W

H I T N E Y G .

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Whitney G.
A mű eredeti címe: Forget You, Ethan (Sincerely Yours 2),
Forget You, Rachel (Sincerely Yours 2.5)

Copyright © 2018 by Whitney G. The moral rights of the author
have been asserted. All rights reserved.

Cover design by Najla Qamber of Najla Qamber Designs.

Ez a könyv egy kitalált történet. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az események a szerző
képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel
való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.

Fordította: Sándor Alexandra Valéria
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-597-342-2
MOBI ISBN 978-963-597-343-9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Azoknak, akik olyan időkben nőttek fel,
amikor még nem csupán egy gombnyomásba került
összebarátkozni valakivel, amikor még betárcsázós
modemmel lehetett csatlakozni az internetre,
és amikor még azt hittük, hogy minden ugyanúgy fog maradni…
 Prológus

RACHEL

Elsős koromban írtam meg életem első levelét, az egyik fiúnak az

osztályból. Nate Cloudnak hívták, és már hatévesen is teljesen
odavoltam érte (meg a világoskék overalljáért). Egyszerűen
odafirkantottam élénkzöld zsírkrétával: „Bírsz engem? Karikázd be,
hogy igen vagy nem.”
Az a seggfej bekarikázta, hogy nem.
A második levelet egy lánynak írtam, akivel együtt jártunk
könyvtárismeret-órára. Ashley Donovannek hívták, és mindenáron
a legjobb barátnője akartam lenni. Három egész sorban fejtettem ki
neki mindazt, ami közös volt bennünk – mindazt, amitől tökéletes
barátok lennénk. (A rózsaszín gumiszandál, a Barbie álomház, és a
menő Beanie Babies plüssgyűjtemény.) Jegyzetlapra írtam a
mondatokat, a végén egy kérdéssel: „Leszel a legjobb barátnőm,
légyszi? Karikázd be, hogy igen vagy igen.”
Nem karikázta be egyiket sem.
Kitalált magának egy harmadik válaszlehetőséget: NEM.
Összetört szívvel és barátok nélkül csináltam végig az első és a
második osztályt, így inkább megtartottam magamnak a többi
levelemet.
Amíg meg nem ismerkedtem a fiúval, aki a vadiúj utcánkban
lakott. A fiúval, aki a legjobb barátom lett.
Mindössze három másodperc alatt.
Ő volt a legrosszabb ember, akivel valaha is találkoztam. Abban a
pillanatban, hogy előállt valami idióta idézettel, miszerint „tartsd
közel magadhoz a barátaidat, az ellenségeidet meg még közelebb”,
miközben lelökött a biciklimről, gyökeret vert bennem a
meggyőződés, hogy a „barát” szó sohasem fog szerepelni a
szótáramban. Azt hittem, soha nem fogok találni senkit, aki annyira
imád levelezni, mint én.
Egészen addig, amíg ő vissza nem írt nekem. Életemben először.
Nem csak egyszer.
Nem csak kétszer.
Sokszor. Mindig.
Bár zsigerből utáltuk egymást, és legfeljebb csak húsz percig
tudtunk kijönni egymással, mindig válaszoltunk a másik levelére…
 Régen:
Hét és fél évesen

ETHAN

Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy fiú lesz az új

szomszédunk…
Ezt mondták a szüleim, amikor végre megvették azt a házat az
utcánkban. Azt mondták: „Ó, milyen kedves családnak tűnnek! Még
egy fiuk is van, akit majd megismerhetsz. Milyen jó lesz, ugye?”
Tényleg nagyon jó lett volna, mert az utcánkban az összes család
tele volt hülye lányokkal. Azok közül a lányok közül egyik sem bírt
engem, és én sem bírtam egyiküket sem.
Szóval, amikor az apukám aznap bejött a szobámba, és szólt, hogy
öltözzek fel, mert megismerkedünk a szomszédokkal, ledöbbentem,
mert fogta a játék figuráimat, és visszarakta őket az
éjjeliszekrényemre.
– Szerintem nem jó ötlet – mondta. – Nem hiszem, hogy Rachel
értékelné őket.
– Rachel? Ki az a Rachel? – kérdeztem.
– Az új szomszéd, innen a utcánkból.
Mindezt olyan könnyed mosollyal közölte, mintha nem ezzel a hat
szóval foszlatta volna szerte a reményeimet, hogy végre lesz egy
barátom itt, a környéken. Így is elég rossz volt, hogy a város szélén
laktunk, ahonnan fél órába telt eljutni valami normális helyre,
például moziba vagy a gördeszkaparkba. Ráadásul a környék utolsó
üres házába most beköltözik a világ legrémesebb valamije. Egy
lány! Még egy.
Morogva besuvasztottam a fülesemet és a CD-lejátszómat a
farzsebembe, hogy rögtön kizárjak mindent, amikor a szüleim
elkezdenek unalmas dolgokról beszélgetni. Lementem a földszintre,
és elvettem anyukám szokásos „szomszédüdvözlő” tortáját a
konyhapultról. Követtem a szüleimet kifelé az ajtón, végig a járdán,
és megeresztettem egy grimaszt a Cramer ikrek felé, akik az
előkertjükben játszottak.
– Jó napot, Mr. és Mrs. Wyatt! – integettek. – Szia, Ethan!
– Ne integessetek nekem – válaszoltam.
– Ethan… – nézett rám anya résnyire szűkült szemmel. – Legyél
kedves!
– Szia, Clara! Szia, Joan!
Mosolyt erőltettem magamra. Abban a pillanatban, ahogy anya
hátat fordított, az ikrek beintettek nekem. Örömmel viszonoztam a
gesztust.
Pff.
Az új szomszédok házához érve egy vörös hajú nő jött ki a
férjével, és ránk mosolyogtak.
– Hűha! Nem számítottam rá, hogy tényleg sütsz nekünk egy
tortát! – lepődött meg a nő. – Rég nem ettem semmi házi készítésűt.
A boltban vette. Nem házi készítésű.
Bekísértek bennünket, én pedig reméltem, hogy a szokásos új
szomszédos társalgás nem fog olyan sokáig tartani, mint szokott.
Mindig ugyanarról beszélgettek minden új családdal. Olyan jók itt
az iskolák, ahogy mondják? Mit szoktak itt csinálni a gyerekek a
szabadidejükben? Milyen imádni való lenne, ha összebarátkoznának
a gyerekeink!
– Nézzenek oda! – hajolt le hozzám a nő. – Integettem neked a
múltkor, amikor kint játszottál a kertben, de szerintem nem vettél
észre. Mrs. Dawson vagyok. Hogy hívnak?
– Ethan Wyatt – feleltem.
– Nos, Ethan Wyatt, nekem van egy lányom, akit Rachel
Dawsonnak hívnak, és szerintem nagyjából egykorúak lehettek.
Hadd találjam ki… hétéves vagy, ugye?
– Hét és fél.
– Ő is ugyanezt mondja – nevetett a lépcső felé mutatva. – Miért
nem mutatkozol be neki, amíg töltök a szüleidnek egy pohár bort?
Balra az első ajtó.
– Nem, köszi – vontam vállat. – Nem akarok megismerkedni még
egy lánnyal. Találkoztam már eléggel.
– Ethan Wyatt! – szólt rám anya az orra alatt. – Menj, és köszönj
Rachelnek! Most rögtön!
A szememet forgatva ráérősen elindultam a lépcsőn, de
megálltam, amikor megláttam a posztereket a folyosón. Csupa
szuperhős és zenész. Olyan szuperhősök és zenészek, akiket
szeretek.
Lehet, hogy mégis van egy bátyja?
Kopogtam a szobaajtót borító Supermanen, és egy ferde frufrus
lány nyitotta ki, csúnya szeplőkkel.
– Anyukám azt mondta, hogy aranyos fiú vagy – fonta keresztbe a
karját. – Hazudott.
– Te beszélsz? – gúnyolódtam. – Úgy nézel ki, mint Rongybaba
Panni, a hajad meg olyan, mintha magadnak vágnád. Egy életlen
borotvával.
– Tényleg magamnak vágom – hunyorgott rám. – És tényleg
borotvával.
Csúnyán néztem rá, ő pedig egyenesen farkasszemet nézett
velem.
Fontolóra vettem, hogy felrúgom a cuccait, vagy lelököm a földre,
hogy megmutassam, ki az úr az utcában, de megakadt a tekintetem
az óriási Jurassic Park poszteren. Alatta, a fiókos szekrényen
Csillagok háborúja figurák gyűjteménye sorakozott, egy hatalmas
kupac képregénnyel.
– Van bátyád? – kérdeztem. Elfelejtettem, hogy miért voltam
dühös rá. – Azért vannak ilyen cuccaid?
– Nem, ezek mind az én cuccaim – huppant le az ágyra. – A régi
sulimban minden lány furának tartott, de nem érdekel. A
szuperhősök mindenben lenyomják a Barbie-kat. Neked van
lánytesód?
– Nincs. Egyke vagyok.
– Én is – nézett végig rajtam, aztán felsóhajtott. – Jó környék ez?
– Unalmas – léptem közelebb a másik képregényhalomhoz. – De
neked nem lesz gondod a barátkozással. Ebben a háztömbben meg
a mellette lévőben is lányok vannak.
– Észrevettem – mordult fel. – Tegnap találkoztam valami
ikerpárral, és meghívtak ruhákat próbálgatni meg uzsonnázni a
hétvégén.
– Látod? Secperc alatt a Carter ikrek lesznek a legjobb barátaid.
– Utálok ruhákat próbálgatni – fintorgott. – Uzsonnázni is utálok.
Majd eljátszom, hogy beteg vagyok.
 Elmosolyodtam.
Lehet, hogy Rachel mégsem olyan rossz arc. Vagyis hát lány, de
talán jó fej csaj. Egyelőre annak tűnik.
– Örülök, hogy megismertelek, Rachel – indultam el az ajtó felé,
miután meghallottam, hogy anyukám hív.
– Várj, mit hallgatsz? – mutatott a fülhallgatómra.
– Jó zenét, hidd el. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem
ismered.
– Nézzük meg! – lökött oda nekem egy doboznyi CD-t, úgyhogy én
is elővettem a CD-tartót a hátizsákomból, és odadobtam neki. A
tokokat végignézve elkerekedett a szemem, amikor megláttam a
zenészek nevét. Néhány szörnyű popzenekar kivételével szinte
ugyanazokat hallgatta, amiket én is.
– Nem is olyan rossz az ízlésed – adta vissza a CD-imet, és én is
visszaadtam neki az övéit. – Tudod, te se vagy olyan rossz.
Megengedik a szüleid, hogy internetezz?
– Igen is meg nem is – vallottam be. – A szüleim mindig ellenőrzik
a gépet, mielőtt és miután használom, szóval nem igazán szoktam
használni.
– Jó, mindegy… – vett elő egy jegyzetlapot, amire odafirkantotta a
teljes nevét és a címét. – Amúgy is jobban szeretek levelezni.
– Azt akarod, hogy innen, az utcából levelezzek veled?
– Miért ne?
– Mert itt laksz az utcában – válaszoltam nevetve. – Mindig kint
vagyok. Csak ugorj be, ha a szüleid megengedik. Egyébként a parafa
táblád alapján úgy tűnik, hogy alig tudsz írni. A „utállak”-ot rövid u-
val kell írni, nem pedig hosszúval. Nyilván nem lenne szép tőlem,
ha elvárnám, hogy normális levelet írj, miközben még egy ilyen
egyszerű szót sem tudsz helyesen leírni.
– Pff – forgatta a szemét. – Jó, oké.
– Oké.
Kimentem a folyosóra, de mielőtt ráléptem volna az első
lépcsőfokra, éreztem, hogy mind a két kezét nekinyomja a
hátamnak. Meglökött, és mire észbe kaptam, már lefelé bucskáztam
a lépcsőn. Durva volt.
Mi a…?
Elfojtottam egy kiáltást, amikor földet értem. Magyarázatot várva
néztem fel a lépcső tetejére, de ő csak keresztbe fonta a karját.
– Meggondoltam magam – jelentette ki. – Mégsem bírlak, és nem
akarok veled barátkozni. Egyébként az „utállak”-ot pont úgy kell
leírni, ahogy én írtam, szóval el kéne menned egy szemvizsgálatra,
vagy megtanulnod rendesen írni. Erre varrj gombot, Ethan!
– Én sem akarok veled barátkozni – vetettem rá egy lesújtó
pillantást, miközben feltápászkodtam. Tudtam, hogy soha nem lett
volna szabad megbíznom egy hülye lányban. – Utállak, Rachel.
 1. szám:
This Is Why
We Can’t Have Nice Things
(4:00) 1

ETHAN

Napjainkban

Még mindig utálom Rachel Dawsont…
Átnéztem a legutóbbi levelét, amit a „Szemeszter a tengeren”
programjáról küldött, és még mindig nem bírtam rávenni magam,
hogy visszaírjak neki.
Három hónap telt el a legutóbbi levélváltásunk óta, de még
mindig ugyanúgy felforr tőle az agyvizem, mint amikor először
olvastam a sorait.

Kedves Ethan!
Biztosra veszem, hogy a barátnőd megcsal. Mert MINDEN JEL
arra mutat, és arra mutatott nyolc levéllel ezelőtt is. Hiába
szeretem szívből látni, ha szenvedsz, nem mondanám, hogy ez
boldoggá tesz. (De csak azért, mert nem szeretem, ha valaki
megcsalja a másikat. Ha valami más miatt lennél kiborulva,
 akkor most is szétröhögném az agyamat.)
Lehet, hogy csak nem nyűgözi le az a sok menőség, amit nekem
is IMÁDSZ folyton az arcomba vágni. Az, hogy három egymás
utáni évben elnyerted az iskola Legnépszerűbb Sráca címet a
gimiben. (Még mindig úgy gondolom, hogy te tömted tele a
szavazóurnát, és még a gimiben történt, szóval ideje elengedned
ezt a baromságot.) Az, hogy a kocsid egy kék veterán kabrió.
(Ennek meg mi köze van bármihez is? Úgy egyáltalán?) Vagy az,
hogy elvileg „góré vagy a Stony Brook Egyetem kampuszán”.
(Három éve evezek ebben a hajóban, és soha, egyetlen félévben
sem tudta még senki, hogy ki vagy te, amikor rákérdeztem. Soha,
senki.)
Köszönöm a kéretlen tanácsot az ÉN barátommal
kapcsolatban, de látva, hogy tudom, mitől működik egy
kapcsolat, nincs szükségem rá.
Utálattal:
Rachel

Ui.: Lehet, hogy mégsem vagy annyira jó a szexben, mint
gondolod? (Valószínűleg erről van szó. Küldhetek néhány oktató
könyvet a témában, ha szeretnéd. Csak szólj!)

Még egyszer, utoljára elolvastam a levelét, és elraktam a
kesztyűtartóba. Aztán felnéztem a barátnőm ablakára – már két
órája ott dekkoltam –, amin keresztül láttam, hogy éppen az egyik
legjobb barátomhoz préseli magát.
A „negyedik hónapfordulónkra” akartam meglepni egy
ajándékkal, miután egész héten nem túl leplezett célzásokat tett, de
miután végignéztem, ahogy másvalaki döngeti, mindent
visszaviszek a boltba abban a pillanatban, amint szakítok vele.
Vagyis ma.
Nem hiszem el, hogy Rachelnek igaza volt ebben a szarságban.
Nem akartam megvárni, hogy végezzenek, úgyhogy kiszálltam a
kocsiból, és odamentem a bejárati ajtóhoz. Azt a kulcsot
használtam, amit hónapokkal korábban kaptam tőle, „Ethan és Lisa
mindörökké” felirattal, és beléptem a nappaliba.
– Óóóó, istenem! – nyögte. – Jaj, istenem, igen!
– Hmm? – csapott rá Brody barátom a fenekére. – Így szereted?
– Igen, imádja ezt a pózt – szólaltam meg, mire Brody azonnal
ledermedt. Elkerekedett a szeme, Lisa pedig teljesen elfehéredett.
Brody kihúzta belőle a kihúznivalóját, és gyorsan ellépett tőle.
Aztán döbbenten bámult engem néhány másodpercig, mielőtt fogta
a farmerjét, és kisietett a fürdőszobába.
Lisa ott állt előttem anyaszült meztelenül és kivörösödve.
Farkasszemet nézett velem, miközben odament a kanapéhoz.
Ráharapott az ajkára, mintha keresné a megfelelő szavakat.
– Szia, Ethan! – mondta végül. – Tudom, hogy elég durvának tűnik
a helyzet, de meg tudom magyarázni.
Nem válaszoltam semmit, ő pedig összeszedte a ruháit.
– Kezdhetnénk azzal, hogy nem így nézel rám? – bújt bele a
melltartójába. – Légyszi?
Nem moccantam. Végignéztem, ahogy nagy nehezen magára
veszi a többi ruháját is. Kék farmer. Koptatott póló. Az én iskolai
válogatott pulcsim.
– Most olyan vagy, mint egy zombi vagy ilyesmi – jegyezte meg. –
Egy szót sem szóltál hozzám, amióta bejöttél. Legalább áruld el, mi
jár a fejedben, hogy tudjam, hol kezdjem.
Brody kijött a fürdőszobából. Egyikünkről a másikunkra nézett,
aztán fogta a dzsekijét, és odajött hozzám.
– Továbbra is jóban vagyunk, ugye? – nyújtott kezet, nekem pedig
minden csepp erőmre szükség volt ahhoz, hogy ne teperjem le a
földre, hogy még a szuszt is kigyepáljam belőle. – Akkor nem
vagyunk jóban? – kérdezte. – Ne mondd már nekem, hogy többéves
barátságot akarsz lehúzni a vécén egy ilyen dolog miatt.
– Attól függ – feleltem végül. – Egy „ilyen dolog” alatt azt érted,
hogy a ház előtt állva néztem, ahogy a barátnőmet dugod majdnem
két órán keresztül?
Elsápadt, Lisa pedig ezredjére is megigazította a pólóját.
– Tudom, hogy ez durvának tűnik – fogta halkabbra a hangját
Brody. – De a tesók fontosabbak, mint a ribancok, haver. Ő volt az,
aki idehívott engem. Nemet mondtam, de ragaszkodott hozzá, aztán
azt mondta, hogy…
– Takarodj a szemem elől! – vetettem rá egy lesújtó pillantást. –
Most rögtön.
Úgy nézett ki, mint aki mondani akar még valamit, de nem tette.
Hátrapillantott a válla fölött Lisára néhány másodpercre, mielőtt
kettesben hagyott minket.
Abban a pillanatban, ahogy bevágódott az ajtó, Lisa elkezdett fel-
alá járkálni.
– Sajnálom, bébi – közölte a legbénább pókerarccal. – Hülyeség
volt, és ha visszacsinálhatnám, akkor megtenném.
– Melyik részét? – doboltam az ujjaimmal a pulton. – Nem csak
egy dolog nem stimmel ezzel a helyzettel.
– Jaj, ne már, Ethan! – lépett közelebb. – Óriási hiba volt, és ha
tudtam volna, hogy ma jössz vissza a városba…
– Akkor tegnap csináltad volna?
– Nem – sóhajtotta. – Sajnálom, jó? Nem tudom, mit akarsz, hogy
magyarázzam meg. Magányos voltam, szexelni akartam, és mivel te
egy ideje elmentél, szerintem egyszerűen elragadtattam magam.
– Két napig voltam távol. Két napig.
– Hát mivel komoly, ami köztünk van, biztos vagyok benne, hogy
túl tudunk lépni ezen. Még mindig vannak érzéseim irántad, és
tudom, hogy neked is vannak érzéseid irántam.
Ezerrel járt a szája, így nem is figyeltem a szavaira, csak
bámultam.
A vörös hajával meg a zöld szemével kétségkívül Lisa volt az
egyetem egyik legvonzóbb csaja, és ezt ő is tudta. Képtelen volt nem
flörtölni az összes sráccal, akinek a közelébe került. Bár ezt már
elfogadtam az egyik legnagyobb hibájaként, az már végképp kizáró
ok volt, hogy lefeküdt az egyik közeli barátommal. (Vagyis egykori
barátommal.)
Fejben végigjátszottam a megviselt kapcsolatunk elmúlt
hónapjait, az összes könnyel és maszlaggal, az összes hamis
ígéretével és hazugságával.
„Jaj, Brody és én együtt fogunk tanulni.” „Nem, ne aggódj, Brody
haza tud engem vinni.” „Jaj, bébi! Erre való Brody, a barátod.”
– Szerintem egy kis kommunikációval túl tudunk ezen lendülni –
beszélt még mindig. – Nem kell, hogy emiatt legyen vége a
kapcsolatunknak.
– Vége a kapcsolatunknak – vettem le a lakáskulcsát a
kulcscsomómról, és leraktam. Volt néhány holmim a szobájában, de
őszintén szólva tudtam, hogy elleszek nélkülük, ha így nem kell
tovább hallgatnom.
Még egyszer, utoljára végigmértem. Akartam valami végszót,
mivel a „baszd meg” túl jó lett volna neki, de elegem lett.
Megfordultam és kisétáltam. Elindultam lefelé a lépcsőn.
– Ennyi? – követett kiabálva. – Nem adsz esélyt, hogy
megmagyarázzam?
Felvettem a napszemüvegemet, és folytattam az utamat.
– Nem én vagyok az egyetlen, aki hibázott ebben a kapcsolatban,
Ethan! – gyorsított a tempón, hogy odaálljon a kék vintage kabrióm
elé. – Láttam néha, hogy nézel más lányokra, de nem szóltam egy
szót sem.
Beültem a volán mögé, és elfordítottam a kulcsot.
– Ó, és ne felejtsük el, hogy idén nem kaptam tőled szülinapi
üdvözlőlapot!
– Te most szívatsz engem? – meredtem rá. – Komolyan próbálsz
párhuzamot vonni az én elfelejtett szülinapi üdvözlőlapom meg
aközött, hogy félrekefélsz titokban?
– Nem, de… néha tényleg elhanyagoltál – sóhajtott fel.
Rápillantottam az órára a műszarfalon. Még két percet adtam
ennek a beszélgetésnek, mielőtt rükvercbe kapcsolok, és elhúzok a
francba a háza elől, hogy vissza se nézzek soha többé.
– Tudom, hogy dolgozol meg minden, de arra valahogy mindig
volt időd, hogy Emilyvel lógj.
– Emilyvel együtt tanultunk, és mindig hívtalak, hogy csatlakozz
hozzánk.
– Hát… – harapott rá az ajkára, hogy még több kifogást találjon, és
még jobban belekapaszkodjon valamibe, ami rég szertefoszlott. –
Egyszer sem csókoltál meg nyilvánosan, hogy megmutasd az
embereknek, hogy együtt vagyunk. És mindig volt időd minden
héten levelet írni egy bizonyos embernek, nekem meg nem írtál
egyet sem.
– Ez baromság, Lisa – forgattam a szememet. – Ha az a bizonyos
valaki, akit próbálsz felhozni, a régi szomszédom, Rachel Dawson,
akiről folyton mondogattam neked, hogy tényleg ki nem állhatom,
akkor csak mondom, hogy három hónapja nem írtam neki vissza.
Te meg én csak négy hónapig jártunk.
– Sajnálom, Ethan. Van valami, amivel újra elnyerhetem a
bizalmadat?
– Igen, visszaléphetnél a fűre.
– Oké… – lépett rá a fűre. – Ennyi? – kérdezte mosolyogva.
Gyorsan hátramenetbe kapcsoltam anélkül, hogy válaszoltam
volna neki, és a kormányt püfölve hajtottam ki az útra.
Már hónapok óta gyanítottam, hogy nem stimmel valami Lisával,
így tudtam, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor megcsalt. Azt
is tudtam, hogy piával kell kivernem a fejemből ma este, és
gondoskodni arról, hogy a lehető leghamarabb már csak távoli
emlék legyen.
Egy pirosat mutató lámpához közeledve elővettem a telefonomat,
hogy ellenőrizzem az új lakásom címét. Mivel ez volt az első év,
amikor nem a kampuszon laktam, már alig vártam, hogy ne kelljen
részeg elsőévesekkel, végeláthatatlan kolis bulikkal, meg hát…
balhékkal bajlódnom. Kétszer is szembekerültem az egyetemváros
rendőreivel, miután rendeztem egypár vad éjszakai bulit, és
tudtam, hogy harmadjára már nem lennének olyan engedékenyek.
Kinyitottam a kesztyűtartót, hogy megkeressem a kapunyitó
kódot, mire lila borítékok és levelek ömlöttek ki.
 Pff, Rachel.
Összeszedtem és megint elzártam őket.
A háztömb felé kanyarodva elhajtottam a fehér épületek előtt, az
egyetlen kéket keresve. Rátapostam a fékre, amint megláttam az
égett fa- és fémdarabokból álló rakást ott, ahol a házamnak kellett
volna lennie.
Biztos rossz utcában járok…
Pislogtam néhányat, mert nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez a
valóság.
Aztán mentem egy kört a háztömb körül, de mire visszaértem, a
Sun Swept Lane 3376. még mindig ugyanúgy nézett ki.
Porig égett.
Mi a franc?
Leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból.
Sárga szalag volt ott, ahol a kandallómnak kellett volna lennie, és
egy mosolyfejjel díszített piros gomb bámult rám a konyhapult
helyéről. Egy elszenesedett „Üdv itthon” tábla is állt a postaláda
mellett.
– Ideje volt már, hogy előkerülj! – paskolta meg hátulról a
vállamat Greg, akit véletlenszerűen választottam lakótársnak erre
az évre. – Órák óta vártalak, haver.
– Mi történt a házunkkal, Greg?
– Úgy tűnik, hogy leégett.
– Azt látom – fontam keresztbe a karomat. – Mi a fene történt?
– Előbb meg kell ígérned, hogy nem leszel mérges.
– Nem, előbb el kell mondanod, hogy mi történt.
– Nekem kell az ígéreted – közölte mosolyogva. – Hallottam, mi
szokott történni, ha dühös leszel. Betörik az emberek orra.
 – Mi van? Ezt a hülyeséget csak most találtad ki.
– De igaz, nem?
Erre csak rámeredtem.
– Jó-jó – vont vállat. – Na, amíg nem voltál itt, rendeztem egy kis
házavató bulit, tábortűzzel. Miután elfogyott a piánk, átvonultunk
néhány sarokkal odébb, egy focistának a lakására, és lehet, hogy
elfelejtettem eloltani az összes parazsat, mielőtt leléptem. Legalább
túléltem és jól vagyok, igaz? Szerintem csak ez számít valójában
ebben a szerencsétlen helyzetben.
Hitetlenkedve bámultam. Főleg azért választottam Greget
lakótársnak, mert nem voltunk szoros baráti viszonyban. Hozzám
hasonlóan kitüntetést kapott a tanulmányi eredményéért, ráadásul
megesküdött rá, hogy szeretne egy kis nyugtot a kolis élet után, és
megesküdött arra is, hogy felelősségteljes fajta.
– Jól sejtem, hogy a háromezer dolláros kauciónk megy a levesbe?
– érdeklődtem.
– Hát ja – nevetett. – Rohadtul nem fogjuk visszakapni azt a lóvét,
és szerintem ajánlólevelet se kapunk.
– Szóval kocsiban kell aludnunk, amíg meg nem kapjuk a
biztosítási pénzt a károkért? – feszült meg az állkapcsom.
– Egyáltalán nem, barátom.
– Te meg én nem vagyunk barátok.
– Azok leszünk – mosolygott. – A tulaj elég lazán fogadta a tűz
hírét. Vagyis hát nem volt feltétlenül „boldog” tőle, és szerintem
lehülyézett engem, de a biztosító mindent fedezni fog az ő részéről.
– És ez mit jelent a számunkra?
– Hát megkérdeztem, hogy kivehetnénk-e a szomszéd házat, de
azt mondta, hogy marhára nem. Így a tegnapi napot házkereséssel
töltöttem, és találtam magunknak egy új helyet, ami tízszer jobb,
mint ez.
Nem voltam hajlandó elhinni. Az egyetemváros legjobb házait
már kiadták erre a félévre, és ez a ház komoly előrelépésnek
számított az életkörülményeinkben, mielőtt porig égette.
– Oké – hagytam rá. – Mutasd meg, hol van ez az új hely!
Megint beültem a volán mögé, és követtem Greget egy kanyargós
úton, aminek a mentén tengerre néző óriási házak álltak. Mindegyik
négyszer akkora volt, mint a mi leégett házunk, és mindegyik úgy
nézett ki, mint amit nem egyetemistáknak találtak ki.
Az ott egy medence a tetőn?
Lekanyarodott az utolsó ház kocsifelhajtójára: hatalmas fehér
tengerparti ház volt, világosszürke ablaktáblákkal, és baromira
reméltem, hogy az ő jó kapcsolatokkal rendelkező családjából
valakié.
– Látnod kell belülről is! – szállt ki a kocsijából Greg, és odament a
ház körül végigfutó verandához. Kinyitotta az ajtót, és abban a
pillanatban, ahogy beléptem, már tudtam: semmiképp sem
engedhetjük ezt meg magunknak.
Rohadtul nem.
– Négy hálószoba, négy fürdőszoba, meg egy jakuzzi odakint hátul
– sorolta a konyhán átsétálva. – Még bútorozott is!
– Az apádé ez a ház?
– Á, nem! Ő csak akkor engedte volna meg, hogy a tengerparti
házában lakjak, ha belementem volna, hogy az ő régi sulijába járjak
– nyitott be az egyik vendégszobába. – Amúgy légyszi, ne szavazz rá
a következő polgármesterválasztáson. Én az ellenfelére szavazok.
Nevetnem kellett, de még mindig dühös voltam rá.
 – Mennyibe kerül ez?
– A part rögtön ott van a hátsó ajtónál, a terasz pedig körbefut az
egész házon. Ja, és ezt nézd!
Megfogott egy távirányítót, mire felemelkedett a redőny a
nappaliban, gyönyörű kilátást nyújtva az óceánra. Másodpercekkel
később életre kelt a kandalló a nappaliban.
– Mennyibe kerül ez a ház, Greg?
– Látnod kell a pincét! Van ott két biliárdasztal meg egy bárpult.
És ne feledkezzünk meg az állítható hőmérsékletű medencéről sem
a tetőn… érted, a tetőn!
– Greg – álltam el az útját. – Mennyibe kerül ez a ház?
– Hétszázötven havonta.
– Tényleg? Csak annyi?
– Vagyis hétszázötven havonta fejenként, ha csak ketten vagyunk.
Ja, és ebben nincs benne a rezsi, ami négyszáz dolcsi is lehet
havonta, de benne van a kilátás is. Az ár lemegy havi ötszázra, ha
találunk egy harmadik embert. Néggyel még kevesebb, de tudom,
hogy nagyon nem akarsz annyi lakótársat az utolsó évedre.
Még egy lakótársat is alig akartam…
– Légyszi, mondd, hogy ez valami oltári nagy vicc.
– Vagy ez, vagy a Lobos Street-i lakótelep, haver. Tudom, azok a
lakások csak kétszázötvenbe kerülnek havonta, de nagy rájuk a
kereslet, így valószínűleg már egy garzonon kéne osztoznunk. Azt
mondtad, hogy valami extra csendes helyen akarsz lakni – nézett
körül.
– Ahol eddig voltunk, az extra csendes volt.
– De nem volt jakuzzi – nyomott meg ismét egy gombot a
távirányítón, mire kinyílt a teraszajtó, mögötte egy hatalmas,
gőzölgő jakuzzival. – Nem mondhatod, hogy nem igyekeztem…
– Sok mindent tudnék most mondani, de valami azt súgja, hogy
úgysem számítana.
– Tényleg nem – mosolygott Greg. – Főleg azért, mert már
aláírtam a bérleti szerződést. És ööö… odahamisítottam az
aláírásodat. Nem voltál itt, és mivel a hajléktalanság nem tűnt
vonzó perspektívának, határozott döntést kellett hoznom
mindkettőnk nevében.
Mi a franc?
– Szóval tényleg kelleni fog egy lakótárs – szorítottam össze a
fogamat a hűtő felé tartva. Csak a fejemet ráztam, amikor
megláttam a „Naaaaagyon sajnálom, haver!” cetlit, amit egy
hatdarabos sörrekesz elé rakott. – Lehetőleg még a héten. Hacsak be
nem fizetted már az első havi bérleti díjat.
– Ja, igen – nevetett. – A tulajnak elég volt egy pillantást vetni a
vezetéknevemre, és máris megbízott bennem az apám miatt.
Ráérünk hétvégéig.
– Adtál már fel hirdetést valahol?
– Tíz lépéssel előtted járok – mutatta meg nekem mosolyogva a
legfrissebb diákújságot. – Máris voltak e-mailes megkeresések, és
néhányan beugranak majd csütörtökig. Hacsak nem akarod
megkérdezni a barátnődet.
– Már az exem. Ha nem az lenne, akkor is szívesebben laknék
együtt egy istenverte idegennel.
– Várj, az exed? – vonta fel a szemöldökét. – A múlt héten még
együtt voltatok, nem?
– Együtt voltunk, mielőtt megcsalt – bontottam ki egy sört, hogy
benyakaljam. – Áthívsz iszogatni egypár embert, hogy segíts
elfelejteni?
– Naná – vette elő vigyorogva a telefonját. – Figyelj, ha szeretnéd,
hogy megint tábortüzet rakjak a kertben, és megmutassam, hogy
tényleg el tudom oltani…
– Nincs több tábortűz, amíg velem laksz, Greg. Soha többé.
– Hát ez… – köszörülte meg a torkát. – Ez valószínűleg jó ötlet.
Legalábbis egyelőre. Amúgy sajnálom, hogy megcsalt a barátnőd.
Biztos váratlanul ért.
– Igen, nagyon váratlanul – válaszoltam, és eszembe jutott, hogy
Rachel valamiért a távolból is látta az okoskodó levelében. –
Mindjárt jövök.
Kimentem a kocsimhoz, és kinyitottam a kesztyűtartót. Elővettem
Rachel hajómenetrendjét meg egy üres lapot.
Végre tudtam, mit fogok válaszolni a legutóbbi levelére.

1
A fejezetek elején lévő zeneszámok Taylor Swift dalai.
 2. szám:
So It Goes…
(4:23)

RACHEL

Komolyan azt kívántam, hogy a romantikus regények szerzői

kezdjenek el valamiféle „Vigyázat, ilyen szarság soha nem fog
megtörténni veled a valóságban!” matricát ragasztani a könyveikre.
Ez az apróság megmenthetett volna a nagy reményektől, meg a
várakozástól, hogy minden egyes új kapcsolatom másképpen fog
végződni, mint az előző.
És talán – de csak talán – ha elkezdődne ez a matricázás, akkor
eljutna az egyetemekre is, akik úgy megtévesztik az embereket,
hogy azok elkezdik azt hinni: a „Szemeszter a tengeren: Szeress bele
a felsőoktatásba, miközben a habokat szeled” nem egy komplett
hülyeség.
Amikor az egyetemi mentorom először kiejtette a száján a
„Szemeszter a tengeren” kifejezést, elájultam mindattól, amit ez a
program nyújt. Egy „tanteremnek átalakított sétahajó”, „órák a nyílt
vízen”, és „a világnézeted kiszélesítése a számos megállónak
köszönhetően más országok kikötőiben”.
Elképzeltem a végtelen estéket a medence partján, a hullámok
nézegetésével eltöltött sok-sok órát, az életre szóló új barátságokat.
Még arról is meggyőztem magam, hogy megtalálom életem
szerelmét a fedélzeten, és együtt fogjuk szelni a habokat.
Miután tizenhét éves elsős voltam, és baromira távol akartam
kerülni az apámtól, Ethan Wyatt-től, és minden a kis tengerparti
városkánkra emlékeztetett, három egymást követő évre
odabiggyesztettem az aláírásomat a tengeri programra.
Mostanra rohadtul megbántam ezt a döntést. Az egyetlen jó dolog,
amit elmondhattam, az volt, hogy a sok utazás talán jelent majd egy
kis előnyt az egyetem utáni pályámhoz, mert képi ábrázolás és
dizájn szakra jártam. (A kulcsszó a „talán”.)
A „végtelen esték a medence partján” csupán hiú ábrándnak
bizonyult, mert mindig tömeg volt a medencénél, és nyolckor
bezárták. A hullámok állandó látványa már arra emlékeztetett,
hogy mennyire hiányzik az otthoni part, az új „barátságaim” pedig
nem egy életre szóltak. Csupán egyetlen félévre voltak az enyémek.
A legtöbben – az okosak – az „egy szemeszter” lehetőséget
választották, és úgy viszonyultak az úthoz, mintha egy nyarat
töltenének külföldi tanulással. Az összes „majd tartjuk a
kapcsolatot” ígéretük néhány héten belül semmivé lett.
A nem létező wifivel, a kiszámítható napi étkezésekkel az
ebédlőben, meg a végtelen tengerrel már nem úgy tűnt, hogy ez
álmaim tanulási lehetősége. Rémálommá változott.
Ráadásul még az a reményem is gyászosan szertefoszlott, hogy a
tengeren megtalálom a szerelmet. A legtöbb srác, aki részt vett a
programban, csak szexelni akart. És az a néhány, amelyik nem? Ők
csak az út végéig voltak jók.
Sőt, a legutóbbi kapcsolatom újabb bizonyítéka volt annak, hogy
csak egy szomorú és félretájékoztatott ember jelentkezhetett három
évre erre a hajóra.
– Helló, bébi! – mosolygott Tate, akivel két félév óta jártam,
amikor belépett a szobámba. – Mit csinálsz?
– Leírok néhány gondolatot. És visszaszámolok, hogy hány perc
van még hátra az utolsó napomig a fedélzeten – válaszoltam a
naptáramra mutatva.
– Király – csukta be az ajtót, aztán átnyújtott egy halom borítékot.
– Megnéztem neked a postaládádat. Szeretnél egy kis szünetet
tartani?
– Üljünk be egy órára a kávézóba! – bólintottam, és becsuktam a
jegyzetfüzetemet.
– Hát én arra gondoltam, hogy kávé helyett inkább téged
kapnálak meg egy órára.
– Szexelni akarsz? – mosolyogtam.
– Hát a mi különleges verziónkra gondoltam – jött oda hozzám,
hogy felkapjon és odavigyen az ágyhoz. – Még mindig nem állunk
készen a rendesre.
Sóhajtva hanyatt dőltem az ágyon, teljesen felöltözve, pulcsiban
és farmerben, ő pedig megfordított és négykézlábra állított.
– Olyan szexi vagy a pulcsidban, bébi – suttogta a fülembe,
miközben a csípőmet markolta. – Készen állsz arra, hogy érezz
engem?
– Aha, persze.
– Nem mondhatod egy ilyen fontos pillanatban, hogy „aha,
persze”, Rachel – vinnyogott. – Megmondtam már, hogy mit kell
mondanod, hogy ez működjön a részemről, és mire van szükségem
ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy te vagy az igazi. Mondd ki!
 – Nagyon is készen állok rá, hogy érezzelek, bébi – közöltem olyan
meggyőzően, amennyire csak lehetett. – Azt akarom, hogy eggyé
váljon a lelkünk.
– Mit kell még mondanod ezután?
– Siess, hogy jó legyen nekem, Nagy Medve.
– Igen, ez az – morogta. Mint egy átkozott grizzly. Megcsókolta
hátul a nyakamat, és körbejárt a nyelve, mielőtt lenyomta a fejemet
a matracra. Suttogott valamit arról, hogy lassan haladjunk, majd
elkezdte hozzádörgölni a melegítőnadrágját a farmeromhoz. Mint
az összes korábbi alkalommal, amikor ezt csináltuk, csak egy apró,
kemény dudort éreztem a lába között, és tudtam, hogy megint ki
fogja dörzsölni a farmer a fenekemet, mire végez.
– Bébi, úgy érzem, hogy nem vagy itt velem – suttogta a fülembe. –
Itt vagy?
– Itt vagyok – válaszoltam nyögést tettetve. – Ó, igen!
– Ó, igen, Nagy Medve – javított ki. – Mondd hangosabban, és
morogj velem együtt!
Erre nem feleltem.
Gyorsított a tempón, én pedig éreztem, hogy a testem könyörög,
hogy valami értelmesebbre fordítsam az időmet.
Például alvásra…
– Aaaah, igen – folytatta. – Képzeld el, hogy mélyen benned
vagyok, és becsusszanok az éhes, nedves barlangodba – ragadta
meg úgy a mellemet, mintha levehető volna, s minden eddiginél
hangosabban morgott. – Ahhh… – dörgölte még néhányszor hozzám
a kis dudorát, aztán eleresztett, és lehuppant az ágyra.
Megfordulva láttam, hogy verejték borítja az egész arcát, mintha
tényleg szexeltünk volna.
 Mi az a folt ott elöl a nadrágján? Tényleg elélvezett ETTŐL?
Felsóhajtottam, aztán fogtam egy kis törülközőt a tartóról, és
odaadtam neki.
– Neked is jó volt, Kis Medve? – kérdezte.
Bólintottam. Még mindig nem voltam hajlandó szavakkal
válaszolni erre a névre.
Csöndben ültünk még néhány percig, és éppen javasolni akartam,
hogy hozzunk egy eszpresszót az ebédlőből, amikor megköszörülte
a torkát.
– Szeretsz engem, Rachel? – kérdezte.
– Tessék? – vontam fel a szemöldököm. – Még csak a múlt
félévben ismerkedtünk meg.
– És? – ült fel. – Én teljesen őszintén mondhatom, hogy szeretlek.
– Alig ismerjük egymást, Tate.
– Na, nagyjából ezért akartam beszélni veled, mielőtt
megérkezünk a következő kikötőbe – húzta ki magát. – Az van, hogy
hiába volt varázslatos az, amit együtt éltünk át az előbb az
ágyadban, mint az összes többi alkalommal, nem hinném, hogy te
vagy a lelkem, Rachel.
– Úgy érted, hogy a lelki társad?
– Nem, úgy értem, hogy a lelkem. Vagyis a másik fele – közölte
úgy, mintha küszködve keresné a szavakat. – Úgy érzem, hogy már
nem vagy izgatott azoktól a dolgoktól, amiket szeretek.
– Azért, mert nem mindig vagyok izgatott a sok ruhában
kamatyolástól? – dőltem neki a falnak.
– Ez nem ruhában kamatyolás, Rachel! – tiltakozott úgy, mintha
megsértődött volna. – Ez felkészülés arra, amikor majd végre
készen állunk a szeretkezésre. Amiről nem gondolom, hogy valaha
is el fog jönni.
– Oké, de… – sóhajtottam fel. – Azt hittem, hogy szeretkezésre való
felkészülésen kívül minden másban közös nevezőn vagyunk.
Jó, majdnem minden másban.
– Pff! – horkantott fel. – Egy csomó szerelmes üzenetet írtam
neked öntapadós cetlikre, de soha nem válaszoltál rájuk. Egyszer
sem.
– Azért, mert az összes üzenetet oroszul írtad.
– És? Ha tényleg szerelmes lennél belém, akkor megtanulnál
oroszul – jelentette ki. – Google Fordítónak hívják a módszert.
Nem vettem a fáradságot, hogy emlékeztessem: az orosz ábécé
egyáltalán nem úgy néz ki, mint az angol, így azt sem tudnám, hol
kezdjem.
– Meglehetősen árulkodónak tartom, hogy ahelyett, hogy
megadnád nekem az írásbeli odaadást, amire szükségem van,
inkább Ethan barátodnak írogatsz leveleket haza.
– Ezredjére mondom, hogy Ethannel nem vagyunk barátok.
– Aha – forgatta a szemét. – Az ellenséged, akit elvileg ki nem
állhatsz, mégis folyton leveleket küldözgetsz neki valamiért. Így
van?
– Már több mint három hónapja nem írtunk egymásnak.
– És? – állt fel, hogy odamenjen az íróasztalomhoz. Mindenfelé
borítékok repkedtek, ahogy kirántotta a bal oldali fiókot. – Lássuk
csak… – vette fel őket egyenként. – Egy levél Ethan Wyatt-től. Egy
levél Ethan Wyatt-től. Egy levél Ethan Wyatt-től. Egy levél Richard
Dawsontól? Ki a fene az a Richard Dawson?
– Az apukám – álltam fel, hogy kitépjem a kezéből azt a borítékot.
Tate továbbra is a leveleket szedegette a földről, végig Ethan
nevét ismételgetve, amíg el nem jutott az utolsóig.
– Ez több mint harminc levél, és csak azóta, hogy mi ketten
járunk.
Odament a tárolókhoz, ahol a valaha kapott összes levelemet
tartottam, és megfogott néhányat az ottani borítékok közül.
– Nem tudom, miféle pasas követi a hajód menetrendjét, és küld
neked levelet minden egyes kikötőbe, de ha nekem lenne egy igazi
ellenségem, akkor lószart se küldenék neki. És nekem kell az
egyetlen pasasnak lennem a barátnőm életében. Ha bárki is
leveleket küldözget neki, az csak én lehetek.
– Ez nem olyan, Tate. Ez csak…
– Csak egy régi szokás – fejezte be helyettem a mondatot. – Egy
régi szokás még gyerekkorodból, mert így kommunikáltatok
egymással hét és fél éves korod óta, tudom.
– Akkor végre megérted?
– Marhára nem – füstölgött. – Ez a kifogás egy hülyeség.
Forgattam a szememet. Kísértést éreztem, hogy azt mondjam
neki, hogy olvassa el Ethan valamelyik levelét, és akkor a saját
szemével láthatja az igazságot, ám elég vonzó perspektíva volt, hogy
néhány hónapig ne dörzsölje ki a farmer a fenekemet.
– Komolyan azt hittem, hogy te leszel nekem a nagy ő, Rachel –
rakta vissza a leveleket a fiókomba. – Remélem, te is hamar
megtalálod a lelked.
Megpróbált puszit adni a homlokomra, de hátraléptem.
– Látod? – kérdezte mosolyogva. – Elbuktál az utolsó próbatételen.
Az igazi lelkem könyörgött volna a megbocsátásért és egy második
esélyért.
– Én állatira nem fogok könyörögni semmiért.
 – A lelkem soha nem lenne ilyen, hogy nem kér bocsánatot.
– Légyszi, takarodj a szobámból, Tate! Most rögtön!
– A lelkem sosem beszélne így velem – rázta a fejét. – Annyira
szeretne, hogy egyetlen csúnya szót sem ejtene ki felém.
Az ajtóra mutattam, és vártam, hogy kimenjen. Aztán bevágtam
mögötte a drámai hatás kedvéért.
A falinaptáramhoz lépve odaírtam a „szakítás” szót élénkkék
tintával, egyenesen a mai dátum rubrikájának közepére. Ez már a
sokadik kapcsolatom volt, amióta felszálltam erre a hajóra, és egyik
sem végződött mással, mint szakítással.
Az összes kapcsolatomban csak a felszínt kapargattuk. Elég
apróságot tudtunk meg egymásról ahhoz, hogy úgy érezzük, nem
csupán idegenek vagyunk a másik számára, de egyszer sem
építkeztünk ennél szilárdabb alapokra. Mostanra már elfogadtam,
hogy az összes szemeszter-a-tengeren kapcsolatom csupán időtöltés
a következő utazásig. És tudtam, hogy mire fejest ugrok a
következőbe, teljesen megfeledkezem majd az előzőről.
Leültem az íróasztalomhoz, és átnéztem a legutóbbi leveleimet.
Találtam köztük egyet Ethantől. Habozva bontottam ki, mert félre
akartam tenni akkorra, amikor visszajövök a jövő heti dél-afrikai
kikötőből, de képtelen voltam ellenállni.

Kedves Rachel!
A barátnőm tényleg megcsalt. Mondanám, hogy köszönöm a
figyelmeztetést, de rajtakaptam őket, ahogy a lány nappalijában
dugtak, szóval egyébként is megtudtam volna, a kéretlen
véleménynyilvánításod nélkül is.
Miután megemlítetted a menőségemet, engedd meg, hogy
kijavítsalak néhány dologban:
1) NÉGY egymást követő évben választottak meg az iskola
Legnépszerűbb Srácának. (Én vagyok az első, akinek sikerült
elérnie ezt az eredményt az Azul Mar Gimiben, és sohasem kellett
teletömnöm a szavazóurnát, mert te voltál az egyetlen az egész
suliban, aki nem rám szavazott.) 2) A kocsim egy 1968-as
gyártmányú Alfa Romeo Spider, ami minden idők legjobb veterán
autója. (Csak mert az egyetlen, amit te valaha is „vezettél”, az egy
bicikli, de mégis sikerült többször is autóbalesetbe keveredned.)
3) Tényleg góré vagyok itt-ott ezen a kampuszon, de tekintve,
hogy te a következő tanévedet is egy hajón fogod tölteni, ebben
sem fogod megtudni az igazat. (Ebben az iskolában mindenki
tudja, hogy ki vagyok, Rachel. Mindenki. Ideje, hogy ne hazudj
tovább magadnak.)
Köszönöm a felesleges tanácsot a már exbarátnőmmel
kapcsolatban. De hát nem tudom, megfogadhatom-e valaha
olyasvalakinek a tanácsát, akit naponta háromszor kettyint meg
ruhában az Apamacinak (vagy Nagy Medvének?) szólítandó
barátja.
Próbáltam küldeni neked egy kis bőrnyugtató krémet a
kisebesedett fenekedre, de nem engedték át a japán vámon. (Ha
gondolod, küldhetek nektek igazi pornót, hogy megtudjátok,
milyen a valódi szex.)
Utálattal:
Ethan

Ui.: Kezdem azt hinni, hogy idén csak a romantikus regényeid
nyújtottak neked szexközeli élményt. Ezért van belőlük olyan
 sok? (Ha igen, akkor engedd meg, hogy megosszam veled a
legújabb rövid szerelmi történetemet: Rachel Dawson dörmögött,
miközben Apamaci hozzádörgölte a farkát a farmerjéhez.
Hangosabban felnyögve behunyta a szemét, és arra jutott, hogy
kétségtelenül szánalmas volt az élete egészen mostanáig, így ezen
a ponton semmi értelme nem lenne változtatni rajta. VÉGE)

Uui.: Epilógus: Boldogan éltek Apamacival, amíg meg nem haltak.
Rachelt is megtanította beleélvezni a nadrágjába. J

PFF!
Felhördülve keresztülhajítottam a levelét. Néhány pillanatig csak
bámultam, mintha várnám, hogy fogja magát, és odaröppenjen a
helyére, mígnem végül felvettem.
Ethan aktuális levelein kívül az összeset egy lezárt ládában
tartottam. És valahányszor elolvastam a legújabb romantikus
regényszállítmányomat az első betűtől az utolsóig, időt szántam
arra, hogy újra átolvassam a leveleit, mert gyakran büszkélkedett
vele, hogy „az igazi egyetemen” milyen izgalmas az élet. Mindig is
jól bánt az írott szavakkal, így sohasem értettem, miért választott
gazdasági szakot ahelyett, hogy írónak tanulna. Nem mintha
érdekelne, mihez kezd a nyomorult életével.
Rendet tettem a borítékok között, amikhez Tate hozzányúlt – hogy
az érkezés dátumának sorrendjében legyenek –, aztán helyet
csináltam nekik a ládában.
Miután végeztem, elővettem egy új lila borítékot és egy üres lapot.
Felkészültem a csípőből tüzelt válaszra, ám ekkor pislákoltak egyet
a lámpák a szobámban, a hajó pedig elkezdett mozogni.
 Nem kell válaszolnom erre, mert már csak egy kikötő maradt, és
nem fogom elmondani neki, hogy visszatérek az utolsó tanévemre.
Nem mintha valaha is együtt lógnék vele az egyetemen.
Leheveredtem az ágyamra, és tíz egész percig ellenálltam, mielőtt
az oldalamra fordultam, hogy a vibrátoromért nyúljak… és egy
romantikus regényért.
 3. szám:
Should’ve Said No
(2:41)

RACHEL

Hetekkel később lőttem még néhány utolsó képet az SS World

Odyssey-ről, miközben utoljára elhagytam a fedélzetét. Direkt
csináltam néhány fotót a sziklafalról, amit gyakran egyedül
másztam meg, a hatalmas fedélzetről, ahol reggelente sétáltam
egyet, és a hajónak arról a részéről, amiben biztos voltam, hogy a
legjobban fog hiányozni. A hajófarról, ahol a legtöbb szabadidőmet
töltöttem kávét kortyolgatva, és leveleket írogatva a „barátoknak”,
akik alig válaszoltak.
Eltettem a fényképezőt a táskámba, felhúztam az esernyőmet, és
odamentem a csomagtároló részhez. Utat törtem magamnak a
könnyes viszontlátásnak örvendezők között, hogy megkeressem a
két bőröndömet. Egy a romantikus regényeknek, egy a ruháknak.
Elővettem a telefonomat, és megláttam azt, amit az elmúlt három
év alatt legfeljebb csak néhány percig láthattam: a térerőt jelző kis
vonalakat.
Legörgettem apa kontaktjáig, és megnyomtam a hívás gombot.
Baromira reméltem, hogy nem fogja felvenni.
 – Rachel? – foszlatta szerte a reményeimet egyetlen csöngetés
után. – Rachel, ma értél vissza?
– Aha.
– Hűha! Valamiért azt hittem, hogy holnap fogsz.
Mert azt mondtam, hogy holnap fogok.
– Á, nem. Most szálltam le a hajóról, és mindjárt fogok egy taxit,
hogy elvigyen a lakásig, ahol ősztől fogok lakni. Átküldhetem neked
a címet, ha odaértem.
– Figyelj, ha nem akarsz kábé húsz percet várni, akkor Stellával
együtt elmehetünk érted. Úgy látszik, mindjárt jön a vihar.
– Nem, hagyd csak! – szorult össze a gyomrom a második felesége
nevének hallatán. – Fogok egy taxit, aztán majd beszélünk.
– Hát jó… – hallgatott el egy pillanatra. – Nagyon örülök, hogy
épségben hazaértél, és jó volt levelezni és látni a képeket, amiket
gyakran küldtél. Azért is hálás vagyok, hogy minden második
vasárnap felhívtál a fedélzeti telefonról. Szinte olyan, mintha el se
mentél volna… – hallgatott el újra. – Szeretlek.
– Én is szeretlek, apa.
Letettem a telefont, és ismerős sajgást éreztem a mellkasomban.
Valahányszor beszéltünk, a „szeretlek” szó mindig olyan üresen
csengett, mintha hiányzott volna belőle valami.
Az enyhe szitálás zuhogó esővé változott. Odamentem a
taxiállomásra, és leintettem az első sárga kocsit.
– Hová parancsolja, kisasszony? – nyitotta ki nekem a sofőr a
hátsó ajtót, aztán berakta a bőröndjeimet a csomagtartóba.
– A Beach Tree Cove 235.-be.
Bólintott, és kihajtott az útra.
Menet közben kifelé bámultam az ablakon, és szemügyre vettem
mindazt, ami tényleg hiányzott a távollétem alatt ebből a városból.
A főutcát szegélyező szabadtéri kávézók, a butikhotelek és a mólóra
épült vidámpark, ami a partszakasz turistáknak szánt oldalán volt,
és a fehér homok, ami a városunk gyönyörű partját borította. Még a
zuhogó esőben is tökéletesen képeslapra illő látvány volt, és alig
vártam, hogy újra felfedezzem az egészet, amikor süt a nap.
Fél óra múlva megállt a taxi a Beach Tree Cove 235. előtt, én pedig
ellenőriztem, hogy biztosan jó-e a cím. Adtam borravalót a taxisnak,
amiért odahúzta a bőröndjeimet a bejárati ajtóhoz. Nyomban
becsöngettem, ahogy elhajtott.
Senki sem nyitott ajtót.
Megint becsöngettem.
Megint semmi.
Értetlenkedve bekopogtam – olyan erővel, ahogy csak bírtam.
Azonnal kitárult az ajtó, én pedig szemtől szemben találtam
magam Meredith Greennel, egy lánnyal, akivel együtt hajóztunk az
előző félévben.
– Rachel Dawson? – mosolygott. – El sem hiszem, hogy végre
leszálltál a hajóról! Mi a bánatot keresel itt?
– Itt lakom, nem emlékszel? – nyújtottam át neki egy olajágat,
amit Görögországból hoztam. – Küldtem neked egy levelet postán,
amiben megírtam, hogy szívesen leszek a lakótársad. Holnapra
meglesz a kaució az apukámtól.
– Hmm? – nézett rám értetlenül, de kinyitotta az ajtót. –
Semmilyen levelet nem kaptam tőled, Rach. Esküszöm. És már van
lakótársam – vakarta a fejét. – Miért nem küldtél nekem e-mailt,
vagy kerestél meg a Facebookon?
Ellenálltam a kísértésnek, hogy felmorduljak.
 Újra és újra ámulatba ejtett, hogy egyesek (pláne azok közül, akik
részt vettek a tengeri szemeszter programban) milyen hamar
megfeledkeznek arról, hogy a hajón nincs wifi, pedig úgy
emlékszem, hogy Meredith pont végigsírta az első öt napját, amiért
nem fért hozzá a Facebookhoz.
Mielőtt előadhattam volna a gondolataim szalonképesebb
változatát, elnevette magát.
– Ó, jaj! – csapott rá a homlokára. – Nincs wifi és nincs Facebook.
Úgy örültem, amikor végre leszálltam arról az átkozott hajóról.
Négy egész hónapot kellett várnom, hogy megosszam a képeimet a
neten! Azt hittem, belepusztulok. Nézzük, megvan-e a leveled!
Követtem a nappaliba, ahol körülnézve láttam a ruhakupacokat
és a szennyessel teli zacskókat, amik a padló minden
négyzetcentiméterét borították.
– Ma van nagymosás? – kérdeztem.
– Á, nem. Még nem volt alkalmam takarítani, amióta beköltöztem.
Majd meg kell csinálnom, miután elkezdődnek az órák a jövő héten.
Egy kék szemű sziámi macska ült dorombolva a nagy
melltartókupacon, én pedig követtem Meredithet a konyhába.
Kinyitotta a mosogató alatti szekrényt, én pedig hunyorogva
néztem a rozsdás csótánycsapdákat és egérfogókat, amik a csövek
alatt hevertek. Meg a döglődő bogarat, ami szó szerint az utolsókat
rúgta.
– Olyan sok bontatlan levelem van – mondta Meredith, miközben
elővett két zacskót, tele borítékokkal. – Hitelkártya-kérelmek,
számlák, az adóhivatal pedig ugyanolyan „Sürgős felszólítás”
felirattal küld egyet minden hónapban.
– Ööö… – köszörültem meg a torkomat. – Lehet, hogy érdemes
lenne előbb-utóbb megnézni azt, ami az adóhivataltól jött.
– Á – vont vállat. – Csak annyira nyomasztó. Ha valaki azt akarja,
hogy olvassak el valamit. Nem értem, hogy miért nem küldenek
inkább egy e-mailt? Tudod, az adóhivatal is megtehetné.
– Aha – vettem észre a konyhapulton mászó hangyákat. Sorban
haladtak a gyümölcsízű gabonapehely-morzsák felé. – Az én
levelem lila borítékban volt.
– Na, így már sokkal könnyebb lesz – borította ki a leveles zacskók
tartalmát a másik pultra, és előhúzta a két borítékomat.
– Hűha! – meredt rájuk néhány másodpercre. – Ezek nagyon jól
néznek ki.
– Köszönöm.
– Komolyan nem hiszem el, hogy időt szántál rá, hogy kézzel írj
nekem levelet! – sétált oda mosolyogva a vízforralóhoz, mit sem
törődve a hangyasorral. – Még egyik barátomtól sem kaptam postai
levelet. Ki akarom élvezni a pillanatot. Kérsz egy kis teát? – vett le
két csészét.
– Örülnék neki.
Átnyújtott nekem egyet a teafilterrel, és kis híján öklendezni
kezdtem. Sárga üledékgyűrű és egy döglött hangya volt benne.
Amikor felforrt a víz, megtöltötte vele a csészéinket, és felült a
pultra. Aztán kibontotta a levelemet, és hangosan felolvasta, mintha
nem tudnám, mi áll benne.

