás a négyes tételhez, a
portugál villához ért, Tina nomnak éppen nem mondható
vehemenciával megrázta Simon karját, és a fehér bor, amit ő pont a
szájához készült emelni, kilö yent a kezükre. Tina merev tekinte el
néze a férjére.
– Nézd, én nagyon akarom, hogy a miénk legyen. Akarod, hogy
én licitáljak…?
Simon nagyon részeg volt.
Botladozva felállt, egyik kezében az árverés brosúrájával, majd a
keményíte , hófehér asztalterítő szélét megragadva kiegyenesíte e
magát. Ezután újra töltö magának egy pohárral, amit egy húzásra
fel is hajto .
– Most pedig jöjjön a négyes tétel. Egy csodálatos villa a
portugáliai Carvoeiróban…
Mark kiegyensúlyozo , biztató hangja egy pillanatra elvonta a
 gyelmemet Simonról, aki nyugodtan álldogált a bal oldalamon.
Csak mániákusan villogó szemei árulkodtak az
alkoholmennyiségről, amit magába döntö .
– Már 2000 fontnál tartunk. Gyerünk! Ez a káprázatos, tizennégy
személyes nyaraló többet ér ennél! Ki ad érte 2200-at? – Mark az
elő e ülő vendégekre mosolygo . Nem akarta elsietni, tudta, hogy
ki lesz a villa végső licitálója.
– Kikiáltó úr! – üvöltö e Simon. Az egész terem döbbenten
fordult az asztalunk felé. – Mark, te rohadt kikiáltó! Ide hallgass!
Befejezed a nejem dugását, amit, mióta is… két éve művelsz! Szóval,
abbahagyod a feleségem dugását, és annyit zetek, amennyit
szerinted az megért…
 2

…és hogyan is bukkantam rá

1998

– ANYU, KÖNYÖRGÖM, mondd, hogy nem ebben fogsz jönni!

– Melyik része nem tetszik? – Paula fogait merev mosolyra
villantva az ősrégi, homályos tükör felé fordult, amely pontosan a
kandalló fölö lógo , ahol emlékeim szerint mindig is volt.
– Az isten szerelmére, egyik sem! Az a kalap úgy néz ki, mintha a
turkálóban ve ed volna! – Összeráncoltam a homlokomat anyám
bizarr esküvői sze jét vizsgálva. Megint azt kívántam, amire még
kisgyerekként vágytam, amikor az első napomon az óvodában
rájö em, hogy az anyám valahogy különbözik a többi anyukától,
hogy bárcsak ő is olyan lenne, mint mindenki más. Paula raszta haja,
orrpiercingje, rebbenő, narancssárga ruhája és nyito orrú szandálja,
amely lá atni engedte a piszkos, hennás lábát, kilógo Palmer
kisasszony, illetve a kosztümös, edzőruhás vagy menő farmeres és
hófehér inges új pajtásaim szülei közül.
– A rászorulóknak gyűjtő üzletből van, és csak 2.50 font volt.
Megelégedéssel tölt el, ha o veszek valamit, és nemcsak a
bolygónkat segítem azzal, hogy valaki más megunt holmiját
újrahasznosítom, hanem a pénzem végre nem a kapitalista
cégtulajdonosok zsebében köt ki – mosolygo anyám bájosan.
Istenem! Sosem adja fel?
– Én csak azt gondolom, hogy egy kicsit jobban megerőltethe ed
volna magad az egyetlen unokahúgodért az esküvője napján.
 – Ennél is jobban? Mit gondolsz, hány jótékonysági boltot kelle
végigjárnom csak azért, hogy ilyen összeillő darabokat találjak,
ráadásul olyat, ami nem tér el Linda nagynénéd szigorú esküvői
színrendszerétől?
– És úgy érzed, hogy a ól, ami most rajtad van, nem fog frászt
kapni? – Még egyszer rápillanto am anyu különös, padlizsánlila
kötö ruhájára a lila harisnyával és az égbekiáltóan lila, petyhüdt
kalapra. – Legalább hadd kössem fel a hajadat, és próbáljuk ki
néhány rúzsomat. Mint családtagot, nem fog tudni eldugni téged
valahova hátra, hogy senki se lásson.
– Erre most nincs idő – csicseregte anyu. – A taxi a nagyival és
nagyapáddal egy perc múlva i lesz. Szerintem pedig mindke en
nagyon csinosak vagyunk… – néze elismerően a rövid, barackszínű
ruhámra és a hozzáillő, gallér nélküli kabátra, amelynek a
keresgélésével túl sok szombatot töltö em, miután ihletet kaptam
Carrie Bradshaw-tól a Szex és New Yorkban, és amire a friss diplomás
tanári zetésemből túl sokat költö em. – Van egy csodás,
narancssárga, lógós fülbevalóm, ami egy kicsit feldobná a sze edet,
adna neki egy kis plusz színt…
– Indulhatunk? – lépe be nagyi enyhén bicegve új, tengerészkék,
elegáns cipőjében a nyito konyhaajtón át, összeráncolva a homlokát
a gyülekező és felénk közeledő sötét felhők lá án. Látszo , hogy
fájlalja a bütykeit. – Gyerünk, Sandránk, mindenki a fedélzetre!
Nagyapád bízik abban, hogy még be tud dobni egy gyors italt,
mielő elkezdődik a nagy esemény.
Elvigyorodtam, mert imádtam, ahogy nagyi kifejezi magát.
„Mindenki a fedélzetre!”, „Sandránk” – sosem volt képes megszokni
az igencsak különös nevemet, a Cassandra Holdsugarat – ez a két
kifejezés olyan gyakran elhagyta a száját az évek során, hogy talán a
sírfeliratára is ezeket lehetne vésni. Feltéve, ha sikerül megúsznia a
fűzfa kosarat és humanista szertartást, amit anyám eszelt ki arra az
esetre, ha bármelyikünk még őelő e feldobja a bakancsát.
Nagyi belém karolt, és együ sétáltunk le a kerti lépcsőkön az
utcára, az esküvőre feldíszíte autóig.
– Már megint mit ve fel az anyád? – fogta su ogóra a hangját
nagyi. – A mi Lindánk és Davinánk nem fog örülni. Azt gondoltam
volna, hogy egy kicsit jobban kicsinosítja magát. Mármint, nem
mindennap történik egy ilyen nagy esemény. Linda és Anthony egy
egész vagyont ze ek ezért az esküvőért. De tudjuk, hogy Anthony
megengedheti magának…
– Gyerünk, Dot! Induljunk már! – kiálto Norman nagyapa az
esküvői autó lehúzo ablakán keresztül. – Elég a meséből, különben
elkésünk.
– Azt érted ezala , hogy nem lesz időd kiszökni a Vén Tölgyfába?
Akkor sem illik meginni egy pohárral az unokád esküvője elő . Te
csak viselkedj rendesen, és várd ki, hogy felszolgálják a pezsgőt.
– Szia, kedveském! Pazarul nézel ki! – hajolt előre az ülésen
nagyapa, hogy megöleljen. Én rögtön visszaöleltem, és mélyen
belélegeztem az ismerős Old Spice-arcvizének illatát, amitől sosem
tért el, és amiből mindig bőségesen locsolt magára. Ők ke en
nagyival hatalmas szerepet játszo ak az életemben,
elképzelhetetlennek tűnt az a gondolat, hogy egyszer majd nem
lesznek velem.
– Te is nagyon elegáns vagy! – válaszoltam. – Jól kicsípted
magadat!
Nagyi felhorkant.
– Vissza kelle küldenem, miután felöltözö . A kertészkedés
mia piszok volt a körme ala . Menj kicsit odébb, Paula! – folyta a,
miközben beljebb tuszkolta közel sem jelentéktelen méretű tomporát
a hátsó ülésre. – Alig kapok levegőt ebben a fűzőben. Igaza volt
annak a nőnek a Marks & Spencerben, tényleg egy kicsit jobban rám
idomul, de – sóhajto egy mély levegővétel után – egy számmal
nagyobb jobb le volna.
– Mondd, kedvesem, hogy megy a munka? Továbbra is tetszik
Derby? Van már udvarlód? Az unokatestvéred, Davina megint
megelőzö .
– Felőlem, nyugodtan! – feleltem nem túl őszintén.
Ugyanebben a pillanatban anyu becsmérlően felhorkant. Ő
egyáltalán nem hi a házasságban, különösen akkor, ha több ezer
fontba kerül az, hogy egy nő önként rabszolgaságra adja a fejét egy
fér kedvéért, aki azt akarja, hogy a zokniját mossa, és pontban este
hatkor az asztalon legyen a hús a zöldségekkel.
– És igen, szeretem Derbyt, és szeretek tanítani – mondtam. –
Pontosan olyan, mint amire mindig is vágytam. Most arra spórolok,
hogy tudjak venni o egy házat, nagyapa.
– Az ingatlanvásárlás rablás – zúgolódo anya csendesen, és az
összegyűlt esőcseppek függönyén keresztül kinéze az utcára.
– De ezt várja tőled mindenki, nem? – fordult felém nagyapa, és
kacsinto , mint mindig, amióta csak az eszemet tudom, hogy
feloldja a kialakuló feszültséget anyám és köztem.
– Ezt eddig még nem említe ed, Cassandra – fordult felém anya,
hogy farkasszemet nézzen velem.
– Mert nem mesélek el mindent.
– Nem hiszem, hogy bármit is elmesélnél.
Anya arca – legalábbis az a része, ami az ósdi, lila kalap le yenő
széle alól kilátszo – szomorúnak tűnt, és e ől lelkiismeret-
furdalásom támadt. Igaza volt. Alig beszéltem vele a terveimről.

– Szia, Fiona vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek. Barát vagy

családtag vagy?
Végre engedélyt kaptunk, hogy eljöjjünk a templom elő i, véget
nem érő fényképezésről, ahol az évszakra nem jellemző hideg eső
fehér csíkokat húzo a túl sok alapozóval kikent arcokon, esernyők
alá és a várakozó autókhoz kerge e a vendégeket, hogy a lakodalom
helyszíne felé induljanak.
– Tessék?
– Davina vagy Luke vendége vagy?
– Davina unokatestvére vagyok. Az anyukám és Linda testvérek.
Csak bámultam erre a nagydarab nőre, aki nem sokkal lehete
idősebb nálam, miközben ő belehuppant a tizenkét, élénk rózsaszín
és fehér lu kkal díszíte székek egyikébe, amelyeket rózsaszínű,
tüll, „csokidobozos” masni cifrázo . Arra a keményíte tütüre
emlékezte ek, melyet álmaimban olyan bale órákon hordtam,
ahova sohasem juto am el. Ha az emlékeim nem csalnak, anya
mindig a katonai támaszponton tiltakozo , és bár nagyapa azt ígérte,
hogy elvisz a falu közösségi házában tarto táncórára, ez valahogy
sosem történt meg. Tudtam, hogy udvariatlan vagyok, de nem
tudtam megállni, hogy ne bámuljam. A terhességtől a hasa óriási
volt, a feje pedig kék. Szó szerint. Az arcát összevissza rkált kék
csíkok, keresztek boríto ák, és valami, ami leginkább India
térképének körvonalaira emlékeztete .
– Elaludtam indulás elő – grimaszolt. – Annyira fáradt vagyok! –
mondta, és megnyomkodta a derekát, pontosan úgy, ahogy eddig
azt az összes várandós kismamától lá am. – És a kétéves megtalálta
az alkoholos lcet, majd a kis ördög óka úgy döntö , hogy megeszi
a zöld ceruzát. Csak egy percig nem gyeltem rá, amíg erőt
gyűjtö em, hogy elkészítsem a törpés szülinapi tortáját, erre most
marslakókat kakál. Upsz, bocs, nem kéne ezt a szót használnom egy
esküvőn. Mit gondolsz, megjelenik az alkoholma a, ha megiszom
egy pohár bort?
– Melyik napra vagy kiírva?
– A múlt hétre – dörzsölte meg újra a hátát Fiona. – Elvi em
Ma hew anyjához a kis Van Goghot, aki most egyértelműen a kék és
zöld korszakában jár, így e ől a pillana ól kezdve már bármikor
szülhetek.
Egy óriásira nő , sötét hajú fér próbálta megtalálni a nevét az
asztalok közö , és amint meglelte, nehézkesen leült, majd az órájára
pillanto . Közel két méter magas lehete , arányosan széles vállal. A
fehér inge pa anásig feszült a mellkasán, és kényelmetlenül
birizgálta az inge nyakán lévő gombot.
– Ő Ma hew, a férjem – inte felé Fiona a borospoharával. – Utál
öltönyben és nyakkendőben lenni.
– Nem így kell járnia dolgozni? – kérdeztem, és közben
rámosolyogtam az asztalunk többi vendégére, akik elkezdték
elfoglalni a helyeiket.
– A marhák lehet, hogy értékelnének néhanapján egy-két jól
szabo darabot, de kimosni a tehénszart a kezeslábasból is éppen
elég gáz. Nem vágyom arra, hogy ugyanezt megpróbáljam egy
hajszálcsíkos zakóval. – Fiona jót nevete ezen az ötleten.
– A férjed farmer?
– Igen, és mindent szeret, ami azzal jár. A gazdálkodás a vérében
van. Én magam egy városi lány vagyok, Leedsből. Sosem érte em,
mi értelme van a vidéknek.
Felkacagtam.
– Honnan ismeritek Luke-ot? – kérdeztem végül.
– Ma hew és Luke együ jártak iskolába, már évek óta ismerik
egymást.
 Az asztalunk többi tagja is leült, elkezdődö a bemutatkozás, és a
vendégek sorra megváltak a túlságosan magas sarkú cipőktől,
valamint a fejfájást okozó kalapoktól. Hirtelen egy kicsit
elbátortalanodtam, és azt kívántam, ahogy oly sokszor máskor is,
hogy bárcsak lenne valakim, aki kihúzza nekem a széket, és felém
fordul egy mindentudó kacsintással, amikor eljön az ideje, hogy
hazainduljunk.
Egy anyáéval vetekedő méretű kalapot viselő, magas, rendkívül
elegáns szőke nő ült le mellém, egy gyors mozdula al rögtön
felnyito egy apró, tükrös dobozkát, és újra kirúzsozta a száját.
Gyorsan az eszembe véstem, hogy feltétlenül vegyek én is egy ilyet.
A nő felém nyújto a a kezét.
– Szia! Tina vagyok. Davina mondta, hogy az összes szinglit egy
asztalhoz ülteti, és hogy majd keresselek meg téged.
– Tényleg? – Volt egy olyan szörnyű érzésem, hogy Davina valami
hasonló módon kérhe e meg Tinát, hogy törődjön velem, mint
ahogy Linda nénikém annak idején a habozó Davinát utasítha a,
hogy engem is hívjon meg arra a sok-sok kirándulásra, zsúrra,
o alvós bulira, amelyeket az ő kis elkényeztete hercegnőjének
szerveze . Egyre inkább zavarba jö em.
– Igen. Azt gondolta, hogy jól ki fogunk jönni egymással.
Davinával ugyanannál az ügyvédi irodánál dolgozunk Leedsben, az
ingatag karrierlétra legalsó fokán.
– Ó, istenem! – sóhajto Fiona. – Mit nem adnék, hogy o legyek
annak az ingatag karrierlétrának a legalsó fokán, centiméterről
centiméterre emelkedve a következő fokra, ahelye , hogy egy újabb
menet várjon rám, ahol majd közszemlére tehetem minden
porcikámat.
– Mivel foglalkoztál a kicsi születése elő ? – kíváncsiskodtam. –
Nem tudsz majd visszamenni oda a szülés után?
– Ne hidd el egy szavát sem! – szakíto félbe minket Ma hew
nevetve. – Fiona csak ideiglenes alkalmazásban volt, amikor
találkoztam vele. Azzal teltek a napjai, hogy a beérkező számlákat
sorba rendezte, és a körmeit reszelge e. Majd kiugro a bőréből,
amikor vidékre hoztam, hogy „Házasodna a gazdát” játsszon.
– Gondolhatod továbbra is ezt, ha neked jólesik – felelte Fiona
gőgösen –, de amint kipo yantom a babát, azt hiszem, jelentkezni
fogok a Leedsi Egyetemre. Meglehetősen tetszik a jog… – fejezte be,
és ragyogó tekinte el Tinára néze . – Majd adhatnál néhány tippet!
– Nem az a szabály, hogy minden szingli lánynak jár valamiféle
hancúrozás az esküvőkön? – néze körbe Tina a nyakát nyújtogatva,
hogy jobban szemügyre vegye az asztalnál ülő lehetséges jelölteket
keresve. – Egyelőre még nem látok egy ígéretes arcot sem.
– Mit szólsz a vőlegény tanújához? – javasolta Fiona, és közben
nehézkesen megpróbálta a főasztal irányába kormányozni a
pocakját.
– Jogos, o van a befutók közö . Habár – hagyta abba hirtelen
Tina, és az asztal alá buko –, bocsi, csak megpróbálok eltűnni a lila
kalapos nő elől. Elkapo a mosdóban, és azt akarta megtudni, hogy
i lakom-e a környéken, meg hogy van-e kedvem csatlakozni hozzá
az asztrosámán szakkörben, valamikor a jövő héten.
Behunytam a szemem, és ve em egy mély levegőt.
– Lesz o hancúr? – kérdezte Fiona reménykedve.
– Állítólag, az alkalmazásával… várj csak, mit is mondo … szóval
a résztvevők azért, hogy érzékeljék a szellemi világot és kapcsolatba
tudjanak lépni vele, egy olyan megváltozo tudatállapotba kerülnek,
amelynek segítségével természetfele i energiákat tudnak elju atni a
világunkba. – Tina nevete . – Mondtam a lila kalapnak, hogy
ismerem, milyen érzés az elvesze tudatállapot egy péntek esti
bulin, néhány felest követően, valahol Leeds közepén, és elkértem a
névjegykártyáját.
– Könnyen megúsztad – ült le az asztalunknál lévő utolsó szabad
székre egy észbontóan csinos, sárgába öltözö lány, akinek hetyke
hátsója a szálloda é ermének hátsó részén lézengő összes pasinak a
gyelmét magára vonta. – Nemrég szabadultam tizenöt perc után
egy ckótól, aki egy személyre szabo gépjármű-biztosítást akart
eladni nekem.
– Nekem most nem ártana egy – sóhajto Fiona a pocakját
simogatva. – Úgy érzem, egy kissé le vagyok robbanva. – Nevetni
kezde . – Emlékszem, az egyik első úm, amikor még semmit sem
tudtam a szexről és a vele járókról, megkérdezte, hogy mit gondolok
a kölcsönös orgazmusról. Mivel meg voltam róla győződve, hogy
valamiféle biztosítást akar nekem eladni, azt feleltem: „Nem,
köszönöm, nincs rá szükségem, ezt simán meg tudom oldani
egyedül is” – nevete tovább a hasát fogva.
A sárga ruhás lány is vele röhögö , majd felhajto a a pezsgőjét,
mosolyogva körülnéze a teremben, majd felénk fordult.
– Sziasztok, Clare vagyok! Úgy hiszem, a terv az volt, hogy a
szingliasztalhoz ültetnek. Ezek szerint ti is mind azok vagytok? –
Kérdőn nagyra nyito a az amúgy is hatalmas barna szemét, és egy
kósza, fényes, barna hajtincset a füle mögé igazíto .
– Én nem – felelte Fiona –, de Cassandra és Tina azok, és azt
hiszem, hogy az a ckó Ma hew melle is egyedül van.
Jobban megnéztem a világos hajú fér t, akire Fiona mutato .
Éppen elmélyülten beszélgete a bal oldalán ülő lánnyal.
Megérezhe e, hogy több szempár is rászegeződik, mert felénk
fordult. Találkozo a tekintetünk, és teljesen összefonódo . Nem
ve e le rólam a szemét egészen addig, amíg el nem pirultam.

– Kérsz egyet? – Felpillanto am. Éppen a bárnál álltam sorban,

amikor mellém lépe . Ekkor lá am csak, immár közelről, hogy az,
aki az asztalunk másik végén ült, még több pontban megfelel „A
fér , akihez feleségül fogok menni” listámon szereplő felsorolásnak.
Annak idején, még nyolcéves koromban találtam ki, és azóta
folyamatosan csiszolga am. Magas volt, kék szemű, mosolygós, nem
tetovált, legalábbis látható helyen nem, és öltönyt viselt. Pipa, pipa,
pipa, pipa és pipa.
– Köszönöm! – Kicsusszantam az ünnepi beszédet követően
kialakult tömörületből a pultnál, és utánaeredtem. Átvezete a fából
készült táncparke en, ahol a DJ dobhártyaszaggató hangerővel
bömbölte e a nyolcvanas évek nagy kedvenceit, és a terem végében
álló egyik üres asztalnál ültünk le.
– Nem ese le, hogy te Davina unokatestvére vagy – mosolygo
Mark, és egy pohár pezsgőt töltö nekem. Ezzel a mozdula al
sikerült noman hozzáérnie a kezemhez. Nem feleltem. Nem
tudtam, mert zavaromban, hogy ke esben lehetek azzal a fér val,
akit az elmúlt két órában lopva gyeltem a gigantikus
virágdekoráció mögül, képtelen voltam nyelni. Egy hatalmasat
kortyoltam az erősen szénsavas pezsgőből, ami persze hova
máshova ment volna, mint a tüdőmbe. Ebből a helyzetből úgy
éreztem, csak két kiút létezik, vagy leköpöm Mark öltönyének
nadrágját, vagy kijön az orromon. De bármelyik megoldást
választanám a ke ő közül, az a végét jelentené ennek a reményteli
kapcsolatnak, még mielő elkezdődhetne.
Sikerült annyira elmosolyodnom, amennyire az ember képes, ha a
szája tele van gázzal és folyadékkal, és reméltem, hogy inkább
titokzatosnak tűnök, nem pedig szellemileg zavartnak.
– Davina? – próbálkozo újra Mark, látható volt, hogy nem tudja
mire vélni a hallgatásomat.
A titokzatos, bár kissé már eszelős mosoly visszatért, és Mark
arcán megjelent az aggodalom.
– Jól vagy? Hozzak egy pohár vizet vagy valamit?
Minden erőmet összeszedve nyeltem egy nagyot, és leerőlte em a
pezsgőt. E ől viszont köhögőrohamban törtem ki, a szememet
eláraszto a a könny, és sikerült is felhívnom magamra a
nagymamám gyelmét is, aki észlelve a küzdelmemet, hozzánk
iramodo , és erőteljesen rácsapo a hátamra, az igencsak drága,
vadonatúj, márkás kabátkámra.
– Jól vagy, kedvesem? – Majd ezután nagyi Markhoz fordult, és
bizalmasan így szólt: – Kiskorában asztmás volt egy kicsit. Ha
valami mia túlságosan izgato le , például karácsonykor,
szülinapokon, vagy ha elmentünk kirándulni, mindig oda kelle
gyelnünk rá.
– Nagyi, én úgy emlékszem, összesen csak egyszer volt rohamom,
az egyik karácsonykor – nyögtem ki végre két fuldoklás közö . –
Csak félrenyeltem az italomat, ennyi az egész.
– Gyere, szívjunk egy kis friss levegőt – mosolyodo el Mark, és a
vállamra teríte e a kabátját.
A szemem sarkából lá am, ahogy Fiona, Tina és Clare, akik
láthatóan összebarátkoztak a citromos süti fölö , egymást oldalba
bökve, titokban győzelmi jelet mutatnak felém a hüvelykujjukkal.
Az eső végre elállt, és a vendégek közül egész sokan kint voltak.
Vagy azért, hogy titokban elszívjanak egy cigit, vagy csak hogy
élvezzék a nyári este hűvös fuvallatát a szálloda levegőtlen é erme
után.
Amikor kiértünk, Mark a nedves gyepen keresztül a terméskő
falhoz vezete , amely elválaszto a a szálloda területét egy
csodaszép vadvirágos mezőtől. A rét tele volt kankalinnal, korai lila
orchideával és a kicsi, kék színű ólomvirággal.
– Honnan tudod a nevüket? – kérdezte Mark lenyűgözve, miután
elsoroltam őket.
– A nagyapám mia . Ő nem abban hisz, hogy a saját kertjébe
kellene csillagfürtöt és kardvirágot ültetnie. A telkén túl van egy kis
mező, ahova az évek folyamán több tonna vadvirágmagot elszórt. Ez
a terület ma már szinte híres, úgy hívják a helyiek, Norman
vadvirágos rétje…
– És te? Téged hogy hívnak a helyiek? – mosolygo le rám Mark a
maga száznyolcvanhárom centijéről, és noman az arcomhoz emelte
a kezét, majd a hüvelykujjával letörölte az elkenődö szemfestéket
róla. Hirtelen olyan váratlan erővel öntö el a várakozás és az
izgalom, hogy csak kis híja volt, hogy nem zuhantam át a
szomszédos mezőre, hogy boldogan ússzak a hívogató vadvirágok
tengerében.
Mielő Derbybe költöztem volna o honról és Yorkshire-ből, nem
szereztem sok tapasztalatot a fér ak terén, és bár voltak randijaim,
azokat mindig úgy alakíto am, hogy még a városban, a
buszmegállóban véget érjenek. Még véletlenül sem akartam senkit
sem hazavinni, nehogy találkozzanak Paulával. Azután elmentem az
egyetemre, és Derbyben a dolgok egy kissé megváltoztak. A magam
mércéjével mérve kive em a részemet a randevúzgatásból, de a
kapcsolatok nem voltak tartósak. Amint úgy éreztem, hogy az én
megítélésem szerint nem halad semerre a dolog, kite em a szűrüket.
Olyan fér t akartam találni, aki ugyanazokra a dolgokra vágyo ,
mint én: hitel, saját o hon, két gyerek. Ezeket a vágyaimat Paula
kineve e.
– Nagyinak a „mi Sandránk” vagyok – feleltem, majd nagy
levegőt ve em –, anyámnak Cassandra Holdsugár. Mindenki
másnak Cassie.
– Akkor – mosolygo Mark, az arcát az enyémhez közelítve –,
Cassnek foglak hívni, ha ez neked is megfelel.
Volt valami csodásan erotikus abban, ahogy a nedves gyepen
álltunk, a lakodalom távoli hangjai belevesztek a há érbe, és a nyári
este mámorító illata birtokba ve e az érzékeimet.
Visszamosolyogtam rá.
– Rendben van – su ogtam felé hajolva –, teljesen rendben.
 3

Lehet még ennél is rosszabb?

EGYSZER, A HÚSVÉTOT MEGELŐZŐ HÉTEN, arról beszélge ünk az akkori

osztályommal, csupa tizenegy évessel, vajon Jézus tudta-e, hogy meg
fog halni. Ez pár évvel „az árverés éjszakája” elő történt, ahogy azt
azóta hívjuk. Nem sokkal korábban veze ük be az új tantervet, és
ahelye , hogy a régi, megszoko történetet eleveníte ük volna fel a
mindenki által ismert illusztrációval, Jézussal a szamárháton és a
pálmalevelekkel integető tömeggel vagy a pálmafákkal – abban a
néhány esetben, amikor az illusztrátor jobban kihangsúlyozta azt,
ami az ablak túloldalán történik, mint az alapjául szolgáló bibliai
történetet –, lozo kusan elbeszélge ünk a végzet szerepéről, és
arról, hogy vajon Jézus megváltoztatha a volna a sorsát vagy sem.
Tudta, hogy Júdás el fogja őt árulni. Néhány hónappal korábban
kórustag voltam a Jézus Krisztus Szupersztár egyik amatőr előadásán,
és emlékszem, ahogyan az ujjamat a zavartan bámuló osztályra
mutatva daloltam: „Fakó, üres arcuk csodálni, és tudni, megtagad
majd köztük egy! Nézni, ahogy i ül, ki elárul majd végül!” Szóval
mi a fenéért nem menekült el, amíg esélye volt rá?
Vasárnap kora hajnal volt. A nappali kanapéján magzati pózba
kuporodva feküdtem az elárulásomat követően, amit két Júdás, a
férjem és a legjobb barátnőm követe el ellenem. Akkor próbáltam
feltenni ugyanezt a kérdést Clare-nek, aki Fionával együ az aukció
után hazahozo , és nem volt hajlandó magamra hagyni.
– Ez a végzet? – kérdeztem, amikor felém nyújto a a teát.
Gint akartam és bort, és azt a gusztustalan, émelyítő cseresznyés
brandyt, melyet Mark anyja vásárolt nekünk minden karácsonyra.
Bármit, amiben alkohol van, hogy elzsibbadjon a testem minden
porcikáját átjáró fájdalom. De a fél üveg boron kívül, amit korábban
együ i unk meg, Clare nem engedte, hogy többet töltsek. Azt
mondta, ha elmúlik az alkohol hatása, csak rosszabbul fogom érezni
magamat tőle.
– Végzet? Milyen végzet?
– Tudod, az az út, amit az életben végig kell járnom. Isten terve
velem, bármit is csinálok.
– Isten terve? – csa ant fel mérgesen Clare. – Szerintem inkább
Mark és Tina terve. Te nem így gondolod?
– Úgy értem, tehe em volna valamit másképpen, vagy
mindenképp megtörtént volna?
– Cassie, az ég szerelmére! Eszembe sem jutna, hogy ez a
borzalom a te hibádból történt. De tényleg nem sejte él semmit? Két
év? – megrázta a fejét. – Én biztos vagyok benne, hogy tudnám, ha a
pasi, akivel együ vagyok, mással feküdne le.
– Sejtelmem sem volt.
– Hihetetlenül nyugodtan viseled – pillanto rám a teája fölö . –
Azt gondoltam, hogy zokogni fogsz és a hajadat tépni.
– Azt hiszem, azért, mert még mindig nem tudom elhinni, ami
történt. Ez a végzet dolog: ha nem mentünk volna el az árverésre,
nem derült volna ki ez az egész. Most más irányba tartana az
életünk.
– A francba, Cassie, bocsi, de ez baromság. Nyilván kiderült
volna. Valószínűleg Tina remélte is, hogy megtörténik. Te is tudod,
hogy Simonnal már évek óta nincsenek rendben a dolgok.
– Két év, Clare. Két rohadt év! A férjem és a legjobb barátnőm két
éve dugnak! – Hirtelen felültem. – De mikor? Hol? Szállodákban
Brightonban? Meghi hétvégeken Párizsban? Egyszerűen nem
értem!
– Lehet, hogy te nem érted, de ők nyilvánvalóan érte ék a
módját… Bocs, ez nem volt vicces – ráncolta össze a homlokát Clare.
– De hogy a kérdésedre válaszoljak, mindke en magas beosztásban
dolgoznak, ami mia sokat kell utazniuk. Főleg Londonba. Nem úgy
volt, hogy mindig találkoztak Londonban, és a megbeszéléseik után
megi ak együ valamit, és o töltö ék az éjszakát?
 – Igen, de az egész olyan ártatlan volt…
– Ezek szerint mégsem. Édesem, mihez fogsz most kezdeni? –
Clare az órájára pillanto . – Elmúlt négy óra. Aludnod kéne egy
kicsit. Merre van a vendégszoba? Nem foglak magadra hagyni, az
biztos.

– Apa hol van? – érdeklődö Freya, miközben annyi csokis

zabpelyhet töltö egy tálba, amennyivel egy hadsereget is jól lehetne
lakatni. Felpillanto , de mivel közben a mozdulatot nem hagyta
abba, néhány darab a konyha padlójára ese . – A francba! – hajolt le,
hogy felszedje a szökevényeket, és gyorsan a szájába tömte. – Öt
másodperces szabály – jelente e ki, majd megöntözte a táljában
célba érteket zsíros tejjel.
Tizennégy éves létére Freya aprócska volt, a legkisebb lány az
évfolyamában, mégis sikerült kétszer annyit ennie egy nap, mint
nekem egy egész héten. Hogyan mondja el az ember egy kamasz
lánynak, hogy az apja azért nem ül a szokásos vasárnapi helyén a
konyhaasztalnál szalonnát, tojást, pirítóst és citromos lekvárt
majszolva, mert összefekszik Tina nénivel már néhány éve, és emia
az anyja száműzte őt a házból?
A férjem száműzése azért nem ment olyan nyugodt és
rezzenéstelen arccal, ahogy azt te e em. Nem olyan jelenet volt,
amelyet az 1920-as évek néma lmjeiben láthat az ember, amikor a
hősnő (én) az egyik kezét a sápadt homlokához emeli, a másikkal az
ajtóra mutat, amíg a rossz ember (Mark) a térdére zuhan, a kezét
összekulcsolva megbocsátásért könyörög, és a másik rossz (Tina)
közben eloson az éjszakába, mint egy kígyó, amivé hirtelen változo .
Pont fordítva történt. Valójában olyan volt, mint egy botrányba fulladt
kibeszélőműsor, ahol egymásnak esnek az emberek. Miután Simon
ordibált Markkal, néma, döbbent csönd le . Először zavarodo ,
majd jól mulató arcok fordultak az asztalunk felé, sőt hallo am,
ahogy néhány részeg röhög is. A csöndet egy hatalmas, váratlan
robajjal, egy tányérhalom földre zuhanása törte meg, amit a
főfogáshoz guríto ak be. Ekkor szabadult el a pokol. Mark
falfehéren, mint akiből elszállt az élet, elhagyta a kikiáltó pódiumát,
és az izgato , guminyakú vendégeken át hozzám siete . Megragadta
a karomat, és megpróbált magával cipelni, hogy kivigyen a teremből,
de Simon ellökte mellőlem, és megpróbálta megütni. Elvéte e, és
megcsúszva egy előételfalatkán, Tina lábai elé zuhant.
– Állj fel, te kibaszo idióta! – sziszegte Tina olyan gyűlöle el teli
hangon, ami mia az idők végezetéig Kígyónak fogom nevezni őt.
Mark, rimánkodva, hogy menjek ki vele, megfogta a kezemet, de
leráztam magamról. Erre Tina átvete e a Louis Vui on táskáját a
vállán, egyik kezével megragadta az italát, a másikkal a férjemet (az
én férjemet, Kígyó), és együ elhagyták a felbolydult termet.
– Meg kelle történnie – motyogta Simon a padló mélyéről. – Ne
haragudj, Cassie, bocsáss meg, hogy elronto am az estédet…
Mindenkitől elnézést kérek… Csak folytassátok, mintha mi sem
történt volna. Bár nem gondolnám, hogy még mindig akarjuk a
portugál villát…
Ma hew nagy, erős, farmer karjával talpra húzta Simont,
felegyenesíte e és leporolta. Eközben Clare és Fiona kiszökte ek
engem a vészkijáraton át, beülte ek Fiona kocsijába, és hazahoztak.
Vicces dolog a sokk. Az embert hisztérikussá is teheti, vagy ahogy
az én esetemben, lehet teljesen nyugodt is. Úgy éreztem magamat,
mintha egy színdarabban lennék, mintha egy drámát játszanának
körülö em, és én csak egy statiszta vagyok. Most pedig lejö em a
színpadról, és az öltözőmbe mentem.
– Anyukádnak fáj a feje, uncsi este volt, o hagytuk a fér akat… –
kiálto a Clare, pontosan játszva a szerepét a lányomnak, aki a
lépcsőkorlátnak dőlve állt, és azon tűnődö , hogy miért jö ünk haza
ilyen korán.
– Jól vagy, anya? – jelent meg Tom is Freya melle . Világos, rövid
haja ferdén állt a ól a szokásától, hogy kezével folyamatosan
beletúrt, miközben a már egyetemistáknak szánt matek- és
természe udományos példákkal birkózo meg.
– Megvagyok, tényleg. Folytassátok csak, amit csináltatok. Csak
megiszunk Clare-rel és Fionával egy pohárral. – Bámulatos, hogy
milyen könnyedén jönnek a hazugságok az ember ajkára, ha arról
van szó, hogy megvédje a gyerekeit.
– Ti tudtátok? – kérdeztem követelőzően, miután becsuktam a
nappali ajtaját mögö ünk. Szemtől szemben álltam azzal a két nővel,
akikkel Tinával együ megoszto am minden vágyamat, álmomat,
jót és rosszat azóta, hogy összebarátkoztunk Davina esküvőjén.
Biztos, hogy tudniuk kelle , mi történt a hátam mögö . Különösen
Clare, aki azzal büszkélkede , hogy szuperérzékeny antennákkal
rendelkezik, és mindig pontosan tudja, hogy kivel és miben
sántikálnak a fér ak.
– Cassie, őszintén mondom, hogy fogalmam sem volt! – A kedves,
megbízható, tyúkanyó Fiona láthatóan feldúlt volt a gondolatától is
annak, hogy bármilyen része le volna az ügyben, és a ól még
inkább, hogy ilyet feltételezek róla.
– Clare?
Clare eleinte habozo .
– Istenem, most állnak össze a darabkák! Hogy lehe em ilyen
hülye! Éreztem, hogy Tina sántikál valamiben. Simonnal már évek
óta pocsék kapcsolatban élnek, ezt mindannyian tudtuk. Régóta
célozgato arra, hogy van valaki az életében, aki elérhetetlen
számára… de ugyanannyira meg vagyok döbbenve, mint te, Cassie,
hogy ki volt az a bizonyos illető. Őszintén mondom, fogalmam sem
volt. Sosem merült fel bennem.
– Fogadok, még bizta ad is, ugye? – zúdíto am a haragomat
Clare-re. – Sosem tudtad megérteni, milyen egyetlen fér val lenni.
Felmerült benned valaha is, amikor valamelyik nős pasiddal
szexeltél, hogy ő valakinek a férje, valakinek az apja?
– Cassie, ne rajtam töltsd ki a dühöd – felelte Clare nyugodt
hangon. – Sosem játszo am meg, hogy más lennék, mint ami
vagyok, csak mert sohasem akartam férjet magamnak.
– Úgy érted, hogy sajátot? Mert egész jól elvoltál másokéval.
– Hagy abba, Cassie! Ez nem korrekt – állíto a le Fiona az
ámokfutásomat, és a fejét inga a felém.
– Cassie, ez nem rólam szól, hanem rólad, Markról és Tináról –
folyta a lágyan Clare. – Neked kell ezt tisztáznod. Melle ed állok,
de kérlek, az én magánéletemet ne vonjuk ebbe bele.
– Clare-nek igaza van – te e hozzá Fiona. – Ez lehet, hogy csak
egy nagy félreértés. Talán Simon csak olyan részeg volt, hogy
megvádolta Markot, mert… mert… – elhallgato .
Clare szánakozva néze rá.
– A ribanc! A kígyó! – fordíto am vissza a haragomat Clare-ről az
igazi elkövetőre. – Az egyik legjobb barátnőm – bőgtem –, és éveken
át lefeküdt a férjemmel!
Forró gyűlölet járta át az ereimet. Éreztem, ahogy kúszik, rohan,
hullámzik át minden egyes artérián, az inakon, a csontokon és végig
a bőrömön.
– Nem hiszem, hogy sok fekvés volt – mondta Clare fanyarul, de
én nem gyeltem.
Hol lehet a kocsikulcsom?
– Eszedbe se jusson! – közölte Clare, egyértelműen kitalálva a
gondolatomat. – Először is, túl sokat i ál. És mit gondolsz, hova
mennél? Az utcákat akarod járni, hogy megtaláld őket? Több mint
valószínű, hogy Mark egy-két órán belül hazajön. A szemedbe kell
nézzen.
– Nem hinném, hogy Mark vagy bármelyikük elmenne Simon és
Tina lakására – gondolkodo hangosan Fiona, és megfogta a
kezemet. – Először is, o van Jack is. Tina nem fog Simon helye
Markkal hazaérkezni. Lehet, hogy Jack egy nemtörődöm tizenhét
éves, aki mindig csak zenét hallgat, de szerintem még neki is
feltűnne a különbség. Gyerünk, Cassie, vedd le a kabátodat, és
hagyd abba a fel-alá járkálást. Mark haza fog jönni, és akkor… nos,
akkor beszélned kell vele, meg kell őt hallgatnod. Utána pedig
eldöntöd, hogy mit fogsz tenni.

– Ne beszélj teli szájjal – mondtam automatikusan, de mindenféle

remény és elvárás nélkül, hogy Freya valaha változtatni fog ezen az
egész életében rá jellemző szokásán. Úgy tűnt, nem zavarta, merre
van az apja, sokkal jobban érdekelte az újság címlapján virító
szalagcím, amely valamelyik parlamenti képviselő hűtlenségét
szellőzte e meg. Istenem! Mindenki ezt csinálja? Szemben Fiona
elképzelésével, hogy Mark haza fog térni még az éjszaka, másnap
reggel még se híre, se hamva nem volt. Se SMS, se nem fogado
hívás a mobilon vagy a vonalas telefonon egy elhadart
bocsánatkéréssel.
Fiona még egy órát maradt azután, hogy hazahozo , de másnap,
miközben Freya a harmadik vajas-lekváros gofriját kebelezte be,
meghallo am, ahogy bekiabál a nyito konyhaablakon át.
– Süss nekem is néhányat, légyszi, éhen halok! – majd belépve,
hangját Freya jelenléte mia lehalkítva, hozzám fordult. – Hogy
vagy? Clare még mindig i van? Atyaég, Cassie, szörnyen nézel ki!
Aludtál egyáltalán?
– Clare fent van az emeleten, zuhanyozik, és nem, nem sokat. – A
fejem lüktete , a szemem ége és száraz volt az alváshiánytól és a
sok sírástól, amelynek végül megadtam magamat, miután Clare
ágyba dugo . Úgy éreztem, beteg vagyok. Beteg, egészen a
legbelsőbb porcikámig. Freyára pillanto am, aki teljesen belemerült
a zenehallgatásba, és egyik lábát maga alá húzva még mindig a
pizsamájában üldögélt a konyhaasztalnál, hosszasan reggelizve.
– Gyere, menjünk ki a kertbe kávézni! – mondtam Fionának.
Imádom a kertünket. Míg a házban mindig minden hibátlan volt
és tökéletesen a helyén állt, az asztalok morzsamentesen, a tükrök
folt nélkül, addig a kert egész másként néze ki. Örököltem
nagyapától a kertészkedés szeretetét, és ezért a bal oldali rész tele
volt színekkel a vadvirágos szegélytől, melyet az évek során
termeszte em.
A rengeteg különféle növényfajta gazdagon virágzo i , ami
nemcsak olyan látványt nyújto , amire rendkívül büszke voltam,
hanem nektárban is bővelkede a pillangók és más rovarok részére,
így megszállo an rajzo ak a virágok körül. Ezen a gyönyörű, kora
szeptemberi reggelen a nyár makacsul ellenállt még annak, hogy
utat adjon a közelgő őszi hónapoknak. Fiona és én egy napsütö e
területre tarto unk a lenyírt gyep hátsó részén.
– Ki fogja lenyírni a füvet? – juto hirtelen eszembe, és sírni
kezdtem. – Az én feladatom a virágok gondozása és a gyomok, Mark
pedig a füvet nyírja. – Elhallga am, és végigtekinte em a lágy, zöld
bársonyon, amin Fionával ültünk. – Azt sem tudom, hogyan kell
meghúzni azt a micsodát, hogy a fűnyíró elinduljon, vagy hogy hova
kell tölteni a benzint.
– Még nem jelentkeze ?
– Nem. Tényleg azt hi em, hogy haza fog jönni az éjszaka. Tudod,
hogy megpróbál besurranni a fenti vendégszobába. Direkt
beakaszto am a láncot, hogy amikor jön, akkor le kelljen mennem,
hogy beengedjem őt. De nem, ahogy ez kiderült. Semmi. Se egy
telefon, se egy üzenet, semmi.
– Totál be lehet rezelve – szólt Clare, aki egy tálca kávéval és egy
tányér gofrival a kezében elhelyezkede melle ünk. – Freya azt
mondta, ez a tiéd – nyújto a át a tányért Fionának, akinek felcsillant
a szeme.
– Fincsi! Adj két percet, hogy megcsináljam a gyakorlataimat,
mert evés után nem fogom tudni rávenni magamat. – Ezzel a hátára
feküdt, a levegőbe tornázta fehér farmeros lábait és hátsóját, majd
ugyanebben a pózban felénk fordult, hogy tovább tudjunk
beszélgetni. – Nyilvánvaló, hogy be van szarva.
– Mit csinálsz, Fi?
– Van egy rohadt süllyedésem. A medencefenekem totál
szétcsúszo a négy óriásbébi kihordásától és megszülésétől.
Őszintén mondom, úgy néz ki odalent, mint egy közúti baleset…
– Túl sok infó, Fi! – rázkódo meg látványosan Clare.
– …és rágugliztam, néztem-néztem a puncikat a végtelenségig, és
tuti van valami problémám odalent.
– Nem lehet csak simán megoperálni és összerakosgatni? – te e
fel a kérdést Clare, még mindig borzongva. – Nem élhetsz úgy, hogy
a porcikáid összevissza csúszkálnak.
– Anyukád szerint… – Fi mély levegőt ve , és feljebb tornázta
magát, majd felém fordult.
– Az én anyám?
– Anyukád szerint – ismételte meg türelmesen –, ez a fejle
nyugat problémája. Valamelyik nap a Lidlben beszélge em vele, és
arról mesélt, hogy az afrikai és az indiai nőknek nem távolítják el
csak úgy, minden teketória nélkül az összeomlo méhüket. Sokkal
többen sétálgatnak méh nélkül, mint sejtenétek. Akárhogy is, Paula
azt mondta, hogy a tornagyakorlatok, a lágy táncmozdulatok, a jóga
és a rengeteg pihenés…
– És a sok szex? – te e fel a kérdést reménykedve Clare. – Azzal
vissza lehet nyomkodni?
Fiona horkanto egyet, ami, mint kiderült, meglehetősen
bonyolult dolog, ha az ember egyik lába gyakorlatilag a válla fölö
van.
– Először is, a szex ju ato ide – lódíto a vissza a lábát egy
hirtelen mozdula al, és ellilult arccal a gofri után nyúlt. – Rendben.
Az én kis problémám megbeszélve, legalábbis átmenetileg. Most
azért vagyunk i , hogy Cassie-t támogassuk. – Harapo egy
hatalmasat, mire a vaj végigcsurgo az állán, majd felvont
szemöldökkel rám néze .
– Nem tudok holnap bemenni az iskolába! – nyögtem ki pánikkal
a hangomban. – Egyszerűen nem tudom megtenni. Hogy a fenébe
kezdjek el egy új munkát igazgatóhelye esként? Ráadásul új az
osztályom, újak a kollégák. A francba! Még egy tájékoztatót is
tartanom kell. Csak bőgni vagyok képes! Ezt nem tudom
végigcsinálni! – Lá am magamat, ahogy egyre hangosabban és
gyorsabban beszélek, majd elfojto zokogásban török ki a várakozó
kollégák elő , akik egymásra pillantanak, miala potyogó
könnyekkel megpróbálom támogatásomról biztosítani a
meglehetősen félelmetes Theobold igazgatónőt az új stratégiák
bemutatását követően. Egész nyáron, a párnákhoz intézve ezt a
beszédet, gyakoroltam a hálószobámban, izgato an a gondola ól,
hogy én ismertethetem a legfrissebb kormányzati utasításokat.
– Semmire sem emlékszem belőle – szipogtam. – Azt sem tudom,
hogyan kell regisztrálni, vagy megtanítani a rohadt részekre
bontást…
– Részekre bontás? – meredt rám Clare.
– …nem vagyok rá képes. Nem megy.
– Hozz neki egy papírzacskót, hogy azon át vegye a levegőt –
rendelkeze Fi, és lenyalta a vajat az ujjairól. – Pánikrohama van.
– Nem, szerintem ez nem az. – Clare gyengéden megfogta
mindkét kezemet. – Gyerünk, Cassie. Szörnyű megrázkódtatáson
mentél keresztül, de Mark valószínűleg hamarosan hazajön.
Beszélned kell vele, ki kell találjátok, hogy mi legyen ezután, de
addig is, holnap o kell állnod mosolyogva, készen az új
kihívásokra.
– Anya! – kiabált Tom a konyhából, kezében a telefonnal. – Téged
keresnek.
– Ez Mark lesz – mondta Clare. – Légy nyugodt és bátor. Nehogy
sírj neki!
Átrohantam a kerten, és éreztem, ahogy a szívem kalapál. Csak
hallani akartam Mark hangját. Azt akartam, hogy azt mondja, semmi
sem igaz a tegnapiból.
– Mrs. Beresford?
Vagyis egyértelműen nem Mark volt az.
 – Igen?
– David Henderson vagyok, a Westenburyi Anglikán Iskola,
vagyis bocsánat, a Kicsiny Makkok Alapítványának vezetője. Nem
tudom megszokni ezt az átkozo , butuska nevet, mióta akadémiai
iskola le ünk. – Köhögö , és megköszörülte a torkát. – A ól tartok,
van egy kis gondunk. Én is csak most hallo am, hogy mi történt
tegnap este…
Behunytam a szememet. A francba! Gyorsan terjednek a hírek.
Érthető, hogy egy kedves, kicsi, falusi iskola, mint a Kicsiny Makkok,
nem akar olyan igazgatóhelye est, akit nyilvánosan
megszégyeníte ek fél Midhope elő .
– Mrs. Beresford? O van még?
– Igen, i vagyok. Természetesen megértem, Mr. Henderson.
Megtenné, hogy megkéri Mrs. Theoboldot, hogy hívjon vissza?
– Nos, aligha – döbbenetet hallo am a hangjában.
– Rendben. – Nem tudtam, mi mást is mondhatnék. Hála égnek,
másnap reggel nem kell bemennem az iskolába. Ágyban
maradhatok fejemen a párnával, ahelye , hogy szembe kellene
néznem az új kollégákkal, szülőkkel és gyerekekkel. Tudtam, hogy
néhány héten belül le leszek taglózva, hogy álmaim munkája
odavesze . De ebben a pillanatban csak megkönnyebbülést éreztem.
– Szóval, mit gondol erről? – érdeklődö David Henderson
óvatosan.
– Hogy őszinte legyek, Mr. Henderson, most vissza fogok bújni az
ágyba az anyósom gusztustalan cseresznyés brandyjével, és addig
o maradok, amíg teljesen berúgok, és feltehetően ki is ütöm
magam.
– Értem – mondta, majd egy hosszabb szünet után hozzáte e: – Ez
azért egy kissé erős. Nem volt tudomásom róla, hogy ennyire
kedvelte a hölgyet.
– Kit, az anyósomat?
– Tessék? – Újabb szünet következe . – Mrs. Theoboldot, az
igazgatónőt. Azt hiszem, nem ugyanarról a dologról beszélünk,
Cassandra – folyta a David Henderson lassan és kedves hangon. –
Mrs. Theobold tegnap este végzetes szívinfarktust szenvede .
Mostantól ön a Kicsiny Makkok igazgatónője.
 4

E ől kezdve kihúzta magát

a karácsonyi üdvözlőlapos listámról…

HÉTFŐN ÉJSZAKA HAJNALI EGYKOR – azon a bizonyos hétfőn, amikor be

kelle mennem a Kicsiny Makkok Általános Iskolába, hogy
átvegyem az irányítást a tanárok és a diákok fele , valamint a
központi és a helyi tankerület által kijelölt irányba tereljem őket – a
férjem hazaosont. Azért mondom, hogy osont, mert őszintén szólva
fogalmam sincs, hogyan és miként érkeze meg, lévén, hogy én
Fiona kicsiny segítőinek köszönhetően teljesen kiütve feküdtem.
Romokban az alváshiánytól és a sokktól, valamint az újonnan jö
kinevezés hírétől, délutánra, amikor Fiona és Clare elmentek, hogy
felkészüljenek az elő ük álló hétre, teljesen katatón állapotba
kerültem.
Clare a meglehetősen sikeres, legénybúcsúkra szakosodo
cégének, az Utolsó Agglegénynek a kibővítésén dolgozo , hogy a
vállalkozását a lánybúcsúkra is kiterjessze. Ezért Fiona hazavi e,
hogy aztán visszafelé jövet Clare a saját kocsijával elhozza a
laptopját is, amin a konyhámban, a reggelizőasztaltól tudja intézni
az e-mailjeit és a telefonos ügyeit.
Fiona, aki szentül hi e, hogy minden probléma megoldható
evéssel és még több evéssel, megtalálta a kevéske hozzávalóimat a
hűtőben és a fagyasztóban, majd nekiállt összedobni valamit, hogy
megőrizzük a normalitás látszatát a gyerekeim elő . Így legalább,
amikor Freyának és Tomnak leesik, hogy ezen a bizonyos
vasárnapon valami egészen más van kialakulóban – eltérően az
átlagos vasárnapoktól – a Beresford házban, lesz ürügyem a
megrendülés és a félelem állapotában lenni, mivel hirtelen
igazgatóhelye esből igazgatóvá léptem elő. Annak ellenére, hogy
húsos tepsis krumpli készült a sütőben, még mindig nem tudtam,
hogyan fogom megmagyarázni Mark távollétét.
Még mielő Fiona elment volna, hogy megetesse a saját
fészekalját, beugro a Sainsburybe, majd egy óriási csokitortával,
egy korrektorral és egy doboz gyógyszerrel tért vissza.
– A torta a gyerkőcöknek van, hogy ne legyen annyi beszélgetés –
mondta cinkosan. – Ha tele van a szájuk, nem tudnak kérdéseket
feltenni. A korrektor a tiéd, elfedi a karikás szemedet reggel. A
table ák pedig…
– Nem veszek be altatót – tiltakoztam. – Nem hiszek bennük…
– Ezek csak antihisztaminok – folyta a Fiona nyugodt hangon. –
Sokkal könnyebb lesz, ha tudsz aludni, és úgy nézel szembe a
holnappal, mintha végigszenvednél még egy éjszakát, mint a múlt
éjjel. Lehet, nem is lesz rájuk szükséged, annyira fáradt leszel. Én
általában akkor veszek be néhányat, ha Ma hew re entően horkol,
és nem reagál arra, ha tapsolok.
– Tapsolsz? – néze fel zavartan a laptopjából Clare. –
Megtapsolod a horkolását? Istenem, én belerúgnék, nem biztatnám.
Tapsolás?
– Az igazat megvallva, működik – nevete Fiona. – Próbáld ki
legközelebb, ha valamelyik pasid horkol. Csak noman tapsolj
ke őt-hármat, erre majd megfordul, és hang nélkül alszik tovább.
Bár nem működik mindig – újra felkuncogo . – Valamelyik éjjel
nagyon elegem volt, és mérgesen tapsolni kezdtem – staccato – a bal
fülébe, erre üvöltözve kiugro az ágyból: „Mi az? Mi van?
Mijabaj…”, és átese a nyomorult 49-es csizmáján, mert hiába
mondom neki mindig, hogy ne hozza be a hálószobába. Végül
elterült a szőnyegen, mint egy csupasz kupac – fejezte be nevetve. –
Remek műsor volt!
– Szerintem gyakrabban kéne eljárnod szórakozni – állapíto a
meg Clare. – Miért nem mész át egy másik szobába, ha az ördögi
horkolás beindul?
– Nincs több hely. Most, hogy a lányok elértek a rémes
kamaszkorba, ki nem állhatják a közös szoba gondolatát, és ami azt
illeti, néha egymást sem. Ráadásul Bea elfoglalta a vendégszobát. Az
összes holmiját áthordta néhány hónapja, és nem hajlandó
kiköltözni.
– Elverném a fenekét – felelte Clare.
– Nem valószínű. Már majdnem száznyolcvan centi magas, és egy
hokiütő az állandó tartozéka – válaszolta Fiona lágyan. – Mindegy,
elég ennyi az enyémekről. Hogy érzed magad, Cassie?
– Mintha álmodnék – vontam meg a vállam –, nem érzem
valósnak. Ha Mark nem te e volna meg, amit megte , ha helye etek
most ő állna i , akkor is sokkban lennék a holnapi nap mia .
– De miért? – pillanto fel újra Clare. – Azt hi em, hogy igazgató
akarsz lenni.
Ve em egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsam magamat, ahogy a
következő nap ijesztő árnyéka eluralkodo Mark árulásának emléke
fele .
– Tudom, hogy egyikőtök sincs képben azzal, hogy mi történik
most az oktatásban, különösen te nem, Clare, mivel nem jár
gyereked suliba. Egy általános iskola igazgatóhelye ese teljesen
mást csinál, mint egy igazgató. Le volna egy saját osztályom, és
melle e egy kissé, és a kissét kihangsúlyozom, kevesebb óraszámom,
vagyis kaptam volna két szabad délutánt, hogy elvégezzem az
igazgatóhelye esi feladatokat.
– Akkor most sokkal jobb lesz – kortyolt bele a kávéjába Clare. –
Igazgatóként nem kell tanítanod, bezárkózhatsz az irodádba, hogy a
székedben forogva nyomogathasd a piros és a zöld gombokat,
amikre az van írva, hogy „Gyere be” vagy hogy „Tűnés innen”.
Ezen tényleg neve em.
– El sem tudod képzelni. Holnap akkor is kell valamit kezdeni az
új osztályommal, vagyis találni valakit, aki tanítani fogja őket. Nem
hinném, hogy David Henderson gondoskodo volna utánpótlásról.
– David Henderson – fü yente Fiona. – Az még mindig meglep,
hogy a fér , akit az észak Richard Bransonjának hívnak, a
felügyelőbizo sági elnököd. Milyen? Meglehetősen jóképű, ugye?
– Meglehetősen? – horkant fel Clare. – Úgy érted, kimondo an?
Eszméletlenül néz ki…
– És nagyon vonzó a felesége is – mosolyodtam el.
– Ez mikor fogta vissza Clare-t? – Fiona megmerevede , és
idegesen rám pillanto . – Nézd, Cassie, nem tudsz mindent
egyszerre megcsinálni. Senki sem várja el tőled, hogy egy
harmincfős, tízévesekből álló osztályt taníts, és ugyanakkor
igazgatóhelye es, illetve most már igazgató legyél. Mit mond David
Henderson? Mi szoko ilyenkor történni?
– Az olyan helyzetekben, mint ez, amikor az igazgató hirtelen
eltávozik, a helye es, aki ugye már régóta betölti a pozícióját, átveszi
a feladatot. Az igazgatóhelye es helyére pedig az egyik tanár kerül
egészen addig, amíg az igazgatói posztot meg nem hirdetik, és be
nem töltik. De mivel én teljesen új vagyok, ilyen esetben új igazgatót
jelöl ki a vezetőség. Tudjátok, valakit, aki már évek óta helye esként
dolgozik a saját iskolájában, és keresi az előrelépés lehetőségét. Ide
fogják irányítani, hogy ideiglenesen átvegye az irányítást.
– Sajnálom – szólt csalódo an Clare. – Ez azt jelenti, hogy akkor
nem is leszel igazgató? Viszont akkor egy csapásra megfeleződnek a
problémáid. Már csak Markkal kell dűlőre jutnod, és minden el van
intézve.
– Clare! – harsant fel Fiona a tekintetemet látva. – Nem hinném,
hogy ez ilyen egyszerű lenne. Foglalkozz csak az utolsó
agglegényeiddel, és ne legyél olyan komolytalan!
Fionára mosolyogtam, ugyanakkor éreztem, ahogy a gyomrom
összerándult. Hányinger kerülgete .
– Biztos vagyok benne, hogy hozni fognak valakit, hogy átvegye
az irányítást, de David Henderson szerint ez még nem holnap fog
megtörténni. Azt mondta, ő is o lesz reggel, hogy segítsen. A
francba! – kiálto am fel, hirtelen felfogva, mi is vár rám. – Meg kell
tartanom az új tanév megnyitóját, és el kell mondanom a
gyerekeknek, hogy Mrs. Theobold meghalt. Vagy úgy mondjam,
hogy most már Jézussal van? Nem, ezt nem mondhatom, mert
vannak muzulmán gyerekek is. Akkor inkább Mrs. Theobold
Jézussal vagy Mohameddel van. Gyerekek, mindenki választhat!
– Nyugi – mondta Clare, mert észreve e, hogy újra kezd rajtam
úrrá lenni a pánik. – Ülj le, fogj egy tollat és egy papírt, és próbáld
meg összeírni a gondolataidat a holnapi napra. Nem lehet olyan
nehéz!

Í
Így aztán hajnali egykor, amikor Fiona bogyóinak köszönhetően
teljesen kiütve feküdtem, meg persze azért, mert a barátnőim
gyelmeztetése ellenére egy jó nagy pohárral ledöntö em Mark
kedvenc malátawhiskyjéből, a férjem hazajö .
Már egy ideje a házban lehete , erre később jö em rá, amikor az
ösztöneim felébreszte ek. Megmerevedtem az ágyban, és dübörgő
pulzussal fülelni kezdtem. Miután magamhoz tértem a gyógyszer
által kiválto alvásból, azt hi em, hogy valaki áll a hálószobám
ablakánál, és szegény szívem majdnem kiugro a helyéről. Szó
szerint hallo am, ahogy bum-bum-bum, üti a taktust a
dobhártyámon, miközben kezem a paplanhuzatot markolta. Óriási
megkönnyebbülést éreztem, amikor rájö em, hogy a betörő-szellem
nem más, csak a Hobbs ruhám és zakóm. Direkt az
igazgatóhelye esi pozíciómhoz vásároltam őket, és most, hogy
előléptek igazgatónői – és megcsalt feleség – ruhává, a frissen
kipucolt, tengerészkék magas sarkú cipőm fölé akaszto am, hogy
reggel csak gyorsan felkapjam őket.
Ekkor zajt hallo am valahonnan lentről, és kiugro am az ágyból,
kiosontam, és lekukucskáltam a lépcsőkorlátról. Vagy egy betörő az,
vagy a férjem. Mark fekete cipői a lépcső alján álltak, szépen egymás
melle . Ilyen még sosem történt. Soha, a házasságunk tizennyolc éve
ala nem méltóztato levenni a cipőjét, hiába nyagga am, hogy úgy
behozza a piszkot és a kórokozókat a házba, ő csak ellenállt
vidáman, kijelentve, hogy ő egy házban lakik és nem egy buddhista
templomban.
Mark a dolgozószobában állt, há al nekem, még mindig abban a
fekete nadrágban, amit a jótékonysági bálon viselt. A zakója és a
nyakkendője nem volt rajta, helye ük viszont egy olyan, láthatóan
kasmír barna pulcsit viselt, melyet nem ismertem fel. Elmélyülve
kerese valamit a szekrény felső ókjában, és közben morogva
átkozódo .
– Hol a pokolban van? – kúszo hozzám a hangja. Éreztem, hogy
remeg a testem a kora őszi éjszaka hűvösétől, ezért szorosabbra
húztam magamon a köntösömet.
– Mit keresel, Mark?
Hirtelen megfordult és felém néze , bár a tekintetemet kerülte.
– Cass, annyira sajnálom! Szeretlek! Sohasem akartam, hogy
ilyesmi… hogy ez megtörténjen…
– Hmm. – Engem is meglepe , mennyire nyugodtnak tűnt a
hangom. Valószínűleg a gyógyszer lassíto le. – Két év az baromi
hosszú idő, hogy ne akarjuk, hogy valami megtörténjen. Egy részeg
éjszaka… egy egyéjszakás kaland valami nőcskével, akivel a bárban
találkozol egy üzleti úton… Azt talán meg tudnám érteni. Az ilyesmi
megtörténik. Ha ezt mesélted volna, azt akár még el tudnám
fogadni, hogy miért történhete . De ez…? Ez, Mark?
Mark felém lépe , de én a karomat magam köré fonva hátrálni
kezdtem, és próbáltam megállítani a fogam vacogását.
– Tudom, Cass, tudom…
– Csak egy kérdésemre válaszolj, Mark. Miért? Miért te ed ezt
velünk? Velem? Tinával, az isten szerelmére, a legjobb barátnőmmel!
– rámeredtem. A férjemre, akit már nem is ismertem. Akár a betörő
is lehete volna, akinek először hi em.
– Mit akarsz tenni?
– Mit értesz azala , hogy mit akarok tenni? Te mit csinálsz i ?
Belopódzol az éjszaka közepén! Ki is lopództál volna?
– Nem tudom – felelte halkan. – Nem tudom. Azt hiszem,
valamiféle idegösszeomlásom van.
Ezen csak neve em.
– Ne próbáld ezt beadni nekem, te szemét! Pont olyan épelméjű
vagy, mint én. Ugyanúgy folyta ad volna ezt az egészet, ha Simon
nem jön rá, ugye? – Közelebb léptem felé, és mivel nem felelt,
megvetően folyta am. – Istenem, folyta ad volna! Hát persze – majd
szinte csak magamnak, halkan hozzáte em –, miért is ne?
– Cass…
– Szerelmes vagy belé? Tinába?
– Én nem…
– Mit nem?
– Cass, nem tudom, hogy mit tegyek. Vele más. Ó, a francba, mit
te em?
Újra nevetni kezdtem. Hangosan, szárazon, üresen. Nem
ismertem fel a saját nevetésemet.
– Ez egy költői kérdés, vagy tudni akarod a válaszomat?
Hirtelen rájö em, mit is keres Mark a dolgozószoba
szekrényében, így odasétáltam, és őt a másik oldalra toltam.
Kihúztam a második ókot. Tudtam, mit hol tartunk a házban,
mindig minden ugyanazon a helyen volt, így azonnal megtaláltam.
– Enyém, Tomé, Freyáé… és i van… a tiéd – dobtam felé a
burgundi színű útlevelét.
Lehajolt, hogy felvegye a lába elől, ahova leese , de a tekintete
ekkor is kerülte az enyémet.
– Szép pulcsi – mondtam. – Ajándék Tinától?
– Cass…
– Ha megvan, amiért jö él, akkor azt javaslom, hogy menj el.
Holnap fontos napom lesz – húztam ki magamat, amennyire csak
tudtam, de mivel éppen csak elérem a százötvenhárom centimétert,
ez világéletemben kissé bonyolult volt.
– Persze, az új munkád.
– Ami azt illeti, most már annál is több – csa antam fel. – De te
természetesen nem voltál i , hogy tudj az előléptetésemről.
– Előléptetésed? – néze egyenesen a szemembe homlokráncolva,
az este folyamán először.
Semmi pénzért nem vallo am volna be neki, mennyire meg
vagyok rémülve az elő em álló naptól.
Ha a Kígyó fel tud mászni, vagyis kúszni a csúszós hivatali
ranglétrán az ügyvédi irodában, akkor meg tudom tenni én is
ugyanezt az új iskolámban.
– Igen, mivel holnaptól én vagyok a Kicsiny Makkok Általános
Iskola új igazgatónője. Ezért most aludnom kell, te pedig, te… –
toltam Markot határozo an az ajtó felé – …viheted a kasmír
pulcsidat, az útleveledet és a hűtlen önmagadat vissza a Kígyóhoz.
Mark megpróbált megérinteni, de leráztam magamról a kezét.
– Túl sok dolgom van ahhoz, hogy összeszedjem és kidobáljam a
holmidat a ház elé – jelente em ki nagyképűen. – Azt javaslom, hívd
fel a titkárnőmet az iskolában, és beszélj meg vele egy időpontot,
hogy mikor tudsz eljönni a cuccaidért.
– Mit mondasz a gyerekeknek? – kérdezte Mark hamuszürke
arccal, de nem próbált még egyszer hozzám érni.
– Majd kitalálok valamit, ami nem vet túl rossz fényt rád. Csak
Tom és a kitűnő bizonyítványa mia aggódom. Már csak az hiányzik
neki, hogy megtudja, az apja a keresztanyját dugja.
– Ne…
 – Már tudom. – Tom a nappali ajtajában állt. Mint akiket
rajtakaptak, bűntudatosan rámeredtünk.
– Tom, hogy érted? Mit tudsz? – sie em oda hozzá, kezét a
kezembe ve em, tekintetem az arcát kuta a.
– Egy kissé megkönnyebbültem, apa – nevete fel röviden. – Úgy
értem, most, hogy anya megtudta. Gondoltam, hogy végül kiderült,
amikor i járt a haderő a hétvégén… te viszont nem voltál sehol.
Már hónapok óta tudom. Lá alak együ , tényleg együ , Tina nénivel
a Fagyo Gebében.
– A Fagyo Gebében? – meredtem Tomra. – Mi a túró az? Á –
ese le a tantusz –, úgy érted a Kék Golyóban? Mit kerestél te a Kék
Golyóban? – Hirtelen elkalandoztam, ahogy arra gondoltam, hogy
az én tizenhat éves am a város egyik meglehetősen távoli,
elhagyato részén lévő kocsmában lóg.
Tom gyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
– Ami azt illeti, elég nehéz volt magamban tartanom. Nem
akartam részese lenni ezeknek a felnő ügyeknek. Örülök, hogy már
tudod, anya, és nem kell tovább megjátszanom magamat. –
Mindke en elszégyelltük magunkat, ahogy Tom a tizenhat évét
meghazudtolóan beszélt erről ez egészről. – És most, ha nem
bánjátok, holnap lesz az első emelt szintű órám, ezért azt javaslom,
hogy apa, te menj vissza Tina nénihez, vagy döntsd el, hogy mit
akarsz, és maradj i hon anyával. És te, anyu… – Tom a konyhai
órára pillanto , majd olyan sebezhetően húzta feljebb a gyűrö
bokszeralsóját, hogy bármit megte em volna, hogy ne kelljen ezzel
szembenéznie – …neked pontosan négy órád van, mielő fel kell
kelned az új munkád mia .
– Hallo ad a atalembert – mondtam nyugodt hangon Marknak,
miközben Tomot az emelet felé terelge em. – Figyelj arra, hogy
bezárd magad után az ajtót, és dobd be a kulcsot a levélszekrény
nyílásán keresztül. Azt hiszem, neked már nem lesz rá többet
szükséged. Ó, és még egy dolog. Mondd meg a Kígyónak, hogy e ől
kezdve kihúzta magát a karácsonyi üdvözlőlapos listámról.
 5

Nem akarok suliba menni…

A MARK TÁVOZÁSÁT KÖVETŐ négy óra az ébresztő elő különös, félig

alvó, félig éber állapotban telt el, annak ellenére, hogy az előző éjjel
keveset aludtam – ráadásul beve em a gyógyszereket, na meg i am
Mark legjobb whiskyjéből is. Fel-felriadva néztem a hálószoba
mennyezetére, ahova a hihetetlenül praktikus ébresztőórám
fénysugarakkal rajzolta fel az időt. Négy óra körül már azon
gondolkodtam, hogy felkelek, és írok David Hendersonnak egy e-
mailt, hogy tévedés történt, nem tudok bemenni sem
igazgatóhelye esként, sem igazgatóként, ezért köszönöm, de velem
soha többet nem fog találkozni. Úgy öt óra körül elaludha am, majd
hirtelen, egy nagyon mély álomból riadtam fel egy harcias madár
csiripelésére. Igazából nem egy valódi madár csiripelt (szeptember
lévén a madárkórus már összepakolt és elköltözö , vagy egyszerűen
hozzám hasonlóan nem volt miről dicshimnuszt zengeni), hanem a
túlzo an lelkes ébresztőórám zenélt csicsergő hangon.
Hosszan beszívtam a levegőt, és azt mondoga am magamnak,
hogy meg tudom csinálni. Ezután a zuhanyzó felé ve em az irányt.
A szőke bobfrizurám nem igényelt mindennapos hajmosást, de nem
láto már sampont… tulajdonképpen zuhanyoztam én az árverésre
készülődés óta? Szóval nem láto már sampont jó néhány napja.
Ezú al mindent bevete em, nemcsak a sampont és a balzsamot,
hanem leborotváltam a lábamat és a hónaljamat is, mintegy
megpróbálva ezzel lesikálni magamról az elmúlt harminchat órát.
Tom már lent volt, egykedvűen tömö magába egy tál
kukoricapelyhet, miközben egyszerre nézte a tévé reggeli műsorát és
az elő e heverő matekkönyvet. A am világéletében példátlan
önuralommal bírt. Kisgyerekként is mindig olyan nyugodtan
viselkede .
– Jobb le volna, ha elmondom neked? – te e fel a kérdést, amikor
egy csésze feketekávét szorongatva leültem vele szembe. Nem
bírtam volna egy falatot sem enni, de a kávé segíte kitisztítani a
fejemet.
Jobb le volna? Igen. Soha egy kamasznak sem kellene ilyen titkot
őriznie, különösen az olyan kifelé közömbös, akár még egmának is
mondható gyereknek, mint Tom. Sosem tudom, hogy éppen mire
gondol. Sosem tudtam.
– Ó, kicsim, persze hogy mondanod kelle volna valamit.
– De akkoriban mentél az állásinterjúra, és olyan izgato voltál,
hogy te lehetsz az igazgatóhelye es a Westenburyben.
Összezuhantál volna, ha elmondom. Különben miért változta ák
meg a nevét Kicsiny Makkokra? Nem gondolod, hogy ez egy ostoba
név egy általános iskolának? Szerintem így inkább óvodának
hangzik.
Mivel gyalog csak tíz percre lakunk az iskolától, Tom és Freya
mindke en oda jártak addig, mígnem tizenegy évesen sikeresen
felvételiztek a környék egyik megmaradt állami gimnáziumának
egyikébe.
– Hogy őszinte legyek, Tom, engem sem győzö meg teljesen a
név. Már akkor lezárt ügy volt, hogy meg fogják változtatni, és
akadémiai iskola le , mielő én jelentkeztem volna. –
Összeráncoltam a homlokomat. – Korábban nem tudtam, hogy az
anglikán iskolák kikerülhetnek az önkormányzati fenntartás alól, ha
akadémiaivá válnak, de ezek szerint igen, amennyiben létrejön az
ügyben a megállapodás az egyházmegye és az illetékes államtitkár
közö . – Tomra pillanto am, aki orrát a könyvébe dugva szemmel
láthatóan elveszte e az érdeklődését a régi iskolája ügyei iránt. –
Csak témát válto ál, mert nem akarsz apáról beszélni. Iszonyú
lehete ez neked. Nagyon sajnálom. Ó, édesem, ez pont az emelt
szintű ére ségid elő történt?
Eszembe juto az április, amikor olyan izgato voltam az
állásinterjú mia . Akkor már Tom tudhato Markról és Tináról.
Nem csoda, hogy az apja egész nyáron azért panaszkodo , hogy
Tom milyen hangulatember, nem akar beszélgetni vele, sosem akar
vele semmit sem csinálni, és ami a legrosszabb, makacsul
visszautasíto a, hogy eljöjjön velünk a szokásos devoni családi
nyaralásra. Azt mondta, szívesebben marad i hon egyedül, de ha
muszáj, akkor anyámmal vagy a dédapjával, Normannel lesz.
– Majd’ éhen halok! – jelent meg Freya a konyhában, mire én
gyelmeztetőn Tomra pillanto am. Mindennek megvan a helye és
ideje. Reggel hétkor az első iskolanapon, amikor a lányom az
egyenruhája, pontosabban annak hiánya mia lesz letolva, nem az.
– Menj vissza, Freya, és mosd le azt a rémes alapozót az arcodról,
meg a lepa ogzo fekete körömlakkot! És fésüld ki a frufrud a
szemedből, hogy ne takarja el a fél arcodat! – A tizennégy éves
lányomra sandíto am még mindig égő és száraz szemekkel, pedig
bőségesen kapo a szemcseppből, hogy ne fájjon úgy a sírás és az
alváshiány mia . – Nem sötétebb a hajad a szokásosnál? Ugye az?
Mi a fészkes fenét műveltél vele?
Freya megtéveszte volna egy rutintalan szemlélődőt azzal,
ahogy lazán kenyeret te a kenyérpirítóba, de én a tartásából ítélve
tudtam, hogy éber, és készen áll visszabeszélni vagy meglépni a
konyhából.
– A hajad, Freya?
– Paula segíte nekem befesteni tegnap délután. Te mondtad,
hogy átmehetek hozzá. Annyira el voltál foglalva azzal, hogy a
Re enthetetlen feldobta a bakancsát, hogy nem bántad, ha vele
uzsonnázom.
Ugyanúgy, ahogy gyerekként anyám engem is arra ösztönzö ,
hogy Paulának hívjam és ne „anyunak” vagy „anyának”, most is
visszautasíto a, hogy nagyi vagy a még ennél is rosszabb „mama”
legyen a megszólítása, aminek hallatán Paula láthatóan libabőrös
le . Ezért Tom és Freya egyszerűen csak Paulának hívták. A
Re enthetetlen, ahogy a helyi gyerekek, de még a szüleik is nevezték,
Priscilla Theobold gúnyneve volt, amióta csak a Westenburyi
Anglikán Iskolát uralta.
– Az isten szerelmére, Freya, haza fognak küldeni a suliból! Ez
most nagyon nem hiányozna nekem. – Kezdtem felemelni a
hangom, ezért próbáltam nyugodtabban beszélni. Majd elintézem
anyámat, ha legközelebb találkozom vele, de átmenetileg a
következő ukázt adtam: – Pirítóst letenni, sminket letörölni,
körömlakkot lemosni és az új iskolai egyenpulcsit felvenni! – Jobban
megnéztem, mi is van rajta. – Mi a csudáért ve ed fel a régit?
Lyukak vannak az ujján…
Tom felnéze a könyvéből, feltápászkodo , majd bete e a tálját és
a bögréjét a mosogatógépbe. Nem szereti a rendetlenséget maga
körül, ebben is rám ütö .
– Ő most emó, anyu, ezt te is tudod. A pulcsi ujján lévő lyukon
kell kidugnia a hüvelykujját.
– Emó-hűhó – mondtam mérgesen. – Jól van, megyek. Fél
nyolckor David Hendersonnal van megbeszélésem. Nagyon
megbánod, Freya, ha így mersz iskolába menni! Tom, gyelj rá, hogy
rendesen felöltözzön. Élvezd az első napodat a gimiben… És te,
kislányom, vidd el a bérletedet és az ebédpénzedet. És mosd le azt a
körömfestéket… És vedd le azt a nevetséges emós szemüveget, bár
úgyis tudom, hogy visszateszed, amint felszállsz a buszra.
Ve em egy mély levegőt, felve em az új zakómat az új sze em
fölé, és felkaptam a gyönyörű, új és igen drága aktatáskát, amellyel
Mark lepe meg szombat este az árverés elő .
Aktatáska? Baromság! Ez egy nagyon rövid aktája lesz az
igazgatónőségem történetének. Még azelő felmondok, hogy
elkezdhetném.

A káprázóan kék égen alacsonyan álló nap sugarai a kora

szeptemberi reggelt és az új iskolaév kezdetét hirde ék, így minden
utcasarkon elvakíto ak. Ezzel csak tovább fokozták a feszültséget
bennem, ahogy az iskola felé hajto am a kocsimmal. Könnyedén
elsétálha am volna a Kicsiny Makkokba, és kezdtem megbánni,
hogy nem így te em. Miután eljö em abból az iskolából, ahol
korábban taníto am, azzal töltö em a hathetes szünetet, hogy
megterveztem, milyen lesz az elkövetkezendő félév. Berendeztem és
feldíszíte em a tantermemet, eltökélve, hogy a lehető legjobb tanára
leszek az új ötödikes osztályomnak, és mindemelle elsőrangú
igazgatóhelye es is. Mindent elterveztem. Mindent előkészíte em,
minden a helyén állt, semmit sem hagytam ki – egészen addig, amíg
teljesen össze nem omlo ak a terveim. Begördültem az iskola
parkolójába. Még nem volt hét harminc sem, de már bent állt néhány
autó.
Végigmentem a folyosón egyenesen az osztálytermemig, amely
nagy megkönnyebbülésemre ugyanolyan vidám és hívogató volt,
ahogy emlékeztem. Nagyot sóhajto am, és David Henderson
keresésére indultam.
– Á, Cassandra! Hát i van! Nem a legvidámabb alkalom… –
mosolygo rám Henderson, Midhope leggazdagabb vállalkozója, és
betessékelt Mrs. Theobold irodájába.
Az igazgatónő névtáblája – bátor és eltökélt, mint maga az
asszony volt – mérgesen meredt rám a hatalmas, bőrborítású
asztalról. Elfordultam.
– Nem. Nézze, Henderson úr…
– Kérem, hívjon Davidnek. Jöjjön és üljön le, csináltam
magunknak kávét.
– Én csak…
– Ön csak azt gondolja, hogy nem képes ezt megcsinálni? Haza
akar szaladni, hogy rádiót hallgasson és megtudja, ki nyerte meg a
The Voice-t? – mosolyodo el újra, mire egy kis részem kezde
ellazulni.
– Én inkább egy X-Factoros lány vagyok – kortyoltam bele hálásan
a kávéba, melyet David töltö nekem. – A francba, ez forró! –
Elpirultam a szitkozódás mia . – Bocsánat.
David felnevete .
– Ne aggódjon, ennél sokkal durvábbakat szoktam hallani a
Re enthetetlentől, különösen, ha nem sikerült dűlőre jutnia a
tanfelügyele el. Volt olyan, hogy megrémíte e Ben Carey-t is, a
westenburyi Mindenszentek-templom lelkészét. Na most, én úgy
látom, hogy kapnunk kellene egy ideiglenes igazgatót a
tankerüle ől, és ön igazgatóhelye esként folytathatná – szünetet
tarto , majd megrázta a fejét. – Sajnos a problémaelhárító, beugró
iskolai igazgatók nem igazán fellelhetők az új tanév kezdetén,
amikor a Midhope-i Oktatási Hatóság még működésbe sem kezde .
Ahogy ön is biztosan tudja, akadémiai intézményként az iskola
felelős a saját oktatóinak a felvételéért, nem a hatóság, de azért
remélem, hogy ennek ellenére segíteni fognak nekünk ebben. Ha
most még csak a tanároknak lennének értekezletek, mint a múlt
héten, akkor nyernénk néhány napot. Remélem, hogy nem veszi
rossz néven, de a szükség nagy úr, tegnap beszéltem egy nagyon jó
barátommal, Grace-szel, aki tanárnő, és hajlandó átvenni az ön
osztályát, amíg nincs más megoldás. Két kisgyerekkel van o hon, de
sikerült segítséget szereznie, és i lesz már a diákok érkezése elő .
– Ó, jesszus, ez aztán a megkönnyebbülés – mondtam hálásan.
Hogy mi a pokolért mentem bele mindebbe? Miért nem álltam fel,
és mondtam: „Hoppáré, álljon meg a menet, híres-neves üzletember,
David Henderson úr. Én kiszállok. Felmondok. Hazamegyek a
sorozataimhoz, a paplanomhoz és egy tábla csokihoz.”
A gyomrom hangosan megkordult, és az eszembe ju a a, hogy a
szombat esti ázo , gombás kosárka óta semmit sem e em.
– Elnézést! – motyogtam halkan zavaromban.
– Túl ideges volt ahhoz, hogy egyen? – derült rajtam David, majd
lehajolt, hogy kihúzzon egy ókot. – Igen, ahogy gondoltam. –
Előhúzo egy hatalmas, drágának tűnő dobozos csokis kekszet, és
felém tolta. – Priscillának gyengéje volt a csokoládé. Gyerünk, töltse
meg a bendőjét, hogy erőre kapjon. Szüksége lesz rá.

– Mrs. Beresford, tudna gyorsan beszélni Mrs. Dawsonnal, Rainbow

anyukájával? – dugta be a fejét az igazgatói irodába Jean Barlow, az
iskola titkára. Még mindig próbáltam összeszedni magam, mielő
bemennék az osztályomba, hogy összeállítsak mindent annak a
bizonyos Grace-nek.
– Igen, természetesen! Küldje csak be – próbáltam magabiztosan
mosolyogni, remélve, hogy határozo igazgatónősre sikerede .
Egy alacsony, idegesnek tűnő, korombéli nő kopogo és lépe be
a helyiségbe.
– ’Napot! Mrs. Beresford? Azt reméltem, hogy tudok beszélni
Mrs. Theobolddal… – habozo . – Úgy értem, már az előző félév
végén beszéltem vele erről… de csak most hallo am… – Mrs.
Dawson belefújta az orrát egy nedvesnek tűnő zsebkendőbe. – Az a
lényeg, hogy még mostan is tart a dolog.
– Micsoda? Van valami probléma Rainbow-val? – Hálát adtam az
égnek, hogy ilyen átkozo ul ostoba nevet kapo a gyerek, ami azt
jelenti, hogy „szivárvány”, így sikerült rögtön megjegyeznem.
Biztatóan mosolyogtam.
– Megint ez a Chantelle leány – su ogta dühösen.
– Igazán?
Mrs. Dawson bólinto , de nem te semmit hozzá.
– Mi történt? Mi van Chantelle-lel?
– Már múlt évben is problémánk volt vele. Nem hagyja békében a
mi Rainbow-nkat. Követelte, hogy hozzon be neki valamit
mindennap. És ma újra elkezdődö . Már az első napon. „Vinnem
kell valamit Chantelle-nek.” Ez minden, amit mond.
– És Mrs. Theobold beszélt Chantelle-lel?
– Igen, beszélt, de ő mindent tagado . Nagyon ravasz, ahhoz
képest, hogy még csak ötéves.
– Rainbow is ilyen atal?
– Nos, nem. A mi Rainbow-nk már hat. Chantelle egy másik
osztályba jár, és emia ez az egész ügy még rosszabb.
– Pénzt követel tőle?
Te jó ég, milyen iskola ez, ahol egy ötéves fenyegetően pénzt
facsar ki másokból?
– Elegem van belőle. A kis Rainbow mindig nyúz: „Anya, valamit
vinnem kell Chantelle-nek!”, „Mit tudok elvinni Chantelle-nek?”
Hisztizni kezde , amikor ma reggel nem engedtem, hogy elvigye a
gyémánt eljegyzési gyűrűmet. Nos, Mrs. Beresford, önre bízom.
Remélem, hogy jobban meg tudja oldani, mint Mrs. Theobold, Isten
nyugosztalja őt.
Kezdtem kapiskálni a dolgot.
– Néha haza is hozza a dolgokat Rainbow, amiket elvi Chantelle-
nek?
Mrs. Dawson újra megtörölte az orrát.
– Ez a vicc az egészben. Gyakran megtalálom a táskájában, amiket
elvi .
Elmosolyodtam. Ha igazgatónőnek lenni olyan szórakoztató, mint
ez, akkor jól fogok mulatni. Előrehajoltam.
– Mrs. Dawson, hallo már valaha a „mutasd és mesélj” játékról?

Nem mula am. Nem szórakozás volt. Negyed tíz elő legalább öt
szülővel tárgyaltam, mindegyik mondani akart valamit a gyerekéről.
Volt köztük bárányhimlőgyanú, követelőzés, hogy biztosítsak
tanulási támogatást vagy i hagyják az iskolát, és felkérés, hogy én
közöljem a gyerekkel, apu nem fog hazajönni. (Nem te em meg,
annak ellenére, hogy ezzel akár gyakorolha am volna, mielő
Freyával közlök egy hasonló hírt.)
Gyorsan találkoztam a helye esítő tanárral, Grace Stevensonnal,
aki biztosíto arról, hogy annak ellenére, hogy négy évet kihagyo a
tanításból, kész belevetni magát a munkába. Azonnal rossz
előérzetem támadt: az oktatás és minden, ami vele kapcsolatos,
drámaian megváltozo az utóbbi években. Napi szinten kaptuk az
újabb kormányzati előírásokat. De nem volt időm annál többre, mint
hogy biztosítsam, i vagyok, ha szüksége van rám, és hogy
vázlatokat és dokumentumokat nyomjak a kezébe, majd
visszarohantam az irodába, hogy gyakoroljam a beszédet, amit előző
reggel Clare, Fiona és én tákoltunk össze a kertben ücsörögve. Grace
legalább olyan zavartnak tűnt, mint ahogy én éreztem magam.

