2

Ginger Scott
Varsity 1.
Szívtipró bajnok

WWW.ALEXANDRA.HU I WWW.MOOBIUS.HU
WWW.PIONEERBOOKS.HU

3
 Fordította
Bótyik Bettina Zora

4
5
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ginger Scott: Varsity Heartbreaker
Little Miss Write LLC, 2020

Copyright © Ginger Scott, 2020

Hungárián translation © Bótyik Bettina Zora, 2022

A kiadás a Bookcase Literary Agency engedélyével készült

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,
borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kit., 2022

2040 Budaörs, Ébner György köz 4.
kiado@alexandra.hu
www.pioneerbooks.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Liska Enikő
A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte
A borítót Tóth Gábor tervezte

ISBN: 978 615 618 752 9

6
 Autumn-nak.
Elképzelhetetlenül megértesz engem.

7
 ELSŐ FE JEZET

H atalmas dolog egy lány életében, amikor látja, ahogy köddé

válik a jövője. Lehet, hogy egy kicsit túldramatizálom a
dolgot, tekintve, hogy anya veszítette el az állását, nem pedig én.
És őszintén szólva gyűlölöm, mennyire függnek az álmaim a
kemény munkájától. Soha nem tartottam igazságosnak, de sok
dolog van az életemben, amit jogtalannak tartok, mégis bele
vannak szőve a létezésembe. Mit nekem még egy?
Anya a Tiny Print Stúdióban dolgozott a plázában Allensville
szélén, a kisvárosunkban, ami gyakorlatilag olyan, mint egy
pattanás Indianapolis homlokán. Szép kis ragya vagyunk, de
gazdaságilag? Abszolút paraziták. A legtöbb áruház bezárt,
amikor egy hatalmas outiét pláza nyílt egy évvel ezelőtt az
autópálya mellett, és az üres helyeket elfoglalta egy szerződéses
iskola, ami tulajdonképpen egy közpénzből finanszírozott
magánsuli, egy zálogház és egy használtcikk-kereskedés. Néhány
megmaradt gyorsétteremláncot leszámítva a fényképstúdió volt az
egyetlen üzlet, ami eredetileg is a plázában működött... keddig.
A vállalkozás tulajdonosai nem bírták tovább fizetni a magas
bérleti díjat, és a nyugdíj sokkal hívogatóbb volt számukra az
alkudozásnál. Néhány régi felszerelést anya kapott meg
ajándékba, a többit eladták, aztán szó szerint melegebb éghajlatra

8
költöztek, valami nyugdíjas környékre Phoenix közelében.
Mindeközben Kristen Mabee ismét az esküvőipar berkeiben
kezdett el dolgozni, lagzikat fotóz a hármasállam, azaz New York,
New Jersey és Connecticut területén, hogy maradhassunk a szar
házunkban, ami tele van rossz emlékekkel, mivel a rohadék apám
elhagyott bennünket.
És én?
Hát, először is, nem járhatok tovább a Montessori iskolába. A
tandíj nem olyan magas, mint az előkelő magánsulikban, de nem
is kevés. Viszont az állami iskola szép és ingyenes. Ráadásul az
állami főiskolákon kívül mindenről le kell mondanom, hacsak
nem kapok óránként százdolláros fizetésemelést a
bowlingteremben, ahol dolgozom. Ami nem valószínű. Bár abban
pokolian bízom, hogy a közeljövőben sikerül kölcsönvennem
anya fotós felszerelését, hogy javítsak az igazolványomon lévő
fényképen, mielőtt visszamegyek az állami suliba. Nagyon
hiányzik a kis Montessori iskola meleg védőburka, ahova
tizenegyedikes koromban jártam.
– June, nincs ezzel semmi baj! – A legjobb barátnőm, Abby
kitépi a kártyát a kezemből, és a kocsija hátsó ülésére hajítja. Ott
akkora rumli van, hogy szerencsés leszek, ha megtalálom, mielőtt
hétfőn elkezdődik a tanév.
– Keresztben áll rajta a szemem! – Felsóhajtok, miközben
lehajtom a napellenzőt, és felkapcsolom a lámpát a tükörnél.
Mindig úgy nézek ki, vagy csak azon az egy fényképen?
– Soha senki nem fogja látni. ígérem – mondja.
Visszahajtom a napellenzőt, bár nem vagyok meggyőződve
arról, hogy valójában nem úgy nézek ki, és hátradőlök az
ülésemben. Már hat ember látta, és az iskolában kétszer
lemásolták a beiratkozás alatt. Ilyen ütemben a középiskolai
igazolványképem nemsokára hatalmas plakátokon fog virítani
városszerte.
– Esküszöl, hogy lesz olyan, akit ismerek ebben a buliban? –
Nem megy jól a barátkozás. Részben ezért tetszett annyira, hogy
tavaly egy kis iskolába járhattam. Minél közelebb érünk a

9
D’Angelo-házhoz, annál kényelmetlenebbül érzem magam a
pólómban. Esküszöm, hogy összement a mosásban. Nem szoktam
haspólót hordani, de most látom a bőrömet, amikor félig
felemelem a karomat. Ráadásul a farmerom is furán áll.
Kidudorodik a cipzáram, mintha valami sportoló lennék egy
hatalmas ágyékvédővel. Mocorgok az ülésemen, lejjebb tolom a
szűk, fekete nadrágot a csípőmön, miközben lehúzom a derekamra
a fekete-fehér csíkos pólómat.
Abby nevetve néz rám.
– Lüke vagy. Jól nézel ki. Mindenki ott lesz, akire tizedikből
emlékszel. Mintha el se mentél volna. – Beáll egy szabad helyre
az út szélén, kábé négy háznyira az ikrek otthonától. Az utca
mindkét oldalán autók sorakoznak, és abban a pillanatban
meghalljuk a zene dübörgését, ahogy Abby kinyitja a kocsi ajtaját.
– Nem igazán kedvelek mindenkit tizedikből. Okkal mentem el.
– Izzadni kezd a nyakam, annak ellenére, hogy a késő nyári
levegő hűvös.
– Azért mentél el, mert az hitted, hogy nem kedvelnek a
többiek. – Konkrétan a szemét forgatja, miközben ez a mondat
elhagyja a száját, amivel kicsit felidegesít. Úgy csinál, mintha
jelentéktelenek lennének az aggodalmaim. Mindig azt hitte, hogy
nagyrészt képzelem az egészet, de néhány dolgot egyszerűen nem
lehetett letagadni. A kábé tucatszor a kocsim motorháztetőjén
hagyott kutyaszar, amikor a suliban parkoltam, csak a jéghegy
csúcsa volt.
– Abby, valaki szó szerint fogta a kocsimat, és odaállt vele a
szennyvízelvezető terület közepére az iskola mellett. Ahhoz, hogy
valaki ekkora pöcs legyen, komoly energiákat kellett
mozgósítania. Ez egy jel.
– Igen, tudom. De ebben az iskolában sok a pöcs. Mindenkivel
bunkók. – Elgondolkodva bólint, aztán lehajtja a saját tükrét, hogy
megigazítsa a vörös rúzsát. Utána hozzám fordul, és felém nyújtja,
összerezzenek, mire vállat von. Abby kétségtelenül gyönyörű. A
haja karamellszínű, ami minden nyáron kivilágosodik, a bőre
pedig gazdag kakaóbarna. Már nyolcadikban formás idomai

10
voltak, és a bőre hibátlan. Az anyja kis korában bevezette a
modellek világába, és mostanában sikerült megszereznie valami
nagy reklámszerepet. Munkánként vagy ezer dollárt kap, így a
továbbtanulásra gyűjtött pénze az évek alatt a borostyánligás
egyetemek magaslatába ugrott. Én mindig is az alteros barátnője
voltam, majdnem fekete hajjal, amit néha befonva hordok, mert
szó szerint ez az egyetlen frizura, amit meg tudok csinálni. A
barátnőm mindig azt mondta, egy szempillantás alatt elcserélné
velem a haját és a domborulatait a zöld szememre. Bárcsak
létezne ilyen csere. Azonnal beleegyeznék. Élvezze csak a nyurga
testet a csontos térddel meg az A kosaras melltartókkal.
– Nézd, mindenki idősebb lett – kezdi, becsukja a tükröt, majd
hosszú körmével rámutat az ajtóm kilincsére, jelezve, hogy ideje
kiszállnom. Megmarkolom, de képtelen vagyok rávenni magam,
hogy kinyissam az ajtót. – Túl sokat időzöl a múltban. Az
embereket már nem érdeklik a csínyek meg az olyan gyerekes
hülyeségek, mint a haragtartás.
– Mármint a terrorizálás – javítom ki. A haragtartás azt
jelentené, hogy valami rosszat tettem, és pontosan tudom, hogy
kinek ártottam. Soha nem tudtam semmiről. Csak ott volt az a sok
kis dolog, ami mindig a semmiből jött, aztán összegyűlt. Igen,
lehet, hogy Abbynek igaza van... a sulink tele van gyerekes
diákokkal, akik imádnak poénkodni. Láttam, hogy mások is
megszenvedték ezt. De engem teljesen kikészített.
– Jó, terrorizálás. Csak azt mondom, June, hogy idén
tizennyolc évesek leszünk... mindannyian. Ezek a fesztelen
szabadságunk és fiatalságunk utolsó pillanatai! Most kell
buliznunk, egész éjszakára kimaradnunk, és talán még... ó, egek...
megbukni egy olyan tantárgyból, ami nem számít a
továbbtanulásunknál. És rengeteg fiút kell megcsókolnunk!
Tudom, hogy te is szeretnél smárolni a bulikon, June.
Utálom, hogy elpirulok, amikor ugrat. Kizárólag azért szállók
ki a kocsiból, hogy elmeneküljek a beszélgetés elől, de ezzel csak
halogatom az elkerülhetetlent. Megint vissza fog térni a Lucas
Fuller-témára. Folyton nála lyukadunk ki.

11
 Szerelmes vagyok a szomszédomba, mióta csak beköltözött
mellénk hatodik elején. Azonnal összebarátkoztunk, bár be kell
ismernem, hogy a vonzalmamat nagyban befolyásolták a
gödröcskéi és a kék szeme. Az anyukáink felváltva hordtak
minket iskolába. Egy csapatban úsztunk. Sok délutánt töltöttünk
azzal, hogy ragacsos szőlőízű jégkrémet nyalogattunk a
kezünkről, miközben kint ültünk a napsütésben a régi Buick
tetején, amit apa a hátsó udvarunkon tárolt. Technikailag Lucas
Fullerrel csókolóztam először életemben – egy nyolcadikos
fogadás keretein belül történt a sulibuszon, egy kirándulás közben.
Csücsörítettük az ajkunkat, semmi nyelv, és tágra nyílt szemmel
meredtünk egymásra. De a kínos csók után sem telt el egyetlen
nap sem anélkül, hogy ne lógjunk együtt, vagy ne kívánjunk jó
éjszakát a másiknak üzenetben. Egyszer rávettem anyát, hogy
vigyen el kocsival egy kétórányi távolságra lévő városba, ahol
Lucas kilencedikesként focizott egy meccsen, és mindig én
kiabáltam a leghangosabban a hazai pályán.
Ám ami ennél is fontosabb, Lucas Fuller volt a lelki társam.
Fájdalmasan szégyenlős vagyok, de a közelében soha nem volt
ilyen problémám. Egyezséget kötöttünk, hogy soha nem hazudunk
egymásnak, és nem fogunk titkolózni a másik előtt.
Hát, ennek az ígéretnek annyi.
A kilencedik utáni nyáron minden megváltozott. Minden – nem
mentünk együtt sehova, nem nézett rám, tudomást sem vett a
létezésemről. Én hívtam, írtam és egy csomó üzenetet hagytam
neki. Amikor átmentem hozzájuk, senki nem nyitott ajtót, még
akkor sem, amikor biztos voltam benne, hogy mindannyian a
házban tartózkodtak. A szüleim akkortájt váltak el, és a
nagymamám beköltözött hozzánk, mert túl beteg lett ahhoz, hogy
egyedül éljen. Anya dolgozott, és gondoskodott róla, illetve
amikor ő nem ért rá, én vállaltam magamra ezt a feladatot. A
hospice jött és ment, a nagymamám holmijait pedig kitettük a
felhajtónkra, hogy az emberek átnézhessék őket, és esetleg
összegyűjtsünk annyit, amennyiből fedezni tudjuk a temetés
költségeit. A világom darabjaira hullott, és a legjobb barátom, az

12
egyetlen személy, aki megesküdött, hogy soha nem fog titkolózni
előttem, bár még mindig a szomszédban lakott, fényévnyi
távolságra került tőlem. Ekkor kerültem közelebb Abbyhez. ő is
hasonló dolgokon ment keresztül, mint én, ráadásul olyan ember,
aki ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen a másiknak.
De azt, hogy elrángatott ebbe a buliba, nem igazán segítségként
éltem meg. Inkább valamiféle kínzásnak.
– Nézzenek oda! Egy fekete Nissan terepjáró... Ó! FULLER1
rendszámtáblával! – Abby a túlméretezett kerékre mutat, mintha
nem tudnám, hogy Lucas kocsijáról beszél.
– Minden buliban ott van, Abs. És nem, nem fogok beszélni
vele. Nem mintha fogalma sem lenne róla, hol talál. Ha beszélni
akarna velem, mostanra már megtette volna. – A lábamra
szegezem a tekintetem, miközben zsebre teszem ökölbe szorított
kezemet, és elindulok az aszfalton. Néhány lépés után a
barátnőmbe ütközöm, aki megmarkolja a vállamat, és addig ráz,
amíg a szemébe nem nézek.
– Talán jobb lenne, ha egyszerűen továbblépnél, és
elbeszélgetnél valakivel ma este, a fenébe, rajta kívül bárki mással
– Abby könyörög a tekintetével, hogy értsek vele egyet, és
legalább egyetlen estére próbáljak meg átlagos végzős lenni.
– Te valaki más vagy. Veled beszélek – vágom rá. Csak
részben viccelek.
Abby ellök, és néhány lépést hátrafelé sétál, kihívóan mered
rám, végül sarkon fordul.
– Én olyanra gondoltam, akinek pénisze van. És nem, mielőtt
elsütsz egy újabb viccet, nincs egy titokban elrejtve a
nadrágomba. – Gyorsabban szedi a lábát, közelebb visz minket a
buli bejáratához. Halkan felnevetek, mert ez vicces volt, de
amikor megragadja a D’Angelo-ház kilincsét, minden jókedvem
elszáll, és felfordul a gyomrom a hányingertől.
– Készen állsz? – kérdezi.
– Nem. – Tátogva közli, hogy „megszívtad”, aztán kinyitja az
ajtót.

13
 Két szobából két különböző zene dübörög, az indie púnk robaja
próbálja elnyomni a csontrepesztő hiphop ütemet. Olyanok
üdvözlik bólintva Abbyt, akiket nem is ismerek, aztán engem is,
miközben átvágunk a zsúfolt nappalin a konyha felé. Két lány áll
egymással szemben a dohányzóasztalnál, ami tele van
sörösüvegekkel és elektromos cigivel; azon veszekednek, hogy ki
nem tart tiszteletben kit. A nagy hangzavartól csak még inkább el
szeretnék menekülni innen. Abby biztos érzékeli, mert megfogja a
kezemet, és közelebb húz magához, egészen addig, amíg oda nem
érünk egy nyitott ajtóhoz, ami a hátsó udvarba vezet.
– Mondd el még egyszer, hogy miért olyan jó ez – kérem,
közel hajolva a füléhez. Még így sem vagyok benne biztos, hogy
hall engem.
Lehajol, és kinyit egy piros hűtőtáskát, ami tele van hideg
vízzel és olvadó jéggel. Kotorászik benne a kezével, és kivesz két
sört.
– Tessék. Egyet meg fogsz inni! – jelenti ki, majd kibontja a
dobozt, és a számhoz emeli, mintha kisgyerek lennék, akit meg
kell itatni. A fejemet rázva hátrálok egy lépést, de elveszem a
kezéből a dobozt.
– Nem szeretem a sört.
– Soha nem próbáltad – vágja rá.
A mini szempárbajunk körülbelül két másodpercig tart, mielőtt
beadom a derekam, és belekortyolok. Abby elégedetten
elmosolyodik, de amikor hátradönti a fejét, hogy ő is megkóstolja
a sajátját, meglocsolom a sörömmel a köveket. A sör undorító.
– Ó, istenem, ez itt...? Nem. Nem lehet! – Anélkül is
felismerem Tory D’Angelo hangját, hogy megfordulnék. A
jelenléte motivál, hogy még egyet kortyoljak a sörömből; hirtelen
megbánom, hogy annyit kiöntöttem belőle. – June Mabee! –
Átkarolja a csípőmet, miközben mögém lép. Kiköpöm, ami a
számban maradt, és belekönyöklök, hogy eltávolodjak tőle. Nem
túl közeli a kapcsolatunk. Sőt, tulajdonképpen az egyetlen
interakció kettőnk között az volt, amikor megengedtem, hogy
másoljon rólam a természettudományos dolgozatnál

14
kilencedikben. Gyűlölöm, hogy a társasági nyomás hat rám.
Jobban jártam volna, ha hagyom, hogy ez a seggfej megbukjon.
– Ó, Mabee bébi, mi a baj? – Részeg, amitől még nagyobb
seggfejként viselkedik. Általános iskola óta cikiz a nevemmel.
Nagyon vicces.
– Igazad volt, Abby. Mindenki nagyon felnőtt – jegyzem meg,
fagyos pillantást vetve a barátnőmre. Szája sarka megrándul, de
nem vitatkozik velem. Mondjuk, elég nehéz is lenne, mivel Tory
továbbra is ott időzik velünk, megszegve mindenféle szabályt, ami
a privát szférára vonatkozik. A legtöbb lány ráhagyja, mert ami a
külsejét illeti? Átkozottul közel jár a tökéleteshez. Míg ő büszke
rá, az ikertestvére, Hayden szinte semmit sem sejt a kezében lévő
hatalomról. Bronzbarna bőr, szögletes állkapocs, világosbarna haj,
amitől valamiért mindketten úgy néznek ki, mintha éppen akkor
fejezték volna be a kocogást a tengerparton... a D’Angelo fiúk
elmehetnének Calvin Klein-modellnek.
– Nincs itt valami gólya, akire rányomulhatsz? – Hála az égnek
Abby magabiztosságáért. A barátságunk egyik előnye, hogy ő
képes kimondani azokat a dolgokat, amiket én csak szeretnék.
– Még mindig zavar, hogy nem engedtem meg a nyáron, hogy
leszopj, Abs? – Konkrétan az arca belső oldalához nyomja a
nyelvét, hogy szemléltesse is a bunkó beszólását. Micsoda idióta.
Abby a földbe fogja döngölni.
– Nem, inkább... – A barátnőm kivesz egy vékony ropit egy
tálból, amit a teraszra tettek nem messze tőlünk, és két ujjal
néhány centire emeli Tory arcától. A srác tekintete elködösül, és
megrándul az állkapcsa. Bár csak hárman vagyunk szemtanúi az
oltásnak, a vicc célba ér, és kínos helyzetbe kerül. Bárcsak
elcserélhetném a zöld szememet erre a képességre.
– Gyere, June. Úgy látom, a népszerű banda ott van – mondja a
barátnőm. Szándékosan nem foglalkozik a faképnél hagyott,
dühöngő bikával, hanem összefonja a kezünket, és végighúz a
teraszon.
– Valószínűleg az egész estére rosszul fog emlékezni, és azt
hiszi majd, hogy én mondtam mindent. – Fellépek egy fahasábra,

15
és felhúzom magam, hogy leüljek a korlátra. Abby követi a
példámat, de ő lovaglóülésben ül rá, szemben velem.
– Jó. Akkor legalább elterjed a hír, hogy nem viseled el a
szemétládák piszkálását – jelenti ki, miközben előveszi a
telefonját a táskájából, amit a vállán átvetve hord. Felemeli,
mielőtt tiltakozhatnék, és készít egy fényképet.
– Miért? Miért csinálod mindig ezt? Biztos tele vagy olyan
fényképekkel, amiken hülyén nézek ki – tiltakozom. De kicsit
elkezdek nevetni is.
– Ha nem űzné el ilyen eredményesen a rosszkedvedet, nem
csinálnám. – Készít még egy felvételt, mielőtt visszateszi a
telefont a táskájába.
Az, hogy több száz ilyen képe van, kicsit idegesít. Mert ez azt
jelenti, hogy több százszor volt rossz kedvem. Azért kellett
visszajönnöm az állami középiskolába, mert már nem engedhettük
meg magunknak, hogy a Montessoriba járjak, szóval ez azt
jelentheti, hogy kicsit változtathatok magamon. Lehet, hogy
Abbynek igaza van, és mindannyian idősebbek vagyunk...
egyikünk sem ugyanaz az ember, aki két évvel ezelőtt volt. Én
sem vagyok ugyanaz. Legalábbis nem kell annak lennem.
– Sajnálom. – Félig kiabálom a barátnőmnek, mert a zene miatt
nehezen halljuk egymást. Valószínűleg nem lesz több
lehetőségem elnézést kérni tőle, szóval muszáj, hogy ezt
meghallja.
Lassan elmosolyodik, és megrebbenti sűrű, fekete szempilláit,
mielőtt előrehajol, hogy gyengéden meglökje a vállamat.
– Ó, June! Elérzékenyültél. – Tettetett szégyennel hunyom be a
szememet. – Bocsánatkérés elfogadva. Nem vagyok benne biztos,
hogy miért kérsz elnézést, de megjegyzem, és beváltom, amikor
úgy érzem, szükség van rá – árulja el.
– Oké. – Nevetve nyitom ki a szemem, ahogy a barátnőm ismét
hátradönti a fejét, és megissza a sörét. Miután végez, előrehajol,
tudni akarja, mennyi pia van még az én sörösdobozomban. Szinte
félig van, még úgy is, hogy kiöntöttem belőle valamennyit, ezért
vonakodva odaadom neki.

16
 Gyanakodva néz rám.
– Az egyikünknek haza kell vezetnie. Hadd vezessek én, oké?
Egyébként sem szeretem a sört. – Farkasszemet nézek vele,
miközben mindketten a sört szorongatjuk. Még nem fogadta el
teljesen a javaslatomat, ezért nem engedem el. – Abby, esküszöm.
Maradni fogok, és jól érzem majd magam, csak nem sörrel, oké? –
Kissé összehúzza a szemét. Nem veszi be, amit mondok. – Mit
szólsz ehhez? Bármit is játszanak ott bent a kanapékon – valami
hülyeséget, amit más körülmények között kigúnyolnék –, te
elveszed a sörömet, én pedig beszállok a játékba. – Abban a
pillanatban megbánom az ajánlatomat, ahogy a sörösdoboz
kicsúszik a kezemből. Abby szinte a felét megissza, mielőtt
megtörli az állát a karjával, és feláll a teraszon.
Basszus. Beszállunk egy partijátékba.
– Hát, rendben – mondja, összefűzi az ujjainkat, és addig húz
előre, amíg elvesztem a csatát, és talpra állok.
Nem akarok úgy kinézni, mint akit belerángattak – bár szó
szerint ez történik –, ezért átkarolom a barátnőmet, és
rámosolygok. Nem győzöm meg. Nevetve hátrahajtja a fejét, de
hagyja, hogy megőrizzem a magabiztosságomat, miközben
besétálunk a házba. A hatalmas kanapénál az emberek
dobókockákat dobálnak a dohányzóasztalon, és kis papírcetliket
húznak ki egy tálból attól függően, milyen számot dobtak.
Abbyvel letérdelünk a padlóra a többiek mögé.
– Nem én vagyok a következő. Te jössz! – A lány, akiről nem
tudom, hogy kicsoda, de ismerősnek tűnik, játékosan meglök egy
másik ismerős lányt. Az ideges kuncogásuk közepette az, amelyik
a dobókockát fogja, rám pillant.
– Új lány! Te jössz. – Hányinger mardossa a torkomat.
– Ó, nem. – Felemelem a tenyerem és megrázom a fejem,
mintha csak az előételt utasítanám vissza.
– Szégyenlős. De beszáll. Mi a játék? – Abby elveszi a
dobókockákat, és a tenyerembe teszi őket, amihez fel kell emelnie
a kezemet a szőnyegről, és szétfeszíteni az ökölbe szorított
ujjaimat.

17
 Elkerekedett szemmel meredek rá, és visszatartom a
lélegzetem, de ő nem foglalkozik vele.
– Megígérted – mondja, és felmutatja a maradék sört, amit
aztán egy elégedett sóhajjal lehúz.
Mély levegőt veszek, miközben a lány, aki rám mutatott,
elmagyarázza a szabályokat.
– Dobsz egy számot, és annyi cetlit húzol, amennyit dobtál.
– Szóval lehet, hogy tizenkét kihívást kell teljesítenem? –
kérdezem, mintha komolyan fontolóra venném, hogy eldobom a
két dobókockát.
– Ó, istenem, dehogy! Kihúzod őket, aztán az utolsó, aki
teljesített egyet, kiválasztja, hogy neked mit kell csinálod. Például
Naomi azt választotta, hogy be kellett sétálnom a konyhába, majd
vissza ide, a melltartójában!
Ez a játék hihetetlenül összetettnek hangzik ahhoz képest, ami:
mersz vagy felelsz, mínusz a felelet. Szeretném indítványozni,
hogy tegyük vissza a kérdéseket, de csak azért, mert fájdalmasan
unalmas vagyok.
– Szóval, ki választhatja ki a feladatomat? – Még mindig úgy
csinálok, mintha tényleg azt tervezném, hogy beszállok a játékba.
– Én. – Felismerem a hangot, anélkül, hogy felé fordulnék.
Nem sok embert ismerek ebben a buliban, de ez a hang egy olyan
személyé, akit túlságosan is jól ismerek. Ava Pryor legalább annyi
ideje gyűlöl, amennyi ideje Lucas Fullert szeretem. A
legszívesebben őt hibáztatnám minden béna viccért, amit
tizedikesként el kellett szenvednem, de a nyílt terrorizálás nem az
ő stílusa, ő inkább a „megsemmisít a tekintetével” típusú lány,
akinek mindig sikerül elérnie, hogy az ember egy pillanat alatt
jelentéktelennek érezze magát. Hátrapillantok a vállam fölött, és
már látom is azt a bizonyos tekintet, ami csak arra vár, hogy a
földbe döngölje az egyébként is nagyon alacsony önbecsülésemet.
– Lola volt az utolsó – szólal meg a lány, akit Naomiként
azonosítottam.
– Azért, mert nekem újra kellett töltenem a poharamat. Csússz
arrébb. – Ava csettint az ujjával, és a lányok arrébb másznak,

18
hogy helyet csináljanak neki a kanapé közepén. Közém és Abby
közé lép, miközben elindul, hogy leüljön.
– Ezt nem csinálom – motyogom a barátnőmnek. De ő már
elvette tőlem a dobókockákat, és ledobta őket az asztalra.
– Ideje, hogy megmutasd a tökeidet, és kiállj magadért. – A
szemébe nézek, próbálom kikönyörögni magam ebből a
helyzetből; némán kérlelem, hogy vegye át a helyemet, de ő
oldalra dönti a fejét, így tudom, hogy kénytelen leszek kiállni ezt
a tűzpróbát.
– Négy – szólal meg Ava csalódottan, amiért ilyen alacsony
számot gurítottam.
– Oké, szóval csak... – Kinyújtom a kezem a tálért, amit Ava
felém dönt a fehér teniszcipőjével.
Odahúzom magamhoz, és feltúrom a tartalmát abban a
reményben, hátha találok valami nyomot az ügyetlenül
összehajtogatott cetliken, de semmi értelme. Nem számít, milyen
mélyen nyúlok bele a tálba. Végül kiválasztok négyet a halom
tetejéről, és ledobom őket az asztalra, miközben a sarkamra ülök.
– Lássuk csak – kezdi Ava előrehajolva, és összedörzsöli a
tenyerét. Izzadok, miközben figyelem, ahogy aprólékos
mozdulatokkal kihajtogatja az első cetlit, és elolvassa a ráírt
mondatot. Az ujja köré tekeri az egyik platinaszőke hajtincsét,
miközben a szája együtt mozog az olvasott szavakkal. Feszülten
figyelem az arckifejezését, próbálom leolvasni a szájáról, mi
állhat a papíron. Miután végez, megrebbenti fekete műszempilláit,
és rám néz. Féloldalas mosolyra görbül a szája.
– Ez lesz az. – Ledobja az asztalra, de mielőtt megfoghatnám,
Abby megelőz.
– Még nem olvastad el az összesét – mondja a barátnőm a
papírra pillantva, és halkan kuncog.
– Nem kell. Ez a nyerő. – Ava hátradől a túlméretezett
kanapén, keresztbe teszi a karját és a lábát.
– Félsz a sötétben? Vagy a pókoktól? – Abby felém nyújtja a
papírcetlit. Elveszem, és elolvasom, mi van ráírva.

19
 Tölts öt percet a sötét garázsban.

– Ó, nem igazán... azt hiszem. – Úgy érzem, van itt valami

csavar, ezért nem fogom elbízni magam. Tuti, hogy van valami
átverés. Biztos vagyok benne.
– Jó, akkor csak úgy repül majd az idő – jegyzi meg Ava egy
rosszindulatú vigyorral az arcán. A sötét folyosóra pillant
mögöttem, oda, ahol sejtéseim szerint a garázs ajtaja van.
– Most? – Ez hülyén hangzott. Persze hogy most.
– Aha – válaszolja, és ugyanúgy csettintett nekem, ahogy a
lányoknak is, amikor helyet kért magának a kanapén. Ava egy
sztereotípia. A ribanc sztereotípiája.
– Rendben – mondom sóhajtva. Talpra állok, felhúzom kicsit a
nadrágomat, és úgy érzem, mintha a felsőm egy átkozott haspóló
lenne.
– Ez az, csajszi – biztat Abby, és rácsap a fenekemre, pont
mielőtt elindulok a garázs felé. Naomi a sarkamban van,
valószínűleg azért, hogy bezárja mögöttem az ajtót. Vajon eljut
valamelyikük agyáig, hogy meg tudom nyomni a nyitógombot
belülről?
A menekülési terv akkor jut az eszembe, amikor kinyitom az
ajtót, de rögtön pánik és rettegés veszi át a helyét, ami olyan
mérgező, hogy megbicsaklik tőle a térdem. Naomi belök az ajtón,
és becsapja mögöttem. A zár kattan, és Lucas néz farkasszemet
velem. Egy összecsukható széken ül, a telefonjával a kezében.
– Ó, bassza meg! – Süt a hangjából a megvetés, miközben
minden elsötétül körülöttünk. Ez volt a csapda, öt perc a sötétben,
bezárva a garázsban, de nem egyedül.
Lucas Fullerrel.
Megpördülök, ráteszem a tenyerem a falra, és elkezdek
tapogatózni, hátha megtalálom a kapcsolót vagy a garázsnyitó
gombot. Valami megszúrja a kezemet, ahogy közelebb csúsztatom
az ajtóhoz.
– Basszus! – motyogom az orrom alatt, és megtapogatom a
bőrömet. Nedves. Valami megvágott. A telefonom a hátsó

20
zsebemben van, így szerencsétlenkedve előveszem a másik
kezemmel, de kicsúszik a markomból, és a lábam mellé esik. A
legszívesebben elsírnám magam. Ugyanakkor szét is vernék
valamit.
Épp le akarok guggolni, amikor egy telefon megvilágítja a
padlót a lábam előtt. Felpillantok, és összehúzott szemmel
meredek Lucas mobiljára.
– Kösz – szólalok meg. Megszégyenítve érzem magam. A
telefonom az egyik kocsi alá csúszott. Leguggolok, és kinyújtom a
kezem, amíg el nem érem, hogy közelebb húzzam magamhoz. A
garázs ismét elsötétül.
Megnyomom a telefonom képernyőjét abban a reményben,
hogy még működik, aztán visszafektetem a lábamra. Ezt a
szánalmas testhelyzetet veszem fel a hátralévő négy percre, amit
még idebent kell töltenem. A telefonom képernyőjének nagy része
pókhálósra tört, és az egyik sarkából mintha hiányozna egy darab.
Amilyen szerencsém van, biztos, hogy meg fogom vele vágni az
ujjamat... megint.
A fémszék, amin Lucas ült, nyikorog, ezért felpillantok, hátha
látom a padlóról. A sziluettjét ki tudom venni. Hosszú karajait
felemelte, és lefogadom, ha felugrana egy kicsit, az ujjai a plafont
súrolnák. Pólót és farmernadrágot visel, a flanelingjét a derekára
kötötte. Túl sötét van, csak a telefonommal tudok világítani, így
nem tudom megmondani, hogy rám néz-e, vagy sem, sőt abban
sem vagyok biztos, hogy melyiket szeretném jobban.
Ahogy a lába távolabb csúszik, engedem, hogy a testem
ellazuljon az ülő pozíciómban, és törökülésbe helyezkedem. Az
ölemben tartom a törött telefonomat, az ujjaim száguldoznak a
képernyőn, csupa nagybetűs káromkodást küldök Abbynek. Az
egyik kocsi belső világítása felkapcsolódik a jobbomon, és a
szemem sarkából észreveszem, hogy Lucas hajol be az ajtaján.
Megnyom egy gombot a visszapillantó tükör közelében, és a
garázs ajtaja felemelkedik.
Felállók, hogy leporoljam a térdemet meg a fenekemet, és épp
időben dobom hátra a hajamat, hogy szemtől szemben találjam

21
magam a kínzó fájdalom forrásával, akit néha kiszúrok a
hálószobám ablakából. A kék szempár úgy ragyog, mint a zafír,
még a tompa fényben is, de a kisfiús gödröcskéket felváltották a
szögletes vonások és az érzelemmentes vonallá préselt ajkak.
Lucas mindig is magasabb volt nálam nyolc-tíz centivel, de ez a
különbség most még többnek tűnik, ahogy engem bámul.
– Nem tudtam, hogy idebent vagy. – Basszus, két éve nem
beszéltem vele, és ezek az első szavak, amik elhagyják a számat.
Szánalmas bocsánatkérés pusztán azért, mert egyszerre vagyok
vele a garázsban. Megmozdítom a vállamat, és kényszeredetten
kihúzom magam, hogy magasabbnak tűnjek. Lucas oldalra dönti a
fejét, felemeli a kezét, és kinyújtja felém a garázsnyitót.
Elveszem, bár utálom, hogy ezt csinálom. Nem így kellett volna
zajlania a beszélgetésünknek. Neki kellett volna bocsánatot kérnie
tőlem, nem pedig fordítva. Virágot kellene hoznia nekem, nem
valami összeragasztott garázsnyitót az egyik seggfej barátja
kocsijából.
– Mondd meg Avának, mekkora szemét. – Nem várja meg a
válaszomat, sarkon fordul, és zsebre dugott kézzel, hosszú
léptekkel kiviharzik a garázsból. A gyors lépteit látva nem nehéz
kitalálni, mennyire szeretne elmenekülni a közelemből.
Kicsit több mint egy percet kell még idebent töltenem, feltéve,
hogy ezek a seggfejek tartják magukat a saját ostoba
szabályaikhoz. Mire Lucas eltűnik a bokrok mögött a hosszú
felhajtó végén, eldöntőm, hogy megfogadom a tanácsát. A
garázsnyitóval a kezemben ugyanott távozom, ahol ő, majd
besétálok a házba a bejárati ajtón keresztül, és a könyökömmel
török utat magamnak a vendégek között. Bedobom a garázsnyitót
a kihívásokat tartalmazó tálba, és a pletykálkodás, ami
valószínűleg a kanapén zajlik, azonnal elnémul. Érzem, hogy a
legjobb barátnőm engem figyel, pedig nem is nézek rá. A
jéghercegnőre szegezem a tekintetem, aki előrehajol, és a térdére
fekteti a kezét, mintha valami úrhölgy lenne.
– Szemét vagy, Ava. – Egy pillanatig farkasszemet nézek vele,
csak addig, amíg meg nem érti, hogy komolyan gondolom, amit

22
mondok, és hogy többé nem félek a véleményétől. Fogalmam
sincs, miért utál ennyire, de tuti, hogy nem én tehetek róla. Ha
továbbra is fenn akarja tartani ezt az ellenséges viszonyt, az az ő
baja.
A padlón ülő legjobb barátnőmre pillantok, aki helyeslőén
vigyorog, és ebből két dologra is következtetek: az egyik, hogy
halában szórakozott rajtam az előbb; és kettő, piros pontot kapok
az este miatt.
– Gyerekes ez a játék. Legközelebb én választok játékot a
bulira, hölgyeim, és tényleg jól foguk szórakozni. – Abby
rákacsint Avára, ahogy talpra áll, és átsétál a lányok között, akik
még mindig körbeveszik a területet. A zsebébe nyúl, majd a
kezembe adja a kocsikulcsot, aztán belém karol, miközben hátat
fordítunk a tanév első drámájának.
Egy szót sem szólok, és ő sem kérdezősködik, miközben az
utcán sorakozó autók mellett sétálunk. Egy másodperccel azelőtt
veszem észre, hogy Lucas kocsija még itt van, mielőtt
felkapcsolja a fényszórót, és a motor dübörögve életre kel.
– Úgy látszik, más is unalmasnak tartotta a bulit – jegyzi meg a
barátnőm. És mivel ő a biztos pont az életemben, és mert nem
szoktam hazudni neki, mindent elmesélek.
– Ott volt a garázsban, ő is szemét. – Az utolsó mondatot addig
tartogatom, amíg el nem sétálunk a leengedett ablaka mellett.
Rápillantok, miután a szavak elhagyják a számat, és a tekintetünk
egy futó pillanatra találkozik. Amikor Abbyvel autónyi távolságra
kerülünk tőle, csikorgó kerekekkel elhajt.
– Nocsak, ez egy új June Mabee – szólal meg a legjobb
barátnőm, és a csípőjével meglöki az enyémet. Kényszeredetten
felnevetek, majd feszülten elmosolyodom, de ez gyorsan leolvad
az arcomról, amikor elengedjük egymást, és Abby odalép az
anyósülés felőli ajtóhoz.
Persze, büszke vagyok arra, amit tettem. De ez még nem jelenti
azt, hogy nem kívánom átkozottul, bár meg se történt volna ez az
este.

23
 MÁSODIK FEJEZET

Ú gy tűnik, azon kívül is nevet szereztem magamnak, hogy én

vagyok „a lány, aki Fullerék mellett lakik”. Általában így
szoktak nevezni, főleg azok a lányok, akik már általános óta bele
vannak zúgva Lucasba. A rajongói néhányszor megpróbáltak
összebarátkozni velem, hogy meghívassák magukat egy ottalvós
buliba, mert az ablakomon keresztül akarták őt bámulni.
Mindig nagyot koppantak. Senkit nem szoktam áthívni
éjszakára Abbyn kívül, ő pedig nem számít, mert olyan, mintha
családtag lenne. Ez anya szabálya. Furán áll ahhoz, hogy idegenek
legyenek a házunkban. Főleg azóta, hogy apa elment. Azt hiszem,
mindenkit nagyon megbízhatatlannak tart. Gondolom, én is.
Azon töprengek, vajon hány ottalvós buliba fognak meghívni
most, hogy én lettem „a lány, aki beszólt Ava Pryornak”. Ezzel
talán mindenkit elijesztettem. Bár az alapján, hogy most nem
csupán egy, hanem három másik emberrel sétálok végig az iskola
folyosóján, nem tagadhatom, hogy a beszólásomnak volt
valamiféle jótékony hatása.
– Szóval, honnan költöztél ide? – kérdezi Naomi, az első
barátom a buliból.
Abby olyan hangosan nevet, hogy kiköpi a jeges lattéját. Az
anyja egy kávézót üzemeltet, ezért minden reggelt ott indítunk.

24
Még amikor másik iskolába jártam is, mindketten harminc perccel
korábban felkeltünk, hogy megigyunk egy kávét, és
beszélgessünk.
– Negyedikes korotok óta ismeritek egymást, mióta te
ideköltöztél, Naomi – mondja Abby. Mosolyogva egymásra
pillantunk, miközben Naominak szó szerint a földbe gyökerezik a
lába.
– Kilencedikben ugyanaz volt az osztálytermünk – teszem
hozzá vigyorogva. Vállat vonok, de az az igazság, hogy ez csak
tegnap este jutott eszembe, amikor mindkettőjüket megkerestem
az évkönyvben.
– Én felismertem – dicsekszik Lola, és hátrahajtja a fejét,
miközben beönti a szájába a müzliszelet morzsáit. Nehéz
eldönteni, hogy blöfföl vagy sem. Lolában van egy adag
magabiztos beképzeltség, a szimpatikus fajtából. Még nem
ismerem elég jól, de amikor eljutunk odáig, meg fogom neki
mondani, hogy úgy néz ki, mint az a lány a Spinédzserekből.
– Be kell mennem a titkárságra – jelentem be, amikor
megszólal az első csengő. Elfogadom a szerencsétlen, féloldalas
ölelést Abbytől. Ma nagyon közel jár ahhoz, hogy megszegje a
házirendet az öltözködésével. Nem annyira a rövidnadrágja
hosszáról van szó, mint inkább arról, hogy mi van a felsőjére írva.
Biztos vagyok benne, hogy csak mert az U-t csillag helyettesíti az
F és a CK között, nem fogja megúszni.
– Egyszerre van ebédszünetünk, úgyhogy foglalok asztalt –
kiabálja Naomi a folyosót elözönlő emberek feje fölött. Kábé
százötvenöt centi lehet, de az alacsony termetét jó nagy
hangerővel ellensúlyozza.
Kicsit feldob, hogy sikerül úgy kezdenem a középiskola utolsó
évét, hogy konkrét terveim vannak az ebédszünetre, nem pedig
céltalanul bolyongok majd az asztalok között a tálcámmal a
kezemben. Nagy lendülettel megtolom az ajtót, és nem veszem
észre, hogy a túloldalról valaki kifelé igyekszik. Ha nem üveg
lenne, lehet, hogy sokkal erősebben lököm meg, de meglátom
Lucas ismerős, mélykék pamutból készült, fehér bőrujjú dzsekijét,

25
ami olyan, mintha valaki villogó stoptáblát tolt volna az orrom
alá.
– Bocsi. – A fenébe! Már megint bocsánatot kértem.
Hátralépek, hogy elengedjem, ám legnagyobb meglepetésemre
ő is ugyanezt teszi. Észreveszem, hogy szórakozottan megrándul a
szája sarka. Nem pont nevetés, de határozottan fényévekre van a
vicsortól, amit tegnap este kaptam.
Nem akarom, hogy meggondolja magát, ezért előretolom az
ajtót, és belépek rajta. Kinyújtja a kezét, hogy átvegye az ajtó
súlyát, pont akkor, amikor én elengedem, így az ujjai súrolják a
kézfejemet. Nem több véletlen balesetnél, de látom rajta az enyhe
undort, amikor megtörténik. Azonban rám éppen ellenkező
hatással van. Elpirulok az adrenalintól és a rég elvesztett
szeretettől. Meg mernék esküdni, hogy megvágott, olyan erős
érzések maradtak az érintése után a bőrömön.
– June! – Maggie Williams együtt járt középiskolába az
anyámmal. Ironikus módon nem itt, hanem Fort Wayne-ben.
Anya meg ő inkább csak a Facebookon barátok, semmint igaziból,
de Maggie mindig kedves volt hozzám. Ráadásul mindig jó egy
ismerős arccal találkozni a titkárságon.
– Lucas! Várj! – kiáltja, mielőtt becsukódna mögötte az
üvegajtó. Gyorsan megfordulok, hogy lássam, hallotta-e, remélve,
hogy sikerül megszöknie, mielőtt Maggie valami kínosat mond,
például emlékezteti arra, ki vagyok, annak ellenére, hogy egymás
mellett lakunk. Azonban Lucas jó tanuló, jól nevelt énje nyeri a
csatát, így megfordul, hogy a résre nyitott ajtóban meghallgassa.
– El tudnád kísérni June-t az első órára? Egy csoportba
kerültetek.
Biztos vagyok benne, hogy Lucassal mindketten hányingerrel
küzdünk. Terhes csönd telepszik ránk. A levegő olyan sokáig
marad feszült, hogy Maggie mérgesen pislant kettőt, és megrázza
a papírt, amit felém nyújt. Az apró mozdulatra már reagálok, és
elveszem a kezéből az órarendemet.
– Persze – válaszolja Lucas, felvillantva a tipikus feszült
mosolyát. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, ezt akkor szokta

26
csinálni, amikor kényszerből viselkedik kedvesen. Ugyanilyen
arcot vágott, amikor Tory D’Angelo megnyerte a Legértékesebb
Játékos díját nyolcadikban a focibanketten, és akkor is, amikor a
szülei három évvel ezelőtt közölték vele, hogy szilveszterkor a
Yosemite Nemzeti Parkban fognak kempingezni hármasban. Most
is ugyanúgy összepréseli az ajkait, és abban a pillanatban le fog
olvadni az arcáról a kényszeredett mosoly, hogy kimegyünk a
folyosóra.
– Szólj, ha valamire szükséged van, kedves! – Maggie választ
sem várva felveszi a csörgő telefont, és a vállával a füléhez
szorítja a készüléket, miközben a másikba egy tollat fog. Nem
mintha megkérhetném, hogy tekerje vissza az időt, és ne említse
Lucasnak, hogy kísérjen el órára, de talán, ha nem lenne
elhavazva a munkával, feltehetnék még neki egy-két kérdést, hogy
húzzam az időt, és Lucasnak legyen ideje meglépni.
Bár, gondolom, így is elég ügyesen tud menekülni. Nekem
kettőt kell lépnem minden lépésénél ahhoz, hogy tartsam vele a
tempót. Nem vagyok sokkal alacsonyabb nála, szóval tudom,
hogy szándékosan siet. Az első óránk fizika a legmesszebbi
épületben, ami azt jelenti, hogy: – Megizzadok, és nem fogok
levegőt kapni, mire a terembe érünk.
Basszus. Ezt hangosan kimondtam.
– Nem az én bajom – veti oda Lucas a válla fölött. A karját úgy
lengeti, mintha gyorsgyalogló lenne. Kilöki az A épület dupla
szárnyú ajtaját, épp csak annyi időm van, hogy gyorsan beugorjak
mögötte, mielőtt visszacsukódik. Valószínűleg azt remélte, hogy
az ajtó a vállamra csapódik. Csak a dzsekije ujjára tudok figyelni,
meg arra, hogy kicsit meleg lehet most, hogy az épületen kívül
vagyunk.
– Tudod, vagy huszonhét fok van, és párás a levegő – szólalok
meg, de szerencsére sikerül visszafognom magam, nehogy
véletlenül piszkálni kezdjem a hülye dzsekije miatt. Azt is
gondolom, hogy cuki benne, ami rohadtul összezavar. Fizikailag
és érzelmileg is kimelegszem, és a dzsekin akarom levezetni a
frusztrációmat, meg az egón, amit képvisel.

27
 Nem válaszol, és valószínűleg így a legjobb. Ráadásul vagy én
vagyok gyorsabb, vagy ő lassított le, mert csökken a kettőnk
között lévő távolság. Diákok rohannak el mellettünk, valószínűleg
elfoglalják az összes helyet az osztályteremben, ami még mindig
jó négyszáz méterre van tőlünk. Szinte szinkronban vagyok a
lépteivel, amikor felém fordul, és megáll a járda közepén.
– Tudod, nem kell ezt csinálnunk. – Rám mutat, majd magára.
Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni, és ez az arckifejezésemen
is tükröződhet, mert magyarázni kezd. – Nem kell úgy tennünk,
mintha lenne köztünk valamiféle kapcsolat, vagy ilyen
baromságok. Neked is megvan a saját életed, meg nekem is, amit
itt felépítettem. Csak járj be az óráidra, lógj együtt a barátnőddel,
legyél kitűnő tanuló, vagy amit akarsz.
– Barátaimmal – szólok közbe.
Vállat von, és mérgesen összeráncolja a homlokát.
– Azt mondtad, lógjak együtt a barátnőmmel, de vannak
barátaim, Lucas. Többes számban. – Te is egy voltál közülük.
– Persze. Csak... – Elhallgat, és megfeszül az állkapcsa, mint
akkor, amikor ideges. Annyi apró rezdülése égett bele az
agyamba. Megrázza a fejét, majd felpillant, mély levegőt vesz, a
válla gyorsan emelkedik és süllyed. Leveszi a tekintetét az
égboltról, majd ismét rám pillant. – Csak azt mondom, hogy már
nem igazán ismerjük egymást. Ennyi.
Megfordul, folytatja az útját a járdán, de már nem foglalkozom
azzal, hogy lépést tartsak vele. Hagyom, hogy jóval előttem
sétáljon, elég messze ahhoz, hogy az épület ajtaja becsukódjon
mögötte, miközben nekem még jó néhány lépést kell megtennem,
hogy elérjek odáig. Előreengedem, arra az esetre, ha sírnom
kellene, de igazából csak mérges vagyok. A tudattól, hogy
görcsbe rándult a gyomrom, legszívesebben sikítanék. Ráteszem a
kezem a dupla szárnyú ajtó kilincsére, de nem nyitom ki rögtön,
előtte megnézem a tükörképemet a sötétített üvegben. Nem
akarok úgy kinézni, ahogy érzem magam. Bár nem igazán
ismerem az ide járó embereket, ők tudnak rólam annyit, hogy
emlékezzenek, mennyire bele voltam zúgva a srácba, aki az előbb

28
sétált be a fizikaterembe. Már így is szaladok utána. Nem kell
még zaklatottnak is látszanom.
Nagyot sóhajtva kinyitom az ajtót, és halkan besurranok. A
csengő már megszólalt, a terem ajtaja csukva. Mivel új diák
vagyok, nem számít, ha kések, ezért nem rohanok. A lépéseim
rövidek, jóval rövidebbek, mint az udvaron voltak. Akár arra is
használhatom ezt az időt, hogy lehiggadjak. Hagytam, hogy Abby
rábeszéljen, ma hagyjam leengedve a hajamat. Mintha egy
nedves, meleg takaró lenne a vállamon és a hátamon, és biztos
vagyok benne, hogy a hajvasalóval elért szögegyenes tincsek már
tönkrementek. Nem göndör a hajam, ám nem is tökéletesen
egyenes. Inkább zilált, de nem úgy, mint a szupermodelleké.
Az osztályterem ajtaja könnyen kinyílik, szerencsére sikerül
megragadnom a kilincset, mielőtt a falhoz csapódna. Ennek
ellenére majdnem mindenki rám figyel. A tanárra szegezem a
tekintetem. Egy idősebb férfi olyan ingben, amit az apám viselt
mindig – pólóing, egyetlen mellzsebbel. Ma éppen narancssárga.
Élénk narancssárga. Azon töprengek, vajon a többi ruhája hogy
néz ki.
– Elnézést. Új vagyok, be kellett mennem a titkárságra –
magyarázom, és ezzel eltüntetem a mérges tekintetet az arcáról.
Nem volt itt, amikor kilencedikes voltam. Az összes tanárt
ismerem, annak ellenére, hogy a diákok közül talán csak hatot.
– Á, igen! Miss Mabee. – A néhány kuncogást béna
kamuköhögésekkel próbálják álcázni. A korombeliek nagyon
viccesek tudnak lenni. A tanár elveszi a papíromat, és feltolja a
szemüvegét az orrán. A haját oldalra fésülte, és a zselé, amivel
jobbról balra igazította a haját, még friss. Fénylik.
– Remélem, nem bánja, ha az első sorba kell ülnie – szólal
meg, aztán lehajol az asztalához, hogy aláírja a papírt. A tolla
hegyével az osztályterem egyetlen szabad helyére mutat. De én
ezt már korábban észrevettem. És a magas, mérges sportolót is,
aki mögötte ül. – Parancsoljon – mondja a tanár, ahogy visszaadja
a papíromat. Inkább a nevére szegezem a tekintetem, nem pedig

29
az asztalra, ahova leülök. Nem mutatkozott be, amikor
megérkeztem, így a kiejtése rejtély a számomra... Slatvka.
A székemen ülve előrehajolok, és rákönyöklök a padra, nehogy
a hajam összegabalyodjon valamivel, ami Lucasé. Annyira
megszállottan félek ettől, hogy hátranyúlok, és a jobb vállamra
húzom a hajamat, majd összefogom a rotringommal, és úgy
lengetem, mint egy elszabadult hintát.
– Ó, istenem – suttogom, ahogy a ceruza kicsúszik belőle, és
hátragurul a padlón. Beletúrok a most már kócos hajamba, és
kisimítom a vállamon, mielőtt oldalra hajolok, és lebukom a
székemen, hogy megpróbáljam elérni. A tanár éppen a táblára írja
azokat a dolgokat, amiket be kell szereznünk a félévben, aztán ki
fogja osztani a tanmenetet, ami azt jelenti, hogy körülbelül három
másodpercem van, mielőtt megfordul, és észreveszi a
tornamutatványomat. Az osztály többi tagja már így is élvezettel
figyeli az előadást. Majdnem kiesem a helyemről, a fejem
gyakorlatilag Lucas asztalán fekszik mögöttem, miközben a
kezemmel hadonászok, és kétségbeesetten próbálok a padlón
tapogatózni, de az ujjaim csak a levegőt érik.
Lucas felnyög, és megpöcköli a fejemet.
– Ülj fel – mondja, miközben kihajol jobbra, és egyszerűen
felveszi a ceruzámat. Csak annyira fordulok oldalra, hogy rá
tudjak nézni, és elvegyem tőle. Nem engedi el azonnal, két-három
másodpercig még fogja, hogy megbizonyosodjon róla, eléggé
égek a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében. Irritál, ezért
ahelyett, hogy megköszönném neki, ahogy terveztem, valami
egészen más hagyja el a számat:
– Hamarabb is felvehetted volna. – Csúnyán nézek rá, ő pedig
elengedi a rotringot, kihúzza belőle a radírt, és visszadobja a
padlóra, ahol jó pár méterre pattog tőlem. Halkan felnevetek,
aztán még egyszer, utoljára! felé fordulok: – Még jó, hogy nem
szoktam hibázni – jelentem ki farkasszemet nézve vele, aztán
előrefordulva megköszönöm Mr. Slatvkának a kiosztott
tanmenetet.

30
 Elfoglalom magam azzal, hogy lemásolom a táblára írt
tanszerlistát, amiket ma akarok megvenni, és elégedett vagyok
magammal amiatt, ahogy ezt a helyzetet kezeltem. Amikor a
tanárunk a terem hátuljába ér, Lucas előrehajol, a könyökére
támaszkodik, és olyan közel teszi a száját a nyakamhoz, hogy
meleg lélegzete a bőrömet bizsergeti.
– June – kezdi a nevemet suttogva. A hangja és a csiklandozó
érzés miatt abbahagyom az írást, és arra figyelek, hogy az egész
testem libabőrös lesz. Pislogva meredek a lapomra nyomtatott
szavakra. – Fogalmad sincs, milyen messze vagy a tökéletestől.
Súlya a széktámlára nehezedik, ahogy az asztala a székemhez
ér, és összerezzenek, amikor a cipőjét a székem lábára teszi, és
előretol néhány centivel.
Ez nem az a pillanat, amikor nem tudom, mit mondjak. Nagyon
is tudom. Csakhogy nem tenném vele helyre. Ezért inkább
gondolatban mondom ki ahelyett, hogy megadnám neki az
elégtételt.
Pontosan tudom, mennyire tökéletlen vagyok.

31
 HARMADIK FEJEZET

E z a nap egyre jobb és jobb lesz. És a jobb alatt azt értem,

hogy egy szarkupac.
Idén lehetőségem lett volna hamarabb hazamenni. Jópár
tantárgyat elvégeztem korábban, és egyetlen szabadon választható
tárgy sem tetszett, amit utolsó órában felvehettem volna. Utálok
főzni, így az ki volt lőve. A fényképészetet már megcsináltam –
ráadásul egy fotóssal élek –, az meg egyenesen kínzásnak
hangzott, hogy az edzőteremben legyek a fél focicsapattal, akik
próbáltak izmot szedni magukra. De Abbynek egész nap itt kell
lennie, és könyörgött, hogy maradjak.
Én pedig beadtam a derekam.
Azt hittem, könnyű lesz, ha utolsó órában beállók
tanársegédnek... beülhetek a hátsó sorba, és megcsinálhatom a
házimat, amíg a többiek dolgoznak. Egy kilencedikes
algebraosztályt kaptam, úgyhogy csak a fénymásolásban kell
segítenem, meg kiosztani a papírokat. ígéretesnek tűnt, amíg a
terembe besétálva meg nem láttam Toryt, aki Mr. Newsome
székében terpeszkedett, ő Mr. Newsome kedvence, mivel Tory
D’Angelo és a testvére, Hayden is benne vannak a suli
kosárlabdacsapatában, aminek Mr. Newsome az edzője.

32
Bármelyik órához hozzárendelhettek volna, amit most tartanak, de
valahogy mellette kötöttem ki.
– Mire föl ez a mogorva pillantás, Mabee? – Tory jobbra-balra
fordul a széken néhány lépésnyire tőlem. Úgy csináltam, mintha
tudomást sem vennék a létezéséről, miközben ellenőriztem az óra
szabályait és az instrukcióikat, amiket ma kaptam. Aztán számba
vettem a többi tanárt, akiknek potenciálisan segédkezhetnék.
– Nem nézek mogorván. Csak azon elmélkedem, menynyire
kényelmes ez a doboz, és hogy milyen úriember vagy – jegyzem
meg, anélkül, hogy levenném a tekintetem a munkámról. Egy
nagy tárolórekeszen ülök, ami tele van adományozott
iskolafelszerelésekkel, jegyzetfüzetekkel, kéztörlővel és
papírzsebkendővel. Az osztály tele van, nincs szabad szék. Tory
nem mozdult a helyéről... túlságosan lefoglalja, hogy a tanár
számítógépén pasziánszozzon.
– Ó, úriember vagyok. Felajánlottam, hogy osztozok veled. –
Oldalra fordul, így a térde az enyémhez ér, aztán megpaskolja a
combját.
– Nem ülök az öledbe – jelentem ki ridegen, oldalra döntött
fejjel. Kontyba csavartam a hajamat, és két ceruzát szúrtam bele,
hogy egy helyben tartsam. Egy kicsit csúszik, így a hajszálaim
összevissza állnak mindenfelé, és csiklandozzák az arcomat.
Kihúzom belőle a ceruzákat, hogy újra elkészítsem a kontyot.
– Leeresztve kéne hagynod – szólal meg Tory. Figyelmen kívül
hagyom, és folytatom a hajam tekerését. Az egyik ceruzát a
kezemben tartom, a másikat a számba veszem.
– Komolyan mondom – folytatja. Oldalvást pillantok rá,
miközben az egyik ceruzát bedugom a kontyféleségembe; miután
érzem, hogy stabilan áll benne, kiveszem a másik ceruzát a
számból, és azt is beleszúrom.
– Várom a nőgyűlölő megjegyzést, ami általában minden
nekem címzett mondatodat követi. – Addig birizgálom a második
ceruzát, amíg minden stabilnak nem tűnik, aztán az ölembe
teszem a kezemet, miközben a tekintetem továbbra is Toryra
szegezem.

33
 Néhány másodperc eltelik anélkül, hogy akár egyetlen szót is
szólna, és míg részben felkészülök a visszavágásra, egy részem
bűntudatot érez, amiért ráförmedtem azután, hogy bókolt nekem.
Végül vállat von, visszafordul a számítógéphez, és összepréselt
szájjal tovább húzgálja a kártyalapokat.
– June, segítenél, légy szíves? – szól Mr. Newsome. Örömmel
hagyom magára Toryt, és kinyújtózom, felállók, majd elveszek
egy kupac összetűzött papírt a tanártól. Ahelyett, hogy minden
első padba dobnék néhányat, hogy továbbadják, egyenként teszem
le az asztalokra a lapokat, leginkább azért, hogy húzzam egy kicsit
az időt.
Marad néhány paksaméta, amikor az utolsó diákhoz érek, ezért
felemelem őket, hogy jelezzem, végeztem. Mr. Newsome bólint,
hogy hagyjam őket az asztalán, én pedig visszasétálok a
dobozszékemhez, de észreveszem, hogy már foglalt. A forgószék
a könnyebb hozzáférhetőség miatt oldalra fordítva áll, a papírjaim
a laptop előtt sorakoznak. A seggfej megmosolyogtat egy kicsit,
és lepillantok a dobozra, amin ül a hátát a falnak támasztva,
miközben elsétálok mellette. Egy futó pillanatra felnéz a
telefonjáról, és találkozik a pillantásunk.
– Ja, ja. Nehogy azt mondd, hogy soha nem kaptál tőlem
semmit – mondja felemás mosollyal, és lesüti a szemét. Az
Instagramon görgeti a képeket, mintha rulettet játszana, és már
nyitnám a számat, hogy köszönetét mondjak neki. Azonban
mielőtt a szavak elhagyhatnák a számat, Tory megáll egy nő
képénél, akin egy fehérneműnek aligha nevezhető ruhadarab van,
és inkább úgy döntök, kiélvezem a sikeremet. Jobb, ha úgy van
vége ennek az órának, hogy valami kedveset tett értem, mint hogy
lehetőséget adjak neki, hogy megmutassa, milyen beteges
dolgokat követ a közösségi médiában.
A csengő még szól, amikor Tory feláll a dobozról, és elindul az
ajtó felé. Kinyújtja a kezét, hogy összeüsse az öklét Mr.
Newsome-éval, aki azt tanácsolja, fogja magát vissza a
fociedzésen, hogy megőrizze az erejét arra a sportágra, ami igazán
számít.

34
 Tory halkan nevet és bólogat, aztán kimegy a teremből anélkül,
hogy hátranézne a kényelmes székre, amit átadott nekem.
Megvárom, hogy mindenki elhagyja a helyiséget, hogy felvessek
egy ötletet Mr. Newsome-nak, de ahogy az utolsó diákok is
távoznak, Lucas lép a terembe, én pedig gyakorlatilag visszafutok
a székhez. Kihúzom a ceruzákat a szedett-vedett kontyomból, így
a hajam az arcom bal oldalára hullik, eltakarva azt.
– Van egy perce? Segítségre lenne szükségem valamiben, nem
tudom, hogyan birkózzak meg vele. – Más hangsúllyal beszél,
mint amit megszoktam tőle; úgy, mint az a fiú, akivel együtt
nőttem fel. Van benne egy kis bizonytalanság, és egy nagy adag
tisztelet. A korábbi interakcióinkat aligha lehetne udvariasnak
nevezni.
– Persze, kimenjünk? – Megfeszülök, amikor meghallom Mr.
Newsome válaszát. Nyilvánvalóan úgy érti, hogy itt nem
beszélhetnek privát dolgokról.
– Nem, ez... – Oldalra fordítom a fejem, a hajam pedig
szétválik, mint a fátyol, és egy pillanatra meglátom Lucast. Tartja
velem a szemkontaktust, ahogy válaszol. – Semmi baj. Nem
személyes.
Felbátorít, hogy maradhatok, ezért a fülem mögé csavarom a
hajamat, és bocsánatkérőn elmosolyodok, de mindez feleslegessé
válik, amint Lucas hátat fordít nekem, és zsebre teszi a kezét.
Pislogva fordítom vissza a figyelmemet a papírjaimra, virágokat
és leveleket rajzolgatok, amiket korábban kezdtem el firkálni.
– Mi a baj? – Mr. Newsome lehalkítja a hangját, de így is
minden szót hallok. Ki kellene mennem.
– Tennesseeről van szó – válaszolja Lucas. Gondolom, valami
főiskola. Bár nem jártam a suli meccseire, amikor átiratkoztam a
magániskolába, lehetetlen volt nem hallani róluk. Lucas
tizedikben a kezdőcsapat tagja lett, és tavaly egészen az állami
bajnokságig jutottak. Plusz mindig is okos volt, szóval úgy vélem,
számos továbbtanulási lehetősége van. Sokkal több, mint ami az
én sovány kis listámon maradt most, hogy esküvői fotókból élünk.
Nem mintha lenne bármi fogalmam arról, hogy mit akarok

35
tanulni, vagy mi szeretnék lenni. Csupán valahova máshova
szeretnék járni; változtatni magamon egy picit.
– Értem. Tudod, hogy mi erről a véleményem, de igazából csak
rajtad áll – feleli Mr. Newsome. Nem tehetek a hallgatózásról,
ráadásul a beszélgetés felpiszkálta a kíváncsiságomat. Tennessee
nincs olyan messze innen, talán öt–, vagy hatórányira kocsival.
Nem mintha el akarnék menni oda, hogy meglátogassam, vagy
ilyesmi. Az idő, amit ennek a távolságnak a kiszámítására
fordítottam, teljesen szükségtelen volt.
– Ha rajtam múlna, most nem lennék itt, nem igaz? – Lucas
halkan felnevet, de frusztráltnak hangzik. Oldalra döntöm a fejem,
és látom, hogy két kézzel beletúr sűrű hajába, aztán megdörzsöli
az arcát. – Ah! Talán jobb lenne, ha simán feldobnék egy érmét!
Mr. Newsome felnevet a viccen, de Lucas nem. Megint oldalra
fordítom a fejem, hogy szemügyre vegyem az arcát, és keresem
azokat a kis árulkodó jeleket, amiket régóta ismerek, és amik
mindig elárulták a valódi érzéseit. Egy röpke pillanatra megrándul
a szája, szinte mintha rosszul lenne. Mérges, talán csapdába esett,
de rögtön eltűnik minden az arcáról, amikor észreveszi, hogy
nézem.
Felhorkan, és visszafordítja a tekintetét Mr. Newsome-ra.
– Tudja, mit? Majd kitalálom. Mennem kell edzésre. – Bal
kezével óvatosan ráüt az ajtókeretre, ahogy hátrál egy lépést. A
tekintetünk még egyszer, utoljára találkozik, és látom rajta, hogy
jobban örülne, ha nem lettem volna itt ennél a beszélgetésnél,
legyen szó bármiről is.
– Hadd ejtsek meg egy hívást, beszélek vele. – Mr. Newsome
kérése aligha hatja meg Lucast, aki máris felemelte a védőfalait.
– Talán. Majd szólok. Tök mindegy, nem igaz? – Mély, rekedt
nevetés szakad fel a torkából, ahogy kisétál a helyiségből. Mr.
Newsome utánamegy, és a lábával nyitva tartja az ajtót, miközben
elkiáltja magát:
– Lehet, hogy segít! Lucas! – Mr. Newsome az ajtókereten
dobol az ujjaival, számolja a másodperceket, amennyi
valószínűleg ahhoz kell, hogy Lucas a folyosó végére érjen, és

36
kisétáljon az ajtón. Végül lehajtja a fejét, és az orra alatt
káromkodik.
Összegyűjtöm a papírjaimat, a kupac aljára teszem azt,
amelyikre rajzolgattam, a listával együtt, amit a többi tanárról
készítettem, akiknek segédkezhetnék a félévben. Úgy érzem, nem
ez a legmegfelelőbb idő, hogy előhozakodjak ezzel.
Épp a széket tolom az asztal alá, amikor Mr. Newsome
visszafordul a tanterembe, és döbbenet suhan át a tekintetén,
amikor eszébe jut, hogy még mindig itt várok rá.
– June, sajnálom. Ismered Lucast, igaz? A kilencedikes
algebraóráról. – Hagyja, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, és
odasétál az egyik asztalhoz, ami szemben van az övével, majd
hátradől, hogy ráüljön a tetejére. Felemásan elmosolyodom, és
felnevetek.
– Igen, nehéz elfeledkezni róla – válaszolom, egyáltalán nem
említve a közös múltunkat Lucasszal. Még ha csak Mr. Newsome
órájáról ismerném, akkor is mély benyomást tett volna rám.
Nagyon komolyan vette az extra ötösért zajló
matekmérkőzéseinket, a mellkasát döngetve pattant fel, amikor ő
szerezte a legtöbb pontot, és megkapta a jegyet, amire nem is volt
szüksége. A sikeres vizsga után kihagyhatta a geometriát meg a
másodéves algebrát, és rögtön elkezdhette a haladó matematikát.
Én is okos vagyok, de nem élvezem a matekot. Nem úgy, mint
Lucas tette... teszi. Legalábbis azt hiszem, hogy még mindig
szereti.
– A kölyöknek esélye van bekerülni az MIT-re – motyogja az
orra alatt, de valószínűleg hangosabban, mint gondolta volna.
Lucasnak az MIT és a Tennessee között kell választania. A tanár
megrázza a fejét, hogy magához térjen, és a kezébe temeti az
arcát. – Elnézést, csak hangosan gondolkodtam. Mire van
szükséged?
Végighúzom a hüvelykujjamat a papírkupac szélén, keresem a
fémkapcsot az utolsón, amire a tartalék tanárokat gyűjtöttem
listába.