Kedves Meredith!
Boldog szülinapot az SS World Odyssey-ről! Remélem, remekül
érzed magad a szárazföldön, és remélem, hogy iszol néhány
kupica töményet a nagy nap alkalmából!
 Szeretettel a tengerről:
Rachel Dawson

– Jaaaj! – mosolygott, és feltépte a másikat.

Kedves Meredith!
Remélem, minden rendben veled. Azért írok, mert tudod, hogy
nincs wifi ezen a hajón, és mindenképpen jóval azelőtt szerettem
volna felvenni veled a kapcsolatot, hogy elkezdődik az őszi félév.
Mielőtt elmentél, említetted, hogy lakótársat keresel, és én
nagyon szívesen jelentkeznék! Ki tudom fizetni az általad említett
első kéthavi lakbért és kauciót, amint visszaérek ősszel.
Várom a válaszod, és tartsd fenn nekem a szobát!
Rachel Dawson

– Ó! – bámulta a levelet. – Olyan szépen írsz, Rachel. Bárcsak én is
így tudnék írni! Amúgy sajnálom, hogy nem tudlak elszállásolni
ebben a félévben. De hát megpróbálhattál volna e-mailt küldeni
valamelyik kikötővárosból, és akkor talán fenn tudtam volna
tartani neked a helyet.
Ráharaptam a nyelvemre. Ez a beszélgetés teljesen értelmetlen, és
a lakás állapotát tekintve biztos voltam benne, hogy nem jönnénk ki
jól egymással lakótársként.
Miért nézi levegőnek MÉG MINDIG azokat a hangyákat?
– Tessék, ez talán segíteni fog – nyújtotta felém a diákújságot. – Ez
a legfrissebb kiadás. Egy csomóan keresnek még lakótársat erre a
félévre, így talán szerencséd lesz, és találsz magadnak egy helyet. Ja,
és ne felejts el feladni egy hirdetést a neten!
 – Köszi.
– Nagyon szívesen látlak a kanapémon néhány éjszakára, ha
szeretnéd – ment oda a kanapéhoz, hogy felemeljen egy bugyit a
támlájáról. – Hadd tegyem rendbe neked!
Rávettem magam, hogy mosolyogjak és bólintsak. Aztán
végignéztem, ahogy kihúz egy használt gumit az egyik díszpárna
alól, mire rögtön szétnyitottam az újságot.
Nincs az az isten, hogy itt maradjak ma éjszakára!
A „Lakótársat keres” hirdetések utcanév szerinti ábécérendben
szerepeltek, és ahogy láttam, a havi bérleti díjak feleakkorák sem
voltak, mint amennyit Meredith mondott nekem korábban.
– Oké, lehet, hogy le kell fújnom ezt a kanapét, mielőtt itt alszol –
jelentette ki, mire felpillantottam rá. – Úgy tűnik, hogy néhány
hangya még mindig örül a múlt heti Snickers-morzsáimnak, de ezek
csak hangyák. Intézkedem, hogy seperc alatt kimúljanak, és
felporszívózom őket.
Kiment a szobából, mielőtt válaszolhattam volna, én pedig
elővettem a telefonomat, hogy megint hívjak egy taxit.
Még egyszer átnéztem a hirdetéseket, és megláttam egy gyönyörű
képes hirdetést egy házról, ami csak néhány utcányira van a
kampusz központjától. Hatalmas volt, és nagyon is lenyűgöző a
homokszínű ablaktáblákkal, tengerre néző terasszal.
Az ott egy medence a tetőn?

Rose Bay Avenue 301.
Két egyetemista fiú keres lakótársat tengerparti luxusházba.
(Igen, az ott egy MEDENCE a tetőn, csicskák!)
Jakuzzi, medence, játékszoba és rengeteg hely a tanulásra
 (vagy nem arra, ha hozzám hasonlóan végzős vagy).
Saját fürdőszobád és saját bútorozott szobád lesz, óceánra nyíló
kilátással.
FŐLEG NEM DOHÁNYZÓ FIÚT KERESÜNK
Írj Greg Charleston III-nak az 555-8718 telefonszámra
több infóért + ha megnéznéd!

Megint szemügyre vettem a hirdetést. A „főleg” rész miatt
ráncoltam a homlokomat, de attól még elmentettem a számot a
telefonomba.
– Hé, Rach, letennéd azt az újságot, hogy segíts nekem rendbe
tenni a kanapét? – került elő Meredith egy flakon fertőtlenítőszerrel
meg egy morzsaporszívóval. – Kiderült, hogy ez a sok bogár nem is
hangya…
 4. szám:
Bad Blood
(3:22)

ETHAN

Hivatalosan is megszívtuk…
– Na, mit gondolsz a házról? – köhintett Greg, miközben kikísérte
a teraszra a legutóbbi lakótársjelöltet.
A jakuzzinkban hátradőlve vártam a srác válaszát. Úgy be volt
állva, hogy fűszag csapott meg, amint belépett a házba, és egyetlen
mondatot sem tudott kinyögni röhögés nélkül. Sajnos ő volt a
legjobb, akivel eddig találkoztunk.
– Fantasztikus – hajolt le, hogy nevetve belemártsa a kezét a
jakuzziba. – Tényleg fantasztikus. Rengeteg hely van, hogy
idehívjam megbeszélésekre az embereimet.
– Az embereidet? – köhögött megint Greg. – Úgy érted, hogy a
spanokat?
– Haha! – röhögött a srác. – Nem, hanem a futáraimat. Azokat az
embereket, akik kiszállítják az árumat.
– Szóval egy futárcégnél dolgozol?
– Drogokról beszél, Greg – ráztam a fejemet. – Egy rohadt
drogdíler.
 – De nem árulok semmi kemény drogot – magyarázta a srác. –
Szigorúan füves és tablettás arc vagyok. Semmi kemény cucc.
Mindig keresek új embereket a csapatomba, ha érdekel titeket.
Nálam még az egészségbiztosítási csomag is versenyképes.
Én forgattam a szememet, Greg viszont tartotta magát. Biztosra
vettem, hogy abban a pillanatban, amikor elmondja, mennyi a
lakbér, ez a fazon is eliszkol innen, ahogy az összes többi.
– Ötszáz dollár a lakbér havonta – jelentette ki Greg. – És egyenlő
arányban kell osztoznunk a rezsin. Vagyis a vízszámlán. Az apám
fizeti nekünk az összes többit.
– Szuper – bólintott a gyerek. – Simán belefér. Előre ki tudok
fizetni egy évet.
– Ööö… mielőtt rátérnénk erre… – vakarta a fejét Greg. – Kábé két
cigit és egy spanglit szívtál el, amíg megnézted a házat, pedig csak
húsz percbe telt, hogy megmutassak neked mindent. Szóval…
– Szóval mi? – vonta fel a srác a szemöldökét.
– Szóval, ha úgy szavazunk, hogy te költözz be, akkor le tudnád
esetleg csökkenteni napi három-négy szálra? Egyikünk sem
dohányzik, és tönkretenné az egész ház légkörét, ha te igen.
– Á, nekem kell a fű meg a cigi – fonta keresztbe a karját a fazon. –
Hozzám tartoznak, és ha már havi ötszáz dollárt fizetek egy közös
albérletért, akkor illik baromira azt csinálnom, amit csak akarok.
Van benne valami…
– Van olyan kamera a házban, ami kilát oda? – mutatott ki a
partra.
– Tudomásunk szerint nincs – válaszolta Greg. – Miért?
– Helyes – bámult ki a srác a vízre. – Csak tudnom kell egy
biztonságos helyről, ahol megfegyelmezhetem az embereimet, ha
arra kerül sor. Ti ketten nem üldögélhettek itt, a teraszon, amíg
olyan szarság zajlik, rendben?
Vetettem egy pillantást Gregre, aki megadóan felemelte a kezét.
– Értesíteni fogunk a szavazás után, bármi lesz is – intett, hogy a
forma kövesse.
Láttam, hogy Greg kikíséri a házból, aztán átnyúltam a
törülközőkupacon a telefonomért. Nem jött új e-mail a Business
School újságjában megjelentetett hirdetésemre, viszont volt egy
csomó üzenet Lisától és Brodytól. Ugyanazzal a kamu
magyarázkodással, úgyhogy töröltem mindet.
– Jól van – tért vissza Greg, hogy elkezdjen fel-alá járkálni a
teraszon. – Szóval vagy a drogdíler, vagy az a srác, aki
hátborzongató bűvésztrükköket csinál csótányokkal és
patkányokkal, vagy pedig az a gyerek, aki csak a lakbér felét tudja
kifizetni, de azt mondja, hogy megcsinálja helyettem a szociológiát
legalább négyesre… Nem tudom, te hogy vagy vele, de én a hármas
számú jelölt felé hajlok.
– Fogd be, Greg! – szóltam rá. – Keresett már valaki a netes
apróhirdetés miatt?
– Aha. Van egy csomó érdeklődő a netes apróhirdetésre.
– Na, akkor miért nem mutattad még meg a házat egyiküknek
sem?
– Mert véletlenül a férfi szexpartnerkereső rovatba tettem, szóval
szerintem azokra egy darabig nem kéne válaszolnunk. Hacsak nem
érdekel az ilyesmi a szabadidődben.
Megráztam a fejemet. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy
kitüntetést kapott a tanulmányi eredményéért.
– Még egy lakótársjelölt jön ma, de mivel húsz perce késik a csaj,
nem tudom, hogy számolhatunk-e vele.
– Csaj? Mármint egy női lakótárs?
– Aha – vont vállat. – Hacsak nincs egy listád közgázos
érdeklődőkről, szerintem ideje lenne lányok jelentkezését is
fogadni.
– Oké. Csak figyelj oda, hogy ne az exem legyen, vagy valamelyik
barátnője. Őt automatikusan elutasítjuk, mint ahogy a te exedet is,
mert meséltél róla, hogy miket csinált.
– Még akkor is, ha megvan rá a pénze? – kérdezte Greg. – Figyelj,
az exem csak egyszer húzta meg a kocsimat. Ha nem tette volna,
akkor nem jövök rá, hogy ideje új kocsit vennem. Tulajdonképpen
szívességet tett nekem.
Pókerarccal bámultam rá.
– Jó-jó. Exek kizárva. Mit szólnál, ha kibővítenénk a kört nem
egyetemistákra is?
Csöngettek, mielőtt válaszolhattam volna, Greg pedig eltűnt a
teraszról.
Megnyitottam a számológépet a telefonomon, és megpróbáltam
kimatekozni, mennyit kell túlóráznom ebben a hónapban, ha nem
szerzünk lakótársat. És mennyi túlórát kell javasolnom Gregnek,
hiszen ő hozott minket ilyen kellemetlen helyzetbe.
– Ó, azta! – szólalt meg odabent egy reszelős hang. – Ez a ház
fantasztikus. A kép egyáltalán nem adja vissza.
Nem vettem a fáradságot, hogy felpillantsak.
Heti tíz túlórával megleszünk legalább három hónapig.
– Kérlek, kerülj beljebb szerény hajlékunkba, és helyezd magad
kényelembe! – válaszolta szörnyen nyálasan Greg. – Mindig is ide
jártál a Stony Brookra?
 – Igen – nevetett a lány. – A héten már sokszor megkaptam ezt a
kérdést.
– Abban biztos vagyok – köszörülte meg a torkát Greg. – Hogyhogy
nem láttalak még errefelé? Mármint ne vedd rossz néven, de száz
százalék, hogy emlékeznék rád, ha láttalak volna errefelé.
– Három évet töltöttem a tengeri szemeszter programban – felelte
a lány, és egy pillanatra elhallgatott. – A képzés végéig maradhattam
volna, de úgy döntöttem, hogy nem írom alá az utolsó évet.
Rögtön megdermedtem. Reméltem, hogy a reszelős hang nem
ahhoz tartozik, akire gondoltam.
– Hát akkor örülök, hogy úgy döntöttél, hogy csatlakozol hozzánk
az igazi egyetemen – folytatta Greg. – Hadd mutassam be a
lakótársamat! Én Greg Charleston vagyok egyébként. Téged hogy is
hívnak?
– Rachel. Rachel Dawson.
Jesszusom!
Felültem, és lassan megfordultam a jakuzziban, hogy odaszóljak
neki egy „rohadtul nem”-et, de arra eszméltem, hogy egy olyan nőt
látok magam előtt, aki egyáltalán nem úgy néz ki, mint az a Rachel
Dawson, akire emlékeztem. Közel sem.
Már nem volt meg a hatalmas fekete szemüvege, ami eltakarta a
fél arcát, és minden évkönyvi fotót tönkretett azzal, hogy
visszaverte a fényt. A kócos, zabolátlan haja helyett – ami úgy nézett
ki, mintha folyton konnektorban nyúlkálna – bársonyos fürtök
omlottak a mellére. Még a vastag barna szemöldökhernyóit is
rendbe szedte.
Hitetlenkedve oldalra biccentettem a fejemet. Nem tudtam nem
bámulni.
 Mi a franc?
Barna szeme csillogott, miközben Greggel beszélt, és észrevettem
a hajában a mézszínű melírt. Ahogy tetőtől talpig végigmértem, nem
akartam elhinni, hogy nem ugyanaz a ruha van rajta, amit a
gimiben hordott minden áldott nap. Nem az, amivel dicsekedett
nekem a legutóbbi leveleiben.
„Semmi mást nem hordok ezen a hajón, csak bő szürke
melegítőnadrágot laza pólóval.”
Most semmi bő vagy laza nem volt rajta. Világoskék szoknyában
jött, ami rátapadt az idomaira, amiket még sohasem vettem észre,
és látni engedte hosszú és izmos lábát, amit régen több réteg ruha
alá rejtett. Fehér-szürke ujjatlan felsője átlátszó volt, alatta
élénkpiros és rózsaszín melltartóval.
Nem akartam beismerni, de ez a Rachel Dawson kicseszettül
gyönyörű volt.
Tagadhatatlanul.
– Ő a lakótársam – mondta Greg, amikor végre kiléptek a teraszra.
– Még csak néhány hónapja ismerjük egymást, de…
– Ethan? – pillantott rám Rachel, és úgy meghátrált, mintha
szellemet látott volna.
– Ó! – mosolygott Greg. – Ti ismeritek egymást, skacok?
– Nem – feleltük kórusban, és úgy hunyorogtunk egymásra,
mintha csak most találkoznánk először, és kezdenénk elölről
mindent.
– Haha! Oké, nagyszerű – csapta össze a tenyerét Greg. – Rachel,
hadd mutassam meg neked a házat hivatalosan is! – Ezzel Greg
bekísérte, én pedig tudtam, hogy attól még ugyanúgy nemmel fogok
szavazni arra, hogy Rachel itt lakjon.
 Egy határozott „marhára nem”-mel.
Az egy dolog, hogy a csigalassú postán keresztül kibekkeltem a
nagy száját meg a forrófejűségét. De az kizárt, hogy nap mint nap
lássam, hiába lett oltári gyönyörű.
Igazság szerint hiába leveleztünk folyamatosan az elmúlt
években, mindig is volt közöttünk valami tapintható feszültség és
gyűlölet, amit sohasem értettem, honnan ered. Csak annyit tudtam,
hogy ez a fő oka annak, hogy néha szünetet tartunk a levelezésben.
Ha megharagudtunk egymásra egy írott kinyilatkoztatás miatt, amit
nem is akartunk elolvasni, vagy ha olyan párkapcsolatban voltunk,
ahol a másik fél nem értette a mi „ellenségek, akik jól megértik
egymást” típusú viszonyunkat.
– Használhatod majd a medencét, a jakuzzit meg az összes
elképesztő cuccunkat… – hallottam Greg elhalkuló hangját,
miközben átkísérte a ház túlsó végébe.
Kiszálltam a jakuzziból, és megtörölköztem, hogy aztán
felmarkoljak egy sört odabent. Gondoskodnom kellett róla, hogy
Rachel szemtől szemben kapja meg a válaszomat.
– Most jön a rossz hír – kísérte be Greg a nappaliba Rachelt. – A
lakbér havi ötszáz dollár fejenként, és ez a körbevezetés csak
formaság. Attól még szavaznunk kell arról, hogy kit akarunk
harmadik lakótársnak, mert Ethan inkább fiút szeretne.
– Igen, tényleg fiút szeretnék inkább.
Rachel ügyet sem vetett rám.
– Mi a helyzet a rezsivel? Az mennyi? – kérdezte.
– Csak a vízszámlán kell osztoznunk. Minden más el van intézve.
– Ó! Nos, engem határozottan érdekel a lehetőség, nemek ide vagy
oda. A szavazás eredményétől függetlenül pedig nagyra értékelném,
ha néhány éjszakát itt tölthetnék a kanapén. Azért is tudok fizetni.
– Van egy hajléktalanszálló itt az utcában – javasoltam.
– Hát persze, ellehetsz néhány napig a kanapénkon, Rachel –
felelte Greg, miután lesújtó pillantást vetett rám. – Van még valami
kérdésed a házzal kapcsolatban?
– Nem jut eszembe semmi – mondta Rachel, miközben rám sem
nézve az ajkához emelte az ujját. – Félrevonulhatnék felhívni
valakit, hogy világos legyen a számomra, tudok-e annyit fizetni?
– Természetesen – intett neki Greg, hogy menjen ki a teraszra, és
megvárta, hogy hallótávolságon kívül legyen. – Rohadt életbe!
Pokoli szexi a csaj, Ethan – mérte végig a teraszon fel-alá járkáló
Rachelt. – Légyszi, ne mondd, hogy az egyik exed!
– Soha nem járnék Rachellel.
– Hát akkor nagyszerű – bámulta tovább Greg úgy, mintha
másodpercekre lenne a nyáladzástól. – Én hivatalosan is rá
szavazok.
– Akkor szükségünk lesz egy döntő szavazatra – fontam keresztbe
a karomat. – Én a drogdílerre szavazok.
– Micsoda?
– Inkább viselem el őt meg a futárait, mint Rachelt.
– Várj, várj! Nem értem – tűnődött el Greg. – Azt hittem, ismeritek
egymást. Azt hittem, barátok vagytok.
– Sohasem voltunk barátok – magyaráztam. – Megvan a
történetünk.
– Ez a történet befolyásolja azt, hogy időben rendezi-e a
tartozásait?
– Bonyolult a dolog.
– Valójában nem az – nézett rám Greg. – Szükségünk van egy
harmadik lakótársra, aki segít kifizetni a számláinkat a hét végéig.
Miután ő a legnormálisabb ember, akivel eddig találkoztunk, te
pedig tanúsíthatod, hogy nem kattant, mi a probléma?
– Hosszú történet.
– Világosíts fel!
– Hét és fél éves korom óta utálom, egyszerűen nem jövünk ki
egymással. Néha jó fejek vagyunk egymással néhány percig, sőt,
basszus, akár órákig is, de mindig vita vagy veszekedés lesz a vége.
– Nos, tekintve hogy már mindketten állatira felnőttetek,
szerintem túl tudsz lépni a kicsinyes gyerekkori izéteken. Mert
úgysem utálhattátok egymást igazából gyerekfejjel, ugye?
– Tényleg nem – kortyoltam bele a sörömbe. – Gyűlöltük egymást.
 Régen:
Kilenc és fél évesen

ETHAN

Kedves Rachel!
Tudatni akarom veled, hogy senkinek sem fogsz hiányozni a
suliban, miután a héten elköltözöl. Te voltál a legcsúnyább és
legbutább lány az osztályban, és mindenki mindig nevet rajtad,
mert te vagy az egyetlen, aki folyton egyest kap a
tollbamondásra. A hajad is mindig úgy néz ki, mintha egy ázott
kutya ülne a fejed tetején.
SZIA és ne merészelj visszaírni.
ÁLLANDÓ utálattal:
Ethan

Ui.: Tudom, hogy te loptad el az Amerika Kapitány figurámat,
ezért elégettem a Wonder Woman babádat az unokatestvérem
múlt heti sátorozós zsúrján.
Remélem, nem kerested.

Kedves Ethan!
Nagyon örülök, hogy végre távolabb költözöm tőled, és ettől az
 unalmas környéktől! El sem tudom mondani, milyen boldog
vagyok, hogy már nem kell többé elviselnem téged. Megígérem,
hogy soha többé nem fogok írni egyetlen levelet sem, és
megígérem, hogy SOKKAL TÖBB barátot fogok szerezni, mint te,
miután beköltöztem az új házunkba, és remélem, hogy az új
szomszédod is lány lesz, aki nem fog bírni téged.
Őszinte útálattal:
Rachel

Ui.: Én voltam az, aki tavaly elégette a doboznyi videójátékodat.
NEZSE! Megérdemelted.

Pff! az „n-e-s-z-e”! Miért írja mindig rosszul?

Kinéztem az ablakomon. Láttam, hogy Rachel elcsörtet a
postaládánktól, és elindul haza.
Elővettem egy tollat a fiókomból, és nekiláttam a válasznak. Két
órám maradt Rachelék költöztető furgonjának indulásáig, és
gondoskodni akartam róla, hogy időben eljuttatom neki ezt a
levelet. Biztosra akartam venni, hogy enyém lehet az utolsó írott
szó.
Még sohasem örültem ennyire, hogy valaki elköltözik ebből az
utcából, és alig vártam, hogy kinyissa a képregényes dobozát,
amiben megtalálja majd az „ajándék” kutyaszart, amikor
megérkezik az új házba.
– Miért nem hívjátok fel egymást? – kérdezte anya, miközben
letett egy pohár gyümölcslevet az asztalra. – Fárasztó lehet
óránként végigsétálni az utcán az üzenetek miatt.
 – Ezek nem üzenetek, anya. Ezek levelek.
– Jaj, értem – nevetett. – Szerelmes levelek?
– Pfúj, soha – forgattam a szememet. – Rachel a legcsúnyább lány
a környéken, ezt mindenki tudja.
– Ethan!
– Ez az igazság – vontam vállat.
– Ez gonosz volt, és tudom, hogy nem gondolod komolyan –
mondta anya. – Idővel majd remélhetőleg közelebb kerültök
egymáshoz, és összebarátkoztok. Szerintem ez csak átmeneti.
– Dehogy – biggyesztettem oda szépen az „utálattal” szót a végére,
aztán aláírtam a levelet. – Most, hogy elköltözik, azt tervezem, hogy
soha többé nem állok vele szóba.
– Majd meglátjuk – veregette meg a vállamat nevetve anya.
Elkezdte sorolni az okokat, hogy miért kellene „kedvesebbnek”
lennem Rachellel, de nem foglalkoztam vele. Rachel egy csöppnyi
kedvességet sem érdemel. Soha.
Kamugép volt, aki mindig árulkodott, ha nem úgy alakultak a
dolgok, ahogy szerette volna, és engem hibáztatott mindenért. Csak
akkor éreztem együtt vele, amikor a többi lány kicsúfolta és
megbántotta, vagy amikor nem voltak hajlandóak játszani vele, és
azt mondták neki, hogy úgy öltözködik, mint egy fiú. De hát
megérdemelte, és tényleg úgy öltözködött, mint egy fiú.
Több egyforma pólónk is van…
– Tudom, hogy apád szobafogságra ítélt, amiért lelökted Rachelt a
bicikliről múlt héten – fogta halkabbra a hangját anya. – De mi
lenne, ha elvinnélek benneteket moziba a hétvégén, amíg ő
dolgozik?
– Csak engem vigyél – válaszoltam. – Nem akarom, hogy Rachel a
közelemben legyen.
Mielőtt egy szót is szólhatott volna, kisétáltam az ajtón. Készen
álltam, hogy bedobjam az utolsó levelemet Rachelék postaládájába.
De már túl késő volt.
A sárga költöztető furgon éppen bekanyarodott az utcába.
Felsóhajtva elraktam a levelet a farzsebembe, és igyekeztem a
dolgok napos oldalát nézni. Rachel elmegy.
Rachel elmegy. Rachel ELMEGY.
Integettem a furgonnak, ahogy gyorsított, és a szememet
forgattam, amikor Rachel beintett nekem a hátsó ülésről. Kísértést
éreztem, hogy kirohanjak az utcára, és mindennek ellenére
hozzávágjam a búcsúlevelemet, ám a furgon egyszer csak lassítani
kezdett.
Aztán felállt a mellettünk lévő ház kocsifelhajtójára. És megállt.
Mi folyik itt?
Rachel szülei leparkoltak a furgonnal, és nem tolattak vissza az
utcára. Csak ültek ott, mintha megérkeztek volna. Mintha oda
akartak volna beköltözni.
– Ó, milyen aranyos! – szállt ki először Rachel anyukája. – Nem
tudom, miért nehezíted meg mindig annyira Ethan dolgát, Rachel.
Itt vár, hogy segítsen neked beköltözni az új szobádba.
– Mit tetszett mondani? – esett le az állam. – Rachel a szomszédba
költözik?
Az anyukája nem hallott engem.
Egyszer csak mellettem termett az apukám, és megveregette a
vállamat.
– Olyan medencés házat akartak, mint a miénk, Jamesék pedig
végre meghirdették a sajátjukat. Az élet néha vicces fordulatokat
tartogat, ugye, fiam?
Szóhoz se jutottam. Láttam, hogy Rachelnek is leesett az álla, ő
sem jutott szóhoz.
– Szerintem jó döntést hoztunk azzal, hogy nem mondtuk el nekik
a költözés napjáig – nevetett az apja, és kinyitotta a furgon
csomagtartóját. Az én áruló szüleim is nevettek, aztán nekiláttak
segíteni nekik a kipakolásban.
Rachel mintha odaragadt volna a hátsó ülésre, nekem pedig
földbe gyökerezett a lábam a fűben. Beletelt egy kis időbe, mire az
anyukám a kezembe adott egy „Rachel új szobája” feliratú dobozt,
és felfogtam, hogy ez tényleg megtörténik.
A kutyaszar, amit Rachelnek hagytam, kicsöppent a dobozból, rá
a cipőmre.
Letettem a dobozt, és Rachelre felpillantva fontolóra vettem, hogy
vajon én legyek-e az „okosabb”, aki békét javasol, de megláttam a
kezében az Amerika Kapitány figurámat. Láttam, hogy rám
mosolyogva felemeli a magasba.
Körülnéztem, hogy megmutassam anyának, milyen gonosz
valójában Rachel, de a szüleink már mind bent voltak a házban.
– Add vissza az Amerika Kapitányomat, és nem fogom elégetni
több cuccodat! – jelentettem ki, miközben lehúzta az ablakot.
– Jó, ez sportszerűnek hangzik – vont vállat, és kiszállt a
furgonból. Felém nyújtotta a figurát, de nem adta a kezembe.
Leejtette, egyenesen a szennyvízcsatornába.
– Upsz!
Tudtam, hogy ezért be kéne köpnöm, hogy be kéne rohannom a
házba és bajba kevernem őt, de már hányingerem volt a
baromságaitól.
 Lelöktem a földre, mire gyorsan magával rántott. Marhára nem
érdekelt, hogy lány. Durvábban verekedett, mint bármelyik fiú itt a
környéken, és tudtam, hogy nem halok bele még egy hét
szobafogságba, amiért megütöttem.
 5. szám:
Gorgeous
(3:12)

RACHEL

Az előttem álló Ethan egyáltalán nem hasonlított az emlékeimben

élő Ethan Wyattre. Mindig magas volt, és izmos, és mindig sugárzott
róla a pimaszság, de közel sem volt jóképű soha. Legalábbis én nem
találtam annak.
Bármennyire fájt is beismerni, ez az Ethan Wyatt kicseszettül
káprázatosan nézett ki.
Tagadhatatlanul.
A gimis évek alatt látott kissé pufi arca helyett már határozott,
szép metszésű álla volt, a „tyúkmell” helyén pedig – ami miatt
cukkoltam – már kidolgozott izomzat tündökölt, a mellkasa jobb
oldalán egy szürke-fekete tetoválással.
Tengerkék szeme még mindig ugyanolyan volt, de amikor
mosolygott, észrevettem, hogy passzol a mély gödröcskékhez az
arcán.
De az, hogy egy fokkal vonzóbb lett, mit sem változtatott a
dolgokon. Nem sokkal azután, hogy találkozott a tekintetünk,
miközben ő a jakuzziban volt, már kellemetlenül éreztem magam,
miután tovatűnt a kezdeti sokkoló vonzalom. Megkérdőjeleztem
magamban, hogy egyáltalán fontolóra vegyük-e ezt a lakótárs
dolgot, ha még mindig ugyanazok a forrófejű gyerekek vagyunk,
akik az egyik pillanatban még tök jófejek egymással, a
következőben viszont ádáz vitába kezdenek.
– Oké, akkor most szavazni fogunk – mondta Greg, és letett egy
halom takarót nekem a kanapéra. – Ethan, kijönnél velem a
konyhába, hogy hivatalosan is megvitassuk az új lakótársunk
személyét?
Ethan elindult Greg felé anélkül, hogy rám nézett volna. Greg
pedig úgy vágott bele, mintha ott se lennék.
– Na, hadd soroljam fel az érveimet, hogy miért mondok igent
Rachelre! Aztán te is elmondhatod az érveidet, utána pedig
szavazhatunk. Egy… – emelte fel az egyik ujját. – Állati szexi, és még
a pénze is megvan az apukája szerint. Igen, sejtem, hogy nagyszájú,
amióta kinyitottam neki a teraszra néző ablakokat, és hozzátettem,
hogy „íme, ilyen az óceánra néző kilátás”, ő pedig azt válaszolta,
hogy „van szemem, kösz”. Még nem tudom, mit gondoljak erről.
Ethan kissé elmosolyodott, amitől megint megjelentek a mély
gödröcskék az arcán.
– Ez még elég enyhe szarkazmus a részéről. Tudnod kell, hogy
ennél csak rosszabb lesz.
– Oké, ez nálam egy fekete pont – folytatta Greg. – De visszatérve a
pozitívumokra… ismétlem, hogy megvan a pénze. Ráadásul azt
mondja, hogy tanult szociológiát a tengeri szemeszter program
alatt, és hajlandó velem megosztani a régi jegyzeteit.
– Greg, a szociológia az egyik legkönnyebb tárgy ezen az
egyetemen. Miért ragaszkodsz ennyire a segítséghez?
 – Mert egyedül Swansonnál tudtam felvenni a tárgyat, aki már két
másikból megbuktatott – hallgatott el Greg egy pillanatra. – Nyilván
kinézett magának, nekem pedig legalább hármast kell kapnom a
diplomához.
– Bármi más pozitívum?
– Mondtam már, hogy baromi jól néz ki?
– Mondtad – nyúlt Ethan egy üveg sörért, hogy belekortyoljon.
Még mindig nem nézett rám.
– Na, akkor bocsássuk szavazásra – köszörülte meg a torkát Greg.
– Azok, akik amellett voksolnak, hogy Rachel Dawson legyen a
harmadik lakótársunk, mondjanak igent.
– Igen – feleltük kórusban Greggel.
– Te nem laksz itt – fordult szembe velem Ethan. – Nem
szavazhatsz erről.
– Francokat nem lakik itt, mivel úgy tűnik, hogy kétharmados
arányban eldőlt – nevetett Greg, és odasétált hozzám, hogy adjon
egy sört. – Nem kell a kanapén aludnod ma este, de hét végéig
szükség lenne az első havi lakbérre.
– Nem gond.
Koccintott velem, aztán rápillantott a telefonjára.
– Nemsokára visszajövök. Mindjárt megyek dug… vagyis… –
hallgatott el, és megköszörülte a torkát. – Rachel, te jársz valakivel?
Egy barátom nevében kérdezem.
– Ki a barátod?
– Én.
– Nem – nevettem. – Pont most lett vége egy kapcsolatomnak.
– Jó, hát ha bármikor randizni akarnál velem, akkor abszolút
benne vagyok – vetette oda Greg az ajtó felé indulva. – Mármint a
ma esti programom után. Nem most.
Azzal elköszönt és sietve távozott, így kettesben maradtunk
Ethannel.
– Szóval tényleg szakítottál Apamacival? – lépett elém Ethan
gúnyos félmosollyal. – Sírt?
– Először is, Tate-nek hívták – válaszoltam. – A hálószobában
használta a Nagy Medve becenevet, és ő dobott ki engem.
– Akkor ez lett belőle? A sokadik pasi, aki szakít veled azon a
hajón?
– Tisztában vagyok a helyzettel – álltam fel. – Köszönöm, hogy
emlékeztetsz rá. Melyik vendégszobát fogom megkapni?
– Egyiket sem – ment oda a bőröndjeimhez, hogy elkezdje húzni
őket. – Úgy döntöttünk Greggel, hogy az új lakótársunk kapja meg a
legnagyobb lakosztályt.
– Tényleg? Miért?
– Az az egyetlen szoba, amelyik nincs teljesen szigetelve –
vigyorgott a tökéletesen fehér fogsorával, én pedig próbáltam
felidézni, hogy régen milyen volt a mosolya. – Ja, és mivel utólag
építették hozzá a házhoz, az az egyetlen szoba, ahol nincs központi
légkondi.
Hát persze.
– Pedig már azt hittem, hogy nagylelkűek vagytok velem.
– Veled soha – kísért végig a folyosón, és behúzta a bőröndjeimet
a hatalmas lakosztályba.
Valóban melegebbnek tűnt a levegő odabent, mint a folyosón, és
tudtam, hogy az összes ventilátor a sarokban és a külön klíma is
használatban lesz mindennap.
Kinyitottam az erkélyajtót, és kiléptem rajta. Mosolyogva vettem
szemügyre a fürdőszobát, ami ötször akkora volt, mint az egész
kabinom az SS World Odyssey-n.
– Az egyetlen dolog, ami nincs ebben a házban, az a mosó- és
szárítógép – jelentette ki Ethan. – Szóval el kell majd vinned a
cuccaidat a sarki mosodába. Van egy csomó vászonzsák a
szekrényedben – nyitotta ki az egyik szekrényt. – Csak tíz perc séta
lesz.
– Séta? Nincs kocsid?
– De, van kocsim. Csak tekintve, hogy neked nincs, nem tudom,
hogy jön ez ide.
– Nem fogod felajánlani nekem, hogy használjam, amikor
mosnom kell? Még akkor sem, ha aznap megyek, amikor te?
– Ha a barátomnak tartanálak, akkor felajánlanám. De mivel –
ugye – nem tartalak annak… – vont vállat, én pedig a szememet
forgattam.
Abban a pillanatban, hogy lerakta a legkisebb bőröndömet az
egyik puffra, kihúztam az oldalsó zseb cipzárját, és elővettem egy
keretes borítékot, és letettem a komód tetejére.
– Még mindig nem bontottad ki az anyukád utolsó levelét? –
kérdezte Ethan.
– Nem – ráztam a fejemet. – Az van ráírva a hátuljára, hogy akkor
bontsam ki, ha már nincs több ember, akihez tanácsért
fordulhatnék.
– Érdekes – jegyezte meg, miközben feltette a másik bőröndömet
egy másik komód tetejére. Ahogy felemelte, a babakék
„olvasópartnerem” kiesett a legfelső zsebből, és rezegve landolt a
földön.
Felnyögve nyúltam utána, de Ethan kapta fel hamarabb. Forgatta
a kezében.
– Hmm… – kezdte mosolyogva. – Szóval csak hét-nyolc centi kell
neked, amikor magaddal játszol? Talán ezért alkuszol meg mindig
annyira, ha srácokról van szó.
Kikaptam a kezéből a játékot, és begyömöszöltem a táskámba.
– Köszi a segítséget! Most már kimehetsz a szobámból, és
visszatérhetsz a valódi, utálkozó önmagadhoz.
– Miután megbeszéltük a szabályokat – bámulta a kinyílt
bőröndömet, amin gyorsan behúztam a cipzárt, mielőtt a többi
vibrátorom is kiesne. – Első szabály – mondta komoly arccal. –
Nincs tábortűz és nincs buli. Soha.
– Jó.
– Második szabály, hogy minden este be kell csuknod az
ablaktáblákat – mutatott az ablakaimat szegélyező óriási szürke
táblákra. – Össze vannak kötve a riasztóval, szóval figyelj rá, hogy
becsukd, mielőtt elteszed magad holnapra.
– Vettem.
– A harmadik szabály, hogy nem fogadhatsz férfivendéget a
szobádban.
– Tessék? – fontam keresztbe a karomat. – Ez meg miféle szabály?
– Ez egy briliáns szabály – mért végig. – És nem alku tárgya.
– Ti fogadtok majd vendéget a szobátokban? Mármint komolyan
azt mondjátok Greggel, hogy ti sohasem fogtok áthívni lányokat?
– Csak azért állítottam fel neked ezt a szabályt, mert a szárazföldi
randizás más, mint a tengeri, és a „felmegyünk beszélgetni a
szobámba?” kérdés teljesen más benyomást kelt.
– Ó… – köszörültem meg a torkomat. – Rendben. Hát köszi. Nem
tudtam, hogy ennyire törődsz velem.
 – Dehogyis…
Úgy nézett ki, mintha mondani akarna még valamit, de Greg
egyszer csak berontott a szobámba.
– Oké, változott a terv! – emelte fel megadóan a kezét. – Az exem
nem akar szakítós szexet a régi idők emlékére, úgyhogy Ethan
elvihetne minket az Umbrellasba, hogy megünnepeljük az új
lakótársunk érkezését, meg a végzős évünket, amit sohasem fogunk
elfelejteni. A vendégeim vagytok.
– Meghívsz minket? – mosolyogtam. – Tényleg?
– Igen, persze. Mindkettőtöknek veszek egy italt.
 6. szám:
Tell Me Why
(5:01)

RACHEL

Az Umbrellas ékes példája volt annak, ami szörnyen hiányzott az

egyetemtől távol töltött sok-sok idő alatt. A főutcán lévő bárban
olcsó italokat kínáltak gumicsizma formájú pohárban. A hajóval
ellentétben – ahol esténként csak két italt lehetett fogyasztani, azt is
csak bizonyos napokon – a pultosok itt semmi mást nem számoltak,
csak a pénzt. A hely nevéhez hűen színes esernyők lógtak a
plafonról a táncparkett fölött. És mindegyik asztal tökéletesen kerek
ernyőkupola alakúra volt faragva.
Már második órája ültem az „esőerdő” bokszban, Greg
panaszkodását hallgatva az exéről. Még nem vette meg nekem és
Ethannek az italt, amit megígért, de én húszpercenként kaptam
egyet, amit más pasik küldtek.
Meglepődtem, hogy Ethannek is küldtek ajándék italokat a nők,
neki pedig szeme sem rebbent a rá irányuló figyelemtől. Mindig
mosolyogva feléjük emelte a poharát, és pont akkor fordult el,
amikor azok lesújtó pillantást vetettek rám.
Mi a fene?
 – Tudod, mi fog még hiányozni az exemből? – kérdezte Greg. –
Borzasztóan kattant volt, de még életemben nem találkoztam
senkivel, aki olyan jól bánt a szájával. Eszelős volt a mélytorkozása.
– Még mindig ez a téma? – kortyolt bele Ethan nevetve a sörébe. –
Köszönöm szépen, hogy megosztod velünk az intim részleteket,
Greg.
– Amit a nyelvével tudott művelni, az nem e világi volt – beszélt
még mindig Greg. – Nem tudom, hogy találok-e valaha még valakit,
akinek ilyen különleges nyelve van.
Kis híján felmordultam, és elővettem a telefonomat. Kellett
valami, ami eltereli a figyelmemet Greg szavairól, úgyhogy küldtem
egy csoportos üzenetet arra az ötven számra, amit elmentettem a
hajón.

Én: Helló, mindenki! Rachel Dawson vagyok az SS World Odyssey-
ről/a tengeri szemeszterről! Csak szólok, hogy visszajöttem az
egyetemre, és szívesen lógnék együtt veletek. A tengeren kötött
barátságok örökre szólnak, ugye?

Másodperceken belül rezgett a telefonom a válaszokkal.

555-6754: Szerintem ez téves…
555-3216: Ember, két éve voltam tengeri szemeszteren. Nem
emlékszem rád.
555-0965: Az a „Rachel Dawson”, aki nem volt hajlandó járni
velem? Kopj le!

 Aztán órákig nem rezgett megint.
– Hé, van hozzád egy kérdésem – lóbálta meg a kezét az orrom
előtt Greg, miután Ethan elment egy pillanatra. – Igazából mióta
vagytok ti barátok Ethannel? Áruld már el, mert ma este már
kétszer kamuzott erről nekem!
– Sohasem voltunk barátok – kortyoltam bele az italomba, és
nyomtam egy frissítést az üzeneteimre. – Ellenségek vagyunk, akik
megtanulták elviselni egymást.
– Valódi ellenségek nem lehetnek jóban egymással.
– De igen, ha muszáj – feleltem. – Te nem próbálsz meg jóban
maradni az exeddel?
– Letiltotta a számomat pár perce – hajtotta fel a maradék felesét.
– Segítesz találni valakit, akivel lefekhetek ma este? Mármint ha
téged nem érdekel a dolog.
– Majd segítek, ha visszajöttem – álltam fel az asztaltól. –
Gondoskodnom kell róla, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az első
egyetemi ivászatomból.
Odamentem a pulthoz, ahol a pultos mosolyogva átnyújtott egy
újabb narancsos italt.
– Ma este pazarul érezheted magad – szólalt meg egy ismerős
hang balról.
Odanéztem, és szemtől szemben találtam magam Brody
Huntingtonnal, akibe egy rövid időre belezúgtam a gimiben.
Megmondtam annak idején Ethannek, hogy megbízhatatlan a srác,
de soha nem fogadta meg a tanácsomat, amikor az „igazi barátairól”
volt szó.
– Hűha! – mért végig Brody a félhomályban csillogó zöld szemmel.
– Megváltoztál.
 – Jó vagy rossz értelemben?
– Szuper értelemben – bámulta a lábamat. – Nem is tudtam, hogy
visszajöttél az egyetemre. Jó móka volt a tengeri szemeszter?
– Ja, talán pont olyan jó móka volt, mint hogy Ethan háta mögött
dugtatok Lisával – válaszoltam. – Ő is itt van veled ma este?
Elállt a lélegzete és résnyire szűkült a szeme.
– Ne aggódj! – léptem hátra, mert le kellett ülnöm. – Amúgy sem
lett volna nálam esélyed. Régen sem bírtalak igazán, az meg tuti
biztos, hogy most sem bírlak.
– Baszd meg, Rachel – ment el mellettem úgy, hogy kicsit
meglökött, mire kénytelen voltam belekapaszkodni a pultba.
Rászántam néhány másodpercet, hogy összeszedjem magam,
mielőtt rendeltem még egy italt, és visszamentem a bokszba.
Greg rég lelépett; éppen egy lányhoz dörgölte magát a
táncparketten, Ethan pedig néhány másodpercenként nyomkodta a
telefonját.
– Miért csinálod ezt egész este? – kérdeztem. – Valami gond van a
telefonoddal?
– Nem, ez Tinder – felelte. – Üdv újra a wifi csodálatos világában.
– A Tinder az a szex app?
– Jobban szeretem a randiapp kifejezést.
– Ha elvileg olyan népszerű vagy az egyetemen, akkor miért kell
egy weboldal ahhoz, hogy randipartnert találj magadnak?
Rám nézett, miközben ráérős mosoly terült szét az arcán.
– Mert jobban szeretnék olyannal lefeküdni, akivel még soha.
– Komolyan? – forgattam a szememet. Eszembe jutott az összes
szükségtelen részlet a szexuális életéről, amivel első- és másodéves
korában traktált a leveleiben. – Már majdnem elfelejtettem,
mekkora hímringyó vagy.
– Voltam – pontosított. – Most csak próbálom Lisa emlékét örökre
kitörölni a fejemből.
– De hát nem is szeretted Lisát – vontam vállat. – Min kell túl
lenned? És amennyire tudom, nem érsz semmit a random szexszel.
Legalábbis régen folyton azt írtad a leveleidben.
Néhány másodpercre rám nézett, mintha megfontolná a
szavaimat. Aztán elrakta a telefonját.
– Igaz. Apropó, szex… komolyan gondoltam, amit a legutóbbi
levelemben írtam neked. Ha kevesebbet szexelnél a képzeletbeli
könyves pasijaiddal, akkor nem lennél folyton ennyire forrófejű.
Szerintem azért ennyire nehéz neked fenntartani egy
párkapcsolatot vagy barátokat szerezni.
– Először is, a könyvbéli pasik igaziak – tiltakoztam. – Másodszor
pedig kicsi korunkban még forrófejű voltam, de főleg azért, mert
egy bizonyos szomszédom nagy gondot fordított arra, hogy
mindennap szétgyötörjön engem. Még tartozik egy
bocsánatkéréssel, amiért megutáltatta velem a gyerekkoromat.
– Te is megutáltattad velem az enyémet – kortyolt bele az italába.
– Amúgy rengeteg barátom van, Ethan – mosolyogtam rá a
pultosra, aki küldött egy margaritát. – Mind örülnek, hogy
visszatértem az egyetemre.
– Akkor miért nem velük laksz, miért velem?
Erre nem válaszoltam. Hátradőlve néztem az embereket a
táncparketten.
– Várj csak! – szúrtam ki egy ismerős arcot kék pólóban. – Az ott
Jordan Hampton a DJ pultnál?
– Aha. Miért?
 – Már nem beteg?
– Már? – vonta fel a szemöldökét Ethan. – Mikor volt egyáltalán
beteg?
– Amikor két szemeszterrel ezelőtt jártunk – figyeltem, ahogy egy
barna hajú lány fenekét simogatja. – Azért nem írt többé, mert
megtudta, hogy negyedik stádiumú rákja van, és azt mondta, hogy a
családjával és a legközelebbi barátaival akarja tölteni az utolsó
napjait.
– Légyszi, mondd, hogy csak viccelsz – húzódott mosolyra Ethan
szája.
– Nem viccelek – tartottam rajta a tekintetemet a srácon.
Emlékeztem rá, hogy mennyire osztoztunk az absztrakt festészet
iránti rajongásban, és kora reggel felkeltünk, hogy együtt
biciklizzünk edzés gyanánt a fedélzet legfelső szintjén. – Az összes
srác közül, akikkel a hajón jártam, ő jött be legjobban. Azt mondta,
hogy érzéseket táplál irántam, és előtte még nem találkoztam olyan
fiúval, aki romantikus regényeket olvasott.
– Nem hinném, hogy valaha is láttam könyvet a kezében a közös
óráinkon, szóval erősen kétlem, hogy bármit is olvasna, pláne nem
romantikus regényeket.
– Akkor miért mondta nekem azt a sok mindent? – kérdeztem,
miközben éreztem, hogy elönt a forróság. – Miért hazudott volna
arról, hogy beteg? Várj… Lehet, hogy jobban lett, és elfelejtett írni.
Ethan értetlenül nézett rám, és kivette a kezemből a margaritát.
– Figyelj, Rachel! Tudtommal soha nem volt beteg. Nyilván csak
szakítani akart veled. Ne vedd magadra, és ne kapcsolj át ilyenek
miatt forrófejű üzemmódba. Egyetemistaként már nem bírom el az
ilyen hülyeséget.
 – Már nem vagyok forrófejű, Ethan – nyúltam az italomért, de
nem adta vissza. – És mondtam már, hogy csak akkor voltam olyan,
amikor te felidegesítettél.
Hirtelen találkozott a tekintetem a terem túlsó végében álló
Jordanével, aki úgy festett, mint aki gyorsan el akar tűnni, én
viszont felálltam és egyenesen odamentem hozzá.
– Jaj… szia, Rachel – mosolygott kelletlenül. – Azt hittem, hogy
mind a négy évet az SS World Odyssey-n végzed.
– Úgy döntöttem, hogy nem maradok az utolsó tanévre – fontam
karba a kezemet egy lesújtó pillantás kíséretében.
– Na, jól tetted. Nagyon jól nézel ki ma este.
– Igen? Hát te is. Baromi jól nézel ki ahhoz képest, hogy elvileg
meghaltál.
– Mit is mondhatnék? – mosolygott. – Ez egy csoda.
– Én hittem neked, Jordan – emeltem fel a hangomat. – Miért
hazudtál nekem ekkorát?
– Oké, figyelj, Rachel… ne vedd magadra, de… – sóhajtott fel a
hajába túrva. – Kedves lány vagy meg minden, nagyon kedves, de…
– De micsoda?
– Én dugni akartam, te meg nem, érted? – tette a vállamra a kezét.
– Ennyi. Te hosszú távú kapcsolatról beszéltél, miután még csak két
hónapja jártunk, és még csak egyszer sem dugtunk. Tetszettél
nekem, de nem annyira, hogy leveleket írogassak neked, meg ilyen
hülyeségek, mintha hosszú távú kapcsolatban lennénk.
– Írtál nekem levelet. Egyet.
– Hát magamat is megleptem azzal, hogy megírtam – nevetett.
– Azt, amiben nyilvánvalóan hazudtál, hogy halálos beteg vagy! –
löktem el a kezét. – Köszönöm, hogy végre őszinte vagy, de csak
hogy tudd, végül dugtam volna veled!
A pultnál hirtelen mindenki elhallgatott, a DJ pedig lehalkította a
zenét.
– Nagyon sajnálom, Rachel – fogta halkabbra a hangját Jordan. –
Nem kellett volna hazudnom neked.
– Nem, nem kellett volna. Azt kellett volna mondanod, hogy „egy
seggfej vagyok, és csak azért vettem részt ebben a programban,
mert dugni akartam”!
Éreztem, hogy valaki hátulról megragadja a kezemet, és próbál
elvonszolni Jordantől, de elrántottam tőle a kezemet.
– Tudod, hányszor imádkoztam érted? Tényleg ennyire gyáva
vagy, hogy nem bírtál velem normális ember módjára szakítani?
– Nem akartalak megbántani – nézett körül, és észrevette, hogy
néznek minket. – Te az a fajta vagy, aki valami komolyat akart, én
meg nem. Legyünk már őszinték, Rach. Nem tudtuk volna tartani
egymással a kapcsolatot a közösségi médián keresztül, az e-mail
pedig hol működött, hol nem. Tényleg azt hitted, hogy kapcsolatban
maradhatunk, miután véget ért a félévem a tengeren?
– Azt mondtad nekem, hogy romantikus regényeket olvasol –
emlékeztettem. – Ez a része igaz volt, vagy szintén hazugság?
Felsóhajtva megrázta a fejét, de mielőtt megszólalhattam volna,
valaki felemelt és felnyalábolt a vállára. Ethan volt az.
Tántoríthatatlanul, még mindig ugyanazzal az érzéssel küszködve
kiabáltam:
– Remélem, kapsz megfelelő kezelést arra a bőrbetegségre a
farkadon, Jordan Hampton! Sajnálom, hogy nem igazán működött a
dolog közöttünk, de megőrizlek az imáimban!
Olyan csúnyán nézett rám, mintha túlzásba estem volna, s abban
a pillanatban, ahogy kiértem, hallottam, hogy odabent mindenki
kacag. A DJ megint feltekerte a hangerőt.
– Hölgyeim és uraim! – mondta nevetve a DJ. – Azt hiszem, ez a
tökéletes pillanat az új Életünk napjai mixemhez.
Ethan odavitt a kocsijához, kinyitotta az ajtót, és berakott az
anyósülésre. Becsatolta a biztonsági övemet, és bekapcsolta a
gyerekzárat, mielőtt beült a volán mögé.
A fejét rázva hajtott ki az útra, egy piros lámpához közeledve
pedig felém fordult.
– Na, mit is mondtál arról, hogy már nem vagy forrófejű?
– Azt mondtam, hogy utálom, ha hazudnak nekem – néztem
vissza rá. – Tényleg odavoltam érte.
– Te minden srácért odavagy, akivel elkezdesz járni, Rachel.
Annyira szerelmes vagy a szerelembe, hogy szinte mindenkibe
rohadtul beleesel.
– Ez nem igaz – tiltakoztam. – Amúgy is, mit tudsz te a járásról? Az
összes párkapcsolatod egy részeg egyéjszakás kaland eredménye,
vagy abból állt, hogy felszedj valakit, akivel végigszexelheted a
nyarat.
– Most nem rólam beszélünk.
– Pedig kéne – válaszoltam. – Ki vagy te, hogy tanácsot adj nekem
a szerelmi életemmel kapcsolatban?
– Ahhoz előbb lennie kéne szerelmi életednek, hogy tanácsot
adhassak hozzá – forgatta a szemét, miközben lelassított egy
stoptáblánál. – Én csak rámutatok arra, ami kicseszettül
nyilvánvaló.
– Abbahagyhatnánk a beszélgetést? – kérdeztem. – Szerintem
kimerítettük a jófejségi kapacitásunkat erre a hétre, és semmi
másra nem vágyom, mint hogy hazamenjek a szobámba.
Összeszorította a száját, de nem szólalt meg többé.
Az út hátralévő részében kifelé bámultam az ablakon. Jobban
haragudtam rá, mint Jordan Hamptonra. Még a külön töltött évek
után is szörnyen arrogáns volt, és komolyan azt hitte, hogy ismer.