Elhatároztam – ez volt az első döntésem igazgatónőként –, hogy az

osztályok összehívása még várhat, majd ebéd elő megtartom a
beszédet, és így több időm lesz gyakorolni, hogy mit is akarok
mondani, valamint arra, hogy elolvassam a több ezer levelet, e-mailt
és kormányzati előírást, amelyek a nyári szünet utolsó időszakában
összegyűltek. Priscilla Theobold éppen csak visszatért a háromhetes
mediterrán hajóútjáról, amin – a tanári szobából szünetben
szállingózó pletyka szerint – a nála sokkal atalabb szeretőjével ve
részt, amikor egyszer csak összecsuklo és meghalt. Így aztán
felhalmozódo rengeteg adminisztratív feladat, amit fel kelle
dolgozni.
– Rómát sem egy nap ala építe ék.
– Tessék? – néztem fel a papírhalmok közül, amelyek kezdték úgy
elborítani a padlót a szék körül, mintha hóvihar söpört volna végig
az irodán.
– Amit a fejünkbe veszünk, azt meg is tudjuk valósítani –
mosolygo Jean Barlow együ érzőn, majd egy bögre teát és egy
csokis kekszet nyújto felém. – Mindig csak egy lépést előre, Mrs.
Beresford, és menni fog ez önnek. Mrs. Theobold a legtöbb ilyen
típusú levelet kibontás nélkül dobta ki.
– Tényleg? – néztem fel kissé megdöbbenve. – Ó, és kérem, hívjon
Cassie-nek. Cassie voltam akkor is, amikor igazgatóhelye es
le em… Ami azt illeti, persze még most is az vagyok… – hallga am
el. Még csak az hiányozna, hogy az iskolatitkár azt gondolja rólam,
nagyképű vagyok.
Jean döbbentnek tűnt.
– Mrs. Theobold mindig ragaszkodo hozzá, hogy Mrs.
Theoboldnak szólítsák. – Egy pillanatra megállt, majd folyta a. –
Mikor szeretné átbeszélni azt a kis kupacot? – mutato egy halom
aktára. – A múlt nyári általános felmérőtesztek eredményei.
– Hadd legyek túl az első tájékoztatón, Jean, és utána közösen
átnézzük. Rendben? Meg vagyok lepve, hogy még nem le ek
feldolgozva.
– Azt tudom, hogy Karen Adams, az irodalmi és Jessica Lane, a
matematikai koordinátor már összerakták a statisztikát, de Mrs.
Theobold szokása az volt, hogy az első iskolai napon elmondja az
oktatóknak, milyen hibákat köve ek el…
– Valóban? Mindannyiunknak szüksége van egy kis biztatásra,
nemde?
Jean elmosolyodo .
– Az élet csak olyat oszt ránk, amivel meg is tudunk birkózni.
Akkor, i hagyhatom ezeket önnél?
– Teljes mértékben – mosolyogtam sokkal magabiztosabban, mint
ahogy legbelül éreztem magam. A mostanra már óriásira duzzadt
elintézendő ügyek ira álcára helyeztem az aktákat, majd
végignéztem, ahogy az egész kupac csúszni kezd lefelé, és a földre
zuhan.
A francba!
Visszarakosga am a lapokat, reménykedve, hogy a megfelelő
aktákba kerülnek, az asztalomra te em őket, majd elindultam a
folyosón, hogy bemutatkozzak az összes új osztályban.

Mire eljö a délután, úgy éreztem, mintha mindig is a Kicsiny

Makkokat veze em volna. Az első megbeszélés jól zajlo , eltekintve
Karen Adamstől, a harmadikosok tanítónőjétől, akin látszo , hogy
szétunja magát, és a többiek felé fordulva a szemöldökét emelge e,
miala beszéltem. A folyosón szinte lebegve mentem vissza az
irodába, valószínűleg az éhgyomorra túlzásba vi ko ein, az első
osztályú csokis keksz, valamint a jól végze munka mia eltöltö
büszkeség hatására azon kezdtem gondolkodni, hogy képes lennék
elvégezni ezt a munkát. Tudnék igazgató lenni, jóllehet csak néhány
napig, amíg megérkezik az új kapitány, hogy megmentse a süllyedő
hajót.
És akkor váratlanul eszembe villant, ahogy Simon lebuktatja
Markot és Tinát. Összeszorult a szívem, és az irodám melle i
aprócska vécébe rohantam, hogy könnyítsek az idegességtől
összerándult gyomromon. Sikerült összeszednem magam, sőt még
az ajkaimat is újrarúzsoztam, mielő visszaindultam, hogy
nekigyürkőzzek a további adminisztrációs feladatoknak, amelyeket
Jean kitartóan talált nekem. David Henderson, akinek megbeszélése
volt Manchesterben, már kora délelő elment, de a délután közepén
visszaérkeze . A jelenléte, és az a gondolat, hogy valójában mint
vezető, az ő kezében van az irányítás, megnyugtatóan hato rám, és
jól haladtunk azoknak a dolgoknak az összeállításával, amelyekkel
először kell foglalkoznom.
– Jól csinálja – mosolyodo el, miközben hátradőlt, és egy ásítást
elnyomva kinyújtózta a a karjait. – Nagyon jó választás volt
igazgatóhelye esnek. Csak egyetlen másik jelölt volt, aki szóba
került, és azt hiszem, Priscillának tetsze az a gondolat, hogy egy
fér legyen a helye ese. De végül az ön interjúja és prezentációja
győzedelmeskede a riválisa úsan jóképű vonásai fele – nevete ,
én pedig visszamosolyogtam rá. – Így már jobb – te e hozzá, majd
felállt, és a fekete, hajszálcsíkos zakójáért nyúlt. – Lenne egy másik
megbeszélésem Midhope-ban, de akár maradhatok is, és túlórázok
önnel. – Újra ásíto . – Ahogy Jean mondaná: holnap is van nap.
Menjen haza, tegye fel a lábát, és nyisson ki egy üveg bort. Mesélje el
a férjének, hogy túlélte!
Öt órára teljesen kimerültem. Úgy döntö em, elég volt mára, és
elindultam megkeresni a kis vászonzakómat, amit azóta nem lá am,
hogy eljö em a megbeszélésről. Sikerült visszaszereznem egy halom
doboz alól, bár ekkor már inkább tűnt egy csomó gyűrö rongynak.
Végül az osztálytermem felé ve em az irányt, remélve, hogy még o
találom Grace Stevensont, és gyorsan át tudok vele beszélni egy-két
dolgot. Nem találtam.
– …azt hallo am, hogy a legjobb barátnője volt. El tudod ezt
képzelni? Éppen elég rossz, ha a férjed egy ismeretlent dug, de hogy
a legjobb barátnődet… A másik nő férje mindenki füle hallatára
ordíto a, hogy két éve. És ne mondd nekem, hogy egy nő ne tudná,
hogy a legjobb barátnőjével. Nyilvánvaló, hogy tudta, mi folyik
köztük. Elég hülyének kell lennie, ha nem. A nővérem ismeri
valamennyire… a másik nőt, úgy értem, nem az új főnökünket.
Valami Tina… azt mondta, remekül szórakoztak – Karen Adams
félreismerhetetlen orrhangja áramlo felém rosszindulatúan az
osztálytermem nyito ajtaján keresztül.
Hogy van mersze kibeszélni a dolgaimat boldog-boldogtalannal?
Már majdnem beléptem, hogy felelősségre vonjam őt és azt, akivel
beszél, akárki legyen is az, amikor a puszta düh, amit éreztem,
hirtelen irányt válto . Tudtam, hogy ki a gyötrelmeim igazi
kiváltója, és akit szembesítenem kell ezzel: Tina.
A kapun kilépve odabiccente em Stannek, a gondnoknak, aki az
udvaron söprögete . Beugro am az autómba, és egyenesen
Midhope központja felé tarto am, Tina irodájához. Izzó, olvadt
lávaként forrt a tomboló düh minden porcikámban.
Beálltam a Holmes, Clavell és Dixon Ügyvédi Iroda parkolójába.
Be sem zárva a kocsim ajtaját, egyenesen felmentem a Tina
irodájához vezető lépcsőn.
– Ő hol van? – kiálto am a meglepe Brian Holmesra, Tina
fele esére.
– Szia, Cassie! Tinát keresed?
– Naná, hogy azt a ribancot! Hol van? – néztem körbe vadul a
szememre ereszkedő vörös ködön át.
– Jól vagy? – pa ant fel Brian a székéből, és nyugtatóan a karomra
te e kezét.
Leráztam magamról, és Tina irodája felé indultam.
– Nincs i , Cassie. Leedsbe ment vona al. Egy jó darabig nem fog
visszaérni.
– Rendben. Oké – feleltem, és lemasíroztam a lépcsőn a parkoló
felé, miközben a táskámban kuta am. Megtaláltam a rúzsomat, és
leránto am az aranyszínű tetejét, majd élénkvörös, öt centiméteres
betűkkel hosszában kipingáltam Tina hófehér BMW sportkocsiját.

AZ ÉN FÉRJEM ÉS NEM A TIÉD, KÍGYÓ!!!!!

A dühöm csak akkor hagyo alább, amikor rádöbbentem, hogy a

fér , aki fekete Jaguár F-Type autójában teljes döbbene el gyeli a
műsoromat, nem más, mint David Henderson.
 6

Kéri a felmondásomat?

A KÖVETKEZŐ REGGELEN, tudva, hogy ez lesz az utolsó napom mint

iskolaigazgató – és valószínűleg mint alkalmazo tanár, ha már i
tartunk –, úgy döntö em, miért ne sétálnék keresztül a réteken az
iskoláig, ahol össze kell szednem a holmimat, és el kell köszönnöm.
Amikor előző este végre hazaértem a vandálakciómról, nem
foglalkoztam azzal, hogy felvegyem a kapcsolatot a szakszervezeti
képviselővel. Ehelye kiolvaszto am a lasagnét, a pásztorpitét és a
chilit, amiket még a nyári szünetben gondosan előkészíte em és
megfőztem, majd hármasban elfogyaszto uk őket. Vacsora után a
nappaliba mentem.
Ellenálltam, hogy teret engedjek egyetlen gondolatnak is Markról
és Tináról, az új munkámról vagy az újonnan választo hobbimról, a
gra tizésről. Freyát felküldtem a szobájába, az ő érdekében még
mindig tarto am magam ahhoz a történethez, mely szerint Marknak
hirtelen Londonba kelle utaznia – ami gyakran meg is történt –, de
tudtam, hogy előbb-utóbb el kell mondanom az igazat a lányomnak.
Ő sem hülye, már így is kérdezősködö .
Egy pohár borral, egy zacskó gumicukorral és a Birmingham
bandájának ismétlésével sikerült kibírnom egy órát sírás és
bosszúszomjas gondolatok nélkül. De azért egyetértően bóloga am
minden egyes alkalommal, amikor Tom Hardy karaktere elvágo
néhány útjába kerülő torkot.
Ahogy lefeküdtem és lehunytam a szememet, a szemhéjam elő
képek kezdtek táncolni, amiken Tinát és Markot lá am. Egy párnát
húztam a fejemre, hogy megpróbáljam kitörölni, eltüntetni a ke ejük
közös illúzióját. Az őrület az volt az egészben, hogy ha egy másik nő
le volna, és nem Tina az, akivel Mark viszonyt folytat, akkor Tina
i lenne velem, és elmondaná Markot mindennek, aztán velem
maradna, amíg el nem alszom. Valószínűleg ideköltözö volna
hozzám néhány napra, hallga a volna, ahogy kiöntöm a szívemet,
közben pedig töltö e volna a gint.
Milyen borzasztóan ironikus. A legjobb barátom. Mi a büdös
francért csinálta ezt?
Sok-sok évvel ezelő nemcsak egy férjet szereztem Davina
emlékezetes esküvőjén, hanem rátaláltam Tinára is. Egykeként –
csak egyetlenegy unokatestvérem volt, aki legtöbbször nem volt
hajlandó velem lenni, vagy csak hosszú nyaggatást követően tűrte el
a jelenlétemet – csak álmodozni tudtam egy nagy és kiterjedt
családról, egy egész rakás túláradóan szerető testvérről,
nagynénikről, nagybácsikról és unokatestvérekről.
Történeteket írtam, ahol a velem egykorú főszereplő egy
hatalmas, jól működő családban élt egy hatalmas házban, egy
vadvirágos mező melle . Anyukája rózsás arccal o hon sütö – de
bármelyik pillanatban o tudta hagyni a házi készítésű kenyeret,
süteményt, és lekapva magáról a kötényét, felve e a ki nomult
ízlésű báli ruháját, szőke haját lágy kontyba fésülte, és a magas,
jóképű apa karján egy csodás estélyre indult, de még elő e a
kislányát az idősebb lánya gondjaira bízta.
Ó, hogy vágytam egy nővér után, aki a közös szobánkban, az
ágyában fekve mesét mond nekem a konyhaszekrényben lakozó
tündérekről, és aki, amikor már idősebb vagyok, megsúgja nekem,
mi az a menstruáció, aki vásárolni visz a városba, kölcsönadja a
ruháit, és aki megmutatja, hogyan tudok egyenes vonalat húzni a
szempillám fölé a szemhéjamra.
Ámor nyilai kétszer is eltaláltak Davina esküvőjének estéjén, mert
kétszer is szerelmes le em. Markba, ez nyilvánvaló, és melle e
Tinába. Három évvel idősebbként ő volt a nővér, akire vágytam, de
sosem léteze . Azt nem tudtam, hogy Tina miért ve annyira a
szárnyai alá, de az esküvőt követő hetekben, hónapokban ő kerese
meg, és felvete e, hogy fussunk össze azokon a hétvégeken, amikor
hazajö em, hogy Markkal találkozzam. Soha, egy pillanatig nem
merült fel bennem, hogy valójában Mark érdekelte, és nem az én
barátságom. És hogy fair legyek (fair egy ribanccal? megőrültem?),
én tényleg azt hi em, hogy a szeretet, amit iránta érzek, kölcsönös.
Vagy csak rohadt jól színészkede .
Abban a Davina esküvőjét követő tizenöt hónapban, mielő mi
magunk is összeházasodtunk, a hétvégéket Markkal töltö em
Leedsben, ahol akkoriban élt és dolgozo . Beültem az autómba
Derbyben, hogy az egyszobás, vadonatúj lakásomat és munkámat
hátrahagyva megérkezzek Leeds központjába. Ez így ment a legtöbb
péntek estén.
Csodás időszak volt. Szere em a tanítói munkámat Derbyben, és
imádtam a hétvégéimet Leedsben Markkal és Tinával. Péntek este
Markkal megi unk egy üveg bort és szexeltünk, utána e ünk egy
pizzát, és megint egymásnak estünk. A szombat reggeleket ágyban
töltö ük, majd ezután önként kitakaríto am Mark lakását, majd
ezután jö el az én időm Tinával. Vagy a Parkers borbárban, vagy
Len bárjában találkoztunk a York Place-en egy pohár borra,
megebédeltünk, és ezt köve e a vásárlás. Harvey Nicks akkor
nyito a meg frissen az első üzletét Londonon kívül, és mi
odavoltunk érte, felpróbáltuk a méregdrága cipőket és márkás
ruhákat, amelyeket egyikünk sem tudo megengedni magának a
pályakezdő zetéséből. Egyszer annyira vágytunk egy skarlátvörös
Jimmy Choo cipőre, hogy megegyeztünk, közösen megvesszük, és
kéthetenként felváltva lesz nálunk, kivéve a születésnapokon és
különleges alkalmak esetén. Sohasem vesztünk össze rajta, és
lelkiismeretesen kifényesítve adtuk át egymásnak a megbeszéltek
szerint.
Mire megtörtént az eljegyzésünk Markkal, Tina is járni kezde
Simonnal, akit Davina esküvőjén ismertünk meg. Randizo vele
néhányszor már korábban is, de nem tűnt túl lelkesnek, és nem is
találkoztak ezután majdnem kilenc hónapon át.
Miután Mark megkérte a kezem, elkezdtünk házat keresni
magunknak, én elfogadtam egy tanári munkát Midhope-ban, és
visszaköltöztem. Tina újra felve e a kapcsolatot Simonnal, járni
kezdtek, és néhány hónappal az esküvőnk után ők is egybekeltek.
Az rosszulese , hogy Tina visszautasíto , amikor megkértem,
hogy ő legyen a koszorúslányom. Nevete , és azt mondta:
kisgyerekeket kellene felkérnem, hogy elkísérjenek az oltárig, nem
pedig olyasvalakit, aki három évvel idősebb nálam.
– De te szinte úgy lennél a tanúm, mint a nővérem! – próbáltam
vitázni, hogy meggondolja magát, de nem volt rá hajlandó.
Valószínűleg ez volt köztünk az egyetlen olyan dolog, amiben
tényleg nem érte ünk egyet.
Mark és én visszaköltöztünk Midhope-ba, ahol a társasági életünk
Clare és az azon a héten aktuális pasija körül forgo , és sok időt
töltö ünk Fi és Ma hew társaságában is. Miután Tina és Simon is
visszaköltöztek Midhope-ba, mi heten állandóan együ voltunk, és
mindent közösen csináltunk. Szere em mindhárom „testvéremet”,
Tinát, Fit és Clare-t, de Tinának külön helye volt a szívemben.

Így egy újabb nyugtalan éjszaka után reggelit készíte em,

megtaláltam a tornacipő elvesze párját a szennyeskosárban, pénzt
te em ki – Ó, a pénz! Honnan lesz majd pénzem, ha i maradok állás és
férj nélkül? –, és hagytam egy üzenetet Charlene-nek, a
takarítónőmnek. Ezután belebújtam egy lapos sarkú cipőbe, és
bete em a magas sarkúmat egy táskába, és a mezők felé ve em az
irányt, hogy gyalog menjek el az iskolába.
Még csak szeptember első hete volt, de az ősz már megmuta a
színeit, ahogy a sövénykerítéseket a sárga és a bíbor árnyalataiba
öltözte e. Narancsvörös csipkebogyók fészkeltek a tüskés levelek
közö bőséges mennyiségben, megérve a leszedésre, akárcsak a
hatalmas lila szedrek, amelyek makacsul csüngtek a kusza és
szerteágazó bokrokon. Ted Jarvis, a helyi gazda már egy hatalmas
ekével szánto . Annak ellenére, hogy olyan érzésem volt, mintha a
vesztőhelyre tartanék, halkan dudorászni kezdtem egy népdalt.
Valami nem stimmelt. Hirtelen megálltam, mert véget ért az út. A
földeken keresztül, a sövények közö egy ösvény vezete , melyet a
kutyasétáltatók, a kirándulók és az iskolába járók, mint jómagam,
kopta ak le. Ám most egy ronda, fényes szögesdrót kerítés vágta
félbe. Nem olyan egy vagy dupla sorú szögesdrót, amelyet a
farmerek használnak néha, hogy a teheneket és a bárányokat egy
területen tartsák, de amin keresztül az állhatatos kirándulók esetleg
fennakadó sapkákkal vagy megszaggato bugyikkal igyekeznek
átjutni, hanem fenyegető kinézetű, tüskés fémtekercsek voltak, a
szaguk inkább idézte fel a somme-i csatát, mint a westenburyi
mezők őszi illatát. Visszahátráltam és átjárót kerestem, de nem
találtam sehol. Bosszúsan cse inte em egyet a nyelvemmel, és az
órámra pillanto am. Elindultam újra a sövényeket pásztázva,
lehetséges átjáró után kutatva, de nem volt egy sem. A francba!
Vissza kell mennem a kocsimért. Szaporán szedtem a lábamat,
kerülgetve a kiszámíthatatlan buckákat – mert amilyen szerencsém
volt, bármikor felbukha am volna, és megrándítom a bokámat – és a
barátságtalan csalánokat, amelyek csak egy újabb akadályt
jelente ek, amelyekkel meg kelle küzdenem.
Szar. Szó szerint. A tehénlepény száraz, kérges felszíne
becsapósan elrejte e az ala a megbújó ragacsos tartalmat. A
bokámig tehénszarosan, komoran hazabicegtem, útközben
tehetetlenségemben, magamat sajnálva siránkoztam.

– Kéri a felmondásomat?
– El akarja mondani, hogy mi történt? – szólaltunk meg
ugyanabban a pillanatban David Hendersonnal, ahogy egyszerre
kinyito uk a kocsink ajtaját, és léptünk ki az aszfaltra. Komoran az
órájára pillanto . – Gyerünk! Még van egy jó negyedóránk, mielő
az első gyerekek megérkeznek.
Gyors léptekkel elindult az iskola felé, én pedig köve em, lelki
szemeim elő a lefejeze Boleyn Annát vizionálva. Hirtelen
rádöbbentem, hogy maradni akarok és küzdeni, annak ellenére,
hogy az azonnali kirúgásom azt eredményezné, hogy egész biztosan
nem kellene farkasszemet néznem az alkalmazo akkal, akik Karen
Adamsnek köszönhetően akkorra már a kálváriám minden egyes
részletét megismerik.
David Henderson leült Mrs. Theobold székére – nem egy jó jel –,
nekem pedig vele szemben, az asztal túloldalán kelle megállnom,
o , ahol korábban már számtalan nehezen kezelhető gyerek találta
magát. David szólásra nyito a a száját, de mielő még belekezde
volna, homlokráncolva a levegőbe szimatolt.
– Mi ez a szörnyű szag? A csatorna lehet, mit gondol? – mélyen
beszívta a levegőt, és próbált rájönni a bűz forrására.
 – Tehénszar – feleltem röviden. Nem voltam olyan hangulatban,
hogy ki nomultabban fejezzem ki magamat. – A ól tartok, ez
tehénszar. Valami idióta elzárta az utat a mezei ösvényen, én pedig
beleléptem. Utána hazamentem, és lemostam a lábamat a kerti
csapnál, de sajnos ez elég makacs. – Meglenge em a csupasz
lábamat a csere magas sarkúban, mire a rémes szag megcsapta az
orromat.
– Értem. Nézze, Cassandra, aminek tegnap este a tanúja voltam,
az büntetendő cselekmény. Elmeséltem a feleségemnek, Mandynek,
aki történetesen bíró, és azt mondta, hogy ha a sérte feljelenti,
akkor ön ezért a bíróságon találja magát.
– Én nem mondom el senkinek, ha ön sem teszi. – Micsoda harcos
szavak, Cassandra Holdsugár! Le voltam nyűgözve saját magamtól.
Ezen David elmosolyodo .
– Igen, hacsak… a Kígyó nem jelenti fel. Ha nem szokása az önén
kívül mások férjét is ellopni… erre következte em ugyanis a
művészi alkotásából, akkor elég egyértelmű lesz a számára, hogy ki
az elkövető. – Szünetet tarto , és egyenesen rám néze . – És ha
megteszi, akkor a ól tartok, ön nagy pácban lesz…
– …megjelenik egy cikk a Midhope-i Jelentésben – fejeztem be
helye e –, és rossz fényt vet a Kicsiny Makkokra.
– E ől tartok, Cassandra. Elég önfejű szülőink vannak, bizonyára
ön is észreve e. Már csak az hiányozna, hogy a helyi újság vagy a
pletykalapok megneszeljék a dolgot.
Elszállt belőlem az új keletű harci kedvem, és lehuppantam a
szobában lévő székek egyikére.
– Rendben van. Mit akar, mit tegyek? Felmondjak?
– Felmondana? Jó ég, dehogy! – David döbbentnek tűnt. – Olyan
tökéletes munkát végze tegnap, ahogy belehelyezkede a
szerepébe és elirányíto a a szülőket, hogy azt gondolná az ember,
már évek óta ön az iskolaigazgató.
– Ön is?
– Természetesen – villanto a rám a mosolyát.
Atyám! Olyan jóképű volt, amikor mosolygo ! Egy kicsit
hasonlíto George Clooney-ra. Elmerengtem, ahogy alaposan
szemügyre ve em a kék ingét, a sötétkék, halszálkacsíkos öltönyét, a
dús, sötét haját, amely csak a halántéka fele őszült, a gyönyörű
barna szemét…
– Szóval, mit javasol?
– Tessék? – érkeztem vissza Priscilla Theobold irodájába a havas
walesi dombok közö megbújó kandallós faházikóból, ahova
képzeletben repíte em magunkat. Éreztem, ahogy elpirulok.
– Ez csak azon múlik, hogy magunk közö tudjuk-e tartani az
ügyet, remélve, hogy a Kígyó nem jelenti az ügyet a rendőrségen.
– Tina. A neve Tina. Ő a… ő volt a legjobb barátnőm, és már két
éve a férjem szeretője.
David rám meredt.
– Szegényke! És csak most tudta meg? Ráadásul i is a mély vízbe
dobtuk!
– Igen. Dióhéjban pont így történt. – Éreztem, ahogy az alsó ajkam
remegni kezd. Kinéztem az ablakon, nem akartam sírni csak azért,
mert ez a jóképű fér sajnál engem.
– A fenébe, Cassandra, ha az ön helyében le em volna, én fogtam
volna egy követ, és azzal estem volna a kocsinak. Azt gondolom,
hogy a rúzs lemosható, így nincs maradandó kár. És ami azt illeti,
tulajdonképpen csak egy üzenetet hagyo arról, ami az igazság.
Nincs zaklatás, nincs veszély vagy egyéb aggodalomra való ok. Bocs,
megint a bíró beszél belőlem. Valószínűleg Tina megijedhete , de
ahhoz képest, amilyen kárt ő okozo , nem hiszem, hogy a bíróság
túlságosan együ érző lenne vele. Oké. Felejtsük el, hogy mit te ,
Cassandra. Lépjünk túl rajta. Sokkal fontosabb dolgokkal kell most
foglalkozni, mint egy kétszínű, állítólagos legjobb barátnő. –
Megrázta a fejét. – Jézusom! Még hogy legjobb barát!
Felálltam, erre David is köve e a példámat, és a szék felé
mutato , amelyről az imént kelt fel.
– Az öné.
– Mennyi ideig? Hol tart most az új vezető keresése? – húztam fel
kérdőn a szemöldökömet.
– Sehol. Nézze, nem bánná, ha még maradnia kellene néhány
napot a hét végéig? Én és a többi felügyelő ma este fogunk találkozni
az Akadémia Alapítványának képviselőivel, és biztos vagyok abban,
hogy dűlőre fogunk jutni. Most, hogy akadémiai iskolává váltunk,
minden döntés a foglalkoztatást és a toborzást illetően az
alapítványon keresztül történik. Elképzelhető, hogy van egy
helye es valahol az alapítvány iskoláiban, akinek nemcsak megvan a
megfelelő képesítése, de minden vágya az, hogy meg is mutassa,
mire képes.
– Mi a helyzet az osztályommal? Grace-nek nem gond, ha még
maradnia kell? Tényleg bánt, hogy nem volt lehetőségem beszélni
vele tegnap.
David bólinto .
– Tegnap este beszéltem vele, amikor már o hon volt. Egyáltalán
nem bánja, ha a héten még folytatja. Mindig csak az elő ünk lévő
napra koncentráljunk, én pedig igyekszem megoldást találni.

A nap többi része a feladatok homályába vesze . Ebédidőben

értekezletet tarto am az alkalmazo aknak, ami ala Karen Adams
végig egy jegyze ömbbe rkálgato , és nem volt hajlandó részt
venni, kivéve egy különösen vitás kérdésben, amikor durván és
meglehetősen agresszívan felülbírálta minden javaslatomat, majd
felvont szemöldökkel pillanto azokra, akikről gyorsan
megállapíto am, hogy a cimborái.
Ahelye , hogy minden erőmet bevetve felve em volna a kesztyűt,
inkább nyugodt maradtam, és átbeszéltem a résztvevőkkel az új
kormányzati előírásokat, amelyeket alkalmaznunk kell. A nyári
szünetben ezeket tüzetesen tanulmányoztam, hogy tudjam, mire kell
készülnünk, mivel gyakran az igazgatóhelye es dolga bevezetni
ezeket az utasításokat. Általában a biztonsági rendelkezések és a
költségek álltak a lista élén, és bár a pénzügyi dolgokat illetően a
tudásom nem volt naprakész most, hogy akadémiai iskola le ünk,
viszont a gyerekek, a munkavállalók és az iskola biztonságát
tekintve osztályelső voltam.
– Jó munkát végze ! – kukkanto be az iroda ajtaján Grace
Stevenson az ebédidő vége elő .
– Köszönöm. Nem könnyű az embernek elismertetnie magát –
mosolyogtam kényszerede en.
– Van most tíz perce? – lépe be Grace, és becsukta maga mögö
az ajtót. Bejö , de nem ült le.
– Hogy mennek a dolgok? – kérdeztem. – Nagyon köszönöm,
hogy így be tud segíteni. Nem tudtam volna most az osztályomat is
tanítani, és egy időben megpróbálni elvégezni mindezt a munkát –
muta am az asztalom felé, amelyet mindenü papírok boríto ak.
Ebben a pillanatban valaki kopogtato az ajtón.
Grace kinyito a, és egy kis hangocska hüppögni kezde .
– Kérem szépen, beszélhetek Beery Ford kisasszonnyal?
– Úgy hívják, Mrs. Beresford. Miről szeretnél beszélni vele?
– Mrs. Atkinson azt mondta, hogy ide kell jönnöm, és el kell
mondanom Beery Ford kisasszonynak, amit ebédkor mondtam.
A hatéves Robbie állt a nyito ajtóban, úgy kapaszkodva a
kilincsbe, mintha félne elengedni.
Grace-re pillanto am, és tátogva az kérdeztem:
– Mrs. Atkinson? Ki az a Mrs. Atkinson?
– Fogalmam sincs – tátogta vissza Grace, miközben megvonta a
vállát.
– Emily elmondta Mrs. Atkinsonnak, hogy mit mondtam…
Mindke en előrehajoltunk, hogy jobban halljuk, amit Robbie
megpróbált kibökni.
– ..Emily elmondta Mrs. Atkinsonnak, hogy én azt mondtam,
hogy az iskolai ebédnek olyan szaga van, mint a fenekednek.
Sikerült Grace-nek és nekem is úgy rendezni a vonásainkat, hogy
az alkalomhoz illő, döbbent arcot vágjunk az iskolai koszt
le tymálása okán, de lá am, ahogy Grace szája sarka megrándul,
ahogy megpróbálja elnyomni a kitörni készülő nevetését.
Egy hosszú szünet következe , miala mindke en a kissrácot
bámultuk, aki közben rájö , hogy félreérthető volt, ezért ijedten
sietve hozzáte e:
– De nem az ön feneke, Beery Ford kisasszony. Nem az ön
fenekére érte em.
– Nagyon örülök, hogy az ön feneke illatos, és nem a pörköltre
vagy a mazsolás pudingra emlékeztet a szaga – kuncogo Grace,
miután Robbie az ilyenkor elkerülhetetlen dorgálást követően
elsiete . – Tényleg hiányzo a tanítás – nevete , a szeméből kitörölt
egy könnycseppet, majd a száját elhúzva hozzáte e –, eltekintve
ezektől az új biztonsági rendelkezésektől. Úgy értem, tényleg nem
ölelhetek meg egy gyereket, ha elese vagy szomorú? –
hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Viszont két kisgyerekem van
o hon, még egyikük sincs négyéves, és ők mindig azt szeretnék,
hogy velük legyek, így nem is tudnám elvállalni a tanítást minden
héten, teljes munkaidőben. Valamelyik ügynökség vagy az
Akadémia Alapítványa egészen biztos, hogy küldeni fog segítséget a
jövő héten. Hacsak… – néze rám Grace reménykedve. – Az az
igazság, hogy nagyon szeretnék tanítani, de minden héten csak
néhány napot tudnék vállalni. Esetleg lehetne szó megoszto
munkavégzésről? Valószínűleg most eléggé elhamarkodom a dolgot,
de beszéltem Daviddel is róla. Ugyanis van egy nagyon jó barátnőm,
Harriet, aki szintén tanár, és akivel tulajdonképpen egy csónakban
evezünk. Ő is szeretné belevetni magát a munkába, ha lehetne…
Osztoznánk a feladaton, és felosztanánk a hetet. Jó helye esítő tanárt
nem könnyű találni, ezt tudom. Harriet egy kicsit bohókás, de
nagyon jó pedagógus. Régen együ dolgoztunk a Farsley-ban. Ha
még ön lenne a vezető néhány hétig, akkor szeretnénk dolgozni egy
kicsit. Mindke en két napot vinnénk, ami azt jelentené, hogy egy
nap maradna önnek, de a szerda délután így is felszabadul, mert
olyankor az osztálynak játék- és franciaórája van.
Elmosolyodtam.
– Úgy tűnik, hogy mindenre gondolt, de nem vagyok biztos
abban, hogy a jelen helyzetben jó ötlet lenne osztozni az osztályon.
– Bocsánat, tudom, hogy az ötlet kissé merész, de az ajánlat áll, ha
akarja. Harriet ikrei és Jonty, a am most kezdtek a Kis Erdei
Óvodában, nem messze az o honunktól. Harriet régi bébiszi ere
pedig nemrég jö vissza az olasz Alpokból, és már alig várja, hogy a
gyerekekkel foglalkozhasson.
– A bébiszi er a síszezonban o vállalt munkát? – Nem tudom,
hogy miért érdeklődtem olyasvalaki után, akit nem is ismerek, de
Grace olyan vidám és érdekes volt, hogy szere em volna többet
tudni.
– Nem, semmi ilyesmi – nevete hangosan Grace. – Lilian, vagy
ahogy mi hívjuk, Mrs. Tűzvolte, egyszerűen nem akart hazajönni
velünk. Beleszerete az üdülő szakácsába, összebútorozo vele, de
aztán a múlt hónapban nélküle jö vissza.
– Jóképű volt?
– Már akinek tetszenek a hetvenévesek. Nekem azt kell hogy
mondjam, nem.
– Hetven? Egy atal bébiszi er egy hetvenévessel?
 Grace újra felkacago .
– Lilian is közel jár a hetvenhez. De több energiája van, mint
bárkinek, akit ismerek, és alig várja már, hogy újra a gyerekekre
vigyázhasson. Így, amint látja, minden el van rendezve. Harriet és én
két-két napot Lillianre tudjuk hagyni a gyerekeinket. Ő is örül, és a
gyerekek is boldogok, ráadásul Harriet és én is újra csatlakozhatunk
a dolgozók világához.
Elmosolyodtam a lelkesedésén.
– Bízza rám – feleltem, és ebben a pillanatban megszólalt a
játszótérről beszűrődő csengő hangja, jelezve az ebédszünet végét. –
Beszélni fogok a tankerüle el, és megtudjuk, hogy ők mit akarnak.
Elindultunk kifelé. Grace az osztálytermembe, én pedig, hogy
gondoskodjak arról, hogy a gyerekek rendeze en visszatérjenek az
iskolába. A folyosó végén, mielő elváltak volna útjaink, Grace
felém fordult, és halkan így szólt:
– Semmi közöm hozzá, mivel tudja, csak bérelt munkaerő
vagyok…
Ránéztem.
– …de vigyázzon némelyik kollégával. – Megfordult, de
távozóban még rám mosolygo .

Cassandra, van rá esély, hogy iskola után elugorj a

nagyapádhoz?
Paula üzenetet hagyo a mobilomon, de már a délután közepén
jártunk, amikor végre észreve em. Norman nagyapa, aki
kilencvenegy éves volt és özvegy – nagymamám két évvel ezelő
hunyt el –, még ugyano élt, ahol már gyerekkoromban is laktak.
Egy takaros, alacsony sorházban, egy kis vidéki faluban, kocsival
csak tíz percre a ól a helytől, ahol Westenburyben éltem. A
függetlenségéhez ragaszkodva még mindig egyedül végezte el a
házimunkát, a vásárlást, és tudo magára főzni is, eltekintve a heti
kétszer házhoz érkező ebédtől, valamint az olykor-olykor tőlem
érkező házi kosz ól, amit a mélyhűtőjébe te em. Paula a közelben
lako , miután velem együ elköltözö a nagyszüleimtől, és egy
apró, két hálószobás házikót bérelt, ahol körülbelül kétéves korom
óta élt. Mivel már olyan régóta o lako , úgy vélte, jogot formálhat
rá, legalábbis Paula törvényei szerint, és onnan soha senki sem tudja
elmozdítani őt.

Jól van?
Bármennyire is szeretem Norman nagyapát, nincs igazán időm
meglátogatni őt aznap este, még röviden sem. Még le kelle ülnöm
Freyával beszélni. Eddig csak abban bízva haloga am a dolgot, hogy
Mark befejezi ezt az ámokfutást, és visszajön, így akkor nem kell
keresztülmennem azon a traumán, hogy elmagyarázom a
lányomnak, hol van az apja és mi is folyik i .
Paula rögtön válaszolt.

Valami kiborította.
Azért, mert tanár vagy, azt hiszi, hogy mindent el tudsz intézni.
Este nézz be öt percre, ha tudsz.
Éppen a holmimat szedtem össze a nap végén, hogy gyorsan
kisurranjak, és elugorjak Norman nagyapához, amikor az ajtóm
kitárult, és egy alacsony nő egy még parányibb fér val a háta mögö
egyenesen besétált.
– Ó? Szóval maga Liam igazgatónője most már? Emlékszem
magára a régi iskolából. Na szép, hogy maga az új igazgató! – A
szőkére hidrogéneze , szűk farmernadrágos nő lassan végigmért.
Elcsüggedtem. A nyári szünet ala a Simpson család Westenbury
egyik kicsi, önkormányzati lakásába költözö , így a gyerekeik az új
iskolámhoz, ezáltal újra hozzám tartoztak.
– Simpson úr és a felesége? – mosolyogtam kedvesen. – És Liam,
Demi, Chelsea és Rocky is? Mindannyian eljö ek meglátogatni?
Már csak Kylie hiányzo a bagázsból, aki az előző iskolámban,
ahova ő is járt, folyamatosan kritizálta a munkámat. Egy rakás
Simpson a nap végére, pont amikor gyorsan le akartam lépni.
Csodálatos.
– És Kylie is i van – mosolyogtam összeszoríto fogakkal,
miközben a lány belibbent az ajtón a bugyijánál végződő
szoknyában. A mellei, úgy tűnt, a háromszorosára duzzadtak az
elmúlt tizenkét hónapban.
– Helló, asszonyom! – telepede le Kylie az asztalom tetejére
magabiztosan, tudva, hogy már nem tartozik a hatásköröm alá.
– Hogy megy a középiskola, Kylie? Tetszik? – érdeklődtem.
Mielő válaszolt volna, biztonságos helyre tolta a szájában lévő
rágógumidarabot.
– Okés, azt hiszem. Nem olyan jó azért, mint amikor magához
jártam a másik suliba, asszonyom.
Mi a manó? Megváltozo a véleménye.
Titokban az órámra sandíto am, majd a Simpson szülőkre
néztem, akik épp kényelembe helyezték magukat.
– Mit tehetek önökért? – kérdeztem némán imádkozva, hogy ne
azért legyenek i , hogy panaszkodjanak valami mia .
– Csak azért jö ünk, hogy elmondjuk, elengedjük Liamet.
Elengedik? Hova? Tervben van egy iskolai kirándulás, amiről nem
tudok?
– Hova engedik el? – kérdeztem őszintén értetlenül.
– Hát arra az egyetemre, amit az előző nap olyan nagyon
emlegete – felelte Mrs. Simpson. Apró gombszeme és hegyes orra
egy terrierre emlékeztete .
Tényleg fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek, és ez látszo is
rajtam.
– A mi kis Liamünk úgy jö haza tegnap, hogy maga azt mondta,
hogy ha majd elég idős lesz, akkor elmehet arra a bizonyos
egyetemre. Csak azért jö ünk, hogy elmondjuk, nagyon örülünk
neki, és elengedjük. Még soha senki sem járt egyetemre a családból,
és mi végig támogatni fogjuk. Akármennyi plusz feladatot ad neki,
mi ügyelni fogunk, hogy megcsinálja o hon.
Ez lenne az első eset. Nem hiszem, hogy Liam akár egy házit
megcsinált volna, amikor az osztályomba járt. Kuta am az emlékeim
közö , hogy mit is mondtam neki, amikor előző nap beugro am az
osztályukba.
– Liam, látod, mit tudsz elérni, ha keményen dolgozol! Ha így
folytatod, tizennyolc évesen egyetemre mehetsz!
Rám néze a szokásos kifejezéssel a szemében, amiből azt
olvastam: Ébredj fel! De ezek szerint komolyan ve e.
Abban a biztos tudatban, hogy ha lerázom a Simpson családot,
akkor még van időm elrohanni Norman nagypapához, kedvesen
rámosolyogtam az egész bandára.
 – Nagyszerű! – fejeztem be részemről a beszélgetést, és az ajtó felé
indultam abban a reményben, hogy követni fognak. – Beszélni fogok
Liam tanárával, és mi is megteszünk minden tőlünk telhetőt, és ha
o hon önök is segítenek ebben, akkor elindítjuk a folyamatot, hogy
Liam bekerüljön az egyetemre.
– Ne aggódjon, asszonyom – ugro fel Kylie az asztalomról, és a
nyolcéves Liamhez sétált, aki kicsit távolabb húzódva a többiektől,
próbált elkülönülni. – Figyelni fogok, hogy csak akkor mehessen
majd fociedzésre, ha kész a házija.
– Fantasztikus, Kylie! – mondtam szívélyesen.
– Látjátok – hallo am Kylie hangját a távolból, ahogy kifelé menet
a ruhatárnál kioktatja a szüleit –, megmondtam, hogy nagyon
kedves nő.
Elégede voltam, hogy kivételesen nem volt vitám a Simpson
család egyik tagjával sem, sőt úgy távoztak tőlem, hogy motiváltak
és büszkék voltak magukra. Még egyszer a faliórára pillanto am, és
mielő bármi vagy bárki visszatarthato volna, az ajtó felé
iramodtam.

Felhívtam Tomot, és megkértem, hogy adjon enni Freyának és

magának a tegnapi vacsora maradékából, én pedig öt órakor
elindultam az iskolától, és a hátsó utakon veze em, hogy elkerüljem
a forgalmat, ami éppen duzzadni kezde . Csodaszép, enyhe,
szeptemberi este volt, és leengedtem az ablakot, hogy betöltse az
autót a korai ősz illata. A reggeli harma al teli repedések porosak
voltak, sőt a melegtől még szélesebbek le ek, és az út melle i
hatalmas platánok leveleit színpompásra feste e az ősz. A szilva- és
az almafák büszkén roskadoztak. Szerencsések vagyunk, hogy i
élhetünk vidéken, több mérföld érintetlen zöldövezet és
mezőgazdasági terület által védve a terjeszkedő, eliparosodo észak
urbanizációjától. Azala a tíz perc ala , amíg nagyapa házához
veze em, sikerült minden gondolatomat félretennem Markról és
Tináról, csupán élvezve a táj nyújto a látványt és az illatokat.
A konyhaajtó, amely nagyapa kertjére nyílt, szélesre volt tárva, és
ahelye , hogy egyenesen a házba mentem volna, átnéztem a kőfalon,
ami elválaszto a a zöldségeskertet a túloldali mezőtől.
 O állt Norman nagyapa a botjára támaszkodva, láthatóan
gyönyörködve a tájban, és élvezve a vadvirágos rét illatát, pont úgy,
ahogy én te em a hozzá vezető úton.
– Szia, nagyapa! – kiálto am, és felé sétáltam. – Jól vagy?
Felém fordult, ritkás fehér haján a lapos sapkájával, melyet egész
évben, még a legmelegebb napokon is viselt.
– Mi történt? Mi a csoda történt?
– A mező, kedveském! A kedves kis mezőm! Egy óriási, nyavalyás
lakóparkot akarnak a helyére építeni. Pont ide, az istenverte
kapumba. A vadvirágos rétre.
 7

Három hátsó felük van?

– GYERE, NAGYAPA: Csináltam neked egy teát. Gyere, ülj le, és próbálj
meg megnyugodni! Nem lenne szabad így felizgatnod magad, nem
tesz jót a vérnyomásodnak!
Nagyapa elfogadta a csésze erős teát, melyet neki készíte em, de
visszautasíto a a csokis kekszet, vagy hogy elmoccanjon az
őrhelyéről. Szemmel tarto a a szerete rétjét, hogy megvédje az ez
idáig láthatatlan ellenségtől.
– Mondd el, hogy mit hallo ál! Ki akar i építkezni? Tudod, hogy
ezt nem tehetik meg. I nem, ez zöldövezet.
– A pokolba, én is pontosan ezt mondtam! – horkant fel nagyapa.
– De Linda nénikéd szerint azt tesznek, amit csak akarnak.
– Kicsodák? – fordultam Linda felé, aki a falnál állt, és szintén a
mezőt nézte. Rájö em, hogy hónapok óta nem lá am anyám
nővérét.
Kislányként nagyon szere em átmenni Linda nénikém és
Anthony bácsikám házába. A Muppet Show-t néztem a hatalmas,
színes tévéjükön, az óriási, puha, rózsaszín dralon kanapéjukon
ücsörögve, és – már amikor megengedte – játszo am Davina
Káposztaföldi babáival, Gondos bocsok plüssmackóival, valamint az
irigylésre méltó Én kicsi pónim-gyűjteményével. Mohón vágytam
mindenre, ami az unokatestvéremnek volt, különösen a hófehér
jégkorcsolyájára, amellyel a privát óráin siklo a bradfordi Ezüst Él
korcsolyapályán szombat délutánonként. Hogy vágytam arra, hogy
úgy tudjak sasszézni és pördülni, mint Davina! Hogy irigyeltem,
amikor megunta a korcsolyázást, és helye e szombat délutánonként
a Midhope Junior Mazsore ekhez kezde járni – fehér műanyag
csizmát húzo fodros szoknyával és testszínű harisnyával –, hogy a
botot megpörgesse a feje fölö .
Ugyanabban az évben szüle ünk, és hozzám hasonlóan ő is egyke
volt. Mégis, ő minden létező földi jót megkapo , ami csak léteze . A
faluvégi kicsi házunkból – ahol Paulával egy apró fekete-fehér tévét
néztünk kopo babzsákokról – maga volt a mennyország akkor
nyolcévesen átmenni Linda nénikém túlfűtö , vadonatúj házába,
amely egy modern lakónegyedben állt. Minden alkalommal elfogo
a vágyakozó irigység, amikor pisilni mentem a központi fűtéses,
földszinti mosdóba: a függöny ízlésesen el volt rendezve, a földön
bolyhos, rózsaszín szőnyeg terült el, amelybe a lábujjak elbújha ak,
a vécépapírtartón puha, rózsaszínű, szinte mindig teljes tekercs volt,
és a parfümillatú vécéillatosító, amely minden lehúzásnál gyönyörű
kék színű folyadékkal öblíte . Fájt visszatérni a kellemetlen,
jéghideg, pacsuliszagú fürdőszobánkba, ahol szinte mindig csak egy
kevéske, olcsó, fehér, durva toale papír várt rám, karnyújtáson túl
az olcsó linóleumpadlón, Che Guevara pillantásától kísérve.
Megesküdtem magamnak, hogy ha felnövök, én is olyan luxusban
fogok élni, mint Linda nénikém, a híres műkorcsolyázó férjemmel,
Torvillal – vagy Deannek hívták? –, akivel majd Ravel Bolerójának
zenéjére elkorcsolyázunk a naplementébe.
– Linda nénikéd ismeri Bamforthékat. – Nagyapa a nagynéném
irányába bökö , aki elindult felénk. Linda néni meghízo egy kicsit,
mióta utoljára lá am, de a golfruha, a rózsaszínű rúzs, a korallszínű
körömlakk és a sötét bobfrizura ugyanolyan maradt. – Együ
golfozik az egyikükkel – te e hozzá nagyapa, és lehuppant a
terméskő falra, kissé felszisszent, ahogy a merev csípőprotézise
hozzáért a kőhöz.
– Kik azok a Bamforthék?
– Biztos, hogy ismered a családot. Mérnöki munkából, harcászati
eszközökből és hasonlókból szerezték a pénzüket.
– Á, úgy érted, Samuel Bamforth?
Midhope-ban mindenki ismerte a Samuel Bamforth Mérnöki
Társaságot. A hatvanas-hetvenes években bárki, aki elvégezte a
középiskolát, vagy a helyi, már akkor is anyagi gondokkal küszködő
textilgyárban helyezkede el, vagy a jobb tanulók
mérnöktanoncokká váltak, illetve a rendkívül sikeres Samuel
Bamforth irodájába kerülhe ek, ahol az elkövetkező negyven évben,
vagy még azon is túl dolgoztak, és ahonnan nyugdíjba vonultak egy
korántsem ritka állóórával vagy kerti szerszámkészle el, hogy
legyen mivel gondozniuk az újonnan megszerze veteményeskertet.
– Tehát Samuel Bamforth még mindig él? – kérdeztem. –
Mostanra már ősöreg lehet.
– Ne légy bolond, te leány! – meredt rám Norman nagyapa. A
sajgó ízületei és a pletykák a rétjéről, rá nem jellemző módon
csípőssé te ék. – Samuel Bamforth a múlt században indíto a el a
mérnöki vállalkozását. Edward Bamforth, aki szerintem az ő… hát
az ő dédunokája, van emögö az építkezési hadova mögö . A
Bamforth család vásárolta meg az összes környékbeli földet évekkel
ezelő .
– Melyik részeit?
– Nem részeket! – csa ant fel nagyapa. – Mindent felvásároltak.
Gazdaságokat, erdőket, házakat, megve ék a hogyishívják herceg
földjeit is a háború után. Gondolom, valamibe bele kelle fektetniük
a pénzüket.
– Minden rendben lesz, nagyapa. Sosem fognak építési engedélyt
kapni rá. Ez i mind zöldövezet a környéken.
– Azt hiszem, mégis megkaphatják, Cassie – mondta Linda,
miközben a cipőjét a gyepbe törölte. – Sok i a sár, apa.
– Ez nem sár, hanem komposzt. Addig rohad, amíg pont jó lesz a
rózsáknak. Két nagy ló járt erre néhány hete, és i hagytak nekem
egy kis ajándékot. Túl jó lehetőség ahhoz, hogy kihagyjam. Még
körülbelül egy hét, és pont jó lesz.
– Nem lenne szabad nehéz vödröket emelgetni a te korodban –
ráncolta össze a homlokát Linda, és elhessegete néhány legyet,
amelyek követni kezdték. – Miért nem engeded meg Jasonnak, hogy
átjöjjön lenyírni a füvet, és gondozza a rózsáidat?
– Ki az a Jason? – Nagyapával mindke en Lindára néztünk.
– Ő gondozza a mi kertünket is. Edward Bamforth nővérének,
Celiának dolgozik, ő ajánlo a nekem. Celia mesélt a mezővel
kapcsolatos tervekről is.
Nagyapa felhorkant.
 – Nem akarom, hogy holmi Jasonök a rózsáimat piszkálják.
Fogadok, hogy azt hiszi, mindent tud, és egy vagyont kér azért, hogy
a kertedet manikűrözze.
– Ami azt illeti, tényleg drága, de Celia azt mondja…
– És mit mond Celia nagyapa rétjéről? – szakíto am félbe, és az
órámra pillanto am. Annyi mindent kelle még o hon csinálnom,
és a nagyra becsült Jason kertészeti szaktudása egyáltalán nem
érdekelt. A vadvirágos mező viszont igen.
– Nos, Linda nénikéd szerint – folyta a dühösen nagyapa – a
kormány azt mondja az önkormányzatoknak, hogy egyre több és
több házat kell építeniük. Nem számít a zöldövezet, az embereknek
szükségük van lakhatásra. Muszáj beépíteniük.
– Pontosan – bólinto Linda egyetértőn, de a fényes bobfrizurája
érdekes módon meg sem moccant. – Az embereknek élniük kell
valahol. És ha ez a sok bevándorló és menekült, akiknek a
beengedéséhez ragaszkodnak, továbbra is csak áramlik…
– Tudom, hogy miről beszélsz – szólalt meg Paula, aki az
ösvényen felénk közelede , kezében egy bögre teát szorongatva. –
Hallo alak a házból is. Bocs, Linda – folyta a könnyedén, felemelve
a bögrét –, nem ve em észre, hogy te is i vagy, különben neked is
csináltam volna egyet. Még nem teljesen üres a kancsó. – Paula a
még mindig meleg kőfalnak dőlt, és lehunyta a szemét a lenyugvó
nap sugarai felé fordulva.
– Semmi másról nem lehet i beszélni! – Nagyapa igazán mérges
volt. – Hogy tudja valaki… – Felkapo egy botot, és a búzavirágok,
pipacsok, fehér mécsvirágok és egy egész sereg különböző növény
felé mutato , amelyeknek a nevét és a fajtáját nem ismertem. – Hogy
tudja egy gazember lenyírni ezeket azért, hogy új házakat építsen?
Ronda, apró dobozokat három vécével! Három hátsó felük van? És
hozzá akkora ker el, amely kisebb egy átkozo postai bélyegnél is?
– Apa, még nincs építési engedélyük – nyugta a Paula. –
Valószínűleg végül nem lesz semmi az egészből.
– Azt hiszem, tévedsz, Paula. Celia úgy véli, ez már fait accompli,
lezárt ügy. – Linda mosolya leereszkedőnek tűnt. – Úgy értem,
Bamforthék birtokában van jóformán minden a környéken.
– Nos, a szemét Bamforth család lezárhatja a saját sejhaja ügyét –
sóhajto egy nagyot nagyapa, és úgy tűnt, ezzel kiadta magából
Ú
minden harci kedvét. – Úgyis a koporsómban leszek már addigra.
– Az azért nem elég indok, hogy feladd a küzdelmet, csak mert
egyszer meg fogsz halni!
– Anyu, az ég szerelmére! – meredtem Paulára, aki nyugodtan
iszoga a közben a teáját.
– Úgy hallo am, neked is vannak híreid, Cassandra Holdsugár! –
fordult felém Paula, és a bögréje fele kérdőn felvonta zabolátlan
szemöldökét.
– Hírek? – gyorsult fel a pulzusom. Vajon mit tud?
– A hírek gyorsan terjednek egy olyan kicsi helyen, mint
Midhope.
– Kisbabát vársz? – néze rám nagyapa reménykedve. Imádta a
gyermekeket, de különösképpen a kisbabákat.
– Ne légy nevetséges! Most kaptam egy új munkát.
– Persze, most kezdtél egy új helyen – kaparga a Linda a
maradék lóürüléket a golfcipőjéről. – Tudod, Davinát is előlépte ék.
Nem is tudom, hogyan csinálja! Két gyerek, teljes munkaidő, és egy
héten kétszer Londonba is elutazik.
– Nem beszélve a teljes munkaidőben foglalkoztato takarítóról, a
bébiszi erről és a kertészről – te e hozzá Paula szárazon. – Haza
tudsz vinni, Cassandra? Csak megcsinálok egy-két dolgot
nagyapádnak, és már mehetünk is. – Összeszedte a bögréket, majd
bement a házba a konyhán keresztül.
– Haladnunk kell a korral, tudod, Cassandra? – mosolygo Linda,
és egy sárga, Pringle márkájú kötö pulcsit vete át a vállán, majd
egy puszit nyomo az apja arcára. – Nem állhatunk meg. A globális
gazdaság részei vagyunk, és a gazdaság azt diktálja, hogy házakat
kell építeni.
Nyilvánvalóan a Telegraphot olvasga a a tizennyolc lyukú
golfpálya és a barátnőkkel elköltö ebéd közö .
– De nem Norman nagyapa vadvirágos rétjén, Linda néni!
Küzdeni fogok ellene!
Megöleltem nagyapát, és Paula után indultam a házba. Norman
nagyapa is követe , dühösen lépdelve tiporta el az útjába kerülő
gazt.
– Szóval Marknak szeretője van? – Paula mérges volt. – És már két
éve, Cassandra? Nem akarom elhinni, hogy nem mondtad el, mi
történt!
– Pszt! – ráztam meg a fejemet gyelmeztetően. A kocsi felé
sétáltunk, és nem akartam, hogy nagyapa meghallja. Már így is
éppen eléggé bosszús volt. Csak az hiányzo neki, hogy megtudja a
dolgot rólam és Markról. – Gyere, hazaviszlek és elmesélem, mi
történt, bár úgy látom, már most is sokat tudsz.

– Szóval, honnan hallo ál a dologról? Ki mesélt neked? –

Leparkoltam anya házikója elő , miután betola am a szűk, kátyús,
poros ösvényre.
– Akkor hát igaz? Ó, Cassandra…
– Anyu, kérlek, most ne! – éreztem, ahogy gyűlnek a szememben
a könnyek, és erőt kelle vennem magamon, hogy visszatartsam
őket.
– Nyilvánosan elhangzo a midhope-i pletykafészkek
gyülekezőhelyén, és mostanra már az egész átkozo város tudja.
Dawn mesélte nekem, aki a lányától hallo a. – Dawn anya egyik
jógás cimborája volt. – Csak hogy tudd, azt nem tudta, hogy kivel
bújt ágyba Mark.
Ahhoz képest, hogy Paula szabadelvű, szabad szerelmet hirdető,
baloldali gondolkodású volt, meglehetősen idegenkede a
legszókimondóbb kifejezések használatától, vagyis hogy mit is
csinált együ Mark és Tina.
– Dugo – mondtam tömören. – És Tinával – te em még hozzá.
Paula rám meredt.
– Tina? A legjobb barátnőd, Tina?
– Pontosan vele – feleltem komoran. – Tom tudja, de még el kell
mondanom Freyának. Most. Ma este.
– Akarod, hogy veled menjek? Tudod, Freya és köztem különleges
kapcsolat van. Nagyon hasonlít a tizennégy éves önmagamra.
Isten ments!
– Nem, köszönöm – feleltem röviden. – Ami azt illeti, még lehet,
hogy Mark visszajön… – Annak ellenére, hogy nagyjelenetet
rendeztem, és közöltem Markkal, hogy tűnjön el, és soha többet
vissza se jöjjön, minden vágyam az volt, hogy hazatérjen.
– És akkor te visszafogadnád?
 – …és akkor nem kellene semmit sem mondanom Freyának. Nem
kellene tudnia az egészről.
– Ó, az ég szerelmére, Cassandra! Mi történt veled? Hol van az az
erős, független nő, akit felneveltem?
– Minden ellen lázadt, amit megpróbáltál legyömöszölni a torkán
– törtem ki, ugyanolyan dühöt érezve anyám iránt, mint amit az
eltévelyede férjem iránt tápláltam.
– Mintha nem tudnám! – válaszolta Paula legalább olyan
mérgesen. – Sokkal több a közös bennetek Linda nénikéddel, mint
velem.
– Anyu, még csak azt sem engedted, hogy anyunak szólítsalak!
Jógáznom kelle , vega és vegán ételeket kelle ennem,
transzcendentális meditációra vi él… – számolni kezdtem az
ujjaimon. – Jin-jang, Greenham Common katonai bázis, mentsük
meg a bálnát, Led Zeppelin és Leonard francos Cohen. Minden
egyes alkalommal, amikor felfedeztél valami újat, nekem is részt
kelle vennem benne. Én kínai kaját akartam és fagylaltot, egy hetet
Mallorcán, a Wham!-et és A szupercsapatot…
Paula felhorkant, és elsőre azt hi em, hogy sír. Nem sírt. Nevete .
– Túlzol. Megve em neked a Wham! CD-t a kilencedik
szülinapodra.
– Jó, ebben igazad van, de ha emlékszel, a szülinapi zsúromon
teljes kiőrlésű kenyér volt hummusszal, a torta pedig úgy néze ki,
mint valami tégla. Melyik kilencéves akar hummuszt, az ég
szerelmére?!
– Freya szereti a hummuszt.
– Na igen, ezt tudom. Manapság a középosztálybeli gyerekek
szeretik a hummuszt és az olívabogyót. De akkoriban még nem így
volt. Rebecca Warrington másnap mindenkinek azt mesélte a
suliban, hogy furi kaját kaptunk.
– Tényleg? A kis lotyó! Várjon csak, majd ha legközelebb
találkozom vele! Minden héten jár hozzám aromaterápiás
tanfolyamra.
Rebecca Warrington? Mi a fene?
– Eltértünk a tárgytól, Cassandra! – folyta a anya. – Mindig Mark
volt az, akiről tudni lehete , hogy meg fogja csalni a másikat.
– Micsoda? Ebből elég! Anya, szállj ki a kocsiból. Erről nem
akarok veled tovább beszélgetni. Ha az a pletykafészek Dawn vagy a
hülye lánya nem mondta volna el neked, akkor fogalmad sem lenne
az egészről! Mark vissza fog jönni. Biztos vagyok benne. Csak arra
vár, hogy hívjam. Lehet, hogy szükségünk lesz iránymutatásra vagy
házassági tanácsadásra… A tanácsadással te is egyetértesz, nem,
Paula? – Felpörge em a motort, mire Paula ijedten kipa ant, azt
hiszem, a ól félt, hogy a lába még az ajtóban lesz, amikor elindulok.
Igen. Igazam van. Ez az egész hegyomlás nem csak Mark hibája
volt. A Kígyó vi e tévútra, és azért nem ve em észre, mert
túlságosan el voltam foglalva a tanítással és a gyerekekkel. Most már
mindent értek. Csak találkoznom kell Markkal, és meg kell
beszélnem vele, hogy ez ugyanannyira az én hibám volt, mint az
övé. Meg kell engednem, hogy hazajöjjön, átbeszéljük a dolgokat,
megesküszünk, hogy soha többet nem beszélünk Tinával, és akkor
minden rendben lesz. Sietve veze em haza a szűk utcákon, és ahogy
begurultam a Tower View Avenue-ra, azonnal észreve em Mark
csillogó, hosszúkás sportautóját a felhajtón, amellyel tavaly lepte
meg magát a negyvenedik születésnapjára. Amikor hazahozta,
szétrebbentve a gyanútlan galambokat és a tizenke esben lakó
Craddock házaspárt, akik a frissen felve nyugdíjukkal hazafelé
sétáltak, megmosolyogtam és cukkolni kezdtem, hogy biztosan
csajmágnesnek képzeli az autót. Már nem találtam viccesnek a
dolgot. A szemétláda!
– Apa az emeleten van – állt Tom a konyhában, és az egyre
növekvő esti sötétséget bámulta az ablakon át, közben pedig
módszeresen eve egy szelet kenyeret, Paula házi készítésű
szilvalekvárjával.
– Hol van Freya?
– Fent van vele.
– Ó, Tom! Ugye nem mondtad még el neki? Tina nénit?
Tom csak rám néze , és vállat vont.
A francba! Ke esével szedtem felfelé a lépcsőt. Mindke őjüket a
mi hálószobánkban találtam. Mark bőröndökbe pakolta az ingeit,
pulóvereit, zoknijait és nadrágjait. Az öltönyei még mindig a
vállfákon, rendeze en az ágyra halmozva feküdtek.
Amint a szobába léptem, abbahagyta a pakolást, de Freya folyta a
a ókok kiürítését, és a maradék zoknikat olyan könnyedséggel
hajíto a a távolabbi táskába, mint ahogyan a gólokat dobja a
netballmeccseken.
– Nézd, nem kell ezt tenned – mondtam, és megfogtam Mark
karját, amikor megpróbált visszafordulni a szekrénye felé.
– De bizony, hogy kell! – csa ant fel Freya. – Azért vagyok i ,
hogy egész biztosan mindent elvigyen. Azért, hogy ne kelljen
visszajönnie Tina nénitől, mert i felejte e valamelyik nadrágját
vagy a fogkeféjét.
– Freya, menj le! Most rögtön. Még túl atal vagy ahhoz, hogy ezt
megértsd.
– Pedig értek mindent! – vicsorgo dühösen Freya. – Mégis, mit
kellene mondanom a barátaimnak, amikor megkérdezik a suliban,
hogy hol van az apám? Hogy lelépe anya legjobb barátnőjével? A
kedvenc nénikémmel? A keresztanyámmal? Már most
megmondhatom, hogy feldughatja, ha legközelebb küld nekem
szülinapi ajándékot. Milyen keresztanya az, aki drága ajándékot
választ nekem, de közben az apámmal… tudod… a francba! – Freya
elhallgato , és villámló-szemekkel néze ránk.
– Freya! Most! Lefelé! – kiabáltam.
Freya, mielő még lángoló tekinte el kiviharzo volna a
szobából, egy pár síkesztyűt dobo Mark felé, ami a vállán találta el.
– Mark, nézd, beszélnünk kell – szóltam.
Mark arca sápadt volt, és ez csak jobban kiemelte a szeme ala i
sötét karikákat. Megrázta a fejét.
– Sajnálom, Cass. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Hibát
köve em el.
A szívemben megjelent egy kis reménysugár.
– Házassági tanácsadás, egy szakértő… Túlságosan el voltam
foglalva azzal, hogy a házban rend legyen… a párnákkal és a
székekkel, hogy minden a megfelelő szögben álljon, mielő ágyba
bújtam, a… a vécéülőkével, hogy le legyen hajtva, hogy ne
szexeljünk a kanapén, mert tönkreteszi. Ez valószínűleg
ugyanannyira az én hibám is, mint a tiéd.
– Hagyd abba, Cass, elég! Semmi sem a te hibád. – Egy pillanatra
elhallgato . – Bár, igazad van. Tényleg mindig a kanapéval
nyagga ál és a rohadt vécéülőkével, meg hogy vegyem le a cipőmet,
meg a kibaszo párnákkal. Olyan ez a ház, mint egy bemutatóterem,
nem pedig egy o hon.
Rámeredtem.
– Ezt sose mondtad.
– Ez egyszerűen csak te vagy. Mindig Paula nevelése ellen
lázadsz. Csakhogy egy idő után ez fárasztóvá válik. – Mark
összecipzározta a bőröndjét, de nem néze rám. – Adj egy kis időt,
Cass. Meg kell találjam önmagamat. Gondom lesz rá, hogy legyen
pénz a bankszámládon minden hónapban. Rá kell jönnöm, mit is
akarok.
És ezzel felemelte a legnagyobb táskát az ágyról, majd az ajtó felé
indult.
 8

Paula

1976

DÉLUTÁN FÉL NÉGYKOR Paula tudta, hogy ha nem lép ki a fullasztóan

meleg, dohányfüstös irodából, akkor felrobban, egy hatalmas
bummal szé erül a milliomodik számlán, amelyet aznap gépelt le. Az
elkészült számlák, mindegyikből három példány, o gyülekeztek a
kimenő tálcáján, de egy lopo pillantás körbe a Crosland, Crawshaw
és Fiai (Dyers és Spinners) izzasztó irodájában megerősíte e a
gyanúját, hogy mérföldekkel le volt maradva a többi gépírótól.
A székét visszatolva felállt, és a helyiség végén lévő női öltöző felé
sétált. Bármi megteszi, ami mia kinyújtóztathatja a lábát, bármi,
ami felgyorsítja a csigalassúsággal múló perceket addig, amíg
kimenekülhet a fénypompás júliusi napsütésbe. Bezárta magát az
egyik fülkébe, a fejét a fehér csempének nyomta. De még az is meleg
volt, magába szívta a mindennapok forróságát, nap nap után, azon a
csodálatos nyáron.
Paula a csap alá tarto a a csuklóját, ezzel is késleltetve a
pillanatot, amikor vissza kell térnie az irodába. Langyos vizet
paskolt a karjára, és megnedvesíte e a hónalját, amelyet szabadon
hagyo a könnyű, lila felső. Angela Cartwright, az irodavezető,
helyteleníte e a csupasz karokat – és minden bizonnyal a lila színt is
–, de azon a reggelen még ő is ujjatlan ruhában érkeze , és dél körül
lehámozta magáról az örök tartozékának tűnő barna kardigánját.
Paula a víz ala tarto a a kezét, és a tükörképére pillanto a
légyköpéses tükörben. Az egyenes, sötét színű haja divatjamúltnak
tűnt az irodabéli lányok rövidebb, feltupírozo , Charlie angyalais
Farrah Fawce -Majors stílusú frizurájához képest. A nővére, Linda
szerint ráfért volna egy alapos hajvágás. Rowan szere e a haját.
Gyakran az ujja köré csavarta, és így húzta magához Paulát egy
csókra.
Meg kell szöknie innen. El kell menekülnie ebből az unalmas
életből, hogy o hon lakik, hogy ebben a rémes irodában dolgozik…
– Újra megérkeze ?
– Tessék?
Angela Cartwright összefont karral állt az ajtóban.
– Paula, ön több időt tölt ebben az öltözőben, mint az asztalánál.
Mindig i van. Most vagy arról van szó, hogy krónikus
gyomorpanaszai vannak, vagy hólyagproblémái, vagy újra
megérkeze a havi. – zavartan elhallgato . – Bármiről is van szó, azt
javaslom, keresse fel az orvosát, és hozzák rendbe. Mr. Gregory
mindig gyeli, hogy merre van.
Figyel, az biztos, gondolta Paula. A mocskos vénember az izzadt
kezével, amelyet mindig túl hosszan a lányok vállán nyugtato , a
túlságosan barátságos, burkolt kérdéseivel, hogy miként töltö ék az
előző estét. Mindig gyelt.
– Elnézést kérek, Angela, a hőség mia egy kissé émelyegni
kezdtem…
Angela szeme akaratlanul a hasára tévedt, mire Paula majdnem
elneve e magát. A jó öreg Angela azt hi e, hogy hagyta magát
teherbe ejteni? Hogy magához láncolja valamelyik fér t, és i
tespedjen északon? Paula elképzelte, ahogy az elkövetkező negyven
évben a francos számlákat gépeli, amíg nyugdíjba nem megy. Ő
biztosan nem. Ő elmegy innen. Rowannel utazni fognak, amint elég
pénzt sikerül megspórolnia. Marokkó, Afganisztán, Ausztrália – az
egész rohadt világ. Már csak néhány hónap, és lesz elég pénze. A
megtakarítása szépen gyarapodo . Ez a gondolat, és az, hogy aznap
estére egy meglepetést tartogato Rowan számára, megnyugta ák,
és gyorsan megtörölte a kezét.
– Bocsánat, Angela. Most már sokkal jobban érzem magam. Tudja,
kellene valamiféle légkondicionáló az irodába. Munkavállalói jogok,
egészségvédelem, munkabiztonság és egyebek. Lehet, hogy
beszélhetne Mr. Gregoryval. Rávehetné, hogy elvigye az ügyet
egészen Mr. Croslandig.
Paula bájosan rámosolygo a fele esére, megpaskolta a karját, és
kecsesen az asztalához libbent.

– Hova mész? – Norman Rhodes rágyújto egy cigare ára, teleszívta

a tüdejét füs el, majd elégede tekinte el köve e a kisebbik lányát,
aki elment melle e az ösvényen a hátsó kapu irányába.
– El.
– Azt látom. De hova? Megint azzal a hosszú hajú hippivel?
– Az ég szerelmére, apa, legalább az évtizedeket ismerd! A hippi
korszak a hatvanas években volt, nem gondolod?
– Fogalmam sincs, kedvesem. – Megállt, újra hosszan
beleszippanto a cigare ájába, majd a zöldhagymái felé fordult,
amelyeket éppen elültete . – Nem lesz meleged abban a hacukában?
Lindánk egy nyári ruhácskában ment el, hogy érje a levegő a lábát.
– Jesszus, apa, pont úgy beszélsz, mint Mr. Gregory a cégnél. Ő is
mindig a lábunkról beszél. – Paula a rosszallását kifejezve cse inte
a nyelvével. Mérges volt az apjára, mert Lindával hasonlítja össze. A
jó kislánnyal, a nővérrel, aki kiváló tanuló volt, gimnáziumba ment,
aztán Leedsbe az egyetemre, és aki abban a pillanatban éppen
Anthony Trinder és a szülei társaságában ült, hogy a három
hónappal később esedékes esküvőjük ülésrendjét megtárgyalják.
Három hónap! Addig még egy nukleáris háború is kitörhet, ami
mindent eltöröl. Ha! Ugrik az átkozo ülésrend, ha a gombafelhő
megjelenik. És különben is, hogy tud egy Linda nevű lány összejönni
egy sráccal, akinek a neve Anthony Trinder? Linda Trinder, az ég
szerelmére! Paula elhúzta a száját.
És amit Linda, az öreg Tommy Trinder és a szülei, valamint a saját
szülei sem tudtak ekkor még, az az, hogy amikor a nővére végigsétál
a midhope-i plébániatemplom közepén, ő, Paula, nem fog mögö e
állni, hogy leghátul kullogjon lazacszínű szaténban. Az hó iher! Ő
már Amszterdamban lesz Rowannel, és nem sokkal később
felszállnak a Varázsbuszra, hogy eljussanak Törökországba, onnan
pedig Afganisztánba vagy talán Indiába is. Paula ismeretei
földrajzból kissé homályosak voltak, annak ellenére, hogy az volt a
kedvenc tantárgya a re enetes, megújult középiskolában, miután
nem ve ék fel a gimibe. De Rowan már mindent kitalált ke őjüknek,
így csak annyi dolga maradt, hogy elegendő pénzt gyűjtsön össze a
megvalósításhoz.
Tudta, hogy az anyja és az apja dühösek lennének – Linda talán
kissé kevésbé –, ha engedély nélkül meglépne az esküvő elő , arról
nem is beszélve, hogy egy olyan ckóval, akivel nincsenek
eljegyezve, de Rowan azt mondta, hogy nem akarja sokáig halogatni
az utazást. A téli hónapok kemények lehetnek a világ azon
szegletében, ezért még időben el kell jutniuk Indiába.
– Mi van abban a kosárban? – jelent meg Dot feje az emeleti
fürdőszoba ablakában, ahol Maggy-a-tízesből éppen a négyhavonta
esedékes, o honi dauerrituáléjában segédkeze . Dot, mint egy
földönkívüli, pink színű hajcsavarókkal és fehér, va a fülvédővel,
még jobban kihajolt, ezzel nemcsak önmagát veszélyeztetve, hanem
a szomszéd goromba, vörösessárga macskáját is, ami az esti
melegben pont ala a sütkéreze .
– Semmi.
– Hogy érted azt, hogy semmi? Ugye nem drogok vannak benne?
– Anya, ha drogok lennének nálam, akkor a bugyimba rejteném el
őket.
– Pszt! Elég legyen, Paula! Az egész utca hall téged.
Maggy-a-tízesből megjelent Dot melle , a nyakát nyújtogatva,
hogy ő is megnézze a szomszéd kicsapongó lányát.
– Miért van abban a hosszú lila ruhában? – hallo a meg Paula a
pusmogását. – Melege lesz benne.
– Szóval, mi van abban a kosárban, Paula? Nehogy o hagyd
valahol! Holnap kelleni fog nekem a bevásárláshoz.
– Sajt – rázta meg Paula a kosarat Dot és Maggy felé.
– Sajt? Remélem, nem vi ed el az összes háromszögletű sajtot!
Most voltam a sarki boltban, hogy megvegyem! Apádnak
vásároltam a holnapi szendvicséhez.
– Brie sajt. És olívabogyók és taramasaláta… – Paula büszke volt a
szerzeményeire. Ahelye , hogy ebédidőben a sonkás szendvicsét
e e volna a többi gépírólánnyal a kantinban, Midhope-ba ment, a
különleges csemegeboltba. A sajt olvadni és érni kezde egy kicsit az
asztala ala délután, de a lengyel eladó azt mondta, hogy egy nyári
piknik sem lehet teljes egy jó szelet brie sajt nélkül, és akkor a
legjobb enni, ha egy kicsit folyós. És valószínűleg szaga is van.
– I hon minek hívjuk azt a taravalamit? – Maggy-a-tízesből még
jobban kihajolt a fürdőszobaablakon.
– Az nem egy pók, vagy az egyik rémes tánc, amit külföldön
művelnek… tudjátok, amikor körbe-körbe forognak, amíg el nem
esnek?
– Tarantula és tarantella – szisszent Paula, és újra elindult a kapu
felé.
Norman az ásójára támaszkodo , és a cigare ája végét abba az
irányba pöccinte e el, ahova egy perccel korábban egy könnyelmű
meztelen csigát is hajíto , amelynek volt mersze a nyári káposztái
közö ólálkodni. Mindeközben tökéletesen idézve elszavalt egy
részletet egy bizonyos versből.
– Istenem, már megint elveszíte ük Normant… – lépe hátra a
fürdőszobába Dot, és magával húzta Maggyt is.
– Miről szaval? – köve e Maggy hangja Paulát a kerten át a forró
nyári levegőben. Paula becsukta maga mögö a kaput, és elindult az
ösvényen Norman vadvirágos rétjén át, amely levágta az utat a
buszmegállóhoz.
– Ó, ez a kedvenc verse – jö Dot válasza. – Hilary Belloc vagy
valami hasonló. Nagyon jó költőnő.
 9

A túlélés kezdete…

Játszol egy Gloriát?

A mobilom egy yorkshire terrier ugatásával jelezte, hogy üzenetem
érkeze . Hat hónappal ezelő , amikor megkértem Tomot, hogy
találjon nekem egy új jelzőhangot, még viccesnek gondoltam. Már
csak szörnyen idegesíte , de sem időm, sem pedig technikai
tudásom nem volt ahhoz, hogy megnyugtatóbbra, vagy
olyasvalamire változtassam, ami ille az új státuszomhoz a Kicsiny
Makkok igazgatónőjeként. Karen Adams, aki velem egy időben
érkeze meg az első félév első péntekének reggelén a parkolóba,
fájdalmas arckifejezést vágo az ugató hang irányába, de még csak
nem is köszönt, és elvonult az iskola irányába, magamra hagyva
Clare üzenetével.

Gloriát játszani???

Jaja, Gloriát.
Úgy mint? Hunniford? Swanson? Cukor?

Cukor?

Gloria cukrok. Nem volt még időm reggelizni.

Biztos, hogy Gloriát játszol, és túléled, ha kajára gondolsz, és

nem az összetört szívedre.
 Ó, a jó öreg Gloria Gaynor… Megyek az iskolába. Mindjárt
hívlak.
Ve em egy mély lélegzetet, és a telefonomat a kezemben
szorongatva, a térdemmel belöktem az igazgatói iroda ajtaját, majd
ledobtam az aktatáskámat, a retikülömet meg egy nagy műanyag
zacskót az asztalra. A múlt héten ilyenkor még volt egy férjem,
habár egy hűtlen, rohadék férj. Hat nap telt el, és nemcsak férjtelen
voltam, de még mindig én veze em a Kicsiny Makkokat. Túléltem?
Ha azt túlélésnek vesszük, hogy minden este úgy vánszorogtam el
az ágyig, és vagy álomba zokogtam magamat, vagy pedig a fejemben
listát készíte em arról, hogyan fogom Markot és a Kígyót
megkínozni, akkor azt hiszem, igen.
A faliórára pillanto am. Öt perc, mondtam magamnak. Öt perc
egy gyors telefonhívásra Clare-rel, és utána irány a munka. Azt
javasoltam a kollégáknak, hogy tartsunk egy gyors eligazítást
minden péntek reggel, az első óra elő . Nem törődtem Karen Adams
fájdalmas arckifejezésével és felhúzo szemöldökével, csak annyit
mondtam, hogy találkozzunk nyolc óra tizenötkor. Hoztam
mu nokat, croissant-t, a kávéfőzőmet, hozzá nom olasz kávét és
friss narancslevet a ko einkerülőknek. Mindezt azért, hogy
enyhítsem az újabb értekezlet iránti ellenérzést, amikor amúgy is
olyan sok a teendő a tantermekben.
Becsuktam az iroda ajtaját, és Priscilla kekszéért nyúltam. Nem
volt lelkierőm a gyerekekkel reggelizni, és még mindig háromszor
kelle meglátogatnom a mellékhelyiséget, mielő el bírtam indulni
reggelenként. Ez a prémium csokis keksz volt az, amit a gyomrom
reggel hét harminckor be tudo fogadni. Ez, és egy óriási bögre tea.
Felhagytam a kávéval, mert nyugtalanná váltam tőle.
– Igen, alakulok – sóhajto am, amint elértem Clare-t.
– Jól van.
– A ól eltekintve, hogy arra gondolok, hogyan fogom megkínozni
és megalázni a párocskát.
– Hallo am – kuncogo Clare.
– Mit hallo ál?
– Tina elmondta, hogy mit te él az autójával.
– Tina mondta neked?
Á
 – Átjö hozzám.
– Átment hozzád, és te beengedted? Kinek az oldalán állsz? –
kérdeztem, és éreztem, ahogy a pulzusom felgyorsul, a gyomrom
pedig összerándul.
– Cassie – szólt Clare nyugodt hangon –, Cassie, én nem állok
senkinek sem az oldalán.
– A fenébe, pedig kellene!
– Ne haragudj, de én nem választok oldalakat. Már legalább
tízéves korom óta.
Küzdö em az elsődleges reakcióm ellen, hogy lecsapjam a
telefont, és elsírjam magamat. Gondolj Gloriára, mondtam
magamnak. És a megbeszélésre a kollégákkal, ami fél óra múlva lesz.
A kivörösödö szem és az elkenődö szemfesték helyzeti előnyt
adna a szemét Karen Adamsnek, és ezt nem engedhetem meg
magamnak.
– Rendben. Oké. Elmondod, hogy mit mondo ? Visszakaphatom
a férjemet?
– Cassie – válaszolt Clare gyengéden –, nem azért hívtalak, hogy
arról pletykáljak, hogy ő vagy Mark mit mondo . Azért hívtalak,
hogy megtudjam, te hogy vagy. Ez most nem a legalkalmasabb idő
arra, hogy azt boncolgassuk, mi történt. Mozdulj ki velem holnap
este, és beszélgetünk!
– Kimozdulni? Hova? – Annak a gondolata is, hogy kiöltözve
szórakozni induljak, félelemmel töltö el. – Miért nem jössz át
inkább? Rendelünk valami ennivalót, és veszünk egy üveg bort.
– Sajnos ezt most nem tudom megtenni – mondta Clare
határozo an. – Leedsben kell lennem. Most rendezem o az első
leánybúcsúmat, és látnom kell, hogy minden rendben megy-e. Fiona
is velem jön. Nézd, tudom, hogy az utolsó dolog, amit most
szeretnél, az az, hogy kicicomázd magad, és velünk gyere, de
szerintem jót tenne neked a felnő társaság egy ötévesekkel töltö
hét után.
– Vannak i tizenegy évesek is, tudod? – Még mindig haragudtam
azért, mert szóba állt az ellenséggel.
– Rendben. Akkor ezt igennek vehetem? Dolgozni fogok, szóval
én nem ihatok, de a ól még te és Fiona jól érezhetitek magatokat.
– Várj csak, még nem mondtam, hogy megyek… tartsd egy kicsit
Clare, valaki kopogo …
– Holnap gyere át Fionához este hét körül! És ne felejtsd o hon a
rúzsodat se, csajszi! – mondta, és ezzel lete e a telefon.
– Mrs. Beresford, van egy perce? – dugta be a fejét Jean Barlow az
ajtón. – Tudom, hogy mindjárt kezdődik az eligazításunk… – Az
utolsó szót jelentőségteljesen ejte e ki. – A kutyafáját! Olyan, mintha
hirtelen a titkos szolgáknak dolgoznánk – te e hozzá.
– Titkos szolgák? – értetlenkedtem, de Jean továbbra is ragyogó
tekinte el néze vissza rám. – Ó, úgy érti, a titkosszolgálatnak?
– Valószínűleg, kedvesem. Van most egy perce, hogy beszéljen
Mrs. Miniauskiene-vel? – Jean tagoltan, jól artikulálva „mini-ó-
szkíni”-nek ejte e ki a nevet. Majd alig hallhatóan hozzáte e kifelé
menet. – Bár vele sosem egy perc a beszélgetés.
Az ajtóhoz mentem.
– Kírem, szólítson Deimanténak. Csak egy gyors beszélgetés lenni
önnel, Mrs. Főnök.
– Fáradjon be, Diamante. Miben segíthetek?
– Deimante, nem Diamante. Több munkákat van szükségem,
kérem. A férjem lenni elbocsájtva munkahely. Mi csak akarni
dolgozás, és sok munka, és pénzt keresni. De a férjem, most nincs
szerződés és nem lenni elég pénzünk. Csak ülni egész nap o hon a
tévé elő , és mekdonáldsz enni, és nagy, kövér has növeszteni…
– Várjon egy pillanatot, Diamante.
– Deimante…
– Bocsánat – éreztem, ahogy elpirulok, mivel nem sikerül helyesen
kiejtenem a szegény nő nevét. Deimante Miniauskiene apró termetű,
körülbelül száznegyvenhét centi magas, hihetetlenül gyönyörű nő
volt. Néztem a hosszú, hullámos fekete haját, a telt ajkait és a sötét
szemét, amivel engem mustrált.
– Deimante, én jelenleg az iskolát vezetem. De nem én veszem fel
az embereket.
– Nem, nem, Mrs. Főnök. Én már az iskolában dolgozni – felelte
büszkén, majd kiment a szobából, és tíz másodperc múlva visszatért,
kezében lóbálva egy hatalmas, vörös körben sárga színű táblát,
melyen a STOP felirat állt. A tábla majdnem akkora volt, mint ő
maga.
– Bocsánat – kértem újra elnézést. – Nem is tudtam, hogy ön a
Kicsiny Makkok forgalomirányítója.
– Ez így van. És én lenni nagyon jó. Nem egy gyerek sem lenni
elütve az autókkal vagy a buszokkal. Mész vissza az átkozo járdára!
Ezt kiáltani, ha csak egy lábujjat is letesz az ú estre az én, az én… –
Deimante összeráncolta a homlokát a nagy koncentrációban – hogy
is mondani… – Egy pillanatra felcsillant a szeme, de aztán újra
elkomorult. – Három hónapja csinálni én ezt a munka, és most
stresszben lenni, Gatis, én férjem, nem csinálni építkezési munka, és
lenni fájdalom o – mutato a fejére. – Kicsi fájdalom fejben mindig.
És én küldeni Gatis, a férj, a gyógyszertárba fájdalomcsillapítót
hozni, aki visszajönni és mondani nekem, Deimante, neked table át
dugni fel a… – i szünetet tarto és a homlokát ráncolta. – Azt
mondta, fel kell dugni fenekedbe.
– Értem. Biztos benne?
Előhúzo egy dobozt a uoreszkáló dzsekijéből, amelyről már az
első percben, hogy belépe az irodába, fel kelle volna ismernem a
munkáját.
– Látja, Anal Gézia. Már két napja dugom őket oda – mutato a
hátsója felé –, de a fájdalom még mindig fejben lenni. Így kellene
több munka, hogy pénzt keresni, és ne lenni stressz és fájás fejben.
Lopva az órámra pillanto am. Az eligazítás a tanári szobában tíz
perc múlva kezdődik, és még fel sem te em a kávéfőzőt, és nem
találtam poharakat a narancslének. De még az előző nap készíte
jegyzeteimet sem néztem át.
– Nézze, Deimante, bízza rám a dolgot. Van egy olyan érzésem,
hogy a konyhában szükség van valakire, aki besegít, mivel a szakács
néhány napja perforált vakbéllel kórházba került.
Deimante összeszedte a tábláját, és még folytatni szere e volna,
de sikerült az ajtó felé terelnem.
– Bízza csak rám! – ismételtem meg. – A gyerekek a járdán önre
várnak. És Deimante, a table ák! A table ákat egészen biztos, hogy
szájon át kell bevenni egy pohár vízzel vagy teával.
– Tudtam! – csa ant fel, a táblát a vállára lódíto a, és mint a hét
törpe egyike, aki éppen munkába indul, a folyosón át a főbejárat felé
ve e az irányt. – A fenébe, tudni azok nem menni fel a fenékbe!
A szokásos munka elő i pletykálás és viccelődés már nagyban
zajlo a tanáriban, amikor végre megérkeztem a mu nokkal és
croissant-okkal, melyek még mindig a papírzacskóban voltak.
– Szóval tegnap este óta van egy új, jóképű barátom – mesélte
Kimberley Crawford, a tanári kar leg atalabb tagja, éppen amikor
beléptem. – A Lidlben találkoztunk, amikor iskola után beugro am.
Száznyolcvanöt magas, és szuper tetoválások vannak a karján.
– Ez gyorsan összejö . Hogy szólíto le? A babkonzervek melle ?
– Hogy őszinte legyek, még nem tudja, hogy ő az új pasim.
Meglepetés lesz…
– …erre ő azt mondja, hogy a ú már nem füvezik, hanem
szimpatikust használ… nem tudom, hogy mit csináljak vele.
– Szerintem szintetikusra gondolt, Deirdre…
– …imádtam a könyvet. De nem igazán tudtam hova tenni azt az
orosz szereplőt, aki mindig felbukkant.
– Melyik orosz szereplőt? Szerintem nem volt benne ilyen.
– Tudod, az a hogyishívják… Tetvesszarházi! Mindig megjelent,
de nem volt semmi szerepe a történetben.
– Rendben, hölgyeim! Kezdhetjük? – Re enetesen izgultam. –
Hoztam néhány nomságot mindenkinek, és Jean mindjárt jön a
kávéval is, amint elkészül.
– Ó, pont most reggeliztem – nyafogo Karen Adams. –
Mondania kelle volna, hogy hoz ennivalót, akkor hagytam volna
még helyet.
– Jaj, ez pompás! – mondta Grace Stevenson, és felugro , hogy
segítsen nekem. – Bármikor meg tudok enni egy mu nt.
– Én is! – bólinto Kath Beaumont, majd egy tányérért és egy
különösen nagy méretű, dupla csokis darabért nyúlt.
– Azt látjuk – tátogta Karen Adams néhány cinkostársának, a
fejével Kath méretes hátsója felé bökve.
– Mindenkinek van enni- és innivalója, legalábbis azoknak
közülünk, akik engedtek a csábításnak? – pillanto am Karen felé.
Észreve em, hogy két barátnője, Sheila Wilson és Debs Stinger is
felállt, és azon voltak, hogy vesznek maguknak kávét és croissant-t,
de Karen gyors pillantását látva inkább üres kézzel visszaültek a
helyükre.
Ve em egy mély levegőt, és belekezdtem.
 – A ól tartok, még mindig nem tudom, hogy mi a helyzet a
jelenlegi posztomat illetően. A tankerület megpróbál ideiglenes
igazgatót találni a másik három alapítványi iskolájában, de David
Henderson szerint ebben a pillanatban kissé rosszul állnak. Tudok
arról, hogy az egyik iskolájukban, a Whitley Grange-ben van egy
igazgatóhelye es, aki boldogan elvállalta volna, hogy tapasztalatot
szerezzen, de most ese át egy csípőműtéten, és ebben a félévben
már egészen biztosan nem jön vissza. – Grace-re pillanto am. –
Bizonyára tudjátok, hogy Grace beugro , és kisegíte ezen a héten,
taníto a az osztályomat, ám ugyanakkor van két kisgyereke, akik
még o hon vannak. Felajánlo a, hogy két napot elvállal, és ismer
valakit, aki szintén elvállalna két napot, így csak szerda délelő
kellene az osztályomat tanítanom.
– A munka szétosztása sohasem eredményes – szakíto félbe
Karen Adams –, különösen nem a tanításban. Az egyikük mindig
kevesebb munkát végez el, mint a másik, és amikor megtörténik a
baj, jön az egymásra mutogatás, és sosem oldódik meg a dolog. –
Megvetően szippanto , majd egyetértő pillantásokat keresve
körbenéze a tanáriban. Meg is kapta. Több fej is helyeslően
bólogato .
– Nem értek veled egyet, Karen. – Grace bekapta az utolsó falat
mu nját, és megtörölte a száját egy szalvétával. Talált egy csomagot
az egyik szekrényben, és evés elő szétoszto a a falatozók közö . –
Bár személy szerint én még sohasem dolgoztam
munkamegosztásban, ismerek egy csomó tanárt, akik igen, ráadásul
nagyon sikeresen. Általában a párok egyike nagyon erős a
természe udományos dolgokban, vagy mint én, a művészeti
tárgyakban. A hét közepén van a váltás, frissen, tele energiával lehet
belevágni a két napba, míg a másik személy mehet erőt gyűjteni.
– Annak nem kellene tanítania, akinek két nap után erőt kell
gyűjtenie – szólt közbe Karen udvariatlanul.
– Már javasoltam is egy volt kolléganőmet, aki szívesen dolgozna
velem – folyta a Grace, mit sem törődve Karennel. – David
Henderson ismer mindke őnket, máskülönben nem is ajánlanám.
– Persze hogy ismer mindke őtöket – felelte Karen egy gúnyos
mosollyal az ajkán. – David Henderson a ad nagyapja, Harriet
Westmoreland pedig… gondolom őt tervezted magaddal hozni,
Í
Harriet férje David Henderson üzleti partnere. Így kell munkát
szerezni a lányoknak!
Grace-re néztem, aki kissé elpirult. Fogalmam sem volt arról,
hogy a tankerületi vezető rokona volt, és kissé kellemetlenül érinte ,
hogy sem ő, sem pedig David Henderson nem szándékozo
felvilágosítani.
– Nem hinném, hogy a kapcsolatom David Hendersonnal rád
tartozna Karen, vagy köze lenne az i eni munkámhoz. – Grace
nyugodt hangon beszélt, de lá am rajta, hogy dühös. – Csupán azért
ugro am be, mert David megkért, és megpróbálok előállni egy
megoldással egy olyan tanárnőt javasolva, aki tökéletesen képesíte ,
és aki hajlandó velem osztozni a feladaton. De végül ez a tankerület
és Cassie döntése lesz.
Teljesen igaza volt. Péntek volt, és szükségem volt egy tanárra, aki
az én ötödikeseimet hétfő reggel átveszi. Grace az egész első hetet
végigtaníto a, de tudtam, hogy nem akarja, és nem is tudja ezt
hosszú távon vállalni. Hívogathatnám az ügynökségeket ideiglenes,
teljes munkaidős tanár után kutatva, de nem valószínű, hogy Grace
Stevensonnál jobbat találhatnék. David Henderson mesélte, hogy
Grace is az igazgatóhelye esi kinevezése elő állt néhány éve,
amikor megtudta, hogy gyereket vár. Akárhogy is, Grace csodálatos
volt: hozzáértő és magabiztos, ráadásul az osztály már belé is
szerete , és én is azt akartam, hogy maradjon. Eldöntö em. Hát nem
ez az igazgató feladata?
– Grace, mielő visszamegy az osztályba, oda tudná adni nekem
Harriet elérhetőségét? Fel fogom őt hívni, amint i befejeztük. És
ebédidőben tudunk még beszélni?
Nem törődtem Karen Adamsszel, aki úgy néze ki, mint aki
lenyelt egy különösen savanyú citromot, és folyta am a következő
napirendi pon al.
– Minden héten szeretném látni az óravázlataikat. Mrs.
Theobolddal beszéltünk erről a nyári szünet folyamán, és
megegyeztünk, hogy én lennék ennek a felelőse. A jelen fázisban ez
nem azt jelenti, hogy mindent részletesen kérek, hanem hogy nagy
segítség lenne, ha megkapnék egy kitöltö táblázatot a leckék
oktatási célzatáról. A nap végére elkészítem ezeket a táblázatokat, és
azt szeretném, ha hétfő reggelente kitöltve beadnák az irodába.
 Lélegzet-visszafojtva vártam a negatív reakciókat, a hitetlenkedő
hangokat, de nem történt semmi ilyesmi, eltekintve Karen Adams
maga elő összefont karjaitól és mogorva arckifejezésétől. Ehelye
megi ák a kávét, lenyalták az ujjaikról a morzsákat, ezután
összeszedték a táskáikat és könyveiket a soron következő óráikhoz.
Közben meghallo am, ahogy Kath Beaumont Grace-szel
beszélgete .
– Hogy őszinte legyek, Grace, Mrs. Theobold hagyta volna, hogy
bármit megússzunk. Sohasem nézte meg az óravázlatainkat,
túlságosan el volt foglalva azzal, hogy jópo zzon a jobb körökben
mozgó szülőkkel, vagy az általa kedvelt a tankerületi felügyelőkkel,
vagy akikről azt gondolta, hogy mindent megengednek neki. Ami
azt illeti, egész jó, hogy lesz egy átgondolt tervezet.
Ahogy az irodámhoz sétáltam, egy vidám mosoly táncolt az
ajkamon.