37
 – Két asszisztense van. – Megköszörülöm a torkomat,
hümmögök, elbizonytalanodom...
A tanár hangosan felnevet, hátradönti a fejét, nekem pedig
megáll a hüvelykujjam az oldal tetején, amire referenciaként
tekintek.
– Azt hiszem, lehet így is mondani, viszont Tory D’Angelo
nem nagy segítség asszisztensként. Csak szeretem szemmel tartani
a kölyköt, nehogy bajba keveredjen, örültem, amikor
mindkettőtöket megkaptalak. ígérem, hogy nem foglak nagyon
leterhelni. – Előrehajol, és suttogást tettet. – Tudom, hogy
néhányan szeretitek ilyenkor elkészíteni a házi feladataitokat.
Ideges nevetés rázza a mellkasomat és a vállamat.
– Igen, öhm. – Összepréselem az ajkamat, és belülről
ostorozom magam azért, amit tenni készülök. – Nem, csak azt
akartam mondani, remélem, nem baj, hogy maradok annak
ellenére, hogy Tory már itt van. Én... szeretek itt lenni. Elég
csendes.
A tanár még hangosabban nevet, majd ellöki magát az
asztaltól, és előrehajol a papírokhoz, amiket Tory itt hagyott.
Feltekeri őket, és rácsap velük a tenyerére.
– Ha képes vagy csendet találni egy helyiségben Toryval,
akkor olyan zen képességeid vannak, amiket nekem is meg kell
tanulnom. – Felemeli az összetekert papírokat. – Annak a srácnak
egyetlen feladata volt ma, odafigyelni, hogy ezeket hazavigye.
– Odaadhatom neki – ajánlom fel önként, nyilván valami
átmeneti elmezavarnak köszönhetően.
Mr. Newsome lehajtja a fejét, és oldalra döntött fejjel nyújtja
felém a feltekert lapokat.
– Biztos? Nem bánom, ha zaklatnom kell. Ez a kedvenc
hobbim – viccel.
Megrázom a fejem, és elmosolyodom.
– Nem, tényleg. Nem bánom. – Igen, igen! Bánom. Mi a fene
szállta mega testemet, és vesz rá olyasmikre, amiket gyűlölök?
– Nagyszerű.

38
 Így alig egy perccel később, ahelyett, hogy megoldottam volna
az utolsó órám problémáját, úgy sétálok ki Mr. Newsome
tanterméből, hogy a kezemben van egy guriga papír olyan
tanároktól, akik valószínűleg egyébként sem várják, hogy Tory
követni fogja majd az instrukcióikat
Miután kilépek az épületből, kihajtogatom Tory papírjait, és az
enyémek mellé teszem őket, közben pedig megpillantom a
gasztronómiát a tetején. Legalább nem kell együtt főznöm vele.
– Mi tartott eddig? – Abby kidugja a lábát, és elhagyja az
alacsony cementfal menedékét, ami a matematikaépület és a
könyvtár között van.
– Stréber átok – válaszolom, és felé nyújtom a papírokat.
Elfintorodik, és a hüvelykujjával megveregeti Tory nevét.
– Te vagy stréber? Vagy inkább ő? – Természetesen viccel.
Visszaveszem tőle a papírokat, és elkezdem keresni a kulcsomat a
zsebemben. Holnap mappákkal és egy nehéz táskával leszek
megpakolva.
– Tanársegéd lettem vele Newsome-nál, nem tudok kibújni
alóla. – Tulajdonképpen ez az első hazugság, amit valaha
mondtam Abbynek. Azzal nyugtatom magam, hogy ez csak enyhe
túlzás. Nem arról van szó, hogy nem tudok kibújni alóla. Csupán
elszúrtam az esélyemet, hogy tanárt váltsak.
Abby lassan felnevet, majd egyre hangosabban tör ki belőle a
jókedv, miközben keresztbe teszi a karját, és meg kell állnia, hogy
visszanyerje a lélegzetét.
– Atyaég, rettentően balszerencsés vagy! Ennél már csak az
lenne rosszabb, ha Avával kellene együtt dolgoznod. –
Elmosolyodom, miközben megnyomom a gombot a kulcsomon.
– Igen – válaszolom habozva. Bár ez nem a színtiszta igazság.
Van egy személy, aki még őt is kiütné a listán, és látszólag nem
tudok megszabadulni tőle. Pedig mindketten nagyon igyekszünk.

39
 NEGYEDIK FEJEZET

H árom nap alatt már másodjára járok a D’Angelo-házban. Ez

egy olyan rekord, amit eszemben sem volt felállítani. De arra
gondoltam, ha a fociedzés alatt jövök ide, akkor nem kell
találkoznom sem az ikrekkel, sem valamelyik barátjukkal.
Lucasszal.
Még soha nem imádkoztam ennyire, nehogy a rozoga kocsim
lerobbanjon. Eléggé makacskodik, ahogy a D’Angelo család
utcáján gurulok. Lehet, hogy a tizenöt éves Hondám már közel jár
a háromszázharmincezer kilométerhez, de átsegített egy tanéven,
amikor minden hétköznap egy másik iskolába kellett eljutnom,
majd vissza haza, és egyszer sem hagyott cserben. Hűséges volt
hozzám, így én is az voltam hozzá.
Mintha vehetnék egy új kocsit.
Megpillantom a fehér épületet, amit fekete téglák és puccos
nyílászárók díszítenek, ahogy lelassítok az út túloldalán, a járda
mellett. A ház nagyon másképp néz ki fényes nappal. Szinte
biztos vagyok benne, hogy kotonok lógtak az udvar közepén álló
hatalmas tölgyfáról, amikor szombat este elindultam haza. Azon
töprengek, vajon az ikrek raktak rendet, vagy a szüleiknek kellett
elrendezniük, mondván, ez az ára, ha két népszerű kamasszal élsz
egy fedél alatt.

40
 Leállítom a motort, és előrehajolva megpuszilom a
kormányomat; ez egy babonás szokás, amit egy hónappal
korábban vezettem be, amikor a sípoló hang erősödött. Épp Tory
papírjait válogatom szét az enyémektől, amikor észreveszem,
hogy valaki a széles felhajtó hátsó része felé tart, ami a ház oldala
mellett fut a hírhedt garázsig. Furcsa bizsergés fut végig a
tarkómtól indulva egyenesen a gyomromba, a szívem hevesen
dobog az adrenalintól. Nem tudom biztosan, mit láttam, de az,
hogy itt vagyok, mindössze két nappal azután, ami abban a
garázsban történt, feszültté tesz. Habozás nélkül lebukom az
ülésen, hogy kívülről ne lássanak, és amennyire csak tudom,
behajlítom a térdemet, így gyakorlatilag a gáz- és a fékpedálon
pihentetem a sípcsontomat.
Nem számít, ki az, most itt kell maradnom addig, amíg biztos
nem lehetek abban, hogy az illető elment. Nem fogok tudni
kecsesen kiszállni az autóból, és abban sem vagyok teljesen
biztos, hogy nem csinálok épp most jelenetet. A kocsim eléggé
kilóg a sorból ezen a környéken a foltozott sárvédő és a kéttónusú
kék festék miatt, amit az indianai teleknek és a felsózott utaknak
köszönhetek. De az út túloldaláról nem vagyok azonnal
észrevehető, és szeretném, ha ez így is maradna.
Lelassítom a légzésemet, hogy halljam, mi történik odakint, de
semmi haszna. Úgy lihegek, mint egy kimelegedett golden
retriever. A szedett-vedett kontyom megint kibomlott, úgyhogy a
hajam pókhálószerűen az arcomra tapad. Amikor meghallom egy
közeli jármű motorjának morajlását, összeszedem annyira a
bátorságom, hogy felemelkedjek, és kilessek az ablakon.
Kipufogófüst száll fel a kerítés mögül. Azt hiszem, valaki ki akar
tolatni a garázsból, ami azt jelenti, ha várok még egy pillanatot,
letehetem a papírokat a bejárati ajtó elé egy kővel a kupac tetején,
nehogy elfújja a szél, aztán eltűnhetek innen.
Nagyot nyelek és összerezzenek, amikor meglátom a króm
lökhárítót, de nem bukom le, mert úgy érzem, elég jól rejtve
vagyok. Egy sötétszürke kocsi gördül ki a garázsból, majd áll meg
a felhajtón, a kipufogófüst már nem rejti el a részleteket. Egy

41
pillanatra azt hiszem, talán valaki odabent felejtett valamit;
próbálom racionalizálni a történéseket, de több eszem van ennél.
Feszülten figyelem a jelenetet, azt hiszem, nem is tudnám
elfordítani róla a tekintetemet, mert meg kell erősítenem ezt a
borzalmas balsejtelmet. Nem akarom, hogy igazam legyen,
leginkább azért, mert ez olyasmi, aminek a terhét nem szeretném
hordozni. De már késő. Igazából már abban a másodpercben
tudtam, amikor megláttam a kocsi színét. Túl könnyű volt
összeilleszteni a kirakós darabjait.
Ismerem ezt az autót.
Minden este látom.
A szomszédban.
Mégis, a nyilvánvaló bizonyíték fényében remélem, hogy
valami más folyik itt, hogy van erre más magyarázat. A kocsi
továbbtolat, a sofőr sötét sziluettje elég homályos ahhoz, hogy
bármit bele lehessen magyarázni. Tulajdonképpen bárki lehetne.
De a rendszámtábla... ismerem azt a táblát.
A féklámpa felvillanása rám hozza a frászt, és egy kicsit
lejjebb süppedek az ülésen, készen arra, hogy teljesen lebukjak,
azonban a kocsi megint megáll. Várakozik.
Valakire, aki mezítláb sétál végig a felhajtón.
Mrs. D’Angelo nem sok ruhát visel. Délután van, és fogalmam
sincs, hogy a nő otthon ülő háziasszony, vagy minden nap
dolgozni jár valahova, de azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy
Lucas apjának munkahelye van. Indyben dolgozik egy nagy
ügyvédi irodában. Bármit is csinál most a D’Angelo-házban, nem
tűnik üzleti ügynek. Nem is jószomszédi látogatás. Mintha
titokban találkoznának, úgy, ahogy biztos vagyok benne, hogy
apám is találkozgatott más nőkkel, akik nem az anyám voltak.
Olyan viszonynak tűnik ez, ami szétszakít családokat.
Mrs. D’Angelo pólója felcsúszik meztelen combján, ahogy
lábujjhegyre emelkedik, és benyúl a kocsi leengedett ablakán.
Csókolóznak. Ennyit egyértelműen látok. Megfogja Mr. Fuller
kezét, ő pedig hagyja, miközben a nő visszaereszkedik a talpára;
látom, hogy Mr. Fuller fehér ingének ujja könyékig fel van hajtva.

42
Azon töprengek, vajon arra vette-e a fáradságot, hogy betűrje az
inget a nadrágjába. Rossz szájízzel nézem az elém tárult képet, és
akár akarom, akár nem, elképzelem az apámat ugyanebben a
pozícióban, ahogy elhagyja valami nő házát, aki nem az anyám,
miután...
Úgy kapaszkodnak egymásba, ahogy a szerelmespárok
szoktak, csakhogy ez... nem szerelem. Hanem botrány. Délután
négy óra, és már így is túl sokat láttam.
A kocsi féklámpája kialszik, ezért ismét lebukom a helyemen,
hogy teljesen elrejtőzzek. Nincs itt több látnivaló. Most csupán
várnom kell. Csábít a gondolat, hogy felegyenesedjek az ülésen,
és elkapjam Mr. Fuller arckifejezését, miközben elhajt, de
fogalmam sincs, mit csinálnék, ha meglátna. Így is olyan kocsiban
ülök, amit felismerhet. Ha észreveszi, hogy itt vagyok, akkor nem
csak azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy ismerem a titkát, de
azzal is, hogy ő pontosan tisztában van ezzel.
Az bonyolult lenne.
Még bonyolultabb.
Rosszul vagyok.
A motor hangja elhal a távolban, azután nem hallok semmit.
Nem tudom elképzelni, hogy Tory anyukája kint időzik a ház előtt
a világ legvékonyabb, legrövidebb pólójában, de lehet, hogy így
van, ezért még majdnem három percig görnyedek a helyemen.
Lassan emelkedem fel, a lábam görcsöl a kényelmetlen pozíciótól.
Megdörzsölöm a térdemet és a combomat, miközben kidugom a
fejem annyira, hogy körbenézzek.
Az utca csendes. A házból egyetlen hang sem szűrődik ki.
Jobbra nézek az ülésre, ahol a sulis papírjaim vannak kiterítve,
Toryéval együtt, öt igazából egyáltalán nem érdekli ez az egész.
És semmit nem fog csinálni a papírokkal, ha odaadom neki. Igaz,
hogy megígértem Mr. Newsome-nak, de most komolyan, nem
tartozom neki semmivel.
Lehet, hogy most a saját érdekeimet helyezem előtérbe, de kit
érdekel? Beindítom a motort, minden létező istennek hálát adok,
akit csak ismerek, amiért beindul, és a hosszabb úton megyek

43
haza, hogy ne kelljen megfordulnom, mert félek, azzal azt
kockáztatnám, hogy észrevesznek.
Azt mondtam Abbynek, hogy ma beugróm hozzá, de a
legszívesebben elbújnék, hogy kitaláljam, hogyan birkózzak meg
érzelmileg ezzel az új teherrel. Szeretném eladományozni;
odaadni valakinek. Nem az enyém, mégis itt van, elfoglalja a
mentális teremet!
Képtelen vagyok nem felidézni a két évvel ezelőtt történteket,
amikor az apám elmagyarázta, hogy az emberek néha
eltávolodnak egymástól, miközben az anyám hangosan zokogott
és ajtókat csapkodott az emeleten. Eszembe jut apa gyors
távozása. A villámgyors jegyessége. Hogy milyen fiatal az a
másik nő. Hogy milyen kiábrándító férfi lett az apámból.
Mennyire fájt, amin keresztülmentünk miatta. Lucas is szenvedne,
ha tudomást szerezne erről. Nem hinne nekem, mert, nos, nem
beszélünk egymással. De végül kénytelen lenne belátni, hogy
igazam van.
Megsebezhetném ezzel...
Megrázom a fejem, gyűlölöm, milyen megelégedettséggel tölt
el ez a gondolat. Én nem ilyen ember vagyok.
A hazaút nem elég hosszú, és a púnk zene, amit olyan hangosra
tekerek, hogy a szinte halott hangszóróim recsegnek–ropognak,
egyáltalán nem terelte el a figyelmemet erről az egész helyzetről.
Nem vagyok hülye – az emberek rendszeresen megcsalják
egymást. Az apámat is ideértve. De az az én krízisem volt. Nem
volt más választásom, kénytelen voltam lenyelni a békát, és
átvészelni a dolgot. Látva Lucas apjának viszonyát, akkora teher
nehezedik rám, mintha egy tonna kő zúdult volna a nyakamba.
Mintha egy nehéz, nedves takaró fojtogatna. Döntenem kell:
elárulom Lucasnak, vagy magamban tartom, és próbálom
egyszerűen elfelejteni. Igazából tudom, hogy miért mondanám el
neki, ami belülről emészt. Azért árulnám el neki, hogy lássam,
ahogy ő is keresztülmegy mindazon, amin én. Aztán hátralépnék
egyet, és végignézném, ahogy kénytelen egyedül megbirkózni a
helyzettel.

44
 Ő meg én... már nem vagyunk barátok. Nem beszélünk, bár
mindennap találkozni fogok vele az elkövetkezendő hónapokban.
Ha elmondom neki, valószínűleg nem fogja elhinni, és megutál,
amiért én vagyok a rossz hírek hozója.
Senki nem tudja, mit láttam. Én vagyok az egyetlen, akinek
együtt kell élnie ezzel a tudattal. Ha valaha napvilágra kerül majd
a titok, a tény, hogy elhallgattam ezt az információt, nem fog
számítani. Senkit nem érdekel majd, mert semmit nem jelentek
Lucas Fullernek. Ezt ő maga mondta. Megvan a saját élete, ahogy
nekem is.
Eltökélten állok meg a házunk előtt, és leparkolom a kocsit
anélkül, hogy rápillantanék a szomszéd házra. Berúgom az
olajfogó serpenyőt az autóm alá, és szándékosan féloldalasán
sétálok, nehogy elcsábuljak, és a mellettünk lévő felhajtóra
nézzek, hogy szemügyre vegyem a garázst, vagy meggondoljam
magam. Az anyósüléshez sétálok, és kiveszem a papírokat. Toryét
is. Egyszerűen mindenből kettőt veszek majd, és ellátom
eszközökkel a félévre. Vállalok egy pluszműszakot a bowling
teremben, hogy fedezzem a kiadást.
A garázsnál beütöm a születésnapom dátumát, majd anyámét a
panelen, aztán lehajolok, hogy gyorsabban beérjek. Anya elvitte a
kisbuszt, így megtorpanok a garázs közepén, és adok még egy
lehetőséget magamnak, hogy mérlegeljem a lehetőségeimet. A
tekintetem a falra rögzített távirányítóra siklik. Minél feljebb
emelkedik a garázsajtó, annál jobban kiemeli a fény. Mekkora az
esélye? Nekem meg a D’Angelo családnak ugyanolyan átkozott
garázsnyitónk van.
Pislogva meredek rá, aztán ökölbe szorítom a kezemet; még
élénken él az emlékezetemben annak a távirányítónak képe, amit
Lucas nyomott a tenyerembe aznap este – látom magam előtt az
arckifejezését, mintha egy nagy felbontású mozifilm lenne.
Legyőzöm a csábítást, hogy visszavágjak, hogy szemet szemért
követeljek, és otthagyom magam mögött a padlón annak a terhét,
aminek a szemtanúja voltam. Aztán előremasírozok, és rácsapom
a tenyeremet a távirányítóra, hogy becsukjam magam mögött a

45
garázsajtót. A házba vezető ajtón belépve egyenesen a lépcső felé
veszem az irányt, és meg sem állok a szobámban, azonnal
vetkőzni kezdek, majd megnyitom a forró vizet a zuhanyzóban.
Zsibbadtan lépek be a víz alá, igazából nem nagyon akarok
tisztálkodni. Csak szeretnék itt állni egy ideig, és gondolkodni,
vagyis inkább megpróbálok nem gondolkodni. De ez lehetetlen.
Időnként kicsinek érzem a világomat, de most szinte
összenyomnak a falak. Zokogva mély levegőt veszek – csak
egyszer –, aztán a szememre nyomom a tenyeremet. Hátradöntöm
a fejem, hogy a víz elmossa az elgyengülésem bizonyítékát, és
közben az apám iránt érzett harag újra felperzseli a lelkemet.
Kinyitom a számat, hogy megtöltsem vízzel, és a hangomat
próbálgatom arra az esetre, ha sikoltanom kellene. A késztetés
elmúlt, így előrehajtom a fejem, és kiköpöm a meleg vizet.
A fociedzés fél hétig tart. Elmehetnék megvenni a
felszerelésemet, és még bőven hazaérnék, mielőtt bárkivel is
összefuthatnék a szomszéd házból. Azonban erőtlen vagyok, így a
hajamra és a testemre tekerek egy-egy törölközőt, majd a szobám
ajtajához sétálok, miközben nedves lábnyomokat hagyok a
parkettán.
Furcsa fájdalmat érzek a mellkasomban, ami az ágyhoz szegez.
Szeretném látni őket. Mindkettőjüket – Lucast és az apját is. Nem
vagyok benne biztos, miért. De akármi is az oka, nem hiszem,
hogy ez bármi jót árulna el rólam.

A bby körülbelül negyven perce kezdett el hívogatni, és a

nyolcvanegy nem fogadott hívás azt jelenti, hogy
valószínűleg átaludtam a telefonom vibrálását. Ami valóságos
csoda, tekintve, hogy az arcomra van ragadva. A fejem fáj, mert a
nedves hajamra tekert törölköző még mindig rajtam van. Még az
is a helyén van, amit a testem köré csavartam. Pont azelőtt kapom
el Abby utolsó hívását, hogy kinyomná (kétségtelenül azért, hogy
újra próbálkozzon).

46
 – Igen, tudom. Bocsi. – Már megtanultam, hogy jobb elejét
venni a kioktatásának. Felülök, aztán letekerem a fejemről a
törölközőt, hogy megszűnjön a fájdalom, plusz, hogy lássam,
milyen károkat okoztam a hajamban.
– Tudod, azt hittem, meghaltál! – Túloz... nagyon is. Biztosan
szüksége van valamire.
– Meglepetés! Élek – jelentem ki a mellkasomra szorítva a
törölközőt, miközben visszavonszolom magam és a másik
törölközőt a fürdőszobába. – De azt hiszem, rájöttem, hogy
csináljak szélfutta, hullámos fürtöket.
Átfésülöm a hajamat az ujjaimmal, és várom, hogy feltegye a
kérdést, ami most már bármelyik percben érkezhet. Jó néhány
másodpercnyi csend után abbahagyom a hajam piszkálását, és
ránézek a kijelzőre, hogy lássam, Abby kinyomta-e a hívást.
– Ott vagy?
– Igen, várok. Szélfútta, hullámos fürtök – mondja bosszúsan,
amiért még nem osztottam meg vele az információt.
Köhögve felnevetek, és tovább piszkálom a laza hullámokat. A
hajam még mindig nagyon nedves, de talán egy egész este
törölközővel a fejemen megtenné a kívánt hatást.
– Csak vicceltem, mondhatni. Törölközőben aludtam el –
mesélem.
– Ó. Hát, ez nem nagy áttörés. Nézd, szükségem lenne egy
szívességre. – És itt is van.
– Persze – egyezem bele. Ez hiba.
– Király. Szóval, pénteken a meccs után elmegyünk egy helyre
olyan huszonöt kilométerre az autópályától. Földút van, így, ha
anyukád megengedné, hogy elhozd a kisbuszt...
– Ácsi – szakítom félbe, magamhoz térve a szélfútta fürtök
generálta transzból, és elkezdem felfogni, hogy mire akar rávenni.
– Nincs több buli. Egyre már elmentem.
– June, azt aligha lehetne bulizásnak nevezni. Ráadásul a
végzős év nem egytételes lista – mondja.
– De igen, az – vágom rá gyorsan. – És az utolsó buli eléggé
mélypont volt.

47
 – Á, dehogy! – replikáz. – Nem vagyok hajlandó engedni, hogy
elrontsd, amit elértél.
A barátnőm mozgolódik beszéd közben, ezzel néha eltompítja
a szavait, de értem a nagyját a mondanivalójának az olyan
kulcsszavakból, mint „kiálltál vele szemben” és „barátokat
szereztél”.
– Néhány ellenséget is – vitatkozom. Ellenkezem, de csak most
ébredtem fel, és minden, ami néhány órával ezelőtt történt, újra
eszembe jut.
– Azok az ellenségek már megvoltak, úgyhogy semmi új nem
történt. Na, a péntek. Eljössz értem, hogy elvigyél a meccsre?
Naomi és Lola is benne vannak, és sok hely van a kisbuszban. Így
mehetünk egyből a patakhoz...
– Abby! – Mintha a kiabálással akárcsak egyszer is rávettem
volna, lemondjon arról, amit akar.
A vonal néhány másodpercig néma. Végül elfogadom, hogy
nem fogja beadni a derekát, és kénytelen leszek elmenni egy
újabb buliba.
– Tudod, hogy a kisbusz nem off-road jármű, ugye? – Még
több csend, végül sóhajtva megadom magam. – Igen... elmegyek
érted a meccs előtt.
– Nagyszerű. Oké, reggel találkozunk. – Kinyomja a hívást,
mielőtt lehetőségem lenne kihátrálni.
Égett paradicsomszag száll fel az emeletre, ami azt jelenti,
hogy anya itthon van, és próbál főzni. Apa mindig grillezett.
Gondolom, még most is csinálja, csak egy másik nőnek és
gyereknek, Floridában. Amikor elment, magával vitt mindent,
aminek egy kis köze is volt a főzéshez, ami rendben volt, mert
anya és én igazából csak a szendvicskészítéshez meg az
ételmelegítéshez értünk. Bár az elmúlt év folyamán anya
próbálkozott, a főzőtudománya kicsit sem fejlődött.
Ledobom a törölközőmet, belebújok a kedvenc
melegítőalsómba és hosszú ujjú pólómba, aztán megállók a
szobámban a papucsomért, és kihozom a kulcsomat meg a
pénztárcámat. Az emlékezetembe véstem a felszerelések listáját,

48
úgyhogy a papírokat itt hagyom, és leszaladok a lépcsőn. Még épp
időben, hogy levegyem a fazekat a tűzhelyről, mielőtt a marinara
szósz kifolyna a fedő alól.
– Anya! Tönkretetted a vacsorát... megint! – Ez nem egy
gonosz megjegyzés, hanem általános jelenség ebben a házban.
– A francba! Sajnálom! – Anya hangja tompán hallatszik a
garázsajtón keresztül.
Lekapcsolom a gáztűzhelyt, és szemügyre veszem a másik
lábasban a mozdulatlan vizet, ami alatt meg sem gyújtotta a
lángot, és szórakozottan elmosolyodom, miközben megrázom a
fejemet. Valami csattan a garázsajtón, ami felkelti a figyelmemet,
ezért otthagyom az odaégett szószt, hogy kihűljön, és kinyitom az
ajtót anyának, akinek két rekesz víz van a kezében. Elveszem tőle
ez egyiket, és felrakom a konyhapultra.
– Kösz. Egyet fizet, kettőt vihet akció volt, ezért betankoltam.
Két fotózásom is lesz a hétvégén! Egy esküvői és egy családi
fotózás. – Olyan szélesen mosolyog, hogy még a szemöldöke is
felemelkedik. Büszke, és én is az vagyok.
– Ez gyors volt! – mondom.
Bólint, aztán leteszi a másik rekeszt a pultra. Csípőre tett
kézzel kifújja a szeméből sötétbarna hajtincseit. A frufruja
szétválik, anya pedig sóhajtva pillant a tűzhelyre.
– Rendelek valamit – közli.
– Igazából... – Megérintem a vállát, mielőtt a fiókhoz sétálna,
hogy elővegye az étlapokat – El kell mennem felszerelést venni a
suliba. Hozok valamit. Pizza?
– Tökéletes. – Megkönnyebbültnek és fáradtnak látszik. Az
elmúlt néhány napban felhívta az összes klienst, aki valaha
megfordult nála a stúdióban, valamint névjegykártyákat és
szórólapokat vitt minden kávézóba tizenhat kilométeres körzeten
belül. Anya hihetetlenül tehetséges a portréfotózásban, de az üzlet
nyomulós része nem jön természetesen neki. Az önreklámozás
kábé olyan nála, mint a főzés. Két munka egyetlen hétvégén... ez
hatalmas siker számára, és létfontosságú az életünkben.

49
 Magára hagyom anyát, miközben lehúzza a fazekat a
tűzhelyről, és kimegyek az ajtón, mielőtt a bűntudat rávenne, hogy
felajánljam, kitakarítom. Utálom a nedves ételt, meg a fémre égett
szószt is.
Nem sok figyelmet fordítok a garázsból a kocsimig tartó útra,
kinyitom az autót a kulccsal, amitől megszólal a dudaszerű hang,
alaposan megijesztve az apa–fia párost, akik a felhajtón játszanak,
alig néhány lépésre a miénktől. A labdájuk egyenesen felém
gurul, miközben mindketten engem bámulnak. Megállítom a
lábammal, aztán felpillantok kelletlen arcukra.
Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez nekem sokkal
kínosabb, mint nekik. Soha nem álltam közel Lucas apjához,
Toddhoz, leginkább a munkabeosztása miatt, és mert annyira
kevés időt tölt otthon. De régen integettem neki, ő is nekem,
felszínesen elcsevegtünk, viccelődtünk és köszöntünk egymásnak.
Ez mind megszűnt, amikor Lucas eltávolodott tőlem. Olyanok,
mint egy csapat, csakhogy nem értem a játékot, amit játszanak.
Minden véletlen interakció furcsa volt az elmúlt két évben, de
most nálam van az előny azzal, hogy pontosan tudom, mekkora
rohadék Mr. Fuller. És Lucas minderről semmit sem sejt.
Ha akarnám, összetörhetném őket. Most azonnal.
Anélkül, hogy felmérném a következményét, behajlítom a
térdemet, és visszarúgom nekik a labdát. A csupasz lábfejemmel
találom el, de olyan erősen, hogy szinte biztos vagyok benne,
zúzódás fog keletkezni rajta. A labda azonban jócskán kikerüli
őket, és begurul a hátsó udvarunkba, a sűrű bozótosba, amit
anyának és nekem valamelyik nap muszáj lesz kigyomlálnunk.
Beszorul a régi Buick horpadt lökhárítója alá, amit apa hagyott itt,
durva érkezése megijeszti a madarakat, és ijedten elröppennek.
Basszus. Ez drámai volt.
– Hoppá – mondom a távolba révedve. A madarakat nézem,
ahogy szárnycsattogások közepette elhagyják a környéket. Nem
hiszem el, mit csináltam. Azon töprengek, vajon erre szokott-e
gondolni anya, amikor az orra alatt motyogja nekem, hogy
„hormonok”.

50
 A kapkodva meghozott döntésemet egy újabbal koronázom
meg, amikor arra a megállapításra jutok, hogy a bocsánatkérés
csak tovább rontana a helyzeten, így folytatom az utamat a
kocsimhoz, beszállok, és elfordítom a kulcsot a gyújtásban.
Kattan.
Többször is egymás után.
Ugyanolyan hangot ad ki, mint a kisbusz, amikor megtudtuk,
hogy új generátort kell vennünk bele.
Előrehajolok – még nem kapcsoltam be a biztonsági övemet –,
és megpuszilom a kormányt, abban a biztos tudatban, hogy a
Fuller pasik engem néznek, és azon agyainak, hogy mi a francot
szívok.
– Kérlek – suttogom, ahogy újra elfordítom a kulcsot, és lassan
lenyomom a gázt, ahogy az apám tanította. A gyújtás felberreg, és
remény tölti el a kulcsot markoló ujjaimat. Egy kicsit erősebben
taposok a gázra, és a vén Honda motorjának édes duruzsolása tölti
be fülemet.
Hátramenetbe kapcsolok, majd a visszapillantó tükörre
szegezem a tekintetemet, és kitolatok. A kocsi az útra gördül, én
pedig elfordítom a kormányt azzal a szándékkal, hogy eltűnök
innen, és vissza se jövök, amíg biztos nem lehetek abban, hogy
Lucas meg az apja bementek a házba. Azonban bármi is
növekszik bennem, bármi, amitől képes vagyok felszólalni
magamért, furcsán viselkedni és... rámenősnek meg merésznek
lenni – eléri a forráspontját. A kocsim vészesen közel kerül
Lucasék padkájához, miközben jobbra fordulok, és a
zsigereimben érzem, hogy ott lesz. Igazam volt.
Míg az apja belegázolt a térdig érő gazba és pitypangba, Lucas
a felhajtójuk végére sétált, valószínűleg azért, mert szerette volna,
ha övé az utolsó, ki nem mondott szó. Állom a pillantását, és
megígérem magamnak, hogy nem fogok pislogni, és nem is hajtok
el, amíg ő be nem hódol. Szinte füstöl az orrom, és a résnyire
nyitott ajkai közül kiszűrődő levegő meglátszik a csípős esti
időben. Bepárásodik az ablakom, de így is tisztán látom az
utcalámpa fényénél – ugyanarról az utcalámpáról van szó, amit

51
kanállal püföltünk, hogy bekergessük az újévet éjfélkor, minden
szilveszterkor. Lehet, hogy csak képzelem, de minél tovább
nézünk farkasszemet egymással, annál gyorsabban emelkedik és
süllyed a mellkasa, látszólag a haragtól és a fájdalomtól. Minél
több idő telik el, annál eltökéltebben akarok nyerni.
Ha nem szakítanának félbe a fényszórók és a hangos dudaszó,
azt hiszem, Lucas és én talán napkeltéig folytattuk volna ezt az
ostoba erőfitogtatást, vagy ameddig ki nem fogy az üzemanyag a
kocsimból. De mindketten pislogunk, és a fehér Chevy Tahoe felé
fordulunk, ami erőszakosan villog rám. A szemem elé teszem a
kezem, mintha vizuálisan is meg kellene erősítenem, hogy Lucas
anyja az, azonban a heves pulzusom miatt robotpilótára
kapcsolok, és arrébb hajtok, hogy szabaddá tegyem az utat
Fullerék felhajtójára. Shannon Fuller rám se pillant, ahogy
bekanyarodik az otthona elé, egyenesen a család garázsába gurul,
és abban a pillanatban becsukja a garázsajtót, hogy a kocsi
lökhárítója beért a vonal mögé. Amikor hátrapillantok oda, ahol
Lucas állt, látom, hogy eltűnt. Körbenézek a felhajtón, illetve ott,
ahol az udvarunk összeér, de nem látom sem őt, sem az apját.
Bementek. Anyuka hazajött, a játéknak vége. Én még itt
vagyok, szóval gondolom ez azt jelenti, nyertem. Visszafordítom
a tekintetem az útra, az utca üres a következő jó néhány
stoptábláig, így hát elindulok a sulifelszerelésért meg a pizzáért,
miközben igyekszem a büszkeségem maradékába kapaszkodni.

52
 ÖTÖDIK FEJEZET

A bby nem tudja elképzelni, miért teszek bármi kedveset Tory

D’Angelóért. Jogos kérdés, és nem találom a megfelelő
szavakat, hogy elmagyarázzam, igazából nem azért csinálom,
hogy kedves legyek vele; hanem azért, hogy megmutassam
Lucasnak, mennyire kedves vagyok Toryhoz.
Körülbelül tegnap este fogadtam el az igazságot az írószerbolt
kasszájánál, amikor hetvennégy dollárt fizettem a mappákért,
papírért, címkékért és tollakért. Egy csomó pénzt meg két órát
áldoztam egy olyan srácra, akit soha nem bírtam igazán. Igen,
abban a pillanatban jutott el az agyamig.
– Itt jön az új pasid. Menj, csábítsd el szögmérővel meg
tollakkal – jegyzi meg Abby viccesen, és a parkoló oldalára mutat,
ahol Lucas meg az ikrek épp most álltak meg egymás mellett.
– Néha akkora ribanc vagy – felelem, és ellököm magam a
lökhárítómtól, aminek az elmúlt tíz percben támaszkodtunk.
– Igen, tudom. De legalább én nem veszek ajándékot
seggfejeknek – vágja rá kiabálva. Ezzel magunkra vonja néhány
ember figyelmét, akik a parkolóban időznek, de nem foglalkozom
velük. Lucasra szegezem a tekintetem, akinek a fél lába kilóg a
kocsijából, és a kormányon pihenteti a kezét. Ma fekete sapka van
rajta, azon pedig AK felirat sötétkék hímzéssel, az Allensville

53
Középiskola monogramja. Most nem villog a focista dzsekijével.
Csak egyszerű fekete pólót visel, ami ráfeszül a bicepszére. Nem
számít, mennyire tiltakozom a gondolat ellen, az ikrekre nem
feszül úgy a felső, mint Lucasra.
Küzdők a késztetéssel, hogy lesüssem a szemem, amikor
közelebb érek, és a harcot siker koronázza: elkapom a pillanatot,
amikor Lucas észrevesz, majd megmozdul a kocsijában; a keze
lecsúszik a kormányról, és kihúzza magát a közeledtemre. Az
ikrekkel beszélget, akik az autója mellett állnak. Az állával az
ablakra bök, némán üzeni nekik, hogy nézzenek felém, és amikor
Hayden meg Tory meglátnak, életem alakítását nyújtom.
Leveszem tekintetem Lucasról, és üdvözlöm Toryt. Minden
erőmet egy fesztelen mosolyba fektetem, ami reményeim szerint
megjelenik az arcomon.
– Mabee, mizújs? – szólal meg az arrogáns iker. Kinyújtja a
kezét, és tesz felém néhány lépést.
Minden porcikám bizsereg az óvatosságtól. Lehet, hogy ez
csak egy trükk. Mindig azt hiszem, hogy át akarnak verni.
Eszembe jutnak a csúnya szavak, amiket rólam írtak a vécéfülke
falára, a pöcsrajzok a kocsim ablakának porában, a késő esti
hívások ismeretlen telefonszámokról – nehéz elfogadni Abby
szavait, hogy ez a gyerekes hülyeség már mögöttünk van. Főleg
azután a gyerekes vicc után, aminek áldozatául estem a buliban.
Megfogom Tory kezét, félig arra számítva, hogy az utolsó
pillanatban elrántja tőlem, mielőtt hozzáérhetnék, és úgy
vigyorgok, mint egy harmadikos. Ő nem. Helyette a mellkasához
húz, és körém fonja a másik karját, hogy sebtében átöleljen.
Furcsa érzés, ahogy elnyel a férfias illata, frissen zuhanyozott
teste hűvössége a pólója alatt. Az izmai kemények, és nagyjából
olyan magas, mint Lucas. Egy pillanatra elveszítem a fejem, és
kiélvezem a helyzetet. Hirtelen megértem, miért randizik vele
olyan sok lány. Ez... jó érzés.
– Szia – motyogom idegesen. Nyelek egyet, hogy
megszüntessem a torkom szárazságát, miközben eltávolodunk
egymástól, és oldalra nézek Lucasra. Mintha egy tévéműsort

54
nézne, koncentrál, és gyanakodva ráncolja a homlokát. Az állát a
kezére támasztotta, miközben oldalra hajol a kocsijában. A
megrökönyödése örömmel tölt el, ami a világ leggonoszabb
mosolyát varázsolja az arcomra. Visszafordítom a tekintetem
Toryra, és felemelem a szatyrot. – Ajándékot hoztam.
Torynak elkerekedik a szeme, és megvillantja a fogait, ahogy
először csak mosolyog, majd felnevet, mint egy kisfiú, aki
ajándékot kapott a Télapótól. Azt hiszem, kivételesen nem fog
semmi mocskosat kihozni a helyzetből. Elveszi tőlem a szatyrot,
és széthúzza a füleit, hogy belenézzen. Lehervad a mosolya,
ahogy alaposabban szemügyre veszi, mielőtt rám emeli a
tekintetét.
– Sulis szarok? – Behúzza a nyakát undort imitálva, miközben
én a nevetésemmel igyekszem oldani hangulatot, és játékosan
meglököm. Flörtölök vele.
– Igen, otthagytad a listádat tegnap a teremben. Igazából az
összes papírod ottmaradt. Azokat is beletettem. – A kezében
himbálózó szatyorra nézek, de ő le sem veszi rólam a tekintetét.
Azt hiszem, megleptem... vagy attól fél, hogy kezdek beleszeretni.
Akárhogy is, szerintem most kedves lesz velem.
– Kösz, Mabee. Mármint, valószínűleg a felét sem fogom
használni ennek a sok szarnak, de.... igen. Hé, rendes volt tőled! –
mondja nevetve. Kitárja a karját, hogy ismét átöleljen, amit
elfogadok. Kemény mellkasára fektetem az arcomat, miközben a
karommal átfogom a derekát, amennyire csak tudom. Közben
egyenesen Lucasra szegezem a tekintetem, mosolyogva, kihívón.
– Szívesen – válaszolom, és megsimogatom az oldalát, ahogy
elengedem. Tory oldalra döntött fejjel néz rám, és ettől a kis
mozdulattól bizseregni kezd a mellkasom. Most már a tűzzel
játszom, és az egymásnak ellentmondó jelek, amiket felé
közvetítek, egyáltalán nem jellemzők rám. Ökölbe szorítom a
kezemet, és zsebre teszem, majd még egyszer körbenézek. Tory és
a testvére összezavarodva méregetnek, míg Lucas összepréselt
szájjal, ridegen mered rám.

55
 Felemelem a kezem, hogy búcsút intsek nekik, majd elindulok
vissza Abbyhez, és arra koncentrálok, hogyan lengeti előre-hátra a
lábát, ahogy a kocsim motorháztetején ül. Elképzelem, hogy
mögöttem röhögnek, részben, mert erre számítok, de nem ez
történik. Amikor koncentrálok, semmit sem hallok, még az
emberek hangját sem, akik a közelemben lépkednek. Forrónak
érzem a testemet, a pulzusom ott lüktet az összes porcikámban –
az ujjhegyeimben, a torkomban, a fülemben és a lábamban. Szinte
zselé vagyok, mire odaérek a barátnőmhöz, aki lecsúszik a
kocsimról, és visszaadja a rózsaszín hátizsákomat, amit
telepakoltam a „sulis szarokkal”.
– Ez jól ment – jegyzi meg felvont szemöldökkel. Nem érzem a
lábamat.
– Fogalmam sincs, van-e barométerem, amivel megmérhetem,
hogy jól ment-e – vágom rá.
– Nem tudom, ez mit jelent – von vállat. Oldalra fordítom a
fejem, hogy a szemébe nézzek, miközben a főépület bejárati ajtaja
felé tartunk. Minél tovább nézek rá, annál nehezebb magamba
fojtanom a nevetésemet. Amikor kiszakad belőlem, Abby
csatlakozik hozzám, és szinte biztos vagyok benne, hogy ő azt
hiszi, azért röhögünk, mert nem tudja, mi az a barométer, de
egyáltalán nem ez a vicces. Igazából semmi vicces nem történt.
Megőrült körülöttem a világ, abszolút kiléptem a
komfortzónámból, de hogy ez vicces lenne? Határozottan nem. A
dolgok aggasztóak, kétségesek és szomorúak. És Lucas Fuller
miatt lettek ilyenek. Amiatt, amit jelentett, és még most is jelent
számomra.
Az épületnél elszakadok a barátnőmtől, és elindulok a reálos
szárny felé; a lángoló lyuk a mellkasomban egyre melegebb lesz,
ahogy közeledem a teremhez. Olyan gyorsan lépkedek, hogy már
a helyemen ülök, mire Lucas megérkezik a terembe. Elég ügyesen
színlelem, hogy leköti a figyelmemet az olvasás, amikor érzem,
hogy hatalmas testével bevetődik a mögöttem lévő székre.
Előreesem, ahogy az asztala nekilökődik a székem hátuljának, de
csak a fogamat csikorgatom ahelyett, hogy odafordulnék hozzá.

56
 – Hoppá, bocsi. – Közönyös, és szándékosan rideg a hangja.
A számba veszem a ceruzám végét, és a fogammal óvatosan
ráharapok a radírra; az összes figyelmemet arra kell fordítanom,
nehogy leharapjam. A figyelmem jelentős részét. Közel sem elég
részét.
– Apa azt mondja, elment az eszed. – Az arca közel van a
tarkómhoz. A hajamat ma egy kócos kontyba fogtam, ami azt
jelenti, hogy a lélegzete a nyakamat birizgálja.
– Lefogadom, hogy apád nagyon jó emberismerő – mondom
elég hangosan ahhoz, hogy biztosan meghallja. Olyan erősen
harapok rá a ceruzámon lévő fémre, ami a radírt fogja, hogy az
meghajlik, közben az ajtóra szegezem a tekintetem. A tanárunk a
terem előtt áll, és várja, hogy az utolsó diákok is berohanjanak,
mielőtt becsukja az ajtót. Rosszul döntöttem, hogy hamar jöttem.
Jobb lett volna később szembetalálni magam vele ahelyett, hogy
itt kell ülnöm a néma csendben, ahol esküszöm, minden
lélegzetvételét hallom. Azon töprengek, vajon hallja-e a
szívverésemet.
A székem megmozdul a lába súlyától, és észreveszem, hogy
hintázik a helyén. Néhányszor megrugdossa a fémet, és nem
vagyok hajlandó elhinni, hogy nincs tudatában, ez mennyire
idegesítő. Az ajtó végre becsukódik a tanárunk mögött, én pedig
oldalra hajolok, hogy kicipzározzam a táskámat, majd előveszek
belőle egy mappát meg egy füzetet.
– Torynak is rózsaszínt vettél? – kuncogja Lucas, hogy
idegesítsen, miközben előrehajol, és a kezével az asztalát
markolja, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Ahelyett, hogy
válaszolnék, összepréselt szájjal elmosolyodom, és farkasszemet
nézek vele. Végül hátradől a székén, és halkan nevet, miközben
összefűzi az ujjait, és a feje fölött kinyújtja a karját. Megvárom,
hogy elkapja rólam a tekintetét, mielőtt előrefordulok.
Lucas piszkálódása abbamarad, amint a tanári előadás
elkezdődik, és a következő órában önfeledten ismerkedünk a
sebességgel. Már majdnem szabad vagyok, csak percek vannak
hátra az óra végét jelző csengőig, amikor Mr. Slatvka ledob elém

57
egy bombát egy hatalmas zacskó képében, amiben egy Hot
Wheels pálya és néhány kocsi van.
– Mabee és Fuller, párban vagytok – jelenti ki az ujjaival
nonverbálisan is összekötve bennünket. Továbbmegy a sorban a
következő párig, mielőtt felfoghatnám, mi történik.
– Bassza meg – suttogja mögöttem Lucas. Felé fordulok, és én
is felnyögök.
– Nekem sem tetszik – válaszolom, és felemelem a kezem,
hogy új partnert kérjek magamnak, bárki mást. De mielőtt a tanár
felénk fordulna, és észrevenné, megszólal a csengő, és kitör a
káosz a teremben. Az utolsó zacskót egy háromfős csoportnak
adja, ez az előnye annak, ha a páratlan számok világában valaki a
sor végén van. Lassan leengedem a kezem, és azon töprengek,
vajon miért történik ez velem.
– Nem gáz. Add ide a zacskót, majd én mindent megcsinálok a
nevünkben – szólal meg Lucas, miközben leakasztja a hátizsákját
az asztal oldaláról, és a vállára veszi, ahogy feláll. Egy kicsit
felcsúszik a pólója, amikor átdugja a kezét a táska pántja alatt, és
a tekintetem rátapad a napbarnított csíkra. A farmer– nadrágja lóg
a csípőjén, és a bokszeralsója piros korca kilóg a nadrág dereka
alól. Legalábbis úgy képzelem, hogy bokszeralsót visel. Basszus,
elképzeltem a bokszeralsóban.
– Nem, majd én megcsinálom. Rohadj meg! – vágom rá, ahogy
bedobom a zacskót a táskámba, becipzárazom, mielőtt felállók,
végül a vállamra veszem.
– Oké, nekem tök mindegy – mondja, és oldalra fordítja a
tekintetét, ahogy elmegy mellettem. Hagyom, hogy az osztály
előttem induljon el kifelé, emberi falat teremtve kettőnk között, de
a tekintetem akkor is azonnal őt keresi, amikor kilépek a
helyiségből. Kimegy a dupla szárnyú ajtón, azonban a sötétített
üveg nem tántorít el attól, hogy kövessem a tekintetemmel, amíg
én is ki nem érek. Követem, a médiaközpontot megkerülve a
tornaterem felé tart, ahol feltételezem, le fog válni, és bemegy
súlyt emelni, vagy más sportolóhülyeséget csinálni, de helyette
előhalássza a kulcsait a zsebéből, és továbbhalad az iskola elejébe.

58
 Elmegy. És az alapján, ahogy jobbra-balra tekinget, úgy időzíti
a lépteit, hogy tökéletes szinkronban legyen a kapuval, mielőtt az
becsukódna, mert nem akar az irodán keresztül kimenni.
Észrevétlenül lép meg, kikocog a diákok parkolójába, és megáll
egy piros sportkocsinál körülbelül a negyedik sorban, ahol beszáll
az anyósülésre, és beolvad a háttérbe.
Már végzősök vagyunk. Majdnem tizennyolc évesek. Felnőttek
Mások, mint voltunk.
Azon töprengek, vajon Lucasból milyen ember lett.

59
 HATODIK FEJEZET

K ét napja járok a régi iskolámba, de máris egy fiú helyett

csinálom a házi feladatát. Persze, igazából ez az én házim is,
de akkor is, van ebben valami tragikus irónia.
Egy órámba telt, hogy beállítsam a pályát úgy, hogy működjön
a kísérlet egyetlen személlyel is. Mire anya hazaér a gyors
bevásárlásból, izzadok és eléggé ideges vagyok. Ha erre nem jött
volna rá magától is, amikor hozzá sem szóltam, ahogy belépett a
házba, biztosan felfogta, amikor elejtettem egy hangos
káromkodást, mert a ragasztószalag elengedte magát a kocsik
súlya alatt, amiket óvatosan egyensúlyoztam az asztal lapjára
rögzített, szedett-vedett hídon. Az egyetlen kocsi, aminek sikerült
megtennie a teljes utat, mielőtt a híd összeomlott, legurul az asztal
végén, miközben anya belép a konyhába. A sípcsontjáról pattan
vissza.
– A régi játékaiddal játszol? – Megdörzsöli a lábát, ahol a
fényes Pontiac Firebird eltalálta, néhány centivel a térde alatt.
– Kurvára utálom ezt az iskolát! – Szétrombolom a pályát egy
mini hisztiroham közepette. Gyorsan magamhoz térek, amikor a
tekintetem találkozik anya csalódott pillantásával. – Durvára,
sajnálom – javítom ki magam.

60
 Anya összepréselt szája féloldalas mosolyra húzódik,
miközben valamennyire megbocsát nekem. Azt a megállapodást
kötöttük a káromkodással kapcsolatban, hogy autokorrekt módban
szitkozódhatunk a másik előtt. A durvára elég sokszor elhangzik.
– Kávészünet? – Még mindig sandán méreget, miközben
leteszi a szatyrot a konyhapultra, és előhúz belőle egy csomag
papírtörlőt meg a kedvenc kávémárkánkat. Ezzel némán tudomást
vesz a rosszkedvemről, és egyúttal figyelmeztet, hogy
felhasználtam a szabadkártyámat. Mély levegőt veszek, és néhány
másodpercig a tüdőmben tartom az oxigént, aztán nagyot sóhajtva
ellazítom a vállamat.
– Kávészünet, igen – egyezem bele. Apa távozása után
kattantam rá a kávéra. Anya néha ok nélkül felkelt korán reggel,
idelent találtam, mielőtt a nap felkelt, fekete kávét kortyolgatva.
Hat vagy hét csésze után megszerettem az ízét, és a kávészünet
mostanra közös kikapcsolódás lett.
Megtölti a kávéfőzőt vízzel a csapnál, és felemelt ujjakkal
egyet, illetve kettőt mutat.
– Kettő – felelem, választ adva arra, hogy hány csészével
kérek. – Mindig kettő. – Szánalmas, fáradt nevetés szakad ki
belőlem, a konyhaasztalra támasztott karomra fektetem az
arcomat. Az egyik kocsit előre-hátra tologatom az arcom előtt,
miközben fontolóra veszem, hogy megkeresem ezt a hülye
kísérletet a YouTube-on, hogy lemásolhassam valaki más
eredményeit.
Miután a kávéfőző elkezdi az őrlést, anya nekitámaszkodik a
konyhapultnak, megmarkolja a szélét.
– Szóval, mi ez a mini Forma–1 dolog? – kérdezi a pálya
néhány alkatrészére bökve, amik a padlón landoltak. Lehajolok,
hogy felvegyem őket, majd hozzácsapom az egészet a halom többi
részéhez.
– Fizikakísérlet a sebességgel kapcsolatban – válaszolom.
– Ó! – mondja, miközben a gép tovább őröl mögötte.
Megfordul, hogy nézze. Mindketten forrón szeretjük a kávénkat,

61
még a legnagyobb nyári melegben is. – Úgy látom, túl sok a
mozgó alkatrész ahhoz, hogy egyedül csináld.
– Ja, hát a partnerem gáz – szalad ki a számon
meggondolatlanul.
– Máris? Az első napon? – faggat.
– Aha – motyogom, abban a reményben, hogy most, hogy
lefoglalja a kávénk elkészítése és bögrébe töltése, elfeledkezik a
témáról. Elém tolja a bögrémet, a kávé maradékát pedig a főzőben
hagyja, hogy melegen tartsa. Amikor csatlakozik hozzám az
asztalnál, a két tenyere közé szorítja a Világ Legjobb Anyukája
feliratú bögréjét, és megfújja a gőzölgő italt, tudom, hogy tovább
fog kérdezősködni.
– A legtöbben rögtön iskola után összeülnek, vagy a
tanulószoba közben, de az én partnerem focizik. – Felvonom az
egyik szemöldökömet, és oldalra hajtom a fejem a Fuller ház felé.
Anya néhány pillanatig némán tanulmányoz, aztán bólint.
– Értem. Ezért nem tudtatok találkozni iskola után. De pont
kapóra jön, hogy a partnered mellett laksz, szóval talán... – Jobbra
dönti a fejét, és ő is a Fuller házra pillant. Elég rég volt már,
amikor utoljára javasolta, hogy csináljak együtt valamit
Lucasszal. Gondolom, a tucatnyi kifogás után, amivel előálltam,
megértette a lényeget.
Felnevetek, valószínűleg hangosabban, mint amire számit
Ahelyett, hogy belemennék a magyarázkodásba, nagyot kortyolok
az éjfekete kávémból. Fanyar és isteni, megvan az ereje ahhoz,
hogy elégessen egy rossz napot. Könyörgök, hogy most is
működjön. Anya hasonlót kortyol, ami megenyhíti egy kicsit.
Elfelejtettem, hogy milyen nehéz most számára. Tudom, mekkora
gond kifizetni az összes számlánkat. Azzal is tisztában vagyok,
milyen kevés gyerektartást fizet az apám. Egy csaló. Nem szó
szerint, de ahhoz eléggé, hogy elhitesse a bíróval, a fizetése
csupán harmada annak, amennyit valójában keres. Azt hiszem, ha
nem lennék ennyire közel az érettségihez, anya eladná a házat, és
egy olcsóbba költöznénk. Talán szóba hozhatnám, hogy
költözzünk át egy másik iskolakörzetbe.

62
 – Tudod, te meg én soha nem beszéltünk erről komolyan –
jegyzi meg anya. Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan miről
beszél. Sok minden van... a házassági problémáik, a vetélés, amit
nyolcéves koromban átélt, az új nő apa életében.
Lucasra gondol.
– Miről kellene beszélnünk? – kérdezem, tesztelve a kávé
hőmérsékletét az ajkamon. Már nem éget, ezért még nagyobbat
kortyolok belőle.
– Annyira közel álltatok egymáshoz. – Elkezd belemerülni a
témába, így inkább újraépítem a pályát a feladathoz.
– Ja. – Tömör vagyok. Valószínűleg jócskán túllépem a
szabadkártyámat a bunkó viselkedésemmel, de most igazán nem
akarok belemenni a Lucas Fuller és June Mabee történetbe.
Néhány lélegzetvételnyi csend után anya összerakja velem a
pálya darabjait, párba állítja őket, majd felém nyújtja a darabokat,
amíg egy hosszú, három és fél méteres pályát nem kapok.
Megcsodáljuk a munkánkat, és csendben elfogyasztjuk a
kávénkat. Anya megfordítja a leírást az asztalon, hogy elolvassa
az instrukciókat, én pedig a reakcióját figyelem. Egy kicsit túloz,
grimaszol a számolásoknál és a próbálkozások számánál, amiket
el kell végeznem ahhoz, hogy megtaláljam a középértéket. Több
eszem van annál, hogy a segítségét kérjem. Már jóval ezelőtt
világosan az értésemre adta, hogy soha nem fog támogatni abban,
hogy elkerüljem a kihívásokat, főleg akkor nem, amikor a
szerencsétlenség elkerüléséhez csak annyit kell tennem, hogy
kiállók magamért.
Furcsa, mennyire hatásos a hallgatása. A mennyezetre vetülő
árnyékok ismerősek, ugyanazok, amiket az elmúlt két évben a
fociszezon alatt az emlékezetembe véstem. Lucas edzésének vége,
a fényszóróinak fénye pont úgy vetül be az ablakunkon, ahogy
annak kell, amikor leparkol. A fény eltompul, amit egy ajtó
hangos csattanása követ. Az ablakról az anyámra pillantok, és
észre– veszem, hogy engem figyel. Egy szót sem szól, helyette az
üres bögrémért nyúl, feszült mosolyával sok mindent magába fojt.

63
 Nehéz nem elképzelni, hogy mennyire mások lehetnének a
dolgok. Mint például most, amikor anya hátat fordít nekem, és
elmossa a bögrénket. Egy másik dimenzióban talán nem egyedül
ülnék ennél az asztalnál. Talán apám betartotta az ígéretét, hogy
együtt jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Vágy talán...
talán az egyetlen lélek, akire rá mertem bízni az összes titkomat,
nem húzódott el tőlem. Elképzelem, hogy Lucas bekopogtat a
hátsó ajtónkon, és oldalra fordítom a fejem, azt kívánva, bár
megpillanthatnám az árnyékát az ablakból.
– Szóval, van egy rossz hírem. – A leggyűlöltebb mondatom
rángat vissza a valóságba. A hallatán megint szét akarom tépni a
pályát.
– Áruld el. – Hátradőlök a székemen, és felkészítem magam
valami rettenetesre. Anya nekitámaszkodik a konyhapultnak. A
tekintete fáradt, a szeme alatt lévő sötét karikáknak lilás árnyalata
van, amit sminkkel sem tud elrejteni. Néhány héttel ezelőtt
borzalmasan rövidre vágatta a haját. Azt mondta, valami könnyen
kezelhetőre vágyik, de szerintem tetszett neki a gondolat, hogy
valami olcsó frizurája legyen. Jól áll neki, bár folyamatosan azt
emlegeti, mennyire utálja, hogy kiemeli az ősz hajszálait. Egy
napon én is ugyanolyan ősz leszek, mint ő. A természetes
hajszínünk teljesen egyforma.
– Igazából inkább félig jó, félig rossz hír – kezdi, én pedig
megnyugszom egy kicsit. Az utolsó rossz hír az volt, amikor
elveszítette a munkáját. – Emlékszel, hogy említettem, két
fotózásom is lesz?
Bólintok, az agyam tele van lehetőségekkel. Valami híres
embert kell fényképeznie? Egy magazinnak lesz! Talán egy királyi
esküvő?
– Az esküvő Daytonban van. – Lassan pislogok néhányat, és
gondolatban átrágom magam azon, amit mond.
– Daytonba megyünk? – Olyan erősen ráncolom a homlokom,
hogy konkrétan érzem az arcomon anélkül, hogy a kezemet
használnám.
Anya halkan felnevet.

64
 – Én megyek Daytonba. Holnap kell indulnom, és tudom...
nem szeretsz egyedül lenni. De a család engem bérelt fel, amikor
az eredeti fotósuk kihátrált, és azt szeretnék, hogy a próbavacsorát
is megörökítsem néhány egyéb dologgal együtt, ráadásul az
összeg, amit fizetnek... – Elnémul, majd kinyújtja maga előtt a
tenyerét, hogy megmutassa a mennyiséget.
Elmosolyodom, és biztatón oldalra döntöm a fejemet.
– Nem bánom, ha egyedül maradok itthon. Nagyon büszke
vagyok rád – mondom. A szeme megrándul, majd könnybe lábad,
ami természetesen arra kényszeríti a kőkemény anyukámat, hogy
letörölje a konyhapultot a kéztörlővel, és ezzel elterelje a
figyelmemet az érzelmekről, amik átsuhannak az arcán.
– Csak négy, maximum négy és fél napról van szó. –
Megbicsaklik a hangja, de köhög, hogy elfedje.
– Sima liba – válaszolom, és lopott pillantást vetek az ablakon
keresztül a sötét házra a szomszédban.
– Viszont itt hagyom neked a kisbuszt a pénteki meccsre –
mondja. Reméltem, hogy elfelejti, hogy kölcsönkértem tőle. Anya
meg Abby valószínűleg egyezséget kötöttek, hogy bele–
kényszerítsenek valamiféle normális végzős évbe.
– Hát, elő kell készítenem a dolgokat. Kiszaladok a Clicksbe,
hogy megkérdezzem, bérelhetnék-e egy plusz lámpafelszerelést a
hétvégére. – Egy röpke pillanatra összefonódik a tekintetünk, és
némán köszönetét mondunk egymásnak.
Az ablakon bámulok kifelé, miközben anya összeszedi a
cuccait, és kimegy a hátsó ajtón a kisbuszhoz. Felállók, és
figyelem, ahogy kitolat és elhajt, majd engedem, hogy a
tekintetem elrévedjen az üres térben, amit maga mögött hagy.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de ahhoz elég, hogy mély
transzba merüljek, amiből csak a Fullerék udvaráról felhangzó
zene rángat ki. Mindig Kanye. Lucas Fuller több Kanye-t hallgat,
mint Kanye maga.
A házban sötét van, ami azt jelenti, hogy valószínűleg a hátsó
udvaron ül, és az apja sörét iszogatja kibaszott ostoba TikTok-
videókat nézegetve, miközben én egyedül, szenvedek a házi

65
feladatunkkal. És mindezt valami gyerekes kasztrendszer miatt,
amibe bekerültünk a középiskolában.
Mire felfogom, hogy vadul markolászom a pálya egyik részét,
a műanyag a bőrömbe váj. Engedek a szorításomon, hogy
felmérjem a kárt, és látom, hogy egy mély vörös vonal jelent meg
a bőrömön, pont az életvonalam mentén. Milyen találó.
Anélkül, hogy elfordítanám a tekintetem a Lucasék hátsó
udvarán világító lámpákról, szétszedem a pályát néhány kezelhető
darabba, összegyűjtöm a kocsikat meg a leírást, és mindent
betuszkolok a zacskóba, ahonnan elővettem őket. Belebújok a
Notre Dame-felsőbe, amit a Goodwillben találtam, aztán
felveszem a Vans cipőmet. Ugyanott megyek ki, ahol anya
távozott, hosszú léptekkel szelem át a felhajtónkat és a füves
területet az otthonunk között, majd végigsétálok Lucasék háza
mellett. A zene olyan hangos, hogy a basszus a mellkasomban
vibrál, ami tovább tüzeli a bátorságomat. Mekkora kibaszott
seggfej!
Mély levegőt veszek, hogy biztosan egy szuszra ki tudjam
mondani a szavakat, megkerülöm a házuk sarkát, és rálépek a
téglajárdára, ami a teraszra vezet. A medence világítása fel van
kapcsolva, kék fénybe borítja az udvart, de a székek, illetve a
függőágy, ahol keresem, üresek. Lelassítom a lépteimet, és
bizsergés szalad végig a tarkómon. A hatalmas ablak Fullerék
konyháján a bal oldalamon van, és egy kis panelfény világít bent,
ami rávetül a kamra előtti padlóra. Nem mintha hallanék bármit is
a zenén kívül, de van valami mozdulatlanság, ami rátelepedett a
környezetemre; olyan érzés, mintha teljesen egyedül lennék itt.
A mellkasomhoz ölelem a projektzacskót, és minden létező
sarkot meg mélyedést szemügyre veszek, ahogy egyre beljebb
lépkedek a fedett teraszon. A tűzrakó gödör, ahol Lucasszal régen
pillecukrot sütöttünk, középen van, és úgy tűnik, senki sem
használta azóta, hogy mi ketten édességet sütöttünk magunknak a
lángokban. A székeket letakarták. Fullerék már nem tartanak
olyan nagy bulikat, mint régen. Végighúzom az egyik ujjamat a
takarón, észreveszem, hogy vastagon áll rajta a por, aztán

66
megállók, nekitámaszkodom a korlátnak, és lefújom a port;
kavarog a levegőben.
Ekkor veszem észre őt, és nincs egyedül.
Lucas meg Ava a trambulinban fekszenek, és észre sem lehetne
venni őket, ha nem lenne felkapcsolva a medence világítása.
Lángol a torkom, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, és a tomboló
harag, ami idecsábított az otthonába, elpárolog, átadva a helyét a
rettegésnek és a pániknak, hogy bármikor lebukhatok. Remeg a
kezem, és alig érzem a lábamat. Annak ellenére, hogy majdnem
agyvérzést kapok, képtelen vagyok elfordítani róluk a
tekintetemet. Ava háta ívbe feszül, a flanelingét kigombolták,
felfedve a fehér csipke melltartóját, amit Lucas lassan lehúz a
fogaival, miközben féloldalt támaszkodik mellette. A bal kezét
bedugta a lány kigombolt nadrágja alá, Ava vonaglik az
érintésétől. A szürke focis pólója van rajta, meg egy fekete
melegítőalsó, ami lóg a csípőjén, és valószínűleg másodpercekre
van attól, hogy ledobja magáról a pólót, majd hagyja, hogy a lány
ugyanolyan intim módon érintse meg, ahogy ő Avát. Úgy mozog,
mint egy ragadozó, lassan és óvatosan, és ahol felcsúszik a pólója,
látom a kemény munkával szerzett, kockás hasizmait. Nagyon
erotikus és bensőséges ez a jelenet, mégis rá vagyok tapadva,
reszketek a torkomat fojtogató könnyektől. Kibaszott féltékeny
vagyok, és ezt utálom, mert ő már nem az én Lucasom többé.
Olyan érzés, mintha elárulna, pedig tudom, hogy nem így van.
Nekem kellene ott feküdnöm vele. Nekem kellene a barátnőjének
lennem.
Egy másik életben.
A zene elhallgat két szám között, és egy mély, férfias nyögés
szakítja meg a csendet. Nagyot nyelek az ismerős hang hallatán,
megfeszítem az állkapcsomat, és visszatartom a lélegzetem.
Lassan elhátrálok, pont akkor, amikor Ava megemeli a csípőjét, és
segít Lucasnak levenni róla a nadrágját. Gyorsan megfordulok,
amikor biztos vagyok benne, hogy eltűntem a szemük elől, de a
nagy sietségben belerúgok az egyik székbe, aminek a fémlába

67
olyan hangosan csúszik végig a fapadlón, hogy kizárt, hogy nem
hallottak meg.
– Basszus – suttogom halkan, és először csak futni, majd
sprintelni kezdek az otthonom felé. Becsapom magam mögött az
ajtót, bezárom, és kettesével szedve a fokokat felszaladok az
emeletre, a szobám biztonságába. Becsukom a szobám ajtaját,
bedobom a zacskót a sarokba, és a takaróm alá temetem magam
anélkül, hogy felkapcsolnám a villanyt.
Millió jövőkép játszódik le a fejemben, és mindegyik nehéz.
Mindegyik fájdalommal jár.
Utálom ezt a kurva iskolát.
És gyűlölöm a rohadt szomszédomat.
Azt pedig még jobban rühellem, hogy annyira szerettem.