Később aznap este…

Bár már a részegség határán voltam, úgy döntöttem, hogy nem
fogom a szobámba bezárkózva tölteni az este hátralévő részét.
Felszálltam egy egyetemi buszra a hallgatói központba, aztán pedig
egy Salt Beach-i éjféli gólyakörjáratra. Itteni hagyomány, hogy
óránként járnak ilyenek, és elvileg ez a legjobb módja a
barátkozásnak, ismerkedésnek.
Láttam az átalakított buszokról készült menő képeket az egyetemi
prospektusokban, és fantasztikus dolgokat hallottam az „első útról”
az összes korábbi útitársamtól a hajón, így arra jutottam, hogy akár
ki is próbálhatom, ha már úgyis ez az első és utolsó évem itt.
Miközben piros és kék tűzijáték világította be az eget, hátradőltem
az ülésen, és hirtelen rádöbbentem, hogy egyetlen új barátságot sem
fogok kötni ma este. Arra is rájöttem, hogy létezik „hülye kérdés”, az
elsőéves lányok pedig tele vannak ilyenekkel.
– Ha ez nem egy alkoholmentes kampusz, akkor ihatunk, ugye? –
kérdezte valaki.
– Csak ha már betöltöttétek a huszonegyet – válaszolta egy vörös
hajú végzős lány, aki a busz elülső részében állt.
– Akkor miért nem csinálnak belőle alkoholmentes kampuszt,
hogy senki ne ihasson, és mindenkivel szemben igazságos legyen?
Ó, vagy ha már igazságosságról beszélünk, miért csak a huszonegy
évesek kapnak lehetőséget egyetem által szponzorált utazásokra a
szünetekben?
– Mindjárt válaszolok erre – mondta a vörös hajú lány. –
Hölgyeim, ha balra néztek, akkor láthatjátok a kampusz legújabb
épületét, a Beach Wave Hallgatói Központot. Ez a modern épület két
egymásba nyitott könyvtárat rejt, négy vetítőtermet színházi
ülésekkel, három kávézót és egy hatalmas teraszt, ami a
tengerpartra néz.
Mindenki „úúú”-zott és „ááá”-zott, ahogy a busz lassan elhajtott a
hatalmas fehér épület előtt. Elővettem a telefonomat, hogy lőjek
néhány képet.
– Mindjárt megfordulunk, és újra szót ejtünk azokról a helyekről,
amikről szeretnétek még többet megtudni a visszaúton – folytatta az
idegenvezető. – Van valakinek valami kérdése?
– Vannak helyes pasik ebben a suliban? – érdeklődött elöl egy
lány. – Még nem láttam túl sokat, és szeretnék a diplomaosztóig
férjhez menni.
– Rengeteg helyes pasi van itt. Mivel a focicsapatunk három éve
nem nyert meccset, a jóképű játékosok többsége az afterpartikon
szokott lenni. A kosárcsapatunk pont ugyanolyan pocsék, és a
játékosaik éppen annyira szabad prédák, mint a diákszövetség
srácai, akikkel a hétvégén fogtok találkozni. Ja, és az öregdiákbál
királya az elmúlt három évben zsinórban a világ legszexibb sráca
lett, higgyétek el nekem. Még valami kérdés?
Felemeltem a kezemet.
– Meg tudod mondani, hogy a Beach Wave Hallgatói Központ
mikor van nyitva?
– Nem, várj – szakított félbe a mellettem ülő csaj. – A bálkirály,
akiről beszéltél, benne van a focicsapatban?
– Haha, nincs. De biztosra veszem, hogy benne lehetne, ha
akarna. Elég sportos alkat.
– Hogy hívják? – hadonászott a lány mellettem. – Most azonnal rá
akarok keresni a Facebookon.
– Ethan Wyatt – válaszolta az idegenvezető. – Úgy kell leírni a
vezetéknevét, hogy W-Y-A-T-T.
Tessék?
A szememet forgatva hátradőltem. Aztán megcsíptem magam,
hogy ez tényleg a valóság-e.
Ethannél nagyobb szájhőst még életemben nem láttam, és nem
akartam elhinni, hogy: 1) egy szóval sem említette, hogy háromszor
egymás után ő lett az egyetem bálkirálya; 2) még mindig van
Facebook-profilja, mert gyakran panaszkodott a random
„bökésekre” és üzenetekre, amiket naponta kapott; 3) és úgy
bomlanak utána a nők, mintha valami szexisten lenne.
„Jézusom…” „Jaj, istenem!” „Hűha…” Az összes lány ilyen hangokat
adott a buszon, amint megnyitották a profilját a telefonjukon.
Vártam, hogy folytatódjon az idegenvezetés, de még a buszsofőr
lány is belement a játékba, és rápillantott az idegenvezető
mobiljára.
Lemaradt egy zöld lámpáról emiatt?
Odahajoltam, hogy lássam azt a képet, amire a mellettem ülő
olyan látványosan csorgatta a nyálát. Ethan egy hatalmas medence
előtt állt rajta, egy szál fehér fürdőnadrágban mosolyogva. A
tökéletesen kidolgozott hasa csuromvizes volt, és néhány csepp ott
csillogott a napbarnított bőrén. Halvány szőrcsík vezetett lefelé a V
alakú vonalig az ágyékán, a mellkasán pedig élőben még
szexibbnek tűnt a kék-fekete tetoválás, mint ezen a képen.
Játékosan, csábítóan nézett tengerkék szemével, mosolyával pedig
azt üzente a fénykép készítőjének, „tudom, hogy vonzónak találsz”.
Így látva őt, hogy nem jártatta a száját, (félig) már értettem, miért
bomlanak annyira utána a nők. De csak félig.
A mellettem ülő lány belenagyított a képbe, a fürdőnadrág ágyék
részére. Aztán csinált egy képernyőképet.
Pff!
– Szóval, ami a könyvtári nyitvatartást illeti… – álltam fel az
ülésről. – Meg tudnád mondani? A weboldalon még nem frissítették.
A kérdésem süket fülekre talált.
– Ethan végzős?
– Van vele közös órád?
– Hol szokott lógni?
A nem hivatalos körút hirtelen véget ért: a hátralévő részében
csak ültem és hallgattam, ahogy mindenki Ethanről áradozik.
Mire az egyetemi busszal visszaértem a tengerparti házba, már
hajnali kettő volt, Ethan babakék kabriója pedig sehol.
Ezen mosolyogva bementem. Szerettem volna eltölteni egy órát a
jakuzziban, mielőtt lefekszem. De gőzölgő víz helyett felcsapó
lángok fogadtak a teraszon.
Mi a…
Gyorsan kimentem, és láttam, hogy Greg egy pólóval legyezi a
tüzet. Egy pillanatra azt hittem, hogy szítani akarja. Csak akkor
jöttem rá, hogy így próbálja eloltani, amikor felordított:
– Rohadt életbe! Nem alszik el!
 A fejemet rázva odamentem a tűzoltó készülékhez, ami ott lógott
a háta mögött, és kivettem a biztosítószeget. Másodperceken belül
hamuvá spricceltem vele a tüzet.
– Meg mernék esküdni rá, hogy Ethan nemet mondott a
tábortűzre, Greg – jegyeztem meg.
– Igen – rúgott bele a fémdobozba, amiből a lángok felcsaptak. –
Azért vettem egy tűzrakót. Teljesen más és sokkal biztonságosabb.
Csak elfelejtettem rátenni a fedelét, mielőtt meggyújtottam, úgyhogy
váratlanul értek a lángok. És újdonsült barátokként ez lesz az első
titkunk – nyújtotta felém a kisujját, mint egy ötéves. – Nem szólunk
Ethannek egy rohadt szót sem, én pedig nem gyújtok többször tüzet.
– Megígéred? – nyújtottam a kisujjamat én is nevetve.
– Baromira megígérem.
 7. szám:
Getaway Car
(4:16)

ETHAN

Egy héttel később…

– Hölgyeim és uraim! – állt a Közgáz IV. tanárom a csoport elé. –
Személyesen üdvözlöm önöket azon a különleges órán, amit Földi
pokolnak is hívnak.
Mindenki kacagott, miközben felkapcsolta a villanyt.
– Nem viccelek – folytatta komoly hangon. A nevetés elhalkult, és
mindenki kinyitotta a füzetét, a tanár pedig felírt néhány szót a
táblára.
– Szia! – köszörülte meg a torkát a tőlem balra ülő lány, hogy
nézzek rá.
– Hmm? – suttogtam.
Rám mosolygott, és csak bámult. Aztán lőtt egy képet, és kiment a
teremből.
Elfojtottam a nevetést.
Biztos elsős…
– Hughes professzor vagyok – folytatta a tanárom. – A következő
félévben fel kell készülniük arra, hogy minden eddiginél nagyobb
nyomás lesz magukon. Az én feladatom, hogy kigyomláljam azokat,
akiknek nem fog menni a gazdasági képzés, azok közül, akik talán
túlélnek belőle egy-két hetet.
Elkezdte kiosztani a tantárgyi tematikát, miközben életre kelt a
projektor. A kivetített képen az állt, hogy: „A jövő hét végéig
szankció nélkül leadhatják a tárgyat.” Az asztalomhoz érve felvonta
a szemöldökét, de nem mondott semmit.
– Ha teljesíteni akarják ezt a tárgyat, akkor közgazdaságtant kell
enniük, inniuk és lélegezniük. Zárthelyit fognak írni minden
második csütörtökön, elemzési beadandójuk lesz minden keddre, és
prezentálniuk kell egy tizenöt oldalas dolgozatot egy olyan témából,
amit jövő hónap ötödikéig jóvá kell hagynom. Van valami kérdés?
Néhányan felemelték a kezüket.
– Semmi?
Még több kéz emelkedett a levegőbe.
– Nos, akkor rendben – kapcsolta le a villanyt mosolyogva. – Az
órának vége.
Becsuktam a laptopomat, és felálltam.
– Mr. Wyatt? – nézett rám. – Idejönne hozzám egy pillanatra a
katedrára?
– Persze. – Lementem, ő pedig megvárta, hogy magunkra
maradjunk a teremben.
– Mr. Wyatt, miért vette fel a tárgyamat ebben a félévben?
– Mert szükségem van rá a diplomaszerzéshez.
– Tavaly már elvégezte az ennél magasabb szintű Közgazdaságtan
V-öt, és fájdalmas volt évek óta először megadnom valakinek a jelest
– mondta mosolyogva. – Több mint valószínű, hogy habkönnyűnek
fogja találni a Közgazdaságtan IV-et, én pedig megint kénytelen
leszek megadni magának a jelest – vakargatta az állát. – Ez
befolyásolhatja a hírnevemet, miszerint hármasokat és négyeseket
szoktam adni, ami miatt vegyes érzéseim vannak.
Csak pislogtam. Soha nem tudtam, hogy viccel vagy komolyan
beszél.
– Nem kreatívírás szakra jár? Nem tudja felvenni az ottani
tárgyak valamelyikét ehelyett a mostani félévre?
– Már teljesítettem az összes szükséges kurzust azon a szakon –
válaszoltam valamelyest felháborodva, amiért az utolsó évemre
maradt tantárgyak teljes mértékben nélkülözni fogják az írást.
– Tudja, mit, Mr. Wyatt? – csapta össze a tenyerét. – Megoldhatjuk
kreditbeszámítással ezt a tárgyat, ami azt jelenti, hogy nem kell
bejárnia órára, de van hozzá két feltételem.
– Én tényleg jobban örülnék egy jelesnek.
– Hadd fejezzem be! Az első feltétel: mindig én felügyelem az
évenkénti végzős kirándulás utolsó logisztikai simításait, és még
sohasem aggódtam amiatt, hogy melyik hallgatót választják meg
szervezőnek. Ez az első tanév, amikor aggályaim vannak.
– Mire gondol?
– A polgármester fia, Greg Charleston III a bizottság elnöke.
Tegnap bejött az irodámba, és megkérdezte, rendelkezésre áll-e
plusz pénzösszeg egy bizonyos „D-alaphoz”. Azt mondta,
gondoskodni akar róla, hogy mindenki jól érezze magát.
– Mi az a D-alap?
– Nekem is fel kellett tennem ezt a kérdést – forgatta a szemét
Hughes. – Azt jelenti, hogy Dugás-alap. Minden résztvevőnek venni
akar három csomag prémium kategóriás óvszert.
 Elfojtottam egy mosolyt.
– Már a büdzsé tíz százalékát elköltötte alkoholra és tűznél
sütögethető mályvacukorra, és tegnap láttam egy számlát
valamiféle különleges tűzgyújtó berendezésről – rázta a fejét. – Én
túl öreg vagyok az ilyen hülyeségekhez, így mától kezdve
hivatalosan is maga fog felelni ennek a kirándulásnak a
felügyeletéért.
– Rendben. Mi a második feltétel?
– Ez valóban segíthet, hogy átültesse a gyakorlatba az üzleti
érzékét… – mondta Hughes. – A feleségemnek van egy virágboltja a
főutcán, ami csak a nyári szezonban hoz profitot. Szerettem volna,
ha néhány hallgató elvégez egy egyszemeszteres kutatási projektet a
vállalkozásról, hogy választ kapjak a kérdésre, hogyan lehetne egész
évben haszontermelővé tenni, de…
Elhallgatott egy pillanatra.
– Nem bízom meg egyikükben sem. Tessék. Kimondtam. Tehát egy
ajánlólevélért és egy kreditbeszámításért cserébe…
– Egy ajánlólevélért és egy jeles osztályzatért cserébe…
– Rettentő alapossággal kell ellenőriznem a munkáját, ha valódi
jegyet akar kapni, Mr. Wyatt – jelentette ki szigorúan, mintha még
egy ötösbe belehalna. – Tehát szeretném, ha alapos elemzést
végezne a feleségem boltjáról ebben a félévben ahelyett, hogy
bejárna órára és itt vesztegetné az időmet. Mit szól?
Haboztam a válasszal, mert nem akartam elárulni, hogy tökéletes
az ajánlata.
– Elfogadom az ajánlatát, Hughes tanár úr – nyújtottam kezet, ő
pedig elfogadta. – Mi a bolt neve?
– Ó, igen – nyitotta ki az aktatáskáját, hogy átadjon nekem egy
névjegykártyát. – Az a neve, hogy Selyemszár, és éppen a Letépett
fűzővel szemben van. Az a könyvesbolt, ahol csak romantikus
regényeket árulnak – nevetett. – Biztosra veszem, hogy fogalma
sincs, merre van.
Pontosan tudom, merre van.

Egy óra múlva ott álltam egy rózsaszín-fehér épülettel szemben, a

Letépett fűző csillogó ezüst cégérére felnézve.
Szokás szerint néhány hetente eljöttem ide, Rachel kedvenc
szerzőinek listájával felszerelkezve. Miután folyton új
könyvszállítmányért könyörgött, amikor éppen jóban voltunk,
mindig megnéztem a friss megjelenéseket.
Nem meglepő, hogy Rachel már odabent volt – az „Új” polcot
bámulta. Hófehér rövidnadrág volt rajta élénksárga ujjatlan
felsővel, a haja pedig laza hullámokban lógott az egyik vállára.
Tegnap este, amikor egy bárban voltam, azt hallgattam, hogy az
összes barátom „az új tengeri szemeszteres lányról” beszél.
„A legszexibb csaj az egyetemen. Az tuti.” „Hol a fenében volt eddig,
és ki a fenével jár?” „Hogy érted, hogy a lakótársad?”
Mielőtt bemehettem volna, megcsörrent a telefon a zsebemben.
Apám hívott.
Felmordulva fontolóra vettem, hogy felvegyem-e.
– Igen? – adtam meg magam, mielőtt bejelentkezett volna a
hangposta.
– Szervusz, fiam! – szólt bele kevésbé lekicsinylő hangon, mint
szokása. – Hogy vagy?
– Jól. Mi újság?
 – Nem tudom, miért törölted az összes munkaórádat a következő
hónapokra az építkezésen. Beléptem a rendszerbe, és nem bírok
rájönni, mi a francért gondoltad, hogy ez így rendben van.
Korai volt az öröm, hogy most nem olyan lekicsinylő…
– Van egy új beadandóm, ami sok időmet el fogja venni ebben a
félévben. Ötöst kell rá kapnom.
– Fiam, ha esetleg elfelejtetted volna, úton vagy afelé, hogy átvedd
ezt a céget, amint megkapod az MBA diplomát. Ha egy pillanatig is
azt hiszed, hogy itt bárkit is érdekel, hogy hármast vagy ötöst kapsz
az alapszakos óráidon, akkor sajnos nagyot tévedsz.
– Magam miatt akarok jó jegyeket kapni.
– Hát jó, de tudsz legalább tizenöt órát dolgozni egy héten, nem?
Nem válaszoltam neki.
Nem volt kedvem most erről vitatkozni.
– Igazat mondtál nekem arról, hogy megszerzed a gazdasági
diplomát is, ugye? – kérdezte. – Nem fogsz átverni azzal az idióta
büfészakkal, amiről tavaly beszéltél, igaz? Mi is a neve annak?
Kreatív firkászat?
– Kreatív írás.
– Ja, az – kacagott az apám. – Azzal nem keres az ember egy fillért
sem. Megpróbálok keríteni valakit, aki beugrik a helyedre a
következő hetekben, de legközelebb nagyon díjaznám, ha szólnál
előre. De hadd bízzam rád az e heti számokat.
Egyetlen szavára sem figyeltem. Néhány másodpercenként
motyogtam egy ühümöt vagy ahát, hogy azt higgye, figyelek rá.
Az apám nem vallotta be ugyan, de tulajdonképpen rajtam
keresztül akarta megvalósítani az álmait. Azt akarta, hogy olyan
kapcsolatunk legyen, amilyen neki sohasem volt az apjával. Át
akarta adni nekem a cégét, ahogy az ő apja nem tette meg vele.
Menő dolognak tartottam ezt még fiatalabb koromban – amikor
egész héten ott lógtam az építkezésein, és még Rachelt is magammal
rángattam néhány izgalmasabb, baseballmeccsre megbeszélt
találkozóra. De felcseperedve rájöttem, hogy hiába megy nekem
baromi jól az összes tantárgy az iskolában, igazából csak az írást
élvezem.
Ezt a tizenharmadik szülinapomon el is mondtam az apámnak, és
megmutattam neki egy fogalmazást, aminek az „Utálom a
szomszédomat” címet adtam. Soha nem olvasta el. Csak annyit
mondott nevetve: „Ha valaha is meg szeretnéd tudni, milyen érzés
megszerezni egy lányt, akkor nagyon ajánlom, hogy senki másnak
ne mondd el, hogy író akarsz lenni.”
Így hát eltemettem magamban a gondolatot, és soha többé nem
hoztam fel. De amikor elkezdtem az egyetemet, nem tudtam
kihagyni, hogy második szakként az írást válasszam. És bár soha
nem vallottam volna be, de élveztem az elmúlt években a levelezést;
segített szinten tartani a képességeimet.
– Számíthatok rád a Perlman irodaház ünnepélyes megnyitóján a
jövő héten? – kérdezte apám, miután végre befejezte a mondandóját
a számokról.
Kétlem…
– Még nem tudom – válaszoltam, miközben láttam, hogy egy srác
odamegy Rachelhez a boltban. Rachel rámosolygott, gyorsan
megadta neki a telefonszámát, és elpirult, miután a srác elment. –
Figyelj, apa! – mondtam, amikor Rachel megfogott egy újabb
könyvet. – Mennem kell. Később hívlak.
– Remélem is, fiam.
 Letettem a telefont és átkeltem az úton, a boltba lépve pedig
megálltam. A frissen rózsaszínre festett falak között senki más nem
volt, csak a pénztáros és Rachel.
– Ajánlhatok önnek valami erotikusat, uram? – mosolygott a
pénztáros lány. – Minden vásárláshoz bolyhos, rózsaszín bilincs jár.
– Majd meggondolom – mosolyogtam rá vissza, mire elvörösödött.
Odamentem Rachelhez, aki rögtön elpirult.
– Mit keresel ebben a boltban? – kérdezte a kassza felé tartva. –
Van kint egy tábla, hogy „Romantikagyűlölőknek belépni tilos”.
– Ez a bolt pont szemben van azzal, amiről a végzős beadandómat
írom – vettem észre a halvány rózsaszín festéket a szemén. – És
mondtam már neked, hogy nem utálom a romantikát. Mivel
ismerem a virágokat, lehet, hogy időről időre szükségem lesz a
segítségedre. Mármint ha nem találok valaki mást, akit jobban el
tudok viselni.
– Nos, ebben az esetben nekem pedig szükségem lesz a
segítségedre abban, hogy mindennap elhozz az egyetemre, és ne
hagyj otthon, mint ma reggel.
– Majd meggondolom – vettem elő a pénztárcámat, hogy
kifizessem a könyveit. – Hogy mennek az órák az első szárazföldi
tanítási héten? – tartottam meg neki az ajtót, amikor kiléptünk a
boltból.
– Az órák jók. A társasági élet viszont nem olyan, mint vártam.
– Miért?
– Mert szerintem elszúrtam az esélyét az életre szóló egyetemi
barátságoknak azzal, hogy olyan sokáig voltam távol – mondta. –
Mindenkinek megvan már a baráti köre, és alig kilenc hónap múlva
mindenki megy a maga útjára.
 – Hát ha nem tudsz életre szóló barátokat szerezni, akkor szerezz
életre szóló ellenségeket – feleltem mosolyogva. – Az remekül megy
neked.
– Köszönöm a nagyszerű tanácsot – forgatta a szemét. – Mindig jól
jön az emlékeztető, hogy mi ketten miért nem leszünk barátok soha.
– Mindig örömmel emlékeztetlek erre – jelentettem ki. – Csak
menj el még néhány szórakozóhelyre és buliba a héten! Nem olyan
nehéz. A fenébe is, be kéne menned az egyik bárba itt, az utcában,
és megismerkedni valakivel. Az ettől a beszélgetéstől is
megmentene minket.
– Ez azt jelenti, hogy nem vagy hajlandó hazavinni?
– Ez azt jelenti, hogy hazaviszlek, de csak akkor, ha beleegyezel,
hogy ne beszélgessünk egész úton.
– Pff! Jó.
Gyaloglás közben nem tudtam nem észrevenni, hogy minden férfi
lassan és szemmel láthatóan eltátotta a száját, amikor meglátta
Rachelt, és valami különös oknál fogva én is hasonlót éreztem.
A kocsimhoz érve vetettem rá egy hosszú pillantást, miközben
bedobta a cuccait a hátsó ülésre.
– Miért bámulsz? – nézett fel.
– Nem bámullak – forgattam a szememet. – Csak várom, hogy
eszedbe jusson, hogy kell beszállni előre, és becsatolni a nyomorult
biztonsági övet.
– Akkor azt akarod, hogy hátra üljek?
– Ha Greg cuccai nem lennének ott, akkor melegen ajánlanám –
fordítottam el a kulcsot.
– Hát, ha ilyen leszel…
– Beleegyeztél, hogy ne beszélgessünk. Ha nem akarsz kocsival
jönni, akkor nyugodtan szállj ki. Ha viszont azt akarod, hogy
elvigyelek, akkor szeretnék csendben vezetni.
Lesújtó pillantás kíséretében csatolta be a biztonsági övét.
Tényleg pokolian gyönyörű most…
 Régen:
Tizenöt és fél évesen

(Nos, Rachel még csak tizenöt és fél éves. Én tizenhat vagyok.
Ezért vagyok sokkal érettebb nála…)

ETHAN

Tárgy: Utazás a kocsiddal

Kedves Ethan!
Nem elég baj, hogy nincs jogsim (amúgy senkit sem érdekel, hogy
sikerült letenned az egyik utolsó vizsgát, még mielőtt
megváltozott a helyi szabály a korhatárról), és a szüleim
ragaszkodnak hozzá, hogy veled jöjjek-menjek a suliba
mindennap, a legkevesebb, amit megtehetnél, hogy nem vagy
velem szörnyen bunkó egész úton. Legalább hagyhatnál időt,
hogy beszálljak a kocsidba, és nem indulnál el rögtön, amint
kilépek az ajtón.
De tudod, mit? Mivel nyilvánvalóan én vagyok a nagyvonalúbb,
szerintem eljött az ideje, hogy egyszerűen csak jó fejek legyünk
egymással, és semmi több. Mivel nekem még másfél évet kell
várnom a jogsimra, tedd meg nekem azt a szívességet a
következő hónapokban, hogy nem szólsz hozzám, csak ha a
kocsidban ülünk. És még akkor is bőven elég lesz egy „helló” vagy
egy „szia”.
Kopj le!
Utálattal:
Rachel

Tárgy: Re: Utazás a kocsiddal

Kedves Rachel!
Először is: elég baj, hogy egyáltalán ismerjük egymást – a miértek
egyáltalán nem számítanak. Ha végre időben lépnél ki az ajtón,
akkor nem kellene így tennem.
EGYÁLTALÁN NEM vagy nagyvonalúbb. Már hetekkel ezelőtt
megmondtam neked, hogy „csak legyünk jó fejek” egymással,
mielőtt árulkodtál volna, hogy cigarettát találtál a szobámban.
Olyan cigarettát, ami nem is az enyém volt. (Tényleg olyan
unalmas az életed, hogy a szobád ablakán át leskelődnöd kell az
enyémbe szórakozás gyanánt?) A legutóbbi spicli manővered
véget vet mindenféle szarakodásnak, hogy valaha is megint jó
fejek legyünk egymással.
Kopj le te is!
Utálattal:
Ethan

Ui.: Mindketten tudjuk, hogy soha nem lesz meg a jogsid, mert
 folyton megbuksz a KRESZ-vizsgán. (Csak mondom: nem is olyan
nehéz az a baromság.)

Uui.: Gratulálok, amiért az idén először sikerült használnod egy e-
mailnél a helyesírás-ellenőrzőt.

Tárgy: Re: Re: Utazás a kocsiddal

Kedves Ethan ÉS Rachel!
Kérlek, jelentkezzetek ki a számítógépről, és fáradjatok most
azonnal az igazgatói irodába. Már többször is figyelmeztettelek
benneteket, hogy ne használjátok az iskolai szervert ilyen
kicsinyes levelek küldözgetésére.
Tisztában vagytok vele, hogy ezt akár csalásként is lehet
értelmezni? Hogy milyen felelőtlenség ez a részetekről?
Éppen egy vizsga közepén vagytok!
Kopjatok le MINDKETTEN!
Miss Washington

Miss Washington tegnapi e-mailjét bámulva eltöprengtem, hogy

miért nem vetett véget hamarabb a beszélgetésünknek, mivel
huszonöt e-mailt küldtünk egymásnak, mielőtt elhatározta, hogy
csak úgy félbeszakít bennünket.
Rachel gyerekességének köszönhetően el kellett hagynunk az
iskolát, mert felfüggesztettek minket aznap délutánra, hogy ma
elvileg „tiszta lappal” indulhassunk.
 Persze, éppen késésben volt.
Dudáltam egyet 7:05-kor, mert tudtam, hogy csak ott áll a
szobájában, és az órát bámulja. Várja, hogy elérkezzen az általa
„előnyben részesített” indulási idő, 7:15.
Pontosan 7:15-kor kinyitotta az ajtót, és felhúzta a nyomi kis
esernyőjét, hogy az előkerten át odasiessen a kocsimhoz.
– Belehalnál, ha odaállnál egészen az ajtóig? – rázta meg a haját,
összevizezve az egész műszerfalamat. – Főleg akkor, ha esik? Egy
igazi úriember azt tenné.
– Soha nem állítottam, hogy úriember vagyok, pláne nem veled.
Szemét forgatva becsatolta a biztonsági övét. Hangosabbra vette a
zenét, elővett egy zacskó fánkot a hátizsákjából, és ideadta. Én
rámutattam a friss vaníliás kávéra, amit az új sarki kávézóból
hoztam neki mindig.
Habár alig voltunk beszélő viszonyban, megvoltak az íratlan
szabályaink a reggeli utakra. Ő intézte előző este, hogy legyen
reggelink, én pedig, hogy meglegyen a forró csokija (vagyis neki
kávé), mielőtt dudáltam a házuk előtt.
Egyáltalán nem kellett kedvelnünk egymást ahhoz, hogy ez
működjön.
A barátnőm, Valerie háza felé vettem az irányt, és egészen az
ajtónál parkoltam le. (Vele úriember voltam.) Felhúztam az
esernyőmet, és felsétáltam a verandára. Mosolyogtam az élénk
rózsaszín ruhája meg a szürke esőkabátja láttán.
– Jó reggelt, Ethan! – pirult el, aztán szájon csókolt.
– Jó reggelt! – viszonoztam a csókot, és elvettem a hátizsákját.
– Várj, mielőtt elindulunk, mutathatok neked valamit?
– Most? – néztem az órámra. – El fogunk késni, ha nem indulunk
el most rögtön.
Megint megcsókolt, és az alsó ajkamra harapva azt suttogta:
– Megéri, megígérem.
Felsóhajtva engedelmeskedtem. Bementem vele a házba, a
nappaliba.
– Mit gondolsz? – mutatott rá két vászonfestményre. Az egyik egy
csókolózó párt ábrázolt (azt hiszem…), a másik pedig az új szállodát
a giminkkel szemben.
– Lefestettem magunkat, ajándékba neked! – mosolygott. – És
miután az a szálloda mindig leköti a figyelmünket ebédszünetben,
arra jutottam, hogy azt is lefestem neked. Most akarod betenni őket
a kocsidba vagy később?
– Később – válaszoltam, de gyorsan lágyabbra fogtam a hangomat.
– Mert most esik, és nem akarom, hogy megázzanak.
– Ó, tényleg – mosolygott. – Jogos.
Elfojtottam egy sóhajtást, miközben letakarta őket egy lepellel.
Rachel soha nem hagyná abba a fikázódást, ha meglátná ezeket a
képeket ma reggel. Főleg azért, mert Rachel mindenki másnál
jobban tudott rajzolni az iskolánkban, és sohasem hagyta, hogy
megfeledkezzek róla.
Pff! Rachel szinte mindenben jó. Kivéve a helyesírást…
– Jól van – csókolt meg újra Valerie. – Hétvégén majd átviszem
hozzád.
Ráérősen odamentünk a kocsihoz, ahol kinyitottam neki a hátsó
ajtót.
– Pff – szállt be pufogva hátra.
Nem vettem a fáradságot, hogy megkérdezzem, mi baja. Még
jobban zuhogott az eső, és miatta most már úgyis elkéstünk.
 Ahogy kihajtottam az útra, megköszörülte a torkát.
– Ethan – kezdte felsóhajtva. – Miért mindig Rachel ül elöl a
kocsidban?
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy miért Rachel, vagyis egy olyan lány, aki nem a
barátnőd, ül elöl, amikor értem jössz?
A visszapillantóból ránézve láttam, hogy keresztbe fonta a karját,
az arca pedig céklavörös.
– Azért, mert Rachel a szomszédban lakik, és mindig elöl ül,
amióta csak megvan a kocsim.
– Ez nem jó érv, Ethan – hunyorgott rám. – Én vagyok a barátnőd,
te pedig azt állítod, hogy ő az úgynevezett ellenséged, de az biztos,
hogy jobban bánsz vele, mint én az ellenségeimmel. Úgy bánsz vele,
mintha ő lenne a legjobb barátod. Még több is annál, mint a legjobb
barátod.
Csak forgattam a szememet. Ez már a harmadik eset volt, hogy
veszekedett velem Rachel miatt, és nem tudtam, mi mást
mondhatnék még, hogy meggyőzzem: Rachel csak Rachel.
Semmi más nincs köztünk, csak utálat, és ez örökre így is marad.
– Nem gondolod, hogy ez fura, Rachel? – beszélt még mindig. – Te
hogy éreznéd magad, ha a barátod… vagyis a barátnőd, mert leszbi
vagy, ugye?
– Nem vagyok leszbikus – rázta a fejét Rachel teljesen
rezzenéstelen arccal.
– Hát pedig azt pletykálják a suliban. Annak alapján, ahogy
öltözködsz és csak fiúkkal lógsz, biztosra veszem, hogy megérted,
miért gondolják ezt az emberek. Arról nem is beszélve, hogy
egyetlen lány barátod sincs – vetette hátra a haját a válla fölött. –
Zavarna, ha a pasim mellé ülnék?
– Felőlem – csatolta ki Rachel a biztonsági övét, amint egy piros
lámpához értünk, és átült hátra. Valerie ráérősen felhúzta az
esernyőjét ahhoz a két lépéshez, amivel beszállhatott mellém.
Adott egy puszit az arcomra, mielőtt becsatolta a biztonsági övét,
és mosolygott, miközben elindultam. Aztán megfogta a fánkos
zacskót.
– Milyen aranyos vagy, Ethan! Nekem hoztad ezt a fánkot meg a
kávét?
– Az igazából a mi fánkunk Rachellel – válaszoltam. – Akarod,
hogy megálljak valahol, hogy vegyél magadnak?
Értetlenül rám meredt, aztán elvörösödött a feje.
– Ez most kurvára komoly?
 8. szám:
…Ready for It?
(3:11)

RACHEL

Van egy dallama ennek a városnak, amit mindig is kívülről tudtam.

Zajokból és különleges valódi beszédhangokból áll, bármikor
felismerem. A reggeli melódia mindig a partot nyaldosó hullámok
loccsanása és a partmenti nyugágyakat birtokba vevő turisták
hangja. Délutánra ez lassan átfordul harsogó nevetésbe és a
trolibuszok dudálásába, a fagyi- és jegeskávé-rendelések élénk
ritmusával. Az esti befejező dallamok akkor jönnek, amikor a
homok lassan kisimul, a párok pedig lopott csókokat váltanak a
parton.
Ma egy vadonatúj reggeli melódiát tanultam éppen. A csend
hangját, miután zsinórban az ötödik napon hagytak cserben.
– Biztos, hogy nem telefonált, és nem szólt, hogy nem jön? –
kérdeztem a Creamery pultosától. – Tuti, hogy mondott valamit.
– Biztos, hogy nem telefonált – felelte a pultos lány, és a válla
fölött hátravetette hosszú, vörös haját. – Abban is biztos vagyok,
hogy a srácok, akikkel az elmúlt néhány napban megismerkedtél,
sem telefonáltak, és nem is hagytak üzenetet. Egyébként is téged
hívtak volna, nem a kávézót.
– Oké… – fújtam ki magam, mire a lány kilépett a pult mögül, és
elém tett egy kávét.
– Ez a ház ajándéka. Hogy hívnak?
– Rachel.
– Én Penelope vagyok – nyújtott kezet. – És valami azt súgja, hogy
egy darabig kimaradtál a randizásból.
– Olyasmi. Az összes sráccal egy bárban ismerkedtem meg,
megkaptam a számukat, és miután üziztünk néhány napig,
megbeszéltünk egy randit. Aztán, mivel úgy gondoltam, hogy szép
gesztus, kikerestem az itteni címüket, és küldtem egy kézzel írt
üzenetet, hogy milyen izgatott vagyok a találkozónk miatt.
– Hogy mit csináltál? – kerekedett el a szeme.
– Mindegyiknek küldtem egy üzenetet – vontam vállat. – Folyton
ezt csináltam a tengeri szemeszter alatt.
– Á – bólintott nevetve. – Oké, szóval te ilyen sellő vagy – vette elő
a telefonját. – Tudod, mit? Megadom neked a számomat, és
kisegítelek olykor.
– Miért?
– Mert az óráim között folyton dolgozom, és új barátokat akarok
szerezni – válaszolta Penelope. – Mi minden áldott nap beszéltünk,
amikor felültettek téged a héten, és mivel nem tűnsz
pszichopatának, szerintem jól ki fogunk jönni. Csak ne nyomozd ki
a címem, és ne küldj levelet!
– Rendben – nevettem.
– Minden délelőtt itt vagyok, és ilyenkor még nincs csúcsidőszak,
ha esetleg beugranál valamikor. A kedd és a csütörtök a
szabadnapom, de ezeket leszámítva vagy órán vagyok, vagy itt
kuksolok. Nyugodtan írd meg, ha van valami szárazföldi
randizással kapcsolatos kérdésed, amikor csak akarod. Addig is
töltsd le a Tindert, és legyen egy Facebook-profilod, mert tudom,
hogy a magadfajta sellőlányok többsége az utolsó pillanatig várni
szokott ezzel.
– Meglesz – mosolyogtam. – Alig várom.
– Hát jó reggelt, Rachel! – sétált be a kávézóba Greg, és rám
mosolygott, mielőtt bámulni kezdte Penelopét. – Hogy hívják a
barátnődet?
– Nem érdekeltél tegnap, és ma sem érdekelsz, akárhogy hívnak is
– fonta keresztbe a karját Penelope.
– Nem is beszéltünk tegnap – kacsintott rá Greg a huncut
mosolyával. – Ha beszéltünk volna, akkor kérdeztem volna tőled
valami fontosat.
– Mit?
– Csak annyi, hogy nem bírom levenni a tekintetemet valamiről
az ajkadon – felelte Greg egy félmosollyal. – Szeretnéd, hogy segítsek
letörölni a sajátommal?
– Ez most komoly? – forgatta a szemét Penelope. – Húzz el a
kávézómból, Greg! Most rögtön!
– Azt hittem, nem tudod a nevemet – mérte végig utoljára Greg,
mielőtt kacsintva távozott.
Elfojtottam egy nevetést, és felálltam, amint a vendégek elkezdtek
befelé szállingózni.
– Majd írok neked a héten.
– Alig várom. Ja, és Rachel?
– Igen? – indultam el az ajtó felé.
– Csak jó, ha tudod, hogy ha még egy pasi azt javasolja, hogy
reggel fél nyolckor találkozz vele egy kávézóban első randi gyanánt,
akkor valószínűleg fel fog ültetni. Ez a szokásos lekoptatós időpont –
ment vissza mosolyogva a pulthoz, én pedig kiléptem az ajtón.
Miután éppen kifutottam a „szerezzünk új legjobb barátot”
lehetőségekből, és hivatalosan is túl voltam az összes terven „A”-tól
„Y”-ig, elhatároztam, hogy itt a „Z”-terv ideje.
Átmentem a Crème and Cocoa-ba, a forró csokis helyre, amit
Ethan említett a múltkor. Amikor beléptem, kiszúrtam, hogy hátul
ül, és éppen ír.
– Korán keltél – nézett fel. – Nyolctól órád van, vagy ilyesmi?
– Nem. Nem tehetek róla, nagyon korán ébredek minden reggel.
Így szoktam.
– Mennyire nem érdekes – csukta össze a laptopját, ahogy leültem.
– Mit akarsz?
– A forró csoki miatt jöttem ide, Ethan – válaszoltam. – Nem
miattad.
– Te nem szereted a forró csokit, Rachel – forgatta a szemét. –
Habár fogadni mernék, hogy a mai napig nem is kóstoltad.
– De, megkóstoltam – hazudtam.
– Mit akarsz igazából? – nézett rám fapofával.
– Jó, oké. Azért jöttem ide, hogy beszéljek veled valamiről, de meg
kell ígérned, hogy nem fogsz kinevetni.
– Figyelek – fonta keresztbe a karját.
– Fel szeretnék neked ajánlani egy egyezséget.
– Miféle egyezséget?
– Egy átmeneti egyezséget, amiből igen nagy hasznom lesz.
– És nekem milyen hasznom lesz belőle?
– Az összes lány bomlik utánad az egyetemen valamilyen furcsa
oknál fogva – mondtam neki. – Neked nincs ilyesmire szükséged.
– Szóval végre beismered, hogy az egyetem összes nője vonzónak
talál engem?
– Nem. Azt ismerem be, hogy ez az egyezség az utolsó
mentsváram, és ezen az egyetemen minden nő agymosott.
– A féltékenység nem szexi, Rachel.
– Te sem vagy az.
– Mi az ajánlat? – nevetett.
– Szeretném, ha néhány hétig eljátszanánk, hogy barátok
vagyunk, amíg nem találok saját igazi barátokat – válaszoltam. –
Nem akarom magányosan tölteni az utolsó évemet, tudod? Senki
sem válaszolt, akinek írtam, és még Meredith is olyan, mintha
agyátültetésen esett volna át, pedig a hajón még nagyon jó fejnek
találtam. Kétszer kávéztam vele, és csak a szelfizésről meg a
közösségi média csatornáiról hajlandó beszélni.
Ráérős, szexi mosolyra húzódott a szája, ahogy belekortyolt a
kávéjába. Mindig ilyen volt a mosolya?
– Azt is szeretném, ha lenne valaki, akivel személyes dolgokról
beszélhetek időnként – folytattam, és elhallgattam egy pillanatra. –
De ez csak átmeneti lenne, és abban a pillanatban, amikor biztos
leszek benne, hogy szereztem egy új igazi barátot, ismét levegőnek
nézhetjük egymást. Mit szólsz?
– Definiáld, mit jelent az, hogy „eljátsszuk, hogy barátok
vagyunk”. Mit foglal magában?
– Most mondtam el, hogy mit foglal magában, Ethan.
– Nem figyeltem.
– Jó, mindegy – álltam fel. – Utállak. Tényleg.
– Vicceltem, Rachel – intett, hogy üljek le. – Ha el akarjuk játszani,
hogy barátok vagyunk, akkor dolgoznod kell azon, hogy ne kapd fel
folyton a vizet. Muszáj lesz barátként látnod engem, nem pedig
ellenségként.
– Oké – ültem vissza. – Az menni fog.
– És miután alig van tapasztalatod ezen a téren, tudnod kell, hogy
a barátok vitatkozás nélkül szoktak beszélgetni, és igazat mondanak
egymásnak. Bármi történjen is.
– Ez csak átmeneti, Ethan.
– Tisztában vagyok vele – hajolt előre mosolyogva, és halkabbra
fogta a hangját. – Mint átmeneti barátod, szeretném a tudtodra adni,
hogy attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptél ide, látom a
mellbimbóidat a melltartódon keresztül, és a piros csipkebugyid is
átlátszik a sortodon keresztül.
– Mi? – vörösödtem el.
– Jól hallottad – pillantott a mellemre. – Az átmeneti
szolgálataimért cserébe szükségem lesz a véleményedre a Letépett
fűző kínálatával kapcsolatban, valahányszor megkérdezlek, mert
összefügg a Selyemszár projektemmel. Áll az alku?
– Áll – nyújtottam kezet, ő pedig elfogadta.
Aztán ott ültünk csendben, és csak bámultuk egymást.
– Na, akkor most mit kéne csinálnunk? – kérdeztem. – Ha én
lennék Rob vagy Michael barátod, mihez kezdenénk?
– Ők nincsenek fent ilyen korán – vette elő nevetve a telefonját. –
De mivel most „barátok” vagyunk, szerintem elmondhatok neked
két dolgot, ami érdekelhet, hogy új embereket ismerhess meg.
Megmutatta a mobilja kijelzőjét.
– Először is jelentkezned kell az őszi Peak Ridge-i végzős
kirándulásra.
 Kivettem a táskámból a jegyzetfüzetemet, de elvette tőlem.
– Ezt nem kell leírnod, csak regisztrálj a Facebookra.
– Oké – vettem elő a telefonomat. – Mi a másik dolog?
– Attól függ. Még mindig megvan az az álmod, hogy nyitsz egy
saját művészeti sulit?
– Persze, az örökké.
Rányomott a kijelzőjére, mire megjelent egy „Legnagyobb
művészetrajongók” nevű csoport.
– Ezt meg kéne nézned, és itt próbálkozni a barátkozással.
– Meglesz.
– Helyes – mondta. – Most pedig add ide a telefonodat, hogy
megcsináljam a Facebook- és a Tinder-profilodat. Erősen kétlem,
hogy ki tudnád választani a megfelelő képeket…

Néhány nappal később…

Balra húztam az ötvenedik Tinder-pasit is ma este, elfogadtam tíz
újabb ismerősnek jelölést a Facebookon, és leraktam a telefonom. A
közösségi média és az online barátok máris kezdtek teljes
munkaidős feladatnak tűnni.
Mivel csak választható tárgyakat vettem fel ebben a félévben,
eszembe jutott, hogy talán keresnem kellene valami részmunkaidős
állást, ami megvéd attól, hogy a hírfolyam görgetésével töltsem a
napjaim felét.
Írtam gyorsan Penelopénak egy üzenetet („Megnéztem a Tindert,
ahogy mondtad! Megismertem egy Ryan nevű helyes srácot, akivel
pont ugyanarra a rajzkurzusra járunk!”), aztán bekapcsoltam a
zenét a nappaliban.
Vártam, hogy Ethan vagy Greg szokás szerint csatlakozzon
hozzám, de egyikük sem jött.
Megkönnyebbültem, hogy a változatosság kedvéért végre enyém
az egész ház, és kinyitottam a tengerpartra néző ablakokat –
beengedtem a sós légáramlatot. Csináltam magamnak egy csésze
forró kávét, leültem a kanapéra, és kézbe vettem az egyik kedvenc
romantikus regényemet.
Az első fejezet feléig jutottam, amikor hangos csattanást hallottam
a szobám felől.
Eszembe jutott, amit Ethan mondott arról, hogy csukjam be az
ablakokat éjszakára, és hirtelen tudatosult bennem, hogy ezt nem
tettem meg. Sietve felugrottam a kanapéról, és előkaptam egy
baseballütőt az előszobaszekrényből. Lábujjhegyen végigmentem a
folyosón – az ütőt a magasba emelve –, s felkészültem rá, hogy fejbe
vágjam vele a betörőt.
Éppen bementem volna a szobámba, amikor Ethan lépett ki
onnan anyaszült meztelenül.
– Mi a fenét csinálsz? – csattant fel az ütőre pillantva.
– Ugyanezt kérdezhetném tőled! Mi a francért vagy meztelen?
– Tudomásom szerint itt lakom – válaszolta úgy, hogy meg sem
próbálta takargatni magát. A tekintetem lejjebb vándorolt a
tökéletesen kidolgozott hasán keresztül az ágyékán tökéletesen
kirajzolódó „V” formáig, egészen a…
TE JÓ ÉG!
Hatalmas volt a farka. ÓRIÁSI.
Éreztem, hogy leesik az állam, ahogy bámultam, és néhány
másodperc múlva rá kellett vennem magamat, hogy másfelé
nézzek.
– Felkapnál egy törülközőt vagy valami ruhát? – forrósodott át az
arcom. – Légyszi…
– Miért tenném? – lépett közelebb. – Úgy tűnik, tetszik, amit látsz.
– Tessék?
Nevetve bement a fürdőbe, ahonnan törülközővel a dereka körül
jött ki.
– Miért voltál a szobámban? – kérdeztem.
– Két dolog miatt. Az egyik, hogy ötpercenként bekapcsolt a
füstjelző, mert nem cseréltél benne elemet, ahogy a múlt héten
kértem. Kettő, hogy elfelejtetted becsukni az ablaktáblákat. Megint.
– Tudom… bocsi.
– Nem baj – mért végig, és megborzongtam a mosolyától. – Van
valami terved ma estére?
– Igen.
– Micsoda?
– Örülni annak, hogy a változatosság kedvéért végre enyém az
egész ház.
– Nekem is ez a tervem.
– Pff… Lehetne, légyszi, hogy most az egyszer csak az enyém
legyen? – kérdeztem. Nem tudtam, miért röpködnek pillangók a
hasamban.
– Azt hiszem, úgy lenne fair.
– Örülök, hogy végre megtanultál az lenni.
Mosolygott, és még egyszer, utoljára végigmért, mielőtt bement a
szobájába. Öt percen belül felöltözött, aztán rám villantotta szexi
mosolyát, amitől megint röpködni kezdtek a pillangók, végül kiment
a házból.
 Kifújtam magam és megráztam a fejem.
Kizárt dolog, hogy erőteljes vonzalmat érezzek iránta. Csak
hosszú napom volt. Biztos erről van szó.
Ő még mindig a szomszéd srác, akit utálok… Nem több, nem
kevesebb.
 9. szám:
Don’t Blame Me
(4:25)

ETHAN

– A szociológia az emberi társadalom fejlődésének, felépítésének és

működésének a tudománya – ismételte Greg ma este már
századjára. – A szociológia az emberi társadalom fejlődésének,
felépítésének és működésének a tudománya…
– Kérlek, mondd, hogy ennél tovább is jutottál a tankönyvben,
Greg! – néztem, ahogy fel-alá járkál a nappaliban.
– Igen – válaszolta. – Eddig a könyv első hét fejezetét magoltam
be. Pénteken lesz a zárthelyi az első ötből, de ha esetleg meg akarna
szívatni az a köcsög, beletettem egy kis extra erőfeszítést, és
bemagoltam még kettőt, érted.
– Szerintem már nem én számítok a legeszementebbnek közülünk
– rázta a fejét Michael a szoba túlsó végében.
– Egyetértek – intettem neki nevetve, hogy jöjjön ki velem a
konyhába. – Jó tudni, hogy még életben vagy.
– Ugyanezt elmondhatnám rólad, haver.
Nem lógtunk együtt olyan sokat, mint régen, mert az orvosi
egyetem rendesen szétkapta őt az elmúlt néhány félévben, de az
elsőben és másodikban szerzett eszelős élményeink mehettek volna
a rekordok könyvébe. Örökre emlékezni fogunk rájuk.
– Na – vett ki egy sört a hűtőből. – Azért jöttem át, hogy kérjek
tőled egy hatalmas szívességet.
– Fel is hívhattál volna.
– Hívtalak. Nem vetted fel.
Ránéztem a telefonomra, és tényleg volt tőle egy nem fogadott
hívásom, de volt még negyven másik is Lisa barátainak a számáról.
Pff. Vedd már az adást, Lisa!
– Milyen szívességről van szó? – kérdeztem.
– Egyszerű. Fel kéne szedned a legjobb barátnőjét egy lánynak,
aki tetszik nekem.
– Miért érzem úgy, hogy ez kissé bonyolultabb ügy?
– Mert remek megérzéseid vannak – nevetett. – Hosszabb távú
dologra lenne szükség, mert ööö… szeretnék eljutni a lánnyal egy
bizonyos pontig a végzős kirándulásra.
– Valami nem stimmel a legjobb barátnőjével?
– Azon kívül, hogy utál engem, és azt hiszi, hogy nem vagyok elég
jó a barátnőjének? – vont vállat, és mutatott róla képeket a
telefonján. – Nem hiszem. És mondd, hogy hülye vagyok, de
szerintem ti ketten jól kijönnétek egymással.
– Helyes – állapítottam meg, aztán megráztam a fejem. – Tehát
mindabból, amit elmondtál, az következik, hogy a kiszemelted azt
mondta, hogy hajlandó járni veled, ha összehozod a barátnőjét az
egyik szexi haveroddal?
– A „szexi” szó soha nem hangzott el, Mr. Nagyképű – nevetett. –
De igen, megint jó a megérzésed. Megadhatom neked a barátnője
számát? Teresának hívják.
 – Persze.
Éppen elmentettem a számot a telefonomba, amikor Rachel
besétált a konyhába egy szál sportmelltartóban és fekete
forrónadrágban.
Egyenesen a hűtő felé vette az irányt, ahol a piákat és
sörösüvegeket félretolva megkereste a vizét.
Mindketten rámeredtük Michaellel, én pedig elképzeltem, hogy
alatta vagyok a kocsim hátsó ülésén.
Francba…
– Szia, Ethan! – fordult meg végre, és kezet nyújtott Michaelnek. –
Szia, Ethan barátja!
– Michael – mérte végig tetőtől talpig. – És te?
– Rachel.
– Á – bólintott Michael. – Ethan „tengerre szállt” barátja.
– Nem vagyunk barátok – vágtuk rá kórusban. A szokás hatalma.
– Egy darabig azt hittem, hogy kamuzik rólad – folytatta Michael,
mintha meg sem hallott volna minket. – Azt kell mondanom, hogy a
személyleírása egyáltalán nem volt helytálló.
– Abban biztos vagyok – kacagott Rachel. – De ha te vagy az a
Michael Han, akiről többször is írt, akkor rólad nem mondott semmi
rosszat.
– Jó tudni.
Újabb kép villant be róla, ahogy a derekam köré fonja a lábait, és
ezúttal nem hessegettem el a gondolatot.
– Tudod, mit? – nézett rám.
– Na?
– Épp most hívtak el egy randira! Mármint egy igazi randira, ami
nem egy hajón lesz vagy egy kiránduláson!
 – A hajó meg a kirándulás valamiért sokkal jobban hangzik.
– Nekem nem – felelte Rachel. – Csak le akartam csekkolni, mit
tudsz a srácról így név alapján, mielőtt igent mondok. Ismered Brett
Gallaghert?
– Brett remek srác – jelentette ki Michael, aki még mindig
bámulta.
– Régi ismerősöm – tettem hozzá, és megjegyeztem magamban,
hogy meg kéne keresnem a hétvégén. – Közelebbi viszonyban
voltunk, mielőtt belépett a diákszövetségbe, de jó arc.
– Szuper! Akkor megbízhatónak találod – ölelt át Rachel, amivel
teljesen meglepett. Amint nekiütközött a melle az enyémnek,
kezdtem felizgulni. – Ha ez a randi jól sikerül, és még találkozunk
néhányszor, majd megkérdezem, hogy velem tartana-e kísérőként a
végzős kirándulásra szóló tiszteletjegyemmel.
– Mikor lesz a randi? – léptem hátrébb.
– Hétvégén. Megnéznél majd néhány ruhaösszeállítást, hogy ne
keltsek rossz benyomást?
– Persze.
– Nagyszerű. Tudod, nagyon jó átmeneti barát vagy, Ethan.
Azzal elsietett, Michael pedig addig bámult utána, amíg el nem
tűnt a képből.
– Mi a rosseb? – jött oda hozzám, hogy megveregesse a vállamat. –
Egy szóval sem említetted, hogy a lány, akit elvileg utálsz, így néz ki.
Nem így nézett ki…
– Rohadt életbe – röhögött Michael. – Én biztos visszaírtam volna
neki mindig. Pláne, ha tudtam volna, hogy visszajön és velem fog
lakni. Bepróbálkoztál már nála?
– Nem – válaszoltam, miközben új fantáziaképek pörögtek a
fejemben arról, hogy Rachel ráhajol a kanapéra.
Elővettem a telefonomat, és megpróbáltam a szívességre
koncentrálni, amit kértek tőlem. A Teresa nevű csajra.
Az üzenet írása közben azon győzködtem magam, hogy az az
érzés a szívem tájékán, amikor Rachel megemlítette Brett
Gallaghert, nem féltékenység volt. Nem lehetett az.
Ő még mindig a szomszéd lány, akit utálok… Nem több, nem
kevesebb.
 Régen:
16 évesen

ETHAN

Tárgy: Mai hazaút

Kedves Ethan!
Ma nem lesz szükségem fuvarra suli után. Az új barátom hazavisz
majd.
Utálattal:
Rachel

Ui.: Nem rád voksoltam az iskola Legnépszerűbb Sráca
szavazáson.

Tárgy: Re: Mai hazaút

Kedves Rachel!
Tekintve, hogy ma bolondok napja van, nem tudom, hogy ezt a
vicces levelet komolyan vegyem-e tőled. Öt percig várni foglak a
kocsinál.
 Ha addig nem jössz, elindulok.
Utálattal:
Ethan

Ui.: Köszi, hogy szólsz. A tanárok kíváncsiak voltak, ki dobta be az
egyetlen szavazócédulát a másik srác dobozába…

Rachel nem jött oda a kocsimhoz, így gondoltam, hogy nem

hazudott arról, hogy barátja van. Biztosra vettem, hogy nem fog túl
sokáig tartani. Az első két srác, akikkel megpróbált járni, dobta,
mert nem volt hajlandó „úgy öltözni, mint az összes többi lány”,
amikor elmentek valahová, és nem volt hajlandó heti három
alkalomnál gyakrabban kifésülni a fején hordott szénakazalt.
Hazaérve felmentem a szobámba, és írtam egy üzenetet a
legújabb barátnőmnek, Chelsea-nek.