– Hallo am, hogy behívta Harriet Westmorelandet, hogy

megbeszéljék a részmunkaidő részleteit – jelent meg David
Henderson az iroda ajtajában délután, a tanítás végén.
– A mindenit, gyorsan terjednek i a hírek! – álltam fel az asztal
mögül, és a faliórára néztem, ami annak idején az iskola megnyitása
idején kerülhete ide. Jean úgy mesélte, hogy Mrs. Theobold évekig
azon volt, hogy kidobja innen, és helye esítse valamivel, „ami
modern, elektromos, és átkozo ul pontosan mutatja az időt”, de
nekem nagyon tetsze ez a nehéz, tölgyfa, viktoriánus kori óra a
megnyugtató, egyenletes ketyegésével. Szere em a gondolatát is
annak, hogy már akkor i volt, amikor az iskola épült, az ország
egyik első anglikán falusi iskoláinak egyikeként. – Ki kell mennem
az udvarra, hogy lássam, minden rendben van a gyerekekkel, ahogy
hazamennek – mondtam. – El kell simítanom minden múltbéli szülői
problémát, ha léteznek ilyenek.
– Beszélnem kell önnel – folyta a David. – És igen, a hírek
gyorsan terjednek egy ilyen kis faluban, mint Westenbury.
– Különösen, ha a helye esítő tanár, akit küldö , a menye, vagy
az üzleti partnere felesége? – vontam fel a szemöldökömet, és abban
a megtiszteltetésben volt részem, hogy látha am, ahogy David
Henderson egy kicsit elszégyellte magát.
– Nos, először is, Grace nem a menyem, csak történetesen a a az
unokám. Másodszor, Grace volt az, aki Harrietet javasolta, és nem
én. Majd meglátja, ők ke en párban jönnek. Mindig is
összetartoztak, amióta tizenegy évesen összebarátkoztak az
iskolában.
– De ez csak egy-két hétig lenne így, és utána én átveszem az
osztályomat, nem?
– Pontosan erről kellene beszélnünk. És van még valami. Valaki,
Harriet melle persze, ragaszkodo hozzá, hogy iskola után
beszélhessen velünk. Van még erre ideje? Úgy tudom, hogy
Priscillával megbeszélte a dolgot, de ő nem szólt erről nekem.
– Miért kelle volna? – Észreve em, hogy ez egy kicsit hevesnek
hangzo , talán még udvariatlannak is, ezért gyorsan folyta am: –
Úgy értem, tudom, hogy manapság gyakorlatilag a tankerület vezeti
az iskolákat, és szerintem Priscilla szívesen intézte az ügyeket
anélkül, hogy valaki önök közül a nyakába lihege volna. – A
francba! Ez még udvariatlanabbnak hangzo , és idegesen
elmosolyodtam, hogy élét vegyem a megjegyzésemnek. Nem
akartam, hogy David Henderson azt gondolja, kezdek beképzelt
lenni.
David felnevete .
– Kezdi megtalálni a hangját, Cassandra. Nagyszerű! Legközelebb
már ön veszi a nom csokis kekszet, és evés közben felteszi hozzá a
lábát az asztalra.
– Lassan szükség is lesz rá, hogy vegyek még – vigyorodtam el. –
Mege em Priscilla összes kekszét.

Kisétáltam az udvarra és meg-megálltam, hogy beszélgessek egy

nagyival i , egy bébiszi errel o , és egy magányos apukával, aki
kissé elveszve érezte magát az udvari játszótér csacsogó ma ája
árnyékában, akik játszódélutánokat szerveztek a gyerekeiknek,
valamint vacsorákat és bulikat saját maguknak.
Intege em Deimanténak, aki egy csapat hatodik osztályos út
terelgete a kerítés széléhez, a piros és sárga jelzőtáblájával
majdnem lyukat ütve beléjük, miközben az utat kémlelte, hogy
átkelőt találjon az utat ellepő, parkoló autók közö , amelyek az
iskola környékén minden talpalatnyi földet elfoglaltak. A szülői
parkolás. Ez lehet a következő tankerületi megbeszélés egyik
napirendi pontja, juto az eszembe. De gyorsan meg is korholtam
magamat, hogy máris a főnököt játszom. Visszaterelge em egy
eltotyogó kisgyereket a telefonján vadul pötyögő anyjához, és
visszaindultam az épületbe.
 10

Szeretnénk egy új iskolát építeni…

– CASSANDRA, Ő ITT EDWARD BAMFORTH. Nem tudom, hogy

találkoztak-e már korábban. – David Henderson az irodában állt,
amikor besétáltam, és rámutato a vele szemben ülő két fér ból az
egyikre. A atalabbik biccente , és kissé felemelkede , hogy kezet
fogjunk, majd tovább tanulmányozta a másik kezében tarto papírt,
míg a másik fér , akit David Edward Bamforth néven mutato be,
átsétált a szobán, hogy köszöntsön.
– Mrs. Beresford, nagyon örülök, hogy megismerhetem. Ez most
egy teljesen informális találkozás. Semmi sem lesz feljegyezve vagy
leírva, így most van lehetőségünk arra, hogy közösen leüljünk, és
átbeszéljünk néhány dolgot. – Szünetet tarto , és a atalabb fér felé
biccente e a fejét. – Ő a am, Xavier. Hadd kezdjem azzal, hogy
gratuláljak önnek az új kinevezéséhez, annak ellenére, hogy ilyen
szomorú körülmények közö került erre sor. Tragikus, ami
Priscillával történt. Gondolkodtam azon, hogy elhalasszuk-e a
találkozót, de Priscilla lelkesen várta, hogy az első adandó
alkalommal összeüljünk.
Davidre pillanto am. Ha tudta is, hogy miről szól ez a
megbeszélés, az arca nem árult el semmit. Teljesen kifejezéstelen
volt, így odasétáltam az egyik üres székhez.
– Jean még i van – mondtam. – Megkérem, hogy hozzon nekünk
teát.
– Már megtörtént – felelte David. – Mindjárt hozza. Megkértem
Ben Carey-t, a westenburyi Mindenszentek-templomának lelkészét,
hogy ő is jöjjön el – összeráncolta a homlokát. – Nem tudom, hogy
hol lehet, közismert, hogy minden megbeszélésről elkésik.
Miala Jeanre vártunk, David és Edward Bamforth folyta ák a
csevegést egy közös ismerősükről, és így volt egy percem, hogy
meg gyeljem az utóbbit, miala ő teljesen oldo an ült a szemközti
széken. Úgy becsültem, jóval idősebb lehete David Hendersonnál, a
hatvanas éveiben járhato , és bár mindke őjükön látszo , hogy a
kiváltságosok közé tartoznak, Edward Bamforth arrogánsnak tűnt. A
meleg szeptemberi délután ellenére a csendben üldögélő ával
együ mindke en fekete öltönyt, fehér inget és komor nyakkendőt
viseltek.
– Kér valaki teát? – Jean csicsergő hangjába idegesség vegyült,
miután bejö , és megpróbálta félretolni a tavalyi
matematikafelmérések eredményeit, hogy letegye az iskola legszebb
porcelánjaival megpakolt tálcát az asztalra. Mögö e egy magas,
szakállas fér lépe a szobába, akinek papi gallérja azonnal elárulta
a kilétét, még mielő David Hendersonnak bemutatha a volna. Jean
ránk mosolygo , és magas, szoprán hangja dalolva felcsendült:
– Amikor a napod fejtetőre áll és viharfelhők gyűlnek, semmi sem
olyan megnyugtató, mint egy csésze nom, forró tea.
Mindannyian Jeanre meredtünk, aki láthatóan zavarba jö a
csönd hallatán, amely a kis dalocskáját köve e, és elpirult.
– Egy jó asszony olyan, mint egy csésze tea, minél erősebb, annál
jobb – siete David Jean segítségére, aki hálásan rámosolygo , és
hirtelen világossá vált elő em, hogy az iskolatitkárunk egy kissé bele
van zúgva Davidbe.
– És a hatodik napon, amikor Isten megteremte e a teát, meg volt
elégedve önmagával – nevete Ben Carey, és segíte Jeannek
lepakolni a tálcáról.
A atalabb fér összeráncolta a homlokát, és látszo rajta, hogy
untatja a dolog, de Edward Bamforth folyta a:
– Sose bízz olyasvalakiben, aki ha egyedül marad a szobában a
teáskanna kötö sapkájával, azt nem próbálja meg a feje búbjára
tenni.
Éppen azon gondolkodtam, hogy egyik karomat a csípőmre téve,
a másikat kinyújtva elkezdjem-e énekelni az Én vagyok a kicsi
teáskanna kezdetű dalocskát, amikor Xavier Bamforth megszólalt:
 – Folytathatnánk?
Jean elindult kifelé, és közben félénken Davidre és Edwardra
mosolygo .
– Helyes. Vágjunk bele – jelente e ki Edward, a cukrot kavarga a
a teájában, majd belekortyolt, és egy kis grimaszt vágo . – Bizonyára
mindke en tudják, hogy miért vagyunk i .
Davidre pillanto am.
– Nem. Sajnálom, de nem. David?
– Fogalmam sincs – felelte David röviden. – Meg akarta tudni, jól
vagyok-e?
– Rendben. Egyenesen a tárgyra térek. A Bamforth-birtok egy
vadonatúj iskolát akar önöknek építeni – Edward a hatás kedvéért
szünetet tarto .
Xavier még mindig hallgato .
– Valóban? – Bár nem szeretem a szó intenzitását, mégis a döbbenet
az a kifejezés, ami legjobban leírja azt a hatást, amit Edward.
Bamforth szavai kelte ek bennem. – Miért?
– Ön egy vadonatúj igazgató.
– Egy pillanat. Én a helye es igazgató vagyok néhány hétig, amíg
találunk valaki megfelelőt.
– Ön a vadonatúj igazgató – ismételte meg Edward lágyan. – Mi
lenne jobb, mintha egy vadonatúj iskola társulna hozzá?
– Tehát a Bamforth-birtok jótékonysági szervezet le ? – kérdeztem
kurtán. Tudtam, hogy udvariatlan, sőt kötözködő vagyok, de már az
elején támadó hangulatba kerültem amia , hogy Norman nagyapa
felzakla a magát, mert ez az ember betonnal akarja lefedni a
környező vidéket.
– Nem, Cassandra, a Bamforth-birtok hatalmas területekkel
rendelkező cég. Vannak rétjei, gazdaságai és az övé a legtöbb
földterület Westenbury környékén… – David az asztalra te e a
teáscsészéjét, majd karba te kézzel hátradőlt.
– Maga Westenbury faluja is, ami azt illeti – mosolygo Edward. –
Mind a miénk.
– De nem a mi kis területünk – mosolygo vissza David, de a
mosoly nem érte el a szemét. – Az egyház tulajdonában van az a
föld, amelyen a Kicsiny Makkok épült.
– De a miénk a környező összes mező, az összes terület, ami
körülöleli az iskolát…
– És most meg akarja szerezni a mi részünket is, mert anélkül nem
tud hozzáférni a hatalmas földjéhez, hogy felépítse azt a több mint
háromezer o hont, amelynek az építési tervét benyújto ák a
midhope-i önkormányzathoz.
– Én nem pont így fejezném ki magam.
– Akkor hogyan fejezné ki magát? – kérdezte epésen David.
– Háromezer ház? Várjon egy pillanatot! – vágtam közbe. –
Először is, a környék i zöldövezet. Ezen nem építkezhet, az
önkormányzat nem engedélyezi. – Emlékeztem rá, hogy milyen
bonyolult volt engedélyeztetnünk, hogy télikertünk lehessen. A telek
a Tower View Avenue-n, a zöldövezet határában fekszik, és elég
sokat kelle győzködnünk a hatóságokat, hogy felépíthessük a
sarkába a kis házat. – Kizárt, hogy engedélyt adjanak arra, hogy
betonnal borítsák be a gyönyörű mezőket. A gazdák sem fognak
hozzájárulni. Nem fogják feladni a gazdaságaikat az önök kedvéért.
– A mi tulajdonunkban vannak a gazdaságok. Már fel is
mondtunk több bérlőnknek.
– Csak így?
– Ön most arra utal, hogy az utcára dobjuk az embereket? –
nevete Edward kurtán. – A gazdaságok nagy része hosszú évek óta
bérbe van adva. És a legtöbbjük éppenhogy csak meg tud élni belőle.
A gazdálkodás az Egyesült Királyságban pontosan úgy halad, mint a
brit Leyland autógyártás, a szénbányák és a gyapjúfeldolgozás.
Befuccsolnak.
– Persze hogy befuccsol, ha ön háromezer házat húz fel a
gazdaságok helyére! Akkor maga az, aki felzakla a a nagyapámat! –
Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom.
– A nagyapját? – Xavier értetlen arccal fordult felém. Sötét szemét
rám függesztve próbálta megfejteni, mi köze lehet a nagyapámnak a
családjához.
– Az ő földje Norman vadvirágos rétje.
– Ó, Norman az ön nagyapja? – kérdezte Edward meglepe en. –
Sajnálom, Cassandra! Az ön nagyapja lehet, hogy sajátjaként
gondozta azt a mezőt, de az a föld a miénk. És az embereknek
szükségük van házakra. Valahol élniük kell…
– De nem a nagyapám mezején…
 – A mi mezőnkön…
– Nézzék, ezzel nem megyünk semmire. – Xavier Bamforth az
órájára pillanto . – Elmondjuk önöknek a javaslatunkat, és még az is
lehet, hogy jónak találják…
Összefontam a karomat.
– Rendben, folytassa. – Kezdtem nagyon dühös lenni, hogy ezek a
fér ak i vannak az iskolában, és maguk mellé akarnak állítani.
Edward Bamforth és a a lehet, hogy kötetlen, barátságos
beszélgetést terveztek, de amit felvete ek, az minden volt, csak nem
barátságos.
– Mint ahogy azt David helyesen megállapíto a, szükségünk van
arra a területre, amelyen az iskola áll. Biztos vagyok abban, hogy az
egyház hálás lenne azért, ha megszabadítanánk egy ilyen öreg
épüle ől, mint ez. Hiszen ősrégi, viktoriánus kori.
– Igen, telis-tele történelemmel – fűztem hozzá. – Tudta, hogy az
eredeti épület az egyike volt az első iskoláknak, amelyet az egyház
építe ? Több mint százötven évvel ezelő .
– Egy teljesen új, korszerű, modern iskolát építenénk, ahol lenne
számítógép- és technológiai terem. – Xavier úgy olvasta fel a
jegyzeteit, mintha csak ekkor tudatosulna benne, milyen tervei
vannak neki és az apjának.
Egy kissé meginogtam, egy technológiai terem az élelmiszer- és a
tervezési technológia tanítására, maga lenne a mennyország.
Tétováztam, de csak egy pillanatra.
– Szinte garantálhatom, hogy minden új iskola nem más, mint egy
betonkocka, amelyben túl kicsik az osztálytermek és a lapos tető
beázik. És fogadok, hogy közel sem lenne ennyi szabad területe, ha
lenne egyáltalán. I van sportpályánk, igazi mezőnk, és ne mondja,
hogy adna az értékes földjeiből a vadvilágnak.
– Már konzultáltunk a legjobb építészekkel és kivitelezőkkel –
felelte Edward Bamforth hízelgően. – Ráadásul mi az az egy dolog,
amit a szülők akarnak?
– Amelle , hogy boldog, sokoldalú gyerekeik legyenek, akik
vidéki környezetben nőnek fel?
– Egy parkolót. Egy tisztességes parkolót, ahol kirakhatják a
gyerekeiket. Az iskola elő most egy autóút megy el, és ön is
ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy milyen nehézségek vannak a
parkolással és a pa anásig feszült idegszálakkal amia , ami minden
reggel és este i megy.
Ebben igaza volt. A gyerekek ki- és beszállása a kocsikból tényleg
problémás volt az ország legtöbb iskolájában. Eszembe juto a
szomszédom, Maureen, aki nemrég költözö a texasi Houstonba a
gyerekeivel, és azt írta, hogy az iskola elő minden reggel sorban
állnak a túlméreteze , légkondicionált autóikkal, majd a kis
utódaikat közvetlenül átadják a tanároknak, akik azonnal a
légkondicionált tantermekbe kísérik őket. Maureen úgy gondolta,
hogy ez csodálatos. Szerintem borzalmasan hangzo . Én azt
akartam, hogy a gyerekek végig tudjanak sétálni az iskolához vezető
helyi utcákon, útközben szedret szedjenek, megkarcolják a térdüket,
és elkéssenek, mert az iskolaudvaron fogócskáztak. Atyavilág,
legközelebb majd azt szeretném, hogy karikákat hajtsanak az utcán
és üveggolyókkal játsszanak!
– Mr. Bamforthnak jogos a felvetése az autókkal kapcsolatban,
Cassandra. Az úton minden reggel dugó van egészen a lelkészlakig
– kocogta a meg Ben Carey a tollával a fogát. – De ez nem jelenti azt,
hogy egyetértek önökkel a többi dolgot illetően – te e hozzá sietve,
amint meglá a az arcomra kiülő érzelmeimet.
– Önök a westenburyi közösség szívét tépnék ki, ha lerombolnák
ezt az iskolát. A szülők épp azért küldik ide a gyerekeiket, mert az
iskola kicsi. Ami azt illeti, van számítógéptermünk, köszönjük
szépen. Lehet, hogy ez egy viktoriánus épület, de ne feledjék, az
iskola egy nagy felújításon ese át két évvel ezelő , így naprakészek
vagyunk az új fejlesztésekkel, bár kisebb mértékben, mint amennyire
szeretném. És – folyta am, ha már így belejö em ha elveszik a
falutól az iskoláját, mások is ezt fogják tenni. El fog menni a pék,
eltűnik a helyi hentes és a kis barkácsüzlet is, ahova az ember
beugrik egy csavarért, amikor nagy szüksége van rá… – A csudába,
hallgass el Cassandra! Magamat korholtam, miközben a fér ak nagy
szemekkel, láthatóan lenyűgözve a hallo aktól, engem bámultak.
Még csak egy hete vagyok igazgató, de úgy viselkedem, mintha az
enyém lenne ez a hely. Hirtelen ráébredtem, hogy az, ahogy Mark és
a Kígyó átgázoltak rajtam, előhozta belőlem a küzdőszellemet. De
tudtam azt is, hogy a végén úgyis a tankerület és az alapítvány
hozzák meg a döntést a Kicsiny Makkok jövőjéről, és nem én.
É
 – Én pedig – hajolt előre David lassan tagolva minden egyes szót –
minden erőmmel, a testem minden egyes porcikájával tiltakozni
fogok ez ellen a fejlesztés ellen.
Lopva rápillanto am. Az arca nyugodt volt és rendeze .
– Az egyértelmű, hogy ön nem támogatja – mondta Edward
ugyanolyan higgadtan. – A telke innen nem messze van, ezért nem is
vártam mást öntől, csak tiltakozást. Viszont, amire gondolnia kellene,
azok az emberek, akiknek nincs o honuk. Mi szociális bérlakásoktól
kezdve az öt hálószobás luxusingatlanokig mindent építünk, és jár
azoknak a gyerekeknek egy mesés, jól felszerelt iskola. A fejlesztés
ellen tiltakozók a „mi mindenünk van már most is” frontján
győzedelmeskedni fognak, de próbálja meg azt végiggondolni, hogy
mi az, amijük még nincs, David.
– Teljesen igaza van, Edward. Az utolsó dolog, amit szeretnék, az
egy átkozo , hatalmas, lélektelen lakópark, melyet a kertem végében
húznak fel. Ez zöldövezet, gyönyörű termőföldekkel, amelyeknek
érintetlenül kell maradniuk, hogy generációk élvezhessék. Ön ezek
szerint…
– Most nem rólam beszélünk, David – vágo közbe Edward –, de
a terveink azokat a területeket is érintik, ahol valójában én is élek…
– És akkor ön eladja, és elköltözik a másik ingatlanjába
Cotswoldsba, vagy a házába, ami hol is van? Dél-Franciaországban?
Edward Bamforth e ől egy pillanatra elhallgato , de hamar
visszatért a küzdelembe.
– Tudja, Priscilla teljes mértékben támoga a, hogy egy új épületet
kapjanak a növendékei.
– Annak egy grandiózus iskolának kell lennie, hogyha háromezer
házat tervez a területre – húzta fel Ben Carey a szemöldökét, és
igencsak idegesítően folyta a a golyóstollának ütögetését a fogához.
– Abszolút! – mosolygo Xavier. – Az egyik legnagyobb lenne
Midhope-ban.
– És Priscilla több mint készen állt a kihívásra – fűzte tovább
Edward. – Imádta volna vezetni ezt a zászlóshajót.
Kezdtem rájönni a luxuskekszek forrására. És talán a drága
borokéra is, amelyeket a magas, fából készült faliszekrényben
találtam, ahol Priscilla a kabátját tarto a. Először azt hi em, hogy a
Re enthetetlen titokban italozo , de Jean felvilágosíto , hogy szinte
sohasem ivo , csak szere e, ha van kéznél, hogy tudjon vinni
magával, ha meghívták egy-egy vacsorapartira.
– Azt hiszem, elfelejtik, hogy az iskola és a föld az egyház
tulajdonában áll – húzta ki magát a székben Ben Carey, és
abbahagyta a fogkocogtatást.
– A föld nyilvánvalóan az, de azt hiszem, Mr. Carey, az egyház
lemondo néhány jogáról, amikor az anglikán iskolát átadta az
alapítványnak.
– Akkor most hogy állunk, Ben? – kérdeztem. Ha az alapítvány
örül, hogy ráteheti a mancsát egy vadiúj iskolára, akkor nem marad
sok lehetőségünk.
– Nem tudom pontosan, Cassandra. Végül is én csak egy lelkész
vagyok, és nem egy politikus vagy oktatási szakértő.
– De ön mit támogatna? A Kicsiny Makkok lebontását? Egy
betondobozt az óriási lakópark közepén?
Ben sóhajto , és hamiskásan néze .
– Én személy szerint nem, de nem vagyok meggyőződve arról,
hogy a szülők és más oktatási vezetők, különösen azok, akik nem
ezen a környéken élnek, nem ragadnák-e meg a legkorszerűbben
felszerelt iskola lehetőségét. Elég csak megemlíteni a
számítógépeket, iPadeket, a természe udományos órákhoz az
eszközöket…
– De az épület történelmi jelentőségű – vitázo David. – Fogadok,
hogy listázva is van. Tulajdonképpen ez az: ha fent van a listán,
akkor sohasem kaphatnak engedélyt a lebontására. Ha eltüntetik az
iskolát, eltüntetik a történelmet is.
Edward Bamforth mosolya önelégültnek tűnt.
– Haladás. Tovább kell lépni. Meg kell szabadulniuk a
gépromboló mentalitásuktól. Legyen egy jövőképük, mint ahogy
nekünk van.
– Mr. Bamforth, ön most azt mondja, hogy a Kicsiny Makkok
ingatlanja nélkül ön nem tudja megvalósítani a terveit? – kérdeztem.
– Én egyáltalán nem ezt mondom, Cassandra – te e hozzá lágyan.
– Annyit mondok, eltökéltek vagyunk, hogy folytassuk az ügyet, és
építsünk a területen. Meg fogjuk találni a módját. Meg kell hogy
találjuk. Már a huszonegyedik században járunk, és tovább kell
lépnünk. Földtulajdonosként nem tudjuk fenntartani a
mezőgazdasági területeket. Tudja, hány gazdálkodó dobta be a
törülközőt az elmúlt tíz évben? Azok a parasztházak és a melle ük
álló pajták most azoknak a házaik, akik elég gazdagok ahhoz, hogy
átalakí assák őket. És ön i , David? Mihez kezde Peter Broadbent
öreg parasztházával? Nem volt lelkiismeret-furdalása, amikor
átalakí a a egy sikeres é eremmé? Biztos vagyok benne, hogy
mindannyian ismerik a Clementine-t, innen nem messze van az
úton.
– Természetesen mindenki ismeri a Clementine-t. Clementine
Ahern lánya, Allegra az iskola diákja…
– Úgy érzem, megint eltértünk a tárgytól – mondta Xavier
Bamforth, és ismét az órájára néze , majd elkezdte összegyűjteni a
papírjait.
– Azt hiszem, a Clementine nagyon is tükrözi az álláspontunkat –
vete e közbe az apja. – Fejlődés. Haladás. És ami a mi szándékunk,
hogy a tervek engedélyezéséért viszonzásul építünk a midhope-i
önkormányzatnak egy szuper, új szabadidőközpontot sípályával,
mozikomplexummal és egy kisebb bevásárlóközpon al, hogy
kielégítse az új házak igényeit.
– Most viccel!
– Micsoda?
– Biztos, hogy nem, ha lesz beleszólásom!
David, Ben Carey és én egyszerre kiálto unk fel.
– Ez i a vidék! – nyögtem ki végül. – Mi a pokolnak ide sípálya?
És i van nekünk a bevásárlóközpont She eldben, a Trinity központ
és az új John Lewis üzlet Leedsben, mind csak egy rövid
vonatútnyira.
– Az emberek i akarják ezeket a dolgokat, egy karnyújtásnyira.
Nincs mindenkinek autója, bár a közlekedési dugó az iskola elő
reggelente nem ezt sejteti, és ilyenkor az ember változásért
rimánkodik.
– Rimánkodhatsz, ahogy csak akarsz, bébi… – Te jó ég, mit
mondtam! Éreztem, ahogy elpirulok. David Henderson arcára
először kiült a döbbenet, ami gyorsan nevetéssé változo .
De ez nem volt vicces.
– Le kell nyugodnunk egy kicsit – mondta Edward. – Nézzék,
nyilvánvaló, hogy messze vagyunk a megoldástól, de el kell
mondanom önöknek, hogy a szándékaink komolyak. Több éve
fontolgatjuk a környékbéli földjeink eladását. A gazdálkodók nem
akarják megvenni. Ha nem fejlesztünk, a földek tönkremennek.
Gondoljanak csak Titus Saltra és Saltaire falujára, amit a munkásai
számára épí ete . És George Cadburyre, aki Bounville-t épí e e
huszonháromezer ember számára. Tiltakoztak a helyiek, amikor
ezek a nagyszerű emberbarátok közösséget építe ek a munkásaik
számára?
– Az teljesen más volt! – Nevetnem kelle az összehasonlításon.
– Miért? – Xavier állta a pillantásomat. – Miért voltak ők mások?
Az életem árán sem tudtam volna o helyben megmondani, miért
volt helyénvaló George Cadburynek, hogy több ezer o hont
épí essen a viktoriánus időkben, de az biztos, hogy rohadtul nem
oké, hogy Edward Bamforth és a családja ugyanazt csinálja i és
most.
– Haladás, Cassandra. A népesség száma nő. A bevándorlás
nagymértékű.
– Akárcsak a kivándorlás. És hogy egészen őszinte legyek, ha azon
gondolkodik, hogy ezt a gyönyörű zöldövezetet rémes
bevásárlóközpontokká és nevetséges sípályákká alakítja, akkor én
leszek az első, aki felül a repülőre, és elmegy innen.
– Ez az ön véleménye.
Lá am, hogy Edward Bamfortht irritálta a csökönyös
ellenkezésem.
– Majd meglátja, hogy különösen a környékbeli atalok körében,
akiknek nincs mit csinálniuk egész hétvégén, az lesz az általános
álláspont, hogy rajta, csináljuk.
Xavier Bamforth felé fordultam, aki egész idő ala alig mondo
valamit. Hihetetlenül közönyösnek tűnt, szinte uno nak a
megbeszélés ala . Úgy lá am, velem egykorú lehet. A haja kissé
hosszú és a szeme egészen sötét színű. Egy ilyen névvel, mint
Xavier, valószínűtlen volt, hogy ne csörgedezne külföldi vér is az
ereiben. A Bamforth család, ha jól emlékszem arra, amiket Norman
nagyapa mesélt erről a mérnökdinasztiáról, midhope-i születésű
volt, és a környéken is nő ek fel. A belőle áradó uno önteltség
látszatába csak a bal kezén lévő aranygyűrű folyamatos csavargatása
rondíto bele.
 – Szóval, ön is ezt támogatja, ha jól gondolom? Nem sokat szólt
hozzá.
– Teljes mértékben – felelte tömören. – Nem látom okát, miért ne
lépjünk előre. A terveket már benyújto uk a midhope-i
önkormányzathoz, és azt akarjuk, hogy a Kicsiny Makkok és a helyi
közösség támogasson minket. Sokkal könnyebbé tenné mindenkinek
az életét.
– Minden bizonnyal! – csa antam fel, és hirtelen nagyon
elcsigázo an éreztem magamat. – Most felejtsük el, hogy én vagyok
a helye es igazgató, mint i élő, azt szeretném, ha David végig az
ügy ellen harcolna. – Hirtelen magam elő lá am Norman nagyapát,
akinek szinte könnybe lábadt a szeme annak gondolatától, hogy a
háza mögö i mezőt vandál módon megszüntetik. – Különösen azért,
mert azt tervezik, hogy lerombolják Norman vadvirágos rétjét.
 11

Beugorhatna Lucy, a csalfa nőcske szerepébe…

TUDTAM, hogy kiüresede a lelkem és össze van törve, de amikor

arra riadtam, hogy álmomban Mark és Tina együ es erővel
gyantázzák a lábamat, rájö em, hogy a tudatállapotom is
meglehetősen rossz passzban van. Mark a hosszú, forró
gyantacsíkokat ránga a le az egyik lábamról, míg Tina élvezve a
szadizmust, tűzforró tűket szurkált a másikba.
– Már az enyém! – nevete jókedvűen. – Már csak az enyém!
A fejem zúgo . Szó szerint. Kinyito am az egyik szememet, és
próbáltam rájönni, hogy tényleg idegösszeomlásom van-e, és talán a
fülzúgás a tünete életem legtraumatikusabb hetének.
A zúgás egyre hangosabbá és sürgetőbbé vált, de ugyanolyan
monoton maradt. Felültem, megráztam a fejemet, és próbáltam
átkémlelni a kora szeptemberi hajnal homályán. Az irodai ruháim,
amelyeket egy kupacba dobáltam le magamról – miközben
felhajto am néhány kiadós pohár gin-tonikot, és szinte öntudatlanul
az ágyba zuhantam –, vádlón meredtek rám. Az arcom tapintása
száraz volt, szinte papírszerű, mint a nagyon időseknek, míg a szám
nemcsak száraz volt, hanem mintha szőrös le volna, mint egy
karácsonyi mamusz. Próbáltam megtalálni a zúgás forrását, de
ehelye eszembe juto a beszélgetés, amit saját magammal
folyta am éjjel a paplan ala .
– Cassandra Holdsugár, kelj fel az ágyból, mosd le a sminkedet, krémezd
be az arcodat, moss fogat, és tedd vállfára a ruháidat!
– Baszd meg, Cassandra Holdsugár!
 Tényleg össze kelle szednem magam. Nem hiszem, hogy valaha
a felnő életemben – még akkor sem, amikor újszülö ek voltak a
gyerekek – úgy bújtam volna az ágyba, hogy nem akaszto am fel
elő e a ruhákat a megfelelő vállfákra, nem raktam el a cipőt a saját
dobozába, és nem te em be a használt fehérneműt a
szennyeskosárba. És biztos, hogy ezelő sohasem feküdtem le
sminkkel az arcomon. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő
lámpát, és elhúztam a számat, mert megpillanto am az elkenődö
szempillaspirál- és alapozócsíkot a fehér, egyiptomi, nyolcszáz
pamutszálból készült párnahuzatomon.
Majd hirtelen hangosan felsikolto am, mert észreve em, hogy
honnan jön a zúgás. Egy egész állatkertnyi darázs mászo az ágyon,
illetve repkede fele e.
Visítva kiugro am az ágyból, ráadásul belerúgtam a
nagylábujjammal az éjjeliszekrénybe. Iszonyodva lá am, hogy a
párnán már legalább húsz darázs nyüzsög, és mintha meghívót
kaptak volna egy buliba, a nyito hálószobaablakon keresztül
újabbak érkeztek, és zúgva rárepültek az ágyra, mint A
gátrobbantókban.
– Jézus, anya, mi a baj? – jelent meg Tom az ajtóban, kócosan,
rövid hajjal, álomi as tekinte el. – Történt valami? Rosszat
álmodtál?
– Darazsak! – üvöltö em, megragadva Tomot, ahogy az ajtóhoz
rohantam. – Több millió!
– Ez azért egy kissé túlzás. De, amúgy… Jesszus!
Becsapta mögö ünk a hálószoba ajtaját. Csak álltunk o a
félhomályban, és azon tűnődtünk, mi ilyenkor a teendő.
– Szólnod kell az önkormányzatnak!
– Szombat reggel hatkor? Arra is nehéz rávennem őket, hogy
elvitessék a szemetet a kijelölt napon. Nem tudom elképzelni, hogy
eljöjjenek egy hálószobányi darázs mia . Meg is csíptek! –
Felhúztam a hálóingemet a térdemig. – Nézd ezt a sok csípést! –
Négy vörös duzzanatot számoltam meg, apró, fehér hólyaggal a
közepén. – Úristen, elképesztően fáj. Mi van, ha ana laxiás sokkot
kapok? Kicsit furcsán érzem magam, hányingerem van és
szédülök…
– Azt valószínűleg a tegnap esti gin okozza – heccelt Tom. – Jó
nagy adagok voltak, amiket leküldtél.
– Nem le volna szabad látnod.
– Mi folyik i ? – dugta ki Freya a fejét a szobájából, majd
csatlakozo hozzánk az előtérbe.
– Darazsak – su ogtam. – Egy megvadult hordányi!
– Így meg vagytok rémülve néhány darázstól?
– Néhány? – mormoltam sérte en. – Egy egész hadsereg költözö
be. Nézd meg a lábamat! – Hozzáértem a bőrömhöz, ami még
mindig érzékeny volt, és úgy tűnt, minden egyes másodperc
elteltével egyre jobban megduzzadt és lüktete .
– Miért su ogtok? Úgysem értik, amit beszélünk.
– Az apátok tehet erről – szipákoltam.
– Apa? Miért? – néze Freya zavarodo an.
– Ha nem ment volna el, akkor most az ő feladata lenne ezt
megoldani. Ő tudná, hogy mit tegyen.
– Mi vagy te, anya, ember vagy egér? – vágo vissza Freya úgy,
ahogyan csak egy tizennégy éves tud, ha szombat reggel
kiugrasztják a barlangjából. – Az ég szerelmére, te egy igazgató
vagy! Fogadok, ha megkérdezték volna az állásinterjún, „Mrs.
Beresford, ha hirtelen azt látja, hogy egy darázsfészek, amelyet
Chantelle-nek hozo valaki, valójában tele van élő darazsakkal,
amelyek ijesztő iramban szaporodnak, és elkezdtek az önre bízo
gyerekek felé repülni, mit tenne?”, tuti, hogy lenne rá válaszod.
Ezen egy pillanatra elmerengtem.
– Lezuhanyoznék, készítenék egy erős kávét, és a Google-on
rákeresnék a darázsgyilkosokra. – És ha már o vagyok,
megnézném, van-e gyors és diszkrét szolgáltatás a legjobb barátnőt
kefélgető férjek kinyírására. Az utolsó részt nyilván nem mondtam
ki hangosan, de a kis kínzás gondolata, ha nem is mindke őjük
eltevése láb alól, jobb kedvre deríte , miközben elindultam a
zuhany, a kávéfőző és a Google irányába.

Wayne, a Darázsember azt ígérte, tíz óra körül érkezik. Én óvatosan

kimentem a kertbe, a hálószobám ablaka alá ( gyelem – az én, és
nem a mi hálószobánk), és miután lá am egy baljóslatúan hangos,
fekete felhőt, sietősen visszamentem, hogy megvárjam a szakembert.
Szóltam a gyerekeknek, hogy zárjanak be minden ajtót és ablakot,
mert ostrom ala állunk.
– Ezt teszi a hőség, drága – magyarázta Wayne a veszély
elsődleges felmérése után. – Nagyon sűrű nyaram volt. Ezen a héten
mindennap hívtak a darázsfészkek mia , volt olyan nap, amikor
háromszor vagy négyszer is. És nem kis fészkekről beszélek.
– Ne is mondja! – feleltem, és kávét töltö em neki. – Négyszer is
megcsíptek. A kis dögök a saját ágyamban csaptak le rám.
– Ezen nem csodálkozom – vigyorodo el, és tetőtől talpig kéjesen
végigmért. – Hol van Mr. Beresford? Létezik?
– Jelenleg nem – feleltem kurtán, miközben rádöbbentem, hogy én
még mindig azt képzelem, hogy Mark vissza fog jönni hozzám,
miután ez a nevetséges dolog Tinával egyszer és mindenkorra véget
ér azután, hogy összeköltöztek, és együ éltek egy darabig.
Wayne újra végigmért, és én magamban hálát adtam az égnek,
hogy a hálóingemet lecseréltem Tom egyik farmerére és a „A
MATEKTÓL KIπRULOK” feliratú pólójára. Mivel körülbelül
harminc centiméterrel alacsonyabb vagyok nála, így úgy nézhe em
ki, mint egy idétlen gnóm, ám mivel nem fértem hozzá a
ruhatáramhoz, meg kelle elégednem ezzel a szombat reggeli
ruházatként.
– Egy átlagos darázsfészekben körülbelül nyolcezer darázs él –
te e hozzá Wayne olyan büszkén, mintha személy szerint az ő
érdeme lenne egy „átlagos darázsfészek” populációja. A szeme a
póló feliratára tévedt, és o megpihent. Biztos voltam abban, hogy
nincs rajtam melltartó. – A nagyobbakban – tovább legelte e a
tekintetét a mellkasomon – több mint tizenötezer is lehet. A
probléma jelenleg az, hogy még mindig növelik a kolóniájukat.
Némely fészek, amellyel dolgom volt a héten, ke évált, és az új
királynő új kolóniát hozo létre a közelben. Ha kihívnak egy házhoz,
akkor a környéken hamarosan újra hívni fognak.
Wayne kezde olyanná válni, mintha David A enborough
speedet ve volna be, így hálás voltam, amikor Freya ledöngete a
lépcsőn a netballcuccát követelve.
– Netball? Szombat reggel?
– Anyu! Miss Lewisszal az új évad csapatépítőjén leszek a
hétvégén.
 A pokolba, teljesen és maradéktalanul elfelejte em.
– És utána Gabbynél alszom ma este. Teljesen elfelejte ed, ugye? –
csa ant fel Freya, a saját gondolataimat visszhangozva.
– Egyáltalán nem – feleltem könnyedén. – Pontosan hol is kell
lenned?
Freya újra felhördült.
– Az iskolában, pontosan – felnéze a konyhai falon lévő órára –
egy óra múlva, szendvicsekkel és tiszta felszereléssel.
Körülnéze a konyhában, azt gondolva, hogy találni fog egy
halom sonkás-céklás szendvicset, a jelenlegi kedvencét, és a tiszta,
csodálatosan kivasalt és összehajtogato mezt, amely valahol a
konyhában lebeg, és arra vár, hogy belerepülhessen a már várakozó
spor áskájába. De mivel ez a Tower View volt egy darazsakkal
eláraszto szombat reggelen, és nem egy Disney- lm a
tündérkeresztanyával, aki mindent megtesz azért, hogy a szétázo
gabonapehelyből friss szendvicseket készítsen, Freyára támadtam.
– Freya, hol van az edzőruhád?
– Tegnap este odaadtam, hogy mosd ki. Azt mondtad,
megcsinálod, mielő lefekszel!
Ezt mondtam volna? Bementem a mosókonyhába, ahol egy izzadt
kupac – benne Freya zoknijai, pólója és a csapatemblémás, kapucnis
pulcsija – meredt rám vádlón, pont ahogy a saját nemtörődöm
módon levete ruháim te ék néhány órával korábban. A francba!
Kiráztam a ruhákat, mindegyiket egyesével felületesen
megszagolga am, majd megragadtam a vasalót és a vasalódeszkát.
Be kell érniük egy gyors vasalással, már nincs idő kimosni és
megszárítani őket. Ha i lenne Mark, akkor ő csinálná a
szendvicseket, amíg vasalok. Helyesbítek. Ha i lenne Mark, akkor
nem lenne szükségem akkora adag alkoholra, hogy elnémítsa a
kétségbeesésemet, és a frissen moso és vasalt mez már o
várakozna pedánsan Freya spor áskájában, és az egészségesen
tápláló szendvicsek a hűtőben várnák, hogy mellétegyem őket.
Rohadék. Mérgesen megráztam a fejemet, és a képzeletbeli Mark felé
kiálto am: – Rohadék! – Csakhogy Wayne, a Darázsember jelent
meg azonnal.
– Hé, ne lője le a hírnököt, én csak a darazsak mia jö em!
– Nem maga! – vágtam vissza dühösen. – Freya, vedd elő te a
kenyeret és a sonkát a hűtőből! Ebben nem szorulsz segítségre.
– Nincs semmi a hűtőben! – kiabált vissza. – Kivéve egy fél üveg
gin és egy üres tonikosüveg. Miféle anya vagy te?
– Egy kurva vagy, ráadásul alkoholista, aki nem való anyának – közölte
velem Wayne, a Darázsember elnyújto texasi akcentussal. Freyával
mindke en rámeredtünk. – Tudja – válto vissza a normál,
yorkshire-i beszédmódjához –, ezt mondta Jockey Samanthának a
Dallasban.
Visszafordultam a vasaláshoz.
– Maga túl atal ahhoz, hogy emlékezhessen a Dallasra. A
nagyapám, Norman szere e nagyon, sosem hagyo ki egy részt sem.
– Persze nem eredetiben néztem. Fogadok, atalabb vagyok
magánál. – Próbált a felpu adt arcomba kémlelni, de én zavaromban
igyekeztem elrejteni a friss, stressz okozta ráncaimat Freya
melegítőnadrágjának vasalásával. – Ennek ellenére – folyta a
büszkén –, történetesen én vagyok az alapítója a Midhope-i Dallas
Klubnak.
– Freya, majd veszünk gyorsan egy szendvicset a Tescóban
útközben! – kiálto am a konyha irányába. – Menj, és pakold össze az
o alvós táskádat! Ne felejtsd el a fogkefédet és a tiszta bugyit… A
micsodának? – néztem Wayne-re, aki az ajtónak támaszkodva a
második csésze kávéját hajto a le. – A Dallas micsodának…?
– A Midhope-i Dallas Klubnak. Havonta egyszer találkozunk a
városháza hátsó termében. Vagyunk vagy harmincan, amikor eljön
az egész társaság.
– Értem.
– Érdekli?
– Micsoda?
– A Dallas Midhope-ban. Felöltözünk, ahogy kell, tudja,
cowboykalap a srácoknak, és nézzük a régi részeket, megbeszéljük a
szerepeket. Néha sikerül megszereznünk a forgatókönyveket, és
eljátsszuk az ado részt. Maga felvehetne egy hosszú szőke parókát,
és beugorhatna Lucy, a csalfa nőcske szerepébe. – Wayne Tom
farmerje felé biccente , amelynek letekerede a felhajto szára, amíg
befejeztem Freya holmijának a vasalását, és a földet seperte.
– Értem – feleltem ismét. – Nézze, nekem most mennem kell, el
kell vigyem a lányomat Midhope másik végébe. Mennyivel
tartozom?
– Hívni fogom, rendben? Megvan a telefonszáma. Majd meglátja,
hogy van-e kedve eljönni a Dallasba.

Szombat délután egyedül voltam a házban. Wayne, a Darázsember

befejezte a rovarok gyilkolását, még mielő hazaértem, Tom eltűnt,
Freya pedig csak vasárnap estére volt várható. Nem tudtam, mihez
kezdjek magammal. Össze kelle volna szednem a több kupac
szennyes ruhát, amiket a hét folyamán gyűjtö ünk össze, fel kelle
volna porszívóznom a hálószoba padlóját, amely tele volt torzókkal,
lábakkal, szárnyakkal Wayne a darázsháborúban vívo diadalmas
győzedelmét követően. Ehelye azonban úgy döntö em,
megragadom a fűnyírót, és megtámadom vele a füvet.
Feleannyira sem volt nehéz, mint képzeltem. Egyetlenegy törö
köröm elszenvedése után már vígan tologa am a fűnyírót, élvezve a
benzin és a fű illatának elegyét, és a munkám nyomán megjelenő
vízszintes csíkok megnyugtató látványát. Az ütemes séta közben
gondolatban végighaladtam az elmúlt hét eseményein. Úgy éreztem,
mintha az elmúlt héten egy külön életet éltem volna. Ahogy sétáltam
és nyírtam a füvet, a gondolataim elkalandoztak: kieszeltem
különböző módjait annak, hogyan tudom olyan ellenállhatatlanná
tenni magamat, hogy Mark vissza akarjon jönni, és megbocsátásért
könyörögjön, vagy hogy mit felelek nyugodt hangon, de mégis
visszavágva Karen Adamsnek azért, mert állandóan aláássa a
tekintélyemet. Töprengtem az előző délután Edward és Xavier
Bamforthszal folytato megbeszélésen, a szögesdrót kerítésen,
amellyel a mezőn találtam szemben magamat útban az iskola felé, és
az építési terveken, amelyek Norman vadvirágos rétjét érintenék.
Ekkor megérte em, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. A Bamforth
család terve az volt, hogy uralja a világot, legalábbis Westenburyt.
Westenbury történelme jól dokumentált. Hódító Vilmos legjobb
módszere arra, hogy ellehetetlenítse a lázadozó, északi bugrisokat,
az volt, hogy nagy földterületeket feloszto a bárók közö azzal az
utasítással, hogy addig övék a föld, amíg a kellemetlenkedő
parasztokat irányítani tudják. Vilmos támogatói megkapták a szász
földbirtokokat, és egyiküknek, bizonyos Gilbert De L’Ouestnek az a
közel sem irigylésre méltó feladat juto , hogy tiporjon el minden
szász lázadást a vidéken.
A környék nem sokkal később Westenbury néven vált ismer é. A
ház, ahol David Henderson és a felesége élt, az eredeti szász épület
alapján épült. A falu maga megnő , nagyobb területet foglalt el,
részeit odaadták vagy eladták a különböző uralkodók támogatóinak.
Ezek után érkeze meg a Bamforth család az ötvenes években, akik
felvásárolták a legtöbb ingatlant, hogy befektessék egy részét annak
a hatalmas haszonnak, amit a mérnöki vállalatuk termelt nekik a
szolgáltatásaikból, valamint a második világháborús tankok és
repülőgépek gyártásából és eszközeiből.
Úgy tűnt, elszánták magukat, hogy még több pénzt szerezzenek
abból, hogy mindent betonnal öntenek le. És egy hülye sípálya, az ég
szerelmére! Észreve em, hogy egyre gyorsabban tolom a fűnyírót,
ahogy jobban és jobban felbőszülök Norman vadvirágos rétjének
ilyen szükségtelen és nevetséges átformálása mia . A gyep kezde
úgy kinézni, mint amit megskalpoltak. A dühömet, amit Mark
árulása válto ki és az, ahogy a Bamforth család átgázol a falun, a
máskor mindig tökéletes kerten töltö em ki.
Elveszve a gondolataimban és a fűnyíró egyenletes, nyugtató
zúgásában, nem ve em észre Mark anyját egészen addig, amíg
mellém nem ért. A szokásos, minden alkalomhoz hordo , bőr
körömcipőjét viselve, kezeivel vadul csapkodva integete , mint
valami megtébolyodo szélmalom, hogy észrevegyem. Mark
mamája, Mavis – azaz M a köbön, ahogy Tom, a mindig
matematikus egyszer elnevezte őt –, még nálam is alacsonyabbra
nő , de maga volt egy két lábon járó matriarchális erőmű. A haláláig
ápolta Mark apját, aki egy furcsa betegségben szenvede , amit szinte
sohasem említe ek. Manapság az idejének nagy részét a
nevetségesen hatalmas Lladró porcelán guráinak leporolásával
töltö e – a mosolygó kislány a hintán különösen giccses volt –, és
mindig egyetértően bólogato mindenre, amit az Expressben
olvaso . Ráadásul a szappanoperák szereplőinek diszfunkcionális
életét úgy szippanto a magába, mintha személyesen ismerné őket.
Lá am az arckifejezéséből, hogy végre i van a saját személyes
szappanoperája, amelybe ő is beleárthatja magát. Némán
káromkodtam, és közben lekapcsoltam a fűnyírót.
 – Hallo am, Cassandra! – rikoltozo . – Mi folyik i ? Mi történt,
hogy Mark ilyet te ? Mildred és Stanley a szomszédból most jártak
nálam, hogy elmeséljék nekem… – Ve egy mély lélegzetet, vagy
három másodpercen keresztül szívta be a levegőt, majd a meleg
mia magát legyezve újabb támadásba lendült. – És azzal a kedves
barátnőddel, Tinával?
– Gyere, ülj le, Mavis! Úgy látom, meleged van. Hozok neked egy
pohár vizet.
– Teát kérek, kedves. Yorkshire-i módra, ne úgy, ahogy az anyád
issza, hanem tejjel és sok cukorral. Szükségem van rá a
megrázkódtatás mia .
Mavis bejö mögö em a házba, leült a konyhában, és legyezni
kezdte magát Tom egyik matekfüzetével, amíg vártuk, hogy a
teáskannában forrni kezdjen a víz.
– Azt hiszem, Markot kellene megkérdezned és nem engem –
mondtam, ahogy felé nyújto am a teát.
– Próbáltam hívni, de nem veszi fel a telefont. Már régóta
hívogatom. Most hol van?
– Gondolom, Tinával. – Ahogy kimondtam ezt a két szót,
legszívesebben elsírtam volna magamat.
– De mi történt? Miért? Miért csinált Mark ilyet? Veszekedtetek? –
Mavis oldalra biccente e a fejét, mint egy kismadár, és a gombszerű
szemei az arcomat kuta ák válaszok után.
– Mavis, ez nekem is ugyanakkora sokk, mint neked.
Mavis előrehajolt.
– A szex volt az oka?
– Tessék?
Mavis elhúzta a száját.
– A fér aknak mások a szükségleteik, mint a nőknek – fújtato . –
Ha nem akarjuk, hogy elkószáljanak, akkor o kell hogy legyen a
vacsorájuk minden este az asztalon, és a… tudod, meg kell adni
nekik, amikor akarják. Egyszerűen csak el kell tűrnünk. – Újra
fújtato . – Azért, hogy tudd, a nagyanyám sosem engedte. Tarto
egy szeghúzó kalapácsot az ágya ala , és bármilyen szamárság
történt… – gondolkodva elhallgato .
– Micsoda? – kuncogtam, de Mavis nem gyelt.
– Túl sok idődet elveszi ez az új munkád, kedves? Nem érsz haza
időben, hogy Marknak vacsorát készíts? Tudod, én sosem
dolgoztam. Az volt a munkám, hogy a házat és a családot rendben
tartsam, és Barry kereste meg a betevőt és a sonkára valót.
– Még szerencse, hogy nem volt zsidó – te em hozzá halkan, de
Mavis humortalanul, mint mindig, csak összeráncolta a homlokát és
folyta a.
– Az rendben van, hogy van takarítód, aki megcsinálja a
házimunkát, és hogy megveszed a meleg ételt a Marks &
Spencerben, de ez nem helye esíti a valódi dolgokat! Lehet, hogy
Marknak szüksége volt egy házi készítésű húsos pitére?
– Az egyetlen dolog, amire Marknak szüksége volt, az egy másik
nő lefektetése, Mavis! – csa antam fel dühösen. Akkor ese le, hogy
Mavis engem hibáztat Mark árulásáért.
– Vagy egy Ba enberg-tortára? Mark sohasem tudo eleget enni
az én Ba enberg-tortámból! – te e hozzá önelégülten.
– Nézd, Mavis, tudom, hogy ez egy óriási sokk, de remélem, hogy
meg fog oldódni. És ha nem… nos, akkor azt hiszem, el fogok menni
egy ügyvédhez.
– Jaj, még ne, még ne, Cassandra! – rimánkodo Mavis. – Adj neki
időt, hogy megoldódjon! Mark vissza fog jönni, tudom, hogy így
lesz. Ismerem a amat. Szándékosan sohasem okozna fájdalmat
neked vagy a gyerekeknek. És tudod, még sohasem volt válás a
családunkban. Ez nem helyes. Ez az egész, ahogy cserélgetik a
partnereket és mindenkivel lefekszenek. Nézd csak meg, hogy mi
történt Gaillel!
– Gail?
– A sorozatomból, a Coronation Streetből.
– Nézd, sajnálom, Mavis, ez most nem érdekel. Be kell fejezzem a
fűnyírást.
– Ezt nem neked kellene csinálnod. Ez fér munka! – Mavis
együ érzően megpaskolta a karomat.
– Ami azt illeti, élvezem a mozgást – mosolyodtam el. – Nézd –
te em hozzá, hogy le tudjam rázni, de azért lelkiismeret-furdalásom
is volt e ől, hiszen tulajdonképpen ő Mark anyja –, próbáld meg
elérni telefonon. Tudd meg, hogy mit tervez, és mondd el nekem.
Minden segítségre szükségem van.
Egy órával később, alaposan megizzadva a mozgástól és a délutáni
napsütéstől, végre elzártam a fűnyíró motorját, éppen akkor, amikor
egy ezüstszínű autó gurult a beállóba. A szívem majd kiugro a
helyéről. Mark. Majd visszasüllyedt a helyére, hiszen a kocsi nem is
hasonlíto Markéra.
Simon, Tina férje sétált elő a beállóból, ahová vaktában leállt, és
lassan elindult felém a kertbe. Az évek folyamán Markkal mindig
többet és többet lecsippente ünk a mezőből, amely mögö a házunk
állt. Meghosszabbíto uk a gyepet, és létrehoztunk egy veteményest.
A kert végében állva vártam, hogy Simon odaérjen hozzám, de még
abból is lá am, hogy zaklato .
Simon többször is felhívo az elmúlt héten, mindig őszintén
bocsánatot kérve azért, mert leleplezte Markot és Tinát, de minden
egyes beszélgetés, amelyben arról beszélt, hogy hogyan áll majd
bosszút és hogyan keserülik ezt meg, végül azzal végződö , hogy
könnyekben tört ki. Sosem volt a kedvencem, de mivel Tina férje
volt, ezért Mark és én inkább elviseltük, mint szívesen lá uk az
eseményeken, amikor mindannyian együ voltunk.
– Nagyon sajnálom, Cassie, annyira sajnálom… – A kerítésnek
dőlve álltam, Simon pedig csatlakozo hozzám. – Nem kelle volna,
hogy ezt tegyem, Cassie, nem le volna szabad. Mostanra már talán
vége is lenne. – Simon megtörölte a szemét a Ray-Ban
napszemüvege ala .
Hirtelen elegem le az egészből, abból az önvádló érzésből, hogy
mi te ünk valami rosszat. Hogy ez azért következe be, mert mi nem
viselkedtünk megfelelően.
Vagy hogy vajon én voltam-e és a francos kilencven fokot bezáró
párnák, vagy Simon az orrturkálásával és a rossz leheletével? Igen,
mindke őben bűnös.
– Egy túrót, Simon. Ők folyta ak viszonyt két éven keresztül. Két
év. Nem le volna magától vége, még folytatódo volna. És tudod,
Simon, valószínűleg az is pont annyira fáj, hogy elveszte em a
legjobb barátnőmet, mint amennyire az, hogy elveszte em a
férjemet. A nőknek nem kellene ezt tenniük egymással. A legjobb
barátoknak pedig egészen biztos, hogy nem.
– Tudom. Tudom, de nem bírom elviselni, Cassie…
– Pedig most muszáj. – Úgy éreztem, mintha egy rosszcsont
kisgyerekkel beszélnék. Bár nem volt rá időm, órákat töltö em vele a
telefonon, hogy megerősítsem, ez nem az ő hibája. Egyetérte em
vele abban, hogy ha csak nyugodtan kivárjuk, akkor mindenki
vissza fog térni a jogos tulajdonosához. Simon megfogta a kezemet,
és alkoholszag áradt felém. Rájö em, hogy ivo .
– Nem lenne szabad most vezetned, Simon.
– Mit gondolsz, i maradhatok?
– I ? – Volt egy re enetes vízióm, ahogy beköltözik, kipakolja a
bőröndjét, elrendezi a különleges bőrbakancsait azon a polcon, ahol
eddig Mark sportcipői sorakoztak. Mindig lehet olyan elhagyo
emberekről olvasni, akik összejö ek a házasságtörő párjaik exével.
Még a gondola ól is libabőrös le em.
– Elvihetnélek vacsorázni valahova, lesétálhatnánk a faluba,
megihatnánk egy italt, és kitalálnánk az akciótervet.
– Akciótervet?
– Mi legyen a következő lépésem, hogy visszaszerezzem Tinát. És
Markot is, persze. Csak nem akarok most egyedül lenni.
– Hol van Jack?
– Tizenhét éves. Melyik tizenhét éves akar együ lenni az apjával
szombat este?
– Ő hogy van? Hogy birkózik meg a helyze el?
– Ó, ő jól van. Valamelyik haverjával lóg a suliból. Állandóan
zenét hallgat, füvet szív és csajokat fektet le. Tudod, milyenek a
srácok.
– Nem hiszem, hogy azt kellene feltételezned, hogy jól van. Úgy
értem, a felszínen az én két gyerekem is elfogadónak tűnik azzal
kapcsolatban, ami történt. Freya minden energiáját a netballba
fekteti, de nem szeretnék annak a védőnek a helyében lenni, akik
ellenük játszanak… – Neve em, próbáltam enyhíteni a feszültségen,
amit Simon hangjában éreztem, amikor a áról beszélt. – Freya a
Mark árulása kapcsán érze dühét az ellenfeleiken vezeti le. És
persze Tomnak az az előnye, vagy talán hátránya, azt hiszem, hogy
már hónapokkal korábban megtudta, mi folyik köztük.
– Szerintem hátrány – felelte Simon, és újra megfogta a kezemet.
Visszahúztam az izzadt markából, és keresztbe fontam a karjaimat a
mellkasom elő .
– Még mindig nem tudom, hogy mit csinált Tom a Kék Golyóban
azon az estén, amikor meglá a őket.
– Tényleg? Ez most komoly?
Simonnak halvány mosoly játszo az ajkai körül. Ahogy az arcát
kémleltem, rá kelle jöjjek, hogy már évek óta nem kedvelem. Vagy
talán sohasem kedveltem.
– Ugyan már, Cassie!
– Bökd ki! Mi az?
– A Fagyo Gebe? Mit gondolsz, miért járt oda Mark és Tina
olyan gyakran?
– Fogalmam sincs. Talán azért, mert annyira a város szélén van,
hogy tudták, senki sem lesz o , aki megláthatná őket?
Simon felsóhajto , és egy kellemetlen, leereszkedő kis vigyor
jelent meg a sápadt képén.
– A Kék Golyó a leghírhedtebb melegbár Manchesteren kívül.
Csak azok a párocskák járnak oda, akik titkos viszonyt folytatnak,
mivel tudják, hogy senki sem lesz o az ismeretségi körükből. És a
atal, meleg fér ak, akik szexre vágynak.
 12

Paula

1976

– EMBER! – SÓHAJTOTT PANASZOSAN ROWAN, miközben lekászálódo a

busz lépcsőjéről, és csatlakozo Paulához, aki a járdán állva várt rá
már több mint fél órája. – Tizenöt percen át kelle hallgatnom a The
Wurzelstől a Combine Harvester című dalt. Mégis, mi a frász történt
ezzel a kibaszo országgal, hogy mindenki, de még az ellenőr is a
gyerekekkel énekel a busz felső emeletén?
– Istenem, szörnyű! Miért nem mentél le, hogy ne halld őket?
– Rá akartam gyújtani. – Rowan ingerült volt. – Különben is, miért
kelle idáig elrángatnod? Két buszra is fel kelle szállnom, és
mindegyik tele volt zajos kölykökkel és éneklő idiótákkal.
– Iskolai szünet lehet – próbálta Paula lecsillapítani. Nem akarta,
hogy Rowan rosszkedve elrontsa a meglepetést, amit elterveze . –
Minden vizsgának vége, és az iskolákban befejezték a tanítást a
nyárra. Nem emlékszel, milyen érzés volt, amikor tudtad, vár hat
csodálatos hét, amikor nem kell o hon semmit sem csinálnod, csak
egy kis portörlést, porszizást és mosogatást?
Rowant nem lehete megbékíteni.
– Nekünk nyolc volt, vagy talán kilenc? És abban a pillanatban,
amikor a tanításnak vége volt, már szálltam is fel az első
repülőgépre, és utaztam haza Hongkongba. És az utolsó dolog, amit
szándékomban volt megcsinálni, az a porszívózás volt, gondolom,
ezt érted porszizás ala .
 Egy Hongkongban dolgozó diplomata aként Rowan az ország
egyik északi felében található magániskolába járt tizenhárom éves
korától fogva.
Ezért a baloldali, szocialista eszméi mia gyakran csúfondárosan
piszkálta Paulát a munkásosztálybéli neveltetéséért, és Rowan
szerint alacsony szintű iskolázo ságáért.
– Már nem leszünk i sokáig! – mosolyodo el Paula, és
megragadta a kezét. – Ma kaptam zetést, és annyi pénzt te em
hozzá a megtakarításomhoz, amennyit csak tudtam. Már csak három
vagy négy hónap, és lesz elég pénzem az utazáshoz. Én is alig várom
már, hogy elmehessek ebből az országból…
Rowan kihúzta a kezét Pauláéból, hogy meggyújtson egy vastag,
előre elkészíte spanglit, de őt nem kínálta meg.
– Mi van a kosárban? Egy kissé szagos… – Rowan felhúzta az
orrát, és erősen beleszívo a cigibe, megtöltve a tüdejét, majd egy
világfájdalommal teli sóhajtással kifújta.
– Piknikezni fogunk – felelte Paula büszkén.
– Milyen burzsoá! – Rowan csak felhúzta a szemöldökét. – Húsos
pite és savanyúság?
– Ne légy hülye! Ve em brie sajtot, taramasalátát, hummuszt és
olívabogyókat. – Az olíva szót jelentőségteljesen nyomta meg, nagyon
szere e volna, ha a ú értékeli mindezt.
– Tudtad, hogy a Judas Priest talán fellép ma este a Kriptában?
– A Judas Priest? – Paula habozo . A Led Zeppelin melle a Judas
Priest volt a kedvenc együ ese. – A Kriptában? I Midhope-ban?
Soha!
– De. Játszo ak Bradfordban és Leedsben, Brian pedig ismer
valakit a turnéstábukból.
A Kripta egy apró, egy termű, sötét, füstös klub volt, és büszkén
hirde e, ez Midhope válasza a liverpooli Barlang klubra. Brian
Mulligan veze e, egy zömök, kötekedő villanyszerelő, akit a kemény
rock iránti rajongása odavezete , hogy a Midhope-i Villanyszerelő
Szakszervezet találkozóhelyét egy kocsmává és fellépőhellyé
alakítsa. Norman megtilto a mindkét lányának, hogy odamenjenek,
mivel mindenki tudta, hogy a hely tele van droggal, drogosokkal és
hosszú hajú fejrázókkal, akik hangos zenét hallgatnak és betépnek. A
Kripta legalább annyira eltért Linda világától, mint Normanétól, de
Paula már tizennyolc éves kora óta járt oda, és mivel már majdnem
huszonegy volt, apjával mindke en felhagytak annak színlelésével,
hogy még csak a közelébe sem merészkedik a helynek.
– Mindig látom azt a helyet a busz tetejéről, útban hazafelé –
mondta Paula, elnapolva a Judas Pries el kapcsolatos gondolatait
egy másik alkalomra, és felgyorsíto a a lépteit. – Túl gyönyörű az
este ahhoz, hogy egy sötét klubban legyünk.
– Helyes! Még nem is e em! – A spangli egyértelműen megte e a
hatását, és Rowan megpaskolta Paula lilába burkolt fenekét, majd
hozzá igazíto a a lépéseit.

– Beszarás! Ez ám a hely!
Paula ment elöl a hatalmas, szakavato an lenyírt sövény melle ,
míg végül megállt a dús, zöldellő résznél, majd az ágas-bogas
bokron keresztül átpréselte magát és a kosarát egy résen, majd az
egyik ágat eltarto a, hogy Rowan is utána tudjon mászni.
– A francba, ez szűk! – panaszkodo Rowan, lesöpörve a leveleket
és a port a fekete AC/DC-s pólójáról, majd körülnéze , és fü yente
egyet. – Azt a rohadt! Ez a helyi parkotok?
Paula kuncogo .
– A park? Ne légy idióta! Csak hogy tudd, van i valahol egy
teniszpálya is. Ezt is lá am a busz tetejéről. – Egy tétova
kézmozdula al a benő ösvény irányába bökö , és elindult lefelé
rajta, Rowannel a nyomában. – I lent nem fognak észrevenni
minket.
– Ki nem fog észrevenni? – Rowan izzadni kezde a melegben. A
kézfejével letörölte a verejtékcseppeket a homlokáról, és
továbbsétált, miközben a legyeket és a magas fűszálakat csapkodta
el magától.
– Fogalmam sincs. Valaki nyilván lakik i .
– Ez valakinek a kertje? Nem mehetsz be csak úgy, és rendezhetsz
pikniket valaki más tulajdonán!
Paula hátrafordult, és mosolyogva idézte:
– „De fennálló társadalmatokban a társadalom tagjainak
kilenctized részére nézve megszűnt a magántulajdon; a
magántulajdon éppen azáltal létezik, hogy a társadalom kilenctized
részére nézve nem létezik.” Ezt Marx mondta – te e hozzá büszkén.
A hétvégén a könyvtárban járt, ami teljesen elhagyato volt. A
többi midhope-i lakos nem akart egy dohos könyvtárban lenni a
végtelennek tűnő hőhullám idején, így hamar beszélgetésbe
elegyede a könyvtárossal, aki megmuta a neki, hogy hol talál
könyveket, ha többet akar megtudni a kapitalizmusról és Marxról.
Boldog volt, hogy felvághato a tudásával Rowan elő .
– Ja, igen. Persze. Ügyes… Hoztál bort is a kosárban?
Nem ajánlo a fel, hogy Paula helye cipelje a kosarat, csak
folyamatosan káromkodo a szúnyogok támadásai mia a séta
közben, és néha tüsszente .
– Jó, most már csak i kell átmennünk.
Paula habozo , ahogy egyszer csak egy vörösre lakkozo híd és
egy keleties, fából készült házikó tűnt fel az orruk elő . Látszo ,
hogy ezek a kert központi díszei. A kaméliák, az azáleák és a japán
sárgabarack, amelynek harsány, rózsaszín szirmait már rég elfújta a
szél, háborítatlanul bóbiskoltak a mozdulatlan hőségben.
– Gyerünk! – su ogta Paula, megragadta Rowan kezét, és szaladni
kezde vele az elő ük elterülő, gondosan elgereblyéze kavicsokon,
a hűvös, zöld, őshonos tölgyek, platánok és bükkök sűrűjének
rejtekébe, amelyeket még megkíméltek a japán betolakodó
növények.
– I jó lesz – zihálta Paula, és előve egy fehér, keményíte
asztalterítőt és egy üveg Blue Nun bort.
– Milyen provinciális! – húzta el a száját Rowan, amikor meglá a
a Paula által választo bort, de ennek ellenére gyorsan kihúzta a
dugóját, nekidőlt egy vastag tölgynek, és egy húzásra félüvegnyit
megivo a langyos italból. – Ráadásul meleg – te e hozzá, majd csak
ezután nyújto a át Paulának. – Nincs a mélyhűtőtökben olyan kicsi,
kék jégakku? Hongkongban mi nem lennénk meg nélkülük.
– Mélyhűtő? – Paula hirtelen nem érte e a kérdést. – Jaj, nem,
bocs. A miénk bekrepált. Biztosan a hőség mia .
Nem szere e volna elmondani neki, hogy a legközelebbi hűtőhöz
hasonlító tárgyuk a hideg, kőből készült tartály volt a pincében,
amelyben az édesanyja tarto a a tejesüvegeket, miután Jack, a
fütyörésző és bicegő tejesember mindennap meghozta őket, és aki az
élete része volt, amióta csak az eszét tudja. O volt még a fémhálós
hústároló szekrény is, és ugyancsak száműzetésre kárhoztato an a
hűvös, sötét, dohos illatú pince mélyén állt a hatalmas, fém
kenyértartó, amelynek be volt horpadva az egyik oldala. Ez akkor
történt, amikor egyszer a Kriptában túl sok Strongbow cidert ivo ,
és véletlenül nekiese , amitől a tároló hatalmas csa anással lezuhant
a lépcső tetejéről. Ezek fontos részei voltak o honának, akárcsak Dot
és Norman.
Amint az olívabogyók, a hummusz és a taramasaláta elfogyo , a
bor felszívódo , és felbonto ak, majd félig felfaltak egy csomag
McVities’ csokis kekszet, amit sikerült kicsennie a kamrából, mielő
bekerültek volna Dot kekszes dobozába, Rowan rágyújto egy újabb
spanglira, és háton fekve elnyúlt a hosszú fűben. Mélyet szívo az
erős illatú füvescigiből, majd átnyújto a Paulának. A lány nem
cigize , és azt ve e észre, hogy mivel nem tudta letüdőzni, a
marihuána nem hato rá. Beszívta, és rögtön ki is fújta. A füst a
meleg esti levegőben szállva összekeverede a kunkorvirág
mámorító vaníliaparfümjével és a fehér virágú díszdohány
összetéveszthetetlen illatával.
– Hé! Ne pazarold, haver! – Rowan mélyen beleszívo a
spangliba, és minden gyelmeztetés nélkül hanya döntö e Paulát,
majd a száját a szájára téve, befújta a füstöt egyenesen a tüdejébe. –
Most már csináld magadnak! – vigyorodo el, amikor Paula vadul
köhögni kezde . – Lassan. Hagyd, hogy megtörténjen a varázslat.
Mivel már kissé becsípe a bortól, és a tikkasztó hőség is
elhódíto a, Paula újra megpróbálkozo egy szippantással. A füstöt
ezú al egészen mélyen a tüdejébe szívta. Érezte, ahogy az eufória
átjárja mindenét, majd egy csokis kekszet csúsztato a szájába.
Behunyt szemmel élvezte a csokoládét, ahogy a nyelve és a foga
találkozo a keksz ropogós édes esszenciájával.
– Ez a világ legeslegjobb élvezete! – sóhajto , és a dobozért nyúlt.
– Szerintem ez még jobban fog tetszeni – vigyorodo el Rowan,
örömmel konstatálva, hogy a drog hatással van Paulára. Óvatosan
hátradöntö e Dot legjobb terítőjére, majd lassan kikapcsolta a ruhája
patentjait, és becsúszta a alá a kezét, megérintve a meleg mellét,
amiben nem gátolta meg semmiféle melltartó. Szinte áhíta al tarto a
a kezében, majd lehajto a a fejét, hogy a szájával is megérintse.
 13

Menekülés az ólálkodóktól…

MARK GYAKRABBAN VOLT TÁVOL péntek esténként, mint sem. Ilyenkor

általában Londonból vagy valahonnan Európából tért haza, miután
egész héten távol volt munkaügyben. Vagy mint kiderült, miután
megfekte e a Kígyót valamelyik szállodában. Emia a péntek
estéknek kialakult egy rituáléja nálunk. Miután megvacsorázta am a
gyerekeket, készíte em magamnak egy kis ínyencséget, amit mindig
nagyon vártam. Sajtos pirítóst Branston savanyúsággal és egy nagy
pohár vörösborral, amivel a kezemben beültem a tévé elé A Poldark
családot nézni, és kezdődhete a hétvégém.
Ezen a szombat estén, miután megszabadultam Slejmontól, ahogy
magamban átkereszteltem amia , ahogy Tomra célozgato ,
elindultam a konyhába, hogy meglátogassam a hűtőszekrényt és a
kenyeres kosarat.
A szokásos péntek esti ínyencség, jóllehet átkerült szombatra,
száraznak tűnt és egy cseppet sem nomnak, még Mark egyik
legjobb merlot borának kíséretében sem, így félreraktam őket, és
letelepedtem, hogy egy kis érzéki gyönyört kapjak Poldark
kapitánytól.
De amikor az a rohadék elhagyta Demelzát, és a nyafogós, gyáva
Elizabeth ágyában kötö ki, áthajíto am a szobán a távirányítót, és
felhívtam Fit.
– Mész Clare-rel Leedsbe?
– Igen, körülbelül egy óra múlva. Az első leánybúcsúját rendezi,
és o akar lenni, hogy megbizonyosodjon arról, hogy minden a terv
szerint halad-e. Szinte egész nap azokkal a lányokkal van.
– Rendben. Jövök veled.
– Tényleg? Biztos vagy benne? – Fi hangjában kételkedést
hallo am. – Készen állsz rá?
– Hogyhogy készen állok-e?
– Nem hiszem, hogy egy csapat csaj, akik egy küszöbönálló
esküvőt ünnepelnek, a legjobb program lenne most neked.
– De a sajtos pirítós és Ross Poldark sem az… Adj egy órát, és o
vagyok érted.

– Fogytál! – néze rajtam végig Fi, amikor besétáltam a konyhájába.

– Ha ez az ára, hogy az ember lefogyjon tizenkét kilót – markolta
meg Fi a hurkáját a hasán –, akkor bátorítani fogom Ma et, hogy
máshol ürítse ki a tárat.
– Ez nem vicces, Fi.
– Tényleg nem, ne haragudj. Sajnálom. Ez bunkóság volt. – Fiona
tüsszente egyet, majd felém fordult, hogy átöleljen. – A fenébe, a
lányok lovagolni voltak! Elég annyi, hogy behozzák a pálcájukat és a
kobakjaikat a házba, és én nekiállok tüsszenteni.
– Mi a bánat ez? – Pillanto am egy vékony vezetékre, amely Fi
ingzsebéből kandikált ki, és a farmernadrágjának a derekánál eltűnt
az ágyéka irányába.
Fiona vigyorogni kezde .
– Ingerlem a mu omat.
Megrándultam e ől a durva kifejezéstől, amire Fi újra felnyeríte .
– Te, ugye tényleg egy vaskalapos kislány vagy? Ha i élnél
velünk a farmon, akkor látnád a természet legelemibb dolgait, mint
például Ma hew-t könyékig a lányokban, azért, hogy
megtermékenyítse őket.
– A lányokban?
– Jó, rendben. Legyen szarvasmarha, tehenek, a megélhetésünk.
– Mégis, mi ez a bigyó? – biccente em Fiona alsófele irányába.
– Egy csodálatos kis szerkentyű, amely elvégzi nekem a
medencefenék-tornát. Tudod, nekünk nőknek, mindennap el kellene
végeznünk. Állítólag csodát tesz az emberrel. Én mondom, mindig
megborzongok, akárhányszor beindítom mosogatás vagy vasalás
közben. – Fi előhúzo egy piros-fehér kis masinát az ingzsebéből,
amely akkora volt, mint egy cigare ásdoboz. Rásandíto , majd a
lépcsők felé indulva visszate e. – Adj még két percet, amíg a
program lefut, utána felteszek egy kis rúzst, és már indulhatunk is.
Miután eltűnt az emeleten, lopva végigpásztáztam a hatalmas
tanyaházuk konyháján. Annak ellenére, hogy imádtam Fit és Ma et,
sohasem tudtam úgy elidőzni a házukban, hogy ne azt érezném,
mennyire ráférne egy alapos takarítás. Ross, a gazdaság fekete-fehér
skót juhászkutyája kényelmesen elterpeszkede az ősrégi, ütö -
kopo kanapén. Az előző vasárnapi újság egy széken hevert
elhagyo an. A konyhapulton, egy máskülönben üres üveg
gyümölcsöstálban számtalan rozsdás kerti eszköz sorakozo , Ma
gyelmére ácsingózva. Egy rozoga, kövérkés macska összehúzo ,
sátáni tekinte el méregete egy rakás vasalatlan ruhahalomból,
amely egy rikítóan narancssárga, műanyag kosárban a krémszínű,
Aga tűzhely tetején állt.
– Menj innen, te nyavalyás dög! Sicc! – hessege e el a macskát
Fiona tapsolva, mikor újra megjelent a konyhában. Különösen
ragyogóan néze ki kifestve, szűk farmernadrágban és mély
dekoltázsú, vörös felsőjében, melyet kitöltö ek méretes keblei. –
Istenem! Mintha egy állatkertben élnék. Mit nem adnék egy olyan
elegáns lakásért a városban, ahol sehol sincs kutya- vagy
macskaszőr!
Elmosolyodtam.
– Egy farmerhez mentél hozzá. Mit vársz? Különben is, hol van a
gazda?
– Ugyan, Cassie, tudod, milyen Ma . Még csak hét óra van. Még
kell neki néhány óra, hogy végezzen.
– És a srácok?
– Vele vannak, segítenek.
– Az jó dolog.
– Igen? Miért? – Fi megilletődö nek tűnt.
– Nem keverednek bajba.
– Cassie, én jobban örülnék, ha a úk szombat este
szórakoznának, söröznének, berúgnának, lányokat hoznának haza,
ahelye hogy a trágyát egyengetnék Ma -tel – sóhajto . – Amikor
bejönnek, akkor ki sem mozdulnak a konyhából. Akárhányszor
megfordulok, egyikük mindig mögö em ólálkodik.
– Ólálkodik? – Neve em, ahogy elképzeltem a majdnem két
méter magas, kétajtós szekrény testalkatú Ma et és a srácokat,
ahogy Fi mögö somfordálnak.
– És ha nem a úk, akkor a kutya. Tudja, hogy kint kellene lennie
a többi álla al együ , de nem, visszasurran és ólálkodik, mint a
többiek, arra várva, hogy mindegyiket megetessem. A vacsoraidő a
legrosszabb, még a lányok is ólálkodnak, és elállják a sütőhöz az utat.
– Legközelebb, amikor mögö ed vannak, csak fordulj meg, add a
kezükbe a sültet, vagy bármit, és bújj el!
– Eltűnnék a fürdőszobában, hogy a vécén üldögéljek egy
pletykalappal, de mindig van bent valaki.
– Kellene egy olyan fürdőszoba, amelyik a hálótokból nyílik.
Fi felhorkant.
– Ráadásnak az új traktor, a trágyázó, a rotakapa és a henger
mellé? Akárhogy is, én mondom neked, Cassie, mind egy csapatban
vannak, még a macska is. Ki gyelik, hogy ki tud engem a legjobban
megközelíteni. Tuti, fogadnak is, hogy ki tud a legközelebb jönni,
anélkül, hogy hozzám érne. Szó szerint hallom, ahogy a nyakamba
lihegnek.
Újra felneve em.
– Talán építhetnél egy kis kunyhót a kertben.
– Egy kunyhót? Mind benyomulnának, hogy teát és sütit
követeljenek. Az ólálkodás olimpiai sport nekik, a kunyhó csak azt
jelentené, hogy szintet léptek. Ma anyja pont ugyanilyen. Még
mindig azt hiszi, hogy ő a főnök a konyhában, annak ellenére, hogy
már akkor elköltözö egy utcával arrébb, amikor átve ük tőle a
bérlést. Ő is i van napi egyszer, általában evésidőben. Legközelebb,
ha odateszi a teásbögréjét, ahol a tésztát akarom kinyújtani, rá fogok
kiáltani, hogy sakk-ma !, és átadom neki a nyújtófát. Ami azt illeti,
egészen trendi le , mióta elveszte e Ma apját, és beköltözö abba a
kicsi lakásba. Egyik nap bejelente e nekem, hogy ve egy NYPD
farmert.
– NYPD? New York-i rendőrség?
– Úgy érte e, DKNY – felelte Fi a fejét csóválva. – Teljesen
dilinyós! Nincs ki mind a négy kereke. Amia van, hogy olyan sok
éven át volt gazdafeleség. Isten tudja, hogy én milyen leszek! – Fi
újra megrázta a fejét, láthatóan elveszve a gondolataiban. –
Akárhogy is, tudod, ezért szeretném, ha az én nagyra nő ma áim
elmennének hazulról. Huszonegy és huszonkét évesek. Nem kellene
már saját o hon után nézniük? De úgy látszik, csak a gazdaságért
rajonganak.
– Akárcsak te – feleltem. – A gazdálkodás a vérükben van már
egészen kicsi koruk óta.
– Pedig lehet, hogy a vérüknek majd máshol kell csörgedeznie –
sóhajto egy nagyot Fiona.
– Hogy érted?
– Azt tudnod kell, hogy ez nem a mi ingatlanunk. Ma családja
ősidők óta bérli ezt a földet. Tényleg, több száz éve.
– Ki a tulajdonos? Csak nem a Bamforth család?
– Honnan tudsz a Bamforth családról? – Fi láthatóan meg volt
lepve.
– Mindent tudok róluk! – feleltem, és felkaptam a kulcsomat. –
Gyere! A kocsiban elmesélem. Hol találkozunk Clare-rel?