68
 HETEDIK FEJEZET

R eggel korán kelek, hogy elköszönjek anyától, és

összecsapjam a projektet, amit tegnap este nem fejeztem be.
A YouTube-videós megoldást választottam, és az összes számot
ugyanakkora százalékkal változtattam meg, hogy az eredmény ne
legyen pontos másolat.
A sok pluszteendő miatt nincs időm reggel lezuhanyozni, így
egyetlen hosszú fonatba rendezem a hajamat. Le kell feküdnöm,
hogy befejezzem, mert kezd elfáradni a karom. A fonat végére
kötök egy hajgumit, aztán leeresztem a karomat az oldalam mellé.
A plafont bámulva felidézem, mit láttam előző este. Lassan
végighúzom a kezemet az oldalamon és a pólómon keresztül a
jobb mellemen. Egyáltalán nem hasonlítok Avára, én lapos
vagyok ott, ahol ő gömbölyű. Megérintem, majd megdörzsölöm a
mellbimbómat a hüvelykujjammal, amíg kemény ponttá nem
merevedik a hosszú ujjú pólóm és pamut melltartóm alatt. Utána
végighúzom a kezemet a testemen, csupán a nadrágom korcánál
állok meg, mert túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy bárhol
máshol magamhoz nyúljak.
Kislány vagyok, aki nőt akar játszani.
Csábító a gondolat, hogy beteget jelentsek mára. Az én
hangom és az anyámé hátborzongatóan egyformák, és senki nem

69
feltételezné, hogy lógok. De nem kellene mindig elmenekülnöm.
Végzős én – bulik, szabadság, bátorság és csókolózás. Hangosan
felnevetek, úgysincs itt senki, hogy meghallja.
– Mekkora hülyeség – motyogom.
Felülök, magam felé húzom a hátizsákomat, és becipzárazom,
miután ellenőriztem, hogy benne van a kamuprojektem. A
telefonomat a hátsó zsebembe rakom, és dupla csomót kötök a
cipőfűzőmre, végül leveszek egy flanelinget az ajtómon lévő
akasztóról, mielőtt elindulok a földszintre. Bár a napok még
nagyon is nyárinak érződnek, a reggelek és a késő délutánok már
ősziesek, és utálok fázni. Bedugom a karomat a kigombolt ing
ujjába, aztán megdermedek, és lepillantok a kockás mintára.
Túlságosan hasonlít Aváéra. Eldöntőm, hogy inkább fázni fogok,
ezért kihúzom belőle a karomat, feltekerem az inget, és bedobom
a mosókonyha legeldugottabb sarkába. A legszívesebben
kidobnám a fenébe, de anya csak a múlt hónapban vette.
A hátizsákomat a vállamra dobom, elveszek egy müzliszeletet
a konyhapultról, majd kiveszek egy epres tejet a hűtőből, és
bezárom magam mögött a hátsó ajtót. Szinte várom az
eseménytelen utat a suliba a kedvenc reggelimmel. Tudom, hogy
anya azért vette az epres tejet, hogy ne hiányoljam annyira.
Elmosolyodom, ahogy lecsavarom a doboz kupakját.
Ahogy elindulok a kocsim felé, észreveszek valamit a
szélvédőn. Fehér, majdnem úgy néz ki, mintha egy buggyos
hajgumi lenne az ablaktörlőmre tekerve. Kinyitom az ajtót,
bedobom a táskámat az anyósülésre, aztán kinyújtom a kezem az
anyagdarabért. Pont azelőtt döbbenek rá, mi az, hogy
megérinteném, és fújtatni kezdek, egy ütemre az utolsó Kanye–
dallal, amit hallottam. Előhúzom a kulcsomat a zsebemből, a
leghosszabbat beledugom a csipkébe, amit így is alig érek el.
Magam felé húzom az anyagot, majd felemelem, hogy szemügyre
vegyem.
A bugyi majdnem teljesen fehér, kis fekete szíveket szőttek
bele mindenhova, és az is biztos, hogy nem sok fedést nyújt a
viselőjének. Ez tartozik a melltartóhoz, amit tegnap este

70
pillantottam meg; legalábbis szinte biztos vagyok benne. A múlt
éjszaka fájdalma és haragja háborog a hasamban. Oldalra fordulva
szemügyre veszem a néma házat a szomszédban. A garázsajtó
csukva, és a földszint is pont olyan csendes, mint tegnap. Lucas
kocsija nincs itt, ami valószínűleg azt jelenti, hogy nem figyel. A
hüvelykujjam és a középső ujjam közé csippentve teszem a tangát
a kocsimba, és kinyitom a táskámat, hogy belerakjam. Kitolatok a
felhajtóról, a kerekeim csikorognak, amikor az útra érek.
Menet közben zárom vissza a táskámat. Előfordulhat, hogy
nem álltam meg az egyik stoptáblánál, amikor elindultam
otthonról, és nem vagyok biztos abban sem, hogy kerültem oda,
ahol vagyok, egyutcányira a sulitól. Csak a bugyira tudok
gondolni; gyakorlatilag csőlátásom lett tőle.
Ava bugyija a táskámban van. Mi a jó büdös franc?
Abby a kocsijában vár rám, olyan hangosan bömbölteti a zenét,
hogy gyakorlatilag a felhúzott ablakokon keresztül is hallom, járó
motornál. Boldog. Ilyen a személyisége. A legjobb barátnőm
szerint nagyon kevés hibát találni a világban, pedig a jövő héten
megint bíróság elé citálják a szülei elhúzódó és elmérgesedett
gyermek elhelyezési perében. Az apja, aki jó, ha kétszer
találkozott vele, mióta barátnők lettünk, már Miamiban lakik.
Azért szeretné megkaparintani a felügyeleti jogot, mert rá akarja
tenni a kezét a pénzre, amit a lánya a modellkedéssel keres, és
még hat hónap, mire Abby betölti a tizennyolcat. Az anyja
nemrégiben fektette be a pénzt egy vállalkozásba, az Abigail
Cortez Kft.-be. A barátnőm egy korlátolt felelősségű társaság. Az
apja persze meg akarja szüntetni. Csoda, hogy a Netflix még nem
forgatott róluk dokumentumfilmet.
Talán nem is annyira gáz, hogy egy másik csaj bugyija van a
táskámban.
A cipzárra pillantok, még egyszer átgondolom, mi van
mögötte, aztán az ölembe húzom a táskát, lekapcsolom a motort,
és kiszállok, hogy megvárjam, amíg Abby kifesti a szempilláit.
Még a dal utolsó sorait énekeli, amikor kiszáll, és csatlakozik
hozzám a kocsija motorháztetejének dőlve, hogy megbámuljuk a

71
többi diákot, és gúnyos megjegyzéseket tegyünk rájuk, amiket
szemtől szemben soha nem mondanánk nekik. Ez hazugság, ő a
képükbe vágná. Én, soha. Kivéve talán...
– Ava Pryor úgy néz ki, mint akit alaposan megcsöcsörésztek
az éjjel – mondja a barátnőm, miközben mindketten oldalra
fordítjuk a fejünket, és végignézzük, ahogy a platinaszőke
plasztikribanc kiugrik Lucas kocsijából. Azon töprengek, vajon
nála aludt, vagy reggel ment érte.
– A táskámban van a bugyija – jegyzem meg robotszerűen,
miközben elbambulok, ahogy a látszólag ősellenségem
lesimogatja a szinte nemlétező szoknyáját. Várom, hogy
csókolózzanak, figyelmen kívül hagyva a barátnőm könyökét,
amivel már kétszer bökött az oldalamba. De abban a pillanatban,
ahogy kiszállnak a kocsiból, mintha nem is ismernék egymást.
Lucas lelép, hogy csatlakozzon az ikrekhez és egy Cannon nevű
sráchoz, aki tizenegyedikben érkezett ide, amikor én másik
iskolába jártam. Abby a megszállottja, azonban a srác soha, de
soha nem vesz részt semmilyen táras összejövetelen, nem
randizik, sőt mosolyogni sem szokott. Nyilvánvaló, hogy beszél,
mert látom, ahogy megtörténik, de az, hogy szóba elegyedjen
Abbyvel, már más tészta. Van egy olyan érzésem, hogy miatta
kell kimennem pénteken a patakhoz.
– Bugyi. Ki vele! – Elég erősen lök meg ahhoz, hogy
elveszítsem az egyensúlyomat, néhány jobbra tett lépéssel tudom
csak visszaszerezni. Elvigyorodom, és a mellkasomhoz emelem a
táskámat, hogy kicipzárazzam, ő pedig belenézhessen. Nem
számítok rá, hogy belenyúl, és megfogja. Hülye voltam. – Ne
már!
Elpirulok egy kicsit, mert a hangerejével magára vonja a
figyelmet, de ő kihajtogatja a tangát, hogy alaposan szemügyre
tudjuk venni.
– Abs, nincs kimosva – figyelmeztetem, mire visszadobja a
táskámba, és azonnal benyúl a sajátjába, hogy kivegyen belőle
egy narancs illatú kézfertőtlenítőt.
– Hogy került hozzád?

72
 Nem vagyok benne teljesen biztos, de elég jó tippem van. Csak
a tényeket ismertetem a barátnőmmel, hogy ne kelljen
részleteiben is belemennem, hogyan láttam meg őt és Lucast
tegnap este, ami kétségtelenül elvezetne ahhoz, hogy egyedül
csináltam meg a közös feladatunkat, Lucas pedig kihasznált
engem, miközben én sóvárgok utána...
– Ma reggel találtam a kocsimon. – Határozottan nézek az
elkerekedett szemébe, és összepréselt szájjal elmosolyodom,
mintha azt üzenném neki: – Nem tudok ilyen hülyeséget kitalálni.
Abby lassan bólint, és ekkor megszólal az első óra kezdetét
jelző csengő.
– Gondolom, ez még mindig jobb, mint a kutyaszar – jegyzi
meg.
Ellökjük magunkat a kocsitól, és elindulunk a bejárathoz,
miközben Lucas és az ikrek előttünk lépkednek. Most azonban
nem lassítok. Hagyom, hogy minden a maga ütemében játszódjon
le, miközben mögötte lépkedek, és amikor hátrapillant annyira,
hogy már látom az állkapcsát meg a szempilláit, lassan, szélesen
elvigyorodom.
Amikor megérkezünk a természettudományos épülethez,
annyira közel vagyok Lucashoz, hogy ha úriember lenne, kinyitná
előttem az ajtót. Nem lep meg, amikor becsapja maga mögött;
csupán megerősíti az elhatározásomat, hogyan kezeljem ezt a
helyzetet – és őt magát.
Lelassítok, hogy előttem érjen be a terembe, és üljön le a
helyére. Szeretném, ha ülne, és azt akarom, hogy mások is
szemtanúi legyenek a készülő jelenetnek. Magas alakját az asztal
mögé zsúfolja, amikor belépek az osztályterembe, fekete
hátizsákja a padlón van az egyik lába mellett, míg a másikat
kinyújtja a folyosó felé a székem mellett. A füzetét már elővette,
és lassan pörget egy tollat a jobb kezében; a szeme vörös,
feltételezem, a tegnapi éjszakázástól. Kényszeredetten, vonakodva
szegezi a tekintetét a fehér táblára. A koncentrációja csupán egy
lélegzetvételnyi időre szűnik meg, amikor rám pillant. A toll
pörgetését nem hagyja abba, de a tekintete követi a

73
mozdulataimat, az arckifejezése szinte ellenséges. Ugyanaz a ruha
van rajta, amiben tegnap este láttam, és kényszerítem magam,
hogy enyhítsem az égető érzést, amit ez az újonnan feléledt
gyűlölet táplál.
Megállók a székem előtt, ledobom rá a nehéz táskámat, aztán
kinyitom a tetejét, és farkasszemet nézek az egykor legjobb
barátommal. A tekintete a kezemről hirtelen a szememre villan. A
kéket eltompítja az alkohol, az alváshiány vagy Ava – tök
mindegy. Nem olyan hatásos, mint korábban. Ami régen annyira
gyönyörű volt, mostanra megcsúnyult. Megvárom, hogy elhiggye,
ennyi az egész, csak bámulni fogom. Végül megrázza a fejét, és
vállat von.
– Mi van?
Még szélesebben mosolygok. Benyúlok a táskámba, előveszem
belőle a barátnője bugyiját, aztán az asztalára hajítom.
– Szerintem ez a tiéd – mondom, és a legszívesebben
lefényképezném, ahogy tátott szájjal néz, meg sem tud szólalni.
Jobbra-balra mozgatja az állkapcsát, miközben a bugyit bámulja,
és éles nevetés szakad fel a mellkasából.
Elégedetten foglalok helyet, majd előveszem a projektemet és a
jegyzeteimet. Még nem döntöttem el, megemlítsem-e a tanárnak,
hogy egyedül csináltam meg a feladatot. Nem mintha ez
számítana. íratlan szabály, hogy a focisták sok mindent
megengedhetnek maguknak ebben az iskolában.
– Hé, June.
Lucas hangja egyenletes és higgadt. Nem gondoltam, hogy a
golyó, amit kilőttem rá, sokáig fog fájni neki, de tudom, hogy
megsebezte. Láttam az arcán, és ennyi épp elég.
Oldalra fordítom a fejem, hogy a szemem sarkából ránézzek.
Előrehajol, és megrángatja a fonatomat, szinte flörtöl, ami talán
olimpiai pillangóúszásba küldte volna a szívemet a tegnap este
előtt. De most már annak látom, ami. Csali.
– Köszi – mondja, miközben megmarkolja Ava bugyiját, és
lassan lehúzza az asztaláról. Oldalra hajol, majd a vékony, csipkés
anyagot zsebre dugja, de a tekintetét egy pillanatra sem veszi le az

74
enyémről. Érzem, hogy felforrósodik a testem, de nem engedem,
hogy észrevegye, mekkora hatással van rám.
– Szívesen – sikerül kinyögnöm. Erősebb vagyok, mint
gondolom. – Szóra sem érdemes – teszem hozzá, majd
előrefordulok, és az óra hátralévő részében nem engedem, hogy a
figyelmem elkalandozzon a terem elejéről. Amikor a tanár
összegyűjti a projektünket, megvárom, hogy a terem nagy része –
Lucas – kimenjen, majd ráírok egy mondatot a házi feladat
tetejére.
Lucas Fuller nem vett részt a projekt elkészítésében. Ha tudni
szeretné, miért, kérdezze meg Ava Pryort.
Beadom, majd szóbeli kommentár nélkül távozom. Lesz, ami
lesz. És egy örökkévalóságnak fog tűnni.

75
 NYOLCADIK FEJEZET

M ár elfelejtettem, hogy milyenek errefelé a péntek esték. Az

elmúlt két évben maratoni vígjátékokat néztem ilyenkor,
miközben vajas pattogatott kukoricát és mogyorós M&M’st ettem.
Tizedikben lefoglalt, hogy segítsek anyának ápolni a
nagymamámat, tavaly pedig nem voltam az Allensville Állami
Középiskola Harcos Sasának szurkolója, így nem kellett kitennem
magam ennek az őrületnek.
Azonban most a pomponok és félmeztelen tinédzser fiúk
sűrűjében vagyok, akiket narancssárga és kék színű festékkel
kentek be. A sulinak egész jó csapata van. Lucas több mint ügyes
irányító. Nagy a lelkesedés ebben a szezonban, az egész iskola
megjelent az első hazai mérkőzésen. Ez egy pánikkeltő
középiskolai káosz.
Ráadásul nagyon könnyű elveszni benne.
Felveszem a lányokat anya kisbuszával, és egész úton csajos
zenéket bömböltetünk. Már majdnem elfelejtem, mennyire
alacsony vagyok, mire kisétálunk a pályához. Ava Pryor persze
odafigyel, hogy emlékeztessen a tényre.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy gyerekbelépőt fog kapni –
kiáltja, amikor odasétálok a jegybódéhoz az öt dollárommal és a
ronda igazolványommal. Bár a múlt héten treníroztam magam,

76
hogy vastagabb legyen a bőröm, a szavai akkor is fájnak.
Majdnem annyira, mint a nevetés, amit a többiekből vált ki a
megjegyzésével. Ennek ellenére továbbsétálok. De utolér, és a
képembe tolja a kék mezt, amit visel – Lucas idegenbeli mezét.
A hátát bámulom – a vastag 1-es számot, ami Lucas
vezetékneve alatt van –, és nem értem, miért szentelek ekkora
figyelmet egy ilyen szörnyű személynek.
– Gyűlöl téged, ugye, tudod? – Lola a vállamra támasztja az
állát, hogy jobban halljam a zenekar dobolása mellett.
– Tisztában vagyok vele – jegyzem meg felemás mosollyal az
arcomon.
Az új barátnőm átkarol, és megszorít egy kínos ölelésben, ami
leginkább azért kényelmetlen, mert fogalmam sincs, hogyan kell
csinálni az ilyesmit. Felsóhajtok, és hagyom, hogy a testem
elfogadja a kedveskedést. Lola oldalra nyújtja a pattogatott
kukoricás zacskót, hogy bele tudjak markolni. Akár meg is
kóstolhatom a kedvenc péntek esti kajámat, ha már kénytelen
vagyok itt lenni. Kiveszek néhány szemet a zacskóból, egyenként
megnyalom a szemeket, miközben próbálom figyelmen kívül
hagyni a lányt, akit legalább annyira gyűlölök, mint ő engem.
Tévéstábok vannak a pályán – igaziak, nem a mi diákokból
verbuvált, internetes műsorunk készítői. Operatőrök állnak a
transzparens mindkét oldalán, amit a pomponlányok tornya feszít
ki. Amikor a csapat pályára lép, minden diák – akik gyakorlatilag
a lelátó kétharmadát elfoglalják – feláll, és sikongatni kezd. Abby
előttem áll, és amikor megfordul, rajtakap, hogy nem veszem ki a
részem a dologból, ezért fenyegetőn rám mutat.
– Oké – tátogom, majd az ajkam köré teszem a kezemet, és
felkiáltok – Hajrá, Sasok! –, amilyen hangosan csak tudok. A
hangerő, a pillanat, a közösség érzése, minden... megfertőz. Már
nem csak színlelem a mosolyt, beleolvadok a szerepembe. Nekem
is ki kell vennem a részem az egészből, bár valószínűleg nincs
olyan fontos szerepem, mint ahogy mindenki gondolja, de a
következő három órában szuper rajongó leszek. Semmi nem

77
számít jobban, mint hogy megnyerjük ezt a meccset, és porba
döngöljük a másik iskolát South Bendből.
A fiatal férfiak a pályán egyszerre üvöltöznek, morognak a
tesztoszterontól, lökdösik egymást, összeütik egymással a
sisakjukat, és megmarkolják az arcvédőjüket, felerősítve elszánt
arckifejezésüket. Átszaladnak a transzparensen, a konfetti beteríti
a pálya oldalát, ahogy kilövik az ágyúkból a szurkolólányaink.
Lucas az első, aki átszakítja a transzparenst, egy amerikai zászlót
tart a kezében, miközben egyenesen a pálya közepére szalad, a
társkapitányai mögötte futnak két Sas zászlóval.
Az én ízig-vérig amerikai pasim.
Sokkal fiatalabb volt, amikor utoljára láttam így futni.
Akkoriban olyan vezér volt, aki túl kicsinek tűnt az irányításhoz,
de most – most egy kigyúrt, kockás hasú pasi, akinek a karjára
teljesen ráfeszül a meze; akinek a nyaka már nem látszik
ceruzavékonynak. Izzadt haját két oldalra simította, és a szeme alá
kent fekete festéktől valahogy olyan, mint egy szuperhős.
Egy hős, aki magamra hagyott, amikor népszerű lett, és amikor
széthullott az életem, emlékeztetem magam.
A csapatkapitányokat az egyik edző fogadja az ötvenyardos
vonalnál. Elveszi tőlük a zászlókat, hogy összehajtogassa őket,
miközben a fiúk összedugják a fejüket, és imádkoznak. Égbekiáltó
figyelmen kívül hagyása ez az egyház és az állam szétválásának,
mégis úgy tűnik, semmi sem lehet fontosabb, mint ez a kötődés,
ami előttünk zajlik le éppen. Azonban a pillanat csendes erejénél
is meglepőbb, hogy Lucas vezeti az imát. A fiúk körben állva
átkarolják egymás vállát, én pedig látom, ahogy a legkevésbé sem
keresztény dolgokat művelő srácok odafigyelnek a szavára.
Bárcsak hallanám, mit mond, vagy elég közel lennék ahhoz, hogy
leolvassam a szájáról. Néhány srác felpillant az égre, páran a
magasba emelik a sisakjukat, miközben lehajtják a fejüket. Lucas
behunyja a szemét, és van valami ártatlanság a vonásaiban, amit
még innen is látok. Mind elkezdenek tapsolni, majd felhangzanak
az „ámenek”, aztán a taps nemsokára vihar lesz, majd...
üzemanyag.

78
 Lucas az utolsó, aki elhagyja azt a privát helyet a pályán.
Lehajtja a fejét, én pedig felismerem az ismerős terhet, ami a
vállát nyomja. Már gyerekként is mindig úgy érezte, hogy
átkozottul nagy felelősséggel tartozik mindenért és mindenkiért.
Főleg értem. Képes volt az esőben biciklizni, hogy becsempéssze
nekem a kedvenc csokimat, amikor a szüleim a földszinten
veszekedtek. És ragaszkodott hozzá, hogy telefonálás közben
aludjunk el, ha féltem, vagy rosszul éreztem magam. Megérzett
dolgokat, amikor valamit nem osztottam meg vele. Levette rólam
a terhet, akár akartam, akár nem, és addig cipelte magával, amíg
biztos nem lehetett abban, hogy a mosolyom ismét valódi.
Hiányzik. Kibaszottul hiányzik.
A szememre szorítom a tenyeremet, miközben a barátaim nem
figyelnek, és sikerül magamba fojtanom ezeket az érzéseket, hogy
ne ekkora nyilvánosság előtt éljem át őket. Alig kevesebb mint
egy perccel később a játék megkezdődik, és minden másról
eltereli a figyelmemet. Csak a várakozásnak és a reménynek
marad helye bennem, ami minden alkalommal megbizsergeti a
gyomromat, amikor Lucas eldobja a labdát. Ügyesebb lett.
Megértem, hogy miért van olyan sok lehetősége. Van valami
könnyedség a mozgásában, ez több a puszta ösztönöknél. Persze,
az is van neki bőven, azok után, hogy minden este dobálták a
labdát az apjával az utcánkban – órákon keresztül, milliónyi
variációban. Kilencedikes korom óta nem láttam őket gyakorolni,
de valószínűleg azért, mert Lucas már túlnőtte mindazt, amit az
apja adhatott neki. Vagy ez, vagy az apját túlságosan lekötötte,
hogy Lucas legjobb haverjának az otthonában töltse az idejét.
Hirtelen lehetetlenné válik kikapcsolni a gondolataimat. Azon
töprengek, vajon Lucas tudja-e. Talán ez változtatta meg.
Körbenézek a tömegen a bal oldalunkon, ahol a szülők szoktak
ülni, és azzal dicsekednek, melyik számot viseli a gyerekük a
pályán. Lucas apja az egyetlen, aki egész idő alatt áll, és magasról
tesz a többi szülőre a háta mögött, akik miatta semmit nem látnak.
Egy héttel ezelőtt egy büszke apukát láttam volna ebben a
helyzetben, de most egy olyan férfit látok, aki magának akarja az

79
érdemet. Egy férfit, aki talán a fia sikerein keresztül szeretné
kiélni magát. Az arckifejezése Lucas minden csodás
megmozdulása után nem annyira a büszkeségről szól, mint inkább
az érvényesülésről. Egy pipa, ami feljebb tolja a ranglétrán még
akkor is, amikor igazából... szart sem tett ezért.
A felesége mellette ül, a táskáját a csípője mellett szorongatja,
a kezét összefonja az ölében, az ízületei pedig minden alkalommal
elfehérednek félelmében, amikor valaki vészesen közel kerül
ahhoz, hogy kiüsse a fiát. Ennek ellenére büszke, a teljes ellentéte
az egyre terebélyesebb egónak mellette.
Vajon ő tudja, hova szokott menni a férje napközben?
Minél tovább tanulmányozom a szüleit, annál inkább tudatosul
bennem, hogy Lucas minden pályán megtett mozdulata tele van
nehezteléssel. A labdát túl energikusan dobja. Azt hiszem, az
újságban erősebbnek nevezték, mint egy átlagos végzős
középiskolást, de lehet, hogy inkább a gyűlöletet látják, ami
beszivárog a játékába. Azonban nem utálják egymást az apjával.
Nemrég láttam őket együtt kosárlabdázni, és akkor nevettek. Amíg
bele nem rúgtam a labdájukat a gazba.
Az igazság arról, amit látok, és hogy milyen ez a család
valójában, egyre zavarosabb lesz, valahányszor azt hiszem, hogy
megértettem őket. Elterelem a figyelmemet Lucasról, és inkább a
többi játékosra koncentrálok. Azokra, akiket ismerek, bár soha
nem gondoltam volna, hogy egyszer közelebbi viszonyt szeretnék
majd ápolni velük. Például az ikrekre. Vagy arra a Cannon nevű
srácra, akit Abby egész este a nyakát nyújtogatva igyekezett
bámulni. Szerintem azt sem tudja, hány pontnál tart a játék.
Az első félidőben szinte végig talpon vagyunk, és már alig
érzem a lábamat, mire megszólal a félidőt jelző csengő. A
csapatunk 14–0-s vezetéssel szaladhat az öltözőbe. Lucas anyja
csatlakozik az apjához, ő, is felállt, és mindketten megmozgatják a
derekukat, és visszarázzák az életet a lábukba. Elfordítom a fejem,
amikor Mrs. Fuller felém pillant. De elvétem az irányt, és a
tekintetem Aván landol, aki megfordulva egyenesen engem
bámul... annak ellenére, hogy az összes talpnyalója másfelé néz.

80
Elréved a tekintete, ezért felemás mosolyra húzom a számat, aztán
felemelem a kezem egy olyan mozdulattal, amitől tuti, hogy
felforr az agyvize, majd magamra vonom a barátnőim figyelmét.
– Hé, csajok, mesélt nektek Abby Ava bugyijáról? – Nem
vagyok halk, de annyira hangos sem, hogy a barátaimon kívül más
is meghallja a szavaimat. Azonban az, ahogy először rám, majd
Avára néznek, megijeszti az ellenségemet.
– Nem, miért? – kérdezi Naomi, miközben megfordul, hogy
rám nézzen. Ava tekintete izzik a gyűlölettől, nekem pedig óriási
mosolyra húzódik a szám.
– Valaki otthagyta a kocsimon. Gondolom, ő volt. – Vállat
vonok, és a barátnőmre nézek. Naomi hangosan felnevet.
– Na, basszus. Nagyon utál a csaj – jelenti ki, visszahangozva
ugyanazt, amit Lola mondott a meccs kezdetén.
– De miért? – Szórakozottan megrázom a fejemet, és kicsit
elgondolkodtat a dolog. Ha azt vesszük, hogy kinek sikerült
egyben tartania az életét, Ava kétségtelenül ügyesebb nálam...
kivetette a hálóját Lucasra, amennyire tudom, a családját nem
szakította szét egy ronda válás, és annak ellenére, hogy mennyire
szeretem piszkálni a stílusa miatt, igazából elég csinos. Nagyon
csinos. Szexi.
Naomi oldalra dönti a fejét, és Lola felnevet valami belsős
viccen, amit nem értek. Minél tovább nem nevetek velük, nem
bólintok vagy értek egyet, annál jobban szórakoznak, míg végül
Lola elmagyarázza.
– A tiéd volt. Lucas! Ti... – Összefonja az ujjait, hogy
megmutassa, egyszer mennyire közel álltunk egymáshoz.
Bólintok, mintha érteném, de igazából azon a pillanaton kattogok,
amikor elhúzza egymástól az ujjait, és soha többé nem görbíti
össze őket. Igazából soha nem volt az enyém olyan értelemben,
ahogy most Aváé. El sem tudom képzelni, hogy úgy nézzen rám,
ahogy őt nézte a trambulinon.
Szenvedélyes volt.
Annak ellenére, hogy a legszívesebben megszegtem volna a
szabályt, amit magamnak állítottam az első félidő után, a meccs

81
hátralévő részében egy fikarcnyi figyelmet sem szentelek Avának.
Azonban a gondolataimban főszerepet kap. Újra felidézem, ahogy
rajtakaptam őket, eszembe jutnak a csúnya pillantásai az évek
folyamán, a váll-lökdösés, amikor elmentünk egymás mellett a
folyosón, és hogy ezek hogyan köthetők Lucashoz és hozzám, a
barátságunkhoz. Nem számít, mennyire erősen igyekszem
másképp látni, a pacsik meg a késő esti hamburgerezések a
közelében sincsenek annak a kapcsolatnak, ami most kettejük
között van.

I nkább húsz focimeccs, mint ez a buli. A francba, elcserélném

egy tucat házibulira ezt a faszságot, amibe a barátnőimmel
belesétálunk.
Tudom, hogy rányomja a hangulatomra a bélyegét ez az egész
avás dolog. De akkor sem gondolom, hogy számomra az a
tökéletes este, amikor sár ragad a fehér Vans cipőmre, és füves
cigi füstjét fújják az arcomba. A söröskocsi felé tartva elsétálok
néhány seggfej mellett, akik egy csomó piával vannak
felszerelkezve, amiket én nem fogok meginni. Lehet, hogy velem
van a baj, mert mindenki más boldognak tűnik – tökéletesen,
szörnyen boldognak.
Majdnem minden jelenlévő már legalább félig be van rúgva.
Csupán egyetlen józan személlyel futottam eddig össze, pedig
tizenhat kocsit számoltam, ami azt jelenti, hogy sokaknak itt
kellene kempingezniük ma este. Biztos, hogy nem fognak.
Szeretnék mindegyikükre rászólni, de nem lennék népszerű a
középiskolában, ha megpróbálnám megakadályozni, hogy ezek az
idióták véletlenül emberölést kövessenek el.
– Mabee kisasszony! – Az ismerős D’Angelo-hang őszinte
mosolyt csal az arcomra.
– A második kedvenc D’Angelo ikrem! – piszkálom, és
megfordulva észreveszem, hogy a furcsamód barátom valaki

82
kocsijának platóján ül, két kezét a mellkasára fekteti a szíve fölött,
és eljátssza, hogy idő előtt elhalálozik a sértésem miatt.
A fejemmel intek a barátnőimnek, hogy menjenek nélkülem
sörért, én pedig felülök Tory mellé. Nedves a haja, és az egészet
hátrasimította egyetlen tincs kivételével, ami belehullik a bal
szemébe. Férfitusfürdő-illata van, és az idegenbeli mezét viseli,
mivel az itthonit összekoszolta a mai mérkőzés során.
– Szóval, áruld el, miattam jöttél el a bulira? – Rám kacsint, és
ferdén elmosolyodik. Játékosan rácsapok a kezemmel.
– Átlátsz rajtam – válaszolom. A válaszul kapott nevetése
őszinte. – Abby rángatott ide – tisztázom a helyzetet, és a
barátnőm felé biccentek, aki már talált is egy helyet magának a
rejtélyes Cannon nevű srác közelében.
– Ez két buli két egymást követő hétvégén! Merjem azt
mondani, hogy lassan sorozat lesz belőle? – viccel Tory.
Feszült mosollyal fordítom oldalra a tekintetem, kissé prűdnek
érzem magam, mert igaza van, remete életmódot folytatok. De jó
okkal.
– Csak hülyítelek. Ugye tudod? – Ellágyul a tekintete, és
lehajtja a fejét, hogy a szemembe nézzen.
Bólintok.
– Tudom.
Tory hátrahajtja a fejét, és nagyot kortyol a söréből.
Kihasználom az alkalmat, hogy szemügyre vegyem a tömeget.
Még nem láttam Lucas kocsiját, ahogy Aváét sem, és gyűlölöm,
hogy őket keresem a tekintetemmel. De azt még ennél is jobban
utálom, hogy Tory rajtakap.
– Mindig elkésik. Valami soha nem változik – mondja, és
megböki a karomat a könyökével, miközben kicsit közelebb
csúszik hozzám. Nevetek a megjegyzésén, amikor eszembe jutnak
azok az alkalmak, amikor Lucas késett a közös programjainkról.
– Tudod, hogy az a gyökér elkésett a nyári úszóversenyünkről,
amikor tizenegy évesek voltunk? – kérdezem. – Pont időben
érkezett, hogy megcsinálja a váltást. – Tory annyira nevet, hogy
kiköpi a sörét.

83
 – Komolyan? – faggat.
Bólintok, és felemelem a kezem, hogy hozzátegyem, cserkész–
becsszó.
– Még mindig gyökér? – kérdezi halkan nevetve. Azonban az
arckifejezése egyre jobban elkomorul, minél több időbe telik
válaszolnom neki. Amit végül meg sem teszek.
Gyökér vagy sem, ezúttal nem késik. Épp időben érkezik, és
megáll a kocsijával ott, ahol Toryval ülünk. Legalább heten
utaznak a hátuljában, és még négyen mellette az utastérben. Erős
piaszag árad felőlük, és üvegek koccannak össze, ahogy az
emberek kiszállnak az autóból. Meglendítem a lábamat, a földre
ugróm, leporolom a farmernadrágomat, és jobbra-balra fordulok,
hogy megkeressem valamelyik barátnőmet. A figyelmem egy
másodperccel később tér vissza Toryhoz, visítok, amikor
megfogja a kezemet. Először a foglyul ejtett ujjaimat méregetem,
aztán a tekintetem Tory beképzelt vigyorára siklik.
– Ne hagyd, hogy elüldözzön – mondja gyorsan, mielőtt Lucas
megkerüli a kocsiját, és megáll tőlünk néhány lépésre, igencsak
savanyú arckifejezéssel. Csapdában érzem magam, alig kapok
levegőt.
– Szevasz, haver. Segítenél levenni ezt a hordót? – Lucas
először a Toryval összefonódó kezemre pillant, majd a barátja
szemébe néz, és látva, mennyire zavarja a kézfogásunk, egy kis
győzelmet érzek, valamint segít, hogy lelassuljon a pulzusom, és
egy-két másodperccel tovább maradjak ott.
– Persze, tesó. Hova visszük? – Tory megsimogatja a
kézfejemet a hüvelykujjával, én pedig automatikusan reagálok;
elhúzódom tőle, és zsebre teszem mindkét kezemet. De még nem
megyek el. Nem vagyok benne biztos, hogy Tory viselkedése
nekem szólt-e, vagy Lucasnak, ettől függetlenül furcsa volt.
– Hát, Jaké kocsijához, gondolom. Nem ott van a többi
cucc? – Lucas egyik lábáról a másikra áll, néhányszor rám pillant,
de soha nem áll meg annyira, hogy tényleg rám nézzen. Ideges,
folyamatosan leveszi a fekete sapkáját, hogy kisimítsa alatta a
hosszú haját, mielőtt megfordítva visszateszi a fejére.

84
 Tory leugrik a kocsi platójáról, és alig egylépésnyire landol
tőlem a földön. Felém hajol, a lehelete édes az elektromos cigitől,
amit szívott.
– Várj meg itt! Mindjárt jövök.
Nem tudom, miért engedelmeskedem neki. De maradok, ahol
vagyok, miközben ő felmászik Lucas kocsijára, és ketten kihúzzák
a hordót a plató szélére, majd magukhoz intik Haydent, hogy
segítsen nekik felemelni. Jó néhány percig időzöm Tory
kocsijánál, miközben ő az italoknál áll, nevet meg viccelődik a
barátaival. Lehet, hogy elfeledkezett rólam. De mielőtt megadnám
magam a késztetésnek, hogy megkeressem a barátnőimet,
visszakocog hozzám a terület túloldaláról, amit körbevettünk a
járműveinkkel.
A kezembe ad egy kólát, de nem engedi el teljesen, amikor
megfogom a dobozt, helyette megütögeti néhányszor a tetejét.
– Futottam vele. Nem akarom, hogy rád robbanjon –
magyarázza. Azon töprengek, vajon az arcomon is tükröződik-e a
meglepettségem.
– Kedves vagy velem. – Ezt nem akartam hangosan is
kimondani.
Tory abbahagyja az italom veregetését, megrázza a fejét, és
hangosan felnevet, majd a földre szegezi a tekintetét, bólint, aztán
az alsó ajkába harap, ami végül szórakozott mosolyra húzódik.
Felszisszentem a kólát, és nagyot kortyolok belőle: szomja– sabb
voltam, mint gondoltam.
– Tudod, először te voltál kedves velem – jegyzi meg, és
felemeli a sörösdobozát, hogy koccintson velem. Ferdén
mosolygok, és elfogadom a gesztust.
– Technikailag... – Jobbra-balra döntöm a fejem, majd felnézek
jobbra.
– Rendben, átadtam a helyem. Ó, micsoda úriember vagyok –
gúnyolódik.
Mindketten nekitámaszkodunk a kocsi platójának, együtt
nevetünk, és talán beismerjük, hogy kicsit félreismertük egymást.

85
 – Szóval, áruld el, Mabee. Azt hittem, a szüleid nagyon
szigorúak. Hogy vetted rá őket, hogy kölcsönadják anyukád
kisbuszát, és kijöhess egy ilyen botrányos összejövetelre? – A
söre fölött engem méreget, miközben hátradönti a fejét, hogy még
egyet kortyoljon az italból. Ilyen ütemben egy órán belül részeg
lesz.
– Hát – kezdem, majd elhallgatok, ahogy pozíciót váltok, és a
szabad kezemmel átkarolom a derekamat. Nem akarok a
családomról beszélni, de lehet, hogy ez egy újabb dolog, amin
változtatnom kellene. Oldalra döntöm a fejem, és idegesen
felnevetek. Tory kinyújtja a kezét, és megérinti a karomat.
– Rajta – sürget.
Felpillantok rá, egy részem talán meg akar bizonyosodni arról,
hogy őszintén érdekli a válasz. Nem veszi le a szemét az
enyémről, így mély levegőt véve belekezdek:
– Igazából csak egy szülőről van szó. Kilencedikes koromban
elváltak.
Bólint, és kicsit olyan, mintha ismerős lenne neki ez a rész, de
lehet, hogy csak én képzelek bele túl sokat a mozdulatba.
– Anya jobban szeretné, ha kicsit, nem... ha sokkal társaságibb
személy lennék, mint amilyen vagyok. – Erre felnevet, és még
egyet kortyol a dobozból. Elveszem a kezemet a hasamról, és a
két tenyerem közé szorítom a kólámat, majd meglögybölöm kissé,
hogy halljam a pezsgését.
– Dolgozik ma este? – Felvonja a szemöldökét, miközben
oldalvást pillantok rá. Ha azért kérdezi, mert haza akar vinni...
hogy kettesben legyünk... határozottan vissza fogom utasítani.
– Igen – válaszolom tétován. – De tudja, hogy itt vagyok.
Kocsit cseréltünk, hogy haza tudjam vinni a csajokat.
Tory megnyalja a száját, még a nyelvét is megpillantom a
mozdulat közben, és ettől azonnal felhúzom a védőfalaimat.
Azonban nem nyomul, csupán pozíciót vált, és egy kis teret teremt
kettőnk között. Felemeli az üres sörösdobozát, hogy szalutáljon
vele. Kezd berúgni, de nem állítom le.
– Éljenek a józan sofőrök! – mondja.

86
 – Éljen! – visszhangozzák néhányan a közelünkben, mivel
Tory kezd elég hangos lenni.
– Kérsz még egyet? – Megérinti a kólásdobozom tetejét. Még
félig van.
– Nem, kösz – rázom meg a fejem, ő hátradönti az övét, és az
utolsó cseppig megissza a sört, majd bedobja a dobozt a halomba,
ami az összejövetel közepén gyűlik.
– Hát, az enyém üres. Mindjárt jövök! – A lépései már
kacskaringósabbak, de valamilyen okból kifolyólag még mindig
szívesen beszélget velem. Jobb, mint ha elveszetten keringenék. A
barátnőim mind találtak olyan csapatot, amihez csatlakozni
tudtak, és mindegyikük ugyanolyan tempóban iszik, mint Tory.
Hazafelé le fogom engedni a kocsi ablakait, hátha valamelyikük
elhányja magát.
Hangos csattanás vonja el a figyelmemet, és oldalra fordítom a
fejem. Lucas felhajtja a platója ajtaját, de háromszor is
próbálkoznia kell, mire végül a helyére kattan, összecsapja a
tenyerét, hogy leporolja – úgy tűnik, jól összesározta a kocsiját –,
de még néhány hosszú másodpercig az autó mögött marad, és a
földre szegezi a tekintetét. Elgondolkodva mozgatja az állkapcsát,
mielőtt a tekintete végül megállapodik rajtam. De nem sokat
időzik ott. Láthatóan képtelenek vagyunk huzamosabb ideig
egymásra nézni.
– Okosan ezzel – jegyzi meg, és arrafelé mutat, ahol Tory
beszélget a barátnőimmel. Egy pillanatig a jelenetet
tanulmányozom, hogy megfejtsem az üzenetét. Visszafordulok
felé, de azzal szembesülök, hogy visszafordította a sapkáját, így el
tud bújni a simlije mögé. Gyáva.
– Féltékeny vagy?
Nem hiszem el, hogy ezt hangosan is kimondtam.
Reszket a válla a halk nevetéstől, és megrázza a fejét,
miközben visszafordítja a tekintetét a földre. Utána felemeli a
fejét, hogy farkasszemet nézzen velem, majd ferdén
elmosolyodik, hogy kigúnyoljon.

87
 – Persze, June. – Ezúttal kicsit tovább időzik rajtam a tekintete,
és van valami komorság a pillantásában, amivel szavak nélkül is
megsért. Ezzel a nézéssel akar hülyének nevezni. De azzal is
tisztában vagyok, hogy nem lenne szükség erre a tekintetre, ha
nem bántottam volna meg a megjegyzésemmel.
Az enyém volt. Egyszer. A magam módján. Ezért gyűlöl Ava.
Lucas faképnél hagy, a sűrű fák felé tart, amerre a szakadék
van. Ott van Ava, meg talán mások is, akiket füvezni láttam a
söröknél. Talán betép, és rálel valamiféle békére. Persze ez
egyáltalán nem fog segíteni rajta, amikor a szülei házassága
szétesik. Mondjuk, megvan rá az esély, hogy az apja soha nem fog
lebukni.
Tök mindegy.
Leülök Tory kocsijának hátuljára, és várom, hogy visszajöjjön,
de fél órával később már kezdem igencsak kényelmetlenül érezni
magam. Azzal ütöm el az időt, hogy ostoba játékokat játszom a
telefonomon, végül pedig írok Abbynek, hogy jöjjön, és mentsen
meg. Több mint tíz perc múlva jelenik meg, és amikor odajön, a
többi lány is vele van. Mind bemászunk a kocsi platójára, és
felhúzzuk a térdünket, hogy pletykáljunk, meg csúnya dolgokat
mondjunk a többiekre, akik valószínűleg ugyanilyen
beszélgetéseket folytatnak rólunk. Kilencedik óta először érzem
azt, hogy tartozom valahová. Eltelik egy óra a könnyű
viccelődéssel és csajos beszélgetéssel, bajtársias hangulatban.
Végül Tory és a testvére is csatlakoznak hozzánk, ezért
cenzúrázzuk a vicceinket, de a könnyedség megmarad.
Tory először nem mellém ül le, de végül odaügyeskedi magát.
A plató szélén ül, a lába a vállamhoz ér, a közelében tart
Néhányszor még a kezét is kinyújtja, és gyengéden megszorítja a
vállamat, miközben mesél valamit. Felpillantok rá, egy kicsit
izgulok, mégis hálás vagyok, hogy valakinek a valamije lehetek.
De tudhattam volna, hogy ez nem fog sokáig tartani.
– Óvatosan, Tory! A kis szűz talán csak szórakozik veled –
szólal meg Ava, a hangja a terület végéről száll felénk. Beletelik
egy másodpercbe, mire felfogom, mi történik, hogyan akar

88
megbántani ezekkel a szavakkal, de amikor eljut az agyamig,
talpra kecmergek, és a plató végére sétálok. Lehet, hogy nem
vagyok olyan formás, mint ő, de vannak izmaim. És dühös
vagyok. A porba döngölhetném Ava Pryort, ha akarnám.
– Legalább én nem dobálom a bugyimat mások kocsijára –
jelentem ki, mire a barátnőim hangosan huhognak, sőt néhányan
azok közül is, akik csak színlelik, hogy tudják, miről beszélek.
Ava röviden felnevet, és csípőre teszi a kezét, a sminkje
elkenődött ittas állapotában, a haja csupa kóc, valószínűleg attól,
amit Lucasszal csinált nem is olyan régen. Leugrom, néhány
lépésnyire landolok tőle, azonban a mozdulat elég ahhoz, hogy
összerezzenjen, és hátráljon egy-két lépést. A reakciója felbátorít.
Közelebb megyek hozzá, de ezúttal állja a sarat. Nem sokkal
később olyan közel állunk egymáshoz, hogy akár csókolózhatnánk
is.
– Anyuci a sarkon dolgozik ma este? Ezért engedtek
kijátszani? – kérdezi halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy a
körülöttünk lévők meghallják.
Szinte habzik a szám a haragtól, és gondolkodás nélkül teszek
egy lépést hátra, majd olyan erősen pofozom fel, hogy néhány
lépést balra tántorodik. A visításával még több figyelmet von
magára, nekem pedig lüktet a tenyerem az ütéstől. Ez kibaszottul
fájt! Tuti, hogy Ava monoklis lesz.
Totál feldob ez a hatalom, ami hirtelen a kezemben került,
energiával tölt fel a mögöttem lévő barátaim kiabálása. Ava
visszanyeri az egyensúlyát, és a földre köp, aztán úgy
helyezkedik, hogy rám tudja vetni magát. Megint felemelem a
jobb kezemet, arra gondolok, hogy jobb, ha az összes fájdalom
egy helyen összpontosul. Azonban mielőtt bevihetnék egy jó
ütést, ezúttal ököllel, egy erős kéz megragadja a csuklómat, és
oldalra húzza, míg egy másik Ava mellkasának közepére
helyezkedik.
– Te! – Lucas Avát bámulja, figyelmezteti valamire a
tekintetével. Ava vitatkozni kezd vele, de Lucas túlkiabálja, és a
kocsijára mutat. – Vonszold be oda a segged. Ennyi elég volt!

89
 Elkezdek nevetni, de utána Lucas felém fordítja a figyelmét. A
tekintete összefonódik az enyémmel, és milliónyi szó sugárzik
belőle egyszerre. Csalódottság, megbánás... talán bocsánatkérés?
– Csak... kurvára fejezd be, June – mondja idegesen. A görcsbe
rándult izmaim elernyednek, a karom elzsibbad, és enged a
szorításából. A válla fölött Avára nézek, és lassan hátrálok. Miért
ő?
– Tudod, az anyád egy rohadt kurva! – kiabálja a lány, és a
szavai annyira megdöbbentenek, hogy a földbe gyökerezik a
lábam. Lucas elvette a fegyvereimet. Védtelenül hagyott.
– Azt mondtam, hogy szállj be a kocsimba, a rohadt életbe! –
Lucas mérgesen mutat a barátnőjére, és elvörösödik a nyaka, a
kidudorodó ereiből látszik, hogy mennyire feszült, milyen mérges.
Visszafordítja rám a figyelmét, és az arckifejezése egyáltalán
nem kedves. Nincs szánalom a tekintetében. Visszafogja magát
Vannak dolgok, amiket szeretne elárulni, és azt kívánom, bárcsak
megtenné. Mi mást mondhatna még, ami rosszul esne? Viszont
nem szólal meg, helyette hátrál egy-két lépést, miközben
megrázza a fejét, némán üzeni, hogy hallgassak.
Válaszul én is megrázom a fejemet, remeg a mellkasom a
zokogástól, és azonnal letörlöm a kicsorduló könnycseppet a
karommal.
– Ő a barátnőd? Az? – ítélkezőn felnevetek, és rámutatok a
kegyetlen személyre, aki épp az anyósülésére mászik be. Az
ajkamba harapok, ahogy még több szomorú nevetés szakad ki
belőlem, aztán a szemébe nézek, a kék íriszében lángol a tűz. –
Vagy csak egy csaj, akit megdugsz? Nem számít, melyik, tudod,
most már a történeted része. Ez... ez az, amilyen vagy... aki vagy.
Mindenki elhallgatott körülöttünk. Lucas nem rezzen össze.
Minél tovább bámul rám, annál jobban ég az arcom. Ostoba
vagyok.
Ostoba, ostoba lány, némi viszonzatlan szerelemmel.
A francba, mit csináltam?

90
 Lucas a földre köp maga előtt, aztán Toryra néz, és a levegőbe
emeli a két tenyerét, ártatlanságot hirdetve. Tényleg ártatlan. Ez a
jelenet egyedül az én művem.
Mozdulatlanul állok, amíg Lucas el nem sétál, hogy
megkerülve a kocsiját beüljön a volán mögé. Felhördül a motorja,
de nem mozdulok, amíg Abby gyengéden meg nem simogatja a
vállamat és a karomat. Magához ölel, én pedig remegek, még
magamhoz kell térnem abból, hogy olyan átkozottul mérges
voltam, és ki is adtam magamból a haragomat.
– Most már mehetünk? – kérdezem, és azon töprengek, hogy a
fenébe fogok megnyugodni annyira, hogy képes legyek vezetni.
– Igen, mehetünk – válaszolja, majd még lejjebb csúsztatja a
kezét a karomon, és erősen megszorítja az ujjaimat. – Tudom,
hogy most nem úgy érzed, de valami jót csináltál az előbb.
– Pont a jó ellenkezőjének érzem – vallom be, a szavak
feszülten lüktetve buknak ki zsibbadt ajkaim között.
– Tudom. De ez nem jelenti azt, hogy így is van – jelenti ki,
miközben a kisbuszunk felé terel. Beszállok, és megvárom, amíg a
többiek is elfoglalják a helyüket. Nem beszélgetnek, amíg nem
állok rá készen, és már nem is kényszerítenek arra, hogy bármit is
mondjak. Újra meg újra felemlegetik a jelenetet, megdicsérnek,
amiért erős voltam. De én csak azt az átkozott kék szempárt látom
magam előtt, ahogy csalódottan rám nézett, miközben valaki
mással ment haza.

E gy ideje nem jöttem ki ide éjszaka. Lucas szomszédságában

élni azt jelenti, hogy a régi búvóhelyeink tabunak számítanak.
De végül rádöbbenek, hogy nem érdekli az elhagyatott,
szétesőben lévő faház a hátsó udvarunk végének közelében, sem a
rozsdás nyolcvannégyes Buick, amit apa itt hagyott anyának, hogy
csináljon vele, amit akar, amikor úgy döntött, hogy már nem
szerelmes belé. Nem jövök ki ide gyakran, mivel innen jól látom
Lucas szobájának ablakát, sőt, ha a lámpa fel van kapcsolva, a

91
helyiségbe is tisztán belátok. Sokat járkál fel-alá, amikor
telefonál. Akkor is szereti felkapcsolni a villanyt, amikor késő
este lányokat visz fel oda. Túl sok mindent láttam már ebből a
kocsiból, amin nincs gumi, és ami már soha többet nem fog
beindulni. De még mindig ég az arcom a nagyon is hangos
szavaktól, amiket a se veled, se nélküled barátnője a képembe
vágott az egész végzős évfolyamunk előtt, ezért most nem
foglalkozom ezzel. Kell egy hely, ahova elbújhatok, ahol Abby
nem talál meg egy ideig – egy hely, ahol kisírhatom magam.
A francba Lucassal, amiért az összes lehetséges alkalom közül
pont ezt választja arra, hogy megjelenjen a sötét sarokban, ahol az
udvarunk találkozik. Már elmúlt éjfél, és úgy terveztem, hogy
napkeltéig maradok, távol a telefonomtól, amit Abby biztosan
nonstop hívogat, és távol a háztól, ahol talán az új barátnőim
kopogtatnak, mert aggódnak értem. Legalább anya nincs itthon;
nem biztos, hogy előle el tudnám titkolni a lelki állapotomat.
Behunyom a szemem, és hangosan szipogok, miközben ő még
jó négy-öt lépésnyire van az anyósüléstől. Az ajtó nyikorogva
nyílik ki, pattan egyet, ahogy a sarokvas megakad, én pedig
jobbra fordítom a fejem, és kinyitom a szemem. Beül mellém,
aztán becsukja maga mögött az ajtót. Koszos az utastér, és a
szakadt ülésre nehezedő súlya felkavarja a port a zárt fülkében.
– Nem kellett volna ellenőrizned, hogy vagyok. Túl fogom
élni. – Az utolsó néhány szónál köhögök, és megszidom magam,
amiért élvezem, hogy kijött ide. Gyorsan véget vet a fantáziának,
hogy azért jött utánam, mert törődik velem.
Nagyot sóhajt, megfogja a farmernadrágba bújtatott térdét, és
bosszúsan vakarni kezdi.
– Nem miattad vagyok itt, June. Azért jöttem, hogy
megmondjam... nem, hogy könyörögjek, kérlek, tartsd távol a
nagy pletykás szádat az életemtől.
Leesik az állam a döbbenettől, és a mellkasom összeszorul a
fájdalom és a harag keverékétől. Mielőtt szavakkal reagálhatnék
erre, Lucas megmozdul az ülésén, felhúzza a jobb térdét, hogy
oldalra dőljön, és a tenyerét a rohadó műszerfalra fekteti. Nagy

92
keze végigsiklik rajta, pormentes lenyomatot hagyva maga után.
Hirtelen kicsinek érzem magam.
Megrázza a fejét, és komoran mered maga elé.
– Ítélkezel... – kezdi.
– Nem igaz – szakítom félbe tiltakozva, de a kezével újra a
műszerfalat tapogatja, miközben erőtetetetten felnevet.
– De igen, és ez annyira... álszent. Hogy mit csinálok Avával,
hogy a barátnőm-e, vagy szakítunk, vagy hogy kivel akarok
együtt lenni, és meddig... Semmi. Közöd. Hozzá! – Az ajtónak
támasztja a hátát, és rám szegezi perzselő tekintetét. Felgyorsul a
pulzusom, hogy lépést tartson az agyamban megfogalmazódó
ellenérvekkel, mindennel, amit tudok, mindennel, ami
tönkretenné. Csak magamat védtem. Ez nem róla szólt, nem
teljesen. És hogy lehetnék álszent, amikor még szűz vagyok?
– A mondandóm jelentős részéről lemaradtál, Lucas. Nem
rólad beszéltem. Az a kifakadás... rólam szólt. – Az arca merev és
rideg. Nem tudom, miért várom, hogy a gyermekkori barátom
áttörjön ezen a kemény külsőn, ami egészben elnyelte.
– Hallottalak. És igazad van, minden személy, akivel dugsz, a
történeted részévé válik.
Nagyot nyelek; nyersen foglalja össze a lényeget.
– De az emberek sokféleképpen beleírhatják magukat a
történetünkbe, June. – Megrázza a fejét, és lesüti a tekintetét,
miközben a keze egy nagy sóhaj kíséretében lecsúszik a
műszerfalról A kisfiús fiatalság utolsó bizonyítékai még látszanak
az arcán, a szempillái szétterülnek az aranyszínű szeplőkön, a
haján megcsillan a holdfény. Még ezek is látszólag szemem előtt
tűnnek el.
Az ajtó nyílásának hangja megtöri kemény pillantásomat,
Lucas egyetlen laza mozdulattal kiszáll az anyósülésről, aztán
lehajol, hogy kék szeme egy magasságba kerüljön az enyémmel.
Egyszer, amikor kisebbek voltunk, írtam egy levelet a zsírkréta-
gyárnak, mert azt akartam, hogy csináljanak egy krétát, aminek
pont olyan a színe, mint a szemének. Micsoda ostoba szerelmet
éreztem iránta!

93
 – Soha nem dugtunk, de holtbiztos, hogy az élettörténetem
része vagy. – Összerezzenek, mert ez nem bók. – Nem törölhetlek
ki, de az biztos, hogy nincs szükségem arra, hogy még több
fejezetet foglalj el belőle. Kurvára tartsd magad távol a
dolgaimtól, és találj magadnak egy pasit, aki megtestesíti mindazt,
amit valóságnak hiszel!
Egy röpke pillanatra elhallgat, de elég hosszan ahhoz, hogy
ferdén elmosolyodjon, majd halkan, kárörvendően felnevessen.
Becsapja az ajtót, ahogy elhátrál, de én nem zavartatom magam,
nem fordulok meg, és nézem, hova megy. Ahogy mondta, nem az
én dolgom.
Kivéve, hogy ami az élettörténeteket illeti, neki mindig
hatalmas szerepe volt az enyémben. Nem vagyok benne biztos,
hogy a valóságot át lehet-e írni úgy, mint a fikciót. De legalább az
ezer százalék, hogy nem a Buickban fogok bujkálni, hogy
eltitkoljam az érzéseimet. Legalábbis a közeljövőben semmiképp
sem.

94
 KILENCEDIK FEJEZET

N em tudom, hogy aludtam-e a péntek esti buli óta. Lehet,

hogy az agyam kikapcsolt egy kicsit itt-ott, de szinte biztos
vagyok benne, hogy a szemem az otthonom különböző üres
pontjaira fókuszált az elmúlt negyvennyolc óra minden egyes
másodpercében. Lüktet a fejem, mély, sötét karikák
éktelenkednek szénfekete foltokként a szemem alatt, és anya
bármelyik pillanatban hazaérhet.
Beteget kell majd játszanom.
Szükségem lesz az erőmre, hogy átvészeljem a hétfő reggelt,
ahol Lucas előtt kell ülnöm anélkül, hogy beadnám a derekam a
csábításnak, és hozzászólnék. Lehet, hogy a delírium az oka, de
minél tovább gondolkodom azon, amit mondott, annál nehezebb
összeegyeztetni az érveit a viselkedésével. Ő is annyira taszít
engem, ahogy én őt. Azért, hogy itthon és az iskolában egymás
közelében kell lennünk, egyikünk sem hibáztatható. De amikor
kinyitja a száját, hogy hozzám szóljon, meghoz egy döntést, és
megválogat minden szót, amit kimond. Muszáj, hogy én legyek a
bölcsebb, és figyelmen kívül hagyjam a késztetést, hogy részt
vegyek a huzavonában, amibe belekeveredtünk. Még akkor is, ha
hatalmamban áll ledobni egy bombát a boldog otthoni életére.

95
 Meghallom a kocsim motorjának ismerős berregését a
felhajtón, ezért pozícióba fordulok, magam köré tekerem a
kedvenc plédemet, bekapcsolom a tévét a lakásfelújítós
csatornára, majd összegömbölyödöm a kanapén, hogy anya így
találjon. Beletelik néhány percbe, mire összeszedi a holmijait, és
besétál a hátsó ajtón, de amikor kinyílik, odakiáltok neki, hogy
tudassam, hol vagyok.
Ideje az előadásnak.
– A kanapén fekszem – kiáltom, a mondat végén köhögve.
Egyszer láttam egy ilyen filmet, ahol a gyerek betegnek tettette
magát, hogy lóghasson az iskolából, és Chicago utcáin futkároz–
hasson. Én csupán a kíváncsi kérdéseket szeretném elkerülni az
érzelmi állapotommal kapcsolatban.
– Szia! – Fáradtnak hangzik, a táskái a falnak csapódnak,
miközben befordul a sarkon oda, ahol én vagyok. A kanapé
mögött áll meg, és ledobja a cuccait. – Ó, valakinek nincs melege?
– Azt hiszem, fázom. A buli után kezdtem rosszul érezni
magam. – A hazugságban muszáj elrejteni némi igazságot is. Nem
tudok hazudni anyának. Nem is szoktam, soha... nem sokat.
Basszus, most is pont azt teszem.
– Lázas vagy? – Kinyújtja a kezét a kanapé felé, és hűvös
kezével megérinti a homlokomat. Nem vagyok lázas, de ez jó
érzés. Lehet, hogy az alváshiány hasonlít a lázra.
Felpillantok, miközben elhúzza a kezét, és biztos durvábban
nézek ki, mint képzelem, mert anya összerezzen a látványomtól.
– Nem aludtam túl jól – teszem hozzá, hogy tovább
győzködjem.
A tekintete néhány másodpercig rajtam időzik, és érzem, hogy
a belső hazugságvizsgálóját futtatja éppen. Lehet, hogy nem
megyek át a teszten.
Mindketten megrezzenünk, amikor megszólal a csengő.
Felülök, és beletúrok a kócos hajamba, miközben anya az
ablakhoz szalad, és kinéz. Ugyanaz a melegítőalsó és unikornisos
póló van rajtam, mint amit a Buickban viseltem, de senkit nem

96
érdekel az öltözetem, aki hozzánk jár, ezért talpra állok, hátha
segítenem kell anyának.
– Egy... fiú az? – Úgy mondja, mintha nem lenne biztos benne,
ezért egy kicsit közelebb megyek hozzá.
– Valaki, akit ismerünk? – kérdezem magamban nevetve.
– Hát, az egyetlen, akit ismerek, a szomszédban lakik, és ez
nem ő, de hasonlít Lucasra. Talán az egyik barátja?
Basszus.
Új tekintettel nézek az unikornisos pólómra. Csokis fagyifolt
van a szarvánál, mintha varázslat pattanna ki a mágikus
egyszarvúból. Nem kell kinéznem az ablakon, hogy tudjam, ki az,
de azért megteszem. Pont akkor, amikor Tory a szeme elé teszi a
kezét, és beles a házunkba. Felnevet, amikor találkozik a
tekintetünk, és integet.
– Egy barátod? – Anya ugratva felvonja a szemöldökét.
Nem szoktak férfi látogatóim lenni. Eddig egyetlen pasim volt
összesen, ő pedig a Montessori iskolába járt, és több mint harminc
kilométerre lakott tőlünk. Vagy félúton találkoztunk a plázában,
vagy anya elvitt hozzájuk.
– Együtt járunk egy órára – válaszolom, miközben elmegyek
anya mellett, hogy kinyissam az ajtót. – Megszabadulok tőle –
teszem hozzá, és remélem, Tory nem hallotta meg, hogy így
beszéltem róla. Nem akarok szándékosan megsérteni másokat...
legalábbis nem mindenkit.
Csak néhány embert.
– Megszabadulsz tőlem, mi?
– Bocs. – Összerezzenek. – Nem akartam, hogy anya...
kíváncsiskodjon. – Elvigyorodik a válaszomon. – Nem, nem
flörtölök. – Egyértelművé teszem, hogy nem fogok összejönni
vele, és arra számítok, hogy velem együtt fog nevetni. Amikor
nem teszi, lehajtom a fejem, és az ajtóhoz hátrálok, mert kissé
kiakadok.
– Miért lenne az olyan rossz? – Nekitámaszkodik a teraszunk
oszlopának, oldalra simítja a haját, beakasztja a hüvelykujját az öv

97
bújtatójába, és felvonja az egyik szemöldökét. Úgy néz ki, mint
egy szereplő a Grease-ből, ahogy előttem áll a bőrkabátjában.
– Tory... – A neve után látszólag csak egy ideges nevetést
sikerül kipréselnem magamból.
Olyan hosszan mered rám, hogy a kuncogásom abbamarad,
aztán leül a lépcsőnkre, és int, hogy csatlakozzak hozzá.
Megteszem, és nekitámasztom a hátam a korlátnak, hogy olyan
messze legyek tőle, amennyire csak emberileg lehetséges,
miközben ugyanazon a lépcsőfokon ülünk. Felnevet a láthatatlan
falamra, gúnyol egy kicsit azzal, hogy közelebb csúszik az ő
oldalán lévő korláthoz, és belekapaszkodik. Ettől megnyugszom,
és lemondok a túlzott reakcióról.
– Nézd, nem azt mondom, hogy randizz velem. Nem szoktam
randizni – kezdi. Fújtatva felnevetek.
– Milyen romantikus!
Mogorván rám mered, és összepréseli az ajkát.
– Nagyon romantikus tudok lenni. Esküszöm, ez a test tele van
romantikával – jelenti ki, és megsimogatja a mellkasát, őszintén
nevetek rajta.
– Fogd be – mondja, majd feláll, és elindul a felhajtónkon.
– Tory, sajnálom – kezdem, és bűntudatom támad. Megáll, és
felém fordul, miközben felsóhajt.
– Szeretem a társaságodat. És őszintén, szükségem lenne egy
barátra, aki ... nem a seggfej szomszédod. Vagy az ikertestvérem.
Vagy valami más sportoló, aki ugyanúgy gondolkodik és
viselkedik, mint én.
Nem szólalok meg rögtön, szemügyre veszem az apró
rezdüléseit, de azok nem cáfolják meg a szavait. Azt hiszem, csak
szeretne együtt lógni velem.
A pólómra nézek, és elhúzom az unikornist a mellkasomtól.
– Még akkor is, ha úgy döntök, hogy ebben megyek veled
valahova?
A tekintete lejjebb siklik, és leesik az álla a döbbenettől.
– Nem, ha jobban meggondolom, felejtsd el. Mármint, tetszett
a stílusod, meg minden, de aztán észrevettem azt a kis

98
csokoládéfoltot, és... – Elhallgat, közelebb lép hozzám, és rámutat
a pólómra. Lesütöm a szemem, hogy kövessem a mozdulatot, ő
pedig megpöcköli az orromat; ezt a poént szokta elsütni anya
testvére, John bácsi is minden egyes átkozott alkalommal, amikor
találkozunk. A szememet forgatom, és úgy helyezkedek, hogy
szemben legyek vele.
– Gyere, menjünk el hamburgerezni. Az autós ablakhoz,
természetesen – teszi hozzá, rámutatva az öltözékemre. Nevetek,
ugyanakkor szeretnék elmenni vele. Ki akarok szabadulni innen,
hogy jobban érezzem magam.
– Rendben, bemegyek cipőt venni, meg szólok anyának –
válaszolom, miközben felsétálok a lépcsőn.
– A kocsiban várlak – szól hátra Tory a válla fölött.
Intek, hogy értettem, aztán bemegyek a házba. Anya ott vár,
ahol hagytam, valószínűleg az ablakon át leskelődött.
– Ne nézz így rám – mondom, és elsétálok mellette a
kanapéhoz, ahol a papucsom lakott az elmúlt két napban.
Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy
elbátortalanítsam a szívecskés, szirupos, „fiú a láthatáron”
tekintetét. Anya régóta reméli, hogy lesz valami normális a
felnőtté válásom történetében. Ez soha nem arról szól, hogy
kotnyeleskedik, vagy kerítőt akar játszani, inkább arról, hogy fél,
a vele történtek az én történetemet is megváltoztatták. Soha nem
vallanám be neki, de azt hiszem, talán tényleg hatással volt rá.
Felveszem a kapucnis pulóveremet a pizsamám fölé, zsebre
teszem a telefonomat és a pénztárcámat, majd elindulok az ajtó
felé a papucsomban. Azonban anya merev karral megállít, mielőtt
az ajtóhoz érnék.
– Szóval, már nem érzed rosszul magad, mi? – Felvonja a
szemöldökét... megint. Mostanában sokszor csinálja.
– Két napja nem hagytam el a házat, és valaki hamburgert akar
nekem venni. Ingyen hambi – mondom, miközben a fejemet
rázom.
Anya kicsit oldalra fordítja a fejét, sanda pillantást vet rám, és
csak annyit mond:

99
 – Aha. Éjfél – teszi hozzá komolyan.
Bólintok, bár furcsa, hogy takarodóidőt szab meg. Eddig soha
nem kellett időre hazajönnöm, de valószínűleg azért, mert szó
szerint nem járok sehova. Legalábbis sehova nem mentem
ezekben a veszélyes kamaszévekben. Van egy olyan érzésem,
hogy Tory megjelenésének köze van a dologhoz. Olyan a
kisugárzása, amiről üvölt, hogy „gyorsulási versenyekre fogok
járni a lányával”.
A bejárati ajtó csak akkor csukódik be, amikor már majdnem
Tory kocsijánál vagyok, és az egyetlen indok, amiért tudom, hogy
végül bezárul, az Tory hisztérikus röhögésének hangja, miközben
leengedi a Toyota anyósülésének ablakát.
– Nagyon sajnálom. Anya...
– Úgy viselkedik, ahogy az édesanyák szoktak – szakít félbe. –
Az enyém is pont ilyen zavarba ejtő.
Halkan nevetek, ahogy beszállok az autóba, és bekapcsolom a
biztonsági övét, de amikor elfordítom a fejemet, biztos vagyok
benne, hogy mogorva az arckifejezésem. Az anyja. Lucas apja.
Legjobb barátok egy ilyen titokkal, amiről tudom, hogy a hátuk
mögött történik. Nagyot nyelek, majd visszafordulok hozzá, és
bólintok, hogy készen vagyok, miközben az ölembe veszem a
telefonomat és a pénztárcámat.
– Two-fer? – kérdezi, sebességbe teszi a kocsit, és megfordul
Lucasék háza előtt.
– Jól hangzik – felelem, és egy kicsit bizsereg a mellkasom az
izgalomtól. A Two-fer ebben a közösségben a középiskolások
törzshelye, ők szponzorálnak minden focimeccset. Ugyanakkor
náluk lehet kapni a legfinomabb hullámos sült krumplit a
megyében, szóval lehet, hogy megéri D’Angelóék kocsijában ülni
pizsamában azok előtt az emberek előtt, akik mindig állatira
megfélemlítettek. Plusz közel van.
Tory telefonjának képernyőjére pillantok, amit a pohártartóba
állított, miközben rákapcsolta a hangszórókat, hogy tudjunk
mobilról zenét hallgatni. Old school R&B-t hallgat, és nem
tudom, ez miért lep meg, de meglep.