Én: Szia, mi újság?
Chelsea: Éppen a körmösnél vagyok Sarah-val. (Pff, olyan gáz az
új haja.) Ott mizu?
Én: Eszembe jutott, hogy átjönnél-e megnézni az új
horrorsorozatot este.
Chelsea: LOL nem. Inkább vigyél el vacsorázni… Értem tudsz
jönni egypár óra múlva?

Nem írtam vissza neki. Még csak pár hete jártunk, és semmi mást
nem akart csinálni, csak elmenni vacsorázni (elkölteni a
zsebpénzemet), meg a barátnőiről pletykálni. Soha nem csinált
semmit, amit én szerettem volna, és már mondtam neki, hogy az a
horrorsorozat nagyon érdekel.
És mit válaszolt erre? „Nem gagyik a horrorfilmek?”
Elővettem a jegyzetfüzetemet, és nekiláttam megírni a tervet,
hogy szakítsak vele a jövő héten.
Kísértést éreztem, hogy átmenjek a szomszédba, és
megkérdezzem Racheltől, hogy fogja-e nézni a horrorsorozatot este,
de amikor felpillantottam, megláttam Glen Eastont az ablakában.
A srác Rachel íróasztalánál ült, és úgy vigyorgott rá, ahogy egy
csomó másik lányra láttam már vigyorogni az iskolában.
Bár Rachel iszonyú béna volt, jobbat érdemelt – sokkal jobbat,
mint Glen Easton.
Múlt héten azzal dicsekedett az összes srácnak tesiórán, hogy
megdugta Taylor Reddinget, és „ebben a hónapban meglesz neki
még egy szűz lány”.
Erősen kételkedtem benne, hogy Rachel szexelt volna valaha. Még
mindig forgatta a szemét, amikor vonakodva meséltem neki a
kalandjaimról (csak azért, mert a fiúk közül éppen senkinek sem
tudtam), és hiába utáltam, nem láttam jónak, hogy Glen legyen neki
az első.
A második? Talán.
Az első? Semmiképp.
Teljesen behúztam a sötétítőt, és elhatároztam, hogy egy szót sem
fogok szólni, hacsak nem gondolom, hogy Rachel megpróbál
elmenni a végsőkig.
Végignéztem, ahogy Glen megsimogatja a haját. Rachel nevetett,
amikor a srác megpróbált hozzáérni, és végre elfogadtam, hogy
örökre ilyen béna lesz, amíg előre nem hajolt, hogy megcsókolja.
Glen benyúlt a pólója alá, simogatni kezdte a mellét, a lány pedig
mosolyogva csókolta.
Hirtelen dühös lettem, és nem tudtam, miért. Nem akartam
Rachelt – egyáltalán nem –, így arra jutottam, hogy csak dühös
vagyok, amiért a múlt héten megmutatta az anyukámnak, hogy
Brody hová dugta el a cigijét a szobámban.
Biztos erről van szó…
Kiszúrtam az anyja kocsiját a ház előtt, és úgy döntöttem, hogy azt
fogom tenni, amit egy „aggódó” barátnak tennie kell.

Én: Jó napot, Mrs. Dawson. Itt vagyok szemben, és hangos
kiabálást hallottam Rachel szobájából. Minden rendben vele?
Tudom, hogy minden hónapban fájni szokott a hasa…
Mrs. Dawson: Milyen kedves szomszéd vagy, Ethan! Felmegyek,
és ránézek. Köszi!

Mindössze tíz másodpercbe telt, mire meghallottam a
következményt. Rachel anyukája tudott a leghangosabban kiabálni
a környéken, így nem kellett rátapasztanom a fülemet az ablakra,
hogy minden szót halljak.
– Felcsempésztél egy fiút a szobádba, Rachel Marie Dawson?
Megőrültél? Szobafogság! Határozatlan ideig!
Valahol mélyen már kezdtem rosszul érezni magam a spicliségért.
Amíg meg nem láttam, hogy az anyukája kivesz egy csomag
kotont a fiókból.
Tényleg szexelni akart vele?
 Rachel anyukája két órán keresztül kiabált, de olyan durván és
kegyetlenül, hogy azt hittem, soha többé nem csempészek fel egy
lányt sem a szobámba…

Aznap este Rachel lesújtó pillantást vetett rám az ablakából, és

felemelte az írótábláját „Cseszd meg, Ethan!” felirattal,
valahányszor arra néztem véletlenül.
Már majdnem megkérdeztem, miért nem kapcsolja be a
horrorsorozatot, hogy békén hagyjon, de észrevettem, hogy nincs
ott a síkképernyős tévéje. Az anyukája azt is elvitte a szobafogság
mellé.
Felsóhajtva kinyitottam az ablakot, és olyan közel húztam a tévét,
amennyire csak lehetett.
Rachel felnézett az íróasztaláról – még mindig csúnyán, de
bujkáló mosollyal. Maximumra vettem a hangerőt, és láttam, hogy
felemeli a papírpoharat, ami az évekkel korábban kialakított,
szedett-vedett telefonunk tartozéka volt.
– Ethan?
– Hmm?
– Kicsit közelebb tudnád még húzni a tévét?
Engedelmeskedtem.
– Köszönöm – bontott ki egy csomag chipset. – Ja, és Ethan?
– Hmm?
– Kurvára utállak.
 10. szám:
Style
(3:59)

RACHEL

Volt néhány dolog, amit már nagyon vártam az első igazi

egyetemista randimmal kapcsolatban. Egy lista azokról a dolgokról,
amik „baromira kellenek” a kedvenc szerelmi történeteim alapján.
Javarészt kívülről tudtam őket, de abban a pillanatban, amikor
elhívtak egy randira, elővettem a listámat, hogy felelevenítsem a
legfontosabb három elemét.

Dolgok, amik baromira kellenek az első igazi randin:
(Ethan csessze meg, amiért azt mondta, hogy ez irreális.
Nem tud ő semmit.)

1. Beszélgetés, aminek azt akarom, hogy soha ne legyen vége.
(Lehetőleg könyvekről, de beérem a művészetekkel, az
álmainkkal vagy azzal is, hogy mit szeretünk csinálni.)
2. Szuper helyszín, amire örökre emlékezni fogok. Pluszpont, ha
ez a helyszín a csillagos ég alatt van, egy eldugott
partszakasznál, vagy egy ötcsillagos étteremben.
 3. Lélekig hatoló csók pecsételi meg az estét, és beindulnak tőle
a végtelen lehetőségekre irányuló gondolataim. (És a pillangók
is. Muszáj, hogy legyenek rohadt pillangók.)

Ma este eddig baromira irreálisnak tűnt a listám. Egyetlen pontja

sem teljesült.
Brett Gallagher oltári vonzó pasi volt, és miután a héten minden
este beszéltünk telefonon, és nevettünk a sok közös témánkon,
reméltem, hogy lesznek pillangók vagy szikrák, amikor értem jött a
kocsijával.
Már eltelt egy óra, de még mindig csak vártam.
Semmit sem éreztem, amikor mosolyogva bókolt, és még mindig
kerestem a választ, hogy mi a francért gondolt tökéletes
randihelyszínnek egy pizzériát. Ráadásul melegítőnadrág volt rajta
pólóval, mintha akkor kelt volna ki az ágyból, mielőtt értem jött.
Nem hiszem el, hogy elvesztegettem egy fél napot a készülődésre…
– Kábé úgy érzem, hogy jobban is kiöltözhettem volna a
kedvedért – mondta mosolyogva Brett. – Amúgy szuperül nézel ki.
– Köszi – erőltettem magamra egy mosolyt. – Itt csak eszünk egy
falatot, aztán máshol folytatjuk a randit?
– Nem, itt randizunk – kacagott. – Szerintem az a legjobb, ha egy
ilyen helyen ismerjük meg egymást, mert nekem megfizethetőbb –
kacsintott rám mosolyogva. – Nem vagy aranyásó, igaz?
Elfojtottam egy sóhajtást, és megigazítottam a szürke ruhámat.
– Egyáltalán nem.
– Mit hozhatok nektek ma este? – lépett oda a pincér az
asztalunkhoz. – Van négy új pizza kombónk és háromféle
különleges italunk.
– Csak az ingyenes kóstolót kérjük – válaszolta Brett, mielőtt
megszólalhattam volna. – Vízzel. Két nagy pohár vízzel.
A pincér forgatta a szemét, és gyorsan visszatért a vizünkkel és
egy doboz mini pizzaszelettel.
– Nem tudom, miért fizetnek itt az emberek a pizzáért – jelentette
ki Brett. – A kóstoló ingyen van, és abból kettővel jól lehet lakni.
Vagyis nekünk valószínűleg három kell majd, mert osztozunk rajta,
de egyáltalán nincs rá szabály, hogy mennyit rendelhetünk belőle.
Kivett magának öt miniszeletet, aztán felém tolta a dobozt.
Csak egy szelet maradt.
– Na, a kocsiban mondtál valamit arról, hogy szeretsz rajzolni.
Rajzszakra jársz? – kérdezte.
– Aha. Mindig is művész akartam lenni.
– Menő.
Vártam, hogy kifejtse, vagy kérdezzen tőlem még valamit, de
semmi. Helyette felfalta az első néhány szeletet, és hangosan
cuppantott, amikor lenyelte.
– Nem akarod inkább a teraszon enni a pizzát? – javasoltam, hogy
megmentsem az estét. – Szerintem odakint jobban tudnánk
beszélgetni.
– Majd jobb lesz, amikor felmegyünk hozzám netflixezni – vette
elő a telefonját. – Hadd keressek valamit, ami előre megadja az
alaphangulatot! Akár szavazhatunk is.
– Jó – álltam ellen a késztetésnek, hogy forgassam a szememet. –
Megbocsátasz egy pillanatra? Ki kell szaladnom a mosdóba.
– Nem gond. Hátul lesz balra.
Felálltam, végigmentem a folyosón, és bezárkóztam az első
fülkébe. Erre a „randira” csigákban feltűzött kontyot készíttettem
egy szalonban a főutcán, manikűrre és pedikűrre is költöttem, és
vettem egy új nude magas sarkút a combig érő szürke ruhámhoz.
Fontolóra vettem, hogy írok Ethannek, hogy szerinte vajon le
kéne-e lépnem, de nem akartam túlságosan elkényelmesedni az
átmeneti barátságunkban. Inkább Penelopénak írtam.

Én: Szia… épp egy randin vagyok, és tanácsra lenne szükségem.
Penelope: Igen, húzass vele kotont.
Én: Nem erről van szó LOL… Elvileg randiztunk volna, és… egy
pizzériába hozott.
Penelope: Melyik pizzériába?
Én: O’Malley’s. Ahol ingyen kóstolót adnak. Ez normális?
Penelope: Attól függ. Lehet, hogy éppen hó végi szitu van nála,
és legközelebb elvisz egy igazi randira. Csak az a vészcsengő, ha
sóher (csak az ingyen kaját kéri), és megemlíti, hogy menjetek fel
hozzá netflixezni.
Én: Tényleg említette, hogy menjünk fel hozzá netflixezni.
Penelope: Húzd el onnan a csíkot! Most azonnal. (Ui.: Az a Ryan
nevű srác, akivel a rajzórák szünetében szoktál kávézni, inkább
tűnik az esetednek… csak előtte randizz vele egy darabig.)

Kiléptem a fülkéből, és még egyszer végignéztem magamon a
tükörben, mielőtt elhagytam a mosdót. Amikor kinyitottam az ajtót,
Brett ott állt a folyosón, tágra nyílt szemmel és pánikba esve.
– Ööö Brett? Valami baj van? – kérdeztem tőle.
– Aha, muszáj odabent maradnod még egy kicsit – nézett hátra a
válla fölött. – Amíg nem szólok, hogy kijöhetsz.
– Bocsi, de mi van?
– Maradj bent a mosdóban, Rachel! – intett, hogy menjek vissza. –
Bent kell maradnod egy darabig. Nem akarom, hogy az exem
megtudja, hogy itt vagy velem.
– Azt mondtad, szingli vagy – pislogtam.
– Szünetet tartunk – pontosított a fejét rázva. – Még mindig együtt
lógunk néha, és még nem beszéltük meg hivatalosan, hogy
randizhatunk másokkal.
– Akkor egyáltalán miért hívtál randira?
– Most komolyan? – mért végig. – Szerinted?
Egy pincér átfurakodott közöttünk, Brett pedig megint
hátranézett a válla fölött.
– Francba! – fogta meg a vállamat, hogy belökjön a mosdóba.
Aztán bedugta a fejét. – Maradj itt!
Mi a lószar?
Résnyire kinyitottam az ajtót, és éppen azon töprengtem, hogyan
kezeljem a helyzetet, amikor megláttam, hogy egy szőke lánnyal
smárol az asztalunknál. A lány mosolyogva csókolta vissza,
miközben Brett a fenekét markolta.
Beletúrt a csaj hajába, én pedig éreztem, hogy elönt a forróság.
Éreztem, hogy oda akarok menni, és közölni akarom vele, hogy
mekkora seggfej, amiért nagy reményeket keltett bennem a héten.
Mély lélegzetet véve felkészültem rá, hogy kiabáljak vele, amiért
tönkretett mindent, ám hirtelen eszembe jutottak Ethan szavai.
„Annyira szerelmes vagy a szerelembe, hogy szinte mindenkibe
rohadtul beleesel.”
Felsóhajtva végignéztem, ahogy Brett még néhány percig smárol a
„szünetével”. Aztán végre elhúzódott tőle, a csaj pedig odament a
pulthoz.
Keresztbe font karral vártam, hogy a srác odajöjjön hozzám és
bocsánatot kérjen, de nem jött. Felém sem nézett.
Bosszúsan kiléptem a mosdóból, és odamentem az asztalához –
éppen akkor, amikor a barátnője visszatért. Felemeltem a
poharamat, hogy kortyoljak belőle egy nagyot.
– Nagyon köszönöm a ma esti randit, Brett. Nagyon jól éreztem
magam.
Aztán a barátnőjéhez fordultam.
– Nekem azt mondta, hogy szingli.
Faképnél hagytam őket, nem vártam meg a folytatást.
Átsétáltam a szomszéd bárba, rendeltem négy felest, és egymás
után felhajtottam őket. Elkortyoltam egy Long Island Ice Tea-t,
benyakaltam egy hatalmas margaritát, mindezt megfejelve két
Amaretto Sourral, mígnem a pultos közölte, hogy várnom kell egy
darabig, mielőtt bármi mást rendelnék.
Nem akartam várni, ezért felálltam és kimentem. Amekkora
szerencsém volt, szemerkélt az eső. Mintha mindig így lett volna a
szarabb napjaimon.
Nem érdekelt, elindultam az Umbrellas felé.
– Azt hittem, ma este randid van, Rachel – szólalt meg egy ismerős
mély hang, mire kénytelen voltam balra nézni.
Megfordulva láttam, hogy Ethan ott ül a kocsijában. Csillogott a
kék szeme a visszapillantó fölötti kis lámpa fényénél, és szexi
mosolyra húzódott a szája, ahogy végigmért.
– Neked is randin kéne lenned – válaszoltam végül, hirtelen heves
pillangókkal küszködve.
 – Ott is voltam. Most értem vissza, miután hazavittem. Kell egy
fuvar?
Mozdulatlanul álltam, miközben egyre jobban esett. Nem tudtam
mit kezdeni ezzel. Régen valahányszor egymás közelében voltunk
Ethannel, egyáltalán nem szikrázott a levegő. Csak kölcsönös
utálatot éreztünk egymás iránt, amiből elég hosszú béke lett ahhoz,
hogy átvészeljük a nap további részét. Ami viszont mostanában volt
közöttünk, az messze nem utálat. Ráadásul túl sok estét töltöttem el
azzal, hogy a csókjáról fantáziálok, kezemben a vibrátorommal.
– Rachel? – zökkentett ki a töprengésemből a mély hangjával. –
Szállj be az istenverte kocsiba!
Kinyitottam az ajtót, és beszálltam.
– Tessék! – Adott néhány strandtörülközőt a hátsó ülésről, mielőtt
elindult.
Egyikünk sem szólt semmit, és amikor letértünk a főútról a
környékünk felé, araszoló forgalomban találtuk magunkat. Eső
verte a tetőt néhány percig, aztán félrehúzódott a leállósávba.
– Húsz perc múlva vége az építési munkálatoknak – mondta. –
Semmi értelme most próbálkozni az átjutással.
– Aha – bólintottam becsípve.
– Hová vitt Brett a randin? – tette üresbe a kocsit.
– Elmondanám, de nem akarom, hogy féltékeny legyél.
– Ahhoz érdeklődnöm kéne irántad, hogy féltékeny legyek, Rachel
– válaszolta halk nevetéssel. – Mondd, hová vitt!
– Több helyre is – közöltem. – Először is elvitt a vidámparkba a
mólón, ahol felültünk néhány játékra és sokat ettünk. Aztán elvitt
sétálni a tengerpartra, ahol fantasztikusat csókolóztunk, aztán
bekaptunk valami finomat egy kis étteremben. Ja, és végül hosszú
és szenvedélyes csókkal kényeztetett, ami kenterbe verte az összes
többi férfi nyelvét és szavait.
– Mindez egy órán belül sikerült neki? – kérdezte gúnyos
félmosollyal.
– Igen. Nagyon ügyes volt.
Ethan pókerarccal meredt rám.
– Jó, oké. Brett ingyen pizzakóstolóra és vízre hívott meg. Ha ez
nem lenne elég tragédia, felbukkant a barátnője, úgyhogy belökött a
mosdóba.
– Érdekes – nevetett Ethan. – Sajnálattal hallom.
– Tényleg?
– Egyáltalán nem.
– Milyen volt a te randid Teresával?
– Sokkal jobb, mint a tiéd. Elvittem vacsorázni a Rosie’sba.
– Az ötcsillagos étterembe a mólónál?
– Pontosan – mosolygott. – Ott nincs ingyen kóstoló.
A szememet forgatva némi féltékenységet éreztem.
– Azt hiszi, hogy érdeklődsz iránta?
– Nem számít – vont vállat. – Le fogom zárni a dolgot a végzős
kirándulás után. Te attól még jössz?
– Majd Ryannel megyek, akivel együtt járok rajzórára, mert úgy
tűnik, hogy jól kijövünk egymással – bólintottam. – Elég helyes,
tökéletes kísérő és úriember. Nem úgy, mint egyesek.
– Mi sosem randiztunk.
– És soha nem is fogunk.
– Amilyen elvárásaid voltak a srácok felé, akikkel a hajón jártál,
még az a szerencsém.
– Tudod, mit? – fordultam felé. Éreztem az alkohol miatti
bizsergést. – Annak a felét csak kitaláltam, Ethan.
– Hogy mit csináltál?
– Ne tegyél úgy, mintha meglepne – csatoltam ki a biztonsági
övemet, miközben még hosszabb lett a kocsisor. – Lehet, hogy
kreatívan vagy szándékosan hazudtam némelyik srácról.
– Nagyon meglepődtem – állította le a motort. – Mennyi volt belőle
a kamu?
– Nem azok a részek, amikre gondolsz – válaszoltam. – Az összes
jó dolog igaz volt. Mint a csókok a mólón a sráccal, aki úgy néz ki,
hogy kenterbe verne téged. Vagyis nem most, mert most már
baromi szexi vagy, és ha nem utálnálak, akkor fontolóra venném,
hogy dugjak veled. Vagy a szex a fedélzeten, aminek örültél volna,
ha neked jut. Jobb volt, mint a te legjobb éjszakáid itt, ebben biztos
vagyok. És a legtöbb randi is igaz volt.
Nem szólt semmit.
– Semmi visszavágás? – mosolyogtam. – Semmi frappáns válasz?
– Semmi más nem jutott el az agyamig azon kívül, hogy fontolóra
vennéd, hogy dugjunk.
– Nem úgy értettem – tettem hozzá. Örültem, hogy nem látja a pírt
az arcomon. – Még azt sem venném fontolóra, hogy csókolózzak
veled, szóval a dugás egy kicsit túlzás.
– Tényleg ezt érzed?
– Tényleg ezt mondom.
Csend.
Szó nélkül odahajolt, és rátapasztotta a száját az enyémre, én
pedig a nyaka köré fontam a karomat. Finoman ráharapott az
ajkamra, hogy aztán a derekamnál fogva felemeljen és ölbe vegyen.
Még szenvedélyesebben csókolt, én pedig belenyögtem a szájába,
miközben a meztelen hátamat simogatta, ujjai pedig a
csipkebugyimhoz értek.
– Ethan… – suttogtam az ajkára. – Ethan…
Nem válaszolt. Beletúrt a hajamba, s egy pillanatra elhúzódott a
számtól, hogy durván végigcsókolja a nyakamat.
Éreztem, ahogy megkeményedik alattam a farka, és felnyögtem
tőle. Végighúztam a kezemet a vállán, a mellkasán, és megint
összeforrt az ajkunk.
– Baszki, Rachel… – suttogta bele a számba. Keze a derekamra
vándorolt, aztán lejjebb, hogy egy pillanatra megmarkolja a
fenekemet.
Lehúzta elöl a ruhámat, rámarkolt a mellemre, aztán szívogatni
kezdte a mellbimbómat. Finoman harapdálta, s addig körözött rajta
a nyelvével, amíg meg nem keményedett, aztán bekapta a másikat
is.
Behunytam a szemem, ahogy megfogta a bugyim oldalsó pántját,
és lassan letépte rólam.
Éppen belém csusszant az ujja, amikor hangos kopogtatás törte
meg a csendet.
Visszatért a számhoz egy még mohóbb csókra, de még hangosabb
lett a kopogás, én pedig rádöbbentem, hogy valaki a kocsi ablakán
kopog, éppen mellettünk.
Szinte sokkot kapva szétrebbentünk, megigazítottuk a ruhánkat,
én pedig visszaültem a helyemre.
Ethan rám nézett, hogy biztosan kellőképp összeszedtem-e
magam, mielőtt lehúzta az ablakot. Egy rendőr volt az.
– Minden rendben magukkal itt az esőben? Baj van a kocsival?
– Nem, uram – felelte Ethan. – Csak vártuk, hogy csillapodjon a
forgalom.
– Milyen forgalom – vonta fel a szemöldökét, én pedig letöröltem
a párát a szélvédőről.
Teljesen üres volt az út.
– Indulás – mondta a rendőr. – Tűnés a leállósávból!
Ethan elfordította a slusszkulcsot és elhajtott. Minden egyes piros
lámpánál rám pillantott.
Hátradőltem az ülésen, és egész úton csak előrenéztem.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy hozzáérjek a duzzadt ajkamhoz.
Abban a pillanatban, ahogy hazaértünk, Ethan tekintetét
elkerülve egyenesen a szobámba siettem.
Mi a fene történt az előbb?
 11. szám:
Sparks Fly
(2:42)

RACHEL

Másnap reggel a másik oldalamra fordultam az ágyban. Baromira

reméltem, hogy a tegnap esti csókolózás Ethannel csak egy szexi
álom volt. Egy nagyon is élénk, ismétlésre érdemes szexi álom, ami
bárcsak egy kicsit tovább tartott volna, és bárcsak egy kicsit tovább
jutottunk volna benne.
Felkeltem és kimentem a fürdőszobába. A tükörképem láttán
elállt a lélegzetem. Hatalmas harapásnyom volt a nyakamon, az
ajkam pedig még mindig duzzadt volt attól, amilyen hévvel csókolt.
A combomon még a sebváltó lenyomata is látszott.
Szóval ez az őrültség tényleg megtörtént?
Beálltam a zuhany alá, s behunytam a szememet, ahogy rám
ömlött a vízsugár. Nem tudtam, mit mondjak neki, amikor
legközelebb kettesben maradunk, de tudtam, hogy ez nem történhet
meg újra.
Még akkor sem, ha életem legjobb csókja volt. Még akkor sem, ha
biztosra vettem, hogy erre fogok gondolni egész nap.
Egész évben…
 Megvártam, hogy kivörösödjön és ráncosra ázzon a bőröm, aztán
gyorsan belebújtam egy pávakék pólóba, és farmert húztam.
Elővettem a kencés fiókomból a korrektort, amivel addig
pöttyöztem a nyakamat, amíg el nem tűnt róla Ethan csókjának
összes nyoma.
Beraktam a ceruzáimat és az ecseteimet a táskámba, majd a
konyha felé vettem az irányt.
– Jó reggelt! – nézett fel Ethan a pult mellől.
– Szia… – bámultam bele a kék szemébe. – Neked most nem
közgázórád van?
– Mondtam már neked, hogy nem kell bejárnom arra az órára,
mert megírom azt a tanulmányt a Selyemszárról. Jut eszembe,
nekikezdtél már azoknak a kérdéseknek, amiket a könyvesboltról
küldtem?
– Ma este küldöm a válaszokat – bólintottam.
– Oké.
– Oké… – mentem el mellette, hogy felkapjak egy péksüteményt a
pultról. Elindultam az ajtó felé, de nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, hogy ne forduljak vissza. – Beszélhetnénk a tegnap
estéről?
– Mi van vele?
– Hát, kezdjük ott, hogy szerintem túl messzire mentünk.
– Csak egy csók volt, Rachel – mért végig. – Egy nagyon jó csók…
de semmi más nem történt.
– Nos, szeretném, ha tudnád, hogy soha nem is fog történni más –
jelentettem ki. – Tudod, hogy önszántamból soha nem csókolnálak
meg, akármilyen jól játszod is mostanában a barátot.
– Én is így gondoltam egészen tegnap estig – mosolygott.
 – Ma is ugyanúgy igaz, Ethan. Nyilván részeg voltam.
– Annyira nem voltál részeg.
Benedvesedtem attól, ahogy rám nézett.
– Figyelj… nem akartam elmondani neked, de miközben
csókolóztunk, én Ryanre gondoltam. Tudod, arra a srácra, akivel
együtt megyek majd a végzős kirándulásra. Őt képzeltem a
helyedre.
– Az én nevemet mondtad.
– Reflexből.
– Kétszer is – tette hozzá felháborodva, de lassan megenyhült az
arca. – De szerintem túl sokat agyalsz ezen.
– Szóval nem jelentett semmit?
– Azt jelentette, hogy már nem feltételezhetem rólad, hogy
szörnyen smárolsz – dobolt az ujjaival a konyhapulton, mielőtt
témát váltott. – Miről hazudtál még szándékosan a leveleidben?
– Micsoda? – sápadtam el. Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy
ezt megemlítettem volna neki, és rég megfogadtam, hogy soha nem
is fogom.
– Tegnap este azt mondtad, hogy bizonyos események, amikről
írtál nekem, nem is történtek meg – állt fel. – De vártam a
pontosítást. Szóval miről hazudtál még?
– Ööö… – hátráltam egy lépést. – Időben oda kell érnem az
órámra.
– Az csak fél óra múlva kezdődik.
– A busz negyedóra múlva jön.
– Én majd elviszlek húsz perc alatt – jött oda az ajtóhoz, hogy
elállja előlem a kiutat. – Miről hazudtál még?
– Apróságokról.
 – Jó – vont vállat. – Fejtsd ki nyugodtan!
– Biztosra veszem, hogy te is hazudtál néha erről-arról – ráztam a
fejemet. – Nem olyan nagy ügy.
– Igazat mondtam, hogy világéletemben utáltalak – mondta
mosolyogva. – Soha nem volt okom hazudni.
– Oké… hát nekem lehet, hogy nagyon jó okom volt a hazugságra.
– Erősen kétlem. Mesélj!
– Rendben – vágtam rá, de elhallgattam egy pillanatra. – Hát csak
néhány sráccal jártam, amíg nem voltam itt, így lehet, hogy eleinte
kamuztam róluk, amikor írtam neked.
– Tessék?
– Nem jártam olyan sok fiúval a hajón – ismételtem meg. – Az
összes srác, akiről az első két évben meséltem neked, kamu volt.
Csak harmadéves koromban kezdtem el randizni.
– Akkor… – biccentette oldalra a fejét. – Mark Williams, akivel
először csókolóztál a fedélzeten, a csillagok alatt, amikor pillangókat
éreztél a gyomrodban, meg ilyen hülyeségek… Az nem volt igaz?
– Miért emlékszel a részletekre?
– Igaz volt?
– Nem – válaszoltam. – Mark Williams az egyik könyvben
szerepelt, amit éppen akkor olvastam.
– John Kline? Az első srác, akit behívtál a szobádba, és szexeltél
vele… Az igaz volt?
– Igen is meg nem is.
– Olyan nincs.
– Tengeribeteg lettem a fedélzeten, így bekísért a szobámba…
nem volt olyan romantikus, mint ahogy leírtam.
– Volt szex?
 – Nem – ráztam a fejemet. – Csak a harmadik évem első
szemeszterében történt meg az első. Holden Connorsszal.
– Azzal a fiúval, aki túl erőszakos volt veled? – kérdezte. – Az volt
az első?
– Aha…
– Rachel, miért hazudtál nekem ilyen hülyeségekről? – rázta a
fejét.
– Mert te írtál arról a sok lányról, akikkel együtt lógtál, meg arról,
hogy milyen jól érzed magad az egyetemen – magyaráztam. – Nem
akartam olyan bénának tűnni, mint amilyen a gimiben voltam. Azt
akartam, hogy azt hidd, hogy én még jobban elvagyok, mint te, mert
még mindig eléggé haragudtam rád.
– Volt egy alapszabályunk hét és fél éves korunktól kezdve, Rachel
– rázta a fejét, miközben bámult. – Teljes őszinteség, bármi
történjék is.
– Én csak próbáltam izgalmasabbnak mutatni az életemet –
védekeztem. – Ez nem bűn.
– Akkor csak két sráccal szexeltél?
– Igen. Ne nézz már úgy rám, mintha szánalmas lennék!
– Egyáltalán nem úgy nézek rád – nyitotta ki az ajtót. – Úgy nézek
rád, hogy „hamarabb is tudhattam volna”.
 Régen:
Tizenhat és fél évesen

ETHAN

Kedves Ethan!
Szeretném (még egyszer) megköszönni, hogy árulkodtál. Hála
neked, anya még annyira sem enged ki a szobámból, hogy
megnézzem a postaládát. Elvette a telefonomat, és nem
használhatom a számítógépet sem az engedélye nélkül, hogy e-
mailezzek.
Te már RENGETEG lánnyal kavartál a suliból, és én sohasem
árulkodtam a szüleidnek (még akkor sem, amikor rohadtul
egyszerre kavartál többel is), amikor felvitted őket a szobádba.
Te FOLYTON csajokat viszel fel a szobádba, én pedig sohasem
nyomlak fel! (Iszonyat durva lesz a bosszú, és továbbra sem állok
veled szóba a suliba meg a hazafelé vezető úton.)
Utálattal:
Rachel

Ui.: Mandy Banks mindenkinek azt mondogatja, hogy
borzasztóan csókolsz és kicsi a farkad. Szóval, amikor ma este
randizni mész Shelby Hannah-val, inkább tartsd a gatyádban,
mert nem olyan lenyűgöző.

Uui.: Légyszi, a válaszodat az ablakomon dobd be, mert HÁLA
NEKED, ez az egyetlen lehetőségem a kommunikációra o_O

Kedves Rachel!
Nagyon szívesen. Tekintve, hogy éppen Glen Eastonnal akartál
dugni, anyukádnak inkább elmegyógyintézetbe kellett volna
záratnia téged, szóval vedd úgy, hogy szerencsés vagy.
Az iskola Legnépszerűbb Sráca szokott randizni a legtöbb
lánnyal, Rachel. Ez a lényege a személyiségemnek. :)
Csak azért nem árulkodtál, mert túlságosan lefoglalt a
jegyzetelés.
(A csendes kocsikázásnak amúgy is jobban örülök.)
Utálattal:
Ethan

Ui.: Nem kommentálom, hogy lenyűgöző-e vagy nem. (Ilyen
beszélgetést nem lehet olyasvalakivel folytatni, aki még soha
életében nem látott egyetlen farkat sem.) Biztosan beszámolok
majd neked a részletekről, mert neked soha nem fog ennél több
szexuális élmény jutni.

Uui.: Nagyon szívesen.

Kiszálltam a kocsimból a szemerkélő esőbe, összegyűrtem a

markomban a levelet, és Rachel ablaka felé céloztam vele. Szokás
szerint elsőre bement, így vártam, hogy felkapcsolja a villanyt, de ez
nem történt meg.
A ma esti „randim” Shelbyvel egyáltalán nem volt igazi randi, és
őszintén szólva időpazarlásnak éreztem. Amikor elvittem az
autósmoziba, szinte végig arról beszélt, hogy milyen „cuki” pár
lennénk, és azt kérdezgette tőlem, hogy csinosabbnak tartom-e
Rachelnél. (Valami furcsa oknál fogva ezt minden lány megkérdezte
tőlem, akivel randiztam.) Én szinte végig azzal a lánnyal SMS-eztem,
akivel néhány napja randiztam, és közöltem vele, hogy az összes
lányt csinosabbnak tartom Rachelnél.
A szex a hátsó ülésen egyáltalán nem volt jó, és valamiért mesélni
akartam erről Rachelnek.
Nem égett a villany a szobájában. Kísértést éreztem, hogy
bedobjak egypár kavicsot, és felébresszem, de tudtam, hogy még
mindig túlságosan ki van akadva ahhoz, hogy szóba álljon velem.
Pláne nem kelne fel emiatt hajnali háromkor.
Ellenőriztem, hogy bezártam-e a kocsim ajtaját, és hogy még
mindig nem ég a lámpa a szüleim szobájában, aztán felmásztam a
létrán a szobámba. Óvatosan félretoltam a könyveket, amikkel
kitámasztottam az ablakot, és ledobtam őket a fűbe, hogy ne
csapjanak zajt. Miután meggyőződtem róla, hogy teljesen tiszta a
levegő, teljesen kinyitottam az ablakot és bemásztam rajta.
Abban a pillanatban, ahogy földet értem a szobámban,
felkapcsolódott a villany, és szemtől szemben találtam magam a
szüleimmel.
Mi a franc?
– Hol az ördögben voltál, fiam? – kérdezte az apám céklavörös
fejjel. – Van fogalmad arról, hogy hány óra?
Esélyem sem volt válaszolni.
 Anya olyan mély lélegzetet vett, amilyet kiabálás előtt szokott, és
elszabadult a pokol.
– Megmondtuk neked, hogy tizenegykor van takarodó, Ethan! –
ordította. – Tizenegykor! És az is sokkal nagylelkűbb a kortársaidhoz
képest, nem gondolod?
Felegyenesedtem és elfojtottam egy sóhajtást.
– Valahányszor megpróbálunk bízni benned… – rázta a fejét az
anyám. – Te nekiállsz feszegetni a határokat, és ilyesmit művelsz.
– Sajnálom.
– Sajnálod? – sziszegte. – Sajnálod? Hát ez aranyos. Egyébként
szobafogság.
– Meddig? – kérdeztem.
– Amiatt ne aggódj – csattant fel az apám. – Örülj neki, ha esetleg
elengedünk majd a végzős bálba. Alighanem az lesz az egyetlen
dolog, amit megtehetsz majd a következő másfél évben. Világos?
Bólintottam, mert túlságosan kiakadtam, hogy válaszoljak.
Hihetetlen, hogy elkaptak. Rengetegszer csináltam már ilyet –
sokkal kevesebb erőfeszítéssel, és sokkal később értem haza.
Eltüntettem minden nyomot magam után, figyeltem arra, hogy ne
szólaljon meg a riasztó, és még egy kamu emberformát is csináltam
a takaró alá.
Mire abbahagyták az ordítozást, már hajnali öt óra volt, így két
órám maradt, amíg el kellett kezdenem készülődni a suliba.
Ahogy az íróasztalomnál görnyedve bámultam kifelé az esőbe,
megpillantottam Rachelt, aki az ablakán keresztül mosolygott rám.
Rózsaszín fényt árasztott az asztali lámpája, és tökéletesen ébren
volt.
Felemelte az írótábláját, én pedig hunyorogva elolvastam, mit írt
rá.

MILYEN ÉREZÉS, ETHAN?

Jesszusom!
Már majdnem megfogtam a saját táblámat, hogy kijavítsam az
elírását, de nem ért annyit. Teljesen kinyitottam az ablakomat, és
intettem neki, hogy ő is tegyen ugyanígy.
– Szóval felnyomtál? – kérdeztem. – Ez most komoly, Rachel?
– Valakinek muszáj volt – mosolygott. – Őszintén aggódtam az
egészségedért. Elvégre hajnali három óra volt, te pedig Shelby
Hannah-val lógtál. Ki tudja, mire vett rá, és ki tudja, miért akartál
egyáltalán együtt lógni vele.
– Ő szétteszi a lábát – sziszegtem. – Nem úgy, mint egyesek.
– Nekem van tartásom.
– Neked pókhálód van – hunyorogtam rá. – És istenemre mondom,
hogy ezért a szarságért még megfizetsz.
– Te fizetsz most meg a Glen Easton-dolog miatt, Ethan – vetett
rám egy lesújtó pillantást. – Megérdemelted. Megérdemelnéd, hogy
szétrúgjam a seggedet az összes többi dolog miatt, amin
keresztülmentem miattad, de gondoltam, hogy így sokkal
egyszerűbb, mintha behúznék neked egyet.
– Verekedni akarsz velem, Rachel? – forgattam a szememet. –
Komolyan?
– Igen – nézett rám halál komolyan. – Kurvára azt akarom.
– Jó, oké – vettem le a dzsekimet. – Találkozzunk húsz perc múlva
itt, a hátsó kertben.
Elhatároztam, hogy megengedek majd neki két találatot, mielőtt
leteperem a földre, és megígértetem vele, hogy egyszer s
mindenkorra leáll ezzel a spicliskedéssel.
Amikor leértem, láttam, hogy a legszörnyűbb rózsaszín pizsamája
van rajta. A nyuszis, ami úgy néz ki, mintha egy négyévesé lenne. Az
orra alatt motyogva járkált fel-alá a gyepen, és teljesen
ártalmatlannak tűnt.
Most már jobban esett az eső, és tudtam, hogy bármelyik
pillanatban begöndörödhet a haja, amitől még rosszabbul fog
festeni.
– Jól van – sóhajtottam. – Bárhol megüthetsz, csak az arcomat
nem. És próbálj meg nem…
Kiosztott egy gyomrost, mielőtt befejezhettem volna. Kiszorult
belőlem a levegő.
Mi a franc?
– Ezt Glen Eastonért kaptad – lépett hátra, hogy megint megüssön,
és eszembe juttassa, milyen ügyesen verekedett régen, amikor
kicsik voltunk. – Ezt azért kaptad, mert elhitetted a szüleimmel,
hogy szexeltem vele.
– Mindenki tudja rólad, hogy te nem szexelsz.
Hátulról belerúgott a lábamba, amivel földre kényszerített.
– Ezt azért kaptad, mert mindig gyalogolnom kell a kocsidig,
amikor esik.
– Garantálhatom, hogy ezután az este után ez továbbra is így lesz.
Megint belém rúgott, ugyanott.
– Ezt azért kaptad, mert egy seggfej vagy, amióta megismertelek –
emelte fel a lábát a végső rúgásra. – Ezt pedig azért, mert elégetted a
Wonder Woman figurámat. Van fogalmad róla, mennyit érne most
az a figura? Van egyáltalán bármi halovány…
 Megragadtam a lábát, mielőtt megint belém rúghatott volna vele,
és lerántottam a földre.
Leszorítottam a karját, és fölé kerekedtem.
– Ezredjére mondom, Rachel Marie Dawson, hogy
megérdemelted, hogy elégessem a Wonder Woman figurádat. Te
már máglyára küldted a játékaim felét, mire én elégettem neked az
elsőt, szóval ideje túllépned rajta. Rohadtul lépj túl rajta –
szorítottam a karját még jobban. – Ráadásul úgy tűnik, folyton
megfeledkezel róla, hogy te kezdted ezt a szarakodást, de miért? Ki
lökött le a lépcsőn kit, amikor először találkoztunk?
– Ki sértegetett kit a helyesírása miatt, amikor először
találkoztunk?
– Csak a rend kedvéért mondom, hogy minden egyes szó, amit
valaha leírtál, kész szégyen helyesírásilag.
Ellökött magától, így hemperegni kezdtünk a vizes fűben.
Harcoltunk, hogy ki kerekedjen felül a másikon.
Mire a medencénk melletti kerítésnél kötöttünk ki, már két kézzel
a hajamat markolászta, én pedig küszködve próbáltam továbbra is
leszorítani a földre.
– Csak kérj bocsánatot, amiért seggfej voltál, Ethan – füstölgött. –
Mondd már ki!
– Kérj bocsánatot, amiért elcseszted az utolsó másfél évemet a
suliban.
– Egyáltalán nem bántam meg semmit.
– Akkor én sem bántam meg lószart se.
Csúnyán néztem rá, ő pedig ugyanúgy nézett vissza rám.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, és mire észbe kaptam,
rátapasztottam a számat a szájára, ő pedig behunyta a szemét.
 – Cseszd meg, Ethan! – mormolta az ajkamra. – Cseszd meg!
– Egy szűz lány ne káromkodjon.
Megpróbált pofon vágni, de elkaptam a csuklóját, és megint
elkezdtünk hemperegni a füvön.
A szakadó esőben csókolóztunk és verekedtünk: a szánk üzent
valamit, a kezünk pedig az ellenkezőjét.
Amikor nekiütköztünk a medence melletti kerítésnek,
felkapcsolódott a hátsó kerti lámpa.
– Ethan? – ordította az apám. – Egy éjszaka alatt másodszor is el
akarsz szökni? Tényleg ennyire szemtelen vagy?
– Nem, uram – álltam fel, és felhúztam magammal együtt Rachelt.
– Csak elmeséltem Rachelnek a szobafogságot.
Apa kilépett a teraszra, és felkapcsolt még egy lámpát.
– Ja, csak Rachel az, szívem! – szólt fel anyának. Aztán vállat vont.
– Megbeszélhetnétek végre, hogy egyikőtök sem keveredik bajba az
év hátralévő részében. Tíz percen belül gyere be, és készülj fel arra,
hogy a héten iskola után az irodámban fogsz takarítani, de minden
egyes sarkot.
Amint bement, rámeredtem Rachelre.
– Akarom, hogy tudd, hogy ezt soha nem fogom megbocsátani
neked.
– Nem emlékszem, hogy kértem volna – lépett hátrébb a szemét
forgatva.
– Ennek a szarságnak még nincs vége, Rachel.
– Soha nem is lesz.
 12. szám:
Mine
(1:57)

ETHAN

Tudhattam volna…
– Valami baj van, Ethan? – masszírozta a vállamat Teresa, amikor
két hét múlva éppen a buszállomás felé tartottunk a kocsimmal.
– Semmi – hazudtam. – Csak elgondolkodtam valamin.
– Ó – pirult el. – Azon, hogy velem töltöd a hétvégét a hegyekben?
Nem. Azon, hogy Rachellel töltöm a hétvégét a hegyekben.
– Persze.
Elvörösödve hátradőlt az ülésen. Miközben a havas úton
kanyarogtam az autóval, egyfolytában Rachel járt a fejemben. Nem
elég, hogy teljesen megfékezhetetlenül fantáziáltam róla, amióta
beköltözött hozzánk, hogy éreztem a csókja ízét, és még többet
akartam… A tény, hogy a leveleinek nagy része csak kitaláció volt az
első két évben, rádöbbentett, hogy még akkor kérdőre kellett volna
vonnom. Amikor már sejtettem, mit művel.
Amióta azon az estén elmondta, hogy csak kitalálta a szerelmi
történeteit, újra elolvastam az első két évben írt leveleit. Figyeltem
arra is, ami a sorok között van, és a fejemet ráztam a
könyvszereplők és szerzői nevek láttán, amiket korábban eszembe
sem jutott megkérdőjelezni.
Annyiszor leírta Dick Charles (Charles Dickens), Chris Grey
(Christian Grey) és Jon Grislem (John Grisham) nevét – sok egyéb
átlátszó változattal együtt –, hogy sokkolt, hogy egyszer sem vettem
észre. Egyrészt nevetnem kellett ezen, másrészt viszont közölni
akartam vele, hogy néha azért erőltettem annyira a bulizást meg a
randizást, mert próbáltam tartani a lépést azzal, amiről ő írt nekem.
– Nagyon izgatott vagyok, hogy veled tölthetem az egész hétvégét
– nyomott egy puszit az arcomra Teresa, amikor megérkeztünk a
parkolóba.
– Én is – erőltettem mosolyt magamra, és már majdnem előadtam
neki az egyik megszokott dumámat, de észrevettem Rachelt, amint
éppen valaki másnak a kocsijából szállt ki. Észrevettem, hogy egy
srác puszit nyom az arcára, aztán a szájára.
Most már tudtam, hogy nem enyhe féltékenység az, ami mellbe
vágott. Hanem színtiszta irigység.
 13. szám:
Dancing
With Our Hands Tied
(4:49)

RACHEL

A „végzős kirándulás” definíciója akár az is lehetne, hogy „szexszel

teli hétvége korlátlan piával”. Ráadásul éppen halloweenkor, amitől
még nagyobb őrület lett az egész.
Attól a pillanattól kezdve, hogy felszálltunk a buszra, flaskák és
piros poharak vándoroltak az ülések között, a párok úgy smároltak,
mintha senki sem látná őket, a nagyon részegek pedig egy nagy
csapatot vezényeltek, akik kilencvenes évekbeli slágereket
énekeltek hamisan. Ami a „még nagyobb őrületet” illeti, valaki
Pókember-maszkban füves gumicukrot osztogatott, Hamupipőke
tejszínhabot falt, Elza királynő (vagyis mind az öt) pedig
kétóránként felhajtott egy újabb sört.
Mivel ez egy lazán szabályozott esemény volt, az egyetemnek
egyetlen hivatalos képviselője sem jött velünk. Csak egy szervező
csapat, aki három egyszerű szabály betartását követelte meg tőlünk.

Ne keveredjetek semmiféle balhéba!
 Ne igyatok túl sokat!
Használjatok gumit!

Előrebámultam, ahogy a busz a kanyargós úton haladt, és
baromira reméltem, hogy mindjárt odaérünk „a fantasztikus
kirándulóhelyre”. A szívem olyan fájdalmasan vert, mint még soha,
és legszívesebben azonnal leszálltam volna a buszról.
Abban a pillanatban, amikor megláttam Teresát Ethan mellett – a
vállára hajtotta a fejét, és belesuttogott valamit a fülébe –,
hatalmába kerített egy érzés.
Vajon miről beszélgetnek ott, elöl?
– Minden oké, Rachel? – paskolta meg a vállamat Ryan, így
kénytelen voltam ránézni.
– Aha, minden oké.
– Biztos? – nyújtott felém mosolyogva egy péksüteményt. –
Nagyon csendes voltál az elmúlt órákban. Ne mondd, hogy az egész
hétvégét úgy kell eltöltenem, hogy magamban beszélek.
– Egyáltalán nem – viszonoztam a mosolyát. – Bocsi. Hoztál
valami kis vásznat, amin dolgozhatunk, amíg itt vagyunk?
– Nyilván nem.
– Tessék? Mintha azt mondtad volna, hogy közös festegetéssel
akarod tölteni az időt.
– Rachel, az egyetemen mindig közös festegetéssel töltjük az időt.
És amikor nem azt csináljuk, akkor együtt kávézunk.
– És?
– És… – hajolt előre, hogy szájon csókoljon. – Szerintem más
dolgokkal is el tudjuk tölteni az időt a hétvégén a hegyekben –
csókolt egy kicsit hevesebben, és az ajkaim közé furakodott a
nyelvével, mielőtt elhúzódott tőlem.
– Jó – mosolyogtam a busz eleje felé nézve. Rajtakaptam Ethant,
hogy engem bámul.
Megfeszült az állkapcsa, és tudtam, hogy az egész csókolózást
látta.
Azt is tudtam, hogy marhára nem éreztem semmit a szívem
környékén egészen mostanáig, amikor találkozott a tekintetünk.
– Jól van, emberek. Figyelmet kérek! – szólt bele a mikrofonba,
miközben a busz áthajtott egy kapun. Továbbra is rám szegezte a
tekintetét, és hunyorgott, amikor Ryan átkarolta a vállamat. –
Amikor megáll a busz, menjetek be az épületbe, és álljatok sorba a
három recepciós pult egyikénél. A szervezésbe besegítő végzősök
közül néhányan már ott vannak a csomagotokkal, ami tartalmazza
a szobátokkal kapcsolatos tudnivalókat és az étkezések időpontját.
Ethan elhallgatott, és belekapaszkodott egy fejtámlába, mert
éppen hepehupás útszakaszon hajtott át a busz.
– Mindenki külön szobát kap, és minden szobából kilátás nyílik a
hegyekre. Korlátlan mennyiségű forró csoki, mályvacukor és kávé
áll rendelkezésetekre mind az öt kandallónál, korlátlanul
használhatjátok a jakuzzikat a legalsó szinten, és…
Megint elnémult, amikor Ryan beletúrt a hajamba.
– A többi infó pedig benne lesz a csomagotokban – vetett rám egy
lesújtó pillantást, és odalökte a mikrofont Gregnek, mielőtt visszaült
a helyére.
– Köszi, Ethan – mosolygott Greg. – Ööö… kábé a nyolcvan
százalékát kihagytad annak, amit el kellett volna mondanod, de
talán azért, mert mindenkit megelőzve máris lefárasztott a sok
szex?
 Mindenki röhögött.
Kivéve engem.
– A saját holmijáért mindenki maga felel – folytatta Greg. – Nincs
talált tárgyak osztálya, de ha találtok valamit a közös helyiségekben,
ami nem a tiétek, akkor nyugodtan hozzátok oda nekem vagy
Ethannek, és mi majd kiküldünk egy csoportos üzit, hogy valaki érte
jöhessen – lapozott egyet. – Nincs takarodó, de a reggeli és az ebéd
időpontja elég szigorú, mert az ételt egy külsős cég szállítja. A
vacsora pizza és saláta lesz minden este. Van kérdés?
Valaki hátul felemelte a kezét.
– Igen?
– Elmondod nekik a „dugási szabályokat”?
– Ja, igen – vigyorgott Greg. – Mindannyian felnőttek vagyunk, így
biztosra veszem, hogy abból jó sok jut majd a hétvégére. Kíméljétek
meg a veletek egy emeleten és egy épületben lévőket attól, hogy
véletlenül rátok nyissanak: szóval tegyetek ki egy zoknit az
ajtótokra! És ne dugjatok a közös helyiségekben, mert azoknak nem
lehet kulcsra zárni az ajtaját, és mindenkinek van kamerás
telefonja. Még valami?
Még egy srác felnyújtotta a kezét.
– Igen?
– Most már mehet tovább a piálás meg a zene?
– Azt hittem, már soha nem kérdezitek meg – kapcsolta ki a
mikrofonját Greg, és elkezdődött a szörnyű kilencvenes évekbeli
dalolászás.
– Szerintem nagyszerűen fogjuk érezni magunkat ezen a
hétvégén, Rachel – adott egy puszit az arcomra Ryan. – Szerinted?
Bólintottam, mert képtelen voltam bármit is mondani. A buszút
hátralévő részében mosolyt erőltettem magamra, és igyekeztem
hozzá hasonlóan izgatottnak tűnni, amiért „jobban megismerhetjük
egymást”, sőt még meggyőzően meg is csókoltam, amikor
megérkeztünk a nyaralóhoz.
Ethan annak a csóknak is látta minden másodpercét…

Mire bejelentkeztünk és átvettük az üdvözlőcsomagunkat, már

délután volt, és az emberek a gőzölgő jakuzzik felé vették az irányt
a földszinten.
Vagyis mindenki, kivéve Ethant és Teresát, akik a közös
helyiségben bújtak össze a kanapén. Ethan alig vette le rólam a
tekintetét, amióta leszálltunk a buszról, míg Teresa többször is
szájon csókolta.
Akkor és ott tudtam, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni,
hogy egész hétvégén elkerüljem.
Tényleg féltékeny vagyok…
– Kísérjelek fel a szobádba? – kérdezte Ryan, aki éppen felém
húzta a bőröndömet.
– Az szuper lenne – fordultam el Ethantől, és hagytam, hogy Ryan
megfogja a kezemet.
A folyosón végigsétálva rácsodálkoztam, milyen szép ez az épület.
Ötszintes, három konyhával és étkezővel, hatalmas játékszobával,
biliárd- és léghokiasztalokkal, meg egy hintaszékekkel teli terasszal,
ami a hegyekre nézett. Tényleg tökéletes volt egy kiránduláshoz, de
valami azt súgta, hogy muszáj lesz magamhoz térnem, ha a
féltékenység szívfájdalma nélkül szeretnék örülni neki.
– Tessék! – állt meg Ryan az egyik ajtó előtt. – Te a 421-esben vagy,
én pedig a túloldalon, az 513-asban.
– Köszönöm – nyitottam ki az ajtót, és behúztam a bőröndömet.
– Megyek, lezuhanyozom – nyomott egy puszit a homlokomra. –
Találkozunk kábé egy óra múlva a legnagyobb kandallónál?
– Persze – mosolyogtam, aztán megvártam, hogy elmenjen.
Elővettem a telefonomat, s azt kívántam, bárcsak lenne egy legjobb
barát, akinek kibeszélhetem magam. Éppen meg akartam kérdezni
Penelopét, hogy mit gondol, ám ekkor felbukkant egy e-mail
Ethantől.

Tárgy: Beszéljünk

Rachel!
Beszélnünk kell. Most.
Utálattal:
Ethan

Tárgy: Re: Beszéljünk

Ethan!
Én Ryannel fogom tölteni az időt ezen a kiránduláson, te pedig
biztosan Teresával. Szerintem úgy lenne a legjobb, ha akkor
hívnál beszélgetni, amikor visszaértünk.
Utálattal:
Rachel
 Tárgy: Re: Re: Beszéljünk

Először is: nem kértem.
Utálattal:
Ethan

Leraktam a telefont. Megint rezgett, de nem néztem meg.
Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá abban a reményben, hogy ez
a nyaraló elég nagy ahhoz, hogy elkerüljük egymást a következő pár
napban.

Minden reményem szertefoszlott aznap este.