– Fiona, neked eszedbe juto valaha, hogy Tom meleg lehet? –

Leparkoltunk a Woodhouse Lane parkolóban, és gyalog indultunk
tovább a Boar Lane-en lévő The Botanistba, ahova a találkozót
szerveztük Clare-rel.
– A te Tomod?
– Aha.
– Azt hi em, hogy Tomot csak a matek érdekli.
– Én is.
– Akkor most hirtelen miért gondolod azt, hogy meleg? – fordult
felém Fiona, ahogy elsétáltunk egy csapat hiányosan felöltözö lány
melle . A legtöbb közülük úgy néze ki, mintha a felsőtestükön nem
viselne semmi mást a melltartón kívül, a fehér húsuk cseppet sem
vonzó látványként buggyant elő. Abban a pillanatban hálás voltam
Freya emós korszakáért, ami mia a feje búbjától a lábujja hegyéig
mindig feketébe volt burkolva.
Az enyhe szeptemberi este a járdára csalta a bulizókat, bár még
mindig viszonylag korán volt, így Fionának és nekem körülö ük
kelle manővereznünk, ami a beszélgetésünket folyamatosan
megakaszto a. Egy nagy csapat kék-fehér póló úszo el elő ünk,
jelezve, hogy a fociidény megkezdődö , és hogy a Leeds játszo , és
minden jel szerint győzedelmeskede az Elland Roadon.
– Cassie?
– Hümm?
– Hirtelen miért kezdted megkérdőjelezni Tom szexualitását?
Leeds, Le-eds…
– Valami, amit Simon…
Pontus Jansson a csapatnál, a csapatnál
Legjobb középhátvéd, kit látha ál, látha ál…
Fi megragadta a karomat, és elkormányozo a kántáló szurkolók
melle , be a The Botanistba.
– Gyere be ide! Simon? Simon mondta?
– Átjö délután, és amikor nem akartam vele labdázni, hazavi e
az ütőket…
– Hű! Várj egy kicsit! – Fi átnyomakodo a tömegen, és Clare-t
kereste. – Teljesen összekevered a hasonlatokat.
– Arra célozgato , hogy Tom meleg, mert a Kék Golyóban járt.
Tudod, o , ahol együ lá a Markot és Tinát hat hónappal ezelő .
– Szóval akkor ez azt jelenti, hogyha én egy pubban vagyok, akkor
hirtelen alkoholista le em? – Fi észreve e Clare-t, és felé ve e az
irányt. – Vagy ha egyszer vona al utazom, akkor én nem tudhatom,
hogyan kell vezetni? Vagy ha elmegyek egyszer a Fagyo Gebébe,
akkor melegnek kell lennem?
– Ki meleg? – Clare mindke őnket megpuszilt, felemelte a
kabátját és a táskáját a melle e lévő két székről, amiket nekünk
foglalt. Ezután mindke őnknek öntö egy-egy pohár rozét az elő e
lévő üvegből. – Gyerünk! Nem tudom tovább egyszerre felügyelni
ezt a két széket és a lánybúcsús csapatomat. A végén még összeakad
a szemem.
– Simon arra célozgato , hogy Tom biztosan meleg, mert néhány
hónapja a Kék Golyóban járt – válaszolt Fi, majd egy húzásra
ledöntö e a pohara tartalmának felét. – Istenem, de jó ez a bor! Ó,
hogy szeretem én a tömeget, a bárokat és az üzleteket! Egyszerűen
csak szeretem a várost! Sehol egy rohadt tehén kilométereken át.
– Talán mert Tomnak sohasem volt barátnője. Azt hiszem, hogy
Simonnak igaza lehet – mondtam. – Egyszer hisztizni kezde a
Tra ord Centerben, levete e magát a padlóra, csak azért, mert akart
egy vasalót.
– Ki akart? Simon?
– Tom, te lüke! Hároméves volt, és nem akarta abbahagyni a
sírást. Porszívót akarok, egy pooorszívót! Anyu, saját pooorszíívót!
– Tényleg? – Fi felhúzta a szemöldökét. – Akkor esélyes, hogy
meleg.
– Ó, ne legyetek nevetségesek! – vágo közbe Clare meglehetősen
mérgesen. – Először is, azt mondtad, hogy még sohasem volt
barátnője. De járt valaha úval? Másodszor meg, na és ha meleg?
Akkor mi van? Mit számít, hogy kibe szeretünk bele addig, amíg
megtapasztalhatjuk, hogy mi a szerelem?
Fi és én buzgón, egyetértően bóloga unk. Néha egyszerűen nincs
értelme Clare-rel vitázni, de én azért továbbra is aggódtam. Ahogy a
zsúfolt bárban álldogáltunk az italainkkal a kezünkben, a
gondolataim vissza-visszatértek Simon célozgatásaira. Clare-nek,
akinek nincs gyereke, nem ese nehezére elfogadónak lenni Tom
szexualitását illetően, de én nagyon jól ismertem azokat a vicceket, a
trágár röhögéseket és az ide-oda pa anó célozgatásokat arról, hogy
vajon meleg-e valaki. Ez az a fajta ostoba kegyetlenség, aminek Tom
ki lenne téve. Sóhajto am, és megpróbáltam a szabad esténkre
összpontosítani, arra, hogy a lányokkal mulathatok Leedsben.
Egy nagyon jóképű, sötét bőrű, nagyjából a harmincas évei végén
lévő fér levágo szárú farmernadrágban és tengerészkék pólóban
mellénk állt, és úgy tűnt, hogy a Clare melle i széken ült korábban.
Clare elve e a kabátját a székről, mire a fér csatlakozo hozzá, de
ha Clare ismerte is őt, ennek nem muta a jelét, és meg sem kísérelte,
hogy bemutassa nekünk.
– A francba! Elindultak! – sóhajto a Clare, és a rozéspoharával
egy csapat lány felé mutato , akik a tömegben felénk furakodtak. Az
órájára pillanto , majd a fér felé fordulva felpa ant. Megfogta a
kabátját, és sietve felhörpinte e a maradék italát.
– Lekésed a vonatodat – szólt lágyan a fér hez. Egy pillanatra
összeértek az ujjaik, mielő elindult. A fér felállt, és távozni
készült.
– Ki volt az? – kíváncsiskodo Fi. – Ismered őt?
– Ó, Fi… – néze Clare rosszallóan, majd elmosolyodo . – Nézd,
most dolgozom. Meg kell mutatnom a lánycsapatnak azt a bárt, ahol
az ingyen piák várják őket. Gyertek!
Elindultunk, hogy üldözőbe vegyük a csajokat, akik már átkeltek
a Trinity központon, és a Greek Street felé tarto ak. A rózsaszín
cowboykalapjuk messze kitűnt a tömegből, mint egy színes láng a
sötétlő esti égbolton.
– Basszus, rossz csapat! – torpant meg hirtelen Clare. Sarkon
fordult, és elindult visszafelé ugyanazon a nyomvonalon, amin
eddig jö ünk. Közben a tömeget kémlelte, mint Hornblower
kapitány Napóleon és a serege után kutatva.
– Honnan tudod? – lihegte Fiona, ahogy átkeltünk az úton, és
megpróbáltuk utolérni Clare-t. – Rózsaszínű kalapjuk volt.
– Akárcsak az összes többi lánybúcsús bandának Leedsben –
felelte Clare komoran. – Azok, akiket mi követünk, Barnsley-ből
jö ek, és Bev Barnsley-i Bigéi van a pink vállszalagukra írva. A
fészkes fenébe! Maradnom kelle volna a legénybúcsúknál, ők
legalább nem öltöznek egyformán.
– Biztos vagy te ebben? – neve em, ahogy két különböző
fér csapat tarto felénk. Mindegyikük jelmezben volt, mind a
Village People valamelyik tagjának volt beöltözve.
Clare egy pillanatra összehúzta a szemét.
– Ki szervezi a legénybúcsútokat? – fordult az egyikük felé, akin
az indián törzsfőnök jelmez volt.
Mivel mérhetetlenül részeg volt, és a növés frontján is kissé
alulmaradt a körülbelüli százhatvanöt centiméterével, nem hordozta
magában sem alkatilag, sem megjelenésben az Ülő Bika törzsfőnök
méltóságát. Egyik kezében az ütö -kopo , tollát hullajtó fejdísszel, a
másikban egy üveg Budweiser sörrel felénk inte , és visszakiabált.
– Fasz tudja! Az utolsó pillanatban ránga ak bele, hogy
meglegyen a létszám.
Ezután elengedte a tollait, de csak addig, hogy elmutogassa
nekünk a YMCA jellegzetes karmozdulatait, majd a fejdíszt a fejére
csapva a rendőr – legalább hármat lá am belőle – és az építőmunkás
után poroszkált.
– Látom őket, o vannak! – kiálto a hirtelen Fi. – Megismerem
azt, amelyik a fehér szoknyában van.
– Szoknya? – feleltem. – Az egy öv.
 – Puncistóla – lihegte Fi, ahogy rohanva próbáltuk Clare-t
utolérni.
– Ez egy felháborító kifejezés, és nem viszi előre a nők
egyenjogúságát… – korholtam Fit. Egymás melle pihegtünk Clare
nyomában, mint néhány statiszta a Thomas, a gőzmozdonyból.
– De a pink cowboykalap, az angyalszárnyak és a szőrmés bilincs
elősegíti?
Clare szélesen rámosolygo egy csoport lányra, akiket sikerült
beérnie, de észreve em, hogy a szemével nem mosolyog. Hirtelen
fáradtnak tűnt.
– Rendben hölgyeim, az italok i várnak titeket! – inte a Greek
Street végén álló The Liquorist felé, de rá sem hederíte ek.
Egy re entően zajos osztályra emlékezte ek, akik nem gyelnek a
tanításra, és kitartóan folytatják a saját kis ügyeiket. Még egy perc, és
tapsolni kezdek, majd csípőre te kézzel így szólok hozzájuk: „Nem
az én időmet vesztegetitek!”
– …szóval, azt mondja nekem a könyvelő: „Neked
szépségszalonod van, és nem egy kertépítő vállalkozásod, Kylie.
Nem rakhatsz be számlát egy fűnyíróról!” Erre azt mondtam neki:
„Mert még nem lá a azokat a bikinivonalakat, amikkel dolgoznom
kell, Mr. Gale!”
– …és én semmi másra nem vágytam, csak egy fényes páncélú
lovagra. Ez tényleg olyan nagy kérés lenne? Egy lovag fénylő
páncélban? És mi juto nekem? Egy béna rohadék alufóliában…
– És akkor leszívják a zsírt, a fenekedről… igen, a zsírt, Maureen,
és beleinjekciózzák a melledbe.
– Oké, hölgyeim! – kiálto hirtelen Fi, hogy rá gyeljenek. –
Készen álltok a bulira?
– Készen! – kurjanto vissza az egyik idősebb nő. Ő lehete a
menyasszony anyja vagy talán a jövőbeli anyósa. A másik korabeli
asszonyság az égnek emelte a tekintetét, miközben nagyokat
sóhajtva a visszereit masszírozta.
– Tényleg így kell őket felügyelned? – kérdeztem Clare-t. – Ugye
nem azt tervezed, hogy az elkövetkező tíz év minden szombat estéjét
ezzel fogod tölteni? Nőket terelgetve bárok közö a
városközpontokban?
Kezdtem magamba roskadni. Nem tudtam elkergetni a fejemből
azokat a képeket, amelyeken magam elő látom Markot és Tinát,
ahogy egy kicsi, trendi é eremben egymás kezét fogják az asztalon
átnyúlva. Megráztam a fejemet. Elhatároztam, hogy nem leszek
buliromboló. Már csak az hiányozna Clare-nek, hogy az élete első
leánybúcsúján résztvevők arról panaszkodjanak, hogy egy
szánalmas nő végig őket követi és gyeli, hogy nem rosszalkodnak-
e, mint egy iskolaigazgató.
– Istenem, dehogy! Csak azért, mert ez az első ilyen, amit én
szerveztem, és biztos akarok lenni abban, hogy minden terv szerint
alakul. Már egy buszos kiránduláson is voltam velük a Lightwater
Valley vidámparkban délelő , utána pedig visszajö ünk Leedsbe
egy délutáni chippre.
– Csipszre? – kérdeztem értetlenkedve.
– Chippendale-re – sóhajto Clare. – Délután négytől be voltam
zárva egy sötét cellába, hogy fér sztriptíztáncosokat nézzek, akik
kígyóuborkát etetnek a nőkkel. Komolyan mondom, egy egész
francos uborkát, meg szendvicseket és habos sütiket. El tudod
képzelni, hogy hova ment a legtöbb hab. Játszo am „tűzd rá a
farkát”, és beneveztem két körre a „faszkarika meccsre”, ahol egy
karikát kelle rádobni egy óriási péniszre. – Clare újra hatalmasat
szusszant. – Az eredeti ötletemben az Utolsó Hajadon búcsúkon egy
kicsit elitebb dolog szerepelt. Tudod, borkóstolás, egy személyi
vásárló és talán egy opera. Hogy őszinte legyek, ez lenne a célom.
Nem bírnám ezt csinálni minden szombat este. Talán nekem is
tanárnak kelle volna tanulnom, mint neked. Mit gondolsz, már túl
késő?
Neve em.
– Ne mondj ilyet! Van egy nagyon sikeres vállalkozásod az Utolsó
Agglegénnyel. Csak idő kérdése, amíg az Utolsó Hajadon is
ugyanúgy beindul. És ha ezért le kell nyelned, mármint a békát,
akkor legyen. De te amúgy is utálnál valakinek dolgozni,
megalázkodni a tankerületnek vagy az oktatási hivatalnak. És
naponta megküzdeni az iskola zsarnokával.
– Az iskola zsarnoka? Csapj a fenekére, hogy viselje a
következményeit!
– Sajnos az iskola zsarnoka velem egykorú, és a feneke hatalmas.
Abban a pillanatban, hogy Clare leve e a tekintetét a
lánycsapatról, miután Finek sikerült összeterelgetnie őket, egymás
közö szétosztoga ák és zajosan megi ák a minibáros pezsgőket,
melyeket korábban diszkréten elrejte ek a Michael Kors és Hermès
kistáskáikban.
– Iskolai zsarnok? Mindig van egy, Cassie! Vigyük be ezt a
csapatot a bárba, és utána meséld el az egészet.
– Oké, de csak akkor, ha elmondod, ki volt az a srác, akivel
elvesztetek egymás tekintetében és nom érintéseiben.
– Rendben.
A szabad székekhez igyekeztünk, és örömmel lehuppantunk.
Bánatosan konstatáltam, hogy már érezzük a korunkat.
 14

Kérnék egy szexet egy aligátorral…

– KÉRNÉK EGY SZEXET EGY ALIGÁTORRAL! – Este tízre Fi már szuperül

érezte magát, újraélve menő, városi atalságát, és csatlakozo a
lánybúcsús csapathoz. Egymás után döntö e le a furcsa nevű
koktélokat, olyan mennyiségben, amitől azt hi em, normális esetben
feldobnánk a talpunkat.
– Hé, Fiona, szivi, én meg az emberemmel szeretnék szexelni, de
nem hiszem, hogy meg fog történni a közeljövőben. Legutoljára a
királynő gyémántjubileumának estéjén rakha am szét a lábamat.
A hajadon, akárhogy is nézzük, már nem volt mai csirke, a
hetvenes éveiben járhato – talán a menyasszony nagyanyja lehete
–, és rekedten nevete a saját őszinteségén, majd jól oldalba bökte Fit
a nyomaték kedvéért.
– Ne aggódj mia a, Beryl, igyál inkább egy aligátort! – Fi a
kezében lévő itallapra sandíto , amit eltarto magától, hogy el tudja
olvasni. – Van benne málnalikőr, dinnyelikőr és a többi az
Jägermeister. Mi az a Jägermeister? Cassie tudni fogja – te e hozzá
fennhangon. – Ő iskolaigazgató, tud mindent.
A lánybúcsús csapat hallótávolságon belül lévő tagjai mind felém
fordultak, és jól megnéztek maguknak.
– Az a kis pici? – kérdezte Beryl kételkedve. – Nem lehet több
másfél méternél.
– Igen, de tud mindent!
Mókásan összefolytak a szavak, ahogy megpróbálta kiejteni őket.
– Jägermeister, Cassandra Holdsugár? – Fi próbálta túlharsogni a
zenét. – Mi az ördög az a Jägermeister?
– Jaeger Mester? Azt hiszem, olyan, mint az iskolaigazgató, csak
helye e azt a legmenőbb nőiruha-osztályt vezeti – feleltem
kacarászva, miközben Fi rám kacsinto .
– Óó! – kiálto fel Beryl. – Mindig szere em a Jaegert. Egyszer
ve em egy gyönyörű Jaeger ruhát egy esküvőre, volt már vagy húsz
éve. Még mindig olyan, mintha új lenne, csak különleges
alkalmakkor veszem elő.
– Nagyon tetszik a cipőd! – mondta a „Menyasszony Esküvői
Tanúja” a „Menyasszony Munkahelyi Barátnőjének”.
– Jimmy Choo – felelte az MMB büszkén lendítve a lábát, rajta a
meglehetősen szűk orrú cipővel az MET irányába.
– Christian Louboutin – csatlakozo egy másik csapa ag, és ő is a
magasba emelte a cipőjét, hogy mindannyian megcsodálhassuk a
vörös talpát és a piros bugyiját is, miközben kis híján hanya ese .
– A George et ASDA-ból – fecsege közbe Fi, majd lerúgta a
nevetségesen magas sarkú cipőjét, és magukra hagyta őket a
bárpulton. – Ráadásul rohadtul nyom, és nem is tesz jót egyik
porcikámnak sem.
– Mi van Kerryvel? Mi a baj, kisszívem? – A menyasszony
édesanyja, akinek a strasszkövekkel kirako Ara Anyja díszelge a
rózsaszín pólóján, a kezembe nyomo egy foszforeszkáló,
egyméteres, pink színű, felfújható péniszt a hozzá tartozó
heregolyókkal együ , majd átfurakodo a lánybúcsút ünneplő
lányok gyűrűjén, hogy a lányához érjen, aki szemmel láthatóan
hirtelen rosszul le .
– Nem érzem jól magam, anya! – nyafogta. – Azt hiszem, valami
rosszat e em. – Nekidőlt a bárnak, ezzel kilapítva az
angyalszárnyait, és a gyomrára te e mindkét kezét.
– Vagy részeg vagy – morogta halkan Clare, és elindult, hogy
segítsen a menyasszonynak, aki a barnítóspray ellenére
meglehetősen sápadt volt.
Egyedül maradtam. Egyik kezemben egy pénisszel, a másikban
egy pohár vízzel, és úgy éreztem magam, mint egy partra vete hal.
A hangos zene minden beszélgetést elnyomo , és ahogy o álltam,
hihetetlenül magányosnak éreztem magamat. Abban a pillanatban
Markot akartam, még jobban szükségem le volna rá, mint
bármikor, mióta elment.
Clare egy negyedóra múlva jö vissza, addig segíte letörölgetni
és újra összerakni az i ú feleségjelöltet, majd jólesően leült a székre,
amit sikerült megtartanom neki, annak ellenére, hogy néhány
idősebb portyázó mérges tekinteteket lövellt mia a felém. Közben
Fit is szemmel tarto am, aki Beryllel táncolt, és pörgés közben
hajpántra erősíte műfütyik villogtak a fején.
– És te hogy vagy? – dőlt hátra Clare behunyt szemmel, hogy egy
pillanatra kizárja a külvilágot.
– Alig akarom elhinni, hogy még csak egy hét telt el azóta, hogy
ez az egész elkezdődö . Mintha egy teljesen új életbe csöppentem
volna bele. Hirtelen nincs férjem, én vezetek egy iskolát, és a am
lehet, hogy meleg.
Clare felhorkant.
– Azt hiszem, hogy Simon célozgatása mia kell a legkevésbé
aggódnod. És mi van akkor, ha Tom meleg? Nem lesz gond. Tomnak
sem lesz baja.
– Tudod, ma délután rájö em, hogy én nem nagyon kedvelem
Simont. Sőt, azt hiszem, hogy sohasem kedveltem.
Clare elmosolyodo .
– Ami azt illeti, ebben egyetértünk. Egyik percben fölényeskedik,
a következőben megpróbál az ember bizalmába férkőzni. Szerintem
csak azért viseltük el, mert szeretjük Tinát.
– Említe ed, hogy találkoztatok Tinával. Elment hozzád? –
Összerándult a gyomrom, mint mindig a jótékonysági árverés óta,
ha a Kígyó neve említésre került. És dühös is le em, mert Clare a
jelen időt használta, amikor azt mondta, szereti. Ami engem illet, a
Tina iránt érze szeretetem szigorúan befejeződö . – Milyen
mentséget hozo fel a ribanc? Megunta már a férjemet? Megengedi,
hogy visszakapjam?
– Nem volt túlságosan boldog a ól, hogy olyan lelkesen
kidekoráltad az autóját.
– Na és? Pont nem érdekelt, hogy mi teszi boldoggá! Én sem
vagyok boldog, hogy ellopta a férjemet! – Felkaptam a poharamat,
amelyben csak víz volt, és az asztalra csaptam. Istenem, kelle egy
rendes ital.
– Nem gondolod, hogy ez egy idejétmúlt elképzelés? Azt ugye
Ú
tudod, hogy az embereket nem lehet csak úgy ellopni? Úgy értem,
ha neked nem áll szándékodban összejönni valaki mással, akkor
nem adsz felé jelzéseket.
– Bocs, de nem értelek. – Nagyon dühös voltam, mert úgy tűnt,
Clare Tina oldalán áll.
– Ugyan, Cassie! Pontosan tudod, hogy értem. Ha nem Tina le
volna az a valaki, akkor talált volna magának mást. A fér ak
szerintem két csoportba oszthatók… – megállt egy pillanatra. – Bocs,
három: azok, akik csinálják, azok, akik nem, és azok, akik
megtennék, ha lehetőségük adódna rá.
Mivel csak némán meredtem rá, Clare gyorsan folyta a.
– Akárhogy is, annak ellenére, hogy Tina nem volt boldog a
művészi munkádtól, azt mondta, hogy ha ő le volna a te
helyedben, ugyanezt teszi. És nem biztos, hogy el kellene árulnom,
nem tudom, hogy e ől az egész helyzet jobb vagy rosszabb lesz…
– Jézusom, ugye nem terhes? Kérlek, ne mondd, hogy gyereket
vár! – A szívem csatlakozo az összezsugorodo gyomromhoz.
Ve em egy mély levegőt, és a farmeromba töröltem az izzadt
tenyeremet.
Clare felröhögö .
– Terhes? Tina? Ne légy dinka! Utált terhesnek lenni, és utálta az
első néhány hónapot o hon ülve Jackkel, amikor kisbaba volt. Nem.
Azt mondta, hogy tulajdonképpen ő mindig is szerelmes volt
Markba.
Döbbenten felkaptam a fejemet.
– Tina mindig is szerelmes volt Markba? A legjobb barátnőm? A
barátnő, akit a sosem volt nővéremnek éreztem, mindig is szerelmes
volt a férjembe? Ez olyan szürreális, Clare. Egészen és rohadtul
bizarr.
– Nekem mondod! – inga a a fejét Clare. – O ült a konyhámban,
és elmesélte, hogy abban a pillanatban, amikor meglá a Markot…
– Davina esküvőjén…
– …Davina esküvőjén, tudta, hogy meg akarja szerezni.
– De engem biztato . Most is látom magam elő , ahogy Fi melle
ülve feltartja a hüvelykujját, amikor Mark italt hozo nekem, és a
zakóját a vállam köré teríte e, mielő kimentünk a kertbe.
Clare vállat vont.
 – Azt mondta, tulajdonképpen az történt, hogy te értél oda
először, és ő mégsem ugorhato fel, hogy ellökje mellőled és
magának követelje. Soha egy fér sem volt még rá olyan hatással,
mint Mark. A ól a pillana ól kezdve ezt érezte, ahogy az asztal
túloldalán megpillanto a őt azon az esküvőn.
Egy szörnyű gondolat kezde motoszkálni a fejemben.
– Most azt akarod mondani nekem, hogy Tina sohasem akart az
én barátnőm lenni? Csak azért barátkozo velem, mert ez volt a
legbiztosabb módja annak, hogy Mark közelében lehessen?
– A csudába, dehogy! Cassie, ne gondold ezt! – Clare láthatóan
elkomorodo . – Mi mindannyian beléd szere ünk egy kicsit Davina
esküvőjén. Te olyan nagyon…
– Nagyon mi? – Clare-re bámultam. – Mi voltam?
– Aranyos, és sebezhető, és félénk, és…
– Aranyos? Ó, remek. Ha ez bók akart lenni, akkor felejtsd el.
– Jó, rendben. Nem aranyos. Csak olyan nagyon egyedül voltál,
magadra hagyva velünk, a szingliasztalnál, amikor neked kelle
volna Davina koszorúslányának lenni. Vagy legalább a főasztalnál
ülni. Családtag vagy, basszus! És nincs apukád. Emlékszem, hogy
megkérdeztelek, hogy hol van a családod, és te azt válaszoltad:
„Fogalmam sincs, hogy hol van az apám, hacsak nem még mindig
Marokkóban próbálja megtalálni önmagát, anyu pedig az a Lila
Kalap o .” És akkor mi mindannyian nagyon elszégyelltük
magunkat, mert korábban rajta neve ünk. Te csak o ültél mereven,
sápadt arccal, és arról meséltél, hogy azt tervezed, házat veszel
Derbyben. És nekünk az volt az érzésünk, hogy mintha így
próbálnál elmenekülni o honról, hogy szívesebben élnél továbbra is
Midhope-ban, de úgy érzed, bizonyítanod kell.
– Ez baromság! Úgy beszélsz rólam, mintha árva Annie lennék.
Szere em a munkámat Derbyben, és boldog voltam, hogy lakást
vehetek o , sőt…
– De még boldogabb voltál, amikor visszajö él Midhope-ba, és
Markkal ideköltöztetek. – Ez inkább volt állítás, mint kérdés.
– Talán, igen, azt hiszem.
– A ól, hogy Mark felesége le él, kivirágoztál, Cassie. Még
mindig merev voltál az anyádat illetően, még mindig túlzásba vi ed,
hogy minden ízléses legyen és rendeze , de az a szigorú, ideges
kifejezés eltűnt az arcodról. Megkaptad, amit akartál.
– És Tina nem?
– Ő megkapta a vigaszdíjat, Simont. Amikor lá a, hogy Markot
csak te érdekled, kikezde Simonnal az esküvőn. A többi már
történelem.
Röviden felneve em.
– Ahogy Simon és én is.
– Micsoda?
– Történelem.
– Ha e ől jobban érzed magad, azon az estén, amikor
kidekoráltad az autóját, Tina leszállt a Leedsből jövő vonatról egy új
ügyféllel, akit éppen igyekeze megnyerni maguknak. Sétálva indult
vissza az irodáig. Együ jö ek a vonaton Leedsből, és végig az üzleti
dolgokról beszélge ek. Tina javasolta azt, hogy sétáljon vissza vele
az irodába, ő pedig majd hazaviszi onnan…
– Ó, jó! Örülök, hogy a pasi is látha a, kivel van dolga.
– Nő volt, ami azt illeti. Miért gondoljuk azt, hogy az ügyfél az
üzleti életben mindig fér ? Mindegy. Egy nő volt, akit a férje éppen
akkor hagyo el a titkárnőjéért. Akkora klisé!
– Majdnem olyan rossz, mint meglépni a legjobb barátnőd
férjével.
– Akárhogy is, beletrafáltál a közepébe. Tina azt mesélte, hogy
amint a nő meglá a az autót a rúzzsal írt üzene el, nagyon mérges
le , és azóta sem hallo felőle. Nem hajlandó vele tárgyalni.
– Éljen! – Meglenge em a kezemben tarto fütyköst a levegőben,
és ezzel megböktem az egyik lánybúcsús gyűrö , ezüst szárnyát.
– A keserűség nem áll jól neked, Cassie – fogta meg Clare a
karomat, de én leráztam magamról.
– De az sem, ha hazudnak nekem, megcsalnak, és hülyét
csinálnak belőlem.
Clare sóhajto .
– Tudom, tudom. Ami történt, az tényleg szörnyű. És csak most
tudom elképzelni, hogy min mehetsz keresztül. Pont azért, mert… –
hirtelen elhallgato .
– Pont azért, mert? – néztem rá várakozóan, de nem folyta a. – Mi
történt, Clare?
– Szerelmes vagyok, Cassie. Nagyon szerelmes. – Clare felemelte a
tekintetét, és egyenesen a szemembe néze . Ekkor lá am csak, hogy
milyen fáradt és elgyötört az arca.
– De te mindig szerelmes vagy, Clare! – neve em. – Minden héten
egy új pasi van melle ed!
– Cassie, én még sohasem voltam szerelmes.
– De… – elhallga am és rábámultam. A szeme megtelt könnyel.
Mióta Clare-t ismertem, még soha nem lá am őt sírni. Vagy Tinát,
ami azt illeti. Míg Fivel mi bármikor és bármiért el tudtuk bőgni
magunkat, addig Clare és Tina mindig rendíthetetlenül, száraz
szemmel maradtak még a legkönnyfakasztóbb lm közben is. Még
Tina édesapjának temetésén is, ahol mi hárman Tina, Simon, Tina
édesanyja, a három bátyja és a feleségeik mögö ültünk, Fivel egy
teljes csomag zsebkendőt elhasználtunk, míg Tina rendíthetetlenül
érzelemmentes maradt. Elismerem, akkoriban én valószínűleg a
szinte misztikus fér t sira am Marokkóban, és nem Tina édesapját.
– Több fér val volt dolgom, mint a legtöbbeknek…
Egyetértőn bólinto am, majd lehúztam a fejemet, mert valakinek
a lánybúcsús csapatból felénk repült a kukis hajpántja, majd az
asztal üveglapján landolt az orrunk elő . A fejemre te em, hogy ne
vesszen el.
A mi egységünket már egy legénybúcsús alakulat szórakozta a,
akik a fejük búbjától a bokájukig rózsaszínes, á etsző műanyag
zacskóban voltak, ami a fejük tetején szépen megkötö masniban
végződö , és sörtől kipirult arccal kémleltek ki a kivágo lyukakon.
Próbáltam elcsípni Fi tekintetét, de lá am, hogy teljesen beleélve
magát a mondandójába, széles mozdulatokkal magyarázza a
magához tért jövendőbeli feleségnek, hogy muszáj megakadályoznia
mindenféle ólálkodást már az első alkalommal, ha azt akarja, hogy
hosszú és boldog legyen a házassága.
– Óvszerek – mondta Clare a tekintetemet követve.
– Tessék?
– A legénybúcsú-kommandó óvszernek öltözö .
– Értem. Oké. – Visszafordultam Clare-hez, hogy teljes mértékben
rá tudjak gyelni. – De te sohasem akartál csak egyetlen fér t
szeretni.
– Nem. De csak azért, mert sohasem szere em. Sohasem érte em
a többi nőt, miért vágynak arra, hogy egyetlenegy fér val töltsék le
az egész életüket. – Clare mérgesen megtörölte a szemét a kézfejével,
és legyinte , hogy nem kéri a felajánlo zsebkendőmet, amit a
táskámból előhalászva nyújto am felé.
– A fér a The Botanistból? – Clare bólinto . – De hát ez jó dolog,
vagy nem? Mi a baj? Nagyon jóképű volt. És nagyon szingli.
Szombat este nő nélkül…?
– Én mente em meg – mosolygo Clare.
– Mitől? Egy megvadult kutyától? Rablóktól? Saját magától?
– A legénybúcsúból, amelynek a részese volt.
– Értem. Oké. Hogyhogy?
– Ő volt a vőlegény. Az a saját legénybúcsúja volt.
Clare-re meredtem.
– A francba! Épp meg akar nősülni?
– Igen. Az egyetlen fér , akiről tudom, hogy az igazi lenne
számomra, és nem lehet az enyém.
Összehúztam a szemöldökömet.
– Clare, utálom ezt felhozni, de a legtöbb fér , akikkel dolgod
volt, mind olyanok voltak, akik nem lehe ek a tiéd. Te hajlamos
vagy az olyanok után vágyakozni, akik nősek vagy foglaltak.
– De azelő sohasem akartam megtartani őket. A legboldogabb
a ól vagyok, ha van köztünk egy kis kaland, és utána
visszaszolgáltathatom őket a feleségeiknek. Senkinek nem esik
bántódása.
– Nos, ezen lehetne vitatkozni. Tudod, hogy mit gondolok az
enyelgéseidről. Szóval, hogy mente ed meg őt?
Nagyot sóhajto .
– Csütörtök este történt. Éppen le akartam pihenni egy pohár bor
társaságában, hogy megnézzem a Broken legújabb részét. Sean Bean
mindig is nagyon bejö . Bár mostanra egy kissé megöregede …
– Térjünk vissza az eredeti történethez, Clare.
– Á, igen, szóval még csak öt perce ülhe em, amikor
meghallo am, hogy kopognak a hátsó ajtón. Odamentem, hogy
kinyissam, és o áll egy remegő fér a küszöbömön.
– Remegve? Miért remege ? Késő nyári hőhullám volt.
– Anyaszült meztelen volt, leszámítva egy apró kis tangát és egy
kötözőpólyát.
– Egy női tangát?
 – Igen, és be volt kötözve.
– Bekötözve? Miért volt bekötözve?
– Szerintem azért, mert mindannyian dokik valamelyik she eldi
kórházban. Bár talán inkább a sokktól remege , és nem a hidegtől.
Elese , mert a bokájára vasgolyós bilincset raktak, és vérze a feje.
– Hogy került a te kertedbe? Ismerted már korábban is?
– Egyáltalán nem. Csak a haverjait, mert én szerveztem a
legénybúcsúját. Nem a szokásos óvszerjelmezes társaság volt, sokkal
idősebbek voltak és jól szituáltak, mint mondtam, főként kórházi
orvosok. Telefonon és személyesen is beszéltem a tanújával az
irodámban. Együ megterveztük, hogy nyolcadmagával i kezdik a
legénybúcsút Midhope-ban egy kis előétellel és pezsgővel az új
borbárban az East Streeten, és utána átmennek George é ermébe
vacsorázni. Azután i töltik az éjszakát a Mucky Duckban, majd
másnap elutaznak Leedsbe, hogy a Bradford reptérről elrepüljenek
Prágába. Mondtam neki, hogy Prága már kicsit elcsépelt, mert
mostanában mindenki oda utazik, és helye e Le Touquet-t
javasoltam, ami jobban illene a professzionális mivoltukhoz. De ő
hallani sem akart róla, csak egy hagyományos legénybúcsút akart
sztriptízzel és rúdtáncosokkal. – Clare fáradtan felnyögö . – Én
büszke vagyok arra, hogy illusztrisabb legénybúcsúkat próbálok
kitalálni, mint a többi szervező. Tudod, pezsgő a sör helye , és
inkább kultúra, mint a „letartóztatás” a furulyázó rendőrnőkkel. –
Clare a leánybúcsús társaság felé biccente , amelynek egynémely
tagja energikusan, bár kissé pontatlanul szexet színlelt az óvszernek
öltözö legénybúcsús bandával, és hosszasan kifújta a levegőt. – Úgy
tűnik, jelenleg erőteljesen csúszom lefelé.
– Szóval hogy került a vőlegény végül a küszöbödre?
– Pánik. Ő tényleg nem akart legénybúcsút, hacsak az nem le
volna valami nagyon egyszerű buli. Úgy egyeze bele, hogy nem
kell semmi olyasmit csinálnia, amihez nincs kedve. Nem lesznek
sztriptíz- vagy rúdtáncosok, nem fogják megkötözni folpackkal vagy
ehhez hasonlók. Beugro ak hozzám az irodába csütörtök délután,
már útban a Mucky Duckba. Már akkor éreztem rajta, hogy tényleg
ideges. Valószínűleg az sem segíte a dolgon, hogy egész délelő
operált, és emia fáradt is volt…
Ez az egész történet nagyon furcsán hangzo .
 – Tehát ő nem ment vissza a bárba, hogy csatlakozzon a
többiekhez?
– Őszintén, én közöltem vele, hogy nem dolgozom, és nem
akarom, hogy a kertemben legyen. De aztán megenyhültem. Nem
küldhe em ki az utcára abban az állapotban, így beengedtem, és
lemostam a fejét. Egy mély vágás volt rajta, és elég erősen vérze .
Azt hi em, hogy össze is kell varrni, de alaposan megnézte a
fürdőszobatükörben, és megnyugtato , hogy nem szükséges. Ezután
elaludt…
– Micsoda? Hagytad, hogy egy vadidegen fér a házadban
aludjon? – Elhűltem.
– Igen. Szerintem valamit te ek az italába – magyarázta kissé
védekezően.
– Orvosok te ek valamit az italába? Az orvosok tuti nem
csinálnak ilyet!
– Cassandra, te néha eszméletlenül naiv vagy! Te is tudod, hogy
hozzáférnek egy halom furcsa droghoz.
– Bocs, de ezt nem hiszem el. Az orvosok egyszerűen nem
csinálnak ilyesmit.
Clare türelmetlenné vált.
– Mindegy, Cass, a lényeg az, hogy nem volt magánál. Az volt a
terv csütörtök éjszakára, hogy valahogy el kell ju atni őt a
szállodába, o levetkőztetni, bekötözni sebpólyába, megbilincselni a
lábát, és így kelle eljutnia a szálloda kertjéből a szobájáig. Tök
gyerekes. De a tréfájuk nem sikerült, mert a vőlegény elhatározta,
hogy ő nevet utoljára azzal, hogy eltűnik.
Elhúztam a számat.
– Istenem! A haverjai nagyon aggódha ak, hogy csak így
elveszíte ék. Csak képzeld el a helyi újság címlapján a következő
szalagcímet: SHEFFIELDI ORVOS MEZTELEN ÁMOKFUTÁSA A
LEGÉNYBÚCSÚN. Fogadok, hogy mindenhol keresték.
Clare is nevete , és kicsit ellazulva tovább mesélte a történetet.
– Végül talált egy taxit, amelyik hajlandó volt felvenni, de mivel
nem ismerte a környéket, ezért csak kérte, hogy hozza el hozzám.
Megismerte a kocsmát és a templomot, a következő percben pedig
már o dörömbölt az ajtómon. Nekem kelle ki zetnem a taxist,
persze. Mire beért a házba, már nagyon mérges volt, azt hi e, hogy
az én ötletem volt az egész nevetséges komédiát megszervezni.
– Nem gondolod, hogy túlreagálta a dolgot? Úgy értem, ezek
azok a dolgok, amik egy legénybúcsún megtörténnek. Talán csak
bele kelle volna mennie, és élveznie azt a két napot Prágában.
Clare a lánycsapatra pillanto , akik már kezdték elveszíteni a
kontrollt.
– Azt hiszem, hamarosan át kell kísérnem őket a diszkóba. –
El ntorodo . – Atyám! Kész vagyok, ha arra gondolok, hogy még
órákat kell így eltöltenem.
– Nehogy i hagyd abba! – kiálto am fel. – Tudni akarom, mi
történt azután.
– Azt mondta, nem várja meg, hogy kiderüljön, Prága jobb lesz-e
ennél. Ő még csak legénybúcsút sem akart.
– Egy kicsit ünneprontó. Minden meg volt szervezve neki, erre
csak úgy lelép.
– Hát én nem hibáztatom. Mindegy – folyta a Clare –,
nyilvánvalóan nem volt nála telefon, ezért az enyémről felhívta a
bárt, és üzenetet hagyo , hogy jól van, a kanbuli többi tagja pedig
menjen csak el nélküle Prágába.
– Tényleg? Hogy fog a szemükbe nézni legközelebb a
munkahelyükön?
– Cassie, teljesen kimerült volt. Egész nap a műtőben volt, és egy
kis út operált, akit She eldben ütö ek el egy cserbenhagyásos
gázolásban.
– Jaj, szegény!
– Igen, de még annál is szörnyűbb, hogy indulás elő még felhívta
az osztályt, hogy megkérdezze, hogy van a kisgyerek, és kiderült,
hogy meghalt. Csak ötéves volt. Éppenhogy csak elkezdte az iskolát
és meghalt.
– De miért maradt veled? Hol volt a menyasszonya? Miért nem őt
próbálta meg elérni, és miért nem őt kérte meg, hogy jöjjön el érte?
Clare megrázta a fejét.
– Mert a saját lánybúcsúján volt New Yorkban. Szóval o álltam
egy idegen fér val az o honomban, így csak lefekte em a
vendégszobában. Szörnyen kétségbe volt esve, hogy nem sikerült
megmentenie a kisgyereket, és bánto a, hogy lelépe a saját
bulijáról, de legalább annyira eltökélt is volt, hogy nem megy vissza,
és nem utazik el Prágába.
Az órámra néztem, majd a terem túloldalán szórakozó Fire, aki
nagy elánnal játszo egy piálós játékot Beryllel, és két másik
lánybúcsús csapa árssal.
– Megpróbálom Fit rávenni arra, hogy induljunk el néhány percen
belül. Csak még azt mondd el nekem, mi történt tegnap? Hogyan
szere él belé?
– Egyszerűen csak van benne valami. Tegnap nem győzö
szabadkozni, hogy elronto a a bulit, de ugyanakkor nem bírt
hazamenni az üres lakásába vagy a kórházba. Így egész nap a
kertben ült, és újraolvasta azokat a könyveket, amiket gyerekként
szerete , és amiket történetesen én is szeretek, ezért megtarto am
őket. Már reggeli elő elkezde olvasni, először A vízibabákat, majd
következe az Ötösfogat. Nekem sok dolgom volt az irodában, de
mindig lementem a kertbe megnézni, hogy jól van-e. Ő vagy aludt a
napon, vagy pedig olvaso . Tegnap este spage it főztem
magunknak, és beszélgetni kezdtünk. És csak beszélge ünk és
beszélge ünk. Sohasem éreztem még ilyen vonzerőt senkiben.
– Lefeküdtél vele?
– Nem, nem feküdtünk le. – Clare pipa le . – Egy barátra volt
szüksége és nem egy szeretőre! Az van neki o hon is. Végül sikerült
elérnem Jamest, a tanúját, és nagyon diplomatikusan elmondtam
neki, hogy Rageh nincs jó állapotban.
– Reggie? Olyan neve van, mint egy öregembernek, vagy egy
keletlondoni gengszternek.
Clare felszisszent.
– Rageh. A szülei Szomáliából jö ek. Nem igazán jön be neki a
brit kankultúra. Azt mesélte, megpróbált a részese lenni, megtalálni
a bulik örömét, de ez egyszerűen nem az ő világa.
– Haza akarok menni – jelente em be. A vállamra kaptam a fütyit,
és megigazíto am a fejemen a hajpántra erősíte duplafütyiket. –
Ennyi bőven elég volt nekem.
– Jogos! – felelte Clare komoran. – Nekem sajnos még egy
örökkévalóságot el kell töltenem ezekkel a csajokkal. Azt nem
tudom, hogyan fogod Fit kiszabadítani ebből a bagázsból…
Mindke en a bárpult felé néztünk, ahol Fi és a többiek még
mindig remekül mula ak, a szórakoztatásukról az ekkorra már
összepiszkolódo kotongumik gondoskodtak. Fi nem úgy néze ki,
mint aki készen áll az indulásra.
Odamentem hozzájuk, és vidámságot színlelve fejbe csaptam a
fényesen ragyogó pénisszel azt a magas, sötét hajú fér t, aki elállta
az utat a már rendkívül harsánnyá vált leánybúcsúsok és köztem.
A fér és a partnere, egy nagyon csinos, barna hajú nő, akivel
összebújva állt, mérgesen néztek rám. Megszakíto am a ke ejük
romantikus légyo ját egy fütyivel és egy mániás mosollyal.
Pompás. Könnyű testi sértést köve em el egy óriásdildóval Xavier
Bamforth ellen. Már csak ez hiányzo a pokolbéli estém
befejezéséhez.
 15

Paula

1976

– TE MEGHÍZTÁL EGY KICSIT? – Dot összehúzo szemmel mérege e

Paula hasát, majd mélyen a lánya szemébe néze .
Paula először elkapta a tekintetét, és lassan felvágta a
narancslekváros pirítósát négy egyforma részre.
– Úgy tűnik, hogy vége van a nyárnak – felelte szándékosan témát
váltva. – Örülök neki. Már nagyon elegem volt a hőségből.
– Paula, hozzád beszélek! Ne csinálj úgy, mintha nem hallo ál
volna, és ne próbálj meg az átkozo időjárásról beszélni!
Dot kinyito a és betöltö e a zöld és narancssárga mintás Brook
Bond teásdoboz tartalmát a díszdobozába, majd óvatosan lefejte e a
dobozon lévő bélyeget, és beragaszto a az albumába.
Paula átnyúlt az asztalterítőn a teásdobozért, hogy megkeresse a
csomagolásában az ajándékkártyát, mint ahogy ezt egész életében
te e. Nevetséges, hogy ennyi versengéssel töltö év után Lindával,
még most is egy kicsit felvillanyozta, hogy ő az, aki megszerzi az
ajándékkártyát. Paula kicsit savanyúan gondolt nővérére, aki már
két hete férjnél volt, és a vadonatúj Copper Beech-i házának
királynőjeként uralkodo . Nem egy királyságban, csak egy nagy
rakás egyforma, bézs színű, hamis kőutánzatból épült ház és
bungaló közepén.
Focizz jobban. Erre nem volt senkinek sem szüksége. Paula
összegyűrte és átpöckölte az asztalon a kártyát, amely Norman
tányérja elő állt meg. Apja már korábban befejezte a reggelijét, ám
az elé táruló látvány felkavarta Paula gyomrát: a meghagyo
baconzsír és a fehér porcogó Norman kedvenc véres hurkájából.
Paula gyorsan másfelé néze .
Dot mindke őjüknek teát töltö , majd nehézkesen leült a
lányával szemben.
– Paula, szerintem sokkal több van o – inte a fejével a hasa felé
–, mint amennyit megeszel.
Paula zavarban volt, és emia sokkal keményebbnek érezte ezeket
a szavakat, mint amilyennek Dot szánta. Elpirult, de nem válaszolt.
Magán érezve anyja kutató tekintetét, gyorsan elrejte e az arcát a
zöld Beryl Ware csészéből felszálló gőz mögé.
– Paula? Apád fent van a fürdőszobában az újságjával. Még
legalább öt percig. Elmondod végre nekem, vagy mi lesz?
– Mit akarsz tudni? – emelte fel a fejét Paula dacosan, és Dotra
szegezte a tekintetét.
– Azt, hogy csináltál-e olyasvalamit, amit nem kelle volna.
– Igen, anya. Terhes vagyok. Most örülsz? Már napok óta engem
bámulsz!
– Istenem, Paula! Te buta lány! És ki az? Ki az apja? El fog venni
feleségül?
– Az ég szerelmére, anya! 1976 van, nem a sötét középkor.
Gondolom, nem fogsz kidobni i honról, vagy azt mondani, hogy
soha többé ne jöjjek a ház közelébe se.
– Halkan! – pisszege az anyja. – Apád meghallja! – Gyorsan
felállt, és becsukta a konyhaajtót, amely az emeletre vezető lépcsőre
nyílt, de igyekezetében fellökte a kancsó tejet. – A csudába, nézd, mit
csináltam mia ad! – Dot felkapta a Paula pirítósa után maradt
morzsás tányérját, és a terjengő nedves folt alá te e, hogy megóvja a
tölgyfa borítású asztalt.
– Valamikor meg kell tudnia. – Paula érezte, hogy vereséget
szenvede , de nem tudta, mi mást is mondhatna.
– Mit fog mondani Maggy-a-tízesből? Mit fog gondolni Linda? És
Trinderék? Ők mit fognak szólni, hogy a kis menyük férjezetlen
húga gyereket vár? – Dot dühösen ráncolta a homlokát. – Magam
elő látom Mrs. Trinder arcát, ahogy olyanná válik, mint aki
citromba harapo . Tudod, mint amikor meglá a a kolbászos
tekercset az esküvői vacsorán.
– Anyu, engem baromira nem érdekelnek Trinderék, Maggy vagy
Linda! És nem érdekel az a rohadt kolbászos tekercs sem!
– Paula! – Dot felemelte a hangját, és mereven néze . – Semmi
szükség arra, hogy káromkodj! Csak azt nem tudom, hogy hol
ronto uk el veled.
Paula felpa ant.
– Az ég szerelmére, anya! Ezt már ezerszer hallo am!
– Nézz magadra! Az nem normális, hogy nem fésülködsz, és
mindig csak azokat a hosszú, sötét ruhákat hordod. – Egy
lélegzetvételnyi szünet után folyta a. – Szóval, ki ő, Paula? El fog
venni feleségül? Vállalja a felelősséget?
Elég valószínűtlen, gondolta Paula. Nemcsak arról volt szó, hogy
Rowan még csak nem is sejte e, hogy felcsinálta, de ami még ennél
is lényegesebb, hogy Paulának fogalma sem volt arról, hogy hová
tűnt a szemétláda. Most rendesen benne van a kulimászban, ahogy
Norman mondta mindig, amikor azzal a hírrel érkeze haza, hogy
az egyik lány a munkahelyén, a midhope-i belső piac
halkereskedésében teherbe ese . Ezentúl majd elmondhatja
ugyanezt a kisebbik lányáról is.
Mekkora hülyeség ilyet mondani: teherbe esni! Paula ezen
morfondírozo , ahogy az emeletre baktato , hogy távol legyen az
anyja kérdezősködésétől, és ledőlt a szobájában. Senki sem esik csak
úgy teherbe, hacsak nem ő a Szűz Mária.
Paula hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Az oldalára
fordult, és bekapcsolta az apró, tranzisztoros rádióját, melyet a
tizennegyedik születésnapjára kapo , és a rádió recsegve életre kelt.
Ed Stewart vidám hangja lelkesen ünnepelte azt az eseményt, hogy a
Pussycat Mississippi című dala végre sikerrel letaszíto a a trónról az
ABBA Dancing Queenjét, amely már hat hete kitartóan veze e a
slágerlistát.
– Hála égnek! – morogta Paula, ennek ellenére továbbtekerte az
adóvevő gombját, hogy valami kevésbé banális műsort találjon. De
amikor a vasárnapi istentisztelet minden hallgatót közös imára
invitált, keresztülhajíto a a rádiót az ágyon, és a rózsaszínű, horgolt
ágytakaró alá kuporodo magzati pózban. Túl fáradtnak érezte
magát ahhoz, hogy kitalálja, mihez is kezdjen.
Minden jól ment a piknik estéjén. Paula tudta, hogy Rowannek
imponált a brie és a taramasaláta. Természetesen amia , hogy
Hongkongban élt szinte egész életében. A bentlakásos iskolát
leszámítva, ahol „totál szar volt” az étel, hozzá volt szokva az
egzotikus lakomákhoz.
Nem is lehete volna tökéletesebb. Úgy szerelmeskedtek, mintha
Rowan igazán szeretné őt. Simoga a a haját, és minden porcikáját
csókolga a addig, amíg Paula szinte már könyörgö a folytatásért.
Tudta, hogy túl sok alkoholt ivo , a fél üveg bor egyenesen a fejébe
szállt, és ehhez még hozzáadódo a füvescigi is, amit először próbált
ki, így nem volt csoda, hogy zúgo a feje.
Az apró hátsó szobában, elbújva a horgolt ágytakaró ala , Paula
összeszoríto a az öklét, és gondolatban újra végigélte, mi történt
még azon az estén.
– Hé! Nem semmi csaj vagy, Paula! – mondta Rowan, és
föléhajolva rámosolygo . – Nagyon fogsz hiányozni. Ugye tudod?
Dot asztalterítőjén Paula felküzdö e magát a könyökére, felemelte
Rowan karját, ami kezde nehézzé válni a derekán, és rámeredt.
– Mit értesz azala , hogy hiányozni fogok? Nem megyek sehova!
Holnap is tudunk találkozni, vagy akármikor.
– Nem, haver. Én megyek el. El kell húznom innen. Elegem van.
Paula érezte, hogy kezd pánikba esni.
– Miből van eleged?
Rowan megvonta a vállát.
– Ebből. Mindenből – és könnyedén legyinte egyet. – Minden
kezd túl sokká válni…
– De Rowan, én is megyek veled! Te mondtad…
A ú nem válaszolt, csak egyszerűen Paula karját simoga a.
– Figyelj, adj egy hetet! Felmondok a munkahelyemen. Jönnek
nekem még a szabadságpénzemmel is. És akkor… akkor még
megkérem a nővéremet, hogy adja kölcsön a hiányzó részt. Te
mondtad Rowan, te mondtad…
Rowan felállt, nyújtózo egyet, majd eltaposta a spanglit a fűben.
– Nem akarom, hogy tűz üssön ki – mondta. – Ne már, haver! Az,
hogy te eljössz velem keletre, az inkább csak álmodozás volt.
Sohasem ígértem semmit.
– De bizony, hogy ígértél! A fenébe! – Paula érezte, ahogy
É
könnyek gyűlnek a szemébe, és dühösen letörölte őket. – Én már
készen állok rá, hogy felmondjak, és elutazzak veled. Látni akarom
Indiát, Thaiföldet…
Rowan lefeszíte e Paula ujjait a karjáról, majd leporolta a
fűszálakat és a port a farmerjéről.
– Nézd. Nekem most mennem kell, később várnak valahol. Gyere,
segítek vinni ezt a sok holmit. – Lehajolt, hogy visszarakja a cuccokat
a piknikkosárba, de Paula elütö e a kezét, és maga kezde el
pakolászni. – Tudod mit, Paula? Megvan a telefonszámod…
– Még szép, hogy megvan a rohadt telefonszámom.
– Néhány hét múlva hívni foglak onnan, ahol éppen leszek. Akkor
majd kitalálunk valamit. – Még volt bőr a képén egy idézetet is
elmondani: – „Hogy elnyerjük azt, amit igazán érdemes, talán
minden egyebünket el kell veszítenünk.” Keir Hardie halhatatlan
szavai. Ugyan már, én előremegyek, és amint te összeszeded magad,
csatlakozhatsz hozzám…
Paula visszaült a pokrócra, miala Rowan elindult a sövényen
lévő hasadék felé, vissza a városba. Amikor észreve e, hogy Paula
nem követi, hátranéze .
– Gyerünk, nem is kellene i lennünk! Ez valakinek a kertje.
A lány mozdulatlan maradt a fa ala , így vállat vont, és
továbbindult.
– Túl nehéz – dörmögte, és szavai Paula felé úsztak a meleg,
illatos nyári éjszakába.
– Nekem is van büszkeségem – mondta Paula Rowan távolodó
hátának. – És azt pedig nem a francos Keir Hardie mondta, hanem
Bernade e Devlin.

Elaludhato . Az utóbbi időben kétségbeejtően fáradtnak érezte

magát, szinte képtelen volt ébren maradni a munkahelyén, a
fojtogató irodában, amíg a forró nyár, mint egy elfelejte tűz, végül
önmagát kioltja. Hirtelen kinyito a a szemét, mert érezte, ahogy a
matrac rugói lesüllyednek.
Norman ült az ágya szélén, és őt nézte.
– Jaj, apa, megijeszte él! Mit csinálsz i ?
Norman azóta nem jö be a szobába, amelyen régen Lindával
osztoztak, amióta beléptek a tinédzserkorba, és hirtelen nagyon
furcsának tűnt, hogy i találja.
– Most mondta el az anyád.
– Jó. Gondoltam, hogy el fogja. De ne kezdj el te is faggatni. Már
eleget kaptam tőle.
– Ugyan, mégis mit vártál, hogy fog reagálni? Mondja azt, hogy
ügyes vagy, milyen rohadtul okos dolgot csináltál?
Paula nem válaszolt, csak próbálta a fejére húzni a takarót, hogy
ne lássa apja szomorú arcát, így hát folyta a:
– Paula, nem te vagy az első, és nem is az utolsó. Sok ilyet lá am a
háború ala . Tucatjával maradtak magukra a nők a gyerekeikkel,
amikor a fér ak nem tértek vissza, vagy visszamentek oda, ahonnan
jö ek. Egyszerűen csak el kell fogadnod.
– Apa, én nem akarok kisbabát. Utazni akarok. Nem i leragadni,
és abban a szörnyű irodában dolgozni.
– És ez a atalember tud a dologról? Már nem hoztad szóba egy
ideje.
– Visszament a szüleihez Hongkongba – felelte Paula. – De abban
biztos vagyok, hogy ha tudna arról, hogy én… tudod… akkor
egészen biztos, hogy visszajönne segíteni nekem.
A piknik éjszakája óta, egészen pontosan tizenegy hete és három
napja, Paula egy történetet kezde el fabrikálni a fejében, amit már ő
maga is kezde elhinni. Azt találta ki, hogy Rowan hazament a
szüleihez, és ha tudná, hogy milyen állapotban hagyta i őt, akkor
egy szempillantás ala visszafordulna. Talán még őt is magával
vinné Hongkongba. Lenne egy csendes esküvőjük, amit a diplomata
édesapa rendezne el, aki még egy kis lakást is segítene találni nekik.
O születne meg a kisbaba, és talán mindannyian együ tudnának
utazgatni. A kicsi Rowan mellkasára lenne erősítve egy olyan
babahordozóban, ami manapság mindenkinek volt.
– Legyen, akkor majd meglátod, mi lesz. Ez minden, amit tehetsz.
– És ezzel Norman felállt, megrázta a fejét, és az orrát követve
elindult a konyha felé, ahol Dot vasárnapi rostonsült marhaszelete
megkezdte a szokásos panaszát, hogy már megint sikerült majdnem
szénné égetni.
 16

Ami nem öl meg, az megerősít…

OKTÓBER ELEJÉRE KEZDTEM FELFOGNI, hogy egy elhagyo feleség és két

kamasz egyedülálló édesanyja vagyok. Nem sokat hallo am Mark
felől. Igaz, nagylelkűen átutalt egy nagy összeget a közös
bankszámlánkra, ami több mint elég ahhoz, hogy ki zessem a
törlesztés következő részletét és a számlákat, de arról nem tudtam
semmit, hogy el akar-e válni, vagy hogy megbánta-e, amit te . Clare
elmondta, hogy Tinával közösen bérelnek egy régi malomból
kialakíto modern apartmant East rthben, egy nagyobb faluban,
körülbelül hat mérföldre innen, de még ennek tudatában is
esténként azért imádkoztam, hogy hamarosan visszatérjen, hogy ez
csupán a kapuzárási pánik legyen a részéről, amit hamarosan ő is
belát. Ami engem illete , készen álltam tárt karokkal visszafogadni.
Az életem alapvetően két dologból állt: a Kicsiny Makkok,
valamint a ház meg a gyerekek irányításából, amiből az iskola
kötö e le a legtöbb energiámat. Azért, hogy megfeledkezzek a saját
helyzetemről, teljesen belevete em magam a működtetésébe, a
gyerekek, szülők, tankerület ügyeinek rendezésébe, nem
megfeledkezve a litván forgalomirányítóról és a titkárnőről, akik
miután mindke en tudomást szereztek a helyzetemről, életük
céljává te ék, hogy teát és süteményt hozzanak, és bátorító
szavakkal lássanak el.
– Ami nem gyilkolsz meg, Mrs. Főnök, csak ebbé tesz –
jelente e be Deimante egyik hétfő reggel, iskolakezdés elő .
– Tessék?
 – Jeans ő mond nekem ez, és én gondol, ez nagyon igaz dolog.
Nagyon bölcs hölgy Jeans… – bólogato határozo an Deimante,
egyetértve saját magával, miközben maga Westenbury Bölcs
Asszonya sétált be az irodába.
– Ami nem öl meg, az megerősít – javíto a ki Jean, és ragyogó
mosollyal néze pártfogoltjára. – Nagyon jó, Deimante. Mit hozo
magával?
– Skilandis. Nagyon jó reggeli. Maga kell enni, Mrs. Főnök. A nagy
sokk, a férje elhagyni legjobb barát. Ön lenni bűn…
Istenem! Mindenki hallo a már, mi történt velem? És bűnt
köve em el? Biztos, hogy nem köve em el semmiféle bűnt az elmúlt
hónapban.
– Bűn?
– Igen, bűn. – Deimante megragadta a karomat, és jól
megtapoga a. – Túl sok bűn. Szükség jó evés. Nem akarni a fér
szerelmeskedni ezzel a csupa bűn karral. Majd a skilandis helyére
rakni mára. Jobb, mint csokis keksz. Tele csupa jó. Gyerünk, enni,
enni…
Egy nagy szelet érlelt (már jó ideje, ha a szaga és az állaga
mérvadó lehet), darált hússal töltö sertésgyomrot nyomo a
kezembe. Jean és Deimante úgy álltak fölö em, mint két szerető
tyúkanyó, és bizta ak, hogy egyek, nem könyörülve egészen addig,
amíg meg nem e em néhány falatot abból a füstölt, izzadt zokniból.
– Jó ég! Ez aztán sós! – kapkodtam levegőért, és keresni kezdtem
az evianos palackot, amit általában a kezem ügyében tarto am.
– Gira, maga kelleni gira, Mrs. Főnök. Tessék. – Deimante a
hatalmas bevásárlószatyrában kezde kotorászni, és előhúzo egy
kétliteres coca-colás műanyag akont, amelyben sötét, ragacsosnak
tűnő folyadék volt. Beletöltö egy jó nagy adagot az üres
kávéscsészémbe.
– Ez nem lenni kóla – rázta meg a fejét hevesen. – Nem lenni
rohadó fogak. Most inni, inni meg mind…
– Ez tényleg nagyon nom, Cassandra – nógato Jean. – Erjeszte
rozskenyérből készült.
– Erjeszte ? – kérdeztem, és gyanakodva beleszagoltam a
pohárba. – Biztos, hogy nem alkoholos?
– Nem, nem – rázta meg a fejét hevesen Jean. – Úgy tudom, tele
É
van B-vitaminnal. Én már meg is i am az enyémet.
– Popóig! – mosolygo szélesen Deimante. – Frissen készülni múlt
hónapban.
I am egy kortyot, és tényleg csodálatos íze volt. Édes, de
ugyanakkor erősen élesztőízű. Mintha olvadt, barna kenyeret i am
volna, és felhajto am az utolsó cseppig, majd szomjamat kioltva, a
kézfejemmel megtöröltem a számat.
– Biztos, hogy nincs benne alkohol? – kérdeztem, mert a nagyon is
ismerős meleg kezde áramlani és végigsöpörni az egész testemen.
– Csak úszni az árral, ahogy Jean mondani – gyelmeztete
Deimante, és összeszedege e a holmija maradékát.
Végül sikerült mindke őjüket kiterelnem az irodából, hogy végre
rendesen elkezdhessem a napot.
– Csak a döglö hal úszik az árral – motyogtam magamnak,
ahogy becsuktam az ajtót, de azonnal ki is nyito am, mert
észreve em Karen Adamset, aki akkor érkeze meg az iskolába.
– Karen, van egy perce? – csaptam le rá.
– Tud várni? – felelte merev arccal. – Elég sok dolgom van, mielő
megérkeznek a gyerekek.
– Ragaszkodom hozzá! – válaszoltam túl vidáman egy nyirkos
hétfő reggelhez képest. – Nem fogadok el nemleges választ. Jöjjön
be. Most.
– Tessék? – tekinte rám ugyanolyan gyanakvóan, mint ahogyan
én néztem a csészében lévő girára tíz perccel korábban, de követe
az irodába, ahol én leültem, őt pedig hagytam az asztal elő állni.
Egyszer olvastam a Cosmóban, hogy így kerekedik a főnök az
alkalmazo fölé.
– Nos, lehet, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fog, de akkor is
elmondom. Önnek és nekem együ kell dolgoznunk. Eddig nem
te em szóvá a kétségkívül rosszindulatú megjegyzéseit, és azt, hogy
minden adandó alkalommal megpróbálja aláásni a tekintélyemet. Ez
önön múlik, Karen. Folytathatja így, kellemetlenséget okozva nekem
és a két új helye esítő tanárnak, vagy megpróbálhatja
megváltoztatni a hangnemét, elfogadja, hogy átmenetileg én vagyok
az iskola vezetője, amíg megtalálják azt a személyt, aki átveszi tőlem.
Ez megtörténhet akár a félév végén, akár karácsonykor, akár nyáron.
Senki sem tudja, mikor. – Egy lélegzetvételnyi szünetet tarto am, és
Í
újra nekilendültem. – Így addig is értékelném az együ működését
az iskola érdekében. És Karen, hálás lennék, ha megtartaná magának
az összes pletykát, amit a magánéletemről hall. Ugye érti, mire
gondolok?
Karen kinyito a, majd becsukta a száját néhányszor, mint egy
partra vete hal, de aztán inkább megvetően végigmért, sarkon
fordult, és kiment az irodából.
Diszkréten bö ztem egyet, és az iroda tükrébe nézve elnézést
kértem magamtól, majd elindultam, hogy megtaláljam Harriet
Westmorelandet, aki hétfőn és kedden dogozo , és akit kezdtem
borzasztóan megkedvelni.

Mire eljö a szünet, a fejem már re entően lüktete , és kezdtem úgy

érezni, mintha másnapos lennék. Majd adok én magának, Deimante!
Bár az az igazság, hogy nem bántam meg ezt a kis alkoholfűtö e
szembeszállásomat Karen Adamsszel. Ha nem le volna gira által
gerjeszte holland – vagy litván? – bátorságom, ez a beszélgetés csak
a képzeletemben zajlo volna le. És Deimanténak igaza volt. Tényleg
lefogytam. Mivel csak százötvenhárom centi vagyok, és szeretem a
nom ételeket, amiket én is készítek, az esküvői harminchatos
méretem a szakítás idejére már harmincnyolcassá nő . Mark cukkolt
emia , megmarkolva az új hurkákat a hasamon és a hátsó felemen,
és kis gombócnak becéze . De ugyanakkor erősködö , hogy szereti
minden porcikámat, mert az mind én vagyok. Figyelnem kelle
volna: Tina magas, karcsú és hihetetlenül elegáns. Talán ezért tetsze
meg Marknak. Nos, már nincs semmi rajtam, amit megmarkolhatna.
Beve em néhány fejfájás-csillapítót, és beugro am a
legkisebbekhez Kath Beaumontot helye esíteni, aki kiszaladt a
fogorvoshoz. Hálát adtam az égnek, hogy nem kelle előkészülnöm
iskolai gyűlésre, mert látogatóink jö ek a vakok és gyengénlátók
alapítványától, hogy arról beszélgessenek a gyerekekkel, ők hogyan
tudnak abban segíteni, hogy pénzt gyűjtsenek a részükre. Mindig
szere em ezeket a kis beszélgetéseket. Ilyenkor nekem nem kelle
sokat beszélnem, kivéve az elején bemutatni a vendégeket, és a
legvégén köszönetet nyilvánítani. Gyakorlatilag csak ülni kelle és
hagyni, hogy valaki más vegye át az irányítást egy időre. Az előadás
ezen a reggelen különösen jó volt. Négy látogatónk érkeze : egy
jótékonysági adománygyűjtő hölgy, egy gyengénlátó fér , aki
megmuta a a gyerekeknek a legújabb, vakokat segítő kütyüket,
melyektől mindenki csak ámult-bámult, még a többi tanár is, illetve
még jö egy labrador segítőkutya, amit épp betaníto ak. A gyerekek
teljesen beleszere ek Sidney-be, a kiskutyába, különösen, amikor
véletlenül egy kis tócsát hagyo az aula padlóján.
Minden jól ment, eltekintve a felém érkező villámoktól, melyeket
Karen Adams szeme lövellt ki olykor-olykor. Ekkor Beau Baxter, a
máskor mindig csendes ötéves felnyújto a a kezét.
– Apukám meg fog vakulni – kiabálta az aula végében álló
adománygyűjtő nő felé, és közben megremege az alsó ajka.
Azonnal kétszáz fej fordult felé.
Basszus.
– Hogyan? – kérdezte a nő, miközben a felém vete tekintetéből
azt olvastam ki: ön az igazgató, ön oldja ezt meg! – Tényleg?
– Anyukám telefonon beszélt a nagynénémmel, Bea-vel, tegnap
este, és ő mondta, hogy apu meg fog vakulni.
– Akkor majd segítened kell apukádnak – felelte zavartan az
adománygyűjtő hölgy.
– Van egy új bébiszi erünk, hogy segítsen. Nagyon csinos.
– Akkor ez segítség lehet, ugye?
– Igen – lóga a az orrát a gyerek. – Anyukám azt mondta Bea
nénikémnek, hogy apu meg fog vakulni, ha még többet dolgoztatja a
jobb kezét, most, hogy az új bébiszi er munkába állt nálunk.
Harriet Westmoreland, aki a jobb oldalamon ült, gyorsan
köhögésbe fojto a a kitörő nevetését, én pedig gyorsan felpa antam,
hogy megmentsem az adománygyűjtő hölgyet, akinek az egyre
vörösödő arca csak még inkább kiemelte a pa anásait.
– Van másnak is kérdése, gyerekek? – trilláztam magas hangon. –
Sidney-ről, az édes kiskutyáról talán…?

Az egész hétvégén fenyegető eső végül megérkeze , és leszakadt az

ég. Délután öt órakor, egy óraközi szünet és egy ebédszünet után,
ahol a gyerekek össze voltak zárva, mint a csirkék a ketrecben,
egymást hergelték és piszkálták. A szokásos, tanítást követő tanári
megbeszélés után már csak egy dologra vágytam: egy forró fürdőre
és egy korai lefekvésre.
– Mész a ma esti megbeszélésre? – kérdezte Harriet, ahogy együ
keresztülsétáltunk az iskola udvarán a parkoló felé.
– Megbeszélés? – Éreztem, ahogy összeszorul a szívem.
– Az új fejlesztésről. Bamforthék nyilvános tájékoztatót tartanak a
közösségi házban. Azt hi em, hogy o akarsz lenni te is, mert úgy
hallo am, hogy a Kicsiny Makkokra is hatással lesz a kimenetele.
A szívem még erősebben elszorult.
– A csudába! Jó, hogy eszembe ju a ad, teljesen kiment a
fejemből. O kell lennem, még szép! – Az órámra pillanto am. –
Viszont most sietnem kell, megígértem, hogy elmegyek még az
anyámért és a nagyapámért. Norman nagyapa teljesen le lesz törve
emia . Egy óriási lakóparkot terveznek a háza mögö i mezőre.
Harriet rám meredt.
– Csak nem a te nagyapád Norman, aki a vadvirágos rétet ülte e?
– De igen – bólinto am. – Kilencvenegy éves, és most úgy tűnik,
hogy teljesen elveszíte e az életkedvét emia .
– Azt a mindenit, nagyapád meglehetősen híres! Emlékszem,
hogy olvastam róla a helyi újságban. Nyaranta, amikor a mező
virágba borult, gyakran vi em oda a nagyobb gyerekeimet. Sokszor
piknikeztünk o .
Elmosolyodtam.
– Akárcsak mi. De ti nem i éltek Westenburyben. Ez az
ingatlanfejlesztés érinteni fog titeket is?
– Ha nem mennék el, hogy támogassam az ügyet, az olyan lenne,
mintha ki akarnám vonni magam a probléma alól, csak mert most
nem vagyok személyesen érinte . Tényleg nincsen földjük a
környékünkön, de ha engedélyt kapnak arra, hogy az ingatlanjaikon
így építkezzenek, akkor nem hiszem, hogy a helyi hatóságok vissza
tudnak tartani másokat, akik szintén meg akarják majd lovagolni a
lehetőséget. Ráadásul Lilian, a bébiszi erünk egy Bamforth-
tulajdonban lévő ingatlanon bérel egy házat, és megbeszéltem vele,
hogy elkísérem. Nagyon el van keseredve, gondolhatod! És hogy
őszinte legyek, ez nekem egy kicsit kikapcsolódás is. – Nevete . – A
változatosság kedvéért Nick o hon van. Most ő fektetheti le a
gyerekeket.
 – Hihetetlen, hogy elfelejte em, hogy ma este van a megbeszélés.
Pedig ma már beszéltem is erről David Hendersonnal telefonon.
Istenem, szörnyű le volna, ha helye e befekszem a kádba egy
pohár borral, mint ahogy azt terveztem.
– Én is mindig mindent elfelejtek – mosolygo Harriet. – Ez az öt
gyerek velejárója. Elzsibbasztja az ember agyát.
– És akkor mi lehet az én kifogásom? Nekem csak ke ő van.
– Ezt most komolyan kérdezed? – Harriet megint nevete , de
ekkor már egy csöppnyi együ érzéssel a hangjában.
Átkuta am a táskámat a kocsikulcs után, de rájö em, hogy a
biztonság kedvéért bete em az irodai ókomba.
– A francba! Most a kulcsomat felejte em el. Remélem, hogy a
gondnok nem zárt még be.
Harriet az órájára néze , majd az iskola bejáratára.
– Siess! Stan most megy be az iskolába.

– Jól van, gyerekek. Majd rendelnetek kell vacsorát, mert egy órán
belül el kell mennem.
– Megint? – Freya csak annyi időre szakadt el a napi betevő
szappanoperától, hogy kifejezze nemtetszését. – Dobozos kajává
fogunk változni. Nem tesz jót egy kamasz szervezetnek, ha
szennykaját eszik, tudod? Paula mondta.
– Ami azt illeti, Paula nem egy orákulum a kamaszok étkezési
szokásait illetően.
– Szerintem meg az.
Összeszoríto am a fogamat.
– Curry legyen vagy egy tál kukoricapehely? Te döntesz.
– Curry, ha ragaszkodsz hozzá.
– Én ugyan nem. Ahogy mondtam, te döntesz.
– Neked is enned kell – felelte Freya anélkül, hogy elfordíto a
volna a tekintetét a képernyőről. – Paulával arról beszélge ünk
valamelyik nap, hogy túl sovány vagy.
– Mi vagy most, az anyám?
– Én nem, Paula az.
– Ez vitatható – motyogtam, és keresgélni kezdtem a kiszállítós
é ermek szórólapjait és telefonszámait. Régen mindig pontosan
tudtam, hogy mi hol van, mindennek megvolt a helye…

Negyedórával indulás elő Freya hirtelen bejelente e, hogy velem

jön.
– Akkor viszont át kell öltöznöd – jelente em ki a szegecsekkel
kivert nyakpántot és a túlméreteze kapucnis pulcsit méregetve.
– Már átöltöztem – felelte meglepve. – Ami több, mint ami rólad
elmondható – mondta, és alaposan szemügyre ve e a fekete
munkahelyi kosztümömet, majd rám emelte a vastagon
körülsatírozo szemét.
– Nem jöhetsz így! – jelente em ki. – Én az iskolát fogom
képviselni.
– Én pedig a dédapámat. És jobb, ha ezt megnézed…
– Mit? Mi ez? – néztem gyanakvón az összegyűrt levélre, melyet
Freya halászo elő az iskolatáskájából. Látszo a borítékon, hogy
valaki már kinyito a, majd elég rosszul visszaragaszto a.
– Azt írja, alá kell írnod, hogy tudomásul ve ed. Még jó, hogy
először kinyito am, különben nem tudnám.
– Mit nem tudnál? – néztem rá zavartan.
– Hogy alá kell írnod – felelte türelmesen, mintha valamelyik
ötévesemmel beszélne.
– Ó, az ég szerelmére, Freya! Meglennék most az ilyesmik nélkül.
„Ha Freya így folytatja, akkor nem lesz más választásom, mint hogy
felfüggesszem őt egy időre…” – magamban folyta am tovább az
olvasást, majd Freyára meredtem. – Egy tiltakozás? Miféle
tiltakozás? Mi ellen tiltakoztál?
Freya a My Chemical Romance kitűzőjét piszkálta (azt hi em,
hogy már évekkel ezelő felbomlo ak), majd dacosan így felelt.
– Iskolai ebéd ellen. Nincs benne elég tápérték.
– Azt hi em, már betilto ák a gumicukrot.
– Azt már igen, de ennek ellenére sincs elég zöldség. Csak
konzervkukoricát és szinte barna, szétfő brokkolit kapunk. A
szakács még a konzervspage it is zöldségnek hívja. A vegetáriánus
választék meg csak pizza vagy héjában sült krumpli, és mivel…
– És mivel?
– És mivel senki sem akar minket meghallgatni, annak ellenére
sem, hogy udvariasan kértük, hadd beszéljünk a vezető…
– Biztosan van valamilyen iskolai bizo ság, ahol meghallgatják a
panaszotokat. Nem tudod ezeken a csatornákon elérni?
– Anyu – sóhajto Freya –, én vagyok az iskolai bizo ság.
– Micsoda? Csak te?
– Én vagyok a tizedik évfolyam képviselője. Tudtam, hogy nem
gyelsz, amikor azt meséltem, hogy megválaszto ak!
– Sajnálom, édesem! Olyan sok minden kavarog a fejemben az
utóbbi időben. – Rémes anya vagyok. – Nehezen tudom elhinni,
hogy az iskola képes lenne kizárni csak azért, mert szeretnél friss
káposztát!
Még egyszer gyelmesen tanulmányozni kezdtem a levelet,
miala Freya hamiskásan gyelt.
– Várjunk csak, Freya! Ülősztrájk az udvaron? Óralátogatás
megtagadása, amíg nem teljesítik a követelésedet? Mások felbujtása
a csatlakozásra?
– Csak hi an volt. Nem is igazi óra – felelte duzzogva.
– A ú diákok szoknyaviselésre biztatása a nemi egyenlőségért
való tiltakozásként? – olvastam. – Freya, az ég szerelmére! Több száz
gyerek szeretne olyan gimibe járni, mint ahova te. Az igazgató nem
fogja kétszer meggondolni, hogy kicsapjon-e téged. Különösen azért
sem, mert ritkán csinálod meg a házi feladatodat, és ragaszkodsz
ahhoz, hogy olyan sok emós cuccot hordj az iskolai egyenruhád
fele , amennyit még éppen nem tesznek szóvá.
– Anyu – felelte Freya türelmesen –, én vagyok a legerősebb
játékos a netballcsapatban, egyike a kezdő hét embernek. Szükségük
van rám.
– Igen, Theresa May is ezt hi e.
– Theresa May netballozo ? Ezt nem is tudtam.
– Na most direkt játszod a hülyét. – Az órámra néztem. Elegem
volt abból, hogy egyedül birkózzak meg két kamasszal. – I várj.
Illetve, nem. Hívd fel Paulát, és mondd meg neki, hogy késésben
vagyok.
A nappaliba mentem, de o volt Tom, és tévét néze . Az emeletre
rohantam, becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és hevesen dobogó
szívvel felhívtam Markot. Mi a pokolért vagyok ideges azért, mert
felhívom a férjemet? Az én férjem, te Kígyó…
 Mark azonnal felve e.
– Cass, úgy örülök, hogy hívtál!
A düh azonnal reménnyé változo bennem.
– Igen? Miért? – Mark biztosan csak a hívásomra várt, mert haza
akar jönni.
– Azt gondolom, hogy nincs semmi oka annak, hogy ne lehetnénk
barátok. Tudom, hogy amit te em, az borzasztó, megbocsáthatatlan,
de mindannyian felnő ek vagyunk, és Tinával mindke en azt
akarjuk, hogy számíthass ránk.
– Te barom! Idióta! Te… nevetséges szemétláda! – Forrt bennem a
harag, ahogy a telefonba ordibáltam. Lecsaptam, de szinte azonnal
megnyomtam az újrahívás gombot.
– Cass…
– Mark, azt szeretném, ha beszélnél a gyerekeinkkel. – Úgy
zúdultak ki a számból a szavak, mint a sortűz puskagolyói.
– A gyerekekkel? Mi a baj a gyerekekkel? Jól vannak?
Egy csöppnyi elégede séget éreztem, amikor meghallo am a
pánikot a hangjában.
– Elég nagy az esélye annak, hogy a ad meleg, a lányod pedig
egy lázadó, akit nemsokára kicsaphatnak az iskolából. – Íme,
kimondtam. Ez végre meg fogja rengetni ennek az öntelt bunkónak a
világát.
Hosszú csönd következe , majd Mark elképesztő nyugalommal
szólt bele a telefonba.
– Cass, már egy jó pár hónapja tudom, hogy Tom valószínűleg
meleg.
– Micsoda? És sohasem említe ed? Sosem juto eszedbe, hogy
megbeszéld velem?
– Hogy mondha am volna el, hogy lá am a Kék Golyóban?
Tudni akartad volna, hogy miért mentem el egy melegbárba és kivel
voltam o …
Megráztam a fejemet. Nem tudtam elhinni a hallo akat.
– Szóval Tom láto téged Tinával, és nem mondha a el, mert egy
másik sráccal volt, te meg lá ad Tomot, de te sem mondha ad el,
mert egy rohadt házasságtörő bunkó vagy?
Nem ellenkeze .
– Azért ez nem a világvége, Cass.
É
 – Ne légy olyan rohadtul leereszkedő velem, te hazug csaló! És mi
van a lányunkkal? Mi van Freyával?
Marknak volt képe atyáskodóan felnevetni.
– Freya? Mégis, mit vártál? Hiszen Paula unokája!
 17

Mégis, kinek a faluja ez?