100
 – Mi van? Nem nézek ki Wilson Pickett-rajongónak? –
Feltekeri a hangerőt, és együtt tátogja a szavakat a dallal. Csak
néhány sorral később veszem észre, hogy a saját verzióját tolja.
– Mekkora idióta vagy! – Megfogom a telefonját, és átnézem a
dalokat. Mindegyik olyan, mint ez. Aztán meglátom a lejátszási
lista nevét.
HAYDEN SZARJAI
Rácsapok Tory lábára, és visszateszem a telefonját a
pohártartóba.
– Szereted az ilyesmit?
Bólintok, és a valódi dalszöveget éneklem. Azonban rettenetes
hangom van. Ez a dal különleges helyet foglal el a szívemben.
Lucasszal ezt a számot énekeltük egyszer egy tehetségkutatón a
szülei házában, ahol rajtunk kívül néhány unokatestvére, a
szüleim és pár családi barát vett részt. Ez még akkoriban volt,
amikor a székek az udvaron nem a port gyűjtötték, hanem
emberek ültek bennük.
Bekanyarodunk a zsúfolt Two-fer parkolójába, és az egész úgy
néz ki, mint a buli, amit pénteken kellett elviselnem. Tory biztos
érzi, mennyire kényelmetlenül érzem magam, mert lehalkítja a
zenét, és megböki a karomat az öklével.
– A kocsiban maradunk, az autós ablakot használjuk, és
hátrébb parkolunk le – mondja.
Elmosolyodom, és megkönnyebbülten felsóhajtok.
Az autós ablaknál meglepően rövid a sor, tekintve, mennyien
voltak az étteremrésznél, de a legtöbben odamennek a
rendelőablakhoz, aztán maradnak helyben fogyasztásra. Két
rendőrautó áll egymással szemben az utolsó két parkolóhely
közelében. Elég sok verekedés szokott lenni a Two-ferben, szóval
a rendőrök rászoktak, hogy itt töltik ki a jelentéseiket. Tuti, hogy
ingyen kaját kapnak érte
– Szóval, hot dog vagy hamburger lány vagy? – kérdezi Tory,
miközben kidugja a kezét az ablakon, és várja, hogy leadhassa a
rendelésünket.

101
 – Csakis a hot dog – felelem, és azonnal észreveszem a vigyort
az arcán. – Kérlek, ne süss el egyetlen szexista viccet se! –
sóhajtom.
– Kutyapóz? – Felemás mosolyt villant rám, de gyorsan
bocsánatot kér. Két dupla hot dogot rendel kólával, és megkerüli
az ablakot. Néhány helyre vagyunk a sor elejétől, és újfajta csend
ereszkedik ránk.
– Nem vagyok prűd – szólalok meg. Nem tudom, hogy miért
pont ezt a szót választom, de nem akarom, hogy olyannak
higgyen, amilyen igazából nem is vagyok, vagy hogy tényleg
megbánt a béna vicceivel. Csak néha kell egy kis pihenő.
– Nem tudom, erre mit reagáljak – feleli idegesen nevetve.
Elpirulok.
– Nem úgy értem, hát... – dadogok.
– Tudom, hogy érted. Sokszor beszélek hülyeséget, hangos
vagyok, és kellemetlen, ráadásul, ó, basszus, nagyon bele tudok
merülni a bulizásba! – Bűntudatos nevetés szakad ki belőle. –
Gondolom, ez a mankóm, ha ennek van értelme. Mármint, ezt a
szerepet játszom. Én vagyok a seggfej. – Jobbra-balra lendíti az
öklét, hogy kihangsúlyozza a szarkazmusát.
– Nem vagy seggfej! – biztosítom, ahogy előrébb araszolunk.
Oldalra fordítja a fejét, majd hátradönti az ülésének, és fáradt
mosoly játszik az ajkán.
– Gyerünk, légy őszinte! Egy héttel ezelőtt nem ezt mondtad
volna.
Gyorsan bevallom az igazat, és bólintok.
– Ó, egyáltalán nem. Akkor seggfej voltál, de csak azért, mert
nem igazán ismertem Salvatore D’Angelo többi oldalát. –
összerezzen, amikor a teljes nevét használom.
– És milyen a többi oldalam? – faggat.
Elmosolyodom, felpillantok, és elfújom az arcomból a
hajtincseket, amik kiszabadultak a kócos kontyomból, amibe
rendelés közben kötöttem a hajamat.
– Azt hiszem, talán... igen... a francba, tényleg ki fogom
mondani. – Komolyan nézek rá. – Részben úriember vagy.

102
 Rezzenéstelenül, halál komolyan mered rám – körülbelül
három másodpercig.
– Ne hülyéskedj! – Játékosan meglök és legyint, elutasítva a
bókot. Hagyom, mert ő így mond köszönetét. Egyébként is elég
kacifántosán mondtam róla valami kedveset, és azért, mert
kellemetlenül érzem magam. Nálam a bizalom kemény dió.
Átlapozok néhány dalt a testvére lejátszási listáján, amíg oda
nem érünk az ablakhoz a kajánkért. Észreveszem, hogy nekem
adja a dobozt, amiben több a sült krumpli, és majdnem rámutatok,
hogy ez is része az úriemberségének, de egy fekete Nissan elzárja
az utunkat, és megáll tőlünk jobbra. Lucas az.
És Ava.
– Elmehetünk – ajánlja fel Tory.
– Nem – mormogom, miközben a tekintetem Lucas alakjára
tapad, ahogy tolatva kormányozza a kocsiját. Tory elidőzik a
kijáratnál néhány másodpercet, de engedi, hogy én döntsék, és
leparkol majdnem közvetlenül velük szemben.
Ezek után minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a sült
krumplimra koncentráljak: keresem a tökéleteset, aminek egy
kicsit megpirult a vége és aranybarna a színe. Lenyalom a sót az
ujjamról, és elégedetten felsóhajtok, miután beleharapok a hot
dogomba – amivel majdnem az egyharmadát el is tüntetem. Épp a
második falatra készülök, amikor Tory megállít, és felém nyújt
egy zacskó ketchupöt. Tátott szájjal meredek rá, a szemem az
övére villan.
– Senki, úgy értem, senki nem tesz ketchupöt a hot dogra! –
mondom, és igyekszem a lehető legjobb rekedt hangomat
produkálni. Néhány másodpercig még komolynak tettetem
magam, várom, hogy Tory nevessen, de csak vállat von, és
folytatja az étele eláztatását azzal a paradicsomos szarsággal.
Lucas értette volna a viccet. Az egyik nyáron megnéztünk
minden Piszkos Harry-filmet, amit csak Eastwood megcsinált. Az
apjának megvolt a gyűjtemény Blu-rayen. Valószínűleg most is
megvan; lefogadom, hogy az az utolsó releváns Blu-ray-
gyűjtemény Amerikában. Tetszett nekünk a káromkodás és az

103
erőszak – nekem főleg azért, mert a szüleim nem engedték meg,
hogy otthon ilyesmit nézzek, neki pedig azt hiszem, azért, mert ő
csempészte nekem ezeket a filmeket. Nem tudtunk hot dogot enni
nevetés nélkül, de soha nem emlegettük ezt a mondatot hangosan
a szüléink előtt, mert féltünk, hogy rájönnek, mit nézünk.
Az emléktől összeszorul a szívem, és egy ideje először
pillantok ki az ablakon. Szemben velünk Ava az anyósülés
ablakán kihajolva beszélget néhány lánnyal, Lucas pedig
egyenként eszi a sült krumpliját, és mindenhova néz, csak rá nem.
Lefogadom, hogy unatkozik. Bár szerintem csak én akarom,
hogy így legyen.
– Hé, nem az Eight Lanesben dolgozol?
– Tessék? – Magamhoz térek a transzból, és oldalra fordulva
látom, hogy Tory engem néz, a szája tele van az utolsó falattal
Kinéz az ablakon Lucasra, majd újra rám, és fojtottan felnevet,
amitől elpirulok.
– Bocs, nem tehetek róla – vallom be.
– Bele vagy zúgva? – Még egy nagyot harap az ételből, de
engem bámul rágás közben, mintha könnyű lenne erre a kérdésre
válaszolni. Plusz szinte biztos vagyok benne, hogy tud a közös
múltunkról, őt is olyan régóta ismerem, mint Lucast, ha nem
régebb óta.
– Ez bonyolult – magyarázom.
– Ja, gondoltam, ő is ugyanilyen furán szokott viselkedni,
amikor vele vagyok – mondja, és elfogyasztja a második hot
dogot is. Nekem még van másfél. Belekortyol az üdítőjébe,
miközben őt nézem, és várom, hogy ezt fejtse ki bővebben.
– Mi van? – kérdezi, amikor végre megint rám néz.
– Milyen furcsaságról beszélsz? – faggatom.
Hirtelen izgatott lettem.
– Tudod, téged bámul, hogy biztos nem szórakozol-e túl jól itt,
miközben ő ott van, és úgy csinál, mintha igazából nem téged
nézne, vagy ha mégis, akkor azért, mert irritálod, vagy ilyesmi. –
Összepréseli az ajkát, és a szemét forgatja. – Nem értelek titeket.

104
 – Egy évig távol voltam. Nem tudott bámulni. – Lerázom a
szavait. A hot dogomat piszkálom, és szinte biztos vagyok benne,
hogy a másodikat már nem fogom tudni megenni.
– Igen, de otthon a hétvégéken, vagy ha ott voltál, ahol mi, a
figyelme mindig elkalandozott egy kicsit. Utálta, amikor erre
rávilágítottam, ami miatt, tudod, gyakorlatilag úgy figyelem, mint
egy sas, hogy piszkálhassam, amikor rád néz. – Felnevet, és
megvonja a vállát.
– Micsoda barát – ugratom.
– Igazi úriember – javít ki kacsintva. Az ölembe nyúl, és
rámutat a hot dogra, amit még nem csomagoltam ki. – Megeszed?
Felemelem mindkét kezemet. Tory elveszi a hot dogot, és négy
harapással eltünteti.
– Szóval, Eight Lanes – mondja. – Ezt kérdeztem korábban,
amikor eltűntél a szerelmes kaliforniai álomban.
Behunyom a szememet, és megrázom a fejem, nem is
foglalkozom ezzel a megfogalmazással.
– Tudom, tudom... bonyolult – jegyzi meg, miközben kinyújtja
a kezét, és lop a sült krumplimból.
– Igen, az Eight Lanesben dolgozom – válaszolom, elterelve a
témát Lucasról.
– Szerinted tudnál nekem ott állást szerezni? – A keze megint
közelebb araszol hozzám, hogy még több sült krumplit lopjon, de
ezúttal rácsapok.
– Áu! – Egy kicsit rájátszik, még meg is rázza a kezét.
Próbálom elképzelni, milyen lenne a műszakom Toryval, bár
azt hiszem, a főnökök utálnák. Ennek ellenére jól szórakoznék a
társaságában, és tényleg van most felvétel nálunk.
– Meglátom, mit tehetek – felelem, de nem ígérek semmit.
Tory letakarítja a sót az ujjáról, összegyűjti a szemetet a
szatyorba, aztán kidobja az ablakon keresztül a kukába, ami hat
méterre van tőlünk. A mellkasomhoz szorítom a sült krumplis
dobozomat, és tovább eszegetem a krumplit, miközben ő
sebességbe teszi a kocsit, és lassan elhajtunk. Mindig én vagyok
önmagam legrosszabb ellensége, ezért a következő néhány

105
másodpercet azzal töltöm, hogy Lucast bámulom, és félig abban
reménykedem, hogy rajtakapom, amint engem néz. Nem igazán
számítok rá, de aztán épp mielőtt elfordítom a tekintetem,
találkozik a pillantásunk. Nem tudom, miért érdekel annyira. És
nem hiszem, hogy törődik velem. De van valami zsigeri fájdalom
ebben a rövid szemkontaktusban. Megízlelem. És valamilyen
okból pokolian fáj.

106
 TIZEDIK FEJEZET

V alahogy sikerül túlélnem egy pénteket buli és meccs nélkül.

A legjobb barátnőm megbetegedett. Ő még fáradtan és
lázasan is próbál elmenni otthonról. De amikor képtelen
végigmondani egy mondatot anélkül, hogy fel ne köhögné a fél
tüdejét, az anyja megtiltja neki. Abbynek lesz egy elég nagy
reklámfilm-forgatása néhány hét múlva. Most meg olyan a hangja,
mint egy láncdohányosé.
Lola és Naomi nem tudnak úgy hatni rám, mint Abby. Plusz
elvállaltam egy műszakot péntekre, mivel a suli első hetében nem
dolgoztam a bowlingteremben. Kell a pénz. Kábé kétezer dollárra
lesz szükségem, hogy kifizessem az első tanévet a megyei
főiskolán, ami ezen a ponton gyakorlatilag az álomiskolám.
Azt hittem, élvezni fogom a régi rutinomat – füles bent, Best of
Bowie ismétlésen, és annyi ingyen pattogatott kukorica, amennyit
akarok. Mégiscsak a meccsen jár az eszem, ahol Lola és Naomi
ülnek nélkülem, meg azon, hogy Lucas apja vajon az egész
mérkőzés alatt áll-e. Körülbelül a műszakom felénél adom fel, és
megnézem a pontállást a telefonom sportapplikációján.
Ez hazugság. Nem érdekel az állás. Lucas teljesítménye
foglalkoztat. Azon kapom magam, hogy szurkolok neki, és várom
a friss híreket, amikor nálunk van a labda.

107
 Győzünk, és Lucas majdnem háromszázhúsz métert dob.
Elégedett vagyok. Azon kapom magam, hogy mosolygok,
miközben letörlöm a cipőkölcsönző pultját a műszakom végén.
Kerülővel megyek haza, végül pedig megtörök, és elhajtok az
átkozott pálya mellett. A lámpák még égnek, és a 42-10-es
pontállás még a kijelzőn hirdeti az elsöprő sikerünket. A lelátó
teljesen üres.
De a parkoló nem.
Egyetlen fekete Nissan terepjáró áll benne. Lekapcsolom a
fényszórómat, és egy, talán két percre megállók az út szélén.
Lucas fényszórója fel van kapcsolva, és a kocsija oldalra néz, így
elég jól belátok az utastérbe. Egyedül van. Nem világít a telefonja
kijelzője, nincs mellette Ava. Ebből a távolságból pusztán
körvonal, de látom az apró mozdulatait.
Lecsúszott a széken, a fejét a fejtámlán nyugtatja, a tekintetét
felemeli, vagy talán elgondolkodva behunyta. Néhányszor
gyorsan megdörzsöli az arcát a tenyerével. Azután távozom, hogy
előrehajol, és a kormányra fekteti a homlokát. Felismerem,
amikor valaki legyőzöttnek és elveszettnek érzi magát. Annak
ellenére sem tudok itt maradni és végignézni, ahogy most állunk
egymással. De csak erre gondolok, egészen addig, amíg már nem
tudom tovább nyitva tartani a szememet hajnali négykor.
Amikor reggel felébredek, megfogadom, hogy teljesen kiverem
a fejemből Lucast. Aztán ez az ígéret füstbe megy, amikor az
összes végzős futballista megérkezik a bowlingterembe. Sietve
elkezdem igazgatni a bábukat és megtisztítani a felszerelést, pedig
nem is igazán van rá szükség; azért menekülök ide, hogy elbújjak.
És most... itt ragadtam.
Lenyűgöző, mekkora figyelmet szentelnek az emberek a
tizenhét-tizennyolc éves fiúknak egyszerűen azért, mert ügyesen
tudnak kipárnázott felszerelésben labdát dobni. Morty, a fickó,
akié az egész kóceráj, épp most vitt ki az asztalukhoz csomó sört
meg egy pizzát. Lefogadom, hogy nem csinál ilyet, amikor az
iskolai zenekar tagjai jönnek be éjféli bowlingozásra.
Álszent.

108
 Elég szűkös itt, így keresek egy jó helyet az ötös és hatos sáv
között, a bábufelállítóknál. Néhányan itt szoktunk ebédelni, mert
elég jó a wifi, és szakadozás nélkül lehet nézni a Netflixet a
telefonon. Itt néztem meg az Office első évadát az első hónapban,
amikor felvettek dolgozni.
Azonban most nem nézek semmit. Túlságosan leköti a
figyelmemet a műsor, ami a pálya túloldalán történik. Hangosak,
tipikus üresfejű sportolók, akik bunkó vicceket mondanak és
egymást emelgetik csak azért, hogy bizonyítsák, képesek rá. Ezen
a reggelen elég kicsi a forgalmunk, de néhány család átment a
túloldalra, hogy ne legyenek olyan közel a tinédzser fiúkhoz.
Mortynak valószínűleg fel kellene hangosítania a zenét.
Miközben a legtöbb srác a labdák körül sétál, hogy kiválasszák
a megfelelőt, Lucas és Tory beírják a neveket a képernyőre. Lucas
felhúzta a kapucniját a fejére, összeszorítja a száját, az arcát gond
felhőzi. Azon töprengek, vajon ez a maradék frusztráció-e azokból
az érzésekből, amiket tegnap este próbált feldolgozni a meccs
után. Elolvastam a híreket, amikor hazaértem, mert azt hittem,
lemaradtam valamiről, amikor a telefonomon követtem az
eseményeket, de nem... a játéka makulátlan volt. Lehet, hogy az
apja nem így gondolta.
Az apja.
Mindig visszatérek hozzá.
Rezeg a telefonom a hátsó zsebemben, ezért felállók, és
előveszem, miközben óvatosan egyensúlyozok a kis helyen,
nehogy beleütközzek valamelyik gépbe. Egy üzenet, ismeretlen
számról.
Csak hogy tudd, látunk.
Grimaszolok, és szétnézek minden irányban. Senki sincs itt
hátul, ami azt jelenti, hogy aki üzent, odakint van valahol.
Tory?
Alig lélegzetnyi időbe telik, mire a telefonom megint rezeg a
tenyeremben.
Ki más?

109
 Halkan nevetek, és előrehajolok, hogy kikukucskáljak a
bábufelállító háta mögül oda, ahol a fiúk vannak, három sávval
arrébb. Kinyújtom a karomat a testem mellett, amikor kiszúrom
Lucas mögött, aki még mindig a képernyőre szegezi a tekintetét
Tory ugyanúgy emeli a kezét, ahogy én, aztán a telefonjára néz, és
megint elkezd írni egy üzenetet.
Van ott egy tükör.
Összeráncolt homlokkal, pislogva meredek az üzenetre,
miközben visszahelyezkedem a biztonságos menedékembe. Ismét
körbenézek minden irányba, miközben gondolatban felidézem a
hely tervrajzát, a hangfalakat a falakon, az éles lámpákat és a
diszkószíneket. Aztán felfogom. Lassan hátrahajtom a fejem,
addig emelem az állam, amíg a tekintetem vissza nem vetül rám,
fejjel lefelé.
A francba.
Felnevetek, és arra gondolok, hányszor ültem itt, nem tudva,
hogy egy kis kíváncsiságtól vezérelve bárki láthatta, amint a
felfordított verzióm az ég tudja, miket csinál. Szinte biztos vagyok
benne, hogy egyszer vagy kétszer az orromat túrtam, csak egy
kicsit. Tudom, hogy kihúztam a bugyimat a fenekemből, illetve
volt, hogy megigazítottam a melltartómat. Minél tovább
tanulmányozom a tükörképemet, annál szembeötlőbb az összes
részlet, amit látni lehet – például, hogy még egy olyan
visszafogott ruhadarab is, mint az Eight Lanes egyenruhám, pont
annyira nyitott, hogy bele lehessen látni. Eszembe jut az idősklub,
amelynek tagjai vasárnaponként járnak ide, tele hatvanöt pluszos
férfiakkal, akik mindig megpróbálnak „borravalót” adni –
összerezzenek.
Bujkálsz, vagy szüneted van?
Fontolóra veszem, hogy az ártalmatlan hazugságot választom,
aztán inkább hozom a formámat.
Bujkálok. Ne nevess ki!
De már késő, mert hallom, hogy hangosan röhög. Elfordulok,
hogy megint kilessek a bábufelállító mögül, és ezúttal négy
szempárral találom szemben magam – a D’Angelo ikrekével,

110
valami nagydarab fickóéval, akit azt hiszem, Kade-nek hívnak, és
Lucaséval. Hárman mosolyognak, egy pedig teljesen híján van az
emberi érzéseknek.
Forróság árasztja el a testemet, és biztos vagyok be, hogy
izzadságcseppek gördülnek végig a hátamon. Perzsel a nyakam;
még úgy is majdnem megsülök, hogy a hajam fel van kötve.
Odafigyelnek, hogy hideg legyen itt, így tudom, hogy csak én
lángolok.
Tory hív, hogy csatlakozzak hozzájuk, úgy integet, mintha
valahol egy focipálya másik végén lennék. Nagyot nyelek, Lucas
pedig odafordul a barátjához; a válla láthatóan előreesik. Gyorsan
írok egy üzenetet Torynak.
Tuti, hogy csak félig vagyok meghívva.
Őt bámulom, miközben elolvassa, és látom, hogy rázkódik a
teste, olyan jól szórakozik. Ezúttal nem vesződik azzal, hogy sms-
t írjon, inkább a szája köré teszi az egyik kezét. Kábé fél
másodpercem van felkészülni, mielőtt felkiált.
– Mabee bébi szeretne ideköszönni a barátainak! – Lassan
leereszti a kezét, és beképzelt vigyor terül szét az arcán.
Kocsonyássá válnak az ízületeim.
Barátok.
Biztos vagyok benne, hogy csak egyetlen barátom van abban a
társaságban. És határozottan van egy ellenségem is.
De nem maradhatok itt. Az is kifogásnak tűnne, ha
kamumunkával elfoglalnám magam. Plusz most, hogy tudom,
mindenki lát, lehet, hogy soha többet nem fogok idejönni.
Bedugom a telefonomat a farmernadrágom hátsó zsebébe, és
megadom magam. Behajolok az egyik keret alá, és kilépek a két
sáv közötti területre. Több eszem van annál, hogy elvegyem a
tekintetem a lábamról, de az egóm legyőzi a józanságomat, és
felpillantok egy másodpercre, hogy lássam, Lucas figyel-e. Ekkor
esem el.
A bowlingpálya vakszolását nem szabad félvállról venni.
Egyetlen rossz lépés, és kicsúszik alólam a lábam, kapálózva
igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat, miközben próbálok

111
talpon maradni. Hasztalanul küszködöm, de túl későn döntöm el,
hogy átadom magam a sorsnak. A lábam túl messze van a
felsőtestemtől, és úgy érzem, mintha egy percig a levegőben
lennék, pedig tuti, hogy az egész egy szempillantás alatt zajlik le.
Kiszalad az összes levegő a tüdőmből, amikor a fatalajnak
csapódom, de nem ez fáj a legjobban. A fejem nekiütődik a
golyóelvezető csatorna éles sarkának, és igazi csillagokat látok a
szemem előtt, mintha fényes tűzijátékok robbannának az arcom
előtt.
– June!
Olyan, mintha egy alagúton keresztül kiáltanák a nevemet.
Nem tudom, a visszhang a fejemben van-e, vagy a teremben. A
saját számat elhagyó nyögés nagyon idegen, és cseng a fülem.
Felém rohanó léptek robaját hallom, és kábult állapotomban arra
számítok, hogy tíz srácot látok majd a segítségemre sietni. A
fejem jobbra billen, és alig bírom nyitva tartani a szememet.
A francba, agyrázkódásom van. Tudom, hogy az van.
Elképesztően homályos a látásom, hol elsötétül előttem a világ,
hol magamhoz térek. Látszólag három pár láb csúszkál felém, ami
végül egyetlen személyben kristályosodik ki, aki mellettem terem.
– June, óvatosan. Ne mozdulj!
Figyelmen kívül hagyom a tanácsot, és oldalra fordulok, de
csak azért, mert azt hiszem, hányni fogok.
– Nem hozhatod ki ott! Te is el fogsz csúszni!
Távoli a hang. Morty az, aggódik az átkozott baleseti
jelentések miatt, amiket ki kell töltenie. Nem tudom, kire ordibál,
de az illető látszólag nem hallgat rá, mert valaki a bordáim alá és a
csípőmre teszi a kezét. Ösztönösen felemelem a jobb kezemet, és
belekapaszkodom a mentőövem vállába. Csak akkor ismerem fel,
ki emel a mellkasához, amikor az arcom hozzásimul a puha
pamutpulóverhez.
Magamba szívom Lucas illatát, az anyja levendulás öblítője
keveredik benne a parfümje fahéjas illatával. Megmozdítja a
karját, miközben maga alá húzza a lábát, hogy felálljon, én pedig
erősebben kapaszkodom belé, mert nem akarok még egyszer

112
elesni. Könnyedén felemelkedünk, a karja és a mellkasa
megfeszül, hogy megőrizze az egyensúlyát, miközben az ölébe
vesz.
– Tudok járni – motyogom.
– Csss – válaszolja gyorsan.
Csak az állkapcsát látom, meg az eret, ami kitagad a nyakán a
feszültségtől. Egy kicsit megcsúszik az apró lépések közben, és
megáll
– Nagyon csúszós ez a szar! – kiáltja a barátainak.
Van egy szőnyegünk, amit ki szoktunk gurítani, amikor ilyesmi
történik, nem mintha gyakran előfordulna. Kétszer történt meg,
mióta itt dolgozom, és mindkétszer részeg bowlingozók
szenvedtek balesetet, akik felszaladtak a pályára, amikor
felidegesítette őket a tíz bábu, ami nem borult fel. Tuti, hogy
Morty már elszaladt a szőnyegért, de Lucas továbblépked előre.
Az állát bámulom, nem akarok máshova nézni, mert forog
körülöttem a világ. Az álla az én északom. Az egyetlen átkozott
dolog, ami nem mozog.
– Mindjárt ott vagyunk – mondja, hogy megnyugtasson.
Összerezzenek, amikor a teste két masszív lépéssel előrerándul.
De visszanyeri az egyensúlyát. Lehajtja az állát, hogy a földre
nézzen, és a tekintetünk találkozik egy pillanatra. Az üres
kifejezés helyét, amit mostanában láttam az arcán, átvette egy
sztoikusabb, a tekintetében pedig aggodalom csillog.
– Tory, valakinek haza kell vinnie. Hozd a kocsidat!
Lucas lehajol, és leültet egy műanyag székre a számítógép
mellett. Belekapaszkodom a pulóverébe, miközben kicsúsztat a
karjaiból, így végül a derekánál markolom meg az anyagot. Azt
hiszem, el fog lépni a közelemből, és teret hagy kettőnk között.
De amikor meghúzom a felsőjét, leguggol mellém, és a tarkómra
fekteti a tenyerét.
– A te szomszédod, Lucas. Vegyél erőt magadon, és vidd haza
– mondja Tory. Lucas oldalra fordítja a fejét, hogy felpillantson a
barátjára, de én az állán és az állkapcsán tartom a tekintetem.
Megfeszíti, és érzem, hogy nem örül a kioktatásnak.

113
 Miközben a szempárbajuk még hosszú másodpercekig eltart,
újfajta fájdalom rázza meg az agyamat, és be kell csuknom a
szemem, hogy leküzdjem. Mivel megoszlik a figyelme, Lucas már
nem segít megőrizni az egyensúlyomat, nekem pedig felszalad a
gyomorsav a torkomba, és a padlóra esem. Kicsúszom a
szorításából, és négykézláb landolok a padlón, miután lehányom
egy kicsit a pólómat.
Kulcszörgést hallok, ahogy átröpül valami a fejem fölött, aztán
Tory elfut valahova. Finn, a főiskolás pasi, aki a közvetlen
felettesem, már odaszaladt hozzánk egy vödörrel meg
felmosóronggyal; a fertőtlenítő szaga bántja az orromat.
Eltakarom az arcomat a kezemmel, Lucas pedig ismét a karjába
vesz, és kivisz a bowlingteremből. Megalázónak érezném a
helyzetet, de akkora fájdalmaim vannak, és olyan rosszul érzem
magam, hogy nincs lehetőségem bármi másra koncentrálni.
Lucas kocsija a padka mellé gurul, megállunk, aztán Tory
kiugrik a volán mögül, majd kinyitja az ajtót, hogy Lucas be
tudjon ültetni a járműbe. Bénázok egy sort a biztonsági övvel,
miután felültet, de Lucas megfogja a kezemet, hogy megállítson.
– A közelében sem vagy – mondja, és átveszi a feladatot, aztán
hallom is a kattanást.
Óvatosan becsukja az anyósülés ajtaját, én pedig az ablaknak
támasztom a fejemet, amint lehet. Nem tudom biztosan, hogy
Lucas mikor száll be a volán mögé, vagy mikor hajt el a
bowlingterem elől, de hirtelen félúton vagyunk a munkahelyem és
az otthonom között, én pedig eléggé kiakadok a kiesett idő miatt.
– Hé, mindjárt a sínekhez érünk. Megpróbálok lassan áthajtani
rajtuk, de talán jobb lenne, ha elvennéd a fejed az ablaktól–
tanácsolja. Kedves a hangja. Gondolom, a kapcsolatunknak csak
egy átkozott agysérülésre volt szüksége ahhoz, hogy ne
viselkedjünk bunkón egymással.
Épp azelőtt ülök fel, hogy a kerék áthajt az egyenetlen úton, de
a lassú rázkódástól megint forog körülöttem a világ, és felnyögök.
– Azt hiszem, jobb, ha lát téged egy orvos – mondja Lucas, és
kinyújtja a kezét, hogy megfogja a vállamat, és segítsen

114
lehorgonyozni engem a valóságban. Megmozdítom a fejem, és
fáradtan pillantok rá. Amikor megáll az utolsó stoptáblánál a
házunk előtt, jobbra pillant, és néhány hosszú másodpercig a
tekintetemet kutatja. Egy röpke pillanatra jól érzem magam.
– Várj meg a kocsiban. Beszaladok, és szólok anyukádnak –
mondja, és visszafordítja a tekintetét az útra, ahogy áthajt a
kereszteződésen. Felemelem a kezem, és a fejemre nyomom a
tenyeremet, miközben igyekszem a fejemben megfogalmazódó
gondolatnak hangot is adni.
– Nincs itthon. – Sikerül kinyögnöm a lényeget.
– Oké, akkor add ide a telefonod, hogy felhívjam.
Lassan bólintok, és elkezdem keresni a telefonomat. Alig
tudom megfogni, ahogy kihúzom a zsebemből, és végül leejtem
magam elé a padlóra.
– Nagyon sajnálom – motyogom. Előre akarok hajolni, hogy
felvegyem, de Lucas megáll az út szélén, és megint megérinti a
vállamat, hogy megállítson. Csak néhány házzal vagyunk
távolabb onnan, ahol lakunk. Lucas az ülés közepére csúszik,
lehajol, a teste gyakorlatilag beteríti az ölemet. Annak ellenére,
hogy forog velem a világ, nagyon is tudatában vagyok a
közelségének, az érintésének. Valahogy sikerül megállnom, hogy
a vállára boruljak, és kétségbeesetten átöleljem. De szeretném
megtenni, szóval nem lehet annyira súlyos a sérülésem.
Kihalássza a telefonomat, és megnyomja a képernyőt, hogy
előhívja a billentyűzetet. Már nyitom a számat, hogy eláruljam a
jelszavamat, de ő simán beüti – 04080901. Addig bámulom
meglepetten, amíg végül rám néz, miközben a füléhez szorítja a
készüléket
– A születésnapod és az anyukád születésnapja, ugyanaz, mint
a garázsé – válaszolja egyet pislantva. Nem tudom elfordítani róla
a tekintetemet, még akkor sem, amikor ő lesüti a szemét. Még
néhányszor kicseng, végül anya beleszól.
– Mrs. Mabee, Lucas... Fuller vagyok – mondja.
Anya hangja tompa, de az aggodalma egyértelműen kihallat–
szik a hangsúlyából.

115
 – Minden rendben, de June elcsúszott a munkahelyén. Ott
voltam néhány barátommal, és nem akartam, hogy vezessen.
Igen... persze. – Előrehajol, és a kormánynak támaszkodik, mint a
parkolóban a tegnap esti mérkőzés után.
– Persze, várhatok itt. De szerintem be kellene mennie a
sürgősségire. – Oldalra fordítja a fejét, hogy futó pillantást vessen
rám. Szám félig grimaszra húzódik. Nem szeretem az orvosokat.
Mióta a nagymamám velünk lakott, és meghalt, egy kicsit
idegenkedni kezdtem az egészségügyi dolgozóktól.
– Igen, egyszer hányt. – Rám néz, a tekintete bejárja az
arcomat. Egy kicsit vizsgálódó a kifejezése, mintha orvost
játszana, és próbálna diagnosztizálni valamit.
– Igen, megtehetem. Persze. Nem, egyáltalán nem probléma. –
Szünet, miközben anya beszél, Lucas pedig sebességbe teszi a
kocsit, és belenéz a visszapillantó tükörbe. – Felhívom, amint
odaérünk.
A hívás befejeződik, és Lucas leteszi a telefonomat a tartóba a
sztereógombok fölött. Nem előre indulunk el; helyette vesz egy
széles U kanyart, szóval tudom, hogy nem haza megyünk. A
kórházba indulunk. Ettől kissé megijedek.
– Anyukád azt mondta, hogy a piacon van, vagy valami
ilyesmi. Pénztáros? – Alig tudok a kérdésére koncentrálni, és a
választ is csak lassan sikerül megadnom neki.
– Tessék? Nem, öhm – dadogok, majd próbálom rendezni a
gondolataimat. A sürgősségire megyünk, de kérdezett valamit, két
dolgot. – A fényképeit árulja. Most már magának dolgozik, és van
egy piac északon. Jót tesz az üzletnek.
Bólint.
– Meg fogok halni?
Lucas felnevet, és felém fordul, hogy megnézze, viccelek-e.
Nem viccelek. Bár tudom, hogy nem fogok meghalni, nem
viccelek. így működik az agyam, amikor szóba kerül a kórház.
– Nem, June – biztosít, visszafordulva az út felé. Kinyújtja a
kezét, és megveregeti a térdemet. Szinte apai a gesztus. Nem

116
tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy kevésbé
érzem úgy, hogy meg fogok halni.
Megcsörren a telefonom, szóval érte nyúlok, pont egyszerre
Lucasszal.
– Vezetsz – szólok rá.
Felnevet.
– Igen, hát, te meg azt hitted, hogy meg fogsz halni, szóval úgy
voltam vele, talán jobb, ha én válaszolok.
A szememet forgatnám, de szinte biztos vagyok benne, hogy
attól kiesnék a kocsiból, ezért a telefonom kijelzőjére pillantok, és
két kezembe fogom a készüléket. A hívásazonosító szerint anya
keres, ezért felveszem, és kihangosítom.
– Anya? – Nem tudom elrejteni a félelmemet.
– June? Minden rendben lesz. Csak biztosra akarunk menni,
hogy csupán agyrázkódásod van, oké? Lucas? Ott vagy? – Anya
menedzsment módba kapcsolt. Ügyesen kezeli a kríziseket, ami
valószínűleg szerencsés, mert látszólag sokszor kerülök ilyen
helyzetbe.
– Igen, asszonyom – válaszolja, miközben sávot vált, hogy
kikanyarodjunk a környékünkről.
– Felhívtam a sürgősségit a Hetvenötödiken. Felvették a
várólistára, szóval remélhetőleg azonnal bemehettek. El van
mentve náluk a kártyám és a biztosításom. Ha nincs ellene
kifogásod, utána hazavinnéd? Nem érnék oda időben. – Azt
hiszem, rossz szülőnek tartja magát, amiért egy tizenhét éves fiúra
bízza a gondjaimat, aki alig egy héttel ezelőtt nagyon csúnyán
bánt velem. De utóbbiról nem tud, szóval talán az első miatt érzi
rosszul magát.
– Értem. Felhívom, amikor kijöttünk az orvostól – mondja.
– Köszönöm – válaszolja anya, majd elhallgat. Az ölembe
húzom a telefont, kikapcsolom a kihangosítást, majd a fülemhez
emelem a készüléket.
– Egy kicsit ki vagyok akadva – vallom be.
Erre számít tőlem. Tudom, mert készült egy beszéddel; és
biztos vagyok benne, hogy a megfelelő szavakat mondja. Mint

117
kiderül, most nincs szükségem rájuk, mert miközben őt hallgatom,
Lucas megfogja a bal kezemet. Ráadásul nem hiszem, hogy el
fogja engedni.
Tudom, hogy én nem fogom.

118
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A fejemmel minden rendben lesz. Ez volt a konszenzus az

MRI után.
A szívem azonban – megszívta.
Majdnem két órát várunk, mielőtt behívnak, ami azt jelenti,
hogy egészen besötétedik, mire Lucas hazavisz. Nem sokat
beszéltünk a váróteremben, leginkább azért, mert állatira fájt a
fejem, a falra szerelt tévén pedig a Jóbarátokat vetítették, így elég
könnyű volt kikapcsolni. De soha nem volt kínos. A csend
természetesnek tűnt, ahogy az is, amikor néha előrehajolt, hogy
megnézze, nyitva van-e a szemem, miközben mellette görnyedtem
egy széken, vagy amikor odafigyelt, hogy a huzat ne csapjon meg,
amikor hazafelé tartottunk.
Kezdem azt hinni – reménykedem benne –, hogy talán elkezd
változni a kapcsolatunk, hogy a szerencsétlen esésem és a
fejsérülésen egy kis jót is eredményez. Aztán Lucas lekapcsolja a
fényszóróját kábé négy házzal távolabb az otthonunktól, lelassítja
a kocsit, majd közel hajol a szélvédőhöz, és valami titokzatos
dolgot keres előttünk.
Megkérdezem, hogy lát-e valamit, mármint állatot vagy
embert. A torkomba ugrik a szívem, és elképzelem, hogy talán
betörő van az otthonomban.

119
 – Szállj ki. – Halk, de sürgető a hangja. Kihúzom magam a.
helyemen, és belekapaszkodom az ülésbe.
– Valami baj van? – A bőröm bizsereg az adrenalintól.
– June, csak szállj ki, a kurva életbe!
Hallgatok rá. Átkozottul hallgatok, engedelmeskedem, és
kiszállok az autóból, a kezemben a leleteimmel és egy listával,
amin felsorolták az agyrázkódás tüneteit, amire figyelnünk kell.
Alig csukom be magam mögött az anyósülés ajtaját, ő azonnal
megfordul és elhajt, otthagyva engem a fák alatt, amik állati
ijesztő árnyékokat vetnek az útra, nagyjából négyszáz méterre az
otthonomtól. Amikor anya vasárnap vagy fél tucatszor megkér,
hogy hívjam fel Lucast, mert meg szeretné köszönni neki –
átmenne a szomszédba, becsengetne, és hülye sütit venne neki –,
hazudok, és azt mondom, hogy végül Tory hozott haza.
– Lucasnak el kellett mennie valahova – állítom. –
Gyakorlatilag lepasszolt. Azt mondta, egész nap nem lesz otthon.
Körülbelül három óra környékén tudja meg, hogy hazudtam,
amikor meghalljuk a kosárlabda pattogását a szomszéd felhajtón.
Azután nem kérdezősködik többet.
Az az igazság, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy a
kocsim még az Eight Lanesnél parkol. Sem akkor, amikor anya
korán reggel elment itthonról valami általános iskolai fotózás
miatt. Sem akkor, amikor ő meg én megbeszéltük, hogy egy-két
napig még tilos vezetnem. És akkor sem, amikor reggelinél a
legjobb barátnőmmel beszélgettem, a hétvégénkről mesélünk
egymásnak, és hogy mennyivel szarabb volt az enyém, mint az
övé.
Egészen mostanáig, amikor is az üres felhajtót bámulom, meg
sem fordult a fejemben.
– Basszus.
Kihúzom a telefonomat a hátsó zsebemből, és visszahívom
Abbyt. Remélem, hogy sikerül elérnem, mielőtt a suliba ér.
Halvány remény ébred bennem, amikor azonnal válaszol a
hívásra.

120
 – Csajszi, szükségem lenne egy fuvarra! – Fel-alá járkálok
beszéd közben, aztán meghallom, hogy mögöttem kinyílik
Fullerék garázsa. Eltakarom a szemem a reggeli nap elől,
miközben a vállam fölött hátranézve meglesem, kinek a kocsija
jön kifelé. Lucas anyukája az, az apja már korábban elment
itthonról.
– Már az iskolában vagyok. Beszélnem kell a tanácsadómmal
arról, hogy a november nagy részét ki fogom hagyni a rövidfilm
miatt, amiről meséltem. – A francba. Elfelejtettem.
– Semmi baj – válaszolom, bár igenis nagy szarban vagyok. El
fogok késni, márpedig számomra a késés talán az egyik
legfájdalmasabb dolog az életben. Inkább elviselnék még egy
MRI-t.
– Talán még eléred a buszt. – Tudja, hogy nem, de nem
akarom, hogy bűntudata legyen, ezért azt mondom, „jó ötlet”,
mielőtt kinyomom a hívást. A busz jó néhány perce elment. Ennyi
erővel akár el is futhatnék a suliba, de nem vagyok egy futó alkat.
Több mint három kilométerre van, ami azt jelenti, hogy talán
ebédre odaérnék. Oké, második órára.
Lucas kocsijára nézek. Határozottan indulni készül. Logikus
lenne, ha megkérném, hogy vigyen el, mégis fontolóra veszem a
taxit és az Ubert. Megkerüli a ház sarkát, mielőtt lehetőségem
lenne elbújni, majd megáll tőlem tízlépésnyire, a tekintetünk kínos
ijedtséggel kapcsolódik össze. Lassan rágja a szájában lévő
falatot, a proteinszeletet továbbra is dermedten az ajkánál tartja.
– Kell egy fuvar – szakad ki belőlem gyorsan és hangosan.
Bárcsak ráfoghatnám, hogy a sérülésem mellékhatása, de nem, az
idegeim hatalmasodtak el felettem.
– Miért? – kérdezi tele szájjal. Befejezi a rágást és lenyeli a
falatot, miközben hátrapillant a vállam fölött, mintha ott lenne
valami láthatatlan jármű, amivel bemehetek a suliba.
– A kocsim a munkahelyemen maradt, anyának pedig dolga
volt – válaszolom. Nagyot nyelek, de én nem azért, mert
proteinszeletet eszem. A büszkeségemet nyelem le.
Lucas toporogva néz a kocsijára, majd a becsukott garázsajtóra.

121
 – Anyád az előbb ment el – közlöm, mert gyanítom, hogy ez
aggasztja. Talán rejteget előle. Ez kicsit fáj.
Az ajkába harap, és megfeszül az állkapcsa, miközben a
tekintete köztem és a kocsija között ugrál. Kezdem nagyon
kényelmetlenül érezni magam. Ráadásul azon kattogok, hogy
szombat este a sötétben kellett hazagyalogolnom, amikor azt
mondta, hogy szálljak ki a kurva kocsijából.
Engedély nélkül elindulok az anyósüléshez, és amikor azt
motyogja, hogy várjak, félbeszakítom.
– Kibaszottul tartozol nekem! – vágom rá, és mérgesen
rámutatok.
A nyelvét az arca belső oldalához tolja, de állom a sarat, a
tekintetem tele van tűzzel és határozottsággal. Lucas nagyot
sóhajt, és lesüti a szemét, az arckifejezése frusztrált, ugyanakkor
megadó. Abban a másodpercben kinyitom az ajtót, ahogy
megnyomja a gombot a kulcson, és kinyitja a zárat, majd beülök,
becsatolom magam, és a térdeim közé szorítom a hátizsákomat,
mielőtt még kinyitná a saját ajtaját.
Hátradobja a táskáját, aztán felsóhajt, és az üres helyre pillant
kettőnk között. Beszállás után kinyújtja a kezét, és lehajtja az
összecsukható konzolt, hogy legyen köztünk akadály. Gyerekes,
és nem érdekel, hogy segített a balesetem után; most úgy bánik
velem, mintha leprás lennék.
Megvárom, hogy beszálljon, a hülye focistadzsekije nyiszogó
hangot ad ki, amikor behajlítja a karját, aztán visszacsukom a
helyére a konzolt, szabadon hagyva kettőnk között a teret. Oldalra
dönti a fejét, és az üres helyet figyeli, miközben ideges mosoly
játszik az ajkán. Végül megrázza a fejét, és beindítja az autót,
majd felpillant, hogy megigazítsa a tükrét.
– Szóval, te meg Tory barátok vagytok? – Görget a telefonján,
és elindít egy lejátszási listát. Valami rap szám szól, elég
hangosan ahhoz, hogy elfojtsa a válaszomat, ezért úgy döntök,
hogy nem fogok reagálni.
Rövid nevetés szakad ki belőlem, mielőtt
megakadályozhatnám, de elfedi a vibrálás, ami betölti a kocsit,

122
így Lucas nem veszi észre. Az anyósülés ablakának támasztom a
fejemet, de a rezgés túl sok ahhoz, hogy elviseljem. Még mindig
fáj egy kicsit a fejem, de szerencsére a látásom rendbe jött.
Kitolatunk a felhajtóról, Lucas olyan erővel tekeri a kormányt,
hogy megrándulok, és a fejem a háttámlának csapódik. Egy szív–
dobbanásnyi időre előbukkan a gondoskodó énje, mert oldalra
pillant, hogy megnézze, mi van velem, én pedig történetesen
akkor nézek rá, amikor látom, hogy elkerekedik a szeme.
Azonban az aggodalom gyorsan elmúlik, és visszafordítja a
tekintetét az útra, majd áthajt a számtalan stoptáblán, ami a
környékünkön van.
Elegem van ebből a szeszélyes, másodpercenként változó
viselkedésből. Tudom, én is bűnös vagyok, amiért néha
provokálom. Őszintén szólva nem tudom, miért piszkálom annyit,
azon kívül, hogy nem számít, mennyire el akarom hessegetni ezt
az érzést, mindig hallom a hangot a fejemben, ami azt suttogja,
hogy a néhány évvel ezelőtti kapcsolatom Lucasszal még
menthető.
– Miért kényszerítettél, hogy egyedül sétáljak haza? –
kérdezem elég hangosan, így kétség sem férhet hozzá, hogy
hallotta. Kissé megrezzen a tekintete, és lehunyja a szemét a
hangom hallatán. Úgy tesz, mintha nem hallotta volna, vagy talán
csak nem akar válaszolni. Vagy ő sem tudja a választ. De az is
lehet, hogy folytatja ezt a huzavonát, mert pont olyan
kétségbeesett, mint én, hogy belekapaszkodjon valami
kapcsolatba kettőnk között.
A tekintetemmel lyukat égetek az arcába, olyan áthatóan
bámulom, hogy kénytelen foglalkozni velem.
– June, felejtsd el! – mondja.
A fenébe is! Nem fogom annyiban hagyni. Kikapcsolom a
hangszórót a hüvelykujjammal, néma csendbe borítva az utasteret,
miközben még több mint egy kilométer van hátra a suliig. Amikor
kinyújtja a kezét, rácsapok, az ujjaim a csuklóját érik.
Elfintorodik, és megfordul, hogy mérgesen nézzen rám, de a
gyerekes veszekedésünk közepette egy kocsi behajt a mi

123
sávúnkba, és majdnem belénk száll, azon az oldalon, ahol én ülök.
Lucas elrántja a kormányt, és kinyújtja a kezét, hogy megtartson.
Merev karját a mellkasomra fekteti, én pedig úgy kapaszkodom
belé, mint egy gyerek az első hullámvasútján. Az egész talán
három másodpercig tart, de közben Lucas folyamatosan engem
véd, én pedig úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna
rajta. Elernyesztem az ujjaimat, és elengedem, amikor találkozik a
tekintetünk, ő pedig visszahúzza a karját, és ráteszi a kormányra.
Az arckifejezése üressé válik, én pedig gyűlölöm, hogy ilyen
gyakorlottan törli el ezeket a pillanatokat.
Nehezen veszem a levegőt, egy ütemre lélegzem a hevesen
dobogó szívemmel. Mindeközben Mr. Sztoikus Focistadzseki
áthajt a sárgán a suli előtti kereszteződésnél.
– Megint bele akarsz keveredni egy majdnem balesetbe? –
szólok rá. Az arckifejezése lenyűgözően semleges marad.
Néhány perc késésben vagyunk, de az ikrek még a
parkolóhelyükön várnak, és mellettük ott egy üres hely Lucasnak.
Ava nincs a közelben, ahogy Abby vagy az új barátnőim sem.
Senki sincs, aki szemtanúja lehetne a megdöbbentő jelenségnek,
hogy mi ketten egy járműben érkezünk meg az iskolába. Azonban
Tory és Hayden jelenléte elég ahhoz, hogy Lucas túlreagálja a
dolgokat, mert elhajt a szokásos helye mellett, és inkább a
legmesszebbi sarokban keres parkolót, a pálya közelében.
Sietnünk kell, ha innen időben oda akarunk érni órára, és a bokám
nincs olyan állapotban, hogy sprinteljek vele.
A mellkasomhoz húzom a táskámat, és kiszállok, mielőtt Lucas
rendesen leparkolna, így sikerül néhány méterrel elé kerülnöm,
mielőtt hátranyúl a kocsijában a cuccaiért. Amikor a vállam fölött
hátranézek, észreveszem, hogy levette a kabátját, és otthagyta az
autóban. Csupa feketében van, egy vékony, hosszú ujjú póló simul
a mellkasára, és fekete farmernadrág lóg a csípőjén. Utálom, hogy
még mindig ennyire vonzódom hozzá.
Minden csepp eltökéltségemre szükségem van, hogy
fenntartsam a sebességemet, és Lucas ne szaladjon el mellettem,
és amikor azon kapom magam, hogy már majdnem kocogok, jót

124
nevetek a röhejes szituáción. De ez nem akadályozza meg, hogy
bevigyek neki még egy ütést.
– Igen, Toryval barátok vagyunk. Egyelőre. Mármint, ki tudja
– szólalok meg, amikor mellém ér a tantermünk ajtajában.
Elsőként lépek a helyiségbe, és egy pillanattal hamarabb ülök le a
helyemre, mint ő. Szokás szerint belerúg a székem lábába, amitől
összerezzenek. Esztelen módon megvetem a lábam a padlón, és
erősen hátratolom a székem, amitől csattanva nekiütközöm az
asztalának. Egy szívdobbanásnyi ideig konkrétan szerettem volna,
ha odacsípem az ujjait, mint egy egérfogó. Az érzéseim azonban
gyorsan lecsillapodnak, amikor a tanár összezavarodva rám néz,
ezért bocsánatkérőn felemelem a kezem, és kitalálok valami
kifogást.
– Elnézést, felakadt valamiben a táskám – magyarázom, és
piszkálni kezdem a hátizsákomat a székem mellett.
Lucas nehéz lába megint a székemet kalapálja, de ezúttal
eléggé magamnál vagyok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam.
És amikor a következő órában abba sem hagyja, beképzelt vigyor
terül szét az arcomon, mert felidegesítettem a torys dologgal. És
ami ennél is fontosabb, kiszálltam a játékból.
Játék. Szett. Meccs.

125
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A bby elvisz az Eight Lanesbe suli után. Azonban sokat nem

érek vele, mert a kocsim nem akar beindulni. Az édes
kislány az utolsókat rúgta a hétvégén. Ha tudtam volna, lehet,
hogy kiélvezem a motor dübörgését. Felhívom anyát, miközben
Abby hazavisz, és elújságolom neki a rossz hírt; ő pedig elintézi,
hogy egy autómentő hazavontassa a kocsimat. John bácsi ért a
motorokhoz, és megígéri, jövő hétvégén ellátogat hozzánk Fort
Wayne-ből, hogy megnézze. Addig is Abby, Lola és Naomi
fognak hozni-vinni a suliba, mert anya fotós üzlete felívelőben
van, és most épp egy bérelhető stúdiót keres, hogy legyen hol
kiállítania a portréit. Ez jó hír, hajlandó lennék korábban kelni, és
elsétálni az iskolába, ha ez azt jelenti, hogy anyának sok munkája
van, és ki tudjuk fizetni a számláinkat.
– Szerinted anyukád benne lenne, hogy elkészítse az új
képemet? – Abby már tíz perce pózol a tükör előtt, amit a
gardróbszekrényem ajtajának hátuljára akasztottunk.
– Persze – felelem, majd előveszem a laptopomat, és bejelent–
kezek a sulis fiókomba. A barátnőm lehuppan mellém az ágyra, és
becsukja a laptopot.
– Tudod, épp dolgoztam rajta – nyögöm. Elveszi tőlem.

126
 – Túl keményen dolgozol. Végzős év, emlékszel a tervre?
Ismerkedj egy kicsit! – Hátradől, és megrángatja a pólómat, hogy
feküdjek mellé.
– Biztos vagyok benne, hogy az a terv füstbe ment. – Akkorát
sóhajtok, hogy a néhány kósza hajszál, ami az ajkamra tapadt,
elrebben.
– Nem, a terv határozottan működésben van – válaszolja a
barátnőm, miközben előveszi a telefonját a zsebéből, és a feje fölé
emeli. Átlapoz néhány közösségimédia-applikációt, mert keres
valamit, aztán megáll egy kommentnél, amit valami RedTedFred
hagyott.
June és Tory tutira járnak.
Gyorsan pislogok, és eltolom a telefont az arcomból.
Jelentéktelennek nevezném, de azt még egy olyan lúzer is tudja,
mint én, hogy a középiskolai pletykáknak súlya van.
– Nem járunk – tisztázom.
– Tudom. Azt elárulnád. – A hangja azonban arról árulkodik,
hogy nem száz százalékosan biztos benne, hogy elmesélném neki.
És mivel csomó dologról nem beszéltem neki, nem jelenthetem ki
teljesen őszintén, hogy: „persze, elmondanám”, így inkább meg
sem szólalok.
– A pletyka hülyeség. Nem járok Tory D’Angelóval. – Persze,
totál kihasználtam ezt a feltételezést, hogy felidegesítsem a
szomszéd fiút, hadd agyaljon, mi van köztem és Tory között.
Kibaszott álszent vagyok.
– Jó, hogy felkeltetted a többiek kíváncsiságát – jegyzi meg
Abby. Oldalra fordul, hogy szemben legyen velem, és elkezdi
tekergetni a hajamat.
– Miért is? – Nem tudom, miért kérdezem. Gondolom,
előfordulhat, hogy egy kis részem rákattant a drámára. Fáj
beismerni magamnak, ezért mélyre temetem ezt a gondolatot, és
úgy csinálok, mintha soha meg sem fogalmazódott volna bennem.
– Az emberek szeretik a jó sztorikat. – Vállat von, és elengedi a
hajtincsemet, amit eddig fogott. Kitekeredik, mint a selyem.

127
 – Nem tetszik, hogy én vagyok a sztori. – Sanda pillantást
vetek rá, ő pedig ferdén elmosolyodik.
– De igen, tetszik. Csak egy kicsit. – A barátnőm felhúzza a
térdét, és ülő pozícióba tornázza magát. Én maradok, ahol vagyok,
megrágom a szavait, és kis bűntudatom támad, amiért van bennük
igazság.
– Hiányzik Lucas – ismerem be. Furcsa, milyen könnyűnek
érzem a mellkasomat, miután ezt hangosam kimondom.
A barátnőm a karjára veszi a táskáját, és feláll az ágyamról.
– Meg kellene próbálnod beszélni vele, és ezt neki is
elmondani – javasolja hátat fordítva nekem.
– Valószínűleg – értek egyet. Felülök az ágyam közepén, aztán
leteszem a lábamat a padlóra, hogy a derekánál fogva átöleljem
Abbyt. Lehet, hogy legközelebb mesélek neki a viszonyról,
aminek szemtanúja voltam, ő pedig segíthet kitalálni, hogyan
illeszkedik ez a titok ahhoz, hogy komolyan beszéljek Lucasszal.
Követem Abbyt a földszintre, és fogadom anya hívását,
miközben integetve elköszönök a barátnőmtől.
– Egy órán belül oda kell érnie az autómentőnek. Otthon
maradnál, hogy aláírd az átvételi papírokat? A kártyám bent van a
rendszerükben. – Beszélgetést hallok a háttérben.
– Persze. Hol vagy? – A tekintetemmel követem a barátnőm
kocsiját, ahogy végiggördül az úton, majd a figyelmem egy
ismeretlen piros sportkocsira terelődik, ami elhalad mellette, és
lelassít Lucasék felhajtójánál. Egy szőke nő vezeti, a haja a válláig
ér, és egy túlméretezett fekete napszemüveg takarja a szemét.
– Azt hiszem, találtam egy helyet! – Anya izgatott hangja
visszaránt a beszélgetésbe, de közben az ajtón keresztül kémkedek
az idegen után, aki lassan felgurul Fullerék felhajtójára. A garázs
kinyílik, felfedve Lucas anyukájának kocsiját, majd az édesanyja
arra a helyre irányítja a piros autót, ahol általában a férje szokott
parkolni.
Válóperes ügyvéd? Így kezdődnek a pletykák.
– Ez nagyszerű, anya. Kibérled? – Kettéoszlik a figyelmem.

128
 – Most tárgyalok – válaszolja. Említ még néhány dolgot, és
meghallom a vacsora meg a rendelés szót, de ezenkívül nem sok
mindent tudok felidézni. Befejezem a hívást, és szinte teljesen
becsukom az oldalsó ajtót, hogy rendesen tudjak kémkedni.
Az agyam kavarog a nyomoktól, próbálok értelmet keresni
bennük, aztán Lucas kocsijának dübörgése vonja magára a
figyelmemet. Becsapom az ajtót, megszüntetve a vékony rést,
amin keresztül leskelődtem, és a konyhaablakhoz sétálok, majd
leengedem a rolót, hogy eltakarja a profilomat.
Lucasnak edzésen kellene lennie. Gyorsan megáll a ház
közelében, kipattan a volán mögül, és sietve megkerüli a házat,
mintha elfeledkezett volna valamiről. Szürke edzőpólót és
focinadrágot visel, félig öltözött át az edzésre, szóval
elgondolkodom, hogy talán valamit otthon felejtett. Azonban
minél tovább marad a házban, ez az elmélet annál kevésbé
valószínű.
Majdnem harminc percig bámulom Lucas kocsiját meg a
csukott garázsajtót, ami mögött egy idegen látogató autója
rejtőzik. Pisilnem kell, de félek, hogy lemaradok valamiről, és
ezáltal feleslegessé válik az idő, amit eddig a leskelődésbe
fektettem. Végül a kitartásom néhány perccel később kifizetődik,
amikor kinyílik a garázsajtó, és felvillan a piros kocsi
tolatólámpája. Lucas az anyukájával sétál ki a nyitott garázsajtón,
és mindketten integetnek a szőke nőnek, aki kitolat. Túl messze
vágyok ahhoz, hogy kivegyem, mosolyognak vagy mogorvák, de
nem maradnak kint. Lucas visszakocog a kocsijához, az anyja is
beül a saját autójába, majd egy percen belül mindketten eltűnnek.
Elvesztegettem egy órát az életemből.
Majdnem este hét, mire az autómentős becsenget a házba.
Anya szavai kezdenek értelmet nyerni, mivel vacsoraidő van, és
még nem ért haza. Rendeltem egy pizzát a Rudy’sból húsz perccel
ezelőtt, és a futár pont akkor jelenik meg, amikor felirányítom az
autómentőt a felhajtónkra. Kifizetem a pizzát, és a csípőmre
támasztom a dobozt, miközben a sofőr leakasztja a kocsimat a
vontatóról.

129
 Amikor a férfi elmegy, leülök a kocsim csomagtartójára, és
kinyitom a forró pizzásdobozt magam mellett, hogy kihűljön. Fel
kellene hívnom Abbyt, vagy üzenni a többi lánynak, hogy lenne-e
kedvük átjönni, és osztozni velem a pizzán. Elő is veszem a
telefonomat, hogy megtegyem, de megdermedek a mozdulat
közben, amikor Tory parkol le előttünk. Zsebre teszem a
telefonomat, és a hátsó szélvédőnek dőlök, miközben felsétál a
fölhajtónkon.
Éltetem a pletykákat.
– Mi újság, Mabee? – A szürke pólója tocsog az izzadságtól, a
haja nedves és kócos, elnyomódott a sisak alatt.
– Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – A pizzára
mutatok magam mellett, és megkínálom. Nem habozik, kivesz
belőle egy szeletet, a forró sajt nyúlik a levegőben.
– Kösz, éhen halok – mondja, néhány másodpercig fújja a
szeletet, mielőtt türelmetlenül beleharap. Aztán legyezni kezd a
kezével a szája előtt, és nyitott szájjal rág.
– Most ért ide. Lehet, hogy még meleg – jegyzem meg, és
összerezzenek a bűntudattól.
– Gondolod? – Rágás közben nevet, de azért újabbat harap,
nem tántorítja el az égési sérülés a szájpadlásán.
– Lucasra vársz? – Jobbra pillantok, a felhajtó a korábbi
izgalmak után üresen áll.
– Azért jöttem, hogy megnézzem, mi van veled – válaszolja,
miközben közelebb tolja hozzám a pizzásdobozt, és leül a
kocsimra. A súlyától lesüppedünk kicsit.
– Tényleg? – összeszorul a mellkasom a válaszától. Nem
vagyok biztos benne, hogy akarom, hogy ellenőrizze, mi van
velem, mert ez hitelt ad a pletykának, és mi nem járunk. Erről
eszembe jut, hogy ő talán ezt hiszi.
A szélvédőre támaszkodik, majd felemeli a pizzaszeletet, és
betolja a szájába, ami még maradt belőle.
– Három falattal eltüntetted – jegyzem meg.
Tele szájjal, hangosan elneveti magát, csupa morzsa az arca.
– Mint mondtam – mormogja –, éhen halok.

130
 Kivesz még egy szeletet, és felém nyújtja. Ellenőrzőm a
hőmérsékletét a tenyeremmel. Eléggé kihűlt ahhoz, hogy
belekóstoljak. Tory nem vesztegeti az időt apró falatokra, már
befalta a második szeletet, amikor én még csak az első szelet
nyolcadánál járok.
– Szóval. Abby...
Épp rágok, amikor erőltetetten témát vált. Valószínűleg így a
legjobb, mert a kis szünet miatt kénytelen vagyok gondolkodni, és
összerakni a dolgokat. Bele van zúgva a barátnőmbe.
– Mi van vele? – Magamban elvigyorodom.
– Szerinted tényleg utál? – faggat.
Mindketten a hátsó szélvédőnek támaszkodunk, és a sötétedő
eget kémleljük, miközben a pizzát esszük. Látom, hogy igyekszik
közömbösen tálalni a dolgot, nehogy túl sok jelentőséget
tulajdonítsak a szavainak. A suli első két hetében ez az
ellenszenves iker valahogy az egyik legjobb barátom lett.
Felnevetek erre a gondolatra.
– Néha úgy tűnik, mintha mindenkit utálna – felelem, és
oldalra fordítom a fejem, hogy bandzsítva ránézzek.
Kivesz még egy szeletet a dobozból, ezúttal félbehajtja, mielőtt
beleharap. Lassan bólint, és sanda pillantást vet rám rágás közben.
– A néha nem azt jelenti, hogy mindig, tehát van esélyem. –
Rám kacsint, a félénkségétől felmelegszik a mellkasom, és
elvigyorodom.
– Mindig van esély – mondom.
Elfordítja a fejét, hogy felpillantson, és bólint. Mosolyogva
harap bele ismét a pizzaszeletbe.
– Erről jut eszembe...
Egy kocsi motorjának zúgása töri meg csendes magányunkat.
Kényszerítem magam, hogy ne forduljak jobbra, még akkor sem,
amikor hallom az ajtó nyitódását, majd csukódását.
– Hé, Hercegnő! – piszkálja Tory, és integetésre emeli a kezét,
miközben mellettem henyél. Oldalról pillantok rá, és észreveszem,
hogy nem Lucast nézi. Ingerli, talán sportból... talán a kedvemért.
Engedem.

131
 Lucas nem válaszol azonnal, csak lassú lépteinek hangja ér
hozzánk egyre közelebb. Az idegességtől szeretném megtölteni
beszélgetéssel a csendet, de biztos, hogy csak olyasmit mondanék,
amit utána megbánok, vagy valami olyat, ami egészen új szintre
emeli ezt a játékot kettőnk között. Nem ítélhetem el Lucast, amiért
kötözködik és bánt, amikor én is pontosan ugyanezt csinálom.
– Visszakaptad a kocsidat – szólal meg.
Ja, gondolom, már nem kell aggódnod, hogy újabb fuvarért
könyörgök. De elengedem ezt a gondolatot, nem időzöm el rajta.
Nem lenne helyes hangosan kimondani.
– Igen. – Megveregetem a fémet, és oldalra fordítom a fejem,
amíg a tekintetem meg nem állapodik rajta, ő is igyekszik, nehogy
rosszat mondjon. Látom abból, hogy mennyire feszült a nyaka, és
hogy annak ellenére felhúzza a vállát, hogy a jobb karját a
felszerelése, a balt pedig a hátizsákja húzza lefelé.
– Az jó. – Közelebb lép néhány lépéssel, és pont ott áll meg,
ahol a felhajtójuk találkozik a füves területtel, ahol a telkeink
összeérnek. A lábára villan a tekintetem, és észreveszem, hogy
lecsúszott rajta a zokni, így elkülönül egymástól a tiszta és a
piszkos bőre. Ugyanazt a Nike sportcipőt viseli, ami már
nyolcadik óta megvan neki.
– Nem nőtt a lábad, miután olyan villámgyorsan magadra
szedted a centiket, mi? – A cipője felé biccentek, ő pedig felemeli
a jobb lábát. A természetes beszélgetés nagyon furcsa, de
kellemes. Egy kicsit elszomorít, hogy Tory a fültanúja, mert a
jelenléte megakadályozza, hogy túlságosan belemerüljünk a
dolgokba.
– Ja, hát, kellett néhány év, mire belenőttem a 46-47-es
méretbe. – Rekedt a nevetése. Valódi. Végigmérem, egészen az
arcáig. Épp a szájánál tartok, amikor felemeli a fejét, hogy rám
nézzen. Az ajkát harapdálja, mint egy gyerek, szórakoztatja a saját
mamutlába. Amikor a tekintetünk találkozik, van benne valami
lágyság, ami olyan múlandó. Ugyanígy nézett rám a kocsiban,
amikor kórházba vitt, és amikor mellettem ült a sürgősségin.