Nagyon esett a hó, és a legtöbb közös helyiségben elment az áram,
így mindenki a nyaraló közepén álló hatalmas kandalló körül
töltötte az időt. Egy hosszú asztal tele volt piros poharakkal, az
ablakok mentén piásüvegek sorakoztak, és több helyen is halomban
álltak a mályvacukros édességek hozzávalói.
Beálltam a sorba Teresa és az egyik barátnője mögé. Ráharaptam
a nyelvemre, mert nem bírtak suttogni.
– Dugtál már vele? – kérdezte a barátnője.
– Még nem – válaszolta Teresa. – De szerintem ma este tutira
megtörténik. Basszus, így, hogy nincs áram, mi mást lehetne
csinálni?
– Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig vár, hogy lefeküdjön veled –
vihogott a barátnő. – Lehet, hogy nagyon odavan érted?
– Szerintem igen – közölte szinte elalélva Teresa. – A csókokkal is
elég gyengéd. Mintha nem a „csak meg akarlak dugni” fajta
csókolózás lenne, hanem édes és könnyű. Kicsit passzív is, de
istenem… a farka! Kőkemény volt ma a buszon, és biztosra veszem,
hogy amikor végre megdug vele…
Kiléptem a sorból, hogy átmenjek egy másik mályvacukros
asztalhoz, mert nem akartam hallani a folytatást. Mielőtt
megfogtam egy tányért, megigazítottam a Csingiling-jelmezem
szoknyarészét, és letettem a varázspálcámat.
– Rachel! – fogta meg Ethan hátulról a karomat, és
szembefordított magával. Királynak volt öltözve, résnyire szűkült
szemekkel, és úgy kidülledt a nyakán egy ér, mintha most lett volna
túl egy óriási veszekedésen. – Beszélnünk kell.
– Arról, hogy milyen jó munkát végeztél a kirándulással? –
kérdeztem rekedten. – Még az átmeneti áramszünet ellenére is
lenyűgöző, hogy milyen jól megterveztétek a dolgokat, és
gondoltatok mindenre.
– Nem arról akarok beszélni – jelentette ki szigorúan. – És ezt te is
tudod.
– Akkor arról, hogy nem csuktam be az ablaktáblákat a
szobámban? Mert elárulom, hogy kétszer is ellenőriztem, mielőtt
elindultunk, szóval…
– Dugni készülsz vele? – szakított félbe.
– Tessék?
– Érthetően kérdeztem, Rachel – mondta némi fájdalommal a
tekintetében. – Dugni készülsz vele?
– Nem kérdezhetsz tőlem ilyet – léptem hátra.
– Pont most tettem meg – nézett még mindig a szemembe. –
Próbálj meg nem hazudni, ha lehet…
– És te dugni készülsz vele? – fontam keresztbe a karomat. –
Akárhogy is, nem tudtam, hogy ennyire érdekel.
– Igazából nem is érdekel.
– Megvagy, Ethan! – karolt bele Teresa. – Gyere, segíts befejezni a
mályvacukros szendvicseinket! Nem tudtam, hogy alkoholosat
kérsz-e extra feltétekkel vagy simát.
A csaj a szemét forgatva nézett rám, mielőtt elvonszolta.
Zakatoló szívvel telepakoltam a tányéromat mindenfélével, és
visszamentem a kandallóhoz.
Elhelyezkedtem Ryan mellett, megfogtam egy nyársat, felszúrtam
rá egy darab mályvacukrot, és odatartottam a tűzhöz.
Ethan és Teresa pont velünk szemben ült. Ethannel rögtön
összeakadt a tekintetünk. Ryan átkarolta a vállamat, Teresa pedig
egy falat mályvacukorral kínálta Ethant.
A táncoló lángokon keresztül láttam Ethan minden mozdulatát, és
ő is figyelt engem. Hagyta, hogy Teresa levegye a dzsekijét, és a saját
vállára terítse. Én hagytam, hogy Ryan megsimogassa a kilátszó
combomat.
Amikor Teresa végre felállt mellőle, eszembe jutott, hogy
odamegyek hozzá, és megnyugtatom, hogy eszem ágában sincs
lefeküdni Ryannel – soha –, de Greg felkapott egy ködkürtöt, és
mindenkit elhallgattatott vele.
– Helló, skacok! – rikkantotta Greg a szoba közepén. – Most
beszéltem telefonon a tulajjal, és azt mondta, hogy mindjárt
visszajön az áram!
Tapsvihar tört ki a szobában.
– Addig is kérünk mindenkit, hogy maradjon itt a főépületben,
hátha mégis tovább tart. De amíg várakozunk, szeretném
mindenkivel megosztani, hogy mivel járultam hozzá ehhez a
kiránduláshoz – emelt fel egy vödröt, és megrázta.
– Végre kifizetted a kajádat? – kérdezte valaki.
– Dehogy, bakker – nevetett Greg. – Vettem egy rohadt nagy rakás
férfi és női élvezetfokozó gumit. Prémium márkásat.
Egy csomó srác üdvrivalgásban tört ki, én pedig visszafogtam
magam, hogy ne forgassam a szememet, miközben végigjárta a
szobát az ajándékával.
Meglepődtem, amikor Ryan elvett néhány gumit a vödörből,
amikor sorra került.
– Csak ha esetleg később szeretnéd – suttogta, miközben puszit
nyomott az arcomra. – Semmi sietség.
Ethan lecsapta a tányérját, odajött hozzám, és lesújtó pillantással
felém nyújtotta a kezét.
– Beszélnem kell veled, Rachel. Most rögtön.
Az arckifejezése láttán habozni kezdtem, hogy elkezdjek-e
vitatkozni itt, mindenki előtt.
– Megbocsátasz egy pillanatra, Ryan? A lakótársam biztos a házzal
kapcsolatban akar megbeszélni valamit.
– Persze – mosolygott Ryan, Ethan pedig felsegített és bevonszolt a
biliárdasztalos szobába.
Becsukta az ajtót, és keresztbe font karokkal bámult rám.
Nyeltem egyet, hátráltam egy lépést, mire ő előrelépett. Egészen a
jéghideg ablakig hátráltam, de követett. Rátette a kezét az üvegre,
kétoldalt a fülem mellett, így nem tudtam kiszabadulni.
Belenéztem a szemébe, ő pedig az enyémbe. Vártam, hogy mi a
fenét akar mondani, de nem jöttek a szavak.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül rátapasztotta a száját az
enyémre, és megcsókolt – durván. A hajába túrva felnyögtem,
miközben még szenvedélyesebben csókolt.
Végig a szemembe nézett, ahogy becsúsztatta a kezét a szoknyám
alá, és egyetlen laza mozdulattal letépte a bugyimat. Zsebre vágta,
aztán az ágyékával hozzányomott az üveghez.
Éreztem az egyre keményebb farkát a combomon, a kezem pedig
az övcsatjára vándorolt.
Kissé hátralépve felvonta a szemöldökét, miközben lehúztam a
sliccét, mert nem sikerült kiszabadítanom a farkát.
Megragadta a kezemet, odanyomta a hasához, és a köldökén át
lekalauzolta a bokszeralsójába.
Elállt a lélegzetem, amikor megkeményedett a farka az
érintésemtől, és fel-le mozgatta rajta a kezemet.
Elvörösödtem a heves tekintetétől, aztán kicsit jobban
megszorítottam a farkát, amitől felmordult, miközben továbbra is
fel-le járt a kezem.
– Vedd ki! – mondta rekedten.
Engedelmeskedve kiszabadítottam az alsónadrágjából. Megint
elpirultam attól, hogy milyen hatalmas.
Elővett egy gumit a zsebéből, és a kezembe adta. Szavak nélkül
parancsolta meg, hogy húzzam fel rá.
Küszködve próbáltam kibontani a csomagolást, úgyhogy kivette a
kezemből, és feltépte nekem a tasakot.
Miközben felhúztam rá, óvatosan levette a tiarát a fejemről, és
lerakta a biliárdasztalra. Lehúzta a jelmezem cipzárját elöl, mélyen
belenézett a szemembe, s nekinyomta a homlokát az enyémnek.
Megragadtam a pólóját, és elkezdtem felfelé húzni, mire
mosolyogva elhessegette a kezemet. Kibújt a pólójából, és hagyta,
hogy lehulljon a földre, felfedve a tökéletes kockákat a hasán.
 Még mindig a szemembe nézve megfogott kétoldalt, hogy
felültessen a biliárdasztalra. Végighúzta az ujjait rajtam odalent, és
felmordult, amikor érezte, hogy szörnyen nedves vagyok.
Két ujjával mélyen belém hatolt, aztán rátapasztotta a száját az
enyémre, hogy olyan ráérős csókkal izgasson fel, ami minden addigi
csókot kenterbe vert. Miközben járt a keze, az alsó ajkamat
szívogatta.
– Fond a derekam köré a lábad! – suttogta.
Nem moccantam. Még a csók viszonzásával voltam elfoglalva, és
még mindig próbáltam nagy nehezen koncentrálni, amikor
óvatosan ráharapott az ajkamra.
– Rachel! – húzta ki belőlem az ujját, és kibontakozott a csókból. –
Fond a derekam köré a lábad!
Engedelmeskedtem, ő pedig elhelyezkedett előttem, és egyetlen
mozdulattal elmerült bennem.
Mielőtt felsikolthattam volna a gyönyörtől, csókokkal némított el.
Megragadta és megszorította a fenekemet, és felemelve
nekinyomott a falnak. Átkaroltam a nyakát, a lábamat pedig a
dereka körül tartottam.
Behunytam a szememet, miközben ki-be járt bennem.
Keményebben és mélyebben dugott, mint amiben valaha is részem
volt.
– Nézz rám! – kérte lágy hangon. – Rachel, nézz rám!
Csukva maradt a szemem, a tempó pedig gyorsabb lett.
Felnyögött, amikor a körmeim belevájtak a bőrébe, s amikor végre
kinyitottam a szememet, láttam, hogy nyílik az ajtó.
Már majdnem megszólaltam, de Ethan megint elnémított.
Valaki belépett, és kidobott valamit a kukába, aztán gyorsan
becsukta az ajtót, mintha észre sem vett volna minket.
– Ahh…
A fejem nekikoccant az ablaknak, amikor Ethan elengedte a
számat, és egy kicsit erősebben megfogta a derekamat.
Lüktetni kezdtem körülötte, és változtatott a tempón. Még mindig
gyors volt, még mindig vad. Még mindig uralt.
– Hmm – tapasztotta rá a száját a nyakamra éppen ott, ahol a
legutóbb azt a nyomot hagyta, amit elfedtem a korrektorral. –
Szándékosan hagytam ott azt a nyomot – suttogta. Köröket írt le a
nyelvével a bőrömön, és finoman harapdált hozzá. Biztos, hogy egy
újabb emlékeztetőt hagyott rajtam.
– Óóóó… – kezdtem elveszíteni a fejem, mert erőteljes borzongás
futott végig a gerincemen. – Ethannnn…
Esélye sem volt válaszolni.
Felsikoltottam a színtiszta gyönyörtől, ahogy végigsöpört rajtam
az orgazmus, ő pedig megint megpróbálta tompítani a belőlem
feltörő hangokat a csókjaival.
Egész testemben reszkettem, mire letett a biliárdasztalra, és még
néhányszor belém csusszant, hogy ő is eljusson a csúcsra. Miközben
elélvezett, végig magához ölelt, és néhány másodpercenként adott
egy csókot a homlokomra.
Levegőért kapkodva bámultuk egymást – továbbra is
összefonódva.
Végighúzta az ujjait a kulcscsontom mentén, miután már
rendesen tudtam lélegezni. Rám mosolygott, amitől felgyorsult a
szívverésem.
– Minden oké?
Bólintottam.
 – Helyes.
Lassan hátralépett, én pedig belekapaszkodtam az asztal szélébe,
hogy megtartsam az egyensúlyomat.
Kidobta a gumit a kukába, és megint rám nézett, amitől azt
kívántam, hogy bárcsak évekkel ezelőtt egymáséi lettünk volna.
Felemelt a biliárdasztalról, hogy letegyen a földre. Aztán szájon
csókolt, és azt suttogta:
– Gyere fel a szobámba, hogy befejezhessük!
– Oké… – leheltem. – Mi lesz Ryannel és Teresával?
– Mi lenne velük? – húzta végig az ujját az ajkaim mentén. – Ők
egyikünknek sem számítottak soha.
 14. szám:
Dress
(2:14)

RACHEL

Ethan kivitt a biliárdszoba vészkijáratán és a hófödte udvaron

keresztül a hátsó bejárathoz. Magához ölelt az erőteljes széllel kísért
hófúvásban, s amikor végre felértünk a szobájába, odahúzott a
kandalló elé, és leült elém.
Lassan lehámozta rólam a jelmezt, miközben végig a szemembe
nézett. A keze felfelé vándorolt a hátamon, hogy kikapcsolja a
melltartómat, ami lecsúszott a vállamról, aztán leesett a földre.
– Vedd le a magas sarkút! – mondta, miután a ruhámat is ledobta.
Engedelmeskedtem, ő pedig közelebb rakta a cipőmet a tűzhöz.
Kibújt a pólójából és a farmerjéből, és odatette a jelmezem mellé
száradni, majd kézen fogva odavezetett az ágyhoz.
Szó nélkül hanyatt döntött. Rám mászva végigcsókolta a
combomat, a hasamat, a mellemet… ráérősen bejárva a nyelvével
minden egyes négyzetcentimétert. Az egész testem bizsergett,
miközben még egyszer végigjárta ugyanezt az útvonalat az ajkával.
– Van egy kérdésem – suttogta, amint a nyakamhoz ért. – És
őszinte választ akarok hallani a kreatív hazugságaid helyett…
 Rátapasztotta a száját az enyémre, mielőtt válaszolhattam volna.
Az ajkamat uralva megsimogatta a lábamat, és egy kicsit széthúzta.
– Az egyik leveledben azt írtad, hogy volt egy idősebb rajzszakos
srác, akivel harmadéves korodban jártál – suttogta. – Azt írtad, hogy
órákon át nyalta a puncidat, ami olyan jó volt, hogy hozzá képest
mindenki más piskóta – harapott rá az ajkamra, és belenézett a
szemembe. – Az igaz volt?
– Részben…
– Melyik része? – vonta fel a szemöldökét.
– Az, hogy idősebb rajzszakos srác volt – feleltem egy pillanatra
elhallgatva. – Ennyi.
Halkan felnevetve megrázta a fejét. Aztán megint a combomat
csókolta, amitől teljesen elolvadtam.
Leereszkedett a földre, s néhány másodpercre rám meredt. Aztán
a bokámnál fogva, egyetlen laza mozdulattal közelebb húzott
magához, és a vállára tette a lábamat.
Esélyem sem volt reagálni, máris a lábam közé fúrta az arcát, és
szívogatni kezdte a megduzzadt csiklómat.
– Baszki, Ethan – ültem fel azonnal a hajába markolva. – Várj,
lassíts egy kicsit…
Nem lassított.
Tovább körözött a nyelvével, hogy a maga ritmusában faljon
engem. Valahányszor kértem, hogy lassítson le, egy pillanatra
abbahagyta, de két ujját mélyen belém mártotta, miközben úgy
csókolt odalent, ahogy a kedve tartotta.
– Ahhh… – kiáltottam fel, ahogy lüktetni kezdtem odalent, az ölem
pedig megvonaglott az arca előtt.
Akkor sem tudtam volna visszafogni magam, ha akarom.
 Lehanyatlottam az ágyra, mert legyűrt az erőteljes orgazmus,
amitől teli torokból kellett sikoltanom a nevét.
Behunyt szemmel még mindig éreztem a csókjait a combomon.
Aztán a hasamon.
Miután abbahagyta, egy darabig mozdulatlanul feküdtem.
Hallottam, hogy folyik a víz a fürdőszobában, és átfordultam a
hasamra.
Pillanatokon belül éreztem a meleg vizes törülközőt a lábam
között, és azt, hogy a derekamat csókolgatja.
– Még nem fejeztük be, Rachel – suttogta. – Messze nem.
– Tessék? – kérdeztem úgy, hogy alig hallottam a saját hangomat.
– Mit mondtál az előbb?
– Jól hallottad – fogott meg oldalról, hogy négykézlábra állítson. –
Még csak most kezdtük el…
A csípőmet megragadva lassan belém hatolt. Felsikoltottam,
ahogy centiről centire haladt. Eszembe jutott, milyen oltári jó érzés
volt, amikor először megtette.
– Baromi jó vagy – suttogta bele a tarkómba, amikor már tövig
bennem volt. Aztán rácsapott a fenekemre. – Kapaszkodj bele a
támlába!
Egész hétvégén ki se jöttünk a szobájából.
 14/A szám:
Reputation
(2:18)

RACHEL

Vasárnap reggel megfordultam Ethan ágyában. Minden izmom

sajgott. Hihetetlen volt, hogy ennyi év után lefeküdtem vele.
Hihetetlen volt, hogy mennyire meg akartam ismételni.
Nagy nehezen felültem, és megláttam az üres óvszeres tasakokat
a földön.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét… jaj, istenem…
Megfogtam a telefonomat, amin láttam, hogy vasárnap van, és
alig két óra múlva fel kell szállnunk a buszra.
– Ethan? – kiáltottam.
Semmi válasz.
– Ethan?
Még mindig semmi.
Francba!
Odamentem a kandallóhoz, hogy megint belebújjak a jelmezembe
és a magas sarkúmba. Elvettem az egyik köntöst Ethan
fürdőszobájából, és kinéztem a folyosóra, mielőtt átsiettem a
szobámba.
 Amint odaértem, rögtön beálltam a zuhany alá. Elfojtottam a
nyögéseket, ahogy a forró víz csípett és egyenként érte fájó
izmaimat.
Kicsit több mint egy órám maradt, így meggyőződtem arról, hogy
nem hagyok ott semmit, és megpróbáltam odasietni a buszhoz. Egy
egész percbe telt, mire rádöbbentem, hogy képtelen vagyok „sietni”
bárhová is. Marhára remegett a lábam a korábbi megerőltetéstől.
– Jól telt a hétvégéd? – kérdeztem Ryantől, és próbáltam nem
elfintorodni a mozdulattól, amikor leültem mellé.
– Ez most komoly? – állt fel a szemét forgatva, hogy átüljön
máshova.
Rezgett a telefonom, mert üzenet jött tőle.

Ryan: Kurvára faképnél hagytál az első este, és vissza se jöttél…
De láttalak ma reggel lábujjhegyen visszaosonni a szobádba.
Beszélgess inkább azzal, akivel dugtál!

Elállt a lélegzetem. Elraktam a telefonomat.
– Nem sokat láttam Ethant a hétvégén – suttogta mögöttem valaki.
– Rosszul volt, vagy ilyesmi? – kérdezte egy másik hang.
Teresa néhány perc múlva szállt fel a buszra. Lesújtó pillantást
vetett rám, miközben felpakolta a poggyászát, és elindult a hátsó
ülések felé. Mielőtt ezt felfoghattam volna, felszállt Ethan, és olyan
szexi volt, mint mindig. Találkozott a tekintetünk, és berakta a
táskáját elöl az egyik poggyásztartóba. Aztán elindult az üléssorok
között, de felálltam, mielőtt leülhetett volna mellém.
– Hová mész? – kérdezte a nyomomban.
 – Csak jobb kilátást szeretnék, ennyi az egész – vontam vállat.
– Hmm – mosolygott, amitől bizseregni kezdett a gyomrom. – Még
mindig izomlázad van?
– Beszélhetnénk a történtekről akkor, amikor hazaértünk? –
pirultam el.
– Nem tudom, miről kéne beszélnünk.
– Rólunk – fogtam halkabbra a hangomat, miközben ránéztem. –
Az emberek azt hiszik, hogy dugunk.
– Dugunk is – mosolygott. – Legalábbis egy órával ezelőtt még
dugtunk.
– Tudod, hogy értem, Ethan.
– Nem. Nem élvezted?
Nem válaszoltam, mire felvonta a szemöldökét.
– Mondd, hogy élvezted, mielőtt újabb hibás kijelentést teszel!
– Igen, élveztem, Ethan – válaszoltam halkabban. – Most boldog
vagy?
– Igen. Akkor most mi a probléma?
– Nem vagyunk együtt, te nem akarsz semmi komolyat, nekem
pedig nem áll szándékomban olyan pletykákkal foglalkozni, hogy…
Rátapasztotta a száját az enyémre. Hosszan és szenvedélyesen
csókolt meg mindenki szeme láttára, elnémítva az összes
kifogásomat. Kórusban állt el az emberek lélegzete, amikor
kibontakozott a csókból, a srácok közül pedig néhányan
elismerésüket fejezték ki.
– Tessék – suttogta az ajkamra. – Most már nincs ok a pletykára.
 15. szám:
Delicate
(3:27)

ETHAN

Néhány nappal a kirándulás után…

Ismeretlen szám: Ennyit arról, hogy Rachel Dawson „a régi
szomszédod, akit ki nem állhatsz”, mi?
Ismeretlen szám: Tudtam, hogy ti ketten dugtok, és én csak egy
pótlék voltam neked, amíg vissza nem jött.
Ismeretlen szám: Még mindig hiányzol… Szólj, ha ki akarsz
békülni valamikor. (Mindent eldobva rohannék, csak egy
szavadba kerül.)

Kitöröltem Lisa legújabb kétségbeesett üzenetfolyamát. Fontolóra

vettem, hogy végre megkapja tőlem a „kopj le” választ, ami kijárna
neki, de nem érte meg a fáradságot.
Nem az új barátjával láttam együtt?
Feszülten felkeltem az ágyból, és átmentem Rachel szobájához.
Bekopogtam az ajtaján, de az előző estékhez hasonlóan most sem
nyitotta ki. Amióta visszajöttünk a kirándulásról, mindenáron
elkerült engem, így még egyszer sem futottunk össze.
Még egyszer, utoljára bekopogtam hozzá, mielőtt lassan
benyitottam. Üres volt az ágya, a telefonja és a táskája pedig sehol.
Értetlenkedve írtam neki egy üzenetet.

Én: Szia, ébren vagy?

Nem válaszolt.
Elindultam Greg szobája felé, de megálltam, amikor láttam, hogy
lehuppan a kanapéra a nappaliban.
– Nem láttad ma este Rachelt? – kérdeztem.
– Talán – fonta keresztbe a karját. – Mielőtt ezt megbeszéljük, van
még egy fontos megbeszélnivalónk. Kell néhány új szabály.
Felkészültem a baromságokra.
– Ha te és Rachel együtt lesztek az én házamban, és igen, ez pont
annyira az én otthonom, amennyire a tiétek is, akkor nincs szex a
nappaliban a kanapén.
– Te a múlt héten szexeltél azon a kanapén.
– Ja, igen – röhögött Greg. – Jut eszembe, ha kijön egy szexvideó
ebben a félévben, ahol pont a mi házunk van a háttérben, és a srác
mintha hasonlítana rám… akkor az nem én vagyok, hanem valaki
más.
– Tényleg ilyen suttyó vagy, vagy csak megjátszod magad?
– Nos, mivel dráma szakos vagyok, lehet, hogy csak megjátszom
magam.
– Remélem is – ráztam a fejemet. – Hová ment Rachel?
– Van még egy utolsó szabály – folytatta. – Ki kell raknod egy
zoknit az ajtóra, ha kettesben akartok lenni, így a vendégemmel
együtt nem fogunk benyitni. És meg kell kérned Rachelt, hogy
hozzon össze a legújabb barátnőjével. Téma lezárva – nézett rám
úgy, mintha éppen most ütötte volna nyélbe az évszázad üzletét. –
Amúgy Rachel biztos ugyanott van, ahol tegnap este volt.
– Vagyis?
– Mintha tudnám – vont vállat. – Csak annyit mondott, hogy le
akar lépni „az egész idióta anya-lánya hétről” a kampuszon. És
elcsórta a zsák apródat, és azt mondta, hogy ne mondjam el neked.
Értetlenül meredtem rá.
– Mi van? Nekem nem adott belőle, így nem kötelességem
megtartani a titkát.
Nevetve felmarkoltam a slusszkulcsomat, mert rájöttem, hol van
Rachel.
– Majd jövök – indultam el kifelé. Beszálltam a kocsiba, és a
mosoda felé vettem az irányt.
Odaérve láttam, hogy az összes sötétítő függönyt behúzták, és egy
autó sem parkolt előtte. Benyitottam, aztán elindultam a mosó- és
szárítógépek útvesztőjében. Amint megláttam Rachelt a sarokban,
megálltam.
Szürke flanelpizsama volt rajta, a hajában néhány rózsaszín
hajcsavaróval, és mosolyogva rajzolgatott a füzetébe.
– Itt akarsz aludni ma este? – ültem le vele szemben.
– Nem – nézett fel rám. – Egész éjjel fent leszek, és egyúttal
kimosom a szennyesemet.
– Hogy jöttél ide? – kérdeztem.
– Uberrel. Mivel a lakótársam azt mondta, hogy nem
használhatom a kocsiját.
– Itt voltál tegnap éjszaka is?
 – Lehet – tette le a ceruzáját. – Gond, hogy éjjel járok mosodába?
– Igen, ha kerülni akarsz engem.
– Nem – pirult el. – Egy vizsgára tanulok, és kimosom a szennyest.
– Rachel, éjjel egy óra van. Nem is lesz vizsgád mostanában.
– Csak távol akartam tölteni néhány éjszakát, tudod? A
változatosság… meg a cölibátus kedvéért.
– Szóval úgy gondolod, hogy az éjszaka közepén benéznék a
szobádba? – mosolyogtam. – Szexelni?
– Benéztél?
– Benéztem, és láttam, hogy nem vagy ott – feleltem.
– És nem abban reménykedtél, hogy szex lesz?
– De, abszolút – vettem ki az egyik csavarót a hajából, így csigák
omlottak le a vállára. – Tekintve, hogy veled szexeltem a legjobbat
egész életemben, szerintem normális, hogy megint akarok.
– Nekem „elmegy” kategória volt – vörösödött el megint.
– Ha egy éjszaka alatt öt orgazmusa van az embernek, az nem
csak „elmegy” kategória – húztam végig az ajkán az ujjamat. –
Mondd el az igazat! Miért kerülsz engem?
– Nem akarom, hogy a szex befolyásolja a kapcsolatunkat… a
kamu barátságot, vagy azt, hogy ellenségek vagyunk – válaszolta
végül. – Nem akarom, hogy bármin is változtasson.
– Tudod, kezdem azt hinni, hogy a barátságunk soha nem volt
kamu – néztem bele a szemébe. – És kezdem azt hinni, hogy
igazából soha nem voltunk ellenségek.
– Azért mentem el a tengeri szemeszterre, mert rohadt messze
akartam kerülni tőled a gimi után, és élénken emlékszem, hogy
folyton veszekedtünk előtte. Még az első leveleinkben is
veszekedtünk. Mindig is ellenségek voltunk, Ethan. Mindig.
 – Szóval akkor, amikor többször is bemásztál a szobám ablakán
éjszaka, és az ágyamban aludtál „átmeneti béke” címszó alatt, az
nem számított?
– Nem, mert a békeszerződés része volt, hogy úgy tegyünk,
mintha meg sem történt volna.
– Mindketten tudjuk, hogy megtörtént.
– És? Valahányszor bemásztam az ablakodon, hogy beszélgessek
veled valamiről, mindig csak kihasználtalak, mert senki más nem
volt kéznél.
– Nekem sem volt senki más, Rachel.
– Neked rengeteg barátod volt.
– Nem – ráztam a fejemet. – Csak azt hittem.
Csend. Kivettem még egy csavarót a hajából, miközben álltam a
tekintetét.
– Az igazi ellenségek nem törődnek egymással, és oltári fix, hogy
nem törődnek egymás magánéletével.
– Pontosan. Mi soha nem is törődtünk egymással. Tehát mit
akarsz mondani?
– Egyetlen mérföldkövet vagy fontos pillanatot sem tudok
mondani az életedből, amikor ne lettem volna melletted.
– Tudom. Ott voltál, hogy tönkretedd őket.
– Nem – nevettem. – Úgy értem, hogy ott voltam, amikor
szükséged volt rám, te pedig ott voltál, amikor szükségem volt rád.
És ez sohasem volt magától értetődő, Rachel. Mindig a mi
döntésünk.
– Mit akarsz mondani, Ethan? – rázta a fejét. – Megint dugnunk
kéne, mert van közös múltunk?
– Azért kéne megint dugnunk, mert hihetetlenül jó veled a szex –
jelentettem ki, s láttam, ahogy elpirul. – Ennek fényében szerintem
hanyagolnunk kellene az „átmeneti” jelzőt a barátságunk kapcsán
hosszú távon. És mivel ismerlek…
Elhallgattam, hogy hadd ejtse ki azt az öt szót, amit ilyenkor
mindig szokott.
– Egyáltalán nem ismersz engem, Ethan.
– Így van – mosolyogtam. – Mindegy, azt megígérhetem, hogy a
szex semmit sem fog tönkretenni közöttünk. Miután az összes többi
srác kudarcot vallott, adnod kéne nekem egy esélyt, hogy az legyek,
akire vágysz, amióta csak ismerlek.
– Megpróbálnál a legjobb barátom lenni?
– Már így is én vagyok a legjobb barátod – néztem bele a szemébe.
– Arról beszélek, hogy én legyek a barátod.
Leesett az álla és elkerekedett a szeme. Még mindig vörös volt, de
nem szólt semmit.
– Ez egy „igen”?
– Nem hinném, hogy tudod, mit jelent egy párkapcsolat – rázta a
fejét.
– Biztosra veszem, hogy van egy listád a követelményekről –
feleltem. – Akarod, hogy megnézzem?
– Nincs listám, Ethan – mondta, de láttam a tekintetén, hogy
kamuzik. – De ha tényleg lenne egy listám, mármint elméletben,
akkor az lenne az első pont, hogy a barátom nem csalhat meg.
– Én soha nem csaltam meg senkit.
– A kettes pont szerint a barátom minden héten gondoskodna egy
romantikus kiruccanásról.
– A randik követelményeiről is van egy listád, ugye?
– Dehogyis – pirult el megint. – A hármas pont az lenne, hogy
nincs szex, csak sok bensőséges pillanat.
– Részemről oké lenne, ha nem váltam volna máris függővé attól,
ahogy szexeltünk – húztam ki még néhány csavarót a hajából. – De
alig várom azokat a bensőséges pillanatokat.
– Még nem mondtam igent.
– Csak azért, mert hosszúra akarod nyújtani, és marhára
színpadiassá tenni – mosolyogtam. – A kedvenc hősnőid is így
csinálják, igaz?
Erre szótlanul mosolygott.
– Én kibírom – tettem odébb a vázlatfüzetét, ahogy felálltam. –
Adok neked egypár órát, hogy igent mondj.
– Szerintem pár óránál több időre lesz szükségem, hogy
végiggondoljam.
– Kétlem.
– Ebben az esetben pár héten belül fogok válaszolni.
Nevetve megcsókoltam, és gyengéden ráharaptam az ajkára.
Aztán a derekánál fogva felemeltem, hogy felrakjam egy szárítógép
tetejére.
Kigomboltam a pizsamafelsőjét.
– Szerintem megkapom tőled azt a választ, amire várok, amint
végeztünk ma este – suttogtam bele a szájába.
 Régen:
Tizenhét évesen

ETHAN

Kedves Rachel!
(Ez egy békés üzenet.)
A rajztanárod megkérdezte tőlem, hogy miért nem jársz az emelt
szintű órákra két hete. Nem tudtam, hogy akarod-e, hogy
elmondjam, hogy az anyukádnál voltál bent a kórházban, ezért
kitaláltam egy hazugságot. És megkérdeztem tőle, hogy mi a
leckéd. (Megkérdeztem az összes többi tanárodtól is.)
Mindent bedobtam a postaládádba.
Utálattal:
Ethan

Kedves Rachel!
(Ez is egy békés üzenet.)
Az Utálom őt című festményed első helyezést ért el az állami
kiállításon a hétvégén. (Mintha azt mondtad volna, hogy már nem
fogsz a mellkasomból kiálló késekkel ábrázolni?)
Én is ott voltam, mert megnyertem az esszéversenyt. Mondtam
 nekik, hogy a szomszédod vagyok, így megengedték, hogy
átvegyem helyetted a kék szalagot és a pénzdíjat. Nem akarom
bedobni a postaládádba, úgyhogy az íróasztalomon lesz.
Szólj majd, hogy mikor vigyem át.
Utálattal:
Ethan

Kedves Rachel!
Sajnálom, hogy meghalt az anyukád.
Őszintén:
Ethan

Összegyűrtem a levelemet, és bedobtam Rachel ablakán. Az asztalán

landolt, a többinek a tetején, amiket korábban dobtam be.
Amikor néhány hónapja negyedik stádiumú rákot
diagnosztizáltak az anyukájánál, Rachel nem volt hajlandó elhinni.
Kiviharzott a házból, és feljött a szobámba, valahányszor az
anyukája olyanokat kezdett el mondogatni, hogy „ha már nem
leszek, akkor figyelj oda, hogy…”, vagy „amikor ketten maradtok
apáddal, ne felejtsd el, hogy…”.
Túlságosan a fejébe vette, hogy az anyukája le fogja győzni a
betegséget, és nem akarta végighallgatni.
Bár az én szüleim (és a környéken még sokan mások is)
reménykedni szerettek volna, felkészültek a legrosszabbra.
Rachel volt az egyetlen, aki nem.
A temetés óta a szobájában ült a földön, és sírt.
 A tágabb családja meleg étellel és virágokkal halmozta el a
házukat az első két hétben – integettek nekem, ahogy figyeltem őket
–, de aztán már nem jöttek.
Egy csomó levelet dobáltam be az ablakán, amiben leírtam neki,
mennyire sajnálom, és megkérdeztem, hogy szüksége van-e
valamire, de ő egyet sem dobott be hozzám.
Az a néhány barátja az iskolából (vagyis az „osztálytársai”, mert
igazi barátai nem voltak) soha nem jöttek el meglátogatni, hogy jól
van-e, és tudomásom szerint soha nem telefonáltak vagy írtak neki.
Amikor számonkértem az egyik művész szakkörös társától, hogy
mikor tervezi meglátogatni, a csaj azt mondta:
– Miért nem tud Rachel meglátogatni engem? Szerintem elég erős
lány. Biztos nem sír annyit egy ilyen dolog miatt, ugye?
Az íróasztalomtól felállva arra jutottam, hogy eleget vártam
Rachel válaszára. A részvétnyilvánító csokrok ott hervadoztak az
ajtó előtt, ő pedig időtlen idők óta nem lépett ki a házból az apjával.
Felhívtam néhány helyet a városban, és átöltöztem. Aztán
elmentem a liliomcsokorért az anyukája kedvenc virágboltjába, és
leparkoltam a házuk előtt.
Becsöngettem, de senki sem nyitott ajtót.
Megint becsöngettem.
Még mindig semmi.
Olyan hangosan kopogtattam, ahogy csak bírtam. Vártam öt
percet, aztán odamentem a terasz széléhez. Felemeltem a negyedik
virágcserepet, hogy kivegyem alóla a pótkulcsot.
A házba lépve megláttam a nappaliban ülő Mr. Dawsont. A tévét
bámulta, miközben könnyek folytak végig az arcán.
– Richard Dawson, elfogadod-e Marie Londont hites feleségedül? –
hallatszott egy mély hang a hangszóróból.
Mr. Dawson bólintott, és zokogva nézte tovább az esküvői
videójukat.
Az étkezőn át az emelet felé vettem az irányt, de Rachel nem volt
ott. Megnéztem az összes többi szobában is, aztán lementem a
konyhába.
Rachel a sütő előtt állt. Sápadtnak tűnt, és néhány kilóval
könnyebbnek.
Rám nézett a barna szemével, és keresztbe fonta a karját.
– Ethan Wyatt, ha azért vagy itt, hogy közöld, sajnálod, vagy hogy
az anyukám már jobb helyen van, inkább ne tedd – mondta,
miközben folytak a könnyei. – Annyiszor hallottam ezeket, hogy egy
életre elég volt.
– Nem azért vagyok itt, hogy ilyeneket mondjak – nyújtottam át
neki a liliomcsokrot.
– Ó… – érintette meg a virágokat. – Ilyet kaptam anyától minden
hónap utolsó vasárnapján – mosolyodott el lassan. – Mindig volt
belőle a kedvenc boltjában, így…
Elhallgatott egy pillanatra.
– Vagyis mielőtt…
– Ma van a hónap utolsó vasárnapja – léptem közelebb. – Ilyenkor
indultatok el villásreggelizni a Blue Lake Caféba, ugye? Még akkor
is, ha szobafogságban voltál.
– Igen – bólintott. – Még akkor is, ha szobafogságban voltam.
– Na, felhívtam a kávézót, amint kinyitottak ma reggel – vettem
elő a vadiúj slusszkulcsot a zsebemből. – Egész napra lefoglaltam
egy csónakot csak neked.
Nem szólt semmit. Csak bámult.
 – Ha nem akarsz menni, semmi baj – tettem hozzá. – Gondoltam,
hogy esetleg szeretnél kimenni a házból.
– A kávézó az egyetem környékén van. Kívül esik azon a
területen, ahová megyei jogsival lehet menni.
– Az már nem baj – adtam oda neki a tárcámat, ő pedig kinyitotta.
– Már megvan a rendes jogsid? – nézett fel rám. – Ez komoly?
– Aha. Két hete kaptam meg, az új kék kabriómmal.
– Tessék? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor miért nem rohantál
rögtön ide, hogy az orrom alá dörgöld?
Nem válaszoltam.
– Gratulálok a kocsihoz – mondta. – Ami pedig a tesztet illeti,
biztosra veszem, hogy csaltál valahogy, vagy kifogtál egy fiatal
srácokra vadászó vénlányt, akinek nincs ízlése, és helyesnek tartott.
– Kétségtelen, hogy az utóbbi – mosolyogtam. – Még fagyizni is
meghívott utána.
– Gondoltam – forgatta a szemét. – Mindjárt elkészülök.
Kiment a konyhából, felsietett az emeletre, és egy babakék
pólóban jött le, amit az anyukájával együtt hordott régen. Ő maga
tervezte, kézzel festette. Egy anya a lánya legjobb barátnője…
Megfogta a liliomokat, és az ajtó felé vette az irányt.
Az apukája még mindig a tévét bámulta, ezért megigazítottam a
párnát a feje alatt, és töltöttem neki egy pohár vizet, mielőtt
elindultam.
A kocsimhoz érve kinyitottam az ajtót Rachelnek. Beszállt, letette
a csokrot az ölébe, s megköszörülte a torkát.
– Az új barátnőd megcsal az „igaz barátoddal”, Mike Harperrel
innen az utcából – szólalt meg. – Egész héten láttam őket együtt
hazajönni az ötödik óra körül. A srác szobájában kavarnak, aztán
visszamennek a suliba.
Elfordítottam a slusszkulcsot, és rápillantottam.
– Akkor akartam elmondani neked, amikor majd megint
összeveszünk – folytatta. – De mivel tudom, hogy tényleg odavagy
érte, velem pedig kedves vagy most, szerintem nem kéne tovább
pazarolnod rá az idődet, és dobnod kéne, amint lehet.
– Meglesz – nyújtottam felé egy doboz zsebkendőt, és kihajtottam
az utcára.
Itt befejeződött a beszélgetésünk. Előreszegezte a tekintetét.
Csöndben haladtunk fél órán keresztül, én pedig minden egyes
piros lámpánál odahajoltam, hogy egy tiszta zsepit nyomjak az
arcára.
A Blue Lake Caféba érve gyorsan odajött egy pincérnő a
kocsimhoz, és kinyitotta Rachelnek az ajtót, hogy magához húzza és
átölelje.
– Annyira sajnálom, Rachel – zokogta a pincérnő még
szorosabban ölelve. – Annyira sajnálom.
Utána a főnök jött ki, aztán a személyzet összes tagja egymás után
megölelte Rachelt. Miután az utolsó pincérnő is elmondta, amit
szeretett volna, a főnök kézen fogta Rachelt, és intett nekem, hogy
kövessem őket a kikötőbe.
Odakísért minket egy piknikhajóhoz, ahol már feltálalták a
legjobb előételeket az ebédhez. Megvárták, hogy beszálljunk.
– Csak ti ketten lesztek kint a vízen ma. Rendben, Rach? – adott át
neki egy fehér rózsacsokrot. – Egész este maradhattok, ha akartok.
– Köszönöm – mosolygott. – Nagyra értékelem.
A főnök bólintott, és kioldotta a hajókötelet.
– Nagyon vigyázz rá ma, Ethan – suttogta oda nekem.
 – Meglesz.
Kikormányoztam a hajót a tó közepére, aztán oda, ahol Rachel
mindig megállt az anyukájával, mert onnan nyílt a legszebb kilátás
a városra. Aztán elővettem egy kis üveg szénsavas üdítőt, és
töltöttem belőle két pohárral – úgy, ahogy az anyukája szokta.
– Azt kell mondanod, hogy „igyunk arra, hogy minden nap
életünk legjobb napja legyen, Rachel” – mondta könnyes arccal. –
Anya mindig ezt mondta ilyenkor.
– Oké – adtam oda neki az egyik poharat. – Igyunk arra, hogy
minden nap életünk legjobb napja legyen, Rachel.
Vártam, hogy ő igya meg elsőnek.
Miután végzett, letette a poharat és rám nézett.
– Tudod, mi jön utána?
– Szerintem igen – feleltem. – Most jön az a rész, amikor általában
azt mondta: tudom, hogy időről időre akadnak nézeteltéréseink, de
akarom, hogy tudd, végül is mindennél jobban szeretlek?
– Igen – bólintott halovány mosollyal. – Utána mindig
megkérdezte, hogy még mindig utálom-e Ethan Wyattet.
– Jó – töröltem meg a szemét egy újabb zsepivel. – Még mindig
utálod Ethan Wyattet?
– Igen – hajtotta a vállamra a fejét. – Napról napra egyre jobban.
 16. szám:
King of My Heart
(3:30)

RACHEL

A tükör előtt állva már századjára öltöztem át. Soha nem érdekelt,
milyen ruha van rajtam Ethan közelében, de mivel ragaszkodott
hozzá, hogy „végre” el akar vinni az első igazi randimra, minden
megkérdőjeleződött bennem.
Csak Ethan az, Rachel… Csak Ethan.
Újra kisminkeltem magam, és végül egy fehér farmernadrág
mellett döntöttem csillogó lila, ujjatlan felsővel. Aztán belebújtam
az ezüst éktalpú szandálomba, és kimentem a nappaliba.
– Te meg hova a fenébe mész? – ült fel Greg a kanapén, hogy
tetőtől talpig végigmérjen. – Kedd este van.
– Randim van.
– Az ellenségeddel? – vigyorgott. – Vagy a pasiddal? Ma éppen
minek hívjátok egymást?
Nevetve kikerültem a választ.
– Szóltam Ethannek néhány új házi szabályról, amit kettőtök
miatt hoztam – folytatta. – Nyugodtan vegyél nekem egy italt a
héten, és elmondom neked is az összeset.
 – Még te jössz nekem egy itallal az első itt töltött hetem óta, Greg.
– A barátok nem tartják számon az ilyesmit – dőlt hátra a
kanapén. – Rég ideje lett volna elengedni azt a dolgot. Amúgy
mondd meg Ethannek, hogy még mindig jön nekem ötven dolcsival
a fogadásunk miatt.
– Meglesz – indultam el az ajtó felé. – Miben is fogadtatok
pontosan?
– Abban, hogy mindketten kamuztok – nevetett. – Most pedig
kifelé, hogy pihenhessek, amíg ide nem ér a vendégem.
Nevetve kimentem, és megláttam Ethant a kocsijának dőlve. Rám
mosolygott; elmélyültek a gödröcskék az arcán, ahogy végigmért.
– Most akkor elkészültél, vagy kell még egy óra, hogy farmert
cserélj?
– Még kell egy óra – indultam el a kocsi másik oldala felé, de
elállta az utamat.
– Nem a kocsimmal megyünk – vett elő két sisakot az ülésről, és
rámutatott a postaláda mellett álló két biciklire.
– Mintha azt mondtad volna, hogy randira viszel.
– Igen.
Rámeredtem, és vártam, hogy azt mondja: „csak viccelek”, de
hiába.
– Lehet, hogy másik cipőt kellene húznod a biciklizéshez –
nyitotta ki a csomagtartót. – Itt hagytál egy pár sportcipőt.
Értetlenkedve kivettem a sportcipőmet, a szandált pedig betettem
a táskámba. Felvettem és becsatoltam a sisakot, aztán követtem
Ethant a biciklikhez.
– Próbáld meg tartani velem a lépést – mondta. – És ha felborulsz,
akkor próbálj meg nem engem hibáztatni érte, mint kilencéves
korunkban.
– Azért hibáztattalak, mert szó szerint felemeltél és ledobtál a
biciklimről, Ethan – mutattam meg neki a könyökömet. – Még
mindig megvan a heg, ami bizonyítja.
Mosolyogva még egyszer végigmért, mielőtt tekerni kezdte a
pedált.
Éreztem a szelet a hátamon, ahogy utánahajtottam, és mire
odaértünk a stoptáblához, már egymás mellett haladtunk, mint
amikor gyerekkorunkban kénytelenek voltunk együtt biciklizni.
Előttünk ment le a nap, miközben áthajtottunk az
egyetemvároson, aztán el a főutca boltjai és éttermei előtt, és mire
elhalványult a napfény, Ethan kissé lelassítva odavezetett egy
partszakaszhoz, amit még sohasem láttam.
Turisták és helyi lakosok sehol, csak pasztellszínűre festett padok
hosszú sora, egy kávézó, és egy magányos csokiautomata.
– Ez az – állt meg a biciklijével az automata előtt. – Tetszik?
Megálltam, és a sisakomat levéve körülnéztem. Mintha látta volna
rajtam az értetlenséget, közelebb lépve intett, hogy szálljak le a
bicikliről. Aztán odalakatolta az automatához.
Kézen fogott, hogy odavezessen egy sárga padhoz a parton.
Átkarolta a vállamat, úgy néztük néhány percig az óceánt.
– Hogy teljesítek eddig az első randis listádhoz képest? – kérdezte.
– Megmondtam neked, hogy már nincsenek listáim.
Pislogott.
– Jó, oké. Őszintén szólva bukásra állsz.
– Nem értem, hogy miért – biccentette oldalra a fejét. – Nem adsz
nekem pluszpontot?
– Miért kapnál pluszpontot azért, hogy idebicikliztettél egy parton
lévő padhoz, Ethan?
Ráérős, szexi mosoly ült ki az arcára, és az állam alá tette az ujját,
hogy nézzek fel, így kénytelen voltam észrevenni a rengeteg
csillagot a sötétedő égen.
Hitetlenkedve bámultam őket, és éreztem, hogy kihagy a
szívverésem.
– Rendben – néztem rá megint. – Ezért tényleg jár a pluszpont, de
továbbra sem gondolom, hogy egy pad…
Rátapasztotta a száját az enyémre, belém fojtva a szót. Addig
csókolt, mígnem levegőért kapkodtam, és pillangók röpködtek a
hasamban.
– A partnak erre a részére nem lehet kocsival behajtani – mondta
halkan, miközben a fülem mögé simított egy hajtincset. – És azért
nem lehet kocsival behajtani, mert az ötcsillagos étterem, ami a
padokon túl van, egy ugyanolyan reménytelenül romantikus léleké,
mint amilyen te vagy. Nem akarja, hogy a vacsoravendégeinek
bármi is elterelje a figyelmét a beszélgetésről és az óceán hangjáról.
Leesett az állam, ő pedig megint addig csókolt, amíg el nem
fogyott a levegőm.
– Most pedig… – állt fel mosolyogva, és magával húzott. – Itt
vannak neked a csillagok, egy félreeső tengerpart, egy ötcsillagos
étterem, meg a csók.
– Nem volt lélekig hatoló.
– Engedelmeddel tiltakoznék – tette a derekamra a kezét. – Voltak
pillangók?
– Egyáltalán nem – pirultam el. – Szerintem megint meg kell
csókolnod, hogy tudjam.
– Biztos? – kérdezte huncutul mosolyogva. – Vagy várjuk ki a
kötelező beszélgetést a könyvekről, a művészetekről, meg azokról a
dolgokról, amiket szeretünk csinálni?
– Megtartottál egy példányt a listámból?
– Nem kellett – válaszolta. – Mindig is tudtam fejből.
– Hát akkor miért mondtad, hogy minden, amit akarok, az
irreális?
– Mert az – nevetett, és rátapasztotta a száját az enyémre. – Bárki
mással, aki nem én vagyok.
 17. szám:
End Game
(3:37)

ETHAN

Beletúrtam Rachel hajába, ahogy a mellkasomon pihent másnap

reggel.
Abban a pillanatban, ahogy visszajöttünk a randiról, ledobtunk
mindent a földre, és a nappali ablakában szexeltünk. Úgy
rákaptunk, hogy képtelenek voltunk leállni. Átmentünk a konyhába,
aztán a folyosóra, majd a jakuzzis teraszra. Nem sokkal napkelte
előtt jutottunk el a szobájából nyíló erkélyig, hogy utána beszélgetés
közben aludjunk el az ágyában.
Mivel valószínűnek tartottam, hogy nem fog egyhamar
felébredni, felkaptam a telefonomat az éjjeliszekrényről, és
megnéztem az üzeneteimet.

Apa: Szervusz, fiam! Hívj, amikor tudsz. Fantasztikus hírem van a
jövőddel kapcsolatban… És van egy nem annyira fantasztikus
hírem is valami mással kapcsolatban.

A szememet forgatva kitöröltem az üzenetét, és megnyitottam a
többit.

Greg: Haver! Meg ne halljalak még egyszer panaszkodni, hogy túl
hangosak vagyunk a barátaimmal. Azok után, ahogy Rachel a
nevedet sikoltozta éjszaka, szerintem már az összes szomszéd
tudja, hogy hívnak…

Greg: Na, tényleg tudják a nevedet. A szomszéd nagyi ma reggel
megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e „Ethannnnn”, és rám
kacsintott, baszki.

– Mi olyan vicces? – mocorgott Rachel. – Én is nevetni akarok –
nézett fel rám.
– Vicces üzik Gregtől. Bennfentes poénok.
– Ja, jó – nyugtázta rekedten. – Hangos voltam az éjjel?
– Mire gondolsz?
– Arra gondolok, hogy tudom, hogy elég sok bort ittam a vacsihoz,
és utána Ubert kellett hívnod, de semmi másra nem emlékszem,
csak szexre és sikoltozásra. Hangos voltam?
– Nem – nyomtam egy puszit a homlokára, miközben
visszatartottam a nevetést. – Van kedved ma elmenni valahova?
– Tíztől órám van.
– Arról igencsak lemaradtál. Négy óra van.
– Micsoda? – ült fel nagy nehezen. – Miért hagytad, hogy ilyen
sokáig aludjak? Be kell adnom egy pályázatot. Nem is, kettőt. Nem
tudom, megengedik-e, hogy e-mailben nevezzek be, és holnap
adjam le.
 – Ezt már megbeszéltük, mielőtt elaludtunk, Rachel – vontam fel a
szemöldökömet.
– Be tudsz vinni az egyetemre, hogy megpróbáljam leadni a
pályamunkámat, mielőtt bezár a tanszéki titkárság? És ha ez nem
sikerül, akkor át tudsz vinni a másik épületbe a város túlsó végén,
hátha ott egy kicsit tovább tartanak nyitva?
– Nem – simítottam félre a kósza hajtincseket az arcából. – De
csak azért, mert megkértél, hogy tegyem ki a pályamunkádat az
ajtóhoz, hogy Greg bevigye helyetted a suliba.
– Szerinted jó tanszéken adta le?
– Rajzoltattál velem egy térképet – nevettem. – Egyébként is,
miután mondtam neki, hogy új randipartnereket találhat a
művészeti karon, ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb
indulhasson.
– Nézzük csak! – fordult meg a telefonjáért nyúlva, hogy
megnézze az e-mailjeit. – A visszaigazoló levél szerint nyolckor
érkezett. És a tanárom azt írja, hogy a „barátom” két órát ácsorgott
a terem előtt, ahol a női aktfestő órát tartotta. Hozzátette, hogy
mondjam meg Gregnek, hogy többet ne menjen oda.
Mindketten nevettünk, aztán rácsaptam a fenekére.
– Kapsz egy órát, hogy elkészülj! Tervem van veled mára.
– Lehetne előtte még egy menet?
– Naná…

Négy órával és több menettel később külön-külön lezuhanyoztunk,

hogy aztán a kocsimnál találkozzunk.
– Semmi bicikli? – kérdezte Rachel.
 – Azok után, hogy láttam, hogy ma még egyenesen menni is
nehezedre esik? Inkább hagyjuk ki.
– Jó – pirult el. – Visszamegyünk a pasztellszínű padokhoz a
parton?
– Egyáltalán nem. El akarlak vinni más dolgokhoz is, amiket
kihagytál a hajókázás miatt – dobtam oda neki a slusszkulcsomat. –
A főutca keleti végén fogjuk kezdeni, és te vezethetsz.
– Jaj, nem, nem lehet – dobta vissza a kulcsot.
– De, lehet – vontam vállat, és kinyitottam neki a vezetőoldali
ajtót. – Mindennap panaszkodtál a vezetési stílusomra a gimiben,
szóval nagyon szeretném látni, milyen a tiéd.
– Úgy értem, hogy tényleg nem lehet – tette le a kulcsot a
motorháztetőre. – Nincs jogsim.
– Micsoda? Miért nincs?
– Azon a nyáron, amikor végeztünk a gimiben, és éppen nem
voltunk beszélő viszonyban, kábé háromszor megbuktam a vizsgán
– vont vállat. – Azt mondták, hogy ha még egyszer megbukom,
akkor várnom kell egy egész évet, hogy letegyem.
– Tehát ahelyett, hogy átjöttél volna a szomszédba, és megkértél
volna, hogy segítsek, úgy döntöttél, hogy inkább nem teszed le?
– Nem akartalak látni az érettségi után – mosolygott. – Ezért
jelentkeztem a tengeri szemeszterre.
– Elfelejtettem, milyen érett voltál – ráztam a fejemet. – Mi nem
ment a vizsgán? A párhuzamos parkolás, a sávváltás, a gyorsítás, a
váltókezelés…?
– Egyik sem – hallgatott el. – Az utolsó vizsgán véletlenül
hátramenetben hagytam a sebváltót, és teljes gázzal beletolattam a
kartonfigurákba.
 – És az eggyel korábbi vizsgán?
– Ki sem jutottam a parkolóból. Feszült lettem, ahogy beültem a
volán mögé, és elfelejtettem mindent.
– Jól van – fogtam meg a slusszkulcsot, és kinyitottam neki a
másik ajtót. – Ezen a hétvégén felzárkózol az egyetemi dolgokból,
amikből kimaradtál. Meg kell tanulnod vezetni.
– Majd úgyis megszerzem a jogsit – ült be az anyósülésre. – Nem
olyan nagy dolog.
– Nekem az – fordítottam el a kulcsot. – A hét hátralévő részében
vezetni foglak tanítani, amikor éppen nem leszel órán, és jövő héten
leteszed a vizsgát.
Hátradőlt az ülésen, és lehúzta az ablakot.
– Csatold be a biztonsági övet! – néztem rá. – Már ezért is
pontlevonás jár. Légyszi, mondd, hogy mindig becsatoltad magadtól,
és nem kellett külön rád szólniuk.
Nevetve rázta a fejét.
– Jesszusom, Rachel – tolattam le a kocsifelhajtóról.
Megfogtam a kezét a sebváltó előtt, és keresztülhajtottam a
városon egy hosszú, elhagyatott földútig, ahol az apám megtanított
vezetni.
Leállítottam a motort.
– Első lecke: ülj az ölembe! – néztem rá.
– Akkor csak vicceltél, hogy megtanítasz vezetni? – pirult el.
– Nem, nagyon is komolyan mondtam – csatoltam ki a biztonsági
övemet, és hátrébb húztam az ülést. – De ha nem tudtad megtanulni
a megszokott, unalmas módon, akkor nem tudom, miért kellene úgy
próbálkoznunk… – hajoltam előre, és végighúztam az ujjamat az
ajkán. – Először is, szerintem gondoskodnunk kell arról, hogy
levezesd az összes stresszt.
Mozdulatlanul ült, és csak nézett, úgyhogy kicsatoltam a
biztonsági övét, és a combja alá nyúlva ölbe vettem.
– Második lecke – hallgattam el, mert szorítani kezdett elöl a
nadrágom. – Minél lassabban tanulod meg az alapokat, annál
később fogunk szexelni a vezetőülésen.
– Azt nem akarom – nézett hátra a válla fölött. – Lehet, hogy
valami mást kell kitalálnod.
Benyúltam a ruhája alá, aztán az elázott bugyijába. Két ujjamat
becsúsztatva rögtön éreztem, mennyire nedves.
– Szerintem szuperül kitaláltam – nyomtam egy puszit a vállára. –
Most pedig mondd el, mire emlékszel abból, hogy mi az első teendő,
amikor beszállsz a kocsiba…
 18. szám:
Don’t Blame Me
(4:27)

RACHEL

Tárgy: FONTOS! Mielőbbi konzultáció

Üdv, Rachel!
Remélem, jól megy az első szárazföldi féléve. (Hiányol már
valamit a tengeri szemeszterről?)
Egy fontos dolog felkeltette a figyelmemet, szóval tudnánk
találkozni a fogadóóráim valamelyikén, amikor visszatérek a
szabadságomról a jövő hónapban?

Ui.: Gratulálok mindkét pályamunkájához, amivel fődíjat nyert a
Rose Awardson.
Arnold Hinton
Egyetemi mentor

Tárgy: Re: FONTOS! Mielőbbi konzultáció

 Kedves Mr. Hinton!
Az első szárazföldi félévem remekül alakul. (Egyáltalán nem
hiányzik semmi.) J
Találkozhatnánk a jövő hónap első péntekjén délután 3-kor?

Ui.: Köszönöm szépen.