A WESTENBURYI KÖZÖSSÉGI HÁZ a Kicsiny Makkok iskola és a falu

legnépszerűbb pubja, a Vidám Matróz közö helyezkede el.
– Meg tudom oldani – mondta nagyapa mérgesen. – Nem vagyok
hadirokkant. Csak add oda a botomat, Freya, és megbirkózom vele.
A parkoló, amely más estéken kongo az ürességtől, kivéve, ha
cserkészek érkeztek, vagy amikor zumbaórát tarto ak, meglepően
tele volt, így nehézkesen kelle magunknak helyet keresni.
– Tudtam, hogy el fogunk késni! – morgolódo nagyapa. – A
legjobb helyeket már elfoglalták.
– Ide gyertek! – integete Harriet Westmoreland a második
sorból. – Foglaltunk nektek helyet.
– Szuper! Köszönöm – tátogtam, és felé terelge em az enyéimet.
Edward és Xavier Bamforth már a színpadon ültek egy asztal
mögö , amelyen korábban a hatéves Freya édes kis sárga PVC
esőkabátban és gumicsizmában énekelt és táncolt a „Van egy kicsi
giliszta a kert végében” dalocskára azon az egyetlen koncerten,
amire sikerült rávennem. Szerete el gondoltam vissza arra a napra.
Már akkor is egy kicsit lázadó természet volt. A dal közben előve
két élő gilisztát az esőkabátja zsebéből, és míg a többi kis előadó a
képzeletbeli kukacot fogta, ő az igaziakat rázta a nézők felé, és
közben azt selypíte e: – …és a neve Tekergi-Tekergő!
– I van a mi Lindánk és Davina – közölte nagyapa elégede en. –
Miért nem ülünk melléjük? – és feléjük indult a teremben.
– Mert o nincs több hely, nagyapa – feleltem, és sietve balra
irányíto am, ahol Harriet táskákat és pulóvereket te a székekre.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy esküvőn lennék. De
ahelye , hogy aszerint ülnénk le, hogy a menyasszony vagy a
vőlegény hívo -e meg, i a „melle e vagy ellene” szándékunk
szerint foglaltunk helyet. Linda és Davina, Anthonyval és még
néhány másik emberrel határozo an a „melle e” táborban foglaltak
helyet, akárcsak Karen Adams. Összeszorult a szívem: örültem
volna, ha nincs i .
– Ütős! – mondta Ben Carey, a Mindenszentek lelkésze, amikor
Freya leült mellé. Megigazíto a a saját gallérját, és közben Freya
szegecsekkel kivert nyakpántját nézege e, majd mindke őjükből
kitört a nevetés. Ben jobb oldalán David Henderson és egy gyönyörű
szőke nő ült, feltehetően David felesége.
– Cassandra, ő i Mandy, a feleségem – mosolyodo el David
halványan, de a szeme közben a termet pásztázta, láthatóan azt
próbálta meg felmérni, hogy ki támogatja a Bamforth-tervet és ki
nem.
– Helló, Cassandra – köszönt Mandy Henderson hűvösen. – Már
sokat hallo am önről.
Elpirultam egy kicsit, mert eszembe juto , hogy Mandy bíró, és
tud a Kígyó kocsija elleni kis akciómról, ami rongálásnak számít.
Már csak az hiányzo volna, hogy mondjon valamit Freya elő ,
amivel elveszíthetem o hon minden alkupozíciómat, ha a lányom
saját, kevésbé művészi, tiltakozó akciói kerülnek napirendre.
Hallo am a kocsiban, ahogy Freya büszkén mesélt a hátsó ülésen
melle e utazó Paulának az ülősztrájkjáról, és annak ellenére, hogy a
visszapillantó tükörben gyelmeztetően néztem anyámra, ő inkább
megdicsérte, mintsem letolta volna érte.
A színpad felé fordultam, ahol egy nagyon pro kijelző
Westenburyt és a környező települések hatalmas térképét muta a,
elő e pedig már o ült az ellenfél, készen a vita indítására. Edward
Bamforth elmélyülten beszélt a jobb oldalán ülő nőhöz, aki a
titkárnője lehete , és lejegyzetelte a hallo akat, míg Xavier Bamforth
rosszkedvűnek tűnve üldögélt apja bal oldalán, és az elő e lévő
papírokat tanulmányozta. Hirtelen felemelte a tekintetét, és
egyenesen rám néze . Néhány másodpercig egymás szemébe
néztünk, majd elfordult.
 Még mindig érkeztek emberek, és újabb székeket kelle behozni a
kisebb termekből a fő előadóterembe. Többen csoportokba verődve
álldogáltak a fényes, terrako a színű falnak dőlve, kezükben
feltehetően az út túloldalán álló Vidám Matrózból áthozo sörös- és
borospoharakkal.
Edward Bamforth a szájához emelt egy pohár vizet, majd egy
határozo mozdula al lete e, és felállt.
– Köszönjük mindenkinek, aki eljö ma este…
– Hangosabban, nem halljuk i hátul!
– Most jobb? – Edward állíto az elő e lévő aprócska mikrofonon.
Sivító sercegés vágo a terembe, mire Norman nagyapa
színpadiasan a hallókészülékét kezdte igazgatni. – Ma este meg
akarom osztani önökkel azt a csodálatos lehetőséget, amellyel
építeni és fejleszteni tudnánk a mi falunkat…
– A miénket? Az volt az érzésünk, hogy inkább a magukét!
Körülnézve észreve em Wayne-t, a Darázsembert, aki a falnak
dőlve állt, és egyszerre élvezte a sörét és Edward Bamforth
bosszantását.
– Ha ez a mi falunk, akkor tartsa távol a mohó kezét tőle!
– Üljön le és hallgassa meg, mit akar mondani! – jö egy válasz a
„melle e” csoportból.
– Lehet, hogy nem tudják – kezdte el a beszédét Edward újra –, de
a kormányzati javaslatok alapján, melyet két éve indíto ak útjára,
megváltoztak a szabályok, amelyek most már megengedik a helyi
önkormányzatoknak, hogy kijelölhessenek kisebb méretű területeket
a zöldövezetben abból a célból, hogy o honok épüljenek rá. – A
teremben összegyűlt publikum csendben hallga a, ahogy Edward
felveze e a témát. – Fantasztikus terveink vannak az egész területet
érintően. Az idők változnak, az emberek új házakat akarnak, több
kikapcsolódási lehetőséget…
– Elmondom én, hogy mit akarunk. Nos, Midhope-ban, akárhogy
is nézzük… – Egy magas, komor külsejű, feketébe öltözö alak
emelkede fel, és a színpad felé fordult. – John Clarke vagyok, a
Clarke és Fiai Temetkezési Vállala ól. Ne az extra ötleteken
gondolkodjon, mint üzletek és sípálya, mert amire a városnak
szüksége van, az egy új krematórium. Járt már a régiben, Mr.
Bamforth?
Ö
 – Ööö, mostanában nem. – Edward Bamforth, úgy tűnt, nehezen
találja a szavakat, majd elneve e magát. – Ha csak tehetem,
megpróbálom elkerülni.
– Mr. Clarke, ha támogatni fogja Mr. Bamforth terveit – kiabált be
Wayne, a Darázsember –, akkor majd cserébe megígér magának
egyet. Egy frisset, hamvasat…
Felharsanó nevetés töltö e be a termet. Lá am, hogy még Xavier
Bamforth is próbál elnyomni egy mosolyt. Egészen jóképű volt,
amikor mosolygo . Sötét haj, sötét szemek, bár nekem mindig a
világos haj, kék szem típus jö be. Rögtön Mark juto az eszembe, és
négy hete először nem görcsölt a gyomrom a bána ól és a
vágyódástól. Egy hülye, gondoltam magamban, és tovább bámultam
Xaviert.
– Az öregek mindig megböktek az esküvőkön, és azt
mondoga ák nekem, hogy te vagy a következő – su ogo Paula
Freyának és Harrietnek. – Ezért én megböktem őket a temetéseken,
és ugyanezt elismételtem nekik. – Mindhárman felkacagtak, mire
többen lepisszegték őket.
– Azt gondolom, Mr. Bamforth, hogy ön nem járt utána elég jól a
dolgoknak. – Nem is ve em addig észre, hogy Ma és Fiona néhány
sorral mögö ünk ülnek. Ma állt fel ezekkel a szavakkal, és
mindenki felé fordult. – Ma hew Richardson vagyok, bérlő és
gazdálkodó az egyik Bamforth-farmon, Westenbury másik oldalán.
A családom 1630 óta műveli ezt a földterületet. Ma ellenőriztem le a
dátumot, és végeztem egy kis kutatást.
– És ön megél belőle, Ma hew? – kérdezte Edward Bamforth, ily
módon próbálva bizalmas hangot megütni a bérlőjével.
– Igen, amennyire bármelyik bérlő farmer meg tud. De a
fejlesztéseknek, amelyeket elterveztünk, az új eszközöknek,
amelyeket meg akartunk vásárolni a aimmal, most várniuk kell,
mert az ön átkozo ul képtelen terve a levegőben lóg. Azt akarom,
hogy tovább tudjam adni a gazdaságot a aimnak, úgy ahogy az én
őseim is továbbadták nekem.
Az alapvetően meglehetősen félénk Ma hew szünetet tarto , és
Fire néze , aki megszoríto a a kezét, mire ő újra Bamforthék felé
fordult.
– Mr. Bamforth, ez a mi földünk. Oké, lehet, hogy önnek több
holdja van a környéken, miután a családja hetvenvalahány évvel
ezelő felvásárolta a háború után. De nem az öné az élete, a szíve.
Sohasem lesz az. A gazdálkodók, akik egy évben
háromszázhatvanöt napon át járják a termőföldeket, ismerik a
patakok mélyét, a farmok minden szegletét és az összes madarat a
sövényen, ezek az emberek az ön földjének valódi tulajdonosai.
Fire pillanto am, aki elkapta a tekintetemet. A kezét a szívére
te e, és rám kacsinto . Próbált közömbösnek tűnni, de lá am, ahogy
előhalászo egy zsebkendőt a kardigánja ujjából, és kifújta az orrát.
Nem hiszem, hogy valaha hallo am volna a máskor félénk,
hallgatag Ma et ilyen hosszan beszélni.
– De Ma hew, az vitathatatlan, hogy a gazdálkodással járó
állandó bizonytalanság, mint például a klímaváltozás, közel sem
irigylésre méltó helyzetbe sodorta a farmereket. Nem tudni, mit hoz
a jövő.
Edward hátranyúlt a magával hozo jegyzeteiért, majd folyta a.
– Mivel az egész gazdálkodóágazatot anyagi támogatások segítik,
az informális agráripari értesülések riportja úgy becsüli, hogy a
támogatások nélkül a gazdaságok kilencven százaléka összeomlana
és az ingatlanok értéke lezuhanna. A kormány ezeket a
támogatásokat csak rövid távra ígérte. Ezen túl semmit sem ígért… –
Ma re néze a szemüvege fölö . – Önnél a labda, Ma hew.
Ma hew becsmérlően felhorkant.
– Ön azért olvassa fel a statisztikákat, hogy megijesszen
bennünket. De azok a ckók, akik már generációk óta a földeken
dolgoznak, hisznek a gazdálkodásban, és tudjuk, hogy ez járható út.
– Körülnéze a teremben, és számolni kezde az ujjain. – I van egy,
ke ő, három, négy másik gazda ebben a teremben, akik ugyanabban
a helyzetben vannak, mint én, és ön arra készül, hogy tönkretegyen
minket, a családunkat és a múltunkat…
– Gyalázatos! – kiabált egy asszony a terem közepéből Bamforthék
felé. Ma hew leült, és Fi megpaskolta a karját.
Az elmúlt hónapban csak a saját gondjaimmal törődtem,
rádöbbentem, hogy senki mással nem foglalkoztam. Nem volt szinte
semmi időm Fionára, és ezért elszégyelltem magam.
– Sajnálom, nagyon sajnálom! – tátogtam felé, és ő bólinto .
Hirtelen lelkifurdalásom támadt. Clare néhány naponta felhívo
vagy írt, és érdeklődö afelől, hogy én hogy vagyok, és én hogy
bírom, nekem viszont fogalmam sem volt, hogy ő hogyan érezheti
magát a megmente férjjelöl el kapcsolatban. Micsoda szörnyű
barátként viselkedtem!
Mivel el voltam merülve a gondolataimban, nem ve em észre az
idős hölgyet, aki Harriet melle felállt, és szembefordult a teremben
ülő hallgatósággal.
– Lilian Brennan – mondta halkan, varázslatosan dallamos ír
kiejtéssel. – Bizonyára hamar kitalálják, hogy én nem ezen a vidéken
szüle em…
– Beszéljen hangosabban! Nem halljuk! – kiabálta udvariatlanul
Karen Adams elölről. – Különben is, nem azt kellene inkább
meghallgatnunk, amit Mr. Bamforth akar elmondani? Hallgassuk
meg inkább a terveit, ne pedig azokat, akik negatív kommentekkel
belebeszélnek.
Felállt, és ellenségesen ránk villanto a a tekintetét, de nem voltam
benne biztos, hogy ezt a pillantást nekem szánta-e vagy Liliannek.
– Ki ez? – su ogta Freya.
– A re ege Karen Adams – su ogtam vissza. – Tudod, az egyik
tanárom az iskolából.
– Ő az? Neki mi köze van mindehhez? A faluban lakik?
– Nem. Nem o . Pszt. Hallgassuk…
– Bár én egy másik országból jö em – folyta a Lilian –, már i
élek Westenbury szélén, Netherbridge-ben sok-sok éve. Azért
telepedtem le i , mert az o honomra emlékeztet.
– Egy újabb rohadt bevándorló – mondta túl hangosan a
feleségének egy kopasz, hihetetlenül vörös képű fér nem messze
tőlünk, majd amikor rájö , hogy meghallo am, kihívóan
beleszippanto a levegőbe, rajtam tartva a tekintetét.
– Ez a falu egy kicsiny oázis – folyta a Lilian. – Tényleg azt
akarjuk, hogy beton borítsa? Csak egy újabb elvárosiasodo része
legyen Midhope-nak. Én a Bamforth-birtoktól bérelem a házamat, és
ha abban a szerencsés helyzetben volnék, hogy az én tulajdonomban
lenne, és volna rá lehetőségem, hogy megakadályozzam a Bamforth-
tervet, akkor is i állnék és harcolnék a vidékért. Mindenkit arra
biztatok, hogy tegye ugyanezt a ól függetlenül is, hogy hol él.
– Fogadok, ha ötven évvel atalabb lenne, nem így beszélne! –
kiabált be a kopaszka a másik sorból. – Nem síel, és ezért nem
érdeke a fede sípálya a környéken.
– Biztosíthatom a… az úriembert a jobbomon… – folyta a Lilian
érzelmekkel teli hangon, mire én majdnem felneve em, mert biztos
voltam abban, hogy rendszeresen hallgatja a rádióban a
miniszterelnök vitáit, és majdnem azt mondta, hogy: biztosíthatom a
tiszteletre méltó úriembert – …biztosíthatom az úriembert a jobbomon
– ismételte meg Lilian –, hogy én egy kiváló síelő vagyok, és éppen
most töltö em el kilenc hónapot Cortina d’Ampezzóban, ahol
naponta síeltem a fekete pályákon.
– Akkor talán o is maradhato volna, és hagyhatná, hogy az
i eni gyerekeknek is legyen saját sípályájuk.
Freya, aki egyre jobban fészkelődö , miala Lilian a saját csatáját
vívta, most hirtelen felpa ant a helyéről.
– Freya… – te em a kezemet gyelmeztetően a karjára, de ő
lerázo magáról.
– Én pedig biztosíthatom az úriembert – néze a fér ra enyhe
megvetéssel Freya –, aki arra utalt, hogy minden tizenéves erre a
hülye sípályára vágyik, hogy én ötven évvel atalabb vagyok, mint
az elő em szóló, és a legutolsó dolog, amire vágynék a környéken,
az egy fede sípálya lenne.
– Azzal a valamivel a nyakadon elintéznéd magadat síelés
közben! – kiabált be valaki, de többen rögtön lehurrogták.
– Pszt! Hadd mondja el, amit akar…
– Mi egy gyönyörű helyen élünk – folyta a Freya. – I van a
Meadowhall bevásárlóközpont She eldben, ha vásárolni akarunk.
De ha a környéken akarnak építkezni, akkor nem lesz i többé
Norman vadvirágos rétje. I van az új Trinity központ Leedsben és a
Tra ord Manchesterben, mindke ő szinte a küszöbünkön. Mégis,
mennyit bír egy ember vásárolgatni?
– Nem hiszem, hogy lá a a legfrissebb terveinket, Miss…? –
vágo közbe Edward Bamforth.
– Ms. Beresford. Freya Beresford, de a Freya is megfelel.
Lá am, ahogy Karen Adams hátrafordul, rám néz, majd
nyilvánvalóan valami becsmérlőt mond a vele lévő fér nak.
– Freya, nagyon örülök, hogy a jövő generációját ez nemcsak
érdekli, de ahhoz is van elég magabiztossága, hogy felálljon és
felszólaljon. Mi teljesen lemondtunk a bevásárlóközpont ötletéről.
Eredetileg is csak egy kisebb le volna, de egyetértünk veled, túl sok
hasonló hely van a környéken.
– Ó! – Egy pillanatra Freya meghökkent, de aztán visszatért belé a
harci kedv. – De mi van a sípályával? Az marad?
– Nos, ezért vagyunk i , hogy megtudjuk a lakosság véleményét –
felelte Edward nyájasan –, és hogy felvázoljunk néhány tervet, de
eddig még nem kaptuk meg senkitől sem erre a lehetőséget.
– De azt nem tagadja, hogy háromezer házat akar felhúzni a
zöldövezetben?
– Freya, te még nagyon atal vagy. Amikor majd idősebb leszel,
és meg akarod venni az első lakásodat, akkor majd hálás leszel a mi
o honteremtő programunkért.
– Kérem, ne beszéljen velem leereszkedően, Mr. Bamforth.
– Freya… – gyelmeztetőn megböktem a karját, de ő nem törődö
velem.
– Csak szeretnék még egy kérdést feltenni, utána leülök, és
hagyom, hogy más is beszéljen.
– Hála az égnek! – morogta kopaszka, és én mérges pillantásokat
lövelltem felé.
– Tagadja ön, Mr. Bamforth, hogy a sípálya ötletét azért vete ék
fel, hogy megvesztegessék a helyi hatóságokat, amelyek ezért
megadják az építési engedélyt a földjeinken, ebben a gyönyörű
zöldövezetben, háromezer ház felépítésére?
– Nagyon nem tetszik az a szó, hogy megvesztegetés, atal hölgy!
Szeretném, ha visszavonná. – Edward Bamforth kezde mérges
lenni. – Amit mi teszünk, az egy izgalmas lehetőség felajánlása a
környék fejlesztéséért, hogy megépítsük az igencsak szükséges
házakat a mostani és a jövőbeni generációknak, ami a te jövőd is,
azokon a művelés ala álló területeken, amelyek egyre inkább
élhetetlenné válnak a jelen gazdasági körülmények közö . Ha a
közösség támogat minket, akkor mesés iskolát építünk az új
alapítványnak, egyesítve a Westenbury Gimnáziumot a három alá
tartozó általános iskolával egy nagy, közösségi iskolává.
Egyetértő bólogatás kezdődö , és helyeslő morajlás töltö e meg a
termet. Edward Bamforth láthatóan megnyugodo , aztán nem
törődve Freyával, aki félszegen állva maradt, kérte, hogy tompítsák
le a fényeket. Xavierrel felváltva beszélve, egy húszperces, elegáns
Power-Point-prezentációban bemuta ák a terveiket.
– Ügyes voltál, leányzó! – paskolta meg Freya kezét Norman
nagyapa, miala Paula arcon csókolta, és gondosan visszafésülte a
frufruját a bal szeme elé.
– Nagyon büszke vagyok rád, édesem! – su ogtam. És tényleg az
voltam.
Xavier láthatóan jól érte a prezentációkhoz, mert határozo an és
tömören beszélt, hamarosan pedig már a tenyeréből ete e a
hallgatóság zömét. A hosszú taps elindítása és életben tartása annak
a kis tündérszerű, barna hajú nőnek volt köszönhető, aki azt a
megsemmisítő pillantást vete e a péniszemre – mármint nem az
enyémre – a leánybúcsú estéjén Leedsben.
– Nagyszerű volt, drágám! – tátogta Xavier felé. – Csodálatos
vagy!
Megböktem Harrietet.
– Ki az a barna, aki úgy tapsol, mint valami tébolyult egy
tévéműsor közönségének soraiból?
Harriet nevete .
– Egy kicsit túlzásba viszi, az biztos. Ő Ophelia Bamforth, Xavier
felesége. Gyönyörű nő, nem?
Valamiért hirtelen szörnyen elkedvetlenedtem. Összeszedtem a
táskámat, a szórólapokat és a családom különböző tagjait.
– Gyerünk! – Próbáltam vidámnak hangzani. – Vigyük ezt a kis
forradalmárt haza, különben holnap nem fog tudni felébredni, hogy
suliba menjen.
 18

Isten, jövök neked eggyel…

NEGYVENÉVES VAGYOK. AZ életem fele már eltelt.

A következő vasárnap reggel az ágyamban feküdtem, és leltárba
ve em az eddigi életemet.
Mark mindig az mondta, hogy nagy meglepetéssel készül az
áprilisi, mérföldköves szülinapomra, és hogy sohasem fogom
kitalálni, hogy mi lesz az. Ebben igaza volt, tízből tíz pont jár az
eredetiségért, Mark, kedvesem. Április, a születésnapom nagy napja
jö és ment, Mark pedig elhalaszto a a nagyban beharangozo
meglepetést a nyári szünetre. És mivel annyira el voltam foglalva az
igazgatóhelye esi munkám előkészületeivel, elhalaszto a októberre,
az őszi szünetre, ami ekkor már csak egy hétre volt. Azon tűnődtem,
mit is tervezhete , és a fejem fölé húztam a paplant. Úgy döntö em,
megérdemlek még egy fél órát a vackomban. Egy hajóút? Utazás az
északi fényhez? Vagy egy jéghotelbe az északi sarkkörön túl? Vagy
október ehhez még túl korai? Remélem, hogy nem ez volt a terv.
Utálok fázni. Istenem, milyen lehet a jégen ágyba bújni? Még a
gondola ól is megborzongtam, és kinyújto am a lábamat, hogy
megkeressem vele a forró vizes palackomat, amit egy ideje
magammal hoztam az ágyba, hogy helye esítsem vele Mark meleg
lábait. Buta libuska, dorgáltam meg magamat, nem utazom én
sehova senkivel. Nemhogy a férjemmel, akinek a legnagyobb
meglepetése az volt, hogy lelépe a legjobb barátnőmmel.
Le van tojva az egész! Felültem, és megragadtam az iPademet.
Keresgélni kezdtem az interneten, amíg meg nem találtam, amit
akartam: a Clementine é ermet, nem messze a házunktól. Már
találkoztam Clementine-nal személyesen is, mivel a lánya a Kicsiny
Makkokba jár. Clementine David Henderson támogatásával rövid
időn belül országos hírnévre te szert, és mindig várólistára kelle
feliratkozni, hogy ehessünk a válogato nomságaiból. Amint
meghirde ék a főzőtanfolyamaikat, szinte azonnal be is teltek.
A csudába! Minden időpont foglalt, hónapokkal előre. Hirtelen
ugyanis az a káprázatos ötletem támadt, hogy vacsorázni hívom Fit
és Clare-t, és megköszönöm az évek óta tartó barátságukat.
Muszáj, hogy legyen más megoldás is. Elhatároztam, hogy
felkelek, lezuhanyozom, és reggeli után elsétálok oda megnézni,
hogy személyesen tudok-e valamit intézni.
Tom már ébren volt és barnamártást öntö a szalonnás
szendvicsére, és a változatosság kedvéért a vasárnapi újságot olvasta
ahelye , hogy exponenciális függvényeket és logaritmusokat
silabizált volna. Mélységesen elszégyelltem magam amia , hogy
még mindig nem beszéltem vele arról – istenem, hogy is nevezzem?
A szexualitásáról? A vágyairól? Ahányszor csak készen álltam, hogy
fejest ugorjak a témába, vagy Freya sétált be, vagy a telefon csöngö ,
vagy Tom volt annyira belemerülve az egyik feladatába, hogy
villámló tekinte el néze rám, hogy zavarni merészelem. Így aztán
csak azt tudakoltam meg, hogy kér-e egy csésze teát, vagy
szívesebben enne-e egy sütit, ahelye , hogy azt kérdeztem volna
inkább, a úk tetszenek-e neki.
Készíte em magamnak egy kávét, és melléültem. A
konyhaasztalra ráfért volna egy alapos letörlés, a tejesüveg az
asztalon állt, és a szószoskupak is csupa trutyi volt. Leküzdö em
magamban a késztetést, hogy rendet rakjak, és helye e a amra
koncentráltam. Az üzleti és pénzügyi oldalt tanulmányozta lehajto
fejjel, így a nyaka szinte sebezhetően elém tárult a rövid haja és a
pólója közö . Meg akartam o puszilni, sőt szükségem is volt rá.
Tom meglepe en néze fel az újságból.
– Mi az?
– Semmi. Nem puszilhatom meg a amat, ha akarom?
– De, persze – felelte, és folyta a az olvasást. De aztán rájö , hogy
szeretném, ha rám gyelne, ezért lete e az újságot az asztalra, és
felém fordult. – Oké, miről van szó?
 – Csak azon tűnődtem, hogy te hogy érzed magad? Az utóbbi
időben annyira elfoglalt voltam a saját dolgaim mia … tudod úgyis,
hogy miért.
– Mióta apa lelépe ? Érthető.
– Tudom, hogy már nyagga alak vele, de felve e veled a
kapcsolatot? Nem fog feldúlni, ha elmondod.
Tom megrázta a fejét.
– Küldö néhányszor SMS-t. Kérdezte, hogy mi van a sulival, és
megírta, hogy te pénzt a számlámra. Kérdezte, hogy van-e kedvem
meginni vele egy sört…
– Egy sört? Mióta iszol te sört? És mióta biztat erre az apád?
Tom nevetés és kétségbeesés közö i hangot hallato .
– Anyu! Az ég szerelmére, már tizenhét vagyok…
– Éppen csak! Lá am, hogy küldö neked egy lapot.
– Azért el nem dugtam, csak nem akartam az orrod elő
lobogtatni. És nem, nem úgy írta alá, hogy „Apa és Tina”…
Ezt már tudtam. Már jól megnéztem a szobájában…
– …és pontosan tudom, hogy már jól megnézted a szobámban…
Atyám, ez a gyerek olvas a gondolataimban?
– …szóval kár is lenne tagadni, hogy írt.
– Akkor remélem, hogy bőkezűen ado pénzt a szülinapi
ajándékodra.
Tom úgy tűnt, hogy kissé zavarba jö .
– Bőkezű volt, igen. Átutalt ötszáz fontot a számlámra.
– Micsoda? Ez nevetséges! Miért ado ennyire sokat?
Tom vállat vont.
– A jogsihoz. Az volt a terv, hogy beíra ok az autósiskolába a
tizenhetedik születésnapomon.
Jó ég! Hát persze!
– Ne haragudj, Tom. Meg kelle volna, hogy szervezzem neked!
Mi lenne, ha a jövő héten beíratnálak a következő tanfolyamra?
– Nem lennék o a felén sem.
– Hogyhogy?
– Akkor lesz a matek-előkészítő Cambridge-ben.
– Tényleg, igaz!
Elfacsarodo a szívem. Freyát pedig beváloga ák valami országos
netballedzőtáborba, amit Newcastle-ben tartanak, ez azt jelente e,
hogy ahelye , hogy Markkal kikapcsolódnék a megígért
meglepetésemen, egyedül leszek az őszi szünetben. Persze örülnöm
kellene. A gyerekeimet kiválaszto ák két fontos országos
eseményre, és én mégis nyomorúságosan éreztem magamat.
– Tom…?
– Hmm?
– Tudod, azon az estén, amikor meglá ad apát és Tina nénit, és
rájö él, hogy mi folyik köztük…
– Igen? – Tom gyanakvó le .
– Miért voltál o ?
– Miért ne?
A szívem kalapálni kezde . Mély levegőt ve em.
– Tom, a Manchester úton lévő Kék Golyó egy melegbár.
Nem válaszolt, csak az asztal felé fordíto a a tekintetét, és a
ragacsot kezdte lepiszkálni a szószosüvegről.
– Tom?
– Mi van?
– Apa is láto téged azon az estén.
– Ó. – Tom nyaka elvörösödö . A leszedegete ragacsot
gombócba gyúrta, utána átpöckölte az asztalon. Észreve em, hogy
tövig lerágta a körmeit.
I jön. Jobb, ha gyorsan lenyelem a keserű pirulát.
– Mit gondolsz, Tom, lehet, hogy meleg vagy? Ha az vagy, az sem
baj, nem gond, senki sem akad fenn az ilyesmin manapság…
– Az ég szerelmére, anya! Mindjárt azt fogod elmesélni, hogy a
legjobb barátod is meleg? – Tom dühös volt.
– Sajnálom, kicsim, csak aggódom mia ad.
– Akkor mégis azt gondolod, hogy melegnek lenni probléma?
Minden, amit arról mondtál, hogy ez nem gond, az csak… az csak
kamu.
– Kicsim, ha meleg vagy, akkor azt tudni szeretném…
– Anya, nem tudom, oké? – Tom hirtelen felállt az asztaltól, és
olyan erővel lökte hátra a székét, hogy az felborult. – Elmegyek,
dolgom van. Jó?

Tudtam, hogyha nem akarom a kellemetlen helyzetet tovább rontani,

akkor nem lovagolok tovább a témán, és hagyom Tomot lehiggadni.
Dühe még a fülemben csenge , amikor felhúztam a sportcipőmet, és
elindultam a negyedórás gyaloglásra a mezőn keresztül, hogy
Clementine é ermébe jussak. Az előző héten sokat ese , a talaj
nedves volt, a fű pedig hosszú. Úgy lá am, a mező kezd
gondozatlanná válni, mintha így, hogy bizonytalanná vált a jövője,
senki sem törődne vele. A terméskő falból hiányzo néhány kő. Míg
korábban a gazdák szinte azonnal visszaépíte ék volna,
újrarendezve a köveket, ahogy azt csak a megfelelő tudással és
tapasztala al rendelkezők tudják megtenni, ezú al elhagyato an
hevertek a mezőn, mint a kihúzo fogak, réseket hagyva a falban.
Norman nagyapa szereti ezeket a terméskő falakat, és mindig
felhívta rájuk a gyelmemet, amikor kislány koromban együ
sétálva szedret és bodzát szedtünk a házi borához. Elmagyarázta, a
fal teherbíró képességére hogyan hatnak az egymáshoz illeszkedő
kövek, tisztele eljesen megsimoga a az egyenetlen oldalt, és mindig
összeszedte és visszarakta a kiese köveket, mintha egy bonyolult
kirakós játék utolsó darabját illesztené a helyére. Tudtam, ha a falból
kiesik egy kő, az olyan, mintha kötés közben leejtenénk egy szemet:
ha nem törődünk vele, hamarosan egy hatalmas lyuk lesz a helyén.
A gazdáknak elment a kedvük a kötéstől. Ezen morfondíroztam a
lehangoló, párás, októberi reggelen, miközben az útakadályokon
másztam keresztül, és azt kívántam, hogy bárcsak a gumicsizmámat
ve em volna fel az ekkorra már átázo tornacipőm helye .
Vasárnap délelő tíz órakor a Clementine recepciós pultja
elhagyato nak tűnt. Az egyetlen zaj forrása a közelben lévő
Mindenszentek-templom harangjának vidám zúgása volt, amely
misére hívta a híveket. Már éppen meg akartam nyomni a csengőt,
amikor nevetést hallo am a közelből, feltehetően a konyhából.
Kinyílt egy ajtó, és megjelent egy apró nő, óriási fehér kötényben,
könyékig lisztes karral és lisztpe yekkel az orrán. Rám meredt, majd
elneve e magát, amikor elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok,
és asztalt szeretnék foglalni a következő hét valamelyik napjára.
Hamar kiderült, hogy a belátható időn belül ez nem fog menni, mert
az asztalok úgy fogynak, mint a cukor. A legkorábbi szabad hely
legközelebb hat hét múlva lenne. Szeretném azt lefoglalni?
Kedveszege en megráztam a fejemet, és éppen indulni akartam,
amikor megjelent Clementine Ahern személyesen, az előtérbe vezető
lépcsőn.
– Mrs. Beresford? Korán talpon van! – A Clementine szakácsnője
nemsokára várta a második gyermekét, a ruhája csak úgy feszült a
hasán. Hátrasimíto egy kósza hajtincset a füle mögé. – Tudo Be y
segíteni?
– Éppen most mondtam el neki, hogy be kell állnia a sorba, mert
telt ház van egészen karácsonyig.
– Be y, menj csak vissza a konyhába – rendelkeze Clementine. –
Gyerünk, majd én elrendezem Mrs. Beresfordot.
Be y el ntorodo , felhúzta a szemöldökét, és visszaindult oda,
ahonnan jö . Miután becsukódo mögö e az ajtó, Clementine felém
fordult.
– Elnézést kérek az előbbiek mia . Be y velem van a kezdetek
óta, de szeret egy kicsit felsőbbrendűbbnek mutatkozni, mint mi,
többi halandó. Sajnálom, hogy nem voltam i , amikor megérkeze ,
de egyszerűen nem bírom abbahagyni a pisilést. Bocsánat, túl sok
információ ez a szakácstól. A végén még elmegy a kedve, hogy
nálunk egyen – mosolyodo el. – Asztalt szerete volna foglalni?
– Igen, azt terveztem, de megnéztem online, és lá am, hogy nincs
szabad hely, ezért azt gondoltam, hogy a biztonság kedvéért
idesétálok, és személyesen is megkérdezem. Buta ötlet volt…
Clementine összeráncolta a homlokát.
– Nem, dehogy! Bár Be ynek igaza volt, amikor azt mondta, hogy
telt ház van. – Egy bőrkötéses könyvet ve a kezébe a pult mögö i
asztalról, és hosszú ideig lapozga a. – Őszintén mondom, hogy
tényleg nincs egy helyünk sem januárig.
– Januárig? Jó ég! Hiszen még csak október van!
– Tudom, de mivel a karácsony már i van a nyakunkon…
– Ne is mondja. – A karácsony minden gondolatát igyekeztem
elhessegetni magamtól. Hogy fogjuk eltölteni Mark nélkül? – Hát
rendben – megfordultam, hogy elinduljak, és felve em a
kesztyűmet. A sportcipőm teljesen átázo , e ől csak még
nyomorúságosabban éreztem magamat.
– Egy különleges alkalom le volna?
– Csak annyi, hogy a kerek születésnapom hat hónapja volt, és
eddig még nem volt alkalmam megünnepelni.
 – Fogadok, hogy túlságosan el volt foglalva az új munkájával. Azt
kell mondjam, Mrs. Beresford, Allegra nagyon szereti önt. Amikor
hazajön a közös összejövetelekről, amiket ön tart, mindig elmesél
nekünk mindent. Nagyon neve ünk, amikor elmondta a lu s
történetet…
– Tényleg? Milyen kedves! – éreztem, ahogy örömömben
elpirulok.
– Múlt héten végigültük a teljes „Pandora szelencéje” mesét, és
most már mindent tudunk a Nemzetközi Űrállomásról is. Minden
este ki kell mennünk és megvárnunk, hogy elmenjen fele ünk. „Mrs.
Beresford azt mondja, és ő mindent tud róla, hogy pontosabban jár,
mint a 457-es busz Midhope-ban” – szólalt meg Clementine
parancsolgató gyerekhangon.
Neve em.
– Legalább valaki gyel, amikor mesélek.
– Komolyan mondom, hogy szerintem nagyszerű munkát végez –
mosolygo Clementine. – Ne értsen félre, nagyon kedveltem Mrs.
Theoboldot is, de a gyerekek féltek tőle. Nem véletlenül nevezték a
Re enthetetlennek.
Kényszerede en elmosolyodtam.
– Talán ilyen tekintélyének kell lennie egy jó iskolaigazgatónak.
– Micsoda? Hogy féljenek? Sajnálom, de nem értek egyet – rázta a
fejét kedvesen Clementine, és megsimoga a a hasát. – Szerintem egy
kis focista van idebent. Visszatérve, azt terveztem, hogy bemegyek
önhöz az iskolába, csak hogy elmondjam, mennyire szereti önt
Allegra. Sajnálom, hogy végül ön jö el hozzám és nem fordítva. – A
nedves lábamra pillanto . – Ön sétált? Nem is tudtam, hogy i lakik
a közelben!
– Igen. Mindig is ezen a környéken éltem. A gyerekeim a
Re enthetetlen Mrs. Theobold uralma alá tartoztak.
– Akkor gondolom, tudja, mi folyik a Bamforth-birtok körül? –
ráncolta össze a homlokát Clementine. – Egyszerűen nem
hagyhatjuk, hogy háromezer házat építsenek erre a gyönyörű
környékre.
– Ha sikerül elérniük, akkor viszont a gyerekek egy vadonatúj
közösségi iskolába járhatnak.
– Bocsánat, de ilyenre én nem tartok igényt. Nem akarok egy
olyan összevont iskolát, ahová a gyerekek négyéves koruktól
tizennyolcig járnak. Tudom, hogy ez az új elképzelés, de én szeretem
a kicsi, vidéki iskolákat. A Kicsiny Makkok… bocs, de ez egy nagyon
idétlen név egy általános iskolának… szóval a Kicsiny Makkok úgy
tökéletes, ahogy van.
– Azt azért kétlem. Westenbury Közösségi Alapítványi Iskola
vagy valami hasonló lenne a neve. Most viszont mennem kell. Biztos
önnek is sok a dolga.
– Nagyon. Istenem, már megint pisilnem kell. Nézze, örülök,
hogy személyesen is találkoztunk. Rafe, a férjem és én is teljesen
ellene vagyunk az új ingatlanfejlesztésnek, és biztos, hogy újra
találkozni fogunk, ha harcolni kell az iskoláért és a területért.
– Nem fogom szó nélkül tűrni, az egészen biztos – feleltem.

Hazafelé indultam, és az utam a Mindenszentek-templom melle

vezete el, amikor hirtelen elhatározásból úgy döntö em, hogy
csatlakozom az istentisztelethez. Tulajdonképpen ez az én
templomom és az én közösségem. Kicsit elszégyelltem magam,
mivel a templom csak negyedóra sétára van tőlünk, de én mindig is
a „karácsonyeste, húsvétvasárnap” típusú templomjáró voltam, egy
kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hányszor voltam
vasárnapi misén.
Ben Carey, a lelkész, már lelkesen beszélt, amikor kinyito am az
ősi faajtót, és belopództam a leghátsó padsorba. Észreve em több
diákomat a gyülekezetben, akik hátrapillanto ak a megnyikordult
faajtó hangjára, és elpirultak, amikor meglá ák, hogy az
igazgatónőjük régi Barbour kabátban és sportcipőben céltudatosan
leül hátra.
Elmosolyodtam, de lehajto am a fejemet, és reméltem, hogy nem
keltek nagyobb feltűnést.
– Mindannyiunknak megvannak a magunk viszontagságai –
mondta Ben –, és ezek közül némelyik jóval rosszabb, mint a többi.
Nekem mondod, Ben?
– De amikor túljutunk ezeken a nehézségeken, és felépülünk
belőlük, akkor ünnepeljük ezt meg. Nem számít, hogy milyen
nehéznek tűnik, mindig találhatunk máshol szépséget is.
 Tényleg? Elég rosszul éreztem magam a bőrömben a templomban
ücsörögve, a tekintetem körbepásztázta a jelenlévőket. Isten, jól
jönne egy kis segítség. Negyvenéves vagyok, a férjem elhagyo ,
elveszíte em a legjobb barátnőmet, a am a szexualitásával küzd, és
a falut, ahol élek, betonnal akarják elborítani. Ó, és a csodás ötletem,
hogy elviszem a barátaimat vacsorázni, megfenekle . Behunytam a
szememet, és megpróbáltam pozitív lenni.
A következő pillanatban mozgást éreztem az oldalamon, és egy
apró kis kéz megfogta az enyémet. Meglepe en kinyito am a
szememet, és balra fordultam. Matilda Hogarth, az egyik kis
hároméves óvodásom ült melle em, és mosolyogva szoronga a a
kezemet. Vaskos kis lábai a legszebb vasárnapi fehér harisnyában és
fényes, piros cipőben kalimpáltak.
– Szeretem az iskolát – su ogta komolyan, és mélyen a szemembe
néze . – És téged is szeretlek.
A nap ezt a pillanatot választo a, hogy bevilágítson a feste
üvegablakon, és a templomi padot, amelyben ültem, fényes
rombuszokkal rajzolta tele a fénysugár.
– Köszönöm, Isten – mondtam némán, és visszamosolyogtam
Matildára, noman megszorítva a kezét –, jövök neked eggyel.
 19

Bebocsátást nyertél az é erembe…

ISTEN TOVÁBBRA IS AZ OLDALAMON ÁLLT. Hétfő reggel, nem sokkal

iskolakezdés elő , a hétközepi é ermi foglalások őrangyala felhívo
telefonon, és így szólt:
– Ki áldo abb vagy minden asszonynál. Örvendj, mert
meghallga a ál. Bebocsátást nyertél mégis Clementine é ermébe.
Na jó, igazából Clementine Ahern hívo fel.
– Mrs. Beresford? Van egy lemondásunk csütörtök estére. Szeretné
az asztalt?
– Ó, igen! Hogyne szeretném! – Örömömben o helyben táncra
perdültem.
– A gond az, hogy ez egy hatszemélyes asztal, a sarokban
egymagában. Jól emlékszem, hogy három főre szerete volna
foglalni? De nem gond, ki tudjuk cserélni egy kisebb asztalra…
– Ez igazán kedves öntől. Fogadok, hogy oda tudta volna adni egy
hatfős társaságnak is.
– Igen, de én azt szeretném, ha az öné lenne. Hét óra megfelel?
– Tökéletes.
Már beszéltem Clare-rel és Fivel, miután hazamentem a
templomból, és mindke en ráértek a héten. Azt beszéltük meg, hogy
foglalok asztalt valahol máshol, nagy valószínűséggel Midhope
központjában. De ez sokkal-sokkal jobb volt, és kezdtem izgato á
válni. Nemcsak amia , hogy a Clementine-ben vacsorázhatunk,
hanem azért is, mert meg tudom mutatni Clare-nek és Finek, hogy
mennyire értékelem a hűségüket és a barátságukat. Nem telt el egy
hét sem anélkül, hogy valamelyikük ne telefonált volna, hogy
érdeklődjön, hogy vagyok. Hogy tényleg jól vagyok-e.
– Jó dolgok történnek azokkal, akik türelmesen várnak –
mosolygo Jean, amikor beugro am az irodájába a reggeli
gyülekező felé tartva, és elmeséltem, hogy micsoda szerencse ért. –
Nekünk hét hónapot kelle várnunk egy asztalra o . Közelebb
voltam a következő szülinapomhoz, mint amelyiket meg akartuk
ünnepelni.
Nagyon jó hangulatban voltam. A gyülekező elterveze témája,
ahol gyerekversek és gyerekdalok tanulságairól le volna szó,
elkanyarodo a terveze irányától, mert észreve em, hogy a
gyerekek alig ismernek néhányat közülük.
– Rendben! – mondtam. – Lássuk, hogy a tanárainknak jobban
megy-e!
Kétségtelenül jobban ment. A gyerekek táto szájjal gyelték,
ahogy Kath Beaumont tudta, miért ment a kis nyulacska az erdőbe;
Debs Stringer elénekelte a Bújj-bújj zöld ágat; Sheila Wilson pedig
felkelte e János bácsit. Harriet Westmoreland eldalolta az Icipici
pókot, amibe a gyerekek is lelkesen bekapcsolódtak.
Karen Adams nem ve részt benne.
– Ezután nem fogjuk tudni lecsillapítani őket – morogta
Kimberley Crawfordnak, miala kivezényelte a nyolcéveseit a
gyülekezőteremből, az ujját az ajka elé te e jelzésértékűen.
– Gratulálok – su ogta Harriet, miala a saját osztályát terelte
vissza a termükbe. – Ez az első alkalom, hogy együ hallo am, a
Cickom-cickomot és a Bújj-bújj zöld ágat egy hétfő reggeli gyülekezőn.
– Amikor gyerek voltam, még olyan ártatlan daloknak tűntek –
neve em. – Azt szeretném, ha minden gyerek úgy szeretné ezeket,
ahogy mi is annak idején.

– Mrs. Beresford! – Stan, a gondnok jelent meg az irodám ajtajában,

miután a gyerekek visszamentek a termeikbe az ebédszünet végén.
Rá egyáltalán nem jellemző módon tétovának tűnt, sőt félénknek. –
Van kedve velem jönni, és megnézni az ékességeim? – De amikor
csak bámultam rá, sietve folyta a. – Semmi baj, kedves, még nem
muta am meg a gyerekeknek.
 Még? Te jó ég.
– Ha lejön velem a pincébe, akkor megnézheti magának, és
eldöntheti, hogy láthatják-e vagy sem. Lehet, hogy nem pont
akkorák, mint amilyenre gondolt.
Stan közel járt a hetvenhez, homokszínű, kopaszodó hajjal és
nálam nem sokkal magasabb terme el. Mindig is a Kicsiny
Makkokban dolgozo , és valószínűleg már réges-régen nyugdíjazni
kelle volna. Egy két lábon járó orvosi tankönyv volt, tele valós és
képzeletbeli panaszokkal. A legtöbbet hangoztato problémája Vera
volt, a felesége, és a reumája, amelyekről órákig tudo mesélni
mindenkinek, aki volt olyan peches, hogy elcsípje.
– Ööö… Stan… – makogtam, és pironkodva továbbra is csak
bambán bámultam rá.
– Jöjjön. Még nem ebédeltem. Bár a feleségem nem fog örülni, ha
megtudja, hogy megmuta am magának. Egy kicsit furcsa ezekben a
dolgokban. Nem szereti, ha eldicsekszem azzal, amire büszke
vagyok. Ugye érti, mire gondolok?
Elindult a folyosón, és időnként hátranéze , hogy lássa, követem-
e. Egészen addig mentünk, amíg elértünk egy faajtót, amely a
pincébe vezető kőlépcsőkhöz vezete . Mrs. Theobold az első
látogatásomkor mesélte, hogy a viktoriánus időkben a kazán és egy
hatalmas halom koksz töltö e ki a pincét. De ez idő tájt csak egy
tágas tér volt, amit főként különböző dolgok tárolására használtak.
Még sosem jártam i lent.
Stan visszahúzta a reteszt, és lement a lépcsőn.
– Öö, hagyjuk csak nyitva az ajtót, Stan – motyogtam, és a
nyomába eredtem. – Hol a kapcsoló?
Stan ciccente , és meginga a a fejét.
– Sokkal jobban fogja érzékelni, ha nem kapcsolja fel a lámpát –
felelte, és félreállt, hogy elő e mehessek.
– Érzékelni…? – Már azon voltam, hogy megfordulok és gyorsan
kimenekülök, de akkor meglá am Stan ékességeit. – Te jó ég, Stan!
Micsoda szépség! Hiszen ezek gyönyörűek!
Szó nélkül álltam, hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a
félhomályhoz, és élvezze a rengeteg vámpír és szellem látványát,
amelyek méltóságteljesen szálltak a mennyezetről lelógatva, a
festéktől fényesen csillogva. Egy kicsit ijesztőnek tűntek, de
mosolyogtak és barátságos külsejük volt, pont olyanok, amelyeket a
gyerekek halloweenkor szeretnek látni. Volt legalább tíz Casper, a
barátságos szellem, hatalmas narancssárga és ezüstszínű
töklámpások, és egy egész családnyi csontváz gura az Allan
Ahlberg Funnybones szereplői közül – tudtam, hogy a kicsik imádják
őket, az előző félévben egy utazótársulat fel is lépe a kedvenc
szereplőikkel: Nagy Csontvázzal, Kicsi Csontvázzal és Kutya
Csontvázzal.
– Tetszik önnek? – kérdezte Stan félénken. – A feleségem azt
mondja, fel kellene nőnöm, és nem az időmet vesztegetni.
– El sem tudom hinni, hogy azzal töltö e a szabadidejét, hogy
ezeket elkészítse nekünk! – feleltem boldogan. – A gyerekek imádni
fogják a halloweeni ünnepségünkkor. Ön nagyon tehetséges, Stan!
– Nos, mindig is képzőművészeti iskolába akartam járni, de tudja,
hogy van ez… – elhallgato . – Szóval, ha tetszik önnek, és nem túl
nagyok, akkor a hétvégén fel tudom függeszteni őket a nagyterem
mennyezetére. Persze nem fognak ugyanúgy ragyogni, mint i lent,
de ha lekapcsoljuk a lámpákat o is, akkor nem lesz rossz.
– Stan – mosolyodtam el –, ezek a legszebb díszek, amelyeket volt
szerencsém valaha látni.

Az asztalfoglalás fele érze eufóriás örömöm egészen csütörtök

estig kitarto .
– Hűha, jól kicsípted magad! – fü yente Freya, felnézve a
laptopjából, amikor beléptem a szobájába elköszönni. – Biztos, hogy
csak Clare és Fi nénivel találkozol? – vigyorodo el. – Fogadok, hogy
azért mész, hogy találkozz Wayne-nel, a Darázsemberrel, ugye?
Csak nehogy darázsfészekbe nyúlj a végén! – felnyeríte , és tetőtől
talpig végigmért. – Tudod, lehetne rosszabb is. Legalább nem kell
többet aggódnunk egy újabb darázsinvázió mia … és bebizonyítod
apának, hogy még most is partiképes vagy.
– Partiképes? Hát ez egy rémes kifejezés. – Átkukucskáltam a
válla fölö , hogy lássam, mivel van elfoglalva. – Mit csinálsz?
– Paulával egy demonstrációt szervezünk a Bamforth-fejlesztés
ellen Norman vadvirágos rétjére. Most próbálok posztereket és
szórólapokat készíteni.

Ü É
 – Jó ötlet… Ügyes vagy! Én is beszállhatok? – Mellőzö nek
éreztem magamat, amiért ők ke en anélkül álltak neki, hogy velem
megbeszélték volna.
Freya rám néze , és ráncba szaladt a homloka.
– Szerinted jó ötlet? Te vagy a helyi iskola igazgatónője, nem
tűnne úgy, hogy politizálsz, ha te is részt vennél benne? Nem kellene
pártatlannak maradnod?
Most én voltam a soros, hogy hitetlenkedve Freyára bámuljak,
íme, még csak tizennégy éves, tele idealizmussal, és olyan nagy
szavakat használ, amiknek a jelentéséről nekem az ő korában
biztosan fogalmam sem volt. Tizennégy évesen minden gondolatom
Kevin Costner körül forgo , akit a Robin Hood, a tolvajok fejedelmében
lá am, és akörül, hogy Freddie Mercury halálos beteg, és ezért én
sohasem fogok tudni szexelni, mert biztos, hogy AIDS-es leszek.
– Még szép, hogy részt vehetek benne – feleltem. – O voltam a
múltkor a tájékoztatón is.
– Ez igaz – felelte –, de nem fejte ed ki a nézeteidet, ugyebár? Az
csak egy közösségi ismertető fórum volt. De, amit én és Paula
tervezünk…
– Paula és én…
Freya felszisszent.
– Amit Paula és én tervezünk, az lehet, hogy vitatható olyasvalaki
számára, mint te vagy, a jelen munkakörödben.
– Nahát…
– Kész vagy, anyu? – kiabált fel Tom a lépcső aljáról. – Elkísérlek,
és akkor nem kell vezetned és ihatsz is.
Áthajoltam a korláton.
– Ebben a cipőben?
Tom felém lenge e a gumicsizmámat.
– Ugyan már! Vedd csak fel, és tedd be a magas sarkúdat egy
táskába. Visszafelé meg hazajössz taxival.
Mióta megpedzege em az „m” betűs témát előző vasárnap, ez
volt az első alkalom, hogy többet beszélt velem néhány elmotyogo
szónál.
Csodaszép este volt. Hűvös, de tiszta, és ahogy sétáltunk, egy
hihetetlenül kerek telihold kísért minket végig az utcán. Egyikünk
sem szólalt meg az első néhány száz méteren.
 – Figyelj, Tom – nyögtem ki végül –, nagyon sajnálom, amit
vasárnap mondtam. Semmi közöm sincs hozzá, erőszakos voltam,
nem helyes, hogy így belegázoltam.
Tom egy darabig nem válaszolt.
– Anyu, nem tudom, hogy mi vagyok. Úgy érzem, hogy nem
tudok bekapcsolódni az iskolában azokba a beszélgetésekbe, amikor
a srácok a csajokról dumálnak és a… többi dologról. Úgy értem, én
nagyon kedvelem a lányokat. Ami azt illeti, jobban szeretek velük
lenni, mint a srácokkal. De… nem jönnek be. Megpróbáltam.
Megpróbáltam rájuk gondolni… úgy is.
Éreztem Tom zavarát, és tudtam, miért ajánlo a fel, hogy elkísér.
Beszélgetni akart velem, de úgy, hogy közben ne lássam az arcát.
– Tom, kicsim, te még nagyon atal vagy. Sok időd van arra, hogy
úgy is gondolj a lányokra és más dolgokra…
– Leereszkedő vagy.
– Ne haragudj, nem volt szándékos! Csak azt szeretném, hogy
tudd, számíthatsz rám. I leszek, ha beszélgetni akarsz.
– Az van… az van… – Tom elhallgato , láthatóan kereste a
szavakat. – Szóval, az van, hogy van valaki, aki nagyon tetszik
nekem.
– És ő egy ú? – kérdeztem lágyan.
Tom ve egy mély levegőt, és meggyorsíto a a lépteit.
– Igen.
– És vele voltál a Kék Golyóban, amikor apa megláto ?
– Igen.
– Hány éves?
– Velem egykorú. Illetve egy évvel idősebb. Fele em jár a
gimiben.
Megkönnyebbülten sóhajto am.
– Gyakran találkoztok? Hol ismerted meg?
– Ő is benne van abban a csapatban, amelyikkel együ lógok.
Ismered Jenny barátait? – Jenny és Tom azóta barátok voltak, mióta
hatévesen a Kicsiny Makkokban egy osztályba kerültek, és a
barátságuk azután is folytatódo , hogy tizenegy évesen más-más
iskolába kerültek. Jenny legalább annyira része volt Tom életének,
mint Freyának a csapata.
– Jenny hozo össze minket. Azt gondolta, hogy sok bennünk a
közös…
– És ez azt jelenti, hogy most együ vagytok?
– Az van… – Tom hirtelen elhallgato , mert Clare és Fi pont
ebben a pillanatban pa antak ki egy taxiból az utca túloldalán, és
kiabálva elindultak felénk.
– Cassie, hahó! I vagyunk! – kiálto a Fi. – Igyekezz! Mi már
i unk egyet Clare-nél. Le vagy maradva eggyel…
– Inkább ke ővel – te e hozzá Clare, és megölelte Tomot. – Hogy
van az én kedvenc kamaszom? Minden alkalommal jóképűbb és
jóképűbb vagy. Biztosan az algebra az oka.
Tom elvigyorodo .
– Érezzétek jól magatokat! Ne felejtsd el, anyu, hogy holnap mész
dolgozni… Te jó ég, Clare néni! Mit csináltál az arcoddal?
Tommal mindke en Clare-re meredtünk, aki bár láthatóan
megpróbálta alapozóval és korrektorral eltüntetni, egy hatalmas
fekete monokli díszelge a szeme körül.
– Ó, semmiség! – mosolygo . – A vasalódeszka kizuhant a
helyéről az ajtó mögül, és én pont o álltam elő e.
– Tényleg? – kémlelte Tom a félhomályon át. – Neked aztán nem
semmi vasalódeszkád van!
– Gyerünk! – türelmetlenkede Fi. – Egy másodpercet sem akarok
elvesztegetni ebből a buliból.
Clementine néhány évvel ezelő ig nem volt más, mint egy vidéki
ház, egyike annak a néhánynak, amik megmaradtak a környéken.
Ilyen volt David Henderson udvarháza is a mező másik oldalán,
amely nem tartozo a Bamforth-birtokhoz. Clementine privát
rendezvényeket tarto a kertben, a szabadban, ha a jó idő
megengedte. Egészen a teniszpályáig tarto , és o állt egy régies
nyári lak is, ahol elképesztő összegekért a szerelmespároknak külön
pincér vi e ki Clementine nomságait, amelyekre a hírnevét építe e.
Clare mesélte el mindezt, aki elvégezte a terepmunkát, miala a
pálmaház jellegű szobába kísért minket a atal pincér, fekete
farmerben és pólóban, amelyre narancssárgával a Clementine logóját
hímezték. A teremben csak néhány asztal állt megterítve. Minden
tökéletes volt: nyugodt, nem zsúfolt, hívogató és nem nyomasztó.
– Annyira izgato vagyok az este mia – mondta Fi, és
körülnéze a pálmaházban. – Hogy az ördögbe sikerült asztalt
foglalnod ilyen rövid idő ala ?
– Igazából én sem tudom pontosan. Úgy tűnik, hogy Allegra,
Clementine kislánya szeret a Kicsiny Makkokba járni, és ez ado
nekem néhány jó pontot. Valaki lemondo egy foglalást, és íme, i
vagyunk. – Clare-hez fordultam, aki a monoklija ellenére csodásan
feste . – Szóval, mi is történt az arcoddal igazából?
– Mi történt igazából? Mondtam, a vasalódeszka rám ese . –
Elhallgato , mert a pincér jelent meg melle ünk, kezében egy üveg
Moët pezsgővel. – Hűha, Cass! Pezsgő is? Ezt hadd zessem én.
– Ez a Clementine ajándéka – mosolygo a pincér. – A
születésnapja alkalmából.
Kezdtem úgy érezni magamat, mint valami csaló. A
születésnapom már hat hónappal korábban volt. De a pokolba is,
akkor nem ünnepeltem meg rendesen.
– A születésnapom igazság szerint már elég régen volt.
– Tudom, Clementine elmondta.
Hirtelen olyan érzésem le , hogy Clementine mindent tud rólam.
Arról, hogy Mark elhagyo Tina mia . Valószínűleg még mindig én
voltam a falu legfőbb pletykaforrása.
Fi végigsimíto a a pincér karját egy olyan mozdula al, hogyha
ezt egy fér teszi egy pincérnővel, akkor azonnal kidobják az
é eremből.
– És micsoda kedves atalembert is kaptunk felszolgálónak. – A
névtáblájára pislanto . – Patrick. Köszönjük, Patrick…
Clare elvigyorodo .
– Ne örtölj gyerekekkel, Fi!
– Oké, de csak akkor, ha elmeséled, hogy ki húzo be. – Fi
hosszasan belekortyolt a pezsgőjébe. – Atyám, ez fenséges! Ha
rajtam múlna, és lenne rá pénzem, akkor mindennap így innám a
pezsgőt. Gyerünk, Clare! Ez nem egy vasalódeszka-monokli.
– Az Utolsó Agglegénynek valószínűleg befellegze .
Rámeredtünk.
– Hogy érted? Mi történt?
– Ti hagynátok, hogy a vőlegényetek egy olyan legénybúcsúra
menjen, ahol a szervező lenyúlja a vőlegényt? – Clare elhúzta a
száját, felhajto a a pezsgőjét, majd töltö magának még egyet. – Tele
lesz vele a vasárnapi újság.
Ó
 – Ó, Clare! Megtudta a menyasszony? Hogyan?
– Rageh mondta el neki. – Clare ránk emelte a tekintetét. – És le is
fújta az esküvőt.
– De a legénybúcsú már több mint hat hete volt. Nem kellene már
házasnak lenniük?
Clare mosolyra húzta a száját.
– Elmúltak már azok az idők, amikor a vőlegény az esküvő elő i
napon tartja a legénybúcsúját, és piaszagúan, másnaposan jelenik
meg a templomban. Manapság a búcsúkat sokszor hónapokkal az
esküvő elő tartják, főleg, ha külföldi út is szóba jön.
– Szegény lány… Ó, Clare. Hogy voltál erre képes?
– Én nem te em semmit, Cassie.
– Hogy érted?
– Nem voltam hajlandó beszélni vagy találkozni vele. Tudom,
hogy nem hiszel nekem. Miután hazament She eldbe a The
Botanistból, nem ve em fel a telefonomat, ha kerese , nem is hívtam
vissza. Életemben először tényleg megpróbáltam helyesen
cselekedni. Tudom, és hát az biztos, hogy te aztán tudod, Cassie,
hogy hogyan érezném magam, ha a fér , akihez hozzá akarok
menni, beleszeret valaki másba.
Elhallga unk, mert Patrick visszatért az asztalunkhoz az omlós
kekszes, zsályás, kecskesajtos üdvözlőfalatkákkal.
– Ez maga a mennyország – sóhajto a Fi, és elragadtatva
behunyta a szemét. – Rajta, Clare – mondta teli szájjal –, azt meséld
el, mi történt a szemeddel. Gondolom, a menyasszony ökle volt a
dologban.
Clare szomorúan bólinto .
– Az elmúlt hat hétben Rageh üzeneteket, e-maileket küldö , és
megjelent az ajtóm elő is…
– Remélem, hogy most fel volt öltözve! – te e hozzá Fi
vicceskedve.
– Azt nem tudom – válaszolt komolyan Clare –, nem lá am.
Tudtam, hogy o van, de nem voltam hajlandó lemenni hozzá.
Hagyo o egy üzenetet.
– És?
– Azt írta, felbonto a a jegyességét. És hogy már azelő tudta,
hogy valami nincs rendben, mielő találkozo volna velem. Ez volt
az egyik ok, amiért nem akart legénybúcsút. Az egész csak egy
komédiának tűnt neki.
– És azután?
– És azután még mindig nem beszéltem vele. Nem akartam, hogy
én akadályozzak meg egy házasságot. El sem tudom mondani, hogy
milyen nehéz volt. Tudnom kelle , hogy akkor se megy vissza a
menyasszonyához, ha én nem leszek az övé.
– És nem ment? – kérdeztem, de az arcát látva már tudtam is a
választ.
– Nem. Hétfőn az irodámhoz jö , pont akkor, amikor már éppen
be akartam zárni. Akkor is ugyanazt mondta: ha nem akarok tőle
semmit, én akkor is szívességet te em neki, mert erőt adtam a
szakításhoz. Ha nincs esélye, akkor el fog költözni a környékről.
– És mi történt ezután? – kérdezte Fiona tágra nyílt szemmel. – A
karjaiba kapo , és ölben vi fel a lépcsőn?
Clare bánatosan felnevete .
– Valószínűleg ez történt volna, de pechünkre a volt menyasszony
az utunkba állt.
– Te jó ég! – A szám elé kaptam a kezemet.
– Autóval köve e Rageh-t.
– Tényleg? Végig az A629-en és az M1-en? – kérdezte Fi kétkedve.
– Sosem érte em azokat a lmeket, ahol valaki követ valakit. Ne
mondják, hogy a másik nem veszi észre az autót és a sofőrt! Ha nem
mennének elég közel, akkor pedig elveszítenék az elő ük haladó
autót. Én csak tudom. Egyszer megpróbáltam követni Ma et, aki
egy másik farmra ment, Sherburn-in-Elmetbe, hogy megnézzünk
valami tehenet. Totál eltévedtem, és Harrogate-ben kötö em ki…
– Könyörgöm, Fi, hagyd, hogy befejezze! – neve em.
Clare-nek eltorzult az arca.
– A volt menyasszonya besétált az irodába, és meglá a, ahogy
csókolózunk. Először őt ütö e meg, utána pedig behúzo nekem.
Egyáltalán nem hibáztatom érte.
– Én sem – feleltem. – Én valószínűleg kinyírtalak volna.
– Szeretem – jelente e ki Clare könnyedén. – Már három napja
nem aludt a lakásában. Soha, de soha nem éreztem még így senki
iránt. Annyira sajnálom, mert tudom, hogy amit te em, az
szörnyű…
 – Szerelmes vagy – mondta ki Fi gyengéden. – Egyszer el kelle
jönnie ennek a napnak is.
Patrick meghozta az előételeket. Mindhárman a füstölt lazacot és
a zelleres remoulade-mártást választo uk, amelyet olyan ízlésesen és
kifogástalanul tálaltak, hogy pár pillanatig csak némán csodáltuk.
– A volt menyasszony elment a vasárnapi újságokhoz, mert
eltökélte, hogy bosszút áll rajtam, és tönkreteszi a vállalkozásomat.
Tegnap járt néhány riporter és fotós az irodánál, és kívülről
fényképeket készíte ek. Ezek után senki sem fog szóba állni az
Utolsó Agglegénnyel. Mindegy, ennyit rólam. Ez most a te napod,
Cassie. Egészségedre! – hajolt hozzám Clare, és megpuszilt, majd a
poharát az enyémhez koccinto a.
– Ez mennyei, ugye? – vonakodva te em le a késemet és a
villámat.
Csöndben átadtuk magunkat a fantasztikus étel élvezetének. Az
íz, az illat, a textúra, mind külön-külön is hato az érzékszerveinkre,
ahogy kóstolga uk.
Egy idő múlva megszólaltam.
– Fi?
– Hmm?
– Te is olyan mindent elsöprő szerelemmel szere ed Ma et,
ahogy most Clare érez Rageh iránt?
– Szere em vagy szeretem?
– Mindke ő.
Fi felnevete .
– Biztos, hogy úgy szere em, különben nem hagytam volna o a
korábbi életemet Leedsben egy vidéki, düledező tanyaházért és egy
csomó tehénszarért. – Kis szünet után folyta a: – És hogy most is
úgy szeretem-e? Hát, ha éppen nem ólálkodik az állatsereggel együ ,
akikkel együ lakom, akkor igen. Imádom ezt a nagy melákot.
Clare összehúzo szemmel mérege e Fit.
– Bocs, Fi, folyamatosan csak mondtam a magamét Rageh-vel
kapcsolatban, de ígérem, most be is fejeztem, mert tudom, hogy ez
az utolsó dolog, amit Cassie hallani akar, különösen a szülinapján.
– Nem zavar. Sőt, tudni akarom! – mosolyogtam, és töltö em az
üveg sauvignon blancból, amit Clare rendelt. – Fi, mondd csak,
milyen volt, amikor Ma -tel találkoztál?
 – Hogy érted? – csodálkozo el Fiona.
– Mit éreztél?
– Úgy éreztem, mintha a lelkem lázban égne. Nem akartam
aludni, mert a valóság sokkal jobb volt bármilyen álomnál.
– Ez aztán költői volt – nevete Clare.
– Cassie kérdezte – felelte Fi komolyan.
– És milyen volt neked Markkal? – kérdezte Clare a kezemet
simogatva. – El tudod mesélni? Megértem, ha nem.
Összehúztam a szemöldököm.
– Tudod, így, hogy titeket hallgatlak… mindegy, nem számít.
– Micsoda? Túlságosan fájdalmas? Butaság az egész, hagyjuk! –
rendelkeze Clare. – Fi, mesélj inkább egy viccet nekünk.
Elhúztam a számat.
– Nem erről van szó. – I am egy nagy kortyot a nom, hideg
borból, és abból erőt merítve folyta am. – Én sosem éreztem ezt.
Clare és Fi felkapták a fejüket, és abbahagyták az evést.
– Mit? Mit nem éreztél?
– Tudjátok – ntorogtam. – Amikor az ember lába megremeg.
– Érezted te is – mondta Clare gyengéden – Mark iránt. Lehet,
hogy most utálod, amiért ilyet te , és ezért nem is hibáztathat senki,
de ne felejtsd el, hogy mit éreztetek egymás iránt azokban az
években.
Ve em egy mély levegőt.
– Szere em Markot, azt akartam, hogy ő legyen a gyermekeim
apja. Az akartam, hogy olyan házam legyen, mint amilyen Davina
unokatestvéremnek volt. Azt akartam, hogy rendeze ókjaim
legyenek, és a vállfákon csak egy ruha lógjon és nem négy felső és
két nadrág alágyömöszölve. Mark minden feltételnek megfelelt –
neve em. – Tudjátok, volt egy kis jegyzetfüzetem nyolcéves
koromban, amire, te jó ég, a legszebb kézírásommal azt írtam: A fér ,
akihez feleségül fogok menni. Már akkor ezt írtam le: magas, kék
szemű, mosolygós, nincs tetoválása és öltönyt visel. Pipa, pipa, pipa
és pipa. – Újra nevetni kezdtem, de ezú al már szomorúan. –
Markkal ki tudtam pipálni az összes rubrikát – felsóhajto am –, de
sohasem éreztem azt, hogy a lelkem lázban ég, vagy hogy a falnak
dőlve lecsúsznék a padlóra.
– Lecsúszni a padlóra? – nevete Clare.
 – Egyszer együ laktam egy lánnyal még a kollégiumban, aki
egyik este úgy jö haza, hogy szó szerint végigszánkázo a falon…
– Túl sok gin?
– A vágytól és a szerelemtől fűtve csúszo le a falon. Nem is
tudo felállni.
Fi és Clare egyszerre bóloga ak, átérezve a szinte már feledésbe
merült lakótárs tornagyakorlatát.
– Vajon akkor is össze akartam volna házasodni Markkal, ha nem
tudja megadni nekem mindazt, amire vágyakoztam a Paulával töltö
évek ala ? – te em fel a kérdést. – Úgy értem, ha a melle ünk lévő
faluban lako volna, és nem irodában dolgozik, vagy nem le volna
drága autója, akkor is ugyanúgy éreztem volna iránta? – Megráztam
a fejem, és elszégyelltem magam a saját gondolataim mia . Azért
mentem volna férjhez Markhoz, mert úgy éreztem, hogy ő meg tudja
adni nekem, amire vágyom, és nem önmaga mia ? És – te em hozzá
szomorúan – tudjátok, én sohasem akartam volna elengedni Markot
úgy, ahogy te, Clare. El akartad engedni Rageh-t azért, mert jobban
szereted őt saját magadnál.
 20

Ha Mary Kingsley-nek sikerült, akkor nekem is menni fog…

– SZÓVAL, CASSIE, mindjárt i az őszi szünet. Mivel akarod eltölteni?

Ekkor érkeztünk el a desszerthez, és már mindannyian annyira
tele voltunk, hogy nem kívántunk többet enni, de mivel a vacsora
három fogásból állt, bolondok le ünk volna kihagyni.
– A desszertről jut eszembe – mondtam –, az egyik kisgyerek azt
írta a héten a fogalmazásába: „És a balerina az előadás végén
puszedlize …”
– Máglyarakáson, a Fekete-erdőben? – szellemeskede Fi. – Sosem
fogom elfelejteni azt, amikor Rosie egyszer házi feladatot készíte a
víz körforgásáról, és azt írta: „Az esörcseppek hullanak a felhőkből a
földre” – nevete . – Nem lenne baj, az biztos!
– Szerintem el kellene utaznod egy hétre – jelente e ki Clare. –
Felejtsd el kicsit a gyerekeket és az iskolát. Gondolom, a szünet után
is te leszel az igazgató, ugye?
– Igen, úgy tűnik. David Henderson megkérdezte, hogy
belemennék-e abba, hogy karácsonyig így folytassuk.
– És belementél?
– Természetesen. Imádom csinálni. Sajnálni fogom, amikor majd
meghirdetik az állást egy igazi igazgatónak, és jön valaki, aki
elfoglalja a helyemet.
– Nem tudod egyszerűen csak megmondani nekik, hogy szívesen
tovább folytatnád? Ha elégede ek a munkáddal, akkor mi lehetne a
gond?
– Az, hogy mindent szabályosan kell végrehajtani. Tudod,
Á
végigvinni a folyamatot. Álláshirdetés, a megfelelő jelöltek
kiválasztása, referenciák ellenőrzése, prezentációk és állásinterjúk.
– Akkor jelentkezhetnél. Egész biztosan végig tudnád csinálni. Az
o dolgozók is kedvelnek, nem?
– Igen. A többség szerintem kedvel. Csak az a rémes Karen
Adams van ellenem.
– Képzeld, rájö em, hogy én ismerem őt! – mondta Fi. – Először
nem is juto az eszembe, de a férje Ma másod-unokatestvére.
Ingatlanfejlesztőként dolgozik, és mindig azon ügyködik, hogy
minél több építési szerződést megszerezzen. Szerintem biztos, hogy
most is kéz a kézben együ dolgozik Bamforthékkal.
– Tényleg? Ez sok mindent megmagyaráz. Karen és a férje o
voltak azon az estén, amikor a Bamforth-birtok a prezentációt
tarto a… Egy pillanat, i vannak ke en az iskolámból a tanárok
közül!
Hátratoltam a székemet és felálltam, ahogy Harriet és Grace
benéztek az é erem ajtaján.
– Sziasztok! Ti is megjutalmazzátok magatokat ma este?
– Tulajdonképpen igen – mosolygo Harriet. – Clem a barátnőnk,
így be szoktunk ugrani hozzá a konyhába egy-két falatért, és hogy
koccintsunk. Clemnek olyan sok dolga van, hogy inkább mi jövünk
el ide havonta egyszer, és nem fordítva. Néha olyan sok a munka,
hogy mi is besegítünk pincérkedni.
– Gyertek, üljetek ide hozzánk! – mondtam. – Már a desszertnél és
a kávénál tartunk. Összébb tudjuk húzni magunkat. – Mire
kimondtam, Fi és Clare már is odébb vi ék a székeiket. – Clementine
végze a konyhában?
– Szerintem igen, de lehet, hogy nem akarja, hogy zavarjuk –
mondta Grace.
– Ami azt illeti – felelte Clare –, nagyon szeretném megismerni.
Már gondolkodtam azon, hogy beugrom, és megbeszélem vele, meg
tudok-e valamit szervezni a pipiknek.
– A pipiknek? – ráncolta a homlokát Grace. – Úgy érted, szabad
tartású csirkék és tojások?
Clare nevete .
– Nem, leánybúcsúkat szervezek, illetve szerveztem.
– Most is szervezel! – jelente em ki határozo an, majd Harriet és
Grace felé fordultam, akik még mindig az ajtónál álltak. – Clare-nek
két vállalkozása van, az egyikben lánybúcsúkat szervez, ez az Utolsó
Hajadon, a másik pedig legénybúcsús, az Utolsó Agglegény. Nagyon
örülnék, ha csatlakoznátok hozzánk. Kérdezzétek meg Clementine-t
is.
– Ma tartjuk Cassie szülinapi buliját, és ő egyben a főnökötök is.
Ezért most meg kell tennetek, amit kért – nevete Fi. – Mi meg
kérjünk még egy üveg bort!

Tíz perccel később már mind a hatan együ ültünk. Clementine

leve e a munkaruháját, átöltözö , és mivel az asztalunk távolabb
volt a többi vacsorázótól, örömmel csatlakozo hozzánk.
– Az anyukám, Sarah a főnök ma a konyhában – mondta, és leült
közénk –, így most egy kicsit szusszanhatok.
– Hogy fogják Edward Bamforth tervei érinteni az é ermet? –
kérdeztem.
– Á, i ne is említsd ennek az embernek a nevét – bosszankodo .
– Rafe, a férjem, nagyon dühös a felvetése mia . Mind azok
vagyunk.
– A lányom és az anyám tüntetést szerveznek a szünetben
Norman vadvirágos rétjén. Ismerve az anyámat, majd megpróbál
kapcsolatba lépni azzal a ckóval, aki arról vált ismer é, hogy
tüntete a Newbury összekötő út ellen. Annak idején elég sokat
voltak együ . Mikor is? Akkor jártam egyetemre, vagyis a
kilencvenes évek közepén.
– Swampy – mondta Clare. – Nem Swampy volt a neve? Tudtátok,
hogy a miniszterelnök, David Cameron anyja volt a bíró, aki elítélte
az egyik ügyében?
– Nahát! – ez felkelte e Clem érdeklődését. – Jó lenne, ha az
anyukád el tudná érni. Hozna az ügynek egy jó nagy adag
nyilvánosságot, és meggyőzné az önkormányzatot, hogy ne adjon ki
építési engedélyt arra a sok épületre ezek után.
– Ne hidd azt, hogy mindenki a fejlesztés ellen van – feleltem. –
Sokan szeretnék, ha az alapítvány építene egy új iskolát. És a fede
sípálya új munkahelyeket teremtene, és a turizmust is fellendítené a
környéken. Ez az, amit az emberek akarnak. Haladást.
 – De nem az én kertemben, Cassie – mosolygo Clem.

– Biztosak vagytok benne, hogy nem zavarunk? – kérdezte

Clementine negyedórával azután, hogy Patrick meghozta a
desszertet. – Vissza tudunk menni a konyhába most, hogy
megválto uk a világot, és békén hagyunk titeket.
– Egészen biztosak – felelte Fi. – Éppen rá akartuk beszélni Cassie-
t, hogy menjen el pihenni jövő héten ahelye , hogy bemenne az
iskolába, amit egyébként terveze .
– De hát ezt csinálják az igazgatók! – tiltakoztam. – Különben is,
hova mehetnék?
A desszert pont olyan csodálatos volt, mint a többi fogás. Míg Fi,
Clare és én mohón sóhajtoztunk a forró csokoládés fondant
westenburyi szeder és kakukkfű fagylalt, a mézes és citromos
krémes és karamellizált almaszu é fölö , Clementine és a többiek
teát i ak és a saj álról csipege ek, amit Clem kért a konyhából.
– Nos, Cassie, egy üdülés? – te e fel a kérdést Fi, miután befejezte
a desszertjét. – Szükséged van rá.
– Fi, olyan vagy, mint egy beragadt lemez! – csa antam fel. – Most
igaz, hogy van elég pénzem rá, de mi van, ha Mark hirtelen nem tesz
többet a számlámra? Te is hallo ál már olyan párokról, akik válás
közben olyan sokat vitatkoztak a pénzen, hogy ügyvédhez
fordultak, és végül nem maradt semmijük.
E ől végigfuto a hideg a hátamon. A legijesztőbb rémálmom az
volt, hogy elveszítem azt a biztonságot, amit a házasságom nyújto .
Nem akartam olyan lerobbant, nyirkos, bérelt viskóban élni, mint
amilyenben felnő em.
– Mi a helyzet az ügyvéddel? – kérdezte Clare. – Bejelentkeztél
már ahhoz a ckóhoz, akit javasoltam?
Összeráncolt homlokkal Clare-re néztem, és megráztam a fejemet.
Ez volt az utolsó dolog, amiről a születésnapi vacsorámon beszélni
akartam, különösen nem a kollégáim és az egyik diákom édesanyja
elő .
– Nem, még nem. Túl sok dolgom volt, te is tudod.
Az igazság az volt, hogy próbáltam kibújni a következő praktikus
lépés alól. Még mindig abban reménykedtem, hogy Mark visszatér
hozzám. Paula és Clare sürge ek, hogy biztosítsam be magamat az
anyagiakkal, a házzal és persze a gyerekekkel kapcsolatban, de én
azt gondoltam, hogy Tom és Freya már elég idősek ahhoz, hogy
eldöntsék, akarják-e látni az apjukat és hogy hol akarnak élni. És
dióhéjban az a helyzet, hogy nem akartak találkozni Markkal amia ,
amit velem te , és azért sem, mert ha vele akarták volna tölteni a
hétvégét, az azt jelenti, hogy Tina is o lenne. Azt javasoltam nekik,
hogy ebédeljenek vele, mert ahhoz már túl idősek voltak, hogy az
állatkertbe menjenek vagy beüljenek egy Happy Mealre a
McDonald’sba. És míg Freya belement, azzal a kikötéssel, hogy Tina
nem lehet o , addig Tom semmi érdeklődést nem mutato . Tudtam,
hogy ez nem valami nemes gondolkodás a részemről, mégis titokban
örültem, hogy úgy tűnt, mindke en jól boldogulnak Mark nélkül, és
az is természetes volt számukra, hogy az o honukban akarjanak
továbbra is élni. Velem.
– Akkor egy nyaralás, Cassie? – Fi nem akarta elengedni a témát.
– Mit javasolsz, hova menjek? – sóhajto am.
– Vidd el a gyerekeidet is, mondjuk Görögországba, valahova,
ahol még most is meleg van. Mondjuk Krétára?
– Tom Cambridge-ben lesz matek-előkészítőn, Freya pedig
Newcastle-be megy netballtáborba.
– Akkor vidd el az anyádat.
– Paulát? – Még a gondolat is megrémíte . – Ha elutaznék
valahova, akkor szükségem lenne rá i hon már a hét közepétől,
mikor Freya hazajön a táborból. Különben is – mondtam bosszúsan
–, egyedül is jól ellennék.
– Akkor tedd meg – mondta Fi.
– Meg is fogom – feleltem harapósan.
És meg is te em.

Így aztán két nappal később, szombat reggel o találtam magam egy
nevetségesen korai órában a midhope-i vasútállomáson, a hidegtől
reszketve, az első Pennine-t átszelő, Manchester repülőtérre tartó
vonatra várva. Már hajnali háromkor fent voltam. A taxi fél óra
múlva, három harminckor érkeze meg dudaszóval, és négy órakor
a peronon állva azon tűnődtem, hogy mi a csudát keresek o
egymagamban, útban Mexikó felé. Nem vagyok normális. Csak azért
foglaltam le az utat, hogy bebizonyítsam a barátnőimnek, képes
vagyok megtenni. Már azon tűnődtem, hogy hazalopakodom, egy
kvarclámpával és néhány csomag családi kiszerelésű nachosszal
megtámogatva, amikor begördült a vonat a peronra, és már úton is
voltam.
Majdnem végigaludtam a tízórás repülőutat Cancúnba, és csak
arra a rövid időre ébredtem fel, amíg mege em a műanyagba
csomagolt ebédemet, és megnéztem egy negyedórát valami nindzsa
teknősökről.
Ziláltan és hirtelen óriási honvágyat érezve vártam a magányos
csomagomra, amit leemeltem a futószalagról, ahogy a többi,
csomagjára várakozó utas is te e, majd elindultam a szállodába tartó
busz felé.
Kint ese . Meleg eső – ismertem el –, de akkor is nedves. Az a
fajta, amitől a haj százfelé áll, és amitől az ember rohan hajbalzsamot
venni vagy azonnal a hajvasalójáért nyúl. A fenébe! O hon hagytam
a hajvasalót. A konyhaasztalon, ahova direkt azért te em ki, hogy
nehogy elfelejtsem.
– Nem gondoltam, hogy esik Mexikóban! – kiálto a a mögö em
lévő ülésből egy manchesteri dialektussal beszélő fér az utazási
iroda képviselőjének, Sadie-nek, aki éppen azon volt, hogy
belevágjon az ilyenkor szokásos mondókájába.
– Előfordul, de nem túl gyakran – mosolygo Sadie, de a
szempillaspirállal erősen kihangsúlyozo szeme változatlan maradt.
Lehajolt, és megvakarta az izmos, barna nejlonharisnyába
bújtato lábát.
– – Most van a hurrikánidőszak! – kiálto a valaki a busz
hátuljáról. – Mit várt?
Hurrikán? A francba! Hát persze. Mivel túlságosan izgato
voltam az utazás mia , teljesen elfelejte em, hogy az Irma hurrikán
kora szeptemberben már elérte a világ ezen részét. Nem csoda, hogy
ilyen hamar találtam szabad szobát. Letöröltem a busz ablakára
belül lecsapódo párát, és aggódva néztem, ahogy a fák negyvenöt
fokos szögben meghajolnak.
– Jó napot mindenkinek! Sadie vagyok, az önök…
Talán jobb le volna, ha a Lake Districthez utazom el busszal. Az
időjárás és az idegenvezető bemutatkozása o is pont ugyanilyen,
megtakaríto am volna egy vagyont, ráadásul vona al bármikor
hazamehe em volna, ha meggondolom magamat. A honvágy, a
magány és a hirtelen feltámadt vágyakozás Tom, Freya, Norman
nagyapa és Paula után egyszerre tört rám. Csak egy hét, mondtam
magamnak. Clare mindig egyedül megy, és imádja, hogy azt
csinálhat, amit csak akar, anélkül, hogy bárki máshoz kellene
alkalmazkodnia. Kétségbeese en próbáltam a többi, egyedül
helytálló nőre gondolni, a pionírokra, a kalandkeresőkre, akik nem
gondolkodtak sokat, mielő egyedül nekivágtak az idegen tájaknak.
O volt Mary Kingsley, aki Afrikába utazo egyetlen kis
bőrönddel és egy kis motivációs gyűjteménnyel, amelyben ilyenek
szerepeltek, mint: „Kelj fel, te rosszaság!” Persze ne felejtsük el, hogy
tífuszban halt meg, és sohasem tért haza. És ki volt az a nő, aki
megmászta a Coropunát Peruban, és kitűzö egy zászlót a csúcsra,
„Szavazatot a nőknek!” felira al? Ann Smith Peck, ő az. És o volt
még Gertrude Bell, akit, miután két napon át egy kötél tarto ,
miközben egy sziklához kapaszkodo , végül elsodort egy hólavina
az Alpokban. Megráztam a fejemet, elmélázva a különcségén. Én a
középiskolában sohasem juto am túl messzire kötélen. Időközben a
sofőr beszállt a buszba, és elindíto a a motort.
Csak egy hét, Cassandra Holdsugár, és i fogsz ülni ezen a
buszon útban hazafelé, lesülve, kipihenve. Jó sokat fogok olvasni, és
készen fogok állni az elő em álló félévre.
– És gyeljenek a szúnyogokra! – mondta Sadie, a helyi
támaszunk. – A Zika-vírus i van Mexikóban, és október hivatalosan
az esős évszak… – Nagyszerű. Elhoztam a viharkalapomat és az
esernyőmet? – …ami azt jelenti, hogy több a szúnyog, mint a nyári
hónapokban, ezért legyenek elővigyázatosak. Tudunk adni önöknek
mindenből, hogy biztonságban legyenek. Mindjárt végigsétálok a
buszon, és azt javaslom mindenkinek, hogy vegyen mindenből
bőségesen, ha nem hoztak volna magukkal ilyesmit. Jobb félni, mint
megijedni.
Behunytam a szememet, megmasszíroztam a lüktető
halántékomat, és hátradőltem az ülésben, Angliára gondolva.
Három órával később én voltam az utolsó, aki még fent volt a
buszon. A többi utas szállodáját már mind elértük, egyiket a másik
után, és beálltunk a vég nélküli előcsarnokok elé, ahol a buszsofőr
leugro , előhúzta a csomagokat, majd visszapa ant a vezetőülésbe.
A sok utazástól kezde hányinger társulni a honvágy mellé,
miközben Sadie, a helyi támasz; Jorge, a buszsofőr és Cassandra
Holdsugár Rhodes, a nyomorúságos, vakmerő utazó a nedves
utakon száguldo a végső állomás felé.
Erős szél csapkodta és csavarga a a hotel feliratát, vasláncok
verődtek vészjóslóan a kőkerítéshez, miközben a busz kigördült a
hosszú beállóból, és magára hagyo engem a kis piros bőröndömmel
az esőben.
– Üdvözlöm, üdvözlöm! Mrs. Beresford? Már azon tűnődtem,
hogy hol lehet. – Egy különösen jóképű, magas fér , fehér
egyenruhában szaladt ki esernyővel a kezében, és beterelt az
előtérbe. – Azt hiszem, hogy rossz buszra te ék. Ne is törődjön vele,
elintézünk mindent, kap egy italt, és megmutatjuk a szobáját.
Cristiano vagyok, és ha szüksége van valamire, csak szóljon.
– Egész héten esni fog? – kérdeztem ingerülten. Úgy hangzo am,
mint egy nyafogó brit, ami tulajdonképpen vagyok.
– Október van. Lehet, hogy esni fog egy kicsit mindennap, de még
mindig meleg az idő. Jobb, mint az önök októbere, úgy vélem. Hadd
kínáljam meg egy itallal, és utána szólok az ön személyi
ügyintézőjének.
A micsodámnak? Cristiano átnyújto egy gyümölcspuncsot, és
mivel szomjas voltam, egy húzásra felhajto am. Hűha! Volt benne
erő.
Körülnéztem. A fogadótér, ahol a recepciós pult állt, most szinte
elhagyato volt. A helyiség világos volt, tágas és a tradicionális
karibi nádból készült bútorok melle pazar krémszínű, puha
kanapék sorakoztak. Nem tudtam ellenállni. Belesüppedtem az
egyikbe, és behunytam a szememet. Az ital erősebb lehete , mint
gondoltam.
Úgy éreztem, hogy egy egész hetet el tudnék o tölteni. Egy ilyen
kanapé, még néhány abból a gyümölcspuncsból, egy jó könyv, és
nem is érdekelne az eső…
– Hola? Mrs. Beresford?
 Bűntudatosan felpa ant a szemem, mert rájö em, hogy
elszunyókálha am. Megpróbáltam felállni, de a puha pamlag úgy
beszippanto , mintha futóhomok nyelt volna el. Csak a karjaim
hadonásztak és a lábaim kalimpáltak, mint valami galádul
megzavart bogárnak, az utazástól összegyűrődö ruhában.
– Mrs. Beresford, Julio vagyok, az ön személyi ügyintézője.
Segíthetek? – Julio kinyújto a a kezét, és talpra húzo . – Hosszú utat
te meg. Ön most nagyon fáradt – mosolygo . – Önnek most jól
jönne egy ebéd…
– Ebéd? Azt hiszem, azon már túl vagyok, nyolc órával ezelő
ebédeltem a Tini Nindzsa Teknőcöket nézve.
– Tessék?
– Kicsit összezavarodtam az időeltolódás mia . Azt hi em, ideje
lefeküdni aludni.
Julio elmosolyodo .
– Lefeküdhet, ha szeretne, vagy elsétálhat enni valamit. I mindig
van valami ennivaló, a nap bármelyik időszakában – te e hozzá
büszkén. – Én i leszek egész héten. Elkísérhetem a szobájához? Ez
megfelel önnek?
Megdörzsöltem a szememet. Készen álltam, de amikor
megpillanto am a tükörképemet a falon függő óriási tükrök
egyikében, örültem, hogy nem volt rajtam kívül másik vendég. A
hajam a hosszú utazástól, az esőtől és a párától inkább emlékeztete
egy fényűző madárfészekre, a nadrágom és a meleg dzsekim, amit
azért választo am, hogy ne fázzak az októberi, hideg, angol
reggelen, csupa ránc volt és gyűrődés, az arcom pedig sápadt.
Öregnek, fáradtnak és nagyon-nagyon vidékinek látszo am.
Két magas lány sétált el melle ünk, akik az eső ellenére
smaragdzöld bikinit viseltek, amely éppen csak eltakart valamit a
lebarnult, hihetetlenül karcsú testükből az egyforma, á etsző
ruhájuk ala .
Haza akartam menni.
Julio ment elöl, én pedig köve em. Újra kiléptünk a meleg esőbe
és elindultunk egy elektromos homokfutó felé. – Ha nem akar
sétálni, akkor bármikor használhat egyet – mondta aggódó hangon.
Istenem, ennyire fáradtnak látszom? Körülnéztem, a kis piros
bőröndömet keresve. O felejte em volna a buszon?
 – A bőröndöm…?
– A szobájában várja, Mrs. Beresford – mosolygo , látva a pánikot
az arcomon. – Minden rendben lesz. Úgy látom, hogy ön nagyon
stresszel, vagy tévedek? Sok gondja volt Nagy-Britanniában? Mi
most mindannyian önért vagyunk. De… – sóhajto – az utazási
irodája túlfoglalta a szállásokat. Ön az utolsó pillanatban foglalt.
Sajnos szoba már nem elérhető.
– Micsoda? Már csak ez a francos dolog hiányzo ! Tudtam, hogy
túl szép, hogy igaz legyen! – Egyszer csak sírva fakadtam. –
Blackpoolba kelle volna mennem – hadartam. – Hideg-meleg víz
minden szobában, kilátás a tengerre és ingyen jegy a toronyba…
– Lo siento. Bocsánat! Bocsánat, Mrs. Beresford – néze Julio
döbbenten. – Én csak viccelni. A szobát, amit ki zet, már elfoglalták,
ezért mi feljebb sorolni a foglalását, és helye e a legjobb
lakosztályunk adni önnek. Nézze, i is lenni…
A homokfutó megállt, kissé megcsúszva egy pocsolyán. Julio
óvatosan megfogta a karomat, és úgy irányíto előre, hogy
kikerüljem a tócsát. Azt hiszem, ha le volna nála egy köpeny, akkor
lekapta volna a válláról, és a lábam elé teríti Walter Raleigh-
stílusban, hogy azon sétáljak keresztül. Átvezete a kerteken,
amelyek gyönyörűbbek voltak, amit eddig egész életemben lá am.
Az eső ázta a egzotikus virágok erőteljes illata eltompíto a a többi
érzékszervemet, és megálltam egy pillanatra, hogy beszívjam az
illatokat.
– Jöjjön! – Mivel a legjobb szándéka ellenére megríkato , Julio
láthatóan nagyon igyekeze , hogy mindezt jóvátegye. Előhúzo egy
kicsi, tengerészkék színű szállodai kulcskártyát, amin aranybetűkkel
a következő felirat díszelge : Luxus lakosztály. Kinyito a vele az
ajtót, majd betessékelt.
– Íme, i vagyunk, Mrs. Beresford. E ől jobban érezni majd
magát. Így van?
Káprázatos látvány fogado : egy hatalmas, királyi méretű ágy,
pihe-puha törülközők, egy óriási fürdőszoba tusolóval, fehér
köntössel és papuccsal. Kinéztem az ablakon, amely közvetlenül a
tengerre nyílt, majd az asztalon álló jégbe hűtö pezsgőre és egy
kosárban elhelyeze friss, egzotikus gyümölcsökre pillanto am.
Néhány másodpercig némán álltam.
– Jó? Minden rendben? – ragyogo rám Julio.
Én pedig újra könnyekben törtem ki.
 21

Mennyország, a mennyországban vagyok…

NEM HISZEM, hogy tudatában voltam annak, hogy a megelőző két

hónap milyen hatással volt rám. Minden energiámat belete em az új
munkámba, és a legtöbb reggelen már hat óra elő felkeltem, hogy
utolérjem magamat. A gyerekeimnek reggelit készíte em és a többi,
aznapi teendővel kapcsolatban intézkedtem, még mielő hétre az
iskolába indultam volna, ahol a többiek ügyes-bajos dolgait
próbáltam megoldani. Este pedig nem sokkal éjfél elő kerültem
ágyba, mert azokat az adminisztratív dolgokat rendeztem el, amiket
az iskolából hazahoztam. Többször is elaludtam a számítógép elő ,
orromról lecsúszo szemüveggel, fejemet a billentyűzet fölé lógatva,
számból lefelé tartó nyálcsíkkal, ahogy próbáltam megküzdeni a
legfrissebb kormányzati rendelkezéssel, amit másnap a tanári kar
elő kelle prezentálnom. Még csak nyolc hét telt el azóta, hogy
Mark elhagyo Tináért, de úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt
volna el. A régi énem, a pedáns tanárnő, a kis fehér középosztálybeli
oázisában az élére állíto párnáival, fertőtleníte konyhájával és
fürdőszobájával, a jó magaviseletű gyermekeivel, aki tökéletesen
megbízik a férjében, már a múlté volt. Szükségem volt egy alapos
önvizsgálatra, hogy megtudjam, ki is vagyok valójában.
A nap további részében nem hagytam el a hotelszobámat. Mire
Julio elmondo minden tudnivalót, hogy hol találom az é ermeket,
bárokat és a wellnessfürdőt, ahol külön zetség nélkül ehetek, ihatok
és pihenhetek, már elment a fél délután. Még mindig zuhogo kint,
az esőcseppek az erkélyajtón kopogtak, és a szél olyan erővel
süvíte , hogy gyorsan becsuktam, amikor megpróbáltam kilépni,
hogy jobban szemügyre vegyem a kilátást. Írtam egy SMS-t a
gyerekeknek, Paulának, Clare-nek és Finek, hogy jelezzem, épségben
megérkeztem. Megtaláltam a konnektort a telefontöltőmnek, de
aztán úgy döntö em, hogy inkább kikapcsolom a teljes béke és
nyugalom érdekében. Ezt követően leve em a gyűrö
utazóruháimat, és a sarokba hajíto am őket, és míg a víz szépen
megtöltö e a jakuzzit, kinyito am a pezsgősüveget.
Beleereszkedtem a bugyborékoló vízbe, és i am egy pohárral.
Hátradőltem, és belegondolva a hirtelen jö szerencsémbe, egy
bolondos, széles mosolyra szaladt a szám. Az eredetileg lefoglalt
szobának medencére néző ablaka volt. Ahhoz is all inclusive ellátás
tartozo , és bőven jó le volna nekem egy hét semmi evésre, de ez a
felminősítés óriási bónusz volt.
Kora este kipakoltam, i am még egy kis pezsgőt, megnéztem, mi
van a minibárban, és vacsorát rendeltem a szobaszerviztől. Még nem
éreztem kedvet ahhoz, hogy lemenjek az egyik é erembe, ahol
magamban ücsörögve egy e-könyvet olvasgatok, míg mások azon
morfondíroznak, vajon miért vagyok egyedül, és megpróbálnak
beszédbe elegyedni velem. Arról nem is beszélve, hogy élveztem azt
a szokatlan helyzetet, hogy teljesen egyedül vagyok, és hogy nincs
senki a világon, aki pontosan tudná, hol is vagyok. Kivéve Juliót,
persze. Egy kicsit szégyelltem magam amia , amiért sírtam, és
összevissza beszéltem neki Blackpoolról és a hülye toronyról, de
végül eszembe juto , milyen képet vágo , és nevetésben törtem ki.
Töltö em magamnak egy újabb pohárral.
Visszakapcsoltam a telefonomat, amely azonnal ugatni kezde a
bejövő üzeneteket jelezve. Eltűnődtem azon, hogy most már tényleg
szólnom kell Tomnak, hogy változtassa vissza valami
elfogadhatóbbra. O hon, az Egyesült Királyságban hajnali egy óra
volt. Reméltem, hogy Freya már alszik Newcastle-ben, Tom pedig
Cambridge-ben. Korábban már küldtek üzenetet arról, hogy
megérkeztek, és mind a kaja, mind az időjárás pocsék. Freya már lő
több gólt is az edzésen, Tom pedig elsőként fejte meg egy
matematikai kódot, mindenkit megelőzve a csoportban. Micsoda
okos, klassz gyerekeim vannak!
Sohasem tudtam, hogy kitől örökölte Tom a matematikához való
érzékét, bár Norman nagyapa azt mesélte, hogy nagyon ment neki a
trigonometria a besorozást követő képzés ala , mielő
Franciaországba küldték volna.
Megnyugodva, hogy a gyerekeim jól vannak, érezni kezdtem a
pezsgő, a csodálatos étel és az időeltolódás jótékony hatását. Már
majdnem újra elaludtam, amikor a kutyaugatás jelezte, hogy újabb
üzenetem érkeze . Átkozódva, hogy nem kapcsoltam ki a telefont,
felkaptam, és a sötétben félig nyito szemmel elolvastam az
üzenetet.