132
 A kedvességét azonban egy szempillantás alatt tönkreteszi az
apja kocsijának dübörgése, ahogy bekanyarodik mögötte a
felhajtón. Lucas lesüti a szemét, az izmai automatikusan
megfeszülnek, és már máshova figyel. Hátrál néhány lépést,
miközben az apja megáll a garázs előtt.
– Lucas! – A férfi becsapja a kocsi ajtaját maga mögött, és
néhány hosszú lépéssel felénk indul. Esküszöm, hogy Lucas
nagyot nyel.
– Csak Toryval beszélgettem – feleli, engem kihagy a képből.
Tory megbök a könyökével, hogy biztosítson a támogatásáról, én
pedig magamba fojtom a sértettséget.
– Elárulnád, hogy miért hívott ma fel az edződ? – Az apját
egyáltalán nem érdekli, hogy Tory meg én alig néhány lépésnyire
vagyunk tőlük.
– Hát, nem engem hívott, hanem téged, szóval... – Lucas
hangja éles.
Az ajkamba harapok, és próbálom halkan láthatatlanná tenni
magam, miközben balra fordítom a fejem, és a tekintetem
találkozik Tory gondterhelt pillantásával. Kissé megrázza a fejét,
az állkapcsa megfeszül, és szomorúság csillog a tekintetében. Ez
olyasmi, amit nem lenne szakad látnunk, egy pillanat, amit Lucas
legszívesebben eltitkolna mindenki elől.
– Tory, tudod, hogy a fiam miért lógott el ma egy órát az
edzésről?
Tory nem fordítja el rólam azonnal a tekintetét, én pedig nem
fordulok el tőle, mert nem akarom, hogy legközelebb engem
vonjon kérdőre, ahogy azt a kifejezést sem szeretném látni Mr.
Fuller arcán, ami most a hangjában tükröződik. Tory pislog egyet,
és vállat von.
A csend egyre jobban közénk feszül, olyannyira, hogy szinte
érzem a szagát... fojtogató feszültség, amit átjár a vas illata.
– Kösz, Tor. Kurva sokat segítettél! – mondja Mr. Fuller.
Tory tekintete elhomályosodik, és a grimasztól összepréseli az
ajkait

133
 – Menjünk be! – szólal meg Lucas, és a járdát rugdossa a
cipőjével, mintha próbálná a téma és a beszélgetés minden
mozzanatát privát helyre vinni.
– Szerinted ez vicces, Luc? – Az apja vádaskodására
abbahagyja a rugdosást.
Nem lenne szabad beleavatkoznom.
– Talán Mrs. D’Angelo tudja. – Gondolkodás és szűrő nélkül
hagyja el a mondat a számat. Hangosan beszélek, és a
tekintetemmel a fölöttünk lévő csillagokat kutatom, miközben
igyekszem közömbösnek tűnni. Tory horkantva felnevet
mellettem, mert azt hiszi, random hülyeséget beszélek, hogy
segítsek Lucasnak. De nem véletlenül választottam ezeket a
szavakat.
Mély levegőt veszek, felülök, lecsúszom a kocsimról, majd a
pillantásom rátalál az engem bámuló szempárra. Todd Fullernek
mindig is komoly szemöldöke volt. Kicsit ősz, pont olyan, mint a
rövid, gondosan karban tartott szakálla. Jól áll neki az öltöny –
igazi főnöknek látszik a drága nyakkendővel, az aranyórája
megcsillan, amikor felemeli a karját. Szándékosan mered rám
mogorván, meg akar félemlíteni, ugyanakkor óriási rettegést
próbál palástolni vele. Túl közel jártam az igazsághoz, és tudja,
hogy nincs semmi véletlen a szavaimban.
Gonosz vigyor terül szét az arcán, pont, amilyen a szemében is
tükröződik; aztán összeszedi magát, megrázza a fejét, és int
nekem, legyint a kijelentésemre, mintha csak szemét lenne.
– Menj be – morogja végül, majd elmasírozik az egyetlen
gyermeke, a drága örököse mellett, akiről kezdem azt hinni, csak
azért focizik ősidők óta, hogy boldoggá tegye az apját. Kár, hogy
mindketten annyira nyomorúságosak.
Lucas nem mozdul, amíg az apja vissza nem száll a kocsijába,
és meg nem nyomja a garázsnyitó gombot. Az anyja kocsija már
odabent áll, és nem tehetek róla, megfordul a fejemben, hogy Mr.
Fuller azért viszi be oda a beszélgetést, mert nem akarja, hogy a
felesége meghalljon minket.

134
 – Mennem kell, Mabee. – Tory megszorítja a vállamat hátulról,
aztán oldalra hajol, hogy kivegyen még egy szelet pizzát a
dobozból, miközben elindul a kocsijához. – Hívj, ha kell a
segítségem, Luc. – Békejelet mutat, amit Lucas viszonoz. A
tekintetével követi barátja mozgását, amíg el nem hajt a
kocsijával, aztán újra rám pillant, és összeráncolja a homlokát.
Néhány másodperc szavak nélkül telik el, végül a vágyam,
hogy megtöltsem a csendet, felülemelkedik rajtam.
– Sajnálom – bököm ki. Szégyent érzek, és nem tudom, hogy a
Lucas iránti empátiám, vagy az tehet róla, amiről tudok, de nem
fedek fel teljesen.
– Nem kell – válaszolja, és nincs harag vagy figyelmeztetés a
hangjában. Szorosan összepréseli a száját, és mosolyt erőltet az
arcára, amivel a fájdalmat és a szenvedést igyekszik palástolni.
Elnéz mellettem, és bólint. – Örülök, hogy visszakaptad a
kocsidat.
Én is bólintok. Nem részletezem a tönkrement motort, és azt
sem, hogy egy időre nincs mivel közlekednem. Nem most van itt
a szívességek ideje, ráadásul van fuvarom. Plusz látom, hogy
Lucas szeretne minél előbb túl lenni azon, ami a garázsban vár rá;
én a helyében jobban örülnék, ha szembe sem kellene néznem
vele.
Ez egy jó hely, hogy félbehagyjuk a dolgokat.

135
 TIZENHARMADIK FEJEZET

I mpulzív döntés volt. Majdnem olyan zsigeri, mint amikor

kiböktem Mrs. D’Angelo nevét Lucas apja előtt. Bármi vett is
rá arra, hogy megtegyem, kedd reggel, miután Abby behozott,
egyenesen a tanulmányi irodába mentem, és könyörögtem, hogy
egyénileg tanulhassam a fizikát. Bármennyire is szeretnék
kényszeredett interakciókat Lucasszal mindennap, nem a
megfelelő indokkal akartam őket. Ha minden reggelt így kezdünk,
ennyire negatívan és perlekedve, egyikünk sem fog egészséges
lelkiállapotba kerülni. Lehet, hogy már nem fogok olyan sokszor
találkozni vele, de jobb, ha ritkán és önszántunkból futunk össze,
mint hogy folyamatosan egymás közelségébe legyünk
kényszerítve.
Könnyen rávettem anyát, hogy belemenjen. Jó vagyok
fizikából, és a munka oroszlánrészét már elvégeztem
tizenegyedikben, más módokon. Csak a hivatalos elismertetésre
volt szükségem. Kihasználtam, hogy anya elfoglalt és szétszórt
volt, és éppen a felszereléseivel felpakolva próbált kimenni a
házból, miközben kihangosítón beszélt az ügynökével a stúdióról,
amit a belvárosban bérelt.
Hiányoznak a reggeli csatározásaink – a kis lökdösődés meg a
szemét kommentárok –, de ez pont olyan érzés, mint amikor egy

136
drogfüggőnek elvonási tünetei vannak. Talán ezért egyeztem bele
az esti meccsbe – hogy biztonságos távolból ízlelhessem meg
Lucast.
Kontrollált abúzus.
Ahogy a negyedik negyed a végéhez közeledik, egyáltalán nem
érzek semmi örömöt a látványától. Két touchdownnal le vagyunk
maradva. Nem vagyok túl optimista: egy részem tudja, hogy még
a nagyszerű Lucas Fuller sem szüntetheti meg ezt a rést a
Pinewood Crest ellen alig több mint két perc alatt. A védekező
csapatuk fanatikus, fenntartásokkal kezelik a sportszerűséget, és
kétszer nagyobbak a támadó játékosainknál. Lucast ebben a
félidőben háromszor ütötték ki, az előzőben kétszer. Az apja a
harmadik végén ment el, kényszerítve az anyját, hogy távozzon a
lelátóról, hogy haza tudjon vezetni. A férfi fel sem állt a meccs
alatt, mint máskor. Csalódott volt, és azt akarta, hogy mindenki
tudja, aki csak ránéz, hogy nem büszke a fia teljesítményére.
Mintha bárkit is érdekelne, hogy mit gondol a középkorú Todd
Fuller.
– Hé, srácok, a bulit áttették Sammy garázsába. Én még benne
vagyok, ha ti is – mondja Abby, és kölyökkutya-tekintettel mered
rám a válla fölött. Felsóhajtok, és elképzelem az estémet, ahogy
valami fémszéken ülök egy garázsban, miközben mindenki piál és
sörpongozik.
– Benne vagyok.
– Én is.
Lola és Naomi gyorsan lecsapnak a lehetőségre. Halkan
felnevetek, és behunyom a szemem, miközben vállat vonok.
– Rendben – jelentem ki nagyot sóhajtva.
– Nem muszáj – mondja Abby, én pedig kinyitom a szemem,
hogy ránézzek, és arra számítok, hogy az arckifejezése pont az
ellenkezőjéről fog tanúskodni, őszintének tűnik.
– Biztos? – Oldalra döntöm a fejemet, és várom, hogy
rácsapjon a lábamra, majd közölje, hogy vonszoljam el a
seggemet a bulira.

137
 – Igen, mármint, Sammy garázsáról van szó. Nem egy legendás
pillanat. – Nem tudom, azért szólja-e le, hogy kíméljen, vagy
stratégiai szempontból tartogatja a kötelező bulimegjelenéseimet a
jobb, nagyobb partikra. Ennek ellenére hálás vagyok a szünetért.
– Ááááá! – A kis tömeg kollektív nyögése visszatereli a
figyelmemet a pályára, és még pont látom, ahogy Lucas feltérdel.
– A támadók nem végzik a dolgukat ma este – kommentálja
valami öregember mögöttem.
– Hülyeség. Az irányító nincs itt fejben. De szívás, hogy pont
ellenük veszítünk. Lehet, hogy emiatt nem fogunk továbbjutni. –
A második hangot felismerem, Mr. D’Angelo az. Nem gyakran
jön ki a mérkőzésekre, mert a munkája miatt sokszor kell
elhagynia az államot. De Tory mintha említette volna, hogy erre
hazajön. Legalább a fia jól játszott ma este, már amennyire jó
lehet egy ember, amikor 21–7-re kikap.
A lányok felállnak, megigazítják a farmernadrágot a
csípőjükön, és felveszik a mini hátizsákjukat, hogy még a tömeg
előtt távozzanak. Azonban én szeretném végignézni ezt a
mérkőzést Nem az optimizmusom miatt, hanem mert senki nincs
itt, aki Lucast támogatná. Gondolom... kötelességemnek érzem,
vagy mi.
– June, kész vagy? – Abby már néhány lépcsőfokkal lentebb
jár. Én fel sem álltam.
– Megvártok a kocsinál? Látni akarom a végét.
A barátnőm grimaszol, mintha csak azt mondtam volna neki,
hogy fenéklevest akarok enni.
– Megígértem Torynak, hogy maradok – válaszolom, és
bűnösnek színlelem magam.
Összehúzza a szemét.
– June, az a dolog még mindig csak pletyka? – Csak félig
csipkelődik, látom abból, ahogy oldalra hajtja a fejét.
– Igen, Abby. – Elég határozottan válaszolok, így abbahagyja a
faggatózást, és a válla fölött hátraszól, hogy siessek, miközben ő
meg a lányok otthagynak engem a lelátón.

138
 Lucas vissza sem kerül a játékba. Az óra már alig kevesebb
mint egy percet mutat, és a másik csapat egyszerűen égeti a
másodperceket. Lucas egyedül van az akció túloldalán, a sisakját
levette, és fáradt jobb kezében tartja, a bal oldalon egy törölközőt
dugott a nadrágja hátuljába. A védekező játékosai helyett az órát
nézi, és imádkozik, hogy legyen vége. Látom rajta, hogy
egyáltalán nem érzi jól magát. Kezdek azon gondolkodni, vajon
én vagyok-e az egyetlen, aki tudja ezt.
Mindkét csapat a pályán tobzódik, mielőtt az összes másodperc
lepereg, Lucas az utolsó, aki átsétál a Sasok vonalán, hogy kezet
fogjon a másik csapattal. Még az edzői is előtte vannak. Inkább
elkerülik, hogy ne zúdítsák a nyakába a mérgüket. Nem mintha a
meccs eredménye egyedül rajta múlna, vagy a vereség csak az ő
hibája lenne. Talán csak minden jelenlévő megszokta, hogy ő
cipeli a felelősséget. Amikor a tehetség nem elég, Lucas
keményebben játszik, hogy kompenzálja a különbséget. Mindig is
ilyen volt. De a mindig fárasztó lehet.
Megvárom, hogy a játékosaink lemenjenek a pályáról, mielőtt
lesétálok a lelátóról. Magányos személy vagyok ezen az oldalon,
kívülálló. Megkerülöm a pályát a kerítés túloldalán, miközben a
csapat a busz felé indul. Amikor a kapuhoz érek, meg kell
várnom, hogy kimenjenek, mert nem szeretnék átvágni egy
hordányi mérges kamasz fiún meg felnőtt férfin, akik úgy
viselkednek, mint a gyerekek. Elkapom Tory tekintetét, ő pedig
biccentve üdvözöl, a fogvédője kilóg a szájából, azt rágcsálja. A
legtöbb srácnak egyforma az arckifejezése: legyőzöttség
tükröződik a tekintetükben, és a félelemtől kifutott az összes szín
az arcukból. A harmincperces hazaúton alaposan le fogják tolni
őket, és az a kioktatás... a legtöbbjüknek sokat jelent. De nem
mindegyiküknek.
Nyilvánvaló, hogy egyiküknek nem.
Lucas a fején egyensúlyozza a sisakját, az arcvédő rácsot nem
húzta le, helyette a homlokán pihen. Olyan erőszakosan rágcsálja
a műanyag fogvédőjét, hogy az eldeformálódott, a megrágott

139
maradványai kilógnak a szájából. Elég közel vagyunk, hogy meg
tudnánk érinteni egymást, ahogy a kapu felé közelít.
Ökölbe szorítom a kezemet a szurkolói pulóverem hosszú
ujján, és visszatartom a lélegzetemet, remélve, nem baj, hogy itt
vagyok. Egy szívdobbanásnyi időre rám villan a tekintete, ahogy
elmegy mellettem, épp csak annyira, hogy az eltompult kék szeme
a szívemig hatoljon, és beleszúrjon kicsit.
Megvárom, hogy a pálya karbantartói elhúzzanak mellettem a
kocsijukkal. Leginkább azért, hogy időt nyerjek, és távolságot
teremtsek a csapat meg közöttem – Lucas és közöttem.
Észreveszem Abby kocsiját a kijárat közelében. Nagyon közel állt
meg a padkához. Elkezdek kocogni, mielőtt rám dudálna, és ezzel
felhívná rám a figyelmet. Az anyósülésen Naomi ül, ezért
megkerülöm az autót, és Abby mögé szállók be. A visszapillantó
tükörben összeakad a tekintetünk. Miközben bekapcsolom a
biztonsági övemet, olyan megértést látok a szemében, amire
számítanom kellett volna. Tudja, miért maradtam, ahogy azzal is
tisztában van, miért nem randiznék soha Tory D’Angelóval. A
szívem hűséges Lucas Fullerhez, nem számít, mekkora seggfej tud
lenni.
A párbeszédünk szótlan, és taktikusan hallgatok a hazaúton is.
Együtt éneklek a rádióval, és csak akkor szólok hozzá a
beszélgetéshez, amikor könnyű kérdésről van szó. Csak annyit
beszélek, ami biztosítja, hogy senki ne faggatózzon, hol jár az
eszem, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Képzeletben
otthon vagyok, egy rozsdás Buick első ülésén, miközben annak a
fiúnak az ablakát bámulom, akit egykor olyan jól ismertem.
Amikor Abby kitesz otthon, megígértetem vele, telefonálni fog,
hogy vigyem haza a buliból. Anya otthon van, ami azt jelenti,
hogy elvihetem a kisbuszát. Ez lett volna a tökéletes este, hogy
önjelölt józan sofőrt játsszak, de nagyon nem szeretnék ott lenni a
buliban. Itt akarok lenni, ezen a koszos ülésen, amibe
megesküdtem, hogy soha többet nem szállók be azután, hogy
Lucas utoljára itt talált.

140
 Talán mélyen legbelül tudtam, hogy ki fog jönni. Egy részem
biztosan ebben reménykedett. Már majdnem egy órája ülök itt.
Számítottam rá, hogy időbe telik, mire a csapat hazaér, mire
lezuhanyozik és átöltözik, majd kihúzza magát az alól, hogy
elmenjen egy olyan buliba, amiben egyébként ő sem szeretne ott
lenni.
A haja nedves és a szemébe hullik, miközben átvág a gazon és
az elhagyatott kerekeken, amiket már soha nem fognak felfújni.
Ez a hely Nicolas Mabee roncstelepe. Találó, hogy itt vagyok, apa
hátrahagyott, elfeledett kincsei között.
Az ajtó kattan, amikor kinyitja, a tenyérlenyomat, amit az
utolsó alkalommal itt hagyott, most melegen üdvözli. Nyitva
hagyja az ajtót, de mindkét lábát beteszi az utastérbe. Leengedem
az ablakot, amennyire csak lehet, ami tulajdonképpen csak néhány
centiméter, de arra pont elég, hogy a szellő befújjon az utastérbe
és kivigye a dohos szagot.
A szemem az orrnyergén található halvány szeplőkre tapad.
Teljesen elveszek bennük, némán csodálom őket, miközben Lu–
cas előreszegezi a tekintetét, arra a képre, ami a lelki szemei előtt
játszódik. Hosszú percekig ülünk így, bujkálunk az elvárások, a
múltunk, a jövőnk... a szüléink elől. Elégedett lennék, ha ez a
csend órákig tartana, ha ez lenne minden, amire szüksége van,
mielőtt kiszáll a kocsiból, és visszamegy a házba az életéhez.
Azonban a külvilág soha nem azt akarja, amit én.
A telefonján megszólal az a Kanye-szám, amit aznap este
hallgatott, amikor rajtakaptam Avával. Oldalra hajol, hogy
elővegye a mobilt a zsebéből, ellenőrzi a kijelzőt, és gyorsan
kinyomja a hívást. A csengőhang abban a másodpercben újra
megszólal, ahogy elrakja a telefont, szóval ezúttal kikapcsolja, és
ledobja a mocskos műszerfalra. Előrehajol, majd megdörzsöli az
arcát a tenyerével, aztán beletúr a hajába.
Én mindeközben egyszer sem szólalok meg. Addig várok,
ameddig szükséges, hogy megtalálja a szavakat. És ha soha nem
tud megszólalni, a társa leszek ebben a megnyugtató némaságban.

141
 Összekulcsolja maga előtt a kezeit, miközben előrehajol, és a
műszerfalra támaszkodik. Mély lélegzetet vesz a száján keresztül,
majd az orrán fújja ki a levegőt.
– Az MIT-re akarok menni. – Bólint, megerősítve a kívánságát
– Ez csodás! – Remélem, ezt a választ akarja hallani. Lehajtja a
fejét, megtámasztja a kezével, majd oldalra fordítja, miközben a
felszakadt padlót rugdossa a talpa alatt.
– Az, ugye? – néz a szemembe. Mosoly villan fel a száján, a
legyőzött büszkesége maradványa.
Kinyitja a tenyerét, és úgy mozdítja a testsúlyát, hogy az arca a
keresztbe tett kezén és karján pihenjen, miközben lassan pislog
rám. Hatalmas nyomást érzek, hogy valamiféle megoldást
kínáljak neki.
– Kaptam egy ajánlatot a Tennesseetől – folytatja.
Bólintok, amikor eszembe jut a beszélgetés, amit Mr.
Newsome-mal folytatott.
– Az is nagyszerű. – A válaszom megnevetteti. Hátrahajol, az
öklével megdörzsöli a szemét, majd a félig őrült nevetés kétség–
beesett kacajjá változik.
– Igazad van. Az. – Az ölébe ejti a kezét, én pedig fennakadok
a piszkon, meg a ragtapaszon, ami még az ujján van.
– Te mit szeretnél? – A szemébe nézek és látom, hogy teljesen
el van veszve. Megrázza a fejét, ahogy oldalra fordul, hogy
szemben legyen velem.
– Számít az? – kérdezi vállat vonva.
– Kellene – felelem. Újabb nevetés szakad ki belőle.
A váltóra pillantok kettőnk között; a márványgolyó a tetején az
egyetlen dolog, amit apa újonnan rakott be a kocsiba, mielőtt
lelépett. Azon töprengek, vajon ér-e egyáltalán valamit.
Megragadom, és addig csavarom, amíg meg nem adja magát.
Letekerem, végül a kezemben marad a kőlabda, egy csavaros
lyukkal a közepén. Néhányszor feldobom, tesztelem a súlyát,
aztán Lucasnak nyújtom, hogy vegye el.
Egy kicsit összehúzza a szemét, közelebb hajol, mielőtt elveszi
tőlem. Az ujjaink csak súrolják egymást, de már ez is rengeteget

142
jelent számomra. Valahogy sikerül annyira összeszednem magam,
hogy lássam, ahogy a szempillái beárnyékolják a szemét,
miközben pislogva tanulmányozza az idióta ajándékomat.
– Köszönöm. Mindig is szerettem volna ezt az izét – mondja.
– Tudom – válaszolom nevetve.
Apa sokat kiabált vele, amiért levette a díszt a kocsiról, és az
udvaron dobálózott vele. Lucas egyszer még a medencéjükbe is
behajította, nekem kellett beugranom utána, hogy kihalásszam.
– Most már a tiéd – jegyzem meg, de a rosszabbik énem már
várta, hogy kitörhessen belőlem. – Vagy odaadhatod Avának.
Nem pillant fel a kijelentésem hallatán, és ezért hálás vagyok.
Bárcsak visszaszívhatnám. Utálom, hogy kimondtam. Tudom,
hogy ő kereste. Valószínűleg megállás nélkül hívogatja, miközben
ki van kapcsolva, mérges üzeneteket hagy, és engem fenyeget.
Valószínűleg túl sok figyelmet fordítok az irántam való
ellenszenvére; kétlem, hogy olyan sok gondolatában szerepelek.
– Miért hagytad ott a fizikát? – Még mindig nem nézett fel,
helyette a tenyerében tartott csillogó gömböt fürkészi. Ó, bárcsak
el tudnám fordítani róla a tekintetemet.
– Így tűnt a legjobbnak. – Az igazat mondom, és nem kell
belemerülnöm a részletekbe. Tudja, hogyan viselkedtünk. Már
nagyon régóta nem voltunk kedvesek egymáshoz.
– Igen – suttogja.
Néhányszor feldobja a gömböt, aztán odateszi a csavarhoz, ami
a váltóból áll ki. Visszatekeri a helyére.
– Igazából nem kell – árulja el, majd végre rám néz.
Szórakozott mosoly játszik az ajkán. – Csak szerettem
felbosszantani apádat.
Mindketten nevetünk.
– Ezzel fel lehetett – emlékszem vissza.
Elidőzik rajtam a tekintete, de ahelyett, hogy elfordulnék,
szemügyre veszem az arcvonásait... a mosolygástól keletkezett
állandó ráncot a szája sarkánál, az apró sebhelyet, ami átszeli a
jobb szemöldökét, ahol megütötte a fejét a mászókán, és össze

143
kellett varrni, majd megnézem, ahogy a jobb füle egy kicsit
jobban eláll, mint a bal.
– Csak hogy tudd, Ava nem a barátnőm.
A szavai mellbe vágnak, de eltitkolom a reakciómat, és mély
levegőt veszek az orromon keresztül, hogy lenyugtassam a
szívverésemet.
– Pedig úgy néz ki, mintha a barátnőd lenne – mondom, nem is
tudom, miért. Talán néhány dologgal kapcsolatban egyszerűen
biztosra kell mennem.
– Nem az – vágja rá gyorsan. – ő csak... – Nagyot sóhajt, és
bűntudat csillog a szemében, amitől legörbül a szája. – Csak egy
hiba, amit néha elkövetek.
Megrázom a fejem, ő pedig összezavarodva mered rám.
– Nem egy hiba!
– Oké – feleli. Nem érti, és tulajdonképpen én sem teljesen, de
van valami e mögött a szó mögött, amit helyre kell tenni.
– Lehet, hogy nem kedvelem, de egyetlen lány sem érdemli
meg, hogy hibának bélyegezzék. Sok mindent lehet rá mondani,
de azt nem, hogy hiba lenne. A közös pillanataitoknak célja volt,
még akkor is, ha rövidek voltak, és nem a szerelemről szóltak. A
tetteid lehetnek hibák, de a személy nem! – Könnybe lábad a
szemem a saját szavaimtól. Még soha nem voltam ennyire
sebezhető, még Lucasszal sem. Megdörzsölöm az arcomat a
karommal, és szipogok.
– Oké – mondja, és gyengéden felnevet.
– Oké – ismétlem meg.
Minden villany egyszerre kapcsolódik fel a hátsó udvarukon,
és mindketten ijedten fordulunk arra. Az apja sziluettje a terasz
egyik végéről a másikra sétál.
– Valószínűleg engem keres – szólal meg.
– Hadd keressen! – vágom rá, a merészségem szórakoztatja.
– Bárcsak hagyhatnám, de...
– Ő az oka, hogy nem mehetsz az MIT-re? – A zsigereimben
éreztem, és amikor a tekintete az enyémre vándorol, megerősíti a
gyanúmat.

144
 – Ő a Tennesseere járt, és én meg a foci...
– Az ő álmait éled – fejezem be helyette. Bólint, minden csepp
boldogság eltűnik a szeméből, és leolvad a mosolya. Az apja a
horgony, ami a víz alatt tartja. El kellene mondanom neki az
igazat, hogy felszabadítsam. Bárcsak lenne olyan módja, ami nem
pusztítja el a családját úgy, ahogy az enyémet elpusztította.
– Majd megbékél – jegyzem meg, és a szavaim megadják a
lökést, ami ahhoz kell, hogy kiszálljon a kocsiból, félbeszakítva a
beszélgetésünket.
– Kétlem – válaszolja. Két tenyerével a kocsi tetejének
támaszkodik, és lehajol, hogy bedugja hozzám a fejét. Érzem,
hogy egy része üvölt, annyira szeretne itt maradni. De azok az
átkozott elvárások... túl erősek.
– Kösz, June. – Rácsap a kocsi tetejére, aztán elhátrál, és
becsukja az ajtót. Megvárom, amíg átvág a sűrű bokrokon és
gyomokon, aztán feltekerem az ablakot, és kiszállok a volán
mögül. Hallom az apja hangját az esti levegőben. Nem kiabál, de
nem is viselkedik úgy, ahogy egy édesapának kellene. Kioktatja,
átmossa az agyát, erőszakkal akarja rávenni Lucast, hogy azokat a
dolgokat szeresse, amiket ő választ neki. Viszont az emberek nem
így működnek.
Ha így lenne, már rég rávettem volna Lucast, hogy szeressen
belém.
Mire beérek, anya már nincs a földszinten; valószínűleg
felment aludni. Lekapcsolom a villanyt, és összeszedem a
dokumentumokat, amiket széthagyott a konyhapulton. Találok
néhány kinyomtatott fotót egy bolt utcafrontjáról, ezeket
odaviszem a tompa éjszakai világításhoz a tűzhely mellett, és
elképzelem, ahogy ott dolgozik. A bolt mérete tökéletes, antik
ponyvateteje van, és egy hatalmas ablakot látok a zöld ajtó fölött.
A belső tér üres, leszámítva a fekete-fehér kockás csempét és egy
magányos fodrászszéket középen. Biztos vagyok benne, hogy a
belső teret fel kell újítania, de remélem, a széket megtartja.
Ott hagyom a fényképeket a nyomtatványok tetején, majd
befordulok a sarkon, és felszaladok az emeletre, kettesével

145
szedem a lépcsőfokokat. Nem szeretem a sötétet. Anya keresztben
fekszik az ágyán, még a farmernadrágját és a blézerét viseli, ami
állítólag professzionális megjelenést kölcsönöz neki. Nem akarom
felkelteni, ezért lekapcsolom a villanyt, és becsukom az ajtaját,
hogy ne érje zaj. Reggel majd felébresztem, mielőtt elmegyek
dolgozni.
A szobám halvány fényben fürdik helyiség sarkában lévő
hangulatvilágítástól, amit soha nem kapcsolok le. A kék fény
éppen annyit segít, hogy ki tudjam venni a dolgokat, és
megnyugtatja az aktív képzelőerőmet, amikor egyedül vagyok.
Kihúzom a telefonomat, a készpénzt és az iskolai igazolványomat
a hátsó zsebemből, az ágyamra hajítom őket, majd lerúgom a
lábamról a cipőt, és a lábujjaimmal lehúzom a zoknimat. Az
ablakhoz sétálok, hogy lehúzzam a rolót, de mielőtt teljesen
becsuknám, futó pillantást vetek Lucasék udvarára.
Már nem ég náluk a villany. Lehúzom a rolót, de ekkor
koppanó hangot hallok az üveg túloldaláról. Visszatartom a
lélegzetem, hogy tisztábban halljam, és épp, amikor már azt
hinném, csak a képzeletem játszik velem, megint meghallom.
Mintha kavicsok koppannának rajta. Felhúzom a rolót, lepillantok,
és felgyorsul a szívverésem. Látom Lucas következő dobását.
Ezúttal egy tucat apró kavics ütközik a fémkeretnek, a műanyag
zsalunak és az üvegnek.
A zsalu mindkét oldalát kinyitom, és felhúzom az ablakot,
hogy halljam, amit mond.
– Mit csinálsz? Ha megszöksz, ide nem jöhetsz. Mármint, az
apád nagyon gyorsan meg fog találni – jegyzem meg viccesen.
– Soha nem voltál hiba! – mondja, nem is reagál a szavaimra.
Tátott szájjal meredek rá, nem tudom, hogyan kezeljem ezt a
gesztust vagy ezt a nagy beismerést, ami olyan fontos, hogy
kavicsokat kell dobálnia az ablakomra este fél tizenkettőkor.
– Oké – mondom, és vigyorogva felemelem a hüvelykujjaimat.
– Nem, June... – ő is felemeli az egyik ujját, aztán nekifut
Lucas régen rendszeresen mászott fel az ereszcsatornánkon a
terasznál, hogy bekopogjon az ablakomon. Olyan volt, mint

146
Pókember, a keze és a lába is tapadt a felületre. Most azonban
sokkal nagyobb termetű, a tető alacsonyabb részén dübörögnek a
léptei, de a magassága kiegyensúlyozza a hajlékonysága hiányát.
A kezével másodpercek alatt megmarkolja a párkányomat, és
könnyedén felhúzza magát, miközben én hátrálok.
A mellkasomban őrült tempóban dübörög a szívem, de már
nem a mumustól vagy a sötéttől félek. Attól tartok, hogy ez nem
az, amire gondolok... amit remélek. Lucas először az egyik, majd
a másik lábát is bedugja az ablakomon. Szinte elveszettnek
látszik, ahogy az ablakom előtt áll, és nem tudja, hogy ellazítsa a
kezét, vagy a segítségükkel erősítse meg a mondanivalóját
Először csak gyorsan pislog, aztán a tekintete összefonódik az
enyémmel, a nyelvébe harap, végül idegesen felnevet.
– Amikor azokat a dolgokat mondtad, arról, hogy egy lány sem
akar hiba lenni. – Megrázza a fejét, de a tekintetét egy pillanatra
sem veszi le az enyémről. – Magadra gondoltál. Nem Aváról
beszéltél.
Tesz felém egy lépést, én pedig ökölbe szorítom a kezemet.
Idegesen ütögetem a combomat miközben oldalra nézek, a
tükörre, amire még rá vannak ragasztva a Lucasszal készült közös
képeink.
– Sajnálom, June – folytatja, és bár érzem, hogy közelebb lép
hozzám, nem nézek rá. Nem nézhetek rá. Ha most belenézek a
szemébe, el fogom sírni magam, és nem akarok összeomlani
Lucas Fuller előtt. Ez nem így működik.
– Nem vagy hiba – ismétli meg, a teste már annyira közel van
hozzám, hogy érzem a mellkasából áradó forróságot, ami elzárja a
nyitott ablakomon beszökő hűvös szellő útját.
– Értettem. Koszi – sóhajtom, elbagatellizálva az őszinteségét.
Azt hittem, ezt akarom, de most, hogy megtörténik, túl nehéz. Túl
sok figyelem irányul rám, túl sok mindent tép le rólam.
Az ujjai az államat csiklandozzák, és egy kis erőkifejtéssel
maga felé fordítja az arcomat. Gyerekes lenne, ha küzdenék
ellene, de mélyen legbelül lehetetlennek érzem, hogy a szemébe
nézzek. Nem vagyok benne biztos, hogy túl fogom élni.

147
 De elveszi tőlem a döntést.
Két kézzel megfogja az arcomat, és megszünteti a köztünk lévő
távolságot. Felemeli az államat, hogy kénytelen legyek a szemébe
nézni. A lámpám fényében kékebbnek tűnik, olyan, mint az éjféli
égbolt.
– Nem vagy hiba – mondja, foglyul ejtve a pillantásomat, hogy
biztosan lássak minden szót, amit az ajkai formálnak.
Bólintok, a reszketeg mozdulat azzal fenyeget, hogy egy szem–
pillantás alatt szétesik.
– Oké – jegyzi meg félmosoly kíséretében. Túl közel vagyok
ahhoz, hogy lássam a gödröcskéit, de nem is kell, mert már rég az
emlékezetembe véstem őket.
A hüvelykujjával letörli a nedvességet a szemem alól, én pedig
felnyögök:
– Kösz.
– Szóra sem érdemes – válaszolja, és megismétli a mozdulatot
az arcom bal oldalán is.
Olyan sokáig tartottam vissza a lélegzetemet, hogy az érzéstől
megszédülök, és lángolni kezd a mellkasom. Félek, hogy milyen
hangot fogok kiadni, de ha nem jutok levegőhöz, itt fogok
meghalni. Szép halál lenne.
Az ajkaim reszketve szétnyílnak, és a halk sóhaj az utolsó,
amire emlékszem, mielőtt Lucas szeme követi a mozdulatot A
jobb hüvelykujjával lassan az arcomat simogatja, a felső ajkamat,
majd az alsót is, amíg nincs más választásom, muszáj behunynom
a szememet. Érzem, ahogy megmozdul, mielőtt a szája az
enyémhez ér, a pehelykönnyű simogatás az alsó ajkamat találja
meg.
Újabb könnycsepp formálódik a szememben, és nincs más
lehetőségem, el kell fogadnom. A kezem elernyed az oldalam
mellett, kinyújtom, és megfogom a puha pólóját. Erősen
belemarkolok a mellkasánál.
Lucas orra megsimogatja az enyémet, ahogy oldalra dönti a
fejét, a szája ezúttal a felső ajkamat kóstolja meg gyengéden. A
szám automatikusan mozdul, az ajkaim könyörögnek, hogy együtt

148
mozogjanak az övével. Nem tudom, hogy én mélyítem-e el a
csókot, vagy ő, de elengedem a pólóját, a mellkasán végigsimítva
a nyaka köré fonom a karomat, ő pedig a tarkómra fekteti a
tenyerét, közelebb húz magához, hogy még jobban érezhessen. A
nyelve az enyémet ingereli, a puhasága találkozik éles fogaimmal.
A felső ajkát harapdálom, miközben ő az alsó ajkamat szívja, a
nyelvével simogatja az érzékeny bőrt. Várom, hogy elinduljon
velem hátrafelé, hogy felemeljen, és így kénytelen legyek átölelni
a lábammal a derekát. Az elmúlt két év összes fantáziája egyszerre
rohamozza meg az agyamat, de hagyom, hogy ő vezessen. Még
mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a valóság.
Csak akkor válnak szét az ajkaink, amikor elfogy a levegője.
Óvatosan kinyitom a szemem, amikor homlokunk egymáshoz ér,
és felpillantva észreveszem, hogy ő is lehunyta a szemét,
miközben előre-hátra ringat bennünket.
– Ez nem volt hiba – suttogja, és a teste abszolút semmi jelét
nem mutatja, hogy a közeljövőben elmozdulna ebből a pozícióból.
– Oké – suttogom vissza, majd lábujjhegyre emelkedem, és
szűzies csókot nyomok a szájára. Ezúttal az ő ajkai nyílnak szét,
és kezdenek remegni. Nem mozdulok, kitartom a csókunkat, a
fogaimmal az alsó ajkát súrolom, amikor végül elengedem. – Oké
– ismétlem meg a szájára suttogva. Aztán újra kimondom, abban a
reményben, hogy ha elégszer ismételgetjük, el is fogjuk hinni. –
Oké.

149
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

N em árulhatod el senkinek!
Ez volt az utolsó dolog, amit Lucas mondott nekem,
mielőtt kiszökött az ablakomon, és lemászott az ereszcsatornán,
hogy hazaszaladjon.
Nem említette, miért, de a tekintetével kifejezte, milyen fontos,
hogy ez a dolog, bármi legyen is ez, kettőnk között maradjon, és
senki ne szerezzen róla tudomást. Azt hiszem, talán Ava miatt
aggódik, vagy attól tart, hogy az apja mond valamit, amivel
megszakítja, ami közöttünk történik.
De mi történik közöttünk?
A titkokon kívül.
Bele fogok fulladni a titkokba.
Valamelyiknek mennie kell, és az, hogy a legjobb barátnőm
velem tölti a szombat délutánt a munkahelyemen, miközben én
cipőket osztogatok a bowlingozóknak, hihetetlenül megnehezíti,
hogy ne szegjem meg a Lucasnak tett ígéretemet. Olyan sok
mindenről nem meséltem Abbynek, pedig nem szoktunk
titkolózni egymás előtt. Nem hazudunk. Nem lenne szabad
hazudnom senkinek – se anyának, se Lucasnak, se Abbynek. Sőt,
ennyi erővel Toryt is hozzáadhatom a listához, mert neki sem
szeretek hazudni.

150
 Azonban nem akarom abbahagyni a Lucasszal való
csókolózást, vagy bármi olyasmit csinálni, amivel kockára
tenném, hogy a jövőben megcsókoljon. Nem beszélhetek
Abbynek a tegnap estéről, még nem. A csókról nem. De talán
néhány dolgot mondhatok neki. Szükségem van valakire, akivel
beszélhetek.
– Tegnap este láttam, hogy Lucas veszekedett az apjával –
bököm ki, miközben újratöltöm a barátnőm kóláját. Esküszöm,
csak azért szokott bejönni a munkahelyemre, mert itt ingyen kapja
a cukrot.
– Mondj valami újat! – válaszolja, és gúnyosan megvillan a
tekintete. Elé tolom a teli pohár üdítőt, ő pedig ráteszi a pohárra a
fedelét. A szívószála vége rózsaszín a rúzsától.
– Igen, tudom, de... mármint, sok vitájukat hallottam. Azt
tudtad, hogy Lucas az MIT-re akar menni? – Döbbenten
elkerekedik a szeme, és kiveszi a szívószálat a szájából.
– Lucas Fuller okos? – Köhögve nevet.
Én is kuncogok.
– Igen, tudom, meglepetés, ő a negyedik, talán ötödik legjobb
az évfolyamunkban. – Fogalmam sincs, miért homályosítom el a
részleteket. A negyedik. Tudom, mert megnéztem.
– Hú. Ki gondolta volna?
Én igen.
– Biztos megőrjít vele. A dögös szerelmednek esze is van! –
dől hátra kacagva, és körbeforog a székén.
– Fogalmad sincs, mennyire – válaszolom, és több igazság van
ezekben a szavakban, mint sejtené.
– Szóval, mi olyan nagy ügy ebben? A Fuller gyerek okos, és
rakétákat akar építeni, vagy ilyen hülyeségeket, és a szülei... nem
szeretnék, ha ezt csinálná? – Nagyot kortyol a szívószálon
keresztül az üdítőjéből. Már az egyharmadát megitta az italnak,
amit most töltöttem neki újra.
– Kapott egy ajánlatot a Tennesseetől – válaszolok.
Ezúttal leteszi a poharát. Abby szurkolólány volt kilencedikben
és tizedikben, ráadásul ismeri a focit. Abbahagyta a szurkolást,

151
miután eltörte a csuklóját, de még mindig él-hal a sportért. A
Notre Dame meccsei ünnepnapnak számítottak náluk, minden
szombaton. Az apja játszott. Az anyja szurkolt. Most pedig
elváltak, így Abbynek csak titokban szabad néznie a
mérkőzéseket, mert az anyja ki nem állhatja a kék és az arany
látványát. Egyszóval megérti, mekkora dolog a Tennessee
ajánlata. Azt is tudja, hogy Lucas apja ott játszott – amíg egy
mérkőzésen végleg ki nem ütötték a sportból.
– A francba! – Megrázza a fejét, és elréved a tekintete.
– Ja – bólintok.
Néhány csapat befejezi a játékot, és visszahozzák a cipőjüket a
pulthoz. Utálom a cipőket rendezgetni, ezért mindet leteszem a
padlóra, hogy befújjam a belsejüket. Köhögni kezdek a
vegyszertől. Amikor újra felegyenesedem, már nem csak a
legjobb barátnőm ül velem szemben a pult túloldalán... hanem a
legjobb barátnőm, Lucas Fuller és a D’Angelo ikrek.
Basszus.
– Mabee bébi, mi újság? – Tory áthajol a pult fölött, hogy a
kinyújtott karjával féloldalasán megöleljen. Előrelépek, de merev
és bizonytalan vagyok, mert nem tudom, hogyan kezeljem ezt a
helyzetet. De azért megveregetem a hátát, miközben ő köréin
fonja a karját. Az ölelés közben Lucasra pillantok, a tekintete
foglyul ejti az enyémet, nem is fordítja el, amíg Tory keze hozzám
ér. Birtokló a pillantása, és ha valaki más is ránézne, a titkunk
azonnal lelepleződne.
Nem bánnám.
– Jó meccs volt pénteken, Luc! – Abby sanda pillantást vet
rám, és kacsint, és abban a pillanatban, ahogy ezt megteszi,
megbánom, hogy nem osztottam meg vele minden titkomat.
Amennyire tudja, Lucas még mindig szarul bánik velem, és az
apja miatt a fociban is nagy nyomás nehezedik rá. Ez a tökéletes
vihar a barátnőmnek, hogy egy kis bosszút álljon rajta az
érdekemben.

152
 – Kopj le, Abby! – vágja rá Lucas. A tőlünk legtávolabbi
székre ül le, és rám néz. Az arca tele van közömbösséggel, és ez
fáj. Nem tudom, hogy színészkedik vagy meggondolta magát.
– Kérhetek egy kis vizet? – A csap felé biccent.
Odasétálok a jégkészítőhöz, fogok egy poharat, és jeget
lapátolok bele, miközben őt tanulmányozom a tekintetemmel.
– Egy dollár a pohárért – mondom.
Abby kuncog, és nagyot kortyol az üdítőjéből a szívószálon
keresztül, amíg ki nem ürül, így már csak a szürcsölő hangot
halljuk.
– Ó! – szólal meg, és megveregeti a pultot a poharával. – Né–
hányan ingyen kapjuk az ilyesmit.
Röviden felnevetek, és egy kicsit ég az arcom a bűntudattól.
Ebből az új perspektívából vicces látni, ahogy a barátnőm kiáll
mellettem.
Lucas oldalra dönti a fejét, és éles pillantást vet Abbyre, de
kihajol, hogy elővegye a pénztárcáját a hátsó zsebéből. Többnyire
csupa feketetét visel: fekete farmernadrág, fekete kapucnis
pulóver, és a fekete End Zone baseballsapkája, amit lehúzott,
hogy árnyékolja a szemét. Ettől a pillantása gonoszabb, főleg,
amikor a fény beférkőzik a sapka alá, és megvilágítja a kék
szemét. Nem tudom levenni a tekintetemet a szájáról. Az
arckifejezése kemény, nincs mosoly az ajkán, de ez nem
akadályozza meg, hogy elképzeljem. A mosolyt, amit néhány
órával ezelőtt a számon éreztem. Amit addig csókoltam, amíg
egészen elzsibbadt a szám.
Előveszi a kártyáját, és felém löki a pulton. Lecsapom a
tenyeremmel, hogy megállítsam. Felveszem, és ellenőrzőm a
nevet, hogy lássam, annak a neve áll-e rajta, aki küldte.
– Lucas A. Fuller – hangsúlyozom a második keresztneve
kezdőbetűjét, tudva, hogy az Andrew-t takarja. Visszateszem a
kártyát a pultra, majd visszapöckölöm neki a mutatóujjammal. Az
ölében kapja el. – Attól tartok, csak kézpénzt fogadhatok el.
Vállat vonok, és savanyú mosolyt villantok rá. Leveszem a
tetőt a pohárról, amit az előbb töltöttem meg, hogy

153
megfenyegessem, kiöntöm a vizét. Félig játszom vele, félig
őszintén piszkálom, és ennek a keveréke teljesen megrészegít.
Miért nem mondhatjuk el a többieknek, hogy visszataláltunk
egymáshoz? Miért nem csókolhatom meg itt és most?
Ferdén elmosolyodik, ahogy a víz elkezd kicsorogni a
pohárból. Szerintem nem gondolja, hogy végig fogom csinálni.
Egy pohár víz nem nagy ügy, de csak ez maradt nekem. Ha
eljátsszuk, hogy utáljuk egymást, meggyőzően fogom csinálni.
– Ajjaj – mondja, és kissé felemeli a tenyerét. Visszadugja a
kártyát a pénztárcájába, és rajtam tartja nevető tekintetét, mi
közben elkezd keresni benne valami mást. Kihúz egy
összehajtogatott blokkot az egyik rekeszből, aztán egy másikból
egy gyűrött egydollárost. De amikor az a pultra esik, egy
aranyszínű csomagolásban lévő óvszer is kicsúszik vele együtt.
Először arra villan a tekintetem, majd Lucasra.
Abbahagyom a locsolást, a pillantásom az óvszerre tapad; a
gumira, amit valószínűleg arra az esetre tett oda, ha elkövetné a
„hibát”, amiről tegnap este beszélt a kocsiban. Ráteszem a fedelet
a poharára, aztán megigazítom, és kiveszek egy becsomagolt
szívószálat a dobozból a kassza alatt.
– Tessék – mondom, miközben odasétálok hozzá, hogy
szemben legyek vele; csupán a bárpult van kettőnk között. A
nyelvemet a fogam és az arcom közé dugom, és horkantva
felnevetek, majd féloldalasán elmosolyodom, miközben
végighúzom a tenyeremet a pulton: begyűjtőm az egydollárost és
az óvszert is.
Kihajtogatom a bankjegyet, beteszem a kasszába, majd a
csípőmmel betolom a fiókot. Utána a hüvelyk– és a mutatóujjam
közé csippentem a kotont, majd felemelem, hogy mindenki lássa.
Az ikrek a szájuk elé teszik az ökölbe szorított kezüket, hogy
visszatartsák a nevetésüket, Abby pedig ideges izgatottsággal
forog a székén. Alaposan megvizsgálom a csomagolásra
nyomtatott feliratot, és felfordul a gyomrom a féltékenységtől.
– Bordázott, hogy jobban élvezze – olvasom fel, a nyelvem
ciccentésével hangsúlyozom a rövid mondatot. – Hát... –

154
Előrehajolok, a köztünk lévő pultra támasztom a könyökömet, és
felé nyújtom az óvszert, hogy visszategye oda, ahova tartozik
Lucas megfogja a másik oldalát, és egy pillanatra mindketten
belekapaszkodunk, a tekintete figyelmeztetőn elsötétül, jelezve,
hogy túl messzire mentem. De nem tehetek róla, képtelen vagyok
legyőzni a zöld szemű szörnyet, ami a mellkasomban tombol.
– Remélem, élvezi – jegyzem meg végül, és elengedem az
óvszert.
Lucas halkan felnevet, és az arcát harapdálja belülről,
miközben visszateszi a gumit a pénztárcájába. Utána feláll, hogy
visszategye a pénztárcát a zsebébe, majd megfogja a vizespoharat,
és tósztra emeli, mielőtt a fogai közé veszi a szívószálat.
– Ajánlom neki! – vágja rá, és a szeme villanásától olyan
borzongás szalad végig az ereimen, amitől a legszívesebben
átmásznék ezen a pulton, mert egyszerre akarom megfojtani és
megcsókolni.
– Uraim! – A barátaihoz fordul, ők pedig a fejüket rázzák
Gondolom, azon csodálkoznak, mekkora seggfej tud lenni. Ennek
ellenére követik őt a biliárdasztalhoz, így ott maradok Abbyvel,
hogy kielemezzük a jelenetet, amit az előbb átéltem, de úgy, hogy
ő a sztori feléről semmit sem tud.
– Ez intenzív volt – jegyzi meg, és rányomja a tetőt a poharára,
amikor érte nyúlok – Elég volt. Szerintem három kóla egy óra
alatt a maximumom.
– Kérsz vizet? – Még több ingyen dolgot akarok adni neki,
hogy henceghessek vele.
Megrázza a fejét, feláll, és előveszi a kulcsait a táskájából. Még
van két óra a műszakomból. De, gondolom, nem igazságos elvárni
tőle, hogy egész idő alatt itt lógjon velem.
– Szerinted sikerülni fog nem belekeveredned még több
összecsapásba, mielőtt ötkor felveszlek? – Figyelmeztetés nélkül
megfordul, felemeli a telefonját, és készít egy fotót kettőnkről.
Biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki rajta, mint egy tomboló
őrült, vagy egy kancsal lúzer.
– Miért? Mikor fogod ezt abbahagyni? – panaszkodom.

155
 – Ó, June! – Előrehajol, és puszit dob felém a pult fölött. – Erre
tudod a választ. – Rám kacsint, én pedig beintek neki.
– Jó munkát, édesem! – mondja, a cipője kopog a padlón,
ahogy elindul kifelé. A biliárdasztal irányába nézek, és észre–
veszem, hogy mindkét D’Angelo fiú a nyakát nyújtogatja, hogy a
barátnőm csípőjének minden mozdulatát követhessék a
tekintetükkel. A magas sarkú nem része Abby átlagos
ruhatárának; néhány napon belül ebben lesz fotózása, és ezen a
hétvégén nonstop viseli a cipőt, hogy megtanuljon egyensúlyozni
benne. Azonban a rövidnadrágjával és a szűk felsőjével párosítva
úgy néz ki, mintha rohadtul ebbe született volna.
Ahelyett, hogy megint a tükör alatt tölteném a szünetemet,
eldöntőm, hogy teljesen kihagyom, és csak elmajszolom a
szendvicset, amit csomagoltam. Kiveszem a zacskóból a kassza
alatt, és belecsípek a héjába, amit beborít a mogyoróvaj. Elfogyott
a lekvár, úgyhogy vastagon kentem meg. Egy harapás után érzem,
hogy folyadékra van szükségem, ezért töltök magamnak egy
pohár jeges vizet.
– Gondolom, a dolgozóknak nem kell követniük az egydolláros
szabályt, mi? – Lucas egyedül sétál felém, az ikrek épp egy új
játékban vannak benne, jó néhány méterrel mögötte.
– Lemaradtál róla. Adományoztam egy kotont a kasszának –
válaszolom közömbösen, és a szendvicsem szélét
tanulmányozom.
– June, ne legyél ilyen – szólal meg, én pedig elnevetem
magam a szánalmas bocsánatkérésén.
Újabbat harapok, majd rágás közben ráemelem a tekintetemet.
A csípőmet a pultnak támasztom, és elvigyorodom. Lenyalom a
mogyoróvajat a fogamról, mielőtt megint belekortyolok a
vizembe.
– Milyen? A mocskos kis titkod? – összehúzom a szememet, és
oldalra döntöm a fejem, miközben rábámulok.
Ráül az egyik bárszékre, és megdörzsöli az arcát a tenyerével.
– Ez bonyolult, June. – Leveszi a sapkáját, és beletúr a hajába,
miközben engem néz.

156
 Apádnak viszonya van.
A legjobb barátod anyjával.
A kemény igazság átvillan az agyamon, újra meg újra. Még
egyet harapok a szendvicsből, és vízzel kísérem a falatot.
– Elnézést – szólalok meg, kapkodva összecsomagolom a
kajámat, és visszateszem a zacskóba. Megtörlöm a kezemet egy
nedves törölközőben, majd megkerülöm a bárpult másik végét,
hogy kimenjek a folyosóra, ami a mosdóba és a pelenkázóba
vezet. Bemegyek a női mosdóba, és besétálok az utolsó fülkébe.
Mielőtt azonban bezárhatnám az ajtót, valaki belöki a másik
oldalról.
– June, ne csináld ezt! – könyörög Lucas.
Idegesen felnevetek, mert mi a franc, a női mosdóban
vagyunk!
– Ki kell menned! – suttogom. Visszatolom az ajtót, a cipőm
megcsúszik az erőlködéstől. Az a hülye Vans; nem csúszásmentes
cipő. Morty jogosan oktat ki minden alkalommal, amikor eljön az
értékelésem ideje.
Amikor rádöbbenek, hogy erővel nem kerekedhetek felül rajta,
megadom magam, és hátralépek; Lucas nagyon közel áll hozzám
a szűk helyen, a kezével a fülke tetejét markolja. Ezután még
közelebb jön hozzám, becsukja, és bezárja az ajtót.
– Mi van, szerinted két pár láb nem fog lebuktatni minket? –
Grimaszolva sütöm le a szemem, de ő nem nevet a
vicckezdeményezésemen, csak felsóhajt.
– Hol kellene kezdenem? – A bal keze lecsúszik a falon, amíg
a karja meg nem támaszkodik a fejem mellett. Valószínűleg
csapdában kellene éreznem magam, de valahogy nem ez történik.
– Azt mondtad, nem vagyok hiba – kezdem. Már itt van az
oltás a nyelvem hegyén, és tudom, hogy nem leszek képes
végigcsinálni ezt a beszélgetést anélkül, hogy ne lennék egy kicsit
szemét.
Lucas felsóhajt, a lélegzete az arcomat simogatja. Próbálom
elfordítani a fejem, kerülni a tekintetét, de a másik kezével
megfogja az arcomat, és visszafordít maga felé.

157
 – Így van, és komolyan is gondoltam – jelenti ki. Ez a Lucas
nagyon különbözik attól, aki azt a kis előadást produkálta a
pultnál. Gondolom, én is egy másik June vagyok. Sebezhető
lettem. Korábban jobban titkoltam a gyengeségemet.
A tekintetünk szinte bocsánatkérőn fonódik össze, az ajkaink
remegnek a ki nem mondott szavaktól.
– Ott kint... – Végül összeszedem a bátorságomat, hogy
belekezdjek, csak hogy utána megállítson a hatalmas sóhaj, ami
kiszakad a mellkasomból. Megborzongok, és Lucas megtöri a
szemkontaktust. Ez megadja a kellő kifogást a síráshoz, amit meg
is teszek. Egyetlen kósza könnycseppet pislogok ki, ami a szám
sarkában állapodik meg. – Ott kint elég nagy hibának éreztem
magam. És minden egyes másodperc, ami azóta eltelt, egyre
jobban és jobban megerősíti, hogy... te meg én nem illünk össze.
Elakad a lélegzetem az utolsó szavaknál, és gyűlölöm, hogy
milyen gyenge a hangom. Szipogva kihúzom magam, hogy
magasabb legyek, a hátamat nekitámasztom a mögöttem lévő
falnak. Lucas pislog néhányszor, a tekintete még mindig valahol a
szemem alatt időzik, míg végül behunyja a szemét, és hagyja,
hogy előrebukjon a feje, ami így az enyémen pihen. Mindkét
hüvelykujját az arcomra fekteti. Nem törli le az érzelmeim nedves
kifejeződését, inkább csak kitapintja, hogy a könnyeim valódiak,
és hogy ő a felelős értük.
– June, senki nem tudhat róla – motyogja, és a szavak úgy
hagyják el a száját, mintha borotvapengékkel lennének borítva, és
belülről marcangolnák szét.
– Aváról van szó? Hogy továbbra is lefeküdhess vele?
– Nem, June. Ava megbaszódhat! – morogja hátralépve, és
megrázza a fejét, míg végül a tekintete találkozik az enyémmel.
– Pontosan – nevetek fel.
A mérges pillantása eltompul, és megfeszül az állkapcsa.
– Szakítottam Avával. Végleg.
– Ühüm – bólintok, és érzem, ahogy a könnyeim végigfolynak
a forró arcomon. – Ezért tartottad meg az óvszert?

158
 Oldalra dönti a fejét, felsóhajt, majd frusztráltan összepréseli a
száját, és megroggyan a válla.
– Nem is tudtam, hogy benne van a pénztárcámban, June. –
Nagyot nyel, és oldalra pillant, a hátsó fal csempéjére, ami tele
van firkálva sértésekkel lányokról a közelmúltból és régről
egyaránt, valamint szerelmes sorokkal fiúknak, akik valószínűleg
soha nem fogják megtudni, hogy valami lány szerette őket.
Igazságtalan vagyok.
Túlreagálom a helyzetet.
Egyszer csókolóztunk, és lehet, hogy semmit nem jelentett.
Titokban akar tartani engem.
Annyi titok van.
– Apádnak viszonya van – szakad ki belőlem. Gyorsan a szám
elé teszem a kezemet, és azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám a
szavakat, mielőtt a hangok elérik a fülét.
Fellángol a tekintete.
Várom, hogy vitatkozzon a vádaskodásommal, hogy
megmagyarázza vagy letagadja. Azonban egyiket sem teszi.
Csupán... faképnél hagy.

159
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

N em akartam, hogy így történjen. Soha nem szerettem volna

megbántani Lucast azokkal a dolgokkal, amik a
tudomásomra jutottak, de pontosan ezt tettem. Bántottam. És ez a
kapcsolatunknak is árt.
Nem tudok tovább titkolózni Abby előtt, amikor értem jön. A
műszakom további részében sikerült tartanom magam, aztán
annyira összeomlottam a kocsijában, hogy félre kellett állnia, és
csak bámult rám. Az elmúlt órát egy elhagyatott bolt parkolójában
töltöttük, miközben zokogva újra meg újra elmeséltem neki a
történteket. Nem számít, hányszor beszélek róla, a vége mindig
ugyanaz.
– Biztos vagy benne, hogy azt láttad, amit? – Egyszer már
feltette ezt a kérdést. Bárcsak más választ adhatnék neki.
Vitatkozhatnék, hogy nem láttam jól Mr. Fuller arcát, amikor
kitolatott a D’Angelo család garázsából, de tagadhatatlanul övé
volt a kocsi.
– Ő volt az, Abs. Tönkretettem Lucas életét! – Rosszul érzem
magam, mert gonoszságból árultam el az igazat. Mert féltékeny
voltam.
– Hát, akkor beszélnetek kellene – mondja, miközben elfordul,
hogy visszakapcsolja a biztonsági övét, és sebességbe teszi az

160
autót. Én is követem a példáját, de bénázok a csattal, mert a
kezem hirtelen remegni kezd.
– Micsoda, mármint... most? – kérdezem.
– Nem, arra gondoltam, megint várhatnál vagy két évet, aztán
beállítasz a koleszébe az MIT-n vagy a Tennesseen, vagy hol a
francban fog kikötni végül. – Túl jól megy neki a szarkazmus.
– Ez nem igazságos – tiltakozom.
– Nézd, hazaviszlek. Ha úgy döntesz, hogy bemész, és hétfőig
elbújsz a szobádban, akkor lelked rajta. De ha szeretnél valami
változást elérni, nos... hogy az inspirációs üzenetet idézzem az
igazgatónk irodájából: „Légy te a változás, amit el szeretnél érni.”
– Büszke erre a szövegre. Kiveszi a pohártartóból a méregtelenítő
turmixát, és a szájába dugja a szívószálat, miközben kiszívja
belőle az utolsó cseppet is.
– Egy nap szükséged lesz a tanácsomra, és igazam lesz
valamiben, amit te nem akarsz majd megtenni. Nagyon jó érzés
lesz! – összeroskadok az anyósülésen, karba teszem a kezem, és
mogorván bámulok ki az ablakon.
– Valószínűleg nem, de oké – válaszolja a barátnőm. Próbálom
magamban tartani a nevetést, de végül kibukik belőlem. A fene
vinné el, amiért ennyire magabiztos.
Minél közelebb érünk az otthonomhoz, annál jobban
összeszorul a mellkasom. A tüdőmet agyontapossa a bennem
tomboló láthatatlan elefánt. Mire egysaroknyira érünk a
házunktól, rádöbbenek, hogy ha el is kerülöm Lucast, attól még
nem fogok megszabadulni a masszív szorongástól, ami
összeszorítja a torkomat, és beteggé tesz. Csak úgy juthatok ki a
tűzgyűrűből, ha átsétálok a lángokon.
Abby megáll a felhajtónk végén. Gondolom, azért, hogy többet
kelljen sétálnom, és legyen időm komolyan végiggondolni a
lehetőségeimet. Ám amikor felpillantok, észreveszem, hogy
egyáltalán nem ez az oka.
Lucas a kocsija platóján ül törökülésben, hátát a hátsó
szélvédőnek támasztja. Levágott szárú melegítőalsó van rajta,
amit általában akkor szokott felvenni, amikor futni megy, és

161
ugyanaz a fekete kapucnis pulóver, ami korábban volt rajta. A
haja kócos és izzadt, az arca kipirult a hűvös levegőtől. Futni
szokott, amikor gondolkodnia kell. Általános iskola óta ezt
csinálja. Soha nem tudtam lépést tartani vele.
– Gondolom, ez megkönnyíti a döntésemet – nyögöm, és egy
kicsit lejjebb csúszom a barátnőm kocsijának ülésén.
A fényszóró Lucas szemébe világít, de ő nem veszi a
fáradságot, hogy eltakarja. Az egyik térdét felhúzza, megfogja a
vizesüvegét, lecsavarja a kupakját, és szinte az egészet megissza.
– Nem igazán néz ki úgy, mint aki beszélgetni szeretne –
jegyzem meg. Még több kifogás.
A barátnőm oldalra fordítja a fejét, és érzem az arcomon a
perzselő pillantását, mielőtt én is felé fordítom a fejemet, hogy
farkasszemet nézzek vele.
– Tudom – mondom, kikapcsolom a biztonsági övemet, és
hagyom, hogy a szalag végigcsússzon a vállamon.
– Nem mintha még ennél is rosszabbra fordulhatnának közietek
a dolgok. – A fenébe vele, amiért ilyen éles meglátásai vannak ma
este.
Bólintok, és kiszállok a kocsiból, kihúzom az Eight Lanes-es
pólómat a szűk farmernadrágomból, miközben a kabátomat
magam mellett húzom a földön. Úgy érzem magam, mintha
bajban lennék. A szívem egy ritmusra dobol egy death metál
zenekar ütemével, és hogy felgyorsítsa az eseményeket, a
barátnőm ráfekszik a dudára, miközben kitolat a házunk elől.
– Basszus! – Összerezzenek, a szívemhez kapok, majd
mogorván meredek rá, miközben elhajt, és átkozottul remélem,
hogy Lucas nem nevet rajtam, amikor visszafordulok.
Nem nevet.
– Mi újság, Mabee bébi? – Szándékosan használja a becenevet,
amit Tory adott. Gondolom, időnként ő is szokott féltékeny lenni.
– Sajnálom. – Egy tucat különböző mód villant át az agyamon,
hogyan kezdjek bele ebbe a beszélgetésbe, amíg hazafelé
tartottunk. Most, hogy látom a szomorú tekintetét, ahogy a fény
teljesen kihunyt benne, eldöntőm, hogy az egyenes út a legjobb.

162
 Bólint.
– Oké. Kösz – válaszolja, a szájához emeli az üveget, aztán
hátrahajtja a fejét, hogy minden cseppet kihörpintsen belőle.
Visszacsavarja rá a kupakot, majd az üres műanyag palackot a
felhajtó közepére hajítja. Elindulok felé, hogy felvegyem.
– Hagyd, majd apám felszedi. Lehet, hogy a többi cuccát is ki
fogom hajítani ide.
Megállok, ahol vagyok, és felmérem az arckifejezését, a
letargikusan lógó végtagjait, és a megtört lelkét, ami a szemében
tükröződik. Velem is előfordult már, hogy ekkorát csalódtam
valakiben. Figyelmen kívül hagyom a kívánságát, felszedem a
földről az üveget, és odaviszem az újrahasznosítós kukához, amit
anya ma húzott ki a járda szélére.
A szemembe néz, amikor megint megfordulok, és bármennyire
csábító is, hogy bemeneküljek az otthonomba, már sokkal kevésbé
tűnik valódi lehetőségnek, mint néhány perccel korábban.
– Bemászhatok melléd?
A tekintete üres marad a kérdésem hallatán, de amikor
megpróbálok elindulni felé, megdermed.
– Nem lehet. – Csikorgatja a fogait. – Ez... – Rám mutat, majd
magára. – ...nem történhet meg mások előtt.
Ennek ellenére eltántoríthatatlanul haladok tovább előre, mert
ki fog meglátni minket az apján kívül, aki későn ér haza, ki tudja,
honnan? Vagy az anyján, aki soha nem hagyja el a házat, miután
hazaér. Mielőtt a tenyerem megérintené a platót, feláll, és leugrik
a földre.
– Csak szállj be – morogja. Zörögnek a kulcsai, ahogy előveszi
őket a zsebéből.
Felhajtom a plató hátulját, és engedelmeskedem; beszállok az
autóba, bekapcsolom a biztonsági övemet, aztán minden
rezzenését és mozdulatát alaposan tanulmányozom, miközben
beindítja a motort, és kitolat otthonról. Kényelmes hat–hét
saroknyi távolságra hajtunk, az egyik természetvédelmi terület
közelébe, és úgy parkolunk le, hogy se az utcalámpa ne világítsa
meg a kocsit, se az elhaladó járművek ne vegyenek észre minket.