A válaszára várva frissítettem az e-mailjeimet, erre jött egy

üzenet Ethantől.

Ethan: Szerintem fizetséget érdemlek a szolgálataimért, miután
végre megszerezted a jogsit.
Én: Nincs túl sok pénzem… A számat elfogadod?
Ethan: Attól függ, mikor. Ha akkor, amikor éppen vezetek…

– Egész vacsora alatt a telefonodat akarod nézegetni, Rachel? –
kérdezte apa, mire kénytelen voltam felpillantani. – Egyetlen szót
sem szóltál az elmúlt húsz percben.
– Bocsánat! – tettem le a telefonomat egy sóhajtással.
A félév kezdete óta sikerült elkerülnöm, hogy néhány percnél
többet kelljen együtt töltenem vele, de mielőtt én kereshettem volna
a társaságát a saját döntésem nyomán, ma felbukkant a háznál, és
ragaszkodott hozzá, hogy elhozzon „családi vacsorára”. A baj csak
az volt, hogy az asztalunknál ülő nő nekem soha nem lesz a család
része.
Soha.
– Nagyon tetszik a házatok, Rachel – mondta a felesége. – És
szerintem szuper, hogy végre olyan jóban vagy Ethannel, hogy egy
fedél alatt tudtok lakni. Soha nem gondoltam volna, hogy ki fogtok
jönni egymással.
– Apa, ideadnád a sót, kérlek?
Ideadta.
– Szóval, ööö… – mosolygott a felesége. – Akkor is tartottátok a
kapcsolatot, amikor kint voltál a tengeren, vagy csak belebotlottál,
amikor visszajöttél?
Megsóztam a krumplit, és ettem belőle egy kanállal.
– Rachel – korholt finoman apa. – Stella beszélgetni próbál veled.
– Igen? Mit is kérdezett?
– Azt kérdezte, hogy tartottad-e a kapcsolatot Ethan Wyatt-tel,
amikor kint voltál a tengeren, vagy csak belebotlottál, amikor
visszajöttél?
– Tartottuk a kapcsolatot, amikor kint voltam a tengeren –
kortyoltam bele a boromba, hogy ne kelljen Stella műmosolyát
néznem.
– Akkor tudta a hajó menetrendjét, és leveleket küldött neked? –
érdeklődött Stella.
Megfogtam a kést, hogy megvajazzam a zsemlét.
– Rachel Marie Dawson – rakta le apa a szalvétáját az asztalra. –
Nem tudom, miért határoztad el, hogy tiszteletlenül bánj a
feleségemmel, de…
– Mert ő bánik tiszteletlenül velem! – csattantam fel. – Az, hogy
pont ide hoztatok, szintén tiszteletlenség velem szemben. Miért
csinálod ezt?
Apa elsápadt, ahogy lefelé pillantott a Blue Lake Café étlapjára.
Aztán megfogta a felesége kezét.
 – Ne haragudj! Eszembe sem jutott. Még mindig változatlanul
goromba vagy vele ennyi év után is, és nagyra értékelném, ha
legalább elfogadnád a helyzetet.
– Akkor lépjünk csak előre, és beszéljünk arról, hogy ez miért
nem fog soha megtörténni, jó? – forrt fel az agyvizem. – Azt hiszem,
hogy nagyjából tizenhat hónappal azután vette fel azt a „feleség”
címet, hogy meghalt az első feleséged, az anyukám, igaz?
– Rachel… Rachel, kérlek, ne csináld ezt – mondta fájdalmas
tekintettel.
– Mit ne csináljak, kérlek? – vontam vállat. – Ne kérdezzem meg,
hogy a fenébe tudtad feleségül venni anya legjobb barátnőjét alig
egy évvel azután, hogy ő meghalt? Biztosra veszem, hogy ezt a
lányodnak soha nem illene megkérdeznie – jelentettem ki, aztán
egyenesen Stella szemébe néztem. – Te voltál a keresztanyám. Hogy
a fenébe tudsz aludni éjszaka?
Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Ha azt várjátok, hogy valaha is elfogadjam, hogy ti ketten együtt
vagytok, akkor csak vesztegetitek az időtöket – tettem hozzá.
– Figyelj, Rachel – nyelt egyet Stella. – Tudom, hogy akkoriban
gyorsnak tűnt a dolog, de ha meghallgatnál egy pillanatra…
– Soha nem fog érdekelni egyetlen szavad sem – álltam fel, aztán
apára néztem. – Ha legközelebb meg akarod beszélni, hogy „mi
újság velem” egy vacsora mellett, akkor ne ide hozz, és őt se hozd
magaddal.
Távoztam, mielőtt apa válaszolhatott volna. Átvágtam a parkolón,
ki az utcára. Eljutottam a sarki kávézóig, ahol vettem egypár mély
lélegzetet. Próbáltam lenyugodni.
Nem használt. Anyukám „forrófejűségét” örököltem, és tudtam,
hogy sok időbe fog telni, mire megint jól leszek.
Elindultam a buszmegálló felé, de éreztem, hogy rezeg a telefon a
zsebemben. Ethan írt.

Ethan: Hogy megy a vacsi?
Én: Remekül. ☺
Ethan: Csak akkor használsz szmájlit, ha ki vagy akadva…
Igazából mi a helyzet?

Nem válaszoltam.
Továbbmentem a buszmegálló felé. Fojtogatott a sírás minden
egyes lépésnél. Mire odaértem a megállóba, és megnéztem a táblát,
még fél óra volt hátra a következő járatig.
Éppen lerogytam a padra, amikor Ethan kék kabriója lefékezett a
megálló mellett.
– Valami azt súgta, hogy errefelé szerezzek kaját, és legyek a
közelben – mondta mosolyogva. – Beszállsz?
Felálltam, és beszálltam a kocsijába.
Összeért az ajkunk, mielőtt becsatolhattam volna a biztonsági
övet, ő pedig a szemembe nézett.
– Meddig bírtad?
– Húsz percig.
– Az öt perccel több, mint gondoltam – állapította meg. – Akarsz
róla beszélni?
– Nem nagyon.
– Akkor szeretnél az ölembe hajolni, és nagylelkűen kényeztetni a
száddal hazafelé?
 – Ez most komoly? – néztem rá nevetve. – Igazából ezért vagy a
közelben, ugye? Mert azt akartad, hogy lecumizzalak vezetés
közben?
– Nyilván nem – felelte gúnyos félmosollyal. – Azért voltam a
közelben, mert figyelek az érzelmi szükségleteidre.
– Persze – forgattam a szememet, miközben lehúztam a sliccét. –
Ez új.
– Nem az – csókolt meg, mielőtt kicsatolhattam volna az övét. –
Mindig is törődtem veled.
 Régen:
Tizennyolc évesen

ETHAN

Tárgy: VÉGZŐS BÁL. Legyél féltékeny

Kedves Ethan!
Tudatni akarom veled, hogy nagyon örülök, hogy az igazgató
döntése szerint nem lehetsz jelölt a Bálkirály szavazáson.
(Háromszor egymás után elnyerted az iskola Legnépszerűbb
Sráca címet, a rohadt nagy egód beérheti ennyivel. Nem mintha
rád szavaztam volna amúgy.)
Azt is tudatni akarom veled, hogy bármit terveztél is estére
(Shelby Hannah-val, pff), elég gyenge lesz az én estémhez képest.
Mivel én Clive Harrisonnal megyek, aki tökéletes úriember, és a
focicsapat legjobb játékosa lett tavaly, hatra jön értem a fotózás
miatt, elvisz egy ötcsillagos belvárosi étterembe, aztán életem
legjobb táncát lejti majd velem a végzős bálon.
Elhatároztam, hogy ha minden jól megy, akkor felmegyek a
belvárosi hotelszobájába (a Marriottban foglalt nekünk!). Te
biztos csak a kocsid elülső ülésén fogsz dugni Shelbyvel.
Remélem, féltékeny vagy.
 Utálattal:
Rachel

Ui.: Szerinted jó a ruhám? Vagyis szerinted tetszeni fog Clive-nak?

Uui.: Túl izgatott vagyok emiatt?

Tárgy: Re: VÉGZŐS BÁL. Legyél féltékeny

Kedves Rachel!
Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, hogy miért leszel mindig is az
első számú utálóm. (Ezredjére írom, hogy egymás után
NÉGYSZER nyertem el az iskola Legnépszerűbb Sráca címet –
mindezt a semmirekellő szavazataid nélkül.)
Nem csoda, hogy Clive hallgatott róla, kivel jön hétvégén a végzős
bálba. Valahogy nem olyan jó kiindulópont egy beszélgetéshez,
ha elárulja, hogy egy olyan embert, akit alig néhányan ismernek
az osztályból. Az estém valószínűleg tényleg gyenge lesz a tiédhez
képest, de csak azért, mert szerintem a bál is bőven elég annak,
aki nem is tetszik az embernek annyira…
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy valaha is szexelni fogsz, így
nem is mondok semmit arra, hogy a srác kivesz nektek egy
szobát a Marriottban. (Csak annyit, hogy a nagyobbik
unokatestvére vezető beosztásban van ott, szóval erősen kétlem,
hogy túl nagy erőfeszítésébe került volna a dolog…) Én a kocsim
hátsó ülésén fogok dugni Shelbyvel. J
 Messze nem vagyok féltékeny.
Utálattal:
Ethan

Ui.: Ha a piros ruháról van szó, amiben az elmúlt két hét minden
napján a szobádban parádéztál… igen, tetszeni fog neki.
(Mindenkinek tetszeni fog.)

Uui.: Ha bárki másról lenne szó, akkor igen. Mivel neked ez az
első igazi randid, ezért nem…

A végzős bál estéjén direkt odafigyeltem, hogy a megfelelő lila

csokrot hozzam el a partneremnek, és arra is gondot fordítottam,
hogy egyetlen koszfolt se maradjon a kék kabriómon.
Éppen belebújtam a szmokingzakómba, amikor az ablakon
kinézve láttam, hogy Rachel nem a báli ruhájában parádézik a
szobájában, mint szokott. Sőt, úgy tűnt, hogy félig sem készült még
el.
Helyette az íróasztalánál ülve sírt.
Értetlenkedve kinyitottam az ablakomat, és nekidobtam egy tollat
az ablakának.
Felnézve megtörölte a szemét, mielőtt kinyitotta.
– Hmm?
– Már nem jó rád a tökéletes ruhád, vagy ilyesmi? Mi a francért
sírsz?
– Mégsem megyek a végzős bálba.
– Mi?
 Szipogva felemelte a telefonját.
– Nem látom innen a kijelzőt, Rachel.
– Csak viccből hívott el. Azt mondta, hogy azt hitte, tudom, hogy
nem mondja komolyan, és ne vegyem magamra, de ha partnert
akart volna, akkor semmiképpen sem engem választ. Theresa Kline-
nal megy, az öregdiákbál Királynőjével. Miért gondoltam azt, hogy
engem választana helyette, amikor még mindig járnak? Hogy
lehettem ennyire vak és ostoba?
Tudtam, hogy valami alaposan megfontolt, jelentőségteljes dolgot
kellene mondanom erre. Például valami olyasmit, hogy „attól még
ugyanúgy el kéne menned, és megmutatni neki, hogy miről maradt
le”, de már késésben voltam, ezért csak egy vállrándításra futotta.
– Hát ez nagyon kellemetlen – válaszoltam. – Akkor majd mindent
elmesélek neked a bálról, amikor hazaértem.
Leesett az álla és elvörösödött az arca, miközben becsuktam az
ablakomat, és integettem neki, mielőtt kimentem a szobából.
 Régen:
Tizennyolc évesen

RACHEL

Bedobtam egy újabb zsebkendőt a virágcserépbe, és lerogytam a

teraszon álló hintaszékbe. Kísértést éreztem, hogy Clive nélkül is
elmenjek a bálba, és jól érezzem magam, de a sminkem egy
katasztrófa volt. Plusz abban a pillanatban, amikor apa új barátnője
(vagyis az anyukám legjobb barátnője) felbukkant, hogy segítsen a
sminkelésben, baromira elvesztettem a fejemet.
Mintha apa idiótasága nem lett volna elég, még Clive
kegyetlensége is mély sebet ejtett. Ő az első srác a suliból, aki
randira hívott, és azt hittem, hogy tényleg tetszem neki.
Összeszorult a szívem, és nem hittem el, hogy lehetett ennyire
gonosz. Három hétig éjjel-nappal SMS-eztünk arról, hogy hogyan
készülünk a nagy esténkre. Azt írta:

Olyan emberrel szeretném átélni a végzős bálomat, akiért régóta
odavagyok titokban.

Nem hiszem el, hogy bedőltem ennek a hülyeségnek…
Fogtam a telefonomat, és küldtem neki néhány újabb kedves
üzenetet, hogy bebizonyítsam, mennyivel jobb ember vagyok nála.

Én: BASZD MEG, Clive! Remélem, lerohad a farkad!
Én: Nem hiszem el, hogy hetekig csak szórakoztál velem!
Én: BAAAAAASZD MEEEEEEEG!

A fejemet rázva igyekeztem nem gondolni arra, hogy mindenki
más milyen jól érzi magát. Próbáltam nem elképzelni az épület előtt
sorakozó luxusautókat, és a megszakítás nélküli órát a ’90-es évek
zenéivel, amit az igazgatónk megígért.
Kísértést éreztem, hogy ráírjak néhány barátomra (vagyis
„ismerősömre”), és megkérdezzem tőlük, mi újság, de visszafogtam
magam. Egyikük sem válaszolt, amikor megírtam nekik, hogy
mégsem megyek a bálba.
Meg sem kérdezték, miért.
Miközben azon töprengtem, mivel fogom tölteni az este hátralévő
részét, Ethan kék kabriója végiggurult az utcán, és leparkolt a házuk
előtt a szomszédban.
Kiszállt a kocsijából, a vállára dobta a zakóját, én pedig vártam,
hogy átsétáljon a másik ajtóhoz, és felkísérje Shelbyt a szobájába, de
nem így történt.
Hátraengedte a tetőt, mire rádöbbentem, hogy az anyósülés üres.
Levette a csokornyakkendőjét, bedobta a hátsó ülésre, aztán
odajött hozzám.
– Ne merészelj idejönni az ajtóm elé, Ethan Wyatt – szólaltam
meg. – Különben úgy fogok sikítani, mint akit nyúznak.
– Vállalom a kockázatot – huppant le a mellettem lévő
hintaszékbe mosolyogva. – Hogy telt az estéd?
 – Komolyan kérdezed? – csattantam fel. – Még van képed csak úgy
lazán ideülni, és feltenni nekem ezt a kérdést?
Nem mondott semmit. Csak bámult.
– Essünk már túl rajta – sóhajtottam fel. – Gyerünk, szórj sót a
sebeimre! Mondj el mindent, hogy miből maradtam ki ma este, de
próbáld nem túl nagy lelkesedéssel, ha lehet!
– Hidd el, nagyon szeretném, de nem nagyon van mit mondani.
– Legalább azt meséld el, hogy ki lett a Bálkirály – folytattam
meglepődve, amiért legalább egy kicsit rendesen viselkedett. – Az
estém fénypontja, hogy nem te.
– Nincs Bálkirály, mert el sem jutottunk addig – felelte. – A bál
elmarad.
– Tessék?
– Vagyis inkább elhalasztották későbbre egy incidens miatt.
– Jaj… valami szörnyűség történt? Például leszakadt a plafon?
– Nem annyira – vont vállat. – A kilencvenes évek zenei órájának
közepén beindult az önműködő tűzoltó rendszer, és pillanatok alatt
bőrig ázott mindenki.
– Jó… egy szavadat sem hiszem el, Ethan. Ezt csak kitaláltad, hogy
jobban érezzem magam. Milyen volt a bál, de tényleg?
– Komolyan azt hiszed, hogy kitalálnék egy történetet, hogy te
jobban érezd magad? Miután szobafogságba kerültem miattad az
utolsó gimis évem nagy részére?
– Nem, nem nagyon hiszem.
– Ennyi – dőlt hátra. – Kezdjük ott, hogy túlértékelték ezt az estét.
A DJ, akit mindenki akart, eleve beteget jelentett az utolsó
pillanatban, így a Boomer FM-től hoztak egy fazont.
– Ahol régi dalokat játszanak?
 – Aha – bólintott Ethan. – Az étteremből csak annyi kaját hoztak,
hogy a fél osztálynak volt elég, így egy óra múlva már csak sós keksz
és karamellás pattogatott kukorica maradt. Ja, a fotós pedig lelépett,
miután rájött, hogy az osztálypénzfelelős nem tudja kifizetni. De
nekem nem is ezek voltak a legbosszantóbb pillanatok.
– Mik voltak a legbosszantóbb pillanatok? – hajoltam előre.
– Hát először is, az a seggfej randipartnered körbejárta a
báltermet, hogy eldicsekedjen nekem meg a többi csapattársának,
hogy hetekig az orránál fogva vezette „azt a kócos lúzer Rachelt”, és
hogy küldtél neki egy csomó gonosz SMS-t. Azt mondta, hogy már
majdnem rosszul érezte magát miatta.
– Majdnem?
– Ja, majdnem – fújta ki magát Ethan. – Szóval meguntam ezt
hallgatni, és azt is meguntam, hogy Shelby ötpercenként bókért
könyörgött, így kijöttem. Aztán mire észbe kaptam, mindenki
kirohant a bálteremből a parkolóba, mert beindult az önműködő
tűzoltórendszer.
Elhallgatott néhány másodpercre.
– Lesz egy pótbál a jövő hétvégén, a tisztító pedig ingyen
szolgáltatást ajánlott fel mindenkinek, akinek elázott a ruhája.
– És mi lesz a fiúk szmokingjával? Meg a sok pénzzel, amit az
emberek kocsira meg ilyesmire költöttek?
– Mr. Walsh azt mondta, hogy megpróbál kedvezményt intézni az
összes kölcsönző cégnél. Szóval úgy tűnik, hogy végül is eljutsz a
bálba, és felveheted a piros ruhádat. Ezúttal talán egyedül kéne
elmenned.
– Úgy lesz – néztem végig a csuromvizes nadrágján a fejemet
rázva. – Kint voltál, amikor ez történt, de mégis eláztál?
 – Kint is jött a víz, Rachel – válaszolta. – Sajnos.
– Nem is tudtam – vontam vállat. – Ki a fene nyomta volna meg a
tűzjelzőt, hogy mindenkinek tönkretegye a végzős bálját? Mármint
értem, hogy nem az volt a DJ, akit mindenki akart, és nem sikerült
tökéletesen az este, de miért tett volna bárki is…
Elnémulva ránéztem. Másodpercről másodpercre egyre jobban
elkerekedett a szemem.
A tűzoltó rendszer csak beltéri… ő nem is lehetne vizes, hacsak…
– Gondolod, hogy el fogják kapni azt a valakit, aki megnyomta a
tűzjelzőt?
– Kétlem – mosolygott. – Úgy hallottam, hogy kikapcsolta a
kamerákat, mielőtt beindította a tűzoltórendszert. Valami azt súgja,
hogy igen nagy tapasztalatra tehetett szert a dologban, amikor
éjszaka becsempészte a randipartnereit a suli uszodájába.
– Úgy hallottad?
– Szóról szóra – nézett rám. – Vicces, hogy alakul néha az élet,
nem?
– Igen, nagyon vicces…
Egymásra meredtünk a sötétben, és nem szóltunk egy szót sem.
Megköszörültem a torkomat, hogy megtörjem a csendet.
– Szóval dugtál Shelby Hannah-val a hátsó ülésen, vagy még
visszamész hozzá ma este?
– Nem – nevetett. – Esélyünk sem volt. Dühös volt, amiért lőttek az
estének, ráadásul úgy érezte, mintha nem figyelnék rá, ezért egy
jelnek vette az univerzumtól, hogy nem kéne többször lefeküdnie
velem.
– Talán neked is egyedül kéne elmenned a pótbálra.
– Úgy lesz.
 Csend.
Felállt, és átnyújtott egy fehér rózsacsokrot.
– Selyemvirág, nem fog elhervadni. Ma este vettem hazafelé a
virágboltban. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá, ha már nem lesz
kísérőd legközelebb.
– Köszönöm.
– Nincs mit – indult el a teraszról.
– Figyi, Ethan… – szóltam utána.
– Hmm? – nézett hátra a válla fölött.
– Továbbra is utállak.
– Helyes – mosolygott. – Én is utállak még mindig.
 19. szám:
Call It What You Want
(3:22)

RACHEL

Valahányszor azt kérték a tanáraim, hogy fessek egy képet egy régi
szerelmemről, udvariasan nemet mondtam, és kértem egy másik
feladatot. Cserébe bukással fenyegettek, így mindig bele kellett
lapoznom egy helyi újságba vagy egy kitalált történeten alapuló
könyvbe, hogy ihletet merítsek. Szerelmes dalok hosszú sorát kellett
végighallgatnom, mire meghallottam a megfelelő hangot.
Sajnos soha nem ezek lettek a legjobb munkáim, és a tanáraim
mindig valami olyasmit mondtak, hogy „bizonyára érzett már
szenvedélyt valaki iránt az életében, Miss Dawson, bizonyára fel
tudja eleveníteni azt a szerelmet a munkájában”.
Éveken át ez a téma volt a gyenge pontom, de amióta Ethannel
járok – még ha csak ilyen rövid ideje is –, már tudtam, hogy soha
többé nem lesz gond. Hogy bármeddig leszünk is együtt, mindig
visszagondolhatok majd a mostani éjszakáinkra a jakuzziban
eltöltött órákkal, a reggelekre a hangos szeretkezésekkel a
konyhában, és a hétvégékre a véget nem érő randikkal, amiktől úgy
éreztem, hogy ez az első igazi szerelmi történetem. Az első igaz
szerelmem.
– Rachel? – lóbálta meg az orrom előtt a kezét Ethan, amitől
kizökkentem a gondolataimból. – Rachel?
– Igen? – néztem jobbra, s láttam, hogy a móló parkolójában áll.
– Mikor tervezel kiszállni a kocsiból? – csatolta ki a biztonsági
övemet mosolyogva. – Jó lenne még ma este, de várhatok holnapig
is, ha szeretnéd. De ha olyan sokáig várunk, akkor nem foglak tudni
elvinni délután Blue Fallsba.
Nevetve kiszálltam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
– Nem tudtam, hogy komolyan el akarsz hozni a vidámparkba.
Kis korunkban folyton ide jártunk, emlékszel?
– Csak arra emlékszem, hogy kék-zöld foltokkal távoztam, mert
egész végig marhára verekedtünk – tette a derekamra a kezét. – Sok
minden változott, amióta elmentél.
Megvette a jegyeinket a bejáratnál, aztán kéz a kézben
elindultunk a sétányon. Az egyetlen dolog, ami ugyanolyan maradt,
az óriáskerék volt, meg a kikötő mentén sorakozó vízibiciklik. A
korábbi édesség- és rágcsálnivaló-automaták helyén már teljesen
felszerelt ételstandok álltak, ahol kürtőskalácsot, vattacukrot és sült
édességeket lehetett venni.
Még mindig emlékeztem arra, ahogy gyerekfejjel egymást
kergettük a mólón. Eltűnődtem, hogy a fenébe nem jutott eszembe
soha, hogy a szomszédban lakó ellenségemből lesz az első igazi
pasim.
Ethan a játékok felé vezetett, de megállt egy élénkkék kajás
furgon előtt, amin az állt, hogy „Gayle’s: Új Desszertkülönlegességek.
Carter & Arizona James ihlette”. Az ajtóra kitett étlap tele volt
gofrikkal és reggeli jellegű desszertekkel, és valamilyen oknál fogva
minden gofritésztás doboz oldalán a „Crack” szó díszelgett.
– Mielőtt bármire is felülnénk, végre meg akarom kóstoltatni
veled ezt, hogy legalább egyszer kipróbáld – jelentette ki, és
odanyújtott néhány bankjegyet a pulthoz. – Két forró csokoládét
kérek szépen.
A kiszolgáló nekiállt elkészíteni a forró csokinkat, én pedig
rámeredtem az étlapra.
– Nincs egy Gayle’s nevű kávézó az egyetem környékén? –
kérdeztem.
– De van, csak legalább egy órát kell várni, hogy le tudjon ülni az
ember. Náluk van az ország legjobb reggelije, a desszertjeik meg
zseniálisak.
– Jobb, mint a gofris helyen, ahová régen suli előtt jártunk?
– Ezerszer jobb – nyújtotta felém mosolyogva a poharamat, és
intett, hogy igyak egy kortyot.
Felkészültem rá, hogy utálni fogom, és jogosnak érzem majd
utólag a szemforgatást, miután folyton ezt rendelte kávé helyett
kisebb korunkban, de szerelem volt első kortyra.
– Elmegy – jelentettem ki egy még nagyobb korty után. – Azért
nem olyan jó, mint a kávém.
– Kérsz még egyet, mielőtt sorba állunk a játékoknál?
– Igen, légyszi – nyakaltam be a maradékot, ő pedig nevetve
rendelt nekem egy újabbat. – Kérdezhetek valamit, Ethan?
– Persze, bármit.
– Azt írtad a leveleidben, hogy „sok” lánnyal randiztál. Azt írtad,
hogy elég sokat elhoztál közülük ide, főleg harmadéves korodban.
– És? – vonta fel a szemöldökét.
– Hát ma, amikor a medencében voltunk, azt mondtad, hogy
velem lesz az első randid a mólón. Azt mondtad, hogy soha nem
hoztál más lányt ide, mert nem akartál rossz benyomást kelteni.
Melyik igaz?
– Az utóbbi – húzta félmosolyra a száját.
– Szóval te is direkt hazudtál nekem a leveleidben?
– A helyszínekről talán kamuztam, de a randik tényleg
megtörténtek – adott még egy pohár forró csokoládét a szemembe
nézve. – Próbáltam felvenni a versenyt a sok hellyel, amiről írtál,
hogy láttad a srácokkal a hajón. Valamiért a mólót tudtam legjobb
vetélytársként felhozni az olyan helyekkel szemben, mint Japán,
Marokkó, Portugália vagy Olaszország.
– Akkor féltékeny voltál?
– Nem tudtam, hogy féltékeny vagyok… – mosolygott.
– Most már tudod?
– Most már tudom, hogy az enyém vagy – csókolt meg, amitől
tetőtől talpig elpirultam. – Semmi más nem számít.
Még egyszer összeért az ajkunk, de olyan sokáig, hogy tudtam:
mindenki minket bámul. Mire elhúzódott tőlem, már kigyúltak a
mólón az esti fények.
Odasétáltunk az óriáskerékhez, és fél órán át álltunk sorban. Egy
szót sem szóltunk, csak hagytuk, hogy a körülöttünk lévők nevetése
betöltsön mindent. Amikor végre sorra kerültünk, intett, hogy én
üljek be először, majd átkarolta a vállamat.
Lassan felemelkedtünk a levegőbe, s éreztem, hogy ezerrel ver a
szívem. Az óriáskerék tetejéről lenéztem a mólóra: a sok pislákoló
fényre meg a lágy hullámokra.
– Rachel? – túrt bele finoman a hajamba Ethan.
Nem válaszoltam.
 – Rachel? – nyúlt az állam alá, hogy maga felé fordítsa az arcomat.
– Alig szólaltál meg az elmúlt egy órában. Miért?
– Mert még próbálom felfogni, mi a fene történt az elmúlt két hét
alatt. Ráadásul nem hiszem el, hogy azzal a sráccal járok, aki
elégette a Wonder Woman figurámat.
– Bőven ideje túllépned rajta – jegyezte meg gúnyos félmosollyal.
– Te túlléptél azon, amit az Amerika Kapitányoddal csináltam?
– Soha nem fogok túllépni rajta.
– Nos, akkor kvittek vagyunk – dőltem rá mosolyogva a
mellkasára. – És Ethan?
– Igen?
– Ne simogasd a hajamat!
Mosolyogva simogatta még néhány másodpercig a hajamat,
miközben a szemembe nézett.
– Komolyan mondod?
– Egyáltalán nem.
– Sejtettem – emelte meg az államat, hogy szájon csókoljon.
 20. szám:
I Know Places
(1:13)

ETHAN

Tárgy: A MUNKÁJA + egy egyedülálló ajánlat

Mr. Wyatt!
Nem mondok ilyet túl gyakran (és ha idézi, akkor le fogom
tagadni, hogy valaha is kimondtam), de az eddigi munkája a
feleségem virágboltja kapcsán elképesztően jó. A javaslatai a
termékek és a szolgáltatások racionalizálására messze
felülmúlták a várakozásaimat, így bebizonyította, hogy végképp
nincs keresnivalója az órámon.
Miután más tanárokkal is beszéltem a tanszékről, és megtudtam,
hogy ebben a félévben teljesíteni fogja a gazdasági képzés
törzsanyagához tartozó krediteket, megegyeztem velük abban,
hogy ajánlást adunk magának az MBA-képzés gyorsított
elvégzésére. (Az a legnívósabb képzés az országban.)
Kérem, jelezze, ha érdekli a dolog.
Várom a válaszát!
 Hughes professzor

Tárgy: Re: A MUNKÁJA + egy egyedülálló ajánlat

Kedves Hughes professzor!
Köszönöm az elismerést a munkámmal kapcsolatban. A héten
leadom önnek a beadandóm utolsó részét.
Nagyon várom a további információkat az MBA-képzéssel
kapcsolatban. Van néhány ajánlatom más elit egyemektől a
következő tanévre.
Ethan Wyatt

Tárgy: Re: Re: A MUNKÁJA + egy egyedülálló ajánlat

A kulcsszó a „gyorsított”, Mr. Wyatt.
Ez a képzés most indul, a tavaszi félévben. Szuperintenzív, és heti
hat napon kell órára járni, de biztosak vagyunk benne, hogy
remekül teljesítené.
Majd beszélünk róla, amikor találkozunk.
Hughes professzor
 21. szám:
I Did Something Bad
(4:09)

RACHEL

– Kér még egy csésze kávét, Miss Dawson? – kérdezte péntek reggel
a velem szemben ülő egyetemi mentorom, Mr. Hinton. – Vagy egy
kis teát?
– Már ittam kettőt.
– Ó, igen – meredt rám. – Akkor kér még egy kis tejszínt?
Elfojtottam a sóhajtást. Már húsz perce ültem az irodájában, ő
pedig azzal töltötte az időt, hogy italokkal kínált, ahelyett, hogy
elmondta volna, miről szólt a hetekkel korábbi „sürgős” és „fontos”
e-mailje.
– Találkoznom kell valakivel egy óra múlva – jeleztem neki. – Ez
csak a szokásos beszélgetésünk lesz?
– Nem egészen – rázta a fejét. – Az egyetemi kreditjeiről lenne szó.
– Jó – mosolyogtam, mert tudtam, hová akar kilyukadni ezzel. –
Tisztában vagyok vele, hogy még nincsenek meg a kötelező
kreatívírás tárgyaim, de úgy tervezem, hogy jövő félévben veszem
fel mindkettőt, mert a helyesírás és az írásbeli elemzés még mindig
a gyenge pontom.
 – Nem a kreatívírás tárgyakkal van probléma… – vett elő egy
táblázatot, és ideadta. – Most gyakorlatilag harmadévesnek számít
ezen az egyetemen.
– Nem, már túl vagyok háromévnyi órára járáson, és most
negyedéves vagyok. Tehát végzős.
– Nos, hát… – köszörülte meg a torkát. – Úgy tűnik, hogy
elfelejtettem mesélni egy kicsit a kreditszerzés szabályairól a
tengeri szemeszter programban. Másodéves korában változtattak
rajta, így teljesen kiment a fejemből, miután több évre jelentkezett –
volt bátorsága mosolyogni. – De ne aggódjon! Elég egyszerű.
Úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy visszamosolyogjak.
Nem tettem.
– Jól van – folytatta. – Szóval itt, az egyetemen minden tantárgy
három kreditet ér. A hajón ugyanez érvényes a szakjának kötelező
tárgyaira, a választhatók viszont csak másfél kreditet érnek, mert
azokat a tengeri szemeszter szerződéses oktatói tartják, nem pedig
hivatalos egyetemi személyzet… A nyári hónapokban viszont
minden kurzus fél kredittel többet ér, és a négyhetes thaiföldi és
ausztráliai tartózkodása alatt teljesített tárgyai valóban két teljes
kreditet értek szerencsére.
– Mit akar ezzel mondani, Mr. Hinton?
– Azt, hogy ha végezni akar, akkor két lehetősége van. Az egyik
lehetőség, hogy elvégez még háromszemeszternyi kurzust itt. Ez a
következő tavaszt, nyarat és őszt jelentené. Vagy részt vesz egy
tavaszi és egy fél nyári külföldi programon a tengeri szemeszter
keretein belül. Lesz egy felzárkóztató út is a télen, ha szeretne még
nagyobb előnnyel indulni.
– Maga most kurvára viccel velem? – szorult össze a szívem.
 – Miss Dawson, semmi szükség csúnya szavakra – kerekedett el a
szeme. – Én csak hírvivő vagyok.
– A hírvivő, aki éppen elcseszte a terveimet – néztem rá résnyire
szűkült szemekkel. – Jövő ősztől mesterképzésre akarok menni.
– Azt továbbra is megteheti. Csak… tudja, azt az opciót kell
választania, amelyik lehetővé teszi – rázta a fejét lefelé pillantva,
hogy ne kelljen a szemembe néznie. – Nagyon sajnálom.
– Miért nem szólt nekem eddig senki erről a változásról? –
kérdeztem. Éreztem, hogy pillanatokon belül kiabálni fogok. –
Valaki biztos elmondhatta volna a hajón. Leszálltam volna a
francba, hogy itt folytassam a tanulmányaimat.
Még mindig nem volt hajlandó a szemembe nézni, ahogy
hátradőlt a székén. Teltek a másodpercek, nekem pedig csak az járt
a fejemben, ahogy annak idején „eladta nekem” ezt a programot,
ami „egyszeri lehetőség az életben”, és biztosított róla, hogy
ugyanolyan kurzusaim lesznek, mint itt, az egyetemen. Azt is
mondta, hogy „jobb lesz, mint egy sima alapképzés”, és egyetlen
kreditet sem kell bepótolnom, amikor visszajövök. Hetente elvitt
vacsorázni engem és az apukámat, megszédített a sok új
prospektussal, és prioritásként kezelte, hogy tartsa velem a
kapcsolatot, amíg meghoztam a döntést.
Emlékeztem rá, hogy szó szerint idéztem a szavait az Ethannek írt
leveleimben, bizonygatva, hogy én vagyok az, aki „jól csinálja” az
egyetemet.
Nem óhajtottam még több időt tölteni a tengeren, és nem akartam
értelmetlen tölteléktárgyakkal eltölteni a következő másfél évemet.
– Beszélhetnék a dékán úrral, Mr. Hinton?
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
 – Beszélhet – válaszolta. – De tudnia kell, hogy ő volt az, aki
meghozta ezt a szabályt. Gondoskodni akart róla, hogy a hallgatók
ne a könnyebbik utat válasszák.
– Semmi könnyű nincs abban, ha az ember egy internet nélküli
hajón él, idegenek között három évig – forgattam a szememet.
– Nos, igazán megértem a felháborodását, de…
– Nem ért maga semmit – szakítottam félbe, és felálltam. – Azt
akarja mondani, hogy a háromévnyi egyetemi képzés, amit a hajón
elvégeztem, lószart sem ért.
– Nem feltétlenül fogalmaznék úgy, hogy „lószart sem ért”.
Biztosra veszem, hogy igen sokat tanult a távolléte alatt, és azt is,
hogy egy életen át kincsként fogja őrizgetni azokat az emlékeket.
– Úgy lett volna, ha elmondja nekem, hogy eleinte én leszek az
egyetlen elsőéves a hajón, vagy azt, hogy a legtöbben csak egy
félévet vállalnak el egyszerre – vetettem rá lesújtó pillantást,
miközben megfogtam a táskám. – Tudhattam volna, mennyit ér a
szava, amikor hagyta, hogy elsőévesként aláírjam a jelentkezést.
– Sok elsőéves jelentkezik a tengeri szemeszter programra, Miss
Dawson – magyarázta szemlátomást megsértődve. – Évről évre
változik, hogy hányan. És maga örömmel írta alá a papírokat, ahogy
emlékszem.
– Kenőpénzt vagy bónuszt kap minden diák után, aki hosszabb
időre jelentkezik?
– Tessék? – sápadt el. – Mi a fenét akar ezzel mondani?
– Semmit – indultam el az ajtó felé. – Minden az arcára van írva.

Aznap este Ethan ölében ültem a jakuzziban, az óceánt nézve.

Elmélyülten figyelt engem, és végighúzta az ujját az ajkamon. Bár
dühös voltam az egyetemi előmenetelem jelenlegi állása miatt,
biztosra vettem, hogy úgy érzem magam Ethannel, mint ahogyan
egy nagyszerű párkapcsolatban érzi magát az ember. Vagy ha nem
is pont úgy, de baromi közel hozzá.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte. – Egész este hallgatsz.
– Zavarna, ha megint elmennék tengeri szemeszterre?
– Attól függ – vette el a kezét. – Mi lenne az oka?
– Az, hogy átbaszott az idióta mentorom – csuklott el a hangom. –
A hajón szerzett kreditjeim huszonöt százaléka nem számít, így
gyakorlatilag még csak harmadéves vagyok. Azt mondta, hogy vagy
elvégzek még egy tavaszi és egy fél nyári szemesztert a tengeren,
vagy még másfél évet itt, az egyetemen. Azt is mondta, hogy akár az
idén télen induló útra is jelentkezhetek, ami színtiszta hülyeség.
– Mit mondtál neki?
– Még semmit. Gondolkodnom kell rajta.
– Hát, ha visszamész… nem mintha ne leveleztünk volna már
korábban is – simogatta a hátamat.
– Akkor még nem voltunk egy pár, és nem szexeltünk.
– Komolyan azt hiszed, hogy megcsalnálak, amíg nem vagy itt? –
nevetett fel halkan.
– Nem…
– Jól van akkor. Mi a baj?
– Csak gondolkodnom kell rajta – hajtottam a fejemet a
mellkasára. – Beszélhetnénk inkább valami másról?
– Persze. Jó hírem van.
– Gregnek végre új barátnője van?
– Van neki, de nem arra gondoltam – csókolt szájon. – Felvettek a
Hudson Egyetem gyorsított MBA képzésére. New Yorkban van.
– Ó – erőltettem magamra egy mosolyt, és összeszorult a szívem. –
Ez… ez szuper. Mitől gyorsított?
– Attól, hogy a következő félévben kezdem – csókolt meg újra,
ezúttal sokkal hosszabban. – Látod? Megint távol kerülünk
egymástól, bármelyik utat választod is.
– Mi történt azzal, hogy írást szeretnél tanulni, Ethan? –
kérdeztem. – Utálod a közgázt.
– Azért vagyok belőle színötös?
– Azért vagy belőle színötös, mert mindig is könnyen ment neked
a matek, és minden, aminek akár csak távolról is köze van a
matekhoz – feleltem a szemébe nézve. – Miután mindig olyan
elszántan mondogattad nekem, hogy művészeti vonalon tanuljak
tovább, baromi álszent vagy, hogy elmész a Hudsonre.
– Kiakadtál miatta? – vonta fel a szemöldökét.
Nem válaszoltam.
Pislogott, gyengéden megfogta a csípőmet, és letett az öléből.
Aztán felállt, és kiszállt a jakuzziból.
– Szerintem azt akartad mondani, Rachel, hogy „gratulálok”.
Általában ez az első dolog, ami az embernek eszébe jut, ha
megtudják, hogy a másik elért valamit.
– Majd gratulálok neked, amikor bekerülsz egy olyan képzésre,
amilyenre szeretnél. Valami írással kapcsolatosra, ami majd segít,
hogy befejezd a regényt, amit elsős korod óta írsz. Még mindig
dolgozol rajta, ugye?
– Igen… – feszült meg az állkapcsa. – Mondtam neked, hogy jövőre
valamikor befejezem.
– A leveleidben azt írtad, hogy nyolcvan százalékban kész vagy
vele. Miért nem fejezed be, és jelentkezel egypár írói képzésre
ahelyett, hogy azt csinálnád, amit az apukád elvár tőled? Ahelyett,
hogy egy olyan cég átvételéért hajtanál, amit nem is akarsz vezetni?
Csend.
– Nem akarok vitatkozni veled erről, Rachel – szólalt meg végül. –
Legalábbis most nem.
– Te vagy az, aki jelenetet rendezett, és kiszállt a jakuzziból –
fontam keresztbe a karomat, mire neki mosolyra húzódott a szája. –
Most nem én voltam a forrófejű. Én csak őszintén elmondtam a
véleményemet, mint az úgynevezett barátnőd. Nem emlékszem,
hogy olvastam volna tőled, hogy bármelyik másikkal vitatkoztál.
– Őszintén szólva nem is emlékszem a többiekre – hajolt le
nevetve, hogy kihúzzon a vízből. – Mi lenne, ha valami másról
beszélgetnénk az este hátralévő részében, és nem a jövőről?
– Örülnék neki. Miről akarsz beszélgetni?
– Szerintem értekeznünk kellene arról, hogy Greg elutazott egész
hétvégére, így miénk az egész ház – húzta meg a bikinialsóm egyik
zsinórját, amitől az visszapottyant a jakuzziba. – És „értekezés” alatt
nem igazán beszélgetést értek…
 22. szám:
Shake It Off
(2:22)

ETHAN

„Baromi álszent vagy, hogy elmész a Hudsonre…”

Másnap reggel betakartam Rachelt, és puszit nyomtam a
homlokára, mielőtt felöltöztem. Annak ellenére, hogy egész éjszaka
szexeltünk – mindenhol a házban –, képtelen voltam kiverni a
fejemből a szavait, és még mindig ki voltam akadva valamennyire.
Még csak esélyt sem adott, hogy elmagyarázzam: a képzés csak
egy évig tart (innen ered a „gyorsított” szó, és garantáltan lesz egy
dollárban hat számjegyű fizetésem, amint lediplomáztam. El
akartam mondani neki, hogy utána szeretnék tartani egy év
szünetet, és az írással foglalkozni egy darabig.
De hát tudhattam volna, hogy így fog reagálni.
Még mindig marhára forrófejű…
– Hová mész? – motyogta a másik oldalára fordulva. – Ethan?
– Apa irodájába. Hozzak neked valamit hazafelé?
– Aha… – nézett rám. – Megnézhetem a regényed első néhány
oldalát? Még soha nem mutattad meg.
– Majd átgondolom – mentem oda, hogy megpusziljam a
homlokát. – A „hozzak neked valamit” kérdést úgy értettem, hogy
kérsz-e valamit a boltból.
– Forró csokit a Gayle’sből. Kettőt.
Nevetve lekapcsoltam a villanyt.
– Húsz perc múlva hozom.

Negyedórával később bementem apám építési vállalatának

irodájába, és letettem az asztalra a Hudson Egyetemre szánt
motivációs levelemet.
– Hűha! – emelte fel a papírt mosolyogva. – Na, erről a fajta
„kreatívírásról” beszélek, Ethan. Az ilyen szavak segítenek
előrejutni az életben.
– Nem beszélgetni jöttem – mondtam neki. – Csak tudatni akartam
veled, hogy nemsokára elköltözöm.
– Nos, köszönöm, hogy a helyes utat választod – dőlt hátra a
székén, még mindig mosolyogva. – Alig várom, hogy elvégezd, és
megmutathassam neked mindazt, amit imádni fogsz, amikor
vezeted majd ezt a céget. Jó, talán nem fogod imádni, de ki tudod
majd fizetni belőle a számláidat, és a szabadnapjaidon azt
csinálhatod, amit imádsz.
– Oké – fogtam a motivációs levelet a szememet forgatva. – Ahogy
mondtam, nem beszélgetni jöttem, és egyébként sem vagyok biztos
abban, hogy a cégednél akarok dolgozni, miután lediplomáztam.
Azt mondtam, hogy fontolóra veszem.
– Ethan, ez egy milliódolláros cég, amit hajlandó vagyok neked
adni, kérdés nélkül – keményedtek meg az arcvonásai. – Van
fogalmad róla, mit éreztem volna, ha az apám ugyanezt ígéri nekem
a te korodban?
Van egy elég jó tippem…
– Fogalmam sincs.
– Én megtiszteltetésnek éreztem volna, neked is annak kellene –
vette elő a laptopját. – Lépj be a tanulmányi rendszerbe, hogy
lássam, mire fogsz szakosodni az első hónapokban! Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy ahhoz igazítsam a dolgokat.
– Ugye, tudod, hogy a Hudson Egyetem New Yorkban van?
– Igen – vont vállat. – Mi lenne ennél jobb indok, hogy végre
Skype-oljunk egymással, ha már az összes jövőbeni ügyfeledet is
úgy fogod elérni? Ó, és mivel gyorsított képzésre fogsz járni a
hagyományos helyett, nem lesz olyan sok időm előkészíteni neked
az átadási terveket.
Azzal felém fordította a laptop kijelzőjét, és ezerrel elkezdett
olyan hülyeségekről magyarázni, amik a legkevésbé sem
érdekeltek. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy Rachelnek talán
igaza van.
 23. szám:
Wildest Dreams
(2:09)

RACHEL

Egyik szombat este Ethannel, Penelopéval és Greggel szemben

ültem a tetőmedencénkben, miközben ők nevettek a sok őrültségen,
amit az egyetemi pályafutásuk alatt műveltek. Csak félig figyeltem
rájuk, mert megfájdult a szívem a felismeréstől, hogy nincs túl sok
hozzátennivalóm a beszélgetéshez. Hiszen az első félévem itt nekik
az utolsók közé tartozik, én pedig szerettem volna, hogy örökké
tartson.
Nem akarok visszamenni arra az átkozott hajóra…
Miután Greg és Ethan elúszott a medence mélyülő vége felé, majd
Penelope is követte őket, fogtam a telefonomat, és írtam egy e-mailt
a mentoromnak.

Tárgy: A LEHETŐSÉGEIM

Kedves Mr. Hinton!
Szeretném jelezni, hogy bár igencsak felháborít a kreditjeim sorsa
(és az erről szóló tájékoztatás), úgy döntöttem, hogy az első
opciót választom a diplomaszerzéshez szükséges kreditek
megszerzésére.
Miután 4,0 az átlagom, és két mesterképzésre is felvettek jövő
ősztől, kérek szépen egy hivatalos írásos magyarázatot is, aminek
a figyelembevételével fenntarthatják nekem a helyet, amíg
befejezem az alapképzést.
Köszönettel:
Rachel
 24. szám:
Mean
(3:47)

RACHEL

Egy héttel később…

– Nem hiszem el, hogy Greg Charleston III-mal járok – mondta
Penelope, amikor leült mellém a Gayle’sben csütörtök este. Kibírtuk
az egyórás sorban állást az esőben, hogy asztalhoz jussunk, a
pincérnő viszont gondoskodott a jó esténkről, mert egymás után
hozta a forró csokikat.
– Az összes srác közül ezen az egyetemen éppen a legnagyobb
seggfej mellett döntöttem. Aki a legrosszabb csajozós dumával jött
oda hozzám, amit életemben hallottam.
– Ugyanakkor ő a polgármester fia – kortyoltam bele az italomba.
– Attól nem jobb egy kicsit vele járni?
– Egyáltalán nem – nevetett. – A szex miatt jobb.
– Annyira jó?
– Az nem kifejezés – integetett az említettnek és Ethannek, akik
éppen beléptek az ajtón. – Egy napom sem telt el orgazmus nélkül,
amióta járunk.
 Ethan adott egy puszit az arcomra, mielőtt leült mellém, Greg
pedig intett a pincérnőnek.
– Bocsi, hogy késtünk – suttogta Ethan. – Greg be akart ugrani
Penelope szülinapi üdvözlőlapjáért.
– Az csak a jövő hónapban lesz – vontam fel a szemöldökömet.
– Meg akarta venni, mielőtt elfelejtené.
– Hé! – lóbálta meg a mutatóujját Greg. – Ma este nincs sutyorgás,
ellenségek. Ez a három hétig tartó ünneplés első estéje, és később
még rengeteg időtök lesz a sutyorgós hülyeségekre.
– Mit is ünneplünk pontosan? – ráztam a fejemet.
– Azt, hogy nemsokára új lakótársunk lesz – felelte nevetve. – De
ami még fontosabb, hogy Ethan jövő hónapban New Yorkba
költözik az üzleti sulija miatt.
MICSODA?
– Bocsi, hogy mi van? – néztem Ethanre. – Jövő hónapban?
– A napokban hoztam meg a döntést – bólintott mosolyogva. – Ma
este terveztem elmondani a részleteket, mert tudom, hogy rengeteg
kérdésed lesz. Már ezen a hétvégén is eljöhetsz velem az
egyetembejárásra. Ott fogom tölteni az egész hetet, de imádnám, ha
néhány napig velem lennél – puszilta meg az arcomat, nekem pedig
meghűlt az ereimben a vér.
– A New York-i álmokra! – emelte a poharát Greg, mire Penelope
és Ethan is követte a példáját.
Mosolyt erőltettem magamra, és hátradőltem a bokszban.
– A New York-i álmokra! – ismételték kórusban.
Mozdulatlanul ülve hallgattam, ahogy Ethan elmesélte nekik
mindazt, amit már nagyon várt New Yorkban: az összes tervet és
előkészületet, amit anélkül hozott össze, hogy nekem akár egy szót
is szólt volna. Miután volt egy csomó kreditje, a tanárai pedig
összebeszéltek, hogy mentesítsék az utolsó félévre maradt
választható tárgyak alól, két diplomát fog szerezni ezen a télen.
Nem mintha részt tudna venni a diplomaosztóján.
Ezen a héten egyetembejárás vár rá, két hét múlva orientációs
program, majd egyhétnyi intenzív felmérő és szakosító vizsga után
heti hat napot kell órára járnia januártól.
Amikor Greg ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa Penelopénak
a híres „Carter & Ari” bokszot a kávézó túlsó végében,
megköszörültem a torkomat.
– Ethan?
– Igen? – mosolygott, amitől beindultam, és átmenetileg
elfelejtettem, hogy kiborultam.
– Válthatnánk odakint pár szót?
– Persze – állt fel, hogy kézen fogva átvezessen a kávézón, ki az
esőbe. Felhúzott egy esernyőt, és a fejem fölé tartotta, miközben
odakísért egy közeli sikátorhoz.
– Miről szeretnél beszélni?
– Meg mertem volna esküdni, hogy azt mondtad, hogy együtt
fogjuk megbeszélni a jövőnket, mielőtt bármilyen döntést hoznánk.
– Nem, csak azt mondtuk, hogy majd később megbeszéljük –
válaszolta. – A második felében soha nem egyeztünk meg, főleg
azért nem, mert te már meghoztad a döntésed.
– Az én döntésem nem számít, mert nem jó döntés – fontam
keresztbe a karomat. – Ha te jövő hónapban elmész New Yorkba,
akkor mi lesz velünk?
– Mit jelent az, hogy mi lesz velünk? – lépett hátra a szemét
forgatva, így én tartottam tovább az esernyőt. – Ugyanúgy együtt
leszünk, Rachel. Ez csak New York, és vasárnaponként
hazarepülhetek, hogy lássalak. Vagy meghívhatlak oda, hogy akkor
láss, amikor csak akarsz.
– Hadd tisztázzam a helyzetet… – hallgattam el egy pillanatra,
mert kezdett felforrni az agyvizem. – Én hajlandó vagyok itt
maradni másfél évre, és kicseszett tölteléktárgyakat felvenni, csak
hogy a közeledben lehessek, te pedig nem bírtad elmondani nekem,
hogy már intézkedtél, hogy New Yorkba költözz? Nem csak „a
napokban” hoztad meg a döntést, Ethan. Te kurvára tudtad.
– Azt is kurvára tudtam, hogy fogsz reagálni, így gondoltam, jobb,
ha négyszemközt beszéljük meg.
– Ó, igen? És eddig milyennek bizonyult a gondolatmeneted? Most
jobb, mint ahogy elképzelted?
– Döbbenetes módon rosszabb – rázta a fejét. – De azt teszem, ami
a legjobb nekem, és a barátnőmként ezt tiszteletben kell tartanod.
– Ha tényleg úgy éreznéd, hogy ez a legjobb neked, akkor előbb
mondtad volna el nekem, mint Gregnek – jelentettem ki. – Ha
tényleg ez a képzés az, ami boldoggá tesz, akkor ugyanannyit
beszélnél róla, mint „kettőnkről” vagy az „írásról”.
– Nem beszéltem kettőnkről, mert te meg sem próbáltál örülni
nekem – feszült meg az állkapcsa. – És lehet, hogy nem ez a suli az
álmom, de az állás, amit utána fogok kapni, segít majd kifizetni a
számlákat, miközben az írással foglalkozom. Ha meghallgatnál a
változatosság kedvéért, akkor talán kifejthetném.
– Rohadtul figyelek, Ethan – néztem rá résnyire szűkült szemmel.
– Csak a sok süket dumától nem hallom a lényeget. Ha tudtam
volna, hogy elmész New Yorkba, akkor én…
– Marhára ugyanazt csináltad volna… – sziszegte. – Itt maradtál
volna, mert az a legromantikusabb lehetőség, mert képtelen vagy
logikus döntést hozni, és mindent az érzéseidre alapozol, meg arra,
amit az átkozott romantikus regényeidben olvasol – lépett közelebb
egy szúrós pillantás kíséretében. – Ahelyett, hogy egyetemre jártál
volna, mint más normális ember, inkább jelentkeztél a tengeri
szemeszterre, mert megharagudtál valami miatt, amit mondtam.
– Azért haragudtam meg, amit csináltál.
– Az ugyanaz – vont vállat. – Nézd meg, hová jutottál vele. Másfél
éves kreditelmaradásod van, mert eltöltöttél három évet egy hajón,
amit utáltál, és mindezt rohadtul azért, mert valaki megbántott
érzelmileg. Hajlandó vagy itt maradni és értelmetlen szar tárgyakat
felvenni, hogy a közelében maradj valakinek, akivel két hónapja
jársz.
Csend.
Egy kicsit jobban esett az eső, és néhány percig egyikünk sem
szólt egy szót sem. A szívem összeszorult, aztán vadul zakatolni
kezdett attól, hogy ilyen ridegen írta le a kapcsolatunkat. A szívem
könyörgött, hogy most hagyjam ezt, és inkább máskor fejezzük be,
mielőtt olyasmit mondanék, amit talán megbánok, de maradtam.
– Bármennyire szeretnék is itt maradni még egy félévre, és több
időt tölteni veled… – sóhajtott fel. – Kaptam egy lehetőséget, amivel
rövidebb idő alatt szerezhetek MBA-diplomát, úgyhogy…
– Te nem is akarsz MBA-diplomát, Ethan! – szakítottam félbe. –
Szerintem ez a kibaszott lényeg! Csak baromira félsz kockázatot
vállalni, és valami mást csinálni, mert nem garantált az eredmény.
– Most végre úgy gondolkodsz, mint egy racionális ember –
mondta szárazon. – Gratulálok. Csak húsz évig tartott.
– Baszd meg!
 – Most még ahhoz is túl ideges vagyok, hogy megbasszalak.
– Tudod, hogy nem úgy értettem.
– Úgy kellett volna értened.
– Tudod, mit? – léptem a járdára a fejemet rázva. – Mondd meg
Penelopénak és Gregnek, hogy nem érzem jól magam, és úgy
döntöttem, hazamegyek. Vagy azt is mondhatod nekik, hogy a
rohadt érzéseim miatt mentem el. Ahogy tetszik.
– Rachel… – sóhajtotta a kezem után nyúlva. – Rachel, állj meg!
Hadd vigyelek haza!
– Ne nyúlj hozzám! – rántottam el a kezemet. – Menj, ünnepeld az
új életedet, aminek nyilván nem vagyok olyan fontos része, mert
még csak két hónapja jársz velem!
– Pontosan erről beszélek – szorította össze a fogát. – Csak mert
teszek valamit, ami neked nem tetszik, úgy döntesz, hogy elmész.
– Sok mindent csináltál, ami nem tetszik nekem, Ethan – adtam
oda neki az esernyőt, miközben egyre jobban esett. – Néhány dolgot
ráadásul az én káromra, de mindegyik önazonos volt veled, és
mindegyiknek volt valami értelme.
– Ennek a döntésnek is abszolút van értelme – adta vissza nekem
az esernyőt. – És az egyetlen, aki megkérdőjelezi, hogy hányadán
állunk utána, az te vagy – túrt bele a hajába. – Én itt leszek, amikor
felnőttként akarsz erről beszélgetni. Talán néhány nap múlva,
amikor mindketten lehiggadtunk?
– Persze – feleltem. – Beszélhetünk róla, amikor majd megjöttél a
New York-i egyetembejárásról – léptem távolabb, és leintettem egy
taxit. – Nem megyek vissza ünnepelni.
– Nem is az a Rachel lennél, akit ismerek, ha visszajönnél…
 25. szám:
Look What You Made Me Do
(0:20)