Most hallottam, hogy egyedül elutaztál Mexikóba. Ez nem

jellemző rád! Vigyázz magadra, Cass, és légy óvatos az idegen
férfiakkal! Bárcsak ott lehetnék veled. Mark
Hogy mi? Felültem, és újra elolvastam az üzenetet. Mit akart ezzel
mondani? Hogy hiányzom neki? Hogy haza akar jönni hozzám? Fel
kelle kapcsolnom a lámpát, és ki kelle bújnom az ágyból, hogy
megnyugodjak, mert a szívem őrülten verte a szamba ritmusát.
Beletelt néhány órába, mire sikerült elaludnom.

Az ablakom ala i madárének kakofóniája ébreszte fel. Legalábbis

azt hi em, hogy madárdal, mert olyan hangos volt, olyan kitartó,
hogy lehe ek akár kabócák vagy majmok is. Na ezt nem kaptam
volna meg Blackpoolban, gondoltam boldogan.
Még csak reggel hat óra volt, és kint még sötétbe borult a táj, de
olyan hangzavar volt, mintha az egész erdő életre kelt volna. Az eső
teljesen elállt, és néhány sötét felhőtől eltekintve az égbolt tiszta volt.
A tenger elő em egyenletesen hullámzo és morajlo . Boldogan
összefontam a karomat. Nemcsak a tenger melle volt a szobám, de
egy igazi mexikói esőerdő szélén is. Magam köré keríte em az egyik
hatalmas fürdőlepedőt, és kiléptem az erkélyre. Leültem a
napozóágyra, hogy magamba szívhassam a látványt. A levegő
virágoktól és lomboktól illatozo . Hosszú ideig néztem elbűvölve,
ahogy a sötét éjszaka pinkre változik, majd átalakul narancssárgává
és vörössé, míg a tenger a karmazsin minden árnyalatával válaszolva
olyan benyomást kelte , mintha lángra akarna gyúlni.
Nagy nehezen rászántam magam, hogy újra elolvassam Mark
üzenetét. Vajon azért éreztem ilyen csodálatosan éle el telinek
magamat? Amiket a szavaiból olvastam ki? Mark arra vágyo , hogy
i legyen velem. Feltehetően Tina nélkül. Hacsak nem egy
édeshármasra vágyo , a piszok. Ha! Mit szólna ehhez a Kígyó?
A kora reggeli napsugár melegen simoga a a testemet, és én
elindultam a tengerparti bárba reggelizni. Mark imádta volna ezt a
bőséges kínálatot, vágyakozón felidéztem, ahogy megpakolná a
tányérját ránto ával és baconnel – ezek voltak a kedvenc vasárnap
reggeli csemegéi egy hosszú, munkával töltö hét után –, és élvezné
a nom, erős kávét is. Miután megrendeltem az ételt, előve em a
telefonomat, és képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy újra
elolvassam az esti üzenetet. Mit érte ezala ? Visszaírjak neki, hogy
én is azt szeretném, ha i lenne velem Mexikóban? A korábbi
életemben az önelégült, házas duó tagjaként Markkal a szállodákban
gyeltem az egyedülállókat, akikről azt feltételeztem, hogy
szomorúak, és akik az orrukat az újságokba dugták vagy egy
könyvet támaszto ak a sónak és borsnak, és akikkel szemben kissé
felsőbbrendűnek éreztem magam. Senkinek semmi köze ahhoz,
hogy egyedül vagyok. Kihívóan körülnéztem, majd vastagon
megkentem vajjal és lekvárral a croissant-t, és bekapcsoltam a
Kindle-t.
Örömmel lá am, miután felnéztem a nem túl jó krimimből, hogy
töltsek még magamnak kávét, hogy több asztalnál is azonos nemű
párosok ülnek. Eltűnődtem, hogy vajon szerelmeseket látok-e, vagy
csak barátokat, akik együ nyaralnak. Két különösen jóképű fér
elmélyülve beszélgete reggeli közben, de az egyikük, miután
magán érezte a vizsgálódó tekintetemet, felnéze és rám mosolygo ,
ezért gyorsan visszabújtam az e-könyv-olvasóba. Még nem éreztem
késznek magamat arra, hogy a kávéscsésze fölö örtölni kezdjek.
Készíte em néhány fényképet a bőséges reggelikínálatról, a
tengerpartról, az asztalomtól nyíló kilátásról, és elküldtem a képeket
Tomnak, Freyának, Clare-nek és Finek, majd eltökélve, hogy
többször nem olvasom el Mark üzenetét, kikapcsoltam a telefont, és
elindultam a partra, a napsütésbe.

Így töltö em a napot és az azt követőt is a mennyországban.

Ú
Úsztam, napoztam, olvastam, csodálatos ételeket e em és koktélokat
szürcsölge em, ami a szállással együ járt. Sétálga am a
tengerparton és élveztem, ahogy tejben-vajban kényezte ek a
fürdőben. Ámulva gyeltem az óriási iguánákat és pelikánokat,
melyek a szálloda zöldellő pázsitján kószáltak. A negyedik napra
már kialakult a rituálém. A tengerparton töltö nap után este
lezuhanyoztam, és elsétáltam a bárok egyikébe. Gyönyörködtem a
varázslatos naplementében egy-egy mojito kortyolgatása közben,
majd megvacsoráztam. Eleinte tarto am a ól, hogy milyen lesz
egyedül besétálni az é erembe. Az első este a pincér nagyon
hangosan meg is kérdezte:
– Egy? Csak egy főre? Asztal egy főre?
Megalázva éreztem magamat, mivel sem egy barát, sem egy férj
nem volt velem, és majdnem sarkon fordultam, hogy visszamenjek a
szállásra, és szobaszervizt kérjek. De helye e higgadtan
elmosolyodtam, és ugyanolyan hangosan feleltem.
– Csak nekem. Kérek egy asztalt egy főre.
A következő alkalommal könnyebben ment, a harmadik este
pedig még a könyvemet is lete em, hogy magamba tudjam szívni a
hely csodálatos hangulatát, és élvezzem a kilátást az étkező
teraszáról és a fantasztikus ételek ízét. Beismerem, többet i am a
kelleténél, de o volt az orrom elő , és segíte elengedni magamat
és élvezni a saját társaságomat.
A negyedik este telee em magam és éppen befejeztem a
káprázatos csokoládémousse-t, amikor észreve em a két fér t,
akiket az első napomon reggelizni lá am. Nem messze ültek tőlem a
sarokban, és amikor megfordultam a pincért keresve, hogy kérjek
még egy pohár vizet, a magasabbik rám mosolygo , és felém emelte
a poharát. Viszonzásul én is felemeltem a borospoharamat – mert
nem tudtam, hogy mi mást is tehetnék. Nem voltam hozzászokva,
hogy ismeretlen fér ak üdvözöljenek, ha meglátnak, és fogalmam
sem volt, hogy ilyen helyzetben mit szokás tenni.
– Van kedve csatlakozni hozzánk? – lépe mellém a magas,
mosolygós. – Magányosnak tűnik egyedül.
– Biztosíthatom, hogy nem vagyok az – feleltem mereven. De
azután megenyhülve elmosolyodtam. – Bár talán egy kicsit mégis.
– Most rendeltünk kávét és likőrt. Jöjjön, rendelünk önnek is
egyet.
Nagy megkönnyebbülésemre megtudtam, hogy Ritchie és Julian
együ voltak a szó minden értelmében, így ellazultam, és élveztem a
társaságukat anélkül, hogy azon kelle volna morfondíroznom,
hogy tetszem-e valamelyiküknek, és mi fog történni, ha nekem is
megtetszik az egyikük.
Úgy saccoltam, hogy Julian, a magasabb ckó valamivel idősebb
lehete nálam. Erre gyorsan fény is derült, amikor elmesélték, hogy
az ötvenedik születésnapját jö ek el megünnepelni Mexikóba.
Ritchie korban közelebb volt hozzám. Mindke en állatorvosként
dolgoztak, és Manchester melle laktak.
– Egy gépen utaztunk? – kérdeztem. – A transzferbuszon nem
voltatok o . Bár a repülőről senki sem, mivel sikerült rossz buszra
szállnom. A szálloda már azon volt, hogy elindít egy
kutatóexpedíciót az esőben, hogy megtaláljon – neve em.
Szerencsére a szörnyű buszos kaland óta eltelt idő már éveknek tűnt.
– Mi viszont lá unk téged a repülőn – nevete Julian. – A
túloldalon ültünk és fogadtunk, hogy vajon fel fogsz-e valaha
ébredni. Látszo , hogy szükséged volt egy jó nagy alvásra.
– Úgy neveztünk el magunk közt, a Kicsi Árva Annie – te e hozzá
Ritchie. – Olyan picinek és magányosnak tűntél.
– És most úgy érzitek, hogy örökbe kell fogadnotok? –
mosolyogtam vissza rájuk. – Tényleg nem szükséges. Kezdem
megtanulni, hogyan boldoguljak egyedül… És ami azt illeti, azt is,
hogy szeressem saját magamat.
– Fontos, hogy szeressük önmagunkat – nevete Ritchie, és
átnyújto a a Cointreau likőrt és a kávét, amit rendeltem. – Egyes
számú szabály: senki sem fog szeretni addig, amíg nem szereted
saját magadat.
És így ez a két kedves fér a barátommá vált, pont úgy, mintha Fi
és Clare o le ek volna velem Mexikóban. Nem felejte em el, hogy
ők egy pár voltak, akik romantikus nyaralásra jö ek ebbe a
csodálatos hotelbe, és nem akartam a harmadik kerék lenni, de ők
erősködtek, hogy már elég régóta együ vannak ahhoz, hogy ne
akarjanak minden pillanatban kéz a kézben sétálni és csókolózni,
mint a friss szerelmesek, és szeretnék, ha csatlakoznék hozzájuk, ha
elegem van abból, hogy egyedül vagyok.
 Az idő nagy részében jól éreztem magam egyedül is. Mivel
napozáson kívül nem akadt más tennivaló – bár mindennap ese
egy keveset, de legfeljebb fél órát, és azt is reggeli elő vagy vacsora
után –, hamarosan gyönyörűen lebarnultam. A hajam, amivel Mark
távozása óta sem kedvem, sem időm nem maradt foglalkozni,
megnő , kusza le , és a napsugarak az arany színét ezüstösre
feste ék. Egyik este, mielő csatlakoztam volna Ritchie-hez és
Julianhez egy italra és közös vacsorára, belepillanto am a tükörbe,
és magamra mosolyogtam. Új szeplők jelentek meg az orromon. A
hajamat megmostam, és hagytam, hogy magától megszáradva lazán
a vállamra hulljon ahelye , hogy megzaboláztam volna az o hon
felejte hajvasalóval. Felve em azt a fehér ruhát, melyet Clare hozo
át az indulásom elő i este, bizonygatva, hogy jó lesz rám, most
kihangsúlyozta az újonnan megszerze karcsú alakomat és lebarnult
bőrömet. Gyorsan kifeste em az ajkaimat az élénk rózsaszín
rúzsommal, és úgy éreztem, bármire készen állok.
Mindhárman sokat i unk aznap este. Koktélokkal kezdtünk,
amiket a vacsora közben elfogyaszto bor követe , onnan pedig
átvonultunk a zongorabárba egy búcsúpohárkára. Éppen el akartam
köszönni, hogy visszavonuljak, és az ágyban fekve befejezzem a
krimit, amit olvastam, és amiről menet közben kiderült, hogy
nagyon izgalmas, amikor Julian tiltakozva megszólalt.
– Ne menj még! Ma este karaoke van a Cholula bárban. Ritchie
utálja, és sosem jön el velem.
– Imádom a karaokét – mosolyogtam felvillanyozva. – De még
sosem volt bátorságom kiállni és énekelni.
– Énekelhetünk valamit együ – mosolygo lelkesen. – Gyerünk!
Én lehetnék Marvin Gaye… és te lehetnél Tammi Terrell.
– Kicsoda?
– Tammi Terrell. Tudod: „The wo… rld isju… st a great big on… ion”
– énekelt Julian magas, hamis hangon, és kézen fogo .
Neve em.
– Bocs, de ez még az én időm elő i.
– És az enyém elő i is – grimaszolt Ritchie, és egy hajtásra kii a a
poharában lévő Kahlúa likőrt. – Jól van, menjünk, ha annyira
akartok.
Bár nem vagyok a világ legjobb énekese, de azért el tudom találni
a megfelelő hangokat, és néhány pohár Kahlúával megtámogatva
Juliannel belevete ük magunkat a buliba. Egészen sokan voltak a
bárban, és kiderült, hogy Juliannek egész jó hangja van. Együ
elénekeltük az Islands in the Streamet, utána a Don’t go breaking my
heart következe , végül pedig az On my own című számot Pa i La
Belle-től és Michael McDonaldtól.
Az utolsó due eszembe ju a a Markot, amitől sírásközeli
állapotba kerültem. Felpa antam, odamentem a DJ-hez,
végigböngésztem a dallistát, és még mielő inamba szállt volna a
bátorságom, kiválaszto am egy szóló dalt. Azt mondoga am
magamnak, hogy meg tudom csinálni. Iskolaigazgató vagyok, az
áldóját! Bármit meg tudok csinálni.
– Mit fogsz énekelni? – nevete Julian, mert lá a, hogy egymás
után két Kahlúát is gyorsan megiszom. – Akarod, hogy
csatlakozzak?
– Ezt csak egy nő énekelheti el – feleltem kissé becsípve. – Csak
egy nagyon erős nő…
Tíz perccel később újra o álltam a színpadon. Mindent
beleadtam, amit csak bírtam. Lá am, ahogy Ritchie-nek megrándul a
szája, és ahogy Julian összegörnyed a nevetéstől, de én csak
folyta am. Én voltam Gloria. Gloria Gaynor. Én voltam az a nő.
Éppen a legjobb részhez értem az összeomlásról, a padlóra
zuhanásról és a belehalásról, amikor mint valami álombéli
lassításban, a szemem találkozo egy másik szempárral, és
összefonódo vele. Összeomlo am. A padlóra tudtam volna
zuhanni, hogy belehaljak. Szó szerint.
Mi a büdös francot keres Xavier Bamforth ebben a bárban, ebben
a szállodában és ebben az országban?
 22

Az o nem egy frega ?

– JÓL VAGY, SZIVI? – jö fel Julian a színpadra, mihelyst Gloria és én

harsogva elénekeltük a dal utolsó sorát. Hogy őszinte legyek, Gloria
harsogo , míg én csak egyre kisebb és kisebb le em, átbukdácsolva
a szavakon és a hangokon, a bárban összegyűlt tömeg együ érző
mosolya kíséretében.
– Minden rendben – húztam el a számat. – Csak zavarba jö em.
– Az elején még jól ment.
– Abban azért nem vagyok biztos. Azt hiszem, szükségem van egy
italra.
Julian a kezembe nyomo egy pohár vizet.
– Mi történt? Hirtelen olyan arcot vágtál, mint aki szellemet lát.
– Nem szellemet. Csak valakit o honról.
– O honról? Midhope-ból? I ? – meredt rám Julian. – Ó,
Cassandra, nem a férjedet, ugye? Csak nem követe idáig, hogy
visszaszerezzen, o hagyva a Kígyót, hogy az visszacsusszanjon a
verembe, ahonnan jö ?
Már elmeséltem Juliannek és Ritchie-nek az egész markos
történetet, és az le a kedvenc játékuk, hogy különféle gonosz
kínzásokat agyaltak ki a párocskának. Azzal kezdték, hogy tacót
nyomnának fel az orrlyukukba, majd Mark micsodáját
pillanatragasztóval a hasához tapasztják, végül pedig dörzspapírral
megcirógatnák a testüket, hogy aztán citromleves fürdőbe dobják
őket.
– Nem őt, hanem valaki mást, akit nagyon nem kedvelek –
motyogtam, és lehajto am a fejemet beszéd közben. – Annyira
zavarban vagyok. Sőt halálra vagyok rémülve. Az utolsó elő i
alkalommal, amikor találkoztam vele, egy hatalmas pénisz volt
nálam… – Xavier irányába pillanto am. Csak néhány asztallal volt
arrébb, és épp italt rendelt magának. – Nézzétek, most oda kell
mennem hozzá. Holnap találkozunk.
– Kora reggel. Ugye emlékszel? – Ritchie búcsúzóul ado
jóéjtpuszit.
– Reggel?
– Hatra már a szálloda előcsarnokában kell lennünk.
– Jaj, persze, a hajókirándulás! Csak váltok két szót azzal a
fér val, és már megyek is aludni.
Mindhárman egyszerre néztünk Xavierre, aki viszonzásul felénk
emelte a poharát. Mi a fene van a fér akkal és a poháremelgetéssel?
Basszus, most tudja, hogy róla beszéltünk.
– Ön követ engem? – kérdeztem, és leültem a szemközti székre. –
Az ég szerelmére, először az irodámban, utána Leedsben, azután a
falu kultúrházában és most i !
– Azt hiszem, én is feltehetném ugyanezt a kérdést – felelte
szárazon.
Megráztam a fejemet.
– Fogadok, hogy én értem ide először! – válaszoltam, de rájö em,
hogy ez nagyon gyerekesen hangzo , ezért megpróbáltam
igazgatónősen folytatni, bár azt éreztem, hogy annak már lő ek a
Gloria Gaynor-dal mia . – Szóval, Mr. Bamforth, nyaralni jö ?
Xavier úgy néze rám, mintha dilis lennék. Vagy részeg. Vagy
valószínűleg mindke ő egyszerre.
– Így szokták csinálni általában az emberek – bökte ki végül, de
nem mosolygo –, amikor egy ötcsillagos szállodában találják
magukat Mexikóban.
– Akár dolgozhatna is – feleltem mereven. – Eladhatna mérnöki
dolgokat… vagy amiket maguk Bamforthék csinálnak… szóval
azokat eladhatná a mexikói kormánynak.
– Igen?
– Nem úgy tűnik, mint aki nagyon nyaralós kedvében van –
magyarázkodtam.
– Ön bezzeg nyilvánvalóan abban van. Azok ke en a
há érénekesei?
– Tessék?
– A há érénekesek? A zenészek? A szervezők? Gondolom, a félévi
szünetekben, éjszakánként másodállásban Gloria Gaynor-
emlékzenekart működtet.
Elneve em magamat.
– Elég béna voltam, ugye? De addig jól ment, amíg nem ve em
észre magát.
Ezen végre elmosolyodo .
– Nem ment addig sem jól. Az ön helyében nem adnám fel a
hétköznapi munkámat.
– És hol van a felesége? Ő is hallo engem énekelni, és gyorsan
elmenekült?
– Úgy sejtem, a feleségem már ágyban van. Hogy éppen kiében,
arra csak tippelni lehet.
– Értem. – Nem igazán tudtam, hogy erre mit is válaszoljak.
Xavier felhajto a a maradék italát.
– Bocsánat, de most nekem is mennem kell aludni. A foglalásom
szerint holnap reggel valami szigetre megyek kirándulni.
– A Contoy-szigetre?
– Ööö, azt hiszem, igen. És még egy másikra is.
– Contoy és Mujeres-szigetre? Reggel hatkor a recepciónál?
– Ez lesz az – mosolygo most már Xavier. – Úgy gondoltam,
hogy látnom kell néhány helyet, ha már i vagyok.
– Nem hangzik lelkesnek.
– Az anyám foglalta le nekem ezt az egész átkozo mexikói utat.
Lá a a hirdetést a midhope-i napilapban, és lefoglalta, mielő még
tiltakozha am volna. Mire észbe kaptam, már a manchesteri
repülőtéren álltam az útlevelemmel a kezemben.
– Biztosan azt gondolta, hogy szüksége van rá.
– Nyilvánvalóan ezt hi e. – Felállt. – Jó éjszakát, Mrs. Beresford.
Aludjon jól!

Reggel hatra készen álltam az indulásra. Ritchie és Julian vete ék fel,

hogy szükségünk van egy kis kulturális tevékenységre is a
mindennapos evés, ivás és napozás melle .
 – Nem gondoljátok, hogy a hajókiránduláson is pontosan
ugyanezt fogjuk csinálni, csak egy másik helyszínen? – kérdeztem
kételkedve.
– A felfedezés mindig fontos – felelte Julian fennkölten. – Szélesíti
a látókörünket.
Xavier Bamforth már lent volt a recepciónál, és éppen telefonon
beszélt valakivel.
Negyed hétkor Julian, Ritchie, Xavier, jómagam és két amerikai
pár, akik szintén a szállodában laktak, egy minibuszon találtuk
magunkat, amely a kikötőben ringó kirándulóhajóhoz vi minket.
– Remélem, hogy nem kell majd követni egy idegenvezetőt, aki
narancssárga zászlóval vagy esernyővel fog hadonászni – morogta
Ritchie. – Abból már elegünk le , amikor Velencében jártunk.
– Kétlem – feleltem. – Cristiano azt mondta, hogy még felveszünk
két másik párt a melle ünk lévő szállodából, és utána egyenesen a
Contoy-szigetre megyünk.
Miután mind a tizenke en a fedélzeten voltunk, a kapitány és a
két segéde üdvözöltek bennünket, és elmondták a szükséges
tudnivalókat. Ezt köve e mindenhonnan a szokásos „Ó, hát nem
csodálatos?” kör, majd helyet kerestünk magunknak a fedélzeten, ki
az árnyékban, ki a napon, a ól függően, hogy napimádókról vagy
árnyékkedvelőkről volt-e szó, majd a hajó motorja zümmögni
kezde , és már úton is voltunk.
Xavier lebarnult bőrét látva arra következte em, hogy már
néhány nappal elő em megérkezhete . Azonnal ledobta magáról a
ruháit, csak egy meglehetősen rövid, fehér rövidnadrág maradt rajta,
majd kifeküdt a fedélzetre, a szemébe húzo egy szalmakalapot, és
azonnal elaludt.
– Gyere, szivi! – kiálto felém Julian. – Foglaltunk neked helyet
ke őnk közö . – Megpaskolta a melle e lévő szabad helyet, és én
óvatosan odasétáltam a hullámok ringa a hajón, amitől kis híján
elveszíte em az egyensúlyomat.
– Szép fürdőruha – fü yente Ritchie, ahogy leve em a
rövidnadrágomat és a pólómat, és épp a napszemüvegem után
kuta am.
– Nem az enyém – mosolyogtam.
– De az is biztos, hogy az enyém sem – viccelődö Julian. – Bárcsak
az lenne, szerintem remekül állna rajtam.
– Hagyd abba, Julian! – szólt rá Ritchie kissé ingerülten. – Akkor
kié, Cassie?
– Van egy csodás barátnőm, Clare, aki kölcsönado egy
bőröndnyi méregdrága ruhát. Ha nem hozta volna el, akkor most a
régi, buggyos Primark bikinimben lennék, amit már réges-régen ki
kelle volna dobnom. Sohasem hi em volna, hogy Clare ruhái rám
jönnek. A Mark-ügy elő biztos, hogy nem fértem volna bele
egyikbe sem.
– Még szívességet is te neked azzal, hogy lelépe a Kígyóval –
mosolygo Julian. – Minden rosszban van valami jó.
– Kérdezhetek tőletek valamit? – kissé haboztam, mert nem
voltam biztos benne, hogy nem bántom-e meg őket.
Ritchie elmosolyodo .
– Hogy mikor jö ünk rá, hogy melegek vagyunk? Általában ez
jön ilyenkor.
– Pontosan. Nem vagyok túl eredeti. Az az igazság, hogy a am,
Tom, talán meleg. Tizenhét éves. Tudhatja már ennyi idősen?
– Julian még nem tudta. Tizenöt éven át házas volt, és van két
gyereke…
– Én mindig tudtam – ellenkeze Julian. – Csak könnyebb volt úgy
tenni, mintha nem lennék meleg. A szüleim megbotránkoztak volna.
Viszont így még furcsábbnak találják, mert már voltam nős, de hát
ez van. Emelle szere em a feleségemet. Most is szeretem. Csak nem
szeretek nőkkel lefeküdni. – Nevete , és megsimoga a a karomat.
– És te, Ritchie? – kérdeztem.
– Valószínűleg kamaszkoromban, amikor minden srác az
osztályban azzal büszkélkede , hogy meddig juto ak el a lányokkal.
Ez a rész engem sohasem érdekelt. Kedveltem a lányokat. Sőt,
jobban szere em velük lógni, csak nem vágytam rájuk. Együ
jártunk Boyzone koncertekre, és én mindvégig Shane Lynchről
fantáziáltam.
– Ritchie, még mindig róla fantáziálsz – te e hozzá Julian. – Vele
kell versenyeznem, amióta csak megismertelek. Cassandra,
segíte ünk valamennyit?
– Igen, amit most Ritchie elmesélt, az szinte teljesen megegyezik
azzal, amit Tom mondo nekem valamelyik este.
 – Cassie, ha Tom az, hát az. Nem nagy ügy. Csak legyél o , ha
szüksége van rád, és próbálj meg nem ítélkezni fele e.

A part melle haladtunk több mérföldön keresztül, és csodáltuk az

óriási esőerdőt és buja pálmafáit. Azt ígérték, hogy tengeri
teknősöket és füles kárókatonákat is fogunk látni, de még egyikük
sem bukkant fel.
– Az o nem egy frega ? – jelent meg melle ünk hirtelen Xavier
egy távcsővel a kezében.
– Egy frega ? Hol? – mindannyian beárnyékoltuk a szemünket, és
a horizontot kémleltük hadihajók után kutatva.
– Mexikó nem áll háborúban senkivel, ugye? – kérdeztem kissé
nyugtalanul.
– Csak Donald Trumppal, ha jól tudom – felelte Julian. – Hol látja,
Xav? Egy frega ? Nem látom.
– O , nézzék! – mutogato Xavier lelkesen az ég felé a szabad
kezével, és továbbra is a távcsövébe néze .
Juliannel, Ritchie-vel egymásra néztünk, és kuncogni kezdtünk.
– Nem akarom megbántani, cimbora – mondta Julian –, de i
nincsen hadihajó. Az csak egy hatalmas madár. Nagyra nő , ez igaz,
de azért nem lehet összetéveszteni egy hadihajóval.
– Igen – folyta a Xavier izgato an. – A fenséges frega madár.
Egy hím! Nézzék a pazar, vörös torokzacskóját. A párkeresés
időszakában a hímek felfújják ezt a zacskót, így vonzzák magukhoz
a tojókat. Már kezdenek kihalófélben lenni, szerencsések vagyunk,
hogy láthatunk egyet.
A hajó beljebb indult a partvonaltól a mélyebb víz felé. A fejünk
fele egyre több felhő gyülekeze , majd cseperegni kezde az eső. A
hajó megingo , és én gyorsan leültem. Öt perccel később már
tudtam, hogy hányni fogok.
– Jól vagy, Cassie? – néze rám Ritchie, miközben
kiegyenesedtem, és megpróbáltam feltápászkodni. – Nagyon sápadt
le él.
– Szinte fehér – ráncolta a homlokát Julian. – Hű, van valakinél
zacskó?
Aki még sohasem volt rosszul autóban vagy nem volt
tengeribeteg, szinte lehetetlen leírni ezt. A világ egyik legrosszabb
érzése. Átmenet a honvágy, a szédülés, a hányinger és a teljes
kontroll elvesztése közö . Megkapaszkodtam a hajó oldalában, a
lábaim kocsonyává váltak, és hideg, nyirkos kézzel markoltam a
korlátot. Sós víz fröcskölt az arcomba. Le kell szállnom a hajóról.
Állítsák meg a világot, valaki, ki akarok szállni!
– Szeretne lefeküdni a kabinomban? – kérdezte a kapitány
aggodalmasan, amikor mellém lépe .
– Nem. Csak meg akarok halni – nyöszörögtem. – Csak hagyjon
meghalni.
Xavier a másik oldalamra lépe .
– Anyámra is így hat a hullámzás. Nem tudta, hogy tengeribeteg
lesz?
– Még sohasem utaztam hajón. – Még épp sikerült kinyögnöm,
mielő Xaviert eltolva magam elől áthajoltam a korláton.
– Ez nem fog elmúlni – mondta. – Az időjárás kezd elromlani. Le
kell szállnia.
– Könyörgöm, csak tegyenek ki. Találjanak nekem egy helikoptert.
Húzzanak ki…

Harminc perccel később visszaértünk az indulás helyszínére. Egész

úton visszafelé a korlátba kapaszkodtam, és annyit hánytam, hogy
végül már csak az a tiszta víz jö ki belőlem, amit Xavier két
öklendezés közö megitato velem.
– Csak hagyjanak i – mondtam a többieknek teljes zavaromban.
– Majd taxival visszamegyek a szállodába, amint jobban érzem
magamat. Kérem, menjenek! Nem akarom elrontani a kirándulást.
– Nem kellene egyedül maradnia – mondta Xavier. – Nézze, én
már sokszor vitorláztam, és nem izgat, hogy újra nekiinduljak.
Lá am a frega madaramat, és nekem ez volt a lényeg. Gyerünk,
tegyük önt szilárd talajra, és meglátjuk, hogy egy szénsavmentes
kóla helyrehozza-e.
A párás meleg ellenére is reszketve felve em a rövidnadrágomat
és a pólómat, és kocsonyalábakon leléptem a hajóról a kikötői szilárd
talajra.
– Még mindig olyan érzésem van, mintha a hajón lennék –
mondtam. – Minden fel-le mozog.
Xavier nevete .
– Még egy ideig így lesz. Nekem kell egy kávé. Gyerünk.

Alig tíz perccel később egy meglehetősen elegáns kis kikötői

kávézóban kezdtem újra embernek érezni magam, de még mindig
jólese volna lefeküdni aludni.
– Gyakran éreztem így magamat Norman nagyapa öreg Austin
autójában – mondtam. – Egyszer útban Devon felé annyiszor kelle
megállnunk, hogy nagyapa azt mondta, akár vissza is fordulhatnánk
és hazamehetnénk.
– Á, Norman nagyapa.
– Ismeri a nagyapámat? – néztem meglepe en Xavierre.
– Ismerem a rétjét.
– Hát persze hogy ismeri. Áruljon el nekem valamit. Ön, aki
láthatóan szereti a természetet, miért megy bele, hogy betonnal
öntsék le a mezőket, és ezzel megsemmisítsék az o élő állatokat és
növényeket? Lá am, hogy mennyire odavolt a frega madárért.
– Cassie, én sohasem mondtam, hogy örömmel teszem. – Xavier
kissé zavarban volt.
Elkerekede szemmel meredtem rá.
– Szerintem pedig mondta. Különben miért ragaszkodna ezekhez
a fejlesztésekhez, ha nem tenné szívesen?
– Azért, mert valamit csinálni kell azzal a hatalmas terüle el. Így,
ebben a formában már nem fenntartható. A farmerek már nem
akarnak gazdálkodni.
– Ha utánajárna, kiderülne, hogy nem így van. – Ma hew-ra és
Fionára gondoltam. Annak ellenére, hogy Fiona panaszkodik, hogy
nehéz a gazda feleségének lenni, sosem akarná, hogy Ma hew
elveszítse a bérleti lehetőségét. – A barátom, Fi férje boldogan
kiterjesztené a területét. Van két keménykötésű uk, akik készen
állnak arra, hogy ők is a saját földjeiket műveljék. Van egy csomó
ember Westenbury környékén, akik boldogan gondoznák a
gazdaságaikat, ha tudnának terjeszkedni.
Xavier nem válaszolt, helye e inte a pincérnek, és kért még
kávét.
 – Az embereknek szükségük van o honokra….
– Az a célja, hogy annyi pénzt szerezzen, amennyit csak tud? És
akkor lehet egy hatalmas háza, soha többé nem kell dolgoznia, a
gyerekeinek meg lesz mit örökölniük?
– Nincsenek gyerekeim.
– Arra még van ideje. És amikor majd lesznek, mi lenne jobb
örökség nekik? Gyönyörű mezők a zöldövezetben, vagy pedig egy
halom pénz, amin úgyis csak gyors autókat, Hermès táskákat és
ööö… nem is tudom, nagy házakat és PlayStationt vennének.
– PlayStationt? – Xavierből kitört a nevetés.
– A gyerekeim mindig azt akartak vetetni. Egyet-egyet külön.
– És megkapták?
– Végül igen, egyet közösen. Az az átkozo vacak károsítja az
agyat.
Xavier mosolygo , de megdöbbenve lá am, hogy közben
szomorúság költözö a tekintetébe.
– Mi az? Mi a baj?
– Ophelia, a feleségem, elment.
– Elment? Hova ment? Önnel volt, amikor összefuto unk
Leedsben, ugye? A kis barna. És a találkozón is o volt, ugye?
– Már évek óta jö és ment. Egyik pillanatban Londonban akart
élni, ahol azelő laktunk, mielő hazaköltöztem volna, hogy apával
dolgozzak a cégnél. Azután Dél-Afrikába akart költözni vagy
Dubaiba. Ezután azzal állt elő, hogy üzleti vállalkozásba kezd, amit
nekem kelle nanszírozni, de azt is hamar megunta. Még mindig
megvan a kis lakásunk Londonban, ahol a legtöbb időt tölti a
barátaival lógva, de egy nagy házat is akar, lehetőség szerint
Hampsteadben. És ezenkívül egyet Spanyolországban is. Utálja az
ország északi részét, és utál vidéken élni. Opheliának minden vágya
az, hogy beépítsük a területet, mert az azt jelentené, hogy lesz egy
csomó pénzem, és ő azt vehet magának, amit csak akar.
– Ó – feleltem. Nem tudtam, mi mást is mondhatnék.
– Igen, ó.
– Úgy tűnik, mintha egy kicsit elkényeztete lenne…
– Elképesztően. De ez többé nem az én gondom – mosolygo
fagyosan. – Van az a pillanat, amikor betelik a pohár. Amikor az
ember tudja, hogy ki kell lépnie a mérgező helyzetből.
 – Borzasztó érzés lehet. – Megpróbáltam olvasni az arcáról, ahogy
a napbarníto kezével beletúrt a sűrű, sötét hajába, de
kifürkészhetetlennek tűnt a márkás napszemüveg mögö .
– Így is lehet mondani – dünnyögte, majd némi szünet után
folyta a. – De mi értelme az olyan kapcsolatnak, amikor a feleséged
azért van veled, amit az anyagiaktól remél. Valószínűleg már évekkel
ezelő véget kelle volna vetnem ennek az egésznek.
– De szereti Opheliát. – Ez inkább kijelentés volt a részemről, így
Xavier nem is válaszolt.
– Amikor az anyám tudomására juto , hogy most tényleg
szétmentünk, akkor zavart el erre a nyaralásra. Olyan, mint egy
anyatigris. Nem volt értelme vitába szállni vele. Gondolkodtam
azon, hogy o maradok Manchesterben egy hétig, ahelye , hogy
felszállnék a repülőre – nevete . – De mindenképpen látni akartam
egy frega madarat.
– Viszont most, hogy nincs szüksége egy csomó pénzre, hogy
maradásra bírja a feleségét, mi a terve a mezőkkel és az építkezéssel?
Xavier mosolygo .
– Cassandra, ebben a percben mindke őt leszarom. Belefáradtam
az egészbe. – Előrehajolt. – Jó, hogy visszatért a színe. Jobban érzi
egy kicsit magát?
– Most már jól vagyok. Csak teljesen kifacsartnak érzem magam.
Köszönöm, hogy törődik velem. Nagyon kedves öntől.
– Semmiség. – Habozo egy kicsit, majd szinte félénken így szólt:
– Velem vacsorázna ma este?
 23

És akkor a hátamat a falnak vetve lecsúsztam a padlóra…

MI A FENÉÉRT BOROTVÁLOM A LÁBAMAT, sikálom a bőrömet a lábujjaim

közö és kenegetem magamat vastagon minden létező testápolóval,
és fújom be magam még parfümmel is? Folyton ezt kérdezge em
magamtól, miala fejvesztve kuta am a meglehetősen szegényes
ruhatáramban. Nem hoztam sok dolgot Mexikóba, és a legtöbbet egy
gyors kézmozdula al odébb is hajíto am.
Nem mintha ez egy randi lenne, mondtam magamnak
mérgelődve. Enned kell valamit vacsorára a szállodában, és neki is
ennie kell valamit ugyancsak a szállodában. Miért ne tehetnénk
együ ? De amikor Julian és Ritchie üzentek, és megkérdezték, van-e
kedvem velük vacsorázni, akkor miért nem hívtam őket is, hogy
csatlakozzanak?
Nem vehe em fel azt a csinos, fehér ruhát, amit az előző este
viseltem. Mert az innentől kezdve mindenkit, aki o volt a bárban,
arra fog emlékeztetni, amikor előadtam a saját műsoromat Gloria
Gaynorként.
Felkaptam a hitelkártyámat, és a fejemet rázva a nevetséges
viselkedésem mia , leszaladtam a szálloda földszintjére, ahol volt
néhány őrült drága butik. A légkondicionált üzlet belső részében
szinte egy lélek sem volt, a ruhák és az ékszerek túl drágák voltak
minden hozzám hasonló földi halandónak.
Rögtön meglá am. Az egyszerű, de hihetetlenül drága,
meghökkentően rózsaszín koktélruhát. Nem az én méretem. A
csudába! Felkaptam és magam elé tarto am, végigsimítva a
pamutot.
– Próbálja fel – mosolygo az eladó. – Ez az ön színe, gyönyörűen
illene a szőke hajához és a napsütö e bőréhez.
– Nem az én méretem, túl kicsi lenne.
– Dehogynem, ez az ön mérete. I … – Elhúzta a függönyt, és
bátorítóan mosolyogva betessékelt a próbafülkébe.
Csodálatos érzés volt a ruhában lenni. Teljesen egyszerű, pántos,
és úgy állt rajtam, mintha rám öntö ék volna.
Elhúztam a szám, amikor meglá am az árát. Leve em,
belebújtam a sortomba és a pólómba, majd visszanyújto am az
eladónak.
– Az öné kell, hogy legyen! – mondta meglepve. – Önnek
születe .
– Nekem készült – neve em. – Sajnos túl drága.
– De muszáj, hogy az öné legyen. Nézze, levonok húsz százalékot!
Nem kellene a leárazo ak közö lennie, de olyan pici méret, hogy
másnak úgysem lenne jó.
– Akkor megveszem. – Szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, de
ugyanakkor iszonyúan izgato is le em. A becses kis becsomagolt
holmi az enyém le . Csak az enyém.

– Szóval, Mrs. Beresford, hogyhogy egyedül van i Mexikóban? –

érdeklődö Xavier mosolyogva, és egy mentás mojitót nyomo a
kezembe.
– Úgy hiszem, ugyanabból az okból, mint ön.
– Micsoda? Az anyám önt is megzsarolta, hogy eljöjjön?
– A barátnőm, Fi volt a felbujtó – neve em. – Ő is meglá a
ugyanazt az utazási hirdetést a helyi újságban, két napon belül
lefoglaltam a jegyet, összepakoltam, és o álltam a vasútállomáson
útban a repülőtérre.
– És Mr. Beresford?
– Csodálom, hogy még nem hallo a a pletykákat a házasságom
hirtelen zátonyra futásáról.
Xavier meglepe nek tűnt.
– Miért hallo am volna?
– Mert nagyközönség elő ért véget, és mint az iskola új
igazgatónője, gyorsan a westenburyi, és nagy valószínűséggel a
midhope-i pletykák forrása le em.
– Valóban? Akar beszélni róla?
– Tudja, tulajdonképpen nem hiszem, hogy akarok. – És így is
volt. Két hónap telt el, és már elegem volt abból, hogy mindig erről
kell beszélnem.
Végignéztem Xavieren – sötét haján és kreol bőrén, amit egy hét
napsütés sötétmahagóni árnyalatúvá változtato , és amit még
jobban kihangsúlyozo az estére kiválaszto ropogós, fehér ing.
– És mi a helyzet önnel? Még mindig nagyon friss lehet a seb.
– Azt hiszem, hogy amikor egy kapcsolat már olyan régóta nem
működik, mint nálunk; amikor vannak a megbocsátás időszakai, és
úgy érzi az ember, hogy minden rendben van és működni fog a
dolog…
– És aztán még sincs rendben, és megint minden a darabjaira
hullik?
Elmosolyodo .
– Valójában sosincs rendben. Egy toxikus kapcsolat nem
működhet. Mindke en azt mondtuk egymásnak, hogy most már jó
lesz, de ez nem így van. Ugyanazok a problémák jelentkeznek újra és
újra. Sosem szűnnek meg. Én legalább annyira hibás vagyok ebben,
mint Ophelia…
– Ne hibáztassa magát! – mondtam szinte már vidáman. – Én is
azt mondoga am magamnak, hogy biztos, hogy az én hibám volt,
hogy Mark lelépe a legjobb barátnőmmel, és hogy biztos képtelen
voltam megadni valamit, amit kerese , és benne megtalálta. De ez
mind baromság! Azt gondolom, visszatekintve a történtekre, hogy
Markot a kaland izgalma és veszélye vonzo a.
– Hogy egy kicsit olyan legyen, mint James Bond?
Mindke en neve ünk.
– Így még nem gondoltam rá, de igen. Valószínűleg így van.
Bármi, ami kiszínezheti a középszerű életét a munka, feleség és
gyerekek melle .
– Jobban te e volna, ha elkezd ejtőernyőzni vagy bankot rabolni –
kacago újra Xavier.
Elképzeltem a mindig megfontolt Markot csíkos pulcsiban és
símaszkban, vállán egy kommandós zsákkal, amint kirabolja
Westenbury utolsó működő bankját, és közben sakkban tartja a
kopaszodó bankigazgatót. Kuncogni kezdtem. Talán a mojito hatása
volt, de képtelen voltam abbahagyni.
– Milyen csodaszép! – mosolygo Xavier, miala én a szememet
törölge em.
– Micsoda?
– Ön, ahogy nevet. Amikor korábban találkoztunk, mindig olyan
merevnek és megközelíthetetlennek tűnt. Egy igazi hárpiának, és
ezen még a vállán lévő óriási pénisz sem segíte .
Csak tovább nevetgéltem.
– Hű, de erős ital ez a mojito. Legjobb lesz, ha iszom még egyet…

Xavierrel az elkövetkező két órát a karibi tengerparton álló olasz

é erem teraszának egyik félreeső sarkában töltö ük. A több kisebb
fogásból álló menü egyszerűen tökéletes volt. Ráadásul anélkül
élvezhe em a pompás falatokat, hogy a ól kelle volna tartanom,
hogy szétreped a varrás az új rózsaszín ruhámon.
– Gondolom, egész életedben Midhope-ban éltél, ugye? –
kérdeztem két falat isteni, olasz tiramisu közö . A magázódástól
időközben észrevétlenül megszabadultunk. – A legtöbb ember
Midhope-ban ismeri a Bamforth családot, valószínűleg azért, mert
vagy ők, vagy valaki a családjukból dolgozo az egyik gyárukban. –
Egy pillanatra elgondolkodtam. – Nem vagyok biztos benne, hogy
Norman nagyapa nem dolgozo -e a vállalatnak, mielő felállíto a a
saját halasstandját a piacon.
– Elképzelhető. Nem tudhatom. Az igazság az, hogy a nyári
szüneteket kivéve nem töltö em sok időt északon. Apa persze egész
életében i élt, de anyu francia, így aztán nyolcéves koromtól,
amikor éppen nem az iskolában voltam délen, gyakran voltam avec
mon grandpère et ma grandmère à Paris.
– Akkor innen a név, Xavier? Nagyon egzotikusnak tűnt
Midhope-hoz képest.
– Ha apának sikerült volna meggyőznie anyát, akkor most George
vagy William lennék, de anyu ragaszkodo ehhez – magyarázta
nevetve.
– Nyolcéves voltál, amikor bentlakásos iskolába küldtek? Ez
kegyetlenség egy gyerekkel szemben. Nem volt borzasztó
honvágyad?
– Eleinte de, aztán megszoktam. Apám is ugyanannyi idős volt,
mint én és a húgom, Amelie, amikor az iskolába küldtek minket.
Ráadásul ugyanoda. Ez a családi hagyomány.
– Anyukád nem tiltakozo ? Én sohasem egyeztem volna bele
abba, hogy a gyerekeimet elengedjem nyolcévesen.
– De, nagyon is. Emlékszem, hogy hetekig zokogo , mielő
elutaztam, és veszekede apámmal, hogy túl kicsi vagyok még. Még
hozzá is vágo néhány holmit, ha jól emlékszem. Mint mondtam,
egy anyatigris. De a Bamforth erőszakos fajta, különösen a
nagyanyám egy igazi matriarcha volt, akinek az akarata szent volt és
megmásíthatatlan. Aztán iskola után Bathba mentem egyetemre,
majd Londonban dolgoztam jó néhány évet. Ezután apám azt akarta,
hogy visszajöjjek északra, és kezdjem el a birodalom átvételét. Ami
azt illeti, nekem is elegem volt a londoni stresszből, és tetsze a
lehetőség, hogy visszatérjek a gyökereimhez.
– És Ophelia?
– Ő vonakodo a ól, hogy északra költözzünk. De végül aztán
beleegyeze , mert vonzo a, hogy egy nagy házat is meg tudunk
engedni magunknak, hiszen addig csak egy lakásban éltünk. Azt
hiszem, úgy képzelte, hogy ő lesz a kastély úrnője, aki elő a
munkások kalapot emelnek, miközben ő néhány északi parasztot
egy ostorcsa intással behódolásra kényszerít – Xavier nevetve rázta
a fejét. – Egyértelmű, hogy túl sok D. H. Lawrence-t olvaso . –
Azokat a munkásokat, akik a Bamforth-gyárakban dolgoznak, nem
lehet megadásra kényszeríteni. Sok dolgunk volt a szakszerveze el
az elmúlt két évben, mert a vezetőik folyamatosan tárgyalni akartak,
bármit javasoltunk annak érdekében, hogy a cég a nemzetközi
piacon is vezető pozícióban tudjon maradni.
– Ahogy ennek lennie is kell – mondtam mosolyogva, anyám
hangját visszhangozva a semmiből.
– Teljes mértékben. Nekem semmi problémám nincs a munkások
jogaival. Sajnos azonban az állandó harc néha a fejlődés gátjává
válik. Apa a ól tart, hogy nem leszünk képesek örökké versenyben
maradni.
– Á, emia akarja eladni a Bamforth-birtok egy részét, és házakat
építeni a megmaradóra? – kérdeztem, és kezdtem megérteni Edward
Bamforth szándékait.
– Igen – bólinto Xavier. – Apa nem akarja bevallani, de ha nem
tud elegendő pénzt keresni azzal, hogy házakat épí et a földjeire,
akkor eljön az az idő, amikor el kell adnia a gyárat is. A befolyt
összegből így elmehetne nyugdíjba, és élete végéig golfozhatna.
– Miért nem adja el csak a gyárat, és megy nyugdíjba abból a
pénzből? És akkor nem kell hozzányúlni a földekhez és mindenki
boldog lesz. – Ez egy teljesen logikus lépésnek tűnt nekem, ahogy a
csokit kanalazgatva jóllako an hátradőltem.
Xavier felsóhajto .
– Ki akar mérnöki vállalatot venni manapság? Nem hiszem, hogy
lenne bárki, aki ki tudná zetni azt az összeget, mint amekkorát ő
szeretne kapni. Apa egy makacs ember, mindig is az volt, és inkább
eladja a birtokot, amiért biztosan sokkal több pénzt kapna.
– És ebben reménykede Ophelia is? – Eszembe juto a csinos
barna lány, aki olyan biztatóan tapsolt, miután Xavier ismerte e a
Bamforth-birtok terveit a találkozón. Feleségként szép kis summára
számíthato a birtok eladásából.
– Igen. Mindannyian tudjuk, hogy ő mit akart. Velem vagy
nélkülem, Ophelia ügyelni fog arra, hogy megkapja azt, ami szerinte
jár neki.
Xavier kezére néztem, a napsütö e ujjaira és a tiszta körmére,
ahogy a borospoharat tartja, majd a sötét hajára és a gyönyörű barna
szemére tévedt a pillantásom, ami már nem volt szomorú, inkább
derűsen viszonozta a tekintetemet az asztal fölö . Ahogy bort töltö
a poharamba, az ujja hozzáért a kezemhez, és éreztem, hogy kissé
belepirulok.
Vajon ez szándékos volt, vagy csak én szere em volna, hogy az
legyen?
– Csak elugrom a mosdóba – mondtam elfúló hangon.
– Nem megyek sehova – felelte.
Megvizsgáltam az arcomat a márványkeretes tükörben és
megtöröltem a kezemet az egyik puha, fehér törülközőben, amit
utána a már használtak kosarába dobtam. A csodaszép rózsaszínű
ruhám, annak ellenére, hogy az elmúlt néhány órát ülve töltö em,
még mindig hibátlanul állt. Kirúzsoztam a számat, fújtam magamra
a Jean-Louis Scherrer parfümömből, majd mély levegőt ve em, és
visszaindultam az asztalunkhoz.
– Volna kedved egy kis friss levegőt szívni? – Xavier már felállt,
összegyűrt szalvétáját a helyén hagyva.

A tengerparton sétáltunk, de egyikünk sem szólalt meg. Azon

tűnődtem, miért kalapál a szívem sokkal hevesebben a kelleténél.
Lehet, hogy túl sokat i am, hihetetlenül rossz kondiban voltam,
vagy szívinfarktust fogok kapni? Levete em a magas sarkú
szandálomat, nevetséges dolog le volna abban járkálni a parton, és
a homok hűvössége egy kis időre elcsendesíte e a dübörgő
pulzusomat.
– Cassie…? – Xavier hirtelen megtorpant és felém fordult, mire én
is megálltam.
– Igen?
– Köszönöm a mai napot – mondta, és lágy, meleg érintéssel
megsimoga a a karomat. A szívem újra meglódult.
– Én köszönöm neked. – Istenem, nem tudtam, hogy mit
válaszoljak vagy tegyek, de biztos voltam abban, hogy belehalok, ha
nem csókol meg o és akkor. Megsemmisülök, és nem marad más
belőlem, csak egy kis bucka a mexikói tengerparton.
Xavier lehajolt hozzám, én pedig felé fordíto am az arcomat. És
akkor lassan, hihetetlenül lassan megcsókolta a szám szélét, majd
érezve, hogy én is erre vágyom, ajkaival a várakozó számhoz ért, és
lágyan megcsókolt. Gondolkodás nélkül a tarkójához emeltem a
kezemet, és belefúrtam az ujjaimat a sűrű, sötét hajába, lábujjaimmal
a homokot markolásztam.

Visszaérve a hotelszobámba ugyanazt az üzenetet küldtem el Clare-

nek és Finek.

Életemben most először nem bírtak megtartani a lábaim, és a

hátamat a falnak vetve lecsúsztam a padlóra.
 24

Kerüld a harapós kutyákat…

EGY NYIRKOS, hideg vasárnap reggelen érkeztem vissza a manchesteri

reptérre. Egy hét ala , amíg távol voltam, az októberből november
le , és a vámon áthaladva lá am a hatalmas ablakokon keresztül,
hogy az új hónap a nevéhez híven tényleg szomorkás.
Visszagondoltam azokra a nyaralásokra Spanyolországban, a
Kanári-szigetekre, Mallorcára és Menorcára, amelyekre Markkal és a
gyerekekkel mentünk el az évek során. Fáradtan és civakodva
érkeztünk meg az éjszakai utazás után, főleg, ha még némelyik gép
kése is pár órát, de én mindig azt reméltem, hogy valaki várni fog
minket a reptéren. Annak ellenére szere em volna, hogy tudtam,
senki sem teszi meg, hiszen nem is volt rá szükségünk, mivel az
autónk épp o állt a reptér parkolójában, ahol egy hé el korábban
hagytuk. És mégis, mindig volt egy kis drukk bennem, hogy hátha
lesz valaki, aki o áll mosolyogva, kezében egy darab papírral, amin
ez áll:

ISTEN HOZTA ÖNÖKET ITTHON,

BERESFORD CSALÁD!

Micsoda badarság.
Megálltam, hogy visszaállítsam az órámat brit időre. Reggel hat
volt, még messze a ól, hogy világos legyen. Kevés utas lézenge i
ilyen kora reggel, és azok is kissé elvesze nek és ziláltnak tűntek.
Néhány takarító a padlót tisztíto a hosszú nyelű seprűkkel a székek
és asztalok közö összevissza manőverezve minden energia és
lelkesedés nélkül, amiből arra lehete következtetni, hogy már órák
óta ezt csinálhatják. Felnéztem, hogy megtaláljam a vasútállomás
felé vezető utat, és ekkor észreve em. O állt egy oszlopnak dőlve a
várakozó taxisok, barátok és rokonok részére fenntarto területen.
– Te jó ég! Mit keresel i ?
– Látnom kelle , hogy tényleg létezel. Hogy olyan vagy-e, mint
amilyenre emlékszem… – mosolyogva néze rám azzal a
szívdöglesztő, barna szemével.
Neve em, a szívem a mellkasomon dörömbölt. Hála az égnek,
hogy megmostam a fogamat a landolás elő egy eldobható
fogkefével.
– Ez nagyon kedves!
– …és hogy őszinte legyek, az első géppel indulok Koppenhágába
úgy – az órájára pillanto – három óra múlva.
– Akkor nem csak mia am vagy i ?
– Mehe em volna egyenesen a beszállási oldalra, de megnéztem,
hogy mikor szállsz le, és korábban kijö em, hogy köszönthesselek. –
Xavier előve egy A4-es papírt, amin a következő állt:

ISTEN HOZTA ITTHON, MRS. BERESFORD!

– Emlékeztél! – kacagtam hangosan.

– Hogy is felejthe em volna el! Mesélted, hogy mindig arra
vágytál, hogy valaki a repülőtéren várjon, egy papíron a neveddel.
Gyere, veszek neked egy kávét, és utána elkísérlek a vonatodhoz.
Biztos, hogy már nagyon szeretnél o hon lenni a gyerekeiddel.
– Még csak két napja jö él haza Mexikóból, és máris el kell
utaznod? – kérdeztem, amikor a kávéval a kezünkben leültünk.
Megkóstoltam az enyémet: keserű volt és íztelen, semmiben sem
hasonlíto azokhoz a csodálatos reggeli kávékhoz, amikhez
Mexikóban hozzászoktam.
Xavier elhúzta a száját az itala és a tény mia , hogy újra útra kell
kelnie.
– Igen, semmi kedvem hozzá, de van egy cég Koppenhágában,
amelyik vásárolni akar tőlünk. Utána pedig apa azt akarja, hogy
elutazzak Brüsszelbe. Ha már o vagyok, akkor azt gondoltam, hogy
bérelek egy autót, hogy meglátogassam ma grandmère à Paris.
Körülbelül hat hónapja lá am utoljára, és már kezd neheztelni
emia . Így egészen a hét végéig távol leszek. – Megfogta a kezemet.
– Cassandra, látni szeretnélek, amint visszajövök Angliába. Mit
szólsz hozzá?
Rámosolyogtam, és a hüvelykujjammal végigsimíto am a
kézfején.
– Azt gondolom: igen, Mr. Bamforth. Azt nagyon szívesen
venném.

A hazafelé tartó egyórás úton a repülőtérről át a Pennine-hegységen,

Lancashire-ből Marsdenen és Slaithwaite-en át Midhope-ba, végig
fülig ért a szám. Nem tudtam olvasni, csak lapozga am a
könyvemet, és nem tudtak lekötni az üzenetek sem, amik azala a
tizenkét órás út ala érkeztek, amíg Mexikóból hazaértem, így
minden érdeklődés nélkül átpörge em őket. Csak Xavierre tudtam
gondolni. Eszembe juto , hogy milyen volt, amikor először lá am őt
az irodámban, tartózkodó és érdektelen. Azután az, amikor
Leedsben találkoztunk, csak felhúzta a szemöldökét, amikor
megláto kezemben az óriási pénisszel, és hogy mennyit törődö
velem a hajón, amikor csak hányni tudtam, és végül a csókunkra a
tengerparton…
És már meg is érkeztem az állomásra, ahol Clare és Freya vártak
rám. Segíte ek levenni a bőröndömet, és úgy ölelge ek, mintha
évekig távol le em volna egy hét helye .
– Hűha! Mesésen nézel ki! – jelente e ki Clare, és mosolyogva
végigmért. – Gyönyörű barna le él, és a hajad is nagyszerű. Sokkal
természetesebb, jól áll, és még csak meg sem erőlte ed magadat.
– A tizenkét órás repülőút ellenére? – neve em.
– Úgy bizony. Valami vagy… valaki – folyta a lehalkítva a hangját
– jót te neked.
– Pszt! – pislanto am Freya felé, aki miután kijelente e, hogy
mindjárt éhen hal, egy óriási sütit ve magának az újságosbódénál. –
Majd később mindent elmesélek. Hogy van Rageh?
Egy hatalmas mosoly ragyogo fel Clare arcán.
– Rageh – sóhajto –, Rageh a legjobb dolog, ami valaha történt
velem. Most épp dolgozik, behívták egy sürgős esethez, de este át
fog jönni.
– Nem szereztél több monoklit?
– Még eljö egyszer, és többször telefonált, küldö néhány rémes
üzenetet… és ez – nyújto a át a vasárnapi újság egyik példányát,
miközben beültünk az autóba. A lap egy bizonyos cikknél volt
kihajtogatva.
Elolvastam az egész újságcikket, ami bár nem vete különösen jó
fényt Clare-re, mint az Utolsó Agglegény tulajdonosára, csak kétszer
említe e meg a cég nevét. A fényképek, amik Clare-ről, Rageh-ről és
az exmenyasszonyról készültek, homályosak voltak és nehezen
kivehetők.
– Ami azt illeti, egész könnyen megúsztam a dolgot. Te mit
gondolsz? – kérdezte Clare.
Egyetértően bóloga am.
– Szerencsére nem le címlaphír. Egészen megbújik a… hányadik
is? – kerestem az oldalszámot az összehajtogato újság tetején. – A
hetvenötödik oldalon. Még akár ingyen hirdetés is lehet az Utolsó
Agglegénynek. De mi a helyzet a kórházzal? Mit fog Rageh főnöke
és a kórházvezetés gondolni erről? Gyerekorvos, ugye? Nem fogják
ezt az egészet szemét dolognak tartani?
– Hadd nézem! – követelte Freya a hátsó ülésről.
Átnyújto am neki az újságot. Tudtam, hogy értelmetlen vitáznom
vele. Ha nem adnám oda, megkeresné a Google-ön, és o hon
elolvasná.
Clare az ajkába harapo .
– Emia aggódom én is. Meg kell várnunk, hogy mit szólnak
hozzá. Lehet, hogy nem lesz gond. Most még nem tudjuk, mi lesz.
– Tulajdonképpen ez azért nem egészen Rageh hibája volt –
kotyogo közbe Freya teli szájjal. – Szerintem jól te e, hogy nem ve
részt abban a röhejes megkötözős buliban. Én sohasem mennék
hozzá olyasvalakihez, aki azt hiszi, hogy jó vicc kotonguminak
öltözve piálni, utána pedig kiokádni az egészet a csatornába. Csak
hogy tudjátok, én sohasem hagyom, hogy egy fér leláncoljon,
szerintem a házasság intézménye már idejétmúlt…
– Jól van, Freya, értjük – fordultunk hátra mosolyogva. –
Induljunk haza, Tommal mind a ke en úgy hiányoztatok! Remélem,
még áll a ház.

Az o honomat ellepték a házi készítésű transzparensek és

szórólapok, melyek vagy még nedvesek voltak a festéktől, vagy
éppen akkor készültek. Freya szobájában a nyomtató megállás
nélkül onto a magából a papírt. Paula a konyhaasztalnál ült az
összpontosítástól ráncba szaladt homlokkal, és óvatos
mozdulatokkal vörös-zöld festéket kent egy hatalmas kartonon
ceruzával előre megrajzolt vonalakra.
– Egy pillanat, Cassandra, csak hadd fejezzem ezt be, és utána
máris veled vagyok! – kiálto hátra. – A zöld jelképezi a vidéket, a
vörös pedig a veszélyt. Látod?
Egy óriási halom mosatlan edény állt bizonytalanul a
konyhapulton, feltehetőleg arra várva, hogy a mosogatógépet valaki
kipakolja, és betegye őket. Az egyik elektromos főzőlapra valami
meghatározhatatlan anyag volt ráragadva, míg a másik főzőlapon
egy serpenyőben ránto amaradék koszlo . A szemetes dugig volt,
bosszúból üres kukoricapelyhes zacskót és banánhéjat hányt ki
magából, egy összekent szélű konzervdoboz vészjóslóan táto a
felém fémszáját. A gránit konyhapadló minden négyzetcentiméterét
beteríte ék a pirítósmorzsák, szórólapok, madzagok, ragacsos
mézes- és lekvárosüvegek és egy piszkos nadrág alko a zavaros
elegy.
– Annak a nadrágnak a szennyesben a helye, Freya – mondta
Paula az arcomat látva, ám yet hányva a többi, lazán szétszórt
dologra. – Mondtam, hogy beindítom a mosást, ha odaadod az
összes piszkos ruhádat.
Felállt, beletörölte a festéktől maszatos kezét a farmernadrágjába,
majd a még mindig nedves posztert odébb rakta a konyhaasztalon.
Ezután hozzám lépe , és megölelt.
– Üdv újra i hon! Csodásan nézel ki, és a hajad is megnő !
Mindig mondtam, hogy hagyd úgy, ahogy van, és ne tedd tönkre az
állandó hajvasalással. Na, mit szólsz ezekhez? – inte az elkészült
transzparensek felé, melyek az egyik széknek támasztva álltak.
– Most magatokra hagylak benneteket – mosolygo Clare. – Van
egy csomó munkám, amit be akarok fejezni, mielő Rageh átjön. És
úgy látom, hogy neked is sok dolgod lesz.
– Igaz – feleltem erőtlenül. Ekkor szólaltam meg először, mióta
beléptem a konyhába. – Úgy látom, hogy minden kezd összeállni.
Ez, ugye, mind szombatra kell?
– Bizony – húzta ki magát büszkén Freya. – Norman vadvirágos
rétjén fogunk találkozni, átmasírozunk a falun, majd onnan
visszasétálunk a mezőre megtartani a beszédeket. Én vagyok a
sajtóreferens, és már fel is ve em a kapcsolatot a Midhope-i
Jelentéssel, és kiírtam Twi eren…
– Várj csak. Még csak tizenöt éves vagy. Nem használhatod a
Twi ert…
– Paula hozta létre a Norman Vadvirágos Rétje- ókot, és én
kezelem. Már van egy csomó követőnk, többek közö … – Freya
dobpergést imitált az asztalon – Harry Kennedy.
– Ki?
Freya türelmetlenül cse inte a nyelvével.
– Harry Kennedy. Benne van a Második Eljövetel együ esben, és
elég híres. Oda járt az iskolánkba, tudod! Mindegy, a nagymamája
Bamforthék egyik házában lakik, közel Norman nagypapához. Ő is
követ minket, írtam neki a Twi eren, és kértem, jöjjön el szombaton.
– Értem, sok szerencsét hozzá, édesem. És ami azt illeti, hol van
Tom?
– Még mindig ágyban – felelte Paula. – Tegnap későn feküdt le. –
És amíg Freya lehajolt az egyik poszterért, jelentőségteljesen rám
néze . – Új barátokat szerze az iskolában. Az egyiküket áthívta
tegnap. Kedves kölyök. Együ pizzáztak.
– Ó, igen – feleltem könnyedén, mert nem akartam, hogy Paula
azt higgye, olyasvalamit mondo , amiről még nem tudok. – Kedves
gyerek, igazad van.
És ennyiben hagytuk.

A délután közepére már nyugtalanná váltam. Kipakoltam és

elindíto am a mosógépet, elpakoltam Paula egyhétnyi felügyelete
ala kialakult rendetlenséget, bevásároltam, és még egy tepsis
csirkét is elkészíte em. Tudtam, hogy mindez a Xavier utáni
vágyakozásom mia van – újra látni akartam, újra átélni a
tengerparti csókot, és hogy egyszerűen csak vele legyek…
Mivel Paula és Freya elmerültek a tiltakozás szervezésében,
felajánlo am, hogy kiosztom a szórólapokat a faluban és a környező
településeken, amelyeket érint a Bamforth-beruházás.
Xavier emlékével a fejemben és Freya szórólapjaival teli
hátizsákommal a vállamon átsétáltam a mezőkön, keresztül az
erdőn, egészen addig, míg elértem Li lefordot, az egyik szomszédos
falut.
A mexikói hőség és páratartalom után jólese a hűvös levegő.
Beszélge em néhány barátságos lakossal, és kimelegedtem, mert
megpróbáltam minél gyorsabban bedobálni a szórólapokat a
postaládákba. Minek edzőtermi bérlet, ha ingyen is lehet gyalogolni,
hajolgatni és nyújtózkodni?
Ahogy végigsétáltam az egyik házhoz vezető ösvényen,
észreve em egy jack russell terriert az ablakban. Több eszem is
lehete volna, mint hogy ezután megpróbáljak becsúsztatni egy
lapot a levélbedobóba, de mégis megte em. A következő pillanatban
az átkozo jószág már az ujjamat szoríto a az állkapcsával, és nem
akarta elengedni. Hála az égnek, volt rajtam kesztyű, ráadásul
szerencsére bőrből. Nagyon ciki volt az egész helyzet. O állt
Westenbury új iskolaigazgatónője, beszorulva a levélbedobóba,
abban a hitben, hogy az ujja mindjárt elválik a kezétől.
Egy hatalmas rántással végül sikerült kiszabadítanom magamat a
nyáladzó vadállat szájából, ám hátrahagytam a bőrkesztyűmet.
Kicsit sokkos állapotban, kesztyűtlenül, hol nevetve, hol sírva
sétáltam el a háztól.
O hon Paula, Tom és Freya nagy élveze el hallga ák, ahogy
elmeséltem nekik a történetet, kellően kihangsúlyozva a drámai
részleteket, de később az ágyban fekve tovább fűztem a gondolatot,
és már a vesze ség, a tetanusz és az üszkösödés képei is felrémle ek
elő em. Ehhez vegyült az ellenállhatatlan késztetés, hogy időnként
felnevessek, és a még ennél is ellenállhatatlanabb vágy a teljesen
meztelen, napbarníto Xavier után. Ezek így együ nem sokat
segíte ek abban, hogy jót aludjak az éjszaka, így a következő nap
fáradtan és rosszkedvűen ébredtem. Majdnem felhívtam a sulit,
hogy beteget jelentsek.
De végül nem te em.
Visszatértünk az iskolába, és továbbra is én voltam az igazgató.
A hosszú repülőút, az időeltolódás, valamint az egész napos
törölgetés, porszívózás, felmosás, fertőtlenítés, nem is beszélve a
kutyaincidensről, sem szegte kedvemet, és több mint készen álltam,
hogy újra belevessem magam a munkába. Az út nagy részét
Cancúnból hazafelé azzal töltö em, hogy megterveztem az elő em
álló heteket, és már alig vártam, hogy belevessem magam a
munkába.
– Jó. Szóval, mókusaink vannak.
Stanre meredtem, a karbantartónkra, aki azonnal lecsapo rám,
mihelyst kinyito am a főkaput.
– Mókusok? – Hallo am már tetvekről és még termeszekről is, de
mókusokról még sosem. – Hogy érti? – kérdeztem összehúzo
szemöldökkel.
– Az év ebben az időszakában szoktak bejönni, Mrs. Beresford.
Jöjjön, megmutatom.
Köve em Stant az ebédlőbe, ahol megállt és felfelé mutato .
Néztem a mennyezetet, de nem lá am semmit.
– Mit is kellene látnom?
– A kis piszkok bejuto ak a tetőtérbe, ahol meleg van, és most
elkezdték enni a mennyezetet.
– Enni? Azt hi em, hogy a mókusok magvakkal táplálkoznak –
mosolyogtam.
– Nincs ezen semmi nevetnivaló, Mrs. Beresford – dorgált meg
Stan. – Ha nagyobb lyukat csinálnak, akkor szükségünk lesz egy új
tetőre, és a gyerekek nem tudnak i ebédelni. Közegészségügyi
probléma és egyebek.
– A fene! Mibe kerülhet manapság egy új mennyezet egy
viktoriánus korabeli iskolában? Már rég elmúltak azok az idők,
amikor a helyi hatóság állta a költségeket. Most már egyedül
vagyunk, vagyis az alapítvány.
– Már felhívtam a rágcsálóirtókat – mondta Stan komoly arccal,
miala egy apró, pehelyszerű vakolatdarab szállt felénk. Valamikor
késő délután kijönnek.
– És addig mit csinálunk? Biztonságos a mennyezet? Nem fog
ránk zuhanni?
– Szerencsére nem, a mókusok a legtöbb évben beköltöznek –
felelte az állát dörzsölve. – Azt hiszik, ez a téli üdülőhelyük. De arról
sohasem hallo am még korábban, hogy elkezdjék enni az épületet.
– Egyelőre ez maradjon köztünk. A gyerekek ne tudják meg.

– Mrs. Főnök, csodaszépen nézni ki! – követe az irodámba

Deimante, amint kinyito am az ajtót és felakaszto am a kabátomat.
– Haj jó, így kellene hordani ilyen hosszún, mint ez. Ezelő túl rövid
egy ilyen szép hölgy, mint maga. Én lehet icipicit késni ma délután…
– Igen? Azt tudnunk kell, ha nem ér vissza időben, Deimante. Ha
o hagyja a táblát, ahol megtaláljuk, akkor biztos vagyok benne,
hogy az egyikünk be tud ugrani, hogy fél négykor irányítsa a
forgalmat.
Én magam is szívesen vállaltam volna a forgalomirányító szerepét
azzal a hatalmas táblával.
Deimante közelebb hajolt az asztalom fele , és bizalmasan
odasúgta:
– Én megyek Citi tesztre.
– Aha. Rendben. Citi teszt?
– Taip. Az bizony.
– Ez valami vizsga egy másik munkához? Nem szeretném
elveszíteni!
– Elveszíteni én? – Deimante összeráncolta a homlokát. – Én
találni nagyon jól útirányok…
– Igen, ebben biztos vagyok. Ó, már tudom… – Próbáltam rájönni,
hogy miről is van szó. – Ez a Citi teszt azért kell, hogy
állampolgárságot kapjon? Olyan kérdésekre kell válaszolnia, mint:
„Mi a neve annak az admirálisnak, aki meghalt egy tengeri csatában,
és most Londonban a Trafalgar téren áll az emlékszobra?”
– Ez könnyű – húzta fel az orrát Deimante. – Az Nelson. És Drake
volt főnök az armadában…
– Akkor nem lesz semmi gond – mosolyogtam bátorítóan, mintha
az egyik diákomra néznék, aki éppen az év végi vizsga elő áll.
– Nem, Mrs. Főnök, nem érteni ezt. Citi teszt. – Deimante kezde
türelmetlenné válni. – C-I-T-I – hangsúlyozo minden egyes betűt
külön-külön.
Az órára néztem. Öt perc múlva megbeszélésem volt David
Hendersonnal.
– Minden rendben van. Menjen csak a vizsgára – mondtam, bár
fogalmam sem volt, hogy hova készült.
Deimante megragadta a széknek támaszto tábláját, majd
szé erpeszte lábakkal leült, hátradőlt és – hogy is mondhatnám –
rendkívül életszerűen behatolásos szexet imitált a táblával, éppen
abban a pillanatban, amikor David Henderson és Edward Bamforth
sétált be az irodába.
– Citi teszt? – pihegte Deimante. – Igen?
– Talán citológia? – húzta fel a szemöldökét David.
– Áá, citológiai teszt! Most már értem. Természetesen, menjen csak,
és ne rohanjon, majd visszajön, ha végze .
Deimante lesimíto a az összegyűrt ruháját és a fényvisszaverő
mellényét, Davidre pillanto , és a fejét inga a.
– Micsoda egy idióta ez a Mrs. Főnök – mondta kacagva, csupa
szerete el a szemében, és kimasírozo az irodából.
– Elnézést, Mr. Bamforth, nem számíto am önre is.
Már a ól zavarba jö em, hogy Xavier apja megjelent az
irodámban. Vajon elmesélte neki, hogy velem volt Mexikóban?
– Bocsánat, hirtelen ötlet volt. Arra gondoltam, hogy munkába
menet beugrok egy pillanatra. Daviddel a parkolóban találkoztunk.
– Hirtelen szünetet tarto , és tetőtől talpig végigmért. – Úgy látom,
napsütö e vidéken járt. Elutazo valahova?
– Mexikóba – feleltem elpirulva.
– Tényleg? Xavier is o volt a múlt héten. Úgy látszik, népszerű
hely lehet.
– Így igaz – feleltem elcsukló hangon. – Nos, David is tud segíteni,
vagy csak velem akart beszélni?
– Csak meg akartam vitatni a terveket. Nem hiszem, hogy jól
indult a megbeszélésünk i az iskolában… utána pedig a falu
közösségi házában még a lányával is volt egy vitánk. Nem állt
szándékomban, hogy egy kislánnyal vitatkozzak.
Neve em.
– Lehet, hogy kislány, de már majdnem tizenöt éves, bátor, és most
úgy érzi, küldetése van.
– Igen, ezért vagyok i . Úgy tudom, hogy valamiféle tiltakozást
szervez erre a hétvégére.
 – A hírek gyorsan terjednek.
– Gyorsan, főleg, ha tele van vele a Midhope-i Jelentés. Baloldali
újság, az biztos.
– Ó, csodás – feleltem büszkén. – A lányom és az anyám egész
héten szervezték.
– Azt, hogy a Norman vadvirágos rétjén legyen?
– Igen. Pontosan o .
– Nos, Mrs. Beresford, biztosan említe em már korábban, hogy
Norman vadvirágos rétje nem Normané, hanem a miénk, része a
Bamforth-birtoknak. Ezért bármiféle tiltakozás, amit a lánya és az
édesanyja terveznek azon az ingatlanon, birtokháborításnak felel
majd meg. Azt is javasolnám, hogy ön mint az iskola igazgatónője,
maradjon semleges.
– Igen? És miért?
Úgy tűnt, Edwardnak erre nincs válasza.
– Nos – felelte kis szünet után –, önnek i pozíciója van. Ön
befolyással bír. Ez úgy is tűnhet, hogy visszaél a hatalmával,
politikai befolyásra használja a vezetői szerepét…
– Hajlandó vagyok ezt kockáztatni. O leszek, hogy támogassam
a lányomat, az anyámat, a bérlőket, a falusiakat és a westenburyi
gazdákat. És… és Harry Kennedyt.
– Kit? – meredt rám mindkét fér .
– Harry Kennedy! – feleltem könnyedén. – Tudják, a környékbeli
srác, aki megnyerte az X-Factort. Ha Harry Kennedy i lesz Norman
vadvirágos rétjén, akkor nemcsak a helyi újság, de az országos
napilapok is tudósítani fognak róla, akár a tévé is.
– Mint ahogy említe em, Mrs. Beresford, hogy az ön szerepe a
Bamforth-birtok elleni tiltakozás szervezésében nemcsak hogy nem
illő az ön pozíciójához, de birtokháborítást is maga után vonna.
– És mint ahogy én említe em, Mr. Bamforth, hajlandó vagyok ezt
kockáztatni. – Azt a mindenit, hétről hétre egyre bátrabb vagyok.
Hol van már a régi Cassandra Beresford, a lábtörlő, a megcsalt
feleség! – Van még valami, amiben segíthetek? Mert egy iskolát kell
irányítanom…
Miután Edward Bamforth elment, David Henderson felé
fordultam.
– Mókusaink vannak.
 – Tényleg? Barátságosak? – mosolygo felém.
– Fent a tetőn. Stan szerint eszik a mennyezetet.
David homloka ráncba szaladt.
– Az nem jó – felelte, és elfojto , összeesküvő hangon hozzáte e: –
Örülök, hogy nem említe e addig, amíg Edward Bamforth i volt.
Annak valószínűleg örült volna. Az iskola darabjaira hullik, és íme,
i van ő, aki megépít egy újat.
– Így van. Valaki majd jönni fog az órák után, ha már a gyerekek
hazamentek, és megnézi, mi a helyzet.
– Jó. Ne szóljunk senkinek, nehogy megneszeljék a szülők.
Rendben? Elintézzük a kis kártevőket, miután elmennek a gyerekek,
és senki sem fog tudni semmiről.
– Pontosan – bólinto am. Daviddel egymásra néztünk, és
egyszerre szólaltunk meg: – Senkinek egy szót se.
És meg is úsztuk volna, ha nem le volna egy feltehetően igen
éhes mókus, aki volt annyira peches, hogy egy különösen nagy
darab vakolatot néze ki magának, de elvéte e a lépést, és a
mennyezetről egyenesen Mikey McArthur ebédre hozo , rózsaszín
mázas csokis sütijében landolt.
Éppen akkor sétáltam át az ebédlőn, és megdorgálga am azokat,
akik az asztalon könyököltek, vagy úgy e ék a sült krumplijukat,
mint a nyalókát. Az egész jelenet a szemem elő játszódo le. Mikey
először a döbbene ől némán, néhány másodpercre a hasonlóképpen
megilletődö mókusra meredt, majd teljesen traumatizálva felugro
a helyéről, ezzel a sütijét és vele együ a mókust is a földre lökte.
Mrs. Atkinson, az ebédfelelős, aki szokása szerint szigorú
tekinte el járkált a gyerekek közö , egyből Mikey-ra förmedt, de
miután meglá a a rózsaszín mázzal bevont mókust, hangosan
sikítva hátrálni kezde , ahogy a mókus, mint valami halloweeni
zombi, felé tántorgo . Ekkor azonban a mókus hirtelen abbahagyta a
tántorgást, megállt, leült a hátsó lábára, és eszegetni kezdte a
mancsára ragadt süteményt és a rózsaszínű mázat. Mindezt néhány
másodperces csönd köve e, majd a gyerekek – némelyik a nyakát
nyújtogatva, mások felpa anva a helyükről, megint mások sikítozva
vagy kiabálva – csatlakoztak az általános kavalkádhoz.
A kis bundás pimaszul a gyerekekre néze , majd fejvesztve
átrohant az asztalok és székek ala cikázva az ajtó irányába, a
szabadság felé.

Péntek estére az egész garázsban magas halmokban álltak a

fanyelekhez rögzíte transzparensek, melle ük dobozokban
szórólapok és lu k, amelyeken mindössze ennyi állt:

CSAK MONDJ NEMET!

Paula az öreg Fiestával jö , amit nagyon ritkán vezete , mivel

jobban szerete sétálni vagy busszal járni, hogy spóroljon és
megmentse a bolygót, így Tommal együ segíte ünk neki és
Freyának bepakolni a csomagtartóba és a hátsó ülésre a
transzparenseket, melyeken a következő feliratok álltak:

ÉVSZÁZADOK ALATT KIALAKULT,

PERCEK ALATT ELPUSZTUL

és:

NE A TE LELKEDEN SZÁRADJON A FALUD ELPUSZTÍTÁSA

valamint:

AZ Ő PÉNZÜK, A TE LELKIISMERETED

Freya a legjobb emós ruhájában és kiegészítőivel felszerelve úgy

döntö , hogy az éjszakát Paulánál tölti, miután vacsorát visznek
Norman nagypapához.
– Hajnalhasadtával már o kell lennünk a csatamezőn – jelente e
ki –, és biztosnak kell lennünk abban, hogy Norman nagyapa is
felkel, felöltözik és készen áll. Hiszen ő lesz a főszereplő.
– Nagyapa mindig korán kel – mondtam nevetve. – Különben is,
nem Hogyishívják Harry a legfőbb a rakció?
Freya felsóhajto .
– Hát nem lenne csodás, ha ő is beugrana? El kellene jönnie,
hiszen a nagyija háza is kockán forog. Paula abban bízik, hogy
Swampy is o lesz.
 – Tényleg? – fordultam anyám felé, aki az utolsó transzparens
betuszkolásával volt elfoglalva.
– Így igaz – pufogta. – Régről ismerjük egymást. Azt mondta,
lehet, hogy eljön, ha elküldöm neki a vonatköltséget.
– Ó, Paula! Ugye nem küldted el? És honnan volt erre pénzed?
Paula győzedelmesen néze rám.
– Van megtakarításom, és Norman nagyapa is besegíte .
– Ezt felejtsd el – válaszoltam. – Bármennyit költö etek, azt én
állom. Ne feledd, hogy te voltál a bébiszi erem a múlt héten. Ezzel
még tartozom.
– Mindegy – rázta a fejét Paula elutasítóan. – Ha elfogy a pénzem
és az utcán találom magamat, akkor tudom, hogy hol talállak. Te is
jössz holnap, Cassandra Holdsugár?
– Mindenképpen. Már várom.
Ezzel beültek az autóba, és amint zörgő kipufogóval elindultak,
Tom jelent meg melle em a bejárati ajtóban.
– Én is mentem, anya. Majd később jövök.
És mielő bármit kérdezhe em volna, már o sem volt, rohant,
hogy elérje a Midhope-ba tartó buszt.
Alig vártam, hogy láthassam Xaviert. A héten egyszer már küldö
egy üzenetet, hogy Párizsban van, és éppen éticsigát esznek a
grandmère-jével. Olyan előkelőnek és egzotikusnak hangzo , ezért
vonakodtam megírni, hogy én meg Westenburyben kolbászt eszem
krumplipürével a gyerekekkel. Fogadok, hogy Ophelia nem enne
sem kolbászt, sem krumplipürét. Vagy ketchupöt. Bíztam benne,
hogy a nőnek nem jut eszébe utánarepülni Párizsba meglepetésként.
Már a péntek esti ínyencségeim előkészítését fontolga am – sajtos
pirítóst és egy pohár vörösbort –, amikor vakkanto a telefonom,
jelezve, hogy üzenetem érkeze .
Xavier? Megragadtam a telefont.
Mark.

Otthon vagy? Remélem, hogy jól érezted magad. Mindig is

terveztünk egy közös karibi utat, ugye?
Igen, terveztünk, te szemétláda. Valószínűleg egybeese azzal,
amikor a kis meghi kiruccanásaidat tervezge ed Londonba
Tinával. Ha!
Visszaírtam.

Mesés volt, köszönöm, Mark. Nem is gondoltam volna,

mennyire élvezem, hogy egyedül vagyok. Legközelebb talán
Thaiföldre megyek. Jó hétvégét.
Tessék, most megmuta am neki.
Újabb ugatás. Tényleg ki kellene már cserélnem azt az átkozo
ebet valami megnyugtatóbb hangra.
Xavier! A szívem hevesen kalapálni kezde , miala lázasan
elolvastam az üzenetét.