163
 – Áruld el, honnan tudod! – követeli, és közben annyira erősen
szorítja a kormányt, hogy a bőre alatt nyikorog a gumi.
Néhány hosszú másodpercig megszólalni sem tudok, csak
igyekszem kitalálni, milyen sorrendben meséljem el a dolgokat
Igazából semmi esélyem arra, hogy minden érintettet megóvjak,
ami azt jelenti, hogy ezzel Toryt is meg fogom bántani. Azonnal
eszembe jut a szüleim válása, ahogy anya kinyomta a telefont, és
csak bámulta apát, tudva, hogy bármit is mondott neki a vonal
túloldalán lévő személy, igazat beszélt.
– Utálom, hogy tudom, Lucas – kezdem.
– Megértem. – Furcsán nyugodt, talán már sejtett valamit.
Mély levegőt veszek, összeszedem magam, és egyszerűen
megszólalok, mintha egy jól begyakorolt tanúvallomást tennék a
bíróságon.
– Van néhány részlet, amit nehéz...
Félbeszakít.
– Minden nehéz. Tudom. Csak... áruld el – könyörög, a
hangjában frusztráció és talán gyanú keveredik, mintha sejtené,
mit fogok mondani.
– Épp elvittem valamit Tory házához, amíg ti edzésen voltatok.
Pont leparkoltam a kocsimmal, amikor megláttam, hogy kinyílik a
garázsuk ajtaja, és valaki kitolat onnan.
Amikor megint megállók szünetet tartani, Lucas közbeszól:
– Sok embernek van olyan kocsija, mint apának.
– Igen – válaszolom. A teste teljesen laza, csak a keze szorítja
úgy a kormányt, mintha meg akarná fojtani. – De senkinek nincs
aranyozott rendszámtáblája Mindörökké Tennessee felirattal az
alján és a tetején.
Nagyot nyel a durva igazság hallatán. Elfordulok az ülésemen,
hogy jobban lássam, és folytatom.
– Láttam őket csókolózni, Lucas. Apádat és...
– Ne! – szakít félbe a fejét rázva. Van valami ridegség a
hangjában, valami véglegesség a kérésében. Nem tudom, arra
számítottam-e, hogy mérges lesz, hogy sír, vagy mire, de a
reakciója szinte robotszerű.

164
 A tekintetét még mindig az előttünk lévő, kihalt útra szegezi.
– Nem akarok túl sokat tudni. A részletek táplálják a
rémálmokat, amik mindent megmérgeznek. – Lesüti a szemét, a
keze lecsúszik a kormányról.
Gyanítom, nem akarja, hogy ez végleges törést okozzon közte
és az ikrek, de főleg Tory között.
– Esküdj meg, hogy biztos vagy benne!
Hagyom, hogy a kérése a csendes utasfülkében lógjon, és arra
koncentrálok, hogy milyen tökéletes szinkópában van a villogó
indexe és a vörös fény, ami ezzel jár.
– Soha nem említettem volna, ha nem lennék száz százalékig
biztos benne, Luc. – Kinyújtom felé a kezem, de még mindig
annyira be van zárkózva, hogy az ülésen hagyom a tenyeremet
kettőnk között.
Összehúzott szemmel hajol előre, és kinéz a szélvédőn.
– Elvileg ma este meteorzápor lesz. Bemondták a hírekben,
hogy éjfél után lesz a legszebb. – A sziluettjét megvilágítja a hold
és a kocsi lámpája. Az arckifejezésén uralkodó csendesség sok
mindent eltakar, de időbe telik, mire valakiről le lehet hántani a
maszkot Én is sokszor hordom az enyémet. Abby erőszakos
kívánsága, hogy tényleg élvezzem a végzős évemet, kellett ahhoz,
hogy egyáltalán megpróbáljak különbözőket hordani. Szerintem
még mindig nem találtam meg a sajátomat.
– Nincs máshol dolgom – mondom, a hangomból hiányzik a
nyugtalanság, ami pillanatokkal ezelőtt még benne volt.
– Vaksötétben kell lennünk – mondja. Hátradől, és lassan
oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen. A tekintetünk találkozik
a kocsi vörösen villogó fényénél.
– Akkor menjünk tovább. – Lassú pislogás a válasz, mielőtt
visszafordítja a fejét az út felé, sebességbe teszi a kocsit,
kikapcsolja az elakadásjelzőt, és visszakanyarodik az útra.
A kilométerköveket számolom az út mentén, bár mindketten
jól ismerjük ezt a környéket. Az egyik nyáron erre bicikliztünk.
Defektet kaptam, így Lucas megengedte, hogy az út további
részén a kormányán üljek. A sűrű fák mögött egy mezőnek kell

165
lennie, ahol régen egy mostanra elhagyatott autósmozi volt. Egy
napon le fogják dózerolni, és luxusingatlanokat építenek a
helyére. Ez azonban még nem történt meg, és az egyetlen kérdés,
ami biztosan mindkettőnket foglalkoztat, az az, hogy a rádiók a
helyükön vannak-e még.
Nyolc kilométert számolok, mielőtt elveszítem a fonalat, és be
merem kapcsolni a magnóját. Felkészítem magam a kemény
basszus bömbölésére, de a hangerő meglepően alacsony. A
Mustanig Sally ismerős ritmusa mosolyt csal az arcomra. Mennyi
az esélye, hogy ugyanazt a Wilson Pickett-dalt kétszer is hallom
egy hónapban? Megszokásból tátogom a dalszöveget, de amikor
Lucas együtt dúdol velem, szabadon engedem rettenetes
hangomat, és torkom szakadtából üvöltöm a dalt. Mindketten
vigyorgunk, mire bekanyarodik egy földútra, és elhajt a nem túl
félelmetes, graffitivel átalakított behajtani tilos tábla mellett.
– Múlt héten hallgattam ezt a dalt Toryval – közlöm. Lucas
abbahagyja a refrént, és rám pillant, miközben együtt rázkódunk a
kerekekkel a durva földúton.
– Ó, tényleg? – Féltékenység bujkál a hangjában, amit
megpróbálok gyorsan eltüntetni.
– Nem ismerte a dalszöveget – teszem hozzá nevetve, ő csak
bólint, és amikor elfordítja a fejét, behunyom a szemem, és
ostobának érzem magam, mert a dalnak semmi köze a
reakciójához. Arról van szó, hogy megosztottam az egyik
dalunkat Toryval.
Lucas felkapcsolja az országúti világítást, hogy lássuk, hol
vagyunk, nehogy véletlenül beleszaladjunk a régi kivetítőbe és a
hangfaloszlopokba. A hely majdnem pontosan ugyanúgy néz ki,
mint a biciklitúrán, csak még több fa korhadt el, a vandálok pedig
elintézték a többit. Azonban a rádiók még sértetlennek tűnnek.
– Még itt vannak – mondom olyan vidám hangon, mintha
megint tízéves lennék. – Állítsd meg az autót! Nézzük meg,
működik-e valamelyik – kérem, miközben gyorsan kicsatolom
magam.

166
 Lucas megáll, és mindketten kipattanunk a kocsiból, hogy
körülnézzünk a fényszórókkal megvilágított területen. Az első
három dobozból, amit találok, hiányoznak a vezetékek, és bár
Lucas talál néhányat, amiben megvannak az összeköttetések,
egyikbe se tud áramot csiholni. Mivel makacsok vagyunk, és nem
akarjuk feladni, addig kutatom a területet, amíg kikerülünk a
fényszórók biztonságából, és a holdfényben csetlünk–botlunk.
Amikor találok egyet, ami beindul, ahogy megnyomom a
bekapcsoló gombot, felsikkantok.
– Ó, istenem!
Alig látom Lucas alakját, de hallom a lépteit a közelben.
– Ne engedd el! Keresek én is egyet – mondja, és még több
dobozt túr át, mielőtt elérünk az utolsó sorhoz, ami a legközelebb
van a régi kivetítő helyéhez.
A sötétség körbevesz, én pedig fontolóra veszem, hogy
feladom, vagy megkérem Lucast, hogy álljon közelebb a
kocsijával, hogy legyen egy kis fény. A félelmeim azonban abban
a pillanatban elosztanak, ahogy meghallom Lucas hangját a
kezemben tartott rádión keresztül.
– Halló, veszed az adást? – kérdezi viccesen. Ez az egyetlen
rádiós kifejezés, amit ismerünk, és valószínűleg nem is helyes.
– Nem hiszem el, hogy találtunk kettőt, ami működik! – A
nevetésünkben keveredik a nosztalgia és a kimerültség.
Az ikrek tanították ezt a trükköt Lucasnak, amikor kisebbek
voltunk, és ő beszélt rá engem, hogy biciklizzünk ki ide, mert ki
akarta próbálni. Valamilyen oknál fogva a régi rádióknak van egy
olyan beállítása, hogy rögtönzött walkie talkie-t lehet belőlük
csinálni. Igazából ez inkább egy csatorna, mint amilyet a
rendőrség használ, legalábbis erről magyarázott apa, amikor
elmeséltük neki a dolgot. Minket nem érdekelt, hogy mi volt.
Számunkra olyan volt, mintha telefonunk lett volna, amikor a
szüléink azt mondták, még nem vagyunk elég idősek ahhoz, hogy
vegyenek nekünk egyet. Persze csak egymással tudtunk beszélni.
És az isten háta mögé kellett kibicikliznünk, hogy megejtsük a
hívást.

167
 – Annyira sötét van, hogy alig látlak – mondom a készülékbe.
– Muhahaha. – Ördögi nevetés szakad ki belőle, amit recsegve
hallok a rádión keresztül.
– Ne legyél bunkó! Tudod, hogy nem szeretem a sötétet. –
Leguggolok, és magamhoz húzok egy elhagyatott ládát, hogy
leüljek rá beszélgetés közben.
– Bárcsak valaki újra kinyitná ezt a helyet! – álmodozom.
– Lehet, hogy megcsinálom ahelyett, hogy elmennék az MIT-re
vagy a Tennesseere. Látod, probléma megoldva. – Ezúttal keserű
a nevetése.
– Szerintem te igazából az MIT-re szeretnél menni – mondom.
Hosszú szünet, mielőtt suttogva válaszol:
– Hát igen.
– Apádnak ezek után még kevesebb joga van dirigálni neked.
Köhög, és tudom, hogy kényszeredetten csinálja.
– Beszélhetünk másról is. – Nem tudom, mi másról
beszélhetnénk még, ezért várom, hogy ő kezdeményezzen.
– Sajnálom, bunkó voltam – szólal meg végül.
Én is, de még nem állok készen arra, hogy ezt neki is
beismerjem.
– Hiányzik a barátságunk, Lucas. – A tenyerembe veszem a
rádiót, és mereven bámulom, némán győzködöm, hogy ismételje
meg ezeket a szavakat a mikrofonba. – Mi történt? – Gyorsan
letörlök egy könnycseppet az arcomról, és megint várok. Csak
annyit hallok az alig működő csatornán keresztül, hogy néhány
méterre tőlem időnként levegőt vesz. Nem tudom, hogy miért
könnyebb így beszélni. Mindig is az volt. Amikor a szüleim
először vitatkoztak olyan hangosan, hogy az apám végül
elviharzott otthonról, és egy hétig egy szállodában aludt, itt
vallottam be Lucasnak a dolgot. És csak neki. Amikor az összes
üvegünket földhöz vágta, majd megvádolta anyát, hogy egy
trampli... arról is itt beszéltünk.
– Szerinted tudnál nekem segíteni valamiben? – A kérdése
keménynek tűnik, részben a hangsúlya miatt, de azért is, mert
szándékosan figyelmen kívül hagyta, amit kérdeztem.

168
Legszívesebben kikényszerítenék belőle egy cserét, hogy a
szívességért cserébe árulja el nekem az igazat.
– Egy randi – felelem végül. A hallgatása arra utal, hogy vagy
nemleges a válasza, vagy össze van zavarodva. – Mármint velem.
El akarok menni az egy igazi randira, emberek előtt. – Az alsó
ajkamba harapok, és felkészülök az elutasításra. Számítok rá, és
ha nemet mond, legalább tudni fogom, hogy mi ez, és hányadán
állunk. Tudni fogom, hogy a csókunk csak pillanatnyi gyengeség
volt a részéről, és többé nem próbálok betörni a lelke
legerősebben óvott zugaiba.
– Egy randi – ismétli meg, én pedig kihúzom magam, az
izmaim megfeszülnek a gondolattól, hogy tényleg fontolóra veszi.
– Igen. Ez az ajánlatom. Áll az alku?
Ezúttal a csend kicsit tovább tart, és a holt teret csak a
kapcsolat alkalmankénti recsegése tölti meg. Néhány utolsó
recsegés után kialszik a kis zöld lámpa a készülékemen.
Bármilyen megmaradt elektromosságot használtam is, elfogyott.
– Elromlott! – kiáltom integetve.
Lucas ledobja a dobozát, ami himbálózni kezd a vezetéken, és
nekiütközik az oszlopnak. Várom, hogy idejöjjön, de nem mozdul.
Látom, hogy áll, és a kezével vagy a nyakát, vagy az arcát
dörzsöli. Az ajánlatomra adott válasz hiánya miatt kezdek
kétségbeesni, és minél több idő telik el anélkül, hogy
megszólalna, vagy akár csak megmozdulna, annál kevésbé
szeretném hallani a beleegyezését.
Épp fel akarok kiáltani, hogy „felejtsd el”, amikor a hangja
átszeli a hűvös levegőt.
– Én választom ki a helyet – ordítja.
Megmozdul, a keze az oldala mellé hullik.
– Hogy olyat válassz, ahol senki nem fog meglátni velem? – A
jogos kérdésem után zsigerből felnevetek. Nem akarok titok lenni.
És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az a csók nem volt valódi
és őszinte. Bármitől fél is ebben a világban, én nem lehetek az.
Nem lehetünk mi azok.

169
 Látom, hogy lehajtja a fejét, ahogy közelebb sétál hozzám.
Még mindig túl messze van ahhoz, hogy halljam a lépéseit a
piszkos földön, de minden megtett méterrel egyre több részletet
tudok kivenni belőle. A jobb kezének hüvelykujját beakasztotta a
szakadt nadrágja zsebébe. A szemöldökét összevonta, és a földre
szegezi a tekintetét maga előtt. A száját becsukta, de nem olyan
feszült, mint máskor.
Nem sokkal később már hallom is. Érzem az illatát.
– Szégyellsz engem, Lucas Fuller? Erről van szó? – Kinyújtom
a tenyerem, ahogy a durva felismerés, amit két éven keresztül
elfojtottam, most a felszínre tör.
Felemeli az állát, és ellágyul a tekintete, miközben oldalra
dönti a fejét.
– Nem erről van szó, June. – Megrázza a fejét, mintha értenem
kellene, de nem értem.
– Akkor miről, Lucas? Mert elmondom, hogy nekem milyen.
Legjobb barátok vagyunk, aztán hirtelen már nem. Egymás
mellett lakunk, és két éven keresztül csak futtában látlak, a
szobám vagy a kocsi ablakán keresztül. Visszamegyek a suliba, és
ellenségek vagyunk. Haragszom rád, de csak mert te is mérges
vagy rám, és fogalmam sincs, miért. Egyáltalán nem tudok
semmit. De aztán van néhány apró pillanat, amikor látlak. Amikor
tényleg látlak. Az én Lucasom egyetlen estére felbukkan,
gondoskodik rólam, beszél velem, és elmondja a titkait.
Csókolózunk, aztán... csak... ennyi. – Csettintek, neki pedig a
kezemre villan a tekintete. Felemelem a tenyeremet, a
hüvelykujjamat összeérintem a többi ujjammal a szeme előtt. –
Nem mondhatod el senkinek! – vágom a képébe a szavait, amiket
azután a lélegzetelállító este után mondott, amikor zsibbadtra
csókolta a számat, és megsebezte a szívemet.
Összepréseli a száját, és mély levegőt vesz az orrán keresztül,
majd lassan megrázza a fejét. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy
megért engem, de ezen a ponton ki tudja? Lehet, hogy azt jelenti,
befejezte, és itt hagy engem. Nem ez lenne az első eset ebben a

170
hónapban, amikor kényszerít, hogy egyedül sétáljak haza a
sötétben. Mondjuk, ez egy háztömbnél jóval messzebb van.
– Igazad van. – Rekedt hangja megtöri a csendet.
Pislogok.
– Bocs, megismételnéd? – mondom az elromlott rádióba. Lucas
felpillant a földről, és felemás mosolyra húzódik a szája. A
tekintetünk összefonódik, és egy szívdobbanásnyi idő után oldalra
dönti a fejét.
– Igazad van – mondja megint.
Szkeptikus vagyok, ezért elfordulok, és oldalról nézek rá.
– Szóval, ez egy igen? A...
– Igen a randira. És igen, nem egy barlangba viszlek. Hanem
olyan helyre, ahol élő, lélegző emberek vannak a közelben. Lehet,
hogy kaja is lesz, és valószínűleg egy mozi, mert ez Indiana, és a
lehetőségeink korlátozottak.
Röviden felnevetek.
– Gyere ide – szólal meg, és az ujjával int, hogy álljak fel.
Mindkét kezét zsebre dugja, és oldalra dönti a fejét.
Olyan átkozottul fel tud idegesíteni, aztán meg így néz rám. A
makacsabb énem nem mozdul, mert utálom, hogy egyetlen
pillantással ennyi mindent el tud érni nálam.
– Kérlek – teszi hozzá, és a kedvessége... a figyelme megtöri az
ellenállásomat. Felállók, leporolom a farmernadrágom hátulját,
aztán zsebre teszem a kezemet, és oldalazva közelebb megyek
hozzá, ő teszi meg az utolsó lépéseket felém, majd gyengéden
megfogja a csuklómat, és kihúzza a kezemet a rejtekhelyéről.
Összetámasztja a tenyerünket, majd összefonja az ujjainkat.
Az alsó ajka elnehezül a ki nem mondott szavaktól, megtöri a
szemkontaktust, miközben a szavaival küzd.
– Nem akarom... – Elhallgat, és összeráncolja a homlokát.
Végül behunyja a szemét. – Nem akarom, hogy a családom
elbassza. Szeretném, ha a kapcsolatunk egy kis ideig kettőnk
között maradna.
Kinyitja a szemét, és valami keménységet látok a tekintetében,
fodrozódó haragot, amiről szeretném faggatni, de valahogy

171
tudom, hogy nem ez a megfelelő idő erre. Az apja olyan
elvárásokat támaszt felé, amelyekhez ő maga nem ér fel.
Közelebb megyek hozzá, amíg a könyökünk össze nem ér, és
úgy nézünk ki, mintha statiszták lennénk egy történelmi
romantikus filmben, ahol épp táncolnunk kell. Lábujjhegyre
emelkedek, hogy közelebb legyek az arcához, és mélyen a
szemében nézek.
A tücskök ciripelnek a közeli fák között, és ha gazdag lennék –
mármint nagyon gazdag –, megvenném ezt a területet, és itt
építenék fel egy közös otthont Lucasszal. Ez egy fantázia, de már
nagyon régóta nem engedtem meg magamnak az álmodozást Mit
árthat, ha most az egyszer elengedem a képzelőerőmet?
– Mi a szívesség? – Halvány mosoly játszik az ajkamon.
Annyira közel állunk egymáshoz, hogy Lucas egyszerre csak az
egyik szememre tud koncentrálni. Szinkronban mozgatom a
szemem az övével, amíg pontosan egyformán el nem
mosolyodunk.
– Interjúra megyek az MIT-re. Az edzőm és apa... nem
tudhatnak róla. – Kelletlenül lesüti a szemét, még levegőt sem
vesz.
– Nem fogják megtudni – biztosítom, tudva, hogy ezt nem
garantálhatom, és nem is lenne szabad megígérnem. De azt sem
engedhetem, hogy ne próbálja meg. Ez a szíve vágya. Nem mesélt
volna róla, ha nem nyomasztaná annyira.
– Van egy tervem. El kell vinned a kocsimat. – Elvigyorodom,
ő pedig megrázza a kezében tartott kezemet, és hátradöntött fejjel,
halkan felnevet. – Egy darabban kérem vissza! – teszi hozzá.
Megrázom a fejem.
– Ezt nem ígérhetem meg.
Mosolyogva lebiggyeszti az ajkát, és összehúzott szemmel
mered rám.
– Szükséged van segítségre, hogy felkészülj az interjúra? A
suliban lesz? Vagy egy irodában? – Még egy csomó kérdést
sorolok, aztán fokozatosan elhalkulok, amikor rádöbbenek,

172
milyen jól szórakozik rajtam. – Mi van? – Lángol az arcom, és
nagyon hálás vagyok a sötét miatt.
Lucas a nyaka köré fonja a kezemet, aztán az ujjhegyeivel
óvatosan végigsimít a karomon, egészen a derekamig. Úgy állunk
ott, mintha zene nélkül táncolnánk. Visszaereszkedem a talpamra,
ő pedig megszünteti a köztünk lévő utolsó centimétereket is, hogy
fölém tornyosulhasson. A hajára villan a tekintetem, ami kócos a
futástól, de már száraz. Félresimítom a szemébe hulló tincseket.
Egy puha hajtincs elválik a többitől, és arra csábítja az ujjaimat,
hogy maradjanak, és játszanak vele.
– June?
Most nehéz a szemébe nézni. Vágyat látok a tekintetében,
amire soha nem készültem fel rendesen. Futólag felpillantok, de
lesütöm a szemem, amikor a szívem őrült dobogása
elviselhetetlenné válik.
Jelenleg nem tudom irányítani a számat. Vibrálnak az ajkaim,
és ha Lucas kényszerít, hogy megszólaljak, összevissza fogok
beszélni. De ő azzal nyugtatja meg az idegeimet, hogy a
hüvelykujjával megsimogatja az alsó ajkamat. Aztán gyengéden
megérinti az állkapcsomat és az arcomat. Felemeli az államat, így
a szemébe nézek. Szó nélkül kéri az engedélyemet, a tekintete egy
röpke pillanatra a számra villan, aztán ismét a szemembe néz.
Azonnal elolvadok, nagyon szeretném újra átélni a csókot, amit
a szobámban váltottunk. De még mindig tele vagyok kérdésekkel.
Valamiféle nyomást érzek, és azt hiszem, a múltbeli énem az.
Tartozom a lánynak, aki egy – két – évvel ezelőtt voltam, hogy
válaszokat kapjak, mielőtt átadom magam Lucas Fuller
varázslatos csókjának. Túl sok estén rágódtam azon, hogy mit
tettem, ami miatt a legjobb barátom elfordult a tőlem. Túl
kegyetlen volt ahhoz, hogy a jelentéktelen hormonokat
hibáztathassuk, és túlontúl eltökélt ahhoz, hogy a középiskolai
erőviszonyokra vagy egy fogadásra foghassuk. Az érzések
viaskodnak a fejemben, amíg képtelen vagyok tovább elrejteni a
zaklatottságot, ami a boldogság minden foszlányát eltünteti az
arcomról. A testem figyelmeztetőn megfeszül, és Lucas csak

173
annyira húzódik hátra, hogy szemügyre vegyen. Hasonló
komorság költözik az ő tekintetébe is, ami lehetőséget teremt arra,
hogy megint feltegyem neki életem legnehezebb kérdését. Ezúttal
nem adhatom be a derekam anélkül, hogy megtudnám a választ.
– Mi történt? – Álló helyemben reszketek, megrémít a válasz.
Lucas megrázza a fejét, és azt hiszem, könyörög, hogy ne
tegyem fel ezt a kérdést. De túl sok a rejtély. Muszáj tudnom. Ez
kell ahhoz, hogy újra mi lehessünk. – Miért húzódtál el tőlem?
Lucas... muszáj tudnom.
A keze megmozdul az oldalam mellett, az ujjaival megszorítja
a csípőmet, mintha félne, hogy elszaladok.
– Kérlek, ne kényszeríts, hogy elmondjam, June. Ne kelljen
kimondanom.
A hányingertől megszédülök, és izzadni kezd a nyakam.
Tudnia kell, hogy már túl mélyen benne vagyok, hogy
visszakozzak. Nem csókolhatom meg ezzel a fenyegető felhővel a
fejünk fölött. Soha nem tudnám valódinak elfogadni; mindig
elterelné a figyelmemet, hogy megint megkapta, amit akar, és
sikerül kibújnia a kemény igazság alól. ö a gyengém, de régen az
erőm volt. Tudnom kell, hova tűnt az a fele, és miért.
Erősebben rázza a fejét, mintha egy rémálmot, kétes
gondolatokat vagy ijesztő hangokat akarna lerázni magáról.
Közben végig a csípőmön nyugtatja a kezét, az ujjai azzal
fenyegetnek, hogy lecsúsznak rólam, de soha nem engednek el
teljesen.
– June! – könyörög behunyt szemmel. Végül elenged,
belemarkol a hajába, én pedig komolyan megijedek.
Kivárom a szaggatott, felszínes lélegzetvételeit, és
kényszerítem magam, hogy belenézzek vörös, megkínzott
szemébe. Amikor véget ér a belső harca, a keze elernyed az oldala
mellett. Még egyszer mély levegőt vesz, még egy utolsó
lehetőséget ad, hogy a tenyeremmel befogjam a száját. Hogy
megállítsam a szavakat, amik mindent meg fognak változtatni.
Nem teszem.
– Nem ez az apám első viszonya.

174
 Mindkettőnknek elakad a lélegzete. Figyelmen kívül hagyom a
többi hangot; nem hallom a tücsköket, vagy a távoli közlekedés
zaját. A sötétség elfojtott minden megmaradt fényforrást, és csak
kapaszkodni tudok, miközben Lucas lerángat a nyúlüregbe, ami
örökre meg fog változtatni.
– Apa anyukáddal találkozgatott.
Azokon az estéken csináltam magamnak a vacsorát.
– Anya rajtakapta őket.
Ekkor mondta apa, hogy álszent.
– Apa könyörgött anyának, hogy ne hagyja el.
Apa kihasználta a könnyű menekülési utat.
– Anya rá akarta venni apát, hogy kényszeresen titeket
anyukáddal, hogy költözzetek el, de végül beleegyezett abba,
hogy soha többé nem szólunk hozzátok.
Hozzánk. Lucas. Hozzám.
– Azt mondta, mindenkinek el fogja mesélni, hogyan
találkozott anyukád apával.
Habzik a szám a haragtól, és csak annyit sikerül megtennem,
hogy erősen megrázom a fejemet.
– Apa felbérelte őt, June. Anyukádnak pénzre volt szüksége,
hogy elhagyhassa apádat, de továbbra is megengedhessen
magának... dolgokat. Apa pedig fizetett. Újra meg újra. És azt
állította, hogy mások is jártak anyukádhoz.
Újra meg újra.
Le vagyok dermedve.
– Nem akartam, hogy tudd. Azt akartam, hogy soha ne tudja
meg senki. Nem...
Anya lefeküdt Lucas apjával, hogy egy kibaszott főiskolára
járhassak. Azokat a dolgokat akarta megengedni magának. Engem.
Szeretett volna eltartani engem.
Lucas nem akarta, hogy tudjam.
Most már tudom.
És már semmi.
Sem..
Ugyanaz.

175
 TIZENHATODIK FEJEZET

– M ég nem láttuk a meteorokat – mondom, és hátradőlök

Lucas kocsijának tetején. Ő még a földön áll, a
sofőrülés felőli ajtó mellett.
Nagyjából egy órával ezelőtt Lucas megkérdezte, hogy
szeretném-e, ha hazavinne. Akkor másztam fel ide. Már abban
sem vagyok biztos, hogy mit jelent az otthon. Túl sok kérdés
kavarog bennem, és látszólag egyikre sincs válasz.
Ennek az egésznek semmi értelme.
Mrs. Fuller rajtakapta anyát és a férjét egyszer késő este anya
fotóstúdiójában. Felbérelt egy magánnyomozót, aki lenyomozta a
pénz útját, körülbelül tízezer dollárét, és aki két hétig követte
anyát, feljegyzett egytucatnyi késő esti találkozót a férjével a
fotóstúdióban, valamint kétszer a férfi belvárosi irodájában.
Mindez csak gyanú volt, amíg el nem olvasta a hat hónapnyi
üzenetváltást kettőjük között A szüleim hat hónapig jártak
terápiára. Amikor Lucas anyja szembesítette a férjét a
telefonszámlákkal a kezében, a férfi megadta magát Faggatom
Lucast a részletekről, de azt mondja, hogy nem igazán tudja.
Valószínűbb, hogy nem akarja elárulni nekem.
Mik állták az üzenetekben?
Mondta neki anya, hogy szereti?

176
 Bocsánatot kért bárki bárkitől?
– Felhősödik az égbolt – szólal meg Lucas. Azt hiszem, már
kétszer figyelmeztetett. Csak félig vagyok jelen; a másik részem
még mindig elméleteket gyárt, és darabokra cincálja a hiányos
információkat, miközben hihetetlenül elárulva érzem magam.
– Leülsz mellém? – Oldalra fordítom a fejem, és ránézek
Vissza akarja szívni. Hogyan áruljam el neki, hogy nem hiszem el
az egészet? Naiv lennék?
Lucas felsóhajt, a pulóvere zsebébe dugja a kezét. A kapucniját
a fejére húzta, kócos haja lelapul az anyag alatt. Egyre hidegebb
van kint, és rajta még rövidnadrág van.
– Vedd ki a kabátomat a kocsiból. Betakarózhatsz vele –
ajánlom fel.
Halvány mosolyra rándul a szája, mielőtt lesüti a szemét, és
bólint.
– Oké, June – válaszolja, és teljesíti a kérésemet.
Kinyitja az anyósülés felőli ajtót, hogy kivegye a kabátomat, és
egyúttal lekapcsolja a világítást, nehogy lemerüljön az
akkumulátor. Egy másodperccel később már zene szól a rádióból.
Úgy fordítom a fejem, hogy a fülem a kocsi tetejére tapadjon.
Ismerős a dal, de nem igazán tudom hova tenni. Amikor a kocsi
megmozdul Lucas súlya alatt, ahogy felhúzza magát a tetőre, a
másik oldalamra fordulok.
– Tessék – mondja felém nyújtva a kabátot, miközben
elhelyezkedik mellettem. Visszatolom felé.
– Rövidnadrágban vagy. Arra gondoltam, betakarózhatnál vele
– mondom.
Halkan nevet, és megrázza a fejét.
– Nem szoktam hideg lenni. – Olyan átkozottul sok sajnálat
van a tekintetében.
– Ez nem igaz – vágom rá, és összerezzenek a szavaimtól.
Igazságtalan voltam. – Nem úgy értettem – teszem hozzá.
Oldalra fordítja a fejét.
– De igen – feleli, a hangja rekedt, és tele van megbánással.
– Sajnálom.

177
 – Nem kell. – A tekintete végigsiklik a testemen oda, ahol
ökölbe szorítottam a kezemet a pólóm alatt, hogy melegen
tartsam. Kicipzározza a kabátomat, és rám teríti.
– Anyukád valószínűleg aggódik érted – jegyzi meg halkan.
Hátratámaszkodik a tenyerére a kocsi tetején, miközben hosszú
lába lelóg a szélvédőre. Az én lábam kezd elzsibbadni a
töröküléstől, de nem akarom levenni a tekintetemet a csillagokról.
Még nem láttam egyetlen meteort sem. Szeretnék. Szeretnék látni
egyet, hogy kívánhassak.
Szó nélkül felemelkedem annyira, hogy oldalra tudjak fordulni,
és Lucas ölébe hajtom a fejemet. Úgy helyezkedem, hogy megint
felfelé tudjak nézni, és Lucas tekintete már vár rám.
– Valószínűleg nem vagyok túl puha – mondja halkan nevetve.
– Puhább vagy, mint gondolnád – válaszolom, és fél szemmel
bandzsítok. Lucas teste rázkódik a nevetéstől.
– Akkor oké – mondja, és az ég felé emeli az állát. Abban a
pillanatban, ahogy felnéz, egy fénycsóva szeli át az égboltot.
Eltűnik az egyik vastag felhő mögött, ami kis fénypontokat tükröz
vissza, ahogy a meteor elég.
– Ó, istenem! – elvigyorodom. Annyira idegen érzés a
boldogság.
– Hűha – mondja Lucas, és a tekintetét még mindig arra a
helyre szegezi, ahol egy csillagdarab éppen meghalt. Valószínűleg
be kellene hunyom a szemem, hogy kívánjak, de az utóbbi időben
épp eleget volt csukva. Most szeretném nyitva tartani. Meg
akarom ragadni azokat a dolgokat, amikre vágyom.
Kihúzom a kezemet a kabátom védelméből, felcsúsztatom a
tenyeremet Lucas mellkasán, és pont akkor emelkedem fel,
amikor ő lehajtja az állát, hogy rám nézzen. A kezem a nyakán és
az állkapcsán kalandozik, bebújik a kapucnija alá, beletúrok
hűvös, sűrű hajába. Anélkül, hogy lehetőséget adnék, hogy
meggondoljam magam, az ajkára szorítom az enyémet.
Ő azonban hezitál, az ajka összerezzen az enyém alatt. Van
valami váratlan dermedtség a mellkasában, miközben levegő után
kap, az izmai reflexből, védekezőn megfeszülnek. Megértem.

178
Azok után, amiket mondott nekem – a zavarral, ami eluralkodott a
gondolataimon, és a zűrös kapcsolatunk tudatában –, a csókolózás
valószínűleg nem megoldás a problémáinkra. De Lucas Fuller
csókja az egyetlen, aminek most értelme van. Hagyom, hogy az
ajkaim szellemként táncoljanak a száján, hogy a bőrünk
pehelykönnyen érintse egymást, amíg átszakad benne a gát, és
felemeli a kezét, hogy a fejemet és a testemet dédelgesse.
Lelököm a kapucnit a fejéről, miközben két kézzel a hajába túrok,
a szája már sürgetőn rohamozza az enyémet. Kétségbeesettnek
érzem a csókját, mintha magába akarna szívni ebből, amennyit
csak lehet, mielőtt az egész eltűnik. Az érzéstől én is ugyanezt
akarom.
A kezébe fogja az arcomat, miközben én előrecsúsztatom a
tenyerem, hogy lemásoljam a mozdulatot, és addig mocorgok,
amíg fel nem térdelek. Lucas hátradől egy kicsit, én pedig
átteszem rajta a lában, és lovagló ülésben telepszem az ölébe.
Ahogy a testem hozzáér a merevedéséhez, elakad a lélegzete, az
ajkamon érzem. Elengedi az arcomat, és hátrazuhanva
megtámaszkodik a kocsija tetején.
Felülök, de nem veszem le róla a kezemet, helyette
végighúzom az ujjhegyeimet a pulóverén, mintha karmok
lennének. Félig leeresztett szemhéja mögül néz rám, az ajkai
rózsaszínek ott, ahol egy lélegzetvétellel ezelőtt még a fogaim
voltak. Kapkodja a levegőt, igyekszik jól viselkedni, de a tekintete
elárulja a vágyát, ahogy lejjebb siklik a testemen, és először a
számat, majd a nyakamat és a mellemet bámulja. Megmozdítom a
csípőmet az övén, mire nagyot nyel, telt alsó ajkába harap, majd
felnyög, és káromkodik egyet.
Nagyon nem vagyok elememben, csupán az irányít, amit a
testem érez és követel. Csókolóztam már fiúkkal, smároltam sötét
sarkokban, vagy amikor a tanárok nem figyeltek, a fák mögött,
amik körbevették a kosárlabdapályát a kis Monstessori
iskolámban. De most nem olyan szűziesen akarom megcsókolni
Lucast, mint egy gyerek. Szeretném megérinteni, megízlelni, rajta

179
hagyni a jelemet, hogy bárki, aki megkérdőjelez bennünket, tudja,
hogy ezt átéltük – hogy ez a pillanat csak a miénk volt.
Az enyém.
A kezem a pulóvere aljához vándorol, és felemelem, míg végül
segít teljesen levenni magáról, és hátradobja a válla fölött a kocsi
platójára. Már egyáltalán nem az a kisfiú, akivel először
találkoztam. Az ujjaim végigsiklanak csupasz bőrén, felfedezik a
kemény izmokat. Az oldalára fektetem a tenyerem, és
végigkövetem a bizonyítékát annak, hogy függetlenül attól, mit
akar, fegyelmezetten edz a konditeremben és a pályán is. Az
ujjbegyeim végigsiklanak az aranyszínű szőrszálakon, amik a
köldökénél kezdődnek, és eltűnnek a rövidnadrágja alatt.
Meghúzom a kötözőjét, könnyedén kioldozva azt, de mielőtt
alá nyúlhatnék, Lucas megfogja a kezemet. A szájához emeli,
összefonja az ujjainkat, és a fogaival megkarcolja a bal csuklóm
belső oldalát, ahogy gyengéden megharap. Magasra emeli a
karomat, aztán végighúzza rajtam a kezét, először a karomon,
majd a mellemen, egészen a pólóm aljáig. Gyorsan feltekeri a
tenyerében, és felhúzza a hasamon meg a mellkasomon.
Felemelem a fejem, ahogy lehúzza rólam, aztán elveszem tőle, és
elhajítom a platóra, a pulóvere mellé.
A kezem a vállára hullik, az ujjaim a tarkóján göndörödő haj–
tincseivel játszanak. Lehajtom a fejem, amíg az orrunk össze nem
ér, és mélyen a szemébe nézek. A vágytól szorosan lehunyja a
szemét, a szája a nyakam jobb oldalára vándorol. Oldalra döntöm
a fejem, hogy jobban hozzáférjen, ő pedig lecsúsztatja a
melltartóm pántját a vállamon. Az ajkai követik az ujjai útját,
ahogy lehúzza rólam a szatént, aztán a csipke lejjebb csúszik,
felfedve merev, rózsaszín mellbimbómat. A nyelvével körbejárja,
mielőtt az ajkával nedves csókot hagy rajta, amit a hűvös
lélegzetével szárít meg. Megborzongok az irányítása alatt.
Hátrahajolok, hogy még jobban felfedjem a nyakamat, és a
testem olyan szögben van, hogy könnyen le tudja venni rólam a
melltartót. A szűzies fehér csipke, amit eddig egyes-egyedül én
láttam, meglazul a testem körül, miután ő gyakorlottan

180
kikapcsolja a hátam mögött. Lucas oldalra hajítja a ruhadarabot,
az egyik mellemet a tenyerével fedi el, míg a másikat a szájával.
Elkezdi szopogatni a mellbimbómat, amitől fájdalmas gyönyör
kerít hatalmába, és a vágy egyenesen a lábaim közé cikázik.
Hozzádörzsölöm magam a merevedéséhez, hogy enyhítsek a
kínomon, ő pedig hangosan felnyög.
A hajamat laza kontyba fogtam a tarkómon. Lucas beakasztja
az ujját a gumiba, és kihúzza, így a hajam szabadon száll, amíg
össze nem gyűjti a tenyerében. Rátekeri a kezére, és meghúzza,
így a hátam ívbe feszül, és a mellkasom megemelkedik, ő pedig
könnyedén meg tudja ízlelni a mellbimbómat a nyelvével.
Hozzápréselem magam, ahogy a fogaival megkarcolja a bimbót.
Könyörgök, hogy harapjon meg, és tudom, hogy ő is ezt akarja.
A tarkójánál és a lapockájánál fogva közelebb húzom magam
hozzá, miközben felemelem a fejem. Muszáj megcsókolnom.
Éhes a szám. Lucas kisimítja a hajamat az arcomból, ahogy a
szánk ismét összeforr egy olyan csókban, ami mindkettőnket
megfoszt az oxigéntől. A nyelvünk összegabalyodik, majd az
ajkaim közé veszem az ajkát egy pillanattal azelőtt, hogy ő is
ugyanezt csinálja velem. Forróság tombol a testemben, a csípőmet
az övéhez dörzsölöm, mert szükségem van a súrlódásra – muszáj
éreznem, mennyire kemény ott, ahol én olyan nedves lettem.
Abban a pillanatban, ahogy hozzápréselem magam, elengedi az
arcomat, hogy a csípőmbe markoljon. Közelebb húz magához, az
ujjait bedugja a hátsó zsebembe, és előre-hátra mozgat az ölében.
Meglovagolom az érzést, tudva, hogy orgazmusom lesz úgy, hogy
közben még rajtam van a bugyim és a nadrágom, de többet akarok
tőle... és többet szeretnék tenni érte. Még ha a múltunk el is cseszi
a jövőnket, megakarom élni ezt a pillanatot. Azt szeretném, hogy
Lucas legyen az első.
Mindig is erre vágytam.
Kettőnk közé nyúlok, kitapogatom a nadrágja zsinórját, amit
pillanatokkal korábban kénytelen voltam elengedni, megint
meglazítom, és ezúttal nem állít meg. Az ujjbegyeim
végigsiklanak a nadrágja derekán, aztán elhúzom a bőrétől, hogy a

181
kezem alá tudjon siklani. Lucas nem visel alatta semmit, így a
kezem azonnal hozzáér forró merevedéséhez.
– June – nyögi a nevemet.
Hátrébb csúszom az ölében, hogy helyet csináljak, majd
előrehajolok, és összetámasztom a homlokunkat; mindketten
kapkodjuk a levegőt, miközben ajkaink sok–sok apró csókban
találkoznak.
– Meg akarlak érinteni – szólalok meg. Elgyengült a bűbájom
alatt, bólint, és megmozdítja a csípőjét; én pedig lehúzom a
rövidnadrágját, hogy teljesen szabaddá tegyem a merevségét. – Jói
csinálom? – kérdezem, miközben az ujjaim lassan ráfonódnak a
meleg farkára. Gyengéden megszorítom, és érzem, hogy
megrándul a markomban.
Bólint, aztán megfogja a tarkómat, és megcsókol.
– Igen – suttogja.
Lassú ritmusban elkezdem fel-le mozgatni a kezemet,
engedem, hogy a puha bőr a tenyeremben csúszkáljon. Amennyire
csak lehet, felemelkedem térdelő helyzetben. Miközben a fejemet
az övén pihentetem, lenézek, hogy lássam az érintésemre adott
reakcióját. Ez pontosan olyan, ugyanakkor egyáltalán nem
hasonlít arra, amit elképzeltem. Soha nem vallanám be senkinek,
még Abbynek sem, de fantáziáltam erről. A romantika, a csókok
és a kedvesség mellett előfordult, hogy esténként az ágyamban
fekve úgy csináltam, mintha őt érinteném, ő pedig engem.
Belemarkol a combomba, miközben simogatom, és
centiméterről centiméterre feljebb csúszik, míg végül megfogja a
fenekemet. Erősebben markolok rá, amikor az ujjai a hátsó
zsebembe mélyednek a farmeromon keresztül.
Türelmetlenül megmarkolom a kezét, kívülről ráfonom az
ujjaimat, és a nadrágom elejére húzom a tenyerét. Nagyon is
készséges, villámgyorsan kigombolja a farmeromat, majd lehúzza
a cipzárt. A hüvelykujját beakasztja a bugyimba, ami egyszerű
fehér pamut, és hirtelen azt kívánom, bár valami szexibb lenne.
De nem terveztem, hogy ezt fogjuk csinálni.

182
 Ahogy lehúzza a nadrágot a csípőmön, megmozdulok fölötte,
és segítek neki teljesen lehúzni. Megfogja az oldalamat, és bátorít,
hogy feküdjek hanyatt. Lerúgom a cipőmet, és kiszabadítom a
lábaimat, szétnyitom a térdemet, ő pedig elhelyezkedik a lábaim
között. A mellemtől indul a tekintete, és addig emelkedik, amíg a
szemembe nem néz. Bólintok, azt suttogom; igen. Ennyi elég,
hogy benyúljon a zsebébe, és elővegye a pénztárcáját.
Várakozásteljesen az alsó ajkamba harapok, és kuncogok,
amikor felemeli a kis fekete tasakot. Nem ugyanaz, amivel
nemrég piszkáltam, ami azt jelenti, hogy ezt újonnan vette abban a
reményben, hogy talán ő meg én megtesszük ezt a lépést.
Lefektetem izzadt tenyeremet a kocsi tetejére, a csípőm alá
dugom, hogy elrejtsem az idegességemet, miközben Lucas
felhúzza magára az óvszert. Valahogy a saját kezében nagyobbnak
látszik, bár valószínűleg csak a nézőpontom változott meg. Ideges
vagyok, és kicsit félek a fájdalomtól.
Lucas lejjebb ereszkedik, fölém tornyosul, a súlyát az alkarjára
helyezi, miközben én a karjai fogságában fekszem. Az orrával
pehelykönnyen megcirógatja az enyémet, a szájával csókot nyom
az enyémre, majd szétnyitja az ajkait, hogy bekapja a felső
ajkamat. Felemelem az államat, hogy rendesen meg tudjon
csókolni, és behunyom a szemem, miközben igyekszem bátor
lenni.
A jobb kezével kettőnk közé nyúl, hogy belém vezesse magát.
Érzem a hegyét a bejáratomnál, és összerándulok, levegő után
kapok, majd ívbe feszítem a hátam, így a csípőm reflexszerűen
elhúzódik tőle.
– Oké? – suttogja, a szájával a fülemet csiklandozza.
Borzongás szalad végig a testem jobb oldalán, apró libabőröket
hagyva maga után.
– Igen – bólintok, és még szorosabban hunyom le a szememet.
Próbálok lélegezni, és kényszeríteni a testemet, hogy
ellazuljon, miközben még mélyebben hatol belém, és megáll,
hogy hozzászokjak az érzéshez, hogy bennem van. Rövid
mozdulatokkal kezdi mozgatni a csípőjét, soha nem csúszik ki

183
belőlem teljesen, és nem is merül tövig bennem. Végighúzza a
nyelvét az államtól egészen a nyaktövemig, ahol a szájával
elkezdi szívni az érzékeny bőrt. Utána megpuszilja a területet.
– Hagytam egy kis jelet, hogy amikor reggel ránézel, tudd, ez
valóban megtörtént. – Rekedt a hangja, kissé domináns, de nem
basáskodó. Tökéletes, és totál beindít.
– Készen állsz? – kérdezi. Megint bólintok, és ezúttal lejjebb
eresztem a csípőmet, hogy könnyebben hozzáférjen. Rám
nehezedik, és megtámaszkodik a karjain, hogy ki tudja simítani az
izzadt hajtincseket az arcomból. A hüvelykujjával a szemem alatt
simogat, arra csábítva, hogy kinyissam, és szemtanúja legyek
ördögi mosolyának. A mosolya a bizonyíték, mennyire elégedett a
kialakult helyzettel, hogy mennyire akarta ezt ő is.
Oldalra dönti a fejét, hogy keményen megcsókoljon, és
miközben a kiáltásomat eltompítja a szájával, mélyen elmerül
bennem, áttörve ártatlanságom utolsó megmaradt akadályát. A
szájába nyöszörgők, de erősebben csókolom, a fogaimmal az alsó
ajkába kapaszkodom, ezzel vészelve át a fájdalmat, de lehet, hogy
egy kis vért is kicsaltam belőle.
Lucas hátrahúzódik, a merevedése lassan és könnyedén siklik
ki belőlem. Nedvesnek és duzzadtnak érzem magam, a fájdalom
minden egyes lökéssel csökken. Hosszú perceken keresztül
módszeresen és gyengéden kényeztet, bár a farka mélyen elmerül
bennem. A hegyével egy érzékeny pontot érint meg bennem, ami
minden alkalommal endorfinokat szabadít fel a testemben. Nem
sokkal később felveszem a ritmust a csípőjével, a kezem már nem
bénán hever a kocsi tetején, hanem belemarkolok vele a
rövidnadrágjába, ami annyira lecsúszott a csípőjén, hogy az egész
feneke csupasz. A nadrágjánál fogva húzom magamba, végül
pedig átkulcsolom a lábam a derekán, hogy mélyen magamban
tartsam, miközben ritmikusan mozog bennem, egy ütemre
szaggatott lélegzetvételünkkel. Mindketten hajszoljuk a gyönyört,
ölem izmai összerándulnak, és irányíthatatlanul lüktetnek, amitől
egyszerre nyögök és kiáltok fel. A csupasz vállába temetem az

184
arcomat, hogy elfojtsam, miközben ő megfeszül bennem, és
megtölti az óvszert.
Még érezzük a rengések utóhatását, néhányszor még elmerül
bennem, mielőtt kicsúszik belőlem, és oldalra fordul, felfedve
szextől izzadt testünket. Most teljesen sötét van, a csillagok
eltűntek a sűrű felhők mögött, amik beborítják az eget.
Mindig úgy képzeltem, hogy ezen a ponton leszek szégyenlős,
vagy érzem magam zavarban, amikor rádöbbenek, mit csináltam,
és mi mindenemet láthatja a másik fél, és hirtelen alkalmatlannak
fogom érezni magam. De nem ez történik. Félretettem a
történetünk minden olyan részét, ami nem illeszkedik a többihez,
amit még nem akarok elfogadni, hogy ezt a pillanatot kizárólag az
enyémnek bélyegezhessem ezt a mohó lapot, amihez mindig
vissza fogok térni.
Már nem csupán egy lány vagyok, aki eljátssza, hogy nő.
Oldalra fordulok, és megsimogatom Lucas mellkasát, hasát, majd
még lejjebb csúsznak az ujjaim, a farka lüktető hegyére.
Felpillantva a szemébe nézek, amit beárnyékolnak a hosszú, sötét
szempillái, miközben gyanakodva és vággyal telve méreget. A
testemben még bizsereg az energia, ezért foglyul ejtem a
tekintetét, miközben feltérdelek, és lovagló ülésben az ölébe
telepszem. Azzal kényeztetem magam, hogy a hasához préselem a
merevségét, vonaglok, és addig dörzsölöm magam a farkához,
amíg el nem élvezek újra... és újra.

185
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A nap már éppen felkelt, amikor megállunk Lucasék

felhajtóján. Biztos vagyok benne, hogy anya tombol a
haragtól, amiért nem válaszoltam egyetlen üzenetére és hívására
sem. Akkor sem vettem fel a telefont, amikor Abby kezdett el
hívogatni. Meglep, hogy nem áll járőrautó a házunk előtt. Akkor
kezdett el bűntudatom lenni, amikor eldöntöttük, hogy elindulunk
haza. Önzőség volt mindenkit figyelmen kívül hagyni, de nem
bírtam elviselni a külvilágot. Nem vagyok olyan állapotban, hogy
normálisan beszéljek az anyámmal, és fogalmam sincs, hogy
fogjak hozzá ahhoz, hogy mindent elmagyarázzak a legjobb
barátnőmnek.
De most a valóságé a pálya. Hagynom kell, hogy minden
lejátszódjon a maga módján, és nincs más választásom, jelen kell
lennem. Mindennel szembe kell néznem. Az üres felhajtókkal, a
csendes otthonokkal, a konyhaablakból látszódó lámpa fényével,
aminél – biztos vagyok benne – anya ül a telefonjával a kezében,
és rám vár. Csak én maradtam neki a testvérén kívül, akit jó, ha
háromszor látunk egy évben. Hogy bogozzam ki azt a sok kérdést,
amit fel akarok neki tenni? A zsigereim mást mondanak, de Lucas
nagyon magabiztos az ő verziójával kapcsolatban. De még ha

186
semmi sem igaz belőle, maga az elmélet is megváltoztatta azt,
ahogyan a világot és a benne élő embereket látom.
Ahogy anyát látom.
Tudom, hogy nem leszünk sokáig kettesben a felhajtójukon.
Lucas kocsija megvilágítja a házunk alsó szintjét, szóval
elkerülhetetlen, hogy anya észrevegye és kijöjjön, remélve, hogy
én értem haza. Úgy néz ki, mint egy eszelős, a haja mindenféle
irányba meredezik, miközben a telefonját markolva kitrappol a
házból, és szorosan maga köré fonja a karjait. Ugyanaz a póló és
farmernadrág van rajta, amiben tegnap reggel láttam.
– Hogy lehet, hogy a fiúk ilyen könnyen megússzák? Ez
képmutatás! – jegyzem meg. – Te is hajnalban érsz haza, de nem
látom anyádat a felhajtón, arra várva, hogy letépje a fejedet,
miután abbahagyja az ölelgetésedet. – Meg sem próbálok kiszállni
a csendes védőburokból, ahol Lucasszal vagyok. Abban a
pillanatban, ahogy kinyitom az ajtót, a pillanatunk véget ér.
– Gondolom, a kondicionálás tehet róla. A szüleim már
megszokták, hogy hétvégén nem jövök haza. – Kinyújtja a kezét
az ülésen kettőnk között, és felfordítja a tenyerét. Megfogom a
kezét, ő pedig megszorítja az enyémet.
– Nem akarom ezt csinálni – mondom.
– Ezért nem szóltam eddig egy szót sem – válaszolja
sajnálkozva.
Grimaszolok, mert azt kívánom, bár elmondta volna. Már rég
túllehetnénk ezen. Mindig sokkal rosszabb az orvosnál várni az
injekcióra, mint felragasztani a sebre a ragtapaszt.
Anya megáll félúton a házunk és Lucas kocsija között, de az
arckifejezését még ebből a távolságból is könnyű értelmezni.
Hol a picsában voltál, és miért nem hívtál, vagy üzentél, ahogy
mindig szoktad? Ezt látom az arcán.
– Kívánj szerencsét – szólalok meg felé hajolva, majd magam
elé fordítom az állát, és még egyszer, utoljára megcsókolom.
Arrébb csúszom az ülésen, és kinyitom az ajtót, de abban a
pillanatban, ahogy kiszállok, elkapom Lucas anyjának tekintetét,

187
és az arckifejezése. .. egyáltalán nem olyan aggodalmas, mint az
én anyámé.
– Sajnálom – mondom anyának, közte és Lucas anyukája
között kapkodom a tekintetemet, aki a kapujukon belül áll. Lucas
mamája egy kávésbögrét tart a kezében, és lazán nekitámaszkodik
az ajtókeretnek, miközben a gőzölgő italt fújdogálja. A testtartása
azt sugallja, hogy nagyon nem örül valaminek. Talán az az
információ tehet róla, amit már én is tudok, de észreveszem a
jeleket... a helytelenítő pillantását, a bögre köré feszülő ujjait.
Megfordulok, leginkább azért, mert hű akarok lenni a fiúhoz,
akinek odaadtam az elsőt, de ő már kitolatott a felhajtóról.
Megharagudhatnék rá, amiért elmenekül, de nekem is ugyanez
jutott eszembe. Csupán nála volt a kulcs.
– Halálra aggódtam magam! – Anya rekedtes hangon szólal
meg, mintha még ahhoz is túl fáradt lenne, hogy átadja magát a
sírásnak.
– Elszaladt az idő – felelem, és sietve elmegyek mellette, be a
házunkba. Nem akarok jelenetet rendezni Shannon Fuller előtt,
főleg nem akkor, amikor abban sem vagyok biztos, hogy mindent
jól tud a történtekről.
– Elszaladt az idő? June, másik nap van! – Anya becsapja a
háta mögött az ajtót. Szembefordulnék vele, de túlságosan
lefoglal, hogy szemügyre vegyem a kihúzott fiókokat, a pultra
borított holmikat, meg a hátizsákom asztalra öntött tartalmát.
– Kiraboltak minket? – Tudom, hogy nem, de nem igazán
értem, hogy mi ez a rendetlenség.
– Próbáltam kinyomozni, hogy merre lehetsz! Telefonszámok,
információ a leckefüzetedben, egy blokk... nem tudom! –
Megfordulva észreveszem, hogy a levegőbe emelte a kezét,
amiben még mindig a telefonját szorongatja. Azon töprengek,
vajon kit hívott. Nincs sok barátom, ráadásul Naomit és Lolát nem
is ismeri.
– Sajnálom. Tényleg – kezdem, mert jelenleg ezt érzem. Nem
akartam, hogy aggódjon miattam, de akkor is pontosan ugyanígy
tölteném az éjszakát, ha lehetőségem lenne visszamenni az

188
időben. Elindulok a hűtő felé, majd megállók, hogy feltúrjak
néhány dolgot, amit a fiókból a konyhapultra tett. Felemelek egy
pizzás szórólapot, és nevetve megmutatom anyának.
– Felhívtad a pizzás pasit? – Olyasmiből csinálok viccet, amin
ő egyáltalán nem tud nevetni. Nem vicces. De egyszerűen nem
állok készen, hogy megmondjam, mennyire nem vicces ez az
egész.
– June, minden számot felhívtam, amit ebben az átkozott
házban találtam. Soha nem szoktál csak úgy eltűnni. Te meg én...
mi nem szoktuk ezt csinálni egymással! – Könnyes a szeme, és
valószínűleg abba kellene hagynom ezt a viselkedést, és most
azonnal átölelni őt, de szíven üt, amit az előbb mondott. Oldalra
döntöm a fejem, és összehúzott szemmel meredek rá.
– Biztos vagy benne? – Olyan beszélgetésbe kezdek bele, amit
nem lehet meg nem történtté tenni, és ez nem tetszik. Ennek
ellenére nem tudom megállni.
– Már elnézést! – Most már kiabál. Ezt a hangot használta
apával, amikor későn jött haza.
– Csak azt akarom mondani, hogy te meg én... nem titkolózunk
egymás előtt. Erre akarsz kilyukadni?
Néhány másodpercig feszült csend telepszik ránk, mielőtt
hangosan rávágja:
– Igen!
Lassan bólintok, a hűtő felé fordulok, és előveszek egy üveg
vizet Nagyon szomjas vagyok. Lecsavarom a kupaigát, és
majdnem a felét megiszom, mielőtt magamhoz ölelem az üveget,
és hagyom a hűtő ajtaját becsukódni, hogy visszaforduljak az
anyámhoz.
– Akkor oké – felelem. – Lucasszal voltam. Szexeltünk. Most
lefekszem aludni. – Elmasírozok mellette, abban a tudatban, hogy
alaposan megdöbbentettem ezzel a kis bombával. Kihasználom az
időt, amit ezzel nyertem, felmegyek az emeletre, bezárom a
hálószobám ajtaját, leteszem a vizet az éjjeliszekrényemre,
leeresztem a rolót, és bemászom a bársonykék takaróm alá a
telefonommal.

189
 Lucason kívül senkivel nem akarok beszélni, ezért küldök egy
rövid üzenetet a barátnőmnek, hogy tudja, életben vagyok, és
hatalmas szarvihar volt itthon, de holnapig nem beszélhetek róla.
Azonnal válaszol négy felkiáltójellel, amit két szív követ, így
tudom, hogy Abby nem haragszik rám.
Félredobom a telefonomat, a fejemre húzom a takarót, majd a
következő két órában felidézek minden egyes pontot a testemen,
ahol Lucas megérintett. Valamikor a legszebb álmodozás
közepette elalszom, és csak kora este nyitom ki a szememet,
amikor a telefonom rezeg mellettem, jelezve, hogy üzenetet
kaptam Lucastól.
Szia.

190
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

S ok tekintetben ez csak egy újabb átlagos hétfő. Abby a

felhajtónkon vár, és valami dalt bömböltet, amiről üzenetben
áradozott, hogy mennyire menő, pedig csak tegnap késő este
jelent meg. A szobámban rohangálok, egy olyan pólót keresek,
ami nem túl gyűrött, mert a zuhanyozásra és a normális külső
elkészítésére szánt időt elcseréltem plusz harminc perc alvásra.
Volt már ilyen reggelem korábban is. Ez a normális üzemmódom.
Az én Idétlen időkig-karakterem. Mindig egy kicsit szétszórt
vagyok, nem megy jól a reggeli rutin betartása, és a szedett-vedett
stílusom megőrjíti a szupermodell legjobb barátnőmet. De ez a
káosz jól működik. Általában.
Ma anya lent vár a konyhában, és egy láthatatlan fal van
kettőnk között, ő pedig elvárja majd tőlem, hogy én másszam
meg, mielőtt elmegyek itthonról. Nincs kedvem mászni.
Legalábbis nem azt a falat. Lucas mindig elérte, hogy könnyűnek
tűnjön, amikor felmászott a szobám ablakához. Én közel sem
vagyok olyan erős, mint ő, de lefelé biztosan könnyebb, mint
felfelé. Azelőtt jutott eszembe a gondolat, mielőtt elaludtam
körülbelül hajnali négy előtt, miközben Lucasszal épp üzenetben
beszéltük meg a tervet a mai napra. Hol neki válaszoltam, hol
Abbyvel FaceTime-oltam, hogy mindent elmesélhessek neki a

191
rengeteg drámáról az életemben. Nem meglepő módon, nem az
anyámmal kapcsolatos pletykák érdekelték, hanem inkább az első
alkalmamra összepontosított, és részleteket akart megtudni Lucas
bizonyos, öhm... testrészeiről. Két kulcsfontosságú dolgot
tanultam a beszélgetésünk közben. Egy, a legjobb barátnőm
sokkal több péniszt látott, mint én. Pontosan hetet, míg én csupán
egyet. És mint kiderült, Lucas igen jól szerepelt, már ami a
méretet illeti. Az egész beszélgetés alatt legszívesebben
meghaltam volna, főleg, mivel közben Lucassal chateltem.
Lehet, hogy el kellett volna fogadnom Lucas ajánlatát, hogy
elvigyen a suliba – segíthetett volna lemászni a ház falán –, de
nem akartam megkockáztatni, hogy megint összefussak az
anyjával. Nem tetszik, ahogy rám néz, mintha bűnös lennék. És
bár Lucas azt mondta, már nem érdekli, hogy mit gondolnak a
szülei, mélyen legbelül igenis számít neki. Bántja, hogy az
apjának nem tetszenek a döntései, és sajnálja, hogy az anyja
szenvedett.
Az én anyám is szenvedett. Én is törődöm vele, és pont ezért
nem akarok még szembenézni vele, vagy legalábbis ezzel
igyekszem győzködni magam. Még nem állok készen a civilizált
viselkedésre, és fogalmam sincs, hogyan fogalmazzam meg a
kérdéseimet. Fel kell készülnöm a válaszaira is – akár igaznak
bizonyul a gyanúm, hogy semmi rosszat nem tett, akár Lucas
verziója az igazság, és ő is legalább annyira hibás, mint apa.
Mentálisan fel kell készülnöm arra, hogy mindkét lehetőséget
elfogadjam, és tovább tudjak lépni Jelenleg azonban csak
hátramenetbe akarok kapcsolni.
Így jutok el oda, ahol most vagyok, a szobám ablakkeretének
szélén. Teljesen elment az eszem a sok mérlegelés közben, és
annyira szeretném elkerülni anyát, hogy még az ablakból is
hajlandó vagyok kiugrani. A lefelé vezető út azonban sokkal
hosszabb, mint gondoltam, és ettől lefagytam. A keret végétől a
csatornáig, ahová az esővíz folyik anya virágoskertjébe, kábé
ugyanakkora távolság. A telefonom rezeg a zsebemben, ezért
nekitámaszkodom a falnak, a hátizsákom pántját szorosan a jobb

192
csuklómra tekerem, míg a bal kezemmel előveszem a mobilomat.
Abby keres, ezért lenézek rá, és látom, hogy a kormányra dőlve
bámul engem a szélvédőn keresztül, tátott szájjal.
Fogadom a hívást.
– Ezt nem gondoltam végig – szólalok meg idegesen kuncogva.
– Mi a fene, June! – Vicces, hogy a szája előbb mozdul, mint
ahogy meghallom a hangját a fülemben.
– Kerülöm anyát. – Vállat vonok, és a mozdulattól egy
pillanatra elveszítem az egyensúlyomat, ezért behajlítom a
térdemet, hogy megvessem a lábamat.
– Igen, hát, valószínűleg kénytelen leszel szembe nézni vele,
amikor leesel, és eltöröd valamidet, neki meg be kell cipelnie a
hátsódat a sürgősségire. – Hátradől az ülésén, de csak egy kicsit.
A barátnőm jobbra-balra forgatja a fejét, talán segítséget keres.
Rajta kívül senkiét sem szeretném. Egyáltalán nincs szükségem
rá, hogy pont azok asszisztáljanak, akik elől igyekszem elrejtőzni.
– Lejövök – mondom reszkető hangon, miközben óvatosan
leereszkedem a fenekemre, a lábamat pedig lelógatom. Istenem,
bárcsak lenne itt egy csúszda.
– Kiszállok – válaszolja Abby.
– Ne! – Gyorsan megállítom. – Ne. Ha kiszállsz, anya
észrevesz, és kijön a házból, én meg...
– Te meg feleslegesen másztál ki az ablakon. Oké, értem. Ez
nagyon elcseszett!
Felsóhajtok.
– Tudom. Adj egy percet. Lecsúszom. – Végighúzom a
fenekemet a koszos zsindelyen, mielőtt kinyújtom a lábamat, és
megismétlem a mozdulatot, mint egy giliszta.
– Röhejesen nézel ki – jegyzi meg a barátnőm.
– Ajánlom, hogy ne videózz le! – vágom rá.
– Nem, de lefényképeztelek. Tudod, kell a June hangulatai
kollekciómba. – Szórakoztatja a helyzet, de én csak arra tudok
koncentrálni, nehogy meghaljak. Kinyomom a hívást, és
visszadugom a telefonomat a zsebembe.

193
 Igazából nem vagyok olyan magasan, de lehet, hogy
tériszonyom van, csak nem tudtam róla. Attól, hogy idefent
vagyok, hevesebben ver a szívem, és minden porcikámból csöpög
az izzadság. Kúszom, és ritmusosan mozgatom a lábamat, egyre
gyorsabban, míg végül elérem az ereszcsatorna szélét, és előre
tudok csúszni annyit, hogy a lábaim lelógnak. A nappalink ablaka
a jobbomon van. Általában ebbe á sarokba szoktuk állítani a
karácsonyfánkat. Most egy lámpa van ott, ami segít eltakarni az
alakomat. Anya a konyhában volt, mielőtt eljöttem. Gyorsan
lekukkantottam a lépcsőn, és láttam, hogy az egyik bárszéken ült a
pultnál, a hátsó ajtó közelében. Ha csendben végig tudom csinálni,
lehet, hogy sikerül kijutnom innen anélkül, hogy meghallana.
A mellkasomhoz húzom a hátizsákomat, és felkészülök, hogy
az udvar közepére hajítsam. A füvet le kell vágni, de kiszáradt a
hideg időtől, amitől szinte olyan, mint a széna. Számítok a jó
célzóképességemre, ahogy a levegőbe hajítom a táskámat. Egy
sűrűbb folton landol a füvön, és fordul néhányat, míg végül
megáll, néhány méterre a barátnőm kocsijától. Én következem, de
alattam nincs széna, csak a nedves föld, meg az anyám petúniái.
Az nem töri meg az esésemet.
Nagyon röhejesen érzem magam, miközben magam alá húzom
a lábamat, és az ereszcsatorna szélén egyensúlyozom,
lábujjaimmal a kanyarulatnál tapogatózom. Előrelendülök,
belekapaszkodom a szélébe, csak annyira, hogy meg tudjam
tartani magam, de a gravitáció nyer, és a földre esem. Négykézláb
landolok, a tenyerem belesüpped anya virágoskertjébe, a saras víz
felcsap a földről, és összekoszolja a farmernadrágomat meg a
kezemet. Az adrenalintól fűtve talpra szökkenek, a táskámhoz
futok, majd megragadom a pántját, és Abby kocsijához szaladok.
Rácsapom az ajtót a táska pántjára, de úgy hagyom, így azt végig
a földön húzzuk, a táska pedig a lábamnál ragad.
– Indulj, menj már! – integetek eszelősen. Azt hiszem, hogy
hatalmas hangzavart csaptam. Idegesen bámulok ki a szélvédőn,
miközben a barátnőm kitolat a felhajtóról; az otthonom azonban
nyugodt marad, nem nyílik ki a hátsó ajtó. Kábé húsz perc múlva

194
anya észre fogja venni a nyitott ablakot a szobámban, és ettől
idegesebb lesz, mint valaha. Valószínűleg azt fogja hinni, hogy
drogozok. így vagy úgy, de ma le kell rendeznem ezt az egészet.
Nem élhetek így, és ha még egyszer nem megyek haza éjszakára,
anya azt fogja gondolni, hogy megszöktem. Azonban ez nálam
szóba se jöhet. Túlságosan hiányozna, még akkor is, ha minden
igaz, amit Lucas mondott.
Abby néhány perc után abbahagyja a béna szökési képességem
gúnyolását, és nagyon elcsendesedik, amikor a suli közelébe
érünk. Nem kérdeztem meg tőle nyíltan, hogy mit gondol az
igazságról, és azt is tudom, hogy miért nem. Abby átlát az
embereken. Ritkán téved, még akkor is, ha a tanácsai néha
kegyetlennek tűnnek. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy ki kell
törnöm a csigaházamból, és nem szabad annyit aggódnom azon,
mit gondolnak rólam mások. Bármekkora őrület mindaz, amin
keresztülmegyek, legalább élek. Tapasztalok dolgokat, fejlődök,
elbukom és összeszedem magam. Erősebb személlyé építettem fel
magam, olyan lánnyá, aki a felnőtté válás szélén egyensúlyozik,
és aki talán arra is képes, hogy kezelje azokat a kegyetlen
dolgokat, amikkel a világ az embereket bombázza. Ezelőtt
tojáshéjakon tipegtem, és óvtam az érzéseimet. Abbynek igaza
volt, tovább kellett lépnem.
És most is ezt kell tennem.
– Szerinted...
Elhallgatok, felkészítem magam az őszinte válaszára, mielőtt
befejezném a kérdést. De nem kell, mert a barátnőm annyira
összhangban van velem, hogy pontosan tudja, hová akartam
kilyukadni.
– Azt gondolom, hogy nem számít – mondja. Ránézek, hogy az
arckifejezését tanulmányozzam. Tárgyilagosan néz, miközben
kihúzza magát az ülésén, hogy ellenőrizze a piros rúzst a száján.
– Miért nem? – faggatom.
Vállat von, aztán visszaereszkedik, miközben az utolsó
kereszteződésen is áthaladunk a suli előtt.