RACHEL

Tárgy: Re: A LEHETŐSÉGEIM

Kedves Mr. Hinton!
Elnézést kérek, amiért elvesztegettem az idejét a múlt héten,
mikor segített kiválasztani a következő három félévem itteni
tantárgyait.
Meggondoltam magam.
Szeretném a második opciót választani, és szeretnék részt venni a
téli felzárkóztató hajóúton, ami két hét múlva indul.
Köszönettel:
Rachel
 Régen:
Tizennyolc évesen

ETHAN

Tárgy: AZ AZ ÁTKOZOTT felirat

Kedves Ethan!
A rend kedvéért jegyzem meg, hogy csak azért lettem a második
legjobb tanuló az osztályban, te pedig osztályelső, mert jobb
jegyeket kaptál nálam nyelvtanból. Egyetlen tantárgyból. Ennyi.
Úgyhogy lennél szíves letörölni azt a „Kurvára jobb vagyok nálad,
Rachel” mondatot a tábláról a szobád falán? Még egy napot adok,
aztán bedobom kővel az ablakod.
Ezen kívül lehet, hogy szükségem lesz egy fuvarra a ballagásról
hazafelé, ha apa megpróbál egy kocsiba ültetni Stellával
(mekkora ribanc!), amit négy pohárral hálálnék meg abból a
gusztustalan forró csokiból, amit imádsz.
Ja, és… (fegyverszünet) Négy srác hívott randira az utóbbi egy
hétben, és mind a négy felültetett valami kamu indokkal az utolsó
pillanatban. Ma este randizom Taylor Jonesszal a Waterstones
Caféban, és nagyon remélem, nincs velem semmi baj. (Van velem
valami baj?)
Egy napod van eltüntetni azt a feliratot.
Utálattal:
Rachel

Tárgy: Re: AZ AZ ÁTKOZOTT felirat

Kedves Rachel!
Több oka is van annak, hogy én lettem az osztályelső, de a
tömörség kedvéért az a legfőbb, hogy kurvára jobb vagyok nálad.
J
Miután egyébként is kövekkel szoktad dobálni az ablakomat (és
nem találod el), hajlandó vagyok vállalni a kockázatot és
otthagyni a feliratot.
Úgy látom, szükséged lesz egy buszjegyre a ballagásról hazafelé,
de ha úgy alakul, beülhetsz hozzám hátra, mivel az igaz barátaim
egyike – Brody – ül majd elöl. (Még mindig nem hiszem el, hogy
Stella ilyen hamar összejött az apukáddal…) A forró csokival
kapcsolatban majd szavadon foglak.
Fegyverszünet ::: Attól a ténytől eltekintve, hogy te vagy a
legrosszabb ember, akit ismerek, semmi baj nincs veled. Most
szakítási és egyetem előtti időszak van, szóval szerintem
mindenki próbál annyit szexelni, amennyit csak lehet. Azok a
srácok valószínűleg azért ültettek fel, hogy valaki mást dugjanak
meg.
(A teljesség kedvéért: én is megtettem ugyanezt néhány napja
Emiliával, emlékszel?)
 A felirat marad.
Utálattal:
Ethan

Gombócot éreztem a torkomban a bűntudattól aznap este, amikor

leparkoltam a Waterstones Café előtt. Mégsem hagytam, hogy ez
elterelje a figyelmemet a céltól, hogy el kell kapnom Rachel
randipartnerét, mielőtt ő meglátja, és gondoskodni arról, hogy a
srác soha ne érjen oda a vacsorára.
Rachelnek fogalma sem volt, hogy a piros ruha, amit a
szalagavatóra vett fel, beszédtémává tette a fiúöltözőben. Habár
elismerhettem, hogy jól nézett ki aznap este, nem mondtam olyan
dolgokat, amilyeneket a suli többi sráca. (Főleg, mivel utána
visszatért a túlméretezett pólóhoz és a melegítőnadrághoz.)
„Ki gondolta volta, hogy Rachel Dawson ilyen kibaszott szexi?” „Le
kell csapnom rá még a ballagás előtt…” „Imádnék rácsapni a
fenekére, miközben rajtam lovagol…”
Aznap este a végzősök közül néhányan – mindegyik
sportcsapatból egy ember – fogadást kötöttek, hogy ki tudja a
legrövidebb idő alatt megdugni. Egyszerű volt a tervük, és undorító:
mindegyikük flörtöl majd vele a héten valamikor iskola után,
„mielőtt beszáll Ethan Wyatt kocsijába”, és telefonszámot cserél
vele. Mindegyik srác kiválaszt két napot a héten, amikor SMS-eket
küldözget neki, és érdeklődését fejezi ki, mielőtt randira hívja. A
randin pedig addig szédíti, ameddig csak kell ahhoz, hogy
megdugja. Erre nincs szabály. Az első, aki megdugja, megnyeri a
fogadást. Pluszpont jár, ha képet is csinál.
 Nekem egyáltalán nem kellett volna tudnom a tervről, de amint
Rachel elkezdte mesélni, hogy több srác is randira hívta egymás
után (olyanok, akikről tudtam, hogy nem hozzá valók), leesett, hogy
itt valami készül.
Péppé vertem az első fiút, miután hazáig követtem iskola után.
Megmondtam neki, hogy vessen véget ennek a baromságnak, de
esélye sem volt rá, mert még mindig nem tudott beszélni.
Így nekem kellett kézbe vennem a többit.
Miszlikbe aprítottam a második és harmadik srác gumiabroncsait.
Sokkal jobban aggasztotta őket, hogy újakat szerezzenek, mintsem
hogy odaérjenek Rachelhez. A negyedik órákkal korábban lemondta
a randit, és örültem, hogy a mai az utolsó a fogadók közül, és
utoljára kell ezt csinálnom.
Egyszer csak megláttam Taylort, aki éppen belépett a
Waterstones-ba, és kiszálltam a kocsiból. Bementem a kávézóba,
ahol követtem a mosdóba. Éppen a fülkék felé tartott, amikor
megpaskoltam a vállát.
– Ööö… igen? – kérdezte.
– Azért vagy itt, hogy Rachel Dawsonnal randizz? – kérdeztem.
– Aha – mosolygott. – Miért?
Végigmértem, és rájöttem, hogy túl nagydarab ahhoz, hogy
egyedül leterítsem, így az egyetlen lehetőségem, ha elkezdek
fikázódni.
– Hát tudnod kell, hogy ööö… – tartottam vissza egy sóhajtást. –
Időpazarlás lenne szexelned vele.
– Ki beszélt itt szexről?
Szúrós pillantást vetettem rá, mire felnevetett.
– Oké, oké, Ethan – emelte fel mindkét tenyerét. – Miért lenne
időpazarlás?
– Mert egyrészt az a szóbeszéd járja, hogy a fél focicsapatnak
megvolt a Central High-ban. Másrészt a srácok közül néhányan
tetvesek lettek odalent néhány nappal azután, hogy kitettem őket a
háza előtt, és megírták nekem SMS-ben. Harmadrészt pedig
megpróbált bűntudatot kelteni a legutóbbi srácban, akivel lefeküdt,
amikor az nem akarta meghívni szex után vacsorára. Szóval csak
nem akarom, hogy te vagy bárki a suliból belekeveredjen a
játékaiba.
– Hűha… totál félreismertem – fújta ki magát a fejét rázva. – Köszi,
Ethan. Te már csak tudod, mert a szomszédja vagy, mi? Kösz, hogy
szóltál. Tudod, csodálkoztam, hogy a barátaim közül senki… –
köszörülte meg a torkát. – Mindegy. Tényleg köszi.
Kiment a mosdóból, én pedig nekidőltem az egyik fülke ajtajának,
és örültem, hogy végre vége van ennek.
Kinyílt a mellettem lévő fülke ajtaja, és Rachel lépett ki rajta.
Farmerben és túlméretezett trikóban állt elém, és rázta a fejét.
– Az van, hogy ööö… – hallgatott el kivörösödött és könnyáztatta
arccal. – Nagyon hosszú sor állt a női mosdónál, és nem tudtam
várni, szóval gondoltam, bejövök ide. Nem tudom, hogy örüljek
vagy kiakadjak-e, hogy így történt.
– Rachel… – sóhajtottam fel.
– Te vagy az oka annak, hogy a randipartnereim nem jöttek el? –
nézett rám. – Mármint ezért ragaszkodtál hozzá, hogy tudni akarod
a nevüket és az éttermet, ahol elvileg találkozom velük? Mindezt
azért, hogy ne tudjanak beszélgetni velem?
– Valami olyasmi…
– Miért csinálod ezt velem? – sikoltotta a könnyeit törölgetve. –
Hogy mondhattál rólam ilyeneket? Ilyen hazugságokat?
– Nem úgy van, ahogy gondolod.
– Pontosan úgy van, ahogy gondolom – lökött meg. – Te tényleg
élvezed, ha nyomorultul érzem magam miattad. Azt hittem,
fegyverszünetet kötöttünk az év hátralévő részére.
– Rachel… – döbbentem rá, hogy talán tudnia kellene a
fogadásról. – Figyelj! Abszolút jó okom volt erre. Nem akartam, hogy
fájdalmat okozzanak neked, ezért…
– Cseszd meg, Ethan! – lökött meg újra. – Tudod, mit? Most már
komolyan veheted az egész hülye „utállak” dumádat, mert
garantálom, hogy ma álltam veled szóba utoljára. Az sem érdekel,
ha ugyanarra az egyetemre megyünk. Lószart se fogok mondani
neked soha többet.
– Épp most tettem neked egy óriási szívességet – kezdett felforrni
az agyvizem. – Nem is tudod, milyen hálásnak kéne lenned.
– Csak azt tudom, hogy egy seggfej vagy, és a megismerkedésünk
napja óta mást se csinálsz, csak igyekszel fájdalmat okozni nekem.
Az a tényállás, hogy…
– Ha ma beszélsz velem utoljára, akkor lehetne, hogy most rögtön
befejezd? – szakítottam félbe egy szúrós pillantással. – Nem látom
értelmét a várakozásnak.
– Előbb még ki kell mondanom, amit utoljára akarok.
– Igazából nem kell.
Vett egy mély lélegzetet, aztán minden szótagot gondosan kiejtett.
– Utállak, Ethan Wyatt. Rohadtul utállak, és azóta utállak, amióta
volt szerencsétlenségem megismerni téged. És az életemre
esküszöm, hogy ez az utolsó nap, amikor beszéltünk.
– Baromira el is várom.
 26. szám:
Welcome to New York
(3:04)

ETHAN

Én: Beszélhetnénk? Tudni akarom, hogy minden rendben van

köztünk, mielőtt elkezdődik ez a képzés.
Én: Rachel, kérlek! Szerintem mindketten mondtunk olyat, amit
nem gondoltunk komolyan.
Én: Visszaírnál legalább, hogy tudjam, hogy olvastad az
üzeneteimet?

Már ezredjére frissítettem az üzeneteimet Rachel válaszát várva, de

nem jött semmi. Amióta otthagyott a Gayle’sben aznap este, zárva
tartotta a szobája ajtaját, és egyáltalán nem foglalkozott az
üzeneteimmel. Amikor néha összefutottunk a konyhában, alig
nézett rám, és amikor megpróbáltam beszállni mellé a jakuzziba,
rögtön kiszállt, és visszament a szobájába.
– Mr. Wyatt?
Az idegenvezető hangjára felnéztem a telefonomról.
– Igen?
– Közeledünk a Times Square felé, ha esetleg szeretne néhány
képet készíteni – mosolygott elöl a nagy luxusautóban. –
Valószínűleg ez az utolsó alkalom, amikor megcsodálhatja, mielőtt
elkezdi a képzést. Akkor már túlságosan le fogják foglalni a teendők,
higgye el.
Sóhajtva felemeltem a telefonomat, hogy több képet is lőjek a
csillogó-villogó fényreklámokról. Mindet elküldtem Rachelnek,
hátha ez felkelti a figyelmét, de tévedtem.
– A külön egyetembejárásunk következő állomása a Wall Street –
mondta az idegenvezető. – Sok fantasztikus dolgot fogunk látni
útközben, de azt is meglátja majd, hogy akik idejönnek, miért nem
akarnak elmenni soha többé.
Én már akkor el akartam menni, amikor landolt velem a gép…
 27. szám:
All You Had
To Do Was Stay
(4:10)

ETHAN

Egy héttel később…

Amint visszaértem New Yorkból, elmentem a mosodába, hogy ott
tölti-e az éjszakát Rachel. Miután nem találkoztam vele, elindultam
hazafelé, és töltöttem két pohárral a kedvenc borából.
Odavittem a szobájához, és bekopogtam az ajtaján.
– Rachel, visszajöttem New Yorkból. Beszélhetnénk, kérlek?
Nem válaszolt.
– Rachel, kinyitnád az ajtót, hogy bocsánatot kérhessek
mindazért, amit mondtam?
Vártam öt percet.
– Jó, most bemegyek…
Lenyomtam a kilincset, és beléptem. Elejtettem a borospoharakat,
amikor megláttam, hogy az összes holmija eltűnt.
Minden pontosan úgy nézett ki, mint mielőtt beköltözött, csak
egyetlen rózsaszín öntapadós jegyzetlapot hagyott az ágyán.

Utállak, Ethan.
(Ezúttal tényleg és örökre felejtsük el egymást.)
Rachel
 A tengeren:
Egy hete távol

RACHEL

Kedves Penelope!
Figyelj! Remélem, hogy leszel a levelezőtársam most Ethan
helyett, mivel szakítottunk. (Próbálom a szokásosnál rövidebbre
fogni a leveleimet, hogy te – és Greg J – ne ijedjetek meg a
szómenésemtől.)
Felújították a hajót, úgyhogy sokkal modernebbnek látszik, és
szerintem kaptak egypár panaszt, hogy csak egy kávézó volt, mert
most már három van.
Meglepődtem, hogy ugyanazokkal a lányokkal lógtam a héten
minden este, és élvezem a társaságukat. Néhány srác rám
moccant, de szerintem még nem állok készen ilyen hamar a
randizásra. (Azt hiszem, még sokáig nem fogok készen állni Ethan
után… Szerinted jól tettem, hogy elhagytam, és végeztem vele?)
Várom a válaszod. Mesélj, mi újság otthon az egyetemen!
Szeretettel a tengerről:
Rachel
 A tengeren:
Három hete távol

RACHEL

Kedves Penelope!
Üdv újra. Biztos vagyok benne, hogy még az első leveleden
dolgozol, de el akartam mesélni neked, hogy ma olyan vizeken
hajóztunk, ami tele volt delfinekkel. (Te mondtad, hogy imádod a
delfineket, ugye?) Kinyomtattam néhány képet, amit csináltam, és
csatolom őket a mostani levelemhez.
Bár most küldtél egy képeslapot, várom a válaszod, és mesélj,
hogy mi újság otthon az egyetemen.
Szeretettel a tengerről:
Rachel

Kedves Penelope!
(Muszáj kétszer írnom neked a héten – nem bánom, ha te is két
levelet küldesz majd cserébe. J)
OMG! Régóta most először mondhatom ki őszintén, hogy
élvezem a tengeri szemeszter programot! Lehet, hogy korábban
nem a megfelelő emberekkel hajóztam, de most végre
barátkozom, és még soha életemben nem éreztem ilyen jól
magam. (Vagy várjunk… talán azért van ez, mert mindenki végzős,
így nem csak kettőt ihatunk esténként a bárban?)
Szeretettel a tengerről (és kérlek, írj vissza):
Rachel
 A tengeren:
Hat hete távol

Rachel

Kedves Penelope!
Kérlek, írj vissza…
Rachel
 28. szám:
I Almost Do
(3:11)

RACHEL

Nyolc hete a fedélzeten…

Borítékba zártam egy újabb Penelopénak szánt levelet, de
megfogadtam, hogy nem küldök neki újabbat, ameddig nem kapok
végre egyet én is tőle.
Bár egy kicsit kiszíneztem, mennyire jól érzem magam, tényleg ez
az eddigi legjobb élményem a hajón, és meg akartam osztani
valakivel – bárkivel.
Csak nem Ethannel.
Már olyan kétségbeesetten vágytam egy levelezőtársra, hogy
elővettem a „Levelezőtársat kereső enyhe fokú bűnelkövetők” régi
listáját, és fontolóra vettem néhány új írásbeli kapcsolatlehetőséget.
De nem tudtam rávenni magam.
Egyelőre legalábbis.
Átvittem Penelope levelét a postakabinba, és bedobtam a kimenő
levelek gyűjtésére szolgáló postaládába. Megnéztem a saját
postaládámat, amiben egy új „Remélem, hogy jól telik az utad!”
képeslap fogadott apától, és negyvennégy bontatlan levél Ethantől.
Ötöt küldött a legutóbbi kikötő óta…
Túlságosan fájt volna kibontani őket, ezért otthagytam mindet, és
kivettem a képeslapot apától.
– Miss Dawson? – szólalt meg a postafelügyelő, mire gyorsan
megfordultam.
– Igen?
– A legutóbbi kikötőbe csomagot küldött önnek az édesapja – tett
le egy rózsaszín dobozt a pultra. – Aláírja és beviszi a szobájába,
vagy szeretné, hogy megőrizzük a következő kikötőig?
– Most tökéletes lesz – mosolyogtam, és aláírtam az átvételi
papírokat, aztán bevittem a szobámba, hogy kibontsam. Apa
nemrég küldött nekem egy szeretetcsomagot tele édességgel,
tengerparti képekkel és nagyon is szükséges piperékkel, így nem
tudtam, mi mást küldhet még ilyen hamar.
Általában kéthavonta küld csomagot…
Kibontottam a dobozt, és rámosolyogtam a rózsaszín borítékra a
tetején, amit nekem címeztek kék színű nyomtatott írással.
Leolvadt az arcomról a mosoly, amikor rádöbbentem, hogy a
benne lévő levelet túlságosan is ismerős, hurkos kézírással írták.
A fájdalom ellenére pillangók kezdtek verdesni a gyomromban, és
mielőtt észbe kaphattam volna, hogy eldobjam, már olvastam is.

Kedves Rachel!
Nem hiszem el, hogy apukád nevével kell csomagot küldenem
neked, hogy kibontsd. (Tudom, hogy ezt kibontottad.) Számtalan
levelet írtam neked, de nem kaptam választ, és már nem bírtam
tovább.
 Hogy vagy? Felújítottak valamit a hajón? Mi a helyzet a
kávézóval? Még mindig csak egy helyen lehet kávét venni, vagy
van még legalább egy kávélelőhely valahol?
Mi újság a tantárgyaiddal? Van most köztük olyan, amelyik
jobb?
Tettem még egy levelet a csomagba arról, hogy nálam mi a
helyzet (biztos vagyok benne, hogy annak az elolvasását
halogatni fogod egy darabig, de ott van…), és nagyon örülnék, ha
mielőbb válaszolnál.
(Igazából sohasem) Utálattal:
Ethan

Ui.: Ha esetleg viszket a tenyered, hogy levelezz valakivel, akkor
ne vedd elő az enyhe fokú bűnelkövetők listáját. Ennek a levélnek
a hátulján találsz egy listát New York-i művészekről, akik szó
szerint imádnak levelezni.

Uui.: Hiányzol.

Újra elolvastam a szavait, és letöröltem néhány könnycseppet.
Félretettem a borítékot, kiszedtem az összes fehér selyempapírt a
dobozból, és megláttam a második levelét, egy öntapadós
jegyzetlappal együtt.
Mert biztosra veszem, hogy szükséged van néhány újabbra…
Kivettem a jegyzetlapot, és megláttam alatta három új romantikus
regénysorozatot a kedvenc íróimtól. Még több könnycseppet
letörölve kiválasztottam azt, amelyiket a legjobban el akartam
olvasni, és leheveredtem vele az ágyra.
 Amikor kinyitottam, a borító alatt találtam még egy utolsó, kézzel
írt üzenetet Ethantől.

Ha ezt a könyvet választottad ki elsőnek, hogy elolvasd, akkor
mondhatjuk, hogy elég jól ismerlek, Rachel. Szerintem azt is
joggal kijelenthetjük, hogy mindketten mondtunk olyan dolgokat,
amiket nem gondoltunk komolyan a legutóbbi találkozásunkkor,
de az a helyzet száz százalékban az én hibám volt.
Szólnom kellett volna neked New Yorkról, és nem lett volna
szabad gúnyt űznöm abból, hogy milyen reménytelenül
romantikus vagy… Részben ezért szeretlek baromira. (Azt, hogy
miért nem jöttem rá erre évekkel korábban, soha nem fogom
megtudni, de most már tudom…)
Tényleg nagyon örülnék, ha visszaírnál, amikor végeztél az
olvasással…
Szeretettel:
Ethan
 29. szám:
Breathe
(2:39)

ETHAN

Nyolc hétig tartott rájönnöm, hogy életem legnagyobb hibáját

követtem el. (Csak egy hétig, ha őszinte vagyok a hét hétig tartó
tagadással.)
Utáltam a tantárgyaimat New Yorkban, gyűlöltem a
csoporttársaimat – azt, ahogy egymás torkának esve versengtek –, és
marhára hiányzott Rachel. Nagyon is igaza volt ezzel a képzéssel
kapcsolatban, s bár megcsináltam, amit elvártak tőlem, az idő java
részét arra fordítottam, hogy a regényemen dolgozzak.
Hetekig egyetlen lila boríték sem tette tiszteletét a
postaládámban, és életemben először rádöbbentem, milyen érzés,
amikor tényleg hiányzik az embernek valaki.
Azelőtt, amikor távol voltunk egymástól, egyszer sem bántam, ha
túl sok időbe telt neki a válasz, és soha nem érdekelt, ha én írtam
vissza neki jóval később, mint kellett volna. De miután rájöttem,
milyen sokat jelent nekem, megőrjített, hogy nem hallok felőle.
Századjára is ellenőriztem a hajó menetrendjét, és tudtam, hogy
megkapta az összes levelemet és a szeretetcsomagomat.
 Kétségbeesésemben még a tartalék e-mail-címére is írtam abban a
reményben, hogy meg fogja nézni a következő megállónál.
Morogva végiggörgettem egy újabb oldalnyi előadásjegyzetet, és
minden erőmmel próbáltam valami másra összpontosítani az egyre
erősebb fájdalmon kívül a szívem környékén. Tudtam, hogy Rachel
milyen sokáig képes haragot tartani, így még az is lehet, hogy csak
jövő karácsonykor adja meg magát, és küld nekem egy képeslapot.
Bakker…
Apám neve bukkant fel a kijelzőn, mert éppen hívott Skype-on.
Miután nem fogadtam a legutóbbi tíz hívását, elhatároztam, hogy
végre adok neki öt percet.
– Igen? – vettem fel, és vártam, hogy megjelenjen az arca a
monitoron. – Ha a Harrison-féle számok miatt hívsz, azokat már
átküldtem a privát e-mail-címedre, mert nem ment át a csatolmány
a céges szerveren.
– Nem azért hívlak – válaszolta lágy hangon.
Kicsit világosabbra állítottam a fényerőt, mert nem tudtam mire
vélni az arckifejezését. Kissé sápadt volt, és sokkal sebezhetőbbnek
tűnt, mint amilyennek valaha láttam.
– Történt valami anyával? – kérdeztem.
– Nem – mosolygott. – De kérte, hogy adjam át neked, hogy él és
jól van. Egy telefonhívásnak is örülne néha tőled, a többoldalas
üzenetek helyett.
– Vettem.
Megköszörülte a torkát.
– Takarítottam ma egy kicsit a padláson. És ezt találtam – jegyezte
meg egy papírlapot felemelve.
A kijelzőre hunyorogva sikerült kiolvasnom, hogy „utálom a
szomszédomat”.
– Megtaláltad a régi fogalmazásomat?
– Egy csomót találtam belőlük – válaszolta. – És amikor bementem
a szobádba, és megtaláltam a… ööö… dobozodat az összes esszéddel,
amit beküldtél pályázatokra, meg egy-egy példányt azokból az
írásokból, amiket elküldtél édesanyádnak, hogy elolvassa… hát… –
hallgatott el egy pillanatra. – Ne haragudj!
– Azért, amiért átkutattad a cuccaimat?
– Nem – mosolygott a szemét törölgetve. – Ami az én házamban
van, az az én cuccom. Azért ne haragudj, amiért erőltettem, hogy
üzleti képzésre menj.
– Nem csak amiatt jöttem. Jól megy nekem.
– De az írás nagyszerűen megy neked – jelentette ki bánatos
arckifejezéssel. – Biztos mindig el fogok gondolkodni azon, hogy mi
lenne, ha átvennéd a cégemet, de ezt a terhet már nem kell cipelned
többé.
– Az utolsó mondatodnál elvesztettem a fonalat, apa. Mit akarsz
ezzel mondani?
– Életed legnagyobb hibáját követed el azzal, hogy most éppen
üzleti képzésre jársz – válaszolta. – Ami egyáltalán nem neked való.
– Arra célzol, hogy azt akarod, hogy kreatív firkászattal
foglalkozzak? – mosolyodtam el.
– Igen – nevetett. – Szerintem a firkászat az igazi szenvedélyed, és
nem akarom, hogy megbánd, hogy nem eredtél az igazi álmod
nyomába, mint ahogy én is megbántam…
Úgy döntöttem, nem árulom el neki, hogy már egyébként is
emellett tettem le a voksom, és hetekkel ezelőtt megfogalmaztam
egy baromi jó levelet, amivel itt hagyom ezt a fos szakot.
 – Jó, hogy a változatosság kedvéért végre megkapom a
jóváhagyásodat valamihez.
– Ne szokj hozzá! – rázta a fejét még mindig nevetve. – Ja! Amúgy
nem hiszem el, hogy ennyi év után, és miután azt mondtad nekem,
hogy végre jóban vagy Rachel Dawsonnal, továbbra is mindketten
pitiáner leveleket küldözgettek egymásnak, amikor ki vagytok
akadva. Tartozom anyádnak ötszáz dollárral, mert felnőtt
emberként sem tanultátok meg rendezni a nézeteltéréseiteket.
– Miről beszélsz? – egyenesedtem fel a széken. – Rachel levelet írt
nekem?
– Aha – kezdett el papírok között matatni. – Vagyis egy képeslapot.
Felolvassam neked?
– Légyszi – intettem, hogy mutassa is meg.

Kedves Ethan!
Azért írom ezt a levelet az otthoni címedre, mert semmit sem
vagyok hajlandó New Yorkba küldeni neked. (És mert kétlem,
hogy Greg továbbítaná neked mostanában.)
Nem vagy üzleti képzésre való. Te is tudod, én is tudom, és
mindenki tudja, aki bármit is tud rólad.
Bár értékelem a jókívánságaidat, nem fogom viszonozni őket.
Remélem, teljes mértékben szörnyen érzed magad ott, és nem
fogok neked írni jövő Karácsonyig, bár már nem leszek ezen a
hajón.
Milyen érzés?
Utálattal:
Rachel

Ui.: Csak órákkal később vettem észre, hogy véletlenül
nagybetűvel írtam a „karácsonyt”, de nem pazarolhatok el egy
képeslapot. HALYÓ!
 29/A szám:
Begin Again
(1:39)

ETHAN

Aznap délután az egyetemi mentorommal szemben ülve vártam,

hogy végezzen az MBA-s hallgatói jogviszonyom megszüntetését
kérvényező levelem elolvasásával.
A fejét rázva levette az olvasószemüvegét, mielőtt megszólalt.
– Mr. Wyatt, kérem, tartsa szem előtt, hogy a Hudson Egyetem
nem fogja túl jó néven venni, hogy otthagyja a szakot az első
negyedévben. A csapatunk nagyon keményen dolgozott, hogy helyet
biztosítson önnek a gyorsított képzésen, és a korai távozás
megnehezítheti a számunkra, hogy később majd újra fontolóra
vegyük a jelentkezését.
– Kétlem, hogy valaha is visszajönnék – válaszoltam. –
Aláírhatnám a hivatalos jogviszony-megszüntetési kérelmet?
– Ha ragaszkodik hozzá… – nyújtotta át, én pedig pillanatokon
belül odafirkantottam az aláírásomat a pontozott vonalra.
– Köszönöm – álltam fel, és elindultam az ajtó felé.
– Mr. Wyatt, egy másik képzést óhajt esetleg? – kérdezte. – Ha
igen, akkor beszélhetek a dékánokkal, hogy egy másik szakot is
elkezdhessen.
– Nem valami mást óhajtok, hanem valakit.
 Régen:
Tizennyolc és fél évesen

ETHAN

Kedves Ethan!
Tudatni szeretném veled, hogy nagyon élveztem a sok időt, amit a
nyáron együtt töltöttünk. A szex tényleg észbontó volt, és
fantasztikus – főleg amikor a kocsidban csináltuk –, de szerintem
több is lehetne közöttünk a laza szexkapcsolatnál. (Mély érzésű
srácnak tűnsz, aki szeretne többet is, igaz?) Egyébként mivel egy
másik államban járok egyetemre, szerintem addig is ez a legjobb
mód rá, hogy tartsuk a kapcsolatot egymással. Tudom, hogy
szeretsz levelet írni, szóval remélem, hogy lesz időd válaszolni
nekem, és talán idővel kialakulhat közöttünk barátság (vagy
remélhetőleg egy kicsit több is).
Szeretettel:
Alicia

Ui.: Említettem, hogy tényleg észbontó volt a szex? Csinálhatjuk,
amikor csak akarod, ha visszajöttem.

Uui.: Ha válaszolsz a levelemre…
A szememet forgatva gyűrtem össze a levelét. Elegem volt abból,
hogy bárkivel is foglalkozzak a múltamból, és amennyire
emlékeztem, a „kapcsolatunk” soha nem is volt igazi kapcsolat. Nem
nagyon beszélgettünk lényeges dolgokról: semmi mást nem akart
soha, mint szexelni (amit nem bántam), és más lányokról pletykálni.
Csak azért bírtam ki, mert rajta kívül nem nagyon volt kivel
beszélgetnem.
Az egyetem rohadtul olyan volt nekem, mint egy újraindítás
gomb. Semmi kedvem nem volt komolyan járni senkivel, és nem
érdekelt a kapcsolattartás senkivel azok közül, akikkel nyáron
ismerkedtem meg. Senki más nem volt jelen az életemben, csak a
szobatársam (akinek folyton visított az őrült barátnője), meg a
szüleim.
Ledobtam a többi levelemet az asztalra, és gyorsan elindultam a
kampuszon át a gazdasági kar épületéhez az első óráimra.
– Kedves magától, hogy a saját időbeosztása szerint csatlakozott
hozzánk, Mr. Wyatt – mondta a tanszékvezető. – De mivel
ösztöndíjas hallgató, elnézem a félórás késését.
Nevetés visszhangzott a teremben.
Ránéztem az órámra, s rájöttem, hogy nem állítottam be
rendesen.
– Bocsánat.
– Semmi gond – mosolygott még mindig. – Olyan érzésem van,
hogy nagyon érdekes év előtt áll. Tekintve, hogy máris úgy érzi,
hogy ebben az épületben lakik, meg ilyesmi.
– Parancsol, uram?
Megfogott egy lila borítékot, és felém nyújtotta.
– Mondja meg a barátainak, hogy a kollégiumi szobájába címezzék
a leveleit, ne pedig a tanszéki titkárságra – közölte, majd
visszafordult a többiekhez. – Most pedig térjünk vissza ahhoz, amit
ennek a képzésnek az intenzitásáról mondtam, hölgyeim és uraim.
Ha azt hiszik, hogy a következő négy év könnyű lesz, akkor
tévednek.
Nem is hallottam a szavait, ahogy megnéztem, ki a levél feladója.

Rachel Dawson
Semester @ Sea – Eurodam V.S.
„B” szárny, 221. szoba

Nem hallottam Rachel felől azóta, hogy veszekedtünk a
mosdóban. Mindig zárva tartotta az ablakát és befedte
újságpapírral, és én is ugyanezt csináltam.
Annak ellenére, hogy korábban életünk minden napján egymásba
botlottunk, érettségi után valahogy sikerült elkerülnünk egymást.
Fontolóra vettem, hogy elégetem a levelét, amint visszaérek a
szobámba, de képtelen voltam rávenni magam. Egy egész héten át
az asztalomon hagytam bontatlanul, míg végül elhatalmasodott
rajtam a kíváncsiság.

Kedves Ethan!
Azért írom neked ezt a levelet, mert remélem, hogy borzalmasan
érzed magad a szakodon. (Még mindig nem értem, miért mentél
közgázra a kreatívírás helyett, de nem érdekel annyira, hogy
rákérdezzek.)
Tudom, kíváncsi vagy, hogy jöhettem tengeri szemeszterre
elsőévesként, szóval: beszélhettem a dékánnal a külföldi
tanulásról elsősként, és engedélyezte nekem azzal a feltétellel,
hogy felveszem a művészeti szemináriumokat, és tartom a 3,5-es
átlagot. (Most ki az okosabb kettőnk közül?)
::: Fegyverszünet :::
Oké, komolyra fordítva a szót: ez a hajó nem olyan, amilyennek
gondoltam. Két hete szálltam fel rá, és ez idő alatt megtalált a
tengeribetegség és a honvágy is. Én vagyok az egyetlen elsőéves
itt. Nem tudtam, hogy az emberek többsége harmadéves vagy
végzős lesz, és javarészt már évek óta barátok, akik együtt
jelentkeztek az útra, amolyan utolsó dorbézolásként a
diplomaosztó előtt.
Az első megállónk a jövő héten lesz Londonban, és szerintem
sokkal izgatottabbnak kéne lennem, mint amilyen vagyok, de
talán csak idő kérdése. (Ha látok olyan tollat, ami hasonlít
azokra, amiket elégettem régen, akkor fontolóra fogom venni,
hogy vegyek neked. Esetleg. Attól függ…) London után
végighajózunk Európa partjai mentén, aztán addig megyünk a
tengeren, amíg el nem jutunk Ausztráliáig.
Három évre jelentkeztem a tengeri szemeszterre, de úgy
tervezem, hogy a negyedikre is fogok, hacsak nem szólnak, hogy
nem lehet.
Amúgy… remélem, jól vagy (de nem túl jól), és remélem, hogy
jól írtam le a címed, és még a félév kezdete előtt megkapod ezt.
Tudom, hogy utálsz (és én is nagyon utállak), de ha lesz időd
valamikor, akkor esetleg visszaírnál?
(Előre is) utálattal:
Rachel

 Ui.: Bevallanád egyszer és mindenkorra, hogy a
megismerkedésünk napjától fogva seggfej voltál velem? Úgy
érzem, hogy egy kicsit kevésbé utálnálak, ha bevallanád végre…

Uui.: Igazából nem foglak kevésbé utálni, de jó lenne, ha végre
kimondanád erről az igazat.

Még kétszer elolvastam a levelét, és leültem az íróasztalomhoz,
hogy papírra vessem a választ. Reggel feladtam elsőbbségivel, mire
egy hét múlva megint küldött egy lila borítékot.
Mire észbe kaptam, egyetlen hónap sem telt el anélkül, hogy ne
érkezett volna tőle egy jellegzetes lila boríték a postaládámba, s egy
idő után alig vártam, hogy halljak az útjáról és a gondjairól. A
levelek eleinte rövidek voltak – néha fél oldal, néha egy egész –, ám
az első félév után már legalább ötoldalas leveleket írtunk
egymásnak.
Mindent elmeséltem neki a magánéletemről, és cserébe ő is
elmesélt mindent. Felhagytam a helyesírása javítgatásával, ő pedig
felhagyott az utóiratban feltett sértő kérdéseivel.
Időről időre előfordult, hogy az aktuális barátnőm kérdezősködött
a postával menetrendszerűen érkező lila borítékokról, de
megfogadtam, hogy senkinek sem fogok magyarázkodni, amíg nem
tart legalább addig a kapcsolatunk, mint Rachellel a leveleink.
Néha túl sok időbe telt neki, hogy visszaírjon, ezért hajnali
háromkor felhívott a telefonálós napján – vasárnap –, és elmesélte,
mi történt vele. (Megegyeztünk, hogy mindig úgy teszünk majd,
mintha ezek a telefonbeszélgetések meg sem történtek volna. És
néha ahelyett, hogy közöltem volna vele: „tudom, hogy még mindig
a következő leveleden dolgozol, Rachel”, és rácsaptam volna a
telefont, inkább napfelkeltéig beszélgettem vele.
Néha nekem telt túl sok időbe, hogy visszaírjak, ezért kis
csomagokat küldtem neki képeslapokkal és csokoládéval, amiben
megírtam, hogy éppen vizsgára tanulok, de a levelem folyamatban
van. (Néha azt válaszolta, hogy „tartsd meg a leveled, küldj inkább
csokit!”.)
Még a sok levelezés után sem tudtam rávenni magam, hogy a
barátomnak nevezzem. A kapcsolatunk továbbra is ellenséges volt.
Csak most már valahogy közelebb engedtem őt magamhoz.
 30. szám:
This Love
(3:53)

RACHEL

Az Eurodam fedélzetének legfelső emeletén ültem hajnalban, az

alaszkai Sitka kikötőjére kinézve – pont arra a városra, ahol a
családommal laktam, mielőtt elköltöztünk Salt Beach külvárosába.
Miután a Moszkvába tervezett kirándulásunkat lemondták, az
időbeosztás lehetővé tette, hogy két hétig itt maradjunk, de még le
kellett szállnom a hajóról.
Apám megírta, hogy visszaigazolták az alaszkai szállásukat, és egy
helyi motelben fognak megszállni (naná, hogy Stellával), mert
„borzasztóan remélik, hogy hármasban tudunk végre beszélgetni”,
de még nem válaszoltam.
Erre soha nem fogok válaszolni…
Elővettem anya leragasztott levelét, és arra jutottam, hogy ideje
végre kinyitni, hiszen amióta elment, most először nem tudtam
kivel beszélgetni.

Kedves Rachel!
Azért írom meg a te leveledet ELŐSZÖR, mert neked van a
legtöbb mondanivalóm, és nem akarok kihagyni semmit. (Tudom,
hogy megvisel a betegségem, de ígérem, hogy minden tőlem
telhetőt meg fogok tenni, hogy teljes mértékben gondodat viseljék
érzelmileg, amikor már nem leszek.)
Tettem a borítékba egy sokkal hosszabb, tízoldalas levelet is e
mögé, de egyelőre három fontos dolgot szeretnék neked
elmondani.
Először is: gyönyörű vagy, és annak ellenére, ahogy azok a
beképzelt lányok bántak veled a környékünkön, garantálom
neked, hogy csak irigységből tették. (Ezt nem csak úgy mondom.)
Másodszor: megmondtam az apádnak, hogy ne gyászoljon
engem egy évnél tovább. Ismerem őt a lelke mélyéig, és ha tovább
gyászol, akkor el fog veszíteni téged. Adtam neki egy listát olyan
nőkről (ismerem őket), akikkel szerintem ismerkedhet, én pedig
odafentről drukkolni fogok neki.
Harmadszor: azt akarom, hogy utazz. SOKAT. Azt akarom,
hogy lásd a világ minden szegletét, amilyen hamar csak lehet.
Tudod, hogy számtalanszor mondtam: „feltétlenül tanulj
külföldön egyetemistaként”, de tényleg azt akarom, hogy
megtedd. Segít, hogy rájöjj néhány dologra saját magaddal
kapcsolatban, és kiszélesíti majd a látásmódodat.
És majd az életed későbbi szakaszában – sokkal később –, ha
még mindig egyedül vagy, tegyél meg nekem egy óriási
szívességet: ha még Ethan Wyatt (igen, az az Ethan Wyatt) is
egyedül van, menj el vele néhányszor kávézni.
Biztos forgatod a szemedet, de szerintem ti egyszer majd
legjobb barátok lesztek, vagy akár egy fantasztikus pár. Abban a
pillanatban, ahogy lelökted a lépcsőn (mindig is tudtam, hogy
 nem „a saját cipőfűzőjében esett el”, mint állítottad), és amint
elkezdtetek utálkozó üzeneteket váltani, tudtam, hogy van
köztetek valami.
Most nevetek, mert még soha nem láttam két olyan
„ellenséget”, akik ennyire a megszállottjai annak, hogy mit csinál
a másik. Egyszer sem említettem neked, de nyaranta, amikor
elmentél egy-két hetes művészeti táborokba, Ethan mindig átjött
megkérdezni, hogy mikor jössz haza. Rábeszélt (hát persze), hogy
csináljak neki forró csokit, ha már nem voltál ott, de bevallotta,
hogy sokkal jobban érezte magát „az első számú ellenségével”,
mint bármelyik barátjával.
Szóval menj el vele kávézni valamikor egyetemista korodban,
hogy lepillantva megállapíthassam, igazam volt-e.
Ne felejtsd el elolvasni a másik, hosszabb levelemet, amiben
konkrétabb útmutatás is van az élethez, de ezt nyugodtan tartsd
a pénztárcádban. J
Mindig is szeretni foglak, és örökre veled leszek.
Szeretlek,
Anya

Még tízszer elolvastam a szavait és a másik, hosszabb levelet a
borítékban, aztán minden olvasás után a könnyeimet törölgettem.
Összehajtogattam a levelet, lemásoltam a tanulószobában, aztán a
farmerom zsebébe dugtam, és elindultam a kikötőbe a hármas
hajóállás felé. Beolvastattam az igazolványomat a kapunál,
kölcsönöztem egy biciklit, és eltekertem egészen odáig, ahol apa
írta, hogy reggelizni fog mindennap.
Letámasztottam a biciklit az étterem előtt a járdára, belépve
pedig láttam, hogy ott ül egy asztalnál Stellával. Odasiettem
hozzájuk – félbeszakítottam őket, éppen beszélgettek –, és
felsikoltottam:
– Bocsássatok meg! Mindketten… Annyira sajnálom.
Apa felállt, és magához húzott. Úgy ölelt, mint ahogy – szerintem –
a gimi második osztálya óta egyszer sem. Mire eleresztett, már
teljesen felkelt a nap, Stella pedig megkért egy pincért, hogy hozzon
nekem még egy terítéket.
– Én ööö… – nézett egyikünkről a másikra. – Kettesben hagylak
titeket. Rachel, nagyon örülök, hogy látlak.
– Kérlek, maradj! – öleltem át. – Légyszi.
– Oké – viszonozta az ölelésemet, aztán leült velem szemben.
Csendben ültünk néhány percig, aztán megköszörültem a
torkomat.
– Anya nektek is írt hosszú levelet?
Bólintottak.
– Ő mondta nektek, hogy járnotok kéne?
– Igen – felelte apa. – Megmondtam neki, hogy szerintem marhára
elment az esze, amikor elolvastam, és biztos tudta, hogy így fogok
reagálni. A halála előtti napokban küldetett valakivel még egy
levelet, amiben másképp fogalmazott. Az édesanyád nagyon jó
megfigyelő volt, Rachel. Úgy kiismerte az embereket, hogy ahhoz
foghatót még nem láttam.
– Én szitkozódtam, amikor átadta nekem a levelét – nevetett
Stella. – Olyan dühös voltam rá, amiért arra az időkre tervez,
amikor már nem lesz itt, de hát tudod, hogy ő ilyen volt. Azt akarta,
hogy nélküle is tovább menjenek a dolgok – mesélte, s egy pillanatra
elhallgatott. – Neked nem írt rólunk a leveleiben?
 – Nem kifejezetten – ráztam a fejemet. – De most már értem, mire
gondolt. Nekem Ethant említette.
– Ó… – mondták kórusban.
– Igen, „ó” – néztem egyikükről a másikra.
– Mit írt? – kérdezte apa.
– Azt, hogy tudta, Ethan nem a saját cipőfűzőjében esett el, amikor
először találkoztam vele.
– Persze hogy tudta – mosolygott apa. – Ez minden?
– Nem, azt is írta, hogy egy későbbi életszakaszban jók lennénk
együtt.
– Mindig is így gondoltuk – jelentette ki apa. – Végignéztük, ahogy
folyton veszekedtetek, aztán másnap mégis együtt töltitek az időt,
miközben állításotok szerint utáltátok egymást. Most barátok
vagytok, ugye?
– Próbáltunk azok lenni.
– Hogy érted ezt? – vonta fel a szemöldökét Stella.
– Hosszú történet.
– Átmegyek az italokhoz, hogy hozzak egy kis teát magunknak –
állt fel, és meg mertem volna esküdni rá, hogy néhány pillanatra
odaült mellém az anyukám. Mintha szólt volna, hogy mondjam ki,
amit akkor öntenék szavakba, ha még élne.
– Apa – kezdtem. – Beszélhetnék Stellával kettesben? Női dolog.
– Csak ha megígéred, hogy velünk vacsorázol ma este.
– Megígérem.
Adott egy puszit az arcomra, aztán kiment.
Stella visszajött, és intett nekem, hogy kövessem egy félreeső
pihenőszobába, s abban a pillanatban, ahogy becsukta az ajtót, nem
bírtam tovább magamban tartani.
 – Még mindig utálom – kiabáltam. – Kurvára utálom!
– Rachel…
– Azt hittem, hogy ha a kapcsolatunk jelent valamit, hogy ha én
hajlandó vagyok maradni, akkor ő is hajlandó lesz maradni –
folytak a könnyeim. – Ő a fő oka annak, hogy megint rajta vagyok
azon a rohadt hajón… Mindenáron ő akart lenni az „első igazi
pasim”, szóval azt hittem… én azt hittem, hogy… meg mertem volna
esküdni rá…
– Nyugodj meg, Rachel! – tette le a teát, hogy magához öleljen. –
Nyugodj meg!
– Azt mondta, hogy szeret – folytattam, mert nem tudtam
abbahagyni. – Még reggelente álmában is hajtogatta, én meg tényleg
bedőltem neki.
Stella még szorosabban ölelt.
– Fantasztikusan bánik a szavakkal, és hinni akarok neki, de a
tettei összességében azt bizonyítják, hogy neki ez csak egy kaland
volt, és csak szexre kellettem. Nagyon jó szexre, de ha ennél többet
akart volna kihozni a kapcsolatunkból, akkor nem siet annyira New
Yorkba egy olyan képzésre, amin tudom, hogy igazából nem is akar
részt venni. Csak távol akart lenni tőlem meg az „érzelmeimtől”, és
másokkal dugni. Annyira hülye vagyok…
– Psszt – simogatta a hátamat. Megvárta, hogy kiokádjam az
összes szót, mielőtt felültetett. – Rachel, komolyan úgy gondolod,
hogy Ethan nem szeret téged?
Nem…
– Nincs okom arra, hogy mást gondoljak – feleltem. – Régóta nem
beszéltem vele.
– Kibontod a leveleit?
 – Nem, de… – hallgattam el egy pillanatra. – Honnan tudsz a
leveleiről?
– Onnan, hogy utolsó menstvárként felhívott minket, hogy
hallottunk-e felőled – mosolygott Stella. – De a hangjából ítélve
szerintem ő ugyanúgy szenved, mint te.
– Na, helyes – törölgettem a szememet.
– Ezt nem mondod komolyan – nevetett fel halkan. – Te is tudod,
hogy nem.
– Bárcsak ne léptük volna át azt a határt! Bárcsak ellenségek
maradtunk volna!
– Rachel Dawson – adott egy zsebkendőt még mindig nevetve. –
Ha tényleg ellenségek lennétek, akkor semmiképpen sem
tartottátok volna olyan sokáig a kapcsolatot, és nem laktatok volna
együtt.
– Csak azért tartottuk a kapcsolatot, mert nekem soha nem írt
vissza senki más.
– Biztos vagy ebben? – mosolygott. – Valami azt súgja, hogy ő
végül akkor is megkeresett volna.
– Kétlem – vontam vállat. – Azt sem tudta, hogy tengeri
szemeszterre mentem, amíg nem írtam neki.
– Rachel – mosolygott még mindig Stella. – Ethan két héttel azelőtt
beugrott hozzánk, hogy elkezdte az első évet az egyetemen, és
megkérdezte, hogy miért nem látott téged egyik ottani eseményen
sem. Amikor elmondtuk neki, hogy tengeri szemeszterre mentél,
követelte, hogy adjuk oda neki a hajód menetrendjét az
elérhetőségeddel. Csak véletlen volt, hogy te írtál neki először…
 31. szám:
How You Get The Girl
(2:46)

RACHEL

Integettem apának és Stellának, amikor néhány nappal később

elindultak a reptérre taxival.
Miután elhajtottak, elsétáltam a hajóhoz legközelebbi
ajándékboltba, hogy begyűjtsem az utolsó szuveníreket, mielőtt
visszamegyek a fedélzetre.
Bedobtam egy halom új képeslapot a kosaramba, és odamentem
az egyik falon sorakozó keresztneves tollakhoz, és megkerestem az
Ethannek valót. Megtaláltam, aztán eltettem egy hozzáillő kapucnis
pulóvert és sapkát is.
Mivel itt volt térerő, úgy terveztem, hogy az utolsó fél órában
válaszolni fogok néhány üzenetére.
Vagy talán fel kéne hívnom… Talán a hajóról kéne hívnom, hogy fél
óránál tovább beszélhessünk.
Ezen töprengve indultam el a pénztárhoz, és kipakoltam a
holmijaimat a pultra.
– Szóval tényleg nem fogsz visszaírni? – kérdezte egy ismerős
mély hang a hátam mögött. – Nem is akartál kapcsolatba lépni
velem?
Micsoda?
Megfordultam, és szemtől szemben találtam magam Ethannel. A
szexi kék szeme csak úgy csillogott a lámpafényben, a szája pedig
mosolyra húzódott.
Szinte kiugrott a szívem a helyéről attól, ahogy végigmért.
– Örülök, hogy itt vagy, és nem Moszkvában – igazított a fülem
mögé egy hajtincset. – Különben ki kellett volna várnom, hogy
Kínában találkozzunk a jövő hónapban.
– Odarepültél volna, csak hogy találkozz velem?
– Egy szempillantás alatt.
Egymásra meredtünk. Az összes szó, amiről azt hittem, hogy ki
akarom mondani, hirtelen kiment a fejemből.
– Kisasszony? – szólalt meg a pénztáros. – Szeretné, hogy beüssem
a holmijait?
– Szeretné – válaszolta Ethan, hogy engem megkerülve átnyújtsa a
bankkártyáját.
Egy szót sem szóltunk, amíg a pénztáros beütötte és becsomagolta
a szuvenírjeimet, és miután végzett, Ethan átadta nekem a zacskót,
majd a derekamat átkarolva kikísért.
Odavezetett egy padhoz, de nem ült le. Csak engem bámult.
Egyetlen megmaradt percet sem akartam elvesztegetni, így
felsóhajtottam.
– Válaszolni akartam neked. Ma reggel fejeztem be öt levelet, és
éppen hívni akartalak vagy írni neked. Még próbáltam rájönni,
melyiknek van több értelme, szóval nem…
– Rohadtul szeretlek, Rachel – szakította félbe a hablatyolásomat.
– Szeretlek.
 Felgyorsult a szívverésem, ő pedig az ajkamra szorította a
mutatóujját.
– Jól hallottad – folytatta mosolyogva. – Nem kell rákérdezned, mit
mondtam az előbb, de mivel tudom, hogy muszáj még egyszer
hallanod… – nyomott egy puszit a homlokomra. – Szeretlek, Rachel
Dawson. Hét és fél éves korom óta szerelmes vagyok beléd.
Elkerekedett a szemem.
Beletúrt a hajamba.
– Ne haragudj, hogy nem gondoltam rád, amikor aláírtam a New
York-i papírokat egy olyan képzésre, amire nem is akartam menni.
Nagyon önző dolog volt, neked pedig igazad volt, hogy valaki
másnak az elismerését akarom kivívni vele.
– Azt mondtad, hogy hét és fél éves korunk óta szerelmes vagy
belém?
– Igen – húzott magához, s addig csókolt, amíg levegőért kellett
kapkodnom. – Hadd fejezzem be… – várta meg, amíg levegőhöz
jutok, aztán megsimogatta a hátamat. – Ne haragudj, hogy eleinte
nem szóltam neked New Yorkról, amiért nem voltam hajlandó itt
maradni, mint te – hallgatott el egy pillanatra. – És tudom, hogy
mindjárt felszállsz arra a hajóra, de akarom, hogy tudd, hogy
bárhová hajlandó vagyok elmenni innen, csak hogy megmutassam,
milyen sokat jelentettél nekem mindig. És bármennyire szeretek is
leveleket írni neked, sokkal szívesebben látnálak mindennap.
– Néhány hónap múlva végzek – mondtam mosolyogva, miközben
újra megcsókolt. – Odaadhatom neked a frissített hajómenetrendet.
Kinyitottam a táskámat, és elővettem az új kikötői megállók
listáját.
Kivette a kezemből, de ekkor egy túlságosan ismerős hang
szakított félbe bennünket.
Élesen felharsant az Eurodam tetején sorakozó tíz harang, ami
jelezte, hogy a hajó pontosan tíz perc múlva indul.
Mintha Ethan is tudta volna, hogy mit jelent ez a hang, a karjába
zárt, és úgy csókolt, mintha utoljára tehetné, mintha soha többé
nem látnánk egymást, és az emlékezetébe akarná vésni ezt a
pillanatot.
Kibontakozott az ölelésből, aztán adott egy puszit a homlokomra,
és felsóhajtott.
– Tényleg jobban örülnék, ha mindennap látnánk egymást.
– Én is – öleltem át. – Rögtön hívlak, amint kinyitják a telefonos
kabint, és elküldöm neked azt az öt levelet is.
Hét harang szólalt meg.
– Találkozunk a következő kikötődnél – lépett hátra mosolyogva.
– Tényleg?
– Tényleg – bólintott.
Képtelen voltam ellenállni, hogy ne csókoljam meg még egyszer,
mielőtt elkezdtem rohanni a hajó felé. Néhány másodpercenként
hátranéztem, amíg bele nem olvadt a tömegbe.
A fedélzeten gyorsan bementem a szobámba, hogy előkeressem a
telefonkártyámat.
A legfelső fiókomban matattam éppen, amikor megszólalt az
utolsó harang, és valaki kopogtatott az ajtómon.
– Mindjárt megyek a névsorolvasásra! – húztam ki egy másik
fiókot.
Még hangosabban kopogtak, így a morgást magamban tartva
odamentem az ajtóhoz.
– Mondtam, hogy megyek, csak…
 Elállt a lélegzetem, amikor megláttam Ethant az ajtóban, és
pislogtam néhányat, hogy ez biztosan a valóság-e.
– Ahogy mondtam… – szólalt meg önelégült félmosollyal. –
Tényleg jobban örülnék, ha mindennap látnánk egymást, és
mostantól minden kikötőben találkozni fogunk.
– A tengeren fogod tölteni az utolsó féléved?
– Dehogy, basszus – mosolygott. – Én már lediplomáztam, nem
emlékszel? – nyújtott át nekem egy vaskos mappát. – Megfogadtam
a barátnőm tanácsát, és utánanéztem a kreatívírás-képzéseknek.
Kiderült, hogy van egy program, ahol a tengeren be lehet fejezni egy
regény írását, cserébe tartani kell heti két órát. Úgy hallottam, hogy
baromi nyomorult az élet ezen a hajón, ha az ember egyedül van,
szóval remélem, hogy ha életem szerelme is a fedélzeten van, akkor
nem így lesz.
Éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.
– Van saját szobád? – kérdeztem.
– Nincs – csókolt meg. – Nekem lakosztályom van – nézett a hátam
mögé. – És a szobád méretéből ítélve ott fogjuk tölteni az időnk nagy
részét…
Elpirultam. Semmi mást nem tudtam csinálni, csak bámulni.
– Lehet, hogy el kéne indulnod a névsorolvasásra – lépett előre, s
megsimogatta a hátamat. – Úgy hallottam, hogy az új tanár, aki
ezért felel, olyan hamar le akarja tudni, amennyire csak lehet, hogy
valakivel együtt hódolhasson az újbóli találkozás örömének a
lakosztályában.
– Csókolózásról beszélsz?
– Dugásról beszélek – nevetett. – Vagyis „szeretkezésről”, ahogy te
szereted mondani és olvasni.
 – Mindkettőről szeretek olvasni.
– Hmm – puszilta meg a homlokomat. – Nos, tekintve, hogy a
mostani regényem romantikus, és van benne mindkettő, kíváncsi
lennék a véleményedre.
Rámutatott a gyűrűs mappára, amit korábban ideadott, én pedig
felvontam a szemöldökömet.
– Romantikus regényt fogsz írni? – nyitottam ki a mappát, és
megláttam az „igaz történet alapján” szavakat. – Ha kamu matricát
ragasztasz a könyveidre, hogy elhitesd a magamfajta nőkkel, hogy
ez a hülyeség igaz történeten alapszik, akkor esküszöm…
– Ez igaz.
– Csak egy kapcsolatban mondtad ki azt, hogy „szeretlek”, Ethan.
– Tisztában vagyok vele, Rachel.
– Jó… – érintettem meg eltöprengve az ajkamat, mert nem tudtam,
komolyan mondja-e, hogy romantikus regényt ír. – Mi a toposz?
– Ellenségekből szerelmesek. Vagy inkább barátokból
szerelmesek, akik azt hiszik, hogy ellenségek. Szerintem elég
érdekesnek fogod találni a történetet.
– Alig várom, hogy elolvassam – mosolyogtam. – Van munkacíme?
– Van – csókolt meg egy pillanatra, hogy aztán kivonszoljon a
folyosóra a szoba felé, ahol a névsorolvasás volt. – Szerintem az a
része fog a legjobban tetszeni.
– Elárulod, mi az?
Nem kellett válaszolnia. Amikor kinyitottam a mappát, hatalmas
félkövér betűkkel láttam az első oldalra nyomtatva.