Otthon vagy? Átugorhatok, hogy lássalak?

Hogy átugorhat-e? Bele is halnék, ha nem.

Persze. Az nagyszerű lenne. Mindenki elment itthonról.

Oké, húsz perc múlva ott vagyok.

Húsz perc, hogy őrült tempóban levegyem az irodai ruhámat,
lezuhanyozzak, minden porcikámra testápolót kenjek – a lebarnult
bőr még szépen tarto –, felhúzzam a farmert, lehúzzam a farmert,
helye e felpróbáljam a szoknyát, vissza a farmert, fel a fehér inget, a
rózsaszín inget, a sötétkék pulcsit, vissza a fehér inget… végig
begomboljam? Semmiképpen. Három kigombolva, mintha rögtön le
akarnám vetetni magamról, egy kigombolva, úgy nézek ki, mint egy
iskolaigazgató. Bakker, hiszen az vagy, Cassie! Akkor marad a két
gomb. Cipő? Szandál? Cassie, francos november van. A puha
bokacsizmámat választo am, és a tükör elé álltam. Túl sok a smink?
Vagy kevés? A piros rúzs legyen? Nem, a rózsaszín jobban megy a
lebarnult bőrömhöz…
Mire megszólalt lent a csengő, már teljesen meg voltam
zavarodva, ezért elszámoltam magamban tízig, mielő lementem.
Kitártam az ajtót.
– Szia! – mosolygo Xavier, és lágyan megpuszilta az arcomat. –
Nagyon hiányoztál.
 25

Keresd a citromot…

– HOZTAM NEKED AJÁNDÉKOT – mosolygo Xavier, miközben a

konyhába veze em, hogy elővegyem a poharakat, és bort töltsek
magunknak. Ha az emlékeim nem csalnak, a hűtőbe dugtam, mielő
őrült tempóban felrohantam készülődni.
Csokoládé? Francia parfüm? Pezsgő?
– Nem akarod kinyitni? – kérdezte kissé csalódo an.
– Dehogynem – feleltem, majd felneve em, amikor
kicsomagoltam a Gloria Gaynor-válogatás CD-t és egy francia
bonbonfüzért, azt a fajtát, amilyet a gyerekek szoktak hazahozni, ha
Franciaországba mennek nyaralni. Annyira vágytam rá, hogy
megcsókoljon, hogy miután kicsomagoltam az ajándékot, nem
tudtam visszatenni a dobozba, hanem a konyhapulton hagytam,
nehogy Xavier észrevegye a remegő kezemet.
– Cassie?
– Igen?
– Nem tudom, hogy mit csináltál velem, de egész héten te jártál a
fejemben.
– A mindenit! – cincogtam, mintha egy kisiskolás lennék egy
lányregényben. Próbáltam lenyugodni. – Úgy értem, ez csodálatos.
Ráadásul Párizsban, annak ellenére, hogy annyi minden elterelhe e
volna a gyelmedet!
Xavier felnevete .
– Azt nem hiszem, hogy a nagymamim olyan nagy
gyelemelterelés lenne. Szívesebben le em volna i , veled. Ő
általában a fülemet rágja, hogy miért úgy élek, ahogy, miért
nincsenek gyerekeim, és persze Ophelia mia .
– Sosem akartál gyerekeket? – kíváncsiskodtam.
– Nagyon szere em volna – felelte búskomoran –, és úgy tűnt az
elején, hogy Ophelia is, de aztán mindig jö valami kifogás, mint
például, hogy kicsi a londoni lakás, hogy nem akarja a gyerekeket
Yorkshire-ben felnevelni, mert nem ismeri a környéket, vagy mert
éppen egy újabb üzleten munkálkodo . Most már kicsit késő…
– Kölcsönkérheted az enyémeket – válaszoltam. De aztán
rájö em, hogy ez túl direktnek és elbizakodo nak hangzo . – Úgy
értem…
– Értem, mire gondolsz, ne aggódj – nyugtato meg nevetve
Xavier. Én éppen a hűtőnek há al álltam, ő pedig odalépe hozzám,
és kive e a kezemből a poharamat. – Cassie, belehalok, ha most nem
csókolhatlak meg.
A hűtő sima, hideg felszíne a hátam mögö távoli kontrasztja volt
a meleg ajkának, mellyel először a számat csókolta, majd nedves
mintát hagyva a nyakamon, felfedezőútra indult a még begombolt
ingem felé. Hála az égnek, hogy nem gomboltam végig! Nem
hiszem, hogy kibírtam volna a vágyakozást. Felhúztam a pulóverét,
át a fején, majd én is megszabadíto am néhány gombjától. Milyen jó
az illata! Belefúrtam az orromat a sima, barna mellkasába, mélyen
magamba szívva az illatát, ő pedig kigombolva a mandzse ámat,
lassan lehúzta az inget a vállamról.
A hűtő ezt a pillanatot várta, hogy életre keljen, és ritmikusan
lüktetni kezde a hátam mögö . Xavier belekortyolt a hideg borba,
és száját az enyémhez nyomva átadta nekem. Minden érzékszervem
életre kelt. A hátam mögé nyúlt, kikapcsolta a melltartómat, engem
pedig a hideg, vibráló hűtőnek nyomo …
– Halihó, Cassandra! Csak én vagyok az – szállt felénk Paula
hangja az előszobából a nappalin keresztül.
Xavier gondolkodás nélkül a nadrágzsebébe gyömöszölte a
melltartómat, visszahúzta a pulcsiját a nyito ingére, majd a haját
lesimítgatva lazán helyet foglalt az asztalnál, kezében a
borospoharával. Én, kezemben az ingemmel, berohantam a kamrába,
becsuktam magam mögö az ajtót, és eszevesze gyorsasággal
próbáltam begombolkozni, majd az ujjaimmal igyekeztem rendbe
szedni az összekuszált hajamat.
– Ó… – hallo am a konyhába lépő Paula hangját, amikor meglá a
Xaviert.
– Helló, Xavier Bamforth vagyok. – Szék csikorgo a padlón. –
Cassie elment, hogy hozzon egy… ööö, citromot… – nevete . – Úgy
tűnik, hogy megszere e a gin-tonikot Mexikóban.
Lázasan keresgélni kezdtem a zöldségtartóban, majd
megragadtam egy szegény, elsorvadt citromdarabot, és mintha az
lenne a Szent Grál, győzedelmes mosollyal kinyito am az ajtót, és
kiléptem a kamrából.
– Ó, anyu! Nem is hallo alak… Ő i Xavier Bamforth. Vicces, de
ugyanabban a szállodában laktunk Mexikóban. Csak beugro , hogy
visszaadja a CD-t, amit még o kért kölcsön tőlem.
– Értem. Helló, Xavier! – Paula feszültebbnek tűnt, mint mi
magunk. – Csak azért jö em vissza, mert i maradt a megafonom.
– Megafon? – néztünk mindke en értetlenül Paulára.
– Igen, szereztem egyet holnapra, és valahol i felejte em. Azt
hi em, hogy a nappaliban maradt, de nem találtam. Minden
bizonnyal a garázsban lesz.
Xavier az órájára néze .
– Igazából nekem mennem kell, Cassie. Megígértem apámnak,
hogy vele vacsorázom. – Paulához fordult, és magyarázatképpen így
folyta a: – Egész héten Európában voltam, Dániában és
Franciaországban, és most be kell számolnom arról, hogy mit
intéztem.
– Öö, rendben. – Paula nem tudta, mit válaszoljon. Ránéztem, és
próbáltam megfejteni, mi lehet a gond. – Szóval akkor te Edward
Bamforth a vagy?
– Igen – felelte Xavier vidáman. – Az ellenségé, a ól tartok. –
Megint az órájára pillanto , és kii a a borát. – Köszönöm az italt,
Cassie. Viszlát, Paula, örülök, hogy megismerhe em.
Amíg kikísértem, mindke en úgy vihorásztunk, mint két
rosszcsont kisgyerek.
– Felnő nő vagyok – neve em. – Ráadásul szabad. Azt hi em,
Freya is vele van.
– Gyere, vacsorázz nálam holnap – ragyogo rám. – Nem főzök
rosszul, és befejezhetjük, amit elkezdtünk… már ha te is akarod.
 – Igen, én is – feleltem.
Megcsókolt, kétséget sem hagyva afelől, hogy mi vár rám a
következő este, majd elment.

Még mindig magamban kuncogtam, ahogy visszafelé sétáltam a

konyhába, és a szemetesbe dobtam a vacak, régi citromot.
– Xavier Bamforth? – kérdezte Paula. A konyhaasztalnál ült, há al
nekem.
– Igen.
– Cassandra, egy melltartó lógo ki a nadrágja zsebéből.
– Ne aggódj! – vihogtam. – Az enyém volt, nem az övé.
– Randizol vele?
– Anyu, én igazán, őrülten és halálosan szerelmes vagyok Xavier
Bamforthba. Még sohasem éreztem így. Én még ennyire sosem
voltam szerelmes. Ez maga a mennyország. Ez észveszejtő. Kell még
egy kis bor… Ünnepelni akarok.
– Cassandra, nem lehetsz szerelmes belé.
– Miért? Mark mia ? Azok után, amit Mark te , azt csinálok, amit
akarok. Szabad nő vagyok.
– Nem, Cassandra. Nem lehet.
Töltö em magamnak még egy kis bort.
– Úgy érted, hogy lefekszem az ellenséggel?
Paula hirtelen felém perdült a széken.
– Lefekszel vele?
– Azt szándékozom tenni. Holnap este – feleltem sugárzó
mosollyal.
– Cassandra, nem teheted.
– Anyu, megtehetem, és meg is fogom.
– Nem, Cassandra. Nem lehet.
Ránéztem a holtsápadt arcára.
– Miért? Miért nem lehet?
Mélyen a szemembe néze .
– Azért, Cassandra – felelte lassan –, mert az a szörnyű érzésem
van, hogy Xavier Bamforth a testvéred.
 26

Ezt magyarázd meg, Paula…

– MI A FRANCRÓL BESZÉLSZ, PAULA? Mi az, hogy a testvérem? – Paulára

meredtem. Mi a fenét művel már megint?
Úgy látszo , nem tudja, mitévő legyen. Felállt, azután leült, majd
megint felállt.
– Nézd, nekem most vissza kell mennem a nagyapához és
Freyához. Csak a megafonért ugro am be. Aggódni fognak, hogy
hol vagyok.
– Na nem! Paula, most leülsz, és elmondod nekem, hogy mi a
frászról beszélsz! Felhívom Freyát, és azt mondom neki, hogy nekem
segítesz, és az eltart egy darabig.
Miután visszamentem a konyhába, Paula úgy járkált fel-alá, mint
egy ketrecbe zárt vadállat. Felte em a teafőzőt, és elkészíte em a
ginszeng teát, amit Paula szoko inni, majd bort töltö em
magamnak, és leültünk az asztalhoz.
– Ezt magyarázd meg, Paula. Nem hagyhatsz i , miután előálltál
egy ilyen megjegyzéssel, anélkül, hogy kifejtenéd.
– Igazad van – felelte. Egy kicsit visszanyerte a színét, de még
mindig nagyon feszült volt. – Már Rowannel jártam néhány
hónapja…
– Az apámmal, Rowannel? Rowannel, aki i hagyo , hogy
elutazzon Marokkóba?
Paula bólinto .
– Az úgy történt…
 27

Paula

1976

– NEKEM IS VAN BÜSZKESÉGEM – mondta Paula Rowan távolodó

hátának. – És azt pedig nem a francos Keir Hardie mondta, hanem
Bernade e Devlin.
Paula még jó tíz percet üldögélt édesanyja terítőjén, reménykedve,
hogy Rowan visszajön és azt mondja, hogy csak viccelt, és még szép,
hogy együ fognak elutazni.
Így várakozo a tikkasztóan meleg júliusi estén, és fogalma sem
volt, hogy mihez kezdjen. Kába volt, egy kicsit berúgo és be is
tépe . Korábban még sosem füveze . Most jö rá, hogy Rowan
gyakran be lehete állva. Már korábban ki kelle volna próbálnia
vele, mert most ki nomultabbnak, világibbnak, kevésbé
provinciálisnak érezte magát. Kevésbé ebbe az átkozo kisvárosba
valónak, ahol most úgy tűnt, o ragadt. Szemét Rowan. Nincs is rá
szüksége, hogy elutazzon. Egy csomó lány megy egyedül. Talán
tudna magának állást találni Londonban. Sokkal több pénzt keresne,
mint abban az átkozo Crosland, Crawshaw és Fiaiban. De hol lakna
Londonban? Hogy tudna o munkát szerezni?
Kezde besötétedni. Nem olyan fekete téli éjszaka volt, hanem
lágy félhomály, amely néhány órával napfelkelte elő volt élvezhető,
mielő a forró nap újra birtokába veszi az eget 1976 bámulatos,
csodálatos nyarán, amely úgy maradt meg az emberek
emlékezetében, hogy még évekkel később is beszéltek róla –
ugyanúgy, mint ahogy azt is pontosan tudták, hogy hol voltak
akkor, amikor Kennedyt lelő ék vagy Elvis meghalt.
Paula úgy érezte, még gondolni sem bír a következő napokra,
amikor abban az átkozo irodában kell üldögélnie, és hallgatnia a
melle e ülő Janetet, aki arról locsog, hogy mennyi mindent sikerült
már összegyűjtenie a ókjában arra az esetre, ha Alan úgy határoz,
hogy megkéri a kezét. Míg a jobb oldali asztalnál ülő Alison minden
hétvége után félreérthetetlen mozdula al a saját apró kis eljegyzési
gyűrűjét megcsillantva, aggodalmasan megkérdezte: – Van valami
hír?
Paula az órájára néze . Már majdnem tíz óra volt. Felült, és
összeszedte a piknik maradékait. A bor – szerencsére nem vörös –
ráfröccsent Dot keményíte terítőjére, ráadásul a fű is nyomot
hagyo rajta, és néhány helyen a közösen elszívo spangli hamuja
maradt o bizonyítékként. Sóhajto és tudta, hogy titokban fel kell
csempésznie a terítőt a fürdőszobába, és meg kell próbálnia
eltüntetni a foltokat, mielő az anyja meglátná, és kérdéseket tenne
fel.
Miután összeszede mindent, megtalálta az üres borosüveget az
egyik fa mögö és pisilt egy másiknál, elindult a japánkert felé,
amely a sövényen átmenő lyukhoz vezete . Azzal viszont nem
számolt, hogy miután besötétede , semmi sem volt olyan, mint
korábban. Eltévedt. Majd amikor megbotlo egy kőben az ösvényen,
felkuncogo – úgy tűnik, jobban be volt tépve, mint sejte e.
Á, és valaki másnak a kertjében szexeltem…
Megint röhigcsélni kezde , de gyorsan abba is hagyta, mert
észreve e, hogy a nyári lak teraszáról valaki gyeli.
Rowan? Végül mégis megvárta?
– Segíthetek? Ugye tudod, hogy ez a mi kertünk?
– Ó, a tulajdon az lopás! – felelte Paula bátrabban, mint
amilyennek érezte magát. – Csak kölcsönve em egy kicsit.
A fér ezen nevete , és Paula a félhomályon átkémlelve
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy csak egy srác az, egy vele
egykorú ú.
– De nem az én kertemben, te kis szemtelenke.
Paula is vele nevete . Tényleg baromi arcátlan dolog volt
belopódzni valaki más kertjébe, és o piknikezni. És utána betépve
szexelni, emlékezte e magát. A mindenit! Az anyja teljesen
kiakadna, ha tudná, hogy mit művel.
– Csak arra gondoltam, hogy sétálok i egy kicsit – felelte
bocsánatkérően. – Olyan szép este van, és nem gondoltam, hogy
bárkit zavarnék.
– Letartóztathatnának birtokháborításért.
– Gondolom, igen, de ahhoz vissza kellene menned a házba, hogy
telefonálj a rendőrségnek, én pedig azala eltűnnék. – Paula a
levegőbe szimatolt. – A rendőrség pedig téged tartóztatna le, mert
füvet szívtál.
Ekkor ve e észre, hogy eddig rossz irányba tarto . Megfordult, és
szerencsére megpillanto a a sövény körvonalait távolabb, a bal
oldalán.
– Szia! – búcsúzo el, és á e e a piknikkosarat a másik kezébe, és
nekilódult.
– Iszol egyet? – A srác felemelt egy üveget és egy poharat. – Csak
egy poharam van, de osztozhatunk.
Paula habozo . Nem akart még hazamenni. Az anyja és az apja
még ébren lehetnek, és tudni akarnák, hogy hol volt eddig.
– Legyen, köszi. – Visszafordult, és felsétált a lépcsőn a úhoz.
Az idegen arrébb csúszo , hogy osztozni tudjanak a fából készült
napágyon és a pohár boron, majd átadta neki a spanglit.
Mi a fenéért ne? Most már nem kezdő, tudja, hogyan kell csinálni.
Mélyen beleszívo a cigibe, behunyta a szemét, és beszívta a
tüdejébe a keserű füstöt.
– Óvatosan! – gyelmezte e a srác. – Ez egy erős cucc.
Paula újra beleszívo . Nem akart emlékezni arra, hogy Rowan
elhagyta, nem fog visszajönni, és hogy nem akart vele elutazni, vagy
hogy utánamenjen.
Paula a úhoz fordult, hogy szemügyre vegye.
– Szóval, o laksz, abban a nagy házban?
– Nem, én csak a kertész vagyok. I lakom a kertben. – A hangja,
a kiejtése ki nomult volt, és hallatszo rajta, hogy iskolázo , nem
egy egyszerű midhope-i kertész.
– Mint Bill és Ben a mesében? – nevete Paula.
A ú is csatlakozo , mire Paula tüzetesebben megnézte az arcát.
Nagyon jóképű, gondolta kissé becsípve. Egyáltalán nem az ő típusa,
de szép a szeme. Talán kék? Kicsit közelebb hajolt.
– Kék színű?
– Mi kék színű?
– A szemed.
– Legutóbb, amikor a tükörbe néztem, még az volt.
– Hmm. Szóval, mit csinálsz i kint egymagadban?
– Iszom egyet… – lenge e meg az üveget –, és megléptem a
vacsorapartiról, amit a szüleim adnak bent a házban.
– Szóval nem Bill vagy Ben?
– Az egyikük mégis – mosolygo , és kive e Paula kezéből a
spanglit, és mélyen letüdőzte a füstöt.
– Szóval, Bill, mivel foglalkozol? Még sohasem lá alak a
környéken.
– Most fejeztem be az egyetemet Bristolban, és visszajö em
északra, hogy elkezdjek apámnál dolgozni.
– És szívesen jö él? I akarsz maradni? – Paula el sem tudta
képzelni, hogy létezik valaki, aki önszántából akarna idejönni, ha
már egyszer sikerült elmennie, ezért újra felé fordult, hogy lássa a
reakcióját.
Bill vállat vont.
– Mindig távol voltam. Nyolcévesen kerültem el, amikor iskolába
és utána egyetemre mentem. Ismerem azokat a srácokat, akikkel az
általános iskolába jártam, mielő még elkerültem a bentlakásos
suliba. A legtöbbjük még most is i él: régi midhope-i családok,
akiknek még most is a családi tulajdonban van néhány textilgyár és a
mérnöki vállalat. Sokan vannak, és mindig visszatérnek oda,
ahonnan elindultak.
– Értem.
Paula kezdte úgy érezni, mint aki lebeg, és nem tudta eldönteni,
hogy teljesen nyomorúságosnak vagy nagyon erős, független nőnek
érzi magát, aki bármit megtehet. Egy kicsit mind a ke ő volt.
– Jövő héten Párizsba megyek. Egy hónapot a szüleim barátainál
leszek, mielő elkezdem az i eni munkát. Már nagyon várom, hogy
mehessek. Imádom azt a várost.
Paula érezte, hogy a szemei hirtelen megteltek könnyel. Egy
család, akinek barátai vannak Párizsban. Ez elképesztő! Tudomása
szerint Dot és Norman még sosem jártak Franciaországban, azt
leszámítva, hogy Norman részt ve a normandiai partraszállásban a
háborúban, de e ől még barátaik nem voltak o . A kézfejével
letörölte a könnyeit.
– Hé, ne szomorkodj! – vigasztalta Bill kedvesen. – Mi a baj? Mi
történt? – Megfogta Paula kezét, és noman simogatni kezdte.
– Csak olyan magányosnak és elvesze nek érzem magam! –
szipákolt hangosan, és a hosszú, lila ruhájának aljával letörölte a
könnyeit.
– De hát mit vártál, ha éjszaka egymagadban bolyongsz valaki
kertjében? – nevete Bill.
A ú közelebb csusszant, átölelte a vállát, és magához húzta. Bár
Paula meggyőzte magát, hogy Rowannek csodálatos illata van, az
igazság az volt, hogy egy kicsit mosdatlan, kellemetlen szaga volt.
Ez a ú ezzel szemben friss, tiszta aromát áraszto , érezni lehete az
enyhén citromos arcvizét is. A haja rövid, szőke és rakoncátlan,
mintha csak akkor lépe volna ki a zuhany alól. Valószínűleg így is
történt.
– Sírj csak egy jó nagyot. A fű lehet az oka – mondta halkan a
hajába su ogva. – Nem kellene többet szívnod.
Paula nem szere e volna bevallani, hogy egész este füveze .
Olyan jó volt élvezni a fülledt, balzsamos estét, a jázmin és a virágzó
lonc tömjénes kipárolgásának keveredését a ú testének illatával.
Közelebb húzódo hozzá, és megérezte a teste melegét.
– Azt hiszem, hogy szeretnélek megcsókolni – szólalt meg Paula
álmodozva.
– Mindenképpen tedd meg – nevete a ú. – Különc vagy, de
elbűvölő.
Paula felé fordíto a az arcát, és az ajkaik találkoztak. Fogkrém,
bor és füves cigi íze keverede . A tiszta élet és a lázadás vad elegye.
Bill simoga a, és egészen addig csókolga a, amíg Paula azt érezte, el
akar vele menni a végsőkig. Akarja és meg is teheti. És lehet, hogy
Rowannek már nincs szüksége rá, de ennek a únak egyértelműen
igen.
Egy ponton Bill megállt, és lenéze rá.
– Tényleg szeretnéd? Nem akarok visszaélni azzal, hogy be vagy
tépve.
– Biztosíthatlak, hogy ha akarnám, akkor most felállnék,
odasétálnék a sövényhez, átbújnék a résen, és hazamennék. Vagy i
maradok, és folytatom, amit elkezdtünk. Én nem vagyok olyan lány,
aki ilyesmit csinál, de mától kezdve független nő vagyok, aki azt
teszi, amihez csak kedve van.
És azt te e.
 28

Fogd a hőségre…

– ÉS MÉGIS, KI A FENE VOLT AZ A SRÁC, ANYA? És mi köze van

Xavierhez? – meredtem anyámra, aki fél órán keresztül megállás
nélkül mesélt egy 1976-ban történt forró éjszakáról, amikor
belopózo egy idegen kertjébe, és lefeküdt egy ismeretlen sráccal,
aki, ahogy a szavaiból kive em, talán az apám.
– Tudtam, hogy o lakik, hogy ő a tulajdonos a.
– És? – Legszívesebben megráztam volna, hogy végre kinyögje a
lényeget.
– Egyértelmű, hogy ki volt az, az isten szerelmére!
– Az volna?
– Edward Bamforth. Mit gondoltál, kiről beszélek?
Ezen muszáj volt nevetnem.
– Micsoda? Azt próbálod most elmondani, hogy Edward
Bamforth az apám?
– Lehetséges… Valószínűleg az… – felelte szégyenlősen.
– A francba, döntsd el végre, Paula! Most vagy az, vagy nem az?
És ha az, akkor most sikerült újra rohadtul tönkretenned az életemet!
Paula sóhajto , és a csuklóján lévő karkötőket kezdte babrálni,
ami biztos jele volt annak, hogy belül vívódik.
– Cassandra, mint minden józan, értelmes lány, én is gyógyszert
szedtem. Nem eshe em teherbe, legalábbis azt hi em. Kis híján
huszonegy éves voltam, és őrülten szerelmes Rowanbe. Ő volt az
első srác, akivel lefeküdtem. – Elhallgato , és rám emelte a
tekintetét. – Tudod, nem könnyű erről így beszélni. Mégiscsak az
anyád vagyok.
– Rendben, sajnálom. Csak mondd el, hogy mi történt ezután.
– Amikor másnap felébredtem, nagyon szégyelltem, amit előző
nap te em, és re enetesen szomorú voltam Rowan távozása mia .
Nem bírtam bemenni dolgozni. Egész nap ágyban maradtam,
képtelen voltam szembenézni a világgal, és bár nagyanyád tudta,
hogy igazából nem vagyok beteg, megérte e, hogy történt velem
valami, és hagyta, hogy a szobámban maradjak. Sőt, hozo nekem
nom innivalót, és engedte, hogy aludjak.
– Nagyi ilyen volt. Nagyon jó ember a nyers modora ellenére.
– Aznap terveket sző em. Kitaláltam, hogy összegyűjtök annyi
pénzt, amennyit csak tudok, és egyedül is útnak indulok. Amikor
rájö em, hogy terhes vagyok, teljesen kétségbeestem. Nem tudom,
hogy a gyógyszer miért mondo csődöt. Talán kihagytam néhány
szemet. Sosem emlékeztem pontosan, hogy beve em-e.
– Tehát pont annyira lehetek Rowan lánya, mint Edward
Bamforthé?
– Meggyőztem magam, hogy Rowan az apád. Mi már több
hónapja rendszeresen lefeküdtünk, míg Edward Bamforthszal csak
egyszer történt meg. Akartam, hogy a kisbaba Rowané legyen. Azt
gondoltam, ha lenne esélyem elmondani neki, hogy gyereket várok,
akkor visszajönne hozzám és velem maradna.
– Sosem gondoltál az abortuszra?
Paula mélyen a szemembe néze .
– De igen. Állandóan. De Norman nagyapa rábeszélt, hogy ne
tegyem. Azt mondta, ismert lányokat, akiknek a háború idején
illegális abortuszuk volt, és egy életre megnyomoríto a őket.
– De ekkor már 1976 volt, már legálisan lehete abortusza egy
csomó nőnek.
– Tudom. De egy részem még abban reménykede , hogy ha
Rowan megtudja, akkor visszajön értem, és együ elutazunk
Hongkongba vagy valahova máshova. – Megrázta a fejét. –
Meglehetősen éretlen huszonegy éves voltam.
– Ezzel most nem segítesz, Paula – csa antam fel. – Akkor most
melyikük az apám?
– Ha azt mondom, hogy Rowannek vörös haja volt…
– Tényleg? – Ezzel meglepe . – Ezt még sohasem mesélted.
 – Csak gondold végig, Cassandra. Nekem sötét a hajam és barna a
szemem. Rowannek gyönyörű vörösesbarna haja volt és barna
szeme. Te szőke vagy és kék szemű.
Megpróbáltam elképzelni Edward Bamforthot.
– Edward Bamforth ősz és kopaszodik.
Paula elmosolyodo .
– De huszonegy évesen szőke volt és kék szemű.
Összeszorult a gyomrom, és lüktetni kezde a halántékom.
– De ha Edward Bamforth az apám, akkor Xavier a féltestvérem. –
Óriási könnycseppek gördültek végig az arcomon. – Ez nem igazság.
Anyu, ez nem igazság!
Paula a hajamat simoga a, én pedig az arcomat a kezembe
temetve, zokogva az asztalra borultam.
– Annyira sajnálom, Cassandra, de el kelle mondanom neked.
Mert így nem szabad lefeküdnöd Xavierrel. Nem helyes.
– De ha nem árulod el, akkor sohasem tudtam volna meg. Minden
rendben le volna – sírtam bele az ingujjamba, teljesen á etszővé
áztatva a fehér pamutanyagot a könnyeimmel.
– Igen, de én tudtam volna – bizonyga a Paula. – Érted?
Felemeltem a fejemet.
– Edward Bamforthnak van sejtelme arról, hogy azon a bizonyos
éjszakán teherbe ejthete egy lányt? Megkerested, elmondtad neki?
– Az első néhány évben én sem gondoltam erre. Próbáltam úgy
tenni, mintha meg sem történt volna. Úgy értem… – Paula zavarban
volt. – Te em valamit, amit őrülten szégyelltem. Két különböző
fér val feküdtem le mindössze egy óra különbséggel. Ráadásul egy
idegen kertjében. Még ennyi év után sem tudok úgy gondolni rá,
hogy ne éreznék szégyent mia a. Hogy vallhatnám be? Cassandra,
ez az első alkalom, hogy beszéltem róla valakinek. El tudod
képzelni, hogy elmesélem a nagyinak, hogy mit műveltem?
– Nem…
– Meg kell értened, Cassandra, hogy még most sem vagyok biztos
benne. Beszélhe em volna vele arról, hogy talán ő az apád. Rendes
srác volt, kedveltem. Azon az estén taxit hívo , hogy hazavigyen.
– Igazán nagylelkű.
– Cassandra, nem ő erőlte e rám magát, ha ez jár a fejedben. Ha
visszagondolok, és ennek már több mint negyven éve, én
kezdeményeztem. Miután Rowan elhagyo , bizonyítani akartam
magamnak, hogy akad még olyan fér , akinek kellek.
Paula felállt, újratölte e a teáskannát, majd az órára pillanto .
– Most már vissza kell mennem. Freya aggódni fog, hogy mi
történhete velem.
– Küldj neki egy üzenetet, hogy még valamit el kell rendeznünk,
és fél óra múlva o leszel – kérleltem. Nem akartam egyedül
maradni, nem akartam ezzel az őrjítő gondola al a fejemben
lefeküdni.
Paula, kezében a teájával, leült.
– Ahogy mondtam, összeszedhe em volna a bátorságomat, hogy
elmenjek hozzá és beszéljek vele valamikor. A sors ntora, de pont
akkoriban dolgozo náluk nagyi, segíte a takarításban Mrs.
Bamforthnak. Emlékszel, hogy a nagyi hányszor ment takarítani?
Mindegy. Mrs. Bamforth egyik háztartási alkalmazo ja a nagyi
barátnője volt, és amikor valami történt vele, azt hiszem, elese ,
akkor a nagyi beugro a helyére segíteni. Csak néhány hétről volt
szó, pont akkoriban, amikor a nagyi megtudta, hogy terhes vagyok.
Most is magam elő látom, ahogy o ül a konyhaasztalnál azzal az
átkozo ul nagy, barna teáskannával. Emlékszel rá?
Bólinto am.
– Akkor azt mesélte: nem csak te kerültél bajba, Paula. Edward
Bamforth is teherbe ejte egy kedves lányt Franciaországban. Náluk
is megy az entyempentyem. Mrs. B sír, Mr. B kiabál, és az i ú
Edward az ajtókat csapdossa azt kiabálva, hogy márpedig ő nem fog
megnősülni. Ezek után nemigen állítha am volna be azzal, hogy
lehet, hogy még egy gyereket sikerült nemzenie szinte ugyanabban
az időben.
– Meglehetősen buják voltatok a hetvenes években – mondtam
keserűen.
– Én 1976 nyarát hibáztatom mindezért – felelte Paula tétován. –
Ha akkor esik az eső, most nem vagy i .
– Köszi szépen – motyogtam. – De hát csak találkoztatok azóta!
Tudja, hogy ki vagy?
– Nem. Egyszer lá am csak a városban, de különböző körökben
mozogtunk. És miután megnősült, Midhope másik végébe költözö ,
Colneborough felé. Többször nem találkoztam vele. Negyven éve
történt, Cassandra. Amikor a múlt héten meglá am a színpadon,
nem ismertem fel. Csak egyszer történt meg, és mindez már a múlté.
– Xavier anyja francia – gondolkodtam hangosan. – Egész múlt
héten a nagymamájánál volt Párizsban. – Hirtelen abbahagytam,
mert meghallo am, ahogy a kulcs megcsikordul a zárban. Egy
másodperc törtrészéig azt hi em, hogy Xavier jö vissza.
– Mi a helyzet? – sétált be Tom a konyhába, és amikor meglá a a
könnyázta a arcomat, összehúzo szemöldökkel alaposan
szemügyre ve mindke őnket. – Mit művelt apa már megint?
– Nem, kicsim, most nem apád a hibás. Bárcsak ő lenne!

Egy egész héten át tartó tipikus, komor, novemberi időjárás után a

szombat reggel végre szünetet ígért a ködből és esőből. Tökéletes
volt a Norman vadvirágos rétjén készülő tiltakozáshoz.
Tom már kora reggel felkelt, és ágyba hozta nekem a teát, annak
ellenére, hogy este tíz körül, miután anyám hazament, még leült
velem, és végighallga a, hogy mi történt köztem és Xavier közö , és
mit vallo be Paula.
– Anyu, ma nem fogsz sírni – jelente e ki, amikor leült az ágyam
szélére. – Leckét adhatnál vezetésből, amíg átautózunk nagyapához,
hogy megnézzük, mi történik odaát. Azt ugye tudod, hogy Freya az
Instagramon és a Twi eren azt híreszteli, hogy Harry Kennedy is o
lesz?
– Micsoda? Azt írta, hogy biztosan eljön? Ó, te jó ég! Meg fogják
lincselni, ha nem…
Amíg a zuhany ala álltam, gondolatban újra és újra
végigpörge em magamban Paula vallomását. Miután elment,
kísértést éreztem, hogy felhívjam Xaviert – de hogy mondod el
valakinek, akinek még mindig o van a farzsebében a melltartód,
hogy talán testvérek vagytok? És mi lenne a szerencsétlen anyjával,
aki megtudná, hogy a fér , akinek negyven éve a felesége, egy
szerelemgyerek apja? Nem volt kellemes gondolat, hogy azért
vagyok i , mert három betépe kölyök nem bírt magával egy
hatalmas kertben.
Természetesen sokszor elmerengtem azon, hogy kicsoda az apám,
hol van és miért nincs velünk, mint más apák. Az unokatestvérem,
Davina gyerekkorunkban minden vitát a következő érvvel zárt le:
„És neked még apukád sincs!” Eleinte, amikor még nagyon kicsi
voltam, Paula azt mesélte, hogy apa egy felfedező, aki éppen új
helyeket kutat fel. Emlékszem, hogy amikor Kolumbuszról
tanultunk az iskolában, azt kiabáltam, hogy az én apukám is valahol
a nagyvilágban utazik új földeket keresve. Legalább egy kicsivel jobb
színben tűntem fel a többi gyerek elő , akik rendszerint kineve ék
Paula rasztahaját, piercingjeit és bő ruháit.
Persze Paulának nem tetsze , amikor azt meséltem neki, hogy a
nagy felfedezésekről tanulunk.
– Vajon az őshonos amerikaiak nem jö ek rá, hogy ők kicsodák,
egészen addig, amíg nem érkeze oda egy kicsi olasz, aki felfedezte
őket, majd elrabolta a kincseiket?
Kiléptem a zuhany alól, megszárítkoztam az egyik pihe-puha
törülközőmmel, amihez ragaszkodtam a fürdőszobákban. Már
évekkel korábban rájö em, hogy a törülközőknek nagyoknak,
lágyaknak és vastag szövésűeknek kell lenniük, nem pedig olyan
olcsó, dörzsölő valaminek, ami mindig kissé nedves, és van egy kis
szaga a ól, hogy nem lehet sehova sem felteríteni megszáradni.
A kamaszéveim elején, amikor már tudtam, hogy mi fán terem a
szex, ráébredtem, hogy valójában az történhete , hogy anyám
teherbe ese , apám pedig meglépe . A mesét apuról, a felfedezőről
felválto a Rowan Marokkóban, ami nem igazán érdekelt, és a
gondolataimból félresöpörtem az egész ügyet.
Éppen eleget sírtam Mark mia , szóltam magamra szigorúan,
amikor éreztem, hogy gyűlni kezdtek a szememben a könnyek. Nem
akartam ezt újra átélni Xavierrel. Mégis nagy volt a kísértés, hogy
visszabújjak a pizsamámba, majd a kanapéra kuporodjak egy bögre
forró csokival és a távirányítóval.
Egy erős nő vagy, emlékezte em magamat, ahogy belenéztem a
tükörbe. Vékony alak, napsütö e bőr, hosszú szőke haj. Legalább
elfogadhatóan néztem ki. Szedd össze magad, menj, és támogasd a
lányodat, az anyádat és a nagyapádat! Találtam egy farmernadrágot,
melyet egyszer régen megve em, de azelő sohasem fértem bele,
belebújtam, és hozzá felve em egy krémszínű, kasmír hosszú ujjút, a
lapos sarkú, barna bőrcsizmámat és a gyapjúdzsekimet, majd
lementem Tomhoz.
– Te jó ég, nézd ezt a tömeget! Akarod, hogy én parkoljak?
Tom veze e az autót a negyedórás úton Norman nagyapáig, de a
szokásos parkolóhelyem az utca végén már foglalt volt.
– Semmi baj – felelte Tom. – Meg tudom csinálni. – Hátramenetbe
kapcsolta az autót, és megpróbálta bemanőverezni a szűk helyre egy
vadonatúj Mini elé.
– Állj, Tom, ÁLLJ! – Éreztem egy enyhe pu anást, ahogy az autó
hátulja nekikoccant a Mininek, amelyből azonnal kipa ant egy nő.
– A francba! – szálltam ki én is rögtön az autóból, és odasie em a
nő mellé, aki a kocsiját vizsgálta.
– Annyira sajnálom! – hadartam. – Tom most tanul vezetni.
A nő elmosolyodo .
– Semmi gond, nem látszik semmi. Én is így jártam annak idején,
amikor Harry vezetni tanult. Egy új Porschénak ment neki, amikor
melle e ültem.
– Hoppá! – Az anyósülésen ülő srácra pillanto am, aki épp Tomra
vigyorgo .
– Nem te vagy Cassandra Rhodes? – kérdezte a nő szemügyre
véve az arcomat.
– De, az voltam. Most Cassandra Beresford. – Most rajtam volt a
sor, hogy jobban megnézzem magamnak. – Nicola Foreman?
– Már Nicola Kennedy. Te jó ég! Semmit sem változtál az általános
óta!
– Kennedy? Akkor ő Harry Kennedy? A ad?
– Igen. Most akarjuk eldönteni, hogy először anyám házába
menjünk-e, vagy egyenesen Norman vadvirágos rétjére. Emlékszem,
hogy mi ke en játszo unk o , amikor még i laktunk.
Elmosolyodtam.
– Igazad van, teljesen elfelejte em. Azt hiszem, te voltál az
egyetlen, akivel játszo am a környéken. Nem is volt i sok gyerek.
– Harry ideges egy kicsit, hogy beszédet kell mondania, de
segíteni akar.
Harry kiszállt az autóból, és mindke őnkkel kezet fogo . Idősebb
volt Tomnál, úgy tizenkilenc lehete , de a am, úgy tűnt, emlékszik
rá az iskolából.
– A focipályánál akartunk a réthez menni. Gyertek velünk, hogy
tudjunk kicsit beszélgetni végre – javasolta Nicola. – Atyám, el sem
tudom hinni, hogy több mint harminc éve lá alak utoljára.
Elindultunk. Tom és Harry mögö ünk megállás nélkül
beszélge ek, mint akik mindig is ismerték egymást. Végigmentünk
az úton, átmásztunk az egyik düledező terméskő falon, és
elmentünk a focipálya melle , amit amióta az eszemet tudom, a
helyi csapat szoko használni.
– Anno szere em idejárni, hogy nézzem az edzéseket –
mosolygo Nicola. – Jó hely volt arra, hogy kamaszként srácokkal
ismerkedjünk.
– Tényleg? Erről egyértelműen lemaradtam.
– Pedig klassz volt. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy nem
tiltakoztam, amikor el kelle jönni hétvégenként meglátogatni a
nagyimat. Ilyenkor mindig felajánlo am, hogy elviszem a mezőre
sétálni a lompos kiskutyáját.
Felneve em, aztán megtorpantam.
– Nézzétek azt a tehenet! – Egy kicsi, fekete-fehér fríz bandukolt
kíváncsian a pálya széle felé. Közeledtére szétrebbent néhány néző. –
Látjátok, ez az, ami annyira jó ezekben a mezőkben – kacagtam
tovább. – Nem találsz még egy helyet, ahol egy tehén eljön megnézni
a meccset. És hol játszanának a helyiek, ha sikerül a Bamforth-tervet
keresztülvinni? Ha jól sejtem, ez is az ő területük.
Nicola bólinto .
– Ne törődj az előjátékkal! – kiabált valaki a tömegből
elkeserede en. – Csak lőj, a rohadt életbe…
– Hozd be a cserét! – harsogta egy másik.
– Hagyjátok a cserét – csatlakozo nevetve még valaki –, csak
hozzátok a tehenet!
Majd egy hatalmas felhördülés következe , mert a hazaiak
beengedtek egy gólt.
– Nem az én hibám volt! – tiltakozo a kapus, és négyünk felé
néze , ahogy a pálya szélén, a kapu mögö haladtunk el a rét felé. –
Az o tuti Harry Kennedy…
– Ja persze, te kis buznyák – gúnyolódo az egyik csapa ársa, de
azért ő is ugyanúgy minket gyelt.
Ez történne vajon Tommal is? Akárhova menne, homofób
kiáltások kísérnék, ha megtudnák az emberek a szexuális
irányultságát? Hátranéztem. Tom élénken magyarázo , és teljesen
természetesen viselkede Harry Kennedyvel, aki szupersztárrá vált,
amióta két éve megnyerte az X-Factort a bandájával, a Második
Eljövetellel.
– Gyertek és csatlakozzatok hozzánk, ha vége a meccsnek! –
kiabálta Nicola a bámuló arcok felé. – Ez a ti focipályátok! El
fogjátok veszíteni, ha nem harcoltok érte!

Ha nem éreztem volna magam olyan szörnyen Paula előző esti

vallomása mia , akkor minden egyes percét élveztem volna az
NVRFH (vagyis Norman Vadvirágos Rétjét Felszabadító Hadsereg)
tüntetésének. Harry Kennedy hírére falkákban érkeztek a tinilányok,
és míg ők maguk nem sok befolyással bírtak a Bamforth-birtok
építési tervének megakadályozására, addig az őket elkísérő anyák –
akik legalább annyira a sztár hatása alá kerültek, mint a lányaik –
már annál inkább. Petíciókat írtak alá, szélnek ereszte ék a lu kat, és
elhangzo ak a beszédek. Paula nyito a meg a sort, aztán következe
Freya, majd Norman nagyapa is felállt, és botjára támaszkodva,
zihálva, a szabad kezével felemelte a megafont. Mellkasán a háborús
kitüntetései díszelegtek, és a szokásos lapos sapkája helye a brit
hadtest lila sapkáját viselte.
Miala Norman nagyapa beszélt, eleinte nehézkesen, de aztán
belelendülve, most először ismertem fel, hogy honnan ered Paula
harcos lelkülete, az állandó kirohanásai az igazságtalanság és a föld
tönkretétele ellen.
– Harcoltam a németek ellen – harsogta nagyapa –, de nem
szeretem a háborút. A háború egy szörnyű dolog, de akkor arra volt
szükség. És most ez is egy harc. Arra nincsen indok, hogy ezeken a
mezőkön építkezzenek. Az embereknek házak kellenek. Ez
természetes, szükségük van rá. De nem a mi kertünk végében. Nem
az én kertem végében. Nem i . Vannak barnamezős területek,
amelyekre lehetne építkezni, amelyekre szükség lenne, távol a
vidéktől… – Elhalkult a hangja. Úgy tűnt, úrrá le ek rajta az
érzelmek. Freya mellé lépe az ideiglenes színpadon, amit ő és Paula
raktak össze ládákból, valamint a tőlem elcsent konyhai fellépőből.
Átölelt egy kar, és egy reményteljes pillanatig azt hi em, Xavier
az. De miért lenne i az ellenség, te buta?
 – Nagyon jók! – mosolygo Clare, és az arcomra nyomo egy
puszit. – Ma is hamarosan színpadra lép… Te jó ég! Odanézz! O
van Harry Gration, a Look North hírműsorból. Biztos megtudták,
hogy Harry Kennedy is i lesz… Jaj, bocs, ő i Rageh…
A magas, sötét fér , aki eddig Clare kezét fogta, rám mosolygo .
– Szia! Biztosan nagyon büszke vagy a családodra. Micsoda
harcos mentalitás! Szuper.
Visszamosolyogtam.
– Igen, tényleg nagyon büszke vagyok. Ha van valami, amiért
érdemes küzdeni, akkor…
– Akkor küzdeni is kell érte? – fejezte be Rageh a mondatomat, és
olyan szerelemmel, rajongással mosolygo le Clare-re a maga
száznyolcvan centiméteres magasságából, hogy majdnem elsírtam
magam az irigységtől.
– Nagyon helyes srác – su ogtam Clare-nek. – Igazán kedves.
– Tudom – szoríto a meg a kezemet a szabad karjával –,
szerelmes vagyok. Ilyen egyszerűen. Szeretem.
Ma állt fel a ládákra Fivel az oldalán, míg Freya és Paula
lesegíte ék Norman nagyapát a házi gyártású lépcsőkről, aki átadta
Ma nek a megafont. Ma legalább öt percig beszélt. Eleinte
láthatóan zavarban volt, de aztán a termőföldek, a gazdálkodás és a
Westenbury környéki élet iránti szenvedélye legyőzte az idegességét.
– Ez a mi falunk – mondta. – Már több száz éve a miénk. A
templom is több száz éve i áll, a falusi iskola – Ma mosolyogva
felém néze – egyike a legrégebben épült egyházi iskoláknak az
országban. Ne higgyetek Bamforthéknak, amikor azt mondják, hogy
a gazdálkodás nem fenntartható. Ismerek legalább két atal farmert,
akik jelenleg is az Askham Bryan Főiskola mezőgazdasági karán
tanulnak, és az én két am is lelkesen várja, hogy elkezdhessék az
önálló gazdálkodást a környéken, ha adódik rá lehetőség. – Ma
szünetet tarto , látszo , hogy túlságosan feldühödö . – Ez a
lehetőség megszűnik számukra, ha ti nem tiltakoztok ennek a
gyönyörű környéknek az elpusztítása ellen. Ha röhejes sípályát
akartok virágok és friss levegő helye , akkor ne tegyetek semmit. Ha
azt akarjátok, hogy eltűnjenek a környékről a gazdaságok, akkor ne
tegyetek semmit. Ha azt akarjátok, hogy a gyerekeiteknek a hatalmas
közösségi akadémiára kelljen bejárnia ahelye , hogy úgy, ahogy
hosszú évek óta mindig, kis osztályokban, az apró, de gondoskodó
iskolában tanuljanak, akkor ne tegyetek semmit… – Az emberek
tapsolni és éljenezni kezdtek. – De ha hozzám hasonlóan azt
akarjátok, hogy olyan maradjon a környék, amilyen most,
folytatódjon rajta a gazdálkodás, hogy a gyerekeitek gyalog
járhassanak iskolába… – még jobban felerősödö az éljenzés –, akkor
harcoljatok érte! Írjátok alá a petíciót, beszéljetek a helyi
képviselőtökkel, aki i van most, és adjátok az önkormányzat
tudtára, hogy nem akartok ilyesmit a kertetekben! Nem engeditek ezt a
kertetekben!
Harriet, Grace és egy csapat kisgyerek, mindegyikük egy-egy
élénk színű lu val a pódium egyik oldalán álldogáltak, és o volt
velük David és Mandy Henderson is. Intege em nekik. Fi segíte
Ma nek lejönni az emelvényről a közönség tapsvihara közepe e. Fi
egyszerre ölelte Ma et, és törölge e szeméből a könnyeit.
David, aki egy csodaszép, sötét hajú, Down-szindrómás kislány
kezét fogta, megpaskolta Ma vállát, majd ő is felsétált az
emelvényre.
Grace megpróbálta átvenni a kislányt, de ő nem akarta elengedni
David kezét, így a fér kézen fogo egy kis út is, aki eddig Grace
melle álldogált, és a két kisgyerekkel együ indult fel a lépcsőkön.
– Hol van Swampy? – kiabált be valaki. – Azt hi em, hogy ő is
eljön, hogy fekve tiltakozzon.
– A ól tartok, nem jön – felelte David mosolyogva a megafonon
keresztül. – De helye e vannak saját, helyi tüntetőink. Ők i az
unokáim. Engem az ő jövőjük érdekel. Azt akarom, hogy ők is
végigszaladhassanak Norman vadvirágos rétjén…
– De maga nem is környékbeli! – kiálto a be ugyanaz a hang. –
Maga egy francos déli. Csak felköltözö ide, és a hatalmas házából
nekünk dirigál. Mit tud maga arról, hogy milyen az, ha valaki nem
tud belépni a lakáspiacra, mert nem épülnek házak? És ne mondja
nekem, hogy az unokái a helyi iskolába fognak járni. El fognak
kerülni valami puccos bentlakásos intézménybe.
– Biztos, hogy nem – fordult a fér felé Grace kiabálva. – Én a
Kicsiny Makkokban tanítok, a legjobb iskolában, ahol valaha
dolgoztam, a legjobb iskolaigazgató irányítása ala . És ők ke en –
inte a fejével a gyerekei felé – ide fognak járni, ha sikerül
bekerülniük, és a Bamforth-birtok nem rombolja le addig, és utána
helyben fognak továbbtanulni is – fejezte be Grace mérgesen.
– Az iskolát le kell bontani – kiabálta egy másik hang. – Egy hülye
új névtől még nem lesz modern az iskola. Tele van élősködőkkel.
Valamelyik nap egy mókus zuhant le a mennyezeten át, egyenesen
Mikey ebédjébe. Edward Bamforth egy vadonatúj iskolát építene a
gyerekeinknek, ahol nem potyognak mókusok az ember ebédjébe.
– Hallja ezt, Mr. Henderson? – kiabált újra az első fér . – Fejlődést
akarunk i látni, új házakat, egy modern iskolát, ahol nincs mókus
az étlapon.
Gúnykacaj csapo fel a tömeg azon odaláról, ahol a fér állt.
– Engedd beszélni – kiabált az egyik focis apuka a heccelő felé. –
Megijeszted a kölyköket.
– Én csak azt mondom…
– Fogd be, haver, hadd mondja el, amit akar.
– Biztosíthatom önöket, hogy nekem, mint a felügyelőbizo ság
elnökének, tudomásom volt a mókusokról, akik minden évben
megteszik zarándokútjukat az iskola padlására. És azzal
kapcsolatban is megnyugtathatom önöket, hogy a helyzetet
nyomban rendeztük. Az ebédlőbe aznap már senki sem mehete be,
a szakemberek eltávolíto ák a mókusokat, és helyrehozták a kissé
megkárosodo mennyezetet. Ez egy vidéki iskola. Örüljünk, hogy
körülvesz minket a természet. Na most…
Miala David Henderson a helyi lakosokat arra buzdíto a, hogy
írják alá a petíciót, és látogassanak el a soron következő
egyeztetésekre, körbekémleltem. Harry Kennedy, aki arra várt, hogy
ő lépjen a színpadra és beszédet mondjon, idegesen álldogált Tom
melle , és időnként rámosolygo a amra, míg egy nagy csapat
kamasz lány és az anyukáik körülö ük lézengtek. Tovább
pásztáztam a tömeget. Clementine Ahern is megjö Allegrával, a
lányával, és egy sötét hajú fér val, feltehetően a férjével.
Odasétáltak, ahol Harriet, Grace, Mandy és két fér – Harriet és
Grace férje – álldogált. Clare is csatlakozo , és bemuta a Rageh-t a
többi párnak. Lá am, ahogy nevetgélnek, viccelődnek és David
beszédét hallgatják, majd utána Harry Kennedyt. Párok.
Mindannyian párban álltak.
Nem hiszem, hogy valaha, még azokban a hetekben sem, amelyek
Mark lelépését köve ék, ennyire egyedül éreztem volna magam.
 29

Szóval ismeri a szorzótáblát…

MÉG AZNAP ESTE BEÍRTAM Xavier címét a telefonomba, és elindultam

hozzá a beharangozo vacsorára. Clementine ugyan elhívo az
é ermébe, hogy csatlakozzak hozzájuk egy rögtönzö ünneplésre,
még mielő az első vendégek megérkeznek, de sikerült kibújnom
alóla és eljö em. Tom és Harry – Freya legnagyobb bosszúságára –
nagyon egymásra találtak, szinte elválaszthatatlanok le ek, így
Nicola vi e el őket kocsival az é erembe.
– Megnézem, hogy nagyapa jól van-e – mondtam Paulának. –
Mint az NVRFH egyik főszervezőjét, téged is elhívtak. El tudod
vinni Freyát is? Mondd meg neki, kérlek, hogy ma este is nálad
alszik. Én i maradok nagyapával, meg akarok győződni róla, hogy
tényleg eszik-e.
– És te miért nem jössz, Cassandra Holdsugár? – vizslato Paula.
– Mert Xavierrel fogok vacsorázni – néztem vissza kihívóan
anyámra. Tekintetem azt sugallta, ne kérdőjelezze meg a
döntésemet.
– Csak legyél óvatos, Cassandra…
– Ráadásul csak párok lesznek, és nekem most hiányzik a másik
felem.
Követve a telefonom útmutatását, balra indexeltem, és folyta am
az utat egyenesen egészen addig, amíg a határozo női hang ráve
egy éles bal kanyarra, mire végül megérkeztem a célállomásomhoz.
Tiszta este volt, az éjszakai égbolt tele csillagokkal, és a hold
ezüstösen ragyogo . Kinéztem a kocsi ablakán, hogy jobban
szemügyre vegyem az úti célomat. Lehúzódtam az utca végén álló
egyetlen ház mellé, izgato an előve em a táskámat, a bort és a
virágot. Rosszul voltam az idegességtől. Mi a fenét mondjak ennek a
csodálatos fér nak, akibe beleszere em, és akivel talán testvérek
vagyunk?
Xavier már azelő kitárta az ajtót, hogy bekopogtam volna.
– Szia! Hallo am az autót. Gyere be, túl hideg van ahhoz, hogy
kint ácsorogj. Virág? Nekem? Milyen kedves! Az ételre már nem kell
sokáig várni. Remélem, szereted a bárányt. – Úgy tűnt, Xavier
legalább olyan ideges, mint én. Mosolyogva felém fordult. – Látnom
kelle , hogy olyan vagy-e, mint amilyenre emlékeztem.
Megpuszilt, és letekerte a gyapjúsálat a nyakamról, majd a
pamlagra te e. Ezután kézen fogo , és bevezete a meleg nappaliba,
ahol egy antik asztalon pezsgő állt egy jégkockákkal teli vödörben
behűtve.
– Mennyei ez a szoba! – néztem körül álmélkodva. Gyönyörködve
bámultam a krém- és piros színű hímze függönyöket, melyeket a
drágának tűnő, skarlátvörös függönyelkötő választo ke é, és
amelyek tökéletesen ille ek az antikfehér Knowle kanapéhoz. A
nyito kandallóban ége a tűz, ami meleget és kellemes fenyőillatot
áraszto .
Melle e a szőnyegen kinyúlva egy hatalmas kutya feküdt, fejével
a mancsai közö . A bal oldali mellső mancsán hatalmas kötés
éktelenkede . Kinyito a a szemét, és egy aprót csóvált a farkával, de
úgy tűnt, hogy még ez is nagy erőfeszítésbe kerül neki, majd újra
behunyta a szemét.
– Jaj – sóhajto am –, jól van?
– Ma reggel megműtö ék, hogy eltávolítsanak egy kinövést a lába
alsó részéről. Nem vagyok biztos benne, hogy túl fogja élni… és azt
sem tudom, hogy én mit csinálok majd nélküle. – Xavier elhúzta a
száját, és lá am rajta, hogy nagyon el van keseredve.
– Nem is sejte em, hogy ennyire szereted az állatokat.
– Tényleg? – Xavier mosolyogva átnyújto egy pohár pezsgőt.
– Talán azért, mert úgy gondoltam rád, mint egy igazi városi
srácra, aki sokat dolgozik, és nem érdekli a vidék vagy az állatok… –
sután elhallga am.
– Gyere ide – szólt Xavier, és én megdermedtem.
 Rögtön el kell mondanom neki. El kell mondanom, amit tudok.
De ahelye , hogy a karjába húzo volna, ahogy azt hi em, hogy
történni fog, széthúzta a súlyos függönyöket, és kinyito a a
teraszajtót, hogy feltárja a mögö e rejtőző látványt.
– A mindenit! – ámuldoztam, és kiléptem a teraszra. Xavier hátsó
udvara egy hatalmas mező volt. – Erre nem számíto am. Micsoda
kilátás! Mérföldeken át nem látszódik másik ház. – A hold még
magasabbra emelkede az égbolton azóta, hogy utoljára kint jártam,
és teljesen megvilágíto a az elő em elterülő tájat, megrajzolva az
erdőt, a fákat és a dimbes-dombos alakzatok szilue jét.
– Nagy kár, hogy el kell adnom.
– Micsoda? Miért? – döbbenten felé kaptam a fejem.
– Gyere be, mert megfázol – fogta meg a kezemet, és visszahúzo
a nappaliba, majd behúzta a vastag függönyöket. Lehajolt a
kutyájához, megsimoga a a fejét, majd megciróga a a füleit. – Hogy
vagy, Trevor?
– Trevor? – Még mindig idegeskedtem, mert meg kelle találnom
a megfelelő pillanatot a nagy beszélgetésre, valamint
összezavarodtam, hogy Xavier eladja a házát, mégis kuncogni
kezdtem. – Hogy nevezhe ed el Trevornak? A nagybácsikat hívják
így, meg a szomszédokat, vagy egy tiszteletest… – viháncoltam.
– Őexcellenciája Trevor? – csatlakozo a derültségemhez Xavier.
– De tényleg, miről beszélsz? Eladod a házad? – kérdeztem a
homlokomat ráncolva.
Te jó ég! Ez a fér hihetetlenül vonzó. Az a sötét haj és azok a
szemek! De nem csókolhatja meg az ember a testvérét! Még egyszer
tüzetesen megvizsgáltam. Egyforma orrunk van? Az én fülem is
ilyen? Még jobban megnéztem. A felső ajka éppen olyan, mint az
enyém. A francba.
– Mi az? Úgy látom, alaposan megnéztél magadnak. Átmentem a
mustrán? – Xaviert láthatóan mula a a a dolog.
Zavartan lesütö em a szememet, de aztán újra felnéztem, mert
odajö hozzám, és mellém ült.
– Eladod? – ismételtem meg a kérdést.
– Nos – felelte szinte vidáman –, most már semmi közöm sincs a
Bamforth-birtok terveihez.
– Hogyhogy? – néztem rá hüledezve.
 – Megmondtam apámnak, hogy nem akarok benne részt venni.
Nem akarom, hogy a gyönyörű tájat beton borítsa el. Sosem
akartam. Csak kelle a pro t egy része, hogy Opheliát boldoggá
tegyem.
– Basszus, gondolom, apád nem volt túl boldog.
– Rendesen fő a feje emia . Szinte egész nap vele voltam.
Megpróbáltam rábeszélni, hogy mondjon le néhány elképzeléséről.
Akad néhány földterület, amin lehetne építkezni, hogy növekedjen
az elérhető házak száma, és amia senki sem tiltakozna.
– És elfogadta ezt? – kérdeztem reménykedve.
Xavier megrázta a fejét.
– Nem.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy hátrasimítsak egy kósza
tincset a homlokából, ezért ráültem a kezemre.
– De miért adod el ezt a házat?
– Ki kell zetnem Opheliának egy nagyobb összeget. Ez történik
váláskor. Apa nem fog segíteni most, hogy kiszálltam a fejlesztésből.
Meglepődnék, ha hétfőn még meglenne az állásom. – Cinkosan
elmosolyodo , majd közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, de én
felpa antam.
– Xavier. Van egy furcsa kérdésem. Apád járt egyetemre?
– Tessék? – kérdezte Xavier nevetve.
– Apád járt egyetemre?
– Igen, Bristolba.
– És mit tanult?
– Matekot. Zseniális matematikus. Akár professzor is lehete
volna, ha az apja nem ragaszkodik ahhoz, hogy visszatérjen, és
beszálljon a vállalat működtetésébe. – Összeráncolta a homlokát. –
Miért?
Behunytam a szemem, és ve em egy mély levegőt.
– Xavier, van valami, amit el kell mondanom neked…

Húsz perccel később Xavier begyömöszölt minket Trevorral a

kétüléses, menő sportkocsijába, és minden tiltakozásom és kérésem
ellenére nem beszélge ünk tovább, hanem útban voltunk apja (vagy
apánk?) házához, ami nem volt túlságosan messze.
 – Elnézést a szűkösség mia , de nem merem Trevort magára
hagyni. Az állatorvos azt mondta, hogy folyamatosan gyeljem.
Megpróbáltam mondani valamit, de nem volt egyszerű egy
hatvankilós, kába, ír farkaskutyával az ember ölében.
– Ez nem igazságos az anyukáddal szemben.
– Nincs o hon. Párizsban van grandmère-rel. O maradt, miután
eljö em, és még o lesz néhány hétig.
– Jó, de nem jelenhetsz meg velem apádnál csak úgy, és nem
várhatod el tőle, hogy meghallgasson egy zavaros történetet arról,
hogy mi is történt negyven évvel ezelő – szálltam vitába.
– Még jó, hogy megtehetem. Ezt meg kell oldanunk, Cassie.
Ugyan már! Elég valószínűtlen, hogy te a lánya vagy. Ráadásul a
testvérem. Soha. Ez egyszerűen nevetséges. Nem csoda, hogy jól
megnéztél magadnak. Egyáltalán nem hasonlítunk. Nekem sötét
hajam van és barna szemem, te szőke vagy és kék szemű.
– Igen, mint az apád… – Á e em Trevor fejét a másik vállamra,
hogy jobban szemügyre vehessem Xavier arcát. – A szánk teljesen
egyforma.
– Úgy érted, hogy mind a ke őnknek két ajka van? – válaszolta
Xavier mérgesen. – Nézd, az anyámnak is nagyon sötét haja van. Te
pedig valószínűleg az igazi apádra hasonlítasz, arra a Rowan nevű
ckóra, akivel az anyád járt.
– Már mondtam, Paula azt mesélte, Rowannak vörös haja volt és
barna szeme.
Xavier türelmetlenül dobolt a kormánykeréken, amikor röviden
egy piros lámpánál meg kelle állnunk.
– A vonások különös kombinációja, nem gondolod?
– Lehetséges, de miért találna ki ilyesmit az anyám?
– Nem tudom.
– Ugyan már, Xavier! Senki sem találna ki ilyesmit!
Megfogta a kezemet.
– Sajnálom, Cassie, én csak… csak… Cassie, én nem akarlak
elveszíteni. – Ráfordult, és jobbra indexelt. – Beléd szere em. Most
kimondtam. Sajnálom, gondolom, pont ezt nem akartad most
hallani.
– Ami ezt illeti, ez az egyetlen dolog, amit most hallani akartam –
feleltem összeszorult szívvel. Mindke en csendben voltunk, és
rájö ünk, hogy átléptünk egy bizonyos határt.

– Azért jö él vissza, mert meggondoltad magadat? – Edward

Bamforth kezében egy pohár whiskyvel lépe ki egy hatalmas, kék
szőnyeggel boríto , tölgyfa burkolatú szobából, amint meghallo a a
bejárati ajtó nyílását. – Ó, Mrs. Beresford? – néze rám láthatóan
meglepe en.
Bevezete minket a nappaliba, és felemelt egy üveg whiskyt.
– Megkínálhatok mindenkit egy itallal? De van bor is a hűtőben,
ha szívesebben inna azt Mrs. Beresford.
– Apa, azt hiszem, jól fog jönni most egy pohárral. Én nem bánnék
egyet. És te, Cassie?
Miután Xavier lefekte e Trevort a kandalló elé, és meggyőződö
a kényelméről, kiment a konyhába, hogy behozza a bort.
– Imádja ezt a kutyát – mosolygo rám Edward. – Mindig is
rajongo az állatokért, már kis úként is. Igazából állatorvosnak
kelle volna tanulnia.
Viszonoztam a mosolyát, és megsimoga am Trevor selymes
füleit. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is mondhatnék. Lopva
gyeltem, miala töltö még magának egy whiskyt, amelybe még
száríto gyömbért is te . Hmm, a szája hasonlíto mindke őnkéhez,
és a szeme ugyanolyan élénkkék, mint az enyém.
– Apám mindig dühös volt, amikor lá a, hogy valaki tesz bármit
is a whiskybe – szólalt meg Edward, amikor észreve e a fürkésző
pillantásom. – Az ön apja is hasonlóan vélekede ?
Ügyes, Mr. Bamforth. Tízből tíz pont, hogy így beletrafált a
közepébe.
– Én nem ismerem az apámat, Mr. Bamforth. Ő nem is tudta, hogy
teherbe ejte e az anyámat.
– Előfordul az ilyesmi – zavartan heherésze , majd láthatóan
megkönnyebbült, amikor Xavier visszatért a szobába, kezében két
pohárral és egy üveg borral.
– Szóval… – Xavier leült az édesapjával szembe, és előrehajolt. –
Emlékszel, mi történt negyven évvel ezelő ?
– Xavier, amire összesen emlékszem, az a tegnapi nap.
Mostanában olyan sok mindennel van tele a fejem – nevete Edward
rám pillantva.
– Apa, ez most fontos. 1976 nyara. A hihetetlenül forró nyár. Úgy
hallom, hogy erre mindenki emlékszik. Akkor mentél Párizsba, és
találkoztál anyával.
– Igen, persze hogy emlékszem… És mint ahogy te is tudod, te
vagy annak a párizsi utazásnak az eredménye.
– Igen, tudom. De mielő elutaztál, emlékszel arra, hogy
találkoztál valakivel a kertben?
– Találkoztam valakivel a kertben? – ráncolta össze a homlokát
Edward. – Például a kertésszel vagy a postással?
– Nem – sóhajto a Xavier. – Hanem egy veled egykorú, atal
lánnyal, akivel együ füveztetek.
Edward úgy tűnt, zavarban van.
– Ejha! Ez már nagyon régen történt. Abban az időben, amikor
még néha-néha rágyújto am… – elkalandozo a tekintete, majd
Xavieren állapodo meg.
– Cassie anyja o járt a kertedben 1976 nyarán. Piknikeze , utána
pedig beszédbe elegyede veled… – Ezú al Xavier volt zavarban.
Nem könnyű megkérdeznie az embernek a saját apját arról, hogy
emlékszik-e arra, hogy lefeküdt egy éppen arra járó cédával. – És
akivel végül, hogy noman fogalmazzak, nem a rózsákat
metsze étek.
Igen hosszú időnek tűnt, míg Edward végül megszólalt, bár talán
csak másodpercek teltek el. Felváltva néze rám és Xavierre.
– Igen, emlékszem.
– Akkor, apa, tömören az a lényeg, hogy Cassie azt gondolja,
lehet, hogy te vagy az apja.
– Micsoda? – Edward felhajto a az italát, és lete e a poharát az
asztalra. – Nem értem pontosan, mire céloztok.
– Apa, az elég egyértelmű. Az a lány, Paula, Cassie édesanyja.
Abban az időben Paula járt valakivel már néhány hónapja, ezért az
valószínűbb, hogy ő Cassie apja…
– Sokkal valószínűbb – pillanto rám hosszan és mereven
Edward, alaposan szemügyre véve minden egyes arcvonásomat,
mint ahogy én is te em korábban Xavierrel és vele.
– A helyzet az, Mr. Bamforth, hogy anyám úja, Rowan, akiről
mindig azt mondták, hogy az apám, vörös hajú volt és barna szemű.
É
 – Értem.
– És a am, Tom, rendkívül jó matekos…
Ezen Edward hangosan felröhögö .
– Szóval csak azért, mert a a ismeri a szorzótáblát, egyből az
unokám lesz? Ezt próbálja elmondani nekem, Mrs. Beresford?
– Ahogy most a dolgok állnak, úgy tűnik, hogy fel fognak ajánlani
neki egy helyet Cambridge-ben, hogy absztrakt és felső matematikát
tanuljon.
E ől elhallgato néhány másodpercre.
– Megkérdezhetem, hogy miért most? Miért jö etek most ide, és
miért mondjátok el mindezt?
– Azért, mert beleszere em Cassie-be – fogta meg Xavier a
kezemet.
– Ó, Xavier! – bosszankodo Edward. – Még csak most szere él ki
a feleségedből. Hozzáteszem, ehhez gratulálok. Tudod, hogyan
éreztem iránta.
– Apa, gyelnél végre? Nyilvánvalóan ez nem jó hír, ha Cassie a
féltestvérem – kiálto fel Xavier frusztráltan.
Trevor meglepe en nyito a ki az egyik szemét. Megsimoga am,
mire sóhajto egyet, és nyöszörögve újra behunyta.
– Hát egyértelmű, mit kell tennünk – ráncolta össze a homlokát
Edward. – A DNS-teszt majd eldönti. Abból megtudjuk, hogy mi az
igazság.
 30

Elvarázsoltál…

– TALÁLKOZTAM VALAKIVEL, amikor Mexikóban jártam.

– Erre mi is rájö ünk – vigyorgo Clare. – Lecsúsztál a falon. Az
üzenet?
– Atyaég, tényleg! Elfelejte em, hogy elküldtem nektek.
– A szerelem és a vágy ilyet tesz az emberrel. Elfelejtjük, ki és mit
mondo . – Fi töltö a borból, és belemarkolt a csipszbe. – Meséld el,
mi történt! Mindent tudni akarunk.
– Ami azt illeti, amint Mexikóba értem, Mark küldö egy
üzenetet.
– Tényleg? – Westenburyben, a The Jolly Sailor bárban ültünk
Clare-rel és Fivel következő kedd este. Egyszerre kapták fel a fejüket.
– Mit akart?
Vállat vontam.
– Nagyon furcsa volt az egész. Azt írta, hogy bárcsak o lenne
velem.
– A marhája. Tipikus nőcsábász – húzta el a száját ntorogva Fi. –
Hiába lépe ő le, abban a pillanatban, hogy megérzi, már nem
érdekel, rögtön vissza akar szerezni magának. Az anyja tehet róla…
– Nem tudtam, hogy ismered Mark anyját – jegyeztem meg
meglepe en.
– Nem, nem ismerem. Csak egyszer találkoztam vele az
esküvőtökön, de mivel szörnyen berúgtam már az elején, így abból
nem sok mindenre emlékszem. De az biztos, hogy annak idején ő
kényezte e el Markot, hogy azt higgye, mindent megkaphat, ami a
másiknak van.
Clare és én jót neve ünk.
– Amatőr pszichológussá avanzsáltál?
– Csak józan paraszti ész – felelte könnyedén. – Oké. Kivel
ismerkedtél meg? Olyasvalakivel, aki elég közel lakik ahhoz, hogy
újra találkozzatok? És még egy ennél is fontosabb kérdés: lefeküdtél
vele? Jó az ágyban?
– Fiona! – csa ant fel Clare egy gyelmeztető pillantás
kíséretében.
– Ó, ne legyél olyan érzékeny és felnő es velem, Clare, csak azért,
mert már nem hajtasz nős pasikra! Csak várd ki, amíg Rageh is
nekiáll körülö ed ólálkodni, és felfedezed, hogy a medencefeneked
egy szétugrált trambulin. Te leszel az első, aki meg akarod tudni
mások életének pikáns részleteit, hogy elterelje ezekről a
gondolataidat.
– Xavier Bamforth.
– Mi van Xavier Bamforthszal? – néztek rám mindke en.
– Xavier Bamforth volt… vagyis hogy ő az…
– Micsoda, Xavier Bamforth? – értetlenkede Fiona.
– Xavier Bamforthszal egy szállodában voltunk Mexikóban, én
beleszere em, ő pedig viszontszeret.
– De hát ez nagyszerű, édesem! – nyomo az arcomra egy puszit
Clare. – Az egyik barátom, Sal ismeri. Azt mesélte róla, hogy jóképű,
nagyon vonzó…
– Igen, és nagyon is részese a szemét Bamforth-birtoknak. Ezt
most komolyan mondod, Cassie? – kérdezte Fiona nem túl
boldogan.
– A ól tartok, igen. – Megpróbáltam kifacsarni magamból egy
mosolyt. – De sajnos… sajnos… – Könnyek gyűltek a szemembe, és a
zsebkendőm után kezdtem kutatni.
– Istenem, nős?
Megráztam a fejemet, utána pedig bóloga am, hiszen még mindig
házas volt.
– Most akkor melyik? Igen vagy nem? – Fi nem érte e.
– Igen, házas. De nem ez a baj. Sajnos…
– Micsoda? – kérdezték szinte egyszerre.
Kifújtam az orromat.
 – Sajnos elképzelhető, hogy testvérek vagyunk.

– Oké – mondta Fiona fél órával később. – Szükséged van egy

hajszálra Edward Bamforthtól. Ami nem lesz egyszerű, mert ahogy
elnéztem a közösségi házban, olyan kopasz, mint egy biliárdgolyó.
– Ó, igen! – lelkesede Clare. – Mint abban a regényben, tudjátok,
A Rosie-projektben. Amikor a ckónak szereznie kelle DNS-t, és
olyan hajszál kelle neki, amin a hajhagyma is rajta volt.
– A hajhagyma? – húzta fel a szemöldökét Fiona. – Hogy elültesse,
és még több hajszála legyen?
– Ne beszélj hülyeségeket, Fi! – legyinte Clare.
– Ez már folyamatban van – szakíto am félbe az adok-kapokot. –
Edward, Paula és én elküldtük a DNS-mintánkat. A hét végére
meglesz az eredmény.
– És Paula belement, hogy ő is mintát adjon? – kérdezte Clare.
– Miért ne? Legalább annyira tudni akarja, mint én. Tudom, hogy
azt reméli, a végén az fog kiderülni, hogy Rowan, a rég elvesze
szerelme az apám.
– És találkozo Edwarddal? – kérdezte Fi lelkesen. – Te jó ég,
fogadok, hogy annyi év után nagyon furcsa érzés lehete .
– Nem találkoztak. Csak körbe kelle forgatnunk a pálcikát a
szánkban, betenni egy műanyag csőbe, és elküldeni az egyik cégnek,
amelyik apasági tesztekkel foglalkozik. Hamarosan tudni fogom,
hogy szereztem-e egy apát végre, és ezáltal elveszíte em-e azt a
fér t, akibe igazán, de igazán beleszere em.
– Nézd a jó oldalát, Cassie! – vete e közbe Fi. – Ha Edward
Bamforth az apád, akkor lehet, hogy hagy rád egy viskóra valót a
végrendeletében…

Miután szombat este végül Xavierrel és Trevorral elhagytuk Edward

házát, nem nagyon tudtuk, hogy mihez kezdjünk.
Elképzelhetetlennek tűnt a gondolat, hogy ezek után visszamenjünk
Xavierhez, és megegyük a gondosan elkészíte ételt, mintha semmi
sem történt volna. De aztán mégis így te ünk.
Ahogy a bejárati ajtóhoz sétáltunk, megtántorodtam az odavezető
ösvényen, és ő elkapo és a karjaiban tarto , nehogy elessek. O
álltunk a holdfényben egymás szemébe mélyedve, ő pedig csak ölelt,
és nem engede el.
– Gyere – sóhajto végül –, menjünk be, és együnk valamit.
Kinyito a az ajtót, és bevezete a csodaszép konyhájába, ahol
minden krémszínű és világos faborítású volt, teljesen modern és
praktikus.
Ha nem vágytam volna minden porcikámmal Xavier érintésére,
akkor elfogo volna a konyhairigység. A nagy faasztal a szoba
végén állt, két személyre megterítve gyönyörűen metsze
poharakkal és ezüst evőeszközökkel. Minden tökéletes volt.
– Mostanra már nem lesz olyan nom – húzta össze a
szemöldökét Xavier, miala kinyito a a sütőt, és beleszippanto a
levegőbe.
– Isteni illata van – mosolyogtam annak ellenére, hogy nem
voltam biztos abban, le tudok nyelni egy falatot is. Xavier viszonozta
a mosolyomat.
– Az evésen kívül nem sok mindent csinálhatunk.

– Tehát – kezdtem egy falat omlós bárány és nom kuszkusz után –,

van egy húgod?
– Igen, Amelie.
– És hasonlítok rá? Lehetnénk testvérek?
– Ő anya és apa vegyesen. Sötét haja van, mint anyának és nekem,
de a szeme kék. Ezért nem, nem mondhatnám, hogy nagyon
hasonlítanál rá.
– Ez akkor jó dolog, nem? Ha testvérek lennénk, akkor
hasonlítanunk kellene, nem gondolod? – Minden szalmaszálba
próbáltam megkapaszkodni, ami azt bizonyítja, hogy Xavier nem a
testvérem.
– Amelie sokkal magasabb nálad, de anya is nagyon magas.
– Fogadok, hogy elegáns is, hiszen francia.
– Nagyon – vigyorgo Xavier. – Anya atal volt, amikor velem
teherbe ese , még apánál is atalabb. A haverjaim annak idején,
amikor eljö ek hozzánk iskola után, mindig táto szájjal bámulták.
Meg tudom érteni, hogy tetsze apának. De hogy őszinte legyek,
hogy anya mit láto benne, abban nem vagyok biztos.
 – Ez nem igazságos. Apád egy vonzó fér , vagy legalábbis az volt
atalon.
– Arról anyukádat kell megkérdezned – felelte Xavier éllel a
hangjában, és folyta a az evést.
Végeztünk a kuszkusz után a mediterrán salátával is – minden
omlós és zamatos maradt annak ellenére, hogy Xavier a ól tarto ,
kárba vesze , mert túl sokáig volt a sütőben.
– Hol tanultál meg főzni? – kérdeztem.
– Anyutól. Ő bámulatos szakács, mindenre megtaníto , amit tud,
különösen a francia konyha ízeire.
Uramég, úgy tűnt, Xavier anyjának véget nem érő a repertoárja.
Gyönyörű, magas, elegáns és mesés szakács egy személyben.
Szegény Paulának az ő lencselevesével és currys kar oljával esélye
nem le volna, ha versenyre akart volna kelni negyven évvel ezelő .
– Hazaviszlek – mondta Xavier, miután megi uk a kávét, és a
kandalló elő ülve sajtot majszoltunk, amelyből az akkor már egyre
éberebb Trevor is bőségesen kapo . – Nézd, Cassie. Csak várunk egy
hetet, és tudni fogjuk. Minden rendben lesz. Tudom.
– Csak egy pohárral i am apád házában – feleltem. – Haza tudok
vezetni. Hazaviszem Freyát Paulától, ma este egy kicsit magára
hagytam.

– Azt hi em, hogy egy tüzes randin vagy – néze fel Freya, és még
egy réteg fekete körömlakkot kent a körmére.
– Tüzes randi? Ki mondta neked?
– Anyu, nem vagyok vak. Amióta hazajö él Mexikóból, olyan
álmatag arccal mászkálsz i hon, mint valami epekedő kacsa.
– Epekedő kacsa? – Minden körülmény dacára nevetésben törtem
ki.
– Igen. Dudorászol magadban, a semmibe bámulsz bamba
mosollyal az arcodon. Csak csipegeted az ételt, mint amikor apa
elment. Folyton csak lődörögsz.
– Lődörgöm?
– Jó, akkor nem lődörögsz, hanem álmodozol – legyeze a
kezével, hogy gyorsabban száradjon a lakk. – Nem a hozzám
hasonló kamaszoknak kellene álmodozva lődörögni? Bezárkózni a
szobába és verseket írni?
– Nem is írok verseket! – tiltakoztam.
– De fogadok, hogy olvasod őket. Az angolkönyvem meg volt
törve a jó öreg Michael Draytonnál:

„Elvarázsolsz igazán; bárcsak repülhetnék

Tőlem hozzád és tőled hozzám.”
Újra felkacagtam.
– Bolondságokat beszélsz.
– Mindegy – folyta a Freya –, ha apa csinálhatja fűvel-fával, miért
ne tehetnéd meg te is?
– Hagyd abba, senki sem csinálja fűvel-fával!
– Mindegy. Mostanában egy csomó üzenetet küld.
– Kicsoda?
Freya felpillanto .
– Apa. Megint üzenget nekem.
– Tényleg?
– Együ akar ebédelni velem, el akar hozni a suliból, jönni akar a
meccsemre…
– Kicsim. Szerintem találkoznod kellene vele. Ő az apád, és szeret
téged, ezt te is tudod. A vitáink ke őnkről szólnak. Tényleg
értékelem a lojalitásodat, de jobban örülnék, ha Tommal
kialakítanátok vele valamiféle kapcsolatot.
Freya vállat vont.
– Talán. De nem akarom együ látni Tina nénivel. Az olyan
gusztustalan lenne. Fura.
– Ezt megértem, édesem, de már hetek óta szeretne találkozni
veled. Szerintem fel kellene hívnod, kezdeményezz te. Mavis nagyi
mesélte, hogy apád nagyon el van keseredve amia , mert nem álltok
szóba vele.
Freya kissé elpirult.
– De anyu, olyan szomorú voltál az egész mia . Én is az voltam.
Nem könnyű látni, hogy szinte mindennap sírsz. Apa szörnyű
dolgot te és… és ráadásul ez az egész egy kicsit gáz.
– Gáz? – mosolyogtam Freyára. – Miért gáz?
– Azért, amit csinált. Mit mondjak neki? Szia, apa! Hogy mennek a
dolgok Tina nénivel?
– Persze, ne ezt mondd! – neve em. – Arról beszélgessetek, amiről
azelő . Tedd meg, hogy felhívod! Az én kedvemért. Hol van Paula?
– Meditál. De az nem érdekel, hogy hol van Tom? – néze fel a
sűrű, fekete frufruja alól.
– Freya, Tom tizenhét éves. Van kulcsa.
– De az rohadtul túlzás, amikor az ember bátyja lelép a fő
a rakcióval.
– Mi történt?
– Egy darabig o volt a Clementine-ban, ahol amúgy mindenki
tudni akarta, hogy te hová tűntél. Aztán egyszer csak ő is lelépe .
– Igen?
– Tom most boldog – folyta a Freya a körmeit vizsgálva –, már
egy jó ideje nem volt az.
– De a ól még aggódhatok mia a, Freya. Azért mert, tudod…
– Azért, mert talán meleg?
– Nem vagyok biztos abban, hogy erről veled kellene beszélnem.
– Jaj, anya! Ne légy olyan, olyan… régimódi – sóhajto
színpadiasan. – Mi már sokat beszélge ünk erről Tommal.
– Tényleg? – meredtem Freyára. – Neked bevallo a?
Egy kissé rosszulese , hogy Tom velem nem beszélt igazán
nyíltan erről, kivéve azt az egy alkalmat, amikor sötétben lesétáltunk
a Clementine-ba.
– Mert te egy másik generáció vagy. Te vagy az anyja. Mégis mit
vársz? Fogadok, ha a lányok tetszenének neki, akkor sem az anyjával
akarna csevegni róla. Ne aggódj! Velem is tud beszélni, és állandóan
a telefonon lóg Jennyvel. Ő a legjobb barátja, aki megérti őt.
Szerintem nem kell féltened Tomot. Nehéz neki, de most már nem
akkora titok, ráadásul találkozo Harryvel… – vonta meg a vállát. –
Minden rendben lesz.
– Ez most még jobban aggaszt – sóhajto am. – Szóval Harry
Kennedy meleg? Úgy értem, ha Tom elkezd vele lógni, akkor
bekerül mindenféle újságba, és akármerre megy, róla fognak
beszélni… Nem akarom, hogy megzavarja a tanulásban.
– Ugyan már, anyu! Semmi sem állhat Tom és az algebra közé. De
különben is, ő csak Harry Kennedy. Egy suliba jártunk. Csak annyi
történt, hogy megnyerte az X-Factort. Szerintem ez szuper.
 – Persze – mosolyogtam rá. Igaza volt. Egyszerűen csak úsznom
kell az árral.
– Akkor most, hogy Tommal minden oké, és veled is minden oké
– kis szünet után folyta a –, már csak nekem kell felhívnom apát. Ja
és az is jó lenne, ha beválasztanának a 16 éven aluliak yorkshire-i
netballcsapatába a jövő héten, és akkor mind rendben leszünk.
 31

És az eredmény…

MIVEL AZT MONDTÁK, hogy az eredmény egy hét múlva fog megjönni,
ezért nem számíto am arra, hogy a fehér boríték, amely
megváltoztatja az egész életemet, o fog várni rám csütörtök este,
amikor hazajövök az iskolából. Tom, aki már korábban hazaérkeze
a gimiből, felkapta a postát, és szokása szerint kiváloga a a nekem
címze leveleket – adóbe zetési értesítőt, számlákat, valamint a teszt
eredményét –, és gondosan nekitámaszto a a só- és borstartónak.
Feltéptem a borítékot, és lázasan pásztáztam az egyoldalas levelet.
A vizsgálat során az anya, a gyermek és a vélelmeze apa genetikai
pro ljának összehasonlítása alapján megállapítható vagy kizárható a
vélelmeze apa biológiai apasága. A vizsgálat során az anyai DNS
ismeretében pontosan megállapítható, hogy van-e egyezés a gyermek és
az apa DNS-e közö . Amennyiben az összehasonlíto területek eltérést
mutatnak, abban az esetben a vizsgált vélelmeze apa kizárható.
Amennyiben az összehasonlíto területek hasonlóságot mutatnak, a
biológiai apaság valószínűsítésére statisztikai számításra kerül sor…
És? És? Átsiklo am a magyarázó fejezeten, amíg el nem értem a
kerese részhez.
…és mint olyan, megállapíthatjuk, hogy az apasági kapcsolat pozitív.
Ennyi. Edward Bamforth az apám.
A legdurvább kifejezéssel élve, az egyik spermája – valószínűleg a
Usain Bolt-ondósejt –, lehagyva Rowan kevésbé atletikus példányait,
beért a célba.
Telitalálat.
 Pont a közepébe.

– Jól lenni, Mrs. Főnök? – Deimante éppen az asztalomat suvickolta,

amikor a következő reggel megérkeztem az irodámba. Elő le
léptetve a Kicsiny Makkok takarító és ebédosztó csapatának tagjává,
de ugyanakkor megtarto a a feladatait, mint forgalomirányító. –
Fáradtnak nézni ki.
Csak megráztam a fejemet, mert nem akartam beszélgetésbe
elegyedni.
– Kicsit szomorúnak lenni talán? Mrs. Adams csúnyán viselkedni?
Velem is próbálni ő piszokkodni, de én csak megrázni felé a
táblámat, és mondani neki: „Nem gondol csak azért, mert én lenni
szegény táblás lány, hogy én lenni magától lefelé! Én már lenni
tisztasági konzultáns és iskolai élelmezési hivatalnok és táblás hölgy
is együ . És egy napon visszajönni, és lenni i tanár…”
Meglepe en fordultam Deimante felé.
– Igazán?
– Én cél lenni tanár egy nap – válaszolta komolyan a székemet
törölgetve. – Tanulni angol az esti iskolában.
– Ez nagyszerű – ragyogtam rá.
– Mrs. Főnök, én nekem lenni nagyon sok tisztelet maga, de
kérem, ne lenni leereszkedő velem. Én nem lenni ostoba. Nekem
lenni egyetemi diplomám asztro zika a litván Aleksandras
Stulginskis Egyetemről.
Ez meghökkente .
– Te jó ég, fogalmam sem volt. Sajnálom…
Deimante kihúzta magát.
– Ahogy én mondani. Én nem lenni ostoba. – Végighúzta a
porrongyot a könyveken. – Csak lenni béna angolul tanulni.