195
 – Nos, anyukád vagy azért csinálta, mert nem volt más
választása, vagy Mr. Fuller egy rohadt nagy hazug. És őszintén
szólva, már bebizonyította, hogy ő a legkevésbé megbízható
ember ebben az egyenletben. Szinte biztos vagyok benne, bárhogy
alakul is ez az egész, anyukád a jó fiú. – Abby megáll a kocsijával
a kedvenc helyén az iskola előtt, majd leállítja a motort, mielőtt
felém fordul a jellegzetes „tudod, hogy igazam van” mosolyával.
– Hogy lehet, hogy okos vagy, magabiztos, ráadásul így nézel
ki? – Csak félig viccelek. Komolyan, ez nem igazságos.
Gúnyosan csücsörít a szájával, és oldalra dönti a fejét.
– June, édesem. A külső és az agy nem zárják ki egymást.
Halvány mosolyra húzza a száját a mondat végén, hogy
hangsúlyozza a válaszát, mielőtt kinyitja az ajtót, és kiszáll a
kocsiból, én meg csodálkozva ottmaradok. Néha elgondolkodom
azon, vajon akkor is ennyire közel kerültünk volna egymáshoz, ha
nem távolodunk el Lucasszal. Lehet, hogy a dolgok tényleg okkal
történnek.
Lucas a kocsijában vár rám, az ikrek egy pádon lógnak, a
parkolóhelyünk közelében. Abbyvel odasétálunk, hogy elkérjük
Lucas kulcsát, és átvegyük vele a mai tervet. Tory felpattan a
pádról, hogy átadja a helyét a barátnőmnek, én meg halkan
nevetek, miközben beugróm az anyósülésre, hogy beszéljek
Lucasszal.
– Mi olyan vicces? – kérdezi.
– Tory azt hiszi, ha úriemberként viselkedik, azzal megnyeri
magának Abbyt – válaszolom.
– Hűha – feleli Lucas, és hátradől, a csuklóját a kormányon
egyensúlyozza, ahogy mindketten a furcsa kis szerelmi
háromszöget nézzük, ami a szemünk előtt formálódik. Tegnap
este Abby elárulta, hogy rá akar mozdulni Haydenre. Máris
leszállt az új fiúról, Cannonról. „Túl szeszélyes” – mondta.
Semmit nem említettem Abbynek Toryról, mivel fogalmam
sincs, mennyire komoly a srác vonzalma, és már így is épp elég
labdával zsonglőrködöm. Nem kell újabb drámát előidéznem.

196
 – Szóval, a kulcs? – terelem vissza Lucas figyelmét a
küldetésünkre.
– Ó, igen. Tessék – mondja, kihúzza a kulcsot a gyújtásból, és
a kezembe adja. Eddig csak a nagybátyám platós kocsiját
vezettem, ami tulajdonképpen egy roncs, kézi váltós járgány volt
szervokormány nélkül. Lucas autója egy terepjáró, és a motorja
szépen duruzsol. Lehet, hogy több kocsiimádó génem van, mint
gondoltam volna.
– Látom azt a csillogást a szemedben. Nehogy megőrülj –
viccel. Megfogja a kezemet, amiben a kulcsot fogom. A
tekintetem az egymáshoz érő bőrünkre téved. Azon töprengek,
vajon akkor is megfogja-e majd a kezemet, amikor megszólal a
csengő, és besétálunk az épületbe.
– Beszéljük át még egyszer az egészet, hogy biztosan jól
tudjam. Ebédnél mindketten kiszökünk a kapun, te beszállsz az
MIT-s nő kocsijába, míg én elviszem az autódat a Two-ferbe.
Bólint, de látom, hogy ideges.
– Nagyszerű leszel – biztosítom.
Szaggatottan felnevet, és oldalra fordul, a fejét az ülésnek
támasztja, miközben rám szegezi kék szemét. Van valami igazi a
pillantásában, ami rettenetesen hiányzott, de valami új
kedvességet – mély gyengédséget – is látok az arckifejezésében.
A szívem mélyén tudom, hogy soha, egyetlen egyszer sem nézett
így Avára.
– Nem igazán izgulok az interjú miatt – mondja.
Szembefordulok vele, lemásolom a testhelyzetét. Beteszem a
kulcsait a táskámba a lábam mellett, majd megfogom a kezét. Az
ujjai érdesek az esésektől, a sok nyári munkától és a focilabda
markolászásától. Ez a durva kéz annyira puhának tűnt a bőrömön.
Kinyitja a tenyerét, én pedig összefűzöm az ujjainkat. Lucas
megsimogatja a kezemet a hüvelykujjával.
– Lucas, kizárt, hogy apád ne legyen büszke, ha a fia bekerül
az MIT-re – jelentem ki.
Erőtlenül bólogat. Nem hisz nekem, és talán én sem teljesen.
Kezdem azt hinni, hogy az apjának tulajdonképpen nincs is szíve,

197
inkább egy hideg kő pihen a mellkasában, ami olyan, mint egy
kapzsi mágnes, amivel mindig csak elvesz, és nem foglalkozik
azokkal az emberekkel, akiket út közben megbánt.
Megszólal a csengő, így kénytelenek vagyunk megszakítani ezt
a csendes pillanatot a kocsiban. Még most sem tudom biztosan, mi
a helyzet Lucasszal és velem a nyilvánosság előtt, ezért
megszorítom a kezét, majd elengedem. Kinyújtom a kezem, hogy
az ölembe húzzam a táskámat, de mielőtt ki tudnám nyitni az
anyósülés felőli ajtót, Lucas megszünteti a köztünk lévő kevés
távolságot, megsimogatja az arcomat, és beletúr a kócos hajamba.
Erőteljesen csókol meg, mélyről feltörő sürgetéssel, mintha a
csókom valamiért a kabalája lenne, hogy túlélje a napot. Azonban
minden hasonló gondolat kiröppen a fejemből abban a
pillanatban, ahogy az ajkaink eltávolodnak egymástól, és a
tekintetem Ava Pryoron landol, aki dühösen áll, alig néhány
méterre tőlünk.
– Baaasszus – nyögi Lucas, lesüti a szemét, aztán kinéz az
ablakon.
– Előbb-utóbb úgyis megtudta volna – jegyzem meg, és
figyelmen kívül hagyom a kalapálást a mellkasomban, ami
figyelmeztet, hogy szar dolgok várnak rám.
– Hát igen – motyogja Lucas. Feszült arca most még
komorabb.
– Tud az MIT-ről? – kérdezem, mire gyorsan megrázza a fejét.
– Szart se tud – válaszolja, és gyorsan rám villan a tekintete,
hogy megnyugtasson.
Lopott pillantást vetek az ablakra, hogy megnézzem, itt van-e
még, de már elment. Apró lábaival keményen lépked, a suli felé
masírozik a járdán.
– Ebédnél találkozunk – szólok hátra a vállam fölött, mielőtt
kinyitom az ajtót, és kiszállok. A vállamra veszem a táskámat, és
még egyszer hátranézek Lucasra.
– Bárcsak még mindig ugyanaz lenne az első óránk – mondja,
mielőtt becsukom az ajtót, és bár én is ezt szeretném, ugyanakkor
hálás is vagyok, hogy hiányzóm neki onnan.

198
 Mosolyogva arra gondolok, mennyire szeretném, ha simán
menne neki ez a nap, miközben elindulok a saját órámra. Bár azt
állította, hogy Ava Pryor szart sem tud, nem tehetek róla,
állandóan a környezetemet fürkészem, hátha meglátom valahol.
Esküszöm, az a ribanc olyan, mint egy orvlövész.

M egszólal az ebédet jelző csengő, és azonnal felpattanok a

helyemről, a lábamat már bemelegítettem az ideges
rángatózással az elmúlt húsz percben. Olyan sebesen lépkedek,
hogy jóval Lucas előtt érkezem meg az iskola előtti kapuhoz,
ezért az iroda közelébe megyek, és ellenőrzőm az üzeneteimet a
telefonomon, hogy ne kelljen a tanárok vagy a titkárnők szemébe
néznem. Kaptam egy sms-t anyától, amit egyszerűen képtelen
vagyok megnyitni. Csak néhány sort látok belőle az előnézetben,
és már attól is elég szörnyen érzem magam.
June, halálra aggódom magam. Kérlek, csak áruld el...
Gondolom, azzal folytatódik, hogy „hogy jól vagy-e”. Jól
vagyok. Mondhatni. De rosszul is. Nagyon össze vagyok
zavarodva, és dühös vagyok.
– Pszt – szólal meg mögöttem valaki fojtottam Odafordulva
látom, hogy Lucas sétál felém; magas, izmos alakja úgy néz ki a
fekete nadrágban és ropogósra vasalt, felhajtott ujjú ingben, mint
egy műalkotás. A szürke nyakkendő, aminek a megkötésével
láthatóan többször is próbálkozott, lazán lóg a nyakában. Felemeli
az állát, ahogy felém közelít, ezért ledobom a táskámat a lábam
mellé, és felemelem a kezem, hogy megfogjam a szatén anyagot.
– A nyakkendők trükkösek – jegyzem meg szélesen
mosolyogva. Most annyira helyes, hogy totál elolvadok tőle. Nem
vagyok benne biztos, hogy a nyakkendőjét akarom-e
megigazítani, vagy inkább meg akarom-e nyalni őt.
– Kurvára utálom a nyakkendőt. Megfojt – panaszkodik, majd
nagyot nyel, és megrángatja az ingnyakát.

199
 – Nagy pasi vagy – mondom, és elpirulok a szavaimtól,
miközben arra koncentrálok, amit a kezem a nyakkendővel csinál.
Elkapom az ajkán játszó vigyort, ezért játékosan rácsapok a
mellkasára.
– Csitt, vagy nem segítek – jelentem ki.
Rekedt nevetés szakad ki a mellkasából.
Első próbálkozásra sikerül jól megkötnöm a csomót, ami
lenyűgöző, tekintve, hogy egyetlen nyakkendőt sem kötöttem
meg, mióta apa elköltözött otthonról. Néhányszor megrángatom,
hogy megigazítsam, aztán a hátsó részt bedugom a hurokba, ami
az első mögött van. Lehajtom a gallérját, és leseprek róla egy kis
szöszt. Szappan és vanília illata van. Majdnem biztos vagyok
benne, hogy az anyja vasalta ki neki az inget ma reggel. A
törölközőinek volt mindig ilyen illata; emlékszem még akkortól,
amikor átmentem hozzájuk úszni.
– Tessék – mondom, és szégyenlősen felpillantok rá. ő
pimaszul rám mosolyog, és talán most először hiszem el teljesen
őszintén, hogy ez a fiú legalább annyira odavan értem, mint én
érte.
– Kívánj szerencsét – szólal meg.
Megrázom a fejem.
– Nincs rá szükséged. Kéz és lábtörést – ajánlom fel helyette.
A szemét forgatva felnevet, aztán megragadja a nyitott kaput,
miközben az egyik későn érkező végzős besétál rajta.
– Kész vagy? – kérdezi. A tenyeremben tartom a kulcsát, és
megrázom.
– Csináljuk – válaszolom. Hagyom, hogy ő menjen ki először.
Hosszú léptekkel, céltudatosan sétál a parkoló közepe felé,
ugyanabba az irányba, ahová akkor ment, amikor utoljára láttam
kiszökni. A piros kocsi kilóg a sorból, bár azt hiszem, csak
számomra, és csak azért, mert keresem. Összeraktam a kirakós
darabjait, amikor Lucas elmesélte, hogy már találkozott
néhányszor az iskola képviselőjével.
A mai interjú egy közeli étteremben lesz, két másik
felvételiztetővel. Az igazgatónk tudja, hova megy, és Lucas azt

200
mondta, azt is megérti, hogy milyen fontos titokban tartani ezt az
információt az edző előtt. De nem vagyok benne biztos, hogy
rólam is tud, úgyhogy nem lazsálok. Kocogva indulok el Lucas
kocsijához, hátha nem vesznek észre. De nem érek oda anélkül,
hogy legalább egy ember észre ne venne. Egyáltalán nem látom
közeledni, ahogy az öklét sem, ami rakétaként csapódik az
orromba.
A kibaszott Ava Pryor behúzott, és szinte biztos vagyok benne,
hogy le is köpött. Nagyon mérges vagyok, és legszívesebben
rávetném magam, hogy kifektessem a betonon. De azzal jelenetet
rendeznék. A tanárok kirohannának, és az emberek észre–
vennének Lucas kocsijánál, a kulcsokkal a kezemben, miközben ő
titkos küldetésen van, hogy a lehető legjobb életét élje anélkül,
hogy beleavatkoznának azok, akik tönkre akarják tenni. A
francba, fáj az arcom, a büszkeségem pedig még annál is jobban,
de sokkal régebb óta szeretem Lucas Fullert, mint amennyi ideje
utálom Ava Pryort. Úgyhogy Lucasért megtorlóm a véres orromat
a ruhám ujjával, beszállok a kocsijába, majd beindítom a motort,
és elindulok a Two-ferbe, ahol remélem, kurva sok szalvéta van.

201
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

N em olyan könnyű eltakarni egy monoklit. Ráadásul arra is

van esély, hogy eltört az orrom, őszintén szólva, szinte
lenyűgöz Ava jobb horga. Nagyon megütött, szép találatot vitt be,
egyenesen a csontomon talált el, amitől a jobb szemem bedagadt.
Egész ebédszünetben a Two-fer mosdójában vagyok. Tudom,
hogy az autós ablaknál kellett volna átmennem, hogy senki ne
tudja megmondani, ki vezetett, de kész roncs vagyok. És most
már a büszke tulajdonosa egy Two-fer-es hosszú ujjú pólónak. A
pirosat vettem meg, ennyi erővel akár fel is készülhetek a
következő véres orra.
Kizárt, hogy ezt el tudjam titkolni Lucas elől. Vissza kell
adnom neki a kulcsát, a terv szerint szuper diszkréten, miközben
az öltözőbe megy. Talán annyira fog sietni, hogy nem lesz ideje
kérdéseket feltenni. Akivel nem számolok, az Tory.
– Mabee bébi, vajon miért ólálkodsz errefelé – piszkál Tory,
miközben felszalad a rámpán az öltöző bejáratánál. A lépcső
közepén ülök, ami pont az ellentétes oldalon van, és a jobb
szemem nem felé néz.
De Tory nem szégyenlősködik velem. A lépcsőhöz jön, és leül
velem szemben. A hátát a falnak veti, a lábunk pedig
gyakorlatilag összeér. Kinyújtja a lábát, és a sarkával rátapos az

202
enyémre. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy szemem
sarkából pillantsak rá, de amikor kigúnyolja a fura testtartásomat
és tekintetemet, beadom a derekam, és felé fordulok.
– A fenébe! Verekedtél, Mabee?
Vállat vonok, de a tekintete elidőzik az arcom duzzadt oldalán,
és csak rövid ideig tudok úgy tenni, mintha nem lenne nagy dolog.
Amikor összehúzza a szemét, sejtem, hogy valószínűleg elkezdi
összerakni a történteket. Csak egyetlen ellenségem van. A fenébe,
barátom is csupán maroknyi.
– Ava csinálta ezt veled? – Tudja; hallom a hangján.
Felemelem kicsit az állam.
– Remélem, visszaadtad neki – mondja előrehajolva, és a
fölöttem lévő lépcsőre megy, hogy közelebbről is megvizsgálja a
sérülésemet. – Jegelned kell. Hozok valamit az edzőteremből.
– Nem kell – válaszolom, mert nem akarom felhívni magamra
a figyelmet. Plusz egyáltalán nincs szükségem rá, hogy Lucas
meglássa ezt.
– Hé, ez nagyon nem oké. Max két perc, és itt vagyok. Várj
meg – közli, majd az ajtóhoz szalad, megelőzve néhány srácot,
akik épp bemennének az épületbe.
Furán ver a pulzusom, és úgy érzem, mintha a szívem időnként
kihagyna egy-két ütemet. Csak oda akarom adni Lucasnak a
kulcsot, és lelépni innen. De ha valaki meglátja, ahogy odaadom
neki, tudni fogják, hogy nálam volt a kocsija, és hogy talán nem is
volt a Two-ferben, hanem...
– Tessék – szólal meg Tory, aki gyorsabban visszaért, mint
amire számítottam. A kezembe ad egy kis jéggel teli tasakot, és
egy fehér törölközőt, amit edzésen használnak. Először anélkül
teszem a jeget az arcomra, hogy bebugyolálnám, de Tory megállít,
mielőtt túl erősen nyomnám az arcomra.
– Nem, így csináld.
Épp a törölközőt tekeri a tasak köré, amikor egy árnyék
tornyosul fölénk a lépcsőn, ahol ülünk.
– Mi a fasz történt? – Lucas letérdel mellém, és mérgesen
mered Toryra, mintha valami köze lenne a sérülésemhez.

203
 – Jól vagyok – mondom a jobb tenyeremben szorongatva a
kulcsát, és várom, hogy odaadhassam neki, aztán elmeneküljek.
– Az exed jól beverte a képét – válaszolja Tory kissé vádlón.
Néma szempárbajt vívnak, miközben a két oldalamon térdelnek,
Tory még mindig a jegeszacskót markolja.
Volt idő, amikor az, hogy két válogatott focista verseng a
becsületemért, valóra vált álomnak tűnt volna, de most, a
párharcuk kellős közepén csak azt akarom, tegyék túl magukat
rajta... csak hagyjanak békén!
– Uraim! – Loma edző hangja nagyon jellegzetes. Hatásos a
pályán, ahol több száz kamasz fiú verseng azért, hogy nagymenő
legyen. Vakkant, és ők figyelnek. Ez az egyetlen szó azonnal
felkelti Lucas és Tory figyelmét, elkerekedik a szemük, mielőtt
felemelik a fejüket, hogy az edzőjük szemébe nézzenek.
– Balesetem volt, edző, de a fiúk elkaptak, mielőtt még
nagyobbat estem volna. Megütöttem magam egy kicsit –
hazudom, és idegesen felnevetek, miközben kiveszem a jeget meg
a törölközőt Tory kezéből, és az arcomhoz emelem.
Lucas megérti, miért hazudok, de Tory reakciója kevésbé
hihető, ezért Loma edző több kérdést tesz fel, mint szeretném.
– Hadd nézzem a sérülését – mondja, és félretolja az útból
Lucast. Az idegességtől görcsbe rándul a gyomrom, és megfeszül
a mellkasom, miközben Lucas lejjebb megy néhány lépcsőfokot,
így pedig túl messzire kerül ahhoz, hogy feltűnés nélkül odaadjam
a kulcsait. Annyira leköti a figyelmemet a küldetés, hogy szinte
nem is válaszolok az edzőnek, aki elhúzza az arcomtól a
törölközőt, és felemeli az államat, hogy alaposan szemügyre
vegye a monoklimat.
– Azt mondta, úgy szerezte, hogy leesett a lépcsőn? – kérdezi.
Bólintok, de fájdalmasan nyilvánvaló, hogy igazából nem ez
történt. Szörnyen rosszul alakul az egész.
– Nem bánná, ha megnézetnénk az arcát a trénerünkkel? Hogy
ellenőrizze, nincs-e agyrázkódása, és mivel az iskola területén
történt, muszáj lesz kitöltenünk egy baleseti jelentést is –

204
magyarázza, ahogy feláll, és felhúzza khaki színű nadrágját az
övbujtatójánál fogva.
Basszus. Baleseti jelentés.
– Oké – nyögöm ki. Ahogy mindenki feláll, behunyom a
szemem, és pokolian kívánom, bár visszamehetnék az időben,
hogy bevalljam, verekedésbe keveredtem. De valószínűleg akkor
is találkoznom kellene a trénerrel, és kitölteni valami jelentést. A
francba Ava Pryorral!
Lucas táskája karnyújtásnyira van tőlem, de szánalmasan
rosszul célzok, ezért nem dobhatom el a kulcsait abban a biztos
tudatban, hogy sikerül beletalálnom. Észreveszem a néma,
mogorva pillantásból, amivel az edző méregeti a fiúkat, hogy el
vannak bocsátva a segítésemtől, és mehetnek edzésre. Az utolsó
esélyem, hogy feltartóztatom valamivel Lucast. Ahogy a
hátizsákja egyik pántjáért nyúl, én a másikért indulok, és elég
erősen megrántom ahhoz, hogy kitépjem a kezéből, és közelebb
csúsztassam magamhoz.
– Ó, a francba, bocs. Azt hittem, az enyém – hazudom. Az én
táskám rózsaszín. Lucasé fekete. Annyira béna vagyok, hogy az
már fájdalmas. Miközben mindenki furán néz rám, sikerül
bedugnom a kulcsát az egyik oldalzsebbe, mielőtt felemeli a
táskát, és a vállára veszi.
– Semmi baj – válaszolja, ahogy összeráncolt szemöldökkel
mered rám. Szinte biztos, hogy tudja, beletettem a kulcsot. Nem
emiatt ráncolja a homlokát. Az arcom miatt aggódik, és talán
felelősnek érzi magát. Azonban nem ő irányítja Avát. A csaj a
saját jogán egy ribanc.
– Lehet, hogy fel kellene hívnia az anyját vagy az apját, Miss...
– June – fejezem be. – June Mabee – egészítem ki a
vezetéknevemmel. Nincs oka emlékezni rám. Egy vagyok a több
száz diák közül, aki kilencedikben hozzá járt testnevelésórára.
– Rendben, oké. Nos, felhívjuk a szüléidét, June – mondja.
– Csak anyám van – válaszolom. Nem tudom, miért érdekelnék
a részletek, de már hozzászoktam, hogy mindenkit kijavítok. Nem

205
szeretem, ha az apámat szülőnek tekintik. Persze, most annak sem
nagyon örülök, hogy anyát fel kell hívnom.
Tory és Lucas vonakodva bemennek az öltözőbe, én pedig
behúzom a lábamat, hogy elférjen mellettem az a tucatnyi játékos,
akik leszaladnak a lépcsőn, hogy átöltözzenek. Loma edző
telefonon beszél, gondolom, a trénerrel, majd a táskám felé
biccentve tátogja, hogy:
– Hívd fel édesanyádat.
Nagyon nem szeretném, de a magyarázkodás csak tovább
rontana a helyzeten. Már így is nyakig ülök a pácban. Bólintok, és
előveszem a telefonomat a táskámból. Észreveszem az anyától
kapott üzenetet, amit még nem olvastam el rendesen. Oldalra
húzom, és inkább a hívás gombot érintem meg. Felveszi, még
mielőtt meghallanám, hogy kicsöng.
– June? – ijedt a hangja, és kimerültnek tűnik. Seggfej vagyok.
Meg gyáva. És még csak nem is tudom biztosan, hogy anya
hazug, vagy valami rosszabb.
– A suliban vagyok, elestem. Kitöltenek egy baleseti jelentést,
de a tornateremnél vagyok, és az edző meglátott. Azt hiszi, hogy
talán agyrázkódásom van. – Próbálok halkan és nyugodtan
beszélni, de hallom, ahogy a vonal túloldalán felgyorsul a légzése
az aggodalomtól.
– Mindjárt ott vagyok – mondja.
– Anya, jól vagyok. Abby egyébként is hazavisz.
– June – szakít félbe. Szigorú a hangja.
Nagyot nyelek.
– Oké – válaszolom.
– Mondd meg az edzőnek, hogy a főépületen keresztül fogok
bemenni. Jó, ha a tornateremnél találkozunk? – Már hallom is,
ahogy beindítja a kocsit. A legszívesebben elhánynám magam a
gondolattól, hogy a suliba siet, és a tornateremnél találkozik
velem, hogy megbámulja a monoklimat. Persze, ha hányok, az az
agyrázkódás jele, amitől csak még jobban elmélyül ez a nyúl–
üreg, mivel már volt agyrázkódásom.

206
 – Biztosan találkozhatunk a főépületben. – Felpillantok az
edzőre, aki bólint.
– Oké, nos, úton vagyok. – Mire kinyomom a hívást, a tréner
már mellettem térdel, és felemeli a fejemet, hogy a szemembe
világítson egy ceruzalámpával. A férfi talán huszonkettő lehet, és
testnevelésből szerezte a diplomáját. Tulajdonképpen nem elég
képzett ahhoz, hogy fejsérülést diagnosztizáljon, de nincs is ilyen
jellegű sérülésem, ezért hagyom, hogy tegye a dolgát. A
tekintetemmel követem az ujja mozgását, ahogy az arcom előtt
mozgatja, és megfelelően válaszolok egy rakat egyszerű kérdésre,
lebetűzöm a kereszt- és vezetéknevemet, majd felsorolom az
utolsó három elnököt. Vajon a focistáink tudnak válaszolni erre a
kérdésre? – szórakoztatom magam.
Miután eredményesen átmentem a tesztjén, az edző
megveregeti a vállamat, talpra segít, de még mindig gyanakodva
méreget. Csak remélni merem, nem hiszi, hogy Lucas vagy Tory
húzott be nekem. Nem szeretném ezt a pletykát elindítani.
Az edző elküldi velem a trénert, nehogy valami bajon essen,
amíg beérek a főépületbe. A pasas cipeli helyettem a táskámat, de
a telefonomat magamnál tartom, és üzenek Abbynek, hogy tudja,
nem kell hazavinnie. Azonnal válaszol.
Itt vagyok anyukáddal. Hallottam. Elestél?
Felsóhajtok, amikor elolvasom az üzenetét, és válaszolok neki.
Hosszú történet.
Nevető emojit küld vissza, fogalma sincs, mekkora
kalamajkába keveredtem.
Anya a pultnál áll, amikor besétálok az oldalajtón. Az egyik
pamut pólóruháját viseli, szóval legalább átöltözött, és nem abban
van, amiben reggel láttam, a haját pedig kontyba fogta a feje
tetején. Amikor az üvegajtón át az előcsarnokba lépek, odaszalad
hozzám, és a két kezébe fogja az arcomat, miközben a táskája és a
telefonja még a markában van.
– June Mabee, neked monoklid van! – Oldalra dönti a fejemet,
és lábujjhegyre áll, mintha felülnézetből valahogy kevésbé nézne
ki úgy, mint egy sérülés.

207
 Megrázom a fejemet, és ahogy oldalra fordulok, a tekintetem
találkozik Abbyével. A barátnőm összehúzta a szemét, de más
okból. Abby már kapott egy-két ütést életében, ő is épp elég
monoklit adott másoknak. Nem naiv, így óvatosan megrázom a
fejemet, miután anya elenged, jelezve, hogy ne kérdezősködjön...
legalábbis most ne.
Visszafordulva a pillantásom találkozik anya várakozó
tekintetével. Annyira megtört, és ezért leginkább én vagyok a
felelős.
– Kristen – Maggie Williams ismerős hangja vonja magára a
figyelmünket. Anya habozik egy pillanatig. Régebben, amikor
összefutottak Maggie-vel, mindig megölelték egymást. Azonban
anya most kínosan érzi magát. Itt állok a monoklimmal, meg
minden. Kínos.
– Gondolom, van valami nyomtatvány. – Anya megkerüli az
asztalt, hogy leüljön a székre, amit Maggie kihúzott neki.
– Csak formalitás – válaszolja Maggie, elé csúsztatja az előre
kitöltött dokumentumot, hogy anya elolvassa és aláírja. Odahajol
anyához, és félhangosan mondja neki: – Azért, hogy ne pereld be
az iskolát.
– Kellene? – Anya hátrahajol, és eltartja a tollat a papírtól, ahol
alá kellene írnia.
– Nem! – vágom rá.
Eltakarom az arcomat, és Abby odaáll mellém.
– Hát, nem is tudom – folytatja anya. Erősen ráncolja a
homlokát, miközben rám összpontosít. Már nem tudom eldönteni,
hogy komolyan fontolgatja-e a pereskedést, vagy arra használja a
fenyegetést, hogy mindenről beszámoljak neki.
– Kérlek – könyörgöm. Izzadok, amitől valószínűleg még
rosszabbul nézek ki, de igazából csak nagyon szeretnék már
végezni itt.
Anya néhány másodpercig engem tanulmányoz, aztán elhúzza
a száját, és kattintgat néhányat a tollal, mielőtt előrehajol, és
aláírja a papírt.

208
 – Kösz, Kristen. Hé, valamikor össze kellene jönnünk egy igazi
találkozóra, tudod? Mármint, egy olyan helyen, ahol szolgálnak
fel alkoholt! – Maggie rekedt nevetése futó mosolyt csal anya
arcára, és azt mondja, ez jól hangzik.
Kisétálok a parkoló felé, készen arra, hogy bemeneküljek Abby
kocsijába, de anya gondolatban egy lépéssel előttem jár. Alig
jutunk ki az ajtón, amikor felzárkózik mögénk.
– June! A kisbuszba – mondja, és rámutat a padka mellett
parkoló kisbuszra, amivel úgy állt meg, mintha mentőautó lenne.
Hosszú, mély levegőt veszek, de bólintok. A barátnőm átölel,
és odasuttogja a fülembe, hogy később hívjam fel. Ledobom a
táskámat a hátsó ülésre, mielőtt beszállok előre. Anya már vár, és
úgy figyeli a mozdulataimat, mint egy sas, ahogy bekapcsolom az
övemet.
– Legalább azt megtudhatom, mi történt az arcoddal?
Nehéz a szemébe néznem. Gyakorlatilag mindent elmondok
neki. Csak bennem van ez a rettenetes érzés, hogy ő nem tartotta
magát ehhez az alkuhoz. El sem tudom képzelni, hogy titkolózik
előttem, de egy ekkora titkot... kénytelen lett volna elhallgatni
előlem.
– Nem – válaszolom végül. Nagyon csúnyán néz rám, mielőtt
döbbenten becsukja a száját.
– Hát jó. – Előrefordul, beindítja a kisbuszt, és habozás nélkül
sebességbe teszi a járművet. – Azt hiszem, kezdhetsz hozzászokni
a gondolathoz, hogy a következő hónapban én foglak hozni– vinni
az iskolába.
Szigorú a hangja.
– Hát jó – felelem hűvösen, felemelem a törölközőbe tekert
jégtasakot az arcomhoz, és úgy tartom, hogy anya ne láthasson.
Ennek véget kell vetni. Mindent el kell mondanom neki, amit
Lucas mesélt, hogy legyen lehetősége megerősíteni vagy tagadni.
Lehet, hogy hazudni fog, de legalább nem fogom tovább
magamba fojtani ezt az érzést. Aztán beszélhetek neki az
arcomról, meg arról, hogy mi történt Avával, és persze Lucas mai
interjújáról. Tudom, hogy büszke lenne rá. Anya szerette Lucast,

209
olyannyira, hogy csipkelődött is velem, amikor rájött, hogy
belezúgtam. Persze, most, hogy a képébe vágtam a szüzességem
elvesztését, lehet, hogy egészen másképp néz rá.
– Nem tudom, mi van veled, June, de nem fogok hátradőlni, és
hagyni, hogy magadba zuhanj. Lehetsz mérges. Adok időt. Sőt, a
maival sem foglak zaklatni. Nem vagyok hülye, mindenkinek
teljesen egyértelmű, hogy monoklid van. Csak remélem, nem
vagy olyan helyzetben, hogy valaki...
Elnémul, és tudom, a gondolat, hogy engedem egy fiúnak,
hogy megüssön, érzékenyen érinti. Apa soha nem emelt rá kezet
közvetlenül, de dobálózott, amikor ideges volt. És azok alapján,
amiket a középiskolai pasijairól mesélt, azt hiszem, rosszabbal is
szembe kellett néznie, mint az, hogy apa a képébe vágta a
kulcsait.
– Nem vagyok veszélyben – mondom végül megenyhülve, és
leengedem a jeget az arcom elől, ahogy megállunk a felhajtónkon.
Anya a padka mellett áll meg a kisbusszal, és arra számítok, hogy
engem bámul, amikor felé fordulok. De amikor odanézek, látom,
hogy egyáltalán nem engem figyel. Egyenesen előre szegezi a
tekintetét, leesik az álla a döbbenettől, elpirul az arca a méregtől,
és a fejét rázza. Követem a tekintetét, és amit ekkor látok, túl
szörnyűnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen.
A KURVA szó van piros festékszóróval felírva a
garázsajtónkra. A festékszórós doboz elhagyatottan hever a
felhajtónkon, a kupakja néhány méterrel arrébb. Ösztönösen balra
fordítom a fejem, a Fuller házra, hátha meglátok bent kukucskálni
valakit. A garázs ajtaja azonban csukva van, ahogy a hátsó ajtó és
az összes ablak is. De egy ilyen merész tett nem Mrs. Fuller
stílusa; irtózik a konfrontációtól. Az sokkal inkább rá vall, hogy
megkérje a férjét és a fiát, hogy soha többé ne szóljanak hozzánk.
A házunkra írt üzenet nem anyának szól. Hanem nekem. És a
monoklim tökéletesen passzol hozzá.

210
 HUSZADIK FEJEZET

– V alaki nem kedvel engem.

Csak ennyit mondok, ahogy kiszállok a kisbuszból, és
becsapom magam mögött az ajtaját. Keresek egy kis acetont,
előveszem apa egyik régi rongyát a garázsból, aztán azonnal
elkezdem ledörzsölni a szót a garázs ajtajáról. Az igyekezetem
fakít a színen, de a szó még ott van. Még nagyon is ott van.
Anya segít egy ideig. Tartja az ígéretét, és nem faggatózik a
mai napról, de látom, hogy nagyon szeretne. Nem igazán tudom
eltakarni a könnyeimet, de együtt viselem a makacs hallgatást a
fájdalommal az arcomon, ami a nyílt, őszinte beszélgetést eléggé
ellehetetleníti.
A szó nem fog eltűnni festék nélkül. Ha rajtam múlna,
elmennék, és vennék egy vödörrel abból, ami épp készleten van a
boltban, mindegy, milyen. Anya azt mondja, reggel megcsinálja,
miután elvisz az iskolába.
Továbbra is ő fog hozni–vinni, amíg nem teszek valamit, hogy
változtassak ezen.
Lucas meg fogja látni. Már két órája ülök az ágyam közepén
lekapcsolt villanynál, és várom, hogy véget érjen az edzése. Csak
most zártam be a szobám ajtaját. Muszáj volt megbizonyosodnom

211
róla, hogy anya nem próbál majd bejönni. Bár, ha igen, és azzal
szembesül, hogy zárva az ajtó, még mérgesebb lesz. Aggódik.
Ahogy én is. Valaki gyűlöl engem, és valaki tud olyan dolgokról,
amik árthatnak nekem.
Nem látom rendesen a felhajtót az ablakomból, de látom,
ahogy Lucas kocsijának fényszórója végigpásztázza az utat. Jó
néhány hosszú másodpercig nem kapcsolja le, még akkor sem,
amikor hallom, hogy nyílik, majd csukódik az ajtaja. A graffitit
nézi. Furcsa, hogy bár egyáltalán nem igaz rám az a szó, már attól
mocskosnak érzem magam, hogy rajta van az otthonomon.
Lucas lekapcsolja a kocsija világítását, és megint hangosan
becsapja a kocsi ajtaját. Nem megyek oda az ablakhoz. Nyitva
hagytam, mert számítottam az érkezésére. Nem tudom, mit
szeretnék jobban, a mellkasát püfölni, és elküldeni a fenébe,
amiért a nyakamra hozta ezt az egészet, vagy azt, hogy átöleljen
és enyhítsen a fájdalmamon. Gondolom, majd kiderül, amikor
meglátom.
A zsindelyen csúszkáló cipője egyre közelebb ér, ezért az ágy
végébe kúszom, leteszem a lábamat a padlóra, és megfogom a
csupasz térdemet. Az alvós pólómat viselem, mert ez az egyetlen,
amiben kényelmesen érzem magam. Most olyannak érzem
magam, mint az a szó, bár ez csak egy túlméretezett pamutpóló.
– June! – Sürgető a hangja, miközben megfogja az
ablakkeretemet. Könnyedén felhúzza magát, a haja nedves a
zuhanytól, amit edzés után vett, szürke pólója rátapad nedves
bőrére.
Ökölbe szorítom a kezemet a combomon, összegyűjtöm a
haragot, ami a véremben tombol, de ahogy felkészülök, hogy
elkezdjem püfölni a mellkasát, letérdel elém, és gyengéden
megfogja az arcomat. Óvatosan megvizsgálja a rajta lévő
zúzódást.
– Nagyon sajnálom – szólal meg, még háromszor-négyszer
megismétli, míg végül a szemébe nézek.
Ellazul a kezem, és belemarkolok a pólójába. Úgy
kapaszkodom belé, mint egy medvebocs, hozzápréselem az arcom

212
ép felét a mellkasához, miközben halkan zokogok. Lucas feláll, és
engem is felemel. Egyik kezével a fejemet fogja, a másikkal a
testsúlyomat tartja. Megfordul, hogy leüljön az ágyra, én pedig
nekitámaszkodom. Vigasztalón simogatja a hátamat, és a
nyaktövébe fordítja az arcomat az álla alatt. Halkan felsóhajt.
– Tudom, June. Nagyon sajnálom. Rohadtul sajnálom. –
Lassan ringat beszéd közben, amitől kezd normalizálódni a
légzésem.
– Összekente az otthonomat – sírom, a hangomat eltompítja a
teste.
– Tudom – suttogja halkan a fülembe.
Majdnem fél órán keresztül ülök így, szorosan a karjába bújva,
az arcom forró a könnyektől, miközben ő gyengéden simogatja a
csupasz karomat, amíg a mellkasom remegése elcsitul. A
szobámon kívül csendes a ház, és nem tudom biztosan, hogy anya
a szobájában van, vagy még a nappaliban a kanapén, ahol az
ablakon kibámulva kortyolgatja a bort, és várja, hogy aki
összefestékezte a házunkat, visszajöjjön és megismételje.
Megmondtam, hogy a tettes nem fog visszatérni, de a felém lőtt
pillantása jelezte, hogy ha nekem jár az egyedüllét, akkor neki is.
– Hogy sikerült az interjú? – Még a suttogásom is rekedtnek
tűnik. Lucas teste megremeg alattam. Hanyatt feküdt, de továbbra
is magához ölel.
– Vannak ennél fontosabb dolgok is – motyogja, végül elveszi
a kezét a karomról, és a hajamba túr, átfésüli a hosszú, kócos
tincseket, miközben kisimítja őket az arcomból.
– Nem igazán – sóhajtom. – Mármint, ha mindezek után be se
kerültél, az nagy szívás. – Megmozdulok, hogy a szemébe tudjak
nézni. Felemeli a fejét, hogy jobban lásson. Igyekszem a monoklis
szememmel is ránézni, de eléggé be van dagadva; lehet, hogy a
kacsintásom olyan, mint a szemrángás. De Lucas halkan,
együttérzőn nevet.
Megsimogatja a hüvelykujjával a sötétlila foltot, de alig érzem
az érintését. Miután körberajzolta a zúzódásomat, a szemembe
néz.

213
 – Bekerültem – válaszolja, majd bizonytalan mosolyra görbül a
szája.
Felemelkedem, és a mellkasára nehezedem, egy kicsit
kinyomom belőle a szuszt. Megfogja a csuklómat.
– Ne hülyéskedj! – Az elsuttogott kiáltásom megtöri a csendet,
és Lucas gyorsan befogja a számat, miközben magába fojtja a
nevetését.
– Csitt, nem mehetek az MIT-re, ha anyád előbb lelő – viccel.
Vele nevetek, aztán mellé gördülök, és gyönyörű, erős arcélén
pihentetem a tenyeremet.
– Lucas, annyira büszke vagyok rád – jegyzem meg vadul
pislogva. Erős, alig titkolt hezitálást látok a tekintetében. A
döntés, az egész helyzet súlya most már nagyon is komoly. – Meg
fog békélni – jelentem ki, sejtve, hogy az apja miatt aggódik.
Megrázza a fejét, és lepillant az összegabalyodott lábunkra; az
enyém csupasz, rajta melegítőalsó van.
– Még csak nem is érdekel. Oda fogok járni, és anya azt
mondta, így, hogy megkapom az ösztöndíjat, a tandíj fennmaradó
részét ki tudják fizetni.
Örülök, hogy már nem néz a szemembe, mert a sikere kicsit
fáj, és nem vagyok büszke a féltékenységemre. Nem mintha az
MIT-re akarnék járni, de szeretnék egy távolabbi iskolába
jelentkezni. Elég jók a jegyeim, hogy tandíjkedvezményt
igényeljek, de még akkor is csomó kiadás marad, amit muszáj
fedezni. Hacsak a főiskola nem engedi, hogy az ember sátorban
tanyázzon, és kukázzon a campuson.
– Anya tudja, hogy segítettél – árulja el, és kék szemével rám
pislog a hosszú szempillái alól. Ez egy futó pillanatra eltereli a
figyelmemet a sok szarról az életemben, és csak bámulom a
szemét, elgondolkodva, hogy ha szeretném, most
megpuszilhatnám a szemhéját
– És mégis elenged? – kérdezem viccesen. De kérészéletű a
mosolyom. Eszembe jut, milyen csúnyán nézett rám az anyja.
– Anya nem utál téged, June. Csak...
– Szenved – fejezem be helyette.

214
 Értem. Éppen ezért nem látogattam meg apát egyszer sem,
mióta elment, és összeköltözött Jamie–vel – Jamie–vel, aki csak
tíz évvel idősebb nálam. Persze, csupán egyszer hívott meg a
lakásába, úgyhogy nem sokszor kellett visszautasítanom.
– Igen, szenved – mondja Lucas, félbeszakítva a
gondolataimat. – Amikor tudomást szerzett a viszonyról, elég
sötét időszakon ment keresztül.
– Nem szóltál neki az újról, ugye? Az új viszonyról. – Nem
hiszem el, hogy erről kell beszélnünk. Mondjuk, ahány felnőttnek
viszonya van, és ahányan elválnak, ez statisztikailag
tulajdonképpen nem anomália. Tudom, mert megnéztem a
Redditen. Ennek ellenére lehetetlennek tűnik, hogy az életünkben
lévő összes felnőtt itt kötött ki. Nemrég még együtt piáltak
Fullerék hátsó udvarán, miközben mi úsztunk és csillagszórót
gyújtottunk július negyedikén...
– Nem mondtam el neki – válaszolja Lucas, és annyira közel
bújik hozzám, hogy összeér az orrunk. Behunyja a szemét a
fáradtságtól. Mindkettőnk mögött hosszú napok vannak.
– Torynak beszéltél már erről? – kérdezem.
Megrázza a fejét, de gyengéden megsimogatja az orromat az
övével.
– Sajnálom... azt a szót. A garázson – mondja. Becsukom a
szemem, hogy kizárjam a fájdalmat.
– Meséltél Avának anyáról meg az apádról – suttogom.
Gondolom, innen tudja.
Nem erősíti meg az állításomat szavakkal, inkább csak
felmordul, és megint bocsánatot kér.
– Sajnálom. Nem tudom, miért csináltam, de egyszer kicsúszott
a számon.
– Csitt – motyogom. Most képtelen lennék elviselni, hogy róla
beszéljünk. Nem érdekelnek a kapcsolatuk intim részletei. És bár
nem fogom megengedni, hogy hibának nevezze, de azt hagyom,
hogy érezze, elkövetett pár baklövést. Az, hogy megbízott benne,
határozottan egy volt közülük.

215
 – Sajnálom, June. Sajnálom, sajnálom... – A szavai
eltompulnak.
Megszüntetem a köztünk lévő távolságot, és a szájára nyomom
az ajkamat. Nem érzéki pillanat, inkább édes. Kissé szétnyílnak az
ajkai, ahogy az enyémek is, és addig tartjuk a szűzies csókot
kettőnk között, amíg el nem alszik. Az ablakom még nyitva van, a
kinti levegő hűvös. A takaró a lábunkon van, felhajtva, ezért
óvatosan kinyújtom a kezem, hogy ránk húzzam. Bár nagyon
szeretném nyitva tartani a szemem, és benne maradni a
pillanatban, képtelen vagyok rá. Nem pusztán fáradt vagyok,
teljesen kimerültem. De a sok szörnyűség közepette, azt hiszem,
egy icipici boldogságot is érzek.

216
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

N em tudom, hogy Lucas mikor ébredt fel és szökött ki az

ablakomon, de mire reggel kinyitom a szemem, már nincs
ott. Azonban hagyott egy kis emlékeztetőt maga után, valamit,
amiért vissza kellett mennie a kocsihoz. A reggelem első tíz
percét azzal töltöttem, hogy csak bámultam, ahogy a forgószékem
háttámláján lóg.
A focistadzseki ujjai pont olyan hülye hangot adnak ki, mint
amikor viseli. Felnevetek, ahogy beledugom először a bal, majd a
jobb karomat is. Az anyag hűvös, de ebédre meg fogok halni a
hőségtől, ha egész nap rajtam lesz. Kit akarok átverni? Mindig
rajtam lesz. Valószínűleg soha nem fogom visszaadni neki.
A dzseki birtokában valamivel erősebben állok a rám váró
naphoz. Nem élhetek így, titkokkal anya és közöttem. És nem
fogom megengedni, hogy egy Ava Pryorhoz hasonló személy
bántson. Mármint, végzős vagyok. Felnőttem. Fejlődtem... sokat
Ettől a dzsekitől vagánynak érzem magam – egy kicsit olyannak,
mint Abby.
Miközben körbevesz annak a fiúnak az illata, akiről azt hiszem,
talán tényleg, komolyan a pasim, kinyitom a szobám ajtaját és
mély levegőt veszek. Ma a lépcsőn megyek le. őszintén szólva,
lehet, hogy soha többet nem fogok kimászni az ablakon.

217
 Anya dúdol a konyhában, és megállók a lépcső közepén, hogy
hallgassam. Nem hiszem, hogy boldog, de talán aludt egy keveset.
Vagy lehet, hogy megtalálta a saját szimbolikus dzsekijét,
valamit, amitől ő is vagánynak érzi magát egy kicsit.
– Jó reggelt! – jelentem be az érkezésem, ahogy befordulok a
sarkon a konyhába, anya pedig meglepetten fordul felém. Az arca
csupa festékpötty, ahogy a pólója is. Apa egyik régi gönce van
rajta, amit megtartott a kertészkedés meg ilyesmi miatt. Azt
mondta, jó érzés tönkretenni a ruháit. Nos, ez a póló mehet a
kukába.
Anya csücsörít a szájával, ahogy a konyhapultra hajol, és
megtámaszkodik az alkarján; a kávésbögre a pultra fektetett
tenyerei között van.
– Már beszélőviszonyban vagyunk? – kérdezi tőlem, és a
rajtam lévő kabátot vizslatja.
A felső ajkamba harapok, és mély levegőt veszek az orromon
keresztül, miközben lassan bólintok.
– Kezdünk megint beszélgetni – válaszolom. Nem pakolhatok
ki minden szemetet, ami a fejemben van, a suliba tartó rövid úton,
de a kaput kinyithatom. A válás után volt egy szó, amit anya egy
ideig rendszeresen használt. A tanácsadáson javasolták, és
kipróbálta. Most kiejtem a számon, és nem azért, hogy
kigúnyoljam, hanem hogy megnevettessem.
– Dialógust fogunk folytatni – mondom. Azonnal
elmosolyodik, majd rám kacsint, végül megfordul, hogy rátegye a
tetőt a bögréjére, mielőtt fogja a kulcsait meg a táskáját, hogy
elvigyen az iskolába.
Elsőként nyitom ki az ajtót, és a vállamra veszem a táskámat.
Épp időben nézek fel ahhoz, hogy meglássam, ahogy Mrs. Fuller
kitolat a felhajtójukról. A kereke csikorogva megáll, a rándulástól
előrebukik a haja, és leesik a napszemüveg a fejéről. Ahelyett,
hogy elfutnék, nyugodtan sétálok oda a kisbuszunk
anyósüléséhez. Nem vagyok hajlandó megengedni, hogy a
Lucasszal való kapcsolatom igya meg a levét a szüléink
tönkrement kapcsolatainak Még akkor sem veszem le magamról a

218
kabátot, amikor beszállok az autóba, és bekapcsolom a biztonsági
övemet. A kabát fojtogat, nagy rám, de oda fogok figyelni, hogy
minél többen lássanak meg ebben a ruhadarabban. Egy csata
kipipálva, ahogy Mrs. Fuller végre kitolat a felhajtóról, és elgurul
a környékről. A következő célpontom Ava Pryor, az önjelölt
graffitiművész.
Leveszem a tekintetem a visszapillantó tükörről, és végre
ránézek a tönkretett garázsajtóra. A KURVA szó rózsaszín és
piros foltjai eltűntek, ami megmagyarázza anya festékes ruháját.
De, amit nem egészen értek, az a hatalmas középső ujj, amit a
helyére festett. A szám még akkor is tátva van, amikor beszáll a
kisbuszba.
– Tetszik? – kérdezi. Pislogok, és felé fordulok. Büszke mosoly
játszik az ajkán, és tudom, hogy részben azért, mert az édesanyák
is alfák. Sok tekintetben ők a legkeményebb alfák. Ahelyett, hogy
elbújna és elfogadná a hántást, anya eldöntötte, hogy a világ
tudtára hozza: a Mabee lányok senki szarakodását nem fogadják
el.
– Igen – felelem, és visszafordítom a figyelmemet a frissen
festett garázsajtónkra. A mosolyom a szememben is tükröződik,
és az az ideges vihar, ami az elmúlt néhány hétben a
mellkasomban tombolt, enyhe hullámzássá csitul. – Nagyon
tetszik.
A vagányság velem marad, ahogy anya kitesz az iskola előtt.
Bár legszívesebben levadásznám Avát, hogy győzelmi táncot
járjak körülötte, nem teszem. Lucasszal sem futok össze. Helyette
befelé vonszolom magam, és szétkenek néhány krétarajzot, amit a
lélekhét jegyében készítettek a járdára. Megállók a legjobb
barátnőm kocsija mellett, lehajolok, és kinyújtom a karom, hogy
érezze a rohadt meleg dzseki vastag bőrujját.
– Bumm! Nézzenek oda, ki a király – szólal meg Abby, ahogy
megrángatja a dzseki ujját, aztán kinyújtja a kezét, hogy
összeüssük az öklünket. Rácsapok, és „tesónak” nevezem, hogy
kigúnyoljam a srácokat, akik általában ilyen kabátban járkálnak.

219
Lucas és Tory is ebbe a kategóriába tartozik, de az elmúlt néhány
hétben hozzászoktak, hogy oltogatom őket.
– Biztos nem állhatok bosszút a csajon a monokli miatt? –
kérdezi Abby. Bedob egy rágót a szájába, és erőszakosan
csattogtatja.
Elmeséltem neki, mi történt valójában, mielőtt Lucas átjött
hozzám. A garázsról is tud. De még nem látta anya művészi
alkotását
– Semmi baj. Már nem érdekel Ava Pryor. – Egy kicsit szúr a
szemem, ahogy ezt mondom.
– Hazug – vágja rá.
– Igazad van – ismerem be nevetve. – De már nem érdekel
annyira.
Megszólal a csengő, én pedig ellököm magam a barátnőm
kocsijától, és peckesen elindulok a suli bejáratához.
– Ma anya visz haza, de gyere át délután, és nézd meg, mit
csinált a garázzsal. – Gyanakodva, összehúzott szemmel méreget.
– Jó kis meglepetés – teszem hozzá.
– Nos, akkor rendben. – A barátnőm odaér mellém, megszorítja
a kezemet, és az ajtónál elválunk egymástól.
Kinyújtom a karom, hogy kinyissam, amikor hirtelen egy
tenyér nyúl elém, és szélesre tárja az ajtót. Felismerem a karját, a
szeplőket, amik kis göncölt formáznak a csuklója fölött. Érzem a
samponja kókuszos illatát. Hogy biztos legyek benne, megállók,
így a teste hátulról nekem ütközik, és amikor átkarolja a hasamat,
majd elindul velem előre, hogy elvigyen az első órám termétől,
piszkálódva megadom magam.
– Earl? Te vagy az?
Gyorsan megfordít, megfogja az államat, és olyan közel lép
hozzám, hogy egészen fölém tornyosul, miközben megcsókol.
Olyan érzés, mintha az egész világ minket figyelne, és ez mosolyt
csal az arcomra.
– Ez elég nyilvános neked? – A hüvelykujjával megsimogatja
az ajkamat, nekem pedig borzongás szalad végig a testemen.

220
 – Közelít – válaszolom. Megfogja a kezemet, de közben elkezd
hátrafelé lépkedni a terem felé, ahol az első órája lesz... ahol én is
ott lehetnék vele, ha nem lenne az a fene nagy büszkeségem. De
lehet, hogy jobb ez így, a távolság megerősíti a szeretetet, meg
minden. Egy bizonyos távolság után az ujjaink elengedik egymást.
– Rohadt meleg ez a kabát – jegyzem meg.
– Imádod – piszkál.
– Téged szeretlek.
Basszus.
Megtorpan. Lehet, hogy levegőt is elfelejt venni. Elkerekedik a
szeme, leesik az álla, de talán mosolyog? Lehet, hogy nem.
Határozottan szórakozott az arckifejezése. Azon töprengek, vajon
az egész világ hallotta-e a vallomásomat.
Az tuti, hogy nekem elkerekedett a szemem, érzem, mert csípi
a levegő. Egy kicsit csorog a nyálam is. Ezt szokta csinálni,
amikor olívabogyót eszem, mert egyszer lehánytam őket. Azt
hiszem, talán a szeretleket is lehányom.
Basszus.
Elejtek egy imát, amire gyorsan meg is érkezik a válasz a
csengő képében, és a diákok elözönlik mögöttem a folyosót. Az
osztálytermem tíz lépéssel hátrébb van, Lucasé pedig vagy százzal
előrébb. Miért nem mozdul?
A monoklis szememből félő, hogy kicsordulnak a
könnycseppek, ezért pislogok, és integetek, mintha egy erős radír
lenne, ami visszaszívhatja az előbbi nyelvbotlásomat.
– Elég fáradt vagyok. A kabátra gondoltam. Szeretem a
kabátodat. Ó, istenem, öhm... – Túlontúl szélesen mosolygok, úgy
villogtatom a fogaimat, mint egy elsős, aki a fogtündért várja, és
erősen behunyom a szemem, miközben felkiáltok: – Szia! –, aztán
megfordulok, és szó szerint beszaladok a terembe.
Ennek nem így kellett volna történnie. De úgy tűnik, az ilyesmi
rendszeresen megtörténik, ha Lucasról van szó.
A kínos helyzettől izzadtan leveszem magamról Lucas
dzsekijét, amint leülök a helyemre. Az ölemben hagyom, mert

221
mégiscsak biztonságot ad. Igazából tényleg szeretem ezt a hülye
dzsekit.
Ahogy a tulajdonosát is.

S ikerül átvészelnem az egész napot anélkül, hogy találkoznék

Lucasszal. Felkészültem, hogy ebédnél kimagyarázzam a
váratlan vallomásomat. Nem akarom megijeszteni. Bár évek óta
ismerem, talán őrültségnek tűnhet ilyen hamar szerelemmel
dobálózni. Vagy nem. Abby nem sok segítség, mert a fiúk
havonta vallanak szerelmet neki. ö viszont még soha nem mondta.
Egyszer sem. Kivéve nekem és az anyukájának. Azonban Lucas
nem jelent meg az ebédnél, így megúsztam a kínos
magyarázkodást. Küldött nekem egy üzenetet, amikor Abbyvel
kidobtuk a szemetünket, amiben azt írta, hogy behívatták az
igazgató irodájába. Gondolom, azért, hogy hivatalosan is
megvitassák az ösztöndíj ajánlatot.
Anya üzent, mielőtt véget ért az utolsó órám, és
figyelmeztetett, hogy húsz percet késni fog. Én persze
felajánlottam, hogy inkább Abbyvel megyek haza, de csak egy
sírva nevető emojit küldött vissza.
A forgalom valószínűleg ritkul, mire megérkezik, így
szerencsére nem kell a buszmegállónál szobroznom, ahol a káosz
egyre több káoszt szül mindennap 14:20-kor. És mivel nem kell a
szokásos helyen várakoznom, megkerülöm az edzőtermet, és a
lejtő felé megyek, ami a focipályára vezet. A srácok még nem sok
mindent csinálnak, csak nyújtanak egy kicsit. Lucast könnyű
észrevenni; a hátán fekszik az oldalvonalnál, jobb lába a
levegőben. A tréner – ugyanaz, aki a monoklimat megvizsgálta –
ráhajol a lábára, és egyenesen tartja, miközben Lucas teste felé
tolja. Lenyűgöző, mennyire merevek ezek a sportolók.
– Szép dzseki.
Nagyot nyelek. Elég rég hallottam utoljára Mr. Fuller hangját.
Mindig volt benne valami domináns él. Régen féltem tőle; amikor

222
gyerekek voltunk, mindig ő volt az a szülő, akit nem akartam,
hogy rajtakapjon bennünket valami rosszaságon. Azonban most
megfelelően azonosítom a hangszínt és hanglejtést: egy mankó,
hogy egy lúzer férfi nagyobbnak érezze magát, mint amilyen
valójában.
– Köszönöm. Azt hiszem, megtartom – válaszolom oldalra
fordulva, és öntelt, csukott szájú mosolyt villantok rá.
Nevetve megtorpan, a zakója zsebébe teszi a kezét, majd lesüti
a szemét oda, ahol a cipője találkozik a száraz fűvel.
– Tudod, az üvegházban élő embereknek nem lenne szabad
kővel dobálózniuk. – Vigyorog, büszke a lopott kifejezésére.
Néhány másodpercig hagyom, hadd higgye, hogy nyert, épp csak
addig, hogy az egója még nagyobbra nőjön.
– Ez nagyon jó meglátás, Mr. Fuller. Nem, tényleg nem lenne
szabad. – Elégedett vagyok, amiért a megfelelő időben a tökéletes
dolgot mondtam, és mély levegőt veszek, miközben ez a magas,
ijesztő férfi összemegy kicsit a szemem előtt.
A vicsora átszakítja az álarcát, amit olyan megszállottan
igyekszik fenntartani, és a saját szavain csámcsog. Meg akar törni,
de nem sejti, hogy már összetörtem és újjáépítettem magam.
– Üdvözlöm Mrs. D’Angelót – mondom, mielőtt megfordulok,
és felsétálok a dombon. Közben végig érzem a tarkómon a
perzselő pillantását.
Felborítottam az első dominót, és tudom, hogy működik az
ilyesmi. A láncreakció elkezdődött, és nincs mód, hogy
megállítsuk. Már csak annyit tehetünk, hogy hátradőlünk, és
figyeljük, ahogy az egész összeomlik.
Átvágok a parkolón, ami lassan kiürül, és miközben a bejárat
közelébe érek, előveszem a telefonomat, hogy megnézzem anya
helyzetét az applikációnkban. Egysaroknyira van, ezért
megcsörgetem.
– Mindjárt ott vagyok – jelentkezik azonnal.
– , láttam. Kisétálok eléd, úgyhogy fordulj be a parkolóba
rögtön a sarkon. Azt hiszem, szeretnék egy kis fagyit enni. Én
állom. – Nem látom, de el tudom képzelni az arckifejezését az

223
apró sóhaj hallatán. Hálás nevetés ez, egy rövid, ami a szemét is
eléri, és megkönnyebbülten elernyed a válla.
– Ez... jól hangzik. – Igaza van. Tényleg jól hangzik.
Végül pont jól időzítünk mindent, és amint leparkol, oda is
állok anya kisbusza mellé. Felemelem a tenyeremet, hogy ne zárja
be az ajtót, és kinyitom az anyósülés felőli ajtót, hogy levegyem a
kabátomat. Télen jobban fogom szeretni ezt a dzsekit, amikor a
lelátón állok, és Lucas egyik meccsét nézem. Fura, mert nem csak
remélem, hogy ott leszek. Tudom. Szokatlan, csendes
magabiztosság van bennem magunkkal kapcsolatban.
– Szóval, mikor faggathatlak a dzsekiről? – Felvonja a
szemöldökét, miközben én összeráncolom a homlokomat.
– Talán, amikor már nem érzem kínosnak a zsigeri
vallomásomat, amit hajnali hatkor tettem, ahogy elviharzottam
melletted. – Az összeszorított fogaim ellenére mosolygok, és
hirtelen állati kényelmetlenül érzem magam, amiért megmondtam
anyának, hogy szexeltem.
– Rendben, nos... – Kihúzza a kulcsot a gyújtásból, és a kisbusz
előtt találkozunk. – Nem fogok sokat rágódni ezen a témán. Nem
vagyok az anyám, de mivel nem hasonlítok rá, nyíltan kell
beszélnem néhány dologról. Védekeztek? – kérdezi.
– Igen. Ó, istenem! – A kezembe temetem az arcomat. Egy
idősebb pár épp fagylaltkelyhet fogyaszt egy asztalnál a járda
mellett, kábé négy lépésre tőlünk. A legszívesebben a föld alá
süllyednék.
– És amit tettél, azt te is akartad? – folytatja.
Bólintok, még mindig csukott szemmel, az arcomat a
tenyeremmel takarom.
– És tudod, hogy csak egyszer kell...
– Igen! – szakítom félbe, mielőtt lehetősége lenne kibökni a
terhes szót. A lábamra szegezem a tekintetem, és besietek a Jan’s
nevű fagyizóba, ami azóta szolgál ki engem meg anyát, hogy
hatéves koromban megnyílt. Gondolom, Jan az egyik tulajdonos
anyja volt. Mindig elfelejtem, melyiké, de nem sokkal azután
elhunyt, hogy megnyitottak.

224
 Az arcom lehűl a mélyhűtőktől, és az orromat megcsapja a
pisztácia meg a vanília illata, amint belépek a helyiségbe. A
pultban dolgozó lány új. Sok tizedikesnek és tizenegyedikesnek a
sulimból ez az első munkája, mert közel van az iskolához. A lány
fiatal, valószínűleg csak tizenöt éves. Szeretem, amikor a
tulajdonosok dolgoznak, mert mindig tudják a rendelésünket,
abban a pillanatban, ahogy besétálunk.
Közel megyek az üveghez, és behajolok, hogy megnézzem,
van-e a kedvenc cseresznyés fagyimból. Még van annyi, hogy
kijöjjön belőle két gombóc, ezért azt rendelek. Anya pisztáciát
választ, és mindketten várunk, miközben a lány, akit a névtáblája
alapján Maryleenek hívnak, kikanalazza a fagyinkat. Anya
odaviszi a poharainkat egy sarki bokszba, én pedig odaadom a
bankkártyámat a lánynak, hogy kifizessem. Nemet int a fejével.
– Neked ingyen adom – szólal meg, és szégyenlős mosolyra
görbül a szája.
– Ó, oké. Koszi – dadogom, és elteszem a kártyámat.
Megfordulok, hogy elsétáljak, feltételezem, hogy biztos az egyik
tulajdonos rokona, vagy ilyesmi, és talán felismer minket, de
aztán az ösztöneim súgnak valamit, így megállók és
visszafordulok.
– Öhm, nem akarok bunkó lenni, de... miért? – kérdezem.
Vállat von, és oldalra fordítja a fejét.
– Nem tudom. Csak. Te nem Lucas Fuller barátnője vagy?
Hangosan felnevetek, és azonnal bocsánatot kell kérnem tőle,
mert azt hiszem, egy kicsit megijesztettem.
– Gondolom, csak nem vagyok hozzászokva ehhez a...
titulushoz – kuncogó nevetés bujkál a torkomban. – Tudod,
kifizethetem.
Bizarr ez az ingyen osztogatás a népszerű embereknek.
– Nem, tényleg. Szeretnék kedves lenni. – Látom, hogy
kényelmetlenül érzi magát miattam, ezért elmosolyodom és
bólintok.
– Köszönöm, Marylee. Király vagy. – Az emlékezetembe
vésem a nevét, miközben elindulok a bokszhoz, hogy

225
csatlakozzak anyához. Holnap meg fogom keresni a suliban, és ha
akkor van az ebédszünete, mint nekünk, megkérem, hogy
csatlakozzon hozzám, Abbyhez meg Lucashoz és az ikrekhez, ha
ott lesznek. És elintézem, hogy ugyanolyan különlegesnek érezze
magát, ahogy én most. Valószínűleg sokkal jobban megérdemli.
Én csak annyit tettem, hogy egy irányítónak adtam a
szüzességem.
Még mindig a kedvesség felhőjén lebegek, amikor helyet
foglalok anyával szemben. Felém nyújt egy kanalat, én pedig
azonnal felkanalazom a megolvadt réteget a fagyi tetejéről.
Mindig a folyós rész a legfinomabb.
– Szóval... – Anya mindig így kezdi a kínos beszélgetéseket.
Ugyanezt mondta akkor is, amikor a válásról mesélt. És
ugyanezzel a kifejezéssel érdeklődött Lucasról meg a kabátjáról.
Valószínűleg a graffitis incidens lesz a következő.
– Szeretnél beszélni az egész kurva dologról? – kérdezem,
felvonom a szemöldököm, és bekanalazok egy falat fagyit a
számba.
– Szeretnék beszélni az egész kurva dologról – válaszolja anya.
Nem vagyok benne biztos, hogy meg lehet-e finoman
közelíteni a témát, pedig gyakoroltam néhányszor. Határozottan
nem azzal akarom kezdeni, hogy a pénzről faggatom, amit Mr.
Fuller adott neki, vagy a viszonyról, amit lehet, hogy folytattak,
lehet, hogy nem. Eldöntőm, hogy a C tervet választom, ami reggel
óta a kedvencem: Mrs. D’Angelóról mesélek.
– Elég hosszú történet – mondom.
– Van időm – feleli anya, és végighúzza a kanalat a
fagyigombóc tetején. Az a legjobb ebben a helyben, hogy
hatalmas adagot adnak. Nem is merem kiszámolni a kalóriát.
Különben is, jobban tetszik a két gombóc fagyi hangzása, mint a
kétmillió gramm cukoré.
– Elkezdtem együtt lógni Tory D’Angelóval.
Anya tekintete felcsillan, ahogy összezárja ajkait a kanál körül.
– Emlékszem arra a gyerekre, ő az egyik iker, ugye? ők is ott
voltak a születésnapi bulidon a tónál. – A kanállal a szájában

226
beszél, és jó látni, hogy jól szórakozik. Nehéz lesz, amikor el kell
rontanom a kedvét.
– De igen. Tory az, amelyik meztelenül fürdött. –
Elfintorodom, és anya is grimaszol. Akkor kilencévesek voltunk,
már elég idősek ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat
egy meztelen fiú látványától.
– Persze. Igen. Szóval, most vele lógsz. Érdekes választás. –
Kicsit ugrat, és nem tudom, hogy engem próbál-e ellazítani, vagy
magát. Az elmúlt néhány napban köztünk lévő feszültség
fojtogatta őt.
– Igazából sokkal kedvesebb, mint gondoltam volna – vallom
be. Anya szemében büszkeség csillog a szavaim hallatán.
Összeszedem a gondolataimat, miközben jó nagy falatot tömök
a számba. Anya tekintete az arcomra vándorol, és várakozón
mered rám.
– Elvittem neki néhány sulis cuccot az első tanítási nap után, és
láttam... valamit. – Istenem, miért olyan nehéz ezt kimondani?
Talán, mert ha elkezdem visszabontogatni a szálakat, gyorsan
kibomlik az egész. Nagyon gyorsan.
Anya abbahagyja az evést, feszülten figyel a történetem
folytatására. Biztos vagyok benne, hogy egy újabb sztorira számít
Toryról, de nem húzhatom tovább.
– Láttam, ahogy Mr. Fuller Mrs. D’Angelóval csókolózott.
Elég nyilvánvaló volt, és nem úgy nézett ki, mintha először
fordult volna elő a... csók. – Megnyomom az utolsó szót, hogy
anya tudja, többet jelent. Látom, hogy érti, amikor összeráncolja a
homlokát és összehúzza a szemét. Az asztal közepére tolja a
poharát, és utálom, hogy elrontottam az étvágyát. Attól is félek,
hogy zaklatott. Nem azért, mert nehéz megtudni valamit a
gyereked barátainak szüleiről, hanem mert féltékeny a saját múltja
miatt Lucas apjával.
– Elmondtad Lucasnak? Vagy Torynak? – őszinte aggodalmat
hallok a hangjában.
– Lucas tudja – felelem a kanalamat nézve. Elkezdtem
alakzatokat rajzolni a fagyimba. Elpazaroltuk a tökéletesen jó

227
desszerteket. – Nem tudom, hogy mondjam el Torynak, vagy
hogy egyáltalán el kellene-e.
Anya bólint, látszólag megérti. Rosszul érzem magam,
miközben belevágok a következő részbe, de muszáj.
Mindannyiunknak tartozom azzal, hogy meghallgassam a teljes
történetet, mindenki szemszögéből.
– Még nincs vége – folytatom, és megnyalom a hirtelen
kiszáradt ajkamat, összeszorítom a számat, és néhányszor anyára
pillantok, miközben keresem magamban az erőt, nehogy
szétessek. Nem találom, és ha megint ránézek, nem lesz
bátorságom befejezni a mesélést. Az asztalra fektetem a kezem,
összefonom az ujjaimat, majd a figyelemelterelés kedvéért
összeérintem a hüvelykujjaimat.
– Lucas azt mondta, hogy nem ez volt az apja első viszonya. –
Várok, miközben a szavak megfeszülnek közöttünk a levegőben.
Visszatartom a lélegzetem, és a fülemet hegyezem nyomok után
kutatva, keresem a sóhajt, vagy bármit, ami anya reakciójából
elárulhatná, hogy Lucasnak igaza volt. Minél tovább van tökéletes
csendben, annál könnyebb felemelnem az államat, és a szemébe
néznem. Amikor észreveszem, hogy mit sem sejtve vár a
mondanivalóm többi részére, hangosan nyelek egyet, és hagyom,
hogy ellazuljon a vállam, amit eddig a fülemig húztam.
– Anya, Lucas azt hiszi, hogy az apjának veled volt viszonya. –
Hagyom, hogy a hazugság pácolódjon egy kicsit, engedem, hogy
feldolgozza a szavakat. Az arca apró rándulásából és a homlok–
ráncolásából tudom, hogy röhejesnek tartja a gondolatot, hogy
viszonyt folytasson Todd Fullerrel.
– Szóval ezt hiszi – mondja végül egy kicsit mérgesen.
Bólintok.
– Ahogy Mrs. Fuller is – teszem hozzá.
Anya hangosan felnevet, amivel magunkra vonja egy éppen
rendelő pár figyelmét, pedig jó messze vannak tőlünk.
– Tényleg? – Összehúzza a szemét, és leesik az álla a
hitetlenkedéstől.