Utálattal: Rachel
W H I T N E Y G .

A világ legjobb olvasóinak…
 32. szám:
New Year’s Day

RACHEL

Néhány héttel azután, hogy csatlakozott hozzám a tengeri

szemeszteren

Kedves Rachel!
Pontosan tudom, hogy miben mesterkedsz most.
Nem versz át senkit, és én egyenesen átlátok a színjátékodon.
(EGYÁLTALÁN nem vagy beteg, és le kell állnod ezekkel a
megjátszott köhögőrohamokkal a mesteroktatói órán.)
Utálattal:
Ethan

Ui.: Miért nem szóltál, hogy ennyire szörnyű a víznyomás ezen a
hajón?
Határozottan emlékszem, hogy az egyik leveledben azt írtad
korábban, hogy „fantasztikus” és „wellness-szerű” élmény. De
olyan, mint egy átkozott csöpögő csap.

Kedves Ethan!
Nem értelek.
Miről beszélsz?
(Tudom, hogy nem vagyok beteg. Így jelzek neked. A „most
azonnal szexelni akarok” jelet.)
Utálattal:
Rachel

Ui.: Azt csak azért írtam, hogy irigykedj, mert említetted, hogy
elvittél valami csajt a „Four Seasons”-be egy egész hétvégére
harmadéves korunkban.
Az ötödik emeleten lévő zuhanyzót kéne használnod. Csak akkor
menj, amikor az ügyintézők napközben értekezleten vannak.

Kedves Rachel!
Borzasztó színésznő vagy. (Húsz perc múlva találkozunk a
szobámban.)
Utálattal:
Ethan

Ui.: Azt csak kitaláltam. (Mert én voltam előbb féltékeny.) Várj…
tessék? Azt mondod, hogy menjek be a szobájukba, amíg
nincsenek ott? Csak hogy vehessek egy rendes forró zuhanyt?

Kedves Ethan!
(Oké, elkezdek majd egy kicsit jobban köhögni kábé három perc
múlva, és elsőként távozom majd a teremből.)
Utálattal:
Rachel

Ui.: Aha. De csak hetente egyszer. Azokban a szobákban
ELKÉPESZTŐ a víznyomás. És a fürdők nem a szobákból nyílnak.
Gyakorlatilag nem megyek be a szobájukba, tudod? Csak akkor
van gond, ha rajtakapnak. Később megadom neked az összes
belépési kódot.

Kedves Ethan ÉS Rachel!

Lennének szívesek felhagyni a hajó korlátozott wifijének
használatával ahhoz, hogy ilyen idióta üzeneteket
küldözgessenek egymásnak a mesteroktatói órák alatt?
Tisztában vannak vele, hogy ebben a teremben MINDENKI látja az
üzeneteiket a csoport csevegőrendszerében, ugye? MINDENNAP
látjuk őket, amióta Ethan velünk utazik ezen a hajón!
Utálattal:
Max professzor

Ui.: Rachel, beszélnünk kell a holnapi fogadóórám alatt erről a
„zuhanylopás” ügyről.

Kedves Ethan!
Szerinted van mód az üzenetváltás láthatósági beállításainak
módosítására, vagy nincs?
Utálattal:
Rachel
 33. szám:
You Belong With Me

RACHEL

Néhány órával később

A hajó lágyan ringott, miközben Ethan a karjaiban tartott. Ez már a
sokadik egymást követő éjszaka, amit a szobájában töltünk
szeretkezéssel – a mellkasán alszom el, miután ígéreteket suttog az
ajkamra.
Amióta csak felszállt a hajóra, teljesen elválaszthatatlanok
vagyunk.
Örültem, hogy már nem kell időt szánnom az utamról szóló
levelek megírására, és hetekig szorongva várni a válaszára. Egész
nap mellettem volt, együtt fedeztük fel az összes idegen várost és
helyszínt.
Életemben először úgy éreztem magam, mintha egy romantikus
regénybe csöppentem volna, de a hús-vér pasim sokkal
lenyűgözőbb volt, mint bármelyik általam olvasott könyv hőse.
Ismert engem kívül-belül, befejezte helyettem a mondataimat,
amikor kerestem a szavakat, és ha csendben üldögéltünk, akkor is
tudta, mi jár a fejemben.
– Örülök, hogy itt vagy a hajón, Ethan – mondtam halkan. –
Fogalmad sincs, mennyire.
– Minden este elmondod ezt – simogatta a hajamat mosolyogva. –
Hadd kérdezzek tőled valamit. Ha ott maradtam volna az üzleti
képzésen, akkor szerinted megadtad volna magad, és végül írtál
volna nekem?
– Nem, ameddig nem próbálkoztam volna az összes többi
lehetőséggel.
– Kérlek, mondd, hogy nem írtál egyetlen elítéltnek sem.
– Egy hajszál választott el tőle – nevettem, mire megpuszilta a
homlokomat.
Magára húzott, és hunyorogva rápillantott az órára a szoba túlsó
végében.
– Miért vagy még mindig ébren? – kérdezte. – Hajnali egy óra van.
– Menj el szemvizsgálatra! – feleltem. – Három óra van.
– Na, annál rosszabb – nevetett az oldalamat simogatva. – Nekem
nemsokára fel kell kelnem egy fontos munka miatt, szóval ígérd
meg, hogy húsz percen belül elalszol. Ha nem fogsz, akkor át kell
menned a szobádba, hogy ne akarjak megint szexelni veled.
Elpirulva hátrébb húzódtam tőle.
– Semmi fontos dolog nem lesz holnap, Ethan. Semmi program
vagy országismereti szeminárium. A hét hátralévő részében
„tengeri” napjaink lesznek. Mégis min kell dolgoznod?
– Jó, rendben – húzott magához egy röpke csókra, majd az ajtóra
mutatott. – A saját szobádat választottad az éjszaka hátralévő
részére. Kifelé, Rachel!
– Tessék? Te most komolyan kiraksz engem?
– Hacsak nem ígéred meg, hogy aludni fogsz – közölte komoly
arccal. – Tegnap éjjel nem ígérted meg, úgyhogy végül délelőtt tízig
beszélgettünk és szexeltünk.
Tudtam, hogy nem tehetek ilyen ígéretet, ezért legördültem róla,
és kimásztam az ágyából.
– Reggel találkozunk, miután felkeltél.
– Gondoltam – mosolygott, és mintha tudta volna, mivel fogom
tölteni a következő néhány órát, ideadta az Utálattal: Rachel mappát
az éjjeliszekrényéről. – Elolvastad már?
– Még nem értem a végére.
– Azt akarod mondani, hogy miután három hétig könyörögtél,
hogy elolvasd a könyvemet, félbehagytad?
– Majdnem, de még reménykedem – válaszoltam mosolyogva. –
Még nem tudom, tetszik-e a szerző stílusa. Még kell néhány fejezet,
hogy biztos legyek benne.
Nevetve adott még egy utolsó csókot, amitől legszívesebben
visszabújtam volna az ágyába és a karjaiba, de tartottam magam.
Miután levegőhöz jutottam, felkapcsoltam a villanyt, és kiléptem a
folyosóra.
Az ajtaja mellé kiragasztott egy kávézóba szóló utalványt egy
üzenettel.

A következő alkalomra, amikor kiszöksz az ágyamból,
hogy a kávézóban olvass.
Utálattal:
Ethan

Ui.: Gyorsan fejezd be azt az átkozott könyvet, légyszi…
Mosolyogva elvettem az utalványt, és elindultam a folyosón
keresztül a lifthez. Mielőtt a kávézó felé vettem volna az irányt,
bementem a végzős társalgóba, és még egyszer, utoljára szemügyre
vettem az órákkal korábbi helyszínt.
Törött pezsgőspoharak és sörösüvegek hevertek a földön, még
mindig cukormázas-vaníliás sütemény illata terjengett a levegőben,
és a tetőgerendáról lelógva csillogó szerpentinek árulkodtak a
megkésett ünneplésről.

Üdv a SAS fedélzetén, Ethan Wyatt!

Fogtam egy megmaradt minitortát, és kimentem a bárral
körülvett medencéhez. Éppen átadtam az utalványt az éjszakai
pultosnak, amikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát.
Megfordulva szemben találtam magam egy vörös hajú végzős
lánnyal, aki Ethannel szemben lakott.
– Szia, Thea! – mosolyogtam. – Miért vagy fent ilyen későn?
– Sajnos szokásommá vált – nézett rám résnyire szűkült szemmel.
– Kérlek, mondd, hogy itt leszel még néhány órát!
– Ööö… igen – vettem el a kávémat. – Be kell fejeznem egy
könyvet.
– Na, hát nem szuper? Milyen rohadt szuper…
Úgy festett, mintha legszívesebben megfojtana, ezért hátráltam
egy lépést.
– Igen, az – válaszoltam, miközben észrevettem, hogy kezd
kiguvadni a szeme, mintha valami zombi lenne. – Valami baj van?
– Egyáltalán nincs – kapta fel a félig megevett minitortámat a
pultról, és betömte a szájába. – Mi baj lehetne ilyen korán reggel?
Értetlenül meredtem rá, s próbáltam rájönni, hogyan
menekülhetnék el a hirtelen megkattanása elől.
 – Hát jó volt veled csevegni, remélem, hogy…
– Tudod, mit utálok a legjobban ezen a hajón? – szakított félbe.
– Nem…
– Akkor miért nem tippelsz?
Vállat vontam, és felsoroltam a saját érveimet.
– A lassú műholdas internetet, aminek lényegében betárcsázós a
sebessége, a korlátozott samponvásárlási lehetőséget az
ajándékboltban, vagy a térerő hiányát? Engem ezek szoktak a
legjobban kiakasztani.
– Nem, ezeket simán kibírom – lépett közelebb egy lesújtó
pillantás kíséretében. – Nekem az a legszarabb, hogy úgy tűnik, egy
szemhunyásnyit sem tudok aludni.
Nos, ez mindent megmagyaráz.
– Tényleg? Engem mindig elaltat az ablakhoz csapódó hullámok
hangja.
– Hát ha hallhatnám egyáltalán azokat a hullámokat, miközben
szüntelenül sikoltozod, hogy „Ethannnn”, „jaaaaj, isteneeeeem”, és
„óóóó, pont ooooott”, akkor talán tényleg lenne esélyem aludni.
Éreztem, hogy elvörösödik az arcom, és leesik az állam.
– Én… annyira sajnálom… mindig azt mondja, hogy nem vagyok
annyira hangos.
– Hazudik – bukkant fel Thea szobatársa, Kristen, és rám nézve
forgatta a szemét. – Szerintem egyikünk sem aludt néhány óránál
többet, amióta Ethan itt van. Mármint örülünk annak, hogy
valakinek jut szex ezen a végtelen hajóúton, de ti ketten egész más
szinten űzitek az ipart.
– Igen. Szóval, ha nem bánod… – fújta ki magát Thea. – Hagynátok
minket aludni egy kicsit a hétvégén, vagy talán, de tényleg csak
talán átmenni néha a te szobádba a késő esti légyottokra? Az másik
emeleten van.
Bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék erre.
– Köszönjük szépen – indult el, ám a szobatársa lemaradt egy
kicsit.
– Egy gyors kérdés – fogta halkabbra a hangját. – Mindig van
orgazmusod Ethannel? Úgy hangzik, mintha lenne, szóval elárulnál
néhány részletet? Nekem még nem volt orgazmusom a barátommal
szex közben, csak orálnál, úgyhogy kíváncsi vagyok.
Csak pislogtam.
– Ó, értem – mosolygott. – Csak akkor vagy extra hangos, ha Ethan
benned van, mi?
– Gyere már, Kristen! – szólt hátra Thea a lépcsőről. – Aludjunk
egy kicsit, amíg lehet.
Kristen vállat vont és elindult, én pedig megjegyeztem
magamban, hogy ezt majd elmesélem Ethannek.
Átvittem a kávémat meg a könyves mappát a hajó orrába, aztán
feltettem a medence szélére a lábamat.
Kinyitottam a mappát, megkerestem a könyvjelzőmet, és
rámeredtem a huszonegyedik fejezet első soraira. Igyekeztem
meggyőzni magam, hogy ideje végre elolvasni a következő húsz
fejezetet, de képtelen voltam rá. Elakadtam a huszadik fejezetnél, de
nem azért, mert szörnyű lett volna. Tökéletes volt, és azt akartam,
hogy soha ne érjen véget a történet. Soha nem akartam eljutni a
„Vége” szóig, ami folyton összetöri a szívemet, így hát egyszerűen
újra elolvastam ugyanazt a húsz fejezetet, amikor csak tudtam.
A két főszereplő kétségtelenül mi voltunk, és olyan volt olvasni a
szavait, mintha újra átélném az utóbbi néhány évemet.
 Teljesen magával ragadott a stílusa, s tudtam, hogy én leszek a
legnagyobb rajongója. Az a fajta, aki nem tud enni és nem tud
aludni az újabb könyvének megjelenése előtt. És ha a következő
akár csak feleolyan jó lesz, mint ez, akkor zaklatni fogom, hogy
mutasson belőle részleteket, miközben írja.
Esetleg csak a huszonegyedik és a huszonkettedik fejezetet olvasom
el ma. Talán eljutok a huszonötödikig?
Még mindig képtelen voltam rá. Visszalapoztam a mappában, és
megint elkezdtem a legelejétől.

Órák múlva felkelt a nap a távolban, az ujjaim pedig ismerős

területre lapoztak.
Felsóhajtva aláhúztam az egyik kedvenc soromat. Még három
kikötőváros tartozott ehhez az útszakaszhoz, és mostanra
meggyőződésemmé vált, hogy napi fél fejezet elolvasásával egy
kicsit tovább tarthat ez a regény.
Éppen egy újabb kedvenc idézetet emeltem ki, amikor ismerős
mély hangot hallottam a hátam mögött.
– Neked csak egy napig tart elolvasni egy könyvet, Rachel –
mondta halkan Ethan, és megpuszilta a tarkómat.
– Csak a jó könyvek tartanak egy napig.
– Mit akarsz ezzel mondani? – lépett elém mosolyogva.
– Azt, hogy teljesen kezdő szerző vagy, és ez az első könyved.
Lehetnének csekélyebbek az elvárásaid.
– Meddig jutottál? – hunyorgott rám.
– A huszadik fejezetnél tartok.
– Oké – fonta keresztbe a karját. – Hányszor olvastad el ugyanazt
a húsz fejezetet?
– Talán ötvenszer.
– Miért? – kérdezte. – Van valami, amit jobban is megírhattam
volna? Egy olyan rész, ahol valamiért elakadsz?
– Nem, de van benne egypár következetlenség – feleltem. –
Például én egy kicsit máshogy emlékszem a végzős bálunk estéjére,
mint te.
– Hát az a fejezet az én szemszögemből íródott, így érthető –
mondta önelégült félmosollyal. – Mi van még?
– A pótbál nincs benne – tettem hozzá. – Azt teljesen kihagytad a
történetből. Úgy érzem, mintha direkt elkerülted volna, és
szándékosan léptél volna tovább a ballagásra.
Nem szólt semmit. Csak mosolygott.
– Magyarázatot várok – közöltem. – Van valami különösebb oka,
hogy kihagytad azt a jelenetet?
– Igen – fogott kézen, hogy felállítson. Aztán beletúrt a hajamba. –
Egy bizonyos valaki azt mondta, hogy felejtsem el, hogy valaha is
megtörtént, és soha többé ne említsem meg – nézett bele a
szemembe. – Nem így volt?
– De, de az már régen volt – pirultam el. – Amikor még nem
voltam biztos benne, hogy…
Csókot nyomott az ajkamra, amivel belém fojtotta a szót. Miután
elhúzódott tőlem, benyúlt a zsebébe, ahonnan összehajtogatott
sárga lapokat vett elő.
– Megírtam – jelentette ki. – Csak nem tudtam, hogy részedről
rendben van-e, ha beleteszem. Főleg, mivel ha elolvasod, akkor
kénytelen leszel beismerni bizonyos dolgokat velünk kapcsolatban,
és azt, hogy mit éreztünk egymás iránt akkoriban.
 – Kétlem. Attól még ugyanúgy utáltalak akkor éjszaka.
– Nem arról beszélek – mondta. – Én is ugyanúgy utáltalak akkor.
– Akkor miről beszélsz? – nyúltam a papírokért, mire még
magasabbra emelte őket.
– Csak akkor adom oda, ha megígéred, hogy ma végigolvasod a
regényemet.
– Ma? – kérdeztem vissza. El sem tudtam képzelni. – Legalább a
jövő hét végéig adj időt.
– Láttalak már egy nap alatt elolvasni egy ötszáz oldalas könyvet –
tartotta még mindig a magasba azt a részt, mintha túszul ejtette
volna. – Egy nap. Hogy döntesz?
Szótlanul mérlegeltem. Ha belemegyek, hogy ma végigolvasom,
akkor a többi „tengerezős” nap nem ígér majd újabb mondatokat.
Ha nem megyek bele, hogy ma végigolvasom, akkor nem kapom
meg a ráadás jelenetet.
– Szerintem kedvesnek kéne lenned a kedvenc olvasóddal, és
mindenképp odaadni neki.
– Nem hinném – lépett hátra, és visszarakta a zsebébe a
papírokat.
– Pff! Jó, oké. Végigolvasom ma a könyvet.
– Megígéred?
– Megígérem – bólintottam, ő pedig átadta a papírokat. Ahelyett,
hogy egy helyben maradva elolvastam volna odakint, adtam neki
egy röpke csókot, és gyorsan bementem egy félreeső helyiségbe,
ahol nyugodtan tudtam olvasni.
Magamra csuktam az ajtót, hogy falhassam a szavait.
Az első sorok után hirtelen a végzős bálomon találtam magam.
Bár a saját szemszögéből írta meg, olyan volt, mintha az enyémből
olvasnám…
 Régen:
Tizennyolc évesen

RACHEL

Valahányszor a végzős bálomról álmodoztam, mindig egy hosszú,

„szürreális, de abszolút megtörtént” jelenet kibontakozását
képzeltem el.
Úgy kezdődött, hogy belépek egy fényesen kivilágított bálterembe,
az oldalamon egy elképesztően helyes, szmokingos pasival. Egy
olyan sráccal, aki miatt az összes lány engem irigyel. Miközben
mindenki tátott szájjal bámul minket, ő úgy csókol, mintha az élete
múlna rajta. Pillanatokon belül ránk irányul az összes figyelem.
Az alkalmat megragadva kilépünk a táncparkettre, ahol egyre
hangosabb tapsot zsebelünk be, miközben a hátam alá nyúlva
mélyen leenged, aztán pedig felemel egy utolsó lélegzetelállító
pörgésre.
És az este hátralévő részében (a gimis pályafutásom alatt először)
már nem vagyok láthatatlan többé. Már nem csak „az a lány”
vagyok, aki „Ethan szomszédja”. Már nem egy senki vagyok.
Ennek az álomnak a végén a kísérőm mindig segít beszállni az
elegáns fekete kocsijába, és elvisz a Blue Lake Caféba, ahol még
táncolunk egy utolsót a pislákoló fények alatt. Pont akkor, amikor a
legkevésbé számítok rá, úgy hülyére csókol, hogy levegő után
kapkodok. (Éppen úgy, ahogy az anyukám mesélte mindig „a
tökéletes báli csókról”.) És abban a pillanatban, amikor a tökéletes
kísérőm kitesz a ház előtt, Ethan orra alá dörgölöm, milyen
csodálatos estém volt, mert tudom, hogy az ő fogalma a
„randizásról” soha nem fog felérni ehhez.
Jaj, ennyit erről a kicseszett álomról…
A mai estém alakulását elnézve lassan elfogadtam, hogy az ideális
végzős bálról szőtt álmom túlságosan magasröptű. „Pótbál” ide vagy
oda, kezdtem azt kívánni, hogy az a „valaki” bárcsak ne indította
volna be a tűzjelzőt az előző alkalommal, és bárcsak otthon
maradtam volna.
– Még mindig itt ácsorogsz a fal mellett? – lépett oda elém Ashley
Chambers, a népszerű nyaligépek egyike, önelégült félmosollyal. –
Már több mint egy óra eltelt, szóval nem hiszem el, hogy még
egyetlen srác sem kért fel táncolni – mért végig. – Szinte olyan,
mintha a csini piros ruhád sem lenne elég ahhoz, hogy leplezze,
hogy még mindig te vagy az egyik legnagyobb lúzer a suliban.
Milyen kár!
– Tényleg? – néztem rá résnyire szűkült szemmel. – Mert
szerintem sokkal nagyobb kár, hogy a kísérődnek fogalma sincs,
hogy lefeküdtél a fél focicsapattal.
Elállt a lélegzete és leesett az álla.
– Valami baj van, bébi? – fogta meg a kísérője hátulról a derekát,
aztán találkozott a tekintetünk.
– Hát szia! – eresztette el Ashley-t, és kezet nyújtott nekem. – Tyler
vagyok.
– Ő pedig senki – csapott rá a kezére a barátnője, aztán csúnyán
nézett rám. – Azért van itt egyedül.
 Elvonszolta a srácot, aki a válla fölött hátranézve még egyszer
végigmért.
Felsóhajtva távolabb léptem a faltól, és elindultam a
jégszobrokkal meg italokkal teli hosszú asztalhoz a terem túlsó
végébe. Valamilyen oknál fogva a végzősök arra szavaztak, hogy az
összes jégszobor régi autók és lemezjátszók alakját öltse.
– Szerintem szuper ötlet volt – mondtam az asztalfelügyelőnek,
akivel korábban együtt jártam töriórára, és csinos rózsaszín ruhát
viselt. – Mit gondolsz?
A szemét forgatva lepecsételte a karszalagomat, aztán intett, hogy
hagyjam békén.
A puncsos tál felé közeledve fogtam egy poharat, mire az előttem
sorban álló lányok letették az italukat és távoztak. Másodpercekkel
később a többi diák is elment, így magamra hagytak. Megint teljesen
kiközösítettek.
Egyetlen embert sem tudtam itt rávenni, hogy szóba álljon velem.
Bár soha nem illeszkedtem be rendesen, tényleg nem éreztem
magam ennyire kitaszítottnak sem.
Nem voltam hajlandó hagyni, hogy bárki is meglássa, hogy
kifogtak rajtam, és legurítottam néhány pohár puncsot. Elindultam
a táncparkett felé, de minden egyes lépésemre újabb párok
hátráltak meg, hogy otthagyják a parkettet. A lelkem mélyén
szerettem volna azt hinni, hogy mindez csak a képzeletem
szüleménye, de mire odaértem a középre kifüggesztett csillogó
transzparenshez, a legtöbb pár otthagyta a táncparkettet.
Mit követtem el?
Hátráltam néhány lépést, és ahogy ott bámultak dühös arccal,
marhára feladtam. Gyorsan lejöttem a parkettről, ki a szálloda
folyosójára, ahonnan bebújtam a legközelebbi mosdóba. Nyeltem
egyet a hatalmas gombóccal a torkomban, s utat engedtem a
könnyeimnek.
El sem tudtam képzelni, mit tettem, amiért így bánnak velem.
Főleg, miután semmi sem történt ezen a héten a suliban. Ugyanazok
az emberek, akik mindig odaszóltak egy sima sziát vagy hellót a
folyosón, nem voltak hajlandóak a szemembe nézni ma este.
A tükör előtt lassan megfordulva próbáltam kiszúrni, hogy van-e
folt a ruhámon, amit nem vettem észre, vagy valamiféle „nézzük
levegőnek Rachelt ma este” felirat a hátamon, de semmi. Csak a
könnyeim voltak újak.
A piros álomruhámat elvesztegettem egy rémálomra. Biztosra
vettem, hogy amint hazaérek, be fogom gyömöszölni egy zacskóba,
és odaadom valakinek.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy lány lépett be rajta, akivel
együtt jártam rajzórára. Egyetlen elnyújtott pillantást vetett rám,
aztán a szemét forgatva, szó nélkül kisétált.
Mi a…
Odamentem az ajtóhoz, hogy utánakiabáljak. Meg akartam
kérdezni, hogy mi áll a felém áradó utálat hátterében, de már
felszívódott.
Láttam, hogy elöl, a bálteremben mindenki éljenez és tapsol.
Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, miért.
Az iskola Legnépszerűbb Sráca, vagyis Ethan Wyatt éppen
belépett az ajtón, Shelbyvel az oldalán. Úgy vonult végig a csodáló
talpnyalói között, mint egy istenség, amitől a szememet forgattam.
Mégis rávettem magam, hogy visszamenjek a terembe, és jobban
szemügyre vegyem. Bármennyire nehezemre esett is bevallani,
pokoli szexi volt ma este. Nem tudtam, hogy vajon azért, mert a
fekete öltönye tökéletesen kiemelte az izmait, vagy azért, ahogy
megcsillant a kék szeme a halovány fényben, vagy pedig a vakítóan
fehér mosolya miatt, de sokkal szexibb volt a szokásosnál. (Vagyis
nekem először volt „szexi”. Az én szememben továbbra is „csak
Ethan” volt.)
Találkozott a tekintetem Shelbyével, aki rögtön elfordult tőlem.
Tudtam, hogy csak idő kérdése, és Ethan is ugyanígy fog tenni,
ezért összeszedtem a maradék méltóságomat, és elindultam a liftek
felé.
Kinyílt az egyik fülke ajtaja, úgyhogy beszálltam.
Éppen becsukódott volna, amikor benyúlt egy kéz, így a liftajtó
megint kénytelen volt kinyílni.
– Mi a fenét csinálsz? – szállt be mosolyogva Ethan. – Nem biztos,
hogy a fazon, aki beindította a tűzjelzőt, díjazná, hogy lelépsz a
második körös végzős bálodról.
– Hazamegyek, Ethan – nyomtam meg az ajtózáró gombot, a lift
pedig elindult az előcsarnok felé. – Oda, ahol az emberek nem
bánnak velem számkivetettként, és nem néznek ok nélkül
levegőnek.
– Micsoda? – nyomta meg a vészhelyzeti stop gombot, amitől
megállt a lift. – Szerinted ez a helyzet?
– Pontosan ez a helyzet, Ethan – forgattam a szememet. – Vissza
kéne menned a bálba, és nem velem beszélgetni. Különben biztosra
veszem, hogy veled is számkivetettként fognak bánni.
– Erősen kétlem – vigyorgott. – Senki sem bánhat úgy a suli
Legnépszerűbb Srácával, mint egy számkivetettel. Ez az egyik
legnagyobb előnye, hogy az vagyok, aki.
 – Köszönöm, hogy emlékeztetsz, miért is utállak pontosan.
– Szívesen – törölte meg a szememet a zsebkendőjével. –
Szerintem félreérted ezt az estét, Rachel. Mármint garantálhatom
neked, hogy…
– Megtennéd, hogy csak hagyod, hogy hazamenjek és egyedül
legyek? – fúlt el a hangom. – Tudom, hogy most próbálsz úgy tenni,
mintha barátok lennénk, de őszintén szólva jobban örülök neki, ha
ellenségként bánsz velem. Mint általában.
Csend.
A szemébe nézve megnyomtam a gombot, mire a lift megint
elindult.
– Rendben – fújta ki magát. – Ha már elmész, de nincs kocsid,
hogyan tervezel hazajutni?
– Felhívom apát. Vagy a legrosszabb esetben Stellát.
– Nem, ne bajlódj ezzel! – javasolta. – Hadd vigyelek haza!
– Pff! Mintha Shelby valaha is rábólintana, hogy itt hagyd.
– Shelby most eléggé pipa rám, szóval biztosra veszem, hogy
örülni fog egy kis szünetnek – vette elő a slusszkulcsot a zsebéből. –
Hazavigyelek vagy ne?
– Persze.

A hazafelé vezető út homályba veszett, de vezetés közben néha

közel hajolt, hogy letörölje a könnyeimet.
Amikor jobbra kellett volna fordulnia a Fountain Avenue-n a
környékünk felé, balra kanyarodott. És ahelyett, hogy gyorsan
visszafordult volna valamelyik mellékutcában, csak ment tovább.
Néhány perc múlva megállt a Blue Lake Café parkolójában, és
lehúzta az ablakot. Felkapcsolta a fényszórót, ami megvilágította a
kikötőt a mólón, aztán bekapcsolta azt a zenét, amire a szobámban
pörögtem-forogtam mindig ebben a báli ruhában.
Kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót, és kisegített a kocsiból.
– Jól van – szólalt meg. – Az álmod, hogy milyennek kell lennie a
végzős bálod estéjének, még mindig a legostobább és
leghihetetlenebb baromság, amit valaha hallottam, de ebben a
részben tudok neked segíteni. Csinálok néhány képet, ha szeretnéd,
mielőtt hazaviszlek.
– Nem kellett volna megállnod itt – mosolyogtam. Nem akartam
bevallani, hogy örülök, amiért emlékszik a nevetséges
képzelgésemre. Hogy mégsem teljes kudarc az estém. – Köszönöm,
Ethan.
– Mit?
– Ezt és az apró dolgokat, amikkel segítesz, hogy ne felejtsem el
egyhamar az anyukámat – szöktek könnyek a szemembe. – Persze,
semmit sem kéne jelentenie így, hogy te csinálod, de mégis jelent
valamennyit.
– Valamennyit?
– Igen, valamennyit – mosolyogtam. – Érthetően mondtam.
Amúgy most miért haragudott meg rád Shelby?
– Semmi különös – felelte. – Csak túl őszinte voltam vele, ennyi.
– Hogy lehet rossz az őszinteség?
– Ha veled kapcsolatos…
– Hogy érted ezt? – vontam vállat.
Lassan mosolyra húzódott a szája, s tett egy kis lépést hátrafelé.
– Megkérdezte, hogy jobban tetszik-e nekem a ruhája, mint a tiéd
– magyarázta Ethan. – De mielőtt válaszolhattam volna erre, szó
szerint megkérdezte, hogy szerintem jobban néz-e ki ma este, mint
Rachel Dawson.
– Persze, jobban – nevettem. – Igent mondtál neki, ugye?
– Azt mondtam volna – nézett a szemembe. – De hozzátette, hogy
legyek száz százalékig őszinte.
Csend.
Hirtelen zakatolni kezdett a szívem, és gyorsan témát akartam
váltani, hogy oldjam a hangulatot, ám egyetlen szó sem jött ki a
számon.
– Köthetnénk békét néhány percre, Rachel? – kérdezte.
Bólintottam, mert még mindig nem jutottam szóhoz.
– Magunk között szólva az összes srác rohadtul téged bámult a ma
esti bálon. Kétségtelenül te voltál ott a leggyönyörűbb lány. És
neked volt a legszebb ruhád.
– Ne próbálj bókolni – forrósodott fel az arcom. – Ha ez akár csak
félig igaz, akkor mivel tudod megmagyarázni, hogy egyetlen fiú sem
kért fel táncolni? Egy sem.
– Talán túl nagy kockázatot vállaltak volna vele – nevetett. – Talán
nem akarták, hogy a kísérőjük kiabáljon velük a féltékenység miatt.
Sok üzenetet kaptam abban a pillanatban, amikor beléptél a
bálterembe. Mindenki téged nézett.
Megráztam a fejemet, mert nem akartam hinni neki. A tekintete
viszont azt üzente, hogy nem hazudik.
– Mit írtak neked? – kérdeztem. – És nem gondolod, hogy ha
engem néztek volna, akkor legalább egy srác felkért volna táncolni?
Nem válaszolt a kérdéseimre. Helyette odament a kocsijához, és
bekapcsolta a rádiót. Másodperceken belül elkezdődött egy lassú
szám.
 Odajött hozzám, és kezet nyújtott.
– Én majd táncolok veled. Merő szánalomból, persze.
– Persze – forgattam a szememet. – Kihagyom.
– Oké, nem szánalomból. Talán azért, mert az én végzős bálom
sem érhet véget tánc nélkül.
– Te visszamehetsz, és táncolhatsz Shelbyvel.
– Inkább várnék egy kicsit, mielőtt egyáltalán fontolóra veszem –
nyújtotta felém megint a kezét. – Táncolunk vagy sem?
Haboztam, ő pedig nevetett.
Átkarolta a derekamat és magához húzott, mielőtt
visszautasíthattam volna. Aztán elkezdett lassan ringatni a zene
ritmusára, én pedig követtem a mozdulatait.
Egyik zene jött a másik után, mi pedig csak bámultuk egymást,
miközben egy pillanatra sem tévesztettük el a ritmust, tartottuk a
lépést. A kedvenc dalom közepén elengedett a jobb kezével, és
óvatosan megfogta az ujjaimat, hogy pörögjek egyet, aztán megint a
karjaiban kössek ki.
– Ugye, tudod, hogy ez a tánc soha nem történt meg? – kérdeztem
egy újabb szám kezdetén.
– Persze – mosolygott. – Fogalmam sincs, miféle táncról beszélsz.
– Helyes. Azt is tudnod kell, hogy nem fogok lefeküdni veled
utána.
– Megmondtam, hogy nem dugok szüzeket – döntött hátra, s meg
is tartott néhány másodpercig. – Tekintve, hogy te valószínűleg az
maradsz nyolcvanéves korodig, nem hinném, hogy valaha is
aggódnom kell majd emiatt.
Mindketten kacagtunk, aztán felemelt.
Szorosan magához ölelt a következő két dalra, s mindegyik
refrénnél megpörgetett. Végig a szemembe nézett, én pedig akkor
sem tudtam volna másfelé nézni, ha megpróbálkozom vele.
Valami különös oknál fogva azt akartam, hogy itt és most
megcsókoljon. Hogy végigsétáljon velem a mólón, és rátapassza a
száját az enyémre.
Ébresztő, Rachel! Ez csak Ethan. Csak Ethan.
Elhalkult a legutóbbi dal, mire megköszörültem a torkomat.
– Tudod, kezdek eltűnődni rajta, vajon milyen lehet Shelbynek,
amiért egyedül hagytad a bálon. Biztos megtalálja majd a módját,
hogy egy csomót drámázzon, amikor visszamész.
Már nem ringatott tovább, sőt teljesen elengedett.
– Most végképp nem foglalkoztat Shelby.
– Tényleg? Akkor mi foglalkoztat?
Nem válaszolt, csak bámult.
Mire észbe kaptam, már rátapasztotta az ajkát az enyémre, én
pedig átöleltem a nyakát.
Ahogy mohón küzdött a szánk az irányításért, ő hátratántorodott
a kocsija motorháztetőjére, és magával rántott. Úgy csókolt, mintha
szüksége lenne rám, mintha ez lenne élete utolsó csókja, én pedig
beleolvadtam.
Hagytam, hogy átvegye az irányítást. Felnyögtem, amikor a
csípőmet simogatta, s lassan lehúzta a cipzárt a ruhám oldalán. Még
erősebben beletúrtam a hajába, miközben az alsó ajkamat
szívogatta, és gyengéden ráharapott.
– Ethan… – suttogtam.
Szenvedélyesebben csókolt, miközben éreztem a keménységét a
combomon. Felforrósodott a bőröm a finom érintéseivel üzent
parancstól, így önkéntelenül belenyögtem a szájába.
 Jobban beindultam, mint valaha. Jobban, mint eddig bárki
mással. Azt akartam, hogy örökké csókoljon, és örökké éreztesse,
hogy milyen hatással vagyok rá.
Felmelte a kezét, hogy kivegye a kontyomat körülvevő hajgumit,
mire a vállamra omlottak a tincseim.
– Rachel… – mondta halkan.
– Igen?
Nem válaszolt. Megint megcsókolt, ám ezúttal nem olyan sokáig.
Félbeszakított bennünket az, hogy egyszer csak elhallgatott a
zene. Aztán felcsendült a legbosszantóbb – harangozós –
csengőhang, amit életemben hallottam. Az a csengőhang, amelyiket
Shelbyhez állított be.
Ethan lassan elengedett, én pedig hátratántorodtam.
Megdöbbentem, hogy mi a fene történt az előbb. Hogy abban a
pillanatban, ha megpróbált volna továbbmenni, talán hagytam
volna.
Mi a franc volt ez? És honnan a fenéből jött?
Még mindig a szemembe nézve felegyenesedett egy kicsit, és
felvette a telefont. Erre meghallottam a reszelős női hangot a vonal
túlsó végén.
– Hol a fenében vagy, Ethan? – kiabálta Shelby. – És mi a fenéért
nem rohansz vissza, hogy bocsánatot kérj azért, amit mondtál? Egy
egész órát adtam neked, hogy összeszedd magad, és még mindig
nem kértél bocsánatot, amiért kurvára kiakasztottál! Valaki mással
menjek el a mai bál után? Ezt akarod?
Ethan engem bámult, amíg Shelby szómenése folytatódott. Aztán
lassan közelebb lépett, és hozzányomta a homlokát az enyémhez,
miközben beletúrt a hajamba.
 Éreztem, ahogy ezerrel zakatol a szívem, és éreztem a hirtelen
késztetést, hogy megint rátapasszam a számat az övére. Egyszerre
voltam összezavarodva és felizgulva, és nem akartam a lehetséges
következményekre gondolni; csak folytatni akartam, amit egy perce
csináltunk.
– Ethan! – hallatszott megint Shelby hangja a telefon
hangszórójából. – Ethan, most azonnal bocsánatkéréssel tartozol
nekem, és mondd meg, hogy mikor jössz vissza értem. Ethan?
Anélkül, hogy akár csak egy kérdésre válaszolt volna, Ethan
kinyomta és kikapcsolta a telefonját.
– Ha már ez az este úgysem történt meg soha… – kezdte még
mindig a hajamat simogatva. – Akarod velem tölteni a hátralévő
részét?
– Ethan Wyatt… – nyeltem egyet. – Te most komolyan a szexre
célzol?
– Nem – húzódott mosolyra a szája. – Én komolyan egy vacsorára
célzok.
– Ó, az jó lenne – bólintottam. – Mi lenne, ha én vezetnék odáig?
– Soha, bakker – mondta nevetve, amivel megtörte a korábbi
varázst. Hátralépett, én pedig kénytelen voltam együtt nevetni vele.
Kinyitotta nekem a kocsiajtót, és megvárta, hogy beszálljak az
anyósülésre.
– Te választhatsz éttermet. De ne túl puccosat.
– Miért ne? – csatoltam be a biztonsági övemet. – Ha úgy
tervezted, hogy egy fantasztikus helyre fogod elvinni Shelbyt, akkor
szerintem megengedheted magadnak, hogy engem is olyanra vigyél.
– Egy olcsó palacsintázóba készültem vele – válaszolta. – Vagy egy
gyorsétterembe. Hiába csap most hisztit, nagyon jól tudod, hogy
igazából nem vagyunk annyira fontosak egymásnak. Csak azt
akarja, hogy én is belemenjek a játékba, és úgy tegyek, mintha.
– Persze – nevettem. – Szerintem neked senki sem annyira fontos.
– De, van, aki annyira fontos – csukta be az ajtót mellettem, és
átment a kocsi másik oldalára. Egyesbe tette a sebváltót, aztán
kihajtott az útra.
– Ó, igen? – faggattam, mert nem akartam elengedni a témát. – Ki
az, aki hirtelenjében olyan fontos lett neked?
– Úgysem hinnéd el, ha elárulnám neked – nézett rám vállat
vonva.
– Biztos? – bokszoltam bele játékosan a vállába. – Derítsük ki!
– Épp rajta vagyok… – mormolta az orra alatt, aztán hangosabbra
vette a rádiót. – Melyik étterembe megyünk?
 34. szám:
Forget You, Rachel

RACHEL

„Épp rajta vagyok…”

Nem bírtam abbahagyni a sírást. Mintha egy örökkévalóságig
törölgettem volna a könnyeimet, és éreztem, ahogy zakatol a
szívem, miközben megrohamoztak az aznap esti emlékek. Aztán
sebtében végigolvastam a maradék tizennégy fejezetet –
gyorsabban olvastam, mint bármi mást valaha. Az epilógushoz érve
erővel kellett rávennem magam, hogy megálljak.
Nem mondta, hogy el kell olvasnom az epilógust. Valamit muszáj
megtartanom magamnak.
Visszatértem ahhoz a részhez, amit még egyszer el akartam
olvasni, különös figyelmet fordítva azokra a sorokra, amikről
egyáltalán nem volt tudomásom. A végzős gimis korunkról szóló
fejezet utolsó bekezdése volt, amit nagyon sokáig csak bámulni
tudtam.

Soha nem mondtam el Rachelnek, hogy mit kerestem abban a
mosdóban – miért mondtam annak a srácnak, hogy ő egy ribanc,
miközben hallótávolságon belül volt. Próbáltam meggyőzni
magam, hogy azért nem, mert úgysem hinne nekem.
 A mai napig ezt bánom a legjobban. Utána el kellett volna
mennem hozzá, leültetni, és elmesélni neki az egész történetet.
Mert már akkor is voltak iránta érzéseim. Csak úgy gondoltam,
hogy nem állok készen rájuk.

– Ööö… Rachel?
A nevem hallatán becsuktam a mappát és felnéztem, egyenesen
az egyik reflektorlámpába.
Hogy a fenébe lett máris ilyen késő?
– Jól vagy? Zaklatottnak tűnsz – folytatta a hang, mire pislogtam
néhányat. Aztán balra nézve megláttam az egyik női hajófelügyelőt.
– Jól vagyok – válaszoltam. – Csak olvastam.
– Nos, miután befejezted a „csak olvasást”, írhatnál egy levelet a
tanárodnak, hogy miért hiányoztál a mai órájáról – rázta a fejét,
aztán az orrom elé dugott egy sárga öntapadós jegyzetlapot. –
Persze, csak miután elintézted ezt. A vezető tanácsadó kapta ezt pár
perce, hogy átadja neked.

Egy Stella nevű hölgynek vészhelyzeti üzenete van a számodra.
Azt akarja, hogy azonnal hívd fel videochaten / Skype-on.
Nyugodtan használj kvótán felüli műholdas perceket, ha kell.

Azonnal felálltam. Felkaptam a mappát és a ráadás odalakat,
végigsiettem a folyosón, és felmentem a lifttel a nyolcadikra. Ezerrel
cikáztak a gondolataim, miközben próbáltam nem pánikba esni, de
mindenféle megfordult a fejemben.
Kérlek, csak ne az apukámmal legyen valami baj. Kérlek, kérlek,
kérlek…
 Leültem a számítógép elé, beírtam a jelszót, és idegesen doboltam
az ujjaimmal, amíg lassan felcsatlakozott az internetre.
Amint sikerült, megnyitottam a Skype-ot, hogy tárcsázzam Stellát.
Egy csengetés. Két csengetés.
Elhomályosult a kép, aztán megjelent ő és apa.
– Szia, Rachel! – mondták kórusban, integetve.
– Sziasztok! – sóhajtottam fel a megkönnyebbüléstől. – Mi a
helyzet? Beteg vagy, apa? Elbuktad a házat? Csődeljárás indult
ellened?
Összenéztek, és hangos nevetésben törtek ki.
– Jaj, istenem, Rachel – kapott a szívéhez apa. – Mi a rossebről
beszélsz?
– Erről az üzenetről – emeltem fel a jegyzetlapot. – Az áll rajta,
hogy vészhelyzeti üzenetetek van a számomra.
– Azt mondtuk, hogy sürgős, nem pedig azt, hogy vészhelyzeti –
törölte le apa a kicsordult könnyeit. – Senki sem haldoklik, és senki
sem veszít el semmit.
– Akkor mi az üzenet?
– Csak tudatni akartuk veled, hogy beszéltünk Ethannel – felelte
mosolyogva.
– Azzal tisztában vagyok – pislogtam. – Kábé öt napja Skype-
oltunk veletek, emlékszel?
– Igen – mondta még szélesebb mosollyal, amitől úgy festett, akár
egy kisfiú. – Na, találkozni szerettünk volna veletek a következő
kikötőnél, de törölték az induló járatokat a hét hátralévő részére
abba a városba, ahol átszálltunk volna. Ki kell találnunk, hol tudunk
találkozni veletek legközelebb. Csak tudjátok, hogy minden
rendben, amíg később beszámolsz nekünk mindenről. Ja, és mondd
meg Ethannek, hogy szeretjük.
Nem szóltam semmit. Csak bámultam. Ha létezne díj, amivel a
legértelmetlenebb hívásokat jutalmazzák, ez biztos bekerülne a top
ötbe.
– Volt valami ebben a beszélgetésben, ami nekem szólt, apa? –
biccentettem oldalra a fejemet. – Tudod, a lányodnak?
– Téged is szeretünk – nevetett. – Ja, és még most állítom össze a
következő szeretetcsomagodat. Elvileg két kikötő múlva megkapod.
– Köszönöm – forgattam a szememet. – Amikor hazaérek, juttasd
majd eszembe, hogy ültesselek le benneteket Stellával, és beszéljük
meg, mit jelent a „sürgős” kifejezés.
Még hangosabban kacagott, aztán dobott nekem egy puszit,
mielőtt befejezte a hívást.
Mielőtt felfoghattam volna, hogy egyáltalán mi a fene volt ez az
egész, már pittyegett is a Skype-om, mert Penelope hívott.
Felvettem, és elmosolyodtam, amikor megláttam az arcát.
– Szia, Rach! – kapott a szívéhez. – Úgy örülök, hogy elcsíptelek!
Lemaradtam róla? Kérem az összes részletet!
– Miről maradtál volna le? – vontam vállat. – Milyen részleteket?
– Nem maradtunk le róla – jelent meg mellette Greg, aki puszit
nyomott az arcára. – Megmondtam neked, hogy hívni fog, ha
megtörtént.
Értetlenül meredtem rájuk.
– Mi… ööö… az Utálattal: Rachelről beszélünk – magyarázta
Penelope. – Imádtuk, de kíváncsiak voltunk a reakciódra. Írta, hogy
végre rávett téged, hogy végigolvasd.
– Jó könyv – válaszoltam.
– Elolvastad az egészet? – biccentette oldalra a fejét. – Mármint az
epilógussal együtt?
Bólintottam, erre a fejét rázta.
– Biztos, hogy nem olvasta el – nevették el magukat mindketten
Greggel. – Jól van. Holnap hívunk. Megpróbálsz feljönni
ugyanekkor?
– Persze – léptem ki a fejemet rázva. Két értelmetlen hívás egymás
után.
Szólnom kell nekik, hogy töltsenek pénzt a Skype-fiókomra ezért.
Miközben próbáltam rájönni, hogy mi a fenéről beszéltek,
belépett a szobába Ethan. Pillangók kezdtek verdesni a
gyomromban a tökéletes öltönyének, nyakkendőjének és hófehér
mosolyának látványától.
Van valami program ma a hajón, amiről megfeledkeztem? A céges
buli csak négy nap múlva lesz.
– Az apukám üzeni, hogy szeret téged – mondtam, ahogy
kikapcsoltam a számítógépet. – Ja, és mintha fontosnak tartaná,
hogy tudd, hogy minden rendben, csak számoljak be neki később
arról, hogy milyen napom volt – tettem hozzá, s elhallgattam egy
pillanatra. – Szerinted ilyen fiatalon gond lehet a memóriájával?
– Egyáltalán nem – nevetett. – De köszi, hogy elmondtad.
– Ja, Greg és Penelope is hívott. Befejezték a könyved, és azt
mondják, tetszett nekik.
– Nem, ők imádták – kacagott, és a kezemért nyúlt. – Beszélnünk
kell valamiről.
– Most rögtön?
– Igen, most rögtön – segített talpra, hogy kézen fogva kivezessen
a szobából. – Mit gondolsz a könyv hátralévő fejezeteiről?
– Elég jó első kötet, azt hiszem – feleltem, mert próbáltam nem
hizlalni az egóját.
– Ennyi? Hogy elég jó?
– Lehet, hogy évente egyszer el fogom olvasni.
Inkább hetente egyszer.
– És a ráadás fejezet a pótbálról? – vezetett a legnagyobb
társalgóba, ahol az üvegfalon át elképesztő kilátás nyílt a tengerre.
– Szerintem bele kéne venned a könyvbe. De miután elolvastam
az egészet, kíváncsi lettem, mi történt volna a főszereplőkkel, ha
nem beszélik meg, hogy kitörlik az emlékezetükből azt az estét.
– Miért?
– Talán nem vesztek volna össze rögtön az egyetem előtt, ha
bevallják az érzéseiket egymás iránt – magyaráztam némi
megbánással. – Ha a főhősnő tudott volna bizonyos dolgokról,
amiket a főhős megtett érte, ahelyett, hogy azt gondolta volna,
hogy… szóval tudod.
– Aha – bólintott. – Mi a véleményed az epilógusról?
– Jó volt. Szuper – vontam vállat.
– Mi történt benne?
– Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
– Mondd el a részleteket, ahogy szoktad, Rachel.
– Ööö… – kerestem a szavakat. – Nos, hát…
– Még mindig próbálod halogatni a végét, ugye? – terült szét az
arcán az ismerős szexi mosolya.
– Igen – pirultam el. – De nem azért, mert nem akarom elolvasni.
Hanem azért, hogy maradjon valami, aminek később örülhetek… Ez
a könyv több mint „elég jó”, Ethan. Kicseszettül tökéletes. És
szerintem nem is fogok tudni más könyvet elolvasni egy darabig,
mert őszintén mondom, hogy csak a tiédet fogom olvasgatni még
hetekig.
– Megtiszteltetés, hogy így érzed, Rachel – simított félre néhány
kósza hajtincset az arcomból. – Sajnos most le kell lőnöm a poént a
végéről.
– Ne merészeld! – néztem rá résnyire szűkült szememel. – Ha
megteszed, akkor tudod, hogy a szarfejlistám élére fogsz kerülni,
amíg…
– Nem dugunk megint – fejezte be helyettem, és megcsókolt. – De
kénytelen vagyok. Úgy látszik, nem lehet bízni benned, hogy
mostanában befejezed, pedig többször is próbáltalak noszogatni. Ha
nem vagy hajlandó befejezni, soha nem fogsz eljutni a legjobb
részig.
– Miről beszélsz?
Felsóhajtott, elővett egy fekete dobozt a zsebéből, aztán fél térdre
ereszkedve felnézett rám.
– Rachel Marie Dawson… – kezdte, nekem pedig rögtön könnyek
szöktek a szemembe. – Mondtam már neked korábban is, hogy hét
és fél éves korom óta szerelmes vagyok beléd. De az évek során
hiába voltál tagadhatatlanul az első számú ellenségem olykor,
mindig a legjobb barátom voltál – folytatta a szemembe nézve. –
Soha nem beszéltem neked erről, de az anyukád írt nekem egy
levelet közvetlenül azelőtt, hogy elment, és… és nem bontottam ki,
csak akkor, amikor nem álltál szóba velem a szakításunkkor,
amikor visszajöttél a tengeri szemeszterre. Azt írta, hogy mindig is
úgy gondolta, hogy nekünk egymás mellett kéne kikötnünk. És ha ez
még nem történt meg, akkor azonnal hívjalak el randizni. Persze,
már egyébként is rohadt pocsékul éreztem magam, mert éppen nem
álltál szóba velem, és soha többé nem akarom úgy érezni magam,
vagy olyan sok időt eltölteni nélküled.
Próbáltam tartani magam, de hiába. Kalapált a szívem, és folytak
a könnyeim.
– Tudom, hogy még csak huszonkét és fél évesek vagyunk, de azt
akarom, hogy mellettem legyél mostantól kezdve száz és fél éves
korunkig. Nem akarok még egy napot anélkül végigcsinálni, hogy
tudnám, hogy örökre az enyém vagy, mert tudom, hogy én mindig is
a tiéd voltam…
Egy kicsit jobban sírtam, miközben a kezemet szorította.
– Tudom, hogy mindig úgy írtuk alá a leveleinket, hogy „utálattal”,
de én soha nem tudtalak igazán utálni, Rachel. Soha nem is foglak…
Kivette a gyűrűt a dobozból, és óvatosan az ujjam hegyéhez rakta.
– Rachel Marie Dawson, hozzám jössz feleségül?
– Igen – mondtam ki nagy nehezen, miközben felállt, hogy
megcsókoljon. – Vagyis várj, van egy apró feltételem.
– Mi az a feltétel?
– Ha már egy kicsit lelőtted a poént, azt akarom, hogy mondd el,
pontosan hogyan írtad meg ezt a részt a könyvedben.
– Őszintén? – csókolt meg újra mosolyogva. – Pontosan így…

Vége

* * VÉGE * *
 A szerzőről



Whitney G. könyvei New York Times és a USA Today sikerlistájára is
felkerültek, és több mint egytucatnyi nyelven jelentek meg eddig.
A tennessee-i erdő mélyén lakik, ideje nagy részét pedig
kávézással tölti, miközben csúnyán beszélő alfahímekről ír.
A következő projektjeiről a www.whitneygbooks.com-on
olvashatsz.
Whitney-vel Instagramon és Facebookon is felveheted a
kapcsolatot.
 Méltatások



„Az Utálattal: Ethan egy tökéletes könnyed olvasmány a nyárra, egy
szuper ellenségekből szerelmesek típusú New Adult-könyv.”
Vivuska – moly.hu
„Nagyon élveztem. A régi Whitney G. stílus volt, amit hiányoltam az
újabb cuccaiból.”
Val „Shameless Handmaiden” – goodreads.com
„Ez a történet sokkal, de sokkal többről szólt, mint vártam. Tudtam,
hogy tele lesz jóféle csipkelődéssel, feszültséggel és erotikával. De
egyáltalán nem láttam előre a mélységeit.”
Natalie ~ The Biblioholic – goodreads.com
„Nagyon élvezetes »ellenségekből szerelmesek« New Adult-történet.
Az Utálattal: Ethan megnevettetett, megmosolyogtatott és
megszédített, az első oldaltól az utolsóig.”
Melanie (mells_view) – goodreads.com
„Ezek ketten milyen rohadt aranyosak! Az Utálattal: Ethan imádni
való olvasmány. Mintha átszáguldottam volna rajta, de nagyon jó
értelemben. Túlságosan is élveztem, és szomorú voltam, amikor
vége lett.”
Alaina – goodreads.com
„A szerzőnek tényleg egyedi a stílusa, és soha nem lehet tudni, hová
fog kilyukadni a történettel.”