– Cassandra, i van Edward Bamforth – mondta Jean

homlokráncolva, miközben a naptárbejegyzéseit böngészte. – Nincs
megbeszélve vele a találkozó. Mondjam neki, hogy nem ér rá? Ami
igaz is, húsz perc múlva i lesz az O’Farrell házaspár, akik ide
akarják beíratni a gyereküket, hogy körbevezesse őket az iskolában,
illetve a Pinkington Könyvek képviselője már meg is érkeze a
könyvtár ügyében.
Megráztam a fejemet.
– Csak kérek egy percet, Jean, és utána kérem, hogy kísérje be Mr.
Bamforthot. Ha nem lenne nagy gond, készítene nekünk kávét?
Tudom, hogy önnek is rengeteg dolga van.
– A csapat az első – mosolygo . – Nincs olyan feladat az életben,
amivel ne tudnánk megbirkózni.
A nagy fenét, a ól függ, hogy milyen feladatot ado az élet! De
azért sikerült kipréselnem magamból egy erőltete mosolyt.
Megfésültem a hajam, ellenőriztem, hogy nem kenődö -e el a
rúzsom, és jeleztem Jeannek, hogy Edward bejöhet.
– Megkapta a levelet? – kérdezte, amikor helyet foglalt velem
szemben.
Bólinto am, és nem tudtam, mit is felelhetnék. Mégis, mit
mondjon az ember az újdonsült apjának?
– Szóval szólítsam apának? – kérdeztem elpirulva a saját szavaim
ostobaságán.
– Nézd, Cassandra. Azért én nem vagyok teljesen boldogtalan
emia …
– Nem? – Én rohadtul.
– Szeretem mindkét gyermekemet, és odáig le em volna a
boldogságtól, ha születik még több. De Brigi e határozo an
elzárkózo . Azt mondta, ke ő bőven elég. – Rám mosolygo , mire
én újra az arcvonásait pásztáztam az enyémek után kutatva. –
Nincsenek unokáim. Xaviert az orránál fogva veze e a felesége, és
Amelie-t, aki már tíz éve New Yorkban él, sokkal jobban érdekli a
karrierje, mint a gyermekvállalás. Bár ki tudja? Remélhetőleg
meggondolja magát… – Felém hajolt. – Nagyon szeretnék találkozni
a addal valamikor. Ahogy elmesélted, olyasvalakinek tűnik, aki
nagyon tetszene nekem.
– Jean mindjárt hoz nekünk kávét – feleltem. Teljesen
összezavarodtam, míg Edward szinte izgato nak tűnt. Újra
elmosolyodo , de amint észreve e a nyugtalanságomat, lehervadt
az arcáról a derű.
– Elnézést kérek, Cassandra, de azt ugye tudod, hogy ezek után
nem folytathatsz… öö… semmiféle kapcsolatot Xavierrel?
Mereven bólinto am.
Ú
 – Nagyon sajnálom. Úgy tűnt, hogy illetek egymáshoz, és mia ad
sikerült megszabadulnia a pénzsóvár feleségétől.
– Cukor? – Mi a fene van velem? Miért nem tudok normálisan
beszélni?
– Köszönöm nem. Cassandra, szeretném azt hinni, hogy mi ke en
jobban megismerhetjük egymást, és amikor Amelie hazalátogat,
akkor találkozhatnátok. Végül is ő a húgod.
A szám és a hangszálaim végre magukra találtak.
– És mi lesz a feleségével?
– Nincs mit tenni – felelte jókedvűen. – Egyszerűen csak mindent
be kell vallanom neki, amikor visszajön Párizsból. Tulajdonképpen
már olyan régen történt. És – kis szünetet tartva mélyen a szemembe
néze –, akkor talán te is és a családod is vissza fogtok lépni a
fejlesztési tervek ellenzését illetően.
– Hogyan? – meredtem rá.
– Mármint – te e hozzá sietősen –, hogy most, hogy már
mindannyian egy család vagyunk, egy oldalt kell képviselnünk. Te
nem így gondolod?
– Tessék? – Úgy tűnt, újra elveszíte em a normális
kommunikációs képességemet.
– Neked is érdekedben állhatna, hogy együ működj velünk. Nem
lehet könnyű egyedül felnevelni két kamaszt. Cambridge sem lesz
olcsó…
– Most próbál megvesztegetni, Mr. Bamforth? – kérdeztem
döbbenten.
Zavartan felnevete .
– Ez azért egy kicsit erős, nem gondolod? És megszabadulhatnánk
a magázódástól.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Azt akarod, hogy apának
szólítsalak, és támogassalak, hogy leönthesd betonnal a mezőket?
– Amit igazán szeretnék, az az, hogy beszélj Xavierrel. A
véleményed egyértelműen hatással van rá. Ha te nem támogatsz, azt
meg tudom érteni, hogy mit gondolsz az iskola és a nagyapád
legfőbb érdekének. De legalább beszélj Xavvel, és kérd meg, hogy
csatlakozzon újra hozzánk.
Amikor hallgatásba burkolództam, ő folyta a.
– Nézd, Cassandra, nem akarok összeveszni veled, különösen
Ő
éppen most, hogy rád találtam. Őszintén szeretnélek megismerni
titeket. Egy vérből valók vagyunk, az ég szerelmére! De a többi
dolgot illetően a fejlődés útjába állsz. Egy hatalmas, csodaszép
akadémiai iskola vezetője lehetnél! És… – hallgato el egy pillanatra
– a nagyapád kilencvenvalahány éves. Nem fog örökké köztünk
lenni.
Óvatosan lete e a csészéjét az asztalra. Pont ebben a pillanatban
kopogo be Jean, és jelezte, hogy a szülők már várnak rám.
– Cassandra, én őszintén azt érzem, hogy nyertem azzal, hogy le
még egy lányom, de nem akarom elveszíteni a amat sem. –
Felkapta az aktatáskáját, és az ajtó felé indult. – Ha már nem tudlak
téged rábeszélni, legalább tedd meg, hogy segítesz Xaviernek
visszatalálni hozzám.
Kinyújto am a kezemet.
– Köszönöm, hogy eljö , Mr. Bamforth. Csak annyit mondhatok,
hogy én nem vagyok a testvérem főnöke. – Kitártam elő e az ajtót. –
Jean majd kikíséri.

– Most szállt le a gépem. Találkozzunk munka után. Az Arlington

Armsban ötkor?
Amint előző este feltéptem a borítékot, és elolvastam a kegyetlen
tartalmát, bezárkóztam a fürdőszobába, mert nem akartam, hogy
Tom vagy Freya bármit megsejtsenek. Ezután felhívtam Xaviert.
Tudtam, hogy Koppenhágában van. Mindke en azt hi ük, hogy
vissza fog érni, mire megjön a teszt eredménye.
Miután megoszto am vele a levél tartalmát, hosszú ideig nem
szólalt meg, majd egy mélyet sóhajto .
– Ó, istenem, Cassie, ez nem lehet igaz. Nem hiszem el. Lehet,
hogy elronto ák! Megvizsgáltassuk a mintákat egy másik céggel is?
Csak hogy biztosak legyünk…
– Xavier, nincs értelme. A húgod vagyok. Te vagy a bátyám… –
Belezokogtam a telefonba.
– Cassie, ne sírj – kérlelt a dán hotelszobából. – Átrakom a
visszautamat, szombat reggel helye már holnap délután
visszajövök. Felhívlak, amint megérkezem.
Azon a szomorú, novemberi péntek délutánon o ültem a forgalom
közepén, hogy szembenézzek az elkerülhetetlennel. Már öt óra volt,
és nekem egy órán belül Freyáért kelle mennem. Lenyomtam a
gázpedált, hogy a gyorsabb sávba váltsak, remélve, hogy nincsenek
rendőrök a környéken.
Xavier az üres bár egyik sarkában lévő asztalnál ült. Megérte em,
hogy miért ezt az elhagyato helyet választo a. Félúton volt
mindke őnk házától, és nem tűnt sem túl nívós, sem túl népszerű
ivónak. Xavier egy szinte érintetlen pohár borral üldögélt. Amint
megláto , felpa ant, majd átölelt. Nekidőltem, éreztem a teste
melegét, és nem akartam megmoccani sem. Tudva, hogy nem lenne
szabad.
– Iszol valamit? A bort nem ajánlom. Szerintem a tulaj saját maga
taposta a szőlőszemeket – su ogta a fülembe, hogy megpróbáljon
felvidítani.
A pocakos pultosra pillanto am, aki egyedül üldögélt a
bárpultnál a vendégoldalon, piszkos zokniba bújtato lábát egy
másik bárszéken pihentetve a sportcsatornát nézte egy hatalmas
tévén.
– Csak egy kólát kérek. Húsz perc múlva indulnom kell, hogy
elhozzam Freyát a suliból.
Miután leültünk, Xavier megfogta a kezemet.
– Sajnálom – mondta. – Nem tudom, hogy mit tehetnénk…
– Nincs mit tenni. Talán szerencsések vagyunk, hogy Paula még
azelő betoppant hozzám, mielő még… tudod.
Xav mosolyogva összeráncolta a homlokát.
– Képzeld, ma reggel apád eljö hozzám.
– Máris?
– Szinte az iskolakapunál várt a forgalomirányító hölgyünkkel
együ .
– És mi volt?
– Azt akarja, hogy része legyek a családnak.
– Én nem hiszem, hogy képes lennék kezelni ezt a család dolgot.
Úgy érzem, távol kell hogy legyek tőled. – Xavier komolyan beszélt.
Szótlanul bámultam rá. – Nincs más lehetőség, te is tudod, Cassie.
Bólinto am.
– Sohasem gondoltam, hogy valaha így érezhetek egy nő iránt –
su ogta Xavier. Közelebb húzo magához, ahogy a parkolóban
elbúcsúztunk egymástól. – Tudom, hogy még csak egy rövid ideje
ismerlek, de a tiéd a szívem. Nem veszíthetlek el. Nem tudom, hogy
mitévő legyek…
Olyan szorosan tarto a karjában, hogy végül noman le kelle
hámoznom magamról.
– Mennem kell, Freya már vár. Megleszel?
Xavier képtelen volt bármit is mondani, így csak bólinto , és
megcsókolta a homlokomat.
– Majd hívlak – mondta, én pedig ezzel beszálltam a kocsimba,
bekötö em magam, és elhajto am. Anélkül, hogy hátranéztem
volna.

Freya áthívta a barátnőjét, Gabbyt, hogy aludjon nálunk – és bár ezt

meg is kérdezte tőlem a reggelinél, mivel a fejem tele volt fontosabb
dolgokkal, persze teljesen elfelejte em. Alig volt valami a hűtőben,
leszámítva a két nappal korábbi, gyanús küllemű bolognai
maradékot. Így a két farkaséhes tininek azt javasoltam, hogy
rendeljünk valamit, ahonnan csak szeretnék. Örömmel
tanulmányozták a különféle szórólapokat a konyhai faliújságon,
majd hamarosan a telefonnal és a bankkártyámmal a kezükben
elképesztő mennyiségű kaját rendeltek.
Amikor Tom és Harry Kennedy megjelentek a nappali ajtajában,
Gabby arcszíne pillanatok ala falfehér és lángvörös árnyalatokban
váltakozo .
– Ugye megmondtam? – bökte oldalba Freya nagyképűen a
barátnőjét. – Nem hi él nekem, igaz? Hány papadumot kérsz,
Harry?

Elmentem Paulához.
Szeretem, amikor a gyerekeim boldogok és barátkoznak, de még
az önfeledt ugratásaik sem tudtak egy karcnyit sem jobb kedvre
deríteni, ezért úgy döntö em, hogy magukra hagyom őket.
Amint az anyám megláto az ajtóban, elém siete és átölelt.
Egészen addig a karjában tarto , amíg kisírtam magam.
– Olyan kár, hogy nem Rowan az – szipogtam.
 Paula nevete .
– Reméltem, hogy részben rá hasonlítasz, de már egy jó ideje
sejte em az ellenkezőjét. Nem emlékeztem rá, hogy Rowan
rendszerető le volna. Én pedig egész biztos, hogy nem vagyok az,
és a nagyszüleid sem voltak túlságosan azok. De valahonnan jönnie
kelle .
Nem akartam felhozni azt a korábbi meggyőződésemet, hogy a
rendrakási mániám egy egyenes válasz volt az ő rendetlenségére.
Arra, hogy képes volt kétnapi mosatlant a mosogatóban felhalmozni,
amíg meditált vagy elment bodzát gyűjteni a házi borához, vagy
hogy teljes nyugalommal fogyaszto a az ebédjét a konyhaasztalon
felhalmozo vasalnivaló melle .
– Igazából irigyellek – mosolyodtam el. – Jó lehet nem érezni a
késztetést, hogy amint kibújsz az ágyból, rögtön elrendezd a takarót,
hogy ne akarj azonnal kipakolni a bőröndökből, amikor nyaralni
mész, hogy ne…
– Az élet túl rövid az ilyen bolondságokra – szakíto félbe.
– Tulajdonképpen lehet, hogy igazad van. Elképzelhető, hogy ez a
késztetésem genetikus.
Felidéztem magamban Edward nappaliját. Tökéletes rendben
sorakozo minden: a párnák rendeze en elhelyezve, a két kanapé
egyenlő távolságra a szoba közepén lévő perzsaszőnyegtől.
Felneve em.
– Egy leleményes sperma, amely megnyerte a versenyt, magával
hozta Edward kék szemét, szőke haját, a bámulatos matematikai
képességét és a rendszerető hajlamát. – Meginga am a fejemet. –
Bámulatos.
– És még egy ennél is fontosabb dolog – mosolygo Paula szinte
félénken.
– Hogy érted?
– Mit gondolsz, közelebb hozo ez minket egymáshoz? – néze
rám szinte reménykedve.
– Sajnálom – feleltem. – Igazán sajnálom. Volt idő, amikor nem
értékeltelek azért, aki vagy. – Zavarban voltam. Anyu és köztem
szokatlan volt az ilyenfajta beszélgetés. – Néha kizártalak az
életemből egy kicsit, ugye?
Paula elmosolyodo .
 – Igen, de ez inkább az én hibám volt. Elég vacak anya voltam. Túl
idealista, menni akartam és mindenféle dolgot csinálni, benne lenni a
dolgokban.
– Nagyon atal voltál. Dönthe él volna úgy, hogy nem tartasz
meg, de mégis megte ed.
– És hála az égnek, hogy hallga am a nagyapádra, és nem
mentem el a terhességmegszakításra! – rándult össze Paula. – Ne is
beszéljünk róla. Csak annyit akarok mondani, Cassandra Holdsugár,
hogy te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – remege
meg az ajka.
Közelebb léptem, hogy átöleljem és megpusziljam.

– Ravasz ember ez az Edward Bamforth, hogy arra kér, hagyd abba a

tiltakozást – kiabált be Paula a konyhából, ahol teát készíte . –
Inkább azt kelle volna mondania, hogy a lányom vagy és a
Bamforth család része, így az csak természetes, hogy visszavonom a
terveimet az önkormányzatnál, és ennyiben hagyom a dolgot.
– Persze, majd ha piros hó esik! – kuncogtam.
Jól éreztem magam az anyámnál. Összekuporodtam a régi
székemben, és visszagondoltam a régi időkre, amiket együ
töltö ünk: magokat ülte ünk Norman vadvirágos rétjén,
levonatoztunk a tengerpartra Scarborough-ba, és megtaníto
kenyeret sütni.
– Sosem volt másik fér az életedben, anyu? – kérdeztem felé
fordulva, ahogy o ücsörögtünk a tűz melle .
– Voltak pillanatok – mosolygo –, de te sokkal fontosabb voltál
nekem. Nem akartalak kitenni egy olyan traumának, hogy meg
kelljen szoknod egy új családot. Egy idő után már nem is érdekelt a
dolog. Elszoktam tőle. Bár most, hogy szóba került…
– Hogyan? Találkoztál valakivel?
– Igen – felelte félénken. – Még korai, de hamarosan be foglak
mutatni neki.
 32

A zsarnokot hazaküldik az iskolából…

BÁR MÉG CSAK november harmadik hetében jártunk, a karácsony már

berobbant a Kicsiny Makkokba. Elkezdődtek a betlehemes előadás
próbái. A kis angyalok egyike unatkozva üldögélt, várva, hogy
elmondhassa a szövegét, miközben az orrát turkálva próbálta
megigazítani a szárnyait, és a konyharuhákba öltöztete pásztort
bökdöste a törö glóriájával.
Vágyódtam Xavier után, és bár szörnyen hiányzo , eltökéltem,
hogy nem süllyedek vissza abba az ideges, depressziós állapotba,
amely a kinevezésem első heteit jellemezte, hanem helye e minden
energiámat az iskola irányítására, valamint a gyerekekkel és az
anyámmal töltö időbe fekte em. Anyuval közelebb kerültünk
egymáshoz, mint hosszú évek óta bármikor, ahogy vele, nagyapával
és Freyával megterveztük az NVRFH következő lépéseit. Nem
engedtem, hogy a varázslatos, de ugyanakkor szívszorító emlékek
Xavierről a mexikói tengerparton a gondolataimba férkőzzenek.
Helye e a jelenre koncentráltam: megbeszéléseket tarto am,
helye esíte em az osztályokban, szülőkkel beszéltem, és segíte em
Deimanténak az angoltanulásban.
A dolgok Karen Adamsszel egy reggel odáig fajultak, hogy
tennem kelle valamit, miután nem egy, hanem ke ő szülő is
telefonált, és panaszt te ellene, azt állítva, hogy a gyerekeik már
félnek tőle. Karen pikkel a gyerekekre, és nem magyarázta el
rendesen a leckét nekik.
Bár feltételeztem, hogy a két édesanya egyeztete egymással,
hogy mindke en felhívnak, és elmondják a problémáikat, de akkor
is, két panasz egy napon egyáltalán nem volt elfogadható. Ezért
ebédidőben megkértem Karent, hogy jöjjön be az irodámba.
Azóta, hogy néhány hé el korábban, miután megi am a
Deimante által készíte girát, és lerohantam Karent az irodámban,
biztos távolságot tarto unk egymástól. Ha mégis muszáj volt
beszélnünk, kimérten udvariasak voltunk. Nem igazán sikerült
megfejtenem, miből fakad az ellenszenve irántam, de elfogadtam,
hogy ő egyike azoknak a nőknek, akiknél az önbecsülés hiánya
abban nyilvánul meg, hogy másokkal szemben cinikusak és
undokok, hogy lealacsonyíthassanak másokat.
Nem nomkodtam.
– Karen, két szülő egymást követően felhívo az osztályából ma
reggel.
– Ó, igen? – fonta keresztbe a karját védekezőn.
– Maisie Lewis és Daisy Ford édesanyja.
– Két bajkeverő.
– Az anyák vagy a kislányok?
Karen nem felelt, csak szokása szerint felhúzta a szemöldökét, és
cse inte a nyelvével.
– Mindkét édesanya ugyanazt állítja: a gyerekek már nem
szeretnek iskolába járni, mióta bekerültek az ön osztályába. Van
valami ötlete, hogy ez miért lehet? Észreve e, hogy van valami
probléma?
– Az a ke ő nagyon el van szállva saját magától. Ők akarnak lenni
a legjobbak az osztályban, mindig elsőként akarnak végezni, ők
akarnak lenni a csapatkapitányok, csak akarnak és akarnak…
– De ezt támogatnunk kellene, nem? – Karen csak ingerülten
meredt rám. – Úgy tűnik, hogy nem kedveli azokat a gyerekeket,
akik eszesek és magabiztosak. Mit gondol, jól látom a dolgot?
Hirtelen kihúzta magát.
– Bizonyos gyerekeket kordában kell tartani, különben átveszik a
hatalmat az osztályban. Ön is tudja ezt.
– Azt tudom, hogy mindig vannak gyerekek, akik azt hiszik,
többet érnek másoknál. Ők megnehezítik azok életét, akiket nem
gondolnak elég tehetségesnek vagy jónak.
– Pontosan.
Ö
 Összeráncoltam a homlokomat.
– De én nem feltételezem, hogy Daisy vagy Maisie ilyen lenne.
Mindig úgy gondoltam, hogy bájosak, okosak és segítőkészek.
– El vannak szállva maguktól – motyogta Karen. Nem volt
hajlandó a szemembe nézni, vagy többet hozzátenni.
– Ön élvezi a munkáját, Karen?
– Élvezni? – meredt rám. – Nem hiszem, hogy manapság bárki
élvezni tudja a tanítást.
– Én igen.
– Hát persze. Ön most nagyon jó helyzetbe került, nem igaz?
Hirtelen leese a tantusz.
– Ön is megpályázta az igazgatóhelye esi pozíciót?
– Persze hogy megpályáztam. Nekem kelle volna megkapnom,
nemhogy pályáznom rá! Több mint tíz éve vagyok már i .
– Akkor ezért nehezményezi a jelenlétemet?
– Mrs. Theobold fantasztikus igazgató volt. Ő elzavarta volna a
panaszkodó szülőket.
– Nem hívta be interjúzni az állásra?
– De igen, mint minden jelentkezőt. Mégis magának adta a
munkát. Az új seprű s a többi… Aztán meg ön és David Henderson
úgy döntö ek, hogy Debs Stringernek adják az igazgatóhelye esi
munkát.
– Karen, kértük, hogy mindenki írásban jelentkezzen, és Debs volt
az egyetlen pályázó. Önnek is volt rá lehetősége, mint mindenki
másnak.
– Nekem mégis miért kelle volna pályáznom? – csa ant fel
dühösen. – Egyszerűen csak nekem kelle volna adni. Én vagyok i
a leghosszabb ideje a tanárok közül.
– Karen, ön is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ez nem így
működik. De szerintem nagyon eltértünk a tárgytól…
Már éppen vissza akartam térni a gyerekek ügyére, amikor Karen
szipogo egyet, majd még egyet. Ezután kihalászo egy zsebkendőt
a kardigánja ujjából, és felállt. Könnyek patakzo ak végig az arcán.
– Karen, üljön le. Így nem mehet vissza az osztályba.
– Elegem van – zokogta. – Mindenből elegem van…
– Miből van elege? – kérdeztem, és átnyújto am egy doboz
zsebkendőt, amely mindig az asztalomon állt. Kive néhányat, és
belefúrta az arcát a fehér puhaságába.
– Nem értené meg – sikerült végül kiböknie.
– Tegyen egy próbát.
– Drogok – felelte, és újra megeredtek a könnyei.
– Ön drogozik?
– Nem, nem én – felelt bosszúsan, és megtörölte a szemét. –
Gareth.
– Gareth?
– A am. Huszonöt éves és heroinfüggő.
– Nagyon sajnálom.
– Miért kéne önnek sajnálnia? A gyerekei okosak, gimibe járnak…
Mégis, mit tudhat erről? – villanto a rám a tekintetét ellenségesen,
és hangosan kifújta az orrát.
– Mindig van valami az ember gyerekével…
– A férjem kidobta. Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Már lopo
tőlünk… nem is tudom, hogy miért mesélem el mindezt épp
magának, de John vállalkozása sem megy jól, a fejlesztés…
– John?
– A férjem. Építési vállalkozó. Azt remélte, hogy megkapja a
Bamforth-birtok kivitelezését…
– Ha engedélyt kap – mormogtam.
– Igen, és maga a legnagyobb, átkozo kerékkötője ennek.
Johnnak szüksége van erre a munkára. Ha nem sikerül, akkor el kell
adnunk a házunkat.
– Nagyon sajnálom, Karen.
– És… és…
Atyaég… Mi jöhet még ezután?
– És a ól félek… – Újra beletúrta az arcát egy zsebkendőbe.
– Mitől?
– Egy csomó. Találtam egy csomót a… tudja…
– A mellében?
– Ühüm.
– Értem. Karen, most menjen haza, én pedig átveszem az osztályát
ma délutánra. Hívja fel a háziorvosát, és kérjen tőle időpontot még
mára! Ne engedje, hogy lerázzák! Ragaszkodjon hozzá, hogy még
ma beszélhessen valakivel. Én fel fogom hívni Maisie és Daisy
édesanyját, és elmondom nekik, hogy beszéltünk, és beszélni fogok a
lányokkal is külön.
Karen mondani akart még valamit, de helye e ismét elbőgte
magát.
– Karen, önnek most nagyon sok minden nyomja a vállát –
nyugta am. – Menjen, hátha el tud valamit intézni az orvosával már
ma délután.
– Jó. Köszönöm. És én, tudja, én… sajnálom…
Váratlanul felém nyújto a a kezét.
Nagyon furcsának éreztem, ahogy o áll mereven kinyújto
karral, és nem voltam biztos benne, hogy mit tegyek. Már majdnem
azt mondtam, hogy „Ugyan már, Karen! Ne légy lüke, nem kell
kezet ráznunk” – de helye e elfogadtam a békejobbot, ő röviden
megrázta, majd anélkül, hogy rám néze volna, felve e a táskáját, és
kifordult az ajtón.

Nagyszerű délutánt töltö em Karen osztályával, egy csapat

nyolcévessel. Hiányzo a mindennapi tanítás, és ez az osztály
különösen helyes kis társaság volt; éle el teliek és barátságosak. Jó
hangosan és lelkesen énekeltük együ a gyerekdalokat – végtére is
péntek délután volt egy igen-igen hosszú hét után.
Amikor este hat körül végre hazaértem, a ház hidegnek és
barátságtalannak tűnt. A gyerekek a barátaikkal voltak. Azon
morfondíroztam, felhívjam-e Paulát, hogy csatlakozzon hozzám a
szokásos péntek esti sajtos pirítós és vörösboros programomhoz.
Aztán rögtön korholni kezdtem magamat, hiszen meg kell szoknom
az egyedüllétet.
Leve em az irodai ruhámat, felkaptam egy régi melegítőt, és
nekikészültem, hogy kitakarítsam a házat, lehúzzam az ágyneműket,
és kitisztítsam a vécéket és a mosdókagylókat. Tom szobája
tökéletesen rendben volt, sehol egy oda nem illő dolog. Freyáé
viszont úgy néze ki, mintha egy bomba robbant volna odabent.
A házimunka segíte egy kicsit. Miután bete em egy adag ruhát a
mosógépbe, vizet ereszte em a fürdőkádba, és meggyújto am a
gyertyát, melyet még Mexikóban vásároltam. Ezután töltö em
magamnak egy pohár bort, és befeküdtem az illatos vízbe. Mélyen
belélegeztem a gyertya fahéj- és loncillatát, majd belekortyoltam az
italomba. Behunytam a szememet, és szinte azonnal megeredtek a
könnyeim, majd eggyé váltak a fürdővizemmel. Lehet, hogy fel
kellene hívnom Juliant és Ritchie-t, hogy jól kisírjam magam nekik a
telefonban? Senkinek sem hiányzik péntek este egy bőgőmasina.
Paulát? Nem, ő curryvacsorán van az új barátjával. Clare-t? Ő
túlságosan el van foglalva Rageh-vel. Fi meg tudna neve etni, és
visszahozná a jókedvemet, de aztán eszembe juto , hogy aznap van
a házassági évfordulójuk. Az új apám? Aligha. A szamaritánusok?
Ők minden bizonnyal nem bánnák.
Xavier?
Xaviert akartam.
Látnom kelle . Hiszen ő a testvérem, az ég szerelmére… Mindig
is szere em volna egy testvért.
Kipa antam a kádból, gyorsan megtörülköztem, farmert, pulcsit
és sportcipőt húztam, majd fél órával később már o ültem a
kocsimban a háza elő , a szakadó esőben. A földszinten ége a
lámpa, és a függönyök el voltak húzva. Te jó ég! Mi van, ha Ophelia
hazajö ? Pánikba estem, és már azon voltam, hogy megforduljak,
amikor kinyílt az ajtó, és megjelent Xavier, kócos hajjal, mezítláb.
Kiszálltam, ő pedig elindult felém.
– Nincs rajtad cipő – mondtam.
– Cassie… – Átölelt, és végigsimíto a hajamon.
– Nem tudtam megállni, hogy lássalak. Hiszen a testvérem vagy.
Nincs rá okom, hogy ne lássalak… Mindig szere em volna egy
útestvért… – Az eső az arcomat ázta a, így le kelle törölnöm a
kezemmel. – Nekünk nem kell, hogy… tudod…
Xavier behúzo a ház melegébe, de utána eltarto magától, hogy
a szemembe tudjon nézni.
– Cassie, te tényleg azt hiszed, hogy egy szobában tudok veled
lenni anélkül, hogy azt akarnám, hogy… Ezt nem tudom megtenni,
Cassie. Annyira sajnálom…
Átsandíto am a válla fele .
– Ophelia visszajö ? Erről van szó? – kérdeztem, és a szobát
kémleltem, hogy női jelenlét nyomaira bukkanjak: egy pár cipőre,
egy sálra vagy talán egy női táskára.
Xavier megrázta a fejét, és megsimoga a az arcomat, hogy
felitassa a patakokban ömlő könnyeimet.
 – Nem, persze hogy nincs i . Amennyire tudom, Londonban van,
vagy talán Dél-Afrikában. Valójában fogalmam sincs, és tényleg, de
tényleg nem is érdekel. Cassie, én ezt nem tudom megtenni. Én nem
tudok a bátyád lenni. Akarod, hogy hazakísérjelek? Hogy
biztonságban visszaérj?
Némán megráztam a fejemet, és visszaballagtam az autómhoz.

A konyhában Freya éppen a pirítósát vajazta.

Amint beléptem, kémlelni kezdte az arcomat.
– Jól vagy? Hol voltál? Úgy volt, hogy eljössz értem Gabbyhez.
Végül az apja hozo haza. – Beleharapo a pirítósába, majd fejével
az emelet felé bökö . – És, ööö, nem tudom, hogyan is mondjam el,
anya, de azt hiszem, hogy apa hazajö .
 33

De Xavieré az ön szíve?

LEGALÁBB ANNYI TISZTESSÉG VOLT MARKBAN, hogy a bőröndjeit a

hallban hagyta, annak ellenére, hogy volt képe felmenni a
hálószobánkba. O találtam az ágy szélén ülve, arcát a kezébe
temetve, a bánat és a megbánás derék szobraként.
– Mit keresel i ?
– Úgy sajnálom, Cass, úgy sajnálom! – emelte fel Mark a fejét, de
ugyanakkor képtelen volt a szemembe nézni. – Haza akarok jönni.
– Úgy látom, hogy már i hon vagy – válaszoltam élesen. – De
miért?
– Szeretlek. Szeretlek téged és a gyerekeket.
– Mi van, Tina kidobo ?
– Nem, nem, egyáltalán nem. Én döntö em úgy, hogy hazajövök.
– Igen? És akkor majd kopogtatni fog az ajtómon, az én ajtómon,
Mark, hogy visszaköveteljen?
– Nem. Tudja, hogy visszajö em…
Szemügyre ve em a férjemet, ezt a gyenge fér t, aki olyan sokáig
becsapo , és aki bolondot csinált belőlem. És rájö em, hogy nem
érdekel. Tényleg nem érdekel, hogy mit tesz.
– Mindegy – mondtam erőtlenül olyan hangon, mintha egy
tizenhárom éves lennék, aki most kapo szobafogságot. – Azt
csinálsz, amit akarsz. Engem már nem érdekel.
– Akkor rendben van? – Próbálta megfogni a kezemet, de
leráztam magamról.
Rendben? Mark két éven át megcsalt a legjobb barátnőmmel,
elment majdnem négy hónapra, utána pedig úgy dönt, hogy haza
akar jönni hozzánk. És a szemét még tudni akarja, hogy rendben
van-e. Végigmértem a fér t, akit szere em és akivel közös
gyerekeink vannak, a fér t, akivel együ egy o hont teremte ünk.
– Úgy értem, rendben van, hogy mi ke en megpróbáljuk újra? A
gyerekek kedvéért, Cass? – rimánkodo , és újra megpróbálta
megfogni a kezemet. – Tudom, hogy csalódást okoztam.
– Csalódást? Ha valaki elfelejti kivinni a szemetet, az csalódás. Nem
emlékezni arra, hogy hozzon a kedvenc csokis kekszemből, ha
vásárolni megy a Tescóba, az csalódás. Két évig csalni engem a
legjobb barátnőmmel, utána elhagyni egy nappal azelő , hogy egy új
munkahelyen kezdenék, az nem egy rohadt csalódás! – harsogtam
dühösen, míg ki nem fogytam a szuszból.
Könyörgő kiskutyaszemekkel bámult rám, és sikerült egy apró
könnycseppet is kipréselnie. Végiggördült az arcán, majd eltűnt
valahol az orra környékén. Te jó ég! Még rendes könnyeket sem
képes produkálni.
– Tudod mit, Mark! Ez egyáltalán nincs rendben.
– De újra az lehet, Cass. Ígérem. Jóvá tudom tenni. Csak adj egy
kis időt. Bízz bennem… – felállt, és megpróbált átölelni.
Megbízzak benne? Nevethetnékem támadt.
– Azt javaslom, menj az anyádhoz, ha ma éjjel nem tudsz hová
menni. Nem szeretném, hogy i legyél.
– De nem akarok oda menni… – Mark szeme összeszűkült, és
talán ekkor először meglá am az elkényeztete kis út, aki mindig
azt akarja, hogy minden az ő elképzelése szerint történjen, és
általában ez sikerül is neki. Összefonta a karját, és oldalra billente e
a fejét. – Akkor igaz?
– Mi igaz?
– Hogy jársz valakivel.
– És hol hallo ad ezt a kis pletykát?
– Nem vártál sokáig, ugye? – kérdezte gunyorosan.
– Mark, menj el. Nem érdekel, hogy hova mész, csak azt akarom,
hogy ne legyél i !
Mark megint könyörgőre fogta.
– Cass, ugyan már! Nem dobhatsz ki az ablakon húszévnyi
házasságot egy románc mia , ami egy nyaraláson történt… És
Tinával már vége van, hidd el! Visszajö em hozzád.
– Oké, elég volt. Menj le azon a lépcsőn, amin feljö él, fogd meg a
cuccaidat, és takarodj! Komolyan, Mark. Menj!
– Mije van Xavier Bamforthnak a rengeteg pénzén és a gyönyörű
feleségén kívül? Azt ugye tudod, hogy nős?
– Gondolom, Clare mesélt Tinának rólam és Xavier Bamforthról. –
Amikor nem válaszolt, csak megráztam a fejemet. – Amit Clare nem
mondo el, mivel ő sem tudja, az az, hogy Xavier… – hirtelen
elhallga am. Ehhez senkinek semmi köze Xavieren és rajtam kívül.
– Mi van Xavierrel? – húzta össze a szemöldökét Mark.
– Semmi. Mark, nem vagyok együ Xavier Bamforthszal…
Ahogy mindezt hangosan kimondtam, majdnem zokogásban
törtem ki. De a ól még, hogy tudtam, Xavier nem lehet az enyém,
még nem akarom visszakapni Markot helye e. Sőt, éppen
ellenkezőleg…
– Tudod azzal, hogy elhagytál, óriási szívességet te él nekem.
Ami azt illeti, egészen megkedveltem magam, és nem hiszem, hogy
ez korábban így le volna.
– De, Cass, én… – Mark hangja újra mézesmázossá vált. –
Kedvellek, én szeretlek.
– Kérlek, Mark, menj innen. Komolyan, őszintén nem akarom,
hogy i legyél.

Egy órával azután, hogy Mark elment, becsapva maga mögö a

bejárati ajtót, már fél üveg vörösbort megi am. Épp próbáltam
összegyűjteni az energiámat, hogy rendbe tegyem a konyhát, amikor
Mark anyja, Mavis jelent meg az ajtóban, a frissen beszáríto haját
egy esőkendő fedte. Mint minden pénteken, a fodrásznál töltö e a
délutánt.
– Cassandra, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha átjövök
telefonálás helye . – Megrázta az esőkendőjét, ahogy a vizes kutyák
szokták, amiből én is kaptam egy jó adagot. – Zuhog odakint. Ilyen
esőben nem szokás autóba ülni! – mondta vádlón, mintha az én
hibám lenne, hogy át kelle jönnie.
– Jól gondolom, hogy Mark küldö át?
– Kihajíto ad az utcára, Cassandra. Ez még mindig az ő o hona,
ugye tudod?
– Azt hiszem, feladta ezt a jogát, amikor két éve viszonyt kezde a
legjobb barátnőmmel, Mavis…
– Ó, biztosan nem volt az olyan hosszú – húzta ki magát Mavis. –
A dolgok sokszor rosszabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában.
Nem gondolod, hogy i az ideje, hogy megbocsáss neki? Hogy
elfeledjétek, és újrakezdhessétek.
Kissé szédelegve az alkoholtól, megráztam a fejemet.
– Sajnálom, Mavis. Ez nem fog működni. Tudod, az a helyzet,
hogy beleszere em valaki másba.
Mavis meredten bámult rám, nyakán és arcán pír kúszo fel.
– Szerelmes? – dadogta. – Szerelmes? Kibe?
– Teljesen mindegy, hogy kibe – feleltem könnybe lábadt
szemmel. – Már vége van, és nem lehet az enyém…
– Ezt ne mondd el senkinek, kishölgy – dörögte. – Jól sejtem, hogy
házas?
– Az lényegtelen.
– Akkor engedd meg, hogy Mark visszajöjjön! – kapo rá mohón.
– Mindke en hibáztatok, szóval egyenlőek vagytok. Meg kell
bocsátanotok egymásnak.
– Nem, Mavis. Most még nem.
Mavis összehúzta a szemét.
– Ha nem magad mia , akkor Tom kedvéért.
– Tomért?
– Hát nem le belőle homokos? Mark mondta.
– Homokos? Az istenért, Mavis!
– Ha visszajönne az apja, a fér minta, akkor gyorsan elfelejtené
ezt a nevetséges ötletet… vagyis, hogy meleg legyen. – Szinte kiköpte
a szót. – Az én időmben azt, hogy meleg, csak a hőmérsékletre
mondtuk, nem arra, hogy… tudod.
– Mavis, most meg kell kérjelek, hogy menj haza – mondtam
lassan, összeszedve minden erőmet, hogy nyugodt maradjak, pedig
legszívesebben azt ordíto am volna: nem fogadom vissza Markot!
Amikor Mavis kinyito a a száját, hogy tiltakozzon, felemeltem a
kezemet, éppen úgy, mintha én lennék Deimante, forgalomirányító
üzemmódban. – Komolyan mondom, Mavis. Menj el! Eredj vissza
Markhoz, és engedd, hogy nálad maradjon. Etesd meg steakkel vagy
egy szép nagy szelet Ba enberg-tortával.
Majd egyetlen szó nélkül, szinte erőszakkal kitoltam a bejárati
ajtón, kulcsra zártam, és felmentem lefeküdni.

December első hetében havazo , hatalmas, szürke, latyakos

patakokat eredményezve a játszótéren, amely túl csúszós volt ahhoz,
hogy a gyerekek kint játszhassanak. Ha rajtam múlo volna,
felöltöztetem őket kabátba, sapkába, gumicsizmába, és hagytam
volna, hogy élvezzék a friss levegőt, majd építsenek hóembert. De a
jelenben élünk, és nem valami régmúlt időben, amikor még a
gyerekek megbotolha ak, elcsúszha ak és a fenekükre
po yanha ak anélkül, hogy a tanulmányi hivatal kivizsgálná az
ügyet, vagy a szülők panaszt tennének, mert a drágalátos csemetéjük
nyirkos zokniban vagy harisnyában ment haza.
A pénteki ebédidő az egyhetes benti játék után különösen próbára
te mindenkit. Deimante láthatóan torkig volt néhány elkényeztete
gyerekkel, akik naponta nemtetszésüket fejezték ki az ebéd mia .
– Enni, enni, ez nom kaka – majd egy merőkanálnyi
kelkáposztafőzeléket zúdíto a tányérjaikra, könnyeket csalva a
kisgyerekek szemébe.
Volt verekedés, összeveszés, kiabálás és egy egész sornyi gyerek,
akik az irodám elő várták, hogy beszéljek velük a különféle
vétségeikről. Torkig voltam. Még húsz perc volt hátra a hé ől
tizenegy évesek osztályainak ebédszünetéből, amikor szóltam az
ebédfelügyelőknek, hogy szedjenek össze mindenkit, és jöjjenek át
velük a csarnokba. Bemasíroztak és várták a letolást, de ehelye
párba állíto am őket. Minden idősebb diákot – akik, mint amit
minden tizenegy éves gyerek a szíve jogának érez, a falnak dőlve
álldogáltak – egy sokkal atalabbal. Ezután benyomtam a saját
válogatás CD-met, feltekertem a hangerőt, és beindultunk.
Pharrell Williams Happy című számával kezdtük, és lefogadom,
hogy legyen az ember kilenc- vagy kilencvenéves, ennek nem tud
ellenállni, muszáj lesz megmozdulnia. Ezután következe a Maroon
5 száma, a Moves Like Jagger, majd a Wham! Wake Me Up Before You
Go Gója és utána Michael Jackson Thrillerje. Az utolsó szám – sosem
tudom megjegyezni az énekes nevét – pedig a Gangnam Style volt.
 Mindannyian együ ugráltunk, táncoltunk, minden gondunkat
elfeledve izzadtunk és jól elfáradtunk – még Grace és Deimante is
csatlakoztak hozzánk, amint meghallo ák a harsogó zenét. Még öt
perc volt hátra az ebédszünetből, ezért leülte em a gyerekeket
keresztbe te lábbal és karba font kézzel. Be kelle hunyniuk a
szemüket, és mélyeket lélegezniük, hogy lenyugodjanak, majd
komolyan gyelmezte em őket, hogy délután végig fogom látogatni
minden egyes osztály óráit, és legyenek jó magaviseletűek, vegyenek
részt az órai munkában, különben majd nekem kell elmesélniük,
hogy miért nem.
– Ez nagyon menő volt, kisasszony – nevete rám Chelsea
Simpson, a hatodik évfolyam leghírhedtebb diákja, ahogy a gyerekek
elindultak az osztályaik felé.
– Örülök, hogy tetsze , Chelsea – mosolyogtam vissza rá
elégede en.
– Igen, majdnem annyira, mint amikor szexeltünk Mrs.
Stevensonnal az ebédlőben. – Döbbenten kaptam a fejemet Grace
felé, aki melle em segíte felügyelni a gyerekáramlatot. – Szexuális
oktatás – kuncogo Grace, amikor meglá a az arcomat. – Nem
emlékszel? Én helye esíte em Debset, amikor beteg volt, és nekem
kelle megtartanom az órát a hatodikosoknak az ebédlőben, mert az
osztályukban elment az áram.
– Jézusom, Grace, már azt hi em, hogy hívnom kell a
rendőrséget!
– Én a helyedben lehűteném magamat – kacarászo Grace, ahogy
köve e a diákjait az osztályuk felé. – Úgy tűnik, jól elkapo a hév.

Ha még csak a hév kapo volna el, de mivel a hóeséshez öltöztem,

fekete garbóba, gyapjúharisnyába és csizmába, elképesztő melegem
volt, és kiizzadtam a százhúsz gyerekkel ropo táncban. Szerencsére
nem volt sem látogatóm, sem pedig megbeszélt találkozóm senkivel,
így annyi feladatom maradt, hogy bejelentés nélküli látogatásokat
tegyek, és meg gyeljem, ki hogyan viselkedik az órákon. Igyekeztem
rendbe szedni a csapzo hajamat, és vizet paskoltam a hónaljamra,
hogy kissé javítsak a helyzeten. Szere em volna kibújni a
gyapjúpulóveremből, levenni a csizmámat és a harisnyámat, de
tudtam, ha David Henderson vagy bárki más a tankerületből
meglepetéslátogatást tartana, az nem vetne jó fényt rám.
Elmosolyodtam a gondolatra, mit szólna David Henderson a
szürkülő Marks and Sparks melltartómhoz, majd leültem az
asztalomhoz, hogy átolvassam az aznap érkeze leveleket.
Jean tíz perccel később telefonált.
– Mrs. Beresford, Mr. Bamforth van i , hogy beszéljen önnel.
A szívem vadul kalapálni kezde . Melyik Bamforth? Xavier? De ő
egyértelműen megmondta, hogy távol fogja magát tartani tőlem.
Biztos Edward jö el. Híres volt arról, hogy bejelentés nélkül érkezik,
és eltökélt szándéka volt, hogy addig jár a nyakamra, amíg nem
változtatom meg a véleményemet a beruházás és az új alapítványi
iskolát illetően.
Az irodám elő nem lá am sem Edwardot, sem Xaviert. Egy
magas, sötét hajú hölgy ült az egyik széken Jean irodája elő . Vadul
kuta am az emlékezetemben. Megbeszéltem volna egy találkozót
valamelyik édesanyával, csak megfeledkeztem róla? De ha így van,
akkor miért nem hívo fel Jean emia ?
– Mrs. Beresford? – A nő felállt, és tetőtől talpig végigmért, olyan
alapossággal, hogy kezdtem zavarba jönni.
Még mindig izzadt és rendezetlen vagyok? A kezemmel
beletúrtam a hajamba, hogy inkább hasonlítsak olyasvalakire, aki
vezető beosztásban dolgozik, egy madárijesztő helye .
– Úgy tűnik, mintha meglehetősen melege lenne.
– Igen, táncoltam – mosolyogtam. – Megpróbáltam kifárasztani
száz bezárt gyereket a délutáni tanórák elő … Ó, megint elkezde
esni a hó?
A nő bőrkesztyűbe bújtato kezével lesöpörte az elegáns, bézs
ballonkabátjának vállát.
– Csak egy kicsit.
– Bocsánat, de megbeszéltünk egy találkozót? Nem érte em a
nevét. Mert Jean, a titkárnőnk azt mondta nekem, hogy valaki más
vár rám…. – Benéztem Jean nyito ajtaján. – Jean, azt hi em, azt
mondta, Mr. Bamforth van i .
– Mrs. Bamforth – válaszolta Jean, és sokatmondóan felhúzta a
szemöldökét.
– Mrs. Bamforth? Ó… – hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék.
 A nő felállt.
– Brigi e Bamforth – közölte, és felém nyújto a a kesztyűs kezét.
Tökéletesen beszélt angolul, csak néhány magánhangzója árulta el
francia származását.
– Remélem, hogy nem érkeztem rosszkor, Mrs. Beresford. – Jeanre
pillanto , aki lopva minket gyelt, miközben úgy te , mintha az
elvesze tárgyak dobozát rendezné az irodája elő . – Beszélhetnénk
valahol négyszemközt?
– Elnézést kérek – mondtam, amikor már az irodámban ültünk. –
Én tényleg azt hi em, hogy Jean Mr. Bamforthot mondo . A férjére
számíto am.
– Vagy a amra? – Fülig pirultam, és úgy éreztem, mintha
vizsgáztatna, ahogy a sötét szemével fürkésze . Csak abban
reménykedtem, hogy nem azért van i , hogy jelenetet rendezzen, és
kiderítse Paula címét. – Mrs. Beresford, mindent tudok önről.
Tudom, hogy ön a férjem szerelemgyereke, és azt is…
Ekkor kopogta ak, és mielő bekapcsolha am volna a piros,
foglalt jelet, a hétéves Ibrahim Assad kinyito a az ajtót, és egyenesen
besétált.
– Mrs. Beresford – kezdte könnyes szemmel –, Miss Crawford azt
mondta, hogy egyenesen önhöz kell jönnöm. – Hatalmas
könnycseppek gördültek végig az arcán.
– Mi történt, Ibrahim?
– Azt a szót, amit mondtam.
– Melyik szót? – Brigi e Bamforthra pillanto am, és úgy lá am,
szórakoztatja a dolog.
– Tudja, azt a szót… amelyik k-val kezdődik.
– Értem, Ibrahim, de mint látod, nekem most vendégem van…
– Az úgy volt, hogy nagyon szorgalmasan dolgoztam, úgy, ahogy
ön mondta. Ráadásul egy bonyolult matekpéldát is megoldo am,
ami tényleg nagyon nehéz volt.
– Értem, rendben…
– …és akkor Miss Crawford megsimoga a a fejemet, és azt
mondta: „Fogadok, hogy nagyon nehéz volt. Ügyes vagy, Ibrahim!”
És erre én azt válaszoltam: „Az volt, tanár néni, kurva nehéz…” Csak
kicsúszo , Mrs. Beresford! Annyira keményen koncentráltam, hogy
csak kicsúszo . Ugye nem mondja el apukámnak?
 – Ibrahim, menj vissza Miss Crawfordhoz, és mondd meg neki,
hogy beszéltünk, és én tudom, hogy az a nagyon csúnya szó nem fog
többé kicsúszni a szádon sem i , sem pedig o hon. De ha mégis, de
ha mégis, Ibrahim, akkor apukád fog becsusszanni hozzám az
irodámba, gyorsabban, mint ahogy megoldanád a matekpéldát.
Ibrahim megtörölte az arcát a pulcsija ujjával.
– Megígérem.
– Elnézést kérek – fordultam Brigi e felé, amint az ajtó bezárult
Ibrahim mögö , és azonnal átkapcsoltam a zöld, „Gyere be!” jelzést
pirosra.
Ekkor mosolyodo el először. Nagyon szép nő volt, és
megérte em, hogy Edward miért szerete bele, amikor annak idején
Párizsban járt. Káprázatos lehete huszonévesen.
– Semmi gond. Mindig is tanár szere em volna lenni. – Lehervadt
az arcáról a mosoly. – Mrs. Beresford, tegnap este Xavierrel voltam.
Még csak most tértem vissza anyámtól, Párizsból. Xavier nincs jó
állapotban – sóhajto . – Nehéz, ha az ember szerelmes lesz, de tudja,
hogy nem lehet együ azzal a személlyel valamilyen oknál fogva…
– Ophelia? – kérdeztem, de magamban azon imádkoztam, hogy
én legyek az a valaki.
– Ophelia? – meredt rám. – Non, non. Nem Ophelia. Nagyon
örülök, hogy talán eltűnt Xavier életéből. Önnek tudnia kell, hogy a
am önt szereti.
– Nos, igen…
Szigorúan rám néze .
– Tudnom kell. Ön is így érez Xavier iránt?
– Igen, de…
– Most ne törődjön a „de”-vel, Mrs. Beresford. Szereti ön a amat?
– Igen, de… – Hogyhogy nem érti, mi ezzel a baj?
Brigi e előredőlt, és megfogta a kezemet.
– De Xavieré az ön szíve? – Az akcentusa erősebbé vált, ahogy
komolyan ki akarta szedni belőlem, valósak-e az érzéseim Xavier
iránt.
– Igen – válaszoltam, és legszívesebben elsírtam volna magam. –
Az övé a szívem.
Brigi e sóhajto , és hátradőlt a székében, de sötét tekintetét
továbbra is az arcomon tarto a.
 – Tizennyolc éves voltam, Cassandra. Hívhatom Cassandrának?
Bólinto am.
– Tudom, hogy milyen az, amikor az ember szerelmes. Tizennyolc
éves voltam, és beleszere em az apám barátjába.
– Az apja barátjába? – meredtem rá. – Hű, jóval idősebb lehete
önnél!
– Az volt. Én tizennyolc voltam, ő pedig negyvenöt, és akkoriban
akarták a kormányba ajánlani…
– A francia kormányba? – Nem ismertem túlságosan a francia
politikai rendszert, de tudtam, hogy ez egy nagyon fontos pozíció
lehete .
– Természetesen. Melyik másik kormányba? 1976-ban Monsieur
Barre, az akkori miniszterelnök elindíto a a folyamatot, hogy
beajánlják a kormányba, Giscard d’Estaing köztársasági elnökhöz.
Tudja, a nemzetgyűlésbe. Sajnos amelle , hogy ő volt apám legjobb
barátja, és a politika mia igen kényes helyzetben volt, még nős is
volt és három gyerek édesapja.
– Ez nagyon nehéz lehete önnek – mosolyogtam együ érzően.
– Az volt. A kis barátjának a szavaival élve, „kurva nehéz”. Kurva
lehetetlen, ami azt illeti. – Elmosolyodo a saját viccén, majd
folyta a. – Ha elárultam volna, hogy terhes vagyok tizennyolc
évesen a kormány egyik nős miniszterétől, az tönkrete e volna a
karrierjét.
– Ön terhes volt? Te jó ég! Ez megbuktatha a volna a kormányt. –
Nem ismertem annyira a francia politikát, de el tudtam képzelni,
milyen szenzációt okozo volna, ha például kiderül, hogy Tony Blair
vagy David Cameron teherbe ejte e a legjobb barátja kamasz lányát,
miközben próbálják megnyerni a választást.
– Így van.
– És mi történt? – kérdeztem. – Elvete e?
– Ekkor 1976 volt – folyta a, és egy pillanatra sem ve e le a
tekintetét rólam –, és Franciaországban éltem. Mi nem voltunk
annyira liberális gondolkodásúak akkoriban, mint önök i
Angliában. Ami azt illeti, egy bizonyos Marie-Louise Giraud-t
nyaktiló alá küldtek 1943-ban, mert abortusza volt. A
terhességmegszakításra 1979 óta van lehetőség.
– Tehát? – kérdeztem, miközben a szívem vadul kalapálni kezde .
Tudtam, hova akar kilyukadni.
– Tehát lefeküdtem Edward Bamforthszal, amikor a szüleimnél
lako , tudva, hogy már egy másik fér gyermekével vagyok terhes…
A fülem zúgni kezde , és kivert a veríték Brigi e szavai hallatán.
– Cassandra, amit most bevallo am önnek, még sosem árultam el
senkinek, még a nővéremnek sem, akit imádok. Ezért kelle
tudnom, hogy tényleg szereti-e Xaviert, és hogy vele akar-e lenni.
Mert ha nem, akkor ennyiben hagyom a dolgot. A titkom velem
együ elhagyja ezt a szobát, és velem jön – feszülten sóhajto – a
síromba.
– Honnan tudja biztosan, hogy Xavier nem Edward a? –
kérdeztem. Istenem, már megint ez.
– Most mondtam el önnek. Tudtam, hogy pár hetes terhes vagyok,
amikor Edward nálunk lako . Nagyon egyszerű dolgom volt… És
mondjuk úgy, hogy Xavier néhány hé el korábban jö a világra.
Ve em egy mély levegőt.
– És elmondta ezt már Xaviernek? Hogy Edward nem az apja?
– Non, non – rázta meg a fejét Brigi e. – Egyáltalán nem. Csak
önnek mondtam el. Még soha senkinek nem árultam el, egészen
mostanáig. Tegnap egész este a ammal voltam, aki kiöntö e nekem
a szívét. A világon mindennél jobban szeretem Xaviert. És
megteszem ezt érte, de csak akkor, ha ön is viszontszereti. Ha nem,
akkor nem kelle megtudnia a titkomat. Érti?
Érte em.
Basszus, szegény Edward. Néhány hét leforgása ala le egy
lánya, és elveszíte e a át. Ennyi elég ahhoz, hogy az ember
újraértékelje a kapcsolatait.
– Hadd tisztázzam akkor még egyszer – szóltam óvatosan. – Csak
hogy biztosan értem-e…
– Xav nem a testvére.
– Akkor együ lehetünk? – A fejemben harangzúgás támadt, és
színpompás tűzijátékok lő ek a magasba.
– Csak akkor, ha eléggé szereti. Ha nem teljes szívéből szereti,
akkor arra kérem, felejtse el, hogy i jártam ma délután. Azáltal,
hogy megkapja Xaviert, ő el fogja veszíteni az apját. Nem lehet
mindke ő az övé. A döntés az ön kezében van, Cassandra.
– Mrs. Bamforth – kérleltem –, mit akar, mit tegyek?
 – Edward és én nem töltjük minden időnket együ – vonta meg a
vállát. – Én sokat vagyok Párizsban, anyám házában. Szeretem
Párizst, de sosem voltam igazán oda Midhope-ért. Ha megtudja az
igazat, hogy sok-sok évvel ezelő becsaptam, és emia szakítunk,
akkor legyen így. Akkor majd az anyámhoz költözöm Párizsba, és
bízni fogok abban, hogy Xav megbocsát. – Brigi e gyelmesen
néze . – Tudja, még csak néhány hete ismerik egymást a ammal.
Biztosnak kell lennie abban, hogy a kapcsolatuk erős és
megrendíthetetlen, mielő robbantja a bombát – mosolyodo el.
Bólinto am, de képtelen voltam megszólalni.
Brigi e felállt, alaposan szemügyre ve e az arcomat, majd
mindkét oldalon megpuszilt, és kiment az irodámból anélkül, hogy
hátranéze volna.
 34

Az o Jézus, vagy talán Beyoncé?

CLARE, FIONA ÉS ÉN AZT TERVEZTÜK, hogy sétálni megyünk másnap.

Már több hete nem voltunk együ így hármasban, ezért Clare a
hét elején mindke őnknek írt.

Vegyétek elő a túrabakancsotokat, mert kirándulni megyünk a

lápokhoz!

–  Nem akarom, hogy azzal vádoljatok, hogy olyan nő vagyok,

akinek amint új kapcsolata van, elhanyagolja a barátnőit a pasija
mia – jelente e ki Clare, miközben zokniban ugrabugrált a kocsija
csomagtartója melle , ahogy a hosszú, fekete bőrcsizmáját lecserélte
egy masszív túrabakancsra.
– Úgy érted, Rageh a kórházban van? – heccelte Fi. – Nehezen
tudom elképzelni, hogy feladd az esélyét annak, hogy egy egész
szombatot vele tölthess csak azért, hogy velünk elba yogj a láphoz.
– Megigazíto a az élénk pink színű gyapjúsapkáját, és felhúzta a
kesztyűjét. – Te jó ég, de hideg van! Nem lenne jobb, ha csak
beülnénk valahova egy kávéra?
– Csak hogy tudd, Rageh o hon fekszik betakargatva – felelte
Clare büszkén. – Ahogy mondtam, a barátságunk fontos nekem.
Te… – bökte oldalba Fit a bélelt kabátján keresztül – fontos vagy
nekem. Gyerünk, elmegyünk a lápig, és körbejárjuk a Robinwood
víztározót.
Az eső, az ónos eső és a nedves hó, ami egész héten folyamatosan
ese , végre elállt, és helye e dermesztő hideg, de tiszta napra
ébredtünk. A nap nemcsak méltóztato előbukkanni, hanem
elszántan hencege az erejével. Annak ellenére, hogy a hideg levegő
dörzspapírként karcolta az arcomat, és meleg leheletünk párája szállt
a fagyban, fel kelle vennem a napszemüvegemet. A kezem még
kesztyűben is elgémberede , és össze kelle csapnom a tenyeremet,
hogy újra életre keltsem.
Fáradt voltam, mert előző éjszaka szinte képtelen voltam aludni.
Az önfeledt eufóriából – amikor boldogságomban és izgalmamban
az ágyban fekve magamat öleltem arra a gondolatra, hogy Xavierrel
nem vagyunk vérrokonságban – zuhantam a teljes kétségbeesésbe,
hogy az én hibámból fog elindulni a legnagyobb és legfélelmetesebb
lavina, amellyel egész életemben találkoztam. Ha megteszem, tönkre
fogom tenni Edward kapcsolatát a feleségével és a feltételeze ával
is.
– Jól vagy? – karolt belém Fi, ahogy elindultunk a parkolóból. –
Óvatosan – gyelmeztete , amikor kissé megcsúsztam, és nekiestem.
– Vigyázz, hova lépsz, ez a sok latyak mostanra megfagyo .
– Nagyon csendes voltál az egész idevezető úton – ért be minket
szapora léptekkel Clare, miután bezárta az autóját. – Rajta, meséld el
a legfrissebb híreket! Mark még mindig a nyakadra jár?
– Még mindig a nyakamba hág? – neve em. – Egy kicsit durván
hangzik. Jaj, vagy azt mondtad, hogy jár? – tovább nevetgéltem. – Te
jó ég! Szinte hihetetlen, hogy két hónappal ezelő még a
mennyekben éreztem volna magam a ól, hogy Mark a nyakamra jár.
– És most mit érzel iránta? – érdeklődö Fi.
– Egyszerűen csak szánalmasnak látom. Gyenge és elkényeztete .
Mindig ilyen le volna? Én nem tudom…
– És Xavier? Még mindig betartja a fogadalmát, és nem
találkoztok? Olyan nehéz lehet, Cassie! – simoga a meg a karomat
Clare.
Bólinto am. Képtelen voltam továbbmenni, és megtorpantam.
E ől ők is megálltak.
– Mondanom kell nektek valamit. Ha nem teszem meg, akkor
szétrobbanok. Muszáj elmondanom valakinek.
– Óó, micsodát? – kérdezte Fi izgato an.
– Nem lenne szabad, mert nem az én titkom. Meg tudjátok ígérni,
hogy amit most elmondok nektek, azt hármunkon kívül nem tudja
meg más? Még Ma és Rageh sem.
– Az anyját! Mi az? – ragadta meg Fi újra a karomat, mert újra
nekilódultam, nem bírtam egy helyben maradni. – Tudom már!
Meggyilkoltad Tinát, és elástad valahol. Ezért jö vissza Mark, mert
nincs kivel lefeküdnie, és senki sem mossa ki a zokniját.
Felkacagtam.
– Nem, Mark azt állítja, hogy szabad akaratából jö vissza, azért,
mert rájö , hogy engem szeret a történtek ellenére is.
Clare felhorkant.
– Sajnálom, Cassie. Nem mondanám el, ha tudnám, hogy vissza
akarod fogadni, de Tina elmesélte, hogy ő te e ki a szűrét. Úgy
tűnik, hogy az a ér izgalma gyorsan elveszíti a varázsát, amint a
titkos és tilto találkák megengede é válnak. Mint mindennek,
annak is megvan a határa, hogy hányszor tudsz átlépni a szerelmed
szétdobált, piszkos zoknijai és alsógatyái fele a hálószoba padlóján.
Mark abban a hitben él, hogy a zokni- és alsógatyatündér majd
összeszedi, kimossa, kivasalja és beteszi azokat a ókjába.
– A ól tartok, erről én tehetek – vallo am be bűnbánóan. – Ki
nem állhatom a rendetlenséget. Össze kelle szednem, máskülönben
egész héten azokon gázoltunk volna át. Egy dolgot kijelenthetek:
nincs az a hatalom, amiért én még egyszer ilyet csinálnék egy fér
kedvéért.
– Igen, Tina sem volt hajlandó – fejezte be Clare.
– Nézzétek, leszállhatnánk Mark szennyes alsógatyáiról, és
folytathatnánk a titokkal? – türelmetlenkede Fi.
– Persze. Akkor megígéritek? Mert ez nem az én titkom, és
valójában nagyon nem fair, hogy elmondom nektek, és azok az
emberek, akikről szól, nem is tudják…
– A franc essen bele, Cassie, csak bökd ki! – A barátnőim két
oldalról belém karoltak, és bár tudtam, hogy nem lenne szabad,
mégis mindent elmeséltem nekik Brigi e előző délutáni
látogatásáról.

– De hát ez szuper! – kurjanto a Fi, és megölelt. – Nem értem, mi i

a probléma. És különben is, mi a fészkes fenét csinálsz i velünk,
amikor Xavierrel is lehetnél?
– Várj egy percet, Fi – állt meg Clare, és előhúzo egy
laposüveget. – Igyunk egy kortyot ebből a brandyből, hogy tovább
tudjunk menni. – Körbeadtuk az üveget, és nagyot kortyoltunk
belőle. A lágy folyadék eláraszto meleggel. – Én teljesen megértem
Cassie dilemmáját. Ha elmondja Xaviernek ezt a negyvenéves titkot,
akkor ő gyújtaná meg a kanócát egy óriási bombának. Én nem
hiszem, hogy elmondhatod neki, Cassie.
– Miért ne mondhatná? – kontrázo csökönyösen Fi. – Ő volt az,
aki mia Cassie végigszánkázo a falon! Az első fér , aki mia ez
megtörtént. Az övé kell, hogy legyen!
– Tegnap éjjel, amikor az ágyban feküdtem, rátok gondoltam,
Clare – feleltem. – Arra, hogy nem voltál hajlandó találkozni vele,
mert az ő boldogsága fontosabb volt neked, mint a sajátod. Nem
akartad kiborítani a bilit…
– Az isten szerelmére! – csa ant fel Fi. – Már kiboríto uk a bilit,
felrobbanto uk a bombát, hát hadd szabaduljon el a pokol, és
történjen meg, aminek meg kell történnie.
– Én azt gondolom – mondta Clare nyugodtan –, hogy azt kell
eldöntened, Xavier mit választana. Inkább továbbra is azt akarná
gondolni, hogy Edward az igazi apja, vagy még annál is jobban
szeretné, ha te az övé lennél? Ilyen egyszerű az egész.

Így aztán nem te em semmit.

Azóta nem lá am Xaviert, hogy elmentem a házához, és ő
félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy nem tudna a bátyám lenni.
Egészen biztos, hogy ha úgy érezne irántam, mint ahogy én iránta,
akkor akart volna látni még testvérként is, nem? Úgy éreztem,
eldöntö e helye em a kérdést.

Minden ébren töltö pillanatomban a családomra összpontosíto am:

találkozga am anyával, meglátoga am nagyapát, és gondoskodtam
arról, hogy a gyerekeim ne érezzék a hátrányát annak, hogy
egyedülálló szülőként nevelem őket. Nevetségesen sok időt és
energiát fekte em a Kicsiny Makkokba is, bizonyítani akartam, hogy
én vagyok a megfelelő személy az iskola vezetésére, ha majd egyszer
az igazgatói pozíció meghirdetésre kerül – David Henderson szerint
valamikor majd karácsony után.
De az igazság az volt, hogy azért gondoltam olyan sokat az
iskolára, hogy ne maradjon a fejemben hely Xavier számára. Nem
engedhe em meg, hogy o legyen. A képek Xavierről a
tengerparton, Xavier, ahogy tartja a fejemet a hajón, amikor
tengeribeteg voltam, Xavier forró ajka a nyakamon a konyhámban.
Ezeknek el kelle tűnniük.
A szünet elő i utolsó hét a Kicsiny Makkok óvodásainak
betlehemes előadásával kezdődö . A korábbi tapasztalatokból
tudtam, hogy ennek nagy sikere lesz, hiszen a szülők és a
nagyszülők első alkalommal fogják a kis drágaságaikat a színpadon
látni.
– Ó, ő lenne az i en? – te e fel a kérdést George Sanderson, az
egyik helyi gazda kis a, erős yorkshire-i kiejtéssel.
– Ő az én kisbabám – felelte Mária, vagyis a négyéves Molly
Dixon, mesterkélten mosolyogva, és megmuta a a játék babáját a
közönségnek.
– És mi a neve? – kérdezte George, minden egyes szót monoton
fahangon megnyomva.
– Beyoncé – válaszolta Mária büszkén, és feltarto a a bepólyázo
Jézust.
– Nem az – vitatkozo George hangosan, értetlenül nézve hátra a
színpad mögé, megerősítést keresve, hogy jól mondja-e. – Ő Jézus.
– Ő Beyoncé – ismételte meg Mária még egyszer.
– Most az vagy nem az, Mrs. Beaumont? – kiálto hátra George. –
Ez most Jézus, vagy sem?
– George, ő a babám, Beyonce – felelte Mária békítően. – De ma
azt játsszuk, hogy ő Jézus.
Megjelent a két király, lassan közeledtek Jézus, azaz Beyoncé felé.
Az első sorból, ahol a tankerület meghívo jai is ültek, a színpadi
függöny mögé kukucskáltam. Nem három király szoko lenni? A
harmadik, az ötéves Noah Pogson, megunva a várakozást, hogy
méltóságteljesen a színpadra léphessen, a színpadi függönnyel
kísérleteze . Elkezdte beletekerni magát körbe-körbe, míg végül úgy
néze ki, mint a karácsonyi pulyka. Két óvónő is kelle hozzá, hogy
kiszabadítsák és a színpadra lökdössék. Noah még mindig
kuncogo , és kissé szédelegve a kalandtól, csatlakozo a többiekhez.
– Emlékezni fogok rá, hogy beírjam a jövő évi kockázati
felmérésbe – su ogtam fülig érő szájjal a melle em kuncogó David
Hendersonnak.
Karen Adams betegszabadságon volt. Hála az égnek kiderült,
hogy a csomó a mellében nem volt rosszindulatú, de
idegösszeomlást kapo a háziorvos rendelőjében, és nem volt képes
felállni a székből, amíg a férjéért nem küldtek. A stressz okozta
mindezt, ezért az orvos o rögtön kiírta betegszabadságra, amit
azóta meg is hosszabbíto . A Kicsiny Makkok egy sokkal boldogabb
hely le nélküle.

Kitöltö em a napjaimat, és esténként kimerülve zuhantam az ágyba,

hogy aztán mélyen és álmatlanul aludjak. Amikor Harry Kennedy
hazajö Midhope-ba Londonból, ahol lemezfelvételt készíte ,
mindig megjelent a házunknál a Minijével, hogy találkozzon
Tommal. Freya azt mesélte, hogy Harry már a kezdet kezdetén sem
titkolta a sajtó elől a szexualitását. De ez úgy tűnt, nem zavarja a
helyi kamasz lányokat, akik a házunk elő lógtak, és autogramra
vártak. Még Tomtól is kértek, ő pedig vigyorogva, lendületes
tollvonásokkal ráírta a nevét az elé tarto papírokra és a Második
Eljövetel posztereire. E ől persze még aggódtam Tomért. Melyik
tizenhét éves srác anyja nem aggódna, ha a a életében először
szerelmes – vagy másodszor, ha számítjuk a srácot a Kék Golyóból.
Aggódtam, hogy egy kicsi, vidéki faluban nehéz lesz neki, és
elképzelhető, hogy kiközösítik az új iskolában. Nem kelle volna.
Hihetetlen szerencsénk volt ezzel az iskolával. Amelle , hogy az
ország egyik legjobbika, és Midhope város központjában állt, ahova
a diákok Manchesterből, Leedsből és Bradfordból járnak vona al,
nagyon felvilágosultan viszonyult a tanulók személyi és szociális
jóllétéhez, különösen az LMBT diákokat illetően. Beszélge em Tom
tanáraival, akik újra és újra megerősíte ek abban, hogy míg az iskola
bármikor rendelkezésre áll, ha valaki beszélni szeretne ezekről a
dolgokról, vagy tanácsadásra van szüksége a szexualitását illetően, a
mai gyerekek mindannyian sokkal magabiztosabbak a nemi
identitásuk kifejezésében, és a többiek ezt elfogadják mint a
szexuális irányultságuk természetes kifejezését.
Összebarátkoztam Nicolával, Harry édesanyjával, aki elvált, és
egy pohár bor melle kiöntö ük egymásnak a szívünket a közös
aggodalmainkat illetően.
Mark az anyjához költözö , de egy héten többször is megjelent
nálunk, minden előzetes bejelentés nélkül. Én gyakran későn értem
haza az iskolából vagy egy elhúzódó megbeszélésről, és ilyenkor o
találtam Freyát és Markot a konyhaasztalnál, ahogy egy tál pestós
tésztán osztoznak, az egyetlen olyan fogáson, amelyet mindke en el
tudtak készíteni.
– Próbálkozik, anya – jelente e be egyik este Freya, a félév vége
elő . – Tényleg vissza akar jönni, tudod…
Ráharaptam a nyelvemre, nehogy visszavágjak azzal, hogy naná,
hogy az apja próbálkozik, így azt feleltem:
– Nézd, Freya, tényleg örülök, hogy alakul a kapcsolatod apáddal.
Én biztos, hogy nem akarnám egyikőtöktől sem megvonni ezt.
Reméltem, hogy Tom is meggondolja magát, de úgy tűnt, hogy
egyelőre még nem így áll a dolog. Tom túlságosan el volt foglalva a
saját új, izgalmas életével ahhoz, hogy gyelmet szenteljen az
apjáénak.
– De azt meg kell értened, hogy én megváltoztam az elmúlt négy
hónapban. Sajnálom, de az nem lehetséges, hogy apa visszajöjjön
állandóra.
Freya elvigyorodo .
– Ez érthető. Akkor csak legyél a barátja és ne a felesége. – Majd
egy kis habozás után így folyta a. – Megértem, miért tetszik neked
Xavier Bamforth – rám emelte a tekintetét az emó frufruja alól,
amely minden egyes nappal sötétebb és hosszabb le . – Anyu, tudok
róla…
– Mit tudsz? – A szívem összeszorult a neve említésétől.
– Azt, hogy volt egy kis kalandotok Mexikóban… és hogy a
testvéred. A fenébe, anyu, hogy lehet az, hogy Edward Bamforth, az
NVRFH legnagyobb ellensége a nagyapám? – Újra elmosolyodo . –
De azt megértem, hogy tetszik neked Xavier. Nagyon jó pasi… Hű –
folyta a izgato an –, akkor ő a nagybátyám. A legelső nagybácsink.
Mit gondolsz, ő és Edward Bamforth le fogják állítani a beruházást
most, hogy kiderült, rokonok vagyunk? – Amint észreve e, hogy a
szemem könnyekkel telik meg, elhallgato és átölelt. – Anyu,
sajnálom. Neked tényleg nagyon tetsze , ugye? És nem lehe ek
együ .
Freya felém guríto a a konyhai papírtörlőt, én pedig mosolyt
erőlte em az arcomra.
– Paula mondta el? – Megölöm, ha találkozunk.
– Persze hogy ő volt. Aggódo mia ad. – Majd összevont
szemöldökkel folyta a. – De hogy tudd, szerintem azt sem igazán
akarja, hogy apa és te újra összejöjjetek. Azt mondja, hogy egy erős,
független nővé váltál, akinek saját nézetei vannak.

Eltökélt szándékom volt, hogy a gyerekek kedvéért igyekezni fogok:

nemcsak Paulát és Norman nagyapát hívtam meg karácsonyi ebédre,
mint máskor mindig, hanem Nicola és Harry Kennedyt és Clare-t és
Rageh-t. A karácsony elő i szombaton sütö em töltö batyukat, és
úgy döntö em, hogy egy nagy adagot átviszek nagyapához is.
Feszült volt, amikor megérkeztem.
– Mit hoztál magaddal, kedveském? – kérdezte gyanakvóan,
amikor lete em a műanyag dobozt a konyhaasztalra.
– Töltö batyut. Azt gondoltam, alapozzuk meg a karácsonyi
hangulatot!
– Ó, én nem szeretem a töltö batyut, a tészta beragad a fogam
alá. És nem szeretem a karácsonyt sem. Különben is, fogadok, hogy
már nem leszek i karácsonykor.
– Hogyan? Elutazol valami szép helyre? – kérdeztem belemenve a
játékba. – Akarod, hogy kivigyelek az állomásra?
– Szerintem akkor már a francos angyalokkal fogok énekelni.
– Már csak két nap van karácsonyig. Akkor jobban teszed, ha
eljössz velem a Mindenszentek-templomba a holnapi misére, hogy
gyakorold egy kicsit a karácsonyi énekeket, mielő találkozol az
angyalokkal. Szent Péter nem enged be akárkit, te is tudod.
Nagyapa morgo , és nem volt hajlandó felkelni a székéből.
– Gyerünk, te sajnálnivaló, öreg hogyishívják. Vedd fel a
kabátodat, és sétálunk egyet a vadvirágos rét körül. Szükséged van
egy kis friss levegőre.
– Nem érdekel az már engem, Sandrám. Ha építeni fognak a
földemen, akkor azt már nem akarom megérni.
– Na uccu, vedd a kabátodat! – Leakaszto am a kabátot a
szokásos helyéről, az ajtó fogasáról, és odadobtam neki a sapkáját.
Nagyapa megint morgo , de felállt, a fejébe húzta a lapos
sapkáját, és megfogta a széke mellé támaszto sétabotját.
– Hiszen nincs sok látnivaló ebben az időszakban. Az év
nyomorúságos időszaka…
– Istenem, nagyapa! Ha eddig még csak elegem volt, most már
szinte öngyilkos szándékaim is le ek.
Szúrós szemmel rám néze .
– Veled meg mi van? A férjed még mindig nem jö vissza?
– Vissza akar jönni, de én nem akarom visszafogadni. Tökéletesen
jól érzem magam egyedül.
Helyeslően bólogato .
– Sokban hasonlítasz az anyádra…. független, erős asszony…
Engedd el a karomat, Sandra. Egyedül is tökéletesen tudok járni.
Még a végén valaki azt hiszi, hogy az utolsókat rúgom…
A nyirkos, ködös idő elég le volna ahhoz, hogy visszaforduljunk,
még mielő elindultunk volna, de kinyito am a kaput nagyapa
kertjének végében, és rögtön a réten találtuk magunkat. A helyi
gazdák teheneinek őszi legeltetése, majd az utána érkező birkanyáj
együ es munkájának eredménye baljóslatúan bámult ránk
narancssárga, sátáni szemekkel. Nem sok jót ígért. A tavasz és nyár
eljövendő pompája most még rejtve maradt.
Lassan körbesétáltunk a mező szélén, és nagyapa mérgesen
megböködte a falakat a sétabotjával o , ahol egy-egy kődarab levált
a falról.
– Szóval, hallo ál valamit mostanában a beruházásról? Belement
az önkormányzat?
– Bármelyik nap megtörténhet, azt hiszem – feleltem. – A
Bamforth-birtok már jóval azelő beadta a kérvényeket az
önkormányzathoz, hogy bármelyikünk tudo volna róla valamit…
Hirtelen elhallga am, mert balra észreve em három alakot a
távolban. Há al álltak nekünk, a falnak támaszkodva, és a távolban
elterülő mezőket nézték.
– Kik azok? – inte nagyapa a sétabotjával feléjük, próbálta
kivenni az alakokat, a két fér t és a nőt, a ködfátyolon át, akik
továbbra is egy helyben álltak, és elmélyülten beszélge ek, észre
sem véve minket.
Megtorpantam. A szívem hevesen vert, és majdnem kiugro a
mellkasomból. Meg kell fordulnunk, és vissza kell mennünk azon az
úton, amin jö ünk. Megfogtam nagyapa karját, de ekkor a középen
álló fér , mintha csak megérezte volna, hirtelen hátrafordult, és rám
szegezte a tekintetét.
Xavier.
 35

I jön a lámagazda…

KÉSŐBB, SOKKAL KÉSŐBB, Edward és Brigi e beültek a fér hatalmas,

négykerék-meghajtású autójába, és végiggurultak a sáros
barázdákon. A hátsó lámpa vörös szemei egyre halványodtak a
sötétedő decemberi délutánban, és Xavier nagyapa konyhájában állt,
kezében egy bögre erős teával.
– Cassie – mondta, és magához húzo .
Úgy tűnt, percek teltek el így. Egyikünk sem szólalt meg, csak
öleltem őt, ő pedig a hajamat simoga a. Éreztem a fekete
gyapjúkabátjának durva szövetét az ujjaim ala és a lehelete melegét
az arcomon.
Nagyapa elaludt a vacsorája fele , miután jó étvággyal
elfogyaszto a a töltö batyut abban a tudatban, hogy a számára
olyan értékes rét, legalábbis egyelőre, biztonságban van a
fejlesztőktől.
– El sem akarom hinni, hogy úgy döntö él, nem mondod el
nekem! – szólalt meg Xavier, kissé eltolva magától, hogy az arcomat
nézhesse a gyönyörű, barna szemével. – Hogy tudtad magadban
tartani?
– Hogy mondha am volna el, Xavier? Tudva azt, hogy akkor azt
is megtudod, hogy az apád nem az igazi apád. Ezt a titkot én nem
mondha am el neked. Ezt meg kell értened.
Ugye érti?
Xavier nem válaszolt, hanem a hajamat simoga a. Egy hosszú
percen át egyikünk sem szólalt meg, csak boldogok voltunk, hogy
újra egymás karjaiban lehetünk.
– Apa tudta, hogy a tervek nem haladnak jól – törte meg a csendet
Xavier. – Elég ravasz ckó. Tudta végig, hogy nem lenne egyszerű
engedélyt kapni háromezer ház megépítésére, és egyáltalán nem
érdekelte a fede pályás sípálya. Az csak egy ajándék le volna a
falunak.
– Jó kis ajándék – csa antam fel felháborodo an.
– Nagyon akarta, hogy David Hendersonnal támogassátok az új
iskola lehetősége mia – mosolyodo el. – De ti küzdö etek ellene.
– Szerintem a midhope-i önkormányzat nem sokat törődö volna
a véleményemmel – válaszoltam összeráncolt homlokkal.
– Henderson nagyon befolyásos a környéken. És abban is biztos
vagyok, hogy Paula és Freya tüntetése a mezőn megmuta a, hogy
mivel is állnak szemben. És amint Harry Kennedy és a Look North is
beállt az ügy mögé, hát… – Xavier mosolyogva elengede , és lágyan
homlokon csókolt. – Akárhogy is, apának van egy barátja az
önkormányzatnál, aki tegnap délután felhívta, hogy gyelmeztesse.
Apa tudta, hogy a tervhivatal hamarosan döntést fog hozni, de azt
gondolta, hogy majd csak karácsony után lesz várható. Viszont ezek
szerint már tegnap megszülete a határozat. De azért még nincs
minden veszve számára, engedélyt fog kapni arra, hogy jó néhány
földön építkezzen, és megkapo néhány barnamezős területet is,
amely ellen senki sem fog tiltakozni, sőt azt gondolom, hogy
örömmel fogják venni. De azért ez közel sem az, mint amit eredetileg
akart. És annyi biztos, hogy ez nem fogja érinteni Norman
vadvirágos rétjét vagy a Kicsiny Makkokat. Az új évben kézhez fogja
kapni a beruházás hivatalos elutasítását.
– Csak hogy tisztázzam, amint apád megtudta a döntést, persze
nem hivatalosan, felhívo téged, és te átmentél hozzá?
– Igen.
– És anyukád egyszerűen csak kibökte? O és akkor?
– Nem egészen. Anya már napok óta erre készült. Azt hi e, hogy
te majd rögtön eljössz hozzám a hírrel, emia már napok óta tűkön
ült. Aztán rájö , hogy mennyire igazságtalan volt, hogy rád tolta a
döntést, hogy megtartod vagy elmondod a titkát. Azt is tudta, hogy
az elvesztésed az utolsó csepp volt a pohárban, és el fogok menni.
– Elmész? Hová? – Hogy tudnám elviselni, hogy elhagy, amikor
végre újra megtaláltam?
– Dél-Amerikába – felelte komolyan, és az arcomat
tanulmányozta, hogy vajon mit reagálok erre.
– Dél-Amerikába? El fogsz menni Dél-Amerikába? – Úgy éreztem,
mint akit gyomron vágtak, szinte alig kaptam levegőt.
– Nem, ha te nem akarod.
– Jézusom, Xavier, ezt kérdezned kell?
– Anya tudta, hogy komolyan el akarok menni, már évek óta
fontolga am az ötletet. Tudta, hogy az egyetlen dolog, ami
maradásra bírna, az te vagy, és látva, hogy te nem mondtad el a
titkát, nem maradt más választása, mint hogy leültessen minket
apával.
– És szegény apád hogy reagált rá? Várjunk csak, az én apám… –
Hirtelen úgy éreztem, meg kell védenem. – Ez azért nem egy olyan
hír, amit az ember hallani akar.
– Néhány percig hihetetlenül csendben volt. Egy szót sem szólt.
Aztán elveszte e a lába alól a talajt, ordibált és mindenfélét hajigált.
Beviharzo a dolgozószobájába, o is földhöz csapkodo néhány
dolgot, megivo egy fél üveg whiskyt. Utána persze kijö és rendet
rako , mivel ki nem állhatja a rendetlenséget.
– És aztán?
– Aztán elaludt, mert annyira be volt rúgva. Közben anya
megállás nélkül zokogo , és elmondta nekem a teljes történetet.
Készen állt arra, hogy összecsomagoljon és elmenjen. Azt hi e, apa
el fogja küldeni.
– És végül mi történt?
– Miután apa szörnyen másnaposan magához tért, és o találta
anyát, aki a hálószobában csomagolta a holmiját, elsírta magát. Ő
valójában egy érzékeny ember. Úgy tűnik, hogy keményfejű
üzletember, de a felszín ala egy kezes bárány…
– Szegényem.
– Nem tudom, hogy mit beszéltek, persze nem hallgatóztam az
ajtónál, de anyu végül kipakolt, és megi ak együ egy teát…
– Csak így? Egy csésze tea mindezek után?
– Negyven éve élnek egy egész boldog házasságban. Lehet, hogy
anya nem szere e apát a legelején, de azt tudom, hogy most már
tényleg szereti, és biztosan nem akarta elhagyni.
 – Na és te? Milyen érzés tudni, hogy ő nem az apád?
Xavier egy pillanatra bosszúsnak tűnt.
– Még szép, hogy ő az apám. Csak azért, mert egy másik ckó ért
oda először… Ő az én apám. Mindig ő volt és mindig ő lesz. A másik
úgymond csak egy spermadonor. – Xavier elkomorodo . – És tudod,
tényleg meg akar ismerni téged. Hiszen a lánya vagy.
– Tényleg? – kérdeztem boldogan. – Szeretné, ha közelebb
kerülnénk? – Néhány másodpercig elgondolkodva hallga am. –
Édesanyád imád téged, ugye? – Elmosolyodtam, és felidéztem
magam elő a magas, elegáns hölgyet, akivel néhány hete
találkoztam.
– Ő egy anya. Te is így vagy Tommal és Freyával.
Derűsen gondoltam a két gyönyörű gyerekemre, de aztán le is
hervadt az arcomról a mosoly, mert eszembe juto , amit Dél-
Amerikáról mondo .
– De miért Dél-Amerika? Újabb frega madarat keresel?
Xavier nevete .
– Alpakák.
– Alpakák? – Egy pillanatig fogalmam sem volt róla, miről beszél.
– Olyanok, mint a lámák, csak szebbek. Mindig odáig voltam
értük, és be fogok fektetni a tenyésztésükbe.
– Dél-Amerikában? – A szívem újra összeszorult.
– Ez volt a terv. A legnagyobb farmok Chilében és Bolíviában
vannak, és o egy kicsit melegebb lenne, mint i .
– Ó! De azt mondtad, hogy ez volt a terv? – néztem rá
reménykedve.
Elmosolyodo .
– Azért jö ünk ki ma ide, hogy jól körülnézzünk. Apát is érdekli a
lehetőség. Van negyven hold föld, amelyet át fogok alakítani
alpakatenyésze é. Norman vadvirágos rétjével határosan, de ne
aggódj, az nincs beleszámolva. Ahogy a barátod, Ma hew mondta a
megbeszélésen néhány hónapja, a földeket gondoznunk kell.
Lehetne különböző módokon.
– És te ezt csinálnád? Farmer leszel? – önfeledt boldogság keríte a
hatalmába.
– Mrs. Beresford, mit gondolsz, tudnál szeretni egy lámafarmert? –
fogta meg a kezemet Xavier, és az arcához emelte. Hozzábújtam, és
megcsókoltam. Lassan, érzékien viszonozta a csókom, és mindkét
kezével megfogta az arcomat.
– Atyaég – su ogta a hajamba. – Jobb, ha most lelépünk innen.
– Aj, acskám, csak semmi hancúrozás a házamban az
unokámmal! – pa ant fel nagyapa szeme. – Kedvesem, van még
abból a töltö batyuból? Úgy érzem, lehet, hogy mégiscsak megérem
a karácsonyt…
 Köszönetnyilvánítás

Óriási köszönet Jane Sargentnek, a Mindenszentek Anglikán

Általános Iskola igazgatónőjének, aki végigve e velem az
akadémiai iskolává válás folyamatát és vonzatait.
Köszöne el tartozom, mint mindig, az ügynökömnek, Anne
Williamsnek a KHLA Literary Agencytől, és szerkesztőmnek,
Hanna Smithnek, valamint az Aria csapatának, a Head of
Zeusnak a könyvhöz nyújto felbecsülhetetlen segítségükért és
hozzáértésükért.
 Julie Houstonról

JULIE HOUSTON népszerű angol író. Az Egy vidéki a ér című

könyve a Kindle eladási listáján az öt legnépszerűbb könyv
közö szerepelt. Férjeze , két gyermeke van és egy bolondos
cockapoo kiskutyája, és mint könyvének hősnője, ő is egy
nyugat-yorkshire-i faluban él, tanárnőként és
köztisztviselőként dolgozik.