228
 – Lucas azt mondta, az anyukája meglátott titeket egy este az
apja irodájában... és hogy az apja pénzt adott neked...
Rácsap az asztalra, mielőtt befejezhetném a mondatot, aztán
hisztérikus nevetéssel hátraveti a fejét. Hátrapillantok a vállam
fölött, és integetek az aggódó párnak, majd Maryleenek, aki
odatátogja, hogy: – Jól van?
– Az a kibaszott seggfej! – Anya kicsúszik a bokszból, és
magával viszi a poharainkat is. Odamasírozik a pulthoz, én pedig
botladozva követem.
– Nagyon sajnálom, kedvesem, de vészhelyzet van, amit
muszáj elrendeznünk. Kérhetünk elviteles fedelet? – Marylee
idegesen bólint, és feltúrja az alsó szekrényt, hogy találjon egy
fedőt, ami passzol a poharunkra. Ad nekünk kettőt, anya pedig
rácsap egyet a fagyijára. Az enyémet hátraadja nekem a vállam
fölött, aztán trappolva az ajtó felé indul.
– Hova megyünk? – Szinte biztosan tudom, hova, de verbális
megerősítést szeretnék, hogy anya gyilkosságra készül.
– Helyre tesszük a dolgokat. Aztán ahogy elül a por, te meg én
ki fogjuk élvezni a kurva fagylaltot! – Rám mutat, miközben a
szavakat köpi, és egyszerre rettent meg és inspirál az ereje.

229
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

N em is tudtam, hogy anyának van kerti széke.

Valahol a garázsunk mélyén, a hatalmas baszd meg jellel
festett ajtó mögött talált egyet. Citromzöld és alumínium, ő pedig
gondosan kirángatta a felhajtónkon keresztül Fullerék udvarára, és
közben egyáltalán nem érdekelte, mekkora jelentet rendez, vagy
milyen szörnyű hangot adott ki, ahogy végigrángatta a betonon.
Az elmúlt órában azon a széken ült keresztbe tett lábbal, és
készen állt rászabadítani a mérgét az ellenségeire. Habozok, hogy
fel-alá járkáljak mögötte, miközben az alig meglévő körmömet
harapdálom, vagy a konyhaablakból bámuljam, miközben random
dolgokat rágcsálok a hűtőnkből. Már nem maradt más, csak a
savanyú uborka, ráadásul szeletelt. Már vagy tucatnyi karikát
kikotortam a villával. Idegességemben eszem. Az az egyetlen oka
annak, hogy távol tartottam magam a fagyitól, hogy ki akarom
élvezni, nem csak mérgemben megenni.
Írtam Lucasnak, hogy abban a pillanatban hívjon fel, amikor
elindul haza az edzésről. Én akarom megmondani neki, hogy
tévedett. Anya méregből, dühösen fogja helyre tenni a dolgokat,
de Lucasnak abból már épp elég kijutott. Nem az ő hibája, hogy
nem megfelelő információt kapott. Csak megszenvedte a
hazugságot. Mindketten megszenvedtük.

230
 Minél sötétebb lesz odakint anélkül, hogy a telefon
megcsörrenne a kezemben, annál jobban aggódom, hogy nem
fogom tudni figyelmeztetni. Szerencsére az első fényszóró, ami
feltűnik a színen, nem egy férfié.
Megcsörgetem Abbyt és kihangosítom a telefonomat,
miközben a Fullerék garázsa előtt kibontakozó jelenetet bámulom.
– Mi újság? Vége van? Anyukád behúzott neki? – Abby szereti
a verekedést. Plusz anyát is szereti, néha még jobban is, mint a
sajátját.
– Szerintem lehet, hogy át kellene jönnöd – szólalok meg,
miközben anya követi a fehér Tahoe-t a garázsba, és megáll, ahol
az ajtó becsukódik. Szándékosan áll meg az útban, hogy Mrs.
Fuller ne tudja rácsukni az ajtót.
– Máris ott vagyok. Maradj vonalban; mondd el, miről
maradtam le – mondja a barátnőm.
– Nem hiszem, hogy sikerülne. Csak... gyere – követelem.
Kinyomom a hívást, mielőtt tiltakozhatna, és zsebre teszem a
telefont, hogy a kezem szabadon maradjon. A hátsó ajtóhoz
megyek, és kinyitom, hogy meg tudjak állni a küszöbön, de
egyelőre itt maradok. Az összes beszélgetés közül ettől tartok a
legjobban.
A Tahoe hátsó lámpája kialszik, és kinyílik az ajtaja. Csak
Shannon Fuller lábát látom. Elegáns fekete ruhában és magas
sarkúban van. Anya ehhez képest papucsot és felhajtott szárú
farmert visel. A kibaszott vidéki és városi csatája fog lejátszódni.
Mindkét nő dermedten áll, és bár nem látom Lucas anyjának
arcát, a mozdulat hiányából tudom, hogy mindketten csendben
vannak. Anya bólint, majd megemeli az állát, és keresztbe teszi a
karját a mellkasán. Végül Mrs. Fuller odasétál anyához, és amikor
a két nő szemtől szemben áll egymással, a testtartásukban semmi
kedvesség vagy melegség nincs, én pedig eljövök a küszöbről.
Átszelem a felhajtót, hogy beleszóljak a beszélgetésbe anya
védelmében.
– Nem akarom, hogy együtt járjanak.

231
 Ezek az első szavak, amik elhagyják Lucas anyjának száját.
Kegyetlen döfés ez a boldogságnak, amit korábban éreztem.
Ráadásul a legkevésbé fontos dolog az összes közül.
– A lányom hihetetlen személyiség. A fiad szerencsés, amiért
övé a szerelme, és nincs jogod elbagatellizálni az érzelmeiket,
főleg azok után, hogy inkább a hazugságokban hiszel. – Az, hogy
anya megvéd, igencsak megnöveli az önbizalmamat, bár akkor is
fájnak Lucas anyjának szavai. A rossz dolgok mindig nagyobbat
ütnek, mint a jók, akkor is, amikor nem igazak. – Soha az életben
nem feküdtem le, és nem is feküdnék le egy másik nő férjével –
folytatja anya. Észreveszem, milyen szavakat választott, közelebb
megyek, és egy kicsit kihúzom magam a mondandója hallatán.
Olyan nőként beszél, akit megbántottak más nők.
– Kristen, nem akarom ezt csinálni. Tudom, amit tudok. És a
lányod is itt van. Nem kell hallania a botrányos részleteket –
jelenti ki Lucas anyja. Csak néhány lépésre vagyok tőlük. Anya
hátrapillant rám a válla fölött, aztán kinyújtja a kezét, hogy
közelebb intsen magához. Megyek, bár kissé vonakodva.
– Nem gondolhatod, hogy nem elég jó Lucashoz, de túl jó az
igazsághoz! Ma este tisztázzuk a helyzetet, és addig el nem
mozdulok innen, amíg mindent meg nem beszélünk.
Mindannyian. Toddot is beleértve. – Anyának határozott a hangja,
elég mérges, de egyszer sem veszíti el az irányítást. Furcsa
hallani, hogy a keresztnevükön szólítják egymást. Arra
emlékeztet, hogy valamikor mennyire közel állt egymáshoz a két
család. Rádöbbenek, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
elveszített egy barátot Mr. Fuller hazugsághálója miatt. Anya és
Lucas anyja is... elveszítették egymást.
– Kristen, menj haza – könyörög Lucas anyja.
– Nem. Addig nem megyek sehova, amíg ezt nem tisztáztuk –
mondja anya, és összefonja a karját az enyémmel, az oldalához
bilincselve.
Abby kocsija megáll a házunk előtt, a padkánál.
Legszívesebben odakiáltanék neki, hogy maradjon az autóban, de
az nem a barátnőm stílusa. A szemem sarkából látom, hogy

232
közelebb sétál hozzánk, és nem kell sok idő, mire Lucas anyja
reagál a növekvő közönségre.
– Ó, az isten szerelmére, én nem csinálom ezt – jelenti ki, és
legyint felénk, miközben megfordul, és beljebb megy a garázsba.
– Biztos? Todd most érkezett, és Lucas is mögötte van. Nem
megyek innen sehova. Mondani fogok néhány dolgot, amit a
férjednek hallania kell, és biztos, hogy neked is! – Anya hangja
szigorú, és érzem, mennyire merev a karja. Készen áll, hogy a
szavakon túl fizikailag is megküzdjön velük, amennyiben
szükséges.
– Bébi! Mi folyik itt? – Mr. Fuller tekintete rám és az anyámra
tapad, annak ellenére, hogy a fejét a felesége felé fordítja. Úgy
néz ki, mint egy róka, ami épp kimászott a tyúkólból, és anyám a
gazda, aki a fejéhez tartja a pisztolyt.
– A szomszédaink épp menni készülnek – válaszolja Mrs.
Fuller.
– June? – Lucas hangjára felé fordulok, de maradok, ahol
vagyok. Anyának itt van rám szüksége.
– Nem megyünk sehova, Todd. Épp most akarunk a mélyére
ásni annak az ordas nagy hazugságnak, amit összehordtál. Ezt
csináljuk – jelenti ki anya. A legtöbb jelenlévő szeme elkerekedik,
de Mr. Fulleré nem. Mocorogni kezd, keresi a következő
fedősztorit, ami lehetővé teszi, hogy a kecske is jól lakjon, meg a
káposzta is megmaradjon.
– Kristen, fogalmad sincs, miről beszélsz – válaszolja, de már
látom a felesége arcának rezdüléséből, hogy egyáltalán nem biztos
abban, hogy korábban az igazságot tudta.
– Ó, pontosan tudom, mit csinálok. Tönkreteszem a napodat,
azt. – Anya elmozdul mellőlem, és lassan, módszeresen
megközelíti Lucas apját. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha Mrs.
Fuller anya útjába akarna állni, hogy megvédje a férjét és a
törékeny sztorit, amit két éven át igaznak hitt. De meggondolja
magát, az aggodalomtól eltorzul az arca. – Nem szívjóságból
segítettél a válásom során. Alibit gyártottál magadnak. – Anya

233
megáll néhány lépésre a tanútól, akit ki fog csinálni: ha akarná,
még a mellkasába is bele tudna bökni.
– Nicolas ki akart semmizni, Kristen. Persze hogy meg akartam
győződni róla, hogy az exed nem teszi tönkre teljesen az életedet,
csak mert neki volt ügyvédje, neked meg nem. Csak azt sajnálom,
hogy elmostad a szívességem határait. Bébi... – Mr. Fuller a
feleségéhez fordul, a teste merev, és a kezét ökölbe szorítja az
oldala mellett. Ez egy kétségbeesett férfi testtartása. – Elferdíti a
valóságot. Nagyon sajnálom, hogy ezt hallanod kell. Hiba volt,
ami történt, de gondolom, számára... többet jelentett.
Hiba.
Fogalma sincs, mennyire bosszantó ez a kifejezés.
– Mrs. D’Angelo is hiba? – Arra számítok, hogy a szavak az én
számat hagyják el, de nem. Lucas avatkozott bele ebbe a káoszba,
kiáll az apja ellen, és a legérzékenyebb pontján találja el.
– Az ikrek anyja? – Mrs. Fuller kezd képbe kerülni. A férjéhez
masírozik, és meglöki a vállát, ő kétségbeesetten nyúl a nő
csuklója után, hogy blokkolja az ütéseit, de Mrs. Fuller még
egyszer meglöki.
– Ki mondta ezt? ő? – Mr. Fuller az anyámra mutat, az ujja
majdnem az orrához ér. Csoda, hogy anya nem harapja le.
– Én voltam – szólok közbe. Reszketek, de néha a dominók
nagy földrengést okoznak, amikor eldőlnek. És amik most
felborultak, hatalmasak.
– Bébi, hazudik. Mármint, ne már! – Todd Fuller ideges
nevetése rengeteg verejtékkel párosul. Szó szerint sarokba
szorítottuk. Már csak az van hátra, hogy megszabadítsuk a
kínjától. És az egyetlen, aki érdemes erre, az az édesanyám.
– Mondj el mindent – mondja ki Mrs. Fuller a varázsszavakat,
amelyek örökre meg fogják változtatni a családját.
Majdnem egy órába telik, mire összerakjuk az igazságot, én és
Lucas anyja betöltjük a réseket, miközben anya megosztja velünk
a történetet az ő szemszögéből. Amikor mindennek vége, az
illúzióból, amin Todd Fuller olyan keményen dolgozott, csak egy

234
rég elveszett délibáb marad, a hátrahagyott pusztítás
helyrehozhatatlan.
Miközben a szüleim házassága vészesen közeledett a végéhez,
Mr. Fuller elkezdett félrelépni. Kilencedikben kezdődött, a
focitábor alatt, amikor ő és Mrs. Natalia D’Angelo önként
jelentkeztek kísérőnek a csapat floridai utazására. Két hét egy
hotelban, és amíg a fiúkat lefoglalták a futballpályán, rengeteg
szabadidejük maradt, és gyorsan lekerültek róluk a kibaszott
ruhák.
Lucas anyja elkezdett gyanakodni, és amikor az apja meglátta,
hogy a telefonját nézegeti, pánikba esett, és felcserélte Natalia és
az anyukám nevét a telefonkönyvben. Így bár az igazi üzenetek,
amiket anya váltott Lucas apjával, rövidek és célratörők voltak, és
kizárólag jogi dolgokról szóltak, Lucas anyja mocskos és
elkeserítő üzeneteket látott. Méghozzá azért, mert azokat a férje
Natáliával váltotta, akivel mostanra már majdnem három éve van
viszonya.
Mr. Fuller berántotta anyát a hálójába, amikor kihasználta a
kétségbeesettségét. A szüleim külön éltek, és apa nem akart
gyerektartást fizetni. Persze igazából engem sem akart. Szóval,
amikor a kedves szomszéd, akinek a neve ott szerepel egy puccos
indianapolisi családjogi ügyvédi irodán, felajánlotta a segítségét
pro bono, tehát ingyen, anya kapva kapott az alkalmon. Ez azt
jelentette, hogy néha be kellett mennie a városba, hogy
találkozzanak, és végigülni a többórás tárgyalásokat az apám
ügyvédjével, Todd Fullerrel az oldalán. A férfi nem akart teljesen
szemét lenni, ezért amikor megállapodtak egy tízezer dolláros
egyezségben, ami fedezte az anyám jogi kiadásait, Mr. Fuller neki
adta a pénzt. Egy kétes kinézetű borítékban nyújtotta át az
összeget, méghozzá azért, mert tudta, hogy a felesége látja a
jelenetet – vagy legalábbis a magánnyomozó, akit egy hónappal
korábban felbérelt.
Mrs. Fuller egyre többet ivott, és gyógyszerekkel keverte az
alkoholt. Egy túladagolás totális összeomláshoz vezetett, Lucas
anyja ekkor került kórházba. A szüleim válását azon a héten

235
véglegesítették, és Mrs. Fuller a kórházi ágyon fekve könyörgött a
férjének, hogy szakítson az anyámmal. A kezére játszott azzal,
hogy megmondta, már mindenről tud. Persze hogy tudott. A férfi
megbizonyosodott róla, hogy azt tudja, amit el akart hitetni vele,
ami a közelében sem járt az igazságnak.
A hosszú üzleti utak, miközben a felesége küzdött, hogy
megtalálja a józan eszét, egyáltalán nem az üzletről szóltak.
Miközben Mr. Fuller megszökött a fia legjobb barátjának
anyjával, Lucas rettegett, hogy az anyja már soha nem lesz
önmaga. Minden szabad pillanatot vele töltött a kórházban, és
otthon is, amikor végül hazaengedték. A nő három hónapig nem
ment vissza dolgozni, mert túl nagyok voltak az elvárások az
ügynökségénél, és nem tudott megbirkózni velük. A fia tartotta
egyben. Aki ígéretet tett neki.
Mindent megtett, amit kért tőle. És amikor a kérés az volt,
hogy zárjon ki engem az életéből, azt is megtette. Már egyébként
is mélyen voltam a saját családi krízisemben, segítettem anyának,
aki mérgesen pakolta össze apa cuccait, hogy eladományozza
őket, és én voltam a közvetítő néhány telefonbeszélgetésüknél,
amikor apa nem volt hajlandó kifizetni a számlákat, amikkel még
tartozott neki. Nem igazán kerestem a társaságát, de csak mert
Lucas sem kereste az enyémet. Ez egyre szélesebb szakadékot
teremtett közöttünk, ami megkönnyítette Lucas számára, hogy
elhiggye az apja hazugságát. És mivel már hozzászoktam, hogy
eldobnak, feltételeztem, hogy Lucas meg az apám egyformák.
– Tűnj. Innen!
Az utolsó két szót Lucas anyja kiáltja, aki félbeszakítja Todd
Fuller litániáját és kifogásait. A férfinak még sikerül kinyögnie
néhány szót, az arca vörös, és összevissza kalimpál a kezével,
miközben mutogat. Mindig mutogat – de soha nem magára.
– Bébi, nem viselkedsz racionálisan – mondja, lekicsinyli őt
mindannyiunk előtt. De ezúttal ahelyett, hogy szétesne, Lucas
anyja megduplázódik méretben és erőben.
– Istenemre esküszöm, Todd, ha nem szaladsz fel az emeletre,
hogy egy táskába összeszedd a cuccaidat, és elhagyd ezt a házat

236
most azonnal, ki fogom dobálni a holmidat az ablakon, és
meghirdetek egy ingyenes garázsvásárt! – jelenti ki Lucas anyja.
Abby hangosan röhög a hátam mögött, én pedig tátott szájjal
fordulok felé. Majdnem elfelejtettem, hogy ő is itt van. Annyira
lefoglalt az igazság kiderítése, hogy egyszer sem néztem hátra a
kiabálás közepette. Túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy
közbeszúrjam az információimat, ahol végre tudtam, hogy pasz–
szolnak. De valamikor az egész balhé közepén megjelent Tory.
Hátrahúzódott, hogy a káosz magától lejátszódjon, de határozottan
elég közel van ahhoz, hogy hallja a szívszorító tényeket, amik őt
is érintik.
– Tory – nyögöm ki. Lucas a barátjához fordul. Abby
megpördül a sarkán. És a felnőttek, akik eddig úgy viselkedtek,
mint a gyerekek, hagyják, hogy a kiabálásuk hirtelen csöndbe
forduljon.
Tory állkapcsa megfeszül, harag lángol a tekintetében, ami
teljesen ellentétes azzal a kifejezéssel, ami ennek a jó humorú
csínytevőnek a szemében általában tükröződik. Mérgesen bámulja
Lucas apját, miközben közelebb sétál hozzá, kettéválasztva kis
tömegünket. Megáll Lucas előtt, és a tenyerével kedvesen, de
határozottan megveregeti a mellkasát a szíve fölött, mintha azt
mondaná: „Kézben tartom a helyzetet.”
Még körülbelül öt lépésre van szüksége ahhoz, hogy szemtől
szemben álljon Todd Fullerrel, és bár Lucas apja néhány centivel
magasabb nála, Tory fiatal és sokkal edzettebb, Mr. Fuller nem
ellenfél neki.
– Kurvára hagyja békén a családomat! – jelenti ki. – Ó, és a fia
az MIT-re fog járni. Maga pedig... szar focista volt.
Az ütés erős és gyors, Tory ökle a puha párnán landol, ami
elválasztja Mr. Fuller felső fogsorát az alsótól. A reccsenő hang
éles, és tökéletes szinkronban van a horoggal. Egy törött állkapocs
valószínűleg elég fájdalmas. De ami ennél is kínosabb, az a
megsemmisített egó, amibe Tory veri be az utolsó szöget, mielőtt
visszasétál a kocsijához, és elhajt.

237
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

M egfigyeltem, hogy néha valami furcsa dolog történik,

amikor keresztülmész egy váláson, és érzelmileg túléled. A
remény jelképe leszel azok számára, akik hasonló dolgokon
mennek keresztül.
Anya egy éve nem hívta fel apát. Amíg a csekkjei ideérnek,
nem igazán van szükség arra, hogy beszéljenek. Küldött anyának
egy üzenetet, amikor megkérte Jamie kezét. Anya azzal válaszolt,
hogy oké. Ezt a rövid üzenetváltást leszámítva rádiócsend van
közöttük. De amikor Lucas anyja felkereste az enyémet,
szégyenkezve, alázatosan és a megélhetését féltve, olyan ügyvédet
keresve, aki szembe mer szállni a férfival, akit el akar hagyni,
anya tudta, hogy az egyetlen méltó ellenfél az a köcsög, aki
apámat képviselte.
Két héten át anya volt Shannon Fuller személyes túravezetője a
válás világában. Ma este rábeszélte Shannont, hogy bulizzanak
egyet az új stúdiójában. Gondolom, a fehérneműs fotózás erőt ad
egy frissen szingli nőnek. Miután maratoni vásárlást tartottak a
Victoria’s Secretben, anya elvitte, hogy egy profi készítse el a
haját és a sminkjét. Már órák óta a stúdióban fényképezkednek, de
két üveg bort is magukkal vittek. Van egy olyan érzésem, hogy ott
fogják tölteni az éjszakát.

238
 Felőlem rendben. Ez azt jelenti, hogy Lucasszal nem kell
sugdolóznunk. Bár azt is szeretem, mondjuk, egészen más okból
kifolyólag.
Furcsa, milyen gyorsan telik az idő, amikor együtt vagyunk.
Majdnem minden este bemászott az ablakomon, mióta lement az a
bizonyos epizód, amit szeretetteljesen csak ÓNH-nak, vagyis
Óriási Nagy Hibának bélyegeztünk. Csak egyetlen estét hagyott
ki, amikor segített lemászni, hogy kiszökjek és elmenjek
Chicagóba vele, Toryval, Haydennel meg Abbyvel. Tory azt
mondta, a csillagokat akarja nézni a tónál, Lucas pedig szerette
volna eltörölni az apja ballépéseit, és kiengesztelni a legjobb
barátját. Alig több mint két óra alatt tettük meg a háromórás utat,
és még napfelkelte előtt hazaértünk. Utána meséltem róla
anyának, mert nem akartam az újrakezdést rögtön titkokkal
kezdeni. Persze azokról az éjszakákról nem tud, amiket Lucas a
szobámban tölt. Kell néhány dolog, ami csak az enyém, és
bármennyire is szeretném újjáépíteni a kötelékünket, nem akarok
lemondani arról, hogy Lucas ölelésében aludjak el éjszakánként.
Vagy kihagyni, ahogy az ujjaival a hasamat cirógatja, mint
most is.
– Szóval, ami a randit illeti – kezdem elnehezült szemhéjjal,
miközben lepillantok a csípőmre, ahol Lucas a fejét pihenteti.
Ördögi pillantásával az ujjai munkáját figyeli, amik lassan
feltolják a pólómat a bordámon.
– Igen? – motyogja anélkül, hogy felpillantana. Behunyja a
szemét, és oldalra fordítja a fejét, hogy hűvös csókot nyomjon a
bőrömre a köldököm mellé. De kinyitja a száját, és a nyelve
gyorsan megízleli a testemet.
– Nehogy azt hidd, hogy el tudod terelni a figyelmemet a
tipikus fogásaiddal – jelentem ki, miközben küzdők a kényszerrel,
hogy megmozdítsam a csípőmet, mert a francba, a csábítása máris
működik.
– Oké – motyogja megint, és ezúttal feljebb kalandozik a
nyelvével, az alsó ajkával a bőrömet súrolja, miközben a kezével
még feljebb tolja a pólómat. Amikor az ujjai megtorpannak ott,

239
ahol a melltartómnak kellene lennie – ami nincs ott –, felvonja a
szemöldökét
– Mi ez? – Félmosolyra görbül a szája, én pedig beképzelten
elvigyorodom.
– A tiéd, ha mesélsz a randiről, amit ígértél – incselkedem.
Felnevet, és még feljebb kalandozik a testemen. Ösztönösen
ívbe feszítem a hátamat, Lucas pedig megmozdul, testsúlyát a
könyökén egyensúlyozza, így a keze szabadon marad, hogy
teljesen feltolja a pólómat, amíg fel nem tárulnak a melleim.
– A-a – mondom, de alig tudom kinyögni a hangot, mivel
közben elakad a lélegzetem. Felemelem az ujjamat, és
megdorgálom. – Nincs desszert vacsora előtt.
Szélesen elmosolyodik, és elhomályosul a tekintete a rengeteg
mocskos gondolattól. Előrehajtja a fejét, hogy bekapja az ujjamat.
Gyengéden beleharap, mielőtt játékosan felmordul.
– Csupa desszert vagy, June – jelenti ki, ahogy elengedi az
ujjamat
– Egy. Randi – kötöm az ebet a karóhoz, bár tudom, hogy az
egész csak játék. De a játék majdnem annyira izgató, mint a többi
dolog. Sőt, talán még jobban is.
– Rendben – egyezik bele, aztán felemeli az állát, és
megpuszilja a bőrömet a mellem alatt.
Élesen levegő után kapok, és kinyomom a mellemet, még
többre vágyva. Lucas magasabbra emeli a tétet, egyre közelebb
puszilgat a mellbimbómhoz, körbejárja a mellem domborulatát, de
soha nem teljesen ott, ahol a legnagyobb szükségem lenne az
ajkára.
– Szalagavató – szólal meg.
Felnevetek, mert a szalagavató egyikünknek sem a stílusa.
– Mit vegyek fel? – kérdezem.
Feljebb emelkedik, és a nyelvével megpöcköli a
mellbimbómat. Reszketek, miközben fújva igyekszik megszárítani
a hátrahagyott hűvös foltot, és mosoly játszik az ajkán.
– Fekete ruhát – válaszolja, majd a másik mellemet is
ugyanúgy megkínozza. – Én felveszem a fekete

240
farmernadrágomat meg azt a sötétszürke pulóvert az ing meg
nyakkendő fölé. – A szája csábító mosolyra húzódik, amitől
megjelennek a gödröcskéi, mert tudja, hogy ez az összeállítás a
kedvencem. Múlt héten kérdeztem arról a pulóverről.
– Oké. Én fekete ruhában, te meg... rohadt szexin. Értem –
mormolom, tudva, hogy szereti, amikor így beszélek vele.
Behunyja a szemét, és felnyög, ahogy végighúzza az orrát a
mellkasom közepén, és megáll, amikor az ajkai a jobb
mellbimbómat súrolják.
– Semmit ne vegyél a ruha alá – közli, a nyelvével ismét
megkóstol, ezúttal hosszabban és erősebben, amitől ívbe feszül a
hátam, ő pedig alám tud nyúlni, hogy teljesen az irányítása alá
vonjon.
– Ez elég kockázatosnak tűnik, egy szál fekete ruhában a
szalagavatón úgy, hogy nincs... alatta... semmi. – Felhúzom az
egyik térdemet, és megemelem a csípőmet, mert hozzá akarom
préselni magam, hogy enyhítsek az egyre növekvő nyomáson.
– Ezek a követeléseim, June. – Megint megnyal, én pedig
engedek az akaratának, és alig bírom nyitva tartani a szemem, mi
közben őt bámulom, hogy lebuktassam a blöffjét. De nem blöfföl,
és a gondolat, hogy így menjek el vele valahova, egyszerre tölt
meg kíváncsisággal és sóvárgással.
– Azt hiszem, ez megvalósítható – jegyzem meg, és lehet, hogy
meglepem a válaszommal. A jobb szemöldöke magasabbra
szökik, mint a bal.
– Szóval, áll a randi? – A jobb mellemre fekteti a száját, és
erősen megszívja, aztán nem marad más, csak a fogai szorítása, és
egy gyengéd rántással fejezi be, amitől mindenét akarom. Most.
– Áll a randi. Most pedig, Lucas, kérlek, mindenre, ami szent,
megdugnál végre? – Nyöszörgéssel zárom a könyörgésemet, és ez
jobban szórakoztatja, mint máskor. Még jobban elhomályosul a
tekintete, ahogy leveszi rólam a pólót, és felhúzza a karomat.
összetekeri az anyagot, majd lazán megköti a kezemet a fejem
fölött, aztán feltérdel, én pedig széttárom a lábamat körülötte.
Abbahagyja a játszadozást és az ugratásomat, majd beakasztja

241
ujjait a rózsaszín csipkebugyimba. Abbyvel vettem a fehérneműt a
ma estére gondolva, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó
munkát végzett, ahogy Lucas farka kidudorodik a szürke
melegítőalsójából. Mint megtudtam, ritkán visel alsónadrágot. Ezt
a szokását az ilyen pillanatokban kifejezetten szeretem.
Lehúzza a bugyit a csípőmön, én pedig felemelem a lábamat,
hogy teljesen megszabadítson tőle. Lucas a testem fölé hajol,
majd a pénztárcájáért nyúl az éjjeliszekrényen, és elővesz egy
óvszert, amit a fogai között tart. A szája mosolyra görbül, újra
előcsalogatva a gödröcskéjét. Felhúzom a térdemet az oldala
mellett, mert azt akarom, hogy enyhítsen a sajgáson, ami
kétségbeesetten erősödik bennem.
– Szereted, amikor mocskos dolgokat csinálok veled, nem igaz,
June? – motyogja a fogai között a becsomagolt gumival.
Bólintok, mert igaza van.
Lucas a fogaival tépi fel a csomagolást, és fél kézzel
kiszabadítja magát a nadrágjából. A másikkal lassan gördíti fel
magára az óvszert. Megemelem a csípőmet, könyörgök, hogy
fejezze be a kínzást, miközben néhány centire tartja magát attól a
helytől, ahol olyan kétségbeesetten szükségem van rá.
Nem várat sokáig, kétszer végighúzza a farkát a
középpontomon, aztán egy hosszú, lassú lökéssel elmerül bennem.
A lábammal automatikusan átölelem a derekát, ő pedig a
csípőmbe kapaszkodik, miközben ki-be csúszkál bennem. Az
elhagyatott autós mozi óta ez az első alkalom, amikor nem kell
szex közben egymás bőrébe fojtanunk a hangunkat.
Megszabadulok néhány gátlásomtól, ami abból ered, hogy
fájdalmasan csöndben kell lennünk esténként a szobámban.
Engedelmeskedem, és a fejem fölött hagyom a kezemet,
hagyom, hogy Lucas az orgazmus felé taszítsa a testemet, a
csípőmmel pedig örömmel fogadom minden lökését.
Megtanultam, hogy képes vagyok gyönyört okozni neki a csípőm
legkisebb rezdülésével is, így amikor érzem, hogy kezdi
elveszíteni bennem magát, megmozdítom a testemet, hogy
közelebb csábítsam a mindent felemésztő lángokhoz. Tudom,

242
hogy nemsokára elélvez, amikor előreesik, és a homlokomra
támasztja az övét, az egyik karjával a fejem mellett támaszkodva
tartja meg a testsúlyát, míg a másikkal a csuklómat fogja, ahol
összekötötte a kezemet a pólómmal.
A csípője minden lökése egyre közelebb taszít a gyönyörhöz,
egyre gyorsabban mozog, egyre erősebben feszülnek meg az
izmai. Felkiáltok az élvezettől, és gyengéden a csupasz vállába
harapok, majd összeszorítom a szememet, miközben az orgazmus
első hulláma a mélybe lök, majd a tenger kielégítő hullámain
ringat, ahogy a testem megfeszül az övé körül, és felemelem a
csípőmet, hogy minden lökésével találkozzak. Végül a teste
annyira megfeszül, olyan vastagnak érzem magamban, hogy
tudom, el fog élvezni. Az enyémhez húzom a száját, és erősebben
csókolom meg, mint valaha, a nyelvemmel simogatom az övét, az
alsó ajkát harapdálom, és halk nyögések szakadnak ki belőlem,
ahogy elakad a lélegzete és a teste csupa izzadság, szex és
végtelen gyönyör lesz.
Oldalra fordít bennünket, hogy ne nyomjon agyon a súlyával,
én pedig elhajítom a pólómat, hogy bele tudjak túrni a hűvös,
nedves hajába; a testünk ragacsos a szenvedélyünktől. Hosszú
percekig fekszem így vele, miközben még mindig bennem van.
Képes lennék így elaludni mellette, összekapcsolódva abban a
tartósságban, ami abból adódik, hogy valaki az első az életedben,
és teljesen neki adod minden esszenciádat.
– Az előbb komolyan beleegyeztem a szalagavatóba? – kérdezi
Lucas nevetve, én pedig imádom a hangot, ami kiszakad belőle, a
finom remegést és a teste vibrálását az érintésem alatt
– Igen – válaszolom, és csábító mosollyal nézek rá. – Én pedig
megígértem, hogy semmit nem veszek fel a ruha alá.
Hozzám hasonlóan elmosolyodik, és a vágy, ami előcsalja a
jókedvét, az izgatott tekintetében is tükröződik.
– Tényleg – vágja rá elégedetten... és talán ismét felizgulva.
– Ajánlom, hogy vegyél virágot – teszem hozzá, tudva, hogy
most bármit kérnék, megkapnám. De ahogy a dolgok állnak,
egyébként is megvan mindenem.

243
244
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A legtöbb végzős sok spontán fényképezkedést elvisel a

szüleivel, amikor elérnek bizonyos mérföldköveket. Soha
nem vettem részt egyetlen szalagavatón, sőt ami azt illeti,
egyetlen táncos rendezvényen sem. A kilencedikesek nem
jöhettek, és a Montessori iskolám túl kicsi volt ahhoz, hogy egy
kézműves vásáron kívül mást is rendezzen. Ami a mérföldköveket
illeti, ez az első, ami fotókat követel.
Persze anya profi fényképész, így egyetlen alkalom vele lehet,
hogy kitesz öt-tíz másikat, amiről lemaradtam.
Az utasítás egyértelmű volt, és mind engedelmeskedtünk.
Abby, Lola, Naomi és én korábban érkeztünk, átöltöztünk, és
megcsináltuk a hajunkat meg a sminkünket Lucas anyjának
emeleti szobájában. Nehéz volt nem körbenézni, és észrevenni a
férfias dolgok teljes hiányát. Ezt csak Abby tette szóvá hangosan,
és csupán egyszer.
– Örülök, hogy elválik attól a szeméttől – mondta. Ez mindent
összefoglalt, és csak ennyi kellett, hogy megtisztítsuk a helyiséget
a negatív energiától, és utat engedjünk a varázslatnak.
Míg mi az emeleten öltöztünk, Lucas, az ikrek meg néhány
srác a csapatból nálunk készültek, a szobámban. Igyekeztem
mindent eldugni, amiről azt gondoltam, hogy kínos lehet, de

245
jobban érzem magam tudva, hogy Lucas is ott van. Ha Tory úgy
dönt, hogy feltúrja a szekrényemet, beveri a képét.
Amíg elkészülünk, anya röhejes mennyiségű felszerelést állít
fel – két ernyőt, négy különböző vakut, és egy varrás nélküli,
PVC-csőből épített hátteret, ami valami állványon lóg. Senki nem
kérdőjelezi meg, főleg én nem. Az utolsó közös fotóim Lucasszal
még azelőtt készültek, hogy a testünk megérett volna, amikor a
kézfogás még nagyon pikánsnak és tabunak tűnt. Ó, micsoda
dolgokat csináltunk egymással azóta...
Persze a fotók kizárólag egyetlen helyen készülhetnek el. Anya
mindig is szerelmes volt a Fuller–ház lépcsőjébe. Míg a házaink
alaprajza egyforma, nálunk a belső tér drasztikusan más. Az én
otthonom gyakorlatilag az „alapmodell”, míg Lucasé fel van
turbózva a legjobb újításokkal. És a legkiemelkedőbb pont, mind
anyám, mind szerintem, a vaslépcső, ami a ház egyik végéből
kanyarodik le az előszobába. Ezért kellett itt öltöznünk... hogy
fantasztikus bevonulást produkáljunk, amit anya videóra vesz.
Anya nagyjából kéttucatnyi égősort vett a „víziója” miatt, és ő
meg Lucas anyja majdnem egész nap azzal voltak elfoglalva,
hogy rátekerjék őket a korlátra, a tökéletes csillogó hatás
érdekében. Egy bizonyos ponton, amikor átjöttem, hogy beadjak
egy kis ragasztót, meghallottam, amikor Shannon azt mondta
anyának, azt kívánja, bár „sokkal hamarabb megtették volna”.
Nem kíváncsiskodtam, és nem maradtam hallgatózni, de szinte
biztos vagyok benne, hogy a békülésről és az igazságról beszélt.
Most, hogy a fiúk mind átjöttek, a földszintről felhallatszó
nevetés visszhangzik a magas mennyezeten, és gyakorlatilag betör
Lucas anyjának ajtaján. Már majdnem egy órája elkészültem, de
közben legalább kétszer megkérdőjeleztem minden porcikámat.
Leginkább azon kattogok, hogy egy nagyon rövid ruha van
rajtam, alatta pedig semmi. Ezt titokban tartottam Abby előtt;
néhány pillanatnak muszáj különlegesnek lennie, és ez csak rám
meg Lucasra tartozik. A tudat, hogy megérinthet, ha benyúl a
ruhám alá, pont egy ilyen dolog.

246
 A hajamat laza lófarokba kötöttük, amit Abby begöndörített,
így hullámokban omlik a vállamra és a hátamra. A ruha, amit
vettem, pánt nélküli, a hátán pedig mély kivágás húzódik a hátam
alsó részéig. Az anyag, ami eltakarja a fenekemet, minimális,
úgyhogy ma este nem fogok merészen és nagyot táncolni. De nem
baj, mert az este nagy részét Lucas karjaiban szándékozom tölteni.
– Tessék – szólal meg Abby, ahogy mögém áll, és beszórja a
vállamat meg a mellkasomat egy kis csillámporral. Alig ismerem
fel magam a tükörben, az esetlen alteros lány a hosszú, sötét hajjal
majdnem úgy néz ki, mint egy hercegnő. Valószínűleg a
csillámpor tehet róla.
– Lucas meg fog őrülni tőled – jelenti ki, és a vállamra fekteti
az állát. Leveszem a tekintetem a tükörképünkről, és ránézek a
legjobb barátnőmre, aki mindig gyönyörűnek látott. Kinyújtja a
kezét, és készít kettőnkről egy képet, én pedig szélesen
elvigyorodom.
– Kivételesen jó hangulatban örökítettél meg – jegyzem meg
nevetve.
– Hát, kellett egy ilyen is – mondja, és lő még egy képet,
miközben épp a szememet forgatom a béna viccén.
– És... tessék – piszkál.
Bosszúvágyat színlelve nyúlok a telefonjáért, de mielőtt
elkapnám, valaki halkan bekopog az ajtón. Lucas anyja sétál be a
helyiségbe, és az arcához nyomja a kezét. Megrázza a fejét,
amikor meglát négyünket. Mindannyian úgy kicicomáztuk
magunkat, mintha egy királyi bálba tartanánk.
– Szóval ilyen, amikor az embernek lánya van – szólal meg
őszinte csodálattal a hangjában. Kinyújtom a karomat, és ahogy
megfogja a kezemet, megszorítom. Még mindig nem engedtem
meg Lucasnak, hogy elolvassa a levelet, amit az anyja nekem írt,
miután lezajlottak az események, de tudja, hogy adott nekem
egyet. Két oldalon keresztül kért bocsánatot, amiért elhitte, hogy
kevesebb vagyok a különlegesnél. Sírtam, amikor elolvastam, és
addig nem is realizálódott bennem, mennyire fájt, hogy olyan
rossz véleménnyel volt rólam egy olyan dolog miatt, amiről azt

247
hitte, az anyám tette. Kimerítően sorolta a legjobb
tulajdonságaimat, amelyek ugyanakkor mélyen személyesek és
jelentőségteljesek voltak. Nem általánosságban fogalmazott
egyetlen dologgal kapcsolatban sem, hanem elmesélt olyan
pillanatokat, amik Lucas és az én gyerekkoromban történtek.
Megköszönte, hogy a segítségemmel a fia megtalálta a saját
hangját, de nem tudom, tettem-e valamit azon kívül, hogy
letéptem a szájáról a ragtapaszt. Lucas már egyébként is kezdett
kitörni az apja elvárásai alól. Én csak egy kis lökést adtam neki.
– Hölgyeim, a fiúk készen állnak – mondja az ajtónál állva, és
felsorakoztat bennünket, hogy egyenként sétáljunk le. Ismerem
anyát, és ezt a részt nagyjából nyolcszor fogjuk megismételni,
hogy biztosan elkapja a tökéletes beállítást. De nekem ez az első
alkalom lesz a legfontosabb. Ez lesz az első, amikor Lucas
felpillant, és meglát úgy, hogy nem csak a szomszéd lány vagyok.
Hanem egy szexi, érett, céltudatos és magabiztos, majdnem
tizennyolc éves nő, aki a lépcsőn lesétálva megfogja a kezét.
Abból az első reakcióból pontosan tudni fogom, hogy mi vár rám
a közeljövőben. És készen állok rá.
Abby sétál le először a lépcsőn, és mind nevetünk, ahogy a fiúk
fütyülnek és kiabálnak neki a földszintről. Eldöntöttük, hogy ma
este mind együtt megyünk, egy csapatként, mivel Lucas és én
vagyunk az egyetlen igazi pár, de tényként tudom, hogy Tory pont
olyan rózsaszín szemüvegben látja Abbyt, ahogy Lucas engem.
Csak még nem áll készen arra, hogy felnőjön és beismerje.
Lola és Naomi a következők, és a résnyire nyitott ajtón
keresztül figyelem, ahogy majdnem minden lépcsőfokon
megállnak pózolni. Anya hisztérikusan nevet, de mélyen legbelül
tulajdonképpen úgy gondolja, hogy néhány felvett pózuk jó lehet
reklámcélra. Az üzletasszony énje soha nincs messze.
A szívem egyre hevesebben ver, ahogy a lányok lejjebb érnek a
lépcsőn, és amikor a földszinten az összes szempár az ajtóra
villan, ami mögött rejtőzöm, elkezd izzadni a tenyerem.
– Ideges vagyok – suttogom kuncogva Lucas anyjának.

248
 – Gyönyörű vagy – mondja. Anélkül, hogy még több időt
hagyna a pánikra, kinyitja az ajtót, és hátralép, hogy én legyek az
egyetlen, akit a fia lát. Lucas úgy öltözött fel, ahogy ígérte, fekete
nadrág, sötétszürke V nyakú pulóver, fehér ing és fekete
nyakkendő van rajta. Lehet, hogy ez a magániskolás külső csak
rám van ilyen hatással. De tényleg működik. Kivétel nélkül, és
gyorsan. Eddig ideges voltam, most csordultig tölt a szerelem. A
legfelső lépcsőfokra lépek, ráteszem a kezem a korlátra, és a rám
szegeződő kék szempárba nézek.
– Gyönyörű vagy – tátogja Lucas, én pedig elmosolyodom, az
ajkamra kent mélyvörös szatén szín megkönnyíti, hogy ragyogjak
a boldogságtól. Előrelép, távol a többi hét sráctól, akik ott vannak
vele, és miközben lesétálok a lépcsőn, és azon imádkozom,
nehogy leessek róla ebben a cipőben, ami túl magas ahhoz, hogy
megfelelően tudjak járni benne, Lucas felsétál, hogy félúton
találkozzon velem.
Anya villámgyorsan kattintgatja a fényképezőgépét, és bár
őrültségnek tartottam a megszállottságát, örülök, hogy megörökíti
ezt a pillanatot. Ha Lucas soha többet nem pillant fel így rám,
mindig itt lesz nekem az, ahogyan most bámul.
Amikor már csak három lépcsőfok választ el bennünket, Lucas
egyszerre szeli át mindet, így egymás mellett állunk, ugyanazon a
fokon. Közel áll hozzám, megfogja a könyökömet, miközben a
bicepszébe kapaszkodom, és nem tornyosul úgy fölém, mint
általában, köszönhetően a röhejes magasságnak, amit a cipőm
kölcsönöz nekem.
– Nézzenek oda, ki nőtt fel – jegyzi meg játékosan,
mosolyogva. A szeme a sötétszürke pulóvere kontrasztjában
olyan, mint a kristálytiszta víz. Belélegzem az illatát, és azonnal
megrészegülök a meleg vanília és a lángoló fahasábok aromájától.
Lucas kihasználja, hogy elolvadtam, felemeli az államat, és
birtoklón megcsókol. A keze a hátamra csúszik, a tenyere a hátam
alsó részén pihen, az ujjai bekúsznak a ruhám alá, a fenekem
fölött. Hátradönt, valaki füttyent. Elpirulok attól, hogy a figyelem

249
középpontjában vagyok, ugyanakkor lángol a testem az
érintésétől.
Teljes súlyommal az erős karjára támaszkodom, miközben
veszélyesen a lépcső fölé dönt, úgy áll ellen a gravitáció erejének,
hogy a másik kezével a korlátba kapaszkodik. Amikor elhúzódik
tőlem, a szájára mosolygok, és örömmel vésem kőbe ezt a
pillanatot. Aztán egy újabb szívdobbanással később újabb
mérföldkőhöz érek az életemben.
– Én is szeretlek – suttogja, miközben az ajka játékosan súrolja
a nyakamat. Felemel, a tekintetünk összefonódik, a flörtölés
ellenére komoly a mosolya, az ajka pedig egy kicsit rózsaszín a
rúzsomtól.
– Szeretlek – tátogom, tudva, hogy senki nem láthat a
földszintről. Futólag megjelennek a gödröcskéi, jelezve, hogy
leolvasta a számról a vallomást... ahogy azt is hallotta, amikor
elszóltam magam, és a kelleténél jóval hamarabb csúszott ki a
számon ez a bizonyos szó.

A hogy megjósoltam, anya, a megrögzött profi megismételtet

velünk minden egyes dolgot még háromszor, aztán egy órán
keresztül fényképezi a párokat és a csoportokat a lépcsőn és az
egyszerű háttere előtt. De mielőtt lekapcsolja a lámpákat,
ráveszem valamire, amit utál, de amit később meg fog köszönni
nekem.
Kirángatom a vonakodó anyámat, hogy álljon meg velem a
középső ujjas garázsajtónk előtt, és összeölelkezünk, ő a szakadt
farmernadrágjában és pulóverében, én a kétszáz dolláros
koktélruhámban, amiről anya azt mondta, megérdemlem annak
ellenére, hogy vitatkoztam, mert túl sokba kerül.
Felkészítettem Lucas anyát a feladatra, és a digitális
bizonyítékok alapján, amiket ellenőriztem anya laptopján, azt
mondanám, hogy gyönyörű munkát végzett. Mindenhova
magammal fogom vinni ezt a közös képünket, és nem számít,

250
mennyit változik az élet, a vele való kapcsolatom mindig állandó
lesz. Ő a biztos pontom. A festéket nemsokára el fogja tüntetni, de
a vagány személy, aki csinálta, örökké vagány marad.
Számítok a figyelemre, amikor Lucasszal besétálunk a
szalagavató helyszínére. Nem a pletykák miatt, amik a történtek
után keringenek, hanem a hatalmas teljesítmény miatt, amit
tegnap este a pályán nyújtott Az apja eljött a mérkőzésre, bár az
anyja velünk ült, ő pedig egyedül állt a kerítésnél. Nem lépett le,
mert bármennyire rossz is a kapcsolata a fiával, képtelen
lemondani arról a pluszról, amit akkor érez, amikor látja, hogy a
fia olyasmit csinál, amire ő képtelen volt. Lucas tehetséges a
pályán. Történetesen okos is, és egy olyan fiú esetében, akit
szeretek, utóbbi sokkal inspirálóbb.
Néhány játékos megállít minket, ahogy elindulunk a
táncparkettre, kezet fognak, pasisan átölelik egymást, miközben
Lucas mellett állok. De amikor megszólal az első lassú szám,
minden – és mindenki más – eltűnik. Otthonra lelek Lucas
mellkasán, és szándékomban áll ott is maradni, amíg el nem visz
valahova, ahol kettesben lehetünk. Az érzéki érintése a csupasz
hátamon felhevíti a véremet, függetlenül attól, mennyire lassú
vagy lágy a dal, amire táncolunk, és tudom, hogy a kedvünkben
járnak, amikor a DJ bejelenti, hogy még egy lassú szám
következik, mielőtt felpörgeti az estét. De erre nem számítok.
A legtöbb embernek ebben a helyiségben ez nem egy lassú
szám. Sőt, a gúnyos mosolyok alapján a legtöbben nem ismerik a
számot. De én igen. Hayden D’Angelo is. És mostanra már az
ikertestvére is.
– Te rendezted így? – kérdezem hátrahajolva, és felvonom a
szemöldököm, miközben a Midnight Hour időgéppé alakítja a
középiskolánk tornatermét, ami visszarepít minket a hatvanas
évekbe.
– Azt hittem, te voltál! – nevet fel Lucas, a mellkasára teszi a
kezét, és keresztet vet a szíve előtt.
Elgondolkodva összehúzom a szemem, és körbenézek a
helyiségben a gyanúsítottat keresve, de nem kell sokáig

251
nézelődnöm. Tory büszkén támaszkodik a könyökével az egyik
hangfalnak a DJ mellett. Ráfúj az ujjaira, aztán lehúzza őket a
hajtókáján, mint egy kibaszott Sinatra. Istenem, jó tanára voltam.
A táncparkett nagyrészt kiürül, de Lucas és én ott maradunk a
dal végéig, együtt énekeljük a refrént, közszemlére téve szörnyű
hangi adottságainkat. Amikor a DJ a dal végén megszólal, és
megkéri a szalagavató bál udvartartását, hogy lépjenek előre,
hátrahúzódom, hogy Lucas csatlakozhasson a többiekhez a
platform közelében, amit a kosárlabdaeredmény-jelző alatt
állítottak fel. De ő velem együtt félrehúzódik az útból, engedi,
hogy az ikrek és Cannon egyedül sétáljanak oda. Teljesen
egyértelmű, hogy nem ott van, ahol lennie kellene, hiszen három
fiú áll az igazgatónk egyik, míg négy lány a másik oldalán. Még
nyilvánvalóbb az Ava arcán tükröződő undor, ahogy engem
bámul. Volt idő, amikor egy ilyen kicsi, jelentéktelen
megmozdulása hihetetlenül rossz érzéseket keltett bennem, de
ezen az estén csupán szórakoztat.
– Ennél jobban már nem is tudna utálni – jegyzem meg. Lucas
lehajtja a fejét, és tapsol, miközben felolvassák a bálkirály
jelöltjeit, önmagát is beleértve.
– Ava? – kérdezi.
Röviden felnevetek.
– Igen. Nem igazán zavart az egész festékes és monoklis
incidens óta. De, ami fura, hogy nem értem, miért gyűlölt annyira,
amikor együtt jártatok.
– Ó, én tudom, miért – válaszolja, kihúzza magát, és nem árulja
el rögtön a részleteket, hogy kínozzon kicsit.
Tapsolok a bálkirálynő–jelöltek felolvasásánál, de közben
szkeptikusan nézem a pasimat, és úgy bámulom, hogy képtelen
figyelmen kívül hagyni.
– Menjünk innen – szólal meg, és oldalra fordul, hogy
megpuszilja a fejemet. Felpillantva a mosolyával találom szemben
magam.
– De valószínűleg te fogsz nyerni – jegyzem meg.
– Igazából leszarom – válaszolja.

252
 Sanda pillantást vetek rá, de a vak is látja, hogy igazat mond.
Megfogom várakozó kezét, és átszeljük a tömeget, csak négy
szám erejéig maradtunk. Bemondják mögöttünk Ava nevét, ahogy
becsukódik a hátunk mögött a tornaterem ajtaja. Ez a tökéletes
módja, hogy faképnél hagyjuk, a teljesen irreleváns és kamu
hegycsúcsának tetején. De mindez nem változtat a kérdésen,
amire majd’ meghalok, annyira szeretném tudni a választ.
Csendben maradok, amíg be nem széliünk Lucas kocsijába,
néhány perccel türelmesebb vagyok, mint amire számítok, mert
Lucas gyorsan felfedezi, hogy betartottam a neki tett ígéretemet a
ruhámmal kapcsolatban.
Féloldalasán ülök az anyósülésén, miközben ő a lábaim között
áll. A testem kielégült az érintésétől, és megszakítom a csókunkat,
hogy felemeljem a kezem, és megmarkoljam a nyakkendőjét.
Erősen megrántom, ő pedig vigyorog.
– Áruld el, Lucas Fuller. Miért utál annyira Ava Pryor?
Lehet, hogy soha nem leszek kész a válaszára.
– Mert amikor megmondta a nyolcadikos születésnapi buliján,
hogy szerelmes belém, én pedig azt válaszoltam, hogy téged
szeretlek. És a szíve mélyén tudja, hogy soha nem szűntelek meg
szeretni téged.

253
 EPILÓGUS

F urcsa visszagondolni arra, hol kezdtük ezt a tanévet... hol

tartott a kapcsolatunk Lucasszal. Volt idő, amikor rettegtem
ettől a naptól... a végzős ballagástól. Annyira magamba voltam
fordulva, hogy azt hittem, ez a nap úgy fog eltelni, mintha csak
egy átlagos hétköznap lenne. Bulik vagy barátok nélkül. Azt
biztosan nem gondoltam, hogy pasim lenne. És mégis, olyan
világban élek, ahol mindhárom megvan.
Hat óra múlva végig fogok sétálni a pódiumon, és a kezembe
adják a jövőmbe szóló jegyet. Ez a jövő pedig nem olyan
unalmas, mint amilyentől féltem. Az anyám inspirál. Hisz a
munkájában, és keményen dolgozik. Ezzel a kemény munkával
pedig sikerült a fényképészüzletét olyan vállalkozássá alakítania,
ami nemcsak a számláinkat fedezi, de arra is lehetőséget adott
neki, hogy félretegyen egy akkora összeget, amiből
beiratkozhatok az Indiana Eastre. Nem a Notre Dame vagy a Ball
State, de távol van az otthonomtól, és igazi kaland. Ráadásul
nagyon jó szabad művészetek programjuk van, szóval lehet, hogy
ott képes leszek kitalálni, mi a franc legyen belőlem, amikor
felnövök.
Felnövök.

254
 Vicces visszatekinteni és felidézni a szavakat, amiket Abby
mondott nekem a tanév elején: hogy mindannyian felnőttünk.
Igaza volt. Sok tekintetben felnőttünk. De még bőven van hova
fejlődnünk. Remélem, elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy
végül együtt maradjunk... mindannyian.
Lucas nyár végén elutazik az MIT-re. Imádni fogja, és ezzel
nincs is semmi baj, mert tudom, hogy engem is szeret. Lehet,
hogy egy kis időre elveszítem a kitáruló világ miatt, amit ott fog
tapasztalni. Azonban a gyökerei mindig itt lesznek, egy fákkal
szegélyezett utcában körülbelül egy órára egy nagyvárostól, ahol
két felhajtó összehozott minket gyerekkorunkban.
Eléggé bízom benne ahhoz, hogy tudjam, valamilyen formában
mindig vissza fog jönni hozzám, és mindig szerelmesek leszünk
egymásba, még ha ez csak egy első szerelem is. Nem tehetek róla,
de hiszem, hogy van esély arra, hogy ő meg én... Lehet, hogy
egymás számára a végállomás vagyunk. Talán örökké együtt
leszünk.
– Biztos, hogy nem leselkedsz? – kiabálja Lucas. A
felhajtójuk elején hagyott tíz perccel ezelőtt, egy hülye
nyakkendővel, amit a szemem elé kötött. Olyan erősre csomózta,
hogy nemhogy nem látok semmit, de lehet, hogy konkrétan meg is
vakulok. Azt mondta, készített nekem egy ballagási ajándékot,
amihez muszáj egy kis manőverezés. Izgulok, hogy ez vajon mit
jelent.
– Esküszöm! – kiáltom vissza.
– Oké, tudni fogod, mikor vedd le a szemkötőt – magyarázza.
Megrázom a fejem, mert fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet,
de bízom... bízom benne. Szóval, ennyi.
Először egy kocsiajtó csapódását hallom. Fogalmam sincs,
hány másodperc telik el, mielőtt egy újabb hang üti meg a
fülemet, azonban amikor ez megtörténik, igen... igaza van. Ideje,
hogy levegyem a szemkötőt.
– Azt a rohadt!

255
 Apa lehetetlen projektje, a roncshalmaz, amiről feltételezte,
hogy anya végül elvitette, épp kifelé gördül Lucas Fuller
garázsából. Magától. Senki nem tolja.
A duruzsolása zene füleimnek, és bár kétségbeesetten szüksége
lenne egy festésre, az alakja... istenem, nagyon szexi alakja van
ennek a kocsinak.
– Nem hiszem el, hogy működésre bírtad a Buickot! –
kiabálom, hogy meghalljon a motor mély dörgése mellett is.
Lucas kipattan, és nyitva hagyja maga mögött az ajtót. Az ülés
még szakadt, de a műszerfal újnak tűnik, és a kormány a
megfelelő pozícióban van, új bőrrésszel felszerelve. A kezembe
temetem az arcomat, és döbbenten bámulva sétálok közelebb
hozzá. Gyorsan beleülök, hogy mindent megérinthessek. Utána
kiszállok, becsukom magam mögött az ajtót, és visszateszem a
kezemet az arcomra, miközben könnybe lábad a szemem.
– Arra gondoltam, mi haszna egy MIT-diplomának, ha nem
tudok szerezni a csajomnak egy kocsit, amivel begurulhat a
főiskolára – jegyzi meg vállat vonva. Úgy csinál, mintha ez az
egész semmiség lenne, de én tudom, milyen állapotban volt ez az
autó. Egy üres héj volt csupán. Egy szellem. Visszahozta a
hamvaiból. Értem.
Azonnal rávetem magam, átkarolom a nyakát, miközben ő
elkapja a derekamat, és körbeforgat, így a ruhám a testem körül
röpköd.
– Örülsz neki? – Lehajtja a fejét, miközben visszatesz a földre,
én pedig lábujjhegyre állok, hogy megcsókoljam.
– Nincs semmi más, aminek ennél jobban örülnék –
válaszolom, és olyan szélesen vigyorgok, hogy belesajdul az
arcom. Ilyen érzés a boldogság. – Most rosszul érzem magam –
jegyzem meg nevetve, összeráncolja a homlokát. – Mert én nem
ilyen nagy dologgal készültem neked – mondom, és a vállam
fölött hátrapillantva szemügyre veszem az autót, ami még mindig
szépen duruzsol. Az alsó ajkamba harapok, visszafordítom rá a
tekintetem, és kicsit izgulok, mert bár nem vettem neki kocsit,
valami mást igen, aminek biztos, hogy örülni fog.

256
 – Egészen ördögi a vigyorod, June Mabee. – Lenéz rám, és
felvonja az egyik szemöldökét.
Hagyom, hogy elszabaduljanak a gondolatai és a fantáziája
néhány másodpercre, aztán megfogom a kezét, és elkezdem húzni
a kocsi hátsó ülése felé, ami... most döbbenek rá, már az én
autóm, önszántából követ, és ahogy kinyitom az ajtót, beszáll
mögöttem. Az ülésre térdel a lábaim között, én pedig addig
csúszom hátra, amíg neki nem tudok támaszkodni az ablaknak.
Inget, sötétszürke nadrágot, fekete nyakkendőt és ezüst
mandzsettákat visel. Később örömmel fogom tönkretenni a
megjelenését, de egyelőre úgy érzem, talán megérdemel egy kis
előzetes kukkantást.
Lassan kigombolom a ruhámat. Anya és az ő anyukája
elmentek ételért. Apa csak a ballagásra fog jönni, az ő apja meg
lehet, hogy ide sem tolja majd a képét. Csupán egy kis időnk van
kettesben, hogy szerezzünk egy szép emléket, és amit neki
vettem.. . nos, azzal a szándékkal, hogy mély benyomást tegyen
rá.
Ahogy a ruhám szétnyílik, a vékony fehér csipke a mellemen
és a hozzá illő bugyi lelepleződik, Lucas pedig perzselő
pillantással méri végig a testemet. Habozás nélkül hajol előre, én
pedig szétnyitom a lábaimat, hogy legyen helye teljesen bemászni
hozzám a kocsiba. Amikor becsukja maga mögött a nehéz ajtót,
eldöntőm, hogy a kivasalt ingének nem kell tökéletesen
gyűrődésmentesnek lennie, amikor végigsétál a pódiumon, és
talán nem baj, ha már most összezilálom kissé.
Ilyen az élet. Bonyolult. Szexi. Ronda. Egyszerre brutálisan
kemény és örömteli. És ez az élet az enyém. Ahogy a fiú is, aki
mellett olyan nőnek érzem magam, amilyenről álmodni sem
mertem... egészen... mostanáig.

VÉGE

257
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rövid és kedves leszek. Ez a sorozat az utazásról szól, arról, hogy

kicsit kiszakadjunk a valóságból, és a feszült, mégis vicces lapok
között éljünk; arról, hogy olvadozzunk, és a szívünk fölé
fektessük a tenyerünket. Olyan karaktereket akartam létrehozni,
akik magukkal ragadnak bennünket, és szerettem volna a sporttal
színesíteni az egészet, mert, hé... rólam van szó! Hiányzik a sport!
Ezt a sorozatot a pandémia kellős közepén kezdtem el. Sosem
gondoltam volna, hogy egyszer le fogom írni ezt a mondatot. Mint
kiderült, kulcsfontosságú tényező másokra támaszkodni, amikor
az ember egy járvány közben akar írni valamit. Kizárt, hogy a
támogatórendszerem és az olvasóim nélkül belevethettem volna
magam ebbe a történetbe, ők kitárt karokkal nyúltak felém, hogy
elkapjanak a VÉGE után.
Ez a sorozat már majdnem egy éve élt a fejemben, de nehezen
tudtam lerázni magamról a világ stresszét. Köszönöm, Autumn,
amiért megkérted 2020–at, hogy üljön le, és fogja be a száját,
hogy írni, illetve szerkeszteni tudjak. Mindig szükségem van rád,
de ebben az évben még jobban kellettél. Hálás vagyok a
bétáimnak, Jennek, Shelley-nek és TeriLynnek – szeretlek
benneteket. Brenda Letendre és Tina Scott, az ég áldjon titeket és
a zseniális szerkesztéseteket. Végül pedig köszönöm az édes

258
Timemnek és Carteremnek, amiért ti vagytok a biztos pont a
viharban.
Ha tetszett ez a könyv, kérlek, hagyj véleményt valamelyik
oldalon. A könyvpiac minden szerző számára ijesztő, és egyre
nehezebb terjeszteni a saját hírünket ebben a napról napra
hangosabb világban. Hihetetlenül hálás vagyok az olvasóimnak és
támogatóimnak mindenért, amit értem tesznek. A megosztások, a
barátoknak tett ajánlások segítenek abban, hogy sokakhoz
eljussanak a történeteim, és ezt egy percig sem veszem
természetesnek. Azért csinálhatom ezt, mert rám áldozzátok az
időtöket és szenvedélyeteket – megkértek másokat, hogy adjanak
egy esélyt a regényeimnek. Szóval mindenkinek köszönöm...
végtelenül hálás vagyok!
És hé, ne aggódjatok... már helyrerázódtam. Imádni fogjátok a
sorozat következő részeit. Ezt neked 2020!

259
 GINGER SCOTT

A legnépszerűbb kortárs amerikai

romantikus írók közé tartozó Ginger
Scott két dolgot imád igazán: a jó
románcokat és a sportot, regényeiben
pedig sikerrel ötvözi ezeket. Könyvei
rendre az eladási sikerlisták élén
tanyáznak, és több alkalommal jelölték
már az amerikai romantikus írók
legfőbb elismerését jelentő RITA-díjra. Amikor épp nem ír,
Ginger nagy valószínűséggel a baseball-pálya közelében található,
ahol vagy fia edzését figyeli, vagy kedvenc csapatának, az
Arizona Diamondbacksnek szurkol.
Az írónő férjével és fiával együtt Arizonában él.